Tartalom

Éjvándorok
Örökké emlékezz rám
Embert sose ölj, NE FELEDD!
Felülírás
George R. R. Martin
Bibliográfia
 George R. R. Martin

Science-Fiction
NOVELLÁK
Éjvándorok
Örökké emlékezz rám
Embert sose ölj, NE FELEDD!
Felülírás
Megjelent a Galaktika 288XL magazinban
 Éjvándorok

Legendák, mítoszok, feljegyzések beszélnek egy

titokzatos űrhajóról, mely az idők kezdete óta halad a
galaxisban, nagyon lassan, néhányan keresik a
miérteket…
 MIDŐN A NÁZÁRETI JÉZUS a keresztjén haldokolt, a
volkryn nagyjából egy fényévnyire járt kínjaitól, és egyre
távolodott. A Tűzháborúk már javában dühöngtek a Földön,
amikor a volkryn elsuhant a Régi Poszeidón közelében,
melynek tengerei akkoriban még névtelenek voltak, és
érintetlenek. Mire a csillaghajtómű révén a Földi
Államszövetségből Szövetségi Birodalom formálódott, a
volkryn elérte a Hranga-űr peremét. A hrangák nem is
sejtették. Akárcsak mi, ők is apró, fényes világok szülöttei
voltak egymástól távol eső napok körül keringő bolygókon,
csekély érdeklődéssel és ismerettel aziránt, mi zajlik a köztes
sötétségben. Háború tombolt ezer éven át, és a volkryn
sértetlenül és felfedezetlenül siklott keresztül azon,
biztonságosan, olyan közegben, ahol még a tűz sem ég. Aztán
a Szövetségi Birodalom felbomlott és letűnt, a hrangák
belevesztek az összeomlás sötétjébe, de a volkrynnak nem lett
sötétebb a helyzete.
Mikor Kleronomas útra kelt kutatóhajójával az Avalonról,
a volkryn alig tíz fényéven belül tárt. Kleronomas számos
dologra bukkant, de a volkrynt nem találta meg. Sem akkor,
sem később, amikor élete végén hazatért az Avalonra.
Hároméves lehettem — és akkoriban Kleronomas már
ugyanúgy porrá vált, távoli volt és halott, akárcsak a názáreti
Jézus —, amikor a volkryn megközelítette a Daronne-t. Abban
az évszakban az összes krey érzékelő furcsán viselkedett; csak
ültek, és a csillagokat bámulták csillogó, hunyorgó szemmel.
Mire elértem a felnőttkort, a volkryn már maga mögött
hagyta a Tarát, kiért a kreyek észlelési hatóteréből, és tovább
távolodott. Egyre tovább.
Immár öreg vagyok, és a volkryn hamarosan behatol a
Kísértő Fátylába, mely sűrű, fekete ködként terpeszkedik a
csillagok között. És mi követjük, követjük őt. Sötét
örvényeken át, hol senki sem jár, keresztül az ürességen, a
végtelennek tetsző csendben, az Éjvándor meg én, a
nyomában vagyunk.
 Attól az órától kezdődően, hogy az Éjvándor belépett a
hipertérbe, Royd Eris szemmel tartotta az utasait.
Kilencen léptek a fedélzetre az Avalon fölött keringő
dokkból: nő és négy férfi, valamennyien tudósok, oly
különbözőek, akárcsak a tudományos szakterületük. Mégis,
Royd számára teljesen egyformának tűntek; egyforma ruhát
viseltek, egyformán beszéltek. Az Avalonon, minden világok
legkozmopolitábbikán, egyformákká váltak, miközben a tudást
keresték.
Az Éjvándor teherhajó volt, nem utasszállító. Csupán
egyetlen kétágyas kabint kínált meg egy gardrób méretű
egyágyast. A többi akadémikus alvóhálókat feszített ki a négy
nagy raktárban, némelyikük a magukkal hozott felszerelések
és komputerek között aludt. Ha mozgásra vágytak, két rövid
folyosón járkálhattak; az egyik a gépteremtől és a főzsiliptől, a
kabinok előtt vezetett a remekül berendezett társalgó-
könyvtár-konyhába, a másik pedig le, a raktérbe. Végül is,
nem számított, merre kószáltak. Roydnak még a
mellékhelyiségekben is voltak szemei és fülei.
És mindig és mindenhol, Royd szemmel tartotta és
kihallgatta őket.
Olyasmi, mint a magánélethez való jog, csöppet sem
zavarta őt, viszont tisztában volt azzal, hogy utasait igenis
zavarná, ha tudnának a ténykedéséről. Ügyelt arra, hogy ne
derüljön ki.
Royd saját lakrészét — három tágas helyiség az utastér
előtt — zárva tartotta, és senkit sem engedett be; ő maga sem
hagyta el azt. Az utasai számára ő csupán egy testetlen hang
volt a kommunikátorokból, melyeken át néha hosszasan
beszélgetett velük, vagy egy holografikus képmás, mely
csatlakozott hozzájuk a társalgóban az étkezések idején. Ez a
szellemképmás egy karcsú, fiatal, fehér hajú férfi volt, lenge
pasztellruhában, ami már vagy húsz éve kiment a divatból, és
megvolt az a zavarba ejtő szokása, hogy elnézett amellett,
akihez épp beszélt, vagy még csak nem is a jó irányba fordult,
de a tudósok pár nap alatt hozzászoktak ehhez. És egyébként
is, a hologram csakis a társalgóban jelent meg.
 Azonban Royd, titokban, észrevétlenül ott volt mindenütt,
és kifürkészte minden kis titkukat.
A kibernetikusnő beszélgetett a komputereivel, és úgy tűnt,
jobban kedveli a társaságukat, mint az embereket.
A xenobiológus mogorva, akadékoskodó fickó volt, és
zugivó.
A két nyelvész, akik nyilvánosan szeretőkként
mutatkoztak, ritkán szexeltek, és ha kettesben voltak, alpárian
veszekedtek.
A pszi-psziáter hipochonder volt; gyakorta zuhant mély
depresszióba, és ez csak rosszabbodott az Éjvándor
bezártságában.
Royd figyelte, ahogy dolgoznak, esznek, alszanak,
közösülnek; fáradhatatlanul kihallgatta, miről beszélgetnek.
Egy hét elteltével ezek kilencen már egyáltalán nem tűntek
számára egyformának. Mindegyikük fura és egyedi, állapította
meg.
Mire az Éjvándor már két hetet eltöltött a hipertérben,
kiszűrt az utasai közül kettőt, akikre kiemelt figyelmet
fordított. Nem hanyagolt el senkit sem, mindőjüket figyelte, de
most már leginkább erre a kettőre, Károly d’Braninra és
Melantha Jhirlre fókuszált.
— Leginkább a miértjük érdekel — mondta neki Károly
d’Branin egy áléjszakán, a második héten Avalon után. Royd
áttetsző képmása d’Branin közvetlen közelében ült a
félhomályos társalgóban, és nézte, amint keserédes
csokoládéját szürcsölgeti. A többiek mind aludtak. Az éjszaka
és a nappal nem bír jelentéssel egy űrhaján, de az Éjvándor
tartotta a szokásos ciklusokat, és az utasok többsége követte
ezeket. Csupán Károly d’Branin, adminisztrátor és mindenes,
élt a saját ciklusa szerint.
— A „ha” legalább olyan fontos, Károly — felelte Royd;
halk hangja a fali kommunikátorpanelekből hallatszott. —
Biztos vagy abban, hogy ezek a ti idegeneitek léteznek
egyáltalán?
 — Biztos lehetek — felelte Károly d’Branin. — Nincs
kizáró tény, és ez épp elég. Ha mindenki más is ennyire biztos
lenne benne, egész flottányi kutatóhajót indítottunk volna
útnak, nem csak a te kis Éjvándorodat. Beleszürcsölt
csokoládéjába, és elégedett sóhajt hallatott. — Hallottál már a
nor t’alushikról, Royd?
Fura hangzású név volt, de csupán egy pillanatba került,
hogy rákeressen a komputerén.
— Egy idegen faj az ember által uralt űr másik oldalán, túl
a Fyndii és a Damoosh világain. Bár meglehet, csak
legendákban létezik.
D’Branin kuncogott.
— A könyvtárad elavult. Frissítsd, ha legközelebb az
Avalonon jársz! Nem legenda, nem, fagyon is valóságos, még
ha nagyon messze is van. Kevés információval bírunk a nor
t’alushikról, bár a létezésük ténye bizonyított, még ha te meg
én soha nem találkoztunk egyikükkel sem. Velük kezdődött
minden… Információkat kódoltam komputerekre, egy újonnan
érkezett csomagot a Dam Tullianról, mely már húsz standard
éve járja az űrt. Egy része a nor t’alushik folklórját taglalta.
Fogalmam sincs, mennyi időbe kerüli összeszednie mindezt a
Dam Tulliannak, sem hogy miféle módon juttatta el hozzánk,
de elképesztő anyag volt. Tudtad, hogy az első diplomámat
xenomitológiából szereztem?
— Nem tudtam — felelte Royd. — Kérlek, folytasd!
— A volkryn sztorira a nor t’alushi mítoszokban
bukkantam rá. Lenyűgözött. Egy értelmes faj, mely egyre
távolodik saját szülővilágától, a galaxis magjától, a galaktika
széle felé haladva, és, állítólag, mindvégig az intergalaktikus
űr felé tartva, miközben sosem hagyja el a csillagközi űrt,
egyetlen bolygón sem száll le, és ritkán kerül bármely
csillaghoz is egy fényévnyi távolságon belülre. És mindezt
csillaghajtómű nélkül, olyan hajókon, melyek csupán a
fénysebesség töredékével mozognak! Ez a részlet fogott meg!
Gondolj csak bele, milyen régiek lehetnek azok a hajók!
— Elég régiek — értett egyet Royd. — Károly, azt
mondtad, „hajók”. Nem csak egy?
 — Bizony hogy nem. A nor t’alushik szerint először csak
egy vagy kettő tűnt fel a kereskedelmi szférájuk legbelső
határán, de aztán több is érkezett. Több száz, mindegyik
magányosan, egyenként, egyre csak távolodva, folyton-
folyvást. Tizenötezer standard évbe telt, mire maguk mögött
hagyták a nor t’alushi csillagokat, hogy aztán végleg
eltűnjenek. A mítosz szerint az utolsó volkryn hajó háromezer
éve távozott.
— Tizennyolcezer év — tűnődött Royd. — Ez a nor
t’alushi faj ennyire ősi?
D’Branin mosolygott.
— Nem csillagjáróként, úgy nem. A történelmük alapján a
nor t’alushik csak fele ennyi ideje civilizáltak. Ez meg is
akasztott egy időre. A volkryn sztori csupán legendának tűnt.
Csodás legendának, ez tény, de semmi többnek. Végül,
azonban, nem hagyhattam ennyiben. Szabadidőmben
kutatásokat végeztem, és összevetettem más idegen
kozmológiákkal, hogy lássam, vajon létezik-e ez a mítosz más
fajoknál is, nem csak a nor t’alushiknál. Azt gondoltam,
összehozhatok ebből a témából egy tanulmányt. És a
kutakodásomat siker koronázta… Megrémített, amire
rábukkantam. Semmi a hrangaiaknál, sem a hrangák által
leigázott fajoknál, de tudod, még ez is illett a képbe. Ők kívül
voltak az ember által ismert űrön, a volkryn nem juthatott el
hozzájuk, csakis úgy, hogyha keresztülhaladtak a mi
szféránkon is. Azonban amikor jobban belemélyedtem, a
volkryn sztorit ott találtam mindenhol. A fyndiiknél, a
damooshik pedig szó szerinti igazságként fogadják el… és a
damoosh, mint tudjuk, a legősibb faj, amivel valaha
találkoztunk… és találtam egy figyelemre méltóan hasonlatos
sztorit az Aath getszoidjai között is. Átnéztem azt a kevés
ismeretanyagot azokról a fajokról, amik állítólag még a nor
t’alushiknál is távolabb léteznek, és ott is találkoztam a
volkryn sztorival.
— A legendákban létező fajok legendái — jegyezte meg
Royd. A holoképmás széles szája mosolyra húzódott.
— Pontosan, pontosan — értett egyet d’Branin. — Ezen a
ponton kértem szakértőket, specialistákat a Nonhumán
Intelligencia Tanulmányi Intézettől. Két éven át kutattunk. Ott
volt minden a fájlok között és a könyvtárakban az Akadémián.
Senki sem kereste még azelőtt, senki nem próbálta egybevetni.
A volkrynok áthaladása az emberi tartományon felöleli szinte
a teljes történelmünket, az űrrepülés hajnalát megelőző
időkből. Miközben mi magát az űr szövetét fordítottuk ki,
hogy kijátsszuk a relativitást, ők végigsiklottak hatalmas
hajóikon a mi állítólagos civilizációnk kellős közepén,
elhaladva a legnépesebb világaink mellett, méltóságteljes,
lassú tempóban, fénysebesség alatt, a Perem felé és a
galaxisok közötti sötétség felé. Csodálatos, Royd, csodálatos!
— Tényleg csodálatos — értett egyet Royd.
Károly d’Branin lerakta csokoládéscsészéjét, és buzgón
előrehajolt Royd képmása felé, de a keze csak üres fényt
markolt, amikor megpróbálta megragadni beszélgetőtársa
alkarját. Úgy tűnt, kizökkent egy pillanatra, mielőtt nevetni
kezdett önmagán.
— Ah, az én volkrynjaim! Túlzottan belelkesültem, Royd.
Már annyira közel vagyok. Tucatnyi éve rágja már az
elmémet, és egy hónapon belül beérhetem őket. Akkor, akkor,
ha sikerül kommunikálnom velük, ha az embereimnek sikerül
kapcsolatot teremteniük, akkor végre választ kaphatok a
„miért”-re!
Royd Erisnek, az Éjvándor urának kísértete rámosolygott,
és higgadt, vak szemekkel nézte.
Az utasok elég hamar nyugtalanná válnak egy hipertérben
száguldó csillaghajón, különösen akkor, ha az olyan apró és
szűkös, mint az Éjvándor. A második hét vége felé kezdetét
vették a spekulációk. Royd hallott mindent.
— Ki a fene ez a Royd Eris? — morgolódott a
xenobiológus egy este, amikor négyen kártyáztak. — Miért
nem jön ki soha? Mi okból zárkózik el tőlünk?
— Kérdezzétek meg tőle! — javasolta a nyelvész. Senki
nem tette.
Amikor nem Károly d’Braninnal beszélgetett, Melantha
Jhirlt figyelte. Jó volt nézni. A fiatal, egészséges és aktív
Melantha Jhirlben volt valami vibrálás, amihez a többiek fel
sem értek. Hatalmas volt minden tekintetben; egy fejjel
magasabb, mint bárki a fedélzeten, erős testalkatú, nagymellű,
hosszú lábú és erős, izmai lazán mozogtak fényes, szénfekete
bőre alatt. Az étvágya is hatalmas volt. Kétszer annyit evett,
mint kollégái bármelyike, rengeteget vedelt, de sosem tűnt
részegnek, mindennap órákon át edzett azokon a
berendezéseken, amiket magával hozott, és az egyik raktérben
állított fel. A harmadik hét végére már szexelt mind a négy
fedélzeten tartózkodó férfival, és két nővel is. Az ágyban is
mindvégig aktív volt, kimerítette szinte mindegyik partnerét.
Royd epekedve leste.
— Én egy tökéletesített modell vagyok — mondta
Roydnak egyszer, miközben a korlátján tornázott izzadságtól
csillogó bőrrel, hálóval lefogatott, hosszú, fekete hajjal.
— Tökéletesített? — visszhangozta Royd. Nem küldte le
holografikus kísértetét a raktérbe, de Melantha hívta őt a
kommunikátoron, hogy beszélgessenek, amíg edz, nem tudva,
hogy ő amúgy is ott lett volna.
Lefékezett gyakorlat közben, és megtartotta testét karizmai
erejével.
— Módosított vagyok, kapitány — felelte. Mindig is így
szólította. — A Prométheuszon születtem, az elitben, két
génvarázsló gyermekeként. Tökéletesítettek. Kétszer annyi
energiára van szükségem, mint neked, de el is használom
mindet. Hatékonyabb anyagcsere, erősebb és tartósabb test,
másfélszer hosszabb élettartam, mint egy átlagos emberé. A
népem elkövetett pár rettenetes hibát, mikor megpróbálta
radikálisan újratervezni a silányabbakat, de az apróbb
finomításokkal jól boldogulnak.
Folytatta gyakorlatait, gyorsan és könnyedén, szótlanul,
míg be nem fejezte. Aztán hevesen zihálva karba tette kezét,
felvetette fejét, és elvigyorodott.
— Most már tudod az életem történetét, kapitány, hacsak
nem érdekel az is, hogyan disszidáltam az Avalonra, miféle
rendkívüli eredményeket értem el a non-humán
antropológiában, vagy épp a viharos és szenvedélyes szerelmi
életem. Érdekel?
— Talán majd máskor — mondta Royd udvariasan.
— Jó — felelte Melantha Jhirl. Felkapott egy törölközőt,
és dörzsölni kezdte vele az izzadságot a testéről. — Amúgy is,
inkább hallgatnám a te életed történetét. Velem született
tulajdonságaim egyike a kielégíthetetlen kíváncsiság. Ki vagy
te, kapitány? De tényleg.
— Egy olyan tökéletes teremtmény, mint te — felelte
Royd —, bizonyára magától is kitalálja.
 Melantha felkacagott, és hozzávágta törölközőjét a
kommunikátor rácsához.
Ekkorra már valamennyien találgattak, nem sejtve, hogy
Royd kihallgatja őket. Ő pedig élvezte a pletykákat.
— Beszél hozzánk, de nem látjuk — vetette fel a
kibernetikusnő. — Ez a hajó automatizált, nincs legénysége,
csakis ő, egymaga. Akkor miért nem teljesen automatizált?
Lefogadom, hogy Royd Eris egy rendkívül kifinomult
komputerrendszer, talán egy Mesterséges Intelligencia. Még
egy viszonylag egyszerű program is képes olyan társalgásra,
mely megkülönböztethetetlen az emberitől.
A telepata egy törékeny ifjonc volt, ideges, érzékeny, puha,
világosszőke hajjal, nedves, kék szemmel Felkereste Károlyt a
kabinjában, a szűk egyágyasban, egy magánbeszélgetésre.
— Érzem — hebegte izgatottan. — Valami baj van,
Károly. Valami nagyon nagy baj. kezdek beijedni.
Beijedni? — D’Branin összerezzent. — Nem értem.
barátom. Mitől kellene félned?
A fiatalember a fejét rázta.
— Nem tudom, nem tudom. Mégis ott van, érzem. Károly,
érzékelek valamit. Tudod, hogy jó vagyok, az vagyok, ezért
engem választottál. Első osztályú, minősített, és azt mondom.
félek. Érzékelem. Valami veszélyeset. Valami
megfoghatatlant… és idegent.
— A volkrynjaimat?
— Nem, nem, az lehetetlen. Hipertérben repülünk,
fényévekre vannak tőlünk. — A telepata kétségbeesetten
kuncogott. — Ennyire azért nem vagyok jó, Károly. Hallottam
a sztoridat a kreyekről, de én csak egy ember vagyok. Nem. Ez
közel van. A hajón.
— Közülünk valaki?
— Talán — felelte a telepata. — Nem tudom behatárolni.
D’Branin sóhajtott, és atyaian a fiatalember vállára tette a
kezét.
 — Köszönöm, hogy felkerestél, de nem tehetek semmit,
hacsak nincs valami konkrétumod. Ezek az érzéseid… nem
adódhatnak fáradtságból? Valamennyien feszültek vagyunk. A
tétlenség megterhelő.
— Ez valós — szögezte le a telepata, de békésen távozott.
Ezt követően d’Branin átment a pszi-psziáterhez, aki az
alvóhálójában hevert, gyógyszerektől körülvéve, szörnyű
fájdalmakról panaszkodva.
— Érdekes — vélte a nő, amikor d’Branin beszámolt a
hallottakról. — Én is éreztem valamit, egyfajta veszélyt,
nagyon bizonytalanul, zavarosan. Azt hittem, csak
képzelődöm, a bezártság, az unalom és a rossz közérzetem
miatt. Néha eléggé megcsal a hangulatom. Mondott valami
konkrétabbat?
— Nem.
— Megkísérlem kiszaglászni, olvasni belőle és a
többiekből, hátha össze tudok csipegetni valamit. Bár ha a
fenyegetés valódi, ő hamarabb érzékeli, mint én. Ő egyes, én
csak hármas vagyok.
D’Brannin jóváhagyóan biccentett. Később, miután a
többiek aludni tértek, kevert magának egy adag csokoládét, és
végigbeszélgette Royddal az éjszakát. De a telepatát még csak
szóba sem hozta.
— Észrevettétek, milyen ruhák vannak azon a hologramon,
amit küld nekünk? — vetette fel a xenobiológus. — Legalább
egy évtizede kiment a divatból. Szerintem valójában ő nem is
így néz ki. Lehet, hogy eltorzult, beteg, szégyelli a valódi
külsejét? Lehet, hogy összeszedett valami járványt. A
Lassúkór rettenetesen eltorzítja az áldozatát, de évtizedekbe
telik, mire végez vele, és vannak más fertőzések is, mint a
manthrax, az új lepra vagy a Langamen-kór. Talán emiatt
választotta Royd ezt az önkéntes karantént. Egy karantén!
Gondoljatok csak bele!
Az ötödik héten Melantha Jhirl feltolta gyalogját a hatodik
sorba, Royd felmérte, hogy már semmit sem tehet ellene, és
feladta. Nyolcadszor kapott ki tőle egymás után az elmúlt
napokban. A nő törökülésben ült a társalgó padlóján, a
sakkfigurák előtte sorakoztak egy kivetítőn. Nevetve lesöpörte
a tábláról a bábukat.
— Ne érezd magad kínosan emiatt, Royd! — mondta. —
Tökéletesített modell vagyok. Mindig előtted járok három
lépéssel.
— Bevonhatnám a komputerem is — felelte a férfi. —
Észre sem vennéd.
Holografikus szellemképmása hirtelen megjelent a kivetítő
előtt, és a nőre mosolygott.
— Három lépésen belül tudnám — vágta rá Melantha
Jhirl. — Próbáld csak meg! — egyenesen átsétált a képmáson
a konyharészbe, ahol előkotort magának egy hasas üvegnyi
sört. — Mikor adod már fel, és engedsz be magadhoz egy kis
látogatásra, kapitány? — A kérdését a kommunikátor rácsa
felé intézte. Nem volt hajlandó létezőnek tekinteni a
holokísértetet. — Nem vagy magányos? Szexuálisan
frusztrált? Klausztrofóbiás?
— Egész életemet az Éjvándoron töltöttem, Melantha —
felelte Royd. Ignorált holoképmása kacsintott. — Ha csöppet
is zavarna a klausztrofóbia, a szexuális frusztráció vagy az
egyedüllét, képtelen lennék ilyen életre. Bár ez biztosan
nyilvánvaló számodra, elvégre tökéletesített modell vagy, nem
igaz?
A nő nagyot kortyolt a sörből, aztán bársonyos, dallamos
nevetést hallatott
— Egyszer úgyis rájövök, ki vagy, kapitány!
— Pompás. De addig is, mesélj még több hazugságot az
életedről!
— Hallottatok már a Jupiterről? — kérdezte a
xenotechnikus a többiektől. Kapatosan hevert az
alvóhálójában, a raktérben.
— Van valami köze a Földhöz — találgatta az egyik
nyelvész. — Mindkét név egyazon mítoszrendszerből ered,
úgy rémlik.
 — A Jupiter — harsogta a xenotechnikus — egy hatalmas
gázóriás ugyanabban a naprendszerben, mint az Öreg Föld.
Nem tudtátok, mi? Már-már megkezdték volna a feltárását, de
megalkották az első csillaghajtóművet, akkor, réges-rég, és
azután már senkit nem érdekeltek a gázóriások. Csak indítsd
be a hajtóművet, lépj át a hipertérbe, találj lakható bolygókra,
és telepítsd be azokat, ne foglalkozz az üstökösökkel, az
aszteroidákkal és a gázóriásokkal… hisz ott egy másik csillag
alig pár fényévnyire, aminek több lakható bolygója is van. De,
tudjátok, akadtak olyanok, akik úgy gondolták, az efféle
Jupitereken is létezhet élet. Értitek?
A xenobiológus bosszúsnak tűnt.
— Ha létezik intelligens élet a gázóriásokon, nem sok jelét
adja, hogy elhagyja azokat — csattant fel. — Az értelmes
fajok mindegyike, akikkel ez idáig találkoztunk, a Földhöz
hasonlatos bolygókról származik, és általában oxigént
lélegzik. Azt akarod sugallni, hogy a volkrynok egy
gázóriásról jöttek?
A xenotechnikus ülő helyzetbe küszködte magát, és
sejtelmesen mosolygott.
— Nem a volkrynok — mondta. — Royd Eris. Fúrjátok
csak át a társalgó előrészi válaszfalát, és meglátjátok, metán és
ammónia szivárog majd elő! — Kezével érzéki hullámmozgást
imitált, és rázkódott a kerge vihogástól.
— Lenyugtattam — jelentette a pszi-psziáter Károly
d’Braninnak a hatodik héten. — Pszionin-4-et adtam be neki.
Tompítja az érzékenységét pár napra, és kaphat még többet is,
ha a szükség megkívánja.
D’Branin sebzetten meredt maga elé.
— Beszélgettünk párszor, ő meg én. Egyértelműen láttam
rajta, hogy egyre jobban fél, de nem derült ki, hogy mitől és
miért. Feltétlenül szükség volt arra, hogy kiüsd?
A nő vállat vont.
— Kezdett irracionálissá válni. Nem lett volna szabad
egyes kategóriájú telepatát választanod. Túlságosan instabilak.
 — Egy idegen fajjal kell kommunikálnunk. Ne feledd, ez
nem könnyű feladat! Meglehet, a volkrynok sokkal
különbözőbbek bármilyen más fajnál, akikkel eddig
találkoztunk. Emiatt van szükségünk egyes minősítésűre.
— Egyértelmű. De jelen körülmények között a te
egyeseddel ez egyáltalán nem működik. Ideje felét katatón
állapotban tölti, a másik felét rettegésben. Azt sugallja, hogy
tényleges veszélyben vagyunk, de nem tudja, miért vagy mi
által. Az egészben az a legrosszabb, hogy sejtelmem sincs,
vajon tényleg érzékel-e valamit, vagy ez csak egy heveny
paranoid roham. Egyértelműen mutat klasszikus paranoid
szimptómákat. Többek között azt képzeli, hogy figyelik.
Meglehet, az állapotának semmi köze hozzánk, a
volkrynokhoz vagy a képességeihez. Jelen pillanatban ebben
nem lehetek biztos.
— Mi a helyzet a te képességeiddel? Te empata vagy, nem
igaz? Beleérző.
— Ne mondd meg nekem, hogy végezzem a dolgom! —
fortyant fel a nő. — Szexeltem vele a múlt héten. Ez a lehető
legközelebbi és legszorosabb kapcsolat az eszpeléshez. Még
ily körülmények között sem tudtam egyértelműsíteni semmit.
A tudata merő káosz, és a rettegésének bűze annyira átható,
hogy még a lepedőbe is beleivódott. De én csak hármas
vagyok, tehát ez nem jelent sokat. A képességeim
korlátozottak. És… nem vagyok valami jól, d’Branin. Alig
kapok levegőt. A fejem lüktet. Ágyban kellene maradnom.
— Ja, ja, persze — motyogta d’Branin sietősen. — Nem
állt szándékomban kritizálni. Mindent jól csináltál, jelen
körülmények között. Mégis, rá kell kérdeznem, feltétlenül
fontos volt kiütnöd őt? Nincs más megoldás? Royd hamarosan
kivisz minket a hipertérből, és kapcsolatot létesítünk a
volkrynokkal. Szükségünk lesz rá.
A pszi-psziáter ernyedten dörzsölgette halántékát.
— A másik lehetőségem egy eszperoninjekció lett volna.
Kitágította volna a tudatát, megtriplázta volna a pszionikus
érzékenységét pár órára. Akkor, minden valószínűség szerint,
közelebb kerülhetne ahhoz a veszélyhez, amit érzéket
Száműzhetné az érzést, hogyha hamis, vagy elbánhatna vele,
ha valódi. De a pszionin-4 jóval biztonságosabb. Az eszperon
mellékhatásai eléggé kimerítőek, és nem hinném, hogy
érzelmileg elég stabil lenne kiállni egy efféle, erőteljes
próbatételt. A pszionin is sokat elárul majd. Ha a paranoiája
továbbra is megmarad, tudni fogom, hogy nincs köze a
telepatikus képességeihez.
— És ha nem enyészik el? — tudakolta Károly d’Branin.
Gonoszul somolygott. — Akkor tudni fogjuk, hogy a veszély,
amit érzékelt, tényleg valós, nemde?
Eljött egy újabb áléjszaka, és Royd lidércképe ismét
megjelent, miközben Károly d’Branin a csokoládéja fölött
merengett.
— Károly! — szólította meg a jelenés. — Lehetséges
lenne, hogy a vezérlőrendszeremmel rákapcsolódhassak
azokra a komputerekre, amiket a stábod hozott a fedélzetre?
Ezek a volkryn sztorik felkeltették a kíváncsiságomat, és
szívesen tanulmányoznám őket ráérő óráimban.
— Biztosan — vetette oda d’Branin oda sem figyelve,
zaklatottan. — Épp ideje, hogy élesítsük a rendszerünket, és
felkészítsük minden eshetőségre. Most már hamarosan
kilépünk a hipertérből.
— Hamarosan — értett egyet Royd. Megközelítőleg
hetven óra múlva.
Másnap a vacsoránál Royd holoképmása nem jelent meg.
Az akadémikusok kényelmetlenül feszengve étkeztek, várván,
hogy vendéglátójuk bármelyik pillanatban materializálódjon,
elfoglalja szokásos helyét, és bekapcsolódjon a társalgásukba.
Azonban a várakozásuk nem vált valóra még akkor sem,
amikor már a vacsora utáni csokoládéscsészék, fűszeres teák
és kávék kerültek az asztalra.
— Úgy tűnik, a kapitányunk elfoglalt — jegyezte meg
Melantha Jhirl hátradőlve székében és egy pohárka brandyt
lötyögtetve.
— Hamarosan kilépünk a hipertérből — magyarázta
Károly d’Branin. — Meg kell tennie az előkészületeket.
 Néhányan összenéztek. Ott voltak mind a kilencen, bár a
fiatal telepata úgy nézett ki, mintha ott sem lenne; beleveszett
saját gondolatai útvesztőibe. Végül a xenobiológus törte meg a
csendet:
— Nem is eszik. Csak egy vacak hologram. Mit számit,
hogy kihagy egy vacsorát? Talán máskor sem kellene itt
lennie. Károly, a többség egyre kínosabban érzi magát Royd
miatt. Mit tudsz erről a rejtélyes fickóról?
D’Branin tágra nyílt, csodálkozó szemmel meredt rá.
— Hogy mit tudok, barátom? — Előrehajolt, és teletöltötte
csészéjét sűrű keserédes csokoládéval. — Mit kellene tudnom?
— Nyilván neked is feltűnt, hogy sosem jön ki közénk —
vetette oda a nyelvésznő fanyarul. — Mielőtt kibérelted a
hajóját, nem szólt senki a különcségéről?
— Ez engem is érdekelne — fűzte hozzá a partnere. —
Óriási a hajóforgalom az Avalonon. Hogyhogy épp Erist
választottad? Mit hallottál róla?
D’Branin habozott.
— Mit hallottam? Nagyon keveset, el kell ismernem.
Beszéltem pár kikötői hivatalnokkal és repülőtársasággal, de
egyikük sem ismerte Roydot. Korábban nem nagyon járt az
Avalon körzetében.
— Honnan jött? — kérdezte a két nyelvész szinte
egyszerre. Egymásra néztek, és a nő folytatta: — Kielemeztük
a beszédét. Nincs észlelhető akcentusa, sem egyéni
kifejezésmódja, mely a származásáról árulkodna. Szóval
honnan jött ez az Éjvándor?
— Én… nem igazán tudom — ismerte be d’Branin
tétovázva. — Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem.
Kutatócsapata tagjai hitetlenkedve pillantottak egymásra.
— Eszedbe sem jutott megkérdezni? — sziszegte a
xenotechnikus. — Akkor mi alapján választottad épp ezt a
hajót?
— Ez volt elérhető. Az adminisztrációs tanács jóváhagyta
a küldetésemet és a személyzetet, de nem tudtak a
rendelkezésemre bocsátani akadémiai kutatóhajót. A
költségvetést elég szűkösre szabták.
Minden szem rámeredt.
— D’Branin arra céloz — szólt közbe a pszi-psziáter —,
hogy az Akadémia kedvezően fogadta a xenomitikus
kutatásokat, azon belül is a volkryn legendákat, de jóval
csekélyebb lelkesedéssel annak bizonyítását, hogy a volkrynok
valóban léteznek. Így hát szűkös kereteket biztosítottak
számára, ami elegendő arra, hogy boldoggá és produktívvá
tegye, feltételezve, hogy a küldetés úgyis kudarcot fog vallani,
olyan segítőket jelölve ki mellé, akik senkinek sem fognak
hiányozni az Avalonon. — Sorra végignézett mindegyikükön.
D’Branint kivéve… egyikünk sem elsőrangú tudós.
Csak a saját nevedben beszélj! — förmedt rá Melantha
Jhirl. — Én önként jelentkeztem erre a küldetésre.
— Nem vitatom — felelte a pszi-psziáter. — A lényeg az,
hogy az Éjvándor kiválasztása nem nagy rejtély. A lehető
legolcsóbb hajót bérelted ki, ugye, d’Branin?
— Némelyik hajós még csak fontolóra sem vette az
ajánlatomat — dörmögte d’Branin. — Elég furán hangzik, el
kell ismerni. Számos hajótulajdonos pedig, úgy tűnt,
babonásan retteg attól, hogy a csillagközi űrben leáll a
hajtómű, ha nincs bolygó a közelben. Azok közül, akik
elfogadták a körülményeket, Royd Eris kínálta a legjobb
feltételeket, és készen állt az azonnali indulásra.
— És nekünk persze azonnal kellett indulnunk —
replikázott a nyelvésznő. — Máskülönben a volkrynok
leléphettek volna. Alig tízezer éve haladtak át ezen a régión,
egy-két ezer év ide vagy oda — tette hozzá szarkasztikusan.
Valaki felnevetett. D’Branint azonban nem lehetett
kizökkenteni.
— Barátaim, kétségtelen, hogy elnapolhattam volna az
indulást. Elismerem, alig vártam, hogy találkozhassak a
volkrynjaimmal, hogy feltehessem nekik a bennem kísértő
kérdéseket, hogy megértsem a miértjüket, de azt is el kell
ismernem, hogy egy kis késlekedés mit sem számított volna.
De miért kellett volna késlekednem? Royd szívélyes
vendéglátó, képzett pilóta, jól bánik velünk.
— Kész rejtély ez a fickó — jegyezte meg valaki.
— Mit rejteget? — követelte valaki más.
Melantha Jhirl felnevetett. Mikor minden szempár felé
fordult, elvigyorodott, és a fejét rázta.
— Royd kapitány tökéletes: különös ember egy különös
küldetésen. Talán nem szeretitek a rejtélyeket? Fényéveket
teszünk meg, hogy beérjünk egy vélelmezett idegen űrhajót,
amely a galaxis magjából indult el, és régebb óta tart kifelé,
mint amióta az emberiség megvívta első háborúját, és ti amiatt
háborogtok, mert nem tudjátok megszámolni a pattanásokat
Royd orrán? — Az asztal fölé hajolt, és újratöltötte
brandyspoharát. — Anyámnak igaza volt — vetette oda
könnyedén. — A normálisok normálatlanok.
— Melanthának igaza van — fűzte hozzá Károly d’Branin
csendesen. — Royd gyarlóságai és neurózisai csakis rá
tartoznak. Ne akarjuk tudni, ha nem kívánja az orrunkra kötni!
— Engem nyugtalanít — panaszolta valaki ernyedten.
— Nem tudhatjuk, Károly — mondta a xenotechnikus —,
lehet, hogy egy bűnözővel vagy egy idegen lénnyel utazunk.
— Jupiterivel — motyogta valaki. A xenotechnikus
elvörösödött, és kuncogás kék a hosszú asztalnál.
De a fiatal, világos hajú telepata hirtelen felnézett, és vad,
ideges tekintettel meredt rájuk.
— Idegen lény! — motyogta.
A pszi-psziáter szitkozódott.
— Megszűnt a nyugtató hatása — vetette oda sietve
d’Braninnak. — Megyek a szobámba, hozok még egy adagot.
Valamennyien meghökkentek; d’Branin eddig gondosan
titkolta a telepata állapotát.
— Miféle nyugtató? — követelte a xenotechnikus. — Mi
folyik itt?
 — Veszély — motyogta a telepata. A mellette ülő
kibernetikusnőhöz fordult, és megragadta alkarját reszkető
kezével. — Veszélyben vagyunk, azt mondom, érzékelem.
Valamiféle idegent. Rosszat akar nekünk.
A pszi-psziáter felegyenesedett.
— Nincs jól — magyarázta a többieknek. — Lenyugtattam
pszioninnal, hogy ellenőrzés alatt tarthassuk a képzelgéseit.
Hozok még.
Az ajtó felé indult.
— Várj! — szólt rá Melantha Jirl. — Ne pszionint!
Eszperont hozz!
— Ne szólj bele a munkámba, némber!
— Sajnálom. — Melantha megrántotta a vállát. — Bár egy
lépéssel előtted járok. Az eszperon megszüntetheti a
téveszméit, nem igaz?
— Igen, de…
— És akkor összpontosíthat erre a veszélyre, amiről azt
állítja, hogy érzékeli, nemdebár?
— Ismerem jól az eszperon hatásait — felelte a pszi-
psziáter zsémbesen.
— Na, abban biztos vagyok. — Melantha kimosolygott
brandyspohara fölött. — Idehallgassatok! Úgy tűnik,
valamennyien aggódtok Royd miatt. Nem bírjátok elviselni,
hogy valamit rejteget magáról. Azzal gyanúsítjátok, hogy
bűnöző. Az efféle félelmek nem segítenek abban, hogy
csapatként működjünk együtt. Vessünk véget ennek! És ez
könnyen megoldható. — Mutatta. — Itt ül egy egyes
minősítésű telepata. Pumpáljuk fel az erejét estperonnal, és
betéve felmondja nekünk a kapitány teljes élettörténetét, míg
végképp meg nem unjuk. Időközben a személyes démonaival
is megküzdhet.
— Figyel minket — hadarta a telepata halk, sürgető
hangon.
— Károly — kezdte a xenobiológus —, ez már túl
messzire ment. Néhányan idegesek vagyunk, ez a fiú pedig
halálra rémült. Szerintem ideje fellebbenteni a fátylat Royd
Eris titkairól. Melanthának igaza van.
D’Branin a homlokát ráncolta.
— Nincs jogunk…
— A szükség törvényt bont — vágta rá a kibernetikusnő.
D’Branin összenézett a pszi-psziáterrel, aztán sóhajtott.
— Csináld! — mondta. — Hozz neki eszperont!
— Meg fog ölni! — sikoltotta a telepata, és talpra ugrott.
Mikor a kibernetikusnő a karjára tette a kezét, hogy
megnyugtassa, a fiú felkapott egy csésze kávét az asztalról, és
egyenesen a képébe vágta. Hárman kellettek hozzá, hogy
lefogják.
— Siess már! — parancsolta valaki, miközben az ifjaival
küzdöttek.
A pszi-psziáter megborzongott, aztán kisietett a
társalgóból.
Royd figyelt.
Mikor a pszi-psziáter visszatért, felrángatták a fiút az
asztalra, leszorították, és félrehúzták a haját a nyaki artériáiról.
Royd kísértete materializálódott a hosszú asztal végében
lévő üres széken.
— Hagyjátok abba! — mondta higgadtan. —
Szükségtelen.
A pszi-psziáter megdermedt, miközben épp egy
eszperonos ampullát csúsztatott az injektorpisztolyba, a
xenotechnikus pedig ijedtében elengedte a telepata egyik
karját. De a fogoly nem használta ki a lehetőséget. Csak feküdt
az asztalon, hevesen zihált, túlságosan rémült volt ahhoz is,
hogy mozdulni merjen, halványkék szeme üvegesen meredt
Royd holoképmására.
Melantha Jhirl tisztelgésre emelte brandyspoharát.
— Búúú! — ijesztgetett. — Kihagytad a vacsorát,
kapitány.
 — Royd — kezdte Károly d’Branin —, sajnálom.
A kísértet kifejezéstelenül meredt a túlsó falra.
— Engedjétek el! — hallatszott a hang a
kommunikátorokból. — Elárulom a nagy titkomat, ha a
zárkózottságom ennyire megrémiszt benneteket.
— Kihallgatott bennünket — jegyezte meg a nyelvész.
— Mondd el akkor! — nógatta a xenotechnikus
gyanakvóan. — Mi vagy te?
— Tetszettek a feltevéseitek a gázóriásokról — kezdte
Royd —, ám a szomorú tény az, hogy az igazság kevésbé
drámai. Szokványos homo sapiens vagyok, középkorú.
Hatvannyolc standard éves, ha érdekel a korom. A hologram,
amit láttok, az igazi Royd Erisé, csak épp jó pár évvel
ezelőttről. Most már öregebb vagyok.
— Ó! — A kibernetikusnő arca vörös volt, ahol a kávé
leforrázta. — Akkor miért a titkolódzás?
— Az anyámnál fogom kezdeni — felelte Royd. — Az
Éjvándor eredetileg az ő hajója volt, külön megrendelésre
készült az ő tervei alapján a newholme-i hajógyárban. Anyám
szabadkereskedő volt, méghozzá kivételesen sikeres. Vagyont
keresett azzal, hogy szokatlan megbízatásokat vállalt, letért a
fő kereskedelmi útvonalakról, szállította a rakományát akár
egy hónapig vagy egy-két évig is, jóval a szokványos
célállomásokon túlra. Az efféle megbízások kockázatosabbak,
de gyümölcsözőbbek is, mint postahajókkal repülni. Anyámat
nem izgatta, ha ő és a legénysége hosszú ideig nem térhetett
haza. A hajója volt az otthona. Ritkán látogatott el kétszer
ugyanarra a világra, ha módjában állt.
— Kalandvágyó — szólt közbe Melantha.
— Nem — helyesbített Royd. — Szociopata. Anyám nem
kedvelte az embereket. Egyáltalán nem. Az volt a nagy álma,
hogy még legénységre se legyen szüksége. Mikor
meggazdagodott, ezt is elérte. Az Éjvándor volt az eredménye.
Miután a fedélzetére lépett Newholme-ban, soha többé nem
érintkezett közvetlenül más emberrel, nem tette a lábát
egyetlen bolygó felszínére sem. Minden üzletét ebből a
lakrészből intézte, mely most már az enyém. Meghibbant, de
még azt követően is érdekes életet élt. Oly sok világot látott,
Károly! Mennyi mindenről mesélhetne! Belesajdulna a szíved.
De megsemmisítette az összes jegyzetét, mert attól félt, hogy
mások örömöt találnak, vagy hasznot húznak a tapasztalataiból
a halála után. Ő már csak ilyen volt.
— És te? — kérdezte a xenotechnikus.
— Nem kellene anyámként emlegetnem — folytatta Royd.
— Az ellen-nemű klónja vagyok. Harmincévnyi magányos
repülés után elunta magát. A társának és szeretőjének szánt.
Úgy formált, hogy tökéletes szórakoztatást nyújthassak.
Azonban nem volt türelme a gyerekekhez, és nem óhajtott ő
maga felnevelni. Embrióként a táptartályba kerültem. A
komputer volt a tanárom. Akkor engedett volna ki, amikor
elérem a pubertáskort, melyről úgy vélte, hogy már alkalmas
társaság leszek… Ám a halála, mely pár hónappal a klónozás
után következett be, keresztülhúzta a tervét. Azonban erre az
eshetőségre is beprogramozta a hajót. Kilépett a hipertérből,
lekapcsolta a csillaghajtóművet, és tizenegy éven át lebegett a
csillagközi űrben, miközben a komputer emberi lényt nevelt
belőlem. Ily módon örököltem meg az Éjvándort. Amikor
kiszabadultam, beletelt néhány évbe, mire kibogoztam a hajó
irányítását és saját eredetemet.
— Elképesztő! — lehelte d’Branin.
— Igen, az — mormolta a nyelvésznő —, de ez nem ad
magyarázatot arra, miért élsz zárkózottan.
— Á, dehogyisnem — vélte Melantha Jhirl. — Kapitány,
lennél szíves elmagyarázni a kevésbé tökéletesített
modelleknek is?
— Anyám gyűlölte a bolygókat — folytatta Royd. —
Gyűlölte a bűzt, a mocskot és a baktériumokat, a rendszertelen
időjárást, más emberek látványát. Hibátlan körülményeket
tervezett, olyan sterilt, amennyire csak lehetséges. A
gravitációt sem szerette. Hozzászokott a súlytalansághoz, és
inkább azt kedvelte. Ilyen körülmények között születtem és
nevelkedtem. A testemben nincs meg a természetes immunitás
semmire. Ha bármelyikőtöknek a közelébe kerülnék, abba
valószínűleg belehalnék, de legalábbis súlyosan lebetegednék.
Az izmaim ernyedtek, elsorvadtak. Az Éjvándor mesterséges
gravitációja a ti kényelmeteket szolgálja, nem az enyémet.
Számomra ez kínlódás. Jelen pillanatban is egy lebegőszékben
ülök, ami felveszi a súlyomat. Így is vannak fájdalmaim, és a
belső szerveim károsodhatnak. Ez az egyik oka annak, hogy
nem gyakran veszek fel utasokat.
— Tehát te is emberkerülő vagy, akárcsak az anyád? —
kérdezte a pszi-psziáter.
— Nem. Én kedvelem az embereket. Elfogadom, mi
vagyok, de nem én választottam ezt. Az egyetlen lehetséges
módon tapasztalhatom meg az emberi lét örömeit,
másodkézből, azokon az utasokon keresztül, akiket néha-néha
a fedélzetre merek fogadni. Ilyenkor olyan sokat behabzsolok
az életükből, amennyit csak bírok.
— Ha egész idő alatt súlytalanságban tartanád a hajódat,
jóval többször szállíthatnál utasokat, nem? — sugallta a
xenobiológus.
— Így van — felelte Royd udvariasan. — Azonban
kiderült, hogy az emberek többsége nem szívesen utazik olyan
kapitánnyal, aki nem használja a gravitációs rácsot. A hosszan
tartó szabadeséstől rosszul lesznek, vagy feszültté válnak. És
elvegyülhetnék a vendégeim között, tudom, hogyha a
székemben maradnék, és légmentesen lezárt űrruhát viselnék.
Már próbáltam. Rájöttem, hogy ez csökkenti az élményt
ahelyett, hogy növelné azt. Torzszülöttként kezelnek,
nyomorékként, akivel másként kell bánni és távolságot tartani
tőle. Jobb az elszigeteltség. Amikor csak merszem van,
tanulmányozom az idegeneket, akiket szállítok.
— Idegeneket? — visszhangozta a xenotechnikus
zavarodott hangon.
— Számomra ti mind idegenek vagytok — felelte Royd.
Csend töltötte be az Éjvándor társalgóját.
— Sajnálom, hogy így alakult, barátom — mondta Károly
d’Branin a kísértetnek.
 — Sajnálom — mondta a pszi-psziáter is. A homlokát
ráncolta, és betolta az eszperonampullát az injekciókamrába.
— Hát, ez elég hihető, de vajon igaz is? Nincs rá
bizonyítékunk, csak egy új esti mesénk. A hologram akár azt
is állíthatta volna, hogy ő egy idegen lény a Jupiterről, egy
komputer vetülete vagy egy fertőző betegségben szenvedő
háborús bűnös. — Tett két gyors lépést az asztalhoz, amin még
mindig ott hevert a fiatal telepata. — Neki kezelésre van
szüksége, nekünk pedig megnyugtató bizonyítékra. Nem
szeretnék tovább bizonytalanságban maradni, amikor most
pontot tehetünk az ügy végére. — Kezével oldalra hajtotta a
nem is tiltakozó fejet, kitapintotta az artériát, és odanyomta a
pisztoly tűjét.
— Ne! — recsegte a hang keményen a kommunikátorból.
— Állj! Parancsolom. Ez az én hajóm. Állj!
Az injektor hangosan felszisszent, és amikor eltávolodott a
telepata nyakától, piros folt maradt utána.
A fiú félig ülő pozícióba küszködte magát,
megtámaszkodott a könyökén, és a pszi-psziáter közelebb
húzódott hozzá.
— És most — mondta legszakmaibb, orvosi tónusában —
fókuszálj Roydra! Meg tudod tenni, mind tudjuk, mennyire jó
vagy. Még pár pillanat, és az eszperon minden elmét megnyit
előtted.
A halványkék szempár elfelhősödött.
— Nincs elég közel — mormolta. — Egyes, egyes vagyok,
minősített. Jó, tudjátok, hogy jó vagyok, de közel kell lennem.
Megremegett.
A pszi-psziáter átölelte, simogatta, cirógatta.
— Az eszperon majd közelebb visz. Érezd, érezd, ahogy
erősödsz! Érzed már? Minden sokkal tisztább, ugye? —
Hangja megnyugtatóan duruzsolt. — Emlékezz a veszélyre,
idézd fel, keresd, kutasd! Nézz a falon túlra, meséld el, mit
látsz! Mesélj nekünk Roydról! Igazat beszélt? Mondd el! Te jó
vagy, mind tudjuk, hogy képes vagy rá. — Olyan volt, akárha
varázsigéket mormolna.
 A fiú kibújt az ölelésből, és felült önerőből, egyenes
derékkal.
— Érzékelek motyogta. A szeme jóval tisztább lett. —
Valamit… fáj a fejem… félek!
— Ne félj! — nyugtatta a pszi-psziáter. — Az eszperon
elmulasztja a fejfájásod, mindjárt jobban leszel. Nincs mitől
félned. — A fiú homlokát cirógatta. — Mondd el, mit látsz!
A telepata Royd szellemképmására meredt rémült
kisfiúszemével, és nyelve kivillant, megnyalta alsóajkát.
— Ő egy…
Szétrobbant a koponyája.
Három órával később a túlélők ismét találkozóra gyűltek.
Az eseményeket követő hisztéria és káosz közepette
Melantha Jhirl vette kézbe az irányítást. Utasításokat
osztogatott, félretette brandyjét, és olyan magától értetődően
harsogta a parancsokat, mint aki eleve erre született, és úgy
tűnt, a kábult többiek vigaszt találtak abban, hogy
engedelmeskedhetnek. Hárman közülük kiterítettek egy
lepedőt, és beburkolták vele a fiatal telepata fejeden testét, és a
hátsó zsilipen keresztül becsúsztatták a gépterembe. Két
másik, Melantha parancsára, vizet és rongyot kerített, és
nekiláttak felsikálni a társalgót. Nem sokra jutottak. A
kibernetikusnő, aki a vért próbálta felitatni az asztallapról,
görcsösen öklendezni kezdett. Károly d’Branin, aki szótlanul
és sokkoltan ült az asztalnál a történtek óta, feleszmélt, kivette
a véráztatta rongyot a nő kezéből, és elvezette a saját
kabinjába.
Melantha Jhirl a pszi-psziáternek segített, aki szorosan
közel állt a telepatához annak halálakor. Egy csontszilánk állt
ki az arcából, közvetlenül a jobb szeme alatt, beborították a
hús—, csont- és agyvelődarabok, a vér, és sokkos állapotba
került. Melantha eltávolította a csontszilánkot, levitte a
raktérbe, letisztogatta, aztán saját gyógyszerével álomba
injekciózta.
És, végül, lehívta a többieket a legnagyobb raktérbe, mely
hármuk szálláshelyéül is szolgált.
 A túlélő nyolcból heten ott voltak. A pszi-psziáter még
aludt, de úgy tűnt, a kibernetikusnő időközben összeszedte
magát. Törökülésben ült a padlón, sápadt, nyúzott képpel,
várva, hogy Melantha belekezdjen.
Azonban Károly d’Branin szólalt meg elsőként.
— Nem értem — mondta. — Nem értem, mi történt. Mi
a…
— Royd megölte, ennyi — vágott közbe a xenotechnikus
keserűen. — Veszélybe került a titka, így hát… simán kinyírta.
— Nem tudom elhinni — dörmögte Károly d’Branin
gyötrődve. — Képtelen vagyok. Royd meg én annyit
beszélgettünk, éjszakákon át, míg ti aludtatok. Udvarias,
kíváncsi, érzékeny. Álmodozó. A volkrynok is érdekelték. Ő
nem tehetett ilyet.
— A hologramja biztos behunyta a szemét, amikor tette —
jegyezte meg a nyelvésznő maró gúnnyal. — És nyilván
nektek is feltűnt, hogy meg sem szólalt a történtek óta.
— Ti sem voltatok túl beszédesek jegyezte meg Melantha
Jhirl. — Nem tudom, mit gondoljak, de az ösztönöm azt súgja,
hogy Károly mellé álljak. Nincs semmi bizonyítékunk arra,
hogy a kapitány a felelős a történtekért.
A xenotechnikus durván felhorkant:
— Bizonyíték?
— Valójában — folytatta Melantha zavartalanul — még
abban sem vagyok biztos, hogy felelős-e bárki is. Semmi baj
nem volt, míg a telepatánk nem kapott eszperont. Lehet, hogy
a gyógyszer okozta a vesztét?
— Pokoli mellékhatás lenne — motyogta a nyelvésznő.
A xenobiológus a homlokát ráncolta.
— Ez nem az én szakterületem, de annyit én is tudok, hogy
az eszperon egy rendkívül hatékony gyógyszer, durva fizikális
és pszionikus hatásokkal. A halál okozója valószínűleg épp
saját különleges képessége lehetett, amit a drog jócskán
felnagyított. Azontúl, hogy megnövelte az elsődleges erejét, a
telepatikus érzékenységét, az eszperon más pszi-képességeit is
előhozhatta, amik benne lappangtak.
— Úgymint? — tudakolta valaki.
— Biokontroll. Telekinézis… telkin.
Melantha Jhirl előttük járt.
— Növeld a nyomást drasztikusan a koponyájában úgy,
hogy a testében keringő összes vért az agyába pumpálod!
Ugyanakkor csökkented a légnyomást a fejében, használj
telkint rövid ideig tartó vákuumot hozva létre! Gondoljatok
csak bele!
Belegondoltak, és egyiküknek sem tetszett.
— Önmaga által indukált is lehetett — dörmögte Károly
d’Branin.
— Vagy egy erőteljesebb képességű egyed végzett vele —
makacskodott a xenotechnikus.
— Egyetlen humán telepatának sincs ilyesfajta képessége,
melynek révén hatalmába keríthetné valaki más testét, elméjét
vagy lelkét, még egy pillanatra sem.
— Pontosan — mondta a xenotechnikus. — Nem humán
telepata.
— Gázóriás-lény? — A kibernetikusnő tónusa gunyoros
volt.
A xenotechnikus megalázó pillantást vetett rá.
— Említhetném a krey érzékelőket vagy a githyanki
lélekszívókat, és megnevezhetnék még fél tucat mást is
kapásból, de nem szükséges. Elég, ha egyet mondok: a Hranga
Elmét.
Aggasztó gondolat volt. Valamennyien elnémultak, és
kényelmetlenül fészkelődtek arra a gondolatra, hogy egy
roppant hatalmú, ellenséges Hranga Elme rejtőzhet az
Éjvándor parancsnoki lakrészében, míg végül Melantha Jhirl
törte meg a csendvarázst.
— Nevetséges. Gondoljatok csak bele, miről beszéltek, ha
nem túl nagy kérés! Ti állítólag xenológusok vagytok, többen
is közületek szakértők az idegen fajok nyelvében,
pszichológiájában, biológiájában, technológiájában. Mégis
megfeledkeztek a leglényegesebb részletről. Ezer éven át
háborúztunk a Hrangával, de soha nem voltunk képesek
kommunikálni egyetlen Hranga Elmével sem. Ha Royd Eris
hrangai, valószínűleg tökéletesítenie kellett a társalgási
képességeit az Összeomlás óta eltelt századok során.
A xenotechnikus elpirult.
— Igazad van — motyogta. — Túl zaklatott vagyok.
— Barátaim — szólalt meg Károly d’Branin — nem
szabad pánikba esnünk vagy hisztérikusan viselkednünk!
Szörnyűséges dolog történt. Egy kollégánk meghalt, és nem
tudjuk, miért. Amíg ki nem derül, lépjünk tovább! Ez most
nem az elhamarkodott akciók ideje ártatlanok ellen. Talán
amikor majd visszatérünk az Avalonra, egy vizsgálat kideríti,
mi történt. A test biztonságban van, ugye?
— A zsilipen keresztül beraktuk a gépterembe — felelte a
nyelvész. — Ott vákuum, van. Épségben meg marad.
— És megvizsgálhatják visszatértünkkor — biccentett
elégedetten d’Branin.
— Az a hazatérés már most esedékes lenne — vélte a
xenotechnikus. Szólj Erisnek, hogy fordítsa vissza a hajót!
D’Branin sebzetten meredt rá.
— És a volkrynok?! Még egy hét, és beérjük őket, ha a
számításaim pontosak. A hazatérés hat hétbe telne. Megér még
egy hetet, hogy megbizonyosodjunk a létezésükről.
A xenotechnikus azonban nem tágított.
— Egy ember meghalt. A halála emitt idegenekről és
veszélyről beszélt. Meglehet, mi is veszélyben vagyunk.
Lehet, hogy ezek a volkrynok okozzák, lehet, hogy még egy
Hranga Elménél is erőteljesebbek. Ezt akarod
megkockáztatni? Miért is? A forrásaid talán csak fikciók,
túlzóak vagy tévesek, az értelmezéseid és a számításaid
pontatlanok is lehetnek, vagy időközben irányt válthattak…
lehet, hogy a volkrynok több fényévnyi távolságra vannak
attól a ponttól, ahol mi kibukkanunk a hipertérből!
 — Áh — mondta Melantha Jhirl —, értem. Nem szabad
továbbmennünk, mert nincsenek is ott, ráadásul lehet, hogy
veszélyesek.
D’Branin mosolygott, a nyelvésznő pedig jót nevetett.
— Nem vicces — morogta a xenotechnikus, de nem
vitatkozott tovább.
— Semmiféle veszély — folytatta Melantha — nem
akadályozhat meg minket abban, hogy amikor eljön az idő,
kilépjünk a hipertérből, és próbáljuk megtalálni a volkrynokat.
Amúgy is mindenképp ki kell lépnünk: az
újraprogramozáshoz. Ráadásul nagy utat tettünk meg a
volkrynok miatt, és bevallom, kíváncsi vagyok. — Egyenként
végignézett mindegyikükön, de senki sem tiltakozott. —
Szóval folytatjuk.
— És mihez kezdünk Royddal? — vetette fel d’Branin.
— Bánjunk a kapitánnyal ugyanúgy, ahogy eddig, ha
tehetjük! — felelte Melantha ellentmondást nem tűrően. —
Nyissunk felé, és elegyedjünk beszédbe vele! Valószínűleg őt
is ugyanannyira sokkolták és megdöbbentették a történtek,
mint minket, és nyilván attól tarthat, hogy őt hibáztatjuk, és
bántani akarjuk, vagy valami hasonló. Tehát meg kell
nyugtatnunk. Majd én megteszem, ha más nem akar beszélni
vele. — Nem akadtak önként jelentkezők. — Rendben. De
nem árt, ha ti, többiek is megpróbáltok normálisan viselkedni.
— Továbbá — vette át a szót d’Branin — folytatnunk kell
az előkészületeket. Az érzékelő műszereinknek készen kell
állniuk a használatra, amint kilépünk a hipertérből a normál
űrbe, és a komputereinknek is működniük kell!
— A rendszer beüzemelve és futásra kész — jelentette a
kibernetikusnő csendesen. — Ma reggelre befejeztem, ahogy
kérted. — Gondterhelten meredt maga elé, de d’Branin nem
vette észre. A nyelvészekhez fordult, és megtárgyalta velük,
miféle előkészületekre számít tőlük, aztán rövid idő múltán a
beszélgetés a volkrynokra terelődött, és a félelem csöppről
csöppre felszívódott belőlük.
Royd hallgatta; örült.
 Melantha egyedül tért vissza a sötét társalgóba. Valaki
lekapcsolta a világítást.
— Kapitány! — szólította, és ő megjelent előtte, fakón,
áttetszően csillogva, semmit nem látó szemekkel. Lenge,
idejétmúlt ruhái a fehér és a halványkék árnyalataiban
derengtek. — Hallottad, kapitány?
A kommunikátorból áradó hang némi meglepetésről
árulkodott.
— Igen. Hallok és látok mindent az Éjvándorom
fedélzetén, Melantha. Nem csak a társalgóban. Nem csak
akkor, amikor a kommunikátorok és a képernyők aktívak.
Mióta tudod?
— Mióta? — nevetett a nő. — Azóta, hogy dicsérted a
gázóriásos találgatást a Royd-rejtélyre.
— Stressz alatt álltam. Sosem követtem még el ilyen hibát
ezelőtt.
— Elhiszem, kapitány. De nem számít. Én tökéletesített
modell vagyok, emlékszel? Már hetekkel korábban rájöhettem
volna.
Egy ideig Royd nem reagált. Aztán:
— Mikor kezded a megnyugtatásomat?
— Épp azt teszem. Még nem érzed nyugodtnak magad?
A jelenés kísérteties vállrándítással reagált.
— Örülök, hogy te meg Károly nem hiszitek, hogy én
öltem meg azt az embert.
Melantha elmosolyodott. A szeme egyre jobban
alkalmazkodott a helyiség homályához. A hologram adta
halovány fényben látta az asztalt, ahol a haláleset történt, sötét
foltokkal a lapján. Vér. Halk csöpögést hallott, és
beleborzongott.
— Nem szeretek itt lenni.
— Ha távozni kívánsz, veled tartok, bárhova mész.
 — Nem. Itt maradok. Royd, ha megkérlek, lekapcsolnád
az összes szemed és füled szerte a hajón? Kivéve a
társalgóban. Ettől mindenki jobban érezné magát, biztosra
veszem.
— Nem tudnak róluk.
— Majd fognak. Mindenki füle hallatára tetted azt a
megjegyzést a gázóriásokról. Néhányan azóta már
rádöbbenhettek.
— Ha azt mondom, mindent lekapcsolok, nem tudhatod,
tényleg megteszem-e.
— Megbízom benned.
Csend. A szellemképmás tűnődni látszott.
— Ahogy óhajtod — hallatszott végül Royd hangja. —
Minden lekapcsolva. Most már csakis itt látok és hallok.

— Hiszek neked.
— Elhitted a történetemet? — kérdezte Royd,
 — Áh. Különös és csodás történet ez, kapitány. Ha
hazugság, egyszer majd megkérlek, hogy taníts meg hazudni.
Jól csinálod. Ha igaz, különös és csodás ember vagy.
— Igaz — mondta a kísértet halkan. — Melantha… — A
hangja elakadt.
— Igen?
— Néztem, ahogy közösülsz.
A nő elmosolyodott.
— Áh. Abban jó vagyok.
— Én nem tudhatom — mondta Royd. — De jó volt nézni.
Csend. A nő próbálta nem meghallani a csöpögést.
— Igen — mondta hosszas tétovázás után.
— Igen? Mi igen?
— Igen, Royd, valószínűleg szexelnék veled, ha lehetséges
lenne.
— Honnan tudtad, mire gondolok?
— Tökéletesített modell vagyok — felelte a nő. — És
nem, nem vagyok telepata. De nem volt nehéz kitalálni. Már
mondtam, hogy három lépéssel előtted járok.
Royd hosszasan fontolgatta.
— Azt hiszem, megnyugodtam — mondta végül.
— Jó — vágta rá Melanta Jhirl. — És most te nyugtass
meg engem!
— Miről?
— Mi történt itt? De igazán!
Royd nem felelt.
— Szerintem te tudsz valamit — folytatta Melantha. —
Felfedted a titkodat, csak hogy eltántoríts minket az eszperon
beadásától. Majd miután a titkod már kiderült, ránk
parancsoltál, hogy ne folytassuk. Miért?
— Az eszperon veszélyes drog.
 — Ennél többről van szó, kapitány. Mi végzett a fiúval?
— Nem én.
— Közülünk valaki? Vagy a volkrynok? Royd nem felelt.
— Egy idegen van a hajód fedélzetén, kapitány? —
faggatta a nő. — Erről van szó?
Csend.
— Veszélyben vagyunk? Én… veszélyben vagyok? Nem
félek. Ettől bolond vagyok?
— Kedvelem az embereket — szólalt meg végül Royd. —
Mikor képes vagyok elviselni a közelségüket, örülök, ha
utasok vannak a fedélzeten. Figyelem őket, igen. Ez nem
olyan szörnyű. Téged és Károlyt különösképpen kedvellek.
Nektek semmitől sem kell félnetek. Nem fogom engedni, hogy
bántódásotok essen.
— Mi történhet?
Royd nem felelt.
— És mi a helyzet a többiekkel, Royd? Rájuk is gondod
lesz? Vagy csak Károly ra és rám?
Semmi válasz.
— Nem vagy túl beszédes ma este — jegyezte meg
Melantha.
— Kimerültem — hallatszott a hang. — Lefekszem,
Melantha Jhirl. Eleget beszélgettünk.
— Rendben, kapitány. — A kísérletre mosolygott, és
feltartotta a kezét. A férfi keze is megemelkedett. A meleg,
sötét hús és a fakó ragyogás érintkeztek, összeolvadtak, eggyé
váltak. Melantha Jhirl megfordult, és távozott. Csak amikor
kiért a folyosóra, a biztonságos fénybe, akkor kezdett el
reszketni.
Áléjfél. A beszélgetések abbamaradtak, a lidércnyomások
kifakultak, és az akadémikusok álomba mélyedtek. Még
Károly d’Branin is aludt, ha a társalgóra gondolt, nem érzett
túl sok kedvet egy újabb csokoládéhoz.
 A legtágasabb raktér sötétjében három alvóháló feszült, de
csak kettőből hallatszott hortyogás. A kibernetikusnő feküdt a
harmadikban, ébren, gondolkodva. Végül felült, könnyedén
leszökkent a padlóra, kezeslábast és cipőt húzott, és felrázta
szendergéséből a xenotechnikust.
— Gyere! — súgta, invitálta. Kilopakodtak a folyosóra,
magára hagyták Melantha Jhirlt az álmaival.
— Mi a franc van? — dörmögte a xenotechnikus, amikor
az ajtó becsukódott mögöttük. Hiányos öltözékben volt, kócos
és nyűgös.
— Van rá mód, hogy megtudjuk, Royd meséje igaz-e vagy
sem — kezdte a kibernetikusnő óvatosan. — Bár Melanthának
nem tetszene. Benne vagy a játékban?
— Miben? — krákogta a másik. Arca elárulta
érdeklődését.
— Gyere!
A három kisebb raktár egyikét alakították át korábban
komputerszobává. Nesztelenül léptek be; sehol senki. A
rendszert már beélesítették, de szunnyadó állapotban volt.
Fényáramlatok folydogáltak selymesen a kristálycsatornákban,
az adatrácsokban, találkoztak, eggyé olvadtak, hogy aztán
ismét szétváljanak; ezerárnyalatú, fakó ragyogásfolyamok
keresztezték egymást egy fekete tájon. A teremben félhomály
honolt, mindössze mély zümmögés hallatszott az emberi hallás
tartományának peremén, miközben a kibernetikusnő
odasietett, kezét a billentyűkre tette, átbillentett pár kapcsolót,
más medrekbe terelve a nesztelenül lumineszkáló áramlatokat.
A gép lassan éledezett.
— Mit művelsz?! — tudakolta a xenotechnikus.
— Károly utasított, hogy csatlakoztassam a rendszerünket
a hajóéhoz — felelte a kibernetikusnő munka közben. — Azt
mondta, Royd tanulmányozni szeretné a volkryn adatokat.
Rendben, megtettem. Felfogtad, mit jelent ez?
Immár a xenotechnikus is buzgóbban pislogott.
— A két rendszer összekapcsolódott!
 — Pontosan. Royd utánanézhet a volkrynnak, mi pedig
utánanézhetünk Roydnak. — A homlokát ráncolta. — Bár
többet tudnék az Éjvándor hardveréről, de azt hiszem, így is
simán bejutok, Ez egy roppant kifinomult rendszer, amire
d’Branin szert tett az Akadémiától.
— Át tudod venni az irányítást? — kérdezte izgatottan a
xenotechnikus.
— Átvenni? — horkant fel a kibernetikusnő. — Megint
ittál?
— Nem, komolyan beszélek. A rendszered révén törj be a
hajó vezérlőjébe, kerekedj Eris fölé, hatálytalanítsd a
parancsait, és oldd meg, hogy mi irányíthassuk az Éjvándort,
innen lentről!
— Talán — mondta a kibernetikusnő kétkedőn,
vontatottan. — Megpróbálhatnám, de miért tenném?
— Csak a biztonság kedvéért. Nem kell feltétlenül
használnunk is. Csak legyen a kezünkben a lehetősége, ha
vészhelyzet adódik.
A kibernetikusnő vállat vont.
— Vészhelyzetek és gázóriások. Én csak meg szeretnék
nyugodni Royd felől. — Átment egy kijelző panelhez, ahol fél
tucat méterszer méteres képernyő vett körbe egy konzolt, és
aktiválta az egyiküket. Hosszú ujjai táncot jártak a megjelenő
és érintéskor eltűnő holografikus ikonok között, a billentyűzet
átalakult, miközben használta azt. Karakterek kezdtek
keresztülfolyni a képernyőn, üveges, fekete háttérbe ágyazott,
piros villogások. A kibernetikusnő hosszan nézte, végül
leállította őket. — Tessék, itt a válasz a hardverről. Nyugodtan
elvetheted az irányítás átvételével kapcsolatos ötletedet,
hacsak azok a bizonyos gázóriások ki nem segítenek. Az
Éjvándor hatalmasabb és okosabb, mint a mi kis rendszerünk.
Logikus, ha jobban belegondolsz. A hajó teljesen automatizált,
Roydtól eltekintve. — Füttyentett, és halk, bátorító szavakkal
noszogatta keresőprogramját. — Úgy néz ki, Royd tényleg
létezik. A konfigurációk abszolút nem egy robothajóra
utalnak. A fenébe! Pedig fogadni mertem volna! — A
karakterfolyam ismét megindult, és a kibernetikusnő a tova
lebegő számsorokat bámulta. — Ezekből a létfenntartó
specifikációkból talán kiderül valami. — Ujja lecsapott, és a
képernyő ismét megdermedt.
— Semmi szokatlan — mondta a xenotechnikus
csalódottan.
— Standard hulladékkezelés. Víz-újrafeldolgozás,
Élelemfeldolgozó, protein és vitamin tápanyagokkal. —
Fütyörészni kezdett. — Renny-mohával és neofűvel töltött
tartályok a szén-dioxid megkötésére. Tehát oxigénciklus van.
Nem metán vagy ammónia. Sajnálom.
— Cseszd meg a komputeredet!
A kibernetikusnő rámosolygott.
— Te próbáltad már? — Ujjai ismét mozgásba lendültek.
— Mi mást keressek még? Adj pár tippet! — Ellenőrizd a
táptartályok specifikációit, klónozó berendezéseket, efféléket!
Keress rá Royd élettörténetére! Az anyjáéra. Üzleti
feljegyzésekre vagy összesítésekre az állítólagos
kereskedelmükkel kapcsolatban. — A hangja izgatottabbá
vált, megragadta a kibernetikusnő vállát. — Egy napló, egy
hajónapló! Kell lennie egy naplónak! Azt találd meg!
Feltétlenül!
— Rendben. — A kibernetikusnő önfeledten fütyörészett,
együtt a rendszerével, adatsorokat tologatva, irányítva,
nézegetve. A kijelző hirtelen élénkvörösre váltott, és villogni
kezdett, de csak mosolygott. — Védelem — kommentálta;
ujjai sebesen jártak. Oly hirtelen, ahogy kezdődött, a vörös
villogás megszűnt. — Nem nagy ügy átcsusszanni egy másik
rendszer védelmén. Nem nehezebb, mint belecsusszanni egy
férfi ölébe.
Odakinn, a folyosón vijjogó vészjelzés harsant. — A
francba! — sziszegte a kibernetikusnő. — Felébreszt
mindenkit!
Felpillantott, mert a xenotechnikus ujjai a vállába
mélyedtek, görcsösen, fájdalmasan.
Szürke fémpanel siklott elő, és szinte hangtalanul
eltorlaszolta a folyosó felőli kijáratot.
 — Mi a… — fakadt ki a kibernetikusnő.
— Vészhelyzeti légmentes lezárás — mondta a
xenotechnikus síri hangon. Ismerte a csillaghajókat. —
Becsukódik a rakomány vákuumban történő ki- vagy
bepakolásakor.
Tekintetük a fejük fölötti, külső légzsilip roppant görbülete
felé vándorolt. A belső záróelem szinte már teljesen nyitva
volt, és miközben nézték, bekattant a helyére, és a külső ajtó
tárópanelje csikorgott, félméternyire kinyílt, továbbsiklott, és
azon túl nem volt más, csupán az eltorzított semmi, oly
ragyogón, hogy égette a szemet.
— Ó — rebegte a kibernetikusnő. A fütyörészés
abbamaradt.
Riadó vijjogott mindenhol. Az utasok ébredezni kezdtek.
Melantha Jhirl kiugrott alvóhálójából, és a folyosó felé
iramodott, pucéran, aggódva, tettre készen. Károly d’Branin
álmatagon ült fel. A pszi-psziáter összevissza motyogott
benyugtatózott álmában. A xenobiológus rémülten kiabált.
Távoli fémcsikorgás és csattanás hallatszott, vad rázkódás
reszketett végig a hajón, kihajítva a két nyelvészt az
alvóhálójából, lesodorva Melanthát a lábáról.
Az Éjvándor parancsnoki lakrészében volt egy gömb alakú
szoba, jellegtelen, fehér fallal, melynek egy kisebb gömb —
vezérlőkonzol — lebegett a közepén. A falak mindig üresek
voltak, amikor a hajó a hipertérben tartózkodott; a téridő
eltorzított és vakító szövetét fájdalmas lett volna nézni.
Ám most sötétség ébredezett a szobában, egy holoképmás
kelt életre, rideg feketeség és csillagok mindenütt, parányi,
jeges, rezzenéstelen fénypontok, nem létezett sem fenn, sem
lenn, sem más irány, csupán a lebegő vezérlőgömb létezett
ebben a szimulált éjtengerben.
Az Éjvándor kilépett a hipertérből.
Melantha Jhirl feltápászkodott, és rácsapott egy
kommunikátorra. A szirénák vijjogásától saját hangját is alig
hallotta.
— Kapitány! — harsogta. — Mi történik?
 — Nem tudom — hallatszott Royd hangja. — Próbálok
rájönni. Várj! Gyűjtsd össze a többieket!
Tette, amit mondtak neki, és csak amikor már mindenkit
kitereli a folyosóra, tért vissza a hálójához, hogy magára
kapjon valamit. Csak hatan maradtak. A pszi-psziáter nem tért
magához, nem tudták felébreszteni, cipelniük kellett. A
xenotechnikusnak és a kibernetikusnak pedig nyoma veszett.
A többiek idegesen pislogtak a légmentesen lezárt hármas
raktár felé.
A szirénák elhallgattak, a kommunikátor ismét megszólalt.
— Visszatértünk a normál űrbe — közölte Royd —, de a
hajó megsérült. A hármas raktárban, a komputertermeteken rés
keletkezett csillagmeghajtás közben. A fluxus darabokra
szaggatta. A komputer automatikusan kihozott bennünket a
hipertérből, különben a meghajtás erői az egész hajót cafatokra
tépték volna.
— Royd — szólalt meg d’Branin —, két társunk…
— Úgy tűnik, a komputeretek használatban volt, amikor a
rés keletkezett — felelte Royd óvatosan. — Csupán
feltételezhetjük, hogy meghaltak. Nem tudom biztosan.
Melantha kérésére deaktiváltam a szemeim és a füleim nagy
többségét, csupán a társalgóban lévő inputokat hagytam
bekapcsolva. Nem tudom, mi történt. De ez egy kis hajó,
Károly, és ha ők nincsenek veletek, a legrosszabbat kell
feltételeznünk. — Egy pillanatra elhallgatott. — Ha ez vigaszt
nyújt, gyorsan és fájdalommentesen haltak meg.
A két nyelvész hosszú, jelentőségteljes pillantást váltott. A
xenobiológus arca vörös volt, és eltorzult a dühtől, mondani
készült valamit. Melantha Jhirl azonban határozottan
megmarkolta a férfi vállát.
— Tudjuk, hogy történt, kapitány? — kérdezte.
— Igen — felelte Royd tétovázva.
A xenobiológus megértette a figyelmeztetést, és Melantha
elhúzta a kezét, hogy a férfi újra lélegzethez juthasson.
— Royd? — nógatta kapitányukat.
 — Ostobán hangzik, Melantha — jött a válasz —, de úgy
tűnik, a kollégáid kinyitották a raktár zsilipjét. Persze kétlem,
hogy szándékosan tették. Egyértelmű, hogy a
rendszerinterfészt használták, hogy hozzáférjenek az Éjvándor
adattárához és vezérléséhez.
— Értem — mondta Melantha. — Rettenetes tragédia.
— Igen — értett egyet Royd. — És talán még
rettenetesebb, mint gondolnátok. Fel kell mérnem a hajóban
esett károkat.
— Nem akarunk feltartani, kapitány, ha dolgod van.
Valamennyiünket sokkolt a dolog, és nehéz most beszélni.
Vizsgáld át a hajódat, és majd reggel folytatjuk a beszélgetést.
Rendben?
— Igen — felelte Royd.
Melantha kinyomta a kommunikátort. Most már, elvileg,
az egység kikapcsolt állapotba került. Royd nem hallhatta
őket.
Károly d’Branin hitetlenkedve ingatta nagy, megőszült
fejét. A nyelvészek egymáshoz közel húzódva ültek, a kezük
összeért. A pszi-psziáter aludt. Csak a xenobiológus meredt a
termetes nőre.
— Te hiszel neki? — csattant fel hirtelen.
— Nem tudom — fontolgatta Melantha Jhirl —, de azt
igen, hogy a másik három raktár is ugyanúgy kinyílhat, mint a
hármas. Beköltözöm az alvóhálómmal egy kabinba. Javaslom,
hogy akik a kettesben laknak, tegyék ugyanezt.
— Jó ötlet — bólogatott a nyelvésznő. — Költözzünk
össze! Nem lesz kényelmes, de nem hinném, hogy valaha is
képes lennék nyugodtan aludni a raktárban.
— Az űrruháinkat is el kell hoznunk a raktárból, hogy
kéznél legyenek — sugallta a partnere.
— Észszerű — biccentett Melantha. — Megeshet. hogy az
összes zsilip egyszerre nyílik ki. Royd nem hibáztathat
bennünket azért, hogy elővigyázatosak leszünk. — Zord
mosolyt villantott. — A mai nap után kiérdemeltük a jogot,
hogy irracionálisan cselekedhessünk.
— Ez nem a legjobb idő az átkozott viccelődésre,
Melantha — sziszegte a xenobiológus mérgesen. — Hárman
meghaltak, a negyedik lehet, hogy megháborodott vagy
kómába esett, mi, többiek pedig veszélyben va…
— Még mindig fogalmunk sincs arról, mi történik.
— Royd Eris kinyír minket! — ordította a férfi, és öklével
a tenyerébe csapott, hogy kihangsúlyozza mondandóját. —
Nem tudom, hogy kicsoda vagy micsoda, és azt sem, hogy
vajon az a történet, amivel előállt, igaz-e vagy sem, de nem is
érdekel! Lehet, hogy egy Hranga Elme vagy a volkrynok
bosszúálló angyala vagy Jézus Krisztus második
megtestesülése. Nem tök mindegy, melyik? Kinyír minket!
— Fogd már fel — mormolta Melantha gyengéden — nem
lehetünk biztosak abban, hogy a mi jó kapitányunk valóban
kikapcsolta-e az itteni inputjait. Lehet, hogy épp most is néz
vagy hall minket. De, persze, nem. Azt ígérte, nem fog, és én
hiszek neki. De csak a szavában bízhatunk. Viszont nem úgy
tűnik, hogy te megbíznál Roydban. Ha így van, aligha bízhatsz
az ígéretében is. Következésképp, a te szemszögedből nem túl
bölcs dolog ilyesmiket mondani, mint az imént. —
Sokatmondóan mosolygott.
A xenobiológus hallgatott.
— Tehát a komputernek is annyi — szólalt meg Károly
d’Branin halk hangon, mielőtt Melantha folytathatta volna.
A nő bólintott.
— Attól tartok.
A férfi bizonytalanul feltápászkodott.
— Van egy kicsi egység a kabinomban — mondta. —
Csuklómodell. Talán az is megteszi. El kell kérnem a
számadatokat Roydtól, hogy kikalkuláljam, hova lyukadtunk
ki a hipertérből. A volkrynok… — Végigcsoszogott a
folyosón, és eltűnt a kabinjában.
 — Gondoljatok csak bele, akkor milyen zaklatott lenne, ha
mind meghaltunk volna! — vetette oda a nyelvésznő fanyarul.
— Akkor senki sem segíthetne neki a volkrynok keresésében.
— Hagyd békén! — hurrogta le Melantha. —
Ugyanannyira fáj neki, mint bármelyikünknek, talán még
jobban is. Ő másképpen viseli. A megszállottsága a védelme.
— Mi a mi védelmünk?
— Áh… Talán a türelem. Mind aközben haltak meg, hogy
megpróbálták kifürkészni Royd titkát. Mi nem próbáltuk. Mi
itt ülünk, és a halálukról beszélgetünk.
— Nem találod ezt gyanúsnak?
— Nagyon is — felelte Melantha Jhirl. — Sőt, még tudok
is egy módszert arra, hogyan teszteljük a gyanúnkat.
Valamelyikünk még egy kísérletet tesz arra, hogy kiderítse,
igazat mondott-e a kapitányunk, avagy sem. Ha az illető
meghal, tudni fogjuk. — Hirtelen felállt. — Bocsássatok meg,
ha nem én leszek az, aki megpróbálja. De aki leküzdhetetlen
sürgetést érez, ne fogja vissza magát. Érdeklődve figyelem az
eredményeket. Ám addig is, megyek, kiköltözöm a raktárból,
és alszom egy keveset.
— Arrogáns ribanc! — jegyezte meg a férfi nyelvész
szinte társalgási hangnemben, amint Melantha elment.
— Mit gondoltak, hall bennünket a fickó? — suttogta a
xenobiológus.
— Minden egyes szót — felelte a nyelvésznő, és is felkelt.
Mind felálltak. — Hozzuk a cuccainkat, őt pedig… —
hüvelykujjával a pszi-psziáter felé bökött — …rakjuk vissza
az ágyba.
A partnere bólintott.
— Nem találunk ki semmit? — tudakolta a xenobiológus.
— Készíthetnénk terveket. Valami védekezési lehetőséget.
A nyelvész lesújtó pillantást vetett rá, és magával vonta
partnernőjét a másik irányba.
— Melantha? Károly?
 A nő azonnal felriadt, pusztán neve elsuttogására, és felült
a szűk kabinban. Közvetlenül mellette Károly d’Branin halkan
felnyögött, a másik oldalára fordult, ásított.
— Royd? — kérdezte a nő. — Reggel van?
— Igen — hallatszott a hang a falból. — Az intersztelláris
űrben sodródunk, alig három fényévnyi távolságra a
legközelebbi csillagtól. Ebben a kontextusban van jelentése a
„reggel” szónak?
Melantha kuncogott.
— Majd vitasd ezt meg Károllyal, amikor felébred
annyira, hogy képes legyen figyelni. Royd, azt mondtad…
sodródtunk? Mennyire rossz a…
— Súlyos — jött a válasz —, de nem vészes. A hármas
raktár kész roncs, úgy lóg a hajómról, mint valami törött
fémtojáshéj, de a sérült részt sikerült elszigetelni. A
hajtóművek sértetlenek, és úgy tűnik, az Éjvándor fedélzeti
komputerei sem sínylették meg a gépetek megsemmisülését.
Pedig tartottam egyfajta elektronikus haláltraumától.
— Mitől? — krákogta d’Branin. — Royd? — Melantha
megpaskolta.
— Majd később elmagyarázom, Károly — nyugtatgatta.
— Royd, komoly a hangod. Van más baj is?
— Aggódom a visszaút miatt, Melantha. Amint
visszaviszem az Éjvándort a hipertérbe, a fluxus közvetlenül
olyan részeit éri majd a hajónak, amit nem arra terveztek, hogy
ellenálljon neki. A hármas raktár zárópanelje aggaszt
leginkább. Lefuttattam néhány számítást, és nem tudom,
kibírja-e a ráhatást. Ha összeroppan, az egész hajóm
kettészakad a közepén. A hajtóművek maguktól
tovaszáguldanak, a maradék pedig…
— Értem. Tudunk tenni valamit?
— Igen. A hatásnak kitett részeket könnyű megerősíteni. A
törzs külső páncélzata dacol a torzító erőkkel. Azt
használhatnánk; durva, összetákolt pajzs lenne, de a célnak
megfelelő. A törzsről jókora részek leszakadtak, amikor a
zsilipek kinyíltak, de még megvannak, egy-két kilométeren
belül lebegnek, és felhasználhatnánk őket.
Időközben valamikor Károly d’Branin is felébredhetett.
— Van négy vákuumszánunk. Össze tudnánk gyűjtögetni
ezeket a darabokat.
— Remek, Károly, de elsősorban nem emiatt aggódom. A
hajóm önjavító, bizonyos mértékig, de ez a sérülés most túllép
a határain. Én magam leszek kénytelen megcsinálni.
— Te? — csodálkozott d’Branin. — Barátom, azt
mondtad… hogy az elsorvadt izmaid, a gyengeséged… nem
tudunk besegíteni?
— Csak gravitációs mezőben vagyok kripli, Károly.
Súlytalanságban elememben vagyok, és hamarosan ki fogom
kapcsolni a gravitációs rácsot, hogy erőt gyűjthessek a javítási
munkákhoz. Nem, félreértettétek. Képes vagyok dolgozni.
Vannak szerszámaim és nagy teljesítményű szánom is.
— Azt hiszem, tudom, mi miatt aggódsz — jegyezte meg
Melantha.
— Örülök — felelte Royd. — Talán akkor a kérdésemet is
meg tudod válaszolni. Ha előbújok a lakrészem biztonságából,
féken tudod tartani a barátaidat attól, hogy megöljenek?
Károly d’Branin megdöbbent.
— Royd, Royd, mi tudósok vagyunk, nem katonák vagy
bűnözők, mi nem… mi emberek vagyunk, hogy hiheted azt,
hogy az életedre törnénk?
— Emberek — visszhangozta Royd —, de számomra
idegenek, gyanakvást keltőek. Nem akarok hamis ígéreteket,
Károly.
Az adminisztrátor erre csak hebegni tudott. Melantha
megfogta a kezét, és csendre intette.
— Royd — mondta ő —, nem fogok hazudni neked.
Valóban némi veszélyben lehetsz. De reményeim szerint,
azzal, hogy előjössz, a többieket is boldoggá teszed. Elvégre
láthatják, hogy igazat mondtál, igazat, ugye?
 — Igen — felelte Royd —, de vajon elég lesz ez ahhoz,
hogy megszüntesse a gyanakvásukat? Azt hiszik, én öltem meg
a barátaitokat, vagy nem?
— Némelyikük talán. Félig hiszik, félig inkább csak
tartanak tőle. Megrémültek, kapitány. Én magam is rémült
vagyok.
— Nem jobban, mint én.
— Kevésbé lennék rémült, ha tudnám, mi történt
valójában. Te tudod?
Csend.
— Royd, ha…
— Megpróbáltam megakadályozni az eszperoninjekció
beadását. Megmenthettem volna a másik kettőt is, ha látom és
hallom őket, ha tudom, mire készülnek. De te kikapcsoltattad
velem a monitoraimat, Melantha. És azon nem tudok segíteni,
amit nem látok. — Habozott. — Sokkal nagyobb biztonságban
érezném magam, ha visszakapcsolhatnám őket. Vak vagyok és
süket. Ez frusztráló. Nem tudok segíteni vakon és süketen.

— Akkor kapcsold vissza őket! — vágta rá Melantha

azonnal. — Tévedtem. Nem értettem. De most már igen.
— Érteni? — hunyorgott Károly. — Mit?
 — Nem érted — mondta Royd. — Nem értheted. Ne is
tettesd, hogy érted, Melantha Jhirl! Ne tedd! — A
kommunikátorból áradó, nyugodt hang elvékonyodott az
érzelmektől.
— Mi van? — tudakolta Károly. — Melantha, nem értem.
A lány eltűnődött.
— Én sem — mondta. — Én sem, Károly. — Ernyedt
csókot dobott a férfinak. — Royd… úgy vélem, mindenképp
el kell végezned ezt a javítást, függetlenül attól, miféle
ígéreteket adhatunk. Nem kockáztathatod meg, hogy a hajód a
jelenlegi állapotában térjen vissza a hipertérbe. A másik
lehetőség az, hogy addig sodródunk itt, míg meg nem halunk.
Mi más lehetőségünk lehetne?
— Van még egy — szögezte le Royd halálos
komolysággal. — Megölhetnélek valamennyiőtöket, ha ez
lenne az egyetlen lehetőség a hajóm megóvására.
— Próbáld csak meg! — sziszegte Melantha kihívóan.
— Elég ebből! — recsegte közbe d’Branin. — Ne
beszéljünk többet a halálról!
— Igazad van, Károly — mondta Royd. — Nem kívánom
megölni egyikőtöket sem. De védelemre van szükségem.
— Megkapod — ígérte Melantha. — Károly mindenkit
kiküld, hogy gyűjtsék be a törmelékeket. Én pedig el sem
mozdulok mellőled. Segédkezek neked; a munka háromszor
olyan gyorsan halad majd.
Royd udvariasan jegyezte meg:
— Tapasztalataim szerint a legtöbb bolygólakó esetlenül
mozog, és hamar kimerül súlytalanságban. Hatékonyabb úgy,
ha egyedül csinálom.
— Dehogyis! Ne feledd, hogy tökéletesített modell
vagyok, kapitány! Szabadesésben is ugyanolyan jó, akár az
ágyban. Segítek, és kész.
— Ahogy óhajtod. Néhány pillanat múlva lekapcsolom a
gravitációs rácsot. Károly, menj, készítsd fel a tieidet!
Készítsétek a szánokat, öltözzetek be űrruhába! Három órán
belül kijövök az Éjvándor fedélzetére, amint regenerálódom a
gravitáció okozta fájdalmakból. Azt akarom, hogy mire
kijövök, már mindannyian az űrben legyetek.
Olyan volt, akárha valami roppant állat kiharapott volna
egy darabot az univerzumból.
Melantha Jhirl a szánján várakozott az Éjvándor
közelében, és a csillagokat nézte. Nem olyan sokban
különböztek innen, az intersztelláris űr mélyéről. A csillagok
hideg, fagyott fénypontok voltak; rezzenéstelenek, valahogy
ridegebbek és barátságtalanabbak, mint ahogy ugyanezek a
napok egy atmoszférán át nézve táncolni és hunyorogni
látszottak. Csak a jellegzetes iránypontok hiánya emlékeztette
arra, hol is van: egy köztes területen, ahol ember még nem járt,
csak a volkrynok hihetetlenül ősi hajói szelik át. Megpróbálta
kiszúrni az Avalon napját, de azt sem tudta, merre keresse. A
csillagképek idegenek voltak számára, és fogalma sem volt, mi
alapján tájékozódjon. Mögötte, előtte, fölötte, és szerte
körülötte végtelen csillagmezők húzódtak. Lepillantott, a
szánja és az Éjvándor alatt további idegen csillagokra
számított, ám az érzés szinte fizikálisan belémart.
Szédüléssel küzdött. Egy verem fölött lebegett, egy
tátongó szakadék volt ez az univerzumban, fekete, csillagtalan,
gigászi.
Üres.
És ekkor eszébe villant: ez a Kísértő Fátyla. Csak egy sötét
gázfelhő, nem vészes, csupán egy galaktikus paca, ami
eltakarja a Perem csillagainak fényét. Ám ily közelről
iszonyatosan hatalmasnak, rettenetesnek hatott. Erővel kellett
elfordítania a tekintetét, mert már úgy érezte, mintha zuhanna.
Feneketlen mélység tátongott alatta és az Éjvándor törékeny,
ezüstfehér törzse alatt, egy örvény, ami magába akarta nyelni
őket.
Melantha megérintett egy vezérlőgombot szánja villás
rúdján, és úgy fordult, hogy a Fátyol immár nem alatta volt,
hanem oldalirányban. Úgy tűnt, ez segített valamelyest. Az
Éjvándorra koncentrált. Az volt a legnagyobb objektum az ő
univerzumában, ragyogó megvilágításban, ormótlanul; három
kis tojás egymás mellett, alattuk két jóval nagyobb gömb, és
jobb oldalról hosszú cső kötötte össze őket. Az egyik tojás
most törötten tátongott, és ettől az egész alkotmány
kiegyensúlyozatlannak tűnt.
Látta a többi szánt, ahogy a feketeségben lebegnek,
próbálván begyűjteni a tojáshéj hiányzó darabkáit, rögzíteni és
visszahozni azokat. A xenobiológus egyedül, Károly d’Branin
egy csendes utastárssal; a pszi-psziáter ismételten
benyugtatózva aludt abban az űrruhában, amibe
belegyömöszölték. Royd ragaszkodott ahhoz, hogy senki se
maradjon a hajón, és sok időbe telt volna a kómás nőt teljesen
magához téríteni; ez volt a biztonságosabb megoldás.
Míg a kollégái dolgoztak, Melantha Jhirl Royd Erist várta,
és néha váltott pár szót a többiekkel a kommlinken át. A
nyelvészek, akik nem igazán bírtak hozzászokni a
súlytalansághoz, rengeteget panaszkodtak. Károly igyekezett
csitítani őket. A xenobiológus csendben dolgozott, miután
kivitatkozta magát. Korábban vehemensen ágált az űrhajó
elhagyása ellen, de végül Melantha és Károly érvei legyőzték,
és úgy tűnt, nem maradt több mondanivalója. Melantha most
őt nézte, ahogy keresztülsiklik látóterén; vékony alak,
testhezálló, fekete páncélban mereven, egyenes tartásban
szánja irányítópaneljénél.
Végül kitárult az Éjvándor elülső nagy gömbjének kör
alakú, felső légzsilipje, és felbukkant Royd Eris. A nő nézte,
ahogy közeledik, és azon tűnődött, vajon hogy nézhet ki.
Olyan sok különböző elképzelése volt róla. A férfi gyengéd,
kulturált, túlságosan is udvarias hangja néha a szülőbolygója, a
Prométheusz sötét arisztokratáira, az emberi génekkel
játszadozó varázslókra emlékeztette őt. Máskor a naiv
megnyilvánulásai miatt úgy gondolt rá, mint valami
tapasztalatlan ifjoncra. A holoképmása egy fáradt tekintetű,
vékony fiatalembernek mutatta, és bár nyilvánvaló volt, hogy
annál a fakó árnynál jóval idősebb lehet, a beszédét hallván
Melantha képtelen volt úgy gondolni rá, mint öregemberre.
 Royd szánja nagyobb volt, mint az övék, és másféle
kialakítású: hosszú, ovális lap, az alján nyolc ízelt fogókarral,
melyek fémes póklábakként meredtek elő, felül pedig az orr-
részén egy nagy teljesítményű vágólézer emelkedett. Az
űrruhája is furcsa volt; jóval vaskosabb, mint az akadémiai
munkaruhák, a hátán jókora dudorral, ami nyilván egy
tápegység lehetett, és hetyke, fúvókauszonyok álltak ki a
vállrészén és a sisakján.
De amikor elég közel ért ahhoz, hogy Melantha láthassa az
arcát, csupán egy szokványos ábrázatot látott. Fehér, nagyon is
fehér, ez volt a legfőbb benyomása; rövidre nyírt, fehér haj,
fehér borosta borította hegyes állát, alig látható szemöldöke
alatt pedig nyugtalan, kék szempár ficergett. Bőre fakó volt, és
ránctalan, nem látszott rajta a kora.
Gyanakvónak tűnik, gondolta a nő. És talán egy kicsit
ijedtnek is.
Megállította szánját a nő közelében, az egykori hármas
raktár roncsai között, és a károkat szemlélte, a lebegő
törmelékeket, melyek nagy része valaha hús és vér volt, üveg,
fém és műanyag. Immár nehéz volt különbséget tenni
közöttük; mindegyik megolvadt, megégett és egymáshoz
fagyott.
— Jó sok munka vár ránk, Melantha — sóhajtott.
— Beszéljünk előbb! — támadta le a nő. Közelebb siklott
szánján, és kinyújtotta felé a kezét, de a távolság még mindig
túl nagy volt köztük, a két vákuumszán szélessége távol
tartotta őket egymástól. Melantha visszább tolatott, és teljesen
átfordult, úgy, hogy Royd fejjel lefelé lógott az ti világában,
mint ahogy ő is úgy a férfi szemszögéből. Aztán ismét felé
indult, közvetlenül a kapitány fölé/alá pozícionálva szánját.
Kesztyűs kezük találkozott, érintkezett, összekulcsolódott.
Melantha lejjebb ereszkedett. A sisakjuk összeért.
— Én nem… — kezdte Royd bizonytalanul.
— Kapcsold le a kommot! — parancsolta a nő. — A
sisakok átviszik a hangot.
A férfi hunyorgott, de engedelmeskedett.
— Most már beszélhetünk — mondta a nő.
— Nem tetszik ez nekem, Melantha. Ez túl feltűnő.
Veszélyes.
— Nincs más mód. Royd, tudom.
— Igen. Tudtam, hogy tudod. Három lépéssel előttem
jársz. Emlékszem a sakkjátszmáinkra. De csak akkor vagy
biztonságban, ha tudatlanságot színlelsz.
— Ezt felfogtam, kapitány. Más dolgokban viszont
kevésbé vagyok biztos. Megbeszélhetnénk?
 — Nem. Ne is faggass! Egyszerűen nem mondhatom el.
Veszélyben vagytok, mindegyikőtök, de meg tudlak védeni
benneteket. Minél kevesebbet tudtok, annál jobban meg tudlak
védeni benneteket. — Az átlátszó sisaklemezeken át az
arckifejezése zordnak tűnt.
A nő keményen meredt a fejjel lefelé lévő szempárba.
— A hajód megöl minket, kapitány. Rá gyanakszom. Nem
rád. Rá. Már ha van ennek értelme. Te parancsolsz az
Éjvándornak. Hogy cselekedhet tőled függetlenül? És miért?
Mi oka van rá? Hogy történt az a pszionikus gyilkosság? Azt
nem a hajó követte el. Ugyanakkor más sem lehetett. Segíts
nekem, kapitány!
A férfi pislogott; aggodalom csillogott a szemében.
— Nem lett volna szabad elvállalnom Károly felkérését.
Úgy nem, hogy egy telepata is van köztetek. Kockázatos volt.
De látni akartam a volkrynokat. — Royd habozott. — Már így
is túl sokat tudsz, Melantha. Nem mondhatok többet. A hajó
hibásan működik, elég ennyit tudnod. Nem biztonságos erről
faggatózni. Azonban amíg én irányítok, te és a kollégáid
biztonságban vagytok. Bízz bennem!
— A bizalom kétirányú utca — szögezte le Melantha
határozottan.
Royd felemelte a kezét, és ellökte magától a nőt, aztán
visszakapcsolta a kommját.
— Elég a fecsegésből! — recsegte. — Ideje munkához
látnunk! Gyere! Hadd lássam, mennyire vagy tökéletesített!
Sisakja magányában Melantha Jhirl halk szitkokat
mormolt.
A xenobiológus nézte, ahogy Royd Eris felbukkan
túlméretes szánján, nézte, ahogy Melantha Jhirl közel siklik
hozzá, látta, ahogy a nő fejjel lefelé fordul, és ahogy a két
sisak egymáshoz ér. Alig bírta türtőztetni haragját. Valahogy
mind benne lehetnek ebben az egészben, gondolta keserűen,
Royd meg Melantha, és valószínűleg még a jó üreg d’Branin
is. A nő kezdettől védelmezte ezt a fickót, és amikor
összefoghattak volna ellene, leállította, és rájött, ki vagy mi
lehet. És mostanra már hárman meghaltak, annak az idétlen
űrruhás kis nyomoroncnak a jóvoltából, és Melantha fejjel
lefelé lógva hozzányomja az arcát, mintha szerelmes
csókolózásban forrnának össze.
Kikapcsolta kommunikátorát, és káromkodott. A többiek
messze jártak, félig elsalakosodott, pörgő roncsdarabokat
üldöztek. Royd és Melantha egymásba gabalyodtak, a hajó
magára maradt, sebezhető lett. Kínálta magát a lehetőség. Nem
csoda, hogy Eris ragaszkodott ahhoz, hogy az előjövetele előtt
mind menjenek ki az űrbe; idekinn, az Éjvándor vezérlőpultja
nélkül ő is csak egy ember. Méghozzá egy gyenge példány.
A xenobiológus zord vicsorral nagy ívet írt le szánjával, és
eltűnt a gépterem tátongó gyomrában. Jelzőfényei ellibegtek a
nukleáris gyűrűk mellett, és hosszú, fényes csíkokat húztak a
csillaghajtóművek zárt hengerei mentén, a roppant, fém- és
kristályhálókkal borított berendezéseknél, amik meghajlították
a téridőt. Minden nyitva állt a vákuum miatt. Így volt a jobb; a
levegő korrodálta és rongálta volna.
Letette a szánt, leszállt róla, a légzsilip felé indult. Ez a
legnehezebb része, gondolta. A fiatal telepata fejetlen teste ott
lebegett egy masszív támpillérhez rögzítve, félelmetes
kapuőrként. A xenobiológus ezt bámulta, miközben a
zárnyitási folyamat végére várt. Még ha félre is pillantott, a
tekintete mindig visszatért rá. A tetem szinte természetesnek
nézett ki, mintha soha nem is lett volna feje. A xenobiológus
próbálta felidézni magában a fiatalember arcát, de nem
sikerült, aztán a zsilipajtó félresiklott, ő pedig hálásan
félresöpörte a gondolatot, és behatolt.
Egyedül volt az Éjvándoron.
Elővigyázatosságból magán tartotta az űrruhát, a sisakot
viszont lecsatolta, lerázta róla a laza fémtörmeléket,
hátravetette, akárha egy csuklya lenne. Szükség esetén
pillanatok alatt a helyére tudja csattintani. A négyes raktárban,
ahol a felszereléseiket tárolták, a xenobiológus megtalálta,
amit keresett: egy kézi vágólézert, feltöltve, használatra kész
állapotban. Az energiaszintje alacsony, de megteszi.
 Lassan és esetlenül a súlytalanságban végigevickélt a
folyosón a sötét társalgóba.
Hideg volt, a fagyos levegő csípte az arcát. Próbált nem
figyelni rá. Megkapaszkodott az ajtóban, aztán belökte magát,
és keresztülsiklott a helyiségen, ellebegve a biztonságosan
rögzített berendezési és használati tárgyak fölött.
Miközben a célja irányába lebegett, valami nedves és
hideg ért az arcához. Ez megijesztette, de aztán az a valami
eltűnt, mielőtt rájöhetett volna, mi volt az.
Mikor újra megtörtént, odakapott, megmarkolta, és
émelygés töltötte el. Megfeledkezett erről. Még senki sem
takarította fel a társalgót. A maradványok… még ott voltak;
lebegő hús—, és csontdarabkák, vér. Mindenütt.
Elért a szemközti falig, karjával lefékezte magát, majd
odahúzódzkodott, ahova eleve menni szándékozott. A
rekeszfalhoz. Az elválasztó falhoz. Nincs ajtónyílás, de a fém
nem lehet túl vastag. A túloldalán ott a vezérlőterem, a
komputer-hozzáférés, a biztonság, a hatalom. A xenobiológus
nem tartotta magát bosszúvágyónak. Nem akarta bántani Royd
Erist, az ő bűnösségének megítélése mások dolga. Átveszi az
irányítást az Éjvándoron, óva inti Erist, hogy ne is
próbálkozzon, gondoskodik arról, hogy még az űrruháját se
vehesse le. Hazaviszi a csapatot, nem lesz több rejtély, nem
lesz több halál. Az akadémiai döntőbírók hisznek majd a
szavának. kivizsgálják Erist, és meghozzák döntésüket, legyen
az jó vagy rossz, bűnös vagy ártatlan, megteszik, amit kell.
A vágólézer vékony, ceruzahegynyi vörös fénysugarat
bocsátott ki magából. A xenobiológus elmosolyodott, és a
rekeszfalhoz illesztette. Lassú munka volt, de ő türelmesen
végezte. Nem fogják hiányolni, eddig sem sokat beszélt, és azt
feltételezik majd, hogy épp valami pörgő roncsdarabot kerget.
Eris javítómunkái órákig is eltartanak, vagy talán napokig is,
mire végez. A lézer ragyogó pengéje füstölt, ahol a fémmel
érintkezett. Szorgalmasan dolgozott.
Valami mozdult a látása perifériáján, csupán egy alig
látható, kicsiny csillanás. Egy ellebegő agydarabka, gondolta.
Vagy egy csontszilánk. Talán egy véres húscafat, amiből
hajszálak lógnak. Szörnyűséges dolgok, de nem kell aggódni
miattuk. Biológus volt, hozzászokott a vérhez, az agyhoz, a
húshoz. Sót, még rosszabb, sokkal rosszabb dolgokhoz is;
számos idegen lényt felboncolt már pályája során.
Újabb mozgás, mintegy ingerkedőn. Bár nem akart
odanézni, mégis azon kapta magát, hogy megteszi. Valahogy
nem bírt nem odanézni, mint ahogy a telepata fejetlen testét is
képtelen volt ignorálni a légzsilipnél. Odanézett. Egy szemet
látott. Összerezzent, és a lézer élesen oldalra rándult, alig bírta
visszapozícionálni a megkezdett vágatba. A szíve kalimpált.
Próbálta nyugtatni magát. Nincs mitől félni. Senki sincs itt, és
még ha Royd visszatérne is, nos, a lézert fegyverként is
használhatja, és van rajta űrruha, ha egy légzsilip esetleg
kinyílna.
Ismét rámeredt a szemre, szándékosan, így akarván
leküzdeni félelmét. Ez csak egy szem, a fiatal telepata szeme,
véresen, de épen, ugyanaz a nedves, kék szem, mint amilyen a
fiú életében volt, semmi természetellenes. Egy darabka halott
szövet, mely a társalgóban lebeg, más halott szövetcafatokkal
együtt. Valaki feltakaríthatta volna a társalgót, gondolta
mérgesen. Helytelen, hogy így hagyták, nem civilizált.
A szem nem mozdult. A többi szörnyűség tovalebegett a
helyiség légáramlatain, de a szem nem. Ott maradt. Rámeredt.
Őt bámulta.
A xenobiológus szidta magát, és a lézerre koncentrált, a
vágásra. Nagyjából egyméteres, szinte egyenes, függőleges
vonalú sávot vágott a rekeszfalban. Most elkezdett jobb felé
haladni.
A szem szenvtelenül bámulta. És ő hirtelen rádöbbent,
hogy nem bírja tovább elviselni. Bal kezével elengedte a lézer
markolatát, odakapott, megragadta a szemet, és elhajította a
túlsó fal irányába. Ez a mozdulatsor kibillentette
egyensúlyából. Hátrafelé bukdácsolt, a lézer kicsúszott a
kezéből, és ő úgy csapkodott két karjával, mint valami nagy,
dagadt madár a szárnyaival. Végül sikerült megmarkolnia az
asztal szélét, és megfékezni lendületét.
 A lézer a helyiség közepén járt, még működött, lassan
forogva lebegés közben. Ez nem stimmelt. Le kellett volna
kapcsolódnia, amikor elengedte. Meghibásodott, gondolta.
Füst szállt fel onnan, ahol a lézer ösvényt égetett a padlóba.
Félelem borzongatta meg a xenobiológust, amikor rádöbbent,
hogy a lézer felé fordul. Felhúzódzkodott, mindkét karját
megfeszítette, és ellökte magát az asztaltól. A lézer immár
gyorsabban fordult. Mintha őt követné. A férfi a falnak
csapódott, felnyögött fájdalmában, a padlóra pattant, elrúgta
magát. A lézer sebesen pörgött, őt vette célba. A xenobiológus
felfelé suhant, összehúzta magát, gellert kapva pattant oldalra
a plafonról. A lézersugár ott cikázott körötte, de nem elég
gyorsan. Sikerült kitérnie az útjából, miközben az épp
továbbpördült, és másfelé tüzelt. Közelebb lökte magát, hogy
megragadja a markolatát, és ekkor meglátta a szemet. Ott
lebegett a lézer mögött. Őt bámulta. A xenobiológus halk,
nyöszörgő torokhangot hallatott, és a keze tétovázott — nem
túl hosszan, de mégis eléggé —, és a vörös fénysugár eközben
tovább pördült, felfelé. Forró fénye végigcirógatta nyakát.
Több mint egy órával később észlelték az eltűnését. Károly
d’Braninnak tűnt fel elsőként a hiánya, próbálta hívni a
kommhálón, de nem kapott választ. Megbeszélte a többiekkel.
Royd Eris visszatolatott szánjával a frissen rögzített,
alkalmi páncélzattól, és Melantha Jhirl látta a sisakján át,
ahogy szája körül megfeszülnek az izmok. A tekintete éles
volt és riadt.
Ekkor hallották meg a sikolyt.
Fájdalom és félelem reszketett benne, amit fojtott, kínlódó
zokogás követett. Mindannyian hallották. A kommból jött, és
ott visszhangzott a sisakjukban.
— Ez ő — nyögte egy női hang. A nyelvésznőé.
— Megsérült — tette hozzá a partnere. — Segítségért
könyörög. Nem halljátok?
— Honnan?
— A hajóról — vágta rá a nyelvésznő. — Visszamehetett a
hajóra.
 — Nem — tiltakozott Royd Eris. — Határozottan
megtiltottam, hogy…
— Megyünk, ellenőrizzük — jelentette be a nyelvész.
Partnere levágta a törzslemez darabot, amit vontattak, és az
pörögve, bukfencezve szállt tova. A szánjuk egyenesen az
Éjvándor felé tartott.
— Állj! — kiáltott rájuk Royd. — Visszatérek a
lakrészembe, és megnézem, mi történt, ha óhajtjátok.
Maradjatok kívül, míg nem szólok, hogy bejöhettek.
— Menj te a francba! — csattant fel a nyelvész a közös
kommcsatornán.
— Royd, barátom, hogy érted ezt? — tudakolta Károly
d’Branin. Az ő szánja is mozgásban volt, száguldott a
nyelvészek után, de messze kinn járt az űrben, nagy
távolságban a hajótól. — Megsérülhetett, talán komolyan.
Segítenünk kell!
— Nem — tiltakozott Royd. — Károly, állj! Ha a kollégád
visszament a hajóra egyedül, akkor halott.
— Honnan tudod? — követelte a férfi nyelvész. — A te
műved? Csapdát állítottál?
— Figyeljetek rám! — folytatta Royd. — Rajta már nem
segíthettek. Csak én segíthettem volna rajta, de ő nem
hallgatott rám. Bízzatok bennem! Állj!
D’Branin messze távolban száguldó szánja máris lassulni
kezdett. A nyelvészeké nem.
— Épp eleget hallgattunk már rád, a francba is! —
harsogta a nő. Kiabálnia kellett, hogy a hangja hallható legyen
a zokogáson és nyöszörgésen, az elkínzott hangokon át,
melyek betöltötték univerzumukat. — Melantha! Tartsd ott
Erist, ahol van! Óvatosak leszünk, megpróbáljuk kitalálni, mi
történik odabenn, de nem szeretnénk, ha visszajuthatna a
vezérlőtermébe! Megértetted?
Melantha Jhirl habozott. Az iszonyat és gyötrelem hangjai
dübörögtek a fülében; nehéz volt így gondolkodni.
 Royd szánja ott suhant el közvetlenül előtte, és érezte a
férfi tekintetének súlyát.
— Állítsátok meg őket! — kiabálta az. — Melantha,
Károly, parancsoljátok meg nekik! Nem tudják, mit csinálnak.
— Kétségbeesés csengett a hangiban.
Arca láttán Melantha döntésre jutott.
— Te menj vissza, amilyen gyorsan csak tudsz, Royd!
Tedd, amit kell, én pedig megpróbálom megakadályozni őket.
A kapitány feléje biccentett az űrön át, ám Melantha már
nem látta, már mozgásba lendült. Jócskán visszatolatott a
munkaterületről, hajótörzs-darabok és más roncsok közé, aztán
felgyorsult, és nagy sebességgel száguldott az Éjvándor
hátulja felé.
De miközben közeledett, már tudta, hogy elkésett. A
nyelvészek jóval közelebb voltak a hajóhoz, és mostanra
sokkal nagyobb sebességre gyorsultak, mint ő.
— Ne! — kiáltotta parancsolóan. — A hajó nem
biztonságos, a fenébe is!
— Ribanc! — Mindössze ennyi választ kapott. Károly
szánja messze lemaradt.
— Barátaim, álljatok le, kérem, könyörgöm, beszéljük ezt
meg!
Csupán a véget érni nem akaró hörgés és nyöszörgés volt a
válasza.
— A felettesetek vagyok! — kiabálta Károly. —
Parancsolom, hogy idekinn várjatok! Halljátok? Parancsolom,
az Akadémia nevében! Kérlek, barátaim, kérlek, hallgassatok
rám!
Melantha látta, amint a nyelvészek eltűnnek a gépterem
hosszú alagútjában.
Egy pillanatra rá ő is lefékezte szánját a tátongó, fekete
nyílásnál, és meghányta-vetette magában, kövesse-e őket az
Éjvándor belsejébe. Talán beérheti őket, mielőtt a légzsilip
kinyílik.
 Royd higgadt hangja, mely éles ellentéte volt a
nyöszörgésnek, választ adott kimondatlan kérdésére.
— Maradj kinn, Melantha! Ne avatkozz bele! Maga mögé
pillantott. Royd szánja sebesen közeledett.
— Mit művelsz? — förmedt rá. — Royd, használd a saját
bejáratod! Már benn kéne lenned!
— Nem megy — jött a higgadt válasz. — A hajó nem
engedelmeskedik. A vezérlő zsilipje nem nyílik. Nem akarom,
hogy te és Károly bejöjjetek. míg vissza nem térek a
vezérlőbe.
Melantha Jhirl bebámult a homályos géptermi folyosóra,
amelyben a nyelvészek eltűntek.
— Mi lesz velük…
— Kérlek, hívd vissza őket, Melantha! Könyörögj nekik!
Talán még nem késő, ha hallgatnak rád.
Megpróbálta. Károly d’Brain is megpróbálta. A sírás, a
nyöszörgés, a hörgés torz szimfóniája egyre csak folytatódott.
De a két nyelvész még csak nem is reagált.
— Kikapcsolták a kommjukat — sziszegte Melantha
dühösen. — Nem akarják hallani, mit mondunk. Vagy azt…
azt a zajt.
Royd szánja és Károly d’Braniné nagyjából egyszerre ért
oda.
— Nem értem — mondta Károly. — Mi történik?
— Pofonegyszerű, Károly — felelte Royd. — Én is ki
vagyok zárva, míg… míg Anya el nem bánik velük.
A nyelvészek ott hagyták a szánjukat, ahol a xenobiológus
is hagyta a sajátját, és kapkodó sietséggel küszködték át
magukat a légzsilipen, alig pillantva közben a zord ajtóőrre.
Amint beértek, megálltak pár pillanatra, hogy levegyék a
sisakjukat.
— Még most is hallom — sziszegte a férfi. A nő
biccentett.
 — A társalgóból jön. Siess!
Kapálózva, húzódzkodva vonszolták magukat végig a
folyosón kevesebb, mint egy perc alatt. A nyöszörgés egyre
hangosabb lett, ahogy közeledtek.
— Ott van benn — zihálta a nő, amikor elérték az ajtót.
— Igen — lihegte a férfi —, de vajon egyedül? Kell
valami fegyver. Mi van, ha… Royd hazudott. Lehet valaki más
is a fedélzeten. Kell valami, amivel megvédhetjük magunkat!
A nő nem akart várni.
— Mi ketten vagyunk — mutatott rá. — Gyerünk!
Belendítette magát az ajtón, be a társalgóba.
Sötétség honolt odabent. Csupán az ajtón keresztül hatolt
be némi fény a folyosóról. Hosszú pillanatokba telt, mire a nő
szeme alkalmazkodott.
— Hol vagy? — kiáltotta zavartan. A társalgó üresnek
tűnt, de talán csak a fényviszonyok miatt.
— Kövesd a hangot! — sugallta a férfi. Megállt az
ajtóban, óvatosan fürkészve legalább egy percig, majd
tapogatózva megindult a fal mentén.
A nő türelmetlenebb volt; keresztüllöködte magát a
helyiségen, összevissza nézelődve. Egy falnak súrlódott a
konyharészben, és ez eszébe juttatta a fegyvereket. Tudta, hol
tárolják az evőeszközöket.
— Tessék — mondta. — Szereztem egy kést, ha ez
megnyugtat.
Hadonászott vele, és eltalált egy vérbuborékot, mely
akkora volt, mint az ökle. Az szétpukkant, és száz kisebb
gömböcskévé formálódott.
— Ó, úristen! — recsegte a férfi, félelemtől reszkető
hangon.
— Mi van? — követelte a nő. — Megtaláltad? Hol…
A férfi az ajtó felé kaparászott, a fal mentén, ott, ahol
bejött.
 — Tűnjünk innen! — zihálta. — Siess!
— Miért? — A nő akaratlanul megborzongott. —
Megtaláltam a forrását… a sikolyokét, a nyöszörgését. Gyere
már!
— M-m-mi…
— A rács! — nyüszítette. — Hát nem érted? A
kommunikátorból jön!
Elérte az ajtót, jól hallhatóan felsóhajtott, és nem várta be
társnőjét. Meglódult a folyosón, és eltűnt.
A nyelvésznő megvetette a lábát, és enyhén meggörnyedt,
hogy ellökje magát, és társa után evickéljen.
A nyöszörgés abbamaradt. Mintha csak kikapcsolták
volna.
A nő elrúgta magát, az ajtó felé lebegett, késsel a kezében.
Sötét test kúszott elő az asztal alól, és elzárta útját. Tisztán
látta egy pillanatig, ahogy kirajzolódott a folyosóról beszűrődő
fényben. A xenobiológust, az űrruhájában, levett sisakkal. Volt
valami a kezében, amit egyenesen feléje tartott. Egy lézer volt
az, a nő felismerte, egy egyszerű vágólézer.
Egyenesen a test felé siklott. Hadonászni kezdett, próbált
lefékezni, de nem tudott.
Amikor elég közel ért hozzá, látta, hogy a férfinak van egy
második szája is, az álla alatt, a torkán; azzal vigyorgott rá, és
apró, nedves vércseppek lebegtek elő belőle, miközben
mozgott.
A férfi, félőrühen a félelemtől, száguldott végig a
folyosón, és alaposan felhorzsolta magát, ahogy folyton a
falaknak csapódott. A pánik és a súlytalanság esetlenné tette.
Folyton visszafelé lesett a válla fölött menekülés közben, azt
remélve, hogy a szeretője pillanatokon belül feltűnik majd
mögötte, de rettegett attól, amit a fejében látni vélt.
Rettenetesen sok időbe telt, mire a légzsilip kinyílt. Eközben
várt, reszketett, és a pulzusa lelassult. Erőnek erejével
nyugtatta meg magát. Amint belépett a kamrába, és a belső
ajtó légmentesen bezárult mögötte, elszigetelve át a
társalgótól, valamivel nagyobb biztonságban érezte magát
Hirtelenjében már nem is emlékezett, mitől rettent meg
ennyire.
És szégyenkezés tört rá; megfutamodott, otthagyta
kedvesét. És mindezt miért? Mi ijesztette meg ennyire? Az
üres társalgó? A nyöszörgés a kommunikátorból? Hát ez csak
azt jelenti, hagy a xenobiológus még életben lehet valahol a
hajón, fájdalmaktól gyötörten, belenyöszörögve kínjait egy
komm-egységbe.
Eltökélten leállította a légzsilip-ciklust, majd megfordította
a folyamatot. A részben kiszívott levegő sziszegve tódult
vissza a kamrába.
A férfi bánatosan ingatta fejét. Tudta, hogy ezt a
végtelenségig felhánytorgatja majd a partnere. Sosem engedi
neki elfelejteni. De legalább visszamegy érte, és bocsánatot
kér. Az is számít valamit.
Ahogy a belső zsilipajtó kinyílt, ismét belényilallt a
félelem, egy pillanatnyi rettegés, amikor arra gondolt, vajon
mi jöhet eléje a társalgóból, az Éjvándor folyosóján várva át.
Kiűzte fejéből a gondolatot. Amikor kilépett, a társnőjét
pillantotta meg. Sem haragot, sem neheztelést nem látott
szokatlanul nyugodt arcvonásain, de ő így is előrelendítette
magát, és belekezdett a bocsánatkérésbe.
— Fogalmam sincs, miért hagyt…
Lanyha kecsességgel a nő keze kibukkant a háta mögül.
Kést szorongatott benne. És a férfi csak ekkor vette észre az
űrruhájába égetett lyukat, épp a két melle között.
— Anyád? — visszhangozta Melantha Jhirl hitetlenkedve,
miközben tehetetlenül lógtak a hajón kívüli ürességben.
— Hall mindent, amit mondunk — felelte Royd.
— De ezen a ponton már nem számít. A barátaid valami
nagy bolondságot, nagyon fenyegető dolgot követtek el. Most
már eldöntötte, hogy megöl mindőtöket.
 — Ő? Hogy érted ezt? — D’Branin hangja zaklatott volt.
— Royd, ugye nem azt akarod mondani, hogy az anyád még
él? Azt mondtad, meghalt még a születésed előtt.
— Így történt, Károly. Nem hazudtam nektek.
— Nem hát — szólt közbe Melantha. — Szerintem sem.
De a teljes igazságot sem mondtad el.
Royd biccentett.
— Anyám meghalt, de a… kísértete még él, és ő irányítja
az Éjvándort. Az én hozzáférésem legjobb esetben is csak
felszínes.
— Royd — mondta d’Branin enyhe korholással a
hangjában —, még a volkrynjaim is valóságosabbak, mint
bármilyen kísértet.
— Én sem hiszek a kísértetekben — fűzte hozzá Melantha
Jhirl helytelenítően.
— Akkor nevezzétek annak, aminek akarjátok! — felelte
Royd. — Az én kifejezésem sem rosszabb, mint más. A
tényeken nem változtat. Anyám, vagy legalábbis anyám egy
része az Éjvándorban él, és megöl benneteket, ahogy másokat
is megölt már korábban.
— Ennek semmi értelme — vitatkozott D’Branin —, és
én…
— Károly! Hagyd, hogy a kapitány elmagyarázza!
— Igen — mondta Royd. — Tudjátok, az Éjvándor
nagyon… nagyon fejlett. Automata irányítású, önjavító,
önálló. Annak kell lennie, ha Anya meg akart szabadulni a
legénység szükségességétől. És jusson eszetekbe, Newholme-
ban gyártották! Sosem jártam ott, de tudom, hogy a
newholme-i technológia egészen kifinomult. Gyanítom,
Avalonon nem tudnának ehhez hasonló hajót gyártani. Kevés
világon lennének képesek rá.
— A lényeg, kapitány?
— A lényeg… a lényeg a komputerekben lakozik.
Kivételeseknek kell tenniük. És azok is, higgyétek el,
bámulatosak! Kristálymátrix magok, lézerrácsos-
adatvisszaírás, és más… sok minden más.
— Azt mondod, az Éjvándor egy Mesterséges
Intelligencia?
— Nem — felelte Royd —, nem, amennyire én tudom. De
elég közel állhat ahhoz. Anyámnak bőven volt rá ideje, hogy
ellássa személyisége ismertetőjegyeivel. Feltöltötte a központi
kristályt saját emlékeivel, vágyaival, szeszélyeivel, szerelmes
érzéseivel, és… a gyűlöletével. Értitek? Ezért bízta a
felnevelésemet a komputerre. Tudta, hogy ugyanolyan
nevelésben részesülök, mintha azt ő maga tenné, ha lenne
hozzá türelme. És bizonyos más eshetőségekre is
beprogramozta.
— És te nem tudod átprogramozni, barátom? — tudakolta
Károly.
Royd hangjában kétségbeesés csengett.
— Már megpróbáltam. De elég gyenge vagyok a
rendszerprogramozásban, és a programok nagyon bonyolultak,
a gépek roppant kifinomultak. Legalább háromszor
végigtöröltem, de ő újra meg újra felbukkant. Ő egy
fantomprogram, és képtelen vagyok rátalálni. Jön és megy,
kedve szerint. Egy kísértet, értitek? Az emlékei és a
személyisége oly mélyen bele vannak ágyazva az Éjvándort
vezérlő programokba, hogy nem tudok megszabadulni tőlük
anélkül, hogy töröljem a teljes rendszert. De ha ezt
megtenném, tehetetlenné válnék. Képtelen lennék
újraprogramozni, és a komputerek nélkül az egész hajó
meghalna; a hajtóművek, a létfenntartó rendszer, minden. Meg
kellene válnom az Éjvándortól, és abba én is belehalnék.
— El kellett volna mondanod ezt, barátom! — dörmögte
Károly d’Branin. — Az Avalonon sok jó kibernetikus van,
némelyikük valóságos zseni. Segíthettünk volna rajtad.
Szakértő segítséget biztosíthattunk volna.
— Próbálkoztam már szakértőkkel. Két alkalommal is
rendszerspecialistát hoztam a fedélzetre. Már az első
megmondta, amit magamtól is tudtam: hogy nem fog menni,
csak úgy, ha teljesen letörlünk mindent. A második
Newholme-ban nevelkedett. Ő úgy vélte, tudna segíteni. De
Anya megölte.
— Még mindig elhallgatsz valamit — jegyezte meg
Melantha Jhirl. — Felfogtam, hogy a te kibernetikus kísérteted
képes nyitni és zárni légzsilipeket, és elő tud idézni ehhez
hasonló baleseteket. De az első halált, a telepatánkét mivel
magyarázod?
— Végül is együtt kell élnem a bűnnel — felelte Royd. —
A magányosságom egy súlyos hibához vezetett. Azt hittem,
képes leszek megvédeni benneteket, még úgy is, hogy egy
telepata van köztetek. Szállítottam már más utasokat is
épségben. Folyamatosan megfigyeltem és eltántorítottam őket
a veszélyes cselekedetektől. Ha Anya megpróbált közbelépni,
azonnal hatályon kívül helyeztem a parancsait a vezérlőből. Ez
általában működik. De nem mindig. Általában. A ti
érkezéseteket megelőzően Anya mindössze ötször gyilkolt, és
az első hármat még egészen fiatal koromban intézte el. Így
jöttem rá a létezésére. Abban a csapatban is volt egy
telepata… Nem lett volna szabad elfogadnom a megbízásodat,
Károly. Az élet utáni vágyakozásommal mindőtöket halálra
kárhoztattam. Túlbecsültem saját képességeimet, és
alábecsültem az övét, hogy mennyire fél a lelepleződéstől. Ha
veszélyben érzi magát, azonnal lecsap, és a telepaták mindig
veszélyt jelentenek. Tudjátok, érzékelik őt. Egy rosszindulatú,
fenyegető jelenlét, ezt mondják, valami rideg, barátságtalan és
nem emberi.
— Igen — vágta rá Károly d’Branin —, igen, a mi
telepatánk is ezt mondta. Biztosra vette, hogy idegen lény.
— Semmi kétség, hogy ó idegennek tűnik egy a szerves
tudatok ismerős jellegzetességeihez szokott telepata számára.
És, végül is, az övé nem emberi agy. Hogy micsoda valójában,
azt én sem tudom… egy kristályba töltött emlékcsomag,
összefonódó programok pokoli hálózata, egymásba olvadt
lélek és áramkör. Igen, nagyon is meg tudom érteni, miért
érzékelik idegennek.
— Még mindig nem adtál magyarázatot arra, hogyan
robbanthatta szét egy komputerprogram egy ember koponyáját
— jegyezte meg Melantha türelmesen.
 — Volt már valaha morajköved? — kérdezte tőle Royd
Eris.
— Igen — felelte a nő. Egyszer rég; egy sötétkék kristály,
telezsúfolva egy különlegesen kielégítő szeretkezés
emlékeivel. Az Avalonon eszperizálták, vésték bele az érzéseit
a drágakőbe, és ezt követően több mint egy évig csak meg
kellett érintenie azt, hogy növekedjen a kéjvágya. Ám végül a
kristály lemerült, és utána elhagyta valahol.
— Akkor tudod, hogy a pszionikus erő tárolható —
folytatta Royd. — A komputerrendszerem központi magja egy
rezgőkristály. Szerintem Anya feltöltötte haldoklása közben.
— Csak egy eszper képes kitölteni egy morajkövet —
jelentette ki Melantha.
— Soha nem kérdezted meg tőlem mindezek miértjét,
Károly — felelte Royd. — Te sem, Melantha. Nem
kérdeztétek meg, miért gyűlölte Anya az embereket. Birtokolta
a képességet, ami… tudjátok, veleszületett. Az Avalonon első
osztályú telepata lehetett volna, nyilvántartott, kiképzett és
tiszteletnek örvendő; jövedelmező lehetett volna számára a
képessége. Azt hiszem, rendkívül híres lehetett volna. Erősebb
volt egy első osztályúnál, bár meglehet, csak a halála után tett
szert ekkora erőre, mármint amit átruházott az Éjvándorra…
Ám ennek ténye vitatható. Ő nem az Avalonon született. A
maga világán a képességét átoknak tekintették, valami
idegennek és félelmetesnek. Így hát kikúrálták belőle.
Gyógyszerekkel, elektrosokkal és hipnotréninggel, amitől
hevesen émelyegni kezdett, amikor csak megpróbálta
használni az adottságát. Persze sosem vesztette el az erejét,
csak a képességét arra, hogy hatékonyan használhassa, és
tudatosan irányítsa. Mindvégig a része maradt, elnyomva,
szétszórtan, a szégyen és a fájdalom forrásaként. És a fél
évtizednyi intézményes gyógykezelésben csaknem
megháborodott. Nem csoda, hogy gyűlölte az embereket.
— Mi volt a képessége? Telepátia?
— Nem. Ó, valami elemi képesség, talán. Olvastam, hogy
minden pszi-adottsággal bíró személy rendelkezik pár
lappangó képességgel is a kifejlesztett ereje mellett. De Anya
nem tudott az elmében olvasni. Rendelkezett valamiféle
empátiával, bár ez a gyógykezelése alatt alaposan eltorzult,
úgyhogy az érzelmek a szó szoros értelmében hányingert
keltettek benne. De a fő ereje, az adottság, aminek a
szétzúzása és megsemmisítése öt évükbe telt, az a telkin.
Melantha Jhirl elmormolt egy szitkot.
— Nem csoda, hogy gyűlölte a gravitációt. Hiszen a
telekinézis súlytalanság alatt a…
— Igen — fejezte be Royd. — Az Éjvándort gravitáció
alatt tartani számomra is gyötrelmes, Anyának viszont
korlátokat jelent.
E kijelentést követő csendben mindannyian a gépterem
sötét hengere felé meredtek. Károly d’Branin fészkelődött a
szánján.
— Nem tértek vissza — mondta végül.
— Valószínűleg halottak — helyesbített Royd
szenvtelenül.
— Mihez kezdünk Royd barátom? Ki kell találnunk
valamit! Nem várakozhatunk itt a végtelenségig.
— Az elsődleges kérdés az, én mit tehetek — felelte Royd
Eris. — Szabadon beszéltem, ezt észrevehettétek.
Kiérdemeltétek, hogy megtudjátok. hitléptük azt a pontot,
ameddig a nem tudás védelmet jelentett. Nyilvánvaló, hogy a
dolgok már túl messzire mentek. Túl sok haláleset történt, és ti
valamennyinek a tanúi voltatok. Anya nem hagyhatja, hogy
élve hazatérjetek az Avalonra.
— Ah — mondta Melantha —, ez igaz. De mit tesz veled?
A te helyzeted is kétséges, kapitány?
— Így van, ez a legnagyobb bökkenő — ismerte el Royd.
— Még mindig három lépéssel előttem jársz, Melantha.
Aligha tudom tartani veled a lépést valaha is. Viszont az
ellenfeled néggyel jár előtted ebben a játszmában, és már
leszedte az összes gyalogod. Attól tartok, a matt
elkerülhetetlen.
 — Hacsak rá nem veszem az ellenfél királyát, hogy
dezertáljon, nem?
Látta, hogy Royd ernyedt mosolyt villant felé.
— Valószínűleg engem is megölne, ha úgy döntenék, hogy
mellétek állok.
Károly d’Branin elég lassan fogta fel a lényeget.
— De… de mi mást tehetnél…
— Az én szánomon van egy lézer. A tiéteken nincs. Most
rögtön megölhetnélek mindkettőtöket, és ezáltal kegyes
bebocsátást nyerhetnék az Éjvándorba.
Háromméteres távolságból, mely elválasztotta egymástól
szánjaikat, Melantha Royd szemébe nézett. Keze könnyedén
nyugodott az irányítógombokon.
— Megpróbálhatod, kapitány. De emlékezz, egy
tökéletesített modellt nem könnyű megölni!
— Eszemben sincs megölni, Melantha Jhirl — válaszolta
Royd komolyan. — Hatvannyolc standard évet megéltem, de
valójában egyáltalán nem is éltem. Belefáradtam, még ha ezt
valami eget rengető hazugságnak tartod is. Ha veszítünk, mind
együtt halunk meg. Ha győzünk, nos, én akkor is meghalok,
amikor elpusztítják az Éjvándort… vagy ez, vagy
csodabogárként élhetek egy bolygó körüli pályán keringő
kórházban, és akkor inkább a halál…
— Építünk neked egy új hajót, kapitány.
— Hazudsz — felelte Royd. De a tónusa derűs volt. —
Nem számít. Épp eleget éltem már. Nem rémiszt meg a halál.
Ha győzünk, újra mesélned kell nekem a volkrynokról,
Károly! Neked pedig, Melantha, sakkoznod kell velem még
egyszer, és… — A hangja ellebegett.
— És szexelni veled? — fejezte be a nő mosolyogva.
— Ha hajlandó lennél rá — felelte Royd. — Engem
még… soha nem érintett meg senki, tudod. Anya meghalt,
mielőtt megszülettem. — Megrántotta a vállát. — Nos, Anya
mindent hallott. Kétségtelen, hogy ki fogja hallgatni, bármiféle
tervet szövünk is, tehát nincs értelme ezen agyalni. Most már
nincs esélye, hogy a vezérlő zsilipjén át bejussak, mivel azt
közvetlenül a hajó komputere vezérli. Tehát a kollégáitok útját
kell követnünk a géptermen át, bejutni a kézi vezérlésű
légzsilipen, és kihasználni az adódó lehetőségeket. Ha
bejuthatnék a vezérlőbe, és visszaállíthatnám a gravitációt,
talán…
Mély nyögés szakította félbe.
Egy pillanatig Melantha azt hitte, ismét az Éjvándor hallat
nyöszörgő hangokat, és meglepődött azon, hogy annyira
ostoba lenne, hogy kétszer is ugyanazzal a taktikával
próbálkozzon. Aztán a nyögés másodszor is felhangzott, és
aztán Károly d’Branin háta mögött, a szánon az elfelejtett
negyedik túlélő a kötelékeit kezdte rángatni, amik
odarögzítették. D’Branin sietve kiszabadította, a pszi-psziáter
megpróbált lábra állni, és csaknem tovalibegett a szánról, de a
férfi elkapta a kezét, és visszahúzta.
— Jól vagy? — faggatta. — Hallasz engem? Vannak
fájdalmaid?
Az átlátszó arclap mögött az ijedtségtől tágra nyílt szempár
Károlyról Melanthára villant, aztán Roydra, majd a sérült
Éjvándorra. Melantha arra gondolt, hogy a nő talán
megháborodott, és figyelmeztetni akarta erre d’Branint, de
ekkor a pszi-psziáter nyelve hirtelen megeredt:
— A volkrynok — ezt hajtogatta —, a volkrynok. Ó, ó, a
volkrynok!
A gépterem szájánál a nukleáris hajtóművek gyűrűje
halványan izzani kezdett. Melantha Jhirl hallotta, ahogy Royd
élesen beszívja a levegőt. Vadul megrántotta szánja vezérlő
fogantyúját.
— Siessetek! Az Éjvándort indulni készül!
Az út egyharmadánál, a gépterem hosszú hordójában Royd
egy vonalban haladt Melanthával, mereven és fenyegetően
idomtalan, fekete páncéljában.
Egymás mellett lebegtek tova a henger formájú
csillaghajtóművek és kiberhálók között; előttük felderengett a
fő légzsilip és annak iszonyatos kapuőre.
 — Mikor odaérünk a zsiliphez, ugorj át az én szánomra!
— sürgette Royd. — Azt akarom, hogy maradjon meg a
fegyverünk és a szállítólapunk, a kamra nem elég nagy két
szánnak.
Melantha Jhirl megkockáztatott egy gyors pillantást maga
mögé.
— Károly! — harsogta. — Hol vagy?
— Idekinn, Melantha — jött a válasz. — Ne várj rám,
barátom! Bocsáss meg!
— De… együtt kell maradnunk!
— Nem — felelte d’Branin —, nem, ezt nem
kockáztathatom meg, amikor már ennyire közel vagyunk.
Annyira tragikus, annyira kárba veszett lenne, Melantha, hogy
ilyen közel jutottunk, és kudarcot vallunk. A halál nem
érdekel, de előbb látnom kell őket, végre, ennyi sok év után.
— A hangja határozott volt és higgadt.
— Károly! — vágott közbe Royd Eris. — Anya elindítja a
hajót. Felfogtad? Itt maradsz, elveszetten.
— Várni fogok — felelte d’Branin. — A volkrynjaim erre
jönnek, bevárom őket.
Nem maradt idő több beszélgetésre, mert a légzsilip már
szinte ott tornyosult előttük. Mindkét szán lelassult, és megállt,
Royd Eris kinyújtotta kezét, indította a folyamatot, miközben
Melantha átmászott a nagy, ovális munkaszán hátuljára. Mikor
a külső zsilipajtó félresiklott, becsusszantak a zsilipkamrába.
— Amint a belső ajtó kinyílik, elkezdődik — közölte Royd
egyenletes hangon. — Az állandó bútorzat be van építve,
behegesztve vagy a helyére rögzítve, de azok a holmik, amiket
ti hoztatok a fedélzetre, nem. Anya fegyverként fogja
használni azokat a holmikat. És vigyázz az ajtókkal,
zsilipekkel és minden egyébbel, amit az Éjvándor komputere
működtet! Kell mondanom, hogy ne csatold ki az űrruhád?
— Aligha.
Royd lejjebb vitte a szánt egy kicsit, és annak
markolókarjai fémesen csikorogtak, ahogy a zsilipkamra
padlóját karcolták.
Kinyílt a belső ajtó, és Royd aktiválta a fúvókákat.
Odabenn a nyelvészek várakoztak, vérködben úszva. A férfit
ágyéktól torokig felhasították, és kiomlott belei mérges, fakó
kígyókként tekeregtek. A nő még mindig szorongatta a kést.
Olyan kecsesen libegtek előre, mint életükben soha.
Royd felemelte a mellső fogókarokat, és félrelökte őket. A
férfi lepattant egy rekeszfalról, jókora, nedves foltot hagyva
ott, ahol ütközött, és még több belső szerve csusszant elő. A
nő kezéből kihullott a kés. Royd elhúzott mellettük,
végigsiklott a folyosón, át a vérfelhőn.
— Figyelek hátrafelé! — közölte Melantha, megfordult, és
nekivetette hátát a férfinak. A két hulla messze elmaradt
mögöttük. A kés tehetetlenül lebegett a levegőben. Épp
mondani akarta Roydnak, hogy minden rendben, amikor a kés
hirtelen irányt váltott, és megindult utánuk, mintha valami
láthatatlan erő ragadta volna meg.
— Félre! — harsogta.
A szán vadul oldalra vágódott. A kés nagyjából egy
méterrel elhibázta őket, és csengve pattant le egy rekeszfalról.
De nem hullott a padlóra. Újra feléjük fordult. A társalgó
már ott derengett előttük. Sötét volt. — Túl keskeny az ajtó —
fontolgatta Royd. — El kell hagynunk a szánt!
Még beszélt, már neki is ütődtek: az ovális szán orra
beékelődött az ajtónyílásba, és a váratlan ütközéstől lerepültek
róla.
Egy hosszú pillanatig Melantha esetlenül lebegett a
folyosón, próbálta megtalálni egyensúlyát. A kés
nekicsapódott, felvágta a ruháját és a vállát. Éles fájdalmat és
kitóduló, langymeleg vért érzett.
— Francba! — sikoltotta. A kés ismét feléje suhant; apró
vércseppeket szórva szerte.
Melantha odakapott, megragadta.
Morgott valamit az orra alatt, és kicsavarta a pengét annak
az erőnek a szorításából, ami eddig tartotta azt.
 Royd visszanyerte szánja irányítását, és úgy tűnt,
belemerült valamiféle manipulációba. Mögötte, a társalgó
homályában Melantha sötét, emberszerű alakot látott
előlebegni.
— Royd! — kiáltotta a nő, de az a valami épp ekkor
aktiválta lézerét. A ceruzahegy vékonyságú sugár egyenesen
mellbe találta a férfit.
Ő aktiválta saját fegyverét. A szán nagy teljesítményű
lézere szénné égette a xenobiológus vágólézerét, mint ahogy a
tetem jobb karját és mellkasa egy részét is. A lüktető
fénynyaláb immár a levegőn át feszült, és a szemközti
rekeszfalat égette, füstölte.
Royd elvégzett pár apró módosítást, és lyukat kezdett
vágni.
— Öt percen belül bent leszünk — vetette hátra kurtán,
anélkül, hogy felpillantott volna a munkából
— Rendben vagy? — rebegte Melantha.
— Sértetlen. Az űrruhám páncélzata jobb, mint a tiéd, és
az ő lézere csak egy kis energiájú játékszer volt.
Melantha visszafordult a folyosó irányába.
A nyelvészek feléje lebegtek, a folyosó két oldalán, hogy
egyszerre két irányból érkezhessenek. Melantha megfeszítette
izmait. A válla, ahol a vágás érte, fájdalmasan lüktetett. Ettől
eltekintve erősnek, szinte türelmetlennek érezte magát.
— A hullák megint jönnek — vetette oda Roydnak. —
Elintézem őket.
— Bölcs dolog ez? Ők ketten vannak.
— Én tökéletesített modell vagyok, ők pedig halottak.
Elrúgta magát a szántól, és a férfi irányába lebegett. Az
felemelte mindkét kezét, hogy megfékezze. Melantha
félrecsapta azokat, hátrafeszítette az egyiket, hallotta, ahogy
nagyot reccsen, és eközben a férfi torkába döfte kését, mielőtt
felfogta volna, milyen fölösleges mozdulat ez. A férfi továbbra
is feléje salapált. A fogai groteszken csattogtak.
 Melantha kihúzta kését, megragadta a tetemet, és testének
minden lehetséges erejével végiglódította a folyosón. A test
bukfencezett, és vadul pörögve beleveszett saját vérének
ködébe.
Melantha pedig elrepült az ellenkező irányba. A
nyelvésznőnek csapódott; az átkarolta hátulról. Körmök
csikorogtak az arcvédő lemezén, vérezni kezdtek, vöröslő
csíkokat hagyva a műanyagon.
Melantha szembefordult támadójával, megragadta az egyik
csapkodó kart, és annál fogva végigrepítette a folyosón,
egyenesen bele küszködő társába.
— Átvágtam — jelentette Royd.
Melantha odafordult. Füstölgő, méteres nyílás tátongott a
társalgó egyik falán. Royd kikapcsolta a lézert, megmarkolta
az ajtókeret két oldalát, és a lyuk felé lökte magát.
Fülsiketítő sercegés hasított Melantha fejébe. Meggörnyedt
a kíntól. Nyelve kivillant, kikapcsolta a kommot; áldott csend
lett.
A társalgóban záporozni kezdett minden. Evőeszközök,
poharak és tányérok, emberi testrészek darabkái zúdultak
Roydra, és vágódtak le ártalmatlanul a páncéljáról. Melantha
— aki lódult volna társa után — most tehetetlenül hőkölt meg.
Az a halálos zápor őt darabokra szabdalta volna jóval
könnyebb és vékonyabb űrruhájában. Royd elérte a túlsó falat,
és a lyukon át becsusszant a hajó titkos vezérlőtermébe.
Melantha egyedül maradt.
Az Éjvándor megbillent, és a hirtelen gyorsulás egyfajta
gravitációszerűséget generált. Melantha oldalra vágódott.
Sebesült válla fájdalmasan csapódott a szánnak.
Végig a folyosón az összes ajtó kinyílt.
A nyelvészek újfent feléje tartottak.
Az Éjvándor immár egy távoli csillagnak látszott;
nukleáris hajtóművei jegesen sziporkáztak. Feketeség és hideg
burkolta be őket, alattuk pedig a Kísértő Fátylának végtelen
szakadéka tátongott, de Károly d’Branin nem érzett félelmet.
Különös átalakuláson ment át.
 A tér szinte kívánatosan lüktetett.
— Jönnek — suttogta a férfi. — Még én, akinek
semmiféle pszi-képessége sincs, még én is érzem. A krey
sztori igaznak bizonyult; még több fényévnyi távolságból is
érzékelni lehet őket. Csodás!
A pszi-psziáter roppant aprónak tűnt.
— A volkrynok — motyogta. — Mi hasznunkra
lehetnének? Sérült vagyok. A hajó elment. D’Branin, fáj a
fejem. — Rémülten felszipogott. — A fiú is ezt mondta,
miután beadtam neki az injekciót, mielőtt… mielőtt… tudod.
Azt mondta, fáj a feje.
— Nyugalom, barátom! Ne félj! Itt vagyok veled. Várj!
Csakis arra gondolj, miféle élménynek leszünk tanúi, csakis
arra gondolj!
— Érzékelem őket — motyogta a nő.
D’Branin azonnal megélénkült.
— Mondd hát! Itt a szánunk. Odamegyünk hozzájuk.
Irányíts engem!
— Igen — értett egyet a nő. — Igen. Ó, igen.
A gravitáció helyreállt: egy villanás alatt az univerzum
szinte teljesen normálissá változott.
Melantha a padlóra zuhant, könnyedén landolt,
továbbgördült, és máris talpon termett, akár egy macska.
A tárgyak, melyek vészjóslóan kilebegtek a folyosóra,
most mind csörömpölve hullottak le.
A vér finom ködből át változott valami ragacsos réteggé,
mely beborította a folyosófalat.
A két tetem súlyosan zuhant alá a levegőből a padlóra, és
mozdulatlan maradt.
Royd szólította őt. Hangja a falakba épített
kommunikátorrácsokból hallatszott, nem az tarruha belső
kommlinkjéből.
— Sikerült.
 — Rájöttem — felelte a nő.
— A fővezérlő konzolnál ülök — folytatta Royd. — Kézi
vezérléssel állítottam helyre a gravitációt, és minden
komputerfunkciót lekapcsolok, amit csak lehet. De még nem
vagyunk biztonságban. Anya megpróbál majd találni valamit
ellenem. Hatálytalanítanom kell minden kísérletét, ahogy
eddig is. Nem hagyhatok figyelmen kívül semmit, és ha a
figyelmem akár egy pillanatra is lankad… Melantha,
megsérült az űrruhád?
— Igen. Van egy vágás a vállán.
— Vegyél fel másikat! Most azonnal! Azt hiszem, az
ellenprogramozással zárva tudom tartani a légzsilipeket, de
nem kockáztathatunk.
Melantha már futott is a folyosón a raktár felé, amelyben
az űrruhákat és a felszereléseket tárolták.
— Mikor átöltöztél — folytatta Royd —, dobd a tetemeket
az anyagfeldolgozóba! Megtalálod a megfelelő nyílásfedelet a
gépterem közelében, a főzsiliptől balra. Dobj bele minden más
laza tárgyat is, ami nem nélkülözhetetlen: tudományos
műszereket, könyveket, kazettákat, evőeszközöket…
— Késeket — sugallta Melantha.
— Feltétlenül!
— A telkin még mindig fenyegetést jelent, kapitány?
— Anya roppant gyenge gravitációs mezőben — felelte
Royd —, meg kell küzdenie vele. Még az Éjvándor erejének
kihasználásával is legfeljebb egyetlen tárgyat képes mozgatni
egyszerre, és csupán töredék hatásfokkal ahhoz képest, mint
súlytalansági körülmények között. De ne feledd, hogy még
birtokolja az erőt! Ráadásul nem zárható ki az a lehetőség,
hogy valami módon kilátszik engem, és megszünteti a
gravitációt. Innen pár pillanat alatt vissza tudom állítani, de
nem szeretném, ha bármit is fegyverként használhatna még
abban a rövid időszakaszban sem.
Melantha elérte a rakteret. Rekordidő alatt cibálta le
magáról űrruháját, és bújt bele egy másikba. Aztán
felnyalábolta a sérült űrruhát meg annyi eszközt, amennyit
csak elbírt, és bedobálta azokat az anyagfeldolgozó kamrába.
Aztán a tetemekkel foglalkozott. A férfi nem jelentett gondot.
Azonban a nyelvésznő hullája lemászott utána az előtérbe,
miközben ő a férfit gyömöszölte keresztül a nyíláson, és
erőtlenül csapkodott, amikor rákerült a sor; baljós emlékeztető,
hogy az Éjvándor erői még nem enyésztek el teljesen.
Melantha könnyedén úrrá lett rajta, és bepréselte a nyíláson ezt
a tetemet is.
A xenobiológus hullája még kevesebb gondot jelentett, de
aztán, miközben a társalgóban szerteszét heverő holmikat
szedte össze, egy konyhakés érkezett pörögve a feje irányába.
De lassan jött, Melantha félre tudta ütni, aztán felvette, és
hozzátette a feldolgozóba szánt többihez.
Végigtúrta a második kabint, és a pszi-psziáter
hátrahagyott gyógyszereivel és injekcióival a hóna alatt épp az
anyagfeldolgozó felé indult, amikor Royd sikoltását hallotta.
Egy pillanatra rá láthatatlan, gigászi kéz markolta meg a
mellkasát, megragadta, hanyatt vágta, és elemi erővel a
padlóhoz préselte.
Mozgott valami a csillagok között.
Homályosan és nagyon messze, de d’Branin látta, még ha
nem is tudta kivenni a részleteket. De ott volt,
félreérthetetlenül, egy roppant forma, mely eltakarta a
csillagképek egy részét. Egyenesen feléjük tartott.
Mennyire szerette volna, ha a csapata vele van; a
telepatája, a szakértői, a műszerei.
Keményebben nyomatta a fúvókákat.
A padlóhoz préselve, sérülten Melantha Jhirl
megreszkírozta, hogy bekapcsolja űrruhája kommját.
Beszélnie kell Royddal.
— Ott vagy? — kérdezte. — Mi történik?
A nyomás iszonyatos volt, és egyre növekedett, egyre
rosszabb lett. Mozdulni is alig bírt.
A válasz fájdalmas volt és vontatott:
 — …kijátszott… engem — nyöszörögte Royd nagy
nehezen. — …fáj… be… szélni…
— Royd…
— …fel… telkinezte… az értéket… két gére… háromra…
többre… itt a pulton… csak… csak vissza… kellene…
forgat… nom… a tárcsát… vissza… visz… sza… de most…
Csend. Aztán, végül, amikor Melantha már közel állt a
kétségbeeséshez, ismét meghallotta Royd hangját. Mindössze
két szót:
— Nem… megy…
Melantha úgy érezte, mintha saját súlyának tízszerese
nehezedne a mellkasára. El bírta képzelni, Royd mekkora
gyötrelmeket állhat ki; Royd, akinek számára még az egy gé is
fájdalmas és veszélyes. Még ha az a tárcsa karnyújtásnyira
lenne is, az ő gyenge izomzatával akkor sem érhetné el. —
Miért — kezdte valamivel összefüggőbben beszélve. mint
Royd —, miért növeli… a gravitációt… az… őt is gyengíti,
nem?

— …igen… de… egy… egy… perc… és a… a szívem…

és… és akkor… te magadra… maradsz… kikapcsolja… a
gravitációt… és… megöl… téged…
 Melantha küszködve kinyújtotta karját, és vonszolni kezdte
magát a folyosón.
— Royd… maradj… jövök…
Még tovább húzta, vonszolta magát. A pszi-psziáter
gyógyszeresét még mindig a hóna alatt szorongatta;
lehetetlenül súlyosnak érezte. Letette, és elkezdte félretolni,
aztán meggondolta magát. Inkább felnyitotta a fedelét.
Mindegyik ampullát gondosan felcímkéztek. Végigfuttatta
rajtuk a tekintetét, adrenalint vagy synthastimot keresve,
bármit, ami adhat neki annyi plusz erőt, hogy odajusson
Roydhoz. Talált pár stimulánst, kiválasztotta a legerősebbet, és
idétlen, gyötrelmes lassúsággal elkezdte betölteni az
injektorpisztolyba, amikor pillantása véletlenül az
eszperontartalékra esett.
Melantha nem tudta, miért tétovázik. Az eszperon csupán
egyike a készletben található, féltucatnyi pszionikus drognak.
Épp megpróbálta kiemelni, amikor meghallotta a zajt.
— Royd — mondta —, anyád… képes lehet… mozgathat
bármit… telkinezhet… ezen a magas gravitáción?
— Talán… ha… koncentrál… minden… erejével…
keményen… talán lehetséges… Miért?
— Mivel — felelte zordan Melantha Jhirl — mivel
valaki… vagy valami… épp most jön át légzsilipen.
A volkryn hajó betöltötte az univerzumot.
— Nem is igazán hajó ez, nem olyan, amilyennek
gondoltam — hebegte Károly d’Branin. Akadémiai tervezésű
űrruhájában volt egy beépített kódolóegység, azzal rögzítette
az utókornak szánt észrevételeit, különleges
elővigyázatosságként, biztosnak tekintve küszöbön álló
halálát. — Nehéz elképzelni a méretét, nehéz megbecsülni.
Hatalmas, gigászi. Nincsenek műszereim, csupán
csuklókomputerem maradt, nincs mivel pontos méréseket
végezni, a hosszát felbecsülni sem tudom, de a szélességére
azt mondanám, úgy száz kilométer lehet, vagy talán
háromszáz. Nem szilárd tömeg persze, egyáltalán nem.
Kecses, légies, nem olyan, amilyennek a hajókat ismerjük.
Ez… ez csodaszép… kristály és fátyolselyem, saját, gyenge
fénnyel, egy roppant bonyolult, pókhálószerű szerkezet… egy
picit a régi csillagvitorlásokra emlékeztet, még a
csillaghajtómű megalkotása előtti időkből, de ez hatalmas
alkotmány, nem szilárd, nem a fény hajtja. Valójában
egyáltalán nem is hajó. Teljesen nyitott a vákuumnak,
nincsenek lezárt kabinok vagy létfenntartó gombok, semmi
effélét nem látok, hacsak a látósíkomon kívül nincs, de nem,
ezt nem hiszem, ez túlságosan nyitott, túlságosan törékeny.
Egész sebesen mozog. Bár lennének műszereim, hogy
megmérhessem a sebességét, de az is elég, hogy itt lehetek.
Jobb felé viszem a szánunkat, hogy kitérjünk az útjából, de
nem tudom, sikerül-e. Sokkal gyorsabban mozog, mint mi.
Nem fénysebességen, nem, jóval az alatt, de mégis
gyorsabban, mint az Éjvándor nukleáris hajtóművekkel, úgy
saccolom. Csak tippelek… A volkryn űrhajónak nincs látható
meghajtása. Sőt, az is megfordult a fejemben… hogy ez talán
egy lézerrel fellőtt fényvitorlás több ezer évvel ezelőttről,
melyet szétszaggatott és összeroncsolt valami elképzelhetetlen
katasztrófa… de nem, nem, ez túl szimmetrikus, túl szép, a
hevederek, a hatalmas, csillogó hártyák a nexus közelében, a
szépsége… Le kell írnom, tudom, szabatosabbnak kell
lennem. De ez nehéz, túl izgatott vagyok. Hatalmas, mint
mondtam, sok-sok kilométer széles. Durván… lássuk csak…
igen, nagyjából nyolcszög alakú. A nexusa, a középpontja egy
ragyogó terület, egy kisebb sötétség, amit egy jóval nagyobb
fényesség vesz körül, de csak a sötét rész látszik teljesen
szilárdnak… a fénylő terület áttetsző, látom rajtuk keresztül a
csillagokat, habár színehagyottan, a bíbor felé elcsúszva.
Hevederek; hevedereknek nevezem őket. A nexusból és a
hevederekből nyolc hosszú… rettenetesen hosszú… nyúlvány
áll ki, nem egyenlő távolságban, tehát nem egyenlő oldalú
nyolcszög… á, most már jobban látom az egyik nyúlvány
elmozdult, ó, rendkívül lassan a hevederek fodrozódnak…
vagyis mobilasak azok a kiálló részek, és a hártyák egyik
nyúlványtól a másikig érnek, körös-körül, de vannak…
minták, furcsa mintázatok vannak köztük; ez nem olyan, mint
egy egyszerű pókháló. Nem igazán tudom kivenni a rendszert
ezekben a mintákban, a hálók csipkézetében, de biztosan
érzem, hogy van bennük valami rendszer, melynek jelentése
megfejtésre vár… És a fények! Említettem mára fényeket? A
középponti nexus körül a legfényesebbek, de ezek sem igazán
ragyogóak, inkább csak halványlila derengések. Alig látható
sugárzás tehát, de nem valami erőteljes. Szívesen
megvizsgálnám egy UV-mérővel ezt a hajót, de nincsenek
műszereim. A fények mozognak. A hevederek fodrozódni
látszanak, és fények futnak folyamatosan fel és le a
nyúlványok hosszában, eltérő sebességgel, és néha más fények
szelik át a hártyákat, egyik mintától a másikig. Nem tudom,
miféle fények ezek, azt sem, honnan erednek; az űrhajó
belsejéből, avagy kívülről… A volkryn mítoszok tévesek; ez
nem is hasonlít a legendákhoz, nem igazán. Ámbár, ha jobban
belegondolok, eszembe jut egy nor t’alushi jelentés, amely
szerint a volkryn hajók elképzelhetetlenül hatalmasak, de ezt
eddig költői túlzásnak véltem. És a fények; a volkrynokat
gyakran összekapcsolták a fényekkel, de azok a beszámolók
annyira bizonytalanok voltak, bármit is jelenthettek; bármit,
egy lézermeghajtású rendszertől kezdve egy egyszerű
villámlásig, nem tudhattam, hogy erre utalt. Ah, minő
rejtélyek! A hajó még mindig túl messze van ahhoz, hogy
kivehessem a finomabb részleteket. Azt hiszem, az a sötétebb
terület a központi részben egy bárka, egy mentőkapszula. A
volkrynoknak abban kell lenniük. Bár velem lenne a csapatom,
a telepatám! Első osztályú volt, kapcsolatot teremthetnénk,
kommunikálhatnánk velük. Mennyi mindent tanulhatnánk! Mi
mindent láthattak! Gondoljunk csak bele, mily régi ez az
űrhajó, mennyire ősi ez a faj, mily régóta úton vannak már!
Félelemmel vegyes tisztelettel tölt el. A kommunikáció igazi
ajándék lenne, egy elképzelhetetlen ajándék, de ezek annyira
idegenek.
— D’Branin! — szólalt meg a pszi-psziáter halk, sürgető
hangon. — Nem érzed?
Károly d’Branin úgy nézett a társára, mintha most látná
először.
— Érzékeled őket? Te hármas szintű vagy, érzékeled már
őket, erősen?
— Már rég — felelte a nő. — Már jóval korábban.
 — Képes vagy sugározni? Beszélni velük. Hol vannak? A
központi részben?
— Igen — felelte a nő, és felnevetett. Élesen, hisztérikusan
vihogott, és d’Braninnak eszébe jutott, hogy ez itt egy súlyos
beteg személy. — Igen, a központból, d’Branin, onnan jönnek
a rezgések. Csakhogy tévedsz. Azok ott egyáltalán nem „ők”,
a legendáid hazugságok, hazugságok, nem lennék meglepve,
ha mi lennénk az elsők, akik valaha is látták a volkrynodat,
akik ennyire közel jutottak hozzá. A többiek, azok a te idegen
lényeid csupán érezték, mélyen és távolian, érzékeltek egy
darabkát a volkrynok természetéből álmaikban és
látomásaikban, és felruházták azt tulajdonságokkal saját
elképzeléseik szerint. Hajók, háborúk, az örökösen utazó faj,
ez mind… mind…
— Hogy érted ezt, barátom? — hebegte Károly
összezavartan. — Ennek semmi értelme. Nem értem.
— Nem hát. — A pszi-psziáter hangja hirtelen gyengéddé
vált. — Nem, ugye? Te nem érzed azt, amit én. Pedig most
már annyira tiszta. Ilyen lehet az, amit egy egyes érezhet,
minduntalan. Egy esperonnal telepumpált egyes.
— Mit érzel? Mit?!
— Nem „őket”, Károly — felelte a pszi-psziáter. —
Hanem „azt”. Egy élő, ámde teljesen lélektelen entitást, efelől
biztosíthatlak.
— Lélektelen? — visszhangozta d’Branin. — Nem,
tévedsz, nem olvasod pontosan. Elfogadom, hogy ez csak
egyetlen teremtmény, ha azt mondod, egyetlen, hatalmas,
csodálatos csillagvándor, de hogy lehetne „lélektelen”?
Érzékelted, az elméjét, a telepatikus kisugárzását. Te meg az
összes krey érzékelő meg még annyi sokan. Meglehet, a
gondolatai túl idegenek számodra, hogy olvasni tudd.
— Meglehet — ismerte el a pszi-psziáter —, de amit
olvasok, egyáltalán nem olyan szörnyen idegen. Inkább állati.
A gondolatai lassúak, sötétek, különösek, egyáltalán
gondolatoknak sem nevezhetők, gyengék. Az agy roppant
hatalmas méretű, ezt garantálom, de nem tudatos gondolatokra
szánták.
 — Hogy érted ezt?
— A meghajtórendszer, d’Branin. Nem érzed? A
rezgéseket? Nekem szinte letépik a koponyám tetejét. Nem
találod ki, mi hajtja az átkozott volkrynodat keresztül a
galaxison? Miért kerüli a gravitációs kutakat? Nem találod ki,
hogyan mozog?
— Nem — vágta rá d’Branin, de miközben tagadott, a
megértés hajnalfénye suhant végig arcán, elfordította tekintetét
társáról, vissza az egyre közeledő, gigászi volkrynra, mozgó
fényeire, fodrozódó fátylaira, ahogy csak jött és jött,
fényéveken, fényszázadokon, eónokon át.
Amikor visszapillantott társára, csupán egyetlen szót ejtett
ki:
— Telkin — suttogta. Csend ülte meg a világukat. A nő
rábólintott.
Melantha Jhirl küszködve felemelte az injektor-pisztolyt,
és az artériájához nyomta. Egyetlen hangos szisszenés, és a
drog beáramlott a vérkeringésébe. Hanyatt dőlt, erőt gyűjtött,
próbált gondolkodni. Eszperon, eszperon, miért is ilyen fontos
ez? Ez ölte meg a telepatát, saját adottságai áldozatává téve őt,
megháromszorozta az erejét és a sebezhetőségét. Pszi. Minden
a pszire vezethető vissza.
Kinyílt a légzsilip belső ajtaja. A fejeden hulla lépett elő a
zsilipkamrából.
Rángatózva mozgott, természetellenesen csoszogva, egyik
lábát sem emelve fel a padlóról. Meggörbült mozgás közben,
gerince csaknem összeroppant saját súlya alatt. Mindegyik
csosszanás durva volt, és hirtelen; valami kegyetlen erő szó
szerint előrerántotta egyik lábát, aztán a másikat. Lassan
mozgott, mereven testhez szorított karral.
De mozgott.
Melantha összeszedte minden erejét, és kúszni kezdett a
társalgó felé, egy pillanatra sem véve le tekintetét üldözőjéről.
Gondolatai körbe-körbejártak, keresve valami lehetőséget,
miként léphetne ki a sakkhelyzetből, mielőtt mattolnák;
semmit nem talált.
 A hulla gyorsabban mozgott, mint ő. Tisztán. láthatóan
csökkent köztük a távolság.
Melantha megpróbált felállni. Feltérdelt, a szíve majd
kiugrott. Aztán fél térdre emelkedett. Erőből próbált
felegyenesedni, leküzdeni a vállára nehezedő, irgalmatlan
terhet. Erős vagyok, sulykolta magába. Tökéletesített modell
vagyok.
De amikor a teljes testsúlyát egy lábára helyezte, az izmai
nem bírták el, összecsuklott, esetlenül, és amikor a padlóhoz
csapódott, olyan érzés volt, mintha egy magas épület tetejéről
zuhant volna le. Éles reccsenést hallott, és fájdalom nyilallt a
karjába, amivel tompítani próbálta esését. Visszapislogta
könnyeit, és saját sikolyában fuldoklott.
A hulla már félúton járt a folyosón. Mindkét lába törött,
döbbent rá Melantha. De azt nem zavarta.
— Melantha… hallottalak… te… te… Melantha?
— Csend! — förmedt rá Roydra. Nem volt benne elég
szufla, hogy társalgásra vesztegesse.
Immár csak egy ép karja maradt. Az önfegyelembe
kapaszkodott, amit éveken át vert magába; kizárta tudatából a
fájdalmat. Erőtlenül rúgta magát, lábával próbált elrugaszkodó
felületet találni, ép kezével görcsösen húzta magát előre.
A hulla csak jött és jött.
Melantha átvonszolta magát a társalgó küszöbén, evickélve
kúszott be a törött szán alatt, remélve, hogy az késleltetni fogja
a tetemet.
Az már csak alig egy méterre volt mögötte.
A sötétségben, a társalgóban, ahol ez az egész elkezdődött,
Melantha Jhirlnek elfogyott az ereje.
Teste reszketett; lerogyott a nyirkos szőnyegre, és tudta,
hogy ennél messzebbre már nem jut.
Az ajtó túloldalán a hulla mereven megállt. A szán
remegni kezdett. Aztán fém csikorgott fémen, hátrafelé
csúszott, apró, hirtelen rándulásokkal mozogva, kiszabadult az
ajtókeretből, és kezdett félrecsúszni az útból.
 Pszi. Melantha káromkodni akart, és sírni. Azt kívánta, bár
lenne neki is pszi-ereje, egy fegyver, amivel darabokra
szaggathatná az át üldöző, telkin-animált hullát. Tökéletesített
modell vagyok, gondolta mérgesen, de nem elég tökéletes. A
szülei ellátták minden genetikus adottsággal, amivel csak
lehetett, de a pszi meghaladta tudásukat. Az a gén csillagászati
mértékekben is ritka, recesszív, és…
…és hirtelen belévágott.
— Royd! — üvöltötte, minden maradék erejét beleölve
szavaiba. — A tárcsát… telkinezd meg! Telkinezd meg a
tárcsát, Royd!
A férfi válasza gyengén, erőlködve érkezett: — …nem…
nem megy… Anya… csak ő… én nem… nem…
— Nem az anyád — kiabálta Melantha kétségbeesetten. —
Mindig… azt mondod… „anya”. Ezért… nem jutott eddig…
eszembe. De ő nem az anyád… figyelj… te a klónja vagy…
ugyanazokkal a génekkel… benned is megvan. Az erő.
— Dehogy… Nincs… az… nemtől is függ…
— Nem! Nem függ. Tudom, hogy nem… prométheuszi
vagyok, Royd… ne vitatkozz génekről egy prométheuszival…
koncentrálj!
A szán harminc centire felugrott, és oldalra lökődött.
Szabaddá vált a bejárat.
A hulla megindult befelé.
— …próbálom — nyögte Royd. — Semmi… nem bírom!
— Kikúrálta belőled — hörögte Melantha keserűen.
Jobban… mint ahogy belőle kikezelték… Még a születésed
előtt… de ott van benned… elnyomva… de ott van! Használd!
— Nem… tudom… hogyan… kell.
A hulla már ott derengett fölötte. Megállt. Fakó húsú keze
görcsösen megremegett. Emelkedni kezdett.
Melantha szitkokat mormolt, sírt, és ökölbe szorította
kezét. Bár tudta, esélye sincs.
 Ám e pillanatban megszűnt a gravitáció. Messze, nagyon
messze Royd felsikoltott, aztán csend lett.
A tetem esetlenül a levegőbe emelkedett, két keze
ernyedten csüngött előtte. Melantha talpra szökkent a
súlytalanságban, és rákészült, hogy fogadja a hulla dühödt
támadását.
Ám a test nem mozdult többé. Dermedten, ernyedten
lebegett. Melantha mellbe lökte, és az átszállt a helyiségen.
— Royd? — kérdezte bizonytalanul.
Nem jött válasz.
Átpréselte magát a lyukon a vezérlőterembe.
És ott találta Royd Erist, az Éjvándor urát, a hátán fekve,
páncélozott űrruhájában, holtan. A szíve nem bírta ki.
Azonban a tárcsa a gravitációs rácson nullán állt.
Kezemben tartottam az Éjvándor kristálylelkét.
Mélyvörös, sokszögletű, akkora, akár a fejem, és jeges
érintésű. Skarlát belsejének mélyén két kicsiny fényszikra
sziporkázik vadul, és néha olyan, mintha pörögnének.
Alaposan áttúrtam a konzolokat, óvatosan kerülgetve a
biztonsági kapukat és a tűzfalakat, nagyon vigyázva, hogy ne
okozzak sérülést semmiben, és végül puszta kézzel emeltem ki
a nagy kristályt, tudván, hogy az az, amiben az Anya él.
És nem bírom rászánni magam, hogy kitöröljem.
Royd kísértete arra kért, hogy ne tegyem.
Tegnap este még egyszer átbeszéltük, brandy és sakk
közben, a társalgóban. Royd persze nem iszik, de a képmása
mosolyogva néz rám, és megmondja, hova lép a
sakkfigurájával.
Ezredszer is felajánlotta, hogy visszavisz az Avalonra vagy
bárhová, ahová akarom, ha kimegyek a hajón kívülre, és
befejezem a sok-sok éve félbehagyott javítási munkálatokat,
hogy aztán az Éjvándor biztonságosan visszatérhessen a
hipertérbe.
 Ezredszer is elutasítottam.
Most már erősebb, semmi kétség. Végül is ugyanazok a
génjei. Ugyanazt az erőt birtokolja. Haldoklás közben arra is
rájött, miképp töltse be önmagát a nagy kristályba. A hajót ők
ketten éltetik, Royd és az anyja, és folyamatosan küzdenek a
birtoklásáért. Néha a nő kijátssza őt egy pillanatra, és akkor az
Éjvándor fura, kiszámíthatatlan dolgokat művel. A gravitáció
lecsökken vagy teljesen megszűnik. A takaró a torkomra
tekeredik, miközben alszom. Tárgyak zúgnak felém sötét
sarkokból.
Bár mostanában már egyre ritkábban történnek ilyenek.
Amikor mégis, Royd leállítja, vagy ha nem ő, akkor én. Együtt
uraljuk az Éjvándort.
Royd azt állítja, immár egyedül is elég erős, nincs
szüksége rám ahhoz, hogy kordában tartsa az anyját. Kétlem.
A sakkpartikban tízből kilencszer még mindig legyőzöm.
És vannak más megfontolások is. Például a munkánk.
Károly büszke lenne ránk.
A volkryn hamarosan behatol a Kísértő Fátylának ködébe,
és mi szorosan a nyomukban vagyunk. Tanulmányozzuk,
jegyzeteket készítünk, elvégzünk mindent, amit a jó öreg
d’Branin akart volna. Minden benne van a komputerben. De
megvan szalagon és papíron is, arra az esetre, ha a komputert
mégis törölni kellene. Érdekes lesz látni, hogy boldogul a
volkryn a Fátyolban. Az anyag sűrű ott, összehasonlítva a
csillaközi hidrogéndiétával, mellyel a teremtmény végtelen
eónok óta táplálkozott.
Megpróbáltunk kommunikálni vele, sikertelenül. Nem
hiszem, hogy tudatos lény lenne.
És nemrég Royd megpróbálta lemásolni a módszerét:
összeszedte minden erejét, és megkísérelte telkin révén
mozgatni az Éjvándort. Néha, furcsamód, az anyja is
csatlakozik hozzá ezen erőfeszítéseiben. Ez idáig nem jártak
sikerrel, de még próbálkoznak.
Így hát tovább végezzük a munkát, és ez fontos munka,
még ha nem is az én szakterületem, és nem erre képeztek
egykor az Avalonon. Tudjuk, hogy az eredményeink egyszer
eljutnak az emberiséghez. Royd meg én alaposan kitárgyaltuk
ezt. Mielőtt meghalok, megsemmisítem a központi kristályt, és
törlöm a komputert, azután pedig kézi vezérléssel
megpróbálok eljutni egy lakott világ közelségébe. Tudom,
hogy képes leszek rá. Lesz rá épp elég időm, és én egy
tökéletesített modell vagyok.
Nem veszek fontolóra más lehetőségeket, bár sokat jelent
számomra, hogy Royd újra meg újra szóba hozza. Semmi
kétségem afelől, hogy be tudnám fejezni a javításokat.
Meglehet, Royd képes lenne uralni a hajót… bármeddig is… a
végtelenségig… az anyja nélkül… nélkülem is folytathatná a
munkát. De nem ez számít.
Mikor végül megérintettem őt, először és utoljára, és csak
egyetlen alkalommal, a teste még meleg volt. Ám ő már
elment. Sosem érezhette az érintésemet. Nem tudtam betartani
ezt az ígéretemet.
De betarthatom a másikat.
Nem hagyom magára az anyjával.
Soha.
Nemes István fordítása
 Örökké emlékezz rám

Nem mindegy milyen ígéreteket teszünk fiatalon…

később a legfurcsább módon kaphatunk tükröt: vajon
betartottuk-e…
 TED ÉPPEN BOROTVÁLKOZOTT, mikor megszólalt az
ajtócsengő. A hirtelen zajtól úgy összerezzent, hogy megvágta
magát a borotvával. A harminckettedik emeleten volt a lakása,
és megszokta, hogy Jack, a portás előre figyelmezteti, ha
látogatóra számíthat. Úgyhogy ezúttal csak egy másik lakó
jöhetett szóba — már ha eltekintünk a ténytől, hogy a liftben
gyakorolt obligát mosolyon túl Ted senkit sem ismert a
társasház többi lakástulajdonosa közül.
— Egy pillanat! — kiáltott ki. Morcosan kapott fel egy
törölközőt, hogy letörölje a borotvahabot az arcáról, majd egy
papír zsebkendővel nyomkodni kezdte a vágást.
— A francba! — fakadt ki fennhangon, mikor meglátta
magát a tükörben. Aznap délután tárgyalása lesz a bíróságon.
Ha ez megint egy Jehova Tanúja, mint akinek a múlt hónapban
sikerült Jack mellett elslisszolnia, akkor kínos jelenetnek néz
elébe.
Újabb csengetés.
— Jövök már, az istenit! — üvöltötte. Egy utolsó kísérletet
tett, hogy elhintesse a vért a nyakáról, azután a szemétkosárba
dobta a papír zsebkendőt, és a süllyesztett nappalin át az
ajtóhoz csörtetett. Mielőtt azonban kinyitotta volna,
óvatosságból kikandikált a kémlelőnyíláson.
— A pokolba! — mormolta maga elé, majd mielőtt ismét
megszólalhatott volna az ajtócsengő, kiakasztotta a láncot, és
kitárta az ajtót.
— Szervusz, Melody!
A jövevény megeresztett egy halvány mosolyt.
— Szia, Ted!
Özönvíz előtti utazótáska volt a kezében —
vitorlavászonból készült, ütött-kopott jószág a legrondább,
piros-fekete skótkockás fajtából; leszakadt fülét madzag
helyettesítette. Mikor három évvel azelőtt Ted utoljára látta a
nőt, az rémesen festett, de most az akkori állapotát is sikerült
alulmúlnia. A ruházata — bermuda és batikolt póló —, amely
gyűrött volt, és piszkos, még hangsúlyosabbá tette újsütetű
soványságát. A vékony szöveten át kilátszottak a bordái; két
lába, akár a pipaszárak. Szálkás, szalmaszín haja rég láthatott
sampont, és mintha nemrég sírt volna, mert az arca vörös volt,
és püffedt, amiben nem volt semmi meglepő:
Melody folyton bőgött valami miatt.
— Be se hívsz?
Ted grimaszolt egyet. Naná, hogy nem akarta behívni.
Múltbéli tapasztalatai megtanították, később milyen keserves
feladat kitessékelni a nőt. Viszont nem hagyhatta
utazótáskával a kezében se előcsarnokban ácsorogni.
Mégiscsak egy régi, kedves barát — gondolta kényszeredetten.
— Dehogynem — mondta. — Gyere beljebb!
Elvette tőle a táskát, és leállította az ajtó mellé, majd a
konyhába irányította a nőt, és föltette a vizet a tűzhelyre.
— Úgy nézem, jól jönne neked egy csésze kávé —
közölte, nagyon iparkodva, hogy a hangja barátságosnak
tűnjék.
Melody újabb mosolyra húzta a száját.
— Hát nem emlékszel, Ted? Én nem iszom kávét. Neked
se tesz jót, mondtam is mindig. Nem emlékszel?
Azzal fölállt az asztaltól, és kotorászni kezdett a
konyhaszekrényben.
— Kakaód nincs? — kérdezte. — Imádom a kakaót.
— Nem iszom kakaót — válaszolta Ted. — Csak kávét,
abból viszont rengeteget.
— Pedig nem kéne. Árt az egészségnek.
— Aha. Egy kis gyümölcslevet? Az van itthon.
— Jól hangzik — biccentett Melody.
A férfi töltött neki egy pohárral a narancsléből,
visszakormányozta az asztalhoz, s míg arra várt, hogy a
teáskanna sípolni kezdjen, saját magának Maximot kanalazott
egy bögrébe.
 — No, és mi hozott Chicagóba?
Melodyból kitört a zokogás. Ted a tűzhelynek dőlve
figyelte. A nő igen lármásan tudott sírni, s ahhoz képest, hogy
milyen gyakran művelte, meghökkentően nagy mennyiségű
könnyet csalogatott elő a szeméből. Most föl sem nézett, míg a
kannában forrni nem kezdett a víz. Ted öntött belőle egy
keveset a bögréjébe, és egy teáskanálnyi cukrot kevert hozzá.
A minden addiginál vörösebb és püffedtebb arcú Melody
szemrehányóan szegezte rá a tekintetét.
— Cseszettül mennek a dolgaim mostanában — közölte.
— Segítségre van szükségem, Ted. Nincs, hol aludjak.
Gondoltam, nálad ellehetnék egy ideig. Tényleg pocsék
helyzetben vagyok.
— Sajnálattal hallom, Melody — válaszolta kávéját
kortyolgatva Ted. — Ha gondolod, pár napig maradhatsz, de
nem tovább. Pillanatnyilag nem keresek lakótársat.
A nő valahogy mindig elérte, hogy ő rohadt alaknak érezze
magát. Nem árt, ha most az első pillanattól kezdve
sziklaszilárdnak mutatkozik.
A lakótársak említésére Melodynak ismét könnybe lábadt a
szeme.
— Pedig folyton azt hajtogattad, hogy milyen fantasztikus
lakótárs vagyok! — szipogta. — Anynyira jól megvoltunk
együtt, hát nem emlékszel? A barátom voltál.
Ted letette a kávésbögréjét, és fél szemmel a konyhai órára
sandított.
— Momentán nincs időm a régi szép időkről csevegni —
közölte. — Épp borotválkoztam, mikor csengettél. Indulnom
kell az irodába. — Igyekezett rosszalló képet vágni. — Te
csak iszogasd a narancslevedet, és érezd magad otthon!
Nekem öltöznöm kell. — Azzal sarkon fordult, és magára
hagyta pityergő vendégét a konyhában.
A fürdőszobába visszatérve befejezte a borotválkozást, s
miközben iparkodott a korábbinál szakszerűbben ellátni az
arcán ejtett sebet, a gondolatai végig Melody körül forogtak.
Máris borítékolni lehetett, hogy ez nem lesz sétagalopp.
Sajnálta a nőt — szemlátomást ki volt borulva, és a ténytől,
hogy nincs kihez fordulnia, rettentően boldogtalannak látszott
—, de nem állt szándékában megengedni neki, hogy az összes
gondját-baját az ő nyakába zúdítsa. Ezúttal nem. Már megtette
épp elégszer,
A hálószobában hosszan meredt a gardróbszekrény
kínálatára, mielőtt a szürke öltöny mellett döntött volna. A
tükör előtt — mogorván vizsgálgatva a vágást az arcán —
gondosan megkötötte a nyakkendőjét. Végezetül ellenőrizte,
hogy az aktatáskájában ott sorakozik-e a Syndic-ügy teljes
iratanyaga, rábólintott, majd visszaballagott a konyhába.
Melody, aki a tűzhely mellett állt. és éppen palacsintát
sütött, üdvözült mosollyal fordult felé.
— Emlékszel még a palacsintáimra, Ted? — tudakolta, —
Imádtad, ha palacsintát sütök, különösen az áfonyásat. Na,
rémlik már? Viszont nem találtam áfonyát, úgyhogy most csak
így üresen készítek párat. Azért megfelel?
— Jesszusom — mormogta Ted. — Az istenit, Melody, ki
kért rá, hogy akármit készítsél?? Mondtam, hogy indulnom
kell. Nincs időm veled reggelizni, máris késésben vagyok.
Ilyenkor különben sem szoktam enni, mert fogyózom.
Melody szeméből újfent csordogálni kezdett a könnypatak.
— De hát… ezek az én különleges palacsintáim, Ted!
Most mit kezdjek velük? Mi a fenét kezdjek velük??
— Edd meg őket! — javasolta Ted. — Rád férne egy-két
kiló, rettentően nézel ki. Jesszusom! Mint aki egy hónapja nem
evett egy falatot sem.
Melody elkámpicsorodott, amitől egyszeriben megcsúnyult
az arca.
— Te szemét! — fröcsögte. — Szép kis barát vagy!
Ted felsóhajtott.
— Jaj, ne szívd már mellre! — Megnézte az óráját. —
Figyelj csak! Már negyedórával elcsúsztam, tényleg lépnem
kell. Kajáld meg a palacsintákat, aztán dőlj le egy kicsit! Hat
körül itthon leszek. Együtt megvacsorázunk, meg dumálunk
egyet, rendben? Ezt akarod?
— Klassz lenne — válaszolta bűntudatosra váltó
arckifejezéssel a másik. — Az tényleg klassz lenne.
Az irodában Tednek első dolga volt, hogy rádörrenjen a
titkárnőjére.
— Szólj Jillnek, hogy azonnal látni akarom! És kerítenél
nekem egy kis kávét? Arra most irtó nagy szükségem lenne.
— Persze.
Pár perccel a kávé után Jill is befutott; társtulajdonosok
voltak ugyanannál az ügyvédi irodánál. Ted a szék felé intett,
és egy csészét tolt a nő elé.
— Rogyj le! Sajna, ugrott a ma esti randink. Gondom
akadt.
— Lerí rólad. Mi a gubanc?
— Reggel egy régi barát bukkant fel az ajtómban.
Jill elegáns szemöldöke magas ívbe görbült.
— Tényleg? Pedig ha a régi barátok újból összejönnek, az
mindig jó móka.
— Melodyval ez ki van zárva.
— Melody? Bájos neve van. Valami nagy fellobbanás a
régmúltból, Ted? Mi volt a hézag? Talán nem viszonozta a
szerelmedet?
— Semmi ilyesmiről nem volt szó.
— Akkor meséld el, miről! Tudod, hogy elepedek a kínos
részletekért.
— Melody meg én főiskolás korunkban lakótársak
voltunk. De nehogy hamis képed legyen a dologról! Nem
kettesben laktunk együtt, hanem négyen: én, egy Michael
Englehart nevű srác, Melody meg egy másik csaj, Anne Kaye.
Két éven át béreltük közösen azt a lepusztult hodályt. És
közben… barátok lettünk.
— Barátok? — Jill arcán látszott, hogy kételkedik.
 Ted morcos pillantást vetett rá.
— Igen, barátok — ismételte. — Jó, jó, a francba! Párszor
tényleg lefeküdtem Melodyval. Anne-nel úgyszintén. Ők meg
hébe-korba Michaellel etyepetyéltek. De ha hiszed, ha nem,
ezek csak olyan… baráti numerák voltak! Mindegyikünknek
megvolt a maga szerelmi élete… legnagyobbrészt
kívülállókkal. Kipakoltuk egymásnak a zűrjeinkről,
kölcsönösen jó tanácsokkal láttuk el egymást, ki-ki hagyta,
hogy a többiek az ő vállán sírják ki magukat. A fenébe is,
sejtem, milyen bizarrul hangzik. De hát 1970-et írtuk! Nekem
seggig ért a hajam. Minden bizarr volt. — Meglötyögtette a
maradék kávét a csészében, és eltűnődő képet vágott. — Azért
boldog idők voltak. Kivételesek. Néha szinte bánom, hogy
véget ért az egész. Mi négyen úgy istenigazából közel álltunk
egymáshoz. Szerettem őket.
— Csak vigyázz, mert kezdek féltékeny lenni! — szúrta
közbe Jill, és elnevette magát. — Mi teljes szívünkből
gyűlöltük egymást a lakótársammal. Azután mi történt?
Ted megvonta a vállát.
— A szokásos. Lediplomáztunk, más-más irányba sodort
bennünket az élet. Emlékszem az utolsó közös éjszakánkra a
régi házban. Tonnaszám szívtuk a füvet, és teljesen
begőzöltünk tőle. Örök barátságot fogadtunk. Hogy történjék
bármi, sosem fordítunk hátat egymásnak, és ha
akármelyikünknek segítségre volna szüksége… nos, akkor a
másik háromra mindig számíthat. A megállapodást aztán egy
olyan… orgiafélével pecsételtük meg.
Jill széles mosolyra húzta a száját.
— Megindító — mondta. — Sosem hittem volna. hogy
megvan benned ez a képesség.
— Persze nem tartott sokáig — folytatta Ted. —
Becsütetünkre legyen mondva, megpróbáltuk. de hát
túlságosan megváltoztak a dolgok. Én beiratkoztam a jogi
karra, és itt kötöttem ki, Chicagóban. Michael New York
Cityben kapott állást egy kiadóvállalatnál. jelenleg a Random
House-nál szerkesztő, megnősült, elvált, két gyereke van.
Régebben rendszeresen írtunk egymásnak, mostanság már
csak a karácsonyi lapok kerülik egymást. Anne-ből tanár lett.
Mikor utoljára hallottam felőle, lent élt Phoenixben, de annak
már négy-öt éve. Az egyetlen alkalommal, mikor újból
összejöttünk, a férjéről lerítt, hogy nem nagyon szimpatizál
hármunkkal. Szerintem Anne kikotyogott neki valamit arról a
muriról.
— És a vendéged?
A férfi felsóhajtott.
— Melody körül állandósult a zűrzavar. A főiskolán még
egy fantasztikus csaj volt: karakán, gyönyörű, egy igazi szabad
szellem. De később… egyszerűen nem bírta megütni a
mértéket. Pár évig a festéssel próbálkozott. de nem volt elég
jó, ezért képtelen volt egyről a kettőre jutni. Közben egymás
után két kapcsolata is rosszul sült el, erre hozzáment egy
pasashoz, akivel csak egy héttel azelőtt ismerkedett meg
valami szinglibárban. A házasság pocsékul sikerült. A férj
rendszeresen berúgott, és olyankor verte őt. Melody úgy hat
hónapig bírta, végül elváltak, de a pasas még vagy egy éven át
fel-felbukkant nála, hogy jól megruházza, mígnem végre
sikerült elijeszteni. Melody azután kapott rá a drogokra,.. de
keményen. Egy kis időt még valami intézetben is eltöltött.
Miután kikerült onnan, nagyjából minden maradt a régiben.
Képtelen egy munkahelyen megállapodni vagy egyszer s
mindenkorra lejönni az anyagról. A kapcsolatai legfeljebb pár
hetet élnek meg, a külsejét is hagyta lepusztulni — ingatta a
fejét Ted.
Jill lebiggyesztette az ajkát.
— Ez a leírás nálam egy olyan hölgyeményre illik, akinek
némi pártfogásra lenne szüksége.
Ted elvörösödött mérgében.
— Azt hiszed, én nem tudom?? Azt hiszed, nem
próbáltunk már egy csomószor segíteni rajta?? Jesszusom!!
Mikor a festéssel kísérletezett, Michael több ízben
álmegbízásokat szerzett neki a kiadójától. Erre mi történt?
Nem elég, hogy Melody fütyült a határidőkre, még ordítozás
párbajba is keveredett a művészeti vezetővel. Michaelnek kis
híján az állásába került a dolog. Én odarepültem Clevelandbe,
és grátisz lerendeztem a válását. Pár hónapra rá megint
felkerestem, és, tudod, nem kis melómba került kijárni, hogy
az exférjecskéjével szemben védelmet kapjon a zsaruktól.
Mikor nem volt hol laknia, Anne magához vette, és még egy
drogrehabilitációs programba is benyomta. Viszonzásképp
Melody megpróbálta elcsábítani a pasiját… a saját szavaival
élve osztozni Anne-nel a srácon, akárcsak a régi szép időkben!
Egyszer-másszor mindhárman kisegítettük már pénzzel,
amiből ő egy fillért se fizetett vissza. És mindig
végighallgattuk a sirámait, egek, de hányszor! Pár éve volt egy
olyan időszak, mikor hetente csörgött ránk, leginkább persze a
mi kontónkra, a soron következő könnyfakasztó sztorijával.
Folyton bőgött a telefonban. Ha a Pünkösdi királyságot nem
vették volna le rég a tévéműsorról, Melody törzsvendég
lehetne benne!
— Kezdem érteni, miért nem vagy elragadtatva a
látogatásától — jegyezte meg szárazon Jill. — Most mit
szándékozol tenni?
— Fogalmam sincs — válaszolta Ted. — Be se kellett
volna engednem. Az utóbbi időben egyszerűen lecsaptam a
kagylót, ha telefonált, s úgy találtam, a módszer beválik.
Emiatt kezdetben volt némi bűntudatom, de az hamar elmúlt.
Ma reggel viszont annyira szívfacsaró látvány nyújtott, hogy
nem bírtam elküldeni. Felteszem, végén kénytelen leszek
bekeményíteni, és végig játszani vele a nagyjelenetet. Semmi
más nem hat rá. Ő vádaskodni fog, emlékeztetni a régi szép
időkre, mikor még jó barátok voltunk, meg az ígéretekre,
amiket egymásnak tettünk, és persze öngyilkossággal
fenyegetőzni. Vagyis fergeteges buli van a láthatáron…
— Én nem segíthetnék valahogy? — tudakolta Jill.
— Utána ápolhatnád a lelkemet — húzta el a száját Ted.
— Ilyenkor mindig jól jön egy barát, aki bebizonyítja az
embernek, hogy ha ki is rúgta egy régi kedves haverját, végső
soron mégsem akkora szemétláda…
Aznap délután rémesen szerepelt a bíróságon. Tele volt a
feje Melodyval: a szóban forgó ügy részletei helyett
mindenféle stratégiákon járt az esze, hogy a lehető
legkevesebb bonyodalom árán miként szabadulhatna meg a
nőtől. Melody túl sokszor lejtett már flamencót az idegein;
ezúttal nem fogja megengedni neki, hogy a vérét szívja, vagy
érzelmi roncsot csináljon belőle.
Mikor egy nagy zacskónyi kínai fogással a hóna alatt
hazaért — mert korábban eltökélte, hogy márpedig étterembe
nem viszi a vendéget —, a magában vihorászó Melodyt a
beszélgetős sarok közepén találta anyaszült meztelenül, amint
valami fehér port szívogat fel az orrába. A beléptére a nő
vidáman pillantott fel.
— Ide, ide! Szerváltam egy kis kokót.
— Jesszusom! — átkozódott Ted. Ledobta a zacskót meg
az aktatáskáját, és bőszen végigtrappolt a szőnyegen. — Ezt
nem hiszem el!! — ordította. — Az ég szerelmére, hisz ügyvéd
vagyok!! Azt akarod, hogy kizárjanak a kamarából??
A kokain egy papírdarabkán volt Melody előtt, aki egy
összetekert egydolláros bankjeggyel szippantgatott belőle. Ted
elmarkolta előle az egész adagot, mire a nő bőgni kezdett, ő
meg kirobogott a fürdőszobába, és az egydollárossal együtt
lehúzta a vécén. Leszámítva, hogy az öblítővízzel együtt
eltűnő bankjegy nem egydolláros volt, hanem egy húszas.
Ettől még jobban begurult. Visszament a nappaliba, ahol
Melody változatlanul az egereket itatta.
— Hagyd már abba! — vetette oda neki. — Nem akarom
hallani. És vegyél föl valamit! — Ekkor újabb gyanú fészkelte
be magát az agyába. — Honnan volt pénzed cuccra, mi? —
követelt választ. — Honnan??
Melody nyüszítve zokogott.
— Elpasszoltam pár holmit — válaszolta megszeppenve.
— Nem gondoltam, hogy kifogásod lesz ellene. Olyan príma
kis koksz volt. — Hátrahőkölt, és egyik karját úgy kapta maga
elé, mintha Ted meg akarná ütni.
A férfinak kérdeznie sem kellett, anélkül is sejtette, kinek a
holmija kötött ki valami zugárusnál. A híresztelések szerint
Melody már Michaelt is megrövidítette ugyanúgy évekkel
azelőtt.
 — Öltözz már fel! — nyomatékosította fásultan az iménti
kérését. — Hoztam kínait. — Majd később megnézi, mi
hiányzik a lakásból, és felhívja a biztosítóját.
— A kínai kaja ártalmas — jelentette ki Melody. — Tele
van nátrium-glutamáttal. Megfájdul tőle az ember feje, Ted.
De azért engedelmesen föltápászkodott, s ha némileg
bizonytalan lábakon is, de elvonult a fürdőszoba irányába.
Mikor pár perccel később visszatért, már nyakpántos felső és
egy levágott szárú, rongyos farmer volt rajta. Alatta semmi —
tippelte Ted. Az évek során nyilván a fehérnemű-viselés
kártékony hatásairól is sikerült meggyőződnie.
A nátrium-glutamátról szóló intelem fölött könnyedén
napirendre térve, Ted kerített pár tányért, és az étkezősarokban
föltálalta a kínai menüt. Melody már-már engedelmesen adta
át magát az evésnek, minden falatot alaposan megfürdetve
szójaszószban. Csupán pár percenként vihogta el magát valami
avatott füleknek szánt poénon, hogy azután megint
elszontyolodva folytassa a vacsorát. A szerencsesüti
felbontásakor széles mosoly terült szét az arcán.
— Ezt nézd, Ted! — kiáltotta boldogan, és a férfi elé tolta
a pindurka papírcsíkot.
Ted elolvasta. Azt állt rajta, hogy „A LEGJOBB BARÁT
A RÉGI BARÁT”.
— Ó, a francba! — dünnyögte az orra alatt. még hozzá
sem nyúlt a magáéhoz. Melody mindenáron tudni akarta az
okát.
— Muszáj elolvasnod, Ted! — nyaggatta. — Rosszat
jelent, ha valaki nem olvassa el a szerencsesütijét.
— De nem akarom elolvasni — kötötte meg magát Ted. —
Inkább átöltözöm. — Fölállt. — Lehetőleg ne nyúlj
semmihez!
Mire azonban végzett, a nő feltett egy albumot a sztereó
lemezjátszóra.
— Akarod, hogy táncoljak neked? — faggatózott. —
Emlékszel, mikor régen neked meg Michaelnek táncoltam?
Olyan szexis izéket… Mindig azt mondtad, hogy
fantasztikusan táncolok. Szerintem simán elmehettem volna
táncosnőnek. — Megpróbálkozott néhány figurával a nappali
közepén, de megbotlott, és kis híján orra bukott. Groteszk
látvány volt.
— Ülj le, Melody! — szólt rá Ted a lehető legzordabb
modorát elővéve. — Beszélnünk kell.
A nő leroskadt.
— És ne bőgj! — figyelmeztette a férfi, mielőtt belefogott
volna a mondókájába. — Érted? Nem akarok könnyeket.
Képtelenség dumálni, ha minden szíre-szóra elbőgöd magad.
Ha sírni kezdesz, a beszélgetésünknek abban a pillanatban
vége.
Melody bólintott.
— Nem fogok. — Ted erősködött. — Már százszor jobban
érzem magam, mint reggel. Végre veled lehetek. Te mindig
megvigasztalsz.
— Hagyd ezt abba, Melody, nem vagyunk egy pár!
A nő szemét elöntötték a könnyek.
— De hisz a barátom vagy, Ted! És Michael meg Anne is
az. Ti álltok hozzám a legközelebb. A férfi felsóhajtott.
— Mi a gubanc, Melody? Miért jöttél?
— Elvesztettem az állásomat.
— A pincérnőit? — Három évvel azelőtti, utolsó
találkozásukkor a nő egy bárban szolgált fel Kansas Cityben.
Melody zavartan pislogott rá.
— Pincérnői? Dehogy, Ted, az korábban volt, még Kansas
Cityben. Csak nem felejtetted el?
— Kiváló a memóriám — mondta a férfi nyomatékosan.
— Akkor ez a mostani miféle állás volt?
— Lepra — közölte Melody. — Gyári meló, Iowában.
Közelebbről Des Moines-ban. Des Moines lepra egy hely.
Nem mentem be dolgozni, ezért kirúgtak. Ha annyira akarod
tudni, hát ki voltam ütve, na és? Kellett egy kis kikapcsolódás.
És visszamentem volna, ha közben lapátra nem tesznek. —
Úgy festett, mint aki megint a könnyeivel küszködik. — Olyan
rég nem volt már egy normális melóm! Emlékszel? A fősulin
művészet szakos voltam. Michael, Anne meg te mindig
kiakasztottátok a rajzaimat a szobátokban. Megvannak még a
rajzaim, Ted?
— Persze — hazudta. — Csak valahová elpakoltam őket.
— Évekkel azelőtt mindet kihajította. Folyton Melodyra
emlékeztették, ami túl sok fájdalommal járt együtt.
— Szóval, miután elvesztettem az állásomat, Johnny a
szememre hányta, hogy nem járultam hozzá a háztartáshoz.
Johnny a srác, akivel akkoriban együtt éltem. Közölte, hogy
jobb, ha szerzek magamnak valami melót, mert neki nem áll
szándékában eltartani. Én próbáltam, Ted, de valahogy nem
jött össze. Erre Johnny szólt valami pasasnak, aki aztán
beszerzett abba a masszázsszalonba. Micsoda ócska egy hely
volt! Különben se volt ínyemre, hogy egy masszázsszalonban
gürizzek. Mikor a fősulin még művészet szakos voltam!
— Emlékszem, Melody — mondta Ted, mert a másik
szemlátomást arra várt, hogy ő is szóljon hozzá.
Melody helyeslőleg bólintott.
— Úgyhogy nem vállaltam el, Johnny pedig ki tette a
szűrömet. Nem volt hová mennem, érted? És akkor te jutottál
eszembe, meg Anne és Michael. Emlékszel még az utolsó
közös éjszakánkra? Hogy ha akármelyikünknek segítségre
volna szüksége…?
— Emlékszem, Melody! — vágott közbe Ted.
— Tán nem annyira sűrűn, mint neked, de azé] eszembe
jut néha. Soha egy pillanatig sem hagytad, hogy
megfeledkezzünk róla, igazam van! Úgyhogy hagyjuk ezt!
Ezúttal mit vársz tőlem? — A hangja hűvös volt, és
érzelemmentes.
— Te ügyvéd vagy, Ted — fogott bele a nő.
— Valóban.
— Ezért gondoltam… — Hosszú, sovány ujjai az arcát
csipkedték. — Gondoltam, talán tudnál nekem állást szerezni.
Lehetnék például titkárnő. Mondjuk, a te irodádban. Akkor
megint minden napot együtt tölthetnénk, mint régen. Vagy
esetleg… — ragyogott fel a szeme — lehetnék olyan
tárgyalótermi rajzoló! Tudod! Mint Patty Hearst meg a többiek
a tévében! Biztos jól csinálnám.
— Ők a televíziós csatornák alkalmazásában állnak —
magyarázta Ted türelmesen. — Az irodámban pedig jelenleg
nincsen üresedés. Sajnálom, Melody, de nem tudok neked
állással szolgálni.
A nő meglepően jól fogadta az elutasítást.
— Semmi baj, Ted, állást találni nem gond. Szerintem
egyedül is menni fog. Csak… engedd meg, hogy nálad lakjak,
rendben? Lehetnénk megint lakótársak,
— Ó, Jézusom! — sóhajtotta Ted. Hátradőlt, és karba tett
kézzel, határozottan közölte: — Szó se lehet róla.
Melody hagyta a kezét lehanyatlani, és esdekelve nézett a
férfira.
— Kérlek, Ted — suttogta —, könyörgöm!
— Nem — mondta a férfi. A szó hidegen és
megfellebbezhetetlenül lógott a levegőben.
— De a barátom vagy, Ted…! Megígérted…!
— Egy hétig maradhatsz — jelentette ki Ted. — Egy
perccel se tovább. Megvan a magam élete, Melody, a magam
gondjai. Belefáradtam, hogy a tieiddel kínlódjak. És a többiek
ugyanígy vannak vele. Neked egyebed nincs, csak gondok
meg bajok. A főiskolán szórakoztató voltál, de már cseppet
sem vagy az. Én meg mást se csinálok, mint téged istápollak,
újra meg újra. Még mennyi istenverte segítséget akarsz
belőlem kifacsarni?! — Beszéd közben egyre nagyobb dühbe
lovallta magát. — A dolgok változnak, Melody — adta
értésére kíméletlenül. — És az emberek is. Nem kérhetsz
rajtam számon örökké valami ostoba ígéretet, amit totál
elszállva tettem a fősulin! És nem vagyok felelős az életedért.
Bekkeld ki valahogy, az istenit! Szedd össze magad! Én nem
tehetem meg helyetted, a baromságaidtól meg már hányni
tudnék! Ami azt illeti, Melody, soha többé nem akarlak látni,
megértetted??
A nő nyöszörögni kezdett.
— Ne mondj ilyeneket, Ted…! Hisz barátok vagyunk. A
bi-bizalmas barátom vagy. Míg ti hárman mellettem álltok,
addig sosem leszek egyedül, hát nem érted?
— Márpedig egyedül vagy — mondta a szemébe Ted,
annyira felbőszítette.
— Dehogyis! — erősködött Melody. — Vannak barátaim,
meghitt jó barátok. Azok majd a pártfogásukba vesznek. Te is
az vagy, Ted.
— Csak voltam — válaszolta a férfi.
Melody remegő ajakkal meredt rá, sértettségében nem
talált szavakat. Egy pillanatig Ted úgy hitte, mindjárt átszakad
nála a gát: feltörnek belőle a könnyek, s azzal egy újabb
maratoni kiborulás veszi kezdetét. Ehelyett fokozatosan
elváltozott az arca: feltűnően elsápadt, az ajka lassan
felhúzódott az ínyére, vonásai a düh irtóztató maszkjává
dermedtek. A haragos Melody kimondottan csúnya tudott
lenni.
— Te rohadék!
Tednek már ismerős volt ez az irányváltás. Fölkelt a
kanapéról, és odasétált a bárpulthoz.
— Ne kezdd megint! — vetette oda a nőnek, és Chivas
Regalt töltött egy pohárnyi jégkockára. — Ha nekiállsz itt
nekem dobálózni, abban a pillanatban seggen csúszva hagyod
el a lakást. Megértetted, Melody?
— Te szemétláda! — folytatta a nő. — Sose voltál a
barátom, egyikőtök se. Hazudtatok nekem, átvertetek,
kihasználtatok. Mostanra pedig úgy elszálltatok magatoktól,
hogy rólam, aki egy senki vagyok, már hallani sem akartok. És
eszetek ágában sincs segíteni. Nem is volt soha.
— Én igenis támogattalak — mutatott rá Ted. — Nem is
egyszer. Ha jól saccolom, mostanra közel kétezer dollárral
jössz nekem.
 — A pénz — húzta el a száját Melody. — Az a legfőbb
gondod, mi? Te strici!
A whiskyjét kortyolgatva, Ted komoran meredt rá.
— Elmehetsz te a pokolba…
— Felőled aztán nyugodtan, mi? — Minden csepp vér
kifutott az arcából. — Két évvel ezelőtt mindhármotoknak
küldtem egy táviratot, mert szükségem volt rátok, márpedig ti
megígértétek, hogy ha segítségre volna szükségem, akkor
eljöttök, és mellettem lesztek, még meg is esküdtetek rá, és te
lefeküdtél velem, a barátom voltál, mégis hiába táviratoztam,
nem kerestél meg, te rohadék, nagy ívben tettetek rám mind a
hárman, és egyikőtök se jött segíteni!! — Már üvöltött.
Ted réges-rég megfeledkezett a táviratról, most azonban
egy pillanat alatt visszatért az emlék. Annak idején többször is
végigolvasta, azután fölhívta Michaelt, ő azonban éppen nem
tartózkodott a munkahelyén. Ezért még egyszer utoljára
elolvasta a sürgönyt, majd összegyűrte, és lehúzta a vécén.
Kivételesen más is ugorhatna a csajnak — gondolta akkor.
Éppen egy nagyszabású ügyön dolgozott, ja, az Argrath
Részvénytársaság szabadalma volt műsoron, nem
kockáztathatta meg, hogy csak úgy otthagyja a pert. Az a
távirat azonban tele volt kétségbeeséssel, s neki még hetekig
lelkiismeret-furdalása volt miatta, mire végül sikerült kivernie
az egészet a fejéből.
— Nem értem rá — közölte morcosan, némi védekező
éllel. — Fontosabb dolgom is akadt, mint hogy a soron
következő lelki válságodban a kezedet szorongassam.
— Borzalmas helyzetben voltam! — rikácsolta Melody. —
Szükségem volt rátok, és ti cserbenhagytatok! Kis híján
megöltem magam!
— De nem tetted meg, ugyebár.
— Közel álltam hozzá — felelte a nő. — De ha
megteszem, ti azzal se törődtetek volna!
Az öngyilkossággal való fenyegetőzés egy volt Melody
kedvenc trükkjei közül, Ted már vagy százszor kapott belőle
kóstolót. Úgy döntött, ezúttal nem hagyja magát lépre csalni.
 — Megölhetted volna magad — mondta hűvösen —, és,
igazad van, mi valószínűleg fütyültünk volna rá. Tőlünk aztán
hetekig rohadhattál volna a lakásodban, mire rábukkannak a
tetemedre, s talán fél évbe is beletelik, mire egyáltalán
értesülünk a történtekről. Egy-két órára esetleg lehervasztott
volna, ha eszembe jutnak a régi dolgaink, de tudod, mit? Utána
csapok egy görbe estét, fölhívom az egyik barátnőmet vagy
ilyesmi, és pikk-pakk, túl vagyok az egészen. Onnan már csak
egy lépés, hogy egyszer s mindenkorra kiverjelek a fejemből.
— Szerintem meg igenis szomorkodtál volna —
erősködött Melody.
— Tudod… — töprengett el Ted, és visszament a
bárpulthoz, hogy rátöltsön — …kötve hiszem, hogy adott
esetben egy pillanatig is szomorkodnék. És bűntudatom se
volna. Úgyhogy nyugodtan abbahagyhatod az öngyilkossággal
való fenyegetőzést, Melody, mert nálam ez nem jón be.
A nő arcáról egy csapásra eltűnt a haragvó kifejezés, a
torkát nyöszörgés hagyta el.
— Kérlek, Ted, ne mondj ilyeneket! Mondd, hogy bánnád!
Hogy sose felejtenél el!
A másik mogorván nézett rá.
— Eszem ágában sincs — vágta a szemébe, ami nem volt
könnyű, mert a nő szó szerint összezsugorodott előtte, s ettől
végtelenül szánandó meg sebezhető lett, ráadásul nyüszített
ahelyett, hogy szokás szerint vádaskodott volna. De ő nem
tehetett mást: egyszer s mindenkorra véget kellett vetnie a
dolognak… hogy megszabaduljon ettől a rák fenétől.
— Jól van, holnap elmegyek — szólt Melody megadóan.
— Nem leszek többé a terhedre. De mondd, hogy jelentek
számodra valamit, Ted! Hogy a barátom vagy, és eljössz
hozzám! Ha esetleg szükségem lenne rád.
— Nem megyek el hozzád, Melody. Vége. És azt sem
akarom, hogy te gyere ide. Továbbá nem érdekel, miféle
zűrökbe keveredsz, soha többé ne hívj, ne táviratozz!
Felfogtad? Biztos? Ragaszkodom hozzá, hogy eltűnj az
életemből. és amint elmentél, mindent el fogok követni, hogy
a lehető leghamarabb elfelejtselek. Mer te, hölgyem, pokolian
nyomasztó emlék tudsz lenni.
Melody úgy üvöltött fel, mintha arcul csapták volna.
— Nem!! Nem mondhatod ezt! Igenis emlékezz… muszáj
emlékezned rám! Esküszöm békén hagylak, nem látsz többé,
de ígérd hogy nem felejtesz el! — Fölpattant. — Most azonnal
elmegyek. Ha ez a kívánságod, hát tessék, megteszem, Ted.
De előtte szeretkezz velem, kérlek! Hogy adhassak valamit,
ami majd rám emlékeztet. — Buja kis mosoly ült ki az ajkára,
és nekiállt lecibálni magáról a nyakpántos felsőt. Tednek
fölfordult a gyomra.
Lecsapta a poharat.
— Te bolond vagy, Melody! Neked orvos kell! Én ugyebár
nem vagyok az, és különben is elegem van belőled! Kapsz
tőlem néhány órát, amíg én járok egyet. De mire visszajövök,
ne találjalak itt!
Az ajtó felé indult. Felsőjével a kezében Melody némán
meredt rá. Kicsike, aszott keblén új keletű tetoválás díszelgett,
de fikarcnyit sem tette kívánatosabbá.
— Én csak adni szerettem volna valamit, ami rám
emlékeztet — nyöszörögte.
Ted bevágta maga után az ajtót.
Éjfél lett, mire részegen, morcos hangulatban és azzal az
eltökélt szándékkal ért haza, hogy ha Melodyt még a lakásban
találná, akkor hívni fogja a rendőrséget, és úgy vet véget a
dolognak. Jack nemrég vette át a szolgálatot. Ted megállt a
pultjánál, és alaposan lehordta, amiért reggel beengedte
Melodyt, a portás azonban hevesen tagadta, hogy ilyet tett
volna.
— Ide ugyan egy lélek se jutott be, Mr. Cirelli! Különben
is, tudhatná, hogy senkit se engedek be anélkül, hogy föl ne
csengetnék. Hat éve dolgozom itt, de még sose mulasztottam
el előre fölcsengetni.
Ted ekkor indulatosan emlékeztette a Jehova Tanújára. A
dolognak az lett a vége, hogy mindketten ordibálni kezdtek.
 Ted végül bőszülten elrohant, és fölliftezett a
harminckettedik emeletre.
A lakása ajtaján egy rajzot talált ragasztószalaggal
odaerősítve.
Egy pillanatig dühödten pislogott rá, azután leszaggatta.
Egy karikatúra volt a nőről, mely azonban nem az aznap látott
Melodyt ábrázolta, hanem a főiskolás korukból ismert, éles
eszű, jó humorú, gyönyörű nőt. Együttlakásuk idején
Melodynak szokásává vált az üzeneteit a saját magáról
készített gúnyrajzokkal illusztrálni. Ted meglepődött, hogy a
nő még mindig milyen ügyesen bánik a ceruzával. A portré
alatt nyomtatott betűs üzenet volt olvasható:
„HAGYTAM NEKED VALAMIT, AMI MAJD RÁM
EMLÉKEZTET.”

Ted mogorván bámult a rajzocskára, és azon töprengett,

megtartsa-e. A tulajdon habozásától felhergelődve, tenyerébe
gyűrte a papírt, és a kulcsai után kezdett kotorászni. Legalább
végre szedte a sátorfáját — gondolta —, talán vissza sem jön
többé. Az üzenet azt jelenti, hogy elkotródott. Legkevesebb
pár évig megint nyugta lesz tőle.
Belépett a lakásba, a szemétkosár felé hajította a gyűrött
papírgombócot, és vigyorogva nyugtázta a találatot. „Két
pont” — jelentette be fennhangon a részegek önelégültségével.
Odatámolygott a bárpulthoz, és nekilátott, hogy keverjen
magának egy italt.
De valami nem stimmelt.
Abbahagyta a kevergetést, és fülelni kezdett. Folyik a víz
— vette észre. Melody nyitva hagyott egy csapot a
fürdőszobában.
— A fenébe! — mormogta, azután fura gondolata támadt:
Lehet, hogy el se ment? Hanem kiborulva bevonult a
fürdőszobába, hogy a zuhany alatt bőgje ki magát meg
minden?
— Melody! — üvöltött fel.
 Semmi válasz. A víz csak folyt — a zajt semmi mással
nem lehetett összetéveszteni a nő mégsem felelt.
— Melody, itt vagy még? — ordította a férfi. — Válaszolj
már, az istenit!
Csönd.
Letette a poharat, és a fürdőszobához trappolt. Az ajtó
csukva. Ted megállt előtte. Semmi kétség: folyik a víz.
— Melody — szólította meg emelt hangon —, odabent
vagy? Melody?
Semmi. Ted kezdett megrémülni.
Az ajtógomb könnyedén fordult el a tenyerében: a kulcs
nem volt rázárva.
Odabent mindent elborítottak a párafelhők. A férfi alig
látott tőlük, de a behúzott zuhanyfüggönyt azért ki tudta venni.
A zuhanyrózsából erős sugárban ömlött a víz, ami a gőz
mennyiségéből ítélve tűzforró lehetett. Ted hátralépett, és várt
egy kicsit, hogy a pára eloszoljék.
— Melody? — szólongatta halkan, de továbbra sem
érkezett válasz.
— A francba! — dünnyögte maga elé, és igyekezett
legyűrni a rettegését. A nőnek nyilván csak a szája járt —
bizonykodott magában —, igazából nem lenne képes
megtenni. Olvasta valahol, hogy aki beszél róla, az sosem lesz
öngyilkos. Csupán azért csinálja az egészet, hogy ráijesszen.
Két gyors lépéssel átszelte a helyiséget, és maga felé
rántotta a zuhanyfüggönyt.
És ott volt: a gomolygó gőzben vadul záporozott a víz a
mezítelen testére. Ahelyett, hogy kinyújtózott volna, a csapok
alatt oldalvást ülve szorongott a kádban, ami végtelenül
kicsinek és szánandónak mutatta. Testhelyzete félig-meddig a
magzati pózra emlékeztetett. A keskeny vízsugár a kezére volt
irányítva. Ted borotvapengéivel hasította fel mindkét
csuklóját, és megpróbálta őket a víz alá tartani, de a módszer
nem bizonyult kielégítőnek, mert az erek keresztben voltak
átvágva, márpedig köztudott, hogy a cél érdekében a metszést
hosszirányban kell megejteni. Emiatt aztán Melody más
helyeken is megsebezte magát a borotvával, minek
következtében immár két szája volt, és mindkettővel
mosolygott Tedre. A vér nagyját addigra leöblítette a víz, a
testen sehol nem voltak vérfoltok, csupán az áll alatt vöröslő
második száj szivárgott rendületlenül, amitől a tetovált virágot
is beszennyezve, vérpatakocskák csordogáltak lefelé a
mellkason, hogy a zuhanyrózsa vízsugaraival összetalálkozva
tűnjenek el végül a lefolyóban. A lógó haj csapzottan tapadt a
mosolygástól önfeledten vidámnak tetsző nő arcára. A
gőzcsápok minden irányból körülfonták. Ted gyanította, hogy
már órák óta ott lehet. A víz patyolattisztára mosta.
Ted szorosra zárta a szemét, de az sem segített:
változatlanul maga előtt látta Melodyt. Örökké látni fogja.
Újból a kitartóan mosolygó nőre emelte a tekintetét, majd
átnyúlt fölötte, és csatakosra áztatva az ingujját, elzárta a
zuhanyt.
Zsibbadt aggyal menekült vissza a nappaliba.
„Atyaúristen! — gondolta. — Muszáj felhívnom valakit, hogy
elmeséljem. Ezzel nem bírok egyedül megbirkózni.” Úgy
döntött, telefonál a rendőrségre. Fölkapta a kagylót, de az ujjai
tétován időztek a nyomógombok fölött. A rendőri segítség itt
kevés. Kapkodva inkább Jill számát ütötte be.
Mikor végzett a beszámolóval, a vonal végén súlyos csend
támadt.
— Szent ég! — szólalt meg végül a lány. — Ez iszonyú!
Tudok valamiben segíteni?
— Gyere át! — vágta rá a férfi. — Most azonnal. —
Megtalálta a lerakott poharat, és türelmetlenül belekortyolt.
Jill vacillált.
— Nézd, Ted, én… ööö… nem valami jól tolerálom a
holttesteket. Gyere át inkább te! Én nem szívesen… nos,
biztosan megérted. Úgy érzem, soha többé nem tudnék nálad
zuhanyozni…
A férfi sebzetten szakította félbe.
 — De nekem haladéktalanul szükségem van valakire! —
kérlelte ijedt, tétova kis nevetéssel.
— Akkor ugorj át hozzám! — sürgette a lány.
— De nem hagyhatom itt csak úgy!
— Ez igaz — ismerte el a másik. — Hívd ki a rendőrséget,
ők majd elszállítják. Utána meg gyere át!
Ted kihívta a rendőrséget.
— Hát, ez nem volt valami jó vicc, már ha annak szánta —
közölte vele a járőr. A társa mogorván meredt Tedre.
— Vicc? Miről beszél?
— Az égvilágon semmi nincs a zuhany alatt — adott
magyarázatot a járőr. — Tudja, hogy magát most be kéne
vinnem az őrszobára?
— Nincs semmi a zuhany alatt?? — ismételte el a szavakat
Ted hitetlenkedve.
— Hagyd a francba, Sam! — szólalt meg a másik rendőr.
— Nem látod, hogy totál bekávézott?
Ted sarkon fordult, és visszarobogott a fürdőszobába.
A kád üres volt. Letérdelt mellé, hogy megérintse az alját.
Csontszáraz volt, holott ó az ingujján még mindig érezte a
nedvességet.
— Na nem! Ez lehetetlen!
Visszarohant a nappaliba. A két zsaru magában mulatva
leste, mit művel. Melody utazótáskája eltűnt az ajtó mellől.
Valaki az összes edényt berakta a mosogatógépbe, és lefuttatta
a programot, úgyhogy lehetetlen lett volna róluk megmondani,
hogy találkoztak-e palacsintával. Az egész kanapét beborítva,
Ted fölfordította a szemétkosarat, és kotorászni kezdett a
papírfecnik között.
— Inkább bújjon ágyba, miszter, és próbálja magát
kialudni! — javasolta az idősebbik zsaru. — Meglátja,
reggelre jobban lesz.
 — Na, húzzunk innét! — csatlakozott a társa. Távozásuk
után Ted egy ideig még tovább matatott a papírszemétben.
Nem a gúnyrajz. Ez sem. Meg ez sem.
Úgy hajította át a szobán az üres kosarat, hogy az fémes
csörömpöléssel pattant le a falról. Azután eltaxizott Jillhez.
Hajnaltájt egyszer csak fölpattant az ágyban, mint a
keljfeljancsi. A szíve hangosan zakatolt, a szája kiszáradt a
félelemtől.
A lány dünnyögött valamit álmában.
— Jill! — szólongatta a férfi, és megrázta. A lány
hunyorogva nézett föl rá.
— Mi van? Mennyi az idő? Ted, rosszul érzed magad? —
Fölült az ágyban, és maga elé húzta a paplant.
— Te nem hallod?
— Mit? — kérdezett vissza Jill.
Ted fölkuncogott.
— Megy a zuhany.
Aznap reggel a konyhában borotválkozott, pedig ott nem
volt tükör, minek következtében két helyen is sikerült
megvágnia az arcát. Feszült a hólyagja, de nem volt hajlandó
elmenni a fürdőszobaajtó mellett, hiába erősködött Jill, hogy a
zuhanyozóban nem folyik a víz. Márpedig ő hallja, az istenit.
Inkább kivárta, amíg beér a céghez, az ottani toalett ugyanis
nem volt felszerelve zuhanyfülkékkel.
Jill azonban furcsálkodva méregette.
Az irodájában lecsupaszította az íróasztalt, és megpróbált
gondolkodni. Elvégre ügyvéd, az agya kiváló
elemzőképességgel van megáldva. Hátha sikerül kiokoskodnia
valamit a dologból. Ételhez nem nyúlt, csak a kávét vedelte.
Nincs meg az utazótáska. Jack nem találkozott Melodyval.
Amellett sem holttest, sem gúnyrajz. A nőt senki sem látta. A
zuhany csontszáraz. Használt edény egy szál sem. Ő viszont
iszogatott. Igaz, nem egész nap, csak később, vacsora után.
Vagyis nem lehetett a pia, egyszerűen ki van zárva. A gúnyrajz
eltűnt. Ő az egyetlen, aki látta Melodyt. Nincs gúnyrajz.
„HAGYTAM NEKED VALAMIT, AMI MAJD RÁM
EMLÉKEZTET.” Összegyűrte a nő táviratát, és lehúzta a
vécén. Mármint két évvel azelőtt. Nincs semmi a zuhany alatt.
A telefonkagylóért nyúlt.
— Billie? Keríts nekem valami hírlapot Iowából! Des
Moines-i legyen… Tök mindegy, akármilyet!
Mikor végre-valahára kicsengett a hívás, a hullaházat
felügyelő nő kezdetben megtagadta, hogy bárminemű
felvilágosítással szolgáljon neki, de tüstént megenyhült, amint
megtudta, hogy a hívója ügyvéd, akinek egy jelentős ügyből
kifolyólag van szüksége információkra.
A lap meglehetősen kurtára fogva hozta le a halálhírt.
Melodyt sommásan „egy masszázsszalon alkalmazottja”-ként
azonosították. A saját zuhanyozójában lett öngyilkos.
— Köszönöm a szívességét — hálálkodott Ted, és letette a
kagylót.
Jó ideig csak bámult kifelé az ablakon. Csodás kilátás nyílt
az irodából: a tavat és a Standard OiI irodaépületének magasba
ívelő tornyát is jól lehetett látni. Azon tűnődött, mi legyen a
következő lépés. A bensőjében vaskos csomóvá szilárdult a
rettegés.
Kivehetne egy nap szabadságot, de otthon megállás nélkül
folyna a víz, neki meg előbb-utóbb muszáj lenne belépni oda.
Vagy visszamehetne Mihez. Már ha az hajlandó befogadni.
Az elmúlt éjszaka óta igencsak hűvösen viselkedik vele
szemben. Útban a munkahelyük felé, a taxiban még azt is
felvetette, hogy lassíthatnának a tempón. Jill képtelen
megérteni. Nincs, aki képes lenne… kivéve… Ismét fölkapta a
kagylót, a másik kezével pedig végigpörgette a körkörös
telefonregisztert. Sem egy kártya, sem egy szám: hiába,
végérvényesen elváltak az útjaik. Visszaberregett Billie-nek.
— Hívd föl nekem a Random House kiadót New York
Cityben! — utasította. — Mr. Michael Englehartot keresd! Ő
az egyik szerkesztő.
 A vonal másik végén megszólaló hang azonban idegenül
és távolságtartóan csengett.
— Mr. Cirelli? Ön a barátja volt Michaelnek vagy az
ügyfele?
Tednek egyből kiszáradt a szája.
— A barátja. Michael nincs bent? Beszélnem kéne vele. A
dolog… sürgős.
— Sajnálattal közlöm, hogy Michael jelenleg nem
tartózkodik a körünkben — szólt a hang. — Nincs egy hete,
hogy idegösszeomlást kapott.
— De nem…?
— Életben van. Úgy tudom, kórházba került. Esetleg
kikereshetem önnek az intézmény számát.
— Ne fáradjon! — hárította el Ted. — Majd megoldom.
— Azzal letette a kagylót.
A phoenixi tudakozó névjegyzékében semmiféle Anne
Kaye nem szerepelt. Hát persze, hiszen férjhez ment — jutott
eszébe, és megpróbálta felidézni a nő asszonynevét. Sokáig
tartott. Valami lengyeles hangzású. A végén beugrott neki.
Mivel tanítási nap volt, nem is számított rá, hogy otthon
találja. A harmadik csengetésre mégis fölvették a kagylót.
— Halló? Anne, te vagy az? Itt Ted, Chicagóból.
Okvetlenül beszélnünk kell. Melodyról van szó. Anne,
okvetlenül szükségem van a segítségedre! — Teljesen
kifulladt.
A vonal másik végén valaki fölkuncogott.
— Anne pillanatnyilag nem tartózkodik itthon, Ted — adta
hírül Melody. — Az iskolában van, utána meg a férjéhez
készül. Tudod, különváltak. De azt ígérte, nyolcra megjön.
— Melody — suttogta a férfi.
— Persze nem tudom, hihetek-e neki. Ami az ígéreteket
illeti, ti hárman sose szerepeltetek valami fényesen. De előbb-
utóbb haza kell jönnie, Ted. Legalábbis nagyon remélem…
Gondoltam, hagyok itt neki valamit, ami majd rám
emlékezteti.
J. Magyar Nelly fordítása
 Embert sose ölj, NE FELEDD!

„…nem hiszek se a gonoszban, sem a jóban, csak

abban, hogy különféleképpen gondolkozunk a
dolgokról…”

Magad és párod s fiaid részére vadássz eleget, de ne

ölj az ölésért; és embert sose ölj, ne feledd!

(Rudyard Kipling; Weöres Sándor fordítása)

 A JAENSHI KÖLYKÖK a falakon kívül lógtak hosszú
köteleken, egy sor szürke szőrű, apró test, mozdulatlanul és
némán.
Az idősebbeket nyilvánvalóan már a felakasztás előtt
meggyilkolták: itt egy nyakaszegett hím teste himbálózott
fejjel lefelé a lábára hurkolt kötélen, amott egy nőstény
megperzselt teteme. De a legtöbbjüket, a sötét szőrű fiatalokat,
egyszerűen csak felakasztották, és arany szemük vakon meredt
a világba. Alkonyat felé, amikor a szél megélénkülve suhant
alá a borzas domboldalakon, a legifjabbak könnyű teste táncba
kezdett a hoszszú kötélen, és neki-nekiütödött a város falának,
mintha csak feléledve bebocsáttatást kérne.
A várfalon strázsáló őrök azonban oda sem figyeltek erre a
dobogásra. Rótták végtelen köreiket, és a vasveretes kapukat
nem nyitotta ki senki.
— Te hiszel a gonoszban? — kérdezte Arik neKrol Jannis
Rythert, miközben egy közeli domb tetejéről néztek le az Acél
Angyalok városára. Széles, napbarnított arcának minden
vonásából szikrázott a harag, miközben az egykori jaenshi
piramisszentély romjai között guggolt.
— A gonoszban? — mormolta Ryther zaklatottan. Le nem
vette volna a szemét a lenti vörös kőfalról, amelytől élesen
elkülönült a kölykök teste. A nap lefelé ballagott a pályáján
nagy vörös golyóként, amelyet az Acél Angyalok Bakkalon
Szívének neveztek. Az alattuk elterülő völgy ügy úszott a
vörös fényben, mintha véres köd töltötte volna meg.
— A gonoszban — ismételte meg neKrol. A kereskedő
alacsony, zömök férfi volt, egyértelműen keleti vonásokkal,
amelyektől csak a vállát verdeső lángvörös haja ütött el. — Ez
egy vallásos kifejezés, és én nem vagyok vallásos ember. Még
gyermekkoromban, amikor ai-Emerelben éltem, eldöntöttem
magamban, hogy nem hiszek sem a gonoszban, sem a jóban,
csak abban, hogy különféleképpen gondolkozunk a dolgokról.
— Kinyújtotta apró, puha kezét, és addig kotorászott maga
előtt a ködben, míg elő nem húzott onnan egy nagy, csipkézett
szélű törmelékdarabot. Felállt, és odanyújtotta Rythernek. —
Az Acél Angyalok megtanítottak arra, hogy ismét higgyek a
gonoszban — mondta aztán.
A nő átvette a törmelékdarabot, és némán forgatta a
kezében. Sokkal magasabb termetű volt neKrolnál, és
karcsúbb is. Egy nehéz csontú asszony, hosszúkás arccal,
rövid, fekete hajjal és kifejezéstelen szemekkel. Átizzadt
ruhája lazán lógott szikár testén.
— Érdekes — mondta, miután hosszan vizsgálgatta a
darabot, amely olyan kemény és sima volt, mint az üveg, de
erősebb. Áttetsző vörös színe már majdnem feketén sötétlett.
Műanyag? — kérdezte, és visszahajította a földre.
NeKrol összerezzent.
— Először én is erre gondoltam, de hát ez lehetetlen. A
jaenshi nép megmunkálja a csontot és a fát, olykor egyes
fémeket is, de a műanyag még évszázadokig várat magára.
— Vagy már elfelejtették — mondta Ryther. Azt mondod,
hogy a piramisszentélyek mindenhol ott vannak az erdőben?
— Ameddig eljutottam, igen. De az Angyalok mindet
lerombolták a völgyükben, hogy elűzzék a jaenshiket. Ha
terjeszkedni kezdenek, márpedig fognak, akkor még többet
lerombolnak.
Ryther bólintott. Ismét lenézett a völgybe. Bakkalon
Szívének utolsó vörös csillámai eltűntek, ahogy a nap lebukott
a látóhatár alján, és a város fényei kezdték áttörni a homályt. A
jaenshi kölykök teste kékes színű párába burkolózott, és a
város kapuja fölött két pálcikafigura kezdett el munkálkodni.
Valamit kidobtak, kötelet feszítettek, és máris újabb sötét árny
himbálózott és csapódott neki újra meg újra a falnak.
— Miért csinálják ezt? — kérdezte Ryther, miközben
érzelmek nélkül figyelte az eseményeket. NeKrol azonban
korántsem volt ilyen szenvtelen.
— A jaenshik megpróbálták megvédeni az egyik piramist.
Kövekkel, késekkel és lándzsákkal mentek neki az Acél
Angyalok lézerpuskáinak, robbantóágyúinak és
sivítópisztolyainak. De mivel felkészületlenül lepték meg őket,
megöltek közülük egyet. A vezér kijelentette, hogy ez soha
többé nem fordulhat elő — felnyögött. — Ez a Gonosz. A
kölykök azonban bíztak benne. Láthatod.
— Érdekes — bólintott Ryther.
— Nem tehetnétek valamit? — kérdezte neKrol
könyörögve. — Ott van a hajótok, a legénységed. Valakinek
meg kellene védenie a jaenshi népet, Jannis! Esélyük sincs az
Angyalokkal szemben.
— Mindössze négy emberem van. És talán négy lézer
vadászpuska — válaszolta Ryther őszintén, és elhallgatott.
— Ennyi?! — neKrol csalódottan nézett a nőre.
— Holnap a vezér talán maga elé hív bennünket.
Bizonyára látta, ahogy a Fény leereszkedik. Talán az
Angyalok is szeretnének kereskedni. — A nő megint lebámult
a völgybe. — Gyerünk, Arik! Menjünk vissza a házadhoz, és
fejezzük be a pakolást!
Wyatt, Bakkalon Gyermekeinek vezére a Corloson, magas
volt, inas és vörös bőrű. Az izmok kirajzolódtak csupasz
karján. Kékes fényű fekete haját nagyon rövidre vágta.
Szálfaegyenesen tartotta magát. Mint az Acél Angyalok
mindannyian, ő is színváltó egyenruhát hordott, amely most,
amikor nappali fényben állt a kisméretű, elnagyolt
leszállópálya szélén, éppen halványbarnának látszott.
Acélsodrony övébe kézi lézerfegyvert, kommunikátort és
sivitópisztolyt tűzött. Keményített állógallérja vörösen
csillogott, és rangját csak az a kis, nyakába akasztott figura
jelezte, amely egy láncon lógott le a mellkasára, és a halovány
arcú ragyogó kék szemű gyermeket, Bakkalont ábrázolta
meztelenül és látszólag ártatlanul, de apró markában egy nagy
fekete karddal.
Négy további Angyal állt a vezér mögött, két férfi és két
nő, ugyanolyan egyenruhában. Még az arckifejezésükben is
volt valami hasonló, mindannyian rövidre nyírták a hajukat,
bármilyen színű: szőke, vörös vagy barna is volt, és a
szemükben ugyanaz a hideg, fürkésző, némiképp fanatikus
kifejezés ült. Testtartásuk hadviselt embereknek mutatta őket
kemény izmokkal. NeKrol, aki puhány, lomha és hanyag volt,
mindent utált az Angyalokban.
Wyatt vezér közvetlenül napfelkelte után érkezett, és
előreküldte egyik katonáját, hogy zörgessen be a kis szürke,
előre gyártott buborékház ajtaján, amelyben neKrol élt és
kereskedett. A kereskedő álmosan és dühösen, de tökéletes
udvariassággal mászott ki az ágyából, hogy üdvözölje az
Angyalokat, és kiterelje őket az űrkikötő közepébe, ahol, mint
egy fémből készült, barázdált könnycsepp, a Jolostar Fénye
parkolt három behúzható lábán.
A hajó minden ajtaját becsukva találták. Ryther csapata
egész este azon munkálkodott, hogy kipakolják a hajó
raktáraiból a neKrolnak szánt árukat, és bepakolják a jaenshi
műtárgyakat, amelyeket feltehetően jó áron adnak el a
földönkívüli művészetek rajongóinak. Ebben persze
mindaddig nem lehettek biztosak, amíg egy műértő meg nem
tekintette a készleteiket, de Ryther csak egy éve telepítette ki
neKrolt a Corlosra, és ez volt az első begyűjtés.
— Független kereskedő vagyok, és Arik a megbízottam
ezen a bolygón — mondta Ryther a vezérnek, amikor odaért
hozzá a leszállópálya széléhez. — Csak rajta keresztül
kereskedek.
— Értem — mondta Wyatt vezér. A kezében tartotta az
Angyalok által felajánlott dolgok listáját, amelyért cserébe az
Avalon és a Jamison Földje iparcikkeiből szeretett volna
javakat kapni. — Csakhogy neKrol nem hajlandó velünk
kereskedni.
Ryther üres tekintettel nézett rá.
— Erre megvan a jó okom — mondta neKrol. — A jaenshi
néppel kereskedek, de ti legyilkoljátok őket.
Amióta az Angyalok megalapították kolóniájukat, a vezér
többször beszélt neKrollal, de a beszélgetéseik mindig
vitatkozásba torkolltak. Ezért most nem is figyelt oda a
kereskedőre.
— Csak a szükséges lépéseket tettük meg — mondta
Rythernek. — Ha egy állat megöl egy embert, akkor azt az
állatot meg kell büntetni, hogy a többi állat lássa és okuljon!
Így ezek a fenevadak megtanulják, hogy az emberek, akik a
Föld Magvai és Bakkalon gyermekei, ők az uraik, akik
birtokolják ezt a földet.
NeKrol felhorkant.
— A jaenshik nem állatok, vezér, hanem intelligens
élőlények, akiknek megvan a saját vallásuk, művészetük és
szokásaik, nekik…
— …nekik nincs lelkük — nézett rá a vezér. — Csak
Bakkalon gyermekeinek adatott meg a lélek ajándéka, mert
csak ők a Föld Magvai. A tudat, ami talán él bennük, csak
tinéktek számít, no és őnekik. Lelkük azonban nincs, ezért
fenevadaknak mondatnak.
— Arik megmutatta nekem a piramisszentélyeket, amiket a
jaenshik építettek — mondta Ryther. — Biztos vagyok abban,
hogy azoknak a teremtményeknek, akik szentélyeket építenek,
van lelke.
— „A képzelgéseid megtévesztenek téged” — rázta meg a
fejét a vezér. — Ez egyértelműen megíratott a Könyvben.
Csak mi, a Föld Magvai, csak mi vagyunk Bakkalon
gyermekei, senki más. Minden más élőlény állatnak
tekintendő, és mi Bakkalon nevében uralkodunk fölöttük.
— Rendben van — bólintott Ryther. — Uralkodjatok a
birodalmatokban, de attól tartok, hagy ezt a Jolostar Fényének
segítsége nélkül kell megtennetek. Azt is meg kell mondanom,
hogy nagyon zavar az itteni ténykedésetek, vezér, és erről
jelentést teszek a Jamison Földjén.
— Nem is vártam mást — mondta Wyatt. — De talán
jövőre fellobban a szívetekben a szeretet lángja Bakkalon
iránt, és akkor megint beszélhetünk. A Corlos világa túlél és
vár. — A vezér tisztelgett a nőnek, majd határozott léptekkel
elhagyta az úrkikötőt. A négy Angyal követte.
— Mi értelme van jelentést tenni róluk? — nézett Rytherre
neKrol keserűen, amikor a távozók kikerültek a
hallótávolságból.
 — Az égvilágon semmi — nézett el az erdő felé Ryther. A
szél felkavarta a port a lába körül, és a válla megrogyott,
mintha nagyon fáradt lenne. — A jamisoniakat a legkevésbé
sem érdekli, hogy mi folyik itt, de még ha érdekelné is őket,
ugyan mit tehetnének?
NeKrolnak eszébe jutott az a nehéz, vörös borítású könyv,
amit a vezértől kapott hónapokkal ezelőtt.
— „És akkor Bakkalon, a halovány arcú gyermek acélból
munkálta meg az ő gyermekeit — idézte a könyvet — mert a
lágyabb anyag elenyészik a csillagok ragyogásában. És
minden újonnan formált gyermeke kezébe kovácsolt kardot
tett, és így szólt hozzájuk: Ez az Igazság és az Út” — NeKrol
undorral legyintett. — Ez az ő hitvallásuk. És nem tehetünk
semmit?
A nő arcán semmi érzelem nem látszott.
— Hagyok itt neked két lézerpuskát. Egy éved van arra,
hogy megtanítsd a jaenshiket a használatára. Azt hiszem,
tudom, milyen kereskedelmi árucikkre lesz ezután szükségük.
A jaenshik húsz-harmincfős klánokban éltek (legalábbis
neKrol ezt gondolta róluk), és minden klánban körülbelül
ugyanannyi volt a felnőttek és a kölykök száma.
Mindegyiknek megvolt a maga területe az erdőben, és a saját
piramisszentélye. Nem építkeztek, hanem a fákon aludtak a
szentély körül. Gyűjtögetéssel szereztek maguknak élelmet:
lédús, kékesfekete gyümölcsök teremtek bőven mindenfelé,
háromfajta ehető bogyó, hallucinogén levelek és ízletes
gyökerek kínáltak a számukra élelmet. NeKrol, meglehetősen
ritkán, vadászni is látta őket. Egy klán hónapokig elélt hús
nélkül, miközben a szuszogva turkáló barna szutyákok jól
elszaporodtak a környezetükben. Ezek az állatok a földből
kiszedett gyökereken éltek, és a jaenshi kölykök sokat
játszottak velük.
Ám egyszeriben, amikor a szutyákszaporulat elért egy
kritikus pontot, a jaenshi vadászok szép nyugodtan körbejártak
a területükön, és minden három szutyákból kettőt leöltek. És
azon a héten szutyák sült pirult a tüzeken a piramisszentélyek
körül. Ugyanez az eseménysor ismétlődött meg a fehér testű
potyogák esetében is, akik időről időre úgy ellepték a
gyümölcsfákat, mint a tetvek, amíg a jaenshik bográcsaiban
nem végezték, valamint a gyümölcsrabló aurálokkal, akik a
fák koronájának legmagasabb ágain éltek.
Amennyire neKrol tudta, a jaenshi nép erdeiben sosem élt
ragadozó. Első itt töltött hónapjaiban felfegyverezte magát egy
hosszú késsel és egy kézi lézerfegyverrel, hogy
védekezhessen, amikor piramisról piramisra jár kereskedni.
Ám soha nem találkozott az ellenséges viselkedés vagy a
veszély leghalványabb nyomával sem. A hosszú kés mára
törötten hevert a konyhájában, és a kézi lézert régen elhagyta
valahol.
A Jolostar Fényének távozása utáni napon azonban neKrol
ismét felfegyverkezve ment be az erdőbe. A vállán ott
himbálózott Ryther egyik lézer vadászpuskája.
NeKrol szálláshelyétől nem egészen két kilométerre élt az
a jaenshi klán, amelyet a kereskedő csak a Vízesés Népének
nevezett. Egy fákkal sűrűn benőtt, meredek domboldal aljában
éltek, amelyről egy kék vizű, fehér habú patak vetette alá
magát a mélybe. Számtalan ágra szakadva, újra egyesülve, kis
medencéket formálva igyekezett a mélybe, és az egész
domboldal olyan volt, mintha ragyogó vízcseppeket
szétspriccelő, csipkés vízfüggönnyel borították volna be. A
klán piramisszentélye a legmélyebben fekvő medencében állt
egy nagy, lapos, szürke kövön a vízörvények között. Méretre
meghaladta a legnagyobb termetű jaenshi magasságát, de
neKrolnak csak az álláig ért. A háromoldalú, nagyon sötét
vörös tömb súlyosnak látszott, szilárdnak és
mozdíthatatlannak.
De neKrol nem táplált vele szemben illúziókat. Látta már,
hogyan szeleteli fel a piramist az Acél Angyalok
lézerfegyvere, és robbantja szét a robbantóágyúk lövedéke.
Akármilyen erőt képviselt a piramis a jaenshi mitológiában, és
akármilyen titokzatos volt is az eredete, ez messze nem
bizonyult elegendőnek Bakkalon fegyvereivel szemben.
Amikor neKrol megérkezett a tisztásra, a medence, ahol a
piramis állt, napfényben fürdött. A fű hullámzott az enyhe
szélben, de a jaenshik többsége nem tartózkodott otthon. Talán
a fákon mászkáltak gyümölcsök után kutatva, vagy az erdőt
járták odafönt a dombtetőn. A kereskedő csak néhány
kiskölyköt talált, akik egy szutyákot nyaggattak. Leült hát,
hogy megvárja a felnőtteket, és izzadt a hőségben.
Az öreg szóló hamarosan megjelent.
Leült neKrol mellé. Egy törékeny, ráncos bőrű jaenshi,
akinek ráncait csak itt-ott takarta néhány piszkosszürke
szőrcsomó. Egy foga sem volt már, sem karmai, gyengének
látszott, de a szeme éppen úgy, mint a legtöbb jaenshinek,
arany fénnyel ragyogott, és nagyon is élettelinek látszott. Ő
volt a Vízesés Népének szólója, aki a legközelebbi
kapcsolatban állt a piramisszentéllyel. Minden klánnak volt
egy szólója.
— Van egy új kereskedelmi ajánlatom — mondta neKrol a
jaenshi nép lágy, monoton hangzású nyelvén. Még ideutazása
előtt, az Avalonon megtanulta ezt a nyelvet. Thomas Chung, a
legendás avaloni nyelvész fejtette meg ezt a nyelvet
évszázadokkal korábban, amikor a Kleronomas-tanulmány
érintőlegesen felderítette ezt a világot. Senki emberfia nem
látogatott el ismét a jaensikhez, de a Kleronomas-térképeket és
a Chung-nyelvelemzést bárki megtalálhatta az Avaloni Nem
Emberi Intelligens Életformákkal Foglalkozó Intézet
adatbázisában.
— Készítettünk neked új szobrokat. Új fákat munkáltunk
meg — mondta a vén szóló. — Mit hoztál cserébe? Sót?
NeKrol levette a hátizsákját, és kinyitotta. Kivette belőle
az egyik sótömböt, amit hozott, és a szóló elé helyezte.
— Sót is hoztam. Meg mást is. — Azzal odafektette a lézer
vadászpuskát az öreg elé.
— Mi ez? — kérdezte a szóló.
— Tudod. kik az Acél Angyalok, ugye? — felelt kérdéssel
a kérdésre neKrol.
Az öreg úgy bólintott, ahogy neKrol korábban
megtanította neki.
— A halott völgyből menekült istenüket veszítettek
beszéltek róluk. Ők azok, akik elhallgattatják az isteneket. A
piramistörők.
— Ez a szerkezet egy olyan eszköz, amivel az Acél
Angyalok összetörik a piramisaitokat — magyarázta neKrol.
— Ezt ajánlom fel cserére.
Az öreg szóló belemélyedt a hallgatásba. Aztán azt
mondta:
— De mi nem akarunk piramisokat törni.
— Másra is lehet használni — mondta neKrol. _ Eljön
majd az idő, amikor az Acél Angyalok eljönnek ide, hogy
összetörjék a Vízesés Népének piramisát. Ha lesznek ilyen
eszközeitek, akkor megakadályozhatjátok őket ebben. A
Csengő Kő népe megpróbálta megvédeni a piramisát az Acél
Angyaloktól. Lándzsákkal és késekkel támadtak rájuk.
Szétszórták és elzavarták őket, a gyermekeik pedig ott lógnak
holtan az Acél Angyalok városának külső falán. A jaenshi nép
más klánjai nem álltak ellen, de ők is elveszítették az istenüket
és az otthonukat. Hamarosan a Vízesés Népe kerül sorra, és
akkor szükségetek lesz ilyen szerszámokra, öreg szóló.
A vén jaenshi felemelte a lézerpuskát, és kíváncsian
megforgatta apró, fehér kezében.
— Meg kell kérdeznem az istent erről — mondta aztán. —
Várj, Arik! Ma éjjel, ha az isten lenéz ránk, megadjuk a
választ. De addig üzleteljünk! — Váratlanul felállt, gyors
pillantást vetett a medencén át a piramisra, majd a
lézerpuskával a kezében besétált az erdőbe.
NeKrol felsóhajtott. Hosszú várakozás elé néz, a jaenshik
sohasem kezdik az imádkozást naplemente előtt. Átballagott a
medence partjára, lehúzta a csizmáját, hogy belemártsa izzadt,
meggyötört lábát a csillogó, hideg vízbe.
Amikor felnézett, megpillantotta az első fafaragót. Egy
karcsú, vörösbarna szőrű, fiatal jaenshi nőstény érkezett hozzá.
Csöndben (neKrol jelenlétében a szóló kivételével egyikük
sem beszélt) felajánlotta a kereskedőnek a munkáját.
Akkorka szobor volt, mint az ökle, súlyos keblű
termékenység-istennőt ábrázolt illatos, vékony erezetű, kék
gyümölcsfából kifaragva. Háromszög alapon ült keresztbetett
lábbal, és a háromszög három szögletéből felemelkedő
vékonyka csontindák a feje fölött piramist kiformálva
egyesültek egy agyagdarabkában.
NeKrol átvette a szobrocskát. Megnézte minden oldalról,
aztán elfogadása jeléül bólintott. A jaenshi nőstény
elmosolyodott, és már ott sem volt, de a sótömböt magával
vitte. NeKrol még sokáig gyönyörködött a szerzeményében.
Egész életében kereskedett, csereberélt. Tíz évet töltött a
tintahalfejű loligoidák között az Aath bolygón, majd négyet a
botszerű fyndikkel. Rendszeresen körbelátogatott fél tucat
kőkorszaki szinten álló bolygót, amelyek egykor a megdöntött
Hranga császárság gyarmatai voltak, de sehol sem talált olyan
művészeket, mint a jaenshi nép tagjai között. Nem ez volt az
első eset, hogy elgondolkozott azon, vajon miért nem említi
sem a Kleronomas-tanulmány, sem a Chung-elemzés az
őslakosok művészi szobrászatát. Valójában örült annak, hogy
ez így történt, bár abban egészen biztos volt, hogy amint a
kereskedők megpillantják a Rytherrel hazaküldött faragott
isteneket, a kincsvadászok azonnal megrohanják ezt a bolygót.
Ő is csak azért jött, hogy megcsinálja a szerencséjét. Abban a
reményben, hogy talál valami, a csillagközi kereskedelemben
jól eladható jaenshi kábítószert, gyógynövényt vagy élvezeti
cikket. Ehelyett azonban igazi művészetre lelt, mintegy
válaszul imáira.
Jöttek, mentek a fafaragó művészek, és a délelőttből
délután lett, aztán leszállt az alkony, és ő gondosan megnézett
minden alkotást. Egyeseket elfogadott, másokat
visszautasított, és sóval fizetett minden egyes megvásárolt
darabért. Mire beesteledett, és a sötétség kezdte dönteni a
világot, a jobb keze mellett egész csomó árucikk gyűlt össze:
egy vörös kőből készült késsorozat, egy szürke halotti lepel,
amelyet egy halott jaenshi szőréből szőtt az özvegye és a
barátai (az aurátok selymes aranyszínű szőréből a halott arcát
is megjelenítették a leplen), egy csontlándzsa olyan
vésetekkel, amelyek az öreg Föld legendáit elmesélő rúnákra
emlékeztették neKrolt, és szobrocskák. Mindig is a szobrok
voltak a kedvencei, bár az idegenek művészete általában
érthetetlenül idegen volt, a jaenshi szobrászok alkotásai mégis
megérintették a lelkét. A szoboralakok, akik kivétel nélkül
piramisok belsejében ültek, jaenshi arccal ugyan, de emberi
archetípusokat jelenítettek meg. Voltak köztük rezzenéstelen
arcú, harcos istenek, különös figurák, akik meglepő módon
szatíroknak látszottak, termékenység- istennők, mint amelyet
aznap legelsőként kapott, majdnem emberi külsejű harcosok és
nimfák. NeKrol sajnálta, hogy nem tanult földönkívüli
antropológiát, mert akkor megírhatná a mitológiákban
megmutatkozó hasonlóságokat. A jaenshi nép mitológiája
egyértelműen gazdag lehet: erről a szólók soha nem beszéltek,
de a fafaragványok annál ékesebben árulkodtak. A régi
isteneket talán már nem imádták, de azért nem felejtették el
őket.
A Bakkalon Szíve lenyugodott, és mire az utolsó vörös
sugarak is átsuhantak a fák lombján, neKrol annyi mindent
gyűjtött össze, amennyit csak tudott, bár még volt sója elég.
Felhúzta a csizmáit, a szerzeményeit kínos gondossággal
elcsomagolta, aztán leült a vízparton, és várt. A Vízesés klán
tagjai egyesével szivárogtak vissza, és leültek mellé.
Végezetül a vén szóló is megjelent.
Megkezdődött az ima.
Az öreg szóló, még mindig a kezében tartva a
lézerfegyvert, óvatosan átgázolt a vízen, majd odakuporodott a
piramis fekete tömege elé. A klán többi tagja, a kölykök és a
felnőttek, közel negyven néma szobor, a fűben kuporogva
várakozott neKrol körül. Ugyanúgy a vizes medencéből
kiemelkedő piramist bámulták, mint a kereskedő, amelynek
sötét tömegéből a felkelő, túlméretes hold fényénél jól
kivehetően elkülönült a szóló alakja. A vén letette a
lézerfegyvert a piramis tartókövére, majd mindkét tenyerét
rátapasztotta a piramis egyik oldalára. A teste megmerevedett
ugyanúgy, ahogy a többi jaenshié, és mélységes mély csönd
ereszkedett rájuk.
NeKrol türelmetlenül felsóhajtott, és elnyomott egy ásítást.
Nem ez volt az első alkalom, hogy részt vett e szertartáson,
tehát jól ismerte a menetét. Jó egy óra unalom várt rá: mivel a
jaenshik imája csöndben zajlik, amit semmi más nem tör meg,
csak csendes lélegzetvételük nesze, és látnivaló sincs a hívők
koncentrálásba merevedett arcán kívül. A kereskedő alig
hallható sóhajjal megpróbált lazítani. Behunyta a szemét, a
mögötte elterülő puha füves rétre gondolt, hallgatta a kócos
üstökét borzoló langyos szellő susogását. Itt egyértelműen
békére lelt. De vajon mennyi időbe telik, mire az Acél
Angyalok terjeszkedése eléri ezt a völgyet…
Eltelt egy óra, de neKrol, elmerülve a meditációban, nem
érzékelte az idő múlását. Váratlanul mozgolódás támadt
körülötte, dobbanásokkal, surrogó zajokkal. A Vízesés klán
tagjai felszedelőzködtek, és visszatértek az erdőbe. A vén
szóló pedig odalépett hozzá, és a lába elé helyezte a fegyvert.
— Nem — mondta egyszerűen.
NeKrol meghökkent.
— Hogyan? De hát erre szükségetek van! Hadd mutassam
meg, hogy működik!
— Látomásom volt, Arik. Az isten megmutatta. Azt is
megmutatta, hogy nem lesz jó, ha ezzel kereskedünk.
— Bölcs szóló, az Acél Angyalok eljutnak ide is…
— Ha eljutnak, akkor az istenünk majd beszél velük —
mondta az öreg jaenshi népe doromboló beszédhangjain, de a
lágy hangzásban határozottság feszült. Óriási, tiszta szemében
a kételkedés árnya sem kapott helyet.
— Egyedül az ételt köszönhetjük magunknak, semmi mást.
Az étel a mi egyedüli érdemünk, mert munkálkodunk, és
megküzdünk érte saját erőnkből. Ez, ami a miénk, az egyetlen
igaz jog szerint: az erősebb jogán. De az erő, amellyel
erősebbek vagyunk másoknál, a karunk izmai, a kardunk
acélja és a szívünkben lakó tűz, mind Bakkalon ajándéka, a
halovány arcú gyermeké, aki életet adott nekünk, és
megtanított bennünket arra, hogyan őrizzük meg az életet.
A vezér szálfaegyenesen állt a nagy terem kellős közepén a
hosszú faasztalok között, és minden egyes szót kenetteljes
átéléssel ejtett ki. Míg beszélt, összetéve tartotta nagy, eres
kezét, és hegyére állított kardját a két tenyere közé fogta. A
pislákoló fényben az egyenruhája egészen feketének látszott.
Az Acél Angyalok ott ültek körülötte, és odaadással itták a
szavait. Az étel érintetlenül várta előttük, hogy belekezdjenek:
vaskos, főtt gumók, gőzölgő szutyákhús, fekete kenyér és
csészékben ropogós zöldségek. A harcra még alkalmatlan tíz
év alatti gyerekek, akiknek fehér overallját is acélsodrony öv
fogta össze, a két külső asztalnál kaptak helyet a lőrésablakok
alatt. A totyogók kínkeservesen próbáltak nyugton maradni
övükön keményfa gombokat viselő, kilencéves felügyelőik
figyelő tekintete előtt. Távolabb a harcosok testvérisége foglalt
helyet teljes fegyverzetben két egyforma hosszúságú asztalnál,
nők és férfiak egymás mellett. A bőrruhás veteránok a
gyermekkorból éppen kinőtt tízévesekkel ültek együtt, akik a
gyerekszobákból most kerültek át a barakkokba. Mindannyian
ugyanazt a színváltó ruhát viselték, mint Wyatt, de nyaklánca
egyiknek sem volt, és csak páran tűzhettek ki rangjelző
gombokat. A középső, körülbelül fele nagyságú asztalnál
foglalt helyet az Acél Angyalok vezetősége: az osztagvezető
nők és férfiak, a fegyvermesterek, a gyógyítók és a négy
műveleti parancsnok. Ők valamennyien állógallért hordtak, és
közöttük foglalt helyet maga a vezér.
— Együnk hát! — adta meg végül az engedélyt az evésre a
vezér. Kardját áldó mozdulattal meglengette az asztal fölött,
majd leült. Az ételosztásnál ugyanúgy libasorban vonult a
konyhától a terembe, és az adagja semmivel sem volt több,
mint bárkié a harcosok testvériségében.
Megcsörrentek az evőeszközök, időnként megzörrentek a
tányérok, olykor suhogott a pálca, amivel a kisgyerekekre
felügyelők megbüntették a rendbontókat. Más nesz nem
hallatszott, amíg csöndben étkeztek. Az Acél Angyalok nem
beszélgettek evés közben, sokkal inkább azokon a tanításokon
töprengtek, amiket napközben kaptak spártai életük részeként.
Ezután a gyerekek — szintén csöndben — kivonultak a
teremből, és visszatértek a hálótermeikbe. A harcosok
követték őket, volt, aki a szentélybe ment, de a legtöbben
visszatértek a barakkokba. Egy páran a falon őrködőket
váltották le, hogy ők is megkaphassák a vacsorájukat a
konyhában.
Az Angyalok vezetősége a teremben maradt, és az
asztalnemű eltakarítása után a vacsora színtere tanácstérré
alakult át.
 — Pihenj! — adta ki a parancsot a vezér, de az asztal körül
ülők éppen csak változtattak a testtartásukon, ha egyáltalán
megmozdultak. A lazítás gondolata is távol állt tőlük ezekben
a percekben. A vezér szeme magakadt az egyikükön.
— Dhallis! — szólt rá. — Kész van a jelentés, amit
kértem?
Dhallis, az egyik műveleti parancsnok, bólintott.
Tagbaszakadt, középkorú nő volt kimunkált izmokkal. Az
arcszíne olyan sötét volt, mint a cserzett bőré. Gallérján kis
acéljelzés, egy stilizált memóriacsip jelezte, hogy a
számítógépes alakulathoz tartozik.
— Igen, vezér! — mondta katonásan kemény, érthető
hangon. — A Jamison Földjén már a negyedik
telepesgeneráció él. Őseik főként a régi Poseidonról települtek
át. Egy nagy kontinens, majdnem teljesen felfedezetlen, vad
terület és több mint tizenkétezer különböző méretű sziget
alkotja a szárazföldet. Az emberi népesség majdnem teljes
egészében a szigeteken lakik, földművelésből és a tengerből
él. Vízgazdálkodást folytatnak, és van nehéziparuk. Az
óceánjaik gazdagok élelemben és fémekben. A teljes népesség
körülbelül hetvenkilencmillió fő. Két nagy városuk van,
mindkettő űrkikötőként is szolgál. Az egyik Port Jamison, a
másik Jolostar. — Lenézett az asztallapba épített számítógép-
képernyőre. — A Jamison Földjét még csak számba sem
vették a Kettős háborúban. Sosem viseltek hadat senki ellen,
az egyetlen fegyveres alakulatuk a bolygó rendőrsége. Nincsen
gyarmatosítási tervük, és sosem próbáltak meg politikai
nyomást gyakorolni más népekre a saját bolygójuk határain
kívül. A vezér bólintott.
— Kiváló. A kereskedő fenyegetése, tehát hogy jelentést
tesz rólunk, pusztán üres szó, nincs alapja. Semmi sem
korlátoz bennünket. Walman osztagvezető?
— Négy jaenshit fogtunk el ma, vezér. Mind ott lóg a
falakon — jelentette Walman. Pirospozsgás fiatal férfi volt,
szőke kefefrizurával és nagy lapátfülekkel. — Engedelmeddel,
uram, szeretnék javaslatot tenni a cserkészés beszüntetésére.
Napról napra kevesebb dögöt kapunk el egyre nagyobb
erőfeszítés árán. Elméletileg már elfogtunk minden jaenshi
kölyköt abból a klánból, amelyik korábban a Kard Völgyében
élt.
A vezér bólintott.
— Egyéb vélemény?
Lyon műveleti parancsnok, egy kék szemű, ösztövér fickó
jelentkezett szólásra.
— A felnőttek életben vannak. Véleményem szerint a
felnőtt egyedek veszélyesebbek, mint a kölykök, osztagvezető.
— Ebben az esetben nem — mondta C’ara DaHan
fegyvermester, a hatalmas termetű, kopasz, bronzbarna bőrű
férfi, a Pszichológia Hadviselés és az Ellenséges Intelligencia
Vizsgálatának szakértője. — A tanulmányaink kimutatták,
hogy ha egy piramist lerombolunk, attól kezdve egyetlen
felnőtt vagy kölyök jaenshi sem jelent semmiféle veszélyt
Bakkalon gyermekeire. A szociális rendszerük láthatóan
összeomlik. A felnőttek vagy elmenekülnek, és megpróbálnak
csatlakozni más klánokhoz, vagy teljesen elvadulnak.
Cserbenhagyják a kölykeiket, akik többsége úgy, ahogy
gondoskodik magáról, és nem próbálnak meg ellenállni,
amikor elfogjuk őket. Ha figyelembe vesszük a falainkra
felakasztott jaenshik számát, és azokét, akiket ragadozók vagy
fajtatársaik pusztítottak el, akkor hajlamos vagyok azt
mondani, hogy a Kard Völgye lényegében véve mentes
ezektől az állatoktól. Közeleg a tél, vezér, és sok a tennivaló.
Walman osztagvezetőnek és a csapatának sok más tennivalója
lenne.
Mások is hozzászóltak, de nagyjából egyetértettek, és a
többségük DaHan szavait ismételte. Wyatt figyelmesen
meghallgatta őket, közben tanácsért könyörgött Bakkalonhoz.
Végül egy kézmozdulattal elhallgattatta a társait.
— Osztagvezető — szólt Walmannak —, holnap gyűjts be
annyi jaenshit, amennyit csak tudsz, felnőttet, kölyköt
egyaránt, de ha nem állnak ellen, akkor egyet se akasztass fel
közülük! Ehelyett hozd be őket a városba, és mutasd meg
nekik a klánjukból való társaikat a falakon. Ezután zavard el
őket a szélrózsa minden irányába! — biccentett a fejével. —
Meggyőződésem, hogy elviszik az üzenetet minden jaenshinek
arról, hogy mi az ára annak, ha egy vadállat kezet, karmot
vagy pengét mer emelni a Föld Magvaira. Így aztán, ha eljön a
tavasz, és Bakkalon gyermekei elfoglalják a Kard Völgye
mögötti területeket is, a jaenshi nép ellenállás nélkül feladja a
piramisait, és átadja a földeket, amire az embereknek szüksége
van. Így a halovány arcú gyermek dicsősége diadalmaskodik!
Lyon és DaHan együtt bólogatott a többiekkel.
— Olvass fel nekünk a szent szövegből! — kérte a vezért
Dhallis műveleti parancsnok.
Wyatt vezér beleegyezett ebbe, és az egyik legalacsonyabb
rangú osztagvezető nő odavitte neki a Könyvet, és kinyitotta a
Tanítások Fejezeténél.
— „Azokban a napokban gonosz támadt a Föld Magvaira
— olvasta fel a vezér —, mivel Bakkalon gyermekei
elfordultak Őtőle, hogy egy gyengéd istent imádjanak. És az
ég elsötétült felettük, és a sötétségből előjöttek Hranga fiai, a
vörös szemű, nagy fogú démonok, és utánuk odaföntről a
fyndik vad hordája zúdult alá sáskarajként robbanva elő a
csillagokból. Lángba borult a világ, és a gyermekek segítségért
sikoltozva kérték:
— Ments meg bennünket! Ó, ments meg!
Lőn pedig, hogy a halovány arcú gyermek leszállott
közéjük, és megállott előttük hatalmas kardjával a kezében, és
mennydörgött a hangja, amikor hozzájuk szólt, íme:
— Gyengeségetekben elfordultatok tőlem! — mondta. —
Engedetlenek! Hol vannak a kardjaitok? Hát nem adtam
kardot a kezetekbe?!
A gyermekek akkor zokogván zokogták:
— Ekét kovácsoltunk belőlük, ó, hatalmas Bakkalon!
Hatalmas harag gerjedt fel ekkor az Ő szívében, és
mondta:
— Hát ha így van, harcoljatok az ekéitekkel Hranga Fiai
ellen! Állítsátok meg az ekéitekkel a fyndi hordák rohamát! —
És elment, és nem figyelmezett többé az ő sírásukra, mivel
Bakkalon Szíve a Tűzben Lángoló Szív.
 De közülük egy, egyetlen a Föld Magvai közül,
felszárította a könnyeit, mivel oly hévvel lángoltak az egek,
hogy forró könnyei égették az arcát. Feléledt a szívében a
vérszomj, a pusztítás vágya, és az ekéből kardot kovácsolt.
Rárontott Hranga fiaira, és a nyomában pusztítás fakadt. A
többiek látván látták tetteit, és követték őt, és akkor hatalmas
csataüvöltés rengette meg a világokat.
A halovány arcú gyermek meghallotta ezt, és visszatért,
mert a háború moraja kedvesebb az Ő fülének, mint a
jajveszékelésé. És amit látott, mosolyra fakasztotta arcát:
— Gyermekeim vagytok hát, újra azok! — Így szól a Föld
Magvaihoz. — Elfordultatok tőlem, hogy egy olyan istent
imádjatok, aki báránynak nevezte magát, de hát nem tudjátok-
é, hogy a bárányt a mészárszékre vetik, és vérét veszik!? De
íme, kinyíltak szemeitek, hogy ismét az Isten Farkasai
lehessetek.
Bakkalon akkor megint kardot adott nekik, és akkor az Ő
gyermekei mind, és a Föld Magvai mindnyájan vele együtt
emelték magasba fekete kardjukat, a Démonölőt, ami
legyilkolja a lelketlent, és lesújtottak vele. Hranga fiai mind
odavesztek az ő hatalma alatt, és a félelmetes fyndi horda
porrá égett haragja tűzén. Így lőn, hogy Bakkalon gyermekei
elterjedtek a világokon.”
A vezér felemelte tekintetét a könyvből.
— Menjetek testvéreim a harcban, és elmélkedjetek
álmotokban Bakkalon tanításán! Áldjon meg benneteket a
halovány arcú gyermek látomással!
És a gyülekezet feloszlott.
A fák csupasz ágain jégpáncél csillogott, a töretlen
hómező, amin csak a lábnyomaik és a kavargó, jeges szél
hagytak nyomokat, vakító fehéren csillogott a déli
napsütésben. Alattuk a völgyben az Acél Angyalok városa
természetfölöttien tisztának és csendesnek látszott. A keleti
oldalon a szél feltornyozta a havat egészen a vörös kőfal fele
magasságáig, a kapukat már hónapok óta nem nyitották ki.
Régen volt, hogy Bakkalon gyermekei learatták a termést, és
visszahúzódtak a városukba, hogy a telet a tüzeik melegében
vészeljék át. A hideg, fekete éjszakákon a városban égő kék
fények és a falakon olykor-olykor megjelenő őrség híján
neKrol nem tudhatta volna, hogy az Angyalok élnek-e még.
A fiatal jaenshi nőstény, akit neKrol magában Keserű
Hangnak nevezett, ránézett. A szeme, különös módon, jóval
sötétebb arany színű volt, mint a fiútestvéreié.
— Az isten ott fekszik összetörve a hó alatt — mondta a
fiatal nőstény, és még a jaenshi beszéd doromboló
hangzásában is érződött szavaiban az elkeseredettség.
Pontosan ugyanott álltak, ahová neKrol annak idején Rythert
is elhozta, ott, ahol a Csengő Kő népének piramisa állt egykor.
NeKrol tetőtől talpig egy kissé szűk, termo kezeslábast viselt,
amely kihangsúlyozta testének domborulatait. A ruha
kapucnijára szerelt, kék színű műanyag napszemüvegen át
nézett le a Kard Völgyébe. A Keserű Hangnak nevezett fiatal
jaenshi nem viselt ruhát, őt dús, szürke, téli szőrzete óvta. A
lézer vadászpuska szíja keresztbefutott a mellkasán.
— Nem csak a ti isteneteket törik össze, ha nem állítjuk
meg az Angyalokat — mondta neKrol, a termoruha dacára
reszketve.
Úgy tűnt, hogy Keserű Hang nem nagyon figyel rá.
— Még gyerek voltam, Arik, amikor megjöttek. Ha nem
bántják az istenünket, akkor talán még mindig gyermek
lennék. De amikor a fény kihunyt, a bennem lévő fény is
kihunyt. Elmentem innen. Messze a Csengő Kőtől, távol az
erdőnktől. Semmit sem tudtam. Ettem, ami a kezem ügyébe
került. A sötét völgyben már semmi sem ugyanolyan. A
szutyákok gágogtak rám az utamon, és rám rontottak az
agyaraikkal. Idegen jaenshik elzavartak engem, és kergették
egymást is. Nem értettem semmit, és nem tudtam imádkozni.
Még amikor az Acél Angyalok elfogtak, akkor sem érettem,
hogy mi történik. Elmentem velük a városukba, bár nem
értettem semmit abból, amit mondtak. Emlékszem a falakra és
a gyerekekre, akik ott lógtak. A legtöbben közülük sokkal
fiatalabbak voltak, mint én. Akkor sikoltozni kezdtem, és
menekülni akartam. Láttam őket a köteleken, és akkor valami
vad és istentelen kelt életre idebent — ránézett a kereskedőre
bronz színben ragyogó szemével. Előrébb lépett a bokájáig érő
hóban, és megmarkolta a lézer vadászpuska szíját.
NeKrol sok mindenre megtanította, mióta összetalálkoztak
azon a napon, amikor az Acél Angyalok kiűzték Keserű
Hangot a Kard Völgyéből. Keserű Hang messze a legügyesebb
volt a hat hontalan és istenét vesztett fiatal közül, akiket a
kereskedő maga mellé fogadott, és tanított. Nem tehetett mást.
Egymás után ajánlotta tel a lézer vadászpuskákat a klánoknak,
mint csereértéket, de senkinek sem kellett. A jaenshik szentül
hitték, hogy az istenük megvédi őket.
Csak az istenüket veszítettek figyeltek oda rá, de ezek
közül sem mindegyik, mert a fiatal gyermekek többségét, a
csöndeseket, a legfélénkebbeket befogadták a különböző
klánok. Ám azok, például Keserű Hang, akik túl sokat láttak,
és túlságosan elvadultak, már nem kellettek senkinek.
Ez a fiatal nőstény volt az első, aki kézbe fogta a fegyvert,
miután a vén szóló nem engedte csatlakozni a Vízesés
Népéhez.
— Van, hogy jobb, ha nem tartozunk egyetlen istenhez
sem — mondta neki neKrol. — Azoknak ott lent van istenük,
és ő tette őket azzá, amik. A jaenshi nép fiainak is vannak
istenei, de éppen az isteneikbe vetett bizalom miatt halnak
meg. Ti, akik elveszítettétek az isteneteket, ti vagytok a
többiek egyetlen reménye.
Keserű Hang nem szólt erre semmit. Csak lenézett a
csöndes, hólepte városra, és a szeme izzott.
NeKrol nézte ezt a fiatal jaenshit, és elgondolkozott. Azt
mondogatja, hogy ő, neKrol és ez a hat fiatal a jaenshi nép
egyetlen reménye. Na de miféle reménység ez? Keserű
Hangban és a társaiban ott élt valami őrült vadság, ami
megremegtette a kereskedő szívét. Még ha Ryther meghozza is
a fegyvereket, még ha ez a kis csapat meg is tudja állítani az
Angyalok terjeszkedését, ha mindez megtörténik — mi lesz
aztán? Még ha az összes Angyal meghal is holnapra, hol talál
ez a pár istenét veszített fiatal otthonra!?
Csöndben álltak mind a heten, és a hó kavargott a lábuknál
a testüket tépázó északi szélben.
 A kápolnában csönd és sötétség uralkodott. Csupán a
gömblámpások halványvörös fénye reszketett a sarkokban, és
az egyszerű fapadok üresen álltak. Az oltár súlyos,
megmunkálatlan, fekete kőtömbje fölött Bakkalon hologramja
állt. Olyan életszerű volt, mintha lélegezne: egy fiú,
egyszerűen csak egy mezítelen, tejfehér arcú fiú nagy
szemekkel és szőke hajjal gyermeki ártatlanságba burkolózva.
A kezében a testmagasságának másfélszeresét kitevő,
hatalmas, fekete kardot tartott.
Wyatt letérdelt a kép előtt, lehajtotta a fejét olyan
csöndben, hogy még a lélegzetét is visszafojtotta. Egész télen
át sötét és zavaros álomképek gyötörték, ezért minden áldott
nap letérdelt az oltár elé útmutatásért könyörögve. Senki
mástól nem várhatott segítséget, csak Bakkalontól. Ő, Wyatt, a
vezér békében és háborúban. Egyedül kell megfejtenie a
látomásait.
Naponta eltöprengett a látomásain, míg a hó olvadni
kezdett odakünn, és az egyenruhája kikopott a sok térdeléstől.
Végül döntésre jutott, és elrendelte, hogy a népe vezetői
csatlakozzanak hozzá a kápolnában.
Egymás után érkeztek meg, miközben a vezér
mozdulatlanul térdeit, és egymástól tisztes távolságban beültek
a padokba. Wyatt nem mutatta jelét annak, hogy észrevette
volna őket. Csak azért imádkozott, hogy megtalálja a
megfelelő szavakat, és a látomásai ne csalják meg. Amikor
mindenki megérkezett, felállt, és szembefordult a többiekkel.
— Mi, Bakkalon gyermekei, sok világot benépesítettünk
már, de egyik sem olyan különlegesen áldott, mint ez itt, a
Corlos világa. Nagy időket élünk meg mi itt együtt,
fegyvertársaim. A halovány arcú gyermek meglátogatott
engem álmomban, ugyanúgy, ahogyan az első vezért is
meglátogatta akkor, amikor megalapította a testvériségünket.
Megajándékozott engem egy látomással.
Mindannyian csöndben néztek rá, a szemükben alázat és
engedelmesség ragyogott: hiszen a vezér teljhatalmú vezetőjük
volt. Nincs helye kérdéseknek, ha egy feljebbvaló
bölcsességről beszél, vagy parancsokat oszt. Egyike volt az
Bakkalon törvényeinek, hogy a hierarchia szent és
megkérdőjelezhetetlen. így aztán senki sem szólt egy szót sem.
— Bakkalon személyesen járt ezen a világon. Járt a
lelketlenek és a mezők vadjai között, és megtanította őket arra,
hogy ez a föld a miénk. Bakkalon a következőket mondta
nekem: ha eljön a tavasz, és a Föld Magvai kiáramlanak a
Kard Völgyéből, hogy új területeket foglaljanak el maguknak,
akkor minden állatnak tudnia kell a helyét, és meg kell
hódolnia előttük. Ez a jövendölés! Sőt, csodákban lesz
részünk. A halovány arcú gyermek azt is megígérte nekem,
hogy jeleket küld, jeleket, amelyek által láthatjuk az ő
igazságát, jeleket, hogy megsegítse a hitünket új
kinyilatkoztatásokkal. De ugyanakkor meg is méri a hitünket,
mert lesznek áldozatok, és Bakkalon nem egyszer próbára tesz
majd bennünket, hogy megmutathassuk, milyen nagy is a mi
hitünk Őbenne. Mindenkor észben kell tartanunk az Ő
tanításait, és igazként kell cselekednünk, és mindannyiunknak
úgy kell bíznia Benne, ahogyan egy gyermek bízik a
szüleiben, ahogyan egy közkatona a tisztjében: vagyis
rendíthetetlenül és kérdések nélkül. Mivel a halovány arcú
gyermek mindent jobban tud nálunk. Ez a látomások tartalma.
Bakkalon biztosított engem arról, hogy valóban ezeket az
Álmokat küldte nekem. Testvéreim, imádkozzatok vetem!
Wyatt visszafordult az oltár felé, és ismét letérdelt. A társai
is letérdeltek, lehajtották a fejüket, hogy vele imádkozzanak. A
kápolna egy távolabbi, homályos szegletében, ahová éppen
csak eljutott a fénygömbök fénye, C’ara DaHan égő szemmel
nézett a vezérre összehúzott szemöldöke alól.
Aznap este, a csöndben elköltött estebéd, majd a rövid
megbeszélés után a fegyvermester megkérte Wyattet, hogy
sétáljon vele egyet a falakon.
— Zavarodottságot érzek a lelkemben, vezér — mondta.
— Tanácsot kell kérnem attól, aki legközelebb áll
Bakkalonhoz.
Wyatt bólintott, és mindketten belebújtak a nehéz, fekete
szőrméből és olajfekete fémszálas anyagból varrt éjszakai
köpenyekbe, és kimentek a vörös kőfalon körbefutó
gyalogjáróra, az odafent szikrázó csillagok alá.
 A városkapu fölötti őrbódé közelében DaHan megállt. A
mellvérten áthajolva lenézett a lassan olvadozó hóra, és
percekig bámulta, mielőtt visszafordult volna a vezérhez.
— Wyatt — mondta végül —, gyenge a hitem.
A vezér nem szólt, csak fürkészően nézte a másikat, az
arcát eltakarta az éjszakai köpeny csuklyája. A gyónás nem
tartozott az Acél Angyalok vallási hagyományai közé:
Bakkalon szerint egy harcos hite soha nem inoghat meg.
— Régen — folytatta C’ara DaHan — sokan szálltak
szembe Bakkalon gyermekeivel. Ezek közül a támadók közül
a legtöbben ma már csak a mesékben léteznek. Talán nem is
éltek valójában. Talán csak üres példázatok, mint azok az
istenek, akikben a gyenge emberek hittek. Én csak egy
fegyvermester vagyok, nem tudhatom mi igaz ebből és mi
nem. De van egy történet, vezér, ami zavar engem. Egyszer,
azt mondja, hogy a háborúk évszázadaiban Hranga fiai
rászabadították az emberekre az örült elmevámpírokat. Azokat
a teremtményeket, akiket az emberek lélekzabálóknak
neveztek. Az érintésüket nem lehetett észrevenni, de
kilométerekre kiterjedt, messzebbre, mint egy ember elláthat,
messzebbre, mint ameddig a lézerfegyverekkel el lehet lőni, és
elmebajt okozott. Látomásokat, vezér, látomásokat! Nem
létező istenek képe, őrült tervek képződtek az emberek
fejében, és…
— Hallgass! — szólt rá a vezér. A hangja kemény volt, és
olyan hideg, mint az éjszakai szél, amelyik körülfogta őket, és
amelyben a lélegzetük páraként csapódott le. Hosszú csend
telepedett rájuk, majd a vezér, sokkal lágyabban, folytatta. —
Minden áldott télen imádkozom, és megküzdök a
látomásaimmal. Én vagyok Bakkalon gyermekeinek vezére a
Corloson, nem valamiféle újonnan besorozott gyerekkatona,
akit be lehet csapni hamis istenekkel. Csak akkor szóltam
hozzátok, amikor megszereztem a bizonyosságot. Úgy szóltam
hozzátok, mint a vezéretek, mint lelki atyátok és felettes
tisztetek. Az, hogy megkérdőjelezed a kijelentéseimet,
fegyvermester, hogy kételkedni merészelsz, ez nagyon mélyen
érint engem. Legközelebb a csatatéren szállsz majd vitába
velem, mert nem értesz egyet a parancsaim kritikus
pontjaival?!
— Soha, vezér! — DaHan bocsánatkérően térdre
ereszkedett a fal tetején futó gyalogjárót borító hóban.
— Remélem is, hogy így van! De mielőtt elbocsátlak,
mivel testvérem vagy Bakkalonban, válaszolok neked, bár
nem kellene, és nagyot hibáztál, amikor erre kényszerítettél.
Figyelj hát! Wyatt vezér becsületes ember és jó katona. A
halovány arcú gyermek megajándékozott engem látomásokkal,
és megjósolta, hogy csodák fognak történni. Ezeket a dolgokat
a saját szemünkkel fogjuk meglátni. De ha a jövendölés téved,
és nem lesznek jelek, akkor azt is látni fogjuk. Akkor
egyértelműen bebizonyosodik, hogy a látomásokat nem
Bakkalon küldte, hanem valami hamis isten, talán a hrangák
lélekzabálója. Vagy úgy gondold, hogy a hrangák képesek
csodát tenni?
— Dehogy! — válaszolta DaHan még mindig térden állva
és nagy, kopasz fejét lehajtva. — Ez eretnekség lenne.
— Természetesen — mondta Wyatt, és kitekintett a falak
mögé. Az éjszaka ropogós hideg volt, és az égen nem látszott a
hold. Átszellemült áhítattal úgy érezte, hogy még a csillagok is
a halovány arcú gyermek dicsőségét sugározzák felé, mivel a
Kard csillagkép éppen a zeniten ragyogott, és a Harcos a
horizonton állva felfelé nyúlt, hagy megragadja.
— Ma éjjel köntös nélkül mész őrségbe — mondta a vezér
DaHannak, amikor ismét ránézett. — És ha az éjszaki szél
beléd mar, örvendeztessen meg a fájdalom, amit okoz, mivel
ez jelzi a hódolatodat a vezéred és az istened felé. Minél
jobban szenved a test, annál nagyobb a lélek tüze.
— Igen, vezérem — mondta DaHan. Felállt, levette
éjszakai köpenyét, és odaadta a vezérnek. Wyatt áldón
megérintette.
A kereskedő elsötétített lakószobájának falán, a filmvetítőn
a szokásos ütemben váltották egymást a játékfilmek elemei, de
neKrol, lomhán hátradőlve lefüggönyzött pihenőjén, félig
becsukott szemmel nem nagyon figyelt a történetre. Keserű
Hang és a többi jaenshi számkivetett a padlón ült, és arany
szemével szinte megigézve bámulta az előtte pergő
jeleneteket, amelyekben humanoidok lődözték le egymást az
ai-Emerel magasba szökő várostornyai között rohangálva.
Láthatóan egyre kíváncsibban figyelték az idegen világokat és
más életmódokat. NeKrol mindezt nagyon furcsállta, mert sem
a Vízesés Népe, sem a többi jaenshi csapat nem mutatott soha
hasonló érdeklődést. Eszébe jutottak az első Corloson töltött
napjai az Acél Angyalok érkezése és előjogaik alapján indított
gyorsan-szedjük-el-tőlük háborúja előtt, amikor kirakta az
áruit a jaenshi szólók elé: fényes avaloni csillámselymet, Felső
Kavalaanból származó tündekő ékszereket, duraloy késeket,
napelemeket és acél elektromos íjakat, könyveket egy tucat
világból, orvosságokat és borokat — mindenből mutatóba egy
keveset. A szólók olykor-olykor elvettek ezek közül egy s
mást, de sosem lelkesedtek egyikért sem, az egyetlen dolog,
ami igazán érdekelte őket, a só volt.
Már tavaszodott, amikor Keserű Hang először fordult
kérdéssel neKrolhoz. A kereskedő ekkor döbbent rá arra,
milyen ritkán esett meg az, hogy valamelyik jaenshi bármit is
kérdezett tőle. Talán a szokásaik és a vallásuk gátolta az
egyéni érdeklődés kialakulását és kifejezését. A
számkivetettek meglehetősen mohónak bizonyultak,
különösen Keserű Hang. NeKrol mostanában már csak
kérdések igen kis százalékát tudta megválaszolni, és a
válaszok újabb kérdéseket váltottak ki, amivel a fiatal jaenshi
nőstény zavarba hozta a kereskedőt. NeKrol kezdett
rádöbbenni saját tudatlanságára.
Aztán, tökéletes ellentétben a klánbeli jaenshikkel — a
vallás ekkora különbségeket okoz?! — Keserű Hang elkezdett
válaszolni a kérdésekre. NeKrol pedig lassan belemelegedett a
faggatásba olyan témákban, amelyekről mindig is szeretett
volna többet tudni. A fiatal jaenshi nőstény azonban a
legtöbbször csak zavartan pislogott, majd feleletként kérdezni
kezdett.
— Nincsenek történetek az istenekről — mondta egy
alkalommal, amikor a kereskedő megpróbált a jaenshi
mitológia iránt érdeklődni. — Ugyan miféle történetek
lehetnének? Az istenek a piramis-szentélyekben laknak, Arik.
Imádkozunk hozzájuk. Ők vigyáznak ránk, és fényt adnak
nekünk. A mi isteneink nem rohangálnak összevissza. Ők nem
harcolnak és veszekednek egymással, ahogy a ti isteneitektől
látni.
— De nektek is voltak más isteneitek egykor, még a
piramisok tisztelete előtt — mutatott rá a tényekre neKrol. —
Például azok, akiknek a szobrait kifaragtátok nekem. — Arik
olyan messzire ment a bizonyításban, hogy kicsomagolta az
egyik szobrot, és megmutatta a fiatal nősténynek, bár Keserű
Hang biztosan ismerte ezeket az alakokat, hiszen a Csengő Kő
piramisának népéből kerültek ki a legjobb szobrászok.
Keserű Hang azonban csak szórakozottan babrálta a saját
szőrét.
— Túl fiatal voltam még a faragáshoz, talán ezért nem
beszéltek nekem erről — mondta. — Amire szükségünk van,
azt mind tudjuk. Erről csak a szobrászoknak kell tudniuk.
Feltehetően csak ők ismerik az istenekről szóló meséket.
Egy másik alkalommal neKrol a piramisokról kérdezte a
fiatal nőstényt, de még rövidebb választ kapott.
— Hogy ki építette őket? — nézett a kereskedőre Keserű
Hang. — Nem mi építettük őket, Arik. Mindig is ott álltak.
Éppen úgy, mint a sziklák és a fák — váratlanul pislogott
egyet. — De nem olyanok, mint a kövek meg a fák, nem igaz?
— Láthatóan megzavarodva ott hagyta a kereskedőt, és
odament a többiekhez, hogy velük beszélgessen.
Az istenüket veszített jaenshik nemcsak többet töprengtek
klánbeli társaiknál, de nehezebben is lehetett kezelni őket.
Ahogy teltek a napok, neKrol egyre kilátástalanabbnak látta a
vállalkozásukat. Már nyolc számkivetettet fogadott be — a tél
kellős közepén találtak még kettőt az éhhalál küszöbén.
Mindannyian rendszeresen gyakorolták a lézerfegyver
használatát, és felváltva figyelték az Angyalokat. Ám hiába
érkezik meg Ryther a fegyverekkel, mi az ő erejük ahhoz
képest, amit a vezér ki tud állítani ellenük?! A Jolostar Fénye
hozza a fegyvereket, és arra számít, hogy száz kilométeres
körzeten belül minden jaenshi klán készen áll arra, hogy
szembeszálljon az Angyalokkal, és már számbeli fölényükkel
elsöpörje őket. Ha Jannis meglátja ezt a nyolc nyomorultat,
amint neKrollal az üdvözlésére sietnek, elájul.
Feltéve persze, hogy kivonulnak Jannis üdvözlésére. Mert
már az is problémásnak bizonyult, hogy neKrol összetartsa
gerillacsapatát. Az Acél Angyalok elleni gyűlöletük már az
őrület határát súrolta, mégis távol álltak attól, hogy egységet
alkossanak. Egyikük sem engedelmeskedett szívesen a
parancsoknak, ráadásul folyton veszekedtek, kimeresztett
karmokkal rontottak egymásra, hogy kialakítsák a csoporton
belüli hierarchiát. Ha neKrol nem gátolta volna meg őket
ebben, talán még a lézerfegyvereket is egymásra fogják. Aztán
itt volt a fizikai kondíció kérdése. A csapat három nőstényéből
csak Keserű Hang nem esett teherbe. Mivel a jaenshi
nőstények egyszerre négy-nyolc kölyöknek adtak életet,
neKrol a nyár végére demográfiai robbanással számolhatott a
gerillacsapatban. Ez csak a kezdet volt. Az istenüket veszített
jaenshik majdnemhogy óránként párosodtak, és a
népességszabályozást láthatóan hírből sem ismerték. NeKrol
eltűnődött azon, hogy vajon miként biztosítják a klánokon
belül az állandó létszámot, de erre a társai nem tudtak
magyarázatot adni.
— Talán kevesebbet szexelünk — mondta Keserű Hang,
amikor neKrol megkérdezte tőle. — De mivel még gyerek
voltam, nem tudhatom. Mielőtt idejöttem, soha semmi nem
volt sürgős. Túl fiatal voltam, gondolom. — De amikor ezt
mondta, nagyon bizonytalannak látszott, és idegesen
vakarózott.
NeKrol nagy sóhajjal visszadőlt a pihenőjére, és
megpróbálta kizárni a fejéből a film hangjait. A dolgok
kezdtek nagyon bonyolulttá válni. Az Acél Angyalok is
előbújtak a falaik mögül, és lánctalpas dübörgőikkel nekiláttak
a tereprendezésnek, kidöntve és felaprítva a fákat a Kard
Völgyében. NeKrol felmászott a dombtetőre, és jól látta, hogy
a föld hamarosan készen áll a tavaszi vetéshez. A vetés után
Bakkalon gyermekei terjeszkedni akarnak, ezt a kereskedő jól
tudta. A múlt héten az egyikük — az óriás, akinek nincs szőr a
fején, így jelentette neKrol egyik kémje — elment a Csengő
Sziklához, és darabokat szedett össze a széttört piramisból.
Akármiért is csinálta, az nem jelenthetett jót.
 NeKrol olykor megrémült a készenlétbe helyezett erőktől,
és abban reménykedett, hogy Ryther elfelejt lézerfegyvereket
hozni. Keserű Hang készen várta a fegyverek megérkezését,
nem érdekelte az ellenség erőfölénye. NeKrol rémülten
emlékeztette őt arra, hogy mi történt akkor, amikor a jaenshik
megöltek egy embert; álmaiban még mindig látta a jaenshi
kölykök felakasztott testét a falakon himbálózni.
Keserű Hang ránézett az őrült elszántság bronz fényével a
szemében, és csak annyit mondott:
— Igen, Arik. Mindenre emlékszem.
A fehér ruhás konyhaszolgálatos fiúk csendben és
hatékonyan eltakarították a vacsora minden nyomát, majd
eltűntek.
— Pihenj! — mondta Wyatt a tisztjeinek. — Ahogy a
halovány arcú gyermek kinyilatkoztatta, mostantól csak
rajtunk múlik, hogy mikor jön el a csodák ideje. Ma reggel
kiküldtem három osztagot a Kard Völgyét délkeletről határoló
dombokra, hogy elzavarják a jaenshi klánokat azokról a
területekről, amiket szándékunkban áll elfoglalni. Kora
délután kaptam meg tőlük a jelentéseket, és most megosztom
veletek. Jolip osztagvezető asszony, kérlek, tárd elénk az
eseményeket, amelyek akkor történtek, amikor a parancsaimat
teljesítettétek!
— Igen, vezér! — Jolip, a fehér bőrű, szőke, beesett arcú
nő, felállt. Az egyenruha kissé lötyögött sovány testén. — Egy
tízfős csapatot vezettem, hogy elzavarjam a klánt, amelyiket a
Szikla Klánjának nevezünk, mivel a piramisuk egy
gránitszikla tövében áll a dombság egy kietlen részén.
Felderítőinktől azt az információt kaptuk, hogy ez egyike a kis
létszámú klánoknak, és körülbelül húsz felnőttből áll.
Nehézfegyverzettel indultunk útnak. Vittem magammal egy
ötös osztályú robbantóágyút, mivel a jaenshi piramisok
lerombolása kézifegyverekkel meglehetősen hosszadalmas. A
többi felszerelésünk azonban szigorúan az előírásnak
megfelelő volt. Nem számítottunk ellenállásra, de a Csengő
Kőnél történt incidens óta óvatos vagyok. Körülbelül tizenkét
kilométeres menetelés után, a dombokon át eljutottunk a szikla
körzetébe. Félkörben közelítettünk, lassan, sivítópisztolyokkal
a kézben. Elfogtunk néhány, az erdőben kószáló jaenshit, és
túszokként magunk előtt tereltük őket, élő védőernyőként
bármiféle támadás vagy zavargás esetére. De ez,
természetesen, fölösleges óvatosságnak bizonyult. Amikor
odaértünk a szikla tövében álló piramishoz, már vártak ránk.
Legalább tizenkét bestia, uram. Az egyik ott ült a piramis
mellett, és a két markát rányomta a piramis egyik falára, a
többiek körülfogták, olyan védőkörszerűen. Ránk néztek, de
nem mozdultak. — A beszélő egy pillanatnyi szünetet tartott,
miközben az egyik ujjával megdörzsölte az orrát. — Már
elmondtam a vezérnek, hogy ezután valami nagyon különös
dolog történt. A múlt nyáron kétszer vezettem osztagot a
jaenshi klánok ellen. Az első alkalommal, mivel fogalmuk sem
volt arról, hogy mire készülünk, egyetlen lélek nélküli lény
sem volt a piramisnál. Egyszerűen leromboltuk, és elmentünk.
A második alkalommal rengeteg teremtmény gyűlt össze, és
bár nem voltak kimondottan ellenségesek, a saját testükkel
akarták megakadályozni, hogy eljussunk a piramishoz. Nem
oszlottak szét addig, amíg az egyiket le nem terítettem a
sivítópisztolyommal. Ezenfelül, természetesen,
tanulmányoztam Allor osztagvezető jelentéseit is a Csengő
Kőnél tapasztalt nehézségekről.
Ez alkalommal azonban minden egészen másként történt.
Utasítottam két emberemet, hogy állítsák fel a robbantóágyút
az állványára. Megpróbáltam megértetni a vadakkal, hogy
jobb, ha eltakarodnak a piramis mellől. Kézjelekkel
kommunikáltam velük, természetesen, hiszen nem ismerem az
istentelen nyelvüket. Azonnal kétfelé váltak, és felsorakoztak a
tűzvonal két oldalán. Célba vettük őket a sivítópisztolyainkkal,
de minden a legnagyobb nyugalomban történt.
Aztán megtörtént a robbantás. A robbanólövedék telibe
találta a piramist, tűzbe borította, és az nagy dörrenéssel fel is
robbant. A törmelékdarabok szétrepültek, de senki sem sérült
meg, hiszen mindannyian viseltük a védőruhát. A jaenshik
közönyösnek látszottak. A piramis szétrobbanása után erős
ózonszagot éreztünk, és egy pillanatra felcsapott belőle egy
kékes színű láng — talán csak egy utókép a szemünkben. Nem
tudnám megmondani, mikor történt, mivel nem nagyon
figyeltem rájuk, de talán ez volt az a pillanat, amikor a
jaenshik mind térdre borultak előttünk. Mindannyian, uram.
Aztán lenyomták a fejüket a földre, és elterültek. Egy percig
azt hittem, istenként imádnak bennünket. Megpróbáltam
megmagyarázni nekik, hogy semmi szükségünk erre az állati
imádatra, amit ők adni tudnak, mert csak azt akarjuk, hogy
azonnal menjenek el innen. De hamar rájöttem a tévedésemre,
mert a klán négy vezetője előjött a fák közül a sziklafal
tetején. Lemásztak hozzánk, és odaadták a szobrot. Ekkor a
többiek felálltak, és mindannyian elindultak kelet felé, ki a
Kard Völgyéből. Elhoztam a szobrot, és odaadtam a vezérnek.
A nő elhallgatott, de állva várta a kérdéseket.
— Itt van nálam a szobrocska — mondta Wyatt. Lenyúlt a
széke mellé, és a szobrot az asztalra állította. Lehúzta róla a
fehér kelmét, ami borította.
Háromszög alakú, kőkemény, fekete színű fakéreg alapon,
amelynek sarkaiból három csont emelkedett a magasba, hogy
piramist formálva fonódjon össze középen, puha, kék színű
fából a legfinomabb részletekig kifaragva ott állt Bakkalon, a
halovány arcú gyermek, és a kezében tartotta sötét színűre
festett kardját.
— Mit akar ez jelenteni? — kiáltott fel Lyon műveleti
parancsnok félreérthetetlen félelemmel a hangjában.
— Szentségtörés! — ordította Dhallis.
— Semmi komoly! — emelkedett szólásra Gorman, a
nehézfegyverek műveleti parancsnoka. — Ezek az állatok
egyszerűen csak a bizalmunkba akarnak férkőzni, talán azt
hiszik, hogy ezzel lefegyverezhetnek bennünket.
— Csak a Föld Magvai hajthatnak térdet Bakkalon előtt —
folytatta Dhallis. — Meg van írva a könyvben! A halovány
arcú gyermek nem tekint kegyesen a lélek nélküliekre.
— Csendesüljetek le fegyvertársaim, testvéreim! —
mondta a vezér, és a hosszú asztal mentén azonnal csönd lett.
Wyatt megengedett magának egy halvány mosolyt. — Ez az
első a csodák sorában, amelyekről a tél hidegében a
kápolnában beszéltem nektek. Ez az első különös esemény,
amelyet Bakkalon kinyilatkoztatott nekem.
 Valójában járt már ezen a világon, amelyet mi Corlosnak
nevezünk, így még a mezők vadjai is ismerik az őt.
Gondoljatok csak bele, testvéreim! Nézzétek meg ezt a
faragást! Tegyetek fel magatoknak néhány egyszerű kérdést!
Beengedtünk-e valaha is egyetlen jaenshi állatot megszentelt
falaink közé?
— Természetesen soha! — kiáltotta be valaki.
— Így tehát magától értetődik, hogy soha, egyikük sem
láthatta a hologramot az oltár fölött. Én magam sem jártam túl
gyakran a vadak között, mert a kötelességeim nem engedték.
Így aztán a halovány arcú gyermek láncomon függő képmását
sem láthatták, mivel az a néhány jaenshi, aki szemben állt
velem, nem élt addig, hogy továbbadhassa ezt az ismeretet,
ezeket ítéltem halálra, és ezek lógtak a város falain. Ezek a
vadak nem beszélik a Föld Magvainak nyelvét, és közülünk
egyetlen egy sem tanulta meg barbár motyogásukat. Végül,
egyikük sem olvasta a könyvet. Gondolkodjatok el ezeken a
dolgokon, és próbáljátok meg kitalálni, honnan tudhatták meg
a szobrászaik, hogy milyen arcot és alakot formáljanak ki?
Csönd telepedett a teremre. Bakkalon gyermekeinek
vezetői mélyen magukba nézve töprengtek az elhangzottakon.
Wyatt csöndben összefonta a karját a mellkasán.
— Ez egy csoda. Soha többé nem lesz gondunk a
jaenshikkel, mivel a halovány arcú gyermek meglátogatta
őket.
A vezér jobb keze felől Dhallis műveleti parancsnok
asszony mereven ült.
— Vezérem, vezetőm a hitben — mondta némi nehézség
árán, és a szavak nehezen jöttek ki a száján —, bizonyára,
bizonyosan nem úgy érted, hogy ezek az állatok képesek arra,
hogy tiszteljék a halovány arcú gyermeket, és Ő elfogadja az
imádatukat?
Wyatt nyugodtnak látszott, jóindulatúnak; egyszerűen csak
elmosolyodott.
— Ne gyötörd magad, Dhallis! Bizonyára azon
gondolkozol, hogy nem esem-e az Első Téveszme fogságába.
Talán a G’hra szentségtörésre gondolsz, amikor egy elfogott
hrangan, hogy mentse állati életét, térdet hajtott Bakkalon
előtt, és a Kárhozott Gobrone vezér kijelentette, hogy
mindenkinek, aki imádja a halovány arcú gyermeket, van
lelke! — Megrázta a fejét. — Láthatjátok, ismerem a Könyvet.
De nem, műveleti parancsnok asszony, szó sincs itt
szentségtörésről. Bakkalon személyesen járt és jár e vadak
között, és csak az igazságot tanítja nekik. Látták hát
felfegyverkezett sötét dicsőségében, és hallották, amint
kinyilvánítja, hagy ők csupán állatok, akiknek nem adatott
lélek, hiszen csak ezt mondhatta nekik. Következésképpen e
vadak elfogadják a helyüket a mindenség rendjében, és
megalázzák magukat előttünk. Soha többé nem ölnek embert.
Emlékezz csak vissza: nem imádták a szobrot, hanem
odaadták nekünk, a Föld Magvainak, mert csak mi imádhatjuk
Őt. Amikor megalázták magukat, azt előttünk tették, ahogyan
egy állat lekushad az ember előtt, mert ennek így kell lennie.
Érted már? Megismerték az igazságot.
Dhallis bólintott.
— Ó, igen, vezérem! Megvilágosodott az elmém. Bocsásd
meg pillanatnyi gyengeségemet!
De valahol az asztal felénél C’ara DaHan előrehajolt, és
rosszallóan összefűzte nagy, göbös ujjait.
— Vezérem? — mondta komoran.
— Igen, fegyvermester? — fordult a férfi felé Wyatt, és az
arcvonásai megkeményedtek.
— Akárcsak a műveleti parancsnoknak, nekem is gondot
okoz ez a dolog. Kérlek, világosítsd meg az én elmémet is!
Wyatt elmosolyodott, de a hangja hidegen csengett.
— Szólj hát!
— Csoda történt, meglehet — mondta DaHan — de nem
árt, ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy nem a lélek
nélküli ellenség trükkjével állunk-e szemben mégis. Nem
látom át a terveiket, sem az okaikat, amelyek ilyen
viselkedésre késztették őket, de tudok egy lehetőségről, hogy
honnan ismerhetik Bakkalon jellegzetességeit.
 — Na?
— A jaenshi kiképzőtáborra gondolok, és arra vörös hajú
kereskedőre, Arikra. Ő is a Föld Magvai közé tartozó ember,
úgy néz ki, mint egy emereli ember, és kapott tőlünk egy
példányt a Könyvből. Mégsem tölti el a szívét Bakkalon
imádata, és éppen úgy fegyver nélkül jár, mint egy istentelen.
A megérkezésünk óta csak ellenkezik velünk, és határozottan
ellenségessé vált, amióta megleckéztettük a jaenshiket. Talán ő
buzdította arra a Szikla Klánját, hogy készítsék el ezt a
szobrot, ki tudja, milyen különös megfontolásból. Biztosra
veszem, hogy kereskedett velük.
— Hiszem, hogy igaz szívedből beszélsz, fegyvermester.
A megérkezésünk utáni hónapokban erőfeszítéseket tettem
arra, hogy meg térítsem neKrolt. Hasztalanul fáradoztam, de
ugyanakkor sok ismeretre tettem szert a jaenshi bestiákról és
arról, hogyan kereskedik velük ez az emereli ember — mondta
a vezér még mindig mosolyogva. — Itt, a Kard Völgyében is
kereskedett az egyik klánnal, továbbá a Csengő Kő és a Szikla
Népével, valamint a távolabbi Vízesés Népével és kelet felé
egyéb klánokkal is.
— Tehát az ő műve — mondta DaHan. — Ez egy trükk.
Minden szem Wyattre tapadt.
— Nem ezt mondtam. NeKrol, legyenek bármiféle tervei,
csak egy magányos fickó. Nem kereskedik minden jaenshi
klánnal, még csak nem is ismeri mindet. — A vezér mosolya
szélessé vált. — Aki közületek már találkozott az emerelivel,
tudja, hogy egy puhány, gyenge ember. Nem tud elgyalogolni
olyan messzire, mint kéne, és nincs semmiféle repülő
szerkezete, amivel utazhatna.
— A Szikla Népével azonban kapcsolatban állt! —
ellenkezett a vezérrel DaHan, és makacsul ráncolta bronzbarna
homlokát.
— Így van, kapcsolatban állt velük — mondta neki Wyatt
—, csakhogy ma reggel nem csak Jolip osztagvezető vitte ki a
csapatát. Kiküldtem Walman és Allor osztagvezetőket is a
Fehér Kés vizein túlra. Ott zsíros, fekete föld vár a
megművelésre, sokkal termékenyebb, mint a keleti földek. A
Szikla Népe délkeleten éppen a Kard Völgye és a Fehér Kés
közötti területet foglalta el, tehát menniük kellett. De a többi
piramis, amit eltávolítottunk, a távoli vizek klánjaihoz
tartozott, harminc kilométernél is távolabb. Ők sosem
találkoztak Arik neKrollal, hacsak a fickó nem növesztett
szárnyakat a télen.
Wyatt lehajolt, és két másik szobrot is az asztalra helyezett.
Az egyik egy palalapon álló, kissé elnagyolt, a másik egy
részletekbe menően kifaragott szappangyökér-figura volt,
szépen megfaragott piramis-tartóbordákkal. Az alapanyagok
és a megvalósítás különbségeitől eltekintve azonban mindkettő
ugyanazt ábrázolta, mint az első.
— Itt is látod a trükköt, fegyvermester? — kérdezte Wyatt.
DaHan csak nézett, és nem szólt semmit. Ám ekkor Lyon
műveleti parancsnok váratlanul felpattant.
— Én itt csodát látok! — jelentette ki, és a többiek
visszhangozták a szavait.
Amikorra a lelkesedés hangjai elcsendesültek, az izmos
fegyvermester lehajtotta a fejét.
— Áldj meg bennünket, vezérünk!
— A lézerek, lányom, a lézerek! — kiáltotta neKrol
kétségbeesett idegességgel a hangjában. — Ryther még nem
ért vissza, ez a helyzet! Várnunk kell!
Kint állt a buborék alakú ház mellett, csupasz felsőtesttel
izzadva a forró délelőtti napsütésben. Az élénk szél
összeborzolta gubancos üstökét. Zajra ébredt nyugtalan
álmából. Épp az erdő szélén állította meg a csapatot, és Keserű
Hang szembefordult vele. Úgy nézett ki a mellkasán keresztbe
vetett lézerfegyverrel, mintha nem is jaenshi lenne, olyan
vadnak és elszántnak látszott. A nyakába fényes kék
csillámselyem sálkendőt kötött, és mind a nyolc ujján nehéz
tündekő ékszereket viselt. A többi számkivetett a két,
viselősségtől elnehezült nőstény kivételével, ott állt mellette.
Az egyikük a másik lézerfegyvert tartotta a kezében, a többiek
elektromos íjpuskákkal és tegzekkel szerelkeztek fel. Keserű
Hang találta ki, hogy használják fel ezeket. Legújabb barátja
fél térden lihegett mellette, a Csengő Kőtől egészen idáig
rohant.
— Nem várhatunk tovább, Arik! — mondta Keserű Hang,
és a szeme haragos bronzbarnás fénylett. — A lézerfegyverek
már egy hónapja késnek. A te számításaid szerint. Csak
várunk, napról napra. Az Acél Angyalok pedig egymás után
rombolják le a piramisokat. Hamarosan megint felakasztanak
gyerekeket is.
— Nagyon is hamarosan — mondta neKrol haragosan. —
Nagyon hamar, ha rájuk támadtok. Hol van a győzelembe
vetett hited? A felderítőitek azt mondják, hogy mindenhová
két csapat megy egy lánctalpas dübörgő kíséretében. Képesek
lesztek megállítani őket két lézerrel és négy elektromos
íjpuskával? Azt tanítottam neked, hogy használd az eszed,
vagy nem?!
— De igen — mondta Keserű Hang, és a fogait
rávillantotta neKrolra. — Igen, de ez most nem számít. A
klánok nem tudnak ellenállni. Tehát nekünk kell.
A barátja még mindig fél térden és lihegve a kereskedőre
nézett:
— A vízesés felé mennek…
— A vízesés felé! — ismételte meg Keserű Hang. — A tél
vége óta több mint húsz piramist törtek össze, Arik! A
lánctalpas dübörgőik lerombolják az erdőt. Most egy széles,
poros út sebe húzódik a völgyüktől a Vizek Földje felé. Az
idén még egyetlen jaenshit sem bántottak. Hagyták, hogy
elmenjenek. Az összes istenét veszített klán a vízeséshez
megy. Már amíg a Vízesés Népének erdői érintetlenek, és van
mit enni. A szólóik együtt ülnek az öreg szólóval. A vízesés
istene talán befogadja őket. Talán ő egy ilyen hatalmas isten.
Nem tudok ezekről a dolgokról. De azt tudom, hogy a kopasz
angyal tudomást szerzett erről. Tudja, hogy félszáz jaenshi
felnőtt gyűlt össze a vízesésnél. Most az egyik lánctalpas
dübörgőt ellenük vezeti. Elengedi vajon őket sértetlenül most
is? Megelégszik a szoborral? És a mieink elmennek-e ismét,
Arik? Elhagyják-e második istenüket olyan könnyen, mint az
elsőt? — Keserű Hang pislogott. — Félek, hogy ellenállnak a
fogaikkal és a karmaikkal. Félek, hogy a kopasz angyal
felakasztja őket akkor is, ha nem állnak ellen. Azért, mert ez a
sok elűzött együtt gyanakvást kelt benne. Oly sok mindentől
félek. Olyan keveset tudok. Azt azonban tudom, hogy most
oda kell mennünk! Nem állíthatsz meg bennünket, Arik. Mi
pedig nem várhatunk tovább. A fegyvereid túl sokat késnek.
— A társaihoz fordult: — Gyertek, rohannunk kell!
A csapat berohant az erdőbe, mielőtt neKrol rájuk
kiálthatott volna, hogy maradjanak. A kereskedő átkozódva
csörtetett vissza a házába.
A két terhes nőstény éppen akkor hagyta el a házat, amikor
Arik odaért. Mindketten közel álltak már a szüléshez, mégis
elektromos íjpuskát cipeltek.
NeKrol megtorpant.
— Ti ketten! — kiáltott rájuk dühösen. — Őrület!
Ebbe bele kell őrülni!
A két nőstény csak ránézett fénylő arany szemével, aztán
elsietett mellette, és hamarosan őket is elnyelte az erdő.
NeKrol a házban kapkodva összekötötte a haját, hogy
kócos, vörös üstöke ne akadjon bele az ágakba, magára rántott
egy inget, és az ajtó felé lendült. De a mozdulata félbeszakadt.
Fegyver! Nem mehet fegyvertelenül! Idegesen nézett körül,
aztán berohant a raktárba. Látta, hogy a jaenshik minden
elektromos íjpuskát elvittek. Akkor mivel fegyverkezzen fel?
Mivel?! Nekiállt kutatni, és a kezébe került egy duraloy
machete. Különös érzés volt, ahogy megmarkolta. Ráadásul
nagyon kevéssé katonásan, sőt kimondottan nevetségesen
nézhet ki, de mégis. Kell, hogy legyen nála valami!
Aztán már kint is volt a házból, úton a Vízesés Népének
otthona felé.
NeKrol túlsúlyos és elpuhult volt, egyáltalán nem szokott a
rohanáshoz, és a vízesés legalább két kilométer távolságban
volt a házától, amit a forró nyári erdőben kellett megtennie.
Háromszor fogyott ki a szuszból, és állt meg pihenni, hogy
lecsillapítsa a mellkasában éledő szúrást, és úgy érezte, egy
örökkévalóság óta lohol, mire megérkezett. De még így is
megelőzte az Acél Angyalokat. Egy lánctalpas dübörgő lassú
jármű, ezenfelül az út a Kard Völgyéből a vízeséshez
hosszabb, és végig hegynek fölfelé vezet.
Mindenfelé jaenshiket látott. A füves tisztás sokkal
nagyobb helyet foglalt el az erdőből, mint amekkorának
NeKrol kora tavaszi kereskedőútja alkalmával látta. De a
jaenshik így is kitöltötték. Mindenhol ott ültek a földön,
bámulták a vizes medencét és a vízesést, csöndben voltak, és
olyan sűrűn betöltötték a teret, hogy nehezen lehetett volna
átsétálni közöttük. Még többen üldögéltek távolabb, minden
gyümölcsfán egy tucatnyian lógtak, köztük néhány gyerek, föl
a legmagasabb ágakig, ahol korábban csak az aurál
gyümölcsrablók laktak.
A medence közepén, a vízesés hátterében ott magasodott a
szikla, és a Vízesés Népének rajta álló piramisát körülfogták a
klánok szólói. Ők talán még a tisztáson helyet foglalóknál is
szorosabban helyezkedtek el, tenyereiket szorosan egymás
mellett nyugtatták a piramis lapjain. Egy apró, törékeny szóló
a többiek vállán kuporgott, innen érhette el a piramist. NeKrol
megpróbálta megszámolni őket, de hamar feladta. Túl sokan
voltak, és túl sűrűn egymás mellett: szürke bundák egymáshoz
érő rengetege, ragyogó arany szemek sokasága. A piramis
pedig ott magasodott közöttük sötéten és megmozdíthatatlanul,
mint mindig.
Keserű Hang a medencében állt, a víz a bokájáig ért.
Szembefordult a tömeggel, és beszélt hozzájuk, de a hangszíne
nagyon eltért a jaenshi beszéd lágy dorombolásától. A
nyaksáljával és a gyűrűivel nagyon idegennek látszott.
Miközben szónokolt, az egyik kezével a lézerfegyvert lengette.
Vadul, szenvedélyesen, hisztérikusan mondta el az összegyűlt
jaenshiknek, hogy az Acél Angyalok közelednek, tehát
azonnal el kell menniük innen. Fel kell ugraniuk, és neki az
erdőnek, hogy ismét összegyűljenek a kereskedő házánál. Újra
meg újra elmondta a mondókáját.
A klánok azonban nyugodtan és csöndben várakoztak.
Senki sem válaszolt neki, és senki sem figyelt oda rá,
valójában nem is hallották. A nappal közepén jártak, de ők
imádkoztak.
 NeKrol átküzdötte magát a tömegen. Hol egy kézre, hol
egy lábra lépett rá, nehezen talált egy lábnyomnyi helyet,
ahová léphetett anélkül, hogy rá ne tiporjon egy jaenshi
valamelyik testrészére. Egészen közel ért Keserű Hanghoz, aki
változatlanul vadul magyarázott, mire a fiatal nőstény jelét
adta annak, hogy látja őt bronzszínű szemével. Ekkor Keserű
Hang elhallgatott.
— Arik — mondta —, az Angyalok jönnek, és ők nem
figyelnek rám!
— A többiek — kapkodott levegő után a kereskedő —, hol
vannak a többiek?
— A fákon — válaszolt Keserű Hang, és széles
mozdulattal körbemutatott. — Felküldtem őket a fákra.
Orvlövészek, Arik. Ahogy a filmjeidben láttuk.
— Kérlek — könyörgött neki neKrol —, gyertek viszsza
velem! Hagyjátok őket! Hagyjátok itt őket! Szóltál nekik.
Megmondtad nekik. Bármi történik ezután, az ő dolguk, az ő
hibájuk az ostoba vallásuk miatt!
— De én nem mehetek el! — kiáltotta Keserű Hang.
Ugyanolyan zavarodottnak tűnt, mint amikor kezdetben
neKrol kérdezgette. — Úgy tűnhet, hogy elmehetnék, de
tudom, valahogyan tudom, hogy itt kell maradnom! A többiek
sohasem mennek el, akkor sem, ha én elmegyek. Ők még
nálam is erősebben érzik. Itt kell lennünk. Küzdenünk kell,
beszélni. — Pislogott egy sort. — Nem tudom, hogy miért,
Arik. Muszáj!
De mielőtt a kereskedő válaszolhatott volna neki, az Acél
Angyalok előjöttek az erdőből.
Először csak öten léptek ki a fák közül, nagy távolságot
tartva egymás között, aztán jött még öt. Gyalogosan
közeledtek. Sötétzöld mintás egyenruhájuk beleolvadt a
levelek hátterébe, így elsőként acélsodrony öveik és harci
sisakjaik tűntek elő. Az egyikük egy szikár, sápadt arcú, vörös
színű állógallért viselő nő volt, és mindannyian kézi
lézerfegyvert tartottak a kezükben.
 — Te ott! — kiáltott a szőke nő Arikra, mert azonnal
kiszúrta a tömegben, amint a machetét teljesen szükségtelenül
szorongatva, szélben lobogó vörös hajjal áll. — Beszélj
ezekkel az állatokkal! Mondd meg nekik, hogy azonnal el kell
innen menniük! Mondd meg nekik, hogy ilyen létszámú
jaenshi csapatot sehol sem tűrünk meg a hegyektől keletre! Ez
Wyatt vezér és a halovány arcú gyermek, Bakkalon parancsa.
Mondd meg nekik! — Ekkor észrevette Keserű Hang kezében
a lézerfegyvert. — Azonnal vedd el a fegyvert attól a bestiától,
mielőtt mindkettőtöket agyonlövünk!
Arik remegő kézzel engedte a machetét belezuhanni a
vízbe.
— Dobd el azt a fegyvert, lányom! — mondta neKrol
jaenshi nyelven Keserű Hangnak. — Kérlek! Ha valaha látni
akarod a távoli csillagok világát. Dobd el azt a lézert, barátom,
gyermekem, azonnal! Elviszlek magammal, ha Ryther megjön,
elviszlek az ai-Emerelre és más helyekre is. — A hangjában
rettegés kongott, az Acél Angyalok lövésre készen tartották a
fegyvereiket, és neKrol egy pillanatra sem hitte, hogy Keserű
Hang hallgat rá.
De váratlanul és szelíden a fiatal nőstény hagyta, hogy a
fegyver kiessen a kezéből, bele a vízbe. NeKrol nem látta a
szemét, így nem értette ezt a tettét.
Az osztagvezető nő láthatóan megkönnyebbült.
— Rendben van — mondta. — Most pedig beszélj
hozzájuk az állati nyelvükön, mondd meg nekik, hogy
menjenek el! Ha nem mennek el, letapossuk őket. A lánctalpas
úton van ide.
És akkor, a vízesés csobogó és zúgó hangjain át neKrol
meghallotta a súlyos dübörgést, amivel a lánctalpas jármű
csörtetett át az erdőn, szilánkokra zúzva a fákat. Talán
robbantóágyút és lézer lövegtornyot is használtak, hogy
eltakarítsák az útjukból a sziklákat és egyéb akadályokat.
— Már mondtuk nekik — sóhajtotta neKrol reménytelenül
—, nagyon sokszor mondtuk, de meg sem hallják. — Maga
köré mutatott: a forró tisztást zsúfolásig megtöltötték a
jaenshik, és egyik klán egyetlen tagja sem mutatta semmi jelét
annak, hogy érzékelné az Acél Angyalokat vagy az
összetűzést. Mögötte a szólók csoportja változatlanul az
istenük Piramisához nyomta a tenyerét.
— Ez esetben nekik szegezzük Bakkalon kardját —
mondta az osztagvezető —, akkor talán meghallják a saját
sikolyaikat. — Eltette a lézerfegyvert, és elővett egy
sivítópisztolyt.
NeKrol megremegett, amikor felismerte a szándékát. A
sivítópisztoly nagyfrekvenciájú hangot bocsát ki olyan
hangerővel, amely lerombolja az élő szövet sejtfalait, és péppé
zúzza a húst és a csontokat. A hatása éppen annyira
pszichológiai, mint fizikai; ennél szörnyűbb halált elképzelni
sem lehet.
De ekkor megérkezett az Acél Angyalok második osztaga,
a fák recsegése és ropogása közben a gyümölcsfák utolsó sora
mögött feltűnt a lánctalpas dübörgő fekete tömege, és a
rászerelt robbantóágyút egyenesen neKrolra szegezte. Az
újonnan érkezők közül ketten viseltek skarlátvörös állógallért:
egy vörös arcú, fiatal férfi elálló fülekkel, aki parancsokat
ordítozott az alárendeltjeinek, és egy nagydarab, izmos,
kopasz, bronzbarna bőrű férfi. NeKrol felismerte benne C’ara
DaHan fegyvermestert. DaHan rátette a kezét az osztagvezető
nő sivítópisztolyt tartó kezére.
— Nem — mondta. — Nem ez a módja.
— Értem és engedelmeskedem — mondta a nő, és azonnal
leengedte a pisztolyt.
— Kereskedő — bólintott oda DaHan neKrolnak — ez a te
műved?
— Nem — válaszolt gyorsan neKrol.
— Nem akarnak szétoszolni — jelentette az osztagvezető
nő.
— Egy egész napba is beletelik, mire sivítópisztolyokkal
szétlőjük őket — mondta DaHan, miközben a szemét
körüljártatta a fákon és a tisztáson, majd követte a vízesés
csipkés útját fel a sziklaperemig. — Van ennél egyszerűbb
megoldás is. Összetörjük a piramist, és azonnal elmennek…
— Nem fejezte be a mondandóját, mert megpillantotta Keserű
Hangot. — Egy jaenshi, aki ruhát és ékszert hord — mondta.
— Mostanáig csak halotti leplet viseltek. Ez nem tetszik
nekem!
— Ő a Csengő Kő népéből való. Én neveltem fel —
mondta gyorsan neKrol.
— Így már értem — bólintott DaHan. — Tényleg
istentelen ember vagy, neKrol, mert arra tanítasz egy ilyen
lelketlen állatot, hogy majmolja a Föld Magvainak
viselkedését. De nem számít! — Felemelte a karját, és
hátraintett a fák között álló lánctalpas dübörgőnek, hogy
irányítsa a robbantóágyút egy kicsit jobb felé. — Jobb, ha te és
a háziállatod arrébb mentek — mondta neKrolnak. — Ha
leengedem a karom, a jaenshi isten szétrobban, és ha a lövés
útjában álltok, akkor ti is vele együtt.
— A szólók — tiltakozott neKrol —, az átkozott
makacsságuk… — arrébb mozdult, hogy jobban láthatóvá
tegye őket, és akkor a szólók, egyik a másik után, elkezdtek
távolodni a piramistól.
DaHan mögött a katonák felzúdultak.
— Csoda történt! — kiáltotta az egyik lelkesen.
— Ó, gyermekünk! Urunk! — ordította egy másik.
NeKrol megdermedt a döbbenettől. A kövön álló piramis
már nem egy sötétvörös tömb volt. Ragyogott a napfényben,
mint egy átlátszó kristályból készült baldachin. A baldachin
alatt pedig ott állt minden részletében tökéletesen Bakkalon, a
halovány arcú gyermek, Démonölő kardjával a kezében.
A jaenshi szólók futni kezdtek, vadul fröcskölték a vizet
vad igyekezetükben, hogy minél messzebbre kerüljenek az
istentől. NeKrol előtt felvillant az öreg szóló képe, aki hajlott
kora ellenére gyorsabban futott, mint a többiek. Láthatóan ő
sem értette, ami történt. Keserű Hang szájtátva bámult.
A kereskedő megfordult. Az Acél Angyalok fele térdeit, a
többiek magukon kívül leeresztették a fegyvereiket, és
dermedten bámulták a csodát. Az osztagvezető nő DaHanhoz
fordult.
 — Ez egy csoda! — kiáltotta. — Pontosan, ahogy Wyatt
vezér előre látta. A halovány arcú gyermek itt jár köztünk ezen
a világon!
A fegyvermesterre azonban nem hatott a jelenség.
— A vezér nincs itt, és ez nem egy csoda! — mondta
fagyosan. — Ez az egyik ellenségünk trükkje, de engem nem
tesz lóvá! Eltüntetjük ezt az istentelen dolgot a Corlos
színéről.
Leeresztette a karját.
A lánctalpas dübörgőben ülő Angyalokat azonban
lenyűgözte a csoda, mert a robbantóágyú nem tüzelt. DaHan
dühösen perdült feléjük, hátat fordítva a jaenshiknek.
— Nincs ebben semmi csoda! — ordította, és megint
felemelte a karját.
Keserű Hang váratlanul felsikoltott neKrol mellett. A férfi
riadtan kapta a tekintetét a fiatal nőstényre, és látta, hagy a
szeme aranysárgán villan fel.
— Az isten! — mondta Keserű Hang lágyan. — Visszatér
belém a fény!
Ekkor felszisszentek az elektromos nyílpuskák a fákon, és
két hosszú nyílvessző csapódott bele szinte egyszerre DaHan
széles hátába. A lövések ereje ledöntötte a fegyvermestert a
lábáról.
— FUSS!!! — üvöltötte neKrol, és minden erejével
taszított egyet Keserű Hangon, aki megbotlott, és rákapta a
tekintetét. A szeme megint bronzbarna volt, és rémület
villogott benne. Botladozva, de elkezdett futni, és a
nyakravalója ott lebegett mögötte, miközben a legközelebbi
fák felé igyekezett.
— Öljétek meg a nyakkendőst! — kiáltotta az
osztagvezető nő. — Öljétek meg mindet!
A szavai magához térítették a jaenshiket és az Acél
Angyalokat. Bakkalon gyermekei ráirányították
lézerfegyvereiket a felbolyduló tömegre. És kezdetét vette a
mészárlás.
 NeKrol térdre vetette magát, és tapogatva megkereste a
lézerpuskát a víz fenekén a mohától csúszós köveken. A
vállához emelte, és lőtt. A fény dühödt robbanással távozott a
fegyverből egyszer, kétszer, háromszor. Lenyomva tartotta a
ravaszt, így a robbanások egyetlen fénycsóvává álltak össze,
és keresztüllyukasztottak egy ezüstsisakos Angyalt. Ám ekkor
egy lövés neKrol hasába talált, és ő belezuhant a vízbe.
Hosszú időn át nem látott semmit, csak a fájdalom és a zaj
vibrált a testében vadul. A víz gyengéden pofozgatta az arcát,
és körülötte mindenfelé elhulló jaenshik sikoltoztak. Kétszer
hallotta a robbantóágyú moraját és dübörgését, és legalább
kétszer ráléptek. Minden lényegtelennek tűnt. Küzdött, hogy a
feje a sziklán maradjon félig kilógva a vízből, de egy idő
múlva már ez sem tűnt lényegesnek. Csak a beleiben izzó
fájdalom számított.
Aztán valahogyan a fájdalom tovaúszott, rengeteg füst volt
mindenfelé és szörnyű szagok, de a zajok elcsöndesültek.
NeKrol némán feküdt a vízben, és hallgatózott
— És a piramis, osztagvezető asszony? — kérdezte valaki.
— Ez valóban csoda! — válaszolt egy női hang. — Nézd,
Bakkalon még mindig ott áll! Nézd, hogy mosolyog! Ma jó
munkát végeztünk itt!
— De mit csináljunk vele?
— Emeljétek be a lánctalpasba! Elvisszük Wyatt vezérnek!
Hamarosan minden hang eltávolodott, és neKrol ekkor
csak a víz zubogását hallotta, amint időtlen idők óta zuhan alá
a sziklaperemről. Nagyon megnyugtató hang volt. A
kereskedő úgy döntött, hogy álomba merül.
Ryther legénységének egyik tagja bedugta a feszítővasat
két keresztléc közé, és megemelte. A vékony fa nem
ellenkezett, hanem kettéhasadt.
— Ezek is szobrok, Jannis — mondta, miután benyúlt a
ládába, és széthúzkodta a csomagolóanyagot.
— Értéktelen — mondta Ryther mély sóhajjal. Ott állt
neKrol házának romjai között. Az Angyalok rombolták le,
felfegyverzett jaenshiket keresve. Mindenhol törmelék
borította a földet. Csak a lécládákat nem bántották.
Ryther embere fogta a feszítővasat, és a következő ládához
lépett, amelybe neKrol az árut csomagolta. Ryther kíváncsian
figyelte a három jaenshit, akik körülötte lábatlankodtak, és
arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha tudna velük egy
kicsivel jobban kommunikálni. Az egyikük, egy fényes szőrű,
fiatal nőstény, aki nyaksálat és ékszereket viselt, és látszólag
hanyagul egy elektromos nyílpuskára támaszkodott, egy kicsit
beszélt a földi nyelven, de korántsem eleget egy
beszélgetéshez. Gyorsan megértette, amit mondtak neki, de
csak olyanokat tudott mondani, hogy: „Jamson Földje. Arik
magával visz minket. Az Angyalok ölnek.” Ezeket a szavakat
aztán addig ismételgette, amíg Ryther fejében meg nem
világosodott az értelmük. és meg nem ígérte a fiatal jaenshi
nősténynek, hogy igen, magukkal viszik őket. A másik két
jaenshi, egy terhes nőstény és egy hím egy lézerpuskával, egy
szót sem szóltak egész idő alatt.
— Ebben is szobrok vannak — mondta Ryther embere,
miután leemelt egy ládát a rakás tetejéről a szétrombolt
raktárhelyiségben, és felfeszítette.
Ryther megvonta a vállát, és az embere továbbment. A nő
hátat fordított neki, és lassan kiballagott a romok közül a
leszállópályára, amelynek végében ott állt a Jolostar Fénye.
Nyitott ajtóiból sárga fény hullt az alkony sűrűsödő
sötétségébe. A jaenshik a megérkezése óta folyamatosan
követték, most sem maradtak le tőle: féltek, kétségtelenül,
hogy ha csak egy pillanatra is leveszik róla bronzbarna
tekintetüket, akkor fogja magát, és őket itt hagyva meglép.
— Szobrok — mormolta Ryther félig magának, félig a
jaenshiknek. Megrázta a fejét. — Vajon miért tette? —
kérdezte a jaenshiket, de tudta, hogy nem Arik. — Egy
kereskedő az ő tapasztalatával. Talán válaszolnátok, ha
értenétek a kérdést. Ahelyett, hogy a halotti leplekre és a
tényleges jaenshi műtárgyakra koncentrált volna, vajon miért
tanította meg nektek Arik, hogy humanoid istenek idegen
változatait faragjátok ki? Tudhatta volna, hogy ilyen
nyilvánvaló hamisítványokat senki sem vesz át. Az idegen
művészet legyen idegen — felsóhajtott. — Bizonyára az én
hibám. Fel kellett volna már korábban nyitnunk a ládákat —
keserűen felnevetett.
Keserű Hang rábámult.
— Arik, halotti lepel. Odaadtuk.
Ryther szórakozottan bólintott. Megkapta, igen. Ott lóg az
ágya fölött a kabinjában ez az apró, különös tárgy, amit
részben jaenshi szőrből, de nagyobbrészt selyemszerű
lángvörös hajból szőttek. A vörös alapon szürkével egy nyers,
de egyértelműen felismerhető karikatúra látható Arik
neKrolról. Ez is gondolkozásra késztette. Egy özvegy
tiszteletadása? Egy gyereké? Vagy csak egy barát emlékezett
így meg róla? Vajon mi történt Arikkal az alatt az egy év alatt,
amíg a Fény távol volt? Ha időben visszatért volna, akkor…
de elvesztegetett három hónapot a Jamison Földjén azzal, hogy
egyik kereskedőtől a másikhoz hurcolta az eladhatatlan
szobrokat. Már az őszben jártak, mire a Jolostar Fénye
visszatért a Corlosra, hogy megtalálja neKrol házának romjait.
Az Angyalok már a termést takarították be.
Az Angyalok — amikor elment hozzájuk, hogy felajánlja
nekik az immár szükségtelen lézerfegyvereket kereskedésre —
a vérvörös városfalaikkal még az ő gyomrát is próbára tették.
Azt hitte, bármire felkészült, de az a visszataszító ocsmányság,
amivel szembekerült, felkészületlenül érte. Az Acél Angyalok
egyik osztaga talált rá, amikor a rozsdás városkapu előtt
legyőzte a hányinger, és bekísérték a vezér elé.
Wyatt kétszer olyan ösztövér volt, mint amire emlékezett.
Kint állt a szabadban a város középpontjában felépített,
hatalmas oltártérre felvezető lépcső előtt. Bakkalon csillogó,
életnagyságú szobra egy vörös kőalapzatra állított
kristálypiramis belsejéből vetett hosszú árnyékot a fából
készített oltárra. Ez alá az Acél Angyalok osztagai
odatornyozták az éppen befejezett aratásból származó gabonát,
finfüvet és a szutyákok fagyasztott, kibelezett húsát.
— Nem szükséges veled kereskednünk — jelentette ki a
vezér, és felsőbbrendűen nézett a nőre. — A Corlos világa
sokszorosan áldott, gyermekem, mivel Bakkalon itt él velünk.
Számtalan csodát tett, és tesz még. Benne bízunk. Wyatt az
oltár felé mutatott aszott kezével. — Látod? Imádatunk
jeleként elégetjük a téli készleteinket, mivel a halovány arcú
gyermek megígérte nekünk, hogy az idén nem lesz tél. Arra is
megtanított bennünket, hogy most a békében legyünk
kiválasztottak, mint ahogy korábban a háborúra választott ki
bennünket, hogy a Föld Magvai megerősödjenek. Elérkezett
egy új, hatalmas kinyilatkoztatás ideje! — Nagy és sötét
szemében fanatikus tűz égett, miközben beszélt, és aranyszínű
foltok pöttyözték.
Ryther olyan gyorsan távozott az Acél Angyalok
városából, amennyire csak tudott, és megpróbált nem
visszanézni a falakra. De amikor a kereskedőbázis felé
haladtában felmászott a dombtetőre a Csengő Kőhöz, ahol
Arik megmutatta neki az összetört piramist, nem bírta tovább.
Elerőtlenedve megfordult, és vetett egy utolsó pillantást a
Kard Völgyére. És ezt a látványt soha többé nem tudta húzni a
fejéből.
A falakon kívül az Angyalok gyermekei lógtak hosszú
köteleken, egy sor hófehér, apró test, mozdulatlanul és némán.
Békés haláluk lehetett, de a halál ritkán békés: az idősebbek
legalább gyorsan haltak meg, mert kitörték a nyakukat. De a
fiatalabbakat a derekukra hurkolt köteleken lógatták őket
egyszerűen halálra éheztették.
Amíg itt állt, az embere kijött a romos házból, és jelentett:
— Semmi más, csak szobrok.
— Megy? — kérdezte Keserű Hang. — A Jamson
Földjére?
— Megyünk.
Ryther tekintete tovasiklott a Jolostar Fénye mellett az ősi
erdőség sötét tömegére. A nap, a Bakkalon Szíve, örökre
leáldozott. És az erdők rengetegének mélyén, az egyetlen
városban a klánok imába kezdtek.
Fedina Lídia fordítása
 Felülírás

„Egy módon lehet kiszabadulni valamilyen erő

uralma alól: ha pontosan felméred, miféle erőről van
szó.”
 KABARAIJIAN ÉS CSAPATA hazafelé tartott a
barlangoktól, miközben a szürkület szelíden rátelepedett a
Felső-tavakra. A zöldes víz, a lágy szellő és a Grotto napjának
halványodó fénye békés alkonyattá olvadt össze. Karabaijian a
csónak tatjáról nézte, ahogy leszáll a sötétség, és a motor
zúgásán át hallgatta az este neszeit.
A Grotto csendes bolygó volt, de messze nem néma, és
Kabaraijian tudta, hogyan kell hallani. A fekete hajú és
álmodozó tekintetű, szikár, barna férfi mereven ült a csónak
hátuljában. Egyik sovány keze a térdén feküdt, a másik
öntudatlanul a csónak motorján nyugodott. Hallgatta a
nyomában felkavarodó víz bugyborékolását, a tó sima
felszínét megtörő halászmadarak csobbanását, a szelet, ahogy
görgette a letört zöld gallyakat valahol nem messze a parton.
Az éjszakai madarakra még várni kellett, azok még nem
ébredtek fel.
A csónakban négyen ültek, de csak Kabaraijian figyelt és
hallgatózott. A többiek, nagydarab, üres tekintetű, tésztaképű
emberek, már túl voltak azon, hogy bármit meghalljanak. A
halottak kopott szürke kezeslábasát viselték, és mindegyikük
tarkójában volt egy fémlemez. Néha, amikor a halottvezérlő be
volt kapcsolva, Kabaraijian tudott az ő szemükkel látni, és az ő
fülükkel hallani. De ez nagyon fárasztó volt, és nem érte meg.
A képek és a hangok, amiket egy irányító a csapatán keresztül
érzékelt, csak halvány visszhangjai voltak a valóságnak.
Ritkán hasznosak és sosem kellemesek.
A hűvös estén Kabaraijian csapata ki volt kapcsolva,
ahogy a vezérlője is. Elméje leválasztva a halottakról,
csendesen pihent a saját testében. A csónak céltudatosan
haladt a part felé, de Kabaraijian gondolatai szabadon
kószáltak, már ha egyáltalán gondolkodott. Jobbára csak ült, és
nézte a vizet meg a fákat, hallgatta a neszeket. A halottakkal
egész nap keményen dolgozott, estére üres volt, és elcsigázott.
A gondolkodás — különösen a gondolkodás — nagyobb
erőfeszítést igényelt, mint amire képesnek érezte magát.
Inkább egyszerűen élvezte az estét.
 Csendben tette meg a hosszú utat a kisebb-nagyobb
tavakon és barlangokon keresztül. Amikor elérte a sebes
folyót, fokozta az energiát, a csendet megtörte a motor hangja,
és a csónak hasította a habokat.
Sötét volt, mire elérte a telep magányos, kék-fehér kőből
készült épületegyüttesét a folyóparton,de az iroda ablakából
szívderítő, sárga fény áradt.
Szemben a kikötő őshonos ezüstfából készült dokkjaiban
egy tucat Kabaraijianéhoz hasonló csónak már kikötött
éjszakára. Azért akadt néhány üres hajóállás, Kabaraijian
kiválasztott egyet, és óvatosan beirányította a csónakját.
Amikor biztosan rögzítette, hóna alá csapta a gyűjtőládát,
és kiugrott a mólóra. Szabad kezével bekapcsolta az övén a
halottvezérlőt. Azonnal homályos képek öntötték el az elméjét,
de félresöpörte őket, és egy néma kiáltással életre hívta a
halottakat. A testek egyesével felemelkedtek, és kiléptek a
csónakból. Követték Kabaraijiant a telepre.
Munson az irodájában ült. Atyáskodó modora, kövér,
ápolatlan férfi volt ősz hajjal és a szeme körül mély ráncokkal.
A lábát az asztalra feltéve olvasott, de amikor Kabaraijian
belépett, mosolyogva felült, és óvatosan helyére tette a bőr
könyvjelzőt.
— Üdv, Matt! Miért te érsz be mindig utolsónak?
— Mert mindig én indulok el utolsónak — mosolygott
vissza Kabaraijian. Ez volt a legújabb szöveg. Munson minden
este feltette ugyanazt a kérdést, és elvárta, hogy Kabaraijian
mindig újabb és újabb válaszokkal álljon elő. Ezt a választ
láthatóan közepesnek ítélte.
Kabaraijian kitette a gyűjtődobozt Munson asztalára, és
kinyitotta.
— Nem rossz nap. Négy nagy kő és tizenkét kisebb.
Munson kiemelt egy maréknyi apró, szürkés követ a bélelt
fémdobozból, és tanulmányozni kezdte. Ebben a formában
nem sok látnivaló volt rajtuk. De a hasítás és a csiszolás után
ez megváltozik. Az örvénykövekből hiányzik a drágakövek
szikrázása, de megvan a maguk szépsége. A legszebbek
olyanok voltak, mintha a kavargó köd dermedt volna
kristályformába, lágy színeket és még lágyabb álmokat rejtve.
Munson bólintott, és visszaejtette a köveket a dobozba.
— Nem rossz. Te mindig jó munkát végzel, Matt, tudod,
hogy hol érdemes keresgélni…
— Ez az előnye annak, hogy lassan, komótosan jövök
vissza. Van időm körülnézni.
Munson betette a dobozt az asztal alá, és a számítógépes
konzol felé fordult, aminek műanyag fehérsége sehogy sem
illett a faborítású szobához. Bevételezte a köveket, aztán
felnézett.
— Le akarod mosni a halottjaidat?
Kabaraijian megrázta a fejét.
— Ma nem. Túl fáradt vagyok. Majd később.
— Jól van.
Munson felkelt, és kinyitotta az ajtót az asztala mögött.
Kabaraijian követte őt, a három halott némán ment utánuk.
Az iroda mögött voltak a barakkok, az egyszerű, lapos
tetős faházakban emeletes ágyak sorakoztak, már majdnem
mindegyik foglalt volt. Kabaraijian a halottjait elvezette három
üreshez, aztán kinyomta a vezérlőt. A visszhangok a fejében
kihunytak, és a súlyos testek belesüppedtek a priccsükbe.
Kabaraijian még beszélgetett egy kicsit Munsonnal az
irodában, aztán az öregember visszatért a regényéhez, és
Kabaraijian kilépett a hűvös éjszakába. Elment a telep végében
sorakozó vállalati robogók mellett, szívesebben tette meg a
folyópart és a település közötti tízperces utat gyalog. Könnyű,
kényelmes tempóban sétált végig az erdei úton, itt-ott megállt,
és félresöpörte az indákat meg az ágakat. Szerette ezeket a
sétákat. Az éjszakák nyugodtak voltak: a levegő édes az
őshonos fák gyümölcsének illatától, és csordultig tele az
éjszakai madarak dalával.
A település nagyobb, világosabb és zajosabb volt, mint a
folyóparti telep. Sűrűn összezsúfolva házak, kocsmák, boltok
szegélyezték az űrkikötőt. Pár közülük fából vagy körből
épült, de a legtöbb telepes beérte a vállalattól ingyen kapott,
előre gyártott műanyagépületekkel.
Kabaraijian végigment az újonnan kikövezett utcákon a
néhány faépület egyike felé. Súlyos facégér lógott a kocsma
bejárata felett, de fény nem szűrődött ki. Bent gyertyák és
robusztus plüssszékek voltak, igazi tűz lobogott. Barátságos
hely volt, a legrégebbi kocsma a Grottón, és kedvelt
gyülekezőhelye a halottirányítóknak, vadászoknak meg más
folyóparti alakoknak.
Amikor Kabaraijian belépett, harsány üdvözlés fogadta.
— Hé, helló, Matt! Itt vagyok!
Kabaraijian megkereste a hang forrását, és csatlakozott Ed
Cohranhez, aki egy korsó sört dédelgetett az egyik
sarokasztalnál. Cochran, ahogy Kabaraijian, a halottirányítók
kék-fehér zubbonyát viselte. Magas volt és szikár, kócos
vörösesszőke hajjal, sovány arcán legtöbbször széles vigyor
ült Kabaraijian hálásan lerogyott a szemben lévő székbe.
— Sört? — kérdezte Cochran. Elfelezhetnénk egy
kancsóval.
— Kösz, nem. Ma inkább boroznék. Valami teltre,
zamatosra vágyom.
— Hogy ment ma?
— Jól — vonta meg a vállát Kabaraijian. — Négy pazar
kő és tizenkettő kisebb. Munson jó ajánlatot tett rájuk. A
holnap még jobb lehet. Találtam egy új helyet.
Kabaraijian a pult felé fordult, és intett a pultosnak, aki
bólintott. Az üveg bor és egy pohár néhány perc múlva az
asztalon volt. Kabaraijian töltött magának, és belekortyolt,
miközben Cochran is beszámolt a napjáról. Ő nem volt olyan
sikeres, csak hat követ talált, és egyik sem volt túl nagy.
— Nagyobb területet kellene bejárnod — javasolta
Kabaraijian. — A környékbeli barlangokat már majdnem
teljesen kibányászták. De a Felsőtavak végtelen lehetőségeket
kínálnak. Találj egy új helyet!
 — Miért tenném? — kérdezte Cohran összeráncolva a
szemöldökét. — Úgysem tarthatom meg a köveket. Miért
erőltessem meg magam?
Kabaraijian vékony, sötét ujjai közt megforgatta a
borospoharat, és nézte a telt, vörös színt.
— Szegény Ed — szólalt még végül félig sajnálkozva,
félig gúnyolódva. — Te csak a munkát látod ebben. A Grotto
egy szép bolygó. Nem bánom a megtett sok-sok kilométert,
inkább élvezem. Ha nem fizetnének érte, valószínűleg a
szabadidőmben utazgatnék. Az, hogy eközben nagyobb
örvényköveket találok, és egyre jobb ajánlatokat kapok, már
csak tiszta haszon.
— Bolond vagy, Matt — rázta meg a fejét Cochran
nevetve. — Az egyetlen olyan irányító a világon, aki boldog
lenne, ha nem kapna más fizetséget, mint a szép tájat.
Kabaraijian szája sarka mosolyra görbült.
— Te meg szűk látókörű vagy — állapította meg vádlóan.
Cochran rendelt még egy sört, aztán válaszolt.
— Nézd, Matt, legyünk praktikusak! Igen, a Grotto egész
kellemes hely, de nem leszel itt örökké. — Letette a sörét, és
felhúzta zubbonya ujját, hogy látsszon a súlyos karkötője. Az
arany lágyan csillogott a gyertya fényben, és a zafírokon
sötétkéken táncoltak a lángok. — Ez a vacak is sokat ért
valamikor. Amíg nem tudták szintetikusan előállítani. Az
örvényköveket is megfejtik majd. Tudod, hogy így lesz. Már
dolgoznak rajta. Talán még két vagy három évünk van, és
utána? Nem lesz szükségük halottirányítókra. Szóval tovább
kell majd állnod, és semmivel sem leszel jobb helyzetben,
mint amikor ideérkeztél.
— Ez így nem igaz. A vállalat jól fizet, és a kövekre tett
ajánlatok nem rosszak. Félre tudtam tenni valamennyit.
Egyébként is, mi van, ha nem megyek el innen? Szeretem a
Grottót, talán maradok, és csatlakozom a telepesekhez, vagy
ilyesmi.
— És mit fogsz csinálni? Földet művelni? Egy irodában
fogsz dolgozni? Ne hülyíts, Matt! Te halottirányító vagy, és az
is maradsz. Csakhogy pár éven belül a Grottón nem lesz
szükség a halottakra.
— És akkor? — sóhajtott Kabaraijian.
— Gondolkodtál a javaslatomon? — hajolt közelebb
Cochran.
— Igen, de nem tetszik. Először is kétlem, hogy sikerülhet.
Az űrkikötő biztonsági szolgálata nagyon hatékonyan
akadályozza meg, hogy kicsempésszék a bolygóról az
örvényköveket, márpedig te pontosan ezt akarod megpróbálni.
De ha sikerülne is, én akkor sem akarok részt venni benne,
bocs, Ed.
— Sikerülni fog — morogta konokul Cochran. — Az
űrkikötőben is csak emberek dolgoznak. Le lehet őket fizetni.
Miért kapja a vállalat az összes követ, amikor mi végezzük el
a piszkos munkát?
— Az övék a koncesszió — válaszolt Kabaraijian
egyszerűen.
Cochran egy intéssel félbeszakította.
— Igen, és? Milyen jogon? Nekünk is jár valami, amíg
még ezek az átkozott kődarabok érnek valamit.
Kabaraijian egy lemondó sóhaj kíséretében töltött
magának még egy pohár bort.
— Nézd, ezzel nem vitatkozom — emelte a szájához a
poharat. — Talán jobban megfizethetnének minket, vagy
részesedhetnénk a profitból. De akkor sem éri meg a
kockázatot. Ha elkapnak, elveszítjük a csapatunkat, és
elzavarnak a bolygóról. Van, aki szerint szerencsések vagyunk.
A legtöbb halottirányító sosem kap munkát egy ilyen szép
helyen, mint a Grotto, hanem a Skrakky gyártósorai mellett
vagy Új Pittsburg bányáiban végzi. Láttam ezeket a helyeket,
és köszönöm, nem kérek belőle. Nem kockáztatom meg, hogy
oda kerüljek.
Cochran segélykérően a plafonra nézett, és tehetetlenül
széttárta a kezét.
 — Reménytelen vagy — mondta, és a fejét rázva
visszafordult a söréhez.
Kabaraijian elégedetten mosolygott, de az öröme nem
tartott sokáig, mert Cochran hirtelen dühösen megmerevedett.
— A fenébe, Bartling! Mi az ördögöt keres ez itt? —
fintorodott el.
Kabaraijian az ajtó felé fordult, ahol az újonnan érkezett
férfi várta, hogy szeme hozzászokjon a félhomályhoz.
Hatalmas ember volt, de atletikus alkatán az évek komoly
pusztítást végeztek, és tekintélyes pocakot növesztett. Sötét
hajába és kócos szakállába ősz szálak vegyültek, de divatos,
színes zekét viselt.
Négyen léptek be mögötte, és megálltak a két oldalán.
Mindannyian magasabbak és fiatalabbak voltak zord ábrázattal
és tekintélyt parancsoló testfelépítéssel. Jó oka volt, hogy
testőrökkel érkezzen. Köztudott volt, hogy Lowell Bartling
utálja a halottirányítókat, és a kocsma velük volt tele.
Bartling összefonta a karját maga előtt, és önelégült
vigyorral az arcán lassan körülnézett a teremben. Mielőtt az
első szót kiejthette volna a száján, félbeszakították.
— Nicsak, Bartling, te mi keresel itt? Gondoltad,
leereszkedsz hozzánk? — kérdezte gúnyolódva az egyik férfi a
pultnál.
Bartling vonásai megkeményedtek, de az arcáról nem tűnt
el az önelégült vigyor.
— Rendszerint nem szokásom, de ezúttal magam akartam
bejelenteni az örömhírt.
— Elhagyod a bolygót! — kiabálta be egy másik hang, és
a bárban mindenhonnan nevetés hallatszott.
— Erre iszunk! — tette hozzá egy harmadik.
— Nem, barátaim, ti hagyjátok el a bolygót! — Bartling
körülnézett, kiélvezte a pillanatot. — A Bartling Társaság
megszerezte az örvénykövekre a koncessziót. Örömmel
jelentem be, hogy a hónap végén átveszem a folyóparti telep
irányítását. És természetesen az első dolgom lesz, hogy
felmondjak az összes szerződéses halottirányítónak.
A teremben néma csend lett, ahogy a szavak értelme
eljutott az emberek tudatáig. A terem hátsó sarkában
Kabaraijian megbénulva ült a helyén. Cochran lassan talpra
kászálódott.
— Ezt nem teheted — szólalt meg ellenségesen. —
Szerződésünk van.
— A szerződéseket fel lehet bontani. Fel is fogjuk.
— Szemétláda! — üvöltötte valaki.
A testőrök fenyegetően megfeszültek.
— Vigyázz, kinek mondasz ilyet, húsagyú! — válaszolta
az egyikük.
A teremben mindenki talpra ugrott. Cochran elvörösödött a
haragtól.
— Rohadj meg, Bartling, mégis mit képzelsz, ki vagy te?
Nincs jogod kidobni minket a bolygóról.
— Minden jogom megvan rá. A Grotto egy gyönyörű,
romlatlan bolygó. A ti fajtátoknak nincs itt semmi
keresnivalója. Régóta mondogatom, hogy hiba volt idehozni
titeket. Azok az izék, amikkel dolgoztok, megmérgezik a
levegőt. És ti még rosszabbak vagytok, mivel önként, pénzért
dolgoztok azokkal. Undorodom tőletek. Nem tartoztok ide, és
most abban a helyzetben vagyok, hogy végignézhetem a
távozásotok — mosolyodott el. — Húsagyúak — tette még
hozzá kis szünet után, szinte kiköpve a szót.
— Betöröm a fejed, Bartling — üvöltötte valaki, és
egyetértő morajlás követte. Még többen felpattantak.
— Várjatok! — vetette közbe Kabaraijian az általános
zűrzavarban, mire mindenki megtorpant. Fel sem emelte a
hangját, de a teremben minden üvöltöző ember figyelmét
magára vonta. Keresztülvágott a tömegen, és megállt
Bartlinggal szemben. Sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint ahogy
valójában érezte magát.
 — Tisztában vagy azzal, hogy a halottak nélkül a
költségek nagyon meg fognak nőni — kérdezte nyugodt
hangon —, és ezzel a bevétel csökken?
— Persze hogy tisztában vagyok vele. Vállalom a
veszteséget. Emberek fogják kibányászni az örvényköveket.
Akárhogy is, túl szépek a halottak kezének.
— Pénzt dobsz ki a semmiért.
— Aligha a semmiért. Megszabadulok tőletek és a bűzlő
holttestjeitektől.
Kabaraijian szárazon elmosolyodott.
— Nem mindegyikünktől. Elveheted a munkánkat, de nem
dobhatsz ki a Grottóról. Én például megtagadom a távozást.
— Éhezni fogsz.
— Ne légy ennyire drámai! Találok más munkát. Nem a
tiéd az egész bolygó. És megtartom a halottjaimat, sok
mindenre lehet őket használni, még nem aknáztunk ki minden
lehetőséget.
Bartling arcáról hirtelen eltűnt a vigyor.
— Ha itt maradsz — válaszolta zord tekintettel méregetve
Kabaraijiant —, esküszöm, hogy nagyon megbánod.
— Valóban? — kérdezett vissza Kabaraijian nevetve. —
Nos, én személy szerint azt ígérem, hogy az egyik halottam
minden nap a házadnál lesz, és amikor lefekszel aludni,
förtelmes pofákat vágva hörög majd az ablakodban.
A nevetéshez csatlakozott Cochran, majd mások is.
Rövidesen az egész kocsma nevetett.
Bartling elvörösödött, és elöntötte a harag. Azért jött, hogy
kigúnyolja az ellenségeit, hogy kiélvezze a győzelmét, most
mégis mindenki rajta nevetett. Rászedték, és az arcába
röhögtek. Egy pillanatig forrt benne düh, aztán megfordult, és
nyomában a testőreivel kiviharzott.
A nevetés a távozása után lassan halt el, pár halottirányító
hátba veregette Kabaraijiant, miközben visszasétált az
asztalához. Cochran is jókedvű volt.
 — Jól elintézted a vénembert — jegyezte meg, amikor
visszaértek az asztalukhoz a sarokban.
De Kabaraijian már nem mosolygott. Lerogyott a székbe,
és a bora után nyúlt.
— Hogyne — morogta két korty között. — Elintéztem.
Cochran kíváncsian nézte.
— Nem látszol boldognak.
— Nem — válaszolta Kabaraijian, és a borának szentelte
minden figyelmét. — Újra átgondoltam. Bartling
elviselhetetlen szenteskedése dühített, és rá akartam ijeszteni.
Csak arra lennék kíváncsi, hogyan tudnám megcsinálni. Miféle
munkát végezhetnének a halottak a Grottón?
Kabaraijian körülnézett a kocsmában, ahol hirtelen
mindenki nagyon komoly volt.
— Összeomlottak — állapította meg. — Fogadjunk, hogy
mindannyian a távozásról beszélgetnek.
— Páran maradni fogunk — próbálkozott Cochran
bizonytalanul. — Művelhetünk földet a halottakkal, vagy
ilyesmi.
— A gépek hatékonyabbak. A halottak túl ügyetlenek a
legtöbb finom munkához, és túl lassúak a vadászathoz. —
Töltött magának még bort. — Jók olcsó munkaerőnek a
gyárakban vagy vakondoknak a bányákba. De a Grottón egyik
sincs. A vibrofúrókkal képesek kivésni a sziklákból az
örvényköveket, de ezt a lehetőséget Bartling elveszi. Nem
tudom, Ed — rázta meg Kabaraijian a fejét. — Nem lesz
könnyű. Talán lehetetlen. Az örvénykő koncesszióval a
zsebében Bartling hatalmasabb, mint a vállalat.
— Ez volt a terv. A vállalat megépíti a telepet itt, és aztán
felvásároljuk, ha eleget kerestünk.
— Igaz, de Bartling túl gyorsan keresett eleget. Most majd
tényleg ő parancsol itt. Nem lepne meg, ha módosítaná az
alapítóokiratot is, hogy távol tartsa a halottakat. Ezzel
távozásra kényszeríthet.
 — Ezt megúszhatja? — kérdezte Cochran dühösen
felcsattanva.
— Talán. Ha hagyjuk. Azon töprengtem… — Kabaraijian
gondolataiba mélyedve lötyögtette a borát —, gondolod,
végleges a döntése?
— Azt mondta — válaszolta Cochrane zavartan.
— Igen. Nem hiszem, hogy elkiabálta volna, ha nem lenne
a szerződés a zsebében. Mégis, érdekelne, hogy reagálna a
vállalat, ha valaki tenne egy jobb ajánlatot.
— Mégis ki?
— Mi. — Kabaraijian belekortyolt a borába, a lehetőséget
fontolgatta. — Összefogjuk az irányítókat, mindenki odaadja,
amije van. Ez egész szép összeget jelenthet. Talán
megvásárolhatnánk a folyón a telepet. Vagy bármi mást, ha
Bartling elveszi tőlünk az örvényköveket. Csak egy ötlet.
— Sosem működne. Neked talán van egy kevés pénzed,
Matt, de az biztos, hogy nekem nincs. A többségét itt
költöttem el. Egyébként is, még ha a fiúknak lenne is pénzük,
sosem tudnád összefogni őket.
— Talán nem. De megéri megpróbálni. Hosszú távon csak
úgy maradhatunk a Grottón, ha összefogunk Bartling ellen.
Cochran lehúzta a sörét, és intett még egyért.
— Nem. Bartlingnak túl nagy a hatalma. A földbe fog
döngölni, ha felingereled. Van egy jobb ötletem.
— Tudom, a csempészés — válaszolta mosolyogva
Kabaraijian.
— Pontosan. Talán most majd meggondolod magad. Ha
Bartling kidob minket a Grottóról, az a legkevesebb, hogy
magunkkal viszünk pár örvénykövet. Jó szolgálatot fognak
tenni. bárhová is megyünk.
— Javíthatatlan vagy. De fogadjunk, hogy az irányítók fele
ugyanezzel fog próbálkozni, és Bartling számítani fog rá. Meg
fogja erősíteni az őrséget, amikor megindulunk. El fog kapni,
Ed, és elveszted a csapatod, vagy még rosszabb. Bartling talán
még a holttestekre vonatkozó törvényeket is kikényszerít
majd, és elkezd testeket exportálni.
Cochran nyugtalanul nézett fel. A halottirányítók túl sok
halottat láttak, hogy ínyükre legyen közéjük tartozni. Inkább
azokon a bolygókon gyűltek össze, ahol nem voltak
holttestekre vonatkozó törvények, és a főbenjáró bűnöket
szakkifejezéssel szólva tiszta kivégzéssel büntették. A Grottó
ilyen bolygó volt, de a törvények változhattak.
— Valószínűleg mindenképp elvesztem a csapatom —
mondta Cochran. — Ha Bartling elzavar minket, úgyis el kell
adnom őket, hogy legyen pénzem az útra.
— Addig azért még van legalább egy hónap, és rengeteg
örvénykő várja kint, hogy megtaláljuk. — Kabaraijian
felemelte a poharát. — A Grottóra. Erre a nagyszerű bolygóra,
és hogy talán maradhatunk.
Cochran megvonta a vállát, és felemelte a sörét.
— Talán — válaszolta, de a mosolya nem rejtette el az
aggodalmát.
Másnap Kabaraijian korán reggel jelentkezett a telepen, a
Grottó napja még a reggeli harcát vívta a folyó felett úszó
köddel. Az üres csónakok ott sorakoztak kikötve a dokkban,
hintáztak az egyre gyorsabban oszladozó homályban.
Munson az irodájában volt, ahogy mindig, de Kabaraijian
meglepetésére Cochrant is ott találta. Mindketten felkapták a
fejüket, amikor belépett.
— Jó reggelt, Matt! — köszönt Munson komolyan. — Ed
épp most mesélte, hogy mi volt tegnap. — A férfi valamiért
most idősebbnek tűnt a koránál — Sajnálom, Matt, nem
tudtam erről semmit.
— Sosem gondoltam, hogy benne vagy, de ha hallasz
bármit, szólj. Nem fogjuk harc nélkül megadni magunkat. Te
meg mit csinálsz itt ilyen korán? — fordult Kabaraijian
Cochranhez. — Általában nem kelsz fel tizenkettő előtt.
— Igen, de ma arra gondoltam, korán kezdek. Jó
ajánlatokat kell szereznem ebben a hónapban, ha meg akarom
menteni a csapatom.
 Munson elővette az asztala alól a két gyűjtődobozt,
bólintott, és átadta a két halottirányítónak.
— A hátsó ajtó nyitva van, mehettek a halottjaitokért,
amikor csak akartok.
Kabaraijian megkerülte az asztalt, de Cochran megragadta
a karját.
— Ma kelet felé próbálkozom. Talán még nem fosztották
ki teljesen. Te merre mész?
— Nyugatnak. Mondtam, hogy találtam egy új helyet.
Cochran bólintott. Együtt mentek ki a szobából, és
bekapcsolták a halottverzérlőiket. Öt test emelkedett fel a
priccséről, és csoszogva követte őket ki az irodából.
Kabaraijian megköszönte Munsonnak, hogy lemosatta és
megetette a csapatát.
A köd már majdnem teljesen felszállt, mire elérték a
dokkokat. Kabaraijian bevezényelte a halottjait a csónakba, és
felkészült a vízre szállásra.
Cochran zavartan körülnézett, és megállította.
— Matt, ez az új hely, amiről beszéltél, tényleg olyan jó?
— kérdezte a földet bámulva.
Kabaraijian bólintott, és kacsintott. A nap már a fák felett
járt, és fénnyel keretezte Cochran fejét.
— Rá tudlak beszélni, hogy osztozkodjunk? — nyögte ki
Cochran. Szokatlan kérés volt. Általában az irányítók egyedül
keresték meg és bányászták ki a köveket. — Úgy értem, talán
egy hónapunk sincs, és úgysem tudod mindet kibányászni
egyedül. Nem, ha a hely olyan jó, mint mondod. És nekem
nagyon szükségem van jó ajánlatokra.
Kabaraijian látta, hogy Cochrannak milyen nehezére esett
szívességet kérni.
— Rendben, persze. Bőven van ott elég kő kettőnknek.
Hozd a csónakod, és gyere utánam!
Cochran bólintott, és kényszeredetten elvigyorodott.
Lesétált a mólón a csónakjához, a halottjai mögötte ballagtak.
 A fürge folyón lefelé könnyen és gyorsan haladtak.
Kabaraijian rövidesen elérte a tavat, és a csónak zöldes
vízpermetet szórva nekilódult. Tiszta reggel volt, a nap
ragyogott, és hűvös szél fodrozta a tavat.
Kabaraijian az előző este eseményei ellenére jól érezte
magát. Ez a Grotto hatása volt. Kint a Felső-tavakon valahogy
úgy érezte, legyőzheti Bartlingot. Máskor is összeakadt már
hozzá hasonlókkal. Bartling nem az első volt, aki gyűlölte a
halottirányítókat. Amióta először hasították fel egy ember
koponyáját, és tették bele egy halott szintetikus agyát, voltak
emberek, akik azt kiabálták, hogy ez természetellenes, és az
irányítók tisztátalanok. Kabaraijian már hozzászokott ehhez az
előítélethez, hozzá tartozott a halotttirányítók munkájához, és
eddig mindig felül tudott kerekedni rajta. Le tudja győzni
Bartlingot is.
Az út első része gyorsan eltelt. A két csónak átszelte a
tavat, a távolban a partot sűrűn borították az ezüstfák és a
kúszóvények indái. Aztán a tavak kisebbek lettek, a part
elvadult, és növények lepték be. A partokon a díszes ezüstfák
és kíváncsi indáik átadták a helyüket a vörös-fekete tűzhanga
bokroknak és egyfajta alacsony, göcsörtös fának, ami sosem
kapott rendes nevet.
A táj egyre sziklásabb lett, a dombok hegyekké
magasodtak. A két csónak már barlangokon haladt át. Szó
szerint több száz volt belőlük minden irányban átlyuggatva a
környező hegyeket. Sosem térképezték fel őket alaposan, túl
sok volt belőlük, és úgy tűnt mind összeköttetésben vannak
egymással, egyfajta elképesztően bonyolult, természetes
labirintust képezve. A legtöbb járat félig víz alatt volt, mivel a
hegyről lejövő folyók és patakok vájták a puha sziklába. Egy
idegen könnyedén eltévedhetett, de a barlangokhoz nem jöttek
idegenek, és a halottirányítók sosem tévedtek el. Ez az ő
világuk volt, itt várták őket az örvénykövek a sziklák és a
sötétség rejtekében.
Minden csónak fel volt szerelve lámpákkal. Amint elérték
az első barlangot, Kabaraijian felkapcsolta a sajátját, és
mögötte Cochran ugyanígy tett. Lassítottak. Hiába ismerte
Kabaraijian jól a helyet, a sekély vízben nem volt értelme
megkockáztatni, hogy egy szikla felhasítja a csónak alját.
A járat először szűk volt, kétoldalt a nyirkosan csillogó
zöldes sziklafal szinte rázuhant a csónakokra. Aztán a falak
fokozatosan szétnyíltak, és a kis folyó besodorta a két
csónakot egy hatalmas, boltozatos csarnokba. A barlang itt
akkora volt, mint egy űrkikötő, a teteje sötétbe veszett.
Rövidesen a falak is eltűntek, és a két csónak két kis
fénybuborékként úszott finoman felkavarva a hideg, fekete tó
vizét.
Később megint sziklafalak körvonalai bontakoztak ki, de
ezúttal nem egy járat vezetett át rajta, hanem rengeteg. A kis
folyó egyetlen bejáratot vágott a sziklába, de egy jó tucatnyi
kijáratot.
Kabaraijian ismerte a barlangot. Élesen jobbra fordult, és
tétovázás nélkül vezette be a csónakot a legszélesebb járatba.
Cochran szorosan követte. A víz lezúdult a leejtőn, és a
csónakok felgyorsultak.
— Légy óvatos! — figyelmeztette Kabaraijian Cochrant.
— A plafon itt alacsonyan lesz.
Cochran egy intéssel jelezte, hogy óvatos lesz. A
figyelmeztetés épp időben hangzott el. Miközben a sziklafal
egyre távolabb került, a plafon felettük gyorsan közeledett,
olyan érzést keltve, mintha megnőtt volna a vízszint.
Kabaraijian emlékezett, hogy mennyire megizzadt, amikor
először követte ezt a járatot. Túl gyorsan ment, és attól félt,
hogy a csónak be fog szorulni, és elönti a víz.
De felesleges volt az aggodalma. A plafon eleinte elég
közel volt, hogy beverje a fejét, de aztán megnyugtató
magasságba távolodott. A járat még jobban kiszélesedett, és
puha homokpadok jelentek meg a falak mentén. Végre volt
egy elágazás, és Kabaraijian ezúttal balra fordult. Szűk, sötét
járat volt, épphogy elég széles átpréselni a két csónakot. De
rövid volt, és átvezetett egy második hatalmas csarnokba.
Átvágtak azon is, és egy furcsa kőkapu alatt bejutottak egy
harmadik, nagyon hasonló csarnokba. Aztán egy másik
kacskaringós járat következett, és még rengeteg elágazás meg
kanyar.
Kabaraijian nyugodtan ment elöl, alig gondolkozott. Alig
kellett gondolkoznia. Ezek az ő barlangjai voltak, a hegyek
alatti barlangoknak ez a része az ő birodalma volt, itt
dolgozott, bányászott hónapok óta. Tudta, merre tart.
Végül megérkeztek. A barlang hatalmas volt, és
kísérteties. Felette a sziklába hatalmas lyukakat vájt az erózió,
amin át fény ömlött be. Halvány, zöldes színben ragyogott
minden, ahogy a fény visszatükröződött a sápadt, zöld falakról
és a tó felszínéről.
A csónakokat a rohanó, hideg, fekete patak kilökte a szűk
hasadékból. A víz, amint kiért a fényre, zöldes lett, bukfencet
vetett, és megszelídült. A csónakok is lelassultak, ráérősen
sodródtak át a hatalmas csarnokon az azt szegélyező fehér
homokpadok felé.
Kabaraijian megállt a partnál, kiugrott a sekély vízbe, és
kivonszolta a csónakot a homokba. Cochran követte a példáját,
és miután kikötötték a csónakot, megálltak egymás mellett.
— Ez igen — nézett körül Cochran. — Szép. Ahogy
gondoltam. Te találsz egy ilyen helyet, míg mi, többiek térden
csúszunk a sötétben.
— Tegnap találtam. Teljesen érintetlen, nézd — mutatott
Kabaraijian a sziklafalra —, alig kezdtem hozzá.
A területen, ahol Kabaraijian dolgozott, körbe halomban
állt a szétszóródott kőtörmelék, és egy darab hiányzott a
sziklából. De a fal nagy része érintetlen volt, simán és zölden
tornyosult előttük.
— Biztos vagy benne, hogy más nem ismeri a helyet?
— Úgy tűnik. Mert?
Cochran vállat vont.
— Ahogy jöttünk keresztül a barlangokon, esküdni
mernék, hogy hallottam egy csónakot valahol mögöttünk.
— Valószínűleg csak a visszhang — nézett Kabaraijian a
csónakok irányában. — Mindenesetre jobb, ha munkához
látunk.
Amint megérintette a halottvezérlőt, a három néma alak a
csónakban mozgásba lendült. Kabaraijian mereven állt a
homokban, és nézte őket. Eközben, valahol a tudata mélyén,
az ő szemükkel is látta magát. A halottak mereven mozogtak,
már ketten kikászálódtak a homokba, a harmadik előresétált a
csónak elejébe, és elkezdte elővenni a felszerelést, a
vibrofúrókat, vésőket és csákányokat. Aztán ezekkel
felpakolva lemászott, és csatlakozott a társaihoz.
Természetesen valójában egyikük sem mozgott. Mindent
Kabaraijian csinált. Ő mozgatta a lábukat, az ő utasítására
nyújtották ki a karjukat, és szorították össze a markukat. Ő
adott életet a halott testeknek, parancsait a vezérlő
összegyűjtötte, és a szintetikus agy felerősítette. A szintetikus
agyak tovább működtették a test egyes életfunkcióit, de a
halottirányító volt a tudat.
A művelet nem volt könnyű, és távolról sem működött
tökéletesen. Az irányító elméjében gyűlt össze minden
érzékszerv tapasztalata, de ezek a tapasztalatok ritkán voltak
hasznavehetőek, így az irányítók általában a saját szemükre
hagyatkoztak, ha tudni akarták, mit csinálnak éppen a
halottjaik.
Az irányítás sem volt tökéletes, a halottak lassan és
ügyetlenül mozogtak, nem voltak alkalmasak finomabb
feladatokra. Egy tetem rá tudott valamire csapni egy
kalapáccsal, de a legjobb irányítóval sem tudott volna tűt
befűzni, vagy mondjuk beszélni.
Egy rossz irányító mellett a tetem szinte mozdulni sem
tudott. Komoly koncentrálást igényelt már egyetlen halott
mozgatása is, főleg ha közben az irányító maga is mozgott.
Olyankor el kellett különíteni a saját izmainak adott
parancsokat, a holttestnek adottaktól. Ez a többségnek nem
okozott gondot, de a feladat annál bonyolultabb lett, minél
nagyobb volt a csapat. A rekordot egy olyan irányító tartotta,
aki egyszerre huszonhat tetemet volt képes mozgatni, de csak
annyit ért el velük, hogy lassan meneteltek. És amikor a
halottak nem mind ugyanazt csinálták, az irányító munkája
még nehezebbé vált.
 Kabaraijian csapata három tetemből állt, mind remek
anyag kiváló kondícióban. Valaha hatalmas emberek lehettek,
és holtukban azok is maradtak, Kabaraijian fizetett a plusz
élelemért, hogy tulajdonait jó karban tartsák. Az egyik halott
sötét hajú volt, és az arcán egy sebhely éktelenkedett, a másik
szőke volt, fiatal és szeplős, a harmadiknak szürkésbarna haja
volt. Ettől eltekintve felcserélhetőek voltak, egyforma
magasak, ugyanakkora súlyúak, és hasonló testfelépítésűek. A
halottaknak nem volt személyiségük, azt elveszítették az
agyukkal együtt.
Cochran csapata is kimászott a homokba, de
összehasonlítva Kabaraijianéval, kevésbé volt lenyűgöző.
Csak ketten voltak, és egyik sem volt első osztályú darab. Az
első halott elég izmos volt, és széles vállú, de pipaszár lábakon
botladozott, még lassabban mozgott, mint a tetemek általában.
A másik vékony, erőtlen, kopaszodó, középkorú férfi volt.
Mindkettő mocskos volt. Cochran nem viselte úgy gondját a
csapatának, mint Kabaraijian. Ez a rossz szokása onnan eredt,
hogy kezdetben fizetett irányítóként más halottjaival
dolgozott, amiknek a karbantartása nem az ő gondja volt.
Kabaraijian csapatának minden tagja lehajolt, és a
szerszám halomból felvett egy vibrofúrót, majd teljes
összhangban odaléptek a barlang falához. A fúrók zümmögve
vájtak lyukat a porózus sziklába, és vékony repedések hálója
ágazott szerteszét.
A holttestek néma egyetértésben addig dolgoztak, amíg a
fúrófej majdnem teljesen eltűnt a falban, és a repedések ujjnyi
vastagok lettek. Aztán egy emberként kihúzták a fúrót, és
gondosan letették. A munka innentől lassabban ment.
Csákánnyal estek neki a sziklának, repedésről repedésre
nehézkesen pattintgatva le a zöldes kőréteget. Óvatosan, de
rendületlenül és fáradhatatlanul dolgoztak. Olyan erővel
sújtottak le, hogy belerecsegtek a csontjaik, de meg sem
érezték. Képtelenek voltak a fájdalomra.
Látszólag a halottak végeztek minden munkát, Kabaraijian
csípőre tett kézzel, karcsú, sötét szoborként állt mögöttük a
homokban, szemét eltakarta a csuklyája. Nem mozdult, mégis
ő dolgozott. Ő volt a három holttest, és a három holttest ő volt.
Egy ember volt négy testben, az ő keze vezetett minden egyes
csákányütést, habár hozzá sem ért a szerszámokhoz.
Negyven lábbal arrébb a barlangban Cochran és csapata is
kipakolt, és nekilátott a munkának. Kabaraijian, bár hallotta a
vibrofúrójuk berregését és a csákányaik csattogását, nem jutott
el a tudatáig. Az elméje a sziklát zúzó halottakkal volt, éberen
várva az örvénykő-csomók árulkodó, szürkés csillogását.
Megerőltető, nagy odafigyelést igényelő munka volt. Erő
kellett hozzá és kitartás. Halottcsapatok tudták csak igazán
hatékonyan csinálni. Amikor az emberek először rátaláltak a
Grotto barlangjaira, más módszerekkel is próbálkoztak. Az
első telepesek automata vakondokkal eredtek az örvénykövek
nyomába, a traktorszerű gépek felzabálták a sziklákat. A gond
az volt, hogy felfalták a törékeny, mélyen eltemetett
örvényköveket is, mivel sokszor későn vették őket észre.
Aztán a vállalat rájött, hogy csak óvatos, kézzel végzett
munkával lehet elkerülni, hogy túl sok kő csorbuljon meg
vagy törjön össze. És a holttestek keze volt a legolcsóbb.
A kezek most szorgalmasan dolgoztak. Kabaraijian csapata
verejtékes munkával nagy darabokat pattintott le sziklából.
A szikla természetes függőleges hasadási iránya
meggyorsította a munkát: találj egy repedést, nyomd bele a
csákányt, aztán feszítsd vissza és húzd, amíg le nem pattan egy
nagy, lapos kődarab. Aztán keress egy másik repedést, és
kezdd elölről!
Kabaraijian mozdulatlanul nézte, ahogy a rétegek
leomlanak, és a zöldes kő halomba gyűlik a halottak lábainál.
Szeme fáradhatatlanul cikázott föl-alá a sziklafalon, éberen
keresve az örvényköveket, de nem látott semmit. Végül
visszahívta a csapatát, és maga ment oda a falhoz. Csalódottan
megtapogatta, megütögette a sziklát. A halottak már
lebontottak egy egész réteget, mégsem bukkantak
örvénykövekre. Bár ez nem volt szokatlan, még a legjobb
barlangokban is előfordult.
Kabaraijian visszasétált a homokos partra, és visszaküldte
a csapatát dolgozni. A halottak felvették a vibrofúrókat, és újra
nekiestek a falnak.
 Kabaraijian egyszer csak arra eszmélt fel, hogy Cochran
ott áll mellette, és valamit magyaráz. A szavak alig jutottak el
a tudatáig, a három halott munkájának irányítása túl nagy
összpontosítást igényelt. Kabaraijian leválasztotta az
elméjének egy részét, és figyelni kezdett.
Cochran pontosan tudta, hogy egy munkában lévő irányító
sokszor nem hallja meg elsőre, ha beszélnek hozzá, így
megismételte a mondatot.
— Matt, figyelj, azt hiszem, hallottam valamit. Éppen
hogy, de hallottam. Úgy hangzott, mint egy másik csónak.
Ez komoly dolog volt. Kabaraijian kitépte a tudatát a
halottakból, és minden figyelmével Cochran felé fordult. A
vibrofúrók egyesével leálltak, és hirtelen csak a homokpadnak
csapódó víz loccsanása visszhangzott körülöttük.
— Egy csónak?
Cochran bólintott.
— Biztos vagy benne?
— Nem, de mintha hallottam volna valamit. Már korábban
is, amikor átjöttünk a barlangokon.
— Nem is tudom — rázta meg a fejét Kabaraijian. — Nem
túl valószínű, Ed. Miért követne minket bárki is?
Örvénykövek mindenhol vannak, csak keresni kell őket.
— Igen, de akkor is hallottam valamit, és gondoltam,
szólok.
— Rendben — bólintott Kabaraijian. — Figyelni fogok.
Ha bárki felbukkan, mutatok neki egy falszakaszt, ahol
dolgozhat.
— Oké — válaszolta Cochran, de nem tűnt elégedettnek.
Tekintete zaklatottan járt fel-alá. Aztán elfordult, és
visszasétált a saját falrészéhez, ahol a halottjai mozdulatlanul
várták.
Kabaraijian is visszafordult a sziklához, mire a csapata újra
életre kelt. A fúrók felzúgtak, és újabb repedések jelentek
meg. Amikor elég nagyok lettek, a halottak lecserélték a fúrót
a csákányra, és egy újabb réteg zöld kő omlott le.
 Ezúttal volt valami mögötte.
A halottak könyékig merültek a sziklaszilánkokba, amikor
Kabaraijian meglátta az ökölnyi szürke kődarabot a zöld
ölelésében. A látványtól megmerevedett, és a holtestek is
megálltak a mozdulat közepén. Megkerülve őket alaposan
megvizsgálta az örvénykőcsomót.
Szépséges volt, kétszer nagyobb minden korábban talált
kőnél. Még megrongálódva is egy vagyont érhet. De ha meg
tudná lazítani, és kivenni egészben, azzal biztosan új rekordot
állítana fel. Egészben hagynák. Kabaraijian szinte látta maga
előtt a szürke kristálytojást, amelyben sejtelmes, örvénylő
ködbe burkolóznak a színek.
A gondolatra elmosolyodott. Finoman megérintette a
kőcsomót, és megfordult, hogy szóljon Cochrannek.
Ez mentette meg az életét.
Egy csákány sújtott le oda, ahol az előbb még a feje volt.
Hihetetlen erővel csapódott a falnak, épphogy elkerülte az
örvénykőcsomót. Szikrák és szilánkok repültek mindenfelé.
Kabaraijian a döbbenettől földbe gyökerezett lábbal állt,
miközben a halott felemelte a csákányt, hogy újra lesújtson.
Nem a sziklára, a férfira.
Kabaraijian az utolsó pillanatba vetette oldalra magát, a
csapás csak centikkel kerülte el. Gyorsan felugrott a
homokból, védekezően összehúzta magát, és hátrálni kezdett.
A halott felemelt csákánnyal követte.
Kabaraijian alig fogta fel, mi történik. Semmi értelme nem
volt. A közeledő halott sötét hajú és sebhelyes arcú volt, a
saját halottja. A saját halottja!
A tetem lassan mozgott, így Kabaraijian biztonságos
távolságban tudott maradni. Aztán hátra nézett. A másik két
halottja is felé tartott. Az egyiknél csákány volt, a másiknál
egy vibrofúró. Kabaraijian idegesen nyelt egyet. Nem volt
hová mennie, a halottak körbevették.
Felsikoltott.
 Távolabbról Cochran nézte a jelenetet. Tett egy lepést
Kabaraijian felé, aztán egy homályos alak jelent meg mögötte,
és egy tompa puffanás hallatszott. Cochran megpördült a
csapástól, és arccal elterült a homokban. Nem kelt fel. A
hordótestű, mocskos tetem a csákányát lóbálva megállt felette.
Cochran másik halottja Kabaraijian felé indult. A sikoltás még
visszhangzott a barlangban, de Kabaraijian már némán állt.
Nézte a földön heverő Cochrant, aztán váratlanul támadásba
lendült. Rávetette magát a sötét hajú halottra. A tetem egy
esetlen mozdulattal felé sújtott. de Kabaraijian félreugrott a
csákány elől. Összeütköztek, és mindketten a földre zuhantak.
Mire a halott talpra kászálódott, Kabaraijian már mögé került.
Lépésről lépésre hátrált. Szemből a csapata magasra emelt
fegyverrel botladozott felé. Rémisztő látványt nyújtottak. A
kezük és a lábuk mozgott, de a szemük fehér volt, és az arcuk
élettelen. Élettelen! Kabaraijian most először értette meg a
rettegést, amit a legtöbb ember érzett a halottak közelében.
Hátranézett a válla felett. Cochran halottjai is megindultak
feléje. Maga Cochran még mindig nem mozdult, arccal előre
feküdt a homokban, a víz nyaldosta a csizmáját.
Kabaraijian agya újra működésbe lépett. Egy
szusszanásnyi időre biztonságban volt. A keze ösztönösen az
öve felé indult. A vezérlő be volt kapcsolva, meleg volt és
halkan zümmögött. Megpróbált gondolatban kinyúlni a
holttestek felé. Rájuk parancsolt, hogy álljanak meg, és dobják
el a szerszámokat, de nem engedelmeskedtek.
Kabaraijian megborzongott. A vezérlő működött, érezte a
távoli visszhangokat a fejében, de valamiért a holttestek nem
válaszoltak. Jeges félelem öntötte el. Cochran halottjai sem
válaszoltak, vagyis mindkét csapat az irányítója ellen fordult.
Hideg zuhanyként érte a felismerés.
Felülírás.
Hallott már ilyesmiről, de nem is álmodott róla, hogy a
saját szemével láthatja.
A felülíró egység nagyon drága volt, és még inkább
illegális. Csempészárunak számított minden olyan bolygón,
ahol a halottirányítás engedélyezett tevékenység volt.
 Kabaraijian most mégis látta működés közben. Valaki az
életére tört, és az a valaki felülírót használt. A saját halottjait
fordította ellene.
Gondolatban újra a halottak felé tapogatózott. Próbált
küzdeni az irányításért, dacolni azzal a valamivel, ami átvette
az uralmat a testek felett. De nem ütközött ellenállásba, nem
volt mivel harcolni. A halottak egyszerűen nem válaszoltak.
Kabaraijian lehajolt egy vibrofúróért.
Felegyenesedve szembefordult Cochran két halottjával. A
nagyobbik a csákányát lóbálva közeli-tett. Kabaraijian a
vibrofúrót pajzsként maga előtt tartva kivédte az elsó csapást.
Amikor a halott újra ütésre emelte a csákányt, Kabaraijian
bekapcsolta a fúrót, és belenyomta a hasába.
Egy borzalmas pillanatig vér és hús fröcskölt szét minden
irányban. A halottnak fel kellett volna üvöltenie és kínlódva
összerogynia, de nem ez történt.
A szúrás megzavarta ugyan, és az ütése lecsúszott, de így
is feltépte vele Kabaraijian zekéjét véres ösvényt hasítva a
vállától a gyomráig.
A férfi tehetetlenül a fal felé támolygott.
A halott követte. A vibrofúró még mindig járt a hasában,
vörösen spriccelt belőle a vér, de ez nem állította meg.
Nem érez fájdalmat. Kabaraijian elméjében maradt egy
zug, amit nem bénított meg a rettegés. A döfés nem volt
halálos, és a halottak nem éreznek fájdalmat. Idővel el fog
vérezni, de nem tud róla, és nem is törődik vele. Addig nem áll
meg, amíg teljesen ki nem száll belőle az élet. Nem érez
fájdalmat!
A halott már a nyakán volt. Kabaraijian elvetődött a
homokban, megragadott egy követ, aztán arrébb gurult.
A halott reflexei távoliak és lassúak voltak. Szánalmasan
lassúak. Későn sújtott le, és a csákány célt tévesztett.
Kabaraijian ledöntötte a lábáról. Abban a pillanatban, hogy
felülkerekedett, szorosan megmarkolta a követ, és ütni kezdte
vele annak a valaminek a koponyáját. Darabokra zúzta a
szintetikus agyat.
A test nem mozdult többé.
Eközben a többi halott is odaért. Két csákány lendült
egyszerre Kabaraijian felé. Az egyik elsuhant mellette, a
másik kihasított egy darabot a vállából. Kabaraijian
megragadta a második csákányt, és megcsavarta, de vesztésre
állt. A halott sokkal erősebb volt, könnyedén kiszabadította a
csákányt, és újra ütésre emelte.
Kabaraijian már talpon volt, megtaszította a tetemet, ami
egyensúlyát vesztve megtántorodott. A másik három halott
Kabaraijian felé nyúlt, hogy megragadja, de a férfi nem akart
harcolni. Menekült.
A halottak lassan és esetlenül botladoztak utána, de még
így is félelmetesek voltak.
Kabaraijian elérte a csónakot, megragadta, és a víz felé
lökte. A csónak nehézkesen csúszott végig a homokon, de a
második lökés már egy kicsit könnyebb volt. Kabaraijian válla
hasogatott a fájdalomtól, de nem törődött vele, nekifeszült, és
vérben meg verejtékben úszva, levegőért kapkodva tolta
tovább a csónakot. Még egy utolsó erőfeszítés kellett, és a
csónak végre becsúszott a vízbe.
A halottak már megint ott voltak körülötte, próbálták
megragadni, miközben bemászott a csónakba. Beindította a
motort, és teljes sebességre kapcsolt. A csónak zöldes
hullámokat vetve elindult a barlang egy biztonságos, sötét
zuga felé. Kabaraijian megnyugodva felsóhajtott… aztán egy
halott megragadta.
A csónakban volt. A csákányát nem tudta használni, mert
beleszorult a csónak oldalába, de puszta kézzel is elég
veszélyes volt. Elkapta Kabaraijian torkát, és fojtogatni
kezdte.
Kabaraijian kétségbeesetten kapálódzott. Megütötte az
érzéketlen, üres arcot, de semmit sem ért. Belenyomta az ujját
a halott kifejezéstelen szemébe, és olyan erővel vágta szájon,
hogy kitörte a fogait, de a szorítás a torkán csak nem lazult.
Erővel nem győzhetett.
Kabaraijian fulladozva abbahagyta a halott csépelését, és
belerúgott a kormányba.
A csónak vadul billegve irányt változtatott. A barlang
elmosódott mögöttük, és a sziklafal gyorsan közeledett. Az
ütközést a darabokra hasadó fa hangja kísérte. Kabaraijian és a
halott a vízbe zuhant, és elmerült.
Kabaraijian volt fölül, de a halott így sem engedte el a
torkát, húzta lefelé, és igyekezett kiszorítani belőle az életet.
Mielőtt a hullámok összecsaptak a feje felett, Kabaraijian
még vett egy nagy levegőt, de a halott megpróbált lélegezni a
víz alatt, és Kabaraijian segített benne. Beakasztotta a kezét a
tetem szájába, és erővel szétfeszítette, hogy a tüdejébe
biztosan elég víz kerüljön.
A halott engedett hamarabb. Szorítása meglazult.
Végül Kabaraijian kiszabadult, és majd szétpattanó tüdővel
a felszínre rúgta magát. A víz csak a mellkasáig ért. A lábával
a mozdulatlan tetemet a víz alatt tartotta, miközben nagy
slukkokban szívta be a levegőt.
A csónak felnyársalódott a vízből kiálló, cakkos sziklákon
a barlang kijáratánál. A kivezető út közel volt, ki lehetett venni
a sötét körvonalait. De biztonságos? Csónak nélkül?
Kabaraijian fontolóra vette, hogy gyalog indul el, de azonnal
elvetette az ötletet. Sok mérföldnyi út várt volna rá, mielőtt
kiér a felszínre, és akkor hol van még a folyóparti telep. A
csapata maradéka pedig a sötétben vadászna rá.
A lehetőségtől végigfutott a hátán a hideg. Nem. Jobb
maradni, és szembenézni a támadóival.
Arrébb rúgta a tetemet, és a csónak felé indult, ami még
mindig fennakadva himbálózott a sziklán. A roncs takarásában
könnyű volt elrejtőzni, és ha az ellenség nem látja, akkor talán
nem is tudja újra ráküldeni a halottakat.
Ez alatt talán rájöhet, ki az ellenség.
 Ki az ellenség? Természetesen Bartling vagy az egyik
csatlósa. Ki más? De hol van? Közel kellett lennie,
látótávolságnyira a parttól. A halottakat nem lehet
távvezérléssel irányítani, az érzékszervi visszacsatolás ehhez
nem elég jó. A homályos képek miatt az irányítónak látnia kell
tetemeket, nézni, mit csinálnak, hogy mozgathassa őket.
Szóval Bartling embere itt kellett, hogy legyen valahol a
barlangban. De hol? És hogyan?
Kabaraijian tovább töprengett. Biztosan a másik csónak,
amit Cochran hallott. Valaki követte őket, valaki egy
felülíróval. Talán az éjszaka során Bartling nyomkövetőt
rakott a csónakjára.
Csak az a kérdés, honnan tudta, hogy melyiket kell
megjelölni.
Óvatosan előrehajolt, csak a feje látszott ki a vízből, és
kinézett a széttört csónak végénél. A homályban úszó,
hatalmas zöld csarnokban a partot végig érintetlen, fehér
homok borította. Egy hang sem hallatszott, csak a víz
csapkodta a csónak oldalát.
Valami megmozdult. A másik csónakot ellökték a parttól,
és az egyik halott belemászott. A többi csákánnyal a vállán
lassan belegázolt a tóba.
Érte indultak.
Az ellenség megsejtette, hol rejtőzik. Vadászott rá.
Kabaraijian kísértést érzett, hogy lemerüljön, és a kijárat felé
induljon. Hogy ússzon, fusson ki a napfényre, ki az átkozott
félhomályból, ahol a saját halottjai nyúlnak felé a hideg
kezükkel.
Elfojtotta az érzést. Talán némi előnyhöz juthatna, amíg a
barlangban keresik. De a csónakokkal semeddig sem tart a
keresés. Vagy megpróbálhatná lerázni őket a járatok
labirintusában. De ha elé kerülnek, a barlang kijáratánál fogják
várni. Nem. Marad, és megtalálja az ellenségét. Hol lehet?
Kabaraijian fürkészően körülnézett, de nem látott semmit.
Mindenhol a hatalmas, sötétzöld sziklák voltak meg a víz és
homokos part. A tavat néhány kiálló, nagy szikla pöttyözte.
Egy ember talán elbújhatott volna mögöttük, de egy csónakot
nem tudtak volna elrejteni. Lehet, hogy az ellenfele
búvárruhában van? Bár Cochran hallott egy csónakot…
A halottak már a barlang közepénél jártak, és a kijárat felé
tartottak. Kabaraijian egyik halottja ült a kormánynál, a barna
hajú. A másik két halott lassan botladozott a felkavart vízben.
A három halott Kabaraijianra vadászott, de az irányítójuk
rejtőzködött. A férfi a felülíróval. A tudat és az akarat. De hol?
A csónak közeledett. Vagy távolodott? Talán azt hiszik,
elmenekült? Nem. Valószínűleg elzárják a kijáratot, és aztán
kutatják át a barlangot. Észrevették volna? Tudják, hol
rejtőzik? Hirtelen eszébe jutott a halottvezérlő, ügyetlen
mozdulatokkal a víz alatt ellenőrizte, hogy sértetlen-e. Az volt.
És működött, a vezérlők vízállóak voltak. Csak épp nem
vezérelt semmit. De attól még hasznát veheti.
Kabaraijian becsukta a szemét, és megpróbálta tudatosan
kizárni a külvilágot. A távoli érzékszervek benyomásaira
koncentrált, amelyek még mindig az ő fejében gyűltek össze.
Bizonytalanabbak voltak a szokásosnál, de kevésbé
összetettek, mert már csak két képsor volt. A harmadik tetem
nem messze tőle lebegett a vízen, és nem küldött jeleket.
Kabaraijian feléjük fordította az elméjét, és figyelt, próbált
látni. A foltok kezdtek alakot ölteni. Két bizonytalan kép
gabalyodott össze. A benyomások összevisszaságában
Kabaraijian gondolatban megragadta a fonal egyik végét, és
megrántotta, mire az összevisszaság két képpé bomlott szét.
Az egyik halott derékig állt a zöld vízben, lassan mozgott,
csákányt tartott a kezében. Kabaraijian látta a nyelet szorító
kezet és a fokozatosan mélyülő vizet. De a halott még csak
nem is nézett feléje.
A másik halott a csónakban volt, az egyik keze a
kormányon. Az sem figyelt. A műszereket nézte. Nagyon nagy
koncentrációt igényelt egy halottal működtetni bármilyen
gépet, szóval az irányító le sem vehette a szemét róla. Nem
láthatott mást. A halott szemével tiszta kilátás nyílt az egész
csónakra.
 Aztán hirtelen minden részlet a helyére került. Biztosra
véve, hogy a roncs eltakarja szem elől, Kabaraijian
visszahúzódott, belekapaszkodott a csónak oldalába, felhúzta
magát a fedélzetre, és lekuporodott.
A szikla lyukat tépett a csónak aljába, de a szerszámosláda
érintetlen volt. Kabaraijian odakúszott, és felpattintotta. A
halottak kipakolták a legtöbb bányászfelszerelést, de a
javítókészlet a helyén volt.
Kabaraijian kivett egy súlyos villáskulcsot és egy
csavarhúzót. Az előbbit az övébe csúsztatta, a villáskulcsot
erősen megmarkolta, és várt.
A másik csónak már egészen közel volt, Kabaraijian
hallotta a motor dorombolását és a nyomában felkavarodó
vizet. Várt, amíg a két csónak egymás mellé került, aztán
felpattant, és ugrott. Pontosan a másik csónak közepére
érkezett, amitől az vadul himbálózni kezdett. Kabaraijian nem
hagyott időt az ellenségének, hogy reagáljon. Közelebb lépett,
és a villáskulcsot egy gyors, határozott mozdulattal belevágta a
halott fejébe, ami a földre zuhant. Kabaraijian lehajolt,
megragadta, és a lábánál fogva kilódította a csónakból. A
következő pillanatban Ed Cochran döbbent arcával találta
szemben magát.
Az egyik kezében még mindig a villáskulcsot szorongatva
Kabaraijian a vezérlőpult felé nyúlt, és energiát adott. A
csónak a kijárat felé suhant.
A barlang és a tetemek elmaradtak mögöttük, a sötétség
falként vette körbe őket.
Kabaraijian felkapcsolta a lámpákat.
— Helló, Ed! — szólalt még végül nyugodt, hideg hangon,
miközben a villáskulcsot lóbálta. Cochran felsóhajtott a
megkönnyebbüléstől.
— Hálistennek, én csak… aztán a halottjaim…
Kabaraijian megrázta a fejét.
— Nem, ebből nem mosod ki magad. Ne is próbálkozz!
Csak add ide a felülírót!
 Cochran riadtnak tűnt, aztán a szokásos vigyor jelent meg
az arcán.
— Viccelsz, ugye? Nekem nincs felülíróm. Mondtam,
hogy hallottam egy másik csónakot.
— Nem volt másik csónak. Az egész egy színjáték volt,
csakhogy nem jött be. Az az ütés a homokban. Lefogadom,
hogy az nem volt könnyű, rákényszeríteni egy halottat, hogy
lesújtson a csákánnyal, de csak az oldalával találjon el, és nem
a hegyével… És megcsináltad, elismerésem a kitűnő
halottirányításért. Meg a többiért. Nem könnyű egyszerre öt
különböző dolgot csináló tetemet összhangban mozgatni. Szép
munka, Ed. Alábecsültelek. Sosem gondoltam, hogy ilyen jó
halottirányító vagy.
Cochran a csónak aljából nézett fel Kabaraijianra. A
vigyor eltűnt az arcáról. Aztán elfordult, és a tekintetét
végigjáratta a szikalafalon, ami szinte összenyomta őket.
Kabaraijian újra meglengette a villáskulcsot, a tenyere
nyirkos volt, annyira erősen szorította. A válla már nem
vérzett. Aztán komótosan leült, és a kezét a motorra tette.
— Nem is kérdezed meg, honnan tudtam? — kérdezte
végül.
Cochran komoran hallgatott.
— Nem számít, mindenképpen elmondom. A halottjaim
szemén keresztül néztem, és megláttalak itt kuporogni a
csónakban. A hajófenéken rejtőztél, és a perem fölött
leskelődtél, úgy próbáltál megtalálni. Egyáltalán nem tűntél
halottnak, de bűntudatosnak igen. Aztán megértettem. Egyedül
te láttad be az egész partot. Egyedül te voltál a barlangban.
Kabaraijian elhallgatott. Egy pillanatnyi kínos csend után
enyhébb hangon folytatta.
— Csak azt mondd meg, miért? Ed, miért?
Cochran felnézett, és vállat vont.
— Pénzért. Csakis a pénzért, Matt. Mi másért? —
elmosolyodott, ez nem a szokásos vigyor volt, inkább
kényszeredett mosoly. — Kedvellek, Matt.
 — Furcsán mutatod ki. — Kabaraijian nem tudott nem
mosolyogni, amikor rákérdezett.
— És ki fizetett?
— Bartling. Nagyon kellett a pénz. Alacsonyak voltak a
kapott ajánlatok. Nem tettem félre. Ez azt jelentette, hogy ha el
kell hagynom a Grottót, el kell adnom a csapatom, hogy
kifizessem az utat. Megint bérelt irányító lettem volna, és ezt
nem akartam. Gyorsan kellett a pénz. Tudod, örvényköveket
akartam csempészni — vont vállat —, de lebeszéltél. Múlt
éjszaka támadt egy másik ötletem. Nem hittem, hogy az az
ökörség a szervezkedésről és Bartling túllicitálásáról
működhet, de gondoltam, hogy őt érdekelni fogja. Miután
elmentem a kocsmából, meglátogattam. Azt gondoltam, talán
fizet az információért, talán kivételt tesz velem, és
maradhatok. — Cochran dühösen megrázta a fejét, de
Kabaraijian hallgatott. Végül folytatta. — Szóval
meglátogattam őt és a három testőrét. Amikor elmondtam
neki, kiborult. Már egyszer megszégyenítetted, és most
tervezel valamit… Tett egy ajánlatot. Rengeteg pénzről volt
szó, Matt. Rengetegről.
— Örülök, hogy ennyire értékes vagyok.
Cochran elmosolyodott.
— Mondjuk, hogy Bartling a fejedet akarta, és én fizetésre
bírtam. Nekem adta a felülírót, amihez ő hozzá sem ért volna.
Azt mondta, csak arra az estre vette, ha a húsagyúak és a
zombijaik rátámadnának.
Cochran a zekéje zsebéhez nyúlt, is kivett egy apró, lapos
kazettát. Pontosan úgy nézett ki, mint a vezérlő az övén.
Könnyedén Kabaraijian felé dobta, aki meg sem próbálta
elkapni. A doboz elrepült a válla felett, és egy csobbanással
eltűnt a vízben.
— Ezt nem kellett volna. A halottjad nem fognak
válaszolni, amíg nem kapcsolod ki.
— A vállam meg van merevedve…- kezdte Kabaraijian,
aztán hirtelen megdermedt.
Cochran felállt, és úgy meredt rá, mint először látná.
 — Értem — szorította ökölbe a kezét. — Értem.
Cochran egy teljes fejjel magasabb volt, mint Kabaraijian,
és sokkal erősebb. Tudatában volt a másik súlyos sérüléseinek
is. A villáskulcs megremegett Kabaraijian kezében.
— Ne!
— Sajnálom.
Cochran előreugrott.
Kabaraijian meglóbálta a villáskulcsot, de Cochrane
elkapta, mielőtt lesújthatott volna. A másik kezével
megcsavarta Kabaraijian csuklóját, aki érezte, hogy az ujjai
elzsibbadnak.
Nem volt igazságos küzdelem, és nem volt kegyelem.
Kabaraijian az életéért küzdött, a szabad kezével az övébe
tűzött csavarhúzóért nyúlt. Kirántotta, és döfött. Cochran
lélegzete elakadt, a szorítása meglazult. Kabaraijian Újra
beledöfte a csavarhúzót, egy csavarással felhasította a zekét és
a húst. Cochran hátratántorodott, és a hasához kapott.
Kabaraijian odalépett hozzá, és harmadszor is szúrt.
Cochran összeesett. Egyszer még megpróbált felállni, de aztán
feladta, és tehetetlenül zuhant vissza a csónak aljába. Ott
maradt vérben úszva.
Kabaraijian hátrament a motorhoz, és eltávolodott
sziklafalaktól. Simán irányította végig a csónakot a szűk
járatokon, keresztül a barlangokon, kürtőkön és a mély, zöld
tavacskákon.
A csónak éles fényében Cochrant nézte, aki már nem
mozgott, és csak egyszer szólalt meg, amikor a barlangokból
kiértek a kora délutáni napsütésbe. Felnézett, a keze vértől volt
csatakos, és a tekintete elhomályosult.
— Sajnálom, Matt. Átkozottul sajnálom.
— Istenem… — Kabaraijian hangja tompa volt. Hirtelen
megállította a csónakot, és az elsősegélyládáért nyúlt.
Bekötözte Cochran sebeit, aztán visszament a vezérlőhöz, és
újra maximális sebességre gyorsított. A csónak csíkot húzott a
csillogó, zöld tavon.
 De Cochran meghalt, mielőtt elérték volna a folyót.
Kabaraijian megint megállította a csónakot, és hagyta,
hogy céltalanul sodródjon. Hallgatta a Grotto neszeit: a folyó
zubogását, ahogy beleömlött a nagy tóba, az énekesmadarakat,
a nyughatatlan halászmadarak reptének suhogását a levegőben.
Így ült sötétedésig, bámulta a folyót, és töprengett. A holnapra
gondolt és a holnaputánra. Másnap vissza kell majd térnie a
barlangokba. A halottjai megmerevedtek, amikor kilépett a
hatósugarukból, talán még megmenthetőek. És Cochran
csapata is ott volt még kint. Talán össze tud belőlük rakni egy
három fős csapatot, ha a tetem, amit kidobott a csónakból, még
nem merült el.
Meg ott voltak az örvénykövek, jó nagyok. Megszerzi azt a
tojás méretűt a táncoló ködfoltokkal, és jó ajánlatot kap rá.
Pénz. Pénzt kell szereznie, amennyit csak össze tud kaparni.
Utána kezdhet beszélni a többiekkel. És akkor… akkor
Bartling megkapja a harcot, amire vágyott. Cochran az egyik
áldozat volt, az első. De nem az utolsó. Elmondja
mindenkinek, hogy Bartling kiküldött valakit egy felülíróval,
és Cochran ezért halt meg.
Ez igaz is.
Azon az éjjelen Kabaraijian egyetlen halottal a
csónakjában tért vissza, ami furcsán nyugodt és mozdulatlan
volt. Általában a halottjai követték az irodába. Azon az éjjelen
a holttest a vállát nyomta.
Vancsó Éva fordítása
 George R. R. Martin

GEORGE R. R. MARTIN — hála az HBO-n futó

sorozatnak — feltehetően jól ismert Magyarországon. Az már
talán kevéssé, hogy az 1970-es évektől kezdve számos
díjnyertes elbeszélést írt — de nem fantasyt, hanem science
fictiont.
Martin 1948-ban született a New Jersey állambeli Bayonne
városában. Mint újgenerációs rajongó, a tévén keresztül
találkozott először sci-fivel. Saját bevallása szerint a Rocky
Jones, Space Ranger című sorozat volt a kedvence, ami
egyfajta proto-Star Trek volt, Spock nélkül, Tízéves korában
aztán kapott egy Heinlein-kötetet, és sorsa megpecsételődött.
Heinlein után Andre Norton, A. E. van Vogt következett, majd
később rátalál a fantasy nagy alakjaira is, Tolkienre,
Howardra, Lowecraftra.
Első elbeszélése a Galaxy magazin 1971. februári
számában jelent meg „The Hero” címmel.
A szóban forgó hős egy hosszan tartó intersztelláris háború
egyik szereplője, aki elunva a harcot, a Földre akar utazni,
amihez szerződése alapján joga is van. Ez azonban nem tetszik
a parancsnokának…
A 70-es és 80-as években Martin számos emlékezetes
történetet publikált. Ezekkel négy Hugo—, két Nebula- és egy
Bram Stoker-díjat nyert. A Hugo-díjasok közül kiemelkedik a
talán legismertebb novellája: „A Song for Lya” (Analog 1971.
június). Egy bolygóra a földi adminisztrátor két telepatát hív,
mivel úgy véli, sajátos képességeik segítségével megoldást
találhat egy aggasztó fejleményre. A bolygó lakói, a shkeenek
ugyanis különleges vallást követnek: egy idő után
szimbiózisba lépnek egy greeshka nevű parazitával, ami lassan
megeszi őket. A bolygó minden lakója lényegében önkéntes
öngyilkosságot követ el. A telepaták feladata az, hogy
kiderítsék, mi késztethet földi embereket arra, hogy önként
csatlakozzanak ehhez az idegen szektához. A történet a
szeretetről szól, és arról, hogy mitől ember az ember, kerülve
mind a melodrámát, mind a giccset.
Írt egy igen szórakoztató elbeszélésciklust Haviland Tuf
ökológus-mérnökről. Tuf lerobbant kereskedő volt, egy
lerobbant űrhajóval és két macskával. Egy tudományos
expedíció szerződtette, hogy az egykori földi birodalom
napjaiból fennmaradt ökológiai csatahajóhoz szállítsa őket.
Tuf végül megörökli az űrhajót, és a galaxist járva oldja meg
bajba jutott bolygók ökológiai problémáit — időnként váratlan
fordulatokkal. A ciklus tagjai főleg az Analog-ban jelentek
meg a 80-as évek közepén. Ebből az időből származik az itt
olvasható „Nightflyers” is (Analog 1980. április).

A 80-as évek végén Martin elkezdett forgatókönyveket írni

a televízió számára. Főleg a magyarul is látható Alkonyzóna
(Twilight Zone) számára dolgozott. Ezzel párhuzamosan
szerkesztette a Wild Cards című antológia-sorozatot, mely egy
alternatív történelemben létező közös világ (shared-world)
szuperhősökkel. A sorozat már húsz kötet felett jár, és még
mindig vannak megjelenésre váró darabjai. Martin
szerkesztette a John W. Campell-díjra jelöltek műveiből
összeállított New Voices antológiasorozatot is.

Martin 1991-ben visszatért a regényíráshoz, ekkor kezdte

írni nagyszabású fantasy-sorozatát, A tűz és jég dalát (A Song
of Ice and Fire). Első kötete, az 1996-ben megjelent Trónok
harca (Game of Thrones) világszerte pozitív fogadtatásban
részesült. A mű jelenleg öt kötetnél tart, és igen nagy
népszerűségnek örvend, ami részben az HBO saját gyártású
sorozatának is köszönhető.
A tűz és jég dalát a fantasy műfaj megújítójaként szokás
emlegetni, mivel nem követi A gyűrűk ura óta bevett
sablonokat. A történetet több különböző karakter
szemszögéből olvashatjuk, így szép lassan bontakozik ki a
cselekmény, és érnek össze a szálak. Eleinte nem is nagyon
bővelkedik fantasy-elemekben, inkább egy történelmi
kalandregényre emlékeztet (ami nem csoda, hiszen a Rózsák
háborúja és az Ivanhoe ihlette, (Martin nagy rajongója volt a
lovagoknak és Robin Hoodnak), de később feltűnnek többek
között sárkányok, élőhalottak, alakváltók is. Szereplői nem
feketén fehéren jók és rosszak, nincsenek idealizált karakterek:
bár a történet kezdetén egyértelműen a Stark család tűnik
szimpatikusnak, a cselekmény előrehaladtával árnyaltabbá
válnak a dolgok, így lett sokak kedvence a „gonosz” Jaime
Lannister. A sorozat még nem zárult le, még nem tudjuk, végül
ki ülhet fel Westeros Vastrónjára, mivel Martin még két kötetet
tervez The Winds of Winter és A Dream of Spring címekkel.
Martin első magyarul megjelent műve „A magányos Laren
Dorr dalai” volt a Galaktika 45-ben. Ezt sajnálatosan kevés
további fordítás követte. A fantasy sikere talán Martin sci-
fijének is elhozza a reneszánszát.
Zsoldos Amália — Zsoldos Endre
 Bibliográfia

Könyvek (csak első kiadások):

•Lázálom, 2002 [Fevre Dream, 1982]

•Trónok harca, 2003 [A Game of Thrones, 1986]
•Királyok csatája, 2003 [Clash of Kings, 1998]
•Kardok vihara, 2004 [A Storm of Swords, 2000]
•Varjak lakomája, 2007 [A Feast of Crows 2005]
•Sárkányok tánca, 2012 [A Dance Dragons, 2011]
Elbeszélések:

•És halált hagy örökül [And Death His Legacy

GRRM: A Retrospective, Subterranean 2003]
Galaktika 2012. március, ford. Sóhár Anikó
•A fecskendős emberek [Needle Me F&SF 1981.
október]
Galaktika 1994. augusztus, ford. Pap Viola.
•A Féreg palotája [In the House of the Worm, The
Ides of Tomorrow, ed. Terry Carr, Little & Brown,
1976]
•Analógia 2, szerk. Gáspár András & Novák
Csanád, Valhalla Páholy, 1993, ford. Tóth Judit
•Homokkirályok [Sandkings, Omni 1979.
augusztus)
Galaktika 1991. április, ford. Pavlov Anna
•A kereszt és a sárkány útja [The Way of Cross and
Dragon, Omni 1979. június)
Rúna 2000. február
 •A magányos Laren Dorr dalai [The Lonely Songs
of Laren Dorr, Fantastic 1976. május]
Galaktika 45 szerk. Kuczka Péter, Kozmosz, 1982,
ford. Nagy Erzsébet