KELLY BOWEN

EGY

PÁRIZSI
LAKÁS

Budapest, 2022
 A mű eredeti címe:
Paris Apartment

Fordította: Beck Anita

Copyright © 2021 by Kelly Bowen

Magyar kiadás © 2022 Lettero Kiadó, Budapest
Minden jog fenntartva.

A könyv vagy annak részlete semmilyen formában –

elektronikus, mechanikus úton vagy fénymásolatban – sem
közölhető a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Szerkesztő: Takács Kriszta

Nyomdai előkészítés és tördelés: Formula Stúdió
Borító: az eredeti borító alapján
Bárdosi Gábor

Elektronikus változat:
Békyné Kiss Adrien

EPUB ISBN 978-615-5685-97-2

MOBI ISBN 978-615-5685-98-9
 Minden elfeledett hősnek, aki rendkívüli
bátorsággal és erővel harcolt a gyűlölet és az
üldöztetés ellen. Soha nem feledjük azt a sok
áldozatot és erőfeszítést, amit értünk hoztatok.
 1. FEJEZET

Aurelia

2017. JÚNIUS 10.

FRANCIAORSZÁG, PÁRIZS

A nő meztelen volt.
Skarlátvörös és narancssárga színkavalkádban festették le,
karját a feje fölé emelte, éjfekete hajkoronája a feje fölött
lebegett. A nyitott lakásajtón beszűrődő fénysugár
megvilágította a képet. A nő sötét szemmel pillantott le a
vászonról, dühösen és vádlón, mintha haragudna, mert valaki
behatolt, és megsértette a magánszféráját.
Lia mozdulatlanul állt a nyitott ajtóban, egyik kezében a
vaskos kulcsot szorongatva, a másikban pedig a gondosan
összefűzött hivatalos iratokat, amellyel igazolni tudta, hogy
teljes joggal tartózkodik ott. Hogy ez az eddig számára
ismeretlen lakás annak minden berendezésével együtt
mostantól az ő tulajdona.
„Hihetetlenül értékes ingatlanról van szó” – mondták az
ügyvédek. „A nagymamája nagyon szerethette magát” –
jegyezte meg irigykedve a jogi asszisztens, a dokumentumra
nyomtatott címet vizsgálva. Lia egyik megjegyzésre sem
válaszolt, mivel a nagymama motivációi a halála után éppolyan
homályosak maradtak, mint amikor még élt. Lia pedig
egyáltalán nem volt benne biztos, hogy a szeretetnek bármi
köze lehetett ahhoz, hogy őt nevezte meg örökösnek.
– A víz és a villany elvileg be van kapcsolva – magyarázta a
ház gondnoka, Lia mögött lépkedve a lépcsőn.
A gondnok egy meglepően fiatal nő volt, rövidre nyírt
bubifrizurával. Széles mosollyal üdvözölte a lányt, miután
Celeste néven mutatkozott be neki.
Lia nyomban megkedvelte.
– Nem vagyok benn gyakran az irodában, de mindig
megtalálsz, ha szükséged lenne valamire. Csak csörögj rám.
– Köszönöm – válaszolta Lia halkan, zsebébe csúsztatva a
kulcsot.
– A telefonban azt mondtad, a nagymamádé volt ez a lakás? –
Celeste a lépcsőkorlátnak támaszkodott.
– Igen, rám hagyta, miután meghalt.
Az ügyvédek legalábbis ezt állították, miután behívatták Liát
az irodájukba, és eléje tettek egy halom hivatalos okiratot. És
noha a nagymama az ingatlan minden költségét fedezte, Lia
legjobb tudomása szerint Estelle Allard Marseille-en kívül soha
sehol nem élt huzamosabb ideig.
– Ó! – Celeste arca ellágyult. – Őszinte részvétem az
elvesztése miatt.
– Köszönöm. Bár nem volt váratlan. Csak éppen ez a lakás
ért… enyhe sokként.
– Azért ennél rosszabb sokkot is el tudnék képzelni – jegyezte
meg Celeste. – Bárcsak mindenki ilyen szerencsés volna!
– Na igen – értett egyet Lia, miközben a nyakában lógó
tűzzománc medállal játszott.
 Egészen ma reggelig ez az antik nyaklánc volt az egyetlen
ajándék, amit a nagymamájától valaha kapott, ezt is nagy
hűhóval adta át a tizennyolcadik születésnapján.
Néhány pillanatra elgondolkodott, majd a gondnokra nézett.
– Mióta dolgozol itt?
– Hat éve.
– Gondolom, nem sokat tudsz erről a lakásról. Vagy a
nagymamámról, Estelle Allard-ról…
Celeste megrázta a fejét.
– Sajnálom, de nem. Habár az épület legtöbb lakóját
ismerem, az igazság az, hogy fogalmam sem volt, kié lehet ez a
lakás, csak annyit tudtam, hogy sok év óta nem lakik benne
senki.
Lia hirtelen ötlettől vezérelve előkapta a hóna alól a mappát.
Kivett belőle egy kisebb festményt, egy A4-es papír méretűt. A
kép egy élénk színekkel, kissé ügyetlen ecsetvonásokkal
megfestett udvarházat ábrázolt, amelyet smaragdzöld fák
vettek körül. Ez a kép volt az egyetlen, amit a nagymama a
lakáskulcs mellett őrá hagyott.
– És a Seymour név sem mond semmit? William Seymour?
Nem ismerős? – faggatta tovább Lia Celeste-et, megmutatva
neki a festményt.
Celeste újra a fejét ingatta.
– Nem. Megkérdezhetem, hogy ki volt?
– Fogalmam sincs. Csak annyit tudok, hogy ő szignózta ezt a
festményt.
– Vagy úgy! – Celeste érdeklődő arcot vágott. – Arra gondolsz,
hogy talán valamikor itt lakhatott?
– Nem tudom – sóhajtott fel Lia, majd visszacsúsztatta a kis
festményt a mappába.
Nem is várt igazán választ a kérdésre, de úgy érezte, nincs
vesztenivalója, ha mégis felteszi.
– Meg tudom nézni az épület régi papírjai között, ha akarod –
ajánlotta Celeste. – Több évre visszamenő kimutatásokkal
rendelkezünk. Ha valaha lakott itt egy William Seymour,
lehetséges, hogy megtalálom.
Liát meghatotta a nő kedvessége.
– Nem, igazán nem szükséges.
Nem akarta Celeste idejét rabolni. Előbb saját maga akart
némi kutatómunkát végezni.
– Értem. De ha esetleg meggondolnád magad, csak szólj.
– Úgy lesz, köszönöm.
Celeste mintha tétovázott volna.
– Úgy tervezed, hogy ideköltözöl? – kérdezte végül.
Lia válaszolni akart, de aztán meggondolta magát. A
legegyszerűbb válasz egy szimpla igen lett volna, legalábbis
ideiglenesen. Ami azonban a későbbieket illeti… Arra még nem
tudott volna válaszolni.
– Persze nekem semmi közöm ehhez – jegyezte meg a nő
lehajtott fejjel. – Elnézést a tolakodásért.
– Ugyan, nincs miért elnézést kérned – mosolygott rá Lia. –
Még nem döntöttem el.
– Azért remélem, hogy maradsz – válaszolta Celeste őszintén.
– Jó lenne, ha…
Hirtelen zár kattanására lettek figyelmesek, melyet
hisztérikus kutyaugatás követett, és Lia azonnal megfordult.
Idős hölgy lépett ki a folyosó másik oldalán lévő lakásból, és
csoszogva elindult feléjük. Egyik kezében egy puha, fehér
szőrpamacsot szorongatott, a másik kezében hegyes sétabotot.
Öltözéke egy ötvenes évekbeli amerikai szappanreklám
modelljére emlékeztetett, derékban összefogott, virágos
szoknyát viselt, nyaka körül súlyos gyöngysor díszelgett.
Hófehér haja hullámokban keretezte púderezett arcát, ajkán
skarlátvörös rúzs. A rúzs megfestette a szája körüli barázdákat,
és ettől hátborzongató benyomást keltett. Aureliának akarata
ellenére megszólalt a fejében a nagymamája hangja, ahogy
rosszallóan ciceg egyet.
„Az embereknek soha nem szabad látniuk, hogy mit kentél
magadra, Lia. Hacsak nem akarod, hogy mindenki felfigyeljen
rád, de ne lásson igazán.”
Kamaszként Liát, aki előszeretettel használt szájfényt,
nagyon bosszantotta ez a rejtélyes, de kritikus megjegyzés. Most
azonban nem tagadhatta, hogy a nagymamának igaza volt.
A hölgy végigcsoszogott a folyosó márványkövezetén,
tekintetét végig a lány mögött álló, hatalmas aktfestményre
szegezve, amely a lakás egyik falának támasztva állt, és még a
halovány fényben is tisztán látszott. Ő is éppoly döbbent képet
vágott, amilyen meglepett Lia volt, mikor először benyitott az
ajtón.
Lia mosolyt erőltetett magára, és kicsit beljebb lépett az
ajtón, hogy eltakarja a bejáratot.
Az asszony fintorogva nyújtogatta a nyakát, hátha be tud
nézni Lia mögé.
– Jó napot! – üdvözölte udvariasan Lia.
Válaszul a kutya megint hisztérikus ugatásba kezdett, az
erőteljes hang visszaverődött a márványpadlón és a falakon. Az
asszony arca még jobban elkomorult, végül előkotort
valahonnan a ruhájából egy darabka virslit. A kutya ettől
elhallgatott, apró gombszemei most nem Liára, hanem a
jutalomfalatra irányultak.
– Magáé ez a lakás? – szólalt meg az asszony a hirtelen beállt
csöndben, smirgliszerű, reszelős hangon.
– Igen.
Ez a tény még mindig olyan újnak és meglepőnek tűnt, hogy
nehéz volt meggyőző hangsúllyal válaszolnia.
– Én 1943 óta itt élek, egész életemben itt laktam –
magyarázta az asszony összehúzott szemmel.
Lia mosolya kissé elhalványult.
– Öhm. Az nagyon hosszú idő…
– Mindenről tudok, ami ebben az épületben történik. De a
sok-sok év alatt soha senki nem ment be abba a lakásba és nem
jött ki onnan. Egészen mostanáig.
– Hát… – Lia bizonytalan hangot hallatott.
Nem tudta biztosan, ezt most minek vegye: kérdésnek,
megállapításnak vagy vádnak. Még szorosabban megmarkolta
az ügyvédtől kapott papírokat, és a mellkasa elé tartotta.
– Egyedül lakik itt? – az asszony tekintete Lia bal kezére
siklott.
– Parancsol? – Lia ellenállt a késztetésnek, hogy zsebre dugja
a bal kezét.
– Öregnek tűnik ahhoz, hogy ne legyen férje. De, gondolom,
most már késő. Milyen kár.
Lia pislogott, mert nem volt benne biztos, hogy jól hallotta.
– Tessék?
– Ismerem én a maga fajtáját – jegyezte meg fújtatva a
szomszéd, aztán alaposan végigmérte Lia nehéz hátizsákját és
az iratmappát, majd végül csupasz vállát és a nyakán megkötött
piros ruha pántját.
– A fajtámat? – Liának fogytán volt a türelme, és egyre
bosszúsabb lett.
– Nem akarok hangos zenét hallani. Itt nem szabad drogozni
vagy inni, sem bulizni. És nem tűröm, ha éjnek évadján idegen
férfiak járkálnak az ajtóm előtt.
– Akkor igyekszem majd a férfiakat napközben idehívni –
válaszolt Lia, mert nem bírt uralkodni magán.
Celeste, aki az egész párbeszéd alatt egyetlen szót sem szólt,
horkantva fölnevetett, de a szája elé tette a kezét, és
köhécseléssel próbálta palástolni.
A nő hirtelen feléje fordult. Celeste összeszedte magát.
– Jó napot, Madame Hoffmann. Hogy van ma?
Madame Hoffmann szigorú pillantást vetett a nő rózsaszínre
festett hajára, és skarlátvörös ajka gúnyos mosolyra húzódott.
– Micsoda elfajzott nőszemély – dörmögte.
Celeste telefonja megcsörrent.
– Engem most hív a kötelesség – jelentette ki, és bocsánatkérő
pillantást vetett Liára. – Csak szólj, ha szükséged van valamire.
És üdvözöllek az épületben – azzal leugrott a korlátról, és eltűnt
a lépcsőfordulóban.
Lia kihasználta az alkalmat, hogy visszahúzódjon a lakásba,
és bezárta az ajtót maga mögött, ahol hirtelen fojtogató sötétség
vette körül. De itt legalább nem kellett folytatnia a beszélgetést.
– Nem csoda, hogy ilyen dühös vagy – jegyezte meg az akt
felé fordulva, amely most szemben állt vele. – Én is dühös
lennék, ha 1943 óta egy ilyen szomszéddal kellene együtt élnem.
Erre nem kapott választ.
 A lakásban állott porszag terjengett, és valóban minden azt
sugallta, hogy évek óta nem lakott benne senki. Lia lerakta a
holmiját, és megvárta, hogy a szeme hozzászokjék a
félhomályhoz. A lakás belsejében, azon az oldalon, ahol az
ablakok a széles, napos utcára néztek, halvány fénysugár
jelezte, hogy az ablakok előtt vastag sötétítőfüggönyök lógnak.
Épp annyi fény szűrődött be rajtuk, hogy körvonalazódtak a
tárgyak, de tisztán semmit nem lehetett kivenni belőlük.
Lia ellépett a festmény előtt, és az ablak felé indult. Talpa
alatt nyikorgott a parketta, mintha annak sem tetszene, hogy
behatolt a lakásba. Amikor a függönyözött falhoz ért, ujjaival
kitapogatta a vastag damasztot. Eddig minden rendben. Semmi
nem ugrott elő a sötétből vagy esett a fejére vagy gurult végig a
lábán. Megtalálta a függöny szélét, és hallotta, amint valahol a
magasban megzörrennek a rúdon a fémkarikák. Egyetlen
határozott mozdulattal elhúzta a függönyt, amit azonnal meg is
bánt.
Ahogy a szemét elvakította az antik ablaktáblákon beáramló
napfény, vastag, sűrű porfelhő szállt fel körülötte. Lia
fulladozva köhécselt. Kétségbeesetten elfordította az ablak
kilincsét, és mérhetetlen megkönnyebbülés járta át, amikor az
vonakodva engedett. Kinyitotta az egyik ólomüveg ablaktáblát,
nem foglalkozott a zsanérok dühödt nyikorgásával, aztán az
arcát a friss levegő felé tolta.
Jó néhány percig úgy maradt: a fejét az ablakon kidugta, és
levegőért kapkodva köhécselt, ügyet sem vetve rá, hogy mit
gondolhatnak róla a járókelők az utcán. Lehet, hogy mégis
nyitva kellett volna hagynia a lakásajtót. Vagy talán a bűbájos
Madame Hoffmannt kellett volna előreküldeni.
 A köhögés végre kezdett alábbhagyni. Lia mély levegőt vett,
aztán fölegyenesedett, és lélekben felkészült arra, mi várhat rá
még. Lassan elfordult az ablaktól. És abban a pillanatban
döbbent rá, hogy a nagymama a halála után nem is egy lakást
hagyott rá.
Hanem egy egész múzeumot.
A levegőben még mindig kavargott a por, de a napfény
megvilágította a szürkéskék, viharos égbolt mintájú tapétával
borított falakat. Az ablakkal szemközti falon tucatnyi tájkép és
tengert ábrázoló festmény lógott aranyozott keretekben.
Némelyik vidéki jelenetet, egy másik tengeren horgonyzó
hajókat ábrázolt, melyek az örök horizontot pásztázzák, de
valamennyi kép élénk, telített színekkel volt megfestve.
Az ablak melletti hátsó falon egy üres kandalló felett konzol
lógott, ami azt sugallta, hogy egykor valamilyen műtárgy
foglalta el azt a helyet. De bármi lehetett is, most hűlt helye volt.
Lia feje fölött, a szoba közepén hatalmas kristálycsillár lógott,
csepp alakú, porlepte kristályainak fénye kissé eltompult.
Lia bizonytalan léptekkel indult el a lakásban, hogy
felfedezze a többi helyiséget is. A szófa mellett megállt egy
kecses vonalú asztalnál, amelyen bekeretezett fotók álltak.
Óvatosan kezébe vette az egyiket, és letörölgette az üvegét. Egy
fiatal nőt ábrázolt, ahogy egy jazzklub bejáratánál áll, hátát egy
lámpaoszlopnak támasztja, selyemruhája finoman rásimul
testének idomaira, a vállán hanyagul rávetett szőrmestóla.
Egyik kezében cigarettát tartott, és a tekintete füstös, érzéki
közömbösséggel meredt a kamerába. Lia megfordította a fotót.
Estelle Allard, Montmartre, 1938 – állt a ceruzával írt szöveg a
hátlapon.
 Lia nyelt egy nagyot.
Habár az ügyvédek egyértelművé tették, hogy ez a lakás
Estelle Allard tulajdona volt, Lia egészen eddig a pillanatig
nemigen hitte el. Nem igazán hitte el, hogy a nagymamája, aki
soha, egyetlen szóval sem említette, hogy járt Párizsban, hát
még hogy élt is volna ott, ilyen hosszú ideig képes volt egy
ekkora horderejű titkot rejtegetni.
Azt pedig el sem tudta képzelni, vajon mi oka lehetett arra,
hogy mindezt eltitkolja.
Visszarakta a fotót a helyére, és kezébe fogta a másodikat.
Ezen a képen Estelle egy Mercedes kormánya mögött ült,
kihajolt az ablakon, és ránevetett a fotósra. A haja lazán a
vállára omlott, az egyik szemét félig eltakarta egy sikkes kalap.
Lia pislogva meredt a képre, és próbálta összevetni ezeket a
szenvedélyes, merészséget árasztó képeket azzal a merev és
visszahúzódó nővel, akit a nagymamájaként ismert. Szánalmas
kudarcot vallott.
A legutolsó fotó láttán felvonta a szemöldökét. Egy német
katonatiszt nézett vissza rá mosolytalan, szigorú arccal. Az
uniformisából ítélve egyértelműnek tűnt, hogy első
világháborús katona lehet. Lia a homlokát ráncolva
megfordította a fotót, de a hátán semmilyen feliratot nem talált.
Visszarakta a helyére, és tekintetét a képek mellett kupacban
felhalmozott magazinokra fordította.
Félretolta a legfelsőt. Az alatta lévőt nem lepte be a por, így
könnyű volt elolvasni a címlapját. A bal felső sarokban vastag,
piros betűkkel a Signal felirat virított, az alatta lévő címlapot
pedig egy átható tekintetű náci katona képe foglalta el. A
magazin gerincén ugyanazzal az élénkpiros színnel nyomtatott
dátum állt: 1942. szeptember.
Lia elrántotta róla a kezét.
– Ez nem lehet igaz – suttogta a csöndbe, mintha attól, hogy
hangosan kimondja, tényleg történne valami.
Mert még mielőtt kinyitotta volna a magazint, már tudta, mit
talál benne. Német propagandát, nácikat éltető fotókat azokból
az időkből, amikor a náci hadsereg lerohanta és elfoglalta ezt a
várost.
Lia újra a fiatal Estelle Allard-ra meredt, aki a Mercedes
ablakán kihajolva nevet, aztán a névtelen német katonára,
majd végül elfordult a baljós sejtelmeket ébresztő fotóktól és
magazinoktól. A gyomrát émelyítő rettegés kezdte szorítani,
miközben elindult a díszes kandallópárkány előtt a szoba másik
felébe. A helyiség itt egy nagystílű étkezőbe torkollott. Középen
díszes rózsafa étkezőasztal állt nyolc egyforma székkel. Jobb kéz
felől a falnál kristálypoharakkal, ezüsttárgyakkal és porcelán
étkészlettel telepakolt, magas tálalószekrény.
A szemközti falon újabb festménygyűjtemény, meglepő és
magával ragadó portrék férfiakról és nőkről, letűnt évszázadok
öltözékeiben. Lia olyan erősen az ajkába harapott, hogy szinte
fájt, miközben még nagyobb félelem járta át. A nácik a
megszállás alatt előszeretettel koboztak el műkincseket a
helyiektől, néha egész gyűjteményeket loptak el…
„Hagyd abba, Lia – rázta meg a fejét a lány, és nem érdekelte,
hogy magában beszél. – Ez képtelenség…”
Igen, a lakásban valóban talált náci propagandaanyagot.
Csakhogy egyetlen fotó és néhány magazin alapján nem
vonhatja le azt a következtetést, hogy a falon lógó képek
lopottak vagy jogtalanul jutottak hozzájuk. Ahogyan azt sem,
hogy a nagymamája bármi más okból tárolta volna ezeket a
tárgyakat a lakásban, mint azért, mert fiatalkorában rajongott a
művészetekért. Az összeesküvés-elméleteket inkább
Hollywoodra hagyja. Vagy a radikális megszállottakra.
Lia gyorsan elkapta a tekintetét a képekről, és folytatta a
lakás bejárását. Egy folyosón jobb kéz felől egy ajtón át a
konyhába jutott, ahol parányi gáztűzhely, még kisebb
hűtőszekrény és egy mély mosogatótálca állt egy teljesen tiszta
pultba süllyesztve, melyen csupán egyetlen kristály talpas
pohár árválkodott.
Bal kéz felől egy dupla szárnyú ajtón át baldachinos ágy
körvonalai jelezték, hogy az utolsó helyiség a hálószoba lehet. A
nappalihoz hasonlóan itt is csíkokban szűrődött be a napfény a
magas ablakokon át. Lia belépett a szobába, megkerülte az
ágyat, és jóval óvatosabban húzta szét a súlyos
damasztfüggönyöket.
Az így megvilágított szoba kifejezetten nőies hangulatot
árasztott, a falakon rózsaszín árnyalatú tapéta, melynek csupán
a mennyezettel találkozó széleit sárgította és fakította ki a nap.
A szobában egy hatalmas franciaágy, egy fésülködőasztalka és
egy szék állt, meg egy óriási ruhásszekrény. Az összes bútor
szépen faragott, vidékies stílusú volt. Az ágy gondosan bevetve,
az ágynemű mosás után valószínűleg ugyanolyan rózsaszín
árnyalatú lehet, amilyen a tapéta.
A szobában kifejezett rend volt, egyetlen ruhadarabtól
eltekintve, amelyet hanyagul az ágytakaróra dobtak, és belepte
a por.
Egy estélyi ruha, gondolta Lia, és fölemelte a vékony
pántoknál fogva. Citromsárga sifonból és kreppből varrt,
lenyűgöző kreáció, kristályokkal díszítve. Látszott rajta, hogy
bármilyen évszázadban készült is, elképesztően drága lehetett.
Nem olyan darab, amit csak úgy félredobnak, mint egy levetett
zoknit.
Lia rémülten visszaejtette a ruhát az ágyra, és tekintete egy
szűk, boltíves ajtófélére siklott, amit a ruhásszekrény mellett
pillantott meg. Úgy tűnt, mintha egy modern gardróbhelyiségbe
nyílna.
Talán egy öltözőszoba, gondolta Lia, bár alig lehetett benne
elférni. A kis szobában mindkét oldalon szorosan egymás
mellett ruhák, bundák és köntösök lógtak fogasokra akasztva,
olyan mennyiségben, hogy eltakarták a hátsó falat Lia szeme
elől. A padlón cipők sorakoztak tucatjával, a polcok tetején
pedig egymásra halmozott kalapdobozok. Előttük kisebb
ékszeres dobozok álltak egymásra rakva, bőr- és
szaténtokokban.
– Te jóságos ég – dörmögte Lia, alig fogva fel, amit lát.
Óvatosan kihátrált, majd kinyitotta a mellette álló szekrényt,
és felkészült az újabb adag extravagáns ruhamennyiségre. A
szekrény azonban szinte teljesen üres volt, csupán néhány
estélyi ruha lógott benne.
Ezeket a ruhákat megvédte a szekrény belseje a portól,
valóságos couture-gyűjtemény volt, minden egyes darab
különlegesen kihímezve, gyöngyözve és csipkézve. Lia
végigsimította kezével az egyik zafírkék szoknyát, aztán
gyorsan visszahúzta a kezét, nehogy kárt tegyen az anyagban.
Visszazárta a szekrényajtót, és homlokával nekitámaszkodott az
ajtónak. Csak a ruhák, a bundák és az ékszerek egy egész
vagyont értek. Akárcsak a műkincsek és az antik bútorok.
 És mindezt több mint hetven évig senki nem láthatta.
Lia úgy érezte, mintha egy nyúlüregben landolt volna. Egy
hatalmas, elképesztően mély nyúlüregben, ahol túlságosan
könnyű rémisztő következtetésekbe bocsátkozni. Fölemelte a
fejét, és hatalmas levegőt vett. A feltételezésnek soha nincs jó
vége – ezt megtanulta a tudományos munka közben. Muszáj
megadnia a nagymamájának az ártatlanság vélelmét. Nem fog a
legrosszabbra gondolni, amíg megcáfolhatatlan bizonyítékot
nem szerez mindenről.
Egyelőre félrerakja a feltételezéseket. Inkább listát készít a
tennivalókról és az azonnali figyelmet igénylő teendőkről.
Márpedig a listákra számokat és szükséges feladatokat szoktak
felírni, nem spekulációkat. A listák rendezettek és észszerűek,
és mindig segítettek neki a lényegre koncentrálni, valahányszor
rendszertelenséggel vagy bizonytalansággal szembesült. Igen,
most átgondolt és megfontolt listákra van szüksége.
Valamivel jobban érezte magát, ahogy elindult kifelé a
hálószobából, de amint meglátta magát egy tükörben, azonnal
megtorpant. A fésülködőasztal fölé akasztott, megfakult és
foltos tükör gondterhelt ráncokat mutatott Lia arcán.
Öntudatlanul roskadt az egyik székre, még a porral sem
törődött, és nem vette le a tekintetét a tükörképéről. Vajon ki
ülhetett itt utoljára és nézte meg magát ebben a tükörben? A
nagymamája? És ha vissza tudna menni az időben, vajon mit
látna itt? Kit látna benne?
Lia tekintete ekkor a fésülködőasztalra siklott. Középen
díszes üvegpoharak álltak kisebb csoportba rendezve. Mellettük
egy pár női kesztyű hevert, ahogy valaha ledobta oda valaki. A
kesztyű mellett a tükör aljának támasztva valami kártya.
 Levelezőlap lehet, gondolta Lia, miközben érte nyúlt.
A kártyán egy magas, vészjósló épület fekete-fehér fotója állt,
az egész homlokzatot római oszlopok vették körbe, akár egy
régi templomot. A lenyűgöző építészeti alkotás bejárata felett
büszke horogkeresztes zászló lengett. Lia szívében a félelem
helyét egy annál is vészjóslóbb érzés vette át. Egészen lassan
megfordította a képeslapot. A megfakult tintával írt sor így
szólt:

A szépséges Estelle-nek, köszönettel: Hermann Göring

Lia úgy ejtette le a lapot, mintha mérgezett volna, aztán

bizonytalanul felállt, és felborította a széket, amin ült. Undor és
kétségbeesés járta át, erős émelygés fogta el. Hogy lehetett
ennyire ostoba! Csak egy buta ember képes így kapaszkodni a
reménybe. Csak egy téveszmés őrült képes a lakásban szanaszét
heverő összes megcáfolhatatlan bizonyítékot figyelmen kívül
hagyni. Mert ami a megcáfolhatatlan bizonyítékokat illeti, ennél
többet elképzelni sem lehetett.
Liának ennek ellenére még mindig fogalma se volt, hogy a
nagymamája miért döntött úgy, hogy ráhagyja ezt a lakást,
pedig világos, miért tartotta ennyi éven át titokban a létezését.
Mert a nagymama, aki májusban minden évben ünnepélyesen
kilógatta a francia trikolórt az ablakba, és aki folyamatosan
bizonygatta az országa iránti hűségét, mégsem volt akkora
patrióta, mint amilyennek mondta magát. A nagymamája hazug
áruló volt, csaló.
A nagymamája náci kollaboráns volt.
 2. FEJEZET

Sophie

1939. AUGUSZTUS 31.

LENGYELORSZÁG, WIELUŃ

Sophie Seymour nyolcéves volt, amikor először mondta rá

valaki, hogy abnormális, hogy valami nincs rendben vele.
Ez az eset Heloise Postlewaithe születésnapi zsúrján történt,
amelyen Sophie csupán azért vett részt, mert Mrs. Postlewaithe
a lánya egész osztályát meghívta az iskolából. Magát a zsúrt
ünnepélyes ruhácskák, rengeteg fodor és sütemény, félig kihűlt
tea jellemezte, meg olyan játékok, amelyek Sophie-t halálosan
untatták, ha nagyon őszinte akart lenni. Szépen elsétált, amikor
visítozva székfoglalósdit játszott a csoport, aztán észrevétlenül
felosont a Postlewaithe-ház első emeleti könyvtárszobájába.
A Postlewaithe család vidéki villája önmagában is tekintélyes
épület volt, akárcsak a könyvtárszoba. Ott, az áldásos csöndben
és a lágy délutáni napfényben talált egy latin nyelvkönyvet.
Sophie nyolcévesen folyékonyan beszélt franciául, spanyolul és
olaszul, habár soha életében nem ismerte a nyelvek eredetét
képező latint. A könyv azonnal magával ragadta, letelepedett
vele a szoba egyik sarkában, aztán olvasni kezdte.
Miközben elmerült legújabb szerzeményébe és elrejtőzött
mindenki elől az emeleti szobában, nem hallotta, hogy közben
keresni kezdik. Nem tudatosította azt a rémületet és pánikot,
ami egy nyolcéves kislány eltűnése körül támadt, és azt sem
tudta, hogy miután a keresés nem járt eredménnyel, azt hitték,
talán belefulladt a birtokon álló tóba.
Sophie csak akkor észlelte, hogy valami baj van, amikor egy
órával később a kétségbeesett Mrs. Postlewaithe fölfedezte őt a
könyvtárszobában. Egy rántással felállította a székről,
megkönnyebbülése azonnal haragba fordult, és kikapta a
kezéből a könyvet.
– Mi ütött beléd? – förmedt rá Sophie-ra, és figyelmeztető
vörös színt öltött a stílusosan beszárított frizurába keretezett
arc.
– Semmi – válaszolta a kislány értetlenül pislogva.
– Otthagytad a többieket.
– Nagyon fájt a fülem a kiabálástól – magyarázta Sophie,
igyekezve udvarias maradni.
– Elrontottad Heloise születésnapját – sziszegte a nő
haragosan. – Mindent elrontottál.
– Nem értem.
– Mindenki téged keresett. Azt hittük, a tóba fulladtál.
Sophie megrázta a fejét.
– Én tudok úszni – próbálta megnyugtatni vendéglátóját. –
Anyukám engem és a bátyámat is megtanított úszni, mielőtt
egyedül elengedett minket sétálni.
Az asszony dühösen összeszorította a száját.
– Anyukádnak talán arra is meg kellett volna tanítania, hogy
nem szép dolog lopni. Olyasmit elvenni, ami nem a tiéd.
– Nem loptam – tiltakozott Sophie. – Én csak olvastam. És
visszatettem volna, miután végzek vele.
Mrs. Postlewaithe a latin könyvre pillantott.
– Még hazudsz is – tette hozzá dühödten. – Ezt biztosan nem
tudod elolvasni.
– De, igen. – Sophie-t soha életében nem nevezte egy felnőtt
hazugnak. Ettől szörnyen összeszorult a gyomra. – Ez csak egy
latin nyelvkönyv – próbálta megmagyarázni. – Ez az
alapnyelvtannal kezdődik, csak utána következnek a
bonyolultabb mondatok. Nem nehéz. Ha akarja, megmutatom.
– Te csak ne mutass nekem semmit! Én tudom, hol a helyem
a világban. És neked is meg kell tanulnod.
Mrs. Postlewaithe némán meredt Sophie-ra, ám a kislány
rezzenéstelenül állta a tekintetét.
– Te egy abnormális teremtés vagy – folytatta a nő, és az arca
olyan kemény és rideg volt, mint a nyakában lógó gyémántok. –
Soha senkinek nem kellesz majd. Veled valami baj van.

Ez a beszélgetés tizenhárom évvel ezelőtt zajlott le, Sophie

azonban soha nem felejtette el.
– Tényleg abnormális volnék? – kérdezte, a mennyezetet
bámulva.
Piotr megfordult mellette az ágyon. A fiú sötét haja kócos
volt, a Balti-tenger színéhez hasonló kék szemében
szórakozottság csillogott.
– Ez most valami becsapós kérdés? Az új férjek tesztje? –
azzal felkönyökölt, és a kezébe támasztotta a fejét.
– Ne nevess rajtam.
– Ha ilyeneket kérdezel, megérdemled. – Piotr kinyújtotta az
egyik kezét, és megsimogatta a lány csupasz vállát. – Ugye nem
bántad meg?
– Csak azt bánom, hogy nem tettük meg korábban.
– Ezzel nem vagy egyedül – mosolygott rá Piotr Kowalski. –
Ha tudtam volna, hogy igent mondasz, már akkor feleségül
kérlek, amikor elütöttél a bicikliddel.
– Nem is ütöttelek el. Inkább kikerültelek, és nekimentem egy
fának. Vagy valami hasonló.
– Nem, szerintem szándékosan jöttél nekem. Mert nem bírtál
magaddal – cukkolta a fiú.
– Azért mentem neked, mert késésben voltam a munkából.
Neked kellene a legjobban tudnod, mennyire ellenálltam, hogy
beléd szeressek.
– Mmmm – hajolt közelebb Piotr, és olyan mohón csókolta
meg Sophie-t, hogy az ujja hegyéig bizseregni kezdett. – Soha
nem volt esélyed, kis feleségem.
Sophie-nak még sikerült bólintania, mert igaza volt. A
szerelem egy khaki uniformist viselő lengyel lovastiszt képében
bukkant fel, aki nem szitkozódott vagy forrongott, amikor
Sophie figyelmetlenül nekiment. Ehelyett gyöngéden felsegítette
a földről. A bicikli kereke kiszakadt, a lány térde sajgott és
lehorzsolódott, az ajka szétnyílt és vérzett. Piotr könnyed
mozdulattal felállította a kerékpárt, aztán figyelmét újra
Sophie-ra irányította, és aggódva vette szemügyre a sérüléseit.
Sophie-t teljesen magával ragadta a fiú kedvessége és
letaglózóan kék szeme, alig bírt megszólalni. Dadogva
bocsánatot kért, és elhebegte, hogy vissza kell érnie a
követségre. Piotr benedvesített egy zsebkendőt a kulacsával, és
letörölgette a lány ajkáról a vért, olyan gyöngéd mozdulatokkal,
hogy Sophie kis híján sírva fakadt. Azután gyorsan
visszamászott a biciklire, és eltekert a nagykövetség felé, s csak
miután odaért, akkor vette észre, hogy egészen addig a kezében
szorongatta a fiú zsebkendőjét, amit teljesen összegyűrt és
összekoszolt.
A követségen bezárkózott a mosdóba, bizonytalan
mozdulatokkal rendbe hozta magát, amennyire csak lehetett. A
lelke mélyén tudta, hogy soha többé nem látja viszont azt a
kedves, kék szemű katonatisztet, de megkönnyebbülés helyett
inkább sajnálatot érzett.

– Miért jöttél vissza aznap? – szólalt meg hirtelen. – A

követségre.
– Azért, mert egy különleges és gyönyörű szőke lány, aki
legalább négy nyelven kért bocsánatot, elvitte az egyetlen
zsebkendőmet, és vissza akartam szerezni.
– Virágot is hoztál.
– Mert a lány a szívemet is ellopta. Habár azt soha nem
kaptam vissza, de nem is kérem. Mert a szívem örökre a tiéd,
moja kochana.
Sophie az ujján viselt karikagyűrűre pillantott. A hosszúra
nyúlt délutánt követően a nap kezdett lebukni a háztetők és a
város felett, fényében élénken csillogtak a rubinok és a parányi
ékkövek.
– Piotr Kowalski, hogy te milyen megátalkodott romantikus
vagy!
– Elismerem minden bűnömet – villantott rá a fiú egy széles
mosolyt. – De pont ezért szeretsz.
– Azért szeretlek, mert kedves vagy és bátor és tisztességes.
Mert türelmes vagy és gyöngéd és okos.
 – És mi lesz a jóképűségemmel?
– A világon a legjóképűbb – mosolygott rá Sophie.
– Így igaz. Folytasd csak. Mit szeretsz még bennem?
– Most csak azt akarod, hogy hízelegjek.
– Igen, de majd később én is hízelgek. Ne félj, nem fogod
megbánni.
Sophie elnevette magát, majd kissé elkomolyodott.
– Azért szeretlek, mert aznap, amikor elmeséltem neked,
hogy Oxfordban leszek nyelvtanár, megkérdezted, hogy eddig
miért nem jelentkeztem. És hogy hol fogunk lakni.
– Pedig ezek teljesen észszerű kérdések.
Sophie a takaró szélét gyűrögette.
– A legtöbb férfi nem így gondolná.
Piotr megragadta a kezét.
– Ezt meg honnan veszed?
– Gyerekkori bizonytalanságok – mormolta Sophie. – Ne
haragudj. Ez annyira zavarba ejtő, és egyáltalán nem illik a
nászéjszakánk romantikájához.
Piotr felült a szállodai ágyon, hogy tiltakozzon. Egyik kezét a
lány válla mögé csúsztatta, és magához vonta.
– Ha van olyan férfi, aki ki akarná oltani a benned lobogó
tüzet, az nem férfi. Bármilyen álmokat is kergetsz, veled
akarom azokat kergetni.
– Akkor nincs nálam szerencsésebb lány a világon – suttogta
Sophie, mélyen a fiú szemébe nézve.
– Csak vigyázz! – felelte Piotr csillogó szemmel. – Nehogy a
végén téged is szégyentelen romantikusnak tituláljanak.
– Tájékoztatlak, hogy a mi családunkban a nők közül senki
nem romantikus, akár szégyentelen, akár nem – nevetett fel a
lány. – A romantikát meghagyjuk a férfiaknak.
– Alig várom, hogy megismerjem a családodat.
– Hamarosan megtörténik.
– Nem lesznek rám mérgesek? Hogy feleségül vettem a
lányukat, és még csak be se mutatkoztam előtte?
Sophie az ajkába harapott.
Amióta az eszét tudta, a házasságról mindig az volt a
véleménye, hogy csak az ambíciói és az álmai útjában állna, és
gátolná a függetlenségében és a szabadságában. Ellenszenve
csak fokozódott a házasság intézménye iránt, valahányszor egy-
egy tapintatlan idősebb hölgy közölte vele, hogy ideje lenne
felhagyni komolytalan tanulmányaival, és tenni, ami a dolga:
fogjon magának egy jó férjet.
A családjának vagy ezerszer megesküdött, hogy soha nem
lesz szerelmes. Soha nem megy férjhez. Most pedig már vagy
ezredszerre ült le az íróasztalához, hogy megírja nekik:
tévedett. Azonban egyetlen alkalommal sem találta a megfelelő
szavakat. Majd mindent helyrehoz, miután holnap visszatér
Varsóba.
– Biztosan szeretni fognak – nyugtatta a fiút.
– Bárcsak nekem is élnének még a szüleim, és
bemutathatnálak nekik – sóhajtott Piotr, egyik kezével mintákat
rajzolgatva Sophie karjára. – Igaz, fel lennének háborodva, hogy
nem több száz ember előtt vettelek feleségül egy virágokkal teli
templomban, ahol a bejárat előtt rezesbanda szerenádozik az
ifjú pár tiszteletére. Vagy hogy nem vittelek el nászútra Párizsba
vagy Bécsbe, és nem selyem ágyneműben altatlak.
– Ezt már hallgatni is túlzás – Sophie megszorította Piotr
kezét, és az ujjaiba fonta az ujjait.
 – Még egy normális fotóst sem sikerült kerítenem.
– Nem az volt a tervem, hogy egy normális fotóshoz menjek
hozzá.
– Haha, nagyon vicces.
– Én téged szeretlek – jelentette ki egyszerűen Sophie.
A fiú rápillantott, de nem vette le róla a tekintetét, ahogy az
arcán szétterült egy mosoly, és kifejező szemmel nézett vissza
rá.
– Én is szeretlek – válaszolta.
– Bárcsak tovább tudnál maradni. Bárcsak ne kellene
visszamenned holnap az alakulatodhoz. Nem akarlak megint
ilyen hamar elveszíteni.
– Engem te már nem tudsz elveszíteni – vágott közbe Piotr. –
Egy életre a nyakadon maradok. Most már ugyanaz a neved,
mint nekem. A nagymamám gyűrűjét viseled. És a tiéd vagyok
mindenestül.
Sophie behunyta a szemét, és fülét a fiú mellkasára hajtva
hallgatta a szíve egyenletes dobogását.
– A kérdésedre a válaszom az, hogy nem pontos a
megfogalmazás: nem abnormális vagy, hanem különleges –
szólalt meg kisvártatva Piotr. Az ajka most a lány füle mögé
vándorolt. – Különlegesen gyönyörű. – Kezét a paplan alá
csúsztatta, és megérintette a lány csípőjét. – De leginkább
elbűvölő – suttogta tovább.
Sophie kinyitotta a szemét.
– Mutasd meg, mennyire – kérte.
Piotr pedig megmutatta.

Sophie nem tudta biztosan, mire ébredt.

 Az ágyban feküdt, és figyelmesen hallgatózott, de Piotr
egyenletes lélegzésén kívül semmi nem zavarta meg a csöndet.
A férje tele volt ötletekkel, hogyan tudják a legtöbbet kihozni
abból a rövid időből, amit együtt tölthettek, mielőtt vissza
kellett mennie a táborhelyére. Persze Sophie sem tétlenkedett.
Végül valamikor hajnalban kimerülten álomba merültek
mindketten.
Sophie óvatosan kimászott az ágyból, a lehető leghalkabban
kinyitotta apró bőröndjét, és ruhákat keresgélt benne.
– Máris elhagysz? – szólalt meg Piotr álmos hangon a
sötétben.
– Csak addig, amíg megnézem a napfelkeltét – válaszolta a
lány, és magára húzott egy sima vászonruhát. – Aludj.
– Szó sem lehet róla. Ez az első együtt töltött nap a közös
életünkben. Én is kijövök veled.
Az ágy megnyikordult, és pislákolva kigyulladt a lámpa.
Sophie begombolta a ruhája gallérját, és cipőt húzott a
lábára. Egy pillanat múlva már Piotr is csatlakozott hozzá, és
együtt léptek ki a régi kőházból. Hátat fordítottak a
városközpontba vezető utcának, aztán megkerülték a szállót, és
egy elhagyott, füves területen találták magukat. A telek déli
oldalán álló hosszú, roskatag épület alapján Sophie arra tippelt,
hogy ez a terület valamikor egy kocsibeálló lehetett.
A hajnal már kezdett pirkadni a horizont felett, halvány
aranyfénybe vonva az éjszakai lilás, fakó égboltot. A levegő
hűvös volt, a közelgő őszben éles fényeket hozott magával a
szél. Sophie megfogta Piotr kezét, és húzni kezdte magával egy
kitaposott ösvényen, amely a kerten átvágva egy közeli kapuhoz
vezetett.
 A kapuhoz elérkezve Sophie megállt, és a korlátnak
támaszkodott. A falécek érdesek voltak a karja alatt, de nem
törődött vele, az arca azonnal felderült, ahogy a kerítés mögött
megpillantott egy foltos kancát és csikóját, melyek úgy jelentek
meg a homályos fényben, mint valami látomás. A magas fű
fölött kavargó ködben és a mögöttük ragyogó égbolt előtt a két
ló úgy festett, mintha egy képeslapra rajzolták volna őket; a
varsói utcákon árusított lengyel vidéket ábrázoló lapokra
emlékeztettek. A látvány olyan szép volt, hogy Sophie-ból
sóhajtás tört elő. Szerette volna örökre az eszébe vésni ezt a
pillanatot.
– Ugye milyen szép? – szólalt meg boldogan.
– Igazán szép kis legény – felelte Piotr. – Már most látszik,
hogy takaros lovacska lesz belőle.
Sophie vágott egy grimaszt.
– Én a tájról beszéltem – jegyezte meg szárazon.
Piotr megcsókolta.
– Én is.
A mezőn a rézvörös lovacska ugrándozni kezdett, majd fejét
leszegve, oldalazva továbbindult.
Sophie fölnevetett.
– Azt hiszem, téged akar lenyűgözni. Talán munkát szeretne
a lovasságnál.
– Lehet. – Piotr átbújt a léckerítés alatt, aztán kinyújtotta
kezét a lány felé. – Gyere, barátkozzunk meg velük.
Sophie egy lépéssel ott termett, és megfogta a fiú kezét.
Gyerekkorában soha nem lovagolt, a szülei nem tartottak
lovakat a család norfolki birtokán, Piotr azonban gyakran
elvitte lovagolni. Nem kellett hosszú idő, hogy ő is mélységesen
megszeresse ezeket a nemes állatokat.
A kanca üdvözlően felnyerített, majd feléjük fordult, és
közeledni kezdett, miközben a csikó mögötte ugrándozott. A
kanca megállt Piotr mellett, és finoman ráfújt a karjára. A fiú
fölemelte a kezét, és megvakargatta a ló füle tövét, aztán
valamit mormolt a fülébe, amit Sophie nem hallott. A ló lejjebb
engedte a fejét.
– Úgy látom, elvarázsoltad.
Sophie is közelebb ment, nézte, ahogy Piotr simogatni kezdi a
lovat. Mindig is imádta Piotr kezét, erős volt és csontos, csupa
bőrkeményedés, mégis határtalanul gyöngéd. Az érintése alatt
még a legizgágább lovak is megnyugodtak.
– Én ilyet nem tettem – mondta halkan. – Csak simán
bemutatkoztam neki. A csikó is idejön, amikor majd jónak látja.
Sophie figyelte, ahogy a kiscsikó körözni kezd Piotr és a
kanca körül, miközben a fejét lengeti. Végül közelebb araszolt,
az orra szinte már Piotr ingéhez ért. Piotr nem mozdult, csak
tovább simogatta a kanca nyakát, és halk szavakkal beszélt
hozzá. A csikó még közelebb merészkedett, a fiú pedig a kezét a
kancáról a lovacskára csúsztatta. A csikó elugrott. Piotr a
figyelmét ekkor újra a kanca felé fordította.
– Nagyon ijedős – jegyezte meg Sophie.
– Nem – válaszolta Piotr. – A bizalmat viszont ki kell
érdemelni, és ő erre figyelmeztet.
A csikó ekkor visszaoldalgott Piotr mellé. Amikor Piotr
fölemelte a kezét, már nem szaladt el. A fiú alig néhány
másodpercig tartotta a tenyerét a csikó szőrén, aztán elhúzta. A
ló lehajtotta a fejét, és egy lépéssel közelebb ment.
– Hát itt vagy – suttogta felé Piotr. Lassú, gyöngéd
mozdulattal simította végig a csikó hátát. – A bizalom nem
egyoldalú dolog, egy napon ettől a lótól talán kérnek valami
lehetetlent. Olyan helyzetbe kell majd belerohannia, amiről
minden ösztöne azt súgja, hogy az ellenkező irányba fusson. Ő
mégis meg fogja tenni, mert elnyerted a bizalmát. A bizalom a
legfontosabb.
Piotr leengedte a kezét, és ellépett a lovaktól, aztán
csatlakozott Sophie-hoz, és egyik karjával átölelte.
A lány a vállára hajtotta a fejét, és a szívébe néma fájdalom
mart. Azt kívánta, bárcsak örökre itt maradhatna ebben a
tökéletes pillanatban, de érezte, hogy az idő elillan.
Mindkettőjüktől.
– Bárcsak ne kellene visszamenned – suttogta.
– Pedig nem én loptam el egy kocsit a követségről, és nem
nekem kell visszavinnem, mielőtt keresni kezdik.
– Én nem loptam el, csupán kölcsönvettem. És vissza fogom
vinni, mielőtt még bárkinek feltűnne, hogy elvittem. Ahhoz
meg, hogy mit csinálok a szabadnapomon, senkinek semmi
köze. Ne tereld el a témát.
Piotr megszorította a vállát.
– Még nem is mobilizálták az ezredemet.
Sophie vágott egy grimaszt.
– De nemsokára fogják.
– Egy nap mindenkit mobilizálni fognak. Most azonban még
nem. Úgy tűnik, mindenki nagyon siet várakozni valamire, ami
talán soha nem fog megtörténni. A lovasszázadomban a fiúk
nagy része úgy véli, nem fogunk akcióba lépni.
– A lovasszázadodban a fiúk nem hallották azt, amit én a
követségen megtudtam – dörmögte Sophie.
 – Hitler ambiciózus és arrogáns, ez tény, de nem hülye.
Szerintem nem fogja megszállni Lengyelországot, hogy
megkockáztasson egy háborút Angliával és Franciaországgal.
– Én ebben nem vagyok biztos, Piotr. Aggódom.
Piotr most szembefordult a lánnyal.
– Igen, tudom. Én is.
Sophie felsóhajtott, és figyelte, ahogy a kanca és a csikó pár
lépéssel odébb poroszkálnak.
– Ne haragudj, tudom, hogy megegyeztünk, nem fogunk
politizálni és háborúról beszélni, hiszen alig maradt már
időnk…
– Ne kérj bocsánatot. – Piotr betűrt egy hajtincset a lány füle
mögé. – Talán jobb is, hogy beszélünk erről. Muszáj beszélni
arról, mi történne, ha a németek egy igazán ostoba döntést
hoznak. Nekem az a véleményem, hogy el kéne hagynod
Lengyelországot.
– Hogy micsoda? – Sophie elképedve a homlokát ráncolta. –
Nem!
– Csak ameddig leülepednek a dolgok.
– Mégis hová menjek?
– Franciaországba. Onnan legalább könnyen visszajuthatsz
Angliába, ha netán…
– Nem. Nekem itt az otthonom.
– Szeretném, ha biztonságban lennél.
– Biztonságban leszek. Varsóban. Ahol szükség van rám. Ahol
a magam módján én is hozzá tudok tenni valamit ahhoz a
diplomáciai erőfeszítéshez, ami a katasztrófa megakadályozását
célozza. – Sophie előrébb lépett, és két kezével átfogta a fiú
derekát. – Nem fogok elfutni, és nem küldhetsz csak úgy el.
Együtt csináljuk végig, bárhogy is lesz.
– De ha bekövetkezne a legrosszabb, ha tényleg kitörne a
háború, akkor tudnom kell, hogy jól vagy.
– Nem lesz semmi bajom.
– Ígérd meg, hogy ha eljön az idő, okos döntést hozol, Sophie.
Vigyázol magadra, és nem teszel semmi őrültséget.
– Piotr…
– Ígérd meg! – ismételte meg Piotr követelő hangon.
Sophie az ajkába harapott.
– Megígérem.
– Köszönöm. – Piotr a homlokához érintette a homlokát. –
Nem gondoltam volna, hogy beleegyezel.
– Akkor jó. Örülök, hogy ezt tisztáztuk.
Kicsit felerősödött a szél, és a lány megborzongott.
– Annyit legalább megengedsz, hogy visszavigyelek, és
felmelegítselek a házban? – kérdezte a fiú.
– Mmmm, ez már sokkal jobban tetszik.
Karjukat egymásba fonva indultak vissza a szálló felé. A
pettyes kanca valamivel távolabb a füvet legelte, csikója közben
játékos köröket írt le körülötte.
Sophie gyomra hangosan megkordult.
– Szerinted van esély rá, hogy találunk valami ennivalót?
A kanca hirtelen fölkapta a fejét, és hegyezni kezdte a fülét,
figyelmét a szálloda irányába fordítva.
Sophie megtorpant. Piotr is megáll mellette, de semmit nem
látott az árnyas kocsiszínben, ami megriaszthatta volna a lovat.
Mellettük az utcán ugatni kezdett egy kutya, majd továbbiak
csatlakoztak hozzá. A kanca horkantott, és hátrálni kezdett,
orrlyukai kitágultak, aztán elvágtatott a legelő vége felé. A
kiscsikó utána. Ahogy a lovak patáinak kopogása elhalkult,
Sophie motorzúgásra lett figyelmes.
Nem értette, honnan jöhet a hang. Az agyában nem állt össze
azonnal a kép, hogy amit hall, az nem más, mint gyors ütemben
süllyedő repülőgépek hangja, ám ekkor meglátott egy villanó
fényt a délnyugati égbolton. Egy darabig elképedve az égre
meredt, aztán a foltok egyre nagyobbak lettek, a hang pedig
mind jobban erősödött, a falu felé közeledett.
– Ezek a mieink? – kérdezte suttogva a lány.
– Nem – felelte rekedt hangon Piotr.
Az első bomba valahol a falu központjában robbant fel, majd
a tompa puffanást és zúgást több további robbanás követte. A
levegőben füst és por kavargott, de a repülők jöttek tovább,
most már jól látható volt a szárnyukra festett fekete-fehér
kereszt. Még több robbanás következett, a területen soha véget
nem érő pusztítás süvített keresztül. És azon túl hallották a
gyorstüzelésű fegyverek vérfagyasztó hangját.
– Az utcákat vették tűz alá – kiáltott fel Piotr, magával
vonszolva Sophie-t. – Menedéket kell keresnünk.
Rohanni kezdtek a legelőről. Sophie szíve a torkában
dobogott, miközben iszonyatos félelem járta át a testét.
Átverekedte magát a kapun, jól lehorzsolta a kezét az érdes
faléceken. A ruhája széle fennakadt egy kiálló szögön, miközben
a repülőgépek üvöltve közeledtek. Sophie kétségbeesetten
kiszabadította a ruhát, majd eltolta magát a kaputól, és egyre
szaporábban vette a levegőt. Piotr mellette futott, sürgette, hogy
még gyorsabban rohanjon. Sophie két lépést tett csak meg,
amikor a szeme előtt semmivé vált a szálloda. A levegőben
kődarabok repültek szanaszét, a robbanás ereje visszalökte őt a
kapuhoz, és a földre zuhant.
Nem kapott levegőt, ezért zihálva próbált lélegzethez jutni,
miközben hatalmas porfelhő burkolta be, a szája megtelt
földdel, és öklendezni kezdett. Átfordult a hasára, nem vett
tudomást a bordájába hasító éles fájdalomról, aztán
visszavonszolta magát a füves legelőre, előbb négykézlábra
emelkedett, aztán talpra állt, és kezét a fülére szorította. Az
egész világ furcsán elnémult, elhalkult a távoli zúgás és a
repülőberregés.
Tisztulni kezdett a levegőben kavargó por, de most az égig
lobogó lángok és füst vette át a helyét, és elcsúfította az egykor
idilli szeptemberi eget. A szálloda helyén csupán hatalmas
téglakupac hevert, egyedül az északi fal magaslott belőle ki,
akár egy letört fog. Sophie botladozva indult előre. Hol lehet
Piotr?
Megbotlott egy törött téglában, és megpillantott egy női cipőt,
amely abszurdan meredezett a kupac tetején. A cipő mellett egy
hozzá illő női táska hevert, a belsejéből papírok lógtak ki, és ide-
oda lebegtek a szélben. Sophie körül kezdtek előbukkanni az
emberek, a legtöbbjüket vastag por borította és kísértetiesen
festettek. Mindenki vakon rohant valahová, de volt, aki csak
céltalanul bolyongott, vagy egyszerűen a földre telepedve várt.
Piotrnak se híre, se hamva.
Hirtelen árnyék vetült a lány fölé, majd egy újabb árnyék.
Talpa alatt mintha vibrálni kezdett volna a föld. Bal kéz felől
hirtelen füst és porfelhő tört elő, az imént még rohanó alakok
most ügyetlenül megrándultak, és a földre rogytak. Valaki
megragadta Sophie-t, és megfordította. Egy tiszta kék
szempárral találta szemben magát, és majdnem sírva fakadt a
megkönnyebbüléstől.
Piotr valamit kiáltott, és a romos kocsiszín felé mutogatott,
amely még mindig a helyén állt. Elkezdte tolni a lányt az épület
felé, Sophie pedig küzdött, hogy meg tudjon állni a lábán. Olyan
érzése volt, mintha víz alatt rohanna, a lábára ólomsúly
nehezedne, és visszahúzná. A fülében kezdett alábbhagyni a
csengés, de most megint zúgó motorok hangja lépett a helyébe.
Sophie mögött egy eddig sikoltozó női hang hirtelen elhallgatott.
Gomolygó füstfelhő takarta el a szálloda romjai felől
közeledő újabb repülőt, melynek éles hangja betöltötte a
levegőt. A földet tompa puffanás rázta meg, majd újabb
géppuskalövések dördültek. Piotr talpra állította Sophie-t, és
tolta előre a sötét ajtónyílás felé.
Már majdnem elérték a kocsiszínt, amikor a repülőgép
egyszer csak előbukkant a füstfelhő és a szálloda lángjai mögül.
A talajból hatalmas rögök szakadtak ki, ahogy a fegyveres
sorozatot küldött a talajba Piotr lába alatt. Piotr előretaszította a
lányt, és Sophie félig becsúszott a kocsiszín ajtónyílásán. A fiú a
teljes súlyával rázuhant, ahogy a repülőgép elzúgott mellettük,
kiszorítva minden levegőt Sophie tüdejéből és állal a földre
taszítva. Szorosan behunyta a szemét, a szájában fémes ízt
érzett. Vér. Mozdulni próbált, de Piotr testének súlya még
mindig a földön tartotta.
– Piotr? – szólította a fiút ziháló hangon.
Nem jött válasz.
– Piotr? – ismételte meg Sophie, és újabb rettegés lett úrrá
rajta.
Felkönyökölt, és érezte, ahogy Piotr testsúlya lassan
áthelyeződik a hátán. Olyan hangot hallatott, amit még soha
nem hallott, majd lázasan kiverekedte magát a férje alól. A
félelem olyan erővel lett úrrá rajta, aminek a létezéséről addig
nem is tudott.
– Nem, nem, nem! – Sophie négykézláb állva térdelt Piotr
mellett, nem mert hozzáérni, de attól is félt, hogy nem érintheti
meg.
A fiú a hátán feküdt, hosszú, sötét szempillái mozdulatlanul
simultak porral borította arcára. A mellkasából vér szivárgott,
és vészjósló vörös színbe festette egykor hófehér ingét.
Lélegzett, de már alig-alig. Sophie reszkető kézzel letörölte a
ruhája szélével a fiú szájáról a vért, és amennyire csak tudta,
megtisztogatta.
Piotr hunyorogva kinyitotta a szemét.
– Te megint… elütöttél a bicikliddel? – nyögte ki hörögve.
Sophie elnyomott egy hangos zokogást.
– Nem egészen.
– Én is ezt gondoltam…
– Nem lesz semmi baj – nyugtatta meg a lány. – Ha engem
túléltél, ezt is túl fogod élni.
Piotr mosolygott volna, de a szeme újra becsukódott.
– Ne sírj – szólalt meg alig hallható hangon.
A lány letörölte a könnyeket, és megfogta Piotr kezét.
Jéghideg volt minden ujja. Olyan nagyon hideg!
– Nézz bele… az ingzsebembe – suttogta.
Sophie remegő kézzel engedelmeskedett.
Talált egy fekete-fehér fotót, melyen ő ült meg szőrén egy
csontos lovat. Diadalmasan mosolygott a kamerába, haja a
vállára omlott, a ruhája könyöknél és térdnél csupa sár. Sophie
azonnal felismerte a fotót.
 – Ezt a képet akkor csináltad, amikor először vittél lovagolni.
– Igen.
– Nem is tudom, hányszor csúsztam le arról a szegény lóról.
– De mindig… újra felültél. – A fiú hatalmas kék szeme újra
kinyílt, hogy ránézzen. – Ma is fel kell állnod újra.
Sophie megrázta a fejét, és a hangja zokogásba fulladt.
– Nélküled nem megy.
– Muszáj, Sophie. Ezután minden napodba bele kell adnod
mindent.
– Szeretlek.
A lány könnyei most már megállíthatatlanul potyogtak.
Hirtelen újabb dörgés hallatszott a távolból, Sophie pedig
Piotr fölé hajolt, mintha meg tudná védeni bármitől, ami
közeledik. A szeme sarkából paták villanását látta, ahogy a
kanca vadul elszáguld mellettük, de a rézvörös kiscsikó már
nem volt mellette.
Sophie kiegyenesedett, és lágy csókot lehelt a férje ajkára.
Tizennégy órával azután, hogy Sophie asszony lett,
megözvegyült.
 3. FEJEZET

Estelle

1940. JÚNIUS 17.

FRANCIAORSZÁG, METZ

Huszonkét özvegyasszony.
Huszonkét jegygyűrűt viselő férfi halt meg Estelle Allard
kezei között, mielőtt még elért volna velük a tábori kórházba. És
még alig múlt el dél.
Estelle nem volt biztos benne, hogy mikor figyelt fel erre a
kis részletre, vagy hogy egyáltalán miért tartotta fontosnak
megjegyezni. Minden egyes férfi, akit a frontvonalról
elszállított, valakinek a szerető társa volt, házastársa vagy
jegyese. De az is lehet, hogy Estelle mindig is vágyott rá, hogy
megtudja, milyen lehet szeretve lenni, és szeretni olyan
teljességben, ahogyan azt a házasság jelenti. Hogy létezhet
valaki, aki az embert minden hibájával együtt elfogadja, és
ennek ellenére szereti. Vagy talán a hibáival együtt. Milyen
lehet olyan mélyen és teljesen szeretni, hogy az ember nem
tudja elképzelni a másik nélkül a jövőt.
Egy ilyen szerelem gondolata éppoly félelmetesnek tűnt,
mint amennyire irigylésre méltónak, hiszen egyetlen
szempillantás alatt elveszhet. Ahogyan ezzel a huszonkét nővel
megtörtént, akik hiába várják, hogy a szerelmük újra
hazatérjen.
Estelle mentőautója zötykölődve haladt végig a mély
barázdákkal teli szántóföldeken, aztán a fékre lépett, hogy a
lestrapált járművet megállítsa, és szemügyre vette a
hordágyakon fekvő férfiakat. Sűrű sorokban feküdtek a
vonagló, kiáltozó és vérző emberek, de még többen voltak, akik
csak baljós csöndben, mozdulatlanul hevertek. Rengetegen. Túl
sokan.
– Mi a fene tartott ilyen sokáig, Allard? – vakkantott Estelle-re
a szikár tábori orvos, miközben a lány kitárta a mentő ajtaját, és
leugrott az ülésként szolgáló kemény padról.
Ahogy a lába földet ért, enyhén megingott.
– Téged is jó életben látni, Jerome.
– Túl sokáig elvoltál. – Jerome de Colbert nem viszonozta
Estelle üdvözlését, az egyik sebesült mellett térdepelt, aki a
földön feküdt. – Gyorsabban kell dolgoznod.
– Nincs elég üzemanyag – válaszolta Estelle fáradtan.
Mindig az üzemanyag miatt kellett lassítania. Akárcsak
minden más sofőrnek. Az a kevéske, ami a mentőautó
tankjában volt, egy nemrég otthagyott farmról származott alig
egy kilométerre délre. A farm lakói olyan pánikszerűen
menekültek el a megszálló német csapatok elől, hogy mindent
hátrahagytak.
– Rachel is érkezik majd valamikor utánad? – kérdezte
Jerome felállva.
– Talán.
Az igazat megvallva Estelle hajnal óta nem látta a legjobb
barátnőjét, akkor is csak futólag, amikor elhajtottak egymás
mellett azon a farmon, ahol a tábori kórházat berendezték.
Estelle egész nap igyekezett nem gondolni arra a sok
szörnyűségre, ami a barátnőjével történhetett. Próbálta nem
elképzelni, ahogy Rachel holtan vagy sebesülten fekszik
valahol, a mentőautója darabokra törve vagy megsemmisülve a
folyamatos bombázástól.
A puskaropogás még most is hallatszott, elnyomta a
sebesültek és a haldoklók üvöltését és jajveszékelését. Az állott
levegőben homokszemek keringtek, s a puskapor meg a füst
szaga keveredett a vér és a vizelet bűzével. Estelle egyik kezével
megkapaszkodott a mentő ajtajában, és próbált kiegyenesedni,
mielőtt elsietett a következő csoporthoz, ahol sebesült férfiak
vártak a kórházba szállításra.
Letérdelt az egyik mozdulatlanul heverő katona hordágya
mellé. A férfi karja kétoldalt lelógott, a fejét véres, koszos
rongyokkal tekerték körbe.
– Azt hagyd csak ott – szólalt meg Jerome morcosan. – Nem
élte túl. Nézd meg, hogy a mellette lévő még életben van-e.
Mindjárt jövök, és segítek felrakni a kocsira.
Estelle megfogta a katona élettelen kezét, és finoman a
mellkasára fektette. A homályos füstön átsütő nap fényében
megcsillant egy arany karikagyűrű.
Huszonhárom özvegyasszony.
Estelle megérintette a gyűrűt. Egy héber szót véstek rá, és
ismerősnek tűnt…
Ez nem lehet!
Estelle egy pillanatra megmerevedett, aztán megkereste a
katona dögcéduláját. Előhúzta a vérfoltos uniformis alól. A
lapocska ragacsos volt a vértől, de olvashatóan látszott rajta a
név: Alain Wyler.
Estelle kiejtette a kezéből a dögcédulát, és elhúzódott a
holttesttől, mintha ettől kevésbé lenne valóságos, amit lát. A
torka összeszorult, és alig bírta tartani magát, hogy ne essen
össze, és ne kezdjen el zokogni, hiszen azzal semmit nem érne
el ennyi szenvedés és halál és veszteség láttán. Ehelyett
remegve felállt, habár a látása még mindig homályos maradt, és
a talajt ingatagnak érezte a lába alatt. Végül négykézlábra
ereszkedett, miközben erős hányinger fogta el.
– Jézusom, Allard, mikor ettél utoljára? – Jerome közben
visszaért, és leguggolt a lány mellé, egyik kezét a vállára téve.
– Talán tegnap.
Nehéznek tűnt visszaemlékezni. És még nehezebb volt
elkülöníteni egymástól a napokat.
Jerome felmordult.
– Tessék. – A lány arca elé tartott egy kiszáradt kolbásznak
tűnő valamit. – Edd ezt meg. Van elég hullánk, nem szeretném,
ha te is csatlakoznál hozzájuk.
Estelle feltérdepelt, és megtette, amit parancsoltak neki.
Elfogadott még egy kulacsot is, és kortyolt a benne lévő langyos
vízből.
– Aludtál valamennyit?
– Igen, egy keveset.
Valamikor éjfél és hajnali kettő között egy órácskát. Mert
nem volt idő még aludni sem.
Kezdett kitisztulni a látása, és kevésbé émelygett, bár a torkát
szorongató érzés még mindig ott maradt, akárcsak az a
krónikus, sajgó szomorúság, amely mélyen a szívébe költözött.
Még egyszer megérintette a kezével Alaint.
 – Ismerted őt? – Jerome a lányt nézte kivörösödött, kimerült
szemmel.
– Igen – nyögte ki Estelle.
– Ki volt?
– Rachel bátyja. – Az én bátyám, akarta mondani, mert
tényleg olyan volt, mintha a vér szerinti bátyja lenne. Estelle
úgy tapasztalta, hogy a vérrokonság nem számít sokat, amikor
családról van szó. – Van egy felesége, Hannah. És egy
hároméves kislányuk, Aviva.
– Uramisten. – Jerome feje lehanyatlott. – Uramisten –
ismételte meg.
– Nekem kellene elmondanom Rachelnek.
– Igen, persze – motyogta a férfi. – Nagyon sajnálom, Allard.
Estelle visszaadta a kulacsot.
– Én is.
Jerome felállt, kinyújtotta felé a kezét, és felsegítette a
földről.
Milyen kedves a szeme, futott át tompán Estelle agyán,
miközben elfogadta a férfi kezét. Olyan színű, mint az olvasztott
karamella, szilárd és…
Hirtelen kettéhasadt a föld Estelle mentőautója mögött. A
lány a földre zuhant, a levegőt föld és törmelék árasztotta el,
úgy borítva be őket és a sebesülteket, akár egy földből előtörő
gejzír. Estelle furcsa égető érzést érzett a tarkójánál, de nem
törődött vele.
– Átkozottak – kiáltotta Jerome a frontvonal felé. – Mi lenne,
ha abbahagynák egy pillanatra, hogy el tudjam végezni a
munkámat?
Estelle feltápászkodott. Az arcán az egyik oldalon melegség
folyt végig, de ő dühösen letörölte az ingujjával.
Jerome megfordult, és a kezébe nyomott egy üres fémdobozt.
– Menj vissza a kocsival – utasította rekedt hangon. A válláról
törmelékdarabok potyogtak a földre. – És hozz még több
kötszert. Le kell vetkőztetnünk a hullákat, hogy kötszernek
használjuk a ruhájukat. Nem bírjuk a tempót.
Estelle elvette a dobozt, és a mentő első ülésére dobta. Aztán
visszament, hogy segítsen felrakni a kocsira a még életben lévő
sebesülteket.
– Siess vissza – szólt zihálva Jerome, és becsapta a kocsi hátsó
ajtaját. – Nagyon siess!
– Igen, persze – válaszolta Estelle. – De addig nehogy meghalj
nekem.
– Te se, Allard.
Estelle visszaugrott a volán mögé. A kocsi hangosan
felbúgott, majd elindult előre, könyörtelenül zötykölődve a
terepen. Az egyik katona hátul felüvöltött a fájdalomtól. Estelle
elkormányozta a járművet az egyenetlen úton, majd egy
emelkedőn gyorsítani kezdett, és olyan sebességgel hajtott,
amennyivel csak bírt. Talán négyszáz métert tehetett így meg,
amikor lassítania kellett, és araszolva haladt tovább. Az utat
emberek állták el, akik a front elől menekültek, amely egyre
közelebb került hozzájuk. A legtöbben gyalogoltak, sokan
kisgyerekkel a karjukon. Voltak, akik talicskát toltak maguk
előtt. A szerencsésebbek lóháton vagy szamár vontatta
szekereken ültek, mások biciklin és traktorokon. Egyvalamiben
azonban mindenki hasonlított: kimerültség és félelem ült az
arcukon.
Estelle még egy hosszú percig az úton haladt tovább, majd
elkormányozta a járművet a tömegtől, és visszament a szántóra,
egy göröngyös nyomot követve, melyet korábban a földre
kihajtott állatok tapostak ki. Végül áthajtott egy bokros részen,
és megérkezett az egyik legújabb tábori kórházhoz, amit tegnap
rendeztek be egy szerény udvarházban, amit korábban üresen
hagytak a lakói. A műtéteket a konyhában végezték el, a
sebesülteket ott helyezték el, ahol tudták, és várták a halált vagy
a túlélést.
Egyenruhás férfiak jöttek elé, ahogy Estelle mentőautója
köhécselve, pöfékelve megérkezett. Kiemelték a sebesülteket a
kocsi hátuljáról, de nem a házba indultak velük, hanem az
istálló felé.
– Állj! – tiltakozott a lány. – Ezeket az embereket a házba kell
vinni. Orvosra van szükségük.
– Odabenn nincs több hely – dörmögte az egyik egyenruhás
ápoló, erősebben markolva a hordágyat. – Megtelt a ház. És
mindegyiknek orvos kell.
Estelle némán bámulta az elszállított testeket, majd
visszaroskadt a mentő ülésére, de az ajtót nyitva hagyta. Fejét a
kezébe temette, és erősen a szemére nyomta mindkét tenyerét.
Fáradt volt. Nagyon fáradt.
Végül erőt vett magán, és kiegyenesedett. Soha nem adott fel
semmit, és most sem fogja föladni, főleg akkor, amikor Alain
mindent feláldozott érte és az országáért. Visszaült a kormány
mögé, és megnézte a benzintartály kijelzőjét. Tudta, hogy nem
fog kitartani ennyi benzinnel a frontig és vissza.
Kiszállt a kocsiból. Talán nemrég sikerült valakinek
üzemanyagot szereznie, vagy talán valahonnan előkerült
valami rejtett tartalék…
 – Estelle!
A neve hallatán azonnal hátrafordult, és Rachelt pillantotta
meg, amint feléje rohan. Rachel sötét hajtincsei kiszabadultak a
csatból, és kócosan omlottak a vállára. Az uniformisa, akárcsak
az arca, csupa piszok volt.
A barátnője láttán érzett azonnali megkönnyebbülést
hirtelen elnyomta a gyász érzése. Estelle nyelt egy nagyot.
– Estelle! – ismételte meg a nevét Rachel, miközben magához
ölelte. – Már úgy aggódtam! A visszatérő katonák mesélték,
hogy azt a területet is bombázták, és… – Hirtelen elhallgatott, és
hátrébb húzódott. – De hiszen te megsebesültél – azzal Rachel
megérintette Estelle tarkóját, s miután elhúzta az ujját, véres
maradt.
– Nincs nagy bajom – suttogta Estelle.
Érezte, hogy a Jerome előtt visszatartott könnyek most
szabadon folynak végig az arcán.
– Mi történt? Mi a baj?
Estelle próbált megszólalni, de nem jött ki hang a torkán.
Rachel újabb lépést hátrált.
– Alain.
Estelle bólintott.
A barátnője a szája elé kapta a kezét, aztán megkapaszkodott
a mentőkocsi ajtajában.
– Csak nem…
Ő sem bírta kimondani. Mintha azzal, hogy nem mondják ki,
nem is történt meg.
– Annyira sajnálom, Rachel – szólalt meg suttogva Estelle. –
Annyira sajnálom.
Rachel erőtlenül leroskadt a mentőkocsi hátuljára. Nem szólt
semmit, és nem is mozdult, Estelle-nek pedig fogalma sem volt,
mit tegyen vagy mit mondjon.
Néhány pillanat elteltével Rachel felállt, és közelebb lépett
hozzá.
– Mennyi benzined maradt?
– Hogy micsoda? – Estelle ingatni kezdte a fejét, mintha nem
értené.
– Mennyi benzined maradt? Az én kocsim megadta magát,
tengelytörést szenvedett, amikor…
– Rachel! – szakította félbe Estelle. – Te mit művelsz?
– Azt teszem, amit Alain tenne a helyünkben – magyarázta
remegő hangon. – Odakint maradtak azok az emberek, akiket ő
a barátjának tekintett, akik mellette harcoltak, és még mindig
ott harcolnak. Azoknak az embereknek segítségre van
szükségük. Alain nem akarná, hogy mi most összeroppanjunk.
Rachel megszorította a barátnője kezét.
– Rachel…
– Most nem sírhatok – válaszolta a lány, miközben még
erősebben szorította Estelle kezét. – Mert ha sírni kezdek, akkor
nem tudom abbahagyni. Azzal pedig senkinek nem segítek.
Muszáj üzemanyagot szereznünk.
– Igen.
Rachel elengedte Estelle kezét.
– Vissza kell mennünk Jerome-hoz.
A két lány elindult az udvar felé, megkerülve egy kisebb
melléképületet. Estelle alig tett meg tíz lépést, amikor hirtelen
megtorpant, és tudatosította magában, milyen kihalt és néma az
udvar. Körülöttük elhagyott járművek álltak, miként szemmel
láthatóan elhagyták az őrhelyüket a katonák is. A szeme
sarkából meglátott egy fiatal katonát, aki az istálló felé rohant.
– Mi történik? – szólt oda neki.
– Rádiós beszéd lesz – felelte a fiú anélkül, hogy lassított
volna. – A kormány beszédet mond.
Estelle váltott egy pillantást Rachellel, és hosszú idő óta most
először érezte, hogy remény járja át. Elindult előre, mert hitte,
hogy ez lesz az a bejelentés, amire oly régóta vártak. Hogy
valahonnan valamilyen forrásból még több csapat és még több
segítség érkezik majd. És azokat az átkozott nácikat
visszakergetik oda, ahonnan jöttek, mielőtt túl késő lenne
megállítani az agressziót.
Az istálló ajtaját szélesre tárták, Estelle és Rachel pedig
beléptek a tágas helyiségbe. A fal mellett Estelle jobbján több
tucat sebesült feküdt szalmaágyakon. A hozzá legközelebb lévő
beteg jajgatott és érthetetlenül motyogott, bal alsó végtagja
helyén üresség tátongott a takaró alatt. A többiek
mozdulatlanul feküdtek, néhányan kísérteties szemekkel nézték
a lányokat a fájdalomtól és a kimerültségtől kábultan.
Az istálló távolabbi végében egy hordó tetejére állítottak fel
egy rádiót, antennája a szénapadlás tetejéig felért. Körülötte
kisebb csoportban férfiak álltak, mindenki különböző
uniformisban. Rachel szorosan Estelle mögött maradt. Ahogy
elérték az istálló végét, valaki kikapcsolta a rádiót, és hirtelen
teljes csönd lett a helyiségben. Csupán az ajtó mellett fekvő
beteg halk nyöszörgése hallatszott.
Estelle megtorpant. Az arcokon eltökéltség és kétségbeesés,
harag és rezignáltság tükröződött eltérő fokozatokban. Az egyik
idősebb katona, aki a korából ítélve már húszonkét évvel ezelőtt
is harcolt a németekkel, nyíltan elsírta magát.
 Estelle megragadta a mellette álló mentős karját.
– Mi történt?
– A csapataink megadták magukat.
Estelle értetlen arccal meredt a férfira.
– Ezt nem értem.
– Reynaud lemondott, Pétain vette át a hatalmat, és az első
intézkedése az volt, hogy a franciák megadták magukat a
németeknek.
– Az lehetetlen.
Hiszen ez azt jelentené, hogy fölösleges volt minden, ami az
elmúlt hónapokban történt. Fölösleges volt minden szenvedés
és áldozat és halál.
Alain a semmiért áldozta fel magát.
– Eldöntött tény.
A mentős kihúzta a karját Estelle kezéből, és odébb ment.
Rachel torkából fájdalmas hang szakadt fel, térdre rogyott a
földön, és a kezével eltakarta a száját.
A többiek, akik eddig a rádiót hallgatták, kezdtek szétoszlani.
Estelle-t és Rachelt magukra hagyták, és a két lány csak némán
meredt az imént még emberekkel teli helyiségre. A nyitott
ajtóban porszemcsék keringtek, ahogy mozdulataikkal
felkavarták a port.
A csillogó uniformist viselő tábornokok és a testre szabott
öltönyös politikusok biztosították Estelle-t és mindenki mást,
hogy Franciaország képes védekezni a németek ellen.
Fogadkoztak, hogy a francia hadsereg visszaver minden
ellenséges támadást, amit a németek kezdeményeznek.
Kijelentették, hogy a Maginot-vonal csapataival és fegyvereivel
nem tudnak szembeszállni, mert az elpusztíthatatlan és
áthatolhatatlan. És nem létezik olyan taktikai hadsereg, amely
képes áthatolni az Ardennek vonalán vagy a Meuse folyón.
Hogy Franciaország soha nem fog elesni.
Mind hazudtak.
 4. FEJEZET

Gabriel

2017. JÚNIUS 28.

FRANCIAORSZÁG, PÁRIZS

Gabriel Seymour igazi hazudozó lett.

Amikor tegnap megkapta a nő e-mailjét, amelyben azt
állította, hogy talált egy családi festményt – amelyet nem más,
mint Gabriel nagyapja festett –, majdnem automatikusan
törölte az üzenetet. Mielőtt azonban törölte volna, egy pixeles
fotó ugrott fel a képernyőjén, és Gabriel egyszeriben Millbrook
Hall képével találta szemben magát, amely a családja norfolki
birtokán állt. Egy festményt ábrázolt a fotó, amit a nagyapja
által használt jellegzetes fakó színek uraltak, de a kompozíció
egyfajta optimizmust árasztott, mintha annak összes hibáját
eltompította volna az alkotó hamisíthatatlan lelkesedése. A
stílus nagyon ismerős volt Gabriel számára, hiszen életében
tucatnyi hasonló festményt látott, melyek még mindig az ősi
családi birtok falát díszítették.
A nő, Aurelia Leclaire az üzenetében azt írta, épp egy elhunyt
rokona lakását üríti ki. Ms. Leclaire azt kérdezte, Gabrielnek
van-e bármi fogalma arról, hogy a festmény miként kerülhetett
Párizsba, vagy az Estelle Allard név mond-e neki valamit. Arról
is érdeklődött továbbá, hogy vajon a festmény képvisel-e
valamilyen értéket – Aurelia nem hallott még a festőről, és nem
volt tudomása arról, hogy van-e érdeklődés a piacon a
festményei iránt.
Ms. Leclaire világossá tette, hogy semmi esetre sem szeretné
megtartani a festményt; szándékai szerint ingyen
visszaszolgáltatná azt Gabriel családjának mint jogos
tulajdonosnak. A levelet végül azzal zárta, hogy meghívta
Gabrielt Párizsba, nézze meg a képet.
Az üzenet olvastán több gondolat is járt Gabriel fejében.
Egy: a levél írójának sok pénze van. Bizonyára túl sok ahhoz,
hogy érdekelje egy ilyen kép értéke.
Kettő: bárki legyen is ez a nő, egyáltalán nem konyít a
művészetekhez. Ez utóbbi felfedezést megerősítette, amikor
Gabriel megpillantott a fotón egy második festményt is, amely
az optimista ábrázolású tájkép mögött megbújt.
A második festmény egy női aktot ábrázolt, s még a rossz
minőségű, pixeles fotón is átjöttek a művész merész, élénk
ecsetvonásai. Gabriel majdnem elejtette a telefonját, amikor
meglátta a képet, izgatottság futott végig a testén.
Másodperceken belül vett egy jegyet a Londonból Párizsba tartó
Eurostar másnap reggeli járatára. A többéves tapasztalat
megtanította neki, hogy bármekkora bizonyossággal is képes
azonosítani egy művészt és annak munkáját, a nagyobb
kijelentések előtt mindig szükség van egy alapos személyes
vizsgálatra. Ha egy ügyfélben hamis reményeket kelt egy-egy
értékesebb műtárggyal kapcsolatban, annak soha nem lesz jó
vége. Így aztán Ms. Leclaire-nek csupán annyit írt, hogy elmegy,
mert szeretné jobban szemügyre venni az egyik kis tájképet.
 És hazudott. Méghozzá bűntudat nélkül. Mert ha az az akt
valóban az, aminek gyanította, akkor…

Gabriel még egyszer ellenőrizte a telefonján a megadott címet,

miközben felfelé menetelt a meredek utcán. Mindig is szerette
Párizs 9. kerületének energiáját, a sok kis üzlettel, melyek szép
sorban egymás mellett álltak a széles, nagy sugárutak mentén.
Haussmann báró 19. századi újjáépítési programja révén a régi
városrész sötét, szövevényes labirintusából a pompa és a fény
városa emelkedett ki. Legnagyobb ékköve az Opéra Garnier lett,
amit Gabriel is több ízben felkeresett.
Az épület, amelyben Ms. Leclaire lakott, szintén egy ilyen
Haussmann-féle csoda volt: gyönyörű, lutéciai mészkővel
borított épület, amelynek krémszínű, háromemeletes
homlokzatát egyforma ablakok és tökéletesen szabályos
erkélyek díszítették.
Gabriel megigazította a vállára akasztott táskát, belépett az
épületbe, és elindult a lépcsőn felfelé, miközben ismerős
várakozás futott végig rajta. A munkája nagy része
meglehetősen unalmas volt, de az ilyen pillanatokért megérte.
Ilyenkor úgy érezte magát, mint Indiana Jones, amint épp egy
rejtett kincsre bukkan a föld alá temetve.
Elérte a lépcsőfordulót, és kezével a sárgaréz kopogtató felé
nyúlt, amikor a háta mögött ajtónyitásra lett figyelmes, melyet
rövid ideig sipító kutyaugatás kísért. Gabriel megfordult. Egy
idősebb nő állt az ajtóban, elképesztően élénk rúzzsal az ajkán,
és egy virágos ruhát viselt, amely talán fél évszázaddal
korábban lehetett divat. Kilépett a lépcsőfordulóra, egyik
kezével egy sétabot végét markolta, a másikban pedig egy
aprócska izgága kutyát tartott.
– Mit keres itt? – kérdezte követelő hangon franciául.
Gabriel értetlenül pislogott.
– Elnézést, hogy mondta?
– Itt az embernek egy perc nyugta sem lehet. – A nő tekintete
összeszűkült. – Mi járatban van itt?
– Ahhoz magának semmi köze – válaszolta Gabriel
kedélyesen.
A kutya morogni kezdett, majd újra eszeveszett csaholásban
tört ki.
Gabriel arca összerándult.
– Gondolom, ahhoz a lányhoz jött – a nőnek fel kellett
emelnie a hangját az ugatás miatt.
– Igen, hozzám jött – az újabb hang Gabriel háta mögül jött.
Ahogy megfordult, piros nyári ruhás lányt látott maga előtt,
gesztenyebarna haját laza copfban kötötte össze, a szája
sarkában halvány mosoly bujkált.
– Ms. Leclaire? – nyögte ki Gabriel.
Abból a rövid levelezésből úgy vette ki, hogy egy
megkeseredett matróna látja majd el az örökség ügyeit.
– Lebuktam – válaszolt a nő. – Aurelia vagyok. De mindenki
csak Liának szólít. Maga pedig bizonyára Mr. Seymour.
– Igen, de szólítson Gabrielnek. – Gabriel ekkor jött csak rá,
hogy egészen eddig a lányt bámulta, így gyorsan elfordította
tekintetét, és összeszedte legudvariasabb önmagát. Kinyújtotta
felé a kezét. – Örvendek.
Lia megrázta a kezét – határozott, meleg kézfogása volt.
Gabrielnek nem akaródzott elengedni.
– Ez pedig itt Madame Hoffmann, a szomszédom.
 Gabriel félrehajtott fejjel nézett rá.
– Szintén örvendek – nyögte ki.
Az idős nő botjával a földre koppintott.
– Ismerem a maga fajtáját – dörmögte. Szemügyre vette
Gabriel kócos haját és a karját borító tintafoltokat. – Ön itt nem
szívesen látott vendég. Ebben az épületben kizárólag rendes
polgárok laknak. Ez itt nem egy megszállott művészeknek és
drogosoknak fenntartott viskó.
– Nos, ez azért kissé túlzás – jegyezte meg Gabriel, aki maga
se tudta, hogy haragudjon-e a nő ellenséges fogadtatása miatt,
vagy inkább jót szórakozzon rajta.
– Pedig még semmit nem látott – jegyezte meg Lia angolul
mellette. – Ha egy szárnyas majmot lát, azt javaslom,
meneküljön.
– Gondolja, hogy el tudok futni egy szárnyas majom elől? –
suttogta vissza Gabriel.
– Nekem csak magát kell leköröznöm.
Gabriel elnevette magát, amire a kutya újra eszelős ugatásba
kezdett.
– Kérem, jöjjön be – szólt Lia újra franciára váltva, miközben
félreállt az ajtóból, és betessékelte Gabrielt.
A férfi habozás nélkül belépett a lakásba. A kutya közben
dühösen morgott és ugatott mögötte.
Lia felsóhajtott.
– További szép napot, Madame…
– Ugye tudja, hogy ki is lakoltathatom? – Lia szomszédja még
nem fejezte be. – Ismerek pár embert…
– Legyen szép napja, Madame Hoffmann – ismételte meg Lia,
majd egyszerűen bezárta a nő előtt az ajtót.
 – Milyen kedves asszony – jegyezte meg Gabriel.
– Biztos vagyok benne, hogy teljesen ártalmatlan. Talán kicsit
magányos. Ahogy a nagymamám mondta: „Akkor kezdj el
gyanakodni, ha valaki nem szól semmit vagy ha egy kutya nem
ugat.”
Lia ellépett Gabriel mellett, nyomában finom jázminillat
lebegett a levegőben.
– Ezt még nem hallottam, de jó.
Gabriel körbepillantott az előszoba lambériázott falain.
– Úgy tudom, amerikai mondás.
– A nagymamája amerikai volt?
– Nem. – Lia homloka egy pillanatra ráncba szaladt, de nem
folytatta. Aztán kisimult az arca. – Igazán értékelem, hogy ilyen
gyorsan eljött. Remélem, nem esett nagyon nehezére.
– Egyáltalán nem. – Gabriel lerakta a táskáját. – Nagyon
kíváncsi voltam.
Csak nem azért, amire Lia gondolt.
– Jöjjön, itt van a festmény.
Lia felvette az ajtó melletti falnak támasztott kis tájképet a
földről. Az aktnak sehol nem volt nyoma.
Lia átnyújtotta Gabrielnek.
– Felismeri?
Gabriel megvizsgálta a festményt. Így, közelről még inkább
kiáltott az elismerésért, mint az elküldött fotón, a
témaválasztást pedig könnyen beazonosította. A festmény jobb
alsó sarkában lendületes aláírás állt: William Seymour.
– Ez a festmény a Millbrook Hallból származik, a birtok
generációk óta a családom tulajdona. Ez pedig itt a nagyapám
szignója. Több tucat képet festett Millbrook környékéről.
 – A nagyapja festő volt? – lepődött meg a lány.
– Mondjuk úgy, hogy egy gazdag földbirtokos, akinek
rengeteg szabad ideje volt, és rajongott a művészetért – felelte
Gabriel. – Mindig is arról álmodott, hogy egyszer kiállítják a
műveit.
– És megtörtént?
– Csupán a kastély ebédlőjében, a felesége élénk tiltakozása
ellenére. – Gabriel fanyar mosollyal pillantott fel. – Én
legalábbis így hallottam.
Lia viszonozta a mosolyát.
Gabriel ekkor megfordította a festményt. A hátulján nem volt
semmilyen felirat, ami elárulta volna, miként került ilyen
messzire.
Lia mintha olvasott volna a gondolataiban.
– Ez a kép a nagymamámé volt. Ám egyelőre fogalmam sincs,
hogy kerülhetett hozzá.
– Hmmm – Gabriel egyenesen maga elé tartotta a képet.
– Biztos benne, hogy az Estelle név semmit nem mond
magának? Estelle Allard?
Gabriel megrázta a fejét.
– Sajnálom, nem. Mielőtt idejöttem, felhívtam apámat, de ő
sem hallotta ezt a nevet. Amint lehetősége lesz rá, megkérdezi a
nagyapámat.
– Ezek szerint még él? Az a William, aki ezt festette?
– Igen. Kilencvennyolc éves, és noha fizikailag kissé már
rozoga, de szellemileg teljesen ép. Ő talán tudja majd a választ.
– Felnézett Liára. – Feltételezem, Estelle Allard a nagymamája
volt.
– Igen. És ő is ennyi idősen halt meg. Kilencvennyolc évesen.
 – Közel álltak egymáshoz?
Lia sóhajtott egy nagyot, és a nyakában lógó kis medálhoz
ért. A zománcba foglalt három parányi piros kő megcsillant,
ahogy forgatta a medált.
– Eddig azt hittem, hogy igen. Úgy értem, olyan közel,
amennyire az ember közel lehet valakihez, aki nem kifejezetten
emberszerető… – Lia hangja elfulladt. – Azt hittem, ismertem őt.
Most viszont úgy érzem, egyáltalán nem tudtam róla semmit.
Gabrielnek fogalma se volt, mit válaszoljon.
– Bocsásson meg, kicsit elkalandoztam. Mit gondol, szeretné
visszakapni a családja ezt a festményt? – kérdezte a lány. –
Esetleg érzelmi szálak fűzik hozzá?
– Nagyra értékelem a gesztust, de ez a kép nyilvánvalóan a
nagymamája tulajdona volt. Vagyis maga dönt arról, hogy mi
lesz a sorsa. – Visszaadta Liának a kis tájképet, miközben azon
tűnődött, hogyan hozhatná szóba az aktot. Mert megfogadta,
hogy ha a fene fenét eszik is, anélkül nem megy el innen, hogy
ne nézze meg alaposan. – Megkérdezhetem, hogy talált rám?
– A honlapjáról. – A lány intelligens barna szemével kutatón
pillantott rá. – Becsüsként hirdeti magát az interneten.
– Igen, már több mint tíz éve vagyok becsüs. De
restaurálással is foglalkozom.
Ha tényleg olvasta a honlapját, ezt persze tudhatta.
– Festményeket restaurál – erősítette meg a lány. – A korai
modernista korszak a specialitása.
– Igen, de van tapasztalatom 15. századi festmények
restaurálásában is, és más korszakok is érdekelnek. Mozaikokat
és freskókat is készítek, habár az értékesebb darabokhoz
inkább valamelyik kollégámat ajánlom. Tudok annyit, hogy
tudjam, mihez nem értek.
– Értem. Meséljen az ügyfeleiről.
Gabrielben hirtelen felmerült, hogy talán nem jól mérte fel,
mennyit tud vagy nem tud ez a nő a művészetekről. A
beszélgetés kezdett inkább egy kihallgatáshoz hasonlítani.
– Például biztosítótársaságok vagy aukciósházak is
megbíznak. Sőt múzeumok. – A férfi keresztbe fonta a karját
maga előtt. – Szeretné esetleg felhívni valamelyiket, hogy
referenciákat kérjen rólam? – kérdezte szárazon.
Lia összekulcsolta maga előtt a kezét, és lesütötte a szemét.
– Az a helyzet, hogy ezen már túlvagyok.
Gabriel erre nem számított.
– És melyik ügyfelemtől kért referenciát?
– Az összestől.
– Ó! – erre aztán végképp nem számított.
– Önt mindenki nagyon melegen ajánlotta. És szinte biztosra
veszem, hogy nem egy sorozatgyilkos.
– Nos, köszönöm.
– Tartozom egy vallomással.
– Vallomással?
Lia visszarakta a földre a kis tájképet.
– Valójában nem azért hívtam ide, hogy megnézze a nagyapja
képét. Vagyis nem egészen.
A vallomás iróniáján Gabriel kis híján elnevette magát.
– Végeztem némi kutatómunkát maga után – folytatta Lia,
most már ránézve Gabrielre. – Mert furcsa módon ezt a kis
tájképet egy széfben őrizték, és a nagymamám haláláig nem is
tudtam a létezéséről. Fogalmam sincs, hogy miért. Ezzel nem a
nagyapját akarom megsérteni – tette hozzá nyomban.
 – Persze, értem.
– A nagymamám a végrendeletében kifejezetten rám hagyta
ezt a festményt.
– Értem.
Gabriel nem tudta, mi mást mondhatna erre.
– Elsőre jó ötletnek tűnt, hogy felkutatom a maga családját,
hátha válaszokat kapok. Rengeteg kérdésem van, és azt
gondoltam, valaki maguk közül talán megválaszolhatja őket.
Aztán megláttam, hogy mi a szakmája, és egészen sorsszerűnek
tűnt, szóval úgy éreztem, hogy… – Lia hirtelen elhallgatott. –
Több másik kép is van. Próbálom mindet beazonosítani, és
leltárt készíteni róluk, de… – Megint vett egy mély levegőt. – Na
jó, kezdem elölről, mert ennek így se füle, se farka. Tudok
annyit, hogy tudjam, mihez nem értek – ismételte meg Gabriel
szavait. – Van jó néhány festményem, amit szeretnék
felértékeltetni. Azt reméltem, magát talán megbízhatom ezzel a
munkával.
Gabriel próbálta csillapítani kitörni készülő lelkesedését.
Szinte kétségbeesetten várta, hogy megtekinthesse azt az aktot –
akár ingyen is felértékelte volna –, de az végképp minden
reményét felülmúlta, hogy még pénzt is kap mindezért.
– Miért nem viszi el itt, Párizsban felértékeltetni a képeket? –
tette fel az észszerű kérdést, próbálván megérteni, pontosan
miről is lehet szó. – Nem mintha én ne vállalnám el szívesen –
fűzte hozzá gyorsan.
– Nem olyan egyszerű elvinni őket bárhová.
– Nem értem.
A lány kissé elfintorodott.
– Azt hiszem, jobb, ha megmutatom, miről van szó.
 – Rendben.
– Jöjjön utánam.
Lia bevezette Gabrielt a lakásba.
Csak éppen a lakás nem is annyira lakás volt, mint inkább
elképesztő időkapszula egy másik századból. Mintha egy
történelemkönyvből vágtak volna ki egy régi képet. A szoba
pazar gazdagságot árasztott, mintha kimondottan azért
rendezték volna be, hogy lenyűgözzék vele azt, aki belép. A
kifinomult bútorzat és a szőnyegek olyan minőséget
képviseltek, amelyekre azonnal rálicitálnak a drága aukciókon.
A szoba távoli végében egy márványból faragott
kandallópárkányon antik jádeszobrocskák sorakoztak. A
kandallót két könyvespolc fogta közre. A fény megcsillant a
könyvek bőrborításán, és Gabrielnek akaratlanul is eszébe
jutott, vajon hány darab első kiadású kötet bújhat meg a
rendezett könyvsorok között.
És szinte az összes fal tele volt aggatva festményekkel.
– Ez… – nyögte ki Gabriel, miközben kereste a szavakat.
Még nem tudta teljesen felfogni ezt a napfényben fürdő teret,
ahol apró szivárványok csillantak meg a fejük felett lógó
kristálycsillárról.
– Lenyűgöző?
– Az nem kifejezés.
– Így hagyta rám a nagymamám – magyarázta a lány. –
Persze ennél sokkal nagyobb volt a por, de mivel a
sötétítőfüggönyöket elhúzták, túlságosan nem fakult ki semmi a
naptól. Azóta mindent kimostam és letöröltem. A
festményekhez viszont nem nyúltam.
Gabriel egy tájképgyűjteményhez lépett: tengerparti és
szárazföldi témájú képek sorakoztak az ablakkal szemközti
falon. Gyakorlott szeme azonnal felismerte azt a két
kompozíciót, amely minden stílusjegyet tartalmazott, ami John
Constable-t híressé tette. Ezen az egy falon egy egész vagyont
érő műkincsgyűjtemény lógott.
– Hogy érti, hogy így hagyta önre a nagymamája? – kérdezte,
miután végre felfogta, amit Lia mondott.
– Ezt a lakást örököltem tőle – magyarázta a lány. – A
végrendeletében rám hagyta. Úgy tűnik, a húszas évek végétől a
harmincas–negyvenes évekig élhetett itt. Találtam néhány,
1943-ban kelt levelet is.
– A családjából azóta senki nem lakott itt?
– A családból senki se tudott a lakás létezéséről – pontosított
Lia. Egy rakoncátlan hajfürt belelógott az arcába, így a füle
mögé igazította. – Egészen mostanáig azt hittem, a nagymamám
élete végéig Marseille-ben élt.
– Vagy úgy – felelte Gabriel, pedig semmit nem értett.
– Ő itt a nagymamám. – Lia ellépett Gabrieltől, egy faragott
asztalról levett egy fotót, majd odatartotta elé. – Estelle Allard.
Gabriel vonakodva otthagyta a festményeket, és elvette tőle a
fényképet, hogy szemügyre vegye. Látott már régi filmes
posztereket Olivia Havillandról vagy Ingrid Bergmanról, de
egyikük sem ért fel ennek a lámpaoszlopnak támaszkodó nőnek
a szépségével.
– Gyönyörű nő volt – szólt őszintén.
– Igen, az – vágta rá lelkesen az unoka.
Több másik fotó is akadt Estelle Allard-ról. Az egyiken egy
sportkocsi sofőrülésén ült, a másikon pedig lóháton.
– Úgy tűnik, vagány nő volt a nagymamája – jegyezte meg
Gabriel.
– Nem – dünnyögte Lia. – Nem volt az. A nagymama, akit én
ismertem, kertészkedett, liliomokat ültetett, kóbor macskákat
etetett a parkban a lakása mellett, és minden reggel ugyanazon
az úton sétált le a tengerhez. A szomszédai minden hónap
utolsó keddjén kimentek rongylabdázni a parkba, de ő soha
nem fogadta el a meghívásukat. Azt mondta, nincs szüksége
társaságra, és ki nem állhatja a nagy zajt. Nem vezetett autót,
nem dohányzott és nem ivott. Minden áldott nap pontban este
nyolckor lefeküdt aludni. Állig begombolt blúzokat viselt,
mokaszint és poliészternadrágokat.
– Ez a kép nagyon régen készült – adta vissza a fotót Gabriel.
– Az emberek megváltozhatnak.
Lia furcsa hangot hallatott.
– Hát ez kicsoda? – vette a kezébe Gabriel a német
uniformisban álló katonatiszt fotóját.
– Fogalmam sincs. Semmit nem írtak a kép hátuljára. – A lány
elfintorodott. – Azt hiszem… – a hangja elhalkult, és tördelni
kezdte a kezét.
– Mit gondol? – faggatta Gabriel.
– Azt hiszem, a nagymamám a háború alatt náci kollaboráns
volt.
Gabrielt nem lepte meg teljesen a lány válasza, mert még
mindig a kezében tartotta a tiszt fotóját.
– Emiatt gondolja?
– Részben igen. De találtam náci propagandamagazinokat is.
Meg számlákat a párizsi Ritz Hotelből. És egy képeslapot Göring
aláírásával.
Gabriel letette a fotót.
 – Nem hinném, hogy ebből azonnal ezt a következtetést
kellene levonnia – szólalt meg bizonytalanul. – Lehet más
magyarázat is.
– Nagyon kedves, hogy ezzel biztat, én is igyekeztem elhitetni
ezt magammal. A tapasztalat azonban arra tanított, hogy ha
valaki paták hangját hallja, rendszerint nem a zebrák jutnak
eszébe. – Mosolyogni próbált, de sikertelenül. – A rendelkezésre
álló bizonyíték elég meggyőző. Azt hiszem, pont ezért tartotta
meg a lakást, és mindent, amit ide elrejtett. Épeszű ember soha
nem vallaná be, hogy kollaboráns volt.
Hirtelen csönd állt közéjük.
– Van itt más is – folytatta Lia láthatóan feszengve. – Mármint
más műtárgyak.
– Megmutatná?
A lány bólintott, és bevezette Gabrielt az elegáns étkezőbe.
Szótlanul mutatott végig a falon függő bekeretezett
festményeken.
Gabriel ellépett mellette, hogy megvizsgálja őket. Egy
portrégyűjteményt látott, főként 19–20. századi képekből,
melyek közé néhány jóval korábbi is belekeveredett. Abban
nem kételkedett, hogy John Singer Sargent néhány műve is
köztük van, továbbá két másikról is szinte biztosan
megállapította, hogy Henry Fuseli remekművei lehetnek.
Alapos vizsgálat nélkül azonban nem akart tovább találgatni.
– Ha ezek lopottak, ki tudja deríteni, hogy honnan tűntek el?
És kié lehetett? – tudakolta Lia.
Gabriel rápillantott, és próbált kigondolni valami biztatót.
Aztán végül az igazságnál kötött ki:
– Ha ezek lopott képek, ami egyelőre csak feltételezés, akkor
sem tudom garantálni, hogy sikerrel járok. A háborúban egész
családok tűntek el. Sok esetben lehetetlen felkutatni a jogos
tulajdonost, mivel nem él már közeli hozzátartozó, aki
bizonyíthatná. De azért megpróbálhatom.
– Akkor jó – mondta a lány alig hallhatóan.
– Ha ez megnyugtatja, eddig semmi olyat nem láttam, amit
felismernék, hogy ellopott gyűjteményből származna. Habár
hivatalosan nem ezzel foglalkozom, azért tisztában vagyok vele,
melyek a világ legkeresettebb képei.
Lia erőtlenül elmosolyodott.
– Nekem már ez is valami.
– Van másutt is festmény? – faggatta tovább Gabriel.
Még mindig nem látta az aktot.
– Van még egy. De az más, mint a többi.
Gabriel igyekezett semleges arcot vágni.
– Itt van valahol?
Lia bólintott, majd odavezette egy dupla ajtóhoz, amit
szélesre tárt. A két magas ablakot áttetsző függöny takarta el, és
szűrt fénnyel vonta be a szobát. Gabriel halványan ki tudott
venni egy franciaágyat és egy nagyobb szekrényt. Amikor
azonban megpillantotta a festményt, amiért idejött, moccanni
sem bírt a döbbenettől.
Az egyetlen dolog, ami átfutott Gabriel agyán, az volt, hogy
akárcsak Indiana Jones, ő is megtalálta a Szent Grált.
 5. FEJEZET

Lia

2017. JÚNIUS 28.

FRANCIAORSZÁG, PÁRIZS

Liának nem kellett szakértőnek lennie ahhoz, hogy átérezze az

ecsetvonásokba belevitt érzelmet. Valahányszor megnézte ezt a
festményt, mindig valami újat fedezett fel rajta: egy-egy apró
részletet, amely addig elkerülte a figyelmét. Pedig rengeteg időt
töltött azzal, hogy tanulmányozza ezt a képet, és eltűnődött,
vajon mit láthatott ebben a lakásban a vászonról dühösen
ránéző nő.
Lia egyelőre a falnak támasztotta a festményt, és helyette a
műértőre szegezte tekintetét. Gabriel Seymour az ajtón átlépve
furcsán mozdulatlanná dermedt, amikor megpillantotta a
képet, és Lia egy pillanatig azt hitte, nem vesz levegőt.
Gabriel nem olyan volt, mint akire számított, amikor az első
üzenetet elküldte neki. A sok diplomából és iskolai
végzettségeiből ítélve, melyet a honlapján feltüntetett, meg a
sok lelkes méltatás alapján, amit a Christie’s és a Sotheby’s
aukciósházaktól kapott, Lia jóval idősebb férfit várt.
Olyasvalakit, aki inkább… aki akadémikus külsőt sugároz. A
férfi azonban, aki éppen négykézlábra ereszkedve szemügyre
vette a festményt, inkább úgy festett, mint egy zenekar dobosa.
– Te jóságos ég! – szólalt meg a földön térdepelve, majd
gyorsan összeszedte magát. – Elnézést.
– Nem kell elnézést kérnie – válaszolta Lia. – Csak vállalja el a
megbízásomat. Segítsen beazonosítani ezeket a festményeket.
– Elvállalom – vágta rá halkan Gabriel. – Persze hogy
elvállalom. És még ha úgy hangzik is, mintha egy sorozatgyilkos
mondaná, engem mostantól fogva csak egy fegyveres csapattal
lesz képes innen kirobbantani. – Tekintetét végigjáratta a
festményen. – Azt hiszem, ez itt egy Munch.
– Én is úgy hiszem. Az aláírása ott van a bal alsó sarokban.
De az eredetét vagy a származási helyét nem sikerült
kiderítenem. Ahogy az összes többinek sem – tette hozzá Lia
halkan.
Gabriel felkapta a fejét.
– Mit is mondott, mivel foglalkozik?
– Még nem mondtam. – Lia félrehajtott fejjel nézte. – De ha
már így rákérdezett, vegyészmérnök vagyok.
– És mellesleg érdekli a művészettörténet is?
– Aligha. A modernizmusnál sokkal jobban értek a matekhoz.
De időnként hasznos dolgokat dob fel az internet – magyarázta
a lány. – Csakhogy a guglizós képességeim nem avanzsálnak
műértővé. Éppen ezért kerestem meg magát. És úgy hiszem,
éppen ezért jött ilyen gyorsan ide.
Gabriel a tekintetével szinte átdöfte a lányt.
– Szóval szándékosan állította a háttérbe ezt a festményt.
– Igen, persze.
– Ez meglehetősen számító dolog volt magától.
– Ennél rosszabbat is hallottam már magamról. De sikerrel
jártam, nem igaz?
– De, igaz.
– Tudni szeretném, hogy ez a festmény és az összes többi
hogy került ide, és hogy lopottak-e.
– Értem. – Gabriel tovább görnyedt a festmény előtt. – Ha
beleegyezik, szeretném az egész kollekciót elszállíttatni a
londoni műhelyembe – tette hozzá.
– Nem túl sok ez egyszerre?
– A mennyiség nem probléma. Ennél nagyobb
gyűjteményekhez is szerveztem már fuvart. Viszont ott minden
a rendelkezésemre áll, amivel megállapítható az eredetiség, és
mások véleményét is kikérhetem. Nyugodtabb lennék, ha
minden kép biztonságosan lenne tárolva, amíg feldolgozom
őket. Az első és legfontosabb, hogy biztosítást kell kötni rájuk.
– Igen, hogyne.
Lia erre eddig nem is gondolt.
– Miután a festményeket elszállították, szeretném, ha
felkeresne a műhelyemben. Aztán egyesével végigmennénk
minden darabon, hogy megbeszéljük, melyikkel mi a teendő.
Rengeteg papírmunka is lesz velük, és ha lehetséges, szeretném
személyesen intézni önnel. Lesz ideje eljönni Londonba?
– Igen – bólintott Lia. – Épp most fejeztem be egy szerződéses
munkát, és van egy másik projekt Sevillában, amire pályázni
akarok majd, de az interjúk csak néhány hét múlva kezdődnek.
A nagymamám halála után nem akartam azonnal másik
megbízást vállalni. Úgy látszik, jól döntöttem.
– Sevillában? – ráncolta a szemöldökét Gabriel.
– Tudja, tanácsadóként dolgozom. Vagyis nincs fix
munkahelyem, hanem mindig új projekteket vállalok. Nem sok
időt töltök itt, Párizsban.
– Nos, akkor lehet, hogy mostantól könnyebb lesz munkát
választani. Tudja, ha beigazolódik, hogy ez a festmény egy
valódi Munch, és netán el akarná adni, egy egész vagyont
kereshet vele.
Gabriel az ujjával végigsimított a kép törékeny keretén.
– Lehet, hogy nem én vagyok a jogos tulajdonosa – szólalt
meg halkan a lány. – És ha kiderül, vissza fogom szolgáltatni az
eredeti tulajdonosnak.
– Ezt majd akkor döntsük el, amikor kezünkben van az
eredmény – jelentette ki Gabriel felállva. – Azért egy kicsit
furcsa – tűnődött el, tekintetét a festményen felejtve.
– Micsoda?
– Hogy ez az egyetlen expresszionista mű. Egyáltalán nem
illik bele a lakásban található gyűjteménybe. – Tekintetét újra a
lányra szegezte. – Nem talált több ilyen képet?
Lia széttárta a karját.
– Nem.
Gabriel lassan körbefordult a szobában.
– Ebben a szobában nem volt semmilyen műtárgy?
– Festmény nem lógott benne. De rengeteg couture ruhát
találtam. A legtöbbjét eladományoztam a Palais Gallierának és
az iparművészeti múzeumnak. – Lia a szekrény melletti boltívre
mutatott. – Az a gardróbhelyiség tele volt velük.
Gabriel ellépett a festmény mellől, és lehajtott fejjel átment a
boltív alatt.
– Hmmm.
– Mit jelent ez a hümmögés? – Lia utánament, és megállt az
ajtóban.
 Gabriel az üres gardróbszoba falait méregette.
– A nácik a Munch-féle művészeket őrülteknek tartották. Ami
persze nem akadályozta őket abban, hogy néhányan ellopják a
festményeit, de a legtöbb ilyen képet vagy nemzetközi
árveréseken adták el, vagy elpusztították. Az évek során vagy
fél tucat olyan festményt értékeltem fel és restauráltam,
amelyeket a nácik elől dugdostak padláson, pincében vagy
istállóban.
Elővette a telefonját, és bevilágított a helyiség hátsó részébe.
Lia a homlokát ráncolta. Ugye nem azt akarja mondani,
amire ő gondol…
– Itt nincs padlás vagy pince, sem istálló.
– Ez igaz, de a szoba furcsán rövidnek tűnik.
– Micsoda?
– A szoba hátsó fala nem vakolt fal, hanem festett fa.
– És?
– Jöjjön közelebb.
Nem fordult meg, csak intett a lánynak, hogy húzódjon
beljebb. Lia megtette, amit kért. Gabriel a hátsó fal és a padló
közötti rést vizsgálta.
– Ezt a falat később építették ide – jelentette ki. Feljebb
világított a falon, és fölfedezett egy apró rést, amely a hátsó
falat két egyenlő részre osztotta. – Nem tudom, hogy mikor, de
ez nem az eredeti.
– Komolyan azt gondolja, hogy van egy rejtekhely a fal
mögött?
– Meglehet – mondta Gabriel úgy, mintha Lia azt kérdezte
volna, vajon esni fog-e az eső ma este.
– Mégis miért?
 – Nem tudom. Szeretné kideríteni?
– Hát…
Gabriel elkapta a lány kezét, és belenyomta a telefont.
– Megyek, és hozom a szerszámaimat.
Nem hagyva rá időt, hogy Lia válaszoljon, egyszerűen
kisietett a gardróbszobából, és egy perccel később a táskájával a
kezében tért vissza.
– Világítson a vállam fölé – utasította a lányt, miközben újra
térdre ereszkedett, és a padlórést tanulmányozta.
– Gyakran találkozik ilyesmivel? – kérdezte Lia erőtlenül. –
Mármint efféle titkos szobákkal?
– Életemben először látok ilyet – a férfi hangját elnyomta a
lapos véső koppanása, amellyel próbálta felfeszíteni a bal oldali
fali panelt.
Lia letérdelt mellé, és csupasz karján érezte a Gabriel
testéből áradó melegséget. Megnyugtató volt a jelenléte.
– Mi van akkor, ha…
Ekkor halk kattanás hallatszott, és a fali panel hirtelen
elengedett.
– Aha! Egyszerűen elhúzható.
Mindketten talpra álltak, majd Gabriel az ujjait a repedésbe
csúsztatta. Kimondatlan kérdéssel nézett Liára, és várta, hogy
bólintson, mielőtt elhúzta volna a fali panelt.
Lia kinyújtotta az egyik kezét, és megtámasztotta magát,
miközben a gyomra görcsbe rándult, ahogy a zseblámpa fénye
egy rejtett teret világított meg – a gardróbszoba folytatását –,
miként azt Gabriel előre megjósolta. Odabent különböző méretű
újabb festmények tucatja sorakozott a padlóra állítva, a többi
egyetlen polcra halmozva. Ezeket kiszedték a keretből,
bizonyára a könnyebb tárolás érdekében. A nagyobb vásznak
egy részéről Lia azonnal látta, hogy expresszionista és
impresszionista munkák. Teljesen más gyűjtemény, mint
amelyek a lakás falain lógtak.
Gabriel a második fali panelt is elhúzta, majd maga mögé
támasztotta mindkettőt. A beáradó fényben a fali fülke még
tágasabbnak tűnt.
– Uramisten, nagymama, mit tettél? – suttogta Lia.
– Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni –
figyelmeztette halkan Gabriel, és mellé lépett.
– De hogy csináljam? – Felpillantott a férfira, és érezte, hogy
könnyek égetik a szemét. – Mégis mi okból kaphatott
köszönőlapot Hermann Göringtől, és miért rejtegetett
remekműveket, ha nem lopottak?
Visszaadta Gabrielnek a telefont, majd sarkon fordult, és
kirohant a szobából, hátrahagyva annak minden sötét titkát.
Egy pillanatra megállt a szekrény előtt, és próbált úrrá lenni a
mellkasát szorító kétségbeesésen és elkeseredettségen, amitől
szinte levegőt sem kapott.
– Lia!
Lia észre sem vette, hogy a férfi utánament.
– Nagyon sajnálom. Ez az egész… én csak… – Lia próbálta
rendezni a gondolatait. – Valósággal elborzaszt. És
megbocsáthatatlan.
– Figyeljen rám! – Gabriel másodszorra is megragadta a lány
kezét, de most finoman megfordította. – Bármi legyen is ez,
bármit is tett vagy nem tett a nagymamája, annak semmi köze
magához. Nem a maga hibája. Ha tényleg kiderül a legrosszabb,
abban sem maga a hibás. Érti?
 Lia elgyötört arccal bólogatott, miközben összefont kezeikre
meredt.
– Annyira sajnálom.
– Ne sajnálja. Ezt nem lehet egyből feldolgozni. Mindenkinek
sok lenne.
– Örülök, hogy legalább maga itt van velem – csúszott ki Lia
száján a mondat, mielőtt még megállíthatta volna.
Noha ez volt az igazság, nem lett volna szabad ilyet
mondania valakinek, akit csak nemrég ismert meg.
– Én is örülök. – Ha Gabriel kínosnak találta is a lány
vallomását, semmi jelét nem mutatta. – És ki fogjuk deríteni az
igazságot.
Lia újra bólogatni kezdett, aztán elhúzta a kezét, és próbálta
visszanyerni a lélekjelenlétét.
Gabriel tétovázni látszott.
– Van esetleg valaki, aki… segíteni tudna? Egy testvér, netán a
szülei?
– Nincsenek testvéreim – válaszolta Lia. – Amikor pedig a
szüleimnek meséltem a lakásról, mindketten nagyon
megkönnyebbültek, hogy nem nekik kell visszarepülni
Franciaországba, és feltárni, hogy mit találnak benne. Ez most
kizárólag az én gondom. – Tekintetét Gabrielre emelte, és
próbálta megállni, hogy újabb zavarba ejtő dolgot mondjon. –
Higgye el, rendben leszek. Hozzászoktam, hogy egyedül
intézzem a dolgaimat.
– Most nincs egyedül. – Gabriel nem vette le róla a tekintetét,
de a szürke szempár semmit sem árult el. – Bárkinek az oldalán
is állt a nagymamája, együtt kiderítjük az igazságot.
 6. FEJEZET

Estelle

1940. SZEPTEMBER 12.

FRANCIAORSZÁG, PÁRIZS

Miután a németek bemasíroztak Párizsba, két részre osztották a

Ritz Hotelt. Igazság szerint eleve két épületből állt, mielőtt még
városszerte lobogni kezdtek volna azok a piros-fekete zászlók,
de a fizikai kettéosztottság társadalmilag is megtörtént, miután
a nácik a kezükbe vették Párizs ikonikus épületének irányítását.
A Ritz ezentúl nem pusztán a gazdagok és előkelőségek,
művészek és értelmiségiek kedvelt helye volt, hanem egyben a
Luftwaffe hivatalos főhadiszállása is.
A hotel place Vendôme-ra néző oldala, ahol egykor
hercegnők és hercegek laktak, egyszeriben magas rangú német
katonatisztek szálláshelye lett, ahol nem más kapott lakosztályt,
mint a Luftwaffe vezére, Hermann Göring. A palotaépület
másik szárnyában, amely a rue Cambonra nézett, és egy folyosó
választotta el a másiktól, drága luxusmárkákat árusító boltok
sorakoztak olyan termékekkel, melyeket Párizsban másutt nem
lehetett kapni. Ez a szárny a civileké maradt. Vagy legalábbis
azon civileké, akik támogatták a Harmadik Birodalmat.
Miután a Luftwaffe kisajátította a városi hoteleket, a hosszú
távú bérlőknek sok kellemetlenséget kellett elszenvedniük,
hiszen kisebb, jóval szerényebb szobákba költöztették őket.
Azok, akik maradtak, eltűrték a Luftwaffe beköltözését
megelőző folyamatos felújításokat. Mind közül a legjelentősebb
a királyi lakosztály átalakítása volt, amit Göring saját magának
szemelt ki. És ha a civilek közül bárki is panaszkodott volna,
Estelle-lel egyikük sem osztotta meg. Sem a Luftwafféval.
Estelle Allard ezzel egy időben a saját lakásában is
felújításokat kezdett. A munkálatokat ugyanolyan sürgősséggel
végezték el, ám a hasonlóság a két felújítás között itt véget is ért.
Estelle lakásán a módosítást rajta kívül egyetlen másik személy
végezte, egy kisebb helyiséget alakítottak ki, amelyet az
alaprajzon ügyesen elrejtettek. A Ritz királyi lakosztályában,
annak számtalan szalonjában és hálószobájában, a
cselédszobákban és az elegáns étkezőben nagy csapat dolgozott
fáradtságot nem kímélve azon, hogy teljesítse új lakójának
minden kívánságát.
A munkásokat időnként diszkréten kérdezgették az elvégzett
munkálatokkal kapcsolatban, és elmesélték például, hogy
Göring milyen szokatlanul nagy fürdőkádat rendelt magának. A
hotel személyzete még több részletet elárult, amikor
gyanútlanul kérdezősködött valaki a Reichsmarschall után. Az a
kád, magyarázták több kupac törülközővel és étellel megrakott
tálcákkal kezükben a lakosztály felé menet, a birodalmi marsall
morfiumfüggőségének kikúrálásához kellett. Érkezett egy orvos
is, mesélték, aki a víz alá merítette a pácienst, majd injekciókat
adott neki, és újra lemerítette. Egy olyan szállodában, ahol a
személyzet hozzá volt szokva, hogy a legkukacosabb vendég
minden igényét is kérdés nélkül, magas színvonalon kielégítse,
ezeken a kérdéseken is felülemelkedtek.
Az effajta fényűző szolgáltatás igen népszerűvé tette a Ritzet
a német megszállók körében, éppúgy, ahogy a korábbi
vendégkör számára is. Estelle szülei is előszeretettel szálltak
meg a Ritzben, például amikor estélyt rendeztek itt párizsi
tartózkodásuk alatt. A vagyonos Allard család kétszeresen is
előnyt élvezett, hiszen nem elég, hogy francia származásukat
villogtatták, de egyben hatalmas vagyonnal is rendelkeztek, így
mindig szívesen fogadták őket és lányukat a Ritzben. Estelle a
tizennyolcadik születésnapját is itt ünnepelte, a szálloda
hatalmas báltermében, azon ritka alkalmak egyikén, amikor a
szülei eljöttek Párizsba a kedvéért. Szerveztek egy hatalmas
partit a barátaiknak, kaviárral etették Estelle-t, adtak neki egy
tizennyolc smaragdkővel díszített nyakéket, és
megajándékozták egy sötétzöld Mercedes sportkocsival. Az est
végén pezsgővel koccintottak az egészségére, gondosan ügyelve
arra, hogy a Paris-Soir fotósa is megörökítse a pillanatot.
Elvégre a külsőségeknél semmi nem fontosabb.
Így esett, hogy Estelle Allard, a gazdag örökösnő, a társasági
elit középpontja és a párizsi művészetek patrónájának
visszatérése azon a szeptemberen nem sokakat lepett meg a
Ritz éttermeiben és bárjaiban. Cseppet sem volt feltűnő vagy
furcsa, hogy a németek érkezése előtt Estelle eltűnt Párizsból –
még Coco Chanel is délre menekült, mielőtt visszatért volna –,
és senki nem hibáztathatta az óvatosságáért. A hotel újonnan
beköltözött lakói pedig nagy örömmel fogadták, amikor a fiatal
francia nő elegánsan belibbent a tágas szalonokba. A Luftwaffe
tisztjei mindig nagyra értékelték a gyönyörű francia nőket.
Estelle élvezte a felé irányuló lelkes figyelmet. Valahányszor
a fiatal tisztek betömörültek a szobába, és megkérték, hogy a
zongora mellett énekelje el Rina Ketty „J’attendrai” című
sanzonját, mindig kitörő ovációval fogadták. Lehetséges, hogy a
hotel pompájának és különlegességének volt betudható, vagy
talán a dalszövegnek, de amint Estelle énekelni kezdett,
mindenki elhallgatott, és minden szem reá szegeződött.
Az a férfi is megbabonázva bámulta, aki egy oldalsó asztalnál
ült, elkülönülve a többi katonatiszttől. Olyan távolságból a lágy
esti fényben nehéz volt kivenni a férfi sötét uniformisára varrt
jelvényt, ám Estelle-nek kellemetlen érzése támadt attól, ahogy
ránézett. A jól fésült, szőke hajú férfi szikár testalkatú volt, az
arca keskeny, két szeme közel ült az arcán. Míg a többi férfi
nézésében Estelle csodálatot vagy sóvárgást, netán bűvöletet
vagy közömbösséget látott, ennek az embernek a nézését
leginkább a gyanakvással tudta volna leírni.
Ez pedig sokkal inkább nyugtalanította, mint hitte.
Az előadását elismerő taps követte, és tudatában volt annak,
hogy a magányos tiszt még mindig őt bámulja. Nem vett róla
tudomást, visszavonult a bárpulthoz, hogy kikerüljön a
rivaldafényből, távol ennek a magányos embernek a figyelő
tekintetétől. Úgy érezte, aznap este nem is marad tovább. Talán
jobb volna, ha diszkréten távozna, és egy másik alkalommal
jönne vissza…
– Felmerül a kérdés, egy ilyen gyönyörű nő hogy lehet
egyedül.
Estelle-nek előbb kellett volna lelépnie. Lassan megfordult,
az arcára közömbös kifejezést öltött.
– Jó estét! – szólalt meg kifejezéstelen mosollyal. Miután eltelt
néhány másodperc, Estelle kissé szélesebb mosolyt
engedélyezett magának. – Elnézést, nem beszélek németül –
hazudta. – Nem értem, mit mondott.
– Csak annyit, hogy nagyon tetszett, ahogy énekelt – váltott
franciára a német tiszt.
– Ó, igazán köszönöm!
Estelle kacéran félrehajtott fejjel vette szemügyre a
katonatiszt uniformisára varrt fekete csíkokat és a gallérjára
hímzett SS-jelet. A rendfokozatból ítélve talán őrmester.
– Scharführer Schwarz vagyok – mutatkozott be a tiszt,
mintha csak a gondolataiban olvasna. – Magácskát hogy hívják?
– nézte a hideg kék szempár áthatóan.
– Estelle Allard – felelte, miközben azon tűnődött, vajon csak
egy magányos katonatiszt lehet-e, aki beszélgetést
kezdeményezett vele.
Hozzá volt szokva a Luftwaffe-tisztek közeledéséhez, de
valahányszor a Gestapóhoz közeli emberek szólították meg,
mindig nyugtalanító közvetlenséggel és intenzitással tették. A
Gestapo embereit nem lehetett egykönnyen manipulálni vagy
elterelni a figyelmüket.
– Itt lakik? Ebben a hotelben? – hajolt most közelebb a férfi.
Estelle kényszeredetten elnevette magát.
– Sajnos nem.
– Akkor mi járatban van itt? – a Scharführer nem mosolygott.
– Nem értem a kérdést. Mi másért jönne ide valaki, ha nem
azért, hogy jól érezze magát? – jegyezte meg Estelle kuncogva. –
És megcsodálja az ilyen jóképű egyenruhás férfiakat.
A katonatiszt erre sem mosolyodott el.
– Milyen gyakran jár ebbe a hotelbe?
– Ahányszor csak kedvem támad egy szép ruhát felvenni.
 Estelle némán átkozta magát ezért a szándékosan felszínes
válaszért, ám a várt hatást mégis kiváltotta vele.
A férfi gúnyos hangot hallatott, de folytatta a kérdezősködést.
– És mindig énekel, ha eljön? – faggatta tovább.
Estelle kénytelen-kelletlen pislogott párat, majd a mellkasára
tette a kezét. Játszani kezdett a nyakán lógó smaragd nyakékkel.
– Nos, nem minden alkalommal. Csak ha felkérnek rá.
Schwarz tekintete követte Estelle kezét, és most már nyíltan
vigyorgott.
– És ki kéri fel?
– Miért tesz fel nekem ennyi kérdést? – Estelle hangjában
pajkosság bujkált.
– Mert ez a feladatom.
– Magának nem feladata a szép nők molesztálása,
Scharführer Schwarz.
A beszélgetést egy másik hang törte meg, és megmentette
Estelle-t a választól.
A lány megfordult, és egy Luftwaffe-tisztet látott maga
mögött, két pohár pezsgővel a kezében. Nem Estelle-re nézett,
hanem dühösen Schwarzot bámulta.
– Meyer ezredes! – Schwarz fél lépést hátrább lépett.
– Nem tudom elképzelni, hogy mi mást tehet azon kívül, hogy
gratulál Allard kisasszonynak ezért a magával ragadó
előadásért. – Az ezredes lerakta a pezsgőspoharát a fényes
mahagóni bárpultra. Mozdulatai ugyan hétköznapinak tűntek, a
hangjában azonban nyoma sem volt annak. – Elvégre a
Luftwaffe tagjai közé nem engedünk be akárkit. Ugye érti,
Scharführer Schwarz?
Schwarz újabb lépést hátrált, az álla megfeszült.
 – Természetesen.
– Kitűnő. Ez esetben most elmehet.
Az őrmester utoljára éles pillantást vetett Estelle-re, majd
sarkon fordult, és eloldalgott.
– Te jó ég, micsoda kellemetlen fráter! – sóhajtott fel Estelle.
A szívverése csak ekkor kezdett lassulni.
– Elnézést kérek, Mademoiselle. Kérem, ne foglalkozzék vele.
A Gestapo hajlamos az efféle kellemetlen viselkedésre,
Scharführer Schwarz pedig még inkább – horkantott lenézően.
– Egy túlságosan is ambiciózus gazember, akinek soha semmi
nem tetszik.
Estelle-t az információ egyáltalán nem nyugtatta meg. Annál
intenzívebb szorongás fogta el.
– Ha bármilyen módon kellemetlenséget okozott önnek,
beszélhetek vele…
– Ugyan, dehogy, arra semmi szükség – biztosította gyorsan
Estelle. Nem akarta még inkább magára vonni a Gestapo
figyelmét. – Kérem, ne fáradjon. Úgyis épp indulni akartam.
– Indulni? Az lehetetlen. – A férfi feléje nyújtotta az egyik
pezsgőspoharat. – Később újra énekelnie kell nekünk. Nem is
tudtuk, hogy van köztünk egy énekesmadár. A Reichsmarschall
is felfigyelt a tehetségére a múlt éjszaka.
– Ez igazán hízelgő – vélte Estelle, reménykedve, hogy
őszintének tűnik. – De attól tartok, akkor is mennem kell. A
kijárási tilalom korán kezdődik.
– Ugyan, nonszensz! – vágta rá a hízelgő Meyer, leporolgatva
uniformisa makulátlanul sima ujját. – Nyugodtan maradhat a
hotelben. A vendégem erre az éjszakára, és gondoskodom róla,
hogy holnap reggel épségben hazatérjen.
 – Igazán nagylelkű ajánlat. – Gyorsabban el kellett volna
tűnnie, gondolta közben Estelle. Ha eltávolodott volna a
bárpulttól, távol ezeknek a férfiaknak a tekintetétől,
biztonságosan elrejtette volna az éjszaka. – Sajnos azonban
vissza kell utasítanom.
– Kár. Persze nem ragaszkodom hozzá – paskolta meg Estelle
kezét megnyugtatóan a férfi. – Ha esetleg meggondolná magát,
csak kérnie kell.
Estelle rebegő pillák alól nézett fel az ezredesre. A negyvenes
éveiben járhatott, jóképű volt és mosolygós. Egy tökéletesen
hétköznapi ember lehetne, ha máskor és más helyen
találkoznak, itt és most azonban távolról sem volt hétköznapi.
Estelle kecsesen kezébe fogta a pezsgőspoharat, majd az
ajkához emelte, és úgy tett, mintha kortyolna belőle egyet. A
szeme sarkából jól látta a fehér zakós pultost, amint épp italt
kever. Le merte volna fogadni, hogy a bárpultos náciellenes
érzelmeket táplál, ám ebben nem lehetett egészen biztos.
Csupán abban volt biztos, hogy a férfi hallja a beszélgetésüket,
ezért óvatosan kell megválogatnia a szavait.
– Van valami, amiről beszélni akartam magával – szólalt meg
halkan.
– Igazán? – Meyer levette a szemüvegét, és fényesíteni kezdte
az üvegét.
Estelle lerakta a poharat a fényes bárpultra, majd lecsatolta a
nyakát ékesítő ékszert.
– Lehet, hogy a Reichsmarschallt magával ragadta az
éneklésem, de úgy érzem, ezek a smaragdok még inkább
elkápráztatnák – azzal a bárpultra fektette a nyakéket, amelyen
a kövek szokatlan fénnyel csillantak meg.
 – Valóban értékeli az efféle kincseket – válaszolta Meyer.
– Nemrég érdeklődését fejezte ki a nyakék iránt – folytatta
Estelle, s megborzongott, ahogy eszébe jutott a férfi virsliszerű
ujjainak érintése a torkán. – Bevallom, akkor visszautasítottam
az ajánlatát, mert ezt az ékszert a szüleimtől kaptam ajándékba.
Persze ez mind teljes képtelenség, hisz ha Hermann Göring
akart valamit, azt mindig meg is kapta. Csak idő kérdése volt,
hogy a smaragdok bekerüljenek a drágakőgyűjteményébe, amit
Párizs-szerte összeszedett. Estelle viszont úgy vélte, ezzel talán
előnyt szerezhet magának.
Átcsúsztatta a nyakéket a férfi felé.
– Tudom, hogy ön milyen keményen dolgozik azért, hogy itt
minden gördülékenyen menjen, és a Reichsmarschall elégedett
legyen. Arra gondoltam, felajánlhatná neki az ékszert. Jó
színben tűnne fel egy ilyen gesztustól.
Az ezredes visszarakta az orrára a szemüvegét, és kíváncsian
méregette Estelle-t.
– És miért pont én tennék ilyet? Miért nem ajánlja fel neki az
ékszert személyesen ön?
Ahogy Estelle vállat vont, szőrmebolerója lecsúszott a
válláról.
– Azt reméltem, cserébe ön is megtesz nekem valamit.
– Mire gondol?
– Tudja, smaragdokkal nem tudok jóllakni. – Estelle közelebb
hajolt, és lehalkította a hangját. – És semmi kedvem a napjaimat
azzal tölteni, hogy sorban állok az ételért, ami folyton elfogy az
orrom előtt.
– Éppen ezért kellene beköltöznie a hotelbe – tiltakozott
Meyer. – Ön is csatlakozhatna Arletty és Coco, Inga és Daisy
mellé. Itt mindent megkapnak, amire csak szükségük lehet.
Semmiben nem szenvedne hiányt, erről személyesen
gondoskodnék.
– Igazán csábító ajánlat – hazudta Estelle. – Ám én nagyon
szeretem az otthonomat. Tudom, ez mekkora butaság.
– Ugyan, dehogy. Csodálom azokat a nőket, akik büszkék az
otthonukra. Talán hamarosan a férjével és a családjával fog
majd ott együtt élni?
– Ez a legfőbb vágyam.
Estelle szomorú arcot erőltetett magára. Pontosan tudta,
hogy a Harmadik Birodalom milyen szerepet szánt a nőknek.
Meyer jóváhagyólag bólintott.
– Utasítani fogom a konyhát, hogy mindent adjanak meg,
amit csak kér. Egy ilyen hölgynek, mint maga, nem szabad az
ilyen csekélységek miatt aggódnia.
Mintha az éhező Párizs csekélység volna, gondolta
kétségbeesetten Estelle.
Nincs annyi smaragd a világon, ami megmenthette volna a
várost az éhezéstől, de a bárpulton fekvő ékkövek legalább
azokat megmenthették, akikről Estelle gondoskodott.
– Ez nagy megkönnyebbülés számomra – jelentette ki, kezét a
mellére téve. – Köszönöm!
– Igazán semmiség. Inkább én köszönöm. – Meyer a kezébe
vette az ékszert, szemügyre vette, majd újra lerakta. – Mielőtt
azonban véglegesítjük az ajánlatát, nekem is lenne egy kérésem
magához.
– Éspedig? – Estelle hangjában érdeklődés csengett, pedig a
legszívesebben köddé vált volna erről a helyről, ahol túl sok
cigarettafüst és parfümszag terjengett.
 – Kérek még egy dalt. – Meyer felemelt kézzel intette csöndre,
amikor tiltakozni próbált. – Utána személyesen fogom
hazakísérni. Nem kell aggódnia a statárium miatt.
Szertefoszlott minden remény az észrevétlen távozásra, és
Estelle emlékeztette magát, hogy itt sokkal több forog kockán,
mint az érzései.
– Nos, legyen.
Meyer összecsapta a kezét.
– Csodás! Nem is tudnék jobb befejezést elképzelni egy ilyen
sikeres nap után a Luftwaffe és az összes derék ember előtt. Ez
egy igazi nagy finálé.
– Igazán? – Estelle próbálta összeszedni magát. – És mi az,
amit ünneplünk?
Meyer körbepillantott.
– Nem lenne szabad elárulnom, de mivel a következő
napokban úgyis olvasni fog róla az újságokban, nagy baj nem
lehet belőle.
Estelle úgy hajolt az ezredes felé, mint aki issza minden
szavát. És valójában így is volt. Csak épp nem úgy, ahogy tudni
vélte.
Estelle nem volt benne biztos, hogy az itt begyűjtött
információk hasznosak lesznek-e a hálózat számára, amelynek
jelentett, és hasznát veszik-e annak, amit az ezredes elmond.
Hónapok óta együtt dolgozott a tábori orvossal, Jerome de
Colbert-rel, de az unokatestvérével, Vivienne-nel találkozott
gyakrabban. Estelle az idő nagy részében úgy érezte, nevetséges
részleteket ad tovább egy-egy Luftwaffe-tisztről, akik a hotelben
megszálltak, vagy azokról a nőkről, akik ágyba bújtak velük,
vagy egy-egy beszélgetésfoszlányról, amit a bárpultnál és a
szalonokban elcsípett. A továbbadott információkat azonban
mindig komolyan feljegyezték. És buzdították, hogy
hallgatózzon csak tovább, és figyeljen meg mindent.
Éppen úgy, ahogyan most is.
– Leromboltuk a brit légierőt. – Meyer keze úgy szorult
ökölbe, mintha egy bombarobbanást imitálna. – Teljesen
megsemmisültek. Semmi nem maradt.
– Semmi? – ismételte meg Estelle, igyekezve úgy tűnni, mint
aki elképedt.
Pedig a lelke mélyén remegett. A dühtől vagy az
elkeseredéstől, maga sem tudta biztosan.
– Porig romboltuk őket – hencegett tovább az ezredes.
Estelle erre csak bólintott.
– A Reichsmarschall nemrég elrendelte egész London
megsemmisítését. Ha minden jól megy, hamarosan abban a
gyönyörű városban ünnepelhetjük Göring zsenialitását és
Churchill kapitulálását. Ez a háború hamarosan véget ér, ebben
biztos vagyok. Napok vagy legfeljebb néhány hét múlva vége. –
Meyer a kezébe vette a poharát, némán a magasba emelte, és
egyetlen korttyal kiitta, majd intett a pultosnak egy másikért. –
És abban is biztos vagyok, hogy az esemény tiszteletére magát
akarjuk énekelni hallani.
Inkább meghalok, gondolta Estelle, miközben, mint mindig,
ezúttal is mosolyt varázsolt az arcára. Közben azon tűnődött, mi
módon tudná ezt az információt még aznap éjszaka eljuttatni
Vivienne-nek. Bár az elmondottakból ítélve a Luftwaffe már
bombákat dobott Londonra, és a brit királyi légierő romokban
hevert, miközben ő finom pezsgőt kortyolgat egy párizsi
bárban.
 Estelle tudta, hogy Vivienne és a hálózat többi tagja hellyel-
közzel álltak csak kapcsolatban Londonnal, mivel főként a
francia határokon túli eseményekről szállítottak híreket.
Nagyon remélte, hogy Meyer szavai inkább a náci propaganda
részét jelentik, nem többet. Mert lehet, hogy a németek
alábecsülték a Csatorna túloldalán felsorakozó légierőt. És a
RAF talán csak a megfelelő alkalomra vár.
De az is lehet, hogy a Párizs minden épületén és
nevezetességén lobogó szörnyű piros-fekete zászlók hamarosan
London épületein is láthatók lesznek.
A bárpultos lerakott egy italt az ezredes elé, majd biccentett a
fejével Estelle-nek. A férfi orrán viselt csíptetős szemüveg
lencséje visszatükrözte a mennyezeti fényeket, így nem lehetett
olvasni a tekintetében. Újabb emlékeztető Estelle számára,
mennyi mindent nem tud.
Estelle is elvette a saját poharát a bárpultról.
– Akkor…
– Ezredes úr! – lóhalálában futott feléjük egy katonatiszt,
mintha egy egész római mérföldet lefutott volna, s német
nyelven hadarva beszélni kezdett. – Azt mondták, itt találom
meg önt.
– És mit akar?
– Saint-Germain-en-Laye-ből jövök. Üzenetet hoztam a
Reichsmarschall számára.
Meyer bosszúsan intett a kezével.
– Akkor adja át neki.
– De sehol nem találom, uram. Nem tudja, merre lehet?
A tiszt összehajtogatott papírlapot tartott a kezében.
– Nem tudom – felelte Meyer kissé bosszúsan. – Ha nincs az
egyik szalon étkezőjében vagy a bárpultnál, akkor nagy
valószínűséggel a lakosztályában tartózkodik. Ez esetben
viszont nem fog örülni annak, ha megzavarják.
Estelle igyekezett teljesen közömbös arcot vágni, miközben
lerakta az ital mellé a kis retiküljét, és kioldotta rajta a kapcsot.
A férfi egyik lábáról a másikra egyensúlyozott.
– Pedig nagyon fontos lenne, hogy beszéljek vele.
– Bármit is akar a mi fontoskodó tábornagyunk, biztos
vagyok benne, hogy várhat holnapig.
– Az üzenet egyenesen a Führertől jött.
Az ezredes keze görcsösen megrándult.
– A Führertől?
– Egyenesen Berlinből küldték. És a Führer azonnali választ
vár a Reichsmarschalltól. Meg kell várnom a választ, és vissza
kell térnem, hogy rejtjelezve elküldjék.
– Nevetséges, hogy úgy rohangálunk oda-vissza az
üzenetekkel ebben az átkozott országban, mint a riadt
patkányok – mordult rá Meyer a szerencsétlen tisztre. – Nem
elég, hogy ez a hatékonytalan folyamat az egész Luftwaffét
sérti, ráadásul veszélyes is.
– A Saint-Germainben állomásozó mobil egységünk
biztonságos, ezredes úr. Rendszeresen változtatják a helyüket.
– Azok teherautók – mordult fel Meyer. – És ki vannak
szolgáltatva bárkinek, aki vezetni képes őket.
– Biztosíthatom, hogy mi…
Az ezredes ököllel a bárpultra csapott.
– A tábornagy ígéretet tett a Luftwaffénak, hogy saját
kommunikációs berendezéseket küld, de ebből eddig semmit
nem láttunk. Erre mi a magyarázata?
 A megfélemlített katonatiszt megköszörülte a torkát.
– Biztosíthatom, hogy minden szükséges lépést megtettünk,
hogy…
– A tengerészetnél nem ilyen késésekkel szállítják le a
megfelelő rejtjelező berendezéseket – az ezredes hangja
továbbra is haragos maradt.
– Azokat a berendezéseket sokkal könnyebb lehallgatni, mint
a mieinket Saint-Germainben. Vagy azt, amit ide fognak
szállítani.
Meyer nem tűnt úgy, mint akit meggyőztek.
– Egy teleprintert már beüzemeltek nálam, ami
kihasználatlanul áll, mert arra vár, hogy összekapcsolják egy
másikkal, és a rendszert működtető emberek csak ücsörögnek
egy helyben, teljesen haszontalanul. Von Rundstedt közölt
legalább annyit, mikor számíthatunk arra a modern
rejtjelezőgépre? – a szavakat szinte köpködve ejtette ki a tiszt
felé.
– Én… nem tudom, uram. Talán napokon belül, ha jól tudom.
Berlinben még várnak egy alkatrészre a géphez. Darabokban
szállítják, amennyire én tudom. Biztonsági okokból.
Meyer halkan káromkodott.
– Ugye nincs nagy baj? – nézett fel kerekre nyitott szemmel
Estelle a ridiküljéről.
– Nem, dehogy, semmi baj – biztosította Meyer franciául. –
Csak egy kis semmiség. – Újra a tiszthez fordult, és visszaváltott
németre, szemmel láthatóan összeszedve magát. – Adja át
nekem az üzenetet, majd én továbbítom a Reichsmarshallnak.
– Rendben van, uram. – A fiatal katonatiszt
megkönnyebbültnek tűnt. – Itt megvárom a választ.
 – Azt is mondja meg Von Rundstedtnek, hogy fogytán a
türelmem. Ahogy a Reichsmarschallé is.
– Valami más, uram?
– Ennyi, most leléphet – intett türelmetlenül a kezével Meyer.
– Fontos üzenet? – mutatott Estelle a papír felé.
– Berlinből érkezett – magyarázta Meyer. – Ezért attól tartok,
muszáj elintéznem. – Kezébe vette a smaragdokat, amelyek még
mindig a pulton feküdtek, és a tenyerébe fogva méregette. – Jut
eszembe, kisasszony, nem akarná esetleg átgondolni az
ajánlatát?
– Az ajánlatomat?
– Mármint a ma esti éneklését illetően.
– Ó, értem, persze, persze.
Ez a férfi remekül forgatta a szót.
– Jöjjön fel velem a Reichsmarschall lakosztályába. Ha már
zavarnunk kell őt, sokkal kegyesebben fog reagálni, ha egy
önhöz hasonló bájos hölggyel érkezem. Biztosra veszem, hogy
értékel majd egy privát előadást az ő kedvenc
énekesmadárkájától. Főleg ha a madárka ajándékkal érkezik.
Estelle megdermedt.
– Nem hinném, hogy…
– Mi most szívességet teszünk egymásnak, Mademoiselle
Allard, nem igaz? – Meyer lerakta a smaragdokat a lány elé.
Estelle ivott még egy kortyot a pezsgőből, aminek közben
méregíze lett. Lerakta a poharat maga elé, és a kezébe fogta a
nyakéket.
– Megtisztelő lenne – hazudta.
– Remek! – Meyer intett a bár kijárata felé. – Indulhatunk?
Estelle elindult az ezredes nyomában, átvágtak a hatalmas
szalonon, majd az emelet felé a lépcsőn.
Estelle korábban elkényeztetett életet élt, pénzben nem
szenvedett hiányt, de az elnöki lakosztályban még sohasem járt.
A lakosztály ajtaja előtt őr strázsált, és udvariasan félreállt,
amikor meglátta közeledni az ezredest. Estelle magán érezte az
őr tekintetét, ezért feléje fordult, és merészen a szemébe nézett.
A férfi lesütötte a szemét.
Meyer kétszer jó hangosan kopogott, és szinte abban a
pillanatban ajtót nyitott egy másik férfi. Bizonyára valami
segédtiszt, tippelte Estelle, szemügyre véve a férfi élesre vasalt
uniformisát, fényes, fekete bőrcsizmáját és az arcára kiülő
felsőbbrendű, pökhendi kifejezést. Sokszor látott már ilyen
arckifejezést olyan embereknél, akik többnek képzelik magukat
másoknál, mert egy elit belső kör tagjai.
– Meyer ezredes a Reichsmarschallhoz – szólalt meg Meyer
hangosan, habár Estelle nem volt biztos benne, hogy ez kinek
szól.
– Már megbocsásson, ezredes, de elég későre jár – dörmögte
a segédtiszt, majd a tekintete Estelle-re siklott. – És biztos
vagyok, hogy nem rendelt ma estére kurtizánt, bármilyen szép
is ez a nő.
A két férfi németül beszélgetett.
Estelle ragyogó, vidám mosolyt erőltetett magára, és
értetlenül pislogva nézett hol az egyik, hol a másik férfira.
– Mademoiselle Allard a kedvenc énekesnője – pontosított
Meyer enyhe megvetéssel a hangjában. – És kincseket is hozott
magával. A jövőben bölcsebb lenne ezeket figyelembe vennie,
Hesse.
A Hesse nevű segédtiszt nem tűnt meggyőzöttnek. És nem is
bátortalanodott el.
– Hmm.
– Ezenkívül üzenetet hoztam a Führertől, ami nem tűr
halasztást, és azonnali választ vár. De nyugodtan folytassa csak,
hogy pimaszul belekotyog olyan dolgokba, amelyek egyáltalán
nem tartoznak magára.
Hesse arcizmai megfeszültek.
– Göring jelenleg pihen, de értesítem őt, hogy itt vannak. –
Bevezette őket a lakosztály nagy szalonjába. – Itt várjanak –
mondta, majd eltűnt egy hatalmas ajtó mögött.
A szalonban a mennyezet több méter magas volt,
kristálycsillár világította be a helyiséget. Az óriási ablakokat
elegáns függöny keretezte mindkét oldalról. A helyiségben antik
székek és szófák álltak kisebb csoportokba rendezett asztalok
körül, mintha csak arra várnának, hogy valaki diszkrét
magánbeszélgetéseket folytasson körülöttük.
Estelle mindezt csak távolról érzékelte. Mert a köztes tereket
festmények és rajzok töltötték meg, a falnak támasztva,
székekre és asztalokra állítva, szobrok és drága szőnyegek
sokaságát halmozták fel olyan mennyiségben, hogy egy
múzeumot is megszégyenített volna.
– Egész szép gyűjtemény, nem igaz? – dörmögte Meyer. – A
Jeu de Paume-ban még több van. Én magam nem konyítok sokat
a művészetekhez, de a Reichsmarschall nagy energiát fektet
abba, hogy Európa-szerte rátaláljon a legkiválóbb darabokra.
Mindent, amit itt lát, hamarosan elszállítják.
– Hová? – kérdezte Estelle, igyekezve ártatlan kíváncsiságot
színlelni, nem mutatva, mennyire elszörnyedt.
– Amennyire én tudom, az egész gyűjteményt a
Führermuseumban fogják kiállítani, ami az egész birodalmat
szimbolizálja. Nem hivatalosan viszont azt is tudom, a
Reichsmarschall személyesen is érdeklődik néhány darab iránt.
Tudja, a szépség és az esztétika az egyik gyengéje – kacsintott az
ezredes Estelle-re. – Ha jól tudom, ön is műgyűjtő, igaz?
– Igen – bólintott a lány, de alig bírta kipréselni a választ.
– Akkor ön ezt nálam is jobban értékelheti.
Estelle lassan körbefordult, próbálta leplezni a fokozatosan
rátörő érzelmeket: haragot, gyűlöletet, tehetetlenséget és
elszörnyedést. Ez itt nem egy gyűjtemény, gondolta
határozottan, hanem megszentségtelenítés. A történelem és a
kultúra kirablása és felhalmozása volt ez az egész, és így, a
szobában állva Estelle el sem tudta képzelni, hogy lehetne
mindezt megmenteni az utókor számára. Eszébe jutott, hogy
Wylerék kérésére mennyi műtárgyat és festményt rejtett el a
szobai falfülkébe, mivel hallott róla, hogy a nácik elkoboznak
minden személyes tárgyat és értéket. Egészen eddig a pillanatig
azonban el sem tudta képzelni ennek a rombolásnak és
kizsákmányolásnak a mértékét.
– Meyer ezredes!
Estelle hirtelen felkapta a fejét, és újra a segédtisztet látta
maga előtt állni.
– A Reichsmarschall fogadja önt. De csak önt egyedül,
ezredes. A kisasszony addig idekint vár.
Az ezredes felmordult, majd öles léptekkel elindult az ajtó
felé, és határozott mozdulattal kitárta.
Estelle az ajtó mögött megpillantott egy hatalmas
baldachinos ágyat, amely úgy fel volt cicomázva, mintha Marie
Antoinette budoárjában állna. Az ágyon egy férfi feküdt
burgundivörös selyemköntösbe bugyolálva, melynek peremét
szőrme szegélyezte, vastag dereka körül öv feszült. A köntös
alól két fakó, kékes színű láb kandikált ki.
A segédtiszt ekkor Estelle felé fordította figyelmét.
– A Reichsmarschall ma nincs jó kedvében… nem óhajt
szórakoztatást. – A férfi erős akcentussal, de tökéletes nyelvtani
helyességgel beszélt franciául. – Nem óhajtja most látni önt, de
kíváncsi az ajándékra, amit hozott.
– Igen, persze, értem.
Estelle átnyújtotta neki a nyakéket.
A segédtiszt egyetlen szó nélkül elvette, majd bement Meyer
után a hálószobába. Az ajtót bezárta maga mögött.
Estelle egy darabig mozdulatlanul állt a szoba közepén, aztán
nagy nehezen megmozdult. Körbejárta a festményeket,
néhányat megdöntött, és megnézte, hátha lát valamit, ami
jelezné, honnan érkeztek. Volt köztük flamand, francia, olasz és
angol festmény, néhány darabról biztosra vette, hogy
reneszánsz korabeliek. Felbecsülhetetlen és pótolhatatlan
értékű művek. Nem volt kéznél semmi, amivel listát készíthetett
volna, de talán…
– Keres valamit? – Hesse visszajött, keskeny arcán szigorú
kifejezés ült, karján áttetsző citromsárga leplet tartott.
– Jaj, nem, dehogy! – suttogta Estelle. – Tudja, még soha
életemben nem láttam ennyi remekművet egy helyen. Olyan,
mint egy… hatalmas múzeum. És én imádom a múzeumokat.
– Azt el tudom képzelni. – A férfi arcán nyilvánvaló
ellenszenv tükröződött. – Tessék, ezt vegye fel – nyújtotta a
karján lógó sárga leplet Estelle felé.
– Hogy mondta?
 – Göring Reichsmarschallnak nagyon tetszett az ajándéka. És
szeretné kifejezni a köszönetét. Arra kéri, hogy amikor
legközelebb énekel, ezt viselje.
A férfi lenéző hangsúlya elárulta, hogy továbbra is ócska
cafkának tartja Estelle-t. A lány lépett egyet feléje, és elvette a
leplet. Áttetsző anyagú kreppruhát rejtett selyemmel bélelve,
kristályokkal kivarrva. Estelle fejében megszólalt egy
irracionális hang, hogy ezt most azonnal dobja vissza a
németnek. Ám a racionális énje azt kérdezte, vajon el tudná-e
adni, és ha igen, mennyiért.
– Arra is megkért, hogy ezt adjam oda önnek.
Hesse egy téglalap alakú képeslapot nyújtott át Estelle-nek.
A lány elvette és megnézte a lapot. Hosszú, oszlopos épületet
ábrázolt náci zászlóval. Megfordította.

A szépséges Estelle-nek, köszönettel: Hermann Göring

Estelle gyomra összeszorult.

– Arra kéri önt, hogy próbálja fel a ruhát – folytatta Hesse. –
Amíg ők az ezredessel a Birodalom ügyeiről értekeznek.
Estelle képtelen volt válaszolni, küzdött a késztetéssel, hogy
azonnal elfusson.
– Maga tényleg olyan buta, amilyennek kinéz – jegyezte meg
a segédtiszt németül.
– Nem értem, amit mondott – Estelle összeszedte magát, és
becsúsztatta a lapot a retiküljébe.
– A Reichsmarschall szeretne megbizonyosodni arról, hogy
tetszik magának a ruha, mielőtt távozik.
A segédtiszt egészen tagoltan beszélt, hangjában mélységes
megvetéssel, mintha Estelle nem lenne teljesen épelméjű.
 – Ez egy couture? – tudakolta a lány, igyekezve a lehető
legbugyutább kérdést kisajtolni magából.
Hesse elvigyorodott. Erre Estelle is mosolyogni kezdett, és
abban a pillanatban nagyon egyedül érezte magát, meg
kiszolgáltatottnak, ami ellen semmit nem tehetett. Egy
morfiumfüggő tábornoknak próbált tetszelegni, aki mindent
elpusztított, ami számára értékes. És minek? Egy lehetőség
kedvéért, hogy esetleg meghallhat valamit, amivel segíthet?
Uramisten, London talán már lángokban áll, és ő még mindig
nem hallott semmi fontosat – gondolta Estelle. Mégis mit művel
itt? Számít egyáltalán, ha megtud itt valamit?
– Úgy tudom, Lanvin – jegyezte meg a férfi gúnyosan. – Biztos
vagyok benne, hogy megfelel az ön… kiváló ízlésének.
Estelle felszegte az állát, és a lehető legnagyobb
felsőbbrendűséggel nézett le a férfira.
– Kérem, mutasson egy helyet, ahol átöltözhetek.
A segédtiszt undorodva ingatni kezdte a fejét. Hátrapillantott
a még mindig zárt ajtók felé, ahol Meyer és Göring
tanácskoztak, aztán elvigyorodott.
– Rendben, van önnek egy tökéletes helyem – azzal intett a
lány felé, hogy kövesse.
Átvezette Estelle-t a szalonon, végigkígyóztak a lopott
műtárgyak között, egészen a szoba túlsó végéig. Bal kéz felől
nyitva állt egy díszes dupla ajtó, mögötte egy fényűzően
berendezett étkezőszalon árnyai körvonalazódtak. Közvetlenül
előttük egy újabb ajtó állt, bár ezt részben falnak álcázták, mint
a versailles-i kastélyban a titkos ajtókat.
Talán öltöző lehet? – tűnődött Estelle, s eszébe jutott a César
Ritz által tervezett sok-sok ügyesen elrejtett gardróbszoba és
tárolóhelyiség. Vagy cselédbejáró lenne? Talán egy ajtó, melyen
át a vendégek titokban érkezhetnek és távozhatnak a
legnagyobb diszkréció mellett? Hesse kinyitott egy zárat a
lambériázott falburkolaton, majd belépett egy vaskos, nehéz
ajtón. Fölkapcsolta a villanyt.
– Azt hiszem, itt megfelelő lehet.
Kifejezetten élvezte a helyzetet. Estelle ráhagyta. Nem
érdekelte, mit gondol róla ez az ember. Nézze le nyugodtan.
– Egy takarítószekrény? Kikérem magamnak!
– A Reichsmarschalltól semmit nem kérhet ki az ember,
kisasszony – jegyezte meg a segédtiszt. – Csak szóljon, ha
másban is segíthetek – tette hozzá Hesse félreérthetetlenül
gúnyos mosollyal, majd rázárta a lányra az ajtót.
Estelle körbepásztázta a helyet, amit csupán egyetlen
villanykörte világított meg a feje fölött. Valóban egy
takarítószekrényben állt. Egy szellős, valamennyire poros
takarítóhelyiségben, és semmi kétsége nem volt afelől, hogy
miért pont ide került: hogy megszégyenítsék. Az ajtó belsején
talált egy kis reteszt, amit azonnal bezárt. Így legalább Hesse
már nem tudja jobban megszégyeníteni. Estelle ismerte a
fajtáját. Az a fajta ember volt, aki attól érzi magát nyeregben, ha
másokat lealacsonyíthat.
A szekrénykét valamelyest felújíthatták, mert frissen festett
fa illata töltötte be a helyiséget, és fűrészport érzett a lába alatt.
A fal mellett jobb kéz felől egy keskeny polcon fémdobozok
sorakoztak. Bútorviasz, fedezte föl Estelle egy halom rongy
mellett. A retiküljét lerakta melléjük a polcra.
Bal kéz felől a hátsó sarokban három különböző méretű
seprű állt összekötözve, alattuk poros szerszámosláda. Felül
kusza drótok fonata látszott. Estelle úgy ítélte meg, hogy a
vezetékek újak lehetnek, mivel fényes, sima szegecsekkel voltak
rögzítve. A vezetékek a falra futottak fel, majd átszelték a
mennyezetet, és eltűntek az átellenes sarokban, a
villanykörtéhez közel. Estelle a homlokát ráncolta. Vajon mi célt
szolgálhat egy szinte teljesen üres tárolóhelyiség az elnöki
lakosztályban, ahol csupán néhány seprűt és tisztítószert
tárolnak? Azon kívül, hogy megszégyenítsék a kurtizánokat…
Estelle megfordult, és kicsúszott a kezéből a sárga ruha, ami
a földre esett, mielőtt még elkaphatta volna. A lábánál landolt,
és felkavarta a port, ahogy földet ért. A por feljebb szállt, és
beszippantotta egy lágy fuvallat, majd a hátsó fal alatt távozott.
Estelle lerúgta a cipőjét a lábáról, és három lépéssel elérte a
helyiség hátsó falát. Itt is érezte, hogy a lábát csiklandozza a
huzat, és azonnal rájött, hogy ez mit jelent. A hátsó fal
valójában nem fal volt, hanem egy ajtó. Ha Estelle nem épp
akkor fejezte volna be a saját lakásának renoválását, soha nem
jön rá erre. Milyen ironikus!
Finoman végighúzta az ujjait a fal mentén. Alig néhány
másodpercébe telt, mire rátalált egy kis reteszre, és egy újabb
másodpercbe, amíg kinyitotta. A kamra ajtaja némán tárult fel,
a zsanérokat ezek szerint jól megolajozták. Odabent szűk
falépcső látszott, ami sötétségbe burkolózott.
Estelle tudta, hogy csupán néhány perce maradt, amíg a
német segédtiszt gyanakodni kezd, mi tart ennyi ideig. Azt a
néhány percet azonban kihasználja. Anélkül, hogy
végiggondolta volna, mit tesz, elindult a lépcsőn lefelé. Arra
tippelt, hogy még több lopott műtárgyat talál, miközben kezével
az egyenetlenül vakolt falba kapaszkodott. Vagy talán Párizs
legértékesebb kincseinek rejtekhelye lehet.
Esetleg egy kínzókamra, ahol azokat az örömlányokat tartják
fogva, akik túlságosan kíváncsiak.
A levegő picit hűvösebb lett, ahogy a lépcső aljára ért. Arra
tippelt, hogy valahol a Ritz pinceszintjén lehet. Idelent a fentről
érkező fény már alig tört magának utat. A frissen vágott fa illata
ugyanolyan erősen érződött, ahogy odafent, itt azonban fémes
gépolaj szagával keveredett. Valaki nemrég dolgozhatott
idelenn, habár Estelle semmit nem látott maga előtt. Fölemelte a
kezét a feje fölé, és nem meglepő módon ugyanazt a vezetéket
tapogatta ki, mint amit a fenti kamrában látott. A németek
mindig pontosak és kiszámíthatóak, gondolta.
Ujjaival erősen a zsinórba kapaszkodott, finoman meghúzta,
és a helyiséget éles fény árasztotta el.
A lenti hely jóval tágasabb volt a fentinél, inkább a lakása
hálószobájának mérete. Frissen vágott faanyagból készült
vaskos pad szegélyezte a szoba egyik felét. A pad túlsó végén
írógépszerű gépezet állt. Mellette üres helyet hagytak, és csupán
egy rakás huzal és vezeték állt ott felorsózva. Estelle-hez
legközelebb papírszalagnak tűnő kötegek sorakoztak szép
rendben, meg papírkupacok, tollakkal teli dobozok és
tintapatronok. Azon túl egy kisebb tartályban olajmaradvány
csillogott egy szerszámosláda mellett. A pad alá négy faszéket
toltak be, bizonyára arra vártak, hogy valaki használja őket.
Estelle most fogta csak föl, hogy ez nem egy műkincsekkel
teli rejtekhely, hanem egyfajta kommunikációs állomás lehet.
Az ismerősen kusza vezetékek, melyek a takarítóhelyiségben
végigfutottak a plafonon, idáig vezettek, és valahol a pad alatt
értek véget. Estelle soha nem látott még telexgépet, de arra
tippelt, hogy ez az írógépszerű alkalmatosság pontosan ez lehet.
Arra várt, hogy megérkezzen hozzá az a bonyolult rejtjelező,
amiről Meyer beszélt, habár semmit nem látott a padon, ami a
gép külső megjelenésére utalt volna.
Az ajtó mellett jobb kéz felől ekkor egy kisebb szekrényt
pillantott meg. Előrelépett, és megrántotta a legfelső fiók
fogantyúját. Zárva volt. Akárcsak az összes többi fiók. Estelle
tisztában volt vele, hogy nincs ideje kinyitni a fiókokat.
Ehelyett újra alaposan szemügyre vette a szobát, és
igyekezett megjegyezni mindent, amit benne látott, majd
leoltotta a villanyt. Halkan, lábujjhegyen osont felfelé a lépcsőn,
amikor hallotta, hogy valaki dörömböl az ajtón odafent.
– Mindent megfelelőnek talált, Mademoiselle? – hallatszott a
segédtiszt fojtott hangja az ajtó mögül.
Estelle bezárta a titkos ajtót, de rémülten kapta fel a fejét,
olyan hangosan kattant a retesz.
– Mademoiselle?
Estelle szándékosan levert a polcról két fémdobozt, melyek
hangos robajjal a földre zuhantak.
– Egyáltalán nem vagyok megelégedve ezzel a hellyel –
kiáltott ki, miközben lerántotta magáról a ruháját. Félredobta,
és kezébe kapta a földön heverő sárga szaténruhát. Sietve
átbújtatta a fején. – Borzasztó kosz van itt.
A német elnevette magát az ajtó túloldalán.
A sárga ruha méretben passzolt, tökéletesen testre szabott
fazon volt, és Estelle azt is tudta, hogy gyönyörűen illik a bőre
színéhez. Mégis gyűlölte.
Megzörrent az ajtó.
– Mademoiselle?
 Estelle kezébe kapta a saját ruháját, és becsúsztatta a lábát a
cipőbe. Elvette a polcról a retiküljét, majd elhúzta a reteszt, és
kitárta az ajtót.
– Borzalmas ez a hely – panaszkodott tovább. – Még tükör
sincs benne.
Hesse csak gúnyosan nevetett.
– A szajháknak nincs szükségük tükörre.
– Én nem vagyok szajha – Estelle próbált felháborodottnak
tűnni.
– Maguk mind szajhák – sziszegte a férfi németül. – Ez az
egész város tele van öntudatos, gyenge nőkkel.
Estelle keresztbe fonta a karját.
– Meyer ezredes már végzett? – kérdezte követelő hangon.
– Hamarosan végez.
– Akkor kérem, mondja meg neki, hogy a bárban várom –
Estelle a lehető legtöbb arroganciát csempészte a hangjába.
Muszáj eltűnnie innen. Kimenni ebből a lakosztályból.
Valamilyen logikus sorrendbe kell rendeznie a fejében kavargó
sok-sok információt, egy világos listát kell készítenie, amit aztán
továbbküldhet Londonba.
Feltéve, hogy London még létezik.
– Mondja meg a Reichsmarschallnak, hogy az ajándékától
elállt a szavam – tette hozzá Estelle.
A segédtiszt fanyar képet vágott.
– Természetesen.
– És azt is mondja meg, hogy reményeim szerint egy napon
majd visszafizetem mindazt, amit értem tett.

Estelle-t végül nem Meyer ezredes kísérte vissza a lakásához.

Csupán egy bocsánatkérő üzenetet küldött egy ajándékcsomag
kíséretében a konyháról, meg egy sofőrrel ellátott autót,
amellyel hazafuvarozták. A hazaút alatt szinte elviselhetetlen
érzése támadt, ahogy a hatalmas, fekete autó végiggördült az
egykor vibráló város romjain. A városnegyedek most nem
voltak tömve esti mulatozókkal, a sugárutak és a sétányok
üresen és némán álltak, kietlen, élettelen terek mindenütt. Az
egykor meleg, hívogató fényekkel teli ablakokat lezárták és
bezsaluzták, ami még inkább hangsúlyozta a város
elhagyatottságát.
Ilyen lehet, amikor az embert élve eltemetik, tűnődött Estelle,
ahogy az autó átsuhant a fojtogatóan sötét városon.
A Citroën még meg sem állt teljesen, amikor Estelle kipattant,
és hatalmas megkönnyebbüléssel lépett be a lakóházba,
egyúttal iszonyatos kimerültség vett erőt rajta. A Birodalom
hálójában töltött minden pillanat kiölt valamit a lelkéből. A
lépcsőhöz érve megkapaszkodott a korlátban, melynek csak a
körvonalait látta a félhomályban, majd sietve elindult felfelé a
lakáshoz. Az ajtóhoz ért, kitapogatta a zárat, majd halkan
bezárta maga mögött, mintha csak egy fából készült akadály
lenne, ami elszigeteli minden kinti szörnyűségtől. Egy lépést tett
csupán az elsötétített lakásban, amikor hirtelen megtorpant, és
borsódzni kezdett a háta. Valami nem volt rendben…
Hirtelen egy kéz takarta el a száját.
– Ne sikolts, Allard – szólalt meg mögötte egy zord hang. – Én
vagyok az.
– Jerome.
Estelle hátrafordult, mire a száját eltakaró kéz szorítása
enyhült. A derekán is érezte a férfi meleg, határozott kezét. Egy
pillanatra őrült késztetést érzett, hogy egyszerűen nekidőljön
ennek az erős testnek, behunyja a szemét, és úgy tegyen,
mintha egy másik világban lennének. Márpedig ez valóban
őrültségnek tűnt, mert ezt a rémálmot semmiféle színleléssel
nem lehetett eltüntetni. Estelle távolabb húzódott, és mély
levegőt vett, próbálva csillapítani hevesen dobogó szívverését.
– Merde. – Teljesen szembefordult a sötétben előtte álló
férfival, akinek még az arcvonásait sem tudta tisztán kivenni. –
Hogy jutottál be?
– Eldugtál egy tartalék kulcsot az ajtó fölött. Még szerencse,
hogy én találtam meg – Jerome hangja vádló volt, és jogosan az.
– Most már nem lesz ott a kulcs.
– Helyes.
– Mióta vagy itt?
– Elég régóta ahhoz, hogy végignézzem a naplementét, amíg
vártalak.
– És jól vagy? Csak nem történt valami baj? – kérdezte Estelle,
még mindig suttogva.
– Nem. Jól vagyok.
Estelle egyik kezével végigsimított a haján.
– A frászt hoztad rám.
– Ne haragudj – kért bocsánatot, bár a hangjában nyoma sem
volt sajnálatnak.
– Fölfogtad, hogy mit tennének veled, ha itt találnának éjnek
évadján? – Estelle gyomra felfordult a gondolattól, hogy Jerome-
ot esetleg lelőhetik vagy felakaszthatják a nyílt utcán.
– Pontosan tudom, mit tennének. – Jerome hangja keményen
csengett. – Elégszer láttam. Bár ahogy elnézem, téged azért nem
visel meg annyira ez az igazságtalanság.
 – Ezt hogy érted?
– Az ablakból figyeltem, ahogy pár perce kiszállsz egy
kocsiból. Nem gondoltam volna, hogy személyes náci sofőröd
van.
– A Ritzben voltam – válaszolta Estelle kissé védekező
hangon. – Elfogadtam, amikor felajánlották, hogy hazahoznak,
mert a másik lehetőség veszélyesnek tűnt.
– Ott is tölthetted volna az éjszakát. Biztosra veszem, hogy
tárt karokkal fogadtak volna.
Estelle homloka ráncba szaladt a férfi kemény hangja
hallatán. Ellépett tőle egy lépést, és finoman tapogatózva
átment az íróasztalához. Ráejtette az ajándékcsomagot, a
táskáját és a bundáját pedig a kanapén hagyta, majd elindult az
ablak felé, hogy ellenőrizze, szorosan be vannak-e húzva a
függönyök.
Azután visszament az asztalhoz, és meggyújtotta a sarokban
álló éjjeli lámpát.
– Hová lettél, Jerome? – kérdezte hirtelen.
A tábori orvos nem mozdult a helyéről, teljesen
mozdulatlanul állt. Valamivel vékonyabbnak tűnt, mint amikor
utoljára találkoztak, az arca beesett. Karamellszínű szemében
most nem volt kedvesség, ahogy Estelle-re nézett.
– Azért jöttem, mert Vivienne azt mondta, hogy egy ideje
nem beszéltetek. Aggódott, hogy valami baj történt.
– Eddig nem volt semmilyen fontos jelentenivalóm –
válaszolta Estelle. – De ma este…
– Nem rossz ez a lakás – szakította félbe Jerome.
– Tessék?
– Olyan sokan elveszítik mindenüket, te meg itt érintetlen
bőségben és gazdagságban élsz.
– Egész életemben egyedül éltem itt. Eltekintve azoktól a
folyamatosan váltakozó bébiszitterektől, nevelőnőktől és házi
tanítóktól, akikre a szüleim rábízták a gyerekük nevelését. –
Hirtelen elhallgatott, és azonnal megbánta a szavait. Úgy
beszélt, mint a legtöbb elkényeztetett, gazdag örökösnő, pedig
megesküdött, hogy sohasem lesz olyan. Jerome-nak igaza volt.
Szerencsésnek érezheti magát, amiért ilyen gazdagságban élhet.
– Sajnálom. Nem úgy értettem.
Jerome végre megmozdult, és elindult a kanapé egyik végén
álló asztalka felé. Kezébe vette a Signal folyóirat egyik
példányát, aztán gondosan tanulmányozni kezdte.
– Úgy látom, megújítottad az előfizetést – jegyezte meg
hűvösen, rá se pillantva a lányra. Ledobta a kezéből a magazint,
majd fölemelte a bekeretezett fekete-fehér fotót, amely még az
előző háborúból ábrázolt egy német tisztet. – Egy rokonod?
Estelle érezte, hogy megfeszül az álla. Csak nem gondolja
róla, hogy…
– Nem számít – szólalt meg Jerome, mielőtt még
válaszolhatott volna. Óvatlan mozdulattal rakta vissza a fotót az
asztalkára, és csak nézte, ahogy arccal lefelé felborul. Nem
igazította meg, továbblépett a kandalló elé, és szemügyre vette a
fölötte lógó festményt. – Ez a festmény nem árulást akar
ábrázolni?
Estelle-t meglepte a kérdés, egy pillanatig csak pislogott, majd
odalépett Jerome mellé, a szóban forgó festményt
tanulmányozva. A kép gyönyörű lányt ábrázolt bronzvörös
hajfürtökkel, széttárt karokkal, a keble kilátszott a kobaltkék
tunika alól, az arcán sajnálkozó belenyugvás. Egy katona fogta
le hátulról, míg egy másik szemben állt vele, készen állva, hogy
tőrt döfjön a mellkasába. A festmény sarkában egy idősebb nő
nyúlt kétségbeesetten a lány felé, hogy megakadályozza az
elkerülhetetlent.
– Nem egészen, jobban mondva csak egyesek szerint. Az a
kép címe, hogy Polüxené feláldozása, a festője Charles Le Brun –
magyarázta Jerome-nak. – A lányt Akhilleusz halála miatt
áldozták fel. Le Brun, a festő XIV. Lajos hivatalos udvari festője
volt. És gyanítom, hogy az anyám csakis ezért vette meg, és
akasztotta fel ide…
– Nyilvánvalóan mindenki maga dönti el, hogyan éli túl ezt a
háborút, Allard – szólalt meg halkan a férfi, újra a szavába
vágva. – Azon gondolkoztam, hogy mindennek ellenére te mégis
velünk vagy.
– Micsoda?
Jerome továbbra sem nézett rá.
– Legalább annyit ígérj meg, hogy nem fogod elárulni
Vivienne-t.
Estelle hátrahőkölt.
– Uramisten! Te azt hiszed, közéjük álltam?
– Nem így van?
– Dehogy! – A szó érdes suttogásként érkezett. – Nem hiheted
ezt rólam.
– Mégis mit kellene gondolnom azok után, amit ebben a
lakásban látok? Nem dolgozhatsz mindkét oldalnak, miközben
elvárod, hogy nyerjél, Allard.
Estelle értetlenül rámeredt, miközben egyre inkább indulat
fogta el.
– Hadd mutassak neked valamit – azzal sarkon fordult, és
elviharzott a hálószoba felé, meg sem várva Jerome-ot.
A hálószobába érve újra ellenőrizte az ablakokat, hogy a
függönyök ebben a szobában is el vannak húzva, és csak azután
gyújtott lámpát.
Jerome megjelent az ajtóban.
– Gyere be! – szólalt meg utasító hangon. – És mondd el, mit
látsz.
Jerome rámeredt, aztán engedelmeskedett. Körbejárta a
szobát, bedugta a fejét a gardróbhelyiségbe, majd megállt a
nagy ruhásszekrény előtt.
– Egy nőt látok, sokkal több ruhával, mint amennyire
szüksége lehet.
– Ez igaz – válaszolta Estelle, és a beismerés hallatán Jerome
kissé meghökkent.
Lassan megfordult, és újra végigpásztázta a szobát.
– És mit szeretnél nekem itt megmutatni, Allard? – Jerome
hangja most már türelmetlenül csengett.
Estelle keresztbe fonta a karját a mellkasán.
– Semmit.
– Ez meg mit jelent?
– Pontosan azt. A semmit.
Jerome a magasba emelte mindkét kezét értetlensége jeléül.
– Most elmondom, mit nem látsz. A gardróbszoba hátsó falán
egy álfal mögött rejtett helyiség van, ahol jelenleg Rachel
családjának teljes műtárgygyűjteményét tárolom – magyarázta
Estelle megemelt hangon. – Ezt a viszonylag egyszerű átalakítást
megfelelően eltakarja az a sok ruha, amire soha életemben nem
lesz szükségem.
Jerome összevonta a szemöldökét, de nem szólt.
 – Rachel apja, Serge Wyler lelkes gyűjtője az impreszszionista
és expresszionista művészeknek. Tartott attól, hogy a nácik
elkobozzák az egész gyűjteményt, ezért megkért, hogy rejtsem
el. Ő segített felhúzni ide ezt az álfalat – tette hozzá Estelle.
– Én nem…
– Még nem fejeztem be! – vágott közbe a lány.
Jerome elhallgatott.
– Serge ezt is segített ideépíteni – azzal odalépett a
szekrényhez, és szélesre tárta az ajtaját. Behajolt, és kioldott a
felső sarokban egy titkos reteszt, majd eltolta a szekrény hátsó
falát. – Gyerekkoromban ebben a kis szobában lakott az épp
aktuális bébiszitter vagy nevelőnő. Egyszerűen elé építettük ezt
a szekrényt, és így alakítottuk át rejtekhelynek.
Jerome átkémlelt a szekrény mögötti térbe, amelynek
belsejében egy keskeny ágy és asztalka állt. A kis szobát
megvilágította a hálóból érkező fény.
– Soha életemben nem láttam ehhez hasonlót – dörmögte
Jerome.
– Egy amerikai özvegy a Ritz királyi lakosztályában lakott,
mielőtt a Luftwaffe beköltözött oda, és Göring kisajátította
magának. Laura Mae-nek hívták az asszonyt, és miután a
németek megérkeztek, a bundáit és az értékesebb holmijait
azonnal elkobozták volna. Laura elrejtette őket a Ritz egyik
beépített szekrényébe, aztán elé tolt egy hatalmas antik
szekrényt, hogy elrejtse az ajtaját. Onnan kaptam az ötletet.
– Ezt honnan tudod? – kérdezte Jerome, fejét mélyen a
szekrénybe dugva. – Hogy mit tett az a nő?
– Ő maga mesélte el.
– És mi történt vele? Mármint az amerikai özveggyel?
 – Minden más vagyontárgyát eladta a náciknak, a legdrágább
ékszerei Göring kezébe kerültek, sőt néhány holmi állítólag még
Hitlerhez is eljutott, aztán egyszerűen elhagyta Párizst. Nem
tudom, hová ment. Habár feltételezem, hogy a bundák azóta is
a rejtett ajtó mögött vannak a Ritzben.
Jerome most Estelle felé fordult.
– Ez a szoba mire való? – kérdezte, és a hangjában immár
enyhe szégyenkezés csengett.
– Tudtad, hogy Serge orvos?
Jerome lassan bólintott.
– Azt hiszem, Rachel egyszer említette.
– Nos, elveszítette a praxisát – magyarázta Estelle. – Kizárólag
zsidó pácienseket kezelhet a saját otthonukban vagy magánál.
Persze csak addig, amíg a betegeket a kijárási tilalom órája előtt
keresi fel.
Jerome erre nem szólt semmit.
– Ez a szoba arra az esetre való, ha netán szüksége lenne rá.
Ha a pácienseknek szükségük lenne rá. A nácik egy zsidó
orvosnál gyaníthatják, hogy zsidó pácienseket rejteget, de egy
párizsi társasági nő lakását, aki a folyosó túloldalán lakik, nem
fogják átkutatni. Habár az ember soha nem lehet elég óvatos.
Éppen ezért fizetek elő továbbra is a Signalra, ezért tartok egy
német katonáról fotót a lakásban, amit még tíz évvel ezelőtt
vágtam ki egy német nyelvkönyvből, és ezért lebzselek folyton a
Ritzben. De nem tartozom közéjük, mert soha nem árulnám el
Vivienne-t, és soha nem árulnálak el téged sem.
Estelle egészen kifulladt, mire a mondandója végére ért.
Jerome a csizmájára meredt.
– Nagyon sajnálom, Allard.
 Estelle visszabújt a szekrénybe, behúzta a rejtett ajtót, és bár
kezdett csillapodni az indulata, végtelen kimerültséget érzett.
– Én is.
– Egyszer majd meg tudsz bocsátani?
– Igen. Nem te vagy az ellenségem, Jerome.
Estelle leroskadt az ágy szélére.
Egy hosszú percig egyikük sem szólalt meg.
– Meyertől ma este megtudtam, hogy a Luftwaffe lerombolta
a brit légierőt – törte meg végül a csöndet. – Állítólag London
ellenállás nélkül napokon belül a kezükre kerül.
– Meyer csupa baromságot beszél.
– Ezt honnan veszed?
Jerome nem nézett rá.
– Az összes náci csupa baromságot beszél.
– Beszélnem kell Vivienne-nel. Méghozzá mielőbb. Meg
akarom kérdezni őt erről. Mármint Londonról. És találtam a
Ritz pincéjében egy rádió adó-vevőt. Azt hiszem, valamilyen
titkosító berendezést próbálnak összerakni Göringnek. Talán
fontos lehet.
Jerome újra a lányra pillantott.
– Meglátom, mit tehetek.
– Köszönöm.
Estelle kisimította citromsárga szoknyáját, és amikor
felnézett, Jerome különös tekintettel méregette.
– Van valami a fogaim között? – kérdezte Estelle. – Vagy
akarsz még megvádolni valamivel?
Jerome először lendületből akart válaszolni.
– Nem. – Zsebre dugta a kezét. – Csak valahogy még soha…
mármint úgy értem… valahogy másképp nézel ki – fejezte be a
mondatot sután.
– Másképp?
– Nem úgy értem… – Jerome hirtelen elhallgatott. – Nagyon
csinos vagy ma, Allard.
Estelle végignézett drága couture ruháján. Nem bírta rávenni
magát, hogy értékelje a bókot. Ha Jerome nem állt volna a szoba
közepén, már rég lerángatta volna magáról ezt a ruhát.
– Tudsz róla, hogy a Ritzben egy egész lakosztályt
telepakoltak lopott műkincsekkel? Rajzokkal, festményekkel és
szobrokkal – hadarta sietve. – Ma este láttam.
Jerome hangosan kifújta a levegőt.
– Már ne is haragudj, Allard, de azok csak tárgyak. Sokkal
nagyobb problémáink vannak, mint néhány lopott műkincs.
– Persze, tudom, de ahogy végignéztem azokon a
műkincseken a lakosztályban, akaratlanul is felrémlett bennem,
vajon mennyi tragédia fűződik hozzájuk. És milyen áron
jutottak hozzá egy-egy ellopott darabhoz. Amit abban a
szobában láttam, az nem volt más, mint sok-sok egymásra
halmozott összetört élet. És az a sok élet arra vár, hogy valami
távoli helyre elszállítsák őket, ahonnan soha nem térhetnek
vissza. – Estelle az ágytámlának hajtotta a fejét. – Elgondolni is
rossz, mennyit veszít ezzel nemcsak egy család, hanem egy
ország is. Amelyek a múltjukat jelentik.
Jerome a lány mellé lépett, és ahogy óvatosan leült az ágy
szélére, a matrac kissé besüppedt a súlya alatt.
– Tudom, hogy nem vagyok a szövetségesek tábornoka, aki
csapatokkal, tankokkal és fegyverekkel rendelkezik – suttogta
Estelle. – Már a mentőautóm sincs meg. – Két karját szorosan
maga köré fonta. – Én csupán egy egyedülálló nő vagyok szép
ruhákkal és jó családi háttérrel, ami megnyit előttem minden
ajtót, amit csak akarok. Meg persze van egy gondosan felépített
hírnevem, miszerint bárkivel hajlandó vagyok végigtáncolni és
végiginni ezt a háborút. Az én kezemben ilyen fegyverek
vannak.
– Ezek fantasztikus fegyverek. Hidd el, még engem is
bolonddá tettél, pedig engem nehéz becsapni.
– Igazán? Számomra nem tűnnek jó fegyvereknek. Elviselem
a tiszteket, akik estéről estére megtöltik a kabarékat és
hoteleket, kacarászom a vicceiken, mindig szépen megigazítom
a rúzsomat, és igyekszem elkerülni, hogy hozzám érjenek.
Amikor arra kérnek, énekelek, és megjátszom a buta szőkét,
miközben ők németül beszélnek egymáshoz. Aztán pedig várok.
És reménykedem. Azokra a pillanatokra várok, amikor a merő
arrogancia megoldja a nyelveket, és elszólják magukat.
Miközben végig tisztában vagyok azzal, hogy az a néhány
információmorzsa, amit összeszedegetek, talán végül semmire
sem elég, mert nem számít.
– Minden számít. Minden. Soha nem lehet tudni, hogy egy
kisebb morzsa milyen lavinát indít el.
– Egy-egy morzsa itt már nem lesz elég, Jerome. Többet kell
tennem.
– Mégis mennyivel többet?
Estelle meglepetten fordult Jerome felé, olyan komoly
hangon szólt hozzá.
– Ezt hogy érted?
Jerome nem vette le róla a szemét.
– Mennyit lennél hajlandó kockáztatni?
– Bármennyit. Mondd, hogy mit kell tennem.
 Jerome fejével a szekrény felé biccentett.
– Vannak olyan helyzetek… amikor időnként el kellene
rejteni pár embert. De veszélyes lehet. Jóval veszélyesebb, mint
egy orvos betegét rejtegetni.
– Ugye emlékszel, hol ismertük meg egymást?
Jerome fölemelte a kezét, mintha meg akarná vele fogni
Estelle-t, de aztán a combjára ejtette.
– Igen, emlékszem. De ez itt most más, mint mentőautóval
végigszáguldani a csatatéren, Allard. Szeretném tudni, hogy
érted. Szeretném tudni, hogy végiggondolod a válaszodat,
mielőtt döntést hozol.
Estelle alaposan megfontolta a választ.
– Amikor Rachel és én fiatalok voltunk, Serge gyakran
szervezett szalonokat az otthonában. Művészeket, írókat és
értelmiségieket hívott meg, hogy vitázzanak vagy eszmét
cseréljenek, esetleg előadást tartsanak. Nem létezett tabutéma,
senkinek sem cenzúrázták a véleményét. Alig lehettünk
tizenegy-tizenkét főnél többen, amikor elkezdtünk járni ezekre
a szalonokra, és egészen addig folytattuk, amíg be nem álltunk a
szolgálathoz. Serge mindig azt hajtogatta, nem az a lényeg, hogy
megtudd, hogyan gondolkoznak mások, hanem az, hogy
megtanulj saját magad gondolkozni. És ha ezt megtanulod, meg
fogod ismerni önmagadat is.
– Bölcs embernek tűnik.
– Igen, az. – Estelle tanulmányozni kezdte Jerome ujjait,
ahogyan a combján szétterültek. Erős keze volt, kicsit kérges, de
amikor a betegekhez ért, a legfinomabb érintésre volt képes
vele. Olyan férfi keze volt, aki pontosan tudta, mit kell tennie, és
soha nem remegett meg. – Ebben a városban – folytatta Estelle –
olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik mindig elfordítják a
fejüket, hogy ne lássák, mi történik körülöttük. Az ilyen estéken
még több ember vesz körül, akiket látszólag semmi sem érdekel
mindaddig, amíg senki nem okoz nekik kellemetlenséget, vagy
ami még rosszabb, ha a saját hasznukra tudják fordítani a
dolgokat. Én azonban viszolygok ezektől az emberektől. Úgy
érzem magamat, mintha piszkos lennék tőlük.
– Estelle…
– Arra kérsz, hogy gondoljam végig a válaszomat? –
szakította félbe a lány. – Hát akkor íme: Ha nem tudok harcolni,
ha nem tehetek meg mindent, ami csak tőlem telik, akkor
cinkos leszek minden szörnyűségben, ami itt történik és
történni fog. Ezt testem minden porcikájában érzem.
– Akkor viszont ezt is tudnod kell, Allard – szólalt meg
Jerome, és minden figyelmeztetés nélkül előrehajolt, majd
ajkával végigsúrolta a lány arcát. – Tudd, hogy nem vagy
egyedül a harcban.
Estelle hagyta, hogy a férfi melegsége átjárja hideg és
elgyötört testét.
– Igyekszem emlékezni erre – suttogta.
 7. FEJEZET

Sophie

1942. JÚLIUS 16.

ANGLIA, BLETCHLEY PARK

Sophie az asztalon fekvő munkára meredt, és próbálta felidézni,

hogy most éppen miért harcol.
A dokumentum német nyelven íródott, egyike volt annak a
sok száz kódolt üzenetnek, amelyet a mai napon le kellett
fordítania. Egyike annak a sok száznak, amelyet lefordított,
majd továbbadott. Egyike annak a sok száznak, amelyik talán
már túl későn ér célba, hogy bármit is változtasson a fronton
harcoló szövetséges erők helyzetén. Olyan férfiakén, mint Piotr,
aki küzdött, és a vérét adta azért, amit és akit szeretett.
A Piotr halála utáni gyászt Sophie-ban zsibbasztó félelem
kísérte, ami így, visszagondolva talán jobb is volt. Mert a
félelem vitte tovább, az tartotta benne a lelket, hogy ne
zuhanjon bele a gyász mélységes szakadékába. A szakadatlan és
szűnni nem akaró félelem hajtotta, és segített neki elmenekülni
a Wehrmacht elől, amely tankokkal és csapatokkal vonult be
Lengyelországba, és a Luftwaffe elől, amely bombákkal töltötte
meg az eget.
Mire Sophie visszajutott Varsóba, a város lángokban állt,
egész kerületek váltak a földdel egyenlővé. A követségről
mindenki elmenekült, Sophie pedig nem kereste az ismerős
arcokat. A lakása északi falát is találat érte, bár a déli oldal
részben érintetlen maradt. Sophie megtalálta a télikabátját, a
kis fadobozt, ahová a pénzét az ágya mellett a padló alá rejtette,
meg egy Millbrookról készült fotót, amelyik túlélte a találatot
törött keretében. Végül Lengyelországból is elmenekült.
Tizenhárom hónapig tartott, míg hazaért Angliába.
Tizenhárom hónapon át minden egyes reggel azzal ébredt, hogy
talán nem fogja túlélni az aznapot. És azon tűnődött, vajon lesz-
e elég lelkiereje túljutni a félelmen, ami azzal fenyegette, hogy
megbénítja a testét. Hogy a gyász nem enged a szorításából.
Miután végre angol földre lépett, egyenesen Londonba tartott,
érzelmileg és fizikailag teljesen kimerülve.
Ott azzal szembesült, hogy túl későn ért oda. A Luftwaffe
elvitte a családját.
Abban a pillanatban, amikor megállt a hatalmas kráter és
romhalmaz előtt, amely egykor a családja londoni otthonát
jelentette, a Lengyelországból magával hurcolt gyász érzése
szétrobbant. A temérdek szomorúság egyszerre szilánkokra
tört, a lelkében csupán egy kiüresedett tér maradt.
Az ezt követő hetekben és hónapokban azonban az üres tér
kezdett újra megtelni élettel. A vákuum helyére izzó gyűlölet és
harag lépett. A fájdalom és az indulat dörömbölt, hogy utat
törjön magának. De legfőképp az égető tehetetlenség érzése lett
úrrá rajta, folyton benne lüktetett, és nem hagyta nyugodni.
Könyörtelenül marcangolta a késztetés, hogy tennie kell
valamit, bármit, hogy harcolnia kell azokkal szemben, akik
mindenét elvették.
 A Bletchley Park lett az a hely, amely enyhülést hozott ebben
az őrült tehetetlenségben. Sophie itt abban a tudatban
dolgozott, hogy legalább tesz valamit a háború ellen, és nem
bénultan várja, hogy csillapodjék ez az elképesztő indulat. A
munka legalább kordában tartotta, noha tartott tőle, hogy az
általa dekódolt és lefordított üzenetek gyakran túl későn érnek
oda, hogy megmentsék a frontokon harcoló katonák életét.
Sophie-nak fogalma sem volt, mennyi ideig képes még ezt az
őrületet…
– Sophie Kowalski?
Sophie az ajtó felé fordította a fejét. Az ajtóban magas,
gondosan nyírt szakállú, sovány férfi állt, kezében egy köteg
papírt tartott.
Sophie felpattant.
– Igen!
A férfi szeme összeszűkült, és tetőtől talpig végigmérte a
lányt.
– Maga Sophie Kowalski?
Sophie a nyelvébe harapott, hogy elfojtson egy megjegyzést.
– Igen – ismételte meg.
– Kérem, jöjjön velem.
A mondat inkább parancsként hangzott, mint kérésként.
Sophie elindult a férfi után, ügyet sem vetve a többiekre, akik
őt bámulták. Homlokát ráncolva követte a férfit, aki kivezette a
nyári virágos kert belsejébe. Itt mindenkitől távol voltak, nem
hallhatta senki a beszélgetésüket.
A férfi megállt a sóderrel felszórt kerti úton egy bokor
mellett, amelyre igencsak ráfért volna egy alapos metszés.
– Úgy hallottam, maga jól beszél nyelveket – tért a tárgyra
azonnal tökéletes franciasággal.
– Elboldogulok – válaszolta franciául Sophie. – Ha nem
beszélnék jól nyelveket, nem dolgozhatnék itt.
– A franciát párizsi akcentussal beszéli.
– Két évig éltem Párizsban.
– Hm.
A férfi végigsimított a szakállán, majd tovább vizslatta a
lányt szúrós szemével. Nem tűnt fenyegetőnek, mégis volt
benne valami, ami Sophie-ban rossz érzést keltett.
– És még hol élt? – váltott tiszta hoch deutsch németre a férfi.
– Egy évig éltem Genfben és három évig Varsóban –
válaszolta Sophie németül.
– Berlinben nem élt?
– Nem.
– Pedig úgy beszél, mintha onnan származna.
– Mert a némettanárom berlini volt. Emellett szigorú és
következetes, meg persze félelmetes is, ahogy tanított.
– Aha, értem. Tehát nem német?
– Tessék?
– Van bármilyen köze a náci párthoz?
Sophie kíváncsiságát egyszeriben felváltotta a gerincén
végigfutó jéghideg, kellemetlen érzés. – Hogy micsoda? Dehogy!
A férfi intett a kezével a lány felé.
– Pedig úgy néz ki, mintha német lenne.
– Úgy nézek ki, mintha német lennék? – ismételte meg Sophie
a lehető legtagoltabban. – És mondja csak, hogy néz ki egy
német mostanság?
A férfi közömbösen vállat vont.
– Magas, szőke, kék szemű…
 – Maga most az itt dolgozó férfiak negyedét leírta – csattant
fel Sophie. – Ha a szövetséges felderítők a szőke haj és a kék
szem alapján azonosítanák be a németeket, akkor egy éven
belül halottak lennénk vagy ezt a nyelvet beszélnék.
A férfi nem jött zavarba.
– Mióta dolgozik a Bletchley Parkban?
– Másfél éve. Talán kicsit több.
– És mit csinál a hármas barakkban, Sophie?
– Dolgozom – Sophie nem fejtette ki, mert nem tetszett neki,
ahogy a férfi a keresztnevén szólítja.
Ez az ember nem a barátja.
– És kinek dolgozik?
Sophie tudta, hogy ettől a kérdéstől meg kellene ijednie, de az
ijedtség háttérbe szorult, és indulat lépett a helyébe. A lány
engedte, hogy átjárja a harag.
– Mi lenne, ha egyszerűen elmondaná, mit akar? Mivel
vádol?
– Egyenes és őszinte. Ez tetszik.
– Akkor maga is legyen az.
Ha ez az ember azzal vádolja, hogy a Bletchley-t a nácik
segítésére használja, vagy kémkedésre, vagy szabotázs
előkészítésére…
– Szereti a munkáját, Sophie?
Ellenfele hirtelen újra franciára váltott.
– Hogy micsoda? – Sophie egészen más kérdésre számított.
– Franciául válaszoljon!
Sophie erre csak értetlenül pislogott.
– Maga többször is a felettese tudtára adta, hogy másképp is
segíteni akarja a háborús erőfeszítéseket – folytatta a férfi. –
Szeretném tudni, pontosan mit értett ezalatt.
– Nem is tudom… Csak többet akarok tenni.
– Hmmm – tűnődött a férfi, mintha pontosan ezt a választ
várta volna. Ujjaival megkocogtatta a kezében tartott
papírköteget. – A maga nyelvi tehetségére többen is felfigyeltek
itt, Londonban.
– Kicsodák?
– Többen.
Sophie félrehajtott fejjel fürkészte.
– Ez a beszélgetés valami teszt akar lenni?
– Állítólag maga nagyon ösztönös.
– Ki állítja ezt?
– Azt is mondják, hogy ügyesen bánik a számokkal, jó
szervező, pontos és udvarias, de társaságban kissé visszafogott.
– A kérdést mintha meg se hallotta volna. – Talán még
különcnek is tartják.
– Nem azért jöttem Bletchley-be, hogy tavernákba és
kocsmákba járjak sörözni. Azért jöttem, mert ez az egyetlen
eszköz, amivel harcolni tudok.
A férfi nem sértődött meg Sophie nyers hangnemén.
– Maga Sophie Kowalski néven jelentkezett Bletchley-be.
– Így igaz.
A barna hajú férfi letépett egy levelet a mellette álló
bokorról, és morzsolgatni kezdte az ujjai között.
– A Kowalski lengyel név?
– Igen.
– Tehát maga házas volt.
– Igen.
– Értem. Szóval özvegy. Ebben nem voltam biztos.
 Sophie keze ökölbe szorult. Piotr gyűrűje erősen az ujjába
mélyedt, de az arcán továbbra is közömbös kifejezés maszkja
ült. A férfi rávette, hogy eláruljon valamit magáról, amiről
eddig hallgatott.
– Miért nem Sophie Seymour néven jelentkezett?
Sophie döbbenten rámeredt.
– Ó – nevette el magát a férfi –, látom, nem számított rá, hogy
tudom a lánykori nevét.
Sophie vállat vont, nem akarta megadni azt a szívességet,
hogy válaszol erre.
– Valaki felismerte magát – folytatta a férfi enyhén
szórakozott hangon. – Mármint Sophie Seymourként. Még
Varsóból, Lengyelországból.
Sophie kissé lazított a kezén, de továbbra is ökölbe szorítva
tartotta maga mellett. Visszagondolva, talán idő kérdése volt az
egész. Kezdetben nem szándékosan titkolta el ezt az információt
magáról, de később sokkal egyszerűbb volt, hogy elkerülje az
akaratlanul feltett, kíváncsiskodó kérdéseket. Amelyek ráadásul
fájdalommal is jártak.
– Korábban a külügyi szolgálatnál dolgozott – folytatta férfi. –
Tehetséges nyelvészként.
– Az én múltbeli foglalkozásomnak semmi köze ahhoz, amit a
Bletchley-ben csinálok.
– Tudja, ezzel nem feltétlenül értek egyet. Maga fontos
információkat hallgatott el.
– Átestem a kötelező teszteken, és kitöltöttem minden
szükséges nyomtatványt, ami a munkámmal kapcsolatos.
Engem ide fordítónak vettek fel, és soha senki nem
panaszkodott a munkámra. Úgyhogy tartsa meg magának a
vádaskodást. Vagy írja be az aktámba, és engedje, hogy
visszamenjek dolgozni.
A férfi hangosan kifújta a levegőt, mintha jól szórakozna.
– Ó, igen, az aktája. Azt is olvastam, bár nem hinném, hogy
bárki mást érdekelne. Az a bizonyos akta vezetett el a külügyig,
és az ottani aktáját is megnéztem. Ott még Sophie Seymour
néven szerepelt. Volt néhány érdekesség abban az aktában. A
külügyi aktájában nem szerepelt, hogy merrefelé utazott. Sem
az, hogy maga férjezett volt. 1939 augusztusa után semmilyen
feljegyzés nem szerepelt benne. Sőt Sophie Seymour aktáját
lezárták azzal, hogy elhagyta a kijelölt állomáshelyét, majd
később feltételesen halottnak nyilvánították.
Sophie tényleg meghalt. Csak éppen nem úgy, ahogy ők
hitték.
– A papír alapú akták a német bombázások alatt gyakran
megsemmisültek.
– Tudtommal a családjáról sem marad fenn semmilyen írásos
feljegyzés.
A férfi szavai gyöngédnek tűntek, de Sophie úgy érezte,
mintha szíven ütötték volna. Hirtelen nem kapott levegőt, és
majdnem megtántorodott.
– A szüleit úgy tartják nyilván, hogy a tavalyi bombázások
alatt haltak meg. Az ikertestvérét, aki a brit királyi légierő
pilótája volt, egy korábbi bombázás alkalmával érte találat.
– Az ikertestvérem eltűnt, de nem halt meg – vágta rá Sophie
hadarva.
A férfi kiejtette a kezéből a levelet, ami spirál alakban hullott
alá a földre.
– Csodálom az optimizmusát.
 – Majd akkor fogom meggyászolni a testvéremet, ha a testét
is megtalálták.
– Igazán pragmatikus hozzáállás.
Sophie nem válaszolt.
– A külügyi aktájában szereplő londoni címen kívül, ami
sajnálatos módon azóta már nem létezik, volt még egy norfolki
cím is. Amikor a felettesem megbízott ezzel a vizsgálattal,
kiderítette, hogy azon a címen még él egy korábbi háztartási
alkalmazott, aki úgy tudja, hogy maga halott.
Sophie a földre szegezte a tekintetét.
– Nem ítélkezem – jegyezte meg a férfi. – Csupán kíváncsi
vagyok, mi volt a motivációja.
– A motivációm? – kérdezte zsibbadtan a lány.
– Mármint arra, hogy névtelenül éljen itt.
– Majd akkor térek vissza Norfolkba, amikor a testvérem is
visszatér – felete kissé bizonytalanul Sophie. – Így nem kell
elmagyaráznom senkinek, miért én vagyok az egyetlen túlélő a
családomban. Máskülönben egész életemben együtt kell élnem
azzal a mindent legyőző bűntudattal, ami ezzel jár.
– Aha, értem. – A férfi egy kellemetlenül hosszú pillanatig
csak méregette a lányt. – Ha számít valamit, akkor sajnálom –
szólalt meg végül. – Mármint a családja elvesztését.
– Itt mindenki elveszített valakit.
– Igen – helyeselt a férfi, de kiérződött valami őszinte
szomorúság a válaszából. Kinyújtotta a kezét. – James Reed
őrnagy vagyok. Maurice Buckmaster ezredes megbízásából
érkeztem ide Londonból. Bocsássa meg, hogy korábban nem
mutatkoztam be. Nem akartam megsérteni, mindössze a
lojalitását tettem próbára.
 – Ne szemérmeskedjen. Igenis meg akart sérteni. – Sophie
fölemelte a fejét, és kurtán kezet rázott vele. – Ez is a teszt része
volt.
– Talán igen. – Reed a lányt tanulmányozta. – Meséljen
Lengyelországról.
– Mit meséljek róla?
– Például azt, hogyan jutott ki onnan.
– Ez is a teszt része?
– Meglehet – válaszolta Reed.
Sophie kimerültnek érezte magát, kereste a megfelelő
szavakat, amivel nem árulja el, mennyi traumával és gyásszal
járt az útja.
– Észak felé jutottam ki, Gdyniából Koppenhágába, onnan
Göteborgba, majd Edinburghba, és végül Londonba.
Reed tovább fürkészte.
– Olyan könnyűnek hangzik, ahogy elmeséli.
– Pedig nem volt az – válaszolta fáradt hangon Sophie. – Több
hónapig kellett várakozni a megfelelő alkalomra. Folyamatosan
hazudozni kellett, és amikor a szükség úgy hozta, színlelni, hogy
megbízható személy vagyok. Ki voltam szolgáltatva az emberek
nagylelkűségének, vagy megloptam őket, amikor nem adtak
semmit. El kellett fogadnom, hogy a kétségbeesés minden
erkölcsöt felülír. Meg kellett bíznom idegenekben és az
otthonaikban, az istállóikban, a teherautóikban vagy a
halászhajóikban. Közben végig tudatában voltam, hogy
bármelyik pillanatban elárulhatnak, és nem sok eszközöm van,
amivel megakadályozhatom.
Az őrnagy továbbra is élénk tekintettel figyelte.
– Értem – szólalt meg végül.
 – Rengeteg az olyan ember, aki gyűlöli a nácikat és mindazt,
amit képviselnek. Csak épp nem mondják ki hangosan, inkább
hagyják, hogy a tettek beszéljenek helyettük. A trükk abban
rejlik, hogy megtaláljuk őket.
– És magának sikerült. Visszajutott az otthonába.
Sophie felpillantott az ég felé, ahol habkönnyű felhők
pöttyözték a kékséget.
– De nem értem haza időben.
Az őrnagy ezúttal semmilyen megjegyzést nem tett. Ehelyett
tovább bámulta a lányt.
– Értem.
Sophie hirtelen úgy érezte, véget kell vetnie ennek a
beszélgetésnek. A legszívesebben fogta volna magát, és
egyszerűen elmenekül abból a sűrűn benőtt kertből.
– Nos, átmentem a vizsgákon, őrnagy úr? Most már
visszamehetek dolgozni? Hacsak nincs valami újabb
információja, amiről nem tudok, tart még a háború, amit meg
kell vívni, én pedig harcolni akarok.
Reed egészen halványan elmosolyodott.
– Mondja csak, Sophie, hajlandó lenne visszamenni
Franciaországba? Vagy akár Lengyelországba is?
Sophie érezte, hogy leesik az álla a csodálkozástól. Ez a
beszélgetés hirtelen olyan fordulatot vett, amire ő maga sem
számított.
– Micsoda? Most, azonnal?
– Nem. Előbb el kell intézni néhány dolgot. Több kiképzésen
is keresztül kell esnie, amire szükség van. Sok újabb vizsgát kell
letennie.
– Úgy érti, itt, Bletchley-ben?
 Reed megrázta a fejét.
– Nem itt.
– Hát akkor hol?
– Először is Surrey-ben. Aztán idővel átkerülne Hampshire-
be, ha eljut odáig.
– Ez aztán nagy biztatás – jegyezte meg a lány csalódottan.
– Inkább realitás.
– Miért éppen én?
Reed őrnagy rápillantott a papírra, amelyet még mindig a
kezében tartott, de nem válaszolt azonnal a kérdésre.
– Azt hiszem, Sophie Kowalski, maga nem a megfelelő csatát
vívja ebben a háborúban – felelte végül.
– Én pusztán egy fordító vagyok. Nem rendelkezem
különösebb készségekkel – fakadt ki Sophie.
Az őrnagy ajka megrándult.
– Ezzel nem értek egyet.
– Nem hagyhatom csak úgy itt az állomáshelyemet Bletchley-
ben.
– Dehogynem. – Reed Sophie-ra nézett, és a kezébe nyomta a
papírt. – Egy darabig itt marad, Bletchley-ben, de miután
beindítottuk a gépezetet, nem jön többé vissza.
Sophie belepillantott a papírokba. A felső sorban tisztán
kivehető betűkkel ez állt: Hírszerzés és kutatási csoport.
– Ez meg micsoda?
Reed őrnagy ekkor végre tényleg elmosolyodott.
– Lehetőség arra, hogy többet tegyen.
 8. FEJEZET

Estelle

1942. JÚLIUS 15.

FRANCIAORSZÁG, PÁRIZS

Estelle nézte a pályaudvarról kifelé tartó utasokat. Mindenki

kíméletlen gyorsasággal mozgott, addig sohase látott ilyet.
Ennek oka az volt, hogy a Gare du Nord még egy ilyen napos
reggelen is ijesztő helynek számított. Mert az egész pályaudvart
ellepték a Wehrmacht, az SS és a Gestapo egyenruhásai. Ezen a
helyen megszokott volt a mindennapi erőszak, és a tragédiák
olyankor történtek, amikor az ember a legkevésbé számított rá.
Mindenki próbálta kerülni a feltűnést, a járókelők szemüket
a földre szegezve léptek el a megszállók mellett, a kérdéseikre
szükség esetén egyszavas válaszokat adtak, és mindig maguknál
tartották a papírjaikat, hogy azonnal be tudják mutatni. Ha
viszont valaki túl sokáig időzött egy párizsi vasútállomáson, azt
azonnal elvitték a nácik.
Estelle megigazította a kalapjára varrt élénkpiros virágokat,
majd hanyagul az órájára pillantott. Végigsétált az állomás előtti
járdán, cipősarka nyugodt tempóban koppant a köveken,
miközben a tömeget pásztázta.
És ott volt.
 A megbeszélt időre, pontosan érkezett.
Kilépett az állomásról egy ismerős, kopott öltönyös alak, és
egyenesen elindult felé, a hóna alatt újságot szorongatva.
Mögötte diszkrét távolságra követte a pilóta.
Estelle még jobban lelassított, ahogy a férfi közelebb ért.
Jerome elsétált mellette, s tekintetük alig egy pillanat
töredékére találkozott. Estelle megállt, kinyitotta a kézitáskáját,
elővett a púderdobozát, és úgy tett, mintha a haját igazgatná. A
tükörben látta, amint Jerome az utcán sorakozó taxik felé veszi
az útját.
Alig négy méterrel Estelle előtt ekkor újabb férfi jelent meg,
szintén viseltes öltönyben, ugyanolyan összehajtogatott újsággal
a hóna alatt. A férfi megállt, és rápillantott, kék szeme
összetalálkozott a lányéval, aztán gyorsan elfordította a
tekintetét, akárcsak Jerome. Estelle homloka ráncba szaladt. A
férfi kopott kalapja alól hamuszürke arc pillantott rá, a
tekintete fáradtnak tűnt, a szeme alatt sötét karikák ültek.
Betegnek tűnt. Vagy még valószínűbb, hogy megsebesült. Sajnos
azonban Estelle ezzel semmit nem tudott tenni. Ha túlélte a
vonatutat Belgiumból, még egy kis ideig kénytelen lesz kibírni,
majd később ellátja a sérüléseit.
Estelle folytatta a lassú sétát, nyugati irányba fordult, és
távolodni kezdett az állomástól. Még egyszer ellenőrizte a
rúzsát, és a tükörben azt is megnézte, hogy az élénkkék szemű
férfi továbbra is mögötte sétál. Visszaejtette a púderdobozt a
táskájába, és megszaporázta a lépteit. Minden perc túl soknak
tűnt, amit ennek az embernek a társaságában töltött, aki
valószínűleg egyetlen szót sem beszélt franciául.
Estelle folytatta útját a kanyargós utcákon, a Sacré-Cœur
időnként felbukkant az épületek között, észak felől magasodott
előtte. Az állomástól távolabb, a lakásához közel álló utcák
labirintusában, üzletek és kávéházak között Estelle egy
pillanatra megnyugodott. Egyre közelebb ért a lakásához, itt
már minden utcasarok ismerősnek tűnt.
A sarki pékség előtt már sorban álltak az emberek, az
arcukon kimerültség és éhség ült. Egy zsidó család is elhaladt
mellette, ruhájukon sárga csillagot viseltek. Az utcákon
biciklisek hajtottak végig, lovas szekereket kerülgetve. Estelle
mostanában nemigen látott más járművet errefelé, hacsak nem
valamilyen katonai autóról volt szó, de a rajtuk lobogó vörös-
fekete zászlócskák folyamatosan emlékeztették őt a várost
felemésztő gonoszságra.
Estelle folytatta útját, közben nagyot kordult a gyomra a por
szagába vegyülő frissen sütött kenyér illatára. Tegnap este
ugyan evett valamit, de az idegességtől ma reggel nem bírt
ránézni a jegyre adott kis darab kenyérre. Régen volt már,
amikor először vitt fel magához egy szövetséges
katonaszökevényt, de a lelepleződéstől való félelem soha nem
múlt el. Sőt talán most jobban szorongott, bár úgy vélte, ez nem
is nagy baj. A félelem folyamatos óvatosságra intette, és talán
éppen ezért volt még mindig itt, miközben mások gyanús
körülmények között eltűntek.
Estelle belépett az épületbe, ám amint kinyitotta az ajtót,
hátrapillantott. A kék szempár továbbra is mögötte volt, habár a
férfi léptei kifejezetten darabosnak tűntek. Muszáj lesz minél
hamarabb felvinni a lakásba. Estelle megállt a lépcső aljában, és
hallgatózott, de odabent teljes csönd honolt. Mindig tudott
mindenkiről, aki az épület ajtaján ki-be járkált, de még itt sem
lehet elég óvatos az ember.
Egy perccel később kitárult az ajtó, és besántikált rajta a
repülős. Arca eltorzult a fájdalomtól, zihálva lélegzett.
– Fel tud jönni az emeletre? – kérdezte Estelle franciául, de
válasz helyett értetlen arc fogadta.
Megismételte a kérdést angolul.
A férfi bólintott, és olyan erősen kapaszkodott a korlátba,
hogy kifehéredtek az ujjpercei.
– Három emelet.
– Menni fog.
Estelle átfogta a karjával a katona derekát. A férfi ellenállt,
megpróbált elhúzódni tőle.
– Már nem kell hősnek lennie, ez nem a katonaság, érti? –
suttogta a lány szigorú hangon.
A férfi bólintott, és Estelle vállára támaszkodott.
Elindultak a lépcsőn, aztán a lány bevezette a lakásba, és
magukra zárta az ajtót.
– Erre. Mindjárt ott vagyunk. – Átvezette a katonát a pazarul
berendezett nappalin, elhaladtak az étkezőasztal mellett, majd
elértek a hálószobához. Ott kinyitotta a szekrény ajtaját, és
elhúzott egy reteszt. – Erre megyünk. – A rejtett ajtó kinyílt, és
feltárult mögötte a titkos szoba. – Itt nyugodtan pihenhet, amíg
megint útra kel – azzal segített a katonának átlépni a
szekrényen a szűk kis szobába.
Az utóbbi időben a hálózat több ügynökénél tartottak
razziákat, és a szökevényeknek nem volt hová elbújniuk.
Amióta Estelle szövetséges pilótákat kezdett becsempészni az
országba, szándékosan hívott rendszeresen vendégeket
magához, persze előre meghatározott időpontokban: a Vichy-
kormány tagjait, sőt időnként még a Wehrmacht tisztjeit is
beengedte a lakásába, amikor ragaszkodtak ahhoz, hogy
hazakísérik. Így ha bármikor kérdőre vonnák, mindenki
ugyanazt a választ fogja adni: Estelle Allard kisasszony nem
több, mint egy kedves kis naiva, akit elkényeztetett az örökölt
vagyon, és hozzászokott a folyamatos bókokhoz és
ajándékokhoz. Semmi titkolnivalója nincs.
Márpedig a Gestapo csak azt vihette el, amit talált.
– Kicsit szűkös, de itt biztonságban lesz – magyarázta a
katonának.
A férfi az ágyra roskadt, és hangosan zihált, amíg Estelle kis
lámpást gyújtott.
– Beteg vagy megsebesült? – kérdezte.
A férfi a bal csípője felé mutatott.
– Egy repesz megsebesített. És még nem gyógyult be teljesen.
– Megnézhetem?
A férfi elbizonytalanodott.
– Maga nővér?
– Jelenleg én vagyok a mindenes. Az, ami akarja, hogy legyek.
De az éhes ember nem válogat, nem igaz?
A pilóta behunyta a szemét, és bólintott.
Estelle gyakorlott mozdulatokkal levette a férfi kabátját.
Kitapogatta a zsebében a papírjait, és előhúzta, majd a fény felé
tartotta. Rendben vannak, nyugtázta. Bárki is írta meg ezeket a
papírokat a belga oldalon, alapos munkát végzett. A kék
szeműnek a Jean-Phillipe Brossoit nevet adták, született
Bruggében. És végre normális belga fotót használtak, nem olyat,
amivel a szövetséges erők a pilótáikat ellátták. A nácik ugyanis
egyre okosabban fedezték fel az efféle apró részleteket.
 – Hol született? – kérdezte Estelle, félrerakva a kabátot és a
papírokat.
– Új-Skóciában, Kanadában.
Estelle finoman kitűrte az inget a nadrágból, majd
elkomorult. Az ing alját és a nadrág belsejét teljesen átáztatta a
vér. Felhúzta az inget a férfi derekán. Valaki kezdetleges kötést
készített neki, de mostanra az egész vérben úszott. Meglazította
a nadrágot, és félrehúzta a kötést.
– Jézusom.
– Ennyire rossz? – próbált meg a férfi felülni.
Estelle visszatolta az ágyra, tovább ráncolva a homlokát.
Mégis mit képzelt Jerome? Ez a seb iszonyú mély, az összeöltött
heg átvérzett. Úgy festett, mintha egy gyerek munkája lenne. A
férfi lábán még több vér folyt végig, eláztatva a nadrágot, és
csupán annak sötét színe akadályozta meg, hogy addig ne vegye
észre. Nagy valószínűséggel károsodott az ágyékból az alsó
végtagba futó erek némelyike. A katonának orvosra volt
szüksége. Igazi orvosra.
– Nem valami szép látvány.
– Látná csak a repülőgépemet – jegyezte meg a katona
erőtlenül viccelve.
– Ezzel a sebbel nem mehet tovább. Innen a határig sokkal
nehezebb az út.
Estelle-ben újra felmerült a kérdés, vajon mi késztette
Jerome-ot arra, hogy egy ilyen sebesült pilótával együtt utazzon.
Most, hogy Jerome folyamatosan Franciaország és Belgium
között ingázott, Estelle alig látta őt, csupán néhány röpke
pillantás erejéig találkoztak a vasútállomás kijáratánál. Nem
sok esélye volt, hogy bármilyen magyarázatot kapjon erre, de a
hálózatnak meg kell üzennie, hogy a lakásán rejtőzködő férfi
egy darabig nem áll készen a továbbutazásra. Még az is lehet,
hogy itt hal meg, nála.
Estelle tisztában volt azzal, hogyan kell elsősegélyt nyújtani
egy sebesültnek, de ez meghaladta a képességeit. Ha egy ilyen
sebet nem látnak el rendesen, elfertőződhet, hacsak nem vérzik
el előbb.
– Nem mondtak magának valamit, mielőtt felszállt a Párizsba
induló vonatra? – kérdezte a lány.
A férfi vágott egy grimaszt.
– Nem sokat értettem abból, amit mondtak, de úgy tűnt,
sürgősen el kell hagynom Brüsszelt. Nem maradhattam ott. – A
lányra nézett. – Tud valamit kezdeni velem?
– Fogalmam sincs. – Elővett egy tiszta törülközőt,
összehajtogatta, és a sebre nyomta. – Ezt tartsa rajta erősen.
– Meg kell gyógyítania. – A férfi egyik kezével az ágy szélébe
markolt. – Kérem!
Estelle döntött, és lehajtott fejjel kilépett az alacsony ajtón.
– Mindjárt visszajövök. Várjon meg itt!
– Hová megy?
Estelle egy pillanatra megállt.
– Erre a kérdésre soha nem fogok válaszolni, ne is
próbálkozzon. Soha nem fogja tudni, merre járok és mikor
jövök vissza. Mert amiről nem tud, arról nem is tud beszélni.
Így biztonságosabb. Most pedig várjon.
Estelle levette a kalapot a fejéről, és az ágyra hajította.
Visszament a lakásba, majd megállt, hogy az első utcai ablakba
elhelyezzen egy cserepes muskátlit. Az élénkvörös virágokat
könnyen észreveszik odalentről, így tudtára adhatta Jerome-
nak, hogy a pilótát biztonságba helyezte, és elrejtette. Ezután
átment a lépcsőház másik oldalára, és bekopogott a szemben
lévő lakás ajtaján.
Néhány pillanat múlva gyönyörű, sötét hajú barátnője nyitott
ajtót, mögötte egy ugyanolyan gyönyörű, sötét hajú kislány
kandikált ki a szoknyája alól. Estelle belépett a lakásba, és
bezárta maga mögött az ajtót.
– Jó reggel, Rachel! – Rámosolygott a lányra, és lehajolt a
gyermek elé. – Neked is jó reggelt, Aviva.
Az ötéves Aviva Wyler Estelle-hez rohant, és karját a nyaka
köré fonta.
– Ellie – sikoltott fel boldogan, azt a becenevet használva,
amit Estelle-nek az első találkozásuk alkalmával adott. – A
szülinapomra jöttél?
– Szülinap? – Estelle úgy tett, mint aki nem érti. – Neked ma
van a szülinapod?
– Rachel néninek és nekem is holnap lesz a szülinapunk –
magyarázta Aviva. – Ugyanazon a napon születtünk.
– Tudod, azt hiszem, a nénikéd már említette ezt – azzal
Estelle kedvesen fölemelte a kislány arcát az állánál fogva.
– Ma tortát sütünk. Rachel néni megvette az összes
hozzávalót. Még két tojást is kapott. És amikor elkészül, te is
ehetsz belőle.
– Ez nagyon kedves tőled. Szívesen ennék a szülinapi
tortából. – Azzal suttogó hangra váltott, mintha valami
bizalmasat akarna közölni. – Lehet, hogy van számodra egy
meglepetésem is.
– Csak nem egy kutya? – A kislány szeme elkerekedett. –
Rachel néni azt mondta, amikor majd nagyobb leszek, veszünk
egy kutyát. És holnap már nagyobb leszek.
Rachel szomorúan elmosolyodott Aviva feje fölött. Aviva
imádta az állatokat, különösen a kutyákat.
– Nem kutya – válaszolta Estelle. – És igaz, hogy hatévesen
már nagyobb lány vagy, de azt hiszem, néhány évet még várnod
kell.
– Rachel néni is ezt mondja.
– A nénikéd nagyon okos. De ő sem tudja, milyen meglepetést
hoztam neked – tette hozzá Estelle.
– Csak nem tánccipőt? Mert ha nagy leszek, balett-táncosnő
leszek, még akkor is, ha nem lesz kutyám. Ugyanolyan, mint
azok a táncosnők a képeken – jelentette ki Aviva. – Annyira
hiányoznak azok a képek – tette hozzá elkomorulva.
– Milyen képek? – Estelle kérdőn nézett Rachelre.
– A Degas-festményekre gondol, amelyek a hall falán lógtak –
suttogta a barátnője.
– Ja, értem. – Azok a képek most épp Estelle titkos szobájában
lógtak a falon. – Nos, ha tudni szeretnéd, nem balettcipő a
meglepetés.
– Ha nem lehetek balerina, akkor orvos leszek, mint Saba –
közölte határozott hangon a kislány. – Habár amikor az
embereket gyógyítom, közben balettzenét hallgatok majd.
Estelle elnevette magát.
– Azt hiszem, nagyon jó orvos lenne belőled. És szerintem
kiváló balerina is lennél. – Közben lehalkította a hangját. – Sőt
mindkettőt választhatod, ha nagy leszel.
Aviva tekintete felragyogott.
– Igen! – vágta rá. – Mindkettő leszek. – Összecsapta a
kezecskéjét. – De még mindig nem árultad el, mi a
meglepetésem.
– Még nem – Estelle úgy tett, mintha cipzárt varrna a szájára.
Aviva Rachelre pillantott, majd vigyorogva Estelle-re.
– Akkor ez olyan meglepetés, aminek mindenki örülni fog
holnap.
– Pontosan. – Estelle puszit nyomott a kislány homlokára. –
Majd becsomagoltatom, és itt hagyom a nénikédnél, miután
lefeküdtél aludni. Reggel itt fog várni rád.
Aviva elvigyorodott.
– Tudod, mit, most vedd fel a köténykédet! – kérte Rachel az
unokahúgát. – Utána nekilátunk megsütni a tortát. – Megvárta,
amíg Aviva elszökdécsel, aztán újra Estelle-hez fordult. –
Fogalmad sincs, mekkora örömet okoztál neki.
– Aviva így is rengeteget elveszített a gyerekkorából. Nem
hagyom, hogy ezt a születésnapját is elveszítse. Ma este
áthozom az ajándékát.
– Még mindig oda akarod adni neki a hegedűdet?
– Igen – válaszolta Estelle határozottan.
– Túl nagy ajándék. Aviva gyerek.
– Egyáltalán nem túl nagy. Én is ötéves voltam, amikor
hegedülni kezdtem tanulni. Őszintén szólva ez az ajándék
inkább nekem szól, mint neki. Alig várom, hogy taníthassam
rajta.
– Biztosra veszem, hogy ha Hannah akarná…
– Nem érdekel, mit akar Hannah – vágott közbe Estelle.
Rachel arca összerándult.
– Mégiscsak ő az anyja.
– Miközben a te otthonodban él, és hagyja, hogy a gyerekére
te meg az apád vigyázzatok.
 – Estelle…
– Jó, rendben. Akkor kérdezzük meg, van-e kifogása az ellen,
hogy a lánya hegedülni tanuljon. Hol van most?
– Éppen alszik.
– Már megint?
Rachel elfordította a fejét.
– Igen.
Estelle-t hirtelen bűntudat fogta el.
– Nem lenne szabad ítélkeznem. Nagyon sajnálom.
– Én is. De inkább Avivát sajnálom, amiért az anyja így
eltávolodott tőle. Dühös is vagyok emiatt, aztán bűntudatom
lesz, amiért dühös vagyok, aztán újra dühös leszek, amiért
bűntudatom van. – Kisimította a homlokából a haját. – De
amikor Hannah elveszítette a férjét, én a bátyámat vesztettem
el. Akárcsak te.
Estelle megfogta Rachel kezét, és megszorította.
– De téged nem veszítettelek el. Sem Avivát. Sem Serge-t. És
nem tehetünk mást, mint vigyázunk egymásra és arra, ami a
miénk.
Rachel bólintott, és újra Estelle-re pillantott.
– Ha már ott tartunk, hogy mi a miénk, nem kellene ennyi
ételt átadnod nekünk a tiédből…
– Hallgass. Neked alig engedélyezik, hogy ételt vásárolj. Nem
fogom végignézni, hogy éhezik a családom.
– De tojást meg cukrot is veszel? Meg se merem kérdezni,
hogy jutottál hozzá ezekhez.
– Akkor inkább ne kérdezd.
Rachel a homlokát ráncolta.
– Tegnap éjjel megint későn jöttél haza.
 – Igen.
– Kémkedtél.
Ez inkább vádnak hangzott.
– Erről most nem akarok beszélni.
– Mi lesz, ha elkapnak, Estelle?
– Akkor tiéd lehet a lakásom. Úgyis minden műkincsed
nálam van.
– Ez nem vicces.
– Semmi sem vicces ebben az egészben, Rachel. De nem
ülhetek tétlenül.
– Mégis mennyit segíthet négy részeg náci katonától hallott
információ? – kérdezte Rachel.
– Soha nem lehet tudni, minden apróság fontos lehet.
Ezt Jerome mondta neki.
Rachel összevonta szemöldökét.
– De milyen áron? És mi számít apróságnak? Mi lesz, ha
emiatt kivégeznek?
– És mi lesz, ha éhen halunk, mielőtt véget ér ez az átkozott
háború? – Estelle elengedte Rachel kezét. – Ha már ott vagyok,
legalább bejárásom van a konyhába, és sokkal több ételt kapok.
Ráadásul az a sok pluszadag nemcsak a Wyler családot
segítette, hanem az összes többi éhes szájat is, akiket Estelle a
saját lakásában rejtegetett.
Rachel homloka ráncba szaladt az aggodalomtól.
– Bárcsak abbahagyhatnád…
– Egyszer úgy lesz. Amint vége a háborúnak.
– El kellene költöznöd délre – vélekedett Rachel. – Esetleg a
szüleidhez. Még mindig Portugáliában vannak?
Estelle felhorkant.
 – Igen, ott. Sőt az ügyvédeik nemrég küldtek egy levelet.
Arról tájékoztattak, hogy a szüleim nem fognak visszatérni
Franciaországba ebben a… Hogy is nevezték? Ja igen, tudom
már: ebben a zűrzavaros időszakban – fejezte be a mondatot,
igyekezve leplezni a keserűségét.
Estelle-nek sokszor nagyon fájt a szülei közömbössége.
– De azért mégis ők a családod – csitította Rachel.
– Nem, ők nem a családom. Ők csupán jótékonykodó nézői az
életemnek, és a legboldogabbak mindig akkor voltak, ha
egészen távolról szemlélhettek. Nekem te vagy a családom.
– Én azonban nem vihetlek el Portugáliába. Sem máshová,
ahol nagyobb biztonságban lehetsz.
– Engem nem aggaszt a saját biztonságom, Rachel. A tiéd
sokkal inkább. Amit a családodnak eddig át kellett élnie, az
egyre rosszabb lesz. Sok pletykát hallok. Zsidókat deportálnak
Lengyelországban, ahonnan senki sem tér vissza.
– Igen, emlékszem, mit meséltél erről. De fogalmam sincs,
honnan szerzed ezeket az információkat. És akár igazak, akár
nem, az Lengyelországban történik, nem itt, Párizsban.
– Egyelőre nem. De attól félek, csak idő kérdése…
– Estelle! – Rachel gyorsan átölelte. – Hamarosan véget ér ez
az egész – suttogta. – Minden rendben lesz. Vissza fogjuk kapni
az életünket. Hinnem kell benne, mert a remény tart életben,
ezért kelek ki reggelente az ágyból.
Estelle bólintott, majd elhúzódott.
– Szeretnék egy szívességet kérni – szólalt meg óvatos
hangon.
– Kérhetsz bármit.
– Beszélnem kell az apáddal.
 Rachel szeme aggodalommal telt meg.
– Minden rendben? Csak nem vagy beteg?
– Én jól vagyok – válaszolta teljes őszinteséggel.
Rachelt a testvéreként szerette, de ahogy a pilótának is
mondta: a tudatlanság mindenki számára biztonságosabb.
Rachel hosszan a szemébe nézett.
– Hát jó. – Megszorította Estelle kezét. – Gyere át holnap
délután tortát enni.
– A világért ki nem hagynám.
Rachel eltűnt a konyha irányába, majd egy pillanattal később
megjelent Serge Wyler.
– Estelle! – üdvözölte melegen a lányt. – Úgy hallom, holnap
te is átjössz a mi kis születésnapi ünnepségünkre. Az unokám
szerint valami meglepetést is hozol.
Az őszülő hajú férfi körkeretes szemüveget hordott, a
viselkedése pedig örökké kedves és higgadt volt, amit Estelle
annyira szeretett benne.
– Igen, jövök. Alig várom.
Serge fürkésző szemmel méregette.
– Rachel azt mondta, beszélni akarsz velem.
– Igen. Egy projektről van szó, amiben segítséget kérek –
szólalt meg halkan Estelle.
– Vagy úgy. Kedves tőled, hogy annyi műkincsünket
elrejtetted. Ami mellé időnként egy-egy pácienst is csempészel.
– Igen. Öhm… – Estelle tétován elhallgatott.
Ha kimondja, amit mondani akar, már nincs visszaút.
Serge levette a szemüvegét, és lassan megtörölgette a
zsebéből előkotort hímzett zsebkendővel.
– Most is rejtegetsz valakit, Estelle?
 Ez inkább kijelentésként hangzott, mint kérdésként.
Estelle némán bólintott.
– Tehetnék úgy, mintha meglepne, de nem lep meg. – Serge
visszavette a szemüvegét. – És mire van szükséged?
– Egy orvosra. Aki ha segítséget nyújt, és leleplezik, azt
letartóztatják. – Egyenesen Serge szemébe nézett. – Ha akarsz,
mondhatsz nemet, mert két lányod és egy unokád van, akiknek
szükségük van rád, és nagyon szeretnek. Megértem, ha nemet
mondasz, és azután soha többé nem hozzuk szóba. Mintha ez a
beszélgetés soha nem zajlott volna le.
– Valaki megsebesült?
– Igen.
– Erre viszont nem mondhatok nemet, igaz? – A férfi
szeméből annyi kedvesség áradt, hogy Estelle kis híján elsírta
magát. – Hozom a táskámat.

***

Az ajtó előtt férfiak üvöltöztek, és lábdobogás hallatszott a

lépcsőn. Estelle hirtelen felült az ágyában, a szíve olyan
hevesen kalapált, hogy úgy érezte, szinte áttöri a bordáit.
Egy ideig bénultan ült a hajnali fényben, fejében a
hitetlenkedés és egyfajta belenyugvás érzése kavargott. Szóval
így ér majd minden véget. Letartóztatják, miközben egy
sebesült pilóta rejtőzik a fal mögött, és hiába minden fortély,
kacérkodás és finomkodóan előkelő különcség, nem mentheti
meg sorsától, ami most a lépcsőn robog felé.
Reszketeg lélegzetet vett, majd kikelt az ágyból, és köntösbe
bújt. Tudta, mi vár rá. Vetett egy pillantást a szekrényre, de nem
lépett oda, hogy kinyissa. A pilótának szigorúan
megparancsolták, hogy ott kell maradnia a helyén, bármit is
hall odakint. Miután Estelle-t elviszik, és feltéve, hogy a férfira
nem találnak rá, neki legalább lesz esélye a menekülésre. A
hálózat valamelyik tagja úgyis tudja, hogy Estelle-nél
rejtőzködik, és eljönnek majd érte, miután híre megy a
letartóztatásának…
Valaki ököllel verni kezdett egy ajtót. Estelle egy darabig
mozdulatlanul állt a hálószobájában, és próbálta felfogni, mi
történik, mivel a dörömbölést nem a saját ajtaján hallotta. Úgy
tűnt, mintha az alatta lévő lakásból jönne, és a lépcsőház fala
visszhangozná a hangot felfelé. A bejárati ajtóhoz sietett, és
résnyire kinyitotta. Az alatta lévő emeleten hatalmas káosz volt,
a nők és a gyerekek sikoltozása csak fokozta a lármát.
A folyosó másik felén hirtelen kitárult Wylerék ajtaja, és
megjelent benne a kócos Rachel, mögötte Aviva állt álmosan,
Rachel kezét fogva.
– Rachel? Mi történik? – kérdezte Estelle.
– Értünk jöttek.
– Ezt hogy érted?
– Elviszik a zsidókat.
Rachel arca holtsápadt volt.
– Kit? Serge-t?
– A nőket és a gyerekeket is. Szeretném, ha elrejtenéd Avivát.
Ugyanoda, ahová a festményeket.
– Micsoda?
– Rejtsd el őt. – Rachel odalökte Avivát Estelle ajtaja felé. – És
ígérd meg, hogy vigyázol rá.
– Micsoda? – Estelle szorosan megmarkolta a kislány kezét.
 Aviva arca eltorzult, ahogy a nénikéjére nézett.
– Ígérd meg, hogy nem fogják megtalálni. Nem hagyhatod!
Visszajövök érte, ha tudok. De meg kell ígérned, hogy addig
vigyázol rá.
– Persze – suttogta Estelle. – Igen, persze, megígérem.
Rachel bólintott, aztán egyetlen szó nélkül megfordult, és
eltűnt az ajtó mögött. Estelle magára zárta a lakás ajtaját,
miközben Aviva sírni kezdett. Odahajolt a kislányhoz:
– Most bátornak kell lenned – magyarázta. – Mit gondolsz,
menni fog?
Aviva könnyes szemmel nézett fel rá.
– Nagyon félek – suttogta.
Alattuk hangos robajjal eltört valami, majd félelmetes
bakancstrappolás hangját hallották közeledni a lépcsőn.
– Gyere velem! – Estelle a karjába kapta Avivát, és elindult
vele a hálószoba felé. – Bemutatlak egy barátomnak – suttogta. –
Megsebesült, és néha ő is fél. Mit gondolsz, meg tudod majd
nyugtatni? – kérdezte. – Gyakorolhatnád, hogyan kell orvost
játszani.
– Igen – suttogta a kislány ijedt hangon. – Van kutyája?
– Nem tudom – válaszolta Estelle, azzal kinyitotta a
szekrényajtót, és félretolta a benne lógó ruhákat. – Kérdezd meg
tőle.
Aviva Estelle nyakába kapaszkodott, miközben ő eltolta a
szekrény hátlapját. A pilóta az ágy szélén ült, kifehéredett
ujjpercekkel markolta az ágyneműt, szemmel láthatóan
felébredt a nagy lármára.
– Mi történik? – kérdezte rekedt hangon. – Miattam jöttek?
– Nem. Ezúttal nem magát keresik. Biztonságban van. De itt
kell maradnia. És meg kell kérnem, hogy erre a kislányra is
vigyázzon.
A pilóta rezzenéstelenül nézett rá, majd bólintott.
– Értem.
Estelle lerakta Avivát, aztán leguggolt elé.
– Ő a barátom. Jean-Phillipe-nek hívják. Nagyon fáj a lába. Itt
kell vele maradnod, amíg kiderítem, mi folyik odakint. Mit
gondolsz, tudsz rá vigyázni, ha megijed?
– Az jó lenne, ha vigyáznál rám – szólalt meg halkan Jean-
Phillipe.
Aviva bizonytalanul pillantott a férfira.
– Van kutyád?
– Igen, van – mosolygott rá a pilóta. – Otthon négy kutyám
van. És öt lánytestvérem, közülük a legfiatalabb nagyjából veled
egykorú. Meséljek neked róluk?
Aviva bólintott, és felmászott az ágyra a pilóta mellé.
Odakint dörömbölést hallottak Rachel ajtaján, amit dühös
kiáltások követtek.
– Nagyon nagy csöndben kell maradnotok – magyarázta
Estelle, és próbálta elnyomni a hangjában a remegést. – Bármit
is hallotok, addig ne gyere ki, amíg be nem jövök érted.
Nem várta meg, amíg bármelyikük is válaszol, csak
visszazárta a rejtekajtót, ráhúzta a ruhákat, és bezárta a
szekrényt.
A lépcsőházat hangos kiáltások verték fel, és Estelle most
már hallotta Rachel hangját is. Három emelettel lejjebbről a
nappali nyitott ablakán még nagyobb üvöltözés és gyereksírás
hallatszott fel. Estelle az ablakhoz botorkált, és látta, ahogy
francia rendőrök egy csoportja terelgeti a fáradt embereket,
főleg nőket, gyerekeket és időseket az utcán. A csoport több
tagja kisebb bőröndöt tartott a kezében. Az utca végében busz
parkolt, és még több rendőr terelte befelé az embereket. Estelle
érezte, hogy a torkát pánik és hányinger fojtogatja.
Átsietett a nappalin, és kitárta a lakása ajtaját. A
lépcsőfordulóban egy rendőr várakozott, vastag fekete
uniformist és szögletes sisakot viselt, botját türelmetlenül a
tenyeréhez kocogtatta. Megfordult, és Estelle-re meredt.
– Mi folyik itt? – fakadt ki a lány. – Mi ez az egész?
– Összegyűjtjük a zsidókat – válaszolta a férfi, mohó
tekintettel méregetve Estelle hálóköntösét. – Átköltöztetjük őket.
Estelle szorosabbra húzta magán a köpenyt, miközben
tekintete Rachel ajtajára tévedt. Az ajtó tárva-nyitva állt.
– Hová?
– Mi köze ahhoz magának? Menjen vissza a lakásba! Nincs itt
semmi keresnivalója.
– A szomszédaimról van szó.
– A szomszédai zsidók – sziszegte a férfi. – Maradjon ki ebből,
ha nem akarja, hogy letartóztassuk. – Megkopogtatta a botjával
Estelle ajtófélfáját. – Menjen már!
Ekkor megjelent Rachel, az ajka felszakadt és duzzadt volt.
– Hol a gyerek? – állt mögötte egy rendőr, kezében csatos
mappával, és egy hosszú névsort tanulmányozott.
– Meghalt – válaszolta Rachel. – Két hete. Lázas betegségben.
Nem volt gyógyszerünk.
– A lakásban van egy gyerekágy és játékok – jegyezte meg
erre a másik rendőr.
– Azért, mert még nem bírtam elpakolni őket – sziszegte felé
Rachel.
 A lépcsőfordulón álló férfi újra az ajtóra vágott a botjával,
olyan erővel, hogy Estelle arrébb ugrott.
– Vigyázzon a hangnemre! – rivallt rá. – Vagy követheti a
gyerekét.
Serge is megjelent az ajtóban. A halántékán hosszú horzsolás
futott végig, erősen vérzett. A szemüvege nem volt rajta, de
egyik kezében még fogta az orvosi táskáját, másik kezével
Hannah vállát karolta át. Hannah a padlóra meredt, mintha
nem is észlelné, mi folyik körülötte. A tekintete találkozott
Estelle űzött szemével, halványan megrázta a fejét, mintha
figyelmeztetné, hogy ne maradjon ott.
Estelle testét félelem és tehetetlenség járta át.
– Ezt nem tehetik. Maguk is franciák, akárcsak ők. Semmi
rosszat nem tettek – zokogta.
Az ütés teljesen váratlanul érte. Háttal a falnak zuhant, a füle
csengett, és zsibbadni kezdett a fél arca.
– Már az is épp elég, hogy léteznek – dörögte a rendőr. – És
egyáltalán nem olyanok, mint mi. Menjen vissza a lakásba! –
azzal betuszkolta Estelle-t az ajtón, aki akkorát esett, hogy
nagyot koppant a feje a kőpadlón.
Csillagokat látott maga előtt, és minden elsötétült.
– Ezt a lakást is kutassátok át! – adta ki az utasítást a rendőr,
de a hangja egész távolinak tűnt.
Estelle tudatában volt annak, hogy a bakancsok
végigtrappolnak a lakásán. Megpróbált felülni, de a szeme előtt
még mindig sötét foltok táncoltak, és attól félt, hogy teljesen
elveszíti az eszméletét.
A bakancsok visszatértek.
– Itt nincs senki – jelentette egy hang, és egyszer csak egyedül
maradt.
Fogalma se volt, milyen régóta fekszik a lakás padlóján.
Lehet, hogy csak néhány másodperce, de akár órák óta is.
Próbálta visszanyerni a lélegzetét és összeszedni az erejét. Végül
sikerült négykézlábra tápászkodnia, aztán nagy nehezen talpra
állt. Kirontott az elhagyatott lépcsőházba. Kísérteties csönd
honolt az épületben, már csak a motorok távoli zúgása
hallatszott.
Estelle lebotorkált a lépcsőházban, de olyan erősen szédült,
hogy hányinger fogta el. A földszinten idősebb gondnok ült a
lépcső alján, fejét a kezébe temetve, elkeseredve meredt maga
elé a földre.
Ahogy Estelle elment mellette, fölkapta a fejét.
– Nem tudtam, hogy jönnek – szólt megtört hangon. – Nem
tudtam. Nem tudtam.
Estelle átmasírozott a bejárati ajtón, és kilépett az utcára,
ahol azonnal sűrű kipufogógáz füstje burkolta be. Rachel és a
családja azonban már eltűntek. Az utca kihalt lett, csupán
néhány doboz és csomag árválkodott a járdán, amit ott felejtett
valaki.
Két rendőr kutatta végig a csomagokat, akár a dögkeselyűk, a
nagyobb tárgyakat félrelökték, a kisebbeket pedig a zsebükbe
tömték. Estelle lába mellett egy játék baba hevert elhagyottan a
földön. Odafent valaki hangosan lehúzta az ablakán a redőnyt,
mintha így akarná kizárni, ami körülötte történt. És ami még
mindig történik.
Tolvaj banda, kiáltotta volna el magát a legszívesebben
Estelle. Kollaboráns gyáva férgek, üvöltötte volna az utcán
ácsorgó férfiak felé. Ám a valóságban néma maradt. Inkább
lassan visszament az épületbe, próbált uralkodni magán, hogy
ne törjön fel belőle a zokogás, amit a mellkasában érzett.
Ebben a pillanatban semmit sem tehetsz, mondta magának,
miközben a korlátban megkapaszkodva feltántorgott a lépcsőn,
hangosan dobogó szívvel. Majd kideríted, hová vitték Rachelt és
Serge-t és Hannah-t, miután sikerül uralkodni az érzelmeiden.
Intelligens és tárgyilagos módon utánajársz úgy, hogy közben
senkinek a figyelmét nem vonod magadra. Mert a lakásban
rejtőző Aviva és a pilóta miatt nem kockáztathatod meg, hogy
felfigyeljenek rád.
Elérte a lépcsőfordulót, és egy pillanatra megállt Rachel
szélesre tárt ajtaja előtt. Akaratlanul is beljebb ment az üres
lakásban, átlépett néhány könyvet és ruhákat, melyeket a nagy
sietségben a földön hagytak. Megállt az aprócska konyhában,
ahol az asztal közepén egy tökéletesre sütött, kerek torta állt. A
közepébe kis gyertyavéget nyomtak, arra várva, hogy valaki
meggyújtsa.
A padlót törött tányérdarabok borították, és az asztal alatt, a
fal mellett egy hegedűtok hevert felnyitva és kifordítva. A
hegedű összetört maradványai mellette feküdtek, a fogantyúja
még átkötve a rózsaszínű szalaggal. Estelle bénult kézzel vette
föl a földről a törött hangszert, a darabjait a tokba helyezte, és
visszazárta. A hegedűtokot az asztal tetejére rakta, aztán újra
lehajolt, hogy felvegyen a földről egy kisebb fadobozt, szintén
rózsaszín szalaggal átkötve.
Lecsúsztatta a szalagot a dobozról, és kinyitotta. Két kisebb
tűzzománc medalion feküdt benne egy bársonnyal bélelt
párnán. Mindkettő ovális alakú, aprócska vörös kövekkel
kirakva, melyek középen egy sorban találkoztak.
 RACHELNEK ÉS AVIVÁNAK – állt egy kisebb címkén –
SZERETETTEL, ESTELLE.
Estelle hirtelen úgy érezte, kiment minden erő a lábából.
Leült a konyhai székre, és hangosan kitört belőle az addig
visszatartott sírás.
Karjával az asztalra borulva sírt, alig tudta elfojtani a
gyomrát és mellkasát szétfeszítő hisztérikus zokogást. Rachelt is
elrejthette volna. Serge-t és Hannah-t is elrejthette volna, de
most már túl késő volt. Túl késő. Túl késő mindenhez.
Tudhatta volna, hogy ez vár rájuk. Azok a buszok, a csatos
mappán a nevek – mindent előre és régóta kiterveltek. És
hallania kellett volna valamit erről. Az a rengeteg idő, amit a
nácik és alattvalóik társaságában töltött, hiábavaló volt, mert
nem hallott semmit! Mi értelme volt annak a sok erőfeszítésnek,
ha nem volt képes megmenteni a saját családját?
Estelle előreborulva zokogott, mintha soha nem tudná
abbahagyni. Erősen rázta a testét a sírás, a szeme elhomályosult
a könnyektől.
Aztán ahogy teltek a percek, mégis valami új érzés fogant
meg a lelkében, végigfutott a végtagjain, és megnyugtatta az
elméjét.
Korábban úgy gondolta, jól ismeri a gyűlölet érzését. Hallott
róla másoktól, milyen az, amikor a zabolátlan gyűlölet
elhomályosítja az elmét és a józan ítélőképességet, Estelle
azonban nem így érzett: számára a gyűlölet, vagy az a bármi,
ami a testét átjárta, olyan tiszta volt, és mindent felemésztő,
hogy körülötte mindent élesen megvilágított. Mintha
élénkebbnek tűntek volna a színek, a hangok élesebbek, a
legapróbb részletek még aprólékosabbak. Az is teljesen
világossá vált, hogy akár az élete árán is, de a lakásában
rejtegetett kincseket és embereket soha nem fogja a nácik
közelébe engedni.
Visszazárta a kis dobozt, a köntöse zsebébe csúsztatta, majd
felvette az asztalról a hegedűtokot. Bizonytalan lábbal felállt. A
konyha sarkából magához vett egy méretes fonott kosarat,
amellyel Rachel a piacra járt. Sietve és halkan mozgott,
végigment a lakáson, és bedobált néhány tárgyat a kosárba.
Színes rajzokkal illusztrált könyveket. Egy faragott fakutyát, egy
kötött játék babát és Aviva ruhái közül annyit, amennyi csak
belefért.
Azután végigkutatta Serge íróasztalának nyitva tátongó
fiókjait, de a család egyik tagjának sem találta meg a papírjait.
Előtte valaki már végignézte ezeket a fiókokat. És lehetetlen volt
megmondani, hogy Serge vagy a rendőrség volt. De bármilyen
dokumentumot is talált, egész biztosan megsemmisítette vagy
magával vitte.
Egy pillanatig fülelt, nem hall-e hangokat vagy beszélgetést,
de az épületre szinte természetellenes csönd telepedett. Estelle
visszament az ajtóhoz, de egy kis időre még megállt, hogy
kezébe vegyen egy véletlenül ott felejtett fotót, amely
összegyűrve hevert a bejárati ajtó előtt. A kép Rachelt és Avivát
ábrázolta, valamikor a háború előtt készülhetett, a barátnője a
kanapén ült, a kislány pedig az ölében, mindketten a kamerába
nevettek. Estelle a zsebébe csúsztatta a fotót a kis doboz mellé,
és miután kiment Wylerék lakásából, hangtalanul visszazárta
az ajtót maga mögött. Nem akarta magát azzal áltatni, hogy
nem fognak visszajönni. A francia rendőrség vagy a nácik, vagy
akár mindkettő. Azok a hullarabló dögkeselyűk, akik a
hátrahagyott értékek után kutatnak. Hogy még több életet
tönkretegyenek. Estelle pedig nem képes megállítani őket.
A saját lakásában elrejtett életeket és titkokat azonban soha
nem fogják megszerezni.
 9. FEJEZET

Gabriel

2017. JÚNIUS 28.

FRANCIAORSZÁG, PÁRIZS

Megdöbbentő volt a gyűjtemény, amelyet Gabriel és Lia

kihordott a gardrób mögötti rejtekszobából. Egyúttal viszont
rendkívül izgalmas és döbbenetes is, Gabriel pedig nem volt
benne biztos, hogy valaha is látott hasonlót az életében.
Egyelőre nem tudhatta, hogy a festmények, amelyeket most a
hálószobában állítottak sorba, egyetlen tulajdonoshoz tartoztak-
e, ha azonban igen, akkor annak az embernek hihetetlenül jó
szeme volt a legjobb művek válogatásához. Mint például az a
Pissarro, ami az ágy lábának támasztva állt, vagy a mellette
árválkodó Morisot. A fésülködőasztal tetején egy Kirchner
feküdt, alatta, a széknek támasztva pedig Gabriel gyanúja
szerint Heckel egyik remekműve.
Gabriel most a hálószoba közepén álló nőre pillantott. Lia
arcából nehéz volt olvasni. Talán az aggódás volt a
leghangsúlyosabb. Netán a félelem. Bármit is érzett Lia, Gabriel
nem tudta vele megosztani a felfedezés okozta izgatottságot,
ami megállás nélkül zakatolt az ereiben.
– Újra megjegyezném, hogy az itt látottak közül egyik kép
sem kondítja meg a vészharangot – magyarázta a férfi,
miközben fölegyenesedett a Pissarro előtt, ahol addig kuporgott.
– Tudtommal ezek közül egyik képet sem jelentették be
ellopottként vagy hadizsákmányként elkobozott műkincsként.
– Köszönöm. De ne próbáljon megnyugtatni, semmi szükség
rá.
Gabriel felsóhajtott.
– Nézzük a dolog pozitív oldalát, Lia. Akárhonnan
származnak is ezek a festmények, a nagymamája biztonságban
tartotta őket, miközben rengeteg másik megsemmisült. – Azzal a
fésülködőasztalon fekvő festményre mutatott. – Kirchnernek
több száz munkáját elpusztították, miután elfajzott művésznek
titulálták. A festményei örökre megsemmisültek. Ez az egy
viszont megmenekült.
Lia hátát a szekrénynek támasztva állt, de nem tűnt úgy,
mint akit meggyőztek.
– Ezek a képek egyáltalán nem bizonyítják, hogy a
nagymamája kollaboráns lett volna – magyarázta tovább
Gabriel. – Habár ha abban a szekrényben most megtalálná
Raffaello Fiatal férfi portréját, akkor volna néhány kérdésem.
– Haha, nagyon vicces…
– Nem lapul még odabenn Van Gogh Festő az úton című
képe? Esetleg Caravaggiótól a Kurtizán portréja?
Lia a szemét forgatta, de legalább már mosolygott.
– A szekrényben szinte semmit nem találtam azon a fél tucat
couture ruhán kívül.
Gabriel erre hirtelen megtorpant.
– A gardróbszoba tele volt, a szekrény pedig szinte teljesen
üres?
 – Igen.
– Nem gondolja, hogy ez kissé szokatlan?
– Az utóbbi időben elég sok mindent gondoltam – dörmögte
Lia. – És a legtöbbje szokatlan, de semmi jót nem jelent.
– Megengedi, hogy benézzek?
Lia vállat vont, és eltolta magát a szekrénytől.
– Mondom, semmi nem volt benne, csak néhány ruha.
– Elhiszem magának.
Gabriel kitárta a szekrény ajtaját, és kissé ügyetlenül
egyensúlyozva belépett rajta. Odabent megállt, és kuncogni
kezdett, miközben a hang visszhangot vert a szekrény
belsejében. Ujjait végigcsúsztatta a belső éleken, de nem azért,
mert bármit is keresett volna. A hálószobában felhalmozott
festmények mennyisége láttán úgy érezte, megér egy
próbálkozást.
– Három évvel ezelőtt Limoges-ban az egyik kollégám talált
egy Chagallt egy szekrény rejtett belső fala mögött, ami
nagyjából ugyanilyen lehetett – magyarázta hátrafelé a válla
fölött. – Ráadásul egy olyan festmény volt, ami a háború alatt
tűnt el…
Hirtelen hangos kattanás hallatszott, és Gabriel
mozdulatlanná dermedt.
– Ez meg mi volt? – kérdezte odakintről Lia.
Gabriel hátrább lépett.
– Ezt ki lehet nyitni – mondta Liának.
– Mit?
– A szekrény hátulját el lehet húzni.
A szekrény hátsó fala egy zsanérokon függő ajtó volt, ami egy
láthatatlan teret rejtett maga mögött. A szekrény mögötti fal a
valóságban nem fal volt, hanem ajtó.
– Nem is tudom, akarom-e látni. Fogalmam sincs, kibírnék-e
még egy felfedezést a nagymamám árulásáról.
– Ha akarja, várhatunk vele.
Lia humortalanul felkacagott.
– Mégis mire várjunk?
– Amíg készen nem áll. Ezek a titkok több mint hetven éve itt
rejtőznek. Nem fognak elmenni sehová.
Lia a halántékára szorította a kezét.
– Valószínűleg még több műkincs lapul ott.
– Valószínűleg.
– Ugye nevetségesen viselkedem?
– Inkább emberien.
Lia leejtette a karját maga mellé.
– Maga nagyon kedves.
– Inkább emberi. Mi lenne, ha tegeződnénk? – javasolta
Gabriel, gyöngéden megbökve Liát.
– Igazad van.
– Mármint?
– Hogy bármilyen titok lappang is odabent, nem fog sehová
elmenni. Buta dolog itt ácsorogni, és halogatni a dolgot. Minél
előbb megtudjuk, mivel állok szemben, annál előbb
hozzáfoghatok, hogy jóvátegyem.
– Csak szólj, ha készen állsz. Én itt vagyok.
Lia lassan előrelépett, benyúlt a szekrénybe, és a kezével
megtolta az ajtót, hogy kinyissa.
A hálószobából beszűrődő fény egy kisebb szobát tárt fel
előttük, amelyben egyszemélyes priccs állt a fal mellett, vele
szemben egy keskeny asztalka meg egy szék. Az ágy egyik
végében gondosan összehajtogatott pokrócok feküdtek, a másik
végében párnák. Az ágy fölötti falon három festmény lógott,
mindhárom balerinákat ábrázolt.
– A táncoslányok festője – szólalt meg Gabriel, akinek
hirtelen nem jutott más az eszébe, ahogy a falon lógó képekre
mutatott.
Mindhárom festmény balerinákat ábrázolt gyakorlás közben,
és mindhárom úgy festett, mintha azon nyomban letáncolna a
falról csodás jelmezében. Gabriel fogadni mert volna, hogy
eredeti Degas.
– Hogy mondod?
– Edgar Degas nevezte így magát. A legironikusabb az, hogy
őt nem is annyira a lányok érdekelték, mint inkább maga a
téma, a mozdulatok és a jelmezek.
Lia pislogva értetlenkedett.
– Micsoda?
– Ezekről a képekről – magyarázta Gabriel – még egy első
éves művészettörténet-hallgató is azonnal felismerné a festőt.
Miután elviszem őket Londonba, meg tudom erősíteni, hogy
Degas művei. És azt is garantálom, hogy hatalmas vagyont
érnek.
– Öhm… – hümmögött Lia, visszapillantva a szobába.
– Elég különös díszítőeleme egy ilyen rejtekhelynek.
– Na igen – felelte Lia elhaló hangon.
– Nem akarsz bemenni?
– De, persze – bólintott a lány.
Gabriel félreállt, hogy Lia bejöhessen a szekrénybe. Lia
lehajtott fejjel lépett be a kis szobába, majd intett Gabrielnek,
hogy kövesse.
 Mindketten megálltak a szoba közepén, és körbepásztázták a
tekintetükkel.
A helyiség távolabbi végében egy olajmécses volt egy kisebb
könyvkupac mellett. A könyveknek támasztva egy rajztömb,
színesceruza-készlet. Az egész kupac mellett kis méretű, kézzel
faragott kutyaszobor. A hozzájuk legközelebb álló asztal
végében porcelán mosdótál, egy tükör és egy férfi-
borotválkozókészlet. Az asztal alá lezárt utazótáska betolva.
– A nagymama embereket bújtatott idebenn – szólalt meg
rekedt hangon Lia.
Gabriel nehezen tudta eldönteni, ezt most kérdésnek szánta-
e, de megválaszolta:
– Igen, nagyon úgy fest.
– Vagyis nem volt kollaboráns.
Lia hangja úgy tűnt, mintha a sírás kerülgetné.
– Nem volt. És azt hiszem, a lakásban látható holmik azért
kerültek oda, hogy azt a gyanút keltsék, hogy kollaboráns volt.
– Uramisten. – Lia előregörnyedt, és átfogta a térdét. – Az
utóbbi hetek minden pillanatában szégyent és bűntudatot
éreztem azért, amit hittem róla. – Lia lehajtotta a fejét. – Mit
gondoljak most magamról?
– Talán azt, hogy ember vagy?
– Miért vagy ilyen kedves velem? Micsoda szörnyű egy unoka
vagyok! Képes voltam elhinni, hogy a nagymamám a saját
hasznára segítette a nácikat.
– Éppen ezt akarta elhitetni mindenkivel, aki ide belépett. És
ha te tényleg olyan szörnyű unoka volnál, akkor nem hinném,
hogy rád bízta volna ezeket a titkokat.
Lia fölemelte a fejét.
 – Szóval elképzelhető, hogy ezek a festmények nem is
lopottak?
– Szerintem nagyon úgy fest, hogy a gardróbszoba mögé
rejtett festmények valójában a nagymamád tulajdonában álltak.
Vagy a másik lehetőség, hogy valaki megbízásából rejtette ide
őket. – Gabriel tekintete az asztal mellé felhalmozott könyvekre
siklott. – Megengeded, hogy átnézzem ezeket?
Lia bólintott, és fölegyenesedett.
Gabriel a kezébe fogta a kupac legtetején fekvő könyvet, és
óvatosan megfordította. Agatha Christie Gyilkosság a paplakban
című műve volt angol nyelven, a megtört könyvgerincről és a
szamárfüles oldalakból ítélve sokat forgathatták. Gabriel
félrerakta a könyvet, majd a másodikat is a kezébe fogta: ez
Margery Allingham Mystery Mile című detektívregénye volt. A
harmadik könyv, a La Voie Royale franciául íródott, a negyedik
azonban olyan nyelven, ami a lengyelre emlékeztetett.
– Azt hiszem, a nagymama szövetséges katonákat rejtegetett
itt, talán pilótákat – tűnődött hangosan Gabriel. – Ez
megmagyarázza a könyveket és a borotválkozókészletet.
– Erre viszont nem ad magyarázatot – fogta a kezébe Lia a
rajzfüzetet, és lapozgatni kezdte.
Gabriel a válla fölött nézte a gyerekrajzokat, amelyeknek a
legtöbbje kutyákat ábrázolt. A vaskos tömb hátsó oldalát valaki
megvonalazta, és gondos betűkkel ráírta az ábécé betűit. A
következő oldalakon egyszerű francia szavak ismétlődtek
ugyanolyan gondosan írott, kissé bizonytalanabb vonalakkal. A
legutolsó oldalra többször is felírták az Aviva nevet.
– És erre sem – azzal Gabriel letette a könyveket a kezéből, és
kezdte átnézni az asztal alá felhalmozott kupacot.
 Talált benne egy mesekönyvet, agyonforgatott borítóján alig
volt kivehető a felirat, valamint egy egész gyűjteményt francia
képeskönyvekből, gyönyörűen illusztrált rajzokkal állatokról és
tárgyakról.
– Egy bizonyos ideig élt itt egy gyerek – állapította meg Lia.
– Egyetértek.
Gabriel kezébe vette az utolsó könyvet. A Micimackó volt A.
A. Milnétől. Megviselt borítójából ítélve éppen olyan sokat
forgathatták, mint a többit.
– Nem látsz neveket a könyvekben? – kérdezte Lia.
Gabriel belelapozott, de semmit nem talált.
– Nem. Elképzelhető, hogy a rajztömb hátsó lapjaira írt Aviva
név fontos lehet? A gyermeket hívhatták így?
– Vagy a testvérét? Vagy az anyját? Vagy a nagynénjét?
– És mi lehet az utazótáskában? Abban talán valami választ
adhat a kérdéseinkre.
Lia leguggolt a táska elé, és megfogta a lakatot.
– Úgy látom, zárva van – nyugtázta.
Gabriel leguggolt mellé.
– Megengeded, hogy megpróbáljam kinyitni? Ezek elég
egyszerű szerkezetek. Az ilyesmit minden kisöcsi megtanulja,
aki kíváncsi a nővére naplójára.
– De ugye te nem tettél ilyet?
Gabriel vágott egy grimaszt.
– Dehogynem.
– Ezek szerint van előnye annak, ha valaki egyke.
– A nővérem is majdnem egyke lett, amikor fölfedezte, hogy
mit műveltem a naplójával.
Lia elnevette magát.
 – Akkor nyugodtan láss csak munkához.
Gabriel kilépett a rejtekszobából, megkereste a táskájában a
szerszámkészletet, aztán hamar visszatért.
– Te komolyan álkulcsot hordozol a táskádban?
– Egész hasznosak az én szakmámban. Persze ezzel nem
tudnám ellopni a koronaékszereket, ha emiatt aggódsz. De
időnként be tudok jutni rég elfeledett helyekre velük.
– A koronaékszerek pillanatnyilag a legkevésbé sem
érdekelnek.
Gabriel lehajolt, hogy munkához lásson. A lakat régi volt, és
vaskos, de az elemektől megóvta a szoba levegője, így nem
rozsdásodott be. Könnyedén megadta magát. Kinyitotta a
bőröndöt, és félreállt, hogy Liát odaengedje.
A csomag tetején férfiruházatnak tűnő darabok feküdtek:
nadrágok, ingek, zoknik, még alsónemű is. Melléjük hajtogattak
gondosan egy rongyos kabátot, amelynek anyaga
halványbarnára fakult. Lia minden egyes darabot óvatosan
kiemelt, és lerakta maga mögé az ágyra. A ruhák alatt egy régi
fegyver hevert, az idő múlásától megkímélve, fényesen. Mellette
szögletes kekszesdoboz. Lia azt is kivette, a földre rakta, és
felnyitotta a tetejét. A dobozban apró igazolványoknak tűnő
kártyákat talált. Valamennyit gondosan szemügyre vette, majd
továbbadta Gabrielnek. Akadt köztük belga és francia okmány.
A pecsét elhalványult rajtuk, és a fekete-fehér fotók mosolytalan
férfiakat ábrázoltak.
– Nem ismerős valamelyik név ezek közül? – kérdezte
Gabriel, megvizsgálva a belga dokumentumokat, melyeken egy
Jacques Brunet nevű férfi ismeretlen arca szerepelt Charleroi-
ból.
 – Nem. Egyik név sem ismerős.
Visszahajtogatták a papírokat a fémdobozba, aztán folytatták
a bőrönd átvizsgálását. Lia halkan felszisszent, amikor kivett
belőle egy hegedűtokot.
– Felismered? – kérdezte Gabriel, miután a lány lerakta a
kezéből.
– Nem feltétlenül ezt a darabot. De a nagymama tudott
hegedülni, és… – Lia szava elakadt, ahogy felnyitotta a
hegedűtokot.
A tokban egy egykor gyönyörű hangszer törött darabjai
hevertek. A hegedű testét három részre törték, a fogantyúját a
tövénél levágták. A nyaka köré halvány rózsaszín szaténselyem
szalagot kötöttek.
Lia keserűen megérintette.
– Ha ez a nagymamáé volt, akkor magánkívül lehetett, ezt
meglátva.
– Lehetséges, hogy valaki másé volt?
– De akkor miért tartotta meg?
Gabriel vállat vont, szemmel láthatóan értetlenül.
Lia gyorsan visszazárta a hegedűtokot, mintha nem bírná
tovább nézni.
– Mi van még ebben a kofferben?
Gabriel kotorászott benne, majd elővett egy, az övéhez
figyelemre méltóan hasonló bőrkötéses szerszámtokot.
Határozott mozdulattal kinyitotta, de nem szerszámokat talált
benne, hanem négy darab veszélyesnek tűnő kést. A pengéken
megcsillant a fény. A kések között akadt hosszabb pengéjű
vívótőr és kisebb, rövid tőr, mely alig volt hosszabb a középső
ujjánál. A végét egy zsinórral a tokhoz hurkolták.
 – Ez úgy fest, mint egy James Bond-tőrkészlet – jegyezte meg
Gabriel a hüvelykujjnyi tőr tompa végét vizsgálva. – Ezeket
könnyűszerrel elrejthették egy zsebben vagy a kabát alatt, sőt
akár egy kézitáskában. A fojtózsinórt is. Gondolod, hogy ezek a
nagymamáé lehettek?
– Nem hinném – dörmögte Lia. – Nagymama mindig kiment a
szobából, ha én bármilyen erőszakos filmet néztem. Gyűlölte az
erőszakot.
– Akkor ez a készlet talán az egyik férfié lehetett, akit itt
bújtatott. Nézd csak! – Gabriel a bőrtok belső sarkára mutatott.
– Ez itt egy S monogram.
– Csak nem azt állítod, hogy a nagymama egy bérgyilkost
bújtatott itt? – kérdezte kételkedve Lia. – Azok után, mennyire
viszolygott az erőszaktól?
Gabriel végignézett a kipakolt holmikon.
– Sokkal valószínűbb, hogy az egyik férfi, akit itt bújtatott,
valami titkosügynök lehetett – tűnődött hangosan, de maga is
szokta még a gondolatot. – Párizs-szerte rengetegen segítették a
szövetséges hírszerzést.
– Ha ez valóban így van, ha tényleg segítette a szövetséges
erőket a háború alatt, miért nem mondott erről semmit? Miért
nem mesélte el?
– Talán mert el akarta felejteni?
– De mégis mit? – ingatta a fejét Lia. – Nem értem az egészet.
Semmit sem értek.
Gabriel odalépett az ajtóréshez, és végigfuttatta az ujjait a
szekrény falán, amelybe ügyesen belevágták az ajtót.
– Tudod, az én nagyapám – szólalt meg pár pillanattal később
–, az, aki azt a kis tájképet festette, a brit királyi légierő pilótája
volt a háborúban. Majdnem öt évet töltött egy
hadifogolytáborban, miután a gépét lelőtték. Soha nem mesélt
azokról az évekről, sem a háborúról, sem arról, amit és akiket
ott elveszített. Soha nem beszélt róla nekem. – Gabriel
megfordult, és hátát a falnak támasztotta. – Talán a nagymamád
is pont így érezte. Túlságosan fájdalmas volt, amit átélt.
– Lehetséges.
– Változtatna ez bármin is? – kérdezte a férfi. – Ha mindent
tudnál, mennyiben lenne más a kapcsolatod a nagymamáddal?
– Talán igazad van. – Lia most újra ránézett. – Bevallom,
kicsit féltem tőle gyerekkoromban. A szüleim minden nyáron
elküldtek hozzá, amíg ők elutaztak, de a nagymama mindig
nagyon szigorúnak tűnt. És távolságtartónak. Habár ahogy
idősebb lettem, egyre kevésbé volt távolságtartó, de valahogy…
magányosabb lett. Érted, mire gondolok?
– Igen – felelte Gabriel.
– Talán ez is oka volt annak, hogy bár felnőttem, mégis
minden nyáron meglátogattam őt. – Lia felsóhajtott. – Nem is
tudom, kit lepett ez meg jobban: engem vagy őt. Fogalmam
sincs, mi történhetett itt, vagy hogy miért nem jött soha vissza,
de talán ha mesélt volna erről a helyről, jobban megértettem
volna, miért volt olyan, amilyen.
– Lehet, hogy itt a nagy alkalom. Elvégre téged szemelt ki
arra, hogy feltárja életének ezt a szakaszát.
Lia kisimított egy rakoncátlan hajfürtöt a homlokából.
– Azt hiszem, jobb lett volna, ha vele együtt tárom föl, és nem
egyedül.
– Nem vagy egyedül, mert én is itt vagyok.
Gabriel rögtön megbánta, amit mondott. Most történt meg
másodszorra, hogy egy ilyen kijelentés csúszott ki a száján.
Kicsit elhúzódott a lánytól, nehogy még jobban zavarba hozza
ezzel a csöppet sem professzionális viselkedéssel.
– Mi van abban a borítékban? – szólalt meg hirtelen, hogy
elterelje a figyelmet.
– Milyen borítékban?
– A koffer alján – Gabriel egy vastag, megsárgult borítékra
mutatott, amelyik kicsúszott a holmik alól.
Lia kivette, és felállt, majd a boríték tartalmát a könyvek
mellé öntötte az asztalra.
– Még néhány fotó, ételjegy és vonatjegy. Úgy látszik,
nagymama nőket is bújtatott itt – hadarta egy szuszra Lia.
Gabriel csatlakozott Liához az asztal előtt, de továbbra is
ügyelt arra, hogy picit nagyobb távolságot tartson kettőjük
között. A kupac tetején egy Sophie Beaufort nevű marseille-i nő
éves vasúti bérlete feküdt, melyen a bélyegző 1943. január 17-i
dátumot jelzett. A bérlet bal felső sarkába ragasztott fekete-
fehér fotó mosolytalan nőt ábrázolt gyönyörű arcéllel, világos
hajjal és halvány szempárral, akár egy északi tündérmese
hercegnője.
Lia átnyújtotta az igazolványt Gabrielnek. A fiú
tanulmányozta a fotót, a homlokát kissé összeráncolva, mert
egyre inkább emlékeztette őt valakire.
– Bárki volt is ez a nő, gyönyörű – jegyezte meg Lia.
Gabriel elfordította a tekintetét a vasúti igazolványról, és
látta, ahogy Lia féltucatnyi fotót terít ki az asztalon. Valamennyi
ugyanazt a nőt ábrázolta. Csakhogy ezeken a képeken Sophie
Beaufort nevetett, mosolygott vagy épp a válla fölött nézett
vissza kacéran a kamerába. Valamennyi kép portréfotó volt, a
lány haja szépen befésülve, az ajka kirúzsozva, az arca és a
szeme profin sminkelve, ami Gabrielt a régi reklámfotókra
emlékeztette.
Elvette a hozzá legközelebb eső fotót, és a fény felé tartotta.
– Ez lehetetlen – dörmögte halkan.
– Micsoda?
– Ezt a nőt a képen… ismerem.
Lia hitetlen hangon fölnevetett.
– Gyanúm szerint hetven évet késtél azzal, hogy ismerd.
– Ez a nő a nagy-nagynéném.
– És Marseille-ben született? – kérdezte szkeptikus hangon
Lia.
– Nem.
– Pedig ez a nő odavalósi. És a neve nem Sophie Seymour.
– Millbrookban lóg róla egy fotó, egy portré a falon –
magyarázta Gabriel. – Legalább ezerszer láttam. És a
nagypapámnak van egy fotója kettőjükről, ahogy egy
éjjeliasztalka mellett állnak. Mindig nagyon közel voltak
egymáshoz, amíg Sophie… – hirtelen elhallgatott.
– Amíg mi történt? – faggatta Lia.
– Nos… – Gabriel bizonytalanul végigszántotta a kezével a
haját. – Nem számít. Felejtsd el, amit mondtam.
– Ugyan már! – szólalt meg Lia. – Ne csigázz tovább. Mi
történt a nővel?
Gabriel arca megrándult.
– A külügyi szolgálatnál dolgozott fordítóként Varsóban.
Miután a németek 1939-ben lebombázták a várost, Sophie
eltűnt, vagyis meghalt.
– Mégis melyik? Eltűnt vagy meghalt?
 – A fennmaradt dokumentumok alapján elhagyta az
állomáshelyét, mielőtt Varsót bombázni kezdték. De az azt
követő vérfürdő után nyomtalanul eltűnt. Több száz, sőt több
ezer civil pusztult el a megszállás első napjaiban. Ő is közöttük
volt.
– Nos – szólalt meg Lia –, egy halotthoz képest elég jól fest
ezen az igazolványképen, aminek a dátuma 1943.
– Nem tehetnénk úgy, mintha nem mondtam volna semmit,
így megőrizhetem a maradék méltóságomat?
– Egyesek szerint a világon mindenkinek van egy hasonmása
– felelte erre Lia. – Úgy tűnik, mi most az övét találtuk meg.
– És még te mondod, hogy ne legyek túl kedves – jegyezte
meg dünnyögve Gabriel.
– Úgy érzem, tartozom neked egy csöppnyi kedvességgel –
válaszolta Lia vigyorogva. Aztán kezébe fogta az egyik fényes
portréfotót. – Bárki volt is ez a nő, bátornak és vakmerőnek
tűnik. Mint az én nagyim azon a képen a lakásban. Vajon
barátok voltak?
– Nehéz megítélni, de lehetséges.
– Próbálom elképzelni, milyen lehetett egy csajos este ennek
a két nőnek a háború előtti Párizsban. Olyan, mintha Thelma és
Louise találkozott volna a Moulin Rouge-ban. – Lia lopva a
férfira pillantott. – Szerinted a nagy-nagynénid is ott lett volna
velük?
– Még csak az kéne! Sophie Seymour csöppet sem volt ilyen –
felelte Gabriel hálásan, amiért Lia meglátta a viccet ebben az
esztelenségben. – Sophie komoly tudós volt, nem egy nagyvilági
nő. Nem egészen az elbűvölő személyiségéről volt ismert – tette
hozzá szomorkás hangon. – Mélyrehatóan tanulmányozta a
tudományokat és a matematikát, és elképesztően tehetséges
nyelvész volt. Tizenkét éves korára már hat nyelven beszélt
folyékonyan, és mire húszéves lett, még hármat megtanult. Az
volt a terve, hogy nő létére elsőként pályázik meg egy
professzori állást Oxfordban. A külügyi állása is egy lépés volt
az álmai megvalósítása felé.
– Vagyis nagy ambíciói voltak.
– Igen. A legtöbb korabeli férfit elbátortalanította, legalábbis
a nagyapám ezt mesélte. A családi pletykák szerint sohasem
ment férjhez, és senkivel nem randevúzott.
– Azért biztosan összetörte néhányak szívét, ha ennyire szép
volt – dörmögte halkan Lia a fotót tanulmányozva.
– Jó néhány emberrel közölte, hogy nem látja értelmét olyan
férfiak társaságát keresni, akik nem értékelik a tanultságát.
Lia elmosolyodott.
– Azt hiszem, remekül kijöttem volna a nagy-nagynénéddel.
Szomorú, hogy meghalt, mielőtt megvalósíthatta volna az
álmait.
– A nagyapám pont így gondolta. A háború után sokáig
kutatott Sophie után. Nem volt hajlandó elhinni, hogy Sophie
elhagyta az állomáshelyét, hiszen tudta, mennyire fontos volt
neki a munkája. Nagyon szerette volna hinni, hogy Sophie
valahogy túlélte a háborút. – Gabriel csípőjével az asztalnak
dőlt. – De persze soha semmilyen nyomot nem talált, bár a
nagyanyám szerint ez a kutatómunka mentette meg.
– Ezt hogy érted?
– Miután visszatért a háborúból, a nagyapám megsebesült, és
depresszióval küzdött. A nagyanyám ápolónő volt, őt bízták
meg az otthoni ápolásával, de a végén a testvére felkutatásában
is segített. Ez állítólag újra célt adott az életének.
– És tényleg semmit nem találtak?
– Semmit. A remény azonban hatalmas motivációt ad,
különösen ha makacssággal párosul. El se tudom képzelni,
milyen lesújtó lehet, amikor valaki hazatér, és senkit nem talál
otthon a szerettei közül. Nem tudok rosszabbat elképzelni a
család elvesztésénél úgy, hogy még elbúcsúzni sem tudtak. Én a
nagyapám helyében ugyanezt tettem volna.
– Úgy tűnik, nagyon közel állsz a családodhoz – szólalt meg
Lia szinte sóvárogva.
– Igen, nagyon. A nővérem szerint talán túlságosan is, főleg
miután randizni kezdett. A spanyol inkvizíció hozzánk képest
semmi.
– Szegény nővéred.
– Én semmit nem bántam meg. Ameddig haza nem vittem az
első lányt.
Lia fölnevetett.
– Neked jó a viszonyod a szüleiddel? – kérdezte Gabriel.
– Mondhatjuk, hogy igen. Mindketten nagyon elfoglaltak a
munkájukkal, és sokat utaztak, amikor fiatalabb voltam. Most
pedig én utazom sokat a munkám miatt. De amikor csak lehet,
tartjuk a kapcsolatot.
Gabriel erre csak bólintott, mert nehezen tudta elképzelni,
hogy ne beszéljen gyakran a családjával vagy ne találkozzon
velük. Persze ehhez semmi közöm, emlékeztette magát.
– Volt más is a borítékban? – kérdezte, hogy kicsit elterelje a
beszélgetést a személyes témákról.
– Igen, még két fotó.
Lia átadott neki két kisebb képet. Ezek amolyan spontán
készült fotók voltak, amiket az ember egy vakáción csinál, de
ugyanazt a világos hajú nőt ábrázolták. Az egyiken nyereg
nélkül ült meg egy lovat, miközben hunyorogva nézett hátra a
napsütésben, és nevetett. Gabriel megfordította a képet. Zawsze
będę pamiętał – írták elmosódott tintával a hátuljára.
– Zawsze będę pamiętał – olvasta ki hangosan a válla felett
Lia. – Ez lengyelül van?
– Igen – felelte Gabriel –, bár attól tartok, pocsékul tudok
lengyelül. – Elővette a telefonját, hogy lefordítsa. – Azt jelenti:
örökre emlékezni fogok.
– Vajon ki készíthette a fotót? – tűnődött Lia.
– Feltételezhetően egy lengyel. – Gabriel felpillantott. – És a
másik fotó?
– Tessék.
Lia hangja furcsán csengett, ahogy felmutatta.
A fekete-fehér képen egy hatalmas ház állt, amely bárhol
lehetett Manchester és München között. A háttérben egyetlen
különös árulkodó jel nem volt, ami utalhatott volna a ház
helyére, de a hátulján sem volt semmilyen felirat. A fotó egyik
sarka sérült volt és gyűrött, de a kép egészen tiszta. És távolról
ismerősnek tűnt.
– Ez nem a festményen lévő ház? – szólalt meg elfúló hangon
Lia. – Millbrook. A családod háza.
– De igen – vágta rá Gabriel kissé ostobán.
Némán egymásra meredtek.
– Uramisten – szólalt meg kisvártatva Lia.
– Igen – értett egyet vele Gabriel.
– Akkor a nénikéd nem halt meg Varsóban 1939-ben.
– Úgy tűnik, valóban nem.
 – És azokon a képeken is ő van.
– Igen, ő.
– Itt volt, ebben a lakásban. A nagyimmal együtt.
– Igen.
Gabriel próbálta összeszedni a gondolatait meg a fejében
gyülekező kérdések sokaságát.
Tovább nézték egymást döbbenten.
– Mit gondolsz, a nagyapád talált valami bizonyítékot, hogy
Sophie mégsem halt meg Lengyelországban? Valamit, ami arra
késztette, hogy kerestesse?
– Fogalmam sincs.
– És lehetett valami köze az itt elrejtett műkincsekhez?
– Erre sem tudom a választ.
– Lehetséges, hogy együtt dolgozott a nagymamámmal? És
segített neki embereket bújtatni a háború alatt?
– Fogalmam sincs.
Úgy tűnt, Gabrielnek elfogytak a szavai.
– Ejha! – Lia most a falon lógó három Degas-festményre
pillantott, mintha csak azt akarná, hogy megszólaljanak. Hogy
eláruljanak minden titkot. – Nos, bármit is csinált itt a nénikéd
1939 után, nem hiszem, hogy bármi köze lehetett a külügyi
szolgálathoz vagy a fordításhoz.
– Nagyon úgy tűnik – értett egyet halkan Gabriel, majd kissé
eltúlzott óvatossággal lerakta a Millbrookról készült fotót a
többire. – Azt hiszem, hogy kémnek állhatott.
 10. FEJEZET

Sophie

1943. MÁRCIUS 4.
ANGLIA, HAMPSHIRE

Sophie arra ébredt, hogy ütést kap a fejére.

Az ütés nem volt nagy, de egy pillanatra megbénította,
miközben valaki kirángatta az ágyból. Hunyorgott a szobát
elárasztó fényben, próbálta összeszedni magát.
– Mozgás! – adták ki az utasítást németül.
Sophie botladozva elindult a fagyos padlón.
Hirtelen durva kezek markolták meg a karját, és erős
mozdulattal rángatták. Sophie hátrafordult, hogy egy pillantást
vessen a férfiakra, akik lefogták, de ezt az erőfeszítést egy újabb
ütéssel hálálták meg, amit a halántékára mértek.
– Előrenézni! – vakkantott rá az egyik fogvatartója.
Sophie-t félig vitték, félig vonszolták a hálószoba előtti
folyosóig, majd elindultak lefelé egy lépcsőn. Betaszigálták egy
elsötétített szobába, melyben egyetlen szék kivételével nem volt
semmi, mindössze egy csupasz villanykörte lógott a plafonról. A
férfiak durva mozdulattal leültették a székre, hátrafeszítették a
karját, és egy kötéllel átkötötték a csuklóját. Ezután egyetlen szó
nélkül fogták magukat, és távoztak.
 Sophie arra koncentrált, hogy mély lélegzeteket vegyen, így
próbálta nyugtatni magát. A szobában fagyos hideg volt, Sophie
vékony hálóinge vajmi kevés védelmet nyújtott. A szánalmas
fénykörön túl koromsötét vette körül. A szobában nedves
penészszagot érzett, de mögötte halványan ott sejlett a cigaretta
szaga és egy mosdatlan testé is. Valamivel távolabb valaki
köhögni kezdett. Legalább két másik ember volt még vele a
szobában.
Sophie óvatosan helyzetet váltott, mire a szék megnyikordult,
a lába meg kissé megrogyott. Nem tudta, figyeli-e valaki, de
lopva meghúzogatta a csuklóján a köteleket. Nem volt annyira
szoros, mint kellett volna. Az ujjait mozgatva ki tudta tapogatni
a csomót, és érezte, ahogy szétcsúszik. Micsoda pancser
munka…
– Mi a neved? – szólalt meg egy érdes hang a sötétben.
Sophie egyenesen előrenézett.
– A nevem Sophie Beaufort.
– Mit keresel Párizsban?
– A férjem miatt vagyok itt. Kozmetikai cége van.
Kozmetikumokat árul. Neki segítek.
A csuklóján a csomó közben még jobban szétcsúszott.
– Kozmetikumokat? – nevetett fel valaki. – Egy kibaszott
háború kellős közepén? Hazudik!
– Ez az igazság. Nézzék meg a papírjaimat. Mindent rendben
fognak találni.
Sophie felszisszent, ahogy valami arcon csapta. Beletelt
néhány pillanatba, amíg rájött, hogy egy vödör jeges vizet
öntöttek az arcába.
– Maga kémkedik! – folytatta a hang. – Végigutazza
Franciaországot, hogy kémkedjen.
– Nem vagyok kém. A családomnak van egy kisebb cége
Marseille-ben. A férjem vette át az apámtól, miután meghalt.
Rúzsokat és púdert gyártunk. – A jéghideg víz okozta sokk
kezdett elmúlni, bár Sophie még mindig vacogott. – Itt akarjuk
eladni, Párizsban.
– És ki a franc veszi meg a rúzsokat meg a púdereket?
– A német tisztek feleségeinek áruljuk. Néha francia nőknek
is. – Sophie közben kiszabadította az egyik kezét a kötélből, és
az ujjai közé fogta. – Egyszerű matematika, uram. Van egy
árucikk, amit eladunk, és kereslet mutatkozik rá. Itt, Párizsban
jobb árat kapunk érte.
Egy férfi lépett be a lámpa fényfoltjába, gallérján a jelzés SS-
századosi rangot mutatott. Csizmája hangosan koppant a kövön,
ahogy Sophie mellé húzott egy kisebb asztalkát. Kegyetlen
arckifejezés meredt rá.
Sophie minden erőfeszítése ellenére is megremegett.
– Tudja, hogy mit teszünk a kémekkel, Madame Beaufort? –
kérdezte a százados.
Sophie elfordította a tekintetét, és továbbra is a sötétségbe
meredt.
– Nem vagyok kém, a férjemmel dolgozom.
– Nem hiszek magának. Mégis miben tud neki segíteni?
– Fotókat készítek az ügyfeleinkről, hogy reklámozzuk a
termékeinket. A fotók ott vannak a papírjaim között. Nyugodtan
megnézheti.
– Ó, én már láttam azokat a képeket. A Führer gyűlöli, ha a
nők kozmetikumokat viselnek körülötte, és megértem, hogy
miért. Egy rakás kifestett némber, akik másnak akarnak
látszani, mint amilyenek. A fotók felén ráadásul maga szerepel.
– Mert időnként én is bemutatom a kozmetikumokat.
– Méghogy bemutatja? – sziszegte a férfi. Elvett az asztalról
egy bőr szerszámszíjat, és kivett belőle egy harapófogót. – Nem
sokáig fog már modellkedni, attól félek. Nem hinném, hogy
nagy kereslet volna egy fogak nélküli modell iránt. Mondja meg,
hogy kinek dolgozik, milyen információkat továbbít. Mert
miután végeztünk a gyönyörű fogaival, a körmei kerülnek
sorra.
Sophie a másik kezéről is lecsúsztatta a kötelet, a végét pedig
a markába fogta úgy, hogy a kötél most mindkét kezében ott
volt, egyfajta fojtózsinórként. Kifordította a karját, és
megkapaszkodott a szék háttámlájában.
– Nincs mit mondanom magának, Monsieur. Az vagyok,
akinek mondom magam. Nincs okom hazudni.
A férfi a fogót méregette, megfordította, és megcsillant rajta a
tompa lámpafény.
– Még mindig hazudik.
A tekintetét most Sophie-ra emelte, aki ezúttal egyenesen
ránézett.
– Az igazat mondom.
Sophie testét átjárta a félelem, de küzdött ellene, és úgy
tekintett rá, mintha valami visszataszító bogár lenne, ami
bemászott a fénykörbe. Nem is annyira a fizikai fájdalomtól félt.
Nem, inkább attól, hogy a szürke egyenruha alól feléje áradó
indulat és gyűlölet meg az uniformist viselő gazember
arroganciája esetleg eltereli a figyelmét arról, amit tennie kell.
A lehetséges kudarctól tartott leginkább. Felszegett állal,
könyörtelenül elnyomta az érzéseit. Itt most nem volt helye
semmi másnak. Most nem.
A Gestapo-tiszt fenyegető lépést tett felé.
– Nem kell, hogy így legyen – szólalt meg. – Elkerülheti a
szenvedést.
A tenyerét Sophie homlokára szorította, hátratolta a fejét,
miközben a másik kezében a fogót szorongatta.
Sophie-nak más se kellett, hogy akcióba lépjen. Talpra ugrott,
miközben a szék, amit továbbra is markolt, könyörtelenül
nekilendült a felkészületlen századosnak. A szék ripityára tört,
a fadarabok hangos robajjal hullottak szét a kőpadlón. A
katonatiszt meglepetten kiáltott fel a fájdalomtól, elengedte a
lányt, hátratántorodott, de Sophie közben újra megelőzte, és
mögé került. Ahogy a férfi próbált kiegyenesedni, Sophie
áthurkolta a feje fölött a kötelet, és a torkának szorította.
A százados gurgulázva fulladozni kezdett, csizmája
megcsúszott a padlón, miközben ujjaival a kötelet markolászta,
ami továbbra is fojtogatta. Sophie még szorosabbra húzta a
fojtókötelet, amelynek végei a tenyerébe vájtak.
– Jézus, hagyja már abba, még a végén megöli!
A szobát hirtelen éles fény árasztotta el. Egy férfi állt a falnak
tolt asztal mögött, mellette Sophie három kiképzője.
Sophie enyhített a szorításon, a német uniformist viselő férfi
pedig köhécselve, fulladozva elbotorkált.
– Ezt meg hogy képzelte? – az asztal mögött álló férfi Sophie
felé hajolt, az arca vérvörös volt.
Sophie letekerte a kötelet a kezéről, és a földre dobta.
– Inkább a széket kellett volna használnom?
– Ezt hogy érti?
Sophie felvette az egyik törött székszegecset, és megvizsgálta
annak hegyes végét.
– Nem kötöztek meg elég erősen, és három fegyvert is adtak a
kezembe – jegyezte meg homlokráncolva. – A kötelet, a széket és
a harapófogó mellett heverő szerszámok egyikét. Én a kötelet
választottam. Azt gondoltam, ez a leghatékonyabb és legtisztább
megoldás.
Sophie látta, ahogy a két kiképzője összenéz.
– Nem ez volt a gyakorlat lényege – szólalt meg a vörös arcú.
– A gyakorlat csak arra szolgált, hogy felmérje, mennyire
ellenálló egy kihallgatás során – azzal a mellette ülő
kiképzőkhöz fordult, és dühösen meredt rájuk.
– Mi figyelmeztettük – szólalt meg vállrándítva a középen
ülő.
Sophie Gestapo-álruhás kihallgató tisztje még mindig a torkát
dörzsölgette, és zihálva, nehezen vette a levegőt.
– Magának mi a franc baja van? – szólalt meg érdes hangon. –
Véres kezű, idióta ribanc.
Sophie a kihallgatóra bámult. Egy pillanatra újra az a
nyolcéves kislány lett, akinek összeszorult a gyomra a
könyvtárban.
Te egy abnormális ember vagy.
Mrs. Postlewaithe talán mégis igazat mondott.
– Igen – felelte Sophie, mert más nem jött ki a száján.
A kiképző újra köhögött, és krákogott egyet.
– Most elmehet, Celine – utasította a kiképző, Sophie
kódnevét használva. – Menjen vissza a szobájába, és öltözzön
át. Ez volt a kiképzése utolsó gyakorlata. Megírjuk a jelentést, és
hamarosan meglesz a végső értékelése. – Becsukta az előtte
fekvő mappát. – Benne lesz az anyagában, amit átadunk
megfontolásra.
 11. FEJEZET

Estelle

1943. JÚLIUS 16.

FRANCIAORSZÁG, PÁRIZS

Estelle lehúzta a kis fadobozról a rózsaszínű szalagot.

Az elmúlt egy évben az íróasztal fiókjában tartotta elrejtve a
dobozkát, még ránézni sem bírt anélkül, hogy ne érezze úgy,
mintha kitépnék a szívét a mellkasából. Remegő ujjakkal
nyitotta fel a doboz tetejét: a két medalion még mindig ott
feküdt a bársonypárnácskán, megcsillant rajtuk a fény.
Estelle nem tudott kapcsolatba lépni Serge-zsel és Rachellel.
Mindkettőjüket a Vélodrome d’Hiverbe, a téli
kerékpárospályára terelték be más zsidókkal együtt, mielőtt
elszállították őket a városból. A letartóztatásukat és a Párizsból
való deportálásukat követő napokban egyetlen diszkréten
kikérdezett német tiszt sem tudta pontosan megmondani, hová
kerültek. Mégpedig azért nem, mert nem ők hatoltak be az
épületbe, az egész műveletet a francia rendőrség szervezte.
Abban azonban mindenki egyetértett – őrjítő és undorítóan
magabiztos elégedettséggel –, hogy a zsidók soha többé nem
térnek vissza. Soha.
Estelle-re rávetült egy árnyék, mire felkapta a fejét.
 Aviva állt előtte a lámpafényben, a szemét dörzsölgetve.
– Azt hittem, alszol.
Estelle felállt, visszacsúsztatta a masnit a dobozra, és gyorsan
a zsebébe rejtette.
A kislány megrázta a fejét, szeme hatalmasnak tűnt sápadt,
megviselt arcán.
– Szeretnéd, hogy betakarjalak? – kérdezte.
Aviva újra megrázta a fejét.
Estelle kinyújtotta felé a kezét, amit a kislány habozás nélkül
elfogadott. Próbált nem tudomást venni a gyerek
törékenységéről, ahogy megérintette. Vagy arról, hogy az utóbbi
hónapokban a nevetés és az életöröm helyére hallgatás és
szomorúság költözött. Sem arról, hogy Aviva mikor kérdezett
tőle utoljára a családjáról. Vagy egyáltalán mikor beszélt
utoljára bármiről is.
– Van egy meglepetésem számodra – mondta Estelle.
Átvezette a kislányt a nappalin, elhaladtak a kanapén heverő
gyűrött pokrócok és mesekönyvek mellett, ahol a kislány
délután pihenni szokott. Aviva csak késő este és kora reggel
jöhetett ki a lakásba. Estelle túlságosan féltette, hogy egyedül
csatangoljon a lakásban napközben, nehogy valaki fölfedezze,
hogy ott lakik.
Az épületbe beköltözött új lakók, akik a tavalyi zsidó
deportálások után önkényesen elfoglalták a hátrahagyott üres
lakásokat, köztük Wylerékét is, főként német családokból álltak,
vagy olyan francia iparosokból, akik náci kapcsolataik révén
gazdagodtak meg. Estelle így most már náciszimpatizánsokkal
és kollaboránsokkal volt körülvéve, akik közül bárki boldogan
feljelentette volna őt, ha megtudja, milyen titkokat rejteget a
lakásában. Egyedül a társadalmi státusza révén tudott
biztonságban maradni, meg annak köszönhetően, hogy folyton
szem előtt volt. Ezzel ráadásul Avivát is biztonságban tudhatta.
Szövetséges pilótákat egy ideje már nem bújtatott – a fal
mögött rejtegetett kislány miatt ez túlságosan veszélyes lett
volna –, de továbbra is eljárt a Ritz éttermeibe és bárjaiba,
habár kissé ritkábban, mint annak előtte. Még mindig
végighallgatta a szürke egyenruhás katonatiszteket, akik halálra
zabálták magukat, miközben egész Párizs éhezett, de mindent
jelentett, amit csak megtudott tőlük. Még mindig nem volt arról
fogalma, segít-e ezzel bárkinek is, akár csak egyszer is. De ezen
nem sokat rágódott.
Estelle bevitte a kislányt a hálószobába, és kinyitotta a
szekrényt. A rejtekajtó már nyitva volt.
– Nézd csak! – szólalt meg gyengéden Estelle, belépve rajta. –
Nézd, mit találtam neked!
Aviva elengedte a kezét, és felmászott az ágyra, majd
tekintetével megtalálta a három képet, amelyeket Estelle a
rejtekszoba falára lógatott. Azok a Degas-festmények voltak,
melyek egykor a Wyler-lakás falain díszelegtek. Estelle-nek egy
órájába telt, mire sikerült leszednie őket a gardróbszoba faláról,
de Aviva arcát elnézve bőven megérte a fáradtságot.
– Na, hogy tetszik? – kérdezte a kislányt.
Aviva fölemelte a kezét, és megérintette a hozzá legközelebb
eső keret sarkát. A vásznon áttetsző pasztellruhás lányok
ágaskodtak lábujjhegyen egy színpadon, mindannyian
figyelmesen nézték a tanárukat. Aviva elmosolyodott – hónapok
óta most először. Estelle elfordította a tekintetét, és égni kezdett
a szeme. Aviva megérdemelte volna, hogy családban nőjön fel,
ahol nevetés és barátok veszik körül, nem ez a néma szoba, ahol
sötétség és félelem uralkodik. Estelle nem tudta, a kislány
mennyi ideig képes így élni.
Az ágy nyikorogni kezdett, Estelle pedig újra a kislányra
pillantott, aki közben lefeküdt az ágyra, és magzati pózba
görnyedve a három festményre meredt.
– Van itt még valami más is – szólalt meg, hirtelen
indíttatástól vezérelve.
Aviva felült.
– Van egy másik meglepetésem is. – Estelle leült a kislány
mellé az ágy szélére, és elővette a zsebéből a kis fadobozt. –
Nyisd ki! – kérte, és átadta Avivának.
A kislány elvette, és óvatosan megforgatta parányi kezében.
Kicsomózta a rózsaszín szalagot, az lehullott, majd kinyitotta a
dobozt. Aviva gyöngéden megérintette a tűzzománc medálokat,
és az arcára különös kifejezés ült ki.
– Ezt neked és a nénikédnek vettem a születésnapodra –
magyarázta Estelle, és átvette a kislány kezéből a dobozt. – De
nem volt alkalmam odaadni, mert Rachelnek mennie kellett. –
Estelle igyekezett összeszedni magát, de az érzelmek
eluralkodtak rajta, és nehezére esett folytatni. – Szeretném, ha
mostantól a tiéd lenne. – Levette a bársonypárnáról a láncot és
a medált. – Szeretnéd megkapni?
Aviva felnézett rá, és bólintott.
Estelle kioldotta a láncon a kapcsot, és a kislány nyakába
akasztotta. Aviva az ujjait a rásimuló medálra szorította.
– Erre pedig vigyázz, hogy amikor a nénikéd visszajön,
odaadhasd neki – azzal Estelle visszazárta a dobozkát, és
átnyújtotta Aviva felé.
 A kislány megrázta a fejét, és feltérdelt az ágyon. Kinyitotta a
dobozt, kivette belőle a másik nyakláncot, és Estelle felé
nyújtotta.
– Szeretnéd, ha én viselném addig? – kérdezte Estelle.
Aviva bólintott. Estelle elvette a kezéből a láncot, és a saját
nyakára erősítette, miközben tudta, hogy a kislány azért adta
neki az ékszert, mert érezte, hogy Rachel soha többé nem tér
vissza. Próbálta visszafojtani a könnyeit, de mindhiába.
A legszörnyűbb dolog a világon a remény elvesztése volt.
Aviva bemászott az ölébe, és kezével átölelte Estelle derekát.
Addig simogatta a kislány haját, amíg Aviva lélegzete
egyenletessé vált, a teste elnehezült, ahogy elnyomta az álom.
Ezután óvatosan átemelte az ágyba, és betakargatta.
Visszament a nappaliba, összeszedte a könyveket, és
visszavitte a helyükre a rejtekszobába. Bezárta a szekrény
ajtaját, és még egyszer körülnézett a lakásban, de semmi nyoma
nem maradt annak, hogy ott lakik egy gyerek is. Bement a
konyhába, és ellenőrizte, hogy elrakta-e a vacsorához használt
edényeket. Habár ilyen késői órán nem tűnt valószínűnek, hogy
látogatója érkezik, mégsem engedhette meg magának, hogy
rákérdezzenek, miért van a mosogatóban két tányér és két
evőeszköz, miközben egyedül lakik…
Hirtelen ismerős kopogtatás hangja zökkentette ki a
gondolataiból, és úgy megijedt, hogy majdnem kicsúszott egy
pohár a kezéből. Lerakta, a lakás bejáratához sietett, és
kinyitotta az ajtót, amilyen gyorsan csak tudta.
Ahogy az ajtó másik oldalán álló férfi belépett, Estelle-t
izgatottság és megkönnyebbülés járta át egyszerre. Kikémlelt a
félhomályos lépcsőházba és a lépcsőkre, de minden néma és
mozdulatlan volt. A fejében több tucat kérdés kavargott, de
semmit nem kérdezett, csak a lehető leghalkabban bezárta a
férfi mögött az ajtót. Több hónap telt már el, amióta utoljára
látta Jerome-ot. Több hónap, amióta egyáltalán hallott róla, bár
sok pletyka keringett, miszerint férfiakat és nőket tartóztattak
le és börtönöztek be, vagy még annál is rosszabb helyre
kerültek, mert az ellenséget segítették.
Estelle fölemelt kézzel jelezte Jerome-nak, hogy ne beszéljen,
amikor úgy tűnt, mintha meg akarna szólalni. Némán intett
neki, hogy kövesse. Visszament a nappaliba, majd feltett egy
lemezt a gramofonra. Csak miután a zene megszólalt, akkor
kezdett beszélni. Nem tudott elég óvatos lenni.
– Mit keresel itt? – kérdezte halkan, de a kérdésbe a
kelleténél több szemrehányás vegyült.
Jerome levette a sapkát a fejéről, a haja kócos volt, és ráfért
volna egy alapos vágás.
– Itt jártam a városban. Arra gondoltam, beugrom egy italra.
Talán még kártyázhatnánk is egyet. Rég nem találkoztunk.
– Egyáltalán nem vicces.
Jerome leszegte a szemét.
– Igazad van, ne haragudj.
Borzasztóan kimerültnek tűnik, gondolta a nő az arcát
tanulmányozva. Szeme alatt sötét karikák, arcán egyhetes
borosta, a válla előregörnyedt, elárulva, mennyire fáradt.
– Nem – szólalt meg Estelle –, én sajnálom. Mire van
szükséged?
Jerome ráemelte a tekintetét.
– Egy biztonságos helyre ma éjszakára.
– És pont idejöttél?
 – Van egy jó kis kanapéd. Sőt ha jól tudom, kettő is.
– Ez most komoly?
– Nem volt máshova mennem. A múlt héten három házunkat
elveszítettük, és Deidre bátyját is letartóztatták. Ez volt a
legbiztonságosabb hely, ami eszembe jutott… – Jerome hirtelen
elhallgatott. – Te sírtál?
– Nem, nem sírtam. – Ami persze egészen abszurd állítás volt,
mivel Estelle arca mindig felpuffadt a sírástól; a szeme duzzadt
volt, az orra kivörösödött, az arca foltos.
– Aviva miatt? Hol van most? – Jerome arcát aggódás felhőzte
be.
– Biztonságban, és alszik.
Jerome végigszántotta a kezével kócos haját.
– Hát akkor mi a baj?
– Én csak… egy év telt el. Amióta… elvitték Rachelt. Ma lett
volna a születésnapja. – Estelle tisztában volt vele, hogy múlt
időben beszél Rachelről. – Azóta minden egyes nap azon
gondolkozom, mit tehettem volna másképp. Mit tudtam volna
tenni abban az értékes két percben, amikor még
megmenthettem volna őt és a családját. Avivának talán ma is
lenne családja. És nekem is.
– Nem a te hibád, ami történt. Nem tudhattad, mi lesz a vége.
– De tudnom kellett volna.
– Nézd, Allard, te…
– Nem tettem meg mindent. Nem cselekedtem elég gyorsan.
Estelle nem akarta hallani a mentegetőzést, amivel Jerome
vigasztalni próbálja.
– Mindent megtettél, amit csak lehetett.
– Másnap megint eljöttek – folytatta Estelle. – Kipakolták
Wylerék lakását, és elvittek minden értéket: a bútorokat, a
szőnyegeket, Serge könyveit. Rachel ékszereit, a porcelánokat
meg az anyja ezüsttárgyait. Azt hiszem, a lelkem mélyén azon a
napon fogtam fel, hogy soha többé nem jönnek vissza.
– Meg kell bocsátanod magadnak, Allard.
– Nem tudom, képes leszek-e rá.
Jerome közelebb lépett.
– Segíthetek?
A hangjából kiérződő gyöngédség törte meg végül Estelle-t.
Elfordította a tekintetét, és nem is próbálta letörölni az arcán
végiggördülő újabb könnycseppeket.
Jerome kinyújtotta felé a kezét, és gyöngéden letörölte a
könnyeit az ingujjával, de ettől a könnyek csak még sebesebben
potyogtak. A férfi ekkor egyszerűen átölelte, és magához vonta
Estelle-t.
– Nagyon félek – szólalt meg, amikor végre meg tudott
szólalni, de a hangját elnyomta a férfi szorítása.
– Mitől?
– Nem valamitől, hanem valakit féltek. Avivát – szipogta
hangosan. – Félek, hogy ez a kislány nem fogja túlélni a
háborút. Félek, hogy nem tudom majd beteljesíteni a Rachelnek
tett ígéretemet, hogy vigyázok rá. És hogy ennek az átkozott
háborúnak soha nem lesz vége.
– Bárcsak segíthetnék. Bárcsak kicsempészhetném őt
Franciaországból neked – mondta Jerome. – De nem vihetünk ki
gyerekeket. Nem élné túl az utat Spanyolországig. Azok a
hegyek és a folyók, amin át kell kelnünk…
– Igen, tudom – felelte Estelle, gyötrelmesen bólogatva. –
Tudom, hogy nem teheted. Éppen ezért nem is kértelek rá. Még
papírjaim sincsenek a kislány számára.
Jerome vágott egy grimaszt.
– Uramisten. Nagyon sajnálom, de ebben sem tudok segíteni.
Nem tudom, hogy Belgiumban kik tudnak papírokat hamisítani,
de ha akarod, kiderítem, és…
– Nem kell. Az ilyen kérdések csak fölösleges figyelmet
keltenek, és félő, hogy lelepleződsz. Túlságosan fontos vagy
azoknak az embereknek, akiknek az élete függ tőled.
– És mi a helyzet Vivienne-nel? Ő talán ismer egy jó
hamisítót, aki…
– Aki aztán elárulja őt is meg Avivát is. – Már Estelle-ben is
felmerült ez a lehetőség, de elvetette, hogy bármit is eláruljon
annak a nőnek. – Az unokahúgodban megbízom, de senki
másban nem. Nem vagyok hajlandó vállalni a kockázatot.
– Megértelek – válaszolta Jerome. – Aviva egyelőre
biztonságban van. Még ha nehéz is neki, de legalább te itt vagy
neki, amikor szüksége van rád.
– Fogalmam sincs, ez még most is igaz-e.
– Igaz hát.
– Honnan tudod?
Jerome egy pillanatig hallgatott, csak Tino Rossi hangja
hallatszott a másik szobában szóló gramofonról.
– Onnan, hogy én is ugyanígy érzek.
Estelle hátrébb lépett, és a férfira pillantott.
– Azért jöttem ma ide, mert te vagy az én biztos pontom,
Allard. Amikor minden összeomlik, rád mindig számíthatok.
Ahogyan Aviva is. Te mindig azt teszed, ami neki a legjobb, ez
számomra nem kétséges, és Rachel is így gondolta. Ezért bízta
rád a kislányt.
 – Olyan biztosnak tűnsz.
– Mert biztos vagyok.
Estelle szaggatottan vette a levegőt.
– Köszönöm – mondta, és kezét a férfi vállára tette, aki erre
megrándult, és felszisszent a fájdalomtól.
– Megsebesültél? – kérdezte Estelle.
– Nincs semmi bajom.
– De igen, látom, hogy van.
– Hidd el, Allard, ha azt mondom, jól vagyok, akkor úgy is
van. Elvégre tábori orvos volnék.
– Vedd le a kabátodat.
– Csak ne olyan hevesen, rendben?
Estelle dühösen rápillantott, aztán letolta a kabátot Jerome
válláról. A kabát alatt az inget a vállnál sötét, rézvörös folt
borította.
– Gyere velem.
– Szörnyen parancsolgatós vagy – jegyezte meg a férfi, de
követte.
Estelle halkan bement a konyhába, és kihúzta az egyik széket
a falnál álló asztaltól.
– Ülj le ide! – utasította a férfit, aki engedelmeskedett.
– Igenis, Mademoiselle.
– Vedd le az inged. – Estelle közben tiszta rongyot keresett,
szappant és egy lavór vizet hozott.
Amikor visszatért, Jerome már levette az ingét, és tisztán
látszott a vállán tátongó seb.
Estelle lehajolt, és kritikus szemmel megvizsgálta.
– Tőr?
A seb nem volt mély, de viszonylag hosszúnak tűnt.
 – Egy fémkerítésen akadtam fenn.
– Nem hinném, hogy össze kell ölteni. Viszont tisztán kell
tartanod, és kötést kell tenned rá, amikor visszamész.
– Ugye nem felejtetted el, hogy orvos vagyok. Mert ezeket én
is mind tudom.
– Akkor ideje lenne megfogadni a saját tanácsaidat. – Estelle
benedvesítette a rongyot, és finoman letörölgette a bőrre
száradt vért. – Nagy kár lenne amputálni a fejedet, ha a fertőzés
eléri a nyakadat.
– Nagyon vicces vagy, Allard.
– Ha pár centivel tovább ér jobbra, akkor talán le is válik a
fejed.
– Nem hinném. De amúgy is olyan vagyok, mint egy macska.
– Mármint?
– Kilenc életem van. Az anyám mindig ezt szajkózta. Nem
voltam túl óvatos gyerek, és elég sok ősz hajszálat szereztem
neki.
– Nos, ezt biztosan nem egy macska tette. – Estelle
visszadobta a rongyot a lavórba, és nézte, ahogy a víz
rózsaszínűvé válik. – Hogy történt?
– Nem lényeges.
– Kérlek, ne csináld ezt.
– Mit?
– Ne zárj ki.
Jerome homloka ráncba szaladt.
– Ha nem tudod, attól nagyobb biztonságban vagy.
– Nem hiszem. – Leült a székre Jerome mellé. – Inkább
sokkal… magányosabb vagyok tőle.
– Magányos? Hiszen itt soha nem vagy egyedül, Allard. A
lakásod akár az az átkozott Ritz Hotel is lehetne, annyi
menekültet bújtattál már itt.
– Talán igazad van.
– Csak a végén van egy „de”…
Estelle felsóhajtott.
– De azt tudtad, hogy az összes itt bújtatott ember közül
egynek sem tudtam az igazi nevét? Egyikükkel sem ültem le
egyszer sem enni vagy meginni egy pohár bort, vagy bármilyen
személyes dolgot megbeszélni, mert biztonságosabb volt
mindenkinek, ha senki nem tudott semmit a másikról.
Besétálok azokba az átkozott hotelekbe és éttermekbe, és úgy
teszek, mintha valaki más lennék, nem az, aki vagyok,
barátságot színlelek, elfojtom a gyűlöletet magamban, de
senkiben nem bízom. Így sokkal biztonságosabb. Később
átadom az információkat olyan embereknek, akiknek szintén
soha nem fogom megtudni az igazi nevét, s akik cserébe az
enyémet se kérdezik meg.
Jerome hallgatott, hosszú ujjait szétterítette foltozott
nadrágja térdén.
– Aviva élete azon múlik, hogy én okosan viselkedem, és nem
teszek semmi butaságot. Persze ostobaság ennyit zúgolódni. De
tudod, vannak pillanatok, amikor az önző énem láttatni és
éreztetni akarja magát. Olyasvalaki előtt, aki ismer engem.
Egyetlenegyszer szeretném, ha valaki az igazi nevemen
szólítana, és megkérdezné, hogy milyen napom volt. – Erőtlenül
fölnevetett. – Ne haragudj, ne is foglalkozz ezzel a
panaszáradattal. Fogalmam sincs, miért pont ma este tört rám…
– Estelle.
Estelle hirtelen megállt. Jerome életében először szólította a
keresztnevén, és nem Allard-ként utalt rá, vagy sofőrként, vagy
Mademoiselle-ként.
Jerome lassan felállt a székről.
– A Gare du Nord ma reggel tömve volt a Gestapo
embereivel. Mindenkinek ellenőrizték a papírjait, teherautókba
tuszkoltak embereket, és ki tudja, hová vitték őket. Volt velem
egy pilóta, aki beszélt franciául. Elrohantunk a sínek felé, ahol
nem láthattak meg bennünket, és átbújtunk egy kerítés alatt. –
Jerome megérintette a nyakát. – Elég szűk volt a rés.
– Ó! És a pilótádnak nem esett baja?
– Nem. Sikerült elhagynia Párizst, mert ez a város már nem
biztonságos – hadarta tovább. – A nácik egyre vakmerőbbek és
kegyetlenebbek.
– Ne is mondd.
– Nyilván te is tudod. – Jerome megállt Estelle előtt, és a füle
mögé tűrt egy rakoncátlan hajtincset. – És most mesélj, milyen
volt a napod? Biztosan jobb, mint az enyém.
– Én nem mentettem meg senkit.
– Ezzel nem értek egyet. Mindennap megmentesz valakit.
Erre a legékesebb bizonyíték a szekrény mögött alvó kislány.
Estelle szomorkásan elmosolyodott.
– Mi mindent csináltatok ma?
– Gyakoroltuk az írást és az olvasást. Félig felolvastam neki a
Tőr a kőben-t.
– Ez valami mese?
– Igen. Egy Arthur királyhoz köthető legenda. – Estelle a
száját biggyesztette. – Nem olvastad?
– Az én drágalátos tanáraim ezt kifelejtették – vigyorgott
Jerome. – Mesélj róla. Úgy hangzik, mint egy háborús történet.
 – Nem egészen az. Egy királyfiról szól, akit elrejtenek, hogy
biztonságba helyezzék a féltékeny nemesek elől, akik az életére
törnének, hogy megszerezzék a trónt. A fiú neve Wart, és úgy
tudja, hogy árva. Semmi másra nem vágyik, mint hogy a
barátja, Kay apródja lehessen. Egy napon az erdőben Wart
találkozik Merlinnel, a nagy varázslóval. Aki a tanítója lesz, és
az egész történet alatt különböző lényekké változtatja Wartot,
hogy megtanulja a bölcsességét.
– Ha az a varázsló annyira nagy volt, miért nem változtatta
az ellenségeit meztelencsigává? – szólt közbe Jerome. –
Mennyivel célszerűbb lett volna.
Estelle fújtatott egyet.
– Akarod hallani a végét vagy sem?
– Igen.
– A fiúk közben fiatal férfivá serdültek, de Kay aznap, amikor
lovaggá ütötték, a fogadóban felejti a kardját, és Wartot küldi
vissza érte. Csakhogy a fogadó zárva van, így Wartnak ki kell
találnia valamit. Egy templomkertben megpillant egy üllőbe
szúrt kardot. Úgy gondolja, ez is megteszi majd, így kihúzza, és
visszasiet vele a barátjához. Csakhogy az a kard nem
hétköznapi kard. Kiderül, hogy varázserővel bír, és csak
egyetlen ember tudja kiszabadítani a helyéről, akiből a
következő király lesz. Merlin elárulja Wartnak, hogy az igazi
neve valójában Arthur, és az előző király fia. Arthur
természetesen bölcs és igazságos király lesz, mivel sok mindent
megtanult, aztán mindenki boldogan él, amíg meg nem hal.
– Akkor te olyan vagy, mint Merlin.
– Micsoda?
– Te is biztonságban elrejted azokat, akiket szeretsz, minden
szörnyű ember elől, akik a puszta létük miatt a vesztüket
akarják. Így aztán egy napon előjöhetnek, felmutathatják a
kardjukat, aztán tovább élhetnek bölcsen és jóságosan. És akkor
egy napon mindenki boldogan él majd, amíg meg nem hal.
Estelle egy hosszú pillanatig Jerome tekintetébe
kapaszkodott.
– Nem hinném, hogy bármiben is hasonlítanék Merlinre. Én
minden hatalmamat arra fordítanám, hogy az összes nácit
meztelencsigává változtassam, és utána eltapossam
mindegyiket.
Jerome az asztalnak dőlt a csípőjével.
– Abban én is segítenék neked.
– Igen, tudom.
– Bármit is gondolsz, pontosan látom, amit csinálsz. Mindig is
láttam. – Kinyújtotta a kezét a lány felé, és megfogta. – Nem
vagy egyedül, Estelle.
Estelle felállt, elhúzta a kezét, és mindkét tenyerét a férfi
csupasz mellkasára fektette. Aztán lehajtotta a fejét, és ajkát a
férfi forró bőrére tapasztotta, arra a pontra, ahol a szíve
lüktetett.
– Te sem.
– Estelle – a szó egyszerre volt kérdés és könyörgés.
– Gyere velem – azzal Estelle elvezette Jerome-ot a kényelmes
kanapéhoz.
És egy darabig egyikük sem volt egyedül.
 12. FEJEZET

Sophie

1943. JÚLIUS 30.

ANGLIA, LONDON

A londoni Orchard Courton álló lakás a Baker Street közelében

semmit sem változott azokban a hónapokban, amióta Sophie-t
először idehozták. Miss Atkins, a hírszerző szolgálat
munkatársa, Sophie egyik felettese az íróasztal túloldalán ült. A
nő szürkéskék szemével higgadtan méregette Sophie-t, a haja
gondosan megfésülve, civil öltözéke testre szabott és rendezett
volt. A könyökénél ugyanaz a hamutartó állt csikkekkel tele, a
kezét pedig egy másik felnyitandó aktán pihentette.
– Üdvözlöm újra Londonban, Celine. A kiképzőire mély
benyomást tett – szólalt meg Miss Atkins.
– Hogy mondja, asszonyom?
– Okosnak, találékonynak írták le, aki közelharcban képes
használni különböző tőröket, és előszeretettel lő célba is –
ismételte fejből Miss Atkins, miközben egyszer sem pillantott le
a Celine S. Kowalski feliratú aktára, melynek első oldalára
rányomták a „SZIGORÚAN TITKOS” bélyegzőt. – Úgy hallom, a
kiképzésén erősen meglepte a férfi kollégákat, akik bizonyára
még mindig abban a hitben éltek, hogy a nőknek nem lenne
helye a frontvonalak mögött.
– Jó érzés volt tudni, hogy végre valami valóságosat teszek –
felelte Sophie. Kicsit többet annál, mint üzeneteket fordítani
halálesetekről és pusztításról. A kiképzésén sikerült levezetnie a
felgyülemlett sok frusztrációt és bűntudatot, és nehéz volt
szavakkal leírni, mennyire jóleső érzés volt ez neki. – Régóta
vártam egy ilyen lehetőségre, bár igyekeztem türelmes
maradni.
Sophie próbálta türtőztetni magát, hogy ne tűnjön túl
reménykedőnek.
– Értem – bólintott Miss Atkins. – A kiképzői azt is említették,
hogy maga meglehetősen természetfeletti türelemmel
rendelkezik. Meg azt, hogy hideg, rettenthetetlen és rendkívül
erős.
– És ez önnek nem tetszik?
– Épp ellenkezőleg. Ha maga férfi lenne, már rég a mellére
tűztek volna valamilyen érdemrendet. Csakhogy nekem a
rettenthetetlensége a legnagyobb kérdőjel. – A nő az ujjával
megkocogtatta az aktát. – Mert az ügynökeimet a félelem tartja
életben és éberen.
Sophie az ablak felé pillantott. A sötétítőket félrehúzták, így
beszűrődött a kora reggeli nap fénye. Az ablakpárkányon egy
üres metszett kristálypohár állt, amelynek apró kristályai
szivárványos fényeket szórtak szét a parkettán.
– Bennem is van félelem – szólalt meg Sophie lassan. –
Ugyanúgy, mint bárki másban. Csakhogy amikor az ember
hagyja eluralkodni magán, azzal semmi mást nem tesz, mint
elhomályosítja az ítélőképességét. Olyankor még egy intelligens
ember is buta döntéseket hoz. – Sophie felszegte az állát, és állta
az íróasztal mögött ülő nő éles tekintetét. – Elhatároztam, hogy
bebizonyítom, sokkal nagyobb hasznomat veszik, ha nem egy
asztal mögött ülök a Bletchley Parkban. Remélem, sikerült.
– Meghiszem azt! Ezek szerint nem akar visszamenni
Bletchley-be. – Miss Atkins a cigarettáért nyúlt, majd elidőzött
azon, hogy kiválasszon egyet, mielőtt újra Sophie-ra pillantott. –
Pontosan mennyit ért a kódolt üzenetekhez, amit itt lefordított?
Sophie kisimította a szoknyáját a combján. Miss Atkins nem
céltalanul kérdezgetett. Alaposan fontolóra vette minden
válaszát.
– Nagyon kevés információt osztottak meg velünk. Senki nem
beszélt igazán arról, hogy milyen munkát végez Bletchley-ben.
Nekem csak a fordítás volt a feladatom. Nem sokat tudok
másról.
– De azért valamennyit biztosan.
– Annyit tudok, hogy a németek folyamatosan változtatják a
kódokat. És hogy amit korábban használtunk, azzal a legújabb
üzeneteket nem tudjuk megfejteni, vagy legalábbis nem tudjuk
elég gyorsan dekódolni. Sőt tudom, hogy a tavalyi év óta a náci
tengeralattjárók, a csapatok és a tankok valahogy újra
láthatatlanná váltak. Addig, amíg meg nem fejtjük a kódokat.
– Amíg meg nem fejtjük a kódokat – ismételte meg Miss
Atkins. – Igaza van. A nácik folyton változtatják a szabályokat,
amikor már azt gondoljuk, mindent megfejtettünk. –
Cigarettáját az ujjai között forgatta. – A németek mostanában
előszeretettel használnak egy újfajta szerkezetet. Bletchley-ben
a bennfentesek csak Tunny néven emlegetik. Nem sokban
különbözik attól a titkosító eszköztől, amit a háború kezdetekor
használtak, és ami elromlott.
 Miss Atkins kivett egy fotót a mappából, és átcsúsztatta az
asztalon a lány felé. Írógépnek tűnő szerkezet volt
kapocstáblával. A gép teteje lapos volt, az elején több sorban
billentyűk. A hátsó táblán három forgótárcsa. Az egész
gépezetet egy zsanéros faládába helyezték.
– Ez a gép a német katonai Enigma szerkezet, amit Bletchley-
ben már egy ideje próbálnak dekódolni. Úgy vélik, hogy az új
gép is nagyon hasonló, habár gyanítják, hogy háromnál több
forgótárcsája van. Csak találgatni tudnak, hogy az új szerkezet
sokkal nagyobb, mint ez, és egy távíró vezetékére van rákötve.
Találgatnak, mivel az Enigmával ellentétben ezt a gépet nem
sikerült ellopni sem darabonként, sem egyben, és a
működéséhez szükséges kódkönyvek és használati leírások sem
állnak rendelkezésre. – A fotót újra visszacsúsztatta a mappába,
majd előhúzott két újabbat. – Az Enigma kódkönyvei így néznek
ki.
A fotó úgy festett, mint egy általános iskolai tankönyv. Az első
oldal közepére az ismert sas és horogkereszt pecsétet nyomták,
fölötte cirádás betűkkel ez állt: Különleges gépleírás. A második
fotó a könyv belsejéből mutatta a táblázatot, melyeken tizenkét
sorban betűk és számok szerepeltek. Sophie megfordította a
képeket. Mindegyiknek a sarkába fekete betűkkel ráírták:
„Overlord hadművelet”, ami első ránézésre inkább
sorszámozásnak tűnt. Sophie egyetlen szó nélkül visszaadta
Miss Atkinsnek a képeket, és azok visszakerültek a mappába.
– Bletchley-ben elmondták, hogy visszafelé próbálják
megfejteni a Tunny kódjait – magyarázta Miss Atkins. – Egy
olyan gépen dolgoznak, amivel több hét helyett néhány óra alatt
meg tudják fejteni ezeket a titkosított üzeneteket. De mint
minden újdonság, ez is időbe telik. Nekünk pedig nem adatott
meg az a luxus, hogy várjunk. Se heteket, se hónapokat nem
tudunk várni, főleg amikor az utánpótlásunk és az embereink
gyorsabban süllyednek el a tenger mélyén, mint amilyen
tempóban felpakolják a hajókat. – Miss Atkins végigsimította
kezével a mappa tetejét. – Vagy olyankor, mint ebben a
pillanatban is, ha tervek készülnek arra, hogyan szerezzük
vissza Európát.
Sophie hátradőlt a kemény széken.
– Miféle tervek?
Miss Atkins sokatmondón ránézett.
Sophie érezte, hogy átforrósodik az arca. Hogy tehetett fel
ilyen buta, amatőr kérdést!
Miss Atkins az íróasztalon, a hamutartó mellett fekvő
öngyújtó felé nyúlt.
– Csak annyit mondhatok magának, hogy Európa
visszavételének lehetősége nagyban függ attól, hogy megtudjuk,
hogyan gondolkoznak a németek. Hogy mit akarnak tenni és
hol akarnak támadást indítani. Tudnunk kell, hová
csoportosítják át a csapataikat, a tankjaikat, a repülőiket és a
hajóikat, hogy mi is meg tudjuk szervezni magunkat. –
Felszikrázott az öngyújtó, ahogy cigarettára gyújtott. – Muszáj
lehallgatnunk őket, méghozzá amilyen hamar csak lehetséges.
Sophie továbbra is hallgatott, várta, hogy Miss Atkins
folytassa.
– Hitler és a vezérkari főnök arra találták ki ezt a masinát,
hogy a megszállt Európa területén működő katonai bázisokra
üzeneteket tudjanak küldözgetni. A francia területekre is.
Lehallgatóállomásainkon az utóbbi időben megnövekedett
forgalmat észleltek.
– Tehát Franciaországba akarnak küldeni.
Furcsa érzés volt így, hangosan kimondani ezt. Felismerni,
hogy minden, ami idáig történt, ezért a pillanatért volt. És
pontosan itt kellett most lennie.
– Igen. – A nő gondosan visszahelyezte az ezüst öngyújtót az
asztalra. – Párizsba. Ideális esetben négy hét alatt megjárja az
utat, és eljön Franciaországból.
– Talán van ott egy ilyen rejtjelező gép? Párizsban?
– Igen, a Luftwaffe Ritz Hotelben felállított főhadiszállásán,
ahol Hermann Göring Reichsmarschall, Hitler egyik
legközelebbi bizalmasa foglalta el a szálloda királyi
lakosztályát. Hírszerzőink jelentése sajnálatos módon csak
nemrég jutott a tudomásunkra, de fennáll a lehetősége annak,
hogy a hotelben tárolják az egyik ilyen rejtjelező gépet. Habár
nem vagyunk teljesen bizonyosak benne, de már ez az
információmorzsa is elegendő lehet ahhoz, hogy a háborúnak
ebben a szakaszában tegyünk valamit, sőt akár még fordítsunk
is a helyzeten.
– Ez meglehetősen szabálytalannak tűnik. Mármint hogy egy
szállodában tárolnak egy ilyen gépet.
– Biztosíthatom, hogy nem az. Más szállodai
főhadiszállásokon is sikerült már begyűjteni ilyen rejtjelező
gépeket. – Miss Atkins tekintete látszólag egy pillanatra a
távolba révedt, majd újra összeszedte magát. – Ha valami
történne Hitlerrel, nagy valószínűséggel Göring lépne a helyére,
és venné át a Führer szerepét, mivel ő viseli a legmagasabb
rangot a Harmadik Birodalomban. Egyáltalán nem túlzás, hogy
rendelkezik egy kommunikációs eszközzel a Luftwaffe
főhadiszállásán.
– Márpedig azt a gépet őriznie kell valakinek. És szükség van
emberekre, akik működtetik – tűnődött hangosan Sophie, s
cikáztak a fejében a gondolatok.
– A hírszerzés információi alapján a rejtjelezőcsapat három-
négy főből áll, annál nincsenek többen. A Tunny
működtetéséhez nincs szükség morzekódokra, így az üzenetek
küldése és fogadása jóval kevesebb munkát igényel.
– És pontosan hol van ez a gép?
– A jelentés szerint Göring lakosztálya mellett, a hotel
felújított szárnyában, ami arra utal, hogy az információt egy
szállodai dolgozó szivárogtatta ki. Habár őszintén szólva én
ebben kételkedem. A maga feladata lesz, hogy kiderítse, hol
található a gép, mert minden előzetes információval ellentétben
elképzelhető, hogy azóta más helyre került. Megkapja majd a
hotel alaprajzát, ahol bejelöljük a kérdéses területeket, és
minden információ a rendelkezésére fog állni a hotelben
megszálló vendégekről, beleértve Göringet is. – Miss Atkins
félretolta Sophie aktáját, és elővett alóla egy második mappát. –
A férjével fog Párizsba utazni, ahol gazdag francia és német
nőknek árulnak kozmetikumokat. Olyanoknak, akik eljárnak a
Ritzbe vagy ott szállásolták el magukat.
– Madame és Monsieur Beaufort – Sophie egyszeriben
felfogta, miről szólt a kiképzése.
– Pontosan. Ezt az álnevet adtuk magának, amit már a
kiképzése alatt megismerhetett, és ez lesz a fedőneve Párizsban.
Hamarosan találkozik egy kollégával, aki a férjének adja ki
magát, és akinek ugyanezt a történetet kellett megtanulnia. Az ő
kódneve Tempo, és magához hasonlóan őt is azért választották,
mert jól beszél franciául és németül, a kiképzése alatt jól
teljesített, és ami a legfontosabb, jól ismeri a Ritz Hotelt. Az
illető anyja francia volt, és szobalányként dolgozott a Ritzben. A
hotelben és környékén nőtt fel, és minden pontját ismeri kívül-
belül.
Sophie egy pillanatig elgondolkozott.
– Nem lehetséges, hogy valaki felismerheti?
– A kérdés jogos. De úgy érezzük, elég hosszú idő telt el azóta.
Legutóbb kamaszként járt a hotelben, mindamellett így is
megtettünk minden óvintézkedést. Majd meglátja. A kolléga
jelenleg Buckmaster ezredestől hallgatja végig az utasításokat,
és miután végeztek, ők is csatlakoznak hozzánk, hogy
mindkettőjüket egyszerre tájékoztassuk a küldetés részleteiről.
– Miss Atkins előrehajolt, a feje körül kavargott a cigarettafüst. –
Van azonban még néhány kérdés, amit tisztáznunk kell, mielőtt
ideérnek.
– Éspedig?
– Meg kell beszélnünk, mit kommunikálhat a családja felé és
mennyi lesz a fizetése.
Mielőtt Sophie megszólalhatott volna, Miss Atkins fölemelte a
kezét.
– Tisztában vagyok a családi körülményeivel. Amikor egy
ügynököt kiküldök terepre, rendszerint úgy járok el, hogy
tájékoztatást küldök az illető szüleinek és rokonainak,
amelyben biztosítom őket, hogy a lányuk jól van, és rendben
végzi a munkáját a szolgálatnál. Hogy otthon is
megnyugodjanak a kedélyek.
Sophie a kezére pillantott, melyet az ölébe fektetett, és
összefonta az ujjait.
 – Igen, persze.
– Van esetleg valaki, akinek szeretné, ha levelet küldenék?
Talán egy távoli rokon? Egy barát?
Millbrookban ott a személyzet, gondolta Sophie, de ők
halottnak hiszik, és az igazat megvallva közel tíz éve nem járt
otthon Norfolkban. Aztán élt valahol egy másod- vagy talán
harmad-unokatestvére Hampshire-ben, meg egy gyerekkori
ismerős, akit Sophie azóta nem látott, amióta elment
Lengyelországba. De azt sem tudta, hogy egyáltalán életben
vannak-e még, nemhogy a hollétükről tudott volna bármit is.
– Nem, senki nincs, aki aggódna miattam.
– Ez nem igaz. Mi aggódunk magéért.
Sophie belebámult Miss Atkins szemébe. Nyelt egy nagyot, és
bólintott. Az volt az érzése, hogy az asztal másik felén ülő nő
nagyjából ugyanezt mondta el mindenkinek, de a szavai mégis
megnyugtatták, kevésbé érezte magát egyedül.
Miss Atkins hirtelen elnyomta a cigarettáját, amiből alig
szívott.
– És a fizetésével mi legyen? Hová küldjük a pénzt, amíg a
terepen dolgozik?
– Küldjék a Millbrook-házba, Norfolkba.
Imogen, a házvezetőnő minden levelet megőriz, amit Sophie-
nak küldenek, még akkor is, ha halottnak vélik. Amikor majd
mindennek vége lesz, Sophie visszatér Millbrookba, és elviszi,
amit oda küldtek a nevére. Vagy talán ott is marad, ki tudja.
– Rendben van, de szükségem lesz a pontos címre. – Áttolt az
asztalon Sophie felé egy üres papírlapot meg egy tollat, és
figyelte, ahogy a lány ráfirkantja a millbrooki címet. – A
személyes levelezését is oda fogom küldetni, ami esetleg jön.
 Sophie a kezén viselt jegygyűrűre pillantott.
– Azt itt kell hagynia – szólalt meg halkan Miss Atkins. – Még
ilyen távolról is értékes családi örökségnek tűnik. És mivel még
mindig az ujján viseli, miután elszökött Lengyelországból,
gondolom, így is van. Majd kap egy sokkal kevésbé feltűnő
gyűrűt helyette. Olyat, amit jó szívvel elzálogosíthat, ha netán
meg kell vesztegetni valakit.
Sophie lehúzta Piotr gyűrűjét az ujjáról, az aprócska rubinkő
tűzvörösen csillogott a fényben. Egy darabig a tenyerében
tartotta, nem szívesen adta át.
– Ezt is biztonságban eljuttatom Millbrookba.
Sophie bólintott, és áttolta a gyűrűt az asztalon, aztán
elfordult, amikor Miss Atkins egy borítékba tette. Tudta, hogy a
nő jót akar. És azt is tudta, hogy Piotrnak ezt az örökségét nem
viheti magával.
Arra viszont nem bírta rávenni magát, hogy a zsebében
hordott fotókat is elővegye.
Miss Atkins lerakta a borítékot az asztalra, és kis szünetet
tartott, mintha a megfelelő szavakat keresné.
– Megkérdezhetem, hogyan halt meg? – szólalt meg végül.
– Tessék?
– A férje. Az aktájában csak annyit írnak, hogy lengyel
lovastiszt volt, és hősi halált halt.
Sophie elfordította a tekintetét, de még így is magán érezte a
nő éles szürkéskék tekintetének súlyát.
– Mit számít ez?
– Azért fontos, mert tudni akarom, mi motiválja azokat a
nőket, akiket a frontvonalra küldök. Vannak, akik mindent
kockára tesznek az országukért, van, aki elvi okból harcol,
mások azokért, akik fontosak számukra. De akadnak néhányan
olyanok is, akik kizárólag azért harcolnak, mert jók benne. – A
nő kis szünetet tartott. – Nincs rossz vagy jó indok arra, hogy
valaki miért áll be a harcba, Celine. Nem az én dolgom ítélkezni,
de szeretném megérteni és tudni, hogy ezek az okok nem
jelentenek kockázatot. Mert a maga motivációja még mindig
rejtély számomra.
Sophie kibámult az ablakon. Odakint, a párkányra rászállt
egy veréb.
– Azt gondolja, hogy a bosszú vezérel?
– A bosszú vezérli?
– Talán igen.
– Hogyan halt meg a férje, Celine?
– A németek lelőtték.
– Honnan tudja?
Sophie izmai megfeszültek a jól ismert veszteség és
tehetetlenség érzésétől.
– Mert ott voltam. – A veréb megijedt, elrepült. – És azért
maradtam életben, mert neki meg kellett halnia.
Miss Atkins hallgatott.
– Miután meghalt és mielőtt hazajuthattam volna, a németek
a szüleimet is megölték, aztán német gépek lebombázták a
bátyámat is. – Sophie újra a nőre emelte a tekintetét, aki
mozdulatlanul ült előtte. – Ezeket az áldozatokat nem fogom szó
nélkül hagyni. Soha nem fogom elfelejteni.
Miss Atkins újabb cigarettát vett elő, de nem gyújtott rá.
– Hallottam, majdnem megfojtotta a kiképzőtisztjét, aki
Gestapo-tisztnek adta ki magát a kiképzés alatt.
– Úgy gondoltam, ez is a gyakorlat része. De higgye el, a
közelében sem volt a halálnak.
A kémfőnöknő hátradőlt a székén, és forgatni kezdte a
cigarettát az ujjai között.
– Elhiszem.
– Szóval a válaszom semmit nem változtat meg? Mármint a
motivációm.
– Úgy érzem, épp ettől nagyon veszélyes ellenfél. És pont ez a
motiváció fogja sikerre vinni a küldetést. De egyet ne felejtsen
el: attól a perctől fogva, hogy beteszi a lábát Franciaországba,
már nem a nácikkal harcol. A maga dolga az lesz, hogy
információt gyűjtsön, amivel segít harcolni a németek ellen. És
ezt az információt vissza kell nekünk hoznia. Érti a
különbséget?
Sophie pislogott egyet.
– Össze kell barátkoznia az ellenséggel, elnyerni a
bizalmukat, és megtudni minden titkukat. Azok az áldozatok,
akiket az előbb említett, csak ezek után nyernek értelmet.
Világos?
– Igen.
– Remek! – Miss Atkins visszarakta a meg nem gyújtott
cigarettát az asztalra. – Van végrendelete? – kérdezte
váratlanul, és ez a hirtelen témaváltás némiképp kizökkentette
Sophie-t.
– Nincs – rázta meg a fejét. – Semmilyen érték nincs a
tulajdonomban, kivéve azt a gyűrűt, amit átadtam.
– Értem.
– De van itt még valami – azzal Sophie elővett egy lezárt
levelet a táskájából, és az asztalra rakta.
– Ez mi?
 – Egy levél a bátyámnak. Ha esetleg nem jönnék vissza, de ő
igen.
Miss Atkins kurtán bólintott, Sophie pedig hálás volt érte.
Nem mondta, hogy Sophie-val minden rendben lesz, hisz nem
tudhatta. Azzal sem áltatta a lányt, hogy a bátyja esetleg
visszatér, vagy hogy életben lehet még. A Sophie-val szemben
ülő nő semmit sem szólt. Egyszerűen csak felvette a levelet, és
becsúsztatta a borítékba Sophie gyűrűje mellé.
Az ajtón éles kopogás hallatszott, mire Sophie hátrafordult.
Miss Atkins betette a borítékot és Sophie aktáját az asztalfiókba.
– Jöjjenek be! – kiáltott ki.
Buckmaster ezredes lépett be lendületesen az ajtón, mögötte
pedig egy másik férfi, akit Sophie még sohase látott. Enyhén
hajlott háttal járt, kissé sántított, és ötven körüli lehetett,
sötétszőke haja a halántékon őszült, és hajzselével vastagon
megkenve kifésülte a homlokából. Világos arcbőre volt és barna
szeme, amit félig elrejtett egy aranykeretes szemüveg mögé.
Az ezredes megállt, és az embere felé mutatott.
– Sophie Beaufort, bemutatom Gerard Beaufort-t.
Sophie tudta, hogy nem igazi neveket fognak használni,
amikor bemutatkoznak, de mindkettőjük álnevének hallatán
még inkább tudatosult benne a helyzet komolysága és
súlyossága. Miss Atkins Tempo néven szólította meg a férfit.
Sophie attól a pillanattól fogva csak Gerard-ként gondolhatott
rá, aki a férje. Amíg a halál el nem választja tőle.
A lány lassan felállt.
– Te jóságos ég, egy valóságos amazon… – dörmögte Gerard,
tetőtől talpig végigmérve Sophie-t.
Buckmaster elfintorodott mögötte.
 Sophie egyszerűen csak kezet nyújtott.
– Sophie Beaufort. És örülök, hogy megismerhetem.
Gerard dünnyögött valamit. Ahogy előrelépett, hogy kezet
rázzon vele, kiegyenesítette magát, kiszélesedett a válla, és
eltűnt a sántikálás. Sophie nyomban revideálta a korát.
Közelebb lehet a negyvenhez, találgatta. Talán kicsit tapintatlan,
de nem tehet róla, hogy képtelen másnak tűnni, mint aki
valójában.
– Mi lenne, ha rögtön munkához látnánk? – javasolta Miss
Atkins, éles hangon megtörve a csöndet.
– Hogyne, persze – válaszolta erre Gerard.
Megvárta, amíg Sophie visszaül a helyére, és elfoglalta a
mellette álló üres széket.
Buckmaster beállt Miss Atkins mögé, a falnak támaszkodva,
összefont karral.
– Mivel mindketten ismerik a misszió fedősztoriját, ne
fecséreljük tovább erre az időt – vágott bele Miss Atkins. –
Franciaországba délkelet felől, Rouenban jutnak be egy Gasny
melletti farmon, amint a körülmények lehetővé teszik. Ott egy
ellenálló ügynökökből álló fogadóbizottság várja magukat.
Onnan utaznak tovább Párizsba, ahol kapcsolatba lépnek egy
nővel, aki mindkettőjüket bemutatja a megfelelő embereknek,
hogy be tudjanak épülni a hotel társaságába.
– Az a nő is az ellenállásnak dolgozik? – kíváncsiskodott
Sophie.
Buckmaster megköszörülte a torkát.
– Igen. Valami olyasmi.
Sophie nem kért további pontosítást.
– A cél az, hogy olyan helyzetbe kerüljenek, amellyel
megerősíthetik az információt, miszerint a rejtjelező
berendezés valóban a Ritz Hotelben van – magyarázta
Buckmaster. – Miután ezt megerősítették, közelről is szemügyre
kell venniük a gépet, fotókat készíteni róla vagy végső esetben
lerajzolni. De mindenekelőtt másolatot kell készíteniük az
összes kódkönyvről és táblázatról, amit csak találnak a géphez,
hogy részletesen megismerjük a működését és a beállításokat.
Ha ismerjük a rejtjelező beállításait, reményeink szerint
gyorsan meg tudjuk fejteni az üzeneteket, amivel hathatós
változást érhetünk el.
– Én inkább ellopnám azokat a könyveket – jegyezte meg
Gerard. – Sokkal gyorsabb lenne. A másolás időbe telik,
ráadásul kockázatos.
– A németek nem tudhatják meg, hogy ismerjük a gépet –
szólalt meg halkan Sophie. – Mert akkor azonnal
megváltoztatják a szabályokat.
– Tessék? – ráncolta a homlokát Gerard. – Ez mit akar
jelenteni?
– Azt, hogy Madame Beaufort-nak igaza van – felelte
Buckmaster. – Bármi is történjék, senki nem tudhatja meg, hogy
min dolgoznak. Nem fedhetik fel magukat. Ha arra kerülne sor,
meg kell semmisíteniük az összegyűjtött bizonyítékokat. Nem
engedhetjük meg magunknak, hogy újrakezdjünk mindent, ha a
németek gyanút fognak, hogy megfejtettük a rejtjelezőjüket.
Most nem.
Gerard keresztbe fonta a karját.
– Megkapnak mindent, amire szükségük lehet, miután a
helyszínre érkeznek. Fegyvereket, tőröket vagy bármit, amit
kérnek, habár az utazás alatt nem vihetnek magukkal
lőfegyvert – folytatta Miss Atkins. – A nácik azonnal gyanúsnak
találják, ha valakinél fegyvert találnak, és nem akarunk okot
adni, hogy tüzetesen átvizsgálják magukat. Tempo színlelt
sérülése és a kora miatt nem valószínű, hogy a razziák során
felfigyelnek majd rá. A papírokat és a marseille-i címet
bármikor ellenőrizhetik, be van jelentve az Enchanté Cosmetics
nevű cég. A francia dokumentumaik teljesen legálisak, kapnak
vasúti igazolványt és ételjegyeket is. Az ellenőrzéseken
könnyedén át kell jutniuk, de erre semmiféle garanciát nem
adhatunk. Hangsúlyoznom kell, hogy rendkívül veszélyes a
küldetés, amelyben részt vesznek.
Gerard leengedte a karját, és Sophie-ra pillantott, aki még
mindig ádáz arckifejezéssel ráncolta a homlokát.
A lány viszonozta a pillantását, azon tűnődve, vajon most
bosszús-e a férfi, mert annak látszott, vagy egyszerűen csak
koncentrál, ahogy végiggondolja a küldetés részleteit. Nehéz
volt megtippelni.
– Mikor indulunk? – kérdezte Gerard.
Buckmaster megköszörülte a torkát.
– Kis szerencsével két héten belül. Ma elviszik magukat
busszal Tempsfordba. James Reed őrnagy fogja várni magukat.
Ha eljön a következő telihold, és megfelelőek a körülmények,
utána már csak abban reménykedünk, hogy a terepen is
hasonlóan jók maradnak a viszonyok. A vidéki falvakat gyakran
lepi el a Gestapo meg a rendőrség. Azzal is tisztában kell
lenniük, hogy a pilótát utasíthatják arra, hogy megszakítsa a
küldetést, és ne engedje ugrani magukat, ha a helyi
fogadóbizottság úgy ítéli meg, hogy bármilyen módon kudarcba
fulladhat a küldetés. – Miss Atkins kinyitotta az alsó fiókot, és
elővett két vékony dossziét. Mindkettőjüknek átadott egyet. –
Ebben benne van, amit a Ritz jelenlegi lakóiról tudunk.
Olvassák el és tanulmányozzák az információkat, jegyezzék
meg, majd semmisítsék meg az anyagot. A ruhákat, a pénzt és a
kozmetikumokat, amelyekre szükségük lesz a fedősztorihoz, az
indulás előtt megkapják. Javaslom, hogy ezt az időszakot
használják fel arra, hogy egy kicsit jobban megismerjék
egymást, és gyakorolják, hogy mindketten mindig ugyanazt
mondják. Nézzék át a részletes múltjukat. Hogyan találkoztak,
hol házasodtak össze, melyek a kedvenc színeik, és minden
mást, amit egy férj és egy feleség tudhat egymásról. Legyen
minden egyszerű, de egyezzenek a részletek. – Azzal
Buckmasterre pillantott. – Van még valami?
Az ezredes ingatta a fejét.
– Nekem most nincs. Reed őrnagy majd tájékoztatja magukat
a küldetés további részleteiről a bevetés előtt.
Sophie nem volt meglepve. Nem adnak meg semmilyen nevet
vagy címet, sem kódolt üzenetet vagy elérhetőségeket, amíg
valóban el nem indulnak.
– Remek, akkor sok szerencsét mindkettőjüknek! – zárta le a
beszélgetést Miss Atkins.
Sophie és Gerard felálltak, és kimentek a szobából, elindultak
a folyosón.
Sophie megbillentette a kezében tartott dossziét.
– Ha beleegyezel, arra gondoltam, hogy lefényképezhetnénk
ezeket a…
– Remélem, megértetted, mi a szereped a küldetésben –
vágott közbe Gerard.
– A szerepem?
 – Buckmaster ezredes közölte, milyen veszélyes körülmények
várnak ránk. Értem én, hogy szükségből adtak mellém egy nőt,
mármint hogy eltereljenek minden gyanút egy egyedül utazó
férfiról. De amint Párizsba érkezünk, talán az lesz a legjobb, ha
biztonságba helyezlek, ahol nem forog veszélyben az életed.
Sophie megállt a folyosó közepén.
– Tessék?
Gerard is megállt, és Sophie felé fordult.
– Párizsban kapcsolatba lépek azokkal, akikkel megtesszük a
küldetés sikeréhez szükséges lépéseket. Nem aggódhatom
folyton miattad azzal egy időben, hogy azt az átkozott
berendezést meg a kódleírásokat keresem.
– Értem – nyugtázta Sophie. – És ezt az aggodalmadat
Buckmaster ezredessel is megosztottad?
– Igen. – Gerard levette a szemüvegét, és dühösen Sophie-ra
pillantott. – De biztosított, hogy alaposan kiképzett ügynök vagy,
és nem osztotta az aggodalmaimat. – Lassan ingatni kezdte a
fejét. – Miközben nem tagadom, hogy valóban elég
rátermettnek tűnsz, Madame Beaufort, a háború a férfiak dolga.
A történelem több ezer éven át bebizonyította ezt, bármit is állít
Buckmaster ezredes. Egy nőnek fogalma sincs arról, mint jelent
a frontvonalon harcolni. Maga a puszta tény, hogy itt vagy,
abnormális.
Sophie némán rámeredt, mert egy pillanatra elállt a szava.
Már megint ez az átkozott jelző!
– Lehet, hogy azt hitted, ez izgalmasabb lesz majd a
megszokott unalmas hétköznapokhoz képest, amit korábban
éltél, de szeretném hangsúlyozni ennek a műveletnek a
veszélyes voltát. Én alapos kiképzést kaptam idegen nyelvekből,
fegyverhasználatból és abból, hogyan kell beépülnöm, ezért
tökéletesen felkészültem erre a nagy megpróbáltatást jelentő
küldetésre. Ennek alapján biztos vagyok benne, hogy kellőképp
ki tudom használni személyes vonzerőmet, képességeimet és
intellektusomat arra, hogy sikerre vigyem a küldetést.
– Ez megnyugtató – jegyezte meg Sophie fanyarul, bár
minden igyekezetével próbált higgadt maradni.
– Igen, az – felelte Gerard, aki látszólag nem figyelt fel a lány
szarkasztikus hangjára. – Persze van rá némi esély, hogy egy
bizonyos ponton szükségem lesz rád, hogy eltereld valakinek a
figyelmét. Ha szép ruhát öltesz, és pirosra rúzsozod az ajkadat,
bizonyára felkelted majd egy német katonatiszt figyelmét, és
eltereled az én ügyködésemről. Bár kétlem, hogy erre szükség
lesz.
Sophie mély levegőt vett, és kényszerítette magát, hogy
ugyanúgy tekintsen erre a Gerard Beaufort nevű férfira, mint a
félelmére, amit a hampshire-i pincében érzett azon a széken
ülve. Emlékeztette magát, hogy a férfi nem az ellensége,
bármilyen arrogánsan viselkedik is. Az igazság az, hogy ez a
férfi jelenleg a partnere. Több hónapos kiképzés előzte meg ezt
a fedőakciót és küldetést, és a tiltakozásnak vagy a
panaszkodásnak semmi értelme, mert csak aláásná azokat az
eredményeket, amelyeket eddig női ügynökként elért.
Gerard véleménye pusztán egy vélemény. Semmiben sem
különbözik azok véleményétől, akik végig ellenezték Sophie
tanulmányait, vagy a követségi állása során a tisztviselőkétől,
sem azokétól a hivatalnokokétól, akik nem hittek abban, hogy
helye lehet Bletchley-ben, vagy akár az ügynökség kiképzőitől,
akik arra vártak, hogy elbukjon.
 Mások véleménye még soha nem állította meg őt. Egyszerűen
arra összpontosított, ami fontos. Mert a kellemetlen érzések
dacára a felháborodásnak vagy az indulatnak most nincs sok
értelme.
Sophie szorosan megmarkolta a mappáját.
– Dolgoztál már valaha női ügynökkel a kiképzésed alatt?
– Egyszer igen – vágta rá Gerard. – De mint a nők általában, ő
is túlságosan érzelmes volt, és hajlamos a hisztériára.
Mindössze egy hétig bírta a munkát.
– Hmmm. Milyen szomorú. És a férfiak közül hányan
hullottak ki a kiképzésről?
Gerard felhorkant.
– Az most nem fontos. Jól látom, mire akarsz kilyukadni. Azt
is tudnod kell, hogy csak jót akarok neked.
– Igen, persze.
– Persze? – Gerard összeszűkült szemmel méregette. –
Hogyhogy nem tiltakozol felháborodottan?
– Egyvalamit még nem tud rólam, Monsieur: gondosan
megválogatom, kivel harcolok. Maga csak egy férfi, akinek a
rólam alkotott véleménye nem ér annyit, hogy vitába szálljak
vele. Ha most elkezdünk itt, a folyosón vitázni az én
alkalmasságomról, azzal kizárólag időt és energiát pazarolunk,
márpedig én egyiket sem óhajtom elfecsérelni. Majd egy
későbbi időpontban értékelheti a képességeimet, talán valahol
Franciaországban. Azt javaslom, mielőtt még Párizsba érnénk.
Gerard elképedve nézett rá.
– Azt hiszem, abban mindketten egyetértünk, hogy nem
vagyunk egymás ellenfelei, nem igaz? – Sophie arcán erőltetett
mosoly terült szét, melyet egyáltalán nem mosolynak szánt. – És
most mi lenne, ha megbeszélnénk, hogyan ismerkedtünk meg?
 13. FEJEZET

Aurelia

2017. JÚLIUS 6.
ANGLIA, LONDON

Lia érdeklődéssel vette szemügyre a környezetét.

Amióta Gabriel összeszedte és biztonságba helyezte a
nagymama lakásában talált műkincseket, majd elszállította
Londonba, alig várta, hogy láthassa, hogyan dolgozik az
anyagon.
Soha életében nem járt még restaurátornál, és nem is volt
egészen biztos abban, hogy mire számítson, de amit elképzelt,
az távolról sem tükrözte a valóságot. A műhely első helyisége,
ahol Gabriel Seymour dolgozott, semmiben sem hasonlított
ahhoz a túlzsúfolt, giccses műhelyhez, amit Lia elképzelt
magában. A szoba egy raktárból átalakított iroda volt
Shoreditchben, a helyiségeket minimalista, modern stílusban
rendezték be, megtartva az épület eredeti stílusjegyeit: új üveg-
és acélfelületek kombinálódtak a régi téglával és fával.
– Gondterheltnek tűnsz – jegyezte meg Gabriel egy antik
ébenfa íróasztal mögül felpillantva.
Épp egy halom papírt rendezgetett, mindegyik lapra egy
tízszer tizenhárom centis fotó volt ráragasztva, melyeket az
előtte nyitva álló laptop monitorképével hasonlított össze.
– Nem vagyok gondterhelt – válaszolta Lia, miközben tovább
nézegette maga körül a helyiséget.
Az íróasztaltól jobbra egy hosszú, antik mahagóni
tárgyalóasztal állt, körülötte nyolc darab selyemkárpitozású
székkel. Fölötte, a falon két hatalmas képernyő lógott, köztük
egy szélesebb festőállvány. A parkettázott padlót szürkés
színárnyalatú perzsaszőnyeg borította be, amely szépen
kiegészítette a galambszürke fal színét. Az íróasztaltól balra
négy kisebb impresszionista festmény lógott, mindegyik fölött
fali képmegvilágító spotlámpa. Az egész műhely kifinomult
ízlést sugárzott, modern kényelemmel ötvözve.
– Csak… kissé meglepődtem – fejezte be a lány sután. – Nem
gondoltam volna, hogy így fest majd a műhelyed vagy a stúdiód.
– Miért, talán Gepetto műhelyére számítottál? – kérdezte
Gabriel mosolyogva.
– Lehetséges – mosolygott vissza rá Lia.
A férfi felállt az asztal mellől.
– Sajnálom, hogy csalódást kellett okoznom.
– Még soha nem csalódtam benned.
– Sikerült elfoglalnod a szobádat?
– Igen.
Gabriel stúdiójától nem messze, egy kisebb hotelben szállt
meg. A hely ugyan nem nyerné el az ötcsillagos értékelést, de a
szükségleteinek teljesen megfelelt.
– Örülök, hogy ilyen gyorsan el tudtál jönni Londonba.
Gabriel kifésülte az arcából sötét haját. Kopott farmert és
sima, hosszú ujjú fekete pamutpólót viselt, ami egyszerre tűnt
elegánsnak és hétköznapinak. Minden erőfeszítés nélkül jól
öltözöttnek látszott.
– Ez csak természetes. Alig vártam, hogy jöhessek. Az a lakás
furcsán üresnek tűnik a képek nélkül.
Meg persze nélküled is, tette hozzá magában. Habár nem
szívesen vallotta be, hiányzott neki Gabriel. Magabiztos
jelenléte, amellyel fokról fokra megfejtették a nagymama
életének megmagyarázhatatlan részleteit, majd rájöttek a két
családot összekötő, hihetetlennek tűnő bizonyosságra, valahogy
megnyugvást hozott Liának, pedig nem is gondolta, hogy
szüksége van rá.
– Katalogizáltam a nagymamád összes festményét, és mindet
biztonságosan elraktároztam itt. Megnézheted a kiállított
papírokat, és elmagyarázom, hogy pontosan mi az, amit keresek
rajtuk. Hamarosan megkezdem a restaurálásukat is.
Lia bólintott.
– De még mielőtt bármit is tennénk a festményekkel, ezt
akartam megmutatni. – Gabriel kilépett az asztal mögül, és
átnyújtott a lánynak egy kisebb keretbe foglalt fekete-fehér
fotót. – Felismered őt?
Liára egy szőke szupermodell nézett vissza a képről, hosszú
ujjú blúzban és rakott szoknyában.
– A nagy-nagynéni…
– Igen. Ezt a fotót a szüleim londoni lakásában találtam.
Kölcsönkértem, hogy megmutathassam neked.
Lia az asztalhoz lépett, és visszarakta a képet. Levette a
hátizsákját, kinyitotta a cipzárt, és előhúzott belőle egy
vaskosabb mappát. A nagymama lakásában talált fotókat és
igazolványképeket egyenként műanyag fóliába rakta, és
gondosan rendszerezte. Most valamennyit a bekeretezett fotó
mellé fektette. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy az összes kép
ugyanazt a nőt ábrázolja.
– Beszéltél erről a nagyapáddal?
– Még nem. – Gabriel széket húzott ki Liának, majd visszaült
arra a helyre, ahonnan az imént felállt. – Úgy éreztem, ezt a
beszélgetést jobb, ha nem telefonon ejtjük meg. Az apámmal
ugyanis beszéltem róla, és ő továbbra is kitart amellett, hogy
Sophie Seymour 1939-ben meghalt Varsóban.
– Hmm.
– Úgy terveztem, hogy most hétvégén elmegyek Millbrookba
a nagyapámhoz, és beszélek vele. Megkérdezem, miért döntött
úgy, hogy a háború után felkutatja a testvérét, és mit derített ki.
És hogy tud-e bármit a lakásban talált tárgyakról.
– Akkor ezeket is vidd magaddal – ajánlotta Lia a fotókra
mutatva. – Mert a nagyapádnak látnia kell. – Kis szünetet
tartott. – Elmeséled majd, mit tudtál meg?
Gabriel kissé bizonytalanul ránézett.
– Mi a baj? Talán nem akarod neki megmutatni ezeket? –
kérdezte Lia.
– Dehogynem – felelte Gabriel, a mappa szélét gyűrögetve. –
De mielőtt még sorozatgyilkosnak gondolsz, bátorkodom
megkérdezni, hogy nincs-e kedved elkísérni.
– A nagyapádhoz, Millbrookba?
– Persze megértem, ha vissza kell menned Párizsba, de arra
gondoltam…
– Nem! – vágott közbe Lia. – Úgy értem, nem kell
visszamennem Párizsba. Legalábbis még nem. És igen, nagyon
szívesen elkísérnélek.
Gabriel rámosolygott, és szürke szemének sarkában apró
szarkalábak jelentek meg.
– Remek. Ennek örülök!
Lia gyomra nevetséges tótágast állt.
– Nagyon szívesen elmegyek veled, mert úgy fest, hogy… –
magyarázta, nem törődve az érzéseivel – hogy a nagymamával
kapcsolatban is kaphatok majd válaszokat néhány kérdésre.
Ennek persze semmi köze nincs ahhoz, hogy Gabriel Seymour
jóképű, elbűvölően vonzó férfi.
– Őszintén remélem. – Gabriel egy kicsit hosszasabban
elidőzött a lány arcán, mielőtt elfordította a tekintetét és
megköszörülte a torkát. – Az is jó lenne, ha a festményekkel
kapcsolatban is megtudnánk valami hasznosat.
– Netán sikerült azonosítani néhányat? – kérdezte Lia. –
Esetleg kideríteni, hogy kié lehetett?
– A kérdés első felére a válaszom: igen. Ebben az egyenletben
a legkönnyebb a művészek beazonosítása. Az egykori
tulajdonosok felkutatása ennél bonyolultabb. Arra is fel kell
készülnöd, hogy esetleg soha nem sikerül.
Lia bólintott.
– Beszéltem egy barátommal, Patrick Langforddal, akivel
együtt végeztem az egyetemen, és most a Sotheby’snél dolgozik.
Az a munkája, hogy minden beérkező műkincs eredetét
meghatározza, amit bevisznek az aukciósházba, és
megbizonyosodjék róla, hogy az árverésre kerülő műtárgyak
nem lopottak. Az évek során nagy szakértője lett a nácik által
elkobzott második világháborús műkincseknek. A szabad ideje
nagy részét arra áldozza, hogy az időszak elveszett kincseit
felkutassa.
– És hajlandó segíteni nekünk?
 – Nagyon is! Kis híján elájult, amikor megmutattam neki a
fotókat, és elmeséltem, honnan kerültek elő a festmények. –
Gabriel féloldalasan vigyorgott. – Patricknek jó kapcsolatai
vannak a múzeumokkal és aukciósházakkal a világ minden
táján, és sok szervezettel dolgozik együtt, köztük a Monuments
Men Alapítvánnyal is. Európa-szerte számos adatbázishoz
hozzáfér. A nácik egykori nyilvántartásaiba is betekinthet, és
meglepő módon ezek a nyilvántartások rendkívül
hasznosaknak bizonyultak.
Lia bólogatott.
– De ugye mondtad neki, hogy nem szeretném eladni a
festményeket, még akkor sem, ha megtehetem? Legalábbis
egyelőre nem.
– Ne aggódj, világossá tettem. – Gabriel megkocogtatta
ujjaival az íróasztalát. – Mindketten utánanéztünk az Aviva
névnek, de egyikünknek sem dobott ki semmit a rendszer, ami
használható nyom lenne. Habár ez nem is annyira meglepő,
mivel az illető akkor gyerek volt.
– Gondolom, ez túlságosan egyszerű lett volna.
– Na igen – bólogatott Gabriel. – Gondolkoztál azon, hogy mik
a szándékaid a festményekkel? Legalábbis rövid távon?
– Szeretnék rendezni belőlük egy kiállítást.
– Párizsban?
– Talán ott kezdeném. Érdemesek arra, hogy mások is lássák
őket, miután kikerültek abból a sötét szobából. Mit gondolsz?
– Azt, hogy remek ötlet. És azt is, hogy ha komolyan vissza
akarjuk juttatni őket a jogos tulajdonosoknak, akkor nagyobb
esélyünk lesz, ha többen látják. Valaki esetleg felismerheti az
egyiket, ha valaha egy család tulajdonában állt. Patrick ebben is
tud segíteni.
– Hogyan tudnék megszervezni egy kiállítást? – tűnődött
hangosan Lia.
– Azt hagyd bátran rám. Ismerek néhány galériát és
múzeumot Párizsban, amelyek alkalmasak lennének méretben
és biztonsági szempontból is. A festményeid ugyan nem érnek
fel a Gurlitt-gyűjteménnyel, de azért gyanítom, hogy így is nagy
közönséget vonzana. – Gabriel mobilja rezegni kezdett, mire
felállt, és felvette az asztalról. Rápillantott a kijelzőre. –
Bocsánat, ezt muszáj felvennem – szabadkozott. – Addig
nyugodtan nézz körül. Arra van a műhelyem – azzal Gabriel egy
széles dupla ajtó felé mutatott, miközben bocsánatkérő
pillantást vetett a lányra, és beleszólt a telefonba.
Lia egy kézlegyintéssel jelezte, hogy semmi baj, és elsétált a
stúdió felé. Itt is folytatódott a téglával kirakott fal és az ódon
fapadló. Csakhogy a hasonlóság itt véget is ért. A férfi szép,
világos műhelye egy jól szervezett kórházra meg egy múzeumra
hasonlított egyszerre. A helyiség közepét egy hatalmas asztal
uralta, melynek egyik végén Munch képe feküdt. Az asztal
feletti mennyezeten szabadon hagyott gerendákról több
különböző szerszám lógott alá az asztalra: egy modern
mikroszkóp, amit karral lehetett irányítani, egy sor
vákuumtömlő-szerűség, két búrás lámpa és egy széles
nagyítólencse. Az asztal körül kerekes tartódobozokban szépen
elrendezett ecsetek, üvegek, szerszámok és edények sorakoztak.
Lia balján hosszú, fehér szekrények álltak, feltehetőleg azokban
is ugyanazokkal az eszközökkel tele, végig a fal hosszán. Jobb
kéz felől a sarokban néhány szék és asztal állt, valamennyin
laborberendezések, köztük egy spektrofotométer, egy
hordozható röntgengép és két másik mikroszkóp. Alattuk
kábelek és vezetékek szépen elrendezve, fölöttük monitorok és
billentyűzetek.
Lia beljebb sétált a stúdióba, tekintetét megállítva a távolabbi
falon lógó festményeken. Eklektikus gyűjtemény volt, akadt
köztük láthatóan régi festmény, de újabbak is. Tökéletesen
realista portrék, impresszionista tájképek és absztrakt
csendéletek váltakoztak. Valamennyi egytől egyig ragyogó színű
és élettel teli festmény volt – szemmel láthatóan Gabriel gondos
restaurátori kezének nyomát viselte.
A sarokban egy szűkebb ajtó is nyitva állt, azon túl még több
festmény látszódott. Lia belépett az ajtón, és lassan
körbefordult, miközben az ablakokból beáradó hűvös fény
valóságos színáradatot világított meg körülötte. Ebben a
szobában több tucat kép volt, néhány a falon lógott, a többi
pedig a padlón állt, a falnak támasztva. A levegőt olaj és
terpentin jellegzetes szaga töltötte be, amely nem is annyira a
restaurálásra, mint inkább az alkotásra emlékeztetett. A szoba
közepén két festőállványt állítottak fel, mindkettőre vászon volt
kifeszítve. Lia odalépett az elsőhöz, és nem bírta levenni róla a
szemét.
Egy balerinát ábrázoló festmény volt. A táncost a levegőben
repülő mozdulattal kapták el, törtfehér szoknyája a lába körül
lebegett, két karját kecses mozdulattal széttárta. A háttérben
sötét árnyak és fények játéka keveredett csodálatosan, mintha a
táncos épp lelépne a színpadról a nézők felé. Lia ámulatát
mégis a lány arca váltotta ki leginkább, ahogy a színek és
fények összhangjával megörökítette a művész. Olyan volt,
mintha ez a lány tényleg megélte volna a művészetét, és minden
egyes mozdulatával a szerelmet ünnepelné.
– Mit keresel idebenn? – szólalt meg Gabriel hangja Lia háta
mögött.
– Nyitva volt az ajtó. Te mondtad, hogy körülnézhetek.
– Igen, de csak a műhelyben. Nem itt…
– Ezeket te festetted? – kérdezte Lia.
– Igen – felelte kurtán a férfi.
– Tehát te is festőművész vagy – folytatta Lia a táncosnő
képét nézve.
– Nem. Én becsüs vagyok és restaurátor – felelte Gabriel. –
Csak a magam szórakoztatására festegetek.
Lia összeráncolta a homlokát.
– Ezeket a képeket nem egy olyan ember festette, aki csak
önmaga szórakoztatására festeget.
– Igazán értékelem a kedvességedet, de nem hinném, hogy
szakértője vagy a témának, mérnök kisasszony – a férfi hangja
szinte védekezőn csengett.
– Ez igaz, valóban nem értek hozzá. – Lia közelebb lépett a
festőállványhoz. – Ezt a nőt nagyon jól ismered, akit lefestettél.
Jó barátod lehet. Talán a szeretőd?
– Csak egy barát – felelte Gabriel nyilvánvalóan meglepődve.
– Aha.
– Amikor egyetemre jártam, a szomszédom volt. A férjével
együtt mindketten a Királyi Balett tagjai voltak. Ott ismerkedtek
meg. – Gabriel szünetet tartott. – Honnan tudtad, hogy barátok
voltunk?
– Onnan, hogy ezen a festményen az egész személyisége rajta
van.
Gabriel az állványhoz lépett, de nem szólt semmit.
 – Mi a címe? Mármint a képnek.
– Nos…
– Mondd, hogy van címe!
– Igen, van. – A férfi néhány másodperc szünetet tartott. – Az
a címe, hogy Első szerelem.
– Ó! – Lia elmosolyodott. – Igen, értem is, miért. És látta a
képet a nő? Mármint a barátod?
– Nem.
– Miért nem?
– Azért, amit mondtam: ezeket csak a saját kedvtelésemre
készítem.
– Ezzel nem értek egyet. – Lia ellépett Gabriel mellől, és a
második festőállvány elé lépett.
Ezen egy táncospár táncolt, méghozzá felismerhetően tangót.
A háttér sötétlila és kék tónusban volt megfestve, azt az illúziót
keltve, hogy egyetlen spotlámpa világítja meg a táncosokat. A nő
egyik kezét a partnere vállán pihentette, a másikat pedig a férfi
kezében. Háttal állt a nézőknek, aranyruhája és szőke haja
ragyogó kontrasztot alkotott a férfi sötét öltönyével és kezével,
amely a hátára simult. A táncosok arca rejtve maradt, a fejüket
meghitt módon egymásnak hajtották. Sziluettjük enyhén
elmosódott a széleken, mintha a mozdulatból már egy másikba
mennének át.
Lia szorítást érzett a torkában. Nem bírta levenni a szemét a
képről, olyan intenzív vágyakozást idézett fel benne a kép, amit
maga sem tudott elképzelni.
– Lia, minden rendben? Jól vagy?
A lány megrázta a fejét, próbálta elnyomni magában a torkát
szorongató érzelmeket.
 – Hogy te mekkora idióta vagy – nyögte ki végül.
– Tessék?
– Ez a festmény, ez… – kereste a megfelelő szót.
A „gyönyörű” nem fejezte ki, amit érzett. A „döbbenetes”
pedig nem volt elégséges.
– Csak egy hobbi – szólalt meg Gabriel.
Lia nem vett róla tudomást.
– Amikor erre a képre nézek, az a nő akarok lenni. Hallani
akarom a zenét, érezni magamon a másik testének forróságát.
Benne akarok lenni abban a pillanatban, amikor a világon nem
létezik senki más, csak az a férfi, aki úgy tart a karjában,
mintha én lennék a világon az egyetlen nő. Én is ugyanígy
szeretnék táncolni.
Gabriel nem válaszolt.
Lia megfordult, és látta, hogy őt nézi, a tekintete kutató, az
arcán furcsa kifejezés ül.
– Ennek mi a címe? – kérdezte.
Gabriel lehajtotta fejjel állt, kissé feszengett.
– Mi a címe? – erősködött Lia.
– Après. Azután.
– És kik ezek az emberek? A festményen táncoló páros?
– Nem tudom.
– Még hogy nem tudod.
– Éppen Gijónba utaztam egy munka miatt – magyarázta
Gabriel. – Végigsétáltam a szálloda mögötti utcán, késő volt, rég
bezárt minden bár, színház és étterem. Ez a páros egy utcai
lámpás alatt állt a tengerparti sétányon. Nem volt zene, nem
volt közönség. Csak táncoltak, miután mindenki hazament. –
Gabriel parányi szünetet tartott. – Senki másnak nem táncoltak,
csak önmaguknak. Mély benyomást tettek rám.
Lia nyelt egy nagyot, de még mindig érezte a gombócot a
torkában.
– És mihez kezdesz a festményeiddel? – kérdezte hirtelen. –
Eladod őket?
– Nem. – Gabriel a zsebébe dugta mindkét kezét. – Ha
kifogyok a helyből, elviszem őket Millbrookba. Ha a villa falai
megfeleltek az elődeim festményeinek, akkor az enyémeknek is
jók lesznek.
– Tehát soha nem állítottad ki a munkáidat?
Gabriel újra a vászonra pillantott.
– Felmerült már bennem, mert a nagyapám és az apám
folyton nyaggatnak miatta.
– És?
– Arra jutottam, hogy csak elvonná a figyelmemet a
munkámról. És semmi szükség rá. Az effajta dolog idő- és
pénzpazarlás lenne, és teljességgel komolytalan.
– Komolytalan? – Lia keresztbe fonta a karját. – Nos, akkor
talán az én festményeimből is fölösleges kiállítást szervezni.
– Látom, hová akarsz kilyukadni. De nem fog működni. A
párizsi lakásból elhozott festménygyűjtemény és az én
alkotásaim merőben eltérőek.
– De nem pont ez a lényeg? Hogy minden egyes darab más és
más? Hogy minden kép új érzelmet vált ki valakiből, attól
függően, hogy ki nézi?
– Most szándékosan kötözködsz velem.
– Nem, dehogy. Én csak őszinte vagyok. Hatalmas tévedés
pusztán hobbinak nevezni azt, amit alkottál.
– Én viszont úgy gondolom, nagy szolgálatot teszek
magamnak azzal, hogy felismerem a korlátaimat. Márpedig
jóval több van belőle, mint amit az előttem élt generációkról
elmondhatok.
– Ezt hogy érted?
– A dédnagyapám, a nagyapám, sőt még az apám is
hihetetlen mennyiségű pénzt és időt költöttek arra, hogy
kergessenek egy lehetetlen álmot, és vagyont meg hírnevet
szerezzenek a művészetükből. Erőfeszítéseik eredménye
azonban semmi más nem volt, mint elutasítás és csalódások. Ha
a családunk nem olyan szerencsés, hogy hatalmas
termőföldeket és uradalmakat birtokol, amelyen
gazdálkodhattak, és nincs abban a helyzetben, hogy
gyakorlatias és intelligens nők biztosítják az üzlet működését,
nem hagyva, hogy a férfiak csődbe juttassák a családi
vállalkozást, miközben a férfiak az álmaikat kergetik, akkor a
dolgok egészen másként alakulhattak volna.
– Nem hinném, hogy az elődeidnek hasonló tehetsége volt,
mint neked – dünnyögte Lia, és eszébe jutott az a reményteljes
kis tájkép, ami végül az egészet elindította.
– Nem érted, hogy miről beszélek. A tehetség csak az érem
egyik oldala, de nem minden. És még ha meg is van a tehetség,
akkor is egy szeszélyes, ingatag valami, ami gyakran a
szerencsén és rajtunk kívülálló tényezőkön múlik. Nem lehet
megbízni benne. Szóval valóban úgy tűnik, hogy örököltem a
rokonaim művészet iránti rajongását, azt a hibás feltételezést
viszont már nem vittem tovább, hogy ez elegendő. A művészet
iránti szeretetet ötvöztem a józan ésszel és azzal a
meggyőződéssel, hogy bármilyen képességekkel rendelkezem,
sokkal jobb célokra is használhatom.
 – Ez egészen… gyakorlatias.
Habár a körülötte lévő vásznakon látott érzelmekhez és
ragyogáshoz vajmi kevés köze.
– Ezt bóknak veszem. A családomban a férfiak többsége
reménytelen romantikusként volt elkönyvelve, akiknek
mindent elnéztek a családtagjaik. Én senkitől nem várom el,
hogy elnéző legyen velem.
– Úgy véled, hogy azért csodálom meg a munkádat, mert
elnéző vagyok veled?
– Nézd, nagyra értékelem a belém vetett bizalmat, és az egóm
is köszöni szépen. De én megtaláltam a szakmámban az örömet,
ami mindenben kielégít és boldoggá tesz.
Lia visszafordult a táncosokat ábrázoló festmények felé, és
finoman végigvezette ujjait a festővászon peremén.
– Add el nekem ezt a festményt.
– Tessék?
– Szeretném megvenni ezt a képet.
– A képeim nem eladók.
– Hát jó. Akkor kössünk üzletet?
– Én… micsoda?
– Válassz egy képet, amit a párizsi lakás faláról elvittél. Az
egyik tájképről erősen gyanítom, hogy a nagymamámé volt.
Amelyik a legjobban tetszik.
– Ez nevetséges – csattant fel Gabriel. – Azok a festmények
mind jelentős összegeket érnek.
– Csakhogy számomra semmit sem jelentenek. Amikor rájuk
nézek, semmit sem érzek.
– Nem hagyom, hogy megtedd ezt.
– Akkor meg add el nekem a festményt. – Lia megfordult, és
egyenesen a férfi szemébe nézett. – Nem is tudnám jobban
demonstrálni az imént emlegetett gyakorlatiasságot és józan
észt. Ha eladod, megkíméled magadat a fáradtságtól, hogy
Norfolkba szállíttasd. Abban a házban lehet, hogy nincs már
több hely az előző három generáció után, nem igaz?
Gabriel szemmel láthatóan feszengett.
– Én…
– Kérlek!
– Jó, legyen.
– Tényleg?
– Ha annyira ragaszkodsz hozzá, eladom a képet. Nem
akarok tovább vitázni erről.
– Remek. – Lia abszurd módon boldog volt. – Akkor azt a
balett-táncost is szeretném megvenni.
– Hogy lehetsz ennyire szégyentelen?
– Inkább meghatott vagyok. És elbűvölt. – Lia csípőre tette a
kezét. – Majd útban Norfolk felé megbeszéljük az árat.
 14. FEJEZET

Sophie

1943. AUGUSZTUS 1.
ANGLIA, BEDFORDSHIRE

A Tempsford Hall elegánsan magaslott Sophie előtt, buja zöld

bokrokkal körülvéve. A lány azonnal odaképzelte az elegáns és
büszke viktoriánus hölgyeket és urakat gyönyörű báli ruhákban
és díszes kalapokban. Képzeletében gondtalan gyerekek
szaladgáltak a gyepen, labdák pattogtak a fejük felett, kiskutyák
ugattak a lábuknál.
Sophie tudta, hogy ez mind csak buta álom, de egy pillanatra
szerette volna elhinni, hogy Tempsford Hall sokkal boldogabb
és nyugodtabb hely. Mielőtt még megtették volna a bevetésre
készülő szövetséges ügynökök átmeneti telephelyének. Mielőtt
még azok az emberek, akik itt megfordultak, nem viseltek volna
egytől egyig katonai egyenruhát, és nem egy nyomasztó céllal
közlekedtek volna, gyanakvó pillantásokkal végigmérve az
újonnan érkezőket. Mielőtt még az itt megszálló vendégeket
ellenséges területeken dobták volna le ejtőernyővel.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Sophie a mellette sétáló
férfitól, ahogy beléptek az épületbe.
Gerard egész úton egy szót sem szólt, amióta elindultak
Londonból.
Gyakorlatilag amióta megkapták a parancsokat, Gerard
Beaufort egészen ritkán szólt Sophie-hoz, kivéve amikor nagyon
szükségesnek érezte.
– Éhes vagyok – vakkantotta.
– Nem ezt kérdeztem. Arra voltam kíváncsi, végiggondoltad-
e, hogy tudnánk a legegyszerűbben…
– Az ég szerelmére, te nőszemély! Teljesen világossá tettem,
mit várok ettől a partnerségtől. Semmi szükségem arra, hogy
folyamatosan piszkálj az indulásig hátralévő két hétben. –
Lejjebb tolta a kalapját a fején, majd halkan káromkodott egyet,
amikor az egészen rácsúszott a szemöldökére. –
Tulajdonképpen semmi szükségem rád – dörmögte, és
indulatosan feltolta a homlokán a kalapot.
– Megértem, hogy feszült vagy…
– Nem vagyok feszült – sziszegte a férfi –, és se nem félek, se
nem aggódom vagy bármi mást sem érzek, amit megpróbálsz
rám vetíteni. Katona vagyok, és a katonák semmitől nem félnek.
Sophie felsóhajtott.
– Ez egyáltalán nem…
– Jó napot! – hallatszott az üdvözlés egy zaklatottnak tűnő
középkorú nő szájából.
A nyakában szabószalag lógott, kontyát egy beleszúrt
ceruzával tartotta a helyén.
– Jó napot! – köszönt Sophie.
– Merde – jegyezte meg a nő Sophie-ra bámulva, majd a
kezébe vette a mérőszalagot, és kezdett méretet venni róla. –
Párizs legjobb divatházai versengenének, hogy ruhát varrjanak
egy ilyen alakra.
 Sophie az ajkába harapott.
– Köszönöm, nagyon kedves.
– Nem vagyok az. Egyáltalán nem. A kedvességből még senki
nem épített fel egy divatmárkát. Csak a külső a lényeg. Egy
olyan imázs látszatát kell kelteni, amivel az embereket rá tudja
venni, hogy ha birtokolnak valamit, attól lesznek valakik. Az
összes híres párizsi divatház tisztában van ezzel.
– Tehát maga is dolgozott ezeknél – jegyezte meg Sophie.
Amikor Párizsban élt, gyakran sétált el nagy divatházak
kirakatai előtt a place Vendôme-on. És azokat a nőket is látta,
akik ott vásároltak.
– Majd egy másik életemben. De én is ezt az elvet követem a
munkám során. Úgy öltöztetem fel az embereket, hogy mások
legyenek, mint a valóságban. – A nő franciás könnyedséggel
vállat vont. – Mellesleg a nevem Marie. Reed őrnagy utasított,
hogy öltöztessem fel magát. Kell harisnya, cipő, kabát, igaz?
– Igen, az alsóneműig mindenre szükségem lesz.
– Bonne. Akkor kövessen, s’il vous plait.
Marie elvezette őket egy korábban dolgozószobaként vagy
könyvtárként funkcionáló helyiségbe. A szobát most ideiglenes
ruhaboltnak nevezték ki, megpakolva kabátokkal, öltönyökkel
és gurulós fogasokon lógó, asztalokra és székekre terített női
ruhákkal. Az egyik fal mellé dobozokat halmoztak, melyekről
Sophie gyanította, hogy cipők és kiegészítők lehetnek, mellette
két nő szorgalmasan nyomta a varrógépek pedálját.
– Tényleg szükség van arra, hogy én is itt legyek? – szólalt
meg Gerard körülnézve. – Nekem ki tudja választani a ruhákat
a partnerem. Elvégre a feleségem, vagy mi a szösz, márpedig ez
a nők dolga.
 Sophie nem reagált. Marie ajka összeszorult.
– Minden ügynökünket személyesen kell felöltöztetni,
méretre szabva. Ez alól senki nem kivétel.
Gerard hangosan felsóhajtott.
– Én szívesebben olvasnám el a mai újságot és innék egy pofa
sört.
Ezzel nem vagy egyedül, szerette volna megjegyezni Sophie.
De visszafogta magát.
– Előbb a ruhákat választjuk ki – folytatta Marie kissé
bosszúsabb hangon. – Aztán megkapják a papírokat, és majd a
repülőtéren kapják meg a pénzt és a fegyvereket. Ott meg is
fogják motozni mindkettőjüket. Angliának egyetlen kis része
sem mehet Franciaországba, világos? Mert az ügynökök
olyankor nem térnek vissza.
– Értem – sóhajtott Gerard hangosan, megint úgy, mintha
ezzel akarná kifejezni a nemtetszését ezért a kellemetlenségért.
Marie ekkor újra Sophie felé fordult.
– Halljam, mire lenne szüksége. Milyen képet szeretne festeni
magáról? – azzal kihúzta a ceruzát a kontyából, és elvett egy kis
jegyzetfüzetet az íróasztal tetejéről.
– Olyan ruhákat szeretnék, amelyek egykor drágák voltak, de
mostanra már egy kicsit viseltesek. Amilyeneket egy gazdag
üzletember és a felesége hordanak. De olyan darabok, amelyek
nem túl feltűnőek.
– Hmmm. – Marie lejegyzett valamit, aztán végigmérte
Sophie-t és Gerard-t. – Nem lesz probléma.
– És szükségem lesz még egy estélyi ruhára is, ami nem lóg ki
egy elegánsabb környezetből. Hozzá kesztyűre és kiegészítőre.
Marie arca felragyogott, és összedörzsölte a kezét.
 – Valami, ami nem túl feltűnő, igaz?
– Így van. És nagy előny lenne, ha találnánk valamelyiken
egy marseille-i tisztítószalonból származó címkét.
– Rengeteg francia városból vannak címkéink – közölte Marie
félig büszkén. – Előfordul, hogy ajándékba érkeznek… máskor
mi magunk készítünk másolatot. Az sem okoz gondot. –
Megigazította az orrán a szemüveget, majd alaposan végigmérte
Sophie-t. – Mais, az ön magassága, Madame, lehet, hogy gondot
okoz. Meg kell néznem, mi van ilyen méretben.
Gerard fölnevetett. Marie haragosan rápillantott.
– Maga viszont pont ideálisan kis méret, nem igaz? Nem lesz
gond ruhát találni magára. Itt rá is tudom igazítani.
Gerard elvörösödött.
– Jöjjenek – invitálta őket Marie beljebb a szobába. –
Felejthetetlen, de egyben felejthető ruhatárat fogok összeállítani
Madame és Monsieur számára. Biztosra vehetik, hogy készen
állnak majd a franciaországi bevetésre.

***

Sophie a Hudson bombázó hideg fémpadlóján feküdt, és szinte a

csontjaiban érezte a motor erős vibrációját. A repülőgép első
felében a pilóta és a navigátor a munkájukba merültek. Hogy
ezek az emberek honnan tudták az éjszaka kellős közepén,
koromsötétben elnavigálni a gépet a matematika és a holdjárás
segítségével, Sophie el se tudta képzelni. Csodálta a tüzéreket is,
akik a gép első és hátsó felében fekve pásztázták a terepet
rezzenéstelen figyelemmel. Azt az információt kapták, hogy
légelhárító lövésekre számíthatnak, ami még inkább dobálni
fogja a gépet, még akkor is, ha nagyobb kárt nem okoz. De eddig
szerencsére minden különösebb esemény nélkül haladtak az
úton.
Sophie körül tucatnyi henger alakú tartály állt, nagyjából
olyan magasak, mint ő, és minden egyes tartályban egy-egy
ejtőernyő. Az egyik tartályba elhelyezték a csomagjaikat és a
bőröndöket, megpakolva arcpúderekkel, élénk színű rúzsokkal
és egy sorozat szempillaspirállal meg szemfestékkel. A többi
tartály tartalma rejtély maradt, habár nem volt nehéz kitalálni,
hogy fegyverek lehetnek bennük az ellenállók számára, akikkel
hamarosan találkoznak.
Sophie-val szemközt Gerard pihent a gép padlóján. A
bombázó motorjának folyamatos zúgása megakadályozott
minden társalgást, nem mintha a partnere hajlandónak
mutatkozott volna többet beszélni hozzá, mint korábban. A
helyzet az volt, hogy egyetlen árva szót sem szólt hozzá, amióta
mindketten felvették az overalljukat meg a sisakot, majd
gondosan magukra kötötték az ejtőernyőt.
Sophie igyekezett nem foglalkozni ezzel az
ellenségeskedéssel. Muszáj volt hinnie abban, hogy miután
földet értek, Gerard rá fog jönni, hogy egymásra vannak utalva
ebben a küldetésben. Nem volt rá szükség, hogy kedvelje őt,
arra viszont igen, hogy megbízzon benne.
Sophie megfordult, és látta, hogy az osztag egyik tagja
végigmegy a gépen, és gondosan ellenőrzi az ejtőernyők hámját,
melyek a tartályokhoz voltak erősítve, miközben apró
zseblámpájának fénye fel és alá siklik rajtuk. Amikor Sophie-
hoz ért, megállt, és leguggolt hozzá.
– Az első ugrása? – kérdezte túlkiabálva a motorzúgást.
 Az aprócska zseblámpa fénye egy tizennyolcnál alig idősebb
pilótát világított meg, fénylő, kék szempárral, amely azonnal
Piotrot juttatta Sophie eszébe.
– Igen – felelte. – Gyanítom, magának nem ez az első ilyen
útja.
– Most látogatok harmincnyolcadszorra Franciaországba.
Vagy legalábbis a légterébe. Maguk miatt nagyon elfoglaltak
vagyunk. – Szeretettel megpaskolta a repülőgép törzsét. – De
Párizsban még egyszer sem jártam. Pedig mindig el akartam
menni. Anyukám egyszer volt ott, és azt mesélte, a világon a
legszebb város, amit eddig látott. A Sacré-Cœurben olyan érzése
volt, mintha a világ tetején állna.
– Igaza volt.
– Gondolom, most már nem olyan szép, miután kikerültek rá
azok az átkozott náci zászlók.
– Teszünk róla, hogy lekerüljenek – mondta erre Sophie
mosolyogva.
Lehetetlen volt nem kedvelni ezt a fiút.
– A pilóta szerint még jó öt perc – mutatott a fiú a tartályok
felé. – Ne felejtsék el, hogy miután a pilóta ellenőrzi a földi
jeladót és megadja az engedélyt, előbb a csomagokat dobjuk le,
nehogy magukra zuhanjanak – magyarázta a fiú könnyed
vigyorral az arcán. – Mert abból nem sok jó sülne ki.
Sophie-t annyira emlékeztette Piotrra a fiú arca és a
szemszíne, hogy a szája elé kapta a kezét, és nagy levegőt vett.
A repülős arcán elhalványult a mosoly.
– Nem lesz semmi bajuk. Nem olyan vészes a leugrás.
– Nem erről van szó, csak… annyira emlékeztet valakire. A
férjemre – fejezte be ügyetlenül Sophie.
 A repülős átpillantott a repülőgép másik oldalára, ahol
Gerard feküdt mozdulatlanul és szótlanul a padlón.
– Ő nem a férjem. Csak… a partnerem.
– Vagy úgy! Így már jobban értem. – A fiú arcán újabb mosoly
terült szét. – Milyen szerencsés ember a férje. Talán egy napon
én is leszek olyan szerencsés, hogy a feleségem együtt ugrik ki
velem egy repülőről.
Ó, Piotr, hogy te mennyire kedvelted volna ezt a fiút, gondolta
Sophie, miközben a mellkasában éles szorítást érzett. Sok év telt
el, de időnként még mindig elfogta ez a váratlan szomorúság, a
fájdalom pedig elviselhetetlenebb volt, mint valaha.
– Sok szerencsét mindkettőjüknek! Füstöljék ki azokat a
rohadt Fritzeket Franciaországból – azzal a repülős felállt, és
folytatta ellenőrző útját a gépen.
Sophie óvatosan kúszva megkerülte a nyílást, ahonnan
hamarosan ugraniuk kellett.
– Öt perc! – kiabált át Gerard-nak.
A férfi ránézett, aztán gyorsan elfordította tekintetét.
– Előbb a csomagokat dobják le, mi pedig utána ugrunk –
folytatta.
Gerard nem válaszolt.
– Hallottad, amit az előbb mondtam? – kérdezte Sophie. –
Meg kell várunk, amíg…
– Először is hallottalak – sziszegte. – Pontosan tudom, mit kell
tennem, semmi szükség rá, hogy még te is nyaggass!
Sophie fölemelt kézzel engesztelő gesztust tett, majd
visszatért a gép másik oldalára. A fiatal tiszt és a segédje közben
visszaértek a gépen a tartályokhoz, és begyakorolt
mozdulatokkal leakasztották a tartóhámokat. Sophie ott maradt
a helyén, nehogy útban legyen, miközben a motor hangja
erősödött, és a gép megdőlt a levegőben. A pilóta lejjebb vitte a
hatalmas bombázót, amely egészen alacsonyan szállt, mintha
keresne valamit a földön.
Bizonyára a fogadóbizottság jelzését kutatja, gondolta Sophie,
miközben azon tűnődött, egy ekkora gép pilótája hogyan tudja
észlelni odalent néhány apró zseblámpa jelzőfényét.
A motorok zúgtak és felpörögtek, majd a gép újra élesen
emelkedni kezdett.
– Mindjárt mehetünk! – kiabálta az egyik közlegény. – Csak el
kell érnünk egy bizonyos magasságot.
A gép egy pillanattal később újra kiegyenesedett, Sophie
pedig nézte, ahogy két katona gyakorlott mozdulatokkal
kicsúsztatja a tartályokat a kéményszerű résen. Behunyta a
szemét, és lassabban kezdett lélegezni, miközben végiggondolta,
hogy mit kell majd tennie a következő percekben, miután
megkapják a végső jelzést.
Állj fel, ismételte el magában a kapott utasításokat. Csatold fel
az ejtőernyődet. Várj. Állj az ajtóhoz, és ugorj…
– Hahó!
Hirtelen pánikszerű hangot hallott.
– Te szentséges úristen!
A második repülős is üvölteni kezdett, bár a szavait szinte
teljesen elnyomta a beáramló levegő hangja és a gép zúgása.
A két repülős kidobálta az összes tartályt, és újra felvették
pozícióikat a gép elejében, de közben mindketten elszörnyedve
néztek vissza.
Sophie megfordult, és követte a tekintetüket. Látta, hogy
Gerard közben felállt, és felvette az ejtőernyőjét. Az
ajtónyílásnál állt.
– Várj! – kiáltotta Sophie, és kúszni kezdett felé.
Gerard rápillantott.
– Nincs meg benned, ami kell. Jobb, ha egyedül megyek.
Leengedte maga mellé a karját, és megmarkolta az overallját.
– Meg kell várnod…
Gerard kiugrott.
– A francba, francba! – a repülős közben odaért az
ajtónyíláshoz, és hitetlenkedve pillantott a mélységbe.
A pilóta és a navigációs tiszt üvöltöttek valamit a legénység
felé, bár Sophie nem hallotta, mit kérdeznek.
– Meg kellett volna várnia a második kört – fakadt ki a
repülőtiszt, tágra nyílt szemmel bámulva Sophie-ra. – Így a
fákon fog kikötni.
– Micsoda?
– A szántóföldek keleti oldalán egy erdősáv húzódik végig.
Ezért fordulunk kétszer. Előbb a csomagokat dobjuk le,
másodikra pedig az ejtőernyősöket. A francba!
A gép újra dőlni kezdett.
– Majd én megkeresem – kiáltotta Sophie.
– Akkor kelet felé kell majd visszamennie. Valószínűleg egy
fa tetejére zuhant. Nem hinném, hogy a lombkoronák miatt
elérte a talajt. Ha szerencséje van, fennakadt egy fán. – A
kevésbé szerencsés forgatókönyvet nem volt szükséges
részleteznie. – Amikor rátalál, ott fog kuksolni egy fa tetején. – A
gép közben újra kiegyenesedett. – Készülhet! – kiáltotta a
repülőtiszt, és visszament a pilótához, hogy mondjon neki
valamit.
Sophie-ban mindent félelmet felülírt az aggodalma Gerard
miatt és amiatt, hogy az ostobaságával mennyire kockára tette a
küldetés sikerét. Amikor az ember ismerős terepen gyakorol, az
egészen más, mint ha ismeretlen helyre zuhan lefelé. Bár
Sophie azt is megállapította, hogy az egész furcsa módon
békésnek tűnt – hirtelen abbamaradt a fogkocogtató vibrálás, a
motorzúgás már csak távoli hangnak tűnt.
Az arcába süvített a szél, és az ejtőernyőjén minden apró kis
zsinór egymás után kipattant, míg végül az összes kioldódott, és
kinyílt az ejtőernyője. Sophie-t felrántotta egy kicsit, és hirtelen
lassulni kezdett a zuhanása. Fölötte fényesen ragyogott a hold.
Alatta egy folyó kanyargott halványan megvilágítva, egyenetlen
árnyakat vetve az alatta elterülő tájon. Bal kéz felől egy
tintafekete folt jelezte, hogy fás terület lehet, és megpillantott
egy háztetőnek tűnő valamit, amelynek sima felülete elütött a
fakó sötétben.
Sophie a talajra koncentrált, igyekezett előre elképzelni a
landolást. Ahogy közeledett, a lehető legmagasabban
megkapaszkodott a hevederben, és lerántotta maga felé.
Hirtelen földet ért a lába, aztán az oldalára esett, és erősen
beütötte a csípőjét. Az ejtőernyője összecsukódva előrerántotta,
és összeesett, akár egy leeresztett lufi.
Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt a földön, hogy
visszanyerje a lélegzetét. Alatta nedves volt a talaj a harmattól.
Levette a fejéről a sisakját, és körülnézett. Egy hosszú
szántóföld szélén feküdt, melynek mind a négy oldalát sötét
bokrok és fák vették körül, elnyelve minden holdfényt. Semmi
jelét nem látta a tartályoknak, amit a leugrása előtt ledobtak.
Fogalma sem volt, merre lehet a fogadóbizottság, de egyelőre az
ejtőernyőjét kellett eltüntetnie a nyílt terepről. Gyorsan
felnyalábolta a vásznat, majd elvonszolta a nyílt szántóföldről a
legközelebbi erdőrészhez.
A fák árnyékában nyugtalanító csönd honolt, csak a fák
ágain zörögtek időnként a levelek, ahogy a szél átfújt a
lombkoronán. Sophie meresztgette a szemét, de nem látott
semmi mozgást. Füttyentett egyet azon a betanult kéttónusú
hangon, amit a fogadóbizottságnak ismernie kellett, de nem
kapott választ. Ahogy teltek a percek, Sophie-ban felmerült,
hogy esetleg rossz helyre dobták le. Vagy talán túl messzire
sodródhatott az eredeti helytől.
De ha továbbra is ott marad a sötét, nyirkos talajon guggolva,
azzal semmire se megy. Nem várhatta meg azon a helyen, hogy
rávirradjon a reggel. Néhány órája maradt mindössze
pirkadatig. Az ejtőernyőt meg a sisakot begyömöszölte egy
alacsony bokor alá, majd leszedte a bokájáról a biztonsági
kötést, és azt is a kupacra dobta. Ezután a lehető leghalkabban
elindult az épület felé, amit a zuhanása közben látni vélt.
A távolban huhogni kezdett egy bagoly, melynek hangja
vészjóslóan visszhangzott végig az erdőn. Sophie határozott
léptekkel haladt előre. Talpa alatt elnyomta a léptei zaját a
talajra lerakódott nedves falevelek rétege, aztán egy idő után
elérkezett egy elhagyatott farmnak tűnő kerítés széléhez. De
vajon ez az a farm, ahol lennie kell?
Nem messze tőle megpillantott egy kisebb házat, az ablakait
betáblázták, az ajtaja zárva. A kéményből nem gomolygott füst,
és az oldalára kifeszített szárítókötélen nem lógott mosott ruha.
A ház túloldalán nagyobb istállószerűség magaslott. Sophie
elbizonytalanodott, nem tudta eldönteni, hogy odamenjen-e.
Hirtelen kővé dermedt, ahogy a ház ajtaja alól halvány fényt
pillantott meg kiszűrődni. A fény csaknem olyan gyorsan el is
tűnt, ahogy megjelent. Sophie azonban tudta, hogy nem
képzelődött. Nem volt egyedül. Megint tétovázni kezdett.
Lehetséges, hogy csapdába került. Esetleg a Gestapo egyik
rejtekhelyére bukkant, vagy az épületben a helyi csendőrség
tanyázott, hogy lecsapjon minden betolakodóra, aki közelebb
merészkedik. Mint valami gyilkos pók, várták, hogy a hálójukba
sétáljon, ahol megkínozhatják, és csapdába ejthetik.
Ahhoz képest, hogy mennyi tartályt dobtak le az ugrása előtt,
és mennyi ideig tartott, amíg földet ért és amíg a nyílt terepen
tartózkodott, nem tűnt valószínűnek, hogy egy elhagyatott
tanyán álljanak lesben. Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy a
bent lakóktól segítséget kaphat.
Sophie kilépett rejtekhelyéről a fák mögül, és sietve átvágott
a farm udvarán. Elindult a lépcsőn az ajtó felé, a lába alatt
megnyikordult a fa, ahogy ránehezedett. Egészen lassan eltolta
az ajtón a reteszt, és benyitott. Nem voltak lövések, sem
kiáltozás, és senki nem jelent meg, hogy ellenálljon neki. Sophie
beljebb lépett a házba, és szándékosan nyitva hagyta az ajtót,
hátha menekülnie kell. Közben a szemét meresztgette a
sötétben.
Mert érzékelte, hogy nincs egyedül. A régóta zárva tartott
épület nyirkosságán át érezni lehetett a mosdatlan emberi
testszagot. Valaki köhintett egyet a sötétben, egészen halkan és
gyengén. Sophie kutatni kezdett az overallja zsebében, és
előhúzta a zseblámpát. Meggyújtotta, és a látványtól kis híján
elveszítette az egyensúlyát. Legalább kéttucatnyi szempár
szegeződött rá, valamennyi sápadt, fakó, rémült arcokról,
közülük egyik sem lehetett több tízévesnél.
 – Azért jött, hogy elvigyen minket a temetésre? – kérdezte egy
vézna, vörös hajú kislány, aki egy lépést előrébb merészkedett.
– Temetésre? – ismételte meg Sophie. Mégis hová került? –
Egyedül vagytok itt? – kérdezte, hogy próbálja felfogni, mi
történik, és kik ezek a gyerekek. – Hol vannak a szüleitek?
A kislány visszaoldalgott a társai mellé, és az arcán félelem
suhant át. Az egyik kisebb gyermek sírni kezdett.
– Hívjak segítséget? – kérdezte Sophie. – Ha akarod…
– Ki maga? – mennydörögte egy hang a nyitott ajtóból, és a
kintről bevilágító holdfény egy vastag kabát körvonalait rajzolta
meg.
A férfi puskát tartott a kezében – Sophie látta, ahogy
megcsillan a csövén a fény.
– Előbb maga! – azzal Sophie lekapcsolta a zseblámpát, és a
gyerekek felé lépett.
Szorosabban megmarkolta a lámpát. Nem egészen fegyver
volt, de a semminél azért jobb. Kevesebbel is boldogult már.
– Álljon vissza a fal mellé! – A puskacső most a szoba széle
felé fordult. – Most azonnal!
– Nem megyek sehová.
A kislány, aki az előbb kérdezett, hirtelen kivált a csoportból,
és karját a férfi dereka köré fonva értetlen szavakat kiabált felé.
A férfi kezében tartott fegyver továbbra is egyenesen Sophie-
ra szegeződött.
– Hányan vannak itt? – kérdezte követelőző hangon.
– Micsoda?
– Azt kérdeztem, hányan…
– Georges, tedd már le azt a rohadt puskát – szakította félbe
egy újabb hang.
 Villódzva meggyulladt egy másik zseblámpa, amit egyenesen
Sophie-ra irányítottak, ő pedig pislogott, és az arca elé emelte a
kezét a vakító fényben.
– Merde – dörmögte az új jövevény. Eloltotta a lámpát, és
füttyentett egyet azzal a két hanggal, amit Sophie is megpróbált
az erdőben. – Úgy beszéltük meg, hogy odakint fogsz várni
bennünket.
Sophie elismételte a füttyszót, és utána válaszolt:
– Egy darabig vártam is.
– Te ismered ezt a nőt? – kérdezte dühösen a Georges nevű,
majd leengedte a fegyvert.
– Igen és nem. – A férfi intett a kezével. – De a mi oldalunkon
áll.
– Hmm – dörmögte Georges. – Nem lenne szabad itt lennie.
– Jó, jó – válaszolt a másik bizonytalanul. – Mindjárt
intézkedem. – Odébb lépett. – Csak ön után, Madame.
Sophie még egyszer rápillantott a fegyveres férfiba
kapaszkodó kislányra, akinek ovális arca sápadtan fénylett a
halvány világításban.
– Elnézést – suttogta, majd hátrálni kezdett, és kiment a
házból.
Az ajtó bezárult mögötte, kísérője pedig szorosan a
nyomában volt, mintha attól félne, hogy Sophie visszafordul.
– Kik ezek a gyerekek és miért vannak itt? – kérdezte.
– Ahhoz magának semmi köze. Miért volt egyáltalán abban a
házban?
– Mert magát kerestem. Nyilván. – Sophie megállt, és addig
nem mozdult, amíg választ nem kapott. – Ha bántani merészelik
azokat a gyerekeket…
 – Bántani? – kérdezte felháborodva a férfi. – Biztosíthatom,
Madame, hogy nem bántjuk őket.
– De annyira soványak. Az egyikük úgy tűnt, hogy beteg.
– Ez történik azzal, aki ilyen sokáig bujkál padlásokon és
gettókban.
– Azt kérdezték, temetésre viszem-e őket – erősködött tovább
Sophie. – Tudni akarom, mik a terveik velük.
A férfi halkan káromkodott, de válaszolt a kérdésre:
– Elvisszük őket Franciaországból.
– Hogyan?
– Nem egy vagonban, hogy kiirtsuk őket – sziszegte a férfi
halkan.
– Hány gyereket visznek ki?
– Amennyit csak tudunk.
– És miféle temetésről beszéltek?
– Georges így juttatja át őket a svájci határon. Gyászruhába
öltözteti fel őket.
– És azután mi lesz velük? – kérdezte Sophie.
– Merde.
– Mi lesz velük? – ismételte meg Sophie.
– Családoknál helyezzük el őket, amelyek gondjukat viselik.
Elégedett?
– Igen.
– Akkor jó, mert semmi mást nem fogok elmondani ebben a
témában, nemcsak az ő biztonságuk érdekében, hanem a magáé
miatt sem. Megértette?
– Igen.
– Akkor most kövessen. – A férfi előrement. – Az istállóban
van dolgunk.
 Sophie úgy tett, ahogy kérték.
– Az én nevem Henri – szólalt meg a férfi, miután
megkerülték a házat. – Maga Celine, igaz?
A kódneve hallatán Sophie-t váratlan megkönnyebbülés járta
át, annyira, hogy kis híján nevetni kezdett. Megkönnyebbült,
hogy túlélte az ugrást, megkönnyebbült, hogy ott van, ahol
lennie kell, és megkönnyebbült, hogy nincs egyedül.
– Azt hittem, ketten jönnek – jegyezte meg Henri.
– Úgy is volt. De a társam túl korán ugrott le.
– És nem látta, hogy merre?
– Keleti irányba – ismételte meg Sophie, amit a bombázó
repülőse mondott neki.
Halk káromkodást hallott.
– És az ejtőernyője?
– Az erdőben van egy bokorban a szántóföld mellett.
– Majd odaküldök valakit érte. Most jöjjön utánam.
Sophie követte Henrit, ahogy átvágtak a tanya kihalt
udvarán. Középen egy régi traktor maradványai meredeztek, és
még a sötétben is látszott, hogy kifosztott belseje a földön hever.
Ahogy közeledtek az istállóhoz, Sophie már látta a széles ajtó
alól kiszűrődő halvány fénycsíkot.
Henri elhúzta a reteszt, kinyitotta az ajtót, és beterelte
Sophie-t. Az ajtó az olajozott zsanéroknak hála halkan
becsukódott mögöttük. Sophie hunyorgott a halvány lámpa
fényében, és körülnézett. Az istállóban nem voltak állatok, az
ablakokat betáblázták, a padlót poros szalma borította. A
szénapadlásra vaskos létrán lehetett feljutni, ahol két férfi épp
egy tartállyal ügyködött, amit Sophie gépéről dobtak le.
– Mindet összeszedtétek? – Henri ellépett a lány mellett, hogy
megszólítsa a két munkást.
Sophie a világosban látta, hogy Henri kicsit idősebb volt
harmincnál, hullámos barna haja kitüremkedett mélyen a
homlokába tolt sapkája alól. Sötét, intelligens szempár csillogott
a széles arcon. A ruházata egyszerű parasztruházat volt, kabátja
a könyökénél és a gallérjánál megfoltozva. Könnyed, atletikus
mozgása volt, a kérdései kurtán lényegre törőek, de nem
udvariatlanok.
– Ez az utolsó – válaszolt a magasabbik férfi, majd Sophie-ra
pillantott. – A robbanószerek hátul vannak, a puskák és a
lőszerek mellett.
– Remek.
– A nő holmija ott van, lent – mutatott a férfi az istálló
oldalába, ahová már nem ért el a lámpa fénye.
Nem mutatkozott be, ahogy Sophie se szólt egy szót se.
Henri most újra a lány felé fordult:
– Itt már leveheti a terepruháját. Majd mi mindent
eltüntetünk, amire már nincs szüksége.
Sophie bólintott, majd az overall mély zsebéből kivette a
zsírpapírba csomagolt igazolványát és az ételjegyeket. A
papírokat félrerakta, majd levette magáról a vastag terepruhát,
és szorosan összegöngyölte.
A két férfi a szénapadláson befejezte a munkát, és lemászott
a létrán. Rövid, halk beszélgetést folytattak Henrival, aztán
távoztak. Miután az ajtót bezárták maguk mögött, Sophie a
pulóvere alól kihúzott egy köteg hamisított papírpénzt, amit
addig a derekára kötve hordott, és az utasításoknak
megfelelően szétszortírozta, mielőtt felszálltak a gépre.
– Georges rendes ember.
 A megjegyzés Sophie mögül érkezett, és a hangra a lány
megfordult. Egy kis növésű iskolás lány állt előtte két fonott
copffal, fiúruhába öltözve. Egy vaskos faoszlopnak
támaszkodott, a mellkasán keresztbe akasztva egy viseltes
vászontáska, a szájában gyújtatlan cigaretta lógott.
Nem, döbbent rá Sophie, ez a lány már nem iskolás. Intenzív
barna szempár nézett rá, túlságosan is érett cinizmussal a
fiatalos ártatlanság helyett. Sophie el sem tudta képzelni,
honnan bukkanhatott fel.
– Nem tudom, kiről vagy miről beszélsz – felelte.
– Hm. – A lány egy pillanatra gyanakvóan méregette Sophie-t.
– Hát jó. Örülök, hogy értjük egymást.
Sophie lerakta a bankókat az asztalra.
– Semmi gond azzal, ha a magadfajta olyan helyekre téved,
ahová nem kellene, mindaddig, ameddig el nem kapják –
jegyezte meg a lány. – Ha életben akarsz maradni, és kibekkelni
ennek a háborúnak a végét, akkor a jövőben igyekezz elkerülni,
hogy észrevegyenek.
– Megjegyeztem.
– Remek, látom, megismerkedtek. – Henri jelent meg a lány
mögött, az istálló távolabbi végébe tartott, ahol a lámpás
pislákolt. – Celine, bemutatom Vivienne-t, Vivienne, bemutatom
Celine-t.
Az apró termetű nő biccentett, Sophie meg viszonozta.
– A pénzt, amit Londonból küldtek, adja csak oda Vivienne-
nek – utasította Henri. – Ő majd gondoskodik róla, hogy elérjen,
ahova kell. És információkat meg üzeneteket is ő továbbít oda,
ahova kell. Hetente kétszer jár be a városba nekünk – folytatta,
majd továbbindult az istálló oldala felé.
 Sophie átnyújtott három köteg hamisított bankjegyet a
futárnak, ő pedig azonnal begyűrte a vászontáskába.
– Találkoznom kell egy nővel Párizsban.
– Tudom – felelte Vivienne. – La Chanteuse-zel, az
énekesnővel.
– Igen, vele. Szintén a hálózat tagja?
– Valamennyire igen – felelte Vivienne.
– És megbízol benne?
Vivienne szigorú pillantással méregette.
– Az életemet is a kezébe adnám. Azóta együtt dolgozunk,
amióta elkezdődött ez a rémálom.
– Aha.
– Elmondom majd, hol találod meg. És azt is, hogy engem
hogy tudsz elérni, ha szükséges. Rendszeresen szállítok
zöldségeket – magyarázta Vivienne. – Hotelekbe, éttermekbe és
kávézókba.
– Értem.
– Szükséged lesz rádiókapcsolatban maradni Londonnal,
amíg itt vagy?
– Nem. Egyelőre legalábbis nem hiszem.
– És tudod, mennyi ideig leszel Párizsban?
– Ugyanúgy repülővel szállítanak majd vissza. Ugyanarról a
helyszínről a következő teliholdkor.
Henri közben visszatért a lámpással, egy késsel és egy
hosszabb kötéllel, amit a nyakába akasztott. Vetett egy pillantást
Sophie-ra.
– Visszamegyünk megkeresni a másik ügynököt.
 15. FEJEZET

Estelle

1943. AUGUSZTUS 20.

FRANCIAORSZÁG, PÁRIZS

Estelle a fák alatt állt, közvetlenül a széles kőlépcső nyugati

oldalán, és az ügynököt kutatta a szemével. Mögötte a Sacré-
Cœur magasodott a felhőtlen kék ég alatt. A mennyország felé
kúszó, patyolatfehér kupolákon megcsillant a napfény. Alatta
megviselt, fáradt és rosszul öltözött embertömeg. Az Estelle-hez
legközelebbi saroknál, három masszív boltív fölött Jeanne d’Arc
bronzszobra trónolt, egyik kezében a lova kantárját markolta, a
másikban a kardját lendítette magasba. Estelle-ben felmerült,
hogy vajon Jeanne mit gondolna most az ország állapotáról. Az
életét áldozta azért, hogy kikergesse az angolokat
Franciaországból, és most, ötszáz évvel később a németek jöttek
a helyükre.
A bazilika aznap zsúfolásig megtelt, a hitbuzgó párizsiak
fáradhatatlanul rótták a hosszú lépcsősorokat a város
legmagasabb pontjáig, hogy imádkozhassanak. Nem mintha az
imádság bármi jót is tett volna a városnak vagy az ott lakóknak
az elmúlt években. Mi sem bizonyította ezt jobban, mint a
Gestapo állandó jelenléte a katedrális körül.
 A mai napon valahogy mintha még több lett volna belőlük a
megszokottnál, ez pedig Estelle-nek egyáltalán nem tetszett. Egy
héttel ezelőtt Vivienne megüzente neki, hogy két szövetséges
elhárítókémet kell majd fogadnia a következő telihold idején. A
telihold közben elérkezett és el is múlt, de a két ügynöknek se
híre, se hamva. Nagy valószínűséggel történhetett valami velük,
ezért a küldetést elhalasztották. London majd újra megpróbál
küldeni valakit a következő ciklusban, ő pedig majd újra eljön a
Montmartre-ra, és élénkpiros virágot tűz a kalapja karimájára.
Már jó ideje nem találkozott a vasútállomáson ügynökökkel.
A vonatok menetrendje egyre kiszámíthatatlanabb lett, és az
állomások a Gestapo számára is egyértelmű célpontokká váltak.
Estelle nem kockáztathatta meg, hogy felismerjék, és
felfigyeljenek rá. Jóval egyszerűbb volt megmagyarázni a
bazilikához tett rendszeres sétákat, mint azt, hogy mit keres egy
vasútállomáson.
Elsétált mellette két szürke kabátos Gestapo-tiszt, szemmel
láthatóan kerestek valakit. Estelle megigazította a kalapját, és
hálás volt a széles pereme miatt. Ideje volt indulnia.
– Elnézést, meg tudná mondani, mikor tartják a délutáni
miséket?
Estelle hirtelen megállt, és lassan hátrafordult. A kérdést egy
nő tette fel, aki egyszerű, sötétzöld ruhát viselt, ami valamikor
drága lehetett, de az idő vasfoga kikezdte az anyagot a
mandzsettáknál és a gallérnál. A cipője szintén minőségi darab
lehetett egykoron, de a sarka félig már lekopott, a kezében
tartott ridikül szíja pedig szakadt volt. Meglepően magas volt,
halványszőke hajú, melyet a feje búbján feltornyozva viselt,
mint egy tipikus német nő. Estelle-nek az jutott eszébe, hogy
úgy fest, mint egy tipikus címlaplány a Bund Deutscher Mädel
címoldaláról.
– Háromkor, de csak péntekenként – felelte Estelle.
Ez volt a kérdésre a megfelelő válasz, de a kérdést egy olyan
nő tette fel, akinek nem volt párja.
Estelle körbepillantott maga körül, de senki nem volt a
közelben a bazilika melletti füves részen.
– Maga Celine.
– Igen, maga pedig La Chanteuse.
Estelle a szőke nőre meredt, és azon tűnődött, vajon honnan
származik. Született párizsi akcentussal beszélt.
– Egyedül jött?
– Igen.
– És a partnere?
– Halott.
Estelle kényelmetlen mozdulattal igazított egyet a táskája
pántján. Sokféle oka lehetett annak, hogy egy ügynök meghal,
melyek közül Estelle-t leginkább a leleplezés vagy a fogság
aggasztotta. Ha a túlélő partnere nem volt elég óvatos, talán
most is figyeli valaki.
– Ugrás közben halt meg – tette hozzá Celine, mintha a
gondolataiban olvasna. – Illetve földet érés közben.
Estelle nem tudta eldönteni, hogy a nő sokkos állapotban
van-e, vagy teljesen hidegen hagyja ez a tragédia.
– Földet érés közben?
– Elvétette az ugrást, és egy fán landolt. Órákba telt, amíg
levágtuk.
Celine hangjából csupán némi sajnálat hallatszott ki.
Ez a nő egyáltalán nincs sokkos állapotban, döntötte el
Estelle. Egyszerűen csak módszeres. Egy valóságos jéghercegnő.
Estelle nem tudta eldönteni, hogy ez megnyugtatja-e vagy sem.
A kezét akaratlanul is a nyakára tette, és felmelegítette a
bőréhez érő parányi, zománcozott medált.
– Nagyon szép ez a nyaklánc – jegyezte meg Celine, mire
Estelle meglepve rápillantott.
Elengedte a medaliont, és összehúzta a nyakán a gallért. A nő
rideg szemmel nézte, ami Estelle-t nagyon zavarta. Olyan érzés
volt, mintha egyenesen a gondolataiba látna.
– Mire van szüksége tőlem? – kérdezte a kelleténél valamivel
élesebb hangon.
Celine nem vette magára.
– A segítségére.
– Azt az utasítást kaptam, hogy lássam el a Ritz Hotelben
alkalmazható társasági tanácsokkal. Feltételezem, hogy ez még
aktuális.
– Igen és nem.
Estelle a homlokát ráncolta.
– Nem szeretem a kitalálósdit. Beszéljen világosan.
– A partnerem, aki a fedősztorink szerint a férjem lett volna,
halott. Új partnerre van szükségem.
– Új partnerre vagy új fedősztorira?
– Mindkettő.
– És nekem ehhez mi közöm van?
A magas, szőke nő kotorászni kezdett a táskájában. Elővett
egy kisebb réztokot, amelynek oldalán piros márkajelzés
csillogott.
– Tessék.
Estelle elvette tőle.
 – Ez egy szájrúzs?
– Igen, és itt van ez is.
Celine újra a táskába süllyesztette a kezét, és egy gyönyörűen
megmunkált ezüst púdertartót húzott elő, a tetején ugyanazzal
a márkajelzéssel. Átnyújtotta Estelle-nek.
– Ezek micsodák?
– A kozmetikumok feketepiacán egész vagyont érnek, és
jelenleg a hotelszobámban tárolom a készletet. Ezt kellett volna
a férjemmel együtt eladni.
– Mégis kinek?
– A német tisztek feleségeinek és a Ritz lakosztályában élő
diplomatafeleségeknek, a kollaboránsok szeretőinek és olyan
iparosoknak, akik vígan élik újonnan szerzett pozíciójuk adta
életüket a Ritz éttermeiben, meg színésznőknek és
sztárocskáknak, akiktől rendszeresen hemzsegnek a hotel
szalonjai.
Estelle döbbenten meredt a nőre.
– Úgy látom, jól informált.
Celine vállat vont.
– És ez volt az eredeti cél? Hogy eladják ezeket a Ritzben
megforduló nőknek?
– Talán igen. De még nem jutottam be a hotelbe.
Estelle kinyitotta a púderesdobozt, és megvizsgálta benne a
kőpúdert.
– Ha én mutatom be magát – szólt, és visszazárta a dobozt –,
ezeket hamar el tudja adni. A nők, akiket felsorolt, odalesznek a
boldogságtól. Bár figyelmeztetem, hogy óhatatlanul sértődés
lehet abból, ha versengeni kezdenek a legjobb darabokért.
– Aha!
 – A még nyitva tartó nagy divatházak is szemrebbenés nélkül
vennének egy nagyobb mennyiséget ezekből – tette hozzá
Estelle. – Ha netán meg kellene szabadulnia tőle, mert más
módszer mellett dönt.
Celine fontolóra vette a választ.
– És miként mutatott volna be, ha a férjemmel együtt
érkezem?
Estelle visszaadta a rúzst meg a púdert.
– Valami egészen hétköznapi sztorival. Talán azzal, hogy
vásárlás közben ismerkedtünk meg. Beszélgetni kezdtünk,
aztán megemlítette, mi az oka, hogy Párizsban tartózkodnak, én
pedig javasoltam, hogy jobb árat tudnak elérni, ha a termékeket
a Ritz Hotel illusztris vendégkörének mutatják be, nem pedig
egy divatház nagybani értékesítőjének.
– Okos.
– Nem okos, inkább biztonságos. Maga semmit nem tud
rólam, és én sem magáról, kivéve amit most elmondott. Tartsuk
a maximális távolságot és minimalizáljuk a hazugságokat.
Az ügynök áthatolhatatlan szemmel nézte Estelle-t. Estelle
elfojtotta magában az aggodalmát. Rendszerint jó emberismerő
volt, de ezt a nőt képtelenség kiismerni.
– Szükségem van valakire, aki jól ismeri a Ritzet – szólalt meg
Celine hosszas hallgatás után. – Ismeri a lakóit, és ami a
legfontosabb: az alaprajzát.
– Úgy gondolja, hogy én rendelkezem ezzel a tudással?
– Maga rengeteg időt tölt a Ritzben. A vagyona, a szépsége és
a stílusa miatt befogadják, mintha közéjük tartozna.
Estelle belülről megborzongott.
– Ezt meg ki mondta magának?
 – Senki nem mondott semmit – vonta meg a vállát Celine,
majd visszacsúsztatta a táskájába a kozmetikumokat. – A
legtöbb dolgot kikövetkeztettem. A megjelenése és a
beszédstílusa alapján, meg abból, mennyire biztos abban,
hogyan reagálnának a Ritz lakói a jelenlétemre, illetve a
divatházakról alkotott véleményéből.
– Kikövetkeztette? – kérdezett vissza Estelle.
– Igazam van?
– Te jó ég!
Ez a rideg nő alaposan feldühítette. Estelle visszaindult a
bazilika bejárata felé. Celine egy lépéssel mögötte követte.
– Muszáj bekerülnöm közéjük és elvegyülnöm. Épp csak
annyi időre, hogy elvégezhessem a munkám. De ehhez
szükségem van a segítségére.
Estelle megtorpant.
– Magának nincs rám szüksége. Csak egy üres Luftwaffe-ágy
kell magának, amit fel tud melegíteni – jegyezte meg jeges
hangon. – Egyszerűen vízszintes kollaboránsnak kell állnia. Azt
hiszem, ez lenne a legkézenfekvőbb megoldás.
Celine arcán átsuhant valami érzelem, de csupán egy
szemvillanásnyira, aztán már el is tűnt.
– Erre is gondoltam, igen. De inkább kihagynám.
Estelle azonnal megbánta a kirohanását, de volt valami
ebben az ügynöknőben, ami felbosszantotta.
Közben majdnem felértek a széles kő lépcsősor tetejére,
melyet továbbra is árnyékba borítottak a fölé hajló fák hosszú
ágai. Az emberek fel-le meneteltek a bazilika körül kígyózó
szűk, hosszú utcákon, valamivel többen az alsóbb
lépcsősorokon, ami a város felé vezetett. Estelle a tekintetével
végigpásztázta a tömeget, de semmi rendkívülit nem észlelt.
Mégsem tudott szabadulni attól a nyugtalanságtól, ami az imént
elfogta. Lehalkította a hangját.
– Nézze, minden szükséges információt megadhatok a
feleségekről és a szeretőkről, a katonatisztekről, a művészekről
és az iparosokról is. De nem tudok részt venni abban, amiért
magát ideküldték – szólalt meg a fejét ingatva. – Nekem
rengeteg a kötelezettségem. Vannak olyan emberek, akikért
felelősséggel tartozom, és nem engedhetek meg magamnak
semmilyen fölösleges kockázatot.
Celine hallgatott.
– Sajnálom. Őszintén sajnálom – tette hozzá Estelle. – Van egy
kávézó, ahol hétköznap bizonyos időpontokban mindig
megtalál. Vivienne majd elmondja a részleteket, ha azt akarja,
hogy további embereknek is bemutassam. Ezen kívül nem
tudok másban segíteni… – Estelle hirtelen megtorpant, mert
megakadt a szeme egy férfin, aki a három masszív boltív
közepén bukkant fel.
Jerome a szokásos agyonhordott öltönyében volt, egyik
hónaljában egy újságot szorított, és csöppet sem lógott ki a
bazilika bejáratánál lődörgő emberek közül. Kivéve, hogy ő
nem lődörgött. Céltudatosan haladt Estelle felé, nem nézett se
jobbra, se balra, s az arca vészjóslóan komor maradt. Az együtt
töltött éjszaka után Jerome újra eltűnt, de Estelle tudta, hogy így
lesz. Arra azonban nem számított, hogy itt találja, a bazilikánál,
fényes nappal, hacsak nem…
Estelle tekintete Jerome mögé ugrott, és valóban, egy férfi is a
nyomában lépkedett. Fiatal volt, homokszőke hajú, szögletes
állkapcsú és széles vállú, a szemében félelem csillant. Az egyik
kezét zsebre tette, és a benne lévő aprópénzt vagy más tárgyat
mozgatta, a másik kezében két ujja közt egy cigarettát tartott.
Folyton hátranézett a válla fölött, és egész lénye egy ugrásra
kész ló viselkedését sugározta. Kétségbeesetten szippantott
egyet a cigarettából.
– Merde – suttogta Estelle.
A repülőtisztet nem oktatták ki eléggé arról, hogyan
viselkedjen, vagy mindent elfelejtett, amit hallott.
– Úgy szívja a cigarettát, mint egy amerikai – jegyezte meg
Celine csak úgy, mellékesen. Estelle mellé lépett, és követte a
tekintetét. – És nagyon ideges.
Márpedig az idegesség leleplezheti őt, letartóztathatják, sőt
az életébe is kerülhet. De ami még rosszabb: ez az ember
Jerome-ot is bajba sodorhatja, őt is letartóztathatják vagy akár
meg is ölhetik. Habár a kivégzés csak azután történne meg,
hogy mindkettőjüket végigvonszolják az Avenue Fochon, majd
magánzárkába csukják, ahol a Gestapo emberein kívül senki
nem hallja a kiáltozásukat. Ahol a Gestapo emberein kívül senki
más nem hallja, milyen titkokat szedtek ki belőlük a kínzások
alatt. Például azoknak az embereknek a személyleírását, akik
segítettek nekik. A múltban és a jelenben. Az a két Gestapo-tiszt,
akik korábban elsétáltak Estelle mellett, valamivel távolabb
jártak a sétányon, már távolodtak a bazilikától, és háttal voltak
nekik. Csakhogy a boltívek árnyékából két újabb egyenruhás
férfi bukkant fel, lassan sétálgattak, nyakukat forgatva haladtak
el egy csoport nő mellett. Pillantásuk Jerome-ra siklott, végül az
egyikük rámutatott, és elkiáltotta magát.
Jerome ekkorra ért Estelle elé. A nő látta a homlokán
kiütköző verejtéket, az arcán pedig a félelmet. Amikor a férfi
fölemelte a tekintetét, az arcán döbbenet futott át, ahogy
felismerte a nőt. Egyetlen laza mozdulattal leejtette az újságot,
és lehajolt, hogy felvegye.
– Vártak ránk – mondta halkan, mielőtt visszarakta volna az
újságot a hóna alá. – Engem keresnek. Vidd el Troyes-ba.
Ismered a házat. Kérlek.
Láthatóan kétségbe volt esve. Egy pillanatot sem tétovázott,
folytatta útját a széles lépcsősoron.
– Egy barátja? – kérdezte Celine, de egyik nő sem nézett
Jerome után.
– Valami olyasmi.
Estelle igyekezett józanul gondolkodni, de a gondolatait
megbénította a félelem. Ettől pedig még jobban megrémült. El
kell vinnie innen a repülőtisztet. Mégis hogyan tegye ezt úgy,
hogy közben ne vonja magára a figyelmet?
A lelke mélyén a legszívesebben elrohant volna. Megfordul,
és gyorsan elsétál, hátra se néz. Csakhogy a biztonságérzete
csupán átmeneti volna.
– Maguk ketten… gyakran találkoznak ilyen személyekkel? –
kérdezte halkan Celine.
– Valami olyasmi.
Estelle ráér később aggódni amiatt, amit most az ügynök
nyilvánvalóan kikövetkeztetett.
A két Gestapo-tiszt rohamléptekkel érkezett vissza, és Jerome
után eredtek, miközben az emberek szétszéledtek az útjukból,
ahogy kergették a lépcsőn lefelé. Estelle próbált a háttérben
maradni, ellépett a lépcső tetejéről, és megbújt a fák lombja
alatt, mintha láthatatlanná tudná tenni magát. Jerome ekkorra
majdnem elérte a lépcső aljából kiinduló szűk utcát. Már csak
egy kicsi hiányzott ahhoz, hogy gyorsan eltűnhessen a
Montmartre kanyargós utcái között…
Csakhogy a lépcső alján két újabb Gestapo-tiszt jelent meg.
Jerome hirtelen megtorpant, vadul forgatta a fejét a két ember
között, akik csapdába ejtették. Bizonytalanul megpördült, de a
tétovázásnak megvolt az ára. A két férfi, aki felülről kergette,
közben beérte, és előretaszította. Jerome végigzuhant a
lépcsősoron, és ügyetlenül az oldalára gurult. Közben az alulról
érkező üldözők is odaértek, és közülük az alacsonyabbik
hatalmasat rúgott Jerome fejébe.
Jerome teste elernyedt, de a következő pillanatban talpra
rántották, és vonszolni kezdték lefelé. Odaért egy fekete autó, és
a négy tiszt közül az egyik kinyitotta a hátsó ajtaját. Jerome-ot
betuszkolták az autóba, és két fogvatartója is beült mellé. A
kocsi gyorsan és halkan elhajtott. Az emberek, akik megálltak
vagy meglapulva figyelték a jelenetet, most folytatták útjukat,
tekintetüket mereven a járdára szegezve, mintha semmit sem
láttak volna.
Estelle megkapaszkodott egy korlátban, és próbált ellenállni,
nehogy elhatalmasodjon rajta a mellkasára ráülő félelem és
pánik. Egyszer csak tompa, magas hangú nyöszörgésre lett
figyelmes, és beletelt néhány pillanatba, amíg rájött, hogy az a
saját hangja. Lehajtotta a fejét, és a légzésére összpontosított.
Nem. Jerome-ot nem ölték meg. Még nem halt meg. Még nem.
A repülőtisztet sem ejtették rabul, aki mögötte haladt.
Estelle fölkapta a fejét. Az amerikai. Hová tűnt? Megfordult,
és végigpásztázta a sétányt.
A repülős úgy állt a bazilika előtti lépcső tetején, akár egy
rémült nyuszi, vadul forgatva a fejét maga körül. Még egy
gyereknek is könnyedén feltűnt volna, hogy nem ártatlan
turista, aki a bazilikát látogatja. A két ott maradt Gestapo-tiszt
elindult visszafelé a lépcsőn, és egyenesen a férfi felé tartott.
Estelle-nek fogalma sem volt, mit tegyen, hogy megállítsa, ami
történni fog. Annyit tudott, hogy Celine-nek nem szabad vele
lenni. Megfordult, hogy ezt közölje vele, de az ügynök már nem
állt mellette. Sehol nem látta Celine-t. Még szerencse.
Estelle remegő lábbal kilépett az oszlopsor biztonságos
árnyékából. Elképzelni se tudta, mit fog tenni, de valamit tennie
kellett. Talán három lépést tett meg, amikor hirtelen
megtorpant, és hitetlenséggel vegyes rémület fogta el. Celine
úgy lépett oda a repülőtiszthez, mintha rég nem látott rokona
lenne. Vagy a szeretője. Nehéz volt megállapítani, hogy melyik.
Celine odaért az amerikaihoz, egyik kezét a karjára tette,
kirántotta a cigarettát a szájából, és félredobta.
– Beszél franciául? – kérdezte szigorúan.
A férfi értetlen arccal nézett rá.
Estelle magában káromkodott egyet. Persze hogy nem beszél.
– Egy szót se szóljon, bármi is történik – súgta oda Celine
angolra váltva –, és az ég szerelmére, játssza meg, hogy
retardált.
Az amerikai bambán rámeredt, de Estelle gyanította, hogy
Celine pont ezt akarta. Hanyag mozdulattal elvezette a lépcső
tetejéről, ahol a Gestapo-tisztek már majdnem beérték,
csizmájuk baljós koppanással jelezte közeledtüket. Estelle
elfordult, és még mindig olyan távol volt, hogy nem keltett
feltűnést, de elég közel, hogy hallja a beszélgetést.
– Te meg hová tűntél? – kiáltott fel hirtelen Celine, mire
Estelle felkapta a fejét, és a közelben állók is megfordultak. –
Már mindenütt kerestelek. Emlékszel, mit mondtam arról, hogy
ne kóborolj el mellőlem?
Az ügynök úgy tapogatta végig a fiatal amerikait, mint egy
aggódó anya a gyermekét, miután elesett a játszótéren. Pedig
azért tapogatta, mert átkutatta a zsebeit. Háttal állt a közeledő
egyenruhásoknak, és zsebtolvajt meghazudtoló ügyességgel
vette ki a kabátzsebéből a papírjait, és rájuk sem pillantva a
táskájába tömte. Ugyanazzal a könnyed mozdulattal
megigazította a mandzsettáját, és tenyerébe csúsztatott egy
hosszú, vékony tőrt. A keskeny penge egy pillanatra megvillant,
ahogy visszatolta a ruha ujja alá.
Estelle-nek nehezére esett nyelni. A fejében megszólalt egy
vékony hang, ami azt súgta, hogy a Londonból küldött nő nem
is kém, hanem bérgyilkos. És talán nemsokára vér fog folyni
ezen a járdán, még mielőtt elérné a valódi célpontot.
– Maguk ott! – dübörgött egy hang. – Megállni!
Estelle szíve hangosan dobogott a mellkasában, a félelem
minden sejtjét villámcsapásszerűen járta át, miközben kicsit
távolabb araszolt.
A tiszt, aki elkiáltotta magát, széles vállú, magas férfi volt, a
kalapja alól ezüstös hajtincsek türemkedtek ki. Szürke
uniformist viselt, a vállán rangjelzéssel, a gallérja egyik oldalán
cakkos SS felirat, a másikon apró gyémántok. A társa jóval
fiatalabb volt, keskeny arcú, hegyes orrú és ugyanolyan metsző
szemű. Estelle azonnal felismerte. Az a Gestapo-tiszt volt, aki
nemrég végignézte, ahogy énekel a Ritzben, aztán feltűnő
gyanakvással kikérdezte, mint valami ragadozó. A nevére is
emlékezett: Schwarz.
Az ő egyenruháján sem rangjelzés, sem kitüntetések nem
voltak, csak a vállára varrott fekete csík jelezte, hogy az SS tagja.
A férfi arca megviselt volt, és keserű, ez pedig mindennél
jobban megrémítette Estelle-t. Schwarz nem szólt semmit, csak
figyelte a Celine és az amerikai közötti párbeszédet, ugyanazzal
az intenzitással, amellyel nemrég még Estelle-t nézte a Ritz
szalonjában.
Celine megfordult, és a Gestapo-tisztekre nézett, aztán az
arcán hálás mosoly terült szét.
– Nagyon köszönöm, hogy megtalálták! – kiáltott fel. – Már
annyira aggódtam.
A tisztek arcára egy pillanatra ugyanaz a kifejezés ült ki, amit
az amerikain is láttak: értetlenség és zavarodottság.
– Folyton elkószál tőlem – folytatta Celine, erőfeszítés nélkül
németre váltva, Estelle-t is megszégyenítő kiejtéssel. – Egyetlen
pillanatra sem hagyhatom magára. Tegnap követett egy kiscicát
meg egy kisgyereket. Ma meg valaki mást.
Az idősebb tiszt – talán őrnagy lehetett – közelebb lépett.
– Úgy hallom, maga német – jegyezte meg.
Újabb csodálatos mosolyt küldött a tisztek felé.
– Csak félig – jelentette ki büszkén. – Az anyám Berlinben
született.
– És mi a neve? – kérdezte a másik.
– Sophie Beaufort – vágta rá Celine tiszteletteljes hangon.
– És ki ez a férfi?
– Egy családi barátunk. Az ő anyja együtt nőtt fel Berlinben
az enyémmel. Ezer éve ismerem. Sőt a szüleink reménykedtek,
hogy egyszer összeházasodunk – hablatyolt tovább a lány.
– Miért nem válaszol ő maga? – mordult fel az őrnagy.
– Mert nem tud – magyarázta Celine.
 A repülős javára legyen mondva, hogy üveges szemmel
meredt a katedrális tornyai felé, mintha mit sem észlelne a
körülötte zajló párbeszédből.
– És mi a baja? – szólalt meg végre Schwarz, a kezével a
derekára kötött pisztolytartóval játszadozva.
– Blois-ban volt a Luftwaffe-bombázás alatt – magyarázta
Celine. – Az orvosok szerint sérült az idegrendszere és az
elméje.
– Akkor jobb lenne, ha véget vetnénk a szenvedésének –
jegyezte meg hidegen Schwarz.
Celine felszisszent.
– Micsoda?
A férfi vállat vont.
– Egy kutyával is ugyanezt tenné. Ha jót akar neki, elaltatja.
Estelle torkát forró rémület járta át. Többször tanúja volt
már annak, hogy ennél kevesebb „bűnért” is egyszerűen
lelőnek a nyílt utcán férfiakat, nőket és gyerekeket. Ennek az
embernek az volt a bűne, hogy együgyű.
– Azt nem tehetik meg – ellenkezett Celine, s halványkék,
hatalmasra tágult szemében könnyek csillogtak. – Ő az én
védőbástyám. Elrettenti tőlem azokat, akik kihasználnának egy
egyedülálló nőt. Lehet, hogy már nem az az ember, akit
korábban ismertem, de attól még rendes fiú.
Az amerikai közben egy faágon veszekedő galambpárt
kezdett figyelni, az arcán üres mosollyal.
– Senki nem fog senkit kivégezni – ráncolta a homlokát az
egyik Gestapo-tiszt, majd Celine-hez fordult: – Mi járatban van
Párizsban?
– Hivatalosan azért jöttem, mert kozmetikumokat árulok –
magyarázta a lány –, de…
– Kozmetikumokat? – vágott közbe Schwarz gyanakvóan.
– Igen.
Celine a táskába csúsztatta az egyik kezét, és elővette a rúzst
meg a púdert, amit Estelle-nek is megmutatott. A Gestapo-tiszt
elé tartotta, a férfi pedig óvatosan átvette.
– Családi vállalkozásunk van. Ha akarja, megtarthatja ezt a
két termékmintát – folytatta Celine megújult lelkesedéssel. –
Esetleg van felesége vagy egy különleges lány, aki örülne neki?
Az őrnagynak szemmel láthatólag tetszett az ötlet.
– Igen, van – és a kozmetikumok azonnal eltűntek a
zsebében.
– Szerintem nagyon fog neki örülni. A rúzs színe mostanában
nagyon népszerű…
– Maga nem is visel semmilyen sminket az arcán – szólalt
meg vádlóan Schwarz.
– Persze hogy nem – vágta rá Celine a homlokát ráncolva. –
Ma nem dolgozom. Ma imádkozni jöttem.
– Imádkozni? – a kérdés csak úgy csöpögött a gúnytól.
– Igen. Anyám a halála előtt megkért, hogy vigyem el Colint a
Sacré-Cœurbe. Nem volt katolikus, de azt mondta, Párizsban
lehetünk a legközelebb a mennyországhoz. Megkért, hogy
imádkozzam valami csodáért a fiú miatt. – Celine álla
halványan megremegett. – Igen, tudom, hogy butaság, de nem
utasíthattam el a kérést.
Schwarz lassú, hűvös kimértséggel tanulmányozta Celine
arcát.
– Maga hazudik.
Celine olyan képet vágott, mintha pofon vágták volna.
 – Nem hazudok. Az anyám sírjára esküszöm, hogy így volt.
– Ó, igen, a maga német anyja! Münchenből, igaz?
– Nem, Berlinből. Nem messze lakott az állatkerttől. Imádta
az akváriumokat.
– Nem hinném…
– Mutassa a papírjait! – szólt közbe az idősebb tiszt, kissé
bosszankodva pillantva a beosztottjára.
Celine újra a táskájába kotort, és előhúzta a papírokat.
– És az övé? Azok hol vannak?
Celine az amerikai papírjait is előhúzta.
– Biztos helyen tartom őket. A jó ég tudja, ő mit művelne
velük.
Estelle testének minden izma megfeszült. Ha az amerikai
papírjait rosszul hamisították vagy hiányoznak belőle a
fontosabb részek, Celine elveszett. Azonnal letartóztatnák,
bármilyen jól beszélt is németül, és bármilyen ügyesen is fűzte
a történetét.
Schwarz mindkét papírt átfutotta, majd dörmögve visszaadta
Celine-nek.
– Vigyázzon magára. Sok a veszélyes férfi ebben a városban.
Rengeteg a kém és a szabotőr, meg a kommunista.
– Vigyázok, hogyne – ígérte Celine. – Ennek a városnak több
olyan emberre van szüksége, mint maguk – azzal újabb
lebilincselő mosolyt villantott a két Gestapo-tisztre.
Schwarz kihúzta magát és megfeszítette a mellkasát,
miközben hunyorogva pislogott Celine mosolyától.
– Ez igaz. Legyen szép napja! – azzal megfordult, és távozott.
Schwarz nem követte rögtön. Ehelyett egy hosszú pillanatig
még Celine-re és az amerikaira meredt, de végül elindult a
felettese után.
Estelle az oszlopsornak támaszkodva úgy tett, mintha
kutatna a táskájában. Teljesen kiszáradt a szája, a hátát jeges
veríték borította. Amikor újra felpillantott, Celine a
repülőtisztbe karolva lassan továbbindult a lépcső felé.
Estelle visszazárta a táskáját, és odalépett melléjük.
– A park aljában álljanak meg – súgta oda halkan, ahogy
ellépett mellettük. – Majd jelentkezem.
Azonnal a másik irányba indult, a bazilika bejárata felé.
Estelle megállt a masszív bronzkapu előtt, és úgy tett, mintha
megcsodálná az Utolsó vacsora ábrázolását. Muszáj kapcsolatba
lépnie Vivienne-nel. Tudatni kell a hálózat valamelyik tagjával,
hogy mi történt Jerome-mal.
Estelle próbált nem gondolni arra a képre, ahogy a férfit az
autóba tuszkolják, de arra sem mert gondolni, ahogy kínozzák,
és valószínűleg végeznek vele. Igyekezett minden efféle
gondolatot száműzni a fejéből. Most nem gondolhat erre, mert
ha megteszi, eluralkodik rajta a félelem és a pánik. Azzal pedig
senkin nem segíthet. Sem Jerome-on, sem Celine-en, sem pedig
azon a pilótán, aki valamilyen csoda folytán egy karcolás nélkül
megúszta eddig.
Ha Estelle az a típus lett volna, most imádkozott volna
Jerome életéért. Imádkozott volna azért, hogy valamilyen kiutat
találjanak ebből a szörnyű helyzetből. De nem szokott
imádkozni, így aztán csak nekitámaszkodott a jéghideg
kőoszlopnak, és várta, hogy lelassuljon a szívverése, és a
rémület kiengedjen a végtagjaiból.
Behunyta a szemét, és kényszerítette magát, hogy ne
gondoljon semmire.
 Húsz perccel később ott találta Celine-t és a szövetségesek
pilótáját a domboldal aljában. Celine még mindig biztonságosan
belekarolt az amerikaiba, és ha Estelle nem ismerte volna őket,
akár takaros kis párnak is beillettek volna, akik sétálnak a
parkban. Csakhogy közelebbről szemügyre véve őket Celine
hamuszürke arca feltűnő lett volna. Talán ez a nő mégsem
olyan hideg és számító, mint amilyennek Estelle gondolta.
– Jöjjenek utánam – szólt oda nekik, ahogy elsétált mellettük,
a cipője sarka hangosan kopogott a rue Ronsard kockakövein.
További instrukciókat nem is kellett adnia Celine-nek. Az
ügynök diszkrét távolságból követte.
Estelle azt a nehéz döntést hozta, hogy odaviszi őket a
lakására. Eleinte fontolóra vette, hogy Celine szálláshelyére
mennek, de azt az ötletet elvetette. Az amerikainak, bárki is
legyen, most biztonságosabb búvóhelyre volt szüksége egy
ismeretlen épületnél, amit sokan megfigyelnek. Estelle-nek
fogalma sem volt, honnan érkezett vagy hová kell eljutnia, sem
arról, hogy ki fogja elvinni őt, de ezeket a kérdéseket ráér majd
akkor tisztázni, ha elhárult a közvetlen életveszély. Egyelőre el
kell tűnnie az utcáról, hogy ne legyen szem előtt.
Abban kevésbé volt biztos, hogy Celine-nel mit csináljon.
Nagyjából negyven perc elteltével érték el Estelle házát, mert
óvatosságból kerülőúton mentek. Többször is megállt egy
kirakat előtt vagy egy utcasarkon, hogy ellenőrizze, nem
követik-e őket, de semmi furcsát nem észlelt.
Estelle belépett a házba, és elindult a lépcsőn felfelé, majd
megállt egy olyan ponton, ahol az utcaszintről már nem láthatta
senki. Három percen belül Celine és a repülős is beléptek az
épületbe. Celine továbbra is a férfiba karolt. Felnézett, és
egyszer biccentett a fejével Estelle-nek.
Estelle megfordult, felment a lakása ajtajáig, kinyitotta a
zárat, és bement. Az ajtót résnyire nyitva hagyta, aztán gyorsan
ellenőrizte a szobákat, hogy semmilyen árulkodó jelet nem
hagyott-e kint, ami Aviva jelenlétére utalt volna.
Tudta, hogy ez már szinte paranoia, de Aviva élete forgott
kockán.
Mire visszaért a bejárathoz, addigra a két idegen is belépett,
halkan bezárva maguk mögött az ajtót. Celine meg se kérdezte,
csak bevezette az amerikait a lakásba, halkan megkérve, hogy
kerülje el az ablakokat.
Estelle levette a kabátját, és a kanapé végére dobta.
– Ki maga? – kérdezte az amerikai, miután körülnézett.
– Az most nem számít – közölte Estelle.
Celine nem szólt semmit.
– Úgy volt, hogy ma délután elvisznek egy vasútállomásra –
magyarázta a férfi.
– Azzal most várnunk kell – felelte Estelle ellenkezést nem
tűrő hangon. – Nem érti, hogy mi történt velünk?
Az amerikai a szőnyeget bámulta, majd vállat vont.
– Akkor hadd világosítsam fel – förmedt rá Estelle, de próbált
higgadtságot erőltetni a hangjára. – Az az ember, aki a vezetője
volt, most a Gestapo fogságában van, és vagy halott, vagy azt
kívánja, bárcsak az lenne. – Itt megállt, mert érezte, hogy elakad
a hangja.
Szorosan behunyta a szemét, és próbálta megállni, hogy ne
gondoljon arra, ami Jerome-mal történt.
– És most mit kellene tennem?
Estelle ránézett.
 – Amíg ki nem találom, hogyan vigyem el magát az
embereihez, addig nem mond semmit, nem lát semmit és nem
hall semmit.
– És mennyi ideig tart ez?
Celine szigorúan az amerikaira nézett, de továbbra is némán
állt.
– Nem tudom – válaszolta Estelle, igyekezve türelmesnek
maradni.
A férfi kétségtelenül nyugtalannak tűnt. Nem is okolhatja
emiatt.
– Adja vissza a papírjaimat – fordult most a repülőtiszt
Celine-hez.
Az ügynök vállat vont, előhúzta a zsebéből a papírokat, és
szó nélkül a kezébe nyomta.
– Azt is tudni szeretném, hogy…
Hirtelen hangos dörömbölés szakította félbe a mondatot,
kintről tompa kiabálás hallatszott, mire Estelle mozdulatlanná
dermedt, és újra a torkában dobogott a szíve. Elöntötte az
emlékek lavinája, amikor ugyanilyen dörömbölést hallott.
Csakhogy legutóbb nem az ő ajtaját verték ököllel. Most is úgy
hangzott, mintha több emelettel alattuk dörömbölnének és
üvöltöznének. Hangos, mély torokhang követelte, hogy nyissák
ki az ajtót.
– Ez meg mi az ördög? – kérdezte rekedten az amerikai. – Ők
azok? A nácik? Engem keresnek?
– Biztosan követték az épületig – Estelle alig bírta kinyögni
ezt, mert újból hatalmába kerítette a félelem.
– Nem – suttogta Celine. – Nagyon vigyáztam.
– Nem eléggé. Egyikünk sem vigyázott eléggé.
 Nem ügyeltek eléggé arra a keserű képű SS-tisztre, akinek a
tekintetében rosszindulat és ambíció égett.
– És az a férfi, akit letartóztattak? Ő tud erről a lakásról?
Igen, gondolta Estelle, de közben a fejét ingatta. Nem hiheti,
amire ez a nő utal.
A vaskos csizmák összetéveszthetetlen koppanása a
márványlépcsőn még közelebb ért. Valaki kopogott az ellenkező
oldalon lévő ajtón. Kiáltás harsant, és egy hang követelte, hogy
nyissák ki az ajtót.
– Mindegy, mert a maga ajtaja a következő. – Celine elsápadt,
de amikor folytatta, a hangjából semmilyen érzelem nem
hallatszott ki: – El kell bújnia. Magát senki nem látta. Bárki
legyen is az ajtóban, ha én elmegyek vele, ő is elmegy. Majd azt
hazudom, hogy megint elveszítettem – mutatott most Celine az
amerikaira.
– Nem – rázta meg a fejét Estelle.
Elöntötte a régi, ismerős indulat, amely a félelmet csupán
törékeny, megfeketedett utógondolattá zsugorította.
– Akkor azt mondom majd, hogy betörtem ide, és túszul
ejtettem magát. Kényszerítettem, hogy beengedjen. – A nő
kezében mintegy varázsütésre újra megjelent az a csúnya tőr. –
Elhitetem velük.
Csábítónak tűnt az ajánlat, még Aviva számára is. Csakhogy a
dolog soha nem működött volna. Miután a Gestapo konstatálta,
hogy kémet talált egy lakásban, darabokra szednék az összes
helyiséget. És akkor Avivát óhatatlanul megtalálnák. Meg a
pilótát is. Jobb tervnek tűnt, amit Estelle mindig is tett:
szívélyesen beinvitálni az ellenséget.
– Nem! Jöjjenek velem, de gyorsan.
 Estelle a lehető leghalkabban bevezette őket a hálószobába.
Gyors mozdulatokkal kitárta a szekrényt, félretolt fél tucat
estélyi ruhát, és kinyitotta a rejtekajtót.
A kislány az asztalnál ült, előtte papír és ceruzák. Estelle a
szájához emelte az egyik ujját, és megnyugtatóan rámosolygott
Avivára.
– Szia, édesem – suttogta. – Tudsz nekem segíteni?
Aviva értetlenül nézett rá.
– Van itt két barátom, akit el kell bújtatnom. Megteszed
nekem?
Aviva bólintott, és tágra nyílt a szeme.
– És nagyon szeretném, ha halkabb lennél, mint egy kisegér.
– Ez persze nevetséges kérés volt, lévén hogy Aviva egy teljes
éve nem szólt egy szót sem. – Megmutatod nekik, hogy kell?
Aviva újra bólintott.
Közben egy ököl verni kezdte Estelle ajtaját, mire a nő
felugrott. Megfordult, levette a fejéről díszes kalapját, és
bedobta a rejtekszobába.
– Lépjenek be! – utasította a nőt meg az amerikait.
Mindketten egyetlen szó nélkül bemásztak, Estelle pedig
rájuk zárta a reteszt, visszarendezte a ruhákat, és becsukta a
szekrény ajtaját.
A folyosóról az éles férfihangot egy hisztérikus női hang és
egy kisbaba sírása kísérte. Estelle elrohant a fényesre lakkozott
ebédlőasztal előtt, miközben újra dörömböltek az ajtaján.
Mély levegőt vett, kisimította a haját, az arcára meglepett
zavarodottság kifejezését öltötte, aztán az ajtóhoz lépett.
Scharführer Schwarz állt előtte, egyik kezét a derekára
erősített pisztolyán tartotta, a másikat pedig maga előtt.
Mellette Frau Hoffmann ácsorgott, karján a kislányával. Egy
francia iparos német felesége, akik számára ez a háború és
annak pénzügyi lehetőségei rengeteg előnyt hoztak. A család
alig egy héttel Rachel kitoloncolása után beköltözött az üres
lakásba. Estelle eddig csupán néhány szót váltott ezzel az
ellenszenves nővel, aki látszólag mindent gyűlölt, ami francia,
beleértve a szomszédját is.
Wylerék régi lakásának ajtaja nyitva állt, és Estelle belátott.
Az egykor nagy becsben tartott könyvespolc most tömve volt
csecsebecsékkel, könyveknek semmi nyoma. Eltűnt Alain díszes
faragott hintaszéke, amelyet Aviva születésekor Hannah
számára készített, s a helyébe egy vaskos fakomód került, a
tetején még több limlommal.
A bejáratnál leterített szőnyeg, amire Serge vére hullott, már
nem volt ott.
– Jó napot, Frau Hoffmann – üdvözölte Estelle a nőt kedvesen
pislogva. – Történt valami? Csak nincs valami baj? Támadást
kaptunk? Figyeltem, nem hallok-e gépzúgást, de mindig
aggódom, hogy…
– Ő az – szólalt meg a nő ingerlékeny hangon németül.
Közben elrántotta a kislánya kezét a nyakában lógó
gyöngysorról. – Tartóztassák le! Ő lesz az!
– Mi történt? – ismételte meg a kérdést Estelle, rémült zavart
színlelve. – Kik maguk?
– Scharführer Schwarz vagyok. – A férfi jéghideg szeme
szinte átszúrta Estelle-t. – Elég sokára nyitott ajtót,
Mademoiselle.
– Igazán megrémít. Mi történt?
Schwarz válaszul belépett Estelle lakásába.
 – Egy nőt és egy férfit láttak belépni ebbe az épületbe.
Árulókat. – Még beljebb ment. – Az a gyanúnk, hogy valahol
elrejtőztek. Ellenőriznünk kell minden lakást.
– Maga szerint még itt lehetnek? – Estelle átfogta a vállát
mindkét karjával. – Nagyon veszélyesek?
– Az ellenség mindig veszélyes. – A férfi néhány másodperc
szünetet tartott. – Maga egyedül él itt, Mademoiselle?
– Igen.
– Én szoktam hangokat hallani ebből a lakásból, amikor ő
nincs itthon. – Frau Hoffmann közvetlenül a bejárati ajtó
mellett állt, és szinte kiabált, hogy meghallják. – Valaki lakik itt
vele!
Estelle hátán végigfutott a hideg, amikor arra gondolt, hogy
ez a nő hallgatózott az ajtaján. Aviva után.
– Biztosíthatom, hogy senki nem lakik velem. Talán az utca
hangjait hallja. Vagy az alattunk lévő lakást.
– És azt is hallom, hogy időnként nagyon későn ér haza. –
Frau Hoffmann nem tágított. – Amikor fent vagyok a kisbabával
a kijárási tilalom után, hallom, hogy van vele valaki. Hangokat
is hallok.
Schwarz az ablakhoz lépett, a pisztoly csövével félrehúzta a
függönyt, és lenézett az utcára.
– Igaz ez? – kérdezte.
– Mármint hogy későn jövök haza? Persze hogy igaz – felelte
Estelle. – Van rá engedélyem. És gyakran haza is kísérnek.
– Hogy mondta?
Estelle óvatosan válogatta meg a szavait.
– Énekesnő vagyok a Ritz Hotelben. Időnként
kabaréelőadásokban veszek részt. Megmutathatom a
papírjaimat.
A férfi erre megállt.
– Emlékszem magára!
– Igazán? – pislogott ártatlanul Estelle.
– Hallottam magát énekelni. És láttam, ahogy flörtölgetett a
Luftwaffe-tisztekkel a Ritzben.
– Én mindössze egy kis szórakozást nyújtok. Hogy ne
hiányozzon nekik annyira az otthon hagyott család.
Schwarz gúnyosan nézte.
– Hát persze.
– Ha akarja, megmutatom az engedélyemet, és
megkérdezheti Meyer ezredest is.
– Meyer ezredes?
– Igen, igen – csiripelte Estelle. – A múlt héten is együtt
vacsoráztam vele.
A férfi arcán pillanatnyi bizonytalanság futott keresztül,
miközben kétségtelenül azt próbálta megfejteni, pontosan
milyen kapcsolat lehet a nő és Meyer ezredes között.
Estelle-nek fogalma se volt, milyen következtetést vont le a
férfi, akinek arcára időközben visszatért a megszokott önelégült
arrogancia. Elengedte a függönyt, megkerülte a két kanapét,
majd megállt, és kezébe vette a Carrefour egyik számát, amit
Estelle szándékosan hagyott kint. Visszadobta az asztalra, de a
földön landolt.
– Át kell kutatnom a lakás többi részét.
Estelle tekintete elkerekedett a rémülettől.
– Miért? Gondolja, hogy bejuthattak valahogy a lakásomba?
– Maga tudta – szólalt meg Schwarz, és az asztalkához lépve,
kezébe véve Estelle fotóját, amin a szüleitől kapott Mercedesben
ül –, hogy mielőtt beálltam katonának, rendőrtiszt voltam? Az
apám orvosnak nevelt, de engem az emberi test működésénél
sokkal jobban érdekelt az emberi elme működése. A bűnös
elme. Az a képesség, ahogy egy ember tökéletesen és
meggyőzően képes hazudni, és ezzel akár egy gyilkosságot is
megúszhat.
Estelle a kezét tördelte, és úgy tett, mintha semmit nem
értene a férfi szavai mögött rejlő burkolt fenyegetésből.
– Nem értem.
A férfi arcán halvány bosszúság suhant át.
– Ma megállítottunk egy nőt a Sacré-Cœurnél. Hazudott
nekünk. A felettesem nem így gondolta, de én biztos voltam
benne. Éppen ezért követtem őt meg azt az állítólagos
elmebeteget. És láttam, hogy belépnek ebbe az épületbe. Ezért
most minden lakást ellenőrizni fogok. A magáét is.
– Nos, akkor köszönöm, ha körülnéz – lehelte halkan Estelle.
Schwarz összevonta a szemöldökét, és dörmögött valamit az
orra alatt. Lerakta a fotót a kezéből, aztán végigment az étkezőn
a konyha felé. Miután üresen találta, sarkon fordult,
végigmasírozott a folyosón a hálószobáig. Pont úgy, ahogy a
nappaliban tette, itt is az ablakhoz lépett, és kikémlelt rajta.
Miután semmi érdemlegeset nem látott, figyelmét most a
gardróbszoba felé irányította, és belépett. Végigtapogatta
kezével a ruhákat, továbbra is maga előtt tartva a pisztolyát.
Azután leguggolt, benézett az ágya alá, és fegyverével átfésülte
a padlót. Miután felállt, az arcára nyilvánvaló csalódottság ült
ki. Újra végigpásztázta a szobát, majd a tekintete a vaskos
ruhásszekrényre siklott.
Fölemelte a pisztolyát, és kinyitotta az ajtaját.
 Estelle körmei a tenyerébe mélyedtek, de próbálta ellazítani
a kezét.
– Micsoda ruhák – dünnyögte a férfi.
Estelle gyomra összerándult. Merev lábbal tett egy lépést
előre.
Schwarz egy zafírkék ruha selymes anyagát simította éppen
végig a kezével, amelynek mellrészét hímzés és apró gyöngyök
díszítették.
– Mintha egy hercegnőé lenne, nem igaz? – és kirántotta a
ruhát a szekrényből.
– Ez a fellépőruhám – magyarázta Estelle remegő hangon,
ami egyáltalán nem volt színlelt.
El kell valahogy érnie, hogy a férfi ellépjen a szekrénytől,
mielőtt teljesen kiüríti. Egy köhögés, egy tüsszentés, egy földre
ejtett ceruza hangja vagy a padló reccsenése – száz különböző
dolog leleplezhette volna őket.
– Hm. – A férfi az ágyra hajította a ruhát, és benyúlt a
következőért, egy citromsárga krepp konfekcióruháért. – A
feleségem is szívesen hordana ilyesmit – jegyezte meg. – Én is
szívesen vettem volna neki ilyen holmikat. Csakhogy én soha
nem engedhettem meg magamnak, akármennyit is dolgoztam.
Itt, Párizsban meg egy kabaréringyó is úgy öltözködik, mint egy
királynő. És úgy él, mint egy királynő. – A pisztolya csövével
simogatta a sárga ruhát. – Talán elviszek neki valami ajándékot
innen. Annyi drága holmi van ebben a lakásban. Olyan nagy a
választék.
A sárga ruha odakerült az ágyra a zafírkék mellé. Azzal már
nyúlt is a következő ruháért, ezúttal egy krémszínű, hímzett,
aranyszállal szövött darabot fogott meg.
 – Válasszon kedvére – szólalt meg Estelle, ahogy a férfi keze
belemarkolt a selyembe. – Ezek a ruhák mind Göring
Reichsmarschall ajándékai. Nem hinném, hogy neheztelne rám.
Schwarz úgy rántotta ki a kezét a szekrényből, mintha
megégette volna, majd Estelle-re meredt.
A nő fényes mosolyt villantott rá.
– A Reichsmarschall imádja a francia divatot – magyarázta. –
És mindig azt mondja, hogy úgy nézek ki abban a ruhában,
mint egy angyal. Talán a felesége is olyan lesz benne. Mármint
egy angyal. Majd megemlítem neki.
Schwarz görcsös mozdulattal zárta vissza a szekrényajtót.
Meyer ezredes neve még csak elbizonytalanította, de Göring
nevének kiejtése megtette a kellő hatást.
A sok hazugság között időnként az igazság a leghasznosabb.
A Gestapo-tiszt visszacsúsztatta a pisztolyát a tokjába.
Visszament az előszobába, szorosan mögötte Estelle-lel.
Frau Hoffmann még mindig az ajtóban ácsorgott,
nyűgösködő kisbabáját ringatva. Amikor Schwarz üres kézzel
tért vissza, felkapta a fejét, szemmel látható csüggedtséggel.
– Megtalálta, hol bújtatja őket? – kérdezte. – Az árulókat?
Mert biztosra veszem, hogy itt vannak.
– Idebent nincs semmi. – A férfi Estelle-re meredt, mintha
próbálna rájönni, ki is ez a nő valójában. Társasági nő? Énekes?
Kurva? Szerető? Németszimpatizáns vagy mindegyik
egyszerre? Vagy talán egyik sem? – De nem hagyom abba a
keresést. Mert az árulók mindig árulók maradnak. Az emberek
nem változnak.
 16. FEJEZET

Gabriel

2017. JÚLIUS 8.
ANGLIA, NORFOLK

A Millbrook-ház kétszáz éve semmit nem változott. Jó, azért ez

nem egészen pontos így, gondolta Gabriel, mert a házba közben
bevezették az áramot és a vizet, a füvet hatalmas fűnyíró
traktorokkal nyírták, melyeket az egykor lovak számára
fenntartott melléképületben tároltak. De valahányszor hazajött,
mindig szerette elképzelni azokat az embereket, akiknek a
műve ez a gyönyörű ház.
Egész hadseregnyi ügyes iparos, akik felépítették
Millbrookot, melynek tervezésekor nem spóroltak semmivel. A
ház három emeletből állt, több sor szögletes ablak sorakozott
egységes rendben a díszes kőfalon. Az épület közepét egy
szélesebb szárny uralta, amelyből további oldalszárnyak
ágaztak el. A háromszög alakú tető az oromcsipkézettel az egész
látványnak enyhén középkori jelleget kölcsönzött. Alatta egy
masszív, elegáns ívű ajtó invitálta befelé a vendégeket.
Csakhogy az épületnek legfőképpen a helyszíne volt az, amit
az idelátogatók megcsodáltak. Egy lankás dombra épült,
gyönyörűen ápolt kert vette körül, melyet egykor a BBC
Gardeners’ World magazin címlapján is bemutattak.
Millbrookból lélegzetelállító panoráma nyílt a tengerre.
Felhőtlen napokon a víz a horizonttal találkozott, és beleolvadt
az égszínkékbe és azúrkékbe, szürkésebb napokon pedig
ezüstösen csillogott, de a látványt soha nem lehetett megunni.
– Hogy ez milyen káprázatos! – sóhajtott fel Lia, ahogy
lefordultak a főútról, és elindultak a lankás, könnyedén
emelkedő, fákkal szegélyezett úton. – Csodás ez a hely.
– Tényleg az – jegyezte meg Gabriel, átpillantva a mellette ülő
lányra.
Lia az ablakhoz préselte az orrát, és olyan izgatott volt, mint
egy kisgyerek, ami megmosolyogtatta Gabrielt.
Az út Londonból oldott hangulatban telt, időnként kellemes
csöndben, máskor könnyed társalgással. Lia már az épület előtt
várta Gabrielt, amikor reggel a szállodához ment érte. Könnyű
volt megkülönböztetni a tömegben, ahogy közeledett az ódon
épület felé. A lány megint az egyik kedvenc csinos nyári ruháját
vette fel, amelynek mély, smaragdzöld színe volt. Ettől a szeme
mintha még zöldebbnek tűnt volna, az arca kipirult, és a jól
ismert mosoly ült rajta. Bedobott a kocsi hátsó ülésére egy
láthatóan sokszor használt utazótáskát, aztán beült az első
ülésre Gabriel mellé, akinek furcsán pillangók kezdtek repkedni
a gyomrában.
Menet közben Lia mesélt neki a munkájáról és arról a sok-
sok helyről, ahová ennek révén eljutott. Közben föltett legalább
egy tucat kérdést Gabrielnek a restaurátori munkáról, kérdezte
az iskoláiról és az utazásairól. Könnyed, egyszerűen
megválaszolható kérdésekből álló társalgás volt, és Gabrielben
óhatatlanul felmerült, hogy talán szándékos. Lia nem hozta újra
szóba a férfi saját festményeit, és arról a két képről sem
kérdezett, amit meg akart venni tőle.
Gabriel még szorosabban markolta a kormányt, ahogy
ráfordultak a Millbrook felé vezető bekötőútra. Furcsán
izgalmasnak érezte a gondolatot, hogy a lány pénzt akar kiadni
a festményeire. Semmilyen terve nem volt azzal a két képpel,
ezért nem esett nehezére megválni tőlük. Azt viszont komolyan
gondolta, amikor világossá tette, hogy nem fogja elkövetni
azokat a hibákat, amiket az apja és a nagyapja elkövetett.
Liának valahogy mégis sikerült visszájára fordítania a saját
mondatait, és úgy érvelni, hogy ne tudjon ellentmondani neki.
– Ezen a hétvégén nem lesz valamilyen nagyobb esemény a
házban? – érdeklődött Lia, aki most hátrafordult az ülésben, és
kizökkentette Gabrielt a gondolataiból.
– De igen, egy esküvő – felelte, a személyzet tagjait figyelve,
akik a kert közepén éppen egy fehér lepellel borított lugast
állítottak fel, és fehér kinyitható székeket rendeztek sorba. – És
a héten egy filmforgatás is lesz.
Lia megdörzsölgette a kezével a csupasz térdét.
– Biztosan egész nyárra le van foglalva a hely.
– Elaine szerint igen. – Gabriel lassan elhaladt egy
virágboltos kocsija mellett, majd begurult egy szűkebb sávra,
ahol táblák jelezték, hogy csak a személyzet használhatja. –
Elaine a rendezvényszervezőnk – magyarázta. – A birtokon
lakik egy átalakított kis vendégházban, és remekül végzi a
munkáját. Anyám tizenöt éve alkalmazza, amikor a kis
vendégházat nagyobb események helyszínévé alakította. Most
jóval nagyobb eseményeket is tudunk szervezni, például
esküvőket. És a filmipar számára is nyitottak vagyunk. – Gabriel
végigment a keskeny úton a ház hátulja felé, majd a kocsit
megállította egy kisebb parkolóban, ahol már négy másik autó
csillogott a napfényben. – Elaine remekül kézben tartja a
dolgokat, folyamatábrákat és táblázatokat használ, amelyekhez
még az asszisztensei sem férhetnek. Habár el tudom képzelni,
hogy a kertben valahol el van temetve néhány merészebb
asszisztens.
Lia elnevette magát.
– És a nagypapa mit gondol minderről?
– A nagyapámnak semmi köze az üzlethez, ő a birtok nyugati
felén él, és nemigen hagyja el a házat. De azt hiszem, élvezi,
hogy sok ember veszi körül. A nagymamám ötlete volt, hogy
nyissuk meg a házat a hétvégi látogatók előtt. Anyámmal együtt
mindketten úgy vélték, hogy egy ilyen méretű háznak bevételt
kell termelnie a család számára, másképp nem lehet
fenntartani. – Gabriel kis szünetet tartott, és a kelleténél kicsit
erősebben húzta be a kéziféket. – Ebben persze az is
közrejátszott, hogy a férjeik teljességgel hiábavaló karriert
választottak maguknak.
– Aha. – Lia nem reagált külön az utolsó megjegyzésre,
ehelyett kiszállt a kocsiból, és szemellenzőt csinált a kezével,
ahogy hunyorogva felnézett az épületre. – Jó nagy teret kell
kifűteni a télen.
Gabriel is kikászálódott a helyéről.
– Pontosan úgy beszélsz, mint anyám. Amikor ő ránéz erre a
házra, nem lát mást, mint egy könyvviteli lapot számokkal és
sorokkal.
– Ezt bóknak veszem. – Lia leengedte a kezét, és a szája
fanyar mosolyra húzódott. – Mert én is kedvelem a rendes
számsorokat.
Gabriel a kocsi ajtajának támaszkodva nézte, ahogy Lia
lassan megfordult, és szemügyre vette a környezetet. Hirtelen
erős késztetést érzett, hogy lefesse a lányt így, ahogy van: a zöld
ruhát, ahogy ragyogva suhog a ház mögötti páfrányok és az
olajzöld növényzet előtt. Ajkának lágy, rózsaszínes ívét, a feje
körül ragyogó borostyán-arany glóriát, ahogy a napfény
átvilágít lófarokba fogott hajának elszabadult tincsei között.
Gabriel begörbítette az ujjait, mintha már az ecsetet fogná.
– Megnézhetem a kertet, mielőtt bemegyünk a házba? Csak
egy pillanatra. Mielőtt befejezik az átrendezést?
Gabriel kiegyenesedett, és megköszörülte a torkát, tenyerét a
kocsi tetejére nyomva.
– Persze! Gyere, mutatom az utat.
Ellenállt a késztetésnek, hogy kézen fogja a lányt, ehelyett
megvárta, amíg megkerüli az autót, és csatlakozik hozzá.
Elindultak a kerti úton, talpuk alatt csikorgott a murva.
– Te amúgy valami lord vagy? – kérdezte csicseregve Lia,
miközben elhaladtak az épület mellett. – Ezt már korábban is
meg akartam kérdezni.
Gabriel felpillantott rá.
– Lord?
– Mert ez a ház olyan lordhoz illő. És úgy tűnik, nagyon
régóta a családod tulajdonában áll. Teljesen észszerű
eshetőségnek tűnik.
– Sajnos nem vagyok semmiféle lord – válaszolta Gabriel. –
De a családom más tagja sem. Habár a házat egy lordnak
szánták eredetileg.
– Tényleg? És kinek?
 – A nagyapám szerint egy meglehetősen arrogáns vicomte
lehetett, aki 1814-ben csak úgy, szeszélyből elhatározta, hogy
építtet egy kúriát magának. Őlordsága azonban szintén
szeszélyből úgy döntött, hogy egy katonai uniformisban még
fenségesebbnek néz majd ki. A családja elszörnyedt tiltakozása
ellenére szerzett magának egy tiszti kinevezést, és 1815-ben
elmasírozott Belgiumba, ahol sajnálatos módon nem élte túl a
franciákat. Ezt a házat soha nem fejezték be, erősen
megrongálódott, aztán a vicomte családja végül eladta az első
vevőnek, aki elég pénzzel és ambícióval rendelkezett, hogy
megvásároljon egy befejezetlen tégla- és kőhalmot. Azóta
egyfolytában az én családom tulajdonában áll.
– Vagyis ez a ház rangban feletted áll – tréfálkozott a lány.
– Teljesen. – Gabriel elvezette egy tisztásra, melyet
alacsonyabb sövény vett körül, a felállított lugastól távolabb.
Két fiatal nő épp a lugast díszítette fehér rózsákkal. – Csak nem
érdeklődsz a brit arisztokrácia iránt?
Lia vállat vont.
– Kicsit talán igen. Lehet, hogy a bentlakásos iskolám hatott
rám, ahol az ilyen dolgok fontosnak tűntek.
Gabriel most már értette.
– Vagy úgy, ez mindent megmagyaráz.
– Mármint?
– Hogy miért brit akcentussal beszéled az angolt.
– Dr. Sullivan büszke lenne rám, ha ezt hallaná. Ő volt az
osztályfőnököm.
– Nem Franciaországban születtél?
– De igen, Marseille-ben.
– És mégis angol internátusba jártál.
 Ezt kevésbé kérdésként ejtette ki, mint inkább
megjegyzésként, ráhagyva Liára, hogy válaszol-e.
– Mivel a szüleim gyakran voltak távol, az internátus tűnt a
legjobb megoldásnak. Úgy tartották, fontos, hogy több nyelven
folyékonyan megtanuljak. Mert később tapasztalni fogom,
milyen lehetőségeket rejt. És valóban nem tévedtek.
Elértek a kert végébe, ahol hatalmas, hófehér virágú
hortenziabokrok nyíltak. A virágsorok közötti keskeny sávok
egyikén Lia átlépett, mögötte Gabriellel. A kert másik oldalára
kerültek, zavartalan kilátással a tengerre. Gyenge szellő támadt,
a langyos levegőt édes virágok illata lengte be, amihez a nemrég
felásott föld friss szaga és a tenger felől érkező sós fuvallat
társult. Mögöttük egy méhecske zümmögött, felettük sirályok
keringtek az égen.
– Fiatalabb koromban a húsvéti szünetet mindig a
szobatársnőm családjával töltöttem Scarboroughban a
tengernél – szólalt meg Lia, behunyva a szemét, az ég felé
fordítva az arcát, miközben mélyen beleszippantott a levegőbe.
– Pont ilyen illata volt.
– Nem a családoddal töltötted a szüneteket? – kérdezte
Gabriel, de azonnal megbánta a kérdést.
Nem tehetett róla, hogy a hangjába némi él vegyült, pedig
semmi köze Lia családjának szokásaihoz.
– A szüleim minden évben a márciustól májusig tartó
időszakot Portugáliában töltötték. – Lia kinyitotta a szemét, és
még ha bántotta is a kérdés, nem látszott rajta. – Aztán mielőtt
túlzottan felmelegedett volna az idő, elutaztak a svájci
hegyekben lévő nyaralójukba. Ilyenkor én visszamentem
Marseille-be a nagymamához, mert ő soha nem utazott sehova.
 – Soha?
Gabriel próbálta magában újra összevetni a párizsi lakásban
látott fotókon szereplő vibráló, merész Estelle Allard-t azzal az
otthon ülő nővel, akinek Lia a nagymamáját leírta.
– Az én gyerekkoromban már nem utazott. Habár anyám azt
mesélte, hogy egykor a nagyi is folyton Svájcba járt. Évente
legalább négyszer. Ahogy idősebb lett, már csak egyszer-kétszer
ment, míg végül teljesen felhagyott vele.
– Miért?
– Nem tudom. Fogalmam sincs, miért ment oda és miért
hagyta abba. Anyámat soha nem vitte magával.
– És a szüleid sem vittek magukkal az utazásaikra… – Gabriel
gyorsan elhallgatott.
Megint úgy tűnt, mintha ítélkezne. Ostobaság! Csak azért,
mert az ő családja mindig mindent együtt csinált, még nem
jelenti azt, hogy a másé is.
Lia vállat vont, látszólag nem érdekelte a férfi
tapintatlansága.
– Nem.
– Ez nagyon… magányosnak tűnik.
– Időnként talán igen. De meg lehet szokni az egyedüllétet. És
gyakran voltak velem barátok is. Nehéz panaszkodni vagy
hálátlannak lenni, amikor az ember tudja, hogy a legdrágább
oktatásban részesülhetett. Nekem rengeteget adott az iskolám.
Gyakorlatilag a világ minden pontján dolgozhattam emiatt.
Gabriel leszakított egy levelet az egyik bokorról, és arra
gondolt, hogy ez a lány mindig mindenben megtalálja a jót.
Nagyon irigylésre méltó tulajdonság. És rendkívül vonzó.
Az ujjai között pödörgette a levelet.
 – A nagymamád biztosan örült a társaságodnak nyaranta.
– Igen, örült. Minél nagyobb lettem, annál inkább észleltem. –
Lia megdörzsölte csupasz karját. – Volt egy időszak
kamaszkoromban, amikor semmire nem figyeltem magam
körül, és gyűlöltem azokat a nyarakat. Például amikor el kellett
utasítanom az osztálytársaim meghívását, akik Monacóba
jártak nyaralni, netán vitorlázni mentek Spanyolországba vagy
Olaszországba. Abban az időben úgy éreztem, Marseille
számomra börtön. Hogy olyan vagyok, mint egy kalitkába zárt
madár.
– És most?
– Most másképp gondolom. Igaz, hogy nem voltak izgatott
ölelések és puszik, amikor Marseille-be érkeztem, de a
nagymama mindig kijött elém az állomásra, és ott állt a
peronon, amikor befutott a vonatom. Otthon mindig frissen
húzott ágynemű várt, frissen vágott virágok a vázában az
ágyam mellett, meg egy régi bicikli, amit a fészerben tartott, és
csak miattam olajoztatta meg a láncot rajta. Mindig volt egy
halom könyv, történelmi regények mindenféle időkből,
amelyben a kézírásával megjegyzéseket tett oda, ahol valami
érdekességre akarta felhívni a figyelmemet – emlékezett vissza
Lia mosolyogva.
– Szóval szeretsz olvasni?
– Ott lettem rabja az olvasásnak. Nagymama mindig azt
mondta, a könyvek célja nem az, hogy megtudjuk, hogyan
gondolkodnak mások, hanem az, hogy mi megtanuljunk
önállóan gondolkodni. Ha nem is tudatosította bennem, de
idővel rájöttem, hogy hozzá mindig mehetek. Talán kissé
régimódinak tűnik, de könnyebb volt elmenni abban a
tudatban, hogy ott mindig lesz helyem. Ez adott önbizalmat és
szabadságot ahhoz, hogy távolra kalandozzak.
– És mi a helyzet a nagyapáddal? Róla soha nem beszélsz.
– Mert nem ismertem. Jóval a születésem előtt meghalt,
amikor anyám még fiatal volt. A háborúban egy ideig
hadifogoly volt. Azután megromlott az egészsége.
– És a nagymamád soha nem ment újra férjhez?
– Nem. – Lia csípőre tette a kezét. – Csak egyszer találkozol
életed nagy szerelmével, mondta nekem a nagyi, amikor nagy
ritkán rákérdeztem. És ha olyan buta vagy, hogy nem ismered
fel, és nem becsülöd meg, amivé fejlődik, akkor soha nem is
érdemelted meg.
– Ez tragikusan romantikusnak hangzik.
Lia félrehajtott fejjel nézett rá.
– Vagy legalábbis drámainak. – Kezével most a tenger felé
mutatott. – Ez lélegzetelállítóan szép. Ha valaha férjhez kellene
mennem, itt lenne az esküvőm.
– Férjhez kellene menned? Nem gondoltam, hogy ilyen
romantikus alkat, Mademoiselle Leclaire.
Lia felvonta az egyik szemöldökét, úgy pillantott rá.
– Csak nem szarkazmust hallok ki a szavaidból?
– Úgy beszélsz a házasság intézményéről, mint valami
börtönbüntetésről.
– Te már voltál?
– Börtönben vagy házas?
Lia elnevette magát.
– Mindkettő.
– Nem és nem.
– És eljegyeztél már valakit?
 – Nem.
– Nem is éreztél erre kísértést?
Gabriel eltépte a levelet.
– Elnézést. Személyeskedő kérdés volt, semmi közöm hozzá.
– Nincs semmi baj – mentegetőzött Gabriel. – A helyzet az,
hogy nekem mindig a munka volt az első.
– Nos, ezt teljesen meg tudom érteni – felelte Lia –, és
támogatom is. Habár van egy olyan érzésem, hogy jóval
kevesebb utalást kapsz a családodtól a biológiai órádra, mint
én.
– Te jó Ég – Gabriel eldobta a szétszakadt levelet. – Annyira
sajnálom. A rokonok néha igencsak tapintatlanok tudnak lenni.
Lia ismét egy nagyon franciás vállrándítással válaszolt.
– Én nem foglalkozom velük. Nem éri meg időt és energiát
fecsérelni rájuk.
– És te? Nem estél soha kísértésbe?
Gabrielnek fogalma se volt, miért teszi fel ezt a kérdést, de
hát a lány kezdte.
– Nem. Soha nem éltem annyi ideig egy helyen, hogy komoly
kapcsolatom lehessen.
– És hajlandó lennél rá?
– Mármint mire?
– Hogy megállapodj. Ott maradnál valahol, ha megtalálnád
életed szerelmét? Ha felismernéd, hogy hová fejlődhet, ahogy a
nagymamád fogalmazott?
A férfi most veszélyes vizekre tévedt, olyan vizekre, ahová
nem volna szabad, elvégre Lia az ügyfele és a megbízója. De
valami okból mégis tudni akarta, hogy a lány mit válaszol erre.
Lia leengedte a kezét a csípőjéről.
 – Nem is tudom. Talán igen.
A tekintetük találkozott, és Gabriel szája hirtelen kiszáradt.
Hátrébb lépett.
– Gyere! – mondta, miközben remélte, hogy a hangja nem
árulja el, mit érez belül. – Menjünk be a házba, és bemutatlak a
nagyapámnak. – Még egy lépést hátrált a biztonság kedvéért. –
Lehet, hogy millió kérdést tesz föl a munkáddal kapcsolatban,
meg arról, hogy merre jártál a világban, de garantálom, a
biológiai órádat nem fogja szóba hozni.
Lia elnevette magát, a szeme sarka finoman
összeráncolódott.
– Menjünk.
Visszasétáltak a kocsihoz, és a Millbrook-házba egy teljesen
hétköznapi hátsó ajtón léptek be. Ahogy beértek a hűvös
előtérbe, Gabriel hagyta, hogy a szeme hozzászokjon a benti
fényhez a ragyogó reggeli napsütés után. A családi szárnyban
voltak, ahogyan a karbantartó személyzet előszeretettel nevezte
a háznak ezt a részét. Itt kapott helyet a fél tucat modern
felszerelésű szoba, ahol Gabriel nagyapja lakott, és olykor a
család többi tagja, ha látogatóba jöttek. A ház többi részét, a
hallokat és a báltermeket, a könyvtárszobát és a
vendégszobákat, a zeneszobát és a reggelizőátriumot gondosan
helyreállították György korabeli stílusban, amely népszerű
választás volt a filmesek számára és azoknak, akik mesebeli
helyszínen akartak esküvőt tartani. Az eredeti konyhák egy
részét is restaurálták, míg a másik feléből egy teljesen modern
és korszerű konyhát építettek a rendezvények cateringstábja
számára.
A konyha, ahol most Gabriel és Lia állt, egy kisebb, egyszerű
helyiség volt modern juharfa konyhabútorral, márványpulttal
és rozsdamentes kiegészítőkkel. Gabriel elindult egy keskeny
ajtó felé a konyha túloldalán, de kisvártatva elébe sietett egy
alacsonyabb nő, és boldogan felkiáltva üdvözölte.
– Gabriel! – A nő arcán széles mosoly terült szét. – Annyira
örülök, hogy itt vagy. Régóta nem látogattál meg minket.
– Igen, tudom – felelte Gabriel, miközben megölelte a nőt, és
beszippantotta az ismerős vaníliaillatot, ami mindig áradt
belőle.
– És még vendéget is hoztál! – azzal a nő hátrahúzódott, és
ragyogó mosolyát Liára emelte.
– Abigail, bemutatom neked Aurelia Leclaire-t. Az ügyfelem –
magyarázta Gabriel –, aki segít nekem… egy kutatómunkában
is.
– Szólítson nyugodtan Liának – lépett előre a lány, és
kinyújtotta a kezét.
– Ő pedig itt Abigail Denworth – folytatta Gabriel –, aki 1972
óta gondoskodik arról, hogy Millbrookban minden rendben
legyen, és hogy a Seymour család minden tagja rendben legyen.
– Én vagyok a házvezetőnő – nevetett Abigail, és nem fogadta
el Lia kinyújtott kezét, hanem barátságosan megölelte.
– Abigail olyan, mint egy családtag – helyesbített Gabriel.
A nő elengedte Liát, megigazgatta gesztenyebarna haját,
melyet ezüstös csíkok szőttek át.
– Ha a nagyapádat keresed, az olvasószobában megtalálod –
magyarázta csillogó kék szemmel. – Alig várja, hogy megtudja,
milyen új könyveket hoztál neki.
Ez régi családi szokás volt. Gabriel elmosolyodott.
– Az a helyzet, hogy most valami mást hoztam neki. Néhány
régi fotót.
– Igazán? Miféle fotókat?
– A testvéréről készültek még a háború előtt.
És alatta is, tette hozzá gondolatban.
– Ó, értem, az is tetszeni fog neki. – Abigail összekulcsolta a
kezét maga előtt. – Williamet rendkívül szoros kapcsolat fűzte a
nővéréhez. Anyám szerint elválaszthatatlanok voltak. Gyakran
emlegette Sophie-t.
– Abigail anyukája volt az előző házvezetőnő Millbrookban,
aztán Abigail átvette a munkáját – fordult Liához Gabriel.
– Megnézhetem a fotókat? – kérdezte Abigail. – Nagyon
érdekel ennek a háznak a története.
– Igen, persze.
Lia előhúzta a mappát a hátizsákjából, és átnyújtotta
Abigailnek a védőtasakban tartott egyik fotót.
Abigail kivette a kardigánja zsebéből az olvasószemüvegét,
és az orrára rakta.
– Ó, igen, ő itt tényleg Sophie – dörmögte. – Habár itt úgy néz
ki, mint egy filmsztár. Soha nem láttam még róla ilyen fotót…
Azok, amiket a nagyapád Millbrookban őriz, többnyire
gyerekkori képek, és jóval azelőtt készültek, hogy
Lengyelországba ment. Honnan kerültek elő ezek a képek?
Lia Gabrielre pillantott, ő pedig bólintott.
– Gondolom, az Estelle Allard név nem sokat mond magának
– kezdett bele Lia.
– Nem hinném – felelte Abigail. – Ki ő?
– A nagymamám – magyarázta a lány. – Ezt a fotót az ő
lakásában találtam, miután meghalt. Párizsban.
A házvezetőnő a homlokát ráncolta.
 – Atyaég! Milyen kicsi a világ. Biztosan barátnők voltak, igaz?
– Megkocogtatta a fotó szélét. – Azt hiszem, Sophie Párizsban
tanult.
– Igen, ott – erősítette meg Gabriel. – 1933 és 1934 között.
Abigail megfordította a fotót, és hunyorogva leolvasta a
sarkára írt elmosódott dátumot.
– Egy pillanat. Ez a fotó 1942-ben készült. Itt valami nem
stimmel. Sophie már előtte meghalt. A varsói bombázásban.
Gabriel vágott egy grimaszt.
– Ebben már nem vagyok biztos. Mármint hogy Varsóban
halt meg.
– Gondolod, hogy még él? – kapta fel a fejét a házvezetőnő
olyan gyorsan, hogy lecsúszott az orráról a szemüveg.
– Nem, nem hinném, bár egyelőre az ellenkezőjét sem tudom
bizonyítani.
– Szent egek. Milyen… érdekes. – Abigail levette a
szemüvegét, és visszaadta a fotót Liának. – Azért jöttél, hogy
megkérdezd erről a nagyapádat?
– Igen. Mert felbukkant néhány festmény is, ami növeli a
rejtélyt. Több értékes műkincs, amit megpróbálunk
visszajuttatni jogos tulajdonosának. Apám erről semmit nem
tud. Mármint a műtárgyakról és a fotókról. Remélem, hogy
nagyapa esetleg igen.
A házvezetőnő a fejét ingatta.
– Nem sokat beszél arról az időszakról. Sem a háborúról, sem
arról, ami akkor történt.
– Tudom. De talán most mégis kivételt tesz.
– Csak légy óvatos! Fogalmam sincs, mit gondolsz azokról a
fotókról, de William szíve öreg és elhasznált. Nem hiszem, hogy
kibírja, ha újra összetörik a testvérével kapcsolatos hírekkel –
figyelmeztette Abigail. – Anyám azt állította, hogy a szülei
elvesztését még valahogy kibírta, de a testvére elvesztése volt a
legnagyobb csapás számára.
Gabriel megigazította a vállán a táskáját.
– Milyen jó lenne, ha az anyukáddal is tudnánk beszélni.
– Na igen – helyeselt Abigail. – Én csak másodkézből tudok
mindent a háborúról és annak megpróbáltatásairól. Anyám
viszont átélte az egészet. Több gyerekre is vigyázott, akiket
Londonba küldtek, hogy biztonságban legyenek, és néhány
sebesült katonát is ápolt. Sok újságkivágást, levelet meg fotót
megtartott, hogy egy kicsit jobban megértsem azokat a
bizonytalan és kaotikus időket. A háború hatására
mindenesetre igazi gyűjtögetővé vált, és semmit nem volt
hajlandó kidobni. Bár ennek köszönhetően hálás voltam, amiért
nekem nem kellett átélnem azt a sok borzalmat.
– És hol? – szólalt meg hirtelen Lia.
– Tessék? – Abigail hátrafordult, és Liára nézett.
– Hol tartotta az anyukája azokat az emlékeket, amelyeket
megosztott magával? Megvannak még?
A házvezetőnő erősen pislogott.
– Nem tudom. Évek óta nem gondoltam rájuk. Azt hiszem, a
padláson lehet minden, amit anyám őrizgetett. Időnként
feljárunk oda, ha keresünk valamit a házban, de soha nem
néztem át anyám holmiját. Nem volt rá okom.
– És megengeded, hogy mi átnézzük? – kérdezte Gabriel.
Abigail vállat vont.
– Felőlem nyugodtan. Elvégre ez a te házad. De
figyelmeztetlek, hogy az esküvői tervezőket és a vendéglistákat
ne túrd szét, mert Elaine tüzet fog okádni rád.
Gabriel nevetni kezdett.
– Vettem a figyelmeztetést.
– Amúgy nem hinném, hogy bármi olyasmit találtok anyám
holmija között, amit a családod nem tud – tette hozzá Abigail.
– Azért egy próbát megér – vonta meg a vállát Gabriel. –
Mindjárt beugrunk nagyapához, és amíg délután sziesztázik, mi
felmegyünk a padlásra.
– De ugye elmesélitek, ha találtok valamit? – kérdezte Abigail.
– Persze.
– Hát akkor sok szerencsét – búcsúzott a nő. – Kérlek, szólj a
nagyapádnak, hogy egykor ebédelünk.

***

Gabriel bevezette Liát egy szerényen berendezett szobába, amit

mindig csak olvasószobaként emlegettek. A hosszú, magas
ablakok délnyugatra néztek, így a szoba gyakorlatilag állandóan
kapott fényt, még olyan napokon is, amikor a napot felhők
takarták el. Minden ablak között magas polcok álltak, de nem
olyan bőrkötéses könyvekkel megrakva, ahogyan a
helyreállított házrész könyvtárszobájában, hanem viseltes,
szamárfüles, agyonolvasott regényekkel.
Két kényelmes fotel volt egymással szemben, régi takarók és
pokrócok, sötétszürke díszpárnák és konzolasztalok
bekeretezett fotókkal mindkét fotel mellett. Az ablakok mellé
különböző méretű és huzatú székeket toltak, rajtuk
keresztszemes hímzéssel varrt díszpárnák, melyek kutyákat
ábrázoltak vagy Gabriel szerint pihenő tyúkokat. Az egyik falnál
kisebb tévé állt, habár Gabriel nem emlékezett, hogy valaha is
bekapcsolták volna a készüléket ebben a szobában, még
gyerekkorában sem. Ezt a szobát látogatók fogadására vagy
olvasásra szánták, vagy arra, hogy egy fából készült sakktábla
előtt mélázzanak, amely díszhelyet kapott két kanapé között egy
asztalon.
William Seymour egy kerekesszékben ült a legtávolabbi
ablaknál, a szemét behunyta. Gabriel azonban még
előrehaladott kora mögött is meglátta benne azt a fiatalembert,
aki egykoron volt. A válla széles maradt, az ujjai hosszúak és
elegánsak. A bőre színe azt sugallta, hogy kintről jöhetett be
nemrég, és az arcán ülő mély barázdák sem vonták el a
figyelmet határozott orráról és szögletes állkapcsáról.
William fülhallgatót viselt.
– Talán alszik? – suttogta Lia Gabriel mögött.
– Nem – rázta meg a fejét a férfi. Ekkor William hirtelen
nevetésben tört ki, rekedtes, kemény hangon. – Hangoskönyvet
hallgat – felelte Gabriel, és nagy, hangos léptekkel belépett a
szobába.
A nagyapja szeme hirtelen kinyílt kerek szemüvege mögött.
Ráncos arca azonnal boldog mosolyra fordult.
– Gabriel! – kiáltott fel, kezével az ölében fekvő e-olvasót
babrálva. Levette a fejéről a fülhallgatót. – Abigailtől tudom,
hogy itt vagy. Úgy örülök, hogy eljöttél!
A férfi hangja érdesnek tűnt, mintha a kor megkeményítette
volna.
– Én is. – Gabriel átvágott a szobán, aztán lehajolt, hogy
megölelje. – Sajnálom, hogy az utóbbi időben nem volt időm
eljönni Millbrookba.
 – Blabla – legyintett a kezével William. – Sok a dolog, én meg
örülök neki. A fiataloknak legyen is sok dolguk! Amikor majd
annyi idős leszel, mint én, sok időd lesz ücsörögni, és mások
történeteit hallgatni.
– Te most mit hallgatsz? – tudakolta Gabriel.
– Cornwellt. Nagyon élvezem a kalandjait. – A férfi kék szeme
most a Gabriel mögött álló Liára siklott. Az arcán ravasz mosoly
futott át, bozontos szemöldöke felszökött. Félrerakta a
fülhallgatóját, ahogy Lia beljebb ment. – Abigail azt is említette,
hogy vendéget hoztál. Bemutatnál neki?
– Hát persze. – Gabriel most Lia felé fordult. – Ő itt Miss
Aurelia Leclaire, aki Párizsból látogatott el hozzánk.
– Örvendek, hogy megismerhetem, Mr. Seymour – szólalt
meg Lia előrelépve.
Elfogadta a nagypapa kinyújtott kezét, aztán mindkét
oldalról adott egy puszit az arcára.
– Én is örvendek – felelte a nagypapa reszelős hangon. –
Elnézést, hogy nem tudok felállni. – Kinyújtotta a bal lábát,
amelynek fele térdnél hiányzott, és a nadrág egy biztosítótűvel
vissza volt hajtva. – A régi műlábam kicsit fájt ma, ezért nem
raktam fel a protézist. – Azzal az egyik fonott székre mutatott
maga mellett. – Foglaljon helyet mellettem.
– Köszönöm. – Lia rámosolygott, és letelepedett a székre,
mappáját az ölébe fektetve.
– Nem kér valami frissítőt? – kérdezte a nagypapa úriember
módjára. – Megkérhetem Abigailt, hogy hozzon nekünk teát.
– Köszönöm, nem kérek – válaszolta Lia könnyedén. – Ebédig
bőven kibírom.
– Egy órakor lesz – mondta William. – Ugye Abigail megkérte,
hogy emlékeztessenek?
– Igen.
– Úgyszólván biztos vagyok benne, hogy Millbrookban az
ebédet 1859 óta egy órakor tálalják – dörmögte a nagypapa. –
Amikor már elfelejtem ezt az időpontot, engedélyt adok
Gabrielnek, hogy rakjon ki a legelőre, és hagyjon ott.
Gabriel vágott egy grimaszt, aztán elvonszolt egy zsámolyt az
egyik kanapétól az ablak mellé, hogy a napra ülhessen.
– Maga műkereskedelemmel foglalkozik, Miss Leclaire? –
érdeklődött William.
– Nem. Mérnök vagyok. Vegyész – pontosított a lány, mire a
férfi szemöldöke újra a magasba szökkent.
– Igazán? Milyen káprázatos tudományos terület – William
hallhatóan lelkesen vette tudomásul a lány válaszát.
Az arcából ítélve már el is képzelte, hogy egy Liáról készült
portré a hallban lóg a többi ragyogó nő mellett, akiket a
Seymour család férfi tagjai feleségül vettek.
– Szeretem a munkámat – tette hozzá Lia.
– Azt jól is teszi. – William hol az unokáját, hol a lányt nézte.
– Meséljétek el, hogy ismerkedtetek meg.
– Lia az ügyfelem, nagypapa. Felkért, hogy becsüljem fel
néhány restaurálásra szánt festmény értékét.
– Igazán? – William a figyelmét újra Liára összpontosította. –
Akkor meséljen azokról a műkincsekről, amelyeket az unokám
felértékel magának.
– Egy viszonylag nagy impresszionista gyűjteményről van
szó, például Degas és Pissarro, hogy csak a nagyokat említsem.
És akad néhány tájkép is, köztük Turner képei.
– Ez lenyűgöző, Miss Leclaire. Mióta gyűjti a festményeket?
 – Nem vagyok gyűjtő. A nagymamám gyűjteménye volt –
magyarázta Lia. – Legalábbis úgy véljük.
– Úgy vélik?
– A képeket egy párizsi lakásban találtam elrejtve. Egészen
mostanáig senki nem tudott a létezésükről, sem a lakásról.
– Ejha! – William félrerakta a fülhallgatót egy kisebb asztalra
a széke mellett. – Ez izgalmasnak tűnik. Szívesen megnézném
azt a gyűjteményt. Tudja, én is művész vagyok.
– Igen – vágta rá Lia. – Hallottam.
Gabriel figyelte, hogy észrevesz-e a nagyapja arcán
bármilyen reakciót a párizsi lakásban elrejtett műkincsek
hallatán, ahol talán a testvére is járhatott. De az érdeklődésen
kívül semmit nem látott.
– Gabriel is festőművész – jegyezte meg William Liának olyan
hangon, mintha épp most jelentené be a trónra lépését. –
Biztosan nem mutatta meg magának a képeit, pedig látnia
kellene. Ez a fiú nagyon tehetséges, és szerintem…
– Volt szerencsém a képekhez.
– Igazán? – William összeszűkült szemmel fordult Gabrirel
felé. – Pedig rendszerint elrejti a munkáit a mögé a sok
vegyszeres flakon meg gép mögé.
– Én is csak véletlenül láttam meg – ismerte be Lia. – De attól
még láttam, és mindenben egyetértek magával. Tényleg egészen
különleges tehetség.
– Hallod ezt, Gabriel? – fordult hozzá a nagyapja.
Gabriel kinézett az ablakon, és úgy tett, mintha valami
megragadná a figyelmét az üvegen túl, miközben kifejezetten
kellemetlenül érezte magát ettől a beszélgetéstől.
– Fiatalabb korában semmi másról nem beszélt, csak hogy
festeni akar – folytatta William. – És hogy kiállítja majd a
munkáit a világ minden táján.
– Nahát. És mi történt?
– Csak annyi, hogy felnőttem – dörmögte Gabriel. – És
megtanultam, hogyan tartsam el magamat. De azt hiszem, ezt
már egyszer megbeszéltük.
– Pedig el is adhatná a munkáit – erősködött tovább William.
– El is kéne adnia őket.
– Én már kettőt meg is vettem – szólt közbe Lia, tűnődő
hangon.
– Igazán? – William hangjában hitetlenkedés csengett.
– Úgy bizony – erősítette meg a lány.
– Épp itt volt már az ideje – jegyezte a meg a nagypapa
nyilvánvaló örömmel. – Azt hittem, soha nem élem meg ezt a
napot. – Kezével dobbantott a kerekesszék karfáján. – Azt
hittem, örökre elrejti a munkáját a világ elől.
– Én semmit nem rejtek el. – A tiltakozásba valamivel több
védekezés vegyült, mint amennyire akarta. – Nem rejtőzködöm
– ismételte meg Gabriel.
– Akkor ígérd meg, hogy kiállítod a munkáidat. Legalább
egyszer tedd meg, hogy boldogan halhassak meg.
Gabriel felállt, és ellépett az ablak mellől.
– Ígérd meg, Gabriel – noszogatta a nagyapja.
– Jó, rendben. Megígérem!
– Remek.
– Miss Leclaire úgy tervezi, hogy kiállítást szervez a
gyűjteményéből – váltott témát Gabriel. – Méghozzá Párizsban.
Az az érzésünk, hogy a műkincsek egy részét elrejtették a
háború alatt.
 William felhorkant, és olyan szemmel nézett az unokájára,
mint akit nem lehet hülyének nézni.
– Akkor majd küldjetek fotókat.
– A helyzet az, hogy hoztunk magunkkal néhány fotót,
amelyeket meg akartunk mutatni neked – folytatta Gabriel. –
Azt reméljük, talán mesélsz róluk valamit.
A nagyapja érdeklődéssel hajolt előre. Gabriel odalépett
Liához, és elvette az öléből a mappát. Leguggolt William széke
mellé, és kinyitotta a mappát.
– Ezeket a fotókat Lia nagymamájának lakásában találtuk a
festményekkel együtt – magyarázta. – És úgy véljük, a
fényképek Sophie-t ábrázolják. A húgodat.
William reakcióját ezúttal nem lehetett figyelmen kívül
hagyni. Ráncos arca elsápadt, a teste megmerevedett.
Gabriel letette az ölébe az első fotót, egy fényes, hollywoodi
stílusú felvételt. William rámeredt, de nem tett semmi
erőfeszítést, hogy fölemelje.
– Ő van ezen a képen? – tudakolta Gabriel. – Sophie
nénikém?
William végre a kezébe vette a fotót. Ujjaival végigsimította a
lány arcát.
– Úgy néz ki, mint ő – szólalt meg alig hallhatóan. – De nem
értem, hogy kerültek ezek a képek a nagymamája lakására.
Talán barátnők voltak?
– Nem tudjuk – válaszolta Lia. – Nem említett soha egy Estelle
Allard nevű nőt?
William megrázta a fejét.
– Nem.
– És Párizsban elrejtett festményekről sem beszélt?
 – Nem – a férfi válasza egészen halk maradt.
– Van még több fotó is.
Gabriel gyöngéd mozdulattal eléje tette a teljes kollekciót.
– Milyen másképp néz ki – jelentette ki William, remegő
ujjakkal a kezébe fogva minden egyes darabot, majd visszarakta
a helyére. – Más, mint amire emlékszem.
Gabriel bólintott.
– És ez? – rakta le elé azt a kisebb, gyűrött fotót, amelyen
Sophie egy lovon ül, pokrócot használva nyeregnek maga alatt.
William a fejét ingatta.
– Nem, ez nem ő. Csak hasonlít rá, de nem ő van rajtuk.
– Hogy lehetsz benne ennyire biztos?
– Sophie nem lovagolt. Soha nem ült lovon, amikor gyerekek
voltunk. A szomszédoknak, Stantonéknak voltak lovaik az utca
végében. Valahányszor kértem, engedték, hogy felüljek egy öreg
kancára, de Sophie soha nem jött velem. Azt mondta, nem bízik
a lovakban.
– Nem gondolod, hogy később megtanulhatott lovagolni?
Talán amikor Lengyelországban dolgozott?
William megfogta a fotót.
– Nem. Azt elmesélte volna. Több levelet is írt. Még miután
beálltam a seregbe, és sokfelé elkerültem, akkor is utánam
küldték a leveleit. Egy ilyen dolgot biztosan elmesélt volna, ha
másért nem, hát azért, hogy eldicsekedjen vele. Ezen a képen
nem ő van.
Gabriel előhúzta az utolsó fotót a mappából.
– Szerintem pedig ő az. Mert ez a kép is ott volt mellette – és
lerakta a nagyapja ölébe Millbrook fotóját.
Williamnek mintha elállt volna a lélegzete. Gabriel az egyik
karjára tette a kezét, inkább csak magát megnyugtatni, hogy a
nagyapja nemsokára újra lélegezni kezd.
– Akkor mégis ő lenne az? – William hangja reszketett, a
szeme nedvesen csillogott.
– Igen.
– De miért nem írta meg, hogy megtanult lovagolni? –
suttogta. Megfordította a fotót. – Van itt valami szöveg. El tudod
olvasni?
– Lengyelül írták – felelte Gabriel. – Azt jelenti: „Örökké
emlékezni fogok.”
A nagyapa újra végignézte az ölében fekvő fotókat. Aztán
hirtelen mind a kilencvennyolc év rá volt írva az arcára.
– Soha nem láttam róla ezeket a fotókat. Nem tudom, ki
csinálhatta vagy hol készülhettek.
– Nem akartalak felzaklatni – szabadkozott Gabriel.
– Bocsáss meg egy öreg érzelgősnek. Ezek a fotók olyan
időkre emlékeztetnek, amit nem tölthettem vele. Életének ezt a
részét nem osztotta meg velem. Tudom, hogy önző vagyok, de
még ennyi év után is hiányzik nekem. Ő volt a legjobb barátom.
William levette a szemüvegét, és megtörölte könnyes szemét.
Ez az egész sokkal nehezebb volt, mint amilyennek Gabriel
gondolta. Ki akarta venni a mappából a többi dokumentumot,
de Lia keze hirtelen az övére tévedt, és megállította. Gabriel
észre se vette, amikor a lány mögé lépett.
– Gabrieltől tudom, hogy amikor visszajött a háborúból,
kerestette Sophie-t – fordult most Lia Williamhez. – És hogy azt
feltételezte, talán mégsem halt meg Varsóban, amikor a külügyi
szolgálatnál dolgozott – fűzte hozzá. – Mesélne egy kicsit arról,
hogy miért gondolta ezt?
 Most William volt az, aki kibámult az ablakon, nehogy a
lányra kelljen néznie.
– Nagyapa?
– Butaság volt. Nem is tudom… vagyis nem fogom… – Amikor
visszafordult, ráncos arcán még mélyebbnek tűntek a barázdák.
– Nem voltam teljesen magamnál akkoriban, kényszerképzetek
gyötörtek, és olyan dolgokat képzeltem el, amelyek nem voltak
valósak. Morfium, önsajnálat. És a bűntudat, hogy én túléltem,
míg a családom többi tagja nem. Nem vagyok büszke arra, aki
akkor voltam. Nem is akarok beszélni róla.
– Ezt megértem. De el tudja mondani, hogy miket képzelt el?
– faggatta lágyan tovább Lia.
– Hogy micsoda?
– Mi volt az, amit elképzelt, és ami miatt kerestetni kezdte a
testvérét, miután már egyszer halottnak hitte?
William lerakta Sophie egyik fotóját a Millbrookot ábrázoló
kép tetejére, és rámeredt.
– Kérem – noszogatta Lia.
– Elképzeltem egy angyalt.
Gabriel is, Lia is néma maradt.
– Ahogy már említettem, nem voltam teljesen az eszemnél.
William visszacsúsztatta az orrára a szemüvegét.
– Meséljen erről az angyalról – kérlelte Lia.
– Most akkor kinek is ment el az esze?
– Talán mindketten legyünk egy kicsit agyalágyultak – vágta
rá Lia könnyedén. – Jó páros leszünk.
A nagypapa sokáig nem válaszolt, aztán mikor Gabriel már
biztos volt benne, hogy nem is fog, végül megszólalt:
– Hát jó – kezdett bele érdes hangon. – Az angyal, akit
elképzeltem, olyan volt, mint maga, Miss Leclaire. – Halkan
kuncogni kezdett, de erőltetettnek tűnt. – Még mindig látom a
fejemben azt a képet. Az angyal előttem állt egy fa alatt, fehér
ruhát viselt, a feje mögül éles fény világított. Azt mondta, hogy a
testvérem soha nem hitte el, hogy halott vagyok. Hogy Sophie
soha nem mondana le rólam. És tudja, hogy épségben haza
fogok jutni. – Görbe ujjai belemarkoltak az ölében fekvő
pokrócba. – Ami persze lehetetlen, mert Sophie jóval azelőtt
meghalt, hogy én fogságba estem.
– És hol kereste, amikor meg akarta találni a testvérét? –
kérdezte Lia.
– Kormányhivatalokban, háborús névsorokban. Minden
olyan… rendezetlen volt. És zavaros. Rengeteg ember tűnt el, és
sok minden megsemmisült.
– Találtak valamit?
– Egyedül a külügyi aktái voltak meg. De nem engedték, hogy
magammal vigyem, csak beletekinthettem. Nem sokat találtam
benne. Olyan személyes információkat, amelyeket addig is
tudtam, egy régi ajánlólevelet a munkahelyéről, meg egy
hivatalos megrovást, mely szerint elhagyta az állomáshelyét a
bombázás előtt. Ami teljes képtelenség. – William hangja
dühösnek tűnt. – Az a munka volt az élete.
– És az emberek, akikkel együtt dolgozott? – kérdezte Gabriel.
– Talán ha…
– Annak is utánanéztem, de egyetlen embert sem találtam,
aki együtt dolgozott vele Lengyelországban. Senkit, aki ismerte
volna. Az aktájára hatalmas piros betűkkel a „feltételezzük,
hogy elhunyt” feliratot írták. – William kisimította a takarót az
ölében. – A felirat elmaszatolódott, mintha valaki sietve firkálta
volna oda. Elsietett megállapítás volt, mivel semmi más
magyarázatot nem találtak az eltűnésére. Gyűlöltem azt a piros
feliratot. Azóta is utálom a piros tollat – sóhajtott kissé ziháló,
elfúló lélegzettel. – Azóta is utálom azt a szót, hogy „feltételez”.
Mert ez a feltételezés nekem reményt adott, hogy talán mégsem
halt meg, csak eltűnt vagy elment. Ami aztán idővel rosszabb,
mint ha meghalt volna valaki.
Lia becsukta a mappát Gabriel kezében.
– Nagyon sajnálom.
– Aztán ahogy teltek az évek, muszáj volt elfogadnom az
igazságot. Ha életben maradt volna, minden bizonnyal
visszajött volna hozzám. – William újra lecsúsztatta az orráról a
szemüveget. A kardigánja szélével megtörölgette a szemét. –
Nem kellene ezen így elérzékenyülnöm ennyi évtized után. Ha
nagyon őszinte akarok lenni, az én elképzelt angyalom húzott ki
a levertségemből. Célt adott az életemnek, bármilyen hiábavaló
volt is.
A házban valahol megszólalt egy csengő dallamos, csilingelő
hangon.
– A csengő most megmentett – jegyezte meg halványan
tréfálkozva az öreg.
Lia kérdő tekintettel pillantott Gabrielre.
– Az ebédet jelző csengő – magyarázta a fiú. – És szinte
biztosra veszem, hogy 1859 óta ugyanígy csengetnek.
Lia leguggolt a nagypapa mellé.
– Köszönöm, Mr. Seymour, hogy megosztotta velünk az
emlékeit.
Összeszedte az ölében heverő fotókat. William csak
bólogatott. Visszarakta a szemüvegét az orrára, és abban a
pillanatban Abigail rontott be a szobába.
– Ebéd! – közölte, miközben a tekintete kíváncsian vándorolt
a három jelenlévő között, ahogy igyekezett megfejteni, miről is
beszélgethettek.
– Remekül hangzik – szólalt meg Gabriel.
– Igen, igen – felelte erre Abigail, és a kerekesszék mögé
lépve lendületes mozdulattal kigurította Williamet az ajtó felé.
Közben hátranézett. – Siessetek!
Gabriel megvárta, amíg Abigail és a nagyapja kimennek,
aztán Liához fordult.
– Miért nem akartad megmutatni neki a többi anyagot?
– Mert nem volt értelme. Nyilvánvaló, hogy semmit nem tud
azokról a fotókról, sem arról, hogy kerültek a nagymamám
lakásába. Saját bevallása szerint évekig tartott, amíg
belenyugodott a testvére halálába. Miért akarnánk újra
felzaklatni még több olyan kérdéssel, amelyekre nem tudja a
választ?
Liának igaza volt. Ráadásul sokkal együttérzőbben és
ösztönösebben cselekedett, mint Gabriel. Ő képes lett volna
tovább csörtetni, csak hogy választ kapjon minden kérdésére.
– Az angyal, akiről beszélt… Azt mondta, olyan volt, mint te…
– szólalt meg, és a mondat ott lebegett a levegőben.
– Úgy gondolod, hogy Estelle Allard itt járt, Millbrookban a
háború után?
– Az ötlet sokkal kevésbé képtelenség, mint eddig bármi más.
– Egyetértek. – Lia közben smaragdzöld szoknyáján egy
cérnaszálat piszkálgatott. – Feltételezem, hogy amióta a
nagypapád a testvére után kutatott, azóta jóval több háborús
anyagot nyilvánosságra hoztak. Mi lenne, ha mi adnánk meg
neki a valódi válaszokat, már ha egyáltalán léteznek?
– Nos, ahhoz már túl késő, hogy visszamenjünk a városba,
mert addigra bezárnak az archívumok – felelte Gabriel, majd
visszaadta Liának a dossziét. – De a londoni archívumokat
holnap felkereshetjük. Ebéd után pedig átfésülhetjük a
Millbrook-ház padlását.
 17. FEJEZET

Lia

2017. JÚLIUS 8.
ANGLIA, NORFOLK

Lia végigjárta Gabriellel a Millbrook-házat.

Az előcsarnokkal kezdték, amely fényárban úszott, a
márványpadló csillogott, a falakat dúsan mintázott tapéta fedte.
A magas mennyezetet finoman megmunkált gipszstukkó
díszítette, a hatalmas csillár pedig megannyi kristály fényével
szórta be a teret. A lépcsőfeljáró mellett hatalmas
porcelánvázákban fehér és sárga virágok illatoztak. Ha ez volt
az első helyiség, amit a Millbrookba érkezők a házból
megláttak, minden bizonnyal lenyűgözőnek találták.
Lia a nagymamája lakásával is így járt: amikor először
belépett, volt egy olyan érzése, hogy visszarepül az időben.
– Ez nagyon szép – lelkendezett, és kis híján összeütközött
Gabriellel, amikor hirtelen megtorpant egy keskeny ajtó előtt.
– Jól karbantartották – válaszolta erre Gabriel. Kezével az
első emeletre vezető lépcsőre mutatott. – Majd megmutatom a
ház többi részét is, miután holnap elment az esküvői vendégség,
de egyelőre a cselédlépcsőn fogunk felosonni. Jóval könnyebb,
mint tűzokádó rendezvényszervezőkkel hadakozni.
 Gabriel mosolygott, miközben előhúzott a zsebéből egy
kulcsot, és kinyitotta vele az ajtót.
Onnan két keskeny lépcsősor vezetett felfelé, talpuk alatt
kopogtak a fa lépcsőfokok. Gabriel ezután egy második ajtón is
átment, Lia pedig egy hosszú folyosó végén találta magát,
amelynek a padlója csupasz volt, a falai dísztelenek, és mindkét
oldalán egyszerű faajtók követték egymást rendezett sorban.
– Ez a régi cselédszárny – magyarázta Gabriel, ahogy
elindultak a folyosón. Rámutatott az ajtókra csavarozott
táblácskákra. – Mostanában raktárként funkcionálnak ezek a
szobák – tette hozzá. – Itt tartják az ünnepi díszeket, az esküvői
dekorációt, a fényfüzéreket és az asztalterítőket, az
evőeszközöket meg ilyesmit. – A kulcsával kinyitotta az egyik
ajtót a folyosó végén. – Ez pedig feljárat a padlásra – nyújtotta ki
a kezét. – Csak ön után.
Lia az ajtón túl elindult egy felfelé vezető lépcsőn. Itt a levegő
állottnak tűnt, érezhetően por és enyészet szaga járta be. A
lépcsőt csupán egyetlen fényforrás világította meg valahonnan
a magasból, mellé a parányi ablakokon át beáradt a nappali
fény. Odafent Lia megállt, Gabriel közben beérte, és fölemelve
az egyik kezét megrántott egy magasból lelógó zsinórt.
A helyiséget még több fény világította meg: több csupasz
villanykörte lógott a fejük felett, Lia pedig most először
nézhetett körül a ház padlásán. Kicsit olyan a látvány, mint egy
filmben, gondolta. A hosszú, széles tér közepén két évszázadnyi
bútort halmoztak fel. Székek, ágyvégek, kisebb asztalok és
íróasztalok, sőt még egy öreg ingaóra is volt köztük. A padlás
szélén különböző korú hatalmas kofferek álltak egymásra
halmozva, kartondobozokkal és műanyag vödrökkel keveredve.
A másik oldalon magas, fából készült állványzat, amelyre jó sok
festővásznat és hatalmas képkereteket állítottak.
Lia közelebb lépett a padlóra rögzített faszerkezethez. Egy
kisebb festővászon állt nekitámasztva hozzá közelebb, egy
újabb reményteljes kis tájkép Millbrookról. Lia minden pénzét
föltette volna arra, hogy ha megfordítja a vásznat, William
Seymour szignóját látja az alsó sarokba firkantva.
– Mondd, hogy nem itt kötnek ki a képeid – szólalt meg,
mielőtt még magára parancsolhatott volna.
Gabriel ellépett mellette.
– Néhány darab felkerül ide, ha filmforgatásra készítik fel a
házat. A legtöbb kép nem egészen korhű, vagy a filmesek
hozzák a saját képeiket, amelyeket a falakon látni szeretnének –
magyarázta Gabriel, de nem válaszolt a kérdésre.
Lia kifújta a levegőt. Ahogyan korábban az olvasószobában,
most is szinte érezte, ahogy Gabriel magába zárkózik a saját
munkája említése hallatán. Felfigyelt a többi kép fölött egy
kilógó magasabb, keskeny képre, amelyről ki tudta venni, hogy
egy balerina testét ábrázolja, kavargó elefántcsontszín és lila
árnyalatokkal. Bizseregni kezdtek az ujjai, a legszívesebben
kimentette volna száműzetéséből a festményt, hogy kivigye a
napvilágra. De végül nagy nehezen elfordította a tekintetét.
– Mit is keresünk itt? – kérdezte, kicsit beljebb lépve a
padláson.
Gabriel kikerülte a bútorokat, félretolt egy ódon hintaszéket
az útból, és leguggolt egy régi utazótáska elé.
– Valószínűleg egy dobozt vagy egy efféle koffert. – A kezével
letörölte a poros koffer tetejét. – Abigail anyja, Imogen 1990-ben
halt meg. Egész életében Millbrookban élt, tehát ha bármit
megtartottak a halála után, annak itt kell lennie. – Szemügyre
vette a bőrönd zárját. – Habár bevallom, kétségeim vannak,
hogy ha találunk is valamit, azzal megoldjuk Sophie rejtélyes
fotóinak titkát, hogy miként kerültek Párizsba, vagy mi közük
lehet az elrejtett műkincsekhez.
Lia letérdelt a bőrönd elé, az ujjait becsúsztatta a
kartondoboz alá, aztán hirtelen megállt.
– Kicsit úgy érzem, mintha valakinek a magánéletében
turkálnék.
– Furcsa, mert nekem is hasonló érzésem volt, amikor a
nagymamád lakásában kutakodtam.
– Meg tudom érteni – válaszolta a lány.
– Az viszont szinte bizonyos, hogy itt nem találunk egyetlen
Munch-festményt vagy Degas-sorozatot se – tette hozzá Gabriel.
– Őszintén szólva biztosra veszem, hogy itt csak limlomokat
tárolnak, amit már réges-rég lomtalanítani kellett volna.
Úgyhogy ne zavartasd magad semmiben – azzal kipattintotta a
bőrönd zárját, hogy felnyissa a fedelét. – Csak szólj, ha találsz
bármit a háború előtti vagy alatti időkből.
Lia bólintott, és felnyitotta az első dobozt.
Jó egy órán keresztül dolgoztak. Lia átnézte a régi ruhákkal,
terítőkkel, játékokkal, könyvekkel, sportfelszereléssel és
konyhai eszközökkel teli dobozokat, majd egy sor hangszertokot
is.
– Ki játszott hegedűn? – kérdezte Gabrielt, miközben
óvatosan kiemelt egy tokból egy hegedűt, amit egy ódon faláda
tetején talált.
– Én biztosan nem – felelte a férfi, s a hangja visszaverődött a
fagerendákon. – Még a Szamárindulót sem tudom lezongorázni
– tüsszentett egyet. – Hát te? Tudsz hegedülni?
– Igen – felelte a lány. – Habár régóta nem játszottam.
– Jól játszol?
– Igen, azt hiszem. A nagymamám ragaszkodott ahhoz, hogy
tanuljak hegedülni. Ő maga is elég jól játszott, noha ritkán
hegedült, ha nála voltam. – Lia megérintette az ujjaival a régi
tok kallantyúját. – Megnézhetem?
– Persze. – Gabriel felállt, összecsapta a tenyerét, és az
órájára pillantott. – De nem kétlem, hogy bármit is találunk
ebben a káoszban. Azt hiszem, jobban járnánk, ha az
archívumban töltenénk az időnket.
Lia szórakozottan bólintott, aztán óvatosan felnyitotta a
hegedűtokot. A hegedűt gondosan bebugyolálták egy szakadt
vörösesbarna rongyba, a fa rostja gyönyörű kontrasztban állt a
fekete álltartóval, a húrtartóval és a nyakkal. Kiemelte a
hangszert a tokjából, és az ujjait végigcsúsztatta a húrokon.
– Milyen szép darab! – jegyezte meg, majd a fény felé tartotta
a hangszert.
– Nem valószínű, hogy egy milliókat érő Stradivari – jegyezte
meg Gabriel, és leguggolt a lány mellé.
– Azt hittem, nem konyítasz a hegedűkhöz.
– Így is van. Nagyjából ennyiben ki is merül a szakértelmem.
– Nos – kukucskált be Lia az f alakú hanglyukba –, lehet, hogy
ez nem egy Stradivari…
– Milyen kár – porolta le Gabriel a hegedűtok tetejét.
– …viszont egy Collin-Mézin – fejezte be a mondatot Lia kissé
kifulladva. Szeretettel simította végig az egyik ujjával a
csigavonalat. – A zenetanáromnak is volt egy ilyen hangszere,
bár soha nem engedte, hogy a tanítványok hozzányúljanak.
 – Akkor játssz valamit rajta!
– Micsoda?
– Játssz valamit a hegedűn.
– Most?
– Miért ne?
– Először is valószínűleg fel kell hangolni és újra kell húrozni.
Máskülönben szörnyű hangja lesz.
– Én biztos nem venném észre a különbséget. Az a helyzet,
hogy pocsék a hallásom. De nagyon tetszene, ha hallanám,
ahogy játszol ezen. – Ráült a láda tetejére, és várakozón nézett
Liára. – Rajta!
– Nem tudok.
– Nem tudsz vagy nem akarsz…
– Nem erről van szó…
– Lássuk, meg mered-e tenni.
– Hol vagyunk, az óvodában?
Gabriel rávigyorgott.
Liának meg elakadt a lélegzete.
Egyetlen férfi sem érdemelte meg, hogy ekkora porfelhőben
is ilyen jól nézzen ki.
– Hát jó. De nem ígérek semmit, mert valószínűleg szörnyű
lesz.
Gabriel tovább vigyorgott, és megtámaszkodott a két
tenyerén.
Lia kicsit közelebbről szemügyre vette a hegedűt. Igazán
gyönyörű darab volt. A nagymamája örülne neki, hogy ilyen
szépen tárolták a hangszert. Egyszer valakinek nagyon sokat
jelenthetett.
Ellenőrizte a húrokat, és óvatosan igazított rajtuk. Ezután a
vonót vette szemügyre, meghúzta rajta a lószőrt, miközben
végig tudatában volt, hogy Gabriel mereven rászegezi a
tekintetét. Meggyantázta a vonót, és elfintorodott.
– Ez nagyon régi.
– Számít az?
– Igen, számít. Nem tudom, hogy fog szólni…
– Szerintem csak az időt húzod.
– Nem húzom az időt.
– Akkor játssz!
Lia megrázta a fejét, majd a vállához emelte a hegedűt.
Behunyta a szemét, és elképzelte, hogy Marseille-ben van, ahol
legutoljára játszott. Akkor a parányi teraszon ült, és a nyári
levegőt liliomillat lengte be. A nagymamája szemben ült vele a
halványuló alkonyatban, szomorkás mosollyal az arcán.
Lia a húrok fölé emelte a vonót, és játszani kezdte azt a dalt,
amit akkor játszott. Helyesebben azt a részt, amit a nagymama
a legjobban szeretett. Kicsit nehézkesen ment neki, de a hangok
elröpítették arra a nyári estére Marseille-ben, egy olyan nőhöz,
aki minden titkát a szívébe zárva tartotta.
Néhány perc múlva megállt, és a vonót leengedte maga
mellé.
Gabriel nem moccant.
– Szeretném megfesteni, ahogy hegedülsz.
Lia érezte, hogy elpirul.
– Arra semmi szükség.
– De, nagyon is. Mármint szükséges. – Gabriel elhallgatott, és
továbbra is feszülten nézte a lányt. – Mi volt az, amit játszottál?
– Egy Beethoven-szonáta, illetve csak néhány taktusa. Egy
kissé drámai, tudom, de ez volt a nagyim kedvenc része.
 – Mintha azt mondtad volna, hogy jól játszol. Mármint a
hegedűn.
Lia vágott egy grimaszt, és leengedte a hangszert.
– Igen, tudom. Régóta nem gyakoroltam. És persze a vonón ki
kell cserélni a szőrt…
– Jézusom, Lia, én bókolni próbálok. – Gabriel felállt, és
leporolta a farmerjét. – Ez hihetetlen volt!
– Ó, köszönöm! – Lia arca egészen átforrósodott. –
Gyerekkoromban sokat voltam egyedül, és volt időm. A hegedű
mindig kéznél volt…
Gabriel közben egészen közel hajolt hozzá.
– A tiéd.
– Micsoda?
– Ez a hegedű. Neked adom.
– Nem, ezt nem fogadhatom el.
– Kérlek! Ez a hangszer megérdemli, hogy játszanak rajta.
Megérdemli, hogy hallják a hangját. És nem azt érdemli, hogy
elsuvasszák egy padláson. Közönséget érdemel.
Lia hunyorogva pislogott a férfira. Gabriel olyan közel állt,
hogy jól látszottak szemének íriszében az indigókék pöttyök, és
a bőrébe ivódott enyhe szappanillatot is érezte. A tekintetével
az arcát kutatta, majd a szájára tévedt.
– Szeretnélek megcsókolni – suttogta. – Szabad?
Lia egyetlen szó nélkül bólintott, és biztosra vette, hogy
hallja, ahogy a szíve hangosan ver.
Gabriel lassan fölemelte a kezét, eltűrt egy hajtincset a lány
arcából, ami játék közben hullott a homlokába. Ujjaival
gyöngéden végigsimította az arcát, majd megállapodott a
nyakszirtjénél. Az érintése elektromosságot gyújtott a
levegőben. Másik kezét a lány csupasz vállára csúsztatta, és
tenyerének melege tüzet gyújtott Lia bőrén.
Aztán előrehajolt, és megcsókolta.
Egészen puha csók volt. Az ajka sietség nélkül fedezte fel a
lány ajkát, teret és időt hagyva, hogy elhúzódjék, ha netán
meggondolná magát. Ám Liának esze ágában se volt elhúzódni.
Ehelyett még jobban belehajolt a csókba, és elmélyítette. A férfi
keze a derekára csúszott, és magához vonta.
Lia számára megszűnt az idő és a tér, megszűnt minden, csak
a férfi meleg testét érezte magán. Percek vagy akár órák múlva
aztán visszahúzódott, homlokát a lány homlokán pihentetve.
– Nagyon különleges vagy – szólalt meg.
Lia próbálta visszanyerni a lélegzetét. Fölemelte a fejét, és
Gabriel szemébe nézett.
– Ez most… – hirtelen elhallgatott, mintha pillanatnyilag
nehezére esne megszólalni.
– Igen – fejezte be a mondatot a férfi.
Elengedte Lia tarkóját, és hátrébb lépett. Lia ugyanígy tett,
mert attól félt, nem lesz képes megállni, hogy ne csókolja vissza
Gabrielt, ha ott marad, ahol volt. Inkább újra a hegedűvel
kezdett foglalatoskodni, visszarakta a tokjába.
– Csak mert engedtem, hogy megcsókolj, még nem jelenti azt,
hogy elfogadom a hegedűt – Lia igyekezett könnyed
hangnemben megszólalni, jóllehet a pulzusa fékezhetetlenül
zakatolt.
– Akkor sem, ha ragaszkodom hozzá? – Gabriel még mindig a
nadrágzsebébe dugta mindkét hüvelykujját, és mosoly bujkált a
szája szegletében.
– Majd gondolkozom rajta.
 Ahogy sok más dolgon is. Nem feltétlenül a hegedű lesz az
első.
– Helyes. – Gabriel a földet nézte, és egy pillanatra
mozdulatlan lett. – Hm. Ez talán érdekes lehet.
– Micsoda?
Lehajolt, és belekotort abba a fadobozba, amelynek a tetején
a hegedűt találták.
– Nézd!
Lia finoman visszazárta a hegedű tokját. Félrerakta, majd
csatlakozott Gabrielhez, de ügyelt arra, hogy távolságot tartson
tőle. A férfi egy megsárgult cetlire mutatott, amit a bőrönd bal
felső sarkára ragasztottak, de a széle már felhajlott.

Feljegyzések 1936–46. MILLBROOK

Az elhalványult tintájú szöveg alig volt olvasható.

Gabriel közben már nyitotta is ki kétoldalt a zárat.
– Mit gondolsz? – kérdezte. – Lehet, hogy valami hasznos,
vagy csak a szén- és a zöldségszámlák?
Lia az ajkába harapott, örült, hogy másra terelődött a
figyelem. A szíve végre kezdett visszalassulni a normál
ritmusra.
– Valahogy déjà vu érzésem van – jegyezte meg.
– Nekem is – azzal Gabriel felnyitotta a ládát.
Első ránézésre úgy tűnt, mintha egy iratrendező szekrényt
ürítettek volna ki ide. Több sor széles mappaszerűséget
halmoztak fel egymás tetejére, mindegyikből vékonyabb
papírkötegek kandikáltak ki, mint a megtépázott falevelek egy
szélviharban.
Alattuk több köteg levél és jegyzetfüzetnek látszó tömbök.
Gabriel levette a legfelső vastag dossziét, és Lia kezébe nyomta,
majd magának is választott egyet.
Lia kinyitotta a dossziét, és egy halom újságkivágást talált
benne.The Times, The Daily Mirror, The Sunday Express,
valamennyi cikk nagyjából 1944-es és 1945-ös dátummal. A
cikkek a szövetségesek franciaországi inváziójáról szóltak,
illetve az azt követő európai invázióról, a kupac legalján pedig a
győzelem hírei.
– Ez lehet az, amiről Abigail beszélt? – találgatott Lia. – Amit
az édesanyja gyűjtött össze és őrzött meg?
– Azt hiszem, igen – bólintott Gabriel a fejét lehajtva, az egyik
mappába temetkezve. – Itt Londonból evakuált gyerekek listája
szerepel, akik Millbrookba jöttek. Úgy tűnik, valaki megtartotta
a ruhájukra varrt címkéket, az elköltött ételjegyeket, sőt még az
egészségügyi minisztérium egyik poszterét is, amin arra kérik a
szülőket, hogy helyezzék biztonságba a gyerekeiket. – Gabriel
végignézte a dossziét, aztán lerakta maga mellé. – Ez nagyon
érdekes. Talán bedobozolom ezeket, és elküldöm Londonba az
archívumba. Tudok róla, hogy bizonyos emberek éveken át
próbálták felkutatni a háború alatt szétszóródott családjukat.
Gabriel újra a kofferbe nyúlt, és kivett egy zsinórral
összekötött levélköteget. Óvatosan végiglapozta a borítékokat.
– Ez nyilván Imogen holmija – jegyezte meg. – Az összes
levelet neki címezték.
– És kitől jöttek? A nagyapádtól vagy Sophie-tól? – kérdezte
Lia.
– Nem. Úgy fest, hogy mindet a saját családja küldte. –
Lerakta a borítékokat a dosszié mellé. – De lássuk, mit őrzött
még meg.
 Liával együtt kiürítették a ládát, és alaposan átvizsgálták a
tartalmát. Még több újságcikk, magazin és propagandaposzter
került elő, több köteg számla és blokk, vastag jegyzetfüzetek, sőt
még néhány nyelvtan és matematika tankönyv is iskolásoknak.
De semmi, ami Sophie-ra vagy akár Williamre utalt volna.
Gabriel felsóhajtva vette ki a láda utolsó kötegét, egy
zsinórral átkötött újabb levélkupacot.
– Még több levél Imogennek?
– Nem – ingatta a fejét lassan Gabriel. – A levelek címzettjei
különböző személyek. – Kioldotta a zsineget a kötegről. – Azt
hiszem, katonák. Vagy talán a gyerekek közül néhányan, akik itt
laktak. Egyik név sem tűnik ismerősnek, de valaki
megjegyzéseket írt a borítékokra. Nézd csak – és átadta az
egyiket Liának.
A lezárt borítékot James MacDuggal közlegénynek címezték,
alatta Millbrook címe. A boríték egyik oldalára valaki női
kézírással felírta:

Újra besorozták a brit királyi légierőhöz 43 szeptemberében.

Visszaküldve a feladóhoz.

Lia megfordította a borítékot. A levél Cecily MacDuggaltól jött

Glasgow-ból.
– Talán a felesége? – tűnődött fennhangon. – Vagy az anyja?
– Lehetséges. Van még három másik levél is MacDuggal
közlegénynek. Egy másik Frederick Smith tizedesnek, egy E.
Shields hadnagynak és két további levél Nora Coopernek.
Ezeket is átadta Liának.

Vissza a feladónak, nem tartózkodik ezen a címen – firkálták oda

Nora neve mellé.

– Estelle Allard nevére semmi? Bármi, ami bizonyíthatná, hogy

itt járt? Vagy itt tartózkodott, és a nagyapja azt gondolta, egy
angyalt látott?
– Nagyon úgy fest, hogy semmi.
Lia nem is nagyon várt mást.
– Vajon miért nem küldték vissza ezeket a leveleket?
– Talán félrerakták, és elfelejtették? Bedugták az
elintéznivalók közé, aztán soha nem intézték el? – dünnyögte
Gabriel, miközben folytatta a kezében lévő kupac átvizsgálását.
– Ki tudja?
Lia lerakta a kezében tartott leveleket.
– Van itt egy Sophie-nak – szólalt meg Gabriel. – Nem a mi
Sophie-nk, de legalább Sophie névre szól – mutatta fel csalódott
sóhajjal a levelet.
A boríték nagyobb volt az átlagnál, a bélyegeken a pecsét
elmosódott. Az elején gondos gépírással ez állt:

Sophie Kowalski, azután Millbrook címe. Vissza a feladónak, a

címzett nem tartózkodik a címen, került fel mellé az ismerős
kézírással.

Lia elkérte a borítékot, Gabriel pedig odanyújtotta. Valamivel

vastagabb volt a többinél, és hivatalosabbnak tűnt. A bal felső
sarka felkunkorodott, mintha lett volna benne valami vaskos
tárgy, ami megakadályozta, hogy kisimuljon. Lia megfordította.
A boríték hátuljára egy londoni címet nyomtattak ezzel a
névvel:
HÍRSZERZŐ IRODA

A hivatalos pecsét elmosódott, több helyen már nem is látszott.

Lia hosszasan rámeredt a feliratra, mielőtt visszafordította az
elejére a borítékot, hogy megnézze a postai bélyegzőt. Az
elkenődött bélyegzőt nehéz volt kiolvasni, de az év tisztán
látszott: 1943.
– Nem is biztos, hogy ez nem a mi Sophie-nk – szólalt meg
lassan a lány.
– Micsoda? – Gabriel felállt, és kezdte összegyűjteni az
átnézett dossziékat.
– Ez a levél a Hírszerző Irodától érkezett. Amit más néven
Különleges Műveletek Parancsnokságaként is ismertek.
– Titkos ügynökök.
– Titkos ügynökök, kémek és szabotőrök. Sokan közülük
Franciaországban tevékenykedtek.
Gabriel újra térdre ereszkedett Lia mellett.
– Úgy véled, hogy Sophie Kowalski nem más, mint a nagy-
nagynéném?
– Szerintem lehetséges. – Lia óvatosan tartotta a kezében a
borítékot. – A postai bélyegző dátuma egyezik a fotókon talált
dátumokkal. A keresztnév is ugyanaz, csak a vezetéknév más.
De a Kowalski lehetett valami kódnév is. Mint a Beaufort. Lehet,
hogy a nagyapád egy Sophie Seymourt keresett Sophie Beaufort
vagy Sophie Kowalski helyett. Talán ezért nem talált soha
semmit. Lehet, hogy itt lesznek a válaszok.
– Elképzelhető.
– Csak egy módon tudhatjuk meg – jelentette ki Lia. – Nyisd
fel a borítékot.
 – És ha nem a mi Sophie-nk?
– Akkor mindent megteszünk, hogy Sophie Kowalski családja
megkapja róla az információkat. Bárhogy is van, ki kell
bontanunk ezt a levelet.
– Hát jó. De nem fogom csak úgy feltépni. Visszaviszem a
stúdiómba, ahol szakszerűen fel tudom nyitni. Bárkié is ez a
levél, a történelem egy darabkája van benne, és ennek
megfelelően kell bánnunk vele. A többi dokumentummal együtt
szakszerűen archiválni kell ezeket.
Lia fojtott hangot hallatott.
– A bennem élő természettudós egyetért gyakorlatias
álláspontoddal. Az Agatha Christie-regények rajongója viszont
felsikítana, és türelmetlenül a falhoz vágna valamit, aztán a
fogával tépné fel a borítékot.
Gabriel elnevette magát, és kivette a lány kezéből a levelet.
Azután lehajolt, és összeszedte a többit is.
– Ha erről a levélről tényleg kiderül, hogy bármilyen köze
van Sophie Seymourhoz, a nemzeti archívumban is új helyről
kezdhetjük a kutatást. Patrick, a barátom, akiről korábban
beszéltem, szintén járatos az archívumban. És csalhatatlan
ösztönnel rendelkezik, hogy mindent a megfelelő helyen
keressen, amit mások talán nem is vesznek észre. Gondolom,
ennek is köze volt ahhoz, hogy állást kapott náluk.
– Ez most nagyon kiábrándító.
– Egyrészt sajnálom, másrészt nem.
– De jóváteheted.
– Hogyan?
– Mielőtt elmegyünk, mutass még néhány képet, amelyeket te
festettél. Azokból, amelyeket itt dugdosol fenn, a padláson.
 Gabriel egy pillanatra megállt, aztán folytatta a rendezgetést.
– Nem.
– Nem? – vonta össze a szemöldökét Lia. – Ez most komoly?
Gabriel nem válaszolt.
– Igen, komoly – szögezte le halkan a lány. – De miért nem
akarod megmutatni?
– Mert nagyon személyes. És a személyes dolgaimhoz semmi
közöd.
– Erre talán azelőtt is gondolhattál volna, mielőtt
megcsókolsz.
– Akkor talán nem kellett volna, hogy megcsókoljalak. Lehet,
hogy tévedés volt.
Lia elbizonytalanodott.
– Én nem éreztem tévedésnek.
– Amúgy meg miért érdekel annyira? – dörmögte a férfi, és
fölegyenesedett.
– Mert a nagyapádnak igaza van. Különleges tehetség vagy.
És nem lenne szabad bujkálnod.
– Nem bujkálok.
– És igaz, amit mondott? Hogy volt idő, amikor ki akartad
állítani a képeidet?
– Csak egy ostoba gyerek fantáziálása volt. Az a gyerek azóta
felnőtt, és végignézte, ahogy az apja meg a nagyapja többször is
elbukik, hogy megvalósítsa az álmait.
– Szóval amikor ma délután megígérted neki, hogy kiállítod a
képeidet, akkor hazudtál?
– Te ezt nem érted.
– Igazad van, nem értem. Talán a kudarctól félsz?
– Nem félek semmitől. Te jó ég, Lia, csak mert rávettél, hogy
eladjak neked két festményt, az még nem jelenti azt, hogy
beleszólhatsz az életembe.
Gabriel most valóban dühösnek tűnt.
– Én csak…
– Hadd emlékeztesselek, hogy bár ez a látogatás közös
érdeklődésből fakad, hogy információt gyűjtsünk az
elődeinkről, mindazonáltal te csak egy ügyfelem vagy.
– Igen, valóban. Egy ügyfeled. – Lia gyomra összeszorult. – És
átléptem egy határt. Nem fordul elő többet.
Gabriel a mennyezetre bámult, és behunyta a szemét.
– Miért akartad, hogy eljöjjek veled? – kérdezte Lia.
A férfi kinyitotta a szemét, de nem válaszolt rögtön.
– Szerettem volna megmutatni neked a műhelyemet. Minden
ügyfelemnek joga van látni, hol és hogyan dolgozom a
műkincseken.
– Nem azt kérdeztem. Miért hívtál meg Millbrookba?
Gabriel a fejét ingatta, de hogy ez Liának szólt, vagy inkább
önmagának, maga sem tudta.
– Úgy éreztem, hogy az ügyfelemként neked is jogod van
tudni azt, amit itt találunk. Ennek az egész ügynek a
középpontjában még mindig a festmények állnak, illetve
minden olyan történeti anyag, ami a nagymamádhoz
kapcsolódik.
– Vagy úgy, kaptam egy extra szolgáltatást.
– Nem. De, igen. Nem erről van szó… ez most rém
kellemetlen.
De még mennyire, gondolta a lány.
– Mégis mik a szándékaid? Hogy megvizsgáljuk az itt talált
leveleket, hátha tartalmaznak valamilyen utalást a
nagymamámra és a lakásban eldugott gyűjteményre?
– Igen, valahogy úgy. Noha egyelőre semmilyen nyomot nem
találtunk a nagyidról, és nem tudom, találunk-e valaha is
bármit. Talán a nénikémmel kapcsolatban fény derül majd az
igazságra, de úgy tűnik, a festmények sorsát továbbra is homály
fedi.
– Értem – bólogatott Lia. – Nos, rendben. Akkor mehetünk is.
Ha most elindulunk, még elérjük az esti párizsi gépet. Két
napon belül Sevillában kell lennem. Így legalább lesz két napom
felkészülni.
– Szóval ennyi? Egyszerűen elmész?
– Ha egyszer nincs okom maradni?
Gabriel kissé darabos mozdulattal végigszántotta a kezével a
haját.
– És mi lesz a képekkel?
– Te vagy a szakértője a restaurátori munkának és az
eredetkutatásnak. Pont ezért bíztalak meg, nem igaz? Ezért
egyeztem bele, hogy az ügyfeled legyek.
– Lia, én…
– Gondolom, a teljes folyamatról tájékoztatsz majd. Ha
esetleg kiderül valami új infó.
– Természetesen.
– Egyébként pedig elnézést kérek, ha bármilyen határt
túlléptem.
– Én nem ezt akartam… – Gabriel elhallgatott. – Még mindig
szeretném, ha ezt megtartanád. – Lehajolt, fölvette a
hegedűtokot, és Lia felé nyújtotta. – Komolyan gondoltam.
Lia a fejét ingatta.
– Nem hinném, hogy jó ötlet lenne, Gabriel.
 – Miért?
– Mert ez a családodé és a tiéd. Nem az enyém. Akárcsak az
összes többi titok, ami itt lapul. Itt a helye.
– Lia…
– Ez így lesz a legjobb.
A lány megfordult, és elindult a lépcsőn lefelé.
Nem nézett vissza sem Gabrielre, sem a festményeire.
 18. FEJEZET

Sophie

1943. AUGUSZTUS 20.

FRANCIAORSZÁG, PÁRIZS

Sophie szemügyre vette a falon lógó festményt.

A kép színvilága téliesen kék, fagyos szürke és fényes fehér
tónusokból állt, minden egyes ecsetvonást szinte erőszakos
lendülettel vittek fel a vászonra. Viharos tengeren hánykolódó
hajót ábrázolt, és Sophie szinte a bőrén érezte a csípős hideg
szelet, ahogy belekap a hajó vitorláiba, a szájában érezte a
tenger sós ízét.
Amikor ő és William tizenkét évesek voltak, a szüleikkel
egyszer elmentek vitorlázni a skót partokhoz. Ha behunyta a
szemét, ott érezte maga mellett Williamet, és hallotta önfeledt
nevetésüket. A talpuk alatt a hajó teste ingott és billegett a
fagyos hullámokon, a fejük fölött a vitorlák lobogtak és
recsegtek, akár a puskadörrenések. A kobaltkék égen felhők
száguldottak át, a szél pedig belekapott Sophie szépen fonott
copfjaiba, Will sapkáját meg valahol az ír tenger mélyére
sodorta.
A rá következő időszakban Will semmi mást nem festett, csak
tengeri tájképeket.
 – Ez itt egy Turner? – kérdezte Sophie hanyagul, és nem vette
le a szemét a festményről.
– Nem gondoltam volna, hogy műértő.
A nő, akit Sophie csak La Chanteuse néven ismert, a díszes
díványon ült a pislákoló, halvány lámpafényben, mellette
szorosan a néma, sötét hajú, sötét szemű kislány, fejét a nő
ölébe hajtotta, és aludt.
– Nem vagyok az.
– Akkor talán gyűjtő.
– Nem igazán. A bátyám festőművész. Én csak akaratlanul
eltanultam tőle az összes művész nevét, akit tanulmányozott. –
Sophie megállt, tekintetét végigjáratta a tengeri tájkép körül
lógó képeken. – Ez a gyűjtemény a falon valóságos vagyont ér.
– Igen – válaszolta kurtán a nő, mintha nem is érdekelné.
– Turner kompozíciója igazán figyelemreméltó.
– Igen, az – jött az újabb közönyös válasz.
– Az amerikai katona egy halászvárosból való az ország
északkeleti részén – folytatta Sophie, tovább nézegetve a
viharos hullámokat. – Az apja halász volt, akárcsak a nagyapja.
Elmesélte, hogy egyikük sem örült, amikor bejelentette, hogy a
tenger helyett az eget választja.
La Chanteuse nem válaszolt.
– A neve Frederick Rickman, habár csak az anyja szólítja
Fredericknek – tette hozzá Sophie. – Négy lánytestvére van, ők
mind Freddie-nek hívják, vagy Repülő Frednek, amikor
tréfálkozni akarnak vele.
La Chanteuse halkan felnevetett mögötte.
– Mi az? – kérdezte Sophie.
– Manapság elég ritka, hogy valakinek megtudom a valódi
nevét.
– Hmmm. – Sophie megigazította a tájképet, finoman
elemelve a bal felső sarkát. – Miután befejezte a középiskolát,
azonnal elrohant a toborzóirodába, beállt az amerikai
légierőhöz. Azt mondja, félt, hogy kimarad a harcokból. Egy B–
17-esen repült faroklövészként, amikor Brüsszeltől délnyugatra
lelőtték őket. Ez volt az első bevetése, és ő volt az egyetlen túlélő
a legénységből. Imádja az amerikai baseballt, szeret olvasni, és
hiányzik neki a családja. Két hét múlva lesz tizenkilenc éves.
– És túl sokat beszél – dünnyögte La Chanteuse.
– Óvakodj a kutyától, amelyik nem ugat és az embertől,
amelyik nem beszél.
– Tessék?
– Valami ilyesmit mondott az amerikai. Azt hiszem, a
gyerekre célzott, aki egy árva szót sem beszélt, amíg bent
voltunk abban a szobában. Akkor sem szólalt meg, amikor
viccelni próbáltunk vele. És azóta sem.
La Chanteuse gúnyosan felhorkant, de néma maradt.
– Még a nevét sem tudom. Sem a valódit, sem az álnevét –
próbálkozott Sophie.
A kandallópárkányon álló faragott óra hangosan ketyegett a
csöndben. Sophie már-már azt hitte, a nő sohasem fog
válaszolni, végül mégis megszólalt.
– Aviva. Aviva a neve. Héberül azt jelenti: tavasz. Gyönyörű
név egy gyönyörű kislánynak. Egy kislánynak, aki az invázió óta
itt rostokol, ebben a lakásban.
Amikor a közvetlen életveszély elhárult, a kislány folytatta a
rajzolást, és nem tiltakozott, amikor Sophie is a kezébe vette az
egyik ceruzáját. Azután együtt rajzoltak hosszú órákon
keresztül. Aviva kutyákat rajzolt, Sophie pedig a legjobb tudása
szerint igyekezett lerajzolni egy legelőn vágtató lovat. Aviva
nem szólta meg Sophie ügyetlen rajztudását, csak egyszerűen
lehajtotta a fejét, és színezni kezdte Sophie rajzát.
Ahogy teltek az órák, Aviva lerakta a ceruzákat és a papírt, és
az ágyon összegömbölyödve némán bámulta a három balerinát
ábrázoló képet a falon. A repülős közben halkan mesélt a
gyerekkoráról, amit Sophie és Aviva végighallgatott. Egy idő
után mindhárman elaludtak a padlón az ágy mellett, megadva
magukat a kimerültségnek és a fásultságnak, amit ez a nap
hozott. Az amerikai arra sem ébredt fel, amikor az ajtó végül
kinyílt, és Sophie meg Aviva kijöhettek a lakásba, melynek
függönyeit szorosan behúzták, a kinti sötétséget gondosan
kizárva.
La Chanteuse egyszerű, de meglepően finom vacsorát tálalt
eléjük: levest, kenyeret és kemény sajtot. Továbbra is szűkszavú
maradt, és csak a legszükségesebbekről beszélt: hogy a
katonának addig a rejtekhelyen kell maradnia, amíg nem
intézkedik, Sophie pedig aznap este nem térhet vissza a
szállodájába. Sőt aznap senki nem mehet ki a lakásból. A
városban már kijárási tilalom van, és minden elsötétült.
Sophie szótlanul segített elmosni azt a néhány edényt, aztán
körülnézett a lakásban, és az járt a fejében, hogy a benne élő
nővel együtt a lakás is hemzseg az ellentmondásoktól. Egyfelől
ott volt a lakásban feltűnő helyre kirakott náci
propagandairodalom, másfelől a rejtekszoba, ahol a nő egy
kislány bújtat, aki feltételezhetően zsidó. A szekrényekben ételt
tárolt, halmokban álltak a felhasználatlan ételjegyek és
kuponok. A selyemtapétával borított falakon klasszikus
műkincsek egész gyűjteménye lógott, a rejtekszobában viszont
három impresszionista Degas-festményt tartott. Egy nő, aki
elfogadott egy ajándékot Göringtől, miközben ezt arra
használta, hogy megmentsen egy szövetséges katonát.
– Ezeket a ruhákat a szekrényben tényleg Göringtől kapta? –
törte meg a csendet újra Sophie.
– Hallotta a beszélgetést.
Nem kérdés volt, inkább tompa beismerés.
– Amikor nyitva volt a szekrényajtó, minden szót tisztán
hallottam. Tényleg azt mondta, hogy úgy néz ki benne, mint egy
angyal?
La Chanteuse-nek sűrű, platinaszőke haja volt, zöld szeme és
karcsú, kecses alakja. Sophie-t nem lepte meg a megjegyzés.
– Igen. Az is igaz volt – válaszolta a nő kimérten. – A
fellépéseknél hordom azokat a ruhákat.
– Gyönyörűek.
– Nekem borsódzik tőlük a hátam. Eközben viszont remek
álca mindegyik darab.
– Maga gyakran énekel hotelekben.
– Csak a Ritzben szoktam fellépni. De amióta… Aviva nálam
van, nem túl gyakran. Épp csak annyit, hogy fenntartsam a
látszatot. Hogy lássanak, részt vegyek a beszélgetésekben, vagy
egész egyszerűen csak jelen legyek, mint valami díszlet.
– Ez megmagyarázza.
– Mit?
– Hogy honnan ered a La Chanteuse név.
– Nem maradhatunk itt sokáig – váltott hirtelen témát a nő.
– Tessék?
– Az a férfi… akit letartóztattak. Ő tudja, ki vagyok, ismeri ezt
a lakást, és Aviváról is tud. Szeretném remélni, hogy nem árul el
minket, de… – A nő arca eltorzult, mielőtt még uralkodni tudott
volna magán. Szemmel látható erőfeszítésébe telt, hogy
visszanyerje a lelki nyugalmát. – Nem tudom, meddig bírja a
kínzásokat – suttogta. – Lehet, hogy napjaink vannak, vagy csak
hetek… – a hangja elcsuklott, és elhallgatott.
– De az is megeshet, hogy a ma letartóztatott férfit
egyszerűen bebörtönzik. Vagy talán már… – Sophie hirtelen
félbehagyta a mondatot.
– Már halott – fejezte be komoran a nő.
– Talán már halott – ismételte meg Sophie. Igyekezett
tapintatosnak tűnni, de nem sikerült. – És akkor biztonságban
vannak.
La Chanteuse kétségbeesetten pillantott Sophie-ra.
– Vagy mégsem. Nem tudhatjuk.
– Én csak…
– Elég! – szakította félbe a nő, egyszeriben véget vetve
mindenfajta találgatásnak a bazilikánál elfogott férfi sorsáról. –
Mit akar?
Sophie-t igencsak meglepte a váratlan és cinikusan csengő
kérdés.
– Tessék?
– Nyilván megvolt az oka, amit ma a bazilikánál tett. De
bevallom, nem értem, miért csinálta. Márpedig mindenki
valamilyen indokból teszi, amit tesz. Talán azt gondolta, hogy
ezzel lekötelezve érzem majd magam?
– Hogy micsoda? Nem! – Sophie haragosan fordult felé.
– Nem hiszek magának.
– Ha úgy gondolja, az adósommá tettem, akkor a ma délutáni
szívességeket visszafizette. Ha elviszem az amerikait a
szállodámba, akkor nagy valószínűséggel elkapják, és
letartóztatják, és most egy egészen másfajta beszélgetést
folytatnék valakivel. Szóval semmivel sem tartozunk
egymásnak. Holnap reggel elmegyek, és soha többé nem lát.
Még a nevét sem ismerem, így könnyű lesz elfelejteni, hogy
valaha itt jártam.
La Chanteuse mintha mérlegelte volna Sophie szavait,
azután egy kérdéssel állt újra elő:
– De akkor miért tette?
Sophie nem tett úgy, mint aki félreérti.
– Azért, mert megtehettem.
A válasz őszinte volt, bár nem teljes.
– Fogalmam sincs, miért küldték ide magát, de az a tény, hogy
London egyszerre két ügynököt küldött, azt sugallja, hogy a
küldetés fontos vagy sürgős vagy mindkettő. A tette őrültség
volt és vakmerő húzás, mert a küldetését, bármi legyen is,
hihetetlen veszélybe sodorta.
Sophie nem tiltakozott.
– Nem tanítják meg a kiképzésen, hogy mit művel a Gestapo
a magukfajtával? Vagy az én fajtámmal? Manapság már nem
egyszerűen lelőnek. Helyette inkább megpróbálnak kiszedni
belőlünk mindent, mielőtt végeznek velünk. Kínzásoknak
vetnek alá, letépik a körmeinket a kezünkről és a lábunkról, de
csak miután szögeket és faékeket vertek alájuk, hogy
fellazuljanak. Megégetnek, megcsapnak árammal, kitépik a
fogainkat és felmetszik a talpainkat. Lehet, hogy napokig nem
hagynak aludni, hetekig koromsötét szobába zárnak, miközben
rendszeresen összevernek… – hirtelen elhallgatott, a
tekintetébe újra kétségbeesés költözött.
– Igen, értem – bólintott Sophie.
– Mégis mit gondolt?
– Ismertem egy pilótát – szólalt meg Sophie. – Évekkel ezelőtt
lelőtték, és eltűnt. De elképzelhető, hogy talán mégis
megmenekült, mert az olyanok, mint maga, segítettek neki
hazajutni. Arra gondoltam, hogy ha az a férfi abban a szobában
nem egy amerikai lenne, hanem egy angol, aki rajong az
autókért és a művészetekért, a bacont jól átsütve szereti, és
egyszer csak bekerítve találná magát egy francia bazilika előtt,
akkor talán valaki megtenné érte, amit ma én ezért a pilótáért.
La Chanteuse elfordította a tekintetét.
– Sajnálom, ha elveszített valakit, akit szeretett, de fogalmam
sincs, miről beszél.
– De igen, pontosan érti. Maga szövetséges katonáknak segít
kijutni az országból – folytatta Sophie. – Egy csempészhálózat
tagja.
– Ez puszta feltételezés.
– Régen talán az volt, de ma már nem feltételezés.
– Mégis mire alapozza? További találgatásokra?
– Arra a tényre, hogy a férfi, akit üldöztek, fenntartás nélkül
magára bízta az amerikai életét. Egyértelmű volt, hogy maga
tudja, mit kell tennie. Akkor jöttem rá, hogy nem ez az első ilyen
eset.
– És most? – jött a harapós kérdés.
– Nincs szükségem találgatásokra. Abban a rejtekszobában
van egy bőrönd, tele angol és lengyel nyelvű könyvekkel.
Férfiruhákkal és igazolványokkal meg bankjegyekkel. És vasúti
menetrendekkel, habár valószínűleg már érvénytelenek, mert
egy évvel korábbiak.
La Chanteuse elfehéredett. Egy pillanat alatt kicsusszant az
alvó kislány alól, óvatosan, nehogy felébressze. Néhány öles
lépéssel átvágott a szobán, és egyenesen Sophie elé állt.
– Maga átkutatta azt a bőröndöt? – suttogta haragosan.
– Az én helyemben maga nem így tett volna?
– A maga helyében?
– Igen, egy szekrény mögé rejtve, fegyver nélkül, ahol csak
egy kés van a kezemben, hogy megvédjem magunkat a Gestapo-
tiszttől, ha netán szerencsével jár a házkutatása. – Sophie vágott
egy grimaszt. – Az a fegyver nagyobb hasznomra lett volna, ha
ad mellé lőszert is.
– Nem tartok lőszert ebben a lakásban.
– Vettem észre. Amúgy azt a fegyvert meg kellene pucolni.
– Az a koffer le volt zárva. Okkal.
Sophie vállat vont.
– Zárva is volt meg nem is. Ilyesmit is megtanítanak nekünk
a kiképzésen.
– Merde.
La Chanteuse a két mutatóujját a halántéka fölé szorította. A
háttérben Edith Piaf tovább énekelt a gramofonról.
– Tudom, hogy nem tehet erről az egészről – szólalt meg
Sophie.
A nő felsóhajtott.
– Ahogy maga sem.
– Most mégis mindketten itt vagyunk.
– Igen, itt – értett egyet La Chanteuse. Leengedte a kezét, és
Sophie-ra nézett. – Estelle vagyok – mutatkozott be hosszabb
szünet után.
 – Tessék?
– Ez a nevem. Estelle.
– Estelle – ismételte meg Sophie. – Köszönöm.
– Mit köszön?
– Amit értünk tett. Meg az összes férfiért, akinek segített
hazajutni. Maga nagyon bátor nő.
– Ezt most hagyjuk. Nem vagyok bátor.
– De igen, az…
– Nem vagyok bátor! – csattant fel Estelle.
A kislány megmoccant a kanapén, Estelle pedig halkabbra
fogta a hangját.
– Több mint egy éve nem vagyok a hálózat tagja. Mert nem
vagyok bátor. Iszonyatosan félek. Félek, hogy rájönnek, velem
van Aviva. És félek, mert ha nem marad itt, nem éli túl a
háborút. Félek, mert tettem egy ígéretet, hogy vigyázni fogok rá,
de napról napra kevesebbet ér. – Hátával a falnak
támaszkodott, és a szundikáló gyermekre pillantott. – Félek
kivinni a levegőre. Félek egyedül hagyni a lakásban úgy, hogy
nem rejtem el. Manapság mindenki mindent lát és hall. A
szomszédok fele gyűlöl, mert látják, hogy időnként nagy, fekete
autókkal hoznak haza, és azt hiszik, közéjük tartozom. A
szomszédok másik fele pedig eladta a lelkét a gyáva Vichy-
kormánynak és a náciknak, és vércse módjára várja, hogy
feljelentse valamelyik szomszédját. Hogy bebizonyítsa, nem az
vagyok, akinek kiadom magam. Annyira félek, hogy cserben
hagyom Avivát. Rettegek, hogy elkövetek valami hibát, ami az
életébe kerül. – Csak úgy ömlöttek belőle a szavak, mint az
átszakadt gát vize, és az addig páncélzatként használt dacosság
helyébe egyszeriben reménytelen szomorúság költözött. – Az én
világom összezsugorodott erre a lakásra meg a hotel és a közte
lévő útra, de a kislánynak az a nyomorúságos szoba lett a
világa. És most már ott sincs biztonságban.
Sophie nem tudta, mit mondjon.
– Aviva orvos akar lenni, ha nagy lesz – folytatta Estelle. –
Vagy balerina. Azzal biztattam, hogy mindkettő lehet. – A
hangja kétségbeesettnek tűnt. – De még abban sem vagyok
biztos, hogy megadatik neki, hogy felnőjön.
– Maga mindent megtesz, amit csak lehet – nyugtatta
gyöngéden Sophie.
– Mindent – fintorgott Estelle. – Csakhogy a minden nem elég.
A minden egy hatalmas kudarc lett.
– Ez nem…
– Tudta, hogy abban a szobában azok a festmények
valamikor a családja tulajdonában voltak? A balerinák? Én
raktam fel őket arra a falra, hátha attól kevésbé érzi magát
egyedül. Hogy úgy érezze, a családja egy része még vele van –
Estelle nem nézett föl, a szoknyájából kilógó cérnával játszott, a
mutatóujjára tekerte olyan szorosan, hogy elfehéredett az ujja.
– Mi történt velük? A családjával?
– Értük is mindent megtettem – jegyezte meg gúnyosan
Estelle, és a cérna elpattant. – Az apja a fronton halt meg,
mielőtt elértünk volna vele a tábori kórházig a
mentőautómban. A családja többi részét letartóztatták, és
elhurcolták keletre, hogy likvidálják őket. Tudnom kellett volna,
hogy ez lesz a következő.
– Ezt komolyan gondolja? – tűnődött Sophie a szemöldökét
ráncolva. – Mi maga, talán jósnő?
– Ne beszéljen velem ilyen leereszkedően.
 – Nem vagyok leereszkedő. A gonosz kiszámíthatatlan és
kegyetlen, nincs benne könyörület. Én sem láttam előre a
bombákat és a fegyvereket, amelyek megölték a férjemet. Azt
sem tudtam volna elképzelni, hogy a szüleim egy napon úgy
fekszenek le majd aludni, hogy másnap már nem ébrednek fel
többé.
Estelle a lábujjával követte a szőnyeg mintázatát.
– Sajnálom – szólalt meg kis idő múlva.
Sophie hallgatott. Ő is sajnálta.
– Nem kellett volna semmit mondanom. Magának is megvan
a saját szívfájdalma, és nem tartozik rám vagy Avivára – Estelle
reszketegen vett egy mély lélegzetet.
– Hagyják el Franciaországot.
– Gondolja, hogy nekem ez még nem jutott eszembe? –
sziszegte Estelle. – Gondolja, hogy nem akarnék elmenni? Mégis
milyen messzire jutnék egy gyerekkel, aki egyáltalán nem
hasonlít rám és nincsenek papírjai? – Fölemelte az egyik kezét. –
Majd én válaszolok: nem túl messze ahhoz, hogy elhiggyem,
megúszhatjuk. Bár jelen pillanatban nem maradt más esélyem,
mint megpróbálni. Aviva miatt.
– Én ki tudnám őt vinni az országból.
Sophie már azelőtt kimondta ezt, mielőtt végiggondolta.
Mielőtt megbizonyosodott volna arról, hogy egyáltalán van-e
erre lehetőség.
Estelle rámeredt.
– Micsoda?
– Vannak… vannak itt olyan emberek, akik gyerekeket
csempésznek át a svájci határon. És családoknál helyezik el
őket.
 – Ezt honnan veszi?
– Egyszerűen csak tudom.
– Ez igazán megnyugtató.
– Nem muszáj megbíznia bennem.
– Ez igaz. Nem muszáj. De mégis miért tenné meg?
Sophie a homlokát ráncolta.
– Hogy érti, hogy miért?
– Mit akar tőlem cserébe?
Az iménti dacosság újra visszatért.
– Jézusom, megint itt tartunk? – Sophie elfordult, és a
tájképekre meredt. Tekintete egy gazdagon megfestett
pipacsföldre siklott az azúrkék ég előtt. Az élénkpiros virágok
úgy pettyezték be a földet, akár a vérfoltok, és egyszerre tűnt
gyönyörűnek és lidércesnek a látvány. – Megismétlem, hogy
nem akarok magától semmit cserébe.
– Ebben a háborúban mindenki akar valamit. De nehéz
megfejtenem, hogy maga mit akarhat.
Sophie próbálta kordában tartani a hirtelen rátört érzéseket,
melyek kérlelhetetlenül feszítették a mellkasát, és nehezére
esett lélegzetet venni.
– Elárulom magának, mit akartam ma. Egy csodásan
rémisztő pillanatra délután a bazilika előtt az jutott eszembe,
hogy egyszerűen előhúzom a tőrömet, és elvágom annak a
tisztnek a torkát. Meg akartam ölni. Később majdnem azt
akartam, hogy annak a rohadéknak sikerüljön kinyitni a
szekrényajtót, így ürügyem lett volna, hogy végezzek vele. –
Sophie keze ökölbe szorult. – Gyűlölöm őket. A nácikat. Annyira
gyűlölöm, hogy időnként megijedek magamtól, hogy nem leszek
képes józanul gondolkodni.
 Megvárta, amíg ellazul a keze, aztán elfordult a pipacsoktól,
és újra Estelle-re nézett.
A nő viszonozta a pillantását. Látszólag nem zavarta Sophie
szenvedélyes kirohanása, vagy ha mégis, nem mutatta semmi
jelét.
– Tudom, ez úgy hangzik, mintha megőrültem volna –
dörmögte Sophie. – Talán tényleg van valami baj velem.
– Micsoda?
– Életem során többen is utaltak már arra, hogy van bennem
valami furcsa és abnormális.
– És van?
– Döntse el maga.
Estelle hosszan méregette. Sophie ellenállt a késztetésnek,
hogy megmozduljon.
– Ha a nácik bármit is jól tettek – szólalt meg Estelle –, annyi
bizonyos, hogy minden logikát felülmúlóan megtanítottak
bennünket gyűlölni.
– Hát igen – ismerte be halkan Sophie.
– Ez azonban nem abnormális. – Estelle továbbra is mereven
bámulta a lányt. – Én inkább megnyugtatónak tartom.
Sophie megigazította a blúzát.
– Holnap reggel elmegyek a lakásból, és soha többé nem lát,
ha úgy kívánja. És bár kértem a segítségét, de akár megadja,
akár nem, teljesíteni fogom a küldetésemet.
A Sophie-val szemben álló nő a nyakában lógó medállal
játszott.
– Bérgyilkosként érkezett ide, Sophie Beaufort? – Azt a nevet
használta, amelyen Sophie a Gestapo-tisztnek bemutatkozott. –
Hogy meggyilkoljon valakit?
 – Nem. Azért jöttem, hogy kihasználjam őket. – Sophie
gondosan megválogatta a szavait, mert tudta, hogy nem szabad
sokat elárulnia. Egyelőre nem. – Azért jöttem, hogy a nácik
arroganciáját ellenük fordítsam, és azzal buktassam meg őket.
Figyelemre méltó módon erre nem érkezett kérdés, pedig
Sophie számított rá. Estelle csak az ajkát csücsörítette. Időnként
úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, aztán meggondolta
magát. Hosszabb csend következett.
Azután Estelle hirtelen elvette a kezét a medálról. A
kanapéhoz sietett, leguggolt elé, és finoman kisimított egy
hajtincset a kislány sápadt arcából.
– Segítsen kijuttatni Avivát Párizsból és Franciaországból, és
leszek az új partnere. Segítek abban, amiért idejött, bármi
legyen is az.
– Nem – rázta meg a fejét Sophie. – Nem használom fel egy
kisgyerek életét a saját előnyömre. Akár segít nekem, akár nem,
az független a gyerek sorsától. Egyáltalán nem ezért ajánlottam
fel, hogy…
– Ha Aviva elmegy – folytatta Estelle, mintha Sophie meg se
szólalt volna –, elviszem magát a Ritzbe, és segítek végrehajtani
a küldetést, amiért idejött. De csak azután tehetem meg, ha a
kislány már biztonságban van.
Sophie újra megrázta a fejét.
– Ezt nem ígérhetem meg. Hogy biztonságban lesz. Még azt
sem ígérhetem, hogy tényleg sikerül kijutnia.
– De ha mégis?
– Akkor is csak annyit ígérhetek, hogy esélyt kap a túlélésre.
Hogy megint élhesse az életét.
Estelle mereven bámult rá.
 – Tudom, hogy halovány ígéret. És valószínűleg nem elég
magának – tette hozzá Sophie.
– De igen, elég lesz.
 19. FEJEZET

Estelle

1943. AUGUSZTUS 24.

FRANCIAORSZÁG, PÁRIZS

A rue Saint-Vincent-ra néző kávézó repedt ablaküvege mögött

ülve Estelle kortyolt egyet a csészében lévő zavaros, szörnyű
cikórialöttyből, amit mostanában kávé címén adtak. Közben
azon tűnődött, vajon nem volt-e teljesen őrült, amikor hitt a
jéghercegnő ígéretének. A kávéházat Estelle választotta ki. Azért
esett erre a választása, mert itt mindig sokan ültek, és mivel a
tulajdonosok hangosan és kérlelhetetlenül reklámozták, hogy
nem valódi kávét kínálnak, ez rendszerint távol tartotta a
németeket is. Ez a kávézó jó hely volt arra, hogy feltűnés nélkül
információkat cseréljenek és sietve szót váltsanak egymással.
Csakhogy már három nap eltelt, és Sophie Beaufort-nak
semmi nyoma nem volt. Estelle-ben minden újabb nappal egyre
nőtt az izgatottság. A brit kémnő betartotta a szavát, és másnap
reggel eltűnt a párizsi utcákon. Az is elképzelhető volt, hogy
egyszerűen nem sikerült megszerveznie, amit ígért. Meg az is,
hogy a távolléte ennél jóval vészjóslóbb következtetést jelent.
Legalább már az amerikai sem volt a lakásában. Ugyanaznap
ment el, mint Sophie, diszkrét távolságot tartva Estelle mögött.
Más ruhát adtak rá, a torkát bekötözték, hogy a sérülése
megmagyarázza, miért nem tud beszélni, és a zsebébe dugott
hamis papírokon is feltüntették mindezt. Estelle elkísérte a
Troyes-ig vezető rövid úton, és a vonaton minden
másodpercben halálos félelem járta át, de a papírjaikat
ellenőrző német tisztet jobban érdekelte a kezükben tartott
Signal magazin, mint a dokumentumok. Estelle végül egy olyan
házban hagyta a fiatal lövészt, amit már korábban is használt,
és ha az ajtót nyitó idős hölgy meglepődött is, hogy Jerome
helyett őt látja, nem mutatta semmi jelét.
Estelle most átfogta jéghideg ujjaival a bögrét, és kiitta a
kávét, miközben körülnézett, nem lát-e bármi gyanúsat. De
semmit nem látott. Persze ettől nem érezte jobban magát. Lopva
az órájára pillantott. Nem várhat itt sokkal tovább. Majd holnap
újra megpróbálja, miközben ki kell találnia valami alternatívát
arra, hogy kijuttassa Avivát a lakásból és a városból.
Estelle lerakta az üres csészét az asztalra, majd kotorászni
kezdett a zsebében, hogy fizessen.
A mellette lévő asztalon koppant valami, Estelle pedig
odakapta a fejét. Amikor felnézett, látta, hogy valaki egy
könyvet rakott rá, és leül mellé. A könyvre pillantva
megdöbbent, mert a címe németül volt. Fatalista háború,
fordította le magában. Jellemző.
Az újonnan érkező lehúzta a sálat a fejéről, és gondosan a
könyvre hajtogatta. A válla fölött két kislányos fonott copf
bukkant elő. Estelle mozdulatlanul várta, ahogy Vivienne
rendel egy csészével ugyanabból a pocsék löttyből.
Az asztal alatt olyan erősen fonta össze az ujjait, hogy
kifehéredtek az ujjpercei. Még nem árulta el Vivienne-nek, mit
történt Jerome-mal. Azóta nem tudott vele találkozni, habár
próbálkozott. Most azonban minden magyarázat nélkül ott
termett, Estelle mellett ült, és a nő alig bírt megszólalni.
Meghozták Vivienne kávéját, ő pedig finoman fújni kezdte a
gőzölgő italt.
Estelle mély levegőt vett, mielőtt rávette magát, hogy
megszólaljon.
– Van valami, amit tudnod kell…
– Már tudom – vágott közbe Vivienne.
– Mit?
– Tudom, mi történt a Sacré-Cœurnél.
– Ó!
Bizonyára voltak ott mások is, akik látták a jelenetet. És azt
is, mi történt. Ez reményt adott Estelle-nek. Talán azért nem
találta az elmúlt napokban Vivienne-t, mert…
– Nem találtam meg. Még nem – az apró termetű nő azonnal
elfojtott minden reményt.
– Ó… – nyögte ki újra Estelle, és a kezére pillantott.
– És mi a helyzet a fiatal Frederickkel?
– Micsoda? – Estelle kis híján felugrott a helyéről az amerikai
neve hallatán.
– Biztos helyen van?
– Igen.
Estelle próbált nem bámulni Vivienne-re. Rajta kívül eddig
senki nem tudott a lövészfiú létezéséről. Egyedül Sophie.
A következő kérdésbe újra gyanakvás vegyült.
– Mégis mit keresel itt?
– Celine úgy érezte, nem bízol meg benne. Főleg egy ilyen
fontos kérdésben. – Vivienne elhallgatott. – Nem bíznád rá egy
gyermek életét.
Estelle megdermedt.
– Jól gondolta?
Igen. Estelle nem válaszolt, mert hirtelen olyan érzése
támadt, hogy a jéghercegnő talán még magánál is jobban ismeri
őt.
– És bennem megbízol, hogy segítsek?
– Igen.
– Miért nem szóltál előbb arról a gyerekről? – dörmögte
Vivienne.
– Mert nem bírtam – nyögte ki Estelle. – Csak óvatos akartam
lenni.
– Értem. – Vivienne lerakta a csészét a kezéből, és az egyik
ujját végigjáratta a peremén. – Most viszont már tudom, és
mindent elintéztem.
Estelle olyan erősen markolta az üres csészéje fogantyúját,
hogy attól félt, eltöri. Gyorsan ellazította a kezét. Egészen eddig
távolinak tűnt a lehetőség, hogy Aviva megmenekülhet, hogy
valódi esélyt kap arra, hogy megússza a leleplezést és a
deportálás folyamatos fenyegetettségét. Úgy tűnt, most elérhető
közelségbe került megmenteni az életét, csakhogy a dolognak
két kimenetele lehetséges: hozhat menekülést, de tragédiát is.
– Hmm – ennyit bírt kinyögni Estelle.
– Képes vagy végigcsinálni?
A kérdésben volt némi kételkedés, mintha a nő olvasna
Estelle gondolataiban.
Vajon képes rá? Mi van, ha mindvégig tévedett? Mi van, ha…
Hirtelen magára parancsolt. Nem, nem szabad erre gondolnia.
Ebben az átkozott háborúban egy bizonyos ponton muszáj lesz
végre bíznia valakiben. És abban a pillanatban az a valaki
Sophie-t és Vivienne-t jelentette egy személyben.
– Igen – suttogta Estelle.
– Ne félj, jó kezekben lesz – tette hozzá a nő kissé lágyabb
hangon. – Ígérem.
– Igen – ismételte meg suttogva Estelle, mivel többre nem volt
képes.
– Montmartre-i temető, Jacques Offenbach.
Estelle nyelt egy nagyot.
– Értem.
Korábban látta már Offenbach sírját. Tudta, hol található.
– Háromkor – folytatta Vivienne, majd pici szünetet tartott. –
Nem fog várni.
– Értem – ismételte meg Estelle. – Háromkor.
Estelle tehát ma elbúcsúzik Avivától.
– Gondoskodj arról, hogy ne csináljon jelenetet, amikor ott
hagyod.
Ezt is egész gyöngéden mondta, Estelle mégis visszahőkölt.
Vivienne kiitta az italát, és fizetett. Fölállt, a sálat szorosan a
fejére kötötte. Aztán egyetlen további szó nélkül távozott.
A könyv még mindig az asztalon feküdt. Estelle kicsit odébb
csusszant, és körülnézett a kávézóban, de senki nem figyelt rá,
mindenki a saját gondolataival vagy a saját néma szenvedésével
volt elfoglalva, vagy a beszélgetés kötötte le. Odakint, a kávézó
előtt az utcán gyalogosok siettek végig a kopott aszfalton,
lehajtott fejjel, magukba zárkózva.
Estelle sietség nélkül félretolta a saját kávésbögréjét, kezébe
fogta a könyvet, majd az asztal alatt az ölébe rejtette. Rendelt
még egy csészével, amit lassan kortyolt, hogy jó sok időt
hagyjon Vivienne távozása után. Aztán végül felállt, gondosan
betolta a helyére a székét, majd kimért, óvatos léptekkel
távozott a kávézóból. Senki nem állította meg. Amikor kiért az
utcára, Vivienne már rég eltűnt.
Estelle visszasétált a lakására, pedig a legszívesebben rohant
volna.
Miután beért az épületbe, kettesével szedte a lépcsőfokokat.
– Hová ilyen sietős, Mademoiselle Allard?
Estelle botladozva megállt a lépcsőfordulón, és szembetalálta
magát Frau Hoffmann-nal. A nő megint egy virágos ruhát viselt,
amely passzolt a szájára kent skarlátvörös rúzs színéhez.
– Korán elment ma reggel – az asszony csípőre tett kézzel állt
előtte.
Estelle vállat vont, és ellépett a nő mellett. Nem akart neki
válaszolni.
– Talán egy újabb férfi?
Estelle megtorpant, és kellemetlen érzés járta át.
– Hogy mondta?
– Láttam nemrég az ablakomból egy férfival. Be akartam
jelenteni. Talán be is fogom.
– Bejelenteni? Engem, vagy azt a férfit, akivel látott? –
Próbált gúnyt csempészni a hangjába, hátha ezzel leplezheti a
nyugtalanságát. – Mert nem vagyok biztos benne, hogy meg
kellene tennie.
Estelle jutalma egy szikrányi bizonytalanság volt.
– De…
– Én sem vonom kérdőre magát, hogy mit művel a
hálószobában, Frau Hoffmann. Értékelném, ha ön se vájkálna a
magánéletemben.
 – Akár egy kém is lehetett – hadarta tovább a nő, és
elvörösödött.
– Megnézte azt a férfit? – Estelle tovább támadott, sőt egy
lépéssel közelebb is ment.
– Nem, de ez most…
– A diszkréció nagy erény, amit nemcsak én értékelek, hanem
a Wehrmacht tisztjei is. Nem szeretném, ha a férje üzleti
kapcsolatai… sérülnének, mert a felesége helytelen
feltételezésekre jutott fontos emberekkel kapcsolatban. És ezzel
bizonyos személyeket kellemetlen helyzetbe hozott.
Estelle ezt menet közben találta ki, de úgy tűnt, megteszi a
kellő hatást.
A nő arcából kifutott minden vér, és csupán a vörösre
rúzsozott száj maradt a holtsápadt arcon színfoltnak.
– Szerintem abban mindketten megegyezhetünk, hogy ennyi
volt a beszélgetésünk – zárta rövidre Estelle.
Frau Hoffmann némán rámeredt.
– Örülök, hogy értjük egymást – azzal Estelle betolta a kulcsot
a zárba, és kinyitotta a lakása ajtaját.
– Lehet, hogy az ő eszükön túljár, de engem nem tud
becsapni – kiáltotta a nő a zárt ajtó mögül. – Ismerem magát, és
tudom, kicsoda!
Estelle hátával az ajtónak támaszkodott, és a szíve egészen
hangosan dobolt a fülében. Frau Hoffmann minden mondata és
ténykedése valós veszélyt jelentett a számára. A férje magas
körökben mozgott a Harmadik Birodalomban, és elég lett volna
tőle egy panasz, hogy veszélyes következményei legyenek.
Egyre jobban szorult a hurok a lakás és a benne élők körül.
Estelle eltolta magát az ajtótól, elindult az ebédlőbe, és
lerakta az asztalra a könyvet. Elhalványult borítója és a jobb
alsó sarokban látható rozsdás vizesedés miatt teljesen elütött a
csillogó rózsafa asztallaptól. Estelle fokozott óvatossággal
kinyitotta. Első ránézésre a kötet jelentéktelennek tűnt.
Átlapozta a megsárgult lapokat, de semmit nem talált, amit
elrejtettek volna közéjük. Egyetlen cetlit, jegyzetlapot vagy
okosan kivágott fejezetet sem talált. Egy pillanatra felmerült
benne, hogy talán teljesen megőrült, amiért ezt az egészet csak
elképzeli.
Elérte a könyv utolsó lapját. A hátsó borító belsejét szintén
összeráncolta a nedvesedés, az alsó széle tépett volt. Valaki
talán ki akarta javítani valamikor…
Estelle a hüvelykujja körmével benyúlt a vízfoltos lap alá.
Valójában nem restaurálásról volt szó. A borító és a bélés közé
egy kis lap volt becsúsztatva, a szélei kissé kilógtak. Estelle
óvatosan kihúzta a helyéről.
Egy születési anyakönyvi kivonat volt Marthe Marie
Varennes nevére, született 1939. május 4-én Marseille-ben,
anyja neve Edith Marie Bouchet, apja Jules Varennes. A papíron
ott volt az összes hivatalos bélyegző, és úgy volt
összehajtogatva, akár egy rendes útiokmány.
Estelle ellépett az asztaltól és a rajta heverő papírtól. A
kandallón az óra delet ütött. Három órája volt, hogy
elbúcsúzzon Aviva Wylertől.

***

Remek választás volt a temető. Minden irányban bájosan

elágazott, az utak eklektikus módon kanyarogtak, hol
egyenesen futottak, hol pedig befordultak. A magasabb
műemlékek, a masszív mauzóleumok, a talapzaton álló szobrok
miatt nem lehetett egyenesen átlátni sehol. Itt aztán igazán
könnyen eltévedhetett az ember, ha megfordult, és másik
irányba indult el. Mint ahogy könnyű volt bárkinek csendben
elillanni, és meglapulni a számtalan búvóhely egyikén. Estelle
feltételezte, hogy pont ez volt a lényeg.
Befordultak a rue Rachelre, Aviva keze szorosan az övét
markolta. Az utca nevének lélegzetelállító iróniája nem kerülte
el Estelle figyelmét. Olyan érzés volt, mintha a sors minden
irányból összeesküdne ellene, hogy fokozza a kétségeit. Hogy
emlékeztesse őt arra az ígéretre, amit a kislány anyjának tett:
hogy vigyázni fog rá.
A kislány a temetőbe vezető út alatt kikerülte a gyalogosokat,
egy-egy időnként elhaladó járművet, sőt még egy galamb elől is
kitért, ami a fejük fölött repült el, hogy pont előttük landoljon a
járdán. Aviva kabátjának bélésébe Estelle belevarrta az
egyetlen fotót, amit a családjáról megőrzött, azt a képet, amit
Wylerék lakásában készített azon a szörnyű éjszakán. A
hátuljára semmi mást nem írt rá, csak a dátumot. Nem írt rá
neveket vagy helyet, semmit, ami elárulhatta volna Aviva valódi
személyét, ha netán rossz kezekbe kerülne. Estelle számára
elviselhetetlennek tűnt a gondolat, hogy Aviva a családjának
egyetlen apró darabkája nélkül tűnik el valahol a világban.
Közeledtek a sírhelyhez, ahol a találkozót megbeszélték
azokkal az emberekkel, akik biztonságos helyre menekítik
Avivát. Estelle megállt, és a szürkés ég alatt pislákoló fakó
fényben leguggolt a kislány elé. Újra megnézte, hogy be van-e
gombolva a kabátja, mintha ezzel is húzhatná még az időt.
Mintha ez megállítaná az ujjai remegését, és elfojthatná benne
azt a veszteségérzetet, ami már egy ideje fojtogatta. Egy újabb
kis lélek tűnik el mellőle hangtalanul, olyan biztosan, ahogy a
cigarettafüst száll át az ujjai között.
– Készen állsz a nagy kalandra? – kérdezte Estelle, de érezte,
hogy túl kényszeredetten mosolyog.
Pedig most nem sírhat.
Aviva bólintott, sötét szemében merő szomorúság ült, ami
már jó ideje kísértette mindkettőjüket.
– Elvisznek Párizsból – folytatta Estelle. – Valahová, ahol a
szabadban tudsz majd játszani veled egykorú gyerekekkel.
Olyan helyre, ahol talán még kutyád is lehet.
Aviva kicsit kihúzta magát a kutya hallatán. Aztán elkapta
Estelle kezét.
Estelle mély levegőt vett.
– Aviva, én most nem mehetek veled. Tudod, megbeszéltük.
A kislány kétségbeesetten rázni kezdte a fejét, és ráncba
szaladt a homloka.
– De ígérem, hogy megkereslek majd – tette hozzá sietve. –
Amint tudok, meglátogatlak. Megkeresem az anyukádat és a
nénikédet is, és mindannyian érted megyünk. – Estelle nem volt
hajlandó elismerni, hogy valószerűtlen, amit állít. – Emlékszel,
mit mondtam neked? Hogy senkinek nem árulhatod el az igazi
nevedet. Sem azt, hogy hol laktál. Olyan emberekhez kerülsz
majd, akik vigyáznak rád, amíg érted nem megyek. Rendben?
Meg tudod csinálni?
Aviva bizonytalanul bólintott.
– Nálad bátrabb kislányt nem ismerek – dicsérte meg Estelle,
és magához vonta a kislány törékeny testét.
 Aztán szinte fizikai fájdalmat érezve továbblépésre késztette
Avivát.
Három ember várt rájuk Offenbach síremléke előtt. Egy
kerek arcú férfi rosszul szabott öltönyben meg egy sötét hajú
nő, aki összecsukott esernyőt fogott, a közelgő esőre készülve.
Mellettük rongyos szürke kabátban, szőke haját sállal eltakarva
Sophie Beaufort állt. A kis csoport fesztelenül álldogált az
emlékmű előtt, és külső ránézésre olyannak tűntek, mint a
nézelődő turisták. Vivienne nem volt sehol.
Sophie Estelle felé fordult, ahogy közeledtek feléjük, és
üdvözlésül fölemelte a kezét.
– Jó napot! – szólalt meg könnyed hangon. – Jó reggelt,
Mademoiselle Varennes – fordult azután Avivához.
Aviva elhúzódott tőle, és Estelle-hez préselte magát.
Estelle elengedte a kezét, és leguggolt a kislány elé.
– Ők itt a barátaim – magyarázta. – Biztonságos helyre
visznek. Velük kell menned.
Aviva tágra nyílt szemmel meredt rá.
– Emlékszel arra, amit megbeszéltünk? – kérdezte Estelle. –
Hogy mit kell tenned? A mamáért és a nénikédért?
Aviva bólintott.
– Akkor jó.
– Az én nevem Edith – szólalt meg mosolyogva a sötét hajú
nő, és kedvesen Avivához fordult, de a tekintete tele volt
aggódással. – Igyekeznünk kell – nyújtotta a kezét a kislánynak.
Aviva újra Estelle-re pillantott.
Estelle bátorítón bólintott, és magára erőltetett egy széles
mosolyt.
– Nem lesz semmi baj. Menj csak el vele. És mindig fogadj
szót neki.
– A kislány nem tud beszélni? – lépett a férfi Estelle felé.
– Egy éve nem szólal meg – nyögte ki Estelle, miközben
figyelte, ahogy a nő elvezeti a kislányt.
– Talán jobb is így – dörmögte a férfi, majd elindult utánuk.
Tíz másodpercen belül el is tűntek.
– Menjünk – utasította hűvös hangon a jéghercegnő.
Az egyik karjával Estelle-be karolt, és megfordította. Sétálni
kezdtek, jobban mondva Sophie vonszolta és tolta magával
Estelle-t. Néhány pillanatra megállt, hogy magához vegyen egy
kisebb bőröndöt, amit az emlékműnél hagytak, félig elrejtve egy
magasabb bokor mögött.
– Ki volt az a férfi? Aki elvitte Avivát?
– A neve Georges – felelte Sophie. – Ennél többet én sem
tudok.
– Mégis hová…
– Biztos helyre.
– De…
– Ne gondolkozzon ezen tovább – mondta Sophie, és újra
vonszolni kezdte magával Estelle-t. – Azt tette, amit tennie kell.
– Nem bírok nem gondolni rá. – Estelle alig tudta kinyögni a
mondatot. A szemét könnyek lepték el, elhomályosították a
látását, és erős hányinger kerülgette. – Mi van akkor, ha mégis
rosszat tettem vele?
– Megmentette az életét. – Sophie most a rue Rachelre vezető
kijárat felé vonszolta Estelle-t. – Egy napon, amikor majd sikeres
orvos vagy táncosnő lesz, meg fogja köszönni.
Estelle szorosan behunyta a szemét, és botladozva követte
Sophie-t, kissé rátámaszkodva, mintha százéves lenne.
 – Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz.
Pedig csak homokba dugta a fejét, és nem engedte meg
magának, hogy ezen agyaljon, amíg a kislány mellette volt.
Hogy eljöhet egyszer a pillanat, és talán soha többé nem látja
viszont Avivát.
Hirtelen megállt, gyorsan kibontakozott Sophie karjából,
előrehajolt, és hányni kezdett egy hervadt virágokkal beültetett
ládába. Utána két kezét a térdére támasztva próbálta
visszanyerni a lélegzetét.
– Tessék! – egy zsebkendő jelent meg az arca előtt.
Estelle megtörölte könnyes szemét, aztán a száját is.
– Már jól vagyok.
– Igen, látom. De legyen még jobban, mielőtt kilépünk a
temetőből – jegyezte meg Sophie. – Semmi szükség arra, hogy
magunkra vonjuk a figyelmet.
Újra belekarolt Estelle-be, aki vissza akarta adni a
zsebkendőt.
– Tartsa meg – mondta Sophie.
– És most hová megyünk? – kérdezte rekedtes hangon Estelle.
– Vissza, a lakására.
– Értem. – Estelle próbálta rendezni a gondolatait, de
képtelen volt összpontosítani. – Azt várja tőlem, hogy…
– Nem várok semmit, csak annyit, hogy érjünk vissza a
lakására, ahol végre jól kisírhatja magát.
– Nincs szükségem meggyászolni őt. Még nem halt meg.
– Nem, és nem is fog. De amikor valaki elmegy, az ugyanúgy
tud fájni, mint amikor meghal. Ezt pontosan tudom.
Estelle szipogva ment tovább, és kissé szégyellte magát. Ez a
nő többet tudott a gyászról, mint a legtöbben. Most mégis ő volt
az, aki Estelle-t vigasztalta.
– És ha rendbe jött, megbeszéljük a továbbiakat. Hogy mit
tehetünk azért, hogy véget érjen ez az egész szörnyűség.

***

Amikor Estelle felébredt, egyedül találta magát a hálószobában.

Hazaérve nem akart még lefeküdni, mindössze egy kicsit
pihenni, és összeszedni a gondolatait. De ahogy végigdőlt az
ágyon, siratni kezdte Avivát, aztán megsiratta Jerome-ot, és
legjobb szándéka ellenére mégis elnyomta az álom. A
függönyökön már beszűrődött a reggeli fény, ami jelezte, hogy
elmúlt az éjjel, másnap van, vagyis Estelle átaludta az egész
éjszakát.
Kikászálódott az ágyból, magára vett egy pulóvert, hogy ne
fázzon a hideg szobában, de szándékosan nem nézett a
ruhásszekrény felé. Lassan kisétált a hálószobából, ám az
étkezőben hirtelen megtorpant.
A jéghercegnő az étkezőasztalnál ült, és megint abban a zöld
ruhában volt, amiben Estelle először megismerte. Előtte az a
régi fegyver feküdt, amelyet korábban a rejtekszobában lévő
lezárt bőröndben talált. Az asztalra egy pokrócot terített, hogy
megóvja a fényes asztallapot, közben egy ronggyal törölgette a
puska csövét. A levegőt erős gépolajszag töltötte meg.
– Hogy érzi magát? – kérdezte az ügynök, tovább
koncentrálva a feladatára.
Estelle nem reagált a kérdésre. Egyrészt azért, mert nem
tudta megmondani, hogy érzi magát, másrészt viszont azért,
mert nem akart válaszolni.
 – Az a terve, hogy használni fogja azt a fegyvert a Ritzben? –
kérdezte válasz helyett.
Sophie megrázta a fejét.
– Nem, nincs szükségem fegyverre. Ahhoz legalábbis nincs,
amit teljesítenem kell.
– Akkor meg miért vette elő?
Estelle nyilvánvalóan átaludta azt a részt, amikor Sophie
bement a hálószobába, és kinyitotta a szekrény titkos ajtaját.
Már a gondolat is nyugtalanítónak tűnt.
– Kipucolom magának.
– Nincs szükségem rá. És nem az enyém. Utálom a
fegyvereket.
– Akkor miért tartja itt?
– Egy vendégem… itt hagyta.
– Kíváncsi lennék, ki. Francia gyártmány. – Sophie jól
begyakorolt mozdulattal visszacsúsztatta a reteszt. – Ha jól
látom, katonai fegyver.
– Maga meg nyilván szereti a fegyvereket…
Az ügynök vállat vont.
– A fegyver olyan, mintha egy másik nyelvet tanulnék meg. A
mechanika és a kiszámíthatatlanság kombinációja.
– Gondolom, ezt is megtanítják a kémek kiképzésén.
– Nem. Mármint természetesen tanultunk a fegyverekről, de
én már előtte is ismertem őket. – A kémnő kézbe vette a
fegyvert, belekukucskált a célkeresztbe, aztán visszarakta az
asztalra. – Az első puskámat a tizenegyedik születésnapomon
kaptam. Egy tolózáras puska volt. Huszonkettes kaliberű.
– Puskát kapott a születésnapjára?
– Valójában a bátyám kapta a puskát. Én egy
vízfestékkészletet kaptam. De cseréltünk, mert Will nem akarta
a puskát, nekem meg nem kellett a festék. Egy régi családi
barátunk ajándékai voltak, aki szerint úgy működött a világ,
hogy a fiúk puskával játszanak meg ökölharcot vívnak, a lányok
meg tájképeket festenek és virágot kötnek.
– Micsoda?
– A bátyámmal a tengerparton töltöttük a nyarakat, és
végeláthatatlanul hosszú napokat töltöttem a tengerre néző
fennsíkokon és erdőkben. A bátyám festett, én meg tanultam
vagy lőttem. Nincs annál megnyugtatóbb, mint amikor az
ember meghúzza a ravaszt, és nézi, ahogy a távolban felugrik
egy parányi konzervdoboz a keresztszélben.
Estelle rámeredt az asztalnál ülő szőke nőre, és azon
tűnődött, vajon miért meséli ezt el neki. Vagy igaz-e egyáltalán
mindaz, amit mond.
– Aztán egy idő után megtanítottam a bátyámat is lőni, habár
gyanítom, hogy inkább miattam tanulta meg, mint maga miatt –
folytatta Sophie, mintha nem is látná Estelle zavarodottságát. –
Repülni is csak azért tanult meg, hogy boldoggá tegye anyámat.
Mert szerinte hasznos képesség. Anyám rendkívül gyakorlatias
asszony volt.
A pilóta, akiről Sophie korábban beszélt. Az az ember, aki
három évre teljesen eltűnt.
– A bátyám minden egyes repülés után elképesztően sok időt
töltött tájképek festésével, melyeken az égbolt dominált –
folytatta Sophie. – Végül sokkal jobb pilóta lett belőle, mint
festő, habár előbb szúrnám ki a két szemem egy villával, mint
hogy ezt bevalljam neki.
Estelle leroskadt egy székre Sophie-val szemben.
 – Tényleg azt hiszi, hogy életben van még? Mármint a bátyja?
A rongy hirtelen megállt a cső közepén.
– Hát…
– Hallgatom.
– Igen, tudom.
Sophie lassú mozdulatokkal lerakta a kezéből a rongyot, és
halkan kicsúsztatott az asztalra terített pokróc sarkából egy
borítékot. Elővett egy étel-, ruha- és cigarettajegyekkel teli
pakkot, egy születési anyakönyvi kivonatot, egy személyi
igazolványt meg egy vasúti igazolványt. Olyan papírokat,
amelyeket Estelle egy ügynöktől elvárt volna. A dokumentumok
között azonban több fotó is volt, Sophie-ról készült fényes,
fényképész által készített fotók. Sophie haja valamennyi képen
be volt szárítva, az arca kisminkelve.
Sophie félretolta a papírokat. A borítékból elővett két kisebb
szögletes fotót, mindkettőnek a széle felkunkorodott, a papírja
repedezett és viseltes volt.
Az első fotó ragyogó napsütésben készült, a szőke
jéghercegnő lóháton ült, a térde és a könyöke csupa sár, és
belenevet a kamerába. A második képen egy pompás ház állt,
bokrokkal és fákkal körülvéve.
– A kiképzés során a legelső dolog, amit megtanítanak a
fegyverhasználaton kívül, az az, hogy soha ne beszélj magadról,
hacsak nem vagy egyedül vagy egy kollégáddal, aki tudomásul
veszi, hogy bizonyos feltételek mellett beszélsz. Még egy
kódnevet is kitaláltak az ilyen feltételeknek.
– És mit takarnak ezek a bizonyos feltételek?
Sophie mosolya keserédes volt.
– Vicces, hogy megkérdezi, mert erre a kérdésre soha nem
kaptam rendes választ. Az én értelmezésem szerint ezek a
feltételek a kollégák hivatalos kikérdezését jelentik.
Estelle a fejét ingatta.
– Ez most az? Hivatalos kikérdezés? Mert én úgy érzem, azon
már rég túl vagyunk. Az elmúlt öt napban gyakorlatilag
kiteregettem az egész életemet és minden titkomat, amit csak
őriztem. Magáról viszont nem tudok mást, csak hogy valahol a
tenger mellett nőtt fel, szeret célba lőni, és van egy bátyja, aki
pilóta lett, meg hogy a szülei és a férje már nem élnek. Ilyesmit
azonban bárki kitalálhat.
– Hmm.
Estelle nem tudta eldönteni, hogy ez most mit jelent: azt,
hogy Sophie igazat mondott, vagy azt, hogy nem.
– Nézd meg alaposan. – Sophie jelentőségteljesen tegezésre
váltott, és lerakta Estelle elé a két fotót. – Én ezzel szeretném
megerősíteni, hogy bizonyos feltételek mellett beszélgetünk.
Mert igazad van. Régen túlvagyunk a titkainkon. – Parányi
szünetet tartott. – A férjem mindig azt hajtogatta, hogy a
bizalom a lényeg.
– Micsoda?
– Te bíztál bennem. Eleinte talán nem tudatosan. De a végén
rám bíztad a legféltettebb titkaidat. Én pedig most rád bízok az
enyéim közül kettőt. – Elsöpört az arcából egy hajtincset. – A
bizalom nem lehet egyoldalú, főleg ha egy napon a lehetetlent
kell kérni a másiktól. Ha valaha… partnerek leszünk, ezt muszáj
megtennem.
Estelle a két fotóra meredt.
– Ezek tényleg személyes családi fotók?
– Igen.
 Vádló szemmel meredt Sophie-ra. Ezek nem lehetnek nálad,
akarta mondani, de gyorsan meggondolta magát, mert eszébe
jutott az a fénykép, amit Aviva kabátjába varrt. És ha jobban
belegondolt, az a két gyűrött fotó nem árult el semmit. Bárhol
készülhettek Párizs és Berlin között.
Sophie rábökött az egyik fotóra az ujjával.
– Tudni akarod, honnan tudom, hogy még életben van a
bátyám? Innen.
Estelle összevonta a szemöldökét.
– Nem értem.
– Ennek a háznak Millbrook a neve. Amióta az eszemet
tudom, minden szombat reggel piac volt a Millbrook-ház
kertjében a füvön. Eljöttek az emberek a közeli falvakból, és
kirakták a portékájukat. A bátyám nyolc- vagy kilencéves
korától kezdve addig, amíg be nem sorozták, mindig kiállt egy
standdal, és a festményeit árulta. – Sophie a fejét ingatta. – De
soha egyetlenegyet sem adott el belőlük. Azt nem számítom,
amit anyám vett meg tőle.
Estelle csak hallgatott, nem értett semmit.
– De nem számított. Minden hétvégén fölkerekedett, ha esett,
ha fújt, mosolygott, és a lehető legjobbat próbálta kihozni a
helyzetből. Nem kudarcként élte meg a vásárlók hiányát,
inkább kihívásként. Pedig egy év után még a legoptimistább
ember is elismerte volna a bukását, és visszavonul. Will
azonban nem volt hajlandó elfogadni, hogy kudarcot vallott, és
bárhol is legyen, most is ugyanígy gondolkozik. Nekem pedig
hinnem kell benne. – Sophie most Estelle-re pillantott. – Ahogy
neked is.
Estelle végre megértette. A jéghercegnő már nem a bátyjáról
beszélt.
– Miután ennek a háborúnak vége, megkeresek mindenkit,
akit elveszítettem, és te is megkeresed a tieidet. Ebben segítek
majd. – Sophie fölemelte a szemét a fegyverről, és
rezzenéstelenül nézett. – De addig is segítjük egymást.
Estelle bólintott, miközben összeszorult a torka.
– És ez a kép? – kérdezte a másik fotóra mutatva, hogy
elterelje a figyelmet magáról.
– Ez akkor készült, amikor a férjem először elvitt lovagolni –
magyarázta halkan Sophie. – Akkoriban még nem volt a férjem.
De azon a napon csókolt meg először.
Estelle behunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak ne tette
volna fel ezt a kérdést.
– Nagyon sajnálom. Nem akartam…
– Nem is tudom, hányszor estem le arról az átkozott lóról –
nevetett fel Sophie, de a hangja szomorúan csengett. – Kiderült,
hogy a lovak nem csak a mechanika és a kiszámíthatatlanság
kombinációi. Azok az állatok maguk a kiszámíthatatlanság.
– Ez tényleg jól leírja őket – szólalt meg Estelle féloldalas
mosollyal.
– Nagyon hiányzik – mondta Sophie megtört hangon. –
Iszonyatosan.
Estelle félrerakta a fotót, és Sophie kezére tette a kezét. Nem
volt mit mondani, amivel segíthetett volna a lány arcára kiülő
sivár szomorúságon. De emlékeztette, hogy nem ő az egyetlen,
aki elveszített valamit.
Az ügynöknő ekkor összerázkódva felsóhajtott.
– Gyorsabban fakult, mint gondoltam. Mármint az arca.
Nagyon félek, hogy egyszer el fogom felejteni – tette hozzá. –
Félek, hogy elfelejtem, hogy nézett ki. Félek, hogy elfelejtem a
mosolyát, a nevetését és a hangját.
– Nem fogod.
– Mi lesz, ha mégis?
Estelle elengedte Sophie kezét, felállt, és az íróasztala felé
lépett. Egy töltőtollal tért vissza.
– Írd le.
– Mit?
– Írd le a fotó hátára, mit akarsz neki mondani.
Sophie lassan elvette a tollat Estelle-től, aztán félretolta a
fegyvert meg a pokrócot. Maga elé tette a fotót az asztalra.
– Nem tudom, mit írjak.
– Akkor előbb gondold ki.
Sophie némán bólintott. Levette a toll kupakját, a hegyét a
mutató- és a hüvelykujja közé vette, és finoman összenyomta. A
toll végén egy tintacsepp jelent meg. Megfordította a fotót, és kis
ideig az üres papír fölött mélázott. Azután lehajtotta a fejét, és
írni kezdett, mialatt csak a toll sercegése hallatszott. Végül
visszazárta a tollat, és megfontolt mozdulattal félrerakta a fotót.
Estelle összeszedte a rózsafa asztalon kiterített papírokat és
fényképeket, és visszacsúsztatta őket a borítékba. Csupán az
ügynök születési anyakönyvi kivonatát és igazolványát hagyta
kint.
– Tedd azokat a képeket is ide a többi mellé – kérte halkan, és
eléje tartotta a borítékot. – Elzárjuk a bőröndbe a többi titokkal
együtt. És amikor majd véget ér ez az egész, eljössz érte, és
elviszed.
Sophie a mellkasához szorította a képet, és behunyta a
szemét. Egy perc elteltével berakta a fotót a borítékba.
 – Nem is kérdezted meg, mit írtam rá.
– Mert nem kell tudnom. Amit írtál, egyedül a férjedre
tartozik, senki másra.
Estelle az asztalra fektette a borítékot, és kisimította a
tenyerével. A kandallón az óra hangosan ketyegett, és valahol
az alsóbb szinten valaki becsapott egy ajtót.
– Könnyebb megszokni idővel a halált, mint azt, hogy elmegy
valaki? – kérdezte Estelle rekedt hangon.
Sophie nem válaszolt, csak hátradőlt a széken, és felbámult a
mennyezetet díszítő rozettákra.
Estelle megdörzsölte az arcát. Zavarta, hogy ennyire
gyengének mutatkozik, de tovább beszélt.
– Mindenki, aki számított nekem az életben… elment. A
testvérként szeretett barátnőm. Az apaként szeretett férfi. A
férfi, akivel esélyem lett volna megtapasztalni az igaz szerelmet.
És most Aviva is. Minden reggel, ha kinyitom a szememet, van
egy pillanat, amikor megnyugtatom magam, hogy ezek az
emberek valahol máshol vannak, és egyszer megtalálják a
hazavezető utat. Azután néhány másodperccel később minden
reményem elszáll, mintha egy szikláról esnék le, amelynek az
alján belezuhanok a bizonyosságba, hogy soha nem térnek
vissza, mert már nincsenek életben.
– Ha valaki elment, akkor még lehet reménykedni. Márpedig
a remény éppolyan vigasztaló tud lenni, mint amennyire
kegyetlen. – Sophie behunyta a szemét. – Tudom, hogy nagyon
más válaszra vársz, de nekem nap mint nap megszakad a
szívem, függetlenül attól, hogy meghalt vagy elment valaki.
Egyik sem könnyebb a másiknál.
Sophie jól gondolta: Estelle más választ várt.
 – Mi azonban még itt vagyunk – suttogta az ügynöknő, és
kinyitotta a szemét. – És muszáj tennünk valamit. Nincs más
választásunk.
Estelle megköszörülte a torkát, és hirtelen felállt. Sophie-nak
igaza volt. Ha soha többé nem látja Rachelt, Serge-t, Avivát vagy
Jerome-ot, akkor is muszáj tennie valamit.
Kezébe vette a borítékot, aztán a fegyverért nyúlt. Sophie
némán nyújtotta oda neki. Estelle mindkettőt elvette,
visszarakta a bőröndbe, majd szorosan bezárta maga mögött a
szekrényajtót. Visszatérve Sophie-t a kandalló felett lógó
festmény előtt találta.
– Tudom, hogy briliáns, én azonban gyűlölöm ezt a festményt
– jegyezte meg Estelle minden bevezető nélkül.
– Én az egész történetet utálom – kontrázott Sophie. – Ahogy
Polüxené végül áldozat lesz.
– Soha nem tudjuk meg, bűnös volt-e Akhilleusz halálában.
– Én a legjobban azt utálom, hogy egyszerűen belenyugodott
a sorsába. Elég ránézni az arcára ezen a festményen. Elfogadta,
hogy mások cselekedetei őt is tarthatatlan helyzetbe hozzák. A
legszívesebben ráordítanék, hogy harcoljon, hogy hozza helyre
az igazság mérlegét. Tegyen valamit a saját sorsáért!
– Hogy cselekedjen.
– Igen, cselekedjen! – helyeselt Sophie.
– Ezt a festményt az anyám választotta ide dekorációnak –
magyarázta Estelle. – A háború kezdetéig egy másik kép lógott
itt. Voltaképpen az volt az első festmény, amit magamnak
vásároltam. Egy norvég művész festette, aki tudja, hogyan kell
erős érzelmeket kifejezni.
– Miért vetted le?
 – Mert egy olyan nőt ábrázolt, aki inkább a halált választja,
mint hogy belenyugodjon a sorsába. Rettenthetetlen dacosság és
kikezdhetetlen bátorság sugárzott belőle. – Estelle elhallgatott. –
Csakhogy a nácik az ilyesmit elfajzott művészetnek tartják. Nem
akartam megkockáztatni, hogy elveszik tőlem.
– Megvan még?
– Igen.
– Megmutatnád? Szívesen tanulmányoznám, hogy néz ki egy
képen a rettenthetetlen dacosság és a kikezdhetetlen bátorság.
– Talán egyszer.
Estelle ellépett a kandalló mellől az ablakhoz, és kinézett az
alattuk elterülő utcára. A korábbi napsütést vastag felhőtakaró
nyelte el, és Estelle megborzongott. Nyár volt, de az égbolt már
az őszre emlékeztette, és utána hamarosan itt a tél, ami még
több halált hoz majd. Ha nem a nácik keze okozza, akkor a
fagyhalál és az éhezés.
– Mondd meg, milyen segítségre van szükséged tőlem a
Ritzben – fordult most el az ablaktól újra a brit ügynök felé.
Sophie végigsimította az egyik ujjával a márvány
kandallópárkányt. Kinyitotta az óra üveglapját, és középre tolta
az órát.
– Sok titkos ügynök dolgozik a hotelben?
Estelle szemöldöke felszaladt.
– A Ritz valóságos darázsfészke a titkosszolgálatnak. A
konyhákon, a bárpult mögött, sőt még a szobalányok és a
vezetők között is akadnak besúgók. Az egészben az a trükk –
tette hozzá humortalanul –, hogy felismerd, kinek az oldalán
állnak.
Sophie egy kattintással visszazárta az óra üveglapját.
 – És te tudod? Hogy ki kinek az oldalán áll?
– Valamivel jobban, mint mások – ismerte be Estelle. – Miért?
– A hotelben valahol eldugtak egy gépet. Egy kódolt titkosító
kommunikációs szerkezetet, amellyel üzeneteket küldözgetnek
a Harmadik Birodalom legmagasabb rangú tisztjeinek. Azért
küldtek ide, hogy megerősítsem a gép létezését, és lemásoljak
minden kódfüzetet, amit hozzá használnak. Így esélyünk
nyílhat arra, hogy megfejtsük az üzeneteket.
Estelle meg akart szólalni, de végül néma maradt, mert
különös érzés járta át.
– A gép létezéséről szóló hírszerzési anyagok régiek, de
nemrégiben új hírek érkeztek, és lehetséges, hogy a gépet azóta
átvitték máshová. A hálózatnak egyelőre azt sem sikerült
ellenőriznie, hogy ki küldte az eredeti rádióüzenetet, sem azt,
kitől származott az információ eredetileg. Nagy valószínűséggel
olyan személy lehet, aki a Ritzben dolgozott vagy talán még
mindig ott dolgozik. – Sophie grimaszolt egyet. – Morzsák… így
aposztrofálta a felettesem. Olyan morzsák, amelyek elvezetnek
egy kenyérnyomhoz, és igazolhatják a küldetésemet. Ezt
szükségesnek tartottam elmondani, mielőtt bármi másba
beleegyeznél. Rendkívül fontos, hogy megtaláljuk ezt a gépet.
Estelle libabőrös lett, és hitetlenséggel vegyes eufória járta át
a testét.
– Morzsák?
Soha nem lehet tudni, hogy egy kisebb morzsa milyen lavinát
indít el. Jerome mondta ezt neki egyszer.
– Hallottál valamit? – kérdezte most Sophie. – Esetleg egy
szobalány vagy egy portás nem említette? Vagy a felszolgálók
közül valaki? Lehetséges, hogy egy olyan személy, aki…
 – Én – szakította félbe Estelle.
– Tessék?
– Én voltam az, aki elküldte ezt az információt. Vagyis ez nem
teljesen igaz. Vivienne hálózatából volt valaki, akinek
elmondtam, és csak feltételezni tudom, hogy az egyik
rádióüzenetben megemlítették. De igazad van, régebben
történt.
Sophie mozdulatlanná merevedett.
– Micsoda?
– Ott jártam abban a szobában, ahol a rádiókat és a gépeket
vagy miket tárolták.
Sophie most teljesen szembefordult vele.
– És még mindig ott vannak?
– Amennyire tudom, igen. – Estelle ellépett az ablaktól. – Az
az érzésem, hogy Göring kizárólagos használatára telepítették
oda azokat a gépeket. A szobát a királyi lakosztályból lehet
megközelíteni, amit Göring használ párizsi tartózkodása alatt. A
helyiség a pincében található, nyilván azért, hogy megóvja a
szerkentyűt a bombázástól. Göring viszont most nincs
Párizsban. Kihallgattam egy beszélgetést, amelyben az ezredes
megemlíti, hogy valahol a keleti fronton van, talán
Lengyelországban.
– Igen, mi is pontosan ezt hallottuk, mielőtt elindultunk. –
Sophie dobolni kezdett az ujjaival a kandalló tetején. – Milyen
gyakran volt bejárásod abba a szobába?
– Csupán egyszer jártam bent.
– És nem láttál valami leírást?
Estelle megrázta a fejét.
– Nem. De a szobában több zárt szekrény van.
 – Szekrény? Nem széf?
– Szekrény – erősítette meg Estelle. – Kulccsal lehet kinyitni
őket. Kisebb méretű kulccsal.
– És milyen zár van a szoba ajtaján?
– Nincs rajta zár.
– Nincs? – emelkedett meg Sophie szemöldöke.
– Egy szekrényből lehet bejutni, amelynek nincs hátlapja.
– És nem őrzik?
– Nem. Összesen háromszor jártam abban a lakosztályban, és
soha nem láttam senkit az ajtóban állni. Mivel hivatalosan egy
szekrény ajtaja. Szerintem senki nem is használja, amikor
Göring nem lakik a hotelben. Csak akkor láttam futárokat
közlekedni, ha Göring is ott tartózkodik.
– Micsoda arrogáns idióták – csodálkozott Sophie.
– A királyi lakosztály emeletére viszont korlátozott a belépés
– figyelmeztetett Estelle. – Nem járkálhat ott bárki anélkül, hogy
ne kérdezzék meg, mit akar. Persze a személyzet takarít meg
karbantart, de őket mind ismerik. Te vagy én viszont nem
sétálhatunk be csak úgy a lakosztályba, hacsak nincs nyomós
okunk arra, hogy ott legyünk. És engedélyünk.
Sophie elraktározta az információt.
– Mennyire vannak felfegyverezve a hotelben állomásozó
tisztek?
– Nincsenek.
Sophie meglepetten felkapta a fejét.
– Hogy érted, hogy nincsenek?
– A tiszteknek le kell adniuk az ajtóban a fegyverüket. A
hotelben nem tűrik a közönséges viselkedést – tette hozzá
gúnyosan.
 – És mi járatban voltál a lakosztályban? – kérdezte Sophie.
A kérdésben nem ítélkezés volt, csupán merő kíváncsiság.
– Én csak… felajánlottam neki egy szép ékszert. Egy alkalmi
vételt. Az ilyen dolgok miatt voltam népszerű a Ritz magas
rangú tisztjei között. És ami még fontosabb: a konyhába is
könnyedén bejutottam.
– Értem.
– Mit kell elhoznod abból a rádiós szobából?
Sophie újra dobolni kezdett az ujjaival.
– Nekem egyedül a kódleírások kellenek, de nem lophatom el
őket, csak másolatot kell készítenem. Nem kockáztathatom meg,
hogy fölfedezzék a könyvek eltűnését, és további kockázatot
jelentene, ha vissza kellene juttatni őket. A németek semmilyen
körülmények között nem sejthetik meg, hogy lelepleződött a
titkosító berendezésük.
– Értem.
– Az első perctől kezdve azt tartottam a legjobb megoldásnak,
ha fotókat készítünk a kódkönyvekről, mert kézzel lemásolni
több órát venne igénybe. Van nálam egy kémkamera, egy Riga.
Kicsi, és könnyen elrejthető. – Sophie tétovázott. – Gyakoroltam
rajta, mielőtt ideutaztam. Mármint a kamerával.
– Mennyi időre lenne szükséged?
– Ha feltételezzük, hogy könnyen fel tudom törni a zárakat,
körülbelül húsz percre. Talán még annyira sem. Bemegyek,
kijövök, és semmi nyomot nem hagyok magam után.
– És mi történik, miután végeztél?
– Vissza kell csempésznem a megszerzett információkat
Londonba.
Estelle ugatásszerű nevetést hallatott.
 – Ez most úgy hangzott, mintha Southamptonba kellene
utaznod, olyan egyszerűnek írod le.
– A következő teliholdkor vissza kell mennem az eredeti
állomáshelyemre. Oda, ahol Vivienne-nel és a hálózat többi
tagjával találkoztam.
– Az még több hét – tiltakozott Estelle.
– Igen, de addig el kell tűnnöm, és vigyáznom, nehogy
fogságba essek. Ha itt az idő, majd küldenek értem egy Lizzie-t,
hogy felvegyen. Ha nem, akkor majd kitalálok valami mást.
– Ki az a Lizzie?
– Nem ki, hanem mi. Egy kisrepülő, amivel a titkos
ügynököket szállítják. – Sophie elhúzta a száját. – Habár
figyelmeztettek, hogy elég veszélyes járgányok. Egy gépet
letenni a sötétben egy szántóföld közepén nehezebb, mint
gondolnád. Mert közben az egész vidék hemzseg a náciktól.
Estelle kibámult az ablakon.
– De ez a része most nem számít. Ennél jóval fontosabb, hogy
miként jutok be a Ritzbe észrevétlenül, aztán a királyi
lakosztályba észrevétlenül, hogyan tudok ott maradni húsz
percig észrevétlenül, és végül hogyan jutok ki észrevétlenül.
Szükségünk van egy tervre.
Odakint az utcán, Estelle ablaka alatt megjelent egy nő,
rongyos kabátja egykor vibráló kék árnyalatú lehetett. Lassan
és bizonytalanul mozgott, a válla előregörnyedt, a fejét sötét
kendő fedte. Ahogy az utcasarokra ért, egyszer csak
összeroskadt, és négykézlábra ereszkedett, nyilván vagy a
kimerültségtől, vagy az éhségtől, vagy valamilyen betegségtől. A
másik irányból két Wehrmacht-tiszt közeledett felé vasalt
uniformisban, bőrkesztyűben, fényes csizmában. Az egyikük
valamilyen füzetet tartott a kezében, talán egy térkép lehetett,
és élénk beszélgetésbe elegyedve lépkedtek. Megálltak kis
távolságra a nőtől, a magasabbik nyugat felé mutatott a kezével.
A németek mintha megegyezésre jutottak volna, s abba az
irányba indultak tovább. Egyetlen pillantásra se méltatták a nőt.
Mintha nem is létezne.
Estelle ellépett az ablaktól.
– Nem fognak észrevenni.
– Tessék?
– Jártál már valaha a Ritzben? – kérdezte Sophie-t, odalépve
mellé az üres kandallóhoz.
– Egyszer, sok évvel ezelőtt – felelte lassan az ügynök. – De
csak az étteremben voltam meg az üzletekben. Azóta viszont
fejből tudom az alaprajzát. Miért?
– Mindenki szeme láttára.
– Micsoda?
– Mindenki szeme láttára fogjuk véghezvinni. Sokan észre
fognak venni.
– Pontosan mit fogunk csinálni és hogyan?
Estelle felnézett Le Brun festményére, rajta a karját széttáró,
halálra váró nőre, akinek a tunikája még mindig kobaltkék
árnyalatban vibrált, és aki várja, hogy a tőr átszúrja a szívét.
– Ha Polüxené kész volt feláldozni magát, nekem nála jóval
nyomósabb okom van az áldozatra.
 20. FEJEZET

Sophie

1943. AUGUSZTUS 26.

FRANCIAORSZÁG, PÁRIZS

A teherautót, amely megállt a hotel bejárata előtt a place

Vendôme-on, egy sötét uniformisba, kesztyűbe öltözött,
kifogástalanul vezető sofőr irányította, aki mindenben
megfelelt a hotel kompromisszumot nem tűrő sztenderdjeinek.
Az asszisztense, egy hasonlóan öltözött fiatal, kiugrott a mellette
lévő ülésről, és a jármű hátsó feléhez sietett. Hamarosan
megjelent mellette a sofőr is, majd mindketten munkához
láttak, hogy kiemeljenek a kocsiból egy nagyobb, lapos tárgyat.
A tárgy embermagasságú volt, talán feleolyan széles, merev
vászonba tekerték, és szorosan átkötötték egy kötéllel.
A kocsi, amelyben Estelle és Sophie ült, odasiklott a teherautó
mögé, és lassan megállt a fekete járművek mellett, melyek
többségét mini horogkeresztes zászlók díszítették, a hotel
homlokzatához hasonlóan. Sophie nyelt egy nagyot, és
emlékeztette magát, hogy nem azért van itt, hogy a nácikkal
harcoljon. Ma este nem. Ma este azért van itt, hogy a barátjuk
legyen. Segít másoknak, hogy egy napon mindegyiküket kiirtsa.
A Vendôme oszlopsorát követve tekintetével a zavaros eget
kutatta. Kora este volt, de későbbnek tűnt, mert az ég baljósan
dörgött, vastag felhők ültek a város felett, és az eső ígéretét
hordozták.
Egy katona sietett feléjük. Fájdalmasan fiatalnak tűnt, fehér
bőre, kipirult arca talán még borotvát sem látott soha.
– Megállni! – kiáltotta, ahogy a sofőr kikapcsolta a motort. –
Itt nem lehet parkolni!
Sophie nem volt benne biztos, hogy a sofőrjükhöz beszél,
vagy hozzájuk, akik némán ültek a hátsó ülésen.
A sofőr mindössze futó pillantásra méltatta a fiatal katonát,
mintha egy légy zümmögne a kocsi oldalán. Kiszállt, és
kinyitotta az ajtót Estelle-nek. Estelle elegánsan kicsusszant a
járműből. Azt a káprázatos sárga kreppruhát viselte, ami a
ruhásszekrényében lógott. Hanyag eleganciával simult a bőrére,
és miután a haját fényes hullámokba sütötte és a tarkóján
feltűzte, majd Sophie megdöbbentő ügyességgel elkészítette a
sminkjét, Estelle Allard összetört szívű nőből a végzet
asszonyává változott. Vera Atkins is büszke lett volna rá.
– Mademoiselle Allard – szólalt meg a katona hátralépve, s az
arcán zavarodottság látszott, ahogy Estelle közeledett felé. –
Örülök, hogy viszontláthatom, de itt nem szabad megállni.
Emlékeztetnem kell, hogy ez a bejárat a tiszteknek van
fenntartva.
Estelle lenézően felhorkantott, miközben hagyta, hogy a ruha
vállpántja lecsússzon a válláról.
– Hauptgefreiter Müller, én is örvendek, hogy látom. Mondja
csak, hogy szolgál a kedves Madeleine egészsége?
A fiatal katona elpirult.
– Jól van, köszönöm. – Megköszörülte a torkát. – De akkor
sem állhatnak meg itt. Ez a tiszti bejárat.
– Ennyit én is tudok – nevetett föl kacéran Estelle. – És ha
netán rákérdez Meyer ezredesnél, akkor megtudhatja, hogy az
ezredes vár. Mivel ő küldetett értem kocsit. Meg a teherautót is.
– Kezével odamutatott. – Ajándékot hoztam a
Reichsmarschallnak.
A fiatal katona csak úgy pislogott a sok nagy név hallatán és
Estelle könnyed bája láttán. Sophie az ülésről nehezen tudta
megállapítani, hogy melyiknek volt nagyobb a hatása.
– Miféle ajándékot? – kérdezte Müller.
– Ön a Reichsmarschall kurátora? – érdeklődött Estelle,
miközben a teherautóról a két férfi elindult a bejárat felé a
csomaggal.
– Hogy micsoda? Nem – felelte.
A fiú tekintete a két férfira siklott, akik egyre közelebb
kerültek a bejárathoz, és szemmel láthatóan azt mérlegelte,
melyiküket állítsa meg előbb.
– Akkor legyen olyan drága, és szóljon az ezredesnek, hogy
Mademoiselle Allard van itt a Reichsmarschall ajándékával.
A sofőr közben az autó másik oldalára ment, és kinyitotta az
ajtót Sophie-nak. Próbált ugyanolyan kecsesen kiszállni, mint
Estelle. Nem volt benne egészen biztos, hogy sikerült.
Müller figyelme rögvest Sophie-ra terelődött, elkerekedett a
szeme, minden bizonnyal azért, mert Sophie pompázatos
megjelenése nem kerülte el a figyelmét. Ő is sztárhoz illő ruhát
viselt, a tempsfordi francia varrónőnek köszönhetően.
Halványkék színű volt, a fűzője gyöngyökkel kivarrt, és a hosszú
ruhaujj, amelyet külön kért, csuklóban selyemszalaggal volt
átkötve. Sophie haja laza hullámokban omlott a vállára, és
amikor korábban megjelent Estelle hálószobájának ajtajában, a
nő fanyar mosollyal csak „jéghercegnőnek” titulálta.
– Maga kicsoda? – kérdezte bizonytalanul a katona.
Sophie válaszul csak rámosolygott, mivel a bejáratnál a
várakozásoknak megfelelően kisebb perpatvar keletkezett,
ahogy a csomagot cipelő férfiakat megállították.
– Mindent nekem kell itt csinálnom? – puffogott Estelle, majd
elindult az ajtó felé, cipője sarka éles staccatóban kopogott
végig a kockakövön.
A zajra felfigyelt egy másik katona is, és előrelépett, elállva
az útjukat. A két férfi közben lerakta a csomagot a járdára a
hotel előtt.
– Megtennék, hogy értesítik Meyer ezredest, hogy
Mademoiselle Allard ajándékot hozott a Reichsmarschallnak?
Mert akkor nem kellene itt rostokolnunk – szólalt meg Estelle,
mielőtt a katona kinyithatta volna a száját.
– Az ezredes jelenleg nem tartózkodik a hotelben. Éppen
vacsorázik – közölte a katona. – És parancsba adta, hogy ne
zavarja senki.
Sophie számított erre, mert Estelle felvilágosította, hogy
Meyer ritkán hagyja ki a vacsoraidőt, amikor is a legtöbbször
vörösbort, párolt bárányfilét, vajban párolt krumplit és
grillezett zöldségeket evett, mindezt a Maximban felszolgálva,
és eltartott vagy két óra hosszat. Aztán desszertnek egy csinos
kis vörös hajút szolgáltak fel Colette néven, de azt már egy
másik helyszínen.
Estelle csípőre tette a kezét, és haragos képet vágott.
– Nos, ha befejezte a vacsorát, közöljék majd vele, hogy a
Reichsmarschallnak odaígért Le Brunt megrongálta az eső,
mert kint kellett hagyni a szálloda előtt, mivel nem engedték
bevinni.
A két fiatal katona bizonytalanul nézett össze.
A Ritz alkalmazottai csak vártak, elfordították a tekintetüket.
Sophie eltűnődött, vajon kinek dolgozhatnak. Abban szinte
bizonyos volt, hogy az egyik teherautó-sofőr nem a nácikkal
szimpatizál. A férfinak a német katona minden megjegyzésére
megfeszült az álla.
Újra dörögni kezdett az ég, és erős szél süvített végig a téren,
amitől Sophie csupasz lába libabőrös lett. Nem is lehetett volna
jobb az időzítés.
– Legalább azt engedjék meg, hogy bevigyem a festményt –
csattant fel Estelle parancsoló hangon. – Mielőtt még
megfizetnének a tétlenségük következményeiért. Mert
biztosíthatom magukat, hogy nem tudnák kifizetni az okozott
kárt.
– Hát jó – szólalt meg végül Müller. – Hozzák be.
Estelle intett a kezével, mire a két férfi fölemelte a furcsa
alakú vásznat, és óvatosan átvitte az ajtón.
– Hová parancsolja, hogy vigyük? – kérdezte a sofőr.
– Vigyük egyenesen a királyi lakosztályba. Fel kell tenni a
falra, mielőtt a Reichsmarschall visszaér.
– Azt nem engedhetjük meg – dadogta a fiatal katona.
– Dehogyisnem. Tudják, hány ilyen műkincset hoztam már a
Reichsmarschallnak? – kérdezte Estelle.
– De hát…
– Nézze – váltott lágyabb hangra Estelle –, én értem, hogy
maguk a munkájukat végzik. Ez azonban egy rendkívül értékes
festmény, amelyet szakszerűen kell tárolni, különben kár eshet
benne. A legbiztosabb helye a fenti szobában van.
– Akkor majd felvitetjük.
– Nélkülünk biztos nem – jelentette ki Estelle. – Addig nem
nyugszom, amíg végig nem kísérem ennek a festménynek az
útját.
– Többen jönnek?
Estelle Sophie-ra mutatott.
– Ő itt Madame Beaufort, egyenesen Marseille-ből. A
kérésemre hozta ezt a festményt Párizsba. Ígértem egy Le Brunt
a Reichsmarschallnak, és meg is fogja kapni. Mert én mindig
betartom az ígéreteimet.
Sophie rezzenéstelen tekintettel állta, ahogy a katona
végigméri.
– Igaz ez? – mordult rá a másik.
– Igen, igaz – felelte Sophie németül. – Nagy megtiszteltetés,
hogy ilyen műkinccsel gazdagíthatom a Birodalom dicsőségét.
A katonák kihúzták magukat. Az idősebb, Estelle-hez
közelebb álló teherautó-sofőr tűnődően rápillantott.
– Maga német – a katona hangja kifejezetten barátságosabb
tónusra váltott.
– Csak félig – felelte Sophie ugyanazt a hazugságot, amit a
Sacré-Cœur előtt a Gestapo-tisztnek is mondott. – Az anyám
Berlinben született.
– Az enyém is – felelte lelkesen Müller.
– Akkor csaknem szomszédok vagyunk – mosolygott rá
Sophie, s minden igyekezetével arra koncentrált, hogy az előtte
álló fiú semmi több, csak egy fiú, így könnyebb volt
rámosolyogni.
Amaz a feje búbjáig elpirult, és viszonozta a mosolyt.
 Sophie elfordult.
– Maga az ezredes javasolta, hogy keressek egy megfelelő
helyet a Reichsmarschall lakosztályában, ahol kirakhatjuk ezt a
festményt – magyarázta Estelle szinte már unott hangon.
Ezzel a hazugsággal ketyegni kezdett az óra.
– A megszokott hatékonyság érdekében, amit mindennél
fontosabbnak tart – tette hozzá. – Meg persze az én lelki
békémért is, hogy ezt a festményt még ma este felakaszthassuk
a helyére. Az ezredes majd megtekintheti, ha óhajtja. De ha
netán úgy érzik, meg kell zavarniuk a vacsoráját, hogy
megerősítsék, amit nekem és Madame Beaufort-nak mondott,
akkor tegyék csak meg nyugodtan. Mi itt várunk…
– Hogyhogy várunk? – vágott közbe Sophie Estelle
mondatába, olyan éles hangon, hogy a katonák is jól hallhassák.
– Mi folyik itt, Mademoiselle Allard? Ön azt állította, ez a
festmény rendkívül értékes a Reichsmarschall szemében, de
most úgy látom, eltúlozta a dolgot. Reichsführer Himmler is
jelezte érdeklődését a kép iránt, ezért neki is felajánlhatnám…
– Nem! – szakította félbe a fiatal katona.
Sophie azonnal tudta, hogy az első fordulót megnyerte.
– Arra semmi szükség – tette hozzá sietve a fiú, miközben
kétségtelenül elképzelte a beszélgetést, amelyben elmagyarázza
a Reichsmarschallnak, hogy a hőn áhított festményt végül más
kapta meg. – Tegyenek mindent úgy, ahogy óhajtják,
Mademoiselle Allard. – Kezével a hotel belseje felé mutatott. –
Elkísérem önöket.
– Köszönjük – felelte kegyes hangon Estelle, majd besiklott az
ajtón, mögötte Sophie-val és Polüxené rongyba tekert
festményével, egy tőrrel a szíve fölött.
 A menet áthaladt a szállodán, majd a lépcső felé indult,
amely felvezetett a királyi lakosztályba.
– Megtudhatnám, ki az a Madeleine? – fordult Sophie
szándékosan németül a fiatal katonához, aki úgy loholt mögötte,
akár egy kiskutya.
– A szerelmem – válaszolta a fiú őszintén, belepirulva. – A
Notre-Dame mellett lakik. Fantasztikus nő. Soha nem
gondoltam volna, hogy ilyen szerencsés leszek.
– Mióta él Párizsban?
– Három hónapja. Az igazat megvallva nem gondoltam, hogy
valaha bevetnek ebben a háborúban, de most itt vagyok. Nem
mintha ez az állomáshely fontosabb lenne, mint a honfitársaim
a frontvonalon – magyarázta. – Az anyám zokogott, amikor
megtudta, hogy elmegyek.
– Hány éves vagy?
– Tizenhét – dünnyögte a fiú.
– A szüleid nagyon büszkék lehetnek rád – jegyezte meg
Sophie sokkal könnyedebben, mint gondolta. – Büszkék a
szolgálatodra.
A fiú arca skarlátvörösre váltott.
– Köszönöm.
– Hálás lehet, amiért… – Sophie hirtelen elhallgatott.
Tett két lépést előre, hogy a festmény eltakarja őt, mivel épp
elhaladtak egy szalon előtt. Nem fordult arra, csak a
legközelebbi magas tükörbe pillantott bele, amelyből remekül
látszottak a szalonban tartózkodók.
Scharführer Schwarz egy brokáttal bevont székben ült, ujjai
között cigaretta lógott, és erősen ráncolta a homlokát. Oldalvást
ült, és nem vett részt abban a beszélgetésben, amely egy csoport
Luftwaffe-tiszt között zajlott. Tekintetével a festményt cipelő
alkalmazottakat és a mögöttük vonuló sárga ruhás nőt követte.
Sophie leszegte a fejét, és magában káromkodott egyet. Vajon
meglátta őt? És ha igen, felismerhette? Egészen másképp nézett
most ki, mint a Sacré-Cœur előtt, de ez nem sokat jelentett.
– Madame Beaufort, valami baj van? – a kérdés az ifjú
katonától érkezett.
– Nem, nem, semmi baj – nyugtatta meg Sophie –, csak
megbotlottam.
– Ja, értem… – felelte a fiú megkönnyebbülve.
Közben csaknem elhagyták a szalont. Sophie-nak fogalma
sem volt, hogy Estelle látta-e Schwarzot.
A kis csoport elérte a lépcsőt, és mivel senki nem üvöltött
rájuk, hogy álljanak meg, Sophie egy pillanatra
megkönnyebbült. Úgy helyezkedett, hogy továbbra is
takarásban maradjon a festmény mögött, de valamivel a fiatal
katona előtt haladjon. Ha Schwarz még figyelte őket, a fiatal
katona valamelyest eltakarta.
Elindultak felfelé a lépcsőn, aztán befordultak a királyi
lakosztály felé. Közben találkoztak néhány egyenruhás férfival,
akik közül többen is üdvözölték Estelle-t, megkérdezték, hogy
szolgál az egészsége, sőt ketten még arra is rákérdeztek, hogy a
becsomagolt festmény, amelyet cipelnek, vajon újabb kincset
rejt-e Göringnek. Estelle remek munkát végzett, hogy beépüljön
ezek közé az emberek közé. Sophie maradt nagyjából
takarásban a hatalmas kép mögött.
A lakosztály ajtajában újabb szürke egyenruhás férfi fogadta
őket. Nem volt rangjelzése, semmilyen katonai kitüntetése,
ezért Sophie arra tippelt, valamilyen segéd lehet. A férfinak
keskeny, beesett arca volt, melyen azonban önelégült és dölyfös
kifejezés ült. Mint egy szarka. Piotr mondta ezt mindig az ilyen
emberekre. Hangos, utálatos madarak, örökké a figyelem
középpontjában akarnak lenni, feltúrják a szemetet, de az első
hangra elmenekülnek.
– Mademoiselle Allard, micsoda váratlan meglepetés!
Remélem, tisztában van azzal, hogy a Reichsmarschall jelenleg
nem tartózkodik a rezidencián.
A férfi üdvözlésébe jócskán vegyült megvetés.
– Nem a Reichsmarschallhoz jöttem, Hesse. Egy festményt
hoztam neki, hogy fellógassam a lakosztályában, mire visszaér.
– Nekem erről egy szót se szólt.
– Nem tehetek róla, hogy kiment a fejéből – válaszolta Estelle
kissé türelmetlenül. – Kérem, engedjen be minket.
– Nem hiszem, hogy megtehetem – felelte a segéd, s keresztbe
fonta a karját a mellkasán, hátát a falnak támasztva.
– Meyer ezredes kívánsága volt, hogy…
– Nem érdekel, mit óhajtott Meyer ezredes, mivel ő most
nincs itt. Éppen ezért azt teszem, amit jónak látok. Márpedig
egy szajha kívánságainak nem fogok csak úgy eleget tenni.
Az utolsó mondatnál németre váltott.
Müller hangosan vette a levegőt.
Estelle arca tökéletesen rezzenéstelen maradt, ide-oda
forgatva a fejét Müller és a segéd között.
– Ez meglehetően nyugtalanító – szólalt meg Sophie
előrelépve, szintén németül. – Hogy engedhet meg ilyen
tiszteletlen hangnemet a Birodalom hűséges szolgálójával?
– Maga kicsoda? – förmedt rá Hesse.
Sophie válaszra sem méltatta a férfit.
 – Maga is felesküdött a Führerre, igaz? Személyes esküt tett
mellette?
– Igen, persze – sziszegte.
– Akkor ez még nyugtalanítóbb. Mondja csak, Herr Hesse, a
saját érdekéből teszi mindezt, vagy a Reichsmarschall és
közvetve a Führer iránti tiszteletlenségből viselkedik ilyen
arrogánsan?
A segéd eltolta magát a faltól.
– Hogy merészel…
– Az utókor nem azokra fog emlékezni, akik csak a saját
érdekükből cselekedtek, hanem azokra, akik képesek voltak
háttérbe szorítani a saját boldogulásukat. Ezt tartsa az eszében.
A segéd gúnyosan felszisszent.
– Csak egy nő mondhat ilyen szánalmas ostobaságot.
– Ezt nem én mondom, Herr Hesse. Az idézet magától a
Führertől származik.
Hesse arcából kifutott minden vér.
– Lehet, hogy nem szimpatizál Mademoiselle Allard-ral –
folytatta tovább Sophie, s újabb lépést tett a segéd felé, addigra
mintegy föléje tornyosulva –, csakhogy ő a maga módján már
bizonyította a hűségét a Birodalom iránt. Nagyon remélem,
hogy maga is képes hasonló lojalitást felmutatni, félretéve
minden személyes érdekét.
A segéd arcáról elpárolgott a felsőbbrendűség, és úgy tűnt,
nem képes válaszolni.
– Most szépen kinyitja nekünk ezt az ajtót, mi pedig
elhelyezzük ezt a festményt a megfelelő helyre, amely méltó a
művész és Reichsmarschall Göring nevéhez – folytatta hidegen
Sophie. – Ezután lemegyünk a bárba, rendelek egy koktélt, és
elfelejtjük ezt a… kellemetlen közjátékot. Megegyeztünk?
Müller szinte megbabonázva nézte Sophie-t a sarokból, a Ritz
két alkalmazottja pedig igyekezett követni a gyors német nyelvű
szóváltást.
A segédnek megfeszült az álla.
– Meyer ezredes intézkedett, hogy a Ritz két alkalmazottja is
jelen legyen. – Sophie nem hagyta szóhoz jutni. – Hauptgefreiter
Müller pedig vállalta, hogy felügyeli a munkát. Miután
kinyitotta nekünk a lakosztályt, maga leléphet.
Hesse elképedve bámulta Sophie-t, képtelen volt megszólalni.
Aztán hirtelen vigyorogva a magasba emelte két kezét.
– Akkor ez legyen a te problémád, Müller – ugatta.
Uniformisa zsebéből kulcscsomót rántott elő, majd kinyitotta
vele a lakosztály ajtaját.
– Köszönjük – csicseregte Estelle. – Örülök, hogy meggondolta
magát. A Reichsmarschall nagyon boldog lesz, ebben nem
kételkedem.
A segéd kinyitotta az ajtót, aztán eloldalgott, nem nézett rá
Sophie-ra, csak motyogott valamit az orra alatt.
Elsőként Müller lépett be a lakosztályba, Estelle pedig intett a
képet cipelő hordároknak, hogy kövessék. Amikor senki nem
hallhatta őket, tágra nyílt szemmel pillantott Sophie-ra.
– Ez igazán… meggyőző volt – suttogta.
– Köszönd inkább a némettanáromnak – súgta vissza Sophie.
– Mert elolvastatta velem a Mein Kampfot.
Sophie belépett a lakosztályba, és bár Estelle előzetesen
minden részletében leírta neki a szobát, mégis megrendítette a
pazar látvány. Nagy erőfeszítésébe telt, hogy ne nézzen szét
tátott szájjal, mint valami turista. Ehelyett úgy vágott át a
halvány fényben úszó díszes helyiségen, mintha az efféle
környezet számára teljesen megszokott lenne.
A tágas szalon közepén megállt, majd lassan körbefordult,
mintha azt mérlegelné, hová helyezzék el a falon a hatalmas
festményt.
– Kérem, gyújtsanak lámpát – fordult Müllerhez.
A katona azonnal engedelmeskedett. Sophie megengedett
magának egy megkönnyebbült sóhajt. Korábban egyáltalán
nem bízott abban, hogy sikerül semlegesítenie az arrogáns
segédet, aki útjukat állta a lakosztály előtt, de a fiatal
katonatisztet könnyedén tudta manipulálni.
– Leoldhatják a köteleket a festményről, de egyelőre hagyják
rajta a csomagolást – fordult most a két hordárhoz, akik Sophie
balján tették le a képet a földre, és most szó nélkül munkához
láttak.
Sophie csípőre tett kézzel megállt, és tekintetével az
étkezőhöz vezető ajtót kereste. Két másik ajtó mellett, a
sarokban alig észrevehetően ott volt a rejtett ajtó, pontosan
azon a helyen, ahol Estelle leírta. Ha ő nem tud a létezéséről,
Sophie soha nem vette volna észre.
– Mit gondol, Madame Beaufort? – kérdezte Estelle, és
odalépett mellé a szalon közepére.
– Szerintem a festményt itt kellene felakasztani. A látogató,
aki ide belép, rögtön érzékelheti a Reichsmarschall kifogástalan
ízlését a művészetek iránt, és egyben le is nyűgözi. – Sophie pici
szünetet tartott. – Maga mit gondol, Hauptgefreiter Müller?
A fiatal katona még mindig a fal mellett állt, és nyíltan
csodálta a lakosztály pompáját, melyet most teljesen
megvilágítottak. Nevének hallatán fölkapta a fejét.
 – Hogy mondta?
– A véleményére vagyok kíváncsi a festmény helyét illetően –
fordult hozzá Sophie ragyogó mosollyal.
– Ööö… – A fiú lassan beljebb lépett. – Nem értek hozzá.
– Nos, mi lenne, ha jól megnézné a festményt, és elmondaná,
hol lenne a legdrámaibb hatása ebben a szobában. Ahol a
legnagyobb hatást fejti ki. Ahol a Reichsmarschall mindig
elmosolyodik, amikor csak ránéz.
– Nos… – A katonatiszt közelebb lépett a festményt tartó két
másik férfihoz, aztán fölhajtotta a leplet, alánézett, és a
homlokát ráncolta. – Nos, ez meglehetően… színes.
Visszaengedte a leplet, aztán tördelni kezdte a kezét, mintha
ez az egyetlen döntés határozná meg későbbi karrierjét a
Luftwaffénál.
– Mit szólna az ebédlőajtó melletti falhoz? – javasolta Estelle.
– Innen kiválóan látszik, és minden vacsoravendég
megcsodálhatja. A kanapé fölött látok is egy tökéletes helyet.
– Igen – bólogatott Müller –, jó ötlet.
Kissé megkönnyebbültnek tűnt, hogy a döntést kivették a
kezéből.
– Egyetértek. – Sophie most a két hotelalkalmazotthoz
fordult. – Egyelőre támasszák a festményt a falnak – mutatott át
a másik oldalra. – Talán egyikük elhúzhatná a kanapét és az
asztalokat. – Félrehajtott fejjel megállt, mintha nagyon
gondolkodna valamin. – Szükség lesz egy létrára és
szerszámokra. Hauptgefreiter Müller, megtenné, hogy elkíséri
valamelyiküket, és idehozza a kellékeket? Örökre lekötelezne
vele.
– Természetesen – bólogatott bőszen a katona, miközben a
két férfi a falnak támasztotta a festményt.
– Én addig elhúzom a bútorokat – ajánlkozott gyorsan az
egyik hotelalkalmazott. – Joseph, hallotta, mit kért a Madame.
Létrát, szerszámokat, képszögeket. A létrát az északi pincében
találja, a szerszámokat pedig az udvari terasz melletti
műhelyben, a Cambon oldalszárnyban. Ott lesznek majd
képszögek is. Kérem, a lehető legdiszkrétebben dolgozzanak.
Nem szeretném, ha a vendégek panaszkodnának.
A Joseph nevű illető arcára zavarodottság ült ki.
– Hallotta az utasításaimat. Kérem, ügyeljen rá, hogy
mindent végrehajtson.
Joseph arca felderült.
– Természetesen.
– Köszönöm – felelte Sophie könnyedén, pillantásra se
méltatva a férfit, akihez beszélt. – Mi addig itt várunk a
festménnyel.
Müller és a fiatalabb alkalmazott eltűntek, a szalon közepén
hagyva Sophie-t, Estelle-t és az idősebb férfit.
– Nem tudom, miben sántikál, Mademoiselle Allard, de
gyorsan kell végeznie – szólalt meg a férfi. – Elküldtem Josephet
és a Fritzet a kincsvadászatra, de hamarosan visszatérnek.
Legfeljebb tizenöt percük van.
– Nem is kell több. De jobban tenné, ha addig maga is
kimenne – válaszolta Estelle. – A saját érdekében.
– De…
– Kérem. Ha bárki kérdezi, mondja azt, hogy elküldtem
italokért a bárba. Sőt, menjen is, és tegyen így.
– Azt akarja, hogy idehozzam az italokat?
– Miért ne? Ez a sok várakozás igen kimerítő.
 – Biztos benne?
– Igen. De ne siessen. A saját érdekében.
– Rendben – bólintott a férfi, aztán eltűnt a szobából.
Estelle rögtön odarohant a rejtett ajtóhoz, és intett Sophie-
nak, hogy kövesse. Határozott mozdulatokkal kinyitotta az ajtót.
– Igyekezz!
Sophie bebújt a kis ajtón, és egy szűkös szobában találta
magát.
– Te is láttad Schwarzot?
– Igen. Éppen ezért nem vagyok biztos benne, hogy van
tizenöt percünk. – Estelle közben végigtapogatta a hátsó falat,
végül hangos kattanással kitárult a másik ajtó a szoba végében.
– Menj, és szerezd meg, amiért jöttél, aztán tűnjünk el. A lépcső
alján találod a kapcsolót. Én addig idefenn elintézem Schwarzot
vagy bárki mást.
Sophie elővette gyöngyökkel kivarrt kis retiküljéből a
parányi Riga Minox kamerát, ami bőven elfért a tenyerében, és
leereszkedett a sötét lépcsőn. Odalent állott volt a levegő, és
fémes szag töltötte be a szobát. A lehető leggyorsabban elérte a
lépcső alját, és megtalálta a kapcsolót pontosan ott, ahol Estelle
mondta.
A Tunny közvetlenül előtte állt egy hosszabb pulton.
Szögletes, zömök alakú volt, alig nagyobb egy fa tejesrekesznél.
Sophie legalábbis feltételezte, hogy ez lehet a Tunny, mivel még
soha életében nem látta. Bletchley-ben azonban rengeteg
másféle távíróhoz volt szerencséje, melyek nagyban
hasonlítottak ehhez a géphez. A gép mellett több guriga papír
állt, alatta pedig perforált papírfoszlányok kunkorodtak elő egy
fémszemetesből.
 Sophie egyenesen a dobozhoz lépett, és akkor látta, hogy
fémburkolattal van ellátva a gép, feltehetően azért, hogy
megvédje a portól és a törmeléktől. Óvatosan fölemelte a
fémburkolatot, és feltárult alatta a gép apró elektromos
részeinek labirintusa, melyek egy bicikli lánckerekéhez hasonló
forgólapáthoz csatlakoztak. Sophie egy picit hátrébb lépett, és
fölemelte a minikamerát. Döbbenten észlelte, hogy reszket a
keze. Azok után, ami történt, azok után, ami elvezette ide, és
ilyen közel állt a küldetés teljesítéséhez, az idegei épp ezt a
pillanatot választották, hogy jelezzenek?
Hisztérikus nevetési inger fogta el, de gyorsan elfojtotta,
mielőtt kitörhetett volna belőle. Micsoda abszurd helyzet,
gondolta, miközben azzal nyugtatta magát, hogy ez természetes
reakció. Mégis nevethetnékje támadt újra, mert ha valamikor,
hát most végre beigazolódott az a sok vád, amit nyolcéves kora
óta rázúdítottak, miszerint abnormálisan viselkedik. Sophie vett
néhány mély lélegzetet, aztán alaposan szemügyre vette a
lánckerekeket, a kusza vezetékeket és kapcsolókat, amelyek a
kontinensen végigsöprő halálos veszedelem üzeneteit
továbbították. Munkához látott, és fényképezni kezdett.
A folyamatos kattogás, ahogy Sophie kinyitotta és bezárta a
minikamerát, hangosan visszaverődött a sírkamraszerű szoba
falain. A lehető leggyorsabban fényképezett, minden lehetséges
szögből, ügyelve, nehogy elmosódott legyen a fotó. Miután
elegendőnek ítélte a képek mennyiségét, visszacsukta a
kamerát, és figyelmét a szekrényekre összpontosította, amelyek
pontosan ott álltak, ahol Estelle leírta.
Sophie lerakta a minikamerát, és elővett egy köteg álkulcsot.
Egy percébe se telt, és már nyitva is volt az egyik szekrény, az
egyszerű zár könnyen megadta magát. Kihúzta a két felső
fiókot, és összeszorult a gyomra. A fiókok üresek voltak.
Leguggolt, és kihúzta az alsó fiókot is. Ebben szépen sorba
rakva fél tucat füzetkét talált.
Kivette a legfelsőt, amelynek borítójára piros pecséttel az
ismerős horogkeresztet nyomták. SONDERMASCHINEN
SCHLÜSSEL, olvasta el a fölötte álló feliratot.
Rejtjelkulcsmagyarázat, fordította le Sophie. A füzet szinte egy
az egyben ugyanaz volt, mint amit Miss Atkins valamikor
mutatott neki a Baker Street-i lakásán. Ez volt az a leírás, amiért
jött.
Sophie maga elé a rakta füzetet, és fotózni kezdett. Négyszer
is filmet kellett cserélnie a parányi kamerában, és minden egyes
tekercset becsúsztatott egy üres Gauloises cigarettadobozba a
táskájában. Amikor az utolsó könyvvel is végzett, szépen a
helyére rakta őket, ahogy találta. Visszatolta a fiókot, bezárta a
szekrényajtót, és eloltotta a lámpát. Tizenöt percnél kevesebbre
saccolta az eltelt időt, de azért hangtalanul megszaporázta a
lépteit a lépcsőn felfelé. A szekrénynél visszazárta a rejtett ajtót,
és megbizonyosodott arról, hogy a reteszt is elhúzta.
Megigazgatta a haját, vett egy mély levegőt, majd odalopózott
a lakosztály ajtajához, és hallgatózni kezdett. Fölemelte az egyik
kezét, hogy benyisson az ajtón, de abban a pillanatban megállt a
keze a levegőben.
Már nem voltak egyedül.
 21. FEJEZET

Estelle

1943. AUGUSZTUS 26.

FRANCIAORSZÁG, PÁRIZS

– Mademoiselle Allard, mit keres maga egyedül idefenn? Nem

számítottam rá, hogy ilyen hamar találkozunk. Micsoda…
meglepetés!
Estelle hirtelen abbahagyta a járkálást, és kétségbeesetten
igyekezett leplezni a kitörni készülő rémületet. Fölszegte a fejét,
és Scharführer Schwarz állt előtte. A királyi lakosztály ajtajában
állt, mellette a sunyi képű segéd, Hesse.
– Scharführer! – köszöntötte hangosan a férfit, egyetlen
pillantást sem vetve az étkező ajtaja felé. – Micsoda kellemes
meglepetés. Maga mi járatban van erre?
– Ugyanabban, amiben a legutóbb, amikor találkoztunk –
felelte Schwarz. – Árulókat keresek.
– Micsoda? – Estelle kissé fölemelte a hangját, ami nem is
esett nehezére. – Mégis miről beszél?
– Madame Beaufort-ról. Hol van?
– Hogy mondta? – Estelle állta a sarat, pedig halálosan
megrémült.
– A nő, aki magával jött a hotelbe. Hol van?
 – Ön szerint Madame Beaufort áruló? – kérdezte Estelle,
színpadias hangon felháborodást színlelve.
– Hol van? – ismételte meg a kérdést Schwarz, mit sem
törődve Estelle kérdésével.
– Fogalmam sincs, hogy ebben a pillanatban hol tartózkodik
Madame Beaufort – jelentette ki Estelle. – Kiment. Egy darabig
vártuk, hogy Hauptgefreiter Müller megérkezzen azzal a
létrával meg a szerszámokkal, hogy felakaszthassuk ezt a
festményt a falra. Mivel azonban sok idő eltelt, a Madame
megunta a várakozást. Bizonyára elment egy italért. Megnézte a
bárban?
– Nincs a bárban – szólt közbe németül a segéd. – Mondtam,
hogy valami nincs rendben. És hogy ebben a szajhában nem
lehet megbízni.
– Hmm. – Schwarz most franciául fordult Estelle-hez. –
Megismétlem a kérdést, Mademoiselle, és szeretném, ha
alaposan végiggondolná a választ. Hol van Madame Beaufort?
– Csak nem gondolja, hogy elrejtettem? – kiáltott fel Estelle. –
Nézzen körül. Amint látja, a Madame nincs itt. – Azzal sarkon
fordult, és elindult az egyik hálószoba felé. Csak hogy távolabb
kerüljön az étkezőtől. Távolabb Sophie-tól. – És úgy látom, hogy
itt sincs – közölte fennhangon. – Látja?
– Árulja el, hogy ismerkedett meg Madame Beaufort-ral!
– Nemrég ismerkedtem meg vele, épp vásároltam – vágta rá
Estelle. – A családja egy kozmetikai cég tulajdonosa, ezt maga is
tudja. Hatalmas szerencse manapság, ha az ember talál egy
rendes rúzst magának. Mert amúgy kész lehetetlenség.
A segéd újra fintorogva pillantott rá, Estelle pedig folytatta,
mert remélte, hogy Sophie közben mindent megtalált, és réges-
rég kijutott a lakosztályból meg ebből az átkozott hotelből.
– A lényeg az, hogy volt egy festménye, amit oda akart
ajándékozni a Reichsmarschallnak, amíg Párizsban tartózkodik,
én pedig boldogan felajánlottam, hogy segítek neki. Tudja, a
Madame anyja Berlinben született. Vagy talán az apja, nem is
tudom. Mindenesetre teljesen olyan, mint egy német, és arra
gondoltam, tetszene neki ez a hotel. Mert itt az övéi között
érezheti magát.
– Az övéi? – nézett rá undorodva Schwarz. – Nem hinném,
hogy mi bármiben is hasonlítanánk.
– Ezt hogy érti?
– Úgy, Mademoiselle, hogy maga nem mond el nekem
mindent. – Schwarz tekintete összeszűkült. – Azt hiszem, maga
sokkal többet tud erről a nőről.
A férfi mellett ácsorgó segéd egyszerre nevetni kezdett.
– Ez képtelenség – fordult Schwarzhoz. – Ennek a nőnek
nagyjából egy tyúkhoz hasonló az agya. Évek óta ismerem.
Folyton csecsebecséket hord ide a Reichsmarschallnak, mint egy
csinos kis öleb, aki reménykedik, hogy megsimogatják a
buksiját. Bár gyanítom, hogy ezt meg is kapja tőle.
– De még az ölebek is képesek harapni – jegyezte meg
Schwarz. – Talán biztosra kellene mennem, és letartóztatnom.
Estelle talpa alatt megmozdult a föld, elhomályosult a látása.
– Mademoiselle Allard! – érkezett a szalon felől egy női hang.
– Hová tűnt? Találtam szerszámokat!
Estelle próbálta visszanyerni a lélegzetét és működésbe
hozni a tüdejét, hogy eltűnjenek a látóterében vibráló foltok.
Menekülj, akarta üvölteni. Menekülj, ahogy csak bírsz.
Schwarz hirtelen megfordult. A segéd tátott szájjal nézte a
jelenetet.
– Mademoiselle? – Sophie hangja a távolból hallatszott. – Ott
van még?
A két férfi kitrappolt a hálószobából, magára hagyva Estelle-t,
aki gyorsan összeszedte minden erejét, és utánuk iramodott.
Sophie a festmény mellett guggolt, egyik kezében a
szekrényben talált poros szerszámdobozt tartotta. Betolta a
dobozt a festmény mellé a falhoz, majd felállt, ahogy a két férfi
közeledett hozzá.
– Ó, már megint maga! – kiáltott fel vidám hangon. – Micsoda
véletlen!
Schwarz megtorpant, Hesse kis híján beleütközött. Estelle
lassan közeledett az ajtó felé.
– Azonnal mondja meg, hogy hol járt, Madame Beaufort –
utasította Schwarz ridegen. – Miért küldték ide?
– Scharführer, mi most egy festményt próbálunk fellógatni a
falra – vágta rá szemrebbenés nélkül Sophie. – Nem futott össze
véletlenül Hauptgefreiter Müllerrel? Ő ment el létráért. Talán
ön is lesz olyan kedves, hogy segít nekünk, ha visszajön.
– És hogy van a barátja? – váltott témát Schwarz, még
közelebb lépve az ügynökhöz.
– A barátom?
– Az a félnótás alak ott, a bazilikánál.
Sophie mosolya elhalványult.
– Ő nem egy félnótás…
– Nem, én sem gondoltam, hogy az. Most végre megtudhatjuk
az igazat magától. Hol van most az az alak, Madame Beaufort?
És miféle küldetést teljesít maga itt?
– …alak, és sokkal jobban van már, köszönöm kérdését –
folytatta Sophie, mit sem törődve a közbevágással. – Ma
elvittem őt a Tuileriákba. Nagyon élvezte a nyugalmat.
Odébb tolta a lábánál fekvő szerszámládát, majd ellépett az
ajtótól, és minden sietség nélkül elindult a kijárat felé. Estelle
felé.
Estelle próbálta elkapni a tekintetét, hogy megértse, mi
történik. Hogy megértse, milyen játszmát játszik a titkos
ügynök. Sophie azonban nem vett róla tudomást.
– Megállni! – parancsolt rá Schwarz.
Sophie nem törődött vele, csak ment tovább.
– Azt mondták, hogy álljon meg! – vakkantott rá Hesse.
– Nem tudom, hogy kinek dolgozik, de nem fog messzire
jutni, Madame Beaufort – üvöltött rá Schwarz. – Több embert
felvezényeltem ide.
– Majd én megállítom – szólalt meg a segéd, és Sophie után
vetődött.
Az ügynök váratlanul megtorpant, és engedte, hogy a férfi
ujjai a nyakára fonódjanak. A férfi diadalmasan vicsorított,
keskeny arcán barbár vigyor terült szét.
Estelle nem látta, honnan került elő a tőr, ami átdöfte a
nyakát, habár Madame Beaufort nem véletlenül vett fel egy
hosszú, bő ujjú ruhát. A segéd ernyedten a földre zuhant, a
szájával némán tátogott, akár egy hal, miközben a szeme
fennakadt.
A következő mozdulat olyan hirtelen történt, hogy Estelle-
nek nem is volt ideje fölfogni: Sophie maga elé rántotta, egyik
karját a nyaka köré fonta, és hátrahúzta a fejét. Sophie
magasságának és erejének köszönhetően Estelle mozdulni sem
tudott, csak az ujjaival markolta Sophie karját. Ám amikor a
nyakán érezte a tőr acélos hidegét, azonnal mozdulatlanná vált.
– Ne! – szisszent fel Estelle, s a hangjából érződő rettegésben
nem volt semmi színlelés. Most fogta fel, hogy mit is művel
Sophie. – Ne csináld!
– Muszáj – válaszolta Sophie.
Kezdte hátravonszolni Estelle-t az ajtó felé. Schwarz a
csizmájával odabökött a segéd élettelen teste felé.
– Ostoba – suttogta. – De legalább hasznos. Mert pontosan
megmutatta, hogy maga kicsoda, Madame.
Estelle tekintete kétségbeesetten járt a szobában, elnézett a
Gestapo-tiszt mellett, aki úgy keringett körülöttük, mint egy
vadállat.
– Ne! – zihálta Estelle. – Ne! Ne! Ne!
– Ne jöjjön közelebb – kiáltott rá az ügynök Schwarzra. – Ha
megteszi, vele is végzek.
– Végezzen csak – vágta rá Schwarz. – Mit számít nekem!
– De a Reichsmarschallnak számít. És ezzel mindketten
tisztában vagyunk, bármennyire is buta ez a nő.
A Scharführer elbizonytalanodott.
– Egyvalamiben igaza volt a halott segédnek – magyarázta
Sophie rosszalló hangon. – A Mademosiselle agyának mérete
egy tyúkéval egyenlő.
A lakosztály előtti folyosóról csizmák koppanása ütötte meg a
fülüket.
Sophie még jobban magához szorította Estelle-t, és
elfordította Schwarztól.
– Ugye tudod, mit kell tenned – súgta a fülébe.
Estelle szorosan behunyta a szemét, amelyből könnyek
folytak végig az arcán. Alig észrevehetően bólintott.
 – Most pedig sikíts.
Estelle mély lélegzetet vett, és azt tette, amire a brit titkos
ügynök kérte: hisztérikus, eszeveszett sikoltást hallatott.
Sophie Schwarz felé taszította, majd kirontott az ajtón.
Estelle négykézláb találta magát, keményen koppant az
állkapcsa, és zihálva szedte a levegőt.
Schwarz felüvöltött, majd üldözőbe vette az ügynököt.
Estelle egyedül maradt, félig vonszolta magát, félig átkúszott
az üres szalonon a festmény felé. Határozott mozdulattal
kinyújtotta a kezét a szerszámláda felé, és előhúzta a keret
mögül. Sophie csinos, gyöngyökkel kivarrt retikülje pontosan
ott feküdt, ahol várta. Kirántotta a festmény mögül, és a hóna
alá rejtette.
A mozdulattól a festményről lecsúszott a lepel. Estelle
bizonytalanul feltápászkodott. Tekintetét Polüxenére szegezte,
aki még mindig ott állt kobaltkék tunikájában, az anyja pedig
kétségbeesetten próbálta kimenteni a katona karjából, aki
szorosan tartotta. Csakhogy valami megváltozott: Polüxené
tekintetében már nyoma sem volt belenyugvásnak. Eltökélt
bátorság ült benne.
Estelle elfordult a festménytől, és elindult a lakosztály
kijárata felé. Miután kilépett a folyosóra, behúzta maga mögött
az ajtót. Senki nem volt odakint. Megtörölte az arcát, kihúzta
magát, majd Sophie táskáját biztonságban szorítva a hóna alatt,
elindult a lépcsőn lefelé.
– Mademoiselle Allard! – A lépcső alján a halálra rémült
Müller várta. – Azt rebesgetik, hogy történt valami odafenn. Jól
van?
– Majdnem megölt – suttogta Estelle, és hagyta, hogy újabb
könnycseppek gördüljenek végig az arcán.
– Micsoda? – Müller arca elfehéredett. – Kicsoda?
– Madame Beaufort. Scharführer Schwarz éppen őt üldözi.
Azt hiszem… azt hiszem, azért jött, hogy megölje a
Reichsmarschallt. És attól tartok… engem akart felhasználni.
Ostobának nevezett.
Estelle kissé megingott, Müller pedig odasietett hozzá, hogy
megtámassza.
– Jól van? – kérdezte újra.
– Nem is tudom – szipogott Estelle. – Az egész olyan hirtelen
történt. Nem érzem túl jól magam. Szeretnék hazamenni –
fordult könnyes szemmel a fiatal katona felé.
– Igen, igen, persze. Mindjárt intézkedem.
– Köszönöm – válaszolta Estelle. – Nem is tudom, mit
csinálnék maga nélkül.
Engedte, hogy Müller átvezesse a hotelen a rue Cambonra
vezető kijárat felé. Elhaladtak a bár előtt, aztán a szalonok és az
éttermek előtt, ahol a vendégek az ételeikkel és az italaikkal
voltak elfoglalva, ügyet sem vetve arra, ami a fejük fölött
történt.
A fiatal katonatiszt besegítette Estelle-t egy kocsiba, majd
megadta a címet a sofőrnek.

***

Estelle akkor ment fel utoljára a lakása felé vezető lépcsőn.

Kinyitotta az ajtót, áthaladt a lakáson, ahol a kandalló fölötti
üres fal egyértelműen figyelmeztette, hogy soha többé nem
térhet vissza. Beviharzott a hálószobába, és lerakta az ágyra a
retikült. Az ágy alól előhúzott egy kisebb utazótáskát, amelyet
már előre összepakolt. Óvatosan elrejtette Sophie táskájának a
tartalmát a bőrönd bélésébe, a rúzsok és púderek alá. Levette
magáról az elegáns, citromsárga ruhát, az ágy végébe dobta,
majd egy kereskedőnőhöz illő ruhába öltözött.
Fogta a bőröndöt, kiment a hálószobából, majd lerakta az
étkezőasztalra. Kinyitotta a magas bárszekrényt, elővett belőle
egy gyönyörűen metszett kristálypoharat, és átvitte a konyhába.
Ott töltött magának egy nagy adag brandyt a mosogató alatt
tartott üvegből. Néma tósztra emelte a poharát a nő előtt, aki
mindent kockára tett, és magában ígéretet tett, hogy az áldozata
nem lesz hiábavaló. Egy hajtásra kiitta a brandyt, és boldogan
fogadta az ismerős égető érzést.
Estelle a kristálypoharat a mosogató melletti konyhapulton
hagyta, levette az asztalról a bőröndöt, és elindult az ajtó felé.
Kezét a kilincsre téve még egyszer, utoljára megfordult.
Tekintete megakadt egy női akton, aki dühösen nézett vissza rá.
Miután Le Brun képét leakasztották a falról, és
becsomagolták, Estelle előhozta ezt a festményt a hátsó
gardróbszobából, hogy megmutassa Sophie-nak. Az ügynök
nem szólt semmit, ahogy Estelle az íróasztalra támasztotta a
képet, csak kifürkészhetetlen tekintettel bámulta.
– Mit gondolsz? – kérdezte akkor Estelle.
Sophie Estelle-re pillantott, neki meg ismét az a nyugtalanító
érzése támadt, hogy ez a nő a lelkébe lát.
– Ez a festmény te vagy – válaszolta kurtán Sophie.
– Egyáltalán nem hasonlít rám.
– Félelmet nem ismerő dac és megkérdőjelezhetetlen bátorság.
Ez vagy te. – Sophie finoman megérintette Estelle karját. – Én
pedig megtisztelve érzem magam, hogy melletted harcolhatok.
Estelle az ügynök kezére tette a kezét, és összeszorult a torka.
– Én ugyanezt érzem veled kapcsolatban.
Vissza kellett volna tennie a festményt az eredeti helyére a
kandalló fölé, de akkor nem volt rá idő. Most pedig már túl késő.
A hollófekete hajú, széttárt karú meztelen nő ott maradt, ahol
volt, és pimasz vakmerőséggel üdvözli majd azt, aki legközelebb
belép ide. Ő lesz minden titkok őrzője, melyeket ezek a falak
rejtenek, ameddig csak szükségesnek ítéltetik. Estelle-t pedig
örökre emlékeztetni fogja arra a hitre és bizalomra, amit Sophie
érzett iránta.
Estelle elfordult a festménytől, és sietve kilépett az ajtón,
kulcsra zárva maga mögött a lakást. A folyosó másik feléről
fojtott gyereksírást hallott, aztán valaki fölemelte a hangját, és
eltört valami. A lakásból léptek közeledtek, de mire Frau
Hoffmann kinyitotta a lakása ajtaját, Estelle már a lépcső alján
járt.
Várta őt egy repülőgép valahol Gasny mellett.
 22. FEJEZET

Sophie

1943. SZEPTEMBER 8.
FRANCIAORSZÁG, PÁRIZS

Sophie feketeségre ébredt.

Azt gondolta, nyitva van a szeme, de semmit nem látott.
Talán bekötötték a szemét, gondolta futólag. Próbálta fölemelni
a kezét, hogy megérintse az arcát, de fájdalom hasított belé,
amitől hangosan felszisszent. A karja el volt törve, ebben szinte
biztos volt. Akárcsak mindkét lába.
Megnyalta repedezett, száraz ajkát, és eszébe jutott, milyen jó
volna inni egy korty vizet. Nem, helyesbített, egy pohár
limonádé lenne jó, ahogyan Piotr készítette. Kevés cukorral és
rengeteg citrommal, isteni fanyar ízzel. Az emlék
megmosolyogtatta, mire hirtelen éles fájdalom hasított az
ajkába, akár egy méhcsípés ott, ahol berepedt.
Tegnap látta őt. Vagy talán tegnapelőtt. Nehéz volt lépést
tartani az idővel. Piotr Sophie lábánál állt, egyenruhában, és
kissé viszolyogva nézte, amit a Gestapo művelt vele. Sophie
egyenesen őrá összpontosított, hogy elterelje a figyelmét a
fájdalomról, ami addigra állandó társául szegődött. Minden
igyekezetével azon volt, hogy egyfolytában Piotr arcát lássa
maga előtt, de a kép időnként elhalványult, Sophie pedig
behunyta a szemét. Amikor újra felébredt, a Gestapo már nem
volt ott, ahogyan Piotr sem.
Semmit nem mondott azoknak a rohadt náci csótányoknak,
csak azt, amit már addig is tudtak. Beszélt a rúzsokról meg a
púderekről, és arról, hogy remélte, végez majd Göringgel,
amikor visszaér. Miss Atkins minden bizonnyal büszke lenne rá.
Sophie felsóhajtott. Inkább szomorú lenne. Mármint Miss
Atkins. Miután Sophie visszaért, akárcsak Will, habár ő
elolvasná a levelét, és mindent megértene. Estelle pedig szépen
befejezi majd, ami Sophie-nak nem sikerült. Mert Willhez
hasonlóan Estelle is igazi túlélő.
Hirtelen fülsiketítő zaj rázta meg a szobát, majd fájdalmasan
éles fény töltötte be a helyiséget. Sophie hangosan felnyögött, és
szorosan behunyta a szemét, de nem sokat segített, mert újra
fájdalom hasított a fejébe.
– Sophie… – szólították a nevén, de úgy, mintha valaki az
ablakon kiabálna be. – Sophie!
Megint a nevét hallotta, de ezúttal a fejére mért hatalmas
csapás követte. Sophie füle zúgni kezdett.
Végül kinyitotta a szemét. Visszajöttek, a szürke egyenruhás
csótányok megint fölötte álltak. Visszahozták az összes
kínzóeszközt, a kalapácsokat, a fogót meg a zümmögő
elektromos gépeket. Eltökélték, hogy szóra bírják.
Pedig azt leshetik, belőle aztán nem szednek ki semmit!
– Sophie – szólalt meg egy új hang a szoba sarkában.
Ezt a hangot Sophie felismerte.
– Piotr – dünnyögte, miközben úgy járta át a
megkönnyebbülés, mint valami langyos fürdő.
 Már nem volt egyedül. Piotr most nem viselt egyenruhát.
Vastag pulóverben volt, amit az utolsó reggelen viselt. Sophie
tisztán látta az arcát, és nem érzett semmi viszolygást. Úgy
festett, mint amikor aznap reggel felsegítette a földről, miután
elesett a biciklivel.
– Megérte? – kérdezte Piotr.
– Igen – suttogta Sophie.
– Mit mondott? – vakkantott fel valaki németül.
Sophie nem törődött velük.
– Ugye megmondtam? – mosolygott rá a férje. – Ne félj,
nemsokára otthon leszel.
Sophie bólogatni próbált, de a fejében a zúgás erősödni
kezdett, és mostanra csaknem olyan volt, mint egy sziklákon
végigrobajló vízesés hangja. Azután minden fájdalom, amit
addig érzett, kezdett elfolyni a vízeséssel együtt.
– Ültessétek fel, és láncoljátok le! – hangzott a torokhangon
kiadott parancs.
Sophie nem vette le a szemét Piotrról. A férje mellette állt, és
mosolygott, ő pedig tudta, hogy már nincs egyedül. Piotr oldalán
egy rézvörös színű kiscsikó állt. A lovacska megrázta a fejét,
felágaskodott, és elszökdécselt, mielőtt újra megállt volna Piotr
előtt.
A látvány hatalmas boldogsággal töltötte el Sophie szívét. A
férje ekkor az egyik kezét a kiscsikó nyakára tette, és
hátranézett Sophie-ra.
– Most már gyere haza, Sophie – szólalt meg, és feléje
nyújtotta kezét.
Sophie megfogta, és szorosan tartotta a sajátjában.
 23. FEJEZET

Estelle

1946. SZEPTEMBER 14.

ANGLIA, NORFOLK

Az angolok a franciákhoz hasonlóan gyakran beszélő neveket

adnak a falvaiknak, gondolta Estelle, ahogy észak felé nézett.
Wells-next-the-Sea pontosan az volt, aminek hirdették: egy
település magasodott a tengerpart fölé, s abban a pillanatban is
állta az Északi-tenger állhatatos betöréseit. A késő délelőtti
napfény melegen sütötte Estelle bőrét, egészen enyhe fuvallat
kísérte. A levegő sós volt, és párás, megtelt a növényvilág
illatával. Estelle feje fölött egy madár sivított, majd elrepült a
tenger felé.
Talán a végtelen horizont látványa tette, ahol a sötétebb
kékség elvegyült az ég világosabb, elmosódott azúrjával, talán
ez döbbentette rá, miért van ott. Több ezer generáció állt itt
előtte, és később, ha Estelle már nem lesz, mások fognak ott
állni, és nézni a horizontot. A vizet a levegőtől elválasztó vonal
ugyanazon a helyen lesz. Mert soha nem mozdul. Mert örök.
Soha nem tűnik el. Nem úgy, mint az emberek, akik valaha
meghatározták az életét. Ők mind elmentek, nyomtalanul
eltűntek, mint a füst a szélviharban.
 Közéjük tartozott Sophie Beaufort is.
Csakhogy a hely, amit Sophie annyira szeretett, nem tűnt el.
Túlélte az idők minden kegyetlenségét, és hívogatta Estelle-t,
számára is megmagyarázhatatlan okokból, amit csak akkor
értett meg, amikor ott állt, a tenger és az ég találkozását
figyelve. Felkeresheti Millbrookot. És felkereshet minden olyan
helyet, ahol Sophie sok órát töltött a bátyjával, hol a hegyek
fölfedezésével, hol konzervdobozokra lövöldözve. Akkor is, ha
Sophie nincs többé, az otthona, amelyet annyira szeretett, még
mindig áll.
Estelle felemelte a bőröndjét, és nyugat felé indult. Millbrook
onnan jó másfél kilométernyire állt a városon kívül, amit egy
segítőkész úriembertől tudott meg a vonaton. Nem kell mást
tennie, mint követni a malom felé tartó utat a városból kifelé, és
egyenesen a birtokra ér.
– Csak menjen az emberek után – tanácsolta a férfi, följebb
tolva a kalapját a homlokából. – Mert ma piacnap van
Millbrookban.
Estelle úgy tett, ahogy az idegen meghagyta, csatlakozott a
göröngyös úton baktató emberek csoportjához. Karjaikon
kosarak lógtak, de biciklikre is felkötözték azokat, és mindenütt
gyerekek futkároztak, időnként elveszve a földút mentén
sarjadó hatalmas fűben. Egy vakmerő fiatal kisebb asztalt
állított fel nagyjából félúton a város és a birtok között, és kimért
világos sört árult.
Ha az arra járó nem gondol bele, miért nincs benzin az
autókhoz, vagy miért olyan aránytalanul magas a nők és az
idősek aránya a piacra zarándoklók között, talán még azt is
hihette volna, hogy a háború soha nem történt meg. Itt ugyanis
kevésbé volt érzékelhető a pusztítás, mint London szétlőtt,
romokban álló utcáin. Az idő azonban mindkét helyen
rendületlenül haladt tovább.
Estelle már azelőtt meglátta a házat, hogy a piachoz ért. A
Millbrook Hall egy enyhe emelkedőn állt, mintha onnan
strázsálná a környéket, és Estelle azonnal felismerte a fotóról,
amit egykor a fényes rózsafa ebédlőasztalon tanulmányozott. A
házat körülvevő magas bokrok ugyanazok voltak, habár a
birtok körül burjánzó füves lankákat felásták, és konyhakertet
ültettek a helyébe.
A fekete-fehér fotó nem adta vissza teljesen a ház ragyogó
fényeit. Az ablakokról visszaverődtek a nap sugarai, s a kővel
borított homlokzat gazdag barnás árnyalatot árasztott. Az
épület lenyűgöző látványt nyújtott, mint a múltból ott maradt
büszke nagykövet. Ha azonban valaki megkérte volna Estelle-t,
hogy írja le a házat, egyáltalán nem ezeket a tulajdonságokat
emelte volna ki. Egyszerűen csak azt mondta volna: olyan, mint
egy rendes otthon.
Talán az a sok ember tette azzá, akik a hosszú bekötőút
aljában gyülekeztek. A piacot ott állították fel az ősfás park
lombjai alatt, és vidám nyüzsgést árasztott, mintha szándékosan
rá akarna cáfolni a sokéves nélkülözésre. Két sorban állították
fel a standokat és az asztalokat, és valaki hegedűn játszott.
Minden stand tetejére színes szalagokat kötöztek, még
ünnepélyesebb látványt kölcsönözve a vidám sokaságnak.
Estelle elképzelte, hogy a távoli múltban ezek a pultok és
standok roskadoztak az árutól. Ma valamivel gyérebb volt a
kínálat, de a szivárványszínű zöldségek így is diadalmasan
hevertek a rekeszekben, almát és körtét rendeztek szép sorba a
pultokon, egy fazékban pedig nyúzott nyulakat ajánlottak
megvételre. Estelle végigsétált az első soron, utat engedve
mindenkinek, aki alkudozni próbált valamire. A piac központja
felé egy árus mézet kínált szedett-vedett üvegekben és
csuprokban, valamivel lejjebb pedig egy fiatal nő rakosgatta ki
az illatos szappanokat és kötött zoknikat.
A sor végén valóságos festménygyűjtemény fogadta az
érdeklődőket.
Estelle odasétált a legutolsó standhoz, majd megállt egy
kisebb faépítmény előtt. Itt már alig lézengtek, csak időnként
állt meg egy-egy gyermek, hogy megbámulja a felállított
festővásznakat. Estelle közelebb lépett, hogy maga is szemügyre
vegye.
Kétségtelenül színes kavalkádot látott, a képek többsége a
tengert ábrázolta, homokdűnéket és ólomszürke ég alatt
magasló fás ligeteket. Több képet szenteltek vitorlásoknak,
halászhajóknak és a hullámzó víznek. A festmények alján
rendre ott állt a művész büszke, cirkalmas szignója: William
Seymour.
Ezek volnának hát William festményei, a művészé, aki
imádja a jó autókat és a művészetet, valamint a jól átsült
bacont. William, aki a tizenegyedik születésnapján elcserélt egy
fegyvert egy vízfestékkészletre. William, aki csak azért tanult
meg lőni, hogy a nővére kedvében járjon, repülni pedig az anyja
kedvéért. William, aki nem érte meg, hogy akár egyetlen
festményét is megvegyék.
Estelle szemében könnyek égtek. Hogy lehet, hogy maradtak
még könnyei, amit elsirathat? Talán nem is volt olyan jó ötlet
idejönni.
 – Jó reggelt! – szakította félbe a gondolatait egy vidám hang.
Estelle sebesen pislogni kezdett, majd kihúzta magát.
– Jó reggelt!
Egy kedves szemű, pirospozsgás arcú asszony mosolygott rá.
Kényelmes cipőt viselt, egyszerű öltözéke az őszi búza színeiben
pompázott, a derekára kötényt kötött.
– Segíthetek valami szépet találni? – érdeklődött.
– Bárcsak segíthetne – dörmögte Estelle.
– Festményt szeretne?
– Ööö, nem.
A nő kérdő tekintettel nézett rá.
– Akkor bizonyára Williamet keresi. De figyelmeztetem, nem
biztos, hogy jó időben jött.
Estelle előrenyújtotta mindkét kezét, hogy megtámaszkodjon
a pultban.
– Visszajött? Hát itt van? – tört elő belőle a kérdés.
– Igen – felelte a nő, még mindig mereven ránézve.
Estelle gyomra fájdalmasan összeszorult, miközben öröm és
gyász érzése öntötte el egyszerre. William Seymour tehát
túlélte. Túlélte a lehetetlent. Tehát a nővérének végig igaza volt.
Az asszony beletörölte a kezét a kötényébe, és kilépett a pult
mögül.
– Megkérdezhetem, hogy ön kicsoda?
– Egy barát – felelte Estelle. – A nővére barátja voltam.
– Ó… – Az asszony arca elkomorult. – Nagyon sajnálom –
szólalt meg, könnyes szemét törölgetve. – Tudja, az ember azt
hiszi, már túl van rajta...
– Megértem.
– Az én nevem Imogen – mutatkozott be az asszony. –
Millbrook házvezetőnője vagyok. Egész kicsi koruktól ismertem
Williamet és Sophie-t.
Estelle szorosan megmarkolta a táskája vállpántját, amely így
az ujjaiba mélyedt.
Sophie Seymour, ismételte meg némán magában. Tehát
Sophie volt az igazi keresztneve.
– Maga francia, igaz?
– Igen.
– Akkor nyilván onnan ismeri Sophie-t, amikor még
Párizsban tanult.
– Igen – válaszolta erőtlenül Estelle. – Párizsból.
– Nagyon hiányzik nekünk. Will pedig még annál is jobban –
tette hozzá, miközben félig hátrafordult, és fejével egy göcsörtös
tölgyfa felé bökött.
A fa tövében görnyedt alak ült kerekesszékben, teste alsó
felét pokróccal takarták be még a nagy melegben is, a fejét
előrehorgasztotta, mintha legyőzték volna. A távolból nem
lehetett kivenni a vonásait, de a haja a homlokába hullott, és az
ismerős szőke árnyalat beárnyékolta az arcát.
– Még nem nyerte vissza régi önmagát – magyarázta Imogen.
– Amikor hazajött, alig ismertük meg. – Olyan volt a hangja,
mintha újra elsírná magát. – Végig egy… táborban tartották
fogva. Senkinek nem beszél arról, amit ott tettek vele. De
levágták a lábát.
– Sajnálom – suttogta Estelle.
– Én is. – Imogen megtörölgette a szemét a kötény sarkában.
– Talán jobb is így, hogy Sophie már jóval a háború előtt
meghalt.
– Hogy mondta? – kérdezte Estelle zavarodottan.
 – Ó, sajnálom, hogy tőlem kell megtudnia. Sophie Varsóban
dolgozott, amikor a németek először bombázták a várost. –
Imogen szipogva beszélt, miközben lágyan megpaskolta Estelle
karját. – A bombázás vitte el. Ez az egyetlen, ami megnyugvást
adott. Különösen Willnek. Hogy nem kellett végignéznie vagy
megszenvednie, amit ő átélt. És nem kellett meggyászolnia a
szüleit. – Imogen ismét megtörölte a szemét, és leengedte a
kötényt. – Persze tudom, ez csekély vigasz. De nekünk csupán
ennyi maradt.
Estelle nem bírt megszólalni. Nem is értette egészen, mi
történt. Mindössze annyit értett, hogy egy Celine név alatt
működő brit ügynöknek rengeteg titka volt, és nem csak Estelle
előtt.
– Sajnálom, kedves, hogy ennyire érzelgős vagyok egy ilyen
gyönyörű reggelen – ingatta a fejét a házvezetőnő, mintha ettől
lerázhatná magáról a szomorúságot. – Az igazat megvallva
őszintén hittem, hogy ha Williamet kihozom ide, a napsütésre,
ahol látja a piacot meg a festményeit, akkor eszébe jutnak a
jobb idők. – Vetett egy pillantást a hajlott hátú férfi felé. – Akar
Will-lel beszélni?
Estelle tiltakozott.
– Hisz nem is ismerem.
– De Sophie-t ismerte. Talán elmesélhet valamit róla. Esetleg
valami boldog emléket.
– Nem akarom felzaklatni őt.
– Nem hinném, hogy bármi, amit mond neki, súlyosbítaná a
szenvedését.
Estelle olyan erősen harapott az ajkába, hogy kiserkedt tőle a
vére. Imogen téved. Rengeteg olyasmit tudott volna megosztani
ezzel az elgyötört emberrel a kerekesszékben, amitől még
rosszabbul érezhetné magát. Hogy nem tudta megmenteni
Sophie-t. Hogy az ő drága nővére és legjobb barátja nagy
valószínűséggel lassú és szenvedésekkel teli halált halt azoknak
a szörnyetegeknek a keze által, akik William Seymourt éveken
át fogságban tartották. És hogy Sophie több gyűlöletet és
gonoszságot látott, mint a brit királyi légierő pilótája, akit nyílt
terepen lőttek le a háborúban.
– Kérem! – kérlelte Imogen. – Kérem, csak beszéljen vele. Az
orvos adott neki gyógyszert, de nem tudom, hogy segít-e bármit
is. Sőt inkább még jobban összezavarja és szédeleg tőle.
Mostanra csak árnyéka egykori önmagának, én pedig semmit
nem tehetek, csak tétlenül nézem, ahogy elsorvad. El se tudja
képzelni, milyen érzés.
– De igen – suttogta Estelle.
Pontosan érzékelte az asszony minden félelmét, és azt a
tehetetlenséget is, ami kísérte.
– Akkor hajlandó beszélni vele?
Estelle szinte a csontjaiban érezte a kérdésben megbújó
reménykedést.
– Igen, persze.
Hogyan is mondhatott volna nemet?
– Az isten áldja meg, kedves! – szipogta Imogen.
Estelle lassan elindult a pult mellől, és lesétált a férfihoz. A
talaj itt egyenetlen volt, a nap fénye átszűrődött a lombkorona
résein, és sárgásarany foltokat vetített a buja aljnövényzetre.
Senki nem hallhatta őket, csak a fölöttük lógó ágakon ülő
verebek.
Estelle megállt William előtt, de a férfi mintha észre sem
vette volna.
– Mr. Seymour? – szólította meg.
Semmi válasz.
Estelle lerakta a fűbe a táskáját, és leguggolt Sophie öccse elé.
A férfi ránézett, és hirtelen mély lélegzetet vett. Az arca
fájdalmasan soványnak és beesettnek tűnt, szeme alatt sötét
karikák, de még ez sem fedte el azt a hihetetlenül különleges
arcvonást, ami a nővérét északi hercegnővé tette, ahogy egy
másik korban ez a férfi lehetett volna skandináv herceg is.
Willnek ugyanolyan magával ragadó, halványkék szeme volt,
mint Sophie-nak, de a nővérétől eltérően az övé üresen
csillogott, a pupillák csupán apró pöttyöknek tűntek.
Bizonyára a morfiumtól, gondolta Estelle, aki több ezer ilyen
arcot látott a frontokon, a vele társuló zavartsággal és
levertséggel együtt. Valójában nem számít, miről beszél William
Seymournak, hisz valószínűleg semmire sem fog emlékezni.
A férfi keze ernyedten feküdt az ölét eltakaró takarón.
Csontos térde kikandikált alóla, és a jobb oldalon csizmás
lábban végződött. A bal oldalon nem volt semmi.
– Jó, napot, William – üdvözölte halkan Estelle.
Kinyújtotta az egyik kezét, és megfogta William kezét.
A férfi bőre nyirkos volt, és hűvös, és még ha ellenére is lett
volna az érintés, nem mutatta jelét. Estelle szinte biztosra vette,
hogy nincs tudatában a jelenlétének.
– A nővére egyik barátja voltam – szólalt meg. – Sokat mesélt
magáról, amiből kiderült, mennyire szerette. – Kicsit
szorosabban fogta a férfi kezét, mintha az érintésen keresztül
akarna kommunikálni vele. – Nem sokáig ismertem Sophie-t, de
szeretném, ha tudná, milyen bátor volt. Továbbá okos és
önzetlen és fantasztikus. Csodáltam őt. És mivel soha nem volt
rá alkalmam, hogy elmondjam neki, most magának mondom el.
Estelle itt elhallgatott, mert elszorult a torka. William meg se
moccant.
– Megmentette az életemet – folytatta suttogva. – Sokak életét
mentette meg. Miközben szinte senki nem tudja meg soha, hogy
mit tett, és mit vitt véghez.
Mert végül Estelle volt az, aki nézte, ahogy a Lizzie
félelmetesen megdőlve megjelenik a holdvilágos égbolton. A kis
repülőgépet Vivienne hálózatának tagjai tették földre, s a
landolás után a pilóta nem kapcsolta le a motort. Estelle-nek
csak intettek, hogy szálljon be, egy Henri néven bemutatkozó
férfival együtt.
Alig két perccel azután, hogy a Lizzie leszállt értük, máris
kúszott felfelé az égen, éles kanyarral fordulva az angol partok
felé. Estelle a fedélzeten kuporogva várta, mikor hallja meg a
puskaropogást, de végül nem hallott semmi ilyesmit. Némán
elsírta magát, amikor a partot felváltotta a La Manche csatorna
ezüstös csíkja. Akkor is könnyes lett a szeme, amikor átadta a
dobozkát a Miss Atkins néven bemutatkozó nőnek a Baker
Street-i lakásban, ahol sűrű cigarettafüst kavargott, és
elmagyarázta neki, hogy a Celine nevű ügynökük miért nem
lehet ott, és hogy mekkora áldozatot hozott.
William Seymour tekintete most összefüggéstelenül meredt
Estelle-re, egyenletesen, de felületesen lélegzett.
– Éppen ezért nem adhatja még fel – szólalt meg Estelle. –
Mert Sophie sose hagyta volna cserben. Hallja? – Közelebb
hajolt Williamhez. – Közölték vele, hogy maga nem élheti túl a
fogságot, még akkor sem, ha netán megúszta a repülőgép
lelövését. És azt is hozzátették, hogy ha valamilyen csoda
folytán mégis kibírja a fogságot, az azt követő borzalmakat már
biztosan nem. Azt mondták Sophie-nak, hogy maga meghalt, de
ő nem hitte el. Érti?
William ujjai egy pillanatra megrebbentek, aztán újra
mozdulatlanná váltak. Lankadt tekintete nem változott.
– Nem adhatja fel! – ismételte meg hangosabban Estelle.
Kicsúsztatta a kezét a férfi kezéből, felállt, és leporolta a
krémszínű szoknyájára ragadt fűszálakat. Megragadta a
táskáját, ami a földön feküdt. Észrevétlenül indulat uralkodott
el rajta, ami sokkal jobb volt a folyamatosan jelen lévő
szomorúságnál.
– Nekem nem sikerült megmentenem a nővérét, amit sose
bocsátok meg magamnak. Éppen ezért arra kérem, ne tegye,
amit én. Ne okozzon neki csalódást, főleg miután kapott egy
második esélyt az élettől. Egy esélyt, amit ő soha nem kapott
meg. Találja meg a lehetőséget, hogyan tudna újra élni, William
Seymour.
Estelle sarkon fordult, és elindult visszafelé, mert attól
tartott, ha hozzátesz még valamit, azzal csak a saját bűntudatát,
gyengeségét és bánatát vetíti ki indokolatlanul és vádlón
Williamre. Újra megállt a stand előtt, hosszasan meredt a
tájképekre és a tengeren horgonyzó hajókat ábrázoló
festményekre.
A házvezetőnő kijött a pult mögül, a kezét tördelve, aggódó
arccal állt meg előtt.
– Szeretném megvenni az egyik festményt – jelentette ki
Estelle.
Imogen álla kissé ellazult, majd újra megfeszült.
 – Tessék?
– Szeretném megvenni Mr. Seymour egyik alkotását.
A házvezetőnő úgy bámult rá, mintha elment volna az esze.
– Ne érezze úgy, hogy…
– Ezt kérem – Estelle közelebb lépett a standhoz, és fölemelte
az egyik négyszög alakú vásznat, melyet egyszerű fakeretbe
foglaltak.
A kép Millbrookot ábrázolta, az ég kéken ragyogott a különös
ház fölött. A birtok alján a bokrokkal beültetett tájat dombos,
zöldellő mezők váltották fel lendületes ecsetvonásokkal.
Estelle hátrapillantott William Seymour felé. A férfi fölemelte
a fejét, és rámeredt valamire, amit egyedül ő láthatott.
– Miért csinálja ezt? – kérdezte Imogen, miután Estelle
átnyújtotta az összeget. – Ez túl sok pénz.
– Nekem ez befektetés – váalszolta Estelle. – Egy napon,
amikor Will híres festő lesz, ez a festmény vagyonokat fog érni,
százszorosát annak, amennyit most fizettem érte. És nyugodtan
mondja meg neki, hogy ezt minimum el is várom tőle.
Ezután szó nélkül otthagyta az ámuló házvezetőnőt,
visszament a régi malomhoz vezető útra, és elindult a
városközpont felé. A tengernél újra megállt, ott, ahová először
érkezett. A horizont még mindig ugyanott húzódott végig, az ég
és a víz találkozása lélegzetelállító kékségben keveredett
egymással. Estelle lerakta a földre a táskáját, kinyitotta, és
becsúsztatta a kis festményt a papírlap mellé, amelyet Miss
Atkinstől kapott, mielőtt Norfolkba jött.
Estelle soha nem tért vissza Franciaországba. A háború alatt
végig Angliában maradt, és ugyanannál a szolgálatnál dolgozott,
ahol Sophie. Kiképezte a többi titkos ügynököt, hogyan
viselkedjen, hogyan beszéljen, mit rendeljen egy kávéházban.
Olyan apró részleteket tanított meg nekik, melyek egy napon
talán életet mentenek. Estelle szolgálatai felbecsülhetetlen
értékűek voltak – ezt Miss Atkins mondta neki aznap, amikor az
emberek végre táncra perdültek London utcáin.
Estelle azonban nem táncolt. Csupán egy szívességet kért a
nőtől.
Ez a szívesség most az optimista hangulatú festmény mellett
lapult Estelle táskájában. Előhúzta a hosszú papírlapot, és újra
megnézte, noha már kívülről tudta. Három oszlopban álltak a
papíron nevek, olyan hadifoglyok neve, akiket a nácik Amiens-
ba vittek, és bebörtönöztek, mielőtt lebombázták a várost. Az
első oszlop az összes fogoly nevét felsorolta. A második azokét,
akiknek sikerült megszökniük, miután a börtön falai 1944-ben
összedőltek a bombázások alatt. A harmadik oszlop azoknak a
nevét sorolta fel, akiket később újra elfogtak.
Jerome de Colbert neve csak az első két oszlopban szerepelt.
Ideje volt visszatérni Franciaországba.
Estelle nem akart visszamenni a párizsi lakásba, ahol, úgy
érezte, örökké kísérteni fogják a kudarcai. A festmény azonban
a fogvatartottak listájával együtt arra emlékeztette, hogy létezik
második esély.
Talán meg lehet találni valamit, ami elveszett.
 24. FEJEZET

Gabriel

2017. OKTÓBER 20.

ANGLIA, LONDON

1943. július 10.

Drága Will!

Amikor ezt a levelet olvasod, te véghezvitted azt, ami

nekem nem sikerült, és valahogy hazajutottál. Miközben
ezt a levelet írom neked, fogalmam sincs, hol lehetsz
vagy min mentél keresztül, de teljes szívemből érzem,
hogy túl fogod élni, bármi is áll az utadban. Egész
életedet félelem és kudarc nélkül élted.
Én nem így éltem, legalábbis nem elég gyakran és nem
elég hamar. Igaz, merész voltam, és vakmerő, de nem
igazán voltam hozzád hasonló. Mindig biztonságosan
elrejtőztem az erősségeim mögé, elbújtam a
könyveimhez, és a tanulásba menekültem, mert az volt a
legkönnyebb. A szerelem kellett ahhoz, hogy megértsem,
az életben a legtöbb, amelyekért érdemes élni, egyáltalán
nem könnyű. Tudod, Will, férjhez mentem egy olyan
emberhez, akivel már soha nem találkozhatsz, pedig
 imádtad volna őt, mert Piotr okos volt, szórakoztató,
kedves, és ugyanolyan bátor életet élt, mint te.
Én is igyekeztem így élni. Érted és érte. Soha nem
adtam fel, és mindig küzdöttem tovább, és nehéz
dolgokra is vállalkoztam, mert szembeszálltam azzal a
félelemmel, hogy kudarcot vallok. Remélem, mire
elolvasod ezt a levelet, addigra mindketten büszkék
lesztek rám.
Isten veled, Will! Használj ki minden egyes napot!

Szerető nővéred,
Sophie

Gabriel összehajtogatta a levél másolatát, és visszacsúsztatta a

zakója zsebébe. Inkább csak megszokásból vette elő, mint bármi
másért. Hisz annyiszor elolvasta már, hogy szinte kívülről tudta
minden mondatát. Furcsa érzés volt tudni, hogy a levelet a
nagyapjának címezték, mégis úgy érezte, mintha minden egyes
szava egyenesen neki szólna.
Amikor a nagyapjának felolvasták a levelet, ő a család szeme
láttára elsírta magát. Utána több kérdése is volt, amelynek
legtöbbjére Gabriel tudott válaszolni, mert bár Sophie Seymour
látszólag eltűnt a történelem süllyesztőjében, Sophie Kowalski,
alias Celine nem tűnt el.
Sophie munkáját Bletchley-ben részletesen dokumentálták,
sokat dicsérték kiváló nyelvi tehetségét, melyet a felettesei
rögzítettek az aktájába. A kiképzését és a szolgálatnál végzett
munkáját szintén részletesen megörökítették, miként az
Overlord hadműveletben való részvételét is. Keserédesnek tűnt
a felfedezés, hogy William nővére mégsem pusztult el a varsói
bombázás alatt, hanem ügynök lett, akit nem győztek dicsérni a
bátorságáért és az eszéért.
Némi időbe beletelt, de végül Gabrielnek kicsi segítséggel
sikerült összeraknia a puzzle darabjait, és kideríteni, mi is volt
pontosan a párizsi küldetés célja, ami Sophie-t Franciaországba
repítette. A sorsát egy mondat és egy olvashatatlan aláírás
pecsételte meg egy papírlap alján:

letartóztatva 1943. augusztus 27-én Párizsban

Gabriel ezután már nem bukkant későbbi nyomra róla.

Mindeközben Estelle Allard-ról sem talált egyetlen említést
sem sehol. A hivatali iratok hátlapján talált ugyan egy gépelt
jelentést, amelyben említést tettek egy francia nőről, akit csak
La Chanteuse néven emlegettek. A jelentés szerint a francia nő
felbecsülhetetlen értékű szolgálatot tett a hírszerzésnek, és
Sophie letartóztatása után három héttel kicsempészték
Franciaországból. A jelentés arra is kitért, hogy La Chanteuse
egy Celine nevű brit titkosügynök nevében szállított egy
csomagot Miss V. Atkinsnek Londonba, méghozzá James Reed
ezredes közbenjárásával Tempsfordban. Arra nem tértek ki, mi
volt a csomagban, és arra sem, hogy ezután mi történt a francia
nővel.
Gabriel úgy vélte, lehetséges, sőt nagyon is valószínű, hogy a
La Chanteuse néven emlegetett nő Lia nagymamája volt.
Nyilvánvalónak tűnt, hogy a francia nő fontos szerepet játszott
a Celine nevű angol ügynök küldetésének megszervezésében
1943-ban. Gabriel számára az is valószínűnek tűnt, hogy La
Chanteuse volt az a bizonyos angyal, aki reményt suttogott egy
szenvedő veterán fülébe egy norfolki napos reggelen.
 Gabriel félrerakta a levelet, és hátradőlt a székén a
műhelyben, tekintetét Degas három táncosnőjére emelve. Ez a
három festmény volt a gyűjteményből az utolsó, amellyel még
dolga volt. A legtöbb festmény egészen kevés restaurálást
igényelt. Azt tervezte, hogy ebéd után összecsomagolja, és a
Párizsba tartó következő szállítmányhoz teszi. Az Aurelia
Leclaire kiállításához összeválogatott gyűjtemény készen állt, és
három hét múlvára tűzték ki a kiállítás megnyitójának dátumát.
A marketingmunkát már megkezdték, és rengeteg hirdető
érdeklődött az esemény iránt.
A festményeket egyenként lefotózták, és művészeti
kiadványokban mutatták be a világ minden pontján. Nagynevű
újságok nemzetközi rovatszerkesztői írtak a gyűjteményről, az
egyetemi művészettörténészek pedig beszéltek róla az
előadásaikban. Az összes képet feltöltötték egy elveszett
műkincseket kereső adatbázisba, és remélték, hogy a jogos
tulajdonos egyszer csak jelentkezik valamelyikért.
Gabriel irodája több megkeresést kapott különböző
múzeumok kurátoraitól, galériák tulajdonosaitól és
magángyűjtőktől, akik mind szerettek volna megvenni egy-egy
darabot. A múzeumokkal és a galériákkal tárgyalt
kölcsönszerződésekről, melyekkel kiállíthatják a kollekció egy-
egy darabját vagy egészét, a magángyűjtőket viszont
elutasította. Mindeddig azonban senki nem jelentkezett, aki
jelezte volna, hogy a festmények bármelyike a saját vagy más
család tulajdonában lett volna.
Mindezeket az információkat Liával is megosztotta. Tudatta
vele a Sophie múltjáról feltárt részleteket, kapcsolatát a francia
ellenállók egyik tagjával, akit La Chanteuse néven ismertek, és a
műkincsekkel kapcsolatos fejleményeket. Azt is hozzátette, hogy
talán soha nem fogják tudni kideríteni, kinek a tulajdonában
állt a gyűjtemény. A kommunikáció udvarias és szakmai
hangvételű e-mailek és telefonhívások formájában zajlott. Lia
kedvesen és udvariasan reagált, bár Gabrielben minden
beszélgetés után kicsit felerősödött az az ürességérzés, amely a
Millbrook padlásán töltött délután óta tört rá, és azóta egyre
rosszabbodott.
– Csak egyszer találkozol életed nagy szerelmével – mondta
Lia nagymamája. – És ha olyan buta vagy, hogy nem ismered fel,
és nem becsülöd meg, amivé fejlődik, akkor soha nem is
érdemelted meg.
Gabriel attól félt, hogy élete legnagyobb esélye szép lassan
kicsusszan a kezei közül.

***

Azon az estén, amikor Párizsban, a Marais negyed egyik

galériájában megnyitott a kiállítás, minden pontosan úgy
történt, ahogy azt Gabriel Seymour előírta. A falak világosak
voltak, a padló fényesre lakkozott, hogy minimalista
atmoszférát kölcsönözzön a helynek. A világítás tompított,
kivéve ott, ahol a mesterművek lógtak. Gabriel csapata minden
egyes kép mellé magyarázó szöveget készített, amely részletezi
a művész munkásságát és magát a festményt. Emellett
szakértők és biztonságiak egész serege állt rendelkezésre.
A festmények előtt lelkes diskurzusok bontakoztak ki
művészettörténészek, művészek, gyűjtők és újságírók
részvételével, a termet izgatott zsongás töltötte meg. Az Estelle
Allard lakásában talált gyűjtemény minden darabját
kiállították. A fő helyre Munch festménye és Degas három
balerinája került. Gabriel azonban nem azért jött el a
kiállításra, hogy a műveket megcsodálja. Ő azért jött, hogy Liát
láthassa.
Sétálva elindult a galéria belseje felé, ügyet sem vetve a falon
függő káprázatos kollekcióra. Amikor meglátta a lányt, hirtelen
megtorpant. Lia Turner tengerparti tájképe előtt állt. A ruhája
karmazsinvörös színű volt, és aranyló szálak szőtték át, dús,
gesztenyebarna haja a vállára omlott. A bőre napbarnítottan
csillogott, a szeme szinte mohazöldnek tűnt a halvány
megvilágításban. Az egyik kezében gyöngyökkel kivarrt retikült
fogott, a másik kezében pezsgőspoharat. Ujjai szórakozottan
játszadoztak a nyakában lógó medállal, amelyet mindig magán
hordott, és mélyen a gondolataiba merült.
Gabriel nagyot nyelt, a szája egészen kiszáradt, miközben
odalépett a tájkép elé és a lány mellé.
– Sajnálom – szólalt meg minden bevezető nélkül.
Lia lassan megfordult, és rápillantott. Az arca
kifürkészhetetlennek tűnt.
– Neked is jó estét! Örülök, hogy látlak, Gabriel. Őszintén
mondom, ez a kiállítás fantasztikus. A galéria egészen kiválóan
elrendezte a képeket.
– Nem hiszem, hogy hallottad, amit mondtam.
– De, igen, hallottam. Csak éppen nem tudom biztosan, hogy
mit sajnálsz. Mert ez az egész itt – mutatott körbe a lány a
termen – minden várakozásomat felülmúlja. Ha azt hiszed,
hibáztatlak, amiért nem sikerült kiderítened a festmények
eredetét vagy a nagymamám hozzájuk fűződő kapcsolatát,
kérlek, ne hidd. Nem hibáztatlak. A munka, amit a
megbízásomból elvégeztél, minden pénzt megért…
– Azért szeretnék bocsánatot kérni, mert hazudtam neked.
Lia leengedte a kezét a láncról.
– Hazudtál? Mégis miről?
– Arról, hogy amikor megcsókoltalak, azt mondtam, talán
tévedés. Sok hibát elkövettem az életben, de az a csók nem
tartozik közéjük. Abban hibáztam, hogy hazudtam neked.
– Hmmm.
Gabriel még mindig nem tudott Lia arcából olvasni.
– Igazad volt abban, hogy rejtőzködöm. A kudarc
lehetőségétől félek.
Benyúlt a zsebébe, elővett belőle egy összehajtogatott
papírlapot, melynek rongyosak voltak a szélei.
– Ez meg mi?
– Egy levél, amit Sophie írt a nagyapámnak. Te találtad a
padláson Millbrookban.
– Nem muszáj megmutatnod. Családi ügy.
– Ezt neked is hallanod kell.
Gabriel vett egy mély levegőt, és felolvasta. Miután befejezte,
ugyanúgy négyrét hajtogatta a papírt.
– A nagyapám visszakapta a nővérét, ha csak egy pillanatra
is. És igaza volt, mert Sophie soha nem adta fel a küzdelmet.
Lia egyetlen szó nélkül átvette az eléje nyújtott levelet.
– Sophie talán Williamnek címezte ezt, de a szavai az én
szívemet is megérintették. Mert én is elszigeteltem magam,
hogy biztonságban lehessek. Nem volt bátorságom olyan életet
élni, amilyet ő. És nem hoztam ki a legtöbbet a napjaimból.
– Gabriel…
 – Hallgass végig! Szeretnék változtatni ezen, noha megeshet,
hogy kudarcot vallok. Talán egyetlen festményt sem adok el,
kivéve amit megvettél tőlem, de soha nem fogom tudni, ha nem
próbálom ki. Nincs igazam? Nem fogom tudni, csak ha… –
Gabriel hirtelen elhallgatott, mert Lia lábujjhegyre emelkedett,
és beléfojtotta a szót egy csókkal.
Az ajka egészen puhán súrolta az övét, és enyhe pezsgőíze
volt.
– Csak hogy tudd: ez sem volt hiba – jegyezte meg a lány.
– Nem – suttogta Gabriel.
– Bízol bennem? – kérdezte.
– Tessék?
– Bízol bennem?
– Igen.
– Akkor jó. Gyere velem!
Lia lerakta az üres pezsgőspoharat egy arra elhaladó pincér
tálcájára, kézen fogta Gabrielt, mintha ez volna a világ
legtermészetesebb dolga.
Végigvezette a tájképek és az impresszionisták előtt, majd
belépett vele egy kisebb terembe, melyet egy tejüveg fal részben
elválasztott a kiállítás többi részétől. Itt is álltak emberek, kis
csoportokban beszélgettek fojtott hangon, vagy egyedül
bámultak egy képet. A velük szemközt álló fehér, szögletes falat
élénk színekben pompázó festmények díszítették.
Gabriel megállt, és egyszerre érezte magát lázasnak és
jéghidegnek. Bizseregni kezdett a bőre, valami
megnevezhetetlen érzés járta át, és minden egyes lélegzetvétele
nagy erőfeszítésébe telt. Elengedte Lia kezét.
– Te meg mit műveltél? – kérdezte rekedtes hangon.
 Lia nem fordult felé, tekintetét egy festményre
összpontosította, melyen két alak tangózott magányosan egy
utcai lámpás fényében, sötét háttér előtt. Mellettük egy balerina
emelte fel a fejét közönsége felé, és a tekintetéből sugárzott a
tánc iránti szeretet.
– Ezek itt… – Gabriel hirtelen elhallgatott, és újra nekifutott. –
Ezek a festmények itt…
– A történet részei. Ugyanúgy helyük van ebben a galériában
és ezeken a falakon, mint a többinek.
– Nem. Ezek a festmények nem a kollekció részei.
– De, igen. A sors iróniája, hogy a kollekciónak talán az
egyedüli darabjai, amelyek jogosan az én tulajdonomban
vannak. Ezek a festmények az enyémek. Oda lógatom ki őket,
ahová akarom. És azzal osztom meg, akivel akarom.
Gabriel nem válaszolt, csak előrelépett, és elolvasta a
festmény mellé kirakott táblát, amelyen ez állt:

ISMERETLEN FESTŐ: APRÈS. 2017

AURELIA LECLAIRE MAGÁNGYŰJTEMÉNYÉBŐL

– Ismeretlen festő?
– Soha nem erőltetnék rád olyasmit, amit nem akarsz.
Egyelőre ismeretlen festő vagy, ahogyan az a táblán áll. Rajtad
múlik, hogy vállalod-e a saját munkáidat.
Kinyitotta a retiküljét, előhúzott belőle egy kártyát, és
átnyújtotta Gabrielnek. Ugyanaz állt rajta, mint a falon lévő
táblán, kivéve azt, hogy ezen a festő neve GABRIEL SEYMOUR
volt.
– Ha akarod, kicserélheted ezt a kártyát a másik helyére.
Vagy nem. Te döntesz. Semmit nem kockáztatsz vele. Az Après
mostantól egy hónapig, a kiállítás végéig itt lesz. Miután a
kiállítás véget ér, hazaviszem, te pedig visszaviheted a többi
képedet a padlásra Millbrookba.
– Még mindig nem érted. Az még hagyján, hogy kiállítod
valahol a képeimet. De az egyáltalán nincs rendjén, hogy
kakukktojásokként lógnak itt a falon egy olyan galériában,
amelyik tele van zseniális művészek munkáival.
– És ki dönti el, hogy ki számít zseniális művésznek? – tette
fel a kérdést kedélyesen Lia. – Ezzel nagyon nem segítesz
magadon.
– Ezt egyszer már megbeszéltük – mondta összeszorított
fogakkal Gabriel.
– És már akkor sem volt igazad.
– De, igen.
– Nem volt.
Ezt azonban nem Lia válaszolta, hanem egy ismerős hang a
hátuk mögül. Gabriel meglepetten hátrafordult. Az előtte álló nő
apró termetű volt, és elegáns, kerek arcát vöröses haj keretezte,
melyet a feje tetején kontyba tekert. Egyszerű, krémszínű ruhát
viselt.
– Olivia! – kiáltott fel, és lehajolt, hogy meleg öleléssel
üdvözölje a nőt. – Milyen jó látni téged! Régóta nem
találkoztunk. – Ezután zavarodottan hátrahúzódott. – Mégis mit
keresel itt? – Gabriel hirtelen elhallgatott, mert rájött, hogy
pontosan mit keres ott a nő. – Jézusom…
– Nem, a meghívót nem Jézus küldte – felelte Olivia, és
megpaskolta a férfi karját. Ellépett Gabriel és Lia mellett, és
megállt a második festmény előtt, ahonnan épp továbbálltak a
bámészkodók. – Lia ragaszkodott ahhoz, hogy jöjjek el. Nagyon
örülök, hogy meghívott. Egyébként a kép címe megfelel a
valóságnak. A tánc volt életem első szerelme.
– Hogy talált rád Lia?
– Mint kiderült, a Királyi Balett társulatában igen ritkák a
házaspárok – fordult most felé Lia, majd Olivia mellé lépett, aki
a falon függő hasonmását nézte. – Nem volt nehéz felkutatni.
– Sok-sok éven át ismertelek, Gabriel Seymour, de soha nem
tudtam rólad, hogy ez a hobbid – jegyezte meg Olivia. – És soha
nem gondoltam, hogy ilyen különleges tehetséged van.
– Ez nem…
– Jaj, hallgass már! – vágott közbe Olivia. – Mielőtt még
olyasmit mondanál, amit képtelen leszek megbocsátani.
Lia elfordult, de Gabriel még látta, ahogy elmosolyodik.
– Tudod, a férjem elsírta magát, amikor meglátta ezt a képet
– folytatta Olivia. – Pedig nem egy sírós alkat. Az az igazság,
hogy mindketten sírtunk. Ezért ha Lia azt mondja, hogy te egy
tehetséges művész vagy, akkor a legokosabb, ha szépen
bólogatsz a buksiddal, és megköszönöd neki.
Gabriel egy pillanatra behunyta a szemét.
– Öhm.
– Próbáld újra.
– Köszönöm!
– Ez mindjárt jobban hangzik. Tessék. – Olivia elfordult a
festménytől, és elővett egy kis fehér kártyát a táskájából. –
Szeretné, ha kiraknád ezt is. A meghívóval együtt érkezett.
Gabriel elvette a kártyát, és elolvasta:

GABRIEL SEYMOUR: ELSŐ SZERELEM. 2016

OLIVIA ALLEN MAGÁNGYŰJTEMÉNYÉBŐL
Gabriel tekintete Liára siklott.
– Neki ajándékoztam – magyarázta Lia. – Mert ő az egyetlen
jogos tulajdonosa.
– Nos… – Gabriel a kezében fogott kártyára meredt, de nem
mozdult.
– Nagyon rémisztő, igaz? – tűnődött hangosan Olivia.
– Ezt hogy érted?
– Rémisztő, amikor az ember ország-világ előtt megméretteti
magát. – A táncosnő hangja ellágyult. – Én megértem. Mert
estéről estére ugyanezt teszem, amikor kilépek a színpadra a
közönség elé. És ugyanígy tesz az író, aki egy történetet elmesél,
a zeneszerző, aki concertókat ír, és a színész, aki magára ölt egy
szerepet. Egyikünk sem tudja, milyen fogadtatásban részesül.
Lia nem szólt semmit, de Gabriel érezte, hogy őt nézi.
– Ezek a művek megérdemlik az elismerést. – Olivia
lábujjhegyre ágaskodott, és két puszit nyomott Gabriel arcára. –
Légy bátor, Gabriel Seymour – tette még hozzá, majd eltűnt a
tömegben.
Gabriel figyelte, ahogy a nő távolodik, aztán Liához fordult:
– Valóságos boszorkányság, amit művelsz.
Nehéz volt szavakba foglalnia újra, amit már a párizsi
lakásban is elmondott.
– Rosszabbal is megvádoltak már – mosolyodott el Lia. –
Egyébként működött a kuruzslás?
– Talán igen.
– Akkor jó.
– Hogy vetted rá a galériát, hogy kiállítsák a munkáimat?
Lia néhány pillanatig méregette.
– Nem volt nehéz dolgom, Gabriel, mert egy tehetséges
művész alkotásait hoztam ide. Lehet, hogy te szervezted le a
nagymama gyűjteményének ideszállítását, de attól még de facto
én vagyok a tulajdonos. A galéria igazgatója pedig nem csinált
ügyet abból, hogy két másik festményt is kiállítson.
– Egy szót se szóltak erről.
– Mert megkértem őket. – Lia elhallgatott. – Jobb, ha tudod,
hogy a galéria érdeklődött, vannak-e más képek is – tette hozzá.
– Mármint milyen képek?
– A te festményeidből akarnak többet.
– Micsoda?
– Jelentős érdeklődést tapasztaltak a képeid iránt már a
megnyitó előtt. A galéria úgy véli, több festményt is el tudna
adni ettől a művésztől.
– És te mit válaszoltál nekik?
– Csak annyit, hogy beszélek a művésszel, és majd ő eldönti.
Mármint azt, hogy hajlandó-e több képet kiállítani vagy eladni.
– Lia a kezébe fogta Gabriel kezét, és finoman lefejtette az ujjait
a kártyáról, amit szorongatott. – Ez a te döntésed. Hogy láttatni
akarod-e magad vagy sem. Bárhogy is döntesz, én nem fogok
kevesebbet gondolni rólad.
Gabriel rápillantott összefonódott ujjaikra.
– Éld úgy, hogy minden nap számítson – dörmögte az orra
alatt.
Azzal tétovázás nélkül odalépett a két festményhez, és
kicserélte a kártyákat.
Végül hátralépett, és újra kézen fogta Liát.
– Na, milyen érzés? – kérdezte a lány.
– Olyan, mintha kiugrottam volna egy repülőről.
Lia nevetve fölemelte egymásba kulcsolódó kezüket.
 – Engem is magaddal viszel?
– Ha szeretnél leugrani, igen.
– Tegyél próbára!
Gabriel visszafojtott lélegzettel pillantott le a lányra. Azon
tűnődött, vajon mekkora botrányt okozna, ha ott, nyomban
felkapná, és magához ölelné, aztán eszeveszetten csókolni
kezdené…
– Elnézést, maga Aurelia Leclaire?
 25. FEJEZET

Lia

2017. NOVEMBER 10.

FRANCIAORSZÁG, PÁRIZS

Lia megfordult, és egy tiszteletre méltó urat látott maga előtt, a

szeme barna volt, a haja a halántéknál ezüstbe fordult.
Sötétszürke öltönyt viselt, bár alatta türkizkék ing lapult,
amelynek gallérját kigombolta. Kezében a kiállítás prospektusát
tartotta.
– Én vagyok – felelte a lány.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Luca Adler vagyok.
Genfből utaztam ide.
– Üdvözlöm – rázta meg a kezét Lia. – Segíthetek valamiben?
– Nem is tudom. – A férfi lesütötte a szemét, a homloka
ráncba szaladt. – Megmondaná, honnan van ez a nyaklánc, amit
visel?
Lia odakapta a kezét. A parányi tűzzománc medált melegnek
érezte a bőrén.
Gabriel átkarolta a vállát.
– Megkérdezhetem, hogy miért érdekli Miss Leclaire
ékszere? – a hangja nem csengett ellenségesen, de volt benne
valami félreérthetetlenül acélos.
 – Azért, mert nagyon is ismerős valahonnan – felelte Adler. –
Mármint a medál.
– A nagymamámtól kaptam ajándékba – válaszolta Lia
zavartan.
– Az ön nagymamája volt az itt említett Estelle Allard? –
lobogtatta meg a prospektust a férfi.
– Igen.
– Értem – bólintott a férfi, de továbbra is zavartnak tűnt.
– Tudok még valamiben segíteni?
– Azt hiszem, inkább mi segíthetnénk magának. – Fölemelte a
prospektust. – Az anyám figyelt fel erre a kiállításra, amikor a
hírekben reklámozták. Elolvasta a képek történetét, és
megnézte a róluk készült fotókat is. Hármat felismert közülük.
Lia Gabrielre pillantott, és kihagyott egyet a szíve.
Gabriel kinyújtotta a kezét a férfi felé.
– Gabriel Seymour vagyok – mutatkozott be. – Miss Leclaire
engem bízott meg azzal, hogy a gyűjteménye kurátora és
restaurátora legyek.
Adler megrázta a kezét.
– Örvendek.
– Megkérdezhetem, melyik három festményt vélte felismerni
az édesanyja?
– A Degas-kat. Talán őrültségnek hangzik, de azt hiszem, az a
három kép valamikor az anyámé lehetett.
– Ez elképesztő – jegyezte meg udvariasan Gabriel. – És
bizonyítani is tudja ezt az állítását?
– Azt hiszem, igen. Mindenesetre az édesanyámnak kellene
ezt a bizonyítékot bemutatni – és újra Lia medáljára pillantott. –
Ő is eljött ma este. Leköteleznének, ha beszélnének vele.
 – Természetesen – vágta rá Lia.
Akkor jött rá, hogy végig görcsösen markolta Gabriel karját,
ezért gyorsan lazított a fogáson.
Elindultak Adler után a kiállítás másik végébe, ahol a
balerinák még mindig pliéket gyakoroltak a festett színpadon. A
képek előtt sokan álltak, nyakukat nyújtóztatva próbálták
jobban szemügyre venni a három festményt. A tömeg közepén
egy idősebb hölgy állt teljesen egyedül, a táncosnőket nézte.
Hosszú, burgundivörös ruhát viselt, hófehér haját a
táncosokhoz hasonlóan ő is laza kontyba kötötte a tarkója
mögött. Egyik keze egy fényes botra támaszkodott, a másikban
pedig kisebb papírköteget szorított magához.
– Mama! – szólalt meg halkan Adler. – Ők itt Aurelia Leclaire
és Gabriel Seymour. Miss Leclaire, Mr. Seymour, bemutatom dr.
Alina Adlert.
A nő Lia felé fordult, intelligens, sötét szemével először
egyenesen ránézett, majd a nyakán függő medálra siklott a
tekintete, ugyanúgy, ahogyan a fiáé az imént.
Mély levegőt vett, és egy kissé megingott, mire a fia a
segítségére sietett, hogy megfogja. Leengedte a kezét, amit addig
a nyakánál tartott, és hirtelen Lia is elvesztette az egyensúlyát.
Mert a nő pontosan ugyanolyan láncot viselt, mint Lia.
Lia érezte, ahogy Gabriel a derekára fonja az egyik karját, ő
pedig hihetetlenül hálás volt ezért.
– A nyaklánc… – szólalt meg Lia. – Honnan van?
– Gyerekkoromban kaptam ajándékba – válaszolta Alina. –
Annak a néhány darabnak az egyike, amit magammal vittem,
miután elmenekültem Franciaországból a háború alatt.
– Hány éves volt, amikor elmenekült? – kérdezte Gabriel.
 – Hat-hét éves lehettem. Az emlékezetem kissé hiányos arról
az időszakról. Bevallom, egész életemben igyekeztem nem
visszaemlékezni azokra az időkre.
– A családjával együtt ment el? – Lia próbálta felfogni, hogy
most mi történik.
– Nem. A családomat… elvitték. Egyedül én mentem el. Egy
gyerekcsoporttal menekültem el Franciaországból. Csak a
sötétségre, a hidegre és az éhségre emlékszem. Egy gyerek soha
nem felejti el az ilyesmit – a kezével végigsimított a sétabot
fogantyúján.
– Anyámat Svájcba menekítették sok más gyerekkel együtt –
magyarázta Luca. – A nagyszüleim fogadták örökbe. A
nagynénémet is örökbe fogadták.
– Zsidó voltam – jegyezte meg Alina. – És egyike a
szerencséseknek.
– Meséljen a festményekről – kérte lágy hangon Gabriel.
Alina kinyújtotta a kezét, amelyben a papírokat tartotta. Lia
csak akkor látta, hogy valójában egy boríték.
– Ez micsoda?
– Egy fotó van benne. Nézze meg.
Lia kibontotta a borítékot, és elővett belőle egy fekete-fehér
fotót. Egy sötét hajú, sötét szemű kislányt ábrázolt, aki egy
hozzá hasonlító sötét hajú, csinos nő ölében ült. Mindketten
nevettek, a nő szorosan magához ölelte a kislányt.
A háttérben, a fejük felett Degas balerinái táncoltak a falon.
– Ez én vagyok. Ő pedig a nénikém, Rachel – magyarázta
Alina. – Amint látják, a festmények ott vannak a képen. De én
nem onnan emlékszem rájuk. Én úgy emlékszem, máshol lógtak
a falon.
 Lia alig kapott levegőt.
– Hol? – suttogta.
– Egy egészen pici szobában. Olyan helyen, ahol végig
csöndben kellett maradnom. Visszatekintve már tudom, hogy
egy rejtekhely volt. Az a szoba mentette meg az életemet. – A
pillantása Liára siklott. – A nagymamája, Estelle Allard mentette
meg az életemet.
– Akkor maga nem más, mint Aviva – suttogta elképedve
Gabriel.
– Igen – bólintott a nő.
– Mire emlékszik még? – faggatta Lia.
– Emlékszem a lakásra, ahol elrejtettek: kristálycsillárok
lógtak a mennyezeten, és amikor a nap besütött az ablakon,
apró szivárványokat szórtak a padlóra. Emlékszem arra is, hogy
a nagymamája olvasott nekem, sőt gyakran énekelt is. Sokat
énekelt.
Lia újra a fotóra meg a nevető gyermekre pillantott.
– La Chanteuse – suttogta maga elé.
– Soha nem ment vissza a háború után Párizsba? – kérdezte
Gabriel.
A doktornő megrázta a fejét.
– A szüleim mesélték, hogy tizennégy hónapon át nem
szólaltam meg, miután örökbe fogadtak. Amikor megérkeztem
hozzájuk, nem tudtam sírni és nem tudtam nevetni. Még a
nevemet sem bírtam kimondani. Ezért új nevet választottak. Az
Alinát.
– Hiszen magának nem ez volt a neve.
– Új nevem lett, és én lettem a lányuk. Aztán kaptam egy
testvért is magam mellé. Táncosnő lettem, orvos, feleség és
anya. A szívem csordultig telt, miközben próbáltam elfelejteni a
múltat. Úgy éreztem, jobb, ha mindig előre tekintek. – Alina
szomorúan elmosolyodott. – A fiam születése után keresni
kezdtem az ön nagymamáját, mert akkor értettem meg,
mennyire nehéz lehetett elengednie. Csakhogy nem tudtam a
nevét, sem a címét, ahol egykor élt. Csak annyit tudtam, hogy
nagyon szeretett engem. És azt is, hogy ezt tőle kaptam – az
ujjait újra a medálra tette.
– Ő is kereste magát – szólalt meg Lia, miközben hatalmas
gombócot érzett a torkában. Most végre megértette, miért
utazott annyit Svájcba a nagymama. – Nagyon sokáig kereste.
– Tudnia kell, hogy a nagymamája sok ember életét
megmentette – mosolygott Alina. – Többször is osztoztam
valakivel azon a kis szobán.
– Úgy sejtjük, hogy a szövetséges katonáknak segített kijutni
Franciaországból – jelentette ki erre Lia.
– Nőknek is segített – fűzte hozzá Alina.
– Nőknek?
– Egynek bizonyosan. Emlékszem, az a nő olyan volt, akár
egy hercegnő. És tudott héberül. Meg franciául és angolul is. Ki
tudta nyitni azt a bőröndöt, amit az ön nagymamája mindig
zárva tartott. Valóságos varázsló volt.
Lia egyszerre sírt és nevetett. Kezdett összeállni a rejtélyes
puzzle, amelynek darabkái a párizsi lakásban hevertek, és Lia
még többet akart tudni.
– A nagymamám soha nem beszélt a háborús időkről –
jegyezte meg Alinának. – Arról, hogy mit csinált és kiket
szeretett. – Rápillantott Gabrielre. – Mesélne még mást is?
Bármit, amire emlékszik.
 – Hát persze! – mosolygott vissza rá Alina.

***

A galériában már lekapcsolták a fényeket, csak a festmények

feletti spotlámpák világítottak.
Lia hátradőlt a padon, amelyet a szoba közepére toltak, és
rámeredt a festményen táncoló, skarlátvörös és narancsvörös
színekben festett nőre, aki karját a feje fölé emelte, ujjait
széttárta. A tekintetéből azonban már nem indulat és vád
sugárzott, mint inkább diadal. Nem az áldozat, hanem a túlélő
állt előtte.
– Alina nem akarja magával vinni a Degas-képeket – szólt
Gabriel, és leült Lia mellé. A hangja furcsán visszhangzott a
teremben, most, hogy a kiállítás látogatói rég elmentek, miként
a személyzet nagy része is. – Azt mondta, kár lenne újra
elrejteni őket egy szobába. Szeretné, ha itt maradnának, a
kiállításon. És utána talán múzeumoknak is kölcsönadná.
– Mi lesz a gyűjtemény többi darabjával?
– Nem tudja biztosan állítani, hogy a családja tulajdonában
álltak a képek. Habár most legalább van egy vezetéknév, ami
segíthet meghatározni, hogy ki a jogos tulajdonosa az egyes
daraboknak.
Lia felsóhajtott.
– Addig mit tegyek a festményekkel?
– Azt, amit eddig is. – Gabriel átkarolta Liát. – Mutasd meg
őket a világnak. És oszd meg velük a nagymamád történetét is.
Mert mindkettő egészen rendkívüli.
– Igen.
 Lia kicsit közelebb simult Gabrielhez.
– Mikor kell visszamenned Sevillába? – kérdezte a férfi.
– Nem kell visszamennem.
– Mi lesz akkor…
– Nem vállaltam el a megbízást. Inkább itt maradok.
Lia Gabriel vállára hajtotta a fejét.
– A kiállítás miatt?
– Nem.
A férfi mozdulatlanná dermedt.
– Értem.
– Reméltem is, hogy érted – suttogta a lány.
Egy hosszú percig ültek így, egyikük sem moccant,
egyszerűen csak együtt voltak.
– Hoztam neked valamit – szólalt meg egy idő után Gabriel.
Lia kiegyenesedett, Gabriel pedig elővette a háta mögül, és
egy hegedűtokot helyezett az ölébe. A lány hosszú pillanatokig
csak nézte, aztán kinyitotta. A Collin-Mézin megcsillant a fejük
fölött világító spotlámpa fényében.
– Újrahúroztattam és felhangoltattam – mondta.
– Miért?
– Mert mint ismeretes, a szakmám a restaurálás.
– Nem ezt kérdeztem. Hanem azt, hogy miért adod nekem.
– Mert elegem van abból, hogy a Millbrook padlásán tároljak
mindent.
– Na igen, a mai estének ez a mottója.
– Ezt most vegyem köszönetnek?
– Köszönöm! Gyönyörű lett. Játsszak rajta valamit?
– Igen, de ne most. – Gabriel visszazárta a tokot. Lerakta a
padra a hegedűt, és felállt. – Valami egész más jár a fejemben.
 – Mégis mit csinálsz?
Gabriel körbenézett a kihalt galériában, ahol a feje fölött
egyetlen lámpa fénye világította meg hollófekete haját, éles
kontrasztba állítva az arcával. Kinyújtotta a kezét a lány felé.
– Most, ebben a percben senki más nem létezik a világon,
csak egy nő, akinek sikerült megértetnie velem, hogyan kell
teljes életet élni. Amiben minden pillanat számít. – Kinyújtotta
feléje a kezét. – Táncolsz velem?
Lia a kezébe csúsztatta a kezét.
– Igen.
 A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

Az Egy párizsi lakás fikció. Míg a történetet a képzeletem szülte,

a helyszín és a szereplők megválasztását valós emberek és valós
események inspirálták. Sophie Seymour és Estelle Allard
karaktereit olyan személyek tapasztalatai és bátorsága
formálta, mint Virginia Hall, Pearl Witherington Cornioley,
Christine Granville, Josephine Baker, Nancy Wake és Andrée de
Jongh. Az ő emlékeik, interjúik és történeteik nyomán
ismerhettük meg, hogy ezek a nők mennyire kivételesek voltak.
Sophie munkahelye a Bletchley Parkban valódi férfiak és nők
munkáján alapult, akik fáradtságot nem kímélve harcoltak az
idővel és vitték véghez a szinte lehetetlen feladatot, hogy
megfejtsék a náci rejtjeleket. A legtöbbünk hallott már az
Enigma nevű gépről és Alan Turing nagy jelentőségű
munkájáról a kódok megfejtésében. Azonban valamivel
ritkábban hallottuk Tommy Flowers és Bill Tutte történetét,
akik csapatukkal együtt kifejlesztették a Colossust. Ez a gép
tudta végül megfejteni a Lorenz titkosítót, amelyet Bletchley-
ben Tunny (tonhal) néven ismertek.
A Lorenz titkosítógépet előszeretettel használta Hitler és a
felsőbb parancsnokság, mégpedig nem véletlenül. A gép az
Enigmánál jóval összetettebb, komplex rejtjeles üzeneteket
tudott továbbítani, és az Enigmától eltérően nem kellett hozzá a
morzekód használata. Egy teleprinterhez csatlakoztatva
automatikusan rejtjelezte a kimenő üzeneteket, majd dekódolta
a bejövőket, így könnyedén tudtak vele hosszabb üzeneteket
továbbítani. Bletchley-ben a Wehrmacht főparancsnoksága és a
megszállt területek náci parancsnokságai közötti
összeköttetéseknek halneveket adtak – a Párizs–Berlin-vonalat
Jellyfish (medúza) néven emlegették.
Nincs rá bizonyíték, hogy a Lorenz titkosítógépet a párizsi
Ritz Hotelben állították fel, ez teljes mértékben a képzeletem
szüleménye. Arra azonban számos bizonyíték létezik, hogy a
nácik a rejtjelezőgépeket főhadiszállásként használt
épületekben, szállodákban tartották. David O’Keefe szerző
szerint az 1942-es tragikus dieppei támadásnak talán az is célja
lehetett, hogy a Hotel Moderne-ben lévő rejtjelezőtechnológiát
megszerezzék és lefoglalják. Mivel tudjuk, hogy a párizsi Ritz
Hotel a Luftwaffe főhadiszállása és Hermann Göring
rezidenciája volt (akit Hitler utódjaként tartottak számon),
hihetőnek tűnt, hogy közvetlen és védett vonalat
működtessenek a Führerrel váltott üzeneteknek.
Arra sincs semmiféle bizonyíték, hogy a Bletchley Park
valaha bármilyen hírszerzési anyagot kapott volna (fotókat,
kódleírásokat vagy rajzokat) a Lorenzről. A Target Intelligence
Committee (TICOM) elnevezésű bizottság – amelyben Nagy-
Britannia és az Egyesült Államok együttesen vett részt a német
kódok megfejtésére – titkosítás alól feloldott dokumentumai
írják le a szövetséges erők által elsőként megszerzett Tunny
kommunikációs eszközt, azonban egészen 1945-ig, jóval a
normandiai partraszállás után sikerült csak lefoglalni Albert
Kesselring náci tábornok „tonhalvonatát”, amely hat német
tehervagont szállított, benne Tunny gépekkel, rádió adó-vevő
készülékekkel és rejtjelezőberendezésekkel. A tehervagonokban
két ágyat helyeztek el a sofőr és a segédtiszt számára, akik a
berendezéseket működtették. Tutte-hoz és csapatához ez az
információ nem jutott el Bletchley-be. A kódfejtő erőfeszítések
összességében a mérnöki csapat bámulatos munkájának
eredményét jelentették.
Az első Colossus gépet Flowers fejlesztette ki, és 1943
decemberében lépett működésbe. A gép segítségével a
szövetséges erőknek sikerült lehallgatniuk és megfejteniük több
kritikus fontosságú információt, amelyek a normandiai
partraszálláshoz vezettek. Könyvemhez azonban azt a verziót
választottam, hogy a Bletchley-ben dolgozó briliáns
mérnököknek is része volt ebben az erőfeszítésben.
A párizsi Ritz Hotel – a benne élő társasági és iparos elit
tagjaival, a kollaboránsokkal és a hírszerzőkkel (mert tényleg
voltak rejtett falfülkék és lépcsők) – a háború alatt végig a
Luftwaffe főhadiszállása maradt.
A Polüxené feláldozása című Charles Le Brun-festmény,
amely jelenleg a New York-i Metropolitan Museum of Artban
található, valóban egy felújítás során került elő Coco Chanel
luxuslakosztályából, egy rejtett falból. Továbbra sem ismert,
hogy eredetileg honnan került oda. A legutóbbi elmélet szerint
amikor César Ritz megvásárolta a place Vendôme 15. alatti
épületet, a Le Brun-festmény már benne volt. Én egy másik
történetet találtam ki a képnek.
Több esemény is ismerősnek tűnhet, amelyet
háttértörténetek gyanánt használtam: így a lengyelországi
Wieluń bombázása 1939 szeptemberében, ahol Piotr halálát
elképzeltem, valamint az 1942 júliusában történt párizsi razzia,
melynek során Rachelt és a családját deportálták. Az nem
teljesen világos, hogy a Luftwaffe miért pont a Wieluń nevű
békés kisvárost bombázta először, de vitathatatlanul ez lett a
második világháború első katonai cselekménye. Néhány
történész szerint a németek úgy sejtették, hogy a környéken
állomásozik a lengyel lovasság – innen jött Piotr karaktere –,
habár mások ezt cáfolják.
Bármilyen megfontolásból történt is, az tény, hogy
szeptember 1-jén a Luftwaffe 46 000 kilogrammnyi bombát
dobott le civil célpontokra, beleértve egy egyértelműen
megjelölt kórházat. A bombázás kezdetének idejét vitatják,
lengyel források szerint valamikor hajnali 4:30–4:40 között
kezdődhetett, míg a német feljegyzések 5:40-re teszik az első
bombák idejét. A regényben én a német katonai feljegyzések
idejét vettem alapul.
Arról viszont nincs vita, hogy az 1942-es Vel d’Hiv-razzia
1942. július 16-án, hajnali 4:00-kor kezdődött. A francia
rendőrség több mint 13 000 zsidót tartóztatott le, köztük közel
4000 gyermeket. A letartóztatottak többségét a Vélodrome
d’Hiverben, a téli kerékpárospályán tartották fogva, ahonnan
marhavagonokban deportálták őket Auschwitzba vagy más
internálótáborokba, bár több történetet ismerünk, amelyben
barátok vagy szomszédok bújtattak embereket, akiknek sikerült
megúszni a letartóztatást.
Az egyik bátor ember, aki zsidó gyerekek mentésében vett
részt a megszállt Franciaország területén, egy Georges Loinger
nevű francia volt. Kreatív módszerekkel csempészett ki
gyerekeket Franciaországból Svájcba, többek között úgy, hogy
gyászmenetekbe állította be őket, és így meneteltek végig egy
temetőn a svájci határ mellett. Aviva menekülését is Loinger
történetéből merítettem.
Végül pedig azok a nők és férfiak, akik Estelle-hez és Jerome-
hoz hasonlóan részt vettek az ellenállásban, egy létező Comet
Line nevű ellenállási mozgalom tagjai voltak. Ez a mozgalom a
megszállt Belgium és Franciaország területén működött, s a
szövetséges légierő katonáit segítette kimenekülni az országból,
és átjutni Nagy Britanniába. A Comet Line mozgalomban
feltehetően 3000 civil tevékenykedett, akik szövetséges
repülőpilótákat bújtattak vagy kísérgettek, és ezeknek a civil
segítőknek a hetven százaléka nő volt.