J. L.

ARMENTROUT

BE
légy mellettem

with
me
Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2016
 Írta: Jennifer L. Armentrout
A mű eredeti címe: Be With Me (Wait for You Book 2. )

A művet eredetileg kiadta:

William Morrow, An Imprint of HarperCollins Publishers

Copyright © 2014 by Jennifer L. Armentrout

Cover photograph © Janis Litavnieks/Getty Images

Fordította: Császár László

A szöveget gondozta: Róbert Katalin

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn

Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 399 556 3

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2016-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Széli Katalin, Korom Pál
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 Ajánlom ezt a könyvet az öcsémnek,
akinek a szülinapja éppen
a Légy mellettem megjelenésének napjára esik.
Sok boldog szülinapot, Jesse James!
 1. FEJEZET

M OST MÁR BIZTOS, HOGY AZ ÉDES TEA LESZ A

HALÁLOM. És nem is csak azért, mert annyira
cukros, hogy az embert egyetlen korty is
diabéteszes kómába taszíthatja. Vagy azért, mert a bátyám
kis híján hármas karambolt okozott, amikor hirtelen
megfordult a pick-upjával az országút kellős közepén
egyetlen pillanattal az után, hogy a következő, mindössze
kétszavas üzenet érkezett a telójára.
Édes. Tea.
Nem. Hanem mert ezáltal összehozott a jó sorsom Jase
Winsteaddel, minden csaj álmainak fizikai
megtestesülésével.
Jaj, szentséges Mária, ki első vagy minden anyák között,
ez nagyon ciki lesz!
Miért, ó miért kellett a tesómnak üzenetet küldenie Jase-
nek, elárulva, hogy éppen arrafelé járunk, amerre lakik, és
megkérdeznie, hogy nem kell-e neki valami a boltból?
Hiszen Camnek nem lett volna más dolga, mint körbejárni
velem a környéket, és megmutatni, hogy mi merre van!
Mondjuk az is igaz, hogy amit így láthattam, messze
túlszárnyalt bármit, amit a táj nyújthatott volna.
Mert már kezdtem attól tartani, hogy ha még egy sztriptíz
bár előtt elgurulunk, kénytelen leszek kinyírni valakit.
Cam nagy sebességgel robogott, és közben rám sandított.
Órákkal ezelőtt elhagytuk a 9-es utat. Tekintete az arcomról
a kezemben tartott teára vándorolt. Felvonta a szemöldökét.
 – Tudod, éppen erre való a pohártartó, Teresa!
Megráztam a fejemet.
– Semmi gond. Inkább fogom.
– Nekem mindegy. – Cam ekkor már az útra meredt.
Úgy viselkedtem, mint valami dilinyós, miközben
tisztában voltam vele, hogy el kellene lazulnom. Még csak az
kellene, hogy Cam rájöjjön, mi az oka annak, hogy úgy
viselkedem, mint egy bekokózott idióta!
– Izé, én azt hittem, Jase a fősuli közelében lakik.
Ez azért elég mindennapi csevegésnek tűnik, nem? De
közben, jaj, istenem, biztos voltam benne, hogy a hangom
legalább egyszer elbicsaklott még ez alatt a nagyon-de-
nagyon nem ártatlan kérdés alatt is!
– Aha, persze, de az idő nagyobb részét az apja farmján
tölti. – Lassított, és jobbra fordult. A tea kis híján kirepült az
ablakon, de úgy kapaszkodtam bele, mintha az életem volna
a tét. Ez a tea nem megy innen sehova! – Ugye emlékszel
még Jackre?
Még szép, hogy emlékeztem! Jase ötéves öccse, aki
mindennél többet jelent neki. Valami kényszeres módon, a
Jase-ről megtudott összes kis részletre teljesen tisztán
emlékeztem, gondolom valahogy úgy, ahogyan Justin Bieber
rajongói is mindent tudnak a bálványukról. Lehet, hogy
nagyon cikin hangzik, de akkor is ez volt az igazság. Ugyan
sem ő, sem a világon senki nem tudott róla, de az elmúlt
három évben Jase lassan kezdett egyre többet jelenteni
nekem.
Egy barát volt.
Aki megmentette a bátyámat.
És akibe halálosan belezúgtam.
Aztán vagy egy évvel ezelőtt, amikor végzős lettem a
gimiben, Jase pedig egy alkalommal Cammel együtt nálunk
töltött néhány napot, egész más szintre lépett a dolog. Volt a
lényemnek egy része, ami ezt a lépést legszívesebben örökre
kitörölte volna – a másik része azonban nem volt hajlandó
megszabadulni az emléktől, ahogyan az ajka az enyémre
forr, a keze a testemet simogatja, és a szája valami egészen
különleges fájdalommal eltelve, nyögve mondja ki a
nevemet.
Jaj, istenem!
Az életre kelő emlékek miatt az arcom azonnal égni
kezdett, de szerencsére a napszemüvegem nagyon sokat
takart. Így is jobbnak láttam elfordulni, kinézni az ablakon,
és ha nem tartottam volna attól, hogy Cam gyanút fog,
legszívesebben az ablakot is lehúzom, és kidugom a fejem.
Mindenképpen össze kell szednem magam. Ha Cam valaha
megtudja, hogy Jase megcsókolt, azonnal megöli,
feldarabolja, és elrejti valami ehhez hasonló eldugott kis út
mentén.
Márpedig ez nagyon, de nagyon nagy veszteség volna.
Az agyam teljesen kiürült, és fogalmam sem volt, mi mást
mondhatnék. Mindenképpen el kellett terelni a
gondolataimat. A tea pohara párás lett, a kezem pedig egyre
csak remegett, ami miatt kis híján elejtettem az egészet úgy,
ahogy van. Talán megkérdezhettem volna Camtől, hogy van
Avery, mert egyszerűen imádott Averyről beszélni. Ez
biztosan működött volna. Aztán kérdezhettem volna a
sulival kapcsolatban is, vagy beszélhettem volna a gimiről,
de a fejemben újra és újra ugyanaz a gondolat jelent meg;
hamarosan találkozhatok Jase-szel, mégpedig olyan
helyzetben, amikor esélye sem lesz elmenekülni előlem.
Az utat szegélyező, sűrűn növő fák ritkulni kezdtek, és
hamarosan zöldellő legelők tűntek fel közöttük. Cam
befordult egy keskenyebb útra. A pick-up összevissza
pattogott a lyukakban és kátyúkban, és a gyomrom is
felfordult.
Behúztam a nyakamat, ahogyan elhaladtunk két barna
faoszlop között. Általában lánc feszülhetett közöttük – bár
ebben a pillanatban leakasztották és a földre dobták -, a
baloldalon pedig festett tábla lógott, amin az állt:
 WINSTEAD: MAGÁNTULAJDON.

Hatalmas kukoricamezőre jutottunk. A szárak mind

száraznak és sárgának tűntek, és így ránézésre közel álltak
ahhoz, hogy egyszerűen kiszáradjanak és elpusztuljanak.
Kicsit távolabb néhány méretes lovat láttunk legelészni egy
foghíjas fakerítés mögött. Bal kéz felé tehenek kóboroltak a
legelőn, mindegyik kövér, és láthatóan nagyon elégedett a
világgal.
Ahogyan közelebb értünk, feltűnt egy nagyon régi fészer.
Az a fajta ijesztő, ezeréves épület, amit A texasi
láncfűrészesben is láttam. Még a szélkakas is ott volt a
tetején, amit meg mindig extrán kísértetiesnek éreztem!
A fészeren túl, kicsit messzebb, kétszintes lakóház. A
valamikor fehérre festett falak mostanra inkább szürkének
tűntek, és még onnan, a kocsiból is tisztán látszott, hogy
sokkal több helyen mállott le a festék, mint ahol még ép volt.
A tetőt több részen kék sátorlap fedte, és a kémény is mintha
bármelyik pillanatban össze akart volna omlani. A ház mellé
poros, vörös téglákat halmozott fel valaki, talán azért, mert
meg akarta javítani a kéményt, de aztán beleunt az egészbe,
és inkább hagyta a fenébe. A fészer mögött ezen kívül még
ott volt egy több, lerobbant kocsinak örök nyugvóhelyéül
szolgáló roncstelep is, tele rozsdaette teherautókkal és
személygépkocsikkal.
Felegyenesedtem egy kicsit, és a döbbenettől levegőt sem
kaptam. Tényleg ez Jase farmja? Mert valami
megmagyarázhatatlan okból kifolyólag én ehhez képest
valami sokkal... modernebbet képzeltem.
Cam a fészertől néhány méternyire leparkolta a pick-
upot, és leállította a motort. Rám nézett, majd követte a
tekintetemet a ház felé. Kikapcsolta az övet, és felsóhajtott.
– A szülei nagyon nehéz helyzetben vannak. Jase
mindent megtesz, hogy segítsen nekik a farm körül, meg
minden, de amint látod...!
 Ennek a farmnak sokkal több segítség kellett volna, mint
amit Jase megadhat.
Pislogtam.
– Elbűvölő.
Cam nevetett.
– Kedves, hogy ezt mondod.
Az ujjaim védekezően szorították meg a csészét.
– Komolyan.
– Aha. – Ezzel előrefordította a baseballsapkáját, hogy a
sild árnyékolja a szemét. Barna hajtincsek bukkantak ki
alóla.
Már éppen mondani akartam volna valamit, amikor a
szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes.
A fészer mellől egy kisfiú robogott elő, egy mini-John
Deere traktoron ülve. Vastag karjai kinyújtva markolták a
kormányt, göndör, barna haja lobogott a szélben, és az arca
csak úgy sugárzott a szikrázó, augusztusi napsütésben. A
traktort Jase tolta, és annak ellenére, hogy a kocsiban ülve
nem hallottam semmit, biztos voltam benne, hogy
motorhangot utánoz. A játék csak úgy pattogott az
egyenetlen úton, Jase nevetett, a kisöccse pedig azt kiabálta,
hogy „Gyorsabban! Told gyorsabban!”.
Jase megtette, amit a kölyök kért tőle, cikcakkban tolta a
traktort, és végül közvetlenül a pick-up előtt álltak meg. Jack
fékcsikorgást utánozott, és nem engedte el a kormányt.
Hatalmas porfelhő szállt a levegőben.
Aztán Jase felegyenesedett.
Ó, istenem, a szám azonnal tátva maradt! Nincsen semmi
ezen a világon, ami rávehetne, hogy elforduljak az elém
táruló, lenyűgöző csodától!
Jase félmeztelen volt, és bőre verítéktől csillogott. Nem
voltam teljesen biztos benne, milyen felmenőkkel
büszkélkedhet, de az tuti, hogy vagy spanyolok, vagy a
Földközi-tenger vidékének valamelyik más országából
érkezhettek ide, mert a bőre az évnek minden szakában
éppen ilyen napbarnítottnak tűnik.
Miközben a traktort tolta, izmai lenyűgöző táncot jártak.
A melle tökéletesen domborodott, a válla pedig gyönyörű
széles volt. Ilyen izmokat csak akkor szerezhet az ember, ha
naphosszat bálákat emelget és dobál. Szó szerint szálkásra
volt gyúrva. A hasizma minden lépésre megfeszült, és
elernyedt. Tisztán kirajzolódott az összes kocka. Most
azonnal meg akartam érinteni. A farmere lelógott a csípőjén,
és szinte már túl sokat mutatott – annyira, hogy hirtelen
eszembe jutott, talán nincs is rajta semmi a koptatott kék
nadrág alatt.
Korábban még egyszer sem láttam a tetoválását a maga
teljes valójában. Mióta ismertem, mindeddig csak
kibukkanó kis részleteket láttam belőle, egy kis darabot a
gallérja mögül, vagy a bal vállán, a pólója alól kikandikálni.
Egészen mostanáig nem tudtam, mit ábrázol.
Hatalmas volt – sötéttel satírozott, végtelen csomó,
amely a nyakszirttől indult ki, végigkanyargott és
hurkolódott a bal vállán, majd le, nagyjából a felkarja
közepéig. Lent, az alsó két hurok egymással szemben,
kígyóra emlékeztetett.
Tökéletesen illett hozzá.
Az arcomat azonnal forróság töltötte el, és indult lefelé a
torkomon. Kényszerítettem magam, hogy feljebb pillantsak,
és éreztem, hogy a szám teljesen kiszáradt.
Az inas karok izmai megfeszültek, amikor kiemelte az
ülésből, és a nyakába ültette Jacket. Megpördült, majd mély
hangon, szívből nevetett, amikor a kiskölyök boldogan
sikítozva csapkodott a karjaival.
A petefészkem majd felrobbant.
Letette Jacket a földre, Cam pedig kinyitotta a
vezetőoldali ajtót, kihajolt, és odakiáltott valamit a
barátjának – de fogalmam sincs, mi lehetett az. Jase
felegyenesedett, és a két kezét maga mellé engedte.
Hunyorogva nézte a kocsit.
 Leírhatatlanul elbűvölő volt. Nem sokan élnek a földön,
akikről ezt el lehetne mondani. Talán az ünnepelt sztárok,
vagy a zenészek között akadnak néhányan, de valóban
kivételes érzés volt olyan szép embert látni, mint ő.
A haja kócos, vörösesbarna és hullámos. Az arca széles,
éles vonalú. Az ajka telt és nagyon is kifejező. Állkapcsa
határozott vonalát halvány borosta árnyékolta. Nem voltak
ugyan gödrök az arcán, mint Camnek vagy nekem, de
amikor elmosolyodott, neki volt minden srác közül a
legszélesebb és legszebb mosolya.
Most azonban nem mosolygott.
Ó, nem, csak nézte a pick-upot, és az arcán feszültség
tükröződött.
Teljesen kiszáradt a szám, és miközben a szélvédőn kifelé
meredve néztem, és minden gondolatomat kitöltötte, milyen
kellemes lehet gyereket csinálni Jase-szel, belekortyoltam a
teába. Nem mintha annyira siettem volna a szüléssel, de
nagyon nem bántam volna, ha vele gyakorolhatom egy kicsit
az odáig vezető lépéseket. Képzeletben legalábbis.
Cam csak nézett engem, és olyan képet vágott, mintha
elment volna az eszem. Talán nem is tévedett olyan sokat.
– Te tényleg beleiszol a teájába?
– Ja, bocs! – Elpirultam, és leengedtem a csészét. Nem,
mintha számított volna. Nem ez lenne az első nyálcserénk.
A szélvédőn túl láttam, hogy Jase ajkai megmozdulnak,
és elmormol egy „basszust”, majd megfordul. Most mi van,
mégis elfut? Hogy merészeli? Hiszen itt a vacak, cukros
teája!
Sietve kikapcsoltam az övemet, és kinyitottam az ajtót. A
lábam kicsusszant a lábujjtangás papucsból, és mivel
Camnek mindenképpen ilyen magas parasztverdát kellett
vennie, természetesen majd-nem fél méterre voltam a
talajtól.
Valamikor régen, nagyon kecsesen mozogtam. A rohadt
életbe, hiszen táncos voltam – képzett, és istentelenül
tehetséges táncos -, akinek az egyensúlyérzékét a tornászok
is megirigyelhették volna. Ez azonban az előtt volt, hogy egy
elbénázott ugrással sikerült elszakítanom a térdemben a
hátsó keresztszalagomat, ezzel véget vetve minden, profi
tánccal kapcsolatos álmomnak. Abban az egyetlen
pillanatban mindennek vége lett – az álmaimnak, a
céljaimnak és a jövőmnek is.
Most pedig hajszálnyira voltam attól, hogy arccal lefelé a
porban kössek ki. A dolog teljesen elkerülhetetlennek tűnt.
Kinyújtottam a kezem, próbáltam elkapni a kilincset, de
nem sikerült. A tropára ment lábammal fogok először földet
érni, és pontosan tudtam, hogy az nem fogja megtartani a
súlyomat. Hasra fogok esni, és szénné égetem magam Jase
előtt, ráadásul a tea is a fejemen köt majd ki.
Már zuhantam, de közben már őszintén reméltem, hogy
arccal lefelé landolok majd, mert akkor legalább nem kell
látnom, milyen tekintettel néz.
Valahonnan, nem is tudom honnan, két kar nyúlt ki, és
két kéz ragadta meg a vállamat. Az egyik másodpercben még
vízszintesen lebegtem, félig kint a pick-upból, a
következőben meg már függőlegesen állt a felsőtestem, és
egy pillanatig mind a két lábam tehetetlenül rúgkapált a
levegőben. Aztán meg már csak álltam, és a teát a
mellkasomhoz szorítottam.
– Szent isten! Még a nyakadat szeged! – szólalt meg
mellettem egy mély hang. – Minden rendben?
Ott álltam, közvetlenül a valaha látott legszebb mellkas
mellett, és megigézve figyeltem, ahogyan egy verítékcsöpp
végigfut a mellizmok között, majd le a lapos, kockás hason,
és eltűnik a has közepén felfelé növő finom kis szőrszálak
között, a farmere alá húzódó tökéletes vonalat alkotva.
Cam sietve kerülte meg a pick-upot.
– Nem ütötted meg a lábad, Teresa?
Nem. Minden rendben volt. Még annál is nagyobb
rendben. Vagy egy éve nem voltam ennyire közel Jase-hez,
és fantasztikus volt az illata – férfias, és éppen csak egy
egészen halványan érződött az arcszesz is. Felnéztem. Csak
ekkor döbbentem rá, hogy a napszemüvegem leesett az
arcomról.
Jase szeme a szürkének valami egészen lenyűgöző
árnyalata volt. Amikor először láttam, meg is kérdeztem
tőle, mert azt hittem, valami kontaktlencse. Ő azonban csak
kinevetett, és hagyta, hogy körbenyomogassam.
Most nem nevetett.
Nagyot nyeltem, és kényszerítettem az agyamat, hogy
forogni kezdjen.
– Itt van a cukros teád.
Jase felvonta a szemöldökét.
– Beverted a fejedet? – kérdezte Cam, és megállt
mellettünk.
Forróság öntötte el az arcomat.
– Nem. Talán. Nem tudom. – Aztán Jase felé nyújtottam
a teát, és mosolyt kényszerítettem az arcomra, miközben
azon imádkoztam, hogy ne tűnjön az egész olyan nagyon
gázosnak, amilyennek érzem. – Tessék!
Jase elengedte a karomat, átvette a poharat, én pedig
meglepődve konstatáltam magamban, hogy talán jobb lett
volna kiöntenem az egészet, mert akkor még mindig a
karomat fogná.
– Kösz! Biztosan nincs semmi baj?
– Aha – motyogtam, és lepillantottam. A napszemcsóm a
kocsi kereke mellett hevert. Sóhajtva hajoltam le és vettem
fel, majd tisztogattam meg, mielőtt megint feltettem volna.
– Kösz, hogy... izé, elkaptál!
Jase egy pillanatig csak nézett, aztán megfordult, mert
meghallotta, hogy Jack felénk rohan, a kezében volt Jase
pólója is.
– Itt van! – kiabálta a kissrác, és úgy lobogtatta, mint egy
zászlót.
– Kösz! – mondta Jase, aki elvette tőle a pólót, és átadta
neki a teát. Összeborzolta a kiskölyök haját, aztán
legnagyobb csalódottságomra felhúzta a pólóját, és eltakarta
a csodálatos felsőtestét. – Nem is tudtam, hogy Teresa is
eljön veled.
A kánikula ellenére is borzongás futott végig a
gerincemen.
– Csak körbejártunk egy kicsit a városban, és
megmutattam neki, mi merre van – magyarázta Cam, és a
kis korcs kutyára vigyorgott, ami szépen lassan óvakodott
közelebb hozzám. – Tudod, még soha nem volt itt a farmon.
Jase bólintott, és visszavette Jacktől a teát. Csak néhány
pillanatig volt a kiskölyök kezében a pohár, de jó esély volt
rá, hogy ennyi idő alatt vagy a felét kiitta. Jase a fészer felé
indult. Csak eddig voltam neki érdekes. Kész. A torkom
összeszorult, és azt kívántam, bárcsak ne is adtam volna
neki oda a teát.
– Te és Avery ugye eljöttök ma este a buliba? – kérdezte
Jase Camtől, és belekortyolt a teába.
– A luaura? A világért ki nem hagynánk! – vigyorgott
Cam, és az arcán megjelent a gödröcske. – Ne segítsünk az
előkészületben?
Jase megrázta a fejét.
– Majd az új husik elintézik. – Hátrapillantott, rám
nézett, és egy pillanatig azt hittem, mindjárt megkérdezi,
hogy nem akarok-e én is elmenni. – Még van itt egy kis
elintéznivalóm, aztán megyek vissza.
Kis ujjak ragadták meg a rövidgatyám szárát, és rángatni
kezdték. Amikor lenéztem, szürke, nagyon kifejező, és
nagyon fiatal szemekbe pillantottam.
– Szia! – mondta Jack.
Vigyorogtam.
– Szia!
– Csinos vagy – jegyezte meg, és pislogott.
– Köszönöm! – Jól van, most már hivatalosan is nagyon
csíptem a kiskölyköt. – Te meg nagyon aranyos vagy.
 Jack elvigyorodott.
– Tudom.
Nevettem. Látszik, hogy Jase testvére.
– Jól van, ebből elég, Casanova! – mondta Jase, kiitta a
teáját, majd az üres poharat a legközelebbi szemetesbe
hajította. – Ne csajozz!
Jack azonban elengedte a füle mellett a megjegyzést, és
kinyújtotta felém a kezét.
– Jack vagyok.
Megfogtam a kis kezet.
– Én pedig Teresa. Cam a bátyám.
Jack intett nekem, hogy hajoljak le hozzá, és a fülembe
suttogta.
– Cam még azt sem tudja, hogyan kell felnyergelni egy
lovat.
A srácokra pillantott. A buliról beszélgettek, de Jase egyre
csak bennünket nézett. Összetalálkozott a tekintetünk, ám
éppen úgy, ahogyan minden alkalommal azóta, hogy én is
elkezdtem járni a Shepherdre, megdöbbentően gyorsan
másfelé pillantott.
A mellkasomban csalódott feszítés jelent meg, és
visszafordultam Jackhez.
– Akarsz tudni egy titkot?
– Aha! – A mosolya szélesebb lett, és az egész arca
sugárzott.
– Én sem tudom, hogyan kell felnyergelni egy lovat. Mi
több, még soha nem ültem lóháton.
A szeme elkerekedett.
– Jase! – kiabálta, és megpördült, hogy a bátyja felé
forduljon. – Teresa még soha nem lovagolt!
Ennyit a nagy titokról.
Jase rám nézett, én pedig megvontam a vállamat.
– Így igaz! Halálosan rettegek a dögöktől.
– Akkor mutasd meg neki! – kiabálta Jack, odaszaladt
Jase-hez, és szó szerint rátapadt a lábára. – Öt is tanítsad
meg, ahogy engem tanítottál!
A szívem hatalmasat dobbant, részben a gondolattól,
hogy Jase lovagolni tanítana engem, részben pedig azért,
mert tényleg halálosan féltem a lovaktól.
– Nem „tanítsad”, hanem „tanítsd”, különben pedig
biztos vagyok benne, hogy Tessnek sokkal jobb dolga is van,
mint lovagolni tanulni.
Tess. Felsóhajtottam. A világon egyedül ő használta rám
ezt a nevet. Nem is tudom, hogy alakult így a dolog, de
nagyon nem volt ellenemre. Cseppet sem. Miközben Jack
hangosan kérdezte, hogy miért Teresaként mutatkoztam be
neki, Jase pedig elmagyarázta, hogy a Tess csak egy becenév,
én visszarepültem a legutolsó alkalomra, amikor így
szólított.
„Te el sem tudod képzelni, milyen gondolatokat ébreszt
bennem, ha velem vagy”, mondta, miközben az arca az
arcomhoz simult, és emiatt hullámokban futott végig a
bizsergés a gerincem mentén. „Halvány fogalmad sincs
róla, Tess!”
– Nem gond, ha indulás előtt elmegyek, és dobok egy
sárgát? Hamarosan mennünk kell – szólalt meg Cam, és
visszarántott a valóságba. – Megígértem Averynek, hogy
még a buli előtt vacsorázunk.
– Megmutatom, merre van – jelentette ki Jack, és
megfogta Cam kezét.
Jase felvonta a szemöldökét.
– Jack, biztos vagyok benne, hogy Cam tudja, merre van
a vécé.
– Semmi gond – mondta Cam. – Gyere, öcskös, mutasd
az utat!
Ok ketten elmentek a ház felé, mi pedig végre valóban
kettesben maradtunk. A gyomromban fura csomó alakult ki.
A meleg szellő belekapott a hajamba, és néhány kósza szálat
fújt az arcomba.
Jase olyan arccal nézte a foltos gyepen keresztül távolodó
Camet és Jacket, mint aki a süllyedő Titanic fedélzetén állva
figyeli az utolsó távolodó mentőcsónakot. Mondjuk ez egy
kicsit rosszulesett, mert olyan volt, mintha az, ha velem
marad, ugyanolyan szörnyű lenne, mintha valaki tengerbe
fullad, vagy felfalják a cápák.
Karba fontam a kezemet, és felvontam a szemöldökömet.
Idegesen bizsergett a bőröm, azonban ami igazán dühített,
az a nyilvánvaló zavar volt Jase viselkedésében. Hiszen nem
volt ő mindig ilyen! És legalábbis addig az éjszakáig, amíg
megcsókolt, minden sokkal jobb volt kettőnk között.
– Hogy van a lábad?
Megdöbbentett a fordulat, amikor mégis hozzám szólt, és
hirtelen nem is tudtam, mit mondjak.
– Ööö, nem rossz. Már alig fáj.
– Cam mondta, mi történt, amikor lesérültél. Nagyon
sajnáltam. – Elhallgatott. – Mikor fogsz tudni újra táncolni?
A másik lábamra helyeztem a súlyomat.
– Nem tudom. Remélem, nem sok idő, míg az orvosok
rendbe hoznak. Szóval szoríts nekem!
Jase összevonta a szemöldökét.
– Szorítok. Istenem, ez akkor is gáz! Tudom, milyen sokat
jelent neked a tánc.
Csak bólintani tudtam, és a kelleténél sokkal jobban
meghatott a hangjából kicsendülő, őszinte együttérzés.
Szürke szeme végre visszatalált az enyémhez, és
felsóhajtottam. A szeme... ha belenéztem, minden
alkalommal vagy teljesen kiürült az agyam, vagy
legszívesebben őrült és vad dolgokat csináltam volna. Ebben
a pillanatban olyan sötétszürkének tűnt, mint a viharfelhők.
Jase nagyon nem látszott boldognak.
Az egyik kezével verítéktől nedves hajába túrt, mélyen
felsóhajtott, és az állkapcsában remegni kezdett egy izom. A
bennem lakozó düh mostanra valami egészen más, és sokkal
bonyolultabb érzelemmé lett, ami miatt elszorult a torkom,
és égett a szemem. Egyfolytában azt mondogattam
magamnak, hogy nem tud róla – hogy semmiképpen nem
tudhat róla, és hogy nem az ő hibája, amiért így érzek,
amiért ennyire fáj a kegyetlen elutasítás. Hiszen én nem
voltam neki más, mint Cam kishúga! Na és persze az ok,
amiért Cam olyan súlyos bajba került majdnem négy évvel
korábban, és amiért Jase is minden hétvégéjét nálunk
kezdte tölteni. Ami köztünk esett, nem volt több egy lopott
csóknál. Ennyi.
Megfordultam, és elindultam a kocsi felé, mert jobbnak
láttam beülni, és úgy megvárni Camet. Attól tartottam, még
a végén csinálok valami nagyon égőt, például elsírom
magam, vagy ilyesmi. Mióta lesérültem, minden napom kész
érzelmi hullámvasút volt, és az, hogy Jase-t látom, cseppet
sem segített a helyzeten.
– Tess! Várj! – szólt utánam Jase, és egyetlen nagy
lépéssel utolért. Olyan közel állt meg, hogy a kopott
sportcipő orra kis híján a lábujjaimat érte, majd kinyúlt
felém, és tétován az arcomhoz közelítette ujjait. Nem ért
hozzám, de a testéből áradó hőt tisztán éreztem. –
Beszélnünk kell.
 2. FEJEZET

A
HAJTINCS, AMIT JASE AZ ARCOMBÓL PRÓBÁLT
KIFÉSÜLNI, a következő pillanatban már megint
visszahullott. Az imént kimondott szavak tétován
lebegtek kettőnk között. A gyomrom úgy szorult össze,
ahogy színpadra lépés előtt szokott. Amikor csak állok ott,
pózolva a zsűri előtt, várva, hogy a zene felcsendüljön végre,
a mellkasomban hatalmas jégtömbbel. Mindegy, mennyi
táncversenyen indultam, vagy hány meghallgatásra mentem
el, minden alkalommal átéltem ezt az egyetlen, röpke
másodpercet, amikor legszívesebben kirohantam volna a
világból.
Habár ez számtalan alkalommal megtörtént, végül
egyszer sem futottam el. És eltökéltem magamban, hogy
most sem futamodom meg a beszélgetés elől. Valamikor
nagyon régen sokkal gyávább voltam. Túlságosan féltem,
hogy elmondjam az igazságot Jeremyvel kapcsolatban.
Ugyanis Jeremy volt az a bizonyos, pokolból szalajtott
expasi, és soha, senkinek nem mondtam el, mi történt.
Többé azonban már nem voltam gyáva. Itt, Jase-szel
szemben egy más csaj áll.
Mélyet sóhajtottam.
– Igazad van. Tényleg beszélnünk kell.
Jase leengedte a kezét, majd a válla fölött hátrapillantott,
a ház felé. Nem szólt egy szót sem, csak a hátam közepére
tette a kezét. Nem voltam felkészülve az érintésére, ezért
ijedtemben ugrottam egyet, és aztán elpirultam.
– Akkor menjünk egy kicsit távolabb!
– Oké. – A szívem annyira erősen vert, hogy attól
tartottam, bármelyik pillanatban kiugorhat a helyéről.
Végül annyira messzire azért nem sétáltunk el, csak oda,
ahonnan még láthattuk a házat. Biztos voltam benne, hogy
egy ekkora birtokon ennél jobban is el lehetne rejtőzni, ő
azonban egy karám felé irányított, szemben a lovak
legelőjével.
– Nem akarsz leülni? – kérdezte, és mielőtt
megnyugtathattam volna, hogy minden a legnagyobb
rendben, nagy kezei már a csípőmet fogták. Levegőért
kaptam, mert úgy emelt fel, mintha kábé olyan nehéz
lennék, mint Jack, aztán a kerítés tetejére ültetett. –
Fogadjunk, hogy így sokkal jobb a térdednek.
– A térdem...
– Nem lenne szabad megerőltetned a sok állással –
felelte, aztán karba fonta a kezét.
Erősen megszorítottam a durván gyalult deszkát. A
térdem volt ebben a pillanatban a legutolsó dolog, amiről
szívesen beszélgettem volna vele, ő azonban nem mondott
semmit, csak nézett rám átható pillantással, miközben arra
vártam, bökje már ki végre, mit is akar.
Persze max. öt teljes másodpercig bírtam, aztán
kimondtam az első dolgot, ami az eszembe jutott.
– Milyen hülyeség!
– Micsoda? – értetlenül vonta össze a szemöldökét.
– Ennek a városnak a neve.
Hátravetette a fejét, hogy ne lógjanak az arcába a
hosszabb tincsek.
– Neked most tényleg az a bajod, hogy ez a neve a
városnak?
– Spring Mills város egyáltalán? Mert te Spring Millsben
élsz, nem? – Aztán amikor láttam, mennyire zavartan néz
rám, megvontam a vállamat. – Úgy értem, nem Hedgesville-
hez vagy Falling Watershez tartozik? Mert csak attól még
nem lesz város, hogy valaki odaépít egy bazi nagy
hipermarketet!
Jase néhány pillanatig még nézett rám, aztán hahotázni
kezdett – mély, nagyon, de nagyon izgató hangon. Isten az
atyám, de rémesen csíptem, amikor így nevetett! És
mindegy, mennyire haragudtam rá, vagy mennyire
szerettem volna teljes erőből tökön rúgni, ilyenkor mintha a
nap kelt volna fel.
A kerítésnek támaszkodott, és így pontosan egy
magasságba került a szemünk. Kinyúlt felém, majd
megölelte a vállamat, és magához vont – éppen elég közel
ahhoz, hogy ha felemelem a fejem, akkor az ajkunk csak
néhány centire lett volna egymástól. A szívem szó szerint
sorozatban dobálta a pliékét a mellkasomban. Ha ennyire
beindítja, hogy az előbb hipermarketekről meg
mondvacsinált városokról beszéltem, akkor azonnal
folytathatom a sort... Darksville, Sanghaj és...
– Néha azt hiszem, hogy valami nincsen rendben veled
odabent – magához szorított, és az állát a fejem tetejére
helyezte. Azonnal a torkomban szakadt a lélegzetem. – De
nekem bejön... te jössz be nagyon. Tényleg. Pedig nem is
tudom, hogy ez mit mond el rólam.
Még hogy plié? A szívem most már úgy ugrált, mint
valami nindzsa! Könnyen lehet, hogy e beszélgetés után
mégsem fogok a magam csendességében a sarokba vonulni.
Lehiggadtam egy kicsit.
– Azt, hogy állati jó vagy?
Jase kuncogott, a keze végigsimított a gerincem mentén,
majd eltűnt onnan, ő is felhúzta magát a kerítésre, mellém.
– Aha, valami ilyesmire gondoltam én is. – Hosszú
másodperceken keresztül nem szóltunk egy szót sem, és a
tekintete végül megállapodott rajtam. A szeme színe most
szinte fakókéknek tűnt. – Viszont komolyan nagyon bírlak –
ismételte meg, most már sokkal kedvesebben. – És emiatt
csak még bizonytalanabb vagyok. Nem tudom, mi volna a
helyes. Hidd el, még csak azt sem tudom, hol kezdjem, Tess!
A nindzsa, ami egészen mostanáig a szívemben szakozott,
egy pillanat alatt holtan rogyott össze. Viszont ha tényleg
annyira akarja, akkor én szívesen segítek neki a keresésben.
Kezdhetnénk, mondjuk azzal, hogy miért nem tudott
válaszolni egyetlen árva e-mailemre vagy SMS-emre sem,
azóta a bizonyos egy évvel ezelőtti éjszaka óta? Vagy, hogy
miért gondolja, hogy okosabb, ha már nem járkál haza többé
Cammel? Ezeket a kérdéseket ugyanis nem volt alkalmam
feltenni neki.
– Nagyon sajnálom – jegyezte meg, és ahogyan
felsóhajtottam, a szívem kihagyott egy ütemet. – Mindent,
ami kettőnk között történt. Mindent elbaltáztam, és
rohadtul sajnálom, amiért mégis megtörtént.
A szám szóra nyílt, hang azonban nem jött belőle.
Tényleg azt mondta, sajnálja? Úgy éreztem, mintha teljes
erőből gyomorszájon vágott volna, mert az én szótáramban
ha valaki azt mondja, sajnálja, akkor az azt jelenti, hogy
megbánta, amit tett. Én azonban nem bántam meg semmit.
Nagyon nem!
És a csók... ahogyan megcsókolt, az végérvényesen
bebizonyította számomra, hogy igenis létezik fékezhetetlen
vonzalom, hogy ha az ember még többre vágyik, az – a létező
legkellemesebb módon – valóban fájdalmas lehet, és hogy
nem túloznak, akik azt állítják, hogy szinte elektromos
szikrázást élnek át, amikor az ajkak egymáshoz érnek. Még
hogy megbántam? Hiszen idáig csak ennek az egyetlen
csóknak az emléke tartott életben, ez volt az a csók, amihez a
korábban kapott minden másikat hasonlítottam – igaz,
abból azért nem volt olyan nagyon sok és azokat is, amiket
azóta kaptam – ami pedig ha lehet, még annál is kevesebb
volt. Számomra a csók, amit ő megbánt, életem
legcsodálatosabbja volt.
– Nagyon sokat ittam akkor este – jegyezte meg, és
láttam, hogy az állkapcsában a szíve dobbanásainak ütemére
remeg egy izom. – Részeg voltam.
Ahogyan felfogtam, mit mondott, a számat azonnal
becsuktam.
– Te részeg voltál?
Elfordult, és miközben hunyorogva visszanézett rám, a
kezével a hajába túrt.
– Nem igazán voltam tudatában annak, amit teszek.
A hasamban rettenetes, tekergő érzés jelent meg. Ilyet
éreztem abban a pillanatban is, amikor rájöttem, hogy
rosszul érkezem vissza a talajra abból a bizonyos ugrásból.
Az a rémes bizonyosság, ami minden alkalommal csak
előjele az elkerülhetetlenül és hamarosan bekövetkező
fájdalomnak.
– Hiszen egész este vagy két sört, ha megittál!
– Kettőt? – Nem volt hajlandó a szemembe nézni. – Ó
nem, ennél biztosan sokkal több volt.
– Biztosan? – A hangom nagyon magasnak tűnt, és most
már valami egészen másfajta érzés kezdett felgyűlni
bennem. – Én nagyon tisztán emlékszem annak az estének
minden pillanatára, Jase! Még a két sört is alig ittad meg.
Nem voltál te részeg!
Erre nem szólt egyetlen szót sem, viszont az állkapcsa úgy
remegett, mintha arra készülne, hogy összetöri a saját fogait.
Hitetlenkedve néztem. Már az is elég gáz volt, hogy
bocsánatot kért amiatt, amit tett, de hogy az egészet a
részegségre fogja? Ennél rosszabbat nem is tudtam volna
elképzelni.
– Ezzel gyakorlatilag azt állítod, hogy ha nem lettél volna
részeg, akkor eszedbe sem jut megcsókolni! –
Lecsusszantam a kerítésről, megálltam előtte, és minden
lelkierőmre szükségem volt, hogy ne vágjam gyomorszájon.
Mondani akart valamit, de nem hagytam. – Tényleg annyira
undorító volt az élmény?
Hirtelen felém kapta a fejét, és bármi futott is át az agyán,
attól mindenesetre a szeme szürkéje valahogy sokkal
sötétebb lett
– Én ezt egy szóval sem mondtam. Nem volt undorító.
Csak...
– Hát rohadtul nem volt az! – Akadtak az életemben
bizonyos pillanatok, amikkel kapcsolatban Cam azt szokta
mondani, hogy nincs elég józan eszem, hogy tudjam, mikor
kellene befognom a számat. És sajnos nagyon úgy nézett ki,
hogy ez is egy ilyen lesz. – Te csókoltál meg! Te simogattál!
Te mondtad, hogy nem is tudom, mit teszek veled...!
- Nagyon jól tudom, mit mondtam! – A szeme most már
dühösen, higany-szürkén villant. Egyetlen másodpercre sem
vette le rólam a tekintetét, miközben egy ragadozó
kecsességével ő is leugrott a kerítésről. – De akkor sem
tudom, miért mondtam neked ezeket a dolgokat! Biztosan a
sör tette, mert egyszerűen el sem tudok képzelni más
indokot, amiért azt mondtam, vagy tettem volna, amit!
A fájdalom ekkorra vörösen izzó haraggá változott.
Éreztem, hogy az ujjaim ökölbe szorulnak. Nem... az nem
lehet, hogy mindezt csak a két sör hozta ki belőle!
– Nem vagy te annyira puhapöcs! Nagyon is tudatában
voltál annak, amit csinálsz! És biztos vagyok benne, hogy te
is éreztél valamit, amikor megcsókoltál, mert nincsen ember
a földön, aki képes lenne így csókolni, és közben nem érezni
semmit! – Abban a pillanatban, hogy ezek a szavak
elhagyták a számat, a szívem hatalmasat dobbant. Az egy
dolog, ha ezt az ember fejben megfogalmazza, de amikor
hangosan is kimondja, már nyilvánvalóvá válik, mennyire...
naiv tudok lenni.
– Mióta is vagy belém zúgva? Hát persze hogy azt hiszed,
nekem ez az egész olyan sokat jelentett! Jézusom, Tess,
szerinted mi a fenéért nem álltam veled szóba azóta sem?
Pontosan tudtam, hogy egy csomó baromságot beleképzelsz
majd! – Miközben hallgattam, éreztem, hogy az arcomra
forróság kúszik. – Hatalmas hiba volt! Nem tartalak
vonzónak. Nem ilyen értelemben.
Úgy rándultam össze, mint akit felpofoztak. És
megesküszöm bármire, tényleg olyan érzésem volt, mint akit
pofon vágtak, pedig a lényemnek volt egy része, ami még
azzal is könnyebben megbirkózott volna. Jobb lett volna
akkor sarkon fordulni és elrohanni, amikor azt mondta,
hogy beszélni akar velem. Vagy legalábbis sarkon fordulni és
visszabicegni a kocsihoz.
Csessze meg, hogy legyek bátor, és merjek szembenézni a
problémákkal! A torkomat fájdalom és szégyen fojtogatta, a
szemem könnyekkel telt meg. Most már biztos, hogy
képtelen vagyok elrejteni az érzelmeimet, és ezért nagyon
örültem a napszemüvegemnek, ami megtette helyettem.
Ennek ellenére biztosan volt valami a testbeszédemben,
mert Jase lehunyta a szemét.
– Basszus! – Elnyomott egy halk káromkodást, és az ajkai
körül a bőre sápadtabbnak tűnt. – Nem ezt akartam
mondani. Én...
– Pedig én azt hiszem, hogy pontosan ezt akartad! –
csattantam fel, és tettem hátra egy lépést. Jase-nek igaza
van. Az az éjszaka hatalmas hiba volt. Hiszen nem történt
semmi, csak elcsattant egy kósza csók, aztán mivel olyan
sokáig nem találkoztunk, hülye fejjel mindenféle érzelmet és
jelentést képzeltem bele. Azt hiszem, életemben nem
éreztem olyan ostobának magam, mint abban a pillanatban.
– Nem tudtál volna ennél pontosabb lenni.
Megint szitkozódott, néhány nagy lépéssel odaállt
közvetlenül elém, majd lehajtotta a fejét, amitől néhány
hajtincse az arcába hullt.
– Tess, szerintem te ezt nem...
Ahogyan tudatosult bennem a helyzet valószerűtlensége,
örömtelen nevetés tört fel a torkomból.
– Jaj, nagyon jól értem én, hidd el! Megbántad. Vettem.
Hiba volt. És nagyon nem szeretnéd, hogy bárki az eszedbe
juttassa, ami történt. Az én hibám volt. De most már nem
számít az egész. Tök mindegy! – Összevissza beszéltem,
nagyon dühös voltam, és a lehető legbénább módon
próbáltam menteni ezt a menthetetlen helyzetet. De már
nem tudtam befogni a számat, és közben rá sem bírtam
nézni. Képtelen voltam rá, így inkább a fűfoltos
sportcipőjére szegeztem a tekintetemet. – Különben sem
maradok túl sokáig. Amint helyrejön a térdem, már húzok is
innen, minél messzebb. Mégpedig ha minden igaz, akkor
inkább előbb, mint később. Úgyhogy nem kell aggódnod
amiatt sem, hogy állandóan összetalálkozol majd velem, és
eszedbe juttatom, ami történt. Nem mintha te lennél az
egyetlen pasi, aki...
– Megcsókolt? – A hangja olyan meglepő éllel szólalt
meg, hogy kénytelen voltam felnézni. A szeme ezüstösen
csillogó réssé szűkült.
– Pontosan hány pasival is csókolóztál, Teresa?
Nem sokkal. Egy kezemen meg tudtam volna számolni
őket, azokhoz pedig, akikkel Jase után, két ujj is elég lett
volna. A büszkeségem azonban nem engedte, hogy ezt
bevalljam neki.
– Éppen eléggel – válaszoltam, karba fonva a kezeimet. –
Több mint eléggel.
– Komolyan? – Valami különös kifejezés suhant végig az
arcán. – A bátyád is tud ezekről?
Horkantottam.
– Mert azt hiszed, az ilyesmit Cam orrára kötöm, mi?
Vagy, hogy van bármi beleszólása abba, hogy kit és hol
csókolok meg?
– Hol? – ismételte meg, és a fejét oldalra billentette,
mintha arra lett volna szüksége, hogy ennek a szónak a
jelentését újra és újra megforgassa az agyában. És amikor
megbizonyosodott róla, hogy valószínűleg tényleg azt
akartam mondani, amire ő is gondolt, hogy mondani
akartam, a vállai megfeszültek. – Pontosan hol is csókoltad
meg azokat a pasikat?
 – Miből képzeled, hogy van hozzá bármi közöd?
A tekintete élesebben villant.
– Nagyon is sok közöm van hozzá!
Mi van, ez valami párhuzamos univerzumban él?
– Hát nagyon tévedsz!
– Tess...!
– Ne merészelj így hívni! – csattantam fel, miközben
mély levegőt vettem.
Felém nyújtotta a kezét, de elléptem előle. A legutolsó,
amire abban a pillanatban még szükségem volt, az érintése a
testemen. Csodálatosan szép arcára eltökélt kifejezés ült.
– Hol csókoltad...?
A ház bejárati ajtaja hangosan csattanva csapódott be a
távolban. Megúsztam. Jase tett hátra egy lépést, és amikor a
kisöccse boldogan rohant oda hozzá a füvön és a murván
keresztül, nagyot sóhajtott.
A kiskölyök vagy két méterről egyszerűen a karjába
vetette magát, és közben hangosan sikoltozott.
– Superman-köpeny! Superman-köpeny!
Jase erre a hátára kapta, az meg azonnal
belekapaszkodott a nyakába, és úgy lógott le róla, mint
valami emberi köpeny.
– Bocs, hogy ilyen sokáig tartott! – Cam elvigyorodott, és
nem is kapcsolt, hogy szinte tapintható és elviselhetetlen
feszültség gyülekezik a levegőben. – Anyukád limonádét
adott. És almás sütit. Azt nem lehetett kihagyni.
Jase elmosolyodott, és közben le is hajtotta a fejét.
– Így már érthető.
Én meg eközben megkövülve álltam ott. Talán azt sem
vettem volna észre, ha egy madár pottyan a fejemre. Olyan
erősen szorítottam ökölbe az ujjaimat, hogy szinte teljesen
elzsibbadtak.
Jase oldalra fordult, Jack pedig édesen mosolyogott rám.
– Megtanulsz lovagolni?
Először nem is tudtam, miért kérdezi ezt, amikor pedig
eszembe jutott, hogy miről beszélgettünk korábban, azt nem
tudtam, mit válaszoljak. Őszintén kételkedtem benne, hogy
Jase szeretne engem még egyszer ezen a farmon látni, még
ha tudnék is magamnak növeszteni elég nagy csajtököket
ahhoz, hogy felüljek egy ilyen szörnyeteg hátára.
Cam egyre csak nézett, felvont szemöldökkel, Jase a
földre szegezte a tekintetét, és az állkapcsa megfeszült, Jack
pedig boldog izgatottsággal várta, mit fogok felelni.
– Fogalmam sincs – jelentettem ki végül, és a hangomat
reszelésnek hallottam. És mivel eltökéltem, hogy nem fogok
hülyét csinálni magamból, vigyort erőltettem a képemre. –
De ha mégis, akkor szeretném, ha te is segítenél majd, jó?
– Igen! – mosolygott Jack is. – Én meg tudlak tanítaszni!
– Tanítani! – mormogta Jase, és megfogta a hátán lógó
Jack lábát. – És mint már mondtam, öcskös, szerintem
sokkal jobb dolga is van.
– Nincsen semmi jobb a lovaglásnál! – jelentette ki Jack
határozottan.
Jase továbbra is az öccse lábát fogva, felemelte a fejét, és
rám nézett. Az arca zárkózottnak tűnt, és hirtelen azt
kívántam, bárcsak sohasem említettem volna a lovaglást.
Még a végén azt hiszi, tényleg komolyan gondoltam, és ezzel
is csak újabb alkalmat akarok teremteni, hogy
találkozhassak vele.
Márpedig a mai után, isten az atyám, soha az életben nem
akarom látni még egyszer!
És még sokkal jobban fájt, amikor rádöbbentem, hogy
hogyan érzek vele kapcsolatban. A csók előtt nagyon közel
kerültünk egymáshoz – valódi jó barátok lettünk. SMS-eket
váltottunk. E-maileket. Beszélgettünk minden alkalommal,
amikor hazakísérte Camet. Most pedig mindennek vége.
Nem bőgök. Akkor sem bőgök. Ezt mantráztam
magamnak, miközben visszabicegtem a kocsihoz, és a jó
lábammal fellökve magam, beszálltam. Nem vagyok
hajlandó bőgni egy ilyen seggfej miatt! azt is mondtam
magamnak, hogy ne bámuljam egyfolytában Jase-t, ennek
ellenére le sem bírtam venni a szemem róla, és az ő
tesójáról, amíg az én tesóm be nem szállt a kocsiba.
– Mehetünk? – kérdezte Cam, miután becsapta a
sofőroldali ajtót.
– Aha. – A hangomat természetellenesen mélynek
hallottam.
Csak egy futó pillantást vetett rám, majd elfordította a
slusszkulcsot. Összevonta a szemöldökét.
– Minden rendben?
– Aha – mondtam, és megköszörültem a torkomat. –
Csak az allergiám.
Éppen ilyen kételkedő kifejezésre számítottam. Nem
voltam én allergiás semmire. És Cam ezt pontosan tudta.

A West Woods épületnél tett ki. Miután megkértem, hogy

adja át üdvözletemet Averynek, nagyon óvatosan kiszálltam
a kocsijából, és elindultam felfelé a keskeny ösvényen, a Yost
Hali irányába. A zsebemből előhalásztam a kulcskártyámat.
Őszintén szólva hatalmas mákom volt a kolesszal. Mivel a
helyzet úgy hozta, hogy csak nagyon későn adtam be az
igénylést, a Kenamond Hall és a Gardiner Hali, az a két
kolesz, ahová a gólyákat hagyományosan el szokták helyezni,
már betelt. Nem sok híja volt, hogy ne is tudjak szobát
találni. Viszont vagy egy nappal a szemeszter kezdete előtt
bementem a tanulmányi osztályra, és könyörögtem nekik,
hogy keressenek valamilyen helyet – tök mindegy, milyet. A
másik lehetőségem az lett volna, hogy odaköltözöm Cam
albérletébe, és igaz ugyan, hogy nagyon szeretem Camet,
annyira azért mégsem, hogy a lakótársa akarjak lenni.
Bőgtem egy sort, aztán behajtásra kerültek bizonyos
szívességek is, és végül a West Woodsban kaptam helyet,
amiben a másik két kolesz apró szobáihoz képest valódi
lakosztályokat alakítottak ki.
A kártyámmal kinyitottam az ajtót, és beléptem a
kellemesen hűvös előtérbe, majd elindultam felfelé a
lépcsőn. Persze a harmadikra lifttel is mehettem volna, de
úgy gondoltam, ez a kis mozgás nem fog ártani, különösen
úgy, hogy az orvosok szigorúan eltiltottak minden, ennél
megerőltetőbb tevékenységtől. De persze tudtam, hogy ez
nem tarthat már sokáig. Nem is lehet másképpen, hiszen ha
azt akartam, hogy tavasszal megint a stúdióban legyek,
mindenképpen formába kellett hoznom magam.
Mire elértem a lakásom ajtajához, már nagyon lihegtem.
Mindig megdöbbentem, amikor azzal szembesültem, hogy a
testem ennyire rövid idő leforgása alatt Terminátorból
Spongya bobbá vált.
Hatalmasat sóhajtottam, aztán a kártyát lehúztam az ajtó
leolvasójában, és beléptem a lakásunk közös nappalijába.
Nem akartam semmit, csak bevetni magam az ágyamba,
bebújni a párna alá, és úgy tenni, mintha ez a mai nap
egyáltalán meg sem történt volna.
Valószínűleg túl sokat kértem.
Fújtam egyet, mikor észrevettem a hálószoba ajtajának
kilincséről csüngő élénk rózsaszín sálat. Lehunytam a
szemem, és felnyögtem.
A rózsaszín sál azt jelentette, hogy az ember csak saját
felelősségére léphet be – más szavakkal, hogy a
szobatársamat éppen édes, nagyon édes szerelemben
részesíti valaki. Vagy ezt, vagy azt, hogy odabent nagyon
csendesen veszekednek egymással – és ha tényleg ez
történik, akkor hamarosan nagyon hangosan fognak
veszekedni.
De legalább a vécé szabad volt.
Odabicegtem a csupa kopott, barna bőrkanapéhoz, és egy
vemhes hegyi kecske kecsességével leültem, magam mellé
dobva a táskámat is. A bénábbik lábamat feltettem a
kisasztalra, és kinyújtóztam, azt reméltem, így majd
valamelyest csökken a fájdalom a térdemben.
A fal másik oldaláról érkező dobbanás miatt kis híján
összecsináltam magam. A vállam felett hátrapillantva,
komoran tekintettem a fal felé. Vagy egy másodperccel
később tompa nyögés hallatszott, amitől minden szál hajam
az égnek állt.
Nagyon nem úgy hangzott, mint az a fajta élvezettel teli
nyögés, ami a nagy O peremén tör fel az emberből. Nem
mintha tudtam volna, hogy ez pontosan milyen. Még csak
néhány alkalommal szexeltem, és mindegyik azzal ért véget,
hogy a pokolba kívántam minden egyes romantikus
lányregényt, ami elhitette velem, hogy olyan lesz, mintha a
fellegekben járnék. De ez akkor is valahogy különös volt.
A lábamat nem vettem le a kisasztalról, de azért
felegyenesedtem, és próbáltam a fülemet hegyezve
kideríteni, vajon mi folyik odabent. Debbie Lamb, a
szobatársam, másodéves volt, és valóban nagyon kedves
lánynak tűnt. Nem ekézett halálra amiatt, hogy a hirtelen
megjelenésemmel elvesztette az egyedül töltött félév esélyét,
és minél többet beszélgettünk, annál inkább éreztem, hogy
nagyon okos és nagyon aranyos.
A pasija azonban egészen más lapra tartozott.
Néhány másodperccel később már meg is hallottam a
nagyon is könnyen felismerhető férfinyögést. Az arcomat
egyetlen pillanat alatt forróság töltötte el, és szégyenemben
olyan gyorsan fordultam előre, hogy kis híján meghúzódott a
nyakam. Megragadtam a párnát, és az arcomra nyomtam.
Most már biztos, hogy dugnak.
Én meg itt ülök, és úgy hallgatózom, mint valami zakkant
perverz.
– Jaj, istenem! – A hangomat tompának éreztem. – Miért
kellett nekem idejönni?
A térdemben ekkor a fájdalom felizzott, és ez azonnal
eszembe is juttatta az okokat.
 Lassan leengedtem a párnát. A velem szemben nyíló, a
lakás másik szobájába vezető ajtó, továbbra is zárva maradt.
Mióta a suli megkezdődött, egyetlenegyszer sem láttam a
lakótársainkat. Meg voltam győződve róla, hogy
láthatatlanok, vagy lámák, netalán tanúvédelem alatt állnak,
és így kénytelenek egész nap a szobájukban bujkálni. Az tuti,
hogy élnek még, mert nagy néha hallottam őket matatni
odabent, míg én a nappaliban voltam. Amikor azonban
megneszelték, hogy én idekint mozgok, minden zaj azonnal
elhallgatott.
Fura.
A drapp színű párnát a mellkasomnak nyomtam, aztán a
táskámért nyúltam, és elővettem belőle a mobilomat.
Eszembe jutott, hogy talán küldhetnék egy üzit Sadinak, de
azóta szóba sem álltam vele, hogy júliusban eljöttem a
stúdióból. Egyetlen barátomat sem kerestem azóta.
A legtöbben New Yorkban éltek. Sadi idén kezdte a
tanulmányait a Joffrey Balettiskolában, ugyanabban a
suliban, ahova nekem is teljes tandíjtérítéses ösztöndíjam
volt. A barátaim mind élik az életüket – ők élik meg az én
álmaimat. Az ösztöndíjat ugyanakkor még nem buktam el.
Az oktatók fenntartották nekem azzal az ígérettel, hogy ha a
sérülésem szépen gyógyul, akkor jövő ősszel megint
megpróbálhatom.
Visszadobtam a telómat a táskámba, és hátradőltem.
Magamhoz szorítottam a párnát. Dr. Morgan, a specialista,
aki az NYVE klinikáján megműtött, kilencven százalék esélyt
adott a teljes gyógyulásra, feltéve, hogy nem sérülök meg
újra. A legtöbben ezt biztosan nagyon jó esélynek tartanák,
de az igazat megvallva, én majd összecsináltam magam a
fennmaradó tíz százalék miatt. Még gondolni sem akartam
rá.
Negyven-akárhány perccel később kinyílt a szobánk
ajtaja, és kilépett rajta Debbie, az ujjaival próbálva
lesimítani vállig érő haját. Amikor észrevett, azonnal
elpirult.
– Jaj! Nagyon régóta itt vagy?
– Nem, csak néhány perce jöttem haza... – Elhallgattam,
és közelebbről megnéztem magamnak Debbie-t, aki
virágmintás blúzának aljával babrált. A szeme vörös volt és
dagadt. Biztosan veszekedtek. Már megint. Biztosan ki is
békültek, de az igazat megvallva, annyit veszekedtek, hogy
csodáltam, hogy egyáltalán marad még idejük a békülős
szexre is.
Megjelent Erik is, vadul simogatva a mobilja kijelzőjét.
Rövid, fekete haja felfelé állt. Nem tagadhatom, hogy
nagyon jóképű volt, de őszintén szólva nem értettem, mit
eszik rajta annyira Debbie. Vagy akárki. Igaz, hogy
nagymenőnek számított abban a klubban, amibe Jase is
tartozott, és amolyan helyi kosárlabdasztár volt
középiskolában, de emellé olyan személyiség párosult, amit
leginkább egy sarokba szorított hiénáéhoz lehetett volna
hasonlítani.
A telót a farmere zsebébe csúsztatta, majd rám
mosolygott, de amolyan ideges mosollyal, aminek láttán
összerándult a gyomrom.
– Minden rendben, Debbie? – kérdeztem.
– Még szép! – felelte Erik, és hangosan kacagott.
Szigorú tekintetet vetettem rá, aztán elfordultam tőle, és
láttam, hogy Debbie határozottan bólogatni kezd.
– Aha, minden oké. Megyünk, és vacsizunk valamit a buli
előtt. Te nem jössz?
Már éppen válaszoltam volna, de Erik megelőzött.
– Nekem úgy tűnik, a térde már így is nagyon fáj,
úgyhogy talán okosabb lenne, ha maradna.
Becsuktam a számat.
Debbie idegesen nézett rám, Erik azonban ekkor már a
kijárat felé terelte.
– És a bulira nem jössz?
Nem mintha bárki meghívott volna, de közben pontosan
tudtam, hogy ha mégis megjelennék, senki egyetlen szót sem
szólna érte – kivéve persze Jase -t, és vele eszemben sem
volt találkozni.
– Még nem tudom.
Debbie vonakodott indulni.
– Nos, akkor jó...
– Gyere már, cicám! Kurva éhes vagyok! – Erik
megragadta a karját, de olyan erősen, hogy láttam, milyen
mélyen belemélyednek az ujjai. – Így is késésben vagyunk!
A gyomrom kellemetlenül égni kezdett, amikor
észrevettem ezt a szorítást. Hányszor fogta meg Jeremy az
én karomat ugyanilyen durván? Már nem is számoltam. És
ahogy láttam, hogy Debbie-vel is ez történik, felfordult a
gyomrom. Olyan emlékek tolultak fel az agyamban, amit
pedig jobb szerettem volna örökre eltemetve hagyni.
Debbie bizonytalan mosolya elhalványult.
– Ha gondolod, küldj egy SMS-t... ha esetleg bármire
szükséged volna.
Erik mormogott még valamit az orra alatt, és aztán el is
tűntek. Én meg ott ültem a kanapén, egyik lábam felpolcolva
a kisasztalon, és gondolatban visszaröppentem néhány évet
a múltba.
„Pontosan tudod, milyen kurvára éhes vagyok!”,
mondta Jeremy, majd közelebb hajolt, és megszorította a
felkaromat, míg a fájdalomtól fel nem kiáltottam. A kocsit
hirtelen nagyon szűkösnek éreztem, és mintha nem lett
volna elég levegő. „Mi tartott ennyire sokáig? Megint a
telón lógtál?"
„Nem!” Pontosan tudtam, hogy okosabb, ha
mozdulatlanná merevedek, és nem próbálok elhúzódni tőle,
mert akkor csak még jobban feldühítem. „Cammel
beszélgettem."
Egy kicsit engedett a szorításán.
„Otthon van?”
Megráztam a fejemet.
 „Nem, telefonon..."
„Telefonon?” Az arckifejezése egyetlen másodperc
leforgása alatt változott át aranyosról rettenetessé.
Nyüszítettem, ahogyan ujjai, a pulcsimon keresztül is a
húsomba vájtak. „Azt hittem, nem a telefonon lógtál!”
Kényszerítettem magam, hogy kiverjem a fejemből ezt az
emléket, és közben örültem is, amikor tudatosult bennem,
hogy az egyetlen érzés, amit ébresztett, a mérhetetlen harag.
Nagyon hosszú ideig ugyanis hányinger tört rám már
Jeremy gondoltára is, de szerencsére ezek a napok elmúltak.
Jeremy bántalmazó volt – de én már nem voltam áldozat
többé.
Túltettem magam azon, amit velem csinált. Túltettem.
Túltettem. Túltettem.
Elszakítottam a tekintetemet az ajtóról, és addig
szorítottam a párnát a mellkasomhoz, míg a karjaim sajogni
kezdtek. Nem volt persze semmi bizonyítékom arra, hogy
Erik veri Debbie-t, inkább csak valamilyen hatodik érzék
mondatta velem, csakhogy sajnos pontosan tudtam, hogy a
legsúlyosabb sérülések nem láthatók. Pedig Erik közel sem
csinálja olyan okosan, mint Jeremy.
Az este fennmaradó részében a földszinti kaja
automatából vásárolt vackokkal tömtem magam, és
próbáltam minél többet megtanulni töriből. Korán
lefeküdtem aludni.
Ahogy ott hevertem az ágyamban, félig már az álom
világában, rádöbbentem, mennyire kimondhatatlanul
bénának érzem magam. Néhány nap múlva tizenkilenc
leszek, szombat este van, én meg tíz előtt lefekszem aludni.
Na jó, a béna közel sem jó szó arra, aminek érzem
magamat.
Az oldalamra fordultam, a fal felé, és ahogyan az álom
magába szippantott, azon töprengtem, vajon Jase
elutasítása akkor is ilyen rettenetesen rosszulesett volna, ha
nincs tönkremenve a lábam.
 Amikor nem sokkal később a telefonom csilingelésére
felébredtem, először úgy éreztem, megfoghatatlanul távolról
szól. Pislogtam, és azt sem tudtam, hol vagyok. Az
éjjeliszekrényen levő óra zölden világító számlapja szerint
hajnali negyed kettő volt. Megint felhangzott a csilingelés.
Csapkodó kézzel próbáltam rátalálni a telóra, amikor
pedig sikerült, az arcomhoz emeltem, és a kijelzőre
meredtem. Elolvastam az üzit. Azt hittem, még mindig
álmodom. Még egyszer elolvastam. Biztos, hogy jól ismerem
a betűket? Aztán felültem, és kipislogtam a szememből az
álmot. A sötét szobában annyira kivehetők lettek a részletek,
hogy lássam, a szoba másik oldalába állított ágyban senki
nem fekszik. Megint lenéztem a telóra.
Beszélnünk kell.
Jase-től jött.
A második üzi is befutott. Itt vagyok kint. A szívem
megdobbant.
Jase itt van.
 3. FEJEZET

B
IZTOS VOLTAM BENNE, HOGY MÉG MINDIG
ÁLMODOM. Legalábbis nagyon így éreztem magam,
amikor beleléptem a tangapapucsomba, majd
felkaptam a belépőkártyámat. Egy pillanatig átfutott a
fejemen, hogy talán mégsem kellene foglalkozni ezzel az
SMS-sel, de a testem természetesen mintha saját akaratának
engedelmeskedett volna.
Előre tudtam, hogy ezért reggel majd biztosan le akarom
karatézni magamat.
Amikor kiléptem a lakásból, félig arról is sikerült
meggyőznöm magam, hogy ez az egész csak valami nagyon
beteg poén, mert hát mégis honnan tudhatná Jase , melyik
koleszban lakom? És még ha tudta volna is, hogy a West
Woods az, ez a kolesz hat bazi nagy épületből áll. És
gyanítottam, hogy nem kérdezte meg Camet.
Miközben a korlátba kapaszkodva lépkedtem lefelé a
lépcsőn, a gyomrom mindenféle bonyolult kis csomóba
gyűrődött. A kinti sötétség beszivárgott a lépcsőforduló
ablakain keresztül. Lehet, hogy tényleg csak álmodom, és ez
az egész hamarosan átcsap valami rémálomba? A korlát
hirtelen kígyóvá változik, mint a Kísértethistóriában – pedig
atyám, mennyire utálom a kígyókat!
Óvatosan elengedtem a korlátot, majd egy kicsit távolabb
húzódtam tőle, és inkább ugrándozva tettem meg az utolsó
néhány fokot az első emeletig. Az előtér totál kihalt volt,
csak a mosókonyha felől áramlott ki valami tompa zúgás és
susogás.
 Amikor kiléptem az éjszakába, az egész testem
lúdbőrözni kezdett. Bárcsak lett volna annyi eszem, hogy
hozok magammal egy kardigánt! Döbbenetesen hideg volt.
Megálltam a lépcsőfeljáró tetején, és úgy szorítottam a
belépőkártyámat, hogy kis vonalakat metszett a bőrömbe.
Tekintetem végigpásztázta a gyalogösvényt, és az azt övező
fák sorát is. Egyik padon sem ült senki. Nem volt itt egy lélek
sem. A tücskök cirpelésén kívül nem hallatszott más, csak
valami távoli nevetés, meg zene tompa és ütemes dübörgése,
amelyet néhány másodpercenként ellenpontozott egy-egy
vidám kiáltás.
A szívem fájdalmasat dobbant, ahogyan leléptem a
lépcsőről, és egyik kezemmel a fülem mögé fésültem egy
arcomba hulló tincset. Ez tényleg csak egy vicc volt. Vagy az
is lehet, hogy Jase nem is nekem akarta küldeni azt az üzit,
és hogy éppen mást vár egy másik kolesz előtt. Féltékenység
támadt bennem, amikor eszembe jutott, hogy az éjszaka
közepén egy másik lánnyal SMS-ezik, ami persze
értelmetlen baromság volt.
Bicegve mentem előre az ösvényen egy jó darabig, és
közben újra és újra bepillantottam a fák és a sűrű bokrok
közé. Aztán megálltam az ösvény közepén, és az arcom
lángolni kezdett. A súlyomat áthelyeztem a fájós lábamról.
Mégis mi a fenét csinálok én itt? Még a telómat sem hoztam
magammal. Ez vagy tévedés, vagy valami vacak poén, vagy...
Ebben a pillanatban egy árnyék vált el az egyik fa sötét
törzsétől, és indult felém a bokrok között. Magas volt, és
amikor kilépett a lámpa vetette fénytócsába, a szám szó
szerint tátva maradt. Ez tényleg Jase volt, de mi a fenét
csinált ez ott? Amikor felém fordult, láttam, hogy a kezét
éppen abban a pillanatban veszi el a sliccéről. Ó, szent isten!
– Jase? – szólítottam meg sziszegve, és sietve indultam
felé.
Amikor meghallotta a hangomat, felemelte a fejét.
– Itt vagy hát! – jegyezte meg olyan hangsúllyal, mintha
legalábbis ezer éve várt volna rám. Aztán mosolyra húzódott
az ajka. – Tényleg itt vagy.
Amikor megláttam ezt a félmosolyt, a mellkasomban
valami feszíteni kezdett, de aztán felidéztem magamban,
hogy mit mondott nem is olyan régen, és az érzés nagyon
gyorsan és nagyon erőteljesen alábbhagyott.
– Te tényleg pisiltél?
Az a félmosoly vigyorrá szélesedett.
– Igen, ki kellett mennem.
– De éppen a bokorba?
– Valakinek csak meg kell locsolnia!
A szám megrándult, amint rápillantottam. Egy
rakoncátlan tincs az arcába hullt, és félig eltakarta a szemét.
A retró stílusú póló majd szétszakadt a mellkasán és a
vállain. Amikor pedig felemelte a kezét, hogy kifésülje az
arcába hulló hajszálakat, a pólója és a nadrágja között
kivillant a hasa is – ami konkrétan kőkeménynek tűnt.
Kényszerítettem magam, hogy felemeljem a tekintetemet,
mert most nagyon nem hiányzott volna, hogy észrevegye,
mennyire bámulom.
– Részeg vagy.
– Ááá... – Úgy imbolygott, mintha egy számomra nem
érzékelhető, titokzatos erő vonzaná egyik irányba. – Azért az
egy kicsit túlzás, hogy részeg vagyok. A legrosszabb esetben
is max. be vagyok nyomva egy kicsit.
Ezután elkezdett jobbra dőlni, én meg kíváncsian vontam
fel. a szemöldökömet. Ekkor vettem csak észre a padra
helyezett kis rózsaszín dobozt.
– Ez a tiéd?
Követte a tekintetemet, és elvigyorodott.
– Basszus! Teljesen el is felejtettem. Hoztam neked egy
kis ajándékot.
Még jobban felvontam a szemöldökömet, amikor
elkezdett előrefelé dőlni. Ha nem lép egyet előre a legutolsó
utáni pillanatban, tuti, hogy arccal a földön csattan. Aztán
felvette a dobozt.
– Mi van benne?
A kezembe nyomta.
– Valami, ami legalább olyan fincsi, mint én.
Amikor lepillantottam a dobozra, rettentően nőiesen
horkantós nevetés tört fel belőlem. Az átlátszó műanyag
tetőn keresztül megláttam egy hatalmas muffint. Aztán Jase-
re pillantottam.
Felvonta az egyik vállát.
– A muffin finom. Gondoltam, leszek olyan jó, és
megosztom veled.
– Kösz! – szétfeszegettem a dobozt, és a kisujjamat
beledugtam a mázba. Aztán lenyalogattam, és önkéntelenül
is felnyögtem a gazdagon édes íztől.
Jase nagyot nyelt, aztán elfordult.
– Asszem, inkább leülök. Talán jobb lenne, ha te is...
tudod, a lábad miatt.
Mintha egyetlen pillanatra is képes lennék elfelejtkezni
róla.
Jase aggódva figyelte minden mozdulatomat. A térdemet
most még a szokásosnál is merevebbnek éreztem.
– Fáj? – Válaszolni szerettem volna, de nem hagyta. –
Teljesen elfelejtkeztem róla. Pedig biztosan nem lenne
szabad terhelned, meg...
– Minden rendben. – Gyorsan beleharaptam a muffinba.
Olyan volt, mint egy cukormázas orgazmus. – Kérsz?
– Hülyéskedsz? Persze.
Kettétörtem, és az egyik felét átadtam neki. Öt másodperc
sem kellett hozzá, és felfalta. Persze én is gyorsan végeztem
az enyémmel, és miután a dobozt a közeli szemetesbe
dobtam, felsóhajtottam.
– De ugye nem csak azért jöttél, hogy muffint hozz
nekem?
– Hát nem.
– És... és akkor miért vagy itt, Jase ?
 Nem felelt azonnal, de amikor a szürke szempár tekintete
megtalált, meglepően élesen és érzelmesen csillant.
– Beszélni szerettem volna veled.
– Már beszéltél velem, és azt hiszem, el is mondtál
mindent, amit akartál. Úgyhogy nagyon meglepődtem,
amikor egyszer csak feltűntél itt a kolesz előtt. – Úgy
éreztem magam, mint valami rosszindulatú banya, amiért
ezt csak így a fejéhez vágom, de akkor is ez volt az igazság.
És őszintén szólva meg is érdemelte, hogy banya legyek vele.
Nem vagyok én senkinek a lábtörlője!
Jase elfordult, és a válla megfeszült. Közelebb lépett,
majd leült mellém. Rám nézett, és megcsapott az enyhe
alkoholszag. Egy szó nélkül megfogta a kezem, én meg
elkerekedett szemmel néztem, amint az arcához emeli,
tenyérrel felfelé fordítja, és belecsókol.
Aha. Tuti részeg.
Mintha elektromos bizsergés futott volna végig a
tenyeremen ott, ahol az ajka hozzáért. Az agyam teljesen
kiürült, miközben néztem, hogyan helyezi vissza a kezemet
az ölembe.
– Egy barom vagyok – mondta.
Lassan pislogtam egyet.
– Nem lett volna szabad azt a sok baromságot
mondanom neked. Nem volt helyes, és hazudtam. – Mélyet
sóhajtott, majd a tekintetét a mellettünk levő, üres padra
szegezte. – Aznap este nem voltam részeg. Nagyon nem.
A szívem már abban a pillanatban hevesen verni kezdett,
hogy megcsókolta a tenyeremet, és egy fokkal még
erősebben kalapált, ahogy szavainak jelentése eljutott a
tudatomig. Csak suttogást tudtam kipréselni a
mellkasomból.
– Tudom.
– És tényleg nem gondoltam, hogy különösebb
jelentősége lesz majd számodra, mert fogalmam sem volt,
hogy belém vagy esve, vagy valami ilyesmi. – A szája sarka
kis félmosolyra húzódott. Pedig ezt aztán nagyon eltalálta.
Az a csók a világot jelentette számomra. – Csak... csak nem
lett volna szabad megcsókolnom téged aznap este. Nem
azért, mert gusztustalan volt vagy valami efféle, hanem
azért, mert te Cam kishúga vagy. Érinthetetlen.
Mialatt néztem, a mellkasomból a feszültség átköltözött a
gyomromba. Ennek meg mi baja van? Az, hogy Cam a
gyerekkori barátja? Most komolyan? Szerettem volna
alaposan kupán vágni, ugyanakkor azonban szerettem volna
odabújni az ölébe is, mert ha ez a hatalmas probléma, ami
miatt nem lehetünk együtt, akkor ezen biztosan könnyen
segíthetünk. Nem? Vagy számít ez egyáltalán?
Közben pedig az igazság az, hogy csak ültem ott, és
ugyanúgy bámultam, mint minden alkalommal, amikor
átjött Camhez látogatóba. De megfogadtam, hogy ha
valamiért vihogni kezdek, lekeverek magamnak egyet.
– Az a pillanat... azon az éjjelen elvesztettem a fejemet,
Tess. Te... te gyönyörű vagy. Mindig is gyönyörű voltál, az
isten verje meg, és ez cseppet sem változott.
Szóval gyönyörűnek lát – na, várjunk csak egy percet!
Elvesztette a fejét? Majd szétszakadtam, hiszen egyszerre
éreztem hatalmas boldogságot, és rettenetes sértettséget.
Megráztam a fejem.
– Különben pedig csak annyit akartam mondani, hogy
nagyon sajnálom. – Rám pillantott, de az arca fele árnyékba
borult. – És ha most azt mondod, én vagyok a világ
legnagyobb seggfeje, tökéletesen megértem.
Amit korábban mondott, olyan volt, mintha szándékosan
belerúgott volna egy darázsfészekbe, a most hallottak
azonban valamelyest csökkentették a lángoló haragot.
– Nem tartalak seggfejnek.
Jase egy pillanatra megmerevedett, majd hirtelen felém
fordult, és a fejét megint oldalra billentette. A tekintetünk
összetalálkozott, és én rádöbbentem, hogy képtelen vagyok
elszakadni a pillantásától.
 – Te annyira... kedves vagy!
Kedves? Nagy nehezen sikerült megállnom, hogy ne
köpjek a földre. Hát persze hogy Jase kedvesnek és
aranyosnak tart, és olyan ártatlannak, mint valami hatalmas
plüssmackót. De nagyon nem azt szerettem volna, hogy
ilyennek lásson.
Ő szakította meg a szemkontaktust, és ahogyan elfordult
tőlem, mintha minden korty levegő kifutott volna a
tüdőmből. Megnyaltam az alsó ajkamat, és a
belépőkártyámat újra és újra végighúztam a pizsialsómon.
– Szóval úgy gondoltad, hogy nyerő ötlet lenne eljönni
hozzám az éjszaka kellős közepén, és ezt közölni velem?
– Azért nincsen az éjszaka kellős közepe – mondta,
halványan mosolyogva. – Inkább kora késő este van.
Felvontam a szemöldökömet.
– Ennek semmi értelme.
– Ha te is megittál volna tizennyolc sört, akkor látnád az
értelmét.
Csücsörítve emlékeztettem magam, hogy most csak egy
kicsit van benyomva.
– És nem tudtál volna várni, nem is tudom, amíg
kijózanodsz, és akkor erre a beszélgetésre verőfényben
került volna sor?
– Nem tudtam – felelte pillanatnyi habozás nélkül és
olyan gyorsan, hogy azonnal megértettem, mennyire fontos
volt neki, hogy megértsem, mit miért tesz. – És a buli is szar
volt.
– Tényleg? – Valamiért nem tudtam magam elé képzelni
azt a Hawaii-bulit, ami tényleg annyira szar lehetett volna.
Jase bólintott, és összevonta a szemöldökét.
– Ez... ezt már nagyon régóta el akarom mondani neked.
Próbáltam sörbe fojtani, de nem ment. Aztán úgy
döntöttem, jobb lesz, ha inkább elmondom, még mielőtt
alkoholmérgezést kapok.
Vagyis a buli mégsem volt annyira szar, egyszerűen csak
olyan bűntudat munkált benne, hogy inkább eljött hozzám.
Hirtelen magam sem tudtam, mit is gondolhatnék erről.
Korábban szinte kényszeresen vonzódtam hozzá, olyannyira,
hogy magamnak is sikerült bebeszélnem, mennyire őrülten
és mélységesen szerelmes vagyok belé. Na és azon az
éjszakán, amikor csókolóztunk, akkor azt hittem... nos, egy
csomó marhaságot hittem.
Hogy amikor másnap felkel, a kis Jézus és a szüleim előtt
bevallja, hogy halálosan és menthetetlenül szerelmes belém.
Ja, és azt, hogy ennek a fordulatnak mindenki nagyon örül
majd, köztük Cam is. Hogy egy érettségizős lány, és egy
másodéves főiskolás kapcsolata igenis működhet. Hogy Jase
majd Cam helyett engem látogat meg minden hétvégén,
hogy ott lesz minden bemutatómon, és ha már a balett
suliba járok, akkor is rendszeresen meglátogat New
Yorkban, és...
És persze ezek egyike sem történt meg.
Jase és Cam még azelőtt elment otthonról, hogy én
felébredtem volna, és aztán legközelebb csak akkor
találkoztunk, amikor járni kezdtem a Shepherdre. Aztán
tavaly valamikor eljött az a pont, amikor azt hittem sikerük
túltennem magam ezen az egész Jase-ügyön, sikerült az
ostoba, naiv képzelgéseimre fogni, és még randiztam is
néhányszor. De az igazság az, hogy soha nem sikerült
magam mögött tudni. Nem sikerült feldolgoznom. Ami most
már egészen nyilvánvalóan látszik.
És most, hogy Jase itt volt előttem, a közelemben,
hirtelen újra észrevettem mindazt, ami annak idején vonzott
benne – a kedvessége, a humora, az intelligenciája. És annak
ellenére, hogy ezeknek a személyiségjegyeknek némelyike
most nem igazán volt jelen a beszélgetésünkben, azért
pontosan tudtam, hogy nem vesztek ki belőle. A tény, hogy
hajnali egy múlt, és ő képes volt felkutatni engem csak azért,
mert bocsánatot szeretett volna kérni, fájdalmasan
egyértelművé tette a dolgokat.
 Hátradőlt, és kinyújtotta hosszú lábait.
– Tess... Tess... Tess...
– Mi van? – Miután vagy egy percig bámultam egy
szögletesre nyírt bokrot, kényszerítettem magam, hogy
forduljak vissza hozzá.
Jase megint engem nézett, de az arcából semmit nem
tudtam kiolvasni. A szeme szinte ezüstösen csillogott, és a
tekintete lejjebb vándorolt. A torkából morgáshoz hasonló,
mély hang tört fel, félig káromkodás, félig nyögés. Nem
tudtam mire vélni. Követtem a tekintetét, és amikor
megláttam, mit néz, reszketegen, meglepetten kaptam
levegő után.
Nem volt rajtam melltartó, és a vékony atléta nem sokat
rejtett el abból, ahogy a hűvös éjszakai levegő hatott rám.
Márpedig ebben a pillanatban nagyon is hatott.
Két mellbimbóm megkeményedve feszült neki az
anyagnak. Forróság árasztotta el az arcomat, és már éppen
összefontam volna a karomat a mellkasom előtt, amikor
rádöbbentem, hogy Jase még mindig engem bámult.
Megkövülten. Vagyis ahhoz képest, hogy az előbb azt
mondta, csak egy pillanatra vesztette el a fejét...
Na, várjunk csak! Ezúttal tényleg részeg volt.
Eltakartam magam.
– Mi van? – ismételtem meg az előző kérdést.
Lassan feljebb emelte izzó tekintetét, és isten az atyám,
elidőzött néhány pillanatra az ajkamon.
– Miért jöttél ide? Miért pont ezt a sulit választottad?
A kérdés teljesen váratlanul ért, nem kis mértékben a
hangsúly miatt, ahogyan feltette. Mintha soha eszébe sem
jutott volna, hogy ebben az életben én is itt lehetek, abban a
suliban, ahova ő is jár.
– Én... a lábam... – Mi van, nem tudok kinyögni egy
nyomorult mondatot sem? Könnyed szellő támadt, és
játszani kezdett a hajammal. – Nem volt semmi jobb
Ötletem.
 – Gondolom, soha nem is akartál főiskolára járni.
– Nem. Vagyis nem így.
– És akkor... – Elhallgatott, és megfogott egy tincset. A
fülem mögé fésülte, de közben az ujja az arcomhoz is
hozzáért, mire elektromossághoz hasonló remegés futott
végig a gerincem mentén. A keze vagy fél pillanatig nem
mozdult az arcomról, aztán aláhullt a kettőnk közötti
ürességbe; az ürességbe, amely hirtelen sokkal kisebbnek
tűnt, mint korábban. – Mit tanulsz?
Beletelt néhány pillanatba, míg az agyam lekövette a
hirtelen témaváltást.
– Alapfokú pedagógiát.
A szája mosolyra görbült, jobb karját lelógatta a pad
háttámlája mögé, miközben egyetlen pillanatra sem vette le
rólam a tekintetét.
– Az nagyon különleges embert kíván.
– Hogy érted ezt? – Az igazat megvallva elég kapkodva
eldöntött fő szakirány volt, hiszen nem is igazán terveztem
továbbtanulni. Egyszerűen kinyitottam a felvételi
tájékoztatót, és ráböktem valamire. A tanítást mindig
amolyan stabil, hosszú távú elfoglaltságnak tekintettem –
egy afféle B tervnek, amit sohasem akartam élesíteni.
– A kölykök nagyon kemények tudnak ám lenni, Tess,
különösen ebben a korban!
– Te már csak tudod! – mosolyogtam, és
visszagondoltam, milyen aranyos volt a kisöccsével. – De
szeretem a gyerekeket.
Az arcán árnyék suhant keresztül.
– Aha, nos figyu, azt hiszem, jobb lesz, ha indulok.
Nagyon késő van, és szerintem te is jobban szeretnél most
már visszafeküdni. – Elkezdett felállni, de aztán
meggondolta magát. – És ugye még mindig barátok vagyunk
mi ketten? Mint... mint azelőtt.
Mint az előtt, hogy megcsókolt? Megacéloztam magam,
mert a szívem megint darabokra akart szakadni. Szóval
ennyi. Annak ellenére, hogy gyönyörűnek tart és vonzódik
hozzám, nem hajlandó megtenni azt a bizonyos utolsó
lépést. Nem tudtam, hogy Cam miatt, vagy valami más oka
van, mindenesetre, amit irántam érez, nem bizonyul elég
erősnek. Nem számít.
Barátok persze lehetünk. Szerencsére én sem úgy
terveztem, hogy huzamosabb időn keresztül ebbe a suliba
járok majd. Ha a térdem rendbe jön, akkor a lehető
leggyorsabban befejezem a megkezdett szemesztert, és már
indulok is vissza a stúdióba.
Jase... Jase pedig megint csak egy emlék lesz.
Mosolyt erőltettem magamra.
– Aha, barátok vagyunk.
– Jó. Király. – És az arcára olyan széles mosoly ült,
aminek a láttán minden bizonnyal országszerte
megszámlálhatatlan bugyi csusszant volna le egy pillanat
alatt. Felállt, és csak néztem, ahogyan megbotlik, majd bal
felé dől. Széjjeltárta a két karját, próbálta visszanyerni az
egyensúlyát.
– Hoppá...
Amikor azonban a kocsi kulcsát halászta elő a zsebéből,
határozottan felálltam. Ez alkalommal semmi fájdalmat nem
éreztem a térdemben.
– Eszedbe se jusson, hogy vezetsz!
Rám nézett, és felnevetett.
– Hiszen semmi bajom!
– Egy fenét nincs! Még állni sem tudsz!
– Nos, ebben az esetben szerencse, hogy vezetni ülve
szoktak az emberek.
Elkerekedett a szemem.
– Jase...!
Újabb tántorgó lépést tett, én azonban elkaptam a
felkarját, és megszorítottam. Az ujjaimnak esélyük sem volt
összezáródni a bicepszén. Nagyon meglepte az érintésem, és
azonnal felém kapta a tekintetét. De én is meglepődtem
azon, amit csinálok. Meleg bőrének érintése lángra
lobbantotta a testemet, de persze azonnal kihasználtam a
helyzetet.
Kikaptam a kezéből a slusszkulcsot, aztán elengedtem a
karját, és hátrébb léptem.
– Mondtam, hogy eszedbe se jusson.
Jase nem próbálta visszaszerezni.
– Akkor mit csináljak? Aludjak itt a padon?
Mondhattam volna, hogy hívja fel valamelyik haverját, de
persze nem ezt mondtam.
– Nálam alhatsz.
Elkerekedett a szeme, aztán felnevetett.
– Nálad?
Nem értettem, mi olyan nevetséges ezen.
– Aha, miért?
Már éppen válaszolt volna, de aztán úgy tűnt, inkább
meggondolta magát. Másodperceken keresztül csak néztünk
egymásra, szótlanul.
– Cam meg fog ölni.
– Cam engem fog megölni, ha megtudja, hogy hagytalak
így a volánhoz ülni. Különben pedig van egy kanapé a
lakásban. Nem velem kellene egy ágyban aludnod.
A szeme a tompa lámpafényben is megcsillant, és ettől a
tekintettől szó szerint a fülem hegyéig pirultam.
– A kanapén vagy az ágyadban – jelentette ki végül -, tök
mindegy, mert ha a tesódon múlik, halott ember vagyok.
Amire valóban volt bizonyos esély, azonban pontosan
tudtam, hogy ha hagyom ilyen állapotban vezetni, Cam még
annál is dühösebb lesz. Különben pedig az a lehetőségünk
sem volt meg, hogy vagy Jase , vagy én felhívjuk Camet, és
kérünk tőle egy fuvart haza. Soha nem tudnánk
kimagyarázni, mit keres itt.
– Camnek nem kell megtudnia.
Úgy tűnt, Jase hiszi is, meg nem is a dolgot, de azért
amikor sarkon fordultam, és elindultam vissza a kolesz
épülete felé, botladozva utánam indult. Egy szót sem
szóltunk, amíg vissza nem értünk a lakás ajtajához, és be
nem mentünk.
– Debbie még nincs itthon – mondtam, és felkapcsoltam
az állólámpát. – Talán egész estére ott marad...
– Eriknél – vágott a szavamba Jase , és körbepillantott a
kis közös nappaliban. Sejtettem, hogy nem most először jár
ilyenben. – Még mindig a buliban vannak. Ki lakik a másik
szobában?
– Gőzöm sincs – felvettem a földről az egyik párnát, és a
kanapéra helyeztem, közvetlenül a kartámla mellé. –
Egyszer sem találkoztam velük. Szerintem vámpírok
lehetnek, vagy valami ehhez hasonló.
Kuncogva lépett el mellettem, és leült a kanapéra. Egy
másodperc sem kellett, és már a hátán feküdt, a szeme
lehunyva, és mellkasa egyenletes ütemben emelkedett és
süllyedt. Hűha! Milyen állat lehet, ha valaki ennyire gyorsan
el tud aludni!
Nagyot sóhajtottam, majd a saját szobámba mentem, és
felkaptam az ágyam végéről a steppelt takarót, amit még
anya készített nekem. Visszavittem a nappaliba. Jase meg
sem mozdult, ahogyan odaálltam hosszú lába és a kisasztal
közé, de a szeme nyitva volt, és ezüstösen csillogó tekintetét
le sem vette rólam.
– Barátok vagyunk? – mormogta.
Annyira meglepődtem, hogy a csalódottság szinte fel sem
tűnt, de ő csak mosolygott rám. Hogy lehet valaki ekkora
idióta, mint én? Ráterítettem a takarót, majd elindultam
vissza, a szobámba.
Olyan gyorsan mozdult, hogy azt hittem, ennyire
részegen ez nem is lehetséges. Megragadta a csuklómat, és
meglepően gyengéd, mégis határozott szorítással
odaszögezett maga mellé.
– Tess? – kérdezte, félig lehunyt szemmel. – Barátok
vagyunk?
 A hüvelykujja lassú, szinte lusta mozdulatokkal indult
meg a tenyeremen körözve. A lélegzetem is kihagyott. Ez az
egyetlen kis mozdulat is félelmetesen bonyolult dolgokat tett
az agyammal, és azt hiszem, ki is égette egy kicsit.
– Igen. Barátok.
– Jó – ismételte meg, amit korábban a padon ülve
mondott. – Király.
Nem engedett el, inkább odahúzott magához, hogy végül
a csípőm egészen nekinyomódott a kanapénak. Annyi
gondolat kavargott a fejemben, és olyan sebességgel, hogy el
sem tudom képzelni, miért mondtam neki azt, amit ez után
mondtam.
– Honnan tudtad, melyik koleszban lakom?
– Az legyen az én titkom. – A keze elindult felfelé a
karomon, és csak közvetlenül a könyököm alatt állapodott
meg, azon a bizonyos, különösen érzékeny részen.
Most mit csinál? Szinte teljesen biztos voltam benne,
hogy barátok nem szoktak így viselkedni egymással. Nekem
legalábbis a srác barátaimmal eszembe sem jutott volna. De
persze nem sok srác barátom volt, és azok is mind a
stúdióból. És így még Jase sem érintett meg soha. Még
azokban a másodpercekben sem, közvetlenül a csók előtt.
Akkor csak beszélgettünk, aztán jó éjszakát kívántam neki,
megöleltem, és amikor vissza akartam húzódni, ő nem
engedett, aztán... aztán elvesztette a fejét. Vajon most is ez
történik majd? Részeg. És az biztos, hogy ami engem illet,
vagy ezer nagyon jó okot tudtam volna kapásból mondani,
miért lenne okosabb elhúzódni tőle.
Mégsem tettem.
Na ezért vagyok hülye.
Még mindig nem mozdultam.
Az apró körök miatt, amiket a hüvelykje leírt a bőrömön,
kis elektromos ütésekhez hasonló bizsergés futott végig a
testemen újra és újra. Fájdalomhoz hasonló érzés támadt a
mellbimbómban, és lejjebb indult. Az ajkaim saját
akaratuknak engedelmeskedve elnyíltak. Istenem, pedig
lehetett volna ennél több eszem is! Pontosan tudtam, mi lesz
ennek a vége, de még életemben nem történt meg velem,
hogy egy egyszerű érintés ilyen érzéseket keltsen életre
bennem. El sem tudtam képzelni, hogy a belső szerveim
ilyen elképesztően kéjes csomókba tudnak tekeredni, ha egy
hüvelykujj megsimogatja a könyökhajlatomat.
– Aha, barátok vagyunk – mormogta megint, aztán
lehúzott magára.
A pulzusom az egekben volt, mégsem álltam ellen. Még a
gondolat sem fogalmazódott meg bennem, amint a feje
közelebb emelkedett hozzám, és forró lehelete végigcsapott
először az ajkamon, aztán az arcomon is. Reszkettem,
amikor a mellkasa felemelkedett, és az enyémhez simult.
Az én mellkasomban ugyanakkor valami nagyon mély
érzelem kelt életre, és a pánik fémes ízével öntötte el a
számat. Szinte a semmiből robbant a fejembe a józanész.
Olyan akaraterőre leltem, aminek a létezése még engem is
megdöbbentett, és csak ennek köszönhetem, hogy nem
lettem megint pincsikutya, akinek a homlokára van
tetoválva, hogy SZABAD A PÁLYA!
Félrekaptam a fejem, és felültem, de Jase csak nem
engedett el. Elvesztettem az egyensúlyomat, ő sakál részeg
volt, nem igazán fogta erősen a karomat, és ráadásul a
takaró is ott volt, vagyis minden készen állt a tragédiához.
Valami módon sikerült a lábát belegabalyítani a takaróba.
Hátraléptem, és nekiütköztem a kisasztalnak. Ő azonban
felém mozdult, miközben továbbra is próbált közelebb húzni
magához, egyszerre legördülve az ágyról, és felülve. Végül
persze mind a ketten a földön kötöttünk ki.
Hanyatt zuhantam a padlóra, Jase testének súlya pedig
rám nehezedett, és kinyomott belőlem minden szuszt. Eltelt
egy pillanat, majd pislogva nyitottam ki a szememet.
Tökéletesen oda voltam szögezve a padlóhoz, de úgy, hogy se
a karomat, se a lábamat nem tudtam megmozdítani.
 – Ó, istenem! – mondtam, amikor sikerült kipréselnem
magamból egy halk nyögést. – Élsz még?
Mély hangon nevetett fel, miközben feltámaszkodott, és
végre leemelte rólam a felsőteste súlyát. A levegő sziszegve
töltötte meg a tüdőmet.
– Élek. Hű, basszus... Jól vagy?
– Aha. Te?
Sűrű, fekete szempillái félig lecsukódtak, és vigyorogva
válaszolt.
– Nem tudom. Asszem összetörtelek.
– Azt kérdeztem, te jól vagy-e? – A hangomat még én
magam is különösnek hallottam. A súlya és a közelsége
miatt a vér dübörögve áramlott a fülemben. – Ne az
érdekeljen, hogy én össze vagyok-e törve.
– Én viszont miattad aggódom igazán, de azért kösz, hogy
felfogtad az esésemet. Ez nagyon kedves volt tőled, Tess –
kuncogott, és istenem, pontosan tudtam, hogy mennyi csaja
volt eddig, de akkor is mi a fenéért kellett neki ennyire
kedves, bár nagyon esetlen részegnek lennie? Mocorogtam,
mert ki akartam szabadítani a karomat, ő meg egy kicsit
másképp feküdt, és a testünk hirtelen pontosan úgy feszült
egymásnak, hogy jó legyen. Megdermedtem, amikor a
mellkasából feltört az a mélyről jövő, nagyon szexis morgás.
Felemeltem a tekintetemet, és a szemébe néztem. Egyikünk
sem mozdult. Egyikünk sem beszélt. Az ajka szétvált,
ahogyan kis, gyors sóhaj szakadt fel belőle. Az én mellkasom
felemelkedett, mert reszketegen kaptam levegő után. A
pizsialsóm vékony anyagán keresztül éreztem, hogy
megkeményedik a combom között. Totál egyértelműen.
Nagy volt és vastag.
A testemen édes és szédítő forróság kúszott végig.
Láttam, hogyan néz rám, és a pillantásától több ponton is
lüktetni kezdtem. Képtelen voltam levenni róla a
tekintetemet, miközben a szeme színe folyékony ezüstté vált.
A reszketés hullámokban rohant végig rajtam. A lüktetés
mélyen a bensőmben már elviselhetetlenül erős lett, és
kisugárzott a végtagjaimba is.
A tekintete egy egészen kicsit tompa fényűnek tűnt, és
nekem megint emlékeztetnem kellett magam, hogy Jase
sakál részeg – de persze ez a tudat nem csökkentette a
vágyat,
– Ez... nagyon váratlan volt – jegyezte meg olyan hangon,
hogy az idegeim azonnal ronggyá lettek. – Tess, én... – Aztán
lehunyta a szemét, és kifújta a levegőt. – Nagyon jó érzés, ha
alattam vagy. Túlságosan jó!
A szívem előbb kihagyott egy ütemet, de aztán megint
felgyorsult. Ez a pillanat olyan vágyat ébresztett bennem,
amihez hasonlót még nemigen tapasztaltam, és nem is
értettem. Csak annyit tudtam, hogy legszívesebben most
azonnal körbefonnám a testemmel, és nem engedném el
soha többé.
– A „jó” nem is igazán a megfelelő szó. Jobb lenne a
„tökéletes”? – Kicsit mintha magában beszélt volna. – A
rohadt élet! – morogta, majd a csípője körözni kezdett,
lassan előrenyomódott, és éppen azon a helyen feszült
nekem, ahol a legerősebb volt a kínnal teli vágy. A lábujjam
ökölbe szorult, és levegő után kaptam. Izmos testén remegés
futott végig. – Te hiszel a végzetben?
Fogalmam sem volt, honnan jött ez a kérdés, és az igazat
megvallva, nem is sikerült áthatolnia a gondolataimat elfedő
ködön.
– Nem tudom – suttogtam. – Te?
– Úgy értem, hiszel abban, hogy vannak dolgok, amik
szinte végzetszerűen történnek meg? – mormogta, aztán
lehajtotta a fejét, és az ajka a nyakamat simította végig.
Újabb meglepett sóhaj szakadt fel belőlem. – Hogy mindegy,
mit teszel, vagy mit próbálsz bebeszélni magadnak, vannak
dolgok, amik egyszerűen megtörténnek. Hogy vannak
dolgok, amiket az ember nem akadályozhat meg.
A testemet ekkorra már rég nem a gondolataim
irányították, nem értettem, mit mond, és azt sem tudtam
egészen biztosan, hogy ő érti-e a saját szavait. A jobb karom
azonban ekkorra kiszabadult, felemeltem, és lassan
végigsimítottam a lágy hajtincseket.
Az ajka megint kényeztetni kezdte a nyakamat, és a
nyelve hegye egyszerre megjelent a lüktető vénán.
Megrezzentem, mire az altestünk megint egymásnak
nyomódott. Megcsókolt újra és újra ugyanazon a ponton,
megharapdált, de csak olyan erősen, hogy ne maradjon
nyoma, de az érzés akkor is mindent elsöprővé lett.
– Soha nem tudtad. – Az egyik karjára támaszkodott, míg
a másik kezével végigsimította az arcomat, és hátranyomta a
fejemet.
A vérem a fülemben dübörgött, és olyannak hallottam,
mintha távoli vihar mennydörgése lenne minden
szívverésem.
– Mit nem tudtam?
Megrázta a fejét, és a hüvelykjével végigsimította az alsó
ajkamat.
– Hogy nem mindig... Cam miatt mentem el hozzátok.
Nem ő volt az egyetlen ok, amiért minden hétvégén
odautaztam. –
A meglepetés miatt kikerekedett a szemem, ő pedig ezt
látva csak nevetett. – Sokszor azért mentem, hogy téged
láthassalak. Igazi perverz vagyok, tudom. Hány éves is voltál
akkor? Tizenhat? Bassza meg!
Ezek a szavak, együtt az érzéssel, hogy rajtam fekszik,
szinte atomrobbanással értek fel. Abban a pillanatban
azonban nem volt idő vagy lehetőség arra, hogy afféle belső
monológot folytassak a szavai jelentéséről, vagy éppen
kételkedjek abban, hogy valóban igazak. Ennyire még én
sem vagyok kényszeres. Lehajtotta a fejét, és a testem
megfeszült. Meg fog csókolni, de nem fogom eltolni
magamtól. Ezúttal nem. Az után, amit az előbb beismert,
semmiképpen. Különösen azért, mert a mellkasomban
megint megjelent az a kellemesen feszítő érzés, ami egyetlen
szempillantás alatt kitörölt az agyamból minden rossz és
nyomorult emléket.
Az ajka előbb végigsimított az orrnyergemen, majd a
homlokomra mozdult, és megcsókolta. Aztán Jase legördült
rólam, és az oldalára feküdt. A kéz, ami eddig az arcomat
simogatta, most a két mellem között lecsúszott, és
közvetlenül a köldököm fölött állapodott meg. Édes csókja
felperzselte a mellkasomat, de én ennél sokkal többre
vágytam. Arra, hogy az ajkai elinduljanak lejjebb is.
Csakhogy nem tették.
Felé fordultam, és kinyitottam a szememet. Amikor
rádöbbentem a kegyetlen igazságra, a szám is tátva maradt:
Jase ott hevert mellettem a földön, és mélyen aludt.
 4. FEJEZET

M INTHA FORREST GUMP személyesen költözött

volna be a fejembe. Egyre csak azt ismételgette
nekem, hogy az a hülye, aki mondja. Tényleg jobb
lett volna, ha nem törődöm Jase SMS-ével. És tényleg jobb
lett volna, ha lelkesen helyeselek, amikor seggfejnek nevezte
magát. Jobb lett volna, ha telefonálok valakinek, és
hazavitetem. Nem lett volna szabad többre vágynom egy
homlok puszinál. És okosabb lett volna, ha nem hagyom,
hogy elhiggyek bármit abból – bármennyire is szerettem
volna amit tegnap éjjel mondott nekem, mert pontosan
tudtam, mennyire részeg.
A részeg ember szavai, a józan ember gondolatai. Apa
mindig ezt mondogatta nekem, de igazából soha nem hittem
neki. Most már másképpen látom a dolgot.
Éjjel végül nem sikerült a kanapéra imádkoznom Jase -t,
úgyhogy a feje alá gyűrtem egy párnát, és ráterítettem a
takarót. Aztán leültem a kanapéra, és isten az atyám, azt
terveztem, hogy visszamegyek a saját ágyamba. De aztán
figyelni kezdtem, ahogy alszik, és teljesen elvesztem a
látványban. Tényleg totál hülye vagyok. És miközben azt
néztem, mennyire lágyak a vonásai, szépen lassan én is
álomba merültem.
Amikor vasárnap reggel felébredtem, a takaró, amit én
terítettem rá, már rajtam volt. A fejem pedig a kanapé karja
helyett a párnáján feküdt. És Jase nem volt sehol.
 A lényemnek egy nagy része mindenképpen hinni
szerette volna a tegnap hallottakat, és azt, hogy ez az egész
valóban jelentett valamit, mert az a csók... annyira, de
annyira édes volt. És közben mégsem felejthettem el, hogy
sakál részeg volt, és most, mire felébredtem, már el is húzott
valahová. Sokat jelentett nekem, hogy az éjjel bocsánatot
kért, mert úgy éreztem, most már elindulhatunk valamerre,
lehetünk barátok – ugyanakkor legszívesebben fenéken
billentettem volna magamat, amiért olyan kétségbeesetten
rohantam hozzá tegnap este, és amiért annyira szerettem
volna, hogy megcsókoljon.
Bárhol máshol, csak nem a homlokomon. Pedig istenem,
még az a homlok puszi is annyira... édes volt!
– Basszus! – A tenyerembe ejtettem a fejemet.
Rettenetesen megörültem a tegnapi üzenetnek. Hiszen
már azt is elhitettem magammal, hogy szándékosan
kitörölte a számomat, és... nos, csajból vagyok. Ennél jobb
indokom nem is lehetne. Szigorúan csak barátok vagyunk,
próbáltam újra és újra elismételni magamnak, mert
valahogy mindenképpen el kellett érnem, hogy valóban így
is tekintsek magunkra.
– Nem úgy nézel ki, mint akinek túl nyugis éjszakája volt.
Debbie hangjára felemeltem a fejemet. Ott állt az ajtóban,
a kezében két csésze kávéval.
– Óóó...
Barna haját neonlila csattal fogta össze, közelebb lépett,
és az egyik csészét a kezembe nyomta.
– Kérdezhetek?
– Rajta! – Bementem a szobánkba, és törökülésben
leültem az ágyamra. – Még az is lehet, hogy válaszolok.
Lerúgta a szandálját, majd elhelyezkedett a szemben levő
ágyon, és vigyorogva nézett rám.
– Szóval, ma reggel hazaértem, ó nem is tudom... olyan
hajnali négy körül, és azt hittem, rosszul látok, mert egy
bizonyos Jase Winstead feküdt a padlón totál kiütve, te
pedig ott hevertél a kanapén, aranyosan összegömbölyödve,
mint valami kisbaba.
Ereztem, hogy lassan forróság kúszik fel az arcomon.
– Ööö, hát igen...
Debbie kuncogva hallgatta, mennyire dadogok.
– Nos, én úgy gondolom, hogy ha Jase váratlanul
megjelenik valahol, akkor általában inkább az ágyban, nem
pedig a padlón szokott aludni. Csak halk megjegyzés volt,
persze, de akkor is: beszélj! Mit keresett itt? Láttam a bulin,
és úgy tűnt, nemigen van hangulata az egészhez... Hűha!
Értem már! – Még szélesebben vigyorgott. – Valahol máshol
szeretett volna lenni, mégpedig itt, veled!
Ez nem semmi logikai vargabetű volt azért!
– Erről szó sincs. – Amikor észrevettem a tekintetében
csillanó kétkedést, belekortyoltam az agyoncukrozott
kávéba, és legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy
pontosan hol is szokott még Jase váratlanul megjelenni. –
Komolyan. Elég régóta ismerjük már egymást. Ugye tudtad,
hogy a tesóm, Cam, a legjobb barátja?
– Igen, nagyon jól tudom, ki a tesód. Mindenki tudja. –
Lesimította a haját. – De azt nem tudtam, hogy te is ennyire
jó barátságban vagy Jase-szel.
Megvontam a vállamat.
– Részeg volt, úgyhogy nem engedhettem meg, hogy
kocsival menjen haza. Ezért itt aludt a kanapén. Ennyi az
egész. Nem valami izgalmas sztori.
Felvonta a szemöldökét,
– Na és pontosan miért jött éppen ide sakál részegen?
Baaasszuuus! Jó kérdés. Nagyon kortyoltam a kávémból,
mert időt szerettem volna nyerni.
– Valaki máshoz ment, vagy valami ilyesmi. És mivel
annyira részeg volt, küldött nekem egy SMS-t.
Debbie felvonta az orrát.
– Ez tényleg elég uncsi sztori.
Felnevettem.
 – Bocs!
– A fenébe is, azt hittem, hallok majd néhány mocskos
kis részletet, és akkor rajtad keresztül élem ki a titkos
vágyaimat... – Aztán, amikor látta mennyire elkerekedik a
szemem, felnevetett. – Ugyan már, hát te is tudod, hogy
Jase... nem is tudom, izzik a szenvedélytől. Olyan, akiről az
ember úgy képzelni, hogy csak egyszer kefél vele, és máris
megváltozik az egész élete.
– Egyszer kefél vele, és megváltozik az élete? – kérdeztem
vissza bután. Szexeltem már néhány alkalommal, de azok
közel sem voltak ilyenek. – Ez nagypályás farkaló tehetségre
utal!
Debbie olyan erősen nevetett, hogy hanyatt kellett dőlnie
az ágyán, és csak a szerencsén múlt, hogy közben nem
ömlött ki a kávé a műanyag pohárból.
– Farkaló tehetség? Jézusom...!
Én is vigyorogtam, és a számhoz emeltem a poharat.
– Ugye Erik nem jött haza veled?
– Nem.
Éreztem, hogy a feszültség elszáll belőlem valamelyest.
Ha Erik is látta volna, hogy Jase itt aludt, biztosan azonnal
rohant volna Camhez meg a többi klubtárshoz a hírrel.
– Kérhetek egy hatalmas szívességet? Megtennéd, hogy
nem beszélsz erről az egészről Eriknek? Nem szeretném, ha
egyesek esetleg helytelen következtetést vonnának le...
– Biztosan azt tennék – ugratott.
– Igen. És azt sem szeretném, ha emiatt Cam teljesen
feleslegesen bekattanna.
Az oldalára fordult, és a poharát az éjjeliszekrényre
helyezte.
– Mert Cam olyan túlságosan védelmezős nagytestvér?
Horkantottam.
– Hát, lehet mondani.
– Azért nagyon jó lehet, ha van valaki, aki ennyire vigyáz
az emberrel – felelte, és kinyújtotta a lábát. – Viszont tuti,
hogy a pokolba kívánod, ha a pasiddal is így viselkedik.
Megint ittam egy korty kávét, és úgy gondoltam, most
már ideje témát váltani.
– Ami a pasikat illeti... Nagyon meglepő, hogy Erik nem
kísért haza a buliból.
Beharapta az alsó ajkát.
– Inkább ott akart maradni, úgyhogy...
Vagyis amit Erik akar, az úgy is van. Pont, mint Jeremy.
Lenéztem a csészémre, és éreztem, hogy mondanom kellene
valamit, de volt egyfajta láthatatlan határvonal, amit nem
szerettem volna átlépni. És mégis, ha most nem mondok
semmit, akkor olyan, mintha elfogadnám a helyzetet. A
suliban annak idején soha, senki egyetlen szót sem szólt,
amikor Jeremy a legjelentéktelenebb indokkal is a folyosón
rángatta a karomat, vagy üvöltött velem. Mindenki elfordult.
Így sokkal könnyebb volt nekik.
Becsuktam a szemem, és éreztem, hogy a tehetetlenség
amolyan régi barátként megint rám talál, és tudtam, nem
lesz könnyű megszabadulni tőle. Pedig azóta én már más
ember lettem. Nem voltam áldozat többé.
Amikor megszólalt Debbie telefonja, kinyitottam a
szemem, és láttam, mennyire sietősen húzza elő a zsebéből.
- Szia, kicsim, éppen csak... – Hirtelen elharapta a
mondatot, és nekem minden izmom megmerevedett. – Igen,
tudom... Igen! Csak azért jöttem el, hogy igyak egy csésze
kávét. Te... – Még mindig az ágyon fekve, két lábát a földre
tette. Aztán amikor felállt, összetalálkozott a tekintetünk. Az
orcáján vörös foltok jelentek meg. Aztán gyorsan elfordult,
és kisietett a szobából. – Erik, kicsim, ne haragudj! Nem
tudtam, hogy...
Az ajtóban megtorpant, és lehajolt, hogy felvegye az
imént lerúgott szandált. A pamut rövidnadrág felcsúszott a
combján, láthatóvá téve a bőrt, közvetlen a csípője alatt.
Levegő után kaptam, de a kis hangot minden bizonnyal
elnyomta az, amit Erik mondott neki éppen.
 Rengeteg zúzódást láttam, kék-zöld volt a bőre, de
helyenként már sárgállni kezdett. Akadtak régebbiek,
némelyek viszont nagyon is frissek lehettek, és élénk lila
foltként éktelenkedtek a bőrén. Ezek legfeljebb egynaposak.
Debbie felegyenesedett, és a szandálját a kezében lógatta.
– Most azonnal megyek hozzád! Csak tankolnom kell...
igen tudom, hogy tegnap este szóltál miatta, de már annyira
késő volt... – Felsóhajtott. – Ne haragudj!
A mellkasomban megjelenő nyomás miatt, mintha
levegőt sem tudtam volna venni, miközben figyeltem,
hogyan csukja be az ajtót maga mögött. Lehunytam a
szemem, és képtelen voltam kitörölni az agyamból az imént
látottakat. Pontosan tudtam, mit jelentenek, és hogy miért
került az a rengeteg zúzódás éppen oda, ahol rendes esetben
soha, senki nem venné észre.
Mert így nem derülhet ki ez a mocskos kis titok.

Éreztem, hogy a pólóm a hátamhoz tapad, és a térdem is

egyre jobban sajog. Ebben a rettenetes kánikulában kész
kínzás volt elsétálni a Whitehallban tartott törióráról a
campus nyugati részében lévő zeneelmélet-órára. És az
egészet csak még rosszabbá tette a tudat, hogy ha enni is
akarok még, akkor kénytelen leszek hamarosan
visszavonszolni a seggemet a campus keleti részébe.
– Jobb lett volna, ha buszra szállsz – jegyezte meg Calla
Fritz, és megigazította vállán a futár táskáját. – Semmi
különösebb oka nincsen annak, hogy ilyen messzire gyalog
menj.
– Nincsen semmi bajom.
– Aha, a kamuriasztóm meg kiakadt. – Calla kihúzta
hosszú, szőke lófarkát a futártáska pántja alól. Csak vagy egy
hete ismertem, azóta, hogy megkezdődött a suli. Együtt
jártunk törire és zeneelméletre is, de ez a néhány napos
ismeretség is elég volt ahhoz, hogy konstatáljam, ha nagyon
akar, akkor rettenetesen bunkó tud lenni.
Debbie-n kívül pedig, ha jól sejtem, ő volt a másik
barátnőm. Averyt természetesen nem számítottam a
barátnőim közé, hiszen ő Cammel járt, és így kénytelen volt
jóban lenni velem. Anya még a suli kezdete előtt elmondta
nekem, hogy azt a néhány embert, akikkel a legrégebb óta
ápol igen közeli barátságot, éppen a főiskola első évében
ismerte meg.
Nagyon kételkedtem benne, hogy ez velem is megtörténik
majd.
Még Sadival sem volt igazán közeli a barátságom, pedig
vele ötéves korunk óta együtt táncoltam.
– Azóta bicegsz, hogy elértük a focipályát – tette hozzá
Calla.
A verejték miatt a napszemüvegem lecsúszott egészen az
orrom hegyére. Visszatoltam, és rámosolyogtam. Calla Fritz
alacsony volt, a teste csupa ív, és emiatt mindig azokra az
1950-es évekbeli pinup csajokra emlékeztetett, akik a
tánckarban táncoltak, és egy rakás pénzt kerestek vele.
Azonban Calla messze nem volt annyira tökéletes –
ahogyan én magam sem.
A bal arcán dudorodó sebhely húzódott végig, a szája
sarkától egészen a füléig. Ha elég vastagon festette magát,
már éppen csak látszott. Nem tudom, hogy szerezte, soha
nem kérdeztem tőle. Gondoltam, ez is olyasmi, amit az
ember vagy elmond magától a másiknak, vagy nem.
– Mindig bicegek egy kicsit – feleltem végül. A béna
lábamat egyébként sem lett volna olyan egyszerű
ellepleznem, hiszen szinte fényesen csillogó, friss, rózsaszín
heg virított a térdkalácsomon. Persze szívesen rejtegettem
volna, de az augusztusi forróság miatt a hosszú ruha
gondolatára is elszédültem. – Különben pedig jót tesz a
mozgás.
Horkantott.
– Mi a fenéről beszélsz? Az én combomnak, na, annak
tényleg több mozgás kellene. Amire viszont neked szükséged
van, az egy szép nagy hamburger.
– Láttad már, milyen a seggem? Nagyon sok
hamburgerrel kötöttem mostanában nagyon is testközeli
kapcsolatot. Ráadásul a sült krumplival ugyancsak beszélő
viszonyba kerültem.
– Azzal nincsen semmi baj. Az én combjaim meg a tej
turmixszal randiznak.
Felnevettem, és amikor beléptünk a campus két részét
összekötő alagútba, felsóhajtottam. Mivel a föld alatt futott,
vagy húsz fokkal hűvösebb volt odabent.
– Szerinted észrevenné valaki, ha fognám magam, és
leheverednék ide a földre? – kérdezte Calla.
– Szerintem igen, de akkor már én is csatlakoznék
hozzád.
A séta fennmaradó részében Calla egyfolytában amiatt
nyavalyogott, hogy neki – aki óvodapedagógiát hallgatott –
kötelező zeneelméletre járnia. Persze nem hibáztattam
emiatt. Lehet, hogy nem a legnehezebb tárgy, de nem is a
legérdekesebb. Az előadó nemigen tette oda magát, hiszen
végső soron szinte nem volt senki az osztályban, aki
önszántából vette volna fel a tárgyat.
A fősuli rettentő különös hely – mint a gimi, csak
mindenféle szülői befolyás nélkül. Többnyire. Még mindig
olyan tárgyakat kellett tanulnunk, amihez nem volt semmi
kedvünk, viszont most már legalább fizetnünk kellett érte,
ami őszintén szólva nagyon gáz.
Az előadó félig sem telt meg, mi mégis valahol hátul
kerestünk helyet magunknak. Bementünk a sor közepéig, és
amikor végre le-ültünk, megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
A térdem nagyon hálás volt. A napszemüvegemet a
homlokomra toltam, és kicsit rosszulesett a tudat, hogy a
homlokomon finom verítékréteg alakult ki. Nincs is annál
jobb, mint amikor az ember csurom izzadtan ül be órára.
Annyira vártam már, hogy beköszöntsön az ősz!
A jobb lábam ki volt nyújtva, és ahogyan a füzetet
tartottam, tökéletesen láthatóvá vált a térdemet elcsúfító
műtéti heg. Ereztem, hogy az arcom, ha lehet, még jobban
lángol, és ezért a füzetet a jobb lábamra tettem.
– Ez az előadás rémesen unalmas – jegyezte meg Calla, és
Jase felé nyújtotta a kezét. – Ja, egyébként Calla vagyok.
Jase bal kézzel nyúlt felé, majd miközben a kezét rázta, a
tekintete csak futólag mérte végig Calla arcát. Egyetlen
pillanatra sem állapodott meg a sebhelyén, és emiatt a
tapintatosság miatt képzeletben beírtam neki egy piros
pontot.
– Én pedig...
– Jase Winstead – vágott a szavába Calla. – Ismerlek.
Úgy értem persze, nem ismerlek-ismerlek, csak hallottam
már rólad.
Jase széles arccsontjának felső része egészen halvány
rózsaszín árnyalatra váltott. Ez meg mi? Tényleg elpirult?
– Valóban? – kérdezte.
Calla bólintott, és az ajkára mindentudó, szinte titkos
mosoly ült.
– Azt hiszem, hogy a fősulin nincsen egyetlen lány sem,
aki ne hallott volna rólad.
Ó, jézusom!
Jase kuncogott.
– Ja, így már értem...
– Tényleg? – kíváncsian néztem rá.
Az előadó ebben a pillanatban lépett be a terembe, és
Jase azonnal felé fordította minden figyelmét. Beharapta az
alsó ajkát. Volt ebben a gesztusban valami kisfiús,
ugyanakkor végtelenül érzéki. A gyomrom összerándult,
amikor eszembe jutott, milyen lett volna, ha az én
alsóajkamat harapdálja úgy, ahogyan a nyakammal tette. A
bőröm erre azonnal bizseregni kezdett, mintegy
emlékeztetőként, milyen volt. Az egész testemen remegés
futott végig, amikor eszembe jutott, milyen csodálatosan
mozgatta rajtam a csípőjét.
Jézus úristen, dugjon már meg valaki!
– Tényleg hallottam már olyasmit, hogy elég népszerű
vagyok... – jegyezte meg.
– A hölgyek körében? – fejeztem be a mondatot,
miközben a táskámból elővettem a tollamat.
Oldalvást rám pillantott.
– Talán.
– Tuti – mormogta Calla.
Elvigyorodtam, amikor láttam, Jase mennyire
kényelmetlenül mocorog a széken. Talán nem tetszett neki,
hogy így felemlegetik az annyira azért nem szeplőtelen
hírét?
Érdekes.
– Szóval... – mondtam, mert egyszerűen nem tudtam
megállni, hogy ne szurkálódjak egy kicsit. Ahogy az előadó a
zene hat alapösszetevőjéről kezdett beszélni, már halkabban
folytattam. – És ezek a bizonyos hölgyek csupa jó vagy csupa
rossz dolgot mondanának rólad?
Jase nem válaszolt azonnal, inkább a ritmus és a dallam
szavakat firkálta a füzetébe. Gondoltam, nem is nagyon van
szükség válaszra.
– Attól függ, kit kérdezel.
– Miért függene ettől?
Megint megjelent az arcán az a széles vigyor.
– Nos, több okból is, viszont biztosíthatlak, hogy a
megkérdezett csajok túlnyomó része csak és kizárólag csupa
jót mondana rólam. – Szürke szemének tekintete
megragadta az enyémet, majd lehajtotta a fejét, de olyan
közel, hogy forró lehelete felperzselte az arcomat. – Jobban
mondva csodálatos dolgokat mesélnének.
A szívem hatalmasat dobbant. Mi van, most flörtöl
velem? Nagyot nyeltem.
– Miféléket?
Mivel erre már nem válaszolt semmit, kényszerítettem
magam, hogy az előadóra figyeljek. Ereztem, ahogyan Calla
meredten néz engem. Fogalma sem volt róla, milyen régóta
ismerem már Jase-t, és biztosan azt gondolta, hogy én is
azoknak a csajoknak az egyike vagyok, akik annyi, de annyi
klassz dolgot mesélhetnének róla.
Szerettem volna azt mondani, hogy egyszerűen csak
rémesen nagyképű, de tekintve, milyen fantasztikusan
csókol, biztos voltam benne, hogy minden másban is
legalább ilyen fantasztikus. Még azt is elképzelhetőnek
tartottam, hogy a csajok képesek az interneten lelkendezni a
vele töltött éjszakákról.
Jase helyezkedett, én pedig megmerevedtem, amikor
megéreztem a leheletét a nyakamon, közvetlenül a
fülcimpám alatt, azon a bizonyos érzékeny kis ponton, ami
miatt mocorogni kezdtem a székemen – ugyanazon a
ponton, ahol a múltkor megharapdált, meg-nyalogatott, és
végül meg is csókolt. Még halkabban beszélve hozzátette:
– Ó, én azt hiszem, te pontosan tudod, miféle csodálatos
dolgokat mesélnek rólam.

Fogalmam sincs, pontosan miről is beszéltünk

zeneelmélet-előadáson. Teljességgel elvonta a figyelmemet a
tény, hogy Jase ott volt, közvetlenül mellettem. Minden
alkalommal, amikor a lába vagy a karja egészen véletlenül az
enyémhez ért, mintha eszemet vesztettem volna.
És ráadásul ez egy egész féléven keresztül tartani fog!
A lényemnek egy része azt akarta, hogy ez rohadtul
dühítsen, de az igazat megvallva, semmi értelme nem lett
volna hazudni magamnak. A zeneelméletet
összehasonlíthatatlanul izgalmasabbá tette a tudat, hogy
hetente három alkalommal találkozhatok majd Jase-szel.
Hiszen mi rossz van abban, ha az ember lánya szívesen
tartózkodik egy szép pasi társaságában?
Jase Callával és velem együtt lépett ki az épületből, és úgy
éreztem, mintha a nap fénye erősebbé vált, a hőmérséklet
pedig legalább 10 fokkal felemelkedett volna, amikor ott állt
mellettem.
– Merre mentek? – kérdezte, és egyik kezével a hajába
túrt.
– Én a koleszba – felelte Calla. Megigazította a
napszemüvegét, és közben rám pillantott. – Neked nincs
valami dolgod a campusz keleti részében?
Bólintottam, és már előre sajnáltam magam a hosszú és
kínkeserves gyaloglás miatt.
– Aha, végül tényleg oda kell majd mennem. A Knuttiban
lesz órám. Szerencsére van vagy egy órám arra, hogy átérjek.
– Én elvihetnélek – ajánlotta fel Jase, és megállt a
bölcsészettudományi tanszék épülete melletti pavilonnál. A
tekintete egy pillanatra lefelé mozdult, de annyira azért nem
gyorsan, hogy ne vettem volna észre, hogy a térdemet nézi.
Megmerevedtem. – Lehetnék a személyi sofőröd – tette még
hozzá olyan vigyorral, ami nagyon, de nagyon rossz dolgok
ígéretét hordozta.
Egy pillanatra teljesen elvesztem ebben a vigyorban, és a
gyom-rom is ezernyi görcsbe tekeredett, de végül
szerencsére sikerült összeszednem magam.
– Kösz, de az neked jókora kerülő volna.
Jase intett valakinek, aki a nevén szólította, de a
tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le rólam.
– Elviszlek. Különben is itt parkolok valahol hátul.
– De...
– Annyira nem nagy ügy. – Az egyik elhaladó kocsi
szélvédőjéről a szemébe csillant a napfény, amitől
hunyorított. – Egyébként én is arrafelé tartok.
– Ez tényleg nagyon kedves volna tőled – mondta Calla,
és a pillantása azt üzente, hogy okosabb lenne befogni a
számat. – Tudod, eléggé fáj a térde.
Azonnal elpirultam.
– A térdem egyáltalán nem fáj olyan nagyon. És a mozgás
is jót tesz neki. A gyaloglás hasznos... – Aztán felsikoltottam,
amikor Jase az egyik karját a derekam köré fonta, majd
lehajolt, és egyszerűen a vállára vett. Mintha semmi súlyom
nem lett volna. A táskám lecsusszant a vállamról, és a járdán
csattant. – Mit művelsz?
– Nagyon türelmetlenné tesz, hogy csak állunk itt ebben a
gatyarohasztó melegben, és arról dumálunk, vajon el tudsz-e
majd sétálni a campus keleti részbe vagy sem.
Belekapaszkodtam a pólója hátába, és a szemembe hulló
haj miatt semmit nem láttam.
– Akkor menj magad! Mi a fene köze van mindennek
ahhoz, hogy úgy viselkedsz velem, mint valami primitív
barlanglakó?
– Nem gondolod komolyan, hogy hagylak odáig
gyalogolni! – A karjával átfogta a combomat, veszedelmesen
közel ahhoz, hogy a seggemet megérintse. – Csak ennyi.
Calla nevetett.
– Nos, így is el lehet dönteni egy vitát.
Felemeltem a fejem, és a hajam mögül veszedelmesen
villogó szemekkel néztem rá.
– Ezzel nemigen segítesz.
Ő azonban csak mosolygott rám, majd lehajolt, felvette a
földről a táskámat, és átadta Jase-nek.
– Akkor később!
– Áruló! – morogtam.
– Kösz! – Jase sarkon fordult, és én az életemért
kapaszkodtam, ahogy elindult az úton.
– Hogy vagy ott fent?
– Mit gondolsz, hogy vagyok? – csattantam fel.
 Ahogyan elhaladtunk egy csapat diák mellett, ránk
néztek, és felnevettek. Az egyik srác még oda is kiáltott
nekünk.
– Szóval így tud Jase annyi csajt felhajtani!
Az egész testem megmerevedett.
Jase váratlanul megpördült, mire megint felsikoltottam.
Hátrafelé lépkedve, kuncogva válaszolt.
– Aha, mindig akad olyan, akinek kell egy kis noszogatás.
– Én benne lennék egy kis noszogatásban – felelte egy
lágy, nőies hang. – Már ha majd nem leszel ennyire elfoglalt.
Káromkodtam.
Jase ciccegve fordult vissza.
– Tess, vigyázz a szádra, légy szíves!
Az egyik kezemmel még mindig belé kapaszkodva, a
másikkal alaposan vesén vágtam.
– Aú!
Széles vigyor ült az arcomra.
– Ha a másik kezem is szabad lenne...
Pontosan tudtam, mire gondol.
– Ha csak egy pillanatra is azt mered gondolni, hogy...
umff! – Ahogyan hirtelen felugrott a levegőbe, és
visszazuhantunk, minden levegő kiszaladt belőlem. – Te
seggfej!
– Azt hiszem, el kell, hogy fenekeljelek!
A szám már éppen szóra nyílt volna, hogy valami
különösen éles visszavágással válaszoljak, de ebben a
pillanatban elértük a kocsiját, és a fenekelés nem is tűnt
annyira rossz ötletnek. Pedig biztos voltam benne, hogy
csak ugrat, mert Cam kishúgának a seggéhez azért mégsem
merne hozzáérni.
Előbb a földre ejtette a táskámat, majd kinyitotta az ajtót.
Ahogyan a keze megmozdult, tenyerének durvább,
bőrkeményedéses részei végigsimítottak a combomon. A
kánikula ellenére is reszketés futott végig rajtam, és némán
átkoztam a testemet, amiért így reagál az érintésére.
 Felnyúlt, majd megfogta a csípőmet.
– Most már elengedheted a pólómat.
– Ja, jó – feleltem, és szót fogadtam.
A vállai rázkódtak a nevetéstől, és aztán a testem elülső
része végig hozzádörzsölődött, ahogyan letett a földre. Ettől
a váratlan súrlódástól megint bent szakadt a lélegzetem, és a
testem bizonyos részeibe kellemes izgalom költözött. És
annak ellenére, hogy a lábam már a földön volt, Jase nem
vette le a kezét a csípőmről.
– Kész – mondta, most mélyebb hangon, mint korábban,
és aztán végre elengedett. – Ugye be tudsz szállni egyedül is?
Kisöpörtem az arcomból a hajamat, majd felsóhajtottam.
– Nem vagyok nyomorék.
– Ezt egy szóval sem mondtam.
– Tudod, nagyon jól tudok járni, és éppen ezért nagyon
ügyesen mászok be Jeepekbe is.
Ezután felkapta a táskámat, és a hátsó ülésre dobta.
– Na, azt gondolom.
Mikor pedig csak nézett rám egy ideig felvont
szemöldökkel, rádöbbentem, hogy addig nem lesz hajlandó
megmozdulni, amíg be nem szálltam. Felsóhajtottam,
sarkon fordultam, és felmásztam az ülésbe. Villantott egy
vigyort, becsapta az ajtót, majd kocogva megkerülte a kocsit.
Amikor a motor beindult, a szellőzőkből meleg levegő
kezdett áramlani, belekapva a hajamba. Rám nézett, és a
szemei tisztán, szürkén csillantak.
– Oké. Szóval miért nem szeretnéd, hogy elvigyelek?
Most, hogy elkomolyodott, kényelmetlenül mocorogni
kezdtem.
– Nem arról van szó, hogy ne akartam volna.
– Tényleg? – Felnyúlt, majd levette a napellenzőre
akasztott napszemüveget. Feltette, majd hátradőlt az
ülésben. Néhány hajtincse előrehullt, hozzáérve a
pilótaszemüveg keretéhez.
Jézusmáriaszentjózsef, rettenetesen jól nézett ki
napszemcsóban!
És annak ellenére, hogy most már semmi nem látszott a
szeméből, a tekintete mintha továbbra is fogva tartott volna.
Senki a világon nem tud olyan áthatóan és ellenállhatatlanul
nézni az ember szemébe, mint Jase Winstead. Mintha
semmi nem maradhatott volna rejtve előle, és rétegről
rétegre bele tudott volna látni az emberbe.
– A szombat este miatt? Akkor eléggé be voltam nyomva.
Basszus, attól a pillanattól kezdve, hogy beléptem a kolesz
épületébe, teljes filmszakadásom van.
A tarkómon bizsergés futott végig.
– Teljes?
Megrázta a fejét.
– Úgyhogy fogalmam sincs, mit tettem és mondtam, de
az tuti, hogy mondtam valamit, ami miatt nem voltál
hajlandó beszállni a kocsimba.
Persze, tudtam mennyire részeg volt szombaton, ennek
ellenére lényem egy része legszívesebben tökön rúgta volna
azért, amit most mondott. Mert annyira részeg csak nem
lehetett, hogy ne emlékezzen rá, amikor elmondta nekem,
hogy Camet több alkalommal is csak miattam látogatta meg,
vagy arra, hogy mi történt a földön heverve. Hatalmas
erőfeszítésembe került, hogy ne ordítsam le a fejét, de
közben pontosan tudtam, hogy az egésznek nem volna
semmi értelme. Sakál részeg volt, és mégis csak én voltam,
aki kimentem hozzá, és beengedtem a koleszba. Ez az egész
csak amolyan átmeneti botlás volt, semmi több, és nem
hagyhattam, hogy még jobban megbonyolítson egy már
eleve nagyon elkúrt helyzetet.
Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam.
– Nem tettél vagy mondtál semmit.
Erre egy pillanatig hallgatott.
– De én akkor is a földön aludtam, te meg a kanapén.
– Igen... izé, elájultál, és már nem tudtalak felrángatni a
kanapéra. – Megvontam a vállamat. – Én meg odafeküdtem,
és elaludtam.
– Kedves! – Felnevetett. Azután másodperceken
keresztül csak néztük egymást, és nekem az volt az első
gondolatom, hogy mindjárt kiugrom a kocsiból, és
elmenekülök. – Ugye még mindig barátok vagyunk?
És amikor ezt meghallottam, mérhetetlenül szomorú
lettem annak ellenére, hogy tudtam, mennyire részeg volt,
amikor mindazt mondta.
– Igen.
– És kérlek, javíts ki, ha tévedek, de a barátok el szokták
vinni egymást kocsival, ugye?
Bólintottam, és már tudtam, merre fog tartani ez a
beszélgetés.
– De akkor miért csinálsz olyan nagy ügyet ebből?
Elfordultam, majd nagyot fájtam. Persze mindegy,
mennyire rövid időt töltöttem el a társaságában, az semmit
nem segített megvalósítani az elhatározásomat, miszerint
véget vetek ennek az idióta rajongásnak.
– Egyszerűen csak nem akarom, hogy mindenki azt
gondolja...
– Piszkálni kezdtem a szoknyám szegélyét, és megráztam
a fejem.
– Nos, nagyon sok minden van, amit a mostani
állapotomban nem tudok megtenni... nem tudok táncolni,
edzeni, futni, de még kocogni sem, bármilyen lassú
kocogásról van is szó. Járni viszont tudok. És számomra
most ez a csúcs.
Egy kicsit ostobának éreztem magam, amiért ezt az
egészet elmondom neki, és őszintén kételkedtem benne,
hogy megértené, milyen érzés nekem, aki állandóan
mozgásban voltam, hogy most egy ilyen lajhárszerepre
vagyok kényszerítve. És most nem azokra az aranyos kis
babalajhárokra gondolok.
– Ó, én meg azt hittem, hogy a lelked mélyén valahol
egész idő alatt abban reménykedtél, hogy egyszer majd a
vállamra kaplak! – felelte, és hátramenetbe kapcsolt.
Felnevettem.
– Bocs, hogy csalódást kell okoznom!
– Te soha nem okozhatsz nekem csalódást. – Tolatás
közben a válla fölött pillantott hátra, és eszembe jutott, hogy
észrevette-e, menynyire felgyorsult a pulzusom, amikor ezt
mondta. – De értem, mit akartál mondani. Nagyon nehéz
lehet egyik pillanatról a másikra lemondani valami
olyasmiről, ami addig olyan természetes volt, mint a
levegővételt.
– Igen. – Egy cérnaszálat kezdtem húzogatni a szoknyám
szélében. – Nagyon hiányzik az a pörgés és a rohanás, ami a
tánccal együtt jár. Érted te ezt? A kirobbanó energiát.
Engem ez mindig megnyugtatott, és... – Még csak abban
sem lehettem biztos, hogy van-e egyáltalán bármi értelme
annak, amit mondani akarok. – És attól tartok, elvesztettem.
Direktbe kapcsolta a sebváltót, és egy kicsit lazábban
fogta a kormányt. Miközben a parkolóban manőverezett,
nem szólt egy szót sem.
– Tudod, azért a táncon kívül még van egy csomó dolog,
amit az ember csinálhat.
Mint a szex? Biztos voltam benne, hogy ha jobban
belegondolunk, az is nagyon megnyugtató tud lenni.
– Akarod tudni, számomra mi az, amiben a legjobban
meg tudom találni a békét? – kérdezte, és nyilvánvalóan
fogalma sem volt, milyen félelmetesen mocskos gondolatok
kergetik egymást a fejemben. – A lovaglás.
Pislogtam néhányat.
– Aha...
Elvigyorodott.
– Komolyan mondom, semmivel nem lehet
összehasonlítani az érzést! Komolyan, Tess! Érezted már
valaha tánc közben úgy, mintha repülnél?
– Igen – suttogtam, konkrétan sokkoltan. Mert éppen ez
volt az, ami a legjobban hiányzott.
 Bólintott.
– Mert akkor is ilyen érzése van az embernek, amikor a
nyeregben ül. Ki kellene próbálnod. Szerintem biztosan
tetszene.
Mocorogtam az ülésen, nem is tudtam, erre mit
válaszolhatnék. Most akkor meghívott a szülei farmjára?
Számít ez egyáltalán? Számomra ráadásul felszállni egy ló
hátára éppen annyira vakmerőnek tűnik, mint egy
vérszomjas T-rexszel fogócskázni.
– Nem vagy éhes? – kérdezte, ezzel témát váltva, mielőtt
még válaszolhattam volna. – Mert éppen a klubba tartok.
Biztosan ott lesz Cam és Avery is. És hidd el, sokkal jobb a
kaja, mint a menzán.
Elhittem. Megvontam a vállamat.
– Ugyan már! – mondta, és megbökte a karomat. –
Gyere, kajálj velünk!
Az ajkam megrándult, ahogyan rápillantottam. Ez... ez
éppen az a fajta Jase volt, amilyennek megismertem.
Szívózós. Nyílt. Jókedvű. Olyasvalaki, akivel az ember
őszintén tud beszélgetni. És bár-mennyire hülyének tűnjön
is a dolog, a lelkem mélyén hirtelen azt kezdtem kívánni,
bárcsak visszaemlékezne mindenre, ami szombat este a
koleszban történt. De persze az is lehet, hogy sokkal jobb
így.
– Nem szeretnék lerázhatatlan kishúg lenni.
– Nem vagy az.
Vetettem rá egy száraz pillantást.
– Hiszen vagy a fél életemben Camen lógtam. Még a
fősulira is követtem.
– Te nem követted, Tess! – Lelassított, majd megállt egy
stoptáblánál, és rám pillantott. Megint visszatért az a
félmosoly. – És tudod, mit?
Nem tudtam ellenállni, én is elmosolyodtam.
– Mit?
– Camet nem érdekli, hogy tényleg követted-e ide vagy
sem. Egyszerűen csak rettenetesen boldog, hogy itt vagy –
felelte. – És engem sem érdekel, hogy követted-e vagy sem.
Mert nagyon örülök, hogy megtetted.
 5. FEJEZET

V
ISZONYLAG GYORSAN FELADTAM A
KÜZDELMET, amit Jase-szel az autón vagy gyalog
kérdéssel kapcsolatban vívtam. Nagyjából akkoriban,
amikor a campuson mindenfelé árnyékot adó juharfák
hatalmas levelei élénkzöldből lenyűgöző vörös, arany és
barna színekre váltottak. A szeptember szinte észrevétlenül
fordult októberbe, akkor viszont olyan hatalmas esőzés
kezdődött, mintha soha nem akarna véget érni. Már jócskán
benne jártunk az őszben, és minden reggel és este hideg
levegő áramlott be a főiskola területére a Potomac-folyóról,
igen hosszá és igen kemény tél ígéretét hordozva.
Jase hetente legalább egyszer berakott egy muffint a Jeep
hátsó ülésére, és mivel nem akarta, hogy megolvadjon, egy
kis hűtőládát is betett a kocsiba. Miközben a campus keleti
része felé tartottunk, együtt faltuk fel az álomszerű
édességeket. Biztos voltam benne, hogy legalább öt kilót
felszedek majd így a fenekemre, de rövid idő alatt egy csomó
ízt végigkóstolhattam – Twix, Oreo, eper, fehér csoki,
Maoam (ami azért kicsit undi volt), banános csoki, és ét
csokis, ami bűnösen finom volt, szinte kedvem lett volna
elmenni a templomba, és meggyónni.
Aznap vörös bársony muffint ettünk valami krémsajtos
bevonattal a tetején.
Mennyei volt.
Nem tudom, honnan szerzi ezeket, de bárki készíti is
őket, az biztosan megérdemli a csodálatosság aranyérmét.
Mire a szerdai zeneelméletnek vége lett, az égen vastag,
szürke felhők tornyosultak. Esni fog. Megint. És nekem
nagyon vigyáznom kell a térdemre, amikor a víz miatt
csúszós lesz a járda. Ha seggre esek, akkor a
büszkeségemnél sokkal több is sérülhet.
Integettem Callának, amikor beszálltam a Jeepbe. Abban
a pillanatban, hogy Jase elfordította a slusszkulcsot, a
műholdas rádióból megszólalt az Elvis Presley adó. Fúj.
Miközben ő kifelé tolatott, én előrehajoltam, és
átkapcsoltam a kemény rockot játszó Octane-re.
Jase azonnal lefékezett – sőt, teljesen megállt,
közvetlenül a parkoló kellős közepén.
– Ugye nem akarod azt mondani, hogy hozzányúltál a
rádióhoz?
– Mi van? – kérdeztem ártatlanul.
Mostanra több kocsi is próbált volna kimenni a
parkolóból, de feltorlódtak a keresztben álló Jeep előtt. Jase
arcából tisztán láttam, hogy nem érdekli a dolog.
– Te elkapcsoltad a Királyt, hogy... – a rádióra nézett, és
elhúzta a száját – hogy Godsmacket hallgass?
– Hé! A Godsmacket nehogy lehúzd!
– Nincsen nekem semmi bajom velük. – Megszólalt egy
kocsi dudája, de Jase-t hidegen hagyta. – Egészen addig,
amíg nem kapcsolod el Elvist miattuk.
– Képtelen vagyok Elvist hallgatni.
A szája tátva maradt, és a szemöldöke a homloka tetejére
szaladt.
– Ne haragudj, de nem barátkozhatok veled.
Kuncogtam.
Jase szeme összeszűkült, és végre – hála istennek –
hátramenetbe kapcsolta a Jeepet.
– Hatalmas szerencséd, hogy ennyire aranyos vagy,
különben pörgő rúgással repülnél a kocsiból.
Most már hangosan nevettem, és hátradőltem az ülésben.
– Azért ugyanezt én is mondhatnám rólad, és a nagyon is
megkérdőjelezhető ízlésedről – és amikor láttam, mennyire
dühösen néz rám, széles mosolyra húzódott a szám. – A
countryt jobb lenne örökre kitörölnünk.
– Ó, nem tudod te, mi az igazán jó zene! – Jase balra
fordult. – Nekem kell tanítanom téged.
A mellkasomban valami forróság támadt, de próbáltam
nem tudomást venni róla. Miközben parkolót keresett,
egyfolytában a zenéről beszélgettünk. Viszonylag sokáig
tartott a dolog, mert egy csomó szabad hely mellett
egyszerűen elment. Tudtam miért csinálja. Azért hagyja
figyelmen kívül a távolabbi helyeket, mert nem akarja, hogy
megerőltessem a lábam, és habár általában dühíteni szokott,
ha emiatt sajnálnak, ebben az esetben nem szóltam egy
rossz szót sem. Végül, miután jó pár alkalommal
megkerültük a parkolót, sikerült találni egy üres helyet a
Sara Creed épület és a klub között. Nagyon kedves volt tőle,
talán még udvariasnak is nevezhetném, de nem hagyhattam
befurakodni a fejembe a gondolatot, hogy ennél többet
jelenthet.
– Jack hogy van? – kérdeztem, ezzel félbeszakítva a
Johnny Cash-sel kapcsolatos lelkendezését.
A szemeiben megjelent valami büszke csillogás, amire a
szívem majd elolvadt.
– Minden rendben van vele. Idén előkészítő osztályba
ment. A tanára, Mrs. Higgins azt mondja, ő a legokosabb az
egész csoportban.
Mosolyogtam, és kicsusszantam az ülésből.
– És biztos vagy benne, hogy a te öcséd?
– Ez meg mit akar jelenteni? – Megkerülte a kocsit, és
még mielőtt bármit tehettem volna, kikapta a hátsó ülésről a
táskámat. Azok a szürke szemek most egészen különös
tekintettel néztek engem. – Hát persze hogy az én öcsém.
– Csak poén volt. – A táskámért nyúltam, de a vállára
vette. – Érted... mivel ő a legokosabb kölyök a csoportban,
nem voltam benne biztos, hogy lehet közöttetek bármilyen
vérrokonság.
 A tekintetéből egy pillanat alatt eltűnt az a gyanakvás, és
elmosolyodott.
– Ha-ha. Jack tőlem örökölte az intelligenciáját, a
szépségét és az elbűvölő modorát is.
– Aha. Na, mindegy.
Kuncogva tartotta a táskámat az egyik kezében, mialatt a
másikkal a vállamat fogta át. Karjának súlya teljesen
váratlanul nehezedett rám, és a tarkóm hirtelen bizseregni
kezdett, aztán ezek a kis bizsergő remegések végigfutottak a
karomon is.
Jase számára persze ennek az egésznek nemigen volt
különösebb jelentősége, talán nem is vette észre, milyen
szemekkel néznek ránk, miközben felfelé lépkedünk a
lépcsőn, és olyanok mellett haladunk el, akik ismerik – őt
lényegében mindenki ismerte. Én persze tökéletesen
emlékeztem, mikor viselkedett velem így először – azon az
estén, amikor minden előzetes figyelmeztetés nélkül
megjelent nálunk.
Ha jól rémlik, a Cam ügye utáni hétvégén történt a dolog.
A bátyám akkorra bevette magát a pincébe, csak előtte a
seggére vert apa teljes whiskykészletének. Jase biztosan
SMS-ezett vele, és bármilyen beszélgetést folytattak is ők
ketten, Jase nagyon aggódni kezdett. Azonnal eldobott
mindent, kocsiba vágta magát, és több óra vezetés után
felbukkant nálunk.
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, amikor megláttam,
amint ott áll az előszobában, és anyával meg apával
beszélget. Még sohasem találkoztam ilyen jóképű pasival – a
haja sokkal rövidebb volt, a szeme azonban már akkor is
éppen ilyen acélszürke, és a tekintete azonnal rám talált,
ahogyan, mondjuk ki, ott bujkáltam, és a nappali ajtaja
mögül leskelődtem.
Megcsillant valami ebben a tekintetben, és attól
tartottam, azért, mert úgy gondolja, én vagyok Cam minden
bajának forrása. Akkor éjjel fagyott, ahogyan errefelé
decemberben mindig lenni szokott, de a ház légköre egy
pillanatra fullasztóan forróvá vált.
Azután megint elrejtőztem, ezúttal azonban már a
tornácon, összegömbölyödve az egyik rattan székben.
Felnéztem, és csak figyeltem a csillagokat, miközben
próbáltam megérteni, vajon hogy történhetett mindez meg
velem.
És így talált rám Jase . Ahelyett, hogy alaposan lehordott
volna amiatt, ami Jeremyvel történt, és amiatt, amit Cam
tett, miután kiderült az igazság, inkább a karácsonyról
kezdett beszélgetni, a táncról, meg hogy mi a kedvenc
tantárgyam a suliban, és úgy általában a világon mindenről,
aminek semmi köze sem volt a családomat kis híján
darabokra szaggató eseményhez. És azóta egyetlenegyszer
sem kérdezett engem Jeremyről, és nem hozta fel a Cammel
kapcsolatos dolgokat sem. Ezek a kettőnk világában
egyszerűen nem léteztek.
Már jégkockák voltak az ujjaim helyén, amikor Jase
átkarolta a vállamat, és visszavezetett a házba, a melegbe.
Azt hiszem, abban a pillanatban szerettem bele igazán.
Ezért gondolom, hogy az ilyen egyszerű gesztusok semmi
különösebb jelentőséggel nem bírtak számára.
Azonban ami engem illet, a gyomrom, és úgy általában az
egész bensőm kis csomókba görcsölődött, amit csak tovább
fokozott, ami-kor a karja meghúzta a hajam, és a
fejbőrömből égető hullámok indultak ki. A levegő
bennszorult, a tekintetemet hirtelen felkaptam, és bár
magam sem számítottam rá, de egy pillanatra összeakadt az
övével. Megálltunk, és nem mozdultunk ott, a kék-aranyra
festett, kétszárnyú ajtó előtt.
A szeme ezüstösnek látszott, afféle mély, világító
szürkének, ami élesen elkülönült a pupilla fekete körétől.
Képtelen lettem volna megfejteni, mit mondanak nekem
ezek a szemek, de volt bennük valami kínzóan perzselő, és
még valami más is, ami ellenállhatatlanul vonzott hozzá. Az
ajkaim elnyíltak.
Jase lesütötte a szemét. Szája már éppen szavakat
formázott volna, de ebben a pillanatban kivágódott az ajtó,
és a kifelé áramló hűvös levegő azonnal beléfojtott minden
mondanivalót. Elfordult, de az ajkán titokzatos, különös
mosoly játszott.
A karja azonnal lecsúszott a vállamról, amint beléptünk
annál a bejáratnál, ahol a kaját is rendelni kellett, és a
táskámat is csak ekkor adta vissza nekem. Az ujjaink
egymáshoz simultak, miközben átvettem tőle, és éreztem,
hogy a testemet melegség árasztja el.
Ő lehajtotta a fejét, de olyan veszedelmesen közel, hogy
az ajka szinte az arcomat simogatta, miközben beszélt.
– Van valami, amit csak nemrég vettem észre.
Most, hogy ennyire közel álltam hozzá, a pulzusom két
teljesen különböző ok miatt is az egekben volt.
Tekintetemmel megkerestem, és szinte azonnal megtaláltam
az asztalt, ami mellett a bátyám is ült.
Szerencsére a helyiség másik végében volt, és onnan, ahol
álltam, Avery rézvörös haját is tisztán láttam. Háttal ültek
nekünk.
– Mit? – kérdeztem, miközben próbáltam rendesen
lélegezni.
Nem válaszolt azonnal, és a tudat, hogy ami most
történik, hihetetlenül intim és ugyanakkor nyilvános is
egyszerre, felőrölte az idegeimet.
– Mostanában sokkal többször pirulsz el.
Ettől persze azonnal elöntött a vörösség.
Kicsit szélesebb lett az a ferde mosoly.
– Kíváncsi vagyok, hogy most vajon mi jár a fejedben.
Na, az tuti, hogy inkább haljak ezer halált, mintsem
beavassam azoknak a bizonyos gondolatoknak csak az
egyikébe is!
– Semmi.
– Na persze... – Egyik ujjával végigsimította forró
arcomat, majd elhúzódott. Aztán végigmérte a kajára várók
sorát, és hozzátette: – Nem tudom, te hogy vagy ezzel, de én
mindjárt éhen halok.
Lassan bólintottam, és követtem a sorba. Én is
hihetetlenül voltam éhezve, de ennek semmi köze nem volt a
kajához – Őt akartam. Azt akartam, hogy megérintsen, hogy
megint megcsókoljon, rám villantsa azt a jellegzetes
félmosolyát, amitől a fejem össze szokott zavarodni, és
közben pontosan tudtam, hogy nem lenne szabad így
éreznem.
Különösen most, hogy pár perc múlva ott ülünk majd
mind a ketten a bátyám mellett, és neki biztosan nagyon
nem lenne ínyére, hogy majd összepisilem magam a legjobb
barátja miatt.
A sorban állással töltött időt arra használtam fel, hogy
kicsit összeszedjem magam. Végül sült csirkés salátát
rendeltem, mert azt mondtam magamnak, hogy a zöldségek
majd biztosan csökkentik a ropogósra sült hús elfogyasztása
miatti bűntudatomat. Jase persze egy egész kosár
hasábburit kért, meg egy olyan hamburgert, amitől egy
pillanat alatt akkora lenne a seggem, mint egy ház.
Aztán a tányérokkal a kezünkben elindultunk Camék felé.
Miközben a fehér abrosszal megterített asztalok
labirintusában próbáltuk megtalálni az odavezető utat,
mindenfelé csajok bújtak egymáshoz, bámultak bennünket,
és kuncogtak félhangosan. Úgy tűnt, Jase észre sem veszi a
dolgot. Egészen addig, míg meg nem fordult, és az ajka
önelégült kis mosolyra nem húzódott.
Résnyire szűkült szemekkel néztem rá.
– Hahó! – mondta Avery, és megütögette a maga melletti
helyet, miközben a mosolya őszinte Örömet sugárzott. Az a
lángoló haj, és az a csodálatosan kerek szem... nagyon szép
ez a csaj! – Már éppen arról beszéltünk, merre járhattok ti
ketten.
Sikeresen ellenálltam, hogy kimutassam, mennyire
megszédített, amikor azt hallottam, hogy „ti ketten". Mintha
mi is egy pár lennénk.
– Szia!
Cam furcsa arccal nézett rám, miközben hátradőlt, és
ujjaival Avery hajtincsei között játszott. Lassan kezdtem úgy
érezni, hogy a világnak is vége lenne, ha akár egyetlen
pillanatig nem érne hozzá valamelyik testrészével Avery
valamelyik testrészéhez.
– Mi a pálya?
– Füves, zöld téglalap, amin focizni szokott az ember. –
Jase leült a székre, ami pontosan szemben volt azzal, amit
én kinéztem, és gyors vigyort villantott a bátyámra.
– Nagyon elmés! – felelte Cam, és a szemét forgatta.
– Szerintem is – válaszolta Jase.
Vigyorogva ültem le Avery mellé, majd gyorsan
odaintettem Brit-nek és Jacobnak. Őket annyira még nem
ismertem. Általában itt ültek ők is az asztalnál. Brit ízlése
miatt – ugyanis a hasábburihoz majonézt szokott enni – a
gyomrom is forogni szokott, de ezúttal szerencsére inkább
pizzát választott. Jacob egy vastag könyv fölé görnyedt, és az
arckifejezéséből úgy láttam, nemigen érti, amit olvas.
– Esik már? – kérdezte hirtelen Avery.
Megráztam a fejem, majd kibontottam a csomagolásából
a műanyag villát.
– De már nagyon lóg a lába.
Avery felsóhajtott, és Britre pillantott.
– Tuti, hogy abban a pillanatban szakad le, amikor
elindulunk a nyugati campus felé.
– Amilyen mákunk van! – Brit könyökkel megbökte
Jacobot. – Kölcsönadod a kalapodat, nehogy megázzunk?
Jacob felnézett, és ezzel egy időben a kezét a
keménykalapjára tette. Ahogy így elnéztem, egy kicsit Bruno
Marsra emlékeztetett.
– Bocs, de nem hagyhatom, hogy vizes legyen a hajam.
Brit az oldalába döfte az egyik ujját.
 – Nem mondhatnám, hogy úriember vagy!
– Még szerencse, hogy soha nem állítottam magamról. –
Fekete szemeiben boldogság csillant, és felém fordult. –
Szívem, őszintén remélem, hogy te majd sokkal jobb
barátokat találsz magadnak, mint ezek ketten.
– Hé! – Brit szája tátva maradt. – Mi a fene volt ez? Ha
barátnőkről van szó, én igazi, első osztályú áru vagyok!
Kérdezd csak meg Averyt!
Avery bólintott, majd a jobb keze eltűnt az asztal alatt.
– Így igaz.
Elmosolyodtam, és a villát a ropogósra sült csirkébe
döftem.
– Én azt hiszem, Brit nagyon kedves lány.
– Koszi! – felelte a szőke, és gonosz pillantást vetett
Jacobra,
Miközben sikerült az utolsó darabig kiennem a csirkét a
salátából, a beszélgetés egyik témáról a másikra terelődött,
kezdve azon, hogy Cam tesz egy próbát, és tavasszal elmegy
a United válogatására, egészen az aktuális, hétvégi buliig.
– Nem tudom, mennyire lesz nagy a banzáj – jegyezte
meg Jase. Már felfalta a hamburgerét, és most csak a burit
csipegette. – Azt hallottam, hogy Erik és Brandon szervezi.
Te ugye elmész? – kérdezte Camet.
Cam először Averyre pillantott.
– Megyünk?
Avery az ajkába harapott, és bólintott.
– Azt hiszem.
Nem sokat tudtam Averyről, de azt igen, hogy nagyon
nagy dolog, ha bulizni megy, mert úgy tűnik, az efféle dolgok
nemigen vonzzák.
Brit és Jacob persze mindenképpen menni akart, én
pedig a salátámra összpontosítottam, és próbáltam
kihalászni belőle az uborkákat. A gimiben a tánc miatt
nemigen mehettem buliba, úgyhogy fogalmam sem volt,
milyen lehet egy főiskolai. Persze nem úgy tűnt, mintha
lenne esélyem a közeli jövőben bármi tapasztalatot szerezni.
– Ugye te is jössz? – kérdezte Jase, és egy pillanatra nem
is tudtam volna megmondani, hogy kihez beszél. Felvonta a
szemöldökét. – Tess, azt kérdeztem, ugye te is jössz.
Csak pislogtam meglepetten, amikor megértettem, hogy
rólam van szó.
– Aha... – A hangomat károgónak hallottam, úgyhogy
megköszörültem a torkomat, és hozzátettem. – Igen.
Elmehetek.
– Na, várjunk csak! Mi van? – Cam karja lecsusszan
Avery válláról. Szent szar! Hívják a mentőket, már nem
érnek egymáshoz!
Előrehajolt, és szikrázóan kék szemével rám nézett. – Te
csak tizennyolc...
– Már majdnem tizenkilenc – szakítottam félbe, és
elhatároztam, hogy ezt hatalmas különbségnek tekintem
majd. Hiszen a szülinapom november másodikára esik, az
pedig nem egészen egy hónap múlva lesz!
– Aha, vagyis még nem ihatsz – felelt Cam, és Jase-re
pillantott. – Te komolyan éppen most hívtad meg a húgomat
egy klub bulira?
Ó, Jézusom, azt hiszem, testvérgyilkosságba fognak
hajszolni!
– Kínos! – mormogta Jacob, és becsukta a könyvét.
Jase a szájába dobott egy burit.
– Miért, te meg a csajodat viszed el egy klub buliba.
– Az más – felelte Cam.
Felsóhajtottam.
– Cam, most már befoghatnád...!
– Nagyon nem tetszik nekem az ötlet, hogy egy
klubházban lógj! Azok a srácok...
– Pont olyanok, mint én – szakította félbe Jase, és rám
kacsintott.
Az arcom égni kezdett.
– Pontosan. – Cam szavak helyett szinte csak morgott. –
És ennél többet nem is kell mondanod.
Brit kuncogott.
– Cam, te hány éves voltál, amikor először bulizni
mentél?
– És nehogy azt mondd, hogy az más – csatlakoztam én is
a vitához, miközben elszántan beledöftem a villámat egy
salátába. – Mert te még csak tizenöt voltál, amikor már
bőven bulizgattál.
Cam hátradőlt, és csak ekkor vettem észre, hogy Avery
keze egész idő alatt a combját simogatta. Téves riasztás! Egy
pillanatra sem szakadtak el egymástól.
– De igenis más – válaszolta Cam nyomatékosan. – Mert
én pasi vagyok.
– Hű basszus, most ez komoly? – Jase szeme
elkerekedett, és vigyorogni kezdtem. – Mondjuk azért még
így is maradtak kétségeim.
– Pedig veled ellentétben nekem nem lenne szükségem
egy haj-vágásra. – Cam felvett az asztalról egy üveg vizet. –
Szinte kedvem lenne befonni.
– Na, abban én is benne lennék! – csatlakozott Jacob is a
beszélgetéshez. – Fonásban nagyon jó vagyok.
Jase beszippantotta az alsó ajkát.
– Azt hiszem, passzolok, de azért kösz!
Jacob felsóhajtott.
– Erről szól az életem.
Avery a füle mögé fésült egy hajtincset.
– Pedig tényleg nem lenne rossz, ha te is eljönnél velünk.
Cam... – Olyan pillantást vetett a bátyámra, amitől az
azonnal befogta a száját. – Camnek nincs ellenvetése.
Olyannyira, hogy mi fogunk odavinni.
A tesóm megint beszélni kezdett volna, de ez alkalommal
Jase torkolta le.
– Ha pedig Cam mégsem akar elvinni, velem még mindig
jöhetsz. Vagyis mindegy, hogyan, de mindenképpen ott
leszel. Akkor ezt meg is beszéltük.
 – És ha minden kötél szakad, velem is jöhet – szólt közbe
Brit. – Igaz ugyan, hogy nem vagyok a legjobb sofőr,
úgyhogy...
– Majd mi elvisszük! – sóhajtotta Cam. – Tök mindegy.
A mosolyom még szélesebb lett, amikor azt láttam, hogy
közös összefogással sikerült legyőzni a tesóm ellenállását.
Máris izgatottan vártam a bulit, hiszen mégiscsak ez életen
első főiskolai bulija – még ha ez elég béna dolog is. A
tekintetem szinte véletlenül tévedt az asztal túloldalára.
Mindenképpen találnom kell valami csinit. Mondjuk egy
szexis blúzt. Talán sikerülne rávennem Averyt, hogy jöjjön el
vásárolni velem.
Jacob megrázta a fejét, és a tekintete valahova a hátunk
mögé tévedt.
– Ó, haver, már megint kezdődik!
Brit leszegte a fejét, és kezét a szeme elé emelte.
– Még nézni sem bírom. Komolyan. Szerencsétlen csaj
helyett érzem kínosan magam.
Félig megfordultam a székemen, hátrapillantottam, és
azonnal megláttam, miről beszélnek. A gyomrom görcsbe
rándult, miközben Debbie-t és Eriket néztem, ahogyan ott
állnak az asztalok végében, a hatalmas kosfejjel díszített fal
előtt. Erik szája egész idő alatt be sem állt, szerencsétlen csaj
pedig halálsápadtan hallgatta.
– Nem ő a szobatársad? – kérdezte Jase halkan.
Bólintottam, és a vállam felett hátralesve ugyan, de le
sem bírtam venni róluk a szememet.
– Aha. És a pasija. Ő...
– Egy pöcs – felelte Jase , és amikor ezt meghallottam,
meglepetten fordultam felé. Felvett egy újabb burit. – Úgy
értem, hogy első osztályú, elkúrt kis pöcs.
– Az bizony! – Cam Avery felé fordult, és megölelte a
derekát. Az állát a vállára támasztotta, és lehunyta a szemét.
– Néha egészen jó fej, de mintha nem tudná, hogyan keli
helyesen viselkedni. – Lehajolt, majd megcsókolta Avery
nyakának az oldalát. – Én ezzel szemben, pontosan tudom.
Jase horkantott.
– De ugye azért még szeretsz? – mormogta neki Cam.
A tekintetem egy időre Jase-re tapadt, és képtelen voltam
ellenállni. A vállam fölött megint hátrapillantottam. Erik
éppen Debbie karját szorította, és egyfolytában járt a szája.
Nem tudom, mit mondott, mindenesetre úgy tűnt, most már
az előttük levő asztalnál ülők figyelmét is felkeltette.
Fel akartam állni, és letépni Debbie-ről Erik ujjait.
Jobban mondva fel akartam állni, és teljes erőből tökön
rúgni Eriket. Aztán kényszerítettem magam, hogy
visszaforduljak, és éreztem, hogy szavak formálódnak a
torkomban – olyan szavak, amik elárulhatják a titkomat.
Jacob azonban ebben a pillanatban megrázta a fejét,
felemelte a kezét, majd nyújtózott.
– A csajok totál hülyék. Nem akarok megsérteni senkit,
de ez az igazság.
Brit elhúzta a száját.
– Na persze.
– Kifejtenéd? – Avery belehajolt Cam ölelésébe. Pontosan
úgy festettek, ahogyan egy szerelmespárnak kell.
– Figyelj, én nem tudom, mi van a gatyájában, mennyire
okos, vagy mennyire jó fej. – Jacob hátradőlt, és még mindig
Eriket meg Debbie-t nézte, akik ekkorra már az ajtón kívülre
értek, de folyamatosan vitatkoztak ott is. Úgy tűnt, Debbie-
nek bármelyik pillanatban eleredhetnek a könnyei, – De egy
csaj, aki képes elviselni ezt a baromságot, hát az rohadtul
hülye!
Megmerevedtem, és a villa félúton megállt a kezemben.
Egy darab salátalevél imbolygott rajta. Britet teljesen
hidegen hagyta Jacob megjegyzése, de persze nekik,
kettőjüknek fogalma sem lehetett róla, hogy én is egyike
voltam azoknak a bizonyos hülye csajoknak.
És annak ellenére, hogy soha többé nem hagyom magam
azzá válni, nem lehetséges, hogy legbelül mindig egy hülye
csaj maradok?
Leengedtem a kezem, és mintha jeges ujjak zongoráztak
volna végig a gerincemen. Már nem volt semmi étvágyam.
Avery elnémult, ahogyan Jase és a bátyám is. Mert ők
persze, pontosan tudták, miről van szó. Hát persze hogy
tudták. Averynek soha nem mondtam el, de biztos voltam
benne, hogy Camtől tudott a történtekről, hiszen évekkel
korábban éppen emiatt ment mellékvágányra Cam élete.
Mert nem volt bennem elég bátorság, vagy elég józanész,
vagy bármi, ami ahhoz kell, hogy bevalljam másoknak az
igazságot, és egyszerűen csak kirúgjam Jeremyt. És ez az
események olyan láncolatát indította el, ami kis híján
teljesen tönkretette a bátyám életét.
– Mindjárt kezdődik a következő órám, úgyhogy azt
hiszem, indulok – mondtam, majd felkaptam a táskámat, és
miközben felálltam, a vállamra vettem. – Nem szeretném,
ha elkapna az eső.
– Teresa! – Cam hangja higgadtan csengett. – Te...
– Majd később találkozunk. – A tekintetemet mereven a
salátára szegeztem, mert nem mertem senkinek a szemébe
nézni.
Aztán a maradék kajámat a szemetesbe dobtam, és azon
az ajtón keresztül, amelyiken nem sokkal korábban
bejöttünk, sietve távoztam. Szándékosan szerettem volna
minél távolabb kerülni attól a kijárattól, ahol Debbie és Erik
veszekedett. Vastag, fekete felhők gyűltek az égen, és a
levegőt megtöltötte a közelgő eső illata.
A torkomat fojtogatni kezdte egy érzés, miközben a
járdára léptem. Jacob nem gondolta komolyan, amit
mondott. Ezt persze értettem, de a szavakban rejlő igazság
akkor is nagyon fájt. És ez sokkal több volt a szégyennél.
Nem akartam Jeremyre gondolni – soha többé. Csakhogy
olyan volt, mint valami elcseszett ajak herpesz, ami
felbukkant újra és újra. Ha megtehetném, hogy minden vele
kapcsolatos emléket egyszerűen kitörlök az agyamból, szíves
örömest megtenném.
Talán mégsem vagy még túl rajta, suttogta nekem egy
idegesítő belső hang, de azonnal elnyomtam.
– Tess!
Csak félúton jártam még felfelé a hegyen, megálltam,
megfordultam, és a szívem megint azt csinálta, amit mindig
szokott, amikor meghallottam az ő hangját. És ezen nem
változtatott, hogy éppen az imént töltöttem vele vagy két
órát, ahogyan az sem, hogy egész véletlenül a múltam
legmocskosabb emléke került napvilágra. Reménytelen eset
voltam.
Ahogyan közelebb jött, az ajkán halvány mosoly játszott.
Finoman megfogta a karomat, és elhúzott a járdáról, így
kikerültünk a mindenfelé siető hallgatók útjából. Egy fa alatt
álltunk meg, és én még szorosabban fogtam a táskámat.
– Elég sietve távoztál – jegyezte meg. – Pedig én még
szerettem volna kérdezni tőled valamit.
Még mindig a karomat fogta, ujjainak érintése égette a
bőrömet.
– Mit?
Úgy nézett rám, mintha Jacob az előbb nem is mondott
volna semmi bántót, én pedig nem is rohantam volna el
behúzott farokkal. Ehelyett elmosolyodott, majd lefelé
végigsimította a karomat, és ujjával kis köröket rajzolt a
csuklómra.
Uram, te jóisten, ha most Cam kijön utánunk, és
meglátja...!
– Van már valami programod holnap órák utánra? –
kérdezte.
A szemem elkerekedett és, jézusmáriaszentpéter, olyan
érzésem volt, mintha vagy egymillió válasz egyszerre akarna
előtörni belőlem. Most komolyan? Tényleg? Szó szerint
küzdenem kellett, hogy válaszolni tudjak.
– Ööö... nos, egyből eljövök a campusról, utána meg még
nem tudom.
 – Helyes.
Vártam, hogy elmagyarázza, miért helyes, de nem
mondott sem-mit.
– Helyes?
– Aha. – Közelebb lépett, de olyan közel, hogy a cipője
orra az enyémhez ért. – Mert én már tudom.
 6. FEJEZET

C
ALLA AZ AJTÓBAN ÁLLT, kezében egy zacskó
hosszúkás gumicukorral.
– Szóval, akkor fogalmad sincs, mit fogsz ma
csinálni?
– Nem. – Lehúzogattam az ujjatlan felsőmet. – Jase csak
annyit mondott, hogy játszós ruhában menjek. Ez elég,
nem?
Tekintete végigmérte a farmergatyámat és a
sportcipőmet.
– Azért ehhez még egy kicsit meleg van, nem, csajszi?
Lehet, hogy a farmer egy cseppet erős lesz.
Vágyakozva meredtem a kis szekrényre meg a benne
árválkodó rövidnadrágra, de tényleg nagyon nem szerettem
volna azzal foglalkozni az egész együtt töltött idő alatt, hogy
megláthatja a sebhelyemet. Persze hülyeség volt éppen
emiatt aggódni, és tudtam is, de ezen akkor sem
változtathattam. És egyébként sem volt annyira nagy a
meleg, mint mondjuk egy hónappal korábban.
– A farmer marad.
Calla tovább vizsgálgatott, és közben a lófarka végével
játszott.
– Tudod, annyira egyébként nem is feltűnő. Csak
megjegyzem. Amúgy – folytatta, mielőtt akár egyetlen szót is
válaszolhattam volna – hol van Debbie?
Az üres ágyra pillantottam, amiben az előző este
nyilvánvalóan nem aludt senki.
– Nem tudom. – Valamikor tegnap láttam utoljára, és
akkor is csak berohant a szobába, majd másodpercekkel
később már távozott is.
– Na és a többi lakótárs?
– Jó kérdés. – A tekintetemet elszakítottam az ágyról. –
Még mindig nem láttam őket.
– Kísérteties – suttogta, majd az ajtójuk felé fordult, és
óvatosan közelebb osont. – Úgy érzem, be kell kopognom.
– Ne!
– De...!
Ebben a pillanatban megszólalt a telefonom, és a szívem
majd kiugrott a helyéből. Felkaptam az ágyra dobott
készüléket, és gyorsan elolvastam a kijelzőn megjelenő
üzenetet.
– Odakint vár.
Calla elvigyorodott.
– Hűha! Akkor menjünk!
Felkaptam a kistáskámat, majd küldtem Jase-nek egy
gyors választ, és a telómat beledobtam. Elindultunk kifelé a
koleszból, és elhaladtunk egy csomó olyan lakás mellett,
amiben teljesen normális emberek a teljesen normális
lakótársaikkal laknak együtt.
– Szóval akkor ez egy rendes randi? – kérdezte Calla,
miközben a lift felé fordult, és engem is abba az irányba
kényszerített, erővel terelve el a lépcső felől. – Ugye az?
– Nem.
Csodálkozva vonta fel a szemöldökét, amikor bezárult a
lift ajtaja.
– Pedig szerintem bejössz neki.
Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy ez tényleg
egy randi, és tényleg tetszem Jase-nek. Mert nagyon örülök,
hogy megtetted. Megijedtem, amikor rádöbbentem, hogy
mindjárt kuncogni kezdek. Jó, már annak a gondolata is
ostobaság, hogy ez tényleg egy randiszerűség volna.
Megráztam a fejemet.
– Már megmondtam. Egy jó ideje ismerjük egymást. És a
bátyám legjobb...
– Barátja – szakított félbe Calla. – Igen, már mondtad.
De most nem a bátyáddal fog találkozni, ugye? Hanem
veled. És nagyon kétlem, hogy a bátyád miatt akar elvinni
téged valahová.
Válaszra nyitottam a számat, de amikor rádöbbentem,
hogy tényleg, eszembe sem jutott, hogy ezt az egészet csak
Cam miatt csinálja, azonnal bezártam. De akkor mégis mi
lehet az oka? A hasamra tettem a kezemet. Nem akartam,
hogy sajnáljon, vagy efféle. És ami még ennél is rosszabb
lenne, mi van, ha azért teszi, mert úgy tekint rám, mintha a
kishúga lennék?
Nos, mondjuk ez utóbbi talán tényleg erős egy kicsit.
– Hűha, komolyan mondom, ijesztő képet vágsz!
Megerőltettem magam, és ellazultam egy kicsit.
Calla persze azonnal nevetni kezdett, amikor megállt a
lift, és kinyílt az ajtaja.
– Így már jobb.
– Tényleg? – Láttam, hogy bólint, erre hátrasimítottam a
hajamat, majd leengedtem a két kezemet, és kiléptem a
liftből. Az előtér dugig volt emberekkel. A többség vagy a
kanapékon, vagy az székekben ült. Odamentem az ajtóhoz,
és azonnal észrevettem a bejárat közelében, járó motorral
várakozó jeepet.
– Mondhatok valamit? – kérdezte Calla, amikor
kiléptünk.
A szívem vadul zakatolt.
– Persze.
Lassan mosolyra húzódott az ajka, és egyszeriben úgy
sugárzott, hogy az feledtette az arcán levő sebhelyet is.
– Ezt mindenképpen el kell mondanom, úgyhogy
kapaszkodj! Ez a pasi...
– Micsoda? – kérdeztem vissza, és megfordultam, még
mielőtt a Jeephez értem volna. Calla a környékről
származott, és habár fiatalabb Jase-nél, azért tudhat olyan
dolgokat, amikről nekem eddig senki nem beszélt. Nem
mintha számított volna. Nem számíthatott. Hiszen mi ketten
barátok vagyunk.
Basszus, mint valami rohadt lemezjátszó, ami mindig
csak ugyanazt fújja!
Calla felsóhajtott, és távolabb lépett tőlem.
– Ez a pasi rohadt szexis. Csak ennyit akartam mondani.
Ereztem, hogy mosolyogni kezdek, majd nevetésben
török ki.
Minden izmom megfeszült, de egy pillanat alatt
kiengedett a testemből a feszültség.
– Aha, ebben kénytelen vagyok egyetérteni.
Calla a Jeepre pillantott, és ujjaival intett búcsút.
– Jó szórakozást!
Én is integettem neki, majd megfordultam, nagy levegőt
vettem, és elindultam oda, ahol a kocsi várakozott, Jase nem
szállt ki, csak áthajolt az utas oldalra, és belülről nyitotta ki
nekem az ajtót. Barna haja az arcába hullott, és
megsimította a szempilláit. A rádióból Luka Bryan énekelt.
– Szállj csak be, csinibaba!
– Helló! – felmásztam az utas ülésbe, majd becsaptam az
ajtót, és kénytelen voltam elismerni, hogy nagyon jólesett ez
a köszöntés. Miközben persze azzal is tisztában voltam, hogy
ez nem valami egészséges dolog. Ahogyan a biztonsági övért
nyúltam, ránéztem, és minden lelkierőmre szükségem volt,
hogy ne kezdjem el bámulni, és megnyalni a számat.
Félmeztelen volt.
Nagyon is lehetséges – és természetesen erre
gondolkodás nélkül feltettem volna egy nagyobb összeget a
nem létező pénzemből -, hogy az egész világon Jase-nek volt
a legtökéletesebb teste. A hasizmai még akkor is gyönyörűen
kirajzolódtak, amikor ült, és ránézésre is kőkemények
voltak. Tekintetem végigsimított inas karján, és a tetkó
finoman rajzolódó vonalain.
– Sikerül? – kérdezte fél vigyorral.
 Mivel fogalmam sem volt, mire gondol, nem válaszoltam
semmit, csak bámultam kukán. Erre ő halkan felnevetett,
majd kinyúlt, és elvette a kezemből a félig kihúzott övet.
Ahogyan áthúzta előttem, és bekapcsolta, az ujjai finoman
megsimították a mellemet.
Olyan nyers és zsigeri érzés rohant keresztül az egész
testemen, hogy levegő után kellett kapnom.
Amikor az öv egy kattanással a helyére került, felemelte a
fejét, rám nézett, és a szeme ezüstösen csillant.
– Minden rendben?
Bólintottam.
Még mindig szélesen vigyorogva visszahelyezkedett a
saját ülésébe, majd hátranyúlt, és előrevett egy kis rózsaszín
dobozt. Észre sem vettem, hogy ott van. Istenem, tényleg
össze kellene kapni magam!
Átadta.
– A felét már megettem. Nem bírtam ki.
Mosolyogva nyitottam ki a dobozt, majd beleharaptam a
muffinba. Hihetetlen, mennyire része lett az életemnek ez a
sütievés!
Állandóan jóleső izgalommal töltött el, hogy soha nem
tudhattam, legközelebb milyen ízesítéssel ajándékoz majd
meg.
Csak egy harapás kellett hozzá, hogy teljesen elolvadjak.
– Uram, te jóisten, ebben mogyoróvajas csokidarabkák
vannak?
Bólintott.
– Bezony. Király a cucc, nem?
– Képes lennék életem végéig enni.
Jase mély hangon felnevetett, majd kikanyarodtunk a
parkolóból.
Nem voltam egészen biztos benne, hogy képes lennék
megszólalni, amíg be nem fejeztem a muffint, és ezzel együtt
el nem tűnt belőlem annak a röpke és minden bizonnyal
teljesen óvatlan érintésnek az emléke. Ekkorra azonban már
az országúton jártunk, és éppen Martinsburg felé tartottunk.
– Szóval akkor hová megyünk? – kérdeztem.
– Meglepetés. – A szeme sarkából pillantott rám. – Bár
az igazat megvallva, szerintem kicsit meleged lesz a
farmerben. Az időjárás jelentés szerint délután vagy harminc
fok lesz.
Ami persze szokatlanul meleg ahhoz képest, hogy már
bőven benne jártunk az októberben, de tök mindegy.
– Jó vagyok.
Megint megjelent az a félmosoly.
– Tudom.
Felé fordultam, bámultam rá, majd nevetésben törtem ki.
– Te most... Ez az imént nagyon...
– Kedves volt?
Megráztam a fejem, és közben úgy vigyorogtam, mint
valami eszement.
– Inkább gáz.
Kuncogott, kinyúlt, és átváltotta a csatornát egy bluest
játszó adóra.
– Szerintem meg csábító.
Már éppen megkérdeztem volna tőle, hogy mégis miért
akar velem csábítóan viselkedni, de szerencsére még időben
meggondoltam magam. Mert bármi lett volna is a válasz,
mire elhangzik, tuti, hogy komplett idiótának érzem magam.
A tekintetemet a kinti tájra szegeztem tehát, szorosan
összefontam az ölemben az ujjaimat.
– Szóval... hogy megy a suli?
A gyomrom is begörcsölt, annyira rémesen bénának
éreztem ezt a kérdést, ugyanakkor Jase-nek, látszólag semmi
nem tűnt fel.
– Egész jól. Tavasszal le is diplomázom, feltéve, hogy a
következő félévben sikerül felvennem minden szükséges
tárgyat.
– Ez csodálatos! – Szélesen, talán kicsit túlságosan
szélesen mosolyogtam. Fogalmam sem volt, mit tervez a
fősuli befejezése után, de gyanítottam, hogy eszébe sem lesz
itt maradni. Nem mintha ez engem annyira érdekelne,
persze.
– És a diplomáddal mit tervezel?
Egy kicsit mocorgott az ülésben, és miközben az egyik
kezét le sem vette a kormányról, a másikkal végigsimított a
combján.
– Nos, környezetvédelmi tanulmányokból diplomázom,
úgyhogy konkrétan bárhova elmehetnék, de én akkor is úgy
terveztem, hogy itt maradok, és max. mindennap bejárok
majd Washingtonba... Már ha sikerülne megcsípnem valami
melót a Belügyminisztériumban, vagy itt, a fősulin. Tudtad,
hogy Kearneysville határától nem messze van egy
agrártudományi kutatóállomás?
- Nem akarsz elmenni innen? – A kérdés talán egy kicsit
túl gyorsan érkezett.
– Nemigen tudnék – felelte, majd ugyanolyan gyorsan
hozzátette: – Tudod, nagyon szeretem ezt a környéket.
Ugyanakkor nem kerülte el a figyelmemet, hogyan feszül
meg hirtelen a válla. Az alsó ajkamat harapdálva
odafordultam hozzá.
– Hogyhogy nemigen tudnál?
Erre már nem válaszolt semmit, csak a rádióhoz nyúlt, és
megint átváltott valami countryzenei csatornára. Éppen
arról énekeltek, hogy könnycseppek hullnak bele valami pasi
sörébe, de az igazat megvallva nem figyeltem. Vajon mit
értett azon, hogy nem tud elmenni innen? Hiszen nincsen
semmi, ami itt tartaná! Ráadásul, ha valóban a
Belügyminisztériumban sikerülne állást találnia, oda
utazhatna az országban, ahova csak akar.
Ujjaival kócos hajába túrt, majd rám pillantott.
– Na és te?
– Én? – Éreztem, hogy témát akar váltani.
– Aha, te. Te ezen a környéken képzeled el a jövődet? –
Nem lehetett nem észrevenni a hangjából kicsendülő gúnyt.
– Tanárként?
Felingerelt ez a hangnem.
– Ez meg pontosan mit is akar jelenteni?
Felnevetett, de nem is tudom miért, valahogy száraznak
és durvának éreztem ezt a nevetést.
– Ugyan már, Tess! Te egy halom dedóst akarsz tanítani?
Komolyan?
Felé fordultam, és a mellem előtt karba fontam a kezem.
– Nem értem, most ezzel mit akarsz mondani. Korábban
úgy tűnt, mintha a tanítást te is nagyon jó Ötletnek tartanád,
és én...
– Tényleg jó ötlet, de akkor sem...
– Mi? – Éreztem, hogy felcsattanok, mintha csak saját
magamat próbálnám védeni. – Nem micsoda?
– Nem te vagy. – Rám pillantott, miközben a kocsi a
Queen Streetre fordult. – Nem illik hozzád.
Meredten néztem rá, aztán örömtelenül felnevettem.
– Na, ez jó ostobán hangzik! Honnan lenne bármi
fogalmad arról, hogy mi vagyok én és mi nem? – Hirtelen
mérhetetlen harag támadt bennem, de olyan váratlanul,
hogy úgy éreztem, jobb is, ha nem tudom az okát. – Hiszen
alig ismersz, Jase!
– Igenis ismerlek.
Fújtam.
– Egy frászt!
Megint megjelent az arcán az a rettenetesen dühítő
félmosoly.
– Ó, Tess...!
– Te csak ne ó-tessezz itt nekem! Tudni akarom, miért
gondolod, hogy annyira rettenetes tanár lenne belőlem!
– Én egy árva szóval sem mondtam, hogy rettenetes tanár
lenne belőled. – Az arcán jókedvű kifejezés suhant végig, és
szerettem volna tudni, mégis mit tart annyira hihetetlenül
mulatságosnak. – Biztos vagyok benne, hogy király tanár
lenne belőled. A kölykök imádnának, és talán még úgy is
éreznéd, hogy megtaláltad a helyed. De hidd el nekem, hogy
valójában nem erre vágysz.
– Csak hogy tudd, imádok a gyerekekkel lenni. A
stúdióban önként jelentkeztem, hogy segítsek a kisebbeket
tanítani. – Néztem meredten kifelé, és azt figyeltem, hogy a
bevásárlóközpontok meg a lakóházak, mennyire gyorsan
adják át a helyüket az erdőknek meg a nyílt mezőknek. –
Persze azt gondolsz, amit akarsz.
– Aha. Te még mindig nem érted, mit akarok mondani.
– Na persze – vágtam vissza, még mindig kicsit
mérgesen.
Felsóhajtott.
– Még egyszer mondom, hogy te fantasztikus tanár
lennél, Tess, de te... táncos vagy. Mindig is az akartál lenni.
Összeszorítottam a szememet, mintha csak ezzel
kizárhatnám az igazságot.
– Nem igaz, hogy mindig táncos akartam lenni.
– Nem?
– Nem.
– Nem hiszek neked – felelte. – És meg is mondom,
miért nem. Mióta csak lábra álltái, táncolsz. És ebbe a suliba
is csak addig jársz, amíg a táncot nem folytathatod. Vagy
tévedek? Ez az egész tanár-baromság csak amolyan B terv
arra az esetre, ha mégsem táncolhatnál. De valójában nem
erre vágysz. Hiszen te magad vallottad be nekem.
Szóra nyílt a szám, kis híján meg is mondtam neki,
mennyire téved, és isten az atyám, magam sem értem, miért
nem ezek a szavak jöttek elő belőlem.
– Egy éve még nem is álmodtam volna arról, hogy itt ülök
majd, ráadásul főiskolásként. Még amolyan távoli
lehetőségként sem. És igazad van. Ha dr. Morgan a jövő
hónapban közli velem, hogy három hónapon vagy
akármennyi időn belül újra táncolhatok, megyek és táncolni
fogok, mert mindig is ezt szerettem csinálni. Miért olyan
nagy baj ez? Nem leszek itt, ahol minden pillanatban úgy
érzem, hogy semmit sem értek a világon,
Jase egy kis ideig csak hallgatott.
– Miért lenne ezzel bármi baj?
Úgy éreztem magam, mint aki meztelenre vetkőzött, és
aztán minden különösebb ok nélkül pucér seggel táncikált
egy sort. Kétségbeesetten tettem fel a kezemet.
– Akkor meg mi értelme van ennek az egész
beszélgetésnek?
Jase elvigyorodott, és megrántotta az egyik vállát.
– Honnan tudhatnám? Te kezdted.
– Ez nem igaz!
Azonnal visszavágott.
– Dehogynem! Te kérdezted meg, hogy mit tervezek
csinálni, én meg úgy gondoltam, udvariasságból
visszakérdezek.
Becsuktam a szememet.
– Legszívesebben orrba vágnálak. – Kuncogott. – Most
pláne – tettem hozzá, egy gyilkos pillantás kíséretében.
Lelassított, és befordult egy keskeny útra, ami mintha
ismerős lett volna valahonnan. Oldalra billentette a fejét, le
sem vette a szemét az útról, miközben eltelt néhány
szívdobbanásnyi szünet.
– Nos, ha valóban az lesz a vége, hogy a környéken
maradsz, és tanításra adod a fejed, akkor biztos vagyok
benne, hogy csodálatos tanár válik belőled. Ha pedig
mégsem, az is jó lesz, mert tudom, mennyire sokat jelent
neked a tánc.
Képtelen voltam bármilyen értelmes választ kinyögni,
viszont ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy hova
tartunk. Felültem, és meredten néztem a láncon lógó táblát.
– A farmra jöttünk?
– Aha.
Idegesség és feszültség töltötte el a testemet.
– Miért?
– Van valami, ami egy ideje nem hagy nyugodni. –
Kacsintott, viszont közben a gyomrom görcsbe rándult, és
úgy kellett elnyomnom a feltörő fájdalmas nyögést. – Majd
meglátod.
Elkerekedett szemmel bámultam ki a szélvédőn,
miközben szépen lassan végiggurultunk az egyenetlen
földúton. A kukoricaföldeken és a legelésző teheneken túl
megláttam azt, ami – ide a rozsdás bökőt – nem tudta
nyugton hagyni Jase-t.
A gerincemen szinte tapinthatóan rohant végig a félelem,
és eszembe jutott a beszélgetésünk a tánc meg a lovaglás
hasonlóságáról.
– Ó, anyám...!
Jase kuncogva parkolta le a Jeepet az istálló előtt.
– Pedig még azt sem tudod, miért kellene anyádnak itt
lennie.
A szívem kezdett egyre hevesebben verni, izzadt
tenyeremet a farmerembe töröltem, és nagyot nyeltem.
Semmire nem vágytam kevésbé, mint arra, hogy rettenetes
halált haljak éppen az előtt a pasi előtt, aki után titokban
majd összepisiltem magam.
– Jase, én tényleg nem vagyok biztos benne, hogy ez
annyira nyerő ötlet. Mi van, ha leesek, és...
Egyik ujját az ajkamra tette. Kimondhatatlanul meglepett
a dolog.
– Hallgass! – mondta csendesen, és a hirtelen
sötétszürkévé váló szemének tekintete egészen rabul ejtett. –
Nem kell majd tenned semmi olyasmit, amit nem szeretnél.
Érted? Csak annyit kérek, hogy bízz bennem. Ugye megbízol
bennem?
Mielőtt válaszolhattam volna, megmozdult az ujja, és
lágyan végigsimította az alsó ajkamat. Majd végigsimított az
államon is, és hirtelen eltűnt onnan, a nyomában támadt
hidegségbe pedig egészen beleborzongtam.
– Tess?
Felsóhajtottam, bólintottam, de gyanítottam, hogy
hirtelen talán abba is beleegyeztem volna, hogy egy
húsdarálóban nyúlkáljak, csak ígérje meg, hogy megint ott
lesz az ujja az ajkamon.
– Megbízom benned.
– Helyes. – Egy pillanatra felvillant a mosolya, azután
kiszállt a Jeepből.
Követtem a tekintetemmel, és az egész világ forgott velem
egy kicsit. Igazat mondtam. Megbíztam benne, és számomra
ennek hatalmas jelentősége volt. Mert Jeremy óta egyetlen
srácban sem tudtam igazán megbízni, természetesen a
tesóm kivételével.
Jase-nek viszont az első pillanattól kezdve a kezébe
adtam volna az életemet.
 7. FEJEZET

N
EM MA FOGOK MEGHALNI. Egyre csak ezt
mantráztam magamban, miközben kikászálódtam a
kocsiból a ragacsos melegbe. Nem úgy tűnt, mintha
a nyár ki akarná engedni a markából ezt a vidéket.
Remegett a kezem, ahogy Jase megállt mellettem. Sajnos
mostanra felkapott egy fehér pólót, úgyhogy már nem volt
min legeltetnem a szememet. Ami azért nagy kár volt, mert
ha már mindenképpen a nyakamat kell szegnem, akkor
szerettem volna, ha az utolsó kép, amit ebben az életben
látok, az a széles mellkasa és a kockás hasa.
Nyikorogva tárult fel az istálló ajtaja, és egy idősebb férfi
lépett ki rajta. Habár életemben nem találkoztam még vele,
azonnal levettem, hogy ő Jase édesapja. Amikor ránéztem,
olyan érzésem támadt, mintha őt nézném, csak vagy
harminc évvel későbbi kiadásban.
A haja neki is éppen olyan sűrű és sötétbarna volt, mint
Jase-é, a bőre vagy amiatt, hogy olyan sokat van a napon,
vagy valami régen elfeledett ősnek köszönhetően sötétbarna,
ugyanakkor éppen olyan magas és karcsú volt, mint a fia.
Kemény tekintetű, szürke szemét előbb Jase-re emelte, majd
rám nézett, és megint vissza a fiára.
Letette a murvával felszórt földre a kezében tartott
fémvödröt, azután összevonta a szemöldökét. Egy halvány,
viszont határozottan meglepett mosoly játszott az ajkán.
Jase elvigyorodott, majd megéreztem a tenyerét a hátam
tövében.
– Szia, apa! Bemutatom neked Teresát. Cam húga.
Felismerés villant a szemében.
– Cam kishúga? A táncos?
Ereztem, hogy az arcom egyetlen pillanat alatt elpirul. Ezt
meg honnan az ördögből tudhatta? És ha ez az apró kis
részlet egyenesen a bátyámtól származott, akkor ki tudja, mi
minden mást is elmondhatott neki.
– Igen, ő az – felelte Jase, majd egy leheletnyivel feljebb
vitte a tenyerét a hátamon.
– Üdvözlöm! – szólaltam meg végre, és annyira bénán
integettem neki, amennyire csak emberileg lehetséges.
Jase apjának mosolya hirtelen szélesebb lett, és ahogyan
elindult felénk, olyan mozdulattal billentette oldalra a fejét,
ami nagyon emlékeztetett Jase-re.
– Az nem lehet, hogy maga bármilyen vérrokonságban
legyen Cammel! Az nem lehet, hogy egy ennyire csinos lány
akár egyetlen génen is osztozzon azzal a randa gazemberrel.
Meglepetésemben hangosan felnevettem, és azonnal
eldöntöttem magamban, hogy nagyon bírom a pasit.
– Ahogyan az is hihetetlen, hogy ezzel a másik
akasztófavirággal jött ide. – És közben a fejével Jase felé
biccentett, aki rosszkedvűen vonta össze a szemöldökét. –
Biztos vagyok benne, hogy itt valami tévedés lehet.
Kész. Nagyon bírom a pasit.
– Igaza van. Fogalmam sincs, ki ez a csávó itt mellettem.
Jase rosszkedvű pillantása most már határozott haragnak
adta át a helyét, ahogyan felém fordult, és lenézett rám.
– Mi van?
Vigyorogtam.
Az apja ebben a pillanatban kacsintott, és megértettem,
hogy Jase nemcsak a kinézetét, de a lenyűgöző személyiségét
is neki köszönheti.
– Szóval, miért is jöttetek? – A farzsebéből elővett egy
piros vászon zsebkendőt, és miközben a szemét le sem vette
a fiáról, megtörölgette vele a kezét. – Jack anyáddal együtt
lement Bettyhez.
– Tudom. Mindennap ott van suli után. – Jase elvette a
kezét a hátamról, és azon a helyen, ahol egy pillanattal
korábban még hozzám ért, hirtelen bizseregni kezdett a
bőröm. – Meg akarom mutatni Tessnek a lovakat.
Mr. Winstead egyre csak őt nézte.
– Nos, ha bármi kell, hátul leszek.
– Nem lesz gond, apa. – Jase már éppen fordult volna.
– Nem is neked mondtam. – Végigmért, és a szemében
huncut fény csillant. – Ha ez a kölyök olyat csinál, amit nem
kellene, csak szóljon, és gondoskodom róla, hogy
megemlegesse.
– Jaj, istenem! – Jase felnyögött, és az állát dörzsölte. –
Tess csak egy barát, apa!
– Aha, persze! – Az apja elindult hátrálva, és a kezébe
vette a vödröt. – Ha egy ennyire csinos lánnyal csak barátok
vagytok, akkor valamit nagyon rosszul csinálsz, fiam!
Most már szinte fülig érő szájjal fordultam Jase felé.
– Eszedbe se jusson! – figyelmeztetett. Úgy nézett ki,
mint aki legszívesebben ott helyben megfojtaná az apját, de
inkább leengedte a kezét, és megfogta az enyémet. – Képzeld
csak el, mennyire kínos lehet, ha az embert a saját fia
döngöli bele a földbe!
Az apja csak nevetett, majd mintegy véletlenül lenézett az
összefonódó kezünkre.
– Barátok, mi?
– Apa! – sóhajtotta Jase.
Kuncogtam, miközben Jase a karomat megrántva
elindult a kerítés felé, az apja pedig eltűnt az istállóban.
– Jó fej az apukád.
Horkantott.
– Na persze.
– Egy kicsit úgy viselkedett, mintha... nemigen hoznál
haza csajokat.
– Nem is szoktam. – Megtorpant, majd felém fordult,
elengedte a kezemet, és átlépett az alacsony falon. – De
mivel éppen az imént találkoztál a faterral, már biztosan
sejted, miért.
Legbelül teljesen lenyűgözött a gondolat, hogy elhozott
engem az otthonába, ahova talán még egyetlen más lányt
sem. Ugyanakkor nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy mi
ketten csak barátok vagyunk, míg az a bizonyos többi lány,
valószínűleg egészen mást jelentett számára.
– Segítek – mondta, majd a két kezét a csípőmre tette, és
minden erőlködés nélkül átemelt a falon. – Megérkeztünk.
– Egyedül is át tudtam volna mászni – mormogtam.
Megrántotta a vállát.
– Tudom. – Megint megfogta a kezem, és a magas füvön
keresztül a karám felé vezetett. – Óvatosan. Ideköltözött egy
átkozott földikutya, vagy egy egész földikutyacsalád, és
mindenhol lyukak vannak.
– Vigyázok – válaszoltam, de valahogy képtelen voltam a
farmra meg a földikutyákra koncentrálni. Minden
gondolatomat kitöltötte, hogy éreztem a keze súlyát, és azt,
ahogyan az ujjal az enyémre kulcsolódnak, és ezek mellett
lyukaknak és földikutyáknak már nem maradt hely a
fejemben.
Némán vezetett a deszkákból összerótt karám kerítésének
vaskapuja felé. Elengedte a kezem, és kiakasztotta a kaput
zárva tartó kampót, ami hangos nyikorgás kíséretében tárult
fel.
Megtorpantam.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ez olyan jó ötlet.
Könnyed mosollyal az arcán lépett oda hozzám.
– Ne félj! Azt mondtad, megbízol bennem.
Egyik lábamról a másikra álltam, és a válla felett
hátralestem. A karám távolabbi végében két ló legelt, fekete
farkukkal lustán csapkodtak néha.
– Meg is bízom.
– Akkor gyere!
Az egyik, fekete-fehér foltos ló felemelte hatalmas fejét,
és ránk nézett. Aztán egész testével a kerítés felé fordult.
Egyikük sem volt felnyergelve.
– Nem fognak agyontaposni. – Megint megfogta a
kezemet. – És nem is azt várom tőled, hogy felülj rájuk.
Felkaptam a fejemet.
– Tényleg nem?
Halványan elmosolyodott, majd gyengéden a fülem mögé
fésült egy arcomba lógó tincset.
– Nem. Ez most csak az ismerkedésről szól
– Még soha nem akartam lovakkal ismerkedni.
– Imádni fogod őket. – Tovább húzott volna, de biztosan
észrevette az arcomon a bizonytalanságot. – Tényleg nagyon
szelíd mind a kettő. Jack vagy egymillió alkalommal lovagolt
már velük, és hidd el, ha csak a leghalványabb veszélye is
lenne annak, hogy emiatt megsérül, a közelükbe sem
engedném.
Ebben egészen biztos voltam.
– Jól van – mondtam, és mélyen felsóhajtottam. – Akkor
lássuk!
Esélyt sem hagyott, hogy meggondoljam magam. Néhány
pillanat múlva már a karámban voltunk. A földön fémvödör
állt, tele gabonával.
– Idehívom őket, jó? Valószínűleg vágtatni fognak, mert
lassan etetési idő van. Úgyhogy ne ijedj meg!
Összeszorult a torkom, de bólintottam.
Egészen addig a pillanatig, amíg Jase tökéletesen formált
szájához nem emelte két ujját, és éleset nem füttyentett, úgy
tűnt, teljesen alaptalan minden félelmem. Erre a két ló
azonnal felkapta a fejét, és vágtatni kezdtek felénk. Patájuk
fülsiketítően dobogott a kiszáradt földön.
Hű, basszus!
Tettem hátra egy lépést, és bele is ütköztem a Jase izmos
teste jelentette megmozdíthatatlan falba, sőt, kicsit vissza is
pattantam róla. Amikor próbáltam volna félreállni, két kéz
jelent meg a csípőmön, és miközben nem hagyta, hogy egy
lépést is mozduljak, magához szorított.
– Semmi baj! – Forró lehelete a fülemet simította, és
majdnem széjjelszakadtam, mert rettenetesen izgultam a
felénk vágtató óriások miatt, miközben ugyancsak
rettenetesen izgultam a felismeréstől, hogy Jase magához
szorít. – Nagyon jól csinálod.
Megszorítottam a karját, és szorosan lehunytam a
szememet. A szívem vagy ezerrel vert a mellkasomban, mert
már a föld is beleremegett, ahogy a lovak egyre közelebb
értek. Aztán a levegő porral telt meg, és meleg légvonat
simított végig az arcomon. Még közelebb bújtam Jase-hez,
próbálva elhúzódni az érzés elől.
- Valaki szeretne bemutatkozni neked, Tess! – Az állát a
fejem tetejére tette, amitől persze a pulzusom még jobban az
egekbe szökött. – jobban mondva két valaki.
– Jól van.
Kis szünet.
– Be van csukva a szemed?
– Nem.
Elvette az állát a fejemről, és éreztem, hogy a nevetése a
mellkasában remeg.
– Be van csukva a szemed. – És megint nevetett. – Nyisd
ki!
Halkan káromkodva lassan kinyitottam a szememet, és
ijedten rándultam. A karja még szorosabban ölelt.
– Hű, apám...!
A fekete-fehér ló volt közelebb, mindössze néhány
lépésnyire. De a barna sem állt sokkal távolabb, halkan
horkantott, és a sörényét rázta. Tágra nyílt szemekkel
néztem a két állatot.
– De ezek ugye nem húsevők, vagy ilyesmi? Mert olyan
nagyok, hogy szerintem fél fogukra sem lennék elég.
Jase hahotázott, és közben a keze feljebb mozdult, hogy
végül a gyomrom magasságában, közvetlenül a mellem alatt
állapodjon meg.
– A lovak nem esznek embert, te kis hülye!
Megmerevedtem.
– Egyszer mindent el kell kezdeni.
 A fekete-fehér ló felhúzta az ajkát, és kicsit olyan volt,
mintha rám mosolyogna.
– Ez itt a kis Barátságos úr. Jack Baba Egynek nevezi –
szólalt meg Jase halkan, megnyugtató hangon beszélve. Én
viszont válaszolni sem tudtam, hiszen a szívem a torkomban
dobogott, ahogyan a hüvelykje lassú köröket kezdett rajzolni
a trikóm vékony anyagán keresztül, és többször is hozzáért a
melltartóm aljához. – A barna meg Baba Kettő.
A szám teljesen kiszáradt.
– Legalább könnyen eszébe jut.
Jase kuncogott, és ujjai most már fel-le simogattak,
egészen a köldökömig, majd megint vissza. Mintha nem is
lett volna tudatában, hogy mit tesz velem, és mintha nem is
vette volna észre, hogyan reagálok ezekre az apró
érintésekre.
– Egyetértek. Baba Egy valódi neve Villám.
A ló, mintha értette volna a nevét, felemelte a fejét, és
megrázta borzas sörényét.
– A Villám egy kicsit jobb névnek tűnik – ismertem be, és
ahogyan teltek a másodpercek, éreztem, hogy egyre jobban
megnyugszom. Talán éppen ez volt Jase szándéka. Elterelni
a figyelmemet ezekkel a finom, szinte ártatlan érintésekkel.
És az igazat megvallva működött is a dolog.
– Na és Baba Kettő?
– Úgy érted az, aki úgy bámulja a vödröt, mintha maga
volna a gabona szent Mekkája? – Felnevettem, és az arca az
enyémhez dörzsölődött. – Az ő neve Mennydörgés. És most
mind a kettőt megetetjük. Mégpedig közösen.
A súrlódás, ahogyan ujjai a felsőm anyagán csúsztak,
apró remegések egész özönét indította el a gerincem
mentén.
– Kézzel?
Mikor meghallottam a válaszként feltörő jóízű nevetést, a
szám önkéntelenül is mosolyra húzódott.
– Igen. Kézzel.
 – Miután láttam, mekkora foga van, inkább passzolnék.
– Nem lesz gáz! – A keze ekkor eltűnt a hasamról, és az
ujjai a csuklómra kulcsolódtak. Lassan előrenyújtotta a
kezemet.
– Csak nyugodtan.
A szívem hatalmasat dobbant.
– Jase...!
Villám azonnal közelebb lépett, és nedves orrát a
tenyerembe nyomta. Próbáltam minél kisebbre összehúzni
magam, és arra számítottam, hogy bármelyik pillanatban
leharaphatja szegény kis ujjaimat. De nem tette. Halkan
nyerített, és megbökdöste a kezemet.
Jase a másik kezemet végigvezette a ló állkapcsa ívén,
egészen a hegyes fülekig.
– Látod? – szólalt meg. – Annyira nem is rossz a helyzet,
ugye?
Megráztam a fejem, és begörbített ujjakkal vakargattam a
ló sűrű, puha szőrét. Úgy tűnt, Villám előre megérzi, merre
fog mozdulni a simogató kéz, mert oldalra fordította a fejét,
bele egyenesen a tenyerembe, hogy a következő pillanatban
már a sörényébe túrtak az ujjaim. És valóban, egyáltalán
nem volt rettenetes érzés.
Jase megmozdult mögöttem, és a lóval kapcsolatos
minden gondolatom egyetlen pillanat alatt elszállt. A csípője
pontosan odailleszkedett a fenekem vonalához, mire az
ajkamba haraptam, és megfeszített figyelemmel kezdtem
koncentrálni a Villám orrát díszítő, világos foltra.
Éreztem őt. Éreztem Jase-t, és ez alapján a világon
semmi kétség nem lehetett bennem azzal kapcsolatban,
hogy a kettőnk közelsége őt sem hagyja hidegen. Ez a tudat,
valamint a hosszú keménység, ami a fenekemnek
nyomódott, összezavarta a fejemet, éppen úgy, ahogyan
azon a bizonyos szombat éjjelen. A nyakamon forróság
kúszott végig. Valahol a gondolataim mélyén azt
mondogattam magamnak, hogy nagyon is természetes a
részéről ez a fizikai reakció. Hiszen ő egy pasi. A testünk
egymásnak feszül. A pasiknak attól is feláll, ha kicsit
megfújja a szél. Úgyhogy az lesz a legérettebb, ha egyszerűen
nem veszek tudomást erről a helyzetről. Csakhogy a testem
úgy döntött, nem hallgat az agyam hideg logikájára. A
gyomromba tompa feszítés költözött, az ereimen pedig
lángoló, édes vágyakozás rohant végig.
– Annyira nem is ijesztőek, igaz? – A hangja most
zengőbb volt, mélyebb. – Mint a kutyák. Jobban mondva,
mint az olyan kutyák, amik közben legalább száz kilót el
tudnak vinni a hátukon. – Ekkor elengedte a kezemet, és
ellépett tőlem. A teste helyén maradt hideg űr egyszerre
mélységes szomorúsággal töltött el. – Bízz bennem!
Aztán a seggemre csapott.
Felkiáltottam, és dühös tekintettel már éppen felé
fordultam volna, de Villámnak láthatóan nem nagyon
tetszett, hogy egyszerre nem ő van a figyelem
középpontjában, és az orrával megböködte a karomat.
– Hű...!
– Semmi baj. Az előbb még simogattad. És jól viselkedett,
mert nem harapta le a kezedet.
A hallottakon töprengtem, miközben Villám sötéten
csillogó szemei egyfolytában rám tapadtak. Megvakargattam
a füle mögött, de még mindig nagyon be voltam tojva. A két
ló, különösen ilyen közelről, akkorának tűnt, mint egy ház,
és képtelen voltam elképzelni magam, ahogyan egy ilyen
hatalmas állat hátán ülök, különösen akkor nem, ha még
Villámnak is hívják.
Jase visszalépett mellém, és a vödröt kettőnk közé, a
földre tette. Mennydörgés persze egyfolytában a sarkában
maradt, és izgatottan csapkodott a farkával. Jase
letérdepelt, kivett egy marék zabot, majd felállt. A barna orr
azonnal a tenyere felé lendült, ő pedig elégedetten fordult
hátra, felém.
– Ennyire könnyű az egész!
 Nem éreztem álmaim netovábbjának, hogy lovat kézből
etessek, mégsem ellenkeztem, amikor Jase az én tenyerembe
is öntött némi zabot. Óvatos mozdulattal nyújtottam Villám
felé.
– Látnod kellene magad! – Jase hangosan nevetett, és a
fejét rázta. – Aranyos!
És minden bizonnyal egy kicsit nevetséges is. Az arcomat
melegség árasztotta el, miközben Villám az orrával a
tenyeremben turkált.
– Ilyen válogatós vagy?
Jase elvigyorodott, majd a szabad kezével megsimogatta
Villám nyakát.
– Szerintem azért húzza az időt, mert bejössz neki.
– Tényleg? – Elmosolyodtam, majd lassan kinyúltam felé
a szabad kezemmel, és végigsimítottam az elegáns orrot.
Egyik végtelen pillanat a másik után telt el, miközben egyre
csak azon töprengtem, hogy mégis hogyan kötöttem ki
éppen itt. Ez az egész sokkal több volt, mint amolyan
indokolatlan ismerkedés a lovakkal. És ekkor már értettem,
mire készül Jase. Mindent visszavezettem arra a bizonyos
beszélgetésre a kocsijában. Meg akarja találni a módját,
hogyan helyettesíthetné számomra az izgalmat és a
boldogságot, amit mostanáig a tánc jelentett.
A tény, hogy egyáltalán érdekli ez az egész, és hogy kész
rááldozni az idejét, nagyon meghatott. Még annál is jobban,
mint az egy évvel korábban lopott csók, vagy a szinte
észrevétlen kis simogatások és érintések. A megindultságtól
a torkom is elszorult, de közben Villám egyre csak a zabot
eszegette a tenyeremből, és megcsiklandozott.
El sem tudtam képzelni, miért tartja ezt Jase ennyire
fontosnak. Igen, barátok vagyunk – egészen pontosan egy
ideje azok vagyunk. Persze, amikor Camet látogatta meg
akkor régen, akkor ezzel együtt engem is meglátogatott, de
ez akkor is inkább barátinak tűnt, semmi többnek.
Nem mintha olyan hatalmas tapasztalattal rendelkeznék
a barátkozással kapcsolatban.
És ahogyan ott álltam, csalódottan várva, hogy a könnyű
szellő legalább valamelyest felfrissítse finom verítékben
fürdő arcomat, rádöbbentem, hogy... szinte nincs is
barátom. Mert ha Sadi és a többiek, akikkel a stúdióban
együtt táncoltam, igazi barátok lettek volna, akkor nem
maradt volna meg közöttünk a kapcsolat annak ellenére is,
hogy már nem ugyanaz a cél vezérli a tetteinket? Nem csak
az irigység vagy a keserűség vert falat közénk, mert így, hogy
a tánc megszűnt összekötni bennünket, nem maradt semmi
egyéb, ami megtehette volna.
Nagyot nyeltem, és próbáltam elűzni a torkomba költöző,
égető érzést.
– Tényleg olyan, mintha repülne az ember?
Jase rám pillantott, és bólintott.
– Igen.
Megint nagyot nyeltem, majd visszafordultam Villám
felé, és amikor minden szem zabot kievett a tenyeremből,
akkor a vödörbe markoltam, és adtam neki még. Volt ebben
az egészben valami egyszerű szépség – a farmon uralkodó
csend, a gondtalan tettek.
– Nem is annyira gázos – ismertem be csendesen.
– Tudom. És ha egyszer megérted, mit jelent számodra az
itt, még sokkal jobb lesz.
Az ajkamba haraptam, és visszagondoltam arra, amit a
Jeepben mondtam neki.
– Mióta lettél ilyen bölcs?
– Én mindig is félelmetesen bölcs voltam. Olyannyira,
hogy sokszor már átoknak élem meg.
Halkan felnevettem.
– De az igazat megvallva, most csak a tapasztalat beszélt
belőlem. Ha nem azzal vagy folyamatosan elfoglalva, hogy
várd, mi fog történni legközelebb, akkor rá fogsz döbbenni,
hogy a dolgok szinte maguktól is megtörténnek, Tess! Bízz
bennem! Eljönnek a dolgok, amik mindent megváltoztatnak
az életedben... Átértékeled majd, mit szeretnél igazán, és azt
is, aminek önmagadat tartod. Minden a világon más fényben
fog feltűnni még akkor is, ha elsőre talán nem is olyan jó a
változás. – Aztán megrántotta a vállát, és Mennydörgésre
szegezte a tekintetét. – És van, hogy végül minden olyan jól
alakul, amiről korábban álmodni sem mertél volna.
A hangja olyan határozottan és magabiztosan csengett,
hogy kétség sem maradt bennem azt illetően, hogy már
bizony átélt ilyen váratlan változásokat,
– Mondhatok valamit? – kérdezte, néhány perc eltelte
után. – Amit tegnap Jacob mondott a klubházban…
szerintem nem volt igaza.
Ez a hirtelen témaváltás totál készületlenül ért. Villám
még mindig a tenyeremből evett, én pedig Jase -re
meredtem.
– Tessék?
Mennydörgés eközben végzett, megfordult, és ügetve
távozott, Jase a farmere szárába törölte a kezét. Aztán lassú
léptekkel odajött, ahol én álltam, és finoman vakargatni
kezdte Villám füle tövét.
– Pontosan tudod, miről beszélek, Tess! És tudom, miért
kellett utána olyan hirtelen elrohannod.
Az első gondolatom az volt, hogy egyszerűen letagadok
mindent, hiszen a tagadás a legtöbb esetben sokkal
könnyebb, mint szembenézni az igazsággal. Különösen
akkor, ha az igazság egy kicsit megalázó. Jase azonban
nagyon is jól tudta, mi az igazság, így biztosra vehettem,
hogy ha most tagadok, totál hülyét csinálok magamból.
– Nem nagyon szeretnék erről beszélni.
– Tess...
– Hidd el, boldogan le tudnám élni az életem fennmaradó
részét, ha soha többé nem kellene hallanom azt a nevet, vagy
arra gondolni, hogyan viselkedett, és milyen volt vele lenni,
és közben... – A hangom elcsuklott, de erőt vettem
magamon, és felsóhajtottam. – Egyszerűen csak nem akarok
emlékezni semmire sem vele kapcsolatban.
Pillanatnyi néma csend.
– De azt ugye tudod, hogy soha nem fogod tudni kitörölni
a fejedből, és így jobb, ha elfogadod, hogy Jacobnak nem
volt igaza?
Felsóhajtottam, és figyeltem, amint Villám a zab
maradékát próbálja kiszedni a tenyeremből.
– Pedig igazat mondott.
– Nem...
– Igazat mondott. Én is egyike voltam azoknak a „hülye
csajoknak”, akik hagyják, hogy a pasijuk verje őket. –
Felnevettem, de a nevetésemet még én magam is hamisnak
hallottam. – És aztán majdnem sikerült még a bátyám életét
is tönkretennem, csak mert hagytam, hogy addig fajuljanak
a dolgok, ameddig. Hidd el, pontosan tudom.
– Pedig az alapján, amit mondasz, nyilvánvaló, hogy nem
tudsz te lószart se! – Jase megfogta a kezemet, és lesodorta
róla a zab maradékát. – Nem igaz, hogy kis híján
tönkretetted a bátyád életét. Az ő döntése volt, hogy
nekimenjen annak a kis pöcsfejnek, nem te mondtad neki.
És őszintén szólva, szerintem igaza is volt. A helyében én
tutira hidegre teszem a szarházit.
Hirtelen felé kaptam a tekintetemet, de azokban az
acélszürke szemekben nem láttam egyebet, csak
őszinteséget.
– Ugyan, Jase. Ezt nem hiszem el.
Csodálkozva nézett rám.
– Pedig megtettem volna. És tudod mit? Hiába tudom,
mekkora hiba lett volna, biztos vagyok benne, hogy
megteszem. Éppen úgy döntöttem volna, ahogyan Cam. Ez
az egész nem a te hibád volt. Nem érdekel, mi zajlott közted
és a között a pöcs között – szinte köpve mondta ki a szót ami
a hálaadás napján történt, nem a te hibád.
Képtelen voltam elfordítani róla a tekintetemet, és isten
az atyám, minden erőmmel azon voltam, hogy elhiggyem,
amit mond. Ez a rémes múlt sokkal nehezebb súlyként
nyomta a vállamat, mint a gondolat, hogy akár a jövő is
elromolhat. Ugyanakkor tényleg kevésbé éreztem magam
felelősnek. A tekintetemet mégis a földre szegeztem, aztán
meg a távozó Villámot bámultam. Most, hogy már
nyilvánvalóan egyikünk sem törődött vele, jobbnak látta, ha
fogócskázik egy kicsit Mennydörgéssel.
Jase még mindig nem engedte el a kezemet, és egyik
ujjával folyamatosan a csuklómat simogatta.
– És nem voltál hülye.
Felnéztem rá, és elfojtottam egy keserű nevetést.
– Jól van. És egyébként miért mondod mindezt nekem?
Azt akarod elérni, hogy egy kicsit jobban érezzem magam?
– Nem, azért, mert ez az igazság. – Vonásaira zaklatott
kifejezés ült ki, a száját annyira összeszorította, hogy ajkai
vékony vonalakká váltak. – Mennyi idős is voltál, amikor
járni kezdtél azzal a sráccal?
Megrántottam a vállam.
– Hány éves voltál, Tess? – A hangja határozottan
csendült, és tudtam, nem fogja feladni.
Megráztam a fejem, próbáltam kiszabadítani a kezemet a
szorításából, de nem hagyta. Legszívesebben elbújtam volna
a mögöttünk levő, bálákból rakott magas és vastag fal mögé.
– Tizennégy éves voltam, amikor járni kezdtünk... Nyáron,
közvetlenül az előtt, hogy gimibe mentem volna. Most
boldog vagy?
Pedig mindennek tűnt, csak boldognak nem.
– Az rettenetesen fiatal.
Az ujjaim tehetetlenül szorultak ökölbe.
– Igen, de ő...
– Akkor ugye még nem kezdett verni? – Jase olyan
szenvtelenül mondta ki a szót, hogy önkéntelenül is
összerezzentem. Aztán a szája körüli ráncok egy kicsit
ellágyultak. – Mikor ütött meg először?
Erre könnyű volt válaszolni, mert az emlék még mindig
rémesen elevenen élt bennem.
– Nem sokkal a tizenhatodik szülinapom után. Véletlenül
ráléptem az új sportcipőjére.
Jase elfordult. Az állkapcsában ugrálni kezdett egy izom.
Közel tíz hónap telt el az első és az utolsó olyan alkalom
között, amikor Jeremy megütött. Tíz hónapon keresztül
őriztem a titkot, rejtegettem a zúzódásokat, és rágódtam
azon, hogy mivel érdemeltem ki ezt az egészet.
Tíz hónapon keresztül, amit soha, de soha nem szeretnék
még egyszer átélni.
– Hiszen még tizenhat évesen is nagyon fiatal voltál! Még
mindig nagyon fiatal vagy. – A hangja kimért, de egyenletes
volt. – El sem tudom képzelni, mi mindenen kellett
keresztülmenned, de akkor is csak gyerek voltál még, Tess.
Nem voltál hülye. Csak rémült.
Valahonnan a semmiből megjelent a torkomban egy
gombóc, és amikor megszólaltam, a hangomat reszelősnek
éreztem.
– Végig azt hittem, az egész az én hibám.
– Nem a te hibád volt! – A szeme sajátos, ezüst fénnyel
csillogott. – Kérlek, mondd, hogy te is pontosan tudod, nem
a te hibád volt!
– Tudom – feleltem, majd gyorsan pislogtam, és a
torkomat köszörültem. – Nem az én hibám volt, amit tett
velem, azonban az, hogy elhallgattam, ami történik, csak
tovább rontotta a helyzetet.
– Tess...
– Értem, hogy mit akarsz mondani, de akkor is szólnom
kellett volna valakinek. Ezt még te sem vitathatod. Az, hogy
csendben maradtam, rohadtul nem egy hőstett, hanem azt
mutatja, mennyire gyenge vagyok... A gyávaság pedig olyan,
mint a rák, ami szépen lassan felfalja a bensődet, és kurvára
összekuszálja az agyadat. Most már tudom. Akkor azonban
nem tudtam, és... – Elhallgattam, majd reszketeg lélegzetet
vettem, és a fejemet ingattam. Ebben a pillanatban jutott
eszembe Debbie. – És hogy is mondjam csak, most már más
a helyzet.
– Ebben biztos vagyok, de akkor sem voltál se hülye, se
hibás. És mivel én mondom ezt, úgy is van. Vita lezárva.
Most komolyan?
– Vita lezárva?
Bólintott, és az ajka mosolyra húzódott.
– Aha. Amit én mondok, az úgy is van.
– Na, persze.
A mosolya még szélesebb lett, és finoman meghúzta a
karomat. A szeme most már sokkal melegebb szürke
árnyalattal csillogott.
– Szerintem elég egyértelmű, hogy ki a főnök.
Felnevettem, ami az igazat megvallva még engem is
rettenetesen meglepett, tekintve, milyen komoly dolgokról
beszélgettünk pár pillanattal korábban.
– Az biztos, hogy nem te vagy.
Vigyorgott.
– Ó, dehogynem. Mindig is én voltam a főnök. Csak a
színfalak mögül irányítottam a dolgokat. Ráadásul olyan
ügyesen, hogy te magad sem ismerted fel az igazságot.
Az égre emeltem a tekintetemet, és az a különös, égető
érzés, ami a beszélgetés elején költözött a szemembe,
mostanra elmúlt. Pontosan értettem, mit akar mondani.
Annak ellenére, hogy nem volt valami könnyű elfogadnom,
hogy annak idején nem én voltam a hibás, pontosan tudtam,
hogy Jase mennyire megszállottan hisz az igazában. Ez
pedig sokat jelentett. Nagyon, de nagyon sokat.
– Szóval hogy tetszett az ismerkedés? – kérdezte, és olyan
érzésem támadt, mintha egy hatalmas, sűrű felleg szívódott
volna fel az égről. Most már hivatalosan is visszatértünk a
biztonságos témák területére. – Nem volt rettenetes élmény,
ugye?
– Nem – válaszoltam, és rámosolyogtam. – Cseppet sem.
– Akkor mit szólnál, ha legközelebb fel is ülnél
valamelyikre? Mondjuk Villámra.
A gyomrom egy egészen kicsi szaltót vetett.
– Ó...
– Én is veled leszek – tette hozzá, és lehajtotta a fejét. –
Egész idő alatt.
Lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogyan
gyakorlatilag ott ülök az ölében, a karja a derekamat öleli,
magához szorít, és... nos, forróság öntött el. Erőnek erejével
be kellett húznom vészféket az én kis pornóexpresszemen,
mielőtt még vészesen felnőtt tartalmak jelennek meg a
fejemben.
Jase csak kuncogott, a maga sajátos, mély és szexis
hangján, és közelebb lépett. A tornacsukája orra az én cipőm
orrához ért, és kénytelen voltam hátrahajtani a fejemet, ha a
szemébe akartam nézni.
– Úgy érzem, bejönne neked a dolog.
– Micsoda? – Összevontam a szemöldökömet, és csak
reménykedni tudtam, hogy ezt elszántnak látja majd, nem
bénának. – ja, nem! A holnapi zeneelméleten
gondolkodtam. Nem a barokk jön most? Tisztára be vagyok
zsongva tőle.
Az ajka megint mosolyra húzódott.
– Kétlem, hogy ettől zsongtál be, vagy, hogy az ilyesmi
akár csak fel tudna izgatni.
– Az viszont tuti, hogy te sem.
– Ha te mondod! – A tekintetében erősebb lett az a
huncut kis fény. – De akkor is azt hiszem, rám gondoltál.
Horkantottam. Vagy inkább röfögtem.
– Azt te csak hiszed, ember! Eszembe sem jutottál.
– Nagyon bénán hazudsz.
– Te meg nagyon béna vagy ezzel a túlméretes egóddal.
Még a bátyámnál is jobban el vagy telve magaddal, pedig
hidd el, az teljesítmény!
– Mondhatsz, amit csak akarsz, én akkor is tudom, mi az
igazság. – Ekkor lehajtotta hozzám a fejét, és ahol az ajka
végigsimított az arcomon, izzóan forró ösvényt rajzolt. –
Látod? Máris pipacspiros vagy, pedig még semmit sem
csináltam.
– Csak a nap miatt – válaszoltam, miközben elhúzódtam
tőle, még mielőtt valami hatalmas ostobaságra ragadtatom
magam; mondjuk, két kézzel megmarkolom az arcát,
magamhoz rángatom, és leteperem. – Lehet, hogy
napszúrást kaptam.
Felnevetett.
– Hiszen felhős az ég!
Fújtattam.
– Mintha ez jelentene bármit is!
– Mondhatok valami?
Oldalra billentettem a fejemet, és vártam, mit fog
mondani.
Úgy tűnt, az a felháborítóan magabiztos vigyor beleégett
a képébe.
– Szerintem aranyos.
– Micsoda? – Nagyon reméltem, hogy nem rólam van
szó, mert nagyon nem szerettem volna, ha Jase engem csak
„aranyosnak” lát.
– Te vagy aranyos. – Megfogta az egyik tincsemet, és a
végével csiklandozni kezdte a nyakamat, miközben nekem
minden erőmre szükségem volt, nehogy kiöltsem rá a
nyelvemet. – Meg ez az egész kis színjáték... Ahogy próbálod
beadni nekem, hogy nem én járok folyamatosan a fejedben.
Még azt is el tudom képzelni, hogy csak ülsz egyedül a
koleszban, és egyfolytában a nevemet írogatod a füzetedbe.
– Jézusom! – felnevettem.
– Na, és persze álmodozni is szoktál rólam, igaz? Ébren
maradsz, aztán...
A nevetésem beléfojtotta a szót. A következő pillanatban
pedig már lendült felé az ökölbe szorított kezem, hogy teljes
erőből mellkason bokszoljam. Amit mondott, az olyan
nevetséges volt, hogy nem is létezik rá szó. Na, jó... az
álmodozással kapcsolatban azért volt némi igaza. Jobban
mondva elég sok álmomban volt tevékeny főszereplő. Az
öklöm végül soha nem ért célba. Megdöbbentően gyors
reflexszel elkapta a felé lendülő karomat, és még ugyanazzal
a könnyed mozdulattal magához is rántott.
Lenyűgöző.
– Verekedni nem valami szép dolog – jegyezte meg
vigyorogva. – Ahogyan az sem, ha hitegetni próbálod
magad.
Most, hogy a mellem teljesen az övének nyomódott, kicsit
nehezebbnek éreztem a beszédet. A mellbimbómból
hullámokban sugárzott a kellemes bizsergés.
– Pedig te vagy, aki összevissza beszél. A múltkor azt
mondtad, nagyon sajnálod, hogy megcsókoltál, akkor meg
mégis miért járnál egyfolytában éppen te a fejemben? Már
tovább is léptem, haver!
Abban a pillanatban, amikor ezek a szavak elhagyták a
számat, és a tekintetünk összekapcsolódott, rádöbbentem,
milyen hatalmas hibát követtem el. Fogalmam sincs, mi
járhatott éppen akkor a fejében, de az biztos, hogy az ezüstös
szemek tekintete megigézett. Valahogyan sikerült eljutnunk
az ártatlan ugratástól és piszkálódástól – mert azért nem
tagadhatom, az előbb mondtam néhány durva lódítást is –
idáig... és közben persze még azt sem tudtam volna
megmondani, hova is jutottunk.
Az arca hirtelen egészen elkomolyodott.
– Soha nem mondtam, hogy megbántam azt a csókot.
– Pedig én tuti biztos vagyok benne, hogy ezt állítottad.
A szeme higanyként izzott.
– Én pedig tuti biztos vagyok benne, hogy nem.
Lassan ingatni kezdtem a fejemet. Zavar lett úrrá rajtam,
és el sem tudtam képzelni, mit mondhatnék.
– Nem bántam meg, hogy akkor megcsókoltalak.
A mellkasomban a szívem vagy háromszoros sebességgel
zakatolt.
 – Nem bántad meg?
– Nem. – Egy rövid pillanatra félrefordult, az
állkapcsában ugrált egy izom, aztán visszanézett rám, és a
tekintetünk összetalálkozott. – Pedig az lenne a helyes.
Bárcsak így erezhetnék!
– Én nem bánom – suttogtam, még mielőtt
megállíthattam volna magam. – Egyetlen pillanatig sem
bántam.
Egy ideig csak nézett rám, néma csendben, aztán
miközben még mindig a két csuklómat fogta, felemelte a
karját, és néhány centivel hátrébb tolt magától. Ó, miért is
nem tudom tartani a számat?
– Basszus! – mondta reszelős hangon, és a következő
pillanatban megint magához vont.
Lehajtotta a fejét, és még mielőtt észbe kaphattam volna,
hogy mi történik, az ajka már az enyémre forrt. Az agyam
vagy három lépéssel lemaradva követte az eseményeket, de
Jase máris csókolt – csókolt. Az ajka az enyémen volt, és
nem volt benne semmi gyengéd vagy óvatos.
Egy másodperc alatt lángra lobbantam.
Az ajka az ajkamat simogatta, és közben két kezével
megfogta az arcomat, majd hátrafeszítette a fejemet.
Lábujjhegyre emelkedtem, és ujjaim a mellkasára simultak.
Éreztem, hogy a tenyerem alatt a szíve ugyanolyan hevesen
ver, mint az enyém. Jase megremegett, az ujjai az arcomat
kényeztették, és azt hiszem, néhány pillanatig levegőt venni
is elfelejtettem.
Majdnem három éve vagyok halálosan belezúgva, egy éve
találkoztak először az ajkaink, erre most... Istenem, Jase
megcsókolt!
Az agyam tótágast állt, és az érzékeim egészen
összezavarodtak. Megremegtem, hiszen éppen úgy kezdte
harapdálni az alsó ajkamat, ahogyan korábban a nyakammal
is tette, aztán a nyelve hegyét finoman az ajkaim közé dugta,
és gyengéden rávett, hogy szétnyissam őket. Most már
mélyebben csókolt, megízlelve – egyszerre irányítva, és
felszabadítva. És ez most semmiben nem hasonlított arra a
lopott csókra, ami egy éve csattant el. Hallottam, hogy
valahonnan mélyen, a mellkasából szenvedéllyel teli, mély
morgás szakad fel.
Itta az ízemet.
Egy pillanat töredékéig megijedtem, hogy mi lesz, ha az
apja ránk talál így, ebben a helyzetben, ami, hát valljuk be,
elég ciki lett volna. De aztán, ahogyan az ujjai már a
torkomon simítottak végig, majd a vállamon keresztül le
egészen a csípőmig, minden ehhez hasonló gondolat
nyomtalanul szívódott fel a semmibe. Hogy rajtakapnak
bennünket? Kit érdekel?
A szívem egyre hevesebben vert, hogy a végén azt hittem,
ennél gyorsabb már nem lehet, ő pedig mind szorosabban
tartotta a csípőmet. Felemelt, de egyetlen pillanatra sem
szakította meg a csókot. A combommal átöleltem a derekát,
a karjaimmal pedig a nyakát, ujjaimmal puha hajába túrva.
Elindult, és fogalmam sem volt, merre megyünk.
Ugyanakkor totál lenyűgözött, mennyi mindent tud
egyszerre csinálni – a nyelve az enyémet simogatta, a keze a
fenekemet fogta, és közben egyetlen alkalommal sem botlott
meg.
Minden érzékem üvölteni kezdett, ahogyan letérdepelt, és
a következő pillanatban rádöbbentem, hogy lefektet a
szénára. Izmos teste fölém hajolt, esélyem sem lett volna a
menekülésre. A vékony kis szénaszálak a bőrömet
szurkálták, de az ajka továbbra is perzselően tapadt az
enyémre, és ahogyan megéreztem magamon a súlyát,
mintha minden levegő kiszaladt volna a tüdőmből. Egészen
belesüppedtünk a szénába, illatosan vett körül bennünket.
Jase keze megjelent az egyik combomon, és a lábamat a
sajátja köré húzta. Ez most nagyon más volt, mint amikor
részegen jött fel hozzám. Most mind a ketten tudtuk, hogy
igenis tisztában van mindennel, ami történik. Mind a ketten
jelen voltunk.
A nyomás – pontosan azon a helyen, ahol ő a
legkeményebb, én pedig a legjobban ellágyult voltam –
nemigen adott esélyt az értelmes gondolatoknak. Éreztem
őt, amikor pedig az altestét hozzám nyomta, olyan élesen
csapott végig a gyönyör az egész testemen, hogy hangosan
nyögtem fel. Aztán felvéve a teste diktálta ritmust, én is
felemeltem, és hozzányomtam a csípőmet. A válaszként
feltörő nyögés pedig olyan hangosnak tűnt, mintha
mennydörgés szólt volna a véremben.
– A rohadt élet! – mormogta bele a számba. – A mocskos
rohadt élet, Tess, én...
Az ajka megint az enyémre forrt, de már mélyebben, és
sokkal lassabban. Szinte gyengéden. Nem biztos, de a
derekamra tapadó keze mintha egy kicsit megremegett
volna, majd az ujjai becsusszantak a felsőm alá. Abban
ugyanakkor száz százalékig biztos vagyok, hogy az én ujjaim
határozottan remegtek, miközben a hajába túrtak.
Tenyerének bőre a hasamat karistolta, én pedig még
közelebb nyomtam magam hozzá, mert sokkal, de sokkal
többet akartam ennél.
Abban a pillanatban, amikor mintha semmi nem létezett
volna a csókjaink jelentette valóságon, Jase ízén és a
bennem támadó érzéseken kívül, tudtam, kész lennék
odaadni magam neki.
Ott, a farmon.
Egy istálló mellett.
A szénában.
Az ajka ebben a pillanatban eltűnt az enyémről, én pedig
kétségbeesetten nyögtem fel, mert azonnal hiányozni
kezdett. Öntelt kis nevetését hallva a vágy villámgyorsan
rohant végig a testemen, és az ajka megint ösvényt perzselt
végig a nyakamon. Hátrahajtottam a fejem, és hagytam,
hogy azt tegyen velem, amit csak akar.
Ő pedig megtette.
 Előbb megcsókolta az állkapcsom alatti érzékeny kis
pontot, aztán a nyakamat kényeztette. Borostája szurkába a
bőrömet, az ajka érintése pedig mintha gyógyír lett volna. Az
egész testem kéjes fájdalommal vágyott rá, vágyott többre –
vágyott mindenre, ami ezen túl történhet.
Aztán mintha csak egy kút mélyén lennék, meghallottam
egy közeledő kocsi hangját. Először azt hittem, a képzeletem
játéka az egész – jobban mondva reménykedtem benne,
hogy az. De teltek a másodpercek, a zaj pedig határozottan
hangosabb lett.
Jase felpattant, tett hátra egy lépést. Annak ellenére,
hogy igazi kánikula volt, hirtelen nagyon hidegnek éreztem a
levegőt. A tekintetem szinte megbabonázva járta végig a
testét. A pólójába meg a karját borító, finom szőrszálakba
széna ragadt. A figyelmem a csípője alatt megállapodott
néhány másodpercre, majd végignéztem magamon is.
A felsőm a melltartómig fel volt gyűrve.
A kocsi ekkor befordult az úton, és a magasra nőtt, sárga-
zöld kukoricaszárakon túl valami vörös villant.
Még mindig túlságosan le volt lassulva az agyam, hogy ezt
mind egyszerre értelmezni tudja, éppen ezért teljesen
készületlenül ért, amikor Jase odalépett hozzám, megfogta a
kezemet, és felállított.
Jobbra dőltem, és ahogyan próbáltam visszanyerni az
egyensúlyomat, a sérült lábamra támaszkodtam. Jase
szerencsére elkapott, még mielőtt baj történt volna,
megvárta, míg visszanyerem az egyensúlyomat, miközben
úgy lihegtem, mintha éppen most táncoltam volna végig egy
egész előadást a színpadon.
– Basszus, Tess! – mondta, és az ujjai végigsimítottak az
felsőm szélén. Én csak álltam ott, mint valami agyhalott, ő
pedig gyorsan megigazította az összevissza gyűrt ruhámat. –
Ez...
A kocsi éppen Jase Jeepje mellett állt meg, az ajtó
nyikorogva kitárult, és egy kis alak ugrott ki belőle. Női hang
szólt.
– Jase! – hallottam egy gyerek kiáltását. Jack a karám
felé fordult. – Jase!
Teljesen lefagytam, mert tudtam, hogy csupa széna
vagyok, tisztára ki vagyok pirulva, és így összességében úgy
festhetek, mint aki bármelyik pillanatban szívrohamot
kaphat. Jase-re néztem.
– Ne haragudj! Ennek nem lett volna szabad
megtörténnie – mondta, aztán sarkon fordult, és magamra
hagyott.
 8. FEJEZET

JACK BELEVETETTE
KARJAIBA, Ő meg
MAGÁT JASE KITART
felkapta a kiskölyköt, és
megpörgette, de úgy, hogy ha valaki ott áll a
közelükben, tutira kiverik a szemét. Jack boldogan sikoltott,
a szemét szorosan lecsukva, a száját kitátva.
A mellkasomba feszítő érzés költözött, ahogyan
kettejüket figyeltem. Jase... Egy napon fantasztikus apa lesz
belőle. Nem, mintha attól kellene tartanom, hogy valaha is
az én gyermekem apja lesz, hiszen szerinte én nem voltam
egyéb, mint egyetlen hatalmas, két lábon járó hiba. Ez a
tudat rettenetesen fájt, csak azt nem tudtam, hogy miért.
Ugyanis eszemben sem volt a közeli jövőben gyereket szülni,
de ezt hiába ismételgettem, a mellkasomat feszítő érzés
cseppet sem lett könnyebb.
Jack rúgkapált, hogy most már szeretné, ha letennék, és
abban a pillanatban, hogy a lába a földet érte, rohanni
kezdett felém. Kis karjával átölelte a lábamat, felnézett rám,
és olyan édesen mosolygott, hogy az hihetetlen. Ez a kölyök
egyszerűen csodálatos volt!
– Megtanultál már lovagolni a lovacskákon? – kérdezte,
és kicsit meglepődtem, hogy ilyesmire is emlékszik.
Kényszeredetten elmosolyodtam.
– Megetettem őket, de még nem jutottam el odáig, hogy
fel is üljek rájuk. – Na és persze, tekintve, milyen gyorsan
halad a tanítás, ha Jase-szel kettesben vagyunk, erre
belátható időn belül nem is fog, sor kerülni.
– Miért nem tanítaszod meg? – kérdezte Jack a bátyjától.
 – Tanítod – javította ki Jase szórakozottan. Aztán
odalépett mellé, és megfogta Jack karját. – Olyan vagy, mint
egy kis amőba.
Jack zavartan vonta össze a szemöldökét, de nem engedte
el a lábamat.
– Mi az az anőba?
Jase egy kicsit nevetett, aztán megint megpróbálta
lefejteni rólam a kis karokat.
– Valami olyasmi, ami állandóan belekapaszkodik
mindenbe. Szerintem most már elég volt.
Egy másodpercig úgy tűnt, Jacknek eszébe sincs
elengedni, de aztán lazított a meglepően erős szorításon.
Jase felnézett rám, és a következő pillanatban már el is
rántotta tőlem a kisöccsét. Amikor a tekintetünk
összetalálkozott, ő gyorsan elfordult.
Öröm és boldogság! Micsoda hatalmas buli lesz a
visszaút!
De közel sem akkora, mint először találkozni az
édesanyjával, miközben úgy nézek ki, mint akit éppen
alaposan megcsináltak ott, a szénakazalban. Ami azért nem
is áll annyira messze az igazságtól.
Mrs. Winstead elég kedvesen mosolygott rám, ahogyan a
két fiú nyomában elindultam a kocsihoz, de a vonásain
tisztán tükröződött, mennyire meg van lepődve.
Nagyon csinos asszony volt, az arcán csak a szája és
szeme körül látszott néhány halvány ránc. Farmer volt rajta,
meg viseletes ing, és csak úgy sugárzott belőle, hogy nem
csak nagyon jól feltalálja magát a farmon, de akkor sem esik
le a gyűrű az ujjáról, ha dolgoznia kell.
Mély sóhaj kíséretében nyújtottam neki kezet, miközben
Jase megint ölbe vette a kisöccsét, és aztán úgy kapta a
vállára, ahogyan egy zsák krumplit szokott az ember. Itt
nemigen lesz bemutatás. Ez most nem olyan volt, mint
amikor az apjával találkoztunk. Azután semmiképpen, ami
történt. Rémesen kínos volt a helyzet, és rám tört az érzés,
hogy nekem semmi keresnivalóm itt. És ez így is volt. A
torkom égni kezdett, ami csak tetézte a mellkasomba költöző
feszítő érzést.
Tudtam, hogy pipacspiros az arcom.
– Üdvözlöm! Teresa vagyok. – Jase hirtelen felém kapta a
fejét, amikor meghallotta, mennyire reszelős a hangom,
mire megköszörültem a torkomat, és az anyja szemébe nézve
hozzátettem. – Cam húga.
A felismerés láthatóan megcsillant a sötétbarna
szemekben.
– Ó, hát persze! Hogy van a bátyja mostanában?
Mivel úgy éreztem, sikerült biztonságos területre találni,
egy kissé megkönnyebbültem.
– Egész jól. Úgy tervezi, hogy jövő tavasszal próbajátékra
megy a D. C. Unitedba.
– Tényleg? Hát ez nagyon jó hír! – Aztán Jase-re
pillantott, aki megint Superman köpenyét játszott az
öccsével. Istenem, milyen aranyosak voltak így, ketten!
Sóhaj. – Tudta, hogy régebben Jase is focizott?
– Anya! – nyögött fel Jase.
Bólintottam.
– Igen, Cam említette néhány alkalommal, de soha nem
mondta, hogy végül miért hagyta abba.
Mrs. Winstead már éppen válaszolt volna, de ebben a
pillanatban Jase maga elé vette Jacket, és letette a földre.
– Most már indulnunk kell, anya. – És közben szinte
kerülte a tekintetemet. – Gyere, Tess!
Két karomat a mellkasom előtt keresztbe fontam, és
tettem hátra egy lépést. A nyelvembe kellett harapnom,
nehogy megszólaljak. Nem vagyok én kutya, hogy bárkinek a
parancsaira ugorjak!
– Én is menni akarok! – Jack azonnal a Jeep felé vetette
magát, de Jase még idejében elkapta.
– Most nem, kisöreg, ezúttal itt maradsz.
Jack alsó ajka remegni kezdett.
 – De menni akarok.
– Tudom, de vissza kell vinnem Tesst. Ugye megérted?
Jack szája legörbült, és nyilvánvalónak tűnt, hogy egy
másodperc múlva a történelem legnagyobb hisztijének
leszek szem- és fültanúja. Jase letérdelt elé, és miközben
felvont szemöldökkel a szemébe nézett, két kezét a kiskölyök
vállára tette. Leereszkedett hozzá, hogy egy szinten legyen
Jackkel, pedig tudtam, hogy az ő korában levő srácok
nemigen szokták ezt tenni.
– Aztán visszajövök hozzád, oké? Elmegyünk, és
fagyizunk. Na, ehhez mit szólsz?
Jack tekintete fényleni kezdett, de Jase anyja rosszallóan
nézett.
– Jase, akkor nem fog vacsorázni. Már megint.
Jase kidugta a nyelvét.
– Megeszünk mi mindent, ugye?
Jack kuncogott.
– Meg.
– Oké. Akkor tűnés be a házba! – felállt, és a vállánál
fogva a ház felé fordította Jacket, ahol Mrs. Winstead már
várt a kissrácra.
- Nemsokára visszajövök. – Aztán felém fordult, és
éreztem, hogy megfeszülök.
Annyira kínos volt a helyzet, mint amikor először álltam
színpadon, de felemeltem a kezem, és tétován integettem
Jacknek és Mrs. Winsteadnek.
– Örülök, hogy megismerhettem!
Mrs. Winstead szélesen elmosolyodott, előbb Jase -re,
majd megint rám nézett.
- Remélem, nem utoljára volt nálunk!
Ó, basszus, már gyülekezik a szarcunami!
Bólintottam, mert hát mi mást tehettem volna. Jack
kiszakította magát Mrs. Winstead karjából, és odarohant
hozzám, hogy még egyszer, utoljára megöleljen.
Viszonoztam az ölelést, és azonnal éreztem, hogy ezt a
kiskölyköt nehéz nem szeretni.
Lényem egy része legszívesebben maradt volna, és aztán
majd visszastoppolna valahogy a campusra, de pontosan
tudtam, mennyire furán venné ki magát, ha megteszem.
Éppen ezért, amikor Jack elengedett és visszament a házhoz,
elindultam a Jeep felé. Jase, aki mindig tudott úriemberként
viselkedni, ha nagyon akart, kinyitotta nekem az ajtót. Nem
köszöntem meg neki.
Beszállt a kocsiba, majd akkorát sóhajtott, amekkorát
még én sem sóhajtottam soha. És ez nagyon dühített, mert ő
mégis miért érzi magát dühösnek és szomorúnak? A száját
szigorúan összeszorítva megfordult, majd a kocsival elindult
a murvával felszórt úton. Addig nem is szólt hozzám, amíg el
nem értünk a hosszú, kanyargós bekötőút végéig.
– Tess...
– Hallgass! – vágtam a szavába. – Hidd el, nemigen tudsz
most olyat mondani, ami egy kicsit is érdekelne! És ha most
megint elkezded, hogy ami történt, az hatalmas hiba volt... –
A hangom a legcikibb módon csuklott el. – Akkor torkon
váglak, ezt megígérhetem! Komolyan.
Az ajka megrándult, mintha valójában azt gondolná, hogy
csak viccelek vele.
– Én azért nem így mondtam volna, de...
– Ne! – figyelmeztettem, mert éreztem, hogy talán valami
ennél is rosszabbal fogja majd folytatni. – Csak annyit kérek,
hogy vigyél haza! – Össze kellett szorítom az ajkamat, ha
nem akartam, hogy úgy remegjen, mintha valami szánalmas
kis nyúlnyál lennék, és közben pontosan tudtam, hogy látja
rajtam, mennyire erőlködöm. – Haza akarok menni, és kész.
Egy szívdobbanásnyi néma szünet.
– Bassza meg! – sziszegte.
Ahelyett, hogy kifordult volna az országútra, megállította
a kocsit. A Jeep motorja alapjáraton ketyegett, ő pedig felém
fordult az ülésében.
– Te ezt nem érted, Tess!
 A szememet forgatva már éppen mondtam volna valami
vitriolosat, de aztán hirtelen úgy elszorult a torkom, hogy
nem jött ki rajta semmi hang.
– Igazad van. Nem értem. Vonzódsz hozzám. Akarsz
engem, de közben egyfolytában ellöksz magadtól. Cam
miatt? Mert őszintén szólva, ennél bénább indokot nem is
tudnék elképzelni, Jase! Cam a bátyám, és nem az a dolga,
hogy az ártatlanságom felett őrködjön.
Jase arca eltorzult, mintha valami nagyon savanyúba
harapott volna.
– Na jó, ez olyan kép volt, amit soha nem szerettem volna
magam előtt látni.
– Jaj, fogd már be!
A vonásai kisimultak, és erősen megszorította a
kormányt.
– Na jó, nem Cam miatt van. Az elején talán ez is benne
volt, mert ha az ember a legjobb barátja húga után fut, azzal
megszegi a legfontosabb törvények egyikét, de az igazat
megvallva ezt fel tudnám dolgozni.
– Sőt, már nyilvánvalóan sikerült is – motyogtam, és
tekintetemet az ablakra függesztettem. – A farkadnak
legalábbis. És nagyon gyorsan.
Jase félrenyelt, és felköhögött.
– Tess, én... Hidd el, hogy te nem akarsz igazán velem
lenni. Őszintén szólva, tuti nem akarnál ebbe a helyzetbe
kerülni.
Keserűen felnevettem.
– Hűha! Szóval akkor ez lesz a legújabb magyarázat?
Hogy nem te dobsz ki, hanem igazából én nem akarlak
téged? Ravasz!
– Nem erről van szó – tiltakozott. – Vannak dolgok,
amiket nem tudsz velem kapcsolatban, ha pedig tudnád,
akkor nem ülnél most itt. Higgy nekem!
Megint felé fordultam, és kíváncsian vontam fel a
szemöldökömet.
 – Talán megöltél valakit? Aztán feldaraboltad a hullát, és
felzabáltattad a disznókkal?
– Mi van? – Értetlenül nézett rám. – Dehogy!
– Akkor megvertél és megerőszakoltál valami csajt? Van
egy halom gyereked valahol a pincében? Vagy titokban
terrorista vagy?
Az arcából egy csomó mindent ki lehetett olvasni, de
főként undorodó volt.
– Basszus! Dehogy!
– Jól van – mondtam lassan. – Akkor viszont nem
tudom, mit tehettél, ami annyira rettenetes, hogy ne
akarnék veled lenni.
Elfordult, és a fejét ingatta.
– Még mindig nem érted, Tess! Egyszerűen nem lehetsz
az enyém.
– De már a tiéd vagyok – válaszoltam, aztán a következő
pillanatban rémülten csuktam be a számat. Basszus, ezt én
mondtam? Ijedten néztem rá, és láttam, hogy a szeme
elkerekedik.
Ó jézusmáriaszentjózsef, ezt hangosan kimondtam?
Pedig igaz volt. Lehet, hogy még ő maga sem tud róla, és
az is lehet, hogy ő nem akar, de akkor is Jase-é vagyok. Még
ha akartam volna, sem változtathattam volna meg az iránta
érzett érzéseimet.
– Én nem... – kezdte, és a tekintete elsötétedett. – Én
nem akarlak megbántani.
De... volt valami, amit nem mondott ki, és ez a ki nem
mondott „de” olyan volt, mintha tőrt döftek volna a
szívembe.
Először a mellkasomra nehezedett súly, aztán szétterjedt
az egész testemben. Felsóhajtottam, és lehunytam a
szememet. Én ilyen szánalmas módon öntöttem ki neki a
szívemet, és ő válaszképpen csak ennyit tud mondani? Még
soha életemben nem éreztem magam ennyire megalázva, és
most nem akartam semmi egyebet, mint eltűnni a szeme
elől.
– Kérlek, vigyél haza!
Nem mozdult, csak ült tovább a vezetőülésben.
– Tess...!
– Haza akarok menni.
Egy szívdobbanásnyi szünet következett. Ő pedig az ölébe
ejtette a kezét.
– Ő a fiam! – kiáltotta olyan hangosan, hogy megijesztett
engem és saját magát is, aztán halkabban, de olyan halkan,
hogy nem is lehettem biztos benne, mondott-e egyáltalán
valamit, hozzátette: – Jack a fiam!
 9. FEJEZET

A
Z ELSŐ PILLANATBAN AZT HITTEM, ROSSZUL
HALLOTTAM. Biztos voltam benne, hogy csakis
valami mást mondhatott, mert egyszerűen nem
tartottam hihetőnek, hogy Jack a fia legyen. Az öccse volt.
De ahogyan néztem őt, a sápadt arcát, a szürke szemekbe
költöző őszinte csillogást, már tudtam, hogy az előbb valami
olyasmit hallottam, amit talán soha, senkinek nem mondott
még el, és éppen ezért csakis az igazság lehet.
Megráztam a fejem, és nem értettem semmit.
– Jack a fiad?
Jase még egy pillanatig fogva tartotta a tekintetemet, de
aztán elfordult, és kinézett a szélvédőn. Másodpercek teltek
el, mire újra beszélni kezdett.
– A rohadt életbe! Én... Erről senki nem tud, Tess. A
szüleim persze igen, és Cam is, de ő soha, senkinek nem
árulná el a titkomat. És rajtuk kívül még senkinek nem
mondtam el.
Habár azon nem csodálkoztam, hogy Cam tud Jase
titkáról, azon egy kicsit megdöbbentem, hogy a bátyám
nekem sem árulta el. De persze, igazság szerint nekem
semmi közöm nem volt Jase-hez.
El sem tudtam képzelni, hogyan kellene kezelnem ezt a
helyzetet, úgyhogy néztem rá, és nem mondtam egyetlen
szót sem. A gondolatok vadul kergették egymást a fejemben.
Jack és Jase persze nagyon hasonlított egymásra, de a
testvérek között ez annyira nem meglepő. Jase
nyilvánvalóan nagyon közel állt Jackhez, és a kisfiú is
nagyon szerette őt, de ez megint csak nem volt olyan
szokatlan a testvérek között. Illetve úgy tűnt, sokszor Jase
minden más elé helyezi Jack érdekeit, de ezt teheti az ember
a testvére kedvéért is.
De ők ketten nem testvérek.
Hanem apa és fia.
Szent szar!
Egyszerre egy egész csomó dolog értelmet nyert. Attól
kezdve, hogy milyen profin bánt Jackkel, egészen a
legutóbbi beszélgetésünkig. Amikor azt mondta, az életben a
legjobb dolgok néha csak úgy megtörténnek. És ez azt is
megmagyarázta, miért hagyta abba a focit, ahogyan azt is,
miért szeretne a diploma után olyan munkát vállalni, amivel
nem kell elköltöznie a kölyök közeléből.
Itt akar lenni a fiával, és nem érdekli, hogy a világ mit
hisz a kapcsolatukról. Ugyancsak megmagyarázta, miért
nem szokott csajokat idehozni, mert igaz, hogy jelen
pillanatban nem vállal aktív részt a gyerek felnevelésében,
elképzelhető, hogy ezen valamikor a jövőben változtatni
szeretne majd. És nem volna igazságos egy ilyen terhet egy
akármilyen csaj nyakába zúdítani. Ezt mindet megértettem.
És totál lefagytam.
Jase apa.
Ő volt a FILF két lábon járó példája – „apa, akit
megdugnék”, már ha van a MILF-nek pasi megfelelője.
Összeszorítottam a szememet. Ó, jézusom, el sem tudom
hinni, hogy nekem pont ez jutott az eszembe! De Jase akkor
is apa volt.
Lassan kifújtam a levegőt, aztán hatalmasat nyeltem,
mert felém nyúlt, és kiszedett a hajamból egy szénaszálat. Az
ujjai között játszott vele egy kicsit, én pedig tátott szájjal
néztem.
– Ő... Ő tudja?
Jase megrázta a fejét.
– Nem. Azt hiszi, hogy a nagyszülei a valódi szülei.
– Miért? – kimondtam a kérdést, mielőtt még
átgondolhattam volna, mennyire tolakodó. Istenem, milyen
bunkó vagyok! De mindenképpen tudni akartam a választ.
Tudni akartam, hogy Jase, aki nyilvánvalóan imádja a
kisfiút, hogyan adhatja a nevelését más emberek kezébe.
– Ez az egész elég nagy katyvasz – válaszolt, és hátradőlt
az ülésben. A kezével megdörzsölte az arcát, és felsóhajtott.
– A születése óta a sajátjukként nevelik. Még hivatalosan
örökbe is fogadták. Így elmondva úgy tűnik, igazi gennyláda
vagyok, mi? – Rám nézett, és a szemében olyan mélységes
fájdalom csillant, hogy a mellkasom egészen összeszorult. –
Még arra sem vagyok képes, hogy a saját fiamat felneveljem.
Basszus, a szüleim nevelik helyettem, és ő még csak nem is
tud erről! Almaid pasija, mi?
Gyorsan pislogtam, a szám kinyílt, de az igazat
megvallva, gőzöm sem volt, mit válaszoljak.
Rekedten felnevetett, és a fejét a fejtámlának vetette. A
vállaiból csak most tűnt el a feszültség.
– A saját gyerekemet nem én nevelem – ismételte
megint, és sejtettem, hogy ezt nagyon sokszor szokta a saját
szemére vetni. – Öt éve a szüleim nevelik. Meg akarnám én
változtatni, de ezeket az éveket már akkor sem kapnám soha
vissza, és azt sem tudom, hogyan változtathatnék. Ha
elmondom neki, akkor az egész világa darabokra hullik.
Márpedig ezt nem akarom. Ráadásul a szüleim szívét is
darabokra törném vele, mert ők mindig is a sajátjukként
tekintettek rá. – Becsukta a szemét. – Hát apa az ilyen?
Megint humortalan nevetés tört fel belőle, én pedig
felegyenesedtem.
– Akkor is te vagy az apja.
– Jaj, ugyan már! – A mosolyából látszott, mennyire
semmirekellőnek tartja magát. – Éppen az előbb közöltem
veled, hogy van egy fiam. Még huszonkettő sem vagyok, és
van egy ötéves fiam, akit a szüleim nevelnek. Számolj már
utána, Tess! Tizenhat voltam, amikor fogant. Tizenhat. Még
gimis. Te sem tagadhatod, hogy erre azért nem lehet az
ember annyira büszke.
– Talán szégyelled magad miatta?
 A tekintete kiélesedett, és láttam rajta, hogy a kérdést
újra és újra megforgatja a fejében, mielőtt válaszolna.
– Nem – felelte végül halkan. – Nem szégyellem Jacket.
Soha nem fogom szégyellni. De azt igenis szégyellem, hogy
nem vagyok képes megfelelni a kötelességeimnek, és nem
tudok jó apja lenni.
Beleharaptam az ajkamba. Egy teherautó zúgott el
mellettünk az úton, és én annyi, de annyi mindent szerettem
volna kérdezni tőle.
– Azt mondtad, hogy tizenhat voltál, amikor megfogant.
Még kiskorú. Egy gyerek. Miben különbözik ez attól, hogy én
is gyerek voltam még, amikor Jeremy azt tette velem?
– Ég és föld a különbség. – Lehunyta a szemét. – Mert az
én esetemben a kor nem ment fel.
– Miért, te hány tizenhat évest ismersz, aki tudja, hogyan
kell felnevelni egy gyereket? – kérdeztem követelőzve.
– Nagyon sokan vannak, akik tudják.
– És? Ez nem azt jelenti, hogy minden egyes tizenhat éves
készen áll a gyereknevelésre. Az tuti, hogy tizenhat éves
koromban én minden lettem volna, csak kész nem. És annak
ellenére mondom ezt, hogy a szüleim tutira sokat segítettek
volna. – Aztán hirtelen elhallgattam, mert eszembe jutott,
mennyire hülye vagyok. Hiszen eddigi ismereteim szerint
két ember szükséges ahhoz, hogy gyereket csináljon. –
Ráadásul te nem is egyedül vagy felelős azért, ami történt.
Biztos vagyok benne, hogy volt egy anya is. Hol..
– Nem akarok róla beszélni – mondta olyan hangon,
hogy önkéntelenül is összerezzentem. – Ennek az egésznek
semmi köze nincsen hozzá.
Hűha! Itt aztán nem kispályás baba-mama dráma
játszódhatott le!
– És a szülői segítség nem ugyanaz, mint amikor örökbe
fogadják a te gyerekedet. – Szúrós szemmel nézett rám. –
Amikor elmondtam a szüleimnek, mi történt, persze nagyon
pipa lett mind a kettő, de azt akarták, hogy fejezzem be a
sulit, menjek főiskolára, és focizzak tovább. Nem akarták,
hogy mindezt feladjam.
– És nem is kárhoztatom őket emiatt – feleltem halkan.
De akkor is, mi a helyzet a kedves mamával?
– Mivel nem álltam még készen arra, hogy apa legyek,
választhattam: vagy ez, vagy örökbe adom Jacket
idegeneknek. És bármennyire rettenetesen hangzik is,
először nem akartam, hogy bármi közöm legyen hozzá. Nem
akartam foglalkozni vele, még meg sem született, még rá
sem nézhettem, de én már lemondtam róla... – A hangja
elcsuklott, és megköszörülte a torkát. Egészen
nyilvánvalónak tűnt, hogy bárki volt is az anya, az a születés
után közvetlenül kikerült a képből, és mégis, majd
meghaltam a kíváncsiságtól, hogy megtudjam, ki volt az. –
Úgyhogy a szüleim elmentek a hivatalba, örökbefogadásért
folyamodtak, és persze meg is kapták az engedélyt. Így
visszatekintve persze már látom, mennyire rohadtul önző
módon viselkedtem. Akkor kellett volna a sarkamra állnom,
és összeszedni magam, de nem tettem meg. És most már
semmit nem tehetek, hogy ezen változtassak.
– De hiszen akkor is része vagy Jack életének, Jase! És
látom rajtad, mennyire szeretnéd, ha minden másképpen
alakult volna. Nem ez a legfontosabb? Hogy mindennek
ellenére is ennyire szereted?
Jase megint hátrahajtotta a fejét, és kifújta a levegőt.
– A saját életemnél is jobban szeretem, de ez még nem
ment fel a saját döntéseim súlya alól.
A harag észrevétlenül vett erőt rajtam, és hirtelen azt is
elfelejtettem, mennyire szeretném tudni, ki az anya.
– Nem is olyan régen még te magad mondtad nekem,
hogy csak tizenhat éves voltam, és túlságosan fiatal... hogy
éppen ezért nem hibáztathatom magam, amiért nem
beszéltem senkinek Jeremyről. Nekem felmentést ad a
korom és a tapasztalatlanságom, de neked nem?
Válaszra nyitotta a száját.
 – Vagy rosszul látom? Mert ha igazam van, akkor ez
nagyon igazságtalan, és szörnyen szubjektív. – Ha egyszer
beindulok, engem nem könnyű megállítani. – Nem teheted
meg, hogy azt mondod, ne törődjek a múltban hozott
döntéseimmel és tetteimmel, miközben saját magadra nem
érvényes ugyanez a szabály!
Jase az ülésbe süppedt, és a torka úgy mozgott, mintha a
megfelelő választ próbálná megtalálni, de hiába.
– Hát, basszus! Erre nem tudok mit mondani.
– Sejtettem.
Az ajka mosolyra húzódott ugyan, de a tekintete továbbra
is halálosan komoly maradt.
– Nincs... nincs neked erre szükséged. – Felém fordult, és
a szeme éppen olyan színűnek tűnt, mint az ég vihar idején.
– Még fiatal vagy, és előtted az élet.
Felvontam a szemöldökömet.
– Ennek meg mégis mi a franc köze van bármihez is?
Fontos vagy nekem, Jase! Nagyon. Érted? És veled akarok
lenni. – Az arcom megint égni kezdett, de már nem tudtam
abbahagyni. – Szerintem ez teljesen nyilvánvaló, ennek
ellenére úgy hozol döntéseket, és képzelsz be magadnak
dolgokat, hogy az én véleményemet nem is kéred ki. Honnan
tudhatnád, hogyan érzek bármivel kapcsolatban, ha nem
kérdezed?
– És ezzel kapcsolatban hogyan érzel, Tess? – Az
állkapcsában megfeszültek az izmok, és a szeme szürke
izzással villant. – Még mindig olyan nagyon szeretnél velem
lenni? Még az után is, hogy mindezt elmondtam neked? Azt
gondolod, tényleg olyan nagyon okos dolog, ha mi ketten
összejövünk? Mi lesz, ha tényleg együtt leszünk? És mi lesz,
ha tényleg megszereted Jacket?
A mellkasom előtt karba fontam a kezemet.
– Miért nem akarod, hogy közel kerüljek hozzá? Mintha
azt mondtad volna, hogy én kiváló...
– Mert el akarsz menni innen, Tess! Mert fel sem merül
benned, hogy itt maradj! És rohadjak meg, ha hagyom, hogy
tönkretedd a fiam életét csak azért, mert meg akarod
dugatni magad!
Összerezzentem ezekre a szavakra. A torkomat könnyek
fojtogatták, és a szemem is égni kezdett. Tényleg ennyit tart
rólam? Mindazok után, amit elmondtam neki? Mindazok
után, amit ő mondott nekem, és tett értem? Mindent, ami
köztünk történt, képes összefoglalni azzal, hogy egyszerűen
meg akarom dugatni magam?
A tudat, hogy ezt gondolja rólam, sokkal jobban fájt, mint
bármilyen elutasítás fájhatott volna.
– Tudod mit, Jase? – A hangom remegett, de ki akartam
mondani, ami a szívemet nyomja. – Semmit sem változtál a
szememben attól, hogy van egy gyereked, és még csak a
szádra sem vagy hajlandó venni az anyja nevét. Viszont az,
hogy ennyire rohadékként viselkedsz velem, és hogy levonsz
rólam mindenféle kibaszott következtetéseket, elég ahhoz,
hogy azt akarjam, ezentúl semmi közünk se legyen
egymáshoz.
 10. FEJEZET

J ASE PÉNTEKEN NEM JÖTT BE ÓRARA.

Az igazat megvallva nemigen lepődtem meg rajta,
hogy habár a barokk zenével foglalkozó óra már
elkezdődött, Jase-nek se híre, se hamva. Miután
kihajtottunk a bekötőútról, az egész visszaút alatt rettenetes
feszültség uralkodott a kocsiban.
Amit mondtam, az az utolsó szóig igaz volt. Persze, kis
híján eldobtam az agyamat, amikor megtudtam, hogy Jack a
kisfia. Ez talán a legutolsó dolog volt, amire számítottam
volna. Így visszatekintve persze összeállt a kép, de ez a
helyzet akkor is vérgáz volt. Csakhogy nem tekintettem Jase
-re más szemmel. Vagy legalábbis nem teljesen. Na jó, ez
azért nem volt egészen igaz. Természetes, hogy egy kicsit
más szemmel néztem rá. Hiszen mégiscsak apuka, az isten
szerelmére! Én persze nem ismerek egyetlen embert sem,
aki nagyjából olyan idősen, mint én, már apa lenne, de ettől
még nem tartottam kevesebbnek, és nem változtathatta meg
az iránta táplált érzelmeimet. Azt persze el kell ismernem,
hogy így sokkal bonyolultabb lenne egy kapcsolat.
Ami egyébként sem lett volna olyan baromi egyszerű.
De akkor is ott volt az a kiskölyök, akinek egy napon majd
biztosan be kell vallania az igazságot, és bármilyen csaj lesz
is mellette akkor, neki készen kell állnia erre, és elfogadni a
helyzetet. Ki tudja, ez a csaj én is lehetnék akár, de úgy
tűnik, Jase nemigen szeretné nekem megadni ezt az esélyt.
 Ahogy neki is mondtam, az fájt a legjobban, hogy
olyannak gondol, amilyennek mondott. Hogy képes lennék
Jack életének részévé válni, és közben eszembe sem jutna,
milyen hatással lenne a lelkére, ha hirtelen eltűnnék.
Jase szeme többször is, újra és újra rám talált a hazafelé
úton, de aztán minden alkalommal félrekapta a tekintetét.
Azon kívül, hogy elköszönt, nem szólt egy árva szót sem.
Vagyis ennyi volt.
És emiatt nagyon fájt a szívem.
Nem hívott fel, és nem akartam megint én lenni az, aki
kezdeményez, mert semmi kedvem nem volt egy rideg
elutasításhoz.
Jack a fiam.
Tudtam, hogy rettenetesen hülye vagyok, de a szívem
vérzett Jase miatt. Igaz, hogy velem úgy viselkedett, mint
egy díjnyertes pöcs, de Jacket szívből szerette, és
felemésztette, hogy gyerekként olyan döntéseket kellett
meghoznia, amik az egész életére kihatnak.
És éppen úgy, ahogyan engem, a döntései őt sem hagyják
nyugodni.
Na, és persze ott van az a bizonyos anya, aki elhagyta
őket, és akiről Jase nem hajlandó beszélni sem. ő merre
lehet? Vajon még mindig errefelé lakik? És Jase hangja azért
lett olyan kemény már az említéstől is, mert a szíve mélyén
még mindig őt szereti?
A mellkasomba fájdalom költözött, és képes lettem volna
felpofozni magam, mert ennyire hülye vagyok. Hogyan
lehetnék féltékeny egy olyan emberre, akinek még a nevét
sem tudom? De volt itt még valami – egy sokkal súlyosabb
igazság és úgy sejtettem, elsősorban a csaj miatt nem akar
Jase senkivel semmi komolyabb kapcsolatba belevágni, nem
pedig Jack jóléte miatt.
Nem mintha számított volna.
Azt mondta, hogy én csak egy tévedés vagyok, és az, hogy
bevallott nekem egy ennyire komoly dolgot, és őszintén
beszélt a múltjáról, még nem jelenteti azt, hogy más
szemmel lát. Na persze, értettem én, miért taszít el magától,
de ettől még ugyanúgy eltaszított.
Nem lett volna szabad hagynom, hogy megcsókoljon.
Persze akkor még nem tudhattam, mi lesz a vége, de most,
ahogy az órán a mellettem üresen álló székre pillantottam, a
szívem fájdalmasan dobbant. Az este szinte egy
szemhunyásnyit sem aludtam, és reggelre makacsul belém
költözött ez a fájdalom. Minden érzésem és minden
gondolatom zavaros katyvasszá tömörült.
Na és most?
Most csak pipa voltam.
Nem én akartam megcsókolni őt – sem most, sem az első
alkalommal. Nem én voltam, akinek minden oka meglett
volna, nehogy komoly kapcsolatba keveredjen. Ő
kezdeményezett, és ő volt, aki az egyik pillanatban még úgy
csókolt, hogy az ember lányának lelke teljesen
megzavarodott bele, a következőben pedig ellökött magától.
Igaz, hogy nincsen olyan hatalmas tapasztalatom a
pasikkal, a szexszel és a barátkozással kapcsolatban, de
ahhoz éppen eleget tudok, hogy érezzem, mennyire akart
már azelőtt is, hogy megcsókolt volna. A teste nem hazudott,
és abban a pillanatban megéreztem, amint odaállt mögém,
amikor Villámot etettük. De persze tudom én, hogy a vágy és
az érzelmek egészen más lapra tartoznak.
Basszus, hiszen én is rendszeresen ráizgulok egy-egy
pasira, akivel éppen találkozom!
Azt is megértem, hogy még ha van is egy fia, ez nem azt
jelenti, hogy ezentúl megvon magától minden örömet – Jase
határozottan akart engem. De lehetséges-e, hogy volt valami
ennél több is?
Biztosan kellett lennie. Azt szerette volna, hogy átéljek
valami mást is, aminek semmi köze a tánchoz, és az, amit
tegnap mondott nekem, hogy ami Cammel történt, az nem
az én hibám, az nagyon árulkodó volt. Hiszen ez azt
jelentette, hogy érdekli, mi történik velem, vagy nem?
Hát persze hogy valamennyire azért érdekli, hiszen Cam
kishúga vagyok... A rohadt életbe!
Egyre jobban rápörögtem, és már nem tudtam nyugodtan
megülni a fenekemen, a tollamat pedig addig szorítottam,
míg sikerült eltörni a kupakját. Addig spannoltam magam,
míg már szinte lángra lobbantott a harag – mert sokkal jobb
volt dühösnek lenni, mint megbántottnak.
De istenem, ami még ennél is jobban felkúrta az agyamat,
hogy itt ülök ezen az istenverte zeneelmélet-órán, és tuti,
hogy elkaszálnak a félév végén, mert ahelyett, hogy
figyelnék, most is azzal töltöttem az elmúlt fél órát, hogy
ezen a seggfejen rágódtam.
– A barokk időszakában jelent meg a tonalitás – mondta
éppen Gibson professzor. – A tonalitás olyan zenei nyelv,
amelyben a középpontban a hangok magasság szerint,
meghatározott sorrendben szerepelnek – ezt nevezzük
hármashangzatnak.
Mi van?
Most, hogy így az előadás felénél agyban is
bekapcsolódtam, konkrétan halvány gőzöm sem volt, miről
beszél Gibson professzor. És ahogyan folytatódott az
előadás, ez a helyzet csak fokozódott.
– A barokk időszak legismertebb zeneszerzői; Johann
Sebastian Bach...
Legszívesebben Jase -t töröltem volna képen ezzel a
Sebastian Bachhal.
– Minden rendben van? – kérdezte Calla az óra végén.
Összepakoltam a füzeteimet, és bólintottam.
– Aha, csak nagyon fáradt vagyok.
Nem szólt egy szót sem, csak felállt. Törin megkérdezte,
milyen volt a tegnapi nap, és mivel éreztem, hogy nem
lennék képes káromkodások nélkül elmondani az igazságot,
egyszerűbbnek láttam annyit felelni, hogy minden nagyon
klassz volt.
 Annak ellenére, hogy a nap szikrázóan sütött, az
épületből kilépve olyan hideg vett körül, hogy hálát adtam az
eszemnek, amiért farmert vettem. Szegény Calla viszont csak
egy piros rövidgatyát húzott, és úgy tűnt, mindjárt befagy a
feneke.
– Tudod, minden alkalommal, amikor Gibson Sebastian
Bachot emlegeti, nekem az a rockénekes jut eszembe a
nyolcvanas évekből. Tudod, amelyik olyan jól nézett ki.
Mondjuk, őszintén kétlem, hogy a valódi... – Befordultunk a
sarkon, és felsóhajtott. – Hű, apám...!
Kíváncsi voltam, mire csodálkozhatott rá ennyire,
úgyhogy miközben a hideg miatt átöleltem magamat,
követtem a tekintetét. És csak pislogtam. A dugig tömött
parkolón keresztül egy rövidre vágott, barna hajú srác
közeledett. A kocsik folyamatosan áramlottak a parkolóban,
ő pedig átvágott egy Volkswagen és egy kisteher között.
Sötétkék nadrágot viselt, és a Shepherd szürke pólója csak
úgy feszült a széles vállakon és a csodálatos mellkason.
Mintha egy főiskolai reklámszórólapról lépett volna le.
Néhány alkalommal láttam már korábban is a Whitehall
környékén – nehéz is lett volna nem észrevenni. Nagyon
jóképű volt, határozott vonásokkal, és érzéki, széles
ajkakkal. Callára pillantottam.
– Ez meg kicsoda?
– Nem ismered? – kérdezett vissza, és próbálta lejjebb
húzni a rövidgatya szárát. – Ez Brandon Shriver.
– Brandon Shriver? – kivettem a táskámból a
napszemüvegemet, és feltettem. – Szexis név.
– Szerintem is. De őszintén szólva, csodálom, hogy nem
ismeritek egymást. Cam és Jase társaságába tartozik.
Vigyort erőltettem az arcomra. Jase. Jelenleg ugyanis
éppen azzal voltam elfoglalva, hogy úgy tegyek, mintha ez a
személy nem létezne. Csak sajnos kevés sikerrel.
– Tavasszal kezdte az utolsó félévet, de valamivel idősebb
nálam. – Calla arca azonnal elpirult. Azt tudtam, hogy ő
húszéves, de akkor sem jött össze a matek. Szerencsére Calla
megelőzött, és megfejtette helyettem. – Néhány évig szolgált
a tengerentúlon. Ha jól tudom, tanár szakos, ami azért egy
kicsit fura. Mert ez a pasi túl szexis ahhoz, hogy tanár
legyen.
– Hé! – Oldalba böktem a könyökömmel. – Én is tanár
szakos vagyok!
– De neked nem szeretnék aranyos gyerekeket szülni.
Vele viszont – a srácra nézett, és nagyot sóhajtott -, vele más
a helyzet... Hűha, már itt is van!
És valóban itt is volt. Felugrott a járdára, és átvágott a
kis, füves négyszögön. Mindössze néhány méterre ment el
mellettünk, és felénk pillantott. Abban a pillanatban
megjegyeztem magamnak, milyen csillogó, zöld szeme van.
Az a lángoló tekintet előbb Callát mérte végig, majd rám
ugrott, és a következő másodpercben már megint visszatért
Callára.
Ő kapkodva integetett neki, és az arca éppen olyan
élénkpirossá vált, mint a körme.
– Szia!
– Szia! – Brandonnak mély, férfias hangja volt. A válla
fölött hátrapillantott, majd odajött hozzánk. – Hihetetlen ez
a forgalom. Remélem, nem szerettetek volna mostanában
hazaindulni.
Néma másodpercek teltek el, és végül Calla megrázta a
fejét.
– Nem, én még biztosan maradok néhány óráig. És te,
Teresa?
Persze pontosan tudta, hogy lesz még néhány órám, de
úgy döntöttem, hagyom magam sodortatni az árral.
– Én sem. Azt hiszem a legjobb lesz, ha gyalog indulok a
campus keleti részébe. – Ami elég szokatlan volt, hiszen az
elmúlt napokban állandóan kocsival vitettem át magam.
Fura, hogy egyetlen pillanat alatt szinte minden így
megváltozhat. Aztán úgy döntöttem, félresöpröm ezt a
gondolatot.
Brandon bólintott, és a füzetével megcsapkodta a
combját.
– Téged mintha már láttalak volna valahol – mondta
nekem, és annyira hunyorgott, hogy már alig látszott valami
a zöld szemekből. – Van olyan óra, amire mindketten
járunk?
Ha van, tuti, hogy mostantól ez lesz a kedvencem. Mivel a
nap egy hatalmas felhő mögé rejtőzött, a napszemüvegemet
a fejem tetejére toltam, és ezzel a rövidebb hajszálakat is
kisöpörtem az arcomból.
– A bátyját ismered – válaszolt helyettem Calla.
– Tényleg? – Brandon megint őt nézte.
– Igen. – Calla úgy fordította a fejét, hogy az arcának az
az oldala, ahol a sebhely van, ne látszódjon. – Cameron
Hamilton húga.
– Ne szívass! – Brandon ajka őszinte mosolyra húzódott,
és nekem eszembe jutott, van-e ezen a világon olyan hely,
ahol nem az lenne rólam az első infó, hogy Cam húga
vagyok. – Most már látom. Aha... a szemed.
Ereztem, hogy az arcom lángolni kezd.
– Különben Cam nagyon jó arc – jegyezte meg Brandon,
és egyik lábáról a másikra állt. – De ő nem klubtag, ugye?
Nem abban van, amelyikben Jase Winstead is.
A rohadt életbe, most már nevetséges, mennyire nem
tudok megszabadulni ettől a pasitól!
– Nem, de ő és Jase nagyon jó barátok, és egy csomó klub
bulira együtt mennek.
– Mint most hétvégén is? – kérdezte, és amikor
bólintottam, csodálkozva nézett a feltűnően néma Calla felé,
– Te is mész?
Calla megköszörülte a torkát.
– Á nem, melóznom kell.
Brandon egyébként nagyon is egykedvű arcán érdeklődés
villant.
 – Hol dolgozol?
Öregem, ez a beszélgetés legalább olyan nyögvenyelős,
mintha két majom próbálna egyszerre megkefélni egy
focilabdát. Ugyanakkor nagyon aranyos is volt, ahogyan
Calla mintegy lopva, újra és újra Brandont bámulta.
Miközben Brandon kérdéseire válaszolgatott, oldalra
fordultam, és a megdöbbenéstől kis híján hanyatt estem.
Egy túlságosan is ismerős fekete-szürke Jeep került ki egy
kistehert, majd állt meg a padka mellett. Lehúzódott az
ablak, és tátva maradt a szám.
Jase ült a volánnál, fején sötétkék baseballsapka, a sild
hátrafordítva. Sűrű, sötétbarna hajának tincsei
kikandikáltak a sapka alól.
O, apám, a sapkás pasiktól mindig elgyengülök!
És a jelek szerint ugyanígy elgyengülök az olyan pasiktól
is, akik már apukák, és baseballsapkát hordanak.
Jase acélszürke szemének pillantása megtalálta
Brandont. Amikor azonban észrevettem, mennyire elsötétül
az arca, úgy éreztem, mindjárt megszakad a szívem.
– Hé, Shriver, mi a pálya, haver?
Brandon elvigyorodott.
– Semmi, haver. És nálad?
Jó kérdés.
– Csak Tessért jöttem. – Az arcán kicsit erőltetett mosoly
jelent meg. – Kész vagy, Tess?
Ez meg mi az öreg ördög? A szemöldököm a homlokomra
szaladt. Azok után, ami tegnap történt, most eljött értem?
Miután megcsókolt, aztán bocsánatot kért miatta, aztán a
nyakamba zúdította, hogy van egy fia, és a végén még vérig
is sértett? Ez a gyökér valami alternatív valóságban él,
amiben mindez teljesen oké?
– Tess? – kérdezte, és a türelmetlenség tisztán kicsendült
a hangjából.
A harag perzselni kezdte a bensőmet, és kis híján sarkon
fordultam, és döngő léptekkel távoztam is onnan, ekkor
azonban észrevettem, milyen kíváncsi tekintettel figyeli a
jelenetet Calla és Brandon. Habár semmit nem szerettem
volna jobban, mint jó keményen bemutatni Jase-nek, úgy
gondoltam, nem volna valami szerencsés jelenetet rendezni
itt, a campus kellős közepén. Ha most elkezdek itt hisztizni,
azzal túlságosan magamra vonom a figyelmet, márpedig én
csak akkor szerettem a figyelem középpontjában lenni,
amikor a színpadon táncoltam. Talán azért volt ez, mert
régebben Jeremy olyan sokszor rendezett jelenetet a
jelenlétemben.
Megszorítottam a hátizsákom pántját, majd Callához és
Brandonhoz fordultam.
– Később találkozunk.
Brandon egy kicsit meglepetten nézett, de aztán simán
búcsút intett. Calla meg úgy vigyorgott rám, mintha Jase
éppen az imént kérte volna meg a kezem, én meg igent
mondtam volna neki. Fúj! Hihetetlenül dühösen vágtam
keresztül a füves részen, feltéptem az utas oldali ajtót, majd
beszálltam, és úgy vágtam be magam mögött, hogy csak úgy
csattant. Jase ölében egy rózsaszín doboz hevert, és
pontosan tudtam, ha most meg merészeli próbálni, hogy azt
a vackot odaadja nekem, akkor az egészet a képébe
nyomom.
A szeme valamivel sötétebb szürkére vált, miközben azt
figyelte, hogyan kötöm be magam. Eltelt egy kis szünet,
majd megszólalt.
– Brandon Shriver?
Csücsörítve dőltem hátra az ülésben.
– Azt hiszem még nem voltam itt, amikor ez a beszélgetés
elkezdődött, mert lövésem sincs, miért mondod ki a nevét.
Jase állkapcsa megfeszült.
– Vele beszélgettél.
– Aha – mondtam lassan. – És Calla is. És még csak nem
is ismerem.
Sebességbe tette a kocsit, majd a tekintetét a szélvédőn
túlra szegezte.
– Nekem nem éppen úgy tűnt, mintha nem ismernétek
egymást. Azt ugye tudod, hogy ő még nálam is idősebb?
Túlságosan öreg hozzád...
Felegyenesedtem, és szó szerint eltátottam a számat, úgy
figyeltem.
– Ez most komoly, baszd meg?
Pislogott néhányat, aztán a szeme összeszűkült.
– Erre a hisztire semmi szükség.
– Én akkor hisztizek, baszd meg, amikor csak akarok,
baszd meg!
– csattantam fel. – Faszfej!
Az ajka megrándult, és látszott rajta, hogy egyre
dühösebb lesz.
– De akkor is, komolyan mondom, hogy Brandon... nos,
nagyon sok mindenen keresztülment, és neked tényleg
semmi szükséged arra, hogy részed legyen abban a sok
baromságban, amit átélt.
– Hát, igazán köszönöm a jó tanácsot, apuci! – Dühös
pillantást vetett rám, de álltam. – Csak az a baj, hogy nem
kértem belőle! És tudtommal, akkor és azzal beszélgetek,
akivel csak... na, várjunk!
– A mellkasomban az az ostoba, mégis létfontosságú
izomcsomó megrándult. – Te féltékeny vagy?
– Mi van? – horkantott, és ekkor már a koleszokhoz
közeli parkolónál jártunk. – Nem vagyok én féltékeny, vagy
ilyesmi! És őszintén, ennek az egésznek az érzelmekhez
semmi köze. Brandon tényleg jó srác, de...
– Hihetetlen vagy, basszus! – Mérgemben ugráltam az
ülésen, és emiatt persze leesett a földre a táskám. –
Különben is, miért beszélünk egyfolytában Brandonról?
Néma csend.
– A 45-ösön baleset történt, miközben a farmról idefelé
jöttem, úgyhogy semmiképpen nem érhettem volna el az
előadást – mondta, mintha ezzel bármit is megmagyarázna.
– Tessék, itt a muffin. Snickersszel van megtöltve, és...
– Dugd fel magadnak a muffinodat! – Csak nézett rám
meredten, hitetlenkedve, mint aki nem tudja értelmezni a
választ. Az én gondolataim persze sebesen robogtak. – Mi a
franc köze van ennek bármihez?
– Csak annyi, hogy nem szándékosan lógtam el az
előadást. Nem akartam, hogy azt hidd, direkt csináltam. –
Még szép, hogy ez volt az első gondolatom, de rohadjak meg,
ha ezt valaha bevallom neki! Végigsimított a sapkáján, és
mélyebben az arcába húzta. – Szóval ezért nem voltam bent,
és ezért vagyok most itt. És szerencsére működött is a dolog,
mert megvártál...
– Egy frászt vártam rád!
Rám pillantott, és lesütötte a szemét.
– Akkor mégis Brandonnal dumáltál.
– Istenem! – Tehetetlenül emeltem fel a karomat. – Ez a
párbeszéd egyre értelmetlenebb, pedig volnának sokkal
fontosabb dolgaink is!
– Mik azok, Tess? – kérdezte, miközben megállt egy
kereszteződés kellős közepén. A többi kocsi négy irányból is
feltorlódott.
– Nagyon jól tudod, miről beszélek! Tegnap...
– A tegnap, az tegnap volt. – Hátradőlt az ülésben, és az
arcát dörzsölgette. – Egy kicsit kicsúsztak a kezemből a
dolgok, de az ilyesmi megesik néha.
Hihetetlen.
– Megesik? Milyen gyakran? Neked teljesen
mindennapos, hogy mész az utcán, és egészen véletlenül
lesmárolsz egy útba eső csajt? Hogy megbotlasz, és éppen
belezuhansz egy csaj csókjába? Mert ha ez így van, akkor
nagyon vacak egy életed lehet!
– Hát... – Az ajkán olyan mosoly jelent meg, ami
egyszerre volt csábító és huncut, de úgy döntöttem, most
nem fogja tudni bevetni. Felsóhajtott. – Tess, te egy nagyon
szép lány vagy, én meg pasiból vagyok, és...
 – Jaj, fogd már be! – Kikerekedett a szeme. – Be se fejezd
ezt a béna mondatot, amivel a béna indokok legbénábbikát
próbálod lenyomni a torkomon! Valid be, hogy vonzódsz
hozzám!
– Sohasem állítottam az ellenkezőjét. – Csak nézett rám
meredten, az állkapcsában egyfolytában ugrált az az izom,
közben meg a forgalom továbbra is képtelen volt
megmozdulni.
– És természetesen ez itt a legnagyobb baj, vagy tévedek?
Hogy vonzódsz hozzám. Hogy igenis akarsz engem, de Jack
miatt úgy érzed, okosabb, ha eltaszítasz magadtól. – A
szívem vagy ezerrel dobogott, olyan dühös voltam, és csak
úgy ömlöttek belőlem a szavak. Tudtam, hogy
mindenképpen ki kell mondanom azokat a dolgokat, amik
bennem megfogalmazódtak. – Ja persze, meg mert, ugye,
nekem csak az kell, hogy valaki alaposan megdugjon!
Két kezével a kormányra csapott. Tehetetlennek meg
vagy még ezer más dolognak is éreztem magam, forrt
bennem a harag, és gyorsan kicsatoltam az övemet. Jase
megmerevedett.
– Tess...!
– Fogd be! Komolyan! Ez nagyon gáz! Senkivel nem
teheted meg, hogy előbb megcsókolod, aztán bocsánatot
kérsz. Kétszer! Rettenetesen megbántottál. És azt sem
teheted meg, hogy sakál részegre iszod magad, és aztán
nagyon ügyesen közlöd, hogy nem emlékszel arra, amit
mondtál! – Lehajoltam, és felkaptam a hátizsákomat. Most
azonnal el kell tűnöm innen, különben vagy beverem a
képét, vagy bőgni kezdek, pedig mind a kettő egyformán
ijesztő lehetőség. – Tudod, hogy nagyon kedvellek! Mióta is
tudod már? Basszus, hiszen ezt is a szememre vetetted! De
te nem akartál semmi többet, csak annyit, hogy legyünk
barátok, és én megértem, ahogy azt is, hogy nem vagy
mindennapi helyzetben. Hogy van egy fiad.
– Akit nem én nevelek...
 – De akkor is te vagy az apja! – Teli torokból sikoltottam,
és ami-kor hátradőlt az ülésben, kellett néhány pillanat,
amíg visszanyertem a nyugalmamat. – Nézd, én próbálok
mindennel kapcsolatban nagyon megértő lenni. De ha
barátok vagyunk, akkor nem csókolhatsz meg. És ha
barátok vagyunk, akkor befogod a szádat, ha azt látod, hogy
más srácokkal beszélgetek!
Jase felsóhajtott.
– Igazad van.
A torkomban valami ostobán lángoló érzés jelent meg.
Igazat adott nekem, pedig nem ez lett volna most a
megfelelő válasz. Magam sem tudom, miért, pedig ezzel
könnyen véget vethettem volna ennek az egésznek. Jase
olyan csomagot hordozott magával, amit én nem akartam
magamra venni. De az a hülye égető érzés nem hagyott
nyugodni. A kilincs felé nyúltam. Az a büszkeségnek
nevezett valami nem engedte, hogy itt üljek mellette a
kocsiban, és meghallgassam, amit mondani akar nekem.
– Később találkozunk.
– Tess! – Utánam nyúlt, de ekkor már kiszálltam a
Jeepből, és a zsúfolt út közepén jártam. – Ugyan, ne csináld
már! Meg kellene...
– Semmit sem kellene tennünk! Légy jó! – Ezzel
bevágtam az aj-tót, és sarkon fordultam. A mellkasomra
nehezedő súly azzal fenyegetett, hogy elindul felfelé a
torkomba, és ha oda beköltözik, annak nem lesz jó vége.
Valahogy úgy, mint amikor az ember a Szerelmünk lapjait
nézi.
Éppen ezért csak mentem tovább a sávok között, és
amikor hallottam, hogy a nevemet üvölti, egyszerűen nem
vettem róla tudomást. Attól a rémes súlytól járni is alig
bírtam, de végül sikerült összeszednem a darabokra szakadt
önbecsülésem maradékát.
Jase, a csókjai, a lovaglás, és egyáltalán minden, ami vele
kapcsolatos, elmehet a fenébe. Eddig mindig ő fordított
hátat nekem. Hát most rajtam a sor.
 11. FEJEZET

A
ZNAP ÉJJEL ÚGY BŐGTEM, mint valami dühös,
kövér kisbaba. Szerencsére Debbie egész éjjelre
kimaradt Erikkel, úgyhogy nem volt egyetlen
szemtanúja sem ennek a szánalmas könnypartinak. De amit
Jase -nek mondtam, azt helytelen lett volna magamban
tartani. Ha tényleg barátok akarunk maradni, vagy
legalábbis egy társaságba akarunk járni, akkor szó sem lehet
több csókolózásról, hogy a többit ne is említsem, mert az a
helyzet, hogy habár a pillanat hevében mindig olyan
csodálatosnak tűnt, ha jobban belegondolok, messze nem
volt az.
Igen, testileg vonzódik hozzám. Igen, érdekli, hogy mi
történik velem. És igen, én is akarom őt. Ugyanakkor van
egy fia, és biztosan kell lennie valahol a világban egy
anyának is. És persze bármennyire mélyek voltak is a velem
kapcsolatos érzelmei, annyira mégsem, hogy ledöntsék a
láthatatlan falakat, amiket kettőnk közé húzott.
És persze annak ellenére, hogy mindezt az agyam
felfogta, a szívem majd’ beleszakadt.
Az igazat megvallva nagyon kételkedtem abban is, hogy
olyan jó ötlet volna barátkozni. Tudtam annyira őszinte
lenni magammal, hogy beismerjem, nem lennék képes
különválasztani a kedves gesztusokat az iránta táplált
érzelmeimtől, és minden kis tettébe megpróbálnék
belemagyarázni valamit. Ráadásul Jase a jelek szerint képes
különösebb gondolkodás nélkül cselekedni, ha rátör a testi
vonzalom. Az istenit, hiszen olyan nagyon sokat nem
voltunk azért kettesben, de amikor mégis, akkor mintha
mindig történt volna köztünk valami!
És ezek szerint ez mindig így lesz.
És ez csak még jobban fájt, mert pontosan tudtam, hogy
ha félretenném a logikát, és hagynám, hogy a hormonjaim
irányítsanak, akkor megkaphatnám Jase -t. Végül. Azonban
tekintve, hogyan érzek iránta, ennyivel biztosan nem
elégednék meg, és így csak még nagyobb fájdalmat okoznék
saját magamnak.
Ami persze csak megerősítené benne a bizonyosságot,
hogy én csak arra hajtok.
A halántékom kínzóan lüktetett, pedig még délelőtt kilenc
óra sem volt, amikor megjelent Debbie, és közvetlenül a
nyomában Erik.
– Szia! – Erik ledobta magát az ágyamra, és feltette
hosszú lábait. – Mi a helyzet?
Egy pillanatig csak meredtem rá, majd Debbie felé
fordultam. Az arcán bocsánatkérő kifejezés suhant keresztül.
– Nem sok minden. Próbálok itt tanulni egy kicsit –
feleltem, és a bioszkönyv felé biccentettem. – Nagyjából
ennyi.
Erik hátradőlt, és a könyökére támaszkodott.
– Szombat reggel van, te meg tanulsz? – Felnevetett, az
én lelki szemeim előtt pedig megjelent a kép, ahogy olyat
rúgok bele, hogy lerepül az ágyamról. – Hűha! Biztosan
nincsen valami jobb dolgod?
A szemem összeszűkült.
– Vagy az is lehet, hogy nagyon szorgalmas – jelentette ki
Debbie, miközben az ágyam szélére telepedett. Rám
villantott egy mosolyt. – Biosz? Szerintem az az egyik
legnehezebb...
– Az alapfokú biosz azért annyira nem durva – nevetett
megint Erik, és a fejét ingatta. Most az egyszer egyetértettem
vele, de talán azért, mert valami megmagyarázhatatlan
okból kifolyólag érdekeltek a természettudományok. – Amit
Deb az előbb elfelejtett megemlíteni, hogy elsőévesként őt
megvágták bioszból, úgyhogy kénytelen volt még egyszer
nekifutni.
Debbie arca pirossá vált, és karba fonta a két kezét.
– Kösz szépen, Erik!
A pasi megrántotta a vállát.
– Még szerencse, hogy legalább jól nézel ki. – Aztán olyan
vigyort villantott, amiről tutira meg volt győződve, hogy
rettenetesen csábító, pedig az igazat megvallva
gyomorforgatóan nyálas volt. – Mert ez az egész
intelligencia, izé... Nos...
Debbie-re pillantottam, és annyira nyilvánvalóan
elszégyellte magát, hogy vaknak vagy totál önzőnek kellett
volna lennem, hogy ne vegyem észre. A harag villámgyorsan
és megállíthatatlanul csapott fel bennem, a szám szóra nyílt,
és mielőtt megakadályozhattam volna, már közöltem is vele:
– Mekkora egy seggfej vagy!
Erik azonnal felém kapta a fejét, és a szeme elkerekedett.
Hallottam, hogy Debbie levegő után kap.
– Mit mondtál? – kérdezte Erik.
Egyrészt már túl késő volt ahhoz, hogy visszaszívjam,
másrészt nem is igen szerettem volna.
– Nagyon jól hallottad. – Ezzel felvettem a könyvemet és
a füzetemet. Felálltam, majd mind a kettőt a hátizsákomba
tettem. – Csak egy seggfej mondana ilyesmit a barátnőjére.
Ebből pedig az következik, hogy egy seggfej vagy.
Debbie mozdulatlanná merevedve ült az ágyon, és a szája
tátva maradt. Az arcán két vörös folt jelent meg. Erik szája
úgy mozgott, mintha éppen egy vagon trágárságot akarna a
nyakamba zúdítani, de volt annyi esze, hogy visszafogja
magát. És én bármiben lefogadtam volna, hogy tudom
ennek a visszafogottságnak az okát.
Cam.
 - Most pedig elmegyek a könyvtárba. – Kedvesen
mosolyogva a vállamra vetettem a táskámat, majd Debbie-re
néztem. – Bocs!
A tekintete olyan furcsán és üvegesen csillogott, hogy a
gyomrom is felfordult. Miközben kifelé indultam, az előbbi
elégedettség gyorsan kezdett felszívódni bennem, és csak
amikor kiértem a folyosóra, akkor értettem meg, milyen
kifejezés jelent meg Debbie szemében.
A félelem.

Miközben órákat töltöttem a csendes és hűvös

könyvtárban, képtelen voltam megszabadulni egy bizsergő,
baljós érzéstől. Nem lett volna szabad leseggfejeznem Eriket.
Nem mintha nem lett volna az. Tényleg egy seggfej volt, de a
Debbie szemében megcsillanó félelem túlságosan is a régi
Önmagamra emlékeztetett.
Jeremyt soha, senki nem merte seggfejnek nevezni.
Szemtől szembe legalábbis. Ha azonban mégis megtörtént
volna a dolog, akkor tuti, hogy engem hibáztatott volna,
ahogyan kétségtelen, hogy Erik is Debbie-t teszi felelőssé az
egészért. És emiatt rettenetesen éreztem magam.
Rádöbbentem, hogy gőzöm sincs, mit olvastam a
legutolsó fejezetben, erre felsóhajtottam, és a két
tenyeremmel megdörzsöltem az arcomat. Nem sok értelme
volt most a tanulásnak. A szavak masszává folytak össze a
fejemben. Képtelen voltam bármi logikát találni a
táplálékláncban és az ökoszisztémában.
Becsuktam hát a könyvet, és végigpillantottam az üresen
álló asztalokon. A második emeleten rajtam kívül nem volt
egy teremtett lélek sem. Sóhajtva bányásztam elő a
mobilomat a táskámból. Nem volt se nem fogadott hívásom,
se olvasatlan üzenetem. Na, persze. Egyáltalán minek
néztem meg? Nem mintha arra számítottam volna, hogy
Jase keres, és az sem biztos, hogy örültem volna neki, ha
megteszi.
Gyenge hazugság.
Mire sikerült összeszednem magamban a bátorságot, és
visszamenni a koleszba, az egész lakást üresen találtam.
Debbie ágya érintetlen, nem voltak törött vagy földre dobált
holmik, de ezen annyira nem is lepődtem meg. Erik még
egyszer sem tört-zúzott, ha dühös volt. Ahogyan Jeremy
sem, soha.
Nyolc óra volt már, mikor elhatároztam, hogy ideje
zuhanyozni, és elkezdeni készülődni a bulira. A lényem egyik
fele szerette volna inkább hagyni az egészet a fenébe, de
mégis ez volt az első buli, amire a fősulin meghívtak, és vagy
elmegyek, és megpróbálok Jase szemébe nézni, vagy otthon
maradok, és magányosan sajnálom magamat.
Végül úgy döntöttem, hogy ezúttal lemondok az
önsajnálatról.
Na és persze, ha elmegyek a bulira, azzal magamnak is
bizonyíthatom, hogy már túltettem magam Jase-en – hogy
bízhatok magamban akkor is, ha ő a közelemben van.
Megszárítottam, aztán laza kontyba fogtam a hajam, és
felvettem egy fekete leggingset. Aranyos kis blúzt persze
nem szereztem, úgyhogy egy hosszított, lezser, piros pöttyös
blúzt és a kedvenc, agyonkopott, farmer, hűdemini
szoknyámat vettem fel. A telefonom akkor szólalt meg,
amikor már a lapos talpú cipőbe bújtattam a lábamat.
A telót a belépőkártyámmal együtt a farzsebembe
csúsztattam, majd nagyot sóhajtottam, és kiléptem az ajtón.
A ma este nagyon klassz lesz. Ma este minden a legnagyobb
rendben lesz. Én is pontosan olyan vagyok, mint bármelyik
másik, normális, tizenkilenc éves csaj, aki buliba indul. Jól
fogom érezni magam.
Cam szorosan a padka mellé parkolta Avery kocsiját.
Odaszaladtam, és megfogtam a hátsó ajtó kilincsét, Cam
pedig abban a pillanatban visszahajolt az utas ülésről,
miközben Avery arca olyan pipacspiros lett, amilyet még
nem láttam.
Beszálltam, és szélesen elvigyorodtam.
– Gyerekek, kész csoda lesz, ha sikerül úgy
lediplomáznotok, hogy még nem szaladgál a lábatok körül
egy focicsapatra való kölyök!
Avery szeme elkerekedett.
– O, istenem, dehogy...!
Nevetve csatoltam be az övemet, és Cam a visszapillantó
tükörből rám nézett. Villantottam rá is egy mosolyt.
– Mi van? Nem akartok gyerekeket?
– Hát a közeli jövőben biztosan nem – felelte.
– De ez azt jelenti, hogy beszélgettetek már a dologról? –
Eszembe jutott, vajon Jase megbeszélte-e Jack anyjával a
dolgot. Nyilván nem rögtön tizenhat évesen, de talán később
akartak.
Avery arca most már inkább bordó lett.
– Nem igazán. Úgy értem, ez nem olyasmi, amivel
viccelni lehet. Nem mintha mi ne gondolnánk komolyan a
kapcsolatunkat. – Megsimogatta Cam karját, a bátyám pedig
viszonozta a pillantását. Aztán Avery felém fordult, és
elvigyorodott. – Egyébként nagyon jól nézel ki. Tetszik ez a
blúz.
– Köszi! Te is csinos vagy – feleltem, mert tényleg az volt.
Farmert viselt zöld blúzzal, ami csodálatosan illett vörös
hajához. – Nem tudod, sokan lesznek ezen a bulin?
– Nem túl sokan – válaszolta Cam, és kikanyarodott. – Ez
nem nagy buli, valószínűleg halálra fogod unni magad.
– Dehogy fogja – mosolygott Avery. – Jacob lemondta
ugyan, de Brit biztosan ott lesz.
Annak ellenére, hogy a gyomrom egy kicsit még mindig
forgott a buli gondolatára, ezt hallva egy kicsit
megnyugodtam.
 – Az klassz.
– Ollie? – kérdezte Avery.
Magamban mosolyogtam. Korábban néhányszor
találkoztam Ollie-val, Cam régi szobatársával. Még tavasszal
diplomázott le, és nem mondhatnám, hogy barátok voltunk,
de azért ismertem.
– Lehet, hogy később beugrik. – Cam kinyújtotta a kezét,
és oda sem nézve összefonta az ujjait Averyvel.
Az ablakon túlra függesztettem a tekintetemet, és egy
kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Nem azért, mert
képtelenek voltak levenni egymásról a kezüket – ezt már
megszoktam -, hanem, mert a gyomromba mintha
beleköltözött volna egy apró, zöld szemű banya. Nem lenne
szabad féltékenynek lennem a kettőjük szerelmére.
Megráztam a fejemet, és megköszörültem a torkom.
– Milyen mesterszakot is csinál Ollie?
– Orvosit.
Kikerekedett a szemem.
– Komolyan? Te szent szar! Nem is hittem volna, hogy...
– Hoppá, hogy is fogalmazzak? – Szóval azt hittem, az
agysejtjei nagy részét elszívta.
Avery kuncogott.
– Én is.
– Ollie sokkal okosabb, mint a legtöbben gondolják –
felelt Cam. Éppen a Sheetz mellett húztunk el, és ezt látva
ellenállhatatlan vágy tört rám, hogy jalapenós sajttal töltött
pereccel tömjem magam. – Szerintem még ő maga sem fogja
fel, mennyire okos.
Aztán ők kerten arról kezdtek beszélgetni, hogy szerintük
van valami Ollie és Brit között, csak sajnos egyik fél sem
hajlandó semmit megosztani velük. Olyan erősen
szorítottam össze az ujjaimat, hogy belesajdultak, és közben
egyfolytában a kocsi ablakán túli, fekete világra meredtem.
Amikor Cam jobbra fordult, és több olyan kis utca mellett
haladt el, ahol még közvilágítás sem volt, elszorult a torkom.
 Végül majdnem az utca végében fékezett le, és beállt egy
üres parkolóhelyre, szemben egy jókora, háromemeletes
házzal, amiben úgy tűnt, az összes lámpa fel van kapcsolva.
A gyomrom tótágast állt, amikor kiszálltam a kocsiból, és
mélyet szippantottam a hűvös, éjszakai levegőből. Felmerült
bennem, hogy talán félre kellene vonnom Camet, és közölni
vele, hogy mindent tudok Jackről, de valahogy mégsem tűnt
helyesnek. Végül is semmi közöm hozzá.
Avery mellém lépett, és a karját a karomba fonta.
– Kész vagy?
Bólintottam. Miközben mind a hárman átkeltünk az
úton, és el-indultunk a bejárati ajtó felé, csak arra tudtam
gondolni, vajon hogyan fog reagálni Jase a jelenlétemre.
Ideges lesz? Vagy boldog? Vagy bepipul?
Leszarom. Különben sem miatta vagyok itt.
Cam kinyitotta nekünk az ajtót, Avery pedig megfogta a
kezemet, és behúzott. Még soha nem voltam ilyen fősulis
klubházban, és éppen ezért nem is tudtam, mire számítsak.
De akkor is meglepett, amit láttam.
Az előszoba tiszta volt, és nem különösebben büdös. A
bejárat mellett közvetlenül sportcipők sora állt, és a falon
sem láttam egyetlen lyukat sem. De persze fogalmam sincs,
miért gondoltam, hogy lyukak lennének a falon.
– Hé! – kiáltotta Cam, miközben ellépett mellettünk, és
bement a nappaliba. – Mi a pálya?
Avery a plafonra nézett, és kiszabadította a kezét Cam
ujjai közül.
– Hűha! Halkabban nem lehetett volna?
Több srác is volt a szobában, mindegyik a kanapé körül
tömörült, és a tévét bámulta. Éreztem, hogy bizseregni kezd
a tenyerem, amikor észrevettem Eriket, Felnézett,
találkozott a tekintetünk, de aztán gyorsan visszafordult a
tévé felé, és tovább nézte a meccset. Kicsit
természetellenesen egyenes háttal ült. Így elsőre úgy tűnt,
minden rendben van a mellette ülő Debbie-vel. Rám nézett,
elmosolyodott, és integetett.
Visszaintegettem neki, és eszembe jutott, hogy elnézést
kellene kérnem tőle a reggeliért, de aztán rájöttem, talán
nem ez a legjobb ötlet, amikor Erik ott van mellette, vagy
akár csak a közelében.
Brandon Shriver Erik mellett ült, egyik kezében egy
Xbox-vezérlővel, a másikban egy üveg sörrel. Biccentett
nekem, majd a vezérlőt a magasba tartva Camre nézett.
– Nem akarsz beszállni?
– Nem. – Cam levette a baseballsapkáját, majd
megfordította. – Csináljátok csak!
– A sör odakint van, haver – szólalt meg ekkor egy szőke
srác, akit még soha nem láttam. Egy alaposan megkopott,
régi kerevet kar-támláján ült. Fekete szemének tekintete
végigsuhant Averyn, aztán azonnal megállapodott rajtam.
Ivott egy kortyot a kezében tartott üvegből, és elvigyorodott.
– És ha minden igaz, a sörpongmeccs is elkezdődött.
Visszamosolyogtam rá. A srác nagyon aranyos volt, még
akkor is, ha a haja nem sötétbarna, és a szeme nem szürke.
Sőt, ebben a pillanatban ezeket inkább jó pontként
könyveltem el. Még szélesebb lett a mosolyom.
– Állat – felelte Cam, és Avery vállára tette a kezét. – És
leveszed a szemed a húgomról, hülyegyerek!
Tátva maradt a szám.
A srác kuncogott, és kacsintott.
– Értettem, apuci!
– Cam! – Avery ököllel gyomron vágta, én pedig a
szégyentől vörös arccal fordultam el. – Hagyd már abba! –
tette hozzá, és megint gyomron vágta.
Cam csak megvonta az egyik vállát, majd elindult a
garázsba vezető, nyitott ajtó felé.
– Mi van? Belementem, hogy eljöhet, de azt nem ígértem,
hogy nem fogja megbánni!
Kiléptem, utolértem őket, és könyökkel teljes erőből az
oldalába vágtam, és amikor fájdalmasan felnyögött,
elégedettség töltött el.
– Nem hiszem, hogy bármihez az engedélyedet kellene
kérnem, te seggfej!
– Igaza van – jegyezte meg Avery is.
Cam elhúzta a száját.
Gyilkos pillantást vetettem rá, ha esetleg eszébe jutna,
hogy megint meg merészeljen szólalni. Mert akkor tényleg
fájni fog neki. Először megborzolta a kontyomat, aztán gyors
mozdulattal elhajolt a lendülő karom elől, és ugyanazzal a
lendülettel lehajolt, hogy megcsókolja Averyt.
- Nem akarsz beszállni egy sörpongmeccsbe?
Avery a fejét rázta.
– Asszem ezt szkippelem. Teresa?
Lövésem se volt, mi az a sörpong.
– Én is.
– Akkor megleszel nélkülem? – kérdezte Cam halkan
Averytől, majd megint homlokon csókolta. – Kint leszek.
Csodálkozva néztem. A kint leszek, konkrétan azt
jelentette, hogy az üres napozószékek előtt. Könnyed
futással ment oda a pingpongasztal körül csoportosuló
srácokhoz, mi pedig a söröshordó felé indultunk, és színültig
töltött, piros poharakkal a kezünkben mentünk vissza a
helyünkre.
Figyeltem egy kicsit a bátyámat, majd belekortyoltam a
keserű italba. Aztán megint kortyoltam.
– Nem sok csaj van itt.
Avery hátrahajolt, és kinyújtotta a lábát.
– Én sem sok klub buliba szoktam eljönni, de ezek inkább
amolyan csendesülősek szoktak lenni. Főképp a srácok
barátnői vannak itt.
Aú! Megint ittam.
– Akkor én kilógok a sorból.
Avery rám mosolygott.
– Őszinte választ akarsz, vagy léleknyugtatóst?
Felnevettem.
 – Fájdalmasan őszintét,
Avery mosolya még szélesebb lett, és a szeme körül egy
csomó nevetőránc jelent meg.
– Nos, mondjuk inkább úgy, hogy ha meg akarsz
ismerkedni valakivel, akkor a legtutibb helyen vagy.
Horkantottam, majd az asztal felé fordultam.
– Nem mintha erre túl sok esélyem lenne, amíg Cam itt
van.
– Ez igaz. De mi van azzal a sráccal a nappaliban? – Ivott
egy korty sört, majd leengedte a poharát. – A neve Eddie. És
az igazat megvallva, nagyon kedves pasi, úgyhogy...
A vállam fölött hátrapillantottam, és azt ugyan nem
láttam, mi folyik a nappaliban, de a játék és a nevetés hangja
tisztán kihallatszott.
– Ha szóba állnék vele, Cam valószínűleg kiverné az
összes fogát.
Avery felnevetett.
– Majd én elterelem a figyelmét!
A következő egy órát azzal töltöttük, hogy a nagy csel
részleteit tervezgettük, de a beszélgetés végül átcsapott arra
a kirándulásra, amit Avery és Cam a Pocono-hegységbe
tervezett az őszi szünetre.
– Nagyon romantikusan hangzik.
Avery arca majdnem olyan vörös lett, mint a haja.
– Cam akart oda menni.
– Elolvadok! – Aztán figyeltem, ahogyan mosolyog. Ki
hitte volna, hogy a bátyám ilyen kis plüssmackó! – Igazán
büszke vagyok rá!
Avery felnevetett.
– Szerencsés vagyok, hogy velem van.
– Szerintem inkább ő a szerencsés.
Egy labda húzott el mellettünk, és csapódott neki a
fainak, közvetlenül a darts tábla mellett. Avery a fejét rázva
figyelte, ahogyan az egyik srác félig futva, de inkább
botladozva utána veti magát.
 – Hogy van a térded?
– Egész jól, csak néha fáj. A hálaadás előtti héten kell
visszamennem kontrollra.
– Szurkolok neked. – Az asztal felé pillantott. Cam úgy
vonaglott, ami csakis győzelmi tánc lehetett. Vagy
epilepsziás roham.
– Nem hiányzik a tánc? – kérdeztem.
Bólintott.
– Dehogynem. Rettenetesen. – Majd egy pillanatnyi
szünet következett, és nagyot nyelt. – Melyik volt a legjobb
fellépésed?
A szeme csak úgy csillogott, mint amikor a legutóbbi
fellépésemről meséltem neki – közvetlenül azelőtt, hogy
sikerült így elszúrnom az egészet. Igaz, évek óta nem táncolt,
de még mindig szenvedélyesen gondolt rá. Ebben a
pillanatban megfogadtam, hogy ha törik, ha szakad, de
elérem, hogy megint táncolni kezdjen.
Aztán csak néztem meredten az üres poharamba, és azon
töprengtem, vajon merre lehet Jase. Nem láttam ugyan a
ház előtt a Jeepet, de tudtam, hogy egy csomóan a ház
mögött parkoltak le. És mivel tényleg nem miatta jöttem,
elhatároztam, hogy akkor sem fogok rákérdezni.
De nem ám.
Vajon miért itt lakik a klubházban, ahelyett, hogy a
farmon élne? Nem szeretne minden pillanatban Jack
közelében lenni? Vagy éppen ellenkezőleg?
Suttyomban megittam még egy pohár sört, majd amikor
Cam elkezdett az asztal mellett álló srácok gyűrűjéből
szemezni Averyvel, még egyet. Valamikor az este folyamán
megjött egy másik lány is, de ahogyan az egyik srác azonnal
átölelte a derekát, kétségem sem maradt, hogy ő is egy
barátnő.
Aztán befutott Brittany is. Rövid, szőke haja kis lófarokba
fogva. Nem egészen három perccel az után, hogy odajött
hozzánk, és előbb Averyt, majd engem is megölelt, megjelent
Ollie. A garázskapun keresztül jött be, hosszú haja kiengedve
lógott a vállára.
Felemelte két karját, és gyakorlatilag mindenki egyszerre
üvöltötte a nevét. Széles, elégedett mosoly terült az arcára.
– Jaj, hát ennyire hiányoztam, srácok?
Brit a szemét forgatta, de még mielőtt egyetlen szót is
szólhatott volna, Ollie szorosan mögé bújt.
– Kedves Avery, Teres a kisasszony? Hogy vannak a
hölgyek ezen a csodás estén?
Kuncogtam, és a fejemet ingattam.
– Kiválóan.
– Klassz! – Majd elkapta Brit kis lófarkát. – Egy
pillanatra el kell, hogy raboljalak, sí?
Brit az égre emelte a tekintetét, de az arca a lehető
legcsinosabb rózsaszín árnyalatra pirult.
– Egy pillanat, és itt vagyok. Senor Köcsög csak nem
foglalhat le olyan sok ideig!
– De le fog – javította ki Ollie, mire Brit arca még
vörösebb lett.
Néztem őket, ahogyan lassan felszívódnak az éjszakában,
aztán
Averyhez fordultam.
– Érdekes – mormogta.
Elvigyorodtam.
– Úgy tűnik, tényleg együtt vannak.
Felvonta a szemöldökét, és bólintott.
– Azt hiszem, itt tényleg van valami.
Szegény májam alaposan megszenvedte az egész Erik-
Debbie dolgot, tetézve Jase távollétével, azonban az
elfogyasztott sör mennyisége határozottan javított a
hangulatomon. Mire a negyedik pohár feléig eljutottam, már
az sem érdekelt, hogy Jase nincs itt. Még az is lehet, hogy
valamivel később, amikor a terveinknek megfelelően Avery
elcsalja valahova Camet, bemegyek, és megkeresem
Ernestet... vagy Edwint. Vagy bármi legyen is a neve. És
akkor majd bebizonyítom magamnak, hogy a Jase -nél
sokkal kevésbé gázos háttérrel megvert pasik is tudnak
ugyanolyan jól csókolni, ha nem jobban.
Ez volt a tervem. De előtte még el kellett mennem a
klotyóra, mert azt hittem, mindjárt szétdurranok.
– Megyek, pisilek – jelentettem ki, és ebben a pillanatban
megint keresztülröppent egy pingponglabda a garázson, és
megint nekicsapódott a darts táblának. – Nem kérsz
valamit?
Avery megrázta a fejét, és a szinte teljesen érintetlen
poharára nézett.
– De ha jót akarsz, akkor menj fel, és keresd meg a
másodikon a vécét – ajánlotta mosolyogva. – Az nem
annyira undi.
– De azért az is undi?
Bólintott.
– Kicsit.
– Akkor kívánj sok szerencsét!
Kuncogva húzta fel az orrát, jelezve, hogy mennyire
gusztustalannak tartja a klubház vécéjét.
– Hidd el, szükséged lesz rá.
Elindultam az ajtó felé, és Cam abban a pillanatban
ellökte magát az asztaltól, és odarohant Avery mellé. Mintha
egész idő alatt csak arra várt volna, hogy elhúzzak végre, és
megcsókolhassa. És atya-gatya, úgy csókolta meg, hogy az
nem ér. Két kezével finoman megfogta Avery arcát, aztán
lassan lejjebb és lejjebb hajolt hozzá, míg az orruk teljesen
össze nem ért.
Éreztem, hogy az ajkam mosolyra húzódik, de közben a
mellkasom össze is szorult – irigyeltem őket. Pedig nem lett
volna szabad. Nem volt helyes féltékenynek lenni a saját
bátyám boldogságára. Mind a ketten megérdemelték, hogy
ilyen gyönyörű szerelmet találjanak, de akkor is, bármit
megadtam volna, hogy megéljem azt, amit ők éreznek. Hogy
tudjam, milyen az, amikor a szerelem begyógyítja a sebeket,
nem pedig újakat ejt az emberen.
Éééés még az sem teljesen elképzelhetetlen, hogy egy
kicsit be is csíptem.
A nappaliban Erik és Brandon ujjai csak úgy szálltak a
kontroller billentyűin. Mindkettőjük arcára az eltökéltség és
a feszült figyelem maszkja ült. Debbie felnézett rám. A pasija
mellett ült a kanapé karfáján, és a szeméből azonnal láttam,
mennyire halálosan unalmasnak tartja az egészet.
Már majdnem megkérdeztem tőle, hogy mégis miért
üldögél itt, ha ennyire unja magát, de aztán csak egy együtt
érző mosolyt villantottam rá. Ugyanis pontosan tudtam a
miértet. Erik azt akarja, hogy ott legyen mellette, ahol
szemmel tudja tartani. Ahol őt is kontroll alatt tudja tartani.
Elindultam felfelé a lépcsőn, és a torkomra valami keserű íz
ült. Mindenképpen el kell tűnnöm ebből a szobából, még
mielőtt leseggfejezem újra.
Beletelt egy kis időbe, míg sikerült felmennem a lépcsőn.
Úgy tűnt, a térérzékelésem egy kicsit ingoványos lett, mert
amikor felértem, és végignéztem a folyosón, mintha kicsit
hullámzani kezdett volna.
– Basszus...!
Mindkét oldalon ajtók nyíltak, azonban a legutolsó
kivételével mindegyik zárva volt – abban pedig minden jel
szerint a Mountain Dew dobozok szenvedélyes gyűjtője
lakott.
Fúj.
Más választásom nem lévén, elkezdtem kinyitogatni az
ajtókat, kezdve a hozzám legközelebb esővel. Halkan
kopogtattam, majd amikor semmi válasz nem érkezett,
lenyomtam a kilincset. Zárva volt. Remélem, nem éppen ez a
vécé. A következő megint egy hálószoba volt, azt követően
pedig a mosókonyha volt, a padlón halmokban álló
farmergatyákkal és koszos zoknikkal.
Szentséges atyám, kellene egy anya ennek a sok
kölyöknek!
 Becsuktam az ajtót, még mielőtt elkezdtem volna
belepakolni a mosógépbe ezeknek a szegény elhagyott
fiúcskáknak a szennyesét, majd átléptem egy pár sportcipő
fölött, amit valaki éppen a folyosó kellős közepén érzett
jónak levetni. És a következő ajtó elé álltam. Határozottan
bekopogtattam, aztán válasz hiányában a kilincs felé
nyúltam, és lenyomtam. Az ajtó azonnal kitárult, de ez sem a
vécé volt, hanem egy újabb hálószoba. Egy szépen rendben
tartott hálószoba, és...
Szentséges isten!
A szoba nagyon nem volt üres.
Persze tudtam, mit látok, mégis beletelt néhány
pillanatba, míg az agyam felfogta, és szépen lassan
feldolgozta a képet. És ez a néhány pillanat mintha az
örökkévalóságig tartott volna.
Jase egy széken ült, háttal a takarosan rendezett
íróasztalnak. Az asztalon láttam egy rózsaszín dobozt. Persze
tudtam, mi van benne... És ettől az egész helyzet valamiért
sokkal rémesebbnek tűnt. Az inge félig kigombolva, mintha
hirtelen elunta volna, hogy ezzel vacakoljon. Lába széles
terpeszben, állkapcsa összeszorítva, karja ernyedten lóg.
És nem volt egyedül.
 12. FEJEZET

J ASE MELLETT EGY OLYAN CSAJ ÁLLT, akihez

képest a legjobb napjaimon is max. úgy nézek ki, mint
egy adag másnapos hányás. Gyönyörű volt. Hosszú,
sűrű, fekete haja csillogott, feszes, napbarnított teste pedig
épp a megfelelő helyeken tűnt lágynak és dombomnak.
És nem volt rajta blúz.
Mindössze egy farmer miniszoknyát és szexis piros
melltartót viselt, bizonyítva, hogy igenis létezik a
gravitációval dacoló mell.
Ráadásai ezek a mellek még igazinak is tűntek.
Párszor láttam már a csajt a campuson, minden
alkalommal éppen ilyen gyönyörű lányok társaságában. Még
a nevét sem tudtam, de abban a pillanatban olyan intenzív
gyűlöletet éreztem iránta, mintha ugyanarra a szerepre
pályáznánk egy különösen fontos előadás válogatóján. És
képtelen voltam levenni róluk a szememet. Lehet, hogy a sör
miatt. Vagy a mellek miatt. Tudtam, hogy erőt kell vennem
magamon.
Másodpercek teltek el az ajtó nyitása és a között, amíg
Jase és a lány észrevette, hogy ott vagyok. Aztán mind a
ketten felém fordultak. Valami megvillant abban a
sötétszürke szempárban, és a száj résnyire kinyílt. Amint a
tekintetünk összetalálkozott, előbb forróság öntött el, majd
jeges hideg.
Hát ezért nem láttam egész este!
Nyilvánvalóan nem okozott neki különösebb lelki
traumát, ha más csajokat kellett megfektetnie.
Nevetés gyűlt fel a torkomban, és még mielőtt gátat
vethettem volna neki, kibuggyant belőlem. A kezemet a
szám elé kaptam, mert a nevetés szinte hisztérikusnak tűnt.
Nem lett volna szabad annyit innom.
A csaj felvonta tökéletes ívű szemöldökét, és értetlenül
nézett rám. Megvetően lebiggyedő ajkai vékony vonallá
keskenyedtek.
– Segíthetek?
A gyomrom többször, gyors egymásutánban szaltót
vetett. Sóbálvánnyá merevedve álltam, és úgy éreztem,
darabokra hullok. Ennek a csajnak is muffint szokott adni?
Jézusom... ennek még a gondolatát sem tudtam volna
elviselni!
Aztán sikerült megmozdítani a lábamat, és szavakat
kipréselni a számból.
– Bocs, de a vécét keresem.
– Nyilván látod, hogy ez nem az – vágott vissza.
Az arcom megint lángolni kezdett, és gombóc gyűlt a
torkomban. Jase engem csókolt. Nem egészen negyvennyolc
órával azelőtt. Engem simogatott. Nekem meséit el mindent
Jackről. Most már láttam, mennyire hülye voltam, amikor
ezt a sok apróságot összegyúrtam a fejemben, és valami
sokkal komolyabbat képzeltem bele.
– Ne haragudjatok! – mondtam megint, és a tekintetem
Jase -re ugrott, aki ebben a pillanatban felállt a székről. –
Én... – Megint képtelen voltam megszólalni, mert úgy
éreztem, a torkomban gyülekező gombóc miatt minden szó
bennszakad. Annyira gyorsan szerettem volna eltűnni
onnan, hogy amikor sarkon fordultam, a bal térdemet
alaposan belevertem az ajtóba. Felszisszentem a hirtelen
fájdalomtól.
– Szerencsétlen – mormogta a csaj.
Az arcom mostanra lángolt. Tényleg el kell tűnnöm
inneni
– Tess! – szólt utánam Jase. – Várj egy kicsit... Tess!
Eszemben sem volt. Hallottam, hogy ő az én nevemet
kiáltja, a csaj meg az övét. Már el is felejtettem, hogy
eredetileg miért jöttem fel ide, és lerohantam a lépcsőn. A
szívem olyan hevesen vert, hogy a gyomrom is felfordult
miatta. Egyszerre éreztem zavart és döbbenetet. Be sem
fordultam a nappali felé, inkább azonnal a konyhából nyíló
oldalajtó irányába szaladtam.
A józanész semmibe veszett, és olyan gyorsan eltűnt,
mint annak a csajnak a blúza. Kiléptem a hűvös éjszakai
levegőre, és... csak mentem tovább. Követtem a gyomokkal
benőtt repedések kusza vonalát a járdán, majd hirtelen
behúzódtam két parkoló kocsi közé. Onnan jobbra
fordultam, és csak mentem egyenesen.
Megszólalt persze egy halk hangocska a fejemben, és azt
mondogatta, hogy idiótán viselkedem, és rémesen
túlreagálom ezt az egészet, de ekkor már dugóhúzóban
repültem lefelé. Csak annyit tudtam biztosra, hogy képtelen
lennék ott maradni a bulin. Hogy képtelen lennék Jase vagy
bárki más szemébe nézni az után, hogy így félbeszakítottam
ezt a teljesen egyértelmű helyzetet.
Megszólalt a telefonom, de hagytam, hadd csengjen.
Haza akartam menni.
Úgy értem, haza-haza, nem vissza a koleszba. Szerettem
volna visszaforgatni az időt, egészen májusig, és bele sem
kezdeni abba az átkozott ugrásba, ami az egész életemet
tönkretette. Ha megtehetném, akkor most nem lennék itt.
Nem lennék Jase közelében.
Mire elértem az utolsó házakat, amik után már egészen a
főútvonalig csak kivilágítatlan utcák húzódtak, tudtam, hogy
okosabb lett volna hazavitetni magam Averyvel. De nem
akartam elrontani az estjét. Megkérhettem volna Debbie-t
is, de akkor meg Erik kattant volna be. Én...
A mobilom megint vibrálni kezdett a farzsebemben, de
még mindig nem vettem róla tudomást.
A sör miatt a térdemben izzó fájdalom is csak tompa
sajgássá csendesült. Vagy talán a mellkasomban feszülő
bánat miatt tűnik minden egyéb annyira furcsán
jelentéktelennek? És az is lehet, hogy csak és kizárólag a sör
hibája, hogy egyáltalán eszembe jutott gyalog nekivágni a
campusig tartó, vagy két kilométeres túrának most, az
éjszaka közepén.
Az utolsó házban teljes sötétség és néma csend honolt, és
ekkor meghallottam, hogy egy kocsi fékeveszett sebességgel
robog végig az utcán. Rettenetesen megrémültem tőle. Aztán
megálltam az út végén, és a kontyomból kiszabadult
tincseket hátrafésültem az arcomból.
Engem csókolt meg. Engem simogatott. Engem ölelt. Azt
mondta, segíteni akar nekem találni valamit, amitől a
táncon kívül is repülhetnék.
A szememet marták azok a hülye könnyek, de csak
részben a bánat miatt – másrészt azért, mert tudtam, milyen
hatalmas ostobaság volt egyáltalán gyalog elindulni haza.
Aztán elengedtem a hajamat, a szél pedig azon nyomban
belekapott, és játszani kezdett a tincseimmel.
Mégis mi a fenét művelek én itt? Ha nem megyek vissza,
Camre tuti a frászt hozom. Talán arra is képes lesz, hogy
hívja a rendőröket, tűzoltókat, minden istennyilát. Na és
Jase? Lehet, hogy most totál pszichopatának tart, de azt
mondta... illetve mintha azt mondta volna... de biztosan
tévedtem.
A szememet összeszorítottam, próbálva gátat vetni a
patakzó könnyeknek. Annyira fájt Jase-t egy másik lánnyal
látni, mintha valaki alaposan pofán rúgott volna. Már abban
sem voltam biztos, hogy csupán gyerekesen bele vagyok
zúgva – mert ha az ember egy másik csajjal látja a pasit,
akibe bele van zúgva, még nem szokott így viselkedni.
Felnéztem, és máris gyűlöltem magam, amiért csupa
könny a szemem. Ez nem én vagyok. Én nem vagyok ilyen.
Én nem...
Ebben a pillanatban két fényszóró széles kévéje jelent
meg az úton, gyorsan közeledve. Félig elfordultam, és a
szívem a torkomba ugrott. Egy Jeep. De nem lehet.
Semmiképpen.
 Aztán megcsikordult a fék, és a kocsi megállt, közvetlenül
mellettem, én pedig a nyitott utasoldali ablakon keresztül
egyenesen Jase arcába meredtem. A szemét árnyék takarta
ugyan, de az ajka dühös, vékony vonallá vált.
– Nem hallottad, hogy hívlak?
Nem jutott eszembe olyan válasz, amiben ne lett volna
benne, hogy „nyald ki”.
Jase áthajolt az anyósülés fölött, és most, hogy a fény az
arcába vetült, már láttam, hogy a szeme olyan árnyalatú,
akár a viharos égbolt.
– Szállj be!
– Egy frászt! – Kimondtam ugyan, de a rohadt életbe,
nem tudom elhinni, hogy ennyire fáj!
Dühösen nézett rám.
– Most azonnal szállj be, Tess!
– Azt már nem.
Elfordult, és mélyen felsóhajtott, majd visszafordult
felém.
– Mit képzelsz, mit csinálsz itt tök egyedül a semmi
közepén? Remélem, nem azt, amire gondolok, mert ennyire
hülye még te sem lehetsz!
És ebben a pillanatban átszakadt az érzelmeimet
kordában tartó gát. A düh vad hullámokkal csapott keresztül
rajtam. Drámakirálynőből fénysebességgel lettem hisztis
picsa.
– Hogy én vagyok hülye? Te vagy a hülye, amiért
megkérdezed, hogy mit csinálok, amikor teljesen
egyértelmű! Hazagyalogolok.
Úgy nézett rám, mintha most ismertem volna be, hogy
igazából farkam van.
– Gyalogolsz?
– Baj van a füleddel? – csattantam fel. Nem
mondhatnám, hogy ez volt életem legvitriolosabb
visszavágása, de azért elégedettséggel töltött el a látvány,
hogy milyen harag jelenik meg a szemében.
 – Elment az eszed, basszus? – Mikor nem feleltem,
szitkozódva fordította neki a kereket a padkának. A motort
le sem állította, csak kiugrott a kocsiból, és egy pillanattal
később már előttem állt. Sokkal magasabb volt nálam, de én
abban a pillanatban nem láttam magam előtt semmi mást,
csak azt, hogy az inge még mindig félig ki van gombolva. –
Először is egy forgalmas országúton gyalogolsz. Ha egy kocsi
kicsit is közelebb jön a padkához, azonnal elüt. És akkor
meghalsz, Tess!
Mintha éppen az előbb mondottakat akarná
nyomatékosítani, hatalmas sebességgel zúgott el mellettünk
egy kocsi, a lehúzott ab-lakokon keresztül zene dübörgött
belőle. Tökéletes időzítés. Karba fontam a kezemet.
– Én...
– Vagy mi van, ha valaki megáll? – Aztán amikor
elkezdtem elfordulni, megfogta az arcomat, visszafordított,
és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – És ez a valaki
nem csak kedvesen hazavinni akar majd. Ugye érted, hogy
mire célzok?
Elsápadtam.
– Igen, de...
– A térdedről nem is beszélve. Az eszedbe sem jutott? –
Basszus, ez a pasi megállíthatatlan! Még mindig fogta az
államat, és én pislogni sem igen mertem. – Azt hiszed, majd
jót tesz a műtött térdednek, ha ennyire megerőlteted? És
pontosan miért is?
Szóra nyitottam a számat, és már éppen mondani
akartam valamit, ami tuti, hogy egy cseppet sem segített
volna a helyzeten, de amikor végre megszólaltam, valami
egészen más jött ki:
– Neki vetted a muffint?
Hogy mondhattam ekkora baromságot, basszus? Soha
többé nem iszom egy kortyot sem. Bassza meg a sör
hordóstul, mindenestül!
Jase tekintete nem engedte el az enyémet, és úgy
éreztem, egy örökkévalóság telik el, mire elengedett, és
káromkodva elhúzta a kezét.
– Szállj be a kocsiba, Tess! És ne merészelj vitatkozni! –
Már éppen kezdett volna elfordulni, de aztán hirtelen
megpördült, és megint rám nézett. – Bassza meg!
Esélyt sem adott, hogy kövessem. Pont, mint azon a
napon, amikor először jött oda hozzánk zeneelmélet-
előadáson, az egyik pillanatban még ott álltam, két lábbal a
földön, a következőben pedig már a vállán lógtam. A világ a
feje tetejére állt, és a hajam az arcomba hullt.
– Mi a fenét csinálsz? – sikoltottam, és
belekapaszkodtam az ingébe. – Azonnal tegyél le!
– Egy frászt teszlek! Nem fogok itt állni, és vitatkozni
veled! – Ezzel a Jeephez ment, és feltépte az ajtót. – Majd
akkor beszélgetünk, ha már...
– Nem akarok beszélgetni veled! – Nyitott tenyérrel,
teljes erőből a hátára csaptam. Ő azonban egy hang nélkül
megfordult, aztán letett az ülésbe. – Te...
– Ha ki merészelsz szállni ebből a rothadt ülésből, isten
az atyám, rád ülök! – figyelmeztetett.
– Én nem... Mi van? Rám ülsz? Ez meg honnan jött?
Jase megragadta az ajtót.
– Ott maradsz!
– Nem vagyok a kutyád!
Behajolt a kocsiba, és az arcát egészen közel tolta az
enyémhez. Innen úgy tűnt, a szeme az ezüst valami egészen
lenyűgözően szép árnyalatára váltott.
– Maradsz! Ha ki merészelsz szállni, akkor visszahozlak.
Mint a kutya a botot!
Felhúztam az orromat.
– Mondhatom, nagyon kedves képi világod van!
– Csak gondolkodj el ezen a képen! – Ezzel hátralépett, és
be-vágta az ajtót.
Nem is igen hagyott időt, hogy alaposan elvitázzunk erről
az egész kutyás-visszahozós dologról, mert még mielőtt az
agyam felfoghatta volna, mi történik velem, ő már a
kocsiban ült, gázt adott, és elindultunk.
– Azt a muffint nem neki szántam.
Egy szavát sem hittem.
– Hanem neked! Basszus, még most sem tudom elhinni,
hogy gyalog elindultál! – A fejét ingatta, ujjával elszánt
mozdulattal a hajába túrt. – Miért? Miattam?
– Nem. Mit képzelsz? Csak nagyon szerettem volna
hazajönni.
– Aha. Jó szarul hazudsz!
– Te meg jó szar megfigyelő vagy! – vágtam vissza, és a
kezemet karba fontam. A gyomromban meglöttyent a sör. –
Különben is, miért vagy itt? Nem vár a hálószobában egy
félmeztelen picsa?
– Aminek nyilván semmi köze ahhoz, hogy így elrohantál.
Kinyitottam a számat, de aztán meggondoltam magam.
Basszus!
Összeszorítottam az ajkamat, és meredten néztem ki a
kocsiból.
– Nyilvánvaló, hogy megzavartalak benneteket.
– Őszintén szólva, örülök, hogy megtetted.
Örömtelenül felnevettem.
– Aha, na persze!
Jobbra kanyarodott, és közben egy pillanatig nem
válaszolt.
– Ez nem az volt, aminek gondolod! Tudod, mit
csináltunk? A világon semmit.
– Jase, ne nézz már komplett hülyének! Őszintén szólva,
nem tartozol semmilyen magyarázattal. Nem. Mert, ha
visszaemlékszel, mi csak barátok vagyunk. Azzal beszélgetsz
és azzal kefélsz, akivel csak akarsz. Én is azzal beszélgetek és
kefélek, akivel csak akarok. Végső soron nem vágyom másra,
csak hogy valaki jól megdug...
– De igenis tartozom neked magyarázattal, a rohadt
életbe! – Megszorította a kormányt. – És... na, várj csak!
Azzal kefélsz, akivel csak akarsz? Mégis kivel...?
A lélegzetem megint elakadt, azon a bizonyos
rettenetesen kínos módon, és a szemembe könnyek szöktek.
– Nem akarok erről beszélni.
– Pedig beszélnünk kell! – szakított félbe, határozott
hangon. – Tegnap óta beszélnünk kell.
– Van telefonom, nem? – csattantam fel, és felé
pördültem az ülésben, egyik tenyeremmel a műszerfalra
támaszkodva. – Nem mintha próbáltál volna felhívni, vagy
ehhez hasonló.
A szeme sarkából nézett rám.
– Úgy gondoltam, okosabb lenne hagyni, hogy lehiggadj.
Ma este akartam veled beszélni, csak Cam ne lett volna
mindig a környéken
– Ja, csak az a baj, hogy közben kicsit sok dolgod lett,
nem? – Istenem, pontosan tudtam, hogy ez mennyire
kényes picsásan hangzik. Tudtam, hogy ezt azonnal abba
kell hagynom.
Jase felsóhajtott.
– Nem én hívtam fel a szobámba, Tess. Magától jött.
– És, gondolom, aztán egészen véletlenül levette a blúzát.
Sokszor szokott ez veled csak úgy megtörténni? –
Felnevettem. – Milyen érdekes egy életed van neked!
Megbotlasz, aztán pont beleesel a csajok csókjába, és ők meg
tök véletlenül levetkőznek neked!
Megjelent az az átkozott félmosoly.
– Nem tagadom, tényleg csodálatos az életem...
– Fogd be!
Felsóhajtott.
– Tess, az igazat mondom, érted? A neve Steph.
Néhányszor összejöttem vele, de az utóbbi időben már
semmi nem volt köztünk. Még csak azt sem tudtam, hogy
ma este itt lesz. Egyszerűen csak megjelent a szobámban, és
levette a blúzát.
Horkantottam.
 Az állkapcsában ugrálni kezdett egy izom.
– Többet is akart, persze. Nem fogok kamuzni, egy
pillanatig megfordult a fejemben a dolog, minden pasinak
megfordulna, de aztán nemet mondtam, mert én nem vele
szeretnék együtt lenni. És nem történt semmi. A blúzát vagy
egy perccel az előtt vette le, hogy ránk nyitottad az ajtót.
Néhány pillanatig csak néztem rá meredten, majd
elfordultam, és a kinti sötétségbe bámultam. Ha most
elhiszem, amit mond, az olyan, mintha szánt szándékkal
kilépnék egy robogó kocsi elé. És közben az isten verje meg,
annyira szerettem volna hinni neki! A mellkasomban
lüktetett valami, és egyfolytában azt üvöltötte a fülembe,
hogy nem hazudik.
– A rohadt életbe, Tess, hiszen még muffint is vettem
neked! – Aztán elhallgatott. – Tényleg azt hiszed, hogy
képes lettem volna mással kefélni, miközben tudom, hogy te
is ott vagy a buliban?
– Nem is tudtad, hogy tényleg eljövök.
– De igen – felelte.
Jól van. Tök mindegy. Megvontam a vállamat.
– Az istenit, Tess, te tényleg azt hiszed, hogy megtettem
volna? – Megint káromkodott egy sort. – Tényleg?
– Megcsókoltál, és a következő pillanatban már meg is
bántad. Mondtál nekem dolgokat részegen, de utána már
nem is emlékeztél rájuk, úgyhogy... – Jase beletaposott a
fékbe, és megálltunk az éjszakai út kellős közepén.
Elkerekedett a szemem, amikor felé fordultam. – Most
mégis...
– Hónapok óta semmi nem történt köztem és Steph
között, Tess. Semmi. És akarsz tudni még valamit? Őt soha
nem csókoltam meg.
Pislogtam.
– Mi van?
– Soha. Évek óta nem csókoltam meg egyetlen lányt sem,
úgy-hogy ne tegyél úgy, mintha tudnád, mi folyik bennem.
Mert fogalmad sincs.
Nagyon jó esély volt rá, hogy valaki hatalmas sebességgel
repesztve az úton egyenesen belénk ütközik majd.
– De engem megcsókoltál.
– Igen, basszus! Tényleg megcsókoltalak, és...
– Hogyan hihetném el egyetlen szavadat is?
Miért is kellene elhinnem, egyetlen szavát is? Hiszen ez
az egész semmit nem számított. Nem volt komoly.
Jase megint káromkodott, majd felém nyúlt, és a
tarkómra tette a kezét. Közelebb húzott magához, és nekem
a torkomban dobogott a szívem. Megcsókolt, és ebben a
csókban nem volt semmi finomkodás. Vad volt és kemény.
Úgy csókolt meg, mintha magának akarna követelni, vagy
mintha évek óta senkit sem csókolt volna meg. Az ereimben
felforrt a vér. Aztán megszakította a csókot, de én képtelen
voltam megmozdulni, csak néztem a szemébe meredten, és a
szívem majd kiugrott a mellkasomból.
Most már hittem neki.
Nem tudom, hogyan vagy miért lehet képes egy csók
bármit is bebizonyítani, de ez a csók megtette. Biztos voltam
benne, hogy életem végéig minden szavát elhiszem majd.
Aztán visszacsúszott a kormány mögé, és rálépett a gázra.
A kocsi elindult,
– Ez... ez volt az, ami soha nem történt meg köztem és
Steph között. Soha, egyetlen alkalommal sem, Tess.
Lehet, hogy a sör miatt volt. Úgy éreztem, be kell
bizonyítanom, hogy én is tudok éppen olyan szexi és
vakmerő és csábító lenni, mint az a csaj a szobájában, és
nekem ehhez még az ingemet sem kell levennem, és nem
kell, hogy olyan mellem legyen, mint neki. De az is lehet,
hogy a csók sarkallt cselekvésre. Vagy az a rengeteg,
összetett érzelem, ami a mellkasomban feszült, és a vágy,
ami forrón költözött a combom közé. Vagy az összes
egyszerre. Nem számított. Mert ekkorra már kikapcsolt az
agyam, és mielőtt egyetlen racionális gondolat is
megfogalmazódhatott volna bennem, vagy egyáltalán
mérlegelni kezdhettem volna az esetleges
következményeket, Jase hátterét, meg a nem is olyan régen
még megsértett önérzetemet, megindultam felé.
Áthajoltam a középkonzol fölött, és belecsókoltam a szája
sarkába. Nem rándult össze, amikor a kezemet a combja
közé csúsztattam, és megsimítottam a farkát. Utána már
összerándult, de ugyanakkor bele is feszült a tenyerembe.
Máris kemény volt, nekifeszült a sliccének.
– Jézusom! – nyögte. Felemeltem a fejemet, és láttam,
hogy az ujjai belefehérednek, olyan erősen szorítja a
kormányt. A szeme sarkából rám pillantott, és felsóhajtott. –
Mit csinálsz?
– Elég egyértelmű, nem? – Majd végigsimítottam a teljes
hosszán.
Mély lélegzetet vett, és a tekintetét az útra szegezte.
– Veled kapcsolatban semmi sem egyértelmű. – Ha
akarta volna, akkor eltolja a kezemet, vagy éppen szól, hogy
hagyjam abba. – Bármit teszel is ezen a rohadt világon, az
kurvára nem lesz egyértelmű.
A szavai összekeveredtek ezzel a különös, meleg izzással,
ami a gondolataimba vette be magát. De a kezem akkor is
tudta a dolgát. Nem először csináltam. Mondjuk nem is
tegnap, de úgy gondolom, ez is olyan lehet, mint a biciklizés.
Ha egyszer megtanulta az ember, akkor egyrészt nem is igen
felejti el, másrészt ezt azért nem lehet rosszul csinálni.
Ugyanakkor ez eléggé lohasztó gondolat volt.
Kigomboltam a farmerét, és óvatosan lehúztam a sliccét.
A fémes hang, erősebbnek tűnt még a lehúzott ablakon
beáramló levegő zúgásánál is.
Jase mély lélegzetet vett, én pedig benyúltam a
nadrágjába, és ujjaimmal átkulcsoltam a kemény, forró húst,
hogy óvatos mozdulattal kivegyem.
– Tess! – nyögött fel. Remegés futott végig az egész
testén, aztán nekifeszült a tenyeremnek. A Jeep már kezdett
lelassulni.
A bőre szinte vörösen izzott, selymes volt, és magam is
meglepődtem, mennyire lenyűgöz. Másodperceken keresztül
egészen letaglózott az érzés, hogy simíthatom. Végighúztam
az ujjam a tövétől egészen a makkjáig, és a gyomromban
megjelent valami feszítő üresség.
– Ó, istenem, ebbe bele fogok őrülni! – A hangját
kásásnak hallottam. – Te tényleg...
Kinyújtóztam, amennyire csak tudtam, aztán az öléhez
hajoltam. A bőr sós íze a nyelvemen táncolt. Lassan lejjebb
mozdítottam a kezemet, újra felfedezve a teljes hosszát, és
mélyen a számba engedtem.
– Tess! – morogta, miközben életemben először ízleltem
meg. Felfelé mozdultam, és a nyelvemmel végigsimítottam a
makkján. – Szentséges isten, ezt meg hol tanultad? Ne! Ne
válaszolj! Nem is akarom tudni. Jobban szeretném azt hinni,
hogy született tehetség vagy.
Nevetés tört fel belőlem, és éreztem, hogy a farkán
keresztül az egész testén végigvibrál. Válaszképpen
káromkodott, és megfeszült. Hmm. Nem is gondoltam
volna, hogy ebben a helyzetben ilyen hatással lesz majd rá,
ha nevetek. Egyszerre lüktetett a számban és a kezemben.
Most már az ösztönök vették át az irányítást, és a kezem
ugyanolyan ritmussal kezdett mozogni, mint a fejem.
– Megölsz... mindkettőnket. – A csípője megrándult, és
hallottam, hogy a Jeep motorja felbőg. – Bassza meg! –
morogta megint, de egyetlen pillanatra sem estem ki a
ritmusból. – Kész, meghaltam...
A farkával az ajkaim között elmosolyodtam, és a nyelvem
tovább járt a makkján. Forróság öntötte el az arcomat, és
áradt szét egyre lejjebb haladva. Már fizikai fájdalmat
éreztem a combjaim között. Néhányszor csináltam már ezt,
de egyszer sem történt meg, hogy én is felizgultam volna.
Legalábbis nem ennyire. Olyan érzésem volt, mintha még
sohasem csináltam volna igazán, és ez persze csak még
jobban beindított.
Elégedett morgást hallottam, és a keze leereszkedett a
tarkómra. Az ujjaival a hajamba tárt, kioldotta a kontyot,
egészen kicsit a tarkómra nehezedett. Néhány pillanatig ő
diktálta a ritmust, de aztán a keze még lejjebb csúszott, és
már a nyakamra simult. Ujjával kitapintotta a verőeremet,
és masszírozott, míg egymáshoz nem kellett szorítanom a
combjaimat.
– Így nem fogom sokáig bírni! Ó bassza meg, én... – A
csípője az arcomnak nyomódott, és megremegett.
Megragadta a nyakszirtemet. – Tess, ha nem hagyod abba
most azonnal, akkor...
Márpedig én nem voltam hajlandó abbahagyni. Nem is
tudom, miért. Korábban még soha nem nyeltem le, eddig a
gondolata is taszított, Jase-szel azonban másképpen voltam.
És a jelek szerint lakott bennem egy pornósztár is valahol.
Még egyet vagy kettőt simogattam a nyelvemmel,
néhányszor fel-le mozgattam az ujjaimat, ő pedig máris a
nevemet kiáltotta, összerándult, és a számba élvezett.
Amikor vége volt, még megcsókoltam a farkát, mielőtt
felemeltem a fejem, majd visszaigazgattam a farmerébe, és
felhúztam a sliccét. A keze még mindig a tarkómon volt, és
remegett. Ahogyan megint felültem, az ujjai már szinte
fájdalmasan nyomódtak bele a bőrömbe.
Egyenes derékkal ült, a szája résnyire kinyitva, és a
mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt. Semmit nem
lehetett kiolvasni az arckifejezéséből. Kipillantottam az
ablakon. Az út odakint hosszan és sötéten nyúlt el.
Fogalmam sem volt, hol lehetünk, de az tuti, hogy ez nem a
45-ös volt. Még az a szerencse, hogy nem karamboloztunk.
Lehajtotta a fejét, én meg azonnal visszafordultam felé.
Az állkapcsa megfeszült, és még mindig lihegett. A szívem
fantasztikusan nagyot dobbant. Jézusom! Nem lett volna
szabad megtennem! Legalább ezer, vagy inkább millió
nagyon is kiváló oka volt, miért hülyeség, amit tettem. Olyan
sok, hogy ez alapján egész enciklopédiát írhattam volna
arról, hogyan csináljon az ember olyasmit, amit nem lenne
szabad. Először is, ne szopj le olyan pasikat, akik éppen
vezetnek, pláne ne egy apukát. Persze honnan tudhattam
volna?
Azonnal elkezdtem mindenféle kifogásokat gyártani. Sört
ittam, és még mindig be vagyok csípve. Nem sokat ettem
ma. Talán lappangó cukorbetegségem van, ami arra késztet,
hogy egészen váratlanul a számba vegyek pasikat. Na, igen,
ez aztán tényleg hihető! Csak el ne felejtsem majd
lejegyzetelni magamnak!
Jase egyetlen szót sem szólt, csak felém fordult – de nem
engem nézett, hanem a kihalt utat. Aztán oldalra tekerte a
kormányt, és csikorgó gumikkal állt meg a padkán.
Kinyújtottam a kezemet, és még éppen sikerült
megtámasztanom magam, mielőtt az arcom beleépült volna
a műszerfalba
A kocsi alapjáratban maradt, Jase azonban nem szólt
egyetlen szót sem, csak kinyitotta a vezetőoldali ajtót, és
kiszállt. Kiszállt! Felkapcsolt a beltéri világítás.
– Szentséges isten! – mormogtam, és a tekintetem
követte, ahogyan ellép a fényszórók előtt, és jóképű arca
csodálatosan kirajzolódik az éles, sárgás fényben.
Ki akar rakni a kocsiból? Hogy aztán gyalogolhassak
vissza, ki tudja, milyen messzire, teljesen egyedül a
vaksötétben? El kell ismernem, hogy ez azért egy kicsit
túlzásnak tűnt. Vagy nem? Végső soron úgy éreztem, egész
nagyot élvezett. Inkább meg kellene köszönnie, hogy...
Jase feltépte az ajtómat, és a tekintetem azonnal a hasa
aljára tévedt. A farmere még mindig ki volt gombolva, és
isten az atyám, kevés ennél izgatóbbat láttam.
Felsóhajtottam.
– Jase ...!
Két tenyere megfogta az arcomat, és az ajka azonnal az
enyémre forr. Éppen úgy csókolt, mint az előbb, közvetlenül
az előtt, hogy az a fantasztikus ötletem támadt, hogy vezetés
közben leszopom.
Követelőző. Éhes. Olyan csók, ami nem hagy helyet
semmi egyébnek, csak az íznek és az érzékeknek. A nyelve
szétválasztotta az ajkaimat, és ahogy levegő után kaptam,
beszippantottam. A fejét előrehajtotta, még mélyebben
csókolt, és a keze becsúszott a szoknyám alá, megmarkolta a
csípőmet. Aztán felemelte a fejét, és a tekintetét egyetlen
pillanatra sem szakítva el az enyémtől maga felé fordított az
ülésben.
Halkan felsikkantottam, amikor az ülés széle felé rántott.
Hátrakaptam a kezemet, hogy megtámaszkodjak, és a
könyökömet keményen bevertem. Vad, kegyetlen kifejezés
ült ki az arcára, miközben a fenekemet felemelte az ülésről,
és ujjait beakasztotta a leggingsem szélébe.
Egy pillanat alatt megértettem, mire készül, de ekkorra
már a bokámig le is rángatta. Döbbenten hagytam magam
sodorni az árral, a szívem vadul kalapált, a mellkasom
gyorsan emelkedett és süllyedt. Jól van. Nem haragszik rám.
Az egyszer tuti, hogy nem haragszik...
Aztán felgyűrte a felsőmet is, és hátrakapta a fejét. A
torka lüktetett, ahogy nyelt.
– Basszus, nincs rajtad bugyi?
Nincs rajtam bugyi? Mi van? A fenébe, teljesen ki is ment
a fejemből. De ettől a felismeréstől a testem csak kétszer
olyan erősen izzott.
– Én... nem szoktam venni, ha harisnyát is húzok.
Jase hirtelen előrehajolt, és egyik kezével megtámasztotta
a tarkómat.
– Ez kurva jó. – Megint megcsókolt, nyelvét mélyen a
számba nyomva. – Kurvára tökéletes.
És aztán elhúzódott, de a tekintete még mindig fogva
tartotta az enyémet, és megéreztem forró tenyerének
simogatását a combomon. Éveken keresztül táncoltam
harisnyában, testhez álló nadrágban, vagy falatnyi kis
ruhában, és megszoktam, hogy mindig borotváljam magam.
És most már ez sem volt előtte titok többé, ahogy széthúzta a
combomat.
Mély, szexis hangon mordult fel.
– Gyönyörű vagy, Tess! Sokkal, de sokkal szebb, mint
valaha képzeltem.
A szám kiszáradt, mert a testem ekkorra már szó szerint
izzott.
– Nyisd szét a lábad! – mormogta.
Küzdenem kellett a késztetéssel, hogy összeszorítsam a
combomat. Hiszen bármelyik pillanatban jöhet erre egy
kocsi! Elképzelésem sem volt, merre vagyunk, vagy
mennyire járunk közel a klubházhoz vagy bármi máshoz. A
rohadt életbe, ezzel az erővel a zsaruk is rajtakaphatnak
bennünket! Mégis széttártam a combomat.
– Jobban.
Vadul zakatoló szívvel tettem szét a lábamat annyira,
amennyire a bokám köré gyűrődő leggings anyaga csak
engedte. A tenyere végigsiklott a bőrömön, és a csípőmön
állapodott meg. Ez az egész egyszerre volt eszement és
szürreális. Mintha álomban jártam volna, de közben a
bőröm bizsergett, és minden érzékem kiélesedett. Annyira
gyorsan vert a szívem, hogy azt hittem, mindjárt
szívrohamot kapok.
Jase higanyszerű szemének tekintete fogva tartotta az
enyémet, és csak néztem, ahogyan lehajtja a fejét. Azonnal
nekikezdett, éppen olyan bátran és eltökélten, ahogyan én is
viselkedtem az imént, de ez... valahogy mégis más volt.
Bensőséges, de egészen egyedi módon. Összerándultam,
amikor megéreztem magamon perzselő leheletét, és
felnyögtem, amikor megcsókolt a lábam között – azzal az
édes, szívszakasztóan élvezetes csókkal.
Aztán felfalt.
Az ajka rám tapadt – forrón, nedvesen, pusztítón. A
nyelve határozottan mozgott, először játékosan csak a
felszínen, aztán mélyen belém hatolva. A gondolataim
elszálltak, és a fejem hátrahanyatlott. Levegő után
kapkodtam, és csípőm ősi ösztönöknek engedelmeskedve
vonaglott. A testem egyetlen hatalmas vihar volt, amit már
régen nem én irányítottam. Kicsúszott alólam a műbőr
ülésen támaszkodó kezem, és bevertem a fejemet a másik
ülésbe. Minél mélyebbre hatolt belém a nyelve, gerincem
annál jobban feszült hátra.
– Jase! – nyögtem, és a testem minden izma megfeszült.
Minden porcikám, az ujjaim hegyétől egészen a lábujjamig.
Úgy éreztem magam, mint amikor a színpadon álltam,
abban a pillanatban, amikor a zene megszólalt, és én
könnyedén vettem fel a kezdő pozíciót – a testem ezekben a
pillanatokban is megfeszült, készen arra, hogy a zene
hullámzásának engedelmeskedve, feloldódjon a táncban.
– Mondd ki megint a nevemet! – Ujjai keményen
megszorítottak, és a hirtelen fájdalomtól önkéntelenül is
felszisszentem. – És akkor soha nem hagyom abba.
Esküszöm.
Pedig tudtam, hogy ha nem hagyja abba, akkor
meghalok. Már most is haldokoltam. Felkiáltottam, nem
voltam ura a saját testemnek, pörögtem szétolvadva. Nem
kaptam levegőt, és az orgazmus lüktetve, pulzálva töltött el.
A lábam remegni kezdett, ujjaim újra és újra összezárultak
és kinyíltak, a levegőt markoltam. Betöltötte a Jeepet valami
halk, szokatlan hang, és beletelt néhány pillanatba, míg
ráébredtem, hogy én nyögdécselek.
Csak halványan fogtam fel, hogy az arca előttem van, az
ajka az enyémre tapad, és érzem rajta a saját ízemet. Még
mindig mintha álomban lebegtem volna, amint tenyere
végigsimított combom selymes belső oldalán, és hallottam,
hogy a nevemet suttogja. Ujjai végigsimítottak a lábamon,
aztán visszahúzta rám a leggingsemet, megigazította a
felsőmet, és felültetett, visszaigazítva a lábaimat.
Hátradöntöttem a fejem, és miközben becsatolta az
övemet, még mindig kapkodva szedtem a levegőt. Amikor a
keze végigsimított a karomon, majd az arcomon, libabőr
rohant végig a testemen, teljesen beleremegtem. Aztán maga
felé fordította az arcomat. Pislogva néztem rá.
– Ha most azt merészeled mondani, hogy ezt nem lett
volna szabad megtennünk, vagy bocsánatot kérsz... –
Ásítottam. Szexis, mi? – Akkor tökön rúglak.
Jase nedves ajka félmosolyra húzódott.
– Eszembe sem jutna.
– Tényleg?
– Soha. – Hüvelykjével végigsimított az alsó ajkamon. –
Csak azt akartam mondani, hogy te... hogy még soha,
senkivel sem élveztem ennyire az autókázást.
 13. FEJEZET

A
KOLESZ FELÉ JASE MEGÁLLT EGY
McDONALD’SNÁL, és vett egy nagy pohár cukros
teát. Megosztoztunk rajta; úgy tűnik, mind a ketten
alaposan kiszáradtunk. Én mindenesetre úgy éreztem
magam, mintha a testemben nem maradt volna egyetlen
csont vagy izom sem, és ha nem tart a helyemen a biztonsági
öv, akkor egyszerűen ellebegnék az ülésről. Végtelen
boldogság áradt szét minden porcikámban. Mintha ebben a
pillanatban végeztem volna a számommal egy
táncversenyen, és azzal a biztos tudattal hagynám el a
színpadot, hogy nyertem.
De az az igazság, hogy még ennél is sokkal jobb volt.
Sokkal kézzelfoghatóbb. Ha lehunytam a szemem, még
mindig éreztem a simogatását a combomon, és forró
leheletét a lábam között.
Biztos voltam benne, hogy holnap majd a föld alá akarok
süllyedni szégyenemben, de ebben a pillanatban ez nemigen
érdekelt. Sem-mi másra nem akartam gondolni, csak ki
akartam élvezni ezt a pillanatot, ugyanis ennyire felhőtlenül
boldognak hónapok óta nem éreztem magam.
Jase beállt egy parkolóhelyre a kolesz bejárata mellett.
Kényszerítenem kellett a lábamat, hogy megmozduljon, ő
viszont könnyedén kiugrott, és megkerülve a kocsit az
utasoldalra jött. Kinyitotta nekem az ajtót, mire én
kicsatoltam az övemet. Vastagnak és esetlennek éreztem az
ujjaimat.
 Mikor kicsusszantam a kocsiból, a szemébe néztem.
Szélesen mosolygott, kinyújtotta a kezét, és megfogta az
enyémet. Becsapta az ajtót, és ahogyan tettem egy lépést
előre, majdnem elestem.
Kuncogott, és egy kicsit szorosabban fogta a kezemet.
– Óvatosan! Még a végén azt hiszem, hogy levettelek a
lábadról.
Kuncogtam, és közben arra gondoltam, hogy vele
szemben én szó szerint levettem őt az imént. Elindultunk a
járda felé, de egy egészen kicsit összeakadtak a lábaim.
Megbotlottam, aztán megint elnevettem magam.
Jase megállt, és lenézett rám. A fejünk fölött világító
lámpa fénye árnyékot vetett az arcára, és én hirtelen
olyannak láttam, mintha egyenesen álmaimból lépett volna
elő.
– Te ittál?
– Talán.
Az a higgadt félmosoly kicsit halványabb lett.
– És mennyit?
– Ó, nem is tudom, három sört? Négyet? – Aztán
elhallgattam. – Nemigen szoktam inni. Érted, a tánc miatt.
Részegen nem tudok táncolni. Pontosabban persze tudok,
csak nem olyan jól.
– Basszus! – Lehajtotta a fejét, és szakadozottan
felsóhajtott. – Te részeg vagy?
– Istenem, olyan vagy, mint az apám! – vágtam vissza.
Üres tekintettel nézett rám.
– Jó, azt azért nem mondanám, hogy részeg vagyok. –
Ásítottam, majd a kolesz felé indultam, aztán a vállam felett
hátrapillantva, Jase-t néztem. Még mindig fogta a kezemet.
– Bárcsak fel tudnék teleportálni a szobámba!
Felvonta a szemöldökét.
– Aha, most már biztos, hogy egy kicsit részeg vagy.
Tényleg? Nem éreztem magam annak. Az a bizsergetős
boldogság éppen úgy származhatott a sörtől, mint az előbbi
orgazmustól is.
– Asszem, inkább az orgazmust választom.
– Mi van? – Mély hangon felnevetett.
Megrántottam a kezét, és amikor elindult felém,
elmosolyodtam.
– Jól érzem magam... Hónapok óta nem éreztem ilyen jól
magam. És azt hiszem, ez inkább az orgazmusnak
köszönhető, nem annak a néhány pohár sörnek.
Megint felnevetett, mélyen, izgatóan.
– Ezt vehetem bóknak is?
– Csak ha jót akarsz. – Még mindig rettenetesen távol
voltunk a koli kapujától, Jase pedig nem mozgott elég
gyorsan. Talán beleegyezik majd, hogy nálam aludjon.
Biztos voltam benne, hogy Debbie még jó ideig nem jön
haza. Az egész szoba csak és kizárólag a miénk lenne. És ott
lenne az ágy, meg...
– Nem is tudtam, hogy ittál.
Annyira megdöbbentem a hangjából kicsendülő
komolyságtól, hogy megbotlottam, és kis híján elestem, ami
persze cseppet sem segített a helyzeten. Elkapta a csípőmet,
és megvárta, míg visszanyerem az egyensúlyomat.
– Ugye, már megbántad? – Nagyon úgy nézett ki, hogy
mindjárt kipukkan a boldogsággal töltött lufi. – Nézd, nem
vagyok sakál részeg. Pontosan tudom, hogy mit csinálok.
Meg akartam tenni. Nem mondom, hogy ez volt minden
idők legjobb ötlete, de...
– Na, ebben kurvára nem értünk egyet! – szakított félbe,
és a szemében egy pillanatra különös fény villant. –
Fantasztikus volt, de...
- A tekintete ellágyult, amint erős, férfias kezével
megsimította az arcomat. – Ha tudtam volna, hogy nem
vagy teljesen józan, akkor nem hagyom, hogy megtedd.
Oldalra billentett fejjel próbáltam összerakni magamban,
hogy ezzel meg mégis mit akarhat mondani.
– Na, és ha színjózan lennék?
 – Szerintem erre tudod a választ.
Gondolom.
– Hidd el, nem vagyok részeg. Pontosan azt tettem, amit
akartam. Azt akartam, hogy...
Felnyögött.
– Talán jobb lenne, ha nem mondanál nekem ilyesmiket.
– Milyesmiket? – Zavartan néztem rá.
– Hogy pontosan azt tetted, amit akartál. Ne érts félre!
Nagyon örülök, hogy ezt mondod, de ilyenkor
legszívesebben hagynám, hogy megint megtedd. És aztán én
újra viszonoznám. De most már nem csak a nyelvemmel. –
Homlokát az enyémhez érintette, és a közelsége miatt
zihálva felsóhajtottam. – Persze, nyelvvel kezdenék, de nem
állnék meg ott.
Szavaira lángolt az arcom, és még az is lehet, hogy tényleg
részegebb voltam egy kicsit, mint hittem, mert gondolkodás
nélkül vágtam rá:
– Nem is akarnám, hogy megállj!
Lehunyta a szemét, és a torkából mély morgás tört fel.
– Istenem, Tess...!
Nagyot nyeltem, aztán oldalra billentettem a fejem, hogy
az ajkunk pontosan egy vonalba kerüljön.
– Jase?
Egy pillanatnyi habozás után finoman, lágyan
megcsókolt, ajkai selymesen siklottak végig az enyémen. És
ez az alig érintés sokkal nagyobb hatással volt rám, mint
bármelyik korábbi csókja.
– Tudom, hogy ittál, és nem szeretném, ha ez bármit is
befolyásolna.
– De...
– Majd később beszélünk, jó? Most azonban engedd meg,
hogy a csinos kis nem-részeg-de-elég-szalonspicces seggedet
felsegítsem az emeletre.
– Csinos a seggem?
Elhúzódott, és felnevetett.
 – Kicsim, a te segged olyan nekem, mint az én személyes
megszentelt templomom.
– Jézusom...!
Elvigyorodott.
– Na, gyere!
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy az előbb a
seggemet... hé! – Felsikkantottam, mert Jase a derekam
köré fonta két karját, majd egyszerűen felemelt, és a
mellkasához szorítva megtartott. Egy pillanatra minden
csillag tótágast állt. – Mit csinálsz?
Lenézett rám, és felvonta a szemöldökét.
– Felviszlek a szobádba.
– És ez csak ölben lehetséges?
– Bezony. – Aztán elindult velem. – Elő a kártyáddal!
Viszonylag könnyen sikerült előbányásznom a szoknyám
farzsebéből. Kicsit megemelt, és közben sikerült nem
elejtenie. Akkor sem ellenkeztem, amikor arra kért, hogy
nyissam ki az ajtót, aztán a lábával tartotta, amíg
keresztülmentünk rajta. A fejemet a mellkasára hajtottam,
és lehunytam a szemem. Másodpercek teltek el így, és
lépteinek egyenletes ritmusa miatt kellemesen békés
állapotba kerültem. Tényleg beszélgetnünk kell.
Mindenféléről. Komoly dolgokról. És habár valami azt súgta,
hogy hatalmas baklövés volna ezzel holnapig várni, közelebb
bújtam hozzá. Most, hogy a karjaiban tartott, nos...
A holnap bekaphatja!
Egész idő alatt úgy éreztem, mintha vízben lebegnék, és
valódi erőfeszítésbe telt a végén kinyitni a szememet. A lakás
természetesen tök üres volt. A könyökével kapcsolta fel a
villanyt.
– Te egészen biztos vagy benne, hogy abban a szobában
lakik valaki? – kérdezte, miközben megfordult, és valahogy
sikerült beügyeskednie az ajtót.
– Aha... – mormogtam álomittasan, és éppen csak annyi
időre nyitottam ki résnyire a szememet, amíg
meggyőződtem róla, hogy az én szobámban sincsen senki. –
Néha hallani szoktam őket.
– De beszélgetni még nem sikerült velük. – Átvágott a kis
szobán.
– Nem.
Jase letett az ágyra, de mire kinyitottam a szemem, ő már
ellépett mellőlem, és megállt a lábánál.
– Kérdezhetek valamit?
– Ha muszáj...
Elvigyorodott, és félig lehunyt szemmel rám nézett. A
lakásban éppen csak annyi fény volt, hogy a körvonalait ki
tudtam venni.
– A tesód tudja, hogy ma ittál?
Most Cam volt a világon a legutolsó ember, akiről
beszélgetni szerettem volna.
– Tess? – Nem hagyta annyiban a dolgot, és közben az
egyik cipőmet sikerült leszednie. Integettem neki a
lábujjaimmal, mire ő elkapta és megszorította Őket.
Hagytam, hogy megint lecsukódjon a szemem.
– Nem. Egész este azzal volt elfoglalva, hogy Averyvel
szemezett.
– Pedig jobban tenné, ha inkább rajtad tartaná a szemét!
– Azzal levette a másik cipőmet is, és a földre dobta.
Nagyon, de nagyon vágyölő horkantást hallattam.
– Miért? Nem vagyok már kislány! Akkor iszom, amikor
csak akarok.
– Aha... – Megcsiklandozta a talpamat, mire kuncogni
kezdtem. Megpróbáltam elhúzni a lábamat, de túl lassú
voltam. Hátralépett, és felvette a takarót. – Akkor mostantól
mindig ott leszel a heti bulikon?
Az oldalamra fordultam, összegömbölyödtem, pislogva
nyitottam ki a szememet, és elmosolyodtam, amikor
megéreztem, hogy betakar.
– Nem tudom. Nem sok csaj volt ott most sem.
Leült mellém, és megigazította a takarót, hogy a vállam se
legyen kint.
– Nem nagyon szoktak csajok lenni. Csak a ragacsok.
– Ragacsok?
– Olyan csajok, akik nem valakinek a barátnői, mégis
minden bulin ott vannak.
Ez azért annyira nem volt bejövős.
– Mint az a csaj a szobádban?
A hajába túrt.
– Aha. Mint ő.
– Hogy is hívják?
Jase az ágyra támaszkodott.
– Számít ez?
Hogy számít-e? Mindazok után, ami köztünk történt?
– Igen.
– O egy nagyon kedves lány.
– Aha...
Lehajtotta a fejét.
– Komolyan mondom. Csak jól akarja érezni magát, és...
– Nem akarom tudni.
Felnevetett, én meg értetlenül néztem rá.
– Egyébként Cam is összejött vele néhányszor.
– Fúj! – Felhúztam az orromat. – Meg te is?
– Nem egyszerre.
– Istenem, azért ez nagyon megnyugtató! – Aztán amikor
megint nevetni kezdett, alaposan belerúgtam. – De azt ugye
tudod, hogy ez olyan, mintha Cammel feküdtél volna le?
– Mi van? Frászt! – A tompa fényben is láttam, mennyire
megborzong. – Már mondtam, hogy nem...
– Benne volt a csajban. És te is benne voltál. Úgyhogy
áttételesen, de te Cammel keféltél.
– Ez gusztustalan.
Elvigyorodtam.
– Pedig ami igazán gusztustalan, hogy mind a ketten
benne voltatok, és...
– Nem beszélhetnénk most már valami egészen másról?
 Egy kicsit szélesebben mosolyogtam. Valószínűleg holnap
reggelre ez az egész közel sem tűnik majd ennyire viccesnek,
de jelenleg még nagyon élveztem, hogy cseszegethetem.
– Talán majd legközelebb kétszer is meggondolod, hogy
olyasmit csinálj, amire utána nem leszel büszke.
Felvonta a szemöldökét, majd tekintete a szoba másik
végében álló, üres ágyra tapadt.
– Igazat mondok, Tess. Igen, már évek óta ismerem
Stephanie-t, és habár korábban tényleg együtt voltunk
néhány alkalommal, de a tavaszi szemeszter vége óta semmi
nem volt köztünk. És... – Oldalra billentette a fejét, és
mélyen felsóhajtott. – És őt soha, egyetlen alkalommal sem
csókoltam meg. Ez is igaz. Nem csókoltam meg senkit azóta,
hogy...
A szívem hatalmasat dobbant.
– Hogy?
Jase megrázta a fejét, majd kurtán, keserűen felnevetett.
– Nagyon régóta.
Néma csendben figyeltem. Hirtelen mintha megváltozott
volna. Nem tudtam pontosan megmondani, hogyan, de
valami távoli szomorúság költözött a vonásai közé, élesebbre
rajzolta arcának vonalait, olyan hatást keltve, hogy egy festő
fejvesztve kapott volna ecsetért, hogy megörökíthesse.
Biztosra vettem, hogy Jack anyjáról van szó, és azt is,
hogy az a nő évekkel ezelőtt hatalmas fájdalmat okozott
neki, és ezek a sebek messze nem hegedtek még be.
Istenem, biztosan tényleg részeg voltam, de azt sem
tudtam, Jase egyáltalán szerelmes volt-e belé. Hiszen ő egy
pasi, és a pasiknak nem szokása az évekkel ezelőtti szerelmi
csalódásaikon töprengeni. Ha összetörik a szívüket, akkor
vagy italba, vagy vad kefélésbe fojtják a bánatukat.
Kezdett nagyon nehéznek tűnni, hogy nyitva tartsam a
szememet.
– Bárcsak itt lenne most a muffin!
Nevetett, és lassan ingatta a fejét.
 – Az tuti, hogy neked nagyon bejött volna! Ez is
snickerses volt. Úgy tűnik, ezt már sohasem fogod tudni
megkóstolni.
– Úgy tűnik. – Eltelt még egy pillanat. – Itt maradsz?
Kis szünet, aztán megéreztem, hogy az ujjai
végigsimítanak az arcomon, majd a fülem mögé fésülnek egy
rakoncátlan tincset.
– Megvárom, míg elalszol.
– Az gyorsan fog menni. – Minden erőmmel
kényszerítettem magam, hogy nyissam fel végre a szememet,
de nem tudtam megtenni. – És még beszélnünk is kell...
– Inkább aludj, Tess! Megígérem... – Megmozdult az ágy,
aztán éreztem, hogy közelebb hajol, és homlokon csókol. –
Ígérem, hogy holnap beszélgetünk... Feltéve persze, hogy
addig nem nyír ki a tesód.
Tuti, hogy beköltözött valami kis manó a fejembe, akinek
az volt a szórakozása, hogy egy bazi nagy kalapáccsal verje
belülről a koponyámat. Szánalmas nyögéssel oldalra
fordultam, aztán pislogva kinyitottam a szememet.
Túl sok fény ömlött be a szobába a Debbie ágya melletti
ablakon keresztül, én pedig nyüszítve szorítottam a
tenyeremet fájdalommal lüktető homlokomra.
– Aú! – Nyögtem egyet, majd felültem. A takaró azonnal
derékig lecsúszott rólam, így felfedeztem, hogy sajnálatos
módon tegnap a ruhámban aludtam el.
Halk nevetést hallottam.
– Már éppen azon kezdtem töprengeni, hogy felkelsz-e
egyáltalán.
Megkínzott tekintetem az ajtó felé mozdult. Debbie ott
állt az ajtófélfának támaszkodva, és szélesen mosolygott. A
számnak éppen olyan íze volt, mint aki egymás után egy
csomó hülyeséget csinált a megelőző éjszaka. Az órára
pillantottam.
– Hű, basszuskulcs!
Már majdnem délután egy volt. Debbie megint
felnevetett.
– Talán egy cseppet túlzásba estél tegnap?
– Aha... – A hangomat károgónak hallottam.
Debbie ellökte magát az ajtótól, és a kis hűtőszekrény felé
indult. Kibányászott belőle egy kis üveg narancslevet, majd
felvett az asztalról egy másikat is. Mind a kettőt odahozta
hozzám, azután leült az ágyamra.
Az agyam kavargott, és kifejezéstelen tekintettel néztem,
ahogyan két szem aszpirint ejt a tenyerébe.
– Vedd ezt be! – Átadta nekem a narancslevet és a
gyógyszert is. – Meglátod, jobb lesz.
Ha megígérik, hogy attól tényleg jobb lesz, egy sörétessel
is fejbe lőttem volna magam abban a pillanatban. Lenyeltem
a tablettákat, aztán ittam rá egy egészséges kortyot.
– Most már hivatalosan is főiskolai hallgató lettél –
jegyezte meg Debbie, miközben visszacsavarta a kupakot az
aszpirines üvegre.
– Tényleg? – Hivatalosan is úgy éreztem magam, mint
egy darab szar.
Bólintott.
– Aha, mert megvan az első főiskolai másnaposságod. Ez
a hagyomány.
– Vacak egy hagyomány... – A tenyeremet megint a
fejemre szorítottam. – Rohadtul vacak.
– Hé! – Rácsapott a behajlított lábamra. – De legalább
nem hánytad össze magad!
Összeszorítottam a szememet.
– Igaz.
– Mi történt tegnap éjjel? – kérdezte Debbie, miközben
egész testével felém fordult, és törökülésben elhelyezkedett
az ágyon. – Azt láttam, hogy felmész az emeletre, de azt már
nem, mikor jöttél le onnan. És vagy egy órával később még
Cam is keresni kezdett.
Kikerekedett a szemem, ahogy hirtelen az előző éjjel
történtek minden részlete eszembe jutott. Először jeges
borzongás futott végig rajtam, aztán forróság.
Hűbasszameg!
Jase-szel csaptam egy durva, kis szopóka-nyalókát.
Ez tényleg én voltam? Az agyamat egyetlen szempillantás
alatt betöltötte a kép és az érzés, ahogyan az ajkai ott vannak
lent, rajtam, a nyelve pedig bennem. Elpirultam, és a
pulzusom az egekbe ugrott. Eddig ismeretlen fájdalom jelent
meg a mellemben, aztán elindult lefelé, sokkal mélyebbre.
Aha. Én voltam, bizony!
Hirtelen mozdulattal, és a két halántékom között az
agyamat szaggató fájdalommal mit sem törődve oldalra
fordultam, és felkaptam a telómat az éjjeliszekrényről. Nem
is emlékeztem, mikor tettem oda. Biztosan Jase halászta elő
a zsebemből. Nem volt egyetlen nem fogadott hívásom sem
Camtől. Jase bizonyára visszament a klubházba, és
elmondta neki, hogy hazahozott. A durvább részeket pedig,
gondolom, kihagyta.
Istenem, remélem, hogy kihagyta.
Bármennyire is szerettem volna Jase-t – márpedig
tényleg nagyon szerettem volna -, semmiképpen nem
akartam, hogy ez bármilyen ellentétet szítson Cam és
közötte. Na, igen, így mondjuk elég érdekes lesz bármilyen
nyilvános kapcsolatba bonyolódni.
Már ha valaha is odakerül a sor, hogy kapcsolat legyen
kettőnk között.
Jase-től sem volt egyetlen nem fogadott hívásom vagy
olvasatlan üzim sem.
A gyomrom elkezdett lefelé szánkázni, visszadőltem az
ágyra, az-tán magam mellé dobtam a telefont.
– Visszajöttem a kokszba – jelentettem ki végül.
– Ennyit magamtól is kitaláltam. De történt valami, ami
miatt olyan fejvesztve kellett távoznod?
– Nem. – Kikényszeríttetem magamból egy könnyed
vállrándítást, és megint ittam egy kis narancslevet. – Csak
hirtelen úgy éreztem, vissza kell jönnöm.
 – Értem. – Beharapta az ajkát, aztán felsóhajtott. – Ugye
nem Erik mondott valamit?
– Nem – kiittam a narancslé maradékát. – Miért? –
Amikor feltettem a kérdést, már sejtettem, hogy arról van
szó, amikor seggfejnek neveztem. Hirtelen feltámadt
bennem a bűntudat. – Debbie, nagyon sajnálom, hogy
leseggfejeztem. Én csak...
– Nem keli bocsánatot kérned – felelte, és intett, mintegy
elvetve magától az egészet. – Tényleg hatalmas seggfej tud
lenni néha. Egyébként csak azért, mert nem sokkal utánad ő
is felment a vécére, és gondoltam, talán ő mondott neked
valamit.
Egy barna hajtincs szabadult ki a csatja alól, és ahogy
lehullott, végigsimította a homlokát. Félresöpörte. Az agyam
ezerrel pörgött, és habár egyfolytában csak Jase járt a
fejemben, meg az a csodálatosan huncut és ügyes nyelve,
állandóan felmerült benne Debbie véraláfutásos lába, meg
az, ahogyan Erik bánik vele.
Mindenképpen mondanom kell neki valamit. El kell
mesélnem, hogy én hogyan éltem meg az egészet. Valakinek
lépnie kell ebben az ügyben, mert az én tapasztalataim
szerint, ha ez nem történik meg, egyre romlik majd a
helyzet. Égett az arcom. Ez nagyon nehéz volt. Még most,
ennyi idő után is nagyon nehéz volt arról beszélni, hogy én is
belekeveredtem egy ilyen kapcsolatba. És ez sokkal több a
puszta bűntudatnál vagy szégyennél. Mert ott volt az a... az a
rohadt rettegés, ami soha nem múlik el, és ami minden
emlékemet megmérgezte.
Elfordultam tőle, és az üres üvegre szegeztem a
tekintetemet.
– Debbie, kérdezhetek tőled valamit?
– Persze. – Mosolyogva dobta fel a levegőbe a
gyógyszeres üveget, és kapta el. – Bármit.
Behúztam a nyakamat, és ránéztem.
– Volt... volt már olyan, hogy Erik megütött?
 Egy vagy két másodperc eltelt, aztán Debbie hangosan
nevetni kezdett. Túlságosan hangosan.
– Mi van? Dehogy! Miért... Honnan jut ez eszedbe
egyáltalán?
Piszkálgattam egy kicsit az üveg kupakját.
– Csak azért, mert nem valami kedves veled, és...
– Az, hogy néha-néha bunkón beszél velem, még nem
jelenti azt, hogy verne – kinyújtotta hosszú lábait, és
felugrott az ágyamról. A kezét karba fonva, felém fordult. Az
arca izzó vörös lett. – Nem szokott verni.
Tagadás. Isten az atyám, én is számtalanszor
megpróbáltam, amikor anya a zúzódásaimról kérdezett
engem. Ledobtam magamról a takarómat, majd én is
felkeltem az ágyamból. Amint összekapcsolódott a
tekintetünk, azonnal elfordult. Halkan felsóhajtottam.
– Láttam a kék foltokat a lábadon...
Minden szín kifutott az arcából.
– Kék foltokat? – Aztán végigpillantott a farmerén. – Mi
van?
– A múltkor. Amikor rövidnadrág volt rajtad.
Először dühösen nézett rám, aztán kinyitotta a száját, de
a következő pillanatban már meggondolta magát.
– Néhány nappal ezelőtt nekimentem az ágyad sarkának.
Talán azt láttad.
Ha ez igaz, akkor többször is, egymás után nekiment az
ágyamnak. Letettem az üveget az éjjeliszekrényre.
– Debbie...
– Nézd, és nagyon hálás vagyok, amiért ennyire aggódsz
miattam, de hidd el, nincs rá semmi szükség. – Lekapta a
telóját a töltőről, majd felemelt egy kötött sapkát a keskeny
ágyról. – Most dolgom van. Később találkozunk.
Felálltam.
– De én most akarok beszélni veled...
– Erre nekem nincs időm.
– Kérlek szépen! Félreértesz. Nem akarlak feldühíteni, és
nem akarlak elítélni sem. Csak azt szeretném, ha...
Becsapódott az ajtó.
- Ha tudnád, hogy pontosan tudom, mit érzel –
motyogtam az üres szobának.
Nos, ez igazán gördülékenyen ment! Felsóhajtottam,
majd visszahuppantam az ágyamra. A halántékomban
lüktető fájdalom alábbhagyott ugyan, de úgy éreztem
magam, mintha filmrétegként borítaná a bőrömet valami
undorító dolog. Ami azért helytállónak is tűnt, hiszen a világ
legnagyobb gyökerének éreztem magam, amiért beszélni
próbáltam Debbie-vel.
De abban biztos voltam, hogy a sejtésem igaz.
Összeszedtem a zuhanyzós cuccomat, és elindultam a
fürdőszoba felé. Mialatt a forró víz zubogott a fejemre, az
elmúlt este történteket játszottam le a fejemben újra és újra.
A csajt a szobában. Azt, hogy úgy rohanok el, mint akinek
elmentek otthonról. Jase-t a Jeepben. Az ízét a számban,
aztán az arcát, ahogyan eltűnik a lábam közt.
Ez a kép egy életre beleégett a fejembe.
Végigsimítottam az arcomat, majd megfordultam, és
hagytam, hogy a víz a hátamon csorogjon végig. A
mellkasomból a gyomromba költözött át valami boldogan
verdeső érzés, és ajkamon mosoly táncolt, ahogy
végighúztam rajta az ujjaimat. Nem is tudom, hogyan
éreztem magam... Talán a furcsán lenne a legjobb szó.
Mintha nem is csak egy termonukleáris másnapossággal
ébredtem volna, hanem más emberként is egyben. Mintha
egyetlen éjszaka alatt felnőtté váltam volna. Fogalmam sem
volt, hogy miképpen kezelhetném ezt a helyzetet. És közben
persze tudtam, hogy hülyeség, amit érzek, mert egy orál még
senkinek az életét sem változtatta meg.
Pedig nekem életem egyik legnagyobb élménye volt.
Kuncogva simítottam végig csuromvizes hajamon.
Láttam, hogy a testemről lemosott hab a lábujjaim körül
gyűlik össze, és beharaptam az alsó ajkamat. A tegnap este
tényleg megtörtént, és emlékszem, hogy Jase nem taszított
el magától utána sem. Sőt, mellettem maradt egészen addig,
míg el nem aludtam. Nem kért bocsánatot, és nem mondta
azt sem, hogy milyen hatalmas hibát követett el.
Kiléptem a tus alól, és gyorsan megtörülköztem.
Felvettem egy kényelmes melegítőalsót meg egy pólót, és
mezítláb indultam a szobánk felé. Egy pillanatra megálltam
a másik szoba ajtaja előtt, és a fülemet hegyezve
hallgatóztam.
A lélegzetemet is visszatartottam. Mintha lépések
közeledtek volna az ajtó felé, de aztán váratlanul elhaltak. A
zuhanyzós cuccomat a mellkasomhoz szorítva közelebb
óvakodtam az ajtóhoz.
– Hahó!
Néma csend.
Néhány pillanatig még vártam, majd megráztam a fejem,
és visszamentem a saját szobámba. Legeslegelőször a
telefonomat néztem meg. Semmi. Csak ültem ott az ágyam
szélén, az ölemben a laptopommal, és éreztem, hogy
különös, kényelmetlen érzés veszi be magát a gyomromba.

Ha a Debbie-vel való beszélgetésem önmagában nem lett

volna éppen elég ciki, késő délután Erik is feljött vele.
Ekkorra már Avery felhívott, és ugyanazt feleltem neki is,
mint Debbie-nek. Azaz Jase-t nem is említettem.
És persze Jase nem is próbált elérni.
Ebben a pillanatban azonban kisebb bajom is nagyobb
volt annál, hogy ezen görcsöljek.
Erik ott állt az íróasztal előtt, és azt figyelte, ahogyan
Debbie a kis táskájába pakolja azokat a holmikat, amikre az
ott alváshoz szükség van. Letettem a laptopomat a párnára.
Debbie rám sem nézett, miközben a ruháit egy kis, barna-
rózsaszín mintás táskába tömte.
– Ma nem itthon alszol?
– Nem – felelt helyette Erik, és megvető pillantással mért
végig. – Nálam lesz.
Azonnal a plafonon voltam.
– Nem téged kérdeztelek!
– Azt hiszed, süket vagyok? – Erik felém fordult, a
szemöldökét kihívóan felvonta, és abban a pillanatban
legszívesebben azonnal letöröltem volna a képéről azt a
beképzelt mosolyt. – Vagy hülye? Pontosan tudom, hogy
miket pofázol, és...
– Erik! – Debbie felsóhajtott. Behúzta a táska cipzárját,
majd elvörösödve fordult felénk. – Nem lehetne, hogy ne
veszekedjetek?
Erik csodálkozástól elkerekedő szemekkel fordult lassan
felé.
– Hogy merészelsz a szavamba vágni?
Felálltam, és a testemen mintha elektromosság futott
volna végig. A hangjában csendülő keménység és kihívás
mintha több évvel repített volna vissza a múltba. A
gyomrom görcsbe rándult. Legszívesebben azonnal
kirohantam volna a szobából, mert ott és akkor Jeremyt
láttam magam előtt, miközben az arca rettenetesen dühös
kifejezésbe gyűrődik.
Nem is tudom, pontosan mi történt ezt követően.
Erik megragadta Debbie táskáját, ő azonban nem engedte
el. Lehet, hogy nem tudta, mit akar csinálni vele Erik, de
ettől elpattant valami a pasiban. Az arca egészen
elvörösödött, és a bicepszében ugrálni kezdett az izom.
Megint megrántotta a táskát, Debbie elveszítette az
egyensúlyát, miközben a táska füle kicsúszott a kezéből.
Ösztönösen cselekedve előre vetettem magam, próbáltam
elkapni, mielőtt hasra esik. Erik hangosan káromkodott, és
meglendítette a táskát, ami a csípőmnek csapódott, és
hátralökött. Kiürült az agyam, már csak az érdekelt, hogy
visszanyerjem az egyensúlyomat, de csapkodó kezem ujjai
csak a levegőt markolták.
Láttam, hogy Debbie felém kapja a fejét, és a domináns
lábamra helyeztem minden súlyomat – a jobb lábamra –
gondolkodás nélkül.
A jobb lábam persze azonnal kifordult alólam, és vörösen
izzó fájdalom lángjai borították el a térdemet. Fojtott hangú
kiáltás tört fel a torkomból. A földre zuhantam, és ahogyan a
seggem a padlónak csapódott, minden levegő kiszaladt a
tüdőmből. A fájdalom kegyetlenül erős volt, mintha valaki
egy késsel döfött volna az inak és izmok közé.
Debbie felkiáltott.
– Teresa!
Patakzani kezdtek a könnyeim, de összeszorítottam a
szememet, és nem voltam hajlandó a térdemre nézni.
Képtelen lettem volna. Ó, istenem, nem volt bennem annyi
erő, hogy megtegyem!
– A térded? – kérdezte Debbie. – Jaj, istenem, a térded?
Összeszorított fogakkal bólintottam. A külső világ – az
ajtó és az egész szoba – egyre kisebb lett, egyre fojtogatóbb.
– Nem volt szándékos! – szólalt meg Erik,
természetellenesen magas hangon. – Ő ugrott elém! Véletlen
baleset. Mondd meg neki, hogy véletlen volt!
Az ujjaim ökölbe záródtak, és a szívem pedig összevissza
vert.
– Teresa! – suttogta Debbie. Éreztem, hogy letérdel
mellém. Hideg, remegő kezét az egyik karomra helyezte. –
Mondj valamit!
Az ajkamat összeszorítva ráztam meg a fejem. Nem
voltam képes egyetlen szót sem kipréselni magamból. Nem
voltam képes a térdemre nézni, mert – jaj, istenem! – akkor
már tudtam. Tudtam. A fájdalom túlságosan erős volt, és
túlságosan sokáig tartott. Kínzóan.
A térdem szétment.
Megint.
 14. FEJEZET

E
RIK GYORSAN ELHÚZTA A CSÍKOT, de előbb még
kijelentette, hogy odalent, a bejáratnál várja meg
Debbie-t. Hatalmas szerencséje van, mert ha most
tudnék normálisan járni, akkor az egész campuson keresztül
rugdosnám a bunkó seggét.
– Ne haragudj! – könyörgött Debbie vagy századszorra is,
miközben felsegített az ágyamra. – Én annyira...
– Hagyd ezt abba! – csattantam fel, és mély levegőt
vettem, mert amikor a lábam megmozdult, különösen kínzó
fájdalom nyilallt belé. – Nem kell bocsánatot kémed. Nem a
te hibádból történt.
Hátrébb lépett, és a két tenyerét összetette.
– Nem szándékosan csinálta.
Kinyitottam a számat, de aztán, ahogyan megint
belenyilallt a fájdalom a térdembe, válasz helyett csak
felszisszenni tudtam.
– Ne hozzak jeget? – kérdezte.
Fogcsikorgatva bólintottam. Mire visszaért egy zacskó,
párnahuzatba csomagolt jégkockával, már sikerült
kinyújtanom a térdemet, és felhajtani a melegítőalsóm
szárát. A térdemen a bőr duzzadtnak tűnt. Ez nem valami jó.
Amikor a jeget rátettem, megint felszisszentem.
– Teresa...
Halkan sóhajtottam, és ránéztem.
– Lehet, hogy nem szándékosan csinálta, de akkor is
nagyon be volt pöccenve. És egy pillanatig sem
gondolkodott, hogy mit csinál, amikor meglendítette azt a
táskát. De az is lehet, hogy pontosan tudta, mi lehet a vége,
egyszerűen csak nem érdekelte a dolog.
Debbie szemében könnyek gyűltek.
– Biztos vagyok benne, hogy nem ezt akarta.
Nem feleltem semmit, csak megigazítottam a térdemen a
jeget. Az agyamat teljesen tompának éreztem. Egyszerűen
túl sok minden járt egyszerre a fejemben.
Debbie habozva toporgott az ágyam mellett, egyik lábáról
a másikra állt. Hosszú másodpercek teltek el, mire megint
megszólalt.
– Kérlek... kérlek szépen, ne mondd el senkinek!
Villámgyorsan kaptam felé a fejemet. Képtelen voltam
elhinni, hogy éppen ő kéri ezt tőlem, de aztán összeszorult a
torkom. Nem éppen ezt kértem én is előbb anyától, aztán
meg Camtől? Kérlek szépen, ne mondd el senkinek! Mert
nagyon féltem attól, hogy Jeremy vajon hogyan reagálna.
Itt volt a pillanat, hogy megosszam Debbie-vel a titkomat,
ő azonban hirtelen odaszaladt hozzám, átölelt, és a fülembe
suttogta:
– Könyörgöm.
Csak néztem, ahogyan távozik, és nem válaszoltam
semmit, mert nem szerettem volna megígérni olyasmit, amit
nem biztos, hogy tartani tudok. Aztán megint a térdemre
néztem, és óvatos mozdulattal felemeltem a hevenyészett
fagyasztózacskót. A bőröm egészen kipirosodott a hidegtől.
Vagy egy órával később szólalt meg először a telefonom,
de még csak meg sem néztem, ki lehet az. Hanyatt heverve a
térdem alá tettem egy párnát, mert jobb volt, ha felpolcolva
tartom. Mire idáig eljutottam, hogy kénytelen voltam újabb
jégért kimenni a konyhába, a kínzó fájdalom egyfajta
folyamatos, tompa izzássá csendesedett, azonban a kín újra
és újra belenyilallt, mintha csak valaki égő gyufát nyomna
hozzám.
A térdem mostanra jól láthatóan feldagadt. Se a jég nem
segített, se az, ha felemelve tartottam. Igaz, hogy nem
hallottam reccsenést, amikor elestem, azonban a duzzanat
éppen eleget jelentett. Ugyan-akkor pontosan tudtam, hogy
nem támaszkodhatok rá, mert azt még mindig nem bírnám
ki.
Aznap éjjel még két alkalommal csörrent meg a teló. Az
összesen három hívásból kettő Jase számáról érkezett, és
mégis úgy éreztem, képtelen lennék beszélni vele. Az előző
éjjel... Nos, az olyan volt, mintha egy másik életben történt
volna meg.
Remegő ajkakkal néztem a telefont, és láttam, hogy
üzenetem érkezett. A képernyő éppen csak elsötétült, amikor
mégis felkaptam, de aztán meggondoltam magam. Még nem
vagyok elég erős ahhoz, hogy elmondjam neki, mi történt.
Mert ha megteszem, és beszélni kezdek, akkor tuti, hogy
bőgni fogok.
Ugyanis ha a térdem valóban megint szétment, akkor az
mindent megváltoztat. Mert ez a sérülés már nem csak
átmeneti lesz. Egy ilyen után tuti, hogy soha többé nem
mehetek vissza a táncstúdióba. Ez... és körbepillantottam a
szobában... most már valóban ez lesz az életem. Márpedig én
egész idő alatt úgy tettem, mintha ez csak átmeneti volna.
A homlokomat a tenyerembe támasztottam. A lábam
megint összerándult a belenyilalló fájdalomtól. Tudtam,
hogy nem fogom tudni megint végigcsinálni ezt az egészet –
a kínzó fájdalmat, a műtétet, a fizikoterápiát. Viszont
ezúttal... Összerezzentem. Ezúttal már más lesz a helyzet.
Mert a szalagszakadás esetében nincs annál rosszabb, mint
amikor az ember megint megsérül. Ezzel ugyanis jelentősen
csökken az esélye annak, hogy valaha is teljes lesz a
gyógyulás.
És ha nem gyógyulok meg, akkor soha többé nem
táncolhatok.
Aztán álomtalan álomba zuhantam, és amikor másnap
felébredtem, a térdem vagy kétszer akkorának tűnt. Azonnal
láttam, hogy nincsen értelme tovább jegelni. Semmit nem
segítene a helyzetemen. Mivel nem volt mankóm, az órákra
sem juthattam el. Csak hevertem tehát tovább az ágyamban,
és éreztem, hogy a gyomromat egyre erősebben marja a sav.
Néhány perccel az után, hogy a zeneelmélet-előadás
elkezdődött, csilingelt a telóm. Mivel úgy voltam vele, hogy
biztosan Calla vagy Debbie üzije lesz az – utóbbi kettőt is írt,
amiben kérdezte, hogy vagyok, és amiket válasz nélkül
hagytam így nagyon meglepődtem, amikor megláttam, hogy
Jase írt. Még mindig nem olvastam el a korábbi SMS-eket.
Hol vagy?
Összeszorítottam a szememet, amíg égni nem kezdett,
aztán egy egészen kicsit feljebb ültem. Annak ellenére, hogy
nem egy alkalommal ő sem vett rólam tudomást, azért
megérdemelte, hogy küldjek neki egy válaszüzit. Ez most
nem róla szól. Gyorsan begépeltem:
Nem érzem jól magam.
Azonnal érkezett a válasz:
Minden OK?
A szemembe hirtelen könnyek gyűltek. Megdörzsöltem,
aztán gyorsan bepötyögtem egy igen-t, és a telót az ágy
végébe hajítottam.
Tisztában voltam vele, hogy mindenképpen fel kell
hívnom dr. Morgant és anyát is, de már a puszta gondolatra
is összeszorult a szívem. Tudtam, mit jelent a fájdalom és a
duzzanat. Azt, hogy a jövőmnek és az álmaimnak vége. Nem
kellett orvos ahhoz, hogy ezt közölje velem.
Megint megremegtem. Az oldalamra fordultam,
magamhoz öleltem egy párnát, és beletemettem az arcomat.
A puha anyag pillanatok alatt átnedvesedett. Pedig nem
zokogtam, inkább amolyan csendesen, végtelenül patakzó
módon sírtam. A gyomorszájamba költöző fájdalom
majdnem olyan nagy volt, mint ami a térdemet tépázta.
 Nem sokkal fél egy után hangosan, sürgetően kopogtattak
az ajtón. Fogalmam sem volt, ki lehet az. A soha nem látott
lakótársak? Töprengve töröltem le a könnyeket az arcomról,
aztán felültem, és megköszörültem a torkomat.
– Szabad!
A takarót hirtelen mozdulattal a jobb lábamra rántottam,
pedig lövésem sem volt, hogy mégis miért akarnám
rejtegetni bárki elől. Talán az lehetett benne, hogy ha senki
nem látja, az egy kicsit olyan, mintha meg sem történt
volna? Tudtam persze, hogy elég hülye hozzáállás, de már
így is az idegösszeomlás határán jártam, szó szerint
pillanatokra attól, hogy a padlóra vessem magam, és
sikoltozva csapkodjak magam körül.
Kinyílt az ajtó, nekem pedig pislognom kellett kétszer-
háromszor, mert azt hittem, hogy rosszul látok. Az előttem
álló alak azonban még ez után sem tűnt el.
Jase úgy lépett be a szobámba, mintha legalábbis
egymillió alkalommal megtette volna azelőtt. Farmert és
fekete, hosszú ujjú felsőt viselt, kezében műanyag szatyrot
tartott. Amikor észrevett, azonnal megtorpant.
Szürke szemében aggodalom csillant.
– Hűha! Jó szarul nézel ki!
Összerándultam. Biztosan észrevette a sírástól duzzadt
szememet.
– Kösz!
Előrébb lépett, és halványan elmosolyodott.
– Na jó, annyira azért nem szarul. – Leült az ágyra, és a
szatyrot a két lába között, a padlóra helyezte. – Okosabb
lenne, ha aggódnék?
Értetlenül vontam fel a szemöldökömet. Még mindig
túlságosan meg voltam döbbenve amiatt, hogy egyáltalán itt
van, és lövésem sem volt, vajon mire akarhat kilyukadni
ezzel a kérdéssel.
– Úgy értem, valami fertőzőt kaptál el?
– Ja, nem. – Elhallgattam, és könnyektől nedves
szempilláimon keresztül ráemeltem a tekintetemet. – Miért
jöttél ide?
– Hogy miért? – Kiszakadt belőle egy kis nevetés. – Azt
hittem, hogy ez azért elég egyértelmű. – Majd lehajolt,
belenyúlt a szatyorba, és elővett egy műanyag dobozt. –
Tyúkhúsleves. Ez nem a lelket gyógyítja, de reméljük, hogy
ha mégis bujkál benned valami fertőző, azzal is elbánik.
Már megint visszatért az az átkozott izgalom a
gyomromba, csak ezúttal sokkal erősebben. Átvettem a
műanyag dobozt és a műanyag kanalat is. Aztán előkerült
egy üveg gyömbér is, és egy rózsaszín muffinosdoboz
társaságában az éjjeliszekrényre került. Muffin. Közel álltam
a síráshoz.
– Ha annyira aggódsz, hogy elkaphatod, akkor miért
jöttél ide?
A szája sarka megint felfelé görbült.
– Nos, tekintve, hogy mit csináltunk szombat éjjel, nem
hiszem, hogy ez a látogatás lenne a legkockázatosabb.
– Aha – mormogtam, és amikor eszembe jutott a
szombat éjjel, elvörösödtem.
– Különben pedig úgy voltam vele, hogy megéri a
kockázatot – tette hozzá, aztán összegyűrte a zacsit, és az
íróasztal melletti szemetesbe dobta. – És, gondolom, ennek
tudatában máris jobban érzed magad.
Felnevettem, de abban a pillanatban le is hervadt a
mosoly az arcomról, amint láttam, hogy leveszi a leveses
doboz tetejét. Amit tett, az a mellkasom kellős közepén
megindított valamit. Nem voltam beteg, de ezt a valamit
semmiképpen nem hagyhattam figyelem nélkül. Mert annak
ellenére, ami a térdemmel történt, és a tompa fájdalom
mellett, ami a lábamban lüketett, a mellkasomat melegség
töltötte el.
– Köszi szépen! – mondtam reszelős hangon. – Ez... ez
tényleg nagyon kedves tőled.
Megvonta a vállát.
– Nem nagy ügy.
Belekanalaztam a sűrű levesbe, majd nagyot nyeltem,
hogy eltüntessem a gombócot a torkomból. Amit Jase tett,
igenis nagy ügy volt. A szememet megint könnyek marták.
Úgy éreztem magam, mint valami ostoba, nyavalygós picsa,
de ezek a könnyek most más okból folytak. Minden erőmmel
ellen kellett állnom, nehogy rávessem magam, és
agyonölelgessem. Csókokkal akartam elárasztani azt a
gyönyörű arcát. De mindezt úgy szerettem volna megtenni,
hogy ne bicegve kelljen odamennem hozzá. Eljött hozzám, és
habár ezzel persze még nem vallotta be az irántam érzett
végtelen és mindent legyőző szerelmét, akkor is fontos volt
számomra – mert ez sokkal több, mint az a néhány lopott
csók.
Amikor a szemébe néztem, láttam rajta, hogy élénk
tekintettel figyel – szinte kutatóan. Gyorsan a levesre
szegeztem a tekintetemet.
– Tegnap este nagyon aggódtam – ismerte be halkan. –
Amikor nem vetted fel a telefont, azt hittem... nos, hogy
szándékosan nem akarsz tudomást venni rólam.
A műanyag dobozt az állam alá emeltem, és kikanalaztam
belőle egy nagy adag sűrűjét.
– Pedig nem.
– Nem hibáztattalak volna, főleg, mert én is ezt csináltam
veled. – Az ujjaival a hajába túrt, hátrafésülte, de abban a
pillanatban, hogy leengedte a kezét, a tincsei megint az
arcába hulltak. – És ha nem tévedek, emiatt még soha nem
kértem bocsánatot.
A szívverésem gyorsulni kezdett. Vajon miért akarja
velem megosztani mindezt? És miért éppen most, amikor
úgy érzem, mintha a térdkalácsom bármelyik pillanatban
foghatná magát, és leválhatna a testemről, mint valami
élien?
– Nagyon sajnálom. És amikor azt a hülyeséget
mondtam, hogy csak meg akarod dugatni magad valakivel...
Tudom, hogy nem igaz. Hogy sokkal jobb vagy ennél, és
sokkal többet érdemelsz. Tudom, hogy nem számít, de
beismerem, nem volt igazam, ráadásul teljesen
értelmetlenül sértettelek meg, hiszen tessék, itt vagyunk, és
én képtelen vagyok elszakadni tőled. – Felém fordult, és
eközben a felsőteste a lábam fölél hajolt. – Már tudod az
igazságot Jackről, és...
Ebben a pillanatban hozzányomódott a térdemhez, és én
összerándultam. A lábamon végigrobogó, lángoló
fájdalomtól az egész testem kétrét görnyedt. Jase keze
villámgyorsan mozdult, és elkapta előlem a műanyag
dobozt, még mielőtt kiömlött volna. A vér egyetlen pillanat
alatt kiszaladt az arcomból, én pedig két kézzel, vadul
markoltam a takarót.
– Jézusom! Ez meg mi volt? – Úgy ugrott fel, mintha az
ágy seggbe harapta volna. – Jól vagy?
Még mindig nem tudtam megszólalni a fájdalomtól, csak
gyorsan bólintottam. Belégzés. Kilégzés. A fájdalom csak
lassan, másodpercekkel később enyhült tompa lüktetéssé. Az
ujjaim elengedték a takarót, és Jase-re néztem.
Ő rám meredt. Aztán a lábamra, és megint az arcomra.
– Ugye nem vagy jól? Látom, hogy sírtál. – Aztán, mielőtt
megakadályozhattam volna, megragadta a takarót, és
felhajtotta. – Basszus, Tess, a térded! A rohadt életbe! Nem
tudtam. Én...
– Ne! – feleltem reszelős hangon. – Nem is tudhattad.
Minden rendben van.
Elkerekedett szemmel nézett vissza rám.
– Mi történt?
– Vasárnap este rosszul léptem. – A hazugságot
nyilvánvalóan sokkal könnyebb volt kimondani, mint
beismerni az igazat. A bűntudat azonnal nehéz sziklaként
vette be magát a gyomromba. Remegő kézzel fésültem ki a
hajamat az arcomból. – Azt hiszem, ezt jó alaposan
elbaltáztam.
– Azt hiszed? – A leveses dobozt az éjjeliszekrényre tette.
– Menynyire fáj?
Figyeltem, ahogyan nagyon óvatosan leül az ágy szélére.
– Egyszer jobb, máskor rosszabb.
– De nemigen használt neki, hogy ráültem, mi?
Halványan elmosolyodtam.
– Annyira nem fáj.
Jase felém nyúlt, és a fülem mögé fésülte az arcomba
makacsul visszahulló tincset.
– Szóltál már Camnek? Vagy anyukádnak?
Megráztam a fejemet.
– Nem akartam, hogy feleslegesen aggódjanak.
– Kérsz még levest? – Bólintottam, mire visszaadta.
Tegnap délután óta egy falatot sem ettem, úgyhogy most
nagyon jólesett. – Viszont ha csak itt ülsz, és szenvedsz, attól
biztosan nem leszel jobban, Tess.
– Tudom – suttogtam, és lehajtottam a fejemet.
Miközben a levest kanalaztam, egyre csak Jase állát
figyeltem. Nagyon szép volt az álla is. Az arca alsó részét
egészen halvány borosta borította, amitől olyan férfiasan
szexis lett.
Jase megint a hajába túrt.
– Akkor, gondolom, az orvosnak sem szóltál egyelőre.
Még egy nagy korty leves lement, de csak a fejemet
ráztam.
– Oké. Nos, akkor ez lesz az első, amit tenni fogunk... Ne
mozdulj! – Felém nyúlt, és letörölt egy kis levest az államról,
mire azonnal megint elpirultam. – Nagyon fontos, hogy
értesítsük az orvosodat. És ne merészelj ellent mondani
nekem! Ezt mindenképpen meg kell tennünk. Mégpedig
most, azonnal.
 Hagyta, hogy befejezzem az evést, és csak az után
bányászta elő a telefonomat az ágy végéből. Átadta nekem,
majd karba font kézzel, az ágy mellett állva, türelmesen
megvárta, míg sikerült kikeresnem a névjegyzékből a doki
számát. Felhívtam, és ugyan először csak üzenetet tudtam
hagyni, az orvos gyorsan visszahívott. Másnap reggelre
egyeztettünk időpontot, és amikor letettem, a szívem máris
vadul vert, amikor belegondoltam, mennyire szörnyű lesz a
vizsgálat.
– Elviszlek – jelentette ki Jase, miután odakint
megszabadult az üres műanyag doboztól, és visszatért a
szobába.
– Tessék? – Feljebb toltam magam az ágy fejrészéhez.
Ellentmondást nem tűrően beszélt.
– Holnap elviszlek a dokihoz. Az NYVE campusán van a
rendelője, ugye?
– Igen, a közelben, de...
– De mivel még nem szóltál se Camnek, se az
anyukádnak, nem lenne senki, aki elvigyen, Vagy tévedek?
Stoppolni akarsz? – Önteltnek láttam a mosolyát. – Holnap
olyan óráim vannak, amiket simán ellóghatok. És ha nem
szívesen tenném, akkor fel sem ajánlom a segítségemet.
Úgyhogy légy szíves, ne akarj vitatkozni velem!
– Tudom – feleltem. – De miért akarnád megtenni? Még
órán ülni is jobb, mint zöldhajnalban felkelni, aztán órákon
keresztül vezetni. Úgy értem, hogy én azért szívesebben
ülnék a zeneelméleten, mint a kocsiban.
Felnevetett, és amikor leült mellém, az egyik kezét a
csípőmre helyezte.
– Hűha, te aztán rettenetesen utálhatsz vezetni és
orvoshoz menni, ha még a zeneelméletre is szívesebben
ülnél be! Pedig ne tudd meg, ma is mit hagytál ki! A
barátnődnek, Callának, kis híján leesett a feje, úgy
hátrahajtotta, miközben aludt. És horkolt.
Felnevettem.
 – Nem is horkol! És pontosan tudom, hogy el szokott
aludni az órán, mert szinte minden alkalommal ez történik.
Lehajtotta a fejét, és hirtelen eltűnt előlem a csodálatosan
szép szeme,
– Szeretném, ha melletted lehetnék. Légy szíves, hagyd,
hogy segítsek!
A szám elnyílt, és az ajkam kezdte volna megformálni a
kérdést, hogy mégis miért. De vajon tényleg annyira számít
az oka? Hiszen Jase-szel olyan viharos és kibogozhatatlan
volt a viszonyunk, hogy rohadjak meg, ha ki tudom találni,
mi lesz legközelebb. Szombaton azonban valami
megváltozott. Valami előremozdult. Mert most már
pontosan az ellentétét csinálta annak, amit eddig, most már
úgy tűnt, nem akar többé eltaszítani magától, és
elmenekülni előlem. Tényleg ennyire jól szopok? És aztán
ezt annyira viccesnek éreztem, hogy kis híján hangosan
elnevettem magam.
– Jól van – jelentettem ki végül.
Jase elmosolyodott, és hirtelen úgy éreztem, hogy sokkal
több mindenre mondtam igent, nem csak arra, hogy másnap
elvigyen az orvoshoz.

Egyszerűen gyűlölöm az orvosi rendelők légkörét – a

fehér falat, a giccses berendezéseket és a fertőtlenítőszer
szagát. Tök mindegy, hogy éppen milyen orvosról van szó, a
rendelő mindig ugyanolyan.
Még nem is beszéltem a középkorú dokival, amikor már
meg is röntgeneztek. Leültettek a rettegett kerekes székbe,
és mindenhova azzal toltak, még Jase sem jöhetett velem.
Miután végül eljutottunk abba a kis rendelőbe, ahol az orvos
megnéz majd, kikászálódtam a kerekes székből, és átültem
az egyik műanyag székbe. Éppen dühös tekintettel
fixíroztam a tolókocsit, amikor kinyílt az ajtó, és a pirulós
recepciós bevezette Jase-t.
– Gondoltuk, hátha örülne egy kis társaságnak – jegyezte
meg, és végigsimított szőke haján.
Jase kacsintott, és könnyed léptekkel jött közelebb.
– Biztos vagyok benne, hogy a hölgy egészen elveszettnek
érezte magát nélkülem.
Horkantottam.
A recepciós vihogott, majd sietve távozott a rendelőből.
Kérdő tekintettel néztem Jase-re.
– Hogy sikerült bejutnod? Hiszen nem vagy családtag!
Felugrott a vizsgálóasztalra, amin nekem kellett volna
ülnöm, és úgy lengette a lábát, mint valami komisz kölyök.
– Elég csábító tudok lenni, Tess!
– Tudom én. – És elvigyorodtam.
– És a nagy csáberővel nagy felelősség is jár. Vigyáznom
kell, hogy bölcsen használjam – folytatta, csillogó szemmel.
– Csak akkor szoktam bevetni, ha nagyon nagy szükség van
rá.
– Jó ezt hallani – mondtam, majd mocorogtam egy kicsit,
mert a műanyag szék nagyon kényelmetlen volt.
Megnyugtatónak éreztem a jelenlétét, mert az igazat
megvallva, az idegeim lassan kezdték felmondani a
szolgálatot. – Nos, még egyszer kösz, hogy bevetetted a
csáberődet. Tényleg nagyra értékelem.
– Semmi gond. Csak ne felejtsd el, hogy mit ígértél!
Felnevettem, és megráztam a fejemet.
– Hogyan is felejthetném el?
– Hidd el, élvezni fogod! – Lehajtotta az állát, és
rendezetlen haja egészen az arcába hullt. – Különben pedig
nincs mitől félned. Ott leszek veled én is.
A gyomrom még mindig görcsbe rándult a puszta
gondolatára is annak, hogy lovagoljak. Jase a kocsiban,
egész úton idefelé, arról győzködött, hogy szedjem már össze
magam, és a kis ismerkedős dolognál többet is vállaljak be.
A több azt jelentette, hogy üljek fel az egyikre. Jase
megígérte, hogy végig ott lesz mellettem, én pedig végül
beleegyeztem, mert teljesen megbíztam benne. Na és persze
azért is, mert legalább ezzel is el tudtam terelni a
gondolataimat a térdemről.
– Cam az előbb küldött egy üzit – jelentette ki Jase.
Felkaptam a fejemet. A szemébe néztem, de az
arckifejezése semmilyen érzelmet sem tükrözött.
– Elmondtad neki, hogy itt vagy velem?
– Te elmondtad?
– Nem. Azt hiszi, hogy betegen fekszem otthon. – A
lófarkam végét az ujjam köré csavartam. – És te?
Megrázta a fejét.
– Gondoltam, akkor biztosan rákérdezne, hogy miért
veled vagyok éppen, és nem vele. Ami persze még egy csomó
más kérdéshez is elvezetne, és úgy voltam vele, hogy azokat
meg szerencsésebb volna nem telefonon keresztül
megválaszolni.
– Gondolod, hogy vannak olyan kérdések, amiket jobb
vele szemtől szembe megbeszélni? – Hallottam a hangomon,
mennyire kételkedő. Nem is csoda, ha ugyanis
belegondoltam, hogy Jase valószínűleg mit mondana el
Camnek, akkor szinte tutira vettem, hogy válasz helyett
verekedésbe fulladna az egész beszélgetés.
Jase felnevetett.
– Akkor kénytelen lennék megint bevetni a csáberőmet.
– Mondjuk, kétlem, hogy a bátyámon is működne.
– Több hitet, légy szíves! – felelte, és az ajka félmosolyra
húzódott. Az az ördögien huncut csillogás a szemében éppen
elég volt, hogy a szívem megint kihagyjon egy ütemet.
Összeszorítottam a számat, és próbáltam elképzelni,
vajon mi lenne az, amit a bátyámmal meg kell osztania. Úgy
voltam vele, hogy
Cam minél kevesebbet tud, annál jobb, akármi történt is
köztünk Jase-szel. A tekintetem előbb végigsimította az
arcának szinte teljességgel tökéletes körvonalait. Aztán
lejjebb haladt, a széles vállakra. Amikor megint az arcára
néztem, észrevettem, hogy kíváncsian figyel, aztán
bátorítóan elvigyorodott.
A lélegzetem is elakadt, amikor rádöbbentem, mennyire
könnyen bele tudnék szeretni.
Feltéve persze, hogy nem vagyok máris fülig szerelmes
belé.
– Mi jár a fejedben? – kérdezte, és beharapta csókra
termett alsó ajkát.
A gyomromban, valahol lent, feszült kis csomó jelent
meg. Ó basszus, ezt az egészet annyira elkúrtam!
Elfordultam, és éreztem, hogy az egész arcom lángolni kezd.
– Na, azt inkább megtartom magamnak.
Mély, fülledt hangú nevetést hallatott.
– Pedig buli lenne, ha tudnám!
– Bocs!
Hála istennek ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és
belépett dr. Morgan. Mert ebben a pillanatban sokkal
szívesebben összpontosítottam a térdemre, mint arra a
hatalmas katyvaszra, ami a fejemben és a szívemben lakott.
Dr. Morgan térdig érő fehér köpenyt viselt, és rövidre
nyírt hajába már bőven vegyültek ősz szálak is.
Mosolyogva lépett be, és előbb rám, majd Jase-re nézett.
– Talán egy új betegem is van ma reggel?
Próbáltam győzködni magam, hogy ne akarjak túlságosan
nagy reményeket ébreszteni magamban ennek a mosolynak
a jelentőségével kapcsolatban, ezért csak megköszörültem a
torkomat.
– Ő itt Jase . A... hogy is mondjam, a barátom. Ő hozott
el.
– Nos, örülök, hogy megismerhetem! – A jó kedélyű doki
odament Jase-hez, és megrázta a kezét. Amikor pedig Jase
leszállt volna a vizsgálóasztalról, egy legyintéssel
megállította. – Nem kell ugrálnia! Így is teljesen jók
vagyunk.
Aztán leült az egyik gurulós székbe, és a
röntgenfelvételeimet tartalmazó mappát az asztalra dobta.
Lábujj hegyen lökve magát közelebb jött hozzám, aztán
megfogott egy másik széket, és azt is odahúzta, óvatosan
felemelte a lábamat és feltámasztotta erre a székre.
– Na, lássuk!
Felhajtotta a farmerem szárát, és amikor meglátta a
labdává dagadt térdemet, felhúzta az orrát. Nem volt valami
szexis látvány.
Halkan füttyentett.
– Ugye tudja, mi következik?
Tudtam bizony! Lehunytam a szememet, a két kezemet
pedig a gyomromra szorítottam. Dr. Morgan ujjai hűvösek
voltak, és finoman értek hozzá a térdemhez. Maga az érintés
nem fájt. Egyelőre. De aztán egy kicsit jobban megnyomta,
hogy lássa, mennyire stabil. Ebben a pillanatban olyan vadul
lángolt fel a fájdalom, hogy csikorgatva szorítottam össze a
fogamat.
– Egytől tízig mekkora a fájdalom? – kérdezte halkan.
– Ööö. – Az ilyesmi soha nem ment nekem. Mégis ki a
fene tudná pontosan megmondani, mennyire fáj valami?
Kénytelen voltam azokat az aranyos kis pálcikaemberes
információs képeket felhasználni. – Talán hat?
– Jól van. – Kicsit erősebben megnyomta, mire szó
szerint felugrottam. – Na és most?
– Hét? – A hangomat nagyon vékonynak hallottam.
Tovább folytatta a kínzásomat, és amikor váratlanul
megéreztem, hogy egy kéz szorítja meg az ujjaimat,
felpattant a szemem. Meg sem hallottam, ahogyan közelebb
lép. Jase leguggolt mellém, és attól a pillanattól kezdve, hogy
a tekintetünk összetalálkozott, már képtelen voltam
megszakítani a kapcsolatot.
– Na és most? – kérdezgetett tovább dr. Morgan, és
amikor válasz helyett csak élesen felszisszentem, finoman
elvette a kezét. – Nem kell felelnie. – És utána kedves
mosollyal az ajkán lehúzta a nadrágom szárát. – Jól van.
Jegelte és felpolcolta?
Bólintottam, de még mindig csak Jase -t néztem.
– Aha.
– De nem segített.
– Nem. – Megnyaltam az ajkamat, Jase pedig
elmosolyodott. Ekkor mégis elszakítottam a tekintetemet,
mert mégsem akartam teljesen dilisnek tűnni, és végül a
doki felé fordultam. Miközben beszéltem, Jase-nek
észrevétlenül sikerült összefonnia az ujjait az enyémmel. –
Most nem fáj ugyan annyira, mint az első alkalommal, és
reccsenést sem hallottam, de attól tartok, hogy ezt komolyan
elszúrtam.
– Tudnom kell, hogy pontosan mit csinált, amikor
vasárnap sikerült lesérülnie – válaszolta, és az egyik kezét a
térdére helyezte. – Gyalogolt? Elveszítette az egyensúlyát?
Tekintetem az orvos hosszú ujjaira tévedt. Kecsesek
voltak, az ízületek azonban mind meglepően nagyok, és
kerekek. A torkom elszorult.
– Csak annyit mondott, hogy elveszítette az egyensúlyát –
válaszolt helyettem Jase, és éreztem, hogy a szabadon
maradt kezem ökölbe szorul.
– Gyalogolt, amikor ez az egyensúlyvesztés
bekövetkezett? Éppen felkelt az ágyból, vagy felállt a
székről? – Dr. Morgan elhallgatott. – Nagyon fontos, hogy
pontosan tudjam, mi történt.
A fülemben csak úgy dobolt a vér, ahogy lassan
felnéztem. Az igazság. A rohadt életbe, hiszen az igazság
mindig is szemtelen és zavaró kis ribanc volt. Megráztam a
fejemet, és összeharaptam az ajkamat.
– Én... én éppen a koleszszobában voltam, és a
szobatársam barátja a kezében tartott egy táskát. Egy olyan
sporttáskát. Mindegy, szóval túlságosan közel álltam hozzá,
amikor meglendítette. A csípőmet találta el vele, én meg
hanyatt estem, és éppen a jobb lábamra támaszkodtam.
Jase annyira erősen kezdte szorítani a kezemet, hogy
hamarosan már éreztem, amint a csontjaim szinte egymáson
őrölnek. Aztán éppen ilyen váratlanul elengedte. Nem
mertem ugyan a szemébe nézni, de pontosan tudtam, hogy
meredten bámul rám.
– Vagyis baleset történt. Semmi igazán komoly. Ennek a
tudatában azért sokkal pontosabb képet tudok alkotni a
történtekről. – Dr. Morgan az aktámért nyúlt, és kinyitotta.
– Nos, akkor a jó hírt akarja először vagy a rosszat?
A szívem hatalmasat dobbant, és Jase-re pillantottam.
Szeme élesen csillant, arckifejezése kemény.
– A jót? Gondolom.
– A jó hír, hogy a röntgenfelvételek szerint a szalag nem
szakadt el megint – mondta, és éreztem, hogy a vállamból
azonnal kiszáll a feszültség. – Tisztában vagyok vele, hogy
ettől tartott a legjobban. Az eredeti szakadás szépen gyógyul.
Felsóhajtottam.
– És a rossz hír?
Dr. Morgan feszülten elmosolyodott.
– Ez a sérülés arra utal, hogy a szalag nem elég stabil.
Tekintve az elszenvedett sérülést, negyven-hatvan százalék
esélye volt annak, hogy újra meg fog sérülni. Nos, mint azt
az előbb említettem, az eredeti szakadás állapota nem
romlott, ami azt jelenti, hogy nem lesz szükség újabb
műtétre, és feltéve, hogy megint használja a rögzítő sínt, és
legalább néhány napon keresztül mankóval jár, jó esély van
a teljes gyógyulásra.
És mégis, ahelyett, hogy megnyugodtam volna, úgy
éreztem, hogy a falak szinte rám omlanak.
– De?
– De... – Elmosolyodott, én azonban megfeszültem. Mert
nagyon úgy tűnt, hogy csak a szája mosolyog, a fekete
szemek már nem. Olyan fajta mosoly volt ez, amit az
orvosok akkor használnak, ha valami különösen rossz hírt
kénytelenek közölni. – Ez a sérülés tehát azt mutatja, hogy a
szalag nem elég stabil, és ez komoly aggodalomra adhat
okot, Teresa. Biztosan emlékszik, amikor először megsérült,
felvetődött a lehetősége, bármennyire elenyészőnek tűnt
akkor, hogy állandósulhat a destabilizált állapot, és...
Az agyam ebben a pillanatban kapcsolt ki, és habár
semmit nem hallottam, csak néztem rá meredten, és a
megfelelő időben bólogattam. Szinte észre sem vettem, hogy
Jase ujjai, minden újabb szóra, erősebben szorítják a
kezemet. Még mosolyogtam is, amikor dr. Morgan végül
megpaskolta a kezemet, és megjegyezte, hogy minden
rendben lesz. Nem vitatkoztam vele. Minden kurvára
tökéletes lesz, bassza meg! És akkor sem panaszkodtam,
amikor visszajött a nővér, és megint felkerült a térdemre a
rettegett, kék rögzítő sín. Kecsesen ragadtam meg a mankót.
És csak lélegeztem. Belégzés. Kilégzés. Belégzés. Kilégzés.
Nem is tudom hogyan kerültem végül ki az épületből, és
hogyan kötöttem ki Jase Jeepjében. Meredten néztem ki az
ablakon.
– Tess...!
Ránéztem, és miközben a fejét ingatta, összekapcsolódott
a tekintetünk. Az arca hamuszürkére vált.
– Annyira rohadtul sajnálom!
Szakadozottan felsóhajtottam, és csak ekkor fogta fel az
agyam, amit hallottam. A destabilizálódás nagyon, de
nagyon rossz állapot. Még annál is rosszabb volt, mintha
megint műteni kellene a térdemet, ez ugyanis csak egyetlen
dolgot jelenthet. Hogy a térdem, az életem fennmaradó
részében mindig kiszámíthatatlanul gyenge lesz. Hogy
mindig gondom lesz vele, még annak ellenére is, hogy a
szakadás teljes egészében összeforr. Annak esélye, hogy a
térdízületem begyullad, megkétszereződött.
Ezzel természetesen el is felejtkezhetem a táncról. Soha
nem leszek profi táncos. Kész, vége. Most már soha nem
térhetek vissza a stúdióba, nem lesz több órám, nem lesznek
előadások és versenyek. Még egyáltalán a tánccal
próbálkozni is hatalmas esztelenség lenne. És a tanáraim
egyébként sem hagynák. Ahogyan a Joffrey Balett-iskola
sem.
A fősulit most már nem lehet amolyan átmeneti
állapotnak tekinteni. A tanítás nem lehet többé B terv. Mert
most már ezen kívül nem létezett számomra más terv.
Istenem!
Megráztam a fejem, és szóra nyitottam a számat, de egy
hang sem jött ki rajta.
Jase káromkodott, és én... zokogni kezdtem. Mintha
valahol mélyen felszakadt volna egy addig eltemetett forrás.
A könnyek megindultak, és aztán csak patakzottak le az
arcomon, és már nem lehetett gátat vetni nekik. A kocsi
belseje elmosódott a szemem előtt – Jase is eltűnt.
Mély morgást hallottam abból az irányból, ahol addig ült.
Aztán megérzetem, ahogyan átölel. Az egyik pillanatban
csak ültem ott, egyes-egyedül, és az egész világom darabokra
hasadt körülöttem, a következőben pedig erős karjaival
magához szorított – és nem hagyta, hogy széthulljak.
 15. FEJEZET

O
LYAN ERŐSEN ÉS OLYAN SOKÁIG SÍRTAM, hogy
a fejem a végén jobban fájt, mintha másnapos lettem
volna, és Jase pólója a mellkasán csuromvíz lett.
Nem volt valami épületes a látvány.
Fogalmam sincs, miért nem fejtette le magáról a
karjaimat, és tolt arrébb, de nem tette meg. Csak még
szorosabban ölelt. Az egyik kezét a tarkómra tette, és
amennyire a sebváltótól tudta, az arcomat a mellkasának
szorította, közben meg a gerincemet simogatta. Egész idő
alatt értelmetlen, nyugtató szavakat suttogott nekem, hogy
végül már nem tudtam megállni nevetés nélkül.
– Mindig is sejtettem, hogy tökéletes hús-vér zsepi
vagyok – jegyezte meg, majd lehajtotta a fejét, és az állát a
fejem tetején nyugtatta. – Kösz, hogy a segítségeddel valóra
válthattam az álmomat!
Jase eléggé kitartó papírzsepinek bizonyult.
Miután végre sikerült összeszednem magam, elindultunk
Morgantownból. Tudtam, hogy fel kell hívnom anyát, de
képtelen voltam annyi erőt találni magamban, hogy valóban
meg is tegyem. Persze mindig mellettem állt, bármit tettem
is az életben, de azt is tudtam, mennyire szereti nézni,
amikor táncolok, és mennyire izgult minden versenyemen.
Bizonyos tekintetben az ő álma is volt, hogy táncoljak.
Martinsburg közelében jártunk már, amikor Jase-hez
fordultam.
– Muszáj máris visszamennünk?
– Nem. Azt csinálunk, amit csak akarsz.
 Ha most visszamegyek a kokszba, akkor kénytelen leszek
szembenézni az előttem álló jövővel. Például azzal is, hogy
sokkal komolyabban kell vennem a tanulást.
– Úgy értem, hogy talán neked...
– Én pontosan ott vagyok, ahol lenni akarok – vágott a
szavamba Jase , és közben olyan pillantást vetett rám, hogy
inkább azonnal elhallgattam. – Még nincs kedved
visszamenni. Helyes. De akkor tudom, hova szeretnél
menni.
– Tudod? – A hangomat furcsának hallottam, és habár
egy kicsit azért kíváncsi voltam, mekkora nagy halom
szerencsétlenségnek tűnhetek, nem volt bennem elég
kurázsi, hogy a tükörbe nézzek.
– Aha. – Aztán kacsintott.
Az ajka mosolyra húzódott, és figyelt, ahogyan kivettem a
gumit a hajamból. Néma csöndben utaztunk tovább a szülei
farmjára vezető úton, de aztán valahol félúton lefordultunk,
és behajtottunk két vénséges tölgyfa közé.
Elkerekedett szemekkel ragadtam meg a kapaszkodót.
– Út ez egyáltalán?
Elvigyorodott.
– Aha. Nem.
A föld egy keskeny sávban le volt taposva, de itt is, ott is
látszott néhány hevenyészett fűcsomó.
– Ez csak annyira út, mint a Halálos kitérőben.
Jase, a fejét hátrahajtva hahotázott.
– Hidd el, ennek a kalandnak sokkal jobb vége lesz.
– Nem mintha ez olyan sokat jelentene. – Elfehéredett
ujjakkal szorítottam tovább a kapaszkodót, a Jeep pedig ide-
oda zötyögve haladt az úton. Jase ugyancsak erősen
markolta a kormányt, azonban amikor láttam, hogy a
sziklákat és fákat kerülgetve szélesen vigyorogni kezd, nem
tudtam ellenállni, és én is elmosolyodtam. A zötyögéstől
egyáltalán nem fájt jobban a lábam, hiszen a sín mereven
tartotta, és mielőtt észbe kaptam volna, már fel-alá ugráltam
az ülésben, és hangosan kiabáltam örömömben. Abban a
néhány csodálatos pillanatban minden másról
elfelejtkeztem.
– Kapaszkodj! – figyelmeztetett Jase.
A Jeep belehajtott egy vízmosásba, én pedig hangosan
ujjongtam, ahogyan kicsit ugratott, amikor kijöttünk belőle.
A fák hamarosan eltűntek, és elénk tárult egy apró, fehér
virágokkal pettyezett, smaragdzöld mező. Valamivel
távolabb a mező egy csillogó vizű tó partján ért véget, rajta
nagyon is magányosnak tűnő famólóval.
A kocsi lelassított, és néhány méterre a mólótól állt meg.
– Isten hozott a Winstead-tó mellett! – jegyezte meg
Jase, és leállította a kocsit.
– Tényleg így hívják?
Felnevetett.
– Dehogy! Az igazat megvallva ez csak egy olyan
tavacska. Kacsaúsztató. De ahhoz éppen elég mély, hogy
nyáron az ember úszhasson benne, és dugig van hallal. Jack
is itt pecázott először. Azonnal fogott egyet.
Elmosolyodtam, ahogy a lelki szemeim előtt megjelent a
kép, amint ott ülnek a mólón, egymás mellett, kezükben
pecabottal, egyformán, csak az egyikük sokkal kisebb, mint a
másik.
– Mennyi idős volt akkor?
– Hároméves – felelte, és büszke mosoly játszott az
arcán. – A vérében van a pecázás.
– Mint a lovaglás? – kérdeztem, miközben kicsatoltam az
övemet.
– Aha. És világbajnok pálcikaember-rajzolásban is. –
Amikor felnevettem, gyors vigyort villantott, én pedig
örültem, hogy habár már elmondta nekem az igazságot
Jackkel kapcsolatban, még mindig képes ilyen könnyedén
beszélni róla. – Maradj a fenekeden, oké?
Már éppen kinyitottam volna az ajtót, de a kezem megállt
a kilincsen.
 – Minden rendben van?
Jase kiugrott a kocsiból, és a hátuljához lépett. Kinyitotta,
majd egy pillanattal később lecsapta a hátsó ajtót. Aztán
megjelent az én oldalamon. Hátrahajoltam az ülésben, és a
farmeren keresztül a rögzítő sínt kezdtem piszkálni,
miközben néztem, hogy egy sötétkék plédet terít a
virágokkal teli földre.
A torkomat érzelmek fojtogatták, és minden erőmre
szükségem volt, hogy ne bőgjem el magam megint. Istenem,
amikor Jase-szel voltam, mintha minden lányos
képzelgésem valóra vált volna, de még a legcukormázasabb
álmaimban sem tudtam volna olyan jelenetet elképzelni,
mint ez.
Valóság ez egyáltalán?
Ujjaimmal végigsimítottam a sín szélén. Hát, nagyon is
valóságos volt. A rossz éppen úgy, mint a jó.
Mikor végzett, Jase visszajött a Jeephez, kinyitotta az
ajtót, és aggodalmas tekintettel nézett be.
– Minden rendben van? Ugye nem fájdult meg a lábad
ezen a vacak úton?
– Minden király. – Elmosolyodtam, és pislogtam
néhányat. Van erre valami gyógyszer? – Most már
megmozdulhatok?
– Nem.
– Nem?
Féloldalas vigyor jelen meg a képén, ahogyan odahajolt
hozzám, majd óvatosan kifordított, hogy a lábam már
kilógott a kocsiból. Aztán az egyik karját a térdem alá
csúsztatta, a másikat pedig a hátamra.
– Kapaszkodj!
A szívem csinált egy hátra szaltót. Fél fordulattal.
– Nem kell, hogy mindenhova hurcolj!
– Tudom – válaszolt. – De akkor is kapaszkodj!
Átöleltem a nyakát, és az ujjaim ökölbe szorultak,
ahogyan a vállát simították.
 – Azért nem lenne olyan rossz, ha meglenne a mankóm.
– Rendelkezésedre áll helyette minden kőkemény,
kidolgozott izmom.
– Tényleg lenyűgözőek – ismertem be.
Elvigyorodott.
– Ebben rohadtul igazad van! Készen állsz?
Bólintottam, mire könnyedén felemelt. Kicsit ostobán
éreztem magam, amiért ölben kell átvinni a takaróra, de a
talaj annyira egyenetlen volt, hogy mankóval elég veszélyes
mutatvány lett volna mozogni. Amikor végre lerakott a
földre, vonakodva engedtem el a nyakát.
– Szar érzés lesz a campuson mankóval szaladgálni.
– Igen. – Aztán ő is leült mellém, és a tavat nézte. – De
amit a doki mondott, abból úgy gondolom, nem sokáig leszel
rászorulva.
Kinyújtottam a lábamat, majd odanyúltam, és
megigazítottam a sínt. Az első alkalommal is vagy egy
örökkévalóságba telt, míg teljesen megszoktam. Ha pedig
eszembe jutott, hogy most megint hetekig, ha nem
hónapokig kell majd hordanom, rémesen rossz kedvem lett.
A fülem mögé fésültem néhány rendetlen tincset, aztán
kifújtam a levegőt. Nem is vettem észre, hogy már ki tudja
mióta tartottam vissza a lélegzetemet. Semmilyen hang nem
hallatszott, leszámítva a fák felől érkező madárcsicsergést.
Az egész hely a nyugalom meg-testesülése volt. Lehet, hogy
Jase akkor szokott ide jönni, ha el akar menekülni a világ
elől, amikor gondolkodni akar.
– Sokan járnak errefelé?
– Vagy három kilométerre vagyunk a szüleim farmjától,
de ez a hely akkor is a mi tulajdonunk – magyarázta. – A
családon kívül senki más nem szokott erre járni, és mivel a
szüleim nem valószínű, hogy éppen most szeretnének
kilátogatni, addig maradunk, ameddig csak akarsz.
A két kezemet az ölembe helyeztem.
– Kösz szépen, hogy elhoztál!
 – Szóra sem érdemes! – És a könyökével megbökött. –
Biztos vagy benne, hogy nem akarod kiváltani a
fájdalomcsillapítókat, amiket a doki írt neked?
Úgy éreztem, a recept szinte lyukat éget a zsebembe.
– Nem. Úgy értem, nem lenne rossz bevenni a bogyókat,
és aztán nem törődni semmivel, mert amikor szedem a
gyógyszert, a világ minden gondja elszáll, de jobban
szeretnék szembenézni ezzel a helyzettel. Érted, amit
mondani akarok?
– Értem, de ez még nem jelenti azt, hogy szenvedned
kellene.
– Annyira azért nem rossz a helyzet. – És ez az utolsó
szóig igaz is volt. Éreztem ugyan fájdalmat, de az közel sem
volt kezelhetetlen. Jase ekkor hanyatt feküdt mellettem, és a
két karját a feje alatt összefonta. Néhány pillanatra egészen
elvesztem az orra ívét bámulva, valamint abban a csodában,
ahogyan a leírhatatlanul hosszá szempillákat figyeltem.
– Kérdezhetek valamit?
– Ha muszáj.
Elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hogy én is ezt
válaszoltam neki szombat éjjel.
– Miért nem a farmon laksz? Látszik rajtad, mennyire
imádsz Jack közelében lenni, mégis távol élsz tőle. Ez nekem
furcsa. Ha nem akarsz, nem kell válaszolnod.
– Hát igen. – Felelte, és egy egészen kicsit összevonta a
szemöldökét. – Az igazat megvallva, nagyon szeretnék.
Tudod, szeretnék sokkal több időt együtt tölteni vele, csak
közben attól is tartok, hogy talán mégsem volna annyira jó
ötlet. Ha itt vagyok, akkor... nehezebb. Különösen, amikor
azt látom, hogy anya és apa szülőként viselkedik vele.
Nagyon szeretnék ilyenkor közbelépni, de tisztában vagyok
vele, hogy ez csak összezavarná.
– Érthető – válaszoltam, és megnyaltam az ajkamat. – Ne
haragudj, amiért megkérdeztem.
– Miért haragudnék?
 Felvontam az egyik vállamat.
– Csak tudod, érzem, hogy nagyon nehéz neked ez a
helyzet Jack-kel kapcsolatban. Te próbálod azt tenni, ami a
leghelyesebb, de hát ki tudja, mi a helyes egy ilyen szituban?
Senki. És ez nagyon nehéz.
– Tényleg az. És ezért nem vagyok biztos abban, hogy
okos dolog lenne-e valaha is elmondani neki az igazat –
ismerte be, és én hirtelen nagyon megkönnyebbültem,
amiért korábban elárulta nekem a titkát, ez ugyanis sokkal
fontosabb dolog volt, mint az én idióta, sérült lábam. –
Ugyanakkor persze ott van az, hogy nem lenne-e mégis jobb,
ha tudna róla? Na és ha valamikor idősebb korában magától
rájön valahogy? Ezeken a baromságokon agyalok majdnem
minden este.
Kinyúltam felé, és megfogtam a kezét.
– Biztosan megtalálod a legjobb megoldást.
Nem felelt semmit, azonban ahogy rám nézett, képtelen
voltam abbahagyni a beszédet.
– Fogalmam sincs, hogy mit fogok kezdeni ezek után –
suttogtam, és a mozdulatlanul tükröződő tó felé fordultam.
Én is éppen olyannak éreztem magam. Túlságosan
mozdulatlannak. Mintha valaki megnyomta volna a
pillanatmegállító gombot, az életem filmje közben. – Azt
hittem... Végig azt hittem, hogy majd ugyanott folytathatom,
ahol abbahagytam. Hogy majd megint táncolni fogok. Soha,
egyetlen pillanatig sem jutott eszembe, hogy bármi mást is
csinálhatnék életemben, most pedig... – Elhallgattam, és
csak a fejemet ráztam.
– Mostanra minden megváltozott – fejezte be a mondatot
halkan.
Bólintottam, és kifújtam a levegőt.
– Már korábban is mondtam ezt neked, és én tényleg
hiszek benne. Néha, a legváratlanabb helyzetben születik
valami igazán jó. – Elviselhetetlen volt a pillantása, és
hirtelen úgy éreztem, hogy a szavai sokkal többet jelentenek
annál, amit mondott. – Pontosan tudom, hogy egyelőre nem
olyan könnyű ezt megemészteni, és nem is segít, amit
mondtam, de hidd el, hogy igazam van.
Megint bólintottam.
– Jackről beszélsz?
– Igen.
A vállam felett megint ránéztem. A tekintete a szikrázóan
kék, tiszta égboltra meredt, és a szája egyik sarkában mosoly
játszott.
– Tudod, egy napon fantasztikusan jó tanár válik majd
belőled, Tess.
Fojtott hangú nevetés tört fel belőlem.
– Korábban meg azt mondtad, nagyon boldogtalan
leszek, ha tanítanom kell.
– Nem. Azt mondtam, hogy biztosan boldog leszel, ha
taníthatsz majd egyszer, de igazából nem ez az, amiről
mindig is álmodoztál.
– Az nem ugyanaz?
A szeme sarkából pillantott rám.
– Ég és föld a kettő. A tanítás ugyanis olyasmi, amiről az
ember mindig is álmodozhat, de akár meg is szeretheti. Csak
ehhez idő kell.
Az időt egyszerre nagyon múlékony és vicces dolognak
éreztem. Néha egyszerűen semmire nem volt elég, máskor
meg kínzóan hosszúra nyúlt.
– Én tényleg hiszek ebben – tette hozzá csendesen.
A mellkasomra nyomás nehezedett. Talán igaza van.
Lehet, hogy holnap, vagy a jövő héten, vagy akár a jövő
hónapban, de előbb vagy utóbb ezt az egészet nem fogom
halálos ítéletnek megélni. Ebben a pillanatban azonban úgy
éreztem magam, mint aki zuhan, és hiába csapkod a
karjával, semmit nem talál, amiben megkapaszkodhatna.
– Nem akarok erről beszélni – mondtam reszelős
hangon, és kénytelen voltam lehunyni a szememet.
– Akkor mit szeretnél?
 – Csak... nem szeretnék erre gondolni. Talán ez
gyengeség.
– Nem vagy gyenge – mondta, és éreztem, hogy az
oldalára fordul.
– És közben nem is szeretném ilyennek érezni magam,
mint most... üresnek, bizonytalannak és zavartnak. –
Szaggatottan vettem a levegőt. – Nem akarom ilyennek
érezni magam, mint most.
Talán tényleg jobb lett volna, ha kiváltom azokat a
bogyókat.
Volt egy pillanat, talán egy szívdobbanásnyi időnél nem is
több, aztán megéreztem a könyökömön az érintését.
Elkerekedett szemmel tűrtem, hogy maga mellé húzzon a
pléden. Aztán amikor izmos teste felemelkedett, és egyik
karjára támaszkodva fölém hajolt, a lélegzetem is
bennszakadt.
– Van egy ötletem – jegyezte meg, kis vigyor kíséretében.
A tekintetében nem csak jókedv tükröződött. Valami lángolt
benne; a mindent átható szenvedély, amitől megremegtem.
– És biztos vagyok benne, hogy ettől az ötlettől valami
nagyon, de nagyon mást is érezni fogsz majd.
– Biztos? – A szívem már gyorsabban vert.
– Aha. – Az egyik ujját az ajkamra helyezte, addig
simogatta, míg egy egészen kicsit szét nem vált, majd ujjával
elindult lefelé, a torkom irányába. – Valódi művész vagyok.
Felvontam a szemöldökömet
– Tessék?
– Nem tudtad? – A keze még lejjebb siklott, és habár az
ujjai megálltak a dekoltázsomnál, a tenyere ráfeszült a
mellem halmára. – A figyelemelterelés művésze.
Felnevettem.
– Hát ez nagyon béna duma volt.
– Viszont működik a dolog, nem? – Elvigyorodott, majd
lejjebb eresztette a fejét. Az ajka éppen úgy simogatta az
arcomat, ahogyan az előbb az ujjai. – Na és akarsz hallani
még valamit?
– Mit? – Megremegtem, ahogyan a keze megint elindult,
és a melleimen végigsimítva, most már a köldököm alatt
állapodott csak meg.
– Valami másnak is igazi művésze vagyok. – Az ajka
végigsimított a szám sarkán, és a bőröm bizseregni kezdett.
– Erre is tutira azt mondod majd, hogy nagyon béna, de én
tudni fogom, valójában mit gondolsz. Hogy titokban, a
lelked mélyén, lenyűgöznek majd a képességeim.
– Hűha, vajon mi lehet az? – Éppen beharaptam volna az
alsó ajkamat, de Jase gyorsabb volt. Lecsapott rá, és
finoman harapdálni kezdte. Felsóhajtottam, mert az élmény
váratlanul ért, és ezt ő a jelek szerint felhívásnak tekintette.
Az ajka már teljesen az enyémre tapadt, a nyelve elindult a
számba, kergetőzve az én nyelvemmel, végignyalva a
szájpadlásomat.
Forróság támadt a testemben, és valahol a gyomrom
mélyén gyűlt össze, aztán lüktetve áradt szét minden
végtagomban, miközben Jase kitartóan folytatta a szám
felfedezését, és úgy csókolt, mintha az idő luxus volna,
amiből csak nagyon kevés maradt mindkettőnknek. Amikor
végül felemelte a fejét, az ajkamat kellemesen duzzadtnak
éreztem.
A tenyeremet a mellkasára tettem, és boldogan fedeztem
fel, hogy az ő szíve is éppen olyan gyorsan ver, mint az
enyém.
– Talán csókművész vagy?
– Igen... – Miközben a keze lejjebb haladt, az ajka
erősebben az enyémre tapadt. Gyakorlott mozdulattal
gombolta ki a farmernadrágomat. – És a csajvetkőztetés
művésze is.
Kitört belőlem a nevetés, ami aztán a csók miatt halk
nyögdécseléssé csendesük. Válaszul mély morgás tört fel a
mellkasából, és megremegtette az egész testemet. A szám
kiszáradt, és a vágy bizsergően áradt szét bennem. Valahol,
az agyam egyik eldugott zugában, még mindig maradt egy
kis bizonytalanság kettőnkkel kapcsolatban – nem olyan,
mint korábban, inkább valamiféle aggodalom. Nem tudtam
volna megfogalmazni, hogy mit jelentünk egymásnak, hogy
milyen kapcsolat van köztünk, és mégis, mindennél jobban
szerettem volna nevet adni ennek az egésznek. Akartam a
biztonságérzetet, hogy másnap is mellettem lesz, és másnap
is megcsókol majd. A többiről nem is beszélve...
Amikor azonban a keze becsúszott a bugyimba, és
megéreztem az ujjait nagyon közel ahhoz a bizonyos
ponthoz, hirtelen minden gondolat és minden kétség
elszállt. Ez a pasi tényleg a figyelemelterelés művésze, mert
ekkor már minden idegrostommal csak arra koncentráltam,
amit a kezével művel.
Izzott a bőr a nyakamon, ahogy az ajka végigsimította,
orrával cirógatta, miközben az egyik hosszú ujjával
szétválasztotta combomat, és elmerült a nedvességben.
Összerándultam az érzéstől. A legutóbbi alkalommal nem
érintett meg, éppen ezért a bőre suttogása a testemen soha
korábban nem tapasztalt, bódító érzésekkel töltött el.
Jase csókokkal árasztott el, visszafelé haladva a
nyakamon, majd megállapodott a fülem alatti, érzékeny kis
ponton, miközben megint végigsimított rajtam az ujjával, ott
lent. A testem vibrált.
Felemelte a fejét, és az ujja is megállt. Összetalálkozott a
tekintetünk. A szeme színe most megdöbbentően
higanyszerűnek hatott.
– Képtelen vagyok kiverni az ízedet a fejemből – mondta,
és forróság árasztott el a szavaira. – És majd meghaltam,
annyira szerettem volna tudni, milyen érzés megérinteni
téged.
Isten az atyám, nem vagyok az a pirulós szűzlány típus,
de ezek a szavak beindítottak bennem valamit... valami
nagyon mocskosat, ugyanakkor nagyon élvezetest. És persze
minden bizonnyal annak is része volt ebben, hogy itt
hevertünk, a szabad ég alatt.
Megint megcsókolt, testsúlyának nagyobb részét a fejem
mellett támaszkodó karján nyugtatva. Odalent erősebben
rám nyomta az ujját, és a gyomrom alsó részébe költözött
csomó még szorosabbra húzódott. A testem reflexszerűen
rándult össze, és megint felszakadt belőle az a mély, reszkető
morgás.
– Máris nedves vagy! – Mély hangú, szexis szavai lángra
lobbantottak. – Imádom. Szerintem még hozzád sem értem,
és máris ilyen voltál.
Jézusom...!
Nagyot nyeltem, majd kuncogni kezdtem.
– Kínosnak érzed? – kérdezte.
– Nem. – Mert a szavaitól valami egészen mást éreztem.
– Helyes.
Jase lehajtotta a fejét, és olyan szenvedéllyel csókolt, ami
teljesen kifordított önmagamból, és ugyanebben a
pillanatban belém hatolt az ujjával. A hangom tompán szólt,
ahogy az ajkai közé nyögtem. Megragadtam a vállát, és a
csípőmmel előremozdultam, mert többet szerettem volna.
És meg is kaptam.
A tenyerét odadörgölte a legérzékenyebb területhez, és
villámként csapott végig rajtam a gyönyör. Minden lábujjam
összeszorult, a két lábam megrándult. A sínbe rakott
térdembe fájdalom nyilallt, de az ezt követő megannyi érzés,
ami az ereimben szétáradt, minden mást feledtetett. A vágy
teljesen elárasztott. Jase veszélyes volt, a lehető
legizgalmasabb módon.
– Istenem! – nyögött fel, miközben az ujja folyamatosan
mozgott bennem ki és be. Aztán megszakította a csókot, a
homlokát az enyémnek döntötte, a második ujját is belém
nyomta, és még jobban kitöltött.
A teste megremegett, miközben csípőm követte az ujjak
diktálta tempót. Végem volt, mert észrevettem, mennyire
nagy erőfeszítésébe kerül, hogy ne menjen ennél tovább.
Mintha egy feszülő húr pattant volna el bennem, úgy csapott
végig rajtam a vágy. A nyelve még a számban volt, ahogyan
elélveztem, és a remegés mintha soha nem akart volna
elmúlni.
Aztán Jase elhúzta a kezét, de ott maradt fölöttem, arcát
az enyémnek simítva hallgatta zihálásomat. Beletelt néhány
másodpercbe, míg rádöbbentem, hogy ő is éppen ilyen
erősen liheg. Amikor az oldalára fordulva legördült rólam,
szinte fájt, hogy már nem érzem a súlyát, a melegségét, az
illatát.
Közelebb bújt hozzám. A csontjaimba bevette magát az a
kellemes bizsergés, de közben tisztán éreztem, mennyire
kemény a farka. Látni akartam. Igaz, hogy szombat este
koromsötét volt, de az alapján, amit láttam és éreztem,
lenyűgöző lehet. És persze viszonozni is akartam, amit
kaptam. Kinyúltam felé, ő azonban félúton elkapta a
csuklómat, majd a szájához emelte a kezemet, és
végigcsókolta az ujjaimat, sorra, mindegyiket.
– Mondtam, hogy most csak te számítasz.
Hirtelen nem is tudtam, mit mondhatnék erre, csak
lehunytam a szememet. Egy köszönöm azért biztosan
belefért volna, de úgy éreztem, ez nagyon, de nagyon nem
lenne ideillő. Pedig a jelek szerint simán képes volt nem
odaillő dolgokat tenni. Basszus, hiszen a farmerem még
mindig kigombolva, és tudtam, hogy ha most odanéznék,
kilátszana a piros-fehér pöttyös bugyim! De annyira már
nem érdekelt a dolog, hogy begombolkozzam.
Megcsókolta a halántékomat, és a szívem megint tótágast
állt. Aztán fel-alá kezdett ugrálni, és az ezt követő érzelmi
vihar olyan erővel ragadott magával, hogy az szinte már
ijesztő volt.
Istenem, hiszen én kezdek tényleg beleszeretni Jase -be!
Nem kezdek. Már beleszerettem.
Talán azóta szerelmes vagyok belé, hogy három évvel
ezelőtt először megjelent a szüleim házában, és ez a szerelem
nem csökkent attól, hogy van egy fia, és egy nap ez az egész
leírhatatlanul gázos lehet, ha egyszer csak befut az igazi
anyuci. De most itt vagyunk, együtt... Azaz...
– Hé! – mormogta Jase, és két ujját az állam alá téve
maga felé fordította a fejemet. – Merre jársz?
Egyenesen az őrület birodalmában. Ott jártam. Hirtelen
feltétlenül kellett tennem egy kitérőt oda – mégpedig vele
együtt, mert az én szívem máris oda jutott, berendezkedett
és otthon érezte magát, de nekem most nagyon óvatosnak
kellett lennem. Mindenképpen...
Kellett egy megnevezést találni arra, ami köztünk
történik.
Vagy legalábbis tudnom kellett az igazat. Most azonnal.
 16. FEJEZET

M I A FENÉT MŰVELÜNK MI? – tettem fel a

kérdést, pedig egészen eddig a pillanatig biztos
voltam benne, hogy nem lesz hozzá elég
bátorságom. De mindenképpen tudnom kellett, mert ha ezt
nem tisztázzuk, akkor ez a kapcsolat – vagy mi – talán
ugyanígy fog folytatódni, és nekem az már nem lenne elég.
– Lazítunk.
Hátrahajtottam a fejemet, és elfojtottam egy sóhajt, amit
az ajka simogatása váltott ki. Ha engedek neki, az érzés
megint mindent elködösít. Most nagyon fontos, hogy
összpontosítsak.
– Tudod, hogy gondolom! Te meg én. Mit csinálunk?
Ujjával végigsimított a torkomon, mire úgy rázkódtam
össze, mintha a csontomig hatoló hideg tört volna rám.
– Biztos vagy benne, hogy éppen most akarod ezt
megbeszélni?
A gyomromba berobbant a baljós előérzet, és egyetlen
pillanat alatt messze űzött minden kellemes zümmögést.
– Nem hiszem, hogy tovább halogathatjuk. Különösen
nem a mostani után. Na meg a hétvégén történtek után. És
basszus, ott a szénabálában...
– Hé, nem úgy értettem! – Megint felkönyöklök. – Csak
az utóbbi néhány napban nagyon sok minden történt. Na és
itt van a térded is, és...
 – Ami a térdemmel történt, annak ehhez az egészhez
semmi köze. – Úgy éreztem, ehhez a beszélgetéshez nem a
hanyatt fekvés az ideális pozíció, ezért felültem, és
összeszedtem minden bátorságomat. Könnyen lehet, hogy
megbánom, hogy belefogtam egyáltalán – és akkor nagyon,
de nagyon fájni fog, de akkor is tudnom kell, hányadán
állunk. – Jase, azóta tetszel nekem, hogy először eljöttél a
szüleim házába. A legeslegelső éjszaka óta. És tudom,
mennyire hülyén és gyerekesen hangzik, de... olyan voltál
nekem, mint az én személyes hősöm.
Pislogott, és szétnyíltak az ajkai.
– Várj még! – Az ujjamat a szájára tettem, mert nem
akartam, hogy félbeszakítson. – Mondom, tudom, mennyire
ostobán hangzik ez az egész, de tényleg így éreztem. És
amikor azon az éjszakán megcsókoltál, hát, csak még jobban
megerősödtek az érzelmeim. És aztán nem hallottam felőled,
és nem is találkoztunk egészen addig, míg itt, a suliban
megint össze nem futottunk, úgyhogy másokkal is jártam.
Lehajtotta a fejét, és eltolta az ujjamat az ajkától.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ezt szeretném
végighallgatni.
– De akárkivel jártam, egyikük sem érhetett fel hozzád.
Mert én minden srácot hozzád hasonlítottam. Nem
szándékosan, de akkor is ezt tettem. Ok egyszerűen... nem
voltak olyanok, mint te. – Éreztem, hogy az arcom lángolni
kezd. – Mert egyikük sem te voltál.
– Ez már jobban tetszik.
Gyanakvóan néztem vissza rá.
– Na, mindegy. Szóval, amit én szeretnék, annak semmi
köze nincsen se a tánchoz, se a térdemhez. Mindig is téged
akartalak, és ezt az sem befolyásolhatta, hogy olyan hosszá
időn keresztül nem láttalak, vagy az, hogy megtudtam, van
egy fiad. Mert ezek egyike sem változtatta meg azt, ahogyan
irántad érzek.
Jase egy pillanatig csak nézett rám, majd megrázta a
fejét. A szívem abban a pillanatban megállt, és utána
kihagyott néhány ütemet. Felült, majd megszólalt.
– Amikor először megláttalak, azt gondoltam, hogy még
soha nem láttam nálad gyönyörűbbet.
Halkan felsóhajtottam; nem számítottam erre a válaszra
– bár azért nem mondhatnám, hogy rosszulesett. Jase
orcáján két piros folt jelent meg.
– Istenem, annyira gyökérnek éreztem magam! Hiszen a
legjobb barátom kishúga voltál! Éppen csak betöltötted a
tizenhatot, és nem sokkal korábban keveredtél ki abból a
vacak szituból.
– Nem voltam a legideálisabb randianyag? – kérdeztem
vissza.
Kuncogott.
– Én pedig... nos, mindig is tudtam, hogy nálam sokkal
jobbat érdemelsz. – Szóra nyitottam a számat, de ő csak
folytatta. – Ez az igazság, Tess. Bár azóta egyetlen pasival
sem találkoztam, aki elég jó lehetne hozzád. – Ujjaival
kócos, gesztenyebarna hajába túrt, majd felnézett, és a
tekintetünk összekapaszkodott. – Tudod, minden erőmmel
azon voltam, hogy távol tartsam magam tőled. Próbáltam
nem törődni az érzelmeimmel, mert tudtam, hogy nem
helyesek. De ebben a csatában nem nyerhettem. És igazság
szerint nem is akarok tovább harcolni már. Nem akarom
tovább tagadni. Közben nem akarlak áltatni sem, kicsim,
nagyon nem lesz könnyű dolgod velem. Rengeteg akadályt
kell majd együtt legyőznünk. És őszintén szólva, még én sem
tudom, hogy mi „ez” ami közöttünk van.
A lábam két oldalán a plédre támasztotta a kezét, és olyan
közeire hajolt fölém, hogy megéreztem az ajkamon a lehelete
forróságát.
– Már régóta nem próbálom megérteni, hogy mit miért
teszünk. Vagy miért akarom éppen azt, amit akarok. Évek
óta ismerjük egymást, de igazából még mindig idegenek
vagyunk. Mert még soha nem voltunk közel egymáshoz,
mint mostanában. És én nagyon szeretnék változtatni ezen.
Közel sem volt ez a legromantikusabb vallomás, amit csak
el tudtam képzelni, de egyértelmű, hogy őszinték voltak a
szavak. És Jase-nek igaza is volt. Három éve vágytunk
egymásra, és mióta többet voltunk egymás közelében, több
intim pillanatot is megoszthattunk egymással, és mégis
rengeteg minden volt, amit nem tudtam róla. Honnan
tudnánk, hogy egyáltalán működhet-e a kapcsolatunk? De
azt pontosan tudtam, hogy amit látok belőle, az tetszik, és
ezért mindenképpen szeretnék járni vele.
Az ajkain olyan mosoly jelent meg, amilyet korábban nem
láttam. Bizonytalanság tükröződött benne, és a maga
féloldalas módján, szinte kisfiúsnak tűnt.
– Azt akarom, hogy mellettem légy.
Először nem is voltam biztos abban, hogy jól hallottam.
Lehetséges volna, hogy az iménti orgazmus elpusztította az
agysejtjeim jelentős részét? Három éven keresztül vártam
erre a pillanatra, hogy elmondja, őt is éppen olyan kétségek
és vágyak gyötrik, mint engem, hogy ő is éppen annyira
együtt akar lenni velem, ahogyan én vele, és most, hogy
kimondta, azt hittem, mindjárt széjjelszakadok.
Mert a lényem egyik fele szeretett volna felugrani és
örömtáncot járni, míg a másik fele legszívesebben, rávetette
volna magát, és beleszorítja a pokrócba. Nem mintha
bármelyikre is lett volna esélyem. A térdem ugyanis
valószínűleg nem köszönte volna meg a dolgot, és ez
elrontotta volna ezt a szinte álomszerű pillanatot.
Különös érzés volt, hogy egy olyan szörnyűség után most
hirtelen az egyik legnagyobb álmom teljesült.
– Úgyhogy együtt akarok járni – folytatta, és egyik ujjával
végigsimította az államat. – Veled akarok járni. Azóta
akarom, hogy először lefutottál a lépcsőn a szüleid házában,
és megöleltél, habár éreztem, hogy nem helyes. Van vagy
egymillió kurva jó indok arra, hogy miért ne lenne szabad
megtennünk, de én akkor is szeretném.
 Felemeltem a tekintetemet, és a szemébe néztem. Egy
pillanatig szinte megszólalni sem mertem.
– Te tényleg akarsz engem?
Oldalra billentette a fejét, hogy az ajka szabadon az
enyémre forrhasson. És a csók, ami ez után következett,
leírhatatlanul lágy és édes volt. Nem sietett, mintha az idők
végezetéig nem akarna elszakadni tőlem.
– Azt hiszem, ez azért elég egyértelmű volt, de a válasz,
igen.
Jézusmáriaszentjózsef! Mindjárt felrobbanok a
boldogságtól.
– Azt akarod, hogy a csajod legyek?
– Igen.
Próbáltam megőrizni a nyugalmamat, mert komoly esély
volt rá, hogy sikoltozni kezdek, de mégis sikerült erőt venni
magamon, és egyenletes hangon folytattam:
– Szóval akkor nem akarsz rendesen is megkérdezni,
hogy akarok-e veled járni?
Átölelte a derekamat, és elvigyorodott.
– Nem mintha nemet mondanál.
Az ámulattól eltátottam a számat, és a mellkasába
bokszoltam.
– Basszus, nem vagyunk egy kicsit nagyképűek?
– Nem. – És aztán belecsókolt a szám sarkába. – Csak
hihetetlenül biztos vagyok, ha a velem kapcsolatos
érzéseidről van szó.
– Aha, mert van valami különbség a kettő között?
– Miért, nincs igazam?
Képtelen voltam erőt venni magamon, és éreztem, hogy
mostanra már úgy vigyorgok, mint akinek éppen az imént
adtak oda egy egész tál, frissen sült almás sütit.
– De.
– Na, látod!
Felnevettem.
– És mi a helyzet a te, velem kapcsolatos érzelmeiddel?
 – Ha rám hallgatsz, te is éppen olyan magabiztos leszel,
mint én.
Éppen válaszolni akartam valamit, de gyorsan
meggondoltam magam. Hiszen szerettem volna én
magabiztos lenni, de sajnos nem erőszakolhattam meg
magam. Az agyam még most sem tudta felfogni, mennyi
minden történt velem, ilyen rövid idő alatt.
A szeme most inkább világosszürkének tűnt.
– Csukd be a szemed!
Szerettem volna megkérdezni, miért, de aztán lenyeltem
a szót, és megtettem, amit kért. Másodpercek teltek így el,
aztán éreztem, hogy hanyatt fektet, és a két keze a fejem két
oldalán jelent meg.
– Ki ne nyisd! – figyelmeztetett.
El sem tudtam képzelni, mégis hogyan fogja így elérni,
hogy magabiztosabb legyek, és minden lelkierőmre szükség
volt, nehogy kinyissam a szememet, amikor egyszerre
megéreztem a fölém hajoló test melegét. Visszatartottam a
lélegzetemet.
Jase megpuszilta az orrom hegyét.
A szemhéjam felpattant, és miközben láttam, hogy
visszahúzódik, ellenállhatatlan nevetés tört rám. Amikor
elmosolyodott, a szeme körül rengeteg nevetőránc jelent
meg.
– És most jön az igazán ijesztő rész – jegyezte meg, és
mély lélegzetet vett, majd visszatartotta. – El kell
mondanunk a tesódnak is.
Amitől persze már jó előre rettegtem. És Jase is. De akkor
is elmosolyodtam.
– Mi lenne, ha csak frissíteném a Facebook profilomat,
átállítanám arra, hogy „kapcsolatban”, és aztán
megjelölnélek?
Jase nevetett, aztán megint megcsókolta a homlokomat.
– Na, erre befizetek!
 Avery tekintetéből mélységes szomorúság áradt, ahogyan
átadta nekem a cukros teával teli csészét. Egyetlen korty, és
már biztosra vettem, hogy a teát Cam készítette, mert
annyira émelygősen édes volt, hogy az semmi kétséget nem
hagyott bennem. Ittam még egy kortyot, és Jase-re
pillantottam. Ott ült mellettem Avery kanapéján, ahogy az
illendőség megkívánta, vagy tíz centire tőlem.
Amikor eljöttünk a farmról, küldtem Camnek egy üzit,
amiben megkérdeztem, hol van. Ó, és micsoda meglepetés,
éppen Averynél volt! A gyomrom egyetlen hatalmas görcs
volt, miközben felfelé bicegtem a lépcsőn, de abban a
pillanatban, hogy Cam meglátott a mankóval, hirtelen már
nem is tűnt olyan fontosnak az ittlétünk valódi oka.
Cam a szoba egyik sarkában állt, közvetlenül a hatalmas
rattanfotel mellett. A karja a mellkasa előtt keresztbe fonva,
tekintete egyszerre dühös és aggódó.
– Miért nem hívtál fel, és mondtad el, hogy megsérültél?
Kinyitottam a számat, de persze nem csak ennyit akart
mondani.
– Azonnal eljöttem volna érted, Teresa! Nem kellett volna
mindenképpen Jase -t ugráltatnod!
Becsuktam a számat.
– És dr. Morganhez is elkísértelek volna – folytatta, én
pedig elfojtottam egy sóhajt -, ugye tudod? Hívtad már
egyáltalán anyát és apát?
– Igen, felhívta őket – felelte helyettem Jase, és a kanapé
mögé lógatta a karját. Anya azonnal elsírta magát, amikor
meghallotta, mi történt. Rettenetes, és nagyon nehéz volt az
a hívás. – És én írtam neki egy üzit, mert nem jött órára.
Nem ő hívott engem, hanem én ajánlottam fel, hogy segítek.
– Vagyis hazudtál nekem, és azt mondtad, hogy
másnapos vagy, pedig nem csak ez volt a baj? – Cam egyre
dühösebbnek tűnt.
– Nem hiszem, hogy erre a kérdésre válaszolnom kell –
jegyeztem meg.
A bátyám arckifejezését látva a legtöbben fülüket-
farkukat behúzva menekültek volna minél messzebbre. Jase
felé fordult.
– És te miért nem voltál képes felhívni? Ez elég elbaszott
dolog, haver!
– Nincs itt semmi elbaszva – vágtam közbe, és óvatosan
tartottam a csészét, nehogy kiboruljon. – Jase-nek nem kell
mindig minden lépéséről beszámolnia neked! Nekem kellett
volna szólnom, és most meg is tettem. Csak nem akartam,
hogy feleslegesen aggódj. Tudom, hogy így is mennyi
minden van a fejedben. És szerettem volna tisztán látni,
hogy mi van a térdemmel, még mielőtt téged felidegesítelek
ezzel.
– Pedig – Cam továbbra is Jase-re meredt – akkor is
szólnod kellett volna.
Jase rezzenéstelenül állta a bátyám tekintetét.
– Megtehettem volna, de Tess közölte, hogy előbb
szeretne elmenni az orvoshoz, még mielőtt mindenkit felhúz
az esettel. Csak tiszteletben tartottam a döntését.
– Én megértem, hogy mit miért tettél – szólalt meg Avery
diplomatikusan, és lehuppant a rattanfotelbe. – Jase csak
azt tette, amit egy jó barátnak tennie keli.
– Nem csak jó, hanem állati jó barát vagyok! – válaszolta
erre Jase, én meg kis híján félrenyeltem a teámat, amikor
megéreztem a tarkómon a simogató ujjakat. Onnan, ahol
voltak, sem Cam, sem Avery nem láthatta, mi történik.
Cam nagyon aggodalmas képet vágott, Avery pedig
átkarolta a térdét.
– Különben pontosan hogy is történt a dolog?
Letettem a csészét a kisasztalra.
– Véletlenül. Éppen álltam, és aztán megütöttek egy
táskával. Megpróbáltam ellépni, de persze a rosszabbik
térdemre nehezedtem.
Így elmondva, én is meglepődtem, mennyire ártatlannak
tűnik az egész eset.
Cam végigsimított a baseballsapkáján, és mélyebben a
szemébe húzta az ellenzőt.
– Basszus, Teresa...!
Amint visszaültem a fenekemre, Jase ujjai azonnal
megjelentek a hajam alatt, és végigsimítottak. A szemem
elkerekedett, ahogy a keze fel-le kezdett mozogni.
– És a doki tényleg azt mondja, hogy nem fogsz tudni
táncolni? – kérdezte Avery. A fejét Cam combjának
támasztotta, a szeméből csak úgy sütött az őszinte
együttérzés.
Sóhajtani akartam, de a lélegzetem bennszakadt. Aztán
nyeltem, bólintottam, és részletesen elmondtam nekik is,
amit dr. Morgantől hallottam. Mire végeztem, Avery
szemében könnyek csillogtak, Cam pedig ott térdelt a
szőnyegen mellette, lehajtott fejjel, tekintetét a földre
szegezve,
– Vagyis ennyi... nincs tovább – mondtam, és engem is
megdöbbentett, hogy a hangom elcsuklik. – Nem
táncolhatok többé.
Így kimondva, a szavak szinte belém hasítottak.
– Nagyon sajnálom – mondta végül Avery.
Másképp helyezkedtem, és közben azt kívántam, bárcsak
egy kicsit magasabb volna ez a kisasztal, hogy
kinyújtóztathassam a lábam.
– Köszi!
A szobára kínos csönd telepedett, és szerintem ez volt az
egészben a legrosszabb. Senki sem tudta, mit is kellene
mondani, mert egy-szerűen nem volt mit mondani.
Jase elvette a kezét, és előrehajolt.
– Ti nem vagytok éhesek? Én majd éhen halok, és most
képes lennék gyomorforgatóan felháborító dolgokat is
megtenni egy tányér ausztrál sajtos buriért.
Avery felnevetett.
– Akarjuk tudni a részleteket?
Jase szóra nyitotta a száját.
– Ne! – vágott közbe Cam hirtelen, és felállt. – Higgyétek
el, nem akarjátok tudni, mi mindent megtett már Jase egy
adag sajtos buriért.
– Akkor legyen elég annyi, hogy egy csapat elkeseredett
kurva semmi hozzám képest – mondta Jase, és Averyre
kacsintott, aki azonnal elpirult. Az arca éppen olyan színű
lett, mint a díszpárna, amin ült.
Felnevettem.
– Hűha! Nos, ez... ez tényleg undorító volt.
Jase a világ leghuncutabb mosolyát villantotta rám.
A hátamban az izmok érezhetően ellazultak, amikor
láttam, hogy Cam Avery felé fordítja a figyelmét.
– Mit szólsz? – kérdezte tőle, én pedig néma hálaimát
rebegtem magamban, hogy elterelődött a beszélgetés. –
Szeretnél enni valamit?
Avery bólintott, aztán rézvörös haját egyik válla elé húzta.
– Szívesen ennék egy kis hasábburit. Meg tonhalat.
– Mmm – jegyeztem meg, és hallottam, ahogyan a
gyomrom hangosan korogni kezd.
– Akkor gyerünk! – felelte Cam, majd megfogta Avery
kezét, és felsegítette. – Győzött az ausztrál konyha.
Mire sikerült feltápászkodnom, Jase már mellettem állt,
és a kezében volt a két mankóm. Ahogyan átadta nekem,
összetalálkozott a tekintetünk, és fülig pirultam. Gyorsan
elfordultam, és észrevettem, hogy Avery érdeklődően figyel
bennünket. Könnyed mosolyt villantottam rá, ő pedig
visszamosolygott, azután elindultunk a lépcső felé.
Belekapaszkodtam Jase karjába, Cam és Avery pedig
előreszaladt a lépcsőn, mert, ahogy mondták, oda akarják
hozni Avery kocsiját a bejárathoz. Halkan beszéltem.
– Talán jobb lenne várnunk a nagy bejelentéssel, amíg
meg nem nyugszik egy kicsit.
Jase szórakozottan bólintott.
– Tényleg véletlen volt?
– Mi?
Az állkapcsában ugrálni kezdett egy izom.
– Erik és a táska.
Hirtelen nem értettem, hogy jutottunk ide vissza.
Ráadásul ebben a pillanatban Erik volt a legutolsó ember a
világon, akire gondolni szerettem volna. Hiszen éppen az
imént közöltem Cammel, hogy teljesen tropa lett a lábam, és
mi négyen az első dupla randinkra megyünk, még akkor is,
ha a másik pár ennek nincs tudatában. Az arcomon széles,
ostoba vigyor terült el, ahogy gondolatban gyorsan
visszakanyarodtam a tóhoz, valamint a beszélgetésünkhöz.
Együtt járunk.
Megvontam a vállamat, és megragadtam a mankómat.
– Valószínűleg.
– Jöttök már? – Cam hangja odalentről visszhangzott. –
Vagy Jase éppen bemutatja, mi mindenre képes egy adag
sajtos buriért?
Oldalra billentettem a fejemet.
– Szóval pontosan mit is lennél hajlandó megtenni csak
azért, hogy extra sajtot és bacont kapj?
– Letérdelnék, bedugnám a fejem a két fantasztikus
combod közé, és úgy kinyalnálak, hogy arról álmodni sem
mersz! – suttogta, nekem pedig tátva maradt a szám. Az
egész testemet elöntötte a forróság, Jase pedig hangosan azt
kiáltotta Camnek: – Aha. Csak a mankóval nem olyan
egyszerű ám lépcsőzni!
Elhúztam a számat.
Úgy döntött, nem törődik vele, és megint sokkal
halkabban hozzátette:
– Hogy értetted azt, hogy valószínűleg?
– Nagyon be volt pöccenve Debbie-re, és egyfolytában
cseszegette. Én meg az útjába kerültem. – Megint
megvontam a vállamat. – Éppen akkor, amikor
meglendítette a táskát. Ennyi. – Elhallgattam, de aztán
valami mégsem hagyott nyugodni. – Kérlek, ne mondd el
Camnek! Mert ha ezt meghallja, akkor azonnal a plafonon
lesz. Szóval jobb, ha nem tud róla. Érted? Ígérd meg!
Jase tekintete sötét, viharfelhőkéhez hasonlóan szürke
lett, majd felsóhajtott.
– Nem szólok Camnek egy árva szót sem.
 17. FEJEZET

C
AMMEL ÉS AVERYVEL VACSORÁZNI EGY KICSIT
OLYAN, mintha valami perverz kukkoló lennél. Ők
ketten ugyanis úgy viselkednek, mintha bármelyik
pillanatban egymásnak eshetnének. Mint két, cölibátusba
kényszerített, bagzó nyúl. A kajálás alatt nem kevesebb, mint
öt csók csattant el vagy arcra, vagy homlokra. Négyszer
szájra is. És legalább tíz alkalommal történt meg, hogy Cam
karja gyanúsan eltűnt az asztal alatt, és legalább fele
ennyiszer az, hogy Avery karja mozdult el egy kicsit
túlságosan jobbra.
Mire vége lett a vacsorának, már túlságosan belemerültek
egymás kezének fogdosásába, és nem is kérdeztek rá, miért
mankóztam oda Jase Jeepjéhez, ahelyett, hogy velük jöttem
volna. Én azonban tudtam, hogy habár inkább előbb, mint
utóbb fel fog tűnni nekik, mennyire sokszor vagyunk együtt
Jase-szel, ez nem olyasmi, amit az Outback nevű ausztrál
étterem és a keresztény könyvesbolt között, a parkolóban
megbeszélhettünk volna.
Még annak ellenére sem, hogy Camnek és Averynek a
jelek szerint semmi gondot nem okozott a parkolóban
smárolni.
A koliba visszaúton nem sokat beszéltünk. A rádióból a
kilencvenes évek slágerei szóltak, de elég halkan. Még
viszonylag korán volt, én mégis, szinte egyfolytában
ásítoztam. Annyi minden történt egy nap alatt! Annyi
minden változott meg az elmúlt három napban!
 Halálos fáradtság telepedett rám. Jase-re pillantottam, és
megállapítottam, hogy még így, a sötétben is gyönyörű az
arca. Aztán amikor megint rádöbbentem, hogy Jase és én...
nos, együtt járunk, akkor alig bírtam megállni, hogy ne
kezdjek vihogni. Ő a pasim! A gondolatra hajszál híján
vihogni kezdtem, mintha még mindig tizennégy lennék.
Aztán a következő pillanatban már mélységes
szomorúság vett erőt rajtam, és a tekintetemet az ablakon
túlra szegeztem. Lehunytam a szemem, mert hirtelen égni
kezdett. Nem táncolhatok soha többé. Mintha valami sötét
árnyék telepedett volna rám, olyan érzés volt elveszíteni azt,
ami szinte mindent jelentett az életemben. Egész vacsora
alatt nem hagyott nyugodni a gondolat. Az egyik pillanatban
boldog voltam, hangosan nevettem, a következőben megint
eszembe jutott, mit veszítettem el ezen a napon.
Minden tervem füstbe ment. Minden célom. Minden
reményem. A jövőm.
Nem akartam persze csak az életem vacak dolgaira
koncentrálni, de rémesen nehéz volt most bármi másra
gondolni, mert bevette magát a kisagyamba, és nem volt
hajlandó eltűnni onnan.
Jase velem együtt jött fel a lifttel, aztán elvette tőlem a
belépőkártyát, és kinyitotta nekem az ajtót. Előttem ment
be, és felkapcsolta a villanyt, nehogy beleütközzek a
mankóval valamibe. A lakótársaink szobájába vezető ajtó
természetesen most is zárva volt.
Az íróasztal melletti üzenő táblán egy cetlit vettem észre.
Debbie hagyta, és az aznapi dátum volt rajta. Azt írta, az
éjszakát Eriknél tölti.
– Akarsz maradni? – A következő pillanatban fülig
pirultam, mert rádöbbentem, hogy ez olyan volt, mintha egy
vad menetet kínáltam volna fel Jase-nek. Nem mintha
ellenemre lenne, de ahogyan ott álltam, mankóra
támaszkodva, nagyon nem éreztem magam szexisnek. – Úgy
értem, ha akarsz itt lógni egy kicsit, akkor szívesen látlak.
 Akarsz itt lógni? Istenem, mennyire hülyén hangzik!
Jase elvigyorodott, és közelebb lépett.
– Őszintén szólva, sehol nem lennék szívesebben ebben a
pillanatban.
Az ajkam széles mosolyra húzódott, aztán gyorsan
elfordultam, mert nem akartam, hogy lássa, mennyire
boldoggá tesz, amit mondott.
– Egy pillanat, és itt vagyok.
A mankót a sarokba támasztottam, és óvatos
mozdulatokkal összeszedtem a pizsimet meg a fürdős
cuccomat. Pamut pizsialsót vettem, és pólót. Melltartót nem.
A póló teljesen fekete volt, úgyhogy nem látszott át semmi. A
rögzítő sínt a térdemen hagytam, és gyorsan megmostam az
arcomat. Kibontottam a lófarkamat, aztán gyorsan
átkeféltem a hajamat, és visszatértem a szobába.
Jase ekkorra kényelembe helyezte magát a keskeny
ágyon. Hanyatt feküdt, és a komódra állított tévé
távirányítója lapos hasán hevert. Még a cipőjét is lerúgta.
Ahogy így ránéztem, a gyomrom egy kicsit összerándult, és
ez az érzés csak erősödött, amikor meglapogatta maga
mellett az ágyat.
– Biztos, hogy olyan jó ötlet mankó nélkül mászkálni? –
kérdezte.
Nem törődtem a térdembe költöző fájdalommal, és lassú,
óvatos mozdulatokkal odamentem, majd leültem mellé.
– Annyira nem nagy mozgás ez! Különben pedig ezekben
a kicsi szobákban nem olyan egyszerű mankózni.
A nyomozós dokumentumműsorokat sugárzó ID
csatornára kapcsolt, majd az oldalára fordult, és a
távirányítót az éjjeliszekrényre helyezte. Megsimogatta a
könyökömet, és finoman megszorította, ahogyan
felpillantott rám.
– Nem akarsz mellém feküdni?
Egy ilyen kérésre mégis ki tudna nemet mondani? Mivel
az oldalán feküdt, elfértem úgy is, ha hanyatt dőltem
mellette. Abban a pillanatban, hogy a fejem a párnához ért,
úgy mosolyodott el, hogy a lábujjaim önkéntelenül
összeszorultak.
– Hogy vagy?
– Nem is tudom – feleltem, az igazságnak megfelelően.
– Érthető. – A fülem mögé fésülte az arcomba hulló
hajtincseket. – Nagyon sok minden történt veled... ebben az
utóbbi néhány napban.
– Igen. Csak úgy zúg is tőle a fejem. – Aztán, ahogyan a
hüvelykjével végigsimított az alsó ajkamon, bennszakadt a
leheletem. – Mintha az egész világom kifordult volna a
sarkából.
– Az egész?
Bólintottam, aztán egész testemben megmerevedtem,
ahogyan a keze végigsimított a melleim között, és
közvetlenül alattuk állapodott meg. Amerre az ujjai
érintettek, bizsergő ösvény maradt utánuk, és éreztem, hogy
a mellbimbóm megkeményedik. Persze ő is észrevette, mert
a pillantása azonnal lejjebb siklott, és beharapta az alsó
ajkát.
Aztán felnézett, és a tekintetünk összekapcsolódott.
A bordám vonalát simogatta.
– Ezt velünk kapcsolatban érted, vagy...?
– Mindkettővel – suttogtam.
Tekintetével végigjárta az arcomat, és egy kicsit elidőzött
az ajkamon. A gyomromból az összes forróság elindult lefelé,
és a lábam között gyűlt össze. Volt egy pillanat, amikor nem
hallottam semmi mást, csak a szívem vad dobogásának
hangját, valamint a tévé tompa zúgását.
– Minden rendben lesz.
Elmosolyodtam, és a kezemet a kezére helyeztem.
– Tudom.
– Ami velünk kapcsolatban változott, az jó vagy rossz
változás?
– Jó. Nagyon jó.
 Odahajolt hozzám, és ajkával végigsimított a
homlokomon. A bőrömön remegés futott végig.
– Biztos vagyok benne, hogy ami kettőnk között van, az a
jónál sokkal jobb.
– Igen?
– Aha – mormogta, majd megcsókolt.
Valamiért más volt most az a csók. Vagy azért, mert most
először, a saját ágyamban csináltuk, vagy csak azért, mert ez
volt a legelső igazi csók azóta, hogy tisztáztuk a helyzetet.
Vagy valami egészen más miatt.
Megszívta az ajkaimat, kortyolt a számból. Csak ízlelt, és
kutatott, és úgy éreztem, mintha ennek a csóknak már soha
nem akarna vége szakadni. Soha nem tudtam volna
elképzelni, hogy egy csók ennyire erőteljes érzelmeket is
hordozhat, de ez most tényleg mindent elsöprő volt.
– Na, ehhez mit szólsz? – kérdezte és éreztem, hogy a
karján finom remegés futott végig, amint az ajka az enyémet
simítja.
A testem szinte bele akart süppedni a matracba. Abban a
pillanatban, miközben az ajkam még mindig bizsergett a
csók miatt, nem voltam képes felidézni magamban egyetlen
rossz dolgot sem.
– Ez tényleg jobb volt a jónál is. Csodálatos.
Megismételte a csókot, ezúttal azonban az ajkával lassan,
édesen simogatott. Olyasféle, lágyan kényeztető csók volt ez,
ami nem csak a testemet, de a lelkemet is táplálta, ami miatt
a mellkasom majd szétrobbant, és amiben nem volt semmi
egyéb, mint mindörökké tartó szerelem, és még egy csomó
egyéb bizsergető butaság, amit nem is mernék beismerni.
És mégis, a testemre gyakorolt hatása nagyon is
egyértelműen nyilvánult meg.
Annak ellenére, hogy a térdem persze még mindig
folyamatosan fájt, a testem egyéb részeibe beköltöző kínzó
izzás cseppet sem csillapodott. Annyira akartam Jase -t,
hogy fizikai fájdalmat éreztem. A gondolat, hogy a testünk
nem érintkezik, hogy nem hatol belém, olyan erőteljes
vágyat ébresztett bennem, hogy attól tartottam, mindjárt
megbolondulok.
Aztán Jase megszakította a csókot, és zihálva mellém
feküdt. Szerettem volna, ha megérint. A mellemet sokkal
teltebbnek éreztem most, hogy a keze ennyire közel járt
hozzá, azonban nem csinált semmit.
Felé fordultam. Mély morgás tört fel a torkából, és a
szeme ezüstösen csillant.
– Ha még sokáig nézel rám így, az lesz a vége, hogy
letépem a ruhádat, és olyan mélyen beléd hatolok, hogy soha
nem találok ki belőled.
A testemben minden izom összerándult, és a gyomrom
alsó része újra és újra megremegett a szavait hallva.
– Szerintem nem volna abban semmi rossz.
Megint felhangzott az a mély, szexis morgás, és az arcom
lángolni kezdett, de csak részben azért, mert annyira
kihívóan beszéltem vele.
– Nagyon kemény helyzetbe hozol.
– Igen? – Kinyúltam felé, és amint ujjaim végigsimítottak
a farmere elején tisztán látható kidudorodáson, megfogta a
csuklómat, és finoman megszorította. Nem értettem, miért
tette ezt, és felvont szemöldökkel néztem rá.
Szorosan lehunyta a szemét.
– Igen, ez nagyon kemény helyzet. Mindig az volt. Ha
veled vagyok, akkor mintha egyetlen hatalmas, két lábon
járó merevedés lennék, de... nem akarom elkapkodni.
A kezemet a mellkasára húzta, és az ujjaim ökölbe
szorultak.
– Elkapkodni?
Amikor megint kinyitotta a szemét, az arca egészen
halvány rózsaszínűnek tetszett.
– Igen. Szeretném megadni a módját. Érted? Én nem
akarom, hogy mi ketten csak a szex miatt legyünk együtt.
A szám kinyílt, de nem szóltam egyetlen szót sem.
Megdöbben-tett, hogy Jase elpirult amiatt, amit az előbb
mondott.
Aztán még vörösebb lett.
– Bármennyire nehéz is belassítani, mert az istenit,
kicsim, legszívesebben minden elképzelhető módon a
magamévá tennélek. – Lejjebb vonta a kezemet, és az álló
farkára húzta, mintegy bebizonyítva, hogy komolyan
mondta. – Annyira szeretnélek megkapni, hogy szinte fáj, de
minden csaj, akivel együtt voltam azóta, hogy... szóval az
utóbbi években, mindig csak és kizárólag a szex miatt kel-
lett. Betettem, kihúztam, aztán lapát.
– Mint Steph? – Még mielőtt észbe kaphattam volna,
hangosan kimondtam a nevét.
Jase összerezzent.
– Aha, mint Steph. És ezzel az egésszel neki nem volt
semmi gondja... illetve egyikük sem akart ennél többet. És
bármennyire szemétnek fogsz most gondolni, hidd el, engem
is csak éppen ennyire érdekeltek. Irántuk nem éreztem azt,
amit irántad érzek, Tess. És azt szeretném, ha ez... ami
kettőnk között van, más lenne. Azt szeretném, ha a mi
kapcsolatunk a szexnél sokkal többről szólna. Kell, hogy
többről szóljon. Érted?
Csak figyeltem, és éreztem, hogy a gyomromban
összegyűlik egy csomó, majd szépen lassan elindul felfelé, és
megül a torkomban. Könnyek gyűltek a szemembe.
Jase tágra nyílt szemmel figyelt, aztán elengedte a
csuklómat, és két kézzel megfogta az arcomat.
– Miért sírsz, kicsim? Talán én...
– Nem tettél semmi rosszat – feleltem gyorsan, elcsukló
hangon. – Mindent tökéletesen csináltál.
Zavart kifejezés jelent meg az arcán.
– Akkor nem értem.
Rekedten felnevettem.
– Minden rendben van! – Odahajoltam hozzá, és
megcsókoltam. Bárki volt is Jack anyja, sajnálhatja, hogy
kihagyja ezt. – Minden a legnagyobb rendben van.
– Biztos vagy benne? Ki nem szarja le, hogy szerintem mi
helyes és mi nem az? Mert ha kell, akkor két másodpercen
belül anyaszült meztelenre vetkőzöm, de már az előtt
benned lennék.
Bólintottam, és megint nevettem.
Jase a homlokomhoz érintette a homlokát, és lehunyta a
szemét. Forró lehelete az ajkamat perzselte.
- Randizni akarok veled. Együtt lovagolni. Elmondani a
bátyádnak. Haza akarlak vinni a szüleimhez, hogy a
barátnőmként mutathassalak be nekik. Be akarom neked
bizonyítani, hogy számomra ez mindennél többet jelent. Azt
akarom, hogy mindent annak rendje és módja szerint
tegyünk.
A mellkasomat egészen összeszorította az érzés, ami
abban a pillanatban eltöltött. Ha nem lettem volna már így
is fülig szerelmes, akkor tuti, hogy ott helyben beleszeretek,
így azonban csak éreztem, hogy feloldódok benne. A
nyelvemen megformálódott az az édes szó, de még nem
mondtam ki, inkább közelebb bújtam hozzá, lehunytam a
szemem, és csak élveztem a közelségét, valamint a szinte
kétségbeesett vágyát arra, hogy mindent annak rendje és
módja szerint tegyünk.

Annak ellenére, hogy annyi mindennel volt tele a fejem,

miután Jase elment, úgy aludtam, mint a bunda. Amikor
pedig felkeltem, sokkal frissebbnek éreztem magam. Azt
hittem, hogy a szerda reggel majd különösen rémes lesz,
hiszen ez az első napja annak a jövőnek, amelyet soha nem
szerettem volna magamnak igazán, de az igazat megvallva,
inkább egyfajta jóleső várakozást éreztem.
 Miközben az órákra készülődtem, kaptam Jase-től egy
üzit. A zeneelmélet-előadásra nem tud ugyan eljönni, de
utána mindenképpen az épület előtt vár majd. Amikor
megkérdeztem tőle, hogy minden rendben van-e, csak egy
kurta „minden király” üzenettel válaszolt. A Whitehall
termeiben szinte kézzel tapintható volt az izgatottság. Nem
is tudom, hogyan felejthettem el, hogy csütörtökön és
pénteken nem lesznek óráink. Megkezdődik az őszi szünet,
és ez azt jelentette, hogy négynapos hétvége elé nézünk. A
töri előadásra messze nem jöttek el olyan sokan, mint
szoktak, azonban a mankókkal így is elég esetlennek éreztem
magam.
Calla arcából őszinte együttérzés tükröződött, ahogyan
végigmért.
– Mi történt?
Béna mozdulatokkal leültem a helyemre, és csak annyit
mondtam neki, hogy vasárnap elestem. Erikről vagy Debbie-
ről egyetlen szót sem szóltam. Nem, mintha annyira
érdekelne, ki mit gondol arról a gyökérről, de nem szerettem
volna, ha Debbie-nek is kényelmetlen kérdéseket kezdenek
feltenni. Valamikor a tegnap reggel és a ma délelőtt között
eltökéltem magamban, hogy a következő alkalommal,
amikor összetalálkozom Debbie-vel, szépen hosszan és
alaposan elbeszélgetek vele. El fogom neki mondani az
igazat – azzal kapcsolatban, ami velem történt. Lehet, hogy
semmi különösebb értelme nem lesz az egésznek, de akkor is
meg kell próbálnom.
– Na, és a tánc? – kérdezte Calla, miközben fájdalmasan
nézett rám.
– A térdem nem elég stabil, és nem valószínű, hogy
valaha is az lesz. – Ahogy kimondtam a szavakat, a
gyomrom összeszorult. Mintha ezzel az egész valóságosabbá
vált volna. – Nem normális, hogy vasárnap ennyire könnyen
lesérült, úgyhogy...
Előrehajolt, és halkabban folytatta.
 – Vagyis ennyit a táncról?
Nem éreztem magam elég erősnek, hogy kimondjam a
választ, csak a fejemmel intettem.
Nagyon elszomorodott.
– Annyira sajnálom!
– Köszi... – Rekedtnek hallottam a hangomat.
Ezután már nem akartam tovább beszélgetni. Az egész
„frissesség” egy pillanat alatt veszett a semmibe, amikor
lekéstük a campus nyugati részébe induló buszt, és
kénytelen voltam átbicegni. Mire elértünk a művészeti
központba, a hónaljam annyira fájt, hogy sikoltani tudtam
volna, és mikor az óra után kijöttünk, még mindig tiszta
sebesnek éreztem.
Csak isten a megmondhatója, meddig kell még
szenvednem a mankóval. Kétségbeesetten húztam el a
számat, miközben egyszerre próbáltam tartani a mankómat,
és lejjebb rángatni a felsőmet a hátamon. Mennyivel
könnyebb dolgom lenne, ha nem lennének egymást követő
óráim a campus két különböző végében! Mi volna, ha
ejteném a zeneelméletet? Vagy inkább a törit, mert akkor
csak annyi lenne, hogy a koleszból arra elmenjek, mindjárt a
campus keleti részében...
Aztán kényszerítettem magam, hogy ne gondoljak tovább
ilyesmikre. Ha dobom az órákat, az egy kicsit olyan, mintha
beismerném a vereséget. Mintha feladnám. Márpedig arra
nem kerülhet sor. Mindegy, mennyire érzem majd púpnak a
hátamon ezt az egészet.
– Itt van a pasid – jegyezte meg Calla, és annyira
meglepődtem, hogy kis híján elestem.
Majdnem kibuggyant belőlem a kérdés, hogy mégis
honnan tudja, hogy együtt járunk, de aztán rádöbbentem,
hogy csak ugratott. Rettenetesen szerettem volna elmondani
Callának az igazat, de pontosan tudtam, hogy ha jót akarok,
akkor előbb Camnek beszélek róla. Tudom, hogy furcsa ezt
mondani, de egészen eddig a pillanatig az egész olyan volt,
mintha csak álmodtam volna. Mintha az egész meg sem
történt volna, amíg a Facebookon világgá nem kürtölhetem.
Felsóhajtottam, majd Callára néztem.
– Később találkozunk.
Calla integetett, én pedig fájdalmas lassúsággal
odabicegtem a parkolóban alapjáraton dohogó Jeephez. Jase
kiugrott, majd futva megkerülte a kocsit, és odalépett
hozzám. Barna hajtincsek bújtak elő a szürke, kötött sapka
alól. Kis töprengés után megállapítottam, hogy határozottan
jól áll neki.
Kinyitotta nekem az ajtót, majd elvette tőlem a
mankómat, és a hátsó ülésre helyezte. Aztán felém fordult,
és már éppen kezdte volna lehajtani a fejét, gondolom, hogy
köszönésképpen megcsókoljon. Összerándult a gyomrom.
Megszakította a mozdulatot, aztán felsó-hajtott, és megfogta
a könyökömet.
– Gyere, segítek – mondta, és nekem mindenem
beleremegett ebbe a szexisen mély hangba.
Mikor mind a ketten a Jeepben ültünk, felé fordultam.
– Sikerült ma délelőtt mindent elintézned?
– Aha – válaszolta, a visszapillantó tükörbe nézve. Az
egyetemi rendőrség járőr kocsija éppen ekkor kanyarodott
be mögöttünk. Jase gázt adott, és elégedetten elmosolyodott,
amiért sikerült éppen idejében meglógni előlük, és nem
vehették elő, amiért rossz helyen parkolt. – Anya hívott ma
reggel. Jack egész éjszaka rosszul volt. Hányt is.
– Jaj, ne! De ugye nincsen semmi komoly baja?
Nemet intett.
– Csak bekapott valami vírust. A doki szerint annyi az
egész, hogy igyon minél több folyadékot, és pihenjen. De a
hét fennmaradó részében nem mehet suliba. Ez egyébként
annyira nem tetszett neki.
– Tényleg?
– Aha, nagyon bírja a tanárát, és szeret iskolába járni. –
Elhallgatott, és megdörzsölte az állát. – Remélem, ez nem
fog változni.
Közelebb hajoltam hozzá.
– És kicsi korodban te is ennyire bírtad a sulit?
– Aha.
– Megváltozott?
Felnevetett.
– Hülyéskedsz? Több órát lógok el, mint amennyire
bemegyek... de Jack egészen más. Ő sokkal jobb lesz nálam.
Elmosolyodtam, és magamban azt kívántam, hogy legyen
igaza.
– Ha a hétvégére jobban lesz, akkor azt találtam ki, hogy
talán... Nem is tudom, elvihetnénk valahova vacsizni vagy
ilyesmi.
Ez hihetetlenül nagy szó volt ám! Lelkesen, de egy kicsit
idegesen bólintottam. Na és ha Jack egy napon majd arra
ébred, hogy hirtelen halálosan gyűlöl? A gyerekek hangulata
nagyon könnyen változik.
– Helyes – mondta, és egy kicsit ellazult.
Mivel a hallgatók egy jelentős része már önhatalmúlag
megkezdte a négynapos hétvégét, Jase könnyen talált
parkolót a klubház közelében, és az étkező gyakorlatilag
üresen kongott, amikor beléptünk. Jase a kezében vitte a
táskámat, és hosszú lépteit lelassította, hogy mellettem
jöhessen.
Csak Cam és Avery ült az egyik asztalnál. Egy szelet pizzát
osztottak meg egymással. Én inkább hot dogot és hasábburit
kértem – kicsit már egyhangúnak éreztem, hogy mindig
zsíros hamburgert faljak Jase pedig, a tányérjára halmozott
szeletek száma alapján, vagy egy egész pizzát elhozott.
Leültem, szemben a gerlepárral, és kinyújtottam a jobb
lábamat.
– Kicsit meglepődtem, hogy itt vagytok. Azt hittem, már
régen elindultatok Pennsylvaniába.
– Ez volt a terv. – Cam elvett a tányéromról egy marék
burit, és még csak azzal sem foglalkozott, hogy legalább
némiképpen bűn-tudatosnak tűnjön. – De inkább este
megyünk.
– Izgulsz? – kérdeztem Averyt.
Gyorsan bólogatott, mire a lófarka összevissza lobogott.
– Még soha nem jártam arrafelé, úgyhogy nagyon várom.
– És mi a terv, ha már ott vagytok? – Jase előrehajolt, és
egyik könyökével az asztalra támaszkodott. Aztán felemelte a
tányérjáról a második szelet pizzát is, és a másik kezét
mintegy véletlenül az asztal alá tette. – Úgy értem, mit lehet
csinálni a Pocono-hegységben? Majd bámuljátok a fákat,
vagy ilyesmi?
Cam horkantott.
– Egy frászt. Lehet túrázni, ott a szauna, borospincék,
lehet pecázni... El is megyünk Averyvel, hátha fogunk
valamit. Még soha nem volt pecabot a kezében, és...
Aztán Cam csak beszélt, és beszélt... mintha soha nem
akarná abbahagyni. Jase pedig eközben közelebb csúszott,
és jobb lábát az én bal lábamhoz nyomta. A szemem
elkerekedett, és a hot dog megállt a számban.
– Szombaton kibérelünk egy csónakot – folytatta Cam, és
olyan sokat mondó pillantást vetett Jase -re, hogy azonnal
kiejtettem a kezemből a hot dogot.
Vajon észrevette, mit csinál az asztal alatt? Jaj, istenem!
Cam összevont szemöldökkel nézett rám.
– Minden rendben van?
– Aha. – A hangomat nagyon vékonynak hallottam, és
miközben éreztem, hogy Jase keze lassan elindul felfelé a
combomon, gyorsan felkaptam a hot dogot a tányéromról. –
Szóval, izé, csónakot béreltek...
A tesóm mondott valamit, amitől Avery nevetni kezdett, a
szeme sarkában egy csomó ránc jelent meg, de hogy mit,
arról fogalmam sincs, mert minden figyelmemet lekötötte
Jase simogató keze. Mély lélegzetet vettem, amikor Jase
előrehajolt, és a közelséget kihasználva lopott a tányéromról
némi burit.
 És eközben a keze becsusszant a combom közé.
Jézus úristen...
Az arcomat forróság árasztotta el, és lehajtottam a
fejemet, de a forróság hamarosan elindult lefelé, abban a
bizonyos pontban gyülekezve, amerre Jase keze is tartott.
Ezt nem meri megtenni.
– És tudjátok már, milyen csónakot béreltek ki? –
kérdezte Jase, és isten az atyám, teljesen nyugodt volt a
hangja!
Cam biztosan elmondta, milyen csónakot szeretne
kibérelni, de persze semmit nem fogtam fel belőle. Jase keze
ugyanis egyre közelebb csúszott a combomon, és az ujja
hegye máris a sliccemet takaró kis anyagdarabra tévedt.
Felsóhajtottam, és erősebben markoltam a hot dogot. A
kifli kezdett széthullani. Ennél messzebb már nem mer
menni. Ez tuti.
– És te mit tervezel? – kérdezte Avery, miközben az állát
a kezére támasztotta.
– Semmi különöset, csak el szeretnék... – Aztán a szó
bennszakadt, ahogyan Jase ujja végigsiklott a sliccem
mentén, és finoman megnyomta. Fellángolt bennem a vágy,
és lüktetés rohant végig a testemen. Máig sem tudom, hogy
nem ugrottam fel.
Cam oldalra billentette a fejét.
– Igen?
– Csak szeretnék... – A kiflit visszatettem a tányéromra,
miközben Jase ujjával előbb lefelé simított végig a
sliccemen, aztán felfelé. A mozgás üteme felgyorsult, míg a
bensőmbe kéjes fájdalom nem költözött.
– Mit is szeretnél? – kérdezte Jase ártatlan képpel.
Micsoda szemtelen egy rohadék!
– Csak itt maradni – fejeztem be.
– Kéne neked egy kocsi – jegyezte meg Cam. – Akkor
legalább hazamehetnél meglátogatni anyát és apát.
Jase keze megint a combomra csúszott, és egyszerre nem
is tudtam, hogy most megkönnyebbüljek vagy csalódott
legyek. A testem lüktetett, de a fejem egy kicsit jobban
kitisztult.
– Nos, majd a nem létező munkámmal keresett
képzeletbeli pénzemből veszek magamnak egyet.
Cam rosszkedvűen nézett rám.
– Nagyon jól tudom, hogy anya és apa állandóan ad
neked pénzt.
– Aha. Kajára. Nem kocsira – válaszoltam.
– De mi az én kocsimmal megyünk, nem? – szólt közbe
Avery, és belekortyolt a vizébe. – Talán itt hagyhatnád a te...
– Na, azt már nem! – Cam olyan szemmel nézett Averyre,
mintha szegény megbuggyant volna. – Az én pick-upomat
csak én vezethetem.
Jase egész idő alatt nem vette el a kezét a combomról, és
mire az ebéddel végeztünk, szerettem volna jól orrba vágni,
aztán meg rámászni, leszaggatni a nadrágját, és...
– Hé! – Cam váratlanul félbeszakította a nagyon is
arcpirító gondolatfolyamot. – Beszélni szeretnék veled.
Végeztél?
A gyomrom azonnal tótágast állt.
– Aha – mondtam, és közben Jase-re pillantottam.
Látszott rajta, hogy a legkevésbé sem aggódik. Nem, mintha
lett volna neki miért. Cam biztosan nem bántaná akkor sem,
ha kiderülne az igazság, különösen úgy, hogy Jase már
bevallotta nekem a legnagyobb titkát.
Elköszöntem Averytől, és a mankókra támaszkodva Cam
után mentem. Nem kellett sokáig küzdenem, mert
hamarosan megálltunk az egyik hatalmas, kábítóan vörös-
arany színbe borult juharfa alatt. Cam megfordította a fején
a baseballsapkáját, én meg a mell-kasomon összehúztam a
kardigánt. Nem volt ugyan különösebben hideg, de azért
csípős volt a levegő.
– Mi van? – kérdeztem, és közben úgy éreztem,
bármelyik pillanatban kiadhatom az ebédet.
 Cam előbb mosolygott, majd a mosolya elhalványult,
ahogyan felsóhajtott. Rám nézett, és a gyomromba
kényelmetlen érzések költöztek. Istenem, Jase -ről és rólam
akar beszélgetni. Tudtam. El kellett volna neki mondanunk.
Igaz, hogy hivatalosan csak tegnap óta járunk, de akkor is...
– A hétvégén megkérem Avery kezét – tört ki belőle.
– Hogy mi? – majdnem elejtettem a mankómat.
– Ezen a hétvégén megkérem Avery kezét... a csónakban.
Csak ő lesz ott, és én. A csónakot telepakoltatom virággal és
csokival. A gyűrű... nos, nem valami hatalmas. Csak
kétkarátos.
– Csak kétkarátos?
– Aha, és úgy tervezem, hogy az egyik rózsacsokorba
köttetem bele – az arcán piros foltok jelentek meg. – Nos,
csak szerettem volna, hogy...
Végre sikerült magamhoz térnem. A boldogság egy
pillanat alatt szétáradt bennem. Nagy igyekezetemben
majdnem hasra estem, ahogyan egyszerre próbáltam nem
elejteni a mankómat, és közben megölelni a tesómat.
– Jaj, istenem! – sikoltottam. – Összeházasodtok?
– Nos, remélem, hogy az lesz a vége. – Ő is megölelt
engem, és amikor elengedett, és hátrébb húzódott, az arcára
széles mosoly terült. – Feltéve, ha igent mond.
– Hát persze hogy igent fog mondani! – Úgy
vigyorogtam, hogy az arcom is belesajdult. – Jaj, annyira
örülök nektek! Avery annyira édes, és én annyira szeretem
őt is, meg téged is!
Cam hahotázott, aztán megint megölelt.
– Ő... tökéletes.
Bólintottam.
– És mikor akarod megkérni? Szombaton? – Bólintott, és
hirtelen még boldogabb lettem, amiért nem hoztam fel az
együtt járást Jase-szel. Nem lett volna jó, ha most másra is
kell koncentrálnia. Most az a legfontosabb, hogy Averyn és a
nagy terven kívül semmi másra ne figyeljen. – Ha igent
mondott, akkor vagy hívj, vagy üzenj! Ígérd meg, hogy nem
fogod elfelejteni.
– Megígérem.
Megint felsikoltottam, mire a közelben sétálók közül
néhányan gyanakvó pillantást vetettek ránk. Megint
megöleltem, ha lehet még bénábban, és aztán észrevettem,
hogy Jase kilép a nagy kétszárnyú ajtón, kezében a
táskámmal.
– Itt van a kis inasod – mondta Cam, és vigyorogva
csókolta meg az arcomat. – Visszamegyek Averyhez.
– Sok szerencsét, de szerintem nemigen lesz rá
szükséged.
Ahogy visszanézett rám, hirtelen eltűnt belőle a
megszokott magabiztosság.
– Tuti?
Kipislogtam a szememből a boldog könnyeket.
– Teljesen.
– Kösz! – felelte. – Szeretlek, hugi.
– Én is.
Figyeltem, ahogyan Cam ellép Jase mellett, és
barátságosan a karjára vág, de közben több nagy levegőt
kellett vennem. A szemem csupa könny lett, és jó esély volt
rá, hogy boldogságomban megölelgetek mindenféle
ismeretlen embert.
– Ebből a fülig vigyorból úgy sejtem, Cam nem velünk
kapcsolatban akart beszélni veled – jegyezte meg Jase, és a
vállára vetette a rózsaszín táskámat. – Mondtam már,
mennyire gyönyörű a mosolyod?
A mosolyom, ezt hallva, ha lehet, még szélesebb lett, és
tudtam, hogy képtelen leszek gátat vetni a boldogságomnak.
– Cam megkéri Avery kezét!
– Elment az esze ennek a marhának!
– Mi van? – Magamhoz szorítottam a mankómat, és
közben teljes erőből a mellébe öklöztem. – Nem elment az
esze, hanem éppen most jött meg!
 Jase nevetett.
– Csak hülyéskedek! Egyébként én már tudtam róla.
– Mi van? – kiáltottam fel, és megint mellkason
öklöztem. – Hogy érted, hogy már tudtál róla?
– Aú! – végigsimított magán ott, ahol megütöttem. –
Zavarna, ha azt mondanám, hogy most egy kicsit fel
izgultam?
A fejemet ingattam.
– Megint hülyéskedsz?
– Talán – mormogta, majd lehajtotta a fejét, mire a
kötött sapkája alól kimenekült tincsek meglibbentek. – Az
igazság az, hogy jelenleg nagyon, de nagyon áll a farkam.
– Jézusom... – Megdörzsöltem az arcomat, és éreztem,
hogy ég. – Na, mindegy. Térjünk vissza a lánykéréshez!
Mikor mondta?
– Vagy egy hónapja. Akarsz megint megütni?
Megpróbálhatnád a seggemet is. Az talán még finomabb
lenne.
Hitetlenkedve néztem rá.
Csak nevetett.
– Együtt választottuk ki a gyűrűt. Tuti, hogy az ékszerész
azt hitte, mi ketten akarunk összeházasodni,
– Azért mondhattad volna – feleltem, és nagyon dühös
lettem rá.
– Hé, Cam azt mondta, hogy tartsam titokban! Nem
akarta, hogy Avery akár csak véletlenül is rájöjjön. – És
amikor szóra nyitottam volna a számat, hogy ellenkezzem,
karba fonta a két kezét. – Pont úgy megtartottam a titkot,
mint amikor téged kellett elvigyelek a dokihoz, Tess. Akkor
meg te nem akartad, hogy ő megtudja...
Bólintottam.
– Igazad van.
– Tudom.
Mivel túlságosan boldog voltam az utóbbi idők eseményei
miatt, nem tudtam tovább haragudni rá, és az arcomra
széles mosoly ült.
– Istenem, annyira izgulok miattuk! Tökéletes pár
lennének! Egy ilyen tökéletes egymásra találás csak egyszer
történik az ember életében! Tudom, hogy szerinted biztosan
hülyeség, de akkor is hiszek benne.
– Egyáltalán nem gondolom, hogy hülyeség. Én...
pontosan tudom, mire gondolsz. – Leengedte a karját.
Biztos voltam benne, hogy a szavai mögött rengeteg ki
nem mondott igazság lapul, de ebben a pillanatban
túlságosan boldog voltam, hogy ilyesmivel törődjek. Mivel a
keze az ebéd alatt túlságosan le volt foglalva, csak most
vettem észre, hogy valami nem teljesen kerek. A bütykei
körül a bőr mérges vörös volt, dagadt és eleven. Felemeltem
a kezét, és közelebbről is megvizsgáltam.
– Mi történt?
Elhúzta a kezét, majd zavartan nézett rá.
– Fogalmam sincs. Biztosan a farmon horzsoltam le
valahol.
– Fogalmad sincs?
Megrázta a fejét.
– Na, vonszold át a csinos kis seggedet a következő órára.
Egy- kettő, ugrás!
Habár a szája mosolyra húzódott, nem tudtam nem
észrevenni, hogy a tekintete elsötétedik. Megint a bütykére
pillantottam, és magam sem tudom, miért, de Cam keze
jelent meg a lelki szemeim előtt, miután annyira helyben
hagyta Jeremyt. De elhessegettem magamtól a gondolatot,
mert... Nos, túlságosan furcsa lett volna. Jase azt mondta,
biztosan a farmon horzsolta le, és bizonyára így is történt,
mert nem láttam semmi más okot.
A világon semmit.
 18. FEJEZET

A
Z ŐSZI SZÜNET ELSŐ NAPJÁN, kora délelőtt ott
álltam Villám előtt, és úgy szorítottam a mankómat,
hogy az ujjaim mind belefehéredtek.
– Soha.
– Megígérted – emlékeztetett Jase olyan kedvesen,
mintha Jack-hez beszélne.
– Nem érdekel.
– Pedig kellene.
Dühös tekintettel néztem Jase -re, aki csak vigyorgott.
– Nem tudok olyan magasra felmászni ilyen térddel.
– Majd én gondoskodom róla, hogy sikerüljön.
Lebiggyesztettem az ajkamat, de olyan gesztussal, amire
még Jack is büszke lehetne. A kissrác egyébként jelenleg a
szobájában volt karanténban, és döbbenetes hisztit csapott,
amikor meghallotta, hogy nem jöhet ki velünk. Jase
anyukája éppen zuhanyozott, amikor mi ketten
megjelentünk, az apukája pedig a farmon tevékenykedett.
Nem voltam biztos abban, hogy Jase valóban be fogja-e
váltani az ígéretét, és tényleg úgy mutat be a szüleinek, mint
a barátnőjét, de valamiért nagyon ideges voltam. Talán
azért, mert éreztem, mennyire jelentős lépés ez mind a
kettőnknek.
És ennek ellenére is nagyon rosszul éreztem magam a
kiskölyök miatt.
– Nem látogathatnánk meg Jacket, mielőtt
visszaindulunk? – kérdeztem.
Jase pislogott egyet. Aztán még egyet.
– De.
– Annyira sajnálom – magyaráztam, és a súlyomat az
egyik mankóra helyeztem. – Tényleg annyira szeretett volna
kijönni velünk.
Szeretettel teli csillogás költözött a szemébe.
– Nem indulunk el anélkül, hogy beszélgetnénk vele egy
kicsit. Biztos vagyok benne, hogy ő is nagyon örülne. –
Aztán közelebb hajolt, és az orrával megsimogatta az
enyémet. – És én is örülnék neki.
Elmosolyodtam.
– De akkor sem fogod elterelni a figyelmemet azzal, hogy
témát váltasz. Nyeregbe fogsz szállni. Vita lezárva.
– Nem próbáltam témát váltani. – Persze kihallottam a
hangomból a rettegést, ahogyan Villámra néztem. A ló fújt,
majd elfordította a fejét. Nyilvánvalóan lemondott rólam.
– Csak állj nyugton! – Jase kifeszegette a mankót a
kezemből, majd a kerítésnek támasztotta. Még egyszer
megsimogatta Villám orrát, megfogta a gyeplőt, és
megkerülte a lovat. A szikrázó napsütésben a hajába vörös-
arany csillogás költözött.
Olyan kecsesen ugrott fel a nyeregbe, mint aki oda
született. És amikor fenn ült a ló hátán, olyan volt, mintha
egy életre kelt álmot láttam volna.
És ami igazán különös, valamiért minden eddiginél
szexisebbnek tűnt így lóháton.
– Emeld fel mindkét karod! – mondta.
Ez volt a legutolsó dolog, amit szerettein volna, ennek
ellenére erőt vettem magamon, és felnyújtottam. A
combizmai megfeszültek, ahogyan lábbal megkapaszkodott
a lovon, majd lenyúlt felém, és a hónom alatt megfogott. A
tekintetünk Összetalálkozott, ő kacsintott, aztán egyszerűen
felemelt a levegőbe. Még időm sem maradt arra, hogy
kétségbe essek, mert egy szívdobbanásnyi idővel később már
oldalra lelógó lábbal ültem a nyeregben.
– Most emeld át a bal lábadat! – utasított, aztán a kezét a
csípőmre helyezte, hogy biztosan megtartson. – Ne félj, nem
engedem, hogy leess!
Megragadtam a karját, aztán elfordultam, és a sérült
lábamat óvatosan mozdulatlanul tartva, a bal lábamat
átemeltem a ló széles háta fölött. Az ajkamba haraptam, és a
szívem is kihagyott egy ütemet, amikor Villám oldalra lépett
egyet, de Jase megtartott. Végül hátrébb csúsztam a
nyeregben, Jase lábai közé.
– Ügyes kislány – mondta, és forró lehelete miatt jeges
borzongás futott végig rajtam. – Látod? Eddig nem is olyan
rossz.
A szám teljesen kiszáradt.
– Gondolom.
A válasz helyett érkező nevetés ott remegett a testemen.
Aztán az egyik karjával átölelte a derekamat, és a gyeplőt fél
kézzel tartotta.
– Készen állsz?
Megráztam a fejem, és aztán hangosan ki is mondtam,
hogy nem, arra az esetre, ha a fejrázás nem lett volna elég
egyértelmű.
Jase megint nevetett.
– Élvezni fogod. Megígérem. – Nyomott egy puszit a
tarkómra, mire bizsergés hullámzott végig a gerincem
mentén. – Nem hagyom, hogy bármi történjen veled.
A sarka egészen apró mozdulatára Villám könnyű
ügetésbe kezdett, követve a kerítés mellett kitaposott utat.
Beletelt egy kis időbe, míg hozzászoktam a pattogáshoz. Jase
egészen szorosan magához öleit, és elmesélte, milyen volt,
amikor ő ült először lóháton. Hatéves volt, és azonnal
lecsúszott a nyeregből, amitől eltörte a karját.
– És visszaültél? – kérdeztem, amikor megkezdtük a
második kört. – Vagy megijedtél?
– Rettegtem. – A hüvelykje lusta köröket írt le a
hasamon. – De apa azt mondta, mindenképpen vissza kell
szállnom. Úgyhogy visszaszálltam. Azóta sem estem le.
Elképzeltem magam előtt a kis Jase-t. Biztos voltam
benne, hogy éppen olyan volt, mint Jack, éppen olyan
aranyos, de talán egy kicsit elevenebb. Beletelt vagy húsz
percbe, míg sikerült annyira ellazulni, hogy már nem
szorítottam halálos rettegéssel Jase karját. Amikor pedig
elvettem a kezemet, láttam, hogy a körmeim apró félkörök
egész sorát hagyták a bőrében.
– Bocs – mondtam rekedtes hangon, és a fákra szegeztem
a tekintetemet.
– Semmi baj. Csak a bőröm. – Aztán megint megpuszilta
a nyakamat, de olyan gyorsan, hogy szinte fel sem fogtam,
ami történik. Utána az ajkát a fülem alatti érzékeny kis
pontra simította.
Eszembe jutott minden, amiről előző éjjel beszélgettünk.
A torkomban gombóc keletkezett. Nem értettem, miért
mondta mindazt, amit mondott. Hogy lassítani szeretne egy
kicsit. Hogy engem másképpen akar, mint az összes korábbi
csaját – márpedig ezekből a bizonyos korábbi csajokból
biztosan egész szép listát össze tudott volna állítani, de erre
nem akartam gondolni. Azt akarja, hogy a mi kapcsolatunk
ne szexszel kezdődjön.
Finoman megharapdálta a fülemet.
A véremben a vágy, izzó lávaként áradt szét, és azonnal
életre keltette azt a lüktetést, ami mintha mindig jelen lett
volna a közelében.
A hátizmaim előbb megfeszültek, majd ellazultak. És
akkor meg éreztem az ő vágyát is, ahogyan a derekamnak
nyomódik. Elégedett kis mosolyra húzódott a szám, mert
tudtam, hogy ő is éppen annyira élvezi a helyzetet, mint én.
Neki döntöttem a fejemet a mellkasának, és mosolyogva
élveztem, ahogyan a szél az arcomon játszik. A szorításom
engedett még egy kicsit, és éreztem, hogy a lábam alatt
Villám izmai újra és újra megfeszülnek, ahogyan egyre
nagyobb sebességgel fut.
Hirtelen megijesztett a gondolat, hogy mindjárt vágtázni
kezd, de aztán feltámadt bennem egy másik érzelem is, ami
elnyomta a félelmet. A hasizmaim ütemesen feszültek. Nem
az izgalomtól, hanem a jóleső várakozástól, éppen úgy, mint
azokban a csodálatos, utolsó pillanatokban a színpadra lépés
előtt, amiket már soha életemben nem élhetek át.
– Már érzem – suttogtam. Hihetetlenül megdöbbentett,
hogy tényleg érzem.
A karja szorosabban ölelt, és a borostája végigkaristolta
az arcomat.
– Önelégült baromnak tartanál, ha azt mondanám, hogy
én megmondtam?
Kinyitottam a szemem, felnevettem, és kiegyenesedtem a
nyeregben. Most már egyre magabiztosabb lettem, és nem
rettegtem, hogy bármelyik pillanatban leeshetek, és
kitörhetem a nyakam. A vállam felett hátrapillantottam, és a
mosolyára mosollyal válaszoltam. Az a pusztító csalódottság,
ami az új sérülés miatt lett úrrá rajtam, egy egészen kicsit
enyhült.
– Mehetnénk gyorsabban?
És ekkor vágtázni kezdtünk.

Amikor megint két lábbal álltam a földön – mankóra

támaszkodva -, kénytelen voltam beismerni, hogy a
lovaglásnál kevés királyabb dolog létezik. Igaz, hogy még
nem láttam magamat, ahogy egyedül ülök a nyeregben, de
Jase-nek akkor is igaza volt. A lovaglás bizonyos tekintetben
tényleg olyan, mint a tánc. Igaz ugyan, hogy soha nem tudná
betölteni az életemben a tánc hiánya okozta űrt, de azért
kezdetnek ez is megteszi.
 Ráadásul szerencsére nem is ez az egyetlen dolog, ami
segíthet.
Mosolyogva néztem Jase-t, aki visszavezette Villámot az
istállóba. A szívem ugrott egy cabriole-t – ami hihetetlenül
nehéz és magas ugrás, valójában soha az életben nem fogom
tudni még egyszer megcsinálni, de a szívemnek akkor is
sikerült.
Amikor Jase visszajött, az apja is vele tartott. Nagyon
különös érzés volt ezt a két embert így, egymás mellett látni.
Egyformán magasak voltak, a hajuk is ugyanolyan sötét.
Még a járásuk is teljesen egyforma. Amikor megálltak
előttem, Mr. Winstead elmosolyodott.
– Még soha nem láttam magánál csinosabb bicebócát!
Az arcomat azonnal melegség öntötte el.
– Köszönöm!
– Örülök, hogy megint itt van, bár jobb volna, ha nem
kellene ez a két vacak is. – A zsebéből kivett egy vörös
kendőt, és megtörölte a kezét. – De ugye semmi komoly?
Megráztam a fejem, mert úgy gondoltam, hogy talán nem
szeretné végighallgatni az egész szövevényes sztorit.
– Képzeld, épp az előbb lovagolta Villámot – jegyezte
meg Jase , és vigyorgott. – És ahhoz képest, hogy most ült
először nyeregben, átkozottul ügyes volt.
Az apja felvonta a szemöldökét.
– Maga ebben az állapotban is nyeregbe szállt?
– Nyeregbe bizony – felelte Jase , és amikor láttam,
milyen büszkén mosolyog, boldogság töltött el. Anya és apa
mosolygott ilyen büszkén, amikor táncversenyekre mentem,
vagy fellépésem volt.
Mr. Winstead oldalra billentette a fejét.
– Nos, a fene vigye el, ha vagy húsz évvel fiatalabb
lennék, és nem lenne az anyád...
Jase azonnal az apja felé kapta a fejét.
– Nem mondod komolyan, hogy rámozdulsz a csajomra,
apa!
 Tessék! A szívem megint dobott egy hátast, és a fene egye
meg, hirtelen éppen olyan súlytalannak éreztem magam,
mint a táncos, akinek sikerül tökéletesen végrehajtania egy
különösen nehéz ugrást.
– A csajod? – Az apja hangjából tisztán kicsendült a
csodálkozás, ahogyan egyikünkről a másikra pillantott.
Jase boldogan vigyorgott, én pedig úgy éreztem, hogy a
lábaim képtelenek megtartani.
– A csajom.
– Hát... – Az apja vett egy nagy levegőt, de aztán csak
ingatta a fejét, mintha nem is tudná, mit kellene erre
mondania. Ha kételkedtem is abban, amit Jase a korábbi
csajokról mondott, akkor most már a gyanú árnyéka sem
maradt bennem. Nyilvánvaló, hogy nem szokott lányokat
hazahozni, és a tény, hogy én most itt vagyok, különösen
nagy jelentőséggel bír.
– Jó ezt hallani. – Mr. Winstead végül csak ennyit
mondott, majd elmosolyodott, miközben azok a Jase-éhez
nagyon is hasonlító szemek gyönyörű ezüstszínnel kezdtek
csillogni. A fiára nézett, bólintott, és úgy éreztem, valami
olyasmit mond ezzel neki, amit én nem érthetek meg. – Ez
nagyon jó hír.
Jase nem felelt semmit, de a tekintete már megint rám
tapadt.
– Nincs kedvetek bejönni a házba egy kicsit? – kérdezte
az apja, és visszagyűrte a kendőt a zsebébe. – Édesanyád
bizonyára most vette le a teát a tűzről.
Jase szeme megcsillant, én meg nevetni kezdtem.
– Egy másodperc, és ott vagyunk. – Jase felém fordult, az
apja pedig lassú léptekkel távozott. – Nem baj, hogy így
jelentettem be? Gondolom lehetett volna ügyesebben is, de
őszintén szólva, fogalmam sincs, hogyan mondhatnám meg,
hogy a barátnőm vagy úgy, hogy közben ne tűnjek totál
bénának.
– Nem, ez teljesen rendben volt. – Elhallgattam, és
megvártam, hogy mellém lépjen. – Szóval akkor én vagyok
az első csaj, akit hazahoztál?
Hátrafésülte az egyik tincsemet.
– Legalábbis gimi óta.
Ez úgy hangzott, mintha valamikor a történelem előtti
időkben lett volna, és biztos voltam benne, hogy az a csaj lett
később Jack édesanyja. Egyszer úgyis rá fogom venni, hogy
beszéljen róla.
– Ez aztán... Hűha! Én...
– Meg vagy tisztelve?
Horkantottam. Nőies, mondhatom.
– Azért az egy kicsit túlzás lenne.
Jase felnevetett, majd szorosan mellém lépett.
– Nos, a pasik csak azokat a csajokat szokták hazavinni és
bemutatni a szüleiknek, akikkel komoly szándékaik vannak,
meg akiket nagyon szeretnek.

Elég későn érkeztünk vissza a koleszba, és ahogy Jase

egy kört leírva, megfordult a parkolóban, láttam, hogy a
szobámban már égnek a lámpák. Biztosan Deb van otthon.
Jase követte a tekintetemet.
– Áll még a holnapi vacsi?
Visszanéztem rá.
– Azt hittem, a Betty'sbe megyünk ebédelni.
Vigyorgott.
– Ami persze nem zárja ki, hogy együtt vacsizzunk.
– Ez igaz! – Felnevettem, de aztán, ahogy megállt a
padka mellett, elmúlt a jókedvem. Nem akartam elszakadni
tőle. A mai nap... a mai napom fantasztikus volt. A Jeep
motorját nem állította le, és a kilincs felé nyúlt. – Nem kell
felkísérned.
 Elengedte a kilincset.
– Küldj egy SMS-t, mielőtt lefekszel.
Szélesen vigyorogni kezdtem.
– Rendben.
Mielőtt elhúzódhattam volna, megfogta a tarkómat,
közelebb húzott magához, és megcsókolt. A szám azonnal
elnyílt, amikor az ajkai közelebb értek. Úgy ízlelt, hogy attól
még nehezebb lett elindulni.
– Jó éjt, Tess!
Lehunytam a szemem, és elhúzódtam.
– Jó éjt!
Jase megvárta, míg beérek az épületbe, és csak azután
hajtott el. A mankóimmal lépkedve szálltam be a liftbe.
Ahogyan sejtettem, Deb már otthon volt.
Törökülésben ült az ágyon, a haja hátul összefogva,
túlságosan nagy kapucnis pulcsiban. Amikor felnézett rám,
ijedten kapta a szája elé a kezét.
– Jaj, istenem!
Zavartan torpantam meg az ajtóban.
– Mi van?
– Mankó? – Kinyújtotta a lábát, de addig már nem jutott
el, hogy fel is álljon. – Persze, tudtam, hogy mankóznod keli,
de... nem is tudom. – Két kezét a mellkasára szorította. –
Rettenetesen sajnálom!
A mankót a falhoz támasztottam, és óvatosan az ágyhoz
bicegtem. Leültem. Fogalmam sem volt, hogyan kellene
belekezdenem ebbe a beszélgetésbe, ugyanakkor tisztában
voltam vele, hogy mindenképpen be kell avatnom a
múltamba. Csak éppen nem olyan könnyű kimondani
például azt, hogy tudod, randizgattam egy seggfejjel, aki
állandóan megvert.
– Debbie...
– Szakítottam Erikkel.
Pislogtam, és egy pillanatig azt hittem, rosszul hallok.
Aztán feltámadt bennem a remény.
 – Tessék?
Felállt, és mellém ült.
– Ma reggel szakítottam vele.
– Ez... – Vajon mi lenne a legjobb szó? Nagyszerű?
Fantasztikus? Egyik sem tűnt túl szerencsésnek, mert
pontosan tudtam, hogy Debbie nagyon szerelmes volt
Erikbe.
– Ennek meg kellett történnie. Nem volt más
választásom, mert... – Lehajtotta a fejét, mintha szeretne
elbújni a tekintetem elől. – Mert vasárnap igazad volt. Erik...
sokszor nagyon kedves tud lenni, de...
– De néha megver – fejeztem be a mondatot halkan, és
valami különös okból kifolyólag ágy éreztem, a mellkasom
összeszorul.
Lassan bólintott.
– Nem volt túl gyakori. Úgy értem, nem vert állandóan.
Néha csak megmarkolta a karom, és kiabált velem. És
később mindig, mindig ágy tűnt... hogy megbánja. Vagy
legalábbis elég őszintének tűnt a bocsánatkérése, és én
mindig meg is bocsátottam neki. – Eh hallgatott, és
felsóhajtott. – Soha, senki sem tett rá megjegyzést. Egészen
addig, amíg te fel nem hoztad. Azt hiszem, részben azért,
mert az utóbbi időben sokszor... ööö... veszítette el a
hidegvérét. És mégis, senki nem foglalkozott vele.
- Nagyon nehéz erre bármit mondani – feleltem, és a bal
lábamat felhúztam a mellkasomhoz. – Nem akartalak
feldühíteni. – És azt sem akartam, hogy szégyellje magát,
mert emlékszem, hogy amikor a szüleim előtt kiderült a
titkom, akkor főként ezt éreztem; szégyent.
– Nem dühös voltam. Hanem szégyenkeztem – felelte,
mintegy megerősítve a sejtésemet. – Hiszen, mégis miért
maradnék együtt vele, amikor ennyire nyilvánvalóan rosszul
bánik velem, nem igaz?
– Azért, mert néha viszont ágy bánik veled, mint egy igazi
hercegnővel? – Egy ideig némán piszkálgattam a farmerem
szárának kicsit foszlott szélét. – És mivel pontosan tudod,
hogy néha ennyire hihetetlenül kedvesen is viselkedhet,
belekapaszkodsz ezekbe a pillanatokba.
Éreztem, hogy a tekintete a vesémbe hatol.
– Te is...?
Nem szóltam egyetlen szót sem, csak bólintottam.
Felsóhajtott.
– És te szakítottál vele?
– Nem igazán – válaszoltam, majd felnevettem. – Anya
és Cam is látta a zúzódásokat, úgyhogy végül kénytelen
voltam bevallani nekik mindent. Szakítani akartam, de
nagyon féltem, és...
– És még mindig szeretted? – kérdezte fájdalommal teli,
halk hangon.
A kis, fehér szálakat piszkálgatva bólintottam. Nagyot
nyeltem.
– Ő volt az első... minden tekintetben. Azt hittem,
szerelmes vagyok belé. Most visszatekintve már látom, hogy
inkább csak féltem...
– Az egyedülléttől? – fejezte be a mondatot, mire megint
bólintottam. – Jó hülyék vagyunk mi, akik annyira félünk az
egyedülléttől, hogy inkább hagyjuk verni magunkat.
– De te már nem vagy hülye – mondtam nyomatékosan.
– Mert szakítottál vele.
– Igen. – A szeme könnyekkel telt meg, de félrepislogta
őket.
A gombóc mostanra feljebb haladt, a torkomba. Nagyon
boldog voltam, amiért megtette ezt a lépést – jobban
mondva izgalommal vegyes boldogságot éreztem, de közben
sajnáltam is, mert pontosan tudtam, mennyire megszenvedi
az egészet. Hiszen akárcsak Jeremy, Erik is képes volt arra,
hogy mintegy varázsütésre elfeledtesse a rossz dolgokat.
Jeremy annyira jól csinálta ezt a fajta varázslatot, hogy ez
volt éppen az egyik ok, amiért nem hagytam el. Most,
idősebben, már tudom, hogy ez az ilyen erőszakos emberek
egyik jellegzetessége. Ha kell, akkor félelmetesen elbűvölők
tudnak lenni, és emiatt veszélyesebbek egy csörgőkígyónál.
– Erik hogy viselte? – kérdeztem.
Halvány mosoly volt a válasz.
– Nem túl jól.
A gyomrom megint görcsbe rándult.
– De ugye nem...
– Nem! Dehogy. Éppen ellenkezőleg. -A keze fejével
megtörölte a szemét. Az egyik kezemet a karjára tettem, és
megszorítottam. – Bocsánatot kért, sírt és könyörgött... –
Megrázta a fejét. – A vége felé pedig kezdett ugyan
feldühödni, de szerencsére otthagytam, mielőtt nagyon
elfajulhattak volna a dolgok.
– Helyes.
Felnézett rám, és összetalálkozott a tekintetünk.
– Rettenetesen sajnálom, amiért nem hallgattalak meg
vasárnap, és azt is, ami akkor történt, amikor Erikkel
visszajöttünk. Biztos vagyok benne, hogy tényleg véletlen
volt, de akkor sem történik meg, ha nem veszíti el a fejét,
ahogyan mindig szokta.
– És ez volt a végső lökés, hogy szakíts vele?
– Igen. Illetve nem. – Megköszörülte a torkát. – Amikor
Jase megkereste szerda reggel, és megtudtam, hogy a térded
teljesen szétment...
– Jase megkereste? – vágtam a szavába, és éreztem, hogy
a szemem elkerekedik.
Bólintott.
– Közvetlenül az előtt jött oda hozzánk, hogy elindultunk
volna az órákra. Nem tudtam, hogy ennyire súlyosan
megsérültél.
Elhessegettem a szavait, és éreztem, hogy a pulzusom
felgyorsul.
– És mit mondott neki Jase?
– Hát az igazat megvallva nem sokat. Csak annyit, hogy
ha megtudja, hogy még egyszer fájdalmat okoz neked, akkor
áshatja is a sírját. Erik nem volt bűnbánó hangulatban. –
Felnyúlt, és meghúzta a lófarkát. – Jártatni kezdte a száját,
és azt mondta, hogy... szóval hogy egy kurva vagy, és jobb
lenne, ha a saját dolgoddal törődnél, és jobb lenne, ha távol
tartanád magad tőlem.
Magasról tettem arra, hogy mit gondol rólam Erik,
azonban már előre féltem attól, mi lesz ennek az egésznek a
vége.
– Jase persze nem viselte valami jól a dolgot – folytatta
Debbie és aztán Erik arca sem nyújtott valami épületes
látványt.
A szememet összeszorítottam, és ahogy a forróság és a
borzongás egymást követő hullámokban öntött el, szinte
levegőt is alig kaptam. Jase tropára ment bütykének képe
jelent meg a lelki szemeim előtt.
Megkereste Eriket.
Éppen úgy, ahogyan Cam is megkereste Jeremyt annak
idején. Bizonyos szempontból tehát a történelem hihetetlen
módon ismétli meg önmagát. Összecsapott bennem a harag,
a csalódottság és még valami más is, amit magamnak sem
szerettem volna beismerni.
– Minden rendben van? – kérdezte Deb.
– Aha, minden oké. Hidd el, hogy most már minden
sokkal jobb lesz neked. – A hangomat reszelősnek hallottam,
de próbáltam arra koncentrálni, ami most igazán fontos,
vagyis Debbie-re, nem pedig arra, hogy Jase mit csinált. –
És ezt most nagyon komolyan mondom.
– Tudom – szorosan magához ölelt, és mire elhúzódott,
már nem csillogtak könnyek a szemében. – Új élet kezdődik
számomra, és ebben nem lesz semmi más, csak jó.
 19. FEJEZET

D
EBBIE-VEL EZUTÁN MÉG NAGYON SOKÁIG
FENNMARADTUNK, és csak beszélgettünk,
beszélgettünk. Először nagyon fájt azt hallani, hogy
akkor reggel Jase Erikhez ment, nekem meg azt mondta,
Jackkel vannak valahol. Az is lehet, hogy mind a kettő
megtörtént, bár az egész annyira nem számított, hiszen ez
nem változtatott semmin.
Végül persze mindent részletesen elmeséltem Debbie-nek
a Jeremyvel kapcsolatos dolgokról. Cam reakcióját egy kicsit
visszafogottabbnak adtam ugyan elő, de akkor is csodálatos
érzés volt, hogy ez a hatalmas súly végre lekerülhetett a
vállamról. Mert úgy éreztem, olyasvalakivel osztom meg a
titkomat, aki valóban képes lesz majd megérteni. Debbie
pedig mesélt nekem a jó pillanataikról meg a rosszabb
pillanataikról, és azokról is, amik egészen egyszerűen
rettenetesek voltak. Néha úgy éreztem, hogy kételkedik
benne, valóban helyesen döntött-e, ugyanakkor pontosan
tudtam, hogy ez így természetes. Mindig azt hisszük, ez azért
történt velünk, mert ostobák és gyengék vagyunk, pedig még
a legokosabb és legerősebb lányok is könnyen áldozatul
eshetnek egy nagydumás csábítónak.
Na és persze bőgtünk is – de ezek a könnyek
megtisztulást jelentettek. A megújulás, nem pedig a
fájdalom szülte őket.
Végül pénteken nagyon késő reggel ébredtem csak fel.
Deb bejelentette, hogy hazamegy a szüleihez, és velük is
közli a hírt, én pedig sok szerencsét kívántam neki – arra
mindkettőnknek szüksége volt.
A Jase-szel közös ebédet le kellett mondanom, és mire
Debbie elment a koleszból, már csak perceim maradtak,
hogy Jase megérkezzen, és vacsorázni induljunk – a
legeslegelső, legeslegigazibb randinkra -, de mialatt kint
álltam, és a mankómba kapaszkodva rá vártam,
egyfolytában csak arra tudtam gondolni, hogy kis híján ő is
megtette ugyanazt, amit Cam.
Még mindig nem tudtam tisztázni magamban, hogy
pontosan mit érzek azzal kapcsolatban, amit tett – vagyis,
hogy valóban annyira dühös legyek-e rá, amennyire dühös
voltam, vagy jobb lenne még ennél is dühösebbnek lenni.
Jase ugyanis pontosan tudta, milyen hatalmas bűntudatot
éreztem Cam miatt.
Megérkezett, leparkolt a padka mellé, majd kiugrott a
kocsiból, és elölről megkerülte. Farmer volt rajta, és sötét
színű, V nyakú pulcsi, én pedig önkéntelenül is rémesen
alulöltözöttnek éreztem magam farmerben és kardigánban.
Tök mindegy, mit vett fel, mindenben istentelenül jól nézett
ki, mintha éppen abban a pillanatban lépett volna le a CQ
magazin címlapjáról. Nem úgy, mint az összes többi srác –
mert ők inkább egy OTTO katalógusba illettek volna.
Elvette a mankómat, majd megfogta a karomat, és úgy
segített be a Jeepbe. A műszerfalon már ott várt rám egy
szögletes, rózsaszín doboz. Felemeltem, és Jase -re
pillantottam.
– Desszertnek – jegyezte meg, szélesen vigyorogva.
Nem nyitottam ki ugyan a tetejét, de a világosbarna
bevonat a tetején így is nagyon ínycsiklandónak tűnt.
– Milyen ízű?
– Tipp?
– Csokis?
– Uncsi... – jegyezte meg, majd elhúzódott a padka
mellől. – Mogyoróvaj van a tetején és a belsejében is.
– Aszta! – Tudtam, hogy a mogyoróvaj és a csoki együtt
kész íz orgazmus lesz, és kis híján azonnal felfaltam.
– Ha nagyon akarod, akkor természetesen megeheted.
Teszünk mi a vacsoraszabályokra, nem? Simán kezdhetünk
desszerttel.
Megint az a mosoly. Fogalmam sem volt, hogy pontosan
miért van rám éppen a muffin ilyen ellenállhatatlan
hatással. Mert azon kívül, hogy az esetek vagy
kilencvenkilenc százalékában elképzelhetetlenül finomak
voltak, mostanra rendesen vártam, hogy mikor falhatom fel
a következőt.
– Honnan szerzed ezeket? – kérdeztem, és magam is
meglepődtem azon, hogy ezt még soha nem akartam
megtudni. – A városi pékségben készítik?
– Nem.
A tekintetem a bütykére meredt, és vártam, hogy ennél
részletesebb magyarázatot kapjak. A bőr már közel sem volt
annyira sebes, de még mindig kipirosodottnak tűnt. A
gyomrom összeszorult.
– Anya nővérétől van... Az ő lánya, Jen készíti.
– Hűha! Pedig ezek olyan finomak, mintha valami speckó
cukrászatban készülnének. Szerintem bele kellene vágnia
valami vállalkozásba.
– Mi is ezt mondogatjuk neki. – Rám pillantott, és az
arcán megint megjelent az a rá jellemző félmosoly. – Jen
egyfolytában azt kérdezgeti, ki az a különleges csaj, akinek
ezeket az állat muffinokat gyártja. Azt mondtam neki, hogy
egyszer bemutatlak benneteket egymásnak.
A tekintetem önkéntelenül is elindult megint a bütykei
felé, de aztán kényszerítettem magam, hogy inkább a
szemébe nézzek.
– Az... nagyon klassz lenne.
– Szerintem is. – Feléin nyúlt, az ujjait az enyémbe fonta,
és megszorította.
A mellkasomban éreztem egy könnyű kis csomót, ami
aztán erősebb lett, és lesüllyedt a gyomromba, mert megint a
bütykére tévedt a tekintetem. Annak a bütyöknek a bőrét
Erik arccsontja horzsolta le. Jase képes volt megkeresni
olyasmi miatt, ami talán csak baleset volt – bár ezt már soha
nem tudjuk meg. Ez a mostani kiváló pillanat lett volna arra,
hogy feltegyek neki minden fontos kérdést, de
elszalasztottam.
– Jen tud Jackről? – kérdeztem, hirtelen témát váltva.
Bólintott.
– A családban mindenki tudja az igazat. De senki nem
beszél róla. Egy kicsit olyan, mintha ez lenne a világ
legnagyobb, legrosszabbul titkolt titka.
Erre egy ideig nem válaszoltam semmit, mert az agyamat
ezer más gondolat foglalta le. Frederickbe nagyon gyorsan
átértünk, és a Bonefish Grillben sem kellett sokat várnunk a
vacsorára. Képes lettem volna egyedül felfalni egy
négyszemélyes garnélatálat. Főképpen Jase beszélt, és előbb
Jackről volt szó, utána pedig a bátyámról.
– Szóval akkor holnap lesz a nagy nap, mi? – kérdezte,
majd a villájával ellopott a tányéromról egy kagylót. –
Szerinted a bátyád nem gondolja majd meg magát?
Ez eddig fel sem merült bennem.
– Miért, te nem hiszed, hogy tényleg megteszi?
– Mindenesetre totál be van tojva! – felelte Jase
hangosan nevetve, majd hátradőlt a bokszban. – Még soha
nem láttam a tesódat olyannak, mint az utóbbi időben.
– Én sem. De azért remélem, hogy nem fogja
meggondolni magát. Olyan jól összeillenek.
Jase lehajtotta fejét, rám pillantott, és közben egyik
ujjával a borospohár peremét simogatta.
– Azonnal el kell mondanunk Camnek, amikor
visszaérnek.
A lélegzetem a torkomban akadt, de bólintottam.
– Szerintem is.
A pincérnő meghozta a számlát, Jase pedig, miközben
előrehajolt, hogy kivegye a zsebéből a tárcáját, gyorsan
belecsókolt a szám sarkába. Megláttam, hogyan csillan
ezüstös fénnyel a szeme, és a szívem hevesebben kezdett
verni.
– Debbie szakított Erikkel – jelentettem ki hirtelen.
Csak egy pillanatra állt meg a mozdulatban, aztán
elővette a tárcájából a pénzt.
– Ez jó hír, nem? Hiszen Erik mindig is egy pöcs volt
szegény csajjal. Senki sem értette, miért vannak még együtt
egyáltalán.
Figyeltem, ahogyan a pénzt a pultra teszi, és a pulzusom
még mindig az egekben volt.
– Erik... verte.
Jase megint megmerevedett, de ezúttal a tárca zsebre
tétele közben. Rám nézett.
– Tessék?
Az arckifejezésében semmi nem utalt arra, hogy bármit
titkolna előlem, de közben pontosan tudtam, hogy rejteget
valamit.
– Verte. Úgy, ahogyan Jeremy vert engem.
Az állkapcsában előbb megmerevedett egy izom, majd
csücsörített, és miközben elfordult tőlem, halkan füttyentett.
– Hű, hát nem is tudom, erre mit mondhatnék, Tess!
– Talán azt, hogy most már kétszeresen is örülsz, amiért
szétverted a képét?
A tekintete összeakadt az enyémmel, és a szeme
lenyűgözően ezüstös színűre változott. Szóra nyitotta a
száját, de aztán láthatóan meggondolta magát. Széles vállait
felhúzta.
– Tudok róla – suttogtam. – Deb mesélte el tegnap éjjel.
– Tegnap éjjel – ismételte meg, mintha nem jól hallotta
volna. – És te csak most hozod fel a témát? – Felnevetett, és
láttam, hogy az az izom remeg az állkapcsában. – Tudod,
végig tudtam, hogy valami böki a csőrödet. Túlságosan
csendes voltál. És a muffint sem faltad be azonnal. De azt
hittem, talán csak a térded fáj.
 A hajamat a fülem mögé fésültem.
– De magadtól akkor sem mondtad volna el.
Felsóhajtott, majd kicsusszant a bokszból, és miközben
felállt, a mankómat is megfogta.
– Szerintem odakint folytassuk ezt a beszélgetést.
Mivel szerintem sem vacsoraasztal mellé való téma volt,
megvártam, míg beszállunk a Jeepbe, és csak akkor
folytattam:
– Szóval megkerested, és megverted.
– Én nem kerestem meg, Tess. Ez cseppet sem olyan volt,
mint amit Cam tett. Pontosan tudom, hogy ezt gondolod, de
hidd el, nem volt ilyen szándékos. Összefutottam vele a
klubházban, miután a szüleimtől eljöttem. Ott ült a kanapén,
és úgy csinált, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogyan előrehajolt, és
elfordította a kulcsot. A motor felbőgött, és Jase csak akkor
folytatta a történetet, amikor kiértünk a főútvonalra, és
egyenletes tempóban haladtunk a 70-es államközi felé.
– Nekem meg egyfolytában csak az járt a fejemben, hogy
miatta buktad el életed álmát. Ezt ugyanis ő vette el tőled,
akár véletlen baleset volt, akár nem. Miatta történt.
Ez igaz volt.
- Jase...
– Mindazok után, amin keresztül kellett menned, nem
tudtam megállni, hogy ne mondjak neki valamit.
Mindenképpen meg kellett tennem – folytatta, és a vonásai
élesen rajzolódtak ki a félhomályos kocsiban. – Azt
mondtam neki, hogy ha jót akar, akkor távol tartja magát
tőled, és soha az életben nem történik még egy baleset.
Ennyi. Csak ennyit akartam neki mondani, és valóban,
meglehet, hogy nem a legkedvesebb hangnemben beszéltem,
de azt akartam, hogy felfogja, amit közölni akarok.
Lényegében ugyanazt hallottam vissza, amit már Debbie
is elmesélt, úgyhogy nemigen lepett meg, ami ezután
következett.
 – De aztán mondott néhány undorító dolgot, Tess.
Olyasmiket, amiket soha, senkinek nem lenne szabad veled
kapcsolatban a szájára vennie, én pedig gondoskodtam róla,
hogy soha többé eszébe se jusson megtenni.
A szavaiból nem csendült ki semmilyen büszkeség. Talán
csak egyfajta férfielégedettség, hogy sikerült egy másik férfit
– már amennyire Eriket annak lehetett nevezni – a helyére
tennie.
– Megütötted.
Rám nézett, és a tekintete keményen villant.
– Igen.
– És csak ennyit akarsz mondani erről az egészről?
A tekintetét a fekete országút felé fordította, majd a
hajába túrt.
– Semmit nem bántam meg.
Felsóhajtottam.
– Ahogyan Cam sem.
– Ez azért nem ugyanaz a helyzet. Én nem vertem péppé
Erik pofáját. Én nem jutottam sittre, a srác sem az
intenzívre. – Szinte köpte a szavakat, összerezzentem,
ahogyan hallgattam. – Basszus, Tess, nem így akartam...
– Nagyon jól tudod, mi a véleményem arról, amit Cam
tett, és azt is, hogyan érzek miatta. Cam kis híján az egész
életét tönkretette, csak azért, mert én...
– De az nem a te hibád volt! Amit Cam tett, az nem
miattad történt! Amit én tettem, az sem a te hibád volt!
Eriknek túl sokat járt a szája, és jó, behúztam neki kettőt is!
A vér dübörögve áradt az ereimben, miközben próbáltam
megfejteni, milyen érzések törnek rám ezt hallva. A zavar
jelentős része abból fakadt, hogy volt a lényemnek egy apró,
nagyon kicsi gonosz kis darabja, amelyik szó szerint örült,
hogy Erik végre megízlelte a saját főztjét. És emlékszem,
akkor is éppen ezt éreztem, amikor meghallottam, hogy Cam
mit művelt.
És magam sem tudtam volna megmondani, hogy milyen
ember lehet az, akit ez boldoggá tesz.
Meredten néztem kifelé, és figyeltem a nagy sebességgel,
elmosódottan tovarohanó fákat.
– Miért nem mondtad el?
– Én... – Megint káromkodott egy sort. – Mert tudtam,
hogy felzaklatna a dolog. És reménykedtem benne, hogy
Debbie is tartja majd a száját.
Az ujjaim ökölbe szorultak az ölemben.
– Te komolyan azt hitted, hogy nem fogja elmondani?
– Miért, te szeretnéd, ha mindenki megtudná, hogy
megverték a pasidat? Nem. Ezért gondoltam, hogy ő sem fog
elbüszkélkedni vele. Belátom, tévedtem. És nagyon
sajnálom. De még mindig sokkal boldogabb lennék, ha soha
nem tudtad volna meg.
Mivel nyilvánvalóan nem bánta, amit tett, egy kicsit
nehezemre esett megemészteni ezt a bocsánatkérést. Nem
volt büszke rá, de azért nem is bánta, na.
– De hiszen megígérted, hogy senkinek, semmit sem
fogsz mondani!
– Csak azt ígértem meg, hogy Camnek nem szólok egy
szót sem, és ezt nem is szegtem meg. És elhiheted, hogy Erik
sem fogja elmondani Camnek, mert akkor azt is meg kellene
magyaráznia, miért osztottam ki neki két taslit. Mert csak
ennyi történt, és nem több. – Az ujjak, a tönkrevert
bütykökkel, erősebben markolták a kormányt. – Basszus,
nem ez volt életed legjobb éjszakája. Pedig ez volt az első
igazi... Nem is tudom, bassza meg! Ez lett volna az első
randink, és te egész idő alatt pipa voltál rám.
Csak ültem néma csöndben, mozdulatlanul. Valóban ez
volt az első hivatalos randink, még akkor is, ha nagyon nem
éreztem annak. És nem azért, mert nem szívesen voltam
vele, hanem azért, ami ott lebegett közöttünk.
– Már szerdán el kellett volna mondanom. Nem lett volna
szabad eltitkolnom előled. Ezt nagyon elkúrtam. – Aztán egy
pillanat szünet. – Tess, mondj már valamit, légy szíves!
 Szorosan lehunytam a szememet, és lassan kiengedtem
ökölbe szorított ujjaimat. Mit mondhatnék? Hiszen nem
csak ezt az egyetlen estét rontotta el... Hanem ezzel együtt
megmérgezte azt a hatalmas és jelentőségteljes pillanatot is,
ami titkos kapcsolatunkban az egyik legfontosabb volt. Már
akkor mondanom kellett volna valamit, amikor kiszállt a
kocsiból. Vagy amikor valamivel korábban küldött egy SMS-
t, vagy amikor én üzentem neki lefekvés előtt. És mégsem
tettem meg. Tisztázhattunk volna mindent, és akkor mind a
ketten jól érezhettük volna magunkat. Remélhetőleg.
– Fogalmam sincs, most mit mondhatnék – ismertem be
végül.
Jase nem felelt semmit, és aztán hallgattunk a kábé
félórás út alatt, míg visszaértünk a kokszhoz. Lehetséges,
hogy egy kicsit túlreagáltam ezt az egészet? Hiszen nem azt
tette, amit Cam. De ez még nem menti fel az alól, hogy
hazudott nekem, és inkább verekedéssel oldotta meg a
dolgot.
Ugyanakkor Erik provokálta.
Sajgott a fejem, annyit töprengtem, mire a Jeep a padka
mellé húzódott. Ahogy az előző este is, már nyúlt a kulcsért,
hogy leállítsa a kocsit, de a karjára tettem a kezemet, és
megállítottam. Most jobban szerettem volna egyedül
feldolgozni a történteket.
– Inkább holnap hívlak – mondtam.
Egy pillanatig csak nézett rám meredten, majd bólintott.
– Akkor legalább azt hagyd, hogy a mankódat kivegyem!
– Jól van.
Óvatosan kiszálltam a Jeepből, és a súlyomat a jobbik
lábamra helyeztem, mialatt azt vártam, hogy kivegye a
mankómat a hátsó ülésről. Átadta. Ahogyan acélosan
csillanó szemébe néztem, az az érzésem támadt, hogy őt
sokkal jobban feldúlta az este, mint gondoltam volna.
Már éppen hívtam volna, hogy mégis jöjjön fel, de ekkor
két kézzel megfogta az arcomat, közelebb hajolt, és
megcsókolt, amiről eszembe jutott, hogy Jase mennyire
kedves és gyengéd is tud lenni.
– Minden rendben van? – kérdezte, és úgy éreztem, hogy
a talaj menten kiszalad a lábam alól.
A felismerés, hogy talán már az előtt tönkretesszük ezt a
kapcsolatot, hogy igazán beindulhatna, szó szerint
megfagyasztotta a vért az ereimben. Saját magam számára is
váratlanul törtek fel belőlem a szavak.
– Nem csak arról van szó, hogy eszembe juttatta, amit
Cam tett... hanem hogy ez ugyanolyan volt, mint amit ö tett
volna, hogy megint ágy éreztem magam, mint amikor vele
voltam, és megint eszembe jutott minden, amit utána
éreztem!
Jase egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Nagyon sajnálom. Ez nem jutott eszembe.
– Semmi baj – suttogtam.
Látszott rajta, hogy hiszi is, meg nem is.
– Biztos?
Bólintottam, mert nem bíztam magamban annyira, hogy
beszélni kezdjek. Az ujjai elengedték az arcomat, majd az
állával a bejárat felé biccentett.
– Megvárom, amíg bemész.
A torkomat fojtogatták az érzelmek.
– Jó éjt, Jase!
– Jó éjt! – mormogta.
Beléptem a vakítóan kivilágított előtérbe, és csak ekkor
döbbentem rá, hogy a kocsiban felejtettem a muffinomat, és
azzal együtt a szívemet is. Megfordultam, és legszívesebben
kibicegtem volna a sötét éjszakába, hogy együtt lehessek
Jase-szel, és egyszerűen elfelejtsem mindazt, ami történt, de
ahogyan megígérte, éppen csak addig várt, míg beléptem az
épületbe, és már el is húzott.
A Jeepnek hűlt helye volt.
Lenyeltem a gombócot a torkomból, és a lift felé vettem
az irányt. A bűntudat égette a gyomromat, ugyanakkor
gyanítottam, jobb volt, hogy nem hívtam fel. Most sokkal
fontosabb, hogy magamban rendbe tudjam szedni a
dolgokat.
Még mindig nem tudtam, hogy mit gondoljak, vagy mit
érezzek, de abban egészen biztos voltam, hogy nem leszek
képes sokáig haragudni Jase-re. Vajon kellene?
Pillanatnyilag csak arra vágytam, hogy bebújjak az ágyamba,
és aludjak. Holnap, friss fejjel, már tudni fogom, mit
mondjak neki.
A lakásba lépve felkapcsoltam a villanyt, de a körte csak
pislogott néhányat, aztán kiégett, sötétségbe borítva
mindent.
– Ó, basszuskulcs! – motyogtam magamban, miközben
megkerültem a kisasztalt, és a mankóval bénázva
természetesen beleakadtam a sarkába. Megtaláltam a
kislámpát, és felkapcsoltam. Az energiatakarékos izzó éppen
csak annyi fénnyel világította be a helyiséget, hogy ne törjem
ki a nyakamat. A mankót a sarokba állítottam, majd a
szobánk ajtaja felé fordultam.
Felhorkantottam.
– Most komoly, baszd meg?
A résnyire nyitva hagyott ajtó kilincséről egy rózsaszín sál
lógott. Hiszen Deb szakított a baromarcúval! És ennek
ellenére lefeküdt vele? Harag támadt bennem, lángra
lobbantva a véremet. Az tuti, hogy mind a kettőt megverem
a mankómmal. És ez már csak azért is jó lesz, mert ezután
semmiképpen nem haragudhatok majd tovább Jase-re
amiatt, amit Erikkel tett. Ha alaposan beverem ennek a két
hülyének a fejét, akkor legalább ez a gondom megoldódik.
Bicegve mentem az ajtó felé. A lábam megmozdult a
rögzítő sín ellenére is, és éreztem, hogy a fájdalom
késpengeként hasít bele, de én csak mentem tovább
eltökélten, és belöktem az ajtót. A szobában koromsötét volt,
és meglepően néma csend. Nem hallottam se nyögéseket, de
horkantásokat, és az ágyrugó sem nyikordult meg, ahogyan
valaki gyorsan takarót kap maga elé.
A nyakamon minden kis szőrszál az égnek állt.
– Debbie? – A szemem még nem szokott hozzá a
sötétséghez, és a villanykapcsolót kezdtem keresni. – Itt
vagy?
A villany nem kapcsolódott fel.
Megint próbálkoztam vele, és hallottam is, ahogyan
kattan, de aztán ennyi... nem volt semmi, csak valami
különös, nyikorgó hang. Mintha egy meglazult parkettán
járkálna valaki. A gerincemen hideg futott végig, és nagyot
nyeltem.
– Deb?
Nem érkezett válasz, csak az a nyikorgás... nyikorgás...
nyikorgás.
Minden ösztönöm azt üvöltötte, hogy azonnal forduljak
sarkon, és rohanjak innen. A rettegés belém mélyesztette a
karmát, nem engedett, de én csak beljebb léptem a szobába,
és vaksin pislogtam. Megint próbáltam volna Debbie-t
szólítani, de az ajkam nem volt hajlandó megformálni a
szavakat. Belém fagyott minden hang.
A szobában kezdett feloldódni egy kicsit a sötét. Az
árnyak alakokká álltak össze, sűrűbbé, kézzelfoghatóvá...
Nekimentem valaminek, aminek nem lett volna szabad
ott lennie a szoba közepén, és különösen nem lett volna
szabad előre-hátra lengenie, ezt a nyikorgó hangot hallatva.
Ahogy felemeltem a fejem, és a szemem eléggé
hozzászokott a sötétséghez, minden levegő bennszakadt.
Két lábat láttam meg... két fehér, meztelen lábat.
Egy sötét alvós pólót.
Két kart, melyek élettelenül lógtak a test mellett.
A levegő egyetlen pillanat alatt rohant ki a tüdőmből,
amikor az agyam felfogta, amit a szemem látott, de – jaj,
istenem! – nem voltam hajlandó elhinni. Nem voltam képes
elhinni. Ez nem lehetséges. Sikoly gyűlt a mellkasomban.
Ez nem lehet ő.
 Ez nem lehet az ő barna haja, ami az arcot keretezi. Ez
nem lehet az ő tátva maradt szája. Ez nem lehet Debbie,
ahogyan a koleszszobánk kellős közepén, a plafonról lóg.
Nem lehet ő.
Rettenetes hang töltötte meg a szobát, fülsértő, bántó. A
hang nem akart elhalni, egyre csak szólt, hangosabban és
hangosabban. Aztán a háttérből más hangok is csatlakoztak
hozzá, riadt kiáltások, kezek ragadták meg a vállamat,
ahogyan a lábam kifordult alólam, és a sikolyok csak szóltak,
egyre hangosabban és hangosabban.
Ostoba módon csak ekkor döbbentem rá, hogy én
sikoltozok. És, hogy nem tudom abbahagyni. Hogy már soha
nem fogom tudni abbahagyni.
Debbie felakasztotta magát.
 20. FEJEZET

M INDEN EGYFAJTA KÁBULATBAN TELT, mintha

nem is velem történt volna. Végül csak akkor
hagytam abba a sikoltozást, amikor teljesen elment
a hangom. A kezek, melyek nem hagyták, hogy hanyatt
essek, olyan emberé voltak, akire a világon a legutolsóként
számítottam volna – a másik szoba lakója.
És mint kiderült, ez a bizonyos másik lakó az a csaj volt,
akit legutóbb félmeztelenül láttam Jase szobájában – Steph.
Bármilyen más alkalommal csak nevettem volna a helyzet
iróniáján. Hogy a titokzatos lakó, akit soha, senki nem látott,
éppen ő. És már majdnem el is nevettem magam ezen az
egész fordulaton, de szerencsére még sikerült időben
megakadályoznom, mert attól tartottam, hogy ha most
nevetni kezdek, akkor talán soha nem leszek képes
abbahagyni. A gyönyörű Steph, szoros lófarokba fogott,
koromfekete hajával, olyan alvós rövidnadrágban, ami
sokkal kisebb volt annál is, amit a Hooters felszolgálói
viselnek, megpróbált beszélni velem, amikor sikerült
lejutnunk a túlságosan fényesen kivilágított előtérbe, és
leültetett az egyik túl keményre párnázott, túl kényelmetlen
karosszékbe. Aztán amikor látta, hogy csak nézek rá tompa
tekintettel, meredten, feladta a küzdelmet.
Debbie meghalt.
Remegés futott végig rajtam, közvetlenül a nyomában
pedig reszketések egész sorozata.
Az előtér tele volt emberekkel, némelyek a sarokban
húzódtak meg, néhányan halkan beszélgettek, mások sírtak.
Többen egymást ölelve próbáltak nyugalomra lelni. Mások
döbbent kábulattal próbálták felfogni, hogy néhány
emelettel feljebb valaki öngyilkos lett.
Steph hamarosan visszatért hozzám, és egy pokrócot
terített a vállamra. Alig hallhatóan köszöntem meg neki, ő
pedig bólintott, és mellém ült. Közelebb lépett egy másik
lány is, aki ismerősnek tűnt, de igazán nem ismertem.
– Most ne! – csattant fel Steph, és nagyon megijedtem a
hirtelen kiáltásra.
A másik lány megtorpant, és meztelen lábujjai a
szőnyegbe kapaszkodtak.
– De...
– Nem érdekel semmilyen de! – szakította félbe. –
Hagyjátok most békén!
Tompa aggyal pislogva figyeltem, ahogyan a lány azonnal
sarkon fordult, és felszívódott a többiek között. Néhány
perccel később egy srác próbálkozott, de Steph őt is rövid
úton elküldte. Úgy viselkedett, mint valami őrkutya.
A kolesz bejárata felől kék és vörös villogások vonták
földöntúli fénybe az előteret. Kénytelen voltam lehunyni a
szememet.
Debbie felakasztotta magát.
Még mindig képtelen voltam felfogni, hogy ez
megtörténhetett. Azt meg nem is értettem, egyáltalán miért
tette meg. Az előző éjjel nagyon fontos és bátor döntést
hozott, ma reggel látszólag minden rendben volt vele, és
arról beszélt, hogy meglátogatja a szüleit, most pedig...
Halott.
Végül az egyetemi rendőrség emberei jöttek oda hozzám,
hogy kihallgassanak. Letérdelt mellém az egyik fiatalabb
rendőrtiszt, és egyenletes, halk hangon beszélve arra kért,
hogy próbáljak felidézni mindent, ami a megtalálása előtt
történt. Amikor pedig azt kérdezték tőlem, nem viselkedett-
e Debbie különösen az elmúlt néhány napban,
szakadozottan felsóhajtottam.
 – Nem. De nincs egy napja, hogy szakított a barátjával –
mondtam nekik, és a hangomat rekedtnek, színtelennek
hallottam. – Amikor legutóbb beszéltem vele, egész jó
hangulatúnak tűnt. Azt hittem, hogy most is a szüleihez
ment, hogy közölje velük a szakítást.
A zsaruk úgy pillantottak egymásra, mintha a tény, hogy
csak nemrég lett vége a kapcsolatának, magyarázatul
szolgálhatna mindenre, pedig nagyon tévedtek. Mert ha
bármi, ez a fordulat csak még bonyolultabbá tette az egész
helyzetet. Hiszen mi oka volt megtenni, amit tett, amikor
nem sokkal korábban azt mondta, hogy most kezdődik az új
élete, és még annyi mindent meg akar tenni?
Miközben az egyetemi rendőrség kihallgatott,
megjelentek a megyei és az állami rendőrtisztek is, és sorra,
egymás után feltették nekem ugyanazokat a kérdéseket.
– Hiszen ezekre már mind válaszolt! – Steph szinte köpte
a szavakat, amikor egy sheriff helyettes azt kérdezte tőlem,
mit csináltam, mielőtt visszatértem volna a lakásba.
A seriff helyettes bólintott.
– Ezt megértem, de...
– De nem gondolja, hogy Teresa, ó, nem is tudom, talán
egy kicsit sokkhatás alá került ettől az egésztől? Hogy talán
okosabb volna, ha hagynák egy kicsit levegőhöz jutni? Talán
kaphatna egy pár percet, hogy próbálja összeszedni magát
valamelyest?
A seriff helyettes szeme elkerekedett, de még mielőtt
bármit válaszolhatott volna, Steph felállt, megkerülte, és
megszólalt.
– Hála istennek, hogy itt vagy! Nagyon sokáig tartott.
Nem volt alkalmam felemelni a fejem, és megnézni, kivel
beszélget. A seriff helyettes ellépett az útból, egy magas alak
árnyéka vetült rám, és még mielőtt észbe kaphattam volna,
már két erős kar ölelte a vállamat. Nagy levegőt vettem, és
mélyen beszívtam az arcszesz illatát. Azonnal tudtam, hogy
ő az – Jase. Megremegtem, belebújtam az ölelésbe, és az
arcomat a mellkasának nyomtam.
– Már a farmon voltam, amikor telefonáltál – mondta
Stephnek. Hogy Steph hívta fel? Mi van? – De olyan gyorsan
jöttem, ahogy tudtam. – Ujjai végigsimították a hátamat, és
a hajam alá csusszantak. – Jaj, kicsim, annyira sajnálom!
Nem tudtam válaszolni egyetlen szót sem, inkább még
közelebb bújtam hozzá, megragadtam az oldalát, és alaposan
összegyűrtem a pulcsit, amit nem sokkal korábban, a
randinkon is viselt. De még mindig nem voltam hozzá elég
közel. Nagyon hideg volt, és én azt akartam, hogy benne
legyek.
– Bárcsak bejöttem volna veled! Az isten verje meg,
bárcsak ne kellett volna látnod a dolgot! – A fejét az
enyémre hajtotta, majd szorosabban ölelt, megakadályozva,
hogy a takaró lecsússzon rólam. – Annyira sajnálom, kicsim!
A seriff helyettes mostanra biztosan feladta a küzdelmet,
mert már nem próbálta feltenni nekem a kérdéseket, amikre
legszívesebben nem is gondoltam volna. Istenem,
legszívesebben soha, semmire nem gondoltam volna az
életem fennmaradó részében.
– Kösz szépen! – hallottam Jase hangját, aztán azt,
ahogyan Steph könnyed léptekkel távozik.
Szerettem volna elmondani Jase-nek, hogyan vigyázott
rám Steph, de az ajkaim túlságosan szorosan össze voltak
zárva, és semmi hang nem jött ki rajtuk. Jase pedig csak
ölelt, olyasmiket suttogott a fülembe, amiknek bár semmi
értelmük nem volt, valami különös módon mégis
megnyugtatóan hatottak rám.
Hirtelen minden hang elnémult az előtérben, Jase teste
pedig megfeszült. Valaki hangosan felsírt, és a többiek
szipogása is felerősödött. A gyomrom forogni kezdett,
ahogyan elhúzódtam Jase-től, hogy lássam, amit a többiek is
látnak, és amit egyszerűen nekem is látnom kellett.
– Ne! – Jase a tarkómnál fogva magához szorította a
fejemet. – Most jobb, ha nem nézel oda, kicsim. Nem fogom
hagyni, hogy ezt lásd.
Addig szorítottam a pulcsiját, míg minden ujjam
belesajdult. Nem is kellett odanéznem, hogy tudjam, mi
történik. Most viszik ki Debbie-t. Megint reszketés futott
végig rajtam.
Percek teltek így el, aztán megint odajöttek a rendőrök.
Mindenképpen rögzíteniük kell a hivatalos vallomásomat.
– Nem várhat a dolog? – kérdezte Jase. – Kérem! Holnap
megígérem, hogy beviszem az őrsre, de most jobban
szeretnék minél előbb, minél távolabb lenni innen.
Kis szünet, majd a rendőr bólintott.
– Mára már tényleg elég részletet rögzítettünk, de akkor
kérem, vegye el a névjegyemet! És holnap mindenképpen be
kell jönnie a hölgynek.
Jase megmozdult, és átvette a kártyát.
– Köszönöm!
A rendőr ezután megköszörülte a torkát.
– Nagyon sajnálom, ami történt, Miss Hamilton. Kérem,
próbáljon most pihenni, és holnap találkozunk.
Hogy próbáljak pihenni? Majdnem felröhögtem.
– Elmegyünk innen, de előbb még össze kell szednem a
mankódat, érted? – Jase elhúzódott tőlem, de a keze még
mindig az arcomat ölelte. Összetalálkozott a tekintetünk. A
szája körül aggodalmas ráncok jelentek meg, és az ajka
keskeny vonallá vált. Éppen olyan sápadtnak tűnt,
amilyennek én éreztem magam. – Ugye nem lesz semmi baj,
amíg a mankókkal visszaérek?
Nem is vettem észre, hogy ide mankó nélkül jöttem le.
Lehunytam a szememet, és többször, mélyen felsóhajtottam,
míg sikerült némiképpen összeszedni magam.
– Jól van. Nem... nem lesz semmi baj.
– Tuti?
Bólintottam, és ő már indult is volna, de megragadtam a
csuklóját.
– Hova megyünk?
 – Felmehetünk a házba ide, vagy vissza a szüleimhez... –
Nem akartam most emberek között lenni, különösen nem
Erik közelében.
– Van kulcsom Cam lakásához. Itt... itt van a táskámban.
Oda nem mehetnénk el?
– De, kicsim, oda megyünk, ahova csak akarod. – Aztán a
vállam felett, mögém pillantott. – Mindjárt...
Megszorítottam a csuklóját.
– Ne mondd el Camnek! Légy szíves! Mert ha most
elmondod, akkor azzal tönkreteszed az útjukat, és azonnal
hazarohan hozzám. Légy szíves, ne mondd el neki!
– Nem fogom – ígérte, és megpuszilta az arcomat. – Ne
aggódj emiatt, oké? Csak... Ne aggódj most semmi miatt
sem!
Megkönnyebbültem, hogy nem fogok belezavarni Cam
terveibe, és ellazultam. Jase elment megkeresni az egyik
rendőrtisztet, mert fel akart menni a szobámba, és
összeszedni néhány cuccomat. Mialatt rá vártam,
tekintetemet a kopott járólapra szegeztem. Éreztem, hogy
mindenki engem néz, és legszívesebben nagyon kicsire
összehúztam volna magamat.
Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság eltelt volna, míg Jase
visszaért. Kezében a táskámmal felsegített, majd kivezetett.
Szinte nem is éreztem, mennyire hűvös az éjszakai levegő,
miközben elhaladtunk a padka mellett álló járőr kocsik
között, egyenesen a parkolóba.
A University Heightsig tartó úton egyikünk sem szólt
egyetlen szót sem. Jase fogta a kezemet, de szinte nem is
éreztem az ujjainak a szorítását. Kívül és belül is teljesen
tompa voltam, és még az is eszembe jutott, hogy talán
mindörökre kiégett belőlem minden érzelem.
A szalagszakadásom után éreztem így magam. Üres.
Kábult. És akkor ebből az állapotból napokon keresztül nem
is tudtak kirángatni. Csakhogy ez a mostani mintha sokkal
mélyebb üresség lett volna, ami valami egészen más szinten
pusztít el bennem mindent.
Cam lakásában teljesen sötét volt, mikor beléptünk. Jase
ellépett mellettem, és azonnal megtalálta a villanykapcsolót.
Úgy tűnt, ez az albérlet szinte amolyan harmadik otthona.
Megállt, vagy néhány lépéssel előttem, megfordult, és
mind a két kezével a hajába túrt.
– Tess, kicsim... – Aztán csak ingatta a fejét, mintha
maga sem tudná, mit is mondhatna ebben a helyzetben.
Mégis mi volna a megfelelő szöveg?
Felsóhajtottam, és mintha minden erő kiszaladt volna a
térdemből.
– Én még... még soha nem láttam halott embert.
Egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Ő halott volt... – Elharaptam a szót, és nagyot nyeltem.
Ostoba és felesleges megerősítés volt ez, én mégis ágy
éreztem, hogy mindenképpen ki kell mondanom hangosan
is az igazságot. – Öngyilkos lett. Miért csinálta?
– Fogalmam sincs. – Csak nézett rám, és a tekintetében
végtelen fájdalom csillant.
A torkom égni kezdett.
– Tegnap este még azt mondta nekem, hogy nagyon
boldog, hogy végre sikerült szakítania Erikkel. Hogy most
már előtte van az egész élet, és biztosan csak csupa jó dolog
fog történni vele. – Felsóhajtottam, de elakadt a lélegzetem.
– Ma reggel is úgy tűnt, minden rendben van vele. Fel sem
tudom fogni.
– Tudom. – Jase megállt előttem, és amikor megszólalt, a
szavai nagyon, de nagyon halkan csendültek. – És lehet,
hogy soha nem fogunk rátalálni a válaszokra.
Én nem voltam hajlandó hinni ebben. Valaminek
biztosan történnie kellett, hogy Debbie így döntött, már csak
azért is, mert nem akartam, hogy ez valami
megmagyarázhatatlan titok maradjon, amivel meg kell majd
tanulnom egész életemben együtt élni. Nem mozdultam
ugyan, valahogy mégis előrebuktam. A mankó kiesett a
kezemből, és tompa puffanással hullt a szőnyegre. Jase
elkapta a könyökömet, és odavezetett a kanapéhoz.
– Minden rendben? – Leült mellém, és forró arcomra
helyezte a tenyerét.
Bólintottam, és lehunytam a szememet, belehajoltam a
simogatásba. A szavak pedig – szinte maguktól törtek elő
belőlem.
– Korábban meg kellett volna próbálnom beszélni vele
Erikről! El kellett volna neki mondanom, hogy én min
mentem keresztül Jeremyvel. Akkor talán segíthettem volna
neki. Ha jobban odafigyelek rá...
– Hagyd abba! – szakított félbe. Mind a két kezét az
arcomra helyezte, a homlokát az enyémhez nyomta. – A
világon semmit nem tehettél volna, hogy ez ne történjen
meg. Értesz, ugye?
Nem voltam biztos abban, hogy tényleg értem. Soha,
egyetlen alkalommal sem hoztam fel Debbie-nek az Erik-
témát, és ő végig némán tűrte azt, ami történt. Vagyis
bárhonnan nézzük is a dolgot, a némaság életeket tett
tönkre.
Morgáshoz hasonló hangot hallottam.
– Ha valaki eltökéli magát, hogy öngyilkos lesz, akkor
bárki bármivel próbálkozik is, megteszi, Tess.
Öngyilkos lesz.
Valami annyira szörnyen hibázott ebben az egészben,
mert egyszerűen Debbie nem olyan ember volt, aki képes
lenne eldobni a saját életét. Igaz, hogy minden ennek az
ellenkezőjére utalt, az agyam egyik sötét kis zugából
azonban valami mégis egyfolytában azt üvöltötte, hogy
Debbie soha nem akasztotta volna fel magát.
– Vajon találtak búcsúlevelet? – töprengtem hangosan, és
éreztem, hogy a gyomromba és a mellkasomra mind
nagyobb súly nehezedik. – Szerinted hagyott Debbie
üzenetet?
Visszahúzódott, majd a kezét a combomra ejtve megrázta
a fejét.
– Fogalmam sincs. Talán holnap elmondják majd, ha
bemegyünk az őrsre.
Pedig jelenleg ez volt a legutolsó dolog, amire szívesen
gondoltam. Tenyeremmel végigdörzsöltem az arcomat.
Annyi gondolat kergette egymást a fejemben, hogy a végén
kénytelen voltam kimondani legalább egyet ezek közül.
– Te tudtad, hogy Steph ott lakik? Úgy értem, hogy közös
a lakásunk.
– Nem. Soha nem mentem fel hozzá a koleszba, és soha
nem is kérdeztem, merre lakik.
Én pedig úgy döntöttem, hogy abban a pillanatban hiszek
neki, hiszen semmi értelme nem lett volna vitába szállni
vele.
- És ő hívott fel téged?
– Aha, én pedig... azt mondta, hogy nagyon fel vagy
dúlva, sikoltozol, és egyfolytában engem hívsz. Úgyhogy
megcsörgetett.
Remegtem, amikor eszembe jutottak azok a pillanatok
közvetlenül Debbie megtalálását követően.
– És honnan tudta?
Jase zavartan nézett rám.
– A buli éjszakája óta sejti... Észrevette, mennyire feldúlt,
amit láttál, kitalálta, hogy nagyon sokat jelentek neked, és
hogy biztosan van köztünk valami.
Mondjuk ebben azért volt valami. Kicsit elfordultam, és
arra koncentráltam, hogy apró, egyenletes lélegzeteket
vegyek.
– Megnézem, hátha tart Cam itthon valami piát.
– Ha lehet, akkor minél erősebbet – motyogtam.
– Tuti? – Majd miután bólintottam, megcsókolta az
arcomat. – Biztos vagyok benne, hogy tart itthon valamit.
Felnéztem, és a tekintetem a Cam bézs szőnyegén heverő
mankókra tévedt. Néhány nappal korábban még meg voltam
győződve róla, hogy az életemnek vége. Persze nem teljesen,
hiszen éppen akkor, amikor ez a szörnyűség megtörtént,
csodálatos pillanatokat is átéltem. Jase az enyém lett végre.
Éveken keresztül futottam utána, és most végre az enyém
lett. Néhány órája még nagyon dühös voltam Jase-re, amiért
verekedésbe bonyolódott Erikkel, de mostanra már ez is
teljesen jelentéktelenné vált. Ahogyan a sérült térdem is.
Mindezek az események említésre méltók sem voltak ahhoz
képest, ami Debbie-vel és a családjával történt. Az én
problémáim semmiségek, hiszen Debbie... Nos, ő már
elment.
Jase visszatért, és a kezében egy kis pohár, borostyánszín
folyadékot tartott.
– Scotch – jelentette be. – Ez tuti segíteni fog.
Belekortyoltam a pohárba, azután hunyorogni kezdtem,
mert az ital sávot mart a torkomba.
– Hűha!
– A második már könnyebben csúszik majd – közölte,
aztán hatalmasat kortyolt az üvegből. Nyilvánvalóan nem
először ivott ilyesmit.
És valóban igaza volt, mert a második korty sokkal
könnyebben csúszott le, a harmadik meg szinte már
magától. És amikor végeztem, a kiürült poharat visszatettem
a kisasztalra.
– Segített? – kérdezte, miközben az üveget a poharam
mellé állította.
Nem is tudtam eldönteni. Felé fordultam.
– Most csak... csak szeretnék aludni.
Az arckifejezése sokkal lágyabb lett.
– Mondjuk ez szerintem is nagyon jó ötlet volna.
És valóban. Már első blikkre is nagyon jónak tűnt az ötlet.
– Nem akarsz ma éjjelre velem maradni? Nem szeretnék
egyedül lenni,
– Hogyne maradnék! Fel sem merült, hogy ma éjjelre
egyedül hagyjalak!
Óvatosan odaléptem hozzá, és átöleltem a nyakát.
 – Annyira hálás vagyok, amiért eljöttél hozzám!
Viszonozta az ölelést.
– Ezért nem kell hálásnak lenned.
– Tévedsz. Mert el sem tudom képzelni, mit csináltam
volna, ha nem vagy ott mellettem. Szerintem meg is őrültem
volna. Én csak... – De aztán nem fejeztem be. Egyre nagyobb
hálát éreztem. – Köszönöm!
Jase megcsókolta a fejem búbját, én pedig egyszerre
nagyon nehéznek éreztem, hogy elhúzzam a nyaka köré
fonódó karjaimat. Miközben Jase a hálószobát próbálta
felderíteni, sikerült találnom egy ezeréves, kinyúlt pólót, ami
tökéletesen megfelelt alváshoz.
– Ne haragudj, de ki van zárva, hogy én Cam ágyában
aludjak. Túl ciki lenne.
Átbicegtem a vendégszobába, és végignéztem a hatalmas
franciaágyon, amely akkurátusan le volt takarva egy kék
takaróval. – Ez nem Ollie régi szobája?
Jase a válla fölött hátrapillantott. A tekintete egyetlen
másodperc alatt végigfutott rajtam, ennek ellenére éreztem,
hogy alaposan megfigyel minden kis szabadon maradt
bőrfelületet. Cam pólója lecsúszott az egyik vállamon, de
leért egészen a combom közepéig. Vagyis ha előrehajoltam
volna, akkor bárki simán meg stírolhatta volna a bugyimat.
Elfordult, és terpeszben megállt az ágy előtt.
– Mivel a régi ágy Ollie-é volt, Cam vett egy másikat, és
teljesen új matracot is szerzett. Mostanában már én szoktam
néha itt aludni.
– Tuti?
Jase kuncogott.
– Hidd el, hogy képtelen lennék Ollie ágyában aludni, ha
előtte nem fertőtlenítik le alaposan.
Megrándult az ajkam.
– Ez azért elég gonosz beszólás volt.
– Pedig hidd el, hogy te sem szívesen aludnál Ollie
ágyában – mondta, és felém fordult. – A srác nagyon sűrű
életet élt, és szerintem az az ágy több akciót látott, mint egy
kuponkatalógus.
Erre elvigyorodtam.
A szeme villogni kezdett.
– Itt is van.
– Micsoda?
– A gödröcskék az arcodon.
Megint elmosolyodtam.
– Most még szebb! – Aztán odahajolt hozzám, és előbb a
bal, majd a jobb oldalon megcsókolt. – Imádom mind a
kettőt.
Mindannak ellenére, ami ezen a napon történt, a
mellkasomat melegség árasztotta el, és közben pontosan
tudtam, hogy ennek semmi köze az italhoz. A melegség még
akkor is kitartott, amikor bemásztam a frissen mosott
ágynemű illatát árasztó ágyba, mialatt Jase visszament
megnézni, hogy be van-e zárva az ajtó, és hozott magának
egy üveg vizet.
Megint reszketni kezdtem, úgyhogy a puha takarót
felhúztam egészen a vállamig, majd háttal az ajtónak oldalra
fordultam, és összegömbölyödtem. Azonban amint
lehunytam a szememet, megjelent előttem két halottfehér
láb és két élettelenül lelógó kéz képe.
Vajon miért tette? Semmi, a világon semmi nem ér
annyit, hogy az ember eldobja miatta az életét. Könnyek
marták a szememet, és aztán csorogni kezdtek az arcomon.
Debbie és én nem voltunk annyira közeli barátok, ez
azonban nem jelenti azt, hogy ne érdekelt volna a sorsa. A
fejem máris nagyon fájt.
Hallottam, ahogyan halkan becsukódik az ajtó, és gyors
mozdulattal letöröltem az arcomat. Az ágy melletti
olvasólámpa kialudt, aztán meghallottam a levetett és
padlóra dobott ruha susogását. A szívem gyorsabban kezdett
verni. Az ágy megmozdult, és Jase közelebb bujt hozzám. A
kókusz- és vaníliaillatú sötétségben valahogy sikerült
megtalálnia az arcomat, és letörölte a könnyek maradékát.
Nem mondott semmit, csak kiskifliként magához ölelt, és a
karjával átfogta a derekamat.
Meztelen mellkasának melegét éreztem a hátamon,
egészen a combomig, és hirtelen olyan érzésem támadt,
mintha a testem egyik fele egy kupac jeges hó alatt lenne,
míg a másik a meleg kandalló előtt. Megint megpróbáltam
lehunyni a szememet, de azonnal megjelent előttem Debbie
képe, és megremegtem.
– Ne gondolj rá! – figyelmeztetett.
– Nem tudom irányítani, folyton őt látom magam előtt –
ismertem be néhány pillanattal később. – Amikor lehunyom
a szememet, látom ott lógni a plafonról... – Elharaptam a
mondatot. Egyrészt nem akartam erre gondolni, és nem is
nagyon szerettem volna semmit sem érezni. Jase
áthelyezkedett mögöttem, én pedig kényszerítettem magam,
hogy inkább arra koncentráljak, milyen érzés, amikor
ennyire közel van hozzám, a teste ennyire forró és kemény.
Képes lettem volna teljesen beleveszni ebbe az érzésbe. És
aztán hirtelen bevillant, hogy ennél jobb ötletem nem is
lehetett volna. Jase biztosan segíthetne, hogy elfelejtsem ezt
az egészet, még ha csak egészen rövid időre is.
Megmozgattam a csípőmet, és éreztem, hogy azonnal
megmerevedik.
– Jase?
– Hmm? – A hangja mély volt, és reszelős.
Egészen belepirultam abba, amit ez után mondtam.
– Segíts, hogy elfelejtsem!
Jase mellkasa hirtelen megemelkedett, és a hátamnak
nyomódott.
– Mit szeretnél?
– Téged – suttogtam.
Újabb mély és szakadozott lélegzet.
– Tess...
– Annyira fázom! – A hátamra fordultam, és ránéztem.
Az arca csak néhány centire volt az enyémtől. – Nem
akarom érezni! Kérlek szépen, Jase, megint melegséget
akarok magamban. Nem akarok gondolkodni, egyáltalán.
Nem akarom megint őt látni a szemem előtt, ahogyan lóg a
plafonról. Kérlek szépen! Mulaszd el! Még akkor is, ha csak
egy kis ideig hat majd!
Oldalra gördültem, míg félig már rajta hevertem. A jobb
lábam sínestül, mindenestül a két lába közé került, a
tenyeremet pedig izmos mellkasára helyeztem. Mielőtt még
lett volna alkalma tiltakozni, a számat a szájára
tapasztottam, és megcsókoltam. Először nem viszonozta a
csókot, mintha a határozottságom egészen meglepte volna.
Próbáltam visszaemlékezni, hogy korábban megtörtént-e
egyetlenegyszer is, hogy én kezdeményeztem, de
valószínűleg nem, eltekintve attól a kocsiban, közvetlenül a
buli után. Na és akkor sem a száját csókoltam...
Hanem valami egészen mást.
Egy picit kellemetlen volt, hogy egy olyan tragédia után,
mint a ma éjjeli, egyáltalán eszembe jut kezdeményezni
bármit is, de aztán egyszerűen elnyomtam ezeket a
gondolatokat, a többi rossz érzés közé.
Az ajkát teltnek és simának éreztem, vagyis éppen
tökéletesnek. Aztán pedig ez az ajak megmozdult, hűen
követve minden iránymutatásomat. Amikor a nyelvünk
egymásra talált és csatázni kezdett, felnyögtem, amikor
pedig sokkal mélyebben kezdett csókolni, a mellkasomat
melegség árasztotta el, és a vágy apró lángnyelvei lobbantak
fel az alhasamban.
Jase megérintette a felkaromat, és kéjes vágyakozással
gondoltam mindarra, ami ez után következik. Aztán amikor
megéreztem, hogy megkeményedett farka a csípőmnek
dörzsölődik, azt hittem, menten szétrobbanok. Arra
számítottam, majd közelebb von magához, hogy egymásnak
szorítsa a testünket, ő azonban... leemelt magáról.
A szemem azonnal felpattant.
 – Miért?
Az árnyak között is tisztán láttam, mennyire szigorú és
hajthatatlan a tekintete.
– Ne így, Tess!
Nagyon nem ez volt a válasz, amire vártam. Ráengedtem
a teljes testsúlyomat, mire úgy nyögött fel, hogy azonnal
izzani kezdett a combom közötti terület. Megremegett,
amikor lehajtottam a fejemet, és a fogam közé vettem az alsó
ajkát. Finoman szívogattam, megharapdáltam, míg a csípője
elindult felém, és elkezdett hozzám dörgölőzni. Az ereim
folyékony tűzzel teltek meg, és ez – igen ez – volt, amire
igazán szükségem lett volna. Hogy felejthessek. Hogy
melegség töltsön el. Hogy megint azt érezzem, élek.
Jase megmozdult, és mire észbe kaphattam volna, már
hanyatt feküdtem, ő rajtam, és a lábam között megéreztem a
farkát. A testemet a vágy dárdái szaggatták. A hátam ívben
megfeszült, miközben feljebb húztam a bal térdemet, és
hagytam, hogy még mélyebben a lábam közé férkőzzön.
– Jézusom, Tess... – Elkapta a csuklómat, és az ágyhoz
szegezte a kezemet. A mellkasa gyorsan emelkedett és
süllyedt. – Ezt most semmiképpen nem csinálhatjuk.
Megmozgattam a csípőmet, és éreztem a nekem feszülő
lüktetést.
– Azt hiszem, hogy a főnök más véleményen van.
Elfojtott egy nevetést.
Amikor megint hozzádörzsöltem a testemet, még
erősebben megszorította a csuklómat.
– Akarsz engem?
– Basszus! – Hangosan felhorkantott. – Mindig is
akartalak. Évek óta rád vágyom. Meg akarlak kapni minden
elképzelhető pózban. – Aztán elhallgatott, és homlokát az
enyémnek nyomta. – De az első szeretkezésünkre nem egy
ilyen szörnyűség után fog, sor kerülni, amikor csak annyit
akarsz, hogy elfelejtsd, amit láttál és éreztél.
A szívem hevesen vert, de mélyen a szemébe néztem.
 – Az első szeretkezésünk? – ismételtem meg ostobán, és
csak ekkor döbbentem rá, hogy valóban nem voltunk még
együtt.
– Azt akarom, hogy akkor csak és kizárólag rám gondolj.
Azt akarom, hogy csak rám koncentrálj, és azért, mert te is
pontosan ezt szeretnéd, nem pedig elmenekülni valami elől.
– Lazított a szorításon. – Nem akarom, hogy bármit, ami
kettőnk között történik, egy ilyen szörnyű dolog árnyékoljon
be.
Ki sem tudom mondani, mennyi módon kínzott a
fájdalom, azonban végre kezdett áthatolni az agyamra
telepedett ködön a szavainak jelentése. Figyelt, és biztosan
látta rajtam, ahogyan egyszerre minden összeáll. Mégis mi a
fene baj van velem? Éreztem, hogy mindjárt elsírom magam.
– Én...
– Ne akarj bocsánatot kérni, kicsim! – szakított félbe, és
lágyan, édesen homlokon csókolt. Mellém feküdt. – Hidd el,
hogy ez volt életem legnehezebb feladata, most
visszautasítani téged.
Minden erőmre szükségem volt, hogy összeszedjem
magam, de közben éreztem, hogy a szemem megint
könnyekkel telik meg. Amikor pedig ömleni kezdtek, annak
semmi köze nem volt ahhoz, hogy Jase az előbb leállította a
kis próbálkozásomat. Pontosan azt éreztem, amit ebben a
helyzetben az embernek éreznie kell – bánatot, fájdalmat,
zavarodottságot és szomorúságot. És ezek az érzelmek
összekeveredtek, és heves viharként dúltak bennem.
Jase megölelt, a mellkasához húzott, és a keze a tarkómat
simogatta. Mintha tudta volna, pontosan miért kezdenek
ömleni a könnyeim, és addig tartott a karjaiban, míg a
sírástól egészen kimerülten, álomtalan álomba nem
zuhantam.
 Tudtam, hogy legalább órák óta alszunk, és még azt is
elképzelhetőnek tartottam, hogy dél körül járhat az idő,
mert amikor kinyitottam a szememet, az ágy mögötti
ablakon keresztül tompa napfény áramlott be a szobába.
És nem voltunk egyedül.
Mi a...?
Még mindig álomittasan pislogtam, de lassan élessé vált
az egész szoba képe. A bátyám az ágy végében állt, szája a
csodálkozástól tátva maradt. Aztán megjelent a válla fölött
Avery feje is, és meglepetten pislogott ránk nagy, barna
szemével. Én is pislogtam néhány lassút. Mit keresnek ők
itt? Talán álmodom? Vagy ez inkább egy rémálom?
Cam állkapcsában remegni kezdett egy izom, ahogy
tekintete lejjebb mozdult az ágyon. Én is lenéztem, és
elkerekedett a szemem.
A takaró valahogy összegabalyodhatott alvás közben, és
most a lábunk közé gyűrődve hevert. A bal lábam azonban
nem volt alatta, és tisztán látszott, hogy Jase combja között
hever. Én persze tudtam, Jase bokszeralsót visel, de ebben a
pillanatban ez nem látszott. Ehelyett mind a ketten
anyaszült meztelennek látszottunk. A kölcsönpóló alvás
közben mind a két vállamról lecsúszott, és mivel majdnem
az összes takarót lenyúltam Jase-től, most úgy tűnt, mintha
nem volna rajtam semmi ruha. Jase mellkasa meztelenül
virított.
És ami mindezeknél is rosszabb, félig rajta feküdtem.
Te szent szar!
Megmerevedtem, és a tekintetem összetalálkozott
Camével. Kék szemeiben harag lobbant, és a száját hirtelen
becsukta. Avery ekkor lépett elő a bátyám mögül, és ahogyan
a két kezét a szájára szorította, teljesen úgy tűnt, nevetést
próbál elleplezni.
Jase karja megfeszült a derekamon, és közelebb húzott
magához. Aztán felém fordította a fejét, és az orrával
megdörzsölte a nyakamat. Ásított, és a mély, izgató hang ott
visszahangzott a falak között.
– Mi baj van, kicsim?
Szóhoz sem tudtam jutni.
A bátyám testének minden izma megfeszült, mégpedig
úgy, mint ami egy hatalmas, interkontinentális gebasz
ígéretét hordozta.
– Kicsim?
Jase ugyancsak megmerevedett, és annak ellenére, hogy a
derekamat még most sem engedte el, felnézett a nyakamból.
Lassan az ágy lába felé fordult, és felsóhajtott.
Ezt a szívverésnyi szünetet Cam hangja szakította félbe.
– Ez meg mi a fasz?
 21. FEJEZET

A
HELYZET NEM IS LEHETETT VOLNA ENNÉL
CIKIBB.
– Mégis mi a faszt keresel egy ágyban a
húgommal? – kérdezte Cam felháborodva.
Jase higgadtan lenyúlt, megfogta a takarót, és betakarta
vele a lábamat.
– Hát, aludtunk.
Cam állkapcsában újra és újra megfeszült az az izom.
– Meztelenül?
Bakker, ez egyre cikibb és cikibb lesz. Égő arccal már
éppen felültem volna, de Jase karjai olyan szorosan
tartottak, mintha acélból lettek volna.
– Nem vagyunk meztelenek.
– Örülök.
Avery elfordult, és összeszorította a száját.
– És nem csináltunk semmi különöset – tettem hozzá,
bár ezt még én is nagyon bénának éreztem.
Jase rám pillantott.
– Ez azért már hazugság lenne. – A szívem azonnal
megállt, és hitetlenkedve néztem, ahogyan felül, de közben
szerencsére gondosan ügyel, hogy a takaró továbbra is
rajtam maradjon, mert szinte teljesen biztos voltam benne,
hogy a póló felgyűrődött a mellemen. – Ugyanis igaz, hogy
most éppen nem csináltunk semmi különöset, és talán még
tegnap éjjel sem, de azért határozottan csináltunk már
bizonyos dolgokat. És van rá egy ötösöm, hogy nagyon
szeretnéd hallani, mi az.
Ó, te szentséges úristen!
– Igazad van, tényleg nagyon szeretném megtudni, mit
művelt az én legjobb barátom az én húgommal, miközben én
kezemet-lábamat törve rohantam ide, miután hallottam, mi
történt Debbie-vel.
Avery, Cam karjára tette a kezét.
– Én nem hiszem, hogy ez a kérdés ránk tartozna.
– Nem – felelte Jase. – Igenis van közötök hozzá, és már
el is akartuk mondani nektek, csak egyszerűen még nem
került rá sor.
– Pontosan mit is akartatok elmondani? – Cam egyre
dühösebb lett, és ujjai ütemesen szorultak ökölbe újra és
újra.
Én nagyon nem így képzeltem a jelenetet, amint
elmondjuk Cam-nek, mi van kettőnk között. Mert cseppet
sem volt szerencsés, hogy éppen egy ágyban talált engem a
legjobb barátjával, miközben Avery meghúzódott a
sarokban, és ahogy ránéztem, olyan volt, mint aki ennél még
bikini vonalat is szívesebben gyantáztatna magának fejen
állva.
– Azt, hogy együtt vagyunk – jelentettem ki, és
megköszörültem a torkomat. Istenem, olyan nagy kérés lett
volna, hogy legalább fogat tudjak mosni, mielőtt erre a nagy
vallomásra sor kerül? – Jase és én együtt járunk.
A bátyám olyan arccal nézett rám, mintha éppen azt
vallottam volna be neki, hogy a kedvenc teknősével kavarok.
– Baromság.
– Tessék? – kérdeztem meglepetten.
– Nem jársz te Jase-szel! – felelte nyomatékosan, és nem
vett tudomást arról, hogy Avery megint a karjára teszi a
kezét. És csak ekkor figyeltem fel Avery bal kezére, amin
nyilvánvalóan nem volt rajta a nagy, csillogó gyémánt. –
Jase ugyanis egyetlen csajjal sem jár együtt... Legfeljebb
csak egy vagy két alkalommal megdugja őket.
Jase megmerevedett.
– Tess-szel más a helyzet.
A bátyám fenyegető pillantást vetett rá.
– Most a húgomról beszélsz, Jase! Nem valami
akármilyen útszéli picsáról. Ne felejtsd el, hogy én tudok...
tudok egy csomó mindent rólad, és nem hagyom, hogy a
húgommal...
– Na! – kiáltottam fel, – Én tényleg nem vagyok „valami
útszéli picsa”, úgyhogy köztünk egészen más minden.
Cam horkantott.
– A rohadt életbe, Teresa, te tényleg ennyire hülye vagy?
Szó szerint a másodperc töredéke alatt történt minden.
Jase az egyik pillanatban még mellettem feküdt, a
következőben meg már benne állt Cam arcában. Lehet, hogy
ettől nagyon, de nagyon rossz kislánynak tűnök, de valahogy
azonnal bámulni kezdtem ezt a csodálatosan szép,
félmeztelen pasit. A szűk, fekete bokszeralsója úgy feszült a
seggén, mintha csak oda lenne festve. A combja tökéletesen
kidolgozott volt, széles, de nem túlzottan. A hátán az
izomkötegek fantasztikus látványt nyújtva feszültek és
lazultak el, amitől szinte életre kel a hátán és az oldalán is
végigfutó része a tetoválásának.
– Jogod van olyan dühösnek lenni, amilyennek csak
akarsz, Cam, de akkor sem fogom hagyni, hogy egyetlen
rossz szót is mondj a húgodra. Azután különösen...
– Ne merészelj beleállni a képembe, baszd meg! –
Láttam, hogy Cam is felveszi a kesztyűt, és azonnal görcsbe
rándult a gyomrom. Kimásztam a takaró alól, és sietve
húzogattam le magamon a pólót, miközben Cam arca egyre
vörösebb lett. – A húgomról van szó...
– Nem vagyok már kislány, Cam! És te is nagyon jól
tudod, hogy Jase rendes srác, úgyhogy ne viselkedj ilyen
idiótán! Terveztük elmondani neked, csak... – Levegőért
kaptam, mert óvatlanul a lábamra helyeztem a teljes
testsúlyomat, és éreztem, hogy azonnal elkezd kifordulni
alólam.
Jase megpördült, és felém vetette magát.
– Tess...
– Minden rendben. – Kicsit előrehajoltam, és az egyik
kezemet a térdemre helyeztem.
Cam káromkodott.
– Most nézd meg, mit csináltál.
– Nem csinált ő semmit! – szólt közbe Avery is,
elkerekedett szemmel. – Cam, azt hiszem, okosabb lenne, ha
most kimennénk pár percre, és hagynánk, hogy mindenki
lehiggadjon egy kicsit.
– Egyetértek. – Jase óvatosan visszanyomott, míg már
megint az ágyon ültem. Így persze pontosan
szemmagasságba kerültem az ágyékával, ami ezt az egész
ciki helyzetet még sokkal cikibbé tette. – Szerintem
mindkettőnknek le kell higgadnia.
– Pont leszarom – felelte Cam, és a hajába túrt. Félig
elfordult, ingatta a fejét, majd megint ránk nézett. – Mióta?
Mégis mióta tart ez az egész kettőtök között?
Jase felegyenesedett, és a bátyámra nézett.
– Először egy éve csókolóztunk...
Csak ennyit sikerült mondania.
Cam úgy vetette rá magát, mint egy tigris. Avery
felsikoltott, én próbáltam félreugrani az ágyról, de már túl
késő volt,
Cam ökle összetalálkozott Jase állkapcsával, amitől Jase
megpördült és hátrazuhant, egyenesen neki a falnak.
Lecsúszott a földre, és szitkozódva dörzsölgette az állát.
– Basszus! – horkantotta.
Felkiáltottam, és mellé térdeltem. A lábam üvöltött ugyan
a fájdalomtól, de nem törődtem vele. Megfogtam Jase
karját, és villámló szemmel néztem a bátyámra.
– Mi bajod van, baszd meg?
 Lihegett, és miközben leengedte ökölbe szorított kezét,
gyorsan pislogott. Avery még mindig fogta a karját.
– Nem kellett volna...
– Mit nem kellett volna? Mellettem állni? Törődni velem,
amikor arra volt szükségem? Velem lenni? Mert pontosan
ezeket tette. Úgyhogy kurvára sajnálom, de ez a helyzet.
Együtt járunk, és én szeretem. Ha nem tetszik, menj, és
dugd fel... – Elhallgattam, mert éreztem, hogy a gerincem
mentén bizsergés fut végig. Lassan megfordultam, és Jase-re
néztem. Olyan gyorsan futott ki az arcomból a vér, hogy azt
hittem, menten elájulok. Mi a fenét mondtam én az előbb? –
Jaj, istenem...
Igaz, hogy Jase arcának jobb oldala mérges vörös volt, de
mosolyogva nézett rám, és a szeme boldogan csillogott.
– Megismételnéd? – suttogta.
Szerelmes voltam Jase-be. Most már biztosan tudtam. És
már sokkal korábban el is fogadtam ezt, mint nyilvánvaló
igazságot, csak még nem álltam készen, hogy hangosan ki is
mondjam neki. Különösen nem a bátyám előtt, közvetlenül
az után, hogy Cam kiütötte.
Lehetne ennél kevésbé romantikusan?
– Na, gyere, Cam, hagyjuk őket magukra egy kicsit! –
Avery húzni kezdte a karjánál fogva, és hála istennek a
bátyám végre azt tette, amit mondott neki; botladozva
hagyta, hogy Avery kivezesse a szobából.
Figyeltem, amint becsukódik az ajtó, és egy pillanatra az
is meg-fordult a fejemben, hogy egyszerűen elmenekülök
innen. Talán Avery albijának nyitva van az ajtaja, mert akkor
oda bemenekülhetek, és elbújhatok a szekrényében. Vagy
egy hétig. Nem lehet, hogy az előbb hangosan szerelmet
vallottam Jase-nek! Kérlek szépen, istenem, hagyd, hogy azt
higgye, valami egészen mást mondtam – bármit, csak nem
ezt. Mondjuk, hogy megszerelem. Még az is jobb lenne.
Megéreztem az arcomon Jase ujjának érintését, ahogy
maga felé fordít. Az arcából a hevesség és a nyílt elesettség
olyan keveréke tükröződött, aminek láttán felforrt a vérem.
Kinyitottam a számat, és kis híján elkezdtem mondani
valamit, amit talán nem kellett volna.
Jase ajka azonban ebben a pillanatban az enyémre forrt,
és ebben a csókban már nem volt semmi finomság vagy
gyengédség. A fogunk egymásnak koccant, és a nyelve a
számba hatolt. Oldalra billentette a fejét, és már a tenyerével
tartotta az arcomat. Szinte felfalt. A csók vad volt, intenzív,
rettenetesen érzéki, és mindent elemésztő. Reszketés futott
végig a testemen újra és újra.
– Várj! – kaptam levegő után, megszakítva a csókot. – Az
állad...
– Most eléggé leszarom, hogy mi van az állammal! – A
keze végigsiklott a testemen, és a csípőmre tapadt. Felemelt,
maga felé vont, és én lovagló ülésben az ölébe helyezkedtem.
Ez a helyzet nem volt valami kényelmes a jobb térdemnek,
azonban minden fájdalomról elfeledkeztem, amikor
megéreztem a keménységet a combjaim között. A testünk
között feszülő vékony kis textil nem sokat hagyott a
képzeletnek.
El nem tudom képzelni, hogyan állhatott fel neki ennyire
gyorsan.
Megragadta a csípőmet, közelebb vont magához, és a
testemen eleven, érzéki remegés rohant végig. Az ajka
megint az enyémre tapadt, elfojtva a torkomból feltörni
készülő, vággyal teli sóhajt. A két keze előbb a combomat
simította végig, majd elindult felfelé a póló alatt, az
oldalamon érintette a bőrömet. Összerezzentem, amikor az
ujja hegye a mellem alsó ívéhez ért.
– Jase! – suttogtam lihegve. A mellemet gyönyörrel teljes
vágy töltötte el, és már annyira feszült, hogy a fájdalomtól
szinte üvölteni tudtam volna. – A bátyám ott vár kint, az ajtó
előtt.
– Leszarom. – A két keze megint elindult, felfelé, és a
mellemre tapadt. Végre! – Mindent leszarok, ami nem
ebben a szobában van.
Az érzékeim vad táncba kezdtek, ahogyan a hüvelykje a
mellbimbómat simította végig, és a csípőjét feljebb emelve,
hozzám nyomakodott. Belenyögtem a nevét a szájába,
miközben finoman megszorította a mellemet. A gyönyör
egyik hulláma a másik után csapott végig rajtam. Korábban
nem voltam különösebben nagy véleménnyel a mellemről,
de most, ebben a pillanatban, amikor láttam, mennyire
tökéletesen illik a tenyerébe, már nagyon imádtam
magamat.
Jase megremegett, másképpen helyezkedett, elengedte a
mellemet, és már a derekamat simította végig. Egyik
pillanatban még a falnak dőlt, én pedig lovagló ülésben az
ölében, a következőben azonban már felállt, és engem is
magával emelt, miközben egyetlen másodpercre sem hagyta
abba a szám felfedezését. A hátam a lágy matracnak
nyomódott.
Fölém hajolt, a tekintete szenvedélytől izzó higany. Az
arcán máris kezdett vörösödni a zúzódás, kegyetlen
emlékeztetőül arra, ami az ajtón túl vár ránk, de isten az
atyám, most nem érdekelt. Csak őt akartam. Az egész testem
lüktetett, annyira meg akartam kapni.
A tekintetünk összekapcsolódott, és csak abban a
pillanatban döbbentem rá, milyen hatalmas lelki erővel
kellett magát kordában tartania minden korábbi
alkalommal. Mert most hagyta, hogy az önuralmát elfújja a
vágy vad vihara. De közben valami sokkal mélyebbet is
felfedezetem a tekintetében.
A bicepsze kidudorodott, ahogyan lejjebb engedte magát
a combjaim közé. Lassan ringatta a csípőjét. Csókolt, és a
kezével végigsimította a combomat, majd a karját a bal
lábam térdhajlatába kulcsolta, és felhúzta a csípőjére.
Hallottam a nyögdécselését, amint az én testem is követte a
ritmust, és mintegy eljátszottuk azt, amire mind a ketten
annyira vágytunk. Ajkai nyomán szinte lángolt a torkom, a
vállam, miközben a kulcscsontomon át visszatért újra a
nyakamra.
Ujjaim selymes hajába túrtak, miközben a szája
veszedelmesen közel került a mellemhez. A lélegzetem a
torkomban szakadt, ahogyan az ajka rátapadt a bal
mellbimbómra, és a póló vékony anyagán keresztül
szívogatni kezdte, míg meg nem keményedett. A hátam ívbe
hajolt, és teljesen el is emelkedtem az ágyról, miközben a
fogaimat összeszorítva próbáltam megakadályozni, nehogy
felkiáltsak. A keze eközben rátalált a jobb mellemre, és
ujjainak játékára az a mellbimbóm is pillanatok alatt
megkeményedett. Amikor pedig a fogaival kezdett karistolni,
belemarkoltam a hajába, és erősen meghúztam.
Halk kiáltás tört fel a torkomból, a gyönyör lángra
lobbantotta a mellemet, és megremegtem, mert azt akartam,
hogy bennem legyen.
– Kérlek!
Jase fölém emelkedett, az ajka vörös és duzzadt.
– Annyira kibaszottul szép vagy! – És ahogyan a csípője
előrébb nyomódott, a lábujjaim összeszorultak.
Forróság árasztott el. Megragadtam a haját, lejjebb
húztam a fejét, hogy csókoljon, az ajkai pedig szívogatva,
felfedezőn tapadtak az enyémre. Az ujjait beleakasztotta a
bugyimba, és pontosan tudtam, mi következik, ha lehúzza
rólam. Először hozzám simul, aztán bennem lesz, és én
kétségbeesetten vágytam, hogy megtegye végre.
Olyan pillantást vetett rám, ami a lelkem mélyéig
felégetett.
– Azt akartam, hogy az első szeretkezésünk tökéletes
legyen. Meg akartam várni a megfelelő pillanatot. De most
nem tudok tovább várni.
A szívem vadul vert, a vérem a fülemben dübörögött, és a
forróság elviselhetetlen lett a combjaim között. Elemeltem
az ágyról a fenekemet, és elégedetten hallgattam a sóhajjal
keveredő nyögést.
 – Akarlak! – mondtam szenvedélyesen. – Már nagyon
régóta akarlak. Szere...
Halk kopogtatás szakított félbe.
– Teresa? Jase? Szereztem jeget az arcodra!
Mintha azt a jeget pontosan kettőnk közé zúdította volna.
Mind a ketten megálltunk, és lihegve néztük egymást.
– Teresa? – Avery hangja halkan szólt az ajtó
túloldaláról.
Jase a homlokomhoz szorította a homlokát, és halkan
káromkodott. Súlyos remegés futott végig a testén, de a
következő pillanatban legördült rólam, és mellém feküdt.
– Így nem fogom tudni kinyitni az ajtót.
A tekintetem az ágyékára tévedt, és annyira tisztán
látszott a merevedése, hogy legszívesebben elsírtam volna
magam a veszteség miatt. Elátkoztam Averyt, amiért ennyire
rosszul tudott időzíteni, majd gátat vetettem tomboló
hormonjaimnak, és megköszörültem a torkomat.
– Megyek!
Jase felhorkantott.
– Én is szívesen elmennék!
A mellére csaptam, mire nevetve húzta fel a térdét, és
aztán mintha nem is akarta volna abbahagyni a kacagást. A
szeme körül rengeteg nevetőránc jelent meg, a haja
vörösesbarna hullámok zuhataga lett, és egyetlen másodperc
alatt eszembe jutott, miért is szeretem annyira.
 22. FEJEZET

A
VERY ÁTADA A JÉGKOCKÁVAL TELI ZACSKÓT,
és megesküdött, hogy Camnek sikerült már majdnem
teljesen lehiggadnia. Hogy mi lehiggadtunk-e, az
egészen más lapra tartozott. Biztos voltam benne, hogy
amikor kimentem ajtót nyitni, Avery azonnal látta rajtam,
mit művelhettünk Jase-szel. A hajam nyilván kócos, az
ajkam feldagadva, az arcom kipirult. Nem mondott ugyan
semmit, de bármiben lefogadtam volna, hogy egy vigyort
láttam megvillanni az arcán, amikor elfordult.
Ők ketten Cam szobájában voltak, mi pedig a másikban,
Jase és én az előző napi ruhánkat vettük vissza, és így
legalább egy kicsit elfogadhatóbbnak éreztem magam,
ahogyan ott ültünk az ágyon, és a jéggel teli zacskót az állára
szorítottam. Ugyan még nem kezdett feldagadni, de egyre
sötétebb vörösnek tűnt.
Jase a zacskó fölött nézett rám.
– Nos, gondolom, te sem egészen így tervezted.
Mindannak ellenére, ami az utóbbi időben történt,
felnevettem.
– Hát, nem!
Elmosolyodott, aztán fájdalmasan felnyögött, és
lehervadt a mosolya.
– Aú!
 – Ne vigyorogj itt nekem! – parancsoltam rá. A jeget
megint az állára nyomtam, és néhány pillanatig csendben
maradtunk. – Bár volt azért néhány pillanat, ami nem volt
annyira szörnyű.
– Nem volt annyira szörnyű? – Jase tekintete izzó ezüst
volt azóta, hogy legördült rólam, ebben a pillanatban
azonban szenvedélytől lángoló lett. A karját a derekamra
fonta, azután előre és lefelé húzott, hogy végül a behajlított
lábán, az ölében ültem. – Néhány pillanat olyan volt, ami
csak az ember legnedvesebb álmaiban jön elő.
Elhúztam a számat.
– Romantikus, nem mondom!
Megfogta a csuklómat, a jéggel együtt elhúzta az arca elől,
és csak nézett rám, kutatva.
– Nem akartam ennyire elveszíteni a kontrollt.
– Én nem bántam – válaszoltam, és az arcom lángolni
kezdett. – Bárcsak befejezhettük volna!
Mély morgás tört fel belőle, ahogyan ujjai a
nyakszirtemre fonódtak, és lefelé húzta a fejemet, az arcához
közelebb. Az ajka olyan lassú, érzéki csókkal tapadt az
enyémre, ami egy pillanat alatt lángra lobbantotta a
bensőmben izzó vágyat. Elmélyült, a nyelve összetalálkozott
az enyémmel, kergetőzve, ölelkezve, és a rohadt életbe, ez a
pasi aztán tud csókolni!
Ekkor felpattant a szoba ajtaja, és berontott Cam.
– A rohadt életbe, azt akarod, hogy megint kiüsselek,
Jase?
– Basszus! – nyögtem fel, és miután elszakítottam
magam Jase-től, dühös pillantást vetettem Camre. – Nem
tudsz kopogni? Annyira azért nem bonyolult!
Mintha meg sem hallotta volna, a szeme továbbra is
szikrákat szórt.
– Azért jöttem, hogy megbeszéljük a dolgot, erre mire
lépek be? Teresa az öledben ül, te meg a nyelveddel keféled!
Jase szája szóra nyílt, és hirtelen rám tört az a rettenetes
bizonyosság, hogy mindjárt részletesen elmagyarázza majd a
bátyámnak, hogy ezúttal nem a nyelvével kefélt.
– Cam! – kezdtem beszélni, és a jeget az egyik kezemből a
másikba tettem. – Tényleg le kellene higgadnod egy kicsit.
– Neked meg el kéne takarodnod az öléből!
Avery a mennyezetre emelte a tekintetét.
– Tess pontosan ott van, ahol lenni akar – felelte Jase , és
a hangja meglepően nyugodtan csengett. – Úgyhogy hadd
mondjak valamit! Nem vagyok mérges, amiért megütöttél.
Megérdemeltem, mert el kellett volna mondanom már a
legelső alkalommal, amikor megcsókoltam, vagy egy évvel
ezelőtt. – Cam feszülten figyelte. – Hadd fejezzem be! –
folytatta Jase, és a karját egy pillanatra sem vette el a
derekamról. – Azon az éjszakán csókolóztunk először, ami-
kor te meg én hamarabb mentünk haza az őszi szünetre. És
aztán idén őszig nem is történt köztünk semmi több.
Próbáltam harcolni ellene.
– Aha, azt látom, hogy nagyon keményen harcoltál.
Néztem a bátyámra, és éreztem, hogy viszket a tenyerem.
– Igenis ez történt, Cam! És szó sincs arról, hogy már ki
tudja, mióta bujkálunk előled. Azt terveztük, hogy szerdán
mondjuk el neked, de éppen más terveid voltak. – Vártam
egy pillanatot, hogy megértse, pontosan mire utalok. – Na,
és aztán jött ez a dolog Debbie-vel... – A torkom
összeszorult, Jase karja pedig hirtelen szorosabban ölelt. –
Na, mindegy, szóval hülyeség lenne azt mondani, hogy
próbáltuk titokban tartani előtted. Egyszerűen nem volt
megfelelő alkalom.
– Különben pedig most elmondták – jegyezte meg Avery.
Úgy tűnt, kettejük közül ő játssza a józanul gondolkodó
szerepét. – És azt hiszem, hogy ezt azért értékelnünk kell.
– Azt hiszem, ez mindössze annyit jelent, hogy Teresát a
hormonok irányítják a józanész helyett – motyogta Cam,
miközben a hajába túrt.
Összeszorítottam a számat, és közben olyan pillantást
vetettem rá, amitől bármelyik pasi heréje azonnal a
hasfalába húzódott volna félelmében. Jase azonban, aki
egészen mostanáig meglepően nyugodtan viselkedett,
egészen másképpen reagált. A lábam alá nyúlt, leemelt az
öléből, és maga mellé, az ágyra tett. Aztán felállt.
Az állkapcsában folyamatosan remegett egy izom.
– Nézd, én leszarom, hogy az előbb megütöttél, de ha
még egyszer így mersz beszélni a húgodról, ha valami ehhez
hasonló baromságot mondasz az eszéről, vagy csak úgy
általánosságban megalázod vagy megsérted, akkor gondok
lesznek, haver! Kurva nagy gondok! Mert ő nagyon sokat
jelent nekem. – És mivel úgy tűnik nem érte el vele a kívánt
hatást, továbbra is állva Cam dühös tekintetét, hozzátette: –
Igenis nagyon sokat jelent nekem... Legalább annyit, mint
Jack.
Cam tett egy lépést hátra, és úgy elsápadt, mintha Jase a
szívébe döfött volna. Avery nem értette ugyan, mi ennek az
egésznek a jelentősége, de a bátyám nagyon is. Rám
pillantott, én pedig felvontam a szemöldökömet, jelezve
neki, hogy igenis tudom az igazságot.
A bátyám úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban
elájulhat, nekem meg egészen váratlanul kis híján
röhögőgörcsöm lett. Lassan ingatta a fejét, aztán megszólalt.
– Ez most komoly?
Jase bólintott.
– Komoly.
– Nos... – Cam tett még egy lépést hátra, és látszott rajta,
hogy nagyon megdöbbentette a dolog. – Akkor azt hiszem,
én...
– Örülsz, hogy egymásra találtunk? – kérdeztem,
miközben a levegőbe dobtam, majd elkaptam a jéggel teli
zacsit. – Mert, tudod, most már nagyon szeretnék a
kapcsolatunk vidámabb részeire koncentrálni.
Cam csak nézett rám, a tekintete sokkal nyugodtabb
fénnyel csillogott, és még Jase is visszajött mellém, leülve az
ágyra, megfogva a combomat.
– Basszus, Teresa, annyira sajnálom! Csak tudod...
– Túlságosan védeni akarod? – fejezte be Avery, és
amikor Cam ránézett, elmosolyodott. – Amitől néha egy
fafejű segg vagy?
Elvigyorodtam.
– Ez talált.
– Jó, rendben van, elfogadom, hogy egy kissé
túlreagáltam ezt a dolgot, de csak azért, mert nem akarom,
hogy bajod essen. A húgom vagy, és nekem az a dolgom,
hogy fafejű segg legyek, ha a pasikról van szó.
– Mondjuk, ebből diplomázhatnál is – motyogta Jase .
Cam bemutatott neki, én pedig azonnal megéreztem,
hogy az izmaimba költöző feszültség elillan. Ha már a
középső ujjukat mutogatják egymásnak, az azt jelenti, hogy
minden visszatért a helyes kerékvágásba.
– Különben azért jöttünk vissza ennyire gyorsan, mert
több embertől is kaptunk SMS-t Debbie-vel kapcsolatban –
magyarázta Avery, és ezzel a beszélgetés fonalát egy sokkal
kevésbé kellemes, viszont teljességgel kikerülhetetlen
irányba fordította. – Mindenképpen haza kellett jönnünk.
– Bárcsak ne tettétek volna! – mormogtam, és közben
Cam tervére gondoltam.
– Nem tehettük meg, hogy ott maradunk – felelte a
bátyám, és leguggolt elém. – Kérlek, mondd, hogy nem
igazak a pletykák! Hogy nem te találtál rá.
A mellkasom előtt karba fontam a kezemet, mintha azt
reméltem volna, hogy ez majd távol tartja az emlékeket.
– De, így történt.
Cam szentségeit.
– Jaj, istenem... – Avery a szája elé kapta a kezét. – Ez
annyira rettenetes!
Valóban az volt, de azért közel sem annyira, mint amit
Debbie tett. Jase elmagyarázta, hogy még a mai napon el kell
majd mennem az őrsre és vallomást tenni, én meg közben
próbáltam valami magyarázatot találni, miért tehette. Az
igaz, hogy előtte éjszaka kicsit feldúlt volt, de közben tele
reményekkel is. Annyira jói azért nem ismertem, de nem
tűnt depressziósnak, és a viselkedéséből semmi nem utalt
arra, hogy ilyesmit tervezne.
– Nem maradhatsz tovább abban a koleszban – mondta
Cam határozottan, és felállt. – Itt fogsz lakni.
Jase a vállamra tette a karját.
– Ezzel egyetértek.
Részben nagyon örültem, hogy Cam ezt mondta, mert
egyetlen porcikám sem kívánta, hogy visszaköltözzek a
koleszba, de azért ennyire nem volt egyszerű a helyzet.
– Nem szeretnék púp lenni a hátadon.
– Cam többnyire egyébként is az én lakásomban van –
vágott közbe Avery. – Vagyis többnyire teljesen egyedül
lennél itt.
– De...
– És ez nagyon nagylelkű ajánlat – mondta Jase, magára
vonva a figyelmemet. – Nem szeretném, hogy visszamenj a
koleszbe. Vagyis az egyik lehetőséged, hogy ide költözöl, a
másik, hogy hozzám, a klubházba.
Amikor eszembe jutott, hogy akkor egy fedél alatt kellene
laknom Erikkel, a gyomrom azonnal felfordult.
– Helyes, de akkor ki akarom fizetni a lakbért, vagy
valami ilyesmi. Ha már valamennyire helyrejön a lábam,
keresek magamnak valami melót.
Cam egy intéssel elintézte a dolgot.
– Ha ezt akarod, akkor legyen, de nem kell sietned, mert
nyárig előre rendezve van minden.
Amikor végleges lett a döntés, hogy Camhez fogok
költözni, a félelmeim nagy részét mintha elfújta volna a szél.
Mert egészen addig úgy voltam vele, hogy még az utcán is
szívesebben aludnék, mint abban a szobában. Biztosan
vannak, akik ezt egy kicsit szélsőségesnek gondolnák, de úgy
éreztem, hogy most már még a koleszba sem szívesen
tenném be a lábamat. Már az is elég gázos volt, hogy tutira
soha az életben nem leszek képes kitörölni a fejemből ezt az
emléket... Ahogyan ott lóg a mennyezetről.
– Cam és én gyorsan áthozzuk a cuccaid nagyját –
jelentette ki Jase. – Csak mondd meg, mire lesz szükséged,
és összeszedjük.
Végignéztem rajtuk, és egy kicsit kétkedni kezdtem
benne, hogy vajon valóban olyan bölcs dolog lenne-e őket
ilyen hamar teljesen egyedül hagyni, de Jase elkapta a
pillantásomat, és kacsintott.
– Minden rendben lesz – mondta.
Cam ugyanakkor vészjóslóan elmosolyodott, és az ujjait
ropogtatta.
– Aha, minden a legnagyobb rendben lesz.
Avery ott ült mellettem a kanapén, és kicsit összehúzta a
vállát, amikor a faliórára nézett.
– Már nagyon régóta ott vannak.
Lassan bólintottam.
– Aha...
Calla aznap reggel jött vissza a szüleitől, éppen csak
meghallotta a hírt, és azonnal írt nekem egy üzit, majd átjött
Camhez nem sokkal az után, hogy a srácok elmentek. Most
ott ült a karosszékben, és értetlenül vonta össze a
szemöldökét.
– Miért aggódtok annyira emiatt?
– Nos, tudod, jó esély van arra, hogy kinyírják egymást.
Cam nem valami boldog, amiért összejöttem Jase-szel...
– Hé! Álljunk csak meg! – Előrehajolt, és a szeme
kidülledt a csodálkozástól. – Összejöttél Jase-szel? Hát ez
meg mégis mikor történt?
Felvettem a kisasztalról a cukros teával teli bögrét.
– Ööö, a múlt héten.
– De hiszen szerdán találkoztunk! Hogy képzeled, hogy
ilyesmit nem mondasz el nekem?
Elpirultam, és Averyre pillantottam, ő azonban egyre
csak a falat bámulta. Nem volt valami nagy segítség.
– Mert nem volt alkalmam, hogy felhozzam a témát, és
mindössze néhány nappal az előtt kezdődött, és az egész
még túl friss volt.
– Friss, mi? – mormogta Avery.
– Hűha! – Calla felhúzta a lábát maga alá. – Ezt aztán
nevezem, Teresa! Nála szexisebb pasit életemben nem
láttam!
Nevettem.
– Ez igaz!
– Én őszintén és teljes szívemből szeretem a tesódat –
szólalt meg Avery, és közben az egyik hajtincsének végével
játszott. Az arca teljesen elpirult, hogy már a szeplők sem
látszottak. – De Jase... hát ő azért más ligába tartozik. Úgy
értem, az igazat megvallva, mindig tartottam tőle egy kicsit.
– Tényleg?
Elengedte a haját.
– Aha. Valamiért mindig olyan erőteljesnek láttam...
– Olyannak, akivel elég egy éjszakát együtt tölteni, és
örökre megváltoztatja az ember életét? – kérdezte Calla
vigyorogva. – Tuti, hogy én valami ilyesmit mondtam róla.
Mondjuk ezt nem tudtam volna alátámasztani, hiszen
olyan messzire még nem sikerült eljutnunk, de az biztos,
hogy az eddigi tapasztalataim igazolták a szavait. A
kezemben tartott teáscsészére néztem, és különös büszkeség
vett erőt rajtam, amiért azt mondhatom Jase-ről, hogy az én
pasim. Furcsa. Még soha, senkivel kapcsolatban nem
éreztem ilyet.
Beállt a csend, és pontosan tudtam, hogy ki jár mindenki
fejében. Debbie. Hiszen bármi másról beszélgettünk és
nevetgéltünk is, ami vele történt, az tudat alatt minden
gondolatunkat kitöltötte.
– El sem tudom képzelni, miért tette – szólaltam meg, és
csak akkor döbbentem rá, hogy hangosan beszélek, amikor
mind a két lány rám nézett. – Nem értem.
 – Van olyan, amikor nem is lehet megérteni az okokat –
jelentette ki Calla, és arcán szomorú, fájdalmas kifejezéssel
kinyújtotta a lábát. – Mert a legtöbbször nem csak egyetlen
dolog az, ami átbillenti az embert a holtponton, hanem több,
egymásra épülő esemény.
Avery bólintott, és a karperecével játszott.
– Így igaz. Nagyon sok minden gyűlik fel az emberben,
lényegtelenek és fontosabbak egyaránt, és lehet, hogy a
végén csak egy apróság lesz az utolsó csepp a pohárban.
– Ezt értem, de Debbie akkor is boldog csaj volt. És
eltekintve attól, amikor szakított Erikkel, nem volt semmi
baja.
– De vajon mennyire lehetett boldog valójában, ha ilyen
hosszú ideig vele maradt? – kérdezte Avery. – És ezt most
nem úgy értem, hogy Debbie rossz lett volna, amiért vele
maradt, csak milyen lehet, ha valakivel éveken keresztül úgy
bánnak, ahogy Erik bánt vele?
Ebben azért igaza volt.
– És közben nem is tudhatjuk, milyen más gondok
gyötörték – szólt közbe Calla is. Az ölébe ejtett kezére
meredt. – Az én anyukám is öngyilkos lett.
A tenyeremet a mellkasomra szorítottam, és gyors
pillantást váltottam Averyvel.
– Tessék?
Calla lehajtotta a fejét, és az alsó ajkát kezdte harapdálni.
– Persze nem úgy, ahogyan Debbie. És nem csak egyetlen
éjszaka alatt tette meg. Hanem hosszú éveken keresztül.
– Nagyon sajnálom, Cal! – Letettem a teát az asztalra,
majd felvettem egy párnát, és a mellkasomhoz szorítottam.
– Hogyan?
– Addig ivott és drogozott, amíg meghalt. Nem baleset
történt – felelte, és felnézett ránk. – Az anyukám nem akart
már tovább élni. Csak ő egyszerűen ilyen passzív módját
választotta a kilépésnek. Különben senki nem is sejtette,
mire készül. Mindenkit sikerült átvernie. Ezzel nem azt
akarom mondani, hogy talán Debbie is nagyon hosszú ideig
készült, hogy megtegye, csak annyit, hogy az ember soha
nem tudhatja.
Szerettem volna még többet megtudni az anyukájával
kapcsolatban, de ekkorra úgy bezárkózott, hogy tisztán
láttam, ennyit szeretett volna megosztani, és nem többet.
– De akkor sem tudom. Valahogy mégsem áll össze a kép.
– Miért, szerinted lehetséges egyáltalán egy ilyen üggyel
kapcsolatban, hogy tényleg teljesen összeálljon a kép? –
kérdezte Avery halkan.
Ez is igaz volt. Én azonban még mindig próbáltam
visszaemlékezni minden kis részletre azzal az éjszakával
kapcsolatban, mert éreztem, hogy átsiklottam valami felett –
valami felett, amit az ez után következő események okozta
sokk teljesen kitörölt belőlem -, mert hát, ami történt, az
nagyon sokkoló volt.
És ekkor bevillant valami, én pedig felemeltem a
tekintetemet, és egyenesen Callára néztem. Elkezdtem
felállni, és éreztem, hogy a szívem majd kiugrik a
mellkasomból.
– Uramisten!
– Mi van? – Calla is felpattant, annak ellenére, hogy
láthatóan egyetlen szót sem értett az egészből. Averyre
nézett, aki ugyancsak felkelt.
– Mi van? – kérdezte megint. – Mi a fene van, Teresa?
Csak ráztam a fejem, mert most fogtam fel, mire jöttem
rá. Hogyan felejtkezhettem el erről egyáltalán?
– A rózsaszín sál!
– Tessék? – Calla megint Averyre nézett.
– A koleszban a szobánk ajtaján egy rózsaszín sál lógott!
– A lábaim eddig bírták, összecsuklottak, és én
visszahuppantam a kanapéra. – Te szentséges úristen...
– Minden rendben van? – Avery megragadta a karomat,
és az ujjait nagyon hűvösnek éreztem. – Akarod, hogy
hívjam Jase-t? Vagy Camet?
 – Nem, de most azonnal vallomást akarok tenni! Nem
várhat! – És közben a gyomrom felfordult. – Mindenképpen
el kell mennem a rendőrségre!
– Jól van – felelte Calla, és elővette a slusszkulcsát. –
Elviszünk, de akkor is el kell mondanod, mi folyik itt.
– A rózsaszín sál... Debbie mindig egy rózsaszín sálat
kötött az ajtó kilincsére, ha Erik vele volt, és szerettek volna
egy kicsit kettesben maradni. – Kapkodva magyaráztam,
remegő kezekkel. – Mindig kiakasztotta azt a rohadt sálat,
amikor nem akarta, hogy bárki megzavarja őket.
– Ééés? – Avery nem értette, mire akarok kilyukadni.
– Még mindig nem érted? – kérdeztem, és felnyögtem. –
Amikor hazaértem, a rózsaszín sál a kilincsen lógott. Még
mérges is lettem, hogy ott van bent Erik, és biztosan megint
összejöttek. És a rózsaszín sál bizonyítja, hogy Erik valóban
ott volt előttem!
 23. FEJEZET

A
VERYÉS CALLA FELFOGTA, AMIT MONDTAM,
hogy azon az éjszakán, valamikor Debbie nem volt
egyedül, azonban azt már nem értették meg,
mennyire nagy jelentősége van ennek a mozzanatnak.
Én azonban értettem.
Mert az agyam egyszerűen képtelen volt elfogadni, hogy
Debbie csak úgy eldobta magától az életet. Persze nem
voltam annyira naiv, hogy eleve lehetetlennek tartsam a
dolgot, de Erik minden bizonnyal ott járt nála, és sokkal
valószínűbbnek tűnt, hogy a kis rohadék elvesztette a fejét –
és eközben valamilyen módon bántotta Debbie-t.
Elvittek a rendőrőrsre, hogy felvegyék a vallomásomat, és
habár a zsaruknak is hangsúlyoztam a rózsaszín sál
jelentőségét, valamint azt, hogy e szerint Debbie nem volt
egyedül akkor éjjel, úgy tűnt, rájuk ugyancsak nem tett
különösebb benyomást.
– Terveztük, hogy még ma, valamikor később beszélünk a
korábbi barátjával is – közölte a tiszt, miközben az
irodájából a folyosóra kísért, ahol Avery és Calla várt rám. A
zsaru mosolygott ugyan, de azzal az erőltetett mosollyal, ami
miatt úgy éreztem magam, mint valami vén banya, aki
mindenbe beleártja magát, figyelőszolgálatot szervez, aztán
minden jelentéktelen dolgot jelent.
– Na, mit mondtak? – kérdezte Avery, miután beültünk
Calla kocsijába.
Felsóhajtottam.
– Elmondtam nekik, amit láttam, és amit tudtam. Azt,
hogy nem sokkal korábban szakítottak, és hogy Erik... –
Elhallgattam, és a nyelvembe haraptam, mert csak ekkor
döbbentem rá, hogy nekik még soha nem beszéltem Debbie
kapcsolatáról. Most pedig valahogy nem tűnt helyénvalónak
elárulni ezt a titkot még annak ellenére sem, hogy Debbie
nyíltan soha nem kért titoktartásra. De emlék-szem, amikor
én voltam hasonló cipőben, rettenetesen szégyelltem magam
a dolog miatt – ez tulajdonképpen azóta sem múlt el -, így
pontosan tudtam, hogy ha rajta múlik, akkor soha, senki
nem tudta volna meg. A rendőrségnek persze elmondtam
mindent, és le is jegyezték, amit tőlem hallottak – a
zúzódásokat, és azt is, amit Debbie mesélt el nekem -,
ugyanakkor tisztán látszott, hogy Debbie halálát magukban
máris öngyilkosságként könyvelték el. Ráadásul, ha nincsen
senki, aki hivatalosan is meggyanúsítaná Eriket, nem is
mehetnek tovább a nyomozásban.
Avery visszafordult az anyósülésről, barna szemeiben
aggodalom csillogott.
– Verte őt, ugye?
Nem először jutott eszembe, hogy Averynek talán van
valami különleges képessége, amivel olvasni tud az emberek
agyában, és ebben a pillanatban azt is észrevettem, hogy
Calla tekintete az útról a visszapillantó tükörre ugrik.
– Igen, ő... nos, volt, hogy megütötte. Egyszer meg is
kérdeztem tőle, és akkor ugyan letagadta, de végül elmondta
az igazat az után, hogy... – Erről a részéről a dolognak Cam
még nem tudott, és az igazat megvallva szerettem volna, ha
ez így marad. – Nos, közvetlenül a halála éjszakája előtt.
 – Jézusom! – mormogta Calla.
A tekintetem összetalálkozott Averyével, és együtt érzően
nézett rám.
– Mindenesetre elmondtam nekik mindent, amit tudok,
és azt is, hogy a rózsaszín sál azt jelenti, hogy Erik ott járt.
Azt mondták, hogy még ma beszélnek vele.
Avery az alsó ajkát harapdálta.
– Te tényleg azt hiszed, hogy ő tette vele... hogy
felakasztotta?
Összerázkódtam ennek a gondolatára is,
– Fogalmam sincs, hogyan lehetne képes valaki ezt
megtenni egy másik emberrel, de azt tudom, hogy rengeteg
ijesztően őrült állat él ezen a világon.
Calla bólintott.
– Ebben igazad van.
– És korábban is megesett már, hogy elvesztette a fejét.
Talán most sem szándékosan tette – töprengtem hangosan.
– Aztán, ami-kor már megtörtént a dolog, megijedt, és
gondolta, öngyilkosságnak állítja be.
– Azért ez egy kicsit erőltetettnek tűnik... De nagyobb
őrültséget is követtek már el emberek. – Avery elfordult, és
kinézett az ablakon. – Megtanultam, hogy soha, senkit sem
szabad alábecsülni.
– Igen. – Felsóhajtottam, és hátradőltem.
Valahogy hihetetlennek tartottam, hogy itt ülünk mi
hárman, és éppen azon töprengünk, hogy egy főiskolás korú
pasi vajon megölhette-e az excsaját – véletlenül vagy
szándékosan, ez most mindegy -, hogy aztán
öngyilkosságnak állítsa be a dolgot, De ahogyan Calla és
Avery is mondta, emberek csináltak már ennél nagyobb
őrültséget is a történelemben.
Mire visszaértünk az albiba, Cam és Jase is ott volt, és
azonnal ezernyi kérdéssel kezdtek bombázni bennünket a
rendőrségen történtekkel kapcsolatban.
Nem úgy néztek ki, mint akik ártottak volna egymásnak,
és ami-kor beléptem a konyhába, a pulton észrevettem két
rózsaszín muffinosdobozt. Képtelen voltam megállni, hogy
elvigyorodjak, miközben Jase mellett ültem a kanapén. Ő és
a muffinjai. Úgy látszik, ez a szokás nagyon is ragadós, és
Camre is átterjedt.
– Ugyan nem találtunk meg mindent, de annyi dolgot
sikerült azért összeszednünk, hogy egy ideig ne legyen
gondod. – Jase felnyúlt, és hátrafésülte a haját. – Mindent
bevittünk a hálóba.
– Annyira köszönöm! – Végigpillantottam rajtuk. –
Mindkettőtöknek.
– Nem ügy. – Cam megölelte Averyt, aki hátrahajolt, és a
mellkasának nyomta a fejét. – Csak légy szíves, ne gyújtsd
fel a lakást!
Mindenki nevetett, én pedig dühös pillantást vetettem rá.
Calla bontotta a bulit, mivel mindenképpen dolgoznia kellett
(állítólag rövid műszakos volt), nem sokkal később pedig
Avery és Cam is elkezdett olyan szerelmes pillantásokat
vetni egymásra, hogy előre tudtam, hamarosan ők is
dobbantanak. És így is lett.
Jase kinyúlt felém, közelebb húzott magához, és pedig
összegömbölyödve bújtam a mellkasához. De bármennyire
is szerettem volna kikapcsolni az agyamat, és egyszerűen
csak élvezni a közelségét, képtelen voltam.
– Azt hiszed, hogy elhamarkodottan vonok le
következtetéseket, ugye? – kérdeztem, miután visszaidéztem
magamban, miket mondtam neki az őrsön tett
látogatásommal és a gyanúmmal kapcsolatban.
Hátrafésülte a hajamat, és homlokon csókolt.
– Azt azért nem mondanám, hogy elhamarkodottan
vonsz le következtetéseket. Igaz, hogy talán egy kicsit
túlgondolkodod ezt az egészet, de részben igazad is van. Erik
híresen hirtelenharagú, és nem ez lenne az első eset, hogy
valaki elveszíti a fejét, és valami szörnyűséget tesz.
De legalább azt nem mondta, hogy őrült vagyok.
 – Szerinted a rendőrség fel fogja boncoltatni?
– Nem tudom. – Megölelt, és hirtelen teljes biztonságban
éreztem magam. – Gondolom, megcsinálják, mert azért
soha nem lehet tudni.
Imádkozni kezdtem, hogy felboncolják. Ha a gyanúm
megalapozott, annak mindenképpen fel kell tűnnie a
boncolás során, vagy nem? Rémesen utáltam magam, amiért
Debbie-vel kapcsolatban csak boncolásra és feltételezhető
halálokokra tudok gondolni, mint-ha már tényleg nem is
jelentene ennél többet.
– Tudod, mi jár a fejemben azóta is? – kérdeztem, és
behunytam a szememet. – Mi lett volna, ha Jeremy is eljut
erre a pontra? Könnyen válhatott volna ő is Erikké, és
könnyen juthattam volna én is erre a sorsra.
Jase megmerevedett, és aztán nagyon hosszú ideig nem
válaszolt.
– Így nézve viszont őszintén örülök, hogy Cam a szart is
kiverte belőle. Ne haragudj, amiért ezt mondom. Tudom,
hogyan érzel ezzel az egésszel kapcsolatban, de nem tudok
mást mondani, mint hogy örülök, amiért megverték.
– Aha... – suttogtam. A gyomrom égni kezdett a
gondolatra, hogy esetleg Erik gyilkolhatta meg Debbie-t, de
az igazat megvallva, minél tovább forgattam a fejemben a
dolgot, annál jobban féltem tőle, hogy ez az igazság.
– Azt szeretném, ha megígérnél nekem valamit – mondta
Jase, és az ujjait az állam alá téve felemelte az arcomat, míg
a szemébe nem néztem. – Nem akarom, hogy egyetlen
pillanatra is Erik közelébe menj! És különösen nem
szeretném, hogy kettesben maradj vele.
– Ez nem lesz valami nehéz! – jelentettem ki szárazon.
A szája sarkában mosoly játszott.
– És légy szíves, tartsd magadban a gyanúdat, kivéve, ha
a rendőrségnek vagy nekünk akarsz beszélni róla.
Már éppen szóra nyitottam volna a számat, hogy ezzel
vitatkozni kezdjek, de megrázta a fejét.
 – Nem azért, mert szeretném elhallgatni az igazságot,
hanem mert ha valóban Erik csinálta, akkor nem szeretném,
hogy veszélyben légy. Csak ezért kérem.
Kicsit elmosolyodtam.
– Rendben van. Ezt meg tudom ígérni.
Egy kicsit még így maradtunk, és csak néztük, ahogyan a
nap-fény egyre halványodva világítja be a nappalit. Odakint
felerősödött a szél, és a ház oldalába kapaszkodva süvített.
Nagyon hosszú volt az előttünk álló éjszaka, és én
semmiképpen sem szerettem volna egyedül eltölteni.
– Itt maradnál velem éjszakára? – kérdeztem, miközben
pontosan tudtam, hogy talán túlságosan sokat kérek. Lehet,
hogy eredetileg szeretett volna visszamenni a farmra, vagy
éppen a klubházban kellene lennie.
– Vagy egy kilométerrel előtted járok – vigyorgott, majd
az állával a kanapé mellett, a földre dobott hátizsákra
bökött. Eddig észre sem vettem, hogy ott van. – Amíg oda
voltunk, felszedtem egy váltás ruhát is magamnak. Már csak
zuhanyoznom kell.
– Köszi szépen! – Kinyújtóztam, és arcon csókoltam. –
Mindent nagyon köszönök.
A homlokát az enyémhez nyomta.
– Mit szólnál, ha rendelnénk valami kínait? Van itt az
utcában egy étterem, ahol vállalnak házhoz szállítást, én meg
addig beugrom a tus alá.
Klassz tervnek tűnt. Én telefonon leadtam a rendelést, ő
meg közben elvonult a fürdőszobába. Abban a pillanatban,
hogy meghallottam a víz zubogását, azon kaptam magam,
hogy vadul dobogó szívvel, elkerekedett szemekkel állok a
fürdőszoba bezárt ajtaja előtt.
Vajon mit szólna, ha bemennék utána?
Beleharaptam az ajkamba, és elképzeltem, ahogyan
lassan levetkőzöm, eldobom a mankómat és a
térdrögzítőmet is, és hihetetlenül szexisen becsusszanok
utána a zuhany alá. Felveszem a szappant...
 Sóhaj.
Inkább az új hálószobám felé fordultam, odabicegtem, és
gyorsan elkezdtem kipakolni, hogy minél több mindennel
végezzek, mire Jase kijön a zuhany alól. Amikor hallottam,
hogy nyílik a fürdő ajtaja, visszamentem a nappaliba.
– Csirkét rendeltem, és... aszta!
Jase az ajtóban állt, haja hullámosan keretezte
csodálatosan szép arcát. A mellkasán nedvesen csillogtak a
szőrszálak. A farmergatyája egészen le volt csúszva,
csodálatosan kirajzolta a csípője két oldalán a V alakú
izomkötegeket.
– A „csirkés aszta” az valami új kaja náluk? – ugratott,
miközben egy törülközővel megszárította kockás hasát.
– Mindenesetre szívesen befalnám.
A szeme ezüstösen csillant, megindult felém, és az
arckifejezéséből csak színtiszta éhség tükröződött. Ujjai az
arcomat érintették, finoman simogatva, amikor megszólalt a
csengő.
Felnyögött, és hátralépett.
– Kinyitom.
Kiszáradt szájjal figyeltem, ahogy az ajtóhoz megy. A
futár alaposan megnézte a félmeztelen Jase -t, bár azt
hiszem, messze nem ez lehetett a legfurcsább dolog, amit
valaha látott. A kanapén ülve, a tévé előtt vacsoráztunk.
Jase nem is mozdult onnan, amikor én is elmentem
zuhanyozni, mert úgy éreztem, nagyon le kell mosnom
magamról az egész nap mocskát. Ó, bárcsak kimoshatta
volna a víz az emlékeimből is azt a képet, ami állandóan
vissza-visszatért, ha lehunytam a szemem, és azokat a
gondolatokat is, amik állandóan visszatértek Erikre és arra a
rózsaszín sálra!
Vajon tényleg lehetséges, hogy ő tette? Abból, amit
láttam, és amit Debbie mesélt, hihetetlenül hirtelen haragú
pasi volt. Amikor meglendítette azt a táskát, akkor is
hajszálra volt csak a dührohamtól, de persze az, ha valaki
képes jó erősen meglendíteni egy táskát, még nem azt
jelenti, hogy embert ölni is képes lenne.
A víz már kezdett langyossá válni, mire kiléptem a tus
alól, és puha, zöld frottírtörülközőt tekertem magamra. Így,
nedves bőrrel egy kicsit nehéz volt feltenni a térdmerevítőt,
és mire sikerült végeznem, szinte megint teljesen
leizzadtam.
Kiléptem a csupa gőzfürdőből, de Jase-t nem láttam
sehol. Megfogtam a törülköző szélét, nem hagyva, hogy
leessen rólam, és a hálószobába mentem.
Éppen a ruháimat akasztgatta be a szekrénybe, és valami
dalt dudorászott halkan. Nem is vette észre, mikor
megálltam az ajtóban.
A torkom összeszorult, ahogyan azt néztem, amint az
egyik pulcsimat vállfára akasztja. A vállfát biztosan az
albiban találta, vagy éppen a koleszból szedte össze. Aztán
még az ágy felé fordult, felemelt egy halom farmergatyát –
mind szépen összehajtogatva -, és máris minden ruhám a
helyén volt.
– Azt hiszem, megtartalak.
Ellépett a beépített szekrénytől, és megfordult. Még a
kezében volt egy farmer, de láthatóan el is felejtkezett róla,
hiszen ezüstös tekintete a fejem búbjától a lábujjam hegyéig
alaposan végigsimított.
– Basszus!
Teljesen elpirultam.
– Kösz, hogy elpakoltál helyettem!
– Aha! – A farmeremet ledobta a földre, és elindult felém.
A tekintetét látva egyszerre szerettem volna sarkon fordulva
menekülni, és a karjaiba vetni magam. Éppen csak az ujjai
hegyével simította végig a karomat, de a tekintete
felperzselt.
– Most teszek neked egy őrült javaslatot, mit szólsz?
– Oké.
A szája egyik sarka mosolyra görbült.
 – Szerintem, amíg itt vagyok, naponta kétszer így kellene
járkálnod a lakásban. Egyszer reggel, és egyszer este is.
Nevettem.
– Vagyis azt akarod, hogy egy szál törülközőben bicegjek
ide- oda?
– Bicegj, járkálj, üldögélj, állj, lélegezz! – Aztán az ajkával
végigsimította az arcomat, hogy mindenem beleremegett. –
Ezek bármelyikével ki tudnék egyezni.
A fejemet éppen csak egy kicsit kellett elfordítanom, és az
ajkunk máris összeért. A csók lágy és édes volt az elején,
Jase ujjainak hegye az arcomat simította. A törülközőt most
már sokkal kevésbé határozottan tartottam, a nyelve
végigsiklott az ajkamon, és finoman széjjelnyitotta.
Imádtam, ahogyan csókol, ahogyan ízlel, és ahogyan csak
a nyelvével az egekbe tud repíteni. A lélegzésem felgyorsult,
közelebb húzódtam hozzá, és már csak egy vagy két centi
választott el bennünket.
A vágy villámgyorsan kelt életre bennem, és izzani
kezdtem. Kívántam, és már nem csak testi szinten. Azt
akartam, hogy egyáltalán semmi ne legyen közöttünk.
Belenyögött a számba.
– Akarlak.
Az ereimben forró láva ömlött.
– Csak rád vágyom.
A keze végigsimította az oldalamat, és amikor elért a
törülköző széléhez, megint felnyögött. Közelebb hajoltam
hozzá.
– A tiéd vagyok! – suttogtam.
Megint megcsókolt, és a nyelvével ölelte az enyémet.
Amikor visszahúzódott, még egy kicsit megharapta az
ajkamat, amitől levegő után kellett kapnom. A szemem
kinyílt, és elvesztem abban az ezüstös tekintetben.
Igaza volt, amikor az előző éjszaka nem hagyta, hogy
továbbmenjünk. Én sem szerettem volna, ha az első
együttlétünket ilyen árnyak feketítik be. Ahogyan ő, én is azt
akartam, hogy minden tökéletesen alakuljon. Úgy akartam
visszatekinteni majd erre a pillanatra, hogy abban ne legyen
semmi megbánás.
Ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy tökéletesre
semmit nem lehet előre megtervezni. Mind a ketten
ugyanazt akartuk, és habár ő mindig hangoztatta, hogy
mindent tökéletesnek szeretne, nem is vette észre, hogy
ezzel engem, már régen megfőzött, és már eddig is mindent
tökéletesen csinált.
Nagy levegőt vettem, összegyűjtöttem a bátorságomat, és
kioldottam a törülközőt rögzítő csomót. Mintha a színpadra
léptem volna ki, tudva, hogy minden szem rám szegeződik.
Ez is olyan volt, mégis más – sokkal erőteljesebb. Mert most
csak az ő tekintete számított, és most egyedül ő jelentette
számomra a világot.
Kioldottam a csomót, és hagytam, hogy a törülköző a
földre hulljon.
– Istenem! – horkant fel, és az ajka szétnyílt, ahogyan
hirtelen levegő után kapott.
Mivel a kimondottan szexis kék térdmerevítőmtől
eltekintve teljesen meztelen voltam, sokkal
sérülékenyebbnek éreztem magam, mint bárki mással
éreztem eddigi életem során.
És most nem csak arról volt szó, hogy felajánlottam neki
a testemet. Mert ebben a pillanatban az egész szívemet is
neki adtam.
Jase hátrált egy lépést, és a két keze végigsimította az
oldalát. Ujjai újra és újra ökölbe szorultak.
– Tudod, mennyire szép vagy? Hogy milyen hatással vagy
rám? – A gondolataimat kellemes köd szállta meg, ahogyan
a szavaira a testem és a szívem is válaszolt. Lassan ingatni
kezdte a fejét. – Nem hiszem, hogy valóban megérted, mert
akkor biztos vagyok benne, hogy nem állnál csak így itt,
előttem. Istenem, Tess, hiszen benned a világon minden
teljesen tökéletes!
 Pedig olyan sok minden volt bennem, ami nem volt
tökéletes. Most, hogy már nem táncolhattam, vagy ötven
hamburgerrel ezelőtt elveszítettem a tökéletes testemet. A
csípőm sokkal kerekebb lett, és a combjaim közel sem olyan
izmosak, mint korábban. A régi, teljesen lapos has helyett,
most egy kicsi pocakom is volt, és a mellem is teltebb lett.
Ami önmagában még nem lett volna baj, csakhogy ezzel
együtt a fenekem is megnőtt.
Amikor azonban ő nézett engem, sokkal szebbnek
éreztem magam, mint életemben bármikor.
Még soha nem tekintettem semmi elé ilyen őszinte
várakozással. Ahogy engem nézett, legszívesebben
eszeveszett dolgokat is meg-tettem volna. Kipirultam,
felizgultam, és közben pontosan tudtam, hogy helyes
döntéseket hozok.
– Még soha... senkinek nem tudtam így kitárulkozni –
mondtam remegő hangon. – Viszont tudom, hogy
számunkra ez a tökéletes pillanat. Akarlak, Jase. Te is akarsz
engem?
– Igen. – A hangja reszelős volt, ahogyan a tekintete
elindult rajtam felfelé, és megállapodott a mellemen, míg a
végén már annyira vágytam az érintésére, hogy kínzó
fájdalom lüktetett bennem. – Akarlak téged!
Megérintett, aztán az ujjai a felkaromra kulcsolódtak, és
lehajtotta a fejét. Selymes, nyirkos hajának tincsei az
arcomat simogatták.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?
– Semmiben nem voltam még ennél biztosabb –
sóhajtottam.
Meztelen mellkasa megemelkedett, és az enyémhez ért.
Az érzékeim életre keltek. A torkából megint feltört az a
szexis, mély hangú morgás.
– Itt maradj! Meg ne mozdulj. Érted?
– Igen.
Gyorsan megcsókolt, és megszívogatta az ajkamat, majd
elszakította magát, és kisietett a hálószobából. Néhány
másodperccel később már vissza is tért, kezében egy csomó,
négyzet alakú, kis fóliatasakkal. Kérdőn vontam fel a
szemöldökömet, ő meg csak vigyorgott.
– Látom, alaposan felkészültél!
Magabiztos vigyor villant.
– Ha rólad van szó, szeretek mindenre alaposan
felkészülni. – Ezzel mögém, az ágyra dobta a gumikat, én
pedig hátrálni kezdtem, míg a térdem hátsó része neki nem
ütődött a matracnak. – Akarsz nézni?
– Semmi mást nem akarok most nézni.
A lélegzetem a torkomban akadt, amint az ajka széles
mosolyra húzódott, de aztán visszatartottam, mert lenyúlt,
és elkezdte kigombolni a farmert. Utána következett a slicc
is, és a nadrág máris a földön landolt. Pár másodpercig
tartott csak a dolog, azután lekerült a bokszeralsója is.
Levegőért kaptam, amikor megláttam, mire halkan
nevetni kezdett.
Szó szerint fantasztikus volt. Az a napbarnított bőr
minden szükséges helyen kőkeményre volt gyúrva.
Jase... nos, mondjuk azt, hogy igen nagy tehetséggel volt
megáldva. És akkor még szerény voltam.
Két ujjával felemelte az államat.
– Tetszik, amit látsz?
Megremegtem.
– Nagyon is.
– Helyes. – Amikor megcsókolt, a szoba levegője hirtelen
szexuális energiákkal telt meg. – El sem tudod képzelni,
mióta vágyom már erre! – mormogta a számba, miközben
karjával átölelte a csípőmet, és felemelt, hogy pontosan egy
magasságban legyek vele. A következő csók már tényleg
lángra lobbantotta a testemet. – Vagy hány álmatlan
éjszakán próbáltam elképzelni, milyen lehet így veled!
– Legalább annyiszor, ahány alkalommal én gondoltam
rád? – válaszoltam, miközben leengedett az ágyra, és most
pontosan a közepén feküdtem. – Nem akarok ennél tovább
várni.
– Én sem – megfogta az egyik gumit, feltépte a
csomagolást, és felhúzta.
Leengedte rám magát, előbb kipirult arcomat simítva
végig az ajkaival, aztán lejjebb, lángoló ösvényt rajzolva a
mellemre, szívogatta és harapdálta, míg a csípőm
türelmetlenül emelkedett fel, és dörzsölődött hozzá. Abban a
pillanatban, hogy a csípőm az övéhez ért, megremegett. A
keze mindenhol ott volt, minden testrészemet
végigsimogatva, mintha csak az érintésemet próbálná
belevésni az emlékeibe.
A testem ívben meghajolva feszült az övének, és az
ujjaimmal a mellkasát simítottam. A vágy úgy öntött el,
mintha egy rég ostromolt gát szakadt volna át hirtelen.
– Nem akarom elsietni! – Ezzel lenyúlt kettőnk közé, és
ahogyan széthúzta a combjaimat, az egyik ujját azonnal
belém is nyomta. – Meg akarom csókolni és meg akarom
ízlelni a tested minden kis részét, mert ennél kevesebbet te
nem érdemelsz, csak az a baj, hogy nem fogom tudni,
visszafogni magam, kicsim. Most már nagyon nehéz.
És miközben ezeket a szavakat kimondta, megremegett.
Lassan kihúzta az ujját, és a tekintete foglyul ejtette az
enyémet. Azt hittem szétrobbanok, amikor megéreztem,
hogy belém hatol.
– Istenem, te annyira... – Elhallgatott, mintha nem talált
volna megfelelő szót, ami kifejezhetné az érzéseit.
Még csak félig volt bennem, de a feszítés már szinte
elviselhetetlennek tűnt. Felemeltem a csípőmet, és a
combomat a csípője koré fontam. Nyögéseink megtöltötték a
hálószobát, ahogyan a csípője újra és újra előremozdult, míg
a végén teljesen bennem volt.
Aztán megállt, és lihegve küzdött, hogy mozdulatlan
maradhasson.
– Jól vagy?
 Mivel már nagyon régóta nem voltam együtt senkivel,
éreztem egy egészen enyhe, szúró fájdalmat, de ettől
eltekintve jól voltam. Még annál is jobban.
– Igen.
Ajkai édes csókban simítottak végig az enyémen, és a
kezével megfogta az arcomat.
– A világon nincs jobb érzés annál, mint amikor ilyen
szorosan fogsz.
– Egyetértünk. – Aztán a hajába túrtam, és amint a
csípőmet nekifeszítettem az övének, hirtelen minden korlát,
ami eddig még kitartott benne, ledőlt.
Előrelökött, és minden egyes erőteljes lökésre mélyebben
és mélyebben járt bennem. A testem megfeszült körülötte,
miközben a kezével megragadta a csípőmet, és magához
húzott. Az egyre gyorsuló tempó széjjeltépte a vágy és a
gyönyör gátjait; minél gyorsabban mozgott, annál jobban
elöntötte a testemet a kéj, a keze simogatott, minden kis
porcikámat felfedezte, és addig fokozta a vágyamat, míg
végül a bensőmben egyre feszülő csomó kioldódott, és a
gyönyör keresztülcsapott rajtam.
Mélyen megcsókolt, azután egy kicsit eltávolodott tőlem,
én pedig remegve szorítottam. A testemet újabb és újabb
hullámokban árasztotta el a kéj, ő pedig szinte azonnal
követett, lüktetve, a nyakam hajlatába temetve az arcát. Még
mindig az imént átéltek hatása alatt simítottam végig a
hátán, miközben pontosan éreztem a testén végigfutó finom
remegéseket.
Percek teltek el, míg feltámaszkodott.
– Tess, kicsim...
Kinyitottam a szemem, és egyenesen abba a fantasztikus,
ezüst tekintetbe néztem. Azonnal újra szerelmes lettem.
– Ez... csodálatos volt.
Úgy tűnt, egy örökkévalóságig bennem marad, aztán
kihúzódott belőlem, gyorsan oldalra gördült az ágyon, és
gyakorlott mozdulattal egy közeli szemetesbe dobta a gumit.
Másodpercekkel később már mellettem hevert.
Aztán csak feküdtünk tovább, ő az oldalára fordulva, én
hanyatt, és habár a légzésünk hamarosan lelassult, még
perceken keresztül csak néztük egymást, néma csöndben,
Féloldalas mosoly jelent meg az arcán.
– Tudod, ez... Most olyan volt, mint egy első alkalom. –
Aztán nevetés tört fel belőle, lehajtotta a fejét, és
megcsókolta a vállamat. – Hülyén hangzik, mi?
– Nem. Cseppet sem.
– De nekem tényleg olyan érzés volt. Szerintem még az
első alkalom sem volt ennyire jó, pedig ha jól emlékszem,
akkor úgy éreztem, hogy felfedeztem az élet értelmét.
Nevettem, oldalra fordultam, és szembenéztem vele. A
mellem a mellkasának feszült. A szeme ezüst lánggal égett,
és a kezét meztelen csípőmre helyezte. Lehunytam a
szememet, és vártam, hogy megcsókoljon. Nem kellett
sokáig várnom. Megharapdálta az alsó ajkamat, én meg
felsóhajtottam.
– Tökéletes.
– Tudod, hogy mi tökéletes még ezen kívül? – közelebb
húzódott, és éreztem, ahogyan a hasamnak feszül. A szemem
elkerekedett, és ahogyan a testemhez dörzsölődött, a
szemében kéjes fény csillant. A szőrszálak csiklandozták a
bőrömet, és ezzel csak még érzékibb lett a tudat, hogy semmi
nincsen a testünk között.
A lélegzetem elakadt.
– Ilyen hamar?
– Mondtam már, hogy ha veled vagyok, akkor mindig
bevetésre készen állok.
– Igen, de... ó! – A keze utat talált a combjaim közé, és a
tenyere rám simult.
Az arcán megjelenő vigyor színtiszta gyönyör volt.
– Na és te?
Mintha lett volna egy kapcsolója, amivel kedve szerint
irányíthatja a szexuális vágyamat. És ez egyszerre tűnt
csodálatosnak és nevetségesnek. A csípőm megrándult,
ahogyan az ujja utat talált befelé.
– Szerinted?
– Szerintem, amikor így elakad a lélegzeted, azt
nyugodtan vehetem igennek. – Megcsókolta verítéktől
nedves homlokomat. – Akarlak. Megint. – Ajka perzselően
járta végig az arcomat, hogy végül szenvedélyes csókkal
forrjon rá az ajkamra. – Akarlak. Mélyen benned akarok
lenni.
Elvette a kezét, maga mögé nyúlt, és egy ideig
tapogatózott, míg a gyűrött takaró ráncai között sikerült
rátalálnia a gumira. Egy pillanattal később megragadta a
csípőmet, az ölébe emelt, és a hátára feküdt. A testén
végigremegő, mély morgás miatt, és ahogyan a farka vége
nekem nyomódott, azonnal elárasztott a forróság oda-lent.
– Olyan mélyen akarok benned lenni, hogy soha többé ne
tudj kivenni magadból. Te is akarod?
Lehunytam a szemem, és suttogva feleltem.
– Igen.
– Akkor nézz rám! – A hangja követelőző volt, torokból
jövő, veszélyesen csábító. Azonnal engedelmeskedtem. A
szeme folyékony ezüst. – Istenem, milyen csodálatosan szép
vagy!
Felnyúlt, a hajamat az egyik vállam fölött hátradobta,
majd a keze elindult lefelé, végigcirógatva a mellemet. A
tenyere rám simult, és a hüvelykje a kemény mellbimbóval
játszott.
– Azt hiszem, ezt soha az életben nem fogom tudni
megunni.
Megragadtam a vállát, és a lábujjaim összeszorultak.
Centiről centire engedett lejjebb magára, míg elérte
pontosan azt, amire vágyott. Aztán az egyik dolog után jött a
másik, és ahogyan az első alkalommal is, hamarosan mind a
ketten ott lebegtünk a csúcs közeiében. És még a térdembe
nyilalló fájdalom sem jutott el hozzám, miközben rajta
lovagoltam – egyszerűen túlságosan arra koncentráltam,
milyen hatalmas feszültség gyűlik össze a bensőmben,
ahogyan fel és lemozgattam magam. Aztán ráborultam, és a
testünk egyszerre feszült meg, majd szakadt millió darabra.
A nevünk értelmetlen, rekedten kiáltott szóvá olvadt a másik
ajkán.
Jase erős karjai átöleltek, és szorosan a mellkasára vont,
én pedig belé temetkeztem. Miközben újra és újra
összerándulva lüktetett, a hátamat simogatta, és ujjai a
hajamba túrtak.
Úgy éreztem, legszívesebben soha nem mozdulnék innen.
És ebben nem segített, hogy ekkor elfordította a fejemet, és
az ajka forró billogként jelölte meg a nyakamat, miközben a
legerőteljesebb szót suttogta a fülembe a világon:
– Szeretlek.
 24. FEJEZET

S
ZERET.
Ez a suttogva kimondott szó ott lüktetett a
szívemben, újra és újra. Szeret. Mintha egy álom vált
volna valóra, ami csak lányregényekben lehetséges. A srác,
akibe évek óta fülig szerelmes vagyok, viszontszeret.
Ráadásul ez az a jó fajta szerelem volt, ami táplálja a lelket
és a testet, amibe bele lehet kapaszkodni, nem pedig az, ami
fájdalmat okoz és elemészt. Az a fajta szerelem, amit Cam és
Avery érzett egymás iránt. Már nem volt semmi okom arra,
hogy féltékeny legyek rájuk, mert már én is átélem ezt a
világot felforgató szerelmet – pont, mint a Hallmarkon
játszott filmekben.
Remegő kezekkel simítottam végig a kidolgozott
izomzatú test oldalát, és éreztem, ahogyan ellazul, és a
légzése lassan visszatér a normális tempóra.
– Én is szeretlek – suttogtam bele verítéktől csillogó
nyakhajlatába, és elmosolyodtam.
A karja megfeszült a hátamon, majd lejjebb csúszott, és a
csípőmet simogatta, Aztán felemelt, és finoman maga mellé
fektetett az ágyba. Megcsókolta a homlokomat.
– Mindjárt visszajövök.
Lehunytam a szemem, felsóhajtottam, majd az oldalamra
fordultam. Jase előbb kiment a fürdőbe, majd ahogy jött
vissza, lekapcsolta a villanyt. Odamászott az ágyba, szorosan
mögém, és átölelt.
Nem mondott semmit, ami teljesen jó is volt így, hiszen
már kimondta azt, amit hallani szerettem volna.
Még mindig izzottam belülről, biztos vagyok benne, hogy
olyan vigyor ült a képemen még alvás közben is, mint a
macskának, amelyik sikeresen felfalta az összes kanárit. Jase
karja és hozzám simuló teste melege olyan kellemes kis
menedéket nyújtott, ahol legalább átmenetileg
megfeledkezhettem a hétvégén rám tört árnyakról.
Nem tudom, meddig aludtam, de abban egészen biztos
vagyok, hogy nem álmodtam semmit. Végül éppen a
hátamat simogató melegségnek a hiánya riasztott fel az alvás
jelentette bódulatból.
Próbáltam kipislogni szememből az álmot, és lassan
hozzászoktam a fényhez. A hálószobában gyülekező
árnyakat valami tompa kék ragyogás tartotta kordában.
Magam mögé nyúltam, és csak ekkor döbbentem rá, hogy az
a hely, ahol eddig Jase hevert, most teljesen üres. Még
mindig nem voltam teljesen éber, és a hátamra fordultam.
Jase ott ült az ágy sarkán, könyöke a térdére támasztva.
Fejét két tenyerébe temette, háta meggörbül.
Az aggodalom miatt egy pillanat alatt elillant a
szememből min-den álom. Felültem.
– Minden rendben van?
Felkapta a fejét, és olyan tekintettel nézett, mint aki
teljesen belefeledkezett a gondolataiba. A félhomályban a
szeme sötétnek és árnyakkal terhesnek tűnt.
– Igen, csak... van valami, amit meg kellett volna tennem,
de elfelejtettem.
Kicsit zavartan figyeltem, ahogy feláll, és felkapja a
földről a farmerét. Felvette, felrántotta a sliccet, de a gombot
nyitva hagyta, ahogyan felém fordult.
– Át kell szaladnom a klubházba. Ott hagytam valamit,
amire órán mindenképpen szükségem lesz.
– Értem – feleltem zavartan. – Ha akarod, akkor reggel
elindulhatunk egy kicsit korábban, hogy be tudj ugrani érte,
aztán...
– Nem, semmi gond. – Gyorsan fölém hajolt, adott az
arcomra egy futó csókot, majd felegyenesedett. – Kulcsra
zárom az ajtót magam mögött, úgyhogy nem kell kikelned az
ágyból. Van még egy pár órád reggelig. Fél kilenc körül itt
leszek érted.
Bólintottam, de éreztem, hogy váratlanul jeges hidegség
önti el a bensőmet.
– Persze.
Jase hátrálva indult az ajtó felé, majd megfordult, és az
ajtóban megállva visszanézett rám. A sötétben lehetetlen lett
volna bármit leolvasni az arcáról.
– Tess...
Képtelen voltam lélegzethez jutni.
Úgy tűnt, lehajtja a fejét, aztán hallottam, hogy mélyen
felsóhajt.
– Kösz a tegnap éjjelt.
Kösz a tegnap éjjelt?
Olyan szinten megdöbbentem, hogy mire sikerült szóra
nyitni a számat, már azt hallottam, ahogyan a bejárati ajtó
nyílik és be is csukódik. Most komolyan megköszönte? Nem,
mintha bármi baj lenne azzal, hogy megköszöni – legalábbis
feltételezem, hogy nem -, de akkor is nagyon furán vette ki
magát, hogy ezt mondja, különösen az után egy pár órával,
hogy azt mondta, szeret.
A gyomrom egyetlen hatalmas görcsbe rándult.
A percek órákba mentek át, én pedig csak ültem ott az
ágyon, és figyeltem, amint a halványkék fény lassan
mindjobban szétterül a padlón, a semmibe űzve az éjszaka
sötétjének maradékát. Nincs itt semmi baj, próbáltam
győzködni magam. Nem kell hatalmas titkokat beleképzelni
egy ilyen váratlan távozásba. Hiszen mondta, hogy van még
egy kis dolga órák előtt.
Csakhogy, amikor elment, nem mondta, hogy szeret.
Szorosan lehunytam a szememet, és kétségbeesetten
próbáltam nem tudomást venni a mellkasomban egyre
táguló űrről, amely villámgyorsan gyűjtött magába minden
bizonytalanságot és kétséget.
Hiszen kimondtuk ezt a nagyon is fontos vallomást, és
utána minden rendben ment. Nem engedhetem meg
magamnak, hogy bármi másra gondoljak, mert... vadul
megráztam a fejemet, de annyira, hogy a nyakam is
belesajdult.
Biztos, hogy minden a legnagyobb rendben van!

Jase nagyon csendes volt, amikor egy pár órával később

felvett, és nekem sem volt kedvem csevegni. Nem tudtam
visszaaludni, és mire eljutottam odáig, hogy beszálljak a
Jeepbe, sikerült annyira bepörögnöm, hogy kész idegroncs
lettem. Kitett a Whitehall előtt, és ha nem tévedek, akkor
egész úton jó, ha öt szót váltottunk.
Valami nagyon nem volt kerek.
A Jase-szel kapcsolatos aggodalmaim azonban abban a
pillanatban a háttérbe szorultak, hogy beléptem a Whitehall
épületébe. Mindenki engem bámult. De nem azért, mert
mankóztam. Az ott várakozók, kettesével-hármasával
fordultak egymáshoz. Akadt, aki suttogott. Mások csak
néztek.
– Ő találta meg...
Mire sikerült vagy egy órával később eljutnom a töri
előadásra, legalább négy alkalommal ütötte meg a fülemet ez
az elsuttogott mondat.
Calla rosszallóan mért végig, amikor meglátott.
– Úgy nézel ki, mint a mosott szar.
– Kösz! – motyogtam.
Egy szőke tincset a füle mögé fésült, aztán ezúttal
aggodalmasan meredt rám.
– Ne haragudj! Nem akartalak ilyen bunkó módon
köszönteni. Minden rendben van?
Nem. Nagyon nem volt rendben. Kurva sok minden nem
volt rendben.
 – Mindenki engem bámul.
Körbepillantott a teremben. Néhány hallgató azóta
bámult a válla fölött hátrafordulva, hogy beléptem, és
leültem a helyemre.
– Nem bámul senki.
Lapos pillantást vetettem rá, ő pedig azonnal
visszahúzódott.
– Kösz, hogy próbálsz megnyugtatni, de akkor is tudom,
hogy mindenki úgy bámul rám, mintha valami morbid
látványosság lennék.
Fenyegetően nézett néhány srácra az első sorban.
Azonnal kapkodva előrefordultak.
– Szard le őket! – tanácsolta. – És akkor majd nem
bámulnak. Vagy te szoksz hozzá, hogy ne törődj velük. Hidd
el! Tudom.
Bólintottam, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne
törődjek a kíváncsi pillantásokkal. Az ember azt hinné, hogy
nincsen semmi különösebben érdekes abban, amit én
átéltem, a többiek azonban úgy viselkedtek, mint a
baleseteket bámuló katasztrófaturisták.
– Na, és hogy van ma reggel a szívdöglesztő Jase ? –
kérdezte Calla, hogy témát váltson, miközben kifelé
mentünk a töri előadásról. És természetesen ez is éppen
olyan téma volt, amiben nem szívesen mélyedtem volna el.
– Nem tudom – ismertem be, és változtattam a fogáson a
mankón. Legszívesebben minden bámuló szarházit
berugdostam volna egy metró alá. – Ma reggel kicsit nyűgös
és csendes volt.
Calla az égre emelte a tekintetét.
– Ez annyira tipikus. Egyfolytában azzal vádolnak
minket, hogy meg vagyunk bolondulva, amikor
menstruálunk, erre nekik meg gyorsabban változik a
hangulatuk, mint egy terhes nőnek.
Ekkor értünk el a megállóba, ahol a campus nyugati
részébe induló buszra lehetett felszállni. Szétnéztem a
tömött utcasarkon. Nem figyelt senki, és talán nem lett
volna szabad elmesélnem neki, de úgy éreztem, hogy ha nem
oszthatom meg valakivel, menten felrobbanok. Halkabban
folytattam:
– Tegnap este szexeltünk.
Calla ajkai tökéletes O betűt formáltak.
– Ez volt az első – tettem hozzá, és éreztem, hogy
elpirulok. – És mielőtt még feltennéd a kérdést, igen,
fantasztikus volt. Rohadtul csodálatos, de amikor hajnalban
felébredtem, ott ült az ágyon, és a feje a kezében. Aztán
otthagyott, mondván, hogy valamit még össze kell szednie a
klubházban, ma reggel meg, amikor eljött értem, két szót
sem volt hajlandó szólni.
Calla becsukta a száját.
– Értem. Esetleg összevesztetek valamin?
– Nem, semmi ilyesmi nem történt.
– Akkor lehet, hogy tényleg csak el kellett mennie
valamiért a klubházba, és ma reggel nagyon fáradt volt. Vagy
csak olyan hangulata volt – tette hozzá némi gondolkodás
után. – Különben pedig az lenne a legegyszerűbb, ha
megkérdeznéd tőle, hogy minden rendben van-e. Mert az
sokkal jobb, mint állni itt az utcán, és stresszelni magad
valami miatt, amiről semmit sem tudsz. Van neked éppen
elég bajod, ami miatt rághatod magad.
Igaza volt, persze, csak az a baj, hogy úgy tűnt, még saját
magát sem sikerül meggyőznie erről. A gyomrom tótágast
állt. Mindenképpen meg kell kérdeznem. És ha lehet, minél
hamarabb. Majd az lesz, hogy megkérdezem tőle, minden
rendben van-e vele, ő meg majd azt mondja, hogy persze,
nincsen semmi baj, mire teljesen hülyének érzem majd
magamat, amiért ilyen nagy feneket kerítettem egy ennyire
jelentéktelen semmiségnek.
 Jase hangulata nem lett jobb akkor sem, amikor beült a
zeneelméletre. Köszönt Callának, és én is kaptam tőle egy
mosolyt, utána azonban csak bámult a tanárra, mintha olyan
baromira érdekelné, amiről éppen beszél. Ami persze
baromság, hiszen szerintem az egész osztályban nem volt
egyetlen ember sem, akinek lett volna legalább halvány
fogalma a témáról.
Na és az a bizonyos mosoly, amit kaptam tőle! Nem volt
benne semmi szeretet, a vele villanó tekintetet pedig
kimondottan hidegnek láttam. Azzal a mosollyal semmi sem
volt rendben. Hamis volt. Dr. Morgan mosolyára
emlékeztetett. A rendőrtisztek mosolyára emlékeztetett,
miközben kifelé kísértek a kihallgató szobából.
A tenyerem csurom veríték lett, olyannyira, hogy a tollam
is kicsúszott a kezemből. Vagy két-három sort sikerült csak
jegyzetelnem az egész óra alatt. Miután elköszöntem
Callától, a mankókkal odabicegtem, ahol Jase pakolt. A
megszokott módon most is elvette tőlem a táskámat, és a
kocsiban a lábam mellé, a padlóra helyezte, hogy könnyen
elérjem.
Ezúttal nem láttam az ismerős, rózsaszín dobozt. Az
ajkamba harapva figyeltem, amint megkerüli a Jeepet.
Szürke kötött sapkáját mélyen a szemébe húzta, csak néhány
tincs kandikált ki alóla. Beült, és becsapta az ajtót maga
mögött. Az ajka egészen szorosan összezárva, hogy a
látványra a gyomrom megint görcsbe rándult.
A szám kiszáradt, miközben kitolatott a parkolóból, és
elindult a campus keleti része felé vezető főútvonalon.
Rettenetesen ideges és bizonytalan voltam, és amíg ő a Byrd
épület közelében próbált parkolót találni, én egész idő alatt
igyekezetem összeszedni magamban annyi bátorságot, hogy
megszólaljak.
Az ujjaimat szorosan összefontam, és hatalmasat
nyeltem,
– Minden rendben van?
Leállította a motort, és kihúzta a kulcsot. Hátradőlt, aztán
szabad kezét felemelte, és hátrafelé végigsimított vele a
kötött sapkán. Abban a néhány másodpercben, amíg végül
beszélni nem kezdett, a gyomrom görcsösen szorult össze.
– Nem – mondta olyan halkan, hogy először nem is
tudtam, jól hallottam-e egyáltalán. – Semmi nincs rendben.
Kinyitottam a számat, de bármit akartam is mondani, az
mindörökre elhalt a nyelvem hegyén, amikor felém fordult,
és a szemembe nézett. Jaj, istenem, ez nagyon gáz lesz!
Nagyon, de nagyon gáz. Minden izmom összerándult.
– Nem is tudom, hogy magyarázhatnám el neked. – Újra
szorosan összezárta a száját, én pedig éreztem, hogy a
torkom hátsó részébe valami égető érzés költözik. – Nagyon
sajnálom.
– Mit sajnálsz? – A hangomat károgásnak hallottam.
Nem ér-tettem semmit, mert azt, ami kettőnk között történt,
biztosan nem sajnálhatja. Az lehetetlen.
Elfordult tőlem, és a fejét egy egészen kicsit oldalra
billentette.
– Ez az egész túlságosan sok nekem.
Lassan pislogtam, és úgy éreztem magam, mint aki a
közepén kapcsolódik be egy beszélgetésbe.
– Mi a baj?
– Ez! – mondta hangosan, és felemelte a kezét. – Ez
nekem túl sok és túl gyors.
Annyira erősen szorítottam ökölbe az ujjaimat, hogy a
körmeim kis félholdakat vájtak a tenyerem húsába.
– Én... – nem értem. – Még én is gyengének és
szánalmasnak hallottam a saját hangomat, és éreztem, hogy
a vér kifut az arcomból.
– Mi folyik itt, Jase ?
 – Ez az egész így túl sok. – Lehunyta a szemét, elhúzta a
száját, és az arcára szenvedő kifejezés ült ki. – Túl sok
minden történt, és túl gyorsan.
– Mi van? Köztünk? Túlságosan gyorsan haladunk? –
Most az a baja, hogy lefeküdtünk? Mindenesetre egy olyan
pasitól, akinek ilyen a híre, ez enyhén szólva is szokatlan
volna. Értettem én, hogy azt akarja, hogy minden tökéletes
legyen, de hát az éjszaka az is volt.
– Ha úgy gondolod, hogy még szükséged van egy kis
időre, akkor lelassíthatunk...
– Nem vagyok képes rá – szakított félbe, és kinyitotta a
szemét. – Ami köztünk van, az túl komoly. Azt hittem,
készen állok rá, de nem.
Honnan szedi, hogy nem áll készen? Mégis mi a fene
tartotta vissza? Hiszen már tudtam Jackről, és tisztában
voltam vele, hogy ez a körülmény befolyással lesz a jövőnkre
– és aztán, ahogyan levegőt vettem, már értettem, mire akar
kilyukadni. Ez most nem Jackről vagy kettőnkről szólt.
Hanem Jack édesanyjáról.
– Arról a lányról van szó, igaz? Te...
– Most nem róla beszélek! – csattant fel, és úgy éreztem,
mintha valami darabokra hasadna a mellkasomban, mintha
egy hatalmas repedés tátongana a szívemben, ami minden
egyes kimondott szavára, szélesebbre tágul. – Én nem
akarok komoly kapcsolatot! Egyrészt Jack nagyon fiatal
még, és nekem le kell diplomáznom. Most az a legfontosabb,
hogy munkát szerezzek, és segítsek Jacket felnevelni.
– És honnan gondolod, hogy ebben nem tudnék segíteni?
Fátyolos tekintete azonnal rám tapadt.
– Mert nem. Nem lehet. Mert én nem lennék képes
megint végigcsinálni... – Az állkapcsa csattanva
összezáródott, majd lehajtotta a fejét. – Ne haragudj!
Tudnod kell, hogy soha nem akartam fájdalmat okozni
neked. Hogy ez lenne a legutolsó dolog, amire vetemednék.
Ezt el kell hinned nekem.
 A mellkasom hirtelen megemelkedett, és úgy éreztem
magam, mintha belém nyúlt, és egyetlen kegyetlen
mozdulattal összegyűrte volna a tüdőmet. A mellkasomban
egyre erősödött az égető érzés, és a szememet csípni kezdték
a könnyek. Próbáltam ugyan megnyugodni, de a fájdalom
nagyon is nyers és nagyon is valóságos volt.
– Közben pedig pontosan tudom, mennyire
megbántottalak, és ezt kurvára sajnálom. – Gyorsan rám
pillantott, majd megfeszült. A szívemben a repedés tovább
szélesedett. – Még mindig szeretnélek órák után felvenni, és
szeretnélek reggelenként elhozni a suliba. – Tette hozzá
sietve, amikor látta, milyen arccal nézek rá. – Szóval emiatt
nem kell aggódnod.
Felegyenesedtem, és nekidőltem az ajtónak. Mintha csak
most tudatosult volna bennem, miről beszélt egészen
mostanáig. Az ülés és az egész padló eltűnt, és feneketlen
szakadék nyílt meg alattam. Égetően forró könnyeket
pislogtam vissza.
– Akkor csak még egyszer, mert szeretném, ha tuti
biztosan érteném, amit mondani akarsz. Nem akarsz járni
velem, de szívesen lennél a sofőröm?
Jase összevonta a szemöldökét.
– Azt akarom, hogy barátok legyünk, Tess! Én nem a
sofőröd szeretnék lenni!
Vettem egy mély lélegzetet, majd előrefelé fordultam. A
gondolatok egymást kergették a fejemben, míg a gyomrom
egyfolytában tornagyakorlatokat végzett. A bőröm
bizsergett, és hirtelen túl szűknek éreztem.
– Sajnálom...
– Hallgass! – És közben egy könnycsepp gördült végig az
arcomon. Hirtelen mozdulattal töröltem le. – Légy szíves,
hallgass el, mert csak tovább rontasz az egészen!
Nem mondott semmit, csak bólintott.
Remegő kézzel nyúltam a táskámért. Zsibbadt ujjakkal
fogtam meg, és az ajtónyitóhoz értem. Nem is próbált
megállítani, ahogyan esetlen mozdulatokkal kiszálltam, de
aztán megmozdult, mintha segíteni akarna a mankóval.
– Ne! – szóltam rá reszelős hangon. – Nincs szükségem a
segítségedre.
Jase megmerevedett az ülésben, és az orrcimpái dühösen
tágultak ki.
– De én segíteni akarok, Tess! Azt akarom, hogy mi...
– Mit? Hogy barátok legyünk? – visszafojtottam a
nevetésemet. – Komolyan?
Halálosan komoly arccal nézett.
És ez még gázosabbá tette az egész helyzetet, mert azt
mutatta, mennyire hihetetlenül sekélyesek az irántam érzett
érzelmei.
– Nem lehetünk barátok, Jase! Mert én nem barátkozom
olyanokkal, akikbe szerelmes vagyok, és akik ekkora
fájdalmat okoznak!
Összerezzent, de ez nem okozott különösebb örömet.
Rángatva próbáltam kiszabadítani a mankómat, mire
hátratántorodtam, és a táskámat a földre ejtettem.
– Tess! – kinyitotta az ajtót. – Az isten verje meg, engedd
már, hogy segítsek!
Halkan káromkodva, a világot a könnyeimen keresztül
nézve lehajoltam, felkaptam és a vállamra vetettem a
táskámat. Ekkorra azonban már ott állt, közvetlenül
előttem, és a mankómat felém nyújtotta.
Kikaptam a kezéből, és olyan dühös voltam rá, hogy szó
szerint remegtem.
– Bárcsak azelőtt világosodtál volna meg és találod ki,
hogy ez az egész túlságosan gyors, mielőtt a bátyámnak azt
mondtad, hogy együtt járunk! – A szavak fojtott sírásba
fulladtak, és én hátrébb léptem egyet. – Bárcsak azelőtt
világosodtál volna meg, hogy szeretkeztünk!
Jase hátralépett, és az ajkai elnyíltak.
Hátat fordítottam neki, majd egyetlen szó nélkül
távolodni kezdtem a Jeeptől. De nem a klubház felé
mentem, mert nem lett volna képem Cam és Avery szemébe
nézni. A mankókkal eltökélten kopogva a Knutti előtti padok
egyike felé indultam. Nem hagyhattam, hogy elveszítsem a
fejemet, nem hagyhattam, hogy elveszítsem a nyugalmamat.
Csak fokozná a megaláztatásomat, ha nyilvánosan kezdenék
hisztizni.
Jaj, istenem, Cam teljesen készen lesz! Még a végén képes
lesz, és... Ekkor az egyik mankó gumírozott vége
megcsúszott, hogy kis híján végigterültem a járdán.
Kétségbeesetten és ezernyi érzelemtől telve a
testsúlyomat egyenletesen elosztottam a két lábam között,
majd összefogtam a mankókat, és egy az egyben bevágtam
őket a legközelebbi kukába. Úgy álltak ki belőle, mint az
elfeledett falábak, és ahogy az üres pad felé bicegtem, az arra
járók közül többen megbámultak. Mire a padhoz értem, a
térdem már vadul lüktetett, de nem érdekelt, mert ez a
fájdalom semmiség volt a bensőmben lángolóhoz képest. A
könyökömet a combomra támasztottam, a fejemet a
tenyerembe hajtottam, és szorosan lehunytam a szemem,
próbálva útját állni a feltörő könnyeknek.
Mi a fene történik itt?
Jase annyira tökéletes volt a hétvégén, és még az előző
éjjel is... Ráadásul az éjjel egész életem egyik
legcsodálatosabb élménye is volt egyben. Nem kúrtunk.
Nem keféltünk. Hanem szeretkeztünk. Minden tökéletes
volt, és minden éppen a tökéletes pillanatban történt, de...
Jaj, istenem, én voltam olyan ostoba, hogy ezt bevettem?
Hogy a szenvedély és a gyönyör pillanatában kimondott
szónak túl sok jelentőséget tulajdonítottam?
Még soha nem éreztem magam ilyen fiatalnak és
ostobának, mint abban a pillanatban. Két hét múlva
tizenkilenc leszek, és egyszerre éreztem magam túl fiatalnak
és túl tapasztaltnak is.
Hideg szél csapott végig az ösvényen, és belekapaszkodott
a hajamba. Megremegtem, de szinte nem éreztem semmit a
csípős októberi levegőből. Az ujjaim behajlottak,
belemarkoltam a hajamba. A szempilláimat könny áztatta, a
kezem remegett.
Fogalmam sincs, mennyi ideig ülhettem ott, de az biztos,
hogy lassan kezdtem elveszíteni az önuralmamat. Így nem
leszek képes végigülni a délutáni előadásokat.
Előbányásztam a mobilomat, és küldtem Callának egy gyors
SMS-t, amiben könyörögtem neki, hogy jöjjön el értem, és
vigyen vissza a koleszba. Amikor megérkezett a válasza,
hogy máris úton van, megmondtam neki, hol vagyok, és
aztán visszacsúsztattam a mobilt a táskámba.
Mélyet lélegeztem, majd lassan kifújtam a levegőt, és
hagytam, hogy tekintetem végigjárja az üres, füves területet.
Megmerevedtem, amikor észrevettem, hogy Erik ott áll az
egyik lombját vesztett fa alatt, a járda mellett.
És egyenesen engem néz.
Reszketés futott végig a gerincem mentén, amikor ellökte
magát a fától, és néhány hosszúra nyújtott lépéssel odajött
mellém. Ő volt ebben a pillanatban a legutolsó ember, akivel
találkozni szerettem volna, különösen, ha azt nézzük, mivel
gyanúsítottam.
Ahogy közelebb ért, láttam rajta, hogy ugyan teljesen más
okból, de éppen olyan rosszul viseli a helyzetet, mint én. A
haja, ami általában be volt lőve, most teljesen kócos volt, és
az arca halottsápadt.
– Te azt mondtad a rendőröknek, hogy Debbie-vel
voltam, mielőtt... mielőtt meghalt?
Néhányat pislogtam, majd hátradőltem, és próbáltam
összeszedni gondolataimat, hogy valóban képes legyek
lefolytatni azt a beszélgetést, amihez cseppet sem fűlött a
fogam.
– Csak beszéltem nekik a rózsaszín sálról, és...
– Nem voltam ott. Mert Debbie szakított velem, amit,
gondolom, pontosan tudsz. És ennek nyilván rettenetesen
örültél. – Aztán előrehajolt, egyenesen bele a képembe.
Annyira közel, hogy tisztán láttam a szeme sarkában minden
kis ráncot. – És azt is mondtad nekik, hogy vertem. Pedig
tudod, hogy ez nem igaz!
Hihetetlen, hogy én erről beszélgetek vele! És különben
bekap-hatja, mert pontosan tudom, hogy igazam volt.
– Szóval, ha jót akarsz magadnak – tette még hozzá -,
akkor befogod a kibaszott pofádat!
 25. FEJEZET

M EKKORA EGY GYÖKÉR! – Calla kivette a

kezemből a doboz jégkrémet, amit a frigóban
találtunk. – Baszódjanak meg a pasik! De most
komolyan. De úgy, hogy fájjon!
A szemem duzzadt volt, és a világ elmosódott a könnyeim
miatt, miközben azt figyeltem, hogy fel és alá járkál a
szobában. Nagyon sok minden volt, amit Calla nem tudott
Jase-ről, és amit azért jobbnak láttam nem megosztani vele.
Bármennyire megbántott is, akkor sem éreztem volna
helyesnek, elárulni az egész világnak, hogy van egy titkolt
gyereke, akinek minden valószínűséggel még mindig fülig
szerelmes az anyjába.
Mert hát nem erről szólt ez az egész? Ő azt mondta, hogy
nem áll még készen egy komoly kapcsolatra, én pedig
rettenetesen keveset tudtam erről a másik csajról. Nem
tudtam, hol lakik, fogalmam se volt, hogy tényleg kilépett-e
az életükből, vagy arról sem, hogy milyen régen szakítottak.
Ráadásul még ostobábbnak éreztem magam annak
tudatában, hogy a szíve ezek szerint valószínűleg még
mindig másé. Már akkor sejthettem volna, hogy valami nem
teljesen kerek ezzel a dologgal, amikor nem volt hajlandó
beszélni róla, de persze akkor könnyebbnek éreztem nem
venni tudomást az egészről.
– Aha, baszódjanak meg! – suttogtam.
Megállt előttem, és felém nyújtotta a jégkrémet.
 – Kérsz még?
Megráztam a fejemet, és a párnát a máris túlságosan teli
hasamhoz szorítottam.
Felsóhajtott, és ledobta magát mellém.
– Annyira sajnálom, Teresa! Most semmi nem hiányzott
kevésbé... A térded, Debbie, ez a zakkant Erik.
– Mondjuk, lehetne azért rosszabb is – mormogtam, és
közben arra gondoltam, hogy szerintem soha nem leszek
képes még egyszer abban az ágyban aludni. Mert állandóan
érezném rajta Jase illatát, és ezt nem tudnám elviselni.
Mivel a koleszba nem mehettem vissza, és nem volt több
ágyam sem, úgy voltam vele, hogy inkább nagyon gyorsan
megbarátkozom a kanapéval.
Calla érdeklődve nézett rám.
– Olyan, mintha a múlt héten a sors kiosztott volna
neked egy méretes kékerest.
Ebben igaza volt ugyan, de Debbie akkor is jobban
megjárta, mint én. Mert én legalább még élek. Lehunytam a
szemem, és végigsimítottam a homlokomon.
– Nem hiszem, hogy ebben az életben valaha még
szexelni fogok.
– Üdv a klubban! – Felsóhajtott. – Én már lemondtam a
pasikról.
Rápillantottam.
– Totálisan?
Bólintott.
– Aha. Úgy könnyebb az élet.
– És a csajok?
– Bár úgy lenne! – Felnevetett. – Tudod, szerintem a
szextől minden csak bonyolultabb és gázosabb lesz. Úgy
értem, persze, megnézem én magamnak a pasikat, és annyi
szexis utalást teszek, ha valakivel beszélgetek, hogy sokan
azt hiszik, nem vagyok százas, de még soha, senkivel sem
feküdtem le.
– Mi van? – kérdeztem hitetlenkedve. – Te szűz vagy?
 Megint nevetett.
– Miért olyan megdöbbentő ez? Biztosan nem én vagyok
a világon az egyetlen huszonegy éves szűz csaj!
– Persze – feleltem gyorsan.
Felegyenesedett, majd a jégkrémes dobozt a másik
kezébe vette.
– És nézz rám, Teresa! Nem vagyok olyan, mint Avery.
Nem vagyok karcsú, és egy kicsit szerintem Jokerre
hasonlítok – mondta, sebhelyes arcára mutatva.
A szám tátva maradt a csodálkozástól.
– Először is, egyáltalán nem vagy kövér.
Csodálkozva vonta fel a szemöldökét.
A mennyezetre néztem.
– És egyáltalán nem úgy nézel ki, mint Joker, te dilipók!
Nagyon csinos vagy! – És ezt szó szerint így is gondoltam.
Mert sebhelyesen vagy nem, de Calla szívdöglesztő volt. – El
sem tudom hinni, hogy ilyennek látod magad!
Megvonta a vállát, és felállt.
– De most már eleget beszélgettünk rólam, a nem létező
szexuális életemről meg ilyesmikről. Erik tényleg nem
mondott neked semmi mást, csak amit nekem is elmondtál?
Ezt a hirtelen témaváltást nem tudtam követni.
– Azt hiszem...
– És elmész a rendőrségre?
Megráztam a fejemet.
– Hiszen nem tett semmit, ami miatt feljelenthetném.
Amit mondott, az nem számít igazán fenyegetésnek... Mert
az ő helyében szerintem bárki más is ilyesmit mondana
annak, aki meggyanúsítja.
– Na, persze. Nekem mégsem tetszik, hogy ilyesmit
mondott.
– Ja, nekem sem! – És elhúztam a számat.
Calla a konyhába ment, és a jégkrémes dobozt a kukába
dobta. Amikor visszatért, összegömbölyödve hozzám bújt,
majd felvette a távirányítót.
 – Nézzünk valami szar tévéműsort! Biztos vagyok benne,
hogy az minden bajra gyógyír lehet!
A szar tévéműsorok biztosan nagyon sok mindenre
gyógyírt jelentenek, azonban arra a fájdalomra, ami engem
kínzott, semmiképpen. Nem is tudom, azt mi gyógyíthatná
meg. Én a testemet és a lelkemet is felkínáltam Jase -nek, ő
pedig egyszerűen azt mondta, hogy nem kell neki.

A hét végére egy csomó dolog letisztult. Ha a zsaruk

gyanakodtak is Erikre, és azon kívül, hogy emberileg egy híg
szarral töltött zokni, többet is feltételeztek róla, annak
mindenesetre semmi nyoma nem volt.
Többször is láttam a campuson, és nem olyan srác
benyomását keltette, aki levegőt is alig tud venni a nyakában
lihegő rendőrök miatt, vagy akinek attól kellene tartania,
hogy bármelyik pillanatban letartóztathatják.
Lehet, hogy a gyanúmat tényleg csak beképzeltem,
mindenesetre okosabbnak tartottam minél távolabb
maradni Eriktől még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy át
kell mennem az utca másik oldalára, amikor nem ott lett
volna dolgom, vagy éppen felesleges vargabetűkkel menni
oda, ahol dolgom volt. Ha azon a bizonyos éjszakán nem is
bántotta Debbie-t, rengeteg bizonyítékom volt arra, hogy
nem ment a szomszédba egy kis erőszakért.
A másik dolog, amit nem rejtegethettem Cam és Avery
előtt, hogy már nem vagyunk együtt Jase-szel. Péntekre,
amikor már harmadik alkalommal nem jelentünk meg
ebédelni a menzán, gyanítani kezdték, hogy valami nagyon
nem stimmel.
Amikor aztán Cam átjött Averytől, valami ott maradt
ruhájáért, sarokba szorított, és rákérdezett. Éppen a
kanapén ültem, egy táncos kislányokkal foglalkozó reality
sorozat maratoni adását néztem, előttem az asztalon egy
bontott zacskó Cheetosszal, mellettem két doboz kólával.
Leült mellém, és a karját a két térde közé lógatta.
– Nos...?
Fújtam egyet.
– Akarom mondani... – Lassan indult a dolog. –
Pontosan mi a fene van közted és Jase között? Az utóbbi
időben egyszer sem jöttetek el kajálni. Először azt hittem,
hogy csak kettesben akartok maradni, ami az igazat
megvallva nagyon baszta a csőrömet, de vasárnap reggel óta
nem láttam a Jeepet a ház előtt parkolni.
Magamban töprengtem, hogy vajon húzzam-e még egy
kicsit az időt, vagy egyszerűbb, ha minél gyorsabban túlesek
ezen az egészen, az államig húztam a foltvarrott takarót,
amit még a nagyi készített Camnek.
– Már nem járunk együtt – mondtam végül, a
sebtapaszletépős módszerre szavazva. Aztán szárazon
felnevettem. – Bár azt hiszem, hogy néhány együtt töltött
nap még nem számít járásnak. Szerintem még Britney
Spears és Kim Kardashian házassága is tovább tartott, mint
a mi kapcsolatunk.
Én ezt az utóbbi megjegyzést végtelenül mókásnak
éreztem, Cam azonban olyan arccal nézett, mintha valami
elpusztult volna a lábunk előtt.
– Előre tudtam. Az a rohadt kis...
– Erre most tényleg nagyon nincs szükségem. – Felé
fordultam, és nem tudom, mit látott meg az arcomban,
mindenesetre azonnal befogta a száját. – Bármi történt is
kettőnk között, az semmiképpen nem befolyásolhatja a ti
barátságotokat.
– Ezt meg hogy képzeled? Nézz már magadra! –
Körbepillantott a szobában, és a tekintete megakadt az üres
chipses zacskók és kólás dobozok halmán. Aztán
kimondottan dühösen pillantott a tévére, ahol éppen ebben
a pillanatban sírta el magát az egyik kislány. – Te a
kishúgom vagy, és teljesen egyértelmű, hogy darabokra tört
szívvel ülsz itt, előttem. Biztos voltam benne, hogy Jase ezt
is el fogja kúrni, és neki is tudnia kellett volna!
– Honnan tudtad, Cam?
Kinyitotta a száját, majd gyorsan megint becsukta.
A mosolyom nagyon halvány lehetett.
– Tudom... tudok Jackről. Tudok mindenről.
Megdöbbenés villant az arcán, aztán hátradőlt.
– Mindent elmondott?
Bólintottam.
– Igen, mindent. Ezért gondoltad, hogy el fogja kúrni a
dolgot? Azért, mert van egy gyereke, vagy azért, mert még
mindig szerelmes Jack anyjába?
Ez a legutolsó mondat csak úgy feltört belőlem.
Természetesen nem lehettem száz százalékig biztos abban,
hogy még mindig szerelmes belé, de a megérzéseim ezt
súgták. Egyébként pedig, amikor láttam, hogy Cam szeme
elkerekedik, már tudtam, hogy sikerült beletrafálnom.
– Szóval mesélt neked Kariról is?
– Karinak hívják? – kérdeztem.
Cam egy pillanatig még a szemembe bámult, majd
elfordult. Másodpercek teltek el így.
– Vagyis nem beszélt róla. Azt persze sejtettem, hogy
Jackről elmondja neked az igazat, de nem csodálom, hogy
Kariról semmit nem mondott.
– Nem. – Nagyot nyeltem, és vagy egy teljes centivel
lejjebb engedtem a takarót. – Amikor Jackről beszélgettünk,
akkor soha nem volt hajlandó őt is szóba hozni, és amikor...
és amikor azt mondta, hogy nem lehetünk együtt, azt
mondta, azért, mert még nem áll készen egy komolyabb
kapcsolatra. – A szexről természetesen egy szót sem szóltam,
mert Cam számára odáig még nem juthatott el a
kapcsolatunk. Ha tudta volna, hogy ezen is túl vagyunk, és
Jase már a rákövetkező reggel lapátra tett, egy pofonnál
biztosan tovább megy. – Akkor megkérdeztem, hogy Jack
anyjáról van-e szó, és azt mondta, nem akar róla beszélni.
Azt hiszem... azt hiszem, azért, mert még mindig szerelmes
belé.
Cam a hajába túrt, mire több tincs is az égnek meredve
maradt.
– Basszus, Teresa, én nem is tudom, hogy mit
mondhatnék erre!
A gyomromban jeges hidegség jelent meg.
– Ó dehogynem, nagyon is tudod, csak azt nem, hogy
hogyan mondhatnád el nekem. Tudtál róla, és azt is tudtad,
hogy Jase belé szerelmes. Ezért nem akartad, hogy együtt
legyünk. Mert ő...
– Már a múlt – szakított félbe halkan. – A neve Kari, és
biztos vagyok benne, hogy Jase éppen olyan őszinte
szerelemmel szerette, ahogyan bármelyik 16 éves srác
szerelmes a csajába.
Az agyam lefagyott annál a pontnál, amikor kijelentette,
hogy ő már a múlt. Nem a Jase iránta érzett szerelme,
hanem ő maga.
– Hogy értetted azt, hogy ő már a múlt, Cam?
Kifújta a levegőt.
– Erről még soha, senkinek sem beszéltem, Teresa! És
abban sem vagyok biztos, hogy Jase emlékszik arra, amikor
nekem mindent elmesélt. Akkor ugyanis sakál részegen
beszélgettünk hajnalig, abban az időszakban, tudod, amikor
házi őrizetben kellett maradnom. És azóta soha, egyetlen
alkalommal sem említette nekem. Jackről mindig szívesen
beszél, de a Kari-témát gondosan kerülni.
A gyomromban az a jeges csomó egészen más okból
kezdett terjedni.
– Cam...
– Halott, hugi. Nem sokkal az után halt meg, hogy Jacket
a világra hozta. Autóbalesetben.
A kezemet a nyakam elé emeltem, és a bátyámra néztem.
 – Ó, szentséges isten...
– Nem sokat tudok Kari szüleiről, de ha jól sejtem,
olyasmik lehetnek, mint Avery szülei. Nagyon sokat adnak a
látszatra, meg efféle baromságokra. Úgy gondolom, biztosan
elzavarták otthonról, amikor terhes lett Jackkel, és talán
arra is rá akarták venni, hogy adja örökbe a kicsit, de végül
Jase szülei közbeléptek. Tudom, hogy Jase és Kari vagy 13
éves koruk óta sülve-főve együtt voltak. Azt is
tudom, hogy Jase tiszta szívéből szerette, és azóta
egyetlen lánnyal sem volt komoly kapcsolata.
A mellkasomban szúró fájdalmat éreztem, ahogyan
lassan kezdett összeállni a kép. A lány... Jack anyja halott?
Ez még csak fel sem merült bennem. Egyáltalán. De így már
logikusnak tűnt. Szentséges isten, mi lehet rosszabb annál,
ha valaki összetöri az ember szívét? Ha azért törik össze az a
bizonyos szív, mert a másik fele meghalt.
– Az igazat megvallva már azt sem igen tudom elhinni,
hogy Jase egyáltalán elárulta neked a titkát Jackkel
kapcsolatban. Mert a családján kívül erről senki nem tud, és
ha nem tévedek, akkor Kari szülei régen elköltöztek erről a
vidékről – magyarázta. – Amikor meghallottam, hogy tudsz
Jackről, azonnal leállítottam magam, mert tisztában voltam
vele, hogy ha ezt elmondta neked, akkor nagyon komolyan
gondolja a kapcsolatotokat. Legalábbis reménykedtem
benne, hogy így lesz, de...
– De még most sem sikerült túltennie magát Karin, nem
igaz? – kérdeztem, és Jase helyett is fájt a szívem, mert
átéreztem, mennyire kegyetlen lehet elveszíteni valakit, akit
az ember ennyire szeret. Ráadásul véglegesen. – Hát ezért!
Ó, istenem...
– Nem tudom, Teresa. Úgy értem, nem vagyok biztos
benne, hogy még mindig Karit szereti. Úgy értem, bizonyos
szempontból persze, de... Istenem, szerintem biztosan
megölne, ha hallaná, mit mondok, de szerintem nagyon fél
attól, hogy ha megint ennyire közel enged magához valakit,
azt is ugyanígy elveszíti majd.
– Gondolod? – Ez azért nem tűnt valami hihetőnek.
– Akkor elmondom, hogy szerintem mi a pálya. Nem
voltak valami könnyű helyzetben. Mind a ketten nagyon
fiatalok voltak, amikor Kari teherbe esett. Kari szülei
elzavarták a lányukat, Jase szülei pedig beléptek a képbe, és
örökbe fogadták a gyereket. Úgyhogy mind a ketten, Jase és
Kari is láthatták Jacket ezután is, és tudhatták, hogy Jack az
ő fiuk, de rajtuk kívül mindenki más előtt titokban kellett
tartani. És meg is őrizték a titkot, de csak az isten tudja,
milyen jövőt terveztek maguknak.
Eszembe jutott, hogy Jase elmondta, mennyire nem
akarta eleinte Jacket, de aztán minden megváltozott. És
lehet, hogy erre még Kari életében sor került.
– Aztán Kari meghalt, totál váratlanul, és nagyon
fiatalon. Az efféle dolgok, ha egymás után következnek be,
ennyire gyorsan, könnyen összezavarhatják az embert.
Úgyhogy nem nagyon hiszem, hogy még mindig annyira
szerelmes lenne Kariba. Szerintem inkább fél attól, hogy
bárki másba beleszeressen.
– Ez viszont azt jelentené, hogy szerelmes belém, de én
száz százalékig biztos vagyok benne, hogy nem.
Cam halványan elmosolyodott.
– Az én haragomat kockáztatta, hogy veled lehessen, és
beszélt neked Jackről is. Úgyhogy mondok én neked valamit,
Teresa. Biztos vagyok benne, hogy...
– De ez már nem számít! – szakítottam félbe, mert nem
akartam azt hallani, hogy Jase biztosan nagyon szerelmes
volt belém. Ez csak arra lett volna jó, hogy a fejemben
megjelenjen egy csomó hercegnős mese, a szívem pedig
reménnyel teljen meg. Amit Jase mondott nekem,
közvetlenül a szeretkezésünk után, nem volt egyéb, mint az
orgazmus utórengése. – Karival én nem harcolhatok. És
senki más sem.
– Teresa...
 – Kérlek, ne mondj neki semmit! – közöltem
határozottan. – Komolyan mondom, Cam! Pontosan tudom,
hogy legszívesebben bevernéd a képét, vagy ilyesmi, de légy
szíves, ne tedd, mert... – Mert őszintén sajnáltam. Most,
hogy már megtudtam, mi történt Karival, minden más
megvilágításba került. Ez nem azt jelenti, hogy már ne
lettem volna nagyon dühös rá, hiszen rettenetesen
megbántott, de rádöbbentem, hogy neki is fáj, mégpedig
olyan fájdalmat érez, aminél nagyobb talán nem is létezik a
világon. – Mert ez az egész már nem számít, érted?
Felvonta a szemöldökét.
– Azért még nem nézel ki annyira jól.
Lepillantottam a sátorszerű takaróra.
– Kösz!
– Nem úgy értettem. – Meglapogatta a takarót nagyjából
arrafelé, ahol a jobbik térdemet sejtette. – Csak annyi, hogy
nagyon aggódom miattad. Rengeteg minden történt veled az
utóbbi időben.
– Nem lesz semmi baj, de akkor is meg kell ígérned, hogy
nem fogsz neki mondani semmit. Csak hagyd elmenni ezt a
vonatot! Légy szíves, Cam!
Felsóhajtott.
– Jól van. Nem szólok egy árva szót sem. És igazad volt,
amikor korábban azt mondtad, hogy semmi közöm hozzá, de
miközben látom, hogy mennyire nyomorultul érzed magad,
és még...
– Értettem – vágtam a szavába mosolyogva. – De, ugye,
tudod, hogy nem oldhatod meg helyettem minden
problémámat?
Cam felnevetett.
– Ki szerint nem?
A fejemet ingatva dőltem hátra a kanapén. Most, hogy
egy kicsit többet megtudtam Jase múltjáról, némiképpen
jobban megértettem, mit miért tett. Csakhogy a szívem ettől
még ugyanúgy darabokban hevert. Jobban mondva az
egészet csak még szomorúbbá tette.
Kopogtak, és Cam azonnal felpattant.
– Ez biztosan Avery lesz. Nincs kedved egy csajos
naphoz?
– Csajos naphoz?
Elhúzta a száját.
– Na, mindegy. Akarod, hogy beengedjem?
– Persze. – Hiszen együtt lógni valakivel még mindig
sokkal jobb, mint ülni itt teljesen egyedül, és sajnálni
magamat.
Ha Avery tudta is, hogy mi történt, azt mindenesetre nem
mutatta, és boldogan csevegett a világon mindenről,
miközben számomra teljesen váratlan módon elérte, hogy
felkeljek a kanapéról, és segítsek neki rendet rakni a
lakásban. Mert az albiban hatalmas volt a kupleráj. Részben
nem is az én hibámból. Cam valószínűleg akkor porszívózott
és törölgetett utoljára, amikor az elnököt beiktatták.
– Hallottam, hogy Debbie temetését jövő kedden tartják
– mondta Avery, és rézvörös haját laza lófarokba fogta. –
Minden rendben lesz?
Bólintottam, és a kis szemetesbe dobtam a rongyot,
amivel a port törölgettem.
– Calla elvisz, és ha vége, fel is vesz. Azt mondta,
temetésre járni nem az ő stílusa.
– Nekem sem. – Ezzel lehajolt, és felvett a földről egy
zacskót. – Nem hiszem, hogy Cam tervezett menni, de ha
akarod, biztosan szívesen elkísér.
E felől kétségem sem volt, viszont semmiképpen nem
akartam kényszeríteni, hogy velem tartson egy olyan
temetésre, amire pedig nem is szeretett volna elmenni.
Avery váratlanul kiegyenesedett, ahogyan felemelt a
földről egy nejlonszatyrot, kinyitotta, és belenézett. A válla
fölött átpillantva láttam, hogy olyan cipőkkel van tele,
amiket eddig még nem volt érkezésem kipakolni, amiről
persze az is eszembe jutott, mennyi minden van még a
koleszban, amit mindenképpen át kell hoznom ide.
Aztán, mivel nagyon érdekelt, mi az, ami ennyire
megragadta a figyelmét, odabicegtem hozzá.
– Mi a baj?
Egyetlen szó nélkül nyúlt bele a szatyorba, és húzott elő
egy pár balettcipőt.
– Ezer éve nem volt ilyen a lábamon.
A cipők láttán mélységes szomorúság lett úrrá rajtam.
Megfordultam, és le kellett ülnöm az ágyra.
– Nos, nagyjából ugyanakkora a lábunk, és szerintem a
formája is nagyon hasonlít. Ha akarod, neked adom.
– Nem akarod megtartani?
Megvontam a vállamat.
– Nem is tudom. Akkor kölcsönadom neked. Ehhez mit
szólsz?
Lepillantott a selyemcipellőkre, és egy kicsit felsóhajtott.
Az arcán vágyakozó kifejezés suhant végig, és úgy éreztem,
ez kezd egyre érdekesebb lenni.
– Miért is hagytad abba a táncot, Avery?
Felnézett rám, és elpirult.
– Ez egy nagyon hosszú történet, és most nem is ez a
legfontosabb. Nem számít. Valószínűleg mostanra a lábamat
sem tudnám felemelni, nemhogy megcsináljak egy egyszerű
alapállást.
– Fogadjunk, hogy tévedsz! – feleltem, és eltökéltem
magamban, hogy kiszedek belőle minden kis részletet.
Felnevetett, de a szemében megvillant valami, amit
leginkább izgalomnak lehetne nevezni. Mintha mégis
szerette volna megpróbálni.
– Csak az lesz a vége, hogy meghúzom valamelyik
izmomat.
– Dehogy fogod! – A térdem kezdett megmerevedni,
úgyhogy óvatosan kinyújtottam. – Próbáld meg!
A balettcipő ott csüngött az ujjain.
– Hülyén nézek majd ki.
 – De rajtam kívül nincs itt senki más, és én még csak le
sem zuhanyoztam ma. Ráadásul még járni is csak bicegve
tudok, úgyhogy nem akkora kihívás engem lenyűgözni.
Habozott egy kicsit, majd odajött hozzám, és letette a
cipőt mellém, az ágyra.
– Ha kinevetsz, bőgni fogok!
– Nem foglak kinevetni! – Bár a mosolygást nem tudtam
elfojtani. – Na, rajta! Ne kéresd magad!
Avery hátrább lépett, majd gyorsan körbepillantott a
szobában, hogy lesz-e elég helye, aztán levette a cipőjét.
Mély lélegzetet vett, és csinált egy lábemelést. Lehunyta a
szemét, majd zoknis lábfejét a másik combja belső oldalához
érintette, és forogni kezdett egyszer, majd még egyszer,
közben elegánsan nyújtva ki a lábát. A szőnyegen,
farmergatyában, úgy, hogy évek óta nem táncolt... ennek a
lánynak olyan veleszületett tehetsége volt, amiről a legtöbb
profi táncos csak álmodhat.
Amikor végzett, hangosan tapsoltam.
– Hiszen ez tökéletes!
Az arca egészen kipirult, és a felsőjét igazgatta.
– Nem volt tökéletes. A lábam...
– Istenem, hiszen évek óta nem táncoltál, és sokkal
szebben csináltad meg a forgást, mint a legtöbben azok
közül, akik nap, mint nap gyakorolják! – felemeltem az
ágyról a balettcipőt. – Mindenképpen színpadon a helyed!
Még ha csak én vagyok ott, és csak a helyi próbateremben,
de akkor is. Legalább egyszer!
– Nem is tudom...
– Nem mondhatsz nemet! – Meglengettem a cipőt, és a
tekintete úgy követte, mintha egy fényesen csillogó
akármivel próbálnám szuggerálni. Nem tudom, honnan
vettem az ötletet, de teljesen biztos voltam benne, hogy
mérhetetlenül fontos lenne rávennem, hogy újra táncoljon.
– Mindenképpen meg kell tenned! Már csak azért is,
mert rajtad keresztül én is kiélhetem majd magam. Csak
egyetlenegyszer a tavaszi szemeszter előtt. Légyszi!
Mély lélegzetet vett, és a szemembe nézett,
– És én mit kapok cserébe?
– Mit akarsz?
Csücsörített.
– Két dolgot is. Először is, segítened kell találni Camnek
valami karácsonyi ajándékot, mert az ilyesmiben mindig is
béna voltam.
Kuncogtam.
– Jól van, ezt megoldhatjuk. És a másik?
– Vigyáznod kell Michelangelóra és Raffaellóra most
hétvégén.
– A teknősökre?
Vigyorogva bólintott.
– Merthogy vettünk nekik egy ilyen nagyobb, közös
terráriumot, hogy tudjanak... nem is tudom, fenyegetően
ingatni a fejüket egymásra. Cam viszont szeretne elmenni
moziba, és attól tartok, hogy ha magukra hagyjuk őket, még
kinyírják egymást vagy ilyesmi.
– Vagyis azt akarod, hogy amolyan teknős smasszer
legyek? Hogy szétválasszam őket, ha úgy látom, hogy a
dolgok kezdenek eldurvulni?
Avery kuncogott.
– Pontosan.
Felnevettem.
– Oké, ezt megbeszéltük. – Aztán megint meglengettem
előtte a balettcipőt.
Kikapta a kezemből.
– Ja, és szinte teljesen biztos, hogy Michelangelo
nőstény, úgy-hogy légy szíves akkor is avatkozz közbe, ha
úgy látod, hogy éppen kezdenének összemelegedni. Cam és
én még nem állunk készen arra, hogy egy alomnyi
teknősgyerekünk legyen.
Felnyögtem, és hanyatt vágtam magam az ágyon.
– Jaj, istenem...
 26. FEJEZET

E
GYETLEN FELHŐ SEM VOLT AZ ÉGEN, és a nap
vakítóan ragyogott, azonban ennek ellenére sem
sikerük felmelegítenie a levegőt Debbie temetésének
reggelén.
Calla, ígéretének megfelelően, elhozott még a szertartás
kezdete előtt, és úgy beszéltük meg, hogy ha vége
mindennek, küldök neki egy SMS-t. A múlt héten ő hordott
az órákra, ezen a héten azonban már Cam vitt mindenhova,
és erről semmiképpen sem lehetett lebeszélni.
Tényleg nagyon kellett volna vennem egy kocsit.
Mivel kicsit távolabb álltam a sírtól, könnyebben sikerült
efféle mindennapi, jelentéktelen dolgokra koncentrálni.
Soha nem tudtam, hogyan is kellene viselkedni egy
temetésen. Amikor nagypapi halt meg, túlságosan ki voltam
bukva ahhoz, hogy oda merjek menni a koporsóhoz. És
ezúttal is ugyanez volt a helyzet. A koporsó ugyan zárva
maradt, én mégis próbáltam a gyászolókkal teli templomban
és a temetőben is a lehető leghátrébb maradni.
A térdem nagyon megszenvedte a sétát a temetőn
keresztül, de nem törődtem vele. Úgy éreztem,
mindenképpen itt kell lennem
Debbie-vel, mert ha nem jövök el, azért egész életemben
kínzott volna a lelkiismeretem.
Debbie szülei ködös tekintettel álltak, egymáshoz bújva,
mellettük egy sráccal, aki így ránézésre éppen csak elkezdte
a gimit. El sem tudtam képzelni, min mehetnek keresztül,
vagy éppen milyen gondolatok járhatnak a fejükben.
Jobbra tőlük ott állt Erik Dobbs is, mögötte pedig első
blikkre, az egész klub. Nem tudtam, hogy Jase is eljött-e,
mert egyszerűen túl sok srácot láttam gyűrött zakóban
ahhoz, hogy megkülönböztethessem őket.
Nem, mintha olyan nehéz lett volna megkülönböztetni a
családtagokat és az egyetemi társakat. Mi voltunk azok, akik
csak felvettek valamilyen – bármilyen – fekete ruhát. Én
például reggel fekete leggingst vettem fel, és hozzá sötétkék
kötött ruhát, ami bár nem a legmegfelelőbb öltözék egy
temetéshez, de az igazság az, hogy nem volt kéznél semmi
ennél jobb.
Ahogy a búcsúztató a vége felé közeledett, én is
meglepődtem azon, hogy a szemem nedves volt. Pedig
egészen idáig olyan jól tudtam uralkodni magamon, és
többnyire sikerült megakadályozni, hogy könnyezni kezdjek.
Még akkor sem sírtam, amikor játszani kezdték azt a
countryszámot, amit errefelé olyan gyakran játszanak a
temetéseken. Elfordultam, és jéghideg kezemmel gyorsan
letöröltem a könnyeket.
Ekkor egy kéz nehezedett a vállamra, és valaki maga felé
fordított. Kis híján megint rátámaszkodtam a sérült
lábamra, de az utolsó pillanatban megakadályoztam a
katasztrófát. Annyira meg-ijedtem, hogy a szívem majd
kiugrott a helyéről, amikor felemeltem a tekintetemet.
Erik állt velem szemben, fekete szemének tekintete az
enyémbe kapaszkodott.
– Te meg mi a fenét keresel itt?
Leráztam a vállamról a kezét. Na jó, megpróbáltam
lerázni. Egy pillanatra még erősebben megszorított, aztán
elengedett, de nem lépett hátrébb.
– Ne merészelj még egyszer hozzám érni! – mondtam
neki halkan.
 Valami sötét és undorító villant meg az arcában.
– Neked itt semmi keresnivalód! Debbie halott, abban a
koporsóban fekszik, és mindez csakis miattad van!
Döbbenten léptem hátra egyet.
– Mit mondtál?
– Debbie azért ölte meg magát, mert te telebeszélted a
fejét mindenféle baromsággal! – Egyre hangosabban beszélt,
és végül már egyre többen fordultak felénk, hogy
megnézzék, mi ez a felfordulás. – Ha képes lettél volna a
saját dolgoddal foglalkozni ahelyett, hogy mindenből drámát
csinálsz, még mindig élne!
Minden vér kifutott az arcomból, ahogyan az arcába
bámultam. Ennek elment az esze? A gyomrom felfordult, és
észrevettem, hogy egyre többen néznek bennünket. Sokan
közülük hallgatók a fősulin.
– Nem akartam én drámát csinálni, és ezt te is nagyon jól
tudod.
Erik megrázta a fejét.
– Ez a te hibád.
– Figyelj, haver! – Előrelépett az egyik barátja. –
Szerintem jobb lesz, ha most hazaviszünk!
– Szerintem neki kellene eltakarodnia innen! – sziszegte
Erik. – Neki aztán igazán semmi keresnivalója...
Ebben a pillanatban Eriket is éppen úgy penderítették
hátra, ahogyan ő tette velem. Fogalmam sincs, honnan
került oda Jase, mindenesetre hirtelen megjelent, a kezével
keményen Erik vállára csapott, maga felé fordította, és
beleállt a képébe.
– Tudom, hogy most nagyon sok minden jár a fejedben!
– szólalt meg Jase halkan, és veszedelmesen higgadt
hangon. – De azt ajánlom, hogy azonnal húzz el innen,
mielőtt olyasmit találsz mondani, amit aztán nagyon
megbánsz!
Erik szóra nyitotta a száját, de Jase megrázta a fejét.
– Húzz el, haver!
 Egy másodpercig azt hittem, Erik ellen fog állni, de aztán
kurta biccentéssel felelt. Lerázta magáról Jase kezét, majd
sarkon fordult, és rám se hederítve, keresztülcsörtetett a
haverjai tömegén. Amennyire én láttam, senki nem követte,
és ha bármit le lehetett olvasni az arcukról, az az undor volt,
Erik viselkedése miatt.
Jase megfogta a könyökömet, és lehajtotta a fejét.
– Hol van a mankód? – kérdezte szemrehányóan.
Kapott tőlem egy amolyan kinyalhatod-pillantást, de
láthatóan hidegen hagyta.
– Nem, mintha bármi közöd is lenne hozzá, de kidobtam
a szemetesbe.
Meredten nézett rám.
– Te kidobtad a mankódat a szemetesbe?
– Igen. Kidobtam. – Kicsit lassan reagáltam le az efféle
helyzeteket, és az Erik miatt érzett haragom is csak most
csapódott le bennem. Szerencsétlenségére Jase éppen jó
célpontot nyújtott. – És semmi szükségem arra, hogy
beleártsd magad az ügyeimbe. Megoldok én mindent
egyedül is!
– Aha, azt láttam. – Elindult kifelé a tömegből, és mivel
még mindig nem engedte el a könyökömet, nemigen maradt
más választásom, mint követni. – Hazaviszlek.
– Én Callával megyek!
– Küldj neki egy SMS-t, és mondd meg, hogy találtál
másik fuvart. – Aztán, amikor nem feleltem semmit, dühös
pillantást vetett rám. A szeme most olyan sötétszürke volt,
mint a viharfelhők. – Légy szíves, ne vitatkozz velem, Tess!
Csak haza szeretnélek vinni, és kész. Érted? Szeretném, ha
nem álldogálnál itt, Callára várva.
Lényemnek egy része azt akarta, hogy azonnal vessem
meg a lábamat, de tisztában voltam vele, hogy hülye lennék,
ha ellenkeznék. Semmire nem vágytam kevésbé, mint hogy
itt álldogáljak a hidegben, arra várva, hogy az a gyökér kis
Erik mikor jelenik meg, és kezd vádolni olyasmivel, amihez a
világon semmi közöm.
– Jól van – mondtam végül, és elővettem a zsebemből a
mobilomat. – De attól még nem kell folyamatosan
fogdosnod a karomat.
A szemében harag villant.
– Na, és ha akarom?
Megtorpantam, ezzel arra kényszerítve, hogy ő is
megálljon. Összetalálkozott a tekintetünk.
– Nincs jogod hozzám érni, Jase!
Azonnal leengedte a kezét.
– Bocs!
Elindultunk a Jeep felé, én pedig bepötyögtem Callának
egy gyors üzenetet, hogy valaki mással megyek vissza a
lakásba. Amikor beszálltunk, megint megkérdezte, hol van a
mankóm.
– Most mi van? – Teljes erőből megrántottam a
biztonsági övet, és kapkodva csatoltam be magam. – Azt
hiszed, életem végéig használnom kell?
– De az orvos azt mondta...
– Attól függően, mennyire javul az állapotom, csak
néhány napig, vagy max. néhány hétig kell használnom
Őket. – Gyűlöltem, amiért ott volt velem azon a napon, és
azért is, hogy pár nappal később összetörte a szívemet.
Mindegy, mennyire tragikus indokkal tette. – Már nincs rá
szükségem.
– De hiszen bicegtél egész idő alatt, a sírig és a kocsiig
vezető úton.
– Te figyeltél engem?
– Igen, na és? – A tekintete egy pillanatra az arcomra
tapadt, majd gyorsan megint előrefordult. – Majdnem egész
idő alatt téged figyeltelek. Nem mintha neked feltűnt volna.
Most erre mit lehet mondani?
– Nem láttam, hol vagy.
– Ott álltam hátul. Aztán kijöttem, mielőtt a tömeg is
megindult volna – magyarázta. – Nem ez a lényeg. Erik
fájdalmat okozott? Nagyon hirtelen fordított hátra!
Megráztam a fejem, de ekkor döbbentem rá, hogy még
mindig nem engem néz.
– Nem.
– Gyorsabban is kapcsolhattam volna... Ne haragudj! –
Beindította végre a kocsit, és a szellőzőből hideg levegő
árasztotta el az utasteret. Egyikünk sem szólt egy kukkot
sem, amíg rá nem fordultunk a Shepherdstownba vezető,
45-ös útra. – Ha jót akar, távol tartja magát tőled! Majd én
gondoskodom róla... Hé, azért még nem tervezem szétverni
a fejét, vagy ilyesmi! Csak ráveszem, hogy térjen észhez. –
Aztán éles pillantást vetett rám. – Most először mondott
neked ilyesmiket?
– Miért? – kérdeztem. – Miért érdekel egyáltalán, hogy
mit mond nekem Erik?
Újabb borotvaéles pillantást vetett felém.
– Milyen hülye kérdés ez?
– Egyáltalán nem hülye. Mi nem vagyunk barátok. Csak
két ember vagyunk, akik között egy nagyon, de nagyon rövid
ideig a barátságnál valami több volt, és aztán dugtak. – El
sem hittem, hogy ilyeneket mondok. – Hiszen csak ennyi
volt a kapcsolatunk.
Jase állkapcsa megfeszült, és erősen megszorította a
kormányt.
– Tényleg így gondolod?
– Mert te nem csak ennyit akartál?
Nem válaszolt azonnal, és amikor mégis megtette, olyan
halkan lehelte a szót, hogy nem lehettem biztos benne,
mondott-e valamit egyáltalán.
– Nem.
Levegő után kaptam.
– Nem?
– Nem csak ennyit akartam. Azt akartam, hogy ennél
több legyen. Istenem, Tess, hát nem érzed? – A bal
könyökével az ajtóra támaszkodott, és a szája elé emelte az
öklét. – De én egy... Hiszen már az elején figyelmeztettelek,
hogy nagyon nem jó Ötlet összemelegedni velem!
A mellkasomban és a torkomban is égető érzés támadt,
amint az arcélét néztem.
– Tudom – suttogtam, és már előre reméltem, hogy ezért
nem fog kinyírni a saját bátyám. – Tudok Kariról.
Az állkapcsa olyan gyorsan és erőteljesen csattant össze,
hogy nem lepődtem volna meg, ha összetörik néhány
őrlőfoga. Vagy egy kilométert mentünk, mire megint
beszélni kezdett.
– Persze, nem is kell megkérdeznem, hogy honnan a
francból tudsz te erről.
– Kérlek, ne légy dühös rá! Azt hitte, hogy már tudok róla
is, mert elmondtam neki, hogy beavattál a titkodba Jackkel
kapcsolatban. Nem lenne igazságos, ha őt utálnád emiatt.
– Nem is utálom – felsóhajtott. – Akkor hát ismered az
egész mocskos kis történetet.
– Én... nem gondolom, hogy mocskos lenne. – Aztán az
ajkamba haraptam. Emlékeztem, hogy Jase azt mondta,
először nem is akarta Jacket, de mi a helyzet akkor, ha Kari
akarta mindenképpen megszülni? Akkor ez a hatalmas
bűntudat mindjárt érthetőbbé válna. – Inkább szomorú.
– Ó, akkor biztosan nem meséltem el neki mindent! –
Örömtelenül nevetett. – Amikor Kari terhes lett, nem
mentem vele a szüleihez, bejelenteni a nagy hírt. Pedig ott
kellett volna lennem. Tudtam, hogy nagyon nehéz dolga lesz
velük, amikor pedig azt mondták neki, hogy elküldik a
nagyanyjához Nyugat-Virginia déli részébe, akkor nagyon
megkönnyebbültem. Mert úgy gondoltam, hogy ha nincs a
közelemben, akkor nem kell állandóan arra gondolnom,
hogy terhes.
Megint felnevetett, és ezt a nevetést most különösen
szomorúnak hallottam.
– Nem voltam mellette, amikor szüksége lett volna rám.
Egyszer sem. Tudod, akkoriban még szinte gyerek voltam,
de akkor is...
– Hiszen éppen ez az! Mennyi voltál? Tizenhat?
Bólintott.
– Aztán a szüleim felbukkantak, örökbe fogadták Jacket,
és megengedték, hogy Karival együtt a farmra költözzünk, ő
meg azonnal tervezgetni kezdte a hármunk közös jövőjét. És
ahogy hallgattam, nagyon berezeltem. Veszekedni kezdtünk.
Kocsiba ült, elhajtott, és meghalt. Ennyi a sztori.
Istenem...
– De ugye nem magadat hibáztatod? Kérlek, mondd,
hogy nem magadat hibáztatod azért, ami történt!
– Nagyon hosszú ideig azt tettem, de már tudom, hogy
nem én okoztam a balesetet. Egy halvány csókszerűséggel
búcsúztunk el egymástól, amikor elindult, de tudod, rohadt
szar érzés, ha a legutolsó beszélgetés, amit valakivel
folytatsz, ilyen baromságokkal van tele.
– Nagyon sajnálom – suttogtam. – Tudom, hogy ez nem
sokat jelent, de akkor is sajnálom.
Jase addig nem szólt semmit, míg oda nem értünk a
házhoz,
– Még csak meg sem látogattam a sírját.
Kirángattam magam a saját gondolataim világából.
– Egyetlenegyszer sem?
Megrázta a fejét.
– Csak... nem is tudom. Továbbléptem. Csak hát...
– Igazából nem léptél tovább, Jase. Mert ha arra sem
tudod rávenni magad, hogy meglátogasd a sírját, akkor
cseppet sem léptél tovább.
Beálltunk egy üres helyre a parkoló kellős közepén.
Leállította a motort, és rám nézett. A tekintete az ajkaimra
tévedt, és mintha nem lett volna ereje ahhoz, hogy
elszakadjon tőlük. A keze szorosabban fogta a kormányt.
– Még mindig szereted? – suttogtam.
Egy végtelen pillanatig nem válaszolt.
– Karit mindig is szeretni fogom. Csodálatos ember volt.
Nem tudom, hol lennék most, ha még mindig élne, de akkor
is mindig szeretem.
A mellkasa most gyorsabban emelkedett. Mintha
mondani akarna valamit, de aztán meggondolta magát.
Eszembe jutott, amit Cam mondott arról, hogy Jase fél.
Talán tényleg ez az igazság. Talán tényleg szeret engem, de
ez nem elég. Akadtak túl mély sebek, amiket a hallgatás
tovább mérgezett. És én nem tehetek semmit, hogy
megváltoztassam őt, vagy azt, ahogyan a kapcsolatokról
gondolkozik. Erre neki magának kell rájönnie, ahogyan arra
is, miképpen tehet ellene. Akarnia kell a változást. Nagyon
reméltem, hogy valóban akarja. Nemcsak magam miatt,
hanem azért is, mert bár a szívemen ejtett seb még nagyon is
eleven és mély volt, meg voltam győződve arról, hogy Jase jó
ember.
Csak helyre kell tennie magában a dolgokat.
Miközben figyeltem, ahogyan próbálja megfogalmazni,
amit mondani szeretne, megtettem azt, ami életem
tizenkilenc rövid évének talán a legérettebb dolga volt.
Olyan érett, hogy valószínűleg egy doboz csokis kekszet is
megérdemelnék érte jutalmul – hiszen ha Jase-ről van szó,
akkor még mindig rettenetesen fájt a szívem.
Közelebb hajoltam hozzá, és hideg arcához érintettem az
ajkamat. Levegőért kapott, de mire vad tekintettel felém
fordult, én visszahúzódtam.
– Nagyon sajnálom mindazt, amin keresztül kellett
menned, és... még mindig szeretlek. Úgyhogy remélem, hogy
egy napon sikerül majd továbblépned, mert megérdemled,
hogy boldog légy, Jase Winstead.
 27. FEJEZET

A
ZZAL, HOGY BEKÖLTÖZTEM Cam ALBIJÁBA, az
életemnek sokkal könnyebbé kellett volna válnia. És
ez egy csomó tekintetben pontosan így is történt,
ugyanis így nem járt egyfolytában Debbie halálán az eszem,
és legalább nem kellett egy olyan helyen élnem a
mindennapjaimat, amitől szó szerint majd összecsináltam
magam. Na, és így könnyebben tarthattam magam távol a
pszichopata Eriktől is. Általában Avery vagy Cam vitt el a
suliba, és mivel a térdem már messze nem fájt annyira, mint
az elején, az sem okozott különösebb gondot, hogy a
zeneelmélet után átsétáljak a campus keleti részébe.
Persze a közös ebédeléseknek Cammel és a többiekkel
vége lett. Azt nem tudom, hogy Jase is abbahagyta-e. Biztos
voltam benne, hogy a bátyám alaposan összebalhézott vele,
amikor megtudta, hogy dobott engem, de egyrészt nem volt
energiám ezzel foglalkozni, másrészt Jase társaságában
képtelen lettem volna úgy tenni, mintha mi sem történt,
úgyhogy egyszerűbbnek éreztem, ha simán távol tartom
magam a klubtól.
Már az is éppen eléggé megviselt, hogy hetente
háromszor találkoznom kellett vele a zeneelméleten, és ezen
kívül is rendszeresen láttam a campuson. Soha, egyetlen szót
sem szólt hozzám. A temetés után egyetlen alkalommal sem
jött oda hozzám, és kérdezte meg, hogy vagyok. Na, és
persze ostobaság is lett volna hagyni, hogy a fájdalom még
jobban elmérgesedjen, és tovább fertőzze a gondolataimat.
Kari szelleme örökre ott volt. A múlt része, de Jase még
mindig szereti. Ők ketten egy gyereket hoztak erre a világra,
és szellem vagy sem, nekem fájdalmat okozott.
De nem csak Jase -ről volt szó. Azt hiszem, csak eddigre
tudatosult bennem, hogy végleg megváltozott az életem –
hogy a profi tánccal kapcsolatos álmaimról mindörökre le
kell mondanom, és hogy mostantól csakis a suli jelenti a
jövőt, úgyhogy ha jót akarok magamnak, akkor kicsit jobban
rá kell feküdnöm erre az egész veddkomolyabban-a-tanulást
dologra, ami már így is rengeteg fejfájást okozott.
Nem is csoda, hogy mire eljött a záróvizsgák ideje, úgy
néztem ki, mint egy túlságosan lelkes véradó.
A szemem alatt fekete karikák gyűltek. És néha dagadt is
volt, mert azokon a bizonyos éjszakákon, amikor valami
miatt felriadtam, és teljesen egyedül voltam, csak a néma
csend vett körül, könnyesre sírtam a párnámat. Nagyon ciki
volt, hogy Cam és Avery pontosan tudja, mennyit sírok,
hiszen úgy néztem ki, mint a mosott szar. Vagyis nem sok
értelme lett volna titkolni a dolgot.
Cam és Avery azt tervezte, hogy hálaadásra
hazalátogatnak a szüleinkhez, és úgy döntöttem, hogy én is
velük tartok. Ki kellett mozdulnom. Maga az út nagyon jól
alakult, és anya alaposan be-készült mindenféle
süteményekkel – az évszak első almás pitéjével, két egész
sütőtökös tekerccsel, és még frissen sült kenyérrel is. Cam
olyan arccal nézett, mint aki éppen megnyerte a lottó ötöst,
én pedig csak lepillantottam kitartóan növekvő fenekemre,
és felsóhajtottam.
Viszont amikor eljött az ideje, hogy visszainduljunk
Shepherdstownba, mintha egy nyaralás ért volna véget.
Semmi kedvem nem volt visszamenni, mert úgy éreztem,
hogy azon a helyen csak bánat és szomorúság vár rám.
Közvetlenül indulás előtt még felszaladtam a szobámba,
hogy összeszedjek néhány pulcsit, amit augusztusban nem
volt érkezésem elhozni, aztán teljesen elvesztem a rengeteg
díjban és éremben, ami a polcomon sorakozott, a falon lógó
szalagok, valamint a koronák látványában. Mindegyik egy-
egy sikerre emlékeztetett.
Egyesével felemeltem őket, és próbáltam felidézni
magamban, milyen érzés volt, amikor a nevemet kimondták,
mint az első helyezettet vagy csoportnyertesét. De mintha
örökre kiégett volna belőlem ez az érzés – mint egy kiszáradt
kút vize.
– Jól vagy?
Anya hangjára visszatettem a polcra az éppen kezemben
tartott díjat, és megfordultam. Bólintottam, majd a
kézfejemmel töröltem le az arcomról a könnyeket. Nem is
vettem észre, mikor kezdtem sírni.
Anya arcán szomorú, együtt érző mosoly játszott,
ahogyan odalépett hozzám. Szikrázóan kék szeme úgy
csillogott, hogy legszívesebben még jobban bőgtem volna.
Két kezével megfogta az arcomat, és hüvelykjével letörölt
néhány kóbor könnycseppet.
– Hamarosan minden sokkal könnyebb lesz, kicsim. Ezt
megígérhetem.
– Melyik része? – motyogtam. Természetesen már tudott
Debbie-ről, és beszéltem neki Jase-ről is – pontosabban
elmondtam neki mindent. Aztán megbeszéltük, hogy
okosabb lesz az egészet titokban tartani apa előtt, mert hát
mi van, ha Jase esetleg ellátogat ide Cammel. Ez persze
most már elég valószerűtlennek tűnt, de ha apa megtudja,
hogy Jase összetörte az ő kicsi hercegnőjének a szívét, akkor
még a végén elhívja egy tragikus kimenetelű vadászatra.
– Mindegyik... Sokkal jobb lesz minden. Tudom, hogy
most még nehéz ezt elhinni – folytatta -, de végül biztosan
találsz majd magadnak valamit, amit éppen ilyen
szenvedélyesen űzhetsz, és találsz magadnak egy fiút, aki
annyira szeret, amennyire megérdemled.
– Jase megérdemli, hogy szeressen! Úgy értem, ő nem
rossz ember. – És szipogtam egy kicsit. – Vagy legalábbis azt
hiszem, hogy nem az.
Anya magához húzott, körülvett a ruhájából áradó
sütőtök- és fűszerillat, és egyszerre még nehezebbnek tűnt
rávenni magam az indulásra. Megint kislány akartam lenni,
akinek nincsenek felelősségei, és nem kell megbirkóznia
mindazzal a szarsággal, amit egyesek életnek neveznek.
– A fiatalembernek bőven van vaj a füle mögött –
jegyezte meg anya, és úgy ölelt, ahogyan nagyon szerettem.
– Nagyon emlékeztet egy fiúra, akit az orvosin ismertem. Ő
is éveken keresztül együtt volt egy lánnyal, az meg
valamelyik nyáron, váratlanul meghalt. Azt hiszem, a
szívével lehetett valami. – Anya elhúzódott egy kicsit, és
megfogta jéghideg kezemet. – Mikor is volt ez? Évtizedekkel
ezelőtt? Néha még mindig szoktam találkozni a pasival, soha
nem nősült meg, és szerintem hosszabb kapcsolata sem volt.
Jase pedig... Nos, neki még egy fia is van ettől a lánytól. Így
csak még nehezebb lehet egy kívülállónak megérteni
mindazt, ami benne zajlik.
Ha ezzel a történettel meg akart nyugtatni, nagyon
elszámította magát. Még ha Jase le is mondott kettőnkről,
én akkor is szerettem volna, ha neki sikerül továbblépnie, ha
megint megtalálja a szerelmet, és megoszthatja valakivel a
mindennapjait. Nem szerettem volna, ha ő is úgy végzi, mint
anya ismerőse, aki hosszú évek óta egyedül van, mindig csak
felszínes kapcsolatai voltak, és soha, senkit nem tudott közel
engedni magához.
Jase ennél sokkal jobbat érdemel, hiszen mélyen, legbelül
nagyon is jó ember, aki... Hát, aki valami olyan szinten egy
roncs, hogy azt nem is tudom megérteni.
Amikor visszaértünk vasárnap, kényszerítettem magam,
hogy korán feküdjek le, de sajnos ez az éjszaka is éppen úgy
zajlott, ahogyan az utóbbi időben mindegyik. Mindössze
néhány óra alvást követően megkezdődtek az álmok. Néha
azt álmodtam, hogy Debbie-t látom a kolesz szobájában,
amint... ott lóg. Máskor meg megint ott voltam a temetésen,
csakhogy Erik üvöltözés helyett belelökött a nyitott
sírgödörbe.
Megint máskor Jase-ről álmodtam. Ilyenkor mindig
elmondta, mennyire szeret engem, és hogy mindig
mellettem marad. Ezek az álmok nem voltak annyira
rosszak, csakhogy minden alkalommal jött a kegyetlen
ébredés és a rádöbbenés, hogy ez nem több puszta álomnál.
Na, és persze ott volt a legfurcsább, amikor egy idegen
házban bolyongva próbálom szólongatni Jase-t, de mintha ő
nem hallaná a hangomat, és amint szobáról szobára járkál,
soha nem tudom utolérni.
Minden reggel úgy ébredtem fel, mintha szemhunyásnyit
sem aludtam volna, így a szemeszter utolsó néhány óráját
ködös tompaságban lebegve ültem végig. Ennek ellenére
viszonylag könnyen letudtam a záróvizsgák többségét,
ugyanis rengeteg szabadidőm volt, és szerencsére maradt
annyi eszem, hogy ennek a nagy részét tanulásra
fordítottam. Ja, meg evésre. De ez a rengeteg tanulás azt
jelentette, hogy a jegyeim nagyon jók lettek, ami már csak
azért is szerencsés, mert a jövőmet alapoztam meg éppen.
Talán nem azt a jövőt, amit valaha elterveztem magamnak,
de most ez van, ezt kellett szeretni. Különben pedig a tanítás
biztosan nem lesz olyan rettenetes. Talán élvezem is majd.
Mindenesetre az különösen fontos hozzá, hogy levizsgázzak.

Minden izmom megfeszült, amikor Callával beléptünk a

zeneelmélet-előadóba, és leültünk a szokásos helyünkre. Az
arcát tiszta pirosra csípte a hideg, így a sebhelye még
feltűnőbb lett. Összedörzsölte két kezét, miközben leült.
– Képtelen vagyok elviselni ezt a hideget! – jelentette ki,
reszketve. – Ha elvégeztem a sulit, már itt sem vagyok!
Megyek Floridába!
– Néhány hónappal ezelőtt meg azt mondogattad, hogy
képtelen vagy megszokni a meleget. – Elővettem egy tollat,
mert már szerettem volna letudni végre ezt a tárgyat.
Komolyan. – Talán okosabb lenne olyan helyet találnod,
ahol az év minden szakában egyformán langyos az idő.
Csücsörített.
– Ez nem is olyan rossz ötlet! Most már csak a helyet kell
megtalálnom. Na és te?
A diploma még annyira messze volt, hogy nem is akartam
gondolni rá. Megvontam a vállamat.
– Gondolom, a környéken maradok.
Felsóhajtott, majd felém nyúlt, és megrángatta a
kapucnis pulcsim szélét. Csak ekkor döbbentem rá, hogy
ugyanazt a sötétkék pulcsit hordom három napja. Hoppá.
Zuhanyoztam én ma reggel? Nem hiszem. És
megfésülködtem, mielőtt ebbe a kócos lófarokba fogtam a
hajamat?
Király.
– Mit szólnál, ha ma este csapnánk egy görbe estét
nálam, a koliban? – kérdezte, mint az elmúlt két hétben
szinte mindennap. – Vehetünk egy halom édességet,
kifoszthatjuk a Sheetz chipskészletét. Tudom, mennyire
csíped a nachost.
Már éppen rávágtam, hogy kösz, nem, aztán hirtelen
meggondoltam magam. Tényleg nagyon fontos lenne, hogy
kirángassam magam ebből a mocsárból. Legalább néhány
órára.
– Jó, de csak akkor, ha el tudsz jönni értem. Túl hideg
van már ahhoz, hogy gyalogoljak.
– Még szép! – Széles mosolyra húzódott a szája,
Lélegzetelállítóan szép volt, amikor mosolygott. – Hurrá!
Akkor sörözni is fogunk, mert nincs jobb annál, mint
illegálisan sörözni. Vagy, ha gondolod, akkor vehetünk egy
pár üveg csajos citromos piát is. Csajszi, úgy leitatlak majd,
hogy arra sem emlékszel... – Aztán elhallgatott, és az ajka
keskenyebbre húzódott.
– Csak nem arra készülsz, hogy leitatsz, és aztán
kihasználod a helyzetet? – Csak viccnek szántam, de amikor
láttam, hogy nem nevet, felsóhajtottam. Aztán megéreztem,
hogy valaki meredten figyel, és magam mögé pillantottam. A
vér is megfagyott az ereimben.
Jase ott állt a padsor végén. Kapucnis pulcsit és kopott
farmert viselt. Na, és azt az átkozott, szürke, kötött sapkát,
amit annyira imádtam, hogy legszívesebben letéptem volna
a fejéről, és csinálok vele valami eget rengető őrültséget.
Mondjuk, betömöm a párnám alá, és szagolgatom esténként,
vagy ilyesmi.
Éreztem, hogy egyre jobban összehúzom magam.
Még az az isteni szerencse, hogy habár gondolatban
ezernyi őrültséget csinálok, soha nem valósítom meg őket.
Mint mindig, most is átkozottul nehéz volt látni őt. Még
mielőtt összejöttünk volna, már akkor is rémesen éreztem
magam a társaságában, azóta azonban, hogy már tudtam,
milyen, amikor megölel, amikor a bőre az enyémhez ér,
amikor csókol, még rosszabb lett a helyzet. Elég nehéz volt
összeegyeztetni fejben ezt a kedves, humoros, védelmező
srácot a másik Jase-szel – azzal, amelyik képes volt az első
csók után lapátra tenni.
Persze megértettem én, hogy van múltja, és vannak
gondjai, de én soha nem mondtam neki olyat, hogy ne
vállalnám fel ezeket! Mert ha egyszer sikerül magamban
lerendezni a helyzetet, akkor mindenképpen segítettem
volna neki. És mindezek ellenére is igazán szerettem volna.
A toll abban a pillanatban kicsúszott a kezemből, és az
ölembe gurult. A mellkasomra súly nehezedett, ahogy
láttam, hogy megmozdul. Mintha szeretett volna mondani
valamit, de tekintve, hogy az utóbbi időben úgy került,
mintha én magam volnék egy két lábon járó herpesz, el sem
tudtam képzelni, hogy vajon mit akarhat közölni velem.
– Tess! – kezdte. Amint meghallottam ezt a mély, szexis
hangot, egész testemben megmerevedtem, és lehunytam a
szememet.
Kimondta a nevemet, nekem meg... erővel kellett
kényszeríteni magam, hogy az éppen feltörni készülő
könnyek eltűnjenek, mire kinyitom a szememet. Nagyon
fájt, mert ő... darabokra törte a szívem.
Calla megmerevedett, és pontosan tudtam, hogy csak egy
hajszál választja el attól, hogy védelmező anyatigrissé váljon.
És ezt minden bizonnyal Jase is megérezte, mert
viharfelhőszürke szemének pillantása egyikünkről a másikra
tévedt. Bármit akart is mondani, az most már örökre
feledésbe merült. Gyorsan megrázta a fejét, majd sarkon
fordult, és néhány sorral lejjebb keresett magának helyet.
A tekintetemet le sem tudtam venni a tarkójáról, olyan
meredten néztem, hogy szinte egyesével meg tudtam volna
számolni a kötött sapka alól kikandikáló hajszálakat.
– Verd már ki a fejedből! – jegyezte meg Calla.
Megtettem volna, de nem ment. Soha nem leszek képes
csak úgy elfelejtkezni róla.
– Komolyan mondom, Teresa! Olyan pasit érdemelsz, aki
nem dob ki csak úgy, hogy aztán heteken keresztül
levegőnek nézzen!
– Tudom – suttogtam, és továbbra is Jase tarkóját
bámultam, miközben minden erőlködés nélkül fel tudtam
idézni, milyen érzés volt a haját simogatni. – Csakhogy ettől
még nem lesz könnyebb a dolog.
Calla nem mondott semmit, talán mert tudta, hogy ez az
igazság.
Nehéz szívvel, és olyan hatalmas fájdalommal a
lelkemben, hogy legszívesebben bebújtam volna bőgni a
székek alá, igyekezetem a zeneelméleti záróvizsgára
koncentrálni, és eltökéltem magamban, hogy nem fogok
megbukni Jase miatt.
Ahogyan azt is, hogy soha az életben nem hullatok érte
több könnycseppet.
 A legutolsó záróvizsgám után átgyalogoltam West
Woodsba. Mivel úgy terveztem, hogy nem fogom az egész
téli szünetet Cam lakásában tölteni, mint valami
szerencsétlen lúzer – ehelyett hazamegyek anyához és
apához, mint valami szerencsétlen lúzer -, és mindenképpen
el kellett hoznom még néhány holmimat a koleszból. Úgy
terveztem, hogy az egész következő szemesztert Camnél
fogom átvészelni.
Mivel azt mondta, nyugodtan maradjak, ameddig csak
akarok, elhatároztam, hogy szerzek magamnak valami
rendes, fizetős melót, és legalább valamennyivel beleszállok
a lakbérbe. Különben pedig, a munka segíthetne elterelni a
figyelmemet is egy kicsit. Az, hogy nem táncolhattam,
Debbie, Erik és most meg Jase is, egyszerűen túlságosan sok
volt. Tudtam, hogy ha tovább akarok lépni, akkor kell
valami, amivel elfoglalhatom nemcsak az agyamat, de a
szívemet is.
Csak az a baj, hogy egyelőre úgy tűnt, erre a közeli
jövőben nem sok esély van.
A hideg levegő pirosra csípte az arcomat, és miközben
átvágtam a kolesz felé vezető füves területen, a levegőben a
hó semmivel össze nem téveszthető szaga csapott meg. Mire
beértem a Yost koli előterébe, a térdem egy egészen kicsit
sajogni kezdett. Mivel a legtöbben mostanra hazaindultak,
az előtérben csak alig maroknyian maradtak, azok pedig
mind a kanapékon ültek.
A liftet vártam, kihalásztam a zsebemből a
kulcskártyámat, és próbáltam nem venni tudomást a
lapockáim közé költöző fájdalomról. Az óta a rettenetes
éjszaka óta egyszer sem jártam itt. Nagyon nem volt kedvem
felmenni a szobába, de mindenképpen össze kel-lett
szednem a cuccomat, és Cam egy óra múlva jött a pick-
uppal.
Különben meg itt az ideje, hogy komoly felnőttként
viselkedjek. Egyrészt nincsen a kolesszal semmi baj, és
szinte teljesen biztos voltam benne, hogy szellemek sem
léteznek. Persze, tutira kellemetlen lesz az élmény, de azt a
kis időt, amíg minden szükségest összeszedek, talán csak
kibírom valahogy.
Miután így sikerült felspannolnom magam, beszálltam a
liftbe, és felmentem a harmadikra. Már a folyosón jártam,
amikor a telefonom csilingelt, jelezve, hogy üzenetem
érkezett. Azt hittem, Calla vagy Cam lesz az, előhúztam a
készüléket a táskámból, és amikor a kijelzőre néztem, kis
híján hasra estem.
Jövök Cammel segíteni. Beszélnünk kell.
Jase küldte, mindössze ennyi állt benne, azonban a
szívem úgy kezdett verni, és a gyomrom olyan görcsbe
rándult egyetlen pillanat alatt, mintha ennél sokkal többről
szólt volna az üzi. Mintha azt írta volna: „Egy rohadt nagy
szarcsimbók vagyok, hibáztam, és nagyon hosszú ideig,
nagyon szerelmes leszek beléd.”
Csakhogy az SMS-ben mindössze annyi állt, hogy átjön
segíteni Camnek. Márpedig ez azt jelentette, hogy Cam
megengedte neki a dolgot, amiből viszont az is következett,
hogy akkor biztosan mondott Camnek valami olyasmit, amit
a bátyám is megértett és elfogadott. Ami azért, tekintve,
hogy mennyire vacak állapotban voltam elsősorban éppen az
ő hibájából, nem lehetett valami egyszerű.
Megálltam a lakás bejárata előtt, és a pulzusom az
egekben volt, annyira rápörögtem az egészre. Ne akarj
beleképzelni ebbe többet, mint amit írt, mondogattam
magamban. Az, hogy át akar jönni segíteni, és beszélni is
szeretne velem, még nem jelent semmit a világon. És éppen
ezért nem is kellene ennyire izgatottnak lennem.
Nevetségesen kétségbeesett vagyok. Kell nekem egyáltalán
az ő segítsége? Egy részem mindennél jobban szeretett volna
nemet mondani, de pontosan tudtam, hogy ha megteszem,
akkor egész este verni fogom a fejemet a falba. Beszélnünk
kell... Én pedig mindenképpen szerettem volna beszélni vele.
Remegő kézzel válaszoltam egy teljesen higgadt és
teljesen szenvtelen okét.
Szinte azonnal jött is a válaszüzi, és a szívem hatalmasat
dobbant.
Akkor hamarosan találkozunk.
Kényszerítettem magam, hogy kifújjam a levegőt, pedig
nem is tudatosan tartottam vissza, majd a telót a táskámba
csúsztattam. Mivel Cam is jelen lesz, az egész rém cikinek
ígérkezik, viszont akkor sem tagadhatom, hogy milyen
boldogság töltött el még annak ellenére is, hogy egy
bizonyos, józanésznek nevezett, idegesítő kis valami
állandóan próbálta elrontani az egészet.
Lehúztam a kulcskártyámat, és kényszerítettem magam,
hogy töröljek ki a fejemből minden gondolatot, azzal
kapcsolatban, hogy hamarosan látni fogom Jase-t. Beléptem
a lakásba, és az ajtó becsukódott mögöttem.
Körbenéztem. Úgy tűnt, nem változott a világon semmi.
Az egyik párna a kanapén volt, a másik pedig a kisasztal
alatt, a földön. Furcsa szag terjengett a levegőben, a
perzselően forró nyár emlékeként. A lakótársunk – Steph –
szobájába vezető ajtó valószínűleg megint kulcsra van zárva.
Annak ellenére, hogy Debbie halálának éjszakáján segített,
azóta egyetlen alkalommal sem találkoztam vele, és az igazat
megvallva próbáltam nem is gondolni rá, hiszen ilyenkor
mindig eszembe jutott az is, hogy többször is kavart Jase-
szel.
Amiről persze azonnal eszembe jutott, hogy mi van, ha
most is dugnak valahol.
A gyomrom persze erre görcsbe rándult megint, és halkan
káromkodni kezdtem. Most már teljesen biztos, hogy saját
magam legrosszabb ellensége vagyok.
 A táskámat a kanapéra ejtettem, a kártyámat megint
lehúztam, és kinyitottam a mi szobánkat is. Pislogtam, és
levegő után kaptam.
A szívem akkorát dobbant, hogy majd' átszakította a
mellkasomat. Először eszembe jutott, hogy biztosan a kevés
alvás és az állandó stressz miatt hallucinálok. Nem tudtam
elhinni, amit látok. Megint pislogtam, de sajnos nem
változott a kép.
Erik ott ült Debbie ágyán.
 28. FEJEZET

A
LAPOCKÁM KÖZÖTT BIZSERGÉS KEZDŐDÖTT,
és végigrohant a gerincem mentén. Erik itt van,
velem szemben. Mi a fenét keres ez itt? Az ölében ott
volt valami – egy pulcsi. Azonnal felismertem. Debbie-é.
A haja egy ideje nem volt olyan tökéletesen fésült, és az
öltözéke sem a megszokott, hanyagul elegáns. Erik kócos
volt, a ruhája pedig gyűrött. A szeme alatt sötét karikák. A
szája két oldalán megjelenő ráncok mintha márványban
keletkezett repedések lettek volna. Az arcát borító, sűrű
borostából azonnal láttam, hogy napok óta nem
borotválkozott.
A tekintetünk összetalálkozott, és engem a hideg rázott.
Mert volt valami ebben a tekintetben, ami lyukat ütött a
szívembe.
– Mit keresel itt? – kérdezte érzelemmentes hangon.
Túlságosan meg voltam döbbenve, hogy egyáltalán
eszembe jusson, miért is lenne neki joga engem kérdőre
vonni.
– Én... csak össze akartam szedni a többi cuccomat.
Lassan körülnézett a szobában. Debbie minden holmiját
elvitték már. Az ágyat bevetették, a takarókat
összehajtogatták, maga a pár-na azonban lapos volt, mintha
valaki épp az előbb feküdt volna rajta.
A beépített szekrény ajtaja tárva-nyitva, és azonnal
látszott, milyen ruhákat és tankönyveket nem vittem el
idáig.
– Nem voltál képes itt maradni?
 A hangjából kicsendülő vád egy pillanat alatt magamhoz
térített. Dühös pillantással mértem végig.
– Nem. Miért, te igen?
Az állkapcsában megfeszült egy izom, és eltelt egy feszült
pillanat.
– Nem. – Aztán a pulcsit letette maga mellé, de az ujjai
mintha vonakodtak volna elengedni. Végül a kezét a térdére
támasztotta. – De most itt vagyok. Ahogyan te is.
Mivel továbbra is áthatóan nézett rám, a torkom és a
szám is egészen kiszáradt. A lelkem mélyén mindig
kételkedtem abban, hogy Debbie halála tényleg egy
megmagyarázhatatlan öngyilkosság lett volna, és
gyanítottam, hogy Eriknek valamilyen szinten része volt
benne. Vagy belekényszerítette, vagy csinált vele valamit, és
aztán így próbálta álcázni a tettét, mert soha, senki nem
tudott nekem magyarázattal szolgálni arra, hogy mit
keresett az ajtón a rózsaszín sál, vagy hogyan került oda.
Különösen úgy, hogy Erik végig azt állította, nem járt itt
aznap.
Ahogy a szemébe néztem, láttam, hogy pontosan tudja,
mi jár a fejemben.
Elakadó lélegzettel tettem egy lépést hátrafelé.
– Cam és Jase hamarosan itt lesz segíteni. Bármelyik
pillanatban befuthatnak.
– Nemrég elkaptam a bátyád beszélgetését. Éppen most
írja az egyik záróvizsgáját. – Tett felém egy lassú, kimért
lépést. – Miért hazudsz nekem?
A szívem hangosan vert, és a gondolatok egymást
kergették a fejemben.
– Azt hittem, hamarabb érkezik. Biztosan elnéztem az...
Röviden, komoran felnevetett, majd ujjával a hajába túrt.
– Nem néztél te el semmit, baszd meg!
Vettem egy mély lélegzetet, majd tettem hátra még egy
lassú lépést, közelebb a nyitott ajtó felé. Leszarom a
cuccomat. Egy másodpercig sem voltam hajlandó egy
szobában maradni vele.
– Talán jobb lesz, ha később visszajövök...
Erik olyan gyorsan vetette rám magát, hogy nem is
vettem észre a mozdulatot. Az egyik pillanatban még Deb
ágya mellett állt, a következőben pedig már közvetlenül az
orrom előtt. Sikoltás gyülekezett a torkomban, ám végül
soha nem tört fel. Mire bármilyen hangot kiadhattam volna,
már el is kapott.
Előbb keményen a számra tapasztotta a kezét, majd
megpördített a tengelyem körül, és távolabb lökött az
ajtótól. Az ajkam a fogamnak ütközött, és a számat fémes íz
töltötte meg. Mivel eleve nem találtam az egyensúlyomat,
ahogyan a tenyerével keményen hátba lökött, a jobb lábam
azonnal kifordult alólam. A bal oldalamra fordulva
zuhantam a földre, bár valamennyire sikerült tompítani az
ütést. Abban a pillanatban, hogy a testem a földnek ütközött,
hallottam az ajtó csapódását, és azt is, ahogy kattan a zár.
Egy pillanatra nagyon megdöbbentem, és csak lassan
tudtam felemelni a fejemet. Nem láttam rendesen az
arcomba hulló hajtincsektől. Az ajkam belső oldala nagyon
érzékeny volt, és úgy tűnt, az agyam nem tud megbirkózni a
történtekkel. Amikor azonban mégis sikerült felfognom,
milyen helyzetbe kerültem, rettegés vett erőt rajtam, a
testemet jeges veríték árasztotta el, és elakadt a lélegzetem
is.
Megragadta a lófarkamat, és hátrafeszítette a fejemet. A
gerincembe szúró fájdalom miatt felkiáltottam.
– Minden a te hibád volt!
Megragadtam, a kezét, hogy levegyek egy kis súlyt a
lábaimról, de közben éreztem, hogy a fejbőröm egyetlen
lángoló fájdalom.
– Mi a fenéről...?
– Ne játszd a hülyét! – Addig rángatott, míg sikerült
feltérdeltetnie. Azonnal a bal térdemre helyeztem át a
súlyomat, de maga a pozíció is rettenetesen fájt. – Debbie
miattad halt meg!
– Te nem vagy normális! – A szavak azelőtt elhagyták a
számat, hogy átgondolhattam volna, mit mondjak és mit ne.
– Egy kibaszott pszichopata vagy! Te ölted meg...
Erik olyan váratlanul engedett el, hogy meginogtam.
Aztán a keze megvillant, és hatalmas erejű pofont kaptam
tőle, ami azonnal kitörölte minden gondolatomat. Az
oldalamra zuhantam, az állkapcsom égett, és úgy tűnt, hogy
a szoba a padlótól a mennyezetig hullámzik.
Kényszerítettem magam, hogy levegőt vegyek, de a válaszul
születő éles fájdalom könnyeket csalt a szemembe. Az arcom
még mindig lángolt, amikor próbaképpen, óvatosan
kinyitottam a számat. Az agyam továbbra sem tudott lépést
tartani. Hogyan jutottam ide, amikor az előbb még éppen
végeztem az utolsó vizsgámmal?
Ez nem lehet a valóság – egyszerűen nem lehet, hogy ez
velem történik!
Testem minden sejtje mozdulatlanná dermedt, mert ez az
egész túlságosan ismerős volt. Ahogyan az ajkam fáj, a
bőröm tompán bizsereg, a fejembe beveszi magát valami
zümmögés. Nem először voltam ebben a helyzetben,
feküdtem a földön a váratlan pofontól, miközben a világ vad
táncot jár.
Hirtelen megint tizenhat lettem, az a lány, aki meghúzza
magát, és várja, hogy Jeremy kitombolja a valami ostobaság
miatt egyszer csak rátörő dühöt. Tehetetlenül. Rémülten.
Zavartan. A testem és a kezem is remeg.
– Nem vagyok pszichopata, és nem az én hibám, hogy
Deb meghalt! -A harag ott remegett Erik hangjában, amitől
élesen csattant.
– Ha te megállod, és nem pofázod tele a fejét, ha egyszer
végre a saját kurva dolgoddal törődsz, sohasem szakít velem!
– Mi van? – A szám sarkából vér szivárgott. Remegő
kézzel letöröltem, aztán mire észbe kaptam, már rémülettől
elkerekedő szemmel meredtem az vörös foltra.
 Túlságosan is ismerős.
– Mert persze rákérdeztél, hogy honnan vannak a
zúzódásai! Na, és az a kurva vasárnap? Képtelen voltál
kimaradni az életünkből, mi?
– Felém indult. – Mert neked mindenképpen láb alatt
kellett lenned, és szépen le kellett sérülnöd! Mintha az is az
én hibám volna, baszd meg! Pedig nem az volt! Baromira a
te hibád volt!
Az egyre erősödő félelem mellett már lassan a harag is
gyülekezett bennem, és ekkor tettem valamit, amit
Jeremyvel szemben soha nem mertem volna.
Mert nem leszek még egyszer áldozat! Nem fogom
hagyni, hogy bárki azzá tegyen!
– Jaj, ez annyira tipikus! – Szinte köptem a szavakat. –
Megütsz valakit, de aztán persze a másik hibája lesz.
Véletlenül sem a tiéd.
– Ó, fogd már be, te idióta, nyomorék ribanc!
Két kézzel megtámaszkodtam a padón, és nem voltam
hajlandó tudomást venni arról, hogy szédülök.
– Mert úgy szokott lenni, hogy elcsúszol, ugye, az öklöd
meg egészen véletlenül nekiütközik egy másik ember
arcának!
– Olyanok arcának, akik megérdemlik.
– Debbie talán megérdemelte?
Káromkodott.
– Hogy merészeled a szádra venni a nevét? Nem tudsz te
semmit!
Feltoltam magam álló helyzetbe, de egy kicsit
megtántorodtam, és nekiütköztem az ágynak. Felemeltem a
fejemet, és a könnyektől eltorzított világban láttam, hogy
Erik felém indul. Sarkon fordultam, és felragadtam a
legközelebbi fegyvert. Egy olvasólámpa volt, azon nyomban
kitéptem a falból, készen arra, hogy ha kell, akkor olyan
erővel vágjam fejbe vele a rohadékot, hogy a másik szobában
kössön ki.
 Felém ütött, én meg hátraugrottam. Egy pillanatra
elveszítettem az egyensúlyomat, ő pedig kihasználta az
alkalmat, és fölém kerekedett. Kikapta a lámpát a kezemből,
és a szoba másik végébe hajította. Megragadta a ruhámat, és
nekilökött a falnak. A szívem megállt egy pillanatra, aztán a
bejárati ajtó felé vetettem magam.
A tarkómba fájdalom hasított, és önkéntelenül
összehúztam magam. A falak megint befelé dőltek, nekem
pedig pislognom kellett, ha tisztán akartam látni, de mintha
órák teltek volna el, mire sikerült kinyitnom a szememet. A
következő dolog, amire emlékszem, hogy hanyatt fekszem a
földön, a két ágy között, és ostobán meredek a plafonra.
Erik a fejem körül járkál, és sportcipőjével többször is a
hajamra lép. A hajam nem copfban van?
Az egész testem forrón lüktetett. Mély levegőt vettem,
mire a bordámba és a gerincembe kínzó fájdalom hasított.
– Látom, felébredtél végre! – Gonosz vigyorral hajolt
fölém. – Pedig nem is kaptál annyira nagyot!
A fejemben mintha pókhálókon kívül semmi más nem
maradt volna. Biztosan elestem, és el is ájultam, ami viszont
azt jelenti, hogy tutira agyrázkódásom van.
Márpedig az sohasem jó hír.
Úgy éreztem magam, mint akit nagyon hirtelen ráznak fel
egy nagyon mély álomból, és nehézkes mozdulatokkal
felkönyököltem. Egy másodpercig mintha sűrű iszapban
úsztam volna.
– Pedig már így is olyan sok időt pocsékoltam rád! Jobb
lett volna... – Elhallgatott, a két tenyerét a halántékához
szorította, majd folytatta a járkálást. – Nem volt szándékos.
Most meg mi a fenéről beszél? Ülő helyzetbe
kényszerítettem magam, és kimerülten támasztottam a
hátamat az ágynak. Mégis mi nem volt szándékos?
– Csak... Egyszerűen csak megtörtént. Átjöttem, hogy
beszéljek vele, hogy megértessem vele, mekkorát téved, mert
nekünk együtt kell maradnunk. Erre elzavart!
 A két kezét maga mellé ejtette, ujjait ökölbe szorította.
A fájdalom miatt hunyorogva támaszkodtam még
erősebben az ágynak, és minden erőmmel azon voltam, hogy
össze tudjam fogni a szétszaladt gondolatfoszlányokat.
– Nem hallgatott rám... Pedig csak annyit kértem, hogy
meghallgasson! -A hangja előbb erősebb lett, majd elhalkult.
– Begurultam, és... ellöktem. Véletlen baleset volt.
Erik hirtelen lehajolt, és megragadta az államat.
Felkiáltottam, mert olyan erősen szorította, hogy fellángolt
bennem a fájdalom.
– Véletlen baleset volt! Hanyatt esett, és nem értem, hogy
történhetett az egész! A nyakát éppen az ágy sarkának ütötte
neki, én meg hallottam azt a hangos reccsenést. O, istenem...
– Ellökte magát tőlem, és ezzel együtt a fejemet is hirtelen
oldalra rántotta. A hajába túrt, és hátrált. – A nyaka
egyszerűen eltört.
Szorosan lehunytam a szemem, próbáltam leállítani a
lelki szemeim előtt megjelenő képek áradatát.
– Tudtam, hogy senki se hinne nekem. Hiába
mondanám, hogy véletlen baleset volt! Engem
hibáztatnának, pedig nem tehetek arról, ami történt! Debbie
csak... – Elhallgatott, és leült az ágyra. – Még csak meg sem
hallgatott.
Rettegés lett úrrá rajtam. Egész idő alatt gyanítottam,
hogy valami ilyesmi lehet az igazság, viszont most, hogy
kimondta, egyszerre forogni kezdett a gyomrom, és a
döbbenettől levegőt sem kaptam.
– Megölted! – A szám és az állkapcsom is fájt, úgyhogy
nehezemre esett a beszéd.
– Véletlen baleset volt! – Megint felállt, és fel-alá kezdett
járkálni a szűk szobában. – És nem is történt volna meg, ha
te be tudod fogni a pofádat. Úgyhogy az egész a te hibád!
Eriknek nagyon súlyos pszichés problémái vannak, ehhez
most már kétség sem férhet.
Miközben járkált tovább, a fejem lassan kezdett
kitisztulni, ezzel együtt azonban a tarkóm környékén valami
mélyről érkező, lüktető fájdalom áradt szét bennem.
Elfordultam, és elviselhetetlen fájdalom hasított a
nyakamba. Az arcomat duzzadtnak éreztem, a bordáimat
alaposan összezúzhattam, de tisztában voltam vele, hogy
minél tovább maradok ebben a szobában, annál súlyosabbak
lesznek a sérüléseim, sőt mi több... De nem voltam hajlandó
elindulni ezen a vonalon. Más sem hiányzik, mint hogy még
jobban bepánikoljak!
– Ez az egész a te lelkiismereteden szárad. A te hibád. Ha
nem beszéled tele a fejét, és nem állsz az utunkba, akkor
még most is élne! – Folyamatosan dühöngött, és az ujjat
újra és újra összezárultak, majd szétnyíltak. Tisztában
voltam vele, hogy legszívesebben azonnal rám vetné magát,
és ha megteszi, abban nem lesz köszönet. – Mindent
tönkretettél!
Hallottam, hogy a szomszéd helyiségben megszólal a
mobilom, és a remény azonnal elárasztott. Máris eltelt volna
az egy óra? Talán – de csak nagyon talán – Cam hamarabb
végzett a záróvizsgájával. Vagy éppen Jase döntött úgy, hogy
egy kicsit hamarabb jön. Ó, kérlek szépen, istenem, add,
hogy közülük legyen az egyik!
Erik azonban láthatólag nem is vette észre az egészet.
Tovább járkált a kis szobában, és csomókban tépte a saját
haját. Aztán megállt Debbie ágyának lábánál, és az öklével a
saját fejét kezdte csapkodni.
– Mindent tönkretettél! És most látod, mi történt! Nem
volt más választásom!
A mobilom megint csörgött.
Kérlek, kérlek, kérlek, istenem!
A lábamat a mellkasomhoz húztam, és lélekben
felkészültem, hogy amint alkalom adódik, felugrok, és az
ajtó felé rohanok.
– Nem fogod megúszni! – mondtam.
Leengedte a kezét, és kegyetlen tekintettel nézett a
szemembe.
– Mit?
– Ezt az egészet. – A tenyeremmel a szőnyegre
támaszkodtam, és felkészültem. – Bármit tervezel is, nem
fogod megúszni.
A telóm megint megszólalt, és ezúttal már neki is eljutott
a tudatáig. Az ajtó felé pillantott, és a szemöldökét értetlenül
vonta össze.
– Hiszen soha nem is terveztem, hogy bármit is
megússzak! – mordult.
Kifújtam a levegőt. Lehet, hogy mégsem teljesen őrült?
Már a félőrültnek is nagyon tudnék örülni.
– Tényleg nem? Mert, ha gondolod, akkor
elfelejtkezhetünk arról, ami itt történt. – Hihetetlenül
mocskos hazug vagyok, mert az tuti, hogy az életben nem
felejti el, amit ezért kap majd. – Egyszerűen kisétálunk, és...
Megrázta a fejét.
– Én nem tervezem megúszni – felelte könnyedén,
mintha csak a vizsgaeredményeinkről beszélgetnénk. – És
nem szeretnék egyszerűen csak kisétálni innen.
Ha korábban bármilyen apró kis reményfoszlány bukkant
is fel a fejemben, akkor ebben a pillanatban mindörökre
megsemmisült. Nem szeretnék egyszerűen csak kisétálni.
– Ez úgy hangzik, mintha nem terveznél soha többé
kimenni ebből a szobából.
– Pontosan – válaszolta, és hangosan nevetett. – Hacsak
hullazsákban nem.
A rémület úgy robbant fel a gyomromban, mint egy
atombomba. Ennyit arról, hogy várjuk meg a megfelelő
pillanatot, és rohanjunk az ajtó felé. Az életösztön átvette az
irányítást, esetlen mozdulatokkal talpra vergődtem, majd
átkozva a rosszabbik térdem gyengeségét, ellöktem magam.
Valamikor régen könnyedén és gyorsan mozogtam. Már
nem.
Nekem ugrott, a testével a földre lökött, és ahogyan
becsapódtam, a tüdőmből minden korty levegő kiszökött, így
sikítani sem tudtam. Odakint, az ajtó előtt valami a falnak
csapódott, idebent azonban Erik ujjai a vállamba
kapaszkodtak, és erőszakos mozdulattal fordítottak hanyatt.
Elkerekedett szemmel néztem az ő szemébe, az idő egy
másodpercre megtorpanni látszott, és rettenetes felismerés
robbant bennem. Már tudtam, mire készül, és úgy éreztem,
belesüllyedek a szőnyegbe.
Valaki dörömbölt a szoba ajtaján, és Erik azonnal arrafelé
kapta a fejét, szemében őrült fény ragyogott. Kihasználva a
pillanatnyi figyelemzavart, felemeltem az egyik kezemet.
Ököllel, teljes erővel ütöttem meg a szája sarkában, amitől a
feje oldalra nyekkent.
Felegyenesedett, és ahogyan a szájából vérrel keveredő
nyál szivárgott, hangosan felhorkantott. Elengedte a
karomat, én pedig oldalra fordultam, és vettem egy nagy
levegőt, hogy segítségért kiálthassak.
– Te nagypofájú kurva! – mordult fel, és ököllel a hátam
alsó részére vágott. A tökéletes veseütéstől teljesen
mozdulatlanná dermedtem.
– Tess!
Jase – hiszen ez Jase !
Az ajtó majd beszakadt, olyan erővel ütötte.
– Odabent vagy? Minden rendben van?
Az ajtó felé nyúltam, és ujjaim a szőnyegbe kapaszkodtak.
– Jase ... – A név vége már hörgésbe fulladt.
Erik hanyatt fordított, és hirtelen egy totálisan bomlott
ember szemébe néztem. Azokba a szemekbe, amikbe
valószínűleg Debbie is számtalan alkalommal meredt, és ami
minden bizonnyal a legutolsó dolog volt, amit életében még
láthatott.
A rémület kegyetlen szorítással lett úrrá rajtam, végre
utat talált egy sikoly, feltört, és aztán gyorsan félbe is
szakadt, mikor Erik ujjai átfonták, és szorítani kezdték a
nyakamat.
 Az ajtó remegett és rázkódott a zsanérjain.
– Tess! Mi a fene folyik ott? Tess?!
A pánik belém mélyesztette jeges és éles karmait. Erik
szorítása összeroncsolta a nyakamat, és összenyomta a
légcsövemet. Sikolyra nyitottam a számat, de nem jött ki
semmi hang – hiszen levegőt sem tudtam venni. A szívem
hevesen vert. Pofoztam, aztán ököllel állon vágtam. Ő
fájdalmasan felkiáltott ugyan, de nem engedett el.
– Tess! – kiáltotta Jase. Az ajtó rázkódott, és olyan
hangot adott, mintha a másik oldalról valaki, a vállával
rohant volna neki. – Az isten verje meg!
A szemem előtt pöttyök kezdtek ugrálni, és nem tudtam –
Istenem, nem tudtam levegőt venni! Körömmel vájtam Erik
karjába, és éreztem, hogy a bőrt és a húst marcangolom. Az
ajtó megint megremegett, de már láttam, hogy nem lesz elég
gyors.
– Add fel! – Erik felemelte a fejemet a padlóról, majd
teljes erővel visszacsapta. – Add már fel!
A szemem sarkából kiindulva sötétség árasztotta el a
világot, a mellkasomban izzó lángolás robbant, azután
gyorsan átkúszott a torkomba is. Levegő kell!
– Teresa! Kicsim! – kiáltotta Jase, és a hangja valami
kétségbeesett utolsó erőt adott nekem. Az ajtó remegett és
nyögött. – Gyerünk...!
Minden csepp erőmmel küzdöttem Erik ellen. Vertem a
mell-kasát, az arcát, a vállát. Tekergettem a csípőmet,
próbálva ledobni magamról, ő azonban még jobban rám
nehezedett, és csak nyomott, egyre lejjebb, hogy már úgy
éreztem, elnyel a szőnyeg, és lassan felszívódom az alant
várakozó semmiben. Tudtam, hogy nem szabad feladnom,
hogy semmiképpen nem adhatom fel, azonban a karjaim
ekkor már tehetetlenül hulltak alá, a testem mellé, a
padlóra.
A háttérben valahol, valami darabokra hasadt. Talán
ezzel a hanggal pusztultak el az utolsó, oxigénhiánytól
szétrobbanó sejtek? Nem tudom, mi történt, de Erik fekete
szemének tekintete az enyémbe meredt, és én pontosan
tudtam, hogy vége. A szemhéjam lecsukódott. Akárcsak
Debbie, én is őt fogom utoljára látni. Pedig ez nagyon nem
igazságos, hiszen éppen csak elkezdtem az életemet, éppen
csak kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy nem a
régóta tervezgetett jövőben kell majd helytállnom, és soha
nem lesz az enyém Jase . Pedig, ha ezt sikerül túlélnem,
akkor biztos nem hagyom csak úgy elmenni még egyszer. De
túl késő. Mindez... Már semmit nem jelent. Lassan minden
hang elhalt, és végül nem maradt egyéb, csak a saját vérem
dobolása a fülemben.
És ekkor a torkomról eltűnt az az elviselhetetlen nyomás,
a levegő süvítve töltötte meg a tüdőmet, és fájdalommal teli
nyögés hallatszott a szobában. Valami eltört – mintha egy
alaposan kiszáradt ág roppant volna ketté, de valahol
nagyon messze, távol a világtól.
Kezek érintették az arcomat, karok emeltek fel a földről.
A fejemet túl nehéznek éreztem, nem tudtam egyenesen
megtartani. Mintha valami nem lett volna egészen kerek a
nyakammal.
– Jaj, istenem, kérlek, nyisd ki a szemed! Rajta, kicsim,
nyisd ki a szemed! – Pillanatnyi csend, és az izmos test
megremegett. – Annyira sajnálom. A rohadt életbe, nyisd ki
a szemed! Kérlek!
Úgy éreztem, hogy a szemhéjamat pillanatragasztó
rögzítette, de nagy nehezen sikerült kifeszegetnem. Ekkor
már nem láttam mást, csak Jase sötétszürke szemét. Még
sohasem volt ennyire sötét színű.
– Hát élsz! – sóhajtott, és szorosabban ölelt. – Maradj
velem, Tess! Jaj, istenem, ne hagyj el! Kérlek! Annyira...
Az ajkai mozogtak, azonban a szavaknak nem volt semmi
értelme, és én nem tudtam tovább nyitva tartani a
szememet. Azután pedig nem következett más, csak a
sötétség.
 29. FEJEZET

A
Z EGYENLETES CSIPOGÁS LASSAN, DE
ELTÖKÉLTEN tört keresztül a kábulat és az álom
számtalan rétegén, és aztán éreztem, hogy a
mellkasom felemelkedik, és hangosan, szakadozottan
fellélegezem.
– Teresa! – Nem tudtam, min fekszem, mindenesetre,
ahogy súly nehezedett az egyik felére, megmozdult alattam.
Egy kéz érintette az arcomat, hűvösen, megnyugtatón. –
Ébren vagy?
Ébren vagyok? Azt hiszem, igen. Fokozatosan kezdtem
felfogni a környezetemet. Egy kemény ágyon feküdtem, és a
bátyám hangját hallottam. De a fejemet rettenetesen
nehéznek éreztem. Mintha valaki a párnához ragasztotta
volna.
Lassan kinyitottam a szememet, és hunyorogtam, mert a
fényes lámpák nagyon bántották. Amikor kitisztult a
látásom, nyilvánvalóvá vált, hogy kórházban vagyok. A
fehérre festett falak, a sarokban rögzített tévé, na meg a
borsózöld függöny kétséget sem hagyott ezt illetően.
– Hé! – Cam hangja aggodalmasan csendült. – Hogy
érzed magad?
Kissé felé fordítottam a fejemet, majd a nyelvemet
végigfuttattam a szájpadlásomon.
– Nagyon... furcsán. – A hangomat reszelősnek
hallottam, és az állkapcsom ennek a három szónak a
kimondásától is sajgott.
– Aludtál egy kicsit. Éppen eleget ahhoz, hogy anyáék
ideérjenek, és aztán még meg is várattál bennünket. – Cam
fáradtan mosolyogva nyúlt a kancsó felé, és töltött vizet egy
műanyag pohárba. – Odalent vannak, és a zsarukkal
beszélgetnek.
A zsarukkal? Ostobán néztem a szemébe, miközben ő
nővérkét játszva a fejem alá nyúlt, és egy kicsit megemelte,
hogy könnyebben ihassak. A hideg víz olyan jólesett, mintha
egy különösen forró, kánikulai napon vetném bele magam a
medencébe.
A poharat az ágy melletti kisasztalra tette, és látszott
rajta, hogy csak ebben a pillanatban ébred rá az igazságra.
– Ugye, nem emlékszel semmire?
Megráztam a fejemet, majd grimaszoltam, mert a két
halántékom között mintha darabokra akart volna hasadni a
koponyám. Gyorsan az ajtó felé pillantott, és talán azon
töprengett, okosabb lenne idehívni valakit, de végül
mellettem maradt, az egyik kezét az enyémre tette, amitől a
bütykeimre pillantottam.
Vörösek voltak, összehorzsoltak, és duzzadtak.
Hirtelen felültem, és habár a testem minden porcikája
üvöltve tiltakozott a váratlan megerőltetés miatt, a fejem
azonnal kitisztult.
Jaj, istenem...
Cam tekintetében még több aggodalom csillant.
– Mégis emlékszel?
– Erik! Ő...
– Tudom. Mindenki tudja. Miatta már nem kell
aggódnod. – Megfogta a vállamat, és finoman visszanyomott
az ágyra. – Most jobb, ha nem mozogsz! Agyrázkódásod
van... igaz, hogy egészen enyhe, de akkor sem ugrálhatsz.
Megértetted?
A szívem hevesen vert. Végigpillantottam a karomba
vezetett intravénás tűn, amelyen keresztül áttetsző folyadék
jutott a szervezetembe. Visszatért az a rettenetes, roppanó
hang, ami olyan volt, mintha csontok törtek volna.
 – Halott?
– Basszus! Bár az lenne! – És az arcára hihetetlenül
dühös kifejezés ült ki. – Jase úgy ütötte ki, hogy az
állkapcsát is eltörte, de a rohadék még életben van. Tutira
lesittelik. Akkor tért magához, amikor megérkeztek a zsaruk
és a mentősök is, és bárkinek, aki meghallgatta, magyarázni
kezdte, hogy mi történt. És egyfolytában azt pofázta... –
Ekkor elhallgatott, és összeszorította a száját.
– Hogy miattam történt minden – fejeztem be a
mondatát. Lehunytam a szemem, és azonnal megjelent
előttem a dühöngő Erik, ahogyan a felszínre tör mélységes
őrülete. Aztán eszembe jutott valami más is. – Hol... Hol van
Jase?
Cam elfordult, amikor ránéztem.
– Legutóbb akkor láttam, amikor a zsaruk faggatták.
– Tessék? – próbáltam volna megint felülni, de
megállított. – Ezt meg hogy érted?
– Ne félj, nincsen semmi baj. De mindenképpen ki
akarták kérdezni a történtekről. Tutira téged is ki akarnak
majd faggatni most, hogy felébredtél. – Elhallgatott. –
Vallomást kell tenned.
– Mikor volt ez, hogy Jase-t láttad?
Cam zavartan mocorgott egy kicsit.
– A zsaruk ott tartották a koleszban, amíg téged ide
behoztak. Azóta nem láttam. Amikor hallottam, mi történt,
egyenesen ide jöttem.
Szóval azóta nem is látta Jase-t? Vagyis nem jött el, hogy
megnézze, hogy vagyok? Lehunytam a szemem, s fel tudtam
volna pofozni magam, amiért ilyen szánalmas vagyok. Jase
azt mondta, beszélni akar velem. Aztán eljött, és
megmentette az életemet. Semmi értelme hisztiznem csak
azért, mert egyelőre nincsen itt. Különben pedig, most
sokkal fontosabb dolgokkal kell foglalkoznom.
Kinyitottam a szemem, és Cam meredten bámuló
tekintetébe néztem. Másodpercek telhettek el.
 – Tényleg nagyon szerelemes vagy Jase-be, mi?
Felsóhajtottam.
– Igen.
Mocorgott, és halkan káromkodott.
– Tudom, hogy eddig nem akartad meghallgatni, amit
mondani fogok, de sajnos ebben a pillanatban nincs más
választásod. Jase egy hülye pöcs, de ez a hülye pöcs nagyon
szeret.
Szóra nyitottam a számat.
– Persze tudom, hogy eltaszított magától, de egyrészt ő
pasi, másrészt totál idióta. Ne nézz így rám, én mondhatom
rá! Mi, pasik, szoktunk hülyeséget csinálni. – Cam közelebb
hajolt, és halkabban folytatta. – Engem egyébként egy
egészen kicsit Eperkére emlékeztet... Mármint Averyre. Az
elején ő is éppen ilyen volt. Teljesen más okból ugyan, de
neki is... volt múltja, amit elég nehezen tudott feldolgozni.
És én azt hiszem, hogy most Jase is éppen ebben a cipőben
jár. Nem is tudom. Persze én nem vagyok ő, de ez tényleg
eléggé nyomasztja.
– Tudom – feleltem halkan, és pislogva próbáltam
visszafojtani a könnyeimet. Jase-szel kapcsolatban az
égvilágon semmi nem volt egyértelmű. Ez mindig is így volt,
és hirtelen kételkedtem benne, hogy csak fel kell dolgoznia a
múltját. Mert vannak bizonyos dolgok, amiket az ember
soha nem tud feldolgozni.
Cam lehajtotta a fejét, és aztán vett egy mély lélegzetet.
– Nemrégen megemlítette nekem, mennyire bűntudatod
van amiatt, amit Jeremyvel tettem.
Meglepetten kerekedett el a szemem, és csak néztem rá,
szótlanul.
– Ne legyen! – Felemelte a fejét, és a szemembe nézett. –
Amit Jeremyvel tettem, azt gondolkodás nélkül megtenném
bármikor. De ez nem a te hibád volt, érted? Nem számít,
hogy hallgattál-e az egészről vagy sem. Hidd el, én aztán
tudom, mennyi baromságot titkolnak az emberek, míg végül
felemészti őket. Te akkoriban még gyerek voltál, én meg
pontosan tudtam, hogy mit csinálok. És az egyetlen dolog,
amit bánok ezzel kapcsolatban, hogy neked olyasmi miatt
van bűntudatod, amit én tettem, a saját döntésem alapján.
Nem tudom, pontosan miért történt. Egy kicsit csökkent
a teher, amikor Jase beszélgetett velem ugyanerről, de a
súly, ami elhízott gorillaként nehezedett a mellkasomra,
csak ekkor szívódott fel teljesen. Elöntött a színtiszta, édes
megkönnyebbülés, és úgy éreztem magam, mint aki egyik
pillanatról a másikra egy vihar kellős közepén találja magát.
Könnyek fojtogattak, és törtek fel.
– Teresa, légy szíves, ne sírj! – szólt rám Cam. – Én
nem...
– Nem sírok. – Szipogtam egy párat, és kényszerítettem a
könnyeimet, hogy menjenek vissza oda, ahonnan elő akartak
volna törni. – Köszi szépen!
– Nekem ne köszönd!
Nem mondtam semmit, mert nem kellett hallania, de
azért tisztában voltam az igazsággal. Hogy amikor Cam
ezeket a szavakat kimondta, mintha mentőövet dobott volna
nekem. Én pedig megragadtam ezt a mentőövet, és
magamhoz szorítottam.
– Úgy szeretlek, mint a muffint.
Most már széles és őszinte mosolyra húzódott a szája.
– Kis hülye. Én is szeretlek.
Nem sokkal később anya és apa is befutott. Apa úgy
nézett ki, mint aki azonnal meg tudná ölni Eriket. Persze
anya is, csak szerintem ő ügyesebben leplezte. Szinte
félrelökték Camet, és azonnal pátyolgatni kezdtek, amit csak
akkor hagytak abba, amikor bejöttek a zsaruk, és felvették a
vallomásomat. Nem volt valami egyszerű dolog részletesen
elmesélni, mi is történt abban a szobában. Szeretem azt
hinni, hogy erős vagyok, de amikor elértem ahhoz a részhez,
hogy bevallotta a gyilkosságot, és azt is, hogy megpróbálta
öngyilkosságnak álcázni, többször is reszketés vett erőt
rajtam. És a helyzet csak rosszabb lett, amikor azt is
elmondtam, hogy egyáltalán nem is tervezte megúszni az
egészet.
Erik először meg akart ölni engem, majd végezni akart
saját magával. Végig azt bizonygatta, hogy Debbie halála az
én lelkemen szárad, azonban nyilván őt is kínozta a
bűntudat, ha szeretett volna véget vetni az életének. Talán
eltemette magában valahova jó mély-re, de akkor is érezte.
Ebben egészen biztos vagyok. Nem voltam hajlandó elhinni,
hogy képes lett volna úgy leélni az életét, hogy a legkisebb
bűntudatot se érezze amiatt, amit tett.
Apa megfogta az ép kezemet, és az álla alá emelte. A fiatal
seriff- helyettes becsukta a jegyzetfüzetét.
– Akkor egyelőre ennyi elég is lesz – mondta, majd
hátrálni kezdett az ágy mellől. – Most pihenjen, és ha volna
még kérdésünk, akkor hívjuk.
– Majd engem hívnak, ha kérdésük támad! – Apa kihúzta
magát, kemény pillantást vetett a fiatal rendőrre, és azonnal
felvette a minden-ügyvéd-a-pokol-szülötte szerepet.
A seriff helyettes biccentett, és gyorsan távozott, de a
nyomában máris megjelent egy orvos, valamint egy nővér,
aki első blikkre fiatalabbak tűnt nálam. Megszurkáltak,
megdöfködtek, és még a szemembe is belevilágítottak.
Intravénásan kaptam egy enyhe fájdalomcsillapítót, és mire
hatni kezdett, a gyomrom is megkordult. Anya a nyakamig
húzta a takarót, és szinte már úgy éreztem magam, mint egy
teljesen normális, hétköznapi ember.
– Holnap kiengednek, és apáddal úgy gondoltuk, hogy
hazaviszünk. Nem kell neked feltétlenül megvárnod, míg
Cam levizsgázik!
Cam a sarokban ült, és pofát vágott.
– Mi is sokkal jobban éreznénk magunkat – magyarázta
apa, és megszorította a kezemet. – Komolyan.
– Ti akkor éreznétek jobban magatokat, ha abbahagyná a
sulit, és az élete végéig veletek maradna – jegyezte meg
Cam.
Anya dühös pillantást vetett rá a válla felett.
– Mindazok után, ami történt? Igen. Azt akarom, hogy
legalább az elkövetkező harminc évben ki se mozduljon a
házból.
– Csak harminc? – mormogtam.
Anya összeszorította az ajkát.
– Nincsen semmi okod arra, hogy itt maradj, és csak
szenteste gyere haza.
És valóban volt a lényemnek egy jókora része, ami
semminek nem örült volna jobban, mint hogy anyáék
összepakoljanak, és hazavigyenek. Amikor hálaadáskor
hazalátogattam, minden sokkal könnyebb volt, és ott várt a
szobám is, ahova bevehetem magam, és ahonnan egészen
karácsonyig nem is kellene előbújnom. Tényleg nagyon
csábítónak tűnt az ötlet, de közben tartottam is tőle, hogy ha
most hazamegyek velük, soha többé nem jövök vissza
Shepherdstownba.
Szerettem volna olyan helyen lenni, ahol minden
biztonságos, ahol minden kellemesen ismerős, ugyanakkor
most már a saját életemet éltem – fősulira jártam, és még az
sem elképzelhetetlen, hogy olyan foglalkozásom lesz, amit
végül megszeretek. A jövőm előttem állt, és már nem voltam
gyerek, aki arra vár, hogy ha valami rossz történik, a szülei
azonnal ott teremjenek, ölbe kapják, és megsimogassák a
buksiját. Mert bármennyire rossz volt is ebbe belegondolni,
ők sem lesznek örökké mellettem.
– Nem is tudom, anya. Szeretném ezt egy kicsit még
megrágni magamban. – Okosabbnak tűnt kitérő választ
adni, mint élből elutasítani őket. Mind a kettőjükön látszott,
hogy nem éppen erre számítottak, de Cam hirtelen
felpattant a székből.
Követtem a tekintetét, és éppen abban a pillanatban,
amikor apa is arrafelé fordult, isten az atyám, a szívem
megállt néhány másodpercre.
 Ugyanis Jase állt az ajtóban, gesztenyebarna haja kócos,
napbarnított bőre a szokásosnál sokkal sápadtabb. A
sötétkék, V nyakú pulcsi fel volt gyűrődve rajta, és talán még
többet is mutatott, mint takart az alatta viselt fehér pólóból.
Minden gyűrött és rendetlen volt rajta, az én szememben
azonban ő volt a legszívdöglesztőbb pasi, aki valaha élt ezen
a földön.
A kezében pedig egy szögletes, rózsaszín dobozt tartott.
A tekintetünk összekapcsolódott, és ő úgy állt meg,
mintha megfagyott volna. A szeme most soha nem látott,
szenvedélyes ezüsttel ragyogott, és a megkönnyebbülésen túl
volt még benne valami, amit nem igazán tudtam hova tenni,
azonban nyilvánvalóan ott bujkált minden gesztusában, az
arca minden rezdülésében.
Felsóhajtottam, ahogy anya felállt, és finoman
megköszörülte a torkát.
– Nos, úgy látom, Teresának látogatója van, úgyhogy
szerintem jobb, ha nem alkalmatlankodunk.
Apa csodálkozva vonta fel a szemöldökét, és Jase-ről rám,
majd anyára nézett.
– Talán mégsem...
– Majd holnap visszajövünk, frissen és kipihenten! –
Anya ellentmondást nem tűrő pillantást vetett apára, azután
lehajolt, és adott egy puszit. – Szeretlek, szívem.
– Én is téged, anya.
Apa az arcom másik oldalán puszilt meg, és nagy
duzzogva ellépett az ágyam mellől. Amikor elhaladt Jase
mellett, közelebb hajolt hozzá, és súgott valamit a fülébe,
amire Jase egy bólintással válaszolt. Csak isten a
megmondhatója, mi lehetett az,
Cam hátba veregette, ahogy elhaladt mellette. Ezen
eléggé meglepődtem, mert valamiért arra számítottam, hogy
majd valami gyerekes köszönéssel megy el mellette,
pacsiznak, vagy összeütik a vállukat, vagy mit tudom én.
Ha Cam a korának megfelelően viselkedik, akkor mindig
biztosra lehet venni, hogy nagyon komoly a helyzet.
Jase nem mozdult, amíg a szüleim és a bátyám is ki nem
mentek a szobából, utána azonban két jókora lépéssel az
ágyam mellett termett. Súlyos csönd ülte meg a szobát,
ahogyan a rózsaszín dobozt odatette a kisasztalra, a
vizeskancsó mellé, majd leült az ágyam szélére, és a csípője
az enyémhez ért. A szívem már vagy ezerrel vert, amikor az
ujjai hegyével óvatosan végigsimította az arcomat, és a
hajamat gondosan a fülem mögé fésülte.
Lassan, centiről centire végigmérte az arcomat, és
magában minden bizonnyal leltárt készített mindenről,
közte arról a sejtésem szerint különösen csúnya zúzódásról
is, ami miatt az állkapcsom jobb oldala akkorára dagadt,
mintha folyamatosan egy narancsot tartanék a számban. Az
ajkam jobb sarkát nem éreztem, és a szemem körül is sajgott
az arcom.
Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint aki alulmaradt egy
ketrec-harcban.
– Bántott? – kérdezte, és a hangját reszelősnek
hallottam. Egyszerre csendült ki belőle aggodalom és enyhe
felelem is. – Úgy értem, úgy is, ami nem hagy külsérelmi
nyomot?
Először nem értettem, mit akar mondani, de aztán
leesett.
– Nem... Istenem, dehogy!
Jase lehunyta a szemét, és akkorát sóhajtott, hogy az
egész teste beleremegett.
– Amikor végre sikerült betörnöm az ajtót, és megláttam,
hogy rajtad van... te meg csak heversz a padlón, az első
gondolatom az volt, hogy elkéstem. Hogy már elvesztettelek.
– Biztos voltam benne, hogy meghalok abban a szobában.
De te éppen időben megmentettél. – Próbáltam
megnyugtatni. – Az életemet köszönhetem neked. – Aztán
minden érzelmemet belesűrítettem ebbe az egyetlen szóba.
– Köszönöm!
 – Hát, sohasem szerettem volna, hogy ezt kelljen
megköszönnöd nekem!
Közelebb hajolt, a bal kezét a vállam mellett az ágyra
tette, és rátámaszkodott. Nem mondott semmit, csak
lehajolt, de amikor belecsókolt a szám bal sarkába, elteltem
érzelmekkel.
Nem is mozdult el onnan, és amikor beszélni kezdett, az
ajka minden hanggal megsimította az arcomat, ezzel
mintegy megpecsételve, hogy minden, amit mond, szívből
jön.
– Ebben az elmúlt pár hétben folyamatosan egy barom
állat voltam. Tudom, hogy nem ez a legjobb alkalom
ilyesmiről beszélni, de mindenképpen szeretnék elmondani
neked valamit. Rendben?
Felsóhajtottam.
– Igen.
A bal orcámra tette a kezét.
– Kari és Jack miatt nagyon régóta képtelen vagyok
bármilyen lányt közel engedni magamhoz... De te más vagy.
Bevetted magad a fejembe, és aztán a szívembe is. Talán
azóta ott vagy, hogy legelőször megcsókoltalak, és egészen
mostanáig azt hittem, képes leszek kezelni ezt a helyzetet...
Képes leszek irányítani az érzelmeimet. És amikor
rádöbbentem, mekkorát tévedtem, rettenetesen megijedtem.
Nem akartam még egyszer átélni azt a fájdalmat. Nem
akartam még valakit úgy elveszíteni, ahogyan Karit
elveszítettem. De aztán ma kis híján téged is elvesztettelek.
Komolyan, pontosan úgy, ahogy féltem tőle. Majdnem
elvesztettelek, mielőtt még valóban az enyém lehettél volna.
Még a gondolatára is felfordul a gyomrom, hogy milyen
közel volt.
Lehunyta a szemét, és a homlokát finoman az enyémhez
érintette.
– Beszélni szerettem volna veled. Azért küldtem az
üzenetet is, mert rohadtul hiányoztál. És azt hittem... –
Elhúzódott, majd megrázta a fejét. A szemében megjelenő
csillogás miatt a torkom egészen összeszorult. – Na,
mindegy, majd később beszélünk, mert most semmi
szükséged arra, hogy az én nyavalygásomat hallgasd.
Azt akartam mondani neki, hogy én teljesen jól elvagyok
a nyavalygásával, és többet akarok hallani, mert amit eddig
elmondott, az cafatokra tépte a szívemet, és aztán újra
összerakta az egészet, reménnyel töltött el, kitörölte a mai
nap rémes eseményeinek emlékeit. Ő azonban csak odanyúlt
a kisasztalra, és felvette a rózsaszín dobozt.
– Még zeneelmélet után csináltattam, és úgy terveztem,
hogy majd a koleszban adom oda, amikor segítek
költözködni. Egy ideje már magammal hurcolom. Úgyhogy
nem valami friss. – Kinyitotta a dobozt, és láttam, hogy
elpirul. – Vaníliás, eperbevonattal. Tudom, mennyire bírod
az eperbevonatot.
Képtelen voltam elszakadni a kipirult arcának
látványától. Csak nagyon ritkán lehetett látni, hogy Jase
bizonytalanul viselkedik, vagy éppen kényelmetlenül érzi
magát.
Lesütötte a szemét, majd rám pillantott.
– Gondolom, most nem nagyon tudsz enni az arcod
miatt, de akkor mit szólnál csak az öntethez?
A gyomrom megkordult annak ellenére, hogy egyetlen
hatalmas görcs volt az egész. Nem tudtam rávenni magam,
hogy visszautasítsam.
– Jó ötlet.
Az ajka egy félmosolyra húzódott, majd a kisujját mélyen
belenyomta a rózsaszín masszába, és jókora adagot lapátolt
fel belőle. Nem éppen erre számítottam, de ekkorra már az
ajkamhoz emelte az ujját.
A pillantásunk összekapaszkodott, és amikor kinyitottam
a számat, a gyomromban oldódni kezdett a görcs. Hogy
tudtam volna elszakítani róla a tekintetemet, amikor a
kisujját benyomta a számba, és először ízleltem meg a
mennyei édességet. Ő pedig ugyancsak egy pillanatra sem
szakította meg a kapcsolatot, míg újabb és újabb adagokat
felkanalazva az ujjával, az egész bevonatot megetette velem.
Ereztem, hogy az arcom lángol.
Jase félretette a nyitott dobozt, majd lehajolt mellém.
Levegőért kaptam, amikor finoman végignyalta az alsó
ajkamat.
– Maradt rajta egy kis bevonat.
– Ó! – feleltem, mert ekkor már túl voltam azon, hogy
bármilyen értelmes választ össze tudjak állítani a fejemben.
Visszahúzódott, és a szeme csillogott.
– Mondjuk, lehet, hogy ez nem volt teljesen igaz.
Elmosolyodtam.
– Csak lehet?
– Jól van. – A kezem felé nyúlt, és óvatos mozdulattal
összefonta az ujjunkat. – Akkor inkább azt mondom, hogy
színtiszta hazugság volt.
Most már hangosan nevettem,
– Egy ilyen hazugság miatt nem fogok haragudni rád.
– Úgy éreted, az ilyen fincsi hazugságok miatt? – Amikor
látta, hogy bólintok, a vállából azonnal oldódni kezdett a
feszültség, amikor azonban ásítottam, megint
megmerevedett. – Jobb lesz, ha alszol végre!
Így, befájdalomcsillapítózva, meg amúgy is, szinte
mindennél hívogatóbbnak tűnt az alvás gondolata, mégsem
szerettem volna még elköszönni tőle. Lepillantottam
összefonódó kezünkre és az egészen kicsit rózsaszín kisujj
ára.
– Nem... nem akarsz itt maradni mellettem? Már
ameddig el nem zavarnak.
A szeme ezüstösen csillogott, és az ajka féloldalas
mosolyra húzódott.
– Kicsim, ha azt akarod, akkor teljes egészében a tiéd
vagyok.
Ezek a szavak nagyon sokat jelentettek nekem, és
éreztem, hogy a mellkasomban valami megremeg.
– Azt akarom.
Lehajolt, megcsókolta a kézfejemet, majd elengedte.
Olyan kecses mozdulattal állt fel, hogy azonnal irigykedni
kezdtem rá, majd az ablakhoz ment. Behúzta a függönyt, a
válla felett hátrafordulva rám nézett, kacsintott, és a szája
játékos mosolyra húzódott.
Segített egy kicsit odébb csúsznom, majd befeküdt
mellém az ágyba. Alig fért el. Nyilvánvalóan nem két
személynek tervezték, de nem érdekelt. Az oldalára fordult,
és a feje egészen közel került az enyémhez.
Olyan óvatosan helyezte a kezét a hasamra, mintha
valami különösen törékeny és finom porcelánt érintene.
– Kényelmes?
Annak ellenére, hogy az egész testem tompán sajgott, és
persze nem tudtam elfelejteni, hogy egy kórházi ágyban
vagyunk, szerintem még életemben nem feküdtem ennyire
kényelmesen.
– Igen.
– Helyes. – Tekintete összeakadt az enyémmel, és olyan
szenvedély csillant benne, amit leginkább szerelemnek
lehetne nevezni. – Ha azt akarják, hogy szálljak ki mellőled,
akkor feszítővasat kell hozniuk. Mert nem mozdulok
mellőled sehova.
 30. FEJEZET

A
Z ORVOSOK MÁSNAP DÉLUTÁN ENGEDTEK KI A
KÓRHÁZBÓL, de előtte még írtak fel nekem egy
csomó pirulát arra az esetre, ha megint megfájdulna
a fejem, vagy bármilyen más elviselhetetlen kín jönne rám.
Ugyanakkor, miután vagy egy teljes éjszakán keresztül
hevertem és aludtam Jase-hez bújva, sokkal
egészségesebbnek éreztem magam, mint akár egy nappal
korábban is. Persze, még mindig fájt itt-ott, és kábé annyira
voltam fürge, mint egy háromlábú teknős, de ettől eltekintve
minden király volt.
Illetve több, mint király. Hiszen életben voltam!
Anya és apa pillantásán láttam, hogy azonnal haza
akarnak fuvarozni, amint kiengednek a kórházból, de nem
voltam hajlandó velük menni. Még a héten kijelentkeztek a
szállodából, és hazautaztak. Én meg mehettem vissza az
albiba.
Jase türelmesen várt rám a Jeep mellett, keze a
farmergatyája zsebébe süllyesztve, háttal az ajtónak
támaszkodva.
– Szívem, szerintem tényleg veled kellene még
maradnunk egy kicsit!
Odafordultam anyához, és megöleltem.
– Jól vagyok. De tényleg! Csak arra vágyom, hogy
hazamenjek, és lazítsak.
– Vele? – kérdezte rosszkedvűen apa, és arra a srácra
nézett, akit pedig egészen mostanáig mindig igen szívesen
látott a házában, ha Cammel jött haza.
 Felsóhajtottam.
– Igen, vele.
– Akkor most vele jársz, vagy ilyesmi? – kérdezte, én
pedig el sem tudtam képzelni, mi lehetne a megfelelő válasz,
mivel magam sem tudtam, hányadán állunk egymással. Ez a
bizonytalanság persze nem kerülhette el apa figyelmét, és
sokatmondó kifejezés ült ki az arcára. Olyasféle, amiből
általában semmi jó nem szokott származni. – Talán jobb
volna egy kicsit elbeszélgetnem vele.
– Dehogyis! – mondtam gyorsan. – Semmi szükség a
beszélgetésre. Semmiről. Soha.
Szerintem apa már éppen vitatkozni kezdett volna, de
anya finoman a hátára tette a kezét.
– Akkor később majd hívj fel, jó? Tudni akarom, hogy
minden rendben van veled.
– Hívlak. – Bármiben lefogadtam volna, hogy max
néhány nyugodt órám lesz az albiban, aztán megjelenik
Cam, és lecsekkolja, hogy minden rendben van-e velem.
Előre láttam szomorú sorsomat, hogy egy ideig még tutira
számíthatok ezekre a váratlan ellenőrzésekre.
Miután megint ölelkeztünk meg pityeregtünk egy sort,
elmentek, én meg odamentem Jase-hez. Ellökte magát a
Jeeptől, és kinyitotta előttem az ajtót.
– A faterod úgy nézett rám, mint aki legszívesebben
vadászni vinne. – Megfogta a könyökömet, és segített
beszállni. – Úgy értem, afféle speckó, fosatós vadászatra,
ahol én lennék a vad.
Kuncogtam.
– Tudod, azért ebben nem is tévedtél olyan nagyot.
– Király! – Becsukta az ajtót, majd futva megkerülte a
kocsi orrát. Beszállt, rám nézett, és elhúzta a száját. – Pedig
nem is olyan régen még egészen csíptük egymást.
Ebben igaza volt.
– Csakhogy akkor még nem sejtette, hogy lehet közöttünk
valami.
 – Lehet közöttünk valami? – mormogta töprengve, én
pedig megfeszültem. Aztán csak akkor szólalt meg újra,
amikor már kihúztunk a kórház parkolójából. – Szerintem
meg határozottan van közöttünk valami.
Nem is tudtam, erre mi volna a megfelelő válasz, mert
amit én akartam, hogy közöttünk legyen, még néhány héttel
ezelőtt sem volt hajlandó megadni. Atán meg persze ott
voltak a tegnap történtek, hogy az éjszaka, a kórházi ágyban
fekve mondottakról már ne is beszéljünk.
Kinyújtotta a kezét, megfogta az én kezemet, és szótlanul
tettük meg az utat a lakásig. Volt ebben a csöndben valami
megnyugtató, és már csak azért is örültem neki, mert így
lehetőségem adódott összeszedni a gondolataimat.
Sikerült találnunk egy parkolót a bejárattól nem messze,
a University Heightson, és így legalább nem kellett olyan
sokat gyalogolni a mostanra határozottan csípőssé vált
hidegben – különösen így, hogy súlyosan alulöltözött
voltam. Cam pick-upja a parkolóban állt, és amikor elértünk
a mi emeletünk lépcsőfordulójához, tisztán hallottam Avery
nevetését a saját lakásából.
– Szerinted hamarosan megkéri a kezét? – kérdeztem
suttogva.
Jase bólintott, aztán kinyitotta az ajtót.
– Szerintem még a karácsonyi szünet alatt.
Tökéletes lenne, és gyanítottam, hogy ezúttal nem fog
annyit tervezgetni, hanem egyszerűen csak Averynek szegezi
a kérdést. Különben teljesen mindegy is, mert ziher, hogy
Avery igent mond majd neki, aztán boldogan élnek együtt,
amíg meg nem halnak.
Na és az én boldogságommal mi lesz? Még mindig nem
adtam fel a reményt, hogy egyszer tényleg rátalálok.
Beléptem Cam lakásába, és megtorpantam. Na jó, akkor
helyesbítek. A mi lakásunkba léptem be, bár attól tartottam,
hogy soha az életben nem leszek képes így gondolni rá.
Lassan végignéztem a kopott kanapén, valamint a nagy
képernyős tévén, ami mindig a bátyám szíve csücske volt. A
konzol és vagy a játékok fele mostanra átkerült Avery
lakásába. Érzelmek fojtogattak, amikor bepillantottam a
keskeny konyhába, és végignéztem a főzőlapra felhalmozott
tepsiken. Lassan tettem előre egy lépést, mert az utóbbi
időben történtek elviselhetetlen súlyként nyomták a
vállamat.
Jase bezárta mögöttünk az ajtót, majd odalépett mögém,
és a kezét a vállamra tette.
– Jól vagy?
– Aha. – És meggyőzés gyanánt bólogattam. Úgy
éreztem, nagyon fontos, hogy minél többször elmondjam
magamban. – Csak annyi az egész, hogy azt hittem, már
soha többé nem látom ezt a lakást.
Maga felé fordított, és a kezét az arcom ép oldalára
helyezte. Kimondatlan érzelmek feszítették minden vonását.
Félelem. Izgalom. Megkönnyebbülés. A tekintetünk
összetalálkozott, és abban a pillanatban tudtam, hogy ő is
azt érzi, amit én. Kis híján mindörökre elveszítettük a
lehetőséget egy közös jövőre, és most mégis kaptunk egy
második esélyt. Mind a ketten egyszerre döbbentünk rá
ennek a súlyára.
– Szükségem van rád! – Jase hangja nagyon mély
érzelmektől zengett. – Most azonnal.
Nem volt bennem szemernyi kétség sem a vágyait
illetően. És én is ugyanezt akartam, amit ő.
– Igen.
A keze remegett, ahogyan előbb a szám sarkát csókolta,
majd az arcomat is. Ajka végigsimított a fülem alatti részen,
és reszketés futott végig rajtam. A nyakamon nedves, forró
lélegzet rohant végig előbb lefelé, majd vissza. Amikor pedig
finoman megharapta a fülcimpámat, fojtott nyögés szakadt
fel belőlem. A combom közötti lüktetés nyomán feltámadt
bennem a vágy. Azonban a szerelem miatt izzott a bőröm
mind forróbban.
 – Ezt akarom – mondta, és a két keze végigsiklott az
oldalamon. Megragadta a csípőmet. – Minden pillanatban
téged akarlak.
– Én pedig téged – feleltem neki, és a karomat a nyakába
fontam.
Jase torkából megint feltört az a szexis morgás.
– Ennél a pár szónál több talán nem is kellene az életben.
– Talán? Mi az, ami biztosan...?
Felemelt, széles tenyere a fenekemre simult, és úgy indult
el velem. Bármit is akartam mondani, az mindörökre
elveszett, ahogy az ajkát az enyémre szorította, és a kanapé
mellett a falnak nyomott, miközben a csípője az enyémnek
feszült. Most már a torkomat csókolta. A combomat a
dereka köré fontam, így közelebb helyezkedhetett a lábam
között.
A szemem élvezettel csukódott le, és a fejem hátradőlt,
miközben még feljebb húztam a lábamat, közelebb engedve
magamhoz. Ő pedig nem hagyta ki a lehetőséget, a
nyakamat csókolta és a fogaival karistolta, miközben a
csípője újra és újra hozzám dörzsölődött, míg végül azt
hittem, elvesztem az eszem.
Felemelte a fejét, megcsókolta az államat és számat,
óvatosan elkerülve azokat a részeket, amik még tele voltak
zúzódással. Felnyögtem, amint hátrafelé lehúzta a vállamról
a pulóveremet, és a felsőmön keresztül a tenyerét a
mellemre simította. A bimbók azonnal megkeményedtek,
érzékenyen lüktettek, és a gyönyör elviselhetetlenül
hullámzott belőlük, elárasztva egész testemet. A csípője
megint az enyémhez nyomult, és megérintette azt a bizonyos
pontot, ami kéjes kiáltást csalt ki a torkomból.
– Ne haragudj! – morogta a számba. – Talán túl kemény
volt... Ha fájdalmat okoztam, akkor...
– Nem fájt – nyugtattam meg, és ujjaim a vállába
mélyedtek. A testem mindenfelé fájt, azonban a vágy, hogy
együtt legyünk, mindennél erősebbnek bizonyult. – Nem
fogok összetörni.
– Rohadtul örömmel hallom! – Remegő kézzel fogta át a
derekamat, ezzel elárulva, hogy ő maga mennyire vágyik
rám. – Mert te olyan játékszer vagy, amivel még nagyon, de
nagyon hosszú ideig szeretnék eljátszadozni.
Felvont szemöldökkel néztem rá, mire cinkoson
elmosolyodott, lefejtette magáról a combjaimat, és
visszaengedett a padlóra.
– Pedig még beszélnem kell veled – folytatta, aztán
lerángatta rólam a kardigánomat, és a földre dobta. Pedig
ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy a beszélgetést az
emberek határozottan túl szokták értékelni. – Még az előtt
meg akartam beszélni veled mindent, hogy idáig eljutottunk
volna, de már nem tudok tovább várni. Most azonnal
benned akarok lenni! – És ujjai a felsőm alá nyúltak. – Ha
nem akarod, akkor most szólj, és megállok. – A szeme
folyékony ezüsthöz hasonlóan csillogott, amikor
összetalálkozott az enyémmel. – Megteszek bármit, amit
mondasz. Ha beszélgetni akarsz előbb, akkor beszélgetünk.
Ha azt akarod, hogy takarodjak innen, akkor azonnal
eltakarodom, de ha azt mondod, maradjak, akkor olyan
mélyen benned leszek, hogy soha nem találok ki belőled
többé.
Az egész testem felizzott attól, amit mondott, és ahogyan
mondta. Lehet, hogy néha mintha nem tudnék lépést tartani
vele, de most úgy éreztem, mindenre kész vagyok.
– Egyvalamit azonban tudnod kell – folytatta, és olyan
közel lépett hozzám, hogy a combunk összeért. – Amikor
elutasítottalak, életem legnagyobb hibáját követtem el. Egy
gyáva köcsög voltam, aki túlságosan félt, hogy megint
fájdalmat okozhatnak neki, és közben attól a pillanattól
kezdve, hogy kiléptél az életemből, végtelen fájdalom
kínozta a lelkemet. De ezzel már nemcsak magamat
kínoztam, hanem neked is fájdalmat okoztam. És még soha,
semmit nem bántam meg annyira, mint azt.
 Elakadt a lélegzetem, ahogyan lassan felfogtam a szavait,
és megértettem, hogy mit jelent ez kettőnkre nézve. De arra
az érzelmi viharra, amit a következő mondatával keltett
életre bennem, egyszerűen nem készülhettem fel.
A homlokomat az enyémhez illesztette, majd selymesen
és finoman megcsókolt, végül lágy nyelvével
széjjelválasztotta az ajkamat.
– És komolyan kész vagyok az életem fennmaradó
részében vezekelni emiatt, mert nagyon szeretlek, Tess!
Olyan mélységesen szeretlek, ahogyan még soha, senkit sem
szerettem. – A szemében szerelem és vágy csillant. – Engedd
meg, hogy ezt bebizonyítsam, Tess!
A gyomromban megjelent egy csomó, a szívverésem
pedig esztelenül felgyorsult, ahogyan feloldódtam abban a
gyönyörű, szürke szemben. Egyszer már mondta, hogy
szeret, akkor azonban a gyönyör és vágy pillanatában tette,
és ez az egyetlen kis szó elveszett az utána következőkben.
Most azonban a világot jelentette nekem, és nem számított
semmi más. Mindenki követ el hibákat. Isten a
megmondhatója, én személy szerint valódi szakértő voltam
abban, hogy hülyeséget csináljak és hülyeséget beszéljek.
Jase is hibázott, de egyrészt beismerte, másrészt szerette
volna jóvátenni, én pedig nagyon is kész voltam segíteni őt
ebben.
Kész voltam megengedni, hogy szeressen.
A térdemet nagyon gyengének éreztem, és magam sem
tudom, honnan találtam magamban annyi erőt, hogy állva
maradjak, és kimondjam, amire vágytam.
– Maradj!
Jase egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Igen!
Megdöbbentően gyorsan került le rólam a felsőm. Ez a
pasi istenadta tehetséggel rendelkezett a vetkőztetés terén!
Ujjai végigsimították a bordáimat, közvetlenül a melltartóm
csipkéje alatt, és éreztem, hogy az egész testemen forróság
lesz árrá, ahogyan tekintetével szinte felfalja félig meztelen
testemet.
– Annyira kurvára szép vagy, én meg annyira kurvára
szerencsés! – Előbb belecsókolt a mellem közé, aztán
megcsókolta mind a két mellemet is, egymás után. A hátam
ívben hajolva dőlt neki a falnak, beszívtam a levegőt, és
addig tartottam bent, míg a bőröm bizseregni kezdett.
Leguggolt, levette a cipőmet, majd a zoknimat is.
Vigyorogva mutatta fel.
– Manós zokni?
– Mindjárt itt a karácsony.
– Cuki. – Aztán a válla fölött hátradobta. Kecses ujjai
azonnal utat találtak a melegítőnadrág alá, amit Cam hozott
be nekem a kórházba. Amikor levette rólam a nadrágot, a
pulzusom már a fülemben dübörgött. – És íme... – szólalt
meg, és csókolni kezdett, közvetlenül a pamut bugyim
gumija alatt. Úsztam a nedvességben, ő pedig felpillantott
rám. – Tudod, mennyire szeretek édességet nyalogatni.
– Édes istenem...!
Halkan nevetve dugta be az ujját a bugyi gumija alá, és
húzta le rólam. Már majdnem teljesen meztelen voltam, míg
róla szinte semmi ruha nem került le. Emiatt
kiszolgáltatottnak éreztem magam, és amikor felemelkedett,
majd a szemembe nézett, olyan volt, mint valami kiéhezett
ragadozó. A kezét a hátam mögé csúsztatta, és kikapcsolta a
melltartómat. A fogával húzta le a pántot a vállamról, és
közben finoman végigkaristolta a bőrömet is.
Hátrább lépett, és megcsodálta a művét.
– Istenem, kicsim, komolyan mondom, ezt nem tudom
elhinni! Gyönyörű vagy! – Aztán napbarnított kezét a
csípőmre helyezte, és miközben odahajolt, mozdulni sem
tudtam. Haja lágyan simogatta a mellem halmait, amivel
csak még jobban korbácsolta a vágyamat.
Aztán forró ajkai közé vette az egyik mellbimbómat, hogy
elektromosság rohant végig testem minden idegvégződésén.
Felnyögtem, mert a gyönyör mind erősebb és erősebb
hullámokban árasztott el. Ujjaim a hajába kapaszkodtak, ő
pedig az egyik kezével a lábam közé nyúlt, ujjaival simítva
végig azt a területet, amely szívem minden dobbanásával
együtt lüktetett. Felnyögtem, és fejemet a falnak döntöttem.
Felnézett rám, és orrával kényeztette a nyakamat,
közvetlenül a vállam fölött.
– Nagyon szeretlek, Tess! Sokkal jobban, mint sejtenéd.
A testem összerándult, ahogyan forró remegések
tépázták. Az ujjai éppen csak hozzám értek, én mégis kis
híján elélveztem.
– Én is szeretlek, Jase.
– Mondd ki még egyszer! – mormogta bele az arcomba. –
Hallani akarom még egyszer.
– Szeretlek! Szeretlek! – ismételtem újra, és még egyszer,
míg már teljesen elvesztem a gyönyörben. A csípőm
előremozdult, és a combjához és kezéhez dörzsölődött.
Elégedett mosolyra húzódott a szája.
– Basszus, mennyire imádom ezt hallani! – A kéj új
csúcsot ért el, miközben belém nyomta az egyik ujját. –
Istenem, olyan nedves vagy! – A hangja mély, torokból
érkező morgás volt, és ujjával végigsimított az
idegvégződésekkel teli kis gócponton. A testem
válaszképpen megremegett, majd elöntött a forróság.
– Ez tetszik?
– Igen – suttogtam lihegve. – Nagyon is.
Sötét haja a mellbimbómat simogatta, miközben ajkai a
kulcscsontomat csókolták. Halk sikoly tört fel belőlem, és a
lélegzetem a torkomban szakadt, mert letérdelt elém, majd
finoman széthúzta a combomat, míg már teljesen
feltárulkoztam előtte. Villámcsapás rohant végig a testemen,
ahogyan a nyelve a köldökömtől lefelé elindult a csiklóm
felé.
– Annyira édes vagy! – Megcsókolta a combom belső
oldalát. – És annyira gyönyörű!
 A levegő azonnal kiszaladt a tüdőmből, mert ekkor
egészen odahajolt hozzám, és a nyelvével választott ketté.
Megremegtem, és ujjaim újra és újra ökölbe szorultak a
hajában. A szájába vette a húst, és felváltva simogatott a
nyelvével, majd szívogatott mélyen, hogy érezze az ízemet.
Felkiáltottam, és a csípőmet az arcába nyomtam, annyira
gyorsan eljuttatott a csúcsra. Vad izzás gyülekezett bennem,
majd felrobbant. Levegőt sem kaptam, minden izmom
egyszerre rándult össze, és a gyönyör egyik hulláma a másik
után csapott keresztül rajtam, de ő csak folytatta. A kezével
emelt magasra, és minden pillanatban együtt mozgott
velem, míg a végső utórengés is el nem halt.
Aztán felemelkedett. Az ajka duzzadt volt és nedves, és a
mellére vont. A kezét a tarkómra tette, hátrahajtotta a
fejemet, és amint a szemembe nézett, tekintetében vágy és
szeretet csillogott. A ruhán keresztül is perzselt merev farka,
ahogy nekinyomódott a gyomromnak.
– Most pedig szeretkezni fogunk.
 31. FEJEZET

JASE A KARJÁBA VETT, ÉS ÖLBEN VITT ÁT A

HÁLÓSZOBÁBA, majd óvatosan lefektetett az ittlétem
óta beszerzett párnák halmára. Hátralépett, és
folyamatosan a szemembe nézve, levetkőzött. Nem hazudok,
ha azt mondom, hogy még életemben nem láttam érzékibb
és izgatóbb dolgot, mint amikor ruhadarabonként haladva,
lassan feltárta előttem csodálatosan szép testét.
Az első együttlétünk fantasztikus volt ugyan, de egyetlen
hatalmas rohanásnak éltem meg. Nem mintha a maga
módján ne lett volna lenyűgöző és lélegzetelállító, de
valahogy előre tudtam, hogy ez alkalommal minden
másképpen zajlik majd.
Az idegeim a véglegetekig feszültek, és megremegtem,
mert tisztában voltam azzal, hogy szeretkezni fogunk, és ezt
én ezelőtt még soha nem éltem át.
Amikor az alsógatyáját is lerázta magáról, a lélegzetem is
elakadt. Olyan teste volt, amit csak álmokban lát maga előtt
az ember. Komolyan. Széles váll, kidolgozott mellek, a hasa
pedig hihetetlenül kemény. A csípője keskeny, a lába izmos
és hosszú, ami pedig közöttük volt, szó szerint lenyűgöző
látványt nyújtott. Mereven állt, és csakis engem akart.
Sőt, Jase csakis engem szeretett.
Előrelépett, felmászott az ágyra, és akkor állt meg,
amikor már ott volt, egészen fölöttem. Karjai két oldalról
bezártak.
– Érints meg! – súgta mély hangon.
Nem kellett kétszer mondania. A tenyeremet a
mellkasára helyeztem, majd végigsimítva elindultam lefelé a
hasfal kemény izmain, követve a finom kis szőrösvényt még
lejjebb, míg ujjaim rá nem kacsolódtak. A tenyeremben
éreztem, ahogyan megfeszül, és hatalmas izgalom töltött el.
Felkapta a fejét, és rekedt hangon felnyögött, miközben a
kezem elkezdte teljes hosszában simogatni.
– Ó, istenem...
Mosolyogtam, amikor lehajtotta a fejét, és feszült
arckifejezése is oldódott.
– Tetszik?
– Nekem minden tetszik, amit te csinálsz. – Lehajolt,
megcsókolta a homlokomat, majd még egy csomó apró
csókkal árasztotta el az arcomat, a szemhéjamat, és az orrom
hegyét is. – Minden.
Bátrabbá tett ez a vallomás, így megint végigsimítottam
rajta, és ujjaim csak a farka végénél állapodtak meg. A
csípője önkéntelenül előrelökött, és mély, torokhangú
morgást hallatott megint.
– Igen... – nyögte végül, remegő karokkal, és még
keményebben meredő farokkal. – De ha ezt még tovább
folytatod, akkor mindennek vége lesz, még mielőtt
egyáltalán belekezdtünk volna, és hidd el, hogy nem ezt
akarod. Nagyon nem.
– Nem akarom – válaszoltam, de közben nem akartam
elengedni sem.
Hátrahajtottam a fejem, és nem engedtem ki az ujjaim
közül. Előbb az álla alsó részére kapott egy csókot, onnantól
pedig én is elindultam lefelé, és végigízleltem sós bőrét. A
mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, én pedig lassan
mozgattam a kezemet, kéjjel kínozva, míg végül nem bírta
tovább, és elhúzódott tőlem.
Rosszkedvűen biggyesztettem le az ajkamat.
– Ez nem ér!
Kuncogott, de aztán hirtelen elakadt a lélegzete.
– Türelem, kicsim! Hamarosan mindenemet megkapod,
de előbb még...
A nyelve játszani kezdett kemény és hegyes
mellbimbómmal, beszívta, és ezzel együtt fel is emelt az
ágyról. Megragadtam a fejét. Csípője türelmetlenül mozgott,
és máris a másik mellemre fordította minden figyelmét. A
nyers gyönyör vad viharként gyülekezett bennem.
Az egyik kezét a csípőmre tapasztotta, és közben
felemelte a fejét. Az arcában a feszültség minden
kifejezésével. Mély lélegzetet vett.
– Nem hiszem, hogy tudnék várni akár egy pillanatot is,
Tess! Most azonnal kellesz!
A szívem nagyot dobbant.
– Akkor mire vársz?
Elkezdte lejjebb engedni magát a combjaim közé, de
hirtelen megállt.
– Basszus! Nincs nálam gumi.
Az egyik kezemmel megsimogattam az arcát.
– Tudod, hogy szedem a tablettát, és te vagy az egyetlen
srác, akivel lefeküdtem az utóbbi... hát jó régóta.
– Én pedig már nagyon régóta nem voltam senki mással.
Tiszta vagyok, de a biztonság kedvéért kiveszem majd. –
Elhallgatott, és lejjebb ereszkedett. – Vagy úgy csináljuk,
ahogyan te szeretnéd.
A kezem a vállára siklott.
– Én csak azt akarom, hogy az enyém légy! Most!
Az ajka végigsimított az én ajkamon, miközben a csípőjét
előrenyomta, a bejáratot keresve. Édesen és annyira
finoman csókolt, hogy legszívesebben évekig ki sem
engedtem volna magamból. Aztán a homlokát az enyémre
támasztva, lassan beljebb hatolt, és kéjes érzéssel tágított.
Belekapaszkodtam, majd a csípője mellé emelve a térdemet
hagytam, hogy közelebb kerüljön. Még mélyebbre csusszant,
és már egészen kitöltött. Amikor teljesen bennem volt, a
gyönyörtől felnyögtem, ő pedig testsúlyát a karjaira helyezte
át.
 A testünk tökéletesen illeszkedett, a mellem a mellkasára,
a csípőm a csípőjére. Éreztem magamban, lüktetett, és
közben ott támaszkodott, fölöttem.
– Jase! – suttogtam, és ujjam hegyével végigsimítottam a
karján.
Finoman megcsókolt.
– Istenem, annyira jó benned lenni!
– Nekem is jó magamban érezni. – Az ujjam elindult
visszafelé, fel a vállán, az arcára. – Mintha pont oda
tartoznál.
– Igen – nyögött.
Remegő testtel húzta kijjebb a farkát, majd lökte előre
megint a csípőjét, hogy minden lábujjam egyszerre szorult
össze. Lassú ritmusa egyszerre volt édes és kegyetlen.
Minden egyes finom lökésére felemeltem a csípőmet, hogy
mélyebbre hatolhasson. A szeretkezésben volt valami
nagyon csábító, ami teljesen hiányzik, ha az ember nem
szívből szereti a partnerét. Csípője minden mozdulata,
minden egyes csókja, minden egyes simogatása saját,
végtelen jelentéssel bírt.
Szeretkezés közben folyamatosan a szemembe nézett.
Gyönyört kaptunk, és gyönyört osztottunk meg egymással.
Ez a lassú tempó, sokkal mélyebbnek tűnt, mint a legutóbbi,
vad együttlét. Éreztem, ahogyan duzzad és lüktet bennem.
Én lélegeztem be minden kilégzését, és minden remegés,
ami az ő testén rohant végig, bennem folytatódott.
A testünk azonban ennél sokkal többet akart. A sarkamat
a hátába nyomtam, mert gyorsabb tempóra vágytam, és ő
pontosan azt tette, amit szerettem volna. A lökések ritmusa
felgyorsult, vele együtt pedig a légzésünk és a szívverésünk
is. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy szeretkezésünk ereje
miatt az ágy fejrésze dobolni kezdjen a falon.
Amikor testem megmerevedett, és a bensőmben
felgyülemlett feszültség villámgyorsan kezdett felszabadulni,
levegő után kaptam.
 – Szeretlek!
Nem tudom, hogy addig a pontig mi tartotta vissza Jase-
t, mindenesetre ebben a pillanatban ez a gát megszűnt, vad
nyerseség vette át az irányítást, és ahogyan sokkal
erőteljesebben lökte előre a csípőjét, egy ütemre mozdult a
testünk. Eljutottam a csúcsra, a gyönyör a lábam közül
kiindulva az egész testemet magával ragadta, remegés futott
végig rajtam. Addig sikoltottam a nevét, mígnem teljesen
berekedtem.
Még az utolsó rándulások sem futottak végig a testemen,
amikor ő már kihúzódott belőlem, és lüktetve a hasamra
fektette magát. Aztán a feje a vállamra hanyatlott, a csípője
még mindig remegett. Megcsókolt. Egészen közel vontam
magamhoz, próbáltam kiélvezni a közelsége jelentette
minden pillanatot.
A testét még mindig veríték borította, és remegett,
miközben felemelte a fejét, és a szám sarkába csókolt.
– Szeretlek, Teresa!
Egészen addig maradtunk egymás karjában, míg a
lélegzésünk vissza nem tért a normális ütemre. És ezekben a
néma csenddel töltött pillanatokban valami egészen különös
dolog történt velem. Valami... valami összetört bennem.
Mintha egy ősrégi, elrozsdállt lakat pattant volna fel a
belsőmben.
Pontosan nem tudnám megfogalmazni, hogy mi okozta
ezt. Talán az, hogy az életem elmúlt, nagyjából egy évében
olyan rengeteg változást kellett átélnem. Hiszen azelőtt
pontosan tudtam milyen jövő vár rám, és utána hirtelen
azzal kellett szembesülnöm, hogy a táncon kívül még
rengeteg mindent tartogat számomra az élet. Vagy az, hogy
kerülgetni kezdtük egymást Jase-szel, és amolyan se veled,
se nélküled kapcsolat alakult ki közöttünk. Az is lehet, hogy
Debbie volt az oka, meg minden, amit az ő halála
jelképezett. Vagy talán Erik volt az, a kolesz szobájában átélt
rettegés, és mindaz, amit ez felidézett bennem.
 Na és talán... még talán az is lehet, hogy mindössze
megértettem, hogy Jeremy, meg az az egész, szenvedéssel és
fájdalommal teli kapcsolat mindörökre a múltam része
marad, a lényem része, amit soha nem leszek képes
egyszerűen kitörölni az emlékeim közül. Azonban azt is
megértettem, hogy nem emiatt váltam azzá, aki vagyok.
Alakított engem, de nem ez határozott meg.
És mielőtt észbe kaptam volt, az arcom megint nedves
volt.
Jase felemelte a fejét.
– Tess? Kicsim? – A tenyerébe fogta az arcomat, és két
hüvelykje letörölte a könnyeimet. – Mi a baj?
Magam sem tudtam, hogyan fogalmazhatnám meg
mindazt, ami bennem élt, és amikor nem válaszoltam
azonnal, láthatóan elsápadt.
– Fájdalmat okoztam? Vámom kellett volna. Talán jobb
lett volna, ha...
– Nem! – szakítottam félbe reszelős hangon, és
próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra a könnyeim
filmrétegén keresztül. – Nem miattad van. Csak... minden
miatt, és azért, mert annyi mindent kell átértékelnem az
életemben.
A hüvelykje megint végigsimította az arcomat, az ép
szemem alatt.
– Nagyon sok minden történt veled, Teresa. És te
hősiesen kezeltél minden helyzetet. Nagyon erős vagy...
Nálad erősebb emberrel soha nem találkoztam.
Elfojtottam egy nevetést, de aztán a könnyeim csak még
inkább elkezdtek ömleni. Jase felnyögött, átkarolt, a
mellkasához húzott, és szorosan ölelt.
– Soha nem fogom elfelejteni, milyen volt vele –
szólaltam meg váratlanul, és Jase, valami különös módon,
azonnal megértette, mire gondoltam. – De, ugye, ez így van
rendjén? Ettől még nem leszek gyenge, és nem leszek
áldozat.
 – Nem. – A fejemre nyomott néhány csókot. – Egyik sem
vagy.
– Nem ez mondja meg, mi vagyok, de akkor is a
személyiségem egy része, és... és ezt én el tudom fogadni.
Aztán megremegtem, és a könnyeim között beszélgetni
kezdtünk mindenről, Jeremyről, Debbie-ről és Erikről.
Beszélgettünk a táncról és a tanításról. Jase pedig átölelt, és
szorosan a karjában tartott, míg már felszáradt minden
könnyem, és megszűnt minden, eddig magammal hordozott
teher, na meg azok is, amiknek a létezéséről egészen
mostanáig nem is tudtam.
A kép, ahogy Jase anyaszült meztelenül levest főz nekem,
mert nem akarja, hogy fájjon a rágás, alsóhangon is benne
van az első öt dologban, amit az ember lányának a halála
előtt látnia kell. Még azt is megelőzi, hogy elmenjen a San
Franciscó-i Balett-társulat egyik előadására.
Szentséges isten, életemben nem láttam még ennél
tökéletesebb segget!
Mind a ketten az ágyon ültünk, nekem a hónom alá
feltűrve a takaró, és egy hatalmas tál zöldséglevesen
osztoztunk éppen. Egy kanál és két száj... Mondhatom,
nagyon érdekes ágyjelenet lehetne ebből! Néhány csepp
leves mellément, és végigcsorgott az államon, de Jase
villámgyorsan odahajolt, és lecsókolta, mielőtt a takarón
köthetett volna ki.
– Hmm. Mit szólnál ahhoz, ha egyszerűen hanyatt
feküdnél, és hagynád, hogy a leves maradékát már így egyem
meg?
Felnevettem, és hatalmas megkönnyebbülést éreztem.
Annak ellenére, hogy a sok bőgéstől fel volt duzzadva a
szemem, valahogy sokkal jobban éreztem magam.
– Abból hatalmas kupleráj lenne!
– De közben buli is. – Jase kavargatta egy kicsit a levest,
és kihalászta belőle a zöldséget. – Kérsz még?
Hülyén éreztem magam, amiért etetnek, csak ez esetben
az anyaszült meztelen Jase látványa elfogadhatóvá tette a
helyzetet. Jobban mondva izgatóvá. Kinyitottam a számat,
rágtam és nyeltem.
– Kösz!
Megvonta barna vállát, és a saját szájához emelte a
kanalat. Néhány pillanatig eltöprengve rágott, aztán keresni
kezdte a maradék húst.
– Tudod, én komolyan még azelőtt szerettem volna
beszélni veled, hogy levetkőztél.
– De azért eredetileg is az volt a terved, hogy
levetkőztess? – Képtelen voltam megállni, hogy ne ugrassam
egy kicsit.
– Most hülyéskedsz? Persze. – Elvigyorodott, azután a
szájába dobta a kihalászott húst. A tálra nézett, és kanalazott
még. – Jobban mondva nagyon reméltem, hogy vad és
állatias szexbe fullad ez az egész. – Aztán óvatosan, nehogy
egy csepp is mellémenjen, a számba is kanalazott egy kicsit.
– De végül annyira elbaltáztam mindent, hogy őszintén azt
hittem, el fogsz küldeni a fenébe.
Oldalra billentettem a fejemet, és egy kicsit közelebb
húzódtam hozzá.
– Komolyan?
Bólintott.
– Hát, tudom, hogy istenverte elbűvölő egy dög vagyok,
de amit lehetett, azt mind elkúrtam, és...
A tál fölött odahajoltam hozzá, és szájon csókoltam.
A szétrepedt ajkammal biztosan nem ez volt élete
legforróbb csókja, Ő mégis úgy rezzent össze, mintha
kinyúltam volna, és a farkát kapom el.
– Tényleg egy csomó mindent elbaltáztál – mondtam,
miután visszahelyezkedtem. – Tudom. Tényleg nagyon sok
mindent, te seggfej. És nagyon meg is bántottál.
Bűntudatosan nézett.
– Tess...
– De ezt nem fogom életem végéig a szemedre vetni.
Különösen így, hogy tegnap kis híján tényleg vége lett.
Lehet, hogy közhelyes, de az élet valóban nagyon rövid.
Téged akarlak! – Szenvedélyesen beszéltem. – Mindegy,
hogy milyen terhet cipelsz magaddal, Jase. Nagyon jól
tudom, hogy nem lesz könnyű dolgom veled. Felkészültem
rá, amikor visszatértem hozzád. Jack a fiad, ha tudja az
igazságot, ha nem. És még csak az sem számít, hogy
megmondod-e neki egyáltalán, mert akkor is mindig a fiad
marad. Aztán, ha egy napon mégis úgy döntenél, hogy
közlöd vele az igazságot, melletted állok majd.
Lesütötte a szemét.
– Te tényleg, komolyan készen állsz erre? Mit szólnál, ha
jövőre mondanám meg neki, amikor lediplomázom?
A gyomrom egy kicsit összerándult a gondolatra, de előre
tudtam, hogy ez fog történni.
– Olyan felelősség jár veled, amit én tényleg kész vagyok
vállalni. Nem tudom, mennyire fogod Jackkel kapcsolatban
bármiben a hasznomat venni, de mindent megteszek majd.
Jase felnézett, és a szeme elkerekedett.
– Te tényleg tökéletes vagy, Tess! Hiszen már most is
annyira kedvel, és... Nos, egy napon biztosan csodálatos
anyuka leszel.
Elpirultam, és ahelyett, hogy a hideg rázott volna ki az
anyaság gondolatára is, inkább melegség járt át a bók miatt.
– Kösz szépen! – Nagy levegőt vettem. – Te tényleg
készen állsz?
– Nagyon sokat töprengtem, Teresa, és biztos vagyok
benne, hogy igen. Pontosabban szerintem már nagyon
régóta készen állok, csak eddig magamnak sem mertem
beismerni. De amit irántad érzek, azt egyszerűen nem
voltam képes értelmezni. Először azt hittem, hogy beteg
vagyok, mert Cam mégis a barátom, aztán amikor rájöttem,
hogy mégsem, és hajszál híján elvesztettelek, már tudtam,
hogy ezt helyre kell raknom magamban. – Kócos hajába
túrt. – És teljesen igazad volt velem kapcsolatban. Akkor
még nem léptem tovább a múlton. Tudom, hogy
mindenképpen el kell mennem, és meglátogatni a sírját.
Meg akarom tenni. Csak ezt szerettem volna elmondani
neked.
– Akkor, amikor küldted az üzit, hogy beszélgetnünk
kell?
Megint bólintott.
– Persze nem egyedül erről volt szó. Azt hiszem, most,
hogy megtettem, mintha egy ajtót is elkezdtem volna lezárni
magamban. Soha nem fogom elfelejteni, de lezárom
magamban.
Próbáltam nem mutatni, mennyire megdöbbentett ez az
egész. Számára ez hatalmas lépés volt. A legtöbb ember
talán könnyedén lerázta volna magáról a múltat, de nem
Jase. Tisztában voltam vele, mennyire rémesen nehéz volt
ezt megfogalmaznia.
– Szerintem ez csodálatos ötlet, és ha bármikor
szükséged van arra, hogy valaki továbblökjön a megfelelő
irányba, rám mindig számíthatsz.
Kicsit elmosolyodott, és a fejét rázta.
– Te... Egyszerűen fantasztikus vagy, Tess!
– Nem. Cseppet sem vagyok az. Csak nagyon szeretlek.
Ügy tűnt, mintha egy pillanatra nem tudott volna levegőt
venni, aztán odahajolt hozzám, és a tálat letette az éjjeli
szekrényre. Visszaült, majd megérintette az állkapcsomon
levő csúnya zúzódást.
– Nem vagyok benne biztos, hogy megérdemellek-e
egyáltalán.
Lehunytam a szememet.
– Utálom, amikor így beszélsz magadról.
– Én pedig utálom ezt gondolni, de akkor sem tudom
megállni. – Az ajkainak érintése selymesen lágy volt. –
Viszont el fogok követni mindent, hogy ezt
megváltoztassam. – A kezét a vállamra helyezte, és
gyöngéden hanyatt fektetett az ágyon, míg a fejem a
párnákon nem nyugodott. Aztán leheveredett mellém, az
oldalára fordult, és az arcát a könyökére támasztotta. – Ezt
megígérhetem.
– Hiszek neked.
Az ajkán halvány mosoly villant, majd egyik ujjával
simogatni kezdte a vállamat. Több, néma pillanat telt el így.
– A szüleid mikor mennek vissza?
– Ha jól tudom, holnap. Szerették volna, ha én is velük
megyek, de nemet mondtam. – Megremegtem, ahogyan az
ujja a kulcscsontomat simította.
– Na és a karácsony? Tudom, hogy valamivel több mint,
egy hét múlva itt van, terveztél már valamit?
Lehunytam a szemem, és vakon próbáltam megint
megtalálni ezt a pihekönnyű érintést.
– Úgy terveztem, hogy Cammel együtt hazautazom. Ő
szenteste akar menni.
– A karácsony nálunk is nagyon szép szokott lenni. – Az
ujja most a takaró vonalát rajzolta végig. – Jack még mindig
hisz a Mikulásban, úgyhogy reggel mindenképpen ott kell
lennem vele. De utána már veled is szeretnék együtt lenni.
Mit szólnál hozzá, ha a szentestét nálunk töltenéd, aztán
meg másnapra én vinnélek el a szüleidhez? Késő délelőtt
elég is lenne elindulni. Már úgy értem, ha nincs ellenedre se
neked, se a szüleidnek.
A szemem tágra nyílt.
– Istenem, imádnám, ha együtt karácsonyoznánk! –
Amikor pedig végiggondoltam, hogy a szentestét az ő
szüleivel, a karácsonyt meg az enyéimmel tölthetjük, széles,
idióta mosolyra húzódott a szám. – De nem szeretném, ha
feleslegesen kellene utazgatnod.
– Természetesen együtt alhatnánk. – Lerántotta rólam a
takarót, és végignézett rajtam, a magam meztelen
valóságában. – Már, ha te is és a szüleid is egyetértenek.
– Én boldogan vállalom, a szüleim pedig elfogadják majd
a dolgot, mert én mindenképpen így szeretném. – A
tekintete ebben a pillanatban elszakadt az enyémtől, és
kényelmesen végignézett a testemen, majd az állkapcsában
megremegett egy izom. – És szerinted a te szüleid
beleegyeznek majd?
– Még szép! – felelt, de a hangja szórakozottnak tűnt.
– Most leszünk együtt először. – Kipirultan kuncogtam,
majd visszatettem a fejemet a párnákra. – Szerinted nem
hangzik ez nagyon hülyén?
– Szerintem nem. – Aztán fölém gördült, és éreztem,
hogy megkeményedett farkát a combjaim közé teszi. – És
természetesen nem is ez lesz az utolsó.
A levegő a torkomban szakadt, ahogyan a hátam ívben
meggörbült, és a hajába kapaszkodtam.
– Erre gondolsz, amit most csinálunk, vagy a
karácsonyra?
Halkan nevetett, aztán lenyúlt kettőnk, közé, és
megragadta a farkát.
– Mindkettőre.
– Ó! – Ez volt az a pillanat, amikor egy időre
elfelejthettem, hogy képes vagyok értelmes mondatokra.
Csípője erőteljes lökésével mélyen belém hatolt. – Jase!
Felnyögött, majd szorosan magához ölelt, és anélkül,
hogy egy pillanatra is kihúzódott volna belőlem, a hátára
fordult. Lovagló ülésben helyezkedtem el rajta, és két
tenyeremmel megtámaszkodtam a mellkasán.
– Igen? – kérdezett vissza, és szélesen vigyorgott.
– Hű, de mocskos vagy!
A két keze átfogta a csípőmet.
– Pedig még semmit sem láttál.
 32. FEJEZET

A
BBAN A PILLANATBAN, HOGY ELHAGYTUK
SHEPHERDSTOWNT, apró pelyhekben hullani
kezdett a hó. Késő délután volt már, és úgy tűnt,
hogy a tél hidege Jase Jeepjének minden kis résén keresztül
utat talál az utastérbe, mert bármennyire melegre állította is
a fűtést, az nem volt elég.
A kezemet fogta, és néma csendben ültünk egymás
mellett. A bütyköm még mindig alaposan szét volt verve, a
többi horzsolás és vágás azonban ekkorra nagyrészt beforrt.
Az Erik bekattanását követő első néhány éjszaka
bizonyult a legnehezebbnek. Hála istennek, Jase-t szinte le
sem lehetett volna választani rólam, ott volt mellettem
minden alkalommal, amikor valami rémálomból riadtam fel,
vagy amikor az átéltek miatt nem jött álom a szememre.
Szerencsére tökéletesen kihasználta ezeket az álmatlanul
töltött, késő éjszakai órákat, így elterelte a gondolataimat
Erikről és a rettenetes, sötét emlékekről.
Rápillantottam, és a szívem megdobbant. Szeret. És én is
szerelmes vagyok belé. Még mindig beleszédültem, amikor
eszembe jutott, hogy megnyílt előttünk egy közös jövő, ami
ráadásul lehetőségekkel van tele.
Megszorítottam a kezét, és amikor rám pillantott,
biztatóan elmosolyodtam. Acélszürke szemének
tekintetében ugyanakkor aggodalom villant. Amikor aznap
reggel felébredtünk, és megkérdezte tőlem, hogy mielőtt
útnak indulnánk a szüleihez, van-e kedvem elkísérni ide,
már tudtam, hogy ez hatalmas lépés a számára.
– Minden rendben? – kérdeztem.
Barna tincsek bukkantak elő a szürke kötött sapka alól.
– Valahogy furának érzem, hogy éppen te kérdezed ezt
tőlem.
– Igaz. – A térdsérülésem, Debbie halála, valamint Erik
megzakkanása miatt eddig mindig csak ő aggódott az én
épségem miatt. – Most mégis én teszem fel a kérdést neked.
– Én... Nem is tudom. – Elhallgatott, majd jobbra
fordult, és átvágott egy benzinkúton. – Szomorú vagyok.
Zavart. És különös módon boldog is. Mintha büszke lennék
magamra valami miatt. Tudom, ez rettenetesen hülyén
hangzik...
– Nem hangzik hülyén. Tényleg büszke lehetsz magadra.
Egy villámgyors mosoly villant az ajkán, majd
elhalványult.
– Szerintem a világ minden érzése egyszerre tört rám..
Érthető volt. Kari halála óta évek teltek el, és számára ez
az alkalom az első. Megfogtam, és megszorítottam a kezét.
Mire megérkeztünk a temetőbe, a földet már vékony
rétegben borította a porhó. A szülei útmutatásának
megfelelően, amikor behajtottunk a temetőbe, előbb jobbra
fordultunk, majd tovább hajtottunk a lomha ívben
kanyarodó úton, míg meg nem láttunk egy hatalmas
tölgyfát.
Kari sírja itt lesz a közelben – a fától számítva az ötödik.
Az út szélén állította meg a kocsit. Csak ekkor húzta el a
kezét, hogy a motort leállítsa, de úgy tűnt, nem akarózik neki
kiszállni.
Ehelyett csak nézte meredten azt a vén tölgyet. Az enyhe
szélben lustán integettek az ágak.
A mellkasomba valami szorító érzés költözött.
– Tényleg készen állsz? Mert ha akarod, később is
visszajöhetünk.
– Készen állok – felelte halkan, néhány pillanatnyi
töprengés után. – Mindenképpen meg kell tennünk.
Ebben mondjuk egyetértettünk. Jase továbblépett ugyan,
de még mindig nem engedte el teljesen a múltat. Éveken
keresztül úgy tekintett Kari halálára, mintha a lány csak
szakított volna vele, mintha még mindig élne és virulna
valahol a világban, ami talán segített neki feldolgozni a
veszteséget, de azt is jelentette, hogy nem sikerült teljesen
elszakadnia a múlttól. Ezért történt az, hogy miután
szerelmet vallott nekem, rögtön el is taszított magától. Most
már értettem mi, miért volt. A félelem szülte ezt a döntést. A
félelem, hogy megint elveszíthet valakit, akit éveken
keresztül a tenyerén hordozott.
Másodpercek teltek el, aztán bólintott.
– Rendben van.
– Rendben – suttogtam vissza.
Kinyitotta a kocsi ajtaját, és azonnal betört rajta a jeges
szél. Én is így tettem, és a zsebemből azonnal fel is vettem a
kesztyűt, mi-közben ő a hátsó ülésről előhúzta a
mikulásvirágot, amit a temetőbe jövet vásároltunk.
Ahogyan a kocsit megkerülve mellé léptem, csizmám
talpa alatt ropogott a hó és a deres fű. ő megállt, és
lepillantott rám. A tekintetében csillanó bizonytalanság és
kiszolgáltatottság majd széjjeltépte a szívemet. Fedetlen,
szabad kezével kinyúlt felém. Azonnal megragadtam, és a
gyapjúkesztyűn keresztül is tisztán éreztem, milyen nagy
erőt ad neki a közelségem.
Szótlanul sétáltunk a sírkövek között, és próbáltunk nem
gondolni Debbie temetésére, és arra, hogy Erik az összes
gyászoló füle hallatára engem tett felelőssé a haláláért.
Nagyon nehéz volt, hiszen Debbie is itt nyugodott, csak a
főút másik oldalán.
A temetőknek békét kellene sugározniuk, ennek ellenére
a mozdulatlanság – illetve az élet teljes hiánya miatt –
engem a hideg kerülget tőlük. A mai nap azonban más volt.
Ahogyan közeledtünk a nagy tölgyhöz, egyszerre nem Az
élőhalottak éjszakája jutott eszembe, és nem arra
gondoltam, hogy mennyi halott hever a lábunk alatt.
Csak Jase járt a fejemben, meg az, hogy mennyire nehéz
lehet ez most neki.
Amikor hirtelen megtorpant, azonnal tudtam, hogy
megérkeztünk Kari sírjához. Követtem a tekintetét, és levegő
után kaptam.
A sírkő fényes, szürke márványból készült, és szív alakot
formázott. Egy imádkozó angyal képét vésték bele, a
térdeplő alak alatt pedig a név, Kari Ann Tinsmen, illetve a
születés és halál, egymáshoz kegyetlenül közeli dátuma.
Ez volt ő. Se egy arc. Se egy test. Egész életét összefoglalta
a díszes felirat a dátumok alatt. Szerető testvér, leány, anya.
Aludj az angyalokkal!
Anya.
A torkomban csomó gyűlt össze. Karinak soha nem volt
esélye kipróbálni az anyaságot. A pokolba is, hiszen szinte
semmit sem volt alkalma kipróbálni ebben az életben!
Jase lassan ingatta a fejét, és egyre csak a sírra meredt.
Még csak elképzelni sem tudtam, vajon mi járhat a fejében.
Talán mindenből egy kicsi, rövid, közös életük minden
pillanata.
És ekkor összeállt a kép nagyon sok aprósággal
kapcsolatban, amit Jase korábban mondott vagy tett. Azt
mondta, hogy tragédiából is születhet szépség. Ezzel
kapcsolatban közvetlen tapasztalattal rendelkezett. Egy be
nem tervezett terhességnek köszönhetően kapta meg Jacket,
mégis egy tragikus halál kellett ahhoz, hogy a látásmódja a
megfelelő irányba forduljon.
Én is ugyanezt mondhatom el a tánccal kapcsolatban.
Miután nem táncolhattam többé, azt reméltem, hogy
tanárként majd megváltoztathatom a világot. Hiszen nem
ezért lesz tanár valakiből? Mert a pénz miatt tutira nem. Az
indok sokkal mélyebb ennél, sokkal kézzelfoghatóbb. A
tanárok a jövőt alakítják. A táncosok szórakoztatnak. És
persze ez még nem azt jelenti, hogy soha az életben ne
csatlakozhatnék megint ahhoz a világhoz. Egyrészt ott volt a
titkos tervem, hogy Averyt visszaédesgetem egy
táncstúdióba, és ha nagyon akarnék, akkor kezdő
táncosoknak is nagyon sokat segíthetnék.
Márpedig nagyon akarom.
Annak is megvan az előnye, ha az élők tudatában vannak
a halálnak. Ez ugyanis mindig emlékezteti őket, hogy
éljenek, hogy éljenek a jelennek, és közben tekintsenek
előre, a jövőbe.
– Kari nagyon... jó lány volt – mondta végül Jase,
megtörve a csendet.
A mosolyomat könnyekkel telinek éreztem.
– Biztos vagyok benne.
Elég hosszú ideig csak meredt a sírkőre, mozdulatlanul.
Remegtek a kezében tartott virág vörös levelei, de kétlem,
hogy a csípős hideg miatt.
– Annyira szerette a telet és a havat! – Elhallgatott, és
amikor felnézett, nagyokat nyelve próbált gátat vetni a
könnyeinek. A hópelyhek most már nagyobbak lettek és
sűrűn hulltak. Amikor megint megszólalt, a hangja
érzelemmel telt meg. – Azt hiszem, ez a fajta idő éppen jó
volna neki.
Csak néztem, ahogyan egy különösen kövér hópehely hull
az íves márványra.
Jase mélyen, reszketegen felsóhajtott.
– Azt hiszem, hogy Jack ezt tőle örökölhette. Mármint,
hogy annyira szereti a telet. Neki is ez a kedvenc évszaka.
Lehet, hogy csak a karácsony miatt, de szeretem azt
gondolni, hogy az anyjától örökölte.
Megszorítottam a kezét.
– A tél valóban nem egy rossz évszak.
Ajkának egyik sarka felhúzódott.
– Mondjuk, én inkább nyári vagyok. – Aztán kivette a
kezét az ujjaim közül, és tett egy lépést előre. Letérdepelt,
majd a csodálatosan vöröslő virágot a sírra helyezte.
Némán figyeltem, amint levette a fejéről a kötött sapkát,
és lehajtott fejjel térdepelt még egy ideig, imádkozva, vagy
éppen Karihoz beszélve, nem tudom. Mindegy is, mert ez a
pillanat annyira végtelenül bensőséges és szomorú volt, hogy
szinte úgy éreztem, hallgatózom.
Kipislogtam a szememből a könnyeket, majd fejemet
felemelve néztem a hatalmas fát. És közben vissza kellett
nyelnem az újabb könnyeket. A csupasz ágakat már fehér
takaró borította.
Amikor Jase visszatért hozzám, és megint felvette a fejére
a sapkáját, az orra éppen olyan vörös volt, mint amilyennek
én az enyémet éreztem.
– Nem lenne baj, ha maradnánk még néhány percig?
Tudom, hogy rémesen hideg van, szóval ha akarsz, akkor
várhatsz a...
– Teljesen jól vagyok. – Eltökéltem magamban, hogy ha
még maradni akar, nem mozdulok el mellőle. – Addig
maradunk, ameddig csak akarsz.
– Köszönöm! – Aztán amint átölelt, mintha a feszültség
kicsit csökkent volna benne. Közelebb húzott. A teste csak
úgy árasztotta magából a kellemes meleget. Az állát a fejem
tetejére helyezve felsóhajtott.
– Köszönöm, hogy itt vagy nekem!

A Winstead-farmot alaposan feldíszítették.

Mintha maga a Mikulás szórta volna mindenfelé szét a
karácsonyi díszeket, de az egész cseppet sem tűnt
giccsesnek. A kocsi behajtó mellett végigfutó léckerítésre
színes égőfüzért akasztottak. Vörös, zöld és kék színben
pislogott a fészer, és a ház egész elülső része olyan volt,
amiről leginkább egy hatalmas diszkó gömb jutott az
eszembe.
Jase halkan nevetett, és elkerekedett szemmel nézte ezt
az egészet, ami miatt nekem is mosolyogni kellett, hiszen a
temetőben tett látogatás óta először hallottam nevetni.
– A szüleim mindig megőrülnek egy kicsit karácsonykor
– jelentette ki. – Bár, gondolom, elsősorban Jack miatt
csinálják.
Egy kicsit? A tornáctól jobbra egy felfújható Mikulás állt,
a tetőn pedig nyolc rénszarvas. Sajnos mind közül a
legfontosabb, a kilencedik, név szerint Rudolf, éppen
hiányzott. A kémény mellett ezen kívül egy műanyag
Mikulás is állt, vállán az ajándékokkal teli zsák.
A tornác előtt volt még egy hatalmas, deresre festett
üveggömb is. A jókora ablakokon keresztül tisztán látszottak
a karácsonyfa fényei. A szüleim általában jobban kedvelték,
ha minden évben más, de egyszínű égőkkel díszítjük a fát,
nekem azonban ez a megoldás jobban tetszett. Volt valami
családias ebben a kaotikus fénytengerben.
– Az ajándékokat a Jeepben hagyjuk – jelentett ki Jase,
miközben kiugrott a kocsiból. – Ugye, nem felejtetted el,
hogy a Mikulás még úton van?
Elvigyorodtam.
– Inkább olyan, mintha kicsit be lenne rúgva odafent, a
tetőn.
Felnézett, és mivel éppen ebben a pillanatban támadt fel
a szél, és kezdte ide-oda imbolyogatni a figurát, hangosan
felnevetett.
– Ez aztán a nekem való Mikulás!
Megálltam a bejárati lépcső aljában, és a porhavat
rugdostam.
– Biztos vagy benne, hogy jó ötlet volt eljönnöm?
Először rám nézett, majd a kezét a vállamra tette, és
lehajtotta a fejét, hogy a szemünk éppen egy magasságba
került.
 – Hát persze! Anya és apa nagyon boldog, amiért nálunk
töltöd a karácsonyestét. És azt is tudják, hogy már tudod az
igazságot. – Végigsimította a fejemet, aztán az egyik kósza
hajtincsemet a fülem mögé fésülte. – Őszintén szólva, azt
hiszem, sokkal izgatottabbak, mint én.
Felnevettem.
– De csak azért, mert annyira istentelenül jó, ha itt
vagyok.
– Ez pontosan így van. – Jase előrébb tolta a fejét, és
azonnal meg éreztem az ajkamon forró leheletét.
Megremegtem, az ő szája pedig mosolyra húzódott.
– Nagyon köszönöm az egész mai napot. Komolyan. Ezt
nem tudom elégszer hangsúlyozni. Nem hiszem, hogy
nélküled végig tudtam volna csinálni.
Előrehajoltam, majd egy kicsit kinyújtóztattam magam,
és az orromat az övéhez dörzsöltem.
– Szerintem nélkülem is ment volna, de nagyon örülök,
amiért ott lehettem. Komolyan. – A kesztyűmet persze a
kocsiban hagytam, így most fedetlen kézzel simítottam meg
az arcát, érezve a finom kis borostát. – Minden rendben?
Lehunyta a szemét.
– Tudod, nem gondoltam volna, hogy ez bármit változtat
majd az érzéseimen, de mégis így történt. Nem olyan
nagydolog, mégis nagyon örülök neki. – Az egyik kezét az
enyémre helyezte, míg a másik a tarkómra siklott. – Azt
hiszem, jövök neked egy hálacsókkal.
– A hála részével nem, de a csók azért jöhet.
Mosolygott, majd az ajka végigsimította az ajkamat
egyszer, majd még egyszer, olyan lágyan és könnyedén,
mintha egy hópehely hullott volna rá. Szorosan fogott,
miközben a nyelvével a két ajkam közé furakodott. Amikor
pedig a szájpadlásomat simította végig, forróság öntötte el a
testemet, és megfeszültek az izmaim.
Azért az efféle hálacsókokhoz hozzá tudnék szokni!
Jase pedig, nos, ő nem csak egyszerűen csókolta az
embert. Hanem ízlelte. Felfalta. Az ajkai gyönyört ígértek, a
nyelve pedig még többet. Kész professzora volt a csókolózás
művészetének, és a művészet itt nem is túlzás, hiszen
hamarosan a lelkem mélyéből tört fel az élvezettel teli
nyögés.
– Ugyan már, édes fiam! Nem arra tanítottalak, hogy
csinos lányokkal nem a hidegben csókolózunk? – Az apja
hangja szakította félbe az élményt. Elpirultam, Jase pedig
hátrébb húzódott.
– Csak felmelegítem, nehogy megfázzon – válaszolta Jase
vigyorogva. Elfordultam, mert nem akartam, hogy lássák
vörös ábrázatomat, hiszen nincs is jobb annál, mint amikor
a srác apja úgy találja az embert, hogy a térde szó szerint
remeg egy csóktól. És ekkor megláttam Jase arcát,
megláttam a benne tükröződő örömöt, valamint ezüstszürke
szemében valami csillanást, amit korábban még soha. –
Igaz?
Pislogtam, és lassan, mormogva feleltem.
– Aha.
Az apja elvigyorodott.
– Na, gyertek! Anyád és Jack a konyhában sütit készít a
Mikulásnak.
Jase hunyorgott, majd felém nyúlt, megfogta a kezemet,
és felvezetett a tornácra. A kilencedik rénszarvas itt állt,
mintegy őrködve.
– Hatalmas a káosz?
– Kábé, mint amikor te szabadulsz be a konyhába. –
Aztán megfordult, és tartotta nekünk az ajtót. – Röviden,
igen. Hatalmas.
Nevetnem kellett, amikor észrevettem, milyen arcot
vágott Jase.
– Jobban belegondolva, még soha nem láttam, hogy
zacskós levesen kívül bármi mást főztél volna...
Az apja hangosan nevetett, és beléptünk a házba.
Mindenhol sütemény és örökzöldek illata terjengett.
 – Drágám, higgye el, hogy jobb, ha ezt nem látja!
– Annyira azért nem gáz a helyzet! – Jase rosszallóan
nézett, és levette a kabátját. – Csak egyszer sikerült
beleolvasztanom egy műanyag spatulát valami sütibe.
– Egyszer? – Levettem a kabátomat, majd felakasztottam
a fogasra. – Szerintem azért ez éppen elég.
– Amit azonban nem tesz hozzá, hogy ezután
megpróbálta megetetni az unokatesóival.
Felnevettem, mert Jase arcán hihetetlenül szégyenkező
mosoly jelent meg.
– Jézusom, ez most komoly?
– Mi van? – megrántotta a vállát, és levette a sapkáját is.
– Nem ették meg!
– Csak azért, mert olyan kemény volt, hogy embert
lehetett volna ölni vele! – válaszolta az apja, mosolyogva. –
A fiam rengeteg mindenben nagyon jó, de a főzés nem
tartozik az erősségei közé.
– Kösz, apa!
– Jase! – Jack boldog kiáltása hallatszott a konyhából. –
Tess!
Abban a pillanatban, hogy megfordultunk, Jack teljes
sebességgel rohant keresztül az ebédlőn.
– Hűha, kishaver! Lassíts egy kicsit! – mondta neki Jase,
és éppen abban a pillanatban lépett előre, amikor Jack kis
híján lefejelte az ebédlőasztal sarkát. – Jack, még a végén...
Aztán megérezte, hogy Jack kamikazetámadásra készül,
ezért letérdelt, és amikor a kiskölyök rávetette magát,
könnyedén elkapta. Magához ölelte, és felállt. Jack úgy
kapaszkodott rajta, mint egy kismajom, és az ujjai Jase haját
simogatták.
– Sütit sütünk a Mikulásnak! – jelentette ki, miközben
egész maroknyi hajat markolt meg. – Van benne csoki meg
dió is.
– Tényleg? – Jase egy egészen kicsit oldalra fordult,
ölében a gyerekkel. A mellkasomba feszítő érzés költözött,
amikor kettőjüket néztem. Lehet, hogy Jack nem tudja, mi
az igazság, de lehetetlen nem észrevenni, mennyire szeretik
egymást. – Na és a mogyoróvajas muffin? Tudod, hogy
nekem az a kedvencem!
– Olyat is csináltunk. És egy csomót felfaltam! – Jack
vigyorogva hajtotta a fejét Jase vállára.
– Csomót? – horkantott fel Mr. Winstead. – A kölyök
felfalta a tepsi felét.
A vigyor még szélesebb lett Jack arcán, aztán amikor
engem is észrevett, megint felsikoltott.
– Leszállok! Leszállok!
Jase mosolyogva tette le a gyereket a földre. Abban a
pillanatban, hogy a kapálózó kis lábak a talajt érintették,
odarohant hozzám, és megölelte a lábamat.
– Szia! – mondtam neki, és összekócoltam egy kicsit a
totál kifésülhetetlen hajat. – Várod már a Mikulást?
– Igen! Apa azt mondta, hogy a Mikulás szánja
hamarosan elindul. – Hátrébb lépett, és megragadta a
kezemet. – Gyere csak!
Jase-re pillantottam, aki csak megvonta a vállát, és
mosolygott. Az apjával lemaradtak egy kicsit, de Jack nem
engedte el a kezemet, és vonszolt maga után, keresztül az
ebédlőn.
A konyhában tényleg a káosz volt az úr. A középső
szigetet és a pultokat szinte elborította a nyers tészta, a
padlóra liszt szitált, és a tálakat üres tojáshéjak töltötték
meg. Ennek ellenére a levegőben terjengő illat már jó előre
magában hordozta egy mennyei cukorsokk ígéretét.
– Nézd, kit találtam! Nézd!
Mrs. Winstead megfordult, és kezét a vörös köténye alján
végigfutó karácsonyfamintába törölte.
– Jaj, kedvesem, annyira örülök, hogy eljött! – Azokkal a
hosszú és határozott lépésekkel jött oda hozzám, ami Jase-
ben is annyira tetszett. – Istenem! – tette hozzá, miközben
egyik ujjával finoman végigsimította a zúzódást az
állkapcsomon. Szerencsére már nem volt annyira csúnya. –
Hogy van, kedvesem?
– Jól! – feleltem, és mosolyogva néztem, amint Jack
elengedi a kezemet, majd odamegy a pulthoz tolt fellépőre.
Az egyik kezét azonnal belenyomta a tésztába. – Nagyon jól
vagyok.
– Annyira boldog vagyok, hogy ezt mondja! – Erős
karjával átölelt, és kis híján kinyomta belőlem az összes
szuszt. – Amikor Jase elmondta, hogy... – Odapillantott
Jackre, aki éppen golyókat gyúrt a tésztából. Halkabban
folytatta. – Nem akarom, hogy a kicsi hallja, de annyira
boldog vagyok, amiért minden rendben van, és, hogy... –
még halkabban folytatta – a börtönben rohad az az őrült
szarházi.
Az ajkam megrándult.
– Én is.
Mrs. Winstead szomorúan rázta meg a fejét, miközben
azt figyelte, hogy Jack a tepsibe teszi az egyik nyers
tésztagolyót.
– Csak az a szegény kislány...
– Tudom. – Kénytelen voltam az alsó ajkamba harapni. –
Mindig azt mondogatom magamnak, hogy most legalább
Debbie békében nyugodhat, mert kiderült az igazság.
Jack azonnal hátrakapta a fejét, és arcán őszinte
érdeklődéssel megkérdezte:
– Mi az az igazság?
– Amikor a rossz emberek elnyerik a méltó büntetésüket,
kicsim. És ez jó. – Mrs. Winstead elmosolyodott, mire a
szarkalábak elmélyültek a szeme sarkában. Megint
halkabban folytatta. – De ez... még nem minden.
Az egyik kezét a vállamra helyezte, és a mellkasa nehezen
emelkedett majd süllyedt.
– Annyira boldog vagyok, hogy maga tud róla... hogy Jase
elmondta.
Nem is tudtam, erre mit mondhatnék. Szólni nem bírtam,
úgy-hogy csak bólintottam, Mrs. Winstead mosolya pedig
még szélesebb lett, ahogyan észrevette, hogy Jack egy kis
darab nyers tésztát vesz a szájába.
– Jase is ugyanezt csinálta kiskorában – jegyezte meg
gyorsan pislogva. – Végül sokkal több sütit evett meg
nyersen, mint készen.
– Csak mert akkor a legfinomabb! – A hangom
megdöbbentően reszelősnek tűnt.
Mrs. Winstead a vállamra tette a kezét.
– Maga nagyon jót tesz a fiamnak, nagyon, de nagyon jót.
Kari óta nem tudott senkihez ennyire közel kerülni, és
magának sikerült azt is elérnie, hogy kitárja a szívét. Tudom,
hogy még nem volt alkalmunk rendesen megismerni
egymást, de számomra már most is olyan, mintha a saját
lányom lenne.
Istenem, mindjárt bőgni fogok!
Visszapislogtam a könnyeket, azután elmosolyodtam,
végül felnevettem.
– Jaj, bocsánat! Nem akarok sírni.
Jack megint megfordult.
– Miért vagy szomorú?
– Nem vagyok szomorú – válaszoltam neki gyorsan. –
Csak nagyon, de nagyon boldog.
Nem is kérdezett tovább, visszafordult a süti felé, és
folytatta a nagy munkát. Megtöröltem a szemem, és
összeszedtem magam.
– Köszönöm! Ez nagyon sokat jelent nekem, és soha nem
hagynám, hogy bármi bántódása essen – folytattam, Jack
háta felé biccentve. – Se neki, se az apjának.
– Drága lányom! – Mrs. Winstead szeme könnyekkel telt
meg, és megköszörülte a torkát. – Nézzenek oda! Mindjárt
elkezdek itt sírni, márpedig az mégsem járja, ha az én
kisfiam jön be a konyhába.
– Szia, anya! – Jase áttörte magát a kaotikus, bár talán
éppen ezért nagyon otthonos konyhán, és megpuszilta az
anyját. Amikor felegyenesedett, felváltva nézett
mindkettőnkre. – Minden rendben van?
– A legnagyobb rendben! – feleltem, és összecsaptam a
két tenyerem. – Jack jó nagy munkában van.
Jase egy pillanatra odanézett, de aztán megint bennünket
vizslatott.
– Tuti?
– Igen, drágám. Csak egy amolyan kis csajos dumálásba
csöppentél bele. Nyugi! – Mrs. Winstead kinyitotta a sütő
ajtaját, és bepillantott. – Ez már majdnem készen van.
Jase most már megnyugodott, és odament Jack mellé.
Ellopott a tepsiről egy tésztagolyót.
– Hé! – Jack kuncogva nézte, ahogyan a szájába dobja a
nyers tésztát.
Jase megpuszilta a kiskölyköt, majd sarkon fordult, és a
konyhaasztalt megkerülve mögém lopakodott. A karjával
átölelte a derekamat, aztán a hasamon összefonta az ujjait.
– Nem lenne baj, ha most elrabolnám Teresát?
Szeretném megmutatni neki a karácsonyfát.
Mrs. Winstead rám kacsintott.
– Csak akkor nem baj, ha neki sincs ellenére.
– Ó, neki nagyon, de nagyon nincs ellenére! – felelte
Jase, mire alaposan a karjába öklöztem. Felnevetett. –
Emiatt nem kell szégyellned magad!
Az anyja a fejét ingatta, ő pedig megfordult, a kezét a
vállamra tette, és keresztülvezetett az étkezőn. Az apja már
elment valahova, és most egy lélek sem volt a nagyszobában.
A karácsonyfa hatalmas volt, valódi, és azonnal a saját,
otthoni karácsonyainkat juttatta eszembe. Tele mindenféle
gömbökkel, és a fények néhány másodpercenként
felvillantak. A kandalló fölött zoknik lógtak.
– Odanézz! – Előrehajolt, majd levette a piros zoknit, és
felmutatta. – Mit szólsz?
– Hű! – A zoknira vörös csillámfestékkel az én nevemet
írták. – Ez az enyém? Komoly?
 – Igen. – Jase nevetett, és visszaakasztotta a helyére. –
Jack készítette neked ma reggel.
Nem tudom, hogy a zokni miatt, vagy azért, mert rajta
állt a nevem, de mélységes öröm töltött el. Még a végén
szétrobban a mellkasom!
– Tetszik? – kérdezte, majd leült a földre, és a hátát a
kanapénak vetette. Megfogta a kezemet, húzni kezdte, és
megvárta, míg én is leülök. – Szerintem teljesen levett a
lábadról.
– Tényleg! – nevettem, majd megint megtöröltem az
arcomat. – Istenem, micsoda egy szánalmas picsogó vagyok!
– Leengedtem a kezemet, azután hagytam, hogy a
tekintetem elidőzzön egy kicsit ezen a megdöbbentően szép
arcon. – Tényleg nagyon csípem.
– Kíváncsi vagyok, hogy a Mikulás mit tesz majd bele a
zoknidba. – És ahogy mondta, akaratlanul is csupa mocskos
gondolat jelent meg a fejemben. – És a karácsonyfád alá.
Felhúztam a vállamat, majd a kezemmel
megtámaszkodtam a parkettán. Előrehajoltam, és
megcsókoltam Jase ajkát.
– Nekem már megvan mindenem, amit karácsonyra
kértem.
– Mmm. – A keze nem mozdult ugyan a csípőmről, de
ajka végigsimított az enyémen. – Én még nem kaptam meg
mindent – mormogta. – Több kell. Azt akarom, hogy holnap
reggel melletted ébredhessek. Erre vágyom.
– De...
– Cam és Avery már biztosan elindult a szüleidhez,
nekem meg csak holnap estére kell leszállítanom téged a
családi vacsorára. Szóval miért kellene visszavigyelek az
albiba ma este? – Belecsókolt a szám sarkába. – Itt is alhatsz
velem. A szüleim biztosan nem bánnák.
Majd úgy teszünk, mintha megint tizenhat évesek
lennénk, és próbálunk a lehető legmocskosabban, de közben
a lehető leghalkabban szeretkezni.
 Nevettem.
– Te beteg vagy!
– Tudom. – Aztán a szám másik sarkába is belecsókolt. –
Itt maradsz?
Megcsókoltam, majd egy egészen kicsit elhúzódtam tőle.
– Mintha mondhatnék neked nemet.
Jase körém fonta a karját, majd úgy helyezett, hogy
kinyújtott lába közé kerüljek, és a hátamat a mellkasának
vessem. Éppen meg éreztem, hogy az ajka megsimítja a
nyakamat, amikor Jack éles, magas hangú sikoltása
hallatszott a konyhából. Jase apja mondott neki valamit.
– Tudod, mi a lényeg? – kérdezte Jase.
Felé fordultam, és az ajka azonnal végigsimított az
ajkamon.
– Hogy ragadjon a bélyeg?
Jase halkan felnevetett.
– Ez nagyon gáz volt.
Nevetve közelebb bújtam hozzá.
– Tudom. De szeretsz, szóval...
– Ez igaz. – Megcsókolta az arcomat. – Ez viszont elvezet
ahhoz, amit valójában mondani szerettem volna. –
Elhallgatott, és a mellkasa még jobban a hátamnak
nyomódott. – Bizonyos tekintetben máris megkaptam tőled
életem legcsodálatosabb karácsonyi ajándékát.
– A ma reggelire gondolsz? – Hátrafordítottam a fejem,
hogy a szemébe nézhessek. – Amikor azzal ébresztettelek,
hogy...?
– Nos, az tényleg nagyon állat volt, de nem. –
Elvigyorodott. – Ennél sokkal fontosabb dologról van szó.
Visszatartottam a lélegzetemet.
Tekintete az enyémet kereste.
– Tudod, én soha, egyetlen pillanatig sem tudtam volna
elképzelni, hogy feleségül vegyek valakit. Azok után, ami
Karival történt, meg hogy ebben az elmúlt néhány évben
figyeltem a szüleimet felnevelni Jacket, egyszerűen nem
láttam magamat családosként.
A szívverésem felgyorsult.
– De ez mostanra megváltozott – folytatta, és mivel nem
szakította el tőlem a tekintetét, az az ezüstszürke szempár
vált számomra a világ közepévé. – Méghozzá miattad. Most
már el tudom képzelni, hogy feleségül vegyek valakit, és
saját családot alapítsak. Veled. És ennél szebb ajándékot
nem kaphatnék.
Szóra nyitottam a számat, de végül nem szóltam egy szót
sem. A fülem hegyéig elpirultam, és nem találtam a
szavakat.
– Hé! – megfogta az arcomat. – Mondj valamit!
Mindenképpen mondanom kellett valamit, mert amit tőle
hallottam, az annyira csodálatos volt, és annyira szép, hogy
nem lehetett szó nélkül hagyni. A szívem hevesen vert, és a
fejem mindenféle kavargó gondolattal telt meg.
Hihetetlennek tűnt. Mi ketten. Együtt. Házasság. Család.
Egy napon. Azonnal megint beleszerettem.
– Istenem, Jase! – sóhajtottam fel, és lehunytam a
szememet. – Nagyon szeretlek! Annyira nagyon szeretlek!
A torka mélyéből megint halk morgás tört fel, aztán
közelebb hajolt, és egy pillanat alatt az ajkamra szorította az
ajkát. Úgy csókolóztunk, mintha mind a kettőnknek az élete
múlt volna rajta, a csókon keresztül osztottuk meg
egymással legmélyebb érzelmeinket. És azután is egymás
közelében maradtunk, amikor a hirtelen támadó szenvedély
lángja alábbhagyott annyira, hogy levegőhöz juthassunk. A
homlokát az enyémhez simította, az ajka minden
másodpercben az enyémhez ért. Nem szóltunk egy szót sem,
mert mindent, amit fontos lett volna elmondani,
elmondtunk már egymásnak.
Addig maradtunk így, egymás karjában, míg a rohanó,
apró lábak dobogása félbe nem. szakította a pillanatot. Jack
lehuppant mellénk, egyik kezében egy tányér sütit, a
másikban meg egy tabletet egyensúlyozva. Felnézett ránk, és
amikor láttam, hogy a szeme pontosan olyan, mint az apjáé,
a szívem szinte túlcsordult szeretettel.
– Sütit? – kérdezte, és egy félig megcsócsált, csokis sütit
nyújtott felém.
Elvettem tőle, majd kettétörtem, és az egyik felét
odaadtam Jase-nek. Az ajka az ujjaimat simította, ahogyan
kiette az édességet a kezemből, Jack pedig ezt látva
hangosan nevetni kezdett. Én egy kicsit lassabban ettem
meg az én részemet.
– Még életemben nem ettem ilyen finomat – mondtam
Jacknek.
Büszke mosoly jelent meg kis arcán.
– Mert én készítettem.
– Bizony! – Jase az állát a fejemen nyugtatta, majd
kinyúlt, hogy összeborzolja a kisfia haját. – Máris kész
mesterszakács vagy!
– Jövőre karamellás sütit akarok készíteni a Mikulásnak.
Jase felnyögött.
– Istenem, azzal még nemigen volt szerencsém!
– Semmi gond – mondtam. – Majd én megtanítlak. Állati
jó karamellás sütit készítek.
Jack szeme elkerekedett.
– Tényleg?
– Megígérem – vigyorogtam, és ahogy felemeltem a
tekintetemet, megláttam, hogy Jase szülei az ajtóban állnak.
Az anyja szemében könnyek csillantak, Mr. Winstead pedig
büszkén szorította meg a vállát. Amikor a tekintetem megint
Jackre tévedt, aki ekkorra már meg is feledkezett a sütiről,
és teljesen elmerült a tableten futó egyik játékában,
rádöbbentem, hogy mit látnak a szülei.
Mert én is ezt láttam.
A jövőt.
Hármunkat.
Rengeteg minden történt és változott négy röpke hónap
alatt. Augusztusban még álmodni sem mertem volna arról,
hogy karácsonykor itt leszek, és az ajkam Jase számtalan,
édes csókja miatt bizsereg majd. Egyikünk sem tervezte a
másikkal közös jövőt. Én mindig is azt hittem, hogy táncos
leszek. Jase biztos volt benne, hogy soha többé nem lesz
szerelmes. Ami történt, arra egyikünk sem számított, de
most már biztosan tudtam, hogy a tánc miatt semmiképpen
nem adnám fel azt, ami most van.
Az álmom darabokra tört, de aztán újra egyesült, és ez az
új mindennél drágább volt.
Jack a magasba emelte a tabletet, és mosolyogva kiabált
Jase-nek. A lelkem mélyén biztos voltam benne, hogy egy
napon megtudja majd az igazságot Jase-ről és az
édesanyjáról is, és biztos voltam abban is, hogy ezen a napon
én is ott állok majd mellettük.
Belekaroltam Jase-be, aki közvetlenül a köldököm alatt
simogatta a hasamat. Széttártam az ujjaimat, ő pedig kicsit
feljebb emelte a kezét, hogy összefonódhassanak.
– Akarod játszani a következő kört? – kérdezte Jack, és a
szemében olyan örömteli reménykedés csillant, amire nem
lehetett nemet mondani.
– Nagyon is.
Jack elégedetten fordult vissza a játék félé, Jase pedig
megcsókolta a halántékomat, aztán az arcomat. Ahogy az
ajkai mozogni kezdtek, azt az egy szót formálták némán,
amit soha nem untam meg. Szeretlek, suttogta nekem.
 Ha tovább olvasol,
most megtudhatod,
hogyan csattant el az a bizonyos
első csók.
 A CSÓK

K
ÉPES VAGYOK RÁ!
Csak álltam ott, karnyújtásnyira a vendégszoba
ajtajától, és úgy ismételgettem magamban ezeket a
szavakat, mintha erőt adhatnának, és általuk találhatnék
magamban annyi kurázsit, hogy bekopogtassak. Képes
vagyok rá!
Mély levegőt vettem, majd kényszerítettem magam, hogy
szépen lassan fújjam ki. A térdem remegett, a tenyeremen
pedig veríték gyöngyözött.
Ez annyira gáz!
Nem is emlékeztem, mikor volt utoljára ilyen
gyomoridegein, ami önmagában is rémesen ciki. Még kis
sem látszottam a földből, de már több száz fős közönség
előtt táncoltam, de ennyire ideges akkor sem voltam soha.
Már attól tartottam, hogy a következő pillanatban úgy dőlök
el, mint egy krumpliszsák, és arccal lefelé a padlón
csattanok.
De persze most Jase-ről volt szó – bizony, magáról Jase
Winsteadről, az Álompasiról -, márpedig vele kapcsolatban
csak az a tuti, hogy soha, semmi nem tuti.
Nem volt helyes, hogy úgy éreztem iránta, ahogyan
éreztem. Hiszen idősebb nálam, a bátyám legjobb haverja,
és a véletlenül elkapott – na jó, akkor kihallgatott –
beszélgetések alapján minden élő csaj vágyának tárgya.
Persze érthető. Ha pasi lennék, és úgy néznék ki, mint ő,
az én hálószobám is olyan forgalmas lenne, mint egy
pályaudvar, de a féltékenység undorító hangon suttogta a
fülembe, hogy azért mégsem akkora király, hogy Jase
ennyire... aktív életet él.
És persze nem is csak azért, mert ennyire jóképű. Jase...
nos, a szememben maga volt egy szuperhős megtestesülése,
az egyetlen ember a földön, aki képes volt kirángatni a
tesómat a depressziója legmélyebb bugyraiból. Megmentette
Camet, és ezzel együtt bizonyos tekintetben engem is. Ő volt
az egyetlen oka annak, hogy az életemet beárnyékoló
bűntudat felhőinek legalább egy része eloszlott. Pedig egy
ideig tényleg ez a bűntudat töltötte ki minden gondolatomat.
Először a barátom lett, aztán szépen lassan, valami egészen
mást kezdett jelenteni nekem.
Csak nemrég hagyta ott azt a szánalmas szenvedést, amit
a tesóm pókernek nevezett, szóval biztosan nem aludt még
el.
Nagyon nem volt jó ötlet ott álldogálnom az ajtaja előtt.
Különösen, ha azt nézzük, mi volt rajtam – jobban
mondva, mi nem.
Lepillantottam a kilakkozott lábujjkörmeimre, és azonnal
elpirultam. Olyan alvós rövidnadrágot vettem fel, ami a
seggemet is alig takarta, a póló nagyon szűk volt, alatta
szinte az egész hasam kilátszott, és melltartót természetesen
nem vettem. Itt az emeleten meg kicsit hideg volt. Ha Cam
vagy a szüleim rajtakapnának, hogy ebben a szettben
flangálok a házban, miközben Jase is itt van, tutira nem
tenném zsebre, amit kapnék.
És talán Jase sem úszná meg szárazon.
Lehet, hogy tényleg hülyeséget csinálok?
Próbáltam csábító lenni, de igazából totál bénának
éreztem magam. Mint a kislány, aki felveszi anyuci ruháját –
jobban mondva leveszi. Ugyanakkor pontosan tudtam, hogy
ha akkor visszamegyek a szobámba átöltözni, nem lett volna
bátorságom még egyszer idejönni. Berezeltem volna. Szóval
most vagy soha – addig legalábbis, míg egészen véletlenül
Jase megint fel nem bukkan a tesómmal.
De persze ki tudja, lesz-e még az életben olyan alkalmam,
mint most.
Cam istenverte nagy fasztorlasz tud lenni, ha akar.
 Képes vagyok rá.
Mély levegőt vettem, bekopogtattam, majd teljes
erőmmel küzdöttem, hogy sarkon ne forduljak, és rohanjak
el vihogva, mint valami kis pisis. Jézusom, nagyon gáz volt,
amit műveltem! Vérciki. Tudtam, hogy jobb lett volna,
azonnal eltűnni innen, mert Jase-nek biztosan jobb dolga is
volt, mint...
Ebben a pillanatban kitárult az ajtó, és Jase ott állt
előttem, a maga fantasztikus valójában. De isten az atyám, a
fantasztikus nem is volt megfelelő szó rá! Szexis angyalok
kórusa szólalt meg a fejemben, meg ilyesmi.
Bronzszín haja rakoncátlanul kócos tincsekben hullt a
homlokába, bőrének barna árnyalata pedig spanyol vagy
mediterrán felmenőkre utalt. Még mindig ugyanaz volt rajta,
ami pókerezés közben – koptatott farmergatya a csípőjére
lecsúszva, és viseletes póló, ami majd’ szétszakadt a széles
vállakon.
Korábban egyszer már volt szerencsém félmeztelenül
látni. Akkor is nálunk aludt. Nagyon korán reggel volt, és
álomittasan botladozott ki a szobájából, egyenesen a fürdő
felé indulva. Csak pizsamaalsó volt rajta, én pedig teljesen
elmerültem a hasa látványában. Olyan volt, amilyent csak az
álmaiban képzel maga elé az ember.
Pontosan tudtam tehát, mit rejt a kopott Nirvana-póló.
– Mi a helyzet? – kérdezte.
Hajszál híján lehunytam a szememet, és felsóhajtottam.
Az a hang! Még életemben nem hallottam szexisebbet az ő
mély, érzéki hangjánál. Tőlem olvashatta volna akár egy
mosogatógép használati útmutatóját is, én mégis
lélegzetvisszafojtva hallgatom az idők végezetéig. De még
mielőtt bármit válaszolhattam, vagy tovább toporoghattam
volna az ajtóban, mint egy nagy rakás szerencsétlenség,
félreállt, és behívott.
Milyen kedves pasi!
Beléptem a vendégszobába, és meztelen talpam mélyen a
szőnyegbe süppedt. Az ablak mellett, a karosszéken kis
sporttáska hevert. Ezen és az ágy némileg összegyűrt
párnáján kívül semmi más nem utalt arra, hogy Jase ott volt,
a házunkban.
Az ajtó, résnyire nyitva maradt mögöttem. Nagyot
nyeltem, majd megfordultam, és a szemébe néztem. Ideges
mozdulattal emeltem a kezemet, és simítottam hátra a
homlokomba hulló hajszálakat.
Egyszerűen nincsen szó, ami leírhatná Jase szemét! Se
nem kék, se nem szürke, hanem inkább a kettő keveréke
volt. Talán ezüst. Ez, valamint a sűrű fekete szempillája,
együtt lélegzetelállító hatást keltett. És ennek a szemnek a
tekintete ebben a pillanatban az enyémbe kapaszkodott.
Lassan elindult lefelé, az arcomtól egészen a kékre festett
lábujjkörmeim hegyéig. A hasamon egy egészen kis ideig
elidőzött. Amikor hátrafésültem a hajamat, a mozdulattól
egy kicsit feljebb csúszott a felsőm. Hajszál híján lenyúltam
és megigazítottam, de közben persze éppen azért jöttem ide,
hogy megmutassam magam Jase-nek.
Azt akartam, hogy ne úgy nézzen rám, mint egy kislányra
– mint Cam kishúgára.
Aztán a szemembe nézett, és láttam, hogy az orcája
sötétebb színűre válik. Az arcához emelte a kezét, és
megdörzsölte az állát.
Tekintete megint elindult lefelé, és ezúttal a mellemen
állapodott meg egy időre, hogy aztán újra visszataláljon az
arcomra.
– Nos? – a hangját valahogy mélyebbnek és
rekedtebbnek hallottam.
A szívem úgy vert, hogy szinte kiugrott a mellkasomból.
Megkerültem az ágy sarkát, és megint megálltam előtte.
Tekintete egész idő alatt követett. Pillantásunk a másodperc
töredékére megint egymásba kapaszkodott, majd a szeme
újra elindult a testemen lefelé, és ezúttal már olyan
szenvedély csillant benne, mintha az ujjaival simított volna
végig rajtam. A testem bizonyos részeinek ez nagyon, de
nagyon jólesett, és kellemes kis bizsergés indult meg
bennem. Amikor pedig a tekintetünk megint
összetalálkozott, az arcomat azonnal elöntötte a pír.
Mély levegőt vett, és megint megszólalt.
– Mit akarsz, Tess?
A lélegzetem bennszakadt, és kényelmetlenül álltam
egyik lábamról a másikra. Rajta kívül senki nem nevezett
Tessnek. Soha. És ez nekem nagyon tetszett.
– Csak meg akartam kérdezni, hogy nincsen esetleg
szükséged még egy párnára vagy egy extra takaróra.
Az ágyra pillantott, a takarók és párnák egész kis
halmára, amit anya készített oda neki, majd kérdően vonta
fel a szemöldökét.
Basszus!
– Úgy látom, nem. – Beharaptam az ajkamat. – És nincs
szükséged esetleg bármi másra?
Egy pillanatig csak nézett, majd megindult felém, hosszú,
könnyed léptekkel az ágyhoz lépett, és leült.
– Kedves, hogy megkérdezed.
A szívem úgy vert akár egy légkalapács.
– Én már csak ilyen kedves csaj vagyok.
Az ajka egyik sarkában mosoly játszott.
– Tényleg az vagy. – Hunyorogva nézett rám, majd
elvigyorodott. – Kitaláltam ám, mi a terved!
A gyomrom összeszorult, és elkerekedett szemmel
néztem rá.
– Kitaláltad? – Nem mintha olyan nagyon nehéz lett
volna. Hiszen ebben a cuccban akár pornót is forgathattam
volna! Csapó, és akció! Aha. Teljesen egyértelmű volt, mi a
tervem.
Meglapogatta maga mellett az ágyat.
– Na gyere!
Egy kicsit szédültem ugyan, de azonnal odasiettem mellé,
és le-ültem. Nem közvetlenül mellé. Meghagytam kettőnk
között az illő távolságot.
– Nos, miről akarsz beszélgetni? – kérdezte, és hanyatt
vágta magát.
A szám próbált volna szavakat formálni, de semmi nem
jött ki belőlem. Minden izmom elernyedt. Jól van. Szóval
mégsem volt annyira egyértelmű, hogy miért jöttem ide.
Jase azt hitte, megint azért jöttem, mert azt akarom tőle,
amit szoktam. Vagy legalábbis, amiről ő azt hitte, hogy
mindig akarni szoktam. Beszélgetni. Hiszen ahányszor
eljött, egy csomót beszélgettünk – a suliról, a táncról, a
barátokról, a világon mindenről!
Csak most természetesen a beszélgetés volt a legutolsó
dolog, amit szerettem volna csinálni vele.
– Ööö, milyen a suli?
A feje alá tette a két kezét. A pólója felcsúszott, láttatni
engedve a kőkemény alhasat. A köldöke alatt a szőr vékony
vonalat formázva haladt lefelé, és tűnt el a farmere alatt.
Nyamm.
– Egész jó.
Aha, azt sejtem!
– És neked?
Fogalmam sem volt, miről kérdezett. A tekintetem
végigjárt rajta. – Mi?
– A suli. – Szélesebben vigyorgott. – Csak azt kérdeztem,
hogy neked hogy megy a suli.
– Ja, persze. Királyul – aztán felé fordultam, és az egyik
lábamat felhúztam. Az állkapcsában megremegett egy izom,
ami egy másodpercre minden figyelmemet magára vonta. –
És az öcséd?
– Jack is jól van – és mintha a szemöldökét egy kicsit
összébb vonta volna. – Egyébként mindig ilyen cuccban
mászkálsz itthon?
Őszintén? Egy frászt. Viszont boldogan vontam meg a
vállamat, mert a kérdés azt bizonyította, hogy felfigyelt rám.
– Aha.
 – Fogadjunk, hogy Cam barátai nem sűrűn szoktak itt
lenni.
Kicsit furcsának éreztem ezt a megjegyzést.
– Nem. Úgy értem rajtad kívül csak Ollie szokott
beugrani néha.
Még jobban összehúzta a szemöldökét.
– És akkor is ez van rajtad, amikor ő itt van?
Megremegett az ajkam. Minden erőmmel azon voltam,
nehogy elmosolyodjak.
~ Fogalmam sincs.
– Remélem nem – motyogta.
– Miért?
– Miért? – A hangjából őszinte meglepetés csendült. A
tekintete az arcomról elindult lefelé, egészen a mellemig,
majd ott elidőzött egy kicsit, hogy hamarosan megint úgy
éreztem, mintha simogatna. A testem azonnal reagált, és
habár azt nem tudom, mennyire volt nyilvánvaló ez a
reakció, Jase hirtelen visszakapta a tekintetét az arcomra. –
Na ezért.
Jézusom!
Ereztem, hogy a gyomrom megfeszül, és a fejem is
valahogy könnyebb lesz.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
Jase a szemét forgatta.
– Nem lenne szabad ilyen cuccokat hordanod, amikor a
tesód haverjai is itt vannak, különösen nem, ha a gyökér
Ollie az. Annak a faszinak az agya helyén is sperma van.
A szemöldököm a homlokomra szaladt.
– Tényleg?
– Igen.
Mivel hirtelen nagyon sértve éreztem magam, de közben
örömömben legszívesebben tapsikolni lett volna kedvem,
nem csoda, hogy éppen azt a hülyeséget találtam mondani,
amit mondtam.
– Jase, én már nem vagyok kislány!
 – Aha! Asszem, az tisztán látszik! – Aztán elhallgatott. –
Hidd el!
Remegve vettem levegőt.
– Ezt meg hogy érted?
A tekintete végigsimogatott.
– Úgy, hogy látom, mennyire nem vagy már kislány.
A testemet kellemes melegség öntötte el.
– És ezzel mi baj van?
Szóra nyitotta a száját, majd hirtelen meggondolta magát.
A könyökére támaszkodott, és az állát a mellkasára hajtotta.
– Olyan sok baj van ezzel, hogy el sem tudom mondani.
Csakhogy én nem ezt akartam hallani.
– Azért megpróbálhatnád.
– Inkább nem – felelte, és biztos voltam benne, hogy
harcolnia kell, ha azt akarja, hogy a tekintete továbbra is az
arcomon maradjon, és ne vándoroljon megint a mellemre.
Volt a lényemnek egy része, ami legszívesebben fülét-
farkát behúzva elmenekült volna, ugyanakkor ott volt a
másik fele – az a bizonyos vad és öntörvényű fél, ami soha
nem riadt vissza semmitől -, és ez nem hagyta, hogy
megfutamodjak.
– Pedig biztos vagyok benne, hogy a pasik nagy részének
a világon semmi baja nem lenne ezzel a cuccal.
Jase-nek szó szerint tátva maradt a szája.
– Helyesebben nagyon is tetszene nekik. Nagyon sok fiú
van a...
– Akarod mondani, kisfiú.
Elpirultam.
– Fiúk, férfiak, egyre megy.
– Én viszont nem vagyok kisfiú, Tess! – A tekintete
összetalálkozott az enyémmel, és most sokkal hidegebben
csillant, szinte higanyszerűen. – Ahogyan Ollie sem az.
Már megint Ollie-ról beszél. Mi a fenéért?
– Amikor ő itt van, nem veszek fel ilyesmit.
A fejét oldalra billentette, és kutatón nézett a szemembe.
Látszott rajta, hogy nagyon szeretne mondani valamit, de
aztán meggondolta magát.
– Helyes.
Patthelyzet. Erre meg mégis mit mondhatnék?
Tekintetem előbb az ajkára vándorolt, majd végig le, az
egész testén. Úgy éreztem magam, mint aki órák óta áll a
sorban a svédasztal előtt, amin Jase a főfogás és a desszert
egy személyben.
– És akkor sem lenne szabad ilyesmit felvenned, amikor
én vagyok itt – felelte, és a hangját megint mélyebbnek
éreztem. Nyersebbnek.
A pillantásom megint rátalált a szemére, és láttam, hogy
valami megváltozott abban, ahogyan rám néz. Mintha az
egész testében megfeszült volna.
– Miért? – kérdeztem.
Nem válaszolt.
Talán egész életem fennmaradó részében ezen az egy
pillanaton fogok töprengeni újra és újra, de soha nem fogom
tudni megválaszolni, hogy végül miért tettem azt, amit ekkor
tettem. De azt tudom, hogy még ha le is rúgott volna maga
mellől, akkor sem bántam volna meg soha.
Előremozdultam, a másik lábamat is felhúztam magam
mellé, majd a térdemre támaszkodtam, közelebb hajoltam,
hogy az ajkam csak néhány centire volt az övétől. A lehelete
szinte égette a számat. A szívem vadul vert, és a pulzusom az
egész testemen végigremegett. A hajam a vállamra hullott,
kitöltve a kettőnk közötti űrt. Közel voltunk egymáshoz,
sokkal közelebb, mint valaha.
– Azért, ahogyan nézel rám – feleltem végül, sóhajtva.
Nem válaszolt azonnal, de hallottam, ahogyan nagyot
nyel.
– Nem mintha bánnám, ha így nézel rám – mondtam
neki, és ujjaim a takarót markolták. – Nagyon tetszik.
Lihegett. Mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt.
– Tess...!
 – Jase?
A torka mélyéről valami morgáshoz és hümmögéshez
hasonló hang indult meg, aminél férfiasabbat még soha nem
hallottam.
– Tudod te, mit csinálsz velem?
– Igen – feleltem, és megnyaltam az ajkamat. –
Gondolatban már megtettem. Többször is. Egész...
Jase felemelkedett, és a köztünk levő apró távolság
azonnal semmivé lett. Az ajka az enyémhez ért, és
bensőmben érzelmek egész tengere tört fel. Csak egy
egészen lágy, és rövid érintés volt, mégis, a lábujjam hegyéig
bizseregni kezdtem tőle.
Először csókolt meg.
És ennél több igazolásra nem is volt szükségem.
Az ajkamat követelőzve nyomtam az övéhez, és megint
meghallottam azt a hangot. Ajkunk egy ideig egymáshoz
simulva maradt, lassan mozogva, ízlelgetve. A csípőmön
éreztem két keze érintését, ujjai finoman nyomódtak a
meztelen bőrnek. Azonnal lúdbőrös lettem. A keze... annyira
nagynak és annyira melegnek éreztem. Tudtam, mennyire
erős.
Érezni akartam őt, ahogyan a karjai átölelnek, a
mellkasom az övének nyomódik, a lábunk egymásba
kapaszkodik. Azt akartam, hogy sokkal mélyebben
csókoljon, és igazán érezzem a csók ízét.
De ekkor már ő ízlelt engem.
Nyelve végigsiklott két ajkam találkozásánál, hogy levegő
után kellett kapnom. Aztán mélyebben folytatta, és csípőmet
szorító keze finoman remegni kezdett. Lihegő morgást
hallatott.
Azután vége lett.
Amikor elvette az ajkamról az ajkát, előrébb húzott, és a
mellkasához szorított, a karjával átölelve, kezével simogatva.
Szoros volt az ölelés, lehelete megbizsergette a nyakamon a
kis hajszálakat.
 Mormogott még valamit, de a fülemben dübörgő
pulzusom zaja minden más hangot elnyomott, aztán
felemelt az öléből, és egészen finoman talpra állított. A keze
egy pillanatig tétován fogta még a csípőmet, majd
végigsimítva az oldalam mellett, elengedett.
Kinyitottam a szememet, elpirultam, szédültem, és ezen
kívül egyszerre megrohant még vagy ezer más érzés is.
Jase szeme olvadó ezüsthöz volt hasonló, fényesen izzó,
végigjárta az egész testemet, és tekintete végül az enyémbe
kapaszkodott. Másodpercek teltek el, míg beszélni kezdett.
– Szerintem... szerintem okosabb lenne, ha visszamennél
a szobádba. Most.
Pislogtam.
– De...
– Holnap beszélgetünk – szólalt meg, és közelebb
mozdult hozzám. A testem kéjesen feszült meg. Ujja hegyét
az arcomra helyezte, és finoman hátranyomta a fejemet. –
Megígérem. Holnap mindent megbeszélünk.
– Jól van – a szívem meg közben majd kiugrott a
mellkasomból.
Jase lehunyta a szemét, és homlokon csókolt, de ennél a
csóknál édesebbet el sem tudtam volna képzelni. Aztán
visszahúzódott, és a kezét elvette az arcomról.
– Jó éjt, Tess!
Egy pillanatig még haboztam, majd hátrálva elindultam
az ajtó felé. Ujjaim a kilincsre kulcsolódtak, és megálltam.
Jase olyan tekintettel nézett rám, mint egy ragadozó madár,
nekem pedig legszívesebben kedvem lett volna teljesen
becsukni az ajtót, aztán a kulcsot is ráfordítani. Tudni
szerettem volna, erre hogyan reagálna, de lehet, hogy ezzel
azért túlfeszítettem volna a húrt.
– Jó éjt! – suttogtam végül, majd kiléptem a folyosóra.
Cam feje éppen akkor bukkant fel a lépcső tetejénél,
amikor halkan a szobámba osontam, és óvatosan becsuktam
magam mögött az ajtót. Hátrálva mentem, míg a combom
hátsó fele az ágyamnak nem ütközött, aztán leültem, az
ujjaimat még mindig bizsergő ajkamhoz érintettem, és
lehunytam a szememet.
Ez egy csók volt.
Egyetlen végtelen, csodálatosan tökéletes csók.
- Jaj, istenem! – mormogtam magamban, majd
elvigyorodtam. Hála a szentséges kis Jézusnak, hogy ebben a
pillanatban teljesen egyedül voltam a szobában, és így senki
nem láthatta a világ minden bizonnyal legdebilebb vigyorát.
Ez a vigyor nem akart lelohadni, és én már biztosan
tudtam, hogy soha nem fogom elfelejteni ezt a csókot, és
akkor megfogadtam magamban, hogy nem is ez lesz az
utolsó.
Hiszen Hamilton vagyok!
És a mi fajtánk megszerzi, amit akar. Így vagy úgy, de
megszerzi.
 KÖSZÖNETNYÍLVÁNÍTÁS
Legelőször is, hatalmas köszönettel tartozom Kevan
Lyonnak, valamint a Marsai Lyon Literary és a Taryn
Fagerness Agency csapatának. Tessa Woodward – imádlak,
amiért annyira szereted ezeket a szereplőket, mint én, és az,
ahogyan az anyagaimat szerkeszted, megfizethetetlen.
Köszönöm még Jessie-nek, Abigailnek, Jennek, Mollynak és
Pamnek is – ti vagytok azok, akik a háttérben dolgoznak, és
ezzel hihetetlenül megkönnyítitek a munkámat.
Jen Fisher – köszönöm, amiért megengedted, hogy téged
és a muffinjaidat is beleírjalak ebbe a könyvbe. Csodálatos
vagy, a muffinjaid pedig isteniek.
A Légy mellettem soha nem jöhetett volna létre Stacey
Morgan nélkül. Ő nem csak az egyik legjobb barátom és
asszisztensem, de ő az a szegény, szerencsétlen lélek, akinek
végig kell rágnia magát minden könyvem első verzióján.
Ugyancsak nem felejtkezhetem el a csajokról: Laura Kaye,
Sophie Jordan, Molly McAdams, Cora Carmack és Lisa
Desrochers.
Végül, de nem utolsósorban, mindenképpen köszönettel
tartozom nektek, akik elolvassátok és véleményezitek a
könyveimet. Nélkületek egyetlen regényem sem születhetett
volna meg. Ti vagytok a legfontosabbak minden történetben,
és higgyétek el, hogy teljes szívemből hálás vagyok nektek.