A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Dani Atkins: The Wedding Dress, 2021

Fordította YUSUF ALASKARI

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

A legfényesebb csillag az égen, 2021
Amíg én a csillagokkal álmodtam, 2021
Amikor kiolvad a szív, 2022

The Wedding Dress © Dani Atkins 2021

Hungarian translation © Yusuf Alaskari, 2022
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó, 2022
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Sebes Miklós

A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Fegyveresi Anikó
Korrektúra: Valentin Kristóf
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2022

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5705-23-8
 Gyönyörű barátnőmnek, Hazelnek,
aki halványrózsaszín menyasszonyi ruhát választott
ELSŐ RÉSZ

Suz
 1

A szőnyeg vastag volt. És drága. Olyan anyagból készült, amire

ha rálépett az ember, nyomot hagyott rajta. Világosszürke volt,
mint egy galamb szárnya vagy egy osztriga irizáló gyöngye.
Nem tűnt jó választásnak egy boltba. Ahogy a falak mentén
húzódó ruhák rengetegére néztem, csak fehéret,
elefántcsontszínt, pezsgő- és krémszínt láttam. Kicsit olyan volt,
mintha a mennyországban lettem volna. Körülöttem minden a
fehér valamely árnyalatában vagy a legvilágosabb
pasztellszínekben pompázott. Minden makulátlan volt. Itt nem
volt helye kosznak, sárnak és utcai szennynek. A biztonság
kedvéért a megszokottnál több időt töltöttem a kókusz
lábtörlőn.
A bolt sötét hátuljából egy nő lépett elő. Magas volt és vékony,
mint egy horgolótű, és tetőtől talpig feketét viselt. Még a haja is
olyan fekete volt, amilyen fehérbőrű nőnek sosem lehetne.
Hátra volt húzva egy fájdalmasan szorosnak tűnő kontyba, ami
olyan feszes volt, mintha odaragasztották volna, és még
hajtűkre sem volt szüksége.
– Suzanne! – mondta, és kinyújtotta a kezét, ahogy közeledett
hozzám. – Üdv újra.
Sokkal könnyebben mosolyogtam most, mint amikor először
jártam a Fleurs-ben, hat hónappal korábban. Akkor persze a
vállamon volt életem legfontosabb vásárlási döntésének terhe,
amivel egyedül kellett megbirkóznom. Csakhogy valójában nem
voltam egyedül. Sőt! Kimondhatjuk, hogy nem is én
választottam, mert Gwendoline Flowers, a Fleurs Esküvőiruha-
szalon hajthatatlan tulajdonosa már akkor eldöntötte, hogy
melyik ruhát kellene megvennem, amikor beléptem a boltjába.
– Hoztál magaddal valakit? – kérdezte, elnézve a vállam felett.
– Az anyám és a legjobb barátnőm, Karen, nemsokára
csatlakoznak – mondtam, és az órámra pillantottam. –
Szerintem egy kicsit korán érkeztem – mentegetőztem, annak
tudatában, hogy tizenöt perccel a megbeszélt időpontom előtt
már ott voltam. Ez nem volt újdonság. A késésfóbiám
olyasvalaminek bizonyult, mint amin sosem fogok tudni
felülkerekedni.
– Sokkal jobb korábban érkezni, mint késni – mondta
Gwendoline, én pedig borzongva a vakmerő leendő
menyasszonyra gondoltam, aki késni merészelt az időpontjáról.
– Kivéve az esküvői ceremónián – tette hozzá –, na, ott nem
érdemes korán érkezni. És sose érj oda a vőlegény előtt –
mondta egy boszorkányhoz illő kacaj kíséretében. Én már csak
tudtam, milyen is az, hisz a boszorkányok és a sárkányok a
gyermekkorom szerves részei voltak.
– Ülj csak le, amíg megérkezik a kíséreted – ajánlotta
Gwendoline, és a bársonybevonatos szék felé intett, amin hat
hónappal korábban is ültem.
Akárcsak akkor, Gwendoline most is az antik íróasztala mögé
ült, és eszembe jutott, hogy az első találkozásunk olyan volt,
mint egy állásinterjú. Már tudtam, hogy nem számíthatok
semmiféle harapnivalóra vagy italra. Voltak olyan boltok, ahol
egy pohár pezsgővel köszöntötték a potenciális vevőket, de a
Fleurs-be tilos volt ételt, italt, kisgyereket vagy állatot behozni.
– Szóval már csak három hét van a nagy napig – mondta
Gwendoline, szinte az összes fogát kivillantó széles mosolyával.
Éreztem, amint a hasam görcsbe rándul, ahogy egyre
gyakrabban. Közeledett az esküvőm napja, és emiatt egyre több
álmatlan éjszakám volt.
– Igen. Félelmetes, hogy repül az idő. Csak azt remélem, hogy
nem feledkeztem meg semmiről. Igazad volt, amikor azt
mondtad, hat hónap nem elég egy esküvő megtervezésére.
– Csak két dologra lesz szükséged – jelentette ki a bolt
tulajdonosa. – Egy káprázatos ruhára – a próbafülke felé
bólintott, amelyben az enyém várt arra, hogy felpróbáljam – és
egy csodálatos vőlegényre.
Boldogan sóhajtottam, és elmosolyodtam. Az egyik megvolt.
Azt viszont tudtam, hogy a meghívottak közül sokan még nem
így gondolták. Ezen emberek egyike az anyám volt. Nem
segített, hogy nagyon kevés lehetősége volt találkozni a leendő
vejével, mielőtt a családunk tagjává válik. Vagy én válok az ő
családjuk tagjává? Nem voltam biztos a dologban.
Az egyik probléma, hogy anyám Cornwallban lakik, a másik
pedig, hogy utálja a férfiakat. Nem, ez nem volt teljesen igaz;
csak az apámat utálta. Valószínűleg részben ezért nem szerette
a házasságot. Sem a fogalmat, sem az élményt, amelyben
egyszer része volt, és ami miatt úgy döntött, hogy soha többé
nem kér belőle.
Darrell kellemesen furcsának jellemezte a jövendőbeli
anyósát, és reméltem, hogy ezt sosem osztja meg vele. Emellett
a celebstátuszának is láthatóan örült. Jobban, mint én valaha.
Anyám író, méghozzá egy nagyon sikeres író. Ha elárulnám a
személyi igazolványomon lévő nevet, tudnád, hogy kiről van
szó. Valószínűleg nincs olyan gyerek az országban, aki ne
olvasta volna a varázslásról, boszorkányokról és tűzokádó
sárkányokról szóló könyveinek egyikét.
Nagyon népszerű voltam az iskolában, de ennek semmi köze
sem volt hozzám. Csendes, introvertált lány voltam, aki sosem
mert fejjel lefelé lógni a mászókán. A sportnapokon minden
célvonalhoz utolsóként értem. Ennek ellenére a diákok
versengtek a barátságomért, hogy iskola után meghívjam őket
egy teára, vagy, ami a főnyeremény volt, hogy nálunk
aludjanak. Nem tudom, hogy miért csalódtak az osztálytársaim,
amikor felfedezték, hogy egy kényelmes, de átlagos otthonunk
van, és nem egy hatalmas kastélyunk, ahogy azt nyilván
képzelték.
Apám folyton a következő pénzkereseti lehetőségre vadászott,
és mindent megtett, hogy olyan sebességgel költse anyám
pénzét, ami majdnem meghaladta a bevételét. Nagy meglepetés
volt, amikor sok év együttélés után úgy döntöttek, hogy
összeházasodnak. Akkor ötéves voltam. Az már kevésbé volt
meglepő, amikor nyolcéves koromban elváltak. Az apám
Spanyolországba költözött, és magával vitte anyám vagyonának
nagy részét, amiből nyitott egy bárt Malagán, ami gyorsan
népszerű lett. Semmit sem hagyott rám a rossz emlékeken és a
vezetéknevén kívül. Ez legalább segített, hogy ne kelljen mindig
megválaszolnom a „Nahát, rokona vagy a…?” kérdést,
ahányszor bemutatkoztam valakinek.
Jó esély volt rá, hogy anyám azért viszonyult negatívan
Darrellhez, mert a tiltakozása ellenére az apámat kértem, hogy
az oltárhoz kísérjen. Ezzel arra kényszerítettem a szüleimet,
akik az elmúlt húsz évben csak pár szót váltottak, hogy együtt
töltsenek egy napot, anélkül, hogy meggyilkolnák egymást.
– Jól néz ki a ruha? – kérdeztem, ahogy hirtelen ráébredtem,
hogy több perc is eltelt anélkül, hogy bármelyikünk megszólalt
volna. Általában jól viseltem a csendet, de aznap szükségem
volt valamire, hogy elterelje a figyelmem.
– Attól félsz, hogy már nem fog tetszeni? – kérdezte
Gwendoline a homlokát ráncolva. – Ne aggódj! Tetszeni fog.
Gyönyörű lesz, és tökéletesen mutat majd rajtad.
Rejtély volt számomra, honnan tudta ezt, de hittem neki. Úgy
értett a ruhákhoz, mint én a főkönyvekhez vagy az áfához.
Amikor hat hónappal korábban ugyanitt ültem, és bevallottam,
fogalmam sincs, milyen ruhát szeretnék, vagy hogy mi illene
hozzám, kihúzta magát, és egy pillanatra kitágult az orrlyuka,
amiről az anyám képzeletében lakozó tűzokádó sárkányok
jutottak eszembe. Aztán elmosolyodott, és kecsesen felállt.
– Szeretem a kihívásokat.
A szoba egyik oldalához állított, lassan körbesétált, mintha
egy vásári ló lettem volna, és néha motyogva utasításokat adott.
– Fordulj balra. Most jobbra. Emeld fel a hajad, hadd lássam a
vállad. Most engedd le.
Az egész kicsit fölöslegesnek tűnt, és amikor eltűnt és három
ruhával tért vissza, kételkedni kezdtem. Csak három ruha? Egy
boltban, ahol több száz, ha nem több ezer darab található?
 Az első ruha volt „az igazi”. Illedelmességből felpróbáltam a
másik kettőt is, de már akkor döntöttem, amikor Gwendoline
összefűzte rajtam a mídert. Többet gondolkodtam azon, hogy
hozzámenjek-e Darrellhez, miután váratlanul megkérte a
kezem. Ez mindig zavart, amikor eszembe jutott, szóval
próbáltam nem gondolni rá.
Darrell és én csak négy hónapja voltunk komoly
kapcsolatban, és egyáltalán nem számítottam rá, hogy térdre
borul az étteremben, ahová Valentin-nap alkalmából vitt.
Minden asztalnál tapinthatóvá vált a csend, ahogy a vendégek
tűkön ülve várták a válaszom. Az étterem sarkában a pincérek
egy üveg hűtött pezsgővel figyeltek, tehát régebb óta tisztában
voltak Darrell szándékaival, mint én.
A nagy, lelkes, barna szemébe néztem, és tudtam ugyan, hogy
valami ilyesmit kellett volna mondanom: „Nem vagyunk együtt
olyan régóta”, vagy hogy „Miért nem költözünk inkább össze?”
Vagy: „Hová sietsz, rengeteg időnk van”, mégis úgy éreztem,
hogy a pincérek, a vendégek és Darrell nem ezt szeretnék
hallani. Úgyhogy a körülményekhez igazodva az egyetlen
kielégítő választ adtam, és igent mondtam.

– Fú, legközelebb napszemüvegben nézek rá – mondta a

barátnőm és kollégám, Karen, amikor másnap reggel elsétáltam
az asztala előtt.
Hétfő volt, és amikor megszólalt a hatórás ébresztőm, az első
gondolatom az volt: „Te jóég! El sem hiszem, hogy gyűrűs
menyasszony vagyok.” Megfordultam, és a férfiért nyúltam, aki
előző éjjel az ujjamra helyezte a gyémántgyűrűt, de aztán
eszembe jutott, hogy nem tudott maradni estére.
– Sajnálom, édesem, de nagyon korán indul a repülő Berlinbe,
és még nem pakoltam össze – mondta sajnálkozva, majd lassan
és alaposan megcsókolt, hogy bizonyítsa, mennyire nem akar
elmenni.
– Értem én – sóhajtottam, ahogy próbáltam figyelmen kívül
hagyni a fejemben megszólaló hangot, amely azt harsogta, hogy
miért egy olyan estét választott, aminek a másnapján el kellett
mennie.
Darrell rengeteget utazott. Az első találkozásunk az üzleti
útjai egyikén történt. Egy céges konferencián voltam, és az
egysíkú beszélgetéseket követően (nem véletlen a sztereotípia,
hogy a könyvelők unalmasak) olyasvalamit tettem, ami
egyáltalán nem rám vallott, és egyedül a hotel bárjába mentem.
Csak egy lezárás az estére, mondtam magamnak. Át se hárítom
a cégre a költséget, és innen egyből a szobámba megyek.
Kissé elveszettnek éreztem magam, ahogy átszeltem a termet,
és a hosszú, rézzel borított bárpulthoz léptem. Nem volt
szokatlan, hogy egy nő egyedül megy egy hotel bárjába, de
számomra igen. Épp a döntésemen bánkódtam, amikor egy
jóképű férfi a mellettem lévő bárszékre ült, felnézett és rám
mosolygott. Valamiféle megnyerő melegség áradt belőle, amitől
azt gondoltam, hogy arra az estére egy olyan lány lehetek, aki
elfogadna egy italt egy jóképű idegentől.
Az egyből három lett, majd négy, onnan meg már nem tudtam
számon tartani. A bár kiürült, és már csak mi voltunk ott. A
pultos, aki kiszolgált minket, diszkréten megköszörülte a torkát,
miután mindent összepakolt és letörölt, kiürítette a
sósmogyorós tálkákat, és lekapcsolta a legtöbb lámpát.
Darrell lovagiasan megfogta a könyököm, hogy lesegítsen a
székről, ami jóval magasabbnak tűnt, mint amikor leültem.
Láttam, ahogy a pultos aggódva rám, majd az engem támogató
férfira nézett. Kissé imbolyogtam, és bár tudtam, hogy a padló
nem mozog, mégis egy hánykolódó hajó fedélzetén éreztem
magam.
– Megbizonyosodom róla, hogy épségben eljut a szobájába –
mondta a férfi, akinek az este folyamán a társaságát élveztem.
A pultos a homlokát ráncolta, a szemöldökéből egy hosszú
vonalat formálva. Ha lett volna a feje fölött egy
gondolatbuborék, a következő állt volna benne: „Pont emiatt
aggódom.”
Nem emlékszem, hogy kerültünk a sötét bárból a fényes
folyosóra, onnan pedig a liftbe. A lift tükréből visszapillantó
vörös arcú nő láttán becsuktam a szemem, és csak akkor
nyitottam ki, amikor kinyílt az ajtó. Darrell kivette a kezemből a
kulcskártyát, és miután megnézte a rajta lévő szobaszámot, az
ajtómhoz vezetett.
Arra viszont már emlékszem, hogy majdnem teljesen
kijózanodtam, amikor a nyílásba csúsztatta a kártyát, majd
kihúzta, amikor az zöldre váltott. Mi a francot csináltam? Ez
nem én voltam. Nem olyan lány voltam, aki ismeretleneket szed
fel és visz a szobájába. Én nem csinálok ilyet.
Amint kiderült, Darrell sem. Az egyik lábát az ajtó és az
ajtófélfa közé tette, aztán odahajolt, és az ajkával súrolta az
arcom. Aztán gyengéden noszogatva beterelt a szobámba.
– Idd meg az összes vizet a minibárból – tanácsolta. A szeme
kedvesen csillogott, ahogy a villanykapcsolót kerestem. – Aludj
jól, Suzanne! – mondta finoman, ahogy elvette a lábát, és
elkezdett becsukódni az ajtó. – Örülök, hogy megismertelek.

– Istenem, hatalmas szerencséd volt – jelentette ki Karen,

amikor néhány nappal később beszámoltam neki a történtekről
–, lehetett volna sorozatgyilkos vagy erőszaktevő vagy…
– Szerintem felsoroltad a legrosszabb lehetőségeket –
mondtam kissé szégyenkezve, mert tudtam, hogy igaza van.
Nem szoktam kockáztatni. Mindig mindent végiggondolok,
mérlegelek, és mindig a legkiszámíthatóbb módszert választom.
Maga vagyok a megtestesült óvatosság. Szinte minden
elmondható rólam, amiért unalmasnak tartják a könyvelőket.
– Egyszeri alkalom volt, amit szerencsére épen megúsztam –
mondtam, majd felvettem a papírokat, amiket az asztalára
tettem, amíg beszélgettünk. Elindultam a saját asztalom felé,
ami a hatalmas, nyitott berendezésű iroda másik végében állt.
– Hé, hé, ne ilyen gyorsan, Vakmerő Kisasszony. Mi történt
másnap reggel? Mit mondtál neki, amikor találkoztatok? Ő mit
mondott?
Magamra erőltettem egy gyenge mosolyt, és félresöpörtem az
arcomba lógó tincseket.
– Semmit. Nem mondott semmit – azt reméltem, hogy olyan
közönyösnek hangzottam, amilyennek tűnni akartam. – Meg
akartam köszönni neki, de sehol sem találtam, és amikor
rákérdeztem a recepción, azt mondták, hogy kora reggel
elment. Azóta nem láttam.
Csilingeltek az ajtó feletti csengők, és megfordultam, hogy
lássam, ahogy anyám belép a boltba. Vékony nő, nálam egy
fejjel alacsonyabb, de ennek ellenére akárhová megy, a
hatalmasság illúzióját kelti. Az emberek sokszor azt mondják,
hogy a televíziós személyiségek sokkal kisebbnek tűnnek
élőben. Anyámnál épp az ellenkezője szokott lenni. A
karizmatikus személyisége valahogy felnagyítja. Ha valaha
bűntényt követne el, minden szemtanú helytelen leírást adna a
magasságáról és a testfelépítéséről.
Ahogy megölelt, beborított az ismerős parfüm illata.
Meghatározó eleme volt a gyerekkoromnak, és legalább annyira
az övé volt, mint az aláírása. Mindig utáltam, amikor másokon
éreztem. Amikor egyetemre mentem, annyira honvágyam volt,
hogy vettem belőle egy üveggel, és drogfüggő módjára, titokban
szagolgattam, amíg a magány lassan elmúlt. Ezt sosem
mondtam el neki, és a mai napig sem tudom, hogy miért nem.
Valószínűleg örömmel töltené el a tudat, hogy pragmatikus
könyvelő létemre is szorult belém szentimentalizmus.
– Nagyon elkéstem? – kérdezte. – A taxis a lehető
legkacskaringósabb úton vitt az állomásról a hotelhez. Gyorsabb
lett volna, ha sétálok.
Lenéztem a kis, hasított bőr cipőbe bújtatott lábára, és
elfordultam, hogy elrejtsem a mosolyom. Volt egy olyan
érzésem, hogy valahol egy szerencsétlen taxisnak igencsak
fájhat a feje.
– El sem kezdtük. Még mindig Karenre várunk.
Aladdin lámpája sem lehetett volna hatékonyabb. Amint
kimondtam a szavakat, rám vigyorgott az üvegen át a
társaságunk hiányzó tagja.
Valószínűtlen négyes voltunk, mind fizikailag, mind
pszichológiailag különbözők. Mégis, amikor Gwendoline és én a
próbafülkébe mentünk, érezhető volt a levegőben az
izgatottság. A tetőtől talpig dizájnerruhákat viselő, tökéletesen
beszárított hajú édesanyámnak oda nem illőnek kellett volna
tűnnie az antik széken, a divat iránt közömbös barátnőm
mellett ülve. Amikor Gwendoline behúzta a függönyt, láttam,
ahogy egyforma izgatottsággal összenéznek, aztán hihetetlen
módon, egyformán összekulcsolják a kezüket. Kevés olyan
dolog van a világon, ami érzelmileg össze tud kapcsolni teljesen
különböző idegeneket. Ilyenek az újszülött babák, talán a
kiskutyák, de ezeken kívül az esküvői ruhák, vagy inkább az
első pillantás, ami még a legfagyosabb szíveket is képes
megolvasztani.
Remegő ujjakkal kigomboltam az ingem, és kihúztam a
szoknyám derekából. Félrerúgtam a hétköznapi ruháimat,
mintha azok nem érdemelnék meg, hogy egy levegőt szívjanak
a ruhával, amit felpróbálok. Gwendoline a ruhatároló zsákért
nyúlt, amely életem legdrágább és legfontosabb darabját
rejtette. A kezét a cipzáron tartotta, és rám nézett a válla felett.
Azt feltételeztem, hogy ez a műsor része volt, és hogy nem
akkor csinálta először. Mona Lisához hasonlóan mosolygott, de
nem viszonoztam, mert azzal voltam elfoglalva, hogy ne
felejtsek el levegőt venni.
– Készen állsz? – kérdezte.
Bólintottam, miközben le sem vettem a szemem a cipzárról.
Azt hittem, emlékszem a ruhára. Azt hittem, hogy pontosan
tudom, miért pont az a ruha volt az „igazi”. De hat hónap alatt
sok részletről megfeledkeztem. Azt el tudtam mondani, hogy
pánt nélküli, és szív alakú nyakvonala van, de az ezüst mintázat
sokkal finomabb és aprólékosabb volt, mint amilyenre
emlékeztem, és több ezer hullócsillagra hasonlító, apró kristály
díszítette. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem a deréktól
bővülő sifonszoknyát, már tudva, hogy mennyire imádni
fogom, ahogy a lábam körül hintázik majd, mint egy hatalmas
felhő. Akkor először hálás voltam a Fleurs szigorú, fotózást tiltó
szabályzatáért. Ha megnézhettem volna a ruhát, amikor csak
akartam, az tönkretette volna ezt a tökéletes pillanatot.
– Nem tudtál volna lőni róla egy képet? – kérdezte Karen,
amikor sikertelenül megpróbáltam leírni neki a ruhát.
– Nem engedik – feleltem –, és különben is, sokkos állapotban
voltam, amikor kiválasztottam.
– Az valószínűleg az árcédula miatt volt! – Nehéz volt
megmondani, hogy viccelődött-e. – Végiggondoltad, hogy milyen
költséghatékony egy havi fizetésért venni egy olyan ruhát, amit
egyszer fogsz felvenni?
– Valójában azt terveztem, hogy mindennap abban jövök be
dolgozni, amíg egyenesbe nem jövök – mondtam, és
felnevettem, mert eszembe jutott, hogy milyen is lenne egy
meeting. – Tudom, hogy azt gondolod, őrült vagyok, és nem csak
a ruha ára miatt, de csak egyszer szeretnék férjhez menni. Ez az
egyetlen esküvői ruha, amit venni fogok, ezért úgy döntöttem,
hogy most az egyszer könyvelő helyett menyasszonyként fogok
gondolkodni.
Karen elmosolyodott, majd átölelt, és amikor szétváltunk,
csillogott a szeme a könnyektől. Egyetem óta együtt volt a
barátjával, Tommal, és ugyan mindig azt mondta, hogy nem
igazán foglalkoztatja a házasság kérdése, eltűnődtem, vajon
rosszul érintette-e a viharos, jegyességgel végződő néhány
hónapom. Már nem csak neki lábadt könnybe a szeme.
– Rajtad van már? – kiáltotta a barátnőm a szalonból. – Alig
bírjuk már a feszültséget.
– Türelem, hölgyeim. Meglátják, nem hiába várakoznak –
nyugtatta őket Gwendoline, ahogy levette a ruhát a vállfáról, és
kitartotta nekem, hogy belelépjek.
Az anyag finoman simult a csupasz lábamra, ahogy nagy
szakértelemmel belesegített. Furcsa érzés, amikor mások
öltöztetnek. Ha nem vagy hihetetlenül gazdag, vagy egy királyi
család sarja, akkor felnőttként valószínűleg csak az esküvőd
napján fogod megtapasztalni ezt az érzést. Becsuktam a
szemem, ahogy Gwendoline megigazította rajtam a ruhát, és
csukva tartottam, amíg befűzte a hátát. Ha a gyorsfűzésből
olimpiai sportot csinálnának, Gwendoline aranyban úszna.
Végül hátralépett, hogy ne takarjon ki a tükörben.
– Kinyithatod – mondta halkan.
Nem csak a ruha miatt akartam elsírni magam. Nem vagyok
hiú, de a tükörképem egész vonzó volt aznap. És tényleg nem
csak a ruha miatt. Gwendoline két ügyes csavarral és két
hajcsattal úgy beállította a hajam, mintha egy egész délutánt a
fodrásznál töltöttem volna.
– Menj, mutasd meg nekik – súgta, mintha templomban
lettünk volna.
Darrell-lel egy kis összejövetelben maradtunk, de hirtelen
bánni kezdtem, hogy nem egy hatalmas, orgonaszóval és
kórussal teljes esküvőt szerveztünk, rengeteg vendéggel és
csicsás díszítéssel.
– Ó, Suzanne… Úristen… Egyszerűen…
– Csak azt ne mondd, hogy úgy nézek ki, mint egy muffin –
kértem. A hangom, az ajkam és az egész testem mintha
remegett volna. Karen felpattant, és tárt karokkal felém sietett,
de néhány centiméterrel előttem megállt.
– Annyira gyönyörűen és tökéletesen festesz, hogy félek
hozzád érni. – Odaléptem hozzá, és átöleltem, megoldva a
problémát. A szemem sarkából láttam, ahogy Gwendoline
összerezzen. – Csodásan nézel ki – súgta Karen a fülembe,
mielőtt elengedtük egymást.
Már csak egy ember volt, aki nem nyilvánított véleményt, és a
másik három szempár rá szegeződött, ahogy mozdulatlanul ült
az egyenes háttámlájú, bársonyborítású fotelban. Anyám nem
pókerezett, de ha valaha úgy döntött volna, hogy játszik, nagy
összegeket nyert volna vele. Lehetetlen volt megmondani, hogy
meghatódott-e, ellenérzés öntötte-e el vagy csak egyszerűen
unatkozott. Senki sem tudta volna megmondani, kivéve
olyasvalaki, aki az elmúlt harminc éven át nézett a sajátjával
azonos, kék szemébe. Amikor máshonnan nem, a tekintetéből
lehetett látni, hogy mit érez. Karen és Gwendoline tekintete úgy
ugrált anyám és közöttem, mintha egy teniszmeccsen lettünk
volna, és arra vártak volna, hogy valaki kiüsse a labdát. Ahogy
egyre nyúlt a csend, láthatóan egyre feszültebbek lettek.
Én törtem meg előbb. Ez mindig így történt. Jó voltam, de nem
verhettem meg a mestert a játékban, amit feltalált. Lassan
mosoly rajzolódott az arcomra.
– Tetszik, igaz, anya? – Kissé szaporábban pislogott, mint
addig. – Ugye?
Megnyalta az ajkát, amitől puhábbnak tűnt, de nem volt olyan
mozdulatlan, mint ahogy szerette volna.
– Tudom, hogy csalódott vagy, amiért nélküled választottam a
ruhát, és tudom, hogy aggódsz értem, és ezért megvannak a
kétségeid, de mindezt félretéve, jó lenne azt hallani a szádból,
hogy jól nézek ki – kék szemével az enyémbe meredve,
továbbra is csendben maradt –, kivéve persze, ha nem tetszik.
– Egyszerűen… – sóhajtott egy nagyot a megfelelő szavakat
keresve, ami íróként sosem okozott neki gondot. Végül egy
olyan szót választott, ami részemről rendben volt. – Tökéletes –
fejezte be, és letörölt egy magányos könnycseppet a szeme
sarkából, még mielőtt tönkretehette volna a sminkjét. –
Gyönyörű vagy, Suzanne!
Kinyújtotta a kezét, és amikor megfogtam, két újabb öregségi
foltot találtam rajta. Ő öregedett, én pedig házasodni készültem.
Nem tudtam, melyik az ijesztőbb.
Mire visszavettem a saját ruháimat, Karen már visszament
dolgozni.
– Azt mondtam nekik, hogy ebédre visszaérek – mondta a
próbafülkébe hajolva. – Holnap már bent leszel, ugye? – A
hiányzó cipőmet keresve bólintottam. – Oké, akkor holnap
találkozunk. Jó pihenést!
A földön térdelve rámosolyogtam, valószínűleg úgy néztem
ki, mintha imádkoztam volna. Valamilyen értelemben
imádkoztam is. A nap első kihívásán túl voltam, de vártak még
rám akadályok.
Darrell foglalt egy asztalt három főre egy drága étterembe, és
ragaszkodott hozzá, hogy az anyám is ott legyen. Minden báját
bevetve próbálta megnyerni anyámat. Amikor felvetettem, hogy
válasszunk egy kevésbé elegáns éttermet, olyan csalódottnak
tűnt, hogy inkább félretettem az aggályaimat. Szinte
kellemetlen volt, milyen fontos Darrellnek, hogy minél
hamarabb megváltoztassa anyám véleményét a közelgő
esküvőről. Egy kicsit arra emlékeztetett, milyen gyorsan levett a
lábamról, és lehetetlenné tette, hogy ne zúgjak belé. A
türelmetlenség volt a legrosszabb tulajdonsága. Mindent
azonnal akart, legyen szó változásról vagy célokról, de ezzel a
stratégiával sosem szerettethette meg magát anyámmal.
– Azt mondod, türelem rózsát terem? – kérdezte, és arcával a
nyakamhoz dörgölőzött, amitől szinte azonnal életképtelen
lettem.
– Nagyjából – feleltem rekedten –, de semmiképp se hívd
anyámat rózsának. Valószínűleg elokádná magát, és soha többé
nem állna velünk szóba.
Darrell hirtelen felkapott, és a dereka köré tekertem a lábam.
– Ha már virágokról van szó – mondta, és a hálószoba felé
indult.
– Ez nem volt valami szexi, és még csak nem is igazán
működött – mondtam, és megfogtam a kezét, ahogy a pólóm alá
csúsztatta és megragadta a mellem.
– Majd csiszolom a dumámat – ígérte, majd megcsókolt,
lehetetlenné téve a további társalgást.
Mosolyogva léptem ki a próbafülkéből, és egy ideig nem is
terveztem abbahagyni. Még a számlán lévő jelentős összeg sem
tudta elrontani a kedvem. Könnyebb volt fizetni abban a
tudatban, hogy a két, számomra legfontosabb nő szerint jól
választottam. Elővettem a hitelkártyámat, Gwendoline asztalára
tettem, és megvártam, hogy befejezze a papírmunkát.
– Nem fizethetem az előlegen felüli részt ezzel a kártyával? –
kérdeztem meglepődve, amikor visszacsúsztatta a kártyát.
– Attól tartok, nem. Már ki van fizetve.
Egy pillanatra azt hittem, hogy Darrell valahogy kapcsolatba
lépett Gwendoline-nel, és kifizette a ruhát. Csakhogy nem tudta,
hogy melyik boltba jöttem, és azt sem, hogy mennyibe kerül a
ruha.
Nem tudom, miért kellett olyan sok idő, mire rájöttem az
egyértelmű válaszra. Na jó, pontosan tudtam. Azért nem
gondoltam anyámra, mert az elmúlt huszonöt évben csendesen
a házasság ellen hangolt. Darrell meglepettnek tűnt, amikor
kijelentettem, hogy nem fogunk tőle anyagi segítséget kérni, és
nem is fogunk számítani rá.
– Magunknak kell végigcsinálnunk – mondtam rendületlenül.
Darrell szüleiről csak annyit tudtam, hogy egy nagy vitát
követően Ausztráliába költöztek. Darrell nem szívesen mesélt
erről, évek óta nem beszélt a szüleivel. A távoli, elidegenedett
rokonok is közelebb hoztak minket egymáshoz.
– Nem érdekel, hogy ki miért fizet, és hogy hagyományőrzők
vagyunk-e vagy sem – mondta, ahogy közelebb húzott magához.
– Nem érdekel, hol házasodunk össze és hány koszorúslány
vagy vendég lesz. Csak az számít, hogy mi ott legyünk. Többre
nem is vágyhatnék. – Magunk írtuk a fogadalmainkat, és
reméltem, hogy ez szerepel majd az övében.
– Anya, te voltál?
Egy kissé szégyenkezve nézett rám, és ha lett volna még
valaki a boltban, szerintem ráfogta volna az egyetlen lánya
esküvői ruhájának a megvásárlását.
– Nagyon szép darab – mondta a vállát vonva, mintha ez
magyarázatot adott volna arra, hogy megvált több ezer fonttól,
és szembefordult a saját elveivel.
Odaléptem hozzá, és szorosan átöleltem. A torkomon akadtak
a szavak. Tudtam, ez nem jelentette azt, hogy meggondolta
magát az esküvővel és Darrell-lel kapcsolatban, de azt viszont
igen, hogy ha nem is értett velem egyet, akkor is mellettem állt.
Ez mindig is így volt.
– Ugye tudod, nem azért hívtalak ide, hogy kifizesd a ruhát?
A szemem sarkából láttam, hogy Gwendoline diszkréten
magunkra hagyott bennünket.
– Tudom, Suzy.
Suzy? Mikor szólított így utoljára? Amikor vakbélgyulladással
kórházba kerültem, gondoltam, és akkor tizenhat éves voltam.
Rájöttem, hogy a mai nap épp olyan fontos volt az anyámnak,
mint nekem, csak ő jobban titkolta.
– Különben is, valamelyik szülődnek muszáj besegítenie, és
szinte biztos vagyok benne, hogy az apád minden pesetáját arra
a lebujra költötte.
Az apám bárja egész jó hírű és drága volt, de most jobb volt
ezt nem szóvá tenni. Amúgy is sejtettem, hogy anya jól tudta
ezt.
 – Tisztában vagy azzal, hogy 2002 óta eurót használnak
Spanyolországban?
A szemében megcsillant az a morbid humor, ami mindig
meglepte azokat, akik először találkoztak vele.
– A peseta szánalmasabban hangzik – felelte vigyorogva.
Ez volt köztünk a legnagyobb különbség. Ő a szavakhoz értett,
én pedig a számokhoz. Nem örököltem sem a kreativitását, sem
a sajátos, hatalmas szókincsét. Szerintem minden angol
vizsgaeredményem után eltűnődött, hogy vajon kavarodás
történt-e a szülészeten. Ha nem hasonlítanék rá annyira, talán
jobban utánajárt volna. Persze a klaviatúrák és helyesírás-
ellenőrzők világában könnyű titkolni ezen képességem hiányát.
Viszont az éjjeliszekrényemen heverő naplóm, amibe a
házassági fogadalmaimat írtam, igencsak árulkodó. Ahányszor
csak meglátom az áthúzott szavakat, arra gondolok, hogy úgy
néz ki, mintha nem csak a helyesírási hibák miatt lennének
áthúzva. Darrellben mindenbizonyal rábukkantam arra a férfira,
akibe minden bízalmamat bele merem fektetni.
 2

Három héttel a konferencia után, ahol először találkoztam

Darrell-lel, megálltam Karen asztala előtt. Egy széles mosollyal
az arcán felnézett a monitorjáról, és hátralökte a székét. Az
egere mellett egy megkezdett fánk hevert, és minden csupa
cukor volt. Teljesen különböző asztalaink voltak.
– Szerintem udvarol – mondtam bevezetés nélkül.
Karen nagyra nyitotta a szemét, mintha valami finomabbra
bukkant volna, mint az asztalán lévő sütemény.
– Tényleg? – súgta, majd az ujjával közelebb invitált. – Mit
csinálsz, és kivel?
– Hogy tessék?
– Miről van szó pontosan? – kérdezte, majd izgatottan kezdett
gesztikulálni, ahogy eszébe jutott valami. – Ó, csak nem Paulról
van szó?
– Ki az a Paul?
– A fitt fickó a postai részlegről, aki úgy néz ki, mint egy
cukormentes kóla modellje.
Megráztam a fejem, és úgy éreztem magam, mintha egy
alternatív univerzumba toppantam volna. Nehéz volt
megmondani, hogy Karen miket feltételez, és hogy ezek közül
mit kellene korrigálni.
– Először is, fogalmam sincs, hogy ki ez a Paul. Másodszor
pedig, udvarol, nem… csinálunk semmi többet.
Karen csalódottan hátradőlt az irodai székében, majd arra
jutott, hogy így is érdekesebb a mondanivalóm, mint amin
dolgozott.
A kollégája üres székére bólintott.
– Eric meetingen van – magyarázta –, ülj le, és mondj el
mindent.
Lehuppantam a székre, és közelebb gurultam Karenhez, bár
kétlem, hogy bárki mást érdekelt volna a szerelmi életem.
– A virágokkal kezdődött. Néhány hete egy csokor gerbera
várt rám az asztalomon, miután visszatértem az ebédszünetről.
Aztán jött a csokoládé. Egy doboz fehér belga csokoládé. Szinte
senki sem tudja, hogy az a kedvencem. Aztán…
– Úristen, te tényleg semmit sem örököltél anyádtól. Nem a
termékkészletre vagyok kíváncsi, hanem a történetre. Ki küldte
mindezt?
El akartam nyújtani a sztorit, mert egy kicsit fájt az
anyámmal kapcsolatos megjegyzése. De mi értelme egy
történetnek, ha nem oszthatod meg?
– Épp ez az. Kezdetben ötletem sem volt, ki lehetett. Az első
két ajándékhoz nem küldött sem képeslapot, sem levelet.
– Akkor hogy kerültek az asztalodra?
– Gondolom, kihozta egy postás.
– Talán Paul? – mondta Karen reménykedve, még mindig a
postás fickóra fókuszálva.
Titokzatos mosolyt villantottam rá, ahogy egy kicsit közelebb
hajoltam hozzá.
– Igazából volt egy elképzelésem arról, hogy ki lehetett, de a
harmadik ajándék láttán már biztos voltam benne.
– Mi volt a harmadik ajándék?
– Egy palack víz egy címkével, amin az állt: Igyál meg!
– Istenem, remélem, hogy nem ittál bele – vágott közbe Karen.
– Ki tudja, mit tett bele.
– Miért akarna bárki megmérgezni?
– Te tényleg semmit sem olvasol a Financial Timeson kívül? –
kérdezte a fejét rázva.
Hátradőltem, csalódva a barátnőm reakciójában.
– Sem a vízben, sem a csokoládéban nem volt semmi.
Mindegy is. Mire megérkeztek a színházjegyek, már pontosan
tudtam, hogy ki küldte őket.
– Mondd, hogy nem mentél el a színházba találkozni a
névtelen csodálóddal. Lehet, hogy egy baltás gyilkos.
– Mi ez veled és a baltás gyilkosokkal? Karen megint megrázta
a fejét.
– Suzanne, ha nem mondod el, ki ez a titokzatos férfi, lehet,
hogy nem fogod megélni a következő találkozásotokat.
– Darrell az – mondtam szimplán, és hiába próbáltam
visszatartani, egy széles vigyor ült az arcomra.
– Az meg ki?
– A pasi, akivel három hete találkoztam azon a konferencián.
– Aki felvitt a szobádba? Aki akár erőszaktevő is lehetett
volna? – kérdezte, sajnos elég hangosan ahhoz, hogy az iroda
különböző zugaiból felnézzenek az emberek. Elpirultam, ahogy
ránk szegeződtek a tekintetek.
– A pasi, aki tökéletes úriember módjára viselkedett, italokat
vett nekem, és felkísért a szobámba – javítottam ki
határozottan. Kellett hogy legyen valami a hangomban, ami a
barátnőm eszébe juttatta, hogy ez a poén már lejárt lemez.
– Bocs! – mondtam bűnbánóan, de valahogy még mindig
aggodalmasan.
– Szóval a férfi, akivel a bárban találkoztál, valahogy
kinyomozta, hol dolgozol, ajándékokkal árasztott el, és
szervezett egy találkozót a színházban? Nem gondolod, hogy ez
egy kicsit sok?
Ahhoz képest, hogy mennyire örült volna annak, ha egy
postás udvarol nekem, nem volt valami lelkes, és akaratlanul
felmerült bennem a kérdés, hogy nem irigy-e. Gyakran
panaszkodott, hogy a kapcsolataiból hiányzik a romantika és a
spontaneitás.
– Nem. Sőt! Nagyon jólesett. Tegnap találkoztunk, és tök jól
éreztük magunkat.
Lehetetlen volt Karennel haragot tartani. Túl régóta voltunk
barátok. Mondjuk, egy kissé még fortyogtam, amikor Eric
visszakövetelte a székét.
– Folytassuk a beszélgetést ebéd közben – vetette fel Karen,
majd vonakodva visszatért a munkájához.
Rábólintottam, tudva, hogy kemény kihallgatásnak nézek
elébe.

Jó pár dupla randiba és vallatásba telt, míg Karen jóváhagyta a

kapcsolatomat Darrell-lel. Senki sem dolgozott volna
keményebben ezért azokon a randikon. Darrell bájos volt,
vicces, és mindig első volt a bárnál, hogy meghívjon minket egy
körre, és mindig elsőként, de diszkréten nyúlt a számláért. De ez
sem volt elég ahhoz, hogy lenyűgözze Karent. Végül valami
sokkal egyszerűbb kellett hozzá.
– Az, ahogy rád néz – vallotta be, amikor ebédszünetben a
boltok közt keringtünk. – Az arckifejezése, amikor közeledsz
hozzá. A figyelem, ahogyan feléd fordul, amikor beszélsz. Ahogy
nevet a vicceiden, annak ellenére, hogy elrontod a csattanót,
ami, mellesleg, elég gyakran megesik.
Elmosolyodtam, ahogy szórakozottan birizgáltam egy selymes
alsónemű árcéduláját, és azon töprengtem, hogy vajon
tetszenék-e benne Darrellnek, vagy inkább e nélkül szeretne-e
látni.
Karen az álmodozó tekintetemre nézett, majd a vállfán lógó
ruhadarabra.
– Te tényleg kezdesz belezúgni, nem?
Éreztem, ahogy tinédzser módjára elpirulok.
– Talán – ismertem be.
– Annak ellenére, hogy minden olyan gyorsan történt, és még
rengeteg dolog van, amit nem tudsz róla?
– Eleget tudok róla. Tudom, hogyan érzem magam mellette.
Karen a fejét rázta, ahogy követett a pénztárhoz.
– És mi van azzal az őrült exével, akiről sosem akar beszélni?
Átnyújtottam a kártyámat, és megvártam, hogy a pénztáros
gondosan összehajtsa és becsomagolja a ruhát.
– És akkor mi van, ha nem akar beszélni róla? Ezért nem
okolhatod. Egyértelműen egy elég traumatikus és kellemetlen
szakítás volt. Tiszteletben tudom tartani azt, hogy nem akar
belemenni az előző kapcsolatának minden részletébe.
Karen rosszallóan felnyögött, de lehet, hogy csak az alsónemű
ára miatt.
– Valójában nincs abban semmi titokzatos vagy misztikus,
hogy egy híres író az anyád, és nem értem, hogy miért nem
mondod el neki. Ha az én anyám lenne, mindenkinek
elmondanám.
Az ajkába harapott, mintha előre megrágta volna a szavait,
tudván, hogy nehezen emészthetőek lesznek számomra.
– Ha komolyan gondolod ezt az egészet Darrell-lel, és tényleg
látsz vele közös jövőt, akkor jogodban áll feltenni ezeket a
kérdéseket. Te is tudod, hogy minden szakításnak két oldala
van. Lehet, részben Darrell tehet róla, hogy így értek véget a
dolgok – az utolsó mondatot kissé félve közölte, mert tudta,
hogy fel fog dühíteni.
– Csak nem akarom, hogy úgy végezd, mint Mrs. Bluebeard –
motyogta Karen, ahogy kiléptünk a boltból, és az iroda felé
indultunk. – Tudom, tökéletes párnak tűnik, és lehet, hogy az is,
de biztos vagyok benne, hogy a volt barátnője teljesen máshogy
számolna be a szakításukról, mint ő.
Megnyomtam a gombot a zebránál, és elkeseredve néztem a
piros lámpát, mert nagyon szerettem volna magam mögött
hagyni Karen józan eszének hangját.
– Néha bíznunk kell az ösztöneinkben – mondtam
határozottan, egyértelműsítve, hogy nem voltam hajlandó
tovább tárgyalni Darrell volt barátnőjéről. – Évek óta nem
voltam ilyen boldog. Nem tudod ezzel beérni?
Karen egy ideig látszólag nem tudott dönteni, de a kötelékünk
erősebb volt, mint a kétségei. Amikor zöldre váltott a lámpa,
belém karolt, és leléptünk a járdáról.
 – Dehogynem.

Az anyámat sokkal nehezebb volt meggyőzni. Még akkor is

láttam a kételyt a szemében, amikor a legnagyobb
meglepetésemre kifizette az esküvői ruhámat. Ugyan próbálta
elfojtani, de a kis bisztróban, ahová ebédelni mentünk, még ott
ólálkodott a tekintetében a sötétség.
– Valami könnyűt kellene ennem – mondta a menüt
tanulmányozva –, hiszen este vacsorázni megyünk.
– Szerintem az étteremben, amit Darrell választott, inkább az
ízléses tálaláson lesz a hangsúly, mint a mennyiségen –
mondtam, próbálva figyelmen kívül hagyni a
gondolatbuborékot anyám feje felett, amelyben az állt:
„Micsoda sznob”. – Olyan hely, ami után hazafelé menet
beugrik az ember a McDonald’sba, mert még mindig
farkaséhes. – Anyám a szemembe nézett. – Csak le akar
nyűgözni – tettem hozzá reménykedve.
– Már rég nem nyűgöznek le a férfiak nagyszabású
gesztusokkal – felelte, és pontosan tudtam, hogy hová akart
kilyukadni. – Ezt az apád is láthatta.
Szerencsére ekkor megjelent az asztalunk mellett egy fiatal,
üde pincérnő egy notesszel a kezében és lelkesedéssel a
tekintetében.
– Tudják már, hogy mit kérnek?
– Én a tésztát – mondtam, és átadtam a pincérnőnek a menüt.
– Én pedig a csirkesalátát – jelentette ki az anyám, miután
gyorsan végigfutotta a listát.
A ruhára gondoltam, amit a Fleurs-ben hagytam, és amit
legközelebb az esküvőmön fogok látni. Elgondolkodtam, hogy
megváltoztassam-e a rendelésemet. A ruha tökéletesen állt
rajtam, nem lehetett sem meghízni, sem lefogyni. Megráztam a
fejem, és hagytam, hogy ezt a kis aggályt maga alá temesse a
többi, sokkal nagyobb aggodalmam. A ruha volt az egyetlen
esküvővel kapcsolatos dolog, ami nem aggasztott.
– Tudod, hogy apa most hétvégén érkezik az országba?
Anyám mosolya, amit a pincérnő miatt öltött magára, lassan
lehervadt. Olyan volt, mint egy barométer, amikor hűl a levegő.
– Szóval nem gondoltad meg magad a meghívásával
kapcsolatban?
Darrell szinte szóról szóra ugyanezt a kérdést tette fel néhány
héttel korábban. Ebben legalább egyetértett anyámmal.
– Bármi is történt, mindig az apám marad. Tudom, hogy az
életem sok mérföldkövéről lemaradt, és nem mondom, hogy ezt
valaha megbocsátom neki, de nem lenne rendjén, ha esélyt sem
kapna, hogy ennek a napnak részese legyen. Azt szeretném, ha
mindkét szülőm ott lenne.
Azonnal megbántam, amikor ezt mondtam Darrellnek, és azt
kívántam, bárcsak visszaszívhattam volna a szavakat.
Borzasztóan éreztem magam a tapintatlanságom miatt. Az
ostoba és titokzatos vitájuk miatt Darrell családjából szinte
senki sem tervezett ott lenni az esküvőnkön. Ha ez nem lett
volna elég, a régi barátai elvileg mind jóban voltak az exével, és
ezért ők sem voltak hajlandóak eljönni.
– Nem lehet, hogy ez a tökéletes lehetőség arra, hogy
megbeszéljétek és magatok mögött hagyjátok a múltat? –
vetettem fel finoman. A sötétben tapogatóztam, mert még
mindig nem tudtam, hogy mi okozhatott köztük akkora vitát,
aminek ekkora viszály lett a vége. De akárhányszor szóvá
tettem, lefagyott az arca, és teljesen magába fordult. Olyan sok
harag és fájdalom volt abban, ami a családjával történt, hogy
mindig úgy éreztem a témával kapcsolatban, mintha egy
szakadék szélén egyensúlyoztam volna.
Anyám arckifejezésében nem volt fájdalom, amikor az apám
szóba került. Inkább irritáció, mint amilyet egy pikniken érez
az ember, amikor egy darázs köröz a tálak felett.
Ugyan közönyösen számoltam be Karennek arról, hogy
randizom valakivel, de a Darrell-lel való kapcsolatom hatalmas
kockázat volt. Valamilyen szinten még most is az. Az első lépést
akkor tettem meg az ismeretlenbe, amikor kivettem a
színházjegyet a borítékból, és úgy döntöttem, hogy találkozom a
titokzatos férfival.
Mint sok szingli nő, én is jó pár vakrandin voltam már, de ez
valahogy más volt. Inkább gyengénlátórandinak nevezném.
Nem meglepő módon, korán érkeztem a színházhoz. Darrell
(vagy nem Darrell) írt egy találkozási időpontot a cédulára:
Találkozzunk 7:15-kor a jegyirodánál. A kézírásában nem volt
semmi kétségbeejtő. A betűk hátrafelé dőltek, és a T betűt
vastagon húzta át. Mégis, akárhányszor ránéztem, kirázott a
hideg, és nem tudtam, hogy miért.
Sok pár és társaság lófrált a színház bejáratánál, de magányos
férfi egy sem. Darrellnek nyoma sem volt. Képes lett volna
kinyomozni, hogy hol dolgozom, ajándékokat küldeni és
meghívni, csak azért, hogy aztán ne jöjjön el? Úgy döntöttem,
várakozás helyett inkább megkerülöm az épülettömböt.
 Eszembe jutott, amikor tizenhét éves koromban a mozi előtt
ácsorogtam, jóval azután, hogy a film elkezdődött. Nagyjából
tizenöt éve történt. Nem emlékszem a fiúra, aki meggondolta
magát, de az élmény megmaradt.
Viszont Darrell nem hagyott cserben.
Mire visszaértem a színház bejáratához, úgy zakatolt a
szívem, mintha futottam volna, ami lehetetlen lett volna a
magas sarkúmban. Az idegeim mintha hegedűhúrok lettek
volna, csak egy hajszálon múlt, hogy elpattanjanak. Megláttam
egy várakozó férfit. Háttal állt, az utcalámpák természetellenes
fényében, amiben lehetetlen volt megmondani, hogy egyezett-e
a hajszíne a hotel bárjában megismert férfiéval. A férfiéval, aki
italokat vett nekem, és aki mellett érdekesnek, szórakoztatónak,
és régóta először, szexinek éreztem magam.
Egyszerre voltam izgatott és rémült. Lassítottam, majd
megálltam. Nem hallhatta a tűsarkúm kopogását, mégis kihúzta
magát, és megfordult, mintha megszólítottam volna. Széles
mosoly volt az arcán, ahogy megfordult, és annyira őszinte volt,
hogy minden idegességem elillant.
– Eljöttél – mondta örvendezve, és kinyújtotta a kezét.
Teljesen természetesnek tűnt a tenyerébe tenni az enyémet.
Október közepe volt. A napok egyre hidegebbek voltak, de csak
az ujjai melegségét éreztem a kezemen. A színház felé bólintott.
– Keressük meg a helyünket.
Elmosolyodtam, és hagytam, hogy felkísérjen a színház
bejáratához vezető márvány lépcsőn. A kezemet fogva vezetett
az üléseinkhez, és a darab feléig el sem engedte. A hüvelykujja
gyengéd simítása megnehezítette a műsorra való koncentrálást,
és még a légzés is kihívásnak tűnt.
Darrell szeretett megérinteni, ezt bizonyította a hátamon
pihenő keze, ahogy a szünetben a bárhoz indultunk. Amikor
odaértünk, megfogta a kezem, és a hemzsegő tömegen át egy
csendes sarokhoz vezetett, ahol egy pezsgő várt ránk egy vödör
jégben. A két pohár melletti kis kártyára néztem, amin a neve
állt.
– Nagyon biztos voltál benne, hogy eljövök – mondtam. Volt
valami a mosolyában, amitől elállt a lélegzetem. A pezsgőbontás
hangjára többen felénk fordultak, de hirtelen azt éreztem, hogy
rajtunk kívül senki sincs a bárban.
– Egyáltalán nem – ismerte be, és végig a szemembe nézett,
ahogy kitöltött két pohár pezsgőt. Ha én próbálkoztam volna
ezzel a mutatvánnyal, csupa alkohol lett volna a cipőnk, de ő
egy cseppet sem öntött ki. Átadta az egyik poharat, és mély
hangon folytatta, amitől valami váratlan történt a hasamban. –
Csak azt tudtam, hogy ha eljössz, akkor ünnepelni akarunk
majd, mert valami fontos veszi kezdetét.
– És ha nem jöttem volna el?
Darrell szomorúan megvonta a vállát.
– Akkor vigasznak kellett volna a pezsgő, amiért kicsúsztál a
kezeim közül.

Azok a kezek most gyengéden fogtak, ahogy a taxiban ültünk az

étteremhez tartva, hogy találkozzunk anyámmal. Udvariasan
visszautasította az ajánlatunkat, miszerint őt is felvesszük, és
együtt megyünk.
– Szerintem egy másik taxist akar terrorizálni – mondtam
Darrellnek, remélve, hogy a valódi indoka nem az volt, hogy
minimalizálja a jövendőbeli vejével töltött időt.
A csúcsforgalom rátett egy lapáttal az idegességemre, és az
sem segített, hogy fél óra késésben voltunk, mire találtunk egy
taxit.
– Annyira sajnálom, elhúzódott a meetingem – mondta
Darrell, miután beengedte magát a lakásomba a kulccsal, amit
pár hónappal korábban másoltattam neki –, aztán mire
hazaértem és lezuhanyoztam, már nagy volt a forgalom.
Sav kezdte égetni a torkom. Olyan fájdalom volt ez, amin
gyógyszer sem segített volna, és aminek mindig egy „Én
megmondtam!” volt a vége. Elfojtottam a szavakat és az
érzelmeimet, mert az estének zökkenőmentesen kellett
alakulnia. Amúgy is elég zavarosak lesznek a dolgok, amikor az
apám megérkezik az Egyesült Királyságba, úgyhogy fontos volt
minél hamarabb megszerezni anyám jóváhagyását.
– Milyen volt a ruhapróba? Elégedett vagy?
Elfordultam az ablaktól, amin át az elénk vágó autókat
bámultam, és a nap folyamán először őszinte mosoly terült el az
arcomon.
– Gyönyörű volt. Szebb, mint ahogy emlékeztem. És ami annál
is jobb, hogy Karennek és anyámnak is tetszett.
Darrell megfogta a kezem, és megcsókolta az ujjamat a
hatalmas gyémántgyűrű felett.
– Nagyon szerettem volna ott lenni. Felmerült bennem, hogy
titokban kövesselek, és az ablakon át kukucskáljak.
Kihúztam magam a taxi kopott bőrülésében. Darrell hajlamos
volt erre. Néha olyan váratlan dolgokat mondott, amik össze
tudtak zavarni.
– Hát, örülök, hogy nem tetted – mondtam ideges tanárhoz
méltó módon, majd vettem egy mély levegőt, és egy mosollyal
enyhítve szavaimat, folytattam: – Különben is, nem tudtad,
hogy balszerencsét hoz, ha az esküvő előtt meglátod a
menyasszonyt a ruhájában?
Megint megcsókolta a kezem, majd felnevetett.
– Ne aggódj, két meetingem is volt ma, nem tudtam elmenni.
Ki kell várnom az esküvőt. – Egy kissé még mindig aggódtam,
mert nem tudtam, hogy komolyan gondolta-e a leskelődést. –
Egyébként nem hiszek a babonákban. Így is én vagyok a
legszerencsésebb ember a világon. Elvégre te leszel a feleségem.
És ezzel újra levett a lábamról. Átkarolt, magához húzott, és
szenvedélyesen megcsókolt, amitől elpirultam a taxi hátsó
ülésén. Egy-két perc után véget vetettünk a dolognak, mert nem
akartuk elvonni a sofőr figyelmét.
Darrell szeme kajánul csillogott, de hagyta magát ellökni.
– Kémkedésről beszélve, anyának nem mondtam semmit a
történtekről – mondtam halkan, hogy a taxis ne hallja –, nincs
szüksége még egy okra, amiért ellenezheti az esküvőt.
Darrell szeméből elillant a ragyogás, és az arcán fájdalom
rajzolódott ki.
– Nem tudtam, hogy még mindig ellenzi.
– Nem is arról van szó… – mondtam, és végigsimítottam a
karját. Éreztem, ahogy megfeszülnek az izmai a drága olasz
öltönye alatt – szerintem több dolog kombinációja. Alapból
nincs oda a házasságért, és tény, hogy nagyon gyorsan jutottunk
el ide. De legfőképpen az apám visszatérése zavarhatja.
 Darrell tekintete azt súgta, hogy „Én megmondtam.”, bár
szerencsére nem mondta ki a szavakat. De igaza volt: könnyebb
lett volna megnyerni anyámat, ha nem kényszerítettem volna
arra, hogy családosdit játsszon a férfival, akiről egyszer azt
mondta, hogy soha többé nem akarja látni. Legalább addig,
amíg nem kezdenek el síelést oktatni a pokolban.
– Mindegy. Csak arra akartalak megkérni, hogy ne említsd a…
tudod… a történteket.
Darrell feszült állkapoccsal bólintott.
– Ne aggódj, nem terveztem.

Egy héttel a meghívók kiküldése előtt kezdődött.

Az esküvők gondos tervezést igényelnek, és minél több

feladatot vállaltam magamra, annál inkább megértettem, hogy
miért alkalmaztak az emberek esküvőszervezőket. Amikor
Darrell felajánlotta, hogy segít megírni az ő meghívóit,
elhallgattattam a bennem lakozó irányításmániást, és boldogan
átadtam neki néhány gravírozott meghívót. Az én kupacom
jóval nagyobb volt, mint az övé, és kissé bűntudatom volt,
amiért az enyém csak nőtt, az övé pedig zsugorodott.
– A munkám miatt van – magyarázta, gyengéden elsimítva a
ráncokat a homlokomról –, ennyi utazás mellett nehéz új
barátokat szerezni, a régi kapcsolatokat pedig még nehezebb
ápolni.
Kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de egy csókkal
belém fojtotta a szavakat, majd visszatért a beszélgetésünkhöz,
amikor még könnyes szemmel és félig tátott szájjal vártam,
hogy tovább csókoljon.
– Rengeteg ismerősöm van, külföldön és belföldön is, de
egyikük sem olyan fontos, hogy meghívjam őket az esküvőnkre.
Csak egyvalakinek kell ott lennie, és amennyiben megjelenik,
nincs szükségem senki másra.
– Ne aggódj, ott lesz – mondtam, majd megerősítettem a
válaszomat egy csókkal, amit viccelődéssel szakítottam félbe. –
Én vagyok az, ugye?
A nevetése betöltötte a szobát, és mindketten mosolyogtunk,
amikor finoman a kanapé párnáinak nyomott, és a meghívók
írása hirtelen már nem tűnt olyan érdekesnek.

Ritkán töltöttem az estét Darrell lakásában. Őszintén szólva

ridegnek és személytelennek találtam az egy hálószobás
apartmanját. Olyan volt, mint egy motelszoba. Ezt ő is tudta.
– Az benne a jó, hogy praktikus, és hogy egy köpésre van a
reptértől, szóval kapóra jön, amikor korán reggel utazom –
magyarázta, amikor először vitt a szürke betontömbhöz,
amelyben épp csak annyi báj volt, mint egy parkolóban.
A lakás színpalettája a szürkétől a szürkéig terjedt. A
berendezésénél egyértelműen nagyobb hangsúly volt a
praktikumon, mint a stíluson és az otthonosságon.
– Ezért szeretem inkább nálad tölteni az estét – mondta
Darrell, ahogy hátulról átölelt, miközben az üres hűtő belsejét
bámultam.
– Csak nem azért, mert nálam olyan luxuscikkek is
megtalálhatók, mint mondjuk, a tej? – kérdeztem félig
komolyan, ahogy a hűtő üres ajtajára néztem.
– Még nem haltam éhen – mondta Darrell a fülemet
rágcsálva, mintha azt akarta volna közölni, hogy én leszek a
következő vacsorája –, azt azért bevallom, hogy nálad sokkal
inkább kielégül az étvágyam. Darrell gyakran váltott
hétköznapi beszélgetésekből pajzán, provokatív heccelésbe. És
minél inkább elpirultam, annál valószínűbb volt, hogy folytatja.
– Nem fog hiányozni ez a hely, amikor megválsz tőle –
mondtam, belökve a hűtőajtót.
Darrell háttal állt, és épp forró vizet öntött a bögréinkbe.
Valami végigfutott a testén, ahogy kavarás közben lefagyott.
Óvatosan visszatette a vízforralót. Túl óvatosan.
– Azt hittem, tudod, hogy nem fogok megválni tőle. Túl
hasznos az üzleti útjaimhoz.
– De… de… – megráztam a fejem, és úgy éreztem, beakadt a
lemez, mert nem bírtam túljutni a kétbetűs szón –, de miért?
Miért akarod megtartani? Semmi értelme, főleg anyagilag –
mondtam, ahogy felsikított a bennem rejlő könyvelő.
Darrell a szemembe nézett, és egy pillanatra mintha zavart
láttam volna a tekintetében. Hónapok óta elválaszthatatlanok
voltunk, de hirtelen, figyelmeztetés nélkül belecsöppentünk az
első vitánkba, amikor még meg sem száradt a meghívókon a
tinta. Az időzítés nem is lehetett volna rosszabb.
Hirtelen visszhangozni kezdtek a fejemben Karen szavai. Ő és
Tom csak egyszer voltak Darrell lakásában, és a másnapi
véleménye aligha volt hízelgőnek nevezhető.
– Tükör a plafonon, és fekete, szatén ágyneműk? Olyan a
lakása, mint egy hetvenes évekbeli legénylakás vagy egy
pornófilm helyszíne.
Haragosan felsóhajtottam, mert titokban egyetértettem vele,
de ezt nem lettem volna képes bevallani.
– Azt azért nem mondanám – feleltem makacsul, és
megnyomtam a lift hívógombját.
– Sajnálom, Suzie, de én igen. Olyan helynek tűnik, ahová
lányokat visz az ember, miután felszedte őket egy bárban.
Gyorsan felé fordultam, épp időben ahhoz, hogy lássam,
amint a szája elé teszi a kezét, mert eszébe jutott, hogy Darrell
és én hogy találkoztunk.
– Nem azt mondom, hogy még mindig ezt csinálja… vagy hogy
valaha csinált ilyet – dadogta sajnálkozva –, csak arra céloztam,
hogy ódivatú és közönséges a lakása. Édes istenem, felejtsd el
ezt az egészet.
Egészen eddig azt hittem, hogy sikerült. Most viszont
nehezemre esett nem feltenni a kérdést, hogy nincs-e valami
másik oka annak, hogy ennyire ragaszkodik egy legénylakhoz
házasság után. Darrell munkája kétségkívül sok utazással járt,
de ez elég volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam a
megérzéseim? Mégis kik kezdték külön lakásokból a
házasságot? Volt egy kérdés, ami még ezeknél is félelmetesebb
volt, és amit minden erőmmel próbáltam kerülni. Szeretem
Darrellt, de milyen jól ismerem? Bízhatok benne? Sokkal
könnyebb lett volna megválaszolni ezt a kérdést, ha nem anyám
hangján ismétlődött volna a fejemben.
– Ha a pénzről van szó, akkor nem kell aggódnod.
Megengedhetem magamnak.
Megráztam a fejem. Mindkettőnknek jó fizetése volt, és
tudtam, hogy megengedhette magának a lakást, és hogy
mellette hozzá tudott járulni az enyémen lévő jelzáloghoz.
Inkább az aggasztott, hogy úgy tűnt, nem állt készen maga
mögött hagyni a szingli életét. Ez a kapcsolatunk iránti
elkötelezettségtől való félelmét tükrözte?
Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. A meghívókat
kiküldtük, a helyszínt lefoglaltuk, a virágokat kiválasztottuk, és
a ruhámat megrendeltem. Már majdnem minden készen állt,
kivéve talán a vőlegényt. A konyha hirtelen szűknek tűnt,
mintha nem lett volna elég hely kettőnknek. A könnyektől
homályossá vált világban kiutat kerestem.
– A kocsiban hagytam valamit. Le kell mennem érte.
Darrell abbahagyta a kávékészítést, és tárt karokkal felém
lépett.
– Suzanne, te ideges vagy.
Szép munka, Sherlock! – gondoltam, miközben tagadóan
ráztam a fejem.
– Nem, nincs semmi baj – mondtam, megtörölve az arcom,
nehogy meghazudtoljanak a könnyeim.
– Üljünk le, és beszéljük meg – mondta finoman, ahogy a
karja körém tekeredett.
Hátraléptem, ami szerintem épp annyira lepte meg őt, mint
engem. A karja a teste mellé hullott, ahol céltalanul hintázott,
mintha elvesztette volna felette az irányítást.
– Te tényleg ideges vagy, nem igaz?
A tekintete a sebzett kiskutyáéhoz hasonlított. Olyan nagy
fájdalom volt a szemében, hogy majdnem összetörtem. Szinte
azt mondtam, hogy felőlem kivehet egy tucat lakást is,
amennyiben velem akar élni az egyikben. Anyám sikongott a
fejemben.
Olyan erővel ráztam a fejem, hogy a lófarkam mindkét
oldalról megpofozott, mintha tudatni akarta volna velem, hogy
ébredjek már fel.
– Tényleg az autóban hagytam valamit – folytattam, remélve,
hogy észreveszi, szükségem van egy kis egyedüllétre, hogy
összeszedjem magam. – Felhozom, aztán beszélhetünk –
mondtam, és felkaptam a táskám a konyhapultról.
Beszéltünk is, miután visszaértem a föld alatti parkolóból, de
nem a lakásról.

Darrellnek két parkolóhelye volt. Az egyikben az ő autója állt,

mellette pedig az enyém, kicsit ferdén, mindig attól féltem, hogy
belehajtok a betonoszlopok egyikébe. Nem vagyok oda a föld
alatti parkolókért. Vagyis, nincs velük bajom. Inkább arra
gondolok, hogy este, egyedül, a villogó lámpák alatt nem vagyok
oda érte. Eszembe jut minden horrorfilm, amiben egy kapucnis
alak megtámadja az autójához tartó védtelen nőt.
A Darrell-lel való vita, már ha lehet annak nevezni, amúgy is
az idegeimre ment, a parkolótól pedig csak még feszültebb
lettem. De végül az készített ki, ami a szélvédőmön várt rám.
Először azt hittem, hogy az ablaktörlőm alá biggyesztett papír
egy hirdetés volt, de amikor körbenéztem, észrevettem, hogy
csak az én autómon van ilyen. Nem tudom, hogy miért, de
nagyon felbosszantott a kis, fehér papír. Kivettem az ablaktörlő
alól, és a csücskénél fogva feltartottam. A kézírás zavaros volt,
mintha sietett volna a feladó. „A menyasszonynak” volt
címezve, ami sehogy sem stimmelt. Darrellen kívül senkit sem
ismertem az épületből, és nem értettem, honnan tudta az illető,
hogy ez az én kocsim. Leginkább az volt kétségbeejtő, hogy be
tudott jönni egy őrzött, föld alatti parkolóba, hogy egy levelet
biggyesszen a szélvédőmre. Ha az üzenő az épületben lakott, és
Darrell meghívta az esküvőnkre, akkor miért nem tette a
válaszát Darrell postaládájába?
Remegő ujjakkal bontottam ki a borítékot. Még több
macskakaparás vált láthatóvá. Hétköznapi üdvözlőlap volt,
olyan, amilyet újságosoknál és írószerboltokban lehetett kapni.
Nem személyre szabott, gravírozott kártya, mint amilyet a
családtagjaimnak és a barátaimnak küldtem, de volt egy olyan
érzésem, hogy a feladó ezek közül egyik sem volt.
A pontozott vonalat figyelmen kívül hagyva, a kártya teljes
felületére írta az üzenetét. Ez felbőszített, de közel sem annyira,
mint az üzenet.

NEM megyek el az esküvődre… Ha van egy kis eszed, te sem.

Nem vártam meg a liftet, inkább fellépcsőztem öt emeletet, ami

azt jelentette, hogy mire felértem, és dörömbölni kezdtem az
ajtón, teljesen ki voltam fulladva, remegtek a lábaim, és nem
tudtam, hogy a fáradtság vagy az idegesség miatt.
– Mi az? Mi a baj? – kérdezte Darrell, amikor ajtót nyitott és a
karjaiba estem. Kinézett az üres folyosóra. Nem tudom, mire
számított… Talán a baltás gyilkosra, akit Karen olyan gyakran
emlegetett.
 Berúgta mögöttem az ajtót, és a csípőmet átkarolva a
nappalihoz vezetett. Szükségem volt a karjára, mert a lábaim
felmondták a szolgálatot. A sokktól még mindig nem tudtam
megszólalni, úgyhogy átadtam neki először a borítékot. Láttam,
ahogy összeráncolja a homlokát zavarodottságában, és még
magasabbra emelte a szemöldökét, amikor a kártyát is
átnyújtottam. Figyelmesen néztem, de nem igazodtam ki az
arcán, mert túl gyorsan változtak rajta az érzelmek.
A végső arckifejezés, ami mellett döntött, ironikus és kissé
zavart szórakozottság volt. A sarkánál fogva a nyitott
tenyerének ütötte a kártyát.
– Ez rémisztett meg ennyire? Azt hittem, megtámadott valaki.
Megráztam a fejem, és megpróbáltam úrrá lenni a
légzésemen, ami csak azt bizonyította, hogy többet kellene
edzenem, mert a lépcsőzés teljesen kimerített.
– Mit jelent? Miért tenné valaki a kocsimra? És miért hangzik
ilyen fenyegetően?
A három kérdésem közül látszólag a második zavarta a
legjobban.
– A kocsidon volt?
Bólintottam, és a farmeromba töröltem az izzadt tenyerem.
Éreztem, ahogy a nadrág alatt még mindig remegett a térdem,
mintha áramütést kapott volna.
Egy pillanatra mintha dühöt láttam volna Darrell arcán, de
gyorsan fanyar mosolyt villantott rám.
– Valaki szerint ez nagyon mulatságos volt.
– De ki szerint? Miért tenné ezt bárki? Ha viccnek szánta,
akkor nem volt valami vicces.
 – Egyetértek – mondta Darrell a kis szekrényhez fordulva,
amiből elővett egy borostyánszínű italt. Nem iszom whiskyt, de
nem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy emlékeztessem. Egy
dupla volt a pohárban, amit adott.
– Igyál! – utasított fölém tornyosulva, mint egy ijesztő nővér,
ahogy gyógyszert ad a páciensének. – Jobban fogod tőle érezni
magad.
A torkomtól a gyomromig égetett az alkohol, ahogy lenyeltem.
– Szóval, szerinted ki lehetett? – kérdeztem, ahogy próbáltam
nem köhögni, mint egy tini, aki megtalálta a szülei
alkoholkészletét.
Darrell sóhajtott, és megvonta a vállát.
– Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy valamelyik srác
volt az edzőteremből. Ők csinálnának ilyesmit. Hülyék és
éretlenek.
Darrell azon kevesek egyike volt, aki a legtöbbet hozta ki az
edzőtermi bérletéből. Erre ott volt a bizonyíték, akárhányszor
kigombolta az ingét. De most említette először, hogy szóba állt
volna más tagokkal.
– Sosem beszéltél még másokról az edzőteremből. Ezek a
barátaid? – hallottam a hangomban az ítélkező tónust, ami arról
árulkodott, hogy nem szeretem a barátait. Találkoztam már a
világából néhány emberrel, akiknek bemutatott, és sajnálatos
módon, kifejezetten ellenszenvesek voltak.
Egy pillanatra mintha zavart láttam volna kirajzolódni az
arcán, de aztán leült mellém, és magához ölelt. Hozzábújtam, és
azonnal biztonságban, és egy kicsit butának éreztem magam.
Tényleg csak túlreagáltam egy rossz viccet?
 – Inkább ismerősök, mint barátok – mondta. – Néhányan
ebben az épületben laknak, úgyhogy valószínűleg ők voltak. –
Magához szorított, és a hajamba suttogva folytatta, ami azt
jelentette, hogy nem láttam az arcát, ahogy beszélt. – Biztos azt
gondolták, hogy rohadt viccesek. Néhány napja megemlítettem
az esküvőt. Ez inspirálhatta őket. Nem akartak megijeszteni.
– Pedig sikerült – mondtam, ahogy a pánik ostobasággá
enyhült.
– Akkor beszélek velük. Ez tényleg túlzás volt – mondta.
Eltűnődtem, hogy vajon észrevette-e, hogy fojtogatóvá vált az
ölelése. – Senki sem bánthat vagy ijesztgethet téged. Csak a
holttestemen át.
 3

Csak ácsorogtam a járdán, egyik lábamról a másikra billenve,

miközben Darrell kifizette a taxist. Az étterem üvegfalán át
láttam, ahogy anyám egyedül ül a bárpultnál. Darrell terve,
miszerint emlékezetessé akarta tenni az estét, nem indult
valami jól.
Átkarolt, ahogy a taxis lehúzódott az útra és elhajtott. Olyan
lehetett, mint egy szoborral ölelkezni.
– Nagyon feszült vagy – jelentette ki, majd kedvesen
megszorított, és adott egy puszit. – Ne aggódj, kincsem, minden
rendben lesz.
Megpróbáltam mosolyogni, de az ajkam nem
engedelmeskedett.
– Csak utálok késni. Ezt te is tudod. És nagyon szerettem
volna, hogy jól alakuljon az este, de most már ideges vagyok.
– Hát megpróbálkozhattunk volna a jól bevált módszerrel,
amitől mindig megnyugszol, de akkor még nagyobb késésben
lettünk volna – most az egyszer a pajzán humora sem
nevettetett meg.
– Jézusom, te tényleg nagyon izgulsz – mondta, majd levette a
vállamról a karját, és megfogta a kezem. – Gyere, mutassuk meg
anyádnak, hogy a legszebb szerelmes történetek nem
könyvekben vannak.
 Két üres martinis pohár állt anyám dizájnertáskája mellett. Ez
nem volt túl biztató, mert azt jelentette, hogy neki legalább
sikerült korán érkeznie. Ez volt az egyik közös vonásunk.
Valószínűleg örököltem tőle, a világoskék szememmel együtt.
Amikor meglátott minket, nem nézett az órájára és nem tette
szóvá a késésünket. Elnézést kérve motyogtam a hajlakk- és
parfümillatú hajába, amikor átölelt. A dugókról és lezárt
utakról szóló magyarázataimat lezseren félresöpörte az elegáns,
manikűrözött kezével.
– Szóltam neki, hogy ne aggódjon – mondta Darrell, majd
lehajolt, és gyengéd puszit nyomott anyám arcára. Végignéztem,
ahogy hátrahúzta a fejét, anyám pedig odatartotta a másik arcát
is. Biztos vagyok benne, hogy nem direkt csinálta. Az ő
szakmájában ez volt a megszokott köszönés. De ha arra keresett
módot, hogy zavarba ejtse a jövendőbeli vejét, akkor nem is
lehetett volna furfangosabb.
– Hozhatok nektek valamit inni? – kérdezte Darrell, és máris
felvette a szemkontaktust a bárpult mögött álló pincérrel.
– Nálam a kettő a maximum – mondta anyám egy olyan
mosollyal az arcán, amiről, ha nem ismertem volna olyan jól,
talán azt hittem volna, hogy őszinte.
– Értem – mondta Darrell, majd a közeledő pincérre nézett, és
megrázta a fejét. – Bejelentkezem a főpincérnél – tette hozzá,
majd elindult a recepcióhoz.
– Kérlek, adj neki esélyt, anya. Nagyon próbál bevágódni
nálad.
A vörös rúzsos mosolya nem igazán enyhített a szavain.
– Próbálkozik, az biztos.
 Figyelmen kívül hagytam a kétértelmű válaszát. Nem sok
értelme volt verbális csatát kezdeményezni egy
bestsellerregény-íróval. Esélyem sem lett volna. Csak akkor
voltam igazán formában, ha számokról volt szó.
Darrell több időt töltött a recepciónál, mint vártam. Háttal állt
az étterem másik végében, szóval nem láttam vagy hallottam,
de a testtartása veszélyt jelzett. Valami nem volt rendben.
Lecsúsztam a bárszékről, és anyám karjára tettem a kezem.
– Egy pillanat, csak megnézem, hogy tudok-e segíteni.
Az elegáns szemöldökei felhúzódtak, de nem vártam meg,
hogy megjegyzést tegyen. Inkább átszeltem az éttermet, és a
pulthoz léptem, ahol a főpincér mérsékelt hangnemben beszélt.
Darrell a pulton könyökölt, a főpincér pedig többször
lepillantott a karjára, mintha le akarta volna lökni.
– Mizu? – kérdeztem egyik férfiról a másikra nézve.
– Attól tartok, valamiféle félreértés történt.
– Nincs semmilyen félreértés – feleselt vissza Darrell
feszülten. Az arcára néztem, és arra gondoltam, hogy
próbálkozhatna hasbeszélő műsorszámmal, mert szinte
mozdulatlan ajkak között préselte ki a szavakat. – Már hetek óta
le van foglalva az asztal. Itt van a megerősítés – mondta, majd
elővette a zsebéből a telefonját, és görgetni kezdett az e-mailjei
között. Megnyitotta az egyiket, és letette a telefont a pultra.
A főpincér vetett a telefonra egy gyors pillantást, majd ránk
nézett. Ekkor egy pár lépett be mögöttünk az étterembe.
Némán, csak a szemöldökét és a kezét használva, odarendelt
hozzájuk egy pincért, aki gyorsan az asztalukhoz vezette őket.
– Volt foglalásuk – mondta, megelőzve a megjegyzést, amire
Darrelltől számított.
– Nekem is volt. Van – felelte Darrell, az illendőnél néhány
decibellel hangosabban.
– És lemondták.
– Micsoda? Nem, egész biztos, hogy nem mondtam le.
A főpincér kinyitotta az előtte heverő bőrborítású füzetet, és
ujját elegánsan végigfuttatta a sorokon. Felnézett, és egy rám
pillantott.
– Egy fiatal hölgy mondta le a foglalást.
Darrell felém fordult, a hangja elbizonytalanodott.
– Lemondtad a foglalást?
– Dehogy. Valamiféle hiba történhetett.
A főpincér megvonta a vállát, és közelebb hajolt a füzethez.
– Itt az áll, hogy egy bizonyos Mrs. Suzanne Kingston mondta
le, két napja.
– Az az én nevem – kiáltottam kétségbeesve –, legalábbis
három hét múlva az lesz. Addig Suzanne Walters vagyok. De
egészen biztos vagyok benne, hogy nem hívtam fel az éttermet
és mondtam le a foglalást.
A főpincért ez nem érdekelte. Csak a kedélyek csillapításával
foglalkozott.
– Nagyon sajnálom uram, de amint azt ön is biztos tudja, nagy
népszerűségnek örvend az éttermünk, így foglalás nélkül nincs
lehetőség az étkezésre.
– Igenis van foglalásunk – mondta Darrell dühödten, de a
harciasság elszállt a hangjából. Felemelte a fejét, és
sokatmondóan egymásra néztünk. Azt mondta, hogy elintézte a
dolgokat, és mégis, újra megtörtént.
 – Valami gond van? – mind a hárman összerezzentünk anyám
hangjának hallatán.
– Félreértés történt a foglalással – mondtam. Ez tűnt a
legbiztonságosabb útnak.
– Megkértem a titkárnőmet, hogy erősítse meg a foglalást, de
valamit rosszul kommunikáltam, és ehelyett lemondta. – Ez
igen! Darrellre néztem, és némán ámuldoztam, amiért oly
könnyedséggel csúsztak ki a szájából a hazug szavak. Én
képtelen voltam úgy hazudni, hogy ne pirultam volna el vagy
ne túloztam volna. Mindig mindenki átlátott rajtam. De Darrell
olyan elképesztően meggyőző volt, hogy még én is hittem neki,
annak ellenére, hogy tudtam, nincs is titkárnője.
– Ó, hát ez nagy kár – sóhajtotta anyám, és mintha
megkönnyebbülés futott volna át az arcán.
A főpincér kíváncsian tanulmányozta anyámat, és pontosan
tudtam, hogy mire gondolt. Anyám arca jól ismert volt. Annyi
könyv és interjú után felismerik az emberek. Darrellre néztem,
és láttam, ahogy megcsillan a szeme a megoldás lehetőségére.
Megráztam a fejem, hogy csírájában elfojtsam az ötletet. Anyám
nem lett volna hajlandó különleges bánásmódot elfogadni egy
étteremben. Ha Darrell csak arra gondolt, hogy azt mondja:
„Tudja, kivel van dolga?”, akár ott helyben lemondhattuk
volna az esküvőt.
Az estét végül anyám mentette meg. Nem a celebstátuszát
használta, hanem felvetette, hogy együnk a hotel éttermében,
ahol megszállt. Ezt is tettük, teljesen élvezhető volt, az étel pedig
finom és bőséges, úgyhogy nem volt szükség utána gyorskajára.
De az illedelmes beszélgetés, a viccelődés és az élcelődés között,
amikor anyám másfelé figyelt, Darrell és én sokszor egymásra
pillantottunk. Tapintható volt közöttünk a feszültség.
Frusztráló dolog órákat várni, mire elmondhatod végre, mi
bánt. A szikra, ami lángra lobbantotta a haragodat, már kialudt,
ami azt jelenti, hogy mire szóba kerül az adott téma, a szavaid
már tompák, a dühöd pedig kihűlt. Márpedig az elnyomott düh
a legveszélyesebb.
– Honnan a francból tudta az exed, hogy melyik étterembe
megyünk? Elmondtad neki?
Darrell óvatosan rám nézett, és láttam, ahogy próbálta
felmérni az előtte álló beszélgetést.
– Nyilván nem. És még csak nem is tudjuk biztosan, hogy ő
volt.
A válaszhoz nem kellettek szavak. Elég volt a homlokráncolás.
Darrell megrázta a fejét. Nem állt készen feladni.
– Suzanne, nem tudjuk, hogy ki volt. Csak gondold végig.
Honnan tudta volna, hogy melyik étterembe volt foglalásunk?
Jogos kérdés volt, de már nem voltam hajlandó ésszerűen
gondolkodni.
– Lehet, hogy elszólta magát a „titkárnőd” – mondtam, a
kezemmel idézőjelbe téve a titkárnő szót, annak ellenére, hogy
mindig drámainak és egy kissé bugyutának éreztem tőle
magam –, vagy lehet, hogy tudja a jelszavad, és feltörte az e-
mail-fiókodat. – Megvakarta az állát, és láttam rajta, hogy erre
még nem gondolt. – Megígérted, hogy beszélsz vele. Hogy nem
bízod a barátaidra – a hangom remegett a dühtől, és a
tekintetéből ítélve ezt Darrell is észrevette. – Azt mondtad, hogy
vége! Hogy több ilyen nem lesz. Mégis itt tartunk!
 A sötét taxiban lehetetlen volt bármit leolvasni az arcáról és
megmondani, hogy igazat mondott-e, vagy sem.
– Beszéltem vele, és mindent letagadott. Tudom, hogy mérges
vagy, de szerintem ami ma este történt, tényleg csak egy
félreértés volt.
Az ablak felé fordultam, és az összemosódó utcalámpákra és
neontáblákra meredtem. Olyan volt, mint amikor a filmekben
az idő múlását jelzik, ám a taxiban ennek az ellenkezője történt.
A kerekek gurultak, de nem haladtunk sehová. Pontosan
ugyanott tartottunk, mint amikor Darrell exbarátnője először
próbálta meg tönkretenni az esküvőnket.
Vettem egy mély levegőt, és hamis magabiztossággal
válaszoltam.
– Ha tényleg beszéltél vele – éreztettem, hogy már nem
egészen hiszem el, hogy valóban megtette –, és nem hagyta
abba, akkor szerintem ideje bevonni a rendőrséget.
Erre felnevetett, de gyorsan elkomorodott, amikor meglátta a
komoly arckifejezésemet.
– A rendőrséget? Ez komoly, Suzie? Végiggondoltad, hogyan
hangzana az a beszélgetés? – mindkettőnknek magasba
emelkedett a szemöldöke, és Darrell imitálta nekem a
beszélgetést. – Jó napot, biztos úr. Igen, szeretnék feljelentést
tenni. Valaki alattomosan lemondta az éttermi foglalásomat, és
ennek a valakinek börtönben a helye. Nem, uram, nincs
bizonyítékom.
Felsóhajtottam, mert igaza volt. Lehet, hogy tényleg csak
félreértés történt. Még mindig nem tudtuk, hogy ki állt a
nyugtalanító tettek sorozata mögött, amely a levéllel kezdődött.
 Az út hátralevő részét csendben töltöttük, és amikor
lehúzódott a taxis, Darrell megfogta a kezem.
– Még mindig azt akarod, hogy nálad aludjak? – a hangja
bizonytalan volt, és amikor ránéztem, meglepetten láttam rajta,
hogy attól fél, hogy nemet mondok. Az arckifejezése egy
védtelen kisfiúéra emlékeztetett, amitől váratlanul ellágyult a
szívem.
Megszorítottam a kezét.
– Persze. Ezt együtt kell megoldanunk.

Jóval több időbe tellett elaludnom, mint Darrellnek, pedig az én

ágyamon osztozkodtunk. Azon az ágyon, amin három héttel
később már folyamatosan osztozkodni fogunk. Már amennyire
ezt Darrell munkája lehetővé teszi.
Halkan horkolt, és még mindig azon szakaszában voltunk a
kapcsolatunknak, hogy ezt aranyosnak tartottam.
– Tényleg? Néha legszívesebben megfojtanám Tomot a saját
párnájával – felelte Karen, amikor ezt elmondtam neki. –
Szerintem egy női esküdtszék ki is állna értem – tette hozzá.
– Nekem tetszik – mondtam –, az sem zavar, amikor álmában
beszél.
– Beszél álmában? – csapott le Karen –, mit szokott mondani?
Hirtelen kellemetlenül éreztem magam, mintha hátba
szúrtam volna Darrellt azzal, hogy feltártam a titkait.
– Nem sokat. Általában nincs értelme. Legtöbbször a nevemet
mondja.
Karen úgy tett, mintha hányingere lett volna, és mindketten
felnevettünk.
 – Ne is figyelj rám. Valószínűleg csak irigy vagyok. Még frissek
vagytok, és odavagytok egymásért. Tom és én olyanok vagyunk,
mint egy idős házaspár. Házasság nélkül – a hangjában apró
nyoma volt a keserűségnek. Lenézett az asztalra, és halkan
felnyögött. Nehéz volt megmondani, hogy a diétája vagy a
kapcsolata miatt.
– Mi mást szokott mondani? Mondott valami érdekeset?
Kínomban elnevettem magam.
– Nem. Néha nagyon egysíkúan gondolkodsz.
Karen gonosz vigyora gyorsan eltűnt, amikor látta, hogy már
nem mosolygok.
– Néha rémálmai vannak, és felkiált álmában.
– Mit mond?
Megvontam a vállam, és hűtlennek éreztem magam, amiért
kiteregettem azt, ami csak ránk vonatkozott.
– Semmit. Semmi érthetőt. Talán aggasztja valami. Lehet,
hogy a munka.
– Ne értsd félre, de nem lehet, hogy besokallt? Nem lehet,
hogy az esküvő miatt izgul? – vetette fel. Próbáltam meggyőzni
magam, hogy nem hangzott reménykedően a kérdése.
– Nem – válaszoltam a fejemet rázva. – Különben is, az nem a
menyasszonyok dolga?
– Bárki meggondolhatja magát. Sosem késő – mondta, szinte
mintha nyitva tartott volna nekem egy ajtót, ha netán ki
akarnék rajta lépni. De nem akartam. Azt viszont elárulta, hogy
Karennek még mindig voltak kételyei az esküvővel
kapcsolatban.
– Hát, nem akarom meggondolni magam, és Darrell sem. Még
sosem találkoztam ilyen izgatott vőlegénnyel, mint ő.

Huszonegy nappal az esküvő előtt, asztali dekorációkon,

nászajándékokon és virágokon kellett volna agyalnom. Meg
azon, hogy jobban néznék-e ki az esküvői ruhámban, ha
befektetnék egy alakformáló alsóneműbe. Vagy azon, hogy a
szüleim képesek lesznek-e végigülni az esküvőt anélkül, hogy
egymás torkának esnének. Ehelyett, ahogy a sötétben feküdtem
a halkan horkoló jegyesem mellett, a történtek jártak a
fejemben. Tettek, amikről nem tudtuk, hogy ki követte el őket.
Tettek, amikről Darrell megígérte, hogy abbamaradnak.
Mintha egy rendőrségi feljelentéshez gyűjtöttem volna őket
össze, amit Darrell nagyon ellenzett, alvás helyett az ellenem
elkövetett „tréfákat” listáztam.

A kocsimon lévő kártya után néhány hétig nem történt semmi,

és boldogan elfogadtam Darrell magyarázatát. Állítólag
bocsánatot kértek tőle az izomagyú haverjai, amiért ezt tették.
– Olyanok voltak, mint egy rakás középiskolás, amikor
lebuknak valamivel – mondta néhány éjszakával később –, nem
gondolták, hogy ennyire meg fogsz ijedni. Túl sok bennük a
tesztoszteron… vagy a szteroid – viccelődött, magyarázatot
keresve az incidensre. Egy magyarázatot, ami három hétig
hihető is volt.

Az asztalomnál ültem, és egy tucat számmal vacakoltam,

amiknél sehogy sem jött ki kétszer ugyanaz a végeredmény. Úgy
döntöttem, hogy szükségem van egy kávészünetre, és felkaptam
a telefonom, hogy megnézzem, Karen szabad-e. Mielőtt
tárcsázhattam volna, csörögni kezdett a telefonom.
– Halló! – mondtam morcosan, ahogy megláttam a
számokban rejlő hibát.
– Suzanne-nel beszélek? Suzanne Walters?
Nem ismertem fel a hangot. Tollat ragadtam, és áthúztam a
táblázatban a helytelen számokat.
– Igen, én vagyok. Miben segíthetek?
A csengőhangból meg tudtam mondani, hogy belső hívás, de a
telefonszám semmit sem mondott.
– Paul vagyok. Lentről – összeráncoltam a homlokom, ahogy
azon tűnődtem, hogy miért volt olyan ismerős a név, aztán
elpirultam kínomban, amikor folytatta –, a postarészlegről. – Az
a fickó volt, akiről Karen áradozott. Akiről azt mondta, hogy
Abercrombie modellként kéne dolgoznia, nem pedig postásként.
– Ó, szia! – mondtam, hálásan azért, hogy nem tudta, hogy egy
kigombolt ingű modellt képzeltem el egy mediterrán
tengerparton. – Miben segíthetek?
– Öhm… – kezdte zavartan. Talán gondolatolvasó volt, ami azt
jelentette, hogy az emberi erőforrásokhoz tessékelnek majd
szexuális zaklatásért. – Azt akartam kérdezni, hogy ráérsz-e
most.
Annyira különös és váratlan kérdés volt, hogy a piros toll,
amivel babráltam, kicsúszott az ujjaim közül, és legurult az
asztalról.
– Van számodra egy küldeményem. Azon tűnődtem, hogy le
tudnál-e jönni érte.
 Összeráncoltam a homlokom, ahogy lehajoltam a tollért.
– Nem igazán – mondtam, türelmetlenül szemezve az előttem
lévő számokkal –, jelenleg kicsit elfoglalt vagyok. Nem tudnád
felhozni, ahogy szoktad?
Egy ideig csendben volt, mintha nem tudta volna
megfogalmazni a mondanivalóját.
– Hát… nem ilyen egyszerű. Sokkal könnyebb lenne, ha
leugranál érte.
Körülnéztem az asztalon, és megállt a tekintetem a Darrellről
és rólam készült bekeretezett képen. Egy napos, nyári
vasárnapon megkértünk egy járókelőt, hogy fotózzon le minket.
A Hyde Parkban ültünk a fűben. Darrell karja a vállam körül
volt, és mindketten nevettünk. Bármi is volt a titokzatos
szállítmány, feltételeztem, hogy ő küldte. Ugyan az udvarlás
időszaka már mögöttünk volt, Darrell néha még küldött
ajándékokat. A virágcsokrokat nem csak születésnapokra és
évfordulókra tartogatta. Ahogy a múltbéli Darrell és a saját
énem rám mosolygott, én is elmosolyodtam. Eszméletlenül
szerencsés voltam.
– Biztos, hogy nem tudod felhozni? – kérdeztem meg még
egyszer Pault.
– Nem szívesen tenném – mondta sajnálkozva, de kitartóan.
– Oké, Akkor lejövök. Az alagsorban vagy, ugye?
– A liftnél leszek – mondta megkönnyebbülve, majd letette a
telefont.
Két liftet kellett használnom. Az egyik a recepcióra vitt. Ezt
vastag szőnyeg és tükrök borították, és zene szólt benne. A
másik inkább teherszállító volt. Ebben én voltam az egyetlen
utas, és sokkal döcögősebben ereszkedett az épület föld alatti
részébe, mint az előző. Megkönnyebbülés volt, amikor a lift
lassan megállt, és felvillant a kijelzőn a B1.
Kiléptem a betonfolyosóra, ami mintha egy másik épülethez
tartozott volna. Fénycsövek világították ki a hosszú, szürke
átjárót, ami körülbelül annyira volt bájos, mint Őfelsége
börtönei.
– Suzanne… akarom mondani, Mrs. Walters – szólalt meg
valahonnan mögülem egy mély hang.
Még azelőtt kijavítottam, hogy megfordultam volna.
– Csak Suzanne – mondtam, egy kissé kábultan mosolyogva.
Senkinek sem kéne ilyen jól kinéznie ebben a mesterséges
fényben. Ilyen körülmények között nem illegális jobban
kinézni, mint egy kolerás, akinek rossz napja van? Úgy látszott,
hogy ezt a törvényt figyelmen kívül hagyták a postarészlegen.
Az előttem álló férfi sok színben pompázott, a gesztenyebarna
tincsektől a smaragdzöld szemét át egészen a napbarnított
bőréig.
Magas volt. Olyan magas sarkút viseltem, amiben lehetetlen
volt futni, és még így is fölém tornyosult.
A farmernadrágjába törölte a tenyerét, aztán kinyújtotta a
kezét. Egy kicsit késve reagáltam. Szerintem egy kissé el is
pirultam, ahogy kezet fogtunk. Paul észrevette a zavarom, de
nem tette szóvá, engem pedig idegesített, hogy meglepett
hivatalos köszönése. Attól még, hogy postás, miért ne lehetne
illedelmes?
– Bocs, hogy lerángattalak – mondta, és elindult a folyosó
végén lévő ajtó felé. Mellé siettem, öntudatlanul is megnyújtva a
lépéseim, hogy tartsam az iramot.
– Bevallom, felkeltetted a kíváncsiságom – izgatottnak
tűnhettem a csomag kapcsán, ami az ajtó mögött várt rám.
Paul összeráncolta a homlokát, és az egyik kezét az ajtóra
tette.
– Nem… nem akartam felvinni az asztalodhoz.
Ezúttal én ráncoltam a homlokom. Úgy tűnt, hogy azért hívott
le, hogy ne hozzon kínos helyzetbe. Most először jutott eszembe,
hogy a csomag talán olyasvalami volt, amit nem akartam.
– Miről van szó? Mit küldtek?
Paul válaszul kinyitotta az ajtót, és előre engedett. A
postaterem nagyobb volt, mint amire számítottam. Az egyik fal
tele volt polcokkal, a terem közepén pedig két hatalmas
vasasztal állt. Mindkettőnél munkálkodott valaki.
Egy másik fal mentén egy sor postakocsi állt, amik pont
olyanok voltak, mint amilyeneket a hét törpe bányászáshoz
használt. Voltak üresek, és voltak telik, amik a következő
kiszállítási körre vártak. Paul továbbsétált, és megállt az utolsó
kocsinál, amiben megláttam egy felismerhető
celofáncsomagolást. Darrell gyakran küldött virágokat, de
sosem ekkora csokorban. El volt fordítva, úgyhogy nem láttam a
virágokat. Paul diszkréten odébb lépett, és tanulmányozni
kezdett egy parafatáblát, amin több hónapja lejárt feljegyzések
voltak. Megragadtam a csokrot, és megfordítottam. Egy
pillanatra azt hittem, hogy a virágos véletlenül fejjel lefelé tette
bele a virágokat. Csak kemény, tüskékkel teli, zöld szárakat
láttam. Belenéztem a csokorba, és megláttam a rózsafejeket.
Csakhogy figyelmetlenségből voltak megfordítva. Minden
egyes rózsafej le volt vágva a száráról. Kivettem a csokrot a
kocsiból.
– Megsérültek, miután megkaptátok őket? Erről van szó?
Paul elfordult a parafatáblától, és sajnálkozva megrázta a
fejét.
– Nem. Így kaptuk őket.
– Akkor biztos valami keveredés történt a boltban – mondtam
logikus magyarázatot keresve, de a zakatoló szívem és az izzadó
tenyerem elárulta, hogy tudtam, miről volt szó.
– Minden küldemény először a főrecepcióra kerül – mondta
Paul, a hangja kedves és együttérző volt, amitől el akartam sírni
magam, de nem tehettem. Nem itt. Nem most. Erre volt a női
mosdó. Haragudni akartam. Megérdemeltem, hogy mérges
lehessek, mert megint megtörtént. Ezt értettem. Hogy miért
történt, azt már nem.
– Aztán a recepcióról letelefonálnak, én pedig felmegyek a
csomagokért – folytatta Paul, mintha valahogy fontos lett volna,
hogy értsem a dolgok menetét. Bólintottam, de nem tudtam
levenni a szemem a lefejezett rózsákról. – Amikor megláttam,
hogy ezekkel mi történt, és megláttam a… – elcsendesedett,
mintha valamit mégsem akart volna elmondani.
– Visszamentem rákérdezni, de csak annyit tudtak mondani,
hogy szokatlan csomag volt. Senki sem írta alá, és a nap
legforgalmasabb szakaszában érkezett. Amikor mindenki
elment, meglátták a pultnak támasztva. – Paul ekkor felállt, egy
asztalhoz lépett, és kinyitotta a fiókját. – Ezzel együtt.
A kártya ezúttal nem egy borítékban volt. Vastag fekete
szegélye volt, egyből felismerhető, hogy temetési csokorhoz
való. Mint a korábbiak, ez is „A menyasszonynak” volt címezve.
Nem vagyok a kalligráfia szakértője, de ugyanúgy nézett ki rajta
a kézírás, mint a szélvédőmön hagyott kártyán. Részvétem a
közelgő esküvő miatt.
Hangosan nyeltem egyet, és attól féltem, hogy rosszul leszek
és lerogyok a postarészleg padlójára.
– Ülj le! – utasított Paul, gyengéden egy közeli iroda felé
terelve. A ragyogó zöld tekintete rólam a levélre, a levélről
pedig a csokorra szállt. – Ez, gondolom, több mint egy rossz vicc.
Megvontam a vállam. Nemtörődömnek akartam látszani, de
valószínűleg levert és szánalmas volt az összkép. Anélkül, hogy
megkérdezte volna, kérek-e valamit, a kis konyhához sétált, és
bekapcsolta a vízforralót. Nem tudom, hogy hány kanál cukrot
tett a teába, de majdnem elég volt ahhoz, hogy a kanál
megálljon benne.
– Jobban vagy? – kérdezte, miután beleszürcsöltem, és
letettem a bögrét az asztalra, még mielőtt kilyukadtak volna a
fogaim.
– Igen – feleltem a fejemet rázva, próbálva higgadtan
reagálni, de rájöttem, hogy nem fog sikerülni.
Paul leült velem szemben az asztalra.
– Illene gratulálnom, igaz? Feltételezem, hogy nemsokára
férjhez mész.
Tudtam, hogy próbálta egy kicsit oldani a feszültséget, de
nem tudtam kiverni a fejemből a kártyán lévő undok üzenetet.
Valaki utált, de fogalmam sem volt, hogy ki, és miért. Nem
voltak ellenségeim. Legalábbis, nem tudtam róla. Hozzám volt
köze a dolognak vagy Darrellhez? Vagy talán az anyámhoz? A
korai rajongói visszajelzései néha ijesztőek voltak. Lehet, hogy
valaki, aki annyira beleásta magát a misztikus világba, amit
anyám kreált, hogy összefolyt számára a valóság és a fikció,
megtudta, hogy én vagyok a lánya?
Megráztam a fejem. Ez nem állt össze. Sosem használtam az
anyám vezetéknevét, és csak nagyon kevesen tudták, hogy
rokonok vagyunk. Különben is, a legtöbb rajongója nagyon
rendes volt. Sokkal valószínűbb volt, hogy plüssmacikat és
játékokat küldjenek, mint két tucat lefejezett rózsát.
Megcsörrent az asztalon lévő telefon, amitől összerezzentem,
mintha a virágok feladója megtalált volna a postateremben.
Paul a reakciómat látva kedvesen rám mosolygott, aztán
felvette a kagylót, telefonálás közben pedig aggódva nézett rám.
Vettem egy mély levegőt, és megpróbáltam összeszedni magam.
– Bocsáss meg! – mondta, miután letette. Felálltam.
– Nézd, szerintem jobb, ha megyek. Nem akarom húzni az
időd.
Megvonta a vállát, mintha azt akarta volna mondani, hogy
nem dől össze a világ, ha a csomagok késnek néhány percet.
Valószínűleg igaza volt.
– Miért nem maradsz még egy kicsit? Csak amíg megnyugszol
– vetette fel. – Még igencsak sápadt vagy.
Hálásan bólintottam, és visszaültem a székbe, amíg ő kihúzott
egyet a szomszédos asztaltól, és lehuppant.
– Gondolom, nem tudod, hogy ki küldte. Vagy hogy miért.
Megráztam a fejem.
– Ötletem sincs.
– Talán egy feldúlt ex, akinek összetörted a szívét? – kérdezte
hunyorogva, és egy alig látható mosollyal, mintha azt próbálta
volna felmérni, hogy viccelődhet-e ilyesmivel.
Megpróbáltam mosolyogni. Jólesett.
– A közelmúltból nincsenek exek. Ép szívűek sem – mondtam,
aztán eltűnődtem, hogy miért mesélek a múltamról egy
idegennek.
Kiszélesedett a vigyora.
– Ez nem lehet igaz – mondta, és megcsillant a zöld szeme.
– Tényleg flörtölsz velem? Pont most? Ez annyira… Különben
is, hány éves vagy? Tizennyolc? Húsz?
Felnevetett, és a hangja betöltötte a termet, mint zene a
kápolnában.
– Aligha. De köszönöm. Igazából huszonhét vagyok – magasba
ugrott a szemöldököm, ő pedig megvonta a vállát –, szinte
mindig elkérik a személyim – tette hozzá bánatosan.
– Ez nem lep meg.
Két évvel volt fiatalabb nálam, de külső alapján egy évtizedet
mondtam volna. A térdére könyökölt, és ahogy előredőlt,
megláttam a nyakában lógó munkahelyi azonosítókártyáját.
Lehetetlen volt nem elolvasni a rajta szereplő nevet: Paul
Winterscotch. Szokatlan név volt, de jól ismertem. Kőbe volt
vésve az épület bejárata felett. Minden fejlécen rajta volt.
– Winterscotch? – kérdeztem. Vállat vont. – Van valami közöd
az…? – felfelé mutattam.
– Istenhez? Nincs. De ha Donald Winterscotchra gondolsz a
huszadik emeletről, akkor igen. Ő az apám.
– De… de a postarészlegen dolgozol – mondtam, és egyből
elpirultam, mert tudtam, hogy milyen sznob megjegyzés volt.
 – Így igaz. És milyen jó is. Rengeteg csodálatos emberrel
találkozhatok, és csinálhatok nekik teát.
Megint elpirultam. Az istenit, mi ütött belém.
– Ez amolyan családi hagyomány – magyarázta Paul a
postateremre mutatva. Megpróbáltam nem a formás bicepszét
bámulni, ami kilógott a póló ujjából. – Az apám és a nagyapám
is a ranglétra alján kezdték ennél a cégnél, és feljebb dolgozták
magukat. Én csak kicsit később kezdtem. Miután befejeztem az
üzleti mesterképzésem, néhány évet utazással töltöttem.
Lenéztem a földre, és azon gondolkodtam, hogy bocsánatot
kérjek-e a korábbi megjegyzésemért, de arra jutottam, hogy az
csak rontana a helyzeten.
– A legtöbben észre sem veszik a nevet, pedig ezzel a bigyóval
a nyakamban nem mondhatnám, hogy titkolom – mondta,
megbökve a plasztik kártyát, amin egy igencsak vonzó fotó volt.
Én úgy néztem ki az enyémen, mint egy riadt fegyenc. Rosszabb
volt, mint az útlevelem. Hirtelen eltűnődtem, vajon hogy néz ki
Darrell az útlevelében. Még sosem láttam.
– Nem igazán reklámozom ezt a rokonságot – vallotta be Paul.
– Ezt meg tudom érteni – mondtam. Aztán furcsa módon azon
kaptam magam, hogy elmondom neki, ki az anyám. Általában
évekbe tellett, mire bevallottam valakinek.
– Nálam biztonságban van a titkod – nyugtatott, és diszkréten
a napbarnított csuklóján lévő órájára nézett. Most már tudtam,
hogy megengedhetett volna magának egy Rolexet, de
megpillantottam az óráján egy figurát, aki, ha nem tévedek,
Mickey egér volt. Elmosolyodtam, és rájöttem, hogy ugyan csak
fél órája ismertem, máris szimpatikus volt, és úgy éreztem,
bízhatok benne.
– Mit kezdjünk azokkal? – kérdezte Paul ahogy felállt, és a
csokorra bólintott.
– Kuka – feleltem határozottan.
– Oké. Elintézem. Van nálad telefon?
Előhúztam a telefonomat a kabátom zsebéből, és kissé
sokkolt, amikor megláttam az időt. Nagyon régóta lent voltam.
– Fényképezd le. Hátha szükséged lesz bizonyítékra. Ezt pedig
tartsd meg – mondta, és felvette a kártyát, amit az asztalára
dobtam.
Átvettem, de csak a csücskénél fogva, mintha attól tartottam
volna, hogy a gonosz szavak megfertőzik az ujjaimat.
– Odakint egy undok alaknak nincs jobb dolga, de ne hagyd,
hogy tönkre tegye a nagy napodat. Mikor lesz?
– Nemsokára – válaszoltam, de nem csengett túl boldogan a
hangom. Inkább olyan volt, mint anyámé, amikor elmondtam
neki a hírt.
Amikor hazaértem, Darrell a kanapén ült a nappalimban, és
TV-t nézett, miközben kávét szürcsölt az egyik bögrémből. Ez
nem kellett volna hogy zavarjon, hisz én kértem meg, hogy
jöjjön át, pedig nem terveztünk aznap találkozni.
De nem tudtam irányítani a kellemetlen borzongást, ami
végigfutott a testemen. Csak ott ült, és fogalma sem volt
semmiről. Erről sem tehetett, mert úgy döntöttem, hogy nem
számolok be neki telefonon a lefejezett rózsákról. Szemtől
szemben akartam lenni vele, amikor megpróbálta azt mondani,
hogy a haverjai voltak az edzőteremből. Mert ez a kifogás most
nem volt elég. Először is, honnan tudhatták volna, hogy hol
dolgozom?
Kibújtam a kabátomból, egy szék háttámlájára dobtam, és a
kanapéhoz sétáltam. Darrell háttal ült nekem, és teljesen
lekötötte, amit nézett. Tudtam, hogy hallotta, ahogy kinyitom az
ajtót, de meg sem fordult, csak annyit kiabált, hogy „Szia!”
– Darrell… – kezdtem, de feltartotta a kezét, és elhallgattatott.
– Láttad ezt? – kérdezte, még mindig a TV-t bámulva.
A tekintetem a feje fölé emelt kezéről a képernyőre suhant,
aminek a sarkában az ÉLŐ felirat látszott. Zavarodás, mentők,
rendőrök, tűzoltók, bámészkodók és furcsa módon egy
hatalmas daru volt a közvetítésben.
– Nem, nem láttam. Azt… Ismét a szavamba vágott.
– Borzalmas baleset történt egy közeli vidámparkban. A
hullámvasúton összeütközött néhány kocsi. Még mindig
vannak, akik fent ragadtak, és vannak, akik meg is haltak.
Egy pillanatra empátiát éreztem az áldozatok iránt, és
bűntudatot, amiért a saját problémámat mások tragédiája elé
helyeztem.
– Ez tényleg borzasztó – mondtam. Arra számítottam, hogy
jobban megérti az érzelmeimet, és hogy megfordul, mert érzi,
hogy valami nincs rendben. Valami, ami sokkal közelebb áll
hozzánk.
Egy mentőhelikopter jelent meg a képernyőn, ami egyből
visszairányította Darrell figyelmét a vidámparki katasztrófára.
– Ki tudnád kapcsolni egy pillanatra? – kérdeztem nyugodtan.
Ekkor észrevett valamit a hangomban vagy meglátott valamit a
szememben, amikor megfordult, és a távirányítóért nyúlt. Nem
kapcsolta ki a TV-t, csak lenémította, és ez még akkor is zavart,
amikor már befejeztük ezt a beszélgetést.
– Megint megtörtént – mondtam bevezetés nélkül.
– Micsoda? – kérdezte Darrell őszintén zavartnak tűnve.
Láttam, ahogy gyorsan visszapillant a TV-re. A helikopter
érkezése sokkal érdekesebbnek tűnt, mint amit mondani
készültem.
Belenyúltam a táskámba, elővettem a kártyát, és Darrell válla
fölött az ágyra ejtettem, mint egy apró, de veszélyes
robbanószert. Felirattal felfelé esett a párnára. Nem nyúlt érte,
csak elolvasta, aztán villámló szemekkel nézett rám.
– Mondj el mindent.
Nem leltem sok vigaszra abban, hogy végre fontosabb volt a
mondandóm, mint a híradó.
– Hol vannak most a virágok?
– Paul kidobta őket.
– Ki az a Paul? Egy kolléga?
– A postarészlegen dolgozik.
Erre Darrell bólintott, és tudtam, hogy máris elkönyvelte
jelentéktelen mellékszereplőnek a férfit, aki vette a fáradtságot,
hogy megvigasztaljon. Ez a viselkedése már korábban is feltűnt.
Sokszor a munkájuk alapján bírálta az emberek fontosságát. Az
anyám, egy bestselleríró: nagyon fontos. A férfi, aki csomagokat
szállít: sokkal kevésbé. Eltűnődtem, hogy mit szólt volna, ha
elmondom neki, hogy Paul Winterscotch egyszer valószínűleg
tulajdonosa lesz a cégnek, aminél dolgozom. Ez nem volt
releváns, úgyhogy nem tettem szóvá.
– Nem hiszem, hogy e mögött is a kondis haverjaid állnak.
Sőt! Szinte biztos vagyok benne, hogy felnőtt férfiak nem
fecsérelnék az idejüket ilyen gyerekes csínytevéssel. Nekem
kicsit úgy tűnik, hogy sosem volt közük semmihez.
– De bocsánatot kértek érte – felelte Darrell. – Miért kérnének
bocsánatot valamiért, amit nem követtek el? Egyébként nincs
okunk azt gondolni, hogy ezeknek az incidenseknek közük van
egymáshoz.
Leültem a vele szemben lévő fotelra, pedig bőven volt hely
mellette a kanapén.
– Most viccelsz, ugye? Nem gondolhatod komolyan, hogy
függetlenek egymástól. Még a kézírás is ugyanúgy néz ki.
Darrell felvette a kártyát, és hosszas ideig tanulmányozta a
betűket.
– Nekem egészen másnak tűnik. Sóhajtottam egy nagyot.
– Mit csináltál az előző kártyával? Összehasonlíthatnánk őket.
– Elégettem – válaszolta, majd hátradőlt, és keresztbe fonta a
karját. Darrell nem dohányzott. A lakásában minden
elektromos volt, és nem volt tűzhelye. Akárhányszor gyertyát
akartam gyújtani a lakásában, vinnem kellett magammal
gyufát, mert nála sosem volt. Így hát a kártya elégetése
meglehetősen furcsa és drámai módja volt a
megsemmisítésnek.
– Hát, sajnálom, de szerintem tévedsz. Szerintem ugyanaz az
ember küldte őket. Kezdjük azzal, hogy mindkettőt „A
menyasszonynak” címezte.
– De hát te a menyasszony vagy. Legalábbis nemsokára az
leszel – mondta, és megpróbált mosolyogni, amit az adott
helyzetben nem éreztem helyénvalónak.
– És ez valakit bosszant – ezzel nem tudott vitába szállni. –
Paul azt mondta, hogy talán egy feldúlt ex.
– A postás? Ne vedd zokon, de szerintem Paulnak semmi köze
ehhez az egészhez.
Zokon vettem, de nem igazán tudtam, hogy miért. Talán azért,
mert úgy éreztem, hogy csak azért hozta fel, hogy elterelje a
figyelmet a valós problémáról.
– Az én múltamban egész biztos, hogy senki sincs, aki ne
örülne a házasságunknak – mondtam az arcát fürkészve, egy
hazugság árulkodó jelét várva. – Ezt te is elmondhatod
magadról?
Darrell ritkán beszélt a korábbi kapcsolatairól, én pedig
sosem erőltettem. Az áskálódás nem szép dolog, és mindig jobb
előre nézni, mint hátra. De ez más volt. Így hát, most először,
Darrell felfedett egy apró részletet a legutóbbi, kudarcba fúlt
kapcsolatáról. Épp annyit, hogy meggyőzzön arról, hogy bárki is
próbálja szabotálni az esküvőnket, nem az exbarátnője az.

A következő hetekben Darrell úgy védte ezt az állítást, mint egy

anyatigris, gondoltam, ahogy megfordultam az ágyban és az óra
kijelzőjét bámultam. Reggel várt a munka, és nagyon fáradt
lettem volna, ha nem alszom. Akárhányszor beszéltünk róla,
ugyanazt a nótát fújtuk, és sosem találtunk választ.
Amikor elaludtam, nyugtalanító emlékek fátyla borította
álmaim, ami gondoskodott arról, hogy ne pihenjem ki magam.
Anonim üzenetek, lefejezett rózsák, hívások, amik egyből
megszakadtak, amikor felvettem, kilyukasztott autógumi a
kocsimon, és egy hosszú karcolás Darrellén. Semmi igazán
veszélyes, és ugyan lehetséges volt, hogy egymástól függetlenek
voltak, mégis azt éreztem, hogy valaki ellenezte a
házasságunkat, és ezért olcsó, undok csínyekkel próbált
megfélemlíteni.
Aznap este azt álmodtam, hogy egy templomban állok, a
gyönyörű Fleurs ruhámban, Darrell-lel az oldalamon, akinek
őszinte, szeretettel teli mosoly volt arcán. Ahogy az az
álmokban lenni szokott, egyáltalán nem volt furcsa, hogy az
étterem főpincére adott össze minket. Elértünk arra a pontra,
amikor a főpincér megkérdezte, hogy van-e valakinek
ellenvetése. Egy ideig csend volt, de aztán megszólalt mögülem
egy hang, amit majdnem felismertem.
– Nekem van!
Úgy éreztem, hogy lassított felvételben fordulok meg, és
mielőtt megláthattam volna az arcát, fülsiketítő hangon
megszólalt az ébresztő.
Kihúztam a kezem a takaró alól, hogy kikapcsoljam az
ébresztőt. Ideje volt felkelni.
 4

– Azt hittem, azt mondtad, hogy erre van.

Darrell egy sokatmondó pillantással válaszolt, amit
megérdemeltem, mert egész reggel csesztettem, ami nem volt
jellemző rám.
A karomat az övé köré fontam, és megfordultunk, hogy
megvizsgáljuk a reptér falán lévő térképet. Gyengéden
megszorítottam a kezét, ő pedig lenézett rám, a következő
kitörésemet várva. Az elmúlt huszonnégy órában elég sok volt,
úgyhogy aligha okolhattam. Szerencsére sikerült
elmosolyodnom.
– Bocs. Nem akarom rajtad levezetni, csak nagyon izgulok a
találkozás miatt.
– Komolyan? – kérdezte, finoman megbökve az orrom, majd
lehajolt, és adott rá egy puszit. – Nem gondoltam volna.
– Nem segít, hogy anya minden lehetőséget kihasznál arra,
hogy megforgassa bennem a kétség nyilát – mondtam a
homlokomat ráncolva, ahogy a bonyolult diagramot fürkészve
az „ön itt áll” nyilat kerestem.
– A kétség nyilát? – ismételte Darrell kuncogva. – Nagyon lírai
szófordulat egy könyvelőtől. Lehet, hogy jobban hasonlítasz
anyádra, mint gondolod.
– Remélem, hogy nem – mondtam, és közelebb hajoltam a
táblához. Végre megtaláltam a piros nyilat, ami a helyzetünket
jelezte. – Mert ha igen, akkor lehet, hogy amint meglátom,
egyből apám mellkasába döföm azt a tőrt.
– Tényleg nagyon haragtartónak tűnik – értett egyet Darrell –,
ne hagyd, hogy felbőszítsem.
Fanyarul elmosolyodtam, hálásan, hogy látszólag nem tudta,
hogy ez gyakorlatilag már megtörtént. Azt reméltem, hogy az
elmúlt hét segít majd abban, hogy megbékéljenek egymással.
Majdnem minden este találkoztunk anyával, és Darrell mindent
módszert bevetett a „Hogyan légy tökéletes vő?” című
kézikönyvből. Talán épp ez volt a baj. Talán túlságosan
próbálkozott?
Két napja, miután lezuhanyoztam, az ágyban találtam, anyám
egyik legkorábbi könyvével a kezében.
– Nem tudom, miért nem olvastam el gyerekként – mondta,
ahogy egy kissé szégyenkezve felnézett az olvasásból –, azt
gondoltam, hogy túl lányos lesz, de rohadt jó.
Elmosolyodtam. A szívem hirtelen megtelt szerelemmel a
férfi iránt, aki egy varázslókról és sárkányokról szóló könyvet
választott esti olvasmányának… csak értem. Ki ne olvadna el
ettől?
Volt rá esély, hogy anyám sosem szereti meg. Talán sosem
értette meg, hogy a zavart nevetése és a viccei csak annak az
eredményei voltak, hogy azt akarta, hogy minden tökéletes
legyen. És egy anyós, aki kedveli a vejét, sokat segített volna
ebben.
Nem mintha bármilyen rosszalló megjegyzést tett volna
Darrellre az elmúlt héten. Csakhogy jót sem mondott róla.
 Bezzeg a volt férjét gyakran emlegette, de soha nem pozitív
értelemben.
– Nagyon remélem, hogy nem hozza el magával azt a szöszit.
Nem akarnád, hogy a kamerába vigyorogjon az esküvői
képeiden. Mi is volt a neve? Cindy? Barbie… valami játékbaba
neve volt, nem?
Alig bírtam elnyomni a mosolyom.
– Candy – mondtam, és lehajtottam a fejem, hogy ne lássa a
vidámságot a szememben. – Candynek hívják, de ha jól tudom,
néhány éve szakítottak. Azóta szingli.
Megkockáztattam egy pillantást. Anyám épp a kiválasztott
virágkölteményekről készült képeket lapozgatta.
– Valószínűleg őt is őrületbe kergette, mint engem – mondta,
és visszaadta az óriási esküvői portfóliót. – Amúgy tetszenek a
virágok.
Ezúttal szélesen mosolyogtam, mert jólesett hallani valami
bátorítót az esküvőmmel vagy magával a házassággal
kapcsolatos ellenvetései között.
Visszacsúsztattam a portfóliót a hatalmas táskába, amit
mindenhová magammal cipeltem. A megjegyzései sokkal többet
árultak el, mint gondolta. Sosem meséltem neki a nőről, aki
apám lakásába költözött, amikor befejeztem az egyetemet. Csak
úgy tudhatta meg a nevét, hogy rákeresett apámra a
Facebookon. Ez kissé meglepett, mert általában a kiadójára
bízott minden közösségi hálózattal kapcsolatos feladatot. Ha
Darrellnek lett volna Facebook-oldala, én is ezt tettem volna,
hogy többet tudjak az exbarátnőjéről, aki nem tudja elengedni a
férfit, aki nemsokára a férjem lesz. De Darrell azt mondta, hogy
szerinte a közösségi média az egyik legfeleslegesebb
technológiai előrelépés.
– Mindenki csak a vacsorájáról és a macskájáról rak ki
képeket – jegyezte meg.
Darrell a fejem fölött lévő táblát tanulmányozta, és amikor
megszólalt, éreztem, ahogy a gyomrom összeütközik a közeli
belső szerveimmel.
– Landolt a gépe. Gyere, keressük meg.
Meglepett, hogy Darrell nem igazodott el jobban a reptéren.
Először túlmentünk a rövidtávú parkolón, ami azt jelentette,
hogy meg kellett kerülnünk az egész épületet. Korán érkeztünk
(túl korán, de ez nem volt meglepő), és amikor megkérdeztem,
hogy hol érdemes enni, nem tűnt biztosnak. Nem tudta a
legrövidebb utat az érkezési csarnokba.
– Általában taxival jövök, csak nagyon ritkán eszem a
reptéren, és mindig az indulási kapukhoz megyek –
magyarázta, amikor megkérdeztem, hogy miért tűnt
bizonytalanabbnak a turistáknál. Teljesen megfelelő
magyarázat volt, és valószínűleg amúgy csak azért kötöttem
bele, mert feszült voltam.
Négy éve jártam utoljára Spanyolországban, és akkor láttam
utoljára az apám. Gyerekként, a válás után minden nyáron
meglátogattam négy hétre. Élénk emlékeim vannak arról, hogy
az egyik szülőm felrak a gépre Londonban, a másik pedig
megvár a kapunál Malagán. Nem voltak túl élvezetes
nyaralások. Ő el volt foglalva a bár felépítésével, én pedig
hiányoltam a barátaimat és anyát. Amikor tizenhárom éves
voltam, egy kifejezetten rossz nyár után összeszedtem a
bátorságot, hogy elmondjam neki, hogy nem akarok
visszamenni a jövő évben. A szemében lévő szomorúság a mai
napig kísért.
Persze tizennyolc évesen épp olyan menő volt, hogy az
apámnak volt egy bárja Spanyolországban, mint amilyen menő
volt gyerekkoromban, hogy az anyám egy bestsellerregény-író.
Néhányszor kivittem magammal az egyetemista és gyerekkori
barátaimat, hogy ne legyen olyan kellemetlen az ottlét, mire
mindketten rájöttünk, hogy nem tudjuk, milyen is a normális
apa-lánya viszony.

Szinte fel sem ismertem az apámat, amikor megláttam a

napsütötte nyaralók tömegében. Amikor utoljára láttam, úgy
nézett ki, mint aki épp annyi időt töltött a bárjában ivászattal,
mint munkával. Akkoriban a ritkuló haja az egyre magasodó
hajvonala elé volt fésülve, a színes ingei pedig ki voltak nyúlva
a hasán, amibe nem kevés sört és paellát tömött.
Szóval nem meglepő módon, kissé sokkolt a középkorú,
rendezett frizurájú, vékony férfi, aki integetett nekem, amikor
meglátott.
Ahogy a tömeget átszelve közeledtünk egymás felé, Darrell
többször is félrerántott a siető nyaralók és guruló bőröndök
útjából. Mintha elektromosság futott volna át a testemen.
Darrell is érezte, és megszorította a kezem, de olyan erősen,
hogy a gyémántgyűrű nyomott hagyott a tenyerén.
Apám és én zavartan megálltunk egymás előtt, egyikünk sem
tudta, hogy mi lenne a megfelelő köszöntés. Ölelni vagy nem
ölelni? Ez itt a kérdés. Észlelve a kínos helyzetet, Darrell
kinyújtotta a kezét.
– Üdv, Mr. Walters. Darrell vagyok, Suzanne vőlegénye.
A kézfogásuk mintha sikeresen oldotta volna a feszültséget, és
amikor elengedték egymás kezét, az apám felé hajoltam, ő pedig
átölelt.
– Olyan jó újra látni, Suzy – motyogta a hajamba. Majdnem
elsírtam magam.

Az évek során a szüleim elsajátították a jin-jang nevelést. Ha az

egyik jobbra, akkor a másik balra. Ha az egyik meleget, akkor a
másik egészen biztos, hogy hideget fújt. Így hát meglepetésként
ért, hogy ebben a nagyon fontos dologban egyetértettek. Apám
sem kedvelte Darrellt.
Időbe telt, hogy észrevegyem. Ez a reptérről a hotelbe vezető
úton még nem volt egyértelmű. Nem abba a hotelbe, ahol
anyám tartózkodott. Annyira azért nem voltam ostoba. Darrell a
nagy délutáni forgalomra koncentrált, úgyhogy csak felszínes
beszélgetést folytattunk az esküvő részleteiről, mintha egy
távoli rokon lett volna, akit csak a létszám miatt hívtunk meg,
nem pedig a menyasszony apja, akivel karöltve sétálok majd az
oltárhoz.
Szerveztünk egy csendes vacsorát hármunknak. Ez tökéletes
alkalom lett volna arra, hogy beavassuk az elkövetkezendő két
hét terveibe, de ahogy leültünk, annyira tapintható volt a
feszültség, hogy úgy éreztem, ki kellett volna húzni neki a
negyedik széket.
Apám tekintete az elején az üres szék és a bejárat között
ugrált. A kelleténél több időbe telt rájönnöm, hogy mire,
pontosabban kire várt.
– Anya nem jön ma este – mondtam, ahogy vizet töltöttem a
poharainkba. Apám a kancsóból a poharába potyogó
jégkockákat bámulta. Nagyon lekötötte, ahhoz képest, hogy az
elmúlt húsz évben egy bárban dolgozott.
– Feltételezem, hogy a lehető legkevesebb időt szeretné a
társaságomban tölteni – mondta halkan, az evőeszközeit
rendezgetve.
– Nem erről van szó. Azt hiszem, a kiadókkal vacsorázik ma
este – mondtam, és elpirultam, mint egy tini, akit hazugságon
kaptak.
A kezét az evőeszközökről az enyémre tette. Lenéztem, és
láttam, hogy az ő kezén is voltak öregségfoltok, és már nem volt
olyan sima a bőre, mint amikor utoljára megfogta a kezem.
Látod, mégiscsak van valami közös benned és anyában. Majdnem
felnevettem a gondolattól, de apám szomorú tekintete elnyomta
az ingert.
– Nem kell falaznod neki, Suzy. Nem számítottam másra.
– Suzanne sokat izgult, hogy ennyi idő után hogy viselik majd
el egymást a vendégek – tette közzé Darrell, és megfogta a
másik kezem. A többi étkező azt gondolhatta, éppen imádkozni
készülünk.
– Nem igazán – mondtam, az elmúlt percben másodszor
hazudva, és egy figyelmeztető pillantást vetettem Darrellre, aki
nem vette a célzást.
– Csak nem szeretnénk, hogy bármiféle feszültség legyen a
nagy napon, és elrontsa mások örömét – folytatta Darrell
könnyelműen.
 Apám vett egy mély levegőt. Hidegnek éreztem a kezem,
amikor elengedte. Ekkor vettem észre először, hogy nem
kedveli Darrellt.
– Nem azért jöttem, hogy bajt csináljak az esküvődön –
nyugtatott meg gyengéden.
Nem tudom, hogy miért tettem. Anyámnak egy szót sem
szóltam róla, és meglepett, hogy milyen könnyen kicsúszott az
igazság. Mintha már nem tudta volna magában tartani a
szervezetem.
Darrell felé fordultam.
– Ha valaki elrontja az esküvőnket, akkor az a bosszús
exbarátnőd lesz, nem pedig a szüleim.
Darrell szeme tökéletesen tükrözte a fájdalmát és a
hitetlenségét, amiért nyilvánosságra hoztam a titkainkat.
Egyből vissza akartam tekerni az időt. Az arca… a tekintete…
rosszabb volt, mint egy sérült kiskutya. Mit tettem?
– Miről beszélsz? – kérdezte apám.
Felsóhajtottam, és megráztam a fejem. Azt reméltem, hogy
nem hallotta, de erre aligha volt esély. Próbáltam
elbagatellizálni a dolgot. Úgy adtam elő, mintha csak egy zavaró
tényező lett volna, nem pedig valami, ami ébren tartott este, és
ami miatt folyamatosan aggódtam. Úgy hiszem, néhányszor fel
is nevettem, mintha szórakoztató lett volna, hogy valaki
szabotálja az esküvőmet. Hé, drágám, emlékszel, amikor az őrült
exbarátnőd megjelent a templomban?
A próbálkozásom, hogy jelentéktelennek állítsam be a dolgot,
sikertelen volt.
– Mit mondott erről a rendőrség? Már…
 – Úgy döntöttünk, hogy nem vonjuk be őket – szólt közbe
Darrell.
Apám arcán egy rég nem látott kifejezés jelent meg.
Szigorú tekintet volt, amit általában azoknak tartogatott, akik
túl sok koktél ittak, és nem működött az ítélőképességük.
– Ez nagy hiba – vágott vissza, majd kihúzta magát, az
asztalra könyökölt, és a leendő veje felé fordult. Basszus! Ez az
este egyáltalán nem úgy alakult, mint terveztem. – Ez az
ember… ez a nő bűnöző. A zaklatás bűncselekmény, amiért
értesíteni kell a rendőrséget, hogy ne kövessen el többet
bűntettet.
– Hát, nem tudhatjuk biztosra, hogy… – kezdtem, amellett a
férfi mellett állva, aki velem töltötte majd az egész életét, és
nem amellett, aki úgy döntött, hogy a világ másik felén óhajt
élni.
Darrell hangja tompa és monoton volt.
– Nincs jól… mentálisan. Beteg. Kiegyensúlyozatlan. Nem
fogom kihívni a rendőrséget, mert akkor azt a kevés stabilitást
is elveszítené, amire még támaszkodhat.
Nagyra nyitottam a szemem és leesett az állam, ahogy
elfordultam a székemben. Erről nem tudtam. Darrell még csak
nem is utalt rá, hogy az exének bármiféle mentális betegsége
lenne. Hirtelen félni kezdtem. Nem a nőtől, és attól, hogy mit
csinál majd a jövőben. Nem. Ami megrémisztett, az a hirtelen
feltárt, nagyon fontos részlet volt, és az, hogy eddig egy szót sem
szólt róla. Miért nem említette korábban?
– És te ezt mind tudtad, Suzy? – apám még mindig Darrell
irányába nézett, így nem láthatta a meglepettséget a
szememben és a sokktól még mindig tátott számat.
Óvatosan rendeztem az arcvonásaimat, és az apám felé
fordultam. A csalódottság lavinaként zuhant a szívemre.
– Igen, Apa. Tudtam. Nincs jól. Együttérzésre van szüksége.
Biztos vagyok benne, hogy az esküvő után jobban lesz, és
könnyebben továbblép majd.
A szemem sarkából láttam, ahogy Darrell hálásan bólogat.
Megfogta a kezem, és mivel apám még mindig nézett minket,
nem volt más választásom, mint hagyni.

– Tudom, hogy Darrell őrült exbarátnőjének hívtuk, de nem

gondoltam volna… tudod… hogy tényleg őrült.
Meggyőztem Karent, hogy találkozzon velem az irodaépület
sarkánál lévő kis parkban. Én általában korán értem munkába,
Karen pedig későn. Nagy kockázat volt megkérni, hogy
találkozzon velem fél órával a munka megkezdése előtt, de a
megfelelő eszközökkel készültem: egy karamellás
cappuccinóval és egy csokis muffinnal.
– Szerintem az „őrült” nem megfelelő besorolás. Először is
nem valami PC, másodszor pedig, csak egy általános fogalom.
Karen a muffinba vájta a fogait.
– Mit mondott Darrell, amikor rákérdeztél?
Becsuktam a szemem, és megpróbáltam elhessegetni a késő
esti beszélgetésünk emlékét és a lágy muffinmorzsákat.
– Rákérdeztél, ugye? Eddig miért nem mondta el?
A hosszúra nyúlt este nyomai még mindig láthatóak voltak a
szemem alatt.
– Valószínűleg azért, mert még mindig nem gondolja, hogy ő
állna a dolgok mögött.
– Ha annyira biztos ebben, akkor miért nem hagyja, hogy
kihívd a rendőrséget? – tetszett, hogy a fontos kérdéssel kezdte.
– Azt mondja, hogy azt sem akarja, hogy kihallgassák. Elvileg
nem elég erős hozzá.
– Még mindig ilyen fontos neki?
Ezért akartam találkozni Karennel. Tudtam, hogy nem fél
majd feltenni a kérdéseket, amiket én elnyomok.
– Lehet – motyogtam, mélyen a cappuccinómba nézve,
mintha a hab alatt kerestem volna a válaszokat.
– A rossz nőt védi – mondta komoran. – Rád kéne vigyáznia.
Megvontam a vállam, harcolva a késztetéssel, hogy azt
mondjam, „tudom”.
– Csak azt hajtogatja, hogy próbáljuk meg nem észrevenni,
meg hogy az esküvő után majd abbahagyja.
– Hogy lehet ebben olyan biztos, ha azt sem tudja, hogy ki áll
a dolog mögött?
Karennek nem a könyvelésben volt a helye. Úgy
gondolkodott, mint egy ügyész, nekem pedig pont erre volt
szükségem – kivéve persze, ha sejti, hogy kiről lehet szó.
Kényelmetlenül fészkelődni kezdtem a fa padon, és kinéztem
a parkot átszelő szürke útra. A reggeli futók folyamatos
áramlása edzőcipők csattogásának hangjával festette alá a korai
órákat.
Nem akartam megkockáztatni, hogy Karen leolvassa az
arcomról Darrell utolsó mondatának emlékét.
Nagyon biztosnak tűnsz abban, hogy bárki is áll e mögött,
hozzám van köze, de ne feledd, vannak, akik hozzád állnak közel,
és ellenzik az esküvőnket.
Mást nem mondott. A levegőben hagyta lógva a rusnya
szavakat. Csak két emberre célozhatott, és az ötlet, hogy
bármelyiküknek köze lehet a dologhoz, egyszerűen nevetséges
volt. Sem Karen, sem az anyám nem alkalmazna ilyen
szánalmas taktikát. Felmerült bennem a kérdést, hogy
valójában mennyit is tud Darrell rólam és a szeretteimről. A
célzásából ítélve nem sokat.
Azután nem sokat beszéltünk. A matrac két végén
egyensúlyoztunk, legalább két embernek helyet hagyva
magunk között. Másnap reggel magához húzott, és bocsánatot
kért. Azt mondta, hogy csak stresszes volt, nem gondolta
komolyan, és nyilván nem ők voltak. Egy idegen volt. Egy irigy,
szánalmas idegen. Adott egy csókot, és éreztem a fogkrém, a
kávé és a hazugság ízét. Még mindig azt gondolta, hogy a
tettesnek hozzám volt köze, én pedig messze álltam még attól,
hogy elfelejtsem vagy megbocsássam, amit mondott.
Tizenhárom nap volt az esküvőnkig.

– Hé, az ott nem az új barátod? – kérdezte Karen, ahogy

összegyűrte a muffin csomagolását, és a kukába hajította.
A reggeli napfénybe hunyorogtam, és a szemem fölé tettem a
kezem.
– Annak azért nem nevezném – mondtam, ahogy megláttam a
futók sorában Paul Winterscotchot, aki épp lefordult egy
kanyarnál. Lelassult a saroknál, felnézett, és meglátott minket.
Kocogásból sétába lassult, és ránk integetett. Egy kissé zavartan
viszonoztam a gesztust.
 – Ó, szerintem ide tart – jegyezte meg Karen feleslegesen,
ahogy Paul letért az útról, és elindult felénk a dombon. –
Magatokra hagyjalak titeket? – kérdezte, én pedig szemrehányó
pillantást vetettem rá.
– Inkább fejezd be a hülyéskedést – vágtam vissza, a közeledő
vonzó férfi számára előkészített mosolyom mögül.
Karen halkan dudorászott valamit, ami a diétáskóla-reklám
hamis verziójának hangzott. Nem mintha nem tudtam volna
értékelni azt, ami erre késztette. Meleg nyári reggel volt, és Paul
a futók megszokott ruháját viselte, ami rövidnadrágból és
pólóból állt, amik úgy feszültek a testéhez, hogy még egy
eljegyzett nő sem tudta volna nem észrevenni.
– Akkor jól láttam, hogy ti vagytok – mondta mosolyogva.
– Mi vagyunk – mondtam bután. Karen belekuncogott a
kávéjába. Ránéztem, és azt próbáltam üzenni a tekintetemmel,
hogy ha félrenyeli a kávéját, és fuldokolni kezd, rám ne
számítson.
– Futottál? – kérdeztem. Karen megköszörülte a torkát.
Vetettem rá még egy pillantást.
Paul vagy nem vette észre a zavarodottságom, vagy túl
illedelmes volt ahhoz, hogy megjegyzést tegyen.
– Próbálok minden reggel futni néhány mérföldet – mondta,
majd az ajkához emelte a vizes palackját. Hirtelen nagy
érdeklődést tanúsítottam egy közeli bokor iránt, hogy ne
nézzem végig, ahogy lenyeli a frissítő folyadékot. Az még nekem
is túl klisés lett volna.
Leengedte a palackot. A zöld szeme elkomolyodott, ahogy
meglátta a táskákat az én kék szemem alatt.
 – Minden rendben? – kérdezte, egy pillanatra Karenre nézve,
majd vissza rám.
– Igen, minden a legnagyobb rendben – mondtam, de
szerintem egyikünk sem hitte el.
– Hát jó – mondta Paul lassan –, én jobb, ha útnak indulok,
nehogy megint rajtakapjanak, ahogy beosonok a vezetőségi
zuhanyzóba. – A vigyora fényesebb volt, mint az emelkedő nap.
– Találkozunk tizenegykor – kiáltotta a válla felett, majd
elkocogott.
Karen megvárta, hogy biztosan hallótávolságon kívül legyen.
– Nincs benne semmi, ami ne tetszene – mondta.
– Talán mert nem tudsz róla semmit – feleseltem, ahogy az
üres kávéspoharamért nyúltam.
– Ez nem igaz. Tudom, hogy kedves, együttérző, gyönyörű,
hogy időben hozza a csomagokat, és hogy egy nagyon sikeres
cég örököse. És ha nem tévedek, szerintem egy kicsit tetszel is
neki – tette hozzá egy nevetségesen eltúlzott kacsintás
kíséretében. – Kár, hogy foglalt vagy.

Azon kaptam magam, hogy mindennap vártam a postakocsi

zörgését. Naponta többször is felnéztem az órára, és ha bármi
olyan dolgom volt, ami miatt el kellett hagynom az asztalom,
mindig tizenegy utánra hagytam. Nem mintha minden
alkalommal társalogtunk volna. Volt, hogy épp telefonált, vagy
egy kollégával beszélt, de még olyankor is összenéztünk, és
olyan barátságos volt a tekintete, hogy mindennap alig vártam,
hogy lássam.
Nagyjából egy héttel a lefejezett rózsás incidens után Paul tett
valamit az asztalomra a postai küldeményen kívül. Egy kis
csokor gerbera volt.
Letettem a tollam, és megfordultam a székemben.
– Amikor szünetben kimentem, hogy vegyek egy szendvicset,
láttam, hogy féláron adják őket a sarki bódéban. Gondoltam,
hátha tetszenek. Van fejük – tette hozzá mosolyogva. Egy kis
ideig szótlan voltam, és láttam Paul arcán, hogy
elbizonytalanodott. Mintha észrevett volna egy láthatatlan
határt, amit nem kellett volna átlépnie.
– Amikor virágot adsz egy lánynak, ne mondd el neki, hogy
olcsón vetted – tanácsoltam vigyorogva –, a barátnők nem
szeretik.
– Észben tartom arra az esetre, ha lesz barátnőm – felelte,
ahogy felvett egy kupac levelet, és a kocsiba dobta őket.
Nem tudtam lehámozni róla a tekintetem.
– Köszönöm a virágokat, Paul. Figyelmes gesztus volt.
Jóval az után is az asztalomon voltak, hogy elhervadtak, és
sosem említettem őket Darrellnek.
 5

Nem ismertem fel a csengőhangot. Az enyém a La Bamba, ami

mindig szórakoztató volt, a meetingeket kivéve. Darrellnek egy
sokkal átlagosabb, a telefonhoz járó csengőhangja volt. De ez
más volt. Olyan volt, mint egy egyre erősödő szellő. Mire
mindketten felkeltünk, már szélviharrá nőtte ki magát.
– Mi ez? Mi csörög? – kérdeztem, a függönyök között
besurranó hajnali fénybe hunyorogva.
Darrell artikulálatlanul felnyögött mellettem.
– Ez ébresztő vagy egy hívás? – kérdeztem, ahogy nagy
nehezen felültem.
Az ágy hirtelen rugózott egyet. Darrell villámsebességgel
kipattant az ágyból, és még meztelenül átszelte a hálószobát.
– Aludj vissza – mondta, és gyorsan hátranézett a válla felett.
Addigra már ültem, és a takaró lehullott a csípőmhöz. Akkor
először még csak egy pillantást sem vetett a mellemre.
A csörgés elérte a crescendo tetőfokát. Már lehetetlen lett
volna visszaaludni. Darrell kirántotta a szekrénye felső fiókját,
és motoszkálni kezdett benne. Mielőtt kisietett a szobából,
megláttam a kezében valami vékony, fekete tárgyat. Egy
pillanatra megállt, hogy becsukja a hálószoba ajtaját. Alig húsz
másodperc alatt két új dolog. Kirázott a hideg, és nem volt köze
a szoba hőmérsékletéhez.
 Egy kissé mindig eltévedve éreztem magam Darrell
lakásában. Ugyan volt egy neszesszerem a fürdőszobájában és
néhány ruhám a szekrényében, mindketten sokkal
kényelmesebben éreztük magunkat nálam. A ruhásszekrényem
egy része Darrell ruháinak volt fenntartva.
Nem terveztük nála tölteni az éjszakát, de az utolsó
meetingünk az esküvői vendéglátókkal nagyon elhúzódott. Csak
egy tiszta pólóért ugrottunk fel a lakásába, de amikor tíz perccel
később lementünk, az autóm nem volt hajlandó elindulni.
– Basszus! – motyogtam, ahogy elforgattam a kulcsot, és az
autó csak egy kattanással reagált. Darrell kinyittatta velem a
motorháztetőt, és néhány percig olyan dolgokkal babrált,
amikhez valószínűleg nem kellett volna nyúlnia.
– Fogalmad sincs, hogy mit csinálsz, ugye? – kérdeztem, ahogy
mögé léptem, és átkaroltam a csípőjét. Abbahagyta a motor
tanulmányozását, és gyerekes vigyorral az arcán felém fordult.
– Halványlila gőzöm sincs.
Mindketten elnevettük magunkat, és újra megértettem, hogy
miért szerettem. Meglepett, hogy elkezdtem elfelejteni.
– Reggel felhívom az autószerelőt. Miért nem töltjük itt az
éjszakát?
Egy kicsit vonakodónak tűnt, de valószínűleg csak azért, mert
utált csalódást okozni.
– Komolyan gondolod? Teljesen üres a hűtő.
– Nem baj. Vettem tejet és kenyeret – mondtam, és kivettem a
bevásárlószatyrot a kocsi hátuljából. Menjünk. Ha sietünk, tíz
percen belül az ágyadban leszek.
Nyolc percbe telt.
 Darrell halkan beszélt, de nem suttogott. Nem mintha
számított volna. A csukott hálószobaajtó hatékonyan
hangszigetelt. Persze fennállt a lehetőség, hogy az ajtónak
nyomom a fülem, ahogy a filmekben szokták, de elképzeltem,
ahogy Darrell hirtelen beront a szobába, és rajtakap. Különben
sem akartam, hogy úgy tűnjön, nem bízom benne. Elvégre
házasodni készültünk. Természetes volt, hogy bízom benne,
de… az kinek a telefonja volt? Miért volt eldugva egy fiók
hátuljába? És miért ment ki a szobából, hogy felvegye?
Az ajtó hirtelen bevágódott. Szerencse, hogy nem
hallgatóztam, mert a falnak kenődtem volna.
– Az kinek a telefonja volt? – kérdeztem, ahogy visszatette a
szekrénybe, és gondosan visszatolta a fiókot.
– Az enyém – felelte.
Az éjjeliszekrény felé fordultam, amin ott töltődött az igazi
telefonja.
– Azt hittem, az a tiéd.
Megrázta a fejét, mintha nehezére esett volna válaszolni,
pedig én úgy éreztem, egyszerű kérdést tettem fel.
– Mindkettő az enyém. A fiókban lévőt munkához használom.
Teljesen megfelelő magyarázat volt. Sok cég adott telefont az
alkalmazottainak. Mégis, tisztán emlékeztem, hogy egyszer
megkérdeztem, hogy van-e céges telefonja, amire azt felelte,
hogy nincs.
– Nemrég megváltoztatták a szabályzatunkat – mondta
könnyedén, majd visszacsúszott a takaró alá, és magához ölelt.
A teste hideg volt a nappaliban töltött öt perctől.
– Megadod a számát?
 – Minek a számát?
Nem számoltam el tízig, mert nem voltam mérges, de vettem
egy mély levegőt, mert ideges voltam. Biztos voltam benne,
hogy pontosan tudta, mire gondoltam.
– A céges telefonod számát. Megkaphatom?
– Miért?
– Hogy felhívjalak, vagy írjak neked. Tudod, a megszokott
okok, amiért elkérné az ember a férje telefonszámát.
Lassan elmosolyodott.
– A férje. A férjednek neveztél.
– Tényleg – mondtam, ahogy rájöttem, hogy kedveskedésnek
vette, amit én manipulációnak szántam. – Hát, nemsokára az
leszel. – Erre megint elmosolyodott, és lehajtotta a fejét, hogy
adjon egy csókot, de megállt, amikor megszólaltam. – Szóval,
meg kéne adnod a számot.
Egy kicsit visszahúzta a fejét, és tudtam, hogy ideges. Először
a hívás miatt, ami felébresztett minket, most pedig miattam.
– El tudsz érni a másikon. Ahogy mindig.
– De mi van, ha nem tudlak elérni? Mi van, ha elveszted a
telefonod vagy ellopják? Szerintem észszerű lenne, ha mind a
két telefonszámod meglenne.
Megrázta a fejét.
– Azt mindig kikapcsolom, amikor meetingen vagyok, és néha
rá se nézek, amikor nincs kedvem beszélni. Nem akarnám
megkockáztatni, hogy ne vegyem fel neked a telefont, mert a
cégesen hívtál. Amúgy meg a cég egyértelművé tette, hogy nem
akarják, hogy személyes okokból használjuk a telefont. Jobb
nem feldühíteni őket – tökéletesen hallottam, amit mondott, de
azt is, amit nem mondott ki. Jobb nem feldühíteni engem.
– Gyere ide, asszony – morogta. – Akár ki is használhatjuk ezt
a váratlanul korai ébresztőt.
Szeretkeztünk, és jó volt. Mindig jó volt. Darrell figyelmes
szerető volt, és mindig nagyobb hangsúlyt fektetett rám, mint
magára. Mégis, mindvégig, még akkor is, amikor a vállát
fogtam, és a nevét nyögtem, arra gondoltam, hogy ez az egész
csak nagyon hatékony figyelemelterelés volt, hogy ne
kérdezősködjek többet a telefonról.
Amikor nem sokkal később kiléptem a fürdőből, Darrell már
fel volt öltözve. Hallottam, ahogy bugyog a víz a vízforralóban,
és ahogy a konyhában ügyködik. Ruhát keresve körbenéztem,
és a szék háttámlájára dobott tegnapi ingéért nyúltam. Ahogy
felgomboltam, akaratlanul a felső fiókra szállt a tekintetem.
Végig oda bámultam, ahogy fésülködtem, ahogy felvettem a
papucsot, amit Darrell ágya alatt hagytam, és ahogy az ujjamra
csúsztattam az eljegyzési gyűrűt. Talán a gyűrű tette. Talán
meggyőztem magam, hogy ilyen közel az esküvőnkhöz nem
lehetnek titkaink. És bár remek módszert alkalmazott, hogy
elterelje róla a figyelmem, mégis, még mindig úgy éreztem,
hogy valami nem stimmelt azzal a telefonnal.
Tényleg olyan feleség leszek, aki kiforgatja a férje zsebeit, és
átnézi az e-mailjeit? tettem fel magamnak a kérdést szinte
elborzadva, ahogy a fiók fogantyújáért nyúltam. Úgy tűnt, hogy
pontosan olyan feleség leszek.
A fiók nem nyikorgott, ahogy kihúztam. Belenéztem, és
megláttam egy halom gondosan összehajtogatott alsógatyát, de
a telefon sehol sem volt. Addigra már átrakta máshová.
 Hazudott nekem, és nem volt értelme úgy tenni, mintha nem
zavart volna. Dühös voltam, amikor csatlakoztam Darrellhez a
konyhában, mert úgy éreztem, hogy az élet kezdett feleslegesen
bonyolult lenni. Még a tegnap vásárolt kenyér megkeresése is
gondot okozott. Nem volt a kenyértartón, sem az üres
konyhapulton. Darrell az iPhone-ján különböző weboldalakat
görgetett. A telefonon, amiről tudtam.
– Felhoztuk a bevásárlószatyrot a kocsiból?
– Igen – mondta Darrell, még mindig a telefonját bámulva.
– Akkor hol van a kenyér?
– Ahol mindig. A hűtőben – felelte, és továbbra sem nézett fel.
– Sosem rakjuk a hűtőbe – mondtam, ahogy a nagy, fehér
hűtőszekrényhez léptem, mintha készültem volna
alátámasztani, amit mondtam. – Túl hideg lesz ahhoz, hogy jó
pirítóst csináljunk belőle, emlékszel? – Kinyitottam a hűtőajtót,
ami mögött ott volt a kenyér, szinte gúnyolódva.
Darrell felnézett, hirtelen felfigyelve rám.
– Persze, igazad van. Biztos betettem a tejjel együtt. Kérsz
pirítóst?
Megráztam a fejem.
– Igazából nem is vagyok olyan éhes. Csak iszom egy kávét.
– Szerintem én is – mondta Darrell, furcsán megfontoltan. –
Nincs időm reggelizni. Sajnálom, drágám, de egypár napra el
kell utaznom. Ezért hívtak reggel.
– De megígérted, hogy nem utazol többet el az esküvő előtt –
mondtam. Kissé úgy éreztem, hogy elárult. – Még annyi
mindent kell megszervezni, és megígérted, hogy segítesz.
Átszelte a konyhát, és átkarolta a derekam.
 – Hidd el, én is itt akarok lenni. Tényleg. És tudom, hogy
megígértem, hogy nem megyek el, de vészhelyzet van, és
helyettesítenem kell valakit.
Közelebb húzott magához, és éreztem, ahogy a
medencecsontomnak nyomódik valami. Már tudtam, hogy hova
tette a második telefonját.
– A fickó, akinek mennie kellett volna, a kórházban van. A
lányát bevitték vakbélgyulladással, úgyhogy értelemszerűen
nem tud menni. Valakinek helyettesítenie kell.
– De miért pont neked? Senki más nem tudja elvállalni?
Mondjuk valaki, akinek nem kell egy esküvőt terveznie?
Darrell lehajolt, és gyengéden megcsókolt.
– Ez az esküvő alaposabban lett megtervezve, mind egy
katonai manőver – a széken lévő táskára nézett, amiben az
esküvői portfólióm volt. – Te vagy a legszervezettebb nő az
egész világon. Nincs szükséged rám. Nekem csak meg kell
jelennem az esküvőn egy puccos öltönyben. Egyébként lehet,
hogy jót tenne, ha töltenél egy kis időt a szüleiddel nélkülem. Ki
tudja, lehet, hogy meg tudod győzni őket, hogy ne utáljanak. –
Érezte, ahogy megfeszülök a karjaiban. – Azt hitted, hogy nem
vettem észre?
A mellkasába temettem az arcom.
– Őszintén szólva, reméltem.
Megcsókolta a homlokom, és megszagolta a hajam, mintha
emlékeket gyűjtött volna.
– Ameddig te szeretsz, nem érdekel, hogy mások mit
gondolnak. A saját családom hátat fordított nekem. Ha a tied is
ezt teszi, ugyan csalódott leszek, de túl fogom élni. Amíg te az
enyém vagy, amíg együtt vagyunk, semmi más nem számít.
Elképesztő sebességgel pakolta a ruháit egy kis bőröndbe.
– Ha sokat utazik az ember, megtanul gyorsan pakolni. Jó
trükk, megtanítalak – ígérte, ahogy egy mozdulattal behúzta a
cipzárt a bőröndön. – Mit mondott az autószerelő, mikor ér ki?
Az órámra néztem.
– Körülbelül negyvenöt perc múlva. Darrell összeráncolta a
homlokát.
– Basszus! Annyit nem tudok várni. Le fogom késni a gépet.
– Nem gond, miattam ne aggódj. Bezárok magam után.
Darrell mintha aggódott volna.
– A kocsidon lévő boríték után nem akarlak itt hagyni
egyedül.
Meglepetésemben felnéztem rá. Ritkán hozta fel a zaklatást.
Az inkább az én dolgom volt.
– De azt nem a kondis haverjaid tették oda?
Hosszú ideig tanulmányozott, és láttam, azon tűnődött, hogy
okoskodni próbáltam-e. Az igazat megvallva, én sem tudtam
biztosra.
– De, persze. Azt ők csinálták.
A generátor hibája volt. Nem tudtam, ez mit jelent vagy hogy
ez hogyan tette tönkre az akkumulátort, de az autószerelő
szerencsére tudta.
– Nagyjából fél óra lesz beüzemelni egy újat – mondta a
furgonjából. – Menjen fel nyugodtan, szólok, ha elkészültem.
Miután visszatértem Darrell lakásába, elmosogattam a reggeli
edényeket, és letöröltem az amúgy is makulátlan konyhapultot.
Amikor a kenyeret a kenyértartóba tettem, hirtelen kellemetlen
érzés öntött el.
Furcsa volt egyedül lenni Darrell lakásában. Olyan volt,
mintha betolakodtam volna, ami őrültség volt, mert Darrell sok
időt töltött a lakásomban nélkülem. Írtam egy üzenetet a
menedzseremnek, hogy késni fogok, aztán néhány percen át fel-
alá sétálgattam a lakásban, térerőt keresve. A vadászat egyik
szobából a másikba vezetett, és végül a hálószobában találtam
elég térerőt ahhoz, hogy elküldjem az üzenetet. Lenyűgöző,
hogy Darrell telefonjai működnek ebben a lakásban,
gondoltam, ahogy elfordultam az ablaktól.
Talán Darrell céges telefonjával kapcsolatos titkolózása, de az
is lehet, hogy az épphogy nyitva hagyott fiók vezetett az úthoz,
amin biztos, hogy el akartam indulni. Bármiről is volt szó, a
fiókhoz léptem, hogy betoljam, nem azért, hogy kémkedjek,
mondtam magamnak, de aztán megláttam egy ismerős,
gesztenyebarna tárgy csücskét a zoknik alatt. Kihúztam a fiókot,
és a rejtélyes vékony tárgyért nyúltam. Amint megláttam a
színét, sejtettem, hogy mi volt az. Megfordítottam, egy levágott
csücsköt keresve, ami azt jelezte volna, hogy lejárt, de minden
sarka megvolt. Darrell útlevele volt.
Kinyitottam, és a szerelmem nézett rám vissza. Senki sem néz
ki jól az útlevélképén. Én hófehér vagyok az enyémen, és
messze túl betegnek nézek ki ahhoz, hogy bárhova is utazzak.
Talán az zavart a képében, hogy nem mosolygott. Minden közös
fotónkon szélesen mosolygott. Furcsa volt látni, ahogy komor
arccal egyenesen a kamerába nézett. Olyan volt, mint egy
idegen, egy pillanatra azt gondoltam, hogy valami nem tetszett
az arcában. Gyorsan elkergettem a gondolatot. Annak a férfinak
az arcáról volt szó, aki mellett az életem hátralevő napjaiban
minden reggel ébredni fogok. Annak a férfinak az arcáról,
akivel alig pár órája szenvedélyesen szeretkeztem.
Megszorítottam a kezemben lévő nyitott útlevelet. Az a férfi
nézett vissza rám, aki nem fog tudni felszállni a gépére, mert
sietségében otthon hagyta az útlevelét.
Az ablakhoz siettem, és máris azon törtem a fejem, hogy
mennyi időbe telne a reptérhez vezetni, miután megjavítja a
szaki a kocsimat. Fogalmam sem volt, hogy melyik járatra várt.
Még azt sem tudtam, hogy melyik légitársasággal utazott. Sosem
tudtam. Eddig sosem gondolkodtam el rajta, de most igencsak
furcsának tűnt. Nem kellene elmondania? Nem kellene
rákérdeznem?
Amikor már biztos voltam benne, hogy hangpostára fogok
kerülni, felvette a telefont. A vonal recsegett-ropogott, és a
háttérben hangosan búgott valami, úgyhogy kiabálnia kellett
ahhoz, hogy halljam.
– Bocs, Suzanne, megismételnéd? Mit hagytam otthon?
– Az útleveledet, te bolond. A reptéren vagy már?
Mielőtt válaszolhatott volna, meghallottam a könnyen
felismerhető végső felszólítást.
– Nem tudom, hogy mennyi idő lesz, mire odaérek. Az
autószerelő még mindig nem végzett. Mondjuk, hívhatok egy
taxit.
– Ne aggódj, úton vagyok a kapumhoz.
– De hogy? Nálam van az útleveled – mondtam, és
feltartottam a kezemben lévő okmányt, mintha bizonyíték lett
volna egy bírósági tárgyaláson.
 – Az nem gond. Két útlevelem van – hadarta, de majdnem
teljesen elnyelte egy újabb reptéri közlemény. – Most mennem
kell, mindjárt bezár a kapum. Később felhívlak. Szeretlek! –
mondta egy lélegzetvétellel, aztán letette a telefont.
Leültem az ágy szélére, és a homlokomat ráncolva lapozgatni
kezdtem Darrell útlevelét. Hogy lehet valakinek két útlevele?
Legális volt ez egyáltalán? A kezemben lévő vadonatújnak tűnt,
pedig láttam, hogy nem most lett kiállítva. Pecséteket és
vízumokat kerestem, vagy bármit, ami azt mutatta volna, hogy
valaha használta volna, de nem találtam semmit.
Az utolsó oldala volt a legérdekesebb. Sokkolva bámultam a
nevem, mint legközelebbi hozzátartozó. Nem a szülei nevének
kellett volna ott állnia? Ha nem is volt jó a kapcsolatuk, akkor is
ők voltak a legközelebbi hozzátartozói, legalább addig, amíg
össze nem házasodtunk. Talán nem tudta, hogy hol éltek. Sokat
próbálkoztam, de nem találtam meg őket a neten. Darrell
persze nem tudta, hogy kerestem őket, azt pedig végképp nem,
hogy miért. Senkivel sem osztottam meg, hogy meg akartam
hívni őket az esküvőre. Meglepetésnek szántam.
A csengő hangjára bűntudatosan összerezzentem. Hirtelen az
egész lakás tele volt rejtélyekkel és titkokkal. Visszatettem az
útlevelet a fiókba, és az ajtóhoz siettem, ahol a szerelő
mosolyogva várt.
– Kész is van – mondta, és átadta a kulcsot. Azon kaptam
magam, hogy irigykedtem rá, amiért neki egy olyan könnyen
megoldható probléma jutott. Kezdtem belefáradni abba, hogy
minden kérdés egy másikhoz vezetett.
Még szórakozott voltam, amikor tíz perccel később
megnyomtam a lift hívógombját, hogy levigyen a garázsba.
Zsibbadt a fejem, ami nálam egy brutális fejfájás előjele volt.
Kinyílt az ajtó, és beléptem a liftbe, ahol ráköszöntem a másik
utasra, ahogy azt szokás.
– Szervusz! – mondta a fiatal srác erős ausztrál akcentussal.
– Üdv! – feleltem borzasztóan britesen és kissé
megközelíthetetlenül. Nem voltam bunkó, de nem volt kedvem
társalogni. Lenéztem a lábamra, mintha hirtelen nagyon fontos
lett volna a cipőmet vizsgálni. A szemem sarkából megláttam a
srác lábát. Hatalmas volt, és drágának tűnő tornacipőt viselt. A
vastag, izmos lábát, amit perverz módon bámultam, vörös szőr
lepte. A tekintetem a felsőtestére vándorolt, amin egy szürke
pulóver volt, rajta egy egyetem logójával. Egy nagy sporttáska
volt a vállán, amiből kilógott egy összetekert törülköző.
Lenéztem a lift kijelzőjére. Már majdnem a földszinten
voltunk. A srác felé fordultam, tudva, hogy vagy valami nagyon
észszerűt, vagy pedig valami hihetetlen ostobaságot fogok
csinálni. Csak azt kívántam, bárcsak tudnám, melyik lesz.
– Elnézést kérek, de… – ismét borzalmasan britnek
hangzottam, de úgy tűnt, hogy nem vette észre –, tudom, hogy
kicsit furcsa kérdés, de egész véletlenül nem az edzőterembe
tartasz?
Imádni való az ausztrálok nyugodt, kedves hozzáállása.
Egyáltalán nem zavarta a furcsa kérdés egy idegentől. Lenézett
a ruháira és a táskájára, aztán elvigyorodott.
– Honnan tudtad?
Bizonytalanul elmosolyodtam, és fogalmam sem volt, hogy
miként folytassam.
 – Ebben az épületben laksz, igaz?
Rám mosolygott, és eleresztett egy szinte észrevehetetlen
kacsintást. Ó, basszus! Azt hitte, hogy flörtölök vele.
– A Barrack Road-i edzőterembe jársz? – kérdeztem hadarva.
– Igen – felelte, és a lift falának dőlt, még mindig abban a
hitben, hogy flörtöltem vele.
– Értem – motyogtam. Vettem egy mély levegőt, és úgy
döntöttem, megpróbálom. Kitartottam a kezem. – „A
menyasszony” vagyok.
Egy pillanatra zavarodottnak tűnt, majd megfogta, és
kedvesen megrázta a kezem.
– És én vagyok a vőlegény? – mondta bizonytalanul, mintha
valamiféle asszociációs játékot játszottunk volna.
Megráztam a fejem.
– Nem. Én vagyok a menyasszony. Darrell jegyese. Úgy tudom,
valamit az autómon hagytatok.
A mosolya egyre halványodott. Ez persze nem volt meglepő.
Látszott az arcán, pontosan mikor jött rá, hogy a nőnek, akivel a
liften osztozkodik, valószínűleg elgurult a gyógyszere.
– Sajnálom, nem értelek.
– Darrell Kingston. 5b. Két hét múlva házasodunk.
Most már nem mosolygott, hanem csak a homlokát ráncolta.
– Öhm… gratulálok! – mondta, remélve, hogy a megfelelő
válasz mellett döntött. Sajnos nem.
– Darrell. Magas. Barna hajú. Viszonylag jó alkata van. Ő is a
Barrack Road-i edzőterembe jár.
– Jó konditerem – értett egyet az ausztrál utastársam.
– Barátok vagytok Darrell-lel? Szoktatok együtt lógni az
edzőteremben?
A srác a fejét rázta, és nagyon hálásnak tűnt, amikor a lift
pityegéssel jelezte, hogy a földszintre értünk.
– Sajnálom, kedves, nem ismerek Darrellt.
Biztos látta rajtam a zavarodottságot, és még isten tudja mit,
ezért vigaszul hozzátette:
– Biztos, hogy remek fickó.
Nemrég még könnyű lett volna ebben egyetérteni vele. Most
már nem annyira.
Alig várva, hogy elmenekülhessen, hosszú léptekkel az
autójához sietett. Elővette a nadrágjából a kocsikulcsát, és
valószínűleg ez juttatta eszébe a kérdést.
– Kérdeztél még valamit. Valaki a barátod autóján hagyott
valamit?
Szomorúan megráztam a fejem.
– Nem. Nem az övén, hanem az enyémen. De mindegy,
felejtsd el.
– Nem keveset utaztál, igaz?
Paul bedobott egy halom borítékot egy kosárba, és az
asztalom melletti nyílásba tolta a postakocsiját. Csak tizenöt
perce értem az irodába, de ez alatt az idő alatt végig a tizenegy
órai postára vártam. Legalább fél tucat üzenet várt rám a
monitoromra ragasztott sárga cetlik formájában. Le kellett
volna vennem őket, hogy legalább úgy tegyek, mintha
dolgoztam volna, de túlságosan lefoglalt, amit a titkos telefon
felfedezése után megtudtam.
– Mondhatjuk – felelte Paul, és lassan elmosolyodott, amitől
teljesen misztikummá vált számomra a szinglistátusza. – Miért?
Utazási tanácsra van szükséged? Amúgy hova mentek nászútra?
– Fogalmam sincs. Meglepetés lesz – mondtam, a legkevésbé
sem tűnve izgatottnak. Ez történik, amikor túl sok a rejtély és a
titok.
– Ó! – sóhajtotta Paul, egész sokat mondva azzal az egy
betűvel.
– Hallottál már valaha olyanról, hogy valakinek két útlevele
van, ugyanattól az államtól?
Nem titkolta, hogy felkeltettem az érdeklődését.
Nekidőlt egy iratszekrénynek, az egyik könyökével
rátámaszkodva, amitől felemelkedett a pólója, egy kis
betekintést nyújtva alá. Máskor biztosan elvonta volna a
figyelmem a felsőteste, de ma reggel nem igazán.
– Igen, többször is – felelte Paul. Megemelte a kezét, és
elkezdte az ujjait számolni. – Jason Bourne, James Bond, Ethan
Hunt…
– Maradjunk a létező embereknél – szakítottam félbe,
érdekességként megjegyezve a könyv- és filmválasztásait.
– Csak ha kémkedéssel foglalkoznak – mondta. Még mindig
nem vette észre, hogy nem viccelődöm. – Erről van szó?
– Darrellnek két útlevele van – mondtam egy sóhajjal. –
Legalábbis én kettőről tudok. Ki tudja, mennyi van még…
Paul láthatóan meghökkent.
– Miért?
– Jó kérdés. Ötletem sincs.
– Mit mondott, amikor rákérdeztél? – a világ legészszerűbb
kérdése volt, és elég ostobának éreztem magam, amikor be
kellett vallanom, hogy nem kérdeztem rá.
 – Nem volt rá időm. A gép után rohant.
– Feltételezhetően a sok útlevele egyikét használva – mondta
Paul, és ezzel kicsalt belőlem egy mosolyt, amire nem
számítottam. Nem gondoltam volna, hogy bármennyire is
szórakoztatónak találom majd ezt az egészet.
– Valószínűleg. Ne zavartasd magad. Lehet, hogy túlreagálom
a dolgot. Csak nagyon furcsa reggelem volt. Sok minden nem áll
össze.
– Ez egy könyvelő rémálmának hangzik – viccelődött, és
sikerült egy újabb mosolyt kicsalnia belőlem. Egy ideig szünetet
tartott, amelyben igencsak elégedettnek tűnt, majd folytatta. –
Az útleveleket illetően, biztos vagy benne, hogy a vőlegényed
nem a titkosszolgálatnak dolgozik?
Elnevettem magam, de egy kis keserűség vegyült a
hangomba.
– Ma szinte semmiben sem vagyok biztos.
Lassan bólintott, mintha próbálta volna a legbiztonságosabb
útvonalat választani egy aknamezőn.
– Utánanéztél a neten, hogy lehet-e valakinek két útlevele? –
Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe? Előrehajoltam, hogy
bekapcsoljam a számítógépem, és levettem a monitorról a
cetliket, miközben vártam, hogy elinduljon. Paul mögém lépett,
és egy pillanatra megéreztem a szappant, amit a vezetőségi
zuhanyzóban használt. Darrell az erős, fűszeres illatokat
kedvelte, de Paul illata olyan volt, mint az óceáné, amitől
hosszú, homokos partok és magas hullámok képei jelentek meg
a fejemben.
Türelmetlenül kattintgattam az egérrel, és hirtelen
megbántam, hogy bevontam Pault a nyomozásba.
Megmagyarázhatatlanul veszélyes reakciót váltott ki belőlem,
ahogy a lehelete gyengéden simogatta a hajam. Szerencsére úgy
tűnt, hogy neki erről fogalma sem volt.
– Tessék! Egyidejű útlevélnek hívják, és gyakran előfordul az
üzleti okokból rendszeresen utazókkal – olvasta fel Paul a
képernyőről.
– Az tény, hogy Darrell sokat utazik.
– Rejtély megfejtve – mondta Paul boldogan, és visszalépett a
postakocsijához.
Meg akartam kérni, hogy maradjon. El akartam mondani neki
mindent, ami zavart. De nem az ő felelőssége volt, hogy
meghallgassa a problémáim, és megmondja, miért éreztem azt,
hogy szétesik körülöttem a világ. Még a barátomnak sem kellett
lennie, de úgy tűnt, hogy kineveztem a pozícióra.
Eltűnődtem, vajon tudta-e.

– Vékonynak tűnik, nem gondolod?

Felnéztem apámra, ahogy a ruhatárhoz sétált.
– Szerintem jól néz ki. Lefogyott, de illik hozzá. Egészségesnek
tűnik.
Anyám az ajkához emelte a gin-tonikját, és lassan
belekortyolt.
– Gondolom, elmondta, tavaly volt egy egészségügyi
problémája.
– Nem. Miféle probléma? – kérdeztem, és riadtan kihúztam
magam.
Anyám ritkán szólja el magát. Úgy tűnt, hogy ez csak rám volt
jellemző. Én szinte állandóan azt kívántam, hogy bárcsak
visszaszívhatnám, amit mondtam. Szóval szokatlan és
nyugtalanító volt látni, hogy anyám kellemetlenül és zavarban
érzi magát.
– Szerintem nem akart aggasztani.
– Lehet, de azt most megtetted helyette. Miféle problémáról
van szó?
– Szívroham – mondta tömören. Összepréselte az ajkait,
mintha attól tartott volna, hogy újabb titkok szöknek ki közülük
–, de nem volt túl komoly. Legalábbis azt mondta.
Hitetlenül megráztam a fejem.
– És te mindvégig tudtál róla, de nem szóltál egy szót sem?
Láthatóan meglepte a számonkérő hangnemem.
– Persze hogy nem. Nekem is csak tegnap ebéd közben
mondta el. Én pedig most elmondtam neked. Teljes őszinteség.
Hátradőltem a vörösbársony-kárpitos székben. Csak jöttek
egymás után a meglepetések, mint a csapások egy
bokszmeccsen.
– Tegnap ebédeltél apával? Nélkülem? És még csak nem is
szóltál?
Ez a fejemben nem hangzott olyan hisztisnek, de anyám
összeráncolt homlokából ítélve, neki annak tűnt.
– Dolgoztál. Amúgy meg azt gondoltam, hogy a legjobb, ha
tisztázzuk a dolgokat, még mielőtt megkezdődik az esküvői
zűrzavar. És persze tudni akartam, hogy mennyire akarom még
megfojtani.
Az utolsó mondatot mosolyogva mondta el. Sokan nem
értették a humorát, de szerencsére én nem azok közé az
emberek közé tartoztam.
– És? Meg akartad?
– Meglepetésemre, nem – az ablak felé fordult, elrejtve előlem
az árulkodó tekintetét. – Megváltozott.
A beszélgetésünk tárgya kihúzta a székét, és visszaült az
asztalhoz.
– Anya azt mondta, hogy szívrohamot kaptál – támadtam rá,
még mielőtt kényelmesen elhelyezkedett volna. – Miért nem
mondtad el?
Megvonta a vállát, és gyilkos szemeket meresztett anyámra.
– Inkább figyelmeztetés volt, mint komoly dolog – felelte, és a
pohár szénsavas vizéért nyúlt. Ez is egy újabb meglepetés volt.
Már nem ivott. De a legjobban az sokkolt, hogy a szüleim úgy
viselkedtek, mint egy civilizált, elvált házaspár.
– De már jól vagy, ugye? Teljesen felépültél? Még kímélned
kell magad? Jaj, istenem, talán nem kellett volna meghívnom
téged az esküvőre. Túl sok stressz.
– Nem stresszelek – felelte nyugodtan, és hihető volt, tényleg
nem tűnt stresszesnek. – Na jó, talán anyád miatt egy kicsit,
mert nem tud titkot tartani.
– Titkokból így is épp elég van – mondtam könnyelműen –,
igazán nincs szükségünk többre.
Mintha begyakorolták volna, tökéletes szinkronban felém
fordultak. Nem is emlékeztem, hogy mikor volt utoljára részem
ilyen szülői beavatkozásban.
– Valami gond van?
– Mi történt?
Szokatlan volt számomra, hogy egy oldalon állnak. Még az is
furcsa lett volna, ha ugyanazt a könyvet olvassák, nemhogy ez.
Majdnem összeroppantam a közös aggodalmuk terhe alatt.
Bármit is mondtam volna, rossz fényben tüntette volna fel
Darrellt, és így sem voltak róla jó véleménnyel, úgyhogy ilyen
közel az esküvőhöz nem volt jó ötlet felhozni a dolgot.
– Darrell őrült exbarátnőjéhez van köze? – kérdezte anyám.
Apámhoz fordultam, aki lenézett a menüre, mintha azt
remélte volna, hogy így megmenekülhet a haragom elől.
– Ki nem tud titkot tartani? – kérdeztem, nem tudván, hogy
jobb vagy rosszabb volt-e így a helyzet, hogy nyilvánosságra
került az egyik titok.
– Hát, én nagyon hálás vagyok, hogy elmondta. Őszintén
szólva, csalódott vagyok, mert nem bíztál bennem annyira,
hogy magad mondd el.
– Nem erről volt szó – mondtam olyan bűntudattal telve,
amilyet az elrontott angolvizsgáim óta nem éreztem – Darrell-
lel úgy döntöttünk, hogy az a legjobb opció, ha nem vesszük
tudomásul. Bárki is áll a dolog mögött, azt akarja, hogy
megfélemlítsen és kikészítsen minket, és biztos nagyon
idegesíti, hogy nem reagálunk a tetteire.
– És ez szerinted jó ötlet? Felbőszíteni egy potenciális
pszichopatát? Remek terv, mit ne mondjak.
– Nem nehéz megmondani, hogy ki itt a túl élénk fantáziájú
író. Csínytevőből elég gyorsan váltottál sorozatgyilkosba.
– Anyádnak igaza van – mondta apám, ahogy lerakta a
menüt. Szerintem még sosem hallottam a szájából ezeket a
szavakat, és egy pillanat erejéig megpróbáltam kiélvezni.
Anyám tekintetéből ítélve ő is ezt tette.
 – Ne becsüld alá a helyzet komolyságát. Nem tudom
megérteni, hogy a vőlegényed miért ilyen rohadt nyugodt az
egésszel kapcsolatban. Ha valaki az én nőmet fenyegetné,
annak súlyos következményei lennének.
Egy kínos pillanatra összenéztek anyámmal. Nagyokat
pislogtam, amikor megláttam, hogy a púder alatt elpirult.
– Lehet, hogy nem lenne rossz ötlet elhalasztani az esküvőt.
Legalább csillapodnának a dolgok. Mérgesen apám felé
fordultam.
– Semmi sem lesz elhalasztva. Mindent lefoglaltunk,
meghívtuk a vendégeket, kiválasztottam a ruhámat. Most már
nem hátrálunk meg! – Vettem egy mély levegőt, és finomítottam
a hangnememen. – Tudom, hogy ezt csak azért mondod, mert
aggódsz értem, de minden a legnagyobb rendben van, az
esküvőt pedig egész biztosan megtartjuk. A lemondásról szó
sem lehet.
Hosszú ideig csend volt az asztalnál, senki sem nézett a
másikra. Azt hittem, hogy bírói szerepem lesz a veszekedő
szüleim között, arra viszont nem számítottam, hogy közös
erővel fogják ellenezni az egyetlen lányuk esküvőjét.
Forró könnyek gyűltek a szemembe, elhomályosítva mindent.
Megragadtam a menüt, de képtelen voltam elolvasni a sorokat.
– Tudom, hogy egyikőtök sincs oda Darrellért.
Megint végigültük a megkövetelt hosszúságú csendet, amit
aztán anyám tört meg.
– Inkább arról van szó, hogy úgy érzem, szinte semmit sem
tudok róla. Te is biztos belátod, hogy bizonyos dolgai igencsak
rejtélyesek. Nem is beszélve arról, hogy sosem találkoztunk a
családjával.
Kinyitottam a számat, hogy elmagyarázzam a szüleivel való
kapcsolatát, de anyám feltartotta a tökéletesen manikűrözött
kezét.
– Igen, tudom. Nem beszélnek egymással, és nem jönnek el az
esküvőre. Talán ha tudnánk, hogy miért nem beszélnek
egymással, jobban megérthetnénk a helyzetüket.
– Mindig is jó emberismerőnek tartottam magam – kezdett
bele apám –, muszáj annak lenni, ha az ember egy bárt
üzemeltet. Gyorsan megtanultam, hogyan szúrjam ki a
bajkeverőket, még mielőtt tönkretehetnék mindenki más
estéjét. Néha többet lehet megtudni valakiről abból, amit nem
mond el.
A hangom feszült volt, ahogy megtöröltem a szemem. A
szempilláim szúrósak és nedvesek voltak.
– Attól tartok, hogy most tévednek a megérzéseid, apa.
Sajnálom, hogy egyikőtök sem ért egyet a döntésemmel, de
Darrell az én döntésem. Csak bíznotok kell bennem, hogy jól
döntöttem.
Öt nap volt az esküvőig.
 6

Az utolsó napom volt az irodában az esküvő előtt, és teljes

gőzzel azon voltam, hogy befejezzem a fontos munkákat, hogy
aggódás nélkül tölthessem a nászutat. A feladatok között
gyakran a telefonomra pillantottam, és mindig felugrottam,
amikor megzörrent. Az elmúlt három napban az éjszaka
közepén csörgött. Hiába néztem, próbáltam megtudakolni, hogy
ki volt a hívó, mindig azt a választ kaptam, hogy „a hívó
titkosította a számát”. Persze hogy titkosította. Bele sem szólt a
telefonba. Nem számított, hogy csendben maradtam vagy
megkérdeztem, hogy kivel beszélek. Sosem mondott egy szót
sem. A telefonszámom benne volt a telefonkönyvben, de ez a
nászút után megváltozott volna.
Amikor utoljára hívott, Darrell kikapta a kezemből a telefont,
felpattant az ágyból, és beleszólt a telefonba.
– Catherine?
Felállt a szőr a hátamon. Sosem említette a nevét. Azt mondta,
hogy már a múlté, és hogy nem volt helye az életünkben. Ezért
nem nevezte soha a nevén.
– Szerintem valószínűbb, hogy csak nem akarja, hogy
megtaláld Facebookon, és beszélj vele – találgatott Karen. Nehéz
volt belekötni, főleg, hogy igaza volt. – Ahelyett, hogy a családja
keresésére pazaroltad volna az időt, talán jobb lett volna, ha az
őrült exbarátnőjét próbálod megtalálni. Akkor beszélhetnénk
vele, és…
– És mi? Megfenyegethetnénk? Ráijeszthetnénk? Mint ahogy ő
teszi velem?
– Igazad van – motyogta Karen. – És mi a helyzet a
családjával? Találtál róluk valamit?
– Az égvilágon semmit. Jó ötletnek indult, hogy meglepem
Darrellt, és meghívom őket az esküvőre, de csak egy lehetetlen
hajsza lett belőle. Bármilyen nyomot találok, zsákutcához vezet,
legyen az Angliában vagy Ausztráliában. Mintha eltűntek volna.
Tudtam, hogy vékony és homályos volt a határ, és csúszós
cipőben egyensúlyoztam mellette azzal, hogy Darrell múltjában
vájkáltam. De jó szándékból tettem. És csak kevés ideig lett
volna titok. Előbb-utóbb kiderült volna, és hálás lett volna érte.
Vagy mégsem?
A fejemben élénken láttam a romantikus filmbe illő jelenetet.
Darrell megérkezne az esküvőre, és ott várnának rá a szülei.
Először sokkolná a dolog, és talán mérges is lenne. De aztán
valaki széttárná a karjait, valaki más pedig sírni kezdene. Aztán
csak röpködnének a bocsánatkérések, a magyarázatok és a
megbocsátások…
Csakhogy úgy tűnt, hogy ez nem fog megvalósulni. Az
asztalnál ülve Darrell bekeretezett képét bámultam. Mi történt
közted és a szüleid között? Mi lehetett olyan szörnyű, hogy azt
sem tudod, melyik országban élnek? Ha meg is találtam volna
Darrell szüleit, már nem lett volna elég idő arra, hogy
megérkezzenek az esküvőre, feltéve hogy el akartak volna
jönni.
 – Szóval leteszed a kockás sapkát?
– Ugye tudod, hogy nem egy Sherlock Holmes-regényben
vagyunk?
Karen beleevett a salátájába, és elkeseredetten rágni kezdett.
– Nem tudom, hogy miért diétázom még mindig.
Negyvennyolc óra az esküvődig, most már túl késő lefogyni,
hogy jól nézzek ki a koszorúslányruhámban.
– Gyönyörű leszel benne – nyugtattam meg, és próbáltam
figyelmen kívül hagyni a hasgörcsöt, amikor meghallottam,
hogy már órákban mérhető idő választ el attól, hogy Mrs.
Darrell Kingston legyek.
– Amúgy sem engem fognak nézni az emberek – folytatta
Karen –, minden szempár rád lesz szegezve. Lélegzetelállító
leszel abban a ruhában.
– Jó, hogy eszembe juttattad. Ma reggel beszéltem
Gwendoline-nal a Fleurs-ből, és személyesen fogja elhozni a
ruhát az esküvőre.
– Az remek. Legalább eggyel kevesebb dolog miatt kell
aggódnod – mondta Karen, ahogy ellopott a tányéromról egy
sült krumplit.

A hotel egy gyönyörű, átalakított udvarház volt. Egy hosszú,

kanyargós út húzódott a fák között, amiről néha rá lehetett látni
a főépületre és ami egy hatalmas, kör alakú előudvarhoz
vezetett. A fehér, fa nyilakat követve a vendégparkolóhoz
értem. Karen már ott volt. Az autójának támaszkodva telefonált.
Ahogy felém indult, ropogtak a szandálja alatt az apró
kavicsok.
 – Korán érkeztél – mondtam, és magamhoz öleltem, amitől
kissé könnybe lábadt a szemem. – El sem hiszem! Sosem érkezel
korán.
– Te viszont mindig – felelte bölcsen bólogatva, mintha ellent
akartam volna mondani neki. – Azt gondoltam, hogy
főkoszorúslányként feladatom elsőként érkezni, hogy
köszöntselek.
– Hogy lehetsz a „fő”, ha te vagy az egyetlen? – kérdeztem,
ahogy kiemeltem a táskám az autóm csomagtartójából. Darrell
aznap reggel segített levinni az autóhoz, majd útnak indult,
hogy végigjárja a teendői hosszas listáját.
– Csak hagyd a csomagtartóban, nem kell bezárni a kocsit –
mondtam, majd búcsúzóul megcsókoltam a bejárati ajtóm előtt.
– Nagyjából tizenöt perc múlva indulok.
Darrell lassan kihúzott magához a folyosóra, egy utolsó
csókot lopva. Kinéztem mögötte az üres folyosóra. Korán volt, a
szomszédaim aludtak, de mégis illetlen dolognak tűnt kint lenni
egy rövid köntösben, ami még a mellemet sem takarta
rendesen.
– Darrell, hagyd abba! Valaki megláthat – tiltakoztam prűd
módon, ahogy a keze felcsúszott a mellemre és megtalálta a
mellbimbómat. Leemelte az ajkát az enyémről, de a keze
ugyanott maradt.
– Nincs itt senki – mondta mély, rekedt hangon, és pontosan
tudtam, hogy min járt az esze.
A mellkasára tettem mindkét kezem, és gyengéden ellöktem
magamtól.
– Elég! Sok dolgod van, rám pedig egész napos kényeztetés
vár.
Darrell elmosolyodott, és egy utolsó simítás után elengedte a
mellem, én pedig visszaléptem az otthonom biztonságába.
– Hétkor találkozunk a próbavacsorán – mondtam, és
összefogtam a köntös két oldalát. Hiábavaló volt, az érintésére
adott reakcióm így is látható volt a vékony anyagon át.
Furcsa, szinte szürreális érzés volt, ahogy Karennel a hotel
főbejárata felé lépdeltünk. A fák sűrűjén át megláttam a tavat,
ami mellett a munkások már elkezdték felállítani a baldachint,
amely alatt Darrell és én holnap elmondjuk a házassági esküt.
Ma pedig az egyik privát étkezőben egy kis, húszfős
próbavacsorát tartunk.
Aztán másnap tizenegykor… a tudatalattim hirtelen felidézte
a postakocsi gurulásának hangját. Az agy vicces dolgokra képes.
Amíg mi el vagyunk foglalva valamivel, az agyunk csintalanul
bedob egy másik gondolatot. Megráztam a fejem, hogy
megszabaduljak tőle. Szerencsétlen egybeesés volt, hogy a
közelgő házasságom pontos ideje már jelentett számomra
valamit, aminek egy másik férfihoz volt köze. Egyértelműen túl
sok időt töltöttem az óra bámulásával és azzal, hogy Paulra
vártam, most pedig megfizettem az árát. Az esküvőm időpontját
már nem változtathattam meg, de abbahagyhattam Paullal a
napi szintű beszélgetést. A házasságkötés után ennek változnia
kell.
Nem is kellene ma Paulra gondolnom, mondtam magamnak,
ahogy a hotel bejáratához vezető kőlépcsőn lépegettem. Nem
volt mentségem. Nem mintha találkoztam volna vele a
közelmúltban. Már legalább egy hete nem láttam. Egész héten
egy kollégája kézbesítette a csomagokat, és amikor a harmadik
napon megkérdeztem tőle, hol van Paul, azt mondta, hogy
szabadságon. Nem volt magyarázat a bizarr csalódottságra,
amiért nekem nem szólt. Természetesen azt csinál, amit akar,
főleg hogy gyakorlatilag az övé a cég. Pontosabban az övé lesz.
A fejemben lakozó hangocska újra és újra feltette a kérdést:
nekem miért nem szólt róla? Talán ideje volt beismerni, hogy az
egyikünk a kelleténél többet látott a tizenegy órai
beszélgetéseinkben.

Épp elegendő időnk volt bejelentkezni a hotelbe az első

szépségkezelésünk előtt.
– Öt perc múlva találkozunk – mondta Karen, majd eltűnt a
szobája ajtaja mögött.
A szobám csodás volt, teli finom anyagokkal és antik
bútorokkal. Még egy négyoszlopos ágy is volt benne, amitől ok
nélkül iszonyú izgatott lettem. Az ágyra dobtam a táskám, és
kicipzáraztam, hogy kivegyem belőle a neszesszeremet. Egyből
észrevettem valami váratlant, mert legfelül hevert, ahol semmi
keresnivalója sem volt.
Az előző üzenetektől eltérően ez nem egy kártya volt és nem
is személyesen nekem volt címezve. De mivel a bőröndömben
volt, az alsóneműm felett, nem láttam esélyét annak, hogy nem
nekem szánta a feladó. Hozzá sem akartam nyúlni. Nem kellett
volna a dolgaim között lennie. Egy darab papír volt, amit
látszólag egy füzetből téptek ki. Még a kézírás is kusza volt,
mintha az író sietve kaparta volna oda a betűket, nehogy
rajtakapják. Lesöpörtem a papírt a ruháimról, mintha attól
tartottam volna, hogy megfertőzi őket. A sötétrózsaszín
szőnyegre esett, belerondítva a gyönyörű hotelszobámba.
Nem szégyelled magad? Hagytad, hogy fogdosson.
Ott volt! Ott volt valahol a folyosón, és nézte, ahogy Darrell
megérintett. A gyomrom azonnal úgy reagált, mintha
megmérgeztek volna. A kezemmel a számon a fürdőszobába
siettem, és épphogy odaértem a WC-hez, mielőtt
megszabadultam a reggelimtől.

Ezután már mindenhol ott volt. És sehol. Ő volt a nő a

jakuzziban, aki csúnyán nézett rám, amikor kiléptem a vízből. Ő
volt a manikűrös, aki megvágta a körömbőröm és csak egy
semleges bocsánatot motyogott. Ő volt a nő az étteremben, aki
egyedül ült és a többi étkezőt bámulta.
– Biztos, hogy jól vagy? Még mindig nem tűnsz valami
nyugodtnak – mondta Karen aggodalmasan, miután a pincérnő
újratöltötte a bögréinket kávéval. Igen, pont erre volt szükségem.
Még több koffeinre. Mintha már nem lettem volna már így is elég
izgága. Persze ezt próbáltam eltitkolni Karen elől, de úgy tűnt,
hogy nem sok sikerrel.
– Nyugodt vagyok – feleltem makacsul, miközben a kanalam
hangosan csörömpölt a bögrémben, ahogy túl erőteljesen
kevertem a kávém –, csak izgulok. Tudod, nagy lépés a házasság
– tettem hozzá feleslegesen.
Karen egy ideig tanulmányozott, és szinte hallottam a fejében
zajló vitát. Végül úgy döntött, hogy hangot ad a gondolatainak.
– Egy nagy lépés, amit nem muszáj megtenned. Ha kételyeid
vannak, vagy meggondolod magad, senki sem fog hibáztatni, ha
elhalasztod vagy lemondod az esküvőt.
Nem erre számít az ember a koszorúslányától az esküvője
előtti napon. Mondjuk, nem hibáztathattam, amiért téves
következtetésre jutott a viselkedésem alapján, mert nem
szóltam neki semmit a gonosz üzenetről, és arról, hogy miként
kerülhetett a bőröndömbe. Azt csak egy emberrel akartam
megvitatni, és vele csak hat órával később találkozhattam.
– Nincsenek kételyeim. És hetven ember már úton van,
úgyhogy szerintem már túl késő meggondolni magam.
– Addig nem késő, amíg meg nem esküdtök – mondta Karen
bátorítóan bólogatva.
Ekkor jutott eszembe, hogy talán azt akarta, hogy lemondjam
az esküvőt. De miért? Azt hittem, hogy túltette magát a Darrell-
lel kapcsolatos kétségein. Darrellnek igaza lenne? Karen tényleg
irigy volna, hogy előbb lépek az oltárhoz, mint ő? Ennek a
gondolatnak eszembe sem kellett volna jutnia, de most nem
tudtam kiverni a fejemből. Karen tette volna a bőröndömbe az
üzenetet?
Gyorsan felálltam, és kétségbeesetten próbáltam magam
mögött hagyni a rusnya gondolatot, még mielőtt tovább
fajulhatott volna.
– Jól vagyok. Minden a legnagyobb rendben, azon kívül, hogy
négy percünk van odaérni a lávaköves masszázsra.
Karen elaludt, és ugyan a meleg olaj és a forró kövek
pihentetőek voltak, én mégsem tudtam megnyugodni. A félelem
gyökeret eresztett bennem, és addig nem múlhatott el, amíg
Darrell az ujjamra nem csúsztatja a gyűrűt, remélhetőleg
anélkül, hogy bárkinek ellenvetései lennének.
 Darrell nem a hotelben töltötte az estét. Úgy döntöttünk, hogy
legalább azt a szokást betartjuk, hogy a ceremóniáig nem látjuk
egymást. Úgy beszéltük meg, hogy ő a próbavacsora után
visszamegy a lakásába. De megkértem a recepciót, hogy amint
megérkezik, irányítsák a szobámba.
Épp befejeztem a sminkem, amikor lágy kopogást hallottam
az ajtón, amit egy ismerős hang követett.
– Szobaszerviz.
A gyomromban röpködő pillangók ellenére elmosolyodtam.
Az ajtóhoz léptem, és kinéztem a kukucskálón, mielőtt ajtót
nyitottam. A homorú üveg eltorzította a jövendőbeli férjem
arcát, amitől egy idegenné vált, de aztán közelebb lépett, és újra
Darrell alakját öltötte magára. Kinyitottam az ajtót, megfogtam
a kezét, és gyakorlatilag berángattam a szobába.
– Hé, várj egy kicsit – mondta, még mindig egy teljesen másik
hullámhosszon. – Nemsokára házas férfi leszek. Ez nem része a
szobaszerviznek, sőt… – hirtelen elhallgatott, ahogy meglátta az
arckifejezésem. Nem volt szükség szavakra.
– Most meg mi történt?
Az antik szekrényhez léptem, és kihúztam az alsó fiókját. Két
dolog volt benne: egy Biblia, hála a Gideon bibliatársaságnak, és
a papírdarab, hála az ismeretlen embernek vagy embereknek.
Tévedtem, ha azt reméltem, hogy az egyikben lévő jóság
elpusztítja a másikban lévő gonoszságot. A macskakaparás
láttán még mindig görcsbe rándult a gyomrom.
Darrell elsápadt, amikor elolvasta az üzenetet és megtudta,
hogy hol volt. Nem is lehetne fehérebb, gondoltam aggódva.
Feszülten az ágyhoz sétált, és lerogyott. Előredőlt a térdére
könyökölve, és a hajába túrt. A feje szinte észrevehetetlenül
jobbra-balra mozgott, mintha egy belső hang ellenkezett volna
vele.
Egypár percig nem mondtam semmit, hagytam, hogy
feldolgozza a történteket. Arra számítottam, hogy előbb-utóbb
felnéz és belekezd a szokásos, nem érdemes ezen aggódni vagy a
ne foglalkozzunk vele szövegbe. Még egy még mindig nem tudjuk,
hogy ő-e az-ra is fel voltam készülve. Viszont egy pillanat erejéig
sem gondoltam volna, hogy fáradt, megadó hangon ezt fogja
mondani:
– Szerintem le kellene mondani az esküvőt.
Nem emlékszem, hogy átszeltem a szobát. Az egyik
pillanatban még a szekrény mellett álltam, a másikban a lábai
között térdeltem, és kétségbeesetten felnéztem rá.
– Micsoda? Nem! Nem lehet.
A kezemért nyúlt, de először nem találta, mert tele volt
könnyel a szeme. Ez szerintem jobban sokkolt, mint maga az
üzenet. Akkor láttam először sírni, és fogalmam sem volt,
hogyan reagáljak. Egy másodpercig talán hezitáltam, és
elképzeltem egy olyan világot, amelyben azt mondtam, hogy
oké, tegyük azt, de aztán felszólalt bennem az észszerű énem.
Az énem, ami az elmúlt fél évben mindenhová magával vitte az
esküvői portfóliót, és pontosan tudta, hogy hogyan fog kinézni
az elkövetkezendő huszonnégy óra. Az esküvő lemondása nem
volt benne a forgatókönyvben.
– Lehet, hogy ez volt az utolsó – mondtam kétségbeesetten, és
megszorítottam az ujjait. Olyan erővel tettem, hogy az övéi
elfehéredtek. – Lehet, hogy ez volt az utolsó próbálkozás. Ha
lemondjuk az esküvőt, akkor ők nyernek. Közénk állnak, és
lehet, hogy sosem tesszük magunkat túl rajta.
Elengedte az egyik kezem, és megtörölte a szemét. Szinte
meglepettnek tűnt az ujjain lévő nedvességtől. Meghasadt a
szívem, ahogy rájöttem, hogy nem is vette észre, hogy sírt.
– Akkor mit akarsz csinálni? – kérdezte, és olyan mélyen
nézett a szemembe, hogy meztelennek és sebezhetőnek éreztem
a lelkem. – Bármit is csinálsz, veled tartok, Suzanne.
Becsuktam a szemem, hogy kizárjam az arckifejezését.
Elképzeltem magam egy folyosón, ami két irányba ágazik el. Ha
jobbra fordulok, Mrs. Darrell Kingston leszek, ha balra, újra
szingli leszek, mert ha lemondanánk az esküvőt, már nem
lenne közös jövőnk. Ebben biztos voltam, még ha Darrell nem
is. Az egyik út a házasságban töltött élethez vezetett, a másik
pedig egy szabad élethez, amiben azt tehettem, amit akartam.
Randizhattam vagy lehettem egyedülálló. Élhettem egyedül
vagy valakivel. Nézhettem volna mindennap az órát,
olyasvalamire várva, amit nem lenne szabad annyira akarnom,
vagy tovább léphettem volna.
– Senki sem állhat közénk – mondtam határozottan –, senki.
Bárki is legyen a dolog mögött, legyen az Catherine… – Darrell
szisszent egyet, meglepve, hogy emlékeztem a nevére. Mintha
valaha elfelejthettem volna –, akár ő, akár nem, nem számít.
Nem tudhatják, hogy hol vagyunk. Itt nem találhatnak meg.
Nem tudják a hotel nevét, és azt sem, hogy holnap házasodunk.
És mire visszatérünk a mindennapi életünkbe, minden rendben
lesz. Házasok leszünk, és véget ér ez az egész.
A privát étkezőterem elegáns volt és nagyon brit. Úgy éreztem
magam benne, mint egy mellékszereplő a Downtown Abbey-ből,
aki nem értesült a dresszkódról. A rövid, piros ruhám, valamint
a hozzáillő magas sarkú szexi és egy kissé merész volt, de direkt
választottam, a klasszikus értelemben gyönyörű esküvői
ruhámmal való kontrasztja miatt. A hotel halljában találkoztam
Darrell-lel. Azt mondta, hogy sétálni akar, hogy lenyugodjon,
mielőtt találkozik a vendégekkel, akik mind az én barátaim és
családtagjaim voltak. Nem meglepő módon, az ő ismerősei
udvariasan visszautasították a meghívásokat.
Darrell kinyújtotta nekem a kezét, ahogy leléptem a lépcsőről.
Ha nem lettünk volna modern ruhákban, simán beleillettünk
volna egy olyan korszakba, amikor az emberek még
„vacsorához öltöztek”.
Láthatóan értékelte a ruhám.
– Ezt még nem láttam – súgta a fülembe, ahogy lehajolt, hogy
megcsókoljon.
Holnap egy laza kontyban és virágokkal lesz díszítve a hajam,
ma este viszont szabadon a vállamra hullottak a göndör
tincseim. Éreztem az alkohol illatát, még mielőtt megízlelhettem
volna az ajkain. Úgy tűnt, hogy Darrell talált egy alternatív
módszert a lenyugvásra.
– Szerintem már mindenki itt van – mondta a privát terem
felé menet. Egy pillanatra bűntudatot éreztem, amiért nem
köszöntöttem őket, de mint Darrellnek, nekem is szükségem
volt egy kis időre a történtek után.
– Én nem aggódnék a helyedben – felelte Darrell, amikor
szóba hoztam, hogy milyen illetlen voltam. – Ahogy elnézem, a
szüleid nagyon élvezik a házigazda szerepét.
 – Micsoda? Együtt? Veszekedés nélkül?
– Úgy tűnik, hogy igen – mondta Darrell, ahogy az ajtó
rézkilincséért nyúlt. – Sőt, egy taxiban érkeztek. Nem lepne
meg, ha nemsokára lenne még egy esküvő a Walters családban.
Én ámulattal bámultam rá, ő pedig rám kacsintott.
Ahogy kinyílt az ajtó, még mindig a szüleim jártak a
fejemben. Amikor beléptünk, nagy sóhajok és még egy kis taps
is várt ránk. Az utóbbit kicsit kínosnak éreztem.
Az esküvői ünnepség megkezdődött.

A gyors és viharos kapcsolatunk miatt sok családtagom most

találkozott először Darrell-lel. Kellemetlen lehetett volna
bemutatni őt több tucat idegennek, akik másnap már a
családtagjai lennének, de Darrell minden báját és humorát
bevetette. A tini unokatesóim halkan kuncogtak, és elpirultak,
amikor hozzájuk szólt. Egyértelműen azt gondolták, hogy
megnyertem a vőlegénylottót. Még a mogorva nagynéném is
magához húzott, és azt mondta, hogy „jóféle legényt találtál
magadnak”. Illedelmesen mosolyogtam, ahogy a megszokott
keresetlen őszinteségével folytatta. „Legalább jobban
választottál, mint az anyád.”
Mindketten a szoba másik végébe néztünk. Apám épp egy
történetet mesélt néhány családtagnak, akiket évek óta nem
látott. Anyám is része volt ennek a társaságnak, és amikor
mindenki felnevetett, nemcsak hogy csatlakozott, de apám
karjára tette a kezét. Láttam, ahogy ránézett, és gyorsan
elfordultam, mintha valami intim dolgot zavartam volna meg.
Darrellnek igaza lett volna? Nagyon jól elvoltak egymás
társaságában ahhoz képest, hogy a válásuk nem volt sem
civilizált, sem békés.
Két pohár prosecco tompította a rossz kedvem, mire az
asztalhoz ültünk. Minden rendben lesz, gondoltam. Az esküvő
zökkenőmentes lesz, mondtam magamnak, körbemosolyogva a
teremben. Minden jelenlévő sokat jelentett nekem, és az
ottlétük erőt adott. Bátrabbnak és erősebbnek éreztem magam
annak tudatában, hogy mellettem álltak. Mindegyikük, még a
nagynéném is, a legjobbat akarta nekem. Darrellre néztem, aki
mellettem ült, és hirtelen elszomorodtam, hogy egy emberekkel
teli teremben neki nem volt senkije. Rajtam kívül, persze.
Eltűnődtem, hogy a báj és a sugárzó mosoly alatt vajon
egyedül érezte-e magát. Az unokatestvéreimet és a
nagynénémet át tudta ejteni, de én láttam, hogy még mindig
feszült. Ezt már azelőtt is láttam rajta, hogy az egyik pincér
elejtett volna egy tálca evőeszközt. Ahogy az ezüst csörömpölve
a földre hullott, Darrell majdnem kiugrott a székéből, mintha
gránátot dobtak volna be a franciaablakon. A tekintete az
evőeszközök és az ajtó között ugrált.
– Idegesnek tűnsz – állapította meg Karen párja, Tom. Átlósan
szemben ültek, és biztos látták, ahogy Darrell az ablakról az
ajtóra nézett, mintha bármely pillanatban speciális
kommandósok ugranának be az ablakon… vagy valaki, aki
hasonlóan veszélyes.
– Úgy nézel ki, mint aki meg akar szökni – viccelődött Tom.
Karen az asztal alatt megrúgta a sípcsontját. – Á! Ezt meg miért
kaptam? – kérdezte.
– Megcsúszott a lábam – felelte Karen aranyosan, majd
bocsánatkérő arccal felém fordult.
A vacsora jól haladt. Jók voltak a beszélgetések, az étel finom
volt, és végre sikerült lazítanom egy kicsit, de aztán minden
megváltozott. Először a bokámon éreztem, ami mellett a fekete
táskám volt. Majdnem a hotelszobában hagytam a telefonom,
mert tudtam, hogy mindenki vagy ott lesz a próbavacsorán,
vagy tudja, hogy én ott vagyok, és ezért nem fog keresni.
Az utolsó pillanatban lenémítottam, és a táskámba dobtam.
Most pedig csörgött. Vagyis némán rezgett. Diszkréten
lehajoltam, mintha egy leejtett evőeszközért nyúltam volna, és
kinyitottam a táskám. A zümmögés kitartó volt, mintha a
táskámban ragadt volna egy dühös méh. A kezem már a telefon
felett volt, amikor megtorpantam.
– Mi az? – kérdezte Darrell, és egy kicsit közelebb húzta a
székét. Felnéztem, és megláttam anyám figyelmes tekintetét,
úgyhogy elővettem a legtermészetesebb mosolyom.
– Valaki hív.
Furcsa, hogy egyből egy hullámhosszon voltunk. Ez azt
bizonyította, hogy összeillünk vagy csak együtt sínylődtünk egy
rémálomban?
– Ne vedd fel – mondta Darrell.
Meg sem kérdeztem, hogy miért ne. Mindketten tudtuk. Annyi
mindent lenyomozott már rólam. A munkahelyemet, az
otthonomat, az autómat. Nem volt meglepő, hogy a
telefonszámomat is megtalálta.
– Valószínűleg csak egy adathalász – mondta Darrell, de a
hangjából tudtam, hogy ezt ő sem hitte el.
– Nem hiszem.
 – Láttad a számot? – kérdezte a szája egyik felével. A másikkal
a vendégekre mosolygott.
Lenéztem a táskámra és a már néma telefonomra. A
legkevésbé sem akartam az egész családom jelenlétében a
híváslistámat görgetni.
– Mindegy. Feladták – jelentette ki Darrell, majd az ajkához
emelte a borospoharát, és belekortyolt egy nagyot. Még mielőtt
visszatehette volna a poharat, megint csörögni kezdett a
telefonom.
Gondolkodás nélkül felpattantam, a hónom alá szorítottam a
táskám.
– Suzanne! – kérlelt Darrell, és értem nyúlt, de nem ért el. Már
félúton voltam a kijárat felé.
Amint kiértem a teremből, a táskámba nyúltam. Nem
ismertem fel a képernyőn lévő telefonszámot. Zakatolt a
szívem, ahogy jobbra húztam az ujjam a telefonon.
– Ki az? – általában nem így vettem fel a telefonom, és ez a
hívót is meglepte. Egy ideig csendben maradt, majd a nevemet
mondta.
– Suzanne? – ennyit az adathalász teóriáról, gondoltam, és a
recepciónál lévő nagy márványoszlopnak dőltem. Szerencsére
két emberen kívül senki sem volt a közelben, ők pedig az asztal
mögött ülve társalogtak egymással.
A hang megismételte a kérdést.
– Suzanne? Te vagy az?
Kinyitottam a szám, hogy válaszoljak, de még mielőtt
megtehettem volna, valaki hirtelen kikapta a kezemből a
telefont. Amikor megfordultam, Darrell szeme tele volt
gyűlölettel, de nem miattam, hanem a hívó miatt.
– Ezt abba kell hagynod – mondta szigorúan a telefonba –,
most azonnal. Fejezd be!
Idegesen néztem az arcát. Rengeteg érzelem futott át rajta,
mint hold előtt a felhők. A tekintete egy ideig kifürkészhetetlen
volt, ahogy hallgatta a hívót, aztán leengedte, és felém nyújtotta
a telefont. Valami új rajzolódott ki rajta, és az igazat megvallva,
nem tetszett jobban, mint a korábbi arckifejezései.
– Téged keresnek – mondta mogorván.
– Milyen meglepő, hogy az én telefonomon engem keresnek –
hirtelen ideges voltam, és mérhetetlenül szégyelltem magam.
– Azt hittem… – kezdett bele, de elhallgatott.
– Én is – célzottan az ajtóra néztem. – Szerintem jobb, ha az
egyikünk visszamegy a vendégekhez.
Darrell egy ideig csak ácsorgott, mintha arra számított volna,
hogy megtárgyaljuk, ki legyen az.
– Igaz. Hát, akkor visszamegyek.
Megvártam, amíg eltávolodott, majd lassan a fülemhez
emeltem a telefont.
– Nagyon sajnálom.
– Semmi gond – Paul nyugodtnak hangzott, mintha normális
lett volna, hogy néhány másodperc alatt ketten is ordibálnak
vele. – Minden rendben odaát?
Kiadtam egy hangot, amiről azt gondoltam, hogy nevetés lesz,
de meglepetésemre gyorsan sírás lett belőle.
– Igen. Nem. A legkevésbé sem.
– Ahhaaa.
Paul nem tudta, hogy mit mondjon, és ki hibáztathatta volna
érte?
– Túl sok mindent történt ma este – mondtam, de aztán
eszembe jutott, hogy nem kéne belerángatnom Pault ebbe a
borzalmas szituációba. Aztán eszembe jutott még valami.
– Hogy szerezted meg a számom? Sosem adtam meg. Most ő
volt zavarban.
– Ó, hát… durván visszaéltem a privilégiumaimmal.
Arcátlanul kihasználtam, hogy az apám idős titkárnője odavan
értem, és meggyőztem, hogy adja meg a személyes adataidat.
Elállt a lélegzetem, de nem félelmemben. Nem éreztem
magamat fenyegetve.
– Tudom – sóhajtotta bűnbánóan Paul –, brutális hatalommal
való visszaélés, igaz? Büntetésül valószínűleg még öt évet kell
majd töltenem a postarészlegen.
Hihetetlen volt, de elnevettem magam, és jólesett tudni, hogy
még mindig képes voltam rá.
– Szóval, miért álltál át a sötét oldalra? – kérdeztem
mosolyogva, és azon tűnődtem, hogy vajon hallotta-e a
hangomon. – Mire kellett a számom?
– Mert egész héten szabadságon voltam, és összekutyultam a
fejemben a dátumokat. Azt hittem, hogy két hét múlva lesz az
esküvőd. Amikor az asztalodhoz mentem reggel…
– Tizenegykor – szóltam közbe, még mindig mosolyogva.
– Igen, tizenegykor, láttam, hogy mindened össze volt
pakolva. Aztán a szemüveges kollégád elmondta, hogy holnap
házasodsz.
– Igen, úgy volt. Akarom mondani, úgy lesz – javítottam ki
magam, és elgondolkodtam, hogy mennyire volt árulkodó ez a
freudi elszólás.
– Igen, most már tudom. Valami nagyon fontosat akartam
mondani neked, még mielőtt megházasodsz.
Hirtelen minden elcsendesedett körülöttem. Láttam a
recepciósasztal mögött ülő nők száján, hogy beszélgettek. Egy
londiner épp bőröndökkel megpakolt kiskocsit tolt a márvány
padlón. A szívverésemen kívül mégsem hallottam semmit.
– Mit? Mit akartál mondani? – ez nem lehetett az én hangom.
Kicsit sem hangzott úgy, mint én.
– Csak… csak azt akartam mondani… csak azt… – ez nem volt
jellemző rá. Ugyan nem ismertem olyan jól, az ékesszólás sosem
esett nehezére. Mindig tudta, mit mondjon, de valamilyen
furcsa okból most nem találta a szavakat.
– Csak azt akartam mondani… hogy sok szerencsét. Remélem,
minden jól alakul holnap. Azt kívánom, hogy légy boldog.
Egy magányos könnycsepp ült a szemem csücskére.
Megpróbáltam visszapislogni, de lassan és kitartóan végiggurult
az arcomon. Éreztem a sós ízét, ahogy az ajkamhoz ért. Nem
követte több. Nem sírtam. Nem volt okom sírni. Egy teljesen
illedelmes, kedves üzenetet hallottam valakitől, akit alig
ismertem.
A férfi, akit szerettem, a családommal és a barátaimmal ült
egy teremben, és igyekezetével azon volt, hogy megmutassa
nekik, hogy miért vele akarom tölteni az életem hátralevő éveit.
Nem kellett volna odakint telefonálnom egy másik férfival.
– Mennem kell – hadartam.
– Persze – felelte Paul, és hallottam rajta, hogy feszélyezett.
– Szia, Paul! – mondtam gyengéden, majd mielőtt
elköszönhetett volna, letettem a telefont.

– Hát, ez elég kínos volt – motyogta Darrell, ahogy visszaültem

mellé. – Jó későig dolgoznak a postarészlegen – tette hozzá.
Felém fordult a székében, a testbeszéde kihívó volt. Oké, joga
volt haragudni. A menyasszonynak nem kellene más férfiakkal
telefonálnia az esküvő előtti estén. De nem kellene az őrült
exbarátnő gyűlöletkampányának céltáblájaként rettegnie sem.
Mindketten hibásak voltunk. Mindketten ártatlanok voltunk.
– Csak a jókívánságait küldte – mondtam, egy kissé
átformálva Paul üzenetét.
– Ez kedves tőle – mondta Darrell. Még egy süket is hallotta
volna, hogy nem gondolta komolyan.
– Paul csak egy barát – mondtam. Zavart, hogy magyarázatot
kellett adnom egy ilyen apró dologra, amikor Darrell annyi
mindent titkolt.
– Ott lesz az esküvőn?
Őszintén meglepve kihúztam magam a székemben.
– Nem. Persze hogy nem.
Darrell mintha ekkor megnyugodott volna, és a telefonhívás
óta először megfogta a kezem.
– Bocsánat! Túlreagáltam. Csak még ma este, az esküvőnk
napja előtt sem hiszem el, hogy milyen szerencsés vagyok.
Elmosolyodtam. Legalábbis megpróbáltam. Szerintem egész
jól sikerült.
 7

A sminkes összepakolta az átalakításomhoz szükséges

eszközöket, én pedig közben a tükörben az idegen nőre néztem,
aki egy kicsit hasonlított rám, de sokkal ékesebb és
pompázatosabb volt. Legalább jól fogok kinézni az esküvői
fotókon, gondoltam. Valószínűleg örülni fogok neki az
elkövetkezendő ötven évben. Nyeltem egyet, és a nő a tükörben
is azt tette. Ötven év házasság… milyen érzés lehet? Nem
tudtam mihez mérni, nem volt viszonyítási alapom. A saját
szüleim alig bírtak ki három évet. Anyám is így érezte magát az
esküvője napján? Megkérdezhettem volna, elvégre három
ajtónyira volt tőlem, ahol épp öltözött.
Megszorítottam a derekamnál a selymes köntöst, és
megköszöntem a fodrásznak és a sminkesnek a munkájukat.
Amint elhagyták a szobám, kinyitottam a hatalmas ablakokat,
és hagytam, hogy kiszálljon a hajspray és a kozmetikumok
lappangó illata. Vettem egy mély levegőt, és vártam, hogy
elmúljon a lassú fuldokláshoz hasonló érzés. Lehet, hogy
hatékonyabb lett volna egy zacskóba lélegezni, mint beszívni a
friss vidéki levegőt. Az volt az ajánlott módszer a
pánikrohamok lecsillapítására, nem?
Elmosolyodtam, ahogy elképzeltem magam, amint az egyik
kezemben egy csokorral, a másikban pedig egy barna zacskóval
sétálok le a szirmokkal megágyazott, oltárhoz vezető úton. Az
aztán jó kép lenne.
Az ablak mellett egy kipárnázott fotel állt. Lehuppantam rá,
és magam alá húztam a lábam, mint egy kisgyerek. Ha jobbra
dőltem, és kicsit kinyújtottam a nyakam, láttam a tavat, mellette
pedig a díszes esküvői baldachint. Láttam a piros masnis fehér
székek sorait, és a fehér abrosszal megterített asztalt, amin már
vártak a pezsgőspoharak. Még jobban kihajoltam, és megláttam
a vörös szőnyeges utat, amin szingli nőként fogok lesétálni,
visszafelé pedig feleségként jövök. Gyengéd kopogást hallottam
az ajtó felől, és gyorsan visszahúztam a fejem, mint egy riadt
teknős.
– Engedj be, Suzanne, én vagyok az – mondta a
koszorúslányom, ahogy a zárral ügyetlenkedtem. Ma reggel
még a legegyszerűbb feladatok is nagy kihívást jelentettek. Még
szerencse, hogy nem én feleltem a hajamért és a sminkemért.
Végre kinyitottam az ajtót, és megláttam Karent, aki egy
nagyon rövid köntösben ácsorgott a folyosón. Gyorsan bejött a
szobámba, pont idejében, mert egy kisgyerekes család lépett ki
a folyosóra.
– Nem jó ötlet félmeztelenül lenni a folyosón – mondta, és
közben összébb húzta a köntösét.
– Ne is mondd – feleltem könnyelműen.
Karen szépen kiszedett szemöldökei megemelkedtek, de
megráztam a fejem, és témát változtattam.
– Ha ebben leszel az esküvőn, észre sem fogják venni a
ruhámat.
Elmosolyodott.
 – Még akkor is rajtad lenne minden szempár, ha ledobnám
ezt a köntöst – mondta lojálisan. – Amúgy gyönyörű a hajad és a
sminked.
– Köszönöm – mondtam, pedig nem az én érdemem volt.
Nekem csak egy helyben kellett ülnöm.
– Hallottál ma Darrell felől? – kérdezte Karen, ahogy leemelte
egy tálca ezüst fedelét. Elvett egy puha vajas croissant-t, és leült
vele. – Egyébként a diétámnak vége – mondta, majd az
aranybarna leveles tésztába harapott.
– Csak nyugodtan – mondtam, a friss gyümölcsökre,
gabonapelyhekre és lekvárokra mutatva –, én nem tudok enni.
– Nem foglak elkapni, ha elájulsz az oltár felé menet.
– Az emberek még elájulnak manapság? – kérdeztem, és
leültem vele szemben, majd megnéztem az időt a telefonon. –
Hogy megválaszoljam a kérdésed, nem, még nem beszéltem
Darrell-lel, de küldött egy üzenetet.
Karen felé fordítottam a telefonom, hogy elolvassa.
„Jó reggelt, feleségem! Holnap ezt a füledbe súgom majd,
amikor mellettem fekszel.”
– Ó, ez aranyos. Romantikus férfi, nemde? Tom sosem írna
nekem ilyet.
Bután mosolyogtam, és bólintottam. Egy kicsit bűntudatom
volt, amiért néha kissé soknak találtam. Hálátlan lettem volna?
Nem mutattam meg Karennek a második üzenetet, amit
nemrég küldött. „Odaát minden rendben?” Minden rendben
volt, de aligha volt megnyugtató, hogy mindketten arra
számítottunk, hogy valaki megpróbálja az utolsó pillanatban
tönkretenni a nagy napunkat.
 – Nemsokára vége lesz – súgta, amikor a próbavacsora után
megölelt és elköszönt. A taxi a hotel előtt várt rá, de Darrell nem
sietett. – Nemsokára házasok leszünk, és akkor senki sem tud
majd szétválasztani minket – ígérte. A szeretet a szemében
összeütközött a hangjában lévő ridegséggel.
– Holnap – mondta, majd megcsókolt, és elindult a hotel
kijárata felé.
– Holnap – ismételtem meg az üres folyosónak.

– Mikor jön a virágos? Még azelőtt, hogy a rémisztő Gwendoline

meghozza a ruhád?
Elmosolyodtam, mert pontosan tudtam, hogy mire gondolt a
Fleurs Esküvőiruha-szalon tulajdonosával kapcsolatban.
– Úgy tudtam, nem hitte el, hogy figyeltem, amikor
elmagyarázta, hogyan fűzzem össze a ruhádat. Azért örülök,
hogy megkérted, hogy öltöztessen fel, még ha nem is kapom
majd meg a jó koszorúslánynak járó kitüntetést.
Felálltam, és megszorítottam Karen vállát.
– Ó, megkapod majd – mondtam, de még nem tudtam,
mennyire igazak lesznek ezek a szavak.

Anyám nem sokkal a virágok után érkezett. Azt kívántam,

bárcsak egy pár perccel később jött volna, mert nehéz volt
álcázni a félelmem, ahogy kinyitottam a kartondobozokat és
lehámoztam a csomagolópapírt. Remegő ujjakkal téptem le az
utolsó réteget.
A papír lassan a földre hullott, a dobozokban pedig csak a
csokor, a virágos hajtókatű és csuklódísz volt. Feltúrtam a doboz
tartalmát egy elrejtett kártyát keresve, de nem volt.
– Elhagytál valamit? – kérdezte anyám kíváncsian, ahogy
lassan kihúztam a kezem a virágok alól. Egy kissé zavart
voltam, és ez szerintem látszott az arcomon.
– Csak biztos akartam lenni benne, hogy minden itt van –
hazudtam ügyetlenül.
Karen visszament a szobájába, hogy felvegye a
koszorúslányruháját, napok óta először kettesben hagyva
anyámmal.
– Ha nem kell a segítségem az öltözéshez, akkor leviszem a
hajtókatűket, és megvárlak apáddal a recepciónál. Nagyon izgul
a mai nap miatt – mondta, a lágy tekintetével és a gyöngéd
mosolyával többet elárulva, mint azt gondolta.
– Úgy tűnik, jól kijöttök apuval – jegyeztem meg.
– Úgy tűnik – ismerte be. Megfogta a dobozt, amiben a tűk
voltak, és belenézett, ahogy folytatta. – Tudom, hogy először
elleneztem, de örülök, hogy megkérted, hogy ő kísérjen az
oltárhoz. Ez nagyon sokat jelent neki.
Felnéztem, és meglepve láttam, hogy anyám szeme tele volt
könnyekkel. Sosem sírt, és az, hogy pont az esküvőm napján
tette, azon a napon, amit sosem akart látni, még
megdöbbentőbb volt.
– Szeretlek, Suzy, és büszke vagyok, hogy a lányomnak
mondhatlak. Bármi is történjen ma, ezt ne felejtsd el.
Addig, amíg el nem tűnt a dobozzal a hóna alatt, nem is tűnt
fel, hogy milyen különös megjegyzés volt ez.
– Ne mozdulj! – parancsolta Gwendoline a kezével a ruha
fűzője fölött, mint egy zongorista egy koncert előtt. A
mozdulatai kétségkívül kecsesek és ritmikusak voltak, ahogy az
ujjai villámsebességgel fűztek, hurkoltak és feszítettek. Karen
kétszer ennyi ideig bíbelődött volna, de Gwendoline
segítségével a ruha máris feszesen a testemre simult.
– Kicsit csalódott vagyok, hogy nem térdeltél a hátába –
mondta Karen, amitől mindketten elmosolyodtunk. Gwendoline
nem csatlakozott.
– Fleurs ruhákkal ez szükségtelen – jelentette ki, mielőtt
megengedett magának egy alig észrevehető mosolyt –, túl jó a
szabásuk.
A ruha rajtam volt, és már csak bele kellett lépnem a fehér
szatén, csillogó díszítéssel ellátott cipőmbe, ami az ágy mellett
várt.
– Pont, mint Hamupipőke – mondta Karen, a hangja
elcsuklott, ahogy belecsúsztattam a lábam a cipőbe.
Összeölelkeztünk, és a szemem sarkából láttam, ahogy
Gwendoline összerezzen.
Már csak egy dolog volt hátra, hogy kész legyen a külsőm.
Odaléptem az asztalhoz, és a kis, fekete bársonydobozért
nyúltam, amit Darrell előző éjszaka adott, mielőtt elment.
Óvatosan elvettem a kezéből a dobozt. Réginek tűnt, talán antik
volt. A bársony itt-ott kopott volt, mintha már több generációnyi
ujj ért volna hozzá. Kinyitottam, és belenéztem a fehér
bársonyba, ahonnan egy pár gyémánt fülbevaló csillant rám.
Nem kellett megkérdeznem, hogy igaziak voltak-e. A cirkónia is
szép, de nem így csillog.
– Ó, Darrell, ez gyönyörű! – sóhajtottam, és gyengéden
megsimítottam a ragyogó köveket.
– Az üknagymamámé volt – mondta csendesen.
Biztos voltam benne, hogy a meglepettségem tisztán látható
volt az arcomon, de Darrell nem látta, mert a családi ereklyét
nézte.
– Generációról generációra szállt, és minden Kingston feleség
ezt viselte az esküvőjén. Te felvennéd holnap? – kérdezte
bizonytalan és érzelmes hangon.
– Megtiszteltetés lenne – feleltem őszintén.

Ezt látnia kéne a családjának, gondoltam, ahogy a tükör előtt a

fülembe tettem a gyönyörű fülbevalót. Bármi is történt, az, hogy
nekem adta a fülbevalót, azt jelentette, hogy még mindig fontos
volt neki a család.
– Felteszem a fátylat, aztán megyek – mondta Gwendoline, és
a táskáért nyúlt, amiben az utolsó kellék volt, amitől úgy nézek
majd ki, mint egy mesebeli menyasszony. Épp kihajtogatta a
finom anyagot, amikor az ágy melletti telefon csörögni kezdett.
Egy másodpercig csak bámultam, majd az ágy felé léptem. Azt
hiszem, Karen megkérdezte, hogy felvegye-e, de a hangja olyan
távolinak tűnt, mintha egy másik dimenzióból beszélt volna.
Csak a telefon csörgését és a szívem zakatolását hallottam. Nem
kellett volna tudnom, hogy mi volt az, de mégis tudtam. Nem
kellett volna félnem. Lehetett volna valami teljesen ártalmatlan.
Mégis tudtam, hogy nem az.
A tenyerem nedves volt, ahogy a kagylóért nyúltam, de nem
ejtettem el. Még mielőtt a recepciós befejezhette volna a
mondandóját, a válasz már az ajkamon volt.
 – Küldje fel!

Nem csoda, hogy Karen nem volt hajlandó egyedül hagyni.

– Menj, és várj meg a szobádban. Kérlek! – könyörögtem,
miközben az ajtó felé lökdöstem. Meglepően mozdíthatatlan
volt, ahogy a magas sarkúját a vastag szőnyegbe vájta, mint egy
makacs szamár.
– Biztos, hogy nem. Ez a nő elmebajos. Pont az ilyen emberek
jelennek meg egy baltával – mondta hevesen bólogatva, mintha
épp valóra vált volna egy régi jóslat.
– Tudod mit, ha balta van nála, akkor nem engedem be, jó? –
kérdeztem a karját fogva, ahogy továbbra is próbáltam
kitessékelni a szobámból.
– Ez nem vicc – felelte kétségbeesetten.
– Nem is nevetek – mondtam természetellenes nyugalommal.
Talán tudtam mindvégig, hogy ez meg fog történni? Talán már
akkor tudtam, amikor megtaláltam a kártyát az autómon?
– Elmondaná egyikőtök, hogy pontosan mi folyik itt? –
érdeklődött egy kicsit meglepve Gwendoline, de nem tűnt
zavartnak. A fátylam még mindig a karján pihent, mint egy
békés kígyó.
– Suzanne épp valami őrültséget készül csinálni, én pedig
próbálom megállítani – közölte Karen a frusztrációtól és
félelemtől remegő hangon. Gwendoline ceruzával rajzolt
szemöldökei tökéletes szinkronban emelkedtek a homlokán. –
Be fog engedni egy őrült nőt a szobájába.
Hihetetlen módon, még magasabbra emelkedtek Gwendoline
szemöldökei. Először Karenre, majd rám nézett, és szinte
hallottam, ahogy azt gondolta, hogy azokból, mármint őrült
nőkből, már épp elég volt a szobában.
– Nem tudjuk, hogy őrült-e – vágtam vissza. Gwendoline a
kibontakozó dráma ellenére továbbra is teljesen higgadt
maradt. Az ilyesmi gyakrabban történt, mint ahogy azt az
esküvői magazinokban állítják? – tűnődtem.
– Ez a nő a vendégek egyike?
– Aligha – motyogta Karen, még mielőtt válaszolhattam volna.
– A vőlegény exbarátnője.
– Á, értem – sóhajtotta Gwendoline. Óvatosan elkezdte
összehajtogatni a fátylat, és visszatette a táskába. Lehet, hogy a
hosszú pályafutása alatt már tényleg mindent látott.
Felhagytam a koszorúslányom cibálásával, és az ajtóhoz
léptem. Lehet, hogy nyugodtnak tűntem, de a szívem ijesztően
gyorsan dobogott, ahogy kinyitottam. Részben arra
számítottam, hogy már ott lesz, de a folyosó üres volt. Nyoma
sem volt a nőnek, aki az elmúlt hónapokban megkeserítette az
életem.
– Kérlek, Karen! Csak várjatok meg Gwendoline-nal a
szobádban. Ezt egyedül kell intéznem.
Karen hezitált. Hallott valamit a hangomban a szavaimon túl.
Vonakodva kiment a szobából.
– Ne zárd be az ajtót! Ne fordíts neki hátat! És ne…
– Szerintem csak üvöltözni fog velem – mondtam, és nagyra
nyílt szemmel néztem, ahogy Karen megfordul, visszajön a
szobába, és a reggelis tálcához lép. Rám nézett, és egy
mozdulattal felmarkolta az evőeszközöket.
– Ne kockáztassunk feleslegesen – mondta a mellkasához
szorítva az ezüst evőeszközöket. Bármikor máskor kinevettem
volna, de nem most.
– Légy óvatos – mondta Gwendoline a vonakodó Karent
követve –, és nem csak a ruha miatt.
Majdnem elmosolyodtam. Gwendoline számára
egyértelműen nem az épségem volt a legfontosabb.
Végignéztem, ahogy Karen szobaajtajához sétáltak. Miután
becsukták maguk mögött, a folyosón szürreális mozdulatlanság
és néma csend volt. Csak a saját lélegzésemet hallottam. Vártam.
Valahonnan, a folyosó egyik kanyarja mögül, hallottam, ahogy
megérkezik egy lift.

– Van egy nő a recepciónál, aki azt mondja, hogy sürgősen

beszélnie kell önnel az esküvője előtt – mondta a recepciós
hallható sajnálattal a hangjában. A hotel dolgozója vajon
ránézett az órára, mielőtt felhívott? Szerintem igen. Biztosan
tudta, hogy a ceremónia körülbelül fél óra múlva veszi kezdetét.
Vajon látta az apámat, aki valószínűleg fel-alá járkált az
előcsarnokban, és a beszédét gyakorolta? Kétségkívül. – Azt
állítja, hogy tudni fogja, kicsoda. És hogy látni akarja majd –
tette hozzá bizonytalanul a recepciós.
Az utolsó megjegyzés egyszerre volt igaz és hamis.
A kiléte nem volt kérdéses. Ideje volt találkoznom Catherine-
nel, Darrell előző párjával. De akartam látni? Nem. A
legkevésbé sem. Mégis tudtam, hogy ha azt akarom, hogy véget
érjen a tortúrája, akkor muszáj lesz.
Megvártam, hogy bekopogjon. Hármat kopogtatott. Nem volt
túl erős, de túl finom sem.
 Lassan az ajtó felé sétáltam, a térdem mintha elfelejtett volna
hajlani. Nem tudom, hogy melyikünknek állt el előbb a
lélegzete. Lehet, hogy egyszerre történt. Sok közös volt
bennünk, miért ne hasonlíthatott volna a reakciónk? Őszintén
meglepettnek tűnt, amiért az esküvői ruhámban talált. Mégis
mi a fenére számított? Harminc perc múlva lesz az esküvőm,
miben kellett volna lennem?
Az én meghökkenésem okát már nehezebb volt megmondani.
A félelem is biztosan közrejátszott, de nagyrészt a bizarr déjà vu
okozta. Ismertem ezt a nőt, nem? Hátraléptem, ő pedig követett.
Egy kicsivel magasabb volt nálam, és talán egy-két évvel
idősebb. Erre nem számítottam. A gyerekes kampánya alapján
mindig sokkal fiatalabbnak képzeltem el. Ez a harmincas
éveiben lévő nő tiszteletreméltónak és összeszedettnek tűnt,
amitől még veszélyesebb volt. Tett még egy lépést a szobába, és
becsukta maga mögött az ajtót. Ennyit Karen tanácsáról.
Továbbra is csak bámultam a nőt, ő is engem. Nagyon ismerős
volt. Mintha már láttam volna, csak más körülmények között.
Olyan érzésem volt, mint amikor a megszokott helyzeten kívül
találkozol valakivel. Amikor a parkban elsétálsz a bolti eladó
mellett, vagy amikor a bevásárlóközpontban meglátod az orvos
recepciósát.
– Szebb vagy, mint gondoltam. Közelebbről szebb vagy.
Ez nem volt alkalom arra, hogy megköszönjem a bókját, és
szerintem nem is annak szánta a szavakat.
– Mit keresel itt? – azt gondoltam, hogy ez jó kezdés volt, de
úgy nézett rám, mint egy idiótára.
– Az esküvődre jöttem – mondta kuncogva.
 – Nem vagy rá hivatalos. Nem akarom, hogy itt légy, és Darrell
sem akarja – mondtam. Hallottam a hangomban a remegést, és
csak reméltem, hogy ő nem.
Megint elnevette magát, és eltűnődtem, hogy Karennek vajon
igaza volt-e. Tényleg őrült volt?
– Ó, abban egész biztos vagyok, hogy Darrell nem akarja,
hogy a közeletekben legyek. De biztosan tudta, hogy eljövök.
Hogy el kellett jönnöm.
Úgy hangzott, mintha kényszert érzett volna arra, hogy az
esküvőm napján itt legyen a hotelszobámban.
– Nézd, Catherine, tudom…
Visszarántotta a fejét, és hátralépett, mintha megpofoztam
volna.
– Tudod, hogy ki vagyok, és mégis itt vagy? Mégis hozzá
akarsz menni? – kérdezte számonkérően, mintha én követtem
volna el valamit.
– Tudom, hogy mérges vagy. Tudom, hogy nagyon szeretted
Darrellt, hiszen itt vagy.
– Persze hogy szeretem. Mindig szeretni fogom. Ez már csak
ilyen, nemde? Sosem lehet abbahagyni. Még ha utálod is, amit
csinál, akkor is szereted.
– Meg kell értened, hogy annak, ami köztetek volt, már vége.
Sajnálom, de ezt el kell fogadnod, és békén kell hagynod minket.
Engem akar elvenni.
– Kivéve, ha teszek valamit ellene.
Hirtelen nagyon hálás voltam Karennek, amiért kivitte a
szobából az evőeszközöket, mert ez nagyon is fenyegetésnek
hangzott.
 – Nem kényszerítheted, hogy menjen vissza hozzád –
mondtam hátrafelé araszolva. Ha elérem az ágy melletti
telefont, talán felhívhatom a recepciót, hogy küldjenek
segítséget. A mobilomra néztem, ami haszontalanul hevert a
szoba másik végében.
Ahogy Catherine beszélt, túl elfoglalt voltam a telefon
elérésével ahhoz, hogy halljam, amit mond. Odalépett hozzám,
és megfogta a vállam.
– Mit mondtál?
Nagy nehezen lehámoztam magamról a kezét. Olyan volt,
mintha karmokat vájt volna a bőrömbe. Öt vörös folt volt a
bőrömön.
– Én… én…
– Valami olyasmit mondtál, hogy nem kényszeríthetem
Darrellt, hogy velem legyen? Mintha egy pár lettünk volna?
Erre gondoltál?
Bólintottam, mert a hangomat elfojtotta a félelem.
– Istenem! Neked fogalmad sincs semmiről. Darrell nem a
szeretőm, hanem a testvérem.

Nem emlékszem, hogy a székhez léptem volna, de hirtelen

mögöttem termett. Leültem, Catherine pedig megkerülte a
dohányzóasztalt, és leült velem szemben.
– Darrellnek nincs testvére – mondtam bután, ahogy az arcát
tanulmányoztam. Azok a szemek. Az orra, a telt ajkai… nem
csoda, hogy olyan ismerős volt.
– Ikrek vagyunk – felelte érzelem nélkül, aztán humortalanul
felnevetett. – Jó tudni, hogy még mindig úgy tesz, mintha nem
léteznék. Néha eltűnődöm, hogy miért próbálom egyáltalán
megmenteni.
– Megmenteni? – kérdeztem, és úgy éreztem magam, mintha
egy körhintán ültem volna, ami egy centrifuga sebességével
forgott. – Mitől? Vagy kitől?
Szánalom ült az arcára, de nem tudtam, hogy értem vagy
Darrell iránt érezte.
– Magától. Azért vagyok itt, hogy megint megmentsem saját
magától.
Egy ideig csendben maradt. Talán arra várt, hogy kérdezzek
valamit, de annyi mindent akartam mondani, annyi kérdést
akartam feltenni, hogy szinte megfojtottak, ahogy megpróbáltak
egyszerre kijönni. Végül sikerült kipréselni egyet.
– Köze van a dolognak a… szüleitekhez? Nagyra tágult a
szeme. Darrell szeme.
– Ó, szóval arról tudsz – sóhajtotta tele keserűséggel.
– Csak azt tudom, hogy már nem beszél velük. Hogy volt egy
komoly vita. És hogy Ausztráliába költöztek.
Catherine felnevetett, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy tényleg
nem volt mentálisan kiegyensúlyozott. Ezért nem mesélt róla
Darrell?
– Ausztrália? Istenem, ha nem lenne olyan veszélyes ez az
egész, akkor nagyon vicces lenne. Egész életükben nem jutottak
túl Calais-n. Walesben laknak. Nem abban a városban, ahol
felnőttünk. Manapság mind anyám vezetéknevét viseljük.
Kivéve persze Darrellt. Ő még mindig Kingston.
– Valamiféle tanúvédelmi programban vagytok? – kérdeztem
bizonytalanul. – Megpróbáltam megkeresni a családod. Meg
akartam hívni a szüleidet az esküvőre, de nem találtam őket.
– Az aztán jó móka lett volna… Ha meg is találtad volna őket,
kétlem, hogy eljöttek volna. Tudod, mi már voltunk Darrell
esküvőjén.
A szívem kalapálni kezdte a mellkasom, mintha próbált volna
megszökni, még mielőtt a velem szemben ülő nő teljesen
szétzúzhatta volna. Már késő volt. Nem volt hová menekülni.
– Annyira hülye vagy. Mind annyira hülyék vagytok. Darrell
már házas. Hét éve házas.
Volt a kezemben egy pohár víz, de fogalmam sem volt, hogy
került oda. Szinte sokkolt, amikor láttam, ahogy Catherine
visszatette a kancsót a tálcára.
– Igyál! Elég vicces színed lett – állapította meg.
– Darrell hét évig házas volt? Elvált? – kérdeztem, de
hallatszott a hangomon, hogy már tudtam a választ a
kérdéseimre. Csak nem akartam hallani.
– Még mindig házas. Sosem fog elválni Alice-től. Ő pedig
mindig meg fog bocsátani neki, és vissza fogja fogadni.
– Micsoda? Alice? Van egy Alice nevű felesége? De az nem
lehetséges. Hiszen össze fogunk házasodni – mondtam, és
remegve lábra álltam, majd bután a fehér menyasszonyi
ruhámra mutattam, mintha Catherine elfelejthette volna, hogy
miért is volt rajtam.
– Kivéve, ha megakadályozhatom. Vagy szeretnél egy
bigámista házasságban élni? Amúgy azok a dédnagymamám
fülbevalói. Kérem őket vissza.
Kitartotta a kezét, én pedig olyan erővel téptem ki őket, hogy
vérezni kezdett a fülem, de észre sem vettem. Catherine a
kabátja zsebébe ejtette a gyémánt fülbevalókat.
– Nem most csinálja ezt először – mondta, és elővett a
táskájából egy doboz cigarettát, majd rágyújtott. A nagyobb
problémák keretei között nevetségesnek tűnt jelezni, hogy tilos
volt a szobában a dohányzás. – Bevallom, meglep, hogy ilyen
messzire jutottatok. Azt hittem, hogy leállt, amikor rájött, hogy
tudom, mit csinál.
– Hányszor történt ilyen? Hány nővel tette ezt? – ez a hang
nem az enyém volt. Ez egy áldozat hangja volt. Egy áldozaté, aki
épphogy elkúszott egy halálos baleset helyszínéről.
– Ez a második – vallotta be Catherine, összetörve a
jövőképem. – Az első után nagyon elfajultak a dolgok. Ezért
kellett elköltöznünk és megváltoztatnunk a nevünket. Az okozta
a nagy vitát Darrell és a család között. De Alice… Alice
szerelmes belé. Vele maradt. Azt ígérte neki, hogy elmegy
kapcsolati tanácsadóhoz, és hogy soha többet nem fog
előfordulni. Mégis itt vagyunk… – megállt, és körbeintett az
esküvői holmikkal teli szobában.
Kiadtam egy sérült állat nyögéséhez hasonló hangot.
Borzasztóan hülye, hiszékeny és megvezethető voltam. Hogy
nem láttam át a rengeteg hazugságot? Az állandó üzleti utakat,
a két telefont, a két útlevelet?
– Nem tudom, hogy számít-e, de valószínűleg nagyon szeret
téged – jegyezte meg Catherine szárazon, majd beleszívott a
cigarettájába.
Ez volt a pillanat, amikor végre fortyogni kezdett bennem a
harag.
– Szeret? – sikoltottam. – Azt sem tudja, hogy mit jelent a
szeretet. Hogy teheted ezt valakivel, akit szeretsz? Hogy tehette
ezt velem és a többi nővel és az istenverte feleségével?
Catherine egy füstfelhőn át nézett engem.
– Azt hiszed, hogy ismered Darrellt, de tévedsz. Nem ismered
az igazi Darrellt, akivel felnőttem. Mindig mindene megvolt.
Intelligens volt, jóképű, és bármire képes volt, amit meg akart
csinálni. És nagyon sokat akart. Szerinted véletlen, hogy olyan
munkája van, amivel kettős életet élhet? Persze hogy nem.
Darrell rohadt mohó – mondta undorodva, és ekkor jöttem rá,
lehet, hogy szerette a testvérét, de nem kedvelte –, mindene
megvolt, de mindig többre vágyott, és nem látta okát annak,
hogy megálljon. Kétségkívül szeretne a férjed lenni, de Alice-é
is.
Hányingerem volt. Azt akartam, hogy eltűnjön ez a nő, de
láthatóan egészen otthon érezte magát. Minden hatalom az övé
volt a szobában.
– Miért… miért nem tartóztatták le? Azt mondtad, hogy nem
ez az első. Miért nem tartóztatta le a rendőrség? Börtönben
kéne lennie!
Catherine felsóhajtott, és hirtelen én kerekedtem felül.
– Mert eddig mindig sikerült megállítanom. Az előző nő
annyira megalázva érezte magát, hogy nem emelt vádat, és
amúgy is, sokkal előbb megállítottam, mint most – mondta, és
majdnem tisztelettel nézett a szemembe. – Nem könnyű téged
megijeszteni, igaz? Bármit is tettem, te nem tágítottál. Biztos
nagyon szereted.
– A férfi, akit szerettem, nem létezik.
Catherine együttérzően bólintott.
 – Segítségre van szüksége. Igazi segítségre – bánkódott.
– Rács mögött kell lennie – feleltem. A hangom olyan szilárd
volt, mint a gyémánt fülbevalók, amiket az esküvőre adott.
– Valójában még nem követett el semmilyen bűncselekményt.
Csak onnan kezdve bigámia, hogy összeházasodtok. Nem
hallgat rám, és túl jól ismer. Ez az ikerség átka. Tudja, hogy
bármit is csinál, nem fogom feljelenteni. Tényleg azt gondolja,
hogy eltűnök, ha egyszer összeházasodtok.
– Miért, eltűnnél? – kérdeztem elborzadva.
Egy ideig csendben maradt, ahogy a válaszát fontolgatta.
– Valószínűleg. Ha börtönbe kerülne, az tönkretenné a
szüleimet. Nem tehetném meg velük, sem Alice-szel. Nagyon
kedvelem a sógornőmet.
Mintha egy kést döfött volna a gyönyörű fehér ruhámba, és a
szívemet találta volna el.
– Oké, most már elmehetsz. Elmondtad, amit akartál –
mondtam, majd felálltam.
– Szóval, lemondod az esküvőt? Elsétálsz? – kérdezte
reménykedve, és remegő kézzel egy újabb cigarettáért nyúlt.
– Vagy lehet, hogy tizenöt perc múlva lemegyek azon a
lépcsőn, és hozzámegyek – mondtam, ahogy kinyitottam az
ajtót. – Aztán felhívom a rendőrséget, és teszek róla, hogy ez
soha többé ne történjen meg még egy hiszékeny
menyasszonnyal. Soha többé!

– A picsába!
– Ezt már mondtad.
– És szerintem még fogom is egypárszor – mondta Karen –,
jobb, ha megszokod. Végig tudtam, hogy valami nem stimmelt
vele. Egyszerűen tudtam.
Hunyorogva a barátnőmre néztem.
– A nem stimmel nem kifejezés. Egy bűnözőről beszélünk.
Valaki kopogtatott, mire Karen felpattant, hogy ajtót nyisson.
Gwendoline volt az, egy ezüst tálcával a kezén, rajta három
pohár és egy üveg pálinka.
– Azt mondtam nekik, hogy egy kicsit késni fogsz, mert volt
egy kis probléma a ruhával, és egy varrónőre várunk – mondta
a szemét forgatva, jelezve, hogy milyen valószínűtlen hazugság
volt.
– Ezzel nyertél egy kis időt, de ha nem cselekszel hamarosan,
a szüleid gyanakodni fognak. Az anyád nagyon figyelmes nő –
tette hozzá Gwendoline.
– Mit fogsz csinálni? – kérdezte Karen.
– Tudom, hogy mit akarok csinálni – mondtam dühösen,
ahogy a pálinka égette a torkom. – Meg akarom ölni.
– Dettó.
– Azt akarom, hogy csukják le, és dobják el a kulcsot.
– Ez teljesen érthető, de ahhoz el kell követnie egy
bűncselekményt. Össze kell házasodnotok. – Karen szomorúan
rám nézett. – Tényleg ezt akarod csinálni?
Bánatosan megráztam a fejem.
– Hülyének érzem magam. Befolyásolhatónak és butának. Én
vagyok a valaha élt legnagyobb idióta.
– Nem te vagy az idióta. Ő az – mondta Karen –, de bármilyen
rusnya is most a helyzet, mit fogsz elérni azzal, ha hozzámész,
csak hogy lecsukasd?
 Az ablakhoz léptem. A madarak csicsergése mellett hallottam
a vonós kvartettet, ahogy zenével töltötték ki a menyasszonyra
való várakozást. A menyasszonyok általában késnek. Mindenki
számított rá, csak én nem. Én sosem késtem. Ahogy a tónál
várakozó emberekre gondoltam, bőgni kezdtem.
Hirtelen nem kaptam levegőt.
Elhajítottam az üres poharat, és észre sem vettem, amikor
széttört a falon.
– Vedd le rólam ezt a ruhát! – sírtam, hisztérikusan tépkedve
a ruha nyakvonalát, mintha az fojtogatott volna. – Vedd le
rólam ezt az átkozott ruhát! – ügyetlenül húzogattam a fűzőt,
ami olyan szorosan volt megkötve, mint egy kényszerzubbony.
A két nő odasietett hozzám, hogy segítsenek. Karen velem
sírt, de Gwendoline csodálatos volt. Higgadt hangon és simogató
kézzel nyugtatgatott.
– Mindjárt lent lesz, mindjárt lent lesz. Te csak ne mozdulj,
drágám, mindjárt megszabadulsz tőle.
Amikor az utolsó fűzőt is kikötötte, és a ruha a lábaim köré
hullott a földre mint egy fehér lávatócsa, végre fellélegeztem, és
megéreztem a szabadság hűsítő szellőjét, csillapítva a pánikom.
Karen a kezét nyújtotta, és kiléptem a fehér anyagból, mintha
futóhomok elől menekültem volna. Visszanéztem a vállam
felett, és láttam, ahogy Gwendoline leguggol, és felveszi a ruhát
a földről.
– Kérlek, szabadulj meg tőle! Soha többé nem akarom látni.
Szomorúan bólintott. Sokkal jobban éreztem magam, amikor
visszaöltöztem a farmernadrágomba és a pólómba. Megint
önmagam voltam, vagy legalábbis közelebb voltam hozzá.
 – Biztos vagy benne? – kérdeztem. Karen bólintott.
– Ez lesz a koszorúslány-karrierem fénypontja.
– A főkoszorúslány-karriered fénypontja – javítottam ki, az
arcomon lomha könnyek gurultak, tönkretéve a sminkes
munkáját.
– Valószínűleg még mindig azt gondolják, hogy késel, de ha
nem akarsz senkivel találkozni, akkor most kell elindulnod.
Lassan bólintottam.
– Mondd meg a szüleimnek, hogy később felhívom őket, és
hogy jól vagyok.
– Igenis.
– A többieknek mondd azt, hogy meggondoltam magam.
– És Darrell-lel mi legyen? Neki mit mondjak? Elkeseredetten
felnevettem.
– Mondd meg neki, hogy találkoztam a testvérével. Az elég
lesz.
Karen elmosolyodott. Úgy tűnt, hogy ez volt a kedvenc
feladata.
– Hívjak neked egy taxit, hogy eltűnj, mielőtt lemegyek? –
kérdezte, és a táskájáért nyúlt.
Megráztam a fejem, és felvettem a retikülömet.
– Nem kell. Megoldom.
Minden okkal történik. A jó és a rossz is. Néha egy kis
távolságra van szükség, hogy tudd, mi a különbség. Néha
egyszerűen csak tudod.
A telefonszám a híváslistámon volt. A második sípszónál
felvette. Az órámra néztem. Ebben a percben kellett volna az
oltárhoz sétálnom.
– Ráérsz egy tizenegy órai csomagfelvételre?
– Máris megyek.
 8

Hat hónappal később

Épp elkezdtek hullani az első hópelyhek, ahogy lehúzódtunk a

templom előtt. Lustán a hajamra és a vállamra szálltak.
Visszatartottam a gyerekes késztetést, hogy kinyújtsam a
nyelvem és megízleljem a jeges kristályokat, amivel
valószínűleg kiérdemeltem volna egy rosszalló tekintetet
anyámtól, aki épp kiszállt mögöttünk egy limuzinból. Vagy nem.
Sokat változott. Mind megváltoztunk. Úgy gondoltam, hogy nem
sok mindent köszönhetek majd Darrellnek, de az elmúlt nyár
történései közelebb hoztak anyámhoz. Kedvesebb volt, és nem
volt olyan bíráskodó. Kivéve, amikor szóba került Darrell.
Olyankor egy lángoló szemű vérszomjas fenevaddá változott.
– Boldogan megölném – mondta legalább százszor, ami sokkal
jobb volt, mint az „én megmondtam”, amire számítottam.
Meglepő módon, azok a szavak sosem hagyták el a száját.
– Ha meg akarod ölni azt a kis szarházit, akkor húzz egy
számot, és állj be a sorba – morogta apám.
Szorosan átölelt a reptéren, amikor egy héttel később
visszarepült Spanyolországba. Furcsa volt anyámmal együtt
elbúcsúzni apámtól a reptéren. Ez nem lett volna lehetséges
Darrell és a meg nem történt esküvő előtt.
– Egy kicsit hiányozni fog most, hogy elment – vallotta be
anyám, ahogy a hatalmas ablak mögül néztük, amint felszállt a
repülője.
Valahogy sikerült nem elmosolyodnom, és a kezéért nyúltam.
Meglepett, hogy milyen megnyugtató volt megfogni.
– Spanyolország nincs olyan messze. Talán… – egy nézéssel
elcsitított. Megváltozott, de azért nem ennyire.
Most pedig megint itt volt az apám, hogy részt vegyen egy
esküvőn, amiről mindenki remélte, hogy sikeresebb lesz, mint
az előző, amit megterveztem. Jól indul, gondoltam vigyorogva.
Most legalább nem házas a vőlegény.
A templom harangja a tölgyfa ajtókhoz hívott minket,
amelyek hívogatóan kinyíltak előttünk. A gyerekkorom
plébániatemplomában család, barátok és persze a férfi, akit
szerettem, várt. Eltűnődtem, hogy a bal oldalon, a menyasszony
oldalán ülő vendégek közül hányan gondoltak vissza a nyári
összejövetelre. A vőlegény oldalán ülőknek legalább nem
piszkíthatták be a mai napot azok az emlékek.
A limuzin sofőrje, aki egy hatalmas esernyőt tartott felénk,
türelmesen várt, ahogy felvettem a sárgagerbera-csokrot.
Szokatlan választás volt egy esküvőre, az első virág, amit
Paultól kaptam, gerbera volt, azóta pedig belsős dolog lett
belőle. A rózsák egyértelmű okból nem álltak közel a
szívemhez.
Paul még a tengerparti üdülésünkön is elővett a
csomagtartóból egy csokor sárga virágot. Az volt az első közös
nyaralásunk. Egy tengerparti házban voltunk, ami nem is
lehetett volna tökéletesebb. Az aranyos kis faházikó majdnem a
homokon volt, idilli hely egy romantikus nyaralásra. És ezt nem
csak mi gondoltuk így. A vendégkönyv tele volt olyan párok
neveivel, akik a kapcsolatuk egy fontos mérföldkövét
ünnepelték itt. A sok „tökéletes hely egy évfordulóra”, és
„megkérte a kezem” mellett, volt két kifejezetten érdekes
iromány.
– Szerinted itt mi történt? – kérdeztem, és Paul felé
fordítottam a vendégkönyvet, Sophie és Ben nevére téve az
ujjam, akik tavaly februárban a következőt írták: „Annyira
örülök, hogy ide hozott”. Aztán előrelapoztam hat hónapot, ahol
ugyanazzal a kézírással ez állt: „Visszajöttünk”, de ezúttal csak
Sophie neve szerepelt az oldalon.
Paul elmosolyodott, és gyengéden kiemelte a kezemből a
könyvet.
– Ki tudja? Lehet, hogy szétmentek – megráztam a fejem, de
minden korábbi vendéggel kapcsolatos gondolatom
szertefoszlott, amikor Paul megfogta a kezem. – Szívesen
látnám újra és újra a nevünket abban a könyvben – mondta
mély, rekedt hangon. Próbáltunk nem beszélni a jövőről, de ez
egyre nehezebb feladatnak bizonyult, ahogy már nem tudtam
nélküle elképzelni. – Tudom, hogy nem akarod elsietni, és
megértem, hogy miért. Tényleg. De szeretném, hogy tudd, a tied
vagyok. Én megállapodtam. Nekem ez kell.
– Nekem is – súgtam.
– Helyes – mondta, és a lélegzete összekeveredett az
enyémmel egy gyengéd csókban. – A jövő valahogy úgyis
rendezi magát – ígérte.
 Meleg volt a házikó kandallója mellett, de nem a tűztől olvadt
el a szívem.
– Nem érdekel, ha valaki azt gondolja, hogy túl korai. Már
akkor tudtam, hogy te vagy az igazi, amikor a postarészlegemen
próbáltad nem elsírni magad.
– A te postarészlegeden? – kérdeztem félig nevetve, félig sírva.
– Én meg azt hittem, hogy te csak csomagokat hordoztál.
Elmosolyodott.
– Ó, talán nem mondtam? Az apámé a cég. Viszonoztam a
mosolyát.
– Az anyám egy híres író.
– Te nyertél – mondta Paul, majd lehajolt, és megcsókolt,
amitől feleslegessé vált minden további beszélgetés.

Nem lepett volna meg, ha az összegyűltek közül többen is azt

gondolták volna, hogy ez egy elsietett esküvő. Több embertől is
hallottam, hogy olyan gyors volt ez a házasság, mint a szélvész.
Részben igazuk volt, mert üdítő friss levegőként söpört végig az
életünkön. Csak az számított, ahogy a szeretteim, akik igazán
fontosak voltak, tudták, hogy nem volt elhamarkodott.
A mai ünnepség a legkevésbé sem volt olyan, mint amilyet
Darrell-lel terveztem, és ez nem volt véletlen. Nyár helyett tél, a
virágok, a torta… minden teljesen más volt. Ez a ruhára is igaz
volt. Ez a ruha nem a Fleurs-től volt, és köze nem volt ahhoz a
ruhához, amit onnan választottam. Egy vékony, elegáns,
pezsgőszínű szaténruha volt. Amikor megláttam az árcédulát,
bűntudat öntött el, amiért anyámnak két méregdrága ruhát
kellett vennie hat hónap leforgása alatt.
 Megvonta a vállát.
– Ez csak pénz, Suzy. Minek van, ha nem élvezheti ki az
ember?

Ránéztem, ahogy megálltunk a templomajtó előtt. Karen

odabent várt, ha netán bármi probléma akadna a ruhával, de
szerencsére nem volt rá szükség.
Az tette még különlegesebbé az esküvőt, hogy anyám és én
együtt sétáltunk az oltárhoz. Az apám boldogan beleegyezett
ebbe a szokatlan döntésbe, és imádtam, amiért megengedte,
hogy anyám és én megosszuk ezt az utolsó közös pillanatot.
– Mindenki itt van? – kérdeztem Karent, ahogy lesöpört a
hajamról és a vállamról néhány hópelyhet.
– Ha Paulra gondolsz, akkor igen, persze hogy itt van – felelte
Karen, és gyengéden megszorította a kezem. Anyámra és rám
mosolygott: – Gyönyörűek vagytok.
– Te is – mondta anyám, és lenézett a legjobb barátnőm
domborodó pocakjára. – Mondhatni, virágzóan festesz.
– Túl virágzóan ahhoz, hogy beleférjek a koszorúslányruhába
– viccelődött Karen, az arcán egy mostanság nem múló
ragyogással. – Ha mindketten készen álltok, akkor beosonok, és
szólok az orgonistának.
Mielőtt egymásba karolva besétáltunk volna a
gyertyafényben pompázó templomba, anyámhoz fordultam az
apró előtérben, azt kívánva, hogy örökre emlékezzek erre a
pillanatra.
– Szeretlek, anya!
– Én is téged, kicsim! – megszorította a kezem, ahogy az
orgonaszó betöltötte a templomot. Egy emberként
megfordultunk, és elindultunk az oltárhoz.

Először rá néztem, ki másra? Paul nagyon jóképű volt, ahogy a

sötét öltönyében ült a templomi pad szélén. Az arcára írt
büszkeséget sosem felejthettem el.
Az apám hasonló arcot vágott, de ha nem tévedek, könnyektől
csillogott a szeme. Akkor láttam először sírni, és majdnem
csatlakoztam hozzá.
– Szeretett testvérek! Azért gyűltünk most itt össze, hogy
megünnepeljük e pár egyesülését – kezdett bele a plébános,
kedvesen az előtte ülőkre nézve. – Ki adja hát házasságba e
hölgyet?
A templom csendjében hangosan szállt a szavam.
– Én – mondtam. Gyengéden megfogtam anyám kezét, és
apáméba tettem.
Mosolyogva és sírva hátraléptem, és leültem az első padra.
Paul átkarolta a csípőmet, és közelebb húzott magához. Sehol
máshol sem akartam volna lenni.

Órákkal később anyám a gyerekkori házunk erkélyén hátat

fordított az összegyűlt vendégeknek, és boldogan nevetve
elhajította a válla felett a csokrot. Én kaptam el. Természetesen.
MÁSODIK RÉSZ

Bel
 9

Ez nem volt rendben. Egyáltalán nem. A napnak nem így kellett

volna végződnie. Az életemnek nem így kellett volna végződnie.
Csak huszonnyolc éves voltam. Előttem állt az élet. Nem
félelemben és felfordulásban kellett volna végződnie,
szétcsavarodott vasroncsok kavalkádjában, egy idegen szemébe
nézve.
Különösen nagy csend volt. Mintha valaki lenémította volna a
világot. A mentőket, akiknek a szirénája belehasít majd a
csendbe, még nem hívták. Fölöttem, a végtelen kék égben
sirályok messzi hangját hallottam, amelyek sírása az alattunk
gyülekező bámészkodók kiáltásait utánozta.

Csak visszafogottan, mondta. Nem akarok nagy felhajtást,

mondta. Azt pedig végképp nem akarom, hogy csiricsáré legyen.
Így hát érthető módon meglepett, amikor reggel egy élénk
rózsaszín limuzin megállt a ház előtt, hogy felvegyen. Az
ablakok sötétítettek voltak, de amikor az egyenruhás sofőr
tiszteletteljesen kinyitotta nekem az ajtót, eszembe jutottak a
legjobb barátnőm leánybúcsújával kapcsolatos előítéleteim.
Sasha, a menyasszony, szélesen vigyorgott, az egyik kezében egy
félig üres pohár proseccóval, a másikban pedig egy telivel, amit
odanyújtott nekem.
– Reggel nyolc óra van – mondtam a fejemet rázva,
szórakozott hitetlenségemben, ahogy elvettem a poharat.
Sasha gondosan kiszedett szemöldöke megemelkedett.
– Igen, és?
– Általában nem alkohollal szoktam müzlit enni – mondtam
mosolyogva, majd belekortyoltam a hideg borba.
– Ez egy különleges nap. Semminek nem szabad normálisnak
vagy unalmasnak lennie. Ma van a leánybúcsúm.
– Szerintem ezt mindenki jól látja – viccelődtem, a „Leendő
menyasszony” feliratos vállszalagra nézve. Érdekes kiegészítő
volt a farmershortjához és a pántos pólójához.
– Ne aggódj, Bella, nem feledkezett meg rólunk – mondta Mel
a szemben lévő ülésről, és a rózsaszín, „koszorúslány” feliratos
vállszalagra mutatott, ami rajta, Jessicán és Louise-on
pompázott.
Leültem, és megvontam a vállam. Én személy szerint egy
exkluzív fürdőben tartottam volna a leánybúcsúmat, ahol egész
nap kényeztetnének és szépítenének, de ez nem az én esküvőm
volt. Nem is valószínű, hogy a közeljövőben esküvőm lesz,
emlékeztetett egy gonosz hang. Én voltam az egyetlen a
társaságban, akinek rettegett a párja az elköteleződéstől.
Mostanában mindig gyors gyaloglásba kezdett, akárhányszor
elmentünk egy ékszerbolt kirakata előtt. Aaront két év után sem
izgatta, hogy „párból” „férjjé” avanzsáljon.
Ennek következtében sokszor azt mondtam, hogy túlságosan
lefoglal a kutyakozmetika bizniszem, amibe tizennyolc
hónappal korábban kezdtem bele Wayne-nel, az uszkárimádó,
puccos-flancos, meleg üzlettársammal, nincs időm a házasság
kérdésével foglalkozni. De akik ismertek, könnyen átláttak a
hazugságon, én pedig az övékén. Akármennyire is próbálták
titkolni, a közeli barátnőim mind azt gondolták, hogy jobbat
érdemelnék, mint Aaron. Sokkal, sokkal jobbat.
– Nem minden az eljegyzés – jelentette ki Sasha hűségesen. –
Nem mintha verseny lenne, hogy ki ér előbb az oltárhoz. – Ezt
neki könnyű volt mondani, mert biztos volt, hogy ő nyeri meg
ezt a nem létező versenyt.
– Csak adj neki egypár évet, miután Bella megnyerte a The
Apprentice-t és elindítja a globális kutyakozmetika cégét… vagy
mit.
Elmosolyodtam az emléktől, ahogy ránéztem. Az
üveggyöngyös tiara kicsit elcsúszott a szőke tincsein, és még
smink nélkül is ő volt a legszebb lány az autóban. Rám
kacsintott, én pedig rá. Ez volt a titkos jelünk, amit már vagy
ezer éve csináltunk. Mindig ott voltunk egymásnak. Ez azóta így
volt, amióta először átkaroltuk egymást az iskola játszóterén, és
kijelentette, hogy legjobb barátnőknek kell lennünk, mert még
egyikünknek sem volt egy. Lehet, hogy ez nem a legjobb ok egy
életen át tartó barátság megkezdésére, de ötévesen Sasha
tudhatott egy s mást, mert azóta elválaszthatatlanok voltunk.
Ezért ha azt akarta, hogy totális idiótának nézzek ki a
vidámparkban egy rózsaszín szalaggal a vállam körül, benne
voltam. Ha azt, hogy barackszínű habcsóknak nézzek ki az
esküvőjén a koszorúslányruhámban, benne voltam. A barátok
ezt is megteszik egymásért.
– Magunkkal vigyük a táskáinkat? – kérdeztem az öt
sporttáskával szemezve, amikben benne volt az összes
programhoz szükséges ruha, bár fogalmam sem volt, hogy
ébren leszek-e még, mire elmegyünk a puccos étterembe, a
klubról nem is beszélve.
– Az autóban hagyhatjuk őket – mondta Sasha, majd
könnyedén arrébb csúszott a hosszú ülésen, és kilépett az
autóból a forró napra. Rendesen felmelegedett az idő a kétórás
autóút alatt, és mind az ötünknek rózsaszínben ragyogott az
arca, bár ennek valószínűleg több köze volt a limuzin
hátuljában lévő három üres üveg proseccóhoz.
Mind a táskáinkba nyúltunk, majd napszemüveggel az
arcunkon, ejtőernyősként kiléptünk a rózsaszín jármű
mélyéből. Egy ideig kotorásztam a táskámban egy hajgumit
keresve, amit munka közben használtam, majd az egyenes,
barna hajamat lófarokba kötöttem, hogy ne lógjon a nyakamra.
– Ugye, Dereck? Egész nap itt lesz, nem? A sofőr bólintott.
– Itt fogok várni önökre. Miattam aztán ne siessenek.
Sajnálkozóan rámosolyogtam. Nem lehetett valami élvezetes
egy csapat huszonévessel lógni, akik túl részegek ahhoz, hogy
rájöjjenek, hogy idősek a hullámvasutazáshoz.
– Remélem, nem lesz túl unalmas – mondtam a sofőrnek,
majd integettem neki.
Akkor láttam utoljára.

Remek reggelünk volt, annak ellenére, hogy a nagy tömegben

kétszer is elvesztettük Melt, Louise-t pedig metaforikusan
vesztettük el az egyik forgó játékon, egy gyors pörgés után. Alig
állt a lábán, az arca pedig olyan zöld volt, mint a szemem.
 – Ezt be kéne tiltani – mondta a szerkezetre mutatva, amin
egy tucat ötéves boldogan sikítozott. – Te nem vagy rosszul? –
kérdezte, és majdnem hogy csalódottnak tűnt, amikor
megráztam a fejem.
– Mondjuk, mindig is szerettem a vidámparkokat – ismertem
be.
Louise drámaian megborzongott. Úgy véltem, hogy ő már
végzett a vidámparkkal, a gyerekeknek tervezett attrakciókon
kívül.
– Akkor gondolom, nem jössz velem a Hibridre – viccelődtem,
ahogy elővettem a nadrágom zsebéből a vidámpark térképét.
Sasha mögém lépett, a vállamra tette a fejét, és tanulmányozni
kezdte a park új attrakciójáról szóló szöveget.
– Szerintem Mel nem elég magas hozzá – mondta, és kedvesen
a parányi, vörös hajú barátnőnkre mosolygott.
– Haha! – mondta Mel, aki a magas sarkúk és platformcipők
iránti szeretete ellenére csak a vállunkig ért. – Szerintem jobb,
ha elmegyek Louise-szal a mosdóba – mondta, majd átkarolta a
szédelgő barátnőnket, akinek még mindig elég furcsa színe volt.
– Egy koszorúslány már elesett – motyogta Jessica, ahogy
Louise másik oldalára lépett –, és még bele se kezdtünk a
tequilába.
– Úgy látszik, csak mi maradtunk – mondtam, és Sasha
csillogó kék szemébe néztem –, már ha készen állsz egy
kihívásra.
– Mindig – felelte vigyorogva.
– Maradjatok a mosdónál, és odamegyünk, amikor végeztünk.
Kilencven másodperces az utazás, nem lesz sok idő.
– Esélytelen. Biztos, hogy nem.
– Ezt magára az attrakcióra mondod vagy a sorra? –
kérdeztem, és csalódottan néztem a váróidő indikátorra, ami
ötven percet írt.
Sasha hátralépett, a szeme elé tette a kezét, és a tekintetével
követte az egyik kocsit, ami a gravitáció törvényeit nem ismerve
cikázott.
– Mindkettőre – mondta. – Nem akarok éveket várni valamire,
aminek másodperceken belül vége lesz.
– Azt jobb meghagyni a nászutadra – hecceltem.
Sasha kuncogása egyszerre volt szexi és szemérmetlen.
– Komolyan, Bella. Szerinted tényleg megéri? Három
hullámvasutat is megjárhatnánk ennyi idő alatt.
Igaza van, gondoltam, ahogy a kígyózó sorra néztem. Az egész
tömeg összerezzent, ahogy valami felordított fölöttünk. Egy
animatronikus sárkányfej tüzet okádott a hullámvasút kastély
homlokzata felett. Voltak, akik ujjongtak, és voltak, akik
idegesen nevettek és megpróbáltak úgy tenni, mintha nem
ijedtek volna meg.
A tematika, és annak megvalósítása lenyűgöző volt.
– Olyan, mintha azokból a könyvekből lenne, amiket
gyerekként olvastunk – nosztalgiázott Sasha. – Emlékszel rájuk?
A varázslókról és tűzokádó sárkányokról szóló történetekre?
Elmosolyodtam. Pontosan tudtam, hogy milyen könyvekről
beszélt, mert még mindig ott voltak a családi otthonomban lévő
szobám polcán. Mint a ház többi része, a szobám is 2006-ban
ragadt. Mintha apám félt volna akár a legapróbb dolgot is
megváltoztatni, miután anyám meghalt. Talán azt gondolta,
hogy így könnyebb nekem. Talán az is volt, de egy szülő fiatalon
való elvesztése gyógyíthatatlan sebet hagy.
A gondolataim régi, sötét helyekre kószáltak, ahol a mai
napon igazán nem kellett volna járniuk. Még mindig próbáltam
kirázni a fejemből az emlékeket, amikor összeütköztem egy
magas alakkal, akiről valahogy nem vettem észre, hogy az
utamban állt.
Erős ujjak markolták meg a karom és tartottak meg. Egy
kőkemény izomfallal találtam magam szemben. Ösztönösen
leráztam magamról a kezét, és hátra léptem. Különösen
megrázott egy idegen érintése. Az ütközés nem volt fájdalmas,
de mindketten megálltunk.
– Bocsánat! – mondta, pedig egészen biztos voltam benne,
hogy az én hibám volt.
– Ugyan, nem a te hibád volt – javítottam ki, a szavaim úgy
hangzottak, mintha szakítottam volna vele. Aaron hasonló
szavakat használt, amikor felvetette, hogy tartsunk „egy kis
szünetet”. Ugyan hat hét után újra összejöttünk, azok a szavak
megrepesztették a kapcsolatunk alapjait. Rájöttem, hogy amiről
azt hittem, gránitból van, valami sokkal törékenyebből lehetett.
Az emlék hatására összeráncoltam a szemöldököm, megráztam
a fejem, és ezt magára vette a magas, sötét hajú idegen.
– Oké – motyogta a vállát vonogatva, ami sokat elárult a
modoromról. Lelépett, még mielőtt mondhattam valamit, és
fogalmam sem volt, hogy miért, de ez zavart.
– Gyere, keressük meg a többieket – mondtam, és megfogtam
Sasha karját, hogy átvezessem azoknak a tömegén, akik
hajlandóak voltak egy órát várni a napsütésben.
 – Ne, várj! – kérte Sasha.

Az élet olyan, mint egy hullámvasút. Kanyarog, forog és vadul

pörög, amikor azt hiszed, hogy tudod, merre tart. És a fontos
pillanatok, amelyek mindent megváltoztatnak, jelzés nélkül
jönnek.
Tudom, hogy Sasha sokáig magát okolta azért, ami történt.
Talán még mindig. De nem az ő hibája volt. Én is simán
ragaszkodhattam volna ahhoz, hogy menjünk fel az attrakcióra.
– Várjuk ki – mondta, beállva a sorba egy csoport lány mögé,
akik szinte biztos, hogy nem voltak elég magasak.
– De nem is akarsz felülni rá. Sasha megvonta a vállát.
– Te pedig nem akarsz egy barackszínű habcsók lenni az
esküvőmön. Ha azt hajlandó vagy bevállalni egy egész napra,
akkor az a minimum, hogy felülök veled erre a másfél perces
útra.
Megszorítottam a kezét, ő pedig rám mosolygott.
– De ne okolj, ha lehánylak.
 10

Kevesebbet kellett várni, mint amit a kijelző mutatott. De a

forróságban araszoló sorban így is kimelegedtem és nagyon
megszomjaztam. Már fel akartam vetni, hogy inkább osonjunk
el, és ebédeljünk meg, amikor azt éreztem, hogy valaki figyel.
Megfordultam, és egyből megláttam a férfit, akivel
összeütköztem. Hűha, nagyon haragtartónak tűnik, gondoltam,
és hátat fordítottam neki. Még ekkor is éreztem az égető
tekintetét az egyedüli utasok sorából.
– Bocs, lányok, de nem vagytok elég magasak – mondta a
hullámvasút kezelője egy börtönőr arckifejezésével, és szólni
akartam a tinédzsereknek, hogy nincs értelme vitatkozni.
Először könyörögni, majd dühödten követelőzni kezdtek, de
sikertelenül. Sasha és én összemosolyogtunk. Mi is pont olyanok
voltunk annyi idősen. A lányok csalódottan elmasíroztak.
– Remélem, én elég magas vagyok – mondta Sasha
reménykedve a nőnek, aki olyan boldognak tűnt, mint egy
parkolóőr, amikor bírságot biggyeszt egy ablaktörlő alá.
– Igen, az vagy. Mehettek – mondta, a fém forgóajtóhoz
irányítva minket.
– Sasha, tényleg nem muszáj – ajánlottam. Lehetetlen lett
volna nem észrevenni, hogy egy árnyalattal sápadtabb lett.
– Nem. Az én ötletem volt, te pedig fel akarsz ülni – mondta
makacsul.
A kocsikra néztem, és izgatottság öntött el. Igaza volt. Tényleg
fel akartam ülni.
– Szerencsés napjuk van, hölgyeim. Önöké az első kocsi –
közölte egy borzasztóan kényelmetlennek tűnő lovagkosztümöt
viselő dolgozó.
– Hurrá – motyogta Sasha, mintha akasztófára ítéltek volna
minket.
Bemásztam a kis vaskocsiba, és a lábaim közé tettem a
táskám. Sasha mellém ült, és egyből megpróbálta lehúzni a
biztonsági rudat.
– Azokat csak akkor kapcsolják be, amikor már mindenki fent
van – magyaráztam, és megfogtam a kezét a rúdon. Meglepve
észleltem, hogy remeg. – Nagyon félsz, ugye?
Elpirult, ami egy kicsit javított a sápadtságán.
– Csak bolondozom – mondta, és megfordult nézni, ahogy
megteltek a mögöttünk lévő kocsik. Visszafordult, és láttam,
ahogy végigköveti a tekintetével a sínt, ami nem messze eltűnt,
majd hihetetlenül meredeken visszaemelkedett.
– Mesélj a ruhapróbáról! Biztosan gyönyörű voltál.
Ha volt egy téma, ami képes volt elterelni Sasha figyelmét a
hullámvasútról, akkor az a káprázatos esküvői ruhája volt. De
úgy tűnt, hogy ma még az exkluzív dizájnerruhája sem volt
elég. Gyorsan felpattant, és felkapta a táskáját.
– Sajnálom, Bella, nem megy. Nagyon félek.
Átbukdácsolt rajtam, hogy elmeneküljön, de amikor
utánaindultam, a vállamra tette a kezét. Később elmondta, hogy
a rémálmaiban mindig ez a jelenet játszódik le: amikor
visszanyomott a kocsiba.
– Maradj. Te is tudod, hogy látni akarod, milyen – biztatott, és
már sokkal boldogabbnak tűnt, hogy neki nem kellett részt
vennie az utazáson. Nem volt értelme hazudni egy barátnak,
aki húsz éve ismert.
– Tényleg látni akarom – ismertem be.
– Ne érezze magát rosszul, amiért megfutamodott. Nem ön az
első – nyugtatta Sashát a dolgozó, ahogy a kijárathoz vezette. –
Itt megvárhatja a barátnőjét.
Az ujjamat csóváltam Sasha felé, és meghallottam kintről egy
kiáltást.
– Egyedüli utas az első kocsiba!
Újra megtelt a kocsi, de amikor ránéztem az új utastársamra,
szinte azonnal lehervadt az üdvözlő mosolyom. Több ezren
voltak aznap a parkban. Miért kellett az egyetlen olyan
embernek lennie, akiről eldöntöttem, hogy nem kedvelem?
A Hibrid nem ilyen magas embereknek készült, és hirtelen
teljesen megtelt a kompakt kocsi izmos combokkal és lábakkal,
amik alig fértek el az ülés előtti lyukban. Amennyire csak
tudtam, jobbra préselődtem, fájdalmasan kitekerve a bokám.
Aznap másodjára ráncoltam össze a homlokom, amikor hozzám
szólt.
– Szia! – a hangja elég barátságos volt ahhoz, hogy azt
higgyem, nem ismert fel. – Hát újra találkozunk – tette hozzá
egy ragyogó fehér mosoly kíséretében.
Motyogva visszaköszöntem neki, ahogy sikertelenül
megpróbáltam nem észrevenni, hogy egész jóképű. Amikor
először összeütköztünk, csak a magasságát és a szélességét
vettem észre. Közelebbről viszont láttam, hogy milyen jól néz
ki. Magas, sötét és jóképű. A fekete haja, a frissen borotvált,
szögletes álla emlékeztetett valakire, de csak akkor jöttem rá,
hogy kire, amikor megigazította a fekete keretes szemüvegét. A
mellettem ülő férfi olyan volt, mint Clark Kent, Superman
alteregójának kiköpött mása.
– Meggondolta magát a barátnőd? – a kérdése elárulta, hogy
figyelt minket, bár furcsa módon úgy tűnt, hogy nem próbálta
titkolni. Remek. Össze voltam zárva a személyes zaklatómmal.
– Aha.
Reméltem, hogy a rövid válaszom elárulta, hogy semmi
kedvem csevegni. Minél előbb elindulunk, annál jobb,
gondoltam.
– Á, a híres hullámvasúti szégyenmenet – mondta egy
váratlanul karizmatikus mosollyal, amitől egy pillanatra
elszédültem, mintha már elindultunk volna, és nem
számíthattam volna a gravitáció törvényeire.
– Szereted a hullámvasutakat? – meglepett a kérdés, szinte
akaratlanul hagyta el a számat, de a válasza még nagyobb
meglepetés volt.
– Nem különösebben.
Felnéztem, és megpróbáltam átnézni a szemüvege tükröződő
felületén, hogy lássam, viccelt-e, de az áthatolhatatlan volt.
– Akkor miért?
– Ez a munkám.
– Hullámvasutazásból élsz?
Mégis ki élt ebből, és miért nem szólt nekem senki, amikor
próbáltam kitalálni, hogy mihez kezdjek az életemmel, hogy ez
egy létező karrier?
– Útikönyveket írok. Főleg vidámparkokról.
Érdekes munka lehet, és megbántam a korábbi rideg
hozzáállásomat, mert szívesen megtudtam volna róla többet.
– Ó, hát, ezt biztos imádni fogod.
Fészkelődött az ülésen, és a medencecsontja egy pillanatra
hozzáért az enyémhez.
– Kétlem – mondta kissé lemondóan.
Egy unott képű dolgozó végigsétált a kocsik mellett, és
lehajtotta a biztonsági rudakat. A miénk megállt az utastársam
hasánál, több centiméteres helyet hagyva köztem és a rúd
között. Megpróbáltam egy kicsit közelebb húzni a kipárnázott
rudat, és éreztem, hogy figyel a sötét hajú férfi.
– Voltál már ilyen gyorson? – kérdezte könnyedén.
Megráztam a fejem, és szerintem a lófarkam többször is
megpofozta. Miért csinálták ilyen kicsire a kocsikat? Ugyan
megpróbáltam a lehető legtávolabbra araszolni tőle, a combom
még mindig az övének volt nyomva. A farmerja összeolvadt az
enyémmel, mintha a két anyag régi szövőszéktárs lett volna,
akik rég látták egymást.
– Létezik egyáltalán több?
– Van egy Dubaiban, Six Flagsben… és egy Japánban – úgy
ismerte a hullámvasutakat, mint én a kutyafajtákat.
Hangos beszéd vonta el a figyelmem, és a hullámvasút
pódiumára néztem, ahol Artúr király udvarának két tinédzser
tagjához csatlakozott egy harmadik. Az egyik lelkesen beszélt
egy kézi adóvevőbe, míg a másik egy hatalmas alumínium
panel gombjait nyomogatta, ami inkább illett volna egy
pilótafülkébe, mint egy vidámparkba. Valamiféle problémába
ütköztek?
– Nem sietik el a dolgot – jegyezte meg az utastársam.
Körülnéztem, és láttam, hogy több utas is így vélekedett.
Zavartan nézelődtek, és ráncolták a homlokukat. Látszólag
senki sem aggódott rajtam kívül, de az izgalmat csillapította a
várakozás feszültsége.
Nem tudtam megmondani, hogy pontosan miért, de hirtelen
nagyon ki akartam szállni a kocsiból. A zölden kivilágított
kijárat jel, ami biztonságba vezette Sashát, most engem
hívogatott. Nem érdekelt, hogy hülyének tűnök. Azt mondom
majd, hogy rosszul leszek, gondoltam, ami nem is lett volna
hazugság, mert a bor a hasamban kellemetlen manőverekbe
kezdett.
De mielőtt még elhagyhatta volna az „elnézést” szó a számat,
villámsebességgel ellőttünk a platformról. Olyan gyorsan
indultunk el, hogy úgy éreztem, a kavargó gyomrom néhány
kocsival mögöttünk utazott. A levegő annyira csípte az arcom,
hogy hátrahúzta a bőröm. Biztos voltam benne, hogy nem
lehetett túl vonzó. Leestünk egy ereszkedőn, amitől még jobban
összerázódtak a belső szerveim. A sikításomat visszhangozták a
mögöttünk ülők. Balra néztem, az utastársam pedig rám
mosolygott. Ha képes lettem volna mozgatni az ajkaimat, talán
visszamosolyogtam volna. De ekkor lefelé zuhantunk a
csúcspont másik oldalán, majd élesen lekanyarodtunk, amitől
nekipréselődtem a mellettem ülő férfinak. Mielőtt bocsánatot
kérhettem volna, tettünk egy gyors kört, és egy újabb
csúcspontnak indultunk. Felértünk a tetejére, és még mindig
emlékszem arra a pillanatra, amikor arra gondoltam, hogy
milyen jó móka is ez. Imádtam a sebességet, a lendületet, jó volt
lenézni, és egy homályos, színes masszaként látni földet.
De hirtelen kiélesedett a kép, ahogy megálltunk. A kocsink,
ami már a tetőponton túl volt, lefelé nézett. Megszorítottam a
rudat, és felnyögtem a bokámban érzett fájdalomtól, ahogy a
kocsi belsejének nyomtam a lábam. Azok után, ami történt, arra
emlékeztem a legélénkebben. A fájdalomra a bokámban.
– Ez része az utazásnak? – kérdeztem a mellettem ülő
idegentől, de a hangom elárulta, hogy már tudtam a választ a
kérdésemre.
Nem próbált meg hazudni, bár egy részem azt kívánta,
bárcsak azt tette volna.
– Nem hiszem – felelte, ahogy lenézett a földre, ami hirtelen
iszonyú messzinek tűnt. Valószínűleg látta, hogy mennyire
kétségbe voltam esve, és egyből nyugtatni kezdett. – A
vidámparkokban gyakoriak a technikai nehézségek. Néhány
perc alatt megoldják.
– Nem hiszem, hogy… – kezdtem, de nem tudtam befejezni a
mondatom, mert minden figyelmeztetés nélkül, hirtelen
elindultunk. Arra vártam, hogy megkönnyebbüljek, de sosem
adódott rá lehetőség. Sosem láttam a magányos, utas nélküli
kocsit, ami az előző menetből maradt hátra. A mellettem ülő
férfi viszont látta. Hallottam, ahogy káromkodik, és a trágár
szavaknál sokkal jobban meglepett a félelem a hangjában.
Megfogta a kezemet a rúdon.
– Tarts ki! Ez nem lesz jó! – kiáltotta. Nagyon pontos jóslat
volt.
 Nem volt idő sikoltozni. Emlékszem, ahogy megszorította a
kezem, mintha egyesült erővel több esélyünk lett volna
sértetlenül megúszni a balesetet. Ez persze lehetetlen volt, de
mindig hálás leszek, hogy valaki fogta a kezem, amikor
megváltozott az életem. Még ha egy idegen volt is.
Nekicsapódtunk a mozdulatlan kocsinak, és egy pillanatra
attól féltem, hogy az ütközéstől lerepülünk a sínről, és vagy száz
méter zuhanás után szétloccsanunk a földön. Ehelyett
egymásba gyűrődött a két kocsi, mint két műanyag pohár.
Minden porcikámban éreztem az ütközést. Néhány csontom
eltört, néhány pedig megrepedt, de az egész testemet olyan
intenzív fájdalom égette, hogy nem éreztem külön-külön a
sérüléseimet. Olyan volt, mintha fuldokoltam volna a
fájdalomban.
 11

Hosszas ideig csend volt, mielőtt sikolyok hangzottak el. Voltak,

amik mögülünk jöttek, és voltak, amik lentről, füstként szálltak
fel. Az egyik hang Sasha lett volna? Lentről nézte mosolyogva
adrenalinpumpáló utazásom, amikor összeütköztünk?
A valóság apró részletekből állt újra össze, mintha egy
álomból ébredtem volna fel. Ujjak tapintását éreztem az
arcomon, ahogy hátrasöpörték az arcomba hullott tincseimet.
Megpróbáltam kinyitni a szemem, de valami sűrű és ragacsos
folyt a szemhéjamra. Addig pislogtam, amíg ki nem tisztult a
látásom.
– Jól vagy?
Megbocsátottam az ostoba kérdést a férfinak, akinek rám
folyt a vére. Valahonnan a sűrű fekete haja alól egy mély és
vastag vágás bújt elő, mint egy varázsló jelölése a homlokán.
– Nem tudom – mondtam rémülten. Az egész testem sajgott,
ahogy a különálló fájdalmak az első helyezésért versengtek.
Megpróbáltam megmozdulni, és a pánik még szorosabban
körülölelt, mint az összegyűrt, szétcsavarodott vasroncsok. –
Szerintem beragadtam!
A férfi a vállamra tette a kezét.
– Ne is próbálkozz. Lehet, hogy rontana a helyzeten.
Mégis mi ronthatna ezen a helyzeten? Hogy lehetne
rosszabb?
– Mi történt? Miért volt egy üres kocsi a sínen? Miért nem
állítottak meg időben? – minden kérdéssel egyre hangosabb
lettem. Sosem voltam még hisztérikus. Azt gondoltam, hogy jó
lennék krízishelyzetben, de az emberek többségéhez hasonlóan
ilyen szituációban még sosem voltam. Gyorsan váltakozni
kezdtek bennem az érzelmek, éreztem, hogy mindjárt kitör
belőlem a pánik, és akkor már elfojthatatlan lesz.
– Nyugodtnak kell maradnod – biztatott. Bólintottam, és
elképzeltem, hogy egy neveletlen kutyát sétáltatok, és meg kell
szorítanom a pórázt. Furcsa módon segített egy ilyen
hétköznapi dologra gondolni.
– Jó. Minden rendben lesz – nyugtatott.
Bele akartam kötni az állításába, de volt valami a hangjában,
ami aggasztott. Hirtelen sokkal gyengébbnek hangzott, mint
másodpercekkel korábban.
– Nemsokára megérkezik a segítség. Biztos, hogy már…
Nem fejezte be a mondatát. Hirtelen előredőlt, a felsőteste egy
nagy puffanással rám esett, mint egy nehéz, megmozdíthatatlan
zsák krumpli. A karambol úgy gyűrte össze a kocsinkat, hogy
amikor előredőlt, csak rám tudott esni. Az egyik pillanatban
még tudtam lélegezni, a másikban már a válla alá szorult az
arcom.
Ártatlanul fojtogatott. Megöl, anélkül, hogy tudta volna.
Minden erőmmel a vállába nyomtam a tenyerem. Ugyan nem
volt magánál, mégis éreztem a kemény izmait. Egy sikertelen
lökés után kezdett úrrá lenni rajtam a kétségbeesés. Nem
voltam hajlandó azért túlélni ezt a balesetet, hogy lassan
megfulladjak egy másik áldozat alatt. Szeretném azt gondolni,
hogy a harcos szellemem segített lelökni magamról, de épp
olyan valószínű, hogy magához tért, még mielőtt megfulladtam
volna.
Vettem egy mély levegőt, és felsikoltottam a hasamban lévő
fájdalomtól, ami olyan volt, mintha több ezer szilánk bentről
kifelé átszúrt volna. Nem volt szükség röntgenre ahhoz, hogy
tudjam, eltört néhány bordám.
– Bocs! – sajnálkozott az utastársam, mintha ingázók lettünk
volna, akik majdnem egymásnak sétáltak. Láttam, hogy
mennyire nehezére esett a könyökére támaszkodnia, hogy
felszabadítson a teste terhe alól. Aggódva felnéztem rá. Egyre
sápadtabb volt, mintha a baleset lassan kiradírozta volna. Vajon
én is úgy néztem ki?
– Mennyire vagy megsérülve? – kérdezte lassan, rekedt
hangon.
– Nem tudom – feleltem rémülten. – Fáj a mellkasom, amikor
levegőt veszek, a lábaim… – elöntött a pánik. – Nem tudom
mozgatni a lábaimat!
Lenézett a kocsi maradványainak azon részére, ahol eltűntek
a lábaink.
– Ez nem meglepő. Szerintem a mi kocsinkra hárult a
csapódás ereje.
Bólintottam, és meghallottam a többi kocsiban lévő utas
sikolyait.
– Mások is megsérültek?
Megemelte a fejét, és összeráncolta a véres homlokát.
– Lehet – mondta, kifürkészhetetlen arcot vágva. Mit lát? Mit
nem mond el?
Visszafordult felém.
– Leginkább csak rémült embereket látok hátul.
– Itt is – tettem hozzá remegő hangon, és már nem tudtam
visszatartani a könnyeket.
Gyengéden az arcomra tette a kezét. Más szituációkban ezt
valószínűleg akkor tette, amikor megcsókolt egy nőt.
– Ne félj. Nem vagy egyedül. Veled vagyok.
– A nevedet sem tudom – mondtam bután, mintha számított
volna. Mégis úgy éreztem, hogy számított.
– A nevem Will – mondta, és valahogy még mosolyognia is
sikerült.
Így találkoztam a férfival, aki megváltoztatta az életem.

– Szerinted mennyi idő, mire megérkezik a segítség?

Will abbahagyta a próbálkozást, hogy felfeszítse a rudat.
Izzadság lepte az arcát, és a nagy megerőltetéstől még
gyorsabban folyt a fejéből a vér. A rúd egy millimétert sem
mozdult.
– Nemsokára. Nemsokára itt lesznek… – egy ideig mintha nem
tudta volna felidézni a nevem, pedig alig két perce mondtam el
neki. Olyan komoly fejsérüléssel, mint amilyen neki volt, nem
lett volna szabad megerőltetnie magát.
– Bella! – kiáltotta, feledékeny bűvészként előidézve a nevem.
Nyilván nem tudhatta, hogy mikor érkezik bármiféle segítség,
de annyira hinni akartam neki, hogy nem kötöttem bele a
válaszába. Will újra a biztonsági rúd felé fordult, és
megpróbálta a vállával kilökni. Felnyögött, mint egy sérült állat,
aztán olyan szavakkal dobálózott, amik biztos nem szerepeltek
a jó modorú Clark Kent szókincsében, viszont a rúd makacs
mozdulatlansága bebizonyította, hogy csak kívülről hasonlított
Supermanre.
– A kurva életbe! – mondta, és idegesen a rúdra csapott. –
Nem mozdul.
Hátrafordult, és a fejét rázva nézte a többi kocsiba szorult
utast, akiknek ugyanaz az ötlete támadt, ugyanazzal a
végeredménnyel.
– Senki sem fog magától kijutni.
Megtörölte az arcát, és meglepettnek tűnt, amikor meglátta a
vörös tenyerét.
– Nagyon vérzel. Ne próbáljuk meg elállítani? – továbbra is
rám csöpögött a vére, de nem emiatt aggódtam. Mi van, ha
megint eszméletét veszti, gondoltam.
– A fejem most a legkevesebb – mondta Will, és oldalra hajolt,
hogy lenézzen a földön gyülekező parányinak tűnő emberekre.
– Látod, hogy mi történik odalent?
Hunyorított, és megigazította a szemüvegét, aminek az egyik
lencséje meg volt repedve. Ettől valahogy sebezhetőnek tűnt.
– Elküldik az embereket a hullámvasút közeléből – mondta a
fülemre lélegezve, ahogy előrehajolt a kocsiban. Éreztem az
édes arcvize illatát, a keserű izzadsága és a vére fémes szagát. –
Nagy a káosz odalent – állapította meg, majd hátradőlt,
amennyire csak tudott.
Az egyik kocsiban egy nő hisztérikusan segítségért kiabált,
mire valaki arra kérte, hogy fogja be a pofáját. Ijesztő volt látni,
hogy egy krízishelyzetben bizonyos emberek levetik a
civilizáltságot.
– Amint kitalálják, hogyan juttassanak le minket, minden
rendben lesz. – Tiszteltem a férfit, amiért úgy hazudott, mint
egy használtautó-kereskedő, de engem nem vert át. Semmi sincs
rendben, és lehet, hogy nem is lesz, gondoltam. Nem volt
módunk megállapítani, hogy milyen komolyságúak voltak a
sebeink, és az, hogy nem éreztem a lábam, rémisztőbb volt,
mintha fájt volna.
– Szerintem eltört a bokám – ismerte be Will vonakodva,
amikor rákérdeztem a sérüléseire.
– Biztos?
– Egyszer már eltörtem focizás közben, és ha jól emlékszem,
nagyjából ilyen érzés volt.
– Te legalább érzel valamit – súgtam rettegve –, nekem csak
zsibbad a lábam.
Mindketten lenéztünk a szétcsavarodott vasra, ami szoros
állkapocsként fogott minket. Will szeme, amiről csak most
vettem észre, hogy olyan kék volt, mint a nyári égbolt,
elsötétedett.
– Még mindig nem érzel semmit egyikben sem? Megráztam a
fejem, és nyeltem egyet.
– Nem, de ez biztos azért van, mert össze vannak nyomva.
Ugye?
– Igen. Biztosan.
A keze végigsiklott a kipárnázott rúdon, és az enyémen
landolt. Nagyobb volt a keze, és erősebb volt a szorítása, mint
Aaronnak. Furcsának kellett volna éreznem, hogy egy idegen
kezét fogtam, de imádkoztam, hogy ne engedjen el.
 – Szóval, leánybúcsú, ugye? – Will hangja könnyed volt, és
nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy tudjam, hogy el akarta
terelni a figyelmem. Boldogan hagytam.
– Honnan tudtad?
Elmosolyodott, és a rózsaszín vállszalagra nézett.
– Mikor lesz a nagy nap?
– Három hét múlva – mondtam szomorúan, tisztában azzal,
hogy nem tudok majd ott lenni.
Elmosolyodott.
– Szerencsés fickó a vőlegény.
Tini koromban kénytelen voltam elfogadni, hogy Sashát
mindig előbb vették észre a fiúk, mint engem, és azt gondoltam,
hogy már nem zavart. Meglepetésként ért, hogy egy kicsit még
mindig rosszul esett.
– Phil tényleg az – értettem egyet.
Forgószárnyak hangja töltötte be a teret, mire egyszerre
felkaptuk a fejünket. Egy helikopter jelent meg a tűzoltók előtt,
és mindenki izgatottan kiabálni és integetni kezdett, mintha
attól tartottak volna, hogy nem vesz észre minket a pilóta.
Will a szeme fölé tette a kezét, a helikopterre nézett, és
láttam, amikor lekonyult a mosolya.
– Hiénák – motyogta undorodva. – Ez nem egy
mentőhelikopter, hanem egy TV-csatorna. Úgy tűnik, nagy hír
vagyunk – magyarázta, és fanyar képet vágott, mintha valami
keserű ízt érzett volna.
A szavai hatására teljesen kétségbeestem.
– Jaj, ne! Mindig megy a híradó az apám műhelyében.
Őrjöngeni fog, amikor ezt meglátja – szomorúan a vasroncsokra
néztem. Valahol a szétcsavarodott és összezúzott vasdarabok
között ott volt a telefonom, vagy annak maradványa.
– Van nálad telefon? – kérdeztem Willt.
Látta az arcomon a kétségbeesettséget, és egyből megértette.
– A nadrágom hátsó zsebében, jobb oldalt, de neked kell
kivenned, mert én nem vagyok rá képes.
Amennyire csak tudtam, a dereka mögé nyúltam, a tenyerem
szövetről bőrre csúszott, ahogy átkelt a szakadt pólóján.
Megérintettem a medencecsontját és az izmokat a hátán, és
megálltam a hirtelen lélegzetvételétől.
– Bocsánat! Fáj? – kérdeztem azon tűnődve, hogy vajon
bagatellizálja-e a sérüléseit, de Will csak a fejét rázta.
– Csak egypár horzsolás – mondta, és bólintott, hogy
folytassam.
Ezúttal lassúbb és óvatosabb voltam, nehogy több fájdalmat
okozzak neki. Megtaláltam az övét, és mélyebbre nyúltam, a
zsebét keresve. A keresés annyira közel hozott minket
egymáshoz, hogy szó szerint nem volt köztünk hely. Éreztem,
ahogy a mellem a mellkasának nyomódik, a csípőm pedig az
övcsatjába. De bármi is történt az alatt, azt csak Will érezte. A
csípőm alatt még mindig nem éreztem semmit.
Az ujjaim végigcsúsztak egy feszes fenéken, és a zsebébe
nyúltam. Addig préseltem az ujjaim a lehetetlenül szűk
nyílásba, amíg hozzá nem értek egy lapos, fémes tárgyhoz. A
diadalmam nem tartott sokáig, mert a telefon képernyője szét
volt zúzva.
– Talán a barátnőd felhívja az édesapádat – mondta Will, aki
elveszettnek tűnt, ahogy könnyek gyűltek a szemembe.
 – Lehet, de nem fogja tudni elmondani neki, hogy jól vagyok.
Basszus, még én sem tudnám ezt mondani neki… de legalább
hallhatná a hangomat.
– Valószínűleg Philt is felhívja – tette hozzá Will.
Bólintottam, és letöröltem a könnyeim. Nem borulhattam ki.
Össze kellett szednem magam.
– Gondolom, te is fel akartál volna hívni valakit. A szüleid, a
barátnőd…
Will megrázta a fejét.
– A feleséged?
Ettől keservesen elmosolyodott.
– Az nincsen, de tavaly elég közel kerültem hozzá –
felsóhajtott, és feltételeztem, hogy bármi is történt, nem lehetett
kellemes emlék. – A szüleim Dél-Franciaországba mentek
nyugdíjasként. Remélhetőleg már nem leszünk itt, mire oda is
eljut a hír.
Odalent örvendezni kezdtek az emberek, de gyorsan
elnyomta őket a hang, amire vártunk. A szirénák hangja.
Rengeteg sziréna hangja. Ösztönösen Will kezéért nyúltam, és
meg sem lepett, amikor kinyújtva találtam, az enyémre várva.
Végre megérkezett a segítség.
 12

– Mi telik nekik ilyen sok időbe?

Szépen lassan kezdett szertefoszlani az önuralmam.
– Valószínűleg próbálják megtalálni a megmentésünk
legbiztonságosabb módját.
Harminc percen át információfoszlányokat kaptunk a
mögöttünk lévő kocsikból. A miénkkel ellentétben az ő
telefonjuk működött, és újabb és újabb híreket kaptak a lent
lévő barátaiktól, amiket kocsiról kocsira tovább adtak. Az
üzeneteket kiáltásokkal közölték, de a szél megpróbálta elfújni
őket.
Meglepően szeles idő volt a meleg ellenére, és minden
erősebb szellőnél attól féltem, hogy lefújja a kocsinkat a sínről.
– Jött még egy tűzoltóautó – kiáltotta mögülünk valaki –, így
már hat tűzoltóautó és tizenkettő mentőautó van odalent.
Két helikopter körözött felettünk, mint dögkeselyűk a
haldokló préda felett. Borzasztó hasonlat volt, de nem tudtam
kiverni a fejemből. A nap már magasan járt az égbolton, és
kínzóan meleg volt. Az időjárás-jelentésben
rekordhőmérsékletet ígértek, és sajnos úgy tűnt, hogy nem
tévedtek.
– Annyira szomjas vagyok – mondtam. Az ajkaim épp olyan
szárazak voltak, mint a torkom. A táskámban lévő vizes
palackra gondoltam, ami kétségkívül szétzúzódott, mint a többi
holmim.
– Próbálj meg nem gondolni rá.
Will arcát is izzadság lepte, de a hangja nyugodt volt.
Kezdtem rájönni, hogy nemcsak jó, hanem kitűnő volt
krízishelyzetben. A higgadt hangja és a rendíthetetlen pozitív
hozzáállása sakkban tartotta a pánikomat. Kétlem, hogy bárki
más képes lett volna rá. Mi lett volna, ha Sasha ül mellettem?
Vagy Aaron? Akármilyen hűtlen gondolat is volt, tudtam, hogy
Aaron nem kezelte volna olyan jól a helyzetet, mint Will. Aaron
nem volt jó a betegekkel, ezt ő is bevallotta. Amikor a nagyapja
halálos betegen volt a kórházban, fel kellett készülnie, hogy
meglátogassa.
– Nehezen viselem a betegeket – mondta egyszer, majd
átkarolt, és megcsókolta a nyakam –, úgyhogy ne betegedj meg,
oké?
– Rajta leszek – mondtam. Ez még a korai napokban történt,
amikor még csak szerelembe estem vele, és nem aggasztott a
hozzáállása.
– Szóval – kezdett bele Will, visszarántva a valóságba –,
mesélj magadról egy kicsit. Kezdjük a munkáddal. Mit csinálsz
általában, amikor nem egy leánybúcsún vagy?
– Van egy kutyakozmetikám – Will szeme nagyra tágult. –
Doggy Divas a neve, és két éve alapítottam. Egész jól megy –
mondtam, észre sem véve, hogy büszkeség került a hangomba.
– Kemény munka, de a partnerem a legjobb partner a világon,
akit nagyon szeretek.
– Phil? – találgatott Will.
 Összeráncoltam a homlokom, és újra aggódni kezdtem a
fejsérülése miatt. Miért gondolná, hogy Sasha vőlegényével
dolgozom, és hogy szeretem?
– Nem, Wayne-ről beszélek, az üzlettársamról.
– Akit nagyon szeretsz?
Elmosolyodtam, ahogy elképzeltem az élénk barátom.
– Wayne-t mindenki imádja.
– Á, azt hittem, hogy partner alatt a pasidra gondolsz.
Megráztam a fejem, amit egyből megbántam. Borzasztóan fájt
a fejem a dehidratáltságtól, és minden mozdulattól egyre
rosszabb lett.
– Nem. A barátom neve Aaron. Will láthatóan
összezavarodott.
– Nem egészen értem. Tehát szereted az üzlettársad, Wayne-t.
Van egy Aaron nevű pasid. És mindezek ellenére össze fogsz
házasodni egy Phillel? Méghogy nem érdekes az életed!
Az adott helyzetben váratlan volt, de valahogy felnevettem.
– Nem én megyek hozzá Philhez, hanem Sasha. Miért hitted,
hogy én házasodom meg?
Will válaszul lenézett a rózsaszín szalagra, amit a barátnőm
rám tett. Elcsúszott a testemen, és csak a „menyasszony” felirat
látszott. Megrántottam a rózsaszín szatént, és hallottam, ahogy
elszakadt.
Will az eldugott betűkre nézett. Így már teljesen látható volt a
felirat: „A menyasszony kísérete”. Valamiért ettől
elmosolyodott.
Bármit is mondott ezután, elnyomta egy nehéz bakancs
hangja a sínen. Lenéztünk, és láttuk, ahogy az első megmentőnk
megmássza a százméteres hullámvasutat, hogy elérjen minket.

Az elkövetkező tizenöt percben több tűzoltó is felmászott

hozzánk a Hibridre. Az arcukon sötét maszkkal fürkészték a
terepet. Ami jobban aggasztott annál, mint amit mondtak, az
volt, amit nem mondtak ki.
Valamiféle csoda folytán a többi utas csak kisebb sérüléseket
szenvedett, és kocsiról kocsira kiengedték, majd egy platformra
eresztették őket, ahonnan egy darus kocsival a földre tették az
embereket. A mi kiszabadításunk jóval bonyolultabbnak
bizonyult.
A mentősök megérkezéséig Will a szalagomat bandázsként
szorította a fejéhez, és aggasztó volt látni, hogy az egész anyag
vörössé vált. Mégis, amint megérkeztek, úgy éreztem, hogy jó
kezekben vagyunk.
– Nem kis gubanc, igaz? – mondta egy nő, erős yorkshire-i
akcentussal. Enyhe kifejezés. Cathy úgy mutatkozott be, mintha
egy kerti partin találkoztunk volna. – Nemsokára találkozni
fogtok a partneremmel, Vince-szel. Már ha nem kapott
koszorúérgörcsöt, miközben felmászott ide. Közel sincs olyan jó
formában, mint állítja.
A banális cseverészése egyáltalán nem illett össze a
szakmaiságával, ahogy gumikesztyűt húzott, és tanulmányozni
kezdett minket a tapasztalt, gyengéd kezével. Úgy tizenöt évvel
lehetett idősebb nálam, de a jelenlétében volt valami
megnyugtató, valami anyai. Ez érezhető volt a tapintásában,
amikor megsimogatta a vállam, mielőtt lenyúlt, hogy megnézze
a testem látható részét. Annyira rég éreztem anyai érintést.
 Addig nem is vettem észre, hogy sírtam, amíg a kezembe nem
nyomott egy zsebkendőt.
– Öleld meg a barátnődet, Will. Igazán ráfér.
El akartam magyarázni, hogy Will és én nem vagyunk együtt,
de a karja már a vállam körül volt, és magához húzott, ami
olyan megnyugtató volt, hogy elfelejtettem kijavítani.
– Á, Vince! Csak megérkeztél – sóhajtotta Cathy, ahogy
mosolyogva a rohammentős felé fordult, akinek a vörös arca
éles kontrasztban volt a zöld ruhájával.
– Nem kell sokat mászni? Csak egy kis séta? – mondta zihálva
az újonnan érkezett férfi, kétségkívül a kollégáját idézve, aki
vigyorogva a táskába nyúlt, amit a férfi magával hozott.
Ahogy a páros folytatta a heccelést, ellátták a sebeinket, és
felmérték a sérüléseinket. Feltételeztem, hogy gyakran
alkalmazták ezt a figyelemelterelő taktikát, és be kellett
ismernem, hogy működött. Észre sem vettem, ahogy Cathy a
karomba szúrt egy infúziót. Annyira gördülékeny volt a
rutinjuk, hogy illetlenségnek éreztem félbeszakítani a kérdéssel,
amivel már nem bírtam tovább várni.
– Miért nem érzem a lábam? Cathy hunyorgott, de Vince
válaszolt.
– Rengeteg oka lehet, Bella. Ezt csak az orvosok fogják tudni
megválaszolni, miután kijutsz innen.
A mellkasára döntött fejem alatt éreztem, ahogy Will
szívdobogása felgyorsul. Kissé furcsa volt, hogy egyikünknek
sem tűnt fel, hogy még mindig átkarolt.
Vince, aki Will mellett guggolt, és épp a vérnyomását mérte,
egyenes beszédet ígérő tekintettel rám nézett.
 – Tudom, hogy a lehető legrosszabbra gondolsz, és
valószínűleg nincs semmi, amit mondhatnék, ami segítene ezen.
Túl korán van ahhoz, hogy bármit is biztosra tudjunk. Csak azt
tanácsolom, hogy kapaszkodjatok a pozitív gondolataitokba és
egymásba. Ne vonjatok le semmilyen következtetést, amíg nem
muszáj.
Bután bólogattam, és négy rohammentőst láttam magam
előtt, ahogy könnyek gyűltek a szemembe. Lehetetlen volt nem
észrevenni, hogy nem mondták, hogy csak butáskodom. Hogy
nem mondták azt: „Persze hogy fogsz tudni járni.” Nem akartak
hazudni.
Felnéztem Willre, és egy olyan pillanatban kaptam el,
amelyben biztos nem akarta, hogy lássam. Letörölt az arcáról
egy magányos könnycseppet.

Öt órába telt, mire kiszabadítottak minket. Ez sokkal több idő

volt annál, mint amire számítottam, amikor megjelent az első
vörös arcú, kimerültnek látszó tűzoltó. Ebben az öt órában Will-
lel annyira megismerkedtünk, hogy dolgozatot is írhattunk
volna egymásról. Tudtam, hogy Oxfordshire-ben nőtt fel,
magániskolába járt, három testvér közül ő volt a középső, és
hogy nem jött ki jól a bátyjával, aki egy nagyképű idióta. Ezt ő
mondta, nem én. Véletlenül keveredett a zsurnalisztikába,
amikor az egyetemen írt egy cikket a diákújságnak. Tudtam,
hogy évente kétszer meglátogatta a szüleit a nizzai villájukban.
Az anyja születésnapján mindig, és néha anyák napján. Azt is
tudtam, hogy hétéves korában mennyire odavolt Lilyért, a
beagle kiskutyáért. Állítása szerint képes volt szinte szóról szóra
visszamondani mindegyik Star Wars-filmet, de reméltem, hogy
sosem bizonyítja be. Azt is bevallotta, hogy mindig elsírta
magát, amikor megnézte a Szerelmünk lapjait, ami sokkal
jobban lenyűgözött.
Néhány óra után azt éreztem, hogy jobban ismerem ezt a
férfit, mint a legtöbb közeli barátomat. Beláttam, hogy az első
benyomásom téves volt. Remek fickó. Bárki örült volna egy
ilyen párnak. Hogy miért volt szingli, az rejtély volt számomra.
Magamat is megleptem azzal, hogy meséltem neki az
anyámról. Ritkán beszéltem róla, főleg egy első találkozáson.
– Biztos nagyon nehéz lehetett – mondta együttérzően.
– Még mindig az – feleltem bánatosan, mire gyengéden
magához ölelt. A teste megtámasztotta az enyémet, ami jól jött,
mert ahogy teltek a percek, egyre gyengébb lettem. Cathy és
Vince halk szóváltása elárulta, hogy valamelyikünk állapota
nagyon aggasztotta őket. Sok ideig beszéltek a fő tűzoltótiszttel,
végül egymásra bólintottak, és odaléptek a kocsihoz.
A tűzoltótiszt vidám hangja egyáltalán nem illett az
arckifejezéséhez.
– Will, Bella! Készen állunk kiszedni titeket. Szeretném
gyorsan elmondani, hogyan fog zajlani a dolog.
Will megfogta a szabad kezem, és bátorítóan megszorította.
– Miután levágtuk a biztonsági rudat, elkezdjük szétvágni a
kocsit. Will oldalával fogjuk kezdeni, úgyhogy te fogsz előbb
szabadulni.
– Nem – mindenki elképedten Will felé kapta a fejét. – Először
Bellát vegyék ki. Amikor ő már szabad, elkezdhetnek rajtam
dolgozni.
 A tűzoltótiszt lassan megrázta a fejét, és tapasztalt arcot
vágott, ami azt súgta, hogy mindent hallott már.
– Ez nagyon nemes, fiam, de errefelé nem így működnek a
dolgok. Mi döntjük el a dolgok menetét, hogy mindenki a lehető
legnagyobb biztonságban legyen. Ebbe beleértve a csapatomat
és titeket.
– Nem akarom magára hagyni Bellát – mondta Will a fejét
rázva, mintha desszertet utasított volna vissza.
– Hé! Nem csip-csup emberek vagyunk ám – mondta Vince, és
Will karjára tette a kezét. – Végig itt leszünk vele. Nem lesz
egyedül. Bízhatsz bennünk, jó gondját fogjuk viselni.
Úgy tűnt, hogy Will megint ellenkezni fog, de láttam, ahogy
Vince megszorította a karját. A két férfi egymás szemébe nézett
és néma párbeszédet folytatott. Ez nem fordított lovagiasság
volt, és nem is alkalomszerűség. Oka volt, hogy miért Willt
kellett előbb kivenni. Az egyikünk sokkal rosszabb állapotban
volt, mint hitte, és Will szeme elárulta, hogy már tudta, ki.
– Megígértem, hogy veled maradok.
– Nem gond – súgtam, védtelennek és meztelennek érezve
magam a hallgató tűzoltók és mentők előtt –, minden rendben
lesz.
Ahogy a tűzoltók pozícióba helyezték a felszerelésüket, Cathy
és Vince ugyanezt tették.
– Nem tudni, hogy miként fog változni a helyzet, amikor
kijuttok innen – magyarázta Cathy, a nyakrögzítőmet igazgatva.
Willen is volt egy, és ahogy a sín mellé csúsztattak egy hosszú
deszkát, küszöbön álló elválásunk tudatától elöntött a pánik.
Azt mondta, hogy nem akar elhagyni, én pedig önző módon
nem akartam, hogy elmenjen.
A nap már lejjebb ereszkedett, mire elkezdték hidraulikus
vágókkal szétszedni a kocsit. Elénk raktak egy vászonlapot,
amiről feltételeztem, hogy nemcsak azért tették oda, hogy ne
szálljon ránk a por, de azért is, hogy ne lássuk a sérüléseinket.
Amint lekerült a biztonsági rúd, a fájdalom első hullámai
elkezdtek átütni az érzéstelenítőn. Beleszívtam még egyet a
gázba, amit Cathy az arcomhoz tartott, és hálás voltam a kábító
érzésért, amit nyújtott.
Még a rendkívüli szerszámaikkal is sok időbe telt, mire a
tűzoltók elvágták az egyik szétcsavarodott acéllemezt, de végül
olyan könnyedén hámozták le a kocsi elejét, mint egy konzerv
fedelét.
A korábbi bátorsága ellenére Will láthatóan nagyon
szenvedett, ahogy tapasztalt kezek a sín melletti deszkára
engedték. Még így is, az utolsó pillanatig fogta a kezem, de Vince
szétválasztotta az összefont ujjainkat. A megmentőink gyorsan
és hatékonyan dolgoztak, ahogy a deszkához kötötték a férfit,
aki megélte velem ezt a borzasztó élményt.
Lerögzítették a fejét, így már nem tudott felém fordulni,
úgyhogy az utolsó szavait az égboltba mondta, ahogy a darus
kocsi platformjára cipelték.
– Tarts ki, Bella! Mindent megteszek, hogy üzenjek az
apádnak. Nemsokára találkozunk.
Meg akartam köszönni neki, hogy emlékezett, mennyire
szerettem volna beszélni apámmal, és mindazt, amit az elmúlt
öt órában tett. De nem találtam a szavakat, és ha meg is
találtam volna azokat, nem tudtam volna kimondani, mert a
fájdalom elviselhetetlenné vált. Beleszívtam egy hatalmasat a
maszkba, és lassan szétfolyt körülöttem a világ.
 13

Arcok néztek le rám. Voltak, amiket felismertem, és voltak

idegenek. Ki- és belebegtek a látóterembe. Megpróbáltam
megmozdulni, de még mindig le voltam rögzítve. De most már
nemcsak a lábam, hanem az egész testem. Ficánkolni kezdtem a
szíjak alatt. Valaki lekötött, de fogalmam sem volt, hogy miért.
Amikor legközelebb magamhoz tértem, nem csuktam vissza
azonnal a szemem. Az arcok eltűntek, és egyedül voltam.
Lassan, részletenként összeálltak az emlékek. A rózsaszín
limuzin… a nap első utazása, a mentők szirénái… az utolsó.
Jobbra-balra kapkodtam a szemem, és mindkét oldalt
ugyanazt a kék függönyt láttam. Mögülük beszélgetés
hallatszott, amit néha kerekek gurulása kísért. Egy fülkében
voltam, és a józan eszem azt mondta, hogy biztos egy
kórházban vagyok, de nem volt emlékem arról, hogy idehoztak.
Egy magasan elhelyezett, kis, hosszúkás ablakon át láttam a
késői nap gyorsan múló gyönge fényét. Nem voltam biztos
benne, hogy nem ment le a nap, miközben próbáltak kiszedni.
Több időbe telt, mint amire számítottak. Szerencsére a
történtek nagy részében nem voltam magamnál. Ugyan ki-
kiestem a jelenből, voltak olyan pillanatok, amikor a félelem
vagy a fájdalom visszakényszerített. Emlékszem, hogy Vince azt
akarta, hogy hívjanak sebészt, de nem értettem, hogy miért. A
fő tűzoltótiszt, akinek sosem tudtam meg a nevét, kérte, hogy
várjanak.
– Adj még tíz percet. Ha addig nem szedjük ki, akkor hívhatsz.
Csak most értettem meg, hogy mire kellett volna egy sebész.
Elég volt az a tíz perc? Rémülten az ágy aljára néztem. Egy
hatalmas keret tartotta a lábam felett a takarókat. Fogalmam
sem volt, hogy mi volt alatta. A lábam körvonala vagy a hely,
ahol annak lennie kellett volna?
A hang, amit kiadtam, nem volt egészen emberi, de a függöny
mögött állók felismerték a tulajdonosát. Hozzám rohantak. A
függöny akasztói felsikítottak a vasrúdon, ahogy apám és a
legjobb barátnőm berontott a fülkémbe. Amikor megláttam
őket, az első gondolatom az volt, hogy elég betegesen néztek ki
ahhoz, hogy saját fülkét kapjanak a kórházban. A páros mögé
néztem, egy harmadik arcot keresve, de nem volt ott senki.
Az apám mindig pirospozsgás volt. Még télen is úgy nézett ki,
mint aki a tűző nap alatt töltötte az elmúlt hetét. Csak egyszer
láttam olyan sápadtnak, mint most, az pedig anyám temetésén
volt. Borzasztóbb gondolat nem is juthatott volna eszembe,
ahogy megfogta a törött szárnyként heverő kezemet. A
munkájával járó sebeket viselő vastag ujjai tapasztaltan
manővereztek a zsinórok és csövek között, egyszer sem érintve
a karomba szúrt kanült.
– Apuci! – mikor szólítottam utoljára így? Legalább tíz éve
nem.
– Itt vagyok, kicsim. Itt vagyok – felelte, de hazudott. Ez a
sápadt, ijedt férfi nem az apám volt. Az apám félelmet nem
ismerő és határozott volt. Ez viszont nem az a férfi volt, aki
megesküdött, hogy lemészárolja az ágyam alatti szörnyeket
vagy bármely fiút, aki összetöri a szívem. Ez a férfi törékeny
volt. Alig tudta irányítani a testét, ami legalább annyira
remegett, mint a hangja.
– Nem tudtam, hogy itt leszel-e – motyogtam.
– Jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. Megint a mögötte lévő
függönyre néztem.
– Apád meghallotta a hírt, és egyből a vidámparkba jött.
Sasha felé fordultam, aki a kórházi ágyam másik oldalán állt.
A haja kócos volt, a sminkje elmosódott. A szeme vörös volt, a
szeplői pedig festékcseppként rikítottak az orrán.
– Isten tudja, hogy jutott át a biztonsági kordonon, de átjutott,
és megtalált minket.
– Mennyire súlyos, apa? Mi történt a lábammal? – rémült
tekintettel néztem a keretre, ami az igazságot takarókkal fedte
el.
– Durva sérüléseid vannak – elnézett, mintha félt volna, hogy
elárulja a szeme. – Azonnal meg kell műteniük.
– Ma este?
Bólintott, és az órájára nézett.
– Most. Azt mondták, hogy veled lehetünk egypár percet,
mielőtt felvisznek.
– De rendbe tudnak hozni, ugye?
Apám szeme mindig elárulta az igazat, még ha nehéz is volt
hallani. Most azt mondta, hogy súlyosabb volt a dolog néhány
törött csontnál.
– Azt mondják, hogy a traumatológus az egyik legjobb az
országban. Afganisztánban szolgált a sereggel. Szerencsések
vagyunk, hogy itt van.
Sok mindennek éreztem magam, de szerencsésnek nem. És
nem egy lenyűgöző életrajzot akartam hallani, hanem azt, hogy
minden rendben lesz, de ez volt az egyetlen dolog, amit apám
nem adhatott meg.
– Vannak… vannak itt mások is?
– A lányokat egy pár órája hazaküldtük a limuzinban, ha erre
gondolsz – magyarázta az apám. – Sasha nem volt hajlandó
elmenni.
Sasha a kezemet fogta, mint ahogy korábban már több
ezerszer. A vékony ujjai gyengéden megszorítottak. Értette,
hogy nem a hiányzó koszorúslányokra gondoltam.
– Hívogattam Aaront, de nem vette fel. Tovább próbálkozom
majd, amikor műtenek – ígérte. A szeme tele volt könnyekkel, és
egy pislantás hatására az arcomra csöppent egy. – Annyira
sajnálom, Bella! Sosem kellett volna magadra hagynom. Én
vagyok a világ legrosszabb barátja.
Őszintén meglepett a lelkifurdalása.
– Miről beszélsz? Nem tettél semmi rosszat. Ha nem szálltál
volna ki, akkor mindketten megsérültünk volna, nem pedig
csak én.
De persze nem csak én sérültem meg. Mielőtt mondhattam
volna még valamit, széthúzódtak a fülke függönyei. Egy nővér
és két ápoló állt az ajtóban.
– Most el kell köszönni. Fel kell vinnünk – mondta kedvesen a
nővér.
– Csak egy pillanat! – könyörögtem, és a barátnőmre néztem.
– Tudsz valamit Willről? Hogy van?
 – Ki az a Will?
– Ő volt velem a kocsiban. Ő szállt be a helyedre. Láttam,
ahogy ránehezedik Sashára a bűntudat.
– Senki másról nem tudok semmit. Megpróbálok utánajárni.
Lehajolt, megpuszilt, aztán szinte futva elhagyta a fülkét.
Elnyomott zokogás hangja követte.
– Bármi is történjen, át fogjuk vészelni – ígérte apám, a
medvemancs méretű kezében tartva az enyémet –, erősek
vagyunk, te és én. Rosszabbat is túléltünk már.
– Most már tényleg el kell vinnünk – mondta a nővér, egy
csepp türelmetlenséggel a hangjában. Apa bólintott, de végig
fogta a kezem, ahogy leválasztották az ágyat a helyéről.
Mellettem sétált a folyosón, amíg a liftekhez nem értünk.
– Felmehetek vele?
– Sajnálom, Mr. Anderson, de tilos – felelte a nővér, és a
vállára tette a kezét, mintha az segített volna megállítani. Aznap
másodjára választottak el valakitől, akire szükségem volt.
Először Willtől, most pedig apától.
– Vigyázzanak a lányomra – utasította a kórházi dolgozókat,
ahogy begurítottak a liftbe.
Az arcát néztem, amíg el nem tűnt a csukódó liftajtók mögött.
Az apám egy olyan családból származott, ahol visszafojtották a
könnyeiket. Rengeteg kellett ahhoz, hogy sírjon. Életemben csak
kétszer láttam sírni. Amikor meghalt anya, és ma este.

Egy hétórás műtét sok ember számára jelent nagy terhet. A

sebésznek, az aneszteziológusnak, a nővéreknek, és persze a
barátoknak és családtagoknak, akik nem tehetnek mást, csak
kint ülhetnek valami hírre várva. Ironikus, de az egyetlen
ember, aki nem szenved egy műtét közben, az a páciens. Ők
később szenvednek.
Horkolást hallottam. Mély horkantásokat, amik
visszhangzottak a szobában. Aaron volt az? Ő csak akkor
horkolt, amikor sokat ivott, és nem emlékeztem, hogy ittunk
volna. Azt sem tudtam, kinek az ágyában feküdtem, de éreztem,
hogy nem az enyémben. A pánik teljesen felébresztett.
Általában eltűnnek a rémálmok, miután kinyitja az ember a
szemét, de nekem akkor kezdődtek.
Az ablakon rózsaszín árnyalatban hasított át a fény, és egy kis
időbe telt, mire rájöttem, hogy egy új nap kezdetét láttam, nem
pedig az előző nap végét. Mint egy horrorisztikus diavetítés, a
tegnapi nap emlékei egyenként ötlöttek a fejembe, olyan
félelmet előidézve, amitől azonnal reszketni kezdtem.
Zakatolt a szívem, ahogy leemeltem a fejem a párnáról és az
ágy aljára néztem. Nem kavarodott fel könnyen a gyomrom. Ez
nem is lehet másként, amikor állatokkal dolgozik az ember. Ez a
látvány viszont még nekem is sok volt. A lábaim vaskeretben
voltak, és csavarok és rudak tűntek el a húsomban. A gyomrom
szerencsére üres volt, amikor felfordult. Elszakítottam a
tekintetem a hátborzongató látványról.
Visszadőltem a párnára, és lomha, forró könnycseppek
gurultak a szememből a fülembe. Megcsinálta. A sebész, aki
számomra csak egy kedves szempár volt egy maszk alatt,
betartotta a szavát. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, az volt,
hogy megígérte, mindent megtesz, hogy megmentse a lábaimat.
Nem érdekelt, hogy néztek ki. Legalább megvoltak.
 – Ébren vagy – szólalt meg egy ismerős hang, miután a
horkolás hirtelen abbamaradt.
Az apámra mosolyogtam, ahogy lassan kibontakozott a perec
alakú pózból, amiben aludt. Messze túl nagy volt ahhoz, hogy
egy kényelmetlen kórházi székben aludjon, de biztos, hogy
senki sem tudta volna lebeszélni róla. Az összehúzott lábai
látványa emlékeztetett valamire, de amikor megpróbáltam
megfogni az emléket, az füstként szertefoszlott. Körbenéztem a
szobában.
– Hol van Sasha?
– Beraktam egy taxiba, és hazaküldtem. Addig nem volt
hajlandó elmenni, amíg ki nem kerültél a műtőből, de nagyon
kimerült volt.
A mosolyom hamar grimasszá vált, ahogy túl gyorsan apám
felé fordultam.
– Hé, óvatosan, Bella! Ne mozdulj! Kemény megpróbáltatáson
vagy túl.
Nem tudtam, hogy a balesetre vagy műtétre gondolt.
Számomra nagyjából ugyanolyan borzalmasak voltak.

Sosem voltam még kórházi páciens. Sosem tört még el csontom.

Valahogy megtanultam fára mászni, biciklizni és trambulinozni
anélkül, hogy bajom esett volna. Ezt kétségkívül bepótoltam. Az
ágyam körül álldogáló orvosok olyan érdeklődéssel néztek,
amilyet egy állatkert lakója jól ismerhetett. A fehér köpenyes
orvosok közt sok volt a fiatal, akikről feltételeztem, hogy
tanulók voltak. Az, hogy a sérüléseimet ilyen érdekesnek
találták, nem lehetett jó jel.
 Válaszoltak a sebész kérdéseire, de olyan érthetetlen nyelven,
amelynek a megértéséhez nem volt elég a Grace Klinika. Végül
távoztak a diákok, magunkra hagyva a sebésszel és a két
segédjével.
Apám kinyújtotta a kezét az ágyam körül álló három férfinak.
– Tudom, hogy tegnap este már megköszöntem, de nem
voltam valami jó állapotban azok után, ami történt… – a hangja
elhalkult, és valószínűleg ugyanannyira nyilvánvaló volt az
orvosok számára, mint nekem, hogy még mindig traumatizált
volt.
– Szóval, hölgyem. Nagy kihívás elé állított minket tegnap
este.
– Bocsánat! – feleltem aggódva és kissé sajnálkozva.
– Ahogy azt az édesapjának is mondtuk, nagyon elégedettek
vagyunk az első műtéttel.
A fejemben becsapódott egy nehéz vaskapu. Mögötte volt az
élet, amit eddig ismertem. Valakinek ki kellett mondania. Ez a
valaki apám volt.
– Első műtét?
A következő húsz percben rossz hírekkel bombáztak, ahogy
ismertették velünk, hogy fog kinézni az életem a közeljövőben.
A legrosszabb talán az a pillanat volt, amikor az orvos
megragadott egy táblázatot, és közérthető nyelven felsorolta a
sérüléseimet. Két A4-es papírt olvasott fel, mire végzett. Úgy
tűnt, hogy nem volt a lábamban csont, amit ne törtem volna el
több helyen. Nem volt izom, ami ne szakadt volna el, vagy ín,
ami ne sérült volna meg. Amikor felkeltem reggel, azt
gondoltam, hogy a lábaim megtartása kész győzelem volt, de
most megtudtam, hogy csak az összerakásom hosszú
procedúrájának első része volt.
– Hány műtétről beszélünk pontosan? – mint minden csont a
lábamban, a hangom is megtört.
– Még lehetetlen megmondani – felelte az orvos. Az arca sem
mondott többet. – Fontos, hogy tisztában legyen a páciens és a
családja azzal, hogy hosszú útnak nézünk elébe, és hogy nem
lesz könnyű.
Az ajkam remegni kezdett, és attól féltem, hogy elbőgöm
magam ezek előtt az idegenek előtt. Részben azért, mert a
felépülésem jóval hosszabb folyamat lesz, mint gondoltam,
részben pedig azért, mert az orvosok nem említettek biztos
végeredményt.
– Még nem tudjuk – felelték az összes kérdésemre.
– De fogok tudni járni? – kérdeztem, mire a sebész baljósan
összeráncolta a homlokát. – Mindkét lábamat érzem, úgyhogy
nem bénulhattam meg.
Az orvos lassan megrázta a fejét, és olyan arcot vágott, ami
azt súgta, hogy többet tudott annál, mint amit mondott.
– Nemcsak gerincsérülés miatt kerülhet valaki kerekesszékbe
egy baleset után.
Apámmal egyszerre állt el a lélegzetünk. Nekem a torkomon
akadtak a szavak, így ő tette fel előbb a kérdést.
– Azt mondják, hogy Bella kerekesszékbe fog kerülni? Erről
tegnap senki sem szólt – mondta szinte vádlón, amiért
elhallgattak egy ilyen fontos információt.
– Tegnap este annak örültünk, hogy nem volt szükség
amputációra – emlékeztetett minket a sebész –, most arra kell
koncentrálnunk, hogy elérjük a lehető legnagyobb mobilitást, és
még lehetetlen megmondani, hogy az mit jelent.
– De biztos van valami fogalmuk róla. Kell hogy legyen.
Talán általában nem ilyen kitartóak a páciensek, de az is
lehet, hogy látta az arcomon, válaszokra volt szükségem.
Ellágyult a barna szeme, és megfogta a kezem. Ezt nagyon rossz
jelnek vettem.
– Nem valószínű, hogy valaha maratont fog futni vagy hegyet
fog mászni. Vagy hogy egyáltalán fog tudni táncolni.
A szememben könnyek gyűltek az önsajnálattól, pedig ezek a
tevékenységek amúgy sem vonzottak. A traumatológus gyorsan
pozitív hírekkel enyhített a helyzeten.
– A medencecsont nem sérült, és hihetetlen módon nincsen
belső sérülés. Szinte biztos, hogy a baleset nem volt hatással a
termékenységre.
Nem terveztem gyereket a közeljövőben, de ez attól még jó
hír volt.
– Ha minden jól megy, egy nap lábra tud majd állni, de
valószínűleg csak bicegve és egy sétabot segítségével.
Minden mondattal egyre rémisztőbb volt a kép, amit festett,
és még nem végzett.
– A másik véglet, hogy nem tudjuk eléggé megerősíteni a
lábait ahhoz, hogy elbírják. Ha így alakul, akkor értelemszerűen
egy kerekesszék segítségével fog tudni közlekedni.
Hosszú ideig csend volt, ahogy a világunkra dobott bombái
némán felrobbantak, és elpusztítottak megannyi értékes dolgot,
amit addig biztosra vettem.
– Ilyen komoly sérüléseket még nem láttam civilen. De az
emberi test elképesztő. Mindig módot talál arra, hogy
lenyűgözzön minket. Ön a legjobb ortopédcsapat kezében van,
és minden orvos belátná, hogy mi sem tudunk mindent. Nem
vagyunk istenek, de ezt nem én mondtam.
Elengedte a kezem, amit addig fogott.
– Nem szeretnék határokat szabni. Még túl korai. Műtétről
műtétre, napról napra minden tőlünk telhetőt meg fogunk
tenni, és nem tervezem feladni. Harcolni fogunk, hogy elérjük a
lehető legnagyobb javulást, és csak annyit kérek, hogy ezt ön is
tegye meg.
 14

– Még mindig semmi?

Szomorúan megráztam a fejem, és visszaadtam apámnak a
telefonját.
– Mit mondott Sasha, mikor beszélt Aaronnal?
– Reggel hat után egy kicsivel.
Eltűnődtem, hogy vajon tudta-e apám, milyen mogorva arcot
vág, akárhányszor szóba került a párom. Nem titkolta valami
jól, hogy nemrég kilépett az Aaron Weston rajongói klubból. Az
ideiglenes szakításunk óta apám nem kedvelte Aaront. Én
megbocsátottam neki, apám nem.
– Szerintem még mindig vezet. Cumbriából elég sok idő
ideérni, nem?
Apa komor arckifejezéssel bólintott.
– Azért az a minimum, hogy felveszi a nyavalyás telefonját.
Megráztam a fejem, és ösztönösen Aaron védelmére siettem.
– Mindig kikapcsolja, amikor vezet. Amióta látta azt a
telefonozó kamionsofőrt karambolozni, nem hajlandó
telefonálni a volán mögött. Még kéz nélkül sem.
Még ez a tiszteletreméltó kvalitás sem szerettette meg jobban
apámmal.
– Az remek, de az adott helyzetben, tudatában annak, hogy
milyen állapotban vagy… – elcsendesedett. Mindketten túl
élénken emlékeztünk arra, hogy amikor anyám kórházban volt,
nem lehetett elszakítani az ágyától. Ugyanilyen elkötelezettséget
várt Aarontól is.
Ugyan tudtam, hogy még sok-sok kilométerre volt, és hogy ha
tehette, kerülte a kórházakat, mégis ránéztem minden új
érkezőre, hátha ő az.
– Csak balszerencse, hogy pont akkor történt a baleset,
amikor Aaron a céges csapatépítő izén volt.
Apám felsóhajtott.
– Marhaság az az egész. Egy rakás puccos fiú a dombokon
szaladgálva túlélősdit játszik. Mi köze van ennek bármihez,
amit az irodában csinálnak?
Megvontam a vállam. Nem tudtam belekötni, mert
egyetértettem vele.
– És beadatják velük a telefonjaikat, hogy ne lehessen elérni
őket vészhelyzetben? Micsoda baromság!
– Volt egy szám vészhelyzet esetére. Benne volt a
telefonomban – sokat mondóan egymásra néztünk. Az iPhone-
om rosszabb állapotban volt, mint én.
– Nemsokára itt lesz – mondtam. A fájdalomcsillapító hatása
elmúlt, és még egy órát kellett várnom, mire kaptam egy új
dózist. Talán aludnom kéne, amíg meg nem érkezik Aaron.
– Menj haza, apa. Aludj egy kicsit egy rendes ágyban,
zuhanyozz le, egyél valami rendeset.
Apa kávén és egészségtelen automatás kajákon élt, mert
annyira ragaszkodott hozzám, hogy még a kórházi büféig sem
volt hajlandó elmenni.
– Jó nekem itt – mondta makacsul, de valójában nem festett
túl jól.
– Ha hazamennél, össze tudnál szedni nekem ezt-azt, és még a
boltba is be tudnál ugrani Wayne-hez.
– A munka az utolsó dolog, ami miatt aggódnod kéne – vágott
vissza.
– Tudom. De nem vagyok biztos benne, hogy mit mondott
neki Sasha, és tudod, hogy milyen nyugtalan. Rá is kihatással
van, ami velem történt.
Apa bólintott, és elmosolyodott. Kedvelte Wayne-t.
Üzlettársként és barátként is. A róla alkotott véleménye az
ellentéte volt az Aaronról alkotottnak.
– Olyan kár, hogy Wayne… hát, tudod… nem az eseted –
mondta zavartan az első találkozásuk után.
– Szerintem inkább én nem vagyok az ő esete – javítottam ki
nevetve.
– Igazából vissza tudnék érni a kora esti látogatásra – mondta
apa.
Megpróbáltam nem úgy kinézni, mint aki győzelmet aratott,
pedig tudtam, hogy azt tettem. Apámat szétszedte volna a
tehetetlenség. Kellett neki egy feladat, valami, amit meg tudott
javítani.
Sietve összeállítottam neki egy listát, amelyről igazán
semmire sem volt szükségem.
– Te csak próbálj meg pihenni – mondta apa, majd lehajolt, és
megcsókolta az arcom. A szakálla érdes volt, a szeme alatti
táskába pedig be lehetett volna pakolni egy kéthetes utazásra.
– Te is – kértem, és megszorítottam a kezét. Most, hogy
tudtam, hogy el fog menni, hirtelen úgy éreztem magam, mint
egy elsős az iskola első napján. Megrémisztett, hogy egyedül
maradok egy furcsa helyen.
– Nagyon sajnálom, apa.
– Mégis mit? – őszintén zavartnak tűnt.
– Hogy aggódnod kell még valami miatt, és hogy
megijesztettelek. – És hogy visszahoztam az arcodra azt a
tekintetet, tettem hozzá magamban.
Meleg kezével megszorította az enyémet. A kórházban már
elég meleg volt orchideatermesztéshez. Rájöttem, hogy ezt meg
kell szoknom.
– Rendben leszel, amíg ideér Aaron vagy Sasha?
Hevesen bólogattam, a szemem pedig viszketett. Tudtam,
hogy nagyjából tíz másodpercem volt, amíg elsírom magam.
– Menj csak. Nem lesz gond.

A csokor olyan nagy volt, hogy először nem is láttam, hogy ki

hozta. A hóna alatt volt egy doboz csokoládé. Aranyos gesztusok
voltak, de boldogan elcseréltem volna őket arra, amire igazán
vágytam Aarontól. Hol volt a fény a szemében, ami mindig
megcsillant, amikor meglátott? Vagy az a ferde mosolya, ami
még a legrosszabb napjaimat is képes volt jóra fordítani? Ez a
nap ugyanis egész biztosan egyike volt az öt valaha volt
legrosszabb napomnak.
Ha ezeket magával hozta, akkor egyből eltűntek, amint
belépett a szobába. Elszántan az arcomra nézett, és az
ágyamhoz lépett, mintha egy kilapított galamb mellett ment
volna el. A nővérek a hőségben levették a lábamról a takarókat,
de Aaron arcából kiindulva, lehet, hogy a látogatók érdekében
jobb lett volna rajta hagyni.
Feleslegesen hosszú ideig helyezgette a csokrot és a
csokoládét, és mire rám nézett, sikerült uralkodnia az arcán.
– Úristen, Bella! Amikor Sasha azt mondta, hogy eltörted a
lábad, nem gondoltam volna, hogy ennyire… – elhalkult, a
kellemetlen csendben pedig befejeztem magamban a mondatát.
Gusztustalan lesz.
– Még vettem is egy filcet a benzinkúton, hogy írjak valami
vicceset a gipszedre.
Megkockáztatott egy gyors pillantást a lábamra, és meglátta a
húsomból kilógó csavarokat. Nagyon elsápadt. Úgy nézett ki,
mint aki el fog ájulni. Egy pillanatra eltűnt Aaron arca, a helyén
pedig Will arcát láttam, mielőtt rám borult. Több kórházi
dolgozót is megkérdeztem, de egyikük sem tudott semmit
mondani Will hollétéről. Mielőtt elvitték, azt mondta, hogy
nemsokára találkozunk. Kezdtem azon tűnődni, hogy hazudott-
e.
– Megcsókolhatlak vagy megölelhetlek? – Aaron kérdésére
bűntudatosan összerezzentem, mintha belelátott volna a
fejembe, és tudta volna, hogy egy másik férfira gondoltam. Volt
valami megnyerő a hezitálásában, ahogy tanácstalanul állt az
ágyam mellett, és engedélyt kért, hogy hozzám érjen.
– Már azt hittem, sosem kérdezed meg – feleltem, széttárva a
karjaim.
Furcsán ölelt át, mintha vattacukorból és szögekből lettem
volna. Legutoljára két napja láttuk egymást, amikor
kivonszoltam magam az ágyából. A zuhany alatt is bizsergett a
testem a szeretkezésünktől. Sok minden volt, amit
megváltoztattam volna a kapcsolatunkban, de a szexuális
életünk nem tartozott közéjük. Annak vége lett volna? Ezt a
kérdést az orvosoknak kellett feltenni, de lehetőleg amikor az
apám nem volt a szobában.
Megemeltem a fejem Aaron csókjára várva, de az ajkai
valahogy elsiklottak az enyéim mellett, és csak az arcomat
puszilta meg. Legalább fogtuk egymás kezét, szorosan összefont
ujjakkal.
– Tudod, nyugodtan leülhetsz – mondtam gyengéden, és
próbáltam nem arra gondolni, hogy úgy nézett ki, mint egy futó
a rajtvonalon.
– Talán meg kéne néznem, hogy tudok-e szerezni egy vázát a
virágoknak. – Nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot,
hogy menekülni fog.
– Biztos kibírják, amíg jön valaki. Sokat járnak ki-be.
Aaron bólintott, közelebb húzta az ágyhoz a széket, majd
kényelmetlenül a szék szélére ült.
– Nagyon fáj?
Hátrasimítottam a homlokomon lévő tincseim, amik egy
gesztenyebarna legyező formájában a párnára hullottak.
– Elég erős fájdalomcsillapítót kaptam, úgyhogy általában
nem olyan vészes. Kicsit részegnek érzem tőle magam.
A normális Aaron viccelődött vagy aranyos megjegyzést tett
volna, de a kórházi Aaron máshogy reagált.
– Lehet, jobb, ha elmegyek és hagylak pihenni.
– De hát csak most értél ide – ellenkeztem, tudván, hogy
belátást nyertem a jövőbe, és nem tetszett, amit láttam. Meglepő
volt, hogy Aaron látszólag bárhol máshol szívesebben lett
volna? Tudtam, hogy mennyire nem bírta a kórházakat, de azt
gondoltam, hogy értem képes lesz legyűrni a fóbiáját.
– Mindenhol a balesetről beszélnek – mondta, a jobb lába
közben remegett a szorongástól –, szürreális volt hallani a
rádión, ahogy jöttem.
– Milyen volt a csapatépítés? – kérdeztem, leginkább azért,
hogy eltereljem a figyelmét a környezetéről.
– Borzalmas. Mondhatni kínzás volt az egész. Életemben nem
éreztem még magam annyira kényelmetlenül – minden
erőmmel próbáltam semleges arcot vágni, ahogy azon
tűnődtem, hogy Cumbriában ugrándozni a dombokon milyen
borzalmas is lehetett a balesetemhez képest.
– Mondták az orvosok, hogy mennyi ideig leszel idebent?
Idegesen tépkedni kezdtem a bőrt az ajkamon, ahogy
rájöttem, hogy Aaron még mindig nem volt tisztában a helyzet
súlyával. Itt volt az ideje elmondani. Megérdemelte az
igazságot. Mégis, amikor kinyitottam a szám, egy hazugság
csúszott ki rajta.
– Még nem tudják. Esélyes, hogy szükségem lesz még egy
műtétre – körbenéztem a szobában, és elképzeltem, hogy mit
mondtak volna az orvosok, ha hallották volna a leegyszerűsített
prognózisomat.
Aaron vett egy mély levegőt, de nem voltam elég figyelmes
ahhoz, hogy bármit is leolvassak az arcáról.
– A neten azt láttam, hogy voltak, akiknek órákat kellett várni,
hogy kiszabaduljanak.
Megint eszembe jutott a jóképű férfi. Nem tudtam kiverni a
fejemből.
 – Ez igaz. Rólunk beszéltek.
– Rólatok? Azt hittem… Sasha nem volt ott?
Hirtelen nagyon melegem lett. Valaki feltekerte a fűtést a
kórházban?
– Nem, Sasha nem volt ott. Meggondolta magát az utolsó
pillanatban. Egy ismeretlen fiú ült a helyére. Segítettünk
egymásnak átvészelni a dolgot.
Ezt meg miért tettem? Miért fiúként említettem Willt, amikor
pontosan tudtam, hogy legalább annyi idős vagy idősebb volt,
mint Aaron?
– Örülök, hogy volt veled valaki. Én valószínűleg haszontalan
lettem volna abban a helyzetben.
Igen, az lettél volna. A gondolat olyan élesen hangzott el a
fejemben, hogy egy pillanatra attól féltem, hogy kimondtam.

Tudván, hogy mennyire szorongott a kórházaktól, egészen

lenyűgöző volt, hogy milyen jól viselte Aaron az első látogatását.
Azt mondtam magamnak, hogy biztos nagyon szeret, ha képes
értem itt maradni. Majdnem hősies volt… Ha úgy nézte az
ember, én pedig úgy döntöttem, hogy úgy fogom nézni.
Mondjuk, amikor belépett a szobába egy nővér egy kiskocsit
tolva, gyorsan felpattant, mintha kinyílt volna a börtöncellája
ajtaja.
– Le kell mennem a parkolóba fizetni. Csak egy órára volt
apróm. Nem akarom, hogy megbüntessenek.
– De visszajössz, ugye?
– Persze – felelte, ahogy kisurrant a nővér mellett –, csak be
kell ugranom az egyik boltba apróra váltani a pénzem. Nem
lesz sok idő – mondta.
Végignéztem, ahogy eltűnt, majd az ablak felé fordultam,
amin át láttam a kék, nyomokban felhős égboltot. Lépéseket
hallottam a folyosó felől, de közel sem telt el elég idő ahhoz,
hogy Aaron pénzt váltson és fizessen a parkolóban. A közeledő
alak megköszörülte a torkát.
– Elfelejtettél megcsókolni? – kérdeztem mosolyogva, és
elfordultam az ablaktól, hogy az ágyam mellett álló férfira
nézzek.
– Le voltam kötözve, úgyhogy elég nehéz lett volna – mondta
Will. Sokkal jobban nézett ki, mint ahogy bekötött fejjel kellett
volna. – De még lehet róla szó, ha szeretnéd – ajánlotta
mosolyogva, tisztában azzal, hogy nem neki szántam a kérdést.
Remélhetőleg azt gondolta, hogy a rózsaszín arcom a
hőségnek, nem pedig a szégyennek volt köszönhető.
– Will! Hogy vagy?
Megpróbáltam visszafogni az izgatottságot, amit éreztem, de
szerintem az arcomra volt írva.
A homlokomhoz emeltem a kezem, és hunyorogva lenéztem a
fehér gipszre a lábán. Mankókkal támasztotta a súlyát, amiktől
egy kicsit úgy nézett ki, mint egy kalóz egy olyan világban, ahol
a kalózok fekete pólót és rövidnadrágot hordanak. A mosolya
kedves volt, de elhalványult, ahogy a lábamra nézett.
– Hát, barátom, a töröttcsontversenyt te nyerted meg –
mondta, de nem borzadt el a sérüléseim láttán. – Nem semmi
rekonstruálást végeztek – viccelődött, de láttam az aggodalmat
a szemében. – Mennyi idő volt a műtéted?
– Hét óra – feleltem.
 Kérdés nélkül megragadta a szék háttámláját, közelebb húzta
az ágyhoz, és leült.
– Az én műtétem ahhoz képest semmiség volt – mondta
mosolyogva.
Egy kicsit ügyetlenkedett a mankóival, ahogy elhelyezkedett a
széken.
– Valahogy meg kell tanulnom használni ezeket, különben
eltöröm a másik bokámat is – mondta bánatosan. Aztán, amikor
még mosolyogtam, lehajolt, és megcsókolta az arcom. – Jó újra
látni, Bella Anderson. Nagyon rossz volt tegnap magadra
hagyni.
– Túlélők vagyunk. Ki fogunk jutni innen – idéztem a mantrát,
amit a hullámvasúton töltött órákban többször is elmondott.
– Sajnálom, hogy nem tudtam beszélni az apáddal, ahogy
ígértem. Most itt van? – kérdezte, és körbenézett, mintha a
függöny mögött bujkált volna az apám.
– Itt volt, de egypár órája hazaküldtem pihenni. Most Aaron
van itt.
Will újra körbenézett a szobában, mintha bármelyik
pillanatban megjelenhetett volna a láthatatlan barátom.
– Nemsokára visszajön.
– Ó, akkor nem maradok sokáig – mondta Will, és máris úgy
nézett ki, mint aki indulni készül. Miért változott az összes
látogatóm Usain Bolttá? – Csak meg akartalak látogatni, ahogy
ígértem.
– Örülök, hogy itt vagy – az órára néztem, és elgondolkodtam,
hogy jobb lett volna-e, ha Will nincs itt, amikor Aaron visszajön,
hiszen nem egy tizenhárom éves, pattanásos fiú volt,
amilyennek beállítottam. Aztán észrevettem, hogy pontosan
huszonnégy óra telt el a baleset óta.
– Tegnap ilyenkor történt – kezdtem, de elment a hangom a
hirtelen eszembe ötlő emlékektől.
– Hogy új barátra tettünk szert – fejezte be helyettem Will,
majd megfogta a kezem, és megszorította. – Így kell
emlékeznünk arra a pillanatra. Amikor valami jó következett
valami borzalmasból.
 15

Egy közhelyes, hollywoodi romantikus vígjátékban Aaron akkor

lépett volna a szobába, amikor a jóképű idegen kezét fogtam. De
a való élet nem olyan, mint egy forgatókönyv, és Will már
felállt, épp készült elmenni, amikor Aaron megérkezett.
Aaron nagyra nyitotta a szemét, amikor rájött, hogy az ember,
akivel a hullámvasúton ragadtam, jóval magasabb és idősebb
volt, mint ahogy azt állítottam. Szerencsére nem mondott
semmit, ahogy bemutattam őket egymásnak. Egy manőverrel,
ami nagyon rosszul is végződhetett volna, Will a testének
támasztotta az egyik mankóját, hogy kezet nyújtson Aaronnak.
Ahogy kezet fogtak, láttam, hogy Aaron felmérte a másik
férfit. Nem tudom, miért, de visszatartottam a lélegzetem.
– Bella elmondta, hogy sokat segítettél neki tegnap – mondta
Aaron hálás hangon.
– Szerintem ő is épp annyit segített nekem – felelte Will, és
rám mosolygott. Az ágy felett fogták egymás kezét, és nem
tudtam nem észrevenni, hogy Aaron mennyivel fakóbb volt. Bár
ez nem volt meglepő, hisz az egyikük egy légkondicionált
irodában dolgozott, a másik pedig a világot járta vidámparkokat
zsűrizve. Komolyan, miféle munka volt ez egy harmincas
éveiben járó férfinak? Eltűnődtem, hogy a tegnap történtek
után vajon újragondolja-e a karrierjét. Én biztos voltam benne,
hogy soha többet nem ülök hullámvasútra. Lenéztem a
szétzúzott lábaimra… még ha tehetném sem.
– Megpróbálok benézni hozzád a következő időpontomon a
traumatológián – mondta Will.
– Az csodás lenne – feleltem, és a szívem egyre gyorsabban
vert, ahogy közelebb lépett az ágyamhoz.
Kérlek, ne adj puszit, mondtam a szememmel. Legalábbis
reméltem. Aaron nem volt féltékeny típus, és sosem zavarta,
amikor a férfi barátaimmal töltöttem időt. Sasha ezt
közömbösségnek nevezte, én pedig bizalomnak. Ennek ellenére
nem voltam biztos benne, hogy megértette volna, milyen közel
hozott minket egymáshoz a baleset. Más esetben hónapokba
telik ennyire összebarátkozni valakivel.
Will lehajolt, és akár tetszett, akár nem, úgy tűnt, hogy adni
fog egy puszit. Éreztem a tusfürdője erdei illatát. Talán egy
gyors puszival nem lesz gond. Azt csak nem értené félre Aaron,
ugye? Éreztem, ahogy ösztönösen odafordítottam neki az
arcom, ahogy közelebb hajolt… hogy levegye a pulóverét a szék
háttámlájáról. Megkönnyebbültség, majd szégyen és végül
csalódottság öntött el. Az utóbbit nem voltam hajlandó
elismerni.
– Rendes fickónak tűnik – mondta Aaron az ajtóra nézve,
amin Will az imént kiment.
– Nehéz megmondani. Nem egészen normális körülmények
között találkoztunk. Valószínűleg szinte semmi közös sincs
bennünk.
Aaron hosszas ideig gondolkodott.
– Nem, valószínűleg nincs – jelentette ki.
 Sasha több zsáknyi olyan dologgal érkezett, amiket csak egy
legjobb barátnő hozhatott. Belenéztem a vastag papírzacskókba,
amelyben a kedvenc termékeim hemzsegtek. Az arckrémek
biztos rengetegbe kerültek. Körömreszelőtől tamponig minden
volt abban a zacskóban.
– Nem tudtam, hogy mennyi ideig leszel itt – magyarázta
Sasha. Gyorsan Aaronra néztem, és Sasha már elég régóta
ismert ahhoz, hogy tudja, mit jelentett ez.
– Aaron, nem tudod, hogy van-e odalent kávézó?
– Azt hiszem, van egy Costa.
Sasha magára öltötte a mosolyt, amivel már kiskorunk óta
megbolondította a férfiakat.
– Két dupla karamell latte? – találgatott Aaron mosolyogva.
– És valami tömény ennivaló, legalább ezer kalóriával – tette
hozzá Sasha. – Kit érdekel a feszes esküvői ruha.
A „minden a legnagyobb rendben” álarc elkezdett leválni az
arcáról, amikor Aaron kiment, és teljesen eltűnt, amikor
felemelte a takarót, amit a lábamra tetettem a nővérekkel
Aaron érkezése előtt. Tudtam, hogy rosszul fest, de csak akkor
értettem meg, hogy mennyire, amikor Sasha összerezzent, és
remegni kezdett az alsó ajka. Sírva fakadt, néhány másodperc
múlva pedig csatlakoztam hozzá.
Körém fonta a vékony karját, és ringatott, ahogy sírtunk.
Sashának napfény- és valami felismerhetetlen édes illata volt.
– És oda a sminkem – mondtam, amikor elváltunk, mire
kihúzott néhány zsebkendőt a közeli dobozból. Majdnem
tökéletes szinkronban töröltük meg a szemünket és fújtuk ki az
orrunkat. Gyerekkorunkban is ezt tettük, amikor általánosban
bántottak minket, meg amikor meghalt Sasha szeretett
spánielje, Jack, vagy amikor egyikünknek sem sikerült olyan jól
a vizsgája, mint ahogy azt szerettük volna. Rengeteg emlékem
volt ezzel a lánnyal, és ugyan a jókra emlékeztünk, a rosszak
hoztak minket közel egymáshoz.

Sasha az ágy melletti székben ült, Aaron pedig az ablaknál állva

dédelgette a kávéját, és próbált kimaradni a harcból. A
nézeteltérés gyorsan vitává fajult, de okosabb volt annál, mint
hogy közbeszóljon.
– Szó sem lehet róla. Nem. Esélytelen.
– Az én esküvőmről van szó, úgyhogy ez nem a te döntésed,
hanem az enyém.
Dühösen néztem a legjobb barátnőmre, ahogy rendeztem az
érveimet, de tudtam, hogy mindegyikre volt válasza.
– Minden le van foglalva és ki van fizetve. Az egész országból,
sőt külföldről is jönnek vendégek. Mindezt nem húzhatod le
csak úgy a WC-n hirtelen meggondolásból.
– Nem hirtelen meggondolás. Sokat gondolkodtam rajta.
– Sasha, maximum huszonnégy órád volt rá. Majdnem két éve
tervezed ezt az esküvőt. Ez sehogy sem jön ki.
– Nem fogok férjhez menni az életem legfontosabb embere
nélkül.
Felhorkantam, pedig megérintett, amit mondott.
– Szerintem a vőlegény az, aki nélkül nem fog menni. Mi,
koszorúslányok pótolhatók vagyunk.
Sasha szeme megtelt érzelemmel.
– Te nem vagy pótolható. Te vagy a legjobb barátom. Mindig is
az voltál. Tegnap pedig majdnem elveszítettelek. A vidámpark
az én ötletem volt, szóval én tehetek arról, hogy törött lábbal
fekszel a kórházban. És ki tudja, mikor…
Villámsebességgel félbeszakítottam.
– Sasha, ez nem a te hibád. Egy hülye baleset volt. Rosszkor
voltam rossz helyen. Ennek semmi köze hozzád.
Felsóhajtottam, mert tudtam, hogy szeretetből hozta a
döntést, de nem hagyhattam, hogy szabotálja a saját esküvőjét.
– Phil mit szól ehhez?
Sasha előrefordult, és öntudatlanul birizgálni kezdte a bal
kezén lévő szoliter gyűrűt.
– Tudja, hogy milyen fontos vagy nekem. Meg fogja érteni.
Nem kellett nyomozónak lenni ahhoz, hogy megtaláld a
hazugságot. Egyértelmű volt, hogy a vőlegénye nem szívesen
mondott volna le miattam az esküvőjéről. Becsuktam a szemem,
és megpróbáltam megkeresni a megfelelő szavakat.
– Kérlek, Sasha! Belegondoltál, hogy milyen rosszul fogom
érezni magam, ha lemondod miattam az esküvőd?
– Nem lemondom, hanem elhalasztom – felelte Sasha
makacsul, de láttam, hogy szíven ütötte, amit mondtam. –
Találunk rá új dátumot, amikor jobban leszel.
A szemébe néztem, és megpróbáltam a tekintetemmel
elmondani az igazat. Sasha nagyra nyitotta a szemét, és úgy
maradt, ahogy remegni kezdett az állkapcsa, de megráztam a
fejem, és figyelmeztetően Aaronra néztem, aki még mindig
háttal állt, és úgy tett, mintha Svájc lett volna.
– Ott leszek lélekben – mondtam, tisztában azzal, hogy Aaron
megfordult. – Minden apró részletet tudok az esküvőről –
folytattam, és visszaemlékeztem arra, ahogy elmondtam ezeket
Willnek, amíg segítségre vártunk. – Végig veled leszek, csak
innen. És legalább nem kell majd felvennem azt az undorító
ruhát, amit választottál nekünk.
Sasha megemelte az állát, de láttam, hogy mosolyra húzódik a
szája csücske, és tudtam, hogy győztem.
– Még mindig nem hiszem el, hogy nem fogod látni, hogy
férjhez megyek.
Nehéz könnyek csorogtak le az arcán, de Sasha még sírás
közben is gyönyörű volt. Nem értett a csúnyasághoz.
Lélegzetelállító menyasszony lesz, gondoltam, de mindketten
tudtuk, hogy nem fogom látni.
– Úgyis készülnek majd képek, és valaki felhívhatna Skype-on
a ceremónia közben. Olyan lesz, mintha ott lennék.
– Én szívesen megcsinálom – vetette fel Aaron próbaképpen,
mintha óvatosan sétált volna egy befagyott tavon, azon
tűnődve, hogy mikor törik be alatta a jég. Hirtelen elöntött egy
erős érzés, amire nem voltam büszke. Eszembe sem jutott, hogy
Aaron elmenjen nélkülem a legjobb barátnőm esküvőjére.
Olyan volt, mintha tőrt szúrtak volna a bordáim közé. El sem
kezdtem végiggondolni, hogy mi mindent nem fogok tudni
megélni a balesetem miatt, de tudtam, hogy Sasha esküvőjét
lesz a legnehezebb elfogadni.

– Miért pont szőlőt hoz mindenki? Miért nem banánt? Vagy

mangót?
Wayne felnézett a kórházi adatlapomról, amit valószínűleg
nem lett volna szabad elolvasnia. A szája tele volt a nekem
hozott ételek felével, amit nem is neki kellett volna megennie.
Úgy festett, mint egy hörcsög.
– Ötletem sincs – motyogta, majd nyelt egyet, hogy
megszabaduljon a bizonyítéktól, és köhögni kezdett.
– Ha fuldokolsz, rám ne számíts – viccelődtem, ahogy
könnyező szemmel a pohár vízért nyúlt.
– Szabad? Megvontam a vállam.
– Csak nyugodtan. A gyümölcsök felét már úgyis megetted.
Ez volt Wayne ötödik kórházi látogatása az elmúlt két hétben.
A lelkem mélyén örültem, amiért eljött, ugyanakkor aggasztott,
hogy ki gondoskodott az üzletünkről, amíg velem volt.
– Elhoztad? – kérdeztem, miután Wayne visszanyerte az
eredeti színét a fuldokló vörös helyett. Wayne gyanakvóan
hátranézett a válla felett, mintha egy régi kémfilm főszereplője
lett volna.
– Hol van az apád? – kérdezte, és titokzatosan körbenézett,
ahogy egy nagy bőrtáskáért nyúlt.
– Találkoznia kellett egy klienssel. – Wayne láthatóan
megnyugodott. – Nem félsz tőle, ugye? Mindig is kijöttetek
egymással.
– Persze, mindig kijövünk egymással, amikor nem valami
olyasmit csinálok, amire külön megkért, hogy ne csináljam –
magyarázta Wayne. Elővett a bőrtáskából egy fekete tokot. – És
nem félek, csak nem akarom magamra haragítani.
– Tehát félsz – mondtam, és kinyújtottam a kezem az illegális
szállítmányért, ami egy laptop volt. Kicipzáraztam a tokot, és
megnéztem a kinti világgal való összeköttetésem eszközét.
– Szóval, nem „tűnt el”, mint ahogy apa mondta – motyogtam,
ahogy bekapcsoltam a laptopot.
– Ott volt, ahol mondtad, hogy lesz, de nem haragudhatsz rá.
Csak nem akarja, hogy a pihenésen és a gyógyuláson kívül
bármivel is foglalkozz.
– Nem hiszem, hogy a képernyő előtt töltött idő
összefüggésben lenne a törött csontjaim összeforrásával –
mondtam idegesebben, mint szerettem volna. Sóhajtottam egy
nagyot – Apa nem érti, hogy attól, hogy kiesek a
mindennapjaimból, csak rosszabbul érzem magam.
A képernyő életre kelt, és megláttam az egyik kedvenc közös
fotómat Sashával. Már vagy ezerszer láttam, de még sosem
éreztem azt, hogy sírni fogok tőle. Mostanság mindentől azt
éreztem.
Wayne játékosan sértettnek tettette magát.
– Megpróbálok úgy tenni, mintha nem gázoltál volna a
lelkembe azzal, hogy azt gondolod, tönkrevágom az üzletünket,
mire visszajössz.
– Ha visszajövök. A következő műtétemig semmi sem biztos.
Wayne hevesen pislogott. Remek. Már a látogatóim is sírni
akartak. Az ádámcsutkája fel-le ugrált. Ebből elég, mondtam
magamnak.
– A lelkedbe gázoltam, mi? Hát ez nagyon költői.
Wayne egyből megkönnyebbültnek tűnt, hogy visszatértünk a
hecceléshez.
– Ismersz. Tudod, hogy tele vagyok meglepetésekkel.
Az ágy szélére helyezte a kis fenekét, ami sokkal feszesebb
volt az enyémnél, és gyengéden megszorította a karom.
– Komolyan, Bella! Nem akarom, hogy a Doggy Divas miatt
aggódj. A szombati kisegítő lányunk, Sally végig fogja dolgozni a
nyarat, és ha új emberre lesz szükségünk, amikor egyetemre
megy, akkor találunk valakit.
Bólintottam, és reméltem, hogy Wayne nem látta a
szememben, mennyire hiányzott az, hogy közösen hozzuk meg
ezeket a döntéseket, de túl rég óta voltunk barátok és
üzlettársak.
– Csak… – kezdtem, és már akkor tudtam, hogy nem fogom
megtalálni a szavakat ahhoz, hogy tökéletesen megértessem
vele a mondanivalómat – úgy érzem, hogy elvesztettem valami
nagyon fontosat. Úgy érzem, hogy nem vagyok önmagam.
Próbálok bátornak tűnni apa előtt, de mégis úgy néz ki, mintha
visszaszippantottam volna őt egy régi rémálomba. Sashát
felfalja belülről a bűntudat, úgyhogy akárhányszor jön,
magamra kell erőltetnem egy hülye boldog arcot, hogy ne lássa,
mennyire fáj, hogy nem lehetek ott az esküvőjén. Aztán ott van
Aaron…
Elhallgattam, és felnéztem Wayne koncentráló szemébe.
– Még mindig nem mondtál el neki mindent? Szomorúan
megráztam a fejem.
– Csak várok, hátha kapok egy pozitív hírt, de mi lesz, ha
sosem kapok? – kérdeztem. Szerintem még sosem volt ilyen
kétségbeesett a hangom.
Wayne megfogta a kezem.
– Ha úgy szeret, mint ahogy szeretnie kell, akkor mit számít?
Felsóhajtottam, mert tudtam, hogy nem ilyen egyszerű a
dolog, és hirtelen olyan kimerültség lett úrrá rajtam, amin egy
nap alvás sem segíthetett volna.
 – Csak úgy akarom érezni magam, mint a régi Bella. Néha azt
sem tudom, hova tűnt.
Mielőtt Wayne válaszolhatott volna, belépett a szobába Rosie,
a kedvenc ápolóm. Mosolyogva bocsánatot kért, amiért
megzavart minket, és azt mondta, hogy olyan gyors lesz,
amennyire csak tud.
– Miattam aztán ne siess – mondta Wayne, és hallottam
valamit a hangjában, amit korábban még soha. Azt hittem, hogy
csak viccelődött, de ha nem ismertem volna olyan jól, azt
gondoltam volna, hogy flörtöl. Rosie rendesen elpirult, mire
végzett és kiment a szobából.
De amikor megláttam, ahogy a régi barátom követte a
tekintetével a nővért, és hosszas ideig nézte az ajtót, amin
kiment, elgondolkodtam, hogy vajon tévesen ítéltem-e meg.
Megvártam, hogy Rosie biztos hallótávolságon kívül legyen, és
Wayne felé fordultam. Most, hogy belegondoltam, Wayne elég
elegánsan öltözött a látogatásain, de azt hittem, hogy miattam.
Most már nem voltam benne olyan biztos. Nem mondtam
semmit, csak a homlokomat ráncoltam, és hagytam, hogy a
szemem tegye fel a kérdést. Egy ideig hezitált, de aztán
elvigyorodott, és megpaskolta a kezem, mint egy vénkisasszony
nagynéni.
– Az élet akkor lep meg, amikor azt hiszed, hogy mindent
tudsz.
– Csak… mindig is azt hittem, hogy… tudod… hogy talán… –
egyre nagyobb vermet ástam, és ha befejeztem volna a
mondatot, eltemettem volna benne magam.
Wayne az ablakon át nézte a folyosót, amelyen eltűnt Rosie.
 – Mindig is azt gondoltam, hogy a kutyáknak igaza van. Az
emberekkel ellentétben nem érdekli őket a nem – mondta.
– Igaz. Kutyafiú, kutyalány, egy asztal lába… náluk bármi
fekszik.
Wayne nevetése ragályos volt, és teljes szívemből
csatlakoztam hozzá. Egy mód volt arra, hogy kiengedjem a gőzt,
és bár nem volt arányos a helyzet komolyságával, nagyon
jólesett. Mire elcsendesedtünk, könnyek folytak az arcunkon, de
nem szomorú könnyek.
– Tessék! Vicces voltál – mondta Wayne mosolyogva, mint a
világ legbüszkébb szülője.
Még mindig nem értettem, hogy pontosan mi is történt, de
hirtelen sokkal jobban éreztem magam.
– Igen, úgy látszik.
Lehajolt, és gyöngéden megcsókolta a homlokom.
– Ez az én Bellám. Még mindig itt vagy. Még mindig önmagad
vagy.
És az incidens óta először tényleg úgy éreztem, hogy
önmagam vagyok.
 16

Amikor beszámoltam Wayne-nek a látogatóimról, egyvalakit

kihagytam. Azt mondtam magamnak, hogy ő nem volt látogató,
hisz amúgy is dolga volt a kórházban, és csak beugrott
köszönni. Vagy az lett volna? Biztos nem azért nem említettem,
mert néha várakozva néztem az ajtót, és felélénkültem, amikor
mankók nyikorgását hallottam a folyosó linóleum padlóján.
A kórházi dolgozók vígan eltekintettek a szigorú látogatási
óráktól, amikor Willről volt szó. Nem tudtam, hogy a
vitathatatlan bája (még a mogorva főnővér is beadta neki a
derekát) vagy az újdonsült hírnevünk miatt. Az utóbbit
megvitattuk a második látogatásán.
– Annyi más okból látnám szívesen az arcomat a lapokban –
mondta, ahogy kihajtogatta az újságot, amit hozott, és az
ágyamra tette. A második oldalon két nagy, rossz minőségű fotó
volt egymás mellett. Az enyém borzalmas volt. Három éve
készült, amikor még egy igencsak szerencsétlen frufrum volt.
Ha tudtam volna, hogy gyakorlatilag mindenhol ott lesz ez a
kép, már biztosan levettem volna a Facebook-oldalamról. Will
képe egy profi stúdiófotó volt, amit a munkájához használt.
– Milyen okokból? – kérdeztem, ahogy a Hibrid
maradványainak láttán becsuktam az újságot. Apa minden
erejével védelmezett a balesetről készült képektől, úgyhogy csak
most láttam először a roncsot, amiből kioperáltak.
– Hogy mi másért lennék híres? – kérdezte a homlokát
ráncolva, amiből már több látszott, mert a nagy kötés helyét
átvette egy négyzet alakú tapasz. – Mondjuk azért, mert
kimentettem valakit egy égő épületből, vagy mert megnyertem
a lottót, vagy, ami még jobb lenne, mert az egyik irományom
Pulitzer-díjat kapott.
Illetlenség volt megkérdezni, hogy arra mennyi esély volt
vidámparkokról szóló értékeléseknél, úgyhogy egy másik
alternatíva mellett döntöttem.
– Nagyon jó tűzoltó lennél. Nagyon megnyugtató voltál
odafent.
Will elvigyorodott.
– Tényleg? Akkor sokkal jobb színész vagyok, mint
gondoltam, mert végig be voltam szarva, és nagyon
megkönnyebbültem, amikor megjöttek az igazi hősök.
– Nekem te voltál a hősöm. Nélküled nem biztos, hogy
túléltem volna, amit ott történt. Sosem fogom elfelejteni, amit
értem tettél, Will.
Elpirult, ami egyszerre volt megható és meglepő.
– Szerintem én sem felejtelek el soha – mondta, és kínos lett
volna megjegyezni, hogy valószínűleg félreértette, amit
mondtam, úgyhogy inkább nem tettem.
Ahhoz képest, hogy milyen körülmények között találkoztunk,
könnyed és kényelmes barátságot kötöttünk, ami minden
találkozással egyre bensőségesebb lett. Fogalmam sem volt,
hogy miért vizsgálták ennyit a törött bokáját, de örültem, hogy
volt ürügye meglátogatni.
 A kórházban töltött napok hosszúak és nagyon unalmasak.
Így hát azt mondtam magamnak, hogy az öröm, amit Will
okozott, csak azért volt olyan erős, mert feldobta a kórházban
töltött monoton órákat.
Will már megszokta, hogy izgatottan és boldogan
köszöntöttem, így hát nagyon meglepte, amikor egy nap bőgve
talált rám. Odasietett az ágyamhoz.
– Mi az, Bella? Mi a baj? Mondtak valamit az orvosok?
Logikus következtetés volt. Megosztottam Will-lel az orvosok
baljós prognózisát. Hogy miért volt könnyebb egy új ismerősnek
elmondani, mint a páromnak, azt nem akartam boncolgatni.
– Nem. Nem erről van szó – mondtam, és felnéztem. Nem
érdekelt, hogy vörös volt a szemem és folyt az orrom. Ez előtt a
férfi előtt nem voltam hiú. Rezzenés nélkül tudott a lábamra
nézni. Erre még az apám sem volt képes.
Will levett az ágy melletti szekrényről egy dobozt, és addig
adogatta belőle a zsebkendőket, amíg abba nem hagytam a
sírást.
– Akkor nem kaptál rossz hírt? – puhatolózott, amikor már
képes voltam beszélni.
– Nem… csak hülye vagyok.
– Nem vagy hülye – vágta rá lojálisan. Valahogy sikerült
gyengén felnevetnem.
– Ezt csakis olyasvalaki mondhatná, aki nem látta a gimis
dolgozataimat.
Elmosolyodott.
– Nem attól lesz okos valaki.
Gyengén visszamosolyogtam rá, és meg sem kellett
kérdeznem, hogy milyen jegyei voltak. Tudtam, hogy kitűnő
tanuló volt.
– Akkor mi az? Mi a baj?
– Holnap lesz Sasha esküvője, ma pedig együtt kellett volna
mennünk körmöshöz, arcpakolást kapni… ilyen lányos
butaságokat csinálni – felnéztem rá, mintha az mindent
megmagyarázott volna, de kérdően nézett vissza rám. – Szét
vannak zúzva a lábaim, és valószínűleg sosem lesz már
pedikűröm, mert… hát… ki akarna a lábam közelébe menni?
Undorító.
Sok mindenre számítottam Willtől. Hogy felnevet, hogy
udvariasan ellenkezik, vagy hogy megpróbál felvidítani. Arra
viszont nem számítottam, hogy lerántja a lábamról a takarót.
– Ne mondj ilyeneket – mondta mérgesen –, a lábad egy
harcos jele. Lehet, hogy nem működik rendesen, és lehet, hogy
soha nem is fog – ekkor egymás szemébe néztünk –, de tudod,
hogy én mit látok, amikor ránézek? Egész biztos, hogy nem
sebeket, varratokat és csavarokat. Én egy díszjelvényt látok,
amit csakis egy bátor túlélő viselhet. Olyasvalakit látok, aki elég
erős ahhoz, hogy küzdjön és túltegye magát ezen az egészen.
Lenéztem a lábamra, amire egykor büszke voltam. Egész jól
néztek ki rövidnadrágban, gondoltam, mintha egy régi barátra
emlékeztem volna. De Will szavai túl erőteljesek voltak ahhoz,
hogy ne vegyem őket tudomásul. Hálásnak kéne lennem, és
nem önsajnálatban kellene hemperegnem.
– Sajnálom. Csak nem számítottam rá, hogy ennyire ki fog
borítani, hogy nem lehetek ott az esküvőn.
– Ez teljesen természetes. A barátod megy?
 Bólintottam, és megpróbáltam nem elfelejteni, hogy csak
szívességet akart nekem tenni. Hála neki, láthatom majd a
ceremóniát a laptopomon.

Azt hittem, hogy aznapra végeztem a könnyekkel. Kétségkívül

kisírtam magam, de amikor Rosie bejött a szobába és az ágyhoz
húzott egy széket, fogalmam sem volt, hogy megint el fogom
bőgni magam. Egy kis zacskót fogott, amiből elővett egy piros
körömlakkot. Szó nélkül hátrahajtotta a takarót.
– Mit csinálsz? – kérdeztem, tisztában azzal, hogy felesleges
kérdés volt, mert elég egyértelmű volt, hogy mire készült.
– Azt csiripelték a madarak, hogy ez talán felvidít majd.
– Volt ezek között a madarak között egy magas, fekete hajú,
kék szemű, mankóval járó madár?
– Nem tudnám megmondani – felelte Rosie mosolyogva, majd
lehajolt, és elkezdte kifesteni a lábkörmeim.

A laptop már készen állt, a jól ismert Skype-logóval a

képernyőjén. Tíz perc volt az esküvő kezdetéig, és lélekben ott
voltam velük. Jessica felelt érte, hogy ott legyek a reggeli
készülődésen, szóval majdnem olyan volt, mintha a
barátnőimmel lettem volna, ahogy megcsinálták a hajukat és a
sminkjüket. A modern technológiának köszönhetően majdnem
úgy éreztem, hogy ott voltam velük a szobában, és éreztem a
parfümök és hajsprayk keveredésének illatát. Majdnem. A
legmegrendítőbb pillanat az volt, amikor Sasha belebújt a
menyasszonyi ruhájába. Egy szép nő egy szép ruhában mindig
káprázatos, de Sasha maga volt a tökély. A koszorúslányok mind
elsírták magukat a hotelszobámban, és én is csatlakoztam
hozzájuk a kórházi szobámból.
Most pedig a templomban voltak, és Aaron telefonjának a
kameráján át láttam, ahogy Phil arra várt, hogy átadja
Sashának a vezetéknevét.
– Látsz rendesen? – súgta Aaron, és az arca felé fordította a
kamerát. Nagyon jóképű volt ahhoz képest, hogy egyszer azt
mondta, el sem akar menni az esküvőre. Tudtam, hogy értem
vágatta le a haját és vette fel az új ingét, de mégis olyan érzés
volt, mintha egy kavics csúszott volna a cipőmbe.
– Igen. Még egyszer köszönöm, Aaron!
Rám villantotta azt a mosolyt, amitől szerelmes lettem belé.
– Semmiség, kincsem. Ó, jobb, ha csendben maradok.
Szerintem most kezdődik – mondta, és a templom ajtaja felé
fordította a kamerát.
Ez a rész volt a legrosszabb. A várakozás. Nem így terveztük,
amikor Sashával esküvősdit játszottunk gyerekként. Egy
pillanatra úgy éreztem magam, mint egy kukkoló, aki az
ablaknak nyomja az orrát. Egyedül voltam… aztán hirtelen már
nem. Hallottam, ahogy kinyílik az ajtó. Nem a templomé,
hanem a szobámé. Will volt az, és nem a megszokott
rövidnadrágjában, hanem egy kifogástalan, sötét öltönyben.
Még egy szegfű is volt a kabátja zsebében. A mosolya tele volt
sajnálattal.
– Bocs, hogy késtem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sok
idő lesz felöltözni – a mosolyának nem kellett volna ismerősnek
lennie, de úgy éreztem, mintha száz éve ismertem volna. –
Gondoltam, örülnél egy kis társaságnak.
A mankóit ügyesen használva két lépéssel az ágyam mellett
termett. Az egyik kezében egy kis csokor volt egy fehér
szalaggal összekötve.
– Nem tudtam, hogy a többi koszorúslánynak milyen virágja
lesz, de mint főkoszorúslány, úgy gondoltam, szükséged lesz egy
csokorra.

Biztos nagyon unatkozott. Nem lehetett túl érdekes ismeretlen

emberek többórás ünnepségét nézni. Ennek ellenére egyszer
sem reklamált. Amikor Aaron a beszédeket közvetítette, Will
elővett egy üveg pezsgőt és két műanyag pezsgőspoharat.
– Nehogy rajtakapjon a morcos nővér – viccelődött, majd a
reluxákhoz lépett, és lecsukta őket, hogy ne lehessen belátni a
folyosóról. – Van egy olyan érzésem, hogy a pácienseknek nem
szabad berúgnia.
Vigyorogva néztem, ahogy próbálta a lehető leghalkabban
kibontani a pezsgőt. Amikor Phil násznagya tósztot mondott az
újonnan esküdt párra, ötven mérfölddel odébb, egy sötét
kórházi szobában egy tragédia két túlélője ugyanezt tette.

A helyzet iróniája csak sokkal később esett le. Azon a napon,

amelyen Sasha párkapcsolatát ünnepelték, az enyém kezdett
tönkremenni. Nem mintha ezt akkor észrevettem volna.
A beszédek után azt mondtam Aaronnak, hogy leteheti a
Skype-hívást. Arra számítottam, hogy lelép az esküvőről most,
hogy végzett a feladatával? Őszintén szólva, talán igen. Lehet,
hogy nem akart illetlen lenni. Nem ehetek és rohanhatok el.
Vagy csak túl jól érezte magát. Igazságos volt haragudni rá,
amiért jól érezte magát? Persze hogy nem, de ez nem
változtatott a tényen, hogy igenis haragudtam.
Miután Willt elküldte egy rideg nővér, aki látszólag immunis
volt a bájára, ellentmondásos gondolatokkal maradtam
magamra. Nagyon megérintett, amit értem tett aznap. Túlment
a kedvességen, és ez egy kicsit zavart. Talán hibás voltam
abban, hogy biztattam? Visszagondoltam minden egyes
találkozásunkra, jeleket keresve arra, hogy hitegettem volna, de
nem találtam egyet sem. A lábam egy Frankenstein-filmbe illett,
úgyhogy igazán nem éreztem magam vonzónak sem. Nem
mintha az akartam volna lenni bárki szemében, Aaront kivéve.
Nem mintha jobb párt kerestem volna. A gondolat elektromos
sokként rázott meg. Így tekintettem Willre? Jobbnak láttam,
mint a férfit, akivel két éve együtt voltam? Mint a férfit, aki
elment a barátnőm esküvőjére, csak hogy engem boldoggá
tegyen?
Miféle hálátlan barátnő tanulmányozná a Facebookra
posztolt képeket Aaronról, amiken egy pohárral a kezében
nevetgél a tánctéren egy rakás idegennel és hasonlítaná össze a
férfival, aki egy forró napon öltönyt vett fel, csak hogy virtuális
vendég legyen egy ismeretlen esküvőjén?
Egy videó nézése közben aludtam el aznap. A videóban Aaron
egy számomra ismeretlen nővel táncolt. Megpróbáltam nem
elkeseredni, amiért még az incidensem előtt sem tudtam volna
olyan jól táncolni, mint ő. Aaron imádott táncolni. Rájött volna,
hogy velem már nem fog tudni? Ennek irrelevánsnak kellett
volna lennie, de tudtam, hogy számított. Ideje volt elmondani
neki az igazat.

– Kerekesszékben? Örökké?
Szomorúan megráztam a fejem, mert nagyon elborzadt.
– Még nem tudom. Nem tudják. De lehetséges.
– És hogyhogy nem mondták el azonnal? Miért hagyták, hogy
azt hidd, teljesen felépülhetsz?
Nem tudtam a szemébe nézni, és éreztem, hogy elpirultam.
– Végig tudtad? Végig tudtad, és nem mondtad el? Egy csapat
vagyunk, te meg én.
– Többet akartam tudni. Azt reméltem, hogy lesz valami
pozitív hír. Azt reméltem, hogy a következő műtét után…
– A jövő heti után? Bólintottam.
– …pontosabbat tudok majd mondani.
– Szóval nem arról volt szó, hogy azt hitted, elmenekülök,
amikor megtudom, hogy mennyire súlyosan megsérültél?
– Persze hogy nem – hazudtam.
– Ez semmit sem változtat azon, amit irántad érzek – hazudta.
 17

– Annyira sajnáljuk, Bella!

Ne sírj! Ne sírj, mondta egy hang a fejemben. Sajnos ez az
üzenet nem jutott el a szememig. Bólintottam, és apám felé
nyúltam, aki kitartott kézzel várt, majd megszorította a kezem.
A sebész adott nekünk egy kis időt, mielőtt vázolta a jövőmet.
– Ugyan a műtét nem volt olyan sikeres, mint ahogy reméltük,
ez nem az út vége. Ott még nem tartunk.
– Több műtét? – kérdeztem tompán, sajogva az előzőtől, pedig
az már két hete volt. Figyelmeztettek a fájdalmakra, de én
naivan azt mondtam, hogy nem bánom és kibírom. Lenyűgözött
a saját ostobaságom.
– Lesz még műtét, de időre van szükséged, hogy kiheverd az
előzőt.
– Mielőtt felnyitjátok a sebeket, és újracsináljátok az egészet?
Hányszor? Kétszer? Háromszor? Többször?
A sebész sóhajtott.
– Egyelőre lehetetlen megmondani. Lehet, hogy annyi lesz, de
lehet, hogy több. Addig csináljuk, amíg két dolog egyike be nem
következik – apám és én kihúztuk magunkat, mintha a jó
testtartás jobb végeredményt jelentett volna. – Addig folytatjuk
a műtéteket, amíg már úgy látjuk, hogy többé nem érdemes
vagy…
 A tekintete kedves volt, még ha a szavai nem is. Segítettem
neki, mert tudtam, hogy mit akart mondani.
– Vagy amíg azt nem mondom, hogy elég volt.
– Pontosan.

Sasha úgy lebarnult, ahogy csak egy hosszú nyaraláson lehet.

Nászút, nem nyaralás, javítottam ki magam. Most láttam először
az öthetes olaszországi utazása óta. Ő és Phil tanárok voltak, és
kihasználták a hosszú nyári szünetet. A legtöbb ember még csak
álmodni sem mert egy ilyen hosszú nászútról. Mindent le
tudtam olvasni az arcáról, mintha csak egy könyv lett volna.
Meg volt lepve, hogy még mindig a kórházban vagyok, egy
újabb, haszontalan műtét után. Nyugodtan kijelenthettük, hogy
ugyanott tartottam, mint a műtét előtt. Én kezdtem elfogadni a
sorsom, de Sasha még mindig egy csodában reménykedett, amit
én már rég elengedtem.
– Aaron hogy viseli?
Ez az én Sashám. Egyből a nehéz kérdésekkel indít,
gondoltam, ahogy olyan szeretettel néztem a barátnőmre,
amilyenről azt hittem, hogy csak testvérek érezhetik.
– Ismered Aaront.
Rosszallóan összepréselte az ajkait.
– Igen, ismerem.

Ha arra gondoltam, hogy hogyan fogunk szakítani Aaronnal,

akkor azt heves viták és szitkozódás közepette képzeltem el.
Felrobbantunk volna, és csak bámultuk volna, ahogy darabjaira
hullik a kapcsolatunk. A valóságban ez nem volt ilyen drámai,
sokkal rosszabb volt. A balesetem indította el a folyamatot, de a
vég csak egy apró, kordában tartható repedésként kezdődött,
ami idővel pókhálóvá nőtte magát. Hirtelen már nem volt
jelentéktelen a kár, ahogy minden részünket elnyelte.
Olyan lassan kezdődött, hogy csak utólag lett tiszta a kép. A
csókjai rövidebbek lettek, és néha csak az arcomat célozta, amit
a múltban sosem tett. Gyengéden levette a nyakáról a kezemet,
amikor magamhoz húztam. Nagy bajba keverednénk, ha
rendesen megcsókolnálak, mondta mosolyogva, de úgy éreztem,
hogy egy forgatókönyvből olvasott fel.
A második és harmadik műtét között már nem várta meg a
látogatási idő végét jelző csengőt. Túl apró dolog volt ahhoz,
hogy szóvá tegyem, de amikor az órájára nézett, és felállt, olyan
volt, mintha egy kést döfött volna a szívembe. Elkezdett későn
érkezni, és mindig volt rá magyarázata: dugó volt, és nem
jelezte a Google-térkép, vagy nem volt hely a parkolóban.
Jóval Aaron előtt vettem észre, hogy eltávolodott tőlem.
Őszintén azt gondoltam, hogy nem volt tisztában vele. Nem
tudtam, hogy meddig bírtam volna még, ha nem tettem volna
valamit a harmadik műtét után. Aaron már megtanulta
elrejteni a valódi érzelmeit, amikor beszámoltam neki a
legújabb prognózisról. Az arca érzelemmentes volt, és csak a
szeme árulta el, amikor elmondtam, csökkent az esély, hogy
valaha járni fogok. Bólintott, de nem mondott semmit, és ez
sokat elárult.
– Aaron, ide tudnál hívni egy nővért? – kérdeztem egy
erőltetett mosollyal az arcomon. – Pisilnem kell.
 Azt tette, amire kértem, de láttam, hogyan nézett a
kerekesszékre, amikor Rosie belesegített. Vajon azon
gondolkodott, hogy fogja bírni, amikor ez már az ő feladata
lesz? Félúton voltunk a WC-hez, amikor megkértem Rosie-t,
hogy forduljon vissza. Könnyen szétfoszlott volna az
elhatározásom, ha nem néztem volna be az ablakon át a
szobába, ahol Aaron azt hitte, hogy senki sem figyeli. Előredőlt,
és a térdére könyökölt. A testbeszéde levertséget sugárzott. A
haja mindig tökéletes volt, de most kócos volt, ahogy
elkeseredettségében beletúrt.
Hallotta a kerekesszék kerekeinek a nyikorgását, de túl későn
kapta fel a fejét ahhoz, hogy változtasson az arckifejezésén. Úgy
nézett ki, mint egy állat, aki készül lerágni a saját lábát, hogy
szabaduljon a csapdából. Csakhogy Aaron nem ezt tette volna.
Nem lett volna hajlandó elhagyni a sérült barátnőjét. Sosem
hagyott volna el, de rossz okokból maradt volna velem. Csak egy
ember szabadíthatta fel. Én.

– Nem. Persze hogy nem azt akarom.

Pontosan ilyen reakcióra számítottam, amikor felvetettem,
hogy vessünk véget a kapcsolatunknak. Vajon tudta, hogy
annak ellenére, hogy nemet mondott a szabadulásra, remény
csillogott a szemében?
– Nem gond, Aaron. Megértem. Változtak a dolgok.
Megváltoztam.
– Nem kéne hogy számítson. Nem számít – javította ki magát.
Szomorúan rámosolyogtam, és megfogtam a kezét.
– Ez nem igazságos veled szemben. – Láttam a szemében,
hogy egyetértett velem, bár semmi áron nem vallotta volna be.
Ez vereséget jelentett volna, ő pedig nem volt hajlandó
vereséget szenvedni.
– Jó ideig szükségem lesz erre a székre, de az is lehet, hogy
örökké.
És ott is volt. Ahogy a potenciális jövőnkre gondolt,
elkeseredettség rajzolódott ki az arcán. Pont erre volt
szükségem, hogy folytassam.
– A felépülésre kell koncentrálnom. Minden erőmmel azon
kell hogy legyek, de nem fog menni, ha közben miattad
aggódom. Tudom, hogy viszonyulsz a betegségekhez, és látom,
mennyire keményen próbálkozol, de ez így nem fog működni.
Egyikünknek sem – sosem tudtam, hogy ilyen jól hazudtam, de
csak úgy ömlött belőlem. – Magányra van szükségem, hogy
tudjak magamra koncentrálni. Nem igazságos egy olyan
ígérethez kötni téged, amit nem mondtál ki.
Egy kissé elpirult, és elgondolkodtam, hogy vajon feltűnt-e
neki az apró sértés. Két év sok idő ahhoz, hogy ne beszéljünk a
jövőnkről.
– Ez még akkor is nagy feladat lenne, ha elköteleztük volna
magunkat – mondtam, és a lábamra mutattam, amire még
mindig képtelen volt ránézni. – Mindketten tudjuk, hogy
minden teljesen más lesz, amikor kijutok innen, szóval
szerintem az lenne a legjobb, ha szünetet tartanánk. Ha
meglátnánk, hogy érezzük magunkat egymás nélkül.
Lassan bólintott. Azért értett egyet, mert azt gondolta, hogy
ezt akartam? Nem vette észre, hogy egy szavamat sem
gondoltam komolyan?
 – Talán igazad van. Ha tényleg ezt akarod, és tényleg erre van
szükséged…
Talán elgyengültem volna, ha nem áll fel és tapogatja meg a
zsebét, hogy megbizonyosodjon, benne van a kocsikulcsa.
– Igen, tényleg ezt akarom. Az lenne a legkönnyebb, ha nem
találkoznánk többet.
Kit próbáltam átejteni? Semmi sem volt könnyű ebben. Ugyan
én kezdeményeztem ezt az egészet, mégis azt kívántam, bárcsak
küzdött volna értünk. Az igazat megvallva, tényleg szomorúnak
tűnt, amikor a kerekesszékemhez lépett, hogy elköszönjön. A
kartámlájára tette a kezét, és utoljára megcsókolt. Máris olyan
íze volt, mint valakinek, akit egyszer szerettem.
Helyesen cselekedtem? Ahogy Aaron az ajtó felé indult,
elbizonytalanodtam, de ő meg sem próbált ellenkezni. Ez nem
volt elég árulkodó? A szíve mélyén ezt akarta, még ha nem is
vallotta be rögtön magának. Bármennyire is fájt, az egész
jelenet pont úgy játszódott le, mint ahogy vártam. De Aaron
búcsúszavai mindent megváltoztattak. Visszafordult az ajtóban.
– Tudtad, hogy nézegettem gyűrűket?
Egy ideig nem fogtam fel, mit mondott, mintha idegen nyelvre
váltott volna. Őszinte meglepetésemben lassan megráztam a
fejem.
– Fel akartam tenni a nagy kérdést. Nyáron, Sasha esküvője
után. Azt gondoltam, hogy nem akartál volna a babérjaira törni
– humortalanul elnevette magát, és megvonta a vállát, mintha a
rendelését változtatta volna meg egy étteremben és nem egy
sorsfordító döntést. Amikor már azt gondoltam, hogy a szívem
nem tud többet elviselni, egy újabb tőrt döfött bele. – Arra
gondoltam, hogy Indiában kérem meg a kezed.
India. A nyaralás, amiről oly sokat beszéltünk, de sosem
jutottunk el a foglalásig. Egy majdnem leánykérés és egy
majdnem nyaralás. Ez mind feltételes volt, mert nem kérte meg
a kezem, csak azt mondta, hogy tervezte. A baleset előtt. Ez a
jövő a régi Bellának volt megírva. Az új Bellára egy másik
történet várt.
– Sosem fogod tudni, mennyire szeretném, hogy mások
legyenek a dolgok. Annyira jók lehettünk volna együtt – mondta
szomorúan.
Menj! Kérlek, menj el, mielőtt összezúzod azt is, amit a Hibrid
nem.
– Nem tudlak nem szeretni, Bella.
Remek utolsó mondat volt, még ha nem is őszinte.
Apa csak morgott, amikor elmondtam neki, hogy szakítottunk
Aaronnal. Ritkán hallottam ilyen hangot a kutyafodrászaton
kívül. Sosem volt oda Aaronért, de borzasztóan dühös volt rá,
amiért nem tartott ki mellettem a baleset után.
Sasha prózaibb véleménnyel volt a helyzetről.
– Mekkora egy seggfej – mondta, majd olyan erővel átölelt,
hogy belefájdult a bordám. – Sosem érdemelt meg téged – súgta.
Aaron érdekében reméltem, hogy nem találkozik Sashával,
amíg le nem csillapodik a fortyogó dühe, mert súlyos sérülést
okozhatna neki.
– Ugye nem az fog történni, hogy elmondom, sosem volt
szimpatikus, aztán újra összejöttök, és nagyon kínos lesz az
egész? – kérdezte Wayne.
Válaszul szomorúan megráztam a fejem.
 – Nem hiszem, hogy van rá esély.
– Remek. Akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy az a fickó egy
barom.
Józanító volt megtudni, hogy milyen véleménnyel voltak a
közeli barátaim a férfiról, aki két évig az életem része volt. Ha
nem történt volna meg a baleset, és Aaron megkérte volna a
kezem, vajon sosem mondtak volna semmit? Elképzeltem egy
ceremóniát, ahol mindannyian felállnak, és hangoztatják az
ellenvetéseiket.
 18

– Szerinted hibát követtem el?

Will összeráncolta a homlokát, és hosszas ideig töprengett. A
seb, ami egyszer egy vérvörös felkiáltójel volt a homlokán, már
csak egy halvány, rózsaszín csík volt.
– Szerinted?
– Az nem válasz, hanem még egy kérdés.
Will elvigyorodott, és kényelembe helyezte magát a látogatói
széken. Kinyújtotta a lábát, és eltűnődtem, hogy gondot okozott-
e neki a törött bokája. Végignéztem, ahogy gipszről és mankóról
lábszárrögzítőre és sétabotra váltott, és már azokra sem volt
szüksége. Még sántított, de minden látogatásnál egyre kevésbé
volt észrevehető.
– A szakítás kemény dolog. Akkor is fáj, ha tudod, hogy jól
döntöttél – a szemében megvillant egy emlék, és tudtam, hogy
nem az én kapcsolatomról beszélt, hanem a sajátjáról. A
látogatásai során nagyjából mindenről beszéltünk, de arról
soha. Ugyan felkeltette a kíváncsiságom, úgy éreztem,
tapintatlan lett volna kérdezősködni. Nem volt olyan a
barátságunk. Bár ha kategorizálnom kellett volna a
kapcsolatunkat, akkor nagy bajban lettem volna.
– Will még mindig látogat? – kérdezte Sasha a csillogó
magazinokat nézve, olyan közömbösséggel, amin könnyen
átláttam.
– Igen. Még mindig beugrik, amikor be kell jönnie kezelésre
vagy gyógytornára.
– Hmm. Nagyon csúnyán eltörhetett a bokája, ha ilyen sokáig
kezelésre kell járnia – mondta Sasha az egyik újságot
lapozgatva.
Összeráncoltam a homlokom.
– Tudom, hogy mire célzol, de nem arról van szó. Will csak
kedves és illedelmes akar lenni – mondtam, ahogy próbáltam
leküzdeni az arcom pirulását.
– Ó, Bella! Az „illedelmesség” nagyjából két látogatást jelent, a
„kedvesség” pedig nagyjából egy hónapig tart. Nem gondolod,
hogy talán más okból látogat meg még mindig?
Tagadó tekintetet vetettem rá, ő pedig megvonta a vállát, de
sikeresen elvetette bennem a magot, ami sajnos gyökeret
eresztett. Will minden látogatásánál eszembe jutott a kérdés.
– Ahhoz, hogy válaszoljak a kérdésedre, jobban kéne
ismernem Aaront – mondta. Egy politikus válasza volt, de nem
is számítottam többre. – Csak egyszer találkoztam vele, így hát
nem lenne igazságos róla és a kapcsolatotokról ítélkeznem. Azt
viszont tudom, hogy egy olyan traumatikus esemény után, mint
amin keresztülmentünk, természetes drasztikus döntéseket
hozni az élet minden terén. Tudtad, hogy a nagy traumát átélő
emberek nyolcvanöt százaléka jelentős életstílus-változáson
megy át? – Ez is a kitalált statisztikáid egyike? – szórakoztató
szokás volt, ami mindig ki tudott csalni belőlem egy mosolyt.
– Lehet – felelte vigyorogva, és aztán valami váratlan dolog
történt. Elkomolyodott, és valami felfoghatatlan érzelem jelent
meg a tekintetében. Meginogtam, mintha léptem volna egyet, és
eltűnt volna alólam a talaj.
Zavarodottságomban úgy éreztem, muszáj kitöltenem a
csendet.
– Te része vagy ennek a nyolcvanöt százaléknak? Milyen
változásokat tervezel?
Ahelyett, hogy viccelődött volna, rám szegezett tekintettel
bólintott.
– Abbahagyom az újságírást.
– Tényleg? Azt hittem, imádsz írni.
Miközben elmosolyodott, elszakítottam a tekintetemet az
övétől, és feleslegesen sok ideig töltöttem vizet egy pohárba,
aztán egyből megittam, pedig nem voltam szomjas.
– Azt nem mondtam, hogy abbahagyom az írást. Csak az
utazási útmutatókra és a vidámparkkritikákra gondoltam. Ideje
végre a szenvedélyeimmel foglalkozni. Az élet túl rövid ahhoz,
hogy mást tegyek.
– És mit akarsz csinálni? Mik a szenvedélyeid?
Megint az arcomra nézett, és hosszú ideig nem válaszolt.
– Írni fogok egy regényt. Pár éve már gondolkodom ezen, de
sosem kezdtem neki. Úgy érzem, itt az ideje.
– Hát, jó neked – mondtam őszintén, de közben úgy éreztem,
hogy egy teljesen másik, néma beszélgetés folyt köztünk. –
Milyen könyv lesz? Krimi?
– Igazából leginkább egy szerelmes történetet szeretnék írni.
Semmi okom nem volt zavarba jönni. Nem mintha a Szürke
ötven árnyalata férfi verzióját akarta volna megírni. Mégis
éreztem, hogy elpirultam. Csendben nézett, ahogy a partig
szörföztem a szégyenkezés hullámán.
– Szeretném, hogy elolvasd.
Ez igazán hízelgő volt, de egy kicsit összezavart.
– Ha nem kutyákról szól, akkor nem igazán tudok segíteni.
Máshoz nem értek.
– Szerintem meglepnéd magad – felelte Will enigmatikusan,
és nem árult el semmit a projektjéről.
– Csak várd ki, és meglátod – mondta.
– Ne aggódj, nem megyek sehová.

A kórházi ágyamból néztem, ahogy a levelek megbarnultak és

összezsugorodtak a fákon. Láttam, ahogy lustán szállingóztak a
levegőben, miközben az ég levetette a nyári kékségét, és őszi
szürkeség vette át a helyét. Ekkor már öt hónapja voltam a
kórházban, és négy jelentősebb, változó sikerű műtéten voltam
túl, és megszámlálhatatlan órányi terápián, fizikain és
mentálisan egyaránt. Elértem egy olyan pontra, ahol a kórházi
életem valóságosabbnak tűnt, mint az, amit kint éltem. Az új
valóság kitaszította a régit.
Ujjonganom kellett volna a hírtől, hogy már csak napokat
kellett a kórházban töltenem, de a gondolat nagyon
megrémisztett. Az orvosokkal arra a megállapodásra jutottunk,
hogy hat hónapot várunk, mielőtt döntést hozunk a további
műtétekről.
– Még mielőtt konklúzióra jutnánk a további műtétek
kapcsán, nézzük meg, hogy viseli az életet a kórházon kívül és
hogy milyen hatékonysággal tudjuk menedzselni a fájdalmait –
ajánlotta a sebészem. Akkor nagyon izgatott voltam, hogy
elhagyhatom a kórházat, de most rettegtem az ötlettől.
Apa természetesen egyből praktikus üzemmódba kapcsolt.
Hónapokig hasznavehetetlennek érezte magát, és végre
lehetősége adódott valami hasznosat csinálni. Három hétre
visszamenőleg lemondta a munkáit, átalakította a lakásomat és
a kutyafodrászszalont, hogy tudjak bennük közlekedni. Az
ácsszakértelmét bevetve alacsonyabbra alakította a bútorokat,
szélesítette az ajtókat, és rámpákat tett a lépcsők mellé.
– Ugye tudod, hogy ezt több szociális segítő hatósági osztály is
megcsinálta volna? – mondtam finoman, amikor részletesen
elmagyarázta a korlátot, amit beszerelt a WC-be, hogy segítség
nélkül át tudjak ülni. A gyógytorna annyira megerősítette a
felsőtestemet, hogy a bicepszem Madonnáéval vetekedett, és a
korábban túl nagynak ítélt kutyáknak már esélye sem volt az
izmaim ellen. Fel tudtam állni, de csak egypár másodpercre és
segítséggel. Még egy apró lépés is túl megterhelő volt.
– Arra még van időnk – nyugtatott meg Heidi, a fő
gyógytornász, amikor egy próbálkozás után visszaestem a
kerekesszékbe. – Mindenki a saját tempójában halad. Ha hat
hónap kóma után eljutottam valakivel a sétálásig, akkor önnel
biztos nem adom még fel. – Tiszteltem a kitartó optimizmusát,
de nem voltam biztos benne, hogy sikertörténet leszek.
– Csak azt remélem, hogy egyszer majd úgy tudjak sétálni,
mint ahogy Will sétál manapság. Mintha már nem is sántítana.
– Kicsoda? – kérdezte Heidi, miközben begépelt valami a
számítógépbe.
– Will. Will Carmichael. Az egyik páciense. Ugyanabban a
balesetben törte el a bokáját, mint amiben én megsérültem.
 A szőke, rövid hajú gyógytornász lassan megrázta a fejét,
majd felkészült, hogy újra megkínozzon.
– Bocsánat, nem ismerős a név. Biztos, hogy hozzám tartozik?

– El kell mondanom valami fontosat.

Sashára néztem, aki a moher sáljával babrált. Zavartan
tépegette a kilógó szálakat, mintha egy csirkét kopasztott volna.
– Terhes vagy! – tippeltem izgatottan. – Keresztanya leszek.
Sasha félbehagyta a sálja boncolását, és elborzadva rám
nézett.
– Nem! Adj nekünk egy kis időt, Bella, még csak harminc
másodperce vagyunk házasok.
– Öt hónapja, három hete és két napja – javítottam ki. A
kórházban remekül megtanultam számon tartani az idő
múlását.
Sasha megrázta a fejét, továbbra is kétségbeesve.
– Akkor mi az?
Lenézett a lábára, mintha a nadrágja anyaga a teljes figyelmét
igényelte volna.
– Nem biztos, hogy el akarom mondani.
– Akkor miért említetted?
– Mert el kell mondanom, hogy nem vagyok biztos benne,
hogy jó ötlet.
Közelebb gurultam a székéhez. Egész jól kezeltem már a
kerekesszéket.
– Ki vele, még mielőtt egy kézzel kipréselem belőled –
felhúztam a pólóm ujját, és befeszítettem a bicepszemet. – Akár
most is megtehetném.
 Még ez is csak egy apró mosolyt csalt ki belőle. Aggódni
kezdtem.
– Mi az, Sasha? Kezdesz megijeszteni.
Megfogta a kezem, mielőtt megszólalt volna, ami nem lehetett
jó jel.
– Láttam Aaront.
A szívemnek több idő volt értelmezni a hírt, mint az
agyamnak. Egy pillanatra megállt, majd mintha azt pótolta
volna, zakatolni kezdett.
– Ó! – ez az egy betű ezernyi érzelmet foglalt magába. – Hol?
Megnevezte a népszerű bárt, ahová gyakran jártunk.
Felkészültem, hogy halljak a lányról, aki vele volt. Kellett hogy
legyen vele egy lány. Aaron már biztosan továbblépett,
gondoltam.
– Őszintén szólva, nem festett valami jól. Ettől felkaptam a
fejem.
– Hogy érted?
– Csak… más… olyan levert. Nem a szokásos, túlzottan élénk
Aaron volt. Le is fogyott, de nem jó értelemben – szünetet
tartott, mert nem akart többet mondani, de tudta, hogy muszáj.
– Kérdezősködött rólad.
Ettől megint nekilódult a szívem. Tudtam, hogy Aaron már a
múlté, de néha mégis elfelejtettem. Sasha nem tudhatta, hogy
milyen közel álltam többször is ahhoz, hogy felhívjam. Hogy
hányszor tartottam a névjegye felett az ujjamat, és tűnődtem
azon, hogy mi lenne, ha felhívnám. Szerencsére sosem tettem.
– Elmondtam neki, hogy jövő héten kiengednek. Nem tudom,
hogy el kellett volna-e mondanom – mondta Sasha, és idegesen
az ajkába harapott.
Megpróbáltam a lehető legközömbösebben megvonni a
vállamat.
– Előbb-utóbb úgyis megtudta volna. Nem mintha
nemzetközileg őrzött titok lenne.
Sasha bólintott, és látszólag még mindig aggasztotta valami.
– Szerintem… szerintem még mindig szeret téged.
Arra számítottam, hogy megint zakatolni kezd majd a szívem,
de nyugodt maradtam.
– Értem.
– Mindegy, csak gondoltam jó, ha tudod.
– Köszönöm, hogy elmondtad és hogy nem verted agyon.
– Ilyen közel álltam hozzá – mondta Sasha a mutató- és a
hüvelyujja közötti apró réssel jelezve, hogy milyen közel is állt
hozzá. – De nem volt szívem hozzá.
Sasha valami más, Aarontól független témát keresett, és akkor
lelte meg, amikor meglátta a nagy borítékot az
éjjeliszekrényemen.
– Az micsoda?
Ösztönösen közelebb akartam magamhoz húzni, nehogy
belenézzen, mert még én sem tettem.
– Will kézirata.
Annyira magasra emelte a szemöldökét, hogy eltűnt a
frufruja alatt.
– Téged kért meg elsőnek, hogy olvasd el?
Tudtam, hogy elpirultam, de reméltem, hogy a
vállvonogatásom ellensúlyozta.
– Úgy tűnik, igen.
 – Biztos van egy ügynöke, aki elolvassa a dolgait, nem?
– Nem tudom. Csak megkért, hogy olvassam el, én pedig
beleegyeztem.
Láttam Sashát, hogy mennyi kérdés merült fel benne, és hogy
milyen erővel küzdött, hogy ne csússzanak ki a száján.
– Jó?
A pulzusom gyorsan lüktetett a nyakamban.
– Nem tudom. Még nem olvastam bele. Nem volt rá időm.
Csak egy igazi barát nem vonta volna kérdőre az egyértelmű
hazugságot. Napi tizennyolc órát töltöttem ébren, aminek a
nagy részében egyedül voltam a szobámban. Persze hogy lett
volna időm elolvasni a kéziratot az elmúlt öt napban.
– Nemsokára belekezdek.

Négyszer is elolvashattam volna a regényt, mire összeszedtem a

bátorságot ahhoz, hogy kinyissam a borítékot. Nem tudtam,
hogy miért féltem tőle annyira. Megtiszteltetés volt, hogy engem
választott az első olvasójának, és arcátlanságnak éreztem a
vonakodásomat.
– Mi van, ha nem tetszik? – kérdeztem, amikor a kezembe
nyomta a borítékot.
– Akkor mondd azt.
– És mi van, ha azt gondolom, hogy ez a legjobb könyv, amit
valaha írtak?
– Akkor főleg – mondta mosolyogva.
Megköszörültem a torkom, és lenéztem a borítékra, amelyben
háromhavi munkájának gyümölcse rejtőzött.
– És mi van, ha nem tudom megmondani a különbséget?
 Ettől felnevetett.
– Csak olvasd el, Bella. Mondd el, hogy mit gondolsz róla. Ez
nem egy teszt. Ha utálod, akkor sem fog megváltozni köztünk
semmi.
– Nem fogja tönkrevágni a barátságunkat? – az utolsó szónál
megbotlott a nyelvem. Majdnem a „kapcsolatunkat” szót
használtam. De az pont olyan pontatlan kifejezés lett volna,
mint a barátság. Az egyik kevés volt, a másik sok. Valahol a
kettő között jártunk, és egyikünk sem tudta, hogy mi történne,
ha meg kellene neveznünk a dolgot.

Megvártam, amíg elcsendesedett a kórház. A vacsorát, ami

inkább volt késői ebéd, már rég elvitték. A gyógyszeres kocsit
toló nővér már szétosztotta a tablettákat. Kissé összeráncolta a
homlokát, amikor nem kértem semmit az alváshoz. Eleget
halogattam ennek a könyvnek az elolvasását, és elhatároztam,
hogy egy ültő helyemben elolvasom az egészet, még ha egész
este ébren is kell maradnom. Valahogy éreztem, ahogy amint
belépek a világba, amelyben Will az elmúlt három hónapját
töltötte, nem fogok tudni kiszállni belőle, amíg nem végzek.
Amikor már csend volt, lekapcsolták a lámpákat, és csak
suttogva beszélgettek, felkapcsoltam az éjjeli lámpát, és
kivettem a borítékból a kéziratot.
Will regényének az első verziója háromszáz oldal volt, és az
első néhány oldal után elvesztem benne. Hallottam a távoli
templom harangjának hangját, ahogy ütött, de azon az
emlékeztetőn kívül a kórházból egy olyan helyre csöppentem,
ahová még sosem vitt senki. Mosolyogtam, nevettem és még
sírtam is párszor, ahogy az elolvasott lapok száma egyre nőtt.
A madarak már befejezték a reggeli nótájukat, mire
elolvastam a VÉGE szót. Teljesen elnyelt a történet, és még
mindig szorosabb kapcsolatban álltam Will karaktereivel, mint
a valósággal. Összerendeztem a papírokat, hogy
visszacsúsztassam őket a borítékba, de észrevettem, hogy az
egyik rossz helyen volt. Véletlen lett volna, hogy a
köszönetnyilvánítás a kézirat hátuljára került, és nem az
elejére?
A szavakra tettem az ujjaim. Értettem, hogy mit jelentettek,
de mégsem értettem semmit.
Bellának.
Beszélnünk kell!
Tömör üzenet volt, szinte brutálisan kurta, a százezer szavas
elegáns próza után. Majdnem azonnal válaszolt, mintha a
kezében lett volna a telefon, és erre a pillanatra várt volna.
Elolvastad.
Kijelentés volt, nem kérdés.
Igen.

Máris megyek.
Nem számítottam rá, de ideges voltam. Még nagyobb
meglepetésként ért, hogy ő is. A látogatási időt figyelmen kívül
hagyva egyből a kórházhoz vezetett. A sötét haja még mindig
nedvesnek tűnt az indulás előtti zuhanytól.
Először láttam bizonytalannak, ahogy az ajtóban állt és a
reakciómat fürkészte. Talán volt is rá oka. Kimerültnek kellett
volna lennem az álmatlan éjszakától, de vibráltam az
adrenalintól.
Mintha egy örökkévalóságig bámultuk volna egymást. Will
szeme beszélt az enyémhez, míg látszólag elfelejtettük, hogy
kellett megszólalni. Annyi mindent akartam mondani, kérdezni,
de ahogy Will az ágyamhoz lépett, szertefoszlott a fejemben az
előkészített szöveg.
– Kerekesszéke van.
Nem kellett megkérdezni, hogy kicsodának. Vagy hogy
micsoda. Mégis tisztáztam, hátha elfelejtette ezt a borzasztóan
fontos részletet.
– Emilia. A könyved főhőse. Autóbalesetet szenved, amitől
kerekesszékbe kerül. – Will még mindig a szemembe nézett.
Lassan bólintott.
– Sosem fog már sétálni?
Összerezzent, mintha a szavaim éles tárgyak lettek volna,
amiket hozzávágtam.
– Nem, nem fog.
Voltak kérdéseim a cselekménnyel kapcsolatban, de egy
sokkal fontosabb kérdéstől jelentéktelennek tűntek.
– Én vagyok Emilia, ugye? Erről szólt ez az egész? – Will
felkapta a fejét, és láttam rajta az őszinte meglepetést. – Ez a sok
látogatás csak kutatómunka volt a könyvedhez?
Sértettnek hangzottam, és nem tehettem ellene semmit, mert
az is voltam. Bepiszkolódott valami, ami olyan tiszta és értékes
volt. Attól féltem, hogy végleg tönkrement.
Will nehéz léptekkel az ágyam mellé sétált. Olyan nehézkesen
lépett, mintha a sok gyógytorna időpocsékolás lett volna.
– Persze hogy nem. Hogy kérdezhetsz ilyet? Vártam egy
pillanatot, hogy összeszedjem magam.
– Mert jelen pillanatban csak ez tűnik logikusnak. Mindenki
megkérdőjelezte, hogy miért jöttél mindig vissza. Most már
tudom a választ.
Will lassan megrázta a fejét.
– Rosszul érted. Nem azért látogattalak meg, hogy
felhasználjam a könyvemben, ami veled történt. Te inspiráltál
arra, hogy megírjam a történetet.
– Nem számít a sorrend. Jó sok időt megtakaríthattál volna.
Ha azt akartad tudni, hogy milyen az, amikor szétesik az életed
egy értelmetlen baleset miatt, és azt mondják, hogy soha többé
nem fogsz járni, csak rá kellett volna kérdezned. Nem kellett
volna hónapokig úgy tenned, mintha a barátom lettél volna.
– Nem akarok a barátod lenni – felelte Will, és látszólag
megrémült a beismeréstől, amit mintha kitéptek volna belőle. –
Mármint… az akarok lenni. Persze hogy az akarok lenni. De
rosszul látod a helyzetet. Már hónapokkal korábban
elkezdődött… nekem legalábbis.
– Nem értem, miről beszélsz.
Will tekintete szomorú volt, a hangja gyengéd.
– Szerintem érted.
Hirtelen értelmet nyertek Sasha utalásai. Nem lehetett nem
hallani Will szavaiban az iróniát, vagy nem észrevenni a
rózsaszín foltokat az arcán, de elég bátor volt ahhoz, hogy végig
a szemembe nézzen.
– A bokám csak részlegesen tört el, gyorsan meggyógyult.
Néhányszor el kellett mennem a gyógytornászhoz, és kész. Az
hónapokkal ezelőtt volt. Nem volt okom újra és újra visszajönni
a kórházba – a mosolya bánatos kis félmosoly volt. –
Pontosabban egészségügyi okom.
Akaratlanul a kéziratára néztem.
– És soha nem a rohadt könyv miatt jöttem – motyogta Will, és
hirtelen elkezdte eltépni a lapokat.
Nagyokat pislogtam, elborzadva néztem a munkája
szimbolikus megsemmisítését. Legalábbis reméltem, hogy
szimbolikus volt. Biztos nem ez volt az egyetlen példány. Ugye?
Will zihált, és eltökélten tépegette a papírokat, amikor
finoman a karjára tettem a kezem. Forró volt a bőre.
– Mondd, hogy el van mentve a számítógépeden. Mert
elképesztően jó.
Egy pillanatra azt hittem, hogy a szavaim nem lesznek
képesek csillapítani, de megnyugodott, és lassan kifújta
magából a feszültséget.
– Tudtad, hogy az írók ötvenkét százaléka elfelejti lementeni a
munkáját?
– Ezt most találtad ki, igaz? – kérdeztem mosolyogva.
Will megvonta a vállát, és félretette a kézirat maradványait.
Látszólag nem érdekelte, hogy a lapok lecsúsztak az ágyról és a
földre hullottak.
– Neked írtam ezt a könyvet, és miattad, nem rólad. Ez így
érthető? – elveszettnek tűnt ahhoz képest, hogy milyen jól értett
a szavakhoz. – De ha nem akarod, hogy megjelenjen, akkor nem
fog. Ez a könyv egy ajándék neked.
A szívem zakatolni kezdett, és egy pillanatra megijedtem
attól, hogy hová jutottunk. Hogy történt? Szokásomhoz hívem
bizonytalanságomban a humort hívtam segítségül.
 – Jaj, ne, én nem vettem neked semmit. Szükségünk volt a
felszabadító nevetésre.
– Tudom, hogy úgy érzed, hirtelen jött, de bennem ez már
régóta zajlik. Hogy őszinte legyek, már akkor elkezdődött,
amikor a Hibriden voltunk – mondta Will elkomolyodva.
– Tényleg? – kérdeztem cincogó hangon. – Én azt hittem, hogy
az együtt átélt incidensnek köszönhettük a kapcsolatunkat. Azt
hittem, azért voltunk barátok. Sosem gondoltam volna… nem
vettem észre… – nem voltam képes befejezni a mondatot. Az
arcom olyan volt, mint egy paradicsom – nem tudtam, hogy így
érzel. Azok után, ami történt velem, nem gondoltam volna, hogy
bárki is így tekint majd rám.
Will megrázta a fejét, mintha valami hatalmas butaságot
mondtam volna.
– Bella, ha úgy látnád magad, mint ahogy én látlak… El lennél
varázsolva – mondta gyengéden.
Elhomályosodott a világ. A szavai, az őszinte hangja
könnyeket csaltak a szemembe.
– De sosem mondtál semmit. Még csak nem is utaltál rá. A
kezemért nyúlt, és az ujjait az enyéim közé csúsztatta.
– Nem tehettem. Nem volt jó az időzítés. Először is ott volt
Aaron, és semmiképp sem akartam közétek állni. Aztán amikor
szakítottatok, láttam rajtad, hogy még nem engedted el. Csak
még jobban összezavart volna, ha egy szerencsétlen idióta
szerelmet vall neked. Úgy döntöttem, hogy megvárom, amíg
túlteszed magad rajta.
Hosszas ideig csend volt.
– Még mindig várok.
 Ez volt az a pillanat, amikor azt kellett volna mondanom,
hogy már semmit sem éreztem a férfi iránt, akit két évig
szerettem. Will mélyen a szemembe nézett. Még pislogni is
lehetetlennek tűnt.
– Még nem történt meg, igaz?
Nyeltem egy nagyot a szoba némaságában. Elég bátor volt
ahhoz, hogy elmondja, mit érez. Teljes őszinteséget érdemelt
válaszul.
– Úton vagyok felé, de nagyon nehéz.
Will bólintott, mintha nem ezt a választ akarta volna hallani,
de nem igazán lepődött meg.
– Nem kell sietni, Bella. Nincs rajtad nyomás, és soha nem is
lesz. Csak a gyógyulásra kell koncentrálnod. Viszont el kellett
mondanom, hogy mit éreztem. Utáltam Aaront, amiért hátat
fordított neked, de hálás voltam neki, amiért nem látta, hogy
minek fordított hátat.
Will a szájához emelte a kezemet, és gyengéden megcsókolta.
– Én sosem fordítanék neked hátat.
A mosolyom apró volt, de a szeme fényesen ragyogott. Olyan
volt, mintha próbáltam volna a napba nézni. Még nem álltam
készen. Lenéztem a földön heverő lapokra, hogy elvonjam a
figyelmem.
– Szóval Emilia beleszeret Sambe, a sofőrbe, aki elütötte. Ez
milyen őrületes már?
Will megvonta a vállát.
– A közös balesetet szenvedő emberek hatvannyolc százaléka
egy éven belül összeházasodik. Sam és Emilia bizonyíték erre.
Egy pillanatra elkomolyodott a tekintete.
 – Semminek sem kell megváltoznia köztünk, ha nem akarod –
nyugtatott meg –, csak azt akarom, hogy tudd, ha valaha készen
állsz…
A telefon rezgése olyan volt, mint egy kitartó darázsé. A
lehető legrosszabb pillanatban szakított minket félbe. A
telefonomra néztem, ami a képernyőjével felfelé feküdt az
ágyon. Megjelent rajta egy WhatsApp-üzenet, Will pedig elég
közel volt ahhoz, hogy ő is el tudja olvasni. Elállt a lélegzetem.
Hatalmas idióta voltam, Bella. Egy igazi barom. Hogy telhetett
ennyi időbe, hogy rájöjjek, nem tudok nélküled élni? Hívj fel, hadd
magyarázzam meg. Megváltoztam. Tényleg. Szeretlek, kicsim!
Mindig is szerettelek, és mindig szeretni foglak. Aaron xx
 19

Hat hónappal később

Olyanok voltak, mint két új szülő, akik mindketten tolni akarták

a babakocsit. Csakhogy nem egy babakocsit toltak, hanem egy
kerekesszéket, pedig egyedül is át tudtam volna tolni magam a
bolt bejáratán. Sasha haragosan Wayne-re nézett, aki úgy tett,
mintha nem vette volna észre. Aznap sokadszorra
elgondolkodtam, hogy vajon jó ötlet volt-e mindkettőjüket
megkérni, hogy jöjjenek el velem.
A vastag szőnyeg futóhomokként nyelte el a kerekeket,
megállítva a Fleurs Esküvőiruha-szalon bejáratában.
Hátranéztem, és attól féltem, hogy két fekete csíkot találok majd
magam mögött a szőnyegen, de szerencsére egy sem volt.
A bolt tulajdonosa egy antik asztal mögött ült a bolt sarkában.
Kecses mozdulattal felállt, mint ahogy egy fekete liliom kinő a
földből. Fogadni mertem volna, hogy a ruhája haute couture.
Zavartan a fal mellett sorakozó esküvői ruhákra néztem. Sasha
ebből a boltból vásárolta az övét, és megállás nélkül azt
hajtogatta, hogy én is itt kezdjem az esküvői ruhám keresését.
– Ez a legjobb hely a városban – dicsőítette a boltot, ami lehet,
hogy igaz volt, de úgy éreztem, hogy nem nekem való.
 Gwendoline Flowers, a Fleurs tulajdonosa mintha lebegett
volna, amikor közeledett felénk. Kitartotta az elegáns, vékony
ujjú kezét. A körmei ugyanolyan vérvörösek voltak, mint az
ajkai. Ezeket kivéve teljesen feketében volt. Tetszett, hogy
automatikusan lehajtotta a fejét, amikor kezet ráztunk. Nem
mindenki tette meg. Sokaknak nehezére esett egy mozgássérült
ember szemébe nézni. Ami még rosszabb, hogy voltak, akik a
kerekesszékből az intellektus hiányára következtettek.
Leginkább viccesnek találtam, amikor lassabban és
hangosabban beszéltek, mintha halláskárosodás miatt ültem
volna kerekesszékben.
– Biztos te vagy Bella, a menyasszonyom – alig bírtam
elfojtani a mosolyom a köszöntésétől, ami úgy hangzott, mintha
ő venne feleségül –, és persze Sasha. Mi már ismerjük egymást.
Észrevettem, hogy a barátnőm jobban kihúzta magát, amikor
köszönt az idősebb nőnek. Gwendoline láttán megbánta az
ember, hogy nem járkált egy nehéz könyvvel a fején. Azon
kaptam magam, hogy jobban kihúztam magam a székemben.
A bolttulajdonos szúrós tekintete Sashára, rám, majd Wayne-
re repült, aki a székem másik oldalán állt.
– Ő lenne a vőlegényünk? Mindhárman idegesen
felnevettünk.
– Neeem – mondta Wayne, eltúlozva a nőies csivitelést, ha
Gwendoline-nak netán tisztázásra lett volna szüksége. – Bella jó
barátja vagyok. A divatérzékem miatt kért meg, hogy jöjjek el
vele.
Gwendoline gyorsan végigmérte. Először a kócosra zselézett
hajára nézett, majd a hegyes, bordó cipőjére.
 – Hát persze – mondta, mintha magától értetődne. Végig
mosolyogtam, ahogy a bársonnyal borított díványhoz vezetett
minket. Az első benyomásom ellenére úgy döntöttem, hogy
kifejezetten szimpatikus volt ez a nő.
– Szóval… Mesélj egy kicsit az esküvődről. Mikor lesz, és hogy
képzelted el magad a nagy napon?
Megfogtam a bal kezemen lévő, rendkívüli
gyémántgyűrűmet. Már két hónapja hordtam, és még mindig
nem tudtam vigyorgás nélkül ránézni. A nehéz pillanataimban,
amik általában az orvosi rendelőben voltak, erőt és bátorságot
adott. Most ezekre is szükségem volt, hogy kimondjam a
szavakat, amelyektől minden menyasszonyiruhabolt-tulajdonos
retteg.
– Ez lehet, hogy probléma lesz. Az esküvő nagyon közeleg.
Nyelt egyet, és hirtelen már közel sem volt olyan lágy az arca,
mint addig.
– Mikor lesz pontosan?
– Hat hét múlva – mondtam sajnálkozva.
Sasha gyorsan a segítségemre sietett, mint egy hűséges
labrador.
– Bellának nyár végén lesz egy műtétje, így előbbre kellett
szervezni az esküvőt.
Hálásan a barátnőmre mosolyogtam. Hogy semmiképp se
törpüljön el, Gwendoline másik kérdésére Wayne válaszolt.
– És gyönyörű szeretne lenni! Bár akkor is az lenne, ha egy
szemeteszsákot adnál rá – mondta, majd rám kacsintott.
Nekem voltak a világon a legjobb barátaim. Lehet, hogy sokat
veszekedtek, de senki sem lett volna alkalmasabb, hogy
elkísérjen menyasszonyi ruhát venni. Hirtelen szomorúság
öntött el, ahogy arra az emberre gondoltam, akinek szintén itt
kellett volna lennie. Mindig nagyon hiányzott anya, de
általában tompa és kontrollálható fájdalom volt. Ma viszont
élesebb volt. A ruhaválasztás egy tipikusan anya-lánya dolog, és
akármilyen csodálatosak voltak is a barátaim, volt a szívemben
egy anya alakú lyuk, amit senki sem tölthetett be.
– Elég alacsony a keretem – azt gondoltam, ha az a legjobb, ha
az elején mondok el minden rosszat.
Mondtam egy összeget, mire az amúgy is fakó arca még
inkább elsápadt. – Ennyit szeretnék költeni. Hatalmas költség
volt átalakítani a lakásomat, hogy tudjak benne közlekedni, és
nem szeretnék a kártérítési pénzemhez nyúlni.
Gwendoline elmosolyodott, és inkább tűnt inspiráltnak, mint
zavartnak.
– Szóval, egy olyan ruhát kell találnunk, amit hat hét alatt rád
tudok szabni, belefér a keretedbe és jól mutat egy
kerekesszékben.
Összenéztem a barátaimmal, mintha egy titkos üzenetet
váltottunk volna. A bolt tulajdonosa a homlokát ráncolta.
– Séta közben is jól kell mutatnia – mondtam idegesen. –
Lenéztem, és észrevettem, hogy babonásan keresztbe tettem az
ujjaim – azt reméltem, hogy megteszem az oltárhoz vezető
tizenkét lépést.
– Tizenegy – javított ki Sasha –, a minap újra lemértem. Csak
tizenegy lépés.
– Az még mindig hattal több, mint ami most megy – mondta
aggódva.
 – Rengeteg időd van még. Rengeteg – jelentette ki Wayne
magabiztosan.
Nagyon örültem, hogy beavattam a két legjobb barátomat a
tervembe. Az apámon és a gyógytornászomon kívül senki sem
tudott róla. Este a szerelmem karjaiban aludtam el, és az
arcáról álmodtam, amikor felállok a székből és odasétálok
mellé az oltárhoz.
– Úgy tűnik, hogy nagy kihívásnak nézünk elébe – jelentette ki
Gwendoline. Sashát és Wayne-t a díványon hagyva,
Gwendoline-t követve a próbafülkéhez gurultam. Becsukta
mögöttünk az ajtót, majd egy szobor merevségével megállt, és
tanulmányozni kezdett.
– Fel tudok állni egy kicsit, ha meg kell mérned. Megrázta a
fejét.
– Pontosan tudom a méretedet, és hogy mi fog illeni hozzád.
Van is a fejemben egy káprázatos ruha…
Egy pillanatra mintha döntésképtelen lett volna. Biztos
voltam benne, hogy ritkán érezte ezt.
– Egy lemondott rendelés.
– Meggondolta magát a ruhával kapcsolatban a
menyasszony?
– Nem. A vőlegénnyel kapcsolatban gondolta meg magát.
– Ó! Hát, én biztos nem fogom. Gwendoline lassan bólintott.
– Nem vagy babonás? Nem félsz, hogy balszerencsét hozhat
egy ilyen ruha?
Megvontam a vállam, és a lábamra néztem.
– Szerintem én már végeztem a nekem járó balszerencsével.
Remélhetőleg rám már csak szerencse vár.
 Mire visszatért egy szatén ruhatáskával a kezében, már
kibújtam a ruhámból. Hirtelen annyira izgatott lettem, hogy
alig bírtam egy helyben ülni. Már értettem, hogy miért
készítettek TV-műsorokat a ruhaválasztásról. Hatalmas móka
volt.
Gwendoline lehúzta a táska cipzárját, és minden feltárt
centivel egyre biztosabb lettem, hogy ebben a ruhában fogok
megházasodni. A balesetem előtt lehet, hogy egy hatalmas,
puffos szoknyás ruhát választottam volna, amiben úgy
nézhettem ki, mint egy Disney-hercegnő. De amikor
Gwendoline előhúzta a ruhát, boldogan elengedtem ezt az
álmot.
– Gyönyörű! – sóhajtottam, ahogy gyengéden megsimítottam
az ezüst hímzést. A lámpa fénye alatt több száz kristály
csillogott szétszórva a míderen.
– Készen állsz felpróbálni az esküvői ruhádat?
– Lehet, hogy nem lesz jó rám.
Gwendoline szemöldökei nagyon kifejezőek voltak. Azt
mondták, hogy butaságokat beszélek, és igazuk volt. A ruha
mintha rám lett volna szabva.
Az egyik kezemmel a falnak támaszkodva, a másikkal
Gwendoline kezét fogva álltam a tükör előtt. A menyasszony,
aki visszanézett rám, mintha egy magazinból lépett volna ki. A
mídernek köszönhetően a csípőm fele olyan vastag volt, a
melleim pedig jóval nagyobbak. Lenéztem a szív alakú
nyakvonalra, és egy olyan dekoltázst láttam, amit még soha.
Szinte félve a bolt tulajdonosa felé fordultam.
– Megengedhetem magamnak? Belefér a keretembe?
 A pillanatnyi hezitálása elárulta, amit amúgy is sejtettem.
Ennek a nőnek a zord, rideg külseje alatt egy arany szív
lapult.
– Igen – mondta. Mindketten tudtuk, hogy hazudott.

Sasha sírt. Wayne is. Meg sem próbálta visszatartani.

– Úgy nézel ki, mint egy angyal – mondta, ahogy a székemhez
lépett, és szorosan átölelt. – Ha meggondolja magát a pasid,
akkor én magam veszlek el.
A válla felett Sashára mosolyogtam, aki épp a harmadik
zsebkendőjét áztatta el.
– Senki sem fogja meggondolni magát. Ez az esküvő meg fog
történni.
 20

Kinyíltak a templom kapui.

Mindenki ideges volt körülöttem. Éreztem a szorongásuk
pulzálását, mintha hullámok lettek volna a csokromtól, a
hajamban lévő virágoktól és a földön lévő szirmoktól illatosított
levegőben. Az apám volt a legrosszabb. Három apró vágás a
nyakán azt bizonyította, hogy aznap reggel még a borotválkozás
is nehéz feladat volt. A tizenöt perces autóút nagy részét a
megnyugtatásával töltöttem, ami egy furcsa szerepcsere volt.
– Tudod, hogy mennyire csodállak, Bella? – kérdezte mély,
rekedt hangon, ahogy megláttuk a templomtornyot a kék
égboltban. Ha egy kicsit melegebb lett volna, nem is
kívánhattunk volna szebb napot. – Te vagy a legbátrabb,
legszeretőbb és leggondoskodóbb lány a világon. Anyád és én
nem is lehetnénk büszkébbek.
Fennállt a veszély, hogy a fátyol alatt tönkreteszem a sminket,
amiért Sasha olyan keményen dolgozott. A nap betűzött az
autóba, és ugyan csak két árnyék vetődött a bőrülésre, olyan
volt, mintha egy harmadik ember is velünk lett volna.
– Én is nagyon büszke vagyok rád, apa – mondtam, és
lenéztem az összefogott kezeinkre. Az övé megviselt volt a
munkától, az enyém pedig még csak várta, hogy az idő nyomott
hagyjon rajta. Az élet tele volt elkerülhetetlen változásokkal, de
az apámmal való közelségem örök volt. Ebben biztosak voltunk.
Ez ugyanígy volt a férfival, aki az oltárnál vár majd rám.
Elmosolyodtam. Sokat mosolyogtam, amióta elhagytam a
kórházat. Amióta megtudtam, hogy mit jelentettem neki.
Hogy tudott olyan gyorsan megváltozni az, amit tudtam és
hittem valakiről? A mosolya szebbé tette a napjaimat. A csókja
eufóriával töltött el. Tetszett az az ember, akivé mellette váltam.
Vele voltam a legjobb Bella.
A régi Bentley megállt a járdán, Sasha pedig egyből kijött a
templomból. Lélegzetelállító volt a földig érő, pezsgőszínű
ruhájában. A leánybúcsúm szűkkörű volt és szokatlan. Egy
Tiszteletbeli Koszorúslány és egy Fővőfély. Sasha és Wayne
felőlem olyan bizarr megnevezéseket választhattak,
amilyeneket csak szerettek volna. Csak annyi számított, hogy
részei voltak a különleges napnak.
A sofőr kivette a csomagtartóból a kerekesszéket, Sasha pedig
az autó nyitott ajtaja mellé tolta. A gardéniákkal és szalagokkal
díszített kerekesszék olyan volt, mint egy tündér trónja.
Gyönyörű volt, de még mindig azt reméltem, hogy kiszállhatok
belőle a templom ajtajában. Tizenegy lépés. Felgyorsult a
szívdobogásom, ahogy a kapubejáratra néztem. Kilenc volt a
legtöbb, ami eddig sikerült.
Apa áttolta a széket a templomkert gondozatlan gyepén.
Biztos, hogy lettek volna egyszerűbben megközelíthető
templomok, de a szüleim ebben a templomban házasodtak
össze. Egy pillanatra sem gondolkodtunk más templomokon.
Sasha odalépett hozzám, és kiegyenesítette, kisimította és
megigazgatta a ruhát és a fátylat. Amikor a kezembe adta a
csokrot, észrevettem, hogy remegett.
– Ne feledd, végig mögötted leszek – súgta a fülembe. – Ha túl
sok, ott leszek a székkel.
– Bella nem fog elesni – jelentette ki az apám magabiztosan.
Sasha még utoljára megszorította a kezem, aztán bólintott a
templom bejáratánál várakozó férfinak. Néhány másodperccel
később zene töltötte be a templom épületét.
Mindenki hátrakapta a fejét, ahogy előléptünk a sötét
előcsarnokból, de csak egy arcot láttam. Tudtam, hogy helyes
lesz a sötét öltönyében, de az arckifejezése érintett meg a
legjobban. Tele volt boldogsággal, szeretettel és olyan ígérettel,
ami feleslegessé tette az esküinket. Még soha senki sem nézett
úgy rám. Senki sem szeretett még úgy. Én pedig senkit sem
szerettem volna nála jobban, még ha száz évig is éltem volna.
Apa feltolta a kerekesszéket a rámpán, amit odatetettünk,
majd ellépett mögüle, és a padsorok közé állt. Felemeltem a
csokrom és Sashának adtam. Mint ahogy elpróbáltuk, valaki
felállt az utolsó padból. A zene hangosan zengett, de hallottam a
suttogást.
Eljött az idő.
Apám és Wayne tökéletes szinkronban kitartották a kezüket.
Sóhajok hangzottak el, amikor megfogtam őket. A legtöbb
vendégünk tudta, hogy képes voltam felállni. Voltak, akik látták
is. De egyikük sem látott sétálni. Még a férfi is, akinek a nevét
viseltem a szertartás után, azt hitte, hogy két lépésre voltam
képes.
A támaszként nyújtott kezek sziklaszilárdak voltak, de nem
apára vagy Wayne-re néztem, amikor megtettem az első lépést.
 A folyosón lévő férfit néztem. Korábban mindig lefelé néztem,
amikor sétálni próbáltam, mert segített, ha láttam a lábamat.
Ma nem volt rá szükség. Tudtam, hogy nem lesz.
Már akkor sírt, amikor még csak félúton voltam. Nem törölte
le a könnyeit. Láttam, ahogy azt tátogja, hogy szeretlek.
Nemcsak egyszer, hanem újra és újra.
A kilencből könnyen tizenegy lépés lett. Esküszöm, hogy a
templomot körbeölelő szeretettől fel-le tudtam volna járkálni
azon a folyosón. Amikor az oltárhoz értem, átkarolt, és még a
ceremónia megkezdése előtt megcsókolt, amire mindenki
tapsolni és éljenezni kezdett.

Megkocogtattam a kanalammal a borospoharam, és közben

reméltem, hogy nem törik el. Csend uralkodott el a teremben.
Mindenki rám nézett, és mindenki mosolygott. A bársonyos
szék kartámláira támaszkodva még egyszer felálltam, bár már
nem váltott ki akkora reakciót, mint először.
– Tudom, hogy nem szokványos, hogy a menyasszony kezdje
a beszédeket – mondtam. Éreztem, ahogy a férjem a hátamra
teszi a kezét, és gyengéden simogat.
– Ígérem, rövid leszek. Szeretnék mondani néhány szót,
mielőtt apa megszégyenít a beszédével, és mielőtt a násznagy
olyan dolgokra derít fényt a férjemmel kapcsolatban, amikről
azt kívánom majd, bárcsak tudtam volna, mielőtt
megházasodom. Ahogy azt sokan tudjátok, ez az év nem volt
könnyű számomra. És a családom és a barátaim szeretete és
támogatása nélkül, de legfőképpen a férfi nélkül, aki most
mellettem ül, egészen biztos, hogy most nem itt lennék.
 A mosolyok, amiket a beszédem előcsalt, majdnem arra
késztettek, hogy fejezzem be és csak csókoljam meg Willt.
Lehámoztam róla a tekintetemet, és összpontosítottam.
– Talán nem tudjátok, de azok az emberek, akik egy
hullámvasúton találkoznak, az esetek tizennyolc százalékában
összeházasodnak.
Hallottam, ahogy Will hangosan felnevetett.
– A hullámvasutakra – mondtam, és poharat emeltem.
– A hullámvasutakra – felelte a terem.
HARMADIK RÉSZ

Man
 21

Először nekem mondta el.

Csak sokkal később, az ágyamon fekve jöttem rá, hogy
mekkora dolog is volt ez. Először nekem mondta el.
A folyosó másik oldalán horkolt a férfi, akivel beszélnie
kellett volna. Mellette pedig, valószínűleg hátat fordítva
egymásnak, ott feküdt a második lehetősége. De úgy döntött,
hogy nem a szüleimmel osztja meg a titkát. Először nekem
mondta el.
Alázatot, sokkot és egy kis félelmet váltott ki belőlem. Csak
meglepettséget nem éreztem, amiért engem választott. Mindig
is közel álltunk egymáshoz. Közelebb, mint bármelyik barátom
és a nagymamája. Először is, róla neveztek el. Ő Amanda volt,
én pedig Mandy. De ez még nem minden. A sűrű barna haján és
a ragyogó zöld szemén kívül még rengeteg mindent kaptam
tőle. A haja már elvesztette a színét, de a képeken, amelyeken
velem egyidős volt, akár a testvérem is lehetett volna. De a
legszebb dolog, amit adott, a zene volt. A zene iránti szeretet, és
ahogy az meg tudta változtatni az ember hangulatát, napját
vagy akár az életét, gyönyörű volt. A nagymamám zongoratanár
volt, amíg az ízületi gyulladás meg nem fosztotta a játéktól. Így
hát mindkettőnknek játszottam. Akárhányszor ültem a
zongorához, ami egyszer az övé volt, éreztem magam mellett a
jelenlétét és ahogy vezette az ujjaimat. Nem számított, hogy egy
Bach-szerzemény bevezetését, vagy egy Bruno Mars-számot
játszottam. Mindig velem volt.
Amikor nagypapa öt éve meghalt, a családban többen, az
apámat beleértve, azt gondolták, hogy nagyi nem fogja tudni
egyedül elviselni a gyászt. Én nem. Én jobban ismertem annál.
A nagypapám erős személyiség volt, de a nagyi nem az
árnyékában élt, csak élvezte, hogy mellette lehet. Nagypapa
halála után nagy változásra szánta el magát.
Különösebb vonakodás vagy külső segítség nélkül eladta az
egy ember számára feleslegesen nagy házát, és letétet tett le egy
lakosztályra egy idősek otthonába, a város másik oldalán. Apa,
akit valószínűleg az aggasztott, hogy azt gondolnák róla, hogy
„bevágta nagyit egy öregek otthonába”, ragaszkodott hozzá,
hogy költözzön hozzánk, de nagyi egy szót sem akart hallani
belőle.
– Tudom, hogy helyén van a szíved és hogy csak jót akarsz, és
nagyon szeretlek érte, de most az egyszer hagyd, hogy én
döntsek a sorsomról. A Sunnymede-be akarok költözni.
Nem tudom, hogy pontosan mikor, de valamikor az elmúlt öt
évben kialakult az apámnál egy afféle szelektív amnézia, és
látszólag tényleg azt hitte, hogy ő találta nagyinak az új otthont.
Semmit sem szeretett jobban, mint mutogatni a Sunnymede-t.
– Csodálatos hely. Jobban hasonlít egy ötcsillagos szállodára,
mint egy öregek otthonára – mondta mindig.
Nagyit ez nem érdekelte. Ott boldog volt. Nagyon boldog.
Talán boldogabb, mint amikor a nagypapámmal élt, gondoltam
egyszer. De ezt a nagyi természetesen sosem vallaná be. Túl
hűséges volt az emlékéhez. Én legalábbis máig azt hittem.
Most pedig az ágyamban feküdtem az éjszaka közepén egy
hatalmas titok terhével a vállamon, ami olyan volt, mint egy
ketyegő bomba. Nem tudtam hatástalanítani, de túl nagy volt
ahhoz, hogy ne vegyek róla tudomást. Csak abban
reménykedtem, hogy miután felrobbant, mert tudtam, hogy ez
bekövetkezik, össze tudjuk majd rakni a családunk széthullott
darabjait.

A Sunnymede-ben luxuslakosztályok (nem szobáknak hívták

őket), elegáns közösségi terek és egy gyönyörűen gondozott kert
volt, de a legjobban az tetszett benne, hogy busszal tíz percre
volt az iskolámtól. Többet láttam a nagyit, mint amikor a saját
otthonában lakott. A család többi tagja hétvégenként látogatta,
amikor nyüzsögtek a rokonok. Én jobban szerettem a késő
délutánok és kora esték nyugodt atmoszféráját.
Nem mintha nagyi a szobájában ülve várta volna a
látogatókat. Egy egész baráti társaságot alakított ki, amióta
beköltözött a Sunnymede-be. Ritkán találta az ember egyedül a
szobájában. Sokkal valószínűbb volt, hogy a lakók számára
biztosított rengeteg tevékenység egyikén vett részt. Nem
meglepő módon a legjobban azokat kedvelte, amelyek a zenéről
szóltak.
Ma is volt egy. Egy közeli egyetem húros kvartettje jött
játszani a lakóknak, és nagyi izgatottan várta a koncertet. Ő volt
az első zenetanárom, amikor még olyan kicsi voltam, hogy
nehezemre esett felülni a zongoraszékre, és még mindig imádta
megosztani velem a zene iránti szenvedélyét. Ez volt a mi közös
vonásunk.
A koncert már elkezdődött, mire aláírtam a látogatók könyvét
a recepción és végigsiettem az ismerős folyosókon, amik a
társalgóhoz vezettek, ahonnan finoman szólt egy Haydn-
szonáta. Nagyi üdvözlő mosolya, amiről szerettem azt gondolni,
hogy csak nekem tartogatta, harmonikaszerű gyűrődésekbe
ráncolta az arcát. Amint volt egy alkalmas szünet a zenében,
magához intett, és odébb csúszott a kanapén, helyet szorítva
nekem. A mellette ülő hölgyhöz fordult, és a fülébe súgott
valamit, mire az felém fordult, és kedvesen rám mosolygott.
Josie volt az, nagyi egyik legközelebbi barátja.
Sajnálkozva átoldalaztam a mankókból, járókeretekből és
duzzadt bokákból álló akadálypályán, majd leültem a kanapéra,
pont, amikor újra elkezdődött a zene. Szűkös férőhely volt, épp
elég egy tizenhét évesnek és két hetvenes éveiben járó
hölgynek.
Nem voltam oda a mai koncerten előadott zenékért, de nagyi
mindig azt mondta, hogy legyek nyitott, főleg, ha komolyan
gondolom a zenei egyetemet. Így hát hátradőltem, és hagytam,
hogy elvarázsoljon a szonáta, mert a mellettem ülő nő is ezt
tette. Imádtam, ahogy nagyi a zene ritmusára kopogtatta a
bütykös ujjával a csontos térdét. Lehet, hogy már nem tudott
zongorázni, de a ritmusérzéke és a zeneisége még mindig
sokkal jobb volt, mint az enyém. Josie, amilyen aranyos volt,
szintén dobolt a combján a zenére, csak hogy sehogy sem találta
a ritmust, amit a zenészek követtek. A nagyi kedvesen Josie
kezére tette a sajátját, és segített neki megtalálni a zene
ritmusát. Úgy tűnt, hogy nem számított hány éves volt, mindig
zenetanár maradt.
A koncert vegyes reakciót kapott. Voltak, akik odaadóan
tapsoltak. Én lehet, hogy még kurjantottam is néhányat, mert
meglepően jó volt. Voltak, akik üres mosollyal az arcukon
felálltak és elbicegtek isten tudja, hogy hová. És voltak, akik
valahogy elaludtak, és csak a tapsra ébredtek fel, majd
zavarodottan körbenéztek.
– Ah, ez remek volt – sóhajtotta Josie ahogy felállt.
Kinyújtottam a kezem, hogy segítsek neki, de a nagyi gyorsabb
volt. Még mindig elég erős volt ahhoz, hogy segítséget nyújtson
a barátnőjének.
– Ezt nem véletlenül kaptad – korholta gyengéden, és a
barátnője kezébe adta a sétabotját. Fellélegeztem, amiért
megelőztünk egy csípőtörést.
Josie mosolya édes volt ahogy rám nézett.
– A nagyid már csak ilyen. Mindig mások miatt aggódik.
Mondd meg neki, hogy magára is vigyázzon.
Bólintottam, és aggály bontakozott ki bennem. A gerincem
alján kezdődött, és lassan felkúszott rajta.
Valami baja volt a nagyinak? Erre gondolt Josie? A nőre
néztem, akit egész életemben tiszteltem és szerettem, és félelem
öntött el valamitől, ami ellen semmit sem tehettem. Ezen a
helyen visszatérő vendég volt a betegség és a halál. Mindig
kirázott a hideg, amikor üresen találtam egy addig bútorokkal
és képekkel teli szobát. A társalgóban voltak mindig üresen
hagyott karosszékek, amelyeknek nem feledték el az egykori
tulajdonosait. A francba azzal a koncerttel. Nagyon furcsa
hangulatba hozott.
 – Magatokra hagylak benneteket, hogy tudjatok beszélgetni –
mondta Josie, majd óvatosan lépett egyet, amit már bátrabb
léptek követtek. Teljesen kimerültnek éreztem magam, mire az
ajtóhoz ért. Nagyi is követte a barátnője minden lépését. Josie-
nak igaza volt. Tényleg lazítania kellett volna.
Nagyi jóval magabiztosabban állt fel. Szerencsére a kezében
lévő ízületi gyulladás nem terjedt ki a teste más részeire.
Lassan, komótosan visszasétáltunk a lakosztályába. Ízléses volt,
egy külön kis nappalival, ahol két karosszék volt, még a
nagypapa házából.
– Kérsz valamit inni, Mandy? – kérdezte, ahogy leült az egyik
bársonnyal kipárnázott székre. – Biztos hozna neked egy csésze
teát az egyik segítő, ha megkérem rá.
– Nem, köszönöm, jól vagyok. Nem maradhatok túl sokáig.
Rengeteget kell tanulnom, mielőtt…
– Kiosonsz találkozni azzal a fiatalemberrel?
A sokk és a meglepettség váltakozott az arcomon. Végül a két
érzelem egyszerre jelent meg.
– Mi az? Azt hitted, hogy nem tudtam, hogy még mindig
találkozgattok? – kérdezte gyengéden kuncogva.
Elpirultam. Amúgy is nagyon meleg volt az otthonban, így
pedig már attól féltem, hogy leolvad a sminkem.
– Én… én… – nem volt mentségem. – Honnan tudtad?
– Mindig is ügyetlenül füllentettél, Mandy. Még kislány
korodban is.
Az arcom teljesen elvörösödött, ahogy a nagyi meglepően
ravasz tekintete alatt vergődtem.
– Garbóban vagy egy meleg tavaszi napon. Feltételezem, hogy
olyasvalami van alatta, ami nem tartozik mindenkire.
Ösztönösen a kiszívott nyakamhoz nyúltam, pedig tudtam,
hogy el van rejtve.
– Áh, a fiatal szerelmesek – mondta Nagyi merengően, mintha
nosztalgiázott volna az emlékeiben. Bármilyen közel is álltunk
egymáshoz, nagyon reméltem, hogy nem akart beszámolni a
nagypapával folytatott magánéletéről.
– Nem fogod elmondani anyának és apának, ugye? Tudod,
hogy apa mit gondol Jamie-ről.
Nagyi felsóhajtott, amitől elmosolyodtam.
– Az apádnak meg kell értenie, hogy nincs beleszólása abba,
hogy kibe szeretsz bele.
– Hát, nem tudom, hogy szerelmesek vagyunk-e Jamie-vel,
de… – elhallgattam, ahogy álmodozni kezdtem az élénk, kék
szeméről és a sötétszőke hajáról, ami az erőfeszítései ellenére
mindig a homlokára hullott. Észre sem vettem, hogy
mosolyogtam.
– Én nem fogok semmit mondani az apádnak. Az a te
feladatod lesz, kislányom.
Idegesen nyeltem egyet, ahogy visszaemlékeztem a vitákra,
miután elmondtam a szüleimnek, hogy a fiú, aki randizni
hívott, abbahagyta a gimnáziumot és nem tervezte befejezni.
Apa nem volt boldog, és akkor még nem is látta Jamie-t… és a
tetoválásait.
– Csak ne mondd el nekik, nagyi. Legalább addig ne, amíg
meg nem írom a dolgozataimat.
– Nálam biztonságban van a titkod – mondta nagyi, és
jelképesen becipzárazta a száját –, de szerintem az anyád már
tudja. Okos nő, és nem olyan előítéletes, mint az apád.
Furcsa volt hallani nagyit, ahogy kritikusan beszél az
apámról, de igaza volt. Apa szeretett mindent beskatulyázni.
Talán a benne rejlő könyvelő miatt. Számára sehogy sem jött ki,
hogy a kitűnő tanuló lánya, akire várt az egyetem, beleszeretett
egy tetovált autószerelő-tanoncba.
– Csak hallgass a szívedre, Mandy. Ez a legjobb tanács, amivel
szolgálhatok – mondta nagyi, majd megigazított egy vázát, ami
szerintem teljesen jó helyen volt, aztán felvett egy újságot, és
egyből visszatette. Furcsán viselkedett.
– Minden rendben? Egy kicsit mintha… nem is tudom…
zaklatott lennél ma.
Bűnösen összerezzent, és már rázta a fejét, mielőtt megszólalt
volna.
– Tényleg? Milyen érdekes. Pedig nincs gond. Teljesen jól
vagyok.
De nem volt. Ezt bárki megmondta volna, és az idegessége
kezdett ragályossá válni.
– Nagyi?
Hosszas ideig csak nézett rám, és láttam a szemében, hogy
belső harcot vívott önmagával. A végső döntés úgy csillant meg
benne, mint egy hullócsillag az égen.
– Amit a szívről mondtam, Mandy…
Meghűlt bennem a vér. Szívproblémája van, gondoltam
riadtan. Angina, vagy talán valami súlyosabb.
– Beteg vagy? Ezt akarod mondani? Nagyra nyílt a szeme. Az
én szemem.
– Nem, drágám, nem erről van szó.
 – Akkor hát mi az? – kérdeztem előrehajolva, a combomra
könyökölve. – Kérlek, mondd el, mert kezdek aggódni.
A mosolya tele volt szeretettel.
– Miattam ne aggódj. De igen, igazad van. Tényleg mondani
akarok valamit. Valamit, amit már jó ideje el akartam mondani.
Szünetet tartott, és minden önuralmamba tellett csendben
maradni. Mielőtt megszólalt volna, a mellette lévő polc felé
nyúlt, amin bekeretezett családi fotók sorakoztak. Megfogta a
nagyapámét, és hosszas ideig szerető tekintettel nézte. Olyan
régi fotó volt, hogy nem ismertem a férfit a képen. Sűrű, sötét
haja volt, a bőre pedig sima. Rájöttem, hogy mennyire
hasonlított az apámra.
– Szerettem a nagypapádat. Rendes, tisztességes férfi volt,
gondoskodott rólam. – Bólintottam. Úgy éreztem, hogy
elvesztette volna a fonalat, ha megszólalok. – Tudtad, hogy a
szüleim mennyire örültek, amikor eljegyzett?
Megráztam a fejem, és eltűnődtem, hogy miért nem
beszéltünk soha az élete házasság és anyaság előtti szakaszáról.
– A nagypapád igazán jó fogás volt. Bármely lányt
megkaphatta volna a városunkban.
– A legjobbat kapta – jelentettem ki hűségesen, és egy vicces
érzés alakult ki a gyomromban. A beszélgetés olyan helyre
vezetett, ahol még sosem jártam, és nem tudtam, hogy készen
álltam-e az utazásra. – Szerencsés volt, hogy veled lehetett.
Elmosolyodott, és már láthatóan elveszett a múltban. A
remegő ujjával megsimította a férfi arcát, akivel ötven évet
töltött. A szeme egy kissé ködös volt, amikor felnézett.
– Szerettem a nagypapádat – ismételte, mintha elsőre nem
hittem volna neki –, de sosem voltam szerelmes belé.
Teljesen megdermedtem. Nem tudtam, hogy mi lenne erre a
helyes válasz. A nagypapám öt éve meghat, szóval kicsit késő
volt már a kapcsolati tanácsadáshoz. Fogalmam sem volt, hogy
miért érezte úgy, hogy ezt meg kellett osztania velem.
Furcsán végleges volt, ahogy a nagyi visszatette a képet a
polcra.
– Találtam valakit, Mandy. Egy különleges embert.
Ezúttal még annyira sem tudtam, hogy mit mondhatnék. Arra
várt, hogy mondjak valamit, a csend pedig kínosból
kellemetlenné nyúlt. Legalább egy tucat választ fontoltam meg,
és vetettem el, de sehogy sem találtam az igazit.
– Ó!
Úgy gondolom, hogy mindkettőnknek csalódást okozott ez a
reakció.
– Találtál valakit, akit úgy szeretsz, mint a nagypapát? –
kérdeztem tapintatosan.
A nagyi mosolya legalább húsz évet fiatalított rajta, és
tudtam, hogy az az ember csalta az arcára, akire épp gondolt.
Egy pillanatra irigységet éreztem. Attól féltem, hogy egy
ismeretlen úriember ellopja tőlem a szeretetét.
– Nem, aranyom, nem úgy szeretem, mint a nagypapádat.
Ezerszer jobban szeretem – javított ki gyengéden.
Hátradőltem a székben, és lassan kifújtam minden levegőt a
tüdőmből. Ez nagyon sok volt. Azt még el tudtam fogadni, hogy
talán mind tévedtünk, és mégsem volt olyan idilli a
nagyszüleim házassága, mint gondoltuk. Azt viszont már sokkal
nehezebben, hogy hetvenhat évesen belezúgott valaki másba.
 Ez volt a legnagyobb reveláció, amivel valaha szembesültem.
Legalábbis azt hittem.
– Szóval… ki ez az ember? Találkoztam már vele? Itt lakik a
Sunnymede-ben? – kérdezősködtem.
Elég gyakran jártam az otthonba ahhoz, hogy szinte az összes
lakót felismerjem. Tudtam, hogy egy férfira körülbelül három
nő jutott.
– Kemény matrónák vagyunk – mondta egyszer a nagyi egy
nagy kacsintás kíséretében. – Jobban bírjuk, mint a férfiak.
Biztos voltam benne, hogy ismertem a nagyi új férfi barátját.
Elkezdtem gondolatban végigpörgetni a rezidencián lakó urak
listáját. Volt néhány, akivel a nagyi minden héten kártyázott, de
nem jutott eszembe a nevük. Meglepetésemre azt láttam, hogy
elpirult a nagymamám.
– Josie! – mondta, és abban a pillanatban jobban hasonlított
egy tini lányra, mint én. Olyan volt, mint azok a filmek,
amikben testet cserélnek a szereplők.
– Hogy tessék?
– Josie az – ismételte meg nagyi, és mintha kiegyenesedett
volna a görbe gerince. – Josie-ba vagyok szerelmes, és… –
Megint elpirult. – Boldogan kijelenthetem, hogy ő is szerelmes
belém.

Ökölbe szorított kézzel ütlegelni kezdtem a párnámat, mintha a

benne lévő tollak tehettek volna arról, hogy hajnali kettőkor
még mindig ébren feküdtem az ágyamban. Aludnom kellett
volna. Történelem dolgozatom volt reggel, és be kellett adnom a
külön feladatot. Az ilyen aggályokhoz voltam szokva, de ezeket
teljesen ellepte a lavina, amit a nagyi rám zúdított, amikor
bátran rám bízta a legnagyobb titkot, amit valaha hallottam. A
gond csak az volt, hogy nem tudtam mit kezdeni vele.
 22

– Szerinted milyen volt tegnap a nagyi?

A számban lévő müzli mintha fűrészporrá változott volna, és
szinte lehetetlen volt lenyelni. A poharamért nyúltam, és
nyertem magamnak néhány másodpercet a nagy korty
narancslével.
– Hát, mint mindig. Miért kérded?
Oldalra fordultam, és a miniszterelnöknek irányítottam a
kérdést, aki megnyerő képet vágott az újság címlapján, amely
mögött az apám ült. Anya már rég feladta, hogy rávegye apát,
hogy reggelente a családjával beszélgessen, ne pedig újságot
olvasson. Reggelente nem volt valami társalgós kedvében,
úgyhogy meglepetésként ért, hogy rákérdezett a nagyira. Talán
nem volt olyan furcsa. Lehet, hogy már tudta. Amilyen gyorsan
jött, olyan gyorsan el is illant a gondolat, mert ha tudta volna,
akkor egészen biztos, hogy nem ilyen nyugodtan falatozott
volna. Nem tudtam, hogy miként reagál majd, amikor a nagyi
megosztja vele a titkát. Csak azt tudtam, hogy rosszul. Nagyon-
nagyon rosszul.
A miniszterelnök összerezzent, majd félbehajolt, ahogy apa
letette az újságot.
– Mert az anyám, és érdekel, hogy jól van-e.
– Nekem úgy tűnt, hogy jól van – nyugtattam meg apát. – Bár
nem tudtunk sokat beszélgetni a koncert közben.
Ez ugyan nem volt hazugság, de veszélyesen közel állt hozzá.
Legalább nem játszottam el a nagyi bizalmát.
– Hmm… – mondta az apám, majd legurította a második
csésze feketekávéját. Kettő volt a limitje. Ilyenkor mindig felállt,
az órájára nézett (az apjáéra, amit az elmúlt öt évben
mindennap felvett), és kijelentette, el kell indulnia, hogy
megelőzze a reggeli dugót. Adott egy csókot az anyám arcára és
egyet a fejem búbjára, majd eltűnt. Az apám a szokások híve
volt, de fura módon ma reggel nem a forgatókönyv alapján
cselekedett. Felvette az aktatáskáját, és megállt. A
hüvelykujjával idegesen kocogtatta a fogantyút.
– Egy kicsit aggódom érte. Az utóbbi látogatásoknál mintha
teljesen a gondolataiba merült volna. Mintha „nem lenne
velünk”, ha értitek, hogy mire gondolok.
Anyám épp a mosogatógépbe pakolt, de kiegyenesedett, és a
férje felé fordult.
– Az anyád hetvenhat éves, Gerald – mondta együttérzően. –
Tudom, hogy utálsz arra gondolni, hogy öregszik, de az ő
korában teljesen természetes, hogy… egy kicsit feledékeny.
Anya óvatosan megválogatta a szavait. Apa rettegett a
demenciától. Végig kísértette az apja utolsó éveit, és titokban
meg volt győződve róla, hogy az anyjáért is eljön majd.
– Remélem, hogy nem erről van szó – mondta bánatosan, a
fejét rázva.
Nem tudtam őket visszatartani. A szavak mintha saját
akaratukból csúsztak volna ki a számon.
– A nagyi nem demens. Nincs semmi baja. Pont olyan éles az
elméje, mint mindig.
Az apám a székemhez lépett, és a vállamra tette a nagy,
medvemancsszerű kezét.
– Remélem, hogy igazad van, kincsem. Tudom, hogy
mennyire fontos neked. – Felsóhajtott. – Mégis, van vele valami.
Nem tudom, hogy micsoda pontosan, de aggaszt.
– El fogsz késni, Gerald – figyelmeztette anyám, pedig még
bőven volt ideje beérni az irodába.
Megvártam, amíg felmorajlott az autója, majd az anyám felé
fordultam, aki azóta nem vette le rólam a szemét, hogy a
nagymamám védelmére siettem.
– Apa szereti a nagyit, ugye? Tudom, hogy milyen közel állt a
nagypapához, de a nagyit is szereti, ugye?
A homlokát ráncolta. Mindent megtett, hogy sima maradjon a
bőre, de még mindig látszottak a vonalak, amikor aggódott.
Most is láttam őket.
– Persze hogy szereti. Miféle kérdés ez, Mandy?
Kényelmetlenül fészkelődtem a székemben, és máris
megbántam, hogy megszólaltam.
– Nem tudom. Csak úgy kérdeztem.
Gyorsan felálltam, még mielőtt belegabalyodhattam volna egy
hazugságba, amiből nem tudtam volna kibújni. Megálltam az
ajtónál, ahol a válltáskámat hagytam.
– Lehet, hogy kicsit későn érek haza. Ma is beugrom a
nagyihoz.
A megjegyzésem bekapcsolt egy néma riadót anyám fejében.
Pont ettől tartottam.
– Megint? De hát tegnap is bementél hozzá.
 – Tudom, de szerintem ott felejtettem a történelem
tankönyvemet, és kelleni fog a külön feladatomhoz.
Anyának még erősebb arckrémekre volt szüksége, ha meg
akart szabadulni a ráncoktól, amit a magyarázatom okozott.
Lenézett a táskámra, amiből kilógott egy keménykötésű könyv,
rajta Oliver Cromwell arcával.
– Nem arra gondolsz?
Melegség áradt az arcomra, és túl sok lett volna azt remélni,
hogy a figyelmes anyám nem vette észre.
– Öhm, nem… egy másik könyv. Amit a Sunnymede-ben
hagytam.
Elengedte, de ez nem jelentette azt, hogy hitt nekem.
Nagyinak igaza volt. Kevés dolgot nem vett észre az anyám.

Azt reméltem, hogy az iskolában legalább egy ideig ki tudom

küszöbölni a nagymamámmal kapcsolatos gondolataimat, de
végig velem volt, ahogy átbukdácsoltam a nyüzsgő folyosókon
az órák között, és ahogy üres tekintettel bámultam a
dolgozatomat. Nem tetszett, ahogy tegnap reagáltam. Minél
többet agyaltam rajta, annál jobban meggyőztem magam, hogy
csalódást okoztam neki. Hatalmas kockázatot vállalt azzal, hogy
beszámolt Josie-ról, nekem pedig támogatóbbnak kellett volna
lennem. Ezért kellett ma is meglátogatnom.
Nem emlékeztem rá, hogy kitöltöttem a dolgozatot, úgyhogy
lehetséges volt, hogy ezzel megkaptam életem első elégtelenjét,
de furcsa módon, nem érdekelt. A szünetben csendesen
elváltam a büfébe tartó baráti társaságomtól, és kerestem egy
csendes helyet a közösségi teremben. Hátat fordítottam a
hangoskodó tinédzsereknek, és elővettem a telefonomat.
Bepötyögtem egy rövid üzenetet. Fogalmam sem volt, hogy lesz-
e egyáltalán ideje elolvasni.
Ráérsz ebédkor?
Tökéletesen időzíthettem, mert Jamie szinte azonnal
válaszolt. Tegnap lemondtam a találkozónkat, mert teljesen
szétszórt voltam, szóval biztos azt gondolta, hogy bocsánatot
akartam kérni. Igaza is volt. De érdekes módon, ennél a
találkozónál erősebb volt a szükség, mint a vágy. Nem voltam
szerelmes Jamie-be. Legalábbis ezt mondtam a
nagymamámnak. Azt gondoltam, hogy túl fiatal vagyok még
ahhoz, hogy megértsem azt az érzelmet. Mégis, ő volt az első, az
egyetlen ember, akivel beszélni akartam ebben a
krízishelyzetben.
Aha. Egykor a park kapujánál?
Előttem odaért, és a vaskorlátnak támaszkodva állt két tölcsér
fagylalttal a kezében. Megcsókoltam, majd elvettem az egyik
olvadozó fagyit. Megengedett volt ebédszünetben elhagyni az
iskola területét, de mindig úgy éreztem magam, mintha valami
tiltott dolgot csináltam volna. Olyan volt, mintha titkos
kapcsolatunk lett volna. Talán ha elég bátor lettem volna, és
elmondtam volna a szüleimnek, hogy még mindig együtt
voltunk, lehet, hogy félretették volna az ellenvetéseiket a fiúval
kapcsolatban, aki jobban bánt velem, mint bárki más.
Ugyanolyan bűnös lettem volna, mint a nagyi? Kellemetlen
gondolat volt, úgyhogy elhessegettem.
Azt szerettem a legjobban Jamie-ben (a széles vállán, a kócos,
szőke haján és a „veszélyes” külsején kívül), hogy remekül
hallgatott. A fagylaltok már rég elfogytak, és már félig
körbejártuk a parkot, mire megszólalt.
– Okééé – mondta, amikor megosztottam vele a nagymamám
titkát. Valamikor séta közben megfogta a kezem, és még mindig
szorosan tartotta. – Most már értem, hogy miért nem jöttél
tegnap.
– Bocsi! – mondtam a kőkemény vállának dőlve. Olyan volt,
mint egy horgony a mindig változó vizekben.
– Kissé furcsa, hogy egy hetvenes éveiben járó ember bárkivel
is összejön, legyen az férfi vagy nő. Azt gondolná az ember,
hogy csak a korunkbeliek lesznek szerelmesek – mondta Jamie.
A hat hónapban, amit együtt töltöttünk, most használtuk
először a szerelmes szót, és máris tudtam, hogy órákat fogok
tölteni ennek a mondatnak az elemzésével. Vajon ránk gondolt?
Most viszont a nagymamám kapcsolata volt a fontosabb.
– Csak sajnálom őt most, hogy tudom, nem volt olyan boldog a
nagypapámmal, mint ahogy azt hittük, és egy szót sem szólt
róla senkinek. Ez jobban meglep, mint a Josie iránti érzései.
– Hmm… valahogy kétlem, hogy az apád is így fogja fogadni a
hírt – jelentette ki Jamie. Mint valaki, aki első kézből tapasztalta
apám rosszallását, nagyon jól tudta, hogy miről beszélt. –
Számára kettős csapás lesz a dolog. Nem fog tetszeni neki, hogy
a nagymamád talált valaki mást. Talán az segít majd, hogy egy
nőbe szeretett bele, és nem egy férfival helyettesíti a
nagypapádat. Szerinted nem?
Megálltam az úton, és a túlzottan jóképű barátomra néztem.
– Öhm, helló! Találkoztál már az apámmal?
Jamie nevetése olyan hangos volt, hogy ijedten elrepültek a
közeli madarak. Találkozott már az apámmal. Kétszer is, és
mindkét alkalommal katasztrofálisan alakult. Azt el sem
mondtam Jamie-nek, hogy milyen beszélgetést folytattunk róla
apámmal a találkozók után. Többször is elhangzott a
„lemorzsolódott” és a „kivarrt autómániás” kifejezés, és ugyan
igazak voltak, támadásként használta őket, nem pedig
melléknévként. Nem sokkal ezek után már titokban folytattuk
az együttlétet, ahol viszont virágzott a kapcsolatunk. Azt
reméltem, hogy az apám nyitottabb lesz az idős anyjával
kapcsolatban, de megvoltak a kételyeim.
– Csak annyit tudsz tenni, hogy ott vagy neki – tanácsolta
Jamie. – Az apád régimódi, de nem egy bigott. – Az ajkamba
haraptam, de nem mondtam semmit. – Szerintem csak időre
lesz szüksége, hogy elfogadja, hogy a nagyid talált valaki mást.
Megráztam a fejem, mert nem tudtam elképzelni, hogy az
apám valaha is elfogadna egy ilyen drasztikus változást a
nagymamám életében.
– Attól félek, hogy a nagyi nem fogja megélni azt a napot.
Akkor fogja elfogadni, amikor a malacok szárnyakat
növesztenek és repülni kezdenek.
Jamie megint felnevetett, és megemelte a csuklómat, hogy az
órámra nézzen.
– Bocs, kicsim, de mennem kell. Megengedték, hogy
kicseréljem az első kuplungomat. – A ragyogás a szemében
elárulta, hogy milyen fontos esemény volt ez egy autófanatikus
számára.
– Hurrá! Menj, cseréld ki azt a kuplungot – mondtam,
üdvözölve az ajka melegségét az enyémen, ahogy elbúcsúzott.
 – Te meg javítsd meg azt a nagymamát – felelte.

A nagyinak volt mobilja, még ha kőkorszaki is. Általában

üzentem neki, amikor suli után meg akartam látogatni, de most
nem írtam. Csak akkor jutott eszembe, hogy nem biztos, hogy az
otthonban lesz, amikor már ropogott a lábam alatt a
Sunnymede kavicsos felhajtója. Lehet, hogy kirándult. Az
otthon gyakran szervezett kiruccanásokat.
Senki sem volt a recepciós asztalnál, úgyhogy beírtam magam
a látogatók könyvébe, és végigsétáltam az ismerős folyosókon. A
nappali üres volt, két horkolóversenyt tartó urat kivéve, akik a
szoba két végében ültek. Én a kerekesszékben ülőre fogadtam
volna.
A nagyi lakosztályánál sem kaptam választ, úgyhogy a másik
kedvenc helyiségébe indultam, a konzervatóriumba. Egy tágas,
levegős kiegészítése volt az épületnek, amelyben a hatalmas
cserepekbe ültetett pálmafák és páfrányok privát zegzugokat
biztosítottak a gondozott kert csodálói számára.
Egyből megláttam őket. Egymás mellett ültek egy
kétszemélyes, pamutszövet borítású kanapén, előttük egy
teástálcával, és boldogan nézték a franciaablakon át, ahogy a
madarak a madáretetőhöz szálltak csipegetni. Nagyon közel
volt egymáshoz a fejük. Tegnap még azt gondoltam volna, hogy
azért, hogy jobban hallják egymást. Az egymás iránti szeretetük
mosolyt csalt az arcomra, ahogy az ajtóból néztem őket. Josie
haja szürke és göndör volt, a nagyié pedig hófehér és puha.
Gyerekként imádtam beletúrni a hajába, és fodrászosat
játszani vele. Órákat töltöttem a gondosan rendezett frizurája
tönkretételével, de sosem állított meg. Nyeltem egyet, ahogy
rájöttem, hogy mennyire szerettem ezt a nőt, aki oly sok módon
formálta az életemet.
Josie-nak nem volt olyan jó a hallása, mint a nagyinak.
Összerezzent, amikor köszöntem nekik és feléjük indultam. A
nagyi mosolya egyszerre volt kedves és meglepett.
– Mandy! – kiáltotta, és amikor lehajoltam, hogy
megpusziljam, észrevettem, hogy fogták egymás kezét, ahogy
lesték a madarakat. Josie elszégyellte magát, és gyorsan elhúzta
a kezét, mintha lopáson kapták volna. Sajogni kezdett a szívem
a nőért, aki ellopta a nagymamám szívét. El sem tudtam
képzelni, hogy milyen rossz lehetett bűntudatot érezni egy ilyen
természetes dolog miatt. Mintha valami rosszat tett volna.
Szinte semmit sem tudtam Josie múltjáról (a nagyi sosem mesélt
róla), de ez a mozdulat többet elárult, mint száz beszélgetés.
– Milyen kellemes meglepetés. Nem tudtam, hogy ma is
bejössz.
Leültem a közeli karosszékbe, és levettem a kabátomat.
– Csak látni akartalak, mert tegnap nem tudtuk rendesen
befejezni a beszélgetésünket.
A nagyi szeme már szürkehályogos volt, de még így sem
tudtam volna semmit elrejteni előle. Tegnap, miután beszámolt
Josie-ról, félbeszakított minket a vacsorát jelző csengő. Őszintén
szólva örültem, hogy okot adott a távozásra. Kellett egy kis idő,
hogy feldolgozzam, amit mondott. Most már tisztán láttam, és
tudatni akartam vele, hogy az ő oldalán álltam.
– Én elballagok. Magatokra hagylak titeket beszélgetni –
jelentette ki Josie, mindkettőnkre mosolyogva.
 – Nem kell elmennie, Josie – mondtam.
A sétabotja segítségével odalépett hozzám, és megállt a
székem mellett.
– A nagyid még mindig a nagyid, drágám. A világért sem
szeretnék elvenni a közös időtökből. Mielőtt ellenkezhettünk
volna, folytatta. – Különben is, itt a mobilkönyvtár, és
remélhetőleg náluk van a háborús könyv, amit rendeltem. – A
barátnőjére mosolygott. – Tudod, hogy mennyire szeretem őket.
– Fergeteges, göndör hajú, vörös ajkú hősnők – mondta a
nagyi. – Rossz korba születtél, Josie.
Vágyakozás suhant át Josie arcán, majd egy aranyos,
önmarcangoló mosoly vette át a helyét.
– Sosem mertem volna úgy öltözni – sóhajtotta. A bevallása
betekintést nyújtott egy olyan nő életébe, aki mások
árnyékában lakott. – A vörös rúzsos napjaim már mögöttem
vannak – kuncogta, majd elillant.
Megvártam, amíg Josie elhagyta a szobát, és a helyére ültem.
A délutáni napfény rásütött a nagyi ujján lévő gyémántgyűrűre,
mire az vadul csillogni kezdett. Megfogtam a kezét.
– Egyszer a tiéd lesz – mondogatta, de már kislányként is
tudtam, hogy semennyi gyémánt sem pótolhatja majd ezt a nőt.
– Szóval, nagyi! – kezdtem bele, ahogy az ujjai közé fontam az
enyéim. – Hogy vagy ma?
Hosszú ideig nézett rám, és megértette, hogy nem a fizikai
egészségére gondoltam, és nem társalogni próbáltam.
– Nagyon jól – mondta végül, majd felkunkorodott a szája
csücske. – Megkönnyebbülten. Nem csak azért, mert
elmondtam, hanem ezért is, amiért ilyen hamar visszajöttél
meglátogatni.
– Talán azt gondoltad, hogy nem fogok? – kérdeztem őszintén
elborzadva. – Biztosan tudtad, hogy soha semmi sem állhat
közénk.
Akkor először hirtelen idősebbnek és bizonytalannak tűnt.
– Hát, ebben reménykedtem, de nagy dolgot zúdítottam rád.
Nem voltam biztos, hogyan viseled.
Gyengéden megszorítottam a kezét, figyelembe véve a fájó
ujjait.
– Most már tudod. Ha azt mondtad volna, hogy megöltél
valakit, csak annyit kérdeztem volna, hogy hová rejtsük a hullát.
Halkan felnevetett, és nagyon jólesett hallani. Mintha egy
hatalmas kő esett volna le a szívemről. Az ablak másik oldalán a
vörösbegyek még mindig csipegették a madáretetőt, a délutáni
napfény pedig egy festő arany és bronz palettájával szépítette a
kertet.
– Nincs kedved sétálni egyet a kertben? – kérdeztem. –
Beszélgethetünk közben, ha szeretnéd.
Volt hozzá kedve, úgyhogy a szobájába siettem, hogy
levegyem a karosszék háttámlájáról a vastag kardigánját.
Ahogy megragadtam, megláttam a nagypapámat, ahogy a
polcról lenézett rám. Egy újabb kép volt, amelyben már láttam a
férfit, akit ismertem, és a férfit, aki egyszer az apám lesz. A
szemébe néztem, majd ösztönösen megcsókoltam az ujjamat, és
az üveg mögé szorult archoz nyomtam.
– Szeretlek, de a nagyi megérdemli, hogy boldog legyen.
Remélem, hogy te is így gondolod.
A nagyit ismervén nem ajánlottam fel, hogy segítek
begombolni a kardigánját. Türelmesen vártam, ahogy a remegő
ujjai ügyetlenül, de sikeresen végezték a feladatukat. Fontos
volt számára a függetlenség. Nem volt nehéz megmondani,
hogy honnan örököltem a kitartásomat.
Kiléptünk a teraszajtókon, feloszlatva a vörösbegy társaságot,
amelyik szúrós tekintetekkel bámult minket, ahogy a szépen
lenyírt gyepre léptünk. A kert tele volt utakkal a mozgássérültek
számára, de a nagyi jobb szerette nem használni őket, amikor
sétálgattunk.
– Este sokat gondolkodtam azon, amit tegnap mondtál –
ismertem be, ahogy karöltve sétáltunk. Szeretettel megpaskolta
a kezem.
– Igazán nem akartalak ébren tartani, drágám.
– Nem tartottál ébren. Vagyis, de… de jó értelemben. – Egy
kicsit közelebb bújtam hozzá, és belélegeztem az ismerős
illatszert, amit mindig használt. A nagypapám minden
karácsonykor adott neki egy üveggel. Vajon rá gondolt, amikor
magára spriccelte?
– Sajnálom, nagyi.
Őszinte meglepettséggel fordult felém.
– Mégis micsodát?
– Azt, hogy nem tudtam, hogy nem olyan életet éltél, amilyet
szerettél volna.
Először azt hittem, hogy a kifejezés az arcán sokk volt, de
gyorsan rájöttem, hogy sokkal jobban hasonlított haragra. A
nagyi szinte soha sem haragudott rám. Egy közeli padhoz
vezetett minket, amire úgy ültünk, hogy egymás szemébe
tudjunk nézni.
 – Nem éltem boldogtalan életet, Mandy. Közel sem. De eleget
éltem már ahhoz, hogy tudjam, nagyon keveseknek adatik meg,
hogy mindig boldogok legyenek. A nagyapád remek férfi volt, jó
férj és csodás gondoskodó, de ami még fontosabb, hogy kitűnő
apja volt az apádnak. Bármilyen hiányosságok is voltak az
életünkben, ezek a dolgok kárpótolták a többit.
– Már akkor is… már akkor is tudtad… hogy… – Istenem! Mi
ütött belém? Mégis ki kérdez rá a hetvenhat éves nagymamája
szexuális életére?
A nagyi mosolyának hála nem estem bele a verembe, amit
kiástam.
– Hogy meleg vagyok? Ezt a szót használják manapság, igaz?
Annyival jobb, mint amiket az én időmben mondtak. Sokáig
tűnődtem azon, hogy mi volt velem a baj. Mindenem megvolt a
boldog élethez, mégis, mintha hiányzott volna valami.
– Nincs veled semmi baj – jelentettem ki. – Azt szereted, akit
szeretsz. Ennek így kell lennie.
A nagyi gyengéden az arcomra tette a kezét.
– Milyen bölcs vagy már ilyen fiatalon – mondta halkan.
– Josie volt házas? – kérdeztem kíváncsian. Nem emlékeztem
rá, hogy volt-e gyűrű a bal kezén. A nagyi megrázta a fejét. –
Nem. Josie már fiatalon tudta, hogy nem voltak érzelmei az
udvarlói iránt. De akkoriban az emberek titkolták az ilyesmit.
Josie-nak nyolcvan év alatt sosem volt párja. Mostanáig.
– Hát, most a legjobbat fogta ki.
– Egyem a szíved, aranyom – mondta, és egy kissé elpirult.
Volt egy kérdés, ami az elmúlt huszonnégy órában többször is
eszembe jutott, de nem tudtam, hogy illetlenség lenne-e
feltenni.
– A nagypapa tudta?
Most először tényleg sokkoltnak tűnt.
– Uramisten, dehogy! Összetört volna a szíve. Biztosan
emlékszel rá. Kifejezetten férfias férfi volt. Személyes sértésnek
vette volna. Horgászó, fociszerető, kocsmába járó férfi volt.
Nem tudta volna elviselni, ha tudja, hogy számomra nem volt
kellemes a kapcsolatunk azon része.
Megráztam a fejem, és rájöttem, hogy mennyit fejlődött a
társadalom a nagyi élete alatt.
– Sajnálom, hogy nem tudtál olyasvalakivel lenni, aki tényleg
boldoggá tett. Sajnálom, hogy csak most találtál Josie-ra.
– Hát, én nem – felelte határozottan, és a korához képest
meglepő fürgeséggel felállt. – Ha nem találkoztam volna a
nagyapáddal, és nem mentem volna hozzá, akkor nem lett
volna fiunk, és te sem lettél volna.
Megemelte mindkét kezét, és megfogta az arcom.
– Mandy Preston nélkül pedig túl szürke és élettelen lenne a
világ. – Közelebb hajolt, és megcsókolta a homlokom. – Te és az
apád vagytok a mindenem. Még Josie-nál is jobban szeretlek
titeket. Semmit sem bántam meg, mert ti itt vagytok nekem. Ezt
a világért sem cserélném el.
 23

A zene hangos volt. Visszhangzott a ház falairól, és

beleremegtek az ablakok. Ha nem voltak süketek vagy nem
utaztak el, akkor garantált volt a szomszédoktól egy
csendháborítási feljelentés.
– Elutaztak a szüleimmel a hétvégére – mondta Alex, a
házigazda. Megvonta a vállát, mintha kötelessége lett volna
ebben a helyzetben házibulit tartani. Tizenhét éves fiúként
tényleg alkotmányellenes lett volna nem tartani egyet.
Későn érkeztünk, a konyhában már ragadt a padló, és mire
csatlakoztunk a hepajba, már az egész évfolyamom be volt
tömörülve a szerény, háromszobás házba. Követtem Jamie-t,
ahogy átvezetett a táncoló tömegen, és tisztában voltam a ránk
vetett csodáló tekintetekkel. Az új szűk farmerom és felsőm
ellenére tudtam, hogy nem engem néztek.
Furcsa dolog rájönni, hogy olyasvalakivel jársz, akinél
esélyed sem kellene, hogy legyen. Én tudtam, hogy velem ez volt
a helyzet. A barátaim is tudták. Érdekes módon, csak Jamie
viselkedett úgy, mintha ez fordítva lett volna. Vele az egész
világon csak az apám értett volna egyet, már ha tudta volna,
hogy még mindig jártunk. Jamie otthonában vagy nem voltak
tükrök, vagy tényleg nem értette, hogy milyen hatással volt a
lányokra.
 Minden iskolában van egy rocksztár diák. Egy jóképű
rosszfiú, akinek a nevét olyan lányok írják szívekbe, akikkel
még nem is beszélt. Két évvel idősebb volt nálam, így hát nem
voltam a radarján. Csak egy voltam a távolságtartó csodálói
közül. De egy nap ezt megváltoztatta egy figyelmetlenül
összekötött cipőfűző.
Nem akármilyen esés volt. Az emberek évek óta fenték a
fogukat Jamie McDonaldra, de én voltam az egyetlen, aki szó
szerint rávetette magát. Megfogott, ahogy megbotlottam
mellette a zeneterem lépcsőjén. Kiröpült alólam a lábam, és ha
nem kapott volna el, biztosan összetört volna valamim. De így
csak a tizennégy éves szívemet fenyegette ez a veszély.
Jamie a mai napig azt állítja, hogy nem vette észre, mennyire
belezúgtam, amikor kiegyenesített, és lehajolt, hogy felvegye a
földre hullott könyveimet.
– Egy zenész – mondta mosolyogva, ahogy a kezembe adta a
kottafüzetemet.
Elpirultam, és motyogtam valami érthetetlent, de attól a
naptól kezdve mindig köszönt, amikor elsétáltunk egymás
mellett a folyosón. Mindig egy zeneszerző nevén szólított. Szia,
Mozart! Hali, Beethoven! Hogy vagy, Händel? Ezek a köszöntések
kimagasló státuszba emeltek a korombeli lányok körében. Ez
mind évekkel azelőtt történt, hogy elhívott volna randizni vagy
hogy hatodikban abbahagyta volna az iskolát, hogy egy
garázsban dolgozzon, ezzel lázadó státuszt szerezve, amit
egyáltalán nem érdemelt meg, de ez valahogy csak hozzátett a
vonzerejéhez.
Jamie a csaphoz lépett, ami tele volt üres sörös- és
cideresüvegekkel. Reméltem, hogy Alexnek volt egy takarító
személyzete, mert ha nem, akkor a tiniéveit szobafogságban
tölthette. Mellette álltam, ahogy levakarta a kezéről az olajat, és
megpróbáltam nem észrevenni, hogy majdnem az összes lány
nyíltan bámulta, amikor feltűrte a pólója ujját, megmutatva a
bicepszét.
– Bocs! – motyogta pár perc sikálás után, és körém fonta
citrusillatú karját. – Végre átkarolhatlak anélkül, hogy
összekoszolnálak. – Boldogan ellettem volna a fekete
ujjlenyomataival, főleg hogy tudtam, hogy szerezte őket.
Észre sem vettem az út szélén álló nőt. Az igazat megvallva,
nagyon lefoglalt, amit a szüleim az „Érezd jól magad!” és az
„Éjfélre érj haza!” után mondtak. Kissé elvette a kedvem a
bulizástól.
Jamie megjegyezte, hogy kissé bánatosnak tűntem, amikor a
megszokott utcasarkon találkoztunk, ami épp elég messze volt
ahhoz, hogy biztos ne lássanak meg a szüleim. Tudtam, hogy
még mindig fájt neki, hogy nem jöhetett értem, de nehéz nem
sértően elmondani, hogy „Az apám szerint nem vagy elég jó
nekem.”
Jamie érezte, hogy csendre volt szükségem, úgyhogy megfogta
a kezem, magához húzott, és némán végigsétáltunk a sötét
utcákon. Én nem láttam, amit ő, amikor hirtelen megállt.
Hunyorogtam a sötétben, és épphogy ki tudtam venni egy
furcsa szögben álló autó alakját az út másik oldalán. Majdnem
teljesen elnyelte az oldalából áradó füst. Hirtelen egy nő lépett
ki a magányos utcalámpa fényébe. Volt valami a kezében, amit
úgy tűnt, hogy nagy odaadással szidott.
 – Várj egy picit, kicsim. Megnézem, hogy jól van-e.
Elengedte a kezem, és elkezdett a nő felé kocogni. Odakiáltott,
de a nő még így is láthatóan megijedt, amikor meglátta kilépni
az árnyékból.
– Jól vagy? Kell segítség?
– Próbálok autószerelőt hívni, de nincs térerőm. Jamie
leguggolt, és megvizsgálta az autó hátulját.
– Lapos kerék?
– Kösz, nem. Már van egy – felelte a nő humoristához méltó
időzítéssel. Egy kicsit összerezzent, amikor meghallotta a
lépteimet, de megnyugodott, amikor Jamie mellé léptem, és a
vállára tettem a kezem.
– Használhatod az egyikünk telefonját – ajánlotta Jamie. –
Vagy ki is cserélhetem a kerekedet, ha van egy pótod és egy
emelőd.
A nő egy ideig hezitált.
– Nagyon jó szerelő. Tudja, mit csinál – mondtam lojálisan,
mire Jamie rám mosolygott, amitől elolvadt a szívem.
Megbocsátható túlzás volt. Már majdnem szakképzett szerelő
volt.
Nem boxkiállás gyorsaságú volt, de könnyedén kicserélte a
kereket. A nő egy gördülékeny manőverrel, amit akkor tanul
meg az ember, ha sokszor ad borravalót, megpróbált
elfogadtatni Jamie-vel egy húszast. Meg sem fontolta.
– Ne felejtsd el megcsináltatni a defektes gumit – mondta az
ismeretlen nőnek, ahogy az visszacsúszott a kormány mögé.
Hálásan felnézett ránk a kocsiból.
– Köszönöm, hogy segítettetek. Sokan meg sem álltak volna.
 Ha bármit tehetek értetek, csak szóljatok. – A kezembe
nyomott egy kis kártyát. Ránéztem a lámpafényben, ahogy
elhajtott.
– Mit adott?
– Szerintem egy névjegykártyát – mondtam, és a hátsó
zsebembe csúsztattam. Ha jól láttam egy „Crazy Daisy” nevű
helyhez tartozott.
Jamie két műanyag pohár ciderrel a kezében kivezetett a
zsúfolt nappaliból és konyhából a folyosóra. A bejárati ajtó
tárva volt, ami megmagyarázta a sok ismeretlen arcot.
Eltűnődtem, hogy vajon hány bulizó nem ismerte Alexet. A
hűvös szellő ellenére a sok embertől kellemetlenül meleg volt a
házban. Elindultunk felfelé a lépcsőn, és félúton leültünk az
egyik lépcsőfokra. Jamie átölelt, és közelebb húzott magához.
– Mi a helyzet?
– Mi lenne?
Jamie magasra emelte a szemöldökét, amitől egy pillanatra
kifejezetten gonoszan festett, de ez nem csökkentette a
vonzerejét. Még semmit sem találtam, ami képes lett volna rá.
Volt a jobb szemöldökén egy seb, ahol nem nőtt szőr. Az
iskolában azt híresztelték, hogy egy késharcban szerezte.
Amikor ezt elmondtam neki, annyira erőteljesen nevetett, hogy
könnybe lábadt a szeme.
– Tényleg egy harcban szereztem… egy hinta ellen, amikor
hároméves voltam – mondta.
Ez korán megtanított arra, hogy Jamie-nél gyakran nem azt
kapta az ember, amire a külsője alapján számított. Sokszor
meglepett, és most az aggodalommal teli arca is ezt tette.
 – Nem… nem miattunk van, ugye? – akkor hallottam először
sebezhetőséget a hangjában, és nem tudtam, hogy sírjak vagy
csókokkal árasszam el az arcát. – Ugye nem valami olyat fogsz
mondani, amivel összetöröd a szívem?
Biztos vagyok benne, hogy pont annyira tűntem elképedtnek,
mint amennyire az voltam. Képes voltam összetörni Jamie
szívét?
– Nem. Persze hogy nem – mondtam, és a vállára döntöttem a
fejem.
– Hú, akkor jó! – sóhajtotta, és éreztem a testén, ahogy
megkönnyebbült.
– Miért gondoltad, hogy erről lenne szó?
Felém fordult, és gyengéden maga felé fordította az arcom
úgy, hogy szinte összeért az orrunk. Nehéz volt koncentrálni,
amikor az ajka olyan közel volt az enyémhez.
– Mert attól félek, hogy egyszer megunod, hogy mindenki elől
rejtegetned kell. Félek attól, hogyan reagálna a családod, ha
tudnának rólam.
Ez történik, ha gyáva vagy. Ez történik, ha nem állsz ki a
szeretteidért. Ez történik, ha nem vagy bátor. Egy pillanatra
megirigyeltem a nagymamámat, amiért kiállt magáért és a
nőért, akit szeretett. Ez pedig szépen visszavezetett a
szorongásom okához.
– Ó, istenem, Jamie! Nem rólad van szó. A nagyi az.
Hogy ne szerethettem volna a fiút, aki nem könyvelte el
lényegtelennek az idős nagymamámat? A fiút, aki megértette,
hogy milyen fontos volt számomra az a nő. A fiút, aki megfogta
és gyengéden megszorította a kezem.
 – Most meg mi történt?
– Holnap kiborul a bili. Óriási balhé lesz.
– Ó! – Csak egy betű volt, de mégis jól magába foglalta a
közelgő katasztrófát.
– Anya és apa azt hiszik, hogy a nagyi depressziós és hogy fel
kell vidítani, úgyhogy meglepik egy közös ebéddel. Azt viszont
még nem tudják, hogy ők fognak igazán meglepődni.
– Gondolod, hogy elmondja nekik? Megráztam a fejem.
– Nem gondolom. Tudom. Hosszas ideig csend volt.
– Kínos – mondta Jamie.
– Az.

Rajtam volt a fejhallgatóm. Drága, zajszűrős fejhallgató volt,

amit a szüleimtől kaptam a szülinapomon, de még így is
hallottam, ahogy becsapódott a bejárati ajtó. Vonakodva
leemeltem az egyik fülemről a párnát, és megfeledkeztem az
előttem lévő történelem jegyzetekről.
– Gerald, nyugodj le!
Valami csattant, majd feldőlt, majd olyan káromkodások sora
hangzott el, amiket nem néztem volna ki az apámból. Anya nem
volt lenyűgözve.
– Nem értem, hogy miben fog segíteni, ha feldöntesz dolgokat.
Nem értettem pontosan az apám válaszát, de a lényege átjött. Ó,
nagyi! Mit tettél? Visszanéztem a házi feladatomra, ami akkor
az egyszer csábítóbb volt, mint a lustálkodás, de csak
halogattam az elkerülhetetlent. Sóhajtva levettem a fejhallgatót,
és leindultam a lépcsőn.
A szüleim átmentek az előszobából a konyhába, de még
mindig hallottam őket. Volt egy olyan érzésem, hogy a
szomszédok is. Anya próbálta lenyugtatni apát, ami jó ötletnek
tűnt, mert olyan vörös volt, mint amikor elfelejtett naptejet
kenni magára.
A konyhába léptem, és becsuktam magam mögött az ajtót.
Apa felnézett, és egy pillanatra jobban aggódtam érte, mint a
nagymamámért. Teljesen elveszettnek tűnt. Még sosem láttam
így. Mérges is volt, de azt már többször is láttam, bár sosem
ennyire.
– Mandy! – mondta. Inkább hangzott vádnak, mint
köszöntésnek.
– Azt hittem, hallottam valamit – mondtam ártatlanul, azt
remélve, hogy egy kis humor segíthet a helyzeten. Apa
sóhajából arra következtettem, hogy ahhoz még kellett néhány
hét. Az anyám a fejét rázta mögüle. Felesleges volt megkérdezni,
hogy milyen volt az ebéd. A válasz egyértelmű volt.
– Miért nem mondtad el nekünk?
A nyelvem valahol a torkom hátuljában ragadt, és mintha
elfelejtettem volna használni. Nem mintha számított volna. Egy
megállíthatatlan tiráda közelgését éreztem.
– Rám vagy a nagyira haragszol? – kérdeztem.
– Egyikőtökre sem – felelte keservesen az apám. – Azokra az
idiótákra haragszom a Sunnymede-ben.
Nagyon összezavarodtam, és ez biztos látszott is rajtam.
– Apád úgy gondolja, hogy a nagyi nincs jól – magyarázta
anya.
– Mi értelme egy burzsuj otthonnak, tele orvosi szakértőkkel,
ha nem ismerik fel a demencia egyértelmű jeleit? – mérgelődött
apa.
Anyámra néztem, aki idegesen forró vizet öntött a
teafilterekre. Ez volt az angol gyógymód mindenre, de valahogy
nem gondoltam, hogy tudott segíteni rajtunk.
– A nagyi nincs rosszul, és nem demens – mondtam.
– Hát, az biztos, hogy már nem teljesen épeszű. Gondolom,
elmondta neked a nevetséges elképzelését.
– Elmondta, hogy mit érez Josie iránt, ha erre gondolsz.
– A nagyanyádnak elgurult a gyógyszere.
– Ez valami új szakkifejezés a melegségre? – kérdeztem
mérgesen.
Anyám szeme azt sikoltotta, hogy ne ronts a helyzeten, de
valakinek muszáj volt megvédenie a nagyit, és csak én
vállalkoztam erre a feladatra.
– A nagyanyád nem meleg – jelentette ki apa. Minden szava
éles volt. – Az isten verje meg, ötven éven át élt házasságban az
apámmal. Ez neked melegesen hangzik? Mert nekem nem!
– Szerintem a nagyi addig nem jött rá, hogy mit képes érezni,
amíg nem találkozott Josie-val – mondtam, próbálva észszerűen
megközelíteni a dolgot. – Nem azért mondja ezt, hogy
felbőszítsen, apa.
– Pedig sikerült neki. Egyértelmű, hogy az anyám nincs jól, és
ez az úgynevezett barátnője biztos… hogy is mondják?
Behálózta!
Felnevettem, ami hiba volt, de apa állítása túl röhejes volt
ahhoz, hogy komolyan vegyem. Elképzelhetetlen volt, hogy a
törékeny, aranyos Josie bárkit is behálózzon.
– Apám forog a sírjában – mondta apa kimerülten, és beletúrt
a hajába. – Nevetséges ez az egész.

– El kellett volna mondanod.

A kopogás gyengéd volt a hálószobám ajtaján. A TV és apám
horkolásának a távoli hangja elárulta, anya arra várt, hogy
kettesben beszéljünk.
Felültem, és tettetett közönyösséggel a színes párnáim alá
löktem a mobilom. Jamie-nek üzengettem a dolgok alakulásáról.
Arról, hogy milyen rosszul sült el az ebéd, és arról, hogy
mennyire szerettem volna, hogy mellettem legyen.
– Nem az én dolgom volt elmondani – feleltem szomorúan.
Leült a franciaágyam szélére.
– Jól jött volna egy figyelmeztetés.
– Nagyon rossz volt?
Anya becsukta a szemét, mintha az emlék még mindig túl
fájdalmas lett volna.
– Nem volt jó – ismerte be. – Bár biztos vagyok benne, hogy a
többi étkező nagyon szórakoztatónak találta. Ha tudtam volna,
hogy mi vár ránk, egy kevésbé zsúfolt helyet választottam volna
– sóhajtotta.
Oké, ez az én hibám volt.
– Bocs, anya!
Bánatosan megrázta a fejét.
– Nagyon felkavarta az apádat. Teljesen ki van borulva.
– Szerintem a nagyi is. Apát ismerve nem lehetett valami
tapintatos.
– Nem kezelte jól, az biztos. Azt gondolja, hogy megbolondult
a nagyid. Tudom, hogy furcsa, de azt könnyebben elfogadná, ha
Alzheimer-kóros lenne, mint azt, hogy beleszeretett valakibe.
– Segített volna, ha ez a valaki egy férfi lett volna?
Elgondolkodott a kérdésen.
– Lehet, hogy könnyebb lett volna, de azt is árulásnak
tekintette volna az apjával szemben. Még mindig nagyon
hiányzik neki a nagypapád.
– Nekem is. Mindnyájunknak hiányzik, de ez nem változtat
azon, ami most történik. Csak azt akarom, hogy a nagyi boldog
legyen. Apának is ezt kéne akarnia, nem?
– Ezt akarja vagy ezt fogja akarni, amikor egy kicsit
lecsillapodik.
A párnák alatt megrezzent a telefonom. Mindketten
odafordultunk, és éreztem, ahogy elpirulok.
– Te elhiszed, hogy a nagyi beteg? Vagy hogy Josie behálózta?
Erre anyám, meglepő módon, felnevetett.
– Nem tudom elképzelni, hogy a nagymamádat bárki is
rávegye valamire, amit nem akar – mondta, és az ujjával a
fülem mögé fésült egy árva tincset. – Ezt tőle örökölted.
Elmosolyodtam, de közben eszembe jutott valami, ami
minden mást kitörölt a fejemből.
– Te tudtad? Mármint a mai nap előtt?
Megrezzent a szeme csücske, ami már azelőtt választ adott a
kérdésemre, hogy megszólalhatott volna.
– Lehet, hogy sejtettem – vallotta be, mintha terhelő
bizonyítékot szolgáltatott volna a tanúk padján.
– De apának egy szót sem szóltál?
– Szerinted? – kérdezte egy gyönge mosollyal az arcán, majd
felállt. Félúton volt az ajtóhoz, amikor megfordult, és a színes
párnákra nézett. – Ne írogass túl későig a barátodnak –
tanácsolta.
A szám jóval az után is tátva maradt, hogy kiment a
szobámból.
 24

– Szerintem az már megvan neked – pillantottam az újabb

könyvre, amit Jamie az egyre növekvő kupac tetejére tett.
– Ez egy másik autómárka használati és szerelési útmutatója,
szívem – felelte, és leguggolt, hogy alaposan átvizsgálja az
adománybolt könyvespolcának alsó sorát. Amíg ő a könyveket
nézegette, én a széles vállát bámultam, meg azt, hogy a pólója
és a farmerja között egy picit kilóg a dereka. Nem mondhatnám,
hogy izgalmas időtöltésnek találom a használt könyvek
böngészését szombat délelőtt, de Jamie olyan lelkesen vetette rá
magát az autószerelési szakkönyvekre, mintha én találtam
volna a gyerekkori kedvenc sárkányos könyveimből egy csomag
első kiadású példányt.
Hátat fordítottam a könyvszekrénynek, és a CD-k között
kezdtem válogatni. Magamhoz vettem néhány klasszikust, amik
tetszenének a nagyinak. Két hét telt el a balsikerű vasárnapi
családi ebéd óta, és bár úgy tűnt, hogy a nagymamámat nem
rázta meg a dolog, én azért aggódtam.
– Gondoltam, hogy apukád nem fogja könnyen megérteni –
mondta nagyi, és leült egy fotelbe a Sunnymede társalgójában
álló zongora mellé. Én a zongoraszék magasságát állítottam be
éppen, de most felé fordultam. A napfény mintha glóriát vont
volna köré. Átragyogott a haján, éteri külsőt kölcsönzött neki,
mintha egy angyal bukkant volna fel a felhők közül.
Nagyit tényleg nem rázta meg apa hozzáállása.
– Ne feledd, sokkal régebb óta ismerem őt, mint te, kicsikém –
mondta, és megszorította a kezemet. – Negyvennégy év után
nemigen tud semmivel meglepni. Sokkal jobban megdöbbentett
volna, ha csak simán elfogadja a helyzetet.
Elővettem a táskámból egy kottát. Ezzel a darabbal hetek óta
kínlódtam.
– Ó, Sibelius V. szimfóniája – mondta nagyi halkan, mintha egy
régi barátot üdvözölne. Megvárta, hogy a kottatartóra tegyem a
kottát, aztán bátorítóan félrehajtotta a fejét, ahogy az ujjaim
elindultak az elefántcsont billentyűkön. A zene volt kettőnk
között a legszorosabb kapocs. Itt mintha egy titkos, közös
nyelvet beszéltünk volna, amit a többi családtagunk nem értett.
A zenében megtaláltuk a harmóniát, és ami még fontosabb,
egymást is. Rámosolyogtam, és játszani kezdtem.

***

Visszaugrottam a jelenbe, mert a járdáról zajt hallottam. Az

adományboltban nagy volt a nyüzsgés, olyannyira, hogy talán
csak én vettem észre a fiatal, kerekesszékes nőt, aki alig tudta
kinyitni az ajtót. Odaszaladtam, hogy segítsek, kitártam az
ajtószárnyat, ő pedig ügyesen bemanőverezett a boltba.
– Köszi szépen! – mosolygott rám, miközben én a falhoz
lapultam, hogy kényelmesen elférjen. Valahonnan ismerős volt
az arca, bár nem tudom, honnan.
 – Köszönjük szépen! – ismételte egy másik, mélyebb hang. Egy
Clark Kent szemüveget viselő, magas, jóképű férfi lépett be a
boltba, és gyakorlott mozdulattal tolni kezdte befelé a
kerekesszéket.
– Azt hittem, megvársz – mondta a benne ülő nőnek, és
megpuszilta a nyakát. Furcsán bensőséges pillanat volt, nem
idegen szemeknek való, de a falhoz lapulva nemigen tudtam
másfelé nézni.
Amikor a kerekesszék már bent volt, becsuktam az ajtót, és a
nő párja ismét rám mosolygott. Jó tizenöt évvel idősebb lehetett
nálam, de attól még feltűnően jóképű volt, ahogy Jamie is.
Egyikről a másikra néztem. Most már csak George Clooney
hiányzott, hogy képviselve legyen három generációnyi
szívtipró.
Gondolatban összeszidtam magam, és visszasiettem Jamie-
hez. Rémes, hogy én is hajlamos lennék külső alapján ítélni,
akárcsak apa. De azt hiszem, ezzel a férfival kapcsolatban nem
tévedtem. A pénztár felé pillantottam, ahol a pár türelmesen
várt a sorára. Kézen fogva vártak, a férfi csak akkor engedte el a
nő kezét, amikor elővett egy hosszúkás, nagy dobozt, és a pultra
tette. Az ujján jegygyűrűt pillantottam meg. Különös érzés
fogott el, hogy ismerem valahonnan ezt a házaspárt, de nem
emlékeztem, honnan.
Most már tényleg elfogott a kíváncsiság, és mivel Jamie még
mindig az autók világában kalandozott, figyelni kezdtem őket. A
férfi a feleségére nézett, mintha azt kérdezné, biztos vagy
benne? A nő felnézett rá, és bólintott. Erre a férfi leemelte a
doboz tetejét, amit sajnos a pénztáros felé fordított, így nem
láttam bele. A pénztáros viszont úgy fordította, hogy megláttam
egy hófehér felhőszoknyát, aztán a ruha felső részét is, amin
parányi, ragyogó gyöngyök csillogtak.
– Megvagyunk? – kérdezte Jamie, és a másik pénztár felé
intett. Már odatette a könyveit, és most kivette a kezemből a
nagyinak válogatott CD-ket is, és a kupac tetejére helyezte őket.
Nem hagyta, hogy kifizessem.
– Majd este a moziban te veszed a pattogatott kukoricát –
javasolta kompromisszumos megoldásként. Belekaroltam, és
köszönetképpen puszit nyomtam a kicsit borostás arcára.
Amikor kiléptünk a boltból, és beszippantott minket a szombat
reggeli nyüzsgés az utcán, még egyszer visszanéztem arra a
párra a pénztárnál. Nem tudtam volna megmondani, miért
nyűgöztek le ennyire, és szerencsére Jamie nem vette észre,
hogy egy vadidegen házaspárt bámulok. Becsukódott az ajtó, de
még láttam, hogy a pénztáros elveszi a dobozt, és a pult alá
teszi. Ezt is fontos mozzanatnak éreztem, csak nem tudtam,
miért.

– A fenébe! – motyogtam, amikor a járókelők között

megpillantottam egy arcot, amelyik általában a kerítés fölött
szokott rám nézni.
– Mi a baj? – kérdezte Jamie. Még szorosabban átölelte a
vállamat, és közelebb húzott magához. Tudtam, hogy nem
kellene, de megdermedtem, és ő persze megérezte. Követte a
rémült tekintetemet. – Kit láttál? – kérdezte, és azonnal
elengedett.
– A szomszédunk, Mrs. Blake. Egy igazi… – nehezen fejeztem
be a mondatot, hiszen a szomszéd nő nem volt rosszindulatú, és
kisgyerekkorom óta ismert. – Igazi pletykafészek – nyögtem ki.
Jamie megértette, és ettől a világ legrosszabb barátnőjének
éreztem magam. Sok lány, sőt bármelyik lány ugrálna
örömében, ha a helyemben lehetne, én meg úgy teszek, mintha
a kapcsolatom Jamie-vel valami szégyellnivaló titok lenne.
Mindezt csak azért, mert apának ostoba előítéletei vannak, és
szerinte a barátom nem elég jó nekem. Jamie közben ellépett
mellőlem, és zsebre vágta a kezét. Már tudta, mi ilyenkor a
teendő.
Mrs. Blake még nem vett észre, úgyhogy talán nem késő
besietni egy boltba, amíg látótávolságon kívülre ér a másik
irányba. Jamie lassított, most már mögöttem sétált, mintha csak
egy járókelő lenne a sok közül.
Nem is gondoltam bele, annyira hirtelen tettem, amit tettem.
Utána arra gondoltam, hogy a nagymamám hangja szólalt meg
a fejemben, és bátorított, de őszintén szólva nem hallottam
mást, csak a szívdobogásomat az adrenalintól. Az a hormon
nem arra való, hogy krízishelyzetben meneküljünk vagy
támadjunk? Ki gondolta volna, hogy végül mégsem menekülök,
hanem kiállok magamért?
Jamie teljesen ledöbbent, amikor megfordultam és a vállára
tettem a kezemet. Nem szenvedélyesen, de megcsókoltam, és ha
látott minket valaki, az tudta, hogy ez nem csak baráti puszi.
Jamie-nek még a zsebéből sem volt ideje kivenni a kezét, és
annyira meglepetten állt ott, hogy kész csoda, hogy nem
borultunk fel vagy nem sodort el minket a tömeg.
Egy pillanattal később egy hang a nevemet kiáltotta. Tudtam,
hogy így lesz.
– Mandy! Micsoda meglepetés! Mármint az, hogy itt vagy…
Persze mindnyájan tudtuk, hogy Mrs. Blake a csók miatt
lepődött meg, nem amiatt, hogy összefutott a szomszédék
lányával a belvárosban. Ez utóbbi ugyanis cseppet sem
meglepő.
A szokásos „Hogy tetszik lenni?” és „Hogy vannak a szüleid?”
közben végig Jamie-be karolva álltam.
– Ő az udvarlód? – kérdezte egy kis csevegés után Mrs. Blake.
Miért nem mertem ezt eddig felvállalni? Hogy nem jutott
eszembe, mennyire csodálatos és felszabadító érzés, ha erre a
magas, jóképű fiúra nézve büszkén kijelentem: – Igen. Igen, ő
Jamie, a barátom.

Este fél nyolcra az újonnan felfedezett hősiességem elillant

valahogy.
– Biztos jó ötlet? – kérdezte Jamie, miközben panini
szendvicseket ettünk a kedvenc kávézónkban. – Nem lenne
okosabb a szüleidet apránként szoktatni a gondolathoz?
Lenyeltem egy olvasztott sajtos falatot, aztán válaszoltam.
– Nem. Jó lesz így. Csak arról van szó, hogy ma este értem
jössz, és bekopogsz hozzánk… Nem nagy ügy, semmi ijesztő,
nem mintha arra kérném a szüleimet, hogy hozzánk
költözhess…
Jamie megvonta a vállát és elmosolyodott, pont úgy nézett ki,
mint valami ifjú rocksztár, még a pincérnő is megbámulta.
Jamie nem vette észre. Sosem vette észre az ilyesmit.
– Hát, ha biztos vagy benne… – bólintott kétkedve.
 – Biztos vagyok benne – feleltem, és az ujjai közé fontam az
ujjaimat.
Tényleg biztos voltam benne, amikor az utcasarkon
búcsúcsókot váltottunk; amikor figyeltem, hogy elindul, hogy a
délutánt egy haverja kocsijának a szerelésével töltse; még akkor
is biztos voltam benne, amikor ábrándozás helyett Oliver
Cromwell terveiről kellett volna házi dolgozatot írnom.
De amikor már a zuhany alatt álltam, és a Molton Brown
tusfürdő narancssárga cseppekben folyt végig a lábamon,
kezdett eluralkodni rajtam a kétség. Mit fog mondani apa,
amikor ajtót nyit és meglátja Jamie-t a küszöbön? A lelki
szemeim előtt láttam, hogy egyszerűen becsukja az ajtót a
barátom orra előtt, és már a gondolattól is rémesen éreztem
magam. Nem. Apa nem lenne ilyen udvariatlan… Ilyet biztos
nem tenne… vagy ki tudja?
Törölközés közben az órára pillantottam. Még üzenhetek
Jamie-nek, hogy inkább mégse, hogy ezt halasszuk valamikor
máskorra, amikor kevésbé stresszes a családom. De amikor a
telefonomért nyúltam, megjelent előttem a nagyi arca mint az
élő lelkiismeret. Tedd, ami helyes, mondta. Aggodalmas sóhajjal
letettem a telefont.
A szüleimnek csak annyit mondtam, hogy egy barátom értem
jön, és úgy megyünk a moziba. Nem volt hazugság, csak nem azt
mondtam, hogy a barátom. Most már csak arra kell ügyelnem,
hogy amikor csenget, még fent legyek az emeleten, és apa
nyisson ajtót, aztán… remélem, minden rendben lesz. Nem volt
valami ravasz terv, nem is csoda, hogy nem jött be.
Már a szobámban voltam indulásra készen, csak úgy tettem,
mintha még készülődnék. Megérkezett Jamie üzenete:
Tíz másodperc múlva csöngetek!
Úgy is tett, csakhogy pontosan ugyanakkor csörgött a vonalas
telefonunk a nappaliban. Kikukucskáltam a szobán résnyire
nyitott ajtaján, és hallottam, hogy apa kiabál: – Majd én!
Csak azt nem tudtam, hogy az ajtóra vagy a telefonra mondja.
Murphy törvénye diadalmaskodott, és persze anya ment ki a
konyhából, hogy kinyissa az ajtót. Mivel ő majdhogynem kerek
perec megmondta, hogy tudja, még mindig Jamie-vel járok,
nemigen lepte meg az érkezése.
– Szia… Jamie, ugye? Gyere csak be nyugodtan. Azt hiszem,
Mandy még készülődik. – Felpillantott, és látta, hogy a lépcső
tetejéről figyelem őket.
– Máris jövök! – Fél lábon ugrálva belebújtam a szandálomba,
és mire Jamie belépett az előszobába, már félúton voltam lefelé
a lépcsőn.
– Köszönöm! – fordult Jamie mosolyogva anyához. – Jamie
McDonald vagyok – mutatkozott be, és meglepően felnőttesen
kézfogásra nyújtotta a kezét. – Örülök, hogy végre rendesen
megismerhetem, Mrs. Preston.
Valami nem stimmelt Jamie kezével, de csak tüzetesebb
bámulás után jöttem rá, hogy mi. Egészen ki volt pirosodva,
mintha órákig sikálta volna, nehogy rajta maradjon akár
egyetlen pötty gépolaj a délutáni autószerelés után. Ezt is az én
kedvemért tette, és nagyon meghatódtam tőle. Ráadásul sokkal
elegánsabb inget vett fel, mint ami egy mozihoz kell, és nem
tűrte fel az ujját, hanem minden gombot begombolt. Egyetlen
tetoválás sem látszott. Furcsa pillanat volt, hogy pont most
döbbentem rá minden kétséget kizáróan: szerelmes vagyok
ebbe a fiúba. Mostanában tele volt az életem furcsa
pillanatokkal.
Ami viszont nem történt meg, az az volt, hogy nem sikerült
Jamie-t ismét bemutatni apának. Apa ugyanis még mindig
telefonált, és úgy tűnt, még hosszú lesz a hívás. Apa mindig fel-
alá sétált a vezeték nélküli telefonnal, most is a konyhában
járkált, és néha ránk pillantott, amikor az ajtó mellett ment el.
Nem tudtam olvasni a tekintetében, de talán jobb is.
– Jamie, örülök, hogy ismét találkozunk – mondta anya, és
őszintének tűnt a hangja. Mindig nagyra értékelte a jó modort,
és Jamie modorában senki nem talált volna hibát. – Remélem,
hamarosan újra látunk.
Amikor kiléptünk a házból és becsuktuk magunk mögött az
ajtót, megkönnyebbülten felsóhajtottam.
– Ez egész jól sikerült.
– Apukád legalább nem várt a tornácon a puskáját tisztogatva
– nevetett Jamie. Vicces volt, de a tekintetéből láttam, hogy csak
félig szánja tréfának.
 25

– Bravó!
Egy óra leforgása alatt a nagymamám már másodjára
gratulált nekem. Először a Sunnymede társalgójában, amikor
eljátszottam a közelgő zongoravizsgámra begyakorolt
darabokat. Josie egy fotelban üldögélve tapsolt olyan
lelkesedéssel, hogy egészen meghatódtam tőle. Nem volt
egyedül; a társalgóban sok lakó összegyűlt, és vidáman
hallgatták a rögtönzött koncertet.
Rájuk mosolyogtam, amikor megtapsoltak, mintha
nagykoncertet adtam volna. Mindenkit ismertem, mindenkinek
tudtam a nevét. Úgy tűnt, hogy a Sunnymede lakói szinte már a
saját unokájuknak tekintettek, főként azok, akiknek messze
lakott a családjuk vagy akiket ritkán látogattak.
– Ha így játszol, el lesz ragadtatva a vizsgabiztos – mondta a
nagymamám, és büszkén a vállamra tette a kezét.
– Seggre fognak ülni tőle! – rikkantotta Helena, egy életvidám,
nyolcvan feletti néni, akinek a trágár nyelvezete érdekes múltra
vagy enyhe Tourette-szindrómára utalt. – Kurva jól játszik a
kiscsaj!
A közönség persze elfogult volt, de az egyetlen, akinek a
helyeslése most számított, nagyon meg volt elégedve. Nagyi a
lakosztályában még egy csomag bourbon vaníliás kekszet is
kibontott, ami nála egyértelmű jele annak, hogy jól alakulnak a
dolgok.
– Neked köszönhetem, nagyi – mondtam, és elvettem egy
kekszet a fűzfaágmintás porcelántányérról. – Kiváló tanárom
volt. – Halványzöld szemébe néztem, és láttam, hogy milyen
lesz a saját szemem, amikor megöregszem. – És nem csak a zene
terén.
Nagyi alig látható szemöldöke kissé megemelkedett.
– Mást is tanultam ám tőled, mégpedig valami nagyon
fontosat. Azt, hogy semmi sem számít jobban, mint a
szeretteink, és az, hogy kiálljunk értük… és magunkért. – A
kezemre pillantottam, fel sem tűnt, hogy tépkedem a körmöm
szélét a hüvelykujjamon. – Ezért nem is rejtegetem tovább anya
és apa elől a kapcsolatomat Jamie-vel. – Felszegtem a fejemet, és
elcsukló hangon hozzátettem: – Nagyon büszke vagyok, hogy a
barátnője lehetek.
Nagyi bátorítóan bólintott, amikor folytattam: – Apa rosszul
ítéli meg őt, és ha nem látja be a tévedését, hát nagyon
sajnálom, de nem fogok tovább titkolózni, mert a barátom
igenis fontos nekem.
– Bravó, kicsim, bravó! Büszke vagyok rád.
– Apának nem fog tetszeni – szipogtam cseppet sem
elegánsan.
– Apa majd túlteszi magát rajta – felelte nagyi, és átnyújtott
egy hófehér, vasalt zsebkendőt. – A sok duzzogás és morgás
mögött igenis érzékeny és tapintatos ember, aki védeni akarja a
családját, és másként nem megy neki, csak így.
– Család… – feleltem se velük, se nélkülük hangsúllyal, amin
mindketten nevettünk. Josie-ra gondoltam, akinek nem volt
családja, és aki most is a társalgóban maradt, nem jött velünk a
nagymamám szobájába. Ígéretet tettem magamnak, hogy ezen
változtatunk.
Mintha nagyival, szokás szerint, egymás gondolatait
olvasnánk, megszólalt: – Remélem, hamarosan megismerem az
udvarlódat.
Úgy is lett. Na, nem olyan körülmények között, ahogy
szerettük volna.

Szerettem a csütörtök délutánokat. Az órarendem tele volt

lyukasórákkal „tanulás” címén, de minden érettségire készülő
diák tudja, hogy ez csak eufemizmus, és valójában lógásról van
szó. Ha tényleg tanultam ezekben az órákban, az már szinte
szabályszegés volt. Most viszont a munkahelyükön voltak a
szüleim, enyém volt a ház, és kihasználtam a csendet és a
nyugalmat. A konyhában csak az óra ketyegése hallatszott és a
toll sercegése a papíron, ahogy hosszú oldalakon át
jegyzeteltem. Mindig sokat tanultam, de most még fontosabb
volt, hogy bizonyítsam, igenis lehetséges jól tanulni akkor is, ha
olyan fiút választottam, akinek egészen más céljai vannak a
karrier tekintetében.
Dúdolva olvasgattam a jegyzeteimet, amikor megcsörrent a
telefonom. A papírok szanaszét röppentek, mint az őszi levelek,
ahogy kutattam a könyvek és füzetek alá temetett mobil után.
Még épp időben sikerült felvennem, mielőtt bekapcsolt a
hangposta.
Vonalas szám hívott, de nem ki írt nevet a telefonom, és nem
is volt ismerős a szám. Egy pillanatig csend volt a vonalban,
aztán zihálás. Elég Sikoly-filmet láttam már, és tudtam, hogy
vannak idétlen humorú iskolatársaim, akik szerint ez baromi
vicces.
– Na jó, leteszem – csattantam fel, mert még mindig nem szólt
bele senki. Majdnem le is tettem, amikor valaki a nevemet
mondta két fájdalmas sóhaj között.
– Halló! – óvatosan a fülemhez szorítottam a telefont. – Ki az?
Egy rémes pillanatig nem tudtam, hogy nevetést vagy sírást
hallok, aztán összeszorult a gyomrom, mert felismertem a
hangot.
– Nagyi! Nagyi, te vagy az?
Kis csuklás – vagy zokogás? – után köhögést hallottam, aztán
végre megszólalt. – Igen, Mandy, én vagyok. – Borzasztóan
elkeseredett volt a hangja, még sokkal inkább, mint amikor
nagypapa meghalt. Remegő, bizonytalan hangon folytatta. –
Mandy, valami szörnyűség történt.
A szüleim, gondoltam, és meghűlt bennem a vér. Baleset érte
őket. Nem gondolkodtam racionálisan, mert akkor eszembe
jutott volna, hogy a munkahelyükön vannak, de most újra
rémült kisgyerek lettem. És biztos, hogy valami borzasztó
történt, ha a nagymamám ennyire kétségbe van esve. Valami
rettenetes dolog, – Nagyi, mi baj? Mi történt?
– Josie…
Megkönnyebbülés áradt szét bennem, és megfogadtam, hogy
ezt sosem fogom neki elmondani. A megkönnyebbüléssel együtt
érkezett a bűntudat is.
– Mi történt Josie-val? – kérdeztem, és máris rettegtem a
választól. Nem! Jóisten, ilyet nem tehetsz két aranyos, öreg
nénivel! Azonnal csináld vissza! Talán odafent meghallgattak…
– Mentőt hívtak hozzá, kórházba vitték, Azt hiszem,
szívrohamot kapott.
Letaglózott a hír, és azonnal elgondolkodtam, miként tudnék
nagyinak segíteni.
– Jaj, ez borzasztó! Mit tehetek, hogy segítsek?
– Be kell mennem a kórházba. Senki nincs Josie mellett, és
biztosan meg van rémülve. Megkérdeztem a segítőket, be
tudnának-e vinni, de sajnos senki nem ér rá. Úgyhogy
bemegyek egyedül.
– Egyedül? – kérdeztem teljes pánikban.
– Nem hagyhatom magára!
– Nem, persze hogy nem. De egyedül sem mehetsz. – Már fel is
vettem a cipőmet, ami a konyhaasztal alatt hevert. – Veled
megyek. Hívok egy taxit vagy egy Ubert, és már ott is vagyok.
Kétlem, hogy nagyi tudta, mi az az Uber, de könnybe lábadt a
szemem, olyan megkönnyebbülten hálálkodott.
– Tényleg? Mandy, komolyan bejössz velem?
– Hát persze, csak várj meg, Máris ott vagyok.

Nem is tudom, miért őt hívtam taxi helyett. De krízishelyzetben

az ember ösztönösen azt a személyt keresi, aki valóban segíteni
tud. Nagyi engem keresett, én pedig Jamie-t.
Még sosem hívtam az autószerelő-műhelyben, nem is tudtam,
nála lehet-e a mobilja, úgyhogy amikor felvette, rögtön tudta,
hogy valami baj van, még mielőtt megszólalhattam volna.
Felsóhajtott, mintha épp egy költséges autójavítás árát kellene
közölnie a kocsi tulajdonosával.
– A fenébe, ez szörnyű. Hogy bírja a nagymamád?
– Nagyon kétségbe van esve – vallottam be.
– Jobban lesz, ha már elvittük a kórházba.
Annyira lefoglalt az aggodalom, hogy először fel sem fogtam
amit mond. Megkérdezte, melyik kórház, és végre
rádöbbentem, miért kérdi.
– Elvigyük? Együtt?
– Hát persze! – felelte, és ettől még jobban beleszerettem. –
Ugyanolyan gyorsan odaérek, mint egy taxi. Megkérdezem a
főnököt, kölcsönvehetek-e egy cserekocsit innen.
Meg akartam köszönni, szabadkozni akartam, hogy nem azért
hívtam, hogy elvigyen minket, hanem… nem is tudom, miért. De
Jamie olyan nyugodt volt, olyan felnőttes, hogy boldogan
átadtam neki a kormányt, képletesen is.
– Mindjárt ott vagyok, szívem – nyugtatott meg.
Ha messzebb lett volna az autószerelő-műhely, több időm lett
volna azon agyalni, felhívjam-e a szüleimet. Jó lenne, ha
tudnák, hová megyünk, viszont nagyi engem hívott, nem őket.
Már másodszor avatott a bizalmába Josie-val kapcsolatban, és
nem akartam eljátszani ezt a bizalmat. Mivel Jamie hamarosan
érkezett, kompromisszumos megoldást választottam. Kitéptem
egy lapot a füzetemből, és ráfirkáltam:
Kórházba vittem nagyit. Majd megmagyarázom később.
A papírt a vízforralónak támasztottam, ott biztosan
megtalálja, aki először ér haza. Kint dudáltak, úgyhogy a
szüleim miatt nem aggodalmaskodtam tovább.
Amikor Jamie egy cserekocsit említett, valami régi tragacsra
számítottam, aminek minden ajtaját más színűre fényezték és
füst gomolyog a kipufogójából, úgyhogy meglepődtem a tiszta,
szinte új autón a ház előtt. Villámgyorsan bepattantam,
becsatoltam a biztonsági övet, és ekkor eszembe jutott valami.
Még sosem ültem olyan autóban, amit Jamie vezetett. Apa
biztosan nem helyeselné, de ez most teljesen mellékes volt.
Én még csak nyolc autóvezetés-órát vettem, de ettől
függetlenül tudtam, milyen, ha valaki jól vezet. Nagy volt a
délutáni forgalom, de Jamie rutinosan haladt, én pedig
navigáltam a Sunnymede felé.
– A műhelyben tudják, hogy elhoztad a kocsit? – kérdeztem,
miközben Jamie a műszerfalon matatott, ami inkább hasonlított
egy repülőgép műszerfalához, mint ahhoz az egyszerű autóhoz,
amin én vezetni tanultam.
Csak egy pillanatra vette le a szemét az útról, és rám
mosolygott. – Miért? Gondolod, hogy elloptam?
Tudtam, hogy csak cukkol, hogy ne aggódjak. Egyik kezét
levette a kormányról, és megszorította a kezemet. – Pete, a
főnököm a műhelyben, nagyon jó fej volt. Mondtam neki, hogy
a barátnőm nagymamáját be kell vinni a kórházba, és habozás
nélkül odaadta a kulcsot. Első a család, mondta. Rendes pasas.

Nagyi az idősotthon ajtajában toporgott. Már jóval azelőtt

megláttam, hogy leparkoltunk a salakos kocsibeállón.
Belesajdult a szívem, mennyire siethetett, hogy nehogy egyetlen
percet is elvesztegessünk. Nem a kényelmes társalgóban várt
minket, hanem kint. Van abban valami szívbe markoló, ahogy
az idősek öltöznek, mintha teljesen más időjárási viszonyok
között élnének, mint mindenki más. A meleg idő ellenére nagyi
gyapjúkabátot vett fel, és be is gombolta. Még egy mintás
selyemsálat is a nyakába kötött.
A különös ruháknál is különösebb volt az arckifejezése. Nem
mosolygott, nem az a magabiztos idős hölgy volt, akit ismertem,
hanem egy törékeny öregasszony. Ijesztően sápadt volt, teljesen
beesett az arca. Tíz évet öregedett, mióta utoljára láttam, pedig
az nemrég volt.
Az autó szinte még meg sem állt, de máris kiszálltam, és
odafutottam hozzá, csak úgy porzott mögöttem a salak.
Belekaroltam, inkább azért, hogy vigasztaljam, mint azért, hogy
fizikai támaszt nyújtsak. Odavezettem a kölcsönkapott autóhoz.
Jamie már kiszállt és kinyitotta a hátsó ajtót. Nagyinak annyira
remegett a keze, hogy segítenem kellett bekötni a biztonsági
övet. Korábban sosem volt szükség ilyesmire. Csak átmenetileg,
a sokk miatt, nyugtattam magamat, és a másik oldalról beültem
a nagymamám mellé. Nagyi rendben lesz, amint biztos lehet
benne, hogy Josie meggyógyul. De ha Josie nem gyógyul meg…
akkor mi lesz? A belső hang olyan hűvös realitással szólalt
meg, hogy körbepillantottam, nem valaki más beszélt-e.
– Hátraülök a nagyi mellé – suttogtam Jamie-nek. – Nem baj?
Megrázta a fejét, és mosolygott.
Nagyi szálegyenesen ült, mintha az elegáns testtartás
befolyásolhatná a történteket. Úgy szorongatta a retikülje fülét,
hogy biztosan belefájdultak az ízületi gyulladás miatt amúgy is
érzékeny ujjai. Megfogtam és megszorítottam a kezét, hogy
megnyugtassam.
A kórház nevén kívül nagyi alig mondott valamit a
húszperces út alatt. Csendben haladtunk, csak Jamie jelezte
néha, hogy mennyi van még hátra, amíg odaérünk a GPS
szerint. Amikor már csak öt percre voltunk a kórháztól, nagyi
könnybe lábadt szemmel felém fordult.
– Mandy, nagyon félek.
– Tudom, nagyi, és én is félek, de hidd el, nagyon vigyáznak
Josie-ra a kórházban.
Két perccel az érkezés előtt nagyi végre kimondta, ami
annyira bántotta.
– És ha már késő? Ha már el is távozott közülünk?
A visszapillantó tükörben a tekintetem találkozott Jamie-ével.
Ki voltam borulva, mert magamban pontosan attól rettegtem,
amit most a nagymamám kimondott. Nem is tudom, mi lett
volna, ha Jamie nem szólal meg.
– Ne tessék aggódni, Mrs. Preston, az orvostudomány ma
csodákra képes. El se hinné! A nagypapám kétszer is infarktust
kapott, de a kezelés és a gyógyszerek után kutya baja se volt.
Nagyi a szőke fiatalemberre pillantott a volán mögött, és talán
most jött csak rá, hogy nem taxisofőr. Kérdő tekintettel nézett
rám. Bólintottam.
– Köszönöm, kedveském. Nagyon aranyos, hogy ezt mondod.
Örülök, hogy a nagypapád meggyógyult.

Jamie a kórház főbejáratánál tett ki minket, aztán elment

parkolóhelyet keresni a parkolóházban. Nagyival karonfogva
mentünk be, és éreztem, mennyire megbénítja a feszültség.
– Josephine Whittaker – ismételte a recepciós, mintha egy
rejtvény megoldását ízlelgetné. Jó hosszan keresgélt a
számítógépen, és most már engem is kikezdett az aggodalom.
– Itt van! – közölte végre.
– És… jól van? – Vajon a recepciós elárulhatja nekem, ha
valami baj történt?
– A rokonai? – kérdezte, és végigmért minket. Nagyi, aki soha
életében nem hazudott, most is tagadólag rázta a fejét, én
viszont szerencsére nem örököltem tőle ezt az igazmondás-
mániát.
– Igen, Josie a nagymamám – feleltem.
Nagyi felém fordult, és nagyon reméltem, hogy a recepciós
számára nem lesz egyértelmű a megrökönyödött arckifejezése.
– A C4-es kórteremben van, ahol az idős páciensekkel
foglalkoznak. Menjenek fel a lifttel, aztán induljanak jobbra, és
megtalálják.
– Nem mondták, hogy hogy van – suttogta nagyi a liftben,
miközben elindultunk Josie-hoz.
– Ez nem jelenti azt, hogy rosszul – megfogtam a nagymamám
kezét vagy ő fogta meg az enyémet, nem is tudom, de egymás
kezét szorongatva lifteztünk fel a negyedik emeletre.
Mélyeket lélegeztem, a tüdőm megtelt kórházszaggal. Egy
nővérke beengedett minket az emeletre, egy másik útbaigazított
minket a recepcióspulthoz. Egy harmadik bocsánatkérően
megkért, hogy várjunk, mert épp telefonál. Rosszul esett, hogy
ők mind tudják, hogy van a nő, akit a nagymamám annyira
szeret, nekünk viszont fogalmunk sincs. A recepción a nővérke
végre letette a telefont. Kedves tekintete és higgadtsága azonnal
megnyugtatott minket.
– A páciens kicsit kába még és álmos a fájdalomcsillapító
gyógyszerektől, de biztosan örülni fog önöknek. – Nem tudom,
mit érzett a nagymamám, de velem madarat lehetett volna
fogatni, hogy a nővérke jelen időben beszél Josie-ról.
Végigkísért minket a folyosón egy nyolcágyas kórteremhez, és
a legtávolabbi sarokba mutatott. A takaró alatt apró alak
rajzolódott ki. Ha nem láttam volna az ősz, göndör fürtöket a
párnán, nem is tudtam volna, ki az. De nagyi rögtön
megismerte.
Amíg Josie ágyához siettünk, valami különös történt.
Nagymamám erőre kapott. Elengedte a kezemet, kihúzta magát,
és villámgyorsan a kedvese mellett termett.
– Nicsak, hát itt vagy? – szólt, mintha Josie csak bújócskázott
volna, nem pedig a halált úszta volna meg.
A nővérke szavai igaznak bizonyultak, Josie valóban kába
volt. Nem nézett ránk egyenesen, lehet, hogy többet is látott
belőlünk, de ez nem számított, csak az, hogy aki a legfontosabb
volt a számára, az most már ott volt mellette. Nagyi megfogta
Josie erőtlen kezét, ami a kórházi ágy matracán pihent.
Vigyázott, hogy ne érjen a kanülhöz, megszorította az ujjait,
aztán odahajolt hozzá, és nagyon gyengéden megcsókolta.
Könnyekig meghatott, annyira szép pillanat volt.
Megpróbáltam elfojtani a sírást, de nem egészen sikerült.
Nagyi a válla fölött rám pillantott.
– Csitt, Mandy, nyugodj meg szépen! Josie meg fog gyógyulni.
Josie ajka hangtalanul mozgott, mintha az események
elvették volna a beszédkészségét, de a szemét egy pillanatra
sem vette le a nagymamámról. Úgy nézett rá, ahogy, remélem,
egyszer majd rám is fog valaki nézni. Mintha a világon semmi
rossz nem történhetne, csak azért, mert én itt vagyok.
Motyogtam valamit, hogy időt akarok adni nekik kettesben,
de valójában azért akartam kimenni, hogy nehogy bőgni
kezdjek a szemük láttára. Kibotorkáltam a folyosóra, elindultam
a kijárat felé, aztán hirtelen beleütköztem valakibe, és erős
karok öleltek át. Igencsak fura lett volna, ha idegen lett volna az
illető, de szerencsére nem az volt, hanem egy bizonyos fiú, aki
egyre fontosabb lett nekem.
– Itt vagyok, Mandy.
Odasimultam hozzá, és kábán bólogattam, könnyekkel
áztatva a pólóját. Nem engedett el, hanem bekísért egy pici
társalgóba. Szerencsére rajtunk kívül nem volt ott senki.
Leültetett egy repedezett műanyag székre, és elém guggolt.
– Nem, nem történt meg a legrosszabb – nyugtattam, még
mindig szipogva. – Josie rendben van, nagyi ott van mellette.
Jamie nagyot sóhajtott. – Még szerencse. Nagyon
megijesztettél.
– Bocs! – motyogtam, aztán majdnem megint rákezdtem a
sírásra, amikor Jamie óvatosan letörölgette az ujjával a
könnyeimet. A keze nyomán összekeveredett a
szempillafestékem és a gépolaj. – Biztos szörnyen nézek ki –
nevettem bizonytalanul.
Megrázta a fejét, szőke haja úgy libbent meg, mint amikor egy
fotómodellnek ventilátorral borzolják a haját. – Dehogy!
Gyönyörű vagy – felelte csendesen. A bók különösen jólesett,
hiszen Jamie olyan fiú volt, aki után minden nő megfordult.
Majd később, amikor már biztosan tudjuk, hogy Josie
meggyógyul, szívdobogva fogom felidézni a szavait.
Nemcsak az óra mutatta az idő múlását, hanem az egyre
növekvő papírpohárkupac is. Nagyi még mindig Josie mellett
volt, és attól tartottam, lehetetlen lesz hazacsalogatni. A
kórterem és a társalgó között rohangáltam, megosztottam az
időt a két emberrel, akik annyira fontosak voltak nekem. Josie-t
csövek, gépek és monitorok vették körül, mindegyik pityegett és
sípolt, ha megmozdult.
– Csak vigyáznak rá – nyugtatgatott Jamie, és letette a régi
kertészmagazint, amit már százszor átlapozott. – Emlékszem,
mennyire megrémültem, amikor láttam, hogy a nagypapámat is
ennyi kórházi eszközre kötötték.
Megfogtam a kezét, és az ujjaimat az ujjai közé fűztem. – Még
nem is köszöntem meg, hogy a nagymamámmal megosztottad a
nagypapád gyógyulását. Megnyugtatta. – Hálásan megcsókoltam
Jamie-t. – Nem is szoktál mesélni a nagypapádról. Fogalmam
sem volt, hogy volt két infarktusa.
Jamie a szemembe nézett, és a tekintetében volt valami
kifürkészhetetlen.
– Nem kettő. Három. Az utolsót nem élte túl, de ezt nem
szeretném, ha tudná a nagymamád.
Nagyon is megértettem, és szóra nyitottam a számat, hogy
valami olyasmit mondjak, nagyon sajnálom vagy hogy nagyon
szomorú, de a saját legnagyobb meglepetésemre valami egészen
más csúszott ki a számon. – Szeretlek!
Megdermedtünk. Jamie le nem vette rólam a szemét, a szívem
a torkomban dobogott, már nem hallottam a monitorok
pityegését. Csak Jamie-t láttam, csak őt hallottam, csak őt
éreztem, de ekkor hirtelen megtört a varázs. Kivágódott a
társalgó ajtaja, és egy ismerős hang szólított meg.
– Mandy! Hol a fenében van a nagyi?!

– Apa! – kiáltottam fel, és elhúzódtam Jamie mellől, mintha

tiltott zónában lennék. Apa öltönyös válla mögött láttam anya
feje búbját. – És anya! – tettem hozzá teljesen feleslegesen.
Elvörösödtem zavaromban, hogy talán látták és hallották az
előző pillanatokat. – Mit kerestek itt? – Ahogy beléptek a
társalgóba, úgy éreztem, túl sokan vagyunk.
Apa a zsebébe nyúlt, és egy gyűrött cetlit vett elő. Felismertem
a saját, kissé dőlt kézírásomat. – „Kórházba vittem nagyit” –
olvasta, és úgy mutatta körbe a papírt, mint valami terhelő
bizonyítékot. A haragja álarca mögött egyértelmű volt az
ijedtség, amit a cetli kiváltott belőle.
– Ó! – dünnyögtem bűntudatosan. – Persze tudom, mire
gondoltatok. Azt kellett volna írnom, hogy „Elmentem nagyival
a kórházba, látogatóba.”
– Ó, tényleg? – vágott vissza apa, rá nem jellemző cinizmussal.
– Eszedbe sem jutott, hogy idefelé végig halálra aggódtam
magam, mert azt hittem, hogy az édesanyám rosszul lett? –
Dühösen morgott, de tudtam, hogy az aggodalom teszi. – Már
majdnem ideértünk, mire anyádnak sikerült valakivel beszélnie
a Sunnymede-ben, és megtudtuk, hogy a nagyi nem páciens,
hanem csak látogató!
– A telefonod ki van kapcsolva – mondta anya vádlón.
– Azt hittem, kórházakban kötelező kikapcsolni –
mentegetőztem, de tudtam, hogy ez aligha mentség.
Apa olyan hangot adott, mint egy felbőszült medve. – Hol van
a nagymamád?
A tekintetem Jamie-re villant, de ezt a pillanatot ő sem tudta
kevésbé kínossá tenni.
– A nagyi Josie mellett van. Amióta ideértünk, nem mozdult
mellőle.
Újabb medvemorgás. Anya szerencsére együttérzőbb volt. –
Hogy van Josie?
Apa csúnyán nézett rá, de anya úgy meresztette a szemét
válaszul, hogy nem mert megjegyzést tenni.
– Josie szívrohamot kapott, ami igen veszélyes az ő korában,
de azt hiszem, már jobban van. Szóljak a nagyinak, hogy itt
vagytok? – kérdeztem, bár nem akartam Jamie-t magára hagyni
a szüleimmel. Azt viszont végképp nem akartam, hogy apa
megjelenjen Josie ágya mellett.
– Igen, légy szíves! – felelte apa.
Villámgyorsan kirohantam a társalgóból.
Nagyi nem akarta magára hagyni Josie-t, és csak akkor
egyezett bele, hogy odamegy a szüleimhez, amikor megígértem,
hogy addig Josie mellett maradok. Két aggódó szempár követte,
amikor elindult. Josie megfogta a kezemet.
– Mandy, nagyon sajnálom, hogy ennyi gondot okoztam.
A törékeny, apró, idős nőre pillantottam, akinek a kezében
volt a nagymamám boldogsága.
– Dehogy, Josie! Ne kérj bocsánatot, nincs miért. Te csak
gyógyulj minél gyorsabban. Mindenki ezt szeretné.
Nem tudtam meg, mit mondott apának a nagyi, de amikor
visszamentem, apa sokkal csendesebben viselkedett, mintha
alaposan összeszidták volna. Nagyi visszament Josie ágyához.
 Apa krákogott, mintha valami kaparná a torkát, és emiatt
nem jutna szóhoz. Kaparta is valami, azt hiszem: a büszkesége.
– Úgy tudom, délután te hoztad be őket a kórházba, ugye?
Tetszett, hogy Jamie kihúzta magát, amikor apa kérdőre
vonta. Semmi kisfiús nem volt most benne, nagyon férfiasan
viselkedett.
– Úgy van, Mr. Preston.
Apa szeme megvillant, talán meglepődött a határozott,
tisztelettudó válaszon. Bár soha életében senkire nem emelt
kezet, kicsit mégis megrémültem, amikor felemelte a jobb kezét.
De nem volt okom aggodalomra, mert valami teljesen váratlan
dolgot tett, és nem azt, amitől tartottam. Hanem kezet nyújtott
Jamie-nek.
Néhány pillanatig csak álltak ott, mert Jamie nem hitt a
szemének, de aztán gyorsan apa kezébe tette a kissé gépolajos
kezét. Kimeredt szemmel figyeltem, ahogy a tetovált, izmos kar
és az olasz Marks and Spencer öltönyös kar békejobbot nyújt
egymásnak.
– Köszönöm, hogy segítettél a családomnak. Nagyra
értékelem.
– Örülök, hogy segíthettem – felelte Jamie, és amikor rám
nézett, a tekintete azt üzente, „Látod? Nem is volt olyan nehéz.”
Én viszont jobban ismertem apát, és sejtettem, hogy folytatás
következik, nem marad ennyiben a dolog.
– Nos, sokat várakoztál itt, gondolom, dolgod van máshol.
Most már nyugodtan mehetsz.
Apa lényegében végtelenül udvariasan megfogalmazva
elzavarta Jamie-t. Imádott sakkozni, és most úgy érezte, igazi,
zseniális mattot adott. Szinte vártam, hogy ki is mondja, sakk-
matt.
Anya viszont pár lépéssel előtte járt, és rádöbbentem, hogy ez
szinte mindig így van.
– Remek ötlet, Gerald. Jamie hazavihetné Mandyt, ha nincs
más dolga, mi pedig megvárjuk a látogatási idő végét, és utána
visszavisszük édesanyádat a Sunnymede-be.
Szinte megsajnáltam apát, aki túl későn vette észre, hogy
bizony alulmaradt a játszmában.
– Biztos éhesek vagytok – folytatta anya. – Hazafelé
beugorhattok egy pizzáért. – Apára villantotta a szemét, aki
rádöbbent, hogy most még a zsebébe is kell nyúlnia. Szegény,
biztos azon morfondírozott, hogy sülhetett el ennyire balul a jó
kis terve.
– Nem szükséges, Mr. Preston – mondta Jamie, amikor apa
megpróbált egy húszfontost adni neki. – Majd én megveszem a
pizzát. – Azt hiszem, még sosem voltam annyira büszke a
barátomra, mint akkor… és meglepő módon kicsit
megsajnáltam apát.

Hazafelé tényleg beugrottunk egy pizzáért, de Jamie azt

mondta, jobb, ha nem a kocsiban esszük meg. – Pete jó fej, de
annak azért nem örülne, ha a kölcsönkocsit úgy adnám vissza,
hogy mozzarella- és szardellaszaga van.
Még nem sötétedett be, úgyhogy piknikvacsora mellett
döntöttünk a parkban. Jamie a fűbe terítette a farmerkabátját
piknikpokróc helyett, és leültünk a dombra a csónakázótó
mellé. A nyugvó nap arany fénybe vonta a vizet.
 – Apukád nagyon kínos beszélgetést fog folytatni a
nagymamáddal a visszaúton az idősotthonba? – kérdezte Jamie,
és elvett a dobozból egy hatalmas szelet pizzát.
– Anya úgysem hagyná – feleltem, és beleharaptam egy jóval
kisebb szeletbe.
– Lehet, hogy a végén minden jóra fordul, nem? – vetette fel
optimistán Jamie, elvégre még nem ismerte apámat. – Talán
apukád most rádöbbent, mennyire fontos neki a nagymamád,
és hogy mennyire szeretné, hogy boldog legyen, mivel azt hitte,
hogy a nagymamád lett rosszul, és megkönnyebbült, hogy
mégsem.
– Te a szabadidődben Mills and Boon-románcokat olvasol
vagy Lifetime Channel-filmeket nézel?
Jamie felnevetett, mert értette a célzást.
– Apa tényleg szeretné, hogy a nagyi boldog legyen, de csak
úgy, ahogy az számára elfogadható. Nagyi nyugodtan
gyászolhatja tiszteletreméltó özvegyként a nagypapát, de azt
nem teheti meg, hogy beleszeret egy nőbe és még világgá is
kürtöli. Apa szerint legalábbis nem.
– Generációs probléma – jegyezte meg Jamie, és kérdőn nézett
rám, hogy az utolsó szelet pizzát megeheti-e. Nem is értem,
hogy lehet, hogy ennyit eszik, még sincs rajta egy gramm
felesleg sem – legalábbis látható helyen biztosan nincs.
– Szerintem inkább Gerald Preston-probléma – feleltem, és
megadó sóhajjal összeszedtem az üres üdítősüvegeket és a
pizzásdobozt. A nap mostanra már lenyugodott, és hirtelen rám
tört a fáradtság. Nagyon kimerítő nap volt.
Jamie felállt, felsegített, és magához ölelt. Szorosan tartott, én
pedig felemeltem a fejemet, hogy megcsókolhasson.
– Pizzás csók – motyogtam pár perccel később.
– Kérjek érte elnézést? – Jamie átölelte a vállamat, és a kocsi
felé sétáltunk.
Rámosolyogtam a sötétben. – Dehogy!
 26

– Frank meghalt.
Felpillantottam a zongora billentyűiről. A Für Elise utolsó
hangjai még a levegőben rezegtek. A társalgó szokatlanul üres
volt, csak én és a nagymamám üldögéltünk ott. Értetlenül
néztem rá, és nehezteltem magamra, amiért azonnal az jut
eszembe, amit apa mondogat; hogy talán korai demenciában
szenved. Egy ilyen teljesen ide nem illő mondat sajnos pont ezt
igazolta – Frank… a teknősöm? – kérdeztem tétován, mert senki
mást nem ismertem, akit így hívtak. Persze ostoba felvetés volt,
mivel már több mint tíz éve, hogy a szüleim tapintatosan azt
mondták, Frank, a teknős elköltözött egy tanyára.
Nagyi felnevetett, és eloszlatta a demenciától való félelmemet.
Egyértelmű, hogy teljesen észnél volt. – Dehogy, Mandy! Nem a
teknős! – magyarázta. – Frank. Frank bácsi, Mary néni férje.
– Ó! – suttogtam, mert most már sikerült arcot társítanom a
névhez, és rögtön a másik névhez is. – Ó… – ismételtem
szomorúan. Az idősotthonban lakott néhány házaspár is, Frank
és Mary az egyik volt közülük. Néhány hónappal korábban
költöztek be, és sülve-főve együtt voltak, mindent együtt
csináltak. Gyakran üldögéltek egymáshoz simulva itt a
társalgóban, amikor zongoráztam. Egyszer láttam, hogy Frank a
Sunnymede kis fodrászszalonjában ül, és várja, hogy a
feleségének elkészüljön a frizurája.
Most Josie is pont ott volt, és kicsit meglepett, hogy nagyi nem
akarta elkísérni, mert mióta Josie kijött a kórházból,
ugyanolyan elválaszthatatlanok voltak, mint Mary és Frank.
Bűntudatom volt, amiért nem jutott azonnal eszembe, hogy
kicsoda Frank, és nagyon elszomorodtam, amikor
belegondoltam, mennyire meg fogja viselni Maryt a gyász.
Kirázott a hideg, mint mindig, amikor valaki meghalt a
Sunnymede idősotthonban. Mintha a halál valami ragadozó
lenne a Serengeti szavannán, aki egyenként falja fel a
leggyöngébbeket. Valahányszor elragadott egyet, mindig attól
rettegtem, mikor következik a nagymamám.
– Nagyon sajnálom – mondtam.
– Franknak súlyos fájdalmai voltak – jelentette ki nagyi
nyugodtan. – Most meg már nincsenek. – Rádöbbentem, hogy
akárhányszor látogatok ide, sosem leszek olyan nyugodt, ami a
halált illeti, mint a Sunnymede lakói. Nem mintha nagyi
nyugodtan fogadta volna, hogy majdnem elveszítette Josie-t. Az
egészen más volt.
– Azért említettem Franket, mert van egy hírem, ami kicsit
vele is kapcsolatos.
Hátradőltem a zongoraszéken, és gyanakvóan néztem a
nagymamámra. – Újabb hír, nagyi? Azt hiszem, a legutóbbi
híredet sem hevertük még ki. – Apa tényleg még mindig maga
alatt volt, de ezt a nagyi is tudta.
Elmosolyodott, kicsit csintalanná vált az arca. – Hát, a
mostani hírem az előzővel is kapcsolatos, meg egy kicsit
Maryvel is.
 – Nem értem.
Izgatottság csillant a szemében. Nyilván valami nagyon
fontosat akar mondani.
– Most, hogy Frank eltávozott, Mary úgy döntött, ő is eltávozik
az idősotthonból, és a lányával fog élni.
Egy pillanatra elhallgatott, tökéletes hatásszünetet tartott. –
Ez azt jelenti, hogy a kétszemélyes lakosztályuk hamarosan
üres lesz… és a menedzsment megkérdezte, hogy Josie-val nem
szeretnénk-e beköltözni oda. – Úgy nézett rám, mint egy
kisgyerek, aki karácsonykor az ajándékot várja. – Mit gondolsz?
Hát, azt gondoltam, hogy ezúttal majd apa fog infarktust kapni,
de persze ezt a világért sem mondtam volna ki. Inkább sétálnék
parázson mezítláb, minthogy elrontsam a nagymamám örömét.
– Nagyi, ez csodálatos lehetőség, ha Josie és te szeretnétek
együtt lakni.
Ha belegondolok, tényleg az volt. Nagyi mostanában alig volt
a saját szobájában. Hiába dolgoztak szakképzett ápolók az
otthonban, nagyi nem hagyta magára Josie-t egy percre sem. És
meg is értettem, hogy miért.
Amikor Josie már egészen jól volt, akkor tudtam meg, hogy
azon a napon a nagymamám találta meg, összeesve a padlón.
Ha nem kopogott volna be hozzá pont akkor… nos, sajnos
máshogy is végződhetett volna a történet. Így hát teljesen
megértettem, hogy mennyire jó lenne, ha együtt lakhatnának.
De a nagymamám ábrándos hangjából rájöttem, hogy itt sokkal
többről van szó.
– Olyan jó lenne úgy jó reggelt és jó éjt kívánni egymásnak,
hogy nem kell ezért végigsétálni egy folyosón! Tudod, a
történtek után még inkább érezzük, hogy sosem lehet tudni,
mennyi időnk adatik még.
– Ne mondd ezt, nagyi! – kértem, majd belekaroltam, és
visszasétáltunk a szobájába.
– Az élet nagyon értékes, kicsikém. Nem pazarolhatjuk a
perceket.
Nagyi várt, amíg becsuktuk az ajtót magunk mögött, aztán
megosztotta velem az aggodalmát, amit nem akart mások előtt
megosztani, – Mandy, nyugtalanít, hogy… – láttam, hogy máris
zavarban van, de folytatta. – Nyugtalanít, hogy talán mások
rosszat fognak gondolni rólunk, amiért „összeköltözünk”.
Erre így nem is gondoltam, de most nagyon elpirultam.
Majdnem annyira, mint a nagymamám. Ilyen beszélgetéseket
nem kellene pont a nagyival folytatnom.
– Vajon azt fogják gondolni, hogy Josie és én „bűnben élünk”?
– Nagyi, manapság ilyet senki nem mond – feleltem, és
próbáltam elhessegetni néhány igen zavaró gondolatot. –
Manapság senki nem tartja bűnnek az együttélést.
– Az én generációmban még annak tartották.
Már épp tapintatosan magyarázni készültem, hogy ez egy
másik évszázad, de ő megelőzött egy hathatós érvvel. – Itt a
Sunnymede idősotthonban mindenki velem egyidős, nem veled.
Szerettem volna, ha nem kell túl komolyan venni a nagyi
aggodalmait, hiszen számomra semmi rossz nem volt az
együttélésben, de láttam, hogy őt mennyire feszélyezi a helyzet.
A világon senki nem gondolta volna a nagymamámról és
Josie-ról, hogy „bűnben élnek”, mint valami skarlát betűs
asszony, de ő mégis ettől tartott.
 Biztosan van megoldás, kell lennie valamiféle fortélynak… és
volt is, mégpedig egyértelmű, mégsem én találtam meg, hanem
Josie, aki pár perccel később érkezett, friss frizurával. Puszit
adott a nagyinak, aztán nekem is. Ez új volt, de nagyon aranyos,
mert úgy éreztem, máris családtaggá váltunk egymás számára.
Josie puszilkodás közben véletlenül leejtette a pletykalapot,
amit a fodrásztól hozott. Lehajoltam, és felvettem.
– Azt mondták, nyugodtan elhozhatom és kiolvashatom –
magyarázkodott, mivel azt hitte, amiatt ráncolom a
homlokomat, hogy nála van a Hello! magazin legfrissebb száma.
Pedig egészen máson gondolkodtam. Ötleteltem. De… hát
persze! Tökéletes! Hogyhogy eddig nem jutott eszembe?
A magazin pont középen nyílt ki, ahol kétoldalas cikket
közöltek két ismert színészről. Mindketten hófehér öltönyt
viseltek, épp egy vidéki kúria parkjában mondták ki egymásnak
a boldogító igent.
– Ez az! – kiáltottam fel, és majdhogynem ugrálni kezdtem
izgalmamban, mert megtaláltam az ideális megoldást. –
Megvan!
Két, kissé szürkehályogos szempár nézett rám két meglepett
arcból.
– Házasodjatok össze!

– Megbolondultál? Nekik meg teljesen elment az eszük?!

Apa reakciója csalódás volt, de nem lepett meg.
– Mintha az anyámnak nem lenne tele a feje zavaros
ötletekkel! És te még adod alá a lovat!
– A házasság nem zavaros ötlet. Hiszen szeretik egymást!
 Apa úgy nézett rám, mintha vadidegen lennék. Bűntudatosan
a tányéromra meredtem, de a zöldborsó és a báránysült nem
segített.
– Azt hittem, hogy miután Josie kórházba került, végre
megérted, mennyire fontos a nagyinak – motyogtam, még
mindig a tányéromat vizslatva. Lassan a mártásba hullott egy
könnycsepp, majd még egy.
– Fontos. Barátilag – morgott apa, és úgy esett neki a
báránysültnek, mintha személyes sértésnek szánná.
– Gerald, nyilvánvaló, hogy édesanyád ennél mélyebb
érzéseket táplál Josie iránt.
Apa anyára meredt. „Et tu, Brute?”1 – kérdezte némán vádló
tekintete.
– Nagyi is meghökkent egy kicsit, amikor említettem… –
kezdtem, majd rádöbbentem, hogy magam alatt vágom a fát.
Elhallgattam. Apa lassan felém fordult.
– Tehát elismered, hogy ez a te ötleted volt? A tiéd, meg a sok
kótyagos fejű idiótáé, akik az idősotthonban dolgoznak? Mi a
fene ütött beléjük, hogy egyáltalán felvetették, hogy
összeköltözzenek?
– Nem is tudom, apa, talán támogatóan állnak az egészhez?
Esetleg te is megpróbálhatnád.
– Mandy! – Anya egyetlen szóval elhallgattatott, éreztem a
hangjában az összes gyerekkori korholást.
– Bocsánat! – dünnyögtem. – De nagyi mellett is kell állnia
valakinek, és azt akarom, hogy boldog legyen… ezért mondtam
az esküvőt. Szerintem maguktól is eszükbe jutott volna
valamikor… – mentegetőztem. Csupa könny volt a szemem.
Apából kettőt láttam, mind a kettő haragosan ült az asztalnál.
Ha én nem vetem fel, vajon nagyi és Josie gondoltak volna
arra, hogy összeházasodnak? Nem is tudom. És tényleg elég
döbbentnek tűntek, amikor javasoltam.
Nagyi a kezemben lévő magazinra pillantott. – Tudod, én azt
gondoltam, hogy ilyet csak a hírességek tesznek. Vagy nem?
– Nem, nagyi, egyáltalán nem. Az azonos nemű pároknak is
szabad összeházasodni. Évek óta legális már.
A nagymamám elképedten ingatta a fejét, Josie szeme tágra
nyílt. Rádöbbentem, hogy erre nem álltak készen, de már nem
szívhattam vissza, amit kimondtam. Talán az ő generációjuk
más. Vagy talán túl hamar történt minden a nagypapa halála
után, vagy esetleg a Sunnymede lakói nem tudnák elfogadni az
ilyesmit. Pedig olyan büszke voltam magamra! Megtaláltam a
megoldást… csakhogy nem vettem észre, hogy átlépek egy
nagyon is valós határt. Csak a jó szándék vezérelt, de nem lett
volna szabad. Rájuk kellett volna hagynom.
Ezt meg kell beszélniük négyszemközt. Gyorsan kimentettem
magam, hogy a társalgóban hagytam a kottámat, és
kirohantam. Amikor becsuktam az ajtót magam mögött, még
mindig elképedten meredtek egymásra.
Persze nem lehet a végtelenségig keresni egy kottát, ami el
sem veszett, úgyhogy húsz perc után kénytelen voltam
visszamenni. Halkan kopogtam a nagyi lakosztályának az
ajtaján, és már kigondoltam, hogyan fogok bocsánatot kérni,
amiért ilyen elhamarkodottan bele akartam avatkozni a
dolgukba. De a bocsánatkérésre nem került sor, mert amikor
beléptem, kézen fogva ültek, Josie arcán könnyek mosták a
ráncokat, és amikor felemelte a kezét, hogy letörölje,
észrevettem, hogy a gyűrűsujján ott van a nagymamám kis
pecsétgyűrűje.
Ragyogott a szeme, ahogy rám nézett. – Nekem még sosem
kérték meg a kezemet. Az én koromban már nem is
számítottam rá, hogy még megtörténhet. – Ismét sírva fakadt, és
most már a nagyi is sírt, sőt én is. Életem egyik legszebb
pillanata volt.
– Ebből elég! – csattant fel apa, és olyan hirtelen állt fel, hogy
majdnem felborult a szák. Nem tudom, hogy a helyzetből vagy a
vacsorából lett elege. A kedvenc étele volt, de alig evett belőle. –
Elmegyek sétálni.
Anya az ablakon kopogó kövér esőcseppeket nézte. – Pont
most?
Nem tudom, hogy apa észrevette-e a nyári vihart, de ha
elhatároz valamit, attól úgysem lehet soha eltántorítani. Erre
magam is gondolhattam volna, ha több eszem van.
Mindenkinek egyszerűbb lett volna.

– Az esküvős tévésorozatokon kívül mit tudsz az

esküvőszervezésről?
– Miért, az nem elég? – kérdeztem, elfojtva a nevetést, hogy ne
hallatsszon ki a szobámból. Jamie is nevetett a vonal túlvégén.
– A nyilvánvaló dolgokkal tisztában vagyok, nem fogom
focipályára szervezni a szertartást, sem rögbiklubba a vacsorát,
és a menyasszony nem fog ejtőernyővel érkezni a helyszínre.
– Ó, akkor minden a legnagyobb rendben lesz. Könnyű, mint a
habostorta.
 – Jaj, a torta! Arról meg is feledkeztem. – A jegyzetfüzetért
nyúltam, amiben egyre nőtt a teendők listája.
– Ha sofőrre is szükség lesz, rám számíthatsz – nyugtatott meg
Jamie. – Pete biztosan megengedné, hogy elhozzam a kocsit, ha
szeretnéd.
Felsóhajtottam. Ki gondolta volna, hogy az esküvőszervezés
ennyi előkészületet kíván? Persze nem bántam meg, hogy
megígértem a nagymamámnak és Josie-nak, hogy én leszek a
nem hivatalos esküvőszervező, de talán jobban átgondolhattam
volna, mit veszek a nyakamba.
Figyelmeztető kopogást hallottam az ajtón, és épp csak el
tudtam köszönni Jamie-től, mielőtt anya belépett. Egy bögre teát
hozott, ami a Preston családban egyenlő a fehér zászlóval.
Lezser, és remélhetőleg nem feltűnő mozdulattal lefelé
fordítottam a jegyzetfüzetet.
– Apa hogy van? Lenyugodott?
Anya intett, hogy menjek odébb, és az ágyam szélére ült.
Mintha egy évtizedet ugrottunk volna vissza az időben az esti
mesékhez és jóéjtpuszikhoz. Mennyivel egyszerűbb volt
akkoriban jó kislánynak lenni!
– Apa már egészen nyugodt, csak ki ne mondjuk előtte, hogy
esküvő vagy összeköltözés vagy Josie – sóhajtott anya.
– De apa olyan rendes volt, amikor Josie kórházba került!
Megszervezte és kifizette a taxit, hogy a nagyi mindennap
meglátogathassa. Azt hittem, már megbarátkozott a helyzettel.
Anya felvonta a szemöldökét. Ívelt, világosbarna szemöldöke
volt, néha beszédesebb, mint a szavai.
– Hát… reméltem, hogy így lesz – tettem hozzá szomorúan.
 Egy kicsit mindketten hallgattunk, aztán anya a
jegyzetfüzetre pillantott. Gyanítom, hogy az anyáknak
röntgenszeme van, de hogy ennyire…?
– Segítesz a szervezésben, ugye?
Semmi értelme nem lett volna hazudni, úgyis átlát rajtam.
– Igen, elvégre senki más nem segít a nagyinak.
Anya bólintott, mintha már rég tudta volna. – Én nem
segíthetek, Mandy, ezt meg kell értened. Apádnak nagyon fájna.
Bólintottam, mert tényleg megértettem. Lehetetlen helyzetbe
kerülne, ha segítene, mert akkor választania kellene a szerettei
között. És a családunkban már így is túl sok volt a szakadás.
– Persze, anya, megértem, ne aggódj.
– A költségekre gondoltál már? Az esküvő drága mulatság, és
a nagyi pénze arra kell, hogy a Sunnymede költségeit fedezze.
A jegyzetfüzetembe minden tétel mellé kérdőjeleket írtam a
költséghez.
– Nem tudom… majd szerzek pénzt valahogy.
Anya felállt, és sokatmondóan rám mosolygott. A zsebébe
nyúlt, és átadott nekem egy borítékot. Kinyitottam, és
elámultam, amikor megláttam egy köteg húszfontos bankjegyet.
– Nem sok – szabadkozott –, de kezdésnek jó lesz.
Szóhoz sem jutottam, csak bólogattam. Anyának nem volt
szüksége szavakra, hogy érezze a hálámat. Megpuszilta a fejem
búbját, és hirtelen azt kívántam, bárcsak újra hétéves kislány
lehetnék.
– Köszönöm, mami! – Hány éve volt utoljára, hogy maminak
szólítottam? Rég volt.
– Ez maradjon köztünk – suttogta, megölelt, és az ajtóhoz
lépett.
Miután kiment, összegömbölyödtem a párnán, kavarogtak a
gondolataim. Egész életemben mindenkitől azt hallottam,
mennyire hasonlítok Amandára, a nagymamámra. Mindig
örültem ennek, de ma, életemben először, reméltem, hogy
anyára is hasonlítok. Mert anya csodálatos.
 27

Az iroda világos volt, tele napfénnyel. Az elmúlt öt évben

számtalanszor látogattam el a Sunnymede idősotthonba, de a
menedzser irodájába még sosem léptem be. Zavartan
várakoztam odakinn, mintha az iskolaigazgató hívott volna be
az irodájába. Igaz, nem tudom, hogy az milyen, mert engem
még sosem hívott be, de Jamie tudna mesélni róla.
– Mandy! – Mrs. Blackwood üdvözölt, és kezet nyújtott.
Gyorsan a farmeromba töröltem a kezemet a kézfogás előtt.
Semmi okom nem volt a feszengésre, mégis zavarban voltam.
Sokkal jobban izgultam, mint a vizsgáim előtt, sőt jobban, mint
gyökérkezelés előtt a fogorvosnál.
– Fáradj be – hívott Mrs. Blackwood, és az íróasztala mellett
álló széken hellyel kínált, ő maga pedig leült a forgó,
bőrkárpitos irodaszékébe. Még azt is megkérdezte, kérek-e
kávét vagy teát, de láttam, hogy az asztala tele van iratokkal,
úgyhogy inkább nem kértem. Úgy gondoltam, nem segít, ha
leöntöm kávéval a papírjait.
Ahogy beszélt, tökéletes bubifrizurája minden fejmozdulatnál
meglibbent.
– A nagymamádtól úgy értesültem, hogy segítesz az esküvője
szervezésében, és itt szeretnétek megtartani.
Izgalmamban ökölbe szorítottam a kezemet, a körmöm apró
félholdakat vájt a tenyerembe. Talán már azelőtt
keresztülhúzzák a tervemet, hogy egyáltalán elkezdhettem
volna a szervezést? Túl későn jöttem rá, hogy először az
idősotthon menedzserével kellett volna beszélnem, hiszen az ő
engedélyére szükség van. Ostoba hibát követtem el.
– Igen. A nagymamám és Josie nem tudják, hogyan kell
megszervezni egy esküvőt. Nem mintha én tudnám, még sosem
csináltam ilyet, de tudja… majd rákeresek mindenre az
interneten, és összehozom, amit kell. – Úgy hebegtem, mint egy
bolond. Ha ez állásinterjú lett volna, biztosan nem vesznek fel.
Mrs. Blackwood olyan kifürkészhetetlen arccal nézett rám,
mint egy pókerjátékos.
– És miben tudnék segíteni? Felsóhajtottam a
megkönnyebbüléstől.
– Azt hittem, azt fogja mondani, hogy itt nem lehet esküvőt
tartani.
Mrs. Blackwood egészen megrökönyödött. – Miből gondoltad?
– Hát… mivel azonos nemű párról van szó… nem voltam
biztos benne, hogy a többi lakó az ilyesmihez mit szólna, és…
Mrs. Blackwood felnevett. – Mandy, meg lennél lepve, de hidd
el, hogy nyolcvan körül az emberek többsége már rengeteg
élettapasztalattal rendelkezik, és igen kevés dolog van, ami
meglepi vagy megbotránkoztatja őket. Az idő olyan, mint a
golyóálló mellény: felvértez.
– Ennek nagyon örülök. Amikor a nagymamám otthon
bejelentette a szándékát, nem talált valami lelkes fogadtatásra.
– Nem volt csúnya dolog a családom magánügyeit így
kiteregetni? Talán nem, hiszen Mrs. Blackwood már úgyis tudta.
 – Igen, volt néhány… érdekes telefonbeszélgetésem az
édesapáddal.
Hangosan nyeltem egyet.
– Nagyon sajnálom.
Mrs. Blackwood legyintett a szépen manikűrözött kezével. –
Ugyan, emiatt ne aggódj. Az én munkakörömben mindennapos
a dühös családtagokkal való kommunikáció. – Az arca ellágyult,
ahogy közelebb hajolt. – Tudod, a gyász sokféleképpen tud
megnyilvánulni. – Összevontam a szemöldökömet, mert nem
egészen értettem az összefüggést. – Mandy, nem is tudom…
talán édesapád fennakadása abban gyökerezik, hogy még
gyászolja a nagypapádat.
Hogy lehet az, hogy ez a nő, aki nem is ismeri a családomat,
ennyire belelát a helyzetbe, és észreveszi, hogy apa haragjának
álarca mögött talán a mélységes szomorúság rejtőzik?
Mrs. Blackwood folytatta. – Itt a Sunnymede idősotthonban
már számos alkalmat ünnepeltünk, és boldogok lennénk, ha
Amanda és Josie itt tartanák az esküvőjüket. Bár természetesen
az anyakönyvi hivatalba is el kell menniük.
Bólintottam. Már utánanéztem, úgyhogy tudtam, hogy a
házasság csak akkor törvényes, ha a pár az anyakönyvi
hivatalban is kimondja az igent.
– Ez lesz itt az első olyan esküvő, ahol két menyasszony van,
és el sem tudom mondani, mennyire izgatottan várjuk. A
nagymamádat és Josie-t mindenki nagyon szereti, és ha
megengeditek, akkor az itt dolgozók közül jó páran szeretnének
eljönni az esküvőre.
– Hát persze, nagyon örülnénk neki – kiáltottam fel boldogan.
 Ujjongva léptem ki a menedzserasszony irodájából, és szinte
szökdécseltem a nagyi szobájához. Egyre izgalmasabb volt az
esküvőszervezés.

– Hadd nézzem azt a listát még egyszer – kérte a nagymamám.

A homlokán megjelent néhány újabb ránc, ahogy
áttanulmányozta a jegyzettömböt. A lista egyre bővült, már két
oldal tele volt vele.
– Nincs szükség ennyi mindenre – tiltakozott, és a tollamért
nyúlt, hogy kihúzza, amit feleslegesnek ítél. Nem adtam oda a
tollat, mert ezt nem akartam.
– Lehet, hogy nincs mindenre szükség, de jó lenne, ha Josie és
te mindent megkaphatnátok, ami egy szép esküvőhöz kell,
nem?
Nagyi arca ellágyult. – Aranyos vagy, kicsi Mandy, és
köszönöm, hogy ennyit fáradozol. De nem az esküvő a
legfontosabb, hanem a házasság, ami utána kezdődik. Ahhoz
pedig nem kellenek virágok, torták vagy puccos menyasszonyi
ruha. Különben is, egy esküvőm már volt – emlékeztetett.
– De Josie-nak még nem – feleltem. Semmi más érv nem lett
volna ilyen hatékony, még ha éjfélig vitáztunk is volna.
– Na jó, egy-két dolgot kihúzhatunk – egyeztem bele, és
átfirkáltam a díszes meghívó, cukrozott mandula és
monogramos szalvéta tételeket.
Amikor azonban a nagyi rámutatott egy sorra, amit külön
nagybetűvel írtam, megmakacsoltam magam.
– Nagyi, kell egy esküvői ruha. Te vagy a menyasszony! Azaz
két ruha, két menyasszony.
 – Van a szekrényemben jó néhány csinos alkalmi ruha, amit
felvehetnék. Majd veszek egy új kalapot. Úgyis imádom a
kalapokat.
– De nagyi, ha te nem veszel fel esküvői ruhát, akkor Josie
sem fog.
Nagymamám elgondolkodva nézett rám, de tudtam, hogy
sikerült meggyőznöm.
Megöleltem. – Legalább hagyd, hogy keresgéljek neked egy
ruhát, és ha nem találok, akkor felveheted valamelyik meglévő
alkalmi ruhádat.
– Új kalappal – jelentette ki. – Kalap nélkül nincs esküvő.

Már kétszer végigsétáltam a bevásárlóutcán, és kezdtem

kétségbe esni. Az elegáns esküvőiruha-szalonokba be sem
mertem nézni. Arra nem telt a költségvetésemből. Reméltem,
hogy találok valami menyasszonyiruha-szerűséget valamelyik
divatszaküzletben, de négy órája jártam a boltokat, és nem
láttam semmit.
Azt hittem, hogy mire ebédidőben találkozom Jamie-vel, már
tele lesz a kezem zacskókkal, mint Julia Robertsnek a Micsoda
nő!-ben. De amikor leültem mellé a hamburgerezőben, még
egyetlen dolgot sem sikerült beszereznem.
– Nem volt szerencséd? – kérdezte, és együttérzőn megölelt.
– Úgy érzem, csalódást okozok a nagymamámnak.
– Dehogy okozol!
Merengve babráltam a kis kosárban a sült krumplit. Olyan
bánatos voltam, hogy még a kedvenc hasábburgonyám sem
vidított fel.
 – Mennyire fontos a menyasszonyi ruha?
Úgy néztem Jamie-re, mintha valami vadidegen nyelvet
beszélt volna. Mintha marslakó lenne.
– Ó… – felelte, és bocsánatkérően pislogott.
– Tudod, ez nem olyan, mint valami használt autójavítós
kézikönyv, ez sokkal…
Elhallgattam, mert hirtelen eszembe jutott valami. Az
adományboltban felfigyeltem egy tárgyra, bár nem is voltam
biztos benne, hogy mi az. Csak annyit tudtam, hogy fehér volt és
légies, és úgy éreztem, sorsszerű, hogy megpillantottam.
Felpattantam, és a felborult kosárkából szanaszét repült a
krumpli.
– Mennem kell!
Jamie zavartan körbepillantott. A környező asztaloknál is
furcsán néztek rám.
– Rosszul vagy? – kérdezte Jamie aggódva, és ő is fel akart
állni.
– Nem, semmi baj, jól vagyok. Vagyis mindjárt jól leszek. Te
csak maradj, fejezd be nyugodtan a kaját. – A vállára tettem a
kezemet, hogy maradjon ülve.
– De hát hová mész?
– Menyasszonyi ruhát venni – feleltem, és gyorsan, szinte
futva kifelé indultam az asztalok között.
Ha az élet egy film lenne, akkor a ruha az adománybolt
kirakatában várt volna egy próbababán. De a kirakatban semmi
nem volt néhány társasjátékon és mindenféle edényeken kívül.
A pénztárnál hosszú sor állt, de én egyenesen a ruhás
fogasokhoz mentem, mert amit keresek, az úgyis ott lesz. Nem
nehéz megtalálni egy hófehér ruhát. Csakhogy hiába néztem át
többször is a fogasokat, nem bukkantam rá. Már eladták? Vagy
talán rosszul láttam, és nem is menyasszonyi ruha volt?
– Jó napot… – szólítottam meg bizonytalanul az eladót. – Van
eladó menyasszonyi ruha?
A nő megrázta a fejét.
– Sajnos nincs. Nagyon ritkán kapunk esküvői ruhát. A
menyasszonyok az esküvő után általában megtartják vagy
magánúton eladják őket.
Teljesen letaglózott a csalódás. Majdnem elindultam kifelé, de
valahogy mégsem vitt rá a lélek. – Az nem lehet, hogy esetleg ön
nem tud róla, de érkezett ilyen ruha?
Az eladó csúnyán nézett. Mandy, ez ostobaság volt. Burkoltan
azt mondtad neki, hogy figyelmetlenül végzi a munkáját. Most
aztán biztos nem akar segíteni.
– Csak azért kérdem, mert néhány héttel ezelőtt pont itt
jártam, amikor bejött egy házaspár, és mintha egy
menyasszonyi ruhát hoztak volna. A hölgy kerekesszékben volt.
A nő most már úgy meredt rám, mintha a Legidegesítőbb
Vásárló díjat akarta volna átnyújtani.
Szomorúan az ajtó felé fordultam. – Hát, sajnálom. Csak
reméltem, hogy itt találom, de ezek szerint mégsem.
Már majdnem kiléptem a boltból, amikor utánam szólt egy
másik hang.
– Várj!
Megfordultam, és felismertem a nőt, aki a hátsó szobából
lépett ki. Ő volt az önkéntes, aki annak a házaspárnak segített,
amikor itt voltam.
 – Emlékszem arra a párra, és igazad van, valóban
menyasszonyi ruhát hoztak be.
Fülig érő mosolyt villantottam rá. Hirtelen nagyon izgatott
lettem.
– Megnézem, itt van-e még – mondta. Elég hosszan kereste, de
a szokásomtól eltérően most nagyon türelmesen vártam. Végre
kijött a raktárhelyiségből egy dobozzal. – Ha nem kérdezel rá,
talán sosem került volna elő.
Elkezdte bontogatni a csomagot, és alig bírtam ki, hogy ne
kapjam ki a kezéből. Végre sikerült levenni a doboz fedelét, és
amikor félrehajtotta a leheletvékony selyempapírt, ott
tündöklött a szemem előtt a ruha, ami tökéletes lesz a nagyinak.
Nem tudom, honnan tudtam, hogy illeni fog rá, de tudtam.
– Sajnos az alján van egy apró szakadás és egy-két folt, azt
hiszem, a kerekesszék miatt – mondta a nő.
– Nem baj – feleltem, hiszen alig látszottak a hibák.
– Nagyon jó ruha, eredetileg a drága és exkluzív Fleurs
Esküvőiruha-szalonból van. – Az eladó mintha megpróbált
volna rábeszélni, de nem volt rá szükség, már döntöttem.
– Szabad? – kérdeztem, kivettem a ruhát a dobozból, és a fény
felé tartottam. A lámpafényben megcsillant az ezüst hímzés és a
sok apró kristály.
– Fel lehet próbálni – mondta az eladó.
Megráztam a fejemet, és visszatettem a ruhakölteményt a
dobozba. – Nem nekem kell, hanem a nagymamámnak. És
látom, hogy pont jó lesz rá.
Így is volt, mert rám is pont jó lett volna. Csábított a gondolat,
hogy felpróbáljam, de nem tettem. A saját esküvőmre meg
fogom találni a tökéletes ruhát, ha eljön az ideje. Ez a ruha
csodálatos, de nem engem vár. Hanem a nagymamámat.

– Találtál menyasszonyi ruhát! – kiáltott fel őszinte örömmel

Jamie. Átölelt, és majdnem felkapott.
– Nemcsak egy ruhát, hanem a tökéleteset – mondtam
nevetve, és egyszerre éreztem megkönnyebbülést és örömet. –
Nagyi imádni fogja.
– Akkor készen is vagyunk? – Jamie hangja reménykedő volt.
Ezek szerint még nem kedvelte meg a shoppingolást. De hát
nem történhet két csoda egyetlen nap alatt.
– Még meg kell szervezni a virágokat, és egy kalapot is
szeretnék venni a nagyinak, mert a kalap a mániája, szerinte
kalap nélkül nincs esküvő. De nem kell az egész szombatodat
azzal töltened, hogy kísérgetsz boltról boltra. Tudom, hogy ez
neked nem valami szórakoztató.
– Most viccelsz? Imádom a virágokat, meg a ruhákat, meg a…
az esküvői izéket, alig várom, hogy induljunk vásárolni.
Elmosolyodtam. Nem is értem, apa miért nem látja, hogy
Jamie igenis az ideális fiú.
– Van az utca végén egy esküvőiruha-szalon – mondom. –
Nem az én árkategóriám, de…
– Gondolod, szerencsénk lesz?
Felemeltem a fejemet, és adtam neki egy gyors csókot.
– Most már biztos.
A Fleurs kirakata ragyogó, hófehér csillámkavalkád volt.
Aladdin kincsesbarlangja a menyasszonyok számára, csupa
csipke, selyem, szatén és ékkövek. Ilyen helyekről álmodnak a
kislányok és néha a nagyok is. Meglepett, hogy engem is
mennyire elbűvöl.
Sóhajtva hátraléptem. Jamie elvette a kezét a derekamról, és ő
is a kirakathoz dugta a fejét, a szemével napellenzőt csinálva a
szeme fölé.
– Hát, szerintem ez a hely túl drága a te költségvetésednek –
mondta, és a lehelete párafoltot hagyott a ragyogó tiszta
kirakatüvegen.
Hirtelen kopogás ijesztett ránk, és az üveg másik oldalán
megjelent egy arc. A feketébe öltözött nő drámaian festett a
hófehér kelmék között. Még a haja is olyan csillogó fekete volt,
mint egy zongora billentyűi. Gyilkos pillantást vetett Jamie-re.
Jamie a legbájosabb mosolyát villantotta rá, de nem jött be.
Egyáltalán nem. Ez volt az első alkalom, hogy nem ért célba ez a
mosoly. Elnézést, motyogta az üvegre, és tisztára törölte a
farmerkabátja ujjával.
Már nem éreztem magamat túl szerencsésnek, de azért
átvettem tőle a menyasszonyi ruha dobozát.
– Várj meg itt, jó? Nem hiszem, hogy sokáig leszek bent.

A nő kifejezetten ijesztő volt. Mint valami tündérmesében a

gonosz, akitől rémálmai vannak a gyerekeknek. Még jó, hogy
inkább egyedül merészkedtem be a Fleurs szalonba, mert az
biztos, hogy nem engedett volna be egy olajfoltos autószerelőt.
Még abban sem voltam biztos, hogy engem beenged.
– Elnézést… mármint a kirakatüveg miatt… nem láttam
kiírva, hogy nyitva vannak-e.
– Igen, nyitva vagyunk – felelt a nő fagyos mosollyal. – De
sajnos csak időpontra érkezőket fogadunk. A Fleurs szalonban
csakis előre megbeszélt időpontban fogadunk ügyfeleket. Van
időpontja, kisasszony?
Természetesen nem volt, ezt ő is tudta.
– Hát… nincs, de… csak azt akartam megkérdezni, hogy
árulnak-e önök kalapot, mármint menyasszonyi kalapot,
Végtelen lenézéssel végigmért. Az ajtóra pillantott, mintha attól
tartana, hogy ez valami egyáltalán nem vicces tréfa, aminek
jobb máris elejét venni.
Felsóhajtottam. Hiba volt bejönni ide. Letörten indultam el a
szürke szőnyegen a kijárat felé.
– Csak azért kérdezem, mert az előbb vásároltam meg az
önök szalonjának az egyik kreációját a nagymamám számára
egy adományboltban, és kalapot keresek hozzá.
Gwendoline Flowers a mondat minden egyes szaván külön
elhűlt.
– Egy Fleurs ruhát? – kérdezte.
– Igen, pár perce vettem.
– Mármint egy… – alig bírta rávenni magát, hogy kimondja –
egy adományboltban?
– Igen.
– A nagymamának? Bólintottam.
Kíváncsian félrehajtotta a fejét. – Nos, felettébb érdekes. – A
hónom alatt hozott dobozra pillantott. – Ez lenne a ruha?
Úgy fogtam gyorsan két kézbe a dobozt, mintha attól tartanék,
hogy kikapja a kezemből. Aztán mégis átnyújtottam neki, és ő
odavitte a bolt egyik sarkában álló antik íróasztalhoz. Ügyesen,
gyorsan kibontotta, én pedig figyeltem az arcát, ahogy
félresimítja a selyempapírt. Láttam, hogy a rideg arckifejezés
ellágyul, és egészen megváltozik.
– Ez a ruha… – meglepetés csengett a hangjában. – Ezt a ruhát
ismerem.
Furcsa megjegyzés volt, nem tudtam rá mit felelni, úgyhogy
inkább hallgattam. Gwendolin Flowers egy plüsskárpitos székre
mutatott. – Foglaljon helyet, és meséljen, ki fogja viselni a ruhát.
Mindent tudni akarok a menyasszonyról.

***

– Már azt hittem, sose jössz ki, és mentőakción törtem a fejem –

mondta Jamie, amikor fél órával később kiszédelegtem a Fleurs
szalonból. Egyik kezemben a nagyi menyasszonyi ruháját
szorongattam, a másikban egy Fleurs feliratos zacskót.
Gwendolin Flowers végighallgatta a történetemet, egyszer
sem szólt közbe. Én pedig akaratlanul is elmeséltem mindent a
nagyiról és Josie-ról, sőt apáról is. A végére már folytak a
könnyeim, és nagyon zavarban voltam.
– Lássuk csak, azt hiszem, pont lenne egy tökéletes kalap
ehhez a ruhához – mondta, és sarkon fordult a fekete tűsarkú
cipőjében.
Térült-fordult, és egy gyönyörű kis menyasszonyi kalappal
tért vissza, amin apró kristályokkal ékesített fátyol is volt.
Megmutatta, én pedig megpillantottam az árcédulát, mielőtt
gyorsan levehette volna. Összeszorult a szívem, mert a kalap
csodálatosan illett a nagymamámhoz.
 – Hát… sajnos be kell vallanom, hogy nincs túl sok pénzem a
kalapra.
– Akkor pont szerencséje van, kisasszony, mert ez a kalap az
előző szezon kollekciójából maradt, és pont le akartam árazni.
– Tényleg? – kérdeztem hitetlenkedve. – Nagyon kedves, de
azt hiszem, nekem még úgyis túl drága lenne.
– A leértékelt ára csak húsz font.
– De hát sokkal többet ér, ez drága, finom holmi, és… láttam
az árcédulát.
– Ugye tudja, hogy alkudozni nem azért szoktak, hogy fel-,
hanem hogy levigyék az árat? – mosolyodott el.
Döbbenten elővettem a pénztárcámat, és fizettem. Megírta a
számlát, selyempapírba csomagolta a kalapot, mintha ez egy
teljesen megszokott vétel lenne, pedig mindketten tudtuk, hogy
nem az.
Az ajtóhoz kísért, és rápillantott a menyasszonyi ruhás
dobozomra.
– Ez a ruha nagyon különleges. Története van, és a nagymama
a harmadik menyasszony lesz, aki viseli. Egy nap talán megírom
az emlékirataimat, és elmesélem a történetét. De lehet, hogy
hagyom, hadd őrizze a titkát.
Úgy beszélt a ruháról, mintha külön életet élne, és ez akár
ijesztően furcsa is lehetett volna, de nem volt az. Magam is
meglepődtem, hogy amikor már majdnem a küszöbön voltam,
hirtelen megöleltem ezt a fekete ruhás tündérkeresztanyát.
– El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok.
Azt hiszem, Gwendoline Flowers egyáltalán nem az érzelgős,
ölelgetős típus, és nem is lesz az soha.
 – A ruha megtalálta viselőjét, én csak egy kicsit segítettem a
kiegészítőkkel.
– Ez nagyon nagy segítség volt – jegyeztem meg, ő pedig
kikísért a menyasszonyiruha-szalonból.
 28

A kínos feszengés úgy telepedett közénk az asztalnál, mintha

maga is családtag lenne. Mindnyájan rémesen éreztük
magunkat, és próbáltunk úgy tenni, mintha minden rendben
lenne.
– Kértek még sültet? – kérdezte apa, és felállt. A tányérom
még tele volt, de bólogattam. Az asztal alatt a lábujjammal
finoman megböktem Jamie lábát, hogy kérjen ő is.
– Igen, Mr. Preston, kérek szépen. Nagyon finom.
Apa erre felelhette volna, hogy szólíts csak Geraldnak, de nem
tette, hanem a konyhába vonult a pecsenyéstállal.
Amint az ajtó becsukódott mögötte, azonnal visszatértünk a
témához, amit félretettünk, amikor apa bejött az étkezőbe.
Olyan volt az egész, mint valami Richard Curtis-film, csak az
vicces, ez pedig nem volt az.
A hónap utolsó vasárnapja volt, nagyi ilyenkor mindig velünk
ebédelt. Az esküvőig már csak hat nap volt hátra, úgyhogy ez
valószínűleg az utolsó alkalom az esküvő előtt, hogy apa még
kifejezheti a nemtetszését. Anya zseniális (vagy teljesen őrült)
ötlete volt, hogy hívjuk meg Jamie-t is. Apád Jamie előtt
valószínűleg semmi rosszat nem fog mondani a nagyi
esküvőjéről, és a nagyi előtt nem lesz goromba Jamie-vel. Anya
úgy mosolygott, mintha feltalálta volna a spanyolviaszt, én meg
nem akartam kiábrándítani, hogy simán előfordulhat egy
harmadik verzió, miszerint apa két legyet üt egy csapásra, és
mindkettőjüket megbántja.
Az utóbbi hetek feszülten teltek otthon, apa profi struccot
játszott, és egyszerűen a homokba dugta a fejét, mintha az
esküvő nem létezne. Ahányszor szóba hoztuk, kiment a
szobából vagy úgy felhangosította a tévét, hogy majd
megsüketültünk. Olyan volt, mint valami nagyra nőtt, durcás
óvodás. De bizony be kell látnia, hogy az esküvőt meg fogjuk
tartani, hacsak fejre nem áll a világ.
– Anya gyönyörűen kitisztította a foltokat a ruhádból, és
megvarrta a kis szakadást – suttogtam a nagymamámnak.
Nagyi hálás pillantást vetett a menyére, aki titokban
mindenben segített. – Nagyon kedves vagy, Natalie. Köszönöm.
Előző este anya bevitt a vendégszobába, ahol az ágy alatt egy
bőröndben rejtegettük a menyasszonyi ruhát. Megmutatta,
hogy milyen tökéletesen rendbe hozta. Ujjongva lelkendeztem,
mert tényleg makulátlan volt.
– És ez mi? – kérdeztem, mert a bőröndben egy kis gyöngyös
boleró is volt.
– Gondoltam, tetszene a nagyinak. Hetven fölött már nem
biztos, hogy egy ujjatlan ruha elég csak úgy magában.
– Igazad van – mondtam, és megöleltem, mert szavakkal nem
tudtam volna eléggé kifejezni, mennyire hálás vagyok.
– Nagy kár, hogy a nagy napon nem fogom látni – suttogta
anya szomorúan.
– Pedig eljöhetnél – feleltem makacsul.
Nagyi a kezemre tette meleg, ráncos kezét. – Nem, kicsikém,
nem lehet. Édesanyádnak édesapád mellett a helye. Édesapádat
pedig megbántotta és zavarba hozza a döntésem. Anyukádnak
az ő pártját kell fognia, és ezt én meg is értem.
– Bárcsak…
Nyílt az ajtó, apa visszajött a tele tállal.
– Bárcsak micsoda? – kérdezte anyától, majd letette a
pecsenyéstálat, és a borért nyúlt. Csak nekem tűnt fel vajon,
hogy már többször töltött magának, mint szokott?
– Bárcsak olyan finom yorkshire pudingot tudnánk csinálni,
mint amilyen a bolti, fagyasztott verzió – vágta rá anya olyan
gyorsan, hogy rádöbbentem, mennyivel jobban megy neki ez a
titkolózás, mint nekem. Nagyon vártam már nagyi és Josie
esküvőjét, de még jobban vártam, hogy utána végre oldódjon ez
a feszültség.
– Édesapád is autókkal foglalkozik? – kérdezte apám. Ez volt
az első kérdése Jamie-hez azon kívül, hogy kér-e még krumplit.
– Nem, Mr. Preston, édesapámnak vállalatirányítási
tanácsadó irodája van.
Szinte láttam, ahogy apám fejében pörögni kezdenek a
fogaskerekek, és próbálja feldolgozni az információt. A
könyvelőkkel ez a baj… szeretnek skatulyákban gondolkodni,
legyen szó akár adókategóriákról, akár emberekről. Apa
teljesen másként képzelte el Jamie hátterét, mint amilyen
valójában volt.
Egyébként aznap a barátom úgy nézett ki, mint aki soha be
sem tette a lábát semmiféle koszos szerelőműhelybe. Amikor
egy órával korábban találkoztunk az utcánk végében, meg is
lepődtem. Kócos, szőke haját szokásával ellentétben jól fésülten
lesimította valami hajápolóval, és elegáns nadrágot vett fel
hosszú ujjú inggel és nyakkendővel.
Amikor megölelt, olyan érzésem volt, mintha egy
bankmenedzseri állásra jelölt fiatalembernek adnék csókot. De
szerencsére ez a fiatalember úgy csókolt, mint Jamie.
Látta, milyen képet vágok, ahogy végignézek rajta. – A
nyakkendő túlzás? – kérdezte, és én bólintottam. – Mondtam
anyának, hogy nem kell nyakkendő, de hát tudod, milyenek az
anyák – magyarázkodott.
Azt hittem, tudom, milyenek az anyák, de az enyém az utóbbi
időben tele volt meglepetésekkel.
Jamie megszabadult a nyakkendőtől és kigombolta az igen
felső két gombját. Így egy kicsit kilátszott egy tetoválás, de
amikor vissza akart gombolkozni, megfogtam a kezét. Az ujjam
a mellkasához ért, éreztem a bőre melegét, és ettől valahogy
nekem is melegem lett. A szíve gyorsan vert a tenyerem alatt,
talán a közelgő családi ebéd miatti aggodalmában, vagy azért,
mert ilyen szorosan összesimultunk. Reméltem, hogy az utóbbi.
– Menjünk – mondta, és nagy nehezen eltolt magától. Felvette
a kerítés mellé tett csokrot és az üveg bort, amit úgy hordozott
maga előtt, mint egy békekövet a fehér zászlót. Beléptünk a
házba.
Apa túlságosan udvarias ahhoz, hogy nyíltan undok legyen,
de szerintem nagyobb lelkesedéssel üdvözölte volna Jehova
tanúit vagy a házalókat, mint engem és a barátomat. Nagyi
szerencsére bevetette magát, megölelte Jamie-t, és ismét
megköszönte neki, hogy segített, amikor Josie beteg volt.
– Már jobban van, ugye? – kérdezte Jamie, miközben
bementünk az étkezőbe és asztalhoz ültünk.
– Igen.
– Nagyon jó, akkor az esküvőre már minden rendben –
jegyezte meg a barátom, mielőtt belegondolt volna, mit mond.
Apa csúnyán ráncolta a homlokát, és kivonult a konyhába, hogy
megkeresse a dugóhúzót. Reméltem, hogy a bornak szánja, nem
Jamie-t akarja kardélre hányni vele.
– Bocs! – motyogta Jamie, a Preston család női tagjai pedig
egyforma arckifejezéssel néztek egymásra.
– Nem te tehetsz róla – nyugtatta a nagyi, és megpaskolta a
kezét. – Miattam van ilyen pocsék hangulatban, nem miattad.
Apa szerencsére lenyugodva tért vissza, és láttam, hogy
tényleg megpróbál uralkodni a rosszkedvén. – Mandy, tegnap
este elég későig gyakoroltál valamit a zongorán.
A nagymama régi zongorájára pillantottam, ami most az
étkező sarkában állt. A kottatartón annak a darabnak a kottája
volt, amit a nagyi kért, hogy tanuljak meg, hogy az esküvőn
eljátszhassam. Ezt persze apának nem állt szándékomban
megmondani.
– Ne haragudj, majd korábban kezdek gyakorolni, hogy késő
este már ne zajongjak.
Meglepő módon ellágyult a tekintete, és a nagyira nézett. – Ez
az a Pachelbel-darab volt, nem? – kérdezte tőle, ahelyett, hogy
engem kérdezett volna.
– Nahát, Gerald, te még emlékszel rá?
Apa megrázta a fejét, és váratlanul elmosolyodott. – Amikor
fiatal voltam, sokat játszottad. Olyan, mintha a gyerekkorom
háttérzenéje lenne. Mindig mondtad, hogy nagy kedvenced ez a
darab.
– Pachelbel D-dúr kánonja. – Nagyi olyan szeretettel nézett
apára, ahogy csak egy szülő néz a gyerekére. – Igen, mindig a
kedvencem volt. Úgyhogy megkértem, Mandyt, hogy majd az…
Nagyi észbe kapott, és villámgyorsan másként folytatta a
mondatot.
– Úgyhogy megkértem Mandyt, hogy tanulja meg.
Apa jelentőségteljesen bólintott. Tudja. Tudom, hogy tudja,
gondoltam, és néztem, ahogy feláll és összeszedi a tányérokat.
Miért nem érti meg az édesanyját? Miért nem látja be,
mennyire sokat jelentene neki az elfogadás?
Megvártuk, amíg a szüleim mindketten kimentek az
étkezőből, hogy bepakoljanak a mosogatógépbe. Nem akarták,
hogy segítsünk, úgyhogy mi maradtunk a nagyival, és
elújságoltuk a jó hírt a virágokkal kapcsolatban.
– Tudom, hogy azt mondtam, hogy valószínűleg be kell
érnünk azzal, amit a kertben találunk – hadartam, remélve,
hogy apa nem siet vissza a konyhából.
Átmentünk az étkezőből a nappaliba, és elmeséltük a
nagyinak, hogy csoda történt, és a virágok kérdése is
megoldódott. És nem is én oldottam meg, hanem Jamie.
Az esküvői virágok elintézve.
Ez volt az üzenet, amit Jamie küldött nekem két nappal
korábban.
Fél négyre érted jövök, és elmagyarázom.
Végtelenül lassan telt az idő, de végre vége lett a tanításnak,
és megtudhattam, miféle csoda történt.
Jamie az iskola előtt várt egy kocsiban, amit még sosem
láttam.
– Megint loptál egyet? – tréfálkoztam, és beültem mellé.
– Tesztelem, hogy minden rendben van-e a javítás után –
felelte mosolyogva, miután megcsókoltam. Legszívesebben
máris újra megcsókoltam volna.
– Szóval mi a helyzet a virágokkal? – kérdeztem, és
forgolódva kinéztem a kocsi ablakán, mert a környék, ahová
mentünk, nem volt ismerős.
Amikor megálltunk egy pirosnál, Jamie válaszként levette az
egyik kezét a kormányról, és átkarolta a derekamat, az ujjai
végigsimították a pólóm szegélye és a farmerom dereka között a
bőrömet, de nem ezért karolt át, hanem a farmerom zsebébe
csúsztatta a kezét. Igen kellemes volt, de nem értettem.
– Keresel valamit?
Zöldre váltott a lámpa, Jamie ismét két kézre fogta a
kormányt. – A névjegykártyát attól a hölgytől.
Értetlenül néztem rá, aztán eszembe jutott az ázott kis
papírdarab, amit a farmerom zsebéből halásztam ki, mert
benne felejtettem a mosásban. Eltátottam a számat, amikor
rádöbbentem, mennyire fontos lenne most az a névjegykártya.
– A fenébe! A virágboltos nő, ugye? Meg is feledkeztem róla.
– De szerencsére ő nem feledkezett meg rólunk – jelentette ki
Jamie kicsit önelégülten. Nem bántam, hiszen most már
értettem, hová igyekszünk ezen a rejtélyes útvonalon.
– Képzeld, ma reggel megjelent a műhelyben, valamit javítani
kellett a kocsiján. Fura, mert amúgy nem is hozzánk járt eddig,
de még furább, hogy megismert, amikor meglátott. Fogalmam
sincs, hogy lehet valakinek ilyen jó memóriája.
 Elmosolyodtam, mert Jamie komolyan nem volt tudatában,
hogy olyan arca van, amire minden nő emlékszik.
– Mindenesetre arra gondoltam, nem okozok bajt, ha
megkérdezem, úgyhogy megemlítettem, hogy a nagymamád
esküvőjét tervezed, de a virágok kérdése még nincs megoldva,
mire ő azt mondta, szívesen megcsinálja a csokrokat és a
díszeket. Most a boltjába megyünk. Azaz már ott is vagyunk –
tette hozzá, és beállt a parkolóba a különös nevű virágbolt előtt.
Crazy Daisy: bolondos margaréták.
Nem akartam elrontani Jamie virágos kedvét, de annyira elit
környéken volt a bolt, hogy itt még jelentős árengedménnyel is
túl drága lesz nekünk minden.
– Azt mondta a virágboltos nő, hogy a költség miatt ne
aggódjunk – mondta Jamie olyan önbizalommal, hogy egész
lelkesen másztam ki a kocsiból. Bár még mindig tartottam attól,
hogy csak pazaroljuk mindenki idejét, de kézen fogva követtem
az üzletbe.
A virágbolt tulajdonosát Bethnek hívták, és nagyon kedves
volt. Jamie már megadta neki az esküvő időpontját, és bár csak
pár nap volt hátra addig, Beth mégis azt mondta, nem gond. Egy
rusztikus padhoz vezetett minket, ami felett egy gyönyörű,
pipacsokat ábrázoló absztrakt kép függött. A kezembe nyomott
egy bőrkötéses albumot, aminek Esküvői kreációk volt a címe.
Kinyitottam, és már az első csokorba beleszerettem, csakhogy a
diszkrét árcédula lehűtötte a lelkesedésemet.
Becsuktam az albumot és visszaadtam. Tényleg nem akartam
pazarolni az idejét.
– Látom, hogy meseszépek a virágok, de sajnos nem telik rá a
pénzemből, még engedménnyel sem – vontam meg a vállamat
tehetetlenül. – Már csak húsz fontom maradt. – Felálltam, de
mielőtt Jamie is felállt volna, Beth visszaadta az albumot.
– Ne nézd az árakat – mosolygott. – Csak válaszd ki, ami
tetszik. Majd szólok, hogy elég, amikor a kiválasztott
virágkreációk ára eléri azt, amibe a kocsim javítása került volna
kiszállással együtt, ha a barátod nem siet a segítségemre.
Kiválasztottam két egyforma menyasszonyi csokrot, a
hölgyvendégeknek virágos csuklódíszt, a férfi vendégek
számára pedig gomblyukba tűzhető virágot, és még egy
asztaldíszt is, és Beth még mindig nem szólt, hogy elég.
Most, ahogy ezt elmeséltem a nagymamámnak, úgy éreztem,
csodák segítik, hogy tökéletes legyen az esküvő. A ruha, a kalap
és most a virágok is úgy érkeztek, mintha csak rám vártak
volna, hogy megtaláljam őket. Már csak egyvalami volt, amitől
igazán tökéletes lenne a nagy nap. A konyha felé pillantottam,
és elszomorodtam egy kicsit, mert tudtam, hogy akkora csoda
nincs. Még egy tündér sem teljesítheti ezt a kívánságot.
 29

Amikor a nagyi először próbálta fel a menyasszonyi ruhát,

elsírtam magam. A hagyománynak megfelelően Josie nem
láthatta, kiküldtük a szobából, mielőtt kinyitottam a dobozt.
Nagyi sokáig csak némán bámulta a Fleurs ruhakölteményt.
Aztán rám nézett, halványzöld szemében a meghatottság
könnyei csillogtak, akárcsak az enyémben.
– Megtaláltad nekem a tökéletes ruhát, Mandy! Álomszép!
– Még nem is tudod, hogy jó-e rád – feleltem elcsukló hangon.
– Jó lesz – mondta olyan ünnepélyesen, amilyennek még
sosem hallottam.
És persze jó is lett.
Arra számítottam, hogy a második alkalom, amikor a
menyasszonyi ruhában látom a nagyit, már nem lesz annyira
könnyfakasztóan megható. Tévedtem. Még jó, hogy vízálló
szempillafestéket tettem fel. A könnyeimtől alig láttam, amikor
begomboltam a ruha hátulját. Ahhoz képest, hogy zongorázom,
most alig mozogtak az ujjaim, nehezen rendeztem el a ruhát a
nagymamám karcsú alakján.
De legalább a zongora miatt nem kellett aggódnom.
– Ez mi? – kérdezte a nagymamám, amikor reggel odaadtam
neki egy kicsi, lapos műanyag dobozt.
– Egy CD. Pachelbel D-dúr kánonja van rajta. Az esküvői
zenétek.
– Látom, Mandy, csak nem értem, miért van rá szükség. Arról
volt szó, hogy te zongorázol majd, amikor oltárhoz vonulunk. –
Igazából nem volt oltár, inkább csak végigvonulnak majd az
idősek otthonának feldíszített társalgójában a széksorok között,
de persze akkor is ünnepélyes lesz.
– Igen, nagyi – feleltem, és megfogtam a kezét. Észrevettem,
hogy a nagypapámtól kapott jegygyűrűje már nincs rajta.
Biztosan szívbe markoló pillanat volt, amikor levette, közel
ötven év után. – Gyakoroltam, és akár kotta nélkül is
tökéletesen eljátszom, csak… nem akarok a zongora mellől
bámészkodni, amíg te kísérő nélkül vonulsz Josie-hoz.
Szeretnélek kísérni. Szeretnélek karon fogva az oltárhoz
vezetni. – Megint kezdett könnybe lábadni a szemem. Az
esküvőkön tényleg senki nem bírja ki sírás nélkül. – Ugye
megengeded, hogy én kísérjelek?
Azt hiszem, igent motyogott, mielőtt megölelt és alaposan
megszorongatott.
– Hát hogyne, drágám, természetesen! Csodás lesz!
Nagyi hangja is elcsuklott, de úgy tettem, mintha nem vettem
volna észre, hogy ő is alig jut szóhoz a meghatottságtól.
A CD most Jamie-nél volt, és reméltem, hogy pontosan akkor
fogja indítani, amikor nagyi és én belépünk a társalgóba.
A Crazy Daisy tulajdonosa, Beth gyönyörű munkát végzett. A
terem, ahol a szertartás zajlani fog, meseszép lett. Azonnal
feltűnt, hogy sokkal több virág volt, mint amennyit rendeltem,
de amikor félve rákérdeztem, Beth megnyugtatott, hogy azért
alakult így, mert valaki lemondott egy nagy rendelést, ő pedig
nem szerette volna, ha ki kell dobni a virágokat. Hiába volt
remek üzletasszony, nagyon átlátszóan hazudott.
Az esküvő napja otthon elég kínosan kezdődött. Épp egy
szelet pirítóst vajaztam, nagyon ügyelve arra, nehogy
összemorzsázzam a halványkék selyemruhát, amit anyától
kaptam kölcsön.
– Az nem anya ruhája? – kérdezte apa, amikor belépett a
konyhába a szokásos vasárnap reggeli öltözékében, egy kopott
rövidnadrágban és egy pólóban, amit valami koncerten vett,
még jóval a születésem előtt. Ebben szokott füvet nyírni.
Elégedetten szemlélte a derült égboltot, úgyhogy nem is
kérdeztem, nem gondolta-e meg magát.
– Igen, anyáé, de kölcsönadta – feleltem. Felszegtem a fejemet,
de ő nem kifogásolt semmit, csak vállat vont, és elkezdett müzlit
készíteni magának.
– Ezt vettem fel arra az esküvőre tavaly nyáron, tudod,
amikor a kolléganőd az utolsó pillanatban mégsem ment hozzá
a vőlegényéhez – mondta anya. Apa háttal állt nekünk, de
láttam, hogy megfeszül a válla a pólója hátán sorakozó heavy
metal koncertdátumok alatt, ahogy anya még hozzátette: –
Remélem, a mai esküvő csupa boldogságot hoz.
Jamie betette a menyasszonyi ruhát a dobozban a
kölcsönkapott autóba, anya odakísért, és hosszan megölelt. –
Nagyinak mondd meg, hogy nagyon sok boldogságot kívánok,
és gondolok rá – suttogta.
Nem kellett suttognia, mert apa már beindította a fűnyírót, és
a zúgás teljesen elnyomta a hangunkat. Egy pillanatra felnézett,
és találkozott a tekintetünk. Tudom, hogy mondani akart
valamit, de megbénította a büszkeség, és nem jutott szóhoz tőle
a szíve.

– Nos? – kérdezte a nagymamám, és óvatosan megpördült

előttem a szobájában, ahonnan ma átköltözik a másik
lakosztályba.
– Gyönyörű vagy, nagyi.
Belenézett a tükörbe. A menyasszonyiruha-költemény apró
ékkövein megcsillant a beszűrődő napfény, és a csillogás
körbetáncolta őt. Nagyi egy pár gyöngy fülbevalót választott az
alkalomra, és éppen akkor vette fel, amikor halk kopogtatást
hallottunk, majd belépett a Sunnymede menedzsere, Mrs.
Blackwood.
Ezúttal nem a szokásos szoknya és blúz volt rajta. Élénk
virágmintás ruhát vett fel, rózsaszínű szatén cipellővel. Szépen
kiöltözött az esküvőre, ahogy a többi vendég is. Az idősotthon
dolgozói közül aznap senki nem vett fel munkaruhát. Ahogy
jöttem-mentem a nagymamám szobája és a társalgó között,
feltűnt, hogy nagyon sok dolgozó jelent meg. Később
megtudtam, hogy azok is eljöttek ünnepelni, akik aznap
szabadnaposak lettek volna. Meghatott ez a szeretet és
támogatás, és megint könnybe lábadt a szemem.
Nagyi és Josie még nem tudta, mi fogadja majd őket, mert
még egyikük sem lépett ki a szobájából aznap reggel. Még egy
fél óra, és meglátják.
– Csak szólok, hogy megérkezett az anyakönyvvezető –
jelentette Mrs. Blackwood, amikor mosolyogva belépett. –
Amanda, elbűvölően néz ki! – tette hozzá, és puszit adott nagyi
ráncos arcára.
Azt hiszem, Mrs. Blackwood ritkán hatódik meg, de most az ő
szeme is gyanúsan csillogott. Aztán megrázta a fejét, mintha
korholná magát, amiért elérzékenyült. – Az anyakönyvvezető
kéri, hogy mutassuk be a házassági anyakönyvi kivonatot.
– Ott van az asztalon. – Nagyi már indult volna érte, de én
közelebb álltam.
– Hozom – mondtam. Amikor felemeltem az asztalról a
dokumentumot, hogy odaadjam Mrs. Blackwoodnak,
megpillantottam egy ismerős nevet az egyik tanú aláírásánál.
Visszahúztam az anyakönyvi kivonatot, és rámeredtem.
– Anya? – kérdeztem meglepve. – Anya ott volt csütörtökön az
anyakönyvi hivatalban, hogy tanú legyen? – Láttam, hogy nagyi
egy kicsit feszeng.
– Igen – vallotta be, és lesütötte a szemét, a fehér
selyemcipellőjét nézte.
– De hát azt mondtad, hogy az csak formalitás, nem fontos,
hogy ott legyünk.
Nagyi tekintete ellágyult, és tudtam, hogy arra a bensőséges
pillanatra gondol, ami csak az övé és a fia feleségéé. – Igen,
tényleg azt mondtam, de azt hiszem, édesanyád csak szerette
volna kimutatni, hogy támogat engem és Josie-t – magyarázta. –
Fogalmam sem volt, hogy ott lesz, nem szólt előre. – Mrs.
Blackwoodra pillantott, és nem volt szükség Sherlock Holmesra,
hogy kiderítsük, ki volt anya tettestársa. – És nagyon örülök,
hogy eljött.
Átsétáltam Josie szobájába, és arra gondoltam, mennyire
sokat jelentett a nagymamámnak, hogy anya a tanúja volt az
esküvőjén, és hogy ez mennyire bátor dolog volt anyától. Nehéz
lehet támogatni valakit, akit nagyon szeretünk, de tudjuk, hogy
helytelen a véleménye, márpedig anya nagyon szereti apát, és
biztosan rosszallja a hozzáállását ehhez az egészhez.
Bármennyire is jólesik a nagyinak anya támogatása, tudtam,
hogy még jobban örülne, ha apának is lenne egy kedves szava
hozzá.
Az idősotthon egyik legkedvesebb dolgozója segített Josie-nak
elvégezni az utolsó simításokat. A segítségével Josie vásárolt egy
gyönyörű, gyöngyszürke, földig érő ruhát az interneten, és még
sosem láttam olyan szépnek, mint most. Időtlen időkig várta,
hogy menyasszony lehessen, és most elérkezett a nagy nap.
Sugárzott róla a boldogság.
A fodrász már reggel megcsinálta a menyasszonyok
frizuráját, Josie szanaszét repkedő fürtjeit megszelídítette a
hajhab, és az apró, tollas kalap tökéletesen ült a feje búbján.
– Milyen szép vagy, Josie – álmélkodtam, és odaszaladtam,
hogy megöleljem. Nem akartam, hogy ő szaladjon hozzám, és
ne adj’ isten pont most essen el.
Elpirult, és elszorult a szívem, amikor belegondoltam,
mennyire kevés alkalommal hallhatta ezeket a szavakat.
– Amanda hogy van? – kérdezte, és a hangjában a remegést
nem a szívprobléma okozta, hanem a tiszta öröm és izgalom.
– Alig várja, hogy kezdődjön – feleltem.
Elővettem egy parányi ajándékzacskót. – Hoztam neked
valamit – mondtam, és kicsit félénken átnyújtottam.
– Ó, Mandy, igazán nem kellett volna! – Remegő kézzel
bontotta ki a kis csomagot, amiben egy még apróbb dobozka
rejtőzött selyempapírban. Keresgélt egy kicsit, és megtalálta a
csillogó, aranyszínű hengert. Figyeltem, ahogy megfiatalodik az
arca, egészen olyan volt, mint egy gyerek, amikor kibontja a
karácsonyi ajándékát. Óvatosan kicsavarta a hengert, és
szélesen elmosolyodott a tűzvörös rúzs láttán.
– Igenis viselhetsz tűzvöröset vagy bármilyen színt, ami csak
tetszik – biztattam. – Soha ne mondd, hogy soha.
Josie magabiztosan hozzám lépett, és ugyanolyan szorosan
ölelt meg, ahogy a nagyi.
– Boldoggá tenne, ha egy nap majd második nagymamaként
gondolnál rám – mondta, és majdnem elsírtam magam, annyira
meghatott volt a hangja.
Viszonoztam az ölelését. – Josie, már most is úgy gondolok
rád.
Most már az idősotthon dolgozója is papír zsebkendőért
nyúlt.

Talán igaz, hogy amikor az ember már nagyon idős, semmi nem
zökkenti ki a nyugalmából, mert most, amikor átnyújtottam a
nagyinak a gyönyörű liliomcsokrot, nem az ő keze reszketett,
hanem az enyém.
– Készen állsz? – kérdeztem.
Egy pillanatig csak állt, és az ablakból beszűrődő napfény
körbetáncolta. Időtlennek, kortalannak tűnt. Biztos, hogy szebb
volt ebben a ruhában, mint a menyasszony, aki korábban
viselte. Ígéretet tettem magamnak, hogy amikor, remélem
nagyon sokára, eljön a szomorú nap, hogy elveszítem, akkor így,
ebben a pillanatban fogok rá emlékezni.
 Körbepillantott, egy kicsit elidőzött a tekintete a nagypapa
fényképén, ami a kedvenc széke mellett állt a polcon. Sóhajtott
egyet.
– Igen.
Egymás mellett sétáltunk a folyosó szőnyegén a társalgó felé,
nagyi erősen belém karolt. Már szóltak, hogy Josie várja a
főhelyen álló két, virágokkal díszített szék egyikén.
A társalgó kétszárnyú ajtaja nyitva állt, és láttam, hogy a
terem tele van. Színek kavalkádján akadt meg a szemem, csak
úgy pompáztak a tarka virágok és a kiöltözött vendégek.
Amikor a küszöbhöz értünk, Mrs. Blackwood biccentett
valakinek odabent, és hirtelen, tökéletesen egyszerre, a
vendégek lehajoltak, hogy a székük alól felvegyenek valamit.
Nagyival furcsán néztünk rájuk, amíg fel nem ültek megint.
Akkor láttuk, hogy mindenkin kalap van. Igaz, nem mind volt
esküvői meghívottakhoz illő, mert láttam legalább két
micisapkát és még egy fezt is, de kalap volt mindenkin.
Mrs. Blackwood egy apró estélyi kalapot helyezett a tökéletes
frizurájára. – Valaki egyszer azt mondta, hogy kalap nélkül
nincs esküvő. – Szeretetteljes pillantással nézett a
nagymamámra, és kezdtem gyanítani, hogy az idősotthon lakói
közül ő a kedvence. – Márpedig most esküvőt tartunk, igazi
esküvőt, Amanda. A Sunnymede olyan, mint egy család, és
mindnyájan megtiszteltetésnek tartjuk, hogy jelen lehetünk a
nagy napon.
Nagyi mosolya egy pillanatra sem halványult el, de én
észrevettem egy cseppnyi bánatot. Mert a családnak itt a helye.
A vér szerinti családnak végképp. Nem lenne szabad, hogy én
legyek itt az egyetlen rokon ezen a napon. A szüleim hiánya
mázsás súlyként nehezedett a szívemre.

Körbepillantottam a teremben, Jamie-t kerestem, és meg is

találtam. Ott állt a CD-lejátszó mellett, hihetetlenül jól nézett ki
öltönyben és nyakkendőben. A szemembe nézett,
elmosolyodott, megnyugtatott. Aztán hirtelen megváltozott az
arckifejezése, és döbbenten bámult mögém.
A súly a szívemről mintha a vállamra vándorolt volna,
éreztem, hogy valami rám nehezedik. Egy kéz volt, ami
megállított. Odapillantottam. Ismerem ezt a kezet! Megjavította
a biciklimet, megtanított labdázni, fogta a kezemet, amikor
átmentünk az útkereszteződésen.
Apa?! Hogyhogy?!
Megpördültem, és pont olyan képet vágtam, mint Jamie,
amikor megpillantottam apát öltönyben és nyakkendőben. Nem
úgy nézett ki, mint aki azért jött, hogy felszólaljon, amikor
elhangzik, hogy „aki a pár egybekelésének akadályáról tud, az
szóljon most vagy hallgasson mindörökké”.
Megköszörülte a torkát, és kicsit elfogódottnak látszott,
amikor hozzám fordult. – Mandy, azt hiszem, ez az én
feladatom.
Azzal gavallérosan átvette a nagyi karját, és belekarolt.
– Nicsak, Gerald! – suttogta a nagymamám, és az arcára
versengve ült ki a büszkeség és a szeretet, ahogy a fiára nézett.
– Anya, ne haragudj, hogy ilyen későn…
Azt hiszem, mindhárman tudtuk, hogy nem csak a
ceremóniára érkezését értette ezalatt.
 – A lényeg, hogy végre itt vagy, kicsim.
Lesznek kérdések, és lesz bocsánatkérés, de nem most. Nagyi
felém fordult. – Ugye nem baj, Mandy?
Megpusziltam, aztán apa arcára is cuppantottam egyet. Csupa
szeretet árasztott el, azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez a
pillanat.
– Adjatok egy percet, megyek a zongorához.
Áthaladtam a vendégek között Jamie-hez, aki már
készenlétben állt mint zenefelelős. Kihúzta nekem a
zongoraszéket, én pedig felemeltem a hangszer fedelét. A
szemem csupa könny volt, nem láttam a kottát, és ez akár balul
is elsülhetett volna. De nem így történt. Még soha nem
játszottam olyan szépen, mint akkor. Játszottam a
nagymamámnak, akitől sokkal többet tanultam, mint skálákat
és dallamokat. Játszottam a nagymamámnak, akitől
megtanultam, hogy ha minden ellened szól, akkor csak egy
hangot szabad követni: a szíved szavát.
 30

– Na, elkelt már?

Jamie villámgyorsan elkapta a vállamról a kezét, amikor anya
belépett a nappaliba. Frissítettem az alkalmazást a
telefonomon, és sajnálkozóan megráztam a fejemet.
Anya két bögre kávét tett elénk a dohányzóasztalra, Jamie
elvette a sajátját. Most már elég gyakori vendég volt ahhoz,
hogy a szüleim tudják, hány cukorral issza a kávét és a teát, de
Jamie még mindig elugrott mellőlem, ahányszor beléptek a
szobába. Még nagyon új volt a helyzet.
– Hagyj nekik időt – mondta nemrég a nagyi. – Én is azt
teszem. – Jó tanács volt, és úgy tűnik, mindkettőnknek bevált.
– Szerintem túl olcsón hirdeted – jegyezte meg Jamie, és
hátradőlt a kanapén. Olyan óvatosan fogta a bögrét, mintha
attól tartana, menten felrobban. A halványbézs kanapéhuzaton
valóban csúnya lenne egy kávéfolt, nem hibáztattam az
óvatosságért. Ugyanakkor különös volt, hogy Jamie annyira
bizonytalannak érezte a Preston család elfogadását, hogy attól
félt, még egy kávéfolt is végzetes lehet. Igaz, néha meg tudtam
érteni. Hagyj időt, mondta a nagyi, és igaza volt.
– Az autóknál is ez a helyzet – folytatta Jamie, és kicsit
összerezzent, amikor apa bejött, és elfoglalta a helyét a kedvenc
foteljében. – Ha túl drága, nem veszik meg, de ha túl olcsó, az
meg gyanús, és azt gondolják, valami nem stimmel vele.
– Nagyi ruhájával minden stimmel. Tökéletes! – ellenkeztem,
és a homlokomat ráncolva figyeltem a képernyőn az eBay apró
kockáját, ami jelezte, hogy már csak két perc van az aukció
végéig. És még mindig senki nem akarta megvenni a meseszép
Fleurs ruhát. – És nem is a pénz miatt akarom eladni, hiszen
amit kapok érte, azt úgyis el fogom adományozni valami
jótékony célra.
Szinte láttam, ahogy apát kirázza a hideg a szavaimtól.
Adakozás? Tőrdöfés egy könyvelő szívébe.
– Azt szeretném, hogy a ruha megtalálja a megfelelő
menyasszonyt.
– Úgy, ahogy a pálca megtalálja magának a megfelelő
varázslót? – kérdezte Jamie, utalva a gyerekkorom egyik nagy
kedvencére. Hát igen, akkoriban tényleg állandóan
sárkányokról és varázslatról olvastam. Jamie egy pillanatra
megfogta a kezemet, ami a kanapén pihent kettőnk között.
– Pontosan úgy.
Apa letette az újságot, és matatni kezdett az asztalon. – Azt
hiszem, mindjárt kezdődik a Forma-1 elődöntő – mondta, és
bekapcsolta a sarokban a hatalmas tévét. Apát soha nem
érdekelték az autók, legfeljebb annyira, hogy közlekedni
lehessen velük. Ez most egyértelműen egy gesztus volt Jamie
felé. Igen, még nagyon az elején jártunk, de láttam, hogy apa
tényleg próbál elfogadóbb lenni Jamie-vel és Josie-val is.
Az autók motorzúgása betöltötte a szobát, én pedig ismét a
telefonomat bámultam.
– És ha senki nem veszi meg? – kérdezte anya, és leült a
kanapéra. – Akkor mihez kezd vele a nagyi?
– Megtarthatnád, és felvehetnéd majd az esküvődre – fordult
hozzám Jamie.
Vajon csak nekem tűnt fel, hogy majdnem azt mondta,
„Felvehetnéd majd az esküvőnkre”? Apára pillantottam, aki
rémült ábrázattal kuporgott a fotelban. A nagyi esküvője óta
eltelt hetek sok változást hoztak ugyan, de még volt mit
finomítani rajta.
– Majd újra felteszem aukcióra. Meg fogja találni a
menyasszony, akinek pont ezt a ruhát szánja a sors. – Vártam,
melyikük neveti el magát először ezen a romantikus butaságon,
de egyikük sem tette.
– Mennyi idő van még, szívem? – kérdezte Jamie, fél szemmel
a versenyző Ferrarikat figyelve, fél szemmel a telefonomra
sandítva, ahol még mindig nem érkezett vevő.
– Tizenöt másodperc – feleltem kicsit csalódottan. – Tíz,
kilenc, nyolc… – a torkomban dobogott a szívem. Persze
őrültség volt, hiszen mást sem kellett tennem, mint újra
listáznom a Fleurs ruhát, ha most nem kel el.
– Hét, hat… – a visszaszámlálás kezdett olyan feszültséggel
megtelni, mint egy NASA űrhajó kilövése.
– Öt, négy, három…
A Forma-1 autók a háttérben zúgtak, de én csak a saját
szívverésemet hallottam.
Már csak két másodperc volt hátra, amikor valami történt.
Hatalmasat rikkantottam örömömben, és vigyorogva
körbepillantottam.
– Elkelt!
És ezzel új történet kezdődött…
 Köszönetnyilvánítás

Először is, köszönöm a tévéműsor-szerkesztőknek, hogy

mostanában olyan sok esküvős műsort sugároznak.
Kedvenceim a Don’t Tell the Bride, az I Found the Gown és a Say
Yes to the Dress, melyek nélkül talán eszembe sem jut megírni
ezt a könyvet. De amikor kipattant az ötlet szikrája, már
tudtam, miről fog szólni, Egy ruha, három menyasszony. Máris
tervezni kezdtem az esküvőket, és alig vártam, hogy
meghívhassam az olvasókat.
Hálás vagyok a kiadómnak, amiért támogatták ezt a kissé
hóbortos ötletet. Köszönet a szerkesztőmnek, Laura Palmernek,
aki beleszeretett a történetbe. A támogatása, és a Head of Zeus
kreatív és lelkes csapata nagyon sokat jelent nekem.
Végtelenül hálás vagyok csodás ügynökömnek, Kate Birke-nek
és a Blake Friedman irodalmi ügynökség fáradhatatlan
csapatának.
Az utóbbi év kicsit furcsa és magányos időszak volt a
könyvíráshoz és könyvkiadáshoz. A Zoom-chatek fantasztikusak
voltak, de sok ismerősöm személyes jelenlétét nagyon
hiányoltam. Szerencsés vagyok, hogy ilyen tehetséges, jó
humorú és hű barátnőim vannak. Kate Thompson, Fiona Ford,
Sasha Wagstaff és Faith Bleasdale, nem fogjátok megúszni
néhány hatalmas ölelés nélkül!
 Sok kedves szerzőtársammal szeretném újra felvenni a
személyes kapcsolatot, hiányoznak a proseccóebédek.
Remélem, hamarosan bepótoljuk.
Paige Toon, Kate Riordan, Holly Hepburn, Catherine Isaac,
Heidi Swain, Milly Johnson, Alice Peterson, Kate Furnivall, Juliet
Ashton, Penny Parkes, Anstey Harris, Iona Grey, Isabelle Broom,
Gill Paul, hamarosan találkozunk.
Köszönöm nektek, Debbie Keyworth és Hazel Davies, hogy
mindig lelkesen vállaltátok a könyveim előolvasását, mielőtt a
nyilvánosságnak is megmutattam volna őket. Megkönnyebbülés
a számomra, ha nektek tetszik, amit írok.
Emelem virtuális poharamat a legjobb barátaimra, akiknek a
szeretete és a támogatása sokat jelent nekem, és remélem,
hamarosan igazi pohárról is szó lehet. Sheila, Kim, Christine,
Barb és Annette, köszönöm, hogy itt vagytok mellettem.
És végül, hálás köszönetem a családomnak. Kimberley-nek a
tanácsaiért és a fantasztikusan jó ötleteiért, és Luke-nak, aki
majdnem megállta fintorgás nélkül, amikor ismét könyvekre
terelődött a szó (bevallom, ez sokszor előfordul). Külön hálás
vagyok Ralphnak a számtalan bögre teáért, a finom ételekért és
a rengeteg türelemért és szeretetért. Harminchat éve miatta
vettem meg a saját menyasszonyi ruhámat… és máig ez volt
életem legjobb döntése.
[←1]
„Te is, fiam, Brutus?” – Julius Caesarnak tulajdonított
szállóige. – a szerk.