GALAKTIKA

290.
XL

A borítón Francis Tsai (Egyesült Államok) munkája látható.

 Larry Niven
VÁLTOZÓ HOLD

I.
Éppen a híreket néztem, amikor a változás bekövetkezett. Olyan érzés
volt, mint amikor a szemünk sarkából látunk tovasuhanni valamit. Az
erkélyablak felé kaptam a tekintetemet. De akármi történt is odakint, már
lekéstem róla.
A Hold különösen tiszta fénnyel ragyogott az éjszakában. Láttam ezt, és
elmosolyodva fordultam vissza Johnny Carsonhoz, aki a képernyőn éppen
belekezdett a mondókájába.
Az első reklám alatt kimentem, hogy melegítsek magamnak egy kis
kávét. A reklámok hármas, négyes csoportokban követték egymást így az
éjszaka közepén. Volt hát elég időm.
Amikor visszatértem a szobába, a holdfény ismét megragadta a
figyelmemet. Ha korábban fényes volt, hát most kimondottan ragyogott.
Elhúztam a csúszó üvegajtót, és kiléptem az erkélyre.
Az erkély alig volt nagyobb, mint egy korláttal ellátott párkány,
amelyen két ember, egy nő és egy férfi elálldogálhat egy hordozható
barbecue-készlet mellett. Az elmúlt hónapokban csodás kilátást élveztem
innen, különösen alkonytájt. Az elektromos művek egy üvegtorony épületet
kezdett el felhúzni, aminek még csak a fém vázszerkezete állt. Fekete
árnyékok a vöröslő alkonyati égen, karakteres, szürreális, sőt pokoli
impresszióként.
Ma éjjel azonban...
Sohasem láttam a Holdat így ragyogni, még a sivatagban sem. A
fényénél olvasni lehetetne, gondoltam, de azonnal hozzátettem: látszólag. A
Hold sosem látszik nagyobbnak (valahol olvastam erről), mint egy kb. 2,7
méterre lévő negyeddolláros. Nyilvánvaló, hogy a fényénél nem lehet
olvasni.
Ráadásul még telőben van, kétharmadnyi tányérral!
 Ám ahogy ott csillogott a San Diegóba vezető autópálya fölött, a fénye
versenyre kelt a gépkocsik reflektoraival. Hunyorogva néztem bele, és a
felszínét felszántó emberi lábnyomokra gondoltam. Egyszer, egy általam írt
cikk kedvéért, kézbe foghattam egy csontszáraz holdkődarabot.
Hallottam, hogy mögöttem a szobában folytatódik a tévéműsor, hát
visszamentem. Ám amikor visszanéztem a Holdra, még fényesebbnek
láttam, mintha éppen most bukkant volna elő a fátyolfelhők mögül.
A ragyogása kezdett velőtrázó lenni.

A telefon legalább ötöt csengett, mire Leslie felvette.

– Szia – mondtam neki –, figyelj...
– Szia! – motyogta álomittasan, tiltakozva. A fenébe! Azt hittem, ő is
nézi a műsort.
– Kérlek, ne kezdj el veszekedni velem, jó okom van arra, hogy
felébresztettelek. Ágyban vagy, ugye? Hát kelj fel, és... Fel tudsz kelni?
– Hány óra van?
– Háromnegyed tizenkettő.
– Istenem...
– Menj ki az erkélyre, és nézz körül!
– Jó.
A telefon kattant egyet. Vártam. Leslie erkélye is északnyugati fekvésű
volt, mint az enyém, de tíz emelettel feljebb és sokkal jobb kilátással. Az
ablaküvegen át a Hold úgy árasztotta a fényt, mint egy fényszóró.
– Ott vagy, Stan?
– Aha. Na, mit szólsz?
– Eszméletlen! Soha életemben nem láttam még ilyet! Mi a csudától
ragyog így a Hold?
– Gőzöm sincs, de óriási, nem?
– Te vagy az „őshonos”... – Leslie csak egy éve költözött a városba.
– Figyelj ide! Soha sem láttam még ilyet! De van egy ősi legenda –
mondtam. – A Los Angeles-i szmog minden száz évben egyszer tovaszáll,
és akkor a levegő olyan tiszta lesz, mintha odakint lennénk az űrben. Azért,
hogy az istenek lássák, megvan-e még a város. Ha megvan, akkor
visszahajtják rá a szmogot, hogy ne legyen szem előtt.
 – Hallottam már ezt a mesét. Nos, izé... kösz, hogy felkellettél, de
holnap korán kelek, szóval...
– Szegény kislány.
– Ilyen az élet. Jó éjt!
– Jó éjt!
Egy darabig elücsörögtem a sötétben, és azon gondolkoztam, hogy kit
hívhatnék még fel. Ha felhívsz egy lányt az éjszaka közepén, hogy menjen
ki az erkélyre, és nézze meg a Holdat, akkor vagy nagyon romantikusnak
találja a dolgot, vagy bedühödik, de eszébe se jut, hogy másik hat lányt is
felhívtál. Ezért tehát számba vettem a nőismerősök nevét. Csakhogy
egymás után koptak ki az életemből azóta, hogy Leslie-vel kezdtem el járni.
És ezért nem hibáztathatom őket. Joan Texasban él, Hildy férjhez ment, és
ha felhívom Louise-t, akkor biztosan Gordie is ott van a közelében. Talán az
angol lány? Ezzel csak az a baj, hogy nem emlékszem a számára, ahogy a
vezetéknevére sem.
Ráadásul minden ismerősöm felhúzott vekkerrel alszik. Én is dolgozom,
de szabadúszó íróként magam osztom be az időmet. Akárkit verek fel ilyen
későn az álmából, nehezen kel fel kora reggel. Ajaj...
Amikor visszamentem a tévéhez, a Johnny Carson Show már átment
sercegő csíkosodásba. Lekapcsoltam hát, és visszaballagtam az erkélyre. A
Hold már fényesebb volt, mint az autópályán haladók reflektorai és a
Westwood utca lámpái jobb kéz felől. A Santa Monica-hegységet
gyöngyházas ragyogás szegélyezte. A Holdhoz közeli égen nem látszottak a
csillagok, mert belevesztek a fényárba.
Írtam tudományos és ismeretterjesztő cikkeket is a megélhetés miatt.
Elméletileg képes vagyok arra, hogy kitaláljam, mi okozza a Hold szokatlan
ragyogását. Esetleg megnőtt a mérete?
...Felfúvódott, mint egy léggömb? Nem. Talán közelebb kering a
Földhöz. Vagyis ránk zuhan?
Árapály. Másfél kilométer magas hullámok és földrengések. A Szent
András-törésvonal szétnyílik, mint a Grand Canyon. Be a kocsiba, és föl a
hegyekbe! De már késő...
Képtelenség. A Hold fényereje nőtt meg, nem a mérete! Ez látható. De
mitől?!
Pislogtam, de a Hold képe már beleégett a recehártyámba. Ugyanolyan
fényesen.
 Emberek milliói lesik most a Holdat, és töprengnek azon, hogy mi
történik. Éppen úgy, ahogyan én most. Egy erről szóló cikk sokat érne. Már
ha sikerülne mindenki mást megelőznöm vele.
Kell hogy legyen valami egyszerű és ésszerű magyarázat. Lássuk csak!
Mitől nőhet meg a Hold fényereje? A Hold a Nap fényét veri vissza. Vajon
a Nap lett fényesebb? Ha igen, akkor ez csak naplemente után történhetett,
különben észrevettük volna...
Nem tetszett ez a magyarázat.
A Föld felét közvetlenül éri a napsugárzás. A Life, a Time, a Newsweek
és társmagazinjaiknál dolgozó kapcsolataim százait hívhatnám fel
Európában, Ázsiában, Afrikában. Már ha nem kucorognak valami pince
mélyén, vagy ha élnek még egyáltalán. Vagy egyszerűen csak nem
kapcsolhatók, mert a napsugárzás vakká és süketté tesz minden
kommunikációs eszközt, adást... például tévéadást. Te jó ég!
Rám zuhant a félelem.
Oké, kezdjük elölről! A Hold egyre fényesebben ragyog. A fénye
valójában a Nap visszavert fénye, ezt minden hülye tudja. Tehát...
valaminek a Nappal kellett történnie.
 II.
– Tessék...?
– Szia! Én vagyok... – mondtam, és a rémülettől kiszáradt a szám. Most
hogyan mondjam el?
– Már láttam a Holdat – mondta Leslie álmosan. – Gyönyörű! Még a
teleszkópommal is megnéztem, de nem látni jól, túl fényes. Úgy világít,
mint egy város. Minden hegy ezüstben ragyog!
Valóban volt egy teleszkópja az erkélyen. Erről megfeledkeztem.
– Nem feküdtem vissza – folytatta. – Túl világos van.
Megköszörültem a torkomat, hogy megint tudjak beszélni.
– Leslie, szerelmem, figyelj rám! Gondoltam, hogy nem tudsz
visszaaludni ebben a fényözönben. Mi lenne, ha elmennénk egy éjféli
falatozásra?
– Hülyéskedsz?
– A legkevésbé sem! Tényleg ezt szeretném. A ma éjjel nem az alvásra
való. Talán soha többé nem lesz ilyen éjszakánk! Hagyd a fenébe a
fogyókúrádat! Ünnepeljünk! Együnk hot fudge sundae fagylaltot, és igyunk
ír kávét!
– Ez már más! Felöltözöm.
– Mindjárt fent vagyok nálad.

Leslie a Barrington Plaza C épületének tizennegyedik emeletén lakott.

Bezörgettem, és bebocsátásra vártam.
Közben átfutott az agyamon a gondolat. Miért Leslie-t választottam?
Nyilvánvalóan számtalan módja van annak, ahogyan az ember eltöltheti
utolsó éjszakáját a Földön, és ezek közül csak egy, hogy egy adott lánnyal
randizzon. Felcsíphettem volna egy másik, hasonló lányt vagy akár több,
egyáltalán nem hasonlót, csakhogy ez nem az én stílusom. Felhívhattam
volna a bátyámat, valamelyik szülőmet a párjával...
Mike bátyámnak azonban mindenképpen magyarázatot kell adnom arra,
hogy miért verem ki éjnek idején az ágyából. Nem mondatom neki, hogy
„De Mike, olyan gyönyörű a Hold!”. Aligha. A szüleim is hasonlóképpen
reagálnának. Végül is meg tudnám magyarázni a hívásom okát, de
hinnének-e nekem?
Na, és ha hinnének? Akkor mi lenne? Csak megijeszteném őket. Így
legalább átalusszák az egészet. Akire most szükségem van, az egy olyan
személy, aki nem tesz fel kellemetlen kérdéseket a búcsúpartinkon.
Vagyis pontosan Leslie kell most. Ismét kopogtam.
Kinyitotta az ajtót. Fehérneműben volt. Miközben a nyakamba ugrott, a
kezében szorongatott harisnyatartó nekicsapódott a hátamnak.
– Éppen ezt akartam felvenni... – csacsogta.
– Akkor éppen idejében érkeztem. – Elvettem tőle a harisnyatartót, és
elhajítottam. Derékon kaptam, felemeltem, és becsörtettem vele a
hálószobába. A lába a bokámnál lógott.
A bőre hűvös volt. Bizonyára az erkélyről jött be.
– Nocsak – nevetett –, azt gondolod, hogy versenyre kelhetsz egy
fagylalttal?
– Mindenképpen. A büszkeségem elvárja tőlem!
Mindketten kifulladtunk egy kicsit. Egyszer megpróbáltam úgy felkapni
és vinni őt, ahogyan a mozivásznon viszik a nőket, de azt hittem, leszakad a
derekam. Leslie nem volt az a törékeny alkat. Olyan magas volt, mint én, és
csípőben telt.
Elterültünk egymás mellett az ágyon. Mindkét oldalról átöleltem, és
simogatni kezdtem a hátát. Tudtam, hogy ennek a kényeztetésnek nem tud
ellenállni: „ah, hah, hahaha”. Boldog sóhajtásokkal adta tudtomra,
mennyire tetszik neki ez a játék, és hol dörzsölgessem jobban. Felhúzta az
ingemet a vállamra, és ő is kapirgálni kezdte a hátamat. Egyik
ruhadarabunkat a másik után húztuk le magunkról és egymásról, felváltva,
és lehajítottuk őket a földre. Leslie bőre átmelegedett, kezdett
felforrósodni...
Hát igen, ezért nem kerestem magamnak egy másik lány, akit meg
kellene tanítanom arra, hogyan vakargassa a hátamat. Mert erre egyszerűen
már nincs idő!
Voltak éjszakák, amikor valami megmagyarázhatatlan idegesség arra
sarkallt, hogy gyorsan essünk túl a szeretkezésen. Ma éjszaka azonban
szigorú szertartási rend szerint jártunk el. Azt akartam, hogy sokáig, nagyon
sokáig tartson. Azt akartam, hogy Leslie minél jobban élvezze, és ez
hihetetlen módon kifizetődött. Elfelejtettem a Holdat és a jövőt, amikor
Leslie megkapaszkodott a sarkával a térdem hátsó részében, és az ősi ritmus
magába ölelt bennünket. A csúcsponton az élmény vad és félelmetes volt.
Kék színű hőgyűrű zárt bennünket magába, és szorult ránk lasszóként. Ha
ekkor a kéj és a pánik közös hangján ordítottam fel, Leslie azt hihette, hogy
ez pusztán a kéj megnyilvánulása.
Aztán csak hevertünk egymás mellett, lustán, kielégülten. Megkísértett
az elalvás gondolata, hogy ígéretemmel ellentétben álomba merüljek, és
hagyjam Leslie-t is pihenni. Ám ehelyett... belesuttogtam a fülébe:
– Na, és mi lesz a fagylalttal?
Elmosolyodott, felélénkült, és lehengeredett az ágyról.
Nem engedtem, hogy felvegye a harisnyatartót.
– Már éjfél is elmúlt. Senki sem akar felcsípni téged! Főleg, hogy nem
is engedném! Akkor miért viselnéd ezt a szoros vacakot?
Nevetett, és nem ellenkezett. A liftben még egyszer összeölelkeztünk. A
harisnyatartó nélkül sokkal jobban esett.
 III.
Az ősz pincérnő a pult mögött nagyon feldobottnak tűnt. Ragyogott a
szeme. Úgy beszélt, mintha valami nagy titokról adna hírt.
– Látták ma éjjel a Holdat?
A Ship’s az UCLA közelében, az éjszaka ezen szakaszában mindig tele
volt. A vendégek fele egyetemi hallgatókból állt. Ma éjjel halkan
beszélgettek, és gyakran nézegettek az éjjel-nappal nyitva tartó étterem
ablakai felé. A Hold alacsonyan állt az ég nyugat felén, eléggé lent ahhoz,
hogy vetélkedjék az utcai lámpákkal.
– Igen, láttuk – válaszoltam a nőnek. – Ma ünneplünk! Két hot fudge
sundae fagylaltot legyen szíves! Amikor elfordult tőlünk, egy tízdollárost
csúsztattam a papír tányéralátét alá. Nem mintha elkölthetné, de legalább
majd örül neki, ha megtalálja.
Ellazultam, elöntött a gondtalanság érzése. Rengeteg probléma oldódott
meg magától. Ugyan ki hitte volna el, hogy egyetlen éjjel leszáll a béke
Vietnam és Kambodzsa földjére! Ez a dolog éjfél előtt fél órával kezdődött
itt Kaliforniában. A Nap, aminek a fényét a Hold visszaveri, akkor éppen az
Arab-tenger fölött járhatott közvetlen fénnyel árasztva el Afrika és
Ausztrália peremvidékét.
Németország már egyesült, a berlini fal elolvadt vagy leomlott az
árapály-erőktől. Az izraeliek és az arabok letették a fegyvert, és az
apartheid nem tombolt tovább Afrikában.
Szabadnak éreztem magam. Semminek nem volt már következménye.
Ma éjjel kielégíthetem legsötétebb vágyaimat: rabolhatok, gyilkolhatok,
adót csalhatok, beverhetem kődarabokkal a kirakatokat, és elégethetem a
hitelkártyáimat. Nem számít már az újságcikk, amit keddre kellene
megírnom a fémalapú robbanószerekről. Ma éjjel kicserélhetem Leslie
fogamzásgátló piruláit fahéjas cukorkára.
– Elszívok egy cigarettát.
– Azt hittem, leszoktál! – nézett rám Leslie elborult tekintettel.
– Emlékezz csak! Azt mondtam, hogy rendkívüli körülmények között rá
fogok gyújtani. A soha többé elviselhetetlen gondolat lett volna.
– De hát ez hónapokkal ezelőtt volt.
 – Ám még mindig vannak cigarettareklámok az újságokban.
– Bolondság, de oké. Szívj el egyet!
Bedobtam az aprót az automatába, és eltűnődtem, hogy melyik márkát
válasszam. Végül egy közepesen erős filteres mellett döntöttem. Szó sem
volt arról, hogy megkívántam volna a cigarettát. De bizonyos
eseményekhez pezsgő kell, másokhoz cigaretta. Ez a hagyományos utolsó
cigaretta, mielőtt porrá égünk.
Rágyújtottam. A dohányzás rákot okozhat.
Pontosan annyira ízlett, ahogy emlékeimben mindig is, bár enyhén
dohos mellékíze volt, mint a régi csikkeknek. A harmadik letüdőzött
szippantás mellbe vágott. A látásom elhomályosult, és minden
elcsöndesedett. Csak a szívem vert hangosan a torkomban.
– Hogy ízlik?
– Furcsa. Zsibongok – válaszoltam.
Zsibongás. Legalább tizenöt éve nem hallottam már ezt a szót. A
főiskolán azért dohányoztunk, hogy megtapasztaljuk a zsibongást, amelyet
valószínűleg az agyi kapillárisok összehúzódása okoz. A zsibongás aztán
megszűnt, de a legtöbben mégsem hagytuk abba a dohányzást.
Eljött az idő, hogy elnyomjam a cigarettámat. A pincérnő meghozta a
fagylaltot. Hideg és forró, édes és keserű, a hot fudge sundae fagylalt íze
semmi máshoz nem hasonlítható. Úgy meghalni, hogy nem élvezhetem még
egyszer, kegyetlen bűntett lett volna. Leslie-vel ilyen fagylaltot enni:
valami, valami, ami számít, egy gazdag élet szimbóluma. Sokkal
élvezetesebb volt nézni, ahogy eszik, mint enni. Mindemellett...
Meggyilkoltam egy szál cigarettát, hogy végre hozzákezdjek a
fagylaltomhoz. Most meg, ahelyett, hogy élvezném, ír kávéra vágyom.
Túl rövid az idő!
Leslie végzett a fagylaltjával, kéjesen felnyögött, „aaah”, és a gyomrára
tette a kezét.
Ugyanekkor az egyik kis asztalnál valaki kezdte behergelni magát.
Láttam a fickót, amikor bejött az étterembe. Olyan igazi tudós típus,
pofaszakállas, fémkeretes szemüveggel, és folyton hátrafordult, hogy lássa
a Holdat. Akárcsak a többiek az asztaloknál, ő is csodálta ezt a ritka,
különleges természeti tüneményt. Aztán rádöbbent az igazságra. Láttam,
ahogy az arckifejezése elváltozik, először elönti a gyanakvás, aztán a
hitetlenség, a rémület, a kétségbeesés és végül a reménytelenség.
 – Menjünk! – mondtam Leslie-nek, és néhány negyeddollárost dobtam a
pultra, majd felálltam.
– Nem eszed meg a fagyidat?
– Nem. Dolgunk van. Mit szólnál egy ír kávéhoz?
– És nekem egy Pink Ladyhez? Nahát! – hátrafordult.
A tudós fazon felmászott az asztalra. Egyensúlyozott, szétcsapta a
karját, és felordított.
– Nézzetek ki az ablakon!
– Másszon le onnan! – szólt rá a pincérnő, és megértően húzogatni
kezdte a fickó nadrágszárát.
– Ez a világvége! A tengeren túl, a messzeségben már a halál tüze
pusztít...
De ekkor már kint voltunk az utcán. Nevetve loholtunk egyre távolabb.
– Megmenekültünk egy vallási fanatikustól és a rémhíreitől – mondta
Leslie lihegve.
Arra a tízesre gondoltam, amit a tányéralátét alatt hagytam. Most már
senkit sem tesz boldoggá. Odabent az étteremben egy próféta kikiabálta az
igazságot, mindenkinek, aki odafigyelt rá. Az ősz pincérnő, amikor
megtalálja a pénzt, arra gondol, hogy „ők is tudták.”

A Red Barn parkolójából nem látszott a vakító fénygömb, mivel a

környező épületek eltakarták. A Hold ugyanolyan színnel ragyogott, mint
az utcai lámpák. Az éjszaka alig volt valamivel világosabb, mint általában.
Nem értettem, Leslie miért torpan meg a kocsifeljárón. Követtem a
pillantását, és én is a zenittől délre különösen fényesen ragyogó csillagra
néztem.
– Szép, nem igaz? – mondtam.
Leslie különös tekintetet vetett rám.
A Red Barn mulatóhelynek nincsenek ablakai. Tompa, mesterséges fény
világítja be, sokkal gyengébb fénnyel, mint az utcát a hideg holdvilág. Sötét
burkolatú helyiségeiben az emberek csöndes vidámsággal múlatták az időt.
Senki sem törődött idebent azzal, hogy ez az éjszaka más, mint a többi.
A kedd éjszakai kis létszámú vendégsereg nagy része a zongorabárban
szórakozott. Egy vendég tartotta a kezében a mikrofont. Gyenge hangján
egy ismerősnek tűnő dalt énekelt, és a fekete bőrű zongorista vigyorogva
kísérte nyálasan édes akkordokkal.
Két ír kávét és egy Pink Ladyt rendeltem. Leslie kérdő pillantására
titokzatosan mosolyogtam.
A Red Barn annyira hétköznapinak látszott. Olyan nyugalmasnak, olyan
boldog helynek. Megfogtuk egymás kezét az asztal fölött, mosolyogtam, és
nem mertem megszólalni. Ha megtöröm a varázst, ha elmondom a rémes
igazságot...
Megérkeztek az italaink. Felemeltem az ír kávés poharamat a talpánál
fogva. Cukor, ír whisky és erős feketekávé vastag réteg tejszínhabbal a
tetején. Olyannak látszott, mint egy bűvös erőital, sötét, forró és hatásos.
A pincérnő visszaadott a pénzből.
– Látja ott azt a garbós pacákot a terem végében? Úgy költekezik, hogy
hú...! – mondta élvezettel. – Két órája érkezett, és már elvert száz dollárt!
Tehát ez az általános boldogság forrása! Ingyenital mindenkinek.
Néztem, vajon mit ünnepel a fickó. A vastag nyakú, széles vállú, garbót
viselő férfi összekuporodva ült, és egy konyakospoharat szorongatott. A
zongorista odakínálta neki a mikrofont, de ő tiltakozóan intett. E mozdulata
közben felém fordult, így jól megnézhettem az arcát. Szögletes, kemény
arc, a részegségnek a nyoma sincs rajta, annál inkább kétségbeesett és
rémült. Közel állt ahhoz, hogy zokogjon a félelemtől.
Egyértelmű volt, hogy mit „ünnepel”.
Leslie vágott egy keserves fintort.
– Nem jó a Pink Lady!
Egyetlen bár van a földön, ahol Leslie ízlésének megfelelően készítik a
Pink Ladyt, és ez nem Los Angelesben található. Odaadtam neki a másik ír
kávét, egy „tudhattad volna előre” vigyorral. Erőltettem a mosolyt, mert
annak a fickónak a félelme ragályosnak bizonyult. Leslie visszamosolygott
rám, és fölemelte a poharát:
– A kék holdfényre!
Koccintottunk és ittunk, bár én nem ezt a tósztot választottam volna.
A garbós férfi feltápászkodott a helyéről, majd óvatosan elindult az ajtó
felé olyan lassan és határozottan, ahogyan egy óceánjáró dokkol. Feltárta az
ajtót, megfordult, és nyitva tartotta, hogy a Hold hátborzongató kékesfehér
fénye, fekete sziluettjét körülölelve beáramoljon a helyiségbe.
 Gazember! Arra vár, hogy valaki kitalálja és kikiabálja az igazságot.
Tűz és pusztulás...
– Csukd már be az ajtót! – szólt rá valaki.
– Menjünk! – kértem társnőmet lágyan.
– Minek rohannánk?
Rohanni? Hiszen mindjárt kikiabálja az igazságot a garbós fickó maga.
De nem mondhatnám, hogy...
Leslie megfogta a kezem.
– Tudom. Tudok mindent. De nem menekülhetünk el, ugye?
Összeszorult a szívem. Leslie tudja, és én ezt nem vettem észre!
Az ajtó becsapódott, és a Red Barn megint belemerült a vöröses
homályba. A férfi, aki ingyenitallal vendégelte meg a többieket, távozott.
– Istenem! Mikor találtad ki?
– Mielőtt feljöttél hozzám – mondta Leslie. – De nem sikerült
leellenőrizni.
– Leellenőrizni?!
– Kimentem az erkélyre, és a távcsövet a Jupiterre irányítottam. A Mars
az évnek ebben a szakaszában a horizont alatt van. Ha a Nap szupernóvává
változott, akkor minden bolygónak úgy kell ragyognia, ahogyan a Holdnak,
nem?
– De. A csudába!
Erre én is gondolhattam volna, de hát Leslie volt a csillagimádó. Én is
tudtam ezt-azt a csillagászatból, de eszembe se jutott volna a Jupiter, mint
életmentő.
– Az a helyzet, hogy a Jupiter semmivel se fényesebb, mint korábban.
Így aztán nem tudom, mit gondoljak.
– Hát akkor... – úgy éreztem, hogy a remény forróságként önti el a
lelkemet. De aztán eszembe jutott: – ...az a csillag a fejünk fölött. Amit
néztél.
– A Jupiter.
– Úgy ragyogott, mint egy átkozott neonlámpa! Nekünk annyi!
– Halkabban, kérlek!
Már halkabban mondtam. Egy őrült pillanatig szerettem volna felugrani
az asztalra, és kikiabálni az igazságot. Tűz és pusztulás... Mi joguk van a
többieknek ahhoz, hogy megkíméljük őket?
 Leslie keze szorosan ráfonódott az enyémre. A késztetés elmúlt, és
reszketés maradt utána.
– Menjünk innen! Hadd higgyék, hogy eljön a hajnal!
– El is jön... – Leslie keserűen felnevetett, olyan ugatásszerű kacajjal,
amihez foghatót még sohasem hallottam tőle. Elindult kifelé, míg én a
tárcámért nyúltam – aztán eszembe jutott, hogy már fizettem.
Szegény Leslie. Haladékot kapott, amikor azt látta, hogy a Jupiter
fényereje változatlan, de aztán, másfél órával később, felragyogott a fejünk
fölölt a fehér fáklya. Egy és egy fél óra... ennyi idő alatt jut el a Nap fénye a
Földtől a Jupiterig.
Amikor kiléptem az ajtón, Leslie már majdnem rohanva igyekezett a
Westwoodon Santa Monica felé. Nekilódultam, hogy utolérjem, és közben
csodálkoztam azon, hogy bekattant.
Aztán megpillantottam az árnyékokat a fejünk fölött. A Santa Monica
sugárút másik oldalán végig: a tárgyak holdfényben vetett árnyékát
vízszintes fekete és kékesfehér csíkok formájában.
A sarkon értem utol Leslie-t.
Holdnyugta volt.
A nyugvó Hold látványa mindig izgalmas. Ma éjjel az autópálya alatt
látszó ég csíkjából nézett vissza ránk. Elképesztő fényerővel, hihetetlenül
bonyolult árnyékmintázatot vetve. Még az árnyékban lévő része is
gyöngyház-tündökléssel ragyogta vissza a Föld fényét. Ebből pedig
egyértelműen látszott, mi történik a Föld másik, napos oldalán.
De mi lehet most a Holdon? Az Apollo-19 legénysége azokban a
percekben meghalt, amikor a szupernóva fénye elérte őket. Talán a Hold
egyik síkságán estek csapdába, talán a megolvadó sziklák mögött próbáltak
menedéket találni... De az is lehet, hogy az árnyékos oldalon szálltak le...
Erre nem emlékeztem. Ha így van, akkor túlélnek mindnyájunkat. Megütött
az irigység és a harag szele. Aztán a büszkeségé. Mi vittük őket oda. Mi
értük el a Holdat a szupernóva-robbanás előtt. Ha kicsivel több időnk van, a
csillagokat is elértük volna.
A holdtányér furcsa változáson ment át, ahogy egyre lejjebb ereszkedett
az ég alján. Egy kupola, egy repülő csészealj, egy lencse, egy sáv...
Eltűnt.
Eltűnt. Ennyi volt. Most elfeledkezhetünk a végzetről. Sétálhatunk
idekint a szabad ég alatt, és semmi sem emlékeztet bennünket arra, hogy
valami végleg elromlott. A Hold lebukott, és magával vitte a városból az
árnyékokat.
Csak az volt különös, ahogyan a felhők fénylettek odafent. Nyugati
szegélyük ugyanolyan élénkfehéren csillogott ma éjjel, mint általában
napnyugta után. Ráadásul nagyon gyorsan haladtak az égen, mintha
menekülnének...
Amikor Leslie felé fordultam, láttam, hogy kövér könnycseppek
gurulnak végig az arcán.
– Ne, az istenért! – Megragadtam a karját. – Hagyd abba! Kérlek!
– Nem lehet. Tudod, hogy nem tudom abbahagyni, ha egyszer sírni
kezdek!
– Nem ezt akartam! Azt akartam, hogy olyan dolgokat csináljuk, amiket
élvezünk, amiket szeretünk! Ez az utolsó esélyünk. Így akarsz meghalni,
sírva egy utcasarkon?
– Egyáltalán nem akarok meghalni!
– Ostobaság!
– Köszönöm szépen!
Az arca kivörösödött a sírástól, és elgyötörtnek látszott. Leslie úgy sírt,
ahogyan a csecsemők, minden méltóság és mesterkéltség nélkül.
Borzalmasan fájt ez az egész. Bűnösnek éreztem magam, bár tudtam, hogy
a szupernóva-robbanás nem az én művem, és ez dühített.
– Én sem akarok meghalni! – mordultam rá Leslie-re. – Ha
megmondod, mit tegyünk, megtesszük! Hova menjünk?! A Déli-sarkra? Ott
talán tovább tart a dolog. A Nap mindent eléget, ami az útjába kerül.
Menjünk a Marsra? A Mars is hamarosan beleolvad a Napba, akárcsak a
Föld. Az Alfa Centaurira? A gyorsulás, amivel távoznunk kellene, úgy
szétkenne bennünket, mint a mogyoróvajat vagy a lekvárt...
– Hagyd már abba!
– Igazad van.
– Hawaii. Húsz perc alatt a repülőtérre érünk, Stan! Ez nyugatra van.
Így két órával tovább élhetünk! Ott két órával később lesz napkelte!
Leslie-nek volt ott valami birtoka. Két óra most bármit megér!
Csakhogy gondoltam már erre, amikor az erkélyen állva figyeltem a Holdat.
– Nem jó. Hamarabb meghalnánk. Figyelj, szerelmem, a Hold éjfél
körül lett olyan nagyon fényes! Ez azt jelenti, hogy Kalifornia a Föld másik
oldalán volt éppen akkor, amikor a Nap felrobbant.
 – Így van.
– Tehát mi vagyunk a legtávolabb a katasztrófa helyszínétől.
Leslie összevonta a szemöldökét.
– Ezt nem értem.
– Figyelj! A Nap felrobbant. Így kezdődött minden. Ez felmelegíti a
levegőt és az óceánt, méghozzá egyetlen csapással, mindenhol a napos
oldalon. A gőz és a túlmelegített levegő gyorsan tágul. Ez a perzselő áradat
minden irányban terjed, és átzúdul az éjszakai oldalra. Ránk zárul. Mint egy
hurok. Egyre jobban ránk szorul. Hawaiit hamarabb eléri, mint minket.
Hawaii két órával közelebb van a napfény határához.
– Akkor nem érjük meg a hajnalt. Nem élünk addig.
– Nem.
– Nagyon jól tudsz magyarázni – mondta keserűen. – Perzselő áradat...
milyen képszerű! – Sajnálom. Túl sokat gondolkoztam ezen. Megpróbáltam
elképzelni, hogy milyen lesz.
– Elég! Hagyd abba!
Leslie hozzám bújt, és az arcát a vállamba fúrta. Csendesen sírt.
Átöleltem, és dörzsölgetni kezdtem a hátát. Közben a gőzölgő fellegeket
néztem, és nem akartam arra gondolni, hogy mi vár ránk.
Nem akartam arra a tűzgyűrűre gondolni, amelyik hamarosan ránk
zárul.
Nagyon durva fantáziakép volt.
Elképzeltem, hogyan forrt fel az óceán a napos oldalon, és indult útjára
a gőz perzselő áradatban. Elképzeltem, hogy sok millió köbméter víz
változott át egyszeriben gőzzé. Talán kicsit lehűl, és ezért lesz benne víz is,
mire elér bennünket. A Föld forgása megcsavarja az áradatot, a kádból
lefolyó víz mintájára. Két ellentétes irányban forgó gőzhurrikánt képez a
déli és az északi féltekén. Valahogy így történik. Mi viszonylag
szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Kalifornia közel van az északi
hurrikán magjához.
A hurrikán gőzből áll. Felkapja az embert, és megfőzi a levegőben,
letépi a főtt húst a csontokról, és szétszórja. Borzalmasan fájdalmas halál.
Soha többé nem látunk napfelkeltét. Ami bizonyos értelemben véve kár.
Látványos lehet.
Vaskos, gőzölgő fellegcsíkok úsztak be a csillagok közé nagy
sebességgel, fehéren csillogva a város fényeinél. A Jupiter fénye
hunyorgott, aztán kihunyt. Máris elkezdődik?
Hővillám hasított végig az égen...
– Sarki fény...
– Tessék?
– A napfény is jön. Olyan fényvillódzás lesz hamarosan az égen,
amilyet még soha, senki sem látott.
Leslie váratlanul felnevetett, de a hangja hamisan csengett.
– Olyan furcsa ez, nem? Itt állunk az utcasarkon, és ilyesmiről
beszélgetünk!? Lehet, hogy csak álmodunk, Stan?
– Tehetünk úgy is...
– Nem! Az emberiség nagy része már halott.
– Aah!
– És nem menekülhetünk el.
– A csudába is! Már régen tudod, mert kitaláltad. Minek hozod most
fel?!
– Nem kellett volna felébresztened – válaszolta epésen. – Éppen
elaludtam, amikor kiverted az álmot a szememből.
Erre nem mondhattam semmit, mert így volt.
– Hot fudge sundae fagylalt... – emlékeztetett, aztán hozzátette: –
Egészen jó ötlet! Hagyjam abba a fogyókúrát...
Kuncogni kezdtem.
– Hagyd abba!
– Miért nem megyünk vissza hozzád vagy hozzám, és fekszünk le
aludni?
– Gondoltam már erre. De úgyse tudnánk elaludni, nem? Bevehetnénk
altatót, hogy öt óra múlva sikoltva ébredjünk. Én az ébrenlétre szavazok.
Legalább látjuk, mi történik velünk.
Persze ha bevennénk azokat a tablettákat... De nem mondtam ki.
– Mi lenne, ha piknikeznénk egyet?
– Hol?
– Talán a parton. Mit számít... Majd később eldöntjük.
 IV.
Természetesen minden élelmiszerüzlet zárva volt. Csak a Red Barn
melletti italbolt tartott nyitva, ezt már évek óta kitapasztaltam. Vettünk ott
libamájpástétomot, kétszersültet, egy tucat hűtött pezsgőt, hatféle sajtot,
rengeteg mogyorót – mindenfélét –, sós kekszet, egy zacskó jeget,
fagyasztott italkorcsolyákat, méregdrága konyakot, amiből huszonöt dollár
volt egy 0,75 l-es üveg, Leslie-nek egy üveg Cherry Heeringet, hat doboz
sört és keserű narancslevet...
Mire mindent bepakoltunk egy bevásárlókocsiba, elkezdett esni. Nagy,
kövér esőcseppek vágódtak neki az üzlet kirakatüvegének. Odakint
feltámadt a szél.
Az eladó kirobbanó jókedvében volt, duzzadt benne az energia. Egész
éjjel a Holdat figyelte.
– És még ezt is... – mondta, miközben zacskókba tette a leszámlázott
tételeket. Alacsony, izmos, idős fickó volt, vastag karokkal és széles vállal.
– Így aztán sohasem esik Kaliforniában. Zsinórban fentről zúdul alá, úgy
szokott. Napokba is beletelik, mire összejön a zuhé.
– Így van – bólintottam, miközben kiállítottam egy csekket. Némi
bűntudattal adtam át. Elég régóta ismert, és megbízott bennem. A csekk
persze érvényes volt. Volt pénz a számlámon. De még a munkanap
beindulása előtt elporlad ez a csekk, és a világ összes bankja szétrobban a
napsugárzás erejétől. De hát én erről igazán nem tehetek!
Az eladó bepakolta a zacskóinkat a bevásárlókocsiba, és az ajtóhoz
ment.
– Ha az eső csillapodik, kirohanunk. Rendben? – Készen álltam, hogy
kinyissam az ajtót. Az eső úgy zúdult alá, mintha dézsából öntenék.
– Most! – kiáltotta az eladó.
Felrántottam az ajtót, és máris odakint voltunk. Idióta vihogással
loholtunk oda az autóhoz. Szélörvények szórták minden irányban és
zúdították ránk a vizet.
– Jó kis időjárás! Tudják, mire emlékeztet? Kansasra, a hurrikánokra –
mondta az eladó.
 Az ég váratlanul megtelt kaviccsal. Sikoltoztunk, és behúztuk a
nyakunkat, az autón pedig dobolt az égből hulló, milliárd apró kődarab.
Kinyitottam a kocsit, és betuszkoltam Leslie-t, az eladó is utánunk ugrott.
Dörzsölgettük a fejünket, és néztük, ahogy a fehér kavics potyog
mindenfelé.
Az eladó kiszedett egy kis kődarabot az ingnyakából. Beletette Leslie
tenyerébe, aki meglepetten felsikkantott, majd továbbadta nekem. A kavics
hideg volt, mint a jég.
– Affene... – rikkantott az eladó. – Ilyet még életemben nem pipáltam!
Hát, mi sem. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez is összefügg
valahogyan a szupernóva-robbanással. De mi ez? Hogyan?
– Vissza kell mennem – mondta az eladó. A zápor kimerült egyetlen
dühös rohamban. Az eladó magasra húzta a gallérját, és összefogta a
nyakánál, mint a tengerészek, akik viharos szélbe mennek ki. Kiszállt az
autóból. Soha többé nem láttuk.
A fellegek olyan vad iramban kergették egymást és változtatták
alakjukat, amilyet még sohasem láttam. Ragyogva verték vissza a város
fényeit.
– A szupernóva okozhatta – suttogta Leslie megborzongva.
– De hogyan? Ha a perzselő áradat már ideért volna, nem élnénk... vagy
legalábbis ki lennénk ütve. Jégeső?
– Mit számít ez!? Nincs időnk, Stan!
Megráztam magam.
– Oké. Akkor mit csináljunk most? Mit szeretnél a legjobban?
– Baseballt nézni.
– Hajnali kettő van – szögeztem le.
– Ez kizár egy csomó mindent, nem igaz?
– De. Lássuk csak: bárban már voltunk. Az utolsó színházi és
mozielőadásokat lekéstük. Mit csináljunk?
– Nézegessünk ékszereket a kirakatokban!
– Komolyan? Az utolsó éjszakánkon?
Elgondolkozott. Láttam rajta, hogy komolyan mérlegeli a dolgot,
mielőtt rábólint.
– Igen, pontosan.
A csudába is! Igaza van! Nem jutott eszembe semmi haszontalanabb.
– Westwoodban vagy Beverly Hillsen?
 – Mindkét helyen.
– Hát, tudod...
– Jó, akkor Beverly Hillsen.

Áthajtottunk egy másik felhőszakadáson és jégesőn – egy viharzónán.

Fél háztömbnyire parkoltunk le a Tiffany Üzletháztól. A járdát összefüggő
vízréteg borította. A szél vizet zúdított a nyakunkba az épületekről. Leslie
lelkesedett.
– Remek! Egy csomó ékszerüzlet van itt a közelben.
– Azt gondoltam, hogy autóval megyünk.
– Nem, dehogy! Úgy semmit se látni! Kirakatokat nézegetni csak
gyalogosan lehet! Ez a szabály!
– Na de az eső...
Rám vigyorgott:
– Nincs esélyünk arra, hogy tüdőgyulladásban haljunk meg. Mert nincs
rá idő...
A Tiffanynak számtalan kis üzlete van Beverly Hillsen, de egyik sem
hagy kint drága ékszereket éjszakára a kirakatban. Csak néhány jópofa
bizsu díszelgett bennük, semmi más.
A középkori Tallinn új gyógyszerészét az átlagosnál nagyobb
kíváncsisággal verte meg a sors, és mivel mindenhol bűntényt feltételez,
hamarosan ellenségek keverik neki a mérget.
Befordultunk a Rodeo Drive-ra, és gazdag kínálatot találtunk. Tibornál
csodás gyűrűkollekciót láttunk, barokkosat és modernet, nagyot, kicsit,
mindenfélét, drágaköveset, féldrágaköveset. Az utca túloldalán a Van Cleef
& Arpelsnél brossokat, elegáns férfi karórákat, karkötőórákat csodáltunk
meg, az egyik kirakat színültig volt gyémántokkal.
– Istenem, de gyönyörűek! – sóhajtotta Leslie a gyémántok ragyogását
csodálva. – Milyenek lehetnek napfénynél! Hoppá...
– Semmi baj. Jó gondolat. Képzeld csak el, hogy sziporkáznak majd
hajnalban, amikor a szupernóva erejétől az üveg széttörik, és beengedi a
tiszta napfényt! Szeretnél egyet? Egy nyakláncot?
– Lehetne? Na ne! Viccelsz velem! Tedd le azt a követ, te idióta,
biztosan van törésvédelem az üvegben!
 – Figyelj rám! Senki sem viseli már ezeket mostantól hajnalig. Miért
hagynánk itt őket?
– Azért, mert lecsuknak!
– Te akartál kirakatokat nézni...
– De nem akarom az utolsó óráimat egy zárkában tölteni. Ha itt lenne a
kocsi, talán lenne esélyünk...
– ...arra, hogy elmeneküljünk. Így van. Én kocsival akartam jönni... –
De eddigre kipukkadt belőlünk a nevetés, és egymást támogatva, kacagva
tántorogtunk tovább.
A Rodeo Drive-on legalább fél tucat ékszerbolt sorakozik egymás
mellett sok más üzlettel egyetemben. Van itt játék-, könyves-, fehérnemű-,
nyakkendőbolt furcsa és kifinomult holmikkal. A Francis Orrnál egy nagy
műanyag doboz állt a kirakatban tele új pennykkel. Egy másik kirakatban
különös kinézetű faliórák tucatja ketyegett. Volt ennek a
kirakatnézegetésnek valami különös bája, hiszen tudtuk, hogy bármelyik
üveget betörhetnénk, és elvihetnénk, amire vágyunk.
Kéz a kézben sétáltunk, lóbálva összefont kezünket. A járda most csak a
miénk volt, hiszen mindenki elbújt a szokatlan időjárás elől. A felhők
változatlanul vad táncukat járták a fejünk fölött.
– Bárcsak tudtam volna, mi vár ránk! – jelentette ki Leslie váratlanul. –
Egész nap hibákat javítottam egy programban. Amit soha nem fog
használni senki.
– És ha nem ezzel töltöd az időd, akkor mit csináltál volna? Baseballt
nézel?
– Lehet. Nem. Már nem számít, hogy ki nyer, és ki veszít. – A kirakatba
tett ruhákra bámult. – És te mit csináltál volna?
– Elmentem volna a Blue Sphere-be koktélt inni – vágtam rá azonnal. –
Toplessbár, tudod. Valaha sokat jártam oda. Azt mondják, most már teljesen
csupaszok ott a lányok.
– Sosem jártam még ilyen helyen. Mikor zárnak?
– Késő. Már majdnem fél három.
Leslie hümmögött egyet, aztán a kirakatba tett plüssjátékokat kezdte el
nézegetni.
– Ha lenne időd, nem akarnál valakit meggyilkolni?
– Tudod, hogy az ügynököm New Yorkban él.
– És miért őt?
 – Édes gyermekem, miért akarja egy író megölni az ügynökét?! Hát
azokért a kéziratokért, amiket az irathalom aljába dug. A nyavalyás tíz
százalékért és azért a kilencvenért, amit nyögvenyelősen és jóval a határidő
után ad oda. Azért...
Váratlanul feltámadt a szél, és vad erővel rontott ránk. Leslie felfedezett
egy nagy kapualjat, ahová behúzódhattunk. A Gucci üzlet bejárata volt.
Hozzásimultunk az üveghez. A szélbe egyszeriben játékgolyó méretű
jégdarabok keveredtek. Üveg tört recsegve mindenfelé, és felordítottak a
riasztók szirénái. De a szél nemcsak jeget hozott, hanem kődarabokat is!
Tengervíz illata és íze töltötte el az érzékszerveimet. A Gucci üzlet
elegáns bejáratában kucorogtunk. Alkottam egy új kifejezést, és
odakiáltottam Leslie-nek:
– Szupernóva-időjárás! Megette a fene... – De saját magamat se
hallottam, és Leslie észre se vette, hogy szóltam.
Szupernóva-időjárás. Hogyan ért ide máris!? A tűzáradat keltette
árhullámnak a sarkvidéken át több ezer kilométert kell megtennie – ami
legalább ötórás út!
Tévedés! A pusztító hullám a sztratoszférában jön hangsebességgel,
gyorsabban, mint idelent. Három óra éppen elég a számára. Úgy gondoltam,
mégsem szélvészként kellett volna megérkeznie. A Föld napos oldalán a
szupernóva-robbanás leszakította az atmoszférát, és szétszórta a világűrbe.
A pusztító hullámnak villámcsapásszerűen kellett volna megérkeznie.
A szél csillapodott pár pillanatra. Kézen ragadtam Leslie-t, és
lerohantunk a házfalak tövébe. Találtunk egy másik kapualjat, és oda
bújtunk, amikor a szélvihar ismét rákezdte. Mintha rendőrautó szirénáját
hallottam volna a riasztók vad visítása között.
A következő szélcsendben kereszteztük a Wilshire-t, és elértük az autót.
Reszketve kucorogtunk az ülésekben, és vártuk, hogy a fűtés átmelegítsen
bennünket. A nedves ruhák hozzátapadtak a bőrünkhöz.
– Mennyi időnk lehet még? – kérdezte Leslie.
– Fogalmam sincs! Eltart még egy darabig.
– Odabent kell piknikeznünk.
– Nálad vagy nálam? Menjünk inkább hozzád! – válaszoltam meg
egyúttal a feltett kérdést, és kihajtottunk a parkolóból.
 V.
A Wilshire Boulevardot helyenként kerékagyig érő víz borította. A jég-
és kavicsvihar időközben átment sűrű szemű záporba. Előttünk a köd
derékmagasságig mindent beborított, és amikor belehajtottunk, gomolyogva
bukott át a motorháztetőn, hogy ismét összezáruljon a nyomunkban.
Ítéletidő.
Szupernóva-időjárás. A pusztító hullám nem mindent felperzselő
gőzáradatban érkezett, hanem forró szélben száguldott végig a
sztratoszférán, hogy helyenként kavarogva alábukjon, és olyan viharokat
okozzon, amilyeneket ember még nem látott.
Behajtottunk a lezárt részbe, és a felső parkolóban álltunk meg. Úgy
gondoltam, hogy az alsó szinteket el fogja önteni a víz. Kinyitottam a
csomagtartót, és kivettem belőle két nehéz papírszatyrot.
– Őrültség, hogy ennyi mindent vásároltunk! Nem tudjuk megenni a
felét se! – csóválta meg a fejét Leslie.
– Mindegy, akkor is vigyük be!
Rám nevetett.
– Minek?
– Megszokásból. Segítesz egy kicsit?
Fülig megpakolva értünk el a tizennegyedik emeleti ajtóhoz, és a
kocsiban még mindig maradtak csomagok.
– Ne is törődj velük! – nézett rám Leslie. – Itt vannak az italkorcsolyák,
az üvegek, a mogyoró. Nem kell más.
– Csak a sajt, a kétszersült meg a libamáj.
– Hagyd a csudába!
– Nem.
– Elment az eszed! Lesöpörhet a szél, amikor visszamész a kocsihoz! –
magyarázta Leslie lassan, hogy én is megértsem. – Talán csak néhány
percünk van már hátra, és te egy hétre való ennivalón gyötrődsz? Miért?
– Inkább nem mondok semmit.
– Akkor menj!
Minden erejét beleadva kitárta előttem az ajtót.
 A lift komoly megpróbáltatást jelentett. Kezdtem arra gondolni, hogy
Leslie-nek igaza van. Az épület középső részébe a vihar bömbölése csak
tompa zúgásként jutott el. Valahol a szél talán az elektromos kábeleket
tépkedi, és ha sikerrel jár, akkor bentragadok egy sötét dobozban. De
leértem.
Az alsó szintet már térdig érő víz borította.
A második meglepetést az okozta, hogy a víz langyos volt, mint a kihűlt
fürdővíz, és kellemetlen volt átgázolni rajta. Gőz gomolygott a felszínén,
amelyet szétfújt a huzat. Az előtérbe besüvítő szél hangja kárhozottak
jajveszékelését juttatta az eszembe.
A feljutás sem volt kisebb megpróbáltatás. Csak arra tudtam gondolni,
hogy a kívánságaim teljesüljenek, és ne kapjon el az üvöltő szélben életre
kelő, bősz gőzáradat... Lehet, hogy tényleg ostobaságot követtem el... De az
ajtók kinyíltak, és a lépcsőházi világítás még csak nem is hunyorgott.
Leslie azonban nem nyitott ajtót.
– Menj innen a sajtjaiddal meg a kétszersültjeiddel! – kiabálta ki
dühösen. – Menj máshova!
– Mi az, felszedtél valaki mást?
Hopp, ez ostobaság volt! Leslie válaszra se méltatott.
Majdnem teljesen értettem a motivációit. A visszaút a kocsihoz a többi
holmiért nem volt nagy dolog, na de mi célt szolgált? Mennyi időnk van
még arra, hogy szerelmespárként együtt lehessünk? Ha szerencsénk van,
talán egy óra. Milyen jó indokot hozhatok fel magyarázatul, hogy
visszamentem e mulandó dolgokért?
– Nem egyszerűen csak felhoztam a holmit – kiabáltam be Leslie-nek az
ajtón át, remélve, hogy meghallja, hiszen a szél dübörgését a lakásban
legalább háromszor erősebben lehet hallani, mint a folyosón. – Arra
gondoltam, hogy szükségünk van egyheti élelemre és egy helyre, ahol
meghúzódhatunk!
Nem kaptam választ. Eltűnődtem azon, hogy betörhetném az ajtót. Vagy
várjak a folyosón. Leslie végül...
Kinyitotta az ajtót. Nagyon sápadt volt.
– Ez most nagyon durva... – mondta csöndesen.
– Nem állítom teljes biztonsággal. Várni akartam még, de hát rám
kényszerítetted. Azt hiszem, mégsem szupernóva-robbanás történt.
– Ez durva. Már éppen kezdtem beletörődni.
 – Az arcát az ajtókeret felé fordította. Fáradtnak látszott. Nagyon
fáradtnak. Túl sokáig kellett ébren maradnia...
– Figyelj rám, kérlek! Tévedtem – magyaráztam. – Az egész eget be
kellett volna töltenie a fényvillózásnak a Déli-sarktól az Északiig. A
szupernóva-robbanásból származó naprészecskék pusztító hullámának,
hajszálnyival a fénysebesség alatti gyorsasággal, bele kellett volna zúdulnia
a légkörbe – tehát kék színű lángolást kellett volna látnunk minden épület
fölött. Aztán a vihar is túl hamar ért ide! – Megpróbáltam túlkiabálni a szél
dübörgését. – Egy szupernóva-robbanás elsöpörte volna a légkört a bolygó
Nap felőli oldaláról. A pusztító hullámnak olyan zajjal kellett volna az
éjszakai oldalra zúdulnia, amely minden üveget azonnal összetör! De
nemcsak az üveget, hanem a betont, a márványt, mindent! De mindez,
Leslie, szerelmem, nem történt meg! Elkezdtem hát gondolkozni.
– De akkor mi ez az egész? – motyogta.
– Kitörés. A legnagyobb...
– Kitörés!? Napkitörés! – kiáltotta vádlóan. – Azt hiszed, a Nap képes
így felragyogni...
– Nyugalom! Most...
– ...képes a Holdat és a csillagokat fáklyaként felragyogtatni, aztán úgy
visszahúzódni, mintha mi sem történt volna?! Te bolond vagy!
– Beengedsz?
Meglepetten nézett rám, aztán visszahúzódott az ajtónyílásból.
Fölvettem a földre tett zacskókat, és bementem a lakásába.
Az üvegajtók úgy rezegtek, mintha óriások rázták volna őket a
bebocsátás reményében. Az esővíz befolyt az ablakok résein, és sötét
tócsákban állt a szőnyegen.
Lettem a bevásárlózacskókat a konyhában a pultra. Találtam kenyeret a
hűtőben. Két szeletet beletettem a pirítóba. Míg a kenyerek pirultak,
kinyitottam a libamájpástétomos edényt.
– A szél elvitte a távcsövemet – állapította meg Leslie, és igaza volt. A
három láb még ott állt az erkélyen, de a távcső hiányzott róla.
Letekertem a drótot a pezsgősüveg dugójáról. A pirítós kiugrott a
pirítóból, Leslie elővett egy kést, és mindkét szeletet megkente libamájjal.
A füle közelébe emeltem az üveget, hogy vajon úgy reagál-e, ahogy
szokott.
Futó mosollyal jutalmazta a dugó pukkanását. Aztán rám nézett:
 – Az lesz a legjobb, ha itt piknikezünk a konyhában. A pult mögött. A
szél hamarosan betöri az üvegajtót, és teleszórja a szobát üvegszilánkokkal.
Jó ötlet volt. Összeszedtem a párnákat a szoba padlójáról és a heverőről.
Fészket készítettünk magunknak az elválasztó pult mögött a padlón.
Barátságos kis zugot alkottunk. Az elválasztó pult, kb. egy méter
magasságban, éppen a fejünk fölé ért, és mögötte a konyhai rész elég széles
volt ahhoz, hogy kinyújthassuk a lábunkat. A padlót teleraktuk párnákkal.
Leslie csordultig töltött két konyakospoharat pezsgővel.
Kerestem a megfelelő pohárköszöntőt, de valamennyi változatot
egyformán lehangolónak találtam. Így aztán pohárköszöntő nélkül ittunk.
Letettük a poharainkat, majd egymás felé csúsztunk. Szemben ültünk
egymás vállának támaszkodva.
– Meghalunk... – mondta Leslie.
– Ez nem olyan biztos.
– Hozzá kell szoknod a gondolathoz, mint nekem – folytatta. – Látom,
hogy ideges vagy. Félsz a haláltól. Szép esténk volt, ugye?
– Különleges. Ha korábban megtudtam volna, mi vár ránk, elvittelek
volna vacsorázni.
A mennydörgés hat robbanásban csapott le. Mint egy sorozatvető
lövései.
– Én is gondoltam erre... – mondta Leslie, amikor megint hallottuk
egymás hangját.
– Bárcsak már délután tudtuk volna!
– Pekándió-pralinék!
– Az őstermelők piaca. Kétszer pirított mogyoró. És te kit öltél volna
meg, ha lett volna rá időd?
– Volt egy lány a diákszövetségben...
...aki piszkos eszközökkel jutott előnyhöz, de Leslie leleplezte.
Felmerült egy szerkesztő neve, aki folyton változtatta a véleményét. Leslie
megnevezett egyet a régi barátnőim közül is. Én csak Leslie egy régi
barátjáról tudtam, hát előhoztam őt, így szórakoztunk, mielőtt lejárt az
időnk. A bátyám, Mike is elfelejtette egyszer a születésnapomat, a piszok!
A lámpák fénye hunyorgott, majd újra megerősödött. Leslie csak úgy
mellékesen megkérdezte:
– Gondolod, hogy ezután a Nap megint olyan lesz, mint ezelőtt?
 – Ha jót akar. Különben mégiscsak meghalunk. Bárcsak láthatnánk a
Jupitert!
– Válaszolj már, a mindenségit! Szerinted ez csak egy napkitörés?
– Az.
– Miért?
– Mert a sárga törpecsillagok nem robbannak fel szupernóvává.
– És ha a miénk mégis megtette?
– A csillagászok sokat tudnak a szupernóvákról – magyaráztam. –
Többet, mint el tudod képzelni. Hónapokkal előre megjósolják a robbanást.
A mi napunk egy G-típusú sárga törpe. Ezekből nem lesz nóva.
Évmilliárdokba telik, mire elhasználja a fűtőanyagát.
Leslie lágyan megütögette a hátamat az öklével. Összebújva ültünk,
nem láthattam az arcát.
– Nem akarom elhinni, nem merem. Soha nem történt még ilyen, Stan.
Honnan tudhatnád?
– Pedig történt.
– Mi? Nem hiszem. Tudnánk róla.
– Emlékszel az első landolásra a Holdon? Aldrinra és Armstrongra?
– Hát persze! Az Earlnél a Holdat érés partin végignéztük a közvetítést.
– A legnagyobb, leglaposabb területen szálltak le, amit csak a Hold
felszínén találhattak. Több órára való ugrándozós videofelvételt küldtek
haza, csináltak néhány nagyon jó minőségű fotót, mindent összetapostak, és
hazahoztak egy csomó holdkövet.
– Emlékszel, mit mondtak az emberek? Hogy jó messzire elmentek a
kövekért. De azt mindenki azonnal észrevette, hogy azok a kövek valaha
félig megolvadtak.
– Valaha a múltban, mondjuk a legutóbbi százezer évben, nem
dátumozhatjuk későbbre, volt egy ilyen napkitörés. Nem tartott olyan
sokáig, és nem volt olyan erős, hogy nyomot hagyjon a Földön. A Holdnak
azonban nincsen légköre, ami védené. Az érintett oldalon minden szikla
megolvadt.
A levegő meleg és nedves volt körülöttünk. Levettem esővíztől súlyos
dzsekimet. Előhalásztam egy cigarettát és a gyufát. Rágyújtottam, és a
füstöt Leslie füle mellett fújtam el.
– Annak nyoma lenne. Nem lehetett ilyen rossz.
 – Ez egyáltalán nem biztos. Talán a Csendes-óceán fölött történt. Nem
okozott nagy kárt. Vagy valahol az amerikai kontinens fölött. Talán
sterilizált néhány növényt és állatot, felgyújtott egy csomó erdőt, és ki tudja
még, mi történt. A Nap 4%-ban változó csillag. Talán a változékonyság
nagyobb ennél.
Valami csattant a hálószobában. Talán az ablak? Nedves szél érintett
meg bennünket, és a vihar hangjai felerősödtek.
– Akkor van esélyünk arra, hogy túléljük... – mondta Leslie
bizonytalanul.
– Remélem, lekopogtad ezt babonából. No, egészségünkre! – fölvettem
a poharamat, és nagyot húztam belőle. Hajnali három is elmúlt már, és a
forgószél rázta az ajtóinkat.
– Nem kellene valamit tennünk a túlélés érdekében?
– Hiszen teszünk.
– Valami olyat, mint például fölmenni a hegyekbe. Árvíz lesz, Stan.
– Mérget vehetsz rá, hogy lesz, de idáig nem jön föl. Ez a tizennegyedik
emelet. Figyelj rám! Jól átgondoltam mindent. Először is, olyan épületben
vagyunk, amelyet földrengésbiztosnak építettek. Te magad mondtad nekem.
Több kell egy forgószélnél ahhoz, hogy ezt lerombolja. Aztán meg miféle
hegyekre gondolsz? Ma éjjel nem jutunk el messzire, főleg a már elárasztott
utakon. De tegyük fel, eljutunk a Santa Monica-i hegyekbe, és aztán?
Iszapcsuszamlás. Az lesz. Az a terület nem állja ki ezt az időjárást. A
napkitörés biztosan felforralt egy második óceánra való vizet. Negyven nap
és negyven éjjel fog egyfolytában esni. Ez a legbiztonságosabb hely,
szerelmem, amit ma éjjel elérhettünk.
– Gondolom, megolvadnak a sarki jégsapkák...
– Valószínűleg... De mi ehhez is elég magasan vagyunk. Gondold csak
el, talán az volt az utolsó ilyen napkitörés, amelyik Noét a bárkába kergette!
Talán ugyanaz megy végbe most is. Olyan biztos, mint az, hogy itt ülünk,
hogy nincs a Földnek egy olyan pontja, ahol ne tombolnának forgószelek.
Az a két szuperhurrikán mostanra széttörhetett számtalan kisebbre...
Odabent a szobában berobbantak az üvegajtók. Behúztuk a nyakunkat,
miközben a szél esőcseppeket és üvegszilánkokat szórt ránk.
– De legalább az ételre nem lehet panaszunk! – kiáltottam. – Akkor is
kitartunk, ha az árvíz körbezár bennünket.
– De ha elmegy az áram, nem tudunk főzni! És a hűtő is leenged.
 – Akkor főzzünk meg mindent, amit lehet! Főzzük keményre a
tojásokat... – Elhallgattam, mivel a szél ott süvített el mellettünk. Langyos
vízpermetet zúdított ránk vízszintes irányból, amitől csuromvizesek lettünk.
Főzzünk a forgószélben? Képtelen ötlet! Túl sokáig vártunk. A szél ránk
borítja a forrásban levő vizet, ha megpróbáljuk. Vagy a forró zsírt...
– Használjuk a sütőt! – kiáltotta Leslie.
Hát persze! A sütőt csak nem borítja ránk a szél!
Beállítottuk 400° C-ra, és egy lábasba öntött vízben beletettük a
tojásokat. Elővettünk minden húst a hűtőből, és beletettük egy sütőtálba.
Két articsókát egy másikba. A többi zöldséget nyersen is meg lehet enni.
Mire lesz még szükségünk? Keményen gondolkoztam.
Vízre. Ha az áram elmegy, akkor feltehetően a vízszolgáltatás is leáll, és
a telefonvonalak is elnémulnak. Kinyitottam a csapot, és elkezdtem
feltölteni vízzel mindent, amit csak találtam. Kupakos, fedeles edényeket,
Leslie kapszulás kávéfőzőgépét, amit az összejöveteleken használt, és a
felmosóvödröt. Leslie nyilvánvalóan azt hitte, megbolondultam, de nem
bíztam az esővízben mint ivóvízforrásban. Hiszen nem tudhatjuk, mi van
benne.
A zaj. Olyan hatalmas volt, hogy már nem próbáltuk meg túlkiabálni.
Ha negyven napon és éjszakán át így dübörög a szélvész, megsüketülünk.
Vatta? Már nem tudunk kimenni érte a fürdőszobába. Papírtörlő! Letéptem
belőle egy darabot, és összegömbölygetve négy kis dugót formáltam.
Na, és mi lesz a szükségünkkel? Ez a kérdés is belejátszott abba, hogy
Leslie enyémnél följebb lévő lakását választottam. Ha a csatorna már nem
működik, még mindig ott van az erkély. Ha az áradás a tizennegyedik
emelet fölé emelkedik, van még fölöttünk emelet. Egészen a huszadikig. Ha
annál is magasabbra, akkor átkozottul kevesen élik túl.
– És ha mégis szupernóva-robbanás történt?
Fél kezemmel magamhoz szorítottam Leslie-t, és a másikkal
rágyújtottam egy újabb cigarettára. Minden tervezés hiábavaló, ha
szupernóva-robbanás volt. De akkor is ezt kellett tennünk. Az ember nem
hagyhatja abba a tervezgetést azért, mert minden reménytelennek látszik..
Ha a forgószél átmegy égető gőzviharba, akkor ott van az erkély. Egy
ugrás a mélybe, könnyebb halál, mint elevenen megfőni.
De mindezt nem most kell elmondanom.
Leslie valószínűleg magától is tudja.
 A villany hajnali négyig bírta. Amikor elment az áram, lekapcsoltam a
sütőt, arra az eshetőségre készen, ha majd visszajön. Elterveztem, hogy
hagyom az ételeket egy órát hűlni, majd mindent zacskókba csomagolok.
Leslie ülve elaludt a karomban. Hogy merülhetett álomba ilyen
bizonytalanságban?! Párnákat tettem mögé, és gyengéden rájuk döntöttem.
Egy darabig én is a hátamon hevertem, cigarettáztam, és néztem a
villámlások fényében a mennyezetre vetülő árnyékokat. Megettük az összes
libamájat, és megittunk egy üveg pezsgőt. Felmerült bennem, hogy
felbontok egy üveg konyakot, de enyhe sajnálkozással letettem a dologról.
Telt-múlt az idő. Nem is tudom, mi járt a fejemben. Nem aludtam el, de
az agyam nyilvánvalóan kikapcsolt. Csak lassan tudatosult bennem, hogy a
mennyezet két villámlás között szürkének látszik.
Feltápászkodtam, óvatosan, átázva. Minden vizes volt.
Az órám fél tízet mutatott.
Kimásztam az elválasztó mögül a nappaliba. Olyan sokáig száműztem a
tudatomból a vihar hangjait, hogy jó adag, arcomba vágott meleg esővíz
hatására eszméltem csak rá, hogy a szélvihar még mindig tombol.
Csakhogy odafönt, a fekete fellegek között grafitszürke felvillanásokban
megmutatkozott a fény.
Jól tettem, hogy spóroltam a konyakkal! Áradás, viharok,
megnövekedett besugárzás, a napkitörés által gyújtott tüzek – ha a pusztítás
akkora, mint vártam, akkor mostanra a pénz semmit sem ér. Javakkal
fogunk kereskedni.
Megéheztem. Megettem két főtt tojást és némi szalonnát – amely még
őrzött valamit a sütés hőjéből, aztán nekiálltam elpakolni az ennivalót. Az
élelem elég egy hétre, valószínűleg... persze semmiképpen nem nevezhető
kiegyensúlyozott étrendnek. De talán cserélhetünk más lakások lakóival.
Elég nagy ez a ház. Még üres lakások is vannak benne, bizonnyal, ahol
találhatunk konzerveket és hasonló tartós élelmiszereket. Az alsóbb
emeletekről menekülők beköltözhetnek ezekbe, ha kiönti őket a víz.
A csudába! Tévedtem a szupernóvával kapcsolatban. Az élet olyan
egyszerűnek tűnt a múlt éjjel. Most viszont... Vajon vannak gyógyszereink?
Van orvos az épületben? Ilyen körülmények között felütheti a fejét a vérhas
vagy bármilyen más járvány. És itt az éhség kérdése. Van itt a közelben egy
szupermarket. Vajon van valakinek búvárfelszerelése az épületben?
Előbb azonban aludnom kell. Ráérünk felderíteni, hogy mi található a
házban. Az ég grafitszürkéje kezdett világosodni. Lehetne rosszabb is,
sokkal rosszabb. Arra gondoltam, milyen pusztítást vihetett végbe a
megnövekedett sugárzás a Föld másik oldalán. Talán a gyermekeink
népesítik majd be újra Európát, Ázsiát vagy Afrikát.

Fedina Lídia fordítása

 Képes Gábor
HÁZ A KRÁTER SZÉLÉN
Hét emelet. Ha nem is boldogság, de legalább túlélés – mondja, és
kutatni kezd a zsebeiben. Végre a mellényzsebéből kínos ügyetlenséggel
egy pakli cigarettát és egy gyufásskatulyát kotor elő. Valahol vonyít valami.
A hang a hátam mögül jön, egyre hangosabb és egyre ijedtebb, érzem, hogy
elzsibbad tőle a tarkóm. Rájövök, csak a folyosóról hallatszódhat ide.
Körfűrész sivít fel, a vonyítás hirtelen abbamarad. Csend lesz. Ő nem
törődik vele, a paklival van elfoglalva, kocogtatja, forgatja. Szégyenlős
mosollyal rágyújt.
Nagy, sápadt lófeje olyan, mint egy gumimaszk, pofája széthúzódik,
elővillannak horpadt, sárga fogai. Kedves arca van, abszintzöld szeme,
hosszúkás, váratlanul hegyes orra. Hadonászni kezd, szűk erkélyére kitett
kempingszékében majdnem hátrabillen.
– Molylepkék. Egész évben valósággal rajzanak. A jelenlétük anomália.
Egy a sok közül.
Hirtelen észbe kap, az asztalról egy műanyag poharat kap fel, és
gyakorlott mozdulattal az oldalfal tejüveg sávja melletti sarokba ékelt,
bágyadtan pislogó tűzjelzőre pattintja.
– Biztos ami biztos. Igazából hónapok óta nem volt tűzriadó.
Reménytelenül öregszik a gépészetünk, a házkezelőség pedig egyre
ritkábban dugja ide az orrát. De mindenféle nyílt láng használata tilos.
Szigorúan tilos. Slukkonként lopom el a levegőt.
Feszengek mellette, ahogy dohányzik, légszomjat érzek. Mintha
fojtogatna. Alighanem a számomra szokatlan környezet teszi. Észreveszi,
hogy gyöngyözik a homlokom. Még néhányat szív a cigarettából, egy
konzervdobozba nyomja el a csikket, majd a dobozt lábával az asztal alá
tolja. Még egy darabig időzünk az erkélyen. Barátságosan kávéval, sós
süteménnyel kínál. Remek a kávé, a sütemény igazi főnyeremény. Halkan
dúdol magában egy dalt, aránytalanul nagy fejét a ritmusára ingatja.
Zavarba ejt, nem jut eszembe a következő kérdés. Kikönyökölök a
korláton, a ház előtti térséget nézem, a rendíthetetlen nyugalmat, s az
üvegfalat, ami elválaszt tőle. Észreveszi.
 – Gyakran kortyolok konyakot itt. Szép, telt konyakospoharam van.
Olyan formás, mint egy nő – mondja mohón, és éhes tekintetével végigmér.
Lehet, hogy én vagyok az első női látogatója. Vagy inkább az első
látogatója, amióta itt van. Angela Simmons, újságírónő – és Lucio Giallo,
száműzött csúcstalálkozója. Most egész közel érzem magamhoz. Nem
félek. Tőle nem. Helyes ember, furcsa, egészségtelen alakja van, mint egy
homokóra. Nem hiszem, hogy sok dolga lett volna nővel. Alighanem ő is
zavarban van most, hogy bejelentkeztem hozzá. – Néha a konyakospoháron
át nézem a tájat. Legjobban az otthoni nap alkonyi fénye hiányzik. Éjjel-
nappal égnek a neonok, fehéren világítanak. Csak áramszünetkor van
sötétség. No meg nagytakarításkor kapcsolják még le a lámpákat. Hatalmas
porszívókocsi megy végig emeletről emeletre, mázsaszám szívja össze a
döglött molylepkéket.
Úgy látszik, ez a lepke-dolog a mániája. Mániás lehet, egészen biztos.
Nem is látok lepkéket sehol. Nem zavartatja magát, mesél tovább.
– Olyankor nem tanácsos kimenni a folyosóra. Lakik itt néhány
veszélyes alak. Úgy értem, igazán veszélyes. Mert kicsit mindannyian
veszélyesek vagyunk. Bevackolom magam a lakásomba, gondolkodom,
diktálok a Befalazott Hölgynek. Ő a közvetlen szomszédom. Egyik
oldalamon ő lakik, minden este diktálok neki. Érzéki, szép, ostoba
történeteket, erotikus kalandokat, néha késelős krimit. Hálás érte, reggel
átcsúsztatja a tisztázatot egy résen. Korrektúrázni már nem kell. A másik
oldalamon Bert Bubble lakik, névtáblája szerint zeneszerző és
sorozatgyilkos. Ritkán mutatkozik, nem sok vizet zavar. Szerencsére rosszul
hallok, így nem idegesít a kakofónia, ami a lakásából árad.
Meglehet, nem is vonyítás volt, amit hallottam. Talán egy szimfónia.
– Visszatérve a nagytakarításra, olyankor szorosan csukva tartom az
ablakokat. Kint az ablaktisztító dolgozik. Néha rátapasztja az ablakomra azt
a denevérszerű képét, leskelődik, csúfondárosan öltögeti a nyelvét. Olykor
rajta marad a ragacsos nyála az üvegen. Még az itteni viszonyok között is
az egyik legkellemetlenebb alak. De ő legalább normális – mondja, és a
normális szóra gúnyosan legyint egyet.
Ismét kipillantok, nézem tovább a tájat, amit élesen megszakít a kráter.
Követi a tekintetemet, a kráterre tereli a szót.
– A legenda szerint az egyik első lakó egy költő volt. Fiatal, sovány,
zárkózott férfi. A lelke fehér, mint a hósapka a Földön. Hazavágyott.
Mindig a szerelmére gondolt, őt várta, verset írt a lépte nyomán felverődő
porról, hozzá imádkozott. Egyszer egy hullócsillag esett a ház mellé. A férfi
reggelre meghalt.
Buta történet, gondolom magamban, a kráter évezredekkel régebbi, mint
ez a ház. Elnézően mosolygok.
Ettől ideges lesz, felpattan, bemegy a könyvespolcához, egy vékony
kötetet vesz elő. A borítón egy hercegforma fiúcska áll, arcát hullócsillag
fénye ragyogja be. Bizonyítékként mutatja, én igyekszem komolyan
bólintani. Ő megenyhül. Hellyel kínál a szobában.
Az asztal közepén észreveszek egy mécsest.
– Mint említettem, a házban mindenféle nyílt láng használata tilos. De
aki meleg, hazai, sárga fényre vágyik, az titkon éget. Így telnek a napok,
egyhangúan, csak ezek a kisebb vétségek hoznak örömet. Így rövidítjük
apránként a szenvedésünket. Magunk vagyunk, és a meséink. A mesék, a
történetek mindennél fontosabbak. Nekik köszönhetjük a kenyerünket. A
könyvek és a géppapír szentek. A könyvekben ötletek rejlenek, a géppapírra
pedig újakat írunk. Ez a túlélésünk.
Körbenézek, sehol semmi csúcstechnika, sehol egy képernyő, egy
táblagép. Valamelyik túlsó lakásból írógépkopogás hallik. Sok mindent nem
értek, talán nem is fogom megérteni soha. Talán jobb is így.
Közszolgáltatásokról magyaráz, áramszünetről, amely az egész
negyedik emeletet kipusztította, lezárták azt a területet, most vérfolyosóként
emlegetik. Aztán valami időkimaradásról hadovái, tárgyakról, amelyek
eltűntek, és soha nem kerültek elő. Látja rajtam, hogy megrettenek, csitít,
vigasztalni próbál.
– Sok a házban az anomália. De elviseljük. A lakóközösség többsége
nagyon jó ember. Nagyon jó.
A múltjáról kezdem faggatni. Azon kapom magam, hogy kiabálok vele,
ő is emelt hangon beszél. Ha valaki a folyosón hallgatózik – hideglelős
gondolat –, azt hiheti, hogy veszekszünk. Pedig erről szó sincs. Ez az ember
enyhén süket. Orvos volt, kórboncnoknak tanult, de csak pár évet dolgozott
a szakmájában. Megbetegedett, egy fertőzés miatt hónapokat feküdt
kórházban. A hallása is akkor romlott meg. Kertvárosban élt, a kerületi
lapba kezdett írogatni. Azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a
szövegeiben a megengedettnél egy csöppet több volt az erotika.
 – Ez a deviánsok Noé-bárkája – mutat körbe makacs büszkeséggel,
nyilván a házra utalva. – Egyszerre sosem vagyunk többen, mint ötszázan.
Nincs zsúfoltság. De odahaza sincs nagy tolongás. A tudatos
családtervezés, a géntechnológia. Az emberiség belépett a normalitás
korába. A gonosz szomszédokat ide száműzték – mondja, és elneveti magát.
– Ide kerültek a kíváncsi, magányos öregasszonyok, a hallgatózók, a
lábtörlőtolvajok, a hangosan szeretkezők, a hajnalban fúró-faragók, a
különcök, a perverzek – sorolja, sorolja, látható élvezettel.
– A gyűjtögetők, a katatónok is mind itt vannak. És azok, akik mezítláb
járnak. A zugivók is, a sci-fi rajongók, a szólásszabadság hívei. Mindenki,
aki a környezete számára kellemetlennek találtatott, most egyetlen
társasházban elfér.
– A sorozatgyilkosok és a szadisták is – próbálom lelombozni.
– Kormányzati döntés volt. Az, hogy ki ártalmatlan, az szituációfüggő,
mondta a kormánybiztos. Ennek isszuk a levét. Széplelkek és szörnyetegek
kényszerházassága. A legmagányosabb frigy. De néha a szörnyekre és az
őrültekre is nagy szükségünk van. Mert a horror és a fantasy a
legkelendőbbek. Azok érik a legtöbbet – teszi hozzá bennfentesen.
Csóválom a fejem, az elmondottakon gondolkodom, alig hinném, hogy
csak ötszázan lehetnek. Vagy már ennyire normálisak lennénk?
Lucio a lemezjátszójához lép. A kedvencem, mondja, és belehuppan a
sarokban lévő, kényelmesnek tűnő fotelbe.

„Time is a monster that lives in our clocks

It’s heartless and shows no remorse
Consuming our future as we fight
That hundredyear war

Time is a soldier sleady and true

Relenllessly trudging along
And time takes no prisoners
Nothing but time marches on”

– énekli Ray Price. Nekem kicsit hangos, neki pont jó.

 Kis idő múlva kisétálunk a folyosóra. Most látom először. Elvégre az
erkélyen át jöttem, mint egy kísértet. Nem is olyan félelmetes, mint
gondoltam. De mocskosabb és bűzösebb, mint gondoltam. A folyosó végén
társalgó, épp nincs benne senki, elhagyott dominók hevernek a földön. A
falat egy virágos festmény díszíti, nincs benne semmi vészjósló. Lucio a
démongyerekről mesél, akit Lamberto enged ki néha az ötödikről. Ő hozza-
viszi az álmunk – teszi hozzá.
Azon kapom magam, hogy Lucióval együtt nevetek. Elérünk a folyosó
végére. A három liftből kettő működik. Az egyik zárva van. Állandóan
zárva van – hangsúlyozza Lucio. Az a szellemlift. Nem tudni, ki közlekedik
vele, de néha látni egy különös alakot a színezett üvegen át.
Leérünk a földszintre, Szédülten felnézek, a lépcsőház olyan belülről,
mint egy csigaház. Valahonnan kanálcsörgés hallatszik.
– Csak kanalainkat veszthetjük – bölcselkedik újdonsült barátom.
Elvezet egészen az auláig, majd ki a hét kapu egyikén, a kertnek
becézett homokos térségre, egész a zsilipig, ahonnan én is jöttem. Egy nagy,
kerek vasajtót mutat.
– Ide jön el minden hónap első hétfőjén Giovanni és David –
magyarázza. – A nagy gégecsövet bedugják a lyukon át, és áramlik a
levegő. Ha érkeznek, az ünnep. Amikor feltűnik a két űrruhás alak, már
messziről integetek nekik. Davidnek dróthaja van, sasorra és állandóan
mókázik. Giovanni is egy nagy bohóc. Mulatságos emberek és élénk a
fantáziájuk, nem csoda, hogy ide, a végekre űzte őket a sorsuk.
A házközösség eléggé összetart. Már a békésebbek – sandít rám
bizalmasan. – Én gyűjtöm össze tőlük az irományaikat, és adom át
Giovanninak meg Davidnek. Aki nem ír, az meghal. Aki ír, az halhatatlan.
Giovanni és David leltárba veszi az elkészült írásokat, és megkapjuk az
ételszállítmányunkat.
Nos, nekem és Giovanninak van egy titkos kis megállapodásunk. Néha
egy-egy pornónovella is születik – mondja kacsintva –, és én egy-egy pakli
cigarettát és egy-egy doboz gyufát találok a babkonzervek és a száraztészta
között.
Lucio elkomorodik, és szomorúan rám néz.
– Ha eddig nem voltam eléggé világos: nem az a közös a lakókban,
hogy őrültek. Hanem hogy mindannyian írók.
 Ő volt a Kalauzom. És attól tartok, ennek a riportnak sosem lesz vége.
Felnézek az égre, a kék Föld szürke porlabda lett. A harmadikon egy lakó
üti-veri a szőnyeget. Micsoda tarka folt ez a ház a Holdon. Húsból és
álmokból férceit patchwork. Kezd alábbhagyni a rettegés, és győzni a
büszkeség bennem: elvégre mi írjuk a világirodalmat. És valami azt súgja,
ez mindig így volt: mi vagyunk a múlt is.
Az idő furcsaságai jutnak eszembe – és a sok-sok műkedvelő költemény
a Holdról. Már nem reménykedem a szabadulásban: így is szabad vagyok.
Ajtóról ajtóra járok, gyűlnek az életútinterjúim. Látok csodákat, és látok
szörnyűségeket.
Havonta adom le a fejezeteket. Próbálok beilleszkedni a be nem
illeszkedőd közé. Egy molylepke kering a neonlámpa körül.
 Diana Wynne Jones
AMIT A MACSKA MESÉLT
Macska vagyok. Igazi macska. Simogass még! Azért jöttem be, mert
tudtam, hogy ügyesen tudsz simogatni. De zárd össze a térded, hogy
rendesen ülhessek, a mellső mancsommal a hasam alatt! Így jobb. Te csak
simogass, és néha vakard meg a fülem tövét, én pedig dorombolok és
mesélek.
Elmesélem, hogyan lettem ilyen nagyon öreg. Mikor még kiscica
voltam, az emberek máshogy öltöztek, és a kocsikat meg a buszokat nagy,
hangosan trappoló lovak húzták. Öregember a házban, ahol laktam,
sziszegő gázt gyújtott a falon, ha sötét lett. Hosszú, fekete köpenyben járt.
Fiú, aki kedves volt velem, kopott nadrágot hordott, ami csak a térdéig ért,
és általában nem volt rajta cipő, ahogy rajtam sem. A lépcső alatti
szekrényben aludtunk, Fiú meg én. Melegen tartottuk egymást. Később
aztán etettük is egymást. Öregember nem szerette sem a macskákat, sem a
fiúkat. Csak azért tartott, mert hasznosak voltunk.
Kettőnk közül én voltam a hasznosabb. Egy ötágú csillag közepén
kellett ülnöm. Fiú segített Öregembernek mindenféle dolgokat
összekeverni, amik füstöltek, és amiktől tüsszentettem. Háromszor kellett
tüsszentenem. Utána mindig történt valami. Néha nagy, lila, ködszerű
valamik jöttek, amik leültek mellém a csillag közepén. Olyankor fölállt a
hátamon a szőr, és fújtam, de a valamik csak akkor mentek el, ha
Öregember rácsapott a csillagra egy bottal, és hangosan azt mondta:
„Távozz!” Máskor kicsi valamik jöttek, igazi dolgok, amiket meg tudtam
bökni a mancsommal: dobozok vagy egy sor csillogó kő, amit nem lehetett
megenni, vagy egy fényes gyűrű, ami egyszer csak csilingelve odaesett
mellém a padlóra a semmiből. Ezt sose bántam. A harmadikféle valamiket
viszont nagyon utáltam. Ezek bennem jelentek meg, és az én számmal
beszéltek. Gonosz dolgok voltak, tele undok gondolatokkal, és miattuk én is
undok lettem, fis a szám nem szeretett beszélni. Utána mindig fájt, és a
nyelvem meg a torkom úgy sajgott, hogy órákig nem tudtam lemosni
magamról az undokságot.
 Annyira utáltam ezeket a belülről beszélő dolgokat, hogy mindig
elfutottam és elbújtam, ha észrevettem, hogy Öregember megint csillagot
rajzol a pince padlójára. Ügyesen tudok elbújni. Fiúnak néha fél napig
tartott, mire megtalált. Öregember olyankor kiabált vele, összeszidta,
megverte, vagy féleszűnek nevezte. Utána mindig sírt éjszaka a
szekrényben. Ezt nem szerettem, ezért egy idő után inkább Öregembert
karmoltam össze. Tudtam, hogy Fiú nem tehet semmiről. Sőt, ő vette rá
Öregembert, hogy adjon nekem jó dolgokat, ha beülök a csillag közepére.
Azt mondta neki, csak így lehet engem odaültetni.
Mert tudod, Fiú okos volt. Öregember féleszűnek tartotta, de nekem
megsúgta – éjjel, a szekrényben –, hogy csak úgy tesz, mintha buta lenne. Ő
is árva volt, akárcsak én. Öregember egy garasért vette egy gyerekházból
még sokkal azelőtt, hogy én kiscica lettem volna, mert piros volt a haja,
ahogy rajtam is vannak vörös foltok, és ez elvileg jó szín a varázsláshoz.
Öregember értem egy egész krajcárt adott, nagyjából ugyanezért,
mivelhogy tarka vagyok. És Fiú azóta is Öregembernél élt, és mindenfélét
megtanult. De nem csak varázslást. Öregember sokszor ment el otthonról,
mikor Fiú még kicsi volt. Olyankor Fiú mindig nekiállt olvasgatni
Öregember könyveit az emeleten, és az újságait, és minden egyebet, amit
talált. Azt mondta, azért akar megtanulni varázsolni, hogy megszökjön
innen, a többit pedig azért tanulja, hogy boldoguljon a világban, ha egyszer
megszökik; de már évek óta volt fogoly a házban, és bár rengeteget tudott,
képtelen volt megtörni a bűbájt, amit Öregember bocsátott rá, hogy ott
tartsa.
– Gyűlölöm – mondta egyszer Fiú – azért, amit az előző macskával tett.
Mielőtt elmegyek, tenni akarok róla, hogy többet ne varázsolhasson.
Erre azt mondtam...
Tessék? Hogy hogyan tudtunk Fiúval beszélgetni? Tán azt hiszed, buta
macska vagyok? Majdnem olyan okos vagyok, mint Fiú volt. Mit gondolsz,
hogy tudom ezt mind elmesélni neked? Hadd forduljak át! Meg kéne
vakarni a hasamat. Jaj, hogy milyen ügyesen tudsz vakargatni! Tetszel
nekem. Szóval... Várj, hadd üljek fel! Azt hiszem, ennek a belülről beszélő
dolgokhoz van köze. Mikor kiscica voltam, természetesen értettem, amit az
emberek mondtak, de nem tudtam utánozni őket, legalábbis eleinte nem,
amíg nem beszélt belőlem egy sor olyan Valami. Fiú szerint kitágították az
elmém. És én amúgy is okos voltam, ellentétben az előző macskával.
 Öregember valahogy megölte az előző macskát. Fiú nem akarta elárulni,
hogyan. Buta macska volt, de ő akkor is szerette. Miután ezt elmondta, egy
egész napig nem mentem a közelébe. És nem csak azért, mert megijesztett,
mi lesz, ha engem is megölnek. De hogy szerethetett Fiú olyan macskát, aki
nem én vagyok? Később fogott nekem egy galambot a tetőről, de még
akkor sem szóltam hozzá, úgyhogy elcsent nekem egy tálka tejet, és
megesküdött, hogy nem fogja hagyni, hogy Öregember engem is megöljön.
És azt mondta, engem sokkal jobban szeret, mint a másik macskát, mert én
okos vagyok. Ráadásul Öregember egy olyan varázslattal ölte meg az előző
macskát, amit nem fog tudni megismételni, mert hiányzik hozzá egy
bizonyos különleges por. Emellett a másik macska fekete volt, és nem
nézett ki olyan érdekesen, mint én.
Miután Fiú még egy sor ilyesmit mondott, az orrához dörgöltem az
orrom, és megint barátok voltunk. Összeesküdtünk – Fiú legalábbis így
mondta –, arra, hogy legyőzzük Öregembert, és valahogy megszökünk. De
sehogy sem tudtunk rájönni, hogyan csináljuk. Egyre csak törtük a fejünket.
A végén a nagy fejtöréstől megálltam a növésben. Fiú persze azt mondta, ez
azért történt, mert megnőttem.
– Akkor te mitől nősz még mindig? – kérdeztem erre. – Már most
tízszer akkora vagy, mint én. Majdnem akkora vagy, mint Öregember!
– Tudom – sóhajtott Fiú. – De te egy elegáns kis macska vagy. Azt
hiszem, én csak akkor leszek elegáns, ha két méteres leszek, de lehet, hogy
még akkor sem. Túl ügyetlen vagyok. És túl éhes!
Szegény Fiú! Akkoriban tényleg rengeteget nőtt. Annyit, hogy néha fel
se fogta, mekkorát nőtt egyik napról a másikra. Ha az oldalára fordult a
szekrényben, vagy engem nyomott a falhoz, vagy ő esett ki az előszobába.
Több olyan éjszaka is volt, mikor csúnyán össze kellett karmolnom, hogy ki
ne lapítson. Amikor meg ébren volt, folyton mindent felborított. Kiöntötte a
tejet – amit a legkevésbé sem bántam –, aztán véletlenül felrúgta
Öregember háromlábú varázsasztalkáját, és összetört hat üveg büdös
valamit. Öregember megint átkozódott, és megszidta Fiút, mint még soha.
Azt hiszem, Fiú akkoriban tényleg féleszű volt az éhségtől. Öregember túl
gonosz volt ahhoz, hogy többet adjon neki enni. Ezért aztán megette az én
ételemet, vagyis nekem is felkopott az állam. De azt mondta, nem tehetett
mást.
 Felmentem a tetőre galambot fogni, amit aztán Fiú megsütött a
gázlámpa lángjánál, éjszaka, mikor Öregember már aludt. Nyamm! De a
csontokat ki kellett hánynom a sarokba. A tollakat a szekrényben dugtuk el,
és mikor már nagyon sok galambot fogtam, mert minden éjjel fogtam, a
szekrényben is melegebb lett. Fiú kezdett észhez térni. De még mindig
növésben volt, és még mindig éhes volt. Mikor én már egy éve megálltam a
növésben, ő akkora lett, hogy a nadrágja már csak a térdéig ért, és a lába is
egészen kiszőrösödött. Öregember nem tudta többé megütni, mert Fiúnak
csak ki kellett nyújtania azt a hosszú karját, hogy eltartsa őt magától.
– Új ruha kell – mondta Öregembernek, Öregember morgott és
tiltakozott, de végül beleegyezett.
– Jól van, jól van, te átokverte madárijesztő! Meglátom, mit tehetek.
Kelletlenül lement a pincébe, és felemelte a padló egyik kövét. A
lyukba nem engedett belesni, de anélkül is tudom, hogy a kő alatt az a sok
gyűrű és csillogó kavics lapult, ami a semmiből jelent meg, mikor az ötágú
csillag közepén ültem. Figyeltem, ahogy Öregember kivesz pár csilingelő
tárgyat. Aztán visszaejtette a követ a helyére, és felment a lépcsőn; nem
vette észre, hogy az egyik csillogó valahogy kiesett és elgurult. Egy pirinyó,
aranysárga labda. Milyen mókás volt! Órákig kergetőztem vele.
Megpaskoltam, arrébb gördült, megütöttem, mire végigszaladt a pincén. De
aztán elrontotta a játékot, mert begurult egy résbe két kő között, és
elveszett. Akkor jöttem rá, hogy be vagyok zárva a pincébe, és nagy lármát
kellett csapnom, hogy kiengedjenek.
Erről jut eszembe: a te házadban van labda? Akkor vegyél egyet holnap!
Addig megteszi egy madzagra kötött papírgalacsin is.
Hol tartottam? Á, igen. Egy penészes szagú valaki engedett ki. Először
alig ismertem Fiúra. Vörös kabát volt rajta, fehér nadrág és magas szárú,
fekete csizma; mind lötyögött rajta. Azt mondta, ez egy régi
katonauniformis, amit Öregember olcsón vett neki, és megkérdezte, hogy
tudtam bezáródni a pincébe.
Felültem a nyaka köré, és meséltem neki a kőről, ami alatt Öregember a
csillogókat tartotta. Fiút egészen felcsigázta a dolog.
– Azon rengeteg ennivalót lehetne venni – jegyezte meg. Még mindig
éhes volt. – Ezeket is magunkkal visszük majd, ha megszökünk. Próbáljuk
meg, mikor legközelebb varázsol!
 Úgyhogy aznap este végre kisütöttünk egy igazi tervet. Úgy döntöttünk,
megidézünk egy Jó Szellemet azok helyett az undok dolgok helyett, amiket
Öregember szokott hívni.
– Mert kell hogy legyenek jók is! – jelentette ki Fiú. De mivel nem
tudtunk eleget ahhoz, hogy magunk idézzük meg a Jó Szellemet,
Öregembert kellett rávennünk, hogy megtegye helyettünk.
Már másnap sort kerítettünk a dologra. Én csodálatosan szerepeltem.
Amint Öregember rajzolni kezdett a pincepadlóra, elfutottam, hogy ne
gyanakodjon ránk. Mikor Fiú elkapott, a kabátjába mélyesztettem a
karmom, Öregember alig tudott letépni róla. Aztán összekarmoltam
Öregembert, méghozzá olyan csúnyán, hogy véres lett, mikor letett az ötágú
csillag közepébe. Én ott maradtam, felpúpozott háttal, duzzogva, és most
Fiún volt a sor.
Ő is nagyon ügyes volt. Először is, a szokásos esetlenségével
beleborított egy kis fekete port egy adag piros porba, miközben kis
kupacokba mérték Öregemberrel, mire a pincét fehér korom lepte be. Nehéz
volt nem rögtön tüsszentenem, de sikerült. Sikeresen visszatartottam a
tüsszentést addig, amíg Öregember be nem fejezte a szidalmazást, és neki
nem látott a következő résznek: a motyogásnak. Akkor tüsszentettem –
egyszer. Fiú rögtön átesett a háromlábú asztalkán, amiről forró valami
ömlött a kiszóródott porra. A pince megtelt nagy, lila buborékokkal.
Csillogva lebegtek ide-oda, és igazán hívogatóan pattoglak. Mindennél
jobban szerettem volna megkergetni őket, de tudtam, hogy nem szabad,
különben tönkreteszem, amiért dolgoztunk. Öregember nem hagyhatta abba
a motyogást, mert az is tönkretette volna a varázslatot, de azért csak
dühösen meregette a szemét Fiúra a buborékok között. Megint
tüsszentettem (kettő!), hogy eltereljem a figyelmét. Öregember felvette a
botját, és kántálni kezdett. Ekkor Fiú úgy tett, mintha megbotlott volna, és
közben a gázlámpába szórt egy marék port, amit előre bekészített.
A láng hangosan fellobbant.
Öregember összerezzent, és még mérgesebben nézett, de folytatta a
kántálást – nem tehetett mást: a varázslatot nem lehet leállítani, ha az ember
egyszer belefogott –, és közben az összes buborék lassan leereszkedett, és a
padlón egymás után, halkan kipukkantak. És minden pukkanásra megjelent
egy aprócska, rózsaszín állat a padlón, ami fel-alá szaladgált, és közben
hangosan visított, hogy „uí-uí-uí”. Ez majdnem elterelte a figyelmem,
ahogy Öregemberét is. Vágyakozva bámultam őket. A világon bármit
megadtam volna azért, hogy kiugorhassak a csillagból, és megkergethessem
az állatkákat. Olyan gyönyörűen ehetőnek tűntek! De tudtam, hogy még
nem jöhetek ki a csillag közepéről, úgyhogy becsuktam a szemem, és
ásítottam, hogy visszatartsam a harmadik tüsszentést, és nagyon-nagyon-
nagyon erősen koncentráltam egy jó dologra. Könyörgöm, jöjjön most egy
jó dolog!, gondoltam. Olyan erősen koncentráltam, mint mikor meglátsz a
fejed fölött egy tálka tejet, és azt akarod, hogy letegyék a földre – méghozzá
gyorsan. Aztán harmadszor is tüsszentettem.
Erről jut eszembe. Tej? Igen, kérek, különben nem is tudok tovább
mesélni.
Köszönöm. Ne mozgasd a térded! Simogathatsz, ha szeretnél. Hol
tartottam?
A Filmvilág májusi száma újból ég és föld, múlt és jövő között
kalandozik. A bibliai filmeposzoktól a mesterséges intelligenciáig, az
amerikai Mély Dél bűnfilmjeitől Jancsó időtálló művészetéig minden
érdekel minket.
Igen. Mire kinyitottam a szemem, az összes ínycsiklandó állatka eltűnt,
és a lámpa valahogy kopottasan égett. Öregember Fiú fejét ütötte egy bottal.
Most megtehette, mert Fiú a sarokban kuporgott, és csorgott a könnye a
nevetéstől.
– Malacok! – hahotázott. – Iciri-piciri malacok! Aú, aú, aú!
– Adok én neked malacot! – sikította Öregember. – Tönkretetted a
varázslatom! Nézd a pentagramot! Nincs benne semmi!
De volt. Éreztem, hogy bennem van. És egyáltalán nem volt undok,
inkább elveszett és valahogy gyengécske. Túlságosan ijedt volt ahhoz, hogy
bármit is legyen, vagy akár csak engem engedjen megmoccanni, amíg
Öregember bosszúsan meg nem törte a pentagramot, és fel nem ment a
lépcsőn.
Fiú felállt, a fejét dörgölte.
– Kár, hogy nem működött, ugye, Tarka? De már a malacokért megérte,
nem igaz?
– Gazdám – szólalt meg Jó Dolog a számmal Gazdám, miben állhatok a
szolgálatodra most, hogy megkötöttél?
Fiú szeme elkerekedett, az arca pedig fura színűre vált. Mindig
eltűnődöm, ti, emberek hogy csináljátok ezt.
 – Egek ura! Akkor mégis sikerült? Vagy egy démon jött?
– Nem hiszem, hogy démon lennék – mondta Jó Dolog tétován. – Talán
valamiféle szellem vagyok. De nem tudom biztosan.
– Nem tudnál kiszállni belőlem? – kérdeztem tőle a fejemben.
– Nem. Akkor a Gazda nem hallaná a szavam – felelte nekem.
– A csodába veled! – mondtam erre, és mosakodni kezdtem.
– Akármi is vagy, attól még szolgálhatsz – válaszolt Fiú Jó Dolognak. –
Hozz nekem enni!
– Igen, Gazdám! – mondatta velem ő, és rögtön engedelmeskedett. Épp
ott tartottam a mosakodásban, amikor magasra kellett emelnem az egyik
lábam a levegőbe. Most felborultam. Ez rém bosszantó volt. A következő
pillanatban egy nagy, meleg szobában gurultam, tele emberekkel, akik mind
főztek – egy konyhában, mint azt később Fiútól megtudtam. Fenséges illata
volt... Nem is vettem túl rossz néven, mikor Jó Dolog felugrasztott, és
felkapott velem egy birkacombot a legközelebbi asztalról. Azt viszont
igenis rossz néven vettem, mikor két fehér sapkás ember a nyomomba
eredt, azt kiáltozva: „Fránya macska!”
Jó Dolognak sejtelme sem volt, mitévő legyen, és miatta majdnem el is
kaptak minket.
– Ezt hadd intézzem én! – fújtam rá, ő pedig átengedte az irányítást.
Mint mondtam, elég gyengécske volt. Gyorsan bebújtam egy nagy fiókos
szekrény alá, ahol az emberek nem értek el, és szorosan a falhoz lapultam.
A húst sajnos kénytelen voltam elengedni. Pedig mesés illata volt! De ott
kellett hagynom, különben tovább kergettek volna. – Most pedig –
szólaltam meg, mikor már nem állt égnek a szőröm – megmondod, mit
szeretnél elvinni, és én majd elveszem, ezúttal rendesen!
Jó Dolog belátta, hogy így jobb lesz. Megvártuk, míg az emberek
visszatértek a főzéshez, aztán halkan kióvakodtunk a szobába. De Jó Dolog
addig is végig gondolkodott, és csinált nekem egy láthatatlan zsákot. Ez
igazán különleges volt. Senki nem látta, még én sem, és nem is
akadályozott a mozgásban. Egyszerűen csak tudtam, hogy ott van
mögöttem, és megtöltöttem az étellel, amit loptam. Jó Dolog olyan dolgokat
szedetett össze velem, amit nekem álmomban sem jutott volna eszembe
megenni: fahéjas almalekvárt és – fúj! – uborkát, na meg persze tisztességes
húst és húsos pitét és más értelmes dolgokat.
 Aztán hirtelen megint a pincében voltunk, ahol Fiú bánatosan takarított.
Mikor aztán meglátta a padlón a sok ennivalót, felderült az arca. Jó
Dolognak igaza volt. Fiú imádta a lekvárt, és még az uborkát is megette.
Életében először végre tényleg jóllakott. A húsos pitét én is segítettem
megenni, az evést pedig tejszínhabos eperrel fejeztük be. Azt imádom.
Erről jut eszembe... Ó! Hogy nincs szezonja? Nem baj. Veled maradok,
amíg lesz. Vakard meg a hasam!
Evés után kerek lettem, és nehéz. Jó Dolog panaszkodott is emiatt.
– Akkor szállj ki belőlem, hogy ne zavarjalak! – Aludni akartam.
– Egy perc. Gazdám, a macska azt mondja, meg akarsz szökni, de attól
tartok, ebben nem segíthetek.
Fiú csalódottan kapta fel a fejét. Már majdnem elbóbiskolt ott a padló
kövén, úgy teleette magát.
– Miért nem?
– Két oka is van – szabadkozott Jó Dolog. – Először is, roppant erős
bűbájt bocsátottak rád, amely a házhoz köt, és nem áll hatalmamban
megtörni. Másodszor pedig: engem is hasonlóan erős varázslat köt. Te és a
macska megtörtétek egy részét, azt, amelyik egy aprócska
aranygolyóbishoz láncolt, de továbbra is a házban kell maradnom, ahol a
golyóbis van. Az egyedüli hely, ahova mehetek, az a másik ház... ahonnan
jöttem.
– A manóba! – bosszankodott Fiú. – Reméltem, hogy...
– Az a bűbáj, amelyik a macskát köti, korántsem olyan erős – szakította
félbe Jó Dolog. – Azt eltörölhetem.
– Az is valami. Csináld! – utasított Fiú. Ő ilyen nagylelkű volt. – És ha
ti ketten ezután is tudtok nekem ennivalót hozni, hogy másra is tudjak
gondolni, ne csak arra, milyen éhes vagyok, talán ki tudom sütni, hogyan
szabaduljunk meg mindketten.
Egy kicsit bosszús voltam. Úgy tűnt, csak azért került hozzánk Jó
Dolog, mert az aranygolyó megszökött Öregembertől, nem pedig Fiú
eszének vagy az én gondolatom erejének köszönhetően. És bár tudtam,
hogy a labda épp ott van két kő között, ahova Öregember a pentagramot
szokta rajzolni, ezt nem említettem Fiúnak, mert nem akartam, hogy ő is
megbántódjon.
Ezután hosszú ideig nagyon jól éltünk mi hárman, Fiú, Jó Dolog és én,
és Öregember nem gyanított semmit. Akkoriban egyébként is sokat volt
távol. Ha hosszabb időre elment, minden negyedik napon varázslatosan
megjelent a házban egy üveg tej és egy vekni kenyér, de ha nincs Jó Dolog,
Fiúval felkopik az állunk. Jó Dolog minden este vacsoraidőben elvitt a
konyhás házba, és a láthatatlan zsákban mindenféle étellel jöttünk vissza.
Ha Jó Dolog nem volt velem – éjszakánként gyakran elment, és békén
hagyott –, kimentem a háztetőkre. Remek második életem volt a város
tetején. A holdfényben sok más macskával találkoztam, de egy se volt olyan
okos, mint én. Mindenféle dolgokat kiderítettem, és mikor visszamentem,
mindent elmeséltem Fiúnak.
Ő mindig nagyon szomorú volt, amiért nem mehet ki maga is, de azért
mindent meghallgatott. Ő ilyen volt. A barátom volt. És rengeteget segített,
mikor először lettek kiscicáim. Nem tudtam, mi történik velem. Fiú kitalálta
és megmondta. Aztán azt is mondta, hogy el kell rejtenünk a kiscicákat,
különben Öregember rájön, hogy ki tudok menni. Titokban tartottuk a
dolgot, és eldugtuk a cicákat a szekrénybe, a galambtollak közé.
Ügyesen tudok kölykezni. Hamarosan te is meglátod. Mindig három
kiscica lesz: egy cirmos, egy vörös és egy tarka, mint én. Akkor is három
kiscicám lett, és Öregember nem jött rá, pedig néha nagyon lármásak tudtak
lenni, különösen, miután megtanítottam nekik, hogyan lehet játszani Jó
Dologgal.
Ha Jó Dolog kijött belőlem, én elég tisztán láttam őt, Fiú viszont sose.
Odakinn elég nagy volt, egészen Fiú válláig ért, áttetsző volt, és ködszerű,
és nagyon gyorsan tudott ide-oda suhanni. Szeretett játszani.
Végigkergettem az egész házon, aztán ráugrottam, és úgy tettem, mintha
szétmarcangolnám, ő meg persze mindig szertefoszlott a karmaim között.
Fiú mindig a viselkedésemből próbálta kitalálni, merre van Jó Dolog, és
nagyokat nevetett, mikor vadásztam rá. Mikor a kiscicáim elég nagyra
nőttek, hogy ők is vadászást játsszanak Jó Dologgal, még nagyobbakat
nevetett.
Addigra Fiú is szép, erős Fiú lett, tele gondolatokkal, és a katonaruhája
is kezdett kicsi és szűk lenni rá. Megkérte Jó Dolgot, hozzon neki ruhákat,
ha Öregember legközelebb elmegy, úgyhogy ezután Jó Dologgal a konyhás
ház egy másik részébe surrantunk be. Fiú korábban azt mondta, a „ház”
nem jó szó arra a helyre. Igaza volt. Az épület hatalmas volt, és előkelő.
Mikor odaértünk, sebesen fellopakodtunk egy széles lépcsőn, amit vörös
szőnyeg borított – pontosabban én lopakodtam, Jó Dologgal odabenn –,
aztán újabb szőnyeg következett, majd beosontunk egy nagy szobába,
aminek minden falát függönyök takarták. A függönyökön képek is voltak:
Jó Dolog szerint nemes hölgyek és urak, akik madarakkal és lovakkal
vadásztak más állatokra. Odáig sose gondoltam volna, hogy a madarak
segíthetnek is az embereknek.
A függönyök és a falak között volt hely, és Jó Dolog azt mondta, ott
menjek végig a fal mentén, körbe. A szobában emberek voltak. A
függönyök résein keresztül kukucskáltam ki rájuk.
Volt ott egy nagyon szép Ember, majdnem olyan magas és szép, mint az
én Fiúm, de sokkal öregebb. Vele voltak ketten a konyhai fehérsapkások
közül. A sapkájuk most a kezükben volt, és fancsali képet vágtak. Volt még
velük egy hosszú ruhás Nő is, aki majdnem olyan mérges volt, mint
Öregember szokott lenni.
– Pontosan így van, uram, én magam is láttam ezt a macskát – mondta a
Nő. – A szemem láttára lopott el egy egész tortát, uram.
– Esküszöm, uram – folytatta az egyik fehérsapkás –, úgy jelenik meg
esténként, és tűnik el az étellel, mintha varázslat lenne.
– Merthogy ez varázslat! – tódította a másik fehérsapkás.
– Akkor lépéseket kell tennünk, hogy kiderítsük, honnan jön – felelte a
szép Ember. – Ha ezt...
Jó Dolog nem engedett tovább hallgatózni. Tovább szaladtunk.
– Jaj nekünk! – sopánkodott Jó Dolog a fejemben futás közben. –
Ezután sokkal óvatosabbnak kell lennünk!
Egy másik szobába értünk, ami csupa fehér és arany volt, tele tükrökkel.
Jó Dolog nem engedte, hogy alaposan megnézzem magam a tükrökben. A
fehér és arany falak valójában szekrények voltak, tele lógó vagy fekvő
ruhákkal. A láthatatlan zsákba annyi ruhát gyömöszöltünk, amennyi csak
belefért, hogy ne kelljen visszamennünk. Most az egyszer megéreztem a
súlyát. Örültem, mikor visszaértünk Fiúhoz, aki Öregember könyves
szobájában várt.
– Atya-gatya! – kiáltotta, mikor meglátta a padlóra ömlesztett szép
kabátokat, jó csizmákat, selyemingeket, nyakkendőket, puha nadrágokat. –
Ezeket nem vehetem fel! Inkább egy királyhoz illenek! Öregember biztos
észrevenné. – De persze nem tudta megállni, hogy fel ne próbáljon legalább
néhány holmit. Jó Dolog azt mondta nekem, jól néz ki bennük. Én úgy
láttam, Fiú sokkal szebb, mint az Ember, akitől a ruhákat elvettük.
 Ezután Fiú nagyon kíváncsi lett a palotára, ahonnan a ruhák és az ételek
jöttek. Mindent részletesen le kellett írnom neki. Aztán azt kérdezte Jó
Dologtól:
– Könyvek is vannak ebben a palotában?
– És képek és ékszerek – felelte Jó Dolog rajtam keresztül. – Mit
kívánsz, Gazdám, mit hozzak? Van ott egy aranyhárfa, egy madárformájú
zenedoboz, egy...
– Csak könyveket – vágott közbe Fiú. – Tanulnom kell. Még mindig
tudatlan vagyok.
Jó Dolog mindig engedelmeskedett Fiúnak. Másnap este a konyha
helyett Jó Dolog egy óriási szobába vitt: kerek teteje volt, amit szeplős
oszlopok tartottak, a falakon pedig polcokra tett könyvek sorakoztak. Jó
Dolog itt megint hasznavehetetlennek bizonyult.
– Szerinted melyikre vágyik a Gazdánk? – kérdezte tétován.
– Nem tudom – feleltem. – Én csak egy macska vagyok. Vigyünk el,
amennyit bírunk! Vissza akarok menni a kiscicáimhoz.
Úgyhogy elvittünk mindent az egyik polcról, de ez nem volt jó. Fiú azt
mondta, nincs szüksége huszonnégy Bibliára: egy is elég. Ugyanez állt
Shakespeare-re. És azt mondta, görögül nem olvas. Én fújtam. De azért
csak összeszedtük a könyveket, és visszavittük őket, kettő kivételével.
Épp csak kiborítottuk őket a szeplős oszlopos szoba padlójára, mikor a
nagy ajtó kivágódott. Az Ember rontott be rajta, nyomában egy sereg
idegennel.
– Ott a macska! – kiáltották mind.
Jó Dolog találomra felkapatott velem még egy könyvet, és már ott se
voltunk.
– Én most egy ideig nem mernék visszamenni, Gazdám – mondta aztán
Fiúnak.
Elláttam a kiscicáim, aztán vadászni mentem. A következő pár nap
során én etettem Fiút – már ha nem felejtett el enni. Loptam egy
báránycombot egy kocsmából, egy füzér kolbászt a hentestől az utca végén,
és egy vekni kenyeret meg pár cipót a péktől. A nagyját a kiscicák ették
meg. Fiú olvasott. Csak ült a szép ruhájában, és olvasott, először a Bibliát,
aztán Shakespeare-t, aztán a történelemkönyvet, amit Jó Dolog utoljára
kapatott föl velem. Azt mondta, művelődik. Olyan volt, mintha aludna.
Mikor Öregember váratlanul visszajött, kénytelen voltam minden karmomat
Fiúba mélyeszteni, hogy föleszméljen.
Öregember morcosan járta végig a házat, hogy lássa, minden rendben
van-e. Mindig gyanakodott. Én féltem. Megkértem Jó Dolgot, maradjon a
kiscicákkal a szekrényben, és eldugtam melléjük a kolbász végét. Fiú még
mindig ábrándos képet vágott, de azért ráült a történelemkönyvre, hogy
elrejtse. Öregember alaposan megnézte őt magának. Megint féltem. Mi lesz,
ha Öregember észreveszi, hogy Fiú vörös kabátja erős, meleg anyagból van,
alatta pedig selyeminget visel? De Öregember csak annyit mondott:
– Látom, még mindig ostoba vagy! – És morogva elment.
Ha már a kolbásznál járunk, mikor eszel? Hamarosan? Jó. Addig is
folytasd a simogatást!
Másnap Öregember még mindig nem jött vissza. Fiú azt mondta:
– Igazán csodás könyveket hoztatok. De több kell. Bár ne kéne egy
macskára és egy szellemre bíznom, mit hozzanak! Nem lehetne valahogy
megoldani, hogy én magam menjek el könyvet válogatni?
Jó Dolog ide-oda lebegett a házban, és gondolkodott. Végül visszabújt
belém, és azt mondta:
– Testben sehogy sem tudlak elvinni a palotába, Gazdám. De ha esetleg
transzba merülnél, odavihetném a szellemed. Az megfelelne?
– Tökéletesen! – válaszolta Fiú.
– Nem, nem! – tiltakoztam. – Ha ezt akarjátok, én is megyek. Egyedül
nem bízom rád az én Fiúmat, Jó Dolog. Még megint elbizonytalanodsz, és
elveszíted.
– Nem fogom! – ellenkezett Jó Dolog. – De velünk jöhetsz, ha szeretnél.
Viszont kérlek, várjuk meg az éjszaka közepét! Nem lenne jó, ha megint
meglátnának.
Éjfél körül Fiú vidáman transzba esett, pedig máskor utálta ezt, ha
Öregember kényszerítette rá. Akkor visszamentünk a palotába, hármasban.
Nagyon furcsa volt. Ugyanolyannak láttam Fiút, amilyennek Jó Dolgot: egy
nagy, könnyű felhőnek. Mikor odaértünk, Fiút annyira lenyűgözte a pompa,
hogy mindenáron körbe akarta lebegni a palotát, a pincétől a padlásig, hogy
minél többet lásson belőle. Én féltem. Nem mindenki aludt. A folyosók
többségén gázlámpák vagy gyertyák világítottak, és valaki könnyen
észrevehetett volna engem. De azért csak Fiú mellett maradtam, mert
féltem, hogy Jó Dolog még elveszíti.
 Nem volt könnyű követni őket. Ők anélkül is keresztül tudtak menni az
ajtókon, hogy kinyitották volna őket. Mikor átmentek az egyik emeleti
ajtón, fel kellett ugranom és valahogy lehúznom a kilincset, hogy Fiú után
mehessek. Egy csinos szobába jutottam. Az ágyon pihe-puha takaró hevert,
minden macska álma. Felugrottam, és kényelmesen elhelyezkedtem rajta,
miközben Fiú és Jó Dolog közelebb lebegtek, hogy megnézzék, ki alszik
alatta. Az arca jól látszott a mellette égő kislámpa fényében.
– Micsoda gyönyörű lány! – gondolta Fiú. – Biztos egy királylány.
Erre a lány felült. Azt hiszem, azért, mert a hasára tapostam.
Hátragurultam, ami nagyon bosszantó volt. Ő csak nézett. Én morogtam,
nem tudva, fújjak-e rá vagy ne.
– Nahát! Te vagy a varázsmacska, akit az apám úgy el akar kapni –
szólalt meg. – Gyere, cica! Ígérem, nem hagyom, hogy bántson. – És
kinyújtotta felém a kezét. Kedves volt. Tudta, hogyan kell macskát
simogatni, pont, mint te. Hagytam, hogy simogasson, és beszéljen hozzám,
miközben kényelmesen Összegömbölyödtem azon a csodás takaróján, amíg
egy hatalmas Nő fel nem pattant a szoba másik végében.
– Szóltál, úrnőm? – kérdezte. Aztán észrevett.
Felsikoltott. Az egyik sarokban lógó kötélhez szaladt, és meghúzta,
miközben azt kiáltotta:
– Itt a macska!
– Fuss! – mondta nekem Jó Dolog. – Majd én vigyázok Fiúra.
Úgyhogy futottam. Soha életemben nem futottam úgy, sem azelőtt, sem
azóta. Mintha a palotában mindenki engem kergetett volna. Szerencsére
addigra elég jól kiismertem magam. Felszaladtam az emeletre, aztán megint
le, az emberek pedig üvöltve loholtak utánam. Átcsusszantam valaki keze
alatt, átbújtam egy lyukon egy nagy faliszekrény görbe illesztésénél, és
megint a függönyök mögött találtam magam, az Ember szobájában. Ő ki-be
rohangált. Mások is ki-be rohangáltak, de Királylány biztos csinált valamit,
hogy segítsen nekem, és senkinek nem jutott eszébe benézni a függönyök
mögé.
Kicsit később Királylány hangját is meghallottam a szobában.
– De Apám, az egy igazán kedves macska... nagyon aranyos. Fel nem
tudom fogni, miért kell ekkora hűhót csapni miatta!
Aztán egészen halk nyikorgás hallatszott. Az orrom friss levegőt
szippantott. Az a drága Királylány kinyitotta nekem az Ember ajtaját!
 Ki is osontam rajta, amint a szoba kiürült. Lemásztam a fűre. Megint
futottam. Pontosan tudtam, merre kell mennem. A macskák mindig tudják,
főleg, ha egy alomnyi kiscica vár rájuk. Halálosan kimerültem, mire
Öregember házához értem – pont a város másik végén állt. Mire bemásztam
a tetőablakon, már mozdulni is alig bírtam a fáradtságtól. Ugyanakkor
halálosan aggódtam a kiscicáim és Fiú miatt. Addigra reggel lett.
A kiscicák jól voltak, Fiú viszont még mindig a könyves szoba padlóján
feküdt transzban, és hideg volt, mint a jég. Ráadásul, ha ez nem lett volna
elég, a zárban kulcsok csördültek, és Öregember visszajött. Nem jutott
eszembe más, mint hogy Fiú nyakára kucorodjak, hogy felmelegítsem.
Öregember bejött, és belerúgott Fiúba.
– Te lusta disznó! Az ember még azt hinné, transzban vagy.
Sejtelmem se volt, mit tehetnék. Felkeltem, és rohangálni kezdtem,
tejért nyávogtam, hogy eltereljem Öregember figyelmét. De nem sikerült.
Mosolyogva figyelte Fiút, és közben óvatosan betett egy üveg fekete port a
szekrénybe, amit aztán bezárt. Utána leült, és az egyik könyvét kezdte
tanulmányozni. Velem nem törődött, de Fiúra fel-felnézett.
Végül a kiscicáim terelték el Öregember figyelmét, mikor
összeverekedtek a szekrényben a kolbász végén. Öregember meghallotta, és
talpra ugrott.
– Mi zörög, mi nyifog? Egerek! Vagy patkányok, amekkora lármát
csapnak! Fránya macska! Te sose teszed a dolgod? – Felém csapott a
botjával.
Megpróbáltam elfutni. De hogy milyen fáradt voltam! A lépcső felé
indultam, hogy elcsaljam Öregembert Fiútól és a kiscicáimtól, de csak a
lépcsősor felénél jártam, mikor elkapott a farkamnál fogva. Ilyen fáradt
voltam... Kénytelen voltam mélyen beléharapni és összekarmolni az arcát.
Elejtett, hogy csak úgy puffant, mikor földet értem – akkorát, hogy talán
nem is hallotta miatta a még hangosabb puffanást a könyves szobában. Én
hallottam. Visszarohantam oda.
Fiú épp reszketve felült. Mellette egy nagy rakás könyv.
– Jó Dolog! – kiáltottam. – Ez nagy butaság volt!
– Sajnálom – felelte Jó Dolog. – A Gazda ragaszkodott hozzá, hogy
elhozzuk ezeket. – A könyvek épp csak eltűntek a láthatatlan zsákban,
mikor Öregember berontott.
 Hosszan veszekedett és zsémbelt Fiúval, amiért olyan lusta, és amiért
annyit ad ennem, hogy nem fogom meg az egereket, majd kirakatott vele
egy sor egérfogót. Aztán elviharzott, és eltűnt a pincében.
– Miért nem jöttél vissza hamarabb? – kérdeztem Fiút.
– Túl fantasztikus volt a házon kívül lenni – felelte. Egészen ábrándos
lett. Még az új könyveit sem olvasta. Csak járkált fel-alá. Ahogy én is.
Rájöttem, hogy a kiscicáim nincsenek biztonságban Öregember közelében.
Ráadásul, ha megtalálja őket, arra is rájön, hogy el tudom hagyni a házat.
Az is lehet, hogy megöl, mint az előző macskát. Féltem. Azt kívántam, bár
Fiú is félne. Azt kívántam, bár legalább Jó Dolog mutatna némi józan észt.
De ő csak arra gondolt, hogy Fiú kedvében járjon.
– Ne engedd megint transzba esni! – kérleltem. – Öregember megtudja.
– De muszáj transzba esnem! – ellenkezett Fiú. – Már rosszul vagyok
ettől a háztól! – Aztán lehiggadt és elgondolkozott. – Rájöttem – mondta Jó
Dolognak. – Hozd ide Királylányt!
Jó Dolog belém bújt, és azt rebegte, hogy ez nem lenne bölcs most,
hogy Öregember visszajött. Én is ezt mondtam. De Fiú nem hallgatott ránk.
Neki kellett Királylány. Ha ez nem megy, akkor megint transzba esik, és
meglátogatja úgy. Akkor megértettem. Fiú kiscicákat akart.
És ilyen esetben kevés dolog állhat útjába akár a fiúnak, akár a
macskának.
Úgyhogy beadtuk a derekunk. Mikor Öregember már mélyen aludt és
horkolt, Fiú felöltözött az éjszaka közepén az Ember legjobb ruháiba, és
olyan szép volt, amilyen szép csak lehetett. Még meg is mosakodott,
rettenetes, hideg vízben, mondhattam neki akármit. Aztán Jó Dolog elment
a palotába.
Pár pillanattal később Királylány ott feküdt a könyves szoba padlóján.
– Ó! – sóhajtotta Fiú bánatosan. – Szinte sajnálom fölébreszteni! – De
azért csak fölébresztette.
A lány megdörgölte a szemét, aztán rámeredt.
– Ön kicsoda, uram?
Fiú csak annyit mondott:
– Ó, Királylány...
Ő viszont közbevágott:
– Attól tartok, itt valami tévedés van, uram. Nem vagyok királylány. Ön
királyfi?
 Fiú elmagyarázta, ki is ő, és mindent elmesélt magáról, Királylány
pedig elmondta, hogy az apja egy gazdag varázsló, aki nagyot csalódott
benne, mert alig ért a varázsláshoz, és nem is valami okos. De Fiú továbbra
is Királylánynak hívta, ő pedig Pirosnak szólította Fiút, a vörös haja miatt.
Lehet, hogy nem volt okos, de kedves, az igen. Én végig a térdén ültem, és
doromboltam. Ő egész éjjel simogatott, és Fiúval beszélgetett, amíg meg
nem virradt. Csak beszélgettek. Megmondtam Jó Dolognak, hogy fura
módja ez a kiscicacsinálásnak. Ő csak dohogott. Királylány képtelen volt
felfogni, mi is ő, és Fiú egy idő után feladta a magyarázkodást. Jó Dolog
duzzogva lebegett ide-oda.
Mikor már egészen kivilágosodott, Királylány azt mondta, vissza kell
mennie. Fiú is egyetértett, de egyre csak halogatták az indulást, és tovább
beszélgettek. Ekkor támadt egy jó ötletem. Lementem a szekrényhez, és
felhoztam a kiscicáim, egyiket a másik után, és letettem őket Királylány
ölébe.
– Jaj, milyen helyesek! – ámuldozott.
– Mondd meg neki, hogy vigye őket magával, és vigyázzon rájuk! –
kértem Fiút.
Ő megmondta neki, de Királylány ellenkezett.
– Tarka nem gondolhatja komolyan! Ez hatalmas áldozat! Mondd meg
neki, hogy nagyon drága, de nem tehetem!
– Vedd rá, hogy elvigye őket! – ismételtem Fiúnak. – Mondd, hogy
tőled kapja őket ajándékba, ha ettől boldogabb lesz. Mondd, hogy ez annak
a jele, hogy találkoztok még. Mondj neki, amit akarsz, csak vedd rá, hogy
elvigye őket!
Így hát Fiú addig győzködte Királylányt, míg rá nem állt a dologra.
Karjába vette a cirmos, a vörös és a tarka kiscicát, Jó Dolog pedig elvitte
őket. Mi, Fiú meg én, ott maradtunk, és sokáig bámultuk a hűlt helyüket.
Üresnek érződött a világ, én mégis elégedett voltam. A kiscicáim
biztonságban voltak Öregembertől, és Királylánynak is lettek kiscicái,
aminek Fiú is örülhetett, még ha azok a kiscicák az enyémek is voltak, nem
pedig az övéi. Nem értettem, miért olyan szomorú mégis.
Öregember mögöttünk állt, az ajtóban. Nem hallottuk, hogy felkelt.
Meredten bámulta Fiú szép ruháját.
– Honnan szerezted ezt a holmit?
 – Varázsoltam – felelte Fiú könnyedén. Hát, ez nagyjából igaz is volt.
Fiú hangulata megváltozott, mikor rájött, milyen okosak voltunk. Aztán
hozzátette: – Tarka megszabadult az egerektől. – És nevetett.
Öregember mindig mérges lett, ha Fiú nevetett.
– És ez szerinted mókás? – acsarogta. – Akkor akár le is mehettek a
pincébe, te meg a szép ruhád, és ott maradhattok, amíg ki nem engedlek! –
Elvarázsolta Fiút, hogy ne tudjon ellenkezni, és aztán rázárta a pinceajtót.
Mikor megfordult, a tenyerét dörzsölgette, és nevetett hozzá. – Én nevetek
utoljára! Sejtettem, hogy többet tud, mint amit mutat, de baj nem történt.
Még mindig az enyém a kölyök! – Aztán a kalendáriumaihoz és
horoszkópjaihoz ment, és tovább göcögött. Fiú aznap lett tizennyolc éves.
Öregember nekiállt összekeresni egy sor különböző varázslatot azokból a
gonosz, fekete könyvekből, amikhez ő is csak ritkán nyúlt.
– Tarka – mondta Jó Dolog –, én félek. Tégy meg nekem valamit!
– Hagyd békén a macskát! – feleltem. – Aludnom kell.
De ő csak folytatta:
– Fiú meg fog halni, engem pedig örökre bezárnak, ha nem segítesz!
– De a kiscicáim biztonságban vannak – válaszoltam, és
Összegömbölyödtem a szekrényben.
– Nem maradnak biztonságban, ha nem teszed, amit mondok! –
erősködött Jó Dolog.
– És mit mondasz? – kérdeztem. Megint féltem, de közben
kinyújtózkodtam, mintha nem érdekelne. Nem bírom, ha valaki erőszakos.
Ezt nem árt észben tartanod.
– Menj le a pincébe a láthatatlan zsákban, és mondd meg Fiúnak, hol az
aranygolyó! – kérte Jó Dolog. – Mondd meg neki, hogy vegye ki a
padlóból, és adja oda neked!
Megint nyújtózkodtam, aztán elsompolyogtam Öregember mellett. Az
arca összevissza volt karmolva, ezt örömmel láttam, de már a varázsláshoz
szükséges különféle eszközöket készítette elő. Sietve a pinceajtóhoz
baktattam. Ott Jó Dolog felkapott, és bementünk a szinte teljes sötétségbe.
Fiú a fal tövében üldögélt.
– Kedves, hogy lejöttetek – mondta. – Jó Dolog ma éjjel is áthozza
Királylányt? – Nem sejtette, hogy veszélyben van. Már megszokta, hogy
Öregember néha ilyen. Én viszont a kiscicáimra gondoltam. Megmutattam
Fiúnak, hol veszett el az aranylabda a két kő között. Láttam, hogy csillog
odalenn. Hosszú időbe telt, mire meggyőztem Fiút, hogy kotorja ki, de még
akkor is csak ímmel-ámmal látott munkához, mert Királylányon járt az
esze. Ráadásul csak a kisujja fért be a résbe, ezért a feladat szinte túl
fárasztó volt ahhoz, hogy törje magát.
Hallottam, hogy Öregember elindult lefelé. Szégyen kimondani, de
akkor megharaptam Fiút, méghozzá teljes erővel, annak a kezének a
hüvelykujján, amelyikkel dolgozott. Ő fölkiáltott, a kezét félrekapta, a labda
pedig messzire gurult, az egyik sarokba. Én utánairamodtam.
– Vedd a szádba! Dugd el! – sürgetett Jó Dolog.
Megtettem. Nehéz volt nem lenyelni. Aztán, ha már nem nyeltem le,
nehéz volt nem kiköpni. A macska olyan, hogy vagy ezt csinálja, vagy azt.
Úgy kellett tennem, mintha egy darab hús lenne, amit a kiscicáimnak
viszek. Csak ültem a sarokban, a sötétben, miközben Öregember bejött,
bezárta az ajtót, és meggyújtotta a lámpát a háromlábú asztalka fölött.
– Ha Tarkát keresi – szólalt meg Fiú, miközben mérgesen szopogatta a
kezét –, keresse egyedül! Engem megharapott.
– Ehhez nem kell a macska – felelte Öregember. Ez meglepte Fiút és
engem is. – Ehhez csak te kellesz – árulta el. – Ez az az életátemelő bűbáj,
amit a fekete macskán is próbáltam. Ezúttal tudom, mit kell tennem, hogy
sikerüljön.
– De azt mondta, nem képes rá egy bizonyos por nélkül! – képedt el
Fiú.
Öregember csak kuncogott.
– Mit gondolsz, mi után kutattam annyit az elmúlt egy év során? Egy
egész üveggel szereztem belőle! A segítségével képes leszek átemelni
magam a te testedbe, téged pedig az én testembe, és aztán megölhetem ezt a
vén testet. Akkor már nem lesz szükségem se rá, se rád. Fiatal leszek, és
jóképű, és sokáig fogok élni. Állj fel! Be a pentagram közepére!
– Vesszek meg, ha megteszem! – tiltakozott Fiú.
De Öregember varázsolt, és kényszerítette. Ez hosszú időbe telt, mert
Fiú ellenállt, még annál is hevesebben, mint ahogy én szoktam, és
varázslatokkal kiabált vissza. Végül Öregember olyat varázsolt, ami miatt
Fiú kénytelen volt egy helyben megállni, és aztán köré rajzolta a
pentagramot, vagyis nem a szokásos helyére.
– Ezért nagyon lassan fogom megölni az öreg testemet, ha már benne
leszel – mondta Fiúnak. Aztán rajzolt még egy csillagot, valamivel arrébb.
– Ez a menyasszonyomé – folytatta, és megint kuncogott. – Tíz éve vontam
a hatalmam alá, vagyis mostanra biztosan csodaszép, fiatal nővé serdült. –
Aztán rajzolt egy harmadik csillagot, ami összeért Fiú csillagával, és
nevetgélve beleállt. – Kezdjük! – kiáltotta, és földhöz vágta a háromlábú
asztalkára odakészített port. Minden zöldesfekete lett. Mikor a zöldesség
elmúlt, Királylány ott állt az üres csillag közepén.
– Jaj, te vagy az? – mondták Fiúval egyszerre.
– Hah! – rikoltotta Öregember. – Hihihi! Szóval ismeritek egymást, mi?
Nem kérdezem Fiú, hogy csináltad, de így sokkal egyszerűbb dolgom lesz.
– Aztán kántálni kezdett.
– Add oda Királylánynak az aranygolyót! – mondta akkor Jó Dolog. –
Siess! Mond meg Fiúnak, hogy nyelesse le vele!
Odarohantam Királylányhoz, és kiköptem a labdát a csillagába. Ő
elhúzta előle a szoknyáját.
– Tarka azt akarja, hogy lenyeld – közvetített Fiú. – Azt hiszem, ez
fontos.
Az emberek furák. Királylány biztosan tudta, milyen fontos, amit
kérünk, de csak annyit rebegett:
– Nem lehet! Hisz egy macska szájában járt!
Öregember észrevette az aranylabdát. Még mindig kántálva ránk
meredt, és feltartotta a botját. A labda felemelkedett a levegőbe, és elindult
felé. Királylány kétségbeesetten kapott utána, még éppen időben. Aztán a
szájába vette.
– Hah! Végre a helyemen! – mondta Jó Dolog.
Királylány nyelt. És megváltozott. Odáig kedves volt, de olyan
butácska. Persze még mindig kedves volt, de most olyan okos lett, mint Fiú.
– Maga varangyos béka! – kiáltott Öregemberre. – Az a lelkem egy
darabja volt! És maga elvette, nem igaz?
Öregember megint felemelte a botját. Királylány pedig a két kezét. A
mágia tombolt, olyan erősen, hogy felállt tőle a szőröm, és Öregember
először nem is tudott ellene tenni. Érdekes volt.
Királylánynak is volt varázsereje, csak azt hiszem, addig Jó Dologban
volt. De nem volt elég erős. Lassan visszaverték.
– Segíts! – kiáltotta Fiúnak.
Fiú szavalni kezdett egy varázsigét, de abban a pillanatban a pince ajtaja
kivágódott, és a fal egy része is leomlott vele. Az Ember egy sereg
idegennel tört előre.
– Apám! – mondta Királylány. – Hála az égnek!
– Jól vagy? – kérdezte az Ember. – A kiscicák nyomán tudtunk
megtalálni. Mi akar ez lenni, Öregember? Életátvitel, mi? Hát, abból nem
eszel! – Az Ember jeleket rajzolt, amitől megint égnek meredt a szőröm.
Öregember felsikoltott. Láttam, hogy haldoklik. A varázslata valahogy
ellene fordult. Összeaszott és összetöpörödött és egyre öregebb és öregebb
lett. Fiú kiugrott a csillagból, és Királylányhoz szaladt. Mindketten nagyon
boldognak látszottak. Öregember vicsorogva figyelte őket, de nem tehetett
semmit, ezért ellenem fordult. Mindenki ilyen. Mindenki a macskát bántja,
ha nem bánthat mást.
– Hogy kiscicák, mi? – rikoltotta. – Erről mind te tehetsz, te macska!
Hát jó, legyenek csak kiscicáid még ezer évig, hogy fúljon vízbe mind!
– Enyhüljön az átok! – kiáltotta az Ember.
Aztán minden eltűnt, és nem voltam már az ismerős városban. Azóta is
járom a világot, annyi év óta. Öregember átka miatt könnyen lesznek
kiscicáim. Ez nem rossz átok, mert az Ember enyhítette. Öregember azt
akarta, hogy a kiscicáim mindig elpusztuljanak. De ehelyett, ha találok egy
megértő valakit – mint te –, aki meghallgatja a történetem, a kiscicáimnak
jó helyük lesz, és egy ideig nekem is. Nem bánod meg. Csodaszép kiscicák
lesznek. Mindig azok. Nemsokára meglátod. Vacsora után.

Sarkadi Zsuzsanna fordítása

 Tanya Huff
LÉVÉN MINDEN VISZONYLAGOS
– Felség, ez itt Cornelius Dikcisszel, az íródeák.
Térdre hulltában az alacsony, pufók férfiú megpróbált visszaemlékezni
mindarra, amit mondtak neki, miközben a királynő őfelé fordította a fejét.
Soha ne nézz a szemébe! Tartsd a kezed elől, ahol láthatja! Ne beszélj,
míg engedélyt nem ad rá! Ne viselj feketét, ő ugyanis nem találja hízelgőnek
az utánzást! És bármi egyebet is teszel, semmiképp se emlékeztesd a korára!
– Te lennél Cornelius Dikcisszel?
– Igen, Felség. – A nő hangjától, ahogy kimondta a nevét, az íródeák
minden egyes szőrszála égnek állt. Megpróbált, sikertelenül, nem izzadni. A
saját hangja kissé reszketett. Mivel abban nem reménykedhetett, hogy a
királynő mindezt nem vette észre, csak abban bízhatott, hogy nem
rosszallja.
– Te vagy a „Sir Harold, az ő bátor küzdelme a hatalmas, cudar féreggel
és az ezt követő halála és felfalatása” szerzője?
– Igen, Felség.
– Jó könyv; tetszett nekem, hogy rászántad az időt a sárkány
szempontjának figyelembe vételére is. Azonban a címen még van mit
csiszolni.
– A szerkesztőm adta a címet, Felség.
– Baxter!
– Igen, Felség?
– Ölesd meg a szerkesztőjét!
– Igenis, Felség.
– Cornelius Dikcisszel, nézz rám!
Lévén több mint százhetven éves, a királynő maga mögött hagyta
fiatalsága kíméletlen, kifinomult szépségét, ám nem körömszakadtáig zajló
harc nélkül. Csakis egy vak bolond figyelmét kerülhetnék el a mágikus
szépítések. Csakis egy szuicid bolond adná ennek jelét. A királynő szeme
tényleg borostyánsárgán ragyogott, ahogy a dalok bizonygatták, jóllehet
tekintete aranyszínű mélyén a sötétség apró pettyei valószínűleg nem
azoknak a férfiaknak csapdába esett lelkei voltak, akik valaha szerették, és
ráfizettek erre. Valószínűleg nem.
Ne nézz a szemébe!
Az íródeák sietve lesütötte tekintetét, majd újra fölemelte, méghozzá
számottevően gyorsabban, lévén a feszes, fekete ingváll felettébb mély
kivágású.
– Tudod, hogy miért vagy itt, Cornelius?
A férfi korábban tudatos erőfeszítést tett arra, hogy ne gondolkodjon
erről. Jobb válasz híján visszatért iskoláskora katekizmusához:
– Felséged kívánsága szerint szolgálok.
– Igen, azt teszed, s e pillanatban kívánságom az, hogy megírassam
veled életem történetét.
– Velem, Felség?
– Látsz másik Cornelius Dikcisszelt a teremben?
– Nem, Felség.
Ő foga megírni a királynő történetét.
Ő.
Cornelius Dikcisszel.
Eddig egész életét olyan távol töltötte a birodalom központjától,
amilyen távolra csak lehet attól kerülni és még a birodalmon belül maradni,
és a helyi legendák földolgozásával kapart össze némi irodalmi karriert. És
most ez. Ez majd... Nagyot nyelt, amikor rádöbbent. Ez majd megcsinálja a
szerencséjét!
„A Sötét Királynő: Életem története, ahogy elmeséltem Cornelius
Dikcisszelnek”. Már látta is maga előtt: egy ízléses fametszet a királynőről
egyszerű, fehér borítón. A birodalom minden könyvkereskedője százával
fogja terjeszteni. És nem csak a könyvkereskedők – a rőfösök, a posztósok,
még a patikáriusok is! –, mindenki kezét-lábát töri majd igyekezetében,
hogy vegyen egy példányt. És lesznek eladható jogok a színészeknek, meg
talán külföldre is – noha nem nagyon maradt külföld a közvetlen közelben
mostanára.
Kár volt azt a pénzt a végrendeletem megíratására költeni. Azonban
nem tudhatta előre, és ez volt a hagyományos reakció a személyes idézésre
a királynőtől.
– Baxter majd keres neked megfelelő szállást a palotában, és ellát a
szükséges felszereléssel. Holnap fogunk kezdeni a toronyszobámban.
Szeretnék már ma belevágni, de az egyik királyi könyvelő teljesen
összezavarta az adólajstromokat, és halálra kell kínoznom.
– Egyedüli gyermek voltam; a nővéreim féltékenyek voltak a
tehetségemre és szépségemre.
– Felség? – Cornelius benedvesítette hirtelen kiszáradt ajkát, amikor a
királynő abbahagyta a járkálást, és baziliszkusztekintetét rászögezte. Az
uralkodó toronyszobája a palota legmagasabb tornyának legfölső terme
volt. Innen a királynő láthatta kiterülni királyságát maga körül, a zöldellő
erdőket, a gondozott szántóföldeket, a jómódú falvakat, a sötét füst vonalát,
ahol egy kiközösített proletárt épp máglyára vetettek. – Azt mondta
Felséged, szakítsam félbe, ha nem értek valamit. Nem úgy értette Felséged,
hogy egyedülálló gyermek volt? Egy egyedüli gyermeknek nem lehetnek
nővérei.
A királynő mosolygott.
– Pont így gondoltam én is...

Ötéves voltam, amikor rájöttem, hogy valamit tenni kell. Bella, aki
tizenkét éves volt, és annyira el volt telve önmagával, amennyire csak
egy tizenkét éves lehet, abban a téves hitben élt, hogy a királyság
leghatalmasabb varázslójává fog fölnőni. És kilencévesen Celeste volt a
család elismert szépe. Bella mindig kicsúfolt, mert csak pólyásoknak való
mágiát tudtam űzni, és Celeste-nek megvolt az az undok szokása, hogy
répafejűnek nevezett.
Egyik kora reggel a gyerekszobában Bella egy éktelenül színpadias és
teljesen fölösleges gesztussal gyújtotta meg a szoba túlfelén lévő
gyertyát.
– Ezt még én is meg tudom csinálni – mondtam, és meggyújtottam a
mellette lévő gyertyát. A hallgatólagos következtetés, hogy csak
pólyásoknak való mágiára képes, nagyon földühítette, és ahelyett, hogy
valami egyszerűt kísérelt volna meg, rögtön az általa ismert legnehezebb
varázslatra váltott – az átváltozásra, s gyors egymásutánban előbb
oroszlánná, majd medvévé változott.
Én meggyőzően rettegtem félelmemben, és amikor Bella újra önmaga
lett, tapsoltam dundi kezecskémmel, és azt kiáltottam:
– Még, még!
 – Mivé váljak? – kérdezte nővérem erősen zihálva a megerőltetéstől,
ám elégedetten, hogy imponált nekem.
– Tudsz egérré változni?
– Nézz csak!
És azzá változott.
Amikor is, természetesen, beeresztettem a macskát.
A dadusunk szerfölött rajongott a „Csizmás kandúr”-ért, noha nem
emlékszem, hogy ezután valaha ismét mesélte volna.
Később, amikor Celeste a tükörképét csodálta egy vén, elhagyatott
kút sima, sötét vizében, a deszkák, elég erősek, hogy megtartsanak egy
ötévest, beszakadtak, és a nővérem a mélybe zuhant. Szerencsére sosem
tanult meg úszni. Hát, számára talán nem szerencsére.
Körülbelül ebben az időben fedeztem föl, hogy bámulatosan festek
feketében.
Hogy ilyen hirtelen elvesztettek kettőt három gyermekükből, a
szüleim bálványoztak engem egészen pont a tizennyolcadik
születésnapom előtt bekövetkezett korai halálukig.

– Korai, Felség?
– Korai – ismételte meg a királynő szomorkásan. – A méreg gyorsabban
hatott, mint kellett volna, és nekem ténylegesen törvényes gyámom kellett
legyen a kiskorúságom hátralévő hónapjaiban.
Cornelius kutatott valami után, amit mondhatna, és végül ezt
választotta:
– Sajnálom.
– Nem volt kellemes, de fiatal voltam, kibírtam.
Ahogy bemártotta a lúdtollát, Cornelius úgy döntött, nem kérdez rá a
nyilvánvalóra.
– Egyedül végül, a család pénzét utazásra és tanulásra használtam...
kalmárok, mágusok, orgyilkosok, politikusok, a tudásért folytatott
kutatásaim során minden követ megmozgattam. Fölforgattam. Ami azt
illeti, pont ezen kaptam számos politikust is...
Egészen addig, amíg meg nem hallotta a királynő lábának halk topp-
topp toppantását a szőnyegen, Cornelius nem jött rá, hogy az uralkodó
reakcióra vár. Amikor fölnézett a jegyzeteiből, látta, hogy Őfelsége
rámered.
 – Felség?
– Minden követ megmozgatunk... politikusok...
Az íródeák ellenőrizte följegyzéseit.
– Igen, Felség, ez megvan.
A nő sóhajtott.
– Nem érdekes. A tanáraim megtanítottak, hogy a tudás hatalom, de
csak egy bolond tagadná, hogy a hatalom szintén hatalom...

A királyfi, egy kicsiny királyság trónörököse, jóképű volt, és

megnyerő, de őszintén szólva, nem túl okos. Ami azt illeti, a szülei sem.
A királyi házasságokat államszerződésnek kellene tekinteni, és olyan sok
figyelmet kellene nekik szentelni, mint egy hadüzenetnek és a belőle
kerekedő békeszerződéseknek. Mint ahogy gyakran azok is. De amikor
ez a bizonyos királyfi nem tudta eldönteni, ki legyen a felesége, mit
csináltak a szülei? Nagy bált adtak a palotában, amire meghívtak minden
fiatal nőt a királyságból, és azt mondták a királyfinak, válasszon.
Aranyat viseltem, pont ugyanazt az árnyalatot, mint a szemem színe.
A hajam lángzuhatagként omlott a hátamra. A királyfi nem tudta levenni
rólam a szemét.
Amíg az a némber meg nem érkezett.
A tökéletes királykisasszony: szőke haj, kék szem, a ruhája fehér és
kék, lenge, bájos összeállítás és a lábán a lehető legnevetségesebb
üvegcipellő.

– Üvegcipellő, Felség? Az nem lenne... nem is tudom, törékeny?

– De az.

A némberből áradt a mágia. És a végzet.

Én a magam részéről mindig úgy éreztem, az ember maga kovácsolja
a végzetét.
Lévén túl megnyerő ahhoz, hogy ott hagyja a nőt, akivel épp akkor
táncolt, a királyfi bohócot csinált magából abbéli kísérletével, hogy a
szépséges látomást ne veszítse szem elől. Úgy méltányos, hogy
elismerjem, a némber tudatában volt annak, miféle hatást gyakorol a
királyfira, és édesen mosolyogva kiment a kertbe, hogy a királyfi
befejezhesse a táncot.
 Amikor a királyfi és én összeházasodtunk néhány héttel később, úgy
döntöttünk, hogy a fogadást pont ugyanabban a kertben tartjuk. A nyári
virágok gyönyörűek voltak, és olyan sajnálatosnak tűnt, hogy a
vendégeinknek benn kelljen maradnia.
A törpe kecskerágó mögött takarítva a kertészek megtalálták egy
rongyos ruha maradványait viselő, Sehonnai lány pernye és hamu
borította tetemét. Szőke hajának nagy részét addigra elhordták a kis
állatok, hogy fészket készítsenek belőle, és többé nem lehetett
megállapítani a szeme színét. Senki sem hozta kapcsolatba a holttestet a
titokzatos királykisasszonnyal, aki oly rövidke látogatást tett a bálon, bár,
ha vették volna a fáradságot, hogy ellenőrizzék, tán megtalálták volna az
üvegszilánkokat a torka roncsaiban.
A király és a királyné még azon az őszön meghaltak. A királynénak
kicsiny gondja támadt egy alsóruhával... egész elállította a lélegzetét... és
ahogy a király a segítségére sietett, torkán akadt egy almadarab. A
fényűző kettős temetés után a férjem és én trónra léptünk.

– Én történetesen jelentős mértékben továbbléptem, mint ő, de ezt a

történetet majd máskor mondom el. A jegyzeteid kinézete alapján... – a
királynő odabiccentett a tinta pettyezte papírhalmokra, amik az asztalon
hevertek, mint elsodródott falevelek, az élete gyermekkorától a trónra
lépésig – ...egy időre elégséges tennivalód akad. Egy történet csupasz
csontjait adtam neked, Cornelius Dikcisszel. Rajtad áll, hogy fölruházd
azokkal az extrákkal, amiket úgy tűnik, az emberek megkívánnak.
Jelzőkkel. Határozókkal. Pontosvesszőkkel. Holnap reggel el fogom
olvasni, amit a szavaimmal tettél.
– Holnap reggel, Felség? – Elborzadt volna attól, ahogy a hangja rémült
cincogásként szólalt meg, ha nem rémült volna meg a borzasztó végzettől,
ami reggel vár rá. Még ha a jobb keze nem is görcsölt volna fájdalmasan, se
lett volna lehetséges, hogy reggelre a könyv első részévé változtassa a
kétüvegnyi lefirkantott tintát.
– Ez gondot okoz?
– Felség, egy könyv tisztességes megírása több időt vesz igénybe, mint
az elmesélése. Ott vannak azok a, ahogy Felséged mondta, a jelzők,
határozók...
– Pontosvesszők?
 – Igen, Felség. Pontosvesszők. És egyéb központozás.
– Egyéb központozás? – A királynő fölemelte a kezét, hogy elébe
vágjon a válasznak, és elgondolkozva ráncolta homlokát. – Nekem tényleg
nagyon tetszett, amit a sárkánnyal csináltál.
– Köszönöm, Felség.
– Holnap reggel hozz annyi oldalt, amennyit elkészítettél, és,
amennyiben jóváhagyom a központozásodat, folytatni foguk.
– És ha nem, Felség?
– Akkor nem fogod folytatni.
– A könyvet?
A királynő mosolygott.
– A könyvet sem. Mi az, Baxter?
– Bocsánatért esdeklek a zavarás miatt, Felség. – A királynő személyi
titkára mélyen meghajolt. – A törpék megérkeztek.
– Igen, köszönöm, Baxter. Az ember nem gondolná rájuk nézve –
mondta a királynő Corneliusnak, miközben fölállt, és kirázta a szoknyáit –,
de a törpék készítik a legbámulatosabb koporsókat. Egész sokat üzleteltem
velük az évek során.
Cornelius lecsusszant a zsámolyról, egyenest térdre, amikor a királynő
elsuhant mellette, a szoknyák a súlyos testi sértés javaslatát susogták a
szőnyeg ellenében.

– Ez remek. Tényleg elkaptad azt, ahogy a hatalom megragadásán

dolgoztam, hogy semmit sem kaptam ajándékba. Ami leginkább elképeszt,
nyájas olvasó, az az, hogy egy ilyen kifinomult szépség rendelkezett a
szükséges kitartással és erővel, hogy átgyalogoljon szerettei közül nyolcnak
is a holttetemén azért, hogy elérje a helyet a csúcson, amit végzete
rendelése szerint el kellett foglaljon... Ez az a fajta írás, ami Sir Harold
történetét olyan sikeressé tette.
– Köszönöm, Felség.
– Azonban kilenc volt belőlük.
– Kilenc, Felség?
– Holttetem.
– Elnézést, Felség. – Nagy levegőt véve, Cornelius kevés híján kihúzta
magát. – Felség, vannak helyek, ahol több részlet...
 – Lelassítaná a dolgokat.
– Igen, Felség.
– Készen állsz a folytatásra?
– Igen, Felség. – Noha bármilyen más válasz elhanyagolható túlélési
eséllyel járt volna, az íródeák azon kapta magát, hogy több mint kész... meg
van igézve.

A férjem királyságában szokás volt, hogy a királynénak meglegyen a

maga kis testőrgárdája, melynek rendeltetése többé-kevésbé ceremoniális
volt. Királynéságom első évének végére hasznát vettem számos
fiatalembernek, akiket korábban hasznavehetetlennek tartottak, és
hozzáadtam őket a gyáripar alapjaihoz. Főként a fémművességhez.
A szegecsek monopóliumával rendelkező pasas kisebb vagyont
szedett össze.
Miután a férjem... meghalt, az államtanácsa nem volt teljesen biztos
abban, hogy szilfid vállam elbírja a kormányzás terhét.

– Felség, hogyan halt meg Felséged férje?

A királynő elfordult az ablaktól.
– Az egy tragikus baleset volt a konyhák szemléje során. – Átszelve a
termet, a királynő a toronyszobát körbeölelő magas, görbe polcról elővett
egy díszes fadobozt. – A férjem túlságosan előrehajolt, és beleesett az egyik
kemencébe. – Amikor kinyitotta, a doboz édes, mélabús dallamot játszott. –
Azonnal megsült. – A királynő Cornelius felé nyújtotta a dobozt. –
Mézeskalácsot?
– Köszönöm, nem, Felség.
– Jobb is, már nem maradt sok.

Az államtanácsot a hagyományos módon elintéztem, lecseréltem a

szőnyegeket, és nekiláttam megszilárdítani a hatalmam. Mire végeztem, a
teljes rendszer bámulatosan áramvonalas lett. Én kiadtam a parancsokat,
és a lovagjaim gondoskodtak róla, hogy azokat teljesítsék. Már nem
lévén örökletes nemesség, a köznép közelebb került a trónhoz, mint
valaha, és magas pozícióba juthatott az érdemek, és nem a születés
alapján. Azzal a feltétellel, hogy végső soron a föld az enyém,
fölosztottam a nagybirtokokat az embereknek, akik megművelték őket,
 és, a néhány zúgolódó nyugodalmas, éjféli kivégzése után, az ország
virágzott.
A lovagjaim bizonyultak a legnagyobb gondomnak. Megengedem,
egy bizonyos mennyiségű gyújtogatás és fosztogatás szükséges volt
kezdetben, ám ők kezdtek elkanászodni. Némelyik férfi már csak ilyen,
nyújtsd nekik a kisujjad, és máris az egész karhatalmadat akarják...

– Ó, milyen zseniális, Felség!

A királynő sóhajtott.
– Egy udvarias kuncogás sokkal hihetőbb lett volna, és nem borult
volna ki tőle a tinta.
– Sajnálom, Felség.
– Nem fogom újra elmesélni ezt a részt. Majd éjjel újraírhatod az
egészet emlékezetből.

Készen álltam a puccskísérletre. Nagydarab férfiak fekete

lemezpáncélban, vörös köpennyel, tollforgóval úgy osonnak, hogy az
fabatkát sem ér. Becsörömpöltek a trónterembe egy délután, tökéletesen
tönkretéve a parkettát a sarkantyújukkal. Szerfölött bosszantott a dolog, a
vén kancellár folyamatosan mosta azt a padlót a nyelvével a
hatalomátvétel óta, és addigra már egész káprázatos lett.
A kapitány láthatta, hogy ingerült vagyok. Levette a sisakját, és
kegyetlen szája meglehetősen vonzó mosolyba húzódott. Valamiképpen
sikerült megőriznie összes fogát.
– Kár megölni valakit, aki ilyen szépséges – mondta kardot rántva –,
de nem vagyok olyan hülye, hogy életben hagyjalak. Inkább meghalok,
mielőtt...
És meghalt, mielőtt elterült a padlón, és a többiek követték,
mindössze egy fél szívdobbanásnyival később. Annak a rengeteg acélnak
a becsapódása fülsüketítő volt.

– Emlékszel a szüleimre?
Cornelius fölnézett a jegyzeteiből, nem kissé összezavarodottan a non
sequiturtól.
– A szüleire, Felség?
 – Igen. Ezúttal jól kalkuláltam az adagolást. Attól a pillanattól, hogy
fölfedeztem, mit terveznek nem kifejezetten hűséges lovagjaim, elkezdtem
mérgezni őket. Azután az egész csak időzítés kérdése volt. Azóta sem
okoztak nekem egy másodpercnyi gondot se.
Egy tintacsepp hullott alá az íródeák pennájáról, és tette olvashatatlanná
a királynő utolsó szavait.
– Felség, azt méltóztatik mondani, hogy a lovagok, a lovagok, akik ma
is lovagolnak, ugyanazok a lovagok, akik Felségeddel voltak szá...
És bármi egyebet is teszel, semmiképp se emlékeztesd a korára!
A toronyszobán kívül szürkészöld felhők gördültek a nap elé.
– ...akkoriban, amikor Felséged először hatalomra került?
– Természetesen. – A rőt szemöldök összehúzódott. – Nem tudtad?
– Nem, Felség.
– A barátaid és a szomszédjaid tudják?
– Nem hiszem, Felség.
Láthatóan földúltan a királynő fölvette kedvenc pózát az ablaknál.
– Pontosan ez az, amiért el kell mondatnom a történetem. A
legnagyszerűbb tetteim némelyike, elfeledve már a saját életemben! Fekete
mágiával létrehozok halott férfiakból egy elit katonai szervezetet, hogy
ráerőszakolják akaratom a népre, és folyamatosan fenntartsák a rendet
akkorka költséggel, amekkoráról más kormányzatok csak álmodnak, és alig
hat nemzedékkel később mivé váltak? Korábbi énjük árnyékává a szó
szoros értelmében. Ez igazán lehangoló. Nem is tudom folytatni ma már.
Írd meg, amit elmondtam neked! És Cornelius... – a királynő megállt az
ajtónál, finom arcvonásaira rányomta bélyegét a bánat – tedd rettentővé!
– Az nem lesz nehéz, Felség.

A királynő másnap reggelre fölvidult.

– Üzentem a lovagoknak, hogy emeljék föl a sisakrostélyukat, ha
egyénekkel van dolguk... persze, ez tömegmészárláskor nem szükséges, de
abszolúte semmi értelme annak, ha létrehozunk egy eszközt, s aztán sose
használjuk. Köszönöm, Cornelius, nélküled ki tudja, milyen sokáig
folytatódott volna a dolgok ilyen sajnálatos állása!
– Azért élek, hogy szolgáljak, Felség.
– Igen...
 Az íródeák igazán, de igazán nem szerette azt a tűnődő kifejezést a
királynő arcán... immár nem, most, hogy tudta: a szolgálatnak nem feltétele
az életben levés.

Amint rendbe raktam a magam apró kis királyságát, azt műveltem,

amit bármelyik lelkiismeretes uralkodó tenne: körülnéztem gazdasági
lehetőségek után. Az északra fekvő királyság a zűrzavar döbbenetes
állapotában volt, amikor megérkeztem, az emberek irányítás nélkül már
csaknem száz éve, míg a királyi család kelepcébe ejtve, mélyen aludt a
palotában, a tövisek védőfala mögött.
Életemben nem láttam még ilyen rendetlenséget! A tüskebokrok alá-,
fölé- és körbenőtték egymást, kanyarogva, kacskaringózva és kelepcébe
ejtve tizenhat fiatalembert arasznyi töviseiken. Mind királyfi, az ember
azt hinné, legalább az egyiknek lehetett volna annyi esze, hogy kard
helyett egy baltát hozzon!
A csaknem száz év alatt a sövény háromszor olyan magasra nőtt, mint
egy sudár ember. Nyilvánvalóan sosem metszették meg. Van róla
fogalmad, hogy mennyi száraz fát halmoz föl egy sövény mindössze
egyetlen év alatt?
Már ötéves koromban meg tudtam gyújtani egy gyertyát.
A hadseregem visszavonultattam biztonságos távolságba.
– Olyan a szaga, mint a disznósülté – jegyezte meg valaki egy idő
múlva.
– A tűz elérte a palotát – magyaráztam neki.
Az új térkép, amit a hamuba rajzoltam, megduplázta a határaim.
Újsütetű alattvalóim akkorra leszoktak az adófizetésről, de amint
meggyőződtek arról, milyen jótéteményeket nyújt egy központosított
kormányzás – utak karbantartása, egységes iskolázás, hozzáférés külföldi
piacokhoz, elegendő élőerő a teljes család kiirtásához, bármiféle
ellenállás esetén, egészen a másodfokú unokatestvérekig, a házastárs
hozzátartozóiig és a háziállatokig –, meglehetősen gyorsan tértek jobb
belátásra.
Most, hogy az északi határom biztonságos lett, az óramutató járásával
ellenkezőleg körbevezettem a hadseregem a birodalom kerületén.
A környező királyi családok addig házasodtak egymást közt, míg
eljutottak az örökletes hülyeségig. És csapott állig.
 Nyugaton az uralkodó királyfi úgy keresett feleséget, hogy egy
borsószemet dugott egy halom matrac alá. Az eredmény: kisebb
sérülések és törött csontok lajstroma, ahogy egymás után a fiatal nők
fölkeltek éjszaka, hogy használatba vegyék a szobai árnyékszéket. A
királyfi jobban járt volna, ha többet költ védelemre és kevesebbet
ágybetétre.
Délen a király fölhelyezte egyetlen leányát egy üveghegyre, és annak
ígérte a lány kezét, valamint fele királyságát, aki képes följutni hozzá. Ha
még emlékszel, már korábban beszéltünk arról, hogy az üveg... nos,
törékeny.
Keleten három királyfit küldött szerencsét próbálni egy betegeskedő
király, aki képtelen volt eldönteni, melyikük legyen az utóda. Talán
valóban nem tudta, melyikük született elsőként, de én nem álltam meg
faggatózni. Úttorlaszokat állítottam föl, és amikor a királyfiak
visszatértek, állami gyászszertartásban részesültek. A látcsövet még
mindig használom, de az alma megrohadt, és a repülő szőnyeg
turistáknak szánt olcsó tákolmány volt.

– Soha senki nem szegült szembe Felségeddel?

– A korai időkben nem. Az olyan emberek, akik a lányukat üveghegyre
ültetik azért, hogy odaadhassák királyságukat az első kalapácsos idiótának,
nem kifejezetten a stratégia és taktika nagymesterei. És minél kevesebb szó
esik a félnótásról azzal a borsószemmel, annál jobb.
– De később...?
– Később jöttek a hősök. – Cornelius meglepetésére a királynő telt
szájának sarka érthetetlen mosolyba kunkorodott. – Majd holnap
beszélgetünk róluk.

Azt szerettem a legjobban a hősökben, hogy szerfölött impozánsak

voltak. Kezdetben csaknem megkülönböztethetetlennek tűntek –
megtermett, becsületes férfiak lemezpáncélban, óriási, fehér lovon.
Addig, amíg tisztességesen viselkedtek, a lovagok parancsba kapták,
hogy engedjék őket eljutni hozzám. Azokban a korai esztendőkben
rengeteg tennivalóm volt, de semmi sem töri meg úgy a kormányzás
egyhangúságát, mint az egyik olyan balga bajnok elintézése.
Általában három tévképzettel érkeztek.
 Hogy a martalócokból és gyilkosokból álló seregem félt szembenézni
velük.
Hogy én egy gonosz királynő vagyok, mert meghódítottam a
környező országokat, és lemészároltam a nemességet.
Hogy mivel a jó ügyért harcolnak, győzedelmeskedni fognak.
A hadseregem szerfölött jól fegyelmezett volt, és szembenézett volna
bármivel, amit mondok neki. A katonai diadalok hatékony generálissá
tettek, nem gonosz királynővé, és úgy tűnt, senkinek sem hiányzik a
halott nemesség, eltekintve a határaimon túli, eleven nemességtől. És a
hősök sosem győzedelmeskedtek...

– Hét bajnok halt meg, pont ott lent az udvarban, a végsőkig kitartva
hitükben, hogy az igazságos oldalon állás legyőzhetetlenné teszi őket, bár a
másodiktól a hetedikig nagy erejű talizmánokat is viseltek, ami
megakadályozott abban, hogy a varázserőm használhassam ellenük.
Azt akarja a királynő, hogy megnézze? Mielőtt Cornelius el tudta volna
dönteni, a felséges asszony elfordult az ablaktól.
– Tudtad, hogy az volt a szokásuk, hogy ténylegesen kihívást intéztek
hozzám? Nos, gondolom, nincs rá ok, amiért tudnod kellene. A hősök rég
meghaltak, mielőtt a nagyapád megszületett volna. – Hét zárt sisak
sorakozott a polcon a mézeskalácsos fadoboz mellett. Fölnyúlva, a királynő
megkocogtatta egy skarlátvörös körömmel az elsőt.
– Én, Sir Gerald de Faunae, kihívom párviadalra a Sötét Királynő
bajnokát. Amikor legyőztem, a királynő meg fogja adni magát...
Kutykurutty!
A brekegés folytatódott, ahogy a következő, aztán a rákövetkező
kihívást intézett, azonosat az elsővel, kivéve a nevet és a végső kiáltást –
két ááárgh, három bugyborékolás, egy sikítás és egy nyüszítés. Cornelius
kénytelen volt azt gondolni, hogy a másodiktól a hetedikig jobban jártak
volna a talizmánok nélkül.
Amikor a végső kutykurutty elnémult, a királynő igyekezett türtőztetni
nevetését.
– Ó, egek! – sóhajtotta szemét törölgetve. – Teljesen elfelejtettem,
milyen mulatságosak voltak. Egyébként... – s azzal visszaült a székébe –
...ez után a díszes társaság után nem jöttek többé bajnokok. Talán kifogytak
a megtermett, becsületes férfiakból. Talán kifogytak a fehér lovakból.
Sosem derült ki.
– Ekkor kezdték Felséged Sötét Királynőnek nevezni?
A királynő mosolygott.
– Nem. – Egy másodperccel később folytatta, mintha Cornelius sosem
szakította volna félbe: – A további terjeszkedés legalább annyira volt
politikai, mint katonai, és a hősökből... Mi az, Baxter?
– Későre jár, Felség, és mielőtt készülődhetne a gambáni nagykövet
tiszteletére ma este adandó fogadásra, még találkoznia kell az iskolások
fogalmazásversenyének győztesével.
– Iskolások fogalmazásversenye?
– Igen, Felség. Ötszáz vagy annál kevesebb szó, elmagyarázva, hogy
Felséged miért engedi a beltainokat békében élni északon.
– Mert remek ütközőzónát képeznek a fagyóriások ellen.
– És pont ez volt a győztes fogalmazvány, Felség.
– Kiváló. Cornelius!
Cornelius, aki megpróbált újra életet dörzsölni a jobb kezébe,
összerezzent.
– Azt akarom, hogy ott légy ma este a fogadáson.
– Felség, én nem...
A királynő szeme összeszűkült, ahogy fölállt. Baxter láthatóan
fölkészült a legrosszabbra.
– ...tudom, hogyan kell viselkedni egy ilyen alkalom során. Nem
akarom Felséged kellemetlen helyzetbe hozni.
– Nem fogsz. – Ez nem annyira megnyugtatás volt, mint inkább
parancs. – Képes leszel megfigyelni engem, amint hatást gyakorolok
külföldi méltóságokra, és beleteheted a könyvbe. Különben is, ingyen lesz
az étel-ital... úgy hallottam, az írók szeretik az ilyesmit.
Cornelius erőtlenül mosolygott.
– Ahogy mindenki. Nemde, Felség?
– Errefelé nem. Baxter majd keres neked megfelelő öltözéket.

– Ha ez a kis trónterem – lehelte Cornelius tágra nyílt szemmel bámulva

a tükörrel borított mennyezetről lógó, kilenc gigantikus csillárt –, hogy
nézhet ki a nagy trónterem?
 – Ami azt illeti, eléggé célirányos – felelte neki Baxter. – Ez
imponálásra használatos, a másik való hivatalos ügyekre, ami azt jelenti,
hogy minden lemosható kell legyen. Egy jó tanács: ha tenger gyümölcseit
eszel, maradj a fehér bor mellett!
– Miért?
– A királynő rosszallja, ha egyesek a rossz borból isznak.
– Ó! – Aztán megértette. – Ó! Ez nem nyirbálja meg a vendégek
lajstromát?
– Már nem.
A királynő és a gambáni nagykövet együtt léptek be. A királynő
kinézete pompás volt. A nagyköveté ideges.
A nagykövet kíséretének kivételével minden vendég olyan férfi vagy nő
volt, aki előmenetelét saját magának köszönhette, aki ki tudta használni a
királynő politikája adta lehetőségeket, és magas rangra emelkedett. A
Birodalomban mindenki egyenlő volt a királynőtől lefelé, és senki sem ivott
vörösbort a rákpogácsához. Cornelius, egy középszerű íródeák a külső
tartományokból, sosem álmodott arról, hogy ilyen társaságban találja magát
– vagy legalábbis sosem álmodott arról, hogy ilyen társaságban találja
magát, és túléli.
Közelebb oldalgott a királynőhöz még épp időben, hogy hallja, amint az
uralkodó ezt mondja:
– Valójában már kilenc éve, hogy a bruttó nemzeti termékem túlnyomó
része katonai kiadásokra ment. Sokkal hatékonyabbnak találom azt, ha ezt a
pénzt tanárokra költöm.
A nagykövet a fejét rázta, a szakállába fűzött gyöngyök finoman
lengtek.
– Nem értem.
– A Birodalomban minden gyerek, függetlenül vagyontól és társadalmi
állástól, ugyanazt a kitűnő oktatást kapja tízéves korig. És én irányítom ezt
az oktatást.
– Nem lehet ilyen egyszerű.
– Nem? – A királynő kegyesen elfogadott egy odakínált szendvicset. –
Hány királyságot hódított meg Gambánia?
– Hármat!
– És hányat tart hatalmában?
Amikor a nagykövet feszengve vállat vont, a királynő elmosolyodott.
 És ez volt az a pillanat, amikor megtörtént.
Az egyik vendég fölszakította nadrágja széles, narancssárga szárát,
kirántott egy kis íjpuskát, ami addig a combjához volt ragasztva, és
meghúzta a ravaszt, azt vijjogva:
– Halál a Sötét Királynőre!
Talán jó ötlet lett volna, ha először céloz.
Cornelius világa összezsugorodott az íjpuska nyílvesszejének hegyére,
ami a torka felé szárnyalt. Látta, lehetetlenül lelassítva, hogy a királynő bal
kezével elé rántja a nagykövetet, miközben jobbjával előhúz egy hajítókést
egy dekoltázsba rejtett hüvelyből. A merénylőjelölt egy szívdobbanásnyival
a nagykövet után zuhant volna a padlóra, ha még bármelyik szív dobogott
volna.
Aztán a világ újra fölgyorsult, és Cornelius megpróbálta visszaidézni,
hogyan is kell lélegezni.
A csöndben, ami a kiürülő hólyagok neszétől eltekintve teljes volt, a
királynő végigsiklott a termen.
– Ezt nevezik hősnek? – Megbökte a hűlő tetemet egy fekete bőrtopán
hegyes orrával. – Én akkor sem nevezném hősnek, ha beletennék egy
szendvicsbe! – Adott a csöndnek egy nagyvonalú háromig számolást, aztán
kíméletlen tekintete végigpásztázott a termen. – Szendvics... hősszendvics...
ó, nem érdekes – motyogta, amikor az elismerő kuncogás végül végigsöpört
a tömegen. – Egyikőtök sem értette meg elsőre, szóval semmi értelme a
tettetésnek. – Lehajolva visszaszerezte a hajítókését, átlépett a holttesten, és
a legközelebbi ajtón kisuhant.
Sajnálatosképpen az a szolgák bejárata volt.
Dobogó szívvel, Cornelius követte, eltolakodva a hirtelen túl szorossá
vált vörös-fekete libériát viselő, pánikba esett nyulak triója mellett. Csak
akkor érte utol, amikor a királynő megengedte, a toronyszobában.
A felséges asszony a kedvenc, udvarra néző ablakánál állt az
ablakpárkányra támaszkodva, és ötletszerűen etetett egy hollót nyers hússal.
– Felség! – Drámaian térdre hullva, a férfi széttárta karját. –
Megmentette az életem!
– Igen, azt tettem. Mondanám, hogy ettől az enyém lett az életed, de
mindig is az volt. – A királynő mélyet sóhajtott. – Öregnek érzem magam,
Cornelius. Hová tűnt az eufória? Hol az izgalom?
– Itt!
 A mellét borító hájba süppedő öklének hangja kérdő tekintetet irányított
az íródeák felé.
– Felség, egész ma estig a története csupán ennyi volt számomra, egy
történet. De most! – A férfi nehézkesen talpra állt. – Most, ma este, a sztori
életre kelt. – Az adrenalin bátorságával a nő mellé lépett. – Engedje meg,
hogy másoknak is életre keltsem! Felséged gyönyörű és veszélyes, sőt
halálos. Felséged egy archetípus, és egy archetípus többet érdemel egy
puszta könyvnél!
– Miről beszélsz? – A királynő és a holló nagyjából azonos
arckifejezéssel figyelték.
Az íródeák megnyalta ajkát, és a nőhöz hajolt.
– Trilógiáról beszélek, Felség! Egy nagy, vaskos trilógiáról!
– Egy trilógiáról?
– Igen!
A királynő mosolygott.
– FelSÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉ...
A királynő megcsóválta a fejét, és lecsüccsent az ablakfülke padjára. A
fekete mágia és a halott hősök az egy dolog, de egy trilógia? Mi szállhatta
meg Cornelius Dikcisszelt, hogy ilyesmit javasoljon?
Tudhatta volna, hogy nem épkézláb ötlet.
A test nedves, dinnyeszerű loccsanással csattant le az ablak alatti
kockakövekre.
Legalábbis nem hatvan láb zuhanás után.
– Baxter?
– Felség?
– Szükségem lesz egy új íródeákra.

Sohár Anikó fordítása

 Connie Willis
SZAMARITÁNUS
Az ország népe, amikoron az erdőkben utazgat, azhol éjjel
nyugovóra tért, tüzet rakott; s reggelre kelvén, midőn távoztak, az
pongók [orángutánok] odamentek, és az tűz köré gyülekeztek, míg
az ki nem aludt: mivel nékik nem volt tudomásuk arról, miként
kelletik tüzet rakni.
ANDREW BATTELL, 1625

Hoyt tiszteletes azonnal tudta, mit akar Natalie, amikor a segédlelkésze

bekopogott a dolgozószoba félig nyitott ajtaján, majd bemasírozott, fél
kézzel maga után vonszolva Ézsaut. A diadalittas mosoly a lány arcán
elárulta, mit fog mondani.
– Hoyt tiszteletes úr, Ézsau mondani szeretne valamit magának. – Ezzel
Natalie az orángutánhoz fordult, aki magát kihúzva, egyenesen állt, amiről
Hoyt tiszteletes pontosan tudta, milyen nehéz számára. Az orángután
majdnem a lány válláig ért. Zömök, tömzsi testét hosszú, takarosan fésült,
vörösesbarna szőr borította, a feje búbján azonban csak kevés akadt belőle,
s azt vízzel simította le. Széles arca, amit beárnyékolt két pofalemeze, pont
olyan kifejezéstelen volt, mint máskor.
Natalie elmutogatott neki valamit. Ézsau némán állt, hosszú karja lazán
lógott két oldalán. A lány visszafordult Hoyt tiszteleteshez.
– Meg szeretne keresztelkedni! Hát nem csodálatos? Mondd el te is,
Ézsau!
A tiszteletes már várta ezt. A Princetont alig egy éve elvégzett,
huszonkét éves Natalie Abreu tiszteletes folyton lelkesedett, egyik
nekibuzdulásból a másikba esett. Átszervezte a vasárnapi iskolát, magára
vállalta a gyász- és veszteségfeldolgozó tanácsadást, és bevezetett egy
olyan stílusú papi viseletet, ami mélységesen fölháborította Hoyt tiszteletes
presbiteriánus lelkét. Ezen a napon földet seprő reverendát viselt, vörös és
aranyszínű, hímzett, szélén rojtos stólával. Ezek szerint ma Pünkösd van. A
lány alacsony volt, barna haját rövidre nyírva hordta, s azokban a
nevetséges reverendáiban meg karingeiben meg miseruháiban úgy
szálldosott hivatali teendőit végezve, mint valami eltévedt kórista fiú. És
Ézsaut is magára vállalta.
Amikor megérkezett, nem tudta, hogyan kell használni az amerikai
jelnyelvet. Hoyt tiszteletes maga is csak a legalapvetőbbeket ismerte a jelek
közül: „igen”, „nem”, „gyere ide”. A feladatokat, amiket Ézsauval akart
elvégeztetni, többnyire némajátékkal adta neki elő. Ezért megkérte Natalie-
t, hogy tanulja meg az alapszókincset azért, hogy jobban tudjanak társalogni
az orángutánnal. A lány erre kívülről bevágta a teljes amerikai
jelnyelvkönyvet. Órákig beszélt Ézsauhoz egyfolytában, az ujjai csak úgy
száguldottak, bibliai történeteket mesélt, és segített neki az olvasásban.
– Honnan tudja, hogy Ézsau meg akar keresztelkedni?
– Ő mondta. Emlékszik, ugye, hogy múlt vasárnap volt konfirmációs
előkészítő, és ő mindent tudni szeretett volna a konfirmációról, és én azt
feleltem: „Most már ők Isten gyermekei, Isten családjának tagjai.” Mire
Ézsau azt mondta: „Én is nagyon szeretnék Isten szeretett gyermekévé
lenni.”
Mindig zavarba ejtő volt hallani, hogyan fordítja Natalie, amit Ézsau
mondott. A lány átkomponálta a nyilvánvalóan nehézkes és töredékes
beszédet melléknevek, mellékmondatok és viszonyszók egész
rapszódiájává. Olyan volt, mint nézni valamelyik külföldi filmet, amiben a
színész legalább egy bekezdésnyit locsog, ám a felirat rejtélyesen csak
ennyit közöl: „Úgy van!” Na persze, ez pont a fordítottja. Ézsau alighanem
olyasmit mutathatott, ha egyáltalán bármit is, hogy „Én tetszik lenni gyerek
Isten”, és ezt alakította át Natalie olyanná, ahogyan egy papi szeminárium
tanára fogalmazna. Ezen a módon lehetetlen a valódi beszélgetés Ézsauval,
de még mindig jobb, mint a pantomim.
– Ézsau – kezdte beletörődően –, szereted Istent?
– Hát persze hogy szereti Istent! – vágta rá Natalie. – Aligha akarna
megkeresztelkedni, ha nem így lenne, nem igaz?
– Natalie – mondta a lelkész türelmesen Ézsauval kell beszélnem.
Legyen szíves, kérdezze meg tőle... szereted Istent?
A lány méltatlankodó arcot vágott, de elmutogatta a kérdést. Hoyt
tiszteletes arca megrándult. Az Istent jelentő jel rémes volt, úgy nézett ki,
mint valami szalutálás. Hogy lehet megkérdezni valakitől, hogy szeret-e
egy szalutálást?
 Ézsau bólintott. Látszott, hogy rettentően kényelmetlen neki ott állni.
Hoyt tiszteletest felbőszítette Natalie ragaszkodása ahhoz, hogy az
orángután egyenesen álljon, holott a gerincét nem erre teremtették. A lány
arra is megpróbálta rávenni Ézsaut, hogy viseljen ruhát. Még vett is neki
egy munkásoverallt, sapkát meg cipőt. Na, az volt az az alkalom, amikor
Hoyt tiszteletes még csak türelmes sem volt vele.
– Mi a csodának adnánk rá cipőt? – förmedt akkor a lányra. – Azért
béreltük föl, mert olyan a lába, hogy kézként tudja használni! Mindkettőre
szüksége van, ha föl kell mennie a gerendák közé. Ráadásul már amúgy is
jól be van burkolva! A szőre sokkal illedelmesebben eltakarja, mint magát
azok a nevetséges öltözékek, amiket hord!
Ezt követően Natalie valami szörnyű, lószőrből készült bencés izét
hordott, és a derekára kötelet kötött egészen addig, míg Hoyt tiszteletes
bocsánatot nem kért. Habár Ézsau ruházatának kérdésében nem engedett.
– Mondja meg Ézsaunak, hogy üljön le a székre! – kérte, s közben
rámosolygott az orángutánra. Maga is leült. Natalie állva maradt. Az
orángután szemből mászott föl a székre, majd megfordult. Rövid lába
egyenesen előremeredt. A teste előregörnyedt. Hosszú karjával átkarolta
magát, majd fölpillantva Natalie-ra, sietve lelógatta a karját két oldalt. A
lány ettől mélységesen zavarba jött.
– Ézsau – kezdte újra a lelkész, s intett Natalie-nak, hogy fordítson –, a
keresztség komoly dolog. Azt jelenti, hogy szereted Istent, és őt akarod
szolgálni. Tudod, hogy mit jelent a szolgálat?
Ézsau lassan bólintott, aztán egy sajátos jelet mutatott, a tenyerével
enyhén megpaskolta a fejét oldalt.
– Natalie, mit mondott? És kérem, ne cifrázza! Csak fordítsa le!
– Ezt a jelet én tanítottam neki – felelte kimérten a lány. – A vasárnapi
iskolában. A szó nem szerepelt a könyvben. Azt jelenti, talentum. Azt
akarja mondani...
– Ismered a tíz talentumról szóló történetet, Ézsau?
A lány fordított. És az orángután megint bólintott.
– És a talentumoddal fogod Istent szolgálni?
Ez az egész beszélgetés képtelenség. Nem tárgyalhat egy orángutánnal a
keresztényi szolgálatról! Ennek semmi értelme. Ők nem is szabadok. A
Cheyenne-hegyi Főemlőskutató Központba tartoznak, ami régebben az
állatkert volt. Ott kezdtek el az első orángutánok jelelni egymásnak. Egy
fiatal példány, akit hároméves koráig emberek neveltek, egy balesetben
elvesztette emberszüleit, és visszakerült a Központba. Több mint húsz
szóból álló szókincse volt az amerikai jelnyelven, és meg tudott fogalmazni
egyszerű parancsokat. Még az év vége előtt az orángutánok teljes kolóniája
elsajátította ezt a szókincset, és megtanult kijelentő mondatokat formálni. A
Cheyenne-hegyiek minden tőlük telhetőt megtettek orángutánjaik
taníttatására, meg hogy hasznos munkát találjanak nekik odakint a
társadalomban, de mégis ők voltak a tulajdonosaik. Havonta egyszer
eljöttek Ézsauért, hogy elvigyék pároztatni a Központban lévő
nőstényekkel. A lelkész nem kárhoztatta ezért őket. Az orángutánok
mostanra kihaltak a vadonban. A Cheyenne-hegyiek minden tőlük telhetőt
megtesznek, hogy a fajt megóvják a kipusztulástól, és nem bánnak velük
rosszul, a lelkész mégis sajnálta Ézsaut, aki örökké szolgálni fog.
Megpróbálkozott valami mással.
– Szereted Istent, Ézsau? – kérdezte ismét, s most maga mutatta a
szeretet jelét.
Ézsau bólintott. Ő is a szeretet jelét mutatta.
– És tudod, hogy Isten szeret téged?
Az orángután tétovázott. Kerek, barna szemével komolyan nézett Hoyt
tiszteletesre, és pislogott. A szemhéja világosabb volt, mint az arca többi
része, homokszínű. A jobb kezét ökölbe szorította, és kifordítva Hoyt
tiszteletes felé nyújtotta. Kurta hüvelykujját kihúzta, keresztbe rátette a
többi ujjra, majd kiegyenesítette, aztán bedugta a többi ujj alá, mindezt
nagyon módszeresen.
– Sz... a... m... – betűzte Natalie. – Ó, az irgalmas szamaritánusra
gondol, múlt héten azt a történetet vettük a Bibliából. Elfelejtette a jelet,
amit kitaláltunk rá. – A lány odafordult Ézsauhoz, és egyik tenyerét a
másikra ejtette. – Irgalmas, Ézsau. Irgalmas szamaritánus. – Az s-t jelentő
öklöt formálta, és kétszer megkoppintotta vele a derekát. – Irgalmas
szamaritánus. Emlékszel?
Ézsau ránézett. Megint fölemelte az öklét, és kinyújtotta Hoyt tiszteletes
felé.
– Sz... – ismételte. – ...a... m... a... r... – És végigbetűzte a szót.
Natalie ettől indulatba jött. Sebesen jelelt Ézsaunak.
– Hát nem emlékszel, Ézsau? Irgalmas szamaritánus. Emlékszik a
történetre, az világos. Csak elfelejtette a hozzá tartozó jelet, ez minden. – A
lány megfogta az orángután kezét, és megpróbálta az irgalmas jelentésű
lapos helyzetbe kényszeríteni, de Ézsau nem hagyta magát.
– Nem – szólalt meg Hoyt tiszteletes –, nem hiszem, hogy erről
beszélne.
Natalie csaknem elsírta magát.
– Ismeri az összes bibliai történetet! És tud olvasni! Csaknem az egész
Újtestamentumot elolvasta egymaga!
– Tudom, Natalie – mondta türelmesen Hoyt tiszteletes.
– Nos, akkor meg fogja keresztelni?
A lelkész ránézett az orángutánra, aki előtte gubbasztott a széken.
– Gondolkoznom kell a dolgon.
A lány makacskodott.
– De miért? Csak meg szeretne keresztelkedni! Az Ökumenikus Egyház
pedig keresztel embereket, nem igaz? Múlt vasárnap tizennégy embert
kereszteltünk. Nem akar mást, csak megkeresztelkedni!
– Gondolkoznom kell a dolgon.
Egy pillanatig úgy tűnt, a lány nem hagyja annyiban.
– Gyere, Ézsau! – szólalt meg aztán, jelezve az emberszabású
majomnak, hogy kövesse.
Az orángután nehézkesen mászott le a székről, s közben megpróbált
nem megfordulni.
Próbál Natalie kedvére tenni, gondolta Hoyt tiszteletes. Vajon azért akar
megkeresztelkedni, hogy Natalie kedvében járjon?

Hoyt tiszteletes még egy darabig az íróasztalánál maradt. Aztán

végigsétált a végtelen folyosón az irodájából a szentélybe. Megállt az
oldalajtónál, és benézett az óriási, napfényben fürdő terembe. A templom az
első nagy, ökumenikus katedrálisok közé tartozott, még az Extázis előtt
épült. Csaknem négy emelet magasba nyúlt, a coloradói hegyekből
származó fenyőgerendák nagy, nyitott boltozata fedte. A híres Lazetti-ablak
végigért a teljes négy emelet hosszan, és ólom helyett acélkeretbe helyezett,
festett üvegből készült.
A földszint árnyékba borult a szószék és a kóruskarzat mögött,
sötétbarnák és zöldek nyurgultak néhány karcsú pálmafává. A magasban
pedig alkonyodott. Jócskán a gyülekezet feje fölött az élénk narancssárga,
melegvörös és sötétmályva őszibarack-, krém- és levendulaszínné
halványult. Nagyjából a harmadik emelet szintjén az ablakok észrevétlenül
pasztellszínű árnyaltból teljesen áttetszővé változtak. Esténként a szmog
fölé emelkedő denveri naplemente elvegyült az ablak felhőivel. Valódi
csillagok bújtak elő az ablak csúcsához közel beillesztett egyetlen, csiszolt
üvegcsillag mögül.
Ézsau ott volt fönt a szarufák között. Egyik karjáról a másikra lendült, s
fél kézzel fehér portörlő rongyot húzott maga után. Munka közben hosszú,
szőrös karja magabiztosan mozgott a keresztgerendákon. Ézsau érkezte
előtt létrákkal próbálkoztak, ám azok összekaristolták a gerendák fáját, és
nem is voltak biztonságosak. Az egyik alig pár araszra zuhant le a Lazetti-
ablaktól.
Hoyt tiszteletes úgy döntött, hogy addig nem mond semmit az ügyről,
míg elhatározásra nem jutott. Natalie kitartó kérdezősködésére mindig
ugyanazt a választ adta:
– Még nem döntöttem.
Ahogy tervezte, vasárnap az alázatosságról prédikált.
Azonban az utolsó Szentírás-részlethez érve hirtelen észrevette Ézsaut,
amint az ő felolvasását figyeli az egyik fenyő keresztgerendán kuporogva,
karja biztosítékul az egyik támaszfa köré kulcsolva.
– „De én?! Már-már meghanyatlottak lábaim; és kis híja, hogy lépteim
el nem iszamodtak. Akkor balgatag és tudatlan volnék én, oktalan állat
volnék én te irántad.”
Ránézett hívei gyülekezetére, akik elégedettnek tűntek magukkal, szinte
önelégültnek. Megint Ézsaura pillantott.
– „De én mindenkor veled vagyok, te fogod az én jobb kezemet.
Tanácsoddal igazgatsz engem, és azután dicsőségbe fogadsz be engem. Ha
elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája és az én
örökségem te vagy, oh Istenem, mindörökké!” – Nagy csattanással becsapta
a Bibliát. – Még nem mondtam el mindent, amit szándékomban áll, az
alázatosság tárgykörében, amiről közületek kevesen tudnak bármit is.
A gyülekezet láthatólag meglepődött. Natalie csak úgy ragyogott az
élénkvörös reverendájában, ami fölött sárga selyem miseruhát viselt.
Hoyt tiszteletes Natalie-val kiabáltatta el az áldást a bekövetkező
hangzavarban, és az orgonista ajtaján át távozott, vissza a lelkészlakba. Egy
órával később befutott Natalie Ézsau kíséretében. A lány izgatott volt. Arca
pont úgy vöröslött, mint a reverendája.
– Ó, annyira örülök, hogy végül úgy döntött, mond erről valamit!
Reméltem, hogy fog. Tudja, mindnyájan azt fogják gondolni, micsoda
nagyszerű ötlet! Bár azt kívánom, bárcsak megkeresztelte volna. Gondolja
csak el, hogy meglepődött volna mindenki! Az első keresztelés és a mi
templomunkban! Ő, Ézsau, hát nem izgulsz te is? Meg leszel keresztelve!
– Még nem döntöttem, Natalie. Csak elmondtam a gyülekezetnek, hogy
szóba került a dolog, ez minden.
– De majd meglátja, mindenki úgy fogja gondolni, hogy nagyszerű
ötlet!
A tiszteletes hazaküldte Natalie-t, s utasította, hogy ne fogadjon
hívásokat, s ne álljon szóba egyetlen riporterrel sem, habár pontosan tudta,
hogy ezt a rendeletét a lány teljes mértékben figyelmen kívül fogja hagyni.
Ézsaut ott tartotta magánál, mindkettejüknek finom vacsorát készített, és
keresett egy baseballmeccset az egyik tévécsatornán. Ézsau fölemelte Hoyt
tiszteletes macskáját, egy vén kandúrt, amely épp csak megtűrte az
embereket a lelkészlakban, és odavitte a tévé előtt álló székéhez. Hoyt
tiszteletes a karmok és megbántott érzések kitörésére számított, ám a
kandúr egész boldogan fészkelődött el Ézsau ölében.
Amikor eljött a lefekvés ideje, Ézsau gyöngéden letette a macskát a
vendégágy végébe, és kétszer is megsimogatta. Aztán szemből bemászott az
ágyba. Ez a szokása mindig annyira zavarba ejti Natalie-t. Hoyt tiszteletes
betakargatta az orángutánt. Ami persze butaság a részéről, hisz Ézsau már
teljes mértékben felnőtt. Egyedül él, és gondoskodik magáról. Mégis,
valahogy ez tűnt helyes cselekedetnek.
Ézsau fektében fölnézett rá. Fél karral fölnyomta magát, hogy lássa, a
macska még mindig ott van, aztán az oldalára fordult, és maga köré fonta a
karját. Hoyt tiszteletes lekapcsolta a világítást. Nem ismerte a „Jó éjszakát!”
jelet, ezért csak intett az ajtóból, tétova kis integetéssel. Ézsau
visszaintegetett.
Ézsau a macskával az ölében ette a reggelijét. Hoyt tiszteletes
visszakapcsolta a telefont, ami állhatatosan csörögni kezdett. Intett
Ézsaunak, hogy ideje átmenni a templomba. Ézsau jelelt valamit, s a
macskára bökött. Nyilvánvalóan szerette volna magával vinni. Hoyt
tiszteletes egy meglehetősen szelíd „nem”-et mutatott, összecsípve két ujját
a hüvelykujjával, ám eközben mosolygott, nehogy Ézsau mérgesnek
higgye.
Ézsau letette a macskát a székre, és együtt ballagtak át a templomba.
Hoyt tiszteletes azt kívánta, bárcsak valahogy el tudná mondani az
orángutánnak, nem muszáj neki folyton kiegyenesedve járni. Hoyt
tiszteletes dolgozószobájának ajtajában Ézsau azt jelelte „Munka?”, és Hoyt
tiszteletes bólintva már nyitotta volna az ajtót, de az nem nyílt az alá
bedugott levelektől. Letérdelt, és kihúzott egy maroknyit az ajtó alól. Az
ajtó kitárult, a tiszteletes fölszedett egy újabb marék levelet a padlóról, és az
íróasztalára tette. Ézsau bekukucskált az ajtón, és integetett neki. Hoyt
tiszteletes visszaintegetett, és Ézsau eltotyogott a szentélybe. Hoyt
tiszteletes becsukta az ajtót.
Az íróasztala mögött egy halom éles üvegszilánkban egy nagy követ
talált. Fölötte, az üvegajtóban, csillag alakú lyuk tátongott. A tiszteletes
lehámozta az üzenetet a kőről. Ez állt benne: „És láték egy fenevadat feljőni
a földből, és az ő fején a káromlásnak neve.”
Hoyt tiszteletes eltakarította a törött üveget, és hívta a püspökasszonyt.
Elolvasta a kapott leveleket, s közben fél szemmel leste az üvegajtón
keresztül, érkezik-e már a felettese. A püspökasszony mindig hátulról jött,
átvágva a parkolón. A lelkészi iroda a templom adminisztratív szárnyának
legvégén helyezkedett el, ide volt a legnehezebb eljutni. Azért tervezték
meg így, hogy a lehető legjobban elkülönülhessen a nyüzsgéstől. Az
üvegajtón túl régebben egy vadalmafa állt egy kis udvaron. Öt évvel ezelőtt
azonban az udvart és a vadalmafát föláldozták egy parkolóért, és most ő
már egyáltalán nem tud elkülönülni, ellenben kiválóan megfigyelhet
minden jövést-menést. Ez az egyetlen módja annak, hogy tudja, mi folyik a
templomban. Az irodájából nem hall egy hangot sem.
A püspök biciklivel érkezett. Rövidre vágott, göndör, ősz haját
hátrafújta arcából a szél. Bőrét sötétbarnára sütötte a nap. Világoszöld
nadrágkosztümöt viselt, de karján hozott egy fekete reverendát. A lelkész
már nyitotta is az üvegajtót, hogy beengedje.
– Nem voltam benne biztos, hogy ez hivatalos találkozó lesz, vagy sem.
Úgy döntöttem, jobb, ha hozok magammal valamit arra az esetre, ha újabb
bombahírt tartogatsz számomra.
– Tudom, hogy nagy butaságot csináltam – sóhajtotta a férfi, leülve
rendetlen íróasztala mögé. – Köszönöm, Moira, hogy eljöttél.
 – Legalább figyelmeztethettél volna! Az első hívást valami riportertől
kaptam, aki őrjöngött, hogy közelít a Végítélet. Azt hittem, már megint
támadásba lendültek a Krizmások. Aztán valami elmebeteg telefonált, hogy
mi az egyház álláspontja a disznók lelkével kapcsolatban. Beletelt újabb
húsz percbe, mire ki tudtam nyomozni, hogy pontosan mit is tettél.
Időközben, kedves Will, attól tartok, igen kevéssé jóindulatú nevekkel
illettelek. – A püspökasszony odanyúlt, és megveregette a lelkész kezét. –
Amiket most mind visszaszívok. Hogy vagy, kedves?
– Nem akartam semmit sem mondani addig, amíg el nem határoztam,
mit tegyek – válaszolta a férfi tűnődően. – Erre a hétre terveztem, hogy
fölhívlak emiatt. Ezt meg is mondtam Natalie-nak, amikor áthozta Ézsaut.
– Tudtam! Ez Natalie Abreu elmeszüleménye, ugye? Sejtettem én, hogy
ebben egy segédlelkész keze lesz benne! Isten bizony, Will, ezek mind
egyformák! Nincs semmi mód arra, hogy még tíz évet eltöltsenek a
papneveldében, amíg egy kicsit alábbhagy a lelkesedésük? Felkarolandó jó
ügyek és ötletek és reformok és még több jó ügy! Kikészítenek. Az enyém a
kórusokért van oda: gyermekkórusok, fiúkórusok, madrigálok, antifónák,
barokk tercettek. Alig marad idő a prédikációra, olyan sok az énekkar. A
templomom sem néz ki templomnak. lobban hasonlít egy katonai
díszszemlére. Tarka taláros seregek vonulnak ki-be, s kántálják egymásnak
a válaszokat. – Az asszony elhallgatott.
– Vannak pillanatok, amikor legszívesebben megfojtanám a fickót. Bár
most épp Natalie-t szeretném megfojtani. Miért vette ezt a fejébe?
Hoyt a fejét csóválta.
– Nagyon szereti Ézsaut.
– Szóval teletömi a fejét bibliai történetekkel meg a Szentírással. A
vasárnapi iskolába is beszervezte?
– Igen. Azt hiszem, az első osztályba.
– Hát akkor hivatkozhatsz befolyásolásra, nem? Mondhatod, hogy nem
a saját ötlete volt, hanem rákényszerítették?
– Ezt elmondhatnám a vasárnapi iskolások nagyjából háromnegyedéről
is. Moira, pont ez a baj. Az ellene fölhasználható érvek között nincs olyan,
ami ne lenne érvényes legalább a gyülekezet felére. Ézsau magányos.
Szüksége van egy erős apafigurára. Szereti a szép miseruhákat meg a
gyertyákat. Ösztön. Kondicionálás. Szexuális szublimálás. Lehet, hogy ez
mind igaz Ézsau esetében, de éppúgy egy csomó emberében is, akiket
megkereszteltem. És sosem kérdeztem meg tőlük: „Valójában miért is akar
megkeresztelkedni?”
– Azért teszi, hogy Natalie kedvében járjon.
– Persze. És hány segédlelkész megy a papi szemináriumba, hogy a
szülei kedvében járjon?
– A férfi föl-le járt az íróasztal mögötti keskeny sávban. – Gondolom,
az egyházjogban nincs semmi erről.
– Megnéztem. Will, az Ökumenikus Egyház még gyerekcipőben jár.
Még a szervezeti szabályokat is épp csak írásba foglaltuk, a maradékról ne
is beszéljünk! És húsz év nem elégséges idő ahhoz, hogy precedensek
alapján ítélkezhessünk. Sajnálom, Will. Még az egyesülés előtti jogig is
visszamentem abban a reményben, hogy esetleg kölcsönvehetünk valami
talányosat. De nincs ilyen szerencsénk.
A szabad egyházak több mint huszonöt évig kacérkodtak az egyesülés
gondolatával anélkül, hogy a jóakarat néhány kinyilatkoztatásánál többet
tettek volna le az asztalra. Aztán a Krizmások bejelentették az Extázist, és
az egyházak az ökumenizmus karjaiban kerestek menedéket.
A fundamentalista Karizmatikus mozgalom, amely a Végítélet közelgő
eljövetelét hirdette, mártíromsággal és Antikrisztussal egyetemben, a
nyolcvanas években egyre erősödött. 1989-ben egy tikkasztóan meleg
kedden közölték, hogy a Végítélet nem csupán látótávolságban van, hanem
elérkezett, és hogy minden igaz kereszténynek egyesülnie kell, hogy
fölvegye a harcot az Antikrisztussal. Az Antikrisztust sosem azonosították
pontosan, ám a legtöbb igaz keresztény arra a következtetésre jutott, hogy
valahol a szabad egyházak körében kell hogy lakozzék. Lelkes imák
szálltak föl metodista előkertek pázsitjáról. Fiatalemberek handabandáztak
harsogva mise közben episzkopális templomokban. Számtalan ólomüveg
ablakot törtek be, köztük egy kivételével az összes Lazettit. Néhány
templomot fölgyújtottak.
Az Extázis jelentős mértékben vesztett a lendületéből, amikor két évvel
később az egek még mindig nem göngyölődének össze, mint valami
papírtekercs, és nem ragadák a híveket a mennybe, mégis a Krizmások
olyan erőnek bizonyultak, amelyet az újszülött Ökumenikus Egyház nem
vett félvállról. Az igaz, hogy az így létrejött egyházszövetség kissé szedett-
vedett, ám védőbástyaként szegült a Krizmásokkal szembe.
 – Nem volt semmi? – kérdezte Hoyt tiszteletes. – De legalább a
püspökök hozhatnak határozatot, nem?
– Ebben az ügyben a püspököknek nincs fölötted fennhatóságuk.
Krisztus Egyesült Egyháza ragaszkodott az önrendelkezéshez az egyes
egyházakon belüli ügyekben, beleértve a tisztviselők választását, az
Úrvacsora kiosztását és a keresztelést. Rájuk kellett hagyni, másként nem
léptek volna be közénk – fejezte be a nő bocsánatkérőn.
– Ezt sosem tudtam megérteni! Mindegyik ott állt egymaga, és a
Krizmások úgy ólálkodtak körülöttük, mint egy farkasfalka. Nem volt
választásuk. Be kellett lépniük. Szóval hogyan kaphattak egy olyan
ínyencfalatot, mint amilyen az önrendelkezés?
– Ne feledd, hogy a dolognak két oldala van! Mi sem állhattunk félre, és
hagyhattuk, hogy a Krizmások elnyeljék őket. Különben is, addigra
mindenki más elfecsérelte a lehetőségeit kompromisszumkérésre a vétkesek
vagy adósok meg bibliafordítások ügyében. Ti, presbiteriánusok, ha jól
emlékszem, körömszakadtáig ragaszkodtatok a „predesztináció”
varázsszavának beillesztéséhez, ahová csak lehetett.
Hoyt tiszteletes úgy érezte, ennek a megjegyzésnek az volt a célja, hogy
elmosolyodjon. Hát elmosolyodott.
– És mi is volt az, ami miatt ti, katolikusok csaknem kivonultatok? Ő,
igen, a szólóié.
– Will, a lényeg az, hogy ebben nem adhatok püspöki tanácsot. Ez a te
ügyed. Te vagy az, akinek méltányos és ésszerű döntésre kell jutnia.
– Méltányos és ésszerű? – A lelkész fölemelt egy maréknyi levelet. –
Ilyen tanácsok segítségével?
– Emlékezz vissza, te kérted! Te prédikáltál alázatosságról a szószéken!
– Ezt hallgasd meg: „Nem keresztelhet meg egy emberszabású majmot.
Azoknak nincs lelke. Egyszer jártam San Diegóban, az ottani állatkertben.
Elmentünk az emberszabású majmok házába, és ott, a látogatók meg
mindenki szeme láttára, ott volt az a két orángutáng...” – A férfi fölnézett a
levélről. – Itt a hölgynek nyilvánvalóan némi gondja akadt, hogy milyen szó
lenne a legideillóbb. Az írása elmaszatolódott. – Azzal folytatta az olvasást.
– „...két orángutáng és azt csinálta.” Az azt alá van húzva. „Az volt benne a
legrosszabb, hogy ők ott csak úgy feküdtek, és élvezték! Szóval lássa be,
még ha azt is hiszi, hogy ezek néha helyesek...” satöbbi. És ez egy olyan
asszonytól érkezett, akinek három férje és ki tudja hány, ahogy mondani
szokta, „apró botlása” volt. Azt írja, nem keresztelhetem meg Ézsaut azon
az alapon, hogy Ézsau élvezi a szexet.
Gyorsan átlapozott még néhány levelet.
– A presbiterek úgy gondolják, hogy a felajánlások mennyiségére,
ahogy megfogalmazták, „negatív hatással” lenne. A templomszolgák nem
szeretnék, ha kamerával felszerelt turisták özönlenének ide. Három férfi és
kilenc nő véli úgy, hogy a megkeresztelés valamiképpen szabadjára
engedné Ézsau állatias vágyait, és egymagában senki sem lenne többé
biztonságban a templom területén.
A férfi diadalmasan lobogtatott egy levelet, amelyet halványrózsaszín,
csupa rózsabimbó levélpapírra írtak.
– „Azt kérdezte tőlünk vasárnap, mit gondolunk, van-e az emberszabású
majmoknak lelke. Szerintem van. Szeretek a hátsó sorokban ülni a csúzom
miatt, ami nagyon kínoz. A könyörgés alatt három apróság ült előttem, a kis
kacsójuk imára kulcsolva, és a sekrestye ajtajánál, épp csak a templom
belsejében ott állt a maga emberszabású majma, lehajtott fejjel és szintén
imára kulcsolt kézzel.” – A férfi a magasba emelte a lapot. – Az egyetlen
szövetségesem. Aki azt hiszi, milyen helyes nézni egy teljesen kifejlett
orángutánt imára kulcsolt kis kacsókkal. Hogyan is juthatnék bármiféle
döntésre, ha ilyen tanácsokat kapok? Még Natalie is eltökélten át akarja
változtatni szegényt olyasmivé, ami idegen tőle. Ruhák meg jó modor meg
hogy húzza ki magát! És nekem meg döntenem kellene!
Moira türelmes arckifejezéssel hallgatta végig a lelkész csapongó
beszédét, most azonban fölállt.
– Úgy van, Will. Ez a te döntésed, nem Natalie-é, nem a gyülekezetedé,
nem a Krizmásoké. Neked kell meghoznod ezt a döntést.
A férfi a törött üvegen át nézte, ahogy a püspökasszony a biciklijéhez
ballagott.
– Isten verje a kongregacionalistákat! – suttogta.
A rengeteg levelet három kupacba válogatta szét: „mellette”, „ellene” és
„teljesen elmebeteg”, aztán mindet a papírkosárba hajította. Behívta
Natalie-t és Ézsaut, hogy kiadhassa az utasítást az orángutánnak, helyezze
föl a plasztik védőponyvát a nagy, festett üvegablakra. Natalie megrémült.
– Mi a baj? – kérdezte, amikor Ézsau távozott, kezében a raktár
kulcsával. – Csak nem érkeztek fenyegetések?
 A férfi megmutatta neki a kövön talált üzenetet, de a leveleket nem
említette.
– Ézsaut ma este is hazaviszem magammal – jelentette be. – Mikor kell
legközelebb Colorado Springsbe mennie?
– Holnap. – A lány kihalászott egy levelet a papírkosárból, és azt
olvasta. – De lemondhatjuk. Ők már tudnak mindenről – csúszott ki a
száján, amitől aztán elpirult.
– Ne! Alighanem nagyobb biztonságban lesz ott, mint itt lenne. – A
lelkész hagyta, hogy hangján érződjön, mennyire fáradt.
– Nem fogja megkeresztelni, igaz? – fakadt ki hirtelen Natalie. – Egy
csomó szemétláda miatt! – Lecsapta a levelet az íróasztalra. – Inkább rájuk
fog hallgatni, ugye? Egy csomó szemétládára, akik azt sem tudják, mi az a
lélek, és maga hagyni fogja, hogy bizonygassák magának, Ézsaunak nincs
is olyanja! – Az ajtóhoz viharzott, sárga stólája két vége csak úgy szállt
utána. – Lehet, hogy azt kellene mondjam nekik holnap, hogy csak tartsák
meg Ézsaut, hiszen maga úgysem akarja őt!
Az ajtó csapódásától újabb üvegszilánk pottyant a padlóra.

Hoyt tiszteletes elment a Dél-denveri Könyvtárba, és könyveket vett ki

az emberszabású majmokról meg Szent Ágostonról meg a jelnyelvről.
Ezeket az irodájában olvasta egész addig, míg odakint be nem sötétedett.
Akkor elment Ézsauért. A védőponyva már betakarta kívülről az ablakot. A
szentélyben volt egy létra. Az ablak átengedte a sötétkék esti fényt és az
első csillagokat.
Ézsau az egyik hátsó padban ücsörgött, kurta lába egyenesen meredt
előre a bársonypárnákról. A karja lelógott, tenyérrel kifelé. Pihent.
A portörlő rongy ott hevert mellette. Széles arcán nem látszott más, csak
a kimerültség. Hoyt tiszteletes még sohasem látott ennyire szomorú
tekintetet.
Amikor Ézsau megpillantotta Hoyt tiszteletest, nagyon készségesen
lemászott a padról. Együtt ballagtak a lelkészlakba. Ézsau nyomban indult
megkeresni a macskát.
A Cheyenne-hegyiek meglehetősen korán érkeztek másnap reggel. Hoyt
tiszteletes fölfigyelt a teherautójukra a parkolóban. Látta, hogy Natalie
elkíséri Ézsaut a furgonhoz. A központból jött fiatalember kinyitotta az
ajtót, és odaszólt valamit Natalie-nak. A lány bólintott, és nagyon
szégyenlősen rámosolygott a fiatalemberre. Ézsau beszállt a teherkocsi
hátsó ülésére. Natalie odahajolt hozzá, és búcsúzóul megölelte. Amikor a
furgon elhajtott, az orángután kifejezéstelen arccal kinézett az ablakon.
Natalie nem pillantott Hoyt tiszteletes felé.
Ézsaut a következő nap délben hozták vissza. Hoyt tiszteletes megint
meglátta a teherautót, és nem sokkal utána Natalie az irodába kalauzolta a
fiatalembert. A lány aznap tiszta fehérbe öltözött, gyerekesen bő szabású
karinget viselt a fehér reverenda fölött. Úgy nézett ki, mint egy angyal a
vasárnapi iskola egyik rendezvényén. Nyilván elmúlt a Pünkösd, és itt a
Szentháromság-vasárnap. Még mindig visszafogott volt, jobban, mint amire
ez a helyzet, hogy a barátai érvelnek helyette, látszólag rászolgált. Hoyt
tiszteletes eltűnődött, vajon milyen gyakran jön ugyanez a fiatalember
Ézsauért.
– Gondoltam, tudni szeretné, hogyan állnak a dolgok a központban,
uram – kezdett bele szaporán a fiatalember. – Ézsau átesett az orvosi
vizsgálaton, s most kérdéses, vajon nem kell-e szemüveget hordania. Enyhe
szemtengelyferdülése van ugyanis. Ettől eltekintve egy ilyen idős hímhez
képest kiváló az egészségi állapota. A tenyészprogramhoz való
viszonyulása is jelentős mértékben javult az utóbbi néhány hónapban. A
hím orángutánok elég magányossá és ingerlékennyé lesznek a korral, néha
súlyos depresszió fogja el őket. Pár hónappal ezelőttig Ézsau egyáltalán
nem volt hajlandó nemzeni. Most azonban rendszeresen részt vesz a
programban, és megtermékenyített egy nőstényt.
– Azt jöttem tehát elmondani, uram, hogy úgy érezzük, Ézsaut a
munkája és az itt szerzett barátok sokkal boldogabb és kiegyensúlyozottabb
emberszabású majommá teszik, mint amilyen korábban volt. Önt köszönet
illeti. Mi nagyon nem szeretnénk, ha azt kellene lássuk, hogy bármi is
megbolygatja az ő érzelmi jóllétét, amit ez idáig elért.
Ez a legjobb érv az összes közül, gondolta Hoyt tiszteletes. Egy boldog
emberszabású szaporodik. Egy megkeresztelt emberszabású boldog. Tehát...
– Megértem – válaszolta a fiatalemberre pillantva. – Utánaolvastam az
orángutánoknak, de maradtak kérdéseim. Ha rám tudna szánni egy kis időt
ma délután, nagyon hálás lennék.
A fiatalember az órájára pillantott. Látszott, hogy Natalie kínosan érzi
magát.
 – Talán a sajtókonferencia után. Az eltart majd... – Natalie-hoz fordult.
– Négykor kezdődik, ugye, Abreu tiszteletes?
A lány mosolyogni próbált.
– Igen, négykor. Már mennünk is kell. Hoyt tiszteletes, ha esetleg
szeretne eljönni...
– Köszönöm, de azt hiszem, valamikor a délután folyamán jönni fog a
püspök. – A fiatalember megfogta Natalie karját. – A sajtókonferencia után,
legyen szíves, tetesse el a létrái Ézsauval! Mondja meg neki, hogy nem kell
használnia!
– De...
– Köszönöm, Abreu tiszteletes.
Natalie és ifjú hódolója távoztak a sajtókonferenciájukra. A lelkész
becsukta az összes könyvtárból kölcsönzött könyvet, és szépen egymásra
stószolta őket az asztal végén. Aztán tenyerébe temette az arcát, és
megpróbált gondolkozni.
– Hol van Ézsau? – kérdezte az érkező püspökasszony.
– Gondolom, a szentélyben. Elvileg most kell föltegye a védőponyvái
az ablak belsejére is.
– Nem láttam sehol.
– Talán Natalie magával vitte a sajtókonferenciára.
A püspökasszony leült.
– Na, hogy döntöttél?
– Nem tudom. Tegnap sikerült meggyőznöm magamat, hogy ő az
alacsonyabb rendű állatokhoz tartozik. Ma hajnali háromkor egy olyan
álomból ébredtem, amiben épp szentté avatták. Semmivel se kerültem
közelebb ahhoz, hogy tudjam, mit tegyek.
– Gondolkoztál már azon, hogy, ahogy az érsekem szokta mondani, aki
nem képes levetkezni baptista neveltetését, mit tett volna a Mi Urunk?
– Úgy érted, „De ki az én felebarátom? Jézus pedig felelvén, monda:
Egy ember megy vala alá Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esék, a
kik azt kifosztván és megsebesítvén, elmenének, és ott hagyák félholtan.”
Tudod, Ézsau pont ezt mondta. Amikor megkérdeztem tőle, tudja-e, hogy
Isten szereti őt, lebetűzte a szamaritánus szót.
– Vajon az irgalmas szamaritánusra gondolt – szólalt meg Moira
elgondolkozva –, vagy...
 – Az volt a fura, hogy Natalie nyilvánvalóan tanított neki valami
tömörítésszerű jelet az irgalmas szamaritánusra, de azt nem volt hajlandó
használni. Folyton csak betűzte, egyik betűt a másik után elmutogatva.
– „Hogy kérhetsz inni zsidó létedre én tőlem, a ki szamáriai asszony
vagyok?! Mert a zsidók nem barátkoznak a szamáriaiakkal.”
– Tessék?
– János 4:9. Ezt mondta Jézusnak a szamaritánus asszony a kútnál.
– Tudod, az egyik első emberszabásúval, akit emberi szülők neveltek
föl, többször is elvégeztek egy kísérletet, ami abból állt, hogy egy halom
képből ki kellett válassza az embereket és az emberszabásúakat. Hibátlanul
meg tudta tenni, egy dologtól eltekintve. Saját képét mindig az emberek
közé helyezte. – A lelkész fölállt, odament az ajtóhoz, és ott megtorpant. –
Végig azt gondoltam, hogy azért akar megkeresztelkedni, mert nem tudja,
hogy ő nem ember. De tudja. Nagyon is tudja.
– Igen – felelte a püspökasszony. – Szerintem is tudja.
Együtt ballagtak egész a szentélyig.
– Ma nem akartam biciklivel jönni – magyarázta a püspökasszony. – Az
újságírók már fölismerik. Mi ez a nesz?
Furcsa nesz volt, afféle fáradt zihálás. Ézsau a földön ült az egyik pad
mellett, mellkasa és feje az ülésen nyugodott. Ő adta ki ezt a hangot.
– Will – szólalt meg Moira. – A létra eldőlt. Azt hiszem, Ézsau
leeshetett.
A lelkész megpördült. A létra teljes hosszában elfeküdt a padsorok közti
folyosón. A műanyag védőponyva, mint valami halászháló, rátekeredett az
első padokra. A férfi letérdelt Ézsau mellé, s elfelejtett jelelni.
– Jól vagy?
Ézsau fölnézett rá. A tekintete már elhomályosult. Vér és nyál csillogott
az orra alatt és az állán.
– Menj el Natalie-ért! – kérte Hoyt tiszteletes.
Natalie ott termett az ajtóban, s úgy nézett ki, mint egy gyermeteg
angyal. A Cheyenne-hegyi fiatalember is vele érkezett. A lány a karingénél
is fehérebbre sápadt.
– Menj, hívj orvost! – súgta a fiatalembernek, és tüstént letérdelt Ézsau
mellé.
– Ézsau, jól vagy? Megbetegedett?
Hoyt tiszteletes nem tudta, hogyan mondja meg neki.
 – Attól félek, Natalie, hogy lezuhant.
– A létráról – egészítette ki azon nyomban a lány. – Lezuhant a létráról.
– Gondolod, hogy le kellene fektessük, hogy fölpolcolhassuk a lábát? –
kérdezte Moira. – Biztos sokkos állapotban van.
Hoyt tiszteletes kicsit megemelte Ézsau ajkát. Az íny már szürkéskékre
színeződött. Ézsau köhögni kezdett, és szájából sugárban ömlött a habos
vér.
– Ó! – Natalie sírva fakadt, és kezét a szája elé kapta.
– Azt hiszem, ebben a helyzetben talán kissé könnyebben vesz levegőt –
vélte Hoyt tiszteletes. Moira valahonnan kerített egy pokrócot. Hoyt
tiszteletes betakarta vele Ézsaut, s külön ügyelt arra, hogy a vállánál
gondosan bedugdossa a pokróc csücskeit. Natalie megtörölte az
emberszabású száját és orrát a karinge aljával. S vártak az orvosra.
Az orvosról kiderült, hogy egy magas termetű férfiú, bagolyszerű
szemüveggel. Hoyt tiszteletes nem ismerte. Az orvos óvatosan a hátára
fektette Ézsaut a padlón, és a lába alá gyömöszölte a pad bársonypárnáját,
hogy felpolcolja. Megnézte Ézsau ínyét, ahogy előzőleg Hoyt tiszteletes is
tette, és megmérte a pulzusát. Lassan és módszeresen dolgozva, fölállította
az infúziós készüléket, és egy kis területen leborotválta Ézsau szőrzetét a
karján. Mindez megnyugtatta Natalie-t. A lány hátraült a sarkára, és arca is
visszanyert valamicskét korábbi színéből. Hoyt tiszteletes azonban látta,
hogy Ézsaunak alig van vérnyomása. Amikor az orvos belé szúrta a tűt, és
rákötötte a glükózoldat műanyag csövét, semmi vér nem került a csőbe.
Az orvos óvatosan vizsgálta meg Ézsaut, és Natalie-val jelentette el a
kérdéseit. Ézsau nem válaszolt. A zihálása enyhült kicsit, de az orrán vér
bugyogott ki.
– Peritoneális herniával van dolgunk – közölte az orvos. – A belső
szerveket fölnyomta a mellkasba, és a tüdőnek nincs elég helye. Biztos
ráesett valamire, amikor lezuhant. – A pad sarka lehetett az. – Teljesen
sokkos állapotban van. Mennyi ideje történt ez?
– Mielőtt megérkeztem – válaszolta Moira, aki ott állt az egyik oldalon.
– Nem láttam a létrát, amikor megjöttem. – A püspökasszony összeszedte
magát. – Három előtt.
– Bevisszük, amint egy kicsivel több folyadék lesz benne. – Az orvos a
fiatalemberhez fordult. – Kihívta a mentőket?
 A fiatalember bólintott. Ézsau ismét köhögni kezdett. A vér élénkvörös
volt, és csupa buborék. Az orvos megszólalt:
– Vér ömlik a tüdejébe. – Lassan megigazította az infúziót. – Ha
mindnyájan kimennek pár percre, megnézem, nem tudok-e több helyet
biztosítani a tüdőnek a lélegzéshez.
Natalie mindkét kezét a szája elé kapta, és elcsuklóan zokogott.
– Nem – mondta Hoyt tiszteletes.
Az orvos pillantása félreérthetetlen volt. Maga is tudja, hogy mi
következik. Számítok arra, hogy okosan fog viselkedni, és elviszi ezeket az
embereket innen, hogy ne kelljen látniuk.
– Nem – ismételte meg a lelkész, ezúttal szelídebben. – Először
szeretnénk elintézni valamit. Natalie, menjen, és hozza ide a keresztelőtálat
és az imakönyvemet!
A lány fölállt, s véres kezével letörölte arcáról a könnyeket. Szó nélkül
engedelmeskedett.
– Ézsau – szólította Hoyt tiszteletes. Édes Istenem, ne hagyd, hogy ne
jusson eszembe az a pár jel, amiket ismerek! – Ézsau Isten gyermeke. – És
mutatta azt az idétlen kis szalutálást, ami Istent jelenti. A dereka
magasságában kitartott kézzel jelezte a gyereket. Fogalma sem volt arról,
miként kell kifejezni a birtokviszonyt.
Ézsau már csak felületesen lélegzett. Fölemelte egy kicsit a jobb kezét,
és ökölbe szorította.
– Sz... a... m...
– Nem! – Hoyt tiszteletes erősen odacsapta két ujját a másik kéz
hüvelykujjához. Nyomatékosan megrázta a fejét. – Nem! Ézsau Isten
gyermeke! – A jelek nem azt mutatták, amit szeretett volna. Keresztbe tette
két öklét a mellén, ami a szeretet jele, Ézsau megpróbálta ugyanezt a jelet
mutatni. De egyáltalán nem tudta mozgatni a bal karját. Hoyt tiszteletesre
nézett, és fölemelte a jobb kezét. Integetett neki.
Natalie ott állt mellettük, kezében a tál, és rázta a hideg. A lelkész intett
neki, hogy térdeljen mellé, és jeleljen. A keresztelőtálat odaadta Moirának.
– Megkeresztellek, Ézsau – kezdte szilárd hangon, és kezét a vízbe
mártotta –, az Atya... – nedves kezét gyöngéden a bozontos vörös fejre tette
– a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen.
Fölállt, és a püspökasszonyra nézett. Átölelte Natalie-t, és elvezette a
főhajóba. Néhány perccel később az orvos visszaszólította őket.
 Ézsau a hátán feküdt, két karja két oldalt széttárva, kis, barna szeme
nyitva, de már nem látott semmit.
– Túl nagy sokk érte – magyarázta az orvos.
– A tüdejében már nem maradt más, csak vér.
– Átnyújtotta a névjegyét Hoyt tiszteletesnek.
– Rajta van a számom. Ha bármiben tudok segíteni...
– Köszönöm szépen – felelte Hoyt tiszteletes.
– Ön nagyon kedves volt.
A Cheyenne-hegyi fiatalember közölte:
– A Központ majd elintézi a hulla elszállítását.
Natalie a névjegyre meredt.
– Nem – mondta. Átnedvesedett reverendája csupa vér volt. –
Köszönjük, nem.
Volt valami a hangjában, amit a fiatalember nem mert kétségbe vonni,
inkább távozott ő is az orvossal.
Natalie leült a padlóra Ézsau teste mellé.
– Ő állatorvost hívott – méltatlankodott.
– Azt mondta nekem, segít Ézsau megkereszteltetésében, és aztán
állatorvost hívott hozzá, mintha ő állat lenne! – Sírni kezdett, odanyúlt, és
megveregette Ézsau elernyedt kezét. – Ó, kedves barátom! – zokogta. –
Édes-kedves barátom!
Moira Natalie-val maradt éjszakára. Reggel aztán átvitte a lányt Hoyt
tiszteletes irodájába.
– Majd beszélek helyettetek a riporterekkel – ígérte. Búcsúzóul
mindkettejüket megölelte.
Natalie leült a székre Hoyt tiszteletes íróasztalával szemközt. Egyszerű
kék szoknyát és blúzt viselt. A kezében összegyűrt papírzsebkendőt
szorongatott.
– Nincs semmi, amit mondhatna nekem, igaz? – kérdezte egész szilárd
hangon. – Ezzel tisztában kellene lennem, elvégre én adtam tanácsokat
másoknak egy teljes évig. – Szomorúság áradt a hangából. – „Fájdalmai
voltak”, „sokat szenvedett”, és „az egész az én hibám”.
– Natalie, nekem nem állt szándékomban, hogy bármi ilyet mondjak
magának – jelentette ki gyöngéden a lelkész.
A lány a papírzsebkendőt gyűrögette, megpróbált eljutni addig, hogy
sírás nélkül tudjon megszólalni.
 – Ézsau elmesélte nekem, hogy maga betakargatta, amikor a
lelkészlakban aludt. És a macskájáról is elmondott mindent. – Nem fogja
megúszni a sírást. – Szeretném megköszönni magának... hogy olyan kedves
volt hozzá. És hogy megkeresztelte annak ellenére, hogy nem tartja
személynek.
– Kis hüppögésekkel megérkeztek a könnyek.
– Tudom, hogy az én kedvemért tette. – A lány remegő szájjal
abbahagyta a beszédet.
A férfi nem tudta, miként segíthetne neki.
– Isten úgy határozott, elhiszi, hogy van lelkünk, mert szeret minket –
mondta. – Azt hiszem, Ézsaut is szereti. Azt tudom, hogy mi szerettük.
– Örülök, hogy én öltem meg – jelentette ki könnyek közt Natalie. – És
nem olyasvalaki, aki gyűlölte, mint a Krizmások meg hasonlók. Legalább
szándékosan nem bántotta őt senki.
– Nem – értett egyet Hoyt tiszteletes. – Szándékosan nem.
– Tudja, ő igenis személy volt, nem csak egy állat.
– Tudom – felelte a lelkész, és nagyon sajnálta a lányt.
Natalie fölállt, és megtörölte a szemét az elázott papírzsebkendővel.
– Jobb, ha megyek, és megnézem, mit lehet csinálni a szentéllyel. –
Teljesen és végleg megalázottnak tűnt, ahogy ott állt abban a kék
öltözékben. Natalie olthatatlan lelkesedése végül csak kioltva. A lelkész ezt
nem tudta elviselni.
– Natalie – szólalt meg. – Tudom, hogy sok lesz a dolga, de ha tudna
időt szakítani rá, lenne szíves szerezni nekem egy fehér reverendát, hogy
viselhessem vasárnap? Már egy ideje meg akartam kérni erre. A
gyülekezetből annyian mondták nekem, hogy szerintük milyen sokkal emeli
a szertartást a maga öltözködése. És talán egy stólát is. Mi is a színe a
Szentháromság-vasárnapnak?
– Fehér – vágta rá a lány, aztán láthatólag elszégyellte magát. – Fehér és
arany.

Sohár Anikó fordítása

 Balikó György
TUDOM, MIT TETTÉL JÖVŐ NYÁRON
Anicius Manlius Torquatus Severinus Boethius, akit egyes történészek
az utolsó ókori, mások az első középkori filozófusnak tartanak, miután
Theoderik, a keleti gótok királya felségárulás vádjával elfogatta és halálra
ítélte, paviai börtönében, a kivégzésére várakozva megírta De consolatione
philosophiae című művét. A latin nyelvű munka utolsó könyve a nyugati
filozófia és teológia egyik legnehezebb kérdésével foglalkozik:
összeegyeztethető-e a jövő előrelátása az emberi szabadsággal?
A probléma röviden a következő: ha Isten mindent tud, akkor azt is
tudja, mit fogunk tenni holnap. Csakhogy amennyiben Isten előre tudja, mit
fogunk tenni holnap, és Isten tévedhetetlen, akkor holnap nem tehetünk
mást, azt kell cselekednünk, amit Isten előre tud – következésképpen nem
szabad elhatározásunkból tesszük majd, amit teszünk. Ebben az esetben
viszont aligha vagyunk felelősek a tetteinkért. De akkor milyen jogon
büntet vagy jutalmaz bennünket Isten, és milyen jogon kérnek rajtunk
számon bármit a világi hatóságok? Mi értelme van olyan fogalmaknak, mint
„bűn” és „erény”?
Boethiust, miután utolsó napjaiban sokat töprengett ezen a problémán,
524-ben lefejezték.

Másfél évezreddel később, valamikor az 1930-as évek derekán, egy

ködfátyolos, kora őszi napon Alfred Langemann, a filozófia frissen
kinevezett professzora levelet kapott régi ismerősétől, William Bradford
ezredestől. Nem volt hosszú levél, mindössze néhány sor gondosan
összehajtogatott, vízjeles papíron. Az ezredes sohasem kedvelte a túlzott
körülményeskedést, sem szóban, sem írásban, s ezúttal sem tagadta meg
önmagát. Érdeklődött barátja hogyléte felől és meghívta, hogy látogassa
meg vidéki otthonában.
Alfred Langemann enyhén szólva meglepődött. Bradfordot még az
egyetemen ismerte meg, a nagy háború előtt, azóta nem is látták egymást,
csak elvétve váltottak egy-két levelet. A későbbi ezredes már ifjúkorában
hóbortos különc hírében állt, aki sohasem kereste mások társaságát. Saját,
külön világa vette körül, ahová senki sem nyerhetett bebocsátást, s a falak,
melyek mögé óvatosságból vagy dacból behúzódott, idővel egyre
magasabbak és áthatolhatatlanabbak lettek. Orvosi diplomát szerzett, azután
belépett a hadseregbe, s a háború alatt katonai kórházakban dolgozott.
Napjait azzal töltötte, hogy egyre észrevehetőbben hervadó lelkesedéssel
próbálta befoltozni a sebeket, melyeket a történelem legújabb vihara ejtett
embertársain. A háborút követően hamarosan leszerelt, azóta
visszavonultan élt Glastonburyben vásárolt birtokán, magányosan,
mindenkitől elfeledve, mint egy remete. Eleinte orvosi praxist folytatott a
környező településeken, utóbb azt is feladta, hogy minden idejét különleges
szenvedélyének szentelhesse: William Bradford ugyanis a középkori és
újkori alkímia megszállott kutatója volt.
A vasúti kocsiban ülve Langemann egyre azon töprengett, mi oka lehet
rá az ezredesnek, hogy látni kívánja. Kinyitotta a Times legfrissebb számát,
de éppen csak átfutotta a főcímeket, azután rögtön összecsukta, és
olvasatlanul dobta félre, mert nem hagyta nyugodni a kérdés. Az ablakon
bámult kifelé, s az agyában felvillanó ötletek gyorsabban és szertelenebbül
változtak, mint a töltés oldalán tovafutó táj. Fantasztikusabbnál
fantasztikusabb lehetőségek öltöttek alakot előtte, s mire a vonat
Glastonburybe ért, már arra gondolt, hogy Bradford megtalálta a bölcsek
kövét.
Hamarosan kiderült, hogy nem erről van szó.
A vasútállomásról rozoga automobil vitte Bradford házához. A
vasrácsos kaputól nyárfákkal szegélyezett út vezetett az épületig. Az
ezredes meglehetősen barátságtalanul fogadta Langemannt, mintha érkezése
meglepetés lenne számára, s nem is ő küldte volna a meghívót. Kezet rázott
vele, de közben kerülte a tekintetét, a bajusza alatt olyasmit dörmögött,
hogy csak rendezkedjen be valamelyik vendégszobában, azután sarkon
fordult, és sietve távozott. Vacsoráig nem is lehetett látni.
A fogások kitűnőek voltak, a bor nemkülönben, csak a vendéglátó és
vendége közé ereszkedő hallgatás kezdett mind terhesebbé válni. Az öreg,
fogatlan, madárijesztő külsejű házvezetőnő, az egyetlen élőlény, akit az
ezredes megtűrt maga mellett, újra előkerült, és leszedte az asztalt. A két
férfi átment a könyvtárszobába. Bradford szivarra gyújtott, s megérkezése
óta most először hosszasan végigmérte barátját.
 – Semmit sem változtál – jelentette ki tárgyilagosan, mindenféle
udvariaskodás nélkül.
– Ellenben a te hajad jócskán deresedik már – mondta Langemann, s
közben megpróbált mosolyt erőltetni az arcára.
A kandallóban vörös lángnyelveket öltögetve pattogott a tűz, a falak
mentén sorakozó könyvespolcokon különös árnyékok imbolyogtak. Két
egymás felé fordított fotelben foglaltak helyet. A padlót kopott medvebőr
borította, előttük jobb kéz felől ovális üvegasztal állt. Az ezredes lassú
mozdulattal közelebb húzott egy hamutartót. Szivarját a peremére helyezte,
egy darabig szórakozottan nézegette a kígyóként tekergő füstcsíkokat, majd
anélkül, hogy tekintetét felemelte volna, halkan így szólt:
– Mostanában sokat gondolok a halálra.
Langemann zavartan meredt rá. Mondani akart valamit, mivel úgy
érezte, jóvá kell tennie iménti tapintatlan megjegyzését, az ezredes azonban
megelőzte.
– Félreértesz, kérlek – rázta meg a fejét. – Nem a sajátomra, az sohasem
foglalkoztatott. Egy másik ember halálára.
A szivarja után nyúlt, de közben meggondolta magát, így mozdulata
torzóban maradt. Noha a tűz fénye megvilágította az arcát, meglehetősen
sápadtnak tűnt.
– Középkorú férfi, egy 9 mm-es űrméretű pisztoly oltotta ki az életét –
mondta rövid hallgatás után. – Pontosan magam előtt látom a koponyán
keletkezett sebet. A golyó a halántéklebeny területén, a sutura squamosa
közelében fúródott az agyba.
– Valamilyen háborús emlék? – kérdezte Langemann óvatosan, s együtt
érző pillantást vetett vendéglátójára.
Az ezredes nem válaszolt. Felállt, egy ébenfából készült
tálalószekrényhez lépett, mely a kandalló szomszédságában támaszkodott a
falnak, és valamelyik helyi napilappal a kezében tért vissza. Letette
Langemann elé az üvegasztalra, s mindössze ennyit mondott:
– A hatodik oldalon találod.
Langemann nem nagyon értette, mit talál a hatodik oldalon, ennek
ellenére elővette szemüvegét, az orrára helyezte, és engedelmesen lapozni
kezdett. Az ezredes ott állt mellette, és lélegzetét visszafojtva figyelte
minden mozdulatát. A hatodik oldalon ceruzával be volt karikázva egy
vastagon szedett cím és a hozzá tartozó rövid hír.
 „Bűntény Glastonburyben
William Bradford ezredes egyetlen lövéssel végzett áldozatával, majd
rögtön értesítette a rendőrséget. A Scotland Yard nyomozója elmondta,
hogy az ezredes egy Luger POS-as félautomata pisztollyal követte el a
gyilkosságot, egyelőre tisztázatlan okból.
A golyó a halántéklebenyen át hatolt a koponya belsejébe. A holttest
azonosítása még folyamatban van. Az ezredes, saját állítása szerint, nem
ismerte a negyvenes évei közepén járó, jól öltözött férfit.”

Langemann gépies mozdulattal összecsukta az újságot. Olvasás közben

úgy érezte, megfordul körülötte a szoba, pulzusa felgyorsul, és homlokát
elönti a veríték. Amikor végre felpillantott, fémesen szürke, ráncoktól
barázdált arcot látott maga előtt mélyen ülő, hidegen csillogó szemekkel,
melyek most várakozóan szegeződtek rá.
Nehezen találta a szavakat.
– Megöltél egy embert... Hogy lehettél erre képes? Önvédelemből
tetted?
– Sajnálom, de nem adhatok választ a kérdéseidre. – Bradford ezredes
hangja száraz volt és nyugodt. – A gyilkosságról csak annyit tudok,
amennyit az újság megírt.
– Vagyis nem te követted el. – Langemann torkán megkönnyebbült
sóhaj tört fel. – Nem is voltál itthon, amikor a gyilkosság történt. Ennek
ellenére a rendőrség téged gyanúsít. Kezdem érteni...
– Semmit sem értesz! – vágott a szavába kissé ingerülten az ezredes. –
A gyilkosság, mely az újság szerint az én lelkemen szárad, még nem történt
meg. De talán már csak órák kérdése...
Megfordította az újságot, hogy az első oldal kerüljön felülre.
– Nézd meg a dátumot!
Langemann megnézte. Azután megnézte még egyszer, mivel nem akart
hinni a szemének. Az újság címoldalának fejlécén a következő napi dátum
volt olvasható. Ami annyit jelentett, hogy a kiadvány, mely előttük feküdt,
egyelőre nem létezik, a hajnali órákban fog elkészülni valamelyik közeli
nyomdában, és napkeltekor lesz kapható a standokon.
A valóság kezdett átalakulni lidérces álommá.
 Mintha valamelyik ódon kötésű, az okkult tudományok titkait
tartalmazó könyv lapjai közül szivárognának elő az események, nem e
világi logikát követve. Az ezredes visszaült a fotelba, s egyik lábát
előrenyújtva kissé hátradőlt. A tűz fénye ezúttal a mellényzsebéből kilógó
óraláncon tükröződött. Mélyet szippantott a szivarjából, s hosszasan fújta ki
a füstöt, csak utána szólalt meg.
– Az újságot négy napja kaptam. A postást, aki kézbesítette, sohasem
láttam azelőtt. Először arra gondoltam, hogy ez az egész csak egy idétlen
vicc, valaki meg akar tréfálni. Rá kellett azonban döbbennem, hogy a
helyzet ennél bonyolultabb. A hírek között ugyanis csupa olyan esemény
szerepel, politikai, gazdasági, kulturális tárgyú tudósítások, amelyek az
utóbbi néhány napra vonatkoznak, és azóta valóban megtörténtek. Tisztában
vagyok vele, hogy őrültségnek tűnik, de minden jel arra utal, hogy ez az
újság, számomra megmagyarázhatatlan módon, a jövőből került hozzám.
– A jövőből – visszhangozta Langemann különös hangsúllyal. Alaposan
végigforgatta gondolatai között a szót, így próbált hozzászokni ahhoz, ami
józan ésszel felfoghatatlan.
– A másik lehetőség, hogy az újságot egy tévedhetetlen jós írta –
folytatta az ezredes. – Pontosan látja előre a jövőt, ennélfogva mindaz, amit
leír, kivétel nélkül megtörténik. Nos, bármelyik fantasztikus feltételezést
fogadjuk el, ugyanaz következik belőle: még ma éjszaka el fogok követni
egy gyilkosságot.
Szavait mély csend követte.
Odakint, az összehúzott függönyökön túl már teljesen alászállt az este.
A megélénkülő szél bagolyhuhogáshoz hasonló hangokat sodort magával a
közeli erdő felől, a holdtányért megszenesedett szélű felhőfoszlányok
takarták. Az ezredes elővette zsebóráját, felpattintotta ezüstberakásokkal
díszített fedelét, s gyors pillantást vetett a számlapra. Saját farkába harapó
kígyó karikába görbült teste mentén sorakoztak a számok az egyestől a
tizenkettesig. A mutatók valamennyien a teljes kör utolsó negyedének
területén jártak. A kismutató kevéssel a tízes előtt, a nagymutató kissé
előrébb, a másodperceket számláló mutató pedig mindkellőt maga mögüli
hagyva a tizenkettes közelében.
– Nincs már sok idő – mondta az ezredes, és visszatette az órát a
zsebébe.
 Hangja egy megfáradt emberé volt, arcvonásai azonban fegyelmezettek
maradtak, nem árulták el, miféle érzelmek kavarognak benne.
Langemann egyenesen a szemébe nézett.
– Tulajdonképpen miért hívtál ide? Mit akarsz tőlem?
– Azt hittem, már rájöttél.
– Engem... akarsz megölni? – Langemann nagyot nyelt, mintha gombóc
akadt volna a torkán.
Az ezredes mereven nézte, valósággal odaszögezte tekintetével a fotel
háttámlájához.
– Nem akarok senkit megölni, Alfred, csakhogy ez most aligha számít.
Itt valami olyasmiről van szó, ami hatalmasabb és titokzatosabb, mint az
emberi akarat. A görög mitológia szerint van három öregasszony: Klóthó,
Lakheszisz és Atroposz – az első fonja, a második kiméri, a harmadik
elvágja az emberi élet fonalát. A filozófusok szerint a dolgok öröktől fogva
létező kölcsönös összekapcsolódása kauzális lánc, melynek része minden
egyes esemény. Több neve van: görögül moira, ananké, heimarrnené,
latinul fátum. Ha azt mondom: végzet, ez csupán egy újabb szó a
megjelölésére. Egy félelmetes erő, melyet nem vagyunk képesek
befolyásolni, megrajzolja életünk sokfelé kanyargó vonalát, és
könyörtelenül kijelöli a végét. Nem jut eszedbe erről semmi?
Langemann szeretett volna szabadulni a súlyos szempár szorításából.
Úgy érezte, láthatatlan pókháló fonja körül a testét, s hiába próbálna
megmozdulni, nem lenne rá képes. A gondolatai is valamilyen ismeretlen
eredetű nehézségi erővel küszködtek. Mivel iménti kérdésére nem kapott
választ, az ezredes hamarosan ismét megszólalt. Hangja ezúttal idegennek
és távolinak tűnt, mint a messzi múltra emlékezőké.
– Évekkel ezelőtt olvastam egy tanulmányodat a szabadságról.
Oldalakon keresztül fejtegeted, hogy a fatalizmus, vagyis a fátum
létezésébe vetett hit elavult babona, melytől a modern kor emberének távol
kell tartania magát. A XV. századi firenzei gondolkodót, Pico della
Mirandolát idézed, aki szerint a Teremtő, mikor az embert megalkotta, a
többi élőlénytől eltérően nem adott neki meghatározott természetet.
Befejezetlenül, vagy ha úgy tetszik: eldöntetlenül hagyta, és a világ
közepébe helyezte, hogy maga választhassa meg, mivé lesz. Azt írod, hogy
ez a feladat mindannyiunk számára fel van adva. Az ember szabad, maga
alakíthatja az életét, ennélfogva minden körülmények között felelős a
döntéseiért.
Közelebb hajolt vendégéhez, s rekedten suttogta, egyenesen a fülébe.
– Először magam sem értettem, miért hívtalak ide, de most már tudom.
Be fogom bizonyítani, hogy amit írtál, üres fecsegés.
Nyitott zakója belső zsebéből kis csomagot húzott elő, a tenyerénél alig
nagyobb, olajos színű vászonba tekert tárgyat. Lerakta az üvegasztalra,
közvetlenül a jövőből érkezett újság mellé, és néhány mozdulattal
kibontotta.
A 9 mm-es űrméretű Luger P08-as pisztoly feküdt előttük.
– A gyilkos fegyver – mondta az ezredes. – Közvetlenül a háború után
vásároltam Londonban, azóta az íróasztalom fiókjában hevert, az igazat
megvallva meg is feledkeztem róla. Nem különös? Itt ülünk mi ketten,
legalább húsz éve nem láttuk egymást, és itt van ez a pisztoly, melyet
szintén eltemetett az idő, s a feledésnek majdnem olyan vastag porrétege
rakódott rá, mint a barátságunkra. De a legérdekesebb az egészben, hogy te
nemrég töltötted be 45. életévedet, továbbá szemmel láthatóan elegáns,
kiváló minőségű anyagból készült öltönyt viselsz. Ez már akkor feltűnt,
amikor megérkeztél. A nyakkendőd is első osztályú darab, kétségtelenül
választékos ízlésről tanúskodik. Szerinted mindezekben nem rejtőzik
valami végzetszerűség?
Langemann zavartan pislogott maga elé. Emlékezetében ismét
megjelentek azok a szavak, melyeket az előtte fekvő újságban az áldozatról
olvasott: „negyvenes évei közepén járó, jól öltözött férfi”. Mintha kövek
lettek volna, melyek hosszú zuhanás után egyenként, tompa puffanásokkal
csapódnak be az agyagos földbe. Most döbbent rá, hogy ez a leírás őrá is
illik. Keserű ízt érzett a torkában, amiről sejtette, hogy valamiképpen a
végzet megtapasztalásával függ össze. Már csak egyetlen szalmaszálat
látott, amiben megkapaszkodhat...
– Az újságban az áll, hogy nem ismerted az áldozatot.
Az ezredes szemében jeges mosoly bujkált, miközben végignézett rajta.
– Ki állíthatja egy másik emberről, hogy ismeri? – kérdezte, és teátrális
mozdulattal széttárta karját. – Te talán ismersz engem? Gondoltad volna,
amikor idejöttél, hogy ma éjszaka az én fegyverem oltja ki az életed? Látom
rajtad, hogy még most sem tudod elhinni.
– Azt mondtad, nem áll szándékodban megölni.
 – Úgy van, és Isten látja lelkemet, hogy igazat beszéltem. Ha létezne
szabad akarat, életed biztonságban lenne, és sértetlenül távoznál innen.
Halálod ellenben azt bizonyítja majd, hogy az emberi cselekedetek mélyebb
és zavarosabb forrásból fakadnak, mint a szándékaink. Olyan erők
irányítják tetteinket, melyek nem állnak az ellenőrzésünk alatt.
– A döntő bizonyíték tehát, mellyel meg akarsz cáfolni, az lesz, hogy
meghúzod a ravaszt.
– Ennél jobb érv aligha létezik – bólintott az ezredes. – Előtte azonban
lehetőséget kapsz arra, hogy meggyőzz: van más választásom is. Ha sikerül,
életben maradsz.
Langemann lassan végigsimította az állát, s közben a szemét is
lehunyta. A gyomrában érezte legerősebben a tiltakozást a képtelen helyzet
ellen. Meg kellett akadályoznia, hogy ez az émelyítő szorongás feljebb
kússzon, és teljesen eluralkodjon rajta. Mély lélegzetet vett, és megpróbálta
rendszerezni gondolatait, melyek az utóbbi percekben, mindenféle
koherenciát nélkülözve egy elszakadt nyaklánc szanaszét guruló
üveggyöngyeihez váltak hasonlatossá. Az önmagára kényszerített fegyelem
és koncentráció kissé megnyugtatta. Egész életében filozófiai problémákról
beszélt vagy írt, többnyire hűvös távolságtartással és könnyedén, mindig
kockázat nélkül. Ezúttal az élete volt a tét. Ezen a furcsa helyzeten
önkéntelenül is elmosolyodott. A kollégáira gondolt: vajon
belebocsátkozna-e bármelyikük egy olyan filozófiai vitába, ahol a vita
kimenetelétől az élete függ?
– A kocka el van vetve – mondta az ezredes. – Kíváncsian várom, hogy
az utolsó szó jogán mit tudsz felhozni az emberi szabadság védelmében.
– Ha nincs ellenedre, előbb ihatnánk valamit. Teljesen kiszáradt a
torkom.
Az ezredes beleegyezett. A tálalószekrényen, aranyozott szélű tálcán a
lótuszvirág kelyheire emlékeztető kristálypoharak sorakoztak, egy üveg
francia pezsgő társaságában. Kihúzta a dugót, két poharat teletöltött, és
éppen indult volna vissza a fotelokhoz, de már az első lépésnél megtorpant.
Olyasmi tárult a szeme elé, amire nem számított. Langemann, tőle szokatlan
módon, meglehetősen hanyag testtartásban ült a helyén, teljesen hátradőlve,
egyik lábát keresztbe rakva a másikon. Kezében lőfegyver csillogott, a 9
mm-es Luger P08-as, melynek csövét egyenesen az ezredes felé irányította.
 – Nekem is van egy cáfolhatatlan érvem – mondta Langemann. – El kell
ismerned: ha én röpítek golyót a te koponyádba, az mindenképpen a végzet
hatalma ellen szóló, igen hathatós bizonyítéknak tekinthető.
Az ezredes kissé csalódottan mérte végig vendégét.
– Ostobaságot csinálsz, Alfred. Olvastad az újságot, beletekintettél a
jövőbe, tehát pontosan tudod, hogy mi fog történni ezen az estén. Nem az,
amire most készülsz. Próbálkozásod eleve értelmetlen.
– A fegyver nálam van. Csak rajtam múlik, meghúzom-e a ravaszt. Kell
ennél több az emberi szabadság védelmében?
– A ravaszt nyugodtan meghúzhatod. A tár üres.
Langemann arcáról egy szempillantás alatt eltűnt az iménti fölényes
mosoly. Látta, hogy az ezredes leteszi az asztalra a két pezsgőspoharat,
majd nadrágzsebéből előhúzza a töltényekkel teli tárat. A két ujja közé
fogva mutatja fel, mint valami bűvész a cilinderéből elővarázsolt tárgyakat.
Az a bizonyos kesernyés íz újra elöntötte a torkát. A fegyverre már nem
volt szüksége, némán nyújtotta az ezredes felé. Közben latin szavak
villantak át az agyán.
Ducunt volentemfata, nolentem trahunt.
Seneca valamelyik levelében olvasta egykor ezt a rövid, szentenciaszerű
megállapítást: követőjét vezeti a végzet, az ellene szegülőt viszont magával
hurcolja. A fátumelmélet tömör foglalata volt ez a mondat, a szavak mögött
rejtőző kérlelhetetlen igazságot azonban csak most értette meg teljes
mélységében. Az ezredes elvette tőle a Luger P08-ast, gyakorlott
mozdulatokkal tárat cserélt, és a kibiztosított fegyvert maga elé helyezte az
üvegasztal peremére.
Kezdetét vette az utolsó felvonás.
Az ezredes belekortyolt a poharába, azután a szeme elé emelte, és
hosszasan nézte az aranysárga folyadékban felszálló buborékok táncát.
Kisvártatva megszólalt, alig hallható, fátyolos hangon, mintha csak
önmagához intézné a szavakat.
– Bölcs belátásra vall, hogy az égi hatalmak eltakarták az emberek
szeme elől a jövőt. Ki lenne képes közülünk elviselni a látványát
mindannak, ami elkerülhetetlenül meg fog történni vele? Én csak kóstolót
kaptam belőle, de ez a kevés is megfeküdte a gyomromat. Nem tudom,
miféle kozmikus koincidenciák az utamba sodortak egy újságot, amelyet
még meg sem írtak, és amely befejezett múltként beszél arról, amit ma
éjszaka fogok megtenni. Amikor a rólam szóló híradást először elolvastam,
olyan érzésem támadt, mintha torzító tükörbe tekintenék, csakhogy ez a
tükör nem a térbeli, hanem az időbeli megjelenésemet torzítja el. Azóta
szüntelenül olyan kérdéseken töprengek, amelyek korábban eszembe sem
jutottak, vagy ha mégis, a velük való foglalkozást üres szócséplésnek
tartottam. A végzet természetén gondolkodom öregem, és egyre inkább úgy
látom, hogy az életünk olyan történet, amelyet tőlünk függetlenül írt meg
valaki, s mi csak passzív szerepet játszunk benne anélkül, hogy az igazi
szerzőről és annak intencióiról bármit is tudnánk.
Az ezredes letette a poharat, és Langemann felé fordult.
– A szabadság mellett szóló iménti érved meglehetősen gyengére
sikerült. Meg akarod mozdítani a kezed, a következő pillanatban a kezed
valóban megmozdul, és te azt hiszed, hogy ez a szabadság. De vajon az
akaratod mögött milyen erők hatnak? Nincs-e alárendelve az indulataidnak,
vágyaidnak, félelmeidnek? Az időjárás vagy a font aktuális árfolyama nem
befolyásolják-e a működését? És az akaratod közvetlenül képes irányítani a
kezed mozgását? A mozgató idegpályákon tovaterjedő elektromos
impulzusokat az akaratod hozta létre?
Megcsóválta a fejét, s mivel Langemann egyelőre nem szólt egy szót
sem, tovább beszélt.
– Itt ülnél-e most, ebben a könyvtárszobában, hamarosan bekövetkező
halálod színhelyén, ha nem a végzet uralkodna felettünk? Talán azt
gondoltad, hogy azért hívtalak ide, mert fel akarom újítani régi
ismeretségünket? Biztosíthatlak, Alfred, ilyesmi nem állt szándékomban.
Azért vagy itt, mert a végzet engem jelölt ki, hogy demonstráljam számodra
az ő mindenek felett való hatalmát. Be fogom bizonyítani, hogy nem
tehetek mást, le kell lőnöm téged, s utána meg is teszem. Készen állsz?
Langemann némán bólintott. Az ezredes megköszörülte torkát, szivarját
a mennyezet felé fordította, mint valami felkiáltójelet, és hozzáfogott a
demonstrációhoz.
– Vegyük szemügyre a fatalizmus egy viszonylag egyszerű változatát.
Képzeljünk el egy lehetséges világot, nevezzük V1-nek, és egy lehetséges
logikát, melyet V1 minden intelligens lakója ismer. Tegyük fel, hogy
valahol e logika időtlen tartományában adva van az összes igaz kijelentés
halmaza, egyfajta extrakozmikus hiperszöveg, és V1-ben csak az történhet
meg, ami megfelel e halmaz elemeinek. Vagyis ami a hiperszövegben le van
írva. Világos, hogy ebben az esetben V1 lakói számára nem létezhet szabad
választás. A választás ugyanis mindig lehetőségeket feltételez. Ha V1-ben
csak az lehetséges, ami igaz, vagyis nem történhet más, mint ami
ténylegesen megtörténik, akkor könnyen belátható, hogy minden
szituációban csupán egy lehetőség létezik, míg a szabad választáshoz
legalább kettő kellene.
– Logikai fatalizmus – vetette közbe Langemann.
– Akár így is nevezhetjük – hagyta rá az ezredes. – Mindenesetre az
biztos, hogy V1-ben nem létezik szabadság. V1 lakói természetesen
gondolhatják azt magukról, hogy szabadok, de ez nem több puszta
illúziónál. Etikai szempontból ennek van egy fontos következménye: V1
lakói nem követhetnek el bűnt. Legyen A és B a V1 világ két lakója.
Amennyiben az összes igaz kijelentés halmaza tartalmazza azt a kijelentést,
hogy „A meggyilkolja B-t”, akkor A meg foga gyilkolni B-t. Csakhogy,
mivel az adott helyzetben A számára nem volt más lehetőség, vagyis a
gyilkosságot nem kerülhette el, tettét nem nevezhetjük bűnnek, s nem
vonhatjuk miatta felelősségre.
Ismét a pezsgő után nyúlt, s a rövid szünetet Langemann is arra
használta fel, hogy igyon pár kortyot. Miután a poharak visszakerültek az
asztalra, az ezredes folytatta.
– A mi helyzetünk nagyon hasonló V1 lakóinak helyzetéhez. Az
előttünk fekvő újság tekinthető úgy, mintha a mi világunkhoz is tartozna
egy extrakozmikus hiperszöveg, és az újság hírrovata e hiperszöveg része
lenne. Beláthatod, hogy ebben az esetben a mi cselekedeteink ugyanúgy
kényszerpályán mozognak, mint azoké, akik V1-ben élnek. Nem tehetünk
mást, csak ami előre meg van írva. Márpedig előre meg van írva, hogy ma
éjszaka gyilkosságot fogok elkövetni. Igazán sajnálom, Alfred... sicfata
volunt.
Az ezredes kezébe vette fegyverét, és Langemannra szegezte. A
félautomata pisztoly árnyéka hangtalanul kúszott végig az üvegasztal
felületén. Elérkezett az ideje, hogy a végzet beteljesedjék. Az utolsó
pillanatban azonban Langemann megszólalt.
– Mielőtt meghúzod a ravaszt, tudnod kell, hogy iménti
gondolatmeneted legalább két ponton sántít. A jövőből idekerült újság
létezése nem szünteti meg a szabad választás lehetőségét,
következésképpen a felelősség és a bűn kategóriái továbbra is érvényben
maradnak.
– Nocsak, a filozófus tehát még nem adta fel. – Az ezredes hangjából
némi gúny érződött. – Hát csak rajta, beszélj! Figyelmesen hallgatlak.
– Azt mondod, mivel a holnapi újságban az áll, hogy ma éjszaka
megölsz, nem tehetsz mást, ma éjszaka meg kell ölnöd. Csakhogy nem így
van. Ez az újság bizonyos értelemben valóban egy torzító tükör. Az ember
beletekint, és hajlamossá válik felcserélni az okot és az okozatot. Gondold
csak végig: nem a holnapi újságban olvasható hír az oka annak, hogy ma
éjszaka megölsz. Éppen ellenkezőleg: mivel ma éjszaka megölsz, a holnapi
újságban meg fog jelenni az erről szóló hír. Ez viszont azt jelenti, hogy ha
ma éjszaka megölsz, az a te szabad választásod eredménye, nem a végzet
kényszeríti rád. Vagyis felelős vagy azért, amit teszel.
Az ezredes idegesen lapozni kezdte az újságot, miközben a Luger P08-
as csövét továbbra is Langemannra irányította. Amikor a hatodik oldalra
ért, diadalmasan rábökött a bekarikázott hírre.
– De hát itt van, magad is láthatod, előre meg van írva! Hogyan
tehetnék mást, mint ami előre meg van írva és igaz?
– Ez ismét a tükör torzító hatása. Megfeledkezel arról, hogy ezt az
újságot holnap fogak megírni. A szöveg, melyet olvasol, nem előre van
megírva, hanem utólag.
A hirtelen támadt csend súlyosnak és mozdíthatatlannak tűnt, mint
valami jégtömb. Sűrű közegében a megszokottnál lassabban araszoltak
előre a másodpercek, töredezettebbé váltak a mozdulatok és szaggatottá a
légzés.
– No és az extrakozmikus hiperszöveg-elmélet? – kérdezte az ezredes
szinte suttogva. – Miért ne lehetne ez a hír az összes igaz kijelentést
magába foglaló halmaz része? A mi kétértékű logikánk, ha szigorúan
vesszük a kizárt harmadik elvét, feltételezi az összes igaz kijelentés
halmazának létezését. A kizárt harmadik elve azt mondja, hogy minden
kijelentés vagy igaz, vagy hamis, harmadik lehetőség nincs. Ha minden
kijelentésnek van igazságértéke, akkor szükségképpen a jövőre vonatkozó
kijelentéseknek is van. Mi persze általában nem ismerjük a jövőre
vonatkozó kijelentések igazságértékét, nem tudjuk, hogy melyik igaz és
melyik hamis, ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy van
igazságértékük. Mármost ha minden kijelentéshez tartozik valamilyen
igazságérték, akkor az összes igaz kijelentés együtt éppen az általunk
keresett extrakozmikus hiperszöveget alkotja. A hiperszöveg az időn kívül
létezik, itt tehát nem lép fel az a torzító hatás, amit a jövőből érkezett újság
esetében tapasztaltunk. A hiperszöveg létezéséből viszont egyenesen
következik, amint azt V1-gyel kapcsolatban már láttuk, hogy világunkban
csak az lehetséges, ami igaz. Számomra tehát a jelenlegi helyzetben nincs
választási lehetőség.
Az ezredes célba vette Langemann fejét.
– Tévedsz – mondta a filozófus sietve. – Van választási lehetőséged. A
probléma ott kezdődik, hogy amit a lehetséges világ lakóiról mondtál, nem
állja meg a helyét. Ha a V1 világhoz tartozó időtlen hiperszöveg
tartalmazza azt a mondatot, hogy „A meggyilkolja B-t”, abból nem
következik, hogy A-nak ne lett volna választási lehetősége. Az
extrakozmikus hiperszöveg egyszerűen az időn kívüli tükröződése annak,
ami az időben történik. Márpedig nem a tükörképem határozza meg, hogy
én mit teszek, hanem fordítva. Ennélfogva A szabadon választott a
lehetőségek közül, dönthetett volna úgy is, hogy életben hagyja B-t, ő
azonban úgy döntött, elköveti a gyilkosságot. Ezért, és csak ezért szerepel a
hiperszövegben az a mondat, hogy „A meggyilkolja B-t”. Mutatis mutandis
ugyanez érvényes a mi esetünkre is. A hiperszöveg időtlen, egy időn túl
létező szöveg és egy időben lejátszódó cselekvés között nem áll fenn
időbeli reláció, számodra tehát ezúttal sincs semmi előre megírva.
A lőfegyvert tartó kéz lehanyatlott. Az ezredes újra végigfuttatta
agyában az imént hallott mondatokat, közben arca egészen megnyúlt és
elvékonyodott, mint a fogyatkozó hold. Szúrós szemmel fürkészte az előtte
ülő férfit, mintha most látná életében először. Végül száraz hangon így
szólt:
– Meggyőztél. A végzet nem kényszerít arra, hogy megöljelek. Én
döntöm el, mit teszek, és ha úgy döntök, hogy megöllek, kétségtelenül bűnt
követek el, amelyért vállalnom kell a felelősséget. Mégiscsak sikerült
bebizonyítanod, hogy van szabadság.
Langemann akár megkönnyebbülést is érezhetett volna. A feszültség,
mely az előző percekben végig ott vibrált gondolatai és érzései körül,
valóban veszített intenzitásából, de tudta, hogy a játéknak még nincs vége.
Az ezredes sötét tekintettel meredt maga elé, szórakozottan latolgatta
tenyerében a pisztoly súlyát, s amikor már maga is terhesnek kezdte érezni
tulajdon hallgatását, kurtán megjegyezte:
– Csakhogy győzelmed hiábavaló. Ezt a szobát nem hagyhatod el élve.
Kihúzta a tárat a pisztolyból, azután gyors mozdulattal visszatolta. Két
egymásra visszhangzó éles csattanást lehetett hallani, majd ismét az ezredes
hangja következett.
– Amikor azt mondtam, ha létezne szabad akarat, sértetlenül távoznál
innen, egy fontos körülmény elkerülte a figyelmemet. A holnapi újság azt
fogja írni, hogy ma éjszaka gyilkosságot követtem el. Noha sikerült
bebizonyítanod, hogy szabadon választhatok, az újsághírből egyértelműen
az következik, hogy a számomra adott lehetőségek közül a gyilkosságot
fogom választani. Érted, Alfred? Saját akaratomból foglak lelőni, és ez
sokkal borzalmasabb, mintha a végzet rendelésének engedelmeskednék.
Sápadtan meglazította nyakkendőjét.
– Nem kellett volna idejönnöd... Az ég szerelmére, hiszen megtehetted
volna, hogy nem jössz el! Akkor ez az átkozott újsághír sem létezne...
Langemann arra gondolt, hogy a lehető legostobább halál vár rá. Ennél
még az is értelmesebb befejezése lenne az életnek, ha az utcán, séta közben
a fejére esik egy tégla. Tekintete nem tudott elszakadni a jövőből érkezett
újságtól. Ott feküdt az üvegasztalon, higanyszürke és rozsdabarna
fényfoltok között. Változatlanul a hatodik oldalon volt nyitva. A
bekarikázott, pár mondatos híradást nézte hunyorogva, ahogy a rövidlátók
szokták, az összehúzott szemhéjak keskeny résein keresztül. A kandallóban
már kialudt a tűz, a vasrácsot vastag, vörös parázsszőnyeg borította, mely
úgy izzott a félhomályba burkolózó szobában, mint egy vulkán belseje.
Szeretett volna végre felébredni, hogy egyszer s mindenkorra véget érjen ez
a lidércnyomásos álom.
Ekkor váratlanul megpillantott valamit, és azon nyomban mindent
megértett.

Nem sokkal éjfél előtt rendőrautók hajtottak át a birtokot az országúttal

összekötő vasrácsos kapun, végiggurultak a nyárfák kettős sorfala között, és
megálltak az épület bejárata előtt. A hold előbukkant a felhők mögül, és
ezüstös fényével megvilágította a két oszlop által körülfogott lépcsőt. Az
öreg házvezetőnő nyitott ajtót. Kezében gyertyát tartott, felvezette a
rendőröket az emeletre, és megmutatta nekik a könyvtárszoba ajtaját.
Amikor előre akarták engedni, sértődötten közölte, hogy az után, ami ott
történt, abba a helyiségbe soha többé nem teszi be a lábát. Keresztet vetett,
és a folyosón maradt.
A rendőrök benyitottak.
Szivarfüst szaga csapta meg az orrukat. Bradford ezredes a fotelban ült,
a sötét kandalló előtt, és kifejezéstelen arccal meredt a padló irányába. Csak
akkor pillantott fel, amikor az egyik nyomozó mellé lépett, és a vállára tette
a kezét.
– Telefonon már mindent elmondtam – suttogta erőtlen, megtört
hangon. – A tényeket tehát ismerik. Kérem, uraim, tegyék a kötelességüket!
A rendőrök nem maradtak sokáig. Elhangzott még néhány kérdés,
fényképeket készítettek, selyempapírba csomagolták és elrakták a jövőből
érkezett újságot, azután távoztak.
Az öreg házvezetőnőt magukkal vitték.

Az ezredes a könyvtárszoba ablakából nézte a távolodó rendőrautókat.

Miután az utolsó fényszórót is elnyelte a sötétség, összehúzta a
függönyöket, és rágyújtott egy szivarra.
– Ki gondolta volna? – dörmögte maga elé rosszkedvűen, és a fejét
csóválta. – Több mint tíz éven át tartotta rendben ezt a házat.
Langemann a kandallónak támaszkodva állt, kezében félig teletöltött
pezsgőspohárral.
– Három öregasszony helyett egyetlen öregasszony – mondta, és szája
sarkait alig észrevehető fintor gyűrte meg. – Hatalma ugyan lényegesen
csekélyebb, mint a moiráké, viszont mindent tudott rólad. Ismerte a
múltadat, a szokásaidat, szabad bejárása volt a dolgozószobádba, hozzáfért
a leveleidhez, tudott a fegyverről...
– Csak éppen indítéka nincs – vágott a szavába az ezredes. – A
házvezetőnőmnek semmi előnye nem származna abból, ha engem rács
mögé juttat.
– Magam is úgy vélem, hogy ezt az ördögi tervet nem ő eszelte ki.
Valaki más van a háttérben, olyan személy, akinek érdekében áll
megszabadulni tőled. Talán egy távoli rokon, aki a vagyonodat örökli majd,
esetleg egy féltékeny kolléga, aki a kutatási eredményeidet szeretné
megkaparintani, hogy a saját neve alatt publikálhassa őket. Akárki is az
illető, terve megvalósításához szüksége volt a házvezetőnőre, s bizonyára
jól megfizette a szolgálatait.
– Távoli rokon... – Az ezredes összeráncolta homlokát. – Igen, ez
valóban elképzelhető. Egy hónapja sincs, hogy az ügyvédem tanácsára
végrendeletet készítettem. A kedvezményezett egy Dél-Amerikába
kivándorolt unokatestvérem fia, akit soha nem láttam. Ő az egyetlen élő
hozzátartozóm.
– S bizonyára éppen szűkében van a pénznek – mosolyodott el
Langemann. – Hogy az örökségéhez minél előbb hozzájuthasson,
kidolgozott egy tervet, mely igazán figyelem Keltő fantáziáról tanúskodik.
Nem kívánt beszennyezni a kezét, azt akarta elérni, hogy te kövess el egy
gyilkosságot. Hogy úgy érezd, nincs más választásod, mindenképpen meg
kell tenned. Ennek érdekében összeállította kedvenc újságod négy nappal
későbbi számát, olyan eseményekről szóló hírekkel, amelyekről várható
volt, hogy valóban megtörténnek. A fiktív hírek között elhelyezett egy
fiktív beszámolót a ma éjszakai gyilkosságról, melyet te fogsz elkövetni.
Nem vállalt nagy kockázatot, hiszen tudta rólad, hogy visszavonultan élsz,
egy-két napilapon kívül nincs más kapcsolatod a külvilággal. A biztonság
kedvéért persze ezeknek is elkészítette egy-egy „átírt” számát, s amikor
kézbe vetted őket, megdöbbenve láttad, hogy a jövőből érkezett újság
híradásaiban szereplő események sorra megtörténnek. Ebből pedig azt a
következtetést vontad le, hogy akkor a ma éjszakai gyilkosságnak is meg
kell történnie. A végzet-teória ellenállhatatlan erővel kezdett növekedni az
elmédben, már csak egy áldozat kellett. A ravasz fickó a régi leveleid
alapján engem választott ki erre a szerepre, megírta a nevedben a meghívót
– s amikor váratlanul megérkeztem, számodra már nem volt menekülés.
Nem emlékeztél rá, hogy meghívtál volna, mégis tényként fogadtad el,
hogy így történt, mivel a végzet-teória szerint így kellett lennie. S emlékezz
vissza: később még magyarázatot is sikerült találnod, hogy miért írtál
nekem. Vagyis a kényszerképzet teljesen eluralkodott rajtad.
– Ha belegondolok, hogy majdnem megöltelek...
– Szerencsére az utolsó pillanatban megpillantottam a hatodik oldalon
egy hírt. Arról szólt, hogy a híres autóversenyző, Charles Blakeney és
hitvese a Kanári szigeteken fogják tölteni a mézesheteket. Nos, magam is
hallottam erről, két nappal ezelőtt még valóban ezzel volt tele a sajtó.
Csakhogy miközben ide utaztam, a vasúti kocsiban átfutottam a Times
legfrissebb számának néhány főcímét, és ott az állt, hogy Mr. Blakeney az
utolsó pillanatban meggondolta a dolgot, és az ifjú pár végül Hawaii
szigetére utazott. A holnapi szám szerkesztőinek erről már tudniuk kellett
volna...
Az ezredes hálával telten, s nem titkolt elismeréssel szorította meg a
kezét.
Mivel rájuk nehezedett a fáradság, mint téli ágakra a hó, hamarosan
mindketten nyugovóra tértek. Langemann lefekvés előtt arra gondolt, hogy
talán jobb lenne, ha óvatosságból kulcsra zárná szobája ajtaját, de azután
elhessegette magától ezt a gondolatot. „Az ezredes már nem jelent
semmiféle veszélyt” – nyugtatta önmagát. – „Az értelem diadalmaskodott a
kényszerképzetek felett. Nem kell tartanom tőle.”
Azért még hallgatózott egy kicsit, nem hall-e lépéseket a folyosón.
Mivel nem hallott semmit, végül eloltotta a lámpát, a fal felé fordult, és
elaludt.
Azt álmodta, hogy mégis az ezredesnek van igaza. Ők ketten, sőt az
öreg házvezetőnő, a rendőrök, de még az a minden hájjal megkent, sosem
látott távoli rokon is, aki az ezredest akasztófára akarta juttatni, egy tőlük
függetlenül megírt történet szereplői. Nem ők döntik el, hogy mit
cselekszenek, egy számukra titokzatos és elérhetetlen szerző szándéka
mozgatja őket, aki különös módon abban leli örömét, hogy miközben
mindazt, ami az agyában megszületik, teremtményeinek végig kell
játszaniuk, néhányan közülük a végzet s eleve elrendeltség kényszerítő
ereje ellen szóló érvek kitalálásával töltik idejüket.
 Fredric Brown
A KÍSÉRLET
– Az első időgép, uraim – informálta büszkén Johnson professzor a két
kollégáját. – Igaz, ez csak egy csekély hatásfokú, kísérleti modell. Csupán
másfél kilogrammnál kisebb tömegű tárgyakkal működik, és tizenkét
percnél kevesebb időskálán lehet elmozdítani a múltba vagy a jövőbe. De
működik.
A csekély hatásfokú modell úgy nézett ki, akár egy postai mérleg, de
ezen két tárcsa is volt, a mérőfelület alatti részen.
Johnson professzor egy kicsi fémkockát mutatott fel.
– Íme, a kísérleti tárgyunk, egy rézkocka, mely pontosan nulla egész öt
tized kilót nyom. Először is, előreküldöm öt perccel a jövőbe.
Előrehajolt, és beállította az egyik tárcsát az időgépen.
– Figyeljék az órájukat!
Az órájukat lesték. Johnson professzor óvatosan ráhelyezte a kockát a
gép lapjára. Az azonnal eltűnt.
Öt perccel később, másodpercre pontosan, megjelent.
Johnson professzor felvette.
– Most pedig öt percre a múltba. – Most a másik tárcsát csavargatta. A
kockával a kezében az óráját nézte. – Hat perc múlva három óra. És most
aktiválom a szerkezetet... azzal, hogy a lapra helyezem a kockát... pontosan
három órakor. Tehát, a kocka, pontosan öt perccel három előtt eltűnik a
kezemből, és ott lesz a lapon, öt perccel azt megelőzően, hogy
odahelyezném.
– De akkor hogy teszi oda? – kérdezte az egyik kollégája.
– Ahogy majd érte nyúlok, eltűnik a lapról, a kezemben terem, hogy
odatehessem. Három órakor. Figyeljék, kérem!
A kocka eltűnt a kezéből.
Megjelent az időgép platformján.
– Látják? Öt perccel azelőtt, hogy odatenném, már ott van!
Másik kollégája homlokráncolva meredt a kockára.
– De – kezdte – mi van, ha most, amikor az már megjelent ott öt perccel
azelőtt, hogy odahelyezte volna, ön meggondolja magát, és úgy dönt, hogy
mégsem helyezi oda három órakor? Ez nem okozna valamiféle paradoxont?
– Érdekes idea – latolgatta Johnson professzor. – Erre nem gondoltam...
de érdekes lenne kipróbálni. Jól van, akkor nem fogom...
Nem okozott semmiféle paradoxont, a kocka a helyén maradt.
De az univerzum többi része, professzorostul, mindenestül, eltűnt.

Nemes István fordítása

 William E. Cochrane
MINSTER WEST
Minster West üzletember volt, ennek ellenére nem rajongott az
utazásért. Előszeretettel hízelgett ugyanis magának azzal, hogy ura
mindannak, amit tesz, s ehhez az illúzióhoz a szuperszonikus utazások
túlzottan automatizáltak voltak.
Mint például most: a repülőgép már leszállt a Los Angeles-i
Megaterminál betonjára, a biztonsági öv kioldója azonban nem
engedelmeskedett mágneses beszállókártyájának; pusztán azért nem nyílt ki
az öv, mert csomagja is volt. Márpedig mielőtt beszállókártyája nyitná a
biztonsági övet, ő maga pedig végre leszállhatna a repülőről, ki kell üríteni
a poggyászteret, és szétválogatásra az épületbe szállítani a csomagokat.
Mindez természetesen az ő kényelmét szolgálta, ám a várakozás mégis
idegőrlő volt.
Minster West éppen Svájcból tért haza, ahol találkozott üzleti
partnerével, Albert Northszal. North futári feladatokat is ellátott, ám a
táskájában lapuló több mint kétmillió dollárt ezúttal meg akarta tartani
magának. Minster meglelte a futárt, de nem találta nála a kétmilliót.
Northnak ügyes kis terve volt arra, hogy Los Angelesben hagyja az
aranydollárokat, majd Svájcba csalja, és ott elintézze Westet. Nem számolt
azonban azzal, hogy – szokás szerint – West ura maradt a helyzetnek, s
ezért a terv utóbbi, leglényegesebb része megbukott.
Minster Westet mégsem emiatt aggasztotta minden másodpercnyi
késedelem a Los Angeles-i Mega terminálon. A késés Minster háttérben
meghúzódó „bankárai” miatt volt aggasztó. A rá és a hozzá hasonló
„üzletemberekre” bízott pénz eredete gyanús volt, ám elvesztését,
eltulajdonítását a bankárok szigorúan megtorolták. A pénz elvesztése,
ellopása az adott üzletember számára kudarc volt, s a kegyetlen szabályok
szerint a kudarc egyenlő volt a halálos ítélettel.
Svájcban ugyan Minster West még rábírta a futárt a pénz rejtekhelyének
bevallására, mielőtt – a szabályokhoz ragaszkodva – megölte volna,
mostani problémája viszont már az volt, hogy minél gyorsabban eljusson
Bel Airbe, patrónusához, és idejekorán megmagyarázza neki: a kudarc a
futáré, nem pedig az övé, Minster Westé.
Ehhez azonban először rá kellett tennie kezét a pénzre, és a futár
eltüntetésének bizonyítékával egyetemben a kétmilliót eljuttatni a
patrónusához. Ha ezek közül bármelyik nem sikerül, vagy csak késve, az
nagyon veszélyes lehet. Minsternek szemernyi kétsége sem volt afelől,
hogy a bankárok már tudnak a pénz elvesztéséről. A patrónusa pedig arról
is értesült, hogy ő visszaérkezett Los Angelesbe. A Svájcból érkező
szuperszonikus járatnak ugyanis csak ez az egy megállója volt.
Halk szisszenéssel és apró mechanikus zörejekkel kinyílt az utastér
ajtaja, a Minster előtti ülés háttámláján pedig kigyulladt a háromnyelvű
felirat: AZ UTASOK ELHAGYHATJÁK A GÉPET!
Minster addig furakodott, amíg az ülések között álló sor elejére nem
került. Így aztán ő hagyta el elsőnek az utasteret, és elsőként lépett rá a
harmonikafolyosón a központi épület felé lassan kúszó mozgójárdára is.
Ura volt a helyzetnek.
Tíz kilométerrel odébb, a metróvonal végén volt a parkolóház. Ott pedig
Albert North járműve, s benne a kétmillió aranydollár. Minster tárcájának
egyik belső nyílásában ott lapult North azonosítókártyája, kulcsai és az autó
parkolóhelyét nyitó kártya. Úgy tervezte, metróval elmegy a parkolóig,
beszáll a futár autójába, és egyenesen Bel Airbe hajt, ahol biztosan meg
fogják hallgatni. Arra semmi esélye nem volt, hogy közvetlenül a Las
Vegasban székelő vezető bankárok elé jusson, ehhez azok túl csökönyösek
voltak. Nem. Ha eljut a pénzzel és a magyarázattal Bel Airbe, akkor minden
rendben lesz.
Az összekötő mozgójárda egy csupa üveg kockaépítménybe vitte, amely
a terminálcsarnokon belül volt. Minsterben egy pillanat alatt a
kiszolgáltatottság sokkja áradt végig. Ebben a hatalmas üvegkalitkában
bárki megláthatta, és közvetlenül utána csak öt másik utas lépett le az
összekötő folyosó mozgójárdájáról. Nem akarta, hogy észrevegyék –
elképzelhető volt ugyanis, hogy már most van a reptéren néhány fickó, aki
őt keresi. Sürgősen ki kell jutnia a nagycsarnokba és eltűnnie a tömegben.
Becsúsztatta mágneses beszállókártyáját a kijárati ajtó melletti
nyílásba... és nekiütődött az ajtónak, az ugyanis nem nyílt ki. Kivette
beszállókártyáját, megfordította, és fejjel lefelé újra becsúsztatta a nyílásba.
Még néhányszor próbálkozott, mire észrevette a zár fölött világító szöveget:
 HELYTELEN KIJÁRAT. HASZNÁLJA A
POGGYÁSZFELVEVŐ CSARNOKBA VEZETŐ AJTÓT!

Minster West halkan átkozódott, és a másik kijárathoz lépett. Az egyik

utas már éppen nyitotta az ajtót, és szórakozottan Minsterre nézett, majd
átment a kijáraton. Az ajtó villámgyorsan bezáródott mögötte.
Az az átkozott poggyász!... Először a gépről nem tudott leszállni miatta,
most pedig ez a tetű automatizált terminál nem engedi ki addig, amíg föl
nem veszi a csomagját. Így most csak azokat az ajtókat használhatja,
amelyek a poggyászfölvevő csarnok irányába nyílnak. Minster dühösen
belenyomta kártyáját az ajtó nyílásába, majd kisétált. Az üvegfalon
keresztül látta, hogy az ajtó egy mozgólépcsőre nyílik, amely leviszi a
csarnok alatti mozgójárdákhoz. Ott pedig minden bizonnyal várják már a
hangos vagy vizuális utasítások, amelyek elvezetik a poggyászához.
Minster mérgesen a mozgólépcsőhöz csörtetett. Ez volt az egyetlen kivezető
út, és nem szeretett kiszolgáltatva lenni valakinek, aki már lehet, hogy
keresi is őt. Jelenleg a legutolsó dolog, amire szüksége volt, az a poggyásza.
De a leggyorsabb módja a terminálból való kijutásra az volt, ha fölveszi a
csomagját, s aztán szélsebesen kijut a parkolóházhoz.
Minster West hirtelen észrevette azt a magányos embert, aki az üvegfal
túlsó oldalán állt. A másik férfi is megbizonyosodott arról, hogy Minster
meglátta, s odaállt a lefelé tartó mozgólépcső fölé. A körülötte hullámzó
tömeggel ellentétben a férfi mozdulatlan volt, és egyenesen Minster Westre
meredt, mintha megpróbálta volna emlékezetébe vésni annak minden
arcvonását. Feszülten figyelt, majd szája sarkából elmosolyodott, amint
Minster West eltűnt a csarnok szintje alatt.
Minster egyik kezével megtámaszkodott a mozgólépcső korlátján.
Ismerte ezt az arcot, a hidegen kéklő szemeket, a forradást az állkapcson és
a különlegesen széles orrcimpákat: Reagan Under volt a férfi neve.
Las Vegas teljesen kilőve. Reagan Under közvetlenül a Las Vegas-
iaknak dolgozott, és jelenléte a csarnokban azt jelenti: szerződése van az
aranydollárok visszaszerzésére és Minster West megölésére. Kisebb
munkára – például mentegetőzések hallgatására – nem bérelték volna fel.
Las Vegas tehát határozott. Minster West kétmillió aranydollárt ért holtan.
 Most már tényleg el kell juttatnia a futár kocsiját Bel Airbe. fis távol
kell tartania magát Undertől. Minster, hogy meggyorsítsa haladását,
elkezdett lefelé baktatni a mozgólépcsőn.
A lépcső aljában a terminálon belüli közlekedést biztosító, egymás után
bizonyos távolságban folyamatosan mozgó egyszemélyes kocsik voltak.
Minster átment a forgóajtón, és beszállókártyájával kinyitotta a
legközelebbi kocsi ajtaját. Hirtelen, egy váratlan ötlettől vezérelve
visszament a forgóajtón túlra, majd újra belépett, s ezúttal már Albert North
azonosítókártyáját használta.
Nem szállt be az elsőként hívott kocsiba, hanem csak kívülről helyére
hajtotta a biztonsági korlátot, és megnyomta az indulásra utasítást adó
gombot. Aztán beszállt a második kocsiba, és hagyta, hogy a kocsi
biztonsági korlátja hátranyomja a párnázott ülésbe. A kocsik elektromotorja
csupán öt kilométeres óránkénti sebességre volt képes, ám túlságosan
feltűnő lett volna, ha a szervizfolyosón gyalogol, a kocsik mellett.
Legszívesebben futott volna, de a csomagfelvevő csarnok éppen elég
messze volt a leszállás helyétől ahhoz, hogy a kocsi használatát szükségessé
tegye.
A két kocsi kicserélésének trükkje nem volt valami fényes ötlet, de ez
volt a legjobb, amit adott helyzetben kitalálhatott. Legalább közvetlen
közelébe nem furakodhatott senki. Látta az előtte lévő kocsikban ülők fejét,
és mögötte is lesznek még jó néhányan. Az alatt az idő alatt azonban, amíg
ő a két kocsi cseréjével foglalatoskodott, senki nem tűnt lel a mozgólépcső
alján. Ebben az időszakban, úgy látszik, a forgalom elég gyér volt, és
tökéletesen érvényesült a hely megtervezésekor fontosnak tartott illúzió: a
zsúfoltság ellenére is úgy érezhette, egyedül van. Az utazóknak ugyanis –
még a teljesen automatizált repülőterekén is – azt kellett érezniük, hogy
személyes kiszolgálásban részesülnek.
Minster megfordult, hogy szemügyre vegye, beszállt-e valaki mögötte a
kocsikba, amikor szeme sarkából elkapta az egyik kocsiba éppen
bekászálódó szikár alakot: Under! Hogyan juthatott be a kizárólag az utasok
számára fenntartott közlekedési alagútba, amikor Minster képtelen volt
onnan kijutni? Nos, végül is Under négy kocsival volt mögötte, spekulált.
Így mire ő is kiszáll, lesz ideje elvegyülni a tömegben. A csomagfelvevő
csarnokok állandóan zsúfoltak.
 De eljut-e egyáltalán a csarnokig?, merült föl benne a félelem. Minster
hátán végigfutott a hideg egy nagy sebességű pisztolygolyó hatásának
gondolatára. A kocsi háta műanyagból volt, ami nem akadály egy
pisztolygolyónak. Na és a négy kocsi köztük?... Lehet, hogy nincs is
pisztolya. Hiszen rendkívül kockázatos lenne közel vinni egy pisztolyt a
repülőtér monitorrendszeréhez meg a minden ajtón megtalálható
fémdetektorokhoz. Nem, ez tényleg őrültség lenne. Undernek lehetett
mindazonáltal fegyvere: műanyag, a detektorok számára kinyomozhatatlan,
de az meg nem halálos. A kérdés csak az, hogy használná-e itt...
Minster rémülten körbenézett a közlekedő-alagútban. A fénylőn világító
neonok ismét a kiszolgáltatottság érzését keltették benne. Itt megölhetik, és
akkor a párnás ülésű kis kocsi holtan is éppúgy továbbviszi, mintha még
élne! Mint egy mozgó koporsó, amelyei Reagan Under kísér.
Hohó, álljunk csak meg egy pillanatra! Az alagút éppen annyira csapda
volt Under, mint az ő számára. Reagan sokkal inkább profi volt annál,
semmint hogy olyan helyen öljön, ahol kapcsolatba hozhatják a holttesttel.
– „Figyelem! Figyelem! – visszhangzott hirtelen az alagútban a
hangosbeszélő. – Kérem, maradjanak ülve! Az önök kocsija meg fog állni.
Rendkívüli utasítás! Ne hagyják el a kocsijukat!”
Minster előredőlt. Micsoda?, gondolta. Érezte, hogy a kocsi lelassul.
Ebben a pillanatban észrevette, hogy vastag műanyag lapok ereszkednek alá
a mennyezetről, majd fémlapokkal fedik be az egész alagútpályát.
Megcsóválta a fejét. Vajon ez egy Reagan Under által fölállított csapda?
Nem, hiszen Minster kocsija mögött is leereszkedett egy súlyos
szigetelőlemez. Ráadásul egy másodpercre megpillantotta Reagant, aki
szinten meglepetten ingatta fejét. Ő sem kedvelte a barikádokat.
A hangosbeszélő megismételte előbbi figyelmeztetését, majd folytatta:
„A nitrátszenzorok robbanószerkezet jelenlétét mutatták ki. A
szigetelőlemezek az önök védelmét szolgálják. A tűzszerészcsoport fel
fogja kutatni a robbanószerkezetet és hatás...”
Bummmm!
Fülsiketítő robbanás hallatszott. Bár a védőlemezek a robbanás zajának
nagy részét kívül rekesztették, a kocsikban ülők azért hallották, mi történt.
A lökéshullám megtört a vastag lemezeken, de ahol a külső felületbe
beleütközött, ott belül repedések és karcolások látszódtak a műanyag
lemezen.
 Minster látta, hogy az előtte lévő lemez megtelik repedésekkel, és
érezte, hogy apró műanyagdarabkák koppannak a kocsi üvegének.
Ugyanabban a pillanatban a fülébe belehasított a fájdalom, amint a
légnyomás egy pillanat leforgása alatt megnőtt, majd lecsillapodott.
A bombának közel kellelt lennie hozzá... talán az előtte lévő kocsiban...
amelyiket a saját beszállókártyájával Minster West névre hívott. De hogyan
tették a bombát a kocsira? Under! Biztosan az indítóállomásnál várt, és
akkor helyezte el a bombát, amikor Minster a futár azonosítókártyájával
csinálta azt a trükköt, vagy csak letelefonált valakinek, hogy tegye meg.
Mindez meglehetősen valószerűtlennek látszott, ám egy véletlenül
kiválasztott kocsi alatt elhelyezett bomba legfeljebb csak megijesztette
volna. Nos, ha mégis ezt akarták, akkor sikerült. A kiszemelt áldozathoz
ennyire közel felrobbanó bomba valóban vérfagyasztó.
Minstert a félelem rögtön fölugrasztotta, amint az előtte lévő
védőlemezen kinyílt egy ajtó. Szinte ugyanabban a pillanatban meg is
nyugodott, mert meglátta a Megaterminál mentőalakulatának egyenruháját.
Bár a dobhártyája sajgott, a hangokat újra hallotta.
– Jól érzi magát, uram? – kérdezte a férfi, amint kioldotta a biztonsági
korlátot az ülés előtt. – Nem sérült meg?
Minster West megrázta a fejét, a torkán azonban egy hang sem jött ki.
Arra koncentrált, hogy kitalálja, mi lesz a következő kérdés, és azon törte a
fejét, képes lesz-e kijátszani a terminál központi számítógépét itt az
alagútban azzal, hogy hamis személyazonosságot ad meg. Mert ha az előtte
lévő kocsiban Minster West ült, akkor a futár, Albert North kellett hogy
megmeneküljön. Talán sikerül félrevezetnie őket, ameddig rá nem jönnek,
hogy az előző kocsiban valójában nem ült senki.
– Erre jöjjön, uram! – mondta a mentőalakulat embere. – Csupán egy
keveset kell sétálnia, aztán kocsival továbbvisszük. Szabad a nevét, uram?
Minster West döntött.
– Albert North – válaszolta. – Mi történt? Megsérült valaki?
Igyekezett hangját minél érdeklődőbbé formálni. Nem akart még több
időt elvesztegetni holmi orvosi vizsgálattal, hogy megállapítsák, nincs-e
sokkos állapotban.
– Bomba robbant. Úgy tűnik, valamelyik kocsiban. Általában azért még
a robbanás előtt hatástalanítjuk őket – nyugtatta meg a mentőalakulatos. –
Erre, uram, keresztül ezen az ajtón!
 Minster egy pillantást vetett az útpályára és az előtte lévő kocsi
meggyűrődött maradványaira. Az éles, csípős szag köhögésre ingerelte,
miközben a mentőosztagosok a második rekeszből a harmadikba vezették
át. Itt az eredeti kocsit a mennyezetig emelték, és helyette egy másik várta a
földön, egy egyenruhás kísérővel.
– Szálljon be, uram! – mondta az osztagos. – Én fogom kézi vezérléssel
irányítani a kocsit. Lenne szíves az azonosítókártyáját az ellenőrző
nyílásába helyezni?
Minster beszállt, regisztráltatta magát a futár azonosítókártyájával, majd
behajtotta a biztonsági korlátot az ülés előtt, követve a vezető utasításait.
– Nagyszerű, indulhatunk! – mondta a mentőosztagos, majd
megnyomott egy gombot a műszerfalon. – Kénytelenek vagyunk kézi
vezérléssel működtetni a kocsit – magyarázta. – Ha visszaállítjuk az
automatikus rendszert, akkor az mozgatná az összes kocsit. Márpedig ott
hátul két-három járgány is tropára ment. Így hát én fogom ide-oda szállítani
az utasokat. Elviszem önt az 5-ös számú poggyászfelvevőhöz, majd
visszajövök a következő fickóért. Így mégiscsak gyorsabb, mint gyalog,
nem? És legalább mindenki idejében hazaérhet, nemde?
– Hát igen – mondta Minster. – Én is fölveszem a csomagomat,
beszállok az autómba, beveszem magam egy szállodába, és fölhajtok egy
italt. Lehet, hogy kettőt is...
– Biz’ isten, ettől jobbat ki sem lehet találni – nevetett a
mentőalakulatos. – Egy pillanat alatt az 5-ös poggyászfelvevőhöz röpítem.
Tudja, kézi vezérléssel valamivel gyorsabb, mint automatikus
üzemmódban. Dőljön hátra, és engedje el magát!
Az 5-ös poggyászfelvevő tele volt céltudatosan mozgó utasokkal, és
semmi jele nem mutatkozott annak, hogy bárhol is robbanás történt volna a
Megaterminál területén. Minster visszakérte hamis azonosítókártyáját a
mentőosztagostól, megköszönte a fuvart, és kiszállt a kocsiból. Kártyájával
kinyitotta a bejárati ajtót, és megjegyezte az ajtó melletti számítógép
képernyőjén megjelenő 516-os számot. Ebben a rekeszben volt az ő
csomagja.
Hallotta, hogy a kocsi lassan visszaindul mögüle. A mentőosztagos
valószínűleg arra várt, hogy feltűnjön a képernyőn Minster
poggyászmegőrző rekeszének a száma. Ez a szám, illetve a memóriában
rejtező jele meg a beszállókártya elég arra, hogy Minster Westet, azaz
helyesebben Albert Northot azonosítani lehessen. A mentőosztagos
azonban nem azért volt, hogy az utasokat kikérdezze, és jelentéseket
tegyen. Az ráér később is.
Minster nem törődött azzal, mi lesz, ha valaki elkezd Albert North után
kutatni. Az egyetlen hely, ahol a futár nyomára bukkanhattak, Svájcban
volt, ám North hulláját még legalább hetekig nem fedezik fel. A poggyásza
pedig – mármint Albert North poggyásza – az 516-os rekeszben rejtőzött.
Minster Westnek nem volt szüksége a csomagokra, mindez csak egy újabb
álcázó részlet volt ahhoz, hogy a tömegben elvegyülhessen. Amire igazán
szüksége volt, az North autója.
Meg kellett szereznie azt az autót, és a kétmilliót eljuttatni Bel Airbe.
Méghozzá a lehető leggyorsabban. Elég gyorsan ahhoz, hogy Reagan
Undert visszahívják.
Ahhoz viszont, hogy mindezt megtehesse, ki kellett vennie North
poggyászát, és minél gyorsabban elhagyni ezt az automatizált egérfogót.
Minden mozdulat, amit eddig tett, egy kiszámítható komputer által volt
irányítva. Olyan nyomot hagyott maga után, amelyet Reagan Under
nemcsak követhetett, hanem útját előre is kitalálhatta. Minster West ezúttal
nem igazán volt abban a helyzetben, hogy a Los Angeles-i Megaterminál
utaskiszolgálása által biztosított időmegtakarítást maradéktalanul
élvezhesse. Ha továbbra is csak egy mozgó adat marad a számítógépek
programjaiban, akkor könnyen holtan végezheti.
Minster, Albert North kártyáját használva, kinyitotta az 516-os rekeszt.
Egy utazótáska és egy irattáska. Ahogy megragadta North csomagjait,
felfigyelt a tárolórekesz melletti hirdetésre. Általában nem izgatták a
közterületek olcsó reklámjai, ez azonban egy autókölcsönzőé volt...
A fejében egy pillanat alatt összeállt a terv. A föld alatti csővonattal
való utazás hirtelen rémisztővé vált. A közlekedőalagútbeli bombarobbanás
után ez halálra rémítette volna. Érezte, hogy az idegei a bezártságnak még a
gondolatára is megfeszülnek, és a gyomra görcsbe rándul.
Autókölcsönző... A parkolóig kölcsönöz egy autót, és így a felszínen
utazhat. Akkor pedig ura lesz a helyzetnek.
A hirdetés képernyője melletti nyílásba először Albert North
azonosítókártyáját, majd hitelkártyáját csúsztatta bele. Felvillant egy zöld
lámpa, majd rögtön utána sárga keretben megjelentek a használatra
vonatkozó utasítások:
 A CSOMAGJÁT KÖZVETLENÜL AZ ON ÁLTAL BÉRELT
AUTÓHOZ SZÁLLÍTJUK. KÉRJÜK MEGADNI A MEGŐRZŐ
REKESZ SZÁMÁT!

A szöveg mellett ábra mutatta, hogyan kell betáplálni a csomagtároló

számát.
Minster West gyorsan és pontosan végrehajtotta az utasításokat. A
csomagtároló ajtaja bezárult, és az utazótáska, valamint az irattáska már
úton is volt az általa kibérelt autóhoz. A hirdetés képernyője alatti nyílásból
kicsusszant egy új kártya, amely egyszerre volt indítókulcs, szerződés és az
út végén számla a kölcsönzővállalat számára. Az, hogy a kölcsönzés
mennyibe fog kerülni, egyáltalán nem izgatta Minster Westet. Albert North
igazán fizethet érte, a pokol bármelyik bugyrában leledzik is. Az igazán
fontos dolog North autója volt, és a kulcs, amely nyitotta.
Az autóparkolónál kényelmes rejteket nyújtó tömeg kavargott. Minster
a tömegben érezte igazán otthon magát. Beleivódott, hogy mindig emberek
előtt és emberek mögött álljon, sohasem nyílt terepen, hanem tömegben
mozogjon, elvegyüljön a járókelők között. Ha minderre lehetősége volt,
akkor másodpercek alatt el tudott tűnni a kutató szemek elől.
A parkolónál állandó volt a mozgás: amint a bérelt autók és a repülőtéri
buszjáratok elvittek egy csoportot, rögtön érkezett egy másik a
Megaterminálból. Minster a kavargó tömeget minden nehézség nélkül
pompás rejtekhelyként tudta használni.
Végre számát villogtatva megjelent az ő bérautója is, amelyet egy
automata vezérelt a várakozási rámpához. Minster kisiklott a tömegből, és
egy pillanat alatt beszállt az autóba. Az indítókulcsként is szolgáló kártyát
villámgyorsan becsúsztatta a megfelelő nyílásba, és mielőtt az autó ajtaja
becsukódhatott volna, máris bekapcsolta a vezérlőegységet. Mihelyst
kigyulladt a műszerfalon a KOCSI INDULÁSRA KÉSZ felirat, megnyomta
a DÉLI AUTÓPÁLYA gombot, majd bekötötte a biztonsági övet.
Minsternek már épp elege volt az egész automatizált Megaterminálból
és hasonlókból. Ha rajta múlna, gondolta, soha az életben még egyszer be
nem tenné a lábát egybe sem. Minster határozottan büszke volt arra, amit
saját akaratából történt cselekvésnek nevezett. Állandóan arra törekedett,
hogy ellenőrzése alatt tartsa cselekedeteit. Az pedig fizikailag mindig
kikészítette, amikor valamely utazása miatt rá kellett bíznia magát
számítógép vezérelte mozgólépcsőkre és személyszállító eszközökre.
Ilyenkor nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy feláldozott valamit
alapvető emberi méltóságából, mi több, sokszor egyenesen a hideg
szaladgált a hátán. Most eltökélte, hogy soha többé nem hozza magát ilyen
kiszolgáltatott helyzetbe.
Az autó sebessége szívet melengető érzés volt a Megaterminál
szállítórendszereinek csigalassúsága után. A kocsi csikorgó kerekekkel
indult el, amint észlelte, hogy rés nyílt az autóáradatban, keresztülverekedte
magát a Terminálból kivezető úthálózaton, követve az irányítójelzéseket, s
tette mindezt a program által meghatározott lehető legnagyobb sebességgel.
Minster Westnek meg kellett markolnia az ülés kartámláit, amikor az autó a
körgyűrűn keresztül, éles kanyarok után kiért a Déli Autópályához vezető
útra. Bekapcsolt az autó második sebességfokozata, dorombolni kezdtek a
turbinák, és a járgány elérte az ötven kilométeres sebességet.
Igen, ez az igazi közlekedés, gondolta elégedetten, gyorsan és
szabadon!
Az útnak ez a szakasza rövid lesz. Minster West betáplálta az
irányítórendszerbe a parkoló koordinátáit, ahol North kocsija áll. Az autó
ezért a szélső sávban maradt, készen arra, hogy a következő kijáratnál
elhagyja a kivezető autópályaszakaszt. Valóban, alig egy ugrásnyi távolság
állt csak Minster előtt. A parkolóházból aztán Minster már Albert North
kocsijával távozik, és végre rátér a Déli Autópályára. Egy saját maga által
vezetett kocsin – szabadon és akadálytalanul. A helyzet ura lesz.
A bérelt kocsi, amely a parkolóházig hozta, egy csarnokban állt meg.
Minster West kivette a csomagtartóból az utazótáskát és az irattáskát, majd
North azonosítókártyájával és parkolójegyével bejelentkezett a
számítógépnél a futár kocsijáért. North a pénzt tartalmazó táskákat egy
fekete, kétüléses sportkocsiban hagyta, amelynek csomagtartójában a két
acéllemez biztosítású kazetta mellett helyet kapott az útitáska és az irattáska
is. Minster tudta, mi van a két kazettában, s bár szerette volna azért
megnézni, belátta, hogy a kivilágított parkolóház nem a legjobb hely erre.
Valószínűleg kamerák pásztázzák a véletlenszerűen kiválasztott
területeket... Minster becsukta a csomagtartót, és beszállt a kocsiba.
Betáplálta a Déli Autópályát, mire az autó kigördült a parkolóházból, rá a
felhajtórámpára.
 A gyorsítópálya végén Minster hátranézett, mekkora a forgalom az
autópálya gyors szakaszán, egy pillantást vetett az autó radarjának
kijelzőjére, és látta, hogy a veszélyes távolságban közeledőket jelölő vörös
tartomány üres. Tiszta az út. Betáplálta Bel Air kódját az autó
irányítóberendezésébe, majd közölte az útvonal-meghatározó készülékkel
Bel Air-i főnöke rezidenciájának hét számjegyű koordinátáját. Annak az
embernek a címét, akivel találkoznia, beszélnie kell. A Bel Air-i címet a
központi irányító számítógépnek el kell fogadnia még azelőtt, hogy a
következő lehajtósávnál a Forgalomellenőrzés a kocsiját a Déli
Autópályáról való távozásra utasítaná amiatt, hogy csupán a helyi
közlekedésben vesz részt, s így nem jogosult az autópálya használatára.
Az autó számítógépének képernyőjén megjelent egy térkép, amelyen a
forgalomirányító számítóközpont bejelölte, melyik utat választotta Minster
West számára. Minster benyomta az ÚTVONAL ELFOGADVA gombot, és
hátradőlt az ülésben, hogy élvezze az utazást. A kocsi a belső sávba váltott,
és addig gyorsított, amíg az előtte haladó autó fel nem tűnt a radar vörös
tartományában, majd utazósebességre lassult, hogy állandósítsa a követési
távolságot. A sebesség elégedettséggel töltötte el Minster Westet. A nap
ezen szakaszában a forgalom elég gyér a Déli Autópályán ahhoz, hogy a
kocsinak ne kelljen lelassítania szokásos utazósebessége alá, ami azt jelenti,
Minster kellő időben odaér céljához.
Az autópálya a Megaterminál környékét elhagyva a hegyek közé ért,
majd balra fordult Los Angeles központja felé, ahol egy Minster által
beprogramozott csomópontban majd eltér a Bel Air-i villanegyed felé.
Rövid útnak ígérkezett, és az utazósebesség fenntartása elég időnyereséget
kínált, de mégis, talán érdemes lenne odatelefonálni, töprengett Minster.
Nem, ez nem lenne bölcs dolog. Minster West ugyan ismerte a Bel Air-i
rezidencia titkos számát, ám azt az autóból hívni elképzelhetetlen
könnyelműség lenne. A kocsiból a hívást rádióhullámokon keresztül
továbbítják, amit bárki lehallgathat, márpedig a rendőrség minden
bizonnyal ezt teszi, már csak rutinból is. Ráadásul az autó bérelt volt, és a
bérbe adó ügynökség számítóközpontja folyamatosan ellenőrizte autói
mozgását, továbbította a fedélzetükről lebonyolított telefonhívásokat, és föl
is vette azokat. Minster West egyébként is biztos volt abban, hogy meg
tudja magyarázni főnökeinek a kétmillió dollárt és a futár ballépését. Egy
meggondolatlan telefonhívást azonban nem bocsátanának meg.
 Minster West elengedte magát. Nem fogja hívni Bel Airt, hiszen amúgy
is elég gyorsan odaér. A szabad ég alatt volt, egy, csak az ő rendelkezésére
álló autóban, nem pedig alávetve a tömegközlekedés esetleges elektronikai
hibáinak, számítógépcsődjeinek. Lazított. Most igazán ura volt a
helyzetnek.
Ahogy körülnézett, látta a hegyeket és a felhő barázdálta kék eget.
Szeretett autót vezetni. Szerette azt a lehetőséget, hogy oda megy, ahová
akar, azt, hogy a számítógéppel vitatkozva szervezheti meg útját, ha például
a forgalomtól távol eső, alig ismert útvonalra akar eljutni. Szerette, amikor a
száguldó autófolyam közepében haladva a sebességtől tombol az adrenalin
a vérében. Mindez a szuperszonikus légi járatoknál és a gyorsforgalmú
földalatti vonatoknál százszorta izgalmasabbá tette Minster West számára a
száguldást az autópályán. Utált tétlenül utazni. Ki nem állhatta, amikor az
utazás kezdetekor átengedte testét egy közlekedési terminál
számítógépének, majd az út végén egy megviselt porhüvelyt kapott vissza.
Minster ennél sokkal többre vágyott, amikor utazott. Nem szerette, ha úgy
szállítják, mintha maga sem lenne több egy bőröndnél.
A szuperszonikus légi járatokat és a földalatti gyorsvasutat ilyesfajta
önfeladásnak tekintette, nem többnek annál, hogy az ember gépekre és
simulékony szoftverekre bízza magát, amelyek a megállók között ezért
cserében féltő szeretetet és abszolút biztonságot nyújtanak. Mindent
egybevetve, Minster West gyűlölte a tömegközlekedést. Gyűlölte, hogy
életének egy darabját, a cselekedetei fölött gyakorolt ellenőrzésének egy
részét föl kellett adnia, cserében egy beszállókártyáért vagy egy jegyért.
Mikor gondolatban eddig eljutott, morogni kezdett magában. Ezúttal rá
volt kényszerítve a szuperszonikus légi járat használatára, de biztos volt
benne, hogy ezután jó ideig nem lesz hajlandó erre.
Olvasta valahol – talán egy közlekedési reklámkiadványban –, hogy egy
üzletember életének 65 százalékát a Tömegközlekedési Vállalat járművein
való utazással tölti. Minsternek viszont esze ágában sem volt 65 százalékot
elvesztegetni az életéből. Szerette, ha irányíthatta saját életét – beleértve az
utazásra szánt 65 százalékot is.
A kocsi hirtelen elkezdett lassulni, követősebességet vett föl, és
megközelítette az előtte haladó autót, majd tovább lassult, betartva az előírt
követési távolságot. Minster West észrevette az irányítóberendezés sárgán
villogó figyelmeztető jelzését a műszerfalon, ahol megjelent egy
térképvázlat is a következő felirattal:

FIGYELEM! FIGYELEM!
ELŐTTÜNK FORGALOMTORLÓDÁS AZ ÚTON.
SZÜKSÉGES KERÜLŐÚT: MINTEGY 15 KILOMÉTER
BECSÜLT IDŐVESZTESÉG: 1.62 ÓRA
A HELYI KÖZLEKEDÉS IRÁNYÍTÁSA ALÁ TARTOZÓ
AUTÓK TARTSANAK A LEHAJTÓSÁV IRÁNYÁBA!
A TÁVOLSÁGI KÖZLEKEDÉS IRÁNYÍTÁSA ALÁ TARTOZÓ
AUTÓK SZÁMÁRA KERÜLŐ UTAKAT AJÁNLUNK.

A műszerfal térképvázlatán keresztül az irányítóközpont számítógépe

kerülő utat ajánlott, két lehajtósávnyira innen, és az időveszteség minimális
lett volna. A másik lehetőség: bent maradni a torlódásban, és a többi
kocsival szinte egymás lökhárítójába kapaszkodva araszolni. Az utóbbiról
szó sem lehet, határozta el Minster, mivel nem engedhette meg magának a
több mint másfél órás késést. Ezért gyorsan betáplálta az irányítórendszerbe
a kerülő út elfogadására megadott kódot.
A kocsi ajtaja váratlanul kinyílt, és egy ember zuttyant a mellette lévő
ülésbe.
– Reagan Under!
– Személyesen. Már éppen azon voltam, hogy a szélvédőn keresztül
röpíttetlek ki a kocsiból, amikor engedted, hogy az autó megálljon...
Minster ezalatt gyorsan a műszerfalra nézett. Mivel nem az araszolást
választotta, ezért az autója megállt, hogy újra fölvegye a pontos követési
távolságot, és csak akkor fog elindulni, amikor az előtte álló autó is
megmoccan. És íme, megmozdult, s így ők is elindultak.
– ...és én át tudtam szállni az autómból a tiédbe. Így most elintézhetlek,
és amikor a forgalom a legközelebb megtorpan, szép nyugodtan
visszamehetek a saját kocsimba. A tiédet pedig beállítom az araszoló sorba,
így a kocsid a hulláddal elgördülhet a dugóban addig, amíg én lelépek.
Oltári egyszerű, nem? Isten veled, Minster West!
– Hé, várj egy pillanatra!... – kiáltotta Minster, amint belenézett Reagan
pisztolyának csövébe. Hosszú csövű, kis markolatú, hangtompítós revolver
volt...
 Az autó hirtelen sivítást hallatott, majd fölgyulladt a NAGY
SEBESSÉGŰ SÁV jelzés a műszerfalon. Bántóan éles fénnyel kigyulladtak
a figyelmeztető villogók az autó külsején, és hangjelzések állították le a
környező kocsikat. Minster West azonban mindebből szinte semmit nem
észlelt sokkos állapotában. Autója a vánszorgásból nyolc másodperc alatt
közel csúcssebességű száguldásba csapott át, és a gyorsulás szinte
belepréselte Minster Westet az ülése párnái közé. A gyorsulást észlelve
pedig az irányítóautomatika a műszerfal fölül és az ülések támlájából
villámgyorsan kieresztette és fölfújta a védőballonokat. A másodperc
törtrésze alatt Minster Westet körülölelte és védelmezte a kocsi belső,
rugalmas védőburka. Láthatta a műszerfalat, és ülésének karfája alatt volt
egy gomb, amellyel lelassíthatta a kocsit, de minden egyéb mozgását
gátolta az autó biztonsági rendszere.
A gyorsítást törlő gomb... A védőballonok villámgyors felfúvódásakor a
karja nem volt a vezetőülés karfáján. Nem készült fel a váratlanul
drasztikus gyorsulásra, vallotta be magának, és Reagan ezzel meglepte, s a
ballonok a hasához préselték, csapdába zárták a kezét, hogy szinte önmagát
ölelte át. Képtelen volt tehát megállítani a kocsit és bármilyen módon is
védekezni Reagan Under ellen.
Az autó pedig végigmegy a beprogramozott útvonalon, a kerülő úton
Bel Airbe. De Reagan... Reagan minden bizonnyal tüzelni fog, és Minster
West nem gyötrődik többé azon, hogyan érhetné el a kocsit megállító
gombot.
– Oké, lőj! – szólította föl Reagant. – Még öt perc, és Bel Airbe érnénk,
én pedig megmagyarázhatnék mindent. De semmi kedvem itt ülni és arra
várni, hogy mikor szándékozol megölni. Lőj le most, a lenébe is!
– Mindig ura akarsz lenni a helyzetnek, nem? – jutott el hozzá Reagan
hangja a védőballonok mögül. – Sajnálom, Minster. Ezúttal nem
engedelmeskedhetem neked. Ez a vacak védőballon engem is meglepett...
csapdába ejtette a pisztolyt tartó kezemet. Úgy érzem, ráadásul a revolver
csöve pont a hasamba mélyed. Így még akkor se lőhetnélek le, ha a
pisztolyom csöve amúgy jó irányba nézne, mert ahhoz saját magamon
keresztül kellene lőnöm. Addig megyünk így, míg csak végére nem érünk
az általad betáplált útnak. A kocsim a tiédhez van kapcsolva, tehát semmi
nem változott, legfeljebb csak elhalasztódott.
 Minster a műszerfal képernyőjén látta, hogy a közvetlenül mögöttük
lévő kocsi szorosan követi őket még ezzel a sebességgel is. Tisztán kivette
Reagan kocsiját, amelyben nem ült senki, mégis ugyanazzal az elektronikus
eleganciával irányította magát, mint Minster West autója. A nagy sebességű
sávban a kocsik irányítóberendezésének automatikája sokkal megbízhatóbb
volt, mint az emberi reflexek, és ezért a kocsik biztonsági áramkörei
vészhelyzetben felülbírálták a manuális utasításokat, kivéve az útirány
megadását, valamint a lassításra vonatkozó parancsot. Reagan kocsijának
elvileg jóval mögöttük kellett volna lennie ennél a sebességnél, messze a
radar piros tartományán túl. Reagan valahogy megpiszkálhatta az autója
elektronikus rendszerét, hogy az most is ilyen közel követte őket. Így
Reagan könnyedén megszökhet, amint Minster West kocsijának programja
szerint rátérnek egy lehajtósávra, és lassítanak.
Bizonyos, hogy amikor a kocsi eléggé lelassul ahhoz, hogy a
védőballonok visszahúzódjanak, Reagan azonnal tüzelni fog. Minster
Westnek még azelőtt tennie kell valamit. De vajon mit? Csúsztassa meg a
kocsit? Reagan elsőre talán elhibázná, de másodszorra semmi szín alatt.
Kezdetnek mindenképpen vissza kell nyernie uralmát az autó fölött.
Jobb keze szorosan a gyomrához volt nyomódva, ám az övén függő kés
tokja nem volt messze az ujjhegyétől. A kemény műanyagból készült
késtől, amit csupán azért hordott magával, hogy kijátszhassa az utazási
csarnokok és szállodák biztonsági berendezéseit. Mindazonáltal tudta, hogy
ez a kés fegyvernek fegyver, de soha gyilkosabb feladatra nem használta
még, mint egy kőkemény borjúsült felszeletelése vagy egy kagyló
kibelezése.
Mégis... talán alkalmas lehet arra, hogy keresztülvágja a csapdába záró
védőballont, és megnyomhassa a stopgombot. Az ujjait lassan becsúsztatta
felöltője mögé, kiügyeskedte a kést a tokból, majd pihent egy keveset.
Ekkor ugyanazzal a problémával került szembe, mint Reagan Under. Az
érzéseire hagyatkozva megfordította a kést, majd kezében odébb
ügyeskedte, hogy ha kinyitja, akkor az éle véletlenül bele ne mélyedjen a
gyomrába. Kiugratta a pengét, amely engedelmesen nekifeszült a plasztik
védőballonnak. Minster behúzta a hasát, és érezte, hogy a penge egy
kattanással rögzítődik a nyélben. Hála az égnek, most már legalább kése
volt.
 Egy kés Reagan Under pisztolya ellen. Nem sok, ám ha azt vesszük,
mégiscsak fegyver volt, és Minstert eltölthette az az érzés, hogy újra ura a
helyzetnek. Elkezdte farigcsálni a védőballont. A plasztikhabdarabok lassan
hulldogáltak a kézfejére, amint igyekezett lyukat vágni az ülés karfáján
található gombig.
Szemét eközben az autó műszerfalán látható térképvázlatra szegezte,
miközben a plasztikhab alatt a kést ösztöneire hallgatva irányította.
Lenyűgözve figyelte a térképvázlaton a kocsija mindenkori helyzetét jelző,
fényes kis pontot, amelynek a térképen is látható mozgása érzékeltette,
mekkora sebességgel száguld az autó. Normális körülmények között és
sebességgel az apró pont a térképvázlaton két télvillanás között egy
pillanatra eltűnt, míg Minster most látta, ahogyan folyamatosan kúszik a
beprogramozott úton. A legbelső, hármas számú sávban a megengedett
sebesség 160 kilométer/óra fölött volt, s így nem csoda, hogy a kocsi
turbinái szinte sírtak, a műszerfalon pedig kitartóan villogott a motor
túlterhelését jelentő vörös lény, amint az autó a biztonsági rendszerének
végső tűrőképessége közelében száguldott.
Minster kétségbeesetten nyiszálta a védőballont a késével. A kocsi ezzel
a sebességgel perceken belül kibukkan a hegyek közül, és onnan a Bel
Airbe vezető lehajtósáv csak tíz kilométerre van. Addig ki kell szabadítani a
kezét. Ha meg tudná nyomni a vészmegállító gombot abban a pillanatban,
amikor a vezérlőautomatika visszarendeli a védőballonokat... akkor talán
lenne esélye a kést használni...
A kocsi kerekei fölsivítottak, Minster arca és teste belemélyedt a
védőballonba, amint az autó rákanyarodott... a lehajtósávra! De nem arra,
amelyiket Minster az induláskor beprogramozott! Ez váratlan volt, ráadásul
a kocsiknak nem szokásuk teljes sebességgel ráhajtani az autópályáról a
lehajtósávra, ahol az engedélyezett sebesség legfeljebb ötven kilométer
óránként, vagy még annál is kevesebb. Ez az alacsony sebesség pedig
lehetővé tenné, hogy a védőballonok visszahúzódjanak, Reagan Under
pedig meghúzza a pisztolya ravaszát.
A kocsi valamikor mégiscsak le fog lassítani. Minster West még
keményebben megmarkolta a kését, feladta a plasztikhab farigcsálását, és
felkészült arra, hogy döfjön.
Az autó azonban nem lassított. Széles ívben lehajtott az autópályáról.
Minster Westet a lendület oldalra préselte, ezáltal a védőballon teljesen
kinyomta tüdejéből a levegőt.
A jobb szemét a ránehezedő nyomás miatt kénytelen volt becsukni, és
nem látta már az utat maga előtt, a számítógép térképvázlatát, semmit sem.
Reagan... Mi lesz, ha a védőballon kiengedi Reagan Undert, és az lő?
Minster West teljesen elvesztette a lelkierejét...
A kocsi változatlanul kanyarodott, és az autópálya alatti út felé tartott.
Minster West érezte, hogy felkavarodik a gyomra. Ennyi ideig
kanyarodni?... Ezzel a sebességgel mindez csupáncsak azt jelentheti, hogy
több mint 360 fokot kanyarodtak már. Egy teljes kört vagy még annál is
többet. Minster West azon erőlködött, hogy fejét visszafordítva egy
pillantást vethessen a műszerfal térképvázlatára. Hol voltak? Melyik
lehajtórámpa fordul egy teljes kört? Még jobban erőlködött, ám fájó
nyakizmai nem engedelmeskedtek akaratának, alig tudták megmozdítani
fejét. Talán ha egy centiméternyit...
Hirtelen bekapcsolt a kocsi vészféke!
Minster hallotta, amint a figyelmeztető sziréna a fékek blokkolására
felüvölt, és eljutott a fülébe a fékezőszárnyak felől érkező két csattanás.
Vészfék és a fékezőszárnyak kioldása! Karambolveszély! A kocsi
automatikája bekapcsolta az összes féket, hogy elkerülje a belerohanást egy
másik autóba.
Minstert a hirtelen fékezés előrelendítette, és kegyetlenül belepréselte a
védőballonba. A tüdejéből a levegő egyetlen nagy nyögéssel távozott. A
szeme előtt tűzpiros karikák táncoltak, sárga és bíbor villámok cikáztak.
Érezte a vért a szájában. Egy nagy lökés visszanyomta a székébe, és
megszűnt a vad fékezés keltette nyomás. A kocsi megállt.
– Hé, maga ott a kocsiban! – A hang fülsértően hangos volt, és
belehasított Minster meggyötört agyába. – Egy moccanást se! A rendőrség
körülvette a kocsit.
Úristen, a rendőrség!, gondolta Minster West. A kétmillió a
csomagtartóban... a halott futár... Hogy a fenébe találtak rá ilyen hamar a
futár holttestére?! A rendőrségek kapcsolatba léptek egymással tenger alatti
telefonkábeleik és műholdjaik révén? Minster agya lázasan kereste a
válaszokat, de a kanyargás, majd a megállás sokkja fájó volt. Mindazonáltal
nem tudott magyarázatot találni arra, hogyan fedezhették föl ilyen gyorsan a
futár meggyilkolását. Pedig ő nagyon körültekintően tette el láb alól a
fickót. Mindenre pontosan ügyelt.
 – Maradjon a kocsiban! Meg se kíséreljen kiszállni! – folytatta a
bömbölő hang. – A védőballonokat továbbra is üzemben tartja a rendőrség
számítógépes irányítása. Ismétlem, ne kíséreljen meg kiszállni az autóból!
Az utasülésben lévő férfit ezennel letartóztatjuk! A vád ellene: magára
hagyott egy kocsit az autópályán, jogosulatlanul beszállt egy másik, mozgó
járműbe, és tűzfegyvert tart magánál.
Reagan Under! Reagan Undert akarják! Minster West egy pillanatig
győzelmet és elégedettséget érzett. A feje gyorsan kezdett tisztulni,
optimizmusa pedig visszatért arra a felismerésre, hogy tervei nem dőltek
dugába. A rendőrség Reagan Underre akarta rátenni a kezét. Nem őt,
főképp nem Albert Northot akarták letartóztatni.
– Amikor kioldjuk a védőballonokat, dobja ki a pisztolyt a kocsi
ablakán! Aztán lassan szálljon ki! Számítógép vezérelte fegyverek
szegeződnek magára. Ha csak egyetlen fölösleges mozdulatot tesz, tüzet
nyitnak!
Minster West agyában kergetőztek a gondolatok. A kocsi Albert North
nevén van. A garázsból North azonosítókártyájával és kulcsaival hozta ki.
Ezt már réges-rég tudhatják a rendőrök a forgalomirányító számítógéptől.
Amin Minster West törte a fejét, az volt, hogy megpróbálja-e fölvenni
Albert North személyét. Rejtett belső zsebében végül is ott lapultak North
iratai...
Nem, ezen rajtaveszthetne.
– A huszonötös Légi Járőr követte és lefényképezte magát. Tudjuk,
hogy fegyver van magánál. Lássuk azt a pisztolyt, gyerünk!
A Minster előtti védőballon halk szisszenést hallatva félig
visszahúzódott. Reagan Under vad káromkodásba kezdett. Minster kilátott
az oldalablakon, és egy kicsit a szélvédőn is, annak ellenére, hogy
óvakodott megmozdítani a fejét.
A kocsi egy épületen belül volt, amelyet keresztülszelt az őket ide
vezető lehajtórámpa.
Az út azonban az épület mindkét végén tömör acélajtókkal el volt zárva.
A nehéz ajtókon hálóféle feszült, és széles ütközők voltak az
acéllemezeken. Velük szemben pedig egy rendőrségi páncélautó állt –
mindenféle fegyverrel, közte lőtoronnyal a tetőn.
– Okos fiú vagy, na, gyere csak ki! Lassan! Látni akarom mindkét
kezedet – üresen! Mr. North, amikor a védőballonok visszahúzódnak,
maradjon ülve! Ne moccanjon! Minden rendben lesz, csak maradjon a
kocsiban!
Mr. Northnak szólították, tehát azonosították a kocsi tulajdonosát.
Minster úgy döntött, mégis Minster Westnek adja ki magát. Azt mondja
majd, hogy Albert North meghosszabbította svájci üzleti útját, és megkérte
őt, hogy hozza el a Megaterminál parkolójából a kocsiját... elküldte a
parkolójegyet és a kulcsokat is, hogy ne kelljen még két hónapi parkolási
díjat kifizetnie az autója után. Csak ne legyen bonyolult az alibi, és legyen
zavarodott, örüljön annak, hogy kiszabadították, s hogy ezt ilyen gyorsan
tették... Ragaszkodjon azonban a Minster West névhez. Ez a név nem
kelthet gyanúi, még ennyi rendőrrel körülvéve sem. És akkor minden a
legnagyobb rendben lesz.
– Szép lassan kijön az ügyes kisfiú, gyerünk! – szólt újra a megafon.
Minster mozdulatlanul ült, miközben a rendőrök előrajzottak, és
megbilincselték a kocsiból kiszállt Reagan Undert. Még csak oda sem
fordult. A dolgokat közömbösen szemlélve igyekezett gyakorlottságát
hasznosítva minél észrevétlenebb maradni. Ujjaival lopva helyére
pattintotta a pengét, a kést pedig visszacsúsztatta a tokjába, ahol az éppoly
természetesnek tűnt, mint az öv a nadrágján. Egy csomó ember viselt a
derekán hasonló kis tokot, és így még a leggyanakvóbb rendőrben sem
merült föl, hogy a Minsteré fegyver lenne.
Ami ezután történt, gyorsan zajlott le. Reagan Undert betuszkolták a
páncélautóba, amely beindította motorját, és a fölemelkedő acélajtón
keresztül lassan kihátrált az épületből.
– Mr. North, nem történt semmi baja? – kérdezte meg az a rendőr, aki
odajött, és leguggolt a Minster felőli kocsiajtó mellé. A rendőr sisakján a
rostély föl volt nyitva, automata fegyvere pedig neki-nekiütődött az autó
oldalának.
– Az én nevem Minster West. Nem én vagyok Albert North. Ő még
mindig Svájcban van.
– Kapitány úr, egy pillanatra! – kiáltotta a rendőr, majd kinyitotta a
kocsi ajtaját, és hátralépett. A hangja mintha már kevésbé lett volna
barátságos, és a keze a fegyvere körül matatott, míg a kapitány odaérkezett.
Aztán Minster akadozva elmondta a történetét, felmutatta a saját
azonosítókártyáját, és köszönettel visszautasította az orvosi segítséget. Tette
ezt a lehető legőszintébb hangon. És láthatólag hihetően is, mivel a kapitány
udvarias és bocsánatkérő hangon beszélt vele.
– Remélem, megérti, hogy amint a Forgalomellenőrzés észlelte a
szabálysértést, az ilyenkor szokásos automatizmusok éleibe lépnek: a
központi irányítórendszer vészhelyzeti sebességbe kapcsolta a kocsiját, és
idehozta önt, le az autópályáról, ahol elintézhettük a dolgot – mentegetőzött
a rendőrtiszt.
– Ó, igen, természetesen megértem. És köszönöm. Nem tudom, mit
kellett volna tennem ebben a helyzetben, vagy hogy az a személy mit akart
tőlem...
– Ezt majd mi megtudjuk, ki fogjuk deríteni, mit akart. A vádemelésre
azonban már a Légiforgalom-ellenőrzés fényképfelvételei is elégségesek.
Elképzelhető, hogy önt azért be fogjuk hívni, hogy írásban is tegye meg a
vallomását, de ezen túlmenően semmiképpen nem fogjuk háborgatni. Most
pedig visszajuttatjuk az autópályára, hogy folytathassa az útját – tette hozzá
a kapitány. – A központi irányítórendszer már visszaadta a kocsija fölötti
ellenőrzést, de a technikusainknak még szükségük van néhány percre, amíg
visszaprogramozzák az autója fedélzeti vezérlőrendszerét. Mihelyst
befejezzük, továbbhajthat. Kész vagy, Jack?
– Rendben van, kapitány. Átadhatjuk újra a kocsit a
Forgalomellenőrzésnek. Visszaállítottuk a vezérlőberendezést is, és
kijavítottam néhány apró hibát, uram. A kocsi simábban fog gyorsulni –
mosolyodott el a szerelő, majd egy pillantást vetett a rendőrtisztre. – És
kicsit fölspannoltam a csúcssebességét is.
– Nos, rendben – vágta el a beszélgetést a kapitány. – Azért kérem,
ügyeljen a sebességére, Mr. West! Gondolom, nincs kedve ahhoz, hogy egy
ilyen kalamajka után megbüntessük gyorshajtásért?
Minster megrázta a fejét. Kész volt akár a legalacsonyabb sebességgel is
elcsorogni Bel Airig.
– Most már mehetek? – kérdezte.
– Természetesen. Ezen az útpályán visszajut a Los Angeles-i
körgyűrűre. Szeretnék még egyszer elnézést kérni azért, hogy ilyen
kényelmetlen helyzetbe került – mondta búcsúzóul a kapitány, majd bezárta
a kocsi ajtaját.
Minster előrenyúlt, és újra betáplálta a Bel Air-i címet. Igyekezett
anélkül elindítani az autót, hogy feltűnne, valójában mennyire siet. A
fejében még mindig ott keringett a gondolat, hogy túl sok pénz van a
csomagtartóban, és túl sok rendőr veszi őt körül. Megnyomta az
indítógombot.
A kocsi meg sem moccant.
A műszerfalon kigyulladt a SZABÁLYSZEGÉS feliratú lámpa.
Csak játszottak vele. A rendőrségnek esze ágában sem volt, hogy
elengedje. Minsterben meghűlt a vér, de zavart kifejezést erőltetve az
arcára, a kapitány felé fordult.
– Ó, elnézést kérünk, Mr. West! – hebegte a szerelő, és elővette a
megfelelő műszert. – Ha a központi számítógép egyszer beviszi a kocsi
fedélzeti vezérlőrendszerébe a szabályszegés miatt berendelő kódot, akkor
ember legyen a talpán, aki pontosan ki tudja iktatni a memóriából. Ez is
biztosan annak a csirkefogónak a behatolásával egyidejűleg rögzítődött –
mondta, és a műszert Minster kocsija irányítóberendezésének megfelelő
csatlakozási pontjához illesztette, majd az előbukkanó papírszalagot letépte.
– Valami baj van, őrmester? – kérdezte a kapitány.
– 358-62K jelű szabálysértés, uram. Megrongálták az egyik
védőballont.
– Ó, semmiség, Mr. West, csak annyi a teendője, hogy megcsináltassa,
és a javítás elkészültét bejelentse. Nem nagy dolog. A kocsi működni fog –
nyugtatta meg a szerelő, aki az ablakon keresztül átnyújtotta a javítás
elvégzésének igazolására szolgáló űrlapot Minsternek.
Minster elvette a papírt, de nem jött ki szó a száján. Ehelyett újra
megnyomta az indítógombot.
A két rendőr sem érezte úgy, hogy a papír átnyújtása után szólnia
kellene, és hátraléptek az autó útjából.

RENDŐRSÉG ÁLTAL ELLENŐRZÖTT TERÜLET.

HALADJON LASSAN A KÖVETKEZŐ KÉT KILOMÉTEREN!

A teljességgel haszontalan információ a kocsi vezérlőberendezésének

képernyőjén tűnt föl, amint Minster az útpályán a felhúzott acélajtók felé
gurult. Két kilométerrel később Minster rátért egy felhajtósávra, ahonnan a
kocsi valóban simább gyorsulása hamar a forgalom kellős közepébe
röpítette. Simán átsorolt a második sávba, itt aztán Minster West átváltott
manuális irányításra, és tartotta a második sáv utazósebességét. Nyugodtan
hátradőlt: most már később is lesz ideje száguldozni.
A turbinák búgása, az útpályán suhanó kerekek rezgése, a szélvédőn
suhogó levegő, mind hozzájárult ahhoz, hogy Minster lehiggadjon és
megnyugodjon. A rendőrségi csapdától ó távolodás óta néhány gondolat
meggyötörte az idegeit, például az, hogy mi lett volna, ha úgy döntenek,
átkutatják a kocsiját...
De nem kutatták át. A rendőrség saját felvételei és számítógépes
elemzései ugyanis megmutatták, kit kell letartóztatni. Ezen a személyen
kívül pedig minden más polgárt meg kellett védeni, és amint lehet, útjára
engedni.
Nem kutatták át a kocsiját.
Minster West lassacskán ráébredt arra, hogy sikerült meglépnie a
rendőrség karmaiból. Vajon mi történt volna, ha mindez a Los Angelesbe
tartó földalatti gyorsvonaton történik, csapdába esve a felszín alatt? A
rendőrség biztosan kimenekítette volna szorult helyzetéből, de a csomagját
automatikusan átkutatták volna. Néhány jó szándékú, segítőkész rendőr az ő
megkérdezése nélkül az ellenőrző monitor alá csúsztatta volna a poggyászát
– hiszen ez a legegyszerűbb útja a földfelszínre kerülésnek. A
fémdobozokban aztán a bankjegykötegek nemigen hasonlítottak volna
pedánsan összehajtogatott ingekre és zoknikra. Az aranydollárokon
ráadásul elvileg apró, radioaktív hatású festékjelek is voltak, és ennyi
bankjegy radioaktivitása minden bizonnyal működésbe hozta volna az
automatikus veszélyjelző rendszert. Minster hátán végigfutott a hideg, mire
a gondolatsor végére jutott.
De mindez nem történt meg, mivel ragaszkodott azon szokásához, hogy
lehetőleg mindent önmaga csináljon. Pontosan azért, mert szabadon utazott,
saját kocsiját vezette, messze a tömegközlekedés minden formájától, ahol
semmi esélye sem lett volna kijátszani az ellenőrzést.
Azt a következtetést vonta le, hogy az az ember még mindig számít
valakinek, aki elég független ahhoz, hogy saját maga vezesse a kocsiját.
Minster felsóhajtott. Eddig a feszültségtől gyorsan kapkodva szedte a
levegőt, ez azonban már felszabadult, mély sóhaj volt. Felnézett, az ég
tiszta volt – szinte szokatlanul tiszta. Balról, a látóhatár szélén lassan
feltűntek Los Angeles tornyai és felhőkarcolói. Igazán csodálatos nap volt!
 Minster West hátradőlve keresztbe fonta a karjait, de arra a kellemetlen
emlékre, hogy ugyanebben a helyzetben tartotta fogságában a védőballon,
villámgyorsan lerakta a kezét az ülés támlájára.
Átadta magát a saját személyes ereje élvezetének. Igen, gondolta, így
szeretett élni. A saját útját járni, elvégezni egy munkát, mert azt valakinek
el kell végeznie, de ő ezt a saját feltételeivel tette. A föld felszínén
közlekedni – ahol láthatja is a dolgokat – és kiválasztani bármilyen helyet,
ahová el akar jutni. Az embernek képesnek kell lennie arra, hogy irányítsa a
saját életét, morfondírozott. Vagyis az kell, hogy mindig ura legyen a
helyzetnek.
Minstert kizökkentette gondolataiból a műszerfalon fölvillanó felirat:

KÉREM, ERŐSÍTSE MEG, HOGY A KÖVETKEZŐ

LEHAJTÓSÁVON ELHAGYJA AZ AUTÓPÁLYÁT!

A felirat mellett újra felvillant a térképvázlaton a kocsi jelenlegi

pozíciója, valamint a beprogramozott lehajtás helye.
Minster West egy kicsit előredőlt, és megnyomta a MEGERŐSÍTVE
gombot, rögzítve a Bel Air-i kijárat pozícióját. Most már perceken belül ott
lesz. És semmi gondja nem akad a tömegközlekedési terminálokkal és
ilyenfajta idióta dolgokkal. Ellenőrizte a műszerfalon, hogy égnek-e a kocsi
normális működését jelző lámpácskák majd elmosolyodott. Ura volt a
helyzetnek.

Nagy Gábor fordítása

 Carl Amery
PASSAU VÁROS PUSZTULÁSA

Előszó
A következő történet a tudományos-fantasztikus irodalom egyik
klasszikus kategóriájába tartozik. Számos író foglalkozott már a totális
összeomlást követő újjászületés kérdésével. A tudományos-fantasztikus
irodalom trendjei gyakran az úgynevezett magas irodalomnál lényegesen
pontosabban tükrözik vissza az emberi közösségek tudatos, de a tudat alatti
állapotát is. Míg kezdetben az emberiség létét fenyegető katasztrófa
valamilyen nukleáris szörnyűség volt, addig a késői regények szerzői egyre
inkább úgy vélték, hogy az atomháború helyett az élővilág vagy a környezet
válsága jelenti a legsúlyosabb fenyegetést.
A műfaj mindmáig egyik legkiemelkedőbb műve Walter M. Miller
regénye, a Hozsánna néked, Leibowitz. Elolvasva a mű német kiadását,
magam is töprengeni kezdtem egy ilyen lehetőségen. Azt gondoltam, hogy
beszélek a kiadómmal. Úgy véltem, hogy Miller társaságában még egy
hozzám hasonló, úgynevezett „komoly” írónak sem kellene kellemetlenül
éreznie magát.
Emellett kísérletet tettem arra is, hogy a könyvembe belevegyem a
sajátosan német, azon belül pedig a déli német területekre jellemző
hagyományokat. Úgy véltem, hogy ezek sokkal jobban összhangba
hozhatók a műfajjal, mint a megszokott amerikai közhelyek. Amikor
kiválasztottam a történet színhelyét, és Passaut belevettem a regény címébe
is, azzal szerettem volna így utólagosan is tisztelettel fejet hajtani ifjúkorom
varázslatos városa előtt. A gyermekkor csodái sajnos nagyon is hajlanak
arra, hogy az évek múltával elfelejtsék valóra váltani egykori ígéreteiket.
 I.
Részlet Egid[1] káplán nagy művéből, a Magnalia Dei per Gentem
Rosmeriorumból, vagyis Az Úr nagy tettei, melyeket a rosmeriek népén
keresztül vitt véghez című krónikából:

Íródott pediglen vala a mi Urunk születése utáni 2112. esztendőben,

melyet bizony a Post Pestilenziam, vagyis a járvány utáni 131. évként is
számon szoktak tartani.
Igen jelentős s dicsőséggel teli esztendő köszöntött mireánk, amikoris
pedig a rosmeriek népe III. Marte irányításával végrehajtotta az Úr akaratát.
Ahogy azt elolvashatjuk a Szentírásban:

„Elesett, elesett a nagy Babilon!

(...) mert erkölcstelensége tüzes borából
minden nemzet ivott, vele
paráználkodtak a föld királyai...”
(Jelenések könyve, 18.)

Az Úr haragja bizony a rosmeriek népét választotta eszközül, mert már

a kezdet kezdetétől fogva igen nagy ellenségesség volt közöttük és a
passaui Babilon között. Halála előtt már maga Lois, az alapító atya is erre
tanított, akkoron, amikor a nép forró könnyeket hullajtva elhagyta a hazai
földet, mert nyomában ott dübörögtek a könyörtelen fáraó harci szekerei.
Én, Egid, ki mindezt feljegyzem, szemtanúja voltam annak, hogy 130
őszén III. Marte tanácskozni ült le Imrével, a négy lófarok, vagyis a négy
vármegye urával Balaton tavának partján. A puszta lovasai már régóta
szemmel tartották Passau város minden cselekedetét. Tisztában voltak, mily
szörnyű dolgokat követtek el eme alantas hely hazug, gyilkos, mérgező
szavú, pártos urai. Rengeteg nép és számtalan paripa gyülekezett a
táborban. Jó volt bizony a szövetségesek kedve, mikoron pedig borral
pecsételték meg a szerződést, melyet vérrel írtak alá. A két nemzet úgy
döntött, hogy együtt indulnak el a lenyugvó nap irányába, felfelé a folyam
mentén, hogy végrehajtsák a bosszú komor esküjét.
 2013.
– Ajaj, de tílleg – szipákolt Marte. Mocskos kezével megdörzsölte az
orrát. Elkente a taknyot és bőségesen ömlő könnyeit. – Hát ez má!
Ennél ideillőbbet nem is mondhatott volna. Az ember diadalt aratott
odalent, mégpedig a hosszú, nagyon is hosszú éjszaka után. Lent, a három
folyó találkozásánál ismét kápráztató fények ragyogtak.
Több tucatnyi lámpás tündökölt a sötétben. Mindegyikből vakító, sárga
fény áradt. Egy sem akadt közöttük, melyik ne lett volna fényesebb húsz
vagy akár ötven gyertyánál is. Jó pár fény tündökölt a házbakban. Fényes
négyszögeket festettek az utcákra, és megduplázódtak az Inn folyó remegő
tükrében. Néhány lámpa fénye visszaverődve részben megvilágította a
felfelé vezető, sötét sikátorokat. A ragyogás éles árnyékokat rajzolt az
emeletes házak homlokzatára. A fények kivétel nélkül szörnyetegeknek
tűntek. Akadt azonban közöttük egy kerek, hófehér fényszem, amelyik
valamennyi társánál élesebben lángolt. A hidat világították meg vele. Az
őrzök. Marte biztosra vette, hogy a kápráztató tündöklésben még innen, a
magasból is észrevehetne akár egy egeret is, ha az megpróbálna
keresztülszaladni a híd fehér ragyogásán. A megfigyelőkkel szemben,
magasan a város felett, kissé oldalra négy sárga, világító gömb tapadt az ősi
bajor erődítmény falaira. A csillagos égbolt alatt jól látszottak a vár
körvonalai.
– Hé, te, Lois! – hördült fel Marte. – Te, papa! Mondjad má! Akkó is
ilyen sok fíny vót? Tudod, AZELŐTT?
– Ostoba siheder – mordult fel Lois. – Te tílleg semmit nem tudsz. Há
nem. Sokkal több volt enní.
A két megfigyelőt nem csupán a huszonöt évnyi korkülönbség
választotta el egymástól, hanem a tény is, hogy csupán az egyikük élte át az
iszonyatot. A belváros fölé magasodó, meredek hegyoldal tetején, az üresen
tátongó Mariahilf kolostor bejárata előtti mellvéden álltak.
(Mikor is állt Lois utoljára ezen a helyen? Hát persze, anno Domini
1975-ben. Tizennyolc éves volt akkor. A ragyogó napfényben nézelődve
nem is zavarta a rengeteg autó vonyító hörgése. Már rég nem törődött senki
ezzel a zajjal. A szerpentinúton lefele is, felfele is folyamatosan haladtak a
járművek. A német autók fehér rendszámtábláján jól látszódtak a fekete
betűk és számok. Nagyjából minden negyedik osztrák lehetett. Nekik fehér
betűket írtak a fekete rendszámtáblára. Bizony, akkoriban még létezett
ilyesmi. Sőt, kifejezetten fontosnak számított. Ott volt még Ausztria, a két
német állam meg persze a franciák, az olaszok. Hogy mennyi gond volt a
mezőgazdasági piacokkal, a keleti és a délkeleti államok fenyegetésével, és
milyen komoly fejtörést okozott a fizetési mérleg meg a költségvetés
egyensúlya... Hát igen. Régen még annyi minden létezett!)
– Ménk má, na gyere! – mordult fel Lois dühösen. Valósággal
belemartak ezek a fények. Nem a szemébe, hanem a zsigereibe. Odabent
rohadtmód szemét fájdalom tombolt. Persze igazán számíthatott volna erre.
Mégis miért szúrt ki ennyire magával? Senki emberfiának nem lett volna
szabad ilyen óvatlanul viselkedni azok közül, akik még ismerték az
AZELŐTT világát. Még akkor sem, ha elkerülhetetlennek tűnt, hogy ide
jöjjön. – Gyere mán!
Elindultak visszafele abba az irányba a lejtőn, ahonnan jöttek. A felfele
vezető út egyharmadát tették meg, amikor a régi országút nyomát követve
elkanyarodtak a sűrű bozót irányába. Egykor egy könyvkiadó kertje
húzódott itt. Ilyenkor nyáron a vadászok szinte mindig a szabadban aludtak.
Ez volt a legtisztább és legbiztonságosabb módszer. Ráadásul a haflingi
lovacskák a legkomiszabb pásztorkutyánál is jobban vigyáztak. Mindenki
nagyon óvatosan viselkedett, amióta a jó múltkor Bertit elkapták a farkasok.
A két vándor beburkolózott szarvasbőr köpenyébe. A feltekert kabátjukra
hajtották a fejüket.
– Te, Lois – tört elő Martéból. A fiú világosan érezte, hogy Loisnak
semmi kedve nem volt a beszélgetéshez, de az izgalom és a kíváncsiság
egyszerűen lehetetlenné tette, hogy befogja a száját. – ...te, figyeljél má! Na
mostan, azok a fínyek, hát hogy a csudába lehet űket...?
– Mit tudom én – vicsorgott Lois. – Talán generátort használnak. De
nem. Azokat innen is hallanánk. Csihadjál most mán!
– Te figyeljél má... – a fiú egészen egyszerűn nem bírt az izgalmával. –
...mindenfelí olyan sok fíny volt?... AZELŐTT? Mindenütt? Míg minálunk
is?
Lois felkönyökölt. A fiú felé fordult. A csillagok ragyogásában jól
látszott, hogy az idősebb férfi valósággal vicsorgott.
– Tízszer ennyi, te idióta! – förmedt a társára. – Százszor ennyi! Te meg
mégis honnan a csudából tudhatnád? Lámpák világítottak az utcákban.
Hosszú fénytestek. Hol neon, hol meg villanykörte. A székesegyház
kupolája meg a tornyok, de az erőd ott szemben, na az is valóságos
fényárban úszott. Zöld meg aranyszínű fényszórók világítottak. Amit csak
el tudsz képzelni... De most már fogjad befelé a szádat!
Egy hirtelen mozdulattal elfordult a fiútól. Összegörnyedt. Felhúzta
mind a két térdét, és valósággal körbezárta a gyomrában tomboló fájdalmat.
Becsukta a szemét, és várta, hogy végre egyenletessé váljon a társa légzése.
Abból majd tudni fogja, hogy a fiú már elaludt.
Öt hosszú percen át kellett várakoznia. Ez igencsak hosszú idő volt
Marte, a csendes, új Föld gyermeke számára. Tízszer ennyi fény? Százszor
is több? Ez egészen egyszerűen lehetetlennek tűnt. Az ifjú biztosra vette,
hogy Lois tévedett. A társa igazi matuzsálemnek számított. Rég elmúlt már
a lámpák kora. Ahhoz persze szemernyi kétség sem fért, hogy Lois volt
mindenki közül a legtalpraesettebb. Vajon most sikerül megtudniuk a titkot?
Fény derül a lentiek trükkjére? Rájönnek, hogyan lehet újra felkapcsolni a
lámpásokat? Például Sonja néninél azokat a fehér csöveket az asztal fölött.
Ha szépen kérnék, talán kaphatnának olyan generátorokat? Azokkal lehetne
fényt csinálni? Vagy túl veszélyes volna az egész? Talán a lentiek azért
őrizték olyan elszántan a titkot? Lehet, hogy Lois is pontosan emiatt félt
annyira? Marte ugyanis pontosan érezte, hogy az idős férfi még mindig
retteg. Többnyire csak kora reggel és este lovagoltak. Elkerülték az
AZELŐTTI világ széles országútjait. Lois nem engedte, hogy tüzet
gyújtsanak. Jó nyolc napon keresztül a nyeregtáskából előszedett hideg
füstölt húst, krumplit és nyers petrezselymet ettek csak. Marte maga is
nagyon jól tudta, mi az a rettegés. Például akkor is halálosan megrémült,
amikor álmában Brit majdnem vìzbe fulladt. Mégis a lány után ugrott. Most
azonban egészen másfajta félelmet érzett. Életében először fogta el ilyen
rettegés. Mielőtt elaludt volna, rájött, hogy az ismeretlentől félt.
Lois sokkal több dologtól tartott, mint az ifjú. Éppen ezért csak jóval
később tudott elaludni. Akkor tört rá a félelem, amikor a vándorok meg a
vadászok elkezdtek a fényekről mesélni. Lois egyből megértette, hogy
csakis ugyanazok a háborodottak állhatnak a szóbeszéd mögött, akik annak
idején felgyújtották a városokat. München egész ősszel lángban állt. Náluk,
Rosenheimben még éjszaka sem lett igazán sötét. Eszébe jutottak azok a
háborodottak, akik traktorokkal meg lánctalpasokkal lerombolták a régi
házakat. Kirabolták a raktárakat, és mindent elvittek, amit csak megtaláltak.
Mindenekelőtt fém kellett nekik. Egészen biztosan készültek valamire. Lois
semmiképpen nem akarta, hogy ezek az alakok meglepjék. Tisztában volt
azzal, hogy útra kell kelnie. Felajánlotta a többieknek, hogy megkeresi a
fényeket. Tízen-tizenöten jelentkeztek, hogy elkísérik. Halálra ijesztette a
legényeket, és csupán Martét vitte magával. Eljött az ideje arra, hogy
felelevenítse politikai ismereteit.
– Politika – morogta savanyú mosollyal. A nyelve hegyével
végigsimította a szuvas zápfogában tátongó lyukat. – Külpolitika.
Hirtelen maga előtt látta Monika arcát. A szürkésfehér hajú nő csukott
szemmel feküdt a gyertyák között a ravatalon. Egyből megértette, hogy
miért éppen ez az emlék jutott az eszébe. Ahogy akkor, most is
visszavonhatatlanul véget ért valami. Nemsokára majd hallgatnia kell. Talán
még hazudni is. Némán figyelte a lovak horkanását. A hosszú lovaglás
fáradtsága lassan előszivárgott sajgó csontjaiból. A fáradtság eltompította
az elméjét mardosó aggodalmat és a gyomrát marcangoló fájdalmat. Végül
csak elaludt.
 II.
Egid nagy művéből, a Magnaliából:
A Dunának bizony van egy gázlója, melyet az emberek Struden néven
ismernek. Amióta ismét helyreállt a természet,[2] a folyam újra zöldesen
csillogva, vadul tombol e helyen. A gázló mellett álltam meg én, Egid és
megszámoltam a sereg lovasait. Összesen hétszáznegyvenet jegyeztem le.
Imre fejedelem és a Marte nyomában ilyen sokan vonultak hadba. Igen jól
felszerelték őket. Volt nekik íjuk, nyiluk, kardjuk meg pajzsuk. Remegni
fog az istentelen megátalkodottak szíve, ha értesülnek arról, hogy ily
nagyszerű haderő közeledik feléjük!
Egy Wacha nevű helyiség közelében a lovasok már elérték azokat a
szőlőhegyeket, kik adót fizettek a harag városának. Kivágták a tőkéket, és
mindent halomba raktak. Naftát öntöttek vala a máglyára. Így akarták
mindörökre kitörölni az életben maradottak emlékezetéből a passauiak
arcátlan gazdagságát. Némely népek jajveszékelve elmenekülének a
lovasok elől. Mások azonban odajárultak elébük. Mindenekelőtt az erdőből
jöttek elő a kószálók, a vadászó bandák tagjai.[3] S előbukkanának a kisebb
falvak lakosai is, mert szívüket boldogság tölté el a lovasok érkezése miatt.
Nekem, Egidnek beszámoltak vala a város szemtelen kalmárszelleméről.
Elmondták, hogyan sanyargatták a folyó mentén élő honfitársaikat.
Mindenféle masinériákkal érkezének. Ott volt náluk mindaz, mit tárnáik
mélyén készítettek. Mutattak boronát és ekét. Erős fejszét és szőlőmetsző
kést. Tűt és még számos ilyenfajta portékát. Mindezt pedig a város kapzsi
lakói igen magas áron adták, így a környék egyszerű embereinek felettébb
sokat kellett kifizetni értük. A portékáért cserébe mindenekelőtt mézet,
szőrmét, viaszt, valamint vágott és eleven jószágot követeltek. Négy hiúz
bundájáért az emberek szerint egy jó gereblyét adtak. Egy hizlalt ökörért öt
tucat tűt, tízfontnyi víaszért pedig egy kést. Ha pediglen a passauiak jóféle
vasról vagy másfajta fémről hallanak, akkor rögvest odanyargalának, hogy
elvegyék. A környéken élő népek azonban, ahogy arról beszámoltak nekem,
igen jól el tudják rejteni a vasukat.
 2013.
– Rosmerek, rosnemeriek, vagy valami ilyesmi – magyarázta a
nagydarab, terepszínű egyenruhát viselő férfi. A kezében belga gyártmányú
NATO-géppisztolyt tartott. – Nem nyitnák ki a pofájukat. Érthetetlenül
makogó, suttyó falusi tahók.
– Köszönöm, hogy megosztottad velem értékes gondolataidat, Gert –
felelte a Főnök kiismerhetetlen arccal. A nagydarab fickóra pillantott, és
várt. Gert elvörösödött, összeszorította a száját, katonásan tisztelgett, majd
kiment. A Főnök sajnálkozó, gyors pillantást vetett utána, majd hátradőlt
irodai székében és összekulcsolt kezére hajtotta a fejét. A zubbonyát díszítő
váll-lapok megmozdultak, és a szélük kissé a magasba emelkedett.
Nem akármilyen öltözéket viselt. A császári-királyi huszártestőrök nyári
atillája az alsó-bajorországi Városi Színház jelmezraktárából származott. A
bécsi vér című operett előadásai során használták. A Főnök dolgozószobáját
még maga a nagy Modler, a rokokó egyik ismert építőmestere alakította ki.
Megbízója, az egykoron élt érsek kívánságait jelezték a mára már
megszürkült és megfeketedett stukkó kagylók és párkányok. A görgős,
szürke acélszekrény a Rindermarkt tér egyik építészeti irodájából
származott. Az Északi-sark és a Földközi-tenger között megmaradt
egyetlen, még mindig működő titkárság élén álló Piczien kisasszonyt pedig
a közszolgálati Bajor Televízió állományából örökölte. Lehet persze, hogy
sehol másutt a világon sem maradt még egy ilyen titkárság, pedig
AZELŐTT egyedül a bajor tévénél is sok száz Eva Piczien dolgozott. Nem
csupán a megélhetésüket biztosította az ilyen munka, de kifejezetten jót tett
az önbecsülésüknek is.
– Tudtam ám, hogy ez lesz majd – töprengett halkan a Főnök. –
Sajnálom ezt a fickót, de egyszerűen képtelen felfogni, hogy mindez mit
jelent. – Egy pillanatra elhallgatott, majd a nő felé fordult. – Pici, meg kell
nyitnunk egy új dossziét. Írja rá, hogy KP, vagyis külpolitika! Jegyezze fel a
dolgot a határidőnaplóba is! Tényszerűen rögzítse, de úgy, hogy
nyilvánvaló legyen a bejegyzés történelmi jelentősége. Tudja, hogy ezzel
kezdetét vette a történelem... Hát persze, hogy tudja. Kérem, hozza ide a
Tudnivalók a környékről irattartóból Rosenheim dossziéját!
– Azonnal, Főnök – suttogta a titkárnő. A hangjából világosan
kiérződött a fenntartások nélküli, odaadó hűség.
 Eva Piczien
Gyakorlatilag lemaradt a világvégét jelentő katasztrófáról. Azon a
hétvégén ugyanis bezárkózott apró lakásába, és le nem vette volna a fejéről
a fejhallgatót. Beethoven és Mozart legszebb műveinek hibátlan felvételeit
hallgatva az élet nagy kérdésein töprengett. Egyetlen dolog nyugtalanította.
A kérdés egyszerű volt, de életbevágóan fontos. Eva vajon hozzámenjen
Ernst Bollinxhez, vagy sem? (A férfi még nem kérte meg a kezét, ám az
árulkodó jelek szerint erre valószínűleg hamarosan sor kerül.) Eva tudta,
hogy a döntése nehézségeket tartogat. Nagyon is becsvágyó fiatal nő volt,
amit nem is titkolt. Tudta, hogy emiatt még nehézségei lesznek. Ezenfelül
pedig eddig elsősorban a videorészleg vezetője, dr. Wenzl, vagyis Eva
főnöke állt a figyelme középpontjában. Harmadsorban... és ez volt a
legfontosabb... Bollinx a múlt csökevényének látszott. Mégis mit gondoljon
az emberlánya arról a fickóról, aki még 1981-ben is afro stílusú, frizurát és
olyan szakállat visel, ami akár Karl Marxnak is a dicsőségére válhatott
volna? Az ilyen viselkedést nem lehet egyszerűen nosztalgiának tekinteni.
Évának nem is az okozott fejtörést, hogy a fiatalember eleven kövületnek
tűnt. Általában nem törődött a külsőségekkel. Ugyanakkor viszont nagyon is
nyugtalanná vált, mivel az ilyen excentrikus viselkedés arra utalt, hogy
Bollinx lelkileg rendkívül kiegyensúlyozatlan lehet.
A fontos kérdésre azonban sem Mozart, sem Beethoven nem tudott
választ adni. Így aztán Eva gyakorlatilag semmivel sem törődött, miközben
hétfőn munkába autózott, pedig néhány dologra igazán felfigyelhetett volna.
Eva Piczien azon alkalmazottak közé tartozott, akiknek a munkaadója
engedélyezte a személygépkocsi használatát, és a cég állta az
üzemanyagköltség ötven százalékát is. A benzin nagyon drága volt. A rádió
legtöbb alkalmazottja éppen ezért busszal járt be dolgozni. A
tömegközlekedés bizonytalansága miatt a Bajor Televízió külön buszokat
bérelt a dolgozóinak. Ezek a buszok azonban sehol sem voltak, amikor a
fiatal nő autója odagördült a gépkocsibejáró elé. A sorompó zárva maradt,
és nem húzták félre a portásfülke aprócska ablakát sem. (Az 1978-as
lázongások óta dróthálóval megerősített üveget használtak.
– Menjen inkább haza, Piczien kisasszony, vagy próbáljon meg eljutni
vidékre! Annyira teljesen mindegy – szólalt meg a hangszóróból a portás
hangja. A férfi szokás szerint rohamsisakot viselt, és az oldaláról
forgópisztoly lógott. Eva meglepődve körülnézett. Valóságos
hidegzuhanyként érte a felfedezés, hogy a hatalmas parkolóban nem állt
senki sem. Még a külső munkatársak számára fenntartott hely is üres
maradt.
Hirtelen, mintha csak minden megváltozott volna. A lány megfordult a
kocsival, és lassan elindult. Bollinxot elnyelte a messzeség. A férfi afro
frizurája parányi pontnak tűnt egy alagút túlsó végén. Rátaposott a
gázpedálra. Elfogta a pánik. Többé már nem kellett attól tartania, hogy
elakad a csúcsforgalomban. Egy telefonfülke előtt állt meg, mert már nem
tudott tovább várni. Felhívta Bollinxot, de senki sem vette fel a kagylót. A
kipottyanó fémpénzt ismét megragadta, és most már dr. Wenzl otthoni
számát tárcsázta.
– Ez itt dr. Wenzl üzenetrögzítője – szólalt meg egy fémes csengésű, gépi
hang. – A hangjelzés megszólalása után 30 másodperce van arra, hogy
elmondja az üzenetét.
– Az örök világosság fényeskedjék neki – mondta Eva lassan, gondosan
artikulálva a mikrofonba. Nem volt katolikus, de még csak templomba járó
keresztény sem, ám most mégis ezek a szavak tódultak fel ajkán.
A telefonfülkéből kilepve azonnal észrevette, hogy kissé arrébb három
fiatalember közelítette meg az egyik boltot. Betörték a kirakatot, és
elkezdték kiszedni a whiskysüvegeket. Az egyik fickó megfordult, és
észrevette a nőt. Odakiáltott valamit a többieknek. Zabolátlanul röhögni
kezdtek, majd futólépésben elindultak Eva felé. A lány odarohant az
autójához. Beült, de kapkodása azt eredményezte. hogy a motor hörögve
lefulladt. Sikítani kezdett, ám ekkor a legelöl haladó támadója, az, aki már
majdnem odaért a kocsihoz, megtorpant, és egyre hangosabban kacagva
térdre rogyott. Két társa valósággal kővé dermedt, majd üvölteni kezdett a
félelemtől. Megpördültek, és minden erejüket beleadva rohanni kezdtek az
egyik keresztutca irányába.
Eva csupán útban a lakása felé, a toronyház liftjében kezdett el remegni.
A remegés késő estig nem múlt el. Leült hatalmas ablaka elé, és onnan
bámulta az égen lassan tovagördülő napkorongot. Ötször vette fel a
telefont, de csak azért, hogy tárcsázás nélkül minden egyes alkalommal
letegye. Őt magát senki sem próbálta felhívni.
Hat napon keresztül nem lépett ki az ajtón. Hatszor nézhette végig a nap
útját. Először whiskyt ivott, utána pedig a jégszekrényből elővett gint. Végül
felnyitott két műpezsgővel teli, visszataszító, kisméretű palackot is. Az éhség
azonban elűzte otthonról. Csupán egy doboz tojás volt a konyhában, meg a
mélyhűtőben talált négy, az Európai Gazdasági Közösség szabványainak
megfelelő marhahússzelet. A város addigra kihalt. Beletellett egy kis időbe,
amíg sikerült túllépnie tisztes, középosztálybeli neveltetése gátlásain.
Fosztogatni kezdte a szupermarketeket. Nem tudta rávenni magát arra,
hogy hátat fordítson a halottak városának.
Az új életmód erősen megviselte. Lepusztulttá vált a külseje, azt viszont
sikerült megtanulnia, hogyan meneküljön el a bandák elől. Talpraesett,
szürke patkánnyá változott, aki a szétrohadó polcok között osonva
megküzdött a valódi patkányokkal a konzervdobozokért. Éjszakánként
ellopakodott az úrinegyed kertjeibe, és közben lassan elfelejtette az emberek
beszédét.
Aztán eljött a NAP, amikor kigyulladt a város. Eva először halálosan
megijedt, amikor megpillantotta az észak felől a belső területek irányába,
mindent elpusztítva közeledő lángok falát. Rengeteg apró banda tagjait
vette észre. Mintha csak valaki hajtóvadászatot indított volna a vaddisznók
után. A menekülők rémülten rohantak a Mittlerer Ring körút bogánccsal
borított sztyeppéjén keresztül. A lángok és a vadászok elől próbáltak meg
egérutat nyerni. Evának azonban volt annyi lélekjelenléte, hogy várakozni
kezdjen. Ekkor hallotta meg a hangszórók bömbölését. Kilenc év óta most
először ütötte meg a fülét a civilizáció hangja. Az ismeretlenek mindenkit
magukhoz hívtak, aki csak jönni akart. Arról beszéltek, hogy mindenki
számára jut hely az ígéret földjén.
És akkor megpillantotta ŐT, a Főnököt. Szálfaegyenes háttal állt egy
traktor utánfutóján. Egy császári-királyi tábornok világoskék tábori
egyenruháját viselte. (A bécsi vérből, de hát Evának mégis mi köze lett
volna ehhez?) Ez a férfi jelentette az összes hang középpontját. Ő maga volt
a hang.
– Kérem szépen! – sikította Eva. Valósággal vinnyogott, amikor
futásnak eredt. A parányi, elnyomorodott patkány egy jókora
konzervdoboznyi babot szorított magához, miközben odavetette magát a
tűzpiros parancsnoki traktor elé. Ahol felismerték.
Most már fontosabb volt, mint korábban bármikor is. Ő volt az
emlékezet, és ez azt jelentette, hogy a civilizáció. Eva lett Passau város
leghűségesebb szolgája. Senki nem bújt be mellé az ágyba. Sem a Főnök, de
egyetlen más férfi sem. Ez furcsának tűnhet, hiszen a termékeny nők
rendkívül sokat értek. Eva azonban egyfajta papnőnek számított. Ezt
mindenki így tudta, ő pedig megértette, és elfogadta a döntésüket. Így lett a
kiválasztott.

2013.
– Rosenheimiek vagy rosnemiek csoportja – olvasta a Főnök. – A
csoportba verődő túlélők eredetileg több százan voltak. A többség déli
irányba kivándorolt, így nagyjából 20 fő maradhatott. A közösség az
önellátó életmódra váltással stabilizálódott. Vadásztak, csapdát állítottak,
időnként megművelték a földet. A bevándorlás és a természetes szaporodás
következtében a jelenlegi létszámuk nagyjából 60 főre tehető. Valószínűnek
látszik, hogy félnomád vagy teljesen nomád életmódot folytatva sikerül
alkalmazkodniuk a megváltozott viszonyokhoz, és a jövőben is
megmaradnak. Vezető személyiségeik nem ismertek. Társadalmi formájuk
ismeretlen. Valószínűleg kötetlen módon fogadják el a közösség döntéseit.
Elképzelhető, hogy a döntéshozatalt megelőző vita már valamilyen
hagyományos formát öltött. Érdemes volna folyamatosan szemmel tartani
őket.
Erre azonban nem került sor. A férfi felsóhajtott, bezárta a dossziét, és
leheletnyit elmosolyodott.
– Lehet, hogy most mégiscsak mindenről értesülhetünk. Igaz, Pici?
Megigazította a váll-lapjait, kihúzta magát, majd kilépett a parányi,
háromszögletű, belső udvar felé magasodó, rokokó erkélyre.
Annyira szerette ezt az udvart. Az itáliai stílusban elkészített
homlokzatokat, a rokokó Madonnával készített kutat és a bal oldalt
magasló, hatalmas, homokkőből épített, lassacskán sűrű bokorral benőtt,
meredek hegyoldallá változó, késő gótikus romokat. Mindenekelőtt
azonban a népét szerette innét fentről. A gyerekek nevetve szaladgáltak, a
megrakott szekerek hangosan nyikorogtak, és a nők szája egy pillanatra sem
állt volna be.
Ma még a megszokottnál is nagyobb hangzavar uralkodott. A gyerekek
ragyogó színű, műszálas öltözéket viseltek. A textilüzletek raktáraiban még
mindig rengeteg Rayon, Perlon meg Cottonova maradt AZELŐTTről. Az
apróságok zabolátlan kört alkotva táncoltak két férfi körül. Az öreg mellett
egy hatalmas termetű, széles vállú fiatal állt. Buggyos bőrnadrágot és
megállapíthatatlan színű, kopott, bajor kabátot viseltek. A kezükben
szorongatott valami talán a kalapjuk lehetett. Erősen izzadtak a napfénytől
meg a zavartól. Apró termetű, bozontos lovaik a kút vizéből ittak.
– Hailingi hegyi pónik – szólt hátra a Főnök a háta mögött. – Ezt
jegyezzük meg magunknak, Pici! Nagyon elhanyagoltunk itt valamit.
Rátámaszkodott a karcsú mellvéd közepére. Halvány mosollyal
hallgatta a lent zajongó gyerekek dalát. Jól ismerte az éneket:

Paraszt, csak nem szög kell neked?

Mondd, tahókám, kést kérnél?
A lányoknak majd elhiheted,
A városi srác ügyesebb mindenkinél!

A kölykök már a negyedik sornál tartottak, amikor a város ura hirtelen

rájött valamire. Odalent nem egyszerű, tapló mucsaiak várakoztak, hanem
követek. Akkor is azok voltak, ha a külsejük nem erről árulkodott. Mégis ki
a fene nézne ki manapság úgy, mint a régi diplomaták? Kihúzta magát, és
üvölteni kezdett:
– Tessék abbahagyni! Fejezzétek be, gyerekek!
A kölykök azonnal a hang irányába fordultak. Kéttucatnyi kerek kép
bámult a magasba. Az arcukra kiült a meglepődés. Nem bólintottak, hanem
egyszerűen csak elrohantak. Négy irányba, a négy sikátor bejárata felé. A
Főnök üdvözlésképpen nyitott tenyérrel felemelte a jobb kezét. A
fiatalabbik, aki talán a húszas évei végét járhatta, nem köszönt vissza. Úgy
tűnt, hogy kevés kellett volna ahhoz, hogy elbőgje magát. Zubbonya ujjával
megtörölte nedves homlokát. Az idősebbik vigyorogni kezdett. Jó pár foga
hiányzott. Megviselt kalapját két kézzel a mellére szorította, és sietve,
merev derékkal meghajolt. A Főnök már látta, hogy látogatója valójában
nem is volt annyira öreg, csupán megviselte és megkeményítette a
természet zordsága.

Ez a reggel Martét is eléggé megviselte. Korábban még soha semmitől

nem merült ki ennyire. Imádott vadászni, jól ment neki a lovaglás, és arra
ugye bárki képes lett volna, hogy megszakítás nélkül hat órán keresztül
rohanjon. Ezen a reggelen viszont egy vagy talán két óra leforgása alatt
ezernyi új dologgal kellett megbirkóznia...
Először is kerülőutakon leereszkedtek a kapuhoz. Keresztüllépdeltek az
elvadult gyümölcsöskerteket borító, magas gazon. A lovakat kötőféken
maguk után vezetve áttörtek az ősrégi bokrokon. Az egykori belváros egy
része romba dőlt. A törmeléket azonban hatalmas gépekkel egyetlen
halomba tolták össze. Az előtte lévő téren murvát egyengettek el, amire
aztán szürke cementréteget borítottak. Pont olyat, mint amilyet az
AZELŐTT országútjain látott. Az egyik ház homlokzatába jókora kaput
nyitottak. Fölötte egy üvegezetlen ablakból hirtelen egy fegyver vastag
csöve bukkant elő.
– Géppuska – szólalt meg Lois halkan. A fiatalember azonban nem ettől
ijedt meg, hanem a hangtól. Váratlanul bömbölni kezdett az egyik fa
koronája. Marte nagyon jól látta, hogy senki sem ült odafent az ágak között.
A fémes csengésű, erős hang egy apró, sötét dobozból áradt.
– Ki az? – tudakolta a hang. – Ki az... kérjük, menjenek a kapu elé a
térre! Ott álljanak meg! Kérjük, menjenek a kapu elé a térre, és ott álljanak
meg!
Közben mind a ketten villámgyorsan a földre vetették magukat. Teljesen
természetes volt, hogy így reagáltak a váratlan fordulatra. Vadászat közben
gyakran érte meglepetés az embert.
– Na, mi van már? – mennydörgött a doboz a fa tetején.
– Gyerünk, Marte, fel kell állnunk! – morogta Lois, és feltápászkodott.
Csak négy lépést kellett megtennie ahhoz, hogy maga mögött hagyja a gazt.
A felkelő nap fényében megállt a teret borító aszfalton. Marte odalépett
mellé. Először a kiabáló dobozra pillantott, majd a kapu feletti ablakból
kilógó vastag csőre. Ekkor fordult Lois felé. Csak most rémült meg
igazából: ilyennek még sosem látta a papát. Miért kezdett el vigyorogni,
miért tűnt olyan picinek? Olyan furcsa volt. (Marte még sohasem látott
alattvalót.) Lois két kézzel a mellére szorította a kalapját, és fogatlanul
vigyorogni próbált. Gyorsan hatszor is meghajtotta a fejét. A doboz hangja
nevetni kezdett:
– Jól van, na, tahókáim! Gyertek be! Mind a ketten. De szépen lassan
ám, világos? Szépen lassan.
Marte először képtelen volt felfogni mindazt, ami ezután következett.
Bevezették őket egy szobába. Középen derékmagasságú fal húzódott.
Olyan, mint ami az istállóban elválasztja egymástól a lovakat. A fal tetejére
széles deszkát szögeltek. A túloldalon álló férfival kellett beszélniük.
Alighanem az ő hangját hallották odakint. Most azonban már nem zengett a
hangja. Hadarva, kissé érdes hangon beszélt.
– A község neve? – tudakolta, mire Lois megvonta a vállát.
– Mink nem kösség vaunk. Mi rosnemiek vaunk. Hallottuk ám –
folytatta dadogva –, hogy milyen gyönyörű a város.
A férfi szúrós pillantást vetett a két vándorra.
– Nahát, nahát! – mormogta. Rövid hallgatás után odaintett magához
egy kislegényt. Valamit a fülébe suttogott, és a fenekére csapott, hogy a
gyerek gyorsabban szaladjon. – Messziről jöttetek, igaz?
Most már valamivel barátságosabbnak tűnt.
– Na szép. Mi volt a nevetek... rosnemiek.
– Rosenheim Felső-Bajorországból – válaszolta Lois. – Rosenheimből
gyüttünk. Hallottunk arról, hogy milyen gyönyörű a város...
– Ne olyan gyorsan, tahókáim! – vágott a szavába a kapu őrizője. Egy jó
darabig beszélgetett Loissal. Az ifjú értette, hogy a puskákról volt szó.
– Lőfegyvert tilos bevinni a békés város területére – magyarázta a
kapus.
– De hát a puska mindig nálunk van – dadogta Lois. – Soha le nem
tesszük a kezünkből!
– Lőfegyvert pedig akkor is tilos bevinni a fellegvár területére –
ismételte meg a másik. – Értitek, ugye? Adjátok csak le szépen a
puskáitokat, cimborák!
– De hát a puskákra még szükség lesz később! Ha majd újra...
– Természetesen kapnak elismervényt! – vágott szavába a kapus.
Előhalászott egy darab papirost, amire géppel írtak vagy nyomtattak
valamit. Lassú mozdulatokkal még ráfestett egy sor jelet. Miközben írt,
halkan mormogott. – Kettő, azaz kettő darab vadászpuska... hát igen. –
Kicsit arrébb tette a papírt. Egy jókora dobozból szép, csiszolt fából készült
faragványt szedett elő. Az egyik végét rányomta egy sötétkék párnácskára,
majd pedig a papírra. Visszafordult a látogatók felé, és a papirost Lois felé
fordította, hogy az idősebb férfi is jól lássa rajta a betűket. Marte pontosan
tudta róla, hogy az öreg egyszerűen mindent el tudott olvasni. Lois
hunyorogva megpróbálta kisilabizálni a betűket:
 – A látogató a belváros kapujában leadott kettő, azaz kettő darab
vadászpuskát. E dokumentum felmutatásával a fentiekben nevezett
tárgyakat visszakapja, amikor távozik a város területéről.
– Na, így már jó lesz? – kérdezte a kapus, és mindkét kezét kinyújtotta a
deszkalap fölött.
A papíron egy jópofa, két lábon álló farkas is látszott. Egy körbe
rajzolták. Volt oda még írva valami. Lois azt is felolvasta, miközben átadta
a két fegyvert.
– Passau város pecsétje.
Vihogni kezdett.
– Szóval akkor még ez is megmaradt. A vörös farkas. Életben maradt.
– Nocsak – biccentett a kapus. Most már lényegesen barátságosabb volt,
de ugyanakkor jobban is figyelt, mint az előbb. – Szóval erről is tud? A
farkasról? Nem semmi.
Marte nagyon jól látta, hogy a társa összerezzent. A zavara azonban
csupán egy pillanatig tartott. Utána egyből ugyanolyan ostoba módon
vigyorgott, mint az előbb kint, a kapu előtt.
– Ó, aztat csak a iskolába tanútam. Mig akkó régen, a kis falunkban.
A kapus nevetni kezdett. Az ajtó mellett álló pad felé biccentett.
– Mindjárt kész vagyunk. Ott várjatok!
Lois és Marte leültek.
– Miért adtad oda nekik a mordályainkat? – kérdezte az ifjú halkan.
– Jól ki van ez itt találva – suttogta Lois. – Nagyon jól megszerveztek
mindent.
Hirtelen kinyílt a lépcsőházi ajtó. A nagydarab, testes férfi terepszínű
zubbonyt és kerek sapkát viselt. A kezében valamilyen puskát tartott. Úgy
tűnt, hogy nála a város területén is lehetett fegyver.
– Gert Schulz vagyok – mondta Loisnak, és kezet fogott vele.
– Alois Retzer – felelte az öreg. Marte még sohasem hallotta a teljes
nevét. – Ez itten a fijjukom, Marte.
A Schulz vagy talán a Gert rengeteg dolgot akart tudni. Lois újra a
rosnemiekről kezdett el beszélni, meg a gyönyörű városról. Valahányszor
megismételte ezt, a hangja egyre áhítatosabban csengett.
– Hallottunk ám a fínyekről – bizonygatta.
– Remek! – kiáltotta Gert Schulz, és nevetni kezdett. – Akkor tehát
működik a módszer. Na, jöjjenek!
 Gert Schulz nyomába eredtek. Pár lépés megtétele után már a hídon
jártak. Alattuk az Inn folyó őrjöngött. Innen nézve a város annyira szép
volt, hogy Marténak elakadt a lélegzete. Ősrégi színekben pompázó
palotákat látott, olyan házakat, amelyeknek mind megvolt az ablaka. A
kőteraszokon fák nőttek. Kerek és négyszögletes tornyok törtek a magasba.
Legfelül pedig a keringő sólymok között megpillantotta a dóm két
tornyának hagymakupoláit. A híd után házak sora következett. Bal kéz fele
széles utca nyílott. Gert Schulz azonban jobb felé vezette az érkezőket.
Áthaladtak egy kapu boltíve alatt, majd egy meredek sikátorban folytatták
az útjukat. Már a város szívében jártak. Iszonyúan nagy volt itt a zaj.
Lovasok jöttek szembe. A patkók hangosan csattogtak a kövezeten. Egy
hatalmas, fémkerekes traktor dübörgött el fenyegetően a két vándor mellett.
Egy nyitott kapun keresztül álarcot viselő férfit pillantottak meg. Egy
vasdarab fölé hajolt. A kezében tartott valamiből vakítóan kék lángsugár
érintette meg a fémet. Marte még sohasem látott ilyen nyüzsgő forgatagot.
A háromszögletű tér közepén Isten anyjának szobra díszítette a kutat.
Az utca itt ért véget. Rengeteg gyerek várt rájuk. Hangosan kacagva és
kiabálva körbetáncolták az idegeneket, akik hagyták, hogy a pónik a kút
vizéből igyanak. Nagyon meleg volt. A gyerekek egymás kezét megfogva
körtáncot jártak az érkezők körül. Énekelni kezdtek valamilyen
parasztokról. Szöget meg kést emlegettek, meg lányokat és a városi
embereket. Gert Schulz már nem volt ott mellettük. Bement a bal oldalt
álló, jókora épületbe.
– Miről énekelnek ezek a gyerekek? – kérdezte az ifjú Loistól. Az
idősebb férfi azonban nem válaszolt. Komor arccal meredt maga elé.
A tekintete végigsiklott a dóm magas falán. A homokkő épületből
nyírfák és madárberkenyék nőttek.
– Szóval, akkor így állunk! – mordult fel Lois. – Szóval, ez a helyzet!
Váratlanul oldalba bökte a legényt.
– Nézd csak! – kiáltotta. A bal oldali épület erkélyén álló férfi
gyönyörű, kék és aranyszínű zubbonyt viselt. Lassan felemelte a jobb kezét,
és odaintett az érkezőknek.
Marte nem tudta, hogy most mégis mitévő legyen. Lois azonban ismét a
mellére szorította a kalapját, és ötször vagy hatszor ugyanúgy mélyen
meghajolt, mintahogy azt a kapu előtt is tette. Az ifjú felemelte a karját,
hogy letörölje a homlokáról az izzadságot. A ruhaujj védelméből gyors
pillantást vetett a társára.
Hirtelen nagyon nyomorúságosan érezte magát. A gyerekeket meg
mintha csak elnyelte volna a föld. Eltűntek, mégpedig azért, mert az
erkélyen álló alak rájuk szólt.

– Pici – szólalt meg a Főnök, amikor visszalépett a szobába. –

Tapintatosan és diszkréten kell viselkednünk az új helyzetben. Bizony,
pontosan erre van szükség: tapintatra és diszkrécióra. A Zur Traube Hotelt
rákötötték már a hálózatra?
– Igen, Főnök.
– Remek. Gert indítson el egy egységet! Vagyis inkább ő maga
intézkedjen! A vendégeket majd Addi gondjaira bízzuk.
– Addira?
– De még mennyire! Mindenből a legjavát adjuk. Készüljön bőséges
ebéd, főtt étel! Osztrák bort szolgálunk fel, olyan hogyishívjákot...
– Veltlinit?
– Pontosan! Aztán pedig ma este Pici, ma este...
– Fogadást tartunk?
– Egészen pontosan. A tanácsház dísztermében. Lindával megbeszélem
a részleteket. Most pedig menjünk a vendégekért!
A Főnök kilépett az irodából. Végigsietett a folyosón. Megállt a
lépcsőházban, a lépcső legtetején. A magasban még mindig ott volt Aurora
repedt, rózsaszínű képmása. A város ura kidüllesztette a mellét, és itt, a
márványlépcsők tetején várta az első diplomáciai kapcsolatfelvételt.
Pontosan tudta, hogy mit fog mondani:
– Passau nevében üdvözlöm Rosenheimet.
 III.
Egid nagy művéből, a Magnaliából:
Amikor pedig Linz barlangjai előtt tábort ütöttünk vala, tanácskozni
kezdtünk arról, hogy milyen üzenet küldessék a passauiaknak. Imre, lévén
rettenetes és kegyetlen, egyáltalán nem akart vala levelet küldeni. III. Marte
azonban, kit nem ok nélkül hívtak igazságosnak, megértette a fejedelmet
arról, hogy itt most a keresztények szokásainak megfelelően kell
cselekedni. Így aztán én, Egid nekiláttam, s urunk akaratának megfelelően e
szavakat vetettem papírra: „A tanácsnak, avagy pedig a hatalmasoknak,
bárki is uralkodjék a falakon bévül, valamint pedig Passau népének.
Tudjátok, hogy elérkezett a harag napja. Lesújt rátok az Úristen dühe, mitől
minden alantos latornak félnie kell. Azonban megbocsátás várhat rátok,
hiszen az Úr nem a bűnösöket gyűlöli, hanem csupán a bűnt. Ezért, aki
elhagyja a várost, aki visszatér az egyszerű életmódhoz, melyet
könyörülettel teljes módon a „minden dolognak helyreállítása” tett újra
lehetővé számunkra, és a továbbiakban hajlandó elutasítani a város falai
között tomboló hazudozást, önteltséget és paráznaságot, az nem csupán a
mi Urunk kegyelmére számíthat, de azt mi magunk sem fogjuk üldözni. Ez
legyen pedig a jel: aki érkezésünkkor kétórányi lovaglásra eltávolodik a
várostól, annak békesség lesz a sorsa. Sem neki, sem az övéinek nem eshet
bántódása. Erre szavát adta a Négy Lófarok ura és a rosmeriek vezetője.
Aki azonban makacsul ellenszegül, aki továbbra is a város megátalkodott
útján jár, aki a természet szavával ellenkezve hűségesen szolgálja a
nagyurakat, kik alantasaikat amúgy is megrontják és megnyomorítják,
mielőtt tisztes öregség várhatna rájuk, és persze mindazok, akik tárnákban
gyűjtik a portékákat, amire az egyszerű embereknek lenne szüksége, és kik
továbbra is élősködni akarván a környék népein drágán árulnak, s a
terményért szűkmarkúan fizetnek, azok csak ennen magukra vethetnek,
mikor rájuk zúdul a megtorlás haragja. Porba fog omlani a város fala.
Ledőlnek tornyai. Elégnek drága fafaragványai és szőnyegei. Ez fog bizony
történni, ennek leszünk tanúi. A harag szolgái emigyen cselekszenek majd,
mert bizony megjósoltatott a látnok János könyvének 18. fejezetében, hogy
„Elesett, elesett a nagy Babilon.” Tudjátok azonban, hogy azon
passauiaknak, kik a város pusztulását, az égbeszökő lángokat csupán
távolról szemlélitek, nektek semmi bajotok nem esik.” Íratott linzi
táborunkban, hűséges szolgánk, Egid káptalan tolla által. Aláírta pediglen
Imre, a Négy Lófarok ura és III. Marte, Rosmer népének vezetője.

2013.
– Miattunk aztá tínyleg nincs szükség erre – bizonygatta Lois
udvariasan.
Gert Schulz letérdelt a fal elé, és egy hárompólusú csatlakozót bedugott
a fali konnektorba.
A Zur Traube Hotel egyik első emeleti szobájában voltak. Gert Schulz
halk mordulással felkelt, leporolta katonai nadrágja térdét, és hátranézett a
válla fölött.
– A Főnök parancsa.
Felkapcsolta az állólámpát. A villanykörte sárga fénnyel ragyogott fel.
– Azta! – álmélkodott Marte. A mutatóujja hegyével megérintette a
körtét. A következő pillanatban azonban már el is kapta a kezét. – De hát
ebben tűz ég! Hogy a csudában gyújtottad meg?
– Ha esik az eső, húzzátok ki a konnektort! – tanácsolta Gert. –
Könnyen rövidzárlatos lehet.
Az ablak felé biccentett. Az egyik üvegtáblát ormótlan kartonlapokkal
pótolták. Most mind a két ablakszárnyat szélesre tárták, és a napsütésben jól
látszott az erődítmény az Ilz és a Duna összefolyásánál. A falak tövében
zölden csillogott a Duna.
– Az lesz a legjobb, ha a lovakat felvisszük a folyó menti istállóba –
javasolta Gert, de Lois megcsóválta a fejét.
– Inkább ne! – magyarázta megnyerő mosollyal. – Rosszul tunnánk
hunyni, ha a pacik nem vónának ottan mellettünk. Oszt meg a pacik se nem
tunnának jól aludni. Igaz, ugyi, Marte?
Marte azonban nem válaszolt. Sóbálvánnyá válva állt az ablak előtt.
Lois odalépett mellé, mert tudni akarta, hogy mit néz a fiú. Marte a lenti
teraszt bámulta. A virágmintás abrosszal leterített asztal mellé három széket
állítottak. Egy lány éppen megterített. Kirakta az evőeszközt, a poharakat, a
lapos meg a mélytányérokat is. Vörösesbarnás haja volt. Fémesen ragyogott
a napfényben, a színe élesen elütött a keskeny arc sápadt színétől. Jól
szabott nadrágja kihangsúlyozta keskeny csípőjét és derekát. Hosszúkás,
karcsú kezével ügyesen elrendezte az evőeszközt. Amikor felemelte a fejét,
egy könnyed, elegáns mozdulattal a háta mögé vetette enyhén hullámos,
rőtfényű haját. Egy levesestálat rakott a tányérok közé. Utána felemelte a
tekintetét, és megpillantotta az ablakban álló Martét. Ragyogóan kék,
egymástól kissé távol ülő szemmel nézte a fiút.
– A villásreggeli tálalva, uraim! – kiáltotta.
Lois egyből arra gondolt, hogy mikor láthatott utoljára ilyesmit? Mikor
tárult ilyen szépség a szeme elé? Milyen hatása lehetett a váratlan
látványnak Martéra, erre a fiatal, vadászó földművesre, aki még soha az
életben nem láthatott ilyen dolgokat?
Dühösen megfordult, és majdnem nekiütközött az ajtó felé induló
Gertnek.
– Hát ez aztán nagyon fájintos! Parancs gyütt erre is? A Főnök
parancsolta?
– Parancs bizony – biccentett Gert.
– Ha peniglen a Főnök fittyent, akkó mindenki ugrik? – tudakolta Lois,
miközben ostobán vigyorogva fürkészte Gert arcát.
– Pontosan. Neki csak füttyentenie kell – válaszolta a városlakó rövid
szünet után. Megtorpant, és leengedte maga mellé fenyegetően ökölbe
szorított kezét. Közben azonban nem Loisra nézett.
– Nem akartam rosszat mondani – mormogta az idős férfi. – Tudja,
hogy milyen esetlenek vagyunk, mink, suttyó parasztok. Gyere má, Marte!
Nehogy má kihűljön ez a villásreggeli!
Mind a hárman lementek a napfényben fürdőző asztalhoz. A kék
égbolton fecskék cikáztak. A Duna másik partja felől kántáló kiáltás
hallatszott. A közelben valahol egy szekér dübörgött. Csupán Gert Schulz
maradt állva.
– Jó étvágyat kívánok! Mennem kell a Főnökhöz. Jelentem, hogy mi
történt.
– Nahát! Míg jelenteni is kő – vihogta Lois. – Ti aztán nagy rendet
tartotok. Le a kalappal. Ez mán döfi! Üdvözöljed mán a Főnököt a
nevünkben! Köszönjük szípen mindent... Na mostan, akkó, mit is eszünk?
– Marhahúsleves gazdagon – magyarázta az Addi nevű leány. – Aztán
pedig őzgerinc, burgonyapüré és endiviasaláta. Nagyon szépen beindult ám
a piac. Tudják, ez volt ám a legfontosabb feladat. Be kellett indítani a
piacot.
– És ’79-es évjáratú veltlini bor! – kiáltotta Lois vidáman. – Ezt neked
is meg kell kóstolnod, Marte!
– A könnyebb borok mostanra már mind elfogytak – csacsogta
jókedvűen Addi. A folyó irányába biccentett. Egy kezdetleges bárka haladt
felfelé. A parányi felépítményéből számos műszer állt ki. – Éppen a
Wachau térségének felderítésére készülünk. Kicsit körülnézünk arrafelé.
Lehet, hogy sikerül ismét művelés alá venni néhány szőlőhegyet.
– Te pedig mindig ott vagy, ahol zajlik az ílet? – kérdezte Lois
kacsintva.
A kék szempár jéggé dermedt, de aztán újra felragyogott.
– Szinte mindig. Ezt elhiheti nekem.
– Remek – biccentett Lois. A tányérja felé hajolva a szeme sarkából
gyors pillantást vetett Martéra. A legény apró darabokra vágta a húst, majd
az egyiket a villájára szúrta, és ügyesen a szájába vette, miközben a
tekintetét egy pillanatra sem vette volna le Addiról.
– Azt a feladatot kaptam, hogy megmutassam önöknek a várost –
folytatta a lány. Kissé hátradőlt, és két kézzel átfogta a felhúzott bal térdét.
A lábán megfeszült a bézs színű szövet. – Egy vagy két óra múlva akár
kezdhetjük is. Addig pihenhetnek.
– Én aztá csöppet se nem vagyok fáradt! – csattant fel Marte tele szájjal.
Addi elmosolyodott, közelebb hajolt az ifjúhoz, és megveregette a vállát.
– Tíz perc múlva már érezni fogod a bort. Na, akkor majd fáradt leszel!
De komolyan. Rászolgáltatok a pihenésre. Biztosan fárasztó volt a lovaglás.
Hiszen mostanra már nem maradt meg egyetlen járható út sem.
– Hát nem árt, ha hunyunk egyet – bólogatott Lois. Marte dühös
pillantást vetett az idősebb férfira. Lois ráharapott a szája szélére, nehogy
elkezdjen nevetni, aztán felkelt. – Na, gyere má, Marte!
– A szoba ugye rendben van? – tudakolta Addi. – Gert csak nem
felejtette el a szappant meg a törülközőt? Tudják, kérem, elszoktunk a
vendégektől. Legalábbis ritka az ilyen fontos látogató.
– Minden nagyon fájintos – nyugtatta meg Lois. – Ami csak szemnek,
szájnak ingere. Viszontlátásra, kisasszony.
Addi kacéran a vállára vetette könnyű, kék kabátkáját. Felemelte a jobb
kezét, és búcsút intett karcsú ujjaival.
 – Na viszlát! Jövök nemsokára! – kiáltotta, és átugrott a teraszra vezető
három lépcsőfok felett.
Megállt a vízparti út aszfaltján. Marte is felkelt, de nem mozdult volna
az asztal mellől. Még mindig a kezében volt a pohara. Egészen addig
bámult a távolodó lány után, míg az be nem fordult a következő sikátorba.
A legény csak ekkor tért magához. Most már újra látta az asztalt, a kezét
meg az apját. Letette a poharat a virágmintás vászonra, és Lois után sietett.
Az öreg már majdnem felért az első emeletre, a szobájukhoz.
– Kizárt dolog, hogy itt aludjunk – jelentette be az idősebb férfi, és
megkopogtatta a szoba falát. Olyan volt, mint amikor egy rab a tömlöcét
szemrevételezi. – Úgy éreznénk magunkat, mint a csuka a varsában.
Levisszük a matracokat a lovaink mellé.
Levette az egyik törülközőt a krómozott tartóról, és odadobta Marténak.
– Mosakodjál meg!
– De hát nem vagyok fáradt – mérgelődött a fiú, és dühösen az apjára
meredt. Lois maga is dühbe gurult.
– Aszontam, hogy mosakoggyá meg! Büdösek vagyunk.
– Má kimongya, hogy büdösek vagyunk? – hördült fel Marte. Nem
mozdult a helyéről, és a törülköző lezuhant a földre. Lois hamiskásan
elvigyorodott.
– Hát az Addika. Tán nem vetted észre, hogy milyen szípen beszél ez a
jányka? Nem valami szutykos parasztluvnya, de nem ám. Azt szeretné,
hogy tiszták legyünk. Bizony ám. A városban sokat tanulhat az ember.

A Főnök lakásához gyalog öt perc alatt el lehetett jutni a hivatal

épületétől. A rendkívül keskeny sikátorba nyiló külső ajtóra egy vadonatúj
biztonsági zárat szereltek. A csillogó fém élesen elütött a kopott fától és a
megviselt falaktól. A lépcsőházban mindig sötét és hűvös volt. Még nyáron
is. A dohos lépcsők halkan recsegtek. Az emeleti ajtó mögött azonban fény
és jómód várta az érkezőt. A tágas szobák jókora szalont fogtak közre. Az
üvegfalon keresztül remek kilátás nyílott a belső udvarra.
Az épület túlsó felének történelmi boltívei is valósággal fényárban
úsztak.
Linda, a város First Ladyje egy biedermeier fotelben ült. A bútort
csillogó, világoskék selyemmel borították le. Éppen a körmét festegette.
Nagyon értett az ilyesmihez. Sikerült újra használhatóvá tennie a rég
beszáradt, gyöngyházfényű körömlakkokat is. Rózsás bőréből sugárzott a
fiatalság. Mostanra azonban már kissé eltestesedett, puha álla körül pedig
hullámokba redőztek a tokák. Néha villámgyors mozdulattal arrébb húzta
az ujjait. Látni akarta, hogyan csillog a lakk, ha más szögből esik rá a fény.
Ilyenkor olyan megátalkodottnak és veszélyesnek tűnt, mint egy egzotikus
származású harcművész.
– Szervusz, drágám! – szólalt meg anélkül, hogy a tekintetét akár csak
egyetlen pillanatra is levette volna a gyöngyházfényű ragyogásról. Ausztria
nyugati részén, egy vorarlbergi, alacsony beosztású hivatalnokcsaládban
látta meg a napvilágot. Úgy beszélt, mintha az egykori osztrák császári
udvar ékes nyelvezete lett volna az anyanyelve. Annak idején ez persze
nevetségesnek tűnhetett volna, ám mára már rég eltűntek az egykori világ
és a mai különbségei. Linda emlékeiben gyökeresen megváltozott az
apjaképe. A jelentéktelen, vidéki tisztviselő helyét átvette egy magas rangú,
előkelő hivatalnok. A lánya ma már nem kételkedett abban, hogy ez a
titokzatos, felfoghatatlan férfiú egy szent monarchia odaadó szolgája volt.
– Figyelj csak, drágám! Beszéljél már Hassóval! Annyira zabolátlan ez
a gyerek. Az életét kockáztatja, annyit lovagol. A falkavadászatra szerzett
magának egy foltos csődört. Az a neve, hogy Pinto. Komolyan mondom,
úgy viselkedik, mintha a vadnyugaton élnénk. Pedig csak tizenhat éves a
gyerek.
A Főnök a széles ablak elé lépett. Összefonta a kezét a háta mögött.
Aranyozott váll-lapjai kissé a magasba emelkedtek. A lodzsa boltívein
keresztül a gyors áramlású folyót és a belső kapu hídfőállását bámulta.
Valójában azonban semmit sem látott. Elöntötte az önsajnálat és a düh.
Miért volt az, hogy nevetséges módon mindig ennyire meghunyászkodott a
felesége előtt? Mégis, hát ki volt ez a nőszemély? Egy kis senki lánya!
Mára viszont mi lett belőle? Igazi hercegnő, amit kizárólag a férjének
köszönhetett. Csakis az ő erőfeszítéseinek hála lett az asszonyból
előkelőség és egy dinasztia megalapítója. Valószínűleg egész Európában ő
az egyetlen ilyen királyné. Akkor pedig miért nem gondolt úgy a jövőre,
mint a férje? Miért ragaszkodott megátalkodottan a múlt nevetséges
emlékeihez? Pontosan úgy viselkedett, mint valamilyen megkeseredett
vénkisasszony, aki korosodó barátnőinek társaságában kávézás közben
egyre csak azért panaszkodik, hogy elszalasztotta azt a sok, nagyszerű
kérőt. Mégis, ki a fene vette volna feleségül annak idején? A fehér lovon
érkező, mesebeli herceg valószínűleg egy cementgyáros lehetett volna.
Vagy valamilyen minisztériumi bürokrata! Nevetséges! De ezen csakis a
férje tudott volna nevetni. Ő viszont néma maradt.
– Nem látom be, hogy ez miért volna rossz dolog – szólalt meg a férfi
váratlanul. – Egy nagyon is ifjú kultúrában élünk. Egy ilyen kultúrában a
tizenhat évesek már felelős felnőttnek számítanak. Ez az ifjú civilizációk
egyik nagy előnye. A biológiai érettség ideje egybeesik a társadalmi
felelősségvállalás időpontjával.
– Hát persze – hallatszott a gúnyos, éneklő válasz. – Annak idején ugye
tizenhat éves koromban már én is hátat fordítottam annak a tetűfészeknek...
a Yamahámon.
Ez a ribanc a férje saját szavaival vágott vissza. A Főnök ingerülten
megfordult, és szinte csodálkozva vette észre, hogy ütésre emelte ökölbe
szorított, jobb kezét.

A Főnök
Az apja, Max Schymanski egészen fiatal korában bányászként kereste
meg a kenyerét.
Később a városban talált munkát. Azonnal átképeztette magát a széngáz
előállítására, mivel a hetvenes évek végén ez az eljárás került az
energiapolitikai intézkedések középpontjába. A céltudatos, bár hallgatag
férfi komolyan aggódott a fia, Erwin miatt. A gyerek ugyan nem hozott haza
rossz jegyeket az iskolából, de túlságosan tanácstalannak tűnt. Nem volt
benne elég kitartás. Nem mintha ez nagyon sokat számított volna.
Gelsenkirchenben amúgy sem történt soha semmi. Bielefeldben vagy
Bochum városában sem volt más a helyzet. Erwin Schymanski viszont
nagyon is úgy érezte, hogy el fog pusztulni ebben a környezetben.
A sors azonban úgy akarta, hogy ennek pontosan az ellenkezője
történjen meg. Mindenki más halt meg. A szülei, a nővére, Gunda és csupán
fiú maradt életben. Miután a halál tisztára söpörte a városokat,
megkezdődhetett a hatalmas buli. Erwin is a Bogart-banda tagja lett. Alig
három héttel a régi világ összeomlása előtt kezdődött a világméretű
Humprey Bogart emlékév. A túlélő fiatalok bandákba verődtek. Yamahákat
szereztek maguknak, és többet már nem kellett a drága üzemanyag miatt
sem aggódniuk. A benzinkutakon lehetett igazán jól szórakozni! Kiengedték
a szuperbenzint a tartályokból. Összefröcskölték vele a benzinkutak falát és
tetejét. Utána pedig felgyújtották az egészet. Egy kis fényt hoztak a
dögunalmas vidéki városkák életébe. Sorra kirámolták az elárvult
kocsmákat. Hajtóvadászatot indítottak a lányok után, akiket
legegyszerűbben a nagy bevásárlóközpontokban lehetett elcsípni. 1981
telén egy üzletlánc tulajdonosának villájában telepedtek meg. A következő
nyáron lecsaptak a lassacskán dél felé leszivárgó hollandokra. Hihetetlen,
de azok a fajankók lakókocsikkal keltek útra. A bogartok majd
megszakadtak a röhögéstől. Az év végén télire beköltöztek a brühli
kastélyba. Mivel fáztak, eltüzelték a parkettát és a falakon lógó, vagyont érő
festményeket.
Hamarosan azonban a Bogart-bandának is bealkonyult. Azzal
kezdődött, hogy állandó csajok csapódtak hozzájuk. Ricki, Sine, Katt egy
idő múlva már másról sem vinnyogott, mint a NAPFÉNYről és a BORról,
meg persze az OLAIJBOGYÓról és a KÉK TENGERről. Egyszerűen nem
lehetett kibírni. Először Ricki és Potz lépett le. 1983 tavaszára a bogartok
megsemmisültek. Atomjaira hasadt a csapat. Csupán Erwin és Gert maradt
meg. Nekik eszük ágában sem volt délre vándorolni. Hirtelen azon kapták
magukat, hogy egyetlen barátjuk sem maradt. Az életük kilátástalannak
tűnt.
Május 14-én ültek fel Godesbergben a motorjaik nyergébe. Ekkor már
Harley-Davidsonokat használtak. Elindultak felfelé a Rajna partján. Május
15-én délben történt, hogy Erwin Würzburgban leállította a járgányt, és
bejelentette, hogy most már komolyan szeretne mindent tudni. A
Falkenhausnál álltak meg. Az épületben működő közkönyvtárat csodával
határos módon nem gyújtották fel, és nem is fosztották ki. Erwin rengeteg
konzervet gyűjtött be a szemközti áruházból, aztán bevette magát a
történelem részlegbe. Három héten át falta a könyveket. Végül
holtsápadtan, de elszántságot sugárzó arccal lépett ki az aszfaltra. Így szólt
a társához:
– Gert, nem lehetetlen a dolog. De most már nagyon is szükségünk van
egy TERVre.
Würzburgban hagyták a motorokat, és helyettük rendbe hoztak egy
metángázzal működő teherautót. Kerítettek valahonnan egy akkumulátoros
hangszórót meg egy közúti térképet, és elindultak, hogy megkeressék a
túlélőket.
Bár a nagy buli véget ért, előtte még egyszer-kétszer kirúghattak a
hámból. Az utolsó vad tivornyára még márciusban, a brühli kastélyban
került sor. Porig égett az egész. Az új feladat nagyon is megfelelt mind a
kettőjüknek. Útra keltek, és megálltak, valahányszor füstöt láttak felszállni a
kéményből, vagy száradni kirakott, mosott ruhát pillantottak meg.
Felmásztak a teherautó tetejére, és bekapcsolták a hangszórót. Fontos
dolgokat közöltek a túlélőkkel. Azt, hogy újrakezdték, és hogy az
embereknek van még egy esélyük. Közös erővel eleget tudnak, vagy
elegendő dolgot sikerül majd megtanulniuk ahhoz, hogy újra
megteremthessenek egy működőképes várost. Legalább egyet.
Passau városát még 1983-ban jelölték ki. Az első tizennyolc honfoglaló
egy földszintes házban vészelte át a telet. A falakra hőszigetelő lemezeket
szegeltek. Tíz hosszú éven át, minden nyáron útra keltek. Nyugaton egészen
a Fekete-erdőig jutottak, ahol akkora már tönkrementek az utak. Keleten
jártak Linzben. Északon pedig egészen Gera városáig elmerészkedtek.
Amikor átszelték az egykori Vasfüggöny vonalát, a felderítők majd
megszakadtak a nevetéstől. Délen nagyjából a Lech jelentette a határt.
Münchent az új időszámítás kilencedik esztendejében vették sorra. Az volt
az addigi legnagyobb falat. Negyvenkét embert hoztak magukkal haza.
Közöttük volt Eva Piczien is.
A tizennegyedik évtől kezdve már nem kellett útra kelniük. Az emberek
maguktól jöttek. Amikor a felderítők korábban eljutottak egy városba,
faluba vagy valamilyen piacozó helyre, mindenütt üzenetet hagytak hátra
maguk után. Először plakátokat szegeztek a falra, aztán kőlapokra
karcolták, később pedig már bele is vésték a felhívást:

„GYERTEK PASSAUBA! A VÁROS VÁR BENNETEKET”

Abban az évben jött meg Linda is. A Boden-tó partjáról kelt útra. Ez
bizony hatalmas teljesítmény volt, mivel az utak mindenütt tönkrementek, és
a gyorsan elburjánzó erdőségek számtalan veszélyt rejtegettek.
Passauban az első hivatalos ünnepséget kettőjük esküvője jelentette.
Fáklyásmenet és harsonaszó köszöntötte Linda és a Főnök egybekelését.
 Sajnos csupán polgári esküvőre kerülhetett sor. Erwin sokat
gondolkozott erről a kérdésről. Az ókor városait vette mintául, és
határozottan elutasította az egyházat. Harmincas éveire igen szépen
kigömbölyödött. Szerencsére ott voltak A bécsi vér jelmezei. A tábornokokat
kivétel nélkül idősebb és testesebb statiszták játszották el.
Tizenötben megszületett Hasso. Nagyjából akkor vette kezdetét a
viszálykodás a környékbeliekkel. A TERVet azonban sikerült következetes
szigorúsággal végrehajtani. A traktorok heteken át megállás nélkül
dübörögtek. Kezdetben még gumiabroncs volt a kerekeiken, ezeket később
fémre cserélték. Lerombolták a falvakat, a vásározóhelyeket és a
kisvárosokat. Elkerülhetetlen volt ez az iszonyatos erőfeszítéssel járó
munka. Persze alig valaki mondott köszönetet ezért a városnak. A passauiak
elkezdtek raktárakat kialakítani a félsziget ősrégi pincéiben. Ott gyűjtötték
össze az expedíciókról hazahozott tartós holmikat. Az erdei fosztogatók
éjszakáról éjszakára megpróbálták megdézsmálni ezt a termést. Odakint
nem maradt semmi más, amiből megélhettek volna. Jó páran csupán a
sajátjukat akarták visszavenni. Közben egy pillanatig sem állt meg a
munka. Lerombolták a külső kerületeket és a villákat. Megerősítették a
várfalat és az új sáncokat. Kialakították az új kapukat. Megkezdődött a
védművek szakadatlan őrzése. Végrehajtották a TERV következő lépéseit is.
Elkészült az első elektromos hálózat. Végre sikerült a turbinát is üzembe
helyezni. Ennek aztán megvolt a maga hatása. A piacozó parasztok
hazavitték magukkal az újdonság hírét. Elmesélték az asszonyaiknak meg az
erdőkből szőrmékkel megrakodva előbukkanó vadászoknak. Az erdei
emberek továbbadták a hírt. Délen eljutott egészen a magas hegyekig,
keleten a Bécsi-erdőbe, de hallottak róluk a Rajna partján és a thüringiai
hegyvidéken is. Mindenki tudhatta, hogy az ember ismét fényt gyújtott!
Az idő múltával a Főnöknek kiveresedett az arca, és igencsak megritkult
a haja. Lóháton gyakran eljárt vadászni. Kezdetben vaddisznóra és
szarvasra, húsz után viszont már farkasra és hiúzra is. Huszonöttől kezdve
pedig már medve is akadt a zsákmány között. Vasárnaponként a tanácsház
előtti téren bíráskodott. Május 14-én Lindával megnyittatta a tavaszi bált.
Elegánsan táncoltak az emberek között. Csakhogy addigra már nagyon is
tisztában volt azzal, hogy igen súlyos hibát követett el.
 2013.
Természetesen nem ütötte meg a feleségét.
– Ha már annyira szeretnéd tudni, akkor nem árt, ha megjegyzed
magadnak, hogy Harley-Davidsonom volt – mondta nyugodtan, és
leengedte a kezét. – Na de hagyjuk. Ma este fogadást tartok. A rosenheimi
követség tiszteletére. Hivatalos fogadást. Már intézkedtem az ételekről és a
terem feldíszítéséről. A tanácsház kisebbik termében lesz a rendezvény. Azt
szeretném, hogy a szebbik díszruhádat vedd fel.
– Az alapján, amit hallottam, tahó, bugris parasztok jöttek – válaszolta
negédes mosollyal az asszony, és még egyszer ráfújt a jobb keze körmeire.
– Miért akarod zavarba hozni szegényeket? Még hogy a legszebb
díszruhámat vegyem fel. Hát nem! Azt csakis május 14-én viselem. Hiszen
az a te nagy napod, nem igaz?
– Na, jól figyelj! – hördült fel a férfi. Egy gyors mozdulattal közelebb
lépett, és két kézzel megragadta a fotel támláját. A nő gyakorlatilag
csapdába esett. Csupán egy tenyérnyi távolság maradt kettejük arca között.
– Semmi értelme és ráadásul nagyon is veszélyes úgy gondolkodni, mint a
régi időkben. Ezek az emberek olyan fontosak számunkra, mint amilyen
annak idején a pápa volt Nagy Károlynak... Vagy éppen Metternich
Napóleonnak... Tudom is én. Világos, én is láttam, hogy az öreg viharvert,
és alig vannak fogai, na de ez mégis miért volna fontos? Annak idején
valószínűleg Nagy Károlynak is hiányos volt a fogazata. Ez az alak egy
nagykövet. Egy fiatal, önálló hatalom követe.
– Veszélyesek ránk nézve? – kérdezte bizonytalan mosollyal a felesége.
Már nem gúnyolódott. Kifejezetten megszeppentnek tűnt. A Főnök élvezte
a váratlan fordulatot.
– Lehet, hogy igen. Elképzelhető, hogy az öreg tényleg csak ostoba
fajankó. De az is, hogy hétpróbás gazember. Mégis, honnan tudhatnám?
Honnan a csudából tudnám megítélni? Figyelj rám, Linda! Lehet, hogy nem
jelentek neked túl sokat, de akkor is ott van Hasse, Gernoth és Melissa.
Lehetséges, hogy ma este dől el a sorsuk. Talán majd a gyerekek itt
élhetnek, és ők lehetnek a vidék uralkodói. Lovagolhatnak és vadászhatnak.
A másik lehetőség viszont...
– De hiszen te félsz! – kiáltotta Linda elképedve. A város ura
megfontoltan bólintott.
 – Komoly hibát követtünk el. Talán még helyre lehet hozni. Képesnek
tartasz arra, hogy kiköszörüljem a csorbát?
– Hát persze – felelte lassan a nő. A Főnök elmosolyodott, és
kiegyenesedett.
– Akkor tehát a díszruhában jössz.
 IV.
Egid nagy művéből, a Magnaliából:
Egy bizonyos ősi helyen, melynek neve bizony Schleng vala, ahol a
Duna vize kétszer is kanyart ír le, apró erődítményt építettek a passauiak.
Jól ellátták készletekkel és fegyverekkel. Önteltségükben bizonyossággal
úgy vélték, hogy lovas népek ellen elegendő védelmet nyújt. A mieink
azonban oly izzó haraggal s felettébb nagy vitézséggel rohanták meg az
erődöt, hogy az utolsó védők halálra rémülten az erdők setétjében kerestek
menedéket.
Ez dél körül történt. Estefelé, nyugati irányból vízi jármű érkezett.
Olyan kecses kis hajó, mint amilyet a kalandorok[4] használnak. A
kalandort, ki odajött hozzánk, a fejedelmek elé vezették. Megkérdezték tőle,
hogy vajon a passauiak már kézhezvették-e Marte levelét. Vajon már
tanácskoznak a válaszon? A kalandor azonban akképpen válaszola, hogy
biza már nem állt meg Passauban. Hajójában sót hozott a hegyek közül. Ez
a portéka korábban felettébb kedves volt a passauiak számára, ám a
vándorló kalmárok már nem kereskednek e várossal. Éjszaka ő maga is igen
nagy veszélyt vállalva osont keresztül az Inn fölött átívelő híd alatt, mert a
város évről évre ellenségesebben viselkedett. Jól érzik ezt a lakói is. A
félszigeten két erős csoport különült el egymástól. Az egyiknek schulfiak, a
másiknak pedig gernothiak a nevük. Kettőjük területe között lerombolták az
egykoron ott állt régi házakat, és most már csupán a dóm közvetlen
környékén lehet a helybelieknek óvatosan találkozniuk egymással. Amikor
ilyen kedvezőtlenül állnak a csillagok, a város valószínűleg nem lesz képes
arra, hogy komoly ellenállást tanúsítson az érkező seregnek. Legalábbis ezt
gondolta a kalandor. Nem gondolta volna, hogy Passauból választ kapunk a
levelünkre.
Imre felettébb örvendezett, Marte azonban, kinek szívében
mértékletesség honolt, óva intette attól, hogy túlzottan elbizakodott legyen.
Bölcs szavakkal elmondta, hogy a közeledő veszély miatt a város lakói
esetleg félre is tehetik az ellentéteiket.
 2013.
Addi és Marte elindult a rakparton felfelé, a folyó mentén. Lois némán
bámult utánuk.
– Öreg vagyok én már a kutyagoláshoz – bizonygatta az előbb. – Ti
csak menjetek nyugodtan, szép fiatalok!
Most a teraszon állt. A két kezét lazán leengedte maga mellé. Ha puska
lett volna a kezében, sokkal könnyebben fel lehetett volna ismerni a
feszülten figyelő vadász testtartását.
– Passau népe üdvözli Rosenheimet – morogta gúnyosan elnyújtott,
irodalmi német kiejtéssel. – Passau népe üdvözli Rosenheimet.
Megfordult, és fejcsóválva elindult az egykori recepció irányába.
Halkan nevetni kezdett. Mire beért, már rázkódott a nevetéstől. A hotel
előterében széna várta a két alacsony lovat, Lois sárgája a szemét forgatta,
és rémült, de ugyanakkor megkönnyebbült pillantást vetett a gazdájára.
– Gell, ugye te is érzel valamit – morogta a férfi, és megsimogatta
hátasa orrát. Leült egy penészes fotelbe, és megtömte a várostól ajándékba
kapott új, habkő pipáját. A vákuum zacskóból előszedett nedves, sötét,
hosszú szárú dohány is Passau ajándéka volt. Az első slukk nagyon, de
nagyon jól esett neki. Utána viszont elfintorodott. Jobb, ha nem engedi meg
a régi szenvedélyek feltámadását. A pipát kihajította a nyitott ajtón. Marte
barna lova felemelte a farkát, és három jókora gombócot pottyantott maga
mögé a szalmába.
– Rosenheim üdvözli Passaut – mondta hangosan. Hátravetette a fejét,
és nevetésben tört ki.
Újra maga előtt látta a lépcső legtetején álló testes, vörös hajú férfit. A
ragyogó színű egyenruhát viselő alak mindkét karját maga elé nyújtotta,
miközben a szájából csak úgy ömlöttek a jól csengő szavak.
– Passau népe üdvözli Rosenheimet.
Vendéglátójuk szeretett volna igazi államférfinak látszani. A látszat
azonban csalt. Semmi sem volt igaz az egész szemfényvesztésből. Mintha
csak játékpénzzel szórakoztak volna a gyerekek. Persze ma már az igazi
bankjegyek is pontosan annyit értek, mint a játékpénz foszlányai. Lois
töprengeni kezdett. Milyen különös, hogy régen annyira fontos volt a pénz!
– Valami nyomasztja ezt a fickót – dörmögte halkan. Előrehajolt, és
összeszorította az ujjai hegyét. – Valami nagy baja lehet neki. Igen komoly
baja. De vajon micsoda?
 Becsukta a szemét, és néhány percen keresztül mozdulatlanul ült. Végül
csak felállt, és nyújtózkodni kezdett.
– Tudod mit, lovacskám, körülnézek én itt ebben a városban. Talán
találok valami érdekeset.

Addi és Marte egy málladozó vakolatú diszkapun keresztül lépett be a

dómba. Odabent hideg volt, és erős huzat érződött. Mintha csak hűvösebb
szél fújt volna, mint odakint a téren, ahol a passauiak éppen leemeltek egy
bronzalakot a talpazatáról. A madarak ürüléke szinte teljesen beborította
Miksa József bajor uralkodó szobrát. A padlót valósággal elborította a
törmelék. A lezuhant, nagyobb faldarabok között pókháló feszült. Addi
könnyedén átugrott egy letört orrú próféta hatalmas feje fölött. A kőalak
szemgödre végtelen keserűséggel meredt felfelé az összeomlott boltívek
irányába. A pusztulás elkerülte a késői gótikus elválasztó rácsozatot. A
túloldalán két-háromlábnyi magasságban mindent beborított a rengeteg
törmelék és rom. A vakolathalmok közül hatalmas csillárok roncsai, szentek
és latrok fejei és egy kereszt ezüsttel kivert karja tört a magasba.
– Rögtön a... rögtön AZUTÁN – magyarázta Addi – rengeteg vandál
garázdálkodott.
Marte nem kérdezte meg, mégis kik lehettek azok a vandálok.
– Úgy érted, hogy sok dógot tönkretettek a templomokban?
A lány bólintott.
– Az emberek bosszút akartak állni... akárhogyan. Ma ezt már elég
nehezen tudjuk felfogni. Te talán meg tudnád nekem mondani, mégis
hogyan élhettek volna tovább azok az emberek?
– A régi összedőlt, mert változnak a korok – idézte Marte
érzelemmentes hangon –, Új élet bimbózik a romok között.[5]
Addi meglepett pillantást vetett rá a szeme sarkából.
– Te írtad ezt a verset?
Az ifjú zavartan elmosolyodott.
– Dehogyis én vótam. Loistól tanútam. Ezt szokta mondogatni, amikor
ilyen régi dógok kerűnek a szemünk elé... A káplán azt mondta, hogy Isten
büntetése vót. Te is ezt gondolod?
– Mi az, hogy káplán?
 – Hát a papunk.
– Ezzel nem mondtál sokat. Olyan nálunk nincsen. Ami viszont Isten
büntetését illeti... micsoda ostobaság. Mindenki tudja, hogy az Őrült Tudós
tehet az egészről.
Marte persze még csak nem is hallott erről. Azt sem tudta, hogy mi fán
terem az a tudós. Így aztán inkább befogta a száját, és a lányt bámulta.
Nagyon is tetszett neki a látvány. Addi egyik karcsú lábát egy rokokó
kagylódísz töredékére tette. Határozott mozdulattal a háta mögé vetette az
ablakon át beáradó napfény ferde csóvájában felragyogó, vöröslő haját.
Hatalmasat villant a szeme. Ez a lány senkitől és semmitől sem félt. A város
hatalmasságai közé tartozott.
– Figyelj már – szólalt meg váratlanul, suttogva a fiú –, ha nagyon, de
nagyon szépen megkérlek rá, akkor elmondod nekem, hogy is kő ilyen
fínyeket csinálni?
– Milyen fényről beszélsz... Csak nem az áramról? Én aztán nem értek
hozzá. Az a szakértők dolga. Tőlük kell megkérdezned.
– Mi az, hogy szagértő?
– Nem mondod, hogy nem tudod... – csattant fel Addi, de aztán
elhallgatott, mert hirtelen felfogta a helyzetet. – Hát még szép. Hiszen nincs
is szükségetek szakértőkre.
Egy gyors mozdulattal megragadta a vendég felkarját. Könnyedén
megszorította.
– A bicepszed olyan kemény, mint a kő – suttogta elismerően. – Marte,
te igazi kemény legény vagy.
– Ne csináld már! – hördült fel a vendég, és ellépett a lánytól. Szomorú
arccal megcsóválta a fejét. – Nem akartam. Tínyleg nem. Csak hát...
Addi csendben nevetgélni kezdett, és ismét a válla fölé simította
rakoncátlan fürtjeit. Letelepedett az egyik prófétára, és barátságos, kíváncsi
pillantással kezdte méregetni a fiút. Kicsit olyan volt az arca, mint Sonja
nénié, amikor az töprengve megnézett magának egy fáklyát, mert nem tudta
eldönteni, hogy ideje volna-e már eloltani.
– Tulajdonképpen milyen hely ez a... Rosenheim?
– Hát nem odabent, Rosenheimben ílünk – magyarázta a fiú. – Csak
ritkán vagyunk ott. Alig páran tanyáznak egy helyen. Mi a vándorlók...
Többnyire nem. Túl sok a dógunk.
– Vadásztok? Csapdát állítotok?
 – Csapdát? Dehogyis. Vagy csak a nyestnek. A csukának meg ugyi ott a
varsa. Azok meg akkó a legjobbak, ha nedves az üdő. Ha jó meleg van. Ha
csitul a víz. Olyankó bő a fogás. Aztán meg...
Elhallgatott. Nyilvánvaló volt, hogy Addi egyetlen szavát sem értette.
Ez a lány nem indult el visszafelé az úton. Nem is olvasott arról, hogy a
maoriknak több mint negyven különféle szavuk van a piros színre.
– Nem vagyok én valami szagértő – legyintett végül lemondóan.
– Nincsen azzal semmi baj – biccentett a lány. – Hiszen pontosan így
kell élnetek. Tényleg jól van ez igy. Amúgy meg mégis mire kellene neked
az elektromos fény?
– Nem is az vóna a legfontosabb – felelte Marte érdes hangon.
– Mert hát nem is az... de tudod mit? – kiáltotta vidáman a lány. –
Menjünk! Mutatok neked valamit. A nagy raktárat.

Marte
Az igazi neve valójában Thomas volt, ezt azonban még ő maga sem
tudta. Pontosan ugyanazt a nevet kapta, mint az apja. Ha léteztek volna
még az anyakönyvvezetők, akkor az anyja miatt középső névként az Ulrichot
viselhette volna. A szülei a Paradise People közé tartoztak. Az emberek a
régi világ összeomlása után még nagyjából öt évig használták az angol
elnevezéseket. Marte álmában néha látta a szüleit. Ébren nem gondolta
volna, hogy tényleg ők azok. Sokkal inkább arra gyanakodott, hogy a
kiskorában a gyönyörű képei miatt olyan sokszor átlapozott Bőrharisnya
ifjúsági kiadásának illusztrációi elevenedtek meg az elméjében. Álmában
nem vadembereket látott, hanem a Paradise People közösség tagjait. Ha az
időjárás lehetővé tette, meztelenül jártak, befestették a testüket, és tollakkal
ékesítették fel magukat. Ehhez persze megvolt a maga világnézetük is.
Legalábbis ezt állították a közösség agyasabb tagjai. Marte szüleiről nem
lehetett tudni, hogy a magukénak tekintették-e ezt a világnézetet.
A közösségük tagjai az elsők között keltek útra déli irányba. Ez cseppet
sem volt meglepő fordulat. Buszokat hoztak rendbe, és elindultak a
Kufstein-Brenner autópályán. Néhányan egy másik útvonalat választottak
Salzburgon át Bécs felé vonultak, onnan pedig le Szlovénia és az Isztriai-
félsziget irányába. Csupán a kivándorlók kétharmada ért célba. Tirol és
Karintia törzsei sok betolakodót elkaptak. Igaz, a hírek csak a legritkább
esetben jutottak fel vissza, a messzi északra.
Marte első emlékei között egy hatalmas tér is szerepelt. Valójában
csupán a kisgyermek sajátos nézőpontja nagyította fel világméretű arénává
Rosenheimben a Ludwig teret. Jól emlékezett még a tér kockakövei között
növő fűcsomókra meg a tökéletes magányra is. A busz nélküle ment el, mert
ütődött szülei egyszerűen elfeledkeztek a fiúról. A kisgyerek
megkapaszkodott egy teljesen értelmét vesztett parkolóórába, amelynek
mutatója elakadt hét percnél, és sírni kezdett.
Lois így találta meg.
– Nézze meg az ember! – kiáltotta, miközben Marte felé hajolt. – Neked
meg mi a neved, legényke?
A hároméves gyerek egy szavát sem értette. Fenyegető zajnak tűnt a
szakállas, sűrű szemöldökű, erős szagú ismeretlen bömbölése.
– Na gyere! – folytatta a rémítő alak. Megragadta fiúcskát. Marte
felsikoltott, de aztán elhallgatott. Egy alacsony ló nyergében ült már az
ismeretlen szőrös képe közelében, és hamarosan hozzásimult a zöldesbarna
szövetbe takart mellkashoz. Nemsokára már egészen jól érezte magát a
magasban. Keresztülhaladtak az előváros utcáin. A kicsinek nagyon tetszett
az egyre erősödő szag. A ló és a férfi izzadságának szaga összekeveredett a
trágya halványabb bűzével.
Az első emlék csupán eddig tartott. Később persze már más dolgokra is
visszaemlékezett. Ott volt a tűz előtt szorgoskodó Monika anyu. Fredy, aki
segített varsát építeni, Sonja néni, akinek gyönyörű képeskönyvei voltak. Ott
volt Ágoston, meg Berti is...
– Fel a magasba, kisfiam. Igaz-e, legényke? Igaz-e, Marte? – kacagott
Lois, Marte pedig vele nevetett, amikor az új apukája feldobta a levegőbe,
és a gyerek az emelkedés után gyorsan zuhanni kezdett az atyaúristen
napbarnított arca felé. – Itt maradunk, Marte, igaz? Jó kis hely ez. Tetszik.
Voltak persze szomorú emlékei is. Sokat egyszerűen képtelen volt
felfogni. Például amikor Lois papa harmonikával kísérte az énekét:
– Erdő mélyén, kis faluban születtek, de régen volt, hogy én onnan
eljöttem...
Az énekszó elhalkult. A harmonika nyöszörögni kezdett, és
elcsendesedett a muzsika. A papa semmibe meredő tekintettel, némán ült
tovább. Talán az elvadult kerteket bámulta. Monika anyu őrjöngve kiabálni
kezdett:
– Menjél akkor vissza a kibaszott erdődbe! Ott majd azt csinálsz, amit
akarsz! Csókoltatom a hiúzt, a szarvast meg a vadont...
Papa erre a földhöz vágta a harmonikát, és szó nélkül kiment. Sonja
néni meg közben végig csak suttogott:
– Felix... Felix... Felix...
Vajon egy egész éjszakán át tartott ez a szenvedés, ahogy arra Marte
emlékezett, vagy csupán egyetlen óráig, és a kisgyermek fantáziája nyújtotta
el ilyen hosszúra a gyertyafényes éjszaka emlékeit?
Hiszen végül valamennyien egymásra találtak. Sikerült félresöpörniük
maguk elől a levegőben úszó sok millió szellemet. Ebben nagy szerepet
játszott maga Lois. Mindenki elismerte az idős férfit. Sokat köszönhettek
Dulinger káplánnak is, aki hét évvel AZUTÁN csapódott hozzájuk. Először
még egészen háborodott szerencsétlennek tűnt, de aztán összeszedte magát,
és remekül megállta a helyét. Sokat segített a rengeteg gyerek is. Ők nem
ismertek más szellemeket, csak azokat, amelyek a nagyok elméjében
lappangtak. A kölkök már ebben az új világban nőttek fel. Marte nyolcéves
korában kapta meg élete első lovát. Tizenkét évesen mehetett fel először a
magas hegyek közé zergére vadászni. Tizenhét éves volt, amikor a káplán
összeadta Elfiredével. Minden ment a maga útján. Amikor útra kelt Passau
felé, Marténak és Elfiredének már négy gyermeke volt.

2013.
Lois jól kihasználta a két délutáni órát. Mindenhová bekukkantott. Jó
pár helyen ragyogott fel hiányos fogazatú, alázatos vigyora. Megnézte az
Ilz folyó turbináját, felment az erődítménybe, ahol persze nem engedték be
mindenhová.
„Illetéktelenek számára belépni tilos!”
Jó pár ajtón ezt a feliratot látta. Ugyanakkor viszont nyilvánvaló volt,
hogy a helybeliek meglehetősen barátságosak és cseppet sem elutasítóak.
Most éppen a mészárosnál ült, és nézte, ahogy az kocsonyás disznóhúst
készít. Ez a fickó éppenséggel a barátságtalan alakok közé tartozott, ám
nem merte kihajítani az öreget. Rendkívül sok dolga lehetett. Lois úgy
vélte, hogy a mészáros is jó pár feladatot kapott az esti fogadással
kapcsolatban. A férfi mindent túlzásba vitt energiával csinált. Ahogy ott
csapkodott, abból világosan kiderült, mennyire ingerült. Kifejezetten
felbőszítette, hogy el kellett viselnie a látogatót, Ugyanakkor viszont nem
talált semmilyen indokot arra, hogy kitegye a szűrét. Lehet persze, hogy
egyszerűen csak nem tudta elviselni a lovas vadász szagát. Még a legjobb
minőségű szappan sem tudta ilyen gyorsan eltüntetni ezt a bűzt. Nagyon
nem illett ide, ebbe a félhomályos alagsori helyiségbe. Lehet persze, hogy a
mészáros csupán féltékeny volt. Ez a nagydarab, erőtől duzzadó fickó
szegény kis senki lehetett a városban. Ráadásul egész nap idelent gürcölt.
Bár Lois még semmi fontosat nem talált, de cseppet sem
nyugtalankodott. Ma este a hivatalos fogadáson talán meglátja a titkot.
Csupán egyetlen kulcsszóra volt szüksége. Ki akarta deríteni a nagy rejtélyt.
Választ akart kapni arra a kérdésre, hogy mégis mi nyomasztja a Főnököt.
A mészáros odalépett az egyik fali polchoz, és levett egy jókora
befőttesüveget. Odaállította az ablak előtti asztalra. A késsel lepattintotta az
üveg száját fedő viaszréteget. Az ujját végighúzta a viasz alól előbukkanó
régi, fekete szigetelőrétegen. Érintésére apró, kemény darabkák potyogtak
az üveg mellé. A kés hegyét beerőltette az üveg és a fedő közé. A fedő halk
sóhajtással megmozdult. A feje tetejére fordította az üveget, amiből egy
duzzadó műanyag zsák csúszott ki az asztal lapjára.
A zsákocskában kőkemény, fehér massza volt. A zacskó száját
összezáró zsinórt pecsétes plombával zárták le. Ezt is a város címere, a
farkas díszítette. A magasba emelte a kést, és lecsapott. A fólia levált a
fehér, kristályosan csillogó kődarabról, ami tompa puffanással a kopott, de
tisztára súrolt deszkalapra zuhant.
– Só az, ugyi? – kérdezte Lois teljesen feleslegesen.
– Városi só – javította ki a mészáros. A jókora konyhakéssel levágott
egy darabot a sótömbből.
– Az tán valamiért másmilyen?
A mészáros megdermedt. A kezében tartott súlyos kés lebegni látszott a
levegőben. Gyanakvó arccal sandított az öreg felé.
– Hogy más-e? De még mennyire! Bizony ám! Ez itt városi só. Le van
pecsételve, nehogy tönkremenjen. Amikor közönséges kolbászt töltök,
akkor nem ezt használom. Világos?
A késsel a hátsó fal mellett álló tűzhely felé bökött. Azon jó pár
igencsak összekaristolt konzervdoboz sorakozott. Sűrű gőz szállt fel belőlük
a magasba.
– Na, az ott a közönséges só. Amikó közönséges kóbászt készítek.
Lois felkelt, és odament a tűzhelyhez. Igazából pontosan tudta, hogy mit
csinál a mészáros. Felgőzölte a régi konzervdobozokat, amelyekben ott
maradt a régi sóréteg, miután felhasználták a tartalmukat, többnyire a
zöldséget. Az apró fémedénykékben halkan bugyborékolt a forró mézga. A
konyha hátsó része gőzbe borult. Némelyik konzervdoboz belső oldalán
már hajszálvékony sóréteg alakult ki.
– Körülményes – jelentette ki fejcsóválva a vadász.
– Már mi az, hogy körülményes? – kiáltotta a hentes megjátszott
ingerültséggel. – Köll ám a só! A pecsétes sót be köll osztani. Érti? Csak
akkó használjuk, ha valami nagyon fontos. Ha ünnepség van, vagy fogadás.
Ilyesmi. Meg hát...
A konzervdobozokra mutatott.
Lois közben némán töprengett. Tulajdonképpen nem is volt annyira
körülményes ez a módszer. Amíg tömegével állt a konyhások
rendelkezésére ilyen régi konzervdoboz, addig csupán kellő mennyiségű
tüzelőre volt szükség. Márpedig az erdőkből éppenséggel elegendő tűzifát
és faszenet lehetett kitermelni. Akkor ez a gőzölős eljárás nem is volt olyan
ostobaság. Ezenfelül pedig itt volt még a városi só, ami nyilvánvalóan a
városok és falvak kifosztott készletraktáraiból származott. Valamikor régen
légmentesen záródó üvegekben tárolták, nehogy tönkremenjen. Az elmúlt
tíz év során Loisnak nem sikerült használható sót találnia. Vagy mind
tönkrement, vagy megették a vadállatok.
A rosenheimieket nem igazán nyugtalanította, hogy így
megfogyatkozott ez az értékes portéka. Csupán nagyon kevés sóra volt
szükségük, amit egészen egyszerűen a...
A döbbenettől majdnem leesett az álla. Gyorsan összeszedte magát, és
foghíjas mosolyt villantott a mészáros felé.
– Köszönöm szípen! – dadogta együgyű arckifejezéssel.
– Már hogy mit? Már hogy mit? – mordult fel a fiatalabb férfi. Hirtelen
elszégyellte magát, hogy ennyire barátságtalanul viselkedett.
– Köszönöm szípen! – ismételte meg a vadász, ha lehet, még ostobább
arckifejezéssel. A három lépcsőfokon gyorsan felsietett a sikátorba.
Miközben szöges bakancsa hangosan csattogott az aszfalton, a fejében
valósággal táncba kezdtek a gondolatok. Lassacskán összeállt a logikus
következtetések láncolata.
Most már tudta, hogy mi nyomasztja a Főnököt. Megértette, hogy ez a
helyzet nagyon, de nagyon nem lesz jó a rosnemiek számára. Egyáltalán
nem lesz jó.
 V.

A plakátot drága, jó minőségű papírra nyomtatták. Csupán a szélei

sárgultak meg kicsikét. A szöveget csupa nagybetűvel írták. Nem
takarékoskodtak a kacskaringós vonalakkal és a cikornyás díszítésekkel
sem:

FANFÁROS BELÉPÓ: FOGADÁS A TANÁCSHÁZ ELŐTT

A KÖVETEK ÉS A FEJEDELMI CSALÁD BEVONULÁSA
KÜLÖNFÉLE ELŐÉTELEK
KÓRUS: GIOIA ETERNA (PALESTRINA)
KÖSZÖNTŐK ÉS BESZÉDEK
FŐFOGÁS
FANFÁROK
TÁNC
GYÜMÖLCS ÉS ÉDESSÉG
A FOGADÁS SORÁN MOSELI, BURGUNDI,
VELTLINI ÉS TOKAJI BOROKAT,
VALAMINT KONYAKOT SZOLGÁLUNK FEL
GYERTEK MIND!!!!

– Egyetlen elütés sincs benne – biccentett Lois. A papírt kinyújtott

karral tartotta maga elé, hogy el tudja olvasni. Nem érezte magát túlságosan
jól, mivel megevett egy öklömnyi zsírdarabot. Martét is arra kényszeríttette,
hogy ugyanezt tegye. Hiba lett volna elfeledkezni az ilyen ősi trükkökről.
Szerencsére a napbarnított bőrén nem látszott, hogy a rosszulléttel
küszködve mennyire elsápadt. Mind a ketten átöltöztek. A múlt század
második felében divatos, bajor népviseletet húztak magukra. A raktárakban
rengeteg első osztályú ruhadarabot találtak. Ez az öltözék sajátos eleganciát
kölcsönzött a viselőjének, ám ugyanakkor nagyon is kényelmesnek
bizonyult. Akkor is viselhetik, ha majd hazalovagolnak Rosenheimbe.
Lódenszövetből szabott, bajor öltönyt, fehér inget, új bőrnadrágot, zöld
harisnyát és erős, kézzel varrott vadbőrcipőt választott, valamint apró
madártollakkal díszített, karimás kalapot.
 – Pici sosem követ el hibát. Ő már csak ilyen – válaszolta Gert Schulz.
– Odafigyel, amikor a nyomdában a szedők összeállítják a szöveget.
Bizony.
A férfi is fehér inget viselt, ám fölötte egy középkori stílusú, sasos
címerrel díszített, hímzett dalmatikát hordott. A díszes ruhadarab lehetett
volna éppenséggel valamelyik színház kosztümje. Az valójában azonban a
bécsi császári kincstárból származott. A középkorban Brabant tartomány
heroldja viselte. Erről a meglepő tényről azonban sem Gert, sem bárki más
nem tudott, mint ahogy azt is homály borította, hogyan került ez a
ruhadarab Passauba.
– Elkészültetek? Mert akkor kezdhetjük.
Ilyenkor, júniusban este fél nyolckor még a lenyugvó nap aranyló
fényében fürödtek az utcácskák. Ennek ellenére fáklyások haladtak Gert és
a követek előtt. Minden irányból izgatott moraj hallatszott. Marte szíve
hevesebben kezdett el dobogni, amikor felügyelt a zajra. Olyan volt, mint
amikor a Simsee partján, egy vén körtefán darázsfészekre bukkant. Brosit
csúnyán összeszurkálták a kis bestiák. Monika anyu őrjöngve veszekedett a
gyerekekkel.
– Bolondok vagytok ti mind. Kivétel nélkül!
Persze, amikor a gyerekek a fa belsejéből meghallották az aranybarna
harcosok zümmögését, egyikőjük sem gondolt a veszélyre. Csillogott a
szemük, és hangosan kacagtak. A fiatalember nem tudta eldönteni, hogy a
mostani zaj vajon fenyegető veszélyről árulkodik-e.
Lois és Schulz mögött lépdelt.
– Tulajdonképpen kikből áll ez a fejedelmi család? – kérdezte a papa
Brabant nagyurát, aki először néma maradt, aztán megköszörülte a torkát,
mielőtt válaszolt volna:
– Na szóval... Hát ugye a Főnök. Aztán Linda...
– Ő a város első asszonya, ugye?
– Persze. A Főnök felesége. Meg a három gyerek: Hasso, Gernoth,
Melissa.
– Nézze meg az ember! Pont, mint a középkorban. Aztán már papírra
vetették-e a dógokat?
– Már mit kellett volna papírra vetni?
– Hát micsodát no? Például az örökösödési sorrendet meg a jogok és
kötelességek reguláját. Egy ilyen városnak ugyi szüksége van a maga
alkotmányára.
– Semmi ilyenről nem tudok – mordult fel Schulz. Úgy tűnt, hogy
ingerült lett, vagy valamiért dühbe gurult. Mély ráncok jelentek meg a
homlokán. Lois csendben büfögött egyet.
Most már egészen közelről hallatszott a metsző, harcias moraj. Kiléptek
a zubogó Duna partjára, a tanácsház előtti térre.
Nagyon odafigyeltek a szemkápráztató külsőségekre. A tér közepén
parányi emelvény állt. Ott várakozott a fejedelmi család. A Főnök ez
alkalommal egy félhosszú brokátköntöst viselt. A királyi ruhadarab gallérját
nyestprémből készítették. Széles karimájú kalapját is egy hasonló borvörös
szőrmedarab ékesítette. Ez azonban még nem volt elég. A lenyűgöző
fejfedőből káprázatos színű kócsagtollak ágaskodtak a magasba. A város
vezetője mellett álló, meglehetősen telt nőszemély pedig alighanem Linda
lehetett. A fejedelmi asszonyság ezüst szálakkal gazdagon hímzett, kék
díszruhát és egy gyémántokkal ékesített koronát viselt. Rózsás karját
drágakövekkel gazdagon kirakott karkötők díszítették. A három gyerek is
középkori stílusú öltözéket viselt. A fejükre apró sapkát csaptak, az övükről
pedig kisméretű tőrök lógtak. Kicsit furcsának tűnt a zubbonyuk hatalmas
gombócra emlékeztető vállrésze. Szép, sima arcukon csúfondáros kifejezés
ült.
Az emelvény körül számos fáklya égett. Mindenki remekül láthatta a
fejedelmi családot. Lois és kísérői a tér nyugati oldalán, az árnyékból
bukkantak elő. Az idős férfinak csupán egyetlen pillantásra volt szüksége
ahhoz, hogy felfogja és feldolgozza a látványt. Most azonban Marte többet
látott, mint az apja. Rájött arra, hogy egy megosztott nép áll előttük.
Bizony. Hiába tűnt úgy, hogy a városlakók csoportjai egészen közel álltak
egymáshoz. Mintha csak láthatatlan falak választották volna el egymástól a
különböző rétegeket. A férfiak és a nők egyaránt magukon viselték a
széthúzás jeleit. Eltért egymástól az arcuk, a szemük, de még a testtartásuk
is. Szakértők lehettek valamennyien. Ez a szó váratlanul bukkant fel az
elméjében. A templomban Additől hallotta, és utána egyből el is felejtette.
A Főnök felemelte a kezét. A követek ekkor még ötlépésnyire jártak
tőle. Az egyik erkélyen felzendült a fanfárok hangja. Egy zöld köntöst
viselő, magas, karcsú lány lépett előbbre a tanácsház elől. Kibontott, vörös
izzású hajában virágok ragyogtak. Két kézzel egy arany kupát tartott a
magasba. Ezüst cipőjén megcsillantak a drágakövek, ahogy elegáns
léptekkel közeledett.
Gyorsan odaért a fejedelmi család és a követek elé. Megállt, leengedte a
kupát, és végre felemelte a fejét. Addi állt előttük.
– Zengjen hát az ünnepi harsonák hangja! – szólalt meg hangosan,
méltóságteljes lassúsággal a Főnök. – Ércesen csengő énekük köszöntse új
barátainkat, a követeket!
Átvette a kupát Addi kezéből. Lois felé nyújtotta. Az idős férfi olyan
képet vágott, mint aki mindjárt elsírja magát. Ugyanolyan esetlen
buzgalommal, mint ahogy reggel a kapu előtt, most is mélyen meghajolt.
– Kedves egészségünkre! – krákogta, és megkóstolta az italt. A kupát
tovább akarta adni Marténak, de a zöld ruhás lány lágy, ám ugyanakkor
határozott mozdulattal elvette az edényt, egy kendőcskével letörölte a
peremét, és csak ezután nyújtotta tovább az ifjúnak. Marte annyira izgatott
volt, hogy egy kicsit szürcsölt, majd utána Linda következett. A fejedelmi
asszonyság kék szeme hidegen csillogott, miközben átvette a kupát, és ivott.
A Főnök végül maga is odalépett a testes edény elé. Megragadta a
kupát, és maga is ivott a borból, Lois csak ekkor figyelt fel arra. hogy a
vendégek köszöntésére egy valószínűleg felbecsülhetetlen értékű templomi
műremeket, egy igazi cibóriumot használtak. A román stílusú kehely
legalább nyolcszáz éves műkincs lehetett. Marte azonban nem is törődött az
aranykupával. Döbbent tekintettel bámulta Addit. Tényleg ugyanezzel a
lánnyal beszélgetett ma délben? Addi volna ez a titokzatos, zöld ruhás
hölgy?
A Főnök ismét felemelte a kezét. Linda ujjait Lois tenyerébe helyezte,
hogy ők ketten menjenek előre. Utána Marte mancsába nyomta a tizenkét
éves kislány fehér ujjait. Az előbbre álló felső ajkú gyermek szőke
hajfonatát gyöngyökkel ékesítették, és a parányi fej köré tekerték.
– A leányom, Melissa – morogta magyarázatképpen. – A város szokásai
így kívánják... Addi meg ugye már nincs itt.
– Ez tokaji volt. Ugye figyelsz rám? – morogta Lois egészen halkan,
mielőtt el kellett volna indulnia a tanácsház felé. – Ne igyál túl sokat, mert
baj lesz belőle!
Marte azonban egy szavát sem értette. Nem a tokaji bortól
mámorosodott meg ennyire, hanem a fáklyáktól, a fanfárok hangjától, az
aranytól és a gyöngy csillogásától. Elsősorban persze Addi közelsége
részegítette meg.
A tanácsházba vezető lépcsőn fáklyás alakok álltak. Közöttük vonultak
be a nagyobbik díszterembe. A pergő vakolatú helyiség falairól már
eltűntek az egykori festmények. A hanyatlás nyomait jókora falikárpitokkal
próbálták meg eltüntetni. Középen asztalok és padok sorakoztak. A
meghívott vendégek sietve helyet foglaltak. Csupán néhányan mentek
tovább. Közéjük tartoztak a követek, a fejedelmi család tagjai és néhány
előkelő személyiség. Ők keresztülvonultak a dísztermen, és beléptek egy
másik helyiség néhány lépcsőfoknyival feljebb nyíló ajtaján. Itt is vásznak
borították a falakat. Ezek azonban sokkal lenyűgözőbbek voltak, mint
amiket kint, a nagyobbik teremben erősítettek a falra. Középen jókora,
hatszögletű asztal állt. Hat sima tölgyfaelemből állították össze. Az ősrégi
székek bőrhuzatán repedések látszódtak. Rézbevonatuk viszont aranyként
csillogott. Négy bútordarab azonban elütött a többitől. Csak nekik volt
kartámaszuk, és bársonnyal borították be őket. A követek, a Főnök és
felséges asszonya foglalhatott helyet rajtuk.
– Hogy tetszett a fanfárok hangja? – kérdezte a város első hölgye
kísérőjétől olyan hanglejtéssel, ami még a bécsi császári udvarnak is
dicsőségére vált volna. – Jól betanulták, igaz-e?
– Makulátlan, szavamra, makulátlan volt – bólogatott Lois lelkesen, és
elvigyorodott. – Nagyon is fájintos. Egy picit talán elnyújtották a dallamot.
Tudja, kérem, úgy fújták, hogy tarara... raaa. Már ha érti, hogy mire
gondolok.
– Észrevette? – kérdezte a testes hölgy. Jeges tekintettel, gyors pillantást
vetett a vadászra. – A szinkópa használata, tudja, kérem... Tulajdonképpen
nem helyénvaló. Csak hát egyszerűen beszivárgott, amióta újra van áram.
– Áram? – csodálkozott Lois, és kissé összevonta a szemöldökét. Utána
viszont bólogatni kezdett. – Ja, persze, világos. Előkerültek a hanglemezek.
A dzsessz. Hát igen, a fiatalok nem bírnak magukkal.
Linda hátrapillantott a válla felett. A Főnök maga is elindult a két
előkelő pár nyomában. A felesége azonban nem az ő tekintetét kereste,
hanem Eva Piczienét.
– Ma este jó minőségű, régi vodkát fogok inni – jelentette ki öntelt
hangon Melissa. Mintha csak kihívóan ellenállásra számított volna.
 – Neked inkább sherry való, gyermekem – csendült fel egy tekintélyt
parancsoló hang.
Nem a kislány anyja szólalt meg, hanem Eva. Piczien kisasszony viselt
egyedül modern öltözéket. A határozott, elegáns kosztümbe bújtatott női
alak mintha csak egy jelmezes történelmi film rendezőnője lett volna.
Mindenkinek megmutatta, hogy hova kell ülnie. Utána az ajtó felé fordult,
és egy intéssel jelezte a kórusnak, hogy kezdhetik. A nagyteremben
felzendült az ének:
– Gioia eterna.
Örökké tartó boldogság. Marte szívét pontosan ez az érzés töltötte be.
Könnybe lábadt a szeme, amikor megpillantotta szíve édes titkát, Addit. A
fiatal nő villámgyorsan átöltözött, és most egy apród öltözékét viselte. A
többi ifjúval és leánnyal együtt hatalmas tálcákat adott körbe. A csillogó
fémlapokat elborította a kocsonya, a nyelv, a füstölt hal, a paradicsom, az
aprócska uborkák, a garnírozott zellerrudacskák. Néha bort töltött a
kupákba a csiszolt üvegedényekből.
– Később majd táncolunk ám – suttogta a fiatalember fülébe, miközben
kihívóan hozzádörzsölte a csípőjét. Addi előrehajolt, és Marte elé tartotta a
tálcát. – Amikor már unalmas lesz az ücsörgés.
A vendég nevetve bólogatott, miközben a szeméből még mindig ömlött
a könny. Ezért persze részben a falakra erősített fáklyákat is felelősség
terhelte. Csak úgy áradt belőlük a sűrű, fekete füst.
Vörös ragyogásukban a Főnök emelkedett szóra. Az arca ugyanúgy
vöröslött, mint az ujján a rőt fényben ragyogó gyűrűk. Piros szikrák
táncoltak a kezében tartott templomi kehely aranyán. Beszélni kezdett.
Felelevenítette a rettenetes katasztrófát. Szólt a túlélők vállára nehezedett
teherről, arról a bátor döntésről, hogy itt maradtak az Alpoktól északra
fekvő földeken, és szóba hozta a hamvaiból feltámadó főnixet is. Mégis mi
a fene lehetett az a főnix? – Lois csak rövid ideig töprengett. Eszébe jutott
az ütődött madár, amelyik újra és újra elégette magát, de csak azért, hogy
jókedvűen mindig feltámadjon a saját hamvaiból. Nagyon régóta nem
hallott ehhez hasonló beszédet. Gondosan ügyelt arra, hogy ne igyon sokat.
Ma este azonban csakis nehéz borokat szolgáltak fel, és a vadász már rég
elszokott az ilyesmitől. Éppen ezért összehúzott szemmel összpontosítani
próbált. A mellében rejtőzködő dermedt pontot kereste. Azt, ami lehetővé
teszi, hogy ne kerüljön hátrányba. Erősen remélte, hogy nem válik
kiszolgáltatottá. Valahogy át kellett vészelnie ezt az estét. Ebben persze
segített a zsír, amit korábban előrelátóan magába kényszerített.
Rosenheim népe üdvözli Passaut... dehogyis! Passau népe üdvözli
Rosenheimet. A Főnök e szavakkal zárta a beszédét. Mindenki tapsolni
kezdett. Lois is bekapcsolódott. Ekkor a bal füle mellett megszólalt Eva
halk, búgó hangja:
– A protokoll szerint most ön következik, Retzer úr.
Az öregnek nagyon nem tetszett a nő hangvétele. Ez az Eva cseppet sem
volt ostoba. Ráadásul észrevette, vagy talán sejtette, hogy a vendége sem
az. Valószínűleg még azzal is tisztában volt, hogy Lois tudta, hogy Eva ezt
tudja róla. Nem árt, ha óvatos lesz. Ráadásul ebben a helyzetben nem elég,
ha megfontoltan viselkedik. Olyasmit kellett mondania, ami eleget tesz a
politika elvárásainak. Bizony ám, az elvárásoknak megfelelő beszéd illett
ide. Feltápászkodott, és két öklével megtámaszkodott az asztal lapján.
Ravaszul imbolyogni kezdett. Semmi baj nem lehet abból, ha a nagyérdemű
közönség azt hiszi, hogy a tapló parasztnak ilyen gyorsan fejébe szállt a
finom tokaji.
– Nem vagyok én szónok, kérem szépen, csak vadászember meg ugye
halász – szólalt meg végül. – Az már hétszentség, hogy nagyon hálásak
vagyunk. Hiszen hallottunk ám a város gyönyörű csodáiról, és éppen ezért
jöttünk el ide. Egyszerűen hatalmas ez a hely, igaz-e, te Marte... Felettébb
örülünk a felénk nyújtott békejobbnak. A baráti kézszorításnak. Ahogyan
Passau népe köszönti Rosenheimet, ugyanúgy köszönti Rosenheim is
Passaut. Bizony, ezt talán pontosan így lehetne szavakba önteni. A derék
rosnemiek mind nagyon fognak örülni. Tudjátok, mi meg szoktuk beszélni a
dolgainkat. Mindenkinek beleszólása van mindenbe odahaza. Nálunk
nincsen olyan Főnök, mint itt, nálatok. Odahaza nem én vagyok a vezető,
mert ti bizony sokkal fejlettebbek vagytok, mint mi. Nagyon értetek a
szervezéshez. Azt viszont nagyon is megígérhetem, hogy odahaza
megbeszéljük a dolgot a tűz körül ülve. Gyere, Marte, tápászkodj fel! Itt az
ideje, hogy udvariasan köszöntőt mondjunk. Emeljük hát poharunkat, mind
a kettőt, és koccintsuk hozzá ehhez az ősrégi kupához. Igyunk a hamuból
újjáéledő főnixre! Igyunk Passau farkasára meg a ránk váró jövőre! Az
egészségedre, Főnök! Kedves egészségére, nagyságos asszony!
Rosenheim... üdvözli... Passaut!
 A poharak nekikoccantak a kupának. Volt erő ebben a mozdulatban. A
helybeliek mind a két teremben hangos éljenzésben törtek ki. Az apródok
eloltották a fáklyákat. Hirtelen – magától – minden FÉNYbe borult. Marte
döbbenten bámulta az asztal fölé lógó csillárt. Abban legalább hat
villanykörte izzott! A főnix parazsa. Mindenki tapsolni kezdett. A kisebbik,
de a nagyobbik teremben is ritmusosan csattogtak a tenyerek. A
tetszésnyilvánítás igazi viharrá fokozódott. Felzendült a fanfárok hangja.
Négy megtermett férfi lépett a terembe. A vállukon, hatalmas tálcán egy
egész vaddisznót hoztak. Körülötte töltött gombát, foglyot, fürjet,
gyöngytyúkot, süldő malacokat halmoztak fel. A vadkant brokkolival,
majorannával és bazsalikommal fűszerezték, a szájában pedig babérágat
tartott. Ügyes mozdulattal a kisebbik terem közepén álló, erős tölgyfaasztal
kellős közepére helyezték. A Főnök felvett egy hosszú pengéjű, kékesen
csillogó, ezüstberakású kést, és belevágott a húsba. Utána átengedte a
terepet a fürgén színre lépő trancsírozóknak, akik gyors és határozott
mozdulatokkal feldarabolták a gondosan előkészített, hatalmas jószágot. Ott
volt közöttük a hentes is, akivel Lois délután beszélgetett. Az idősebbik
követnek kínálták fel az első nagyobb húsdarabot. A férfi pillanatnyi
habozás nélkül enni kezdett. Tudta, hogy meg kell töltenie a hasát.
Nemsokára ugyanis nagy és nehéz feladat vár mind a kettőjükre. Odakint, a
tanácsház előtti téren három hatalmas durranás hallatszott. Megkezdődött a
tűzijáték. Mielőtt pedig a fanfárok ismét felzendülhettek volna, valahol
megszólalt egy harang mély hangja is. Talán a dómé? Vagy a Szent Mihály-
templomé? Esetleg az alsóvár tornyából hallatszott a hang? Ezzel aztán
kezdetét vette az igazi ünnep, a túlélők mulatsága. A nagyterem valósággal
remegett a kacagástól. Hangosan zengett az énekszó:
– Ó, mily szé-é-é-é-ép a We-e-e-esterwald erdeje!
Zsíros ajkú férfiak ölelték magukhoz a nőket. Csókot nyomtak a
szájukra, és a város nevében harsogó kihívást intéztek a közömbös
erdőkhöz és a távolságtartó éjszakához. Zabolátlan fiatalok özönlötték el a
termet. Volt, aki királykék motoros dzsekit viselt, míg mások bikiniben
vagy éppen nyolcszínű ingben táncoltak. Ott tolongtak az asztalok körül,
késükkel és hosszú, kétágú villájukkal keresztüldöfték a madarakat és a
virsliket, felkapták a borosüvegeket, és pohár nélkül, közvetlenül a szájukba
öntötték a habzó, bíborvörös ital sugarait. A címkék jól mutatták a
fejedelmi választékot. Akadt itt Chateaux Mouton Rothschild Appelation
Controlee, Gevrey-Chambertin, de bor a Magyar Állami Borgazdaságból és
Tagany meg Gumpoldskirchner Fürstenklasse is. Csupa válogatott,
megfizethetetlen nedű.
Marte valamikor elkeveredett az előkelőségek tölgyfa asztala mellől.
Előbb a fal mellett állt, aztán meg a két terem közötti ajtóban. Valahogy a
nagyterem padjai között találta magát. Már maga is az egyik emberkígyó
tagja volt. Az éneklők átölelték egymás vállát, és a sor lassan hullámzott:
– Erdő mélyén, kis faluban születtek, de régen volt, hogy én onnan
eljöttem...
Az ifjú érezte, hogy elöntötte arcát az izzadság. Ostobán vigyorgott,
miközben a könnyeivel küszködött. Valamikor mintha Lois állt volna előtte.
Az idősebb férfi durván nekinyomta a bütykét Marte bordáinak.
– Utána gyere vissza a Tarubéba! Érted? A hotelbe!
Marte lelkesen bólogatni kezdett. El akarta hitetni az öreggel, hogy
engedelmeskedni fog.
– A hotelbe megyek, papa. Nem felejtem el – bizonygatta álszent
mosollyal.
Aztán pedig már Addi állt Lois helyén. Ismét átöltözött. Már nem az
apródok zubbonyát viselte, hanem nadrágot, blúzt és ráadásul
drágakövekkel kirakott nyakláncot vett magára.
– Gyere! – kiáltotta, és kék szeme valósággal villámokat szórt. – Gyere,
Marte, kezdődik a lektró! Ez ám a tánc!
– Lektró tánc! – süvöltötte valamennyi tarkaruhás fiatal. Az egyikőjük
tölcsért formázott a kezéből, és a jó hírt beleüvöltötte a nagyterembe. Még
nagyobb örömujjongás támadt, bár az öregebbek jókedvű gúnnyal
nevetgéltek. Lois a kisebbik teremből követte az eseményeket. Két-
háromtucatnyian kiváltak a tömegből. Mintha csak úsztak volna, ahogy
elindultak a kijárat felé. Marte is ott volt közöttük. Mi a csuda lehetett ez a
lektró tánc? Az biztos, hogy sokan lelkesedtek érte. Az sem kerülte el a
figyelmét, ahogy ez az Addi megragadta Marte karját, és maga után
vonszolta az asztalsorok között. Az apja legszívesebben indult volna
utána...
– Még vár ránk a hivatalos nyitótánc – szólalt meg ekkor a fülében a
Főnök hangja. – Attól tartok, hogy a lektró nem nekünk való. Utána
viszont, Alois Redzer úr, ideje rátérnünk a lényegre. Azt javaslom, hogy
nálunk üljünk le tárgyalni. Otthon, négyszemközt.
 Ez is a politika része volt. Marte már csupán árnynak látszott a rengeteg
árnyék között. A vadász nem eredhetett a fia nyomába, mert ő volt a követ.
Jó pár pohárnyi tokaji után rá kellett térni a lényegre. A teremre váratlanul
ráborult a múlt nyomasztó árnyéka. Az újra feltámasztott fények ragyogása
sem tudta elűzni Metternich, Bismarck és Kissinger szellemét...

– Gert! – csattant fel Eva Piczien hangja. Gert Schulz részegen

támaszkodott a tanácsház egyik homályba burkolózó, huzatos folyosójának
falához. Akkor kapta el a fickót, amikor éppen kiment húgyozni. Evát nem
zavarta a dolog. Fontos feladat várt rá.
– Gert Schulz! – kiáltotta mérgesen, és egy elegáns, de csöppet sem
gyengéd mozdulattal, három ujjal gyomron döfte a férfit. Gert Schulz
sértődött képpel, hatalmasat böfögött. Eva egészen közel hajolt az
alkoholszagú alak izzadságtól ragyogó képéhez.
– Ki ez a két alak? – kérdezte halkan, de izgatottan. A férfi vizenyős
kék szemét mintha csak üvegből öntötték volna. Kifejezéstelen tekintettel
bámulta a kérdezőt.
– Már mégis kik lennének?
– A Főnök nemsokára bezárkózik ezzel a Loissal, hogy tárgyaljon vele –
magyarázta Eva jeges nyugalommal. – Fontos döntések esedékesek. Még a
legkisebb információ is aranyat érhet. Mindent tudnunk kell. Talán éppen a
jelentéktelen apróságok az igazán fontosak.
– És én azt mégis hogyan tudnám felfogni, kisasszony? – válaszolta
Schulz megjátszott udvariassággal, de közben kiszaladt a száján egy
böffentés. A folyosó végén kialudt az egyik faggyúgyertya. Még sötétebb
lett kettőjük körül. Erre a folyosóra igazából senkinek sem volt szüksége.
Nem is nagyon használták az emberek. Egy teljes nemzedéknyi idő minden
penésze már termőtalajjá változott a földön, amiből sápadt növények nőttek.
– Nem tudom én, kérem szépen, felfogni az ilyen finom dolgokat. Tudja,
kérem, én csak egy kis csicska vagyok. Lótifuti. Igazi kisember. Bizony ám.
Tőlem ne várjon nagy dolgokat! Sajnálom.
– Éppenséggel a TERVről beszélünk, Gert Schulz. Ami ugye a ti
kettőtök terve volt, nem igaz? – sziszegte Eva. Szerette volna megőrizni
jeges nyugalmát, ám a hangja ennek ellenére metszett, mint az élesre fent
borotvapenge. A türelmetlenség meggondolatlanná tette. Annyira elege volt
már, hogy ezekkel a fajankókkal kellett bajlódnia. A sok tahó seggfej
elképzelhetetlen jómódban él. Megfizethetetlen borokat vedelnek, vagyont
érő szövetekbe burkolják magukat, miközben körülöleli őket a váratlanul
ismét életre kelt, gazdaggá vált természet. A sok fajankó ennek ellenére
semmit sem értett, és semmit sem akart felfogni.
– Ja, vagy úgy! A TERV. Bizony ám. Kisasszony, el tudná nekem
mondani, hogy mi is lett belőle? Vagy talán mégis inkább a nagyságos
fejedelmi családról van szó? Ugye-ugye, hogy róluk? Vagy tán rosszul
látom a dógokat, kisasszony.
– Ha még egyszer kisasszonynak szólítasz, akkor nagyon dühös leszek.
Mit szórakozol itt velem?
– De hát így hivatalos. Vagy talán nem? Eva, a kisasszony. Eva, a
makulátlan szűz. A mértékadó. Az egyenes hátú. Nem úgy, mint én. Én
ugrok, ha csettintenek. Ez minden. Mégis hogyan érthetném meg a nagy
TERVet? Legyen már rendes hozzám, kisasszony, azt mondja el, hogy mi a
helyzet! Vagy talán valahol írásban rögzítettek valamit? Ahogy az
helyénvaló volna?
Mintha csak egy neonfelirat villant volna fel az éjszaka sötétjében. Eva
Piczien azonnal meglátta a fenyegető üzenetet: SZÉTHÚZÁS! Gert ugyan
alig volt több egy közönséges verőlegénynél, de akkor is az első pillanattól
kezdve ott állt a vártán, igazi, megbízható harcostársnak számított. Erre
most nem leállt kekeckedni? Akkor talán minden kezdődik elölről?
Visszatér Bakunyin, Trockij... Újra felbukkannak a korábbiak, Luther,
Kálvin és Danton?
– Jól figyelj, Gert! – suttogta a nő. A messzeségben csupán egy
fenyőfáklya fűtött fénye világított. A ház belsejéből már nem zengett olyan
hangosan a részeg vendégek éneke. – Ne beszélj már hülyeségeket! Csak
azt akarom tudni, hogy mit gondolsz erről a Loisról. Mi a véleményed róla?
– Hogy mi a véleményem? – vicsorgott Gert. Mintha csak kitágult volna
kék üvegszeme. Brabant sascímere alól előtört a proletárok dühe. –
Szerintem rendben van a fickó. Nagyon is rendben van. Például nem próbált
meg ugráltatni, kisasszony. Először haza kell mennie, hogy megbeszéljen
mindent a cimboráival. Bizony ám. Nem adja és nem is kapja a
parancsokat. Ugyanolyan fickó, mint mindenki más. A véleményemet
akarja tudni? Az a véleményem, kisasszony, hogy ez a fajankó igen nagy
baklövést követett el azzal, hogy idedugta a képét. A felséges család majd
szépen kiforgatja a bőréből. Ez az az apróság, amivel szolgálhatok.
– Zendülésre bíztatott – állapította meg Eva. Szóval így állt a helyzet
ezzel a Gert Schulzcal. Több mint harminc év telt el, de még mindig fájtak
neki a régi sebhelyek. Képtelen arra, hogy felfogja az adott történelmi
helyzetet. Soha az életben nem tudná megérteni, hogy a történelem csupán
akkor haladhat előre, ha a kétségbeejtő helyzetbe került emberek minden
erejüket megfeszítve összefognak. Ez az elengedhetetlen előfeltétele annak,
hogy a történelem egyáltalán folytatódhasson. Passau világítótoronyként
ragyogott a legsötétebb éjszakában. Ez a seggfej meg képtelen volt
megérteni. Semmi értelme sem lett volna azzal próbálkozni, hogy éppen
most nyissa fel a szemét. Tényleg semmi.
– Te is megéred ám a pénzedet, Gert – folytatta a nő kényszeredett
mosollyal. – Van nálad valami innivaló?
– Innivaló? Az mindig. Még téged is meghívlak egy italra, te leány.
A férfi rosszkedve egyből semmivé foszlott. Kiengesztelődve lehajolt,
hogy a jobb csizmája mellől felvegye a nyitott tokajis üveget. Odanyújtotta
Evának.
– Egészségedre, te lány! Tulajdonképpen mit is akarsz tudni?
– Tulajdonképpen... – szólalt meg végre Eva, miután lenyelte a kortyot,
és letette a palackot. – Szóval igazából csak kíváncsi vagyok. Ki is volt ez a
Lois AZELŐTT? Te mit gondolsz róla?
– Hogy ő? Tanító – hallatszott a határozott válasz. – Azt mondta, hogy
egyetlen helyesírási hibát sem vétettél a meghívón. Érted? Tanító lehetett.
Bezony. Vagy valami ilyesmi.
Vagy valami ilyesmi. De talán sokkal több. Eva nagyon is emlékezett
arra, hogy miről számolt be Gustav, a kapuőr. Addi jelentését is
meghallgatta, és tudott arról is, hogy a vendég felhívta Linda figyelmét a
fanfárok dzsesszes hangjára. Látogatójuk nagyon sokat tudott, és remekül
bánt az emberekkel. Gyorsan barátkozott. Ugyanakkor viszont látszott rajta,
hogy ügyefogyott és primitív. Igazi barbár. Mintha csak egy tahó paraszt
karikatúrája lett volna. Lehetséges, hogy ezt a gúnyrajzot éppenséggel ő
maga készítette?
– Köszönöm, Gert! – legyintett, és megfordult, hogy távozzon.
– Nincs mit! – felelte a férfi, és nagyot húzott az üvegből. – Ami pedig
azt illeti, kisasszony, engem aztán senki nem bíztatott zendülésre. Csak
hogy tudjad. Csókoltatom a felséges családot.

Az örvény három- vagy négytucatnyi fiatalból állt. A Duna partján

kavarogva haladtak felfelé.
Természetesen nem volt itt a város valamennyi fiatalja. Hiába keltette a
meghívó azt a benyomást, hogy mindenkit örömmel látnak, magától
értetődő volt, hogy akárki nem jöhet el ám csak úgy erre a rendezvényre. A
meghívó csak azoknak szólt, akik voltak valakik. Még akkor is, ha már nem
tudtak olvasni, vagy soha nem is ismerkedtek meg a betűkkel... A fiúk és
lányok átrohantak a régi híd alatt. Valaki valamikor felrobbantotta a folyó
fölött átívelő szakaszt. Kicsoda? Mikor történhetett ez? Csupán annyit
lehetett tudni, hogy a robbantók még az előtt jártak itt, hogy a legendás
tizennyolcak megszerezték volna maguknak a várost. A jókedvű fiatalok
csupán ott álltak meg, ahol összefolyt a Duna és az Inn. A magas fűvel
borított mező fölé vállalkozó szellemű társaik már égők füzérét feszítették.
A villanykörtéket a legkülönbözőbb színekre festették. A mulatozókat várta
már a lemezjátszó meg néhány hangszóró. A jelentéktelen, fekete
dobozkákat a hatalmas néma fákra akasztották fel. A táncparkettet évekkel
ezelőtt építették ide. Most nem kellett azért fáradozniuk, hogy legyen hol
táncolniuk. A hely nem igényelt különösebb karbantartást. Csak nagy ritkán
kellett kicserélni valamelyik elkorhadt deszkát.
A lassú tűzzel égő bükk fahasábok fölött malacok forogtak a nyárson. A
parázsban egész krumplik sültek. A humuszban termesztett korai
krumplinak jobb volt az íze, mint az AZELŐTT bármelyik drágaságos
burgonyájának. Oldalt jókora hordók sorakoztak. Ezeket a katasztrófa során
elhunyt egyik nagykereskedő mély pincéjéből görgették elő. A három-
négytucatnyi fiatal jókedvűen, mindenről megfeledkezve tódult a folyóparti
tisztásra. Vagy talán nem is voltak annyira önfeledtek? Elképzelhető, hogy
nem is sikerült mindenről megfeledkezniük? Marte ugyan igencsak részeg
volt, ám ennek ellenére nagyon is figyelt. Mégpedig öntudatlanul.
Észrevette a láthatatlan válaszfalakat. Jól látta, hogy néhányan lényegesen
egyenlőbbek a többieknél. Ott volt például Hasse. A fiú jókedvűen előhúzta
a tőrét, és játékosan keresztüldöfte vele a halomba rakott, papírból készült
lemezborítókat. Ott volt aztán az a szakértő, aki a nyársat forgatta. Hogy
felragyogott az arca, mert Hasso a tőrével lemetszett magának egy jókora
darabot az illatos sültből, megkóstolta, majd elégedetten odabiccentett a
fickónak. A karcsú, szőke legény kihívóan, de ugyanakkor viccelődve
csókot nyomott egy jó alakú, magas, fekete hajú nő szájára. Kiválasztottja
ragyogó, ám álszent mosollyal hozzádörgölődzött, pedig nyilvánvaló volt,
hogy ez a legalább huszonöt éves nőszemély a termetesebb, tapasztaltabb
férfiakat kedvelhette!
– Lektró! Lektró! – kurjongattak a lányok és az ifjak. A fák ágai közül
felzendült a különös muzsika.
 VI.

Egid nagy művéből, a Magnaliából:

Megérkezvén pedig Jochensteinhez vala, ahol a Duna árterülete
szélesebb, mint feljebb, a fejedelmek megálljt parancsoltak a seregnek.
Jókora területen e helyt vertek tábort. Rettentő lánggal lobogtak a tüzek
bele az éjszakába. Bátor férfiak harsány éneke csendült.
– Lássátok, a szívemben bizony mély érzelmek tombolnak, hogy
visszatértünk ide, ahol minden a kezdetét vette. Mert bizony nagyságunk és
hatalmunk egyaránt e helyre eredeztethető vissza. Az Úr keze csodálatos
módon vezetett ide minket.
Imigyen szóla III. Marte.
És mondá vala, hogy szemem előtt lebegjen ama Albertus Dullingerius
nagy műve, ki hűséges tollal beszámolt vala a kezdetekről úgy, ahogy azt
Loise, az alapító atya meghagyá neki. E mester bizony részlehajlás és
indulat nélkül jegyzé le a múltat.
Történt pedig vala eme éjszakai táborhelyen, hogy megérkezett volt a
passauiak két hírnöke. Külön futárt küldtek a Schulfi és a Gernothi
nemzetség vezetői. Az érkezők nem tudtak egymásról, mivel igen erős volt
városukban a megosztottság. Emiatt persze igen nagyon kacagtak
mindazok, kiknek feladatául szabatott, hogy ügyeljenek az elkülönített
hírnökökre. Mert bizony egymásról nem tudva várták, hogy a fejedelmek
elé járulván beszélhessenek velük.
A követek igyekeztek a másik nyakába varrni mindama gonosz
dolgokat, melyek történtek vala. Úgy tettek, mintha semmit sem tudtak
volna arról a kegyetlen igazságtalanságtól, ahogy a város elbánt az
alapítókkal. Mind a ketten hangosan jajveszékeltek, és ékes szóval
esküdöztek a fejedelmek színe előtt, hogy semmiképpen nem hagyhatják el
a várost. Az egyik követ a Schulfi nemzetség nevében előadta, hogy
közösségük felettébb jártas valamennyi kézmíves mesterségben. Igen
lelkesen azt hangoztatta, hogy a magyarok népének és a rosmerieknek
felettébb nagy előnyükre volna, ha a passauiak a szövetséges fejedelmek
szolgálatában továbbra is megmunkálhatnák a legkülönfélébb fémekből és
jó minőségű faanyagból készült kincseket, és feldolgozhatnák a városban
felhalmozott szöveteket és szőrméket. Ezek a drága portékák jó otthonra
találnának a felséges háztartásokban, hiszen az igazán nagy urakat éppen
ilyen kincsek illetik meg. A másik követ a Gernothi nemzetség nevében
arról beszélt, hogy nélkülük a községek lusta és együgyű jobbágyai még a
kisujjukat sem mozdítanák meg. Míg bizony ők jogos buzgalommal igen
gazdag termést takarítanak be a vidék kincseiből. Mert bizony igaz vala,
hogy a Gernothi közösség ifjú tagjai pontosan ugyanúgy, mint egykoron a
spártaiak,[6] kimennek az alávetett jobbágyok közé, és könyörtelen
kegyetlenséggel, éjjel és nappal rémületben tartják jobbágyaikat, hogy ily
módon kényszerítsék rá őket az engedelmességre. Esküdözésük és
fogadkozásuk nagy haragra gerjesztette Martét.
– Ezek a latrok bizony azt hiszik rólunk, az Úr haragjának
végrehajtóiról, hogy képesek volnánk szövetséget kötni Passau városának
leggyalázatosabb bűnöseivel! Talán nem azok a kígyók áskálódnak most is,
akik miatt annak idején oly kegyetlen sors várt Loisra, az alapítóra és I.
Martéra? Meghalni egyetlen városlakónak sem kell, ám az elengedhetetlen,
hogy az Úr akaratának engedelmeskedve hátat fordítsanak a bűnöknek, és
visszatérjenek a „helyreállt dolgok” egyszerű útjaira.
Eképpen szól a jó urunk.
Szavait külön-külön intézte a követekhez. Közösen nem fogadá őket.
Én, Egid tanúsíthatom, és bizony tanúsítom is, hogy sem a schulfiak, sem
pedig a gernothiak között nem akadt oly tudós ember, aki valóban
megértette volna üzenetünk fennkölt hangvételű latin szövegét. A kalmárok
városában megroggyant a tudás háza. Ily mélyre süllyedtek tanult embereik.
Ekkor bizony egymástól függetlenül a követek átkozódni és káromkodni
kezdtek. Azzal fenyegetőztek, hogy harcolni fognak, és inkább kötnek
szövetséget otthoni vetélytársaikkal, minthogy fejet hajtanának a harag
hírnökei előtt. Imre már meg akarta korbácsoltatni a latrokat, hogy utána
kötél kerüljön a nyakukra, ám Marte ragaszkodott ahhoz, hogy minden a
tisztesség követelményeinek megfelelően történjen. Visszaengedi a
követeket az övéikhez. Mindegyik a másikról nem tudván kelt útra.
– Hidd el nekem, testvérem, hogy nem kell tartanunk őrjöngő
szavaiktól! – szól Marte Imréhez, a négy lófarok urához. – Túlságosan ősi
megosztottság sújtja őket. Képtelenek lesznek egyesült erővel
szembefordulni velünk.
 Ami pedig lent később történt, az jól bizonyította a fejedelem nagy
bölcsességét.

2013.
– Legyünk egészen őszinték egymással, Retzer úr! Alighanem nekem is,
de önnek is bizonyára képmutatásnak tűnhet ez az egész. Nem igaz?
A Főnök álmodozó hangon beszélt. Az Inn folyó sötét vizét bámulta. A
késői óra ellenére még mindig két-három elektromos fény tükröződött a
hullámokon. Legvakítóbban a híd fölé szerelt fényszóró ragyogott. Ennek
fénye csupán napkelte után fog kihunyni. Mintha csak az újjászületett
emberiség figyelő tekintete metszett volna a sötétbe. Kelet felől, a két folyó
találkozásának irányából hangosan dübörögtek a gondosan megőrzött zene
basszushangjai. A hullámok fölött az AZELŐTT ritmusa harsogott.
Lois foteljét egy világhírű iparművész tervezte. Hiába erőltette az
elméjét, egyszerűen nem tudta felidézni magában a híresség nevét. Az
asztalon elegáns konyakospohár állt. A világ egyik legdrágább itala,
ráadásul harminc évvel tovább érhetett, mint ahogy azt bárki gondolta
volna. Egy olyan fejedelem asztalánál ült, akihez hasonló valószínűleg nem
létezett az Északi-sark és Timbuktu között. Nevetséges lett volna tagadnia
ezt a tényt. A nagyúr megjegyzése egyértelmű felszólítás volt. Vesd le a
maszkodat, Lois! Valójában te nem vagy valami ostoba, suttyó paraszt. A
Főnököt nem lehet megtéveszteni. Átlát a dolgokon. A politika azonban
akkor is politika marad. Ezenfelül Loisnak mostanra már kissé a fejébe
szállt az ital, ezért felettébb előnytelen lett volna, ha hirtelen szerepet cserél.
– Tudja, kérem – vigyorgott a vendég és elővillantotta hiányos
fogazatát. – Nem igazán emlékszek már a dógokra. Persze AZELŐTT
sokkal több volt a fény. Viszont alaposabban belegondolva mindenbe, akkó
azért csak elmondhatom, hogy régebben nem igazán iszogattunk színarany
kupákból. És az itóka sem volt ennyire jó, mint most. Sem a bor, sem a
pálinka. Jobban belegondolva, nagyon is csodálatos ez minden.
– Önöknél is, Rosenheimben? – kérdezte vendéglátója látszólag oda
sem figyelve. Bár nem nézett Loisra, a követ akkor is érezte a fejedelemből
áradó feszültséget.
– Rosnemben? – szólalt meg együgyű nevetéssel. – Hát mink nem
nagyon szoktunk agyalni. Nekünk aztán nincsen nagy tervünk, tudja,
kérem. Próbálunk ötrűl a hatra jutni. Valahogy.
– Valahogyan – biccentett a Főnök, miközben halkan felnyögött, oldalra
hajolt, és nagy nehezen felemelte a karosszéke mellett, a földön álló,
világhírű itallal megtöltött palackot. Talán azért nyöszörgött, mert mostanra
annyira elhízott, de az is lehet, hogy a májával volt gondja. Megkínálta a
vendéget. – Retzer úr?
Lois a konyakospoharát félig megtöltő, olajosan csillogó, aranybarna
folyadékra pillantott, és megcsóválta a fejét. Remélte, hogy teljesen
hihetőnek látszott. A Főnök alighanem úgy vélte, hogy a látogatójánál
jobban bírja az italt, ezért teletöltötte a poharát.
– Valahogyan? Hát éppen ez a lényeg. De vajon helyesen cselekszünk,
ha beérjük ennyivel?
– Vadászgatunk. Halászunk is. A fődet is megműveljük. Ippen elíg
terem ahhoz, hogy legyen mit enni. A fiatalok sokkal ügyesebbek, mint mi.
Olvassák a szelet meg az időjárást. Felettébb értenek a növekvő dolgokhoz.
Mi öregek meg... ugyan már!
– Ezt egyszerűen nem tudom elhinni önnek – felelte a Főnök, és
hátradőlt a világhírű iparművész karosszékében. Elsápadt. A homlokán és
mindkét elhízott orcáján izzadság csillogott. Néhány elszabadult,
világosbarna, enyhén vöröses tincs beleragadt az izzadságba. Most már
gyapjúból készült háziköntöst viselt. Ezek a ragyogó színek igencsak
divatosak voltak nem sokkal az AZELŐTT vége előtt. – Maguk is átélték a
dél felé tartó népvándorlást. A nagy kivonulást. Egészen biztosan
veszítettek embereket.
– Kicsoda? Hogy én? Az mondjuk már igaz, hogy láttam pár fickót útra
kelni. De hát mégis mi közöm lett volna hozzájuk? Aki el akar menni, az
csak menjék. Nekünk nagyon is tetszik errefelé.
– Pontosan. És ennek így is kell maradnia – bólintott a Főnök, majd
rágyújtott egy szivarra. Hol a csudában tárolhatja a szivarjait? Rosnemben
már rég tönkrement az összes.
A testes férfi előbbre hajolt, és a könyökét megtámasztotta a térdén.
Lois felé fordult. Ráncok redőzték a homlokát, miközben megjátszott
őszinteséggel folytatta.
– Figyeljen csak rám! Maga is átélte, amikor oly sokan útra keltek dél
felé. De nem ez az egyetlen, amiről beszélni akarok. Már korábban is
szerencsénk volt. Sok minden igencsak balul üthetett volna ki. Az ember
túlságosan is gyorsan kivonult a természetből. Elképesztő, hogy milyen sok
dolog végződhetett volna kudarccal. – Egy pillanatnyi szünetet tartott, aztán
váratlanul üvölteni kezdett. – Miért? – harsogta. – Mit gondol, miért
gyújtottunk fel mindent? He? Biztosan hallott a gyújtogatásról, nem?
– Láttam is. München sokáig égett. Azt még Rosnemből is jól lehetett
látni. Jó pár héten át.
– Pontosan. Na, mit gondol, miért tettük?... Tisztában van maga azzal,
hogy milyen veszélyeket jelentett az elrohadó, rozsdás tározóhelyeken
őrzött sok millió tonnányi benzin meg gázolaj? Mindenütt ott volt a régi
üzemanyag. Ahova csak néztünk a környéken. Hát én megmondom
magának. Az üzemanyag tönkretette volna a talajvizet. A teljes vízkészletet.
Ökológiai katasztrófát okozott volna. Nagyon komolyan foglalkoztam az
ilyen kérdésekkel. Érti, amit mondok? Nagyon komolyan. Annyira könnyű
lett volna lelépni innen. Én azonban a vállamra vettem a terhet. Én meg a
tizennyolcak.
– Aha – bólintott Lois. Kiplingtől idézett: – „A fehér ember terhé”-t.
– Ezzel meg mit akar mondani?
Lois némán átkozódott magában. Csúnyán elszólta magát. Egy
egyszerű, suttyó paraszt nem használ ilyen kifejezéseket. Talán nem lesz baj
belőle. Úgy tűnt, hogy mostanra már a Főnök is csúnyán berúgott.
– Valamilyen angol költő beszélt erről. Még AZELŐTT. „A fehér ember
terhé”-ről írogatott. Neki kellett mindenkinek megtörölni az orrát, meg
rávenni a többieket arra, hogy megtanuljanak írni és olvasni. Ő adott gatyát
és melltartót a nípekre, hogy emberek legyenek.
– Nem rossz – kezdett el vihogni a vendéglátója. – Nem rossz.
Nagy nehezen feltápászkodott a karosszékből. Elkezdett fel-alá járkálni
a boltíves korlát előtt. A sötétben felizzott a szivarja. Töprengve bámulni
kezdte a vöröslő parazsat.
– Teher bizony... A civilizáció terhe. Hát igen. Persze egy lecsökkentett
kiterjedésű civilizációé... Egyelőre.
Megtorpant.
– A fény természetesen a legfontosabb propagandaeszközünk. Erre
valószínűleg már ön is rájött.
– Propaganda?... Hát nem a haladás jele, hogy újra ígnek a fínyek?...
– Az alkatrészek. Retzer úr, ne kerülgessük a forró kását! Ez itt,
mármint a város, szóval Passau csupán a hadművelet felvonulási területe.
 – Nem igazán értek én a katonai dógokhoz.
– Erre a felvonulási területre szervezési okok miatt van szükségünk. A
technológia színvonala igazából nem lényeges. Képtelenek leszünk sokáig
üzemeltetni a technikai eszközöket, mivel nincsen meg hozzájuk a
szükséges technológiai hátterünk. Többé már nincsen. Csupán azt éljük fel,
ami még megmaradt.
– Például a lőszer – biccentett Lois. – Felfigyeltünk arra, hogy jó pár
töltény besül. Vadászat közben ez nagyon kellemetlen. Csak hát a fiatalok...
– Na, pontosan. A felvonulási terület pedig... – vágott a szavába a
Főnök. Széles terpeszben megállt az egyik boltíves ablak előtt. Enyhén
ingadozott. A szivarja egy pisztoly csöveként szegeződött Lois mellkasára.
– Na szóval... A felvonulási területre lélektani okok miatt van szükség.
Azért, hogy az emberek büszkék legyenek rá, és bízzanak benne. Ez
sikerült is. Az itteniek kiválasztottaknak tartják magukat. Ebből pedig talán
sikerül kifejlesztenünk egy tech-no-ló-gi-át, ami átvészelheti az idő
múlását. Nagyjából a középkor színvonalán. Vagy talán olyat, mint amilyen
a barokk korszakában létezett. Nagyon... sokat... foglalkoztam ezzel.
– A barokk színvonalán? Nem is rossz.
– Megőriznénk viszont a korszerű szervezeti formákat.
– Világos. Feudális elnyomás nélkül.
– Pontosan... Azt hiszem, ennél több nem sikerülhet... Még
Olaszországban sem. Még ott sem.
Az izzadó férfi ismét mozgásba lendült. A folyópart felől már nem
hallatszódott fel a zene. Helyette két-három helyről is jókedvű nevetés
hangját hozta a szél.
– Olaszország... aggodalommal tölti el?
– Leginkább Olaszország miatt aggódom. Nagyon... sokat... töprengtem
a kérdésről. Mindenki levonult oda. A történelem megtanít arra, hogy a ci-
vi-li-zá-ci-ó... lent, délen alakult ki. Újra és újra. Talán... évszázadokat vagy
esetleg csak száz évet kell várnunk. Nehéz megmondani. De aztán újra
felbukkannak a légiók. Rómából vagy Firenzéből. Biztosak lehetünk abban,
hogy valahonnan onnan.
– Semmi ilyet nem hallani.
– Még nem jött el az ideje.
– És azoknak lent nincsen Főnökük.
 – Hát igen. Olyanjuk nincs nekik – biccentett a vendéglátó, és most már
teljesen a folyó felé fordult. Az élénk színű gyapjúszövet alatt megfeszült a
válla. Mintha csak most is császári és királyi egyenruhát viselt volna. – Még
nem jött el az ideje – ismételte meg. – Az emberek egyelőre beérik a
fosztogatással. Kihasználják az összeomlott termelés feketepiacát. Még nem
érzik a nyomást magukon. A kényszer azonban jönni fog.
– Ha pedig nem jön, akkor kicsit rá köll segíteni.
– Ahogy mondja – felelte a Főnök, és lassan megfordult. A szája és az
orra mellett az enyhén megereszkedő, kövérkés pofazacskóin, a vöröslő
táskák árnyékában fenyegető ráncok húzódtak. – Nagyon is el tudom
képzelni, hogy miket mondanak... Rólam... Odakint. Az ostoba parasztok
között... Meg azon is túl. Lezárjuk a feketepiacot... Beng! Cselekvésre
kényszerítjük a sok bugrist. Ha találunk egy darabka fémet, azt behozzuk
ide... Ide bizony. Bármilyen berendezésre vagy gépre bukkanunk, azt itt
vonjuk össze. Nő a nyomás, bizony ám. Csak keményen! Mert... másként
nem megy. Egy napon pedig... ezért még hálásak lesznek nekem.
– Mikor?
A Főnök nem válaszolt a kérdésre. Ismét leült, és a mutatóujjával az
apró asztalka fekete üveglapja felé bökött.
– Passau. Itt van, ugye? Tu-da-to-san választottam.
Rövid szünet után fennkölt hangon folytatta.
– Már az ősi időkben is rájöttek erre. Itt van a folyam. Tör-té-nel-mi
terjeszkedés. A középkorban... a püspökök. Sokat... foglalkoztam... vele.
– Igen, a bajor terjeszkedés.
– Ahhoz is kellett a kényszer. A her-ceg-ér-sek nyomása. Hát igen.
Aztán megszülettek a keleti tartományok. A majdani Ausztria...
Rosenheimiek!
Felemelte a mutatóujját, és Loisra szegezte.
– Gyertek! Rátok van szükségünk. Lent lesztek a folyó mellett.
Kölcsönös előnyök. Ti... önállóak és jól szervezettek vagytok. Mind a kettő
nagyon, de nagyon fontos. Őrzitek a keleti végeket. Minden... szükségeset...
megkaptok tőlünk. Termőföld... van elég. Sokkal jobb minőségű, mint
odafent, a hegyek között, vagy éppen a mocsaras területeken. Na, mit szólsz
hozzá?
Szóval akkor erről volt szó. Lois csak komoly erőfeszítés árán tudott
uralkodni az arcvonásain. Nem kezdett el vigyorogni. Hogy milyen dörzsölt
alak volt ez a Főnök! Esze ágában sem volt a leglényegesebb részletet
elárulni ennek a tapló parasztnak. Hát igen. Passau annak idején igen fontos
szerepet játszott a terjeszkedésben. Csakhogy az ilyen gyarmatosítás
elképzelhetetlen egy hatalmi központ nélkül. A hatalomnak viszont pénzre
van szüksége. Annak idején a pénz forrása pedig... Na, mi is volt?
– Költözzünk el máshova? Le a Duna mentén?
– Az átköltözés egyáltalán nem gond. Mindent megtaláltok, ami csak
kell. Lent a folyam mentén ott van Linz, aztán meg Schlögen és Ybbs is.
Minden lényegeset meg lehet találni arrafelé. Akad szálláshely, öltözék, és a
kajára sem lesz gond. Csak füttyenteni kell. Már útra is kelhettek. Ami csak
kell, azt megtaláljátok odalent.
– Ezt azért meg kell még beszélnünk. Hiszen tudja, nálunk mindent meg
szoktunk beszélni.
– A szállításhoz kaptok traktorokat. Fémkerekeseket. A gumi nagy része
már tönkrement. A tömörgumi is. Tudunk... adni... traktort.
– Meg kő beszélni a dolgot. Mármint odahaza. Mindenkivel.
– Segítünk ám... dönteni.
– Köszönöm szípen! De tílleg nagyon szípen. Azt majd mi magunk is
megoldjuk. Lassan, de...
– Tudod, hogy mennyi az idő, drágaságom? – szólalt meg az erkélyre
vezető ajtó félhomályából a méltóságos asszony hangja. Sárkányokkal
díszített, hímzett kimonót viselt. Gondosan elrendezett hajfürtjeit
selyemkendővel fogta össze. A sminkjén látszódott, hogy nagy
odafigyeléssel készült fel erre a jelenetre. Kétség sem férhetett volna ahhoz,
hogy váratlan színrelépését jó előre megbeszélték. – Tudom ám, hogy
milyen vagy. Holnap reggel már megint egész korán szolgálatba lépsz.
– Linda! – kiáltotta a Főnök. Feltápászkodott, és színpadias mozdulattal
odanyújtotta a jobb kezét a felesége irányába. – Gyere csak ide! Egy
történelmi pillanatnak vagy éppen szemtanúja. Passau... és Rosenheim,
Retzer úr csoportja...
– Az enyim? Dehogy is. Én csak egy...
– Maga egy rendkívül intelligens ember. Ne is ellenkezzen! Azonnal
felfogta, hogy milyen előnyökkel jár a megállapodás. Önök lesznek a keleti
határőreink. Teljes mértékben... együttműködünk majd. Megőrzik... a
csorbítatlan függetlenségüket. Viszont élvezik majd az e-gyütt-mű-kö-dés
előnyeit. Linda! Tényleg későre jár. Köszönjünk el Retzer úrtól... Egy
fáklyás apród majd elkí...
– Nincs rá szükség. Megvagyok egyedül is. Meg még egy kicsit...
gondolkoznom kell. Ez a konyak... – szabadkozott Lois, és ismét
elővillantotta hiányos fogazatát, miközben felmutatta az üres pohárkát.
Furcsán vigyorgott.
– Tílleg nagyon fontos dógokról beszéltünk. Az ünneplést meg
köszönöm szípen.
– Rászolgált ez a nagyszerű alkalom, hogy megünnepeljük. A holnapi...
viszontlátásra. Az irodámban. Jó éjszakát, Retzer úr!
– Viszontlátásra, Retzer úr! – szólalt meg a felséges asszony is.
Gondosan manikűrözött kezét a férfi felé nyújtotta. Lois nem tudott hova
lenni a csodálkozástól. Ez a tyúk tényleg arra számít, hogy kezet csókolok
neki? A követ napbarnított mancsával megragadta a hófehér ujjakat, és
alaposan megszorította a hölgy ápolt kezét. A város úrnője fájdalmas arccal
elfintorodott.
– A kezit csókolom, naccsága. Köszönök szípen mindent! Üdvözlöm a
gyerekecskéket is. Jól megy nekik az iskola?
A két előkelőség döbbent arccal meredt a parasztra. A következő
pillanatban azonban már felharsant a Főnök kacagása.
– Nagyon is, köszönöm szépen. Lovagolnak, vadásznak, de jól megy a
francia meg a ter-mé-szet... tudományok és a tör... tör-té-ne-lem is.
Előrelátóan gondolkodunk. De még mennyire!
Az éjszakai levegő nem volt különösebben hideg, de nagyon is jólesett
neki az érintése. Lois elméjében mintha a tokaji, a sauterni és a konyak
súlyos, aranyló párája kavargott volna. Kellett egy kis idő, míg az alkohol
halványan izzó melegét elnyelték a csillagok. Az idős férfi jól érezte magát.
Az italozás is a politika része volt, mégpedig egészen szórakoztató része.
Úgy vélte, hogy sikerült egészen tisztességesen ellenállnia a Főnök
próbálkozásainak. Jó nagy teher nehezedik a fickó vállára. Amiért persze a
központosítás a felelős. Az elektromosság, a gazdaság irányítása és az
élettér kialakítása...
– Igazából ő is csak egy szerencsétlen flótás – morogta Lois
vigyorogva, miközben a fal mellett tapogatózva, lassan elindult felfelé a
hegyre vezető sikátorokon át. Amikor eljutott a Schustergasséba, ismét
felharsant a zene. Nagyon hangosan, nagyon zsírosan. A csodálkozástól
döbbenten megtorpant.
– RAMONA! – mordult fel. – RAMONA is dees. Rohadjak meg, ha
nem!
A Duna felől, a tanácsház irányából azonban a tántorgó mulatozók
csoportja túlharsogta a zenét. Hármas sorokba rendeződtek. A bizonytalan
alakok átölelték egymás vállát, és a gyönyörű Westerwald erdeiről
énekeltek, a rengetegről, ahol hidegen süvít a szél.
Ahol csak bugris tahók laknak, vigyorgott Lois, és továbbment a Zur
Traube Hotel irányába. Nem sietett különösképpen, miközben végigment a
kanyargós utcácskán.
A keleti határtartomány őrzése, morfondírozott magában. Halkan
nevetni kezdett. A keleti gyepű őrei. A régmúlt ostoba árnyai... és segítenek
abban, hogy meghozzuk a döntést. Ó, hogy dögölnétek meg!
Megtorpant. Vajon hogy akartak segítséget nyújtani? A helyes döntés
meghozatalában? Pontosan mire gondolt a részegen halandzsázó Főnök
meg a beképzelt First Lady? A következő pillanatban azonban már meg is
látta az összefüggéseket. Mintha csak egy jéghideg csontkéz markolta volna
meg a szívét. Lois azonnal kijózanodott.
– A mocskos kurafi! Hogy rohadna szét a bele! – hördült fel a vendég.
Mozgásba lendült. Enyhén előregörnyedve, nesztelenül sietett. A
vademberek járnak így az őserdő ösvényein. Egészen közel került a
szirupos zene forrásához. Semmiképpen nem habozhatott. Kitapintotta a
leadott puskákért kapott átvételi elismervényt. A papirost gondosan eltette.
Azt remélte, hogy a Főnök annyira azért nem volt dörzsölt, hogy leszóljon a
kapuőrségnek. Pillanatnyi habozás nélkül le kell lépniük innen. Azonnal
előkeríti Martét, ha a lovak...
A két hátas azonnal felébredt, amikor belépett a hotel előcsarnokába. Az
egyik lovacska felemelte a fejét, és halkan felhorkant.
– Jó van má! Jó van – suttogta a férfi megnyugtató hangon. – Csak
csendesen! Mán indulunk is. Tovább kell menni. Szípen, nyugisan.
Lejárt a RAMONA-lemez. A folyó partjáról hangos veszekedés, talán
verekedés zaja hallatszott. Durva röhögés mart az éjszaka csendjébe. Lois
lehajolt, és a helyére tette az egyik nyerget. Gyors, erős mozdulatokkal
rögzítette, majd megfordult, hogy felvegye a másikat is. Nem is figyelt arra,
hogy közben végig a lovakhoz beszélt:
 – Jó van má! Minnyá megyünk. Jó van má!
Nem volt szüksége lámpásra. Nagyon is elég volt a kinti lámpások
halvány visszfénye meg a csillagok ragyogása. A hasszíjat átcsúsztatta a
csaton, és határozottan meghúzta. Ez volt az, amikor a folyóparti tánchely
felől meghallotta az éles, állatias üvöltést. Az elsőt több is követte.
 VII.
Egid nagy művéből, a Magnaliából:
Az éjszakai táborozás után a fejedelmek úgy döntöttek, hogy két részre
bontják a seregeiket. Imre a sokadalom nagyobbik részével a Duna északi
partján akart maradni. Marte parancsára azonban pallókat raktak a régi vízi
építmény romjaira, melyet eleink egykoron azért építettek, hogy
felduzzasszák a folyamot. Ezen művek bizony felettébb beképzelt, öntelt
építmények valának, és elkerülhetetlen volt, hogy magukra vonják az ég
haragját. Mikoron pediglen járhatóvá vált az átkelő, a maga seregével, 87
emberrel és paripával átkelt a Dunán, és a folyam déli partján sietett a város
felé. Égett szívében a vágy, hogy pontosan onnan pillanthassa meg a várost,
ahonnan – Albertus Dullingerius feljegyzései szerint – Lois és I. Marte is
először láthatta.
A passauiak néhány lovasa a magaslaton várakozott. Amikor azonban
megpillantották népes seregünket, elmenekültek észak felé, a város
irányába, hogy keresztülvágtassanak a széles hídon. Ez a látvány bizony
megörvendeztette a közeledők szívét. Kiderült pedig ekkoron, hogy a
megosztottság gyökere valóban olyan mélyre hatolt a falak között, ahogy
arról a hírnökök beszámoltak vala. A schulfiak a városnak azon részét
szállták meg, hol a Duna találkozik az Inn folyócskával. A gernothiak
viszont bevették magukat egy ősrégi, erődített építménybe, melyről később
megtudánk, hogy az valamikor Szent Miklós kolostora vala. A két
erődítmény között számos házat leromboltak. A kövekből és a romokból
falakat emeltek egymással szemben. Középen már csupán a dóm
magasodott. Megpillantván felséges alakját, hullani kezdett a könnyünk.
Sokkal inkább viharvert sziklatömbre hasonlított, mint az Úr egyik
templomára. A passauiak ugyanis ugyanolyan pogányok maradtak, mint
amilyenek Albertus beszámolója szerint egykoron valának.
– Pillantsatok innen a magasból úgy lefelé, mint ahogyan annak előtte
dicső ősöm, I. Marte és megboldogult nevelőatyja, Lois, az alapító nézett le
innen – szólalt meg a fejedelem. – Ütött az óra! Most megmutathatjuk,
hogy méltóak vagyunk hozzájuk. Harsány csatakiáltásunkkal kérjük őseink
támogatását. Előre![7]
 2013.
A fák lombkoronája zengte a muzsikát. Marte úgy nézett szét, mint akit
elbűvöltek. Mellette a világ leggyönyörűbb leányzója állt. A karcsú,
csodálatos illatú teremtés belekarolt az ifjúba. A szemében
visszatükröződött a lámpák ragyogása. Mit számított Rosenheim? Mit
számított Elfriede meg a négy poronty, Marte négy kölyke? A zene
hangosan dübörgött. Mintha csak kacagás töltötte volna be az éjszakát.
Egyetlen szót sem értett az ének idegen nyelvezetéből, de ez most a
legcsekélyebb mértékben sem zavarta.
– Megyünk táncolni? – kérdezte Addi nevetve. Lehet, hogy egyetlen
kortyot nem ivott még? Bizony, nem ihatott, hiszen mindeddig ő szolgálta
fel az italokat.
– Nem tudok én táncolni – suttogta Marte zavartan. A lány felkacagott.
– Mit kell ezen bármit is tudni? Egyszerűen csak vesd bele magadat a
zenébe! Lépkedj! Egyet előre, egyet meg hátra. Juhééé!
Szűk nadrágba bújtatott lábával előbbre lépett. A magasba emelte mind
a két karját, és rángatózni kezdett. Jókedvűen csettintett az ujjával,
miközben a karkötői hangosan zörögtek. Félig nyitott ajkán felragyogott a
fény. Mozgás közben nem is nézett az ifjúra. Marte sem ácsorgott tovább.
Pár lépés után rájött a lényegre. Egyszerűen át kellett engednie magát
valaminek, ami eddig itt lapult a sötétben, Ott várta, hogy elérkezzen a
megfelelő pillanat. A pillanat, ami összekapcsolja Addit és Martét. Egész
jól ment ez a tánc. Nagyon is könnyű volt.
– Hé, nézzétek már suttyókámat! – kiáltotta valaki. – Vérében van a
ritmus!
Hangos éljenzés támadt. Sokan tapsoltak. Ez jólesett neki, és nem
törődött a gúnyos megjegyzésekkel. Miért nincsen odahaza ilyen zene?
Hiszen ez annyira nagyon jó volt! Ugyanúgy élvezte, mint körülötte a többi
legény. A dübörgő hangok még a hegyi vihart is túlharsogták volna.
Utoljára akkor érezte ilyen jól magát, amikor az Alpok előhegyei között
elragadta a vadászat, a hajsza láza. A káplán arról beszélt, hogy ilyen a
„szenvedély”. Hatalmasat rikkantott.
A dübörgés és a kacagás elhallgatott. Egészen másfajta zene kezdődött.
Jóval lassabban, visszafogottabban szólt. És akkor már Addi is ott volt a
karjában.
– Szépen lassan! – suttogta Marte fülébe. Előre-hátra. Megfontoltan,
ringó csípővel mozogtak. Érezte, ahogy a puha keblek hozzásimultak a
melléhez. Most már a csillagok ragyogtak a fejük felett. Az egyik szakértő
leült a kapcsoló mellé, és le, majd újra fel... fel és le, fel- és lekapcsolta a
fényeket. Ez a földöntúli pillanat egy egész hanglemeznyi időn át tartott.
Nem tudta, de tangóra táncoltak. Közben Marte elárulta a múltját. Anélkül,
hogy tudatában lett volna, Addit és a város fényeit választotta. Nem volt
könnyű. Igazából nagyon is sokat számított, hogy ez távolról sem ment
könnyen. A szívére feszülő, régi vasdongák egymás után elszakadtak és
elpattantak. Mintha csak eltömődtek volna az erei. A vére nem áramlott
többé a régi OTTHONa felé, és onnan nem tölthette meg viszonzásképpen
friss vér az ereit. Hátat fordított apjának és anyjának, miközben némán
magához ölelte a nőstényt.
– Nagyon jól csinálod – dicsérte meg Addi. – Csak hát eléggé
megéheztem. Ti persze teleettétek magatokat, követurak meg előkelőségek.
Most következünk mi, a személyzet.
Marte a lány egyetlen szavát sem értette. Nem sajnálta tőle az ételt.
Milyen szomorú lehet, ha valakinek éhesen kell végigcsinálni egy ilyen
ünnepséget! Odamentek a tüzekhez, a rosthoz, és lekanyarintottak
maguknak egy-egy jókora darabot a malacból. A kenyérnek is nagyon jó íze
volt.
– De innék egy söröcskét! – szólalt meg Marte. Igyekezett nem
kimutatni, hogy mennyire izgatott.
– Sört innál? – hallotta meg Hasso hangját.
A városi ifjú ott állt közvetlenül mellette. Csak úgy áradt belőle a laza
önbizalom. Szinte elborította a rengeteg arany. Leereszkedően vállon
veregette a vendéget. – Papa is állandóan a sört emlegeti. Nagyon hiányzik
neki. Honnan szereztetek? Hiszen jó harminc éve, hogy mindenfelé
tönkrementek a készletek.
– De hát saját magunk készítjük – felelte csodálkozva a vendég.
– Nem semmi! – rikkantotta egy előreálló fogú fickó a hátuk mögött.
Röhögni kezdett. – Menjünk el Rosenheimbe! Igaz-e Hasso?
– Kellene nektek egy szakértő, aki főzi a sört – vágta rá büszkén Marte.
Hogy milyen gyorsan megtanulta ezt a városi beszédet.
 – Éppen elég szakértőnk van – válaszolta Hasso hűvös hangon. –
Fontosabb dolgokra kell a szaktudásuk. Nem pocsékoljuk sörre. Helyette jó
nekünk a magyarok nemes bora. Ki akar inni?
Ez a Hasso legalább tizenkét évvel fiatalabb volt Marténál. Miért
viselkedett úgy, mintha valamilyen egészen különleges, nagy ember lett
volna? Talán az lehetett ennek az oka, hogy a városlakók csak úgy csüngtek
a szavain, és lelkesen bólogattak, bármit is mondjon? A többiek kiabálni
kezdtek:
– Ide vele! Töltsél nekünk, Hasso!
A fickó pedig odalépett egy jókora hordó mellé, és bort engedett a
poharakba. Némelyik egészen egyszerű volt, de csiszolt remekművek is
akadtak köztük. Kivétel nélkül visszatükrözték a tűz és a színpompás
elektromos lámpák fényét. Hasso sorban a csap alá tartotta a poharakat.
Néha időben elzárta a folyadék áradatát, máskor viszont szándékosan
hagyta, hogy kiömöljön a nemes ital. A gömbölyded, fekete hajú nő egy
pillanatig sem jött volna el a közeléből. Odabújt az úrfi oldalához, és
hangosan kacagva az arcához szorította a képét.
Mintha csak fénybe borult volna az éjszaka, amikor Marte megitta a
második kupányi magyar bort is. Csak a pillanatnak élt. A fiatalok lovakat
vezettek a vízhez. Aranygyűrűket lógattak le a fák ágairól, majd karókat
ragadva nyeregbe ültek, és vágta közben célba vették az ékszereket. Aki
keresztüldöfte a gyűrűt, az megtarthatta. Marte úgy vélte, hogy néhányan
szándékosan mellédöftek. Éppen ezek az alakok ujjongtak és tapsoltak a
leghangosabban, amikor Hasso leszakította a zsinórról az ékszereket.
Addi valósággal betöltötte az éjszakát. Mindig ott állt a vendég
közelében. Soha nem ment el három lépésnél távolabbra. Újra és újra
előbukkant a sötétből, hogy hozzásimuljon Martéhoz.
– Miért viselkedik így ez a Hasso? – kérdezte meg a lánytól.
– Hasso? De hát ő egy herceg! – hangzott a felelet. – Még soha nem
hallottál hercegekről?
A vendég megcsóválta a fejét. Nem akart hazudni. Annak idején
Monika anyutól sok mesét hallott. A történetekben szereplő hercegek
azonban a legcsekélyebb mértékben sem hasonlítottak erre a keszeg
legényre, aki valamiért azt hitte magáról, hogy mindenki másnál többet ér.
– Én viszont nem vagyok semmilyen herceg? – szólalt meg makacsul. –
Nem is akarok hercegeskedni. Ezzel szemben itt fogok maradni, Addi.
 – Mit szól ehhez az apád? – kérdezte a lány tágra nyílt szemmel.
Marte igazából nem is figyelt a saját válaszára. A tüzek most már
csupán egészen gyengén parázslottak. Néhány égő fáklyát szúrtak le a fűbe.
A fiatalok leheveredtek az éjszaka sötétjében, miközben a fák koronájából
újfajta zene hallatszott: RAMONA. Az édes, bús dallam valósággal
beburkolta. A fájdalom ezernyi olvadt cseppje zúdult az ifjúra. A gyönyörű
hangból kiérződött az elveszett világ utáni vágyakozás. Ilyen lett volna az
AZELŐTT? Egy letűnt korszak nyúlt most ki Marte után? Addi ölelésében
kapott észbe. A feje alatt édesen és vadul illatozott a fű. Pontosan tudta,
hogy helyes döntést hozott. Ugyanez volt Addi véleménye is. A kezét
összefonta Marte tarkóján, és rövid, éles, értelmetlen hangokat adott ki
magából. Sokkal többet ért ez bármilyen zenénél is.
– Figyelj csak! – szólalt meg újra az ifjú. – Most már egészen biztos
vagyok a dologban. Veled maradok, Ramona.
A zene éppen abban a pillanatban hallgatott el, amikor kimondta ezeket
a szavakat. A fűben fetrengő alakok közül jó páran röhögni kezdtek. Marte
nem is törődött a megjegyzéseikkel, ám ekkor élesen felcsendült Hasso
hangja:
– Nézze meg az ember! Lángra lobbant a suttyókánk szíve!
– Mégpedig Addiért – kiáltotta valaki.
– Nagy fába vágta a fejszéjét.
– Ínyencségre vágyik a mi kis sutyerákunk.
– Bizony ám, Rosenheim bikája.
– Rosenheim! – harsant fel a kiáltás öt vagy hat torokból. Úgy kacagtak,
mintha éppen egy elképesztően jó tréfát hallottak volna.
Marte továbbra sem engedte el Addit. A fejével azonban félig oldalra
fordult. Hasso a mező kellős közepén állt. Egy féltucatnyi fáklya égett
körülötte. Keresztbe fonta a karját a mellén, és úgy nézett Addi meg a
vendég irányába.
– De hát itt maradok – szólalt meg a fekvő ifjú. Valósággal megdöbbent
azon, hogy kimondta ezeket a szavakat. Még inkább megrázta, amikor
felügyelt a saját hangsúlyára. Mintha csak bocsánatot kért volna attól a
tejfeles képűtől. Most már valamennyi fiatal zabolátlanul kacagott. Addi
felült, és megrázta a haját.
– Hagyjátok már békén! – szólalt meg. A hangjában nem csengett
különösebb érzelem.
 – Itt fog maradni – rikkantotta Hasso megjátszott lelkesedéssel. – Ez
már döfi! Kegyesen leereszkedik közénk az Úr! Megtisztel minket! A
nagyságos rosenheimi úrfi kegyet gyakorol!
Már nem volt egyedül. Hatan vagy nyolcan sorakoztak fel körülötte. A
suhanchoz hasonlóan ők is keresztbe fonták karjukat a mellükön, vagy
csípőre tett kézzel várakoztak. Hasso barátnője, a fekete hajú nő éles
hangon, idegesen vihogni kezdett.
Marte lassan felkelt. Megnézte magának Hassót meg a többieket.
Mindenekelőtt a suhancot bámulta. Megpróbálta megérteni a váratlan
fordulatot, de nem sikerült.
– De hát neked nem is tetszik ez a lány! – magyarázta a hercegnek. –
Ott van neked az a fekete hajú. Akkor meg mégis mi a bajod?
Halotti csend borult a vízpartra. Csupán a fáklyák ropogtak. Halálra
rémült pillantások tapadtak Marte arcára. Ez volt az a pillanat, amikor
sejteni kezdte, hogy valami még sincs teljesen rendben ezzel a Passauval.
Valami nagyon nem volt kerek itt. Tudta, hogy berúgott, de nem annyira,
hogy kötözködni kezdjen a többiekkel. Túlságosan is boldog volt ahhoz,
hogy most leálljon vitatkozni.
– Figyelj már, te legény! – szólította meg újra Hassót. – Nincsen miért
cívódjunk. Ott van neked a te menyecskéd, nekem meg az enyim. Hónap
majd mindent megbeszélünk.
A körben álló alakok halkan mormogni kezdtek. Jól látszott az arcukra
kiülő elképedés. Hasso előreszegte az állát. Vizenyős szeme megvillant a
fáklyák fényében.
– A tahókánk ma még nem is borotválkozott – szólalt meg gyerekes
hangon. – Először meg kell borotválnunk.
– Megborotválni! Igen! – harsant fel a lelkes kiabálás. Mindenki annyira
hálás volt. Hálás? Marte képtelen volt megérteni, hogy miért. Néhányan a
vendégre vetették magukat. Tusakodni kezdtek. Hármat vagy négyet
kilökött a fénykörből, de még mindig ott voltak öten vagy hatan tartalékban.
Ledöntötték a lábáról. Lefogták a kezét és a lábát. Hasso előhúzta rövid,
ezüstösen csillogó tőrét a tarka kövekkel berakott hüvelyéből. Halványan
elmosolyodott, és csak úgy sugárzott belőle az elégedettség. Oldalról
odasétált Martéhoz, átvetette az egyik lábát a fekvő alak mellkasán, és
lovagló ülésben rátelepedett.
– Beszappanozni! – parancsolta.
 Még nagyobb zűrzavar támadt. A nézők jókedvűen, magukról
megfeledkezve vihogtak, nevettek, röhögtek. Valaki odahozott egy zsíros
húsdarabot a tűztől. Nekinyomta Marte arcának. A fiú megpróbálta
elrántani a fejét, de érezte, hogy mindkét arcát beborítja a forró disznózsír.
Hova tűnt Addi?
– Kész van a szappanozás! – kiáltotta az elálló fogú fickó. Ugyanaz, aki
az előbb még annyira jókedvű volt. Hasso kegyesen integetni kezdett a bal
kezével, miközben a rövid pengét Marte arcára szorította és egy határozott
mozdulattal elkezdte lefele húzni. A tehetetlen alakba belenyilallt a
fájdalom, hiszen ez a kis seggfej belevágott az arcába.
Ekkor pillantotta meg Addit. A lány ott állt a többiek között. Senki nem
fogta le, mégsem tett semmit. Ott állt bizony, és hangosan nevetett! A
torkából elnyújtott, éhes kacagás tört elő.
Marte torkából viszont egészen más hang szakadt ki. Vonyító üvöltés. A
jobb karja széles ívben a fűbe taszította az addig rajta ülő fickót. Ökölbe
szorított keze a magasba vágott. Az utolsó pillanatban azonban szétnyíltak
az ujjai, és kitépte a herceg kezéből a tőrt. Megfordította a fegyvert, és
lecsapott fele. A penge átszakította a bársonyt, és belemart a belekbe.
Hasso még mindig elégedett arckifejezéssel vigyorgott le áldozatára. A
szemében csupán lassacskán változott meg valami. Valami történt a fiúval.
Olyasmi, amit egyszerűen lehetetlennek tartottak. Amit érzett, az nem
lehetett más, mint a halál. Hátrarántotta keskeny fejét, és felsivított, mint a
kismalac, akinek Sonja néni elmetszette a torkát. Miközben Marte
mellkasáról oldalra, a fűbe zuhant, két nevetségesen keskeny kezét a
sebhelyre szorította. Hangosan, vonyítva üvöltött. Mindkét lábával a
levegőben rúgkapált. Feltúrta a füvet, ahogy a hátán fetrengett. Marte
kiszabadult. Csupán az egyik kínzóját kellett ököllel állba vágnia. Azonnal
felpattant. Enyhén előregörnyedve, széles terpeszben állt. Bal kezét nyitott
tenyérrel ferdén, maga előtt tartotta, a jobbjában pedig véresen csillogott a
tőr.
A többiek kivétel nélkül elhátráltak. Négy- vagy ötlépésnyire álltak a
fűbe szúrt fáklyák sora mögött. Az arcuk nem is látszott. Csupán a szemük
villogott pontosan ugyanúgy, mint az éjszaka üldözött vadjaié. Addi is ott
volt közöttük, ám Marte nem tudhatta, hogy melyik szempár a lányé.
– Dögölj meg, Passau! – üvöltötte a legény teli torokból. El nem tudta
volna képzelni, hogy mi üthetett belé. Megpördült, és elrohant a sötétbe.
 A háta mögött fellendült a falka vonyítása.

Lois jól hallotta. A saját lova mellett állt, amikor meghallotta az

üvöltést. Mintha minden egyetlen szempillantás alatt történt volna. Marte
véres arccal átvetette magát a terasz korlátján, és berohant a hotelbe. Lois
kitapintotta a nyeregtáskába rejtett, hosszú csövű pisztoly markolatát.
Miközben Marte odarohant a saját hatásához, az apja már elő is húzta a
fegyvert. A csillagfényes éjszakában ekkor bukkantak fel az első üldözők
arcai. Farkasok és hiénák közeledtek. Az egyik tőrt, a másik nyársat, a
harmadik pedig meglehetősen nevetséges módon egy hosszú, kétágú villát
ragadott fel. Lois mind a két karját maga elé nyújtotta. A balt is, meg a
jobbot is, benne a pisztollyal. Három vagy négy alkalommal húzta meg a
ravaszt. A villám fénye pontosan ennyiszer sújtott le mennydörgő hang
kíséretében a terecskére. Két vagy három farkas vagy inkább hiéna zuhant
hanyatt bele a sötétbe. A többiek pedig vonyítva eltűntek az éjszakában.
– Induljunk, Marte! – kiáltotta az öreg, és a következő pillanatban a két
lovas már ki is ugratott a hotelből. Jobbra kanyarodtak. Lois vágtatott elöl.
Nem gondolkozott, de pontosan érzékelte, hogy merre van a kiút. Egy-
másfél perc kellett ahhoz, hogy átszeljék a keskeny félszigetet.
– Aiiija! – biztatták a lovakat. Belevetették magukat a vadul áramló,
sápadtan habzó folyóba. Az állatok kétségbeesetten nyerítettek, és
megpróbáltak valahogy keresztüljutni az áramlaton. A hátuk mögött, kissé
balra már hangosan zengett a gyász és a harag üvöltése. A víz jéghideg volt,
Hirtelen minden fényárba borult. Addig csupán alig néhány lámpa égett. A
kutató fénynyalábok azonban nem találták meg a menekülőket. A két lovas
egyre továbbjutott a szürke és fekete homályban. Csupán a folyó zúgása
hallatszott, meg Marte zokogása. A következő néhány óra és néhány nap
során újra és újra sírnia kellett.
– Nem értem ín őket, papa. Nem értem ín őket...
A lovak kétszer is örvénybe kerültek. Lois teste ugyanolyan hideg volt
már, mint a víz.
Mind a két alkalommal kihúzta maga után az állatokat. A keleti partot
jóval a híd figyelő fényszeme alatt érték el. A hátasok patája földet ért.
Prüszkölve kirontottak a partra. Kirázták a vizet a bundájukból. Hátuk
mögött az elhagyatott városban megszólalt egy harang. Egy
örökkévalósággal ezelőtt hallhatták ezt a hangot. Akkor, amikor még
javában tartott az ünneplés forgataga. Kongása most fegyverbe szólította a
várost. Fegyverbe, mert Hasso herceg meghalt!
– Gyerünk tovább! – köhögte hörögve Lois. Fogalma sem lehetett arról,
hogy mi történt Addival meg Hassóval. Az öreg számára azonban már jóval
korábban egyértelművé vált, hogy ez a város ellenség. A lehető
leghamarabb el kellett menekülniük innen, hogy kapcsolatba léphessenek az
otthoniakkal.
– Hé! – hallatszott egy halk, de magabiztos hang. A bokrok között állt
valaki a csillagok sápadt fényében. A lovas kezében lőfegyver csillant. Lois
lázasan töprengeni kezdett. A pisztoly kiürült, a puskákat meg nem tudták
elhozni.
Csapdába kerültek.
– Hé! – szólalt meg újra az ismeretlen. Nem tűnt ellenségesnek, hanem
inkább jókedvűnek. Utána pedig mondott... kérdezett valamit. A menekülők
egyetlen szavát sem értették.
Hirtelen némaság borult a tájra. Csupán a folyó túlpartján zúgott a
harang. Lois előrehajolt a nyeregben.
– You speak English? – tudakolta. – Parlez-vous français?... Vi
gavaritye pa ruszkij?... Govorite-li szrpo-hrvatszki?
Amióta csak eljöttek Passauba, most először támadt teljes, dermedt
csönd. A fegyveres ismeretlen meghallgatta Lois szavait, de semmit nem
értett. Lehajtotta a fejét. Utána viszont csendben nevetni kezdett, és
megismételte a kérdését.
Nagyon sok e betűt használt, és mintha minden szónak az első szótagját
nyomta volna meg.
– Magyar – suttogta Lois, és szinte némán füttyentett egyet. Az előttük
álló férfi foga fehéren ragyogott a félhomályban. Szűk nadrágot, hetykén a
fejébe csapott kalapot és szőrrel kifelé fordított, birkabőr mellényt viselt.
Ismét beszélni kezdett. Hosszú, érthetetlen szavait kérdő hangsúllyal
zárta le. A folyóra mutatott, majd a két bőrig ázott lovasra.
– Bum, bum, bum?
Lois biccentett.
– Azok ott... üldöznek. Minket. Érted?
A hüvelykujjával a mellére mutatott. A túloldalon újra felzendült a
harang. Ekkor azonban már egy új zaj is hallatszott. Kettő vagy három erős
teherautó motorja kezdett el dübörögni. A hangjuk alapján kamionokat
vontató járművek lehettek.
– Aha – biccentett a fehér fogú ismeretlen. Odalépett a lovak mellé, és
megveregette Marte barna hátasának a nyakát.
– Menni! – mondta aztán németül. – Menni innen! Gyorsááán.
– Te... neved? – kérdezte Lois sietve.
– Imre.
– Köszönöm, Imre – morogta az öreg. – Te is el! Menni gyorsan...
különben bum, bum bum.
Imre csak nevetett. Búcsút intett a két menekülőnek, akik sietve
átvágtattak a folyóparti keskeny tisztáson. Ott viszont le kellett szállniuk a
nyeregből. Az egykori városrész zűrzavarában elvadult kertek, szűk
hasadékok, elkorhadt kerítések próbálták meg az útjukat állni. Nagy
nehezen keresztülverekedték magukat a Mariahilfberg oldalát borító
rommezőn. Még félúton sem járhattak felfelé, amikor megfordultak, hogy
egy utolsó pillantást vethessenek a városra és a fényeire. Nyolc fényes szem
ragyogott a túloldalon. Négy hatalmas teherautó szempárja. A dübörgő
járművek lassan megközelítették az Inn folyó felett átívelő híd túlsó végét.
– Na, most má mink vagyunk a nyulak, te Marte – vicsorogta Lois. –
Most aztán uzsgyi, rohanjunk, ahogy csak bírunk.

A kamionok vontatására használt, iszonyatos erejű teherautók vakító

szempárjai sorba rendeződtek. Az elejükre szerelt széles, durva tolólapok
alatt hangosan recsegett az aszfalt maradéka. A vezető mellett három-három
alak állt minden járművön. Katonai gyakorlóruhát viseltek. A fejükön sisak
volt, a vállukról pedig gyorstüzelő fegyverek lógtak.
– Elhozzuk neked a fejüket, Főnök – ígérte az elálló fogú fiú. A
második teherautón állt, Addi mellett. – Karóra tűzzük a fejüket, és kirakjuk
a híd két oldalára. Ezt majd csak megérti a sok szájtáti bugris!
– Ennél többet akarok – válaszolta halkan a Főnök. Lassan,
megroggyant háttal odament a járműsor elejére, Gert Schulzhoz. A kezét
nem húzta ki a kabátja zsebéből. – Végleges megoldásra van szükség, Gert.
Ne üldözzétek ezt a két menekülőt! Kerüljetek eléjük! A lehető
leghamarabb jussatok el Rosenheimbe! Azt akarom, hogy végleg
lerendezzük őket.
 Gert a magasból szúrós pillantást vetett a főnökére. A sisak árnyékában
alig látszott az arca.
– Ezek a vaddisznók jelentik számunkra a legnagyobb veszélyt –
folytatta a Főnök. – Pár év múlva szükségünk lesz arra a sóra... ami a
hegyekből jön. Ezek meg gyakorlatilag odatelepedtek az ajtónk elé.
Megfojthatnak minket. Érted, amit mondok?
– Szóval akkor erről van szó – felelte Gert lassan. – Tehát akkor ezért
rendelted ki a teherautókat még azelőtt, hogy Hassót...
– Tisztességes ajánlatot tettem nekik. Ezeknek a gyilkosoknak.
Meggyalázták a varos békéjét. Nagyon is tisztességes volt az ajánlatom...
Váratlanul eltorzult az arca, és üvölteni kezdett:
– Nyírjátok ki őket! Az összeset! Az egész csürhét!
– Hát... megteszem a kedvedért. Hasso miatt – bólintott Gert, majd
előrehajolt, és beindította a motort. A többiek azonnal követték a példáját.
A színház lapos épülete előtt dübörgő hangzavar támadt.
– Amikor viszont visszajöttünk, Erwin – folytatta Gert üvöltve, hogy
túlharsogja a zajt –, akkor mi ketten leülünk. Beszélnünk kell. Őszintén!
– Beszélnünk kell... miről akarsz beszélni? – bömbölte a Főnök a
magasba nézve.
– Arról, hogy nem vagyok a kibaszott alattvalód! Már ha mindenáron
tudni akarod.
A kerekek acélbordái belemartak a talajba. Aszfaltdarabkákat szórtak
maguk mellé. A dübörgő jármű mozgásba lendült. A híd felé gördült. A
négy, közel ülő szemű fémszörnyeteg mögött nesztelenül felsorakoztak a
lovasok. A két sorban összesen tizennyolcan lépdeltek. Mindenki sisakot
viselt, és a kezében fegyvert fogott. A város készen állta bosszúállásra.
 VIII.

2013.
A láz a menekülés második napján dél körül tört Loisra. Csupán rövid
időre ültek le pihenni az erdő szélén. Lois nem engedte meg, hogy fél vagy
háromnegyed óránál tovább vesztegeljenek. A málnabokrok itt olyan sűrűn
nőttek, hogy eltakarták a lovakat és a gazdáikat is. Lois egy szürkésbarna
gyapjútakaróba burkolózva leült a földre, és a hátát nekitámasztotta egy fa
törzsének. Hangosan vacogott a foga. A homlokáról közben patakokban
folyt az izzadság.
– Fíl óra. Egy perccel se tovább – motyogta. Állandóan magában
beszélt. – Fíl órácska. Aztán tovább kő mennünk... Nagy ám a baj, tudod.
Feneette módon nagy.
– Papa – könyörgött Marte –, azok mán úgysem tunnak minket ekapni.
Tüzet gyújtunk és fogok neked egy halacskát. Enned kell valamit. Hiszen
ráz a hideg. A lovaknak is pihenniük kő.
– Semmit nem étesz, te gyerek. Semmit – mérgelődött az öreg. A
karjával letörölte a homlokát, és dühösen összeszorította az állát. Most sem
pillantott az ifjúra. Azóta nem nézett Marte szemébe, hogy átkeltek a
folyón. – Csúnyán elbántak veled.
A széles vállú fiatalember hanyatt feküdt a mohán. A bokor ágai
felkaristolták az arcát, de még csak nem is törődött az apróbb sérülésekkel.
Az eget nézte, meg a fenyőfák lassan lengedező csúcsát.
– Lenyomtak a fődre. Négyen vagy üten. A herceg úrfi meg aszonta,
hogy meg kell borotválnia. A suttyó parasztot. Így beszílt rólam. A kis
késivel... – Marte végigsimította az arcát. A mély vágás már behegesedett.
– A rimája miatt, he? Amiatt a kis ribanc, az Addi miatt! Én mondom
neked, lecsaptad az Addit a kezéről.
– Dehogyis! – ellenkezett az ifjú. Már nem látta a fákat. Könnyben
úszott a szeme. – Nem is kellett neki az a lány. Ott vót neki a maga
luvnyája. Nagyon is csinos luvnya. Csak azért ugrottak rám, mer szemetek
vótak. Négyen vagy üten rontottak rám...
– Hogy én mekkora barom vagyok! Hát miért pont tégedet hoztalak
magammal? Ippeg tégedet. Barom vagyok, mondom. Ebbe a gyönyörűséges
városba. De tudod mit, Marte? Igazából nem is számít. Tényleg
lényegtelen. Talán még jobb is... Na, de mondjad, mit csinált az Addi cicus,
amikor letepertek téged a földre?
– Nem tom. Nem láttam.
– Semmit nem tett. Csak szórakoztak veled. Kifigurázták a sutyerák
parasztot... A hanglemezekkel meg a RAMONA zenéjével...
– Csihadj már! Hallod? Csend legyen! – kiáltotta Marte, és
villámgyorsan felült. – Éppen elég bajom van már így is. Ne beszélj a
RAMONÁról! Míg te sem!
Lois fejcsóválva, halkan nevetni kezdett.
– Nézze meg az ember, begurult a fiú. Majd felrobban, mert nem
vagyok kedves és megértő. Közben pedig egy szóval sem mondta el
nekem... az apjának... a legfontosabbat... igen, nézzél csak rám! Nézzél
nyugodtan a szemembe! A képedbe vágom azt, amit eltitkoltál előlem! A
képedbe. Mert te, drága fiam, bizony ott akartál maradni velük! A szakértők
meg annak a beképzelt hólyagnak, a Főnöknek a talpnyalói között. Ott
akartál élni a teherautók árnyékában. Beálltál volna a parasztok kirablói
meg a gerinctelen csicskák közé. Az én drága fiacskám csicska akart lenni!
Alattvaló. Egy nőszemély miatt. Az én drága fiam.
Marte lassan lehajtotta a fejét. Utána viszont tehetetlen mozdulattal
hanyatt dőlt a szúrós indák közé. Most már nyíltan, hangosan zokogott.
– Ő is ott nézte, ahogy megvagdaltak. Meg nevetett is. Na, most mán
tudod!
Lois nagy nehezen feltápászkodott a fatörzs mellől. Odatántorgott a fia
mellé, és remegve Marte felé hajolt.
– Szegíny szerencsétlen – nyögte ki hörögve. – Szegíny szerencsétlenek
vagyunk mi mindahányan. Rád viszont nagyon is rád járt a rúd.

Lois Retzer
A családjának gyógyszertára volt Zwieselben. Az ifjú Alois Ludwig
Retzert mindenki derék gyereknek tartotta, ám a látszat csalt. Nagyon jó
eredménnyel tette le az érettségit, így minden további nélkül beiratkozhatott
volna az egyetemre, hogy gyógyszerészetet tanuljon. Csakhogy a
fiatalember a legcsekélyebb mértékben sem vágyott tehetős szülei nyugodt
életére. Nagyon különös szakokat kezdett el tanulni. Politikatudományt és
pszichológiát. Baloldali nézeteket vallott, pedig az ilyesmi 1976-ra már
igencsak kiment a divatból. Először Regensburgban tanult, majd a
harmadik szemeszter közepén átiratkozott Münchenbe. Fokozatosan
kimaradt az egyetemről. Elhanyagolta a tanulmányait, és végül mára
vitakörökből is kimaradt. Utazni, vagyis inkább csavarogni kezdett. Pénz
nélkül is nagyon messzire eljutott. Az országúton számos nyelvet megtanult.
Például oroszt és szerbhorvátot is. Később azonban megismerkedett
Hedwiggel. Nehéz is lett volna elkerülnie a lányt, ám igencsak különösnek
tűnhetett, hogy ennyire megtetszett neki, hiszen Hedwig mindenben
különbözött a csavargótól. Alaposabban szemügyre véve az ifjú nőt, nehéz
lett volna tagadni, hogy a maga módján igenis gyönyörű. Ettől kezdve az
események a maguk megszokott medrében haladtak. A két fiatal
összeköltözött. Nem akartak összeházasodni. Illetve Lois nem akart
megnősülni, Hedwig pedig nem hozta szóba a témát. A fiatal nő amúgy sem
beszélt túl sokat. Ez azonban csupán azoknak tűnt fel, akik gondosan
odafigyeltek a részletekre. Lois úgy érezte, ez a világ alkalmatlan arra, hogy
az emberek megházasodjanak, és gyerekük szülessen. Olyan sok volt a
vakvágány és a tévút. Mégis ki a fene akarta volna magára vállalni az új
nemzedékkel járó felelősséget?
Most már egyáltalán nem vitatkozott a társadalmi kérdésekről. Ehelyett
egyre többet sportolt, majd pedig úgy döntött, hogy az államvizsgát
testnevelésből és kortárs nyelvekből teszi le. Úgy vélte, hogy ez nagyon is
megfelelő szakpár, ha hasznos dolgokra akarja majd megtanítani a
következő nemzedéket. Igazából nem is nagyon járt be az egyetemre.
Bevetette magát a Deutsches Museum hatalmas könyvtárába. A
politikatudományból és a szociológiából egyenes út vezetett a biológia és az
antropológia felé. Apró kartonlapokra jegyzetelt. Könyvet akart írni. Már
meg is volt a nagy mű címe: Az ökológiai materializmus alapjai. Az ifjú
kutató arról beszélt, hogy nem szabad elkapkodni a dolgokat. Ugyanúgy
ráért, mint annak idején Marx, aki ugye szintén nem kapkodott el semmit.
Otthon, Zwieselben pedig amúgy is nagyon ráérősen lehetett élni.
Egy szép napon aztán beállított Hedwig, és elmondta, hogy gyereket vár.
Nem akart a férfitól semmit sem. A fiatal nő mindig is gyereket akart
magának. Ezt is Alois tudtára adta. Mivel Hedwig akarta a kicsit, ezért
semmi ok arra, hogy születése miatt az apja kényszerhelyzetben érezze
magát.
 A leendő apuka iszonyatosan dühbe gurult. Csúnyán összevesztek, és
elváltak útjaik. A férfi még egy héten keresztül bejárt a múzeum
könyvtárába. Aztán egy tavaszi napon megtorpant a Ludwigs-híd kellős
közepén. Innen jól látszott a szemközti Vater-Rhein-kút. Lois hangosan,
zabolátlanul kacagni kezdett. A járókelők ingerült pillantással méregették.
Illetlenségnek tűnt, hogy valaki ilyen nyíltan boldog. Megfordult, beült egy
taxiba, és odasietett Hedwighez. Megkérte a fiatal nő kezét.
Utána három hónap leforgása alatt nagyjából 95 000 márkát keresett.
Az erős infláció miatt ez a magas összeg akkoriban már nem számított
különösebben sok pénznek, de a fiatalember egészen egyszerűen ki akarta
próbálni, hogy mire is képes. Esténként jókedvűen beszámolt a párjának
arról, hogy milyen furcsa módon jutott a pénzhez. Alkalmazta mindazokat a
módszereket, amelyekről a közgazdaságtan tankönyvekben olvasott.
Korábban még csak el sem tudta volna képzelni, hogy a valóságban is
léteznek határidős üzletek, és hogy érdemes az ingatlanokkal spekulálni.
Egészen tisztességesen keresett ezzel a sok baromsággal. Egyszer az egyik
cimborájával bérelt egy teherautót, és néhány nap alatt egészen Isztambulig
jutottak. Egy másik alkalommal pedig rájött arra, hogy a növényi olajokat
szabályzó európai rendszabályok között jókora kiskapu tátong. Ezt
kihasználva ismét jelentős összeget zsebelhetett be.
Hedwig Rosenheim városából származott. Leutazott oda a szüleihez,
mert el akarta mondani nekik, hogy férjhez fog menni. Lois ki nem állhatta
leendő apósát és anyósát, ezért nem kísérte el a párját. Elment vele a Keleti
pályaudvarhoz, majd amikor elköszöntek egymástól, felszállt a Passing felé
tartó gyorsvasútra. Abban a városrészben béreltek lakást. Ekkor látta meg
az első müncheni áldozatot. Egyik útitársa, egy nyugdíjas vihogni kezdett,
felkelt, majd odatántorgott a szerelvény ajtajához. Éppen akkor értek be a
stachusi állomásra. Az öreg kizuhant a peronra.
Csak estére derült ki, hogy mi történt, és hogy mi fog történni. Lois
megpróbálta felhívni Rosenheimet, de senki sem vette fel a telefont.
Előhozta a kocsit a garázsból, és a Mittlerer Ring körút közlekedési lámpáit
semmibe véve útra kelt. A rendőrség és a tűzoltók azonban ekkorra már
lezárták az összes főútvonalat. A menekülő megpróbált egérutat találni. A
menetiránnyal szemben behajtott az egyirányú utcákba, és szolgalmi utakon
keresztül próbált meg valahogy keleti irányba kijutni a nagyvárosból. Az
útkereszteződések felől jól hallatszottak a rendőrség hangosbeszélői:
 – ...teljes körű egészségügyi zárlatot. Megismételjük. Teljes körű
egészségügyi zárlatot, karantént rendeltek el. Senki sem indulhat útnak.
Kivételt csupán a rendőrség, a tűzoltóság járművei, a mentőautók és az
orvosok szolgálati gépkocsijai jelentik. A rendelkezés megszegőire
tűzparancs van kiadva... Ismételjük...
Egészen egyszerűen nem talált kifelé vezető utat. Kénytelen volt átvágni
a körúton. A rendőrök azonnal tüzet nyitottak. A bal hátsó kerekét találták
el. A kocsi még hat sávon keresztül továbbcsúszott, majd Lois kiugrott, és
rohanni kezdett. Nem kapták el. Aznap éjjel ellopott egy biciklit az egyik
külvárosi kertből. Végiggördült a régi rosenheimi országúton. Biztosra
vette, hogy az a mentőautó szándékosan gázolta el. A kerékpárral az útszéli
árokba zuhant. Elveszítette az eszméletét. Amikor napkeltekor magához tért,
már látta, hogy a bicikli menthetetlenül tönkrement.
Mire végre eljutott Rosenheimbe, már szinte minden véget ért. A
hatóságoknak arra sem maradt emberük, hogy fenntartsák a vesztegzárat.
Hedwig szüleinek házában teremtett lélek sem akadt. Soha többé nem látta
a nőt.
Rosenheimben maradt. Olyan üresség fogta el, hogy minden mindegy
volt. Nem számított, hol él, vagy hogy miként. Lassacskán összeverődtek
néhányan. Szinte valamennyien sokkos állapotban voltak. Kezdetben mintha
mindenki valamilyen kábulat rabja lett volna. Aztán kialakultak a párok.
Kellett valaki, akiben meg lehetett kapaszkodni. A lányoknak is szükségük
volt egy társra. A dolgok nagyon visszafogottan alakultak. Az emberek
igyekeztek lesütött szemmel élni. Befogták a szájukat.
Aztán Lois a Ludwig téren megpillantott egy meztelen kisgyereket. Az
apróság ott állt egy értelmetlenné vált parkolóóra mellett, és ökölbe
szorított kézzel bömbölt. Aznap reggel útra kelt innen egy busz tele a
Paradise People közösség tagjaival. Dél felé tartottak, Olaszországba vagy
Dalmáciába, ahol állítólag minden sokkal, de sokkal jobb volt. Cseppet sem
tűnt meglepőnek, hogy egyszerűen itt felejtették a gyereket.
– Nézze meg az ember! – mérgelődött Lois, miközben odahajolt a kicsi
fölé. – Hogy hívnak téged, legényke?
A saját fia is nagyjából ilyen idős lehetett volna... Talán egy picivel
idősebb... Magával vitte a gyereket, és a Martin nevet adta neki. A
családjában az elsőszülött fiút mindig is így hívták. Monika később
megajándékozta Renatéval, Ursulával és Augusttal, ám a férfi igazából
akkor ébredt fel a kábult tehetetlenségből, amikor megtalálta Martét.
Hirtelen ráeszmélt arra, hogy kis közösségük az ő szavára hallgat.
Töprengeni kezdett arról, hogy mit hoz a holnap. Megpróbált rájönni,
hogyan lehetne továbblépni. Ha már nem az elpusztult milliók hagyatéka
között fognak guberálni.
Mindenki szívesen ült nyeregbe. A vadászat szinte önmagától vette
kezdetét. Csak kevesen figyeltek fel arra, hogy Lois volt az, aki, ha kellett,
mindig megadta a kezdő lökést. Visszafogottan, finoman. Rávette a
többieket arra, hogy megpróbáljanak megállni a saját lábukon.
Néha éjszakánként még mindig egy bizonyos gyerekről álmodott. Együtt
sétáltak. Olyan jól ismerte a kicsit, bár pontosan tudta, hogy sohasem
fognak találkozni. Ébredés után elfogta a rosszkedv. Elővette a
tangóharmonikáját, és a távoli erdőről kezdett el énekelni...
– Erdő mélyén, kis faluban születtek, de régen volt, hogy én onnan
eljöttem...
Hedwig annak idején szívből kacagott, ha meghallotta ezt a dalt.
Monika azonban egyből dühbe gurult. Káromkodni kezdett, és azt üvöltötte,
hogy Lois akkor takarodjon vissza a rengetegbe. A férj soha nem kérdezte
meg, hogy mennyit tud az asszonya. A túlélők kivétel nélkül szellemek
seregét hurcolták magukkal. Éppen miattuk volt csodálatosan jó dolog látni
a felcseperedő gyerekeket.

2013.
– Na, induljunk tovább! – nyögte ki Lois nagy nehezen, és
összeszorított foggal odabicegett a lovához. Marte komor arccal követte.
– Ráírünk még – morogta. – Messze vannak míg tőlünk.
– Hogy messze vannak? – hördült fel Lois. Az egyik lába már a
kengyelben volt, de most megfordult, és odaállt közvetlenül a fiatalember
elé. Marte jól látta az apja megsárgult szemét. – .Nem mi kellünk nekik,
Marte! Egész mást akarnak. Ezeknek... a mieink kellenek. Majd otthon
várnak meg minket.
– A mieink? A többiek? – csodálkozott az ifjú, miközben fejcsóválva
felült a nyeregbe. Abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy Lois minden
teremtett embernél agyafúrtabb. Csak hát az öreg lázas volt.
– Oszt mégis mi kéne nekik a mieinktől?
 – Gyere közvetlenül mellettem! – parancsolta Lois. – Ide egész mellém.
Figyelj arra, amit mondok, de tartsd szemmel a környéket is!
Errefelé a talaj egyre nehezebben járható vált. Az idős férfi ingerülten
csettintett, ha megbicsaklott a pónik lába. A nap iszonyatos erővel tűzött.
Az izzadó lovak és emberek körül ezernyi szúnyog zümmögött.
– Ilyen a politika, Marte. Meg kell tanulnod. A kibaszott politizálást.
Ezt kaptuk a várostól, attól a fényes nagyvárostól. A politizálást. Mert azok
a lámpák a politika eszközei. Érted, amit mondok? Nemsokára kialszanak.
Hamarosan.
– De hát csak most kezdtek el világítani!
– Csihadj már! Én beszélek. Láttad a kereket a folyóban? Olyan, mint a
malomkerék. Érted? Csak sokkal nehezebb megcsinálni. Nincs olyan
kovács, aki meg tudná javítani. A kerékből jön az erő. Az áram, ami a
fényhez kő. Érted... Dehogyis érted... Akkor legalább hidd el, amit mondok,
ha már nem tudod felfogni! Az ilyen kerekek tönkre fognak menni.
Valamikor. Annyira elromlanak, hogy többé senki nem tudja kijavítani őket.
– Mint néha a töltények. Amikor csütörtököt mondanak – bólintott
Marte.
– Pontosan. Nagyon is jól mondod, Marte. Nem vagy te buta, érted,
hogy miről van szó. Ha pedig leállnak a vízikerekek, akkor kialszik a fény.
– De hát akkor miért oltották fel azokat a lámpákat, ha egyszer újra
kialszanak?
– Hát miattunk, Marte! Mi miattunk! A hozzánk hasonló derék, vidéki
sutyerákok miatt! Azír, hogy magukhoz csaljanak. Érted-e? Azír, hogy ott
ragyogjon a város meg minden gyönyörűsége! A Főnök nem ostoba ám,
egyáltalán nem az... Te, Marte, honnan is van nekünk a sónk?
– Honnan van a só? – kérdezte az ifjú döbbenten. Lois csakis a láz miatt
kérdezhetett ilyen ostobaságokat. Mi köze a sónak ehhez az egészhez?
Megpróbálta megnyugtatni. – Hát a hegyből hozzuk. Azelőtt rígen is onnan
hozták.
– Hát ez az. Csakhogy mi vagyunk azok, akik kihozzák a sót. Érted? Ott
ülünk a legjobb helyen. A passauiaknak pedig szükségük lesz a sóra.
Nemsokára. Amikor kialszanak a fínyek, akkor többet nem lehet ám frissen
megőrizni a húst meg a ződséget. Na akkó, sóra lesz szükségük. Sokka
többre, mint most.
– Amikó kóbászt csinának! – biccentett Marte.
 – Így van. Meg amikó megpróbálják tartósítani a húst. A salátába is só
kell. Egy ilyen nagyváros rengeteget zabál ám, Marte. Kocsiszámra kell
neki a só. Na, és éppen ez az egész oka, te gyerek. Átkozottú nagy bajban
vagyunk!
– De hát ha sóra van szükségük, akkó nem kell mást tenniük, minthogy
maguk is odamenjenek a hegybe. Oszt akkó lemennek a régi tárnába...
– Marte! – hördült fel Lois. Megrántotta a kantárt. A lova megtorpant,
és felemelte a fejét. Marténak is meg kellett állnia. Az apja remegő kézzel
megragadta az ifjú karját. Most már a feje is remegett. A pillantása azonban
kemény és szúrós maradt.
– Figyelj nagyon rám, Martel ilyen a politika! – förmedt a fiúra. – Ha
van valamid, akkor azt senkinek sem adod oda, még akkor sem, ha neked
magadnak nincs szükséged az egészre. Érted, amit mondok?
– Mint a Hasse... meg azok a lányok – bólintott Marte komor arccal.
– Csak rájössz a lényegre, Marte. Csak megtanulod a dolgokat. Igen,
pontosan. A Főnök meg azt hiszi, hogy mi is úgy gondolkodunk, mint űk.
Mit gondolsz, mégis mit akar tőlünk? Vagyis hát akart, mielőtt te a... Na
mégis, mire készült? Arra, hogy áttelepít minket Ausztriába. Hogy
messzebb legyünk a sótól, mint ő. Alattvalókra van szüksége. Jól tartott
alattvalókra. Mi lennénk a határvidék őrzői... keleten. Hogy rohadna meg a
véreb... Ebből persze nem lesz semmi, érted ugye, hogy miért? Most már
tudja, hogy átláttam rajta, meg hát, ami a Hassóval történt...
– És akkor most mit akar?
– Gyorsan tanulsz, Marte. Nagyon jó ez így! Belőled is főnök lesz,
Marte. Már miér ne lenne belőled vezír? Hiszen nyakig ülünk a szaros
politikában!
– Apám, mit akar tőlünk az az alak?
Már nem papának szólította az idős férfit. Az ifjú, a nagy gyermek
többé már nem létezett. A rosnemiek leendő ifjú főnökét hallotta. A
trónörökös tisztelettel, de távolságtartóan figyelt mestere szavára.
– Hogy most? Mostan ki akar nyírni minket, mindannyiunkat.
Mindenkit. Monika anyut, Sonját, Elfriedét és a négy kölyködet, mindenkit.
 IX.

2013.
A négy teherautó félkörben állt egy falu főterén. Gert Schulz levette a
sisakját, és letelepedve a térképét kezdte el tanulmányozni. Harcosai, a
katonai gyakorlót viselő fiúk és lányok körülötte kuporogtak és ettek. A
csobogó szökőkútból megtöltötték vízzel a kulacsaikat. A környező házak
udvarain senki sem mozdult. Egyetlen sutyerákot sem láttak. A helybeliek
igyekeztek elkerülni a város csapatait. Kerülték velük a kapcsolatot. A
teherautó mögül Addi bukkant elő. Karcsú derekáról pisztoly lógott.
Megállt Gert Schulz mellett.
– Baromság volt átkelni az Inn túloldalára! – förmedt rá csípőre tett
kézzel. A férfi nem nézett fel rá.
– Így szólt a parancsom – mondta nyugodtan. – Hozzá vagyok szokva
az engedelmességhez. Parancsokat kaptam. Üldözőbe vettem a
vaddisznókat. Egyértelmű, hogy ők is átkeltek a folyón.
– Az utolsó parancsod úgy hangzott, hogy a legrövidebb úton vezess
minket Rosenheimbe – vágott vissza Addi éles, jéghideg hangon.
– A Főnök is ott volt a hídnál. Látta, hogy hova megyünk. Nem szólt
egy szót sem.
– Ostoba seggfej! – üvöltötte szikrázó szemmel a fiatal nő. – Hiszen
elveszítette Hassót, te idióta! Hassót, Renét, Brunót. Talán ennyi nem elég
neked?
Gert Schulz megfontolt mozdulatokkal, gondosan összehajtogatta a
térképet. Berakta a nyakából lógó térképtokba. Utána szépen, kényelmesen
felállt. Ekkor azonban a jobb keze olyan gyorsan csapott le, hogy Addinak
nem maradt ideje elugrani. Belemarkolt a lány vörösesbarna hajába, és egy
durva mozdulattal odarántotta magához.
– Jól figyelj rám, te kibaszott, jéghideg, átkozott ribanc! – suttogta érdes
hangon Addi fülébe. – Ha Hasso, René és Bruno nem halt volna meg, akkor
kibaszottul nem is keltem volna útra, vágod? A Főnök meg ti csúnyán
átvertétek ezeket a szerencsétlen rosenheimi prosztókat. Vagy legalábbis
simán átvertétek volna őket, ha Hasso nem lett volna síkhülye. Fogd be a
szádat! Igenis kedveltem azt a kölyköt. Csak hát Hasso egyszerű volt, mint
a faék. Sötét volt a gyerek, benyelte ezta kibaszott képmutatást. Komolyan
vette a felséges családot. Teljesen elszállt magától. Szerencsétlen kis csávó.
El akarom kapni a gyilkosait, vágod? Ugyanakkor viszont nem vagyok
tömeggyilkos... Fel tudod ezt fogni... Kolja!
Kolja nagyjából negyvenéves lehetett. Ő vezette Gert járművét.
– Mi az, Gert?
A falu főterén hirtelen kettévált a különítmény. Világosan elkülönültek a
járművekhez és a fegyverekhez értő, idősebb férfiak meg a rohamosztag
kőkemény, fiatal farkasai, a hímek és a szukák.
– Mondd csak, Kolja! – válaszolta Gert Schulz lassan, anélkül, hogy
egy pillanatra is levette volna a tekintetét Addi szeméről. A lány arca alig
néhány ujjnyira volt a férfi fejétől. – Mikor kaptál parancsot arra, hogy a
teherautók készüljenek fel az útra? Mielőtt Hasso meghalt volna, vagy
utána?
– Egyértelműen előtte – felelte Kolja hűvös hangon. – Karbantartás,
ellenőrzés, tartalék üzemanyag. Rögtön az ünnepség után.
– Hallottad, Addi?
Gert Schulz nagyot rántott a vörösesbarna hajú lányon.
– Macker!
– Mi az, Gert?
– Tíztől kettőig lent voltál kapuőrségen. A folyó melletti kapunál.
Milyen utasítást kaptál?
Macker is a szakértők közé tartozott.
– Ha a követek jönnének, hogy magukhoz vegyék a fegyverüket, akkor
le kell őket tartóztatni. Valamilyen ürüggyel.
– Hallottad, Addi?
Gert Schulz egy dühös mozdulattal ellökte magától a lányt, és elengedte
a haját, Addi tántorogva hátrébb lépett, és közben úgy sziszegett, mint egy
kígyó.
– Gert Schulz! – hörögte. – Gert Schulz politizálni kezdett! Gert Schulz
okosabb akar lenni, mint a Főnök!
– Politizálni? Én? – legyintett az idős férfi, és a bal oldalára húzta a
térképtáskát. – Micsoda ostobaság! Utasításokat kaptunk, ez minden.
Mihelyt visszatérnek a lovas járőrök, már indulunk is. Véleményem szerint
két feladatot kaptunk. Először is üldöznünk kell a gyilkosokat, másodsorban
pedig be kell vonulnunk Rosenheimbe. Mind a két utasítást végrehajtjuk,
világos?
 – Csak hát ha azok a disznók gyorsak, akkor lelép az egész banda –
figyelmeztette egy kemény tekintetű fiatal.
– Lehet, hogy te szívesen gyilkolsz nőket és gyerekeket – vonta meg a
vállát Gert Schulz –, én azonban nem csípem az ilyesmit.

A következő negyvennyolc óra során Lois négy alkalommal is kizuhant

a nyeregből. Már csak sípolva kapkodott levegő után. Nem tudott beszélni.
A menekülésük harmadik napjának estéjén valahol Gars és Wasserburg
romjai között járhattak. Ekkor már képtelen volt felülni a lovára.
Marte körülnézett. Egy nem túl magas, lágyan ívelő domb aljában
álltak. Fent, a magas fák között, túl a bozóton észrevette egy romba dőlt
épület tetejét. Megragadta az apja térdét és vállát, segített neki felülni a
nyeregbe. Elindultak felfelé a lejtőn. A lovak maguk is alig álltak a
lábukon. Lehajtott fejjel, botladozva követték a vezetőjüket.
Az elhagyott szoba szétrohadt deszkapadlójából holtsápadt növények
törtek a magasba. Mindent elborított a penészes fa és a bemerészkedő
vadállatok ürüléke. Marte hosszú szárú sást gyűjtött, a padlóra szórta,
ráterített egy pokrócot, és megágyazott az apjának. Letépte a lambéria
néhány kiálló darabját, és a deszkákat összetörte a térdén. Tüzet akart
gyújtani, mert a dohos helységben iszonyúan hideg volt, és kint már
besötétedett.
– Nem kell tűz! – hörögte Lois elfúló hangon. A levegő sipákolva tört
elő a száján. Hangosan köhögni kezdett. – Tovább kell menni. Nem kell
tűz! Ülj ide! Gyorsan!
Marte az idős férfi mellé guggolt. Alaposan megnézte magának a
megviselt arcot. Most már nem sírt. A tekintetében együttérzés csillogott,
ám ennek ellenére távolságtartó maradt. Rosenheim ifjú vadászai
megtanulták felmérni, hogy mennyi esélye van egy embernek vagy állatnak
az életben maradásra.
– Jól figyelj! – hörögte Lois, és megpróbált fél könyökre támaszkodni.
Marte egy nyeregtáskát csúsztatott a háta alá, hogy megtámassza, majd
visszaguggolt a helyére.
– Beszélj, apám! Hallgatlak.
– Vigyél magaddal mindenkit, Marte! Semmit ne csomagoljatok össze,
meneküljetek úgy, ahogy vagytok! Csak a lovacskákat vigyétek
magatokkal!
Száraz köhögés tört elő a torkából.
– Nem lesz tőlük egy percnyi nyugtotok sem. Nem bizony. Ők az
ellenségeink, ellenségek vagyunk, ők meg mink. Erre egyből rájöttem.
– Nem szívesen futok el előlük – mondta Marte komor arccal.
Lois éles hangon felnevetett. Egy pillanatra olyan volt, mint egy
kisgyerek. Újra rátört a köhögés. Hátrahanyatlott a feje, de azért folytatta.
– Buta gyerek. Mi vagyunk az erősebbek. Emlékezz csak arra a
magyarra, az Imrére! A Főnök... szerencsétlen flótás. Mert hát... rosszul
látja a világot. Nem lesz semmi abból, amit eltervezett. Nem jött még el a
városok kora. Figyelj csak, Marte! Mostantól csak a ló, a nyíl meg az íj
számít. Dobjátok el a vadászpuskákat! Egyből szabaduljatok meg tőlük!
Használjatok íjat és nyilat! Ha egy gyerek már jár, akkor tanuljon meg
lőni... El kell menni innen, érted? Nagyon messze el kell menni. Kelet felé.
A Főnök egy fajankó, de azért nem ostoba. Tényleg őrizni kell a határt.
Ismét felkacagott. A rövid, éles hang nem tartott sokáig.
– Ez az Imre a várost tartotta szemmel. Felfigyelt a fényekre meg a
teherautókra... Marte!
Megragadta a fia ormótlan mancsát, és remegő kezével megszorította.
– Mindent újra kell kezdenetek, de... belőled nem lesz ám ilyen Főnök.
Ugye nem? Maradjatok továbbra is az én rosnemieim. Maradjatok meg
önmagatoknak! Ezt mondd meg Dullinger káplánnak! Figyeljen oda!
Mondd meg neki, hogy ügyeljen rád is nagyon!
– Az én hibám volt – állapította meg Marte. Nem az önvád hangján
szólalt meg, csupán felismert egy dolgot. Lois azonban gyenge, tehetetlen
dühvel rángatni kezdte a fia karját.
– Tökfilkó! Ostoba suhanc! Gondolkozzál mán! Dejszen szerencsénk
vót. Hiszen aká lépre is csalhattak volna minket. Bizony ám.
Ráragadhattunk volna a mízes madzagukra. A teherautók mindenképpen
kigördültek volna. Csakis a só számít. Ezt jól jegyezd meg, Marte! Mi
ketten meg szépen ott ragadtunk volna Passauban. A két tahó sutyerák,
amint a nagy ember bölcs szavait hallgatja. Az együttműködésről. A határ
őrzéséről... Nagyon is szerencsések vótunk, te gyerek! Na, de mostan
iparkodjál! Vágtass, ahogy csak bírsz! Rohanj, hogy megússzák a bajt! Meg
kell mentened Elfriedét, a kölkeidet meg Monika anyut.
– Apám, Monika anyut már nem kell megmenteni.
 A fiatalember engedelmesen felállt, és a ház megroggyant falában
tátongó, jókora nyílás felé fordult. Kint már beállt az alkonyati homály.
– Várjál! – suttogta a magatehetetlen, idős férfi. Az agyával együtt már
elnyelte a sötét. – Figyelj rám! Ha hazaérsz, azonnal lépjetek le! Mindenki
meneküljön el! Nyolc napig vágtassatok! Egyre csak kelet felé. Amilyen
gyorsan csak tudtok. Salzkammergutig meg se álljatok! Az nem is volna
olyan rossz. Salzkammergut jó vidék... aztán meg...
Most már olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett kivenni a szavait.
– Aztán pedig gyűjtsd magad köré, aki csak veled ment! Mondd el nekik
azt, amit tőlem hallottál! Mi vagyunk az erősebbek! Ezt hallaniuk kell a
szádból, te gyerek, különben semmit sem ér majd az életetek. Ígérd meg ezt
nekem!
– Jó van má, apám!
– Erősebbek vagyunk Passau városánál. Minden évben tartsatok egy
ilyen megemlékezést! Dullinger pedig írja fel a dolgokat! Hallod? A pap...
mindent... jegyezzen le! A rosnemiek összes viselt dolgait. Tanuljátok meg,
hogy mire van szükségetek! Az íj meg a nyíl használatát. A tűzcsiholást.
Na, ég áldjon!
– Isten áldjon, apám! – búcsúzott el Marte. Mindent megbeszéltek, eljött
a cselekvés ideje. Megállt az ajtó előtt, és egy halk füttyentéssel magához
hívta a lovakat. Most már felváltva ülhet a hátukon. Az Inn folyó régi gátjai
nem voltak túlságosan messze. Arrafelé az ösvényeket éppen csak hogy
belepte a növényzet. Persze ezzel valószínűleg a passauiak is tisztában
voltak, ám a fiatalember kénytelen volt kockázatot vállalni. Felült a barna
lovára, az apja hátasát pedig hosszú kantáron vezette maga után. Csettintett
a nyelvével, mire az állatok mozgásba lendültek. A hold csak nemrég
kezdett el növekedni. A nomádok ifjú, komor arcú vezetője nemsokára
hazaér a népéhez. Megtanulta, milyen a hamis szerelem. Kitapasztalta az
igazi szégyenérzetet is. Most már tudta, hogyan kell titkot tartani, és hogy
milyen a gyűlölet. A legfontosabb azonban mégiscsak az volt, hogy vér
tapadt a kezére. Egy herceg vére.

Lois kora délelőtt tért magához. Nem tudta eldönteni, hogy aludt-e,
vagy elveszítette az eszméletét. A feje kitisztult, ám kénytelen volt
megállapítani, hogy nem tud mozogni.
 Már nem volt egyedül a romos kunyhóban. Hajnaltájt Branko, a vadász
észrevette két ló nyomát a fűben. Tapasztalt erdőjáróként elindult visszafelé
a nyomok mentén. Ugyanúgy kuporgott az idős férfi előtt, mint az előző
este Marte. Ügyes mozdulattal gyújtóst vágott, majd az övéről lógó
zacskóból elővett egy apró dobozkát. Felnyitotta a tetejét. Tapló izzott
odabent.
Egy kevés száraz füvet tartott a parázs fölé, aztán ráfújt.
– Ne! – suttogta Lois. Iszonyatos erőfeszítéssel járt a beszéd. – Nem
szabad. Te menjél! Azok... jönnek.
– Ki jön? – kérdezte a fekete szakállas vadász a háta fölött
hátrasandítva. Már a forgácsot is meggyújtotta. A csontszáraz
fadarabkákból csupán egész halvány füst szállt a magasba. A lambéria és a
zsindely résein keresztül távozott a füst.
– A passauiak, Engem... kergetnek.
Lois kimerülten elhallgatott. A feje visszahanyatlott a nyeregtáskára.
– Passau? – nevetett gúnyosan a vadász. – Kit érdeköl Passau? Kit
érdeköl a város, he? Te vagyol sutyer?
Lois minden erejét összeszedve küzdött az ájulás ellen. Sutyer... hát
persze. Sutyerák paraszt.
– Nem – nyögte ki alig hallhatóan. – Mi... a neved?
– Branko. Régen Branko Mirtic vótam Karlovácbó. Most mög Branko
vagyok. A vadász. A lögjobb. Hiszed-e?
Lois nagy nehezen elmosolyodott. Éppen csak hogy meg tudta
mozdítani a szája szélét.
– Lois – nyögte ki. – Azelőtt... Lois Retzer. Rosnemi.
– Rosnömi, he? – kérdezte az elvadult erdőjáró, és egy vízzel teli
bádogedényt rakott a tűzre. – Ögy városból gyüttél? Kit érdeköl a város?
Köpött egy nagyot.
– Ha jönnek, kiabálnak. Sok motor. Brumm-brumm. Hangos. Te elmész.
Egyszerű. Csak sutyerák fél. Ők buták. Marad benne háza. Marad a fűdjéné.
Há most mé? Van höly. Sok höly. Nagy az ördö.
Branko lassan körbe mutatott. A mozdulata magába foglalta az egész
világot. Ez a világ az övé volt, és nagyon is jól ismerte a titkait.
– Te egyedül? – kérdezte Lois. Branko megvonta a vállát.
– Barátokka. Négy-öt vadászok. Mint ín. Van köztük parasztgyerök is.
Nem akatak dógozni Passaunak. Okosak.
 Lois becsukta a szemét. Hirtelen nagyon kellemes illatot érzett. Bármit
is főzött Branko az üstjében... valamilyen vadmadarat meg növényeket...
nagyon is értett ahhoz, amit csinált.
Az idős férfinak váratlanul korogni kezdett a gyomra. Lehet, hogy már
elmúlt a láza is? Talán sikerült összeszednie magát? De nem. Belátta, hogy
ostobaság volna ilyenben reménykednie. Neki már befellegzett. Legalább
az utolsó néhány perce elviselhető lesz.
Tulajdonképpen minden egészen jól alakult. Töprengeni kezdett. Annak
ellenére, hogy belekeveredtek a politikába. Vagy éppen a politika miatt? Ha
nem lettek volna azok a fények... Ha a vadászok nem adták volna tovább a
csoda hírét... A rosnemiek akkor talán további egy, két, de akár három éven
keresztül is mit sem sejtve élték volna a maguk életét. Egészen addig, amíg
a Főnöknek vagy annak az Eva asszonynak eszébe nem jutott volna a só.
Akkor pedig Lois népére ugyanaz a sors várt volna, mint a kalitkában
tartott, kövér és tehetetlen nyulakra. Nem tudtak volna mit csinálni, ha rájuk
törtek volna a passauiak. Jobb így, hogy egyből átlátták az összefüggéseket.
Még ennél is többet ért az, hogy sikerült levonni a megfelelő
következtetéseket. Igen, tulajdonképpen minden jól alakult. Pont azért, mert
olyan rosszul sültek el a dolgok.
Alighanem elszunyókálhatott néhány pillanatig. A tarkóján megérezte
Branko forró tenyerét. Egy meleg edényt tartottak a szájához. Csodálatos
íze volt az erdei madarakból és vadnövényekből főtt levesnek. Mégis
csupán egyetlen kortyot tudott lenyelni belőle, mert rátört egy iszonyatos
köhögőroham. A második kortyot kiprüszkölte a korhadt, fekete padlóra
meg a pokróca szélére.
– Hagyjad csak, Branko! – suttogta. – Csak kárba veszne.
A vadász felállt, és a magasból nézett a fekvő alakra. Ugyanolyan
együtt érző és beletörődő volt, mint tegnap este Marte, a haldokló férfi fia.
Nem viselt sapkát. Sűrű, zsíros, fekete haja feleslegessé tette a kalapot vagy
bármilyen fejfedőt. Farmernadrágot és farkasbőr zekét viselt. Igen, és a
válláról tegez lógott. Valaki ezek szerint gyorsabban tanult az élet
iskolájában, mint Lois és Marte.
– Te nem kell félni – szólalt meg Branko barátságosan. – Tiéd barát...
két lóval rég elmönt. Régen bizony. Otthon van. Passau mög még nem.
Odakint a bokorban megszólalt egy kismadár. Branko villámgyorsan
megfordult, és a falban tátongó résen keresztül már ki is siklott a
napsütésbe. Mennie kell a dolgára, gondolta Lois. Nem várhatja ki, hogy az
öregember meghaljon. Tévedett. Branko visszajött. Egy elvadult külsejű,
szalmaszőke hajú, húszéves legényt hozott magával. Az érkező tágra nyílt
szemekkel bámulta Loist.
– Ez nem Passauból gyütt – állapította meg a fiatalember.
– Rosnömi – magyarázta Branko. – Nem szereti Passau.
– Rosnem! – kiáltotta a legény. Lekuporodott az öregember fekhelye
mellé. Zavartan rávigyorgott. – Te vagy a... a követ?
Lois kétszer becsukta a szemét. Túl fáradt volt ahhoz, hogy bármilyen
más módon válaszoljon. A fiú tisztelettel fejet hajtott.
– Az egyiket ekaptuk – magyarázta lelkesen. – Egy luvast. A másik
meghót, de ezt megfogtuk. Na, ű mesélt. Mi türtént veled? Űk vótak...
– Betög – vágott a szavába Branko. – Hó vannak most a passauiak?
– Azok e, lent az Inn mentén. Négy kocsiva. Csakhogy... – magyarázta
az ifjú, és az arcán hirtelen ördögi vigyor jelent meg. – ...az egyik má nem
megy sehováse. Tettünk róla. Jössz te is, Branko?
– Mész te. Öreg itt egyedül...
– Na akko – biccentett az ifjú vadász, aki a haldokló szeme láttára
változott egyszerű parasztlegényből valóságos kisördöggé. – Sok
szerencsét, öreg!
Egyértelmű volt, hogy mihez kíván sok szerencsét. A következő
pillanatban már el is tűnt, mintha csak elnyelte volna a szoba megviselt
padlója.
Ez volt az utolsó jó hír, gondolta Lois. Ennél szebb halálban nem is
reménykedhetett volna. Tulajdonképpen mennyi idő telhetett el azóta, hogy
a Mariahilf-hegy oldaláról megpillantották azokat a fényeket? Négy nap, öt
nap. Jó öt nap lehetett az egész. AZELŐTT képtelenség lett volna öt nap
leforgása alatt ilyen rengeteg mindent átélni. Még Hedwiggel sem. De
akkor most ki is volt a csaló? Ki volt a becsapott áldozat? A Főnök be
akarta csapni Rosnemet. Passau büszke városa játszadozni kezdett két
sutyerák paraszttal, és veszített. Most már inkább ők a felhizlalt nyulak.
Eltestesedve ott élnek abban a kalitkában, amit saját kezűleg építettek. Az
érseki palotából uralják a környéket. Kizsigerelik a parasztokat, és
harmincéves tokaji bort vedelnek. Fogalmuk sincsen arról, hogy már
gyülekeznek körülöttük a vadászok, a mészárosok.
 Marte vajon már hazaért? A közösségük már régen nem Rosenheimben
tanyázott, hanem áttelepültek Stephanskirchenbe. Sikerült többé-kevésbé
rendbe hozniuk néhány házat. Gyakran ellátogattak a Simsee-tó partjára,
vagy Tinninger közelében próbálkoztak a halászással.
A vadászat miatt néha heteken át a Gamsgebirg hegyei között
vándoroltak. Most azonban valószínűleg mindenki otthon volt. Amikor
Marte a két lóval bevágtatott a falu közepére, bizonyára elészaladt Karl,
Sonja és Dullinger is. A fiú azonban nem állt le magyarázkodni. A
nyeregben ülve hangos kiabálással mindenkit odahívott magához. Elmondta
nekik, hogy mi volt Lois Retzer utolsó parancsa, mielőtt meghalt volna. A
nők persze jajveszékelésben törtek ki. Elfriede kétségbeesett tyúkanyóként
rohangálni kezdett, hogy összeterelje a négy kiscsirkét. Sonja hangosan
káromkodott a gyönyörű, pedálos varrógépe miatt, ám az öregember abban
egy pillanatig sem kételkedett, hogy mindenki engedelmeskedett a fiának.
Még a legostobábbak is felfogták, hogy mit a helyzet. A közösség útra kelt
délkeleti irányba. Elindultak a kékeszöld hegyek árnyékában.
Lois lelki szemeivel jól látta, ahogy a kristálytiszta vizű tó partján
felsorakozott a hatvan menekült. Körbevették Martét és a káplánt. Az ifjú a
nyeregből intézte ünnepélyes szavait a követőihez, Rosnem ellenségévé
nyilvánította Passau városát. Halálos ellenségnek nevezte üldözőiket. Így
parancsolta ezt a haldokló Lois. Lois, a bölcs. Akinek oldalán Marte
farkasszemet nézett a halállal. Bejutottak a városba, ám Passau elüldözte
őket. A hajsza még most is tart.
Menniük kell tovább napkelet felé. Át kell szelniük a kietlen parti
síkságokat és az erdőket. A vadonban csupán magányos vadászok élnek.
Helyenként megmaradt a földművesek, a halászok és a lótenyésztők néhány
kisebb közössége. Menniük kell bizony a távoli kelet felé. Talán egészen a
magyarok földjéig. Ott majd jó élet vár rájuk. Dús fű terem a legelőkön, jut
étel embernek s állatnak egyaránt. Gyermekek fognak születni, és a nép
gyarapodik. Eljön pedig a nap, mikor majdan három vagy négy
nemzedéknyi gondosan szított, gyűlölettel teli idő elmúltával pusztulás vár
Passau büszke városára. A kövér nyúl nem menekülhet a lovasíjászok elöl.
Lois lassan, békésen süllyedt az elmúlás felé. Ekkor azonban váratlanul
összerezzent. Hiszen ez az egész Lois Retzernek, a zwieseli patikus fiának a
műve volt. De hiszen valósággal ráfújt a közép-európai politizálás
boszorkánykonyhájának parazsára. Ráadásul kiderült, hogy nincs új a nap
alatt. A politika mindig is ugyanarról szólt: a farkasról és a birkákról, a
tigrisről és az antilopokról. Lois nem csupán okosabban viselkedett, mint a
Főnök, messzebb látott a jövőbe, és határozottan, brutálisan lesújtott az
ellenfelére. Medve támadt a tépett irhájú, vörös farkasra. Marte meg az apja
nem csupán azt a Hassót intézte el, meg azt a két vagy három legényt a
hotel teraszán! Éppenséggel gondoskodtak arról, hogy valamikor majd
passauiak tucatjaira vagy talán sok száz városlakóra sújt le majd a halál.
Talán kettőjük miatt örökre kialszanak a fények. Nemcsak az Ilzre telepített,
mulatságos kis vízierőmű fényei, de a sötét elnyeli a viszonylagos békesség,
a hatalmas kiterjedésű lakatlan területek távoli vidékein élő közösségek
tiszteletteljes egymás mellett élésének ragyogását is. Később pedig,
valamikor a távoli jövőben az új történelemkönyvek megemlítik majd Lois,
a Dzsingisz kán nevét, aki miatt APP 100-ban vagy 200-ban vagy 300-ban
olyan iszonyatos rémségekre került sor. A káplán már most is ezt az
időszámítást használta. Az APP a latin Annos Post Pestilentium, vagyis „a
járvány utáni kor” rövidítése volt. Véres kezű horda zúdul majd nyugat felé.
Csatába vonulva felidézik hősies ősük, a gyilkosságra, gyújtogatásra és a
nők meggyalázására parancsot adó Lois Retzer emlékét.
Ezt nem engedheti meg! Semmiképpen. Magához kell térnie. Rendbe
kell jönnie! Marte után fog menni. Osztrák területen, Salzkammergutban
talán még utolérheti őket... Ekkor azonban Brankon állapodott meg a
pillantása. A vadász tekintete elárulta, hogy Lois innen már nem fog
feltápászkodni. Az útja ezen a helyen ér véget.
– Te... keresztény? – kérdezte utolsó erejét összeszedve.
– Én – válaszolta Branko sértődötten. – Materialista... Dialektikus.
Szóval akkor egy marxista íjász, egy különös erdei vadász lesz a
gyóntatója. Ekkor azonban Branko fekete szemében felragyogott az
együttérzés. Megpróbált rendesen viselkedni a haldoklóval.
– Én ismer egy imát – magyarázta. – Régrül. Karlovácból. Gyerek
vótam. Csak rövid. Nagyon rövid. És horvátul. Govorite-li hrvátszki?
– Megértem – mosolyodott el Lois. A bal arcát hozzányomta a
nyeregtáskához, és becsukta a szemét.
– Pa Chrisztu goszpodu násemu, ámen – hallotta a vadász mély hangját.
Ámen. Hát tényleg nem volt túl sok. De mégis mi másra számíthatott
volna Alois Retzer? Zwiesel városának gyermeke csak alig tudta felfogni a
világ dolgait, és sohasem sikerült kimutatnia, hogy mennyire szereti
meggyalázott fiát, Martét. Be kellett érnie egy idegen együttérzésével.
 X.

2013.
A Főnök az irodájában nem huszártiszti díszruhát, hanem csupán egy
rövid ujjú, nyári inget viselt. Talán ezzel is a koronaherceget gyászolta.
Esetleg úgy döntött, hogy egy időre felhagy a rituális játszadozással. Szólt,
hogy a szomszédos szobába állítsanak be egy tábori ágyat. Képtelen volt
elviselni Linda dermesztő gyűlöletét. A felesége őt tette felelőssé Hasso
halála miatt. Mindezek ellenére teljesen magától értetődő dolognak tűnt,
hogy holnap vagy holnapután ismét a közösség elé kell állnia. Mihelyt
visszatér a büntető expedíció, meg kell tartani a három áldozat hivatalos
gyászszertartását. A város ura szigorú, komoly egyenruhát visel majd. A
karjánál fogva támogatja az elfátyolozott arcú, fekete öltözékbe bújtatott
fejedelmi asszonyt. Addig is azonban úgy döntött, hogy a képmutatás
helyett inkább szembefordul az elkeserítő valósággal.
Ez pedig nem volt más, mint a bizonytalanság. Lehetséges, hogy
mégiscsak ők jártak jobban? Át kellett gondolnia az összefüggéseket. Lehet,
hogy a fia feláldozása nem is volt olyan nagy ár azért, hogy véglegesen
eltűnjön a város egyik fenyegető ellensége? Hiszen mégis hogy a pokolba
vehette volna rá másként a harcosait arra, hogy megvalósítsák a végső
megoldást?
Kénytelen volt beismerni, hogy Hasso sohasem állt igazán közel hozzá.
Legalábbis nem annyira, mint Melissa. De még annyira sem, mint a tízéves
Gernoth. A kisfiú rendkívül sok dolgot megértett, és nagyon is
szorgalmasnak bizonyult. Ahhoz viszont a legcsekélyebb kétség sem
férhetett, hogy a házassága teljes kudarccal végződött. A császári és királyi
múlt árnyai, a felesége rangkórsága már azelőtt tönkretette, hogy a
folyópartról felhangzott volna a szívbetépő halálsikoly.
Az ajtóban Eva Pitzien állt. A holtsápadt nő ma fekete kosztümöt viselt.
– Itt van valaki az expedícióból – jelentette be. – Futár. Előreküldték.
Kolja az.
A Főnök a szája előtt egymáshoz érintette az ujjai hegyét. A
mennyezetet kezdte el bámulni.
– Mi várható? – kérdezte.
 – Nem sok jó – felelte Eva halkan. A Főnök hatalmasat sóhajtott. A
tenyerét jobb oldalt a bordák alatti részre szorította. A mája kínozta. Előbb
vagy utóbb kénytelen lesz szigorú diétába kezdeni. Csak ásványvíz meg
puha sajt jöhet szóba. Persze majd valamikor. Egyszer...
– Jöjjön be! – parancsolta.
Kolja belépett. Fekete volt az egyenruhája, akárcsak a keze és a képe is.
Talán annyira sietett, hogy nem volt ideje megmosakodni? Vagy valami
mást jelentett, hogy ennyire mocskos? Kihúzta magát, tisztelgett, de néma
maradt.
– Igen? – csattant fel a Főnök hangja.
– Eljutottunk Rosenheimbe – válaszolta a katona. A hangja
kifejezéstelenül tompán kongott. Valahogy nagyon nem illett hozzá. –
Vagyis valójában egy kis faluba a város közelében.
– És?
– Üres volt. Teljesen üres. Leléptek mind.
– Nyomok?
– Csak egy kevés. Ravaszok azok a fickók. Jól ismerik az erdőt.
– Merre mentek?
– Kelet felé. Délkeleti irányba.
– Tehát a hegyek közé.
Ez akár a lehető legszörnyűbb is lehetett volna. Vagy éppenséggel a
második legjobb megoldás! Lehetséges, hogy ez a Lois megsejtett valamit?
De hogy a csudába? Hiszen kettőjük tárgyalása során egyetlen egy
alkalommal sem hangzott el a só szó. Persze az is megtörténhetett, hogy az
a banda egyszerűen csak megpróbált átmenekülni Ausztria egykori
területére. Ezt nem lesz nehéz kideríteni.
– Vannak még bevethető teherautóink, Eva?
Pitzien kisasszony azonnal előbukkant. Megbízható volt, mint mindig.
– Öt vontatónk van, abból három használható – jelentette.
– Az túl kevés. Ennek ellenére készítsék fel őket az indulásra! Kérem
azoknak a szakembereknek a névsorát is, akik értenek a sóhoz! Mint
például az a hentes. Összesen tíz kell. Jöjjenek még a fiatalok is! Egy
szakasz. Összesen harminc főt küldünk a szakemberekkel együtt. Vigyenek
nehézfegyvereket is!
– Igenis, Főnök.
 – Egy vagy két teherautóra még igazán szükség volna. Mikor ér vissza
az osztag? Mennyire előzted meg őket, Kolja? Nem láttátok útközben azt a
két disznót?
– Nem... Főnök – nyögte ki Kolja nagy nehezen. – Egy kocsi odalett.
Két embert vesztettünk.
– Két embert? De hát hogyan? Harcoltatok?
– Hogy harcoltunk-e? – kiáltotta a katona, és ekkor valami egészen
elképesztő dolgot művelt. Nem törődve, hogy a nadrágját vastagon belepte
az olaj és a sár, leült a látogatóknak fenntartott egyik rokokó székre. – Szó
nem volt itt harcról, Főnök. Többé már nem tudunk harcolni. Annak a
világnak már vége.
– Ez meg mégis mit jelentsen? – üvöltötte a város ura, és felpattant.
Újra ott lobogott benne a régi tűz, de legalábbis a lángok csalóka
visszfénye. – Hogy érted azt, hogy annak a világnak már vége?
– Többé már nem tudunk megbirkózni velük. Ez minden. Két lovast
elkaptak a bokrok között. Az egyiket valószínűleg élve ejtették fogságba. A
másikat viszont... puff. Nyíllal lőtték keresztül a torkát. Tehetetlenek
vagyunk velük szemben, Főnök. Már nem parasztokkal van dolgunk. Még
szép, hogy nem. Hanem a vadászokkal.
– A vadászokkal? – kacagott a Főnök megvetően. – Szaros bozótlakók!
– Igen, pontosan. Bozótlakók. Csak ne volna az a bozót több ezer
négyzetkilométeres nagyságú... Főnök, a régi világnak már vége. Kész
csoda, hogy sikerült három teherautót hazahoznunk. A vidék...
Kolja az erkély felé biccentett.
– Odakint mindent ellep a bozót. Összezáródott körülöttünk. Előbb vagy
utóbb eltűnnek az utak. Ezenfelül pedig...
– Ezenfelül pedig...? – kérdezte a Főnök suttogva. Megkerülte az
íróasztalt, és megragadta Kolja egyenruhájának mocskos gallérját.
Felrángatta a katonát. – E-zen-fe-lül...?
Kolja szemében megjelent egy kevés félelem. Mégsem ez volt a
legfontosabb. Szakemberként nagyon is tisztában volt a maga értékével.
Egészen nyugodt hangon folytatta:
– Ezenfelül Főnök... szóval... Gert Schulz az üdvözletét küldi. Gert
Schulz azt mondja, hogy ez így nem mehet tovább.
– Fellázította ez a disznó, ez a Lois! Zendülésre bíztatta! – kiáltotta éles
hangon Pitzien kisasszony az ajtó mellől.
 – Fogd be a szádat, vénasszony! – szólt rá Kolja hűvösen anélkül, hogy
a nő felé fordult volna. – Minket senki nem lázított fel... Figyelj csak,
Főnök! Ezt az egészet... ezt a rosenheimi utat már azelőtt megtervezted,
hogy... szóval érted. Mielőtt Hassóval bármi is történt volna. Készültél a
végső megoldásra. Szóval, mi szakemberek nem veszünk részt az
ilyesmiben.
A Főnök sokáig hallgatott. Még mindig teljes erővel szorította a
zubbony szövetét. Koljával amúgy sem lett volna mit megbeszélnie. A
fejében valósággal megjelent annak a képe, ahogy Schulzcal vitatkozik.
Valahogy így fog majd történni.
– Ti meg milyen jogon lázadtatok fel?
– Nincsenek jogaink, Főnök. Senkinek sincsenek jogai. Semmi sincsen
leírva. Nincs lefektetve a városi jog. Nincs alkotmányunk, nincsenek
törvényeink.
– Talán nem tudjátok, hogy hadban állunk? Folyamatosan, egy
pillanatnyi szünet nélkül? A vadon ellen küzdünk! Mi vagyunk az egyetlen
világítótorony az éjszakában.
– Értem én, Főnök. Csak hát a világítást, azt ugye mi hoztuk rendbe. A
teherautók karbantartása is ránk hárul. Ki próbálja ki a fegyvereket? Csak
nem mi? Ki fektette az új villamosvezetékeket? Na hát... Bele akarunk
szólni a dolgok irányításába, Főnök, mert mi vagyunk azok, akik értenek a
dolgokhoz. Nagyon nem számít, hogy te megengeded-e leírni a jogainkat,
vagy sem.
– A harcosok velem annak. A sok fiatal farkas. A kanok és a szukák is.
– Az jó. Akkor majd az öregfiúkkal csak csendben figyeljük, hogyan
tudja működtetni a fiatalság ezt a kócerájt, Főnök.
Nagyjából idáig jutott a párbeszéddel. Nem volt szüksége arra, hogy
tovább folytassa kettejük vitáját, hiszen az a vita még sokáig, nagyon sokáig
el fog tartani.
Elengedte Kolját, és visszaült a helyére.
– Jól van – szólt rá. – Leléphetsz.
Az orrát megtámasztotta összepréselt ujjának hegyein. Közben
felsandított a mennyezetre. Mi legyen a következő lépés? Gondoskodnia
kellett a sóról. Na, de mi legyen a szállítási útvonalakkal? Talán a legősibb
utakat kellene ismét hasznosítaniuk? A folyókat? Pontosan! Rosszul mérte
fel a történelmi lehetőséget. Még nem jött el az ideje annak, hogy területi
politikát folytasson. Most még nem lehetett megszállásra gondolni.
Egyelőre inkább azon az úton kellene elindulniuk, amin a középkori itáliai
városállamok is haladtak. A város környéke biztosítja az élelmiszert,
minden másról pedig a kereskedelem gondoskodik. A legősibb
kereskedelmi útvonalakat fogják használni. A vizek hátán kelnek útra. Ott
van a Duna, a Salzach és az Inn. Kisebb támaszpontokat hoznak létre.
Kapcsolatba lépnek a környékbeliekkel. Ha valahol nagyobb fémlelőhelyre
bukkannak, arra lecsapnak. Eljött a gyors portyák ideje. Olyan ez, mint a
neokolonializmus. Igen. Karthágó is valami hasonló módon működött a
Földközi-tenger nyugati medencéjében. A város ura hatalmasat sóhajtott.
– Eva – szólalt meg azután, anélkül, hogy a tekintetét levette volna a
mennyezetről. – Eva Pitzien. Új aktát kell nyitnunk. Azt írd rá, hogy BP.
Ezzel rövidítjük a belpolitikát... Úgy tűnik, hogy ez elkerülhetetlen.
Néhány hosszú másodpercen át néma csend uralkodott a szobában.
Aztán egy olyan hang ütötte meg a férfi fülét, melyet korábban még
sohasem hallott. Eva Pitzien az íróasztala mögött ülve előrehajolt, és
hangosan, leplezetlenül zokogott.
 XI.

Egid nagy művéből, a Magnaliából

Minden torok ugyanazt a csatakiáltást visszhangozta vala, és felülről
szilaj jókedvvel futni kezdtünk a város felé. Olyan nagy rémület tört a
helybeliekre, hogy a híd előtti kaput, mely immáron amúgy is felettébb
rossz állapotban vala, alig próbálták meg megvédeni. A gernothiak azon
iparkodtak, hogy a hidat alkímiai tűzzel[8] döntsék romba. Őseink művei
azonban túlságosan is erősek voltak ahhoz, hogy konok fáradozásokkal
eredményt érhettek volna el. Így aztán III. Marte mindenkit megelőzve a
lángok közé, a füstbe vetette magát, és egyetlen sérülés nélkül átjuta a túlsó
partra.
– Úgy látom, hogy e büszke nagyurak legalább a nőket és a
gyermekeket elküldték a városból. Örül a szívem ezért. Mert bizony
mindenekelőtt Imre harcosaiban ég hevesen a harag lángja, és nem ismerik
a könyörületet sem. Nem mintha az ellenségünk rászolgált volna a
könyörületre. Imigyen szóla Marte, a mi fejedelmünk. Teljesen az
anyatermészet ellen való módon azonban néhány mellvértet viselő, könnyű
hajítófegyverekkel felszerelt leányzó is küzdött a falakon a fiatal férfiak
társaságában. Saját szememmel láttam, ezért tanúsíthatom, bizony így esett.
A küzdelem során bizony mindazok a falak és védművek jelentették a
legnagyobb nehézséget, melyeket a megosztott passauiak korábban egymás
ellen emelének. Mert bizony egészen őszintén el kell mondanom, hogya
város harcosai nem bizonyultak seregeink veszedelmes ellenfeleinek. A
gernothiakat hamarosan sikerült is visszaszorítani Szent Miklós
négyszögébe. III. Marte ekkor a schulfiakkal fordult szembe. Biztosak
lehettünk abban, hogy szétzúzzuk őket. Keletről és észak felől már jól
hallatszott Imre harcosainak farkasüvöltése. A fejedelem néhány lovasa
feltűnt az északi Duna-part ősi falainak tetején. Mindenekelőtt azt a
felettébb régi átjárót szállták meg, mely összekötötte vala a felső és az
alsóban kialakított erődítményt. A magyarok vadul rázták lófarokkal
ékesített lándzsáikat, és olyan félelmetes rikoltozásban törtek ki, hogy a
passauiak szívére még dermesztőbb félelem árnyéka borula. Mivel pedig
beszámolóm minden szava színtiszta igazság, ezért meg kell emlékeznem
egyik ellenségünk csodálatra méltó, nagy bátorságáról is. A gernothiak
egyik ifjú fejedelme az Auerspergi Hasso nevet viselte. Minden vezetőjük
közül a legelőkelőbbek közé tartozott. Az Addák híres nemzetségéből
származott. Az a bizonyos Adda a néhai Gernoth fejedelem ágyasa vala, és
olyan nagymértékben elnyerte a nagyúr szívét, hogy jutalmul megkapá saját
maga és valamennyi leszármazottja számára az Auersperg nevet s a nemesi
család címerét, mely nem más, mint bikafej a zöld domb felett. Ez a
bizonyos Hasso, kit könnyű volt felismerni a pajzsáról, kirontá Szent
Miklós kolostorából, miközben elkíséré őt egy felettébb szép leányzó, ki a
nemes úrhoz hasonlóan kardot tartott a kezében. Hátrakiabált a társainak,
hogy bátran kövessék, hiszen abban a pillanatban a mieink nagy része egy
erős őrségtől eltekintve már a dóm felé tartott. Húsz vagy harminc gernothi
engedelmeskedett a hívásnak. Őrjöngő fenevadként vetették magukat a
mieinkre. Bátor harcosainkat annyira meglepte ez a hirtelen kitörés, hogy
nem tudták zárni a soraikat. A fertelmes ellenség áttört rajtuk, és feljutott a
székesegyház sziklái közé. Amikor felértek a magasba, felragadák vala
kezükkel azokat az ősi köveket, melyeket egykoron a régi időkben azért
faragtak ki ilyen szépen, hogy a mi Urunknak tetsző templom épüljön
belőlük, és a vésett köveket a mélybe taszítva megpróbálták bezúzni a
mieink fejét. A leányzó ekkor zászlót ragadott. Azon jól látszott a város
jelképe, az ordas farkas. Auerspergi Hasso pedig fellépett a karzat keleti
szélére, és messze zengő hangon rákiabált a schulfiakra. Azok már javában
menekültek Imre elől. Húszan vagy harmincan engedelmeskedtek a
hívásnak. Így történhetett bizony, hogy az utolsó csatára nem a városi
pártok fellegváraiban, hanem bizony a székesegyház falai között került sor.
Az ellenség az utolsó pillanatban egyetlen zászló alatt küzdött vala.
– Bizonnyal mondom, amit látok, az nem tölt el szomorúsággal. Igen
rossz emlékét őrizném meg e városnak, és igen kevéssé szolgálná a
rosmenek dicsőségét, ha végül olyan könnyű zsákmány hullana az ölünkbe,
mintha csak tolvajok és rablók volnánk. Imígyen szóla bizony fejedelmünk,
Marte.
Öröm ragyogta be Imre úr, e nagylelkű fejedelem szívét is. Marte
oldalán előbbre lépett, és szabad elvonulást ígért a bátor küzdőknek, ha
azok távozni kívántak volna a városból.
Mivel pedig krónikámnak minden szava igaz, e helyt le kell jegyeznem
ama bizonyos Hasso válaszát is, ki ott állt vala néhány embernyi
magasságban a szövetséges fejedelmek fölött. Hangos szóval azt feleli,
hogy ő bizony soha nem adná meg magát, mert ezzel tartozik a város
dicsőségének. Nagyon is jól tudja azonban, miért keltek útra a bosszúálló
seregek. Auerspergi Hasso meg fogja védeni családja becsületét. A város és
a rosmeriek viszálya egykoron régen éppen azért robbant ki, mert I. Marte
vak és (egy házas ember számára) bűnös szenvedélytől vezetve megkíváná
Hasso ősét, Adda asszonyt. Féltékenységből ledőfé Hasso herceget, és utána
elmenekült az apjával. Adda, a nemzetség ősanyja megpróbálta
megenyhíteni az akkori uralkodó feltámadó haragját. Csupán lassan és
vonakodva indult meg az üldöző sereg. III. Marte tehát éppenséggel a
jószívű előd kegyének köszönheti, hogy népe uralkodója lehet. Passau
városára viszont éppen ezért vár pusztulás.
E szavakat meghallván hangos kiáltozás és moraj támadt a rosmeriek
soraiban. Nyílvesszők repültek az öntelt Hasso felé. III. Marte azonban erős
hangon közhírré tette, hogy ne érje bántódás a templom sziklájának
védelmezőit. A harctól megfáradt vitézek boldogan a lábuk előtt heverő
város kincseinek szentelték figyelmüket. Mert bár Passau urai egymás ellen
acsarkodának, kamráikban és raktáraikban számtalan értékes dolog
rejtőzött, melyek örömmel töltötték el a hódítók szívét. Ezenfelül pedig
eljött az ideje annak is, hogy adott szavuknak megfelelően lángra
lobbantsák a házakat.
Ezen az éjszakán III. Marte egy szál maga, kezében fehér zászlóval,
felhágott a templom szikláira, és tanácskozott Hassóval vala. Így
történhetett meg, hogy másnap reggel a székesegyház védelmezői emelt
fővel távozhattak. A magaslat megrohamozása jó pár derék harcosunk
életébe került volna. Éppen ezért még maga a négy lófarok ura is – igaz
ugyan, hogy zsörtölődve –, de elfogadá a vesztesek szabad távozását.
Hassónak és követőinek megengedték, hogy Halle felé menjenek, a hegyek
irányába. Ott működtek a város sóbányái. Ezeknek nem volt közük Passau
bűneihez és önteltségéhez. A legyőzött megtarthatta a pajzsát is, csupán a
város címerét, a farkast nem vihette magával. Ekkor pediglen az utolsó
gernothi távozása után hangos ujjongás támadt, mert bizony valóra vált
János jelenése:

„...egy angyal szállt alá a mennyből, a mélység kulcsa volt nála, és

nagy láncot tartott a kezében.
 Megragadta a sárkányt, az őskígyót, vagyis az ördögöt, a sátánt, és
ezer évre láncra verte.”
(Jelenések könyve, 20.)

(A következő két fejezetben a Magnalia leírja, hogyan támadt viszály

Marte és Imre között. A négy lófarok ura nem tartotta magát a balatoni
szerződés előírásaihoz, és nem tért vissza a pusztába. Éppen ellenkezőleg,
megszállta Passau egykori felségterületét, és megpróbálta újjáépíttetni a
város felső erődjét. A következő fejezet ekképpen kezdődik:)

A semmi jóra nem vezető és szomorú viszálykodás után III. Marte ismét
tanújelét adta felettébb nagy bölcsességének s ragyogó igazságérzetének.
Önként lemonda vala arról, ami jog szerint megillette volna, mert nem
kívánta megkockáztatni azt, hogy a magyarok megszámlálhatatlan seregei
elemésszék az övéit. Éppen ezért egyik éjjel valamennyi emberével tábort
bontott, minek előtte követeket küldött napkeletre, hogy a
hátramaradottakat, a nőket meg a gyermekeket és a legelők őreit magához
szólítsa. Útra kelt vala valamennyi harcosával, kiknek száma Passau város
meghódítása után hetvenkilenc vala. Déli irányban indult el az atyák útját
követve. A sóbányák megművelői őszinte örömmel fogadták érkezését. A
vezetőjük ekkor már nem volt más, mint Auerspergi Hasso. Egyesítették
erejüket a rosmeri néppel, kinek neve most már dicsőséggel teljesen
ragyogott a vidék széltében és hosszában. Együttesen megalapították a
Salzach folyó partján, az ősi püspökök szikláján a só birodalmát.
Birodalmuk egészen Reichenhallig elért. Senki nem kételkedett abban,
hogy a gondviselés jóindulatú áldását adta reájuk, mert az itt élőkből erős és
bölcs nép lett, s földjükön egészséges élet várt emberre és állatra egyaránt.
A birodalmat gazdaggá tette a hegy kincse.

(Egid káplán a salzburgi érsekség fődiakónusa lett. Magas rangjának

köszönhetően jövedelemként megillette a sóhegy bevételeinek
egyharmincketted része. Gondosan megőrizte és megszerkesztette Albertus
Dullingerius tiszteletre méltó korú krónikáit. Hosszú kort élt meg, s
felettébb tisztelték az emberek.)
Varga Csaba Béla fordítása
 Carl Amery
ISTENEK POTYAUTASA
„Csak egy nyarat kérek, ó, hatalmasok, s még egy őszt, hogy
beérjen dalom...
A lélek, kinek, amíg élt, nem jutott isteni igazság, odalent,
Hádészban sem lelheti nyugalmát.”
Friedrich Hölderlin: A párkákhoz
 1.
A KözBiH (a Közbiztonsági Hivatal) tágas, világos színű, geometrikus
épületei Citygrad központi parkjának szívében helyezkedtek el. A
folyosókat hőt is sugárzó, a napfény természetes hullámhosszában izzó
neoncsövek világították meg. Az ajtókat enyhén szürkés árnyalatú
rózsaszínűre festették. A világoskék munkaruhát viselő technikai
személyzet fekete és ezüstszínű gépezetek, valamint királykék adattároló-
egységek előtt ülve dolgozott. A központi irodahelyiségben csupán egyetlen
sötétebb helyet, egészen pontosan egy sötét téglalapot lehetett felfedezni. A
0014-es és a 0015-ös ajtók közötti lépcsőházi lejáratot mintha csak
elfelejtették volna befejezni. A mennyezeten és a falakon jól látszottak a
kábelek. A tizenöt repedezett betonlépcsőt éppen csak hogy megvilágította
a huzalhálós üvegburkolatú lámpa. Az erős acélajtóról helyenként már
lepattogzott a szürke festék. Jól látszódott a rozsdavörös alapozás. Aki a
feliratot készítette, nem használta az előírásos sablont, hanem csak
felmázolta a szöveget. Ezek szerint a túloldalon működő részleg ezt a nevet
viselte:

II. ADATGYŰJTÉS ÉS ÉRTÉKELÉS

A házon belül csupán ADÉR 2-nek hívták az alosztályt. Az itt

dolgozókat a többiek lenézték, de egyben irigyelték is a munkájuk miatt. A
részleg gyakran durván belenyúlt a rendszerbe, és elég sokszor kényszerült
rögtönzésre is. Ugyanakkor viszont végső soron az acélajtó mögött
dolgozók éberségén múlott az egész KözBiH sikere. Manfred Hegedűs
BiFőTinek nagyon is megfelelt ez a helyzet. A biztonsági főtiszt
idősebbnek tűnt a valós életkoránál. Az arcát valósággal elborították a
ráncok. A korához képest viszont meglehetősen furcsának tűnt a
heroldizmusba, a társadalom szilárd alapjául szolgáló ideológiába vetett
gyerekesen őszinte, megingathatatlan hite. Minden reggel percre pontosan
7.45-kor elindult lefelé a betonlépcsőkön, jobb keze hüvelykujját
rászorította az ajtófélfára erősített érzékelőre. A készülék beolvasta az
ujjlenyomatát, és kinyitotta az acélajtót. Úgy vélte, hogy ezt a reggeli
szertartást még hosszú időn keresztül el fogja játszani. Biztosra vette, hogy
az ADÉR 2 még egy jó darabig nem fog előbújni félhomályos
rejtekhelyéről. Ehhez kétség sem férhetett.
A túloldalon csupán egy olvasólámpa égett. Benne a villanykörte egy
olyan időszak emlékét őrizte, amikor a hivatalt szigorú takarékoskodásra
kényszerítették. A ragyogó fényében jól látszott Wanda Shaughnessy BiTi
keze. Minden második héten a fiatal nőt osztották be éjszakai szolgálatra.
Főnöke még egyszer sem találkozott vele úgy, hogy Wanda külseje ne lett
volna makulátlan. A tiszt gondosan ügyelt a megjelenésére. Ragyogó haja
élesen elütött egyszerű vászonzubbonyától. Ilyenkor, reggelente csak a
szemén látszott, hogy komoly alváshiánnyal küszködött. Belépéskor
Hegedűs azonnal észrevette, hogy az ügyeletes egy bőrkötéses, régi
enciklopédián pihentette a kezét. A vaskos könyv a K betűnél volt nyitva.
– Na, jó reggelt! – köszöntötte a fiatal nőt. – Gondolom, nem vette
észre, hogy már megvirradt.
Felkapcsolta a világítást. Hunyorogni kezdett a durva, erős fény miatt,
de azért is, mert ingerültté tette a nyomtatótálcákon halomban álló papír
mennyisége. A gép ismét rengeteg adatot köpött ki reggelre magából. A
perforált papír végtelen kígyója csendben pihent a tálcán.
– Van valami a kelepcében?
– Három MegATa 1-es ügy – válaszolta Wanda halkan. Az ifjú nőre
szép pályafutás várt az apparátusban. Büszke volt megingathatatlan
önuralmára. – Három MegATa 1-es, és egy kialakulóban lévő torlódásra is
rábukkantunk, hacsak nem tévedek.
– Ön csak a legritkább esetben szokott tévedni. Szóval egy torlódás?
Herold legyen irgalmas hozzánk! – biccentett Hegedűs. Kiemelte a tálcából
a hosszú papírtekercset. Rövid keresés után már meg is találta a torlódásról
szóló beszámolót, amire Shaughnessy felhívta a figyelmét.
– Heldernek hívják. Nikol Heldernek. Indítson el utána egy
gyorskeresést! Nézzük meg, hogy mink van róla. Feltételezhetem, hogy a
gépe alkalmas az ilyen keresésre.
Wanda mosolya elárulta, hogy a kérdés felesleges volt. A főtiszt csupán
az idejét pocsékolta az ilyen megjegyzésekkel.
– Tavaszváros – felelte a nő nyugodtan, miközben megnyomta a
RECALL gombot.
A képernyőn bíborvörös vonalak jelentek meg. – Négy nappal ezelőtt.
 062599. Rendzavarás.
HELDER, NIKOL
*081075 tavaszváros 3 heinzius utca 65cxv programfigyelő
tavaszváros urbanizációs fejlesztési hivatala
INCIDENS: városi könyvtár könyvek kiadása pult
KÉRT KÖNYV: p. a. kropotkin l’anarchie, sa philosophie, son
idéal 1896 ÉS/VAGY kölcsönös segítség, szerepének kiértékelése
ÉS/VAGY modern természettudomány és anarchizmus 1903
ÉS/VAGY etika eredet és fejlődés 1912 VAGY összes művei
LEKÉRÉS CÉLJA: szakmai továbbképzés
ADATLAP VÉGE

Amikor az utolsó szó is megjelent a képernyőn, Wanda a főnöke felé

fordult. Kitalálta a főtiszt következő kérdését. A mutatóujjával rábökött az
enciklopédia nyitott oldalára.
– Pjotr Alexejevics Kropotkin herceg. Földrajztudós és az anarchizmus
fő ideológusa.
– Anarchizmus és szakmai továbbképzés! Nem csoda, hogy azonnal
bekattant tőle a MegATa érzékelője – biccentett a BiFőTi, és kényelmesen
letelepedett az asztal szélére. – Az ön mértékadó véleménye szerint, akkor
itt hol is kezdődne a torlódás?
Wanda némán újra megnyomta a RECALL gombot:

– MegATa1 MegATa 1 NH100875

HELYE: mesdunarodnij bevásárlóközpont tavaszváros
IDEJE: 062999-2122
RIASZTÁS OKA: 5 fontnyi coop hókristály márkájú porcukor
megvásárlása
AUTOMATIKUS FELÉRTÉKELÉS: MegATa 3
FIGYELEM: MegATa HÁROM
ADATLAP VÉGE

– A rohadt életbe! – kiáltotta a főtiszt szinte már üdvözült mosollyal. –

Na, meg tudná mondani nekem, hogy a megfigyelt cselekmény besorolása
miért lett egyesből hármas? Ön szerint, BiTi, mi okozta ezt a váratlan
pánikot?
Ma reggel most fordult elő először, hogy Wanda nem tudott kapásból
válaszolni egy kérdésre. Leheletnyit megvonta a vállát, aztán így szólt:
– Az elméleti felkészülést követő gyakorlati alkalmazás veszélye?
Hegedűs harsányan felkacagott. Az arca mintha csak szilánkokra hasadt
volna.
– Ugyan már, amiatt nem szólaltak volna meg a szirénák. Az ilyesfajta
változás teljesen hétköznapinak számít. Aki végrehajtásra készül, az csupán
kettes besorolást kap. A rendszer arra figyelt fel, hogy a célszemély nem
vásárolta meg a cukorhoz elengedhetetlen gyomirtót. Emiatt aztán
kénytelenek vagyunk azt feltételezni, hogy erre a beszerzésre a megfigyelő
rendszer hatósugarán kívül került sor. Vagy esetleg jóval régebben. Mielőtt
sor került volna a MegATa 1-re.
Lecsusszant az asztal széléről, és elkezdett fel-alá lépdelni az irodában.
Lehajtott fejjel, hátul összefogott kézzel hol eltakarta, hol pedig látni
engedte a monitorok ragyogó fénysávjait. Izgatottan mozgatta jobb keze
ujjait. Manapság meglehetősen ritka dolog volt olyan valakivel találkozni,
akit örömmel töltött el a munkája.
– Tudja, kolleganő, Nikol barátunk nem csupán egy közönséges dörzsölt
gazfickó, hanem éppenséggel a csúcsszuper bajkeverők közé tartozik. Az
ilyennek esze ágában sincsen gyanús alapanyagokat vásárolni. Bizony, mert
ez az alak nem fog odahaza robbanóanyagot főzőcskézni. Na, és miért nem?
Azért, mert erre semmi szüksége nem volna. Nem is gondolt arra, hogy
ilyesmire pocsékolja az erejét. Sokkal többet ér el azzal, ha nem készít
robbanóanyagot. Éppen ez teszi annyira veszélyessé. A legcsekélyebb
befektetés árán éri el a lehető legnagyobb eredményt. Eddig még egyetlen
alkalommal sem sikerült egy ilyen dörzsölt potyautast nyakon csípnünk.
– Potyautast? Biztos ebben?
– Bizony ám! Megcsíptük a csatornákra pályázó potyautasok királyát. A
legveszedelmesebb képernyőkalózt. A létező legagyafúrtabb bajkeverőt.
Herold szerelmére! Kidolgozta a tökéletes elméleti alapot, majd
gyakorlatképpen létrehozott egy torlódást. Mégpedig hibátlanul. A rohadt
életbe! Tetszik nekem ez a Helder. Komolyan mondom, le a kalappal előtte.
Na, de figyeljen csak, drága, kedves BiTi kisasszony! – kiáltotta a főtiszt,
miközben megpördült, hogy magasba emelt mutatóujjal magára vonja a
fiatal nő figyelmét. – Mit szólna egy kis baráti erőpróbához? Akar velem
fogadni? Ki tudja megmondani, hogy mi lesz a fickó következő lépése?
Hogyan fejleszti tovább a torlódást?
– Maga úgy tesz, mintha ez az egész csupán egy játék volna – szólalt
meg Wanda rövid töprengés után. – Valamilyen ügyességpróba. Csak nem
azt gondolja...
– Tessék? Hogy mi van? Nem én próbálok meg potyázni! Nehogy már
úgy tegyünk, mintha én zakkantam volna meg! Persze, világos, fogjuk
vissza magunkat, mutassuk meg, hogy profik vagyunk! Na, mit gondol, mi
lesz a fickó következő lépése?
– Talán fénymásolatokkal próbálkozik majd – morfondírozott a nő, és
tekintetével gondosan elkerülte a főnökét. – Másolatokat készít az egyik
közkönyvtárban vagy valamilyen otthoni gépen. ÉBRESZTŐ!
RÁZZÁTOK LE LÁNCAITOKAT! Vagy valamilyen hasonló szövegre
gondolok.
– Ugyan már! Felejtse el az ilyesmit, ártatlan kis báránykám! – kiáltotta
Hegedűs lelkesen. A vadászat izgalma miatt alig tudta visszafogni magát. –
Ez a fickó nem valami fajankó. A fénymásolás túlságosan is kézenfekvő,
elsietett lépés volna. Csendben azonnal lefoglalnánk a kinyomtatott
példányokat, és utána egyből bíróság elé kerülne. Na, az már nem volna
annyira csendes. Hát nem. Ez a fickó kerülni fogja a politizálást. Legalábbis
egyelőre. Nem tesz semmilyen köztörvényes dolgot sem. Éppenséggel
valami egészen másra számíthatunk. Pszichés viselkedésre. Olyan
devianciára, ami csak akkor válik kézenfekvővé, ha az elkövetőjét egyből
besoroljuk a MegATa 2-es vagy éppen 3-as kategóriába. Nem semmi!
Átlátok én rajtad, Nikol Helder. Nincsenek titkaid előttem.
– Ezt az egész elméletet az alapján a két incidens alapján állította fel?
– De hiszen elképesztően hatékony a fickó! Beugrott porcukorért a
Mesnarodba, és közben NEM vett gyomirtót? Fantasztikus. Na, most akkor
mi van a fogadásunkkal? Kinek lesz igaza? Szórólapozni fog, vagy teljesen
bekattan?
– Na, és miben akar fogadni? – kérdezte gúnyosan az ifjú nő.
– Ha nyerek, eljön velem vacsorázni. Ha veszítek, akkor nincs vacsi! –
vágta rá.
Shaughnessy csak legyintett erős, sápadt kezével.
 – Elképesztő. Úgy viselkedik, mint egy kőkorszaki szívtipró – szólalt
meg közömbös hangon. A szája széle azonban leheletnyit megremegett.
Mintha elnyomott volna egy önkéntelen, jókedvű mosolyt.
 2.
A BiFőTi határozott léptekkel keresztülsietett a tágas, nyitott légterű
irodahelyiségen. A KözBiH túlfizetett, de a legcsekélyebb mértékben sem
leterhelt tisztjei, akiknek gyakorlatilag semmilyen tennivalójuk sem akadt,
szokás szerint megpróbáltak úgy tenni, mintha valamilyen értelmes
dologgal foglalkoztak volna. Hegedűs belépett saját elkülönített irodájába.
A többiektől bordás üvegfalak választották el. Nem ült le, hanem
továbbsietett egy szűk tárolóhelyiségen keresztül a régi raktárba. Odabent
még most is mindenféle limlomot tároltak volna, ha nem kellett volna a
hely az új elektronikus berendezések számára. A megvetemedett,
megroggyant polcok helyét átvették a fekete és az ezüstszínű számítógépek
felhőkarcolókat is megszégyenítő magasságú tömbjei. A csillogó szürke
felületektől élesen elütött a feliratok élénk színű szövege. Az íróasztal és a
szék pontosan ugyanolyan korszerű és hideg volt, mint a berendezés többi
része. Idebent minden a hatékonyságot szolgálta.
Hegedűs leült a sötétbarna műanyag székre, odahúzott magához egy
mikrofont, és megnyomta a VERBÁLIS PARANCS gombot. Határozott
hangon beszélni kezdett:
– Első parancs: kérem Nikol Helder személyi aktáját, MegATa 3 a nyolc
kettő, kettő munkaállomásra. Második parancs: a célszemély Nikol Helder.
Kérem valamennyi telefonhívása visszajátszását, amelyekre a MegATa 3
után került sor. Végrehajtani.
Hátradőlt, és figyelni kezdte a képernyőn szinte azonnal megjelenő
bíborvörös vonalakat: Szül. ‘75, ahogyan az már az ő saját adatlapjukból is
kiderült. A célszemély a középfokú tanulmányait a tavaszvárosi
Poliakadémián folytatta. Utána három éven át összehasonlító nyelvészettel
és matematikai logikával foglalkozott Citygrad Egyetemén. A diploma
megszerzése után nem vett részt további képzésben. 8b besorolású
programfigyelőként Tavaszváros urbanizációs fejlesztési hivatalánál
helyezkedett el. Az ilyen állás gyakorlatilag egyet jelentett a jól titkolt
munkanélküliséggel. Árulkodó jel volt, hogy a munkakör elvégzéséhez
képest a célszemély túlságosan is magas iskolai végzettséget szerzett. A
családi állapota szerint nőtlen volt. Ezek szerint nem odahaza kereste a
boldogságot.
A rendszer Helder több korábbi partnerét is felsorolta. Jelenleg egy
bizonyos Maruszja Lipskyvel, a DélTEL egyik szerkesztőjével tartott fenn
kapcsolatot. A gyanúsítottat tehát szinte semmi nem különböztette meg a
kis kávéházakban ücsörgő tengernyi kortársától. Közben a kijelzőn
megjelent a telefonhívások listája. Rövid volt, összesen egyetlen
beszélgetés. A kijelző szerint ma reggel 8.20-kor került rá sor. A
hangszóróból felhangzott a párbeszéd:

– Kolja? Láttalak tegnap a tizennégyesen. Egyből észrevettelek a

tömegben.
– Már hogy mi miatt?
– Csúnya vagy, tudod? Nagyon csúnya. A tizennégyesen éppen a
Biodíszlet ment. A Szezonvégi kiárusítást mutatták. Rengeteg ember
mindenütt. Tizenöt percen át a Mesdunarodnij látszott...

Nocsak, nocsak! Szóval akkor a Mesnarodban? Ezek szerint rajtuk volt

a helyi tévécsatorna figyelő szeme. A tévé rabszolgái kétségbeesett
igyekezettel megpróbáltak valami kis életet lopni kietlen létezésükbe. A
műsor a Biodíszlet címet kapta. Nikol pedig véletlenül a megfelelő helyen
tartózkodott. Vagyis hát... Lehet, hogy ez a közjáték nem is a véletlen műve
volt? Ha tényleg potyázni akart, ha arra vágyott, hogy maga alá gyűrje a
csatornákat, akkor az ilyen viselkedés nagyon is szépen beillett a képbe. A
lehallgatott fiatal nő pedig minden bizonnyal Maruszja volt. A lány alig
kapott levegőt. Iszonyúan felizgatta a tény, hogy a barátja révén ő maga is
kilógott az arctalan tömegből. Még akkor is, ha csupán a szeretője tűnt fel a
képernyőn...

...legalább tíz másodpercen keresztül látni lehetett téged. Ott álltál

középtájt. Egészen egyszerűen elakadt a lélegzetem. Csak úgy sugárzott
belőled az összpontosítás. Annyira.... annyira elszánt voltál...
– A Mesnarodban? Kizárt dolog, hogy én lettem volna, Mulli.
(Leereszkedő, de mégiscsak kedves nevetés. A férfi hangja.) Nekünk aztán
nincs részünk ilyen kiváltságokban. Még nyomorúságos tíz másodpercre
sem. Hogy a csudába tölthettem volna el tíz teljes másodpercet a valóság
dicsfényében? Haha, de most már mennem kell, Mulli. Puszi, puszi.

Most már csupán a vizufon kattanása hallatszott.

Hegedűs izgatottan előrehajolva ült az egyszerű székében. A fejében
valósággal kavarogtak a gondolatok. Az elöljárói nagyra becsülték azért,
hogy képes volt újszerű módon gondolkodni. Persze csak olyankor, ha
valamiért innovatív ötletekre volt szükségük. Nikol nagyon is jól
összefoglalta, hogy mire vágytak a potyautasok. Arra, hogy tíz
másodpercen keresztül a valóság dicsfényében fürdőzhessenek. A BiFőTi
nagyot nyögve kihúzta magát. Egy gombnyomással jelezte, hogy ismét
szóbeli parancsok következnek:
– Harmadik parancs: NH MegATa 3-mal gyanúsított telefonhívásának
hangelemzését kérem. Cél: összehasonlítás más felvételek hanganyagával.
Negyedik parancs: kérem a felvett hanganyagok ellenőrzését az L7
körzetből. Vizsgált terület szűkítése: Tavaszváros urbanizációs fejlesztési
központjának közelében található találkozóhelyek. Ötödik parancs: az előbb
meghatározott helyeken készült felvételeket kérem átszűrni. NH
hangmintáját keressük. Találat esetén kiszűrni, hogy kivel vagy kikkel
beszélt. Az eredményeket rögzítsük egy készenléti tárlóban! Végrehajtani!
Az alkalmazott eljárásban igazából nem volt semmilyen falrengető
újdonság. Ebben a szakmában azonban elsősorban éppen az ilyen
rutinmódszerekkel lehetett eredményeket elérni.
 3.
Hegedűs azonban nem foglalkozhatott az elrendelt vizsgálat
eredményeivel. Miközben a rendszer gőzerővel működni kezdett, és átnézte
a tárolt adatok között a tavaszvárosi szórakozóhelyeken készült
hangfelvételeket, mialatt az adattároló lemezek hanganyagát gondosan
átszűrve megpróbálta a részeg vagy kábítószertől jókedvű semmittevők és a
munkahelyükről igazolatlanul távol maradó lógósok hangjából kiemelni a
lehallgatott telefonbeszélgetés során rögzített férfihang megfelelőjét, az
egykori raktárhelyiségben kialakított számítógépes szoba központi
képernyőjén új vonal jelent meg. A csipogó hang egyértelművé tette, hogy a
hívó fél a BiFőIg irodájában, a szervezet legmagasabb szintjén várt arra,
hogy Hegedűs felvegye a kagylót.
Szóval az egyik nagykutya akart vele beszélni! Valaki nagyon gyors
volt odafent.
– Hegedűs BiFőTi – morogta, miközben megnyomta a vizufon
bekapcsológombját. A főigazgató szokása szerint kifürkészhetetlen arccal
bámult a beosztottjára. A rossz nyelvek szerint ez az alak olyan szinten
sötét volt, hogy még akkor sem tudott volna másként nézni, ha esetleg a
szándékában állt volna. Ugyanakkor a nagyfőnök homlokán csillogó két
vagy három izzadságcsepp igencsak sokat mondó jelnek tűnt.
– Hegedűs! – kiáltotta a főigazgató. A hangjából aggodalom, de öröm is
kiérződött. Mintha csak váratlanul valahol Zairében az őserdő mélyén
futottak volna össze. – Nagyszerű, hogy bent találtam. Jöjjön fel hozzám
azonnal! Már kiadtam a szükséges engedélyeket. A-1-es terem.
A-1-es tanácskozó terem? Az egész épület egyik legszigorúbban őrzött
helyisége? Ezek szerint komoly az ügy, nagyon is komoly. Hegedűs
megfontoltan elindult felfelé. Csúnya hibát követett volna el, ha a
nagyfőnök füttyentését meghallva lihegve rohanni kezdett volna. Kisétált a
bordázott üvegfalak mögül. Keresztülhaladt a beosztottjainak íróasztalai
között, a liftben pedig közömbös arccal megnyomta a T betűvel jelölt
gombot. Odafent, a „Tetőn” éltek az istenek.
Legalább kéttucatnyi szempár figyelte, ahogy a kijelzőn felvillant a
felirat: BELÉPHET A T-SZINTRE.
 Az A-1-es teremben a legmagasabb biztonsági besorolású
megbeszéléseket szokták tartani. A helyiség (állítólag) száz százalék
védelmet nyújtott a lehallgatás ellen. Egyetlen ablaka sem volt. Ugyanakkor
viszont a lakberendezők nagyon is ügyeltek arra, hogy a fontos döntések
meghozatalának otthont adó szobából áradjon az elegancia. A falat Branko
Vasic primitív művész megrázó erejű üvegfestménye díszítette. Szent
Herold vérvörös köpönyege valósággal beborította Citygradot és a hozzá
tartozó területeket. A gyöngyház berakású asztal mellett nem csupán a
főigazgató ült. A kényelmes heverőn egy dölyfös képű, élénkvörös színű
kaftánt viselő fickó terpeszkedett. A szemei közel ültek egymáshoz.
Nemtörődöm módon maga elé nyújtotta szűk nadrágba bújtatott lábát.
Brokát berakásos, szerb opánka bőrcipőt hordott. Egy kézzel tekert
papirosszi cigaretta füstölt a kartonpapír szipkában. Meglátni és megutálni
egy pillanat műve volt.
– BiFőTi, kérem, engedje meg, hogy bemutassam önnek Bunzewitz
urat, a DélTEL koordinatorát – szólalt meg a főigazgató. A hanghordozása
egy mérsékelten fennkölt temetkezési vállalkozónak is a dicsőségére vált
volna. – Amint azzal ön is nagyon jól tisztában van, a DélTEL a legtöbb
helyi csatorna szolgáltatója. Bunzewitz úr beszélni akart önnel. Sőt, mi
több, kifejezetten ragaszkodott ehhez...
– Ragaszkodom bizony! – vágott közbe a befolyásos vendég. Nevetni
kezdett, mégpedig pontosan úgy, mint a szirupos történelmi filmekben
szereplő, előkelő úriemberek. Enyhe orrhangon beszélve folytatta: – Már
csak azért is, mert úgy tűnik, hogy az én drága barátom, a tiszteletre méltó
főigazgató úr mintha csak megpróbálná elpalástolni, hogy ön mennyire
fontos. Csakhogy nekünk, sajtómunkásoknak meglehetősen éles a szemünk.
Egyből kiszúrjuk a lényeget. Nem ülünk fel olyan könnyen a porhintésnek.
Még hogy sajtómunkások! Herold szerelmére! Ez az alak valójában egy
vezető beosztású döntéshozó volt. A média világában csakis az olyanok
számítottak fontos tényezőnek.
– A koordinátor fontos ok miatt látogatott el hozzánk – ragadta magához
ismét a beszélgetés fonalát a főigazgató. – Azt szeretné, ha még jobban
elmélyülne, bensőségesebbé válna a KözBiH-1 és a média meghatározó
erőinek kapcsolata.
A nagyfőnök tehát az előbb szemrebbenés nélkül eltűrte, hogy ez a
Bunzewitz csak úgy a szavába vágjon? Ezek szerint akkor a sajtó
képviselője tényleg rendkívül fontos személyiség lehetett. A főigazgató a
legdörzsöltebb vén rókák közé tartozott. Tudta, hogy mikor kell süketnek
tettetnie magát.
Hegedűs viszont úgy döntött, ebben az esetben ő meg úgy tesz, mintha
egy idióta lett volna. Kifejezetten élvezte a színjátékot.
– Hát ez nagyszerű! Az együttműködésünk ugyebár 1994-ben vette
kezdetét. Igazam van? Az ehhez szükséges programokat a
Belügyminisztérium és a Kommunikációügyi Minisztérium közös
bizottsága fejlesztette ki. Az új eljárásoknak köszönhetően sikerült
megoldani a biztonsági kamerák és a megfigyelő csatornák felvételeinek
többfokozatú és többszintű, automatikus, számítógépes irányítású
átjátszását. Amikor pedig sor került az ÉK-értékek történelmi jelentőségű
meghatározására...
A tévétársaság képviselője olyan mozdulattal emelte fel a szipkás
cigarettát, mint ahogy a karmester a pálcájával fenyegetően rendre utasítja a
nyugtalan zenekart.
– BiFőTi, BiFőTi! Ha csupán egy közönséges, mondhatni hétköznapi
ügy keltette volna fel az érdeklődésemet, például egy olyan elméleti dolog,
mint az ön által szóba hozott Érzelmi Küszöb értéke, akkor semmi szükség
nem lett volna arra, hogy idefáradjak. A jogi részlegünk mindenről
intézkedett volna. Vagy éppenséggel az én öreg cimborám. – A papirosszi
most a főigazgatóra, a sajtó ölebére mutatott. – Csak hát az a nagy helyzet,
hogy az ön részlegének, a II. ADATGYŰJTÉS ÉS ÉRTÉKELÉS-nek puszta
létezése is már azt mutatja, hogy a régi elmélet igencsak idejétmúlttá vált.
Nagyon szeretném, ha...
– Az előbb már elmagyaráztam Bunzewitz úrnak, hogy az ADÉR 2-t
éppen azért hoztuk létre, mert szeretnénk kiterjeszteni és pontosabban
meghatározni az adatforgalom frissítésének és az ezt lehetővé tevő
szoftvernek az empirikus alapjait. Ezáltal ugyanis képesek leszünk az ilyen
frissítésre, ha az majd szükségesnek tűnik.
Figyelembe véve a főigazgató sajátos helyzetét, az idősebb férfi
túlságosan is gyorsan és udvariatlanul vágott közbe. Bőbeszédű
magyarázata kétélű fegyvernek bizonyult. Látva ingoványos talajra tévedt
vendéglátója szenvedését, Bunzewitz leereszkedően nevetni kezdett.
– Szerintem ez a tehetséges fiatalember nem igazán örülne annak, ha
ilyen felületes módon határoznánk meg a hivatását. Egyelőre azonban ne is
foglalkozzunk ezzel a kérdéssel, hanem tekintsük át közösen, miként is
látjuk az együttműködés jövőjét a mi szempontunkból nézve!
A koordinátor ekkor egy gyors mozdulattal felhajtotta a konyakját, majd
felragadta a kopott címkéjű üveget, hogy újra teletöltse a kiürült poharát. A
palackon látszott, hogy méregdrága ital van benne.
– Na, most egészen őszintén, BiFőTi, mégis mi az oka annak, hogy
önök már egy jó ideje csupán használhatatlan szeméttel látják el a
közszolgálati csatornákat? A kapott anyag minősége rohamosan romlik.
Annyira pocsék, hogy már semmi értelme sincsen felhasználni a helyszíni
tudósítások vagy a különleges beszámolók során. Mégis ki a fenét érdekel
például az, ha valami vén szatyor ámokfutást rendez a kenyérvágó késsel?
Ön szerint mekkora érdeklődésre tarthat számot, ha egy vasúti szerelvényt
szétvernek az egyik labdarúgócsapat szurkolói? Az ilyen unalmas dolgok a
kutyát nem érdeklik.
– A beérkező adatok automatikusan átkerülnek a közszolgálati
csatornákba, ha megfelelő az észlelt események ÉK-szintje – válaszolta
Hegedűs együgyű mosollyal. Pont úgy viselkedett, mint az a közepesen
tehetséges napközis, aki tudta magáról, hogy nem érheti baj, hiszen megírta
a házi feladatát. – Ha meg kívánják változtatni az ÉK-szintek
küszöbértéket, akkor az magas szintű politikai döntést igényel. Ezt a döntést
semmiképpen nem hozhatjuk meg mi. Ugyanakkor viszont vegye
figyelembe azt is, hogy milyen következményekkel járna a küszöbérték
megemelése! Drámaian lecsökkenne a felhasználható felvétel mennyisége.
Egészen egyszerűen nem áll a rendelkezésünkre kellő mennyiségű
izgalmasabb anyag.
– Ugyan már, BiFőTi! Biztosra veszem, hogy egy intelligens emberrel
van dolgom. Igazi megkönnyebbülést jelentene számomra, ha ön is
ugyanezt gondolná rólam.
A koordinátor ravasz mosolya elárulta, hogy jól ismeri Machiavelli
tanításait. A főigazgató mintha csak nem is lett volna ott a szobában.
Gyakorlatilag kizárták a párbeszédből.
– Ismét felvázolom, hogy szerintünk mi okozza a problémát. Ezúttal
azonban kissé jobban belemegyek a részletekbe. Az ÉK-szakértőink szerint
az elmúlt hat hónap során az önök által átküldött anyag színvonala
rohamosan süllyedni kezdett. Mintha csak fogyatékosoknak, sőt szinte már
gyengeelméjűeknek szánták volna ezeket az anyagokat. Mi azonban nagyon
is értünk ahhoz, hogy felfedezzük a rejtett összefüggéseket. Megpróbáltuk
kideríteni, hogy mi állhatott a minőségromlás hátterében.
Megbizonyosodtunk arról, hogy nagyjából hat hónappal ezelőtt létrejött
önöknél egy új részleg. Ez nem más, mint a II. ADATGYŰJTÉS ÉS
ÉRTÉKELÉS. Erről az osztályról gyakorlatilag semmit sem lehetett tudni.
Ami pedig a tevékenységi körét illeti – és most nem szeretném túlzásokra
ragadtatni magamat –, a célkitűzései meglehetősen ködösek. Ráadásul ugye
nem hunyhatunk szemet afelett sem, hogy mindeközben nem létezik I.
ADATGYŰJTÉS ÉS ÉRTÉKELÉS.
A nagyhatalmú sajtófőnök egy lassú mozdulattal elnyomta a turmalin
hamutartóban a cigaretta csikkjét. Nem siette el a dolgát, miközben
előhalászott egy újabb papirosszit, beledugta a szipkába, és meggyújtotta.
Vendéglátói csendben maradtak. Bunzewitz hallgatása egyszerre tűnt
sokatmondónak és fenyegetőnek. A csatornák képviselője Hegedűsre
pillantott. A BiFőTi kaftános ellensége szemébe nézett, majd pedig
érzelemmentes hangon így szólt:
– Kérem, folytassa! Úgy tűnik, hogy imád szövegelni.
A szigorúan őrzött helyiségben mintha csak besűrűsödött volna a
feszültség. A koordinátor a főigazgató felé fordult. A hivatal vezetőjét
eddig kihagyták a mind ellenségesebbé váló párbeszédből. Hegedűs
azonban udvariasan ugyan, de könyörtelenül folytatta.
– Az elnézését kérem, koordinátor, de ön nálam lényegesen jobban
átlátja a helyzetet. Ebben a kérdésben nekem nincs szavam. Az
utasításainak engedelmeskedem, ez minden. Most pedig, ha
megbocsátanak, rendkívül fontos adatokat kell értékelnem...
Felkelt a székéből.
Bunzewitz is felpattant. Cigarettáját ugyan a BiFőTi homlokára
szegezte, ám közben a főigazgató felé fordult. Csak úgy sugárzott belőle a
könyörtelen elszántság. Meglehetősen félelmetesnek tűnt, ahogy ott állt
középen.
– Társadalmunk alapja a média és a bűnmegelőzésre képes korszerű
rendőrség szövetsége. Ez a szövetség elképzelhetetlen volna a feltétel
nélküli bizalom nélkül. Önöknek lehetőségük van arra, hogy még erősebbé
tegyék ezt az alapot. Ezenfelül pedig a médiának joga van arra, hogy
tisztában legyen a törvények betartását szolgáló rendfenntartó erők
működési mechanizmusaival. A demokratikus állam létezésének fontos
garanciája, hogy ezt a mechanizmust bemutassuk a közvéleménynek. Éppen
ezért most a következőket javaslom. Itt van ez a munkaállomás. Mi volna,
ha a BiFőTi lehívná ide azt a fontos vizsgálati anyagot, amit az előbb
említett? Rövid beszélgetésünk során ez a fiatalember a maga határozott és
intelligens hozzáállásával nagyon is jó benyomást tett rám. Miközben átnézi
és kiértékeli a rendelkezésére álló adatokat, a gyakorlatban mutathatja be
nekünk, hogyan is működik részlege, a II. ADATGYŰJTÉS ÉS
ÉRTÉKELÉS. Garantálhatom önöknek, hogy nem csupán a DélTEL, de
valamennyi tartalomszolgáltató a lehető legnagyobb részletességgel be fog
számolni a részleg munkájáról, mégpedig a média valamennyi csatornáján.
Amennyiben pedig ez lehetséges, támogatni is fogjuk az önök munkáját...
Na, mit szólnak hozzá?
– A legnagyobb örömmel – felelte Hegedűs nyugodtan. Máris kikerült a
csávából. – A legnagyobb örömmel eleget teszek a felkérésnek, ha a
főigazgató kiadja a megfelelő utasításokat.
Most már a KözBiH főigazgatója is felállt. Nem tehetett mást, hiszen a
beosztottja egyértelműen továbbpasszolta a felelősséget. Kőmerev
arckifejezése egyértelművé tette, a főigazgató tisztában volt azzal, hogy
ebben a pillanatban semmivé foszlott sikeres politikai pályafutásának
reménye. Mégpedig örökre. Egészen halkan szólalt meg.
– Erre nincsen feljogosultságom.
– Értem – bólintott mosolyogva a vendég. A szemében gyilkos indulat
lángolt. – Hát akkor nincs mit tenni... Eleget kell tennünk demokratikus
kötelezettségünknek. Gondoskodnunk kell arról, hogy átláthatóak legyenek
a közügyek. Az előbb említett szövetség szellemiségét magam előtt tartva,
most távozom. Nem, köszönöm, nem kell kikísérni. Kitalálok egyedül is.
Az opánkák halk susogással szelték át a méregdrága kasmíri szőnyeget.
A biztonsági ajtó önsajnálattal eltelve csipogni kezdett. A főigazgató és a
BiFőTi egészen addig néma maradt, míg újra be nem záródott a
hangszigetelő ajtó. Az intézmény vezetője ekkor valósággal rárogyott a
heverőre, és egy hajtásra kiürítette az eddig a kezében dédelgetett
konyakospoharat. Kimerülten, de némi megkönnyebbüléssel nyögött egy
hatalmasat. Már nem kellett a látszatra adnia.
– Na, most aztán benne vagyunk a szarban!
– A szövetségre hivatkozni mindig is bajt jelent – biccentett Hegedűs, és
felemelte Bunzewitz érintetlenül hagyott, teli konyakospoharát. Ilyen drága
italt csak idefent, a legmagasabb beosztású vezetők szintjén lehetett látni. –
Minden bajnak éppenséggel ez a szövetség az oka. Az, ahogy összefolyik a
bűnmegelőző rendfenntartás és a média. Mi ketten azonban semmit sem
tehetünk. Sem ön, sem én.
– Ez csak szócséplés! – hördült fel a főigazgató. – Kerülni próbálja a
kézenfekvő kérdéseket. Márpedig egyetlenegy kérdésem annyira
kézenfekvő, és nem is annyira fontos, mint az, hogy most mégis miként
kecmergünk ki a nyakig érő szarból.
Táskás, vöröslő szeme Hegedűsre tapadt.
– Ez a paprikajancsi a bőrünket akarja. Ránk uszítja a kopóit. Attól
sem...
Hegedűs a főnöke szavába vágott:
– Ha a szócséplés alatt az elméletre gondolt, akkor tudnia kell, hogy az
elmélet is segíthet. Feltéve, ha a megfelelő időpontban élünk vele.
Az üres poharat lecsapta az asztalra, majd lehajtott fejjel, hátra tett
kézzel elkezdett fel-alá járkálni a kasmíri szőnyegen.
– Mit is jelent az egészen pontosan, hogy együttműködik a rendőrségi
bűnmegelőzés és a média? Egészen pontosan annyit, hogy a lehető
legnagyobb egyformaságra törekszünk. Miközben azonban a
konformizmust erősítjük, megpróbáljuk az embereket valósággal
belefullasztani a szenzációsnál szenzációsabb hírekbe. A kettő így együtt
rendkívül veszélyes. Sok millióan vannak odabent Platón barlangjában...
– Plejtó? Arról az orosz szakértőről beszél? Plejtovról? – szólt közbe a
főigazgató. Az idős férfinak valami halványan derengett. Az egyik nap az
összefoglalójában olvashatta az orosz férfi nevét.
– Hát nem éppen – felelte Hegedűs érzelemmentes hangon. – Valójában
Igor Athénovics Platónra, a világhírű görög kommunikációs szakemberre
gondoltam. Ő nagyjából 400 évvel a modern kor hajnala előtt élt. Arról
beszélt, hogy az emberiség egy barlangban ülve még csak nem is láthatja a
valóságot. Csupán azokban az árnyékokban gyönyörködünk, melyeket a tűz
fénye vetít ki a falra. Na most, a korszerű média is pont ezt teszi. Csak
éppen egyetlen fal helyett ötven csatornát használ. – Rövid töprengés után
folytatta:– A csatornáknak köszönhetjük a drámát, a csöpögősen érzelgős
történeteket, és a többé-kevésbé értelmes beszélgetős műsorokat is. Ők
azonban elsősorban abból dolgoznak, amit az önállóan működő rendszeren
keresztül mi bocsátunk a rendelkezésükre, feltéve, ha egy esemény eléri az
ÉK-szintet: akkor aztán nézők milliói láthatják az ámokfutókat, a
túszejtéseket, az úriemberként viselkedő betörőket és a terroristákat.
Mindezt pedig a csatornák vezetésének szíves üdvözletével. 1994-ben
nagyon is ésszerű döntést hoztunk, amikor automatizáltuk a folyamatot.
Napjainkban milliók, sőt emberek milliárdjai ülnek a barlangjukban, hogy a
tévé képernyőjét bámulják. Nem lábatlankodnak az utcán, és nem támadnak
a fejükben felforgató gondolatok. Csakhogy a dolognak megvan a maga
gyenge pontja. A lakosság legintelligensebb, legerőteljesebb tagjai képessé
válnak arra, hogy homokot hintsenek a gépezetbe. Ők ugyanis rájöttek,
hogy többé-kevésbé szisztematikusan kizárták őket a valóságból. Ennek
következtében arra a meggyőződésre juthatnak, hogy nem elég nézni a
műsort, de valahogy nekik is szerepelniük kell. Azt hiszik, az a valóság, ha
valahogy bekerülnek az adásba.
A fiatalabb férfi vadul megpördült. Néhány hatalmas lépéssel odasietett
az asztalhoz. Előrehajolt, és ökölbe szorított kézzel megtámaszkodott a
csiszolt deszkalapon. Szeme körül elmélyültek a ráncok. Holtsápadt arccal
bámult a főigazgatóra.
– Ebben a pillanatban sok százezren állnak egy lépéssel a küszöb előtt,
főnök. Magának is bele kellene hallgatnia a tárolt hanganyagunkba. A
rengeteg szűrt telefonbeszélgetésbe, olyasmiről dumálnak, hogy: „Drágám,
tegnap egészen lenyűgöző voltál. Észrevettelek a Tájképcsatornán, ott
piknikeztél a parton... Felismertelek a negyvenhármas szoftpornó-csatornán
a hatalmas simiparty alatt...” Vagy éppen: „A tizennégyes csatornán
észrevettem, ahogy ott álltál sorba a mesnarodi szezonvégi kiállításon.” A
küszöb előtt toporgók számára az ilyesmi jelenti az izgalmat. Nekik ez a
valóság. Hát érti, hogy miről van szó? A csatornák élete... A parányi
erecskékből zubogókkal gyors részekkel teli patak lesz, aztán pedig az
egész beletorkollik a széles folyómederbe. Ráadásul pedig... szóval arról
beszélek, hogy száz barlanglakó közül egy a fejébe veszi, hogy akár bele is
szólhatna a dolgok alakulásába. Ezer közül pedig akadhat egy olyan, aki
megpróbál ráragadni az automatikusan működő rendszerre. Ők a mi
potyautasaink, főnök. Csatornáról csatornára ugrálnak, és megpróbálnak
illegálisan feltűnni a képernyőn. Erőnek erejével megjelennek a média
tudósításaiban. Minél őrültebb vihart kavarnak, annál jobb nekik. Az ilyen
alakok okosak. Minél körmönfontabbak, annál nagyobb veszélyt jelentenek.
Most éppen egy ilyen ügyön dolgozom...
 – Egyelőre kíméljen meg a részletektől! Kellő időben majd úgyis elém
kerül az ügy – legyintett a főigazgató. Nem igazán akart belekeveredni az
eseményekbe. Sokkal egyszerűbbnek tűnt szépen elücsörögni és a
parancsaira várni.
– Rendben. Csak hát... – Hegedűs szája szélén elmélyültek a ráncok. –
Még mindig szükség lesz az ön ellenjegyzésére. Az ADÉR 2 nem léphet ön
helyett. Lehet, hogy nyakig ülünk a szarban, de akkor is önnek kell lehúznia
a klotyót.
Felkelt, és odament az ajtóhoz. A kijárat még egy jó darabig zárva
maradt az orra előtt. A főigazgató hüvelykujja csak lassan közelítette meg
az érzékelőt.
– Mikor lesz vége ennek az egésznek? – kérdezte elfúló hangon az
idősebb férfi.
– Ennek? Soha. A helyzet csupán rosszabb lehet – válaszolta Hegedűs a
válla fölött. – A pozitív megerősítés miatt. Egyre többen jönnek rá, hogy a
potyázás igenis lehetséges. Hiába teszünk meg mindent azért, hogy
csökkentsük az ilyen felismerés esélyét.
– Valamilyen újfajta megoldásra van szükség.
– A nagyhatalmú médiával együttműködve? Hát ez nagyszerű!
 4.
A raktárszobában a következő szöveg várta a számítógép kijelzőjén:

HÁRMAS/NÉGYES/ÖTÖS PARANCS VÉGREHAJTVA.

– Nagyszerű, ügyi vagy! Nagyon ügyi – mordult fel, majd folytatta az

olvasást:

NH MegATa 3 hangját sikerült azonosítani Beni bögrecsárdájában.

IDŐPONT: 060399/1531–1536.
A célszemély Lajosnak szólította a beszélgetőpartnerét. Lajos
személyazonosságát sikerült kideríteni: LAJOS LEDERER jelenleg
munkanélküli villamosmérnök, hardver-specialista.
CÍME: tavaszváros weinberger utca 145/VIII.
JELENTÉS VÉGE.

– Akkor pedig nyomon vagyunk – biccentett Hegedűs, majd

megnyomta a HANGFELVÉTEL LEJÁTSZÁSA gombot. Az egyik
megszólaló kulturált, sőt egy kicsit talán túlságosan is modoros
hangnemben beszélt. Beszélgetőtársa hencegő, ám ettől eltekintve
jelentéktelen alaknak tűnt. Alighanem ő volt a hardverszakértő. Mind a
ketten jelentős mennyiségű alkoholt fogyasztottak. Lajos némileg többet
ivott. Az elhelyezett mikrofonok elég gyenge minőségű hangot
szolgáltattak. A szűrés pocsékul működött. Valószínű, hogy a két
megfigyelt személy egy jókora képernyő előtt ácsoroghatott, és azon a nyári
napon, június 3-án egy sportközvetítést néztek. A legtöbb munkakerülő
azokat a bárokat kedvelte, ahol egész nap a sportcsatornákat lehetett
bámulni. Közvetíthették éppenséggel az Európa-kupa döntőjét, amikor
Sindelfingen csapata összecsapott Plovdivval, de az ingyenélőket az sem
zavarta, ha valami tök más ment a tévében.

– Hát ez hihetetlen! Nézd csak! Megszakítjuk adásunkat!... Egy ilyen

hülye kis verekedés miatt? Micsoda baromság! Már megint a Répafejek
balhéztak. Na, és akkor mégis mi van, ha betörtek pár orrot? Nagy dolog!
Mire vannak annyira oda? Ez volna a szenzációs nagy botrány? Jézusom,
Kolja! Egy ilyen baromság miatt félbeszakították a sportközvetítést. Hát
hova jutottunk? Micsoda világban élünk? Az egész átkozott recce...
Rendszer. Szégyen, ami itt van... Még egy pohárral, Beni...
– ...nél aztán jobban érdemelnénk. Igaz, Lajos? Mi ketten... Ennél azért
többet...
– Bárki többet érdemelne. És én még ott dolgoztam. Ég a pofám miatta.
Szégyellem magamat. Figyelj, Kolja... Mégis...
– ...Nem is tudtam... Egy szóval sem említetted, hogy a tévénél
dolgoztál. Az egyik szerkesztőségben?
– Még hogy a tévénél! Én? (rosszkedvű nevetés) Még hogy egy
szerkesztőségben? Én hardveres vagyok. Bizony ám. Érted, Kolja?
Hardveres... Aztán nagy nehezen elértem, hogy felmondjanak... Nem volt
már rám szükség... Beszereltem néhány áramkört... Automatikus recce...
Rendszert...
– Hűha, Lajos! Hardveres voltál? Hogy te mekkora fazon vagy,
barátom! Nagyon menő... De figyelj csak, mit tud amúgy a hardver...? Van
az a cucc, tudod, amikor megszakítják az adásokat. Le merném fogadni,
hogy az ilyen helyszíni riportokat a szerkesztőségek adják le a helyi és az
országos csatornáknak. Vagy talán nem így van?
– Tesó, te mégis hol élsz? Testvérem, Kolja. Az a kőkorszakban volt így.
Nem szívatlak, de tényleg nagyon lemaradtál. Csíped azokat a
régifilmeket... Tudod, a riporterekről. James Cagney vagy... Bogart. Tudod,
azok a fickók a szalmakalapjukkal. Dörzsölt csávó volt az összes. Ott
szimatoltak a rendőrségen... Valamelyik spanjuk megmondta a frankót, mire
ők már húztak is kifele a kamerájukkal. Mentek a kék fény után. Hát őket
nyugodtan elfelejtheted, Kolja. Ilyen ma már nincsen. Ha megkaszít... ha
meszkatít... ha meg sza-kít-juk az adást, akkor a beszámolók anyaga a
BiFőIg csatornáiból jön. Ön-mű-kö-dően. Ma már semmi szükség nincs
arra, hogy kint rohangáljanak a riporterek. Senki nem rohangál...
– De hát akkor... Akkor mégis mit csinálnak a riporterek?
– Bent ülnek a stúdióban, és hizlalják a túlfizetett valagukat. Pont
olyanok, mint mi, Kolja, pont olyanok. Minden, ami hír, minden, ami
érdekesség, az már ott van a biztonsági kamerák rendszerében... Csak le
kell hívni. Nézd meg ezeket a bajkeverőket! Igen, például őket. A...
Répafejeket. Egyből megkapták a maguk MegATa 1 vagy MegATa2
besorolásukat. Ki tudja, hogy milyen régen. BiFőHi még azt is tudja, hogy a
banda tagjai mikor turkáltak utoljára az orrukban. MegATa 1, MegATa 2,
3... Egykéthá, mi lesz má’? Szent Herold, bajt megold...
– De hát akkor nem is... vagyis hát a szó szoros értelmében... szóval itt
van ez a sok megfigyelés alatt tartás, mert hát ugye arról van szó, amikor a
MegAtákrál beszélünk, nem?...
– De még mennyire.
– ...de hát ez lehetetlen... Milliókra volna szükség hozzá. Várjál csak,
annyi nem is volna elég! Sok milliárd zsarut kellene alkalmazni. Az
anyagilag egyszerűen lehetetlen volna. És akkor arról még nem is
beszéltem...
– Miről nem? Te tényleg képtelen vagy felfogni ennek a ‘zegész
nevetséges megelőző rendszernek az apalel... az alapelvét?... Csak az
adatok számítanak! Az adathálózatok! Az adat ott van kint. Annyi, amennyit
csak szeretnél. MegATa 1-et akarsz.? Tízezrével van belőle a hálózatban...
Meg-e-lő-ző digitális adatfelgózdozás... csak ki kő pipáni, érted? Azt nézik,
hogy ki a deiviáns. De-vi-áns. Kiszúrják, ha valaki kilóg a sorból. Kiszúrják
a Répafejeket, és azt is tudják, ha valaki egy szukával szokott fajtalankodni.
Nem marad titok, ha tiltott dlogokat... dolgokat olvasgattál. Ha megvagy,
kipipálnak. Mégpedig emberi beavatkozás nélkül.
– Értem. Tulajdonképpen, mintha automatikus őrszemek lennének. Az
ismertetőjegyeket nézik... Nagyon is érthető...
– Ismertetű? Hogy mi van?... Még egy pohárral, Beni!
– Pontosan tudják, hogy mire kell figyelniük. Például egyből
észreveszik, ha valaki hozzá akar piszkálni egy levédett oldalhoz...
– Hát igen, valahogy úgy. Azt nézik, hogy kiből leset... lehet esetleg
bűnöző. Kiről feltételelhető, hogy bomlasztó tevékenységet folytat... Még az
sem kell, hogy elkövessen valamit. Nagyon megértőek vagyunk ám... Talán
a valaha is létezett... leg-to-le-rán-sabb társadalom. Nem fogunk ám
durváskodni... A gyanú árnyéka... aztán pedig máris kialakul egy torolds...
torlódás...
– Hogy micsoda? Nekem is még egyszer ugyanezt, Benni...
– Tor-ló-dás, sta-tisz-ti-kai torlódások. Tudod, statisztikus. Minél
többször viselkedik valaki kirívó módon, minél sűrűbben szegi meg a
szabályokat... pipa, pipa, pipa... Az egész szépen felgyűlik, összeadódik,
kialakult egy görbe, és máris egy MegATa 1 hátán lovagolsz, míg el nem
jutsz a hármasra. Na, akkor már a bőrödre megy ki a játék. Ha pedig már
ott vagy, ha elérted az EK-t, akkor mintha csak felkattintottál volna
valamilyen érzelmi kapcsolót. Hoppá! És mire észbe kapsz, máris ott látod
magadat a képernyőn... miattad szakítják meg az adást... (énekelni kezdett).
Otthon, édes otthon, ahol én is látszom...
– Szóval így megy ez? Legalábbis elméletben... Ezek szerint, ha
alaposan átlátod a rendszert, ha odafigyelsz, hogy a megfelelő helyen és a
megfelelő időben pipáljanak ki, akkor...
– Akkor máris adásba kerültél. Ott lebegsz a képernyőn. A csatornák
meg... De hát nézd meg, hogy a fenébe lehet ilyen baromságok miatt
megszakítani az adást? Ki a fenét érdekelnek ezek a verekedő huligánok?...
És én ennek a szarnak voltam a r...
– A lélek, kinek, amíg élt, nem jutott isteni igazság, odalent, Hádészban
sem lelhet nyugalmat... (hallatszott halkan)
– Hogy mi van? Mit mondtá’?
– Pezsgőzünk, Lajos! Rendelj pezsgőt! Most rögtön!

Ennél egyértelműbb bizonyítékra nem is lett volna szükség. Hegedűs a

maga részéről már most ki tudta volna pipálni az ügyet. Tényleg az lett
volna a legegyszerűbb, ha kipipálja, és felküldi a főigazgatónak. Persze a
megfelelő ajánlás társaságában. Minden világos... küldhetjük a zsarukat.
Csakhogy ez cseppet sem felelt volna meg a helyes eljárásrendnek, és a
méltóságos főigazgató úr nagyon is ragaszkodott a szabályzat pontos
betartásához. Az eljárásrend elvárta, hogy kivárják a következő NK-
átlépését. Akkor meg kell majd vizsgálni, hogy a torlódás valamennyi
eleme ugyanabba az irányba mutat-e. A nagy kérdés persze az volt, hogy a
konkrét ügytől eltekintve mostanában milyen egyéb fejlemények
várhatóak...
– Nyakig vagyunk a szarban – morogja majd a főigazgató, és a
homlokán megjelennek az ingerültség ráncai.
Hegedűs gyorsan a helyére tette Lajost is.
MegATa 2. Egy olyan fajankó, aki egyszerűen képtelen befogni a
pofáját.
 5.
A torlódás két nappal később érett be, néhány perccel délután hat óra
előtt. A raktárhelyiségben megszólalt a titkosított telefon. Shaughnessy BiTi
aznap a nappali műszakban szolgált. Az ADÉR 2-ből hívta.
– Azt hiszem, ennek a fickónak annyi. NH-ról beszélek. Ha esetleg
érdekli...
Hát meglehetősen érdekelte... Hegedűs ejtett mindent (három új
MegATa 1-es ügyet), és valósággal kirobbant a bordázott üvegfal mögül. A
beosztottjai megdöbbenve figyelték, ahogy átcsörtetett az íróasztalok
között, és odasietett a lifthez. A munka szép új világában mégis ki látott
már olyat, hogy bárki is sietett volna? A BiFőTi végigrohant a folyosón, és
lement a betonlépcsőkön. A biztonsági ajtót belülről már kinyitották.
A BiTi mozdulatlanul ült a számítógépasztal előtt. Az arcából nyugalom
áradt. Sápadt, erős kezét összekulcsolta az ölében. Úgy bámulta a
képernyőt, mint a tanára szavaira lelkesen figyelő stréber diák. A képernyőn
minden mozdulatlanságba dermedt. Nagyon sötét volt a helyszín. Az adás
minősége igencsak hagyott maga után kívánnivalót. Mit sem számított az,
hogy keresztülláttak a falakon, ha még a legjobb transzvíziós lencsék sem
tudtak megküzdeni a rosszul megvilágított belső terekben uralkodó
homállyal. Hegedűs ekkor felfigyelt néhány parányi lángnyelvecskére.
Számolni kezdett. Hat, nyolc, egy tucatnyi. Most már azt is látta, hogy a
gyertyák fénye valamilyen aranyozott felületről verődött vissza.
– Szent Miklós temploma – magyarázta a munkatársnője. – A
Szeptember 5-e téren. Valamilyen ortodox templom. Önálló. Román vagy
talán bulgár...
– És mégis hol van a... vagy úgy! – A főtiszt szeme mostanra már
hozzászokott a sötéthez. Végre észrevette Heldert. A férfi az ikonosztáz
királyi ajtaja előtt elnyúlva feküdt a három lépcsőn. Fölötte rengeteg ikon
látszott. A sas alig volt nagyobb egy fürjnél, és halvány derengés áradt
belőle. – Mióta...
– Tíz perccel ezelőtt érkezett. Vásárolt tizenkét darabot azokból a
vékony gyertyákból. Nem a legolcsóbbak közül válogatott. Van ott egy apró
árushely, ahol gyertyát meg tájékoztató füzeteket lehet venni. A gyertyákat
berakta a gyertyatartóba, és meggyújtotta őket. Látja? Ott vannak! Szent
György ikonját világította meg. Aztán pedig lefeküdt a földre. Hallgassa
csak!
Az ének hangja lágyan zengett. Néha megremegett, egy-egy pillanatra
elhallgatott, de aztán folytatódott a harmonikus monoton, ám ugyanakkor
nagyon is tisztán csengő hang.
– Elküldöm a hangot elemzésre – folytatta Wanda. – Nemsokára eleget
fogunk tudni.
– Én nyertem! – csattant fel Hegedűs. – Háborodott a fickó. És pokolian
ravasz. MegATa 3 nélkül nem is figyeltünk volna fel rá.
– Dehogyis nyert! – válaszolta rezzenéstelen arccal a fiatal nő. – Helder
semmi olyat nem tett, amit évezredeken át nem csináltak volna emberek
milliói. Teljesen hétköznapinak számított az ilyesmi. Alapvetően normális
viselkedésnek.
– Az az idő már rég elmúlt. Az emberiség őrült múltja véget ért! Hát
nem. Fel kell hívnom a figyelmét arra, Shaughnessy BiTi, hogy az ilyesfajta
dolgokról lényegesen többet tudok, mint ön.
– Társadalmunk talán nem biztosítja a teljes körű vallásszabadságot?
– Mi ez az ostobaság? Miért, talán tilos kivinni Kropotkin műveit a
könyvtárból? Talán nem vásárolhatunk ötfontnyi porcukrot az üzletben?
Mindenki tudja, hogy a létező legszabadabb...
Csipogni kezdett a telefon. A BiTi egy gombnyomással fogadta a hívást,
ám közben a tekintetét egy pillanatra sem vette le a királyi ajtó előtt
elnyúlva fekvő alakról.
– ADÉR 2
A hangszóróból egy gépi hang hallatszott.
– Az elemzett szöveg óegyházi szláv nyelven van. Halotti imádság.
– Aha. Saját magáért imádkozik.
– Ebben meg mégis hogy lehet biztos? Láttam a célszemély dossziéját.
Anyai ágon a nagyszülei Dobrudzsába valósiak. Gyerekkorában éveken át
ott töltötte a vakációt.
– Óegyházi szláv nyelv! Herold szerelmére, ennek az alaknak olyan az
emlékezete, mint egy számítógépé!
Mind a ketten némán bámulták a képernyőt. A templomban minden
mozdulatlanságba dermedt. Csupán a gyertyák fénye remegett a
homályban. Shaughnessy váratlanul felkelt a székből.
 – Hat óra van – jelentette ki, és felhúzta a kesztyűjét. – Lejárt a
munkaidőm.
– Ennél azért nagyobb érdeklődést tanúsíthatna a munkája iránt –
mérgelődött Hegedűs. – Nem gondolhatja komolyan, hogy csak úgy kisétál
innen? Pont most, amikor döntő pontra érkezett ez az ügy.
– Szó sincs döntő pontról. Legalábbis számomra.
– Csak nem ezt a fickót félti? Mi ütött magába? Hogy a fenébe aggódhat
egy ilyen átkozottul veszélyes alakért? De hiszen lehet, hogy egy
potyautassal van dolgunk.
– Magának is jó estét, BiFőTi!
– Gondoskodom arról, hogy ez bekerüljön a személyes aktájába,
Shaughnessy BiTi. Komolyan mondom.
– Erre az utolsó megjegyzésére semmi szükség nem volt – felelte
Wanda, majd a vállára vette a sálját, és kiment a szobából.
Hegedűs vicsorogni kezdett. Dühös tekintettel követte a távolodó nő
alakját. Majdnem lemaradt Nikol Helder következő lépéséről.
A célszemély mélyen meghajolt a királyi ajtó előtt. Ortodox módra
keresztet vetett. Először a jobb, aztán a bal vállat érintette meg. Odalépett
Szent György ikonjához, és megcsókolta. A szentet? Hát nem éppen.
Ajkával a sárkányt érintette meg.
– Goszpodi pomilu – szólalt meg hangosan, és ismét megcsókolta az
alvilág urát, Isten legősibb ellenségét.
Hegedűs hangosan és zabolátlanul röhögni kezdett.
– Szóval akkor teljesen normális volna ez a fickó? Egyáltalán nem lóg
ki a sorból? Várjuk csak ki a végét!
A hüvelykujjával megérintette a telefon gombját.
– Összeköttetést kérek a főigazgatóval.
Az utolsó szótag végét elfojtotta az átjátszóállomás halk fecsegése.
Utána már fel is hangzott az intézményvezető nyugodt és udvarias hangja.
– Frisé főigazgató... Hegedűs? Ha egy perccel később hív, már nem
vagyok itt. Szerencséje volt.
– Nem tudnám egyértelműen eldönteni, hogy szerencsés vagyok-e vagy
sem – felelte a FőBiTi. – Az NH ügy kritikus fázisba lépett. Felküldöm az
utolsó néhány percnyi felvétel. Lejátszhatja a saját gépén, MegATa 3.
Ha nem fülelt volna, akkor nem is hallotta volna meg a főigazgató halk
sóhajtását. A hang arra utalt, hogy a részlegvezető a kényszer hatásának
engedve le fogja mondani az előre megbeszélt golfot vagy szexet. Hegedűs
felállt, és a kezét az öltönye zsebébe süllyesztette.
– Nem semmi, amit összehoztál, Nikol, te agyafúrt gazember. Milyen
nagyszerű színjáték! Igazi csemegével kedveskedtél a főigazgatónak.
Alaposan hazavágtad a kettőnk kapcsolatát! Nagyon köszönöm, te
szemétláda!
 6.
Manfred Hegedűs aznap este csúnyán berúgott, és az éjszakája is elég
rohadtmód alakult. Maga volt a megtestesült rosszkedv, amikor másnap
reggel, pontosan hét óra negyvenötkor megjelent a FőBih épületében.
Kegyetlenül leugatta az ADÉR 2-ben éjszakai szolgálatot ellátó fiatal
biztonsági gyakornokot. Nem érdekelte a négy begyűjtött MegATa 1 és a
két lehetséges torlódás sem. Bement az irodájába, főzött egy kanna kávét,
és utána bevonult a raktárhelyiségbe. Letelepedett a plafonig tornyosuló
számítógépek közé. Megpróbálta a kávéval enyhíteni iszonyatos fejfájását
és rosszkedvét.
– Hiába próbálkozunk bármivel is, egyre többen és többen jönnek majd:
Goszpodi pomilu – szólalt meg rekedtes hangon. Röhögni kezdett, de ettől
éles fájdalom hasított a fejébe.
A képernyőn nagyjából nyolc óra harminc felé villant fel a riasztás:

legmagasabb fontossági besorolású hívás. kérem, fogadja!

Hegedűs úgy vélte, hogy megjött a bevetési riport. Tavaszvárosba

általában Sawatzkit vagy Temeulent szokták kiküldeni. A célpont holtestét
megvizsgálva többnyire szívelégtelenséget jelöltek meg a halál okaként. De
nem. Nem a végrehajtott akcióról kapott beszámolót. Személyesen
Bunzewitz, a nagyhatalmú koordinátor volt a vonalban. Ezúttal sárgászöld
kaftánt viselt. Az arcából csak úgy áradt a lelkesedés.
– Jó reggelt kívánok, BiFőTi! – szólalt meg halvány, de annál
barátságosabb mosollyal. – Engedje meg, hogy gratuláljak. A válaszlépése
kifejezetten elegánsra sikeredett. Le a kalappal!
– Nem tudom, miről beszél – vágott vissza Hegedűs. – Ki engedte meg,
hogy a rendszerünket használja?
– A sajtó hatalma, mon cher. Mi sem unatkoztunk ám azóta a kis
hogyishívják óta. Persze látom, hogy ön sem. A feltálalt történet igazi
csúcskategóriás szenzáció. Úgyhogy ebben a pillanatban kiegyezhetünk egy
döntetlenben.
 – Továbbra sem tudom, hogy mégis mi a fenéről beszél. Talán, ha lenne
olyan kedves, és...
– Vagy úgy. Tehát ön hajnal óta keményen húzta az igát – vigyorgott a
tévés. Majdnemhogy cinkos pillantást vetett a főtiszt felé. – Szóval akkor
ezek szerint még arra sem volt ideje, hogy megnézze a kettes csatorna
hatalmas szenzációját. Pedig...
– Koordinátor, sértőek a célzásai. Rám nézve talán nem is annyira,
viszont annál inkább a főigazgatóra nézve.
– A célzásaim? – felelte halk nevetéssel a tévés. Sodort magának egy
cigarettát. – Egyszerűen csak találtunk egy érdekes történetet. Végre
valahára napvilágra került az igazság. Vagy legalábbis az igazság egyik
aspektusa. Egyértelműen és látványosan. Ki tudja, nagyon is elképzelhető,
hogy mostantól kezdve sokkal intenzívebb és – szíves engedelmével úgy
vélem, hogy – lényegesebb kérdéseket érintő együttműködés alakulhat ki
közöttünk...
– Kérem, koordinátor, az ilyenfajta elképzeléseit ne velem, hanem a
főigazgatóval ossza meg! Most pedig arra kell kérnem, hogy...
– A főigazgatóval? Maradjon köztünk a dolog, Hegedűs, de attól tartok,
hogy a barátunk... hogy is mondjam... nem igazán felel meg a következő
időszak kihívásainak. A magam részéről nagyon is örülök annak. hogy
megismerhettem önt, BiFőTi.
A képernyő elsötétedett. A cápát elnyelte a mélység. Volt pofája ahhoz,
hogy így hagyja faképnél!
Hegedűs úgy érezte, hogy sarokba szorították, és ettől még ingerültebb
lett. Felhívta az átmeneti archívumot, és durván kiadta a parancsait.
– Játsszák le nekem azt a szart! Tudják, a reggeli adást. Azt a balhét a
kettes csatornáról.
– A metróban történtekről? A tragédiáról?
– Hát persze – vágta rá az irattáros. Valamiért feltűnő barátságossággal
beszélt. Nyoma sem volt a megszokott hivatalos hűvösségnek. – Nyolc,
kettő, kettő. Már indul is. Parancsoljon!
– Hát persze hogy azt. Elemeznem kell.
– Tíz másodperc, BiFőTi.
Az adatátvitel csupán nyolc másodpercig tartott. A képernyőn máris
megjelent egy átlagos metróállomás enyhén ívelő platformja. A peronon
három-négy sorban rengeteg ingázó várakozott. A fejük fölött jól látszott az
óra kijelzője. Az információs táblán mozgásba lendültek a műanyag lapok.
Megjelent a következő felirat: MS CITY. A MegATa 3 miatt beélesített
kamera lassan ráközelített egy hat vagy hét főből álló csoportra. Nikol
Helder is ott állt közöttük. Termeulen természetesen csak egy egész kicsivel
maradt le a háta mögött. A kivégzőtiszt szokás szerint tökéletesen
beleolvadt a környezetébe. A jobb kezében teljesen hétköznapi, alumínium
szegélyű diplomatatáskát tartott. A bal kezét a zakója zsebébe dugta (a
kivégző balkezes volt).
– Ma reggel hét óra ötvenkor elképesztő dolog történt a Heinzius utcai
metróállomáson. Tavaszváros utazóközönségét mélységesen
megdöbbentette az esemény – hallatszott egy tévébemondó túlzásba vitt
izgalommal teli hangja. – Amikor megérkezett a belváros irányába tartó
szerelvény...
Hegedűs levette a bemondó hangsávját.
Semmi szüksége nem volt arra, hogy valaki értelmezze, amit mindjárt
látni fog. A legjobb lesz, ha ő maga értelmezi az eseményeket. Megpróbált
a képre összpontosítani. A várakozó tömeg csendben figyelte az alagútból
előgördülő szerelvényt. Az ajtók kinyíltak, de alig szállt ki valaki. A
várakozók mozgásba lendültek, és a tömeg feltorlódott. Helder már ott állt
az ajtó előtt. Termeulen egész közel járt a célpontjához. A körülötte állók
eltakarták a kezét. Ekkor azonban a végrehajtó elmosódott feje megrándult,
és a kivégzőtiszt mintha csak összement volna. Talán összeesett?
A beszállók megtorpantak. Az arcukra kiült az ingerültség. Már nem
látszott Termeulen feje. Az ajtók azonban nem tudtak bezáródni. Valami
elzárta az útjukat.
A metróállomás most már hangos, értetlenkedő kiabálástól zengett. A
közelben állók megpróbáltak elhátrálni az ajtóktól.
– Mi történt? Mi történt?
– A biztonsági sávot kérjük elhagyni!
Hegedűs előtt egy pillanatra felvillant Helder arca. A célszemély
körülnézett a peronon, ám abban a pillanatban váltott a kép, és most már a
mennyezetre szerelt kamera nézőpontjából követhették az eseményeket. A
magasból jól látszott a peron csempéjén fekvőalak. A csukott szemmel
heverő, mozdulatlan Termeulen arcából békesség áradt. A mellette állók
lassan közelebb merészkedtek. Ekkor azonban mintha valaki rájuk szólt
volna. Az emberek gyűrűje hátrált, és a feltárult nyíláson egy fiatal nő
térdelt oda Termeulen mellé.
Shaughnessy volt az! Herold szerelmére, tényleg Shaughnessy BiTi volt
a peronon! Amikor felemelte sápadt arcát, valósággal felragyogott tűzvörös
hajkoronája. A fiatal nő mondott valamit. Hegedűs azonnal felerősítette a
háttérhangokat.
– ...doktort! – hallotta. – Alig lehet érezni a pulzusát.
Shaughnessy, hogy a pokolba kerülhetett... Ekkor újra észrevette
Heldert. A célszemély kiszökkent a metróból, és előrehajolt. A kamerát
majdnem pontosan a feje fölött erősítették a mennyezetre. A lencsék már
nem a férfira összpontosítottak, hanem ráközelítettek az eszméletlen férfi
keze mellett fekvő hosszúkás, sötét tárgyra. Amit a célszemély is felfedezett
már. Helder lehajolt, kinyújtotta a kezét...
A BiFőTi visszakapcsolta az összes hangsávot.
– Most pedig jól láthatják a leglényegesebb pillanatot – hallatszott a
műsorvezető visszafogott hangja. – A szerelvényből kilépő férfi felvette a
földön heverő tűpisztolyt. Csak pár másodpercre volt szükség ahhoz, hogy
kiderítsük a személyazonosságát. Nikol Helder a következő pillanatban már
balra hajolt, és ahogy azt önök is jól látják, kedves nézőink, átvetette magát
az öntudatlan alak fölött, és megragadta a fiatal hölgy karját. Felrántotta a
földről, látják, kérem?
A bemondó hangja elhallgatott. Jól hallatszott a peronon álló tömeg
döbbent hördülése. Éles, tiszta hang metszett a beálló csendbe.
– Mindenki menjen hátrébb! Most rögtön! – kiáltotta Nikol Helder. –
Kérem, adjanak utat! Tegyék szabaddá a mozgólépcsőhöz vezető sávot! Én
most elmegyek innen. Magammal viszem ezt a hölgyet is. Senkinek sem
tanácsolom, hogy követni próbáljon!
Mint egy esetlen szerető, bal karjával átölelte Wanda derekát. Elindultak
a mozgólépcsők felé. Váltott a kép. Most már szemből mutatták a
távozókat. A közeli felvételen nagyon jól látszott a Wanda fekete és
aranyszínű kendőjéhez szorított tűpisztoly. A tévébemondó csak suttogva
merte folytatni:
– Kedves nézők, igazi klasszikus emberrablási kísérletnek lehetünk
tanúi. Nemsokára majd kiderül, hogy mégis mi áll a háttérben. Megtudjuk,
hogy mit akar ez a bűnöző. Ebben a pillanatban nincs mit tenni, de
hamarosan színre lép majd a Biztonsági Rendőrség...
 A kamera elképesztő távolságból rá tudott fókuszálni a mozgólépcső
felé tartó emberrablóra. Az újonnan alkalmazott hardver teljesen önállóan is
valóságos csodákra volt képes.
– Ebben a pillanatban sikerült kideríteni, hogy ezt a hihetetlenül
hidegvérű ifjú hölgyet Wanda Shaughnessynek hívják. Elképesztő
nyugalomról tanúbizonyságot téve megy felfelé a mozgólépcsőn őrült
elrablója mellett. Most pedig...
Gyorsan váltott a kép. Az alulsó kamera jól mutatta, ahogy a két alak
valósággal fényárba borulva feljutott a mozgólépcső legtetejére. Odafent
Helder megtorpant. Bal kézzel átkarolta Wanda nyakát, miközben lassan
megfordult.
– Figyeljetek! – harsogta diadalittasan. – Figyeljetek rám, emberek!
Üdvözlöm az Egyes Csatornát! Meg a Kettest, meg a Hármast. Na, mit
szóltok hozzá? Sikerült! Látjátok? Látjátok, hogy mit tettem? Éltem. Végre
valahára nekem is kijutott az igazi életből...
A villámgyors, elmosódott mozdulatban talán csak Hegedűs ismerte fel
az ezerszer begyakorolt támadást. Az alkalmazott cselgáncstechnika
sikeresnek bizonyult. Ahogy a két alak eltávolodott egymástól, egy parányi
fekete tárgy szelte át a levegőt. Hangos csattanással rázuhant a két
mozgólépcső közötti, alumíniummal borított lejtős sávra. Pörögve rögtön
csúszni kezdett lefelé. Helder élesen felkiáltott, ám Wanda a következő
pillanatban már át is dobta a válla fölött. A túszejtő is rázuhant a korlátok
közötti fémsávra. Fejjel előre eltűnt a mélységben. Így ért véget Nikol
Helder nagyjelenete. A háborodottat hamarosan már negyven vagy talán
ötven ember takarta el a kamera elől. A metróállomás csak úgy zengett a
megkönnyebbült, ujjongó hangoktól. Az üvöltés azonban nagyon hamar
megváltozott. A tömeg vérre vágyott. Emberhúsra.
A folyosó túlsó vége felől felbukkant néhány zöld egyenruhás rendőr.
Megpróbálták a lehető legjobban megközelíteni a mozgólépcső aljában a
tumultust. Elkéstek. Nem tudták megakadályozni, hogy...
Az üvöltésnek gyorsan vége szakadt.
– Ez undorító! – hördült fel Hegedűs, és kikapcsolta a képernyőt.
Később persze még kétszer vagy háromszor átnézi az egészet, hiszen
elengedhetetlennek tűnt a gondos elemzés. Ellenőriznie kell azt is, hogy az
első képkockákon Shaughnessy egészen pontosan hol is helyezkedett el a
többiekhez képest. Csak hát ehhez a legcsekélyebb kedvet sem érezte.
Szerencsére egyetlen előírás sem akadt, ami miatt így kellett volna tennie.
– Ez a sok törtető – morogta ingerülten.
 7.
Wanda Shaughnessy nagyjából déltájban ért vissza a KözBiH központi
épületébe. A nap hősének legalább száz nyilatkozatot kellett adnia a délelőtt
folyamán. A munkatársak pezsgővel várták az irodában.
– Ilyen a véletlen... – magyarázta szerényen az ifjú hölgy. – A
rokonaimnál voltam Tavaszvárosban, és náluk töltöttem az éjszakát. Aztán
pedig, ahogy...
A BiFőTi nem csatlakozott az ünneplőkhöz. Esze ágában sem volt
beállni a jókedvű gratulálók sorába. A bordázott üvegfal mögül figyelte a
pezsgőzőket. Egyedül maradt a bevetési terv romjai között.
A főigazgató természetesen hamarosan telefonált.
– Először persze nagyon is meglepődtünk, ahogy azt elképzelheti...
Csak hát most pontosan ilyesmire volt szükségünk... Egy időre
megszabadulunk attól a DélTEL-es disznótól. Azonnal kielemeztük az
eseményeket. Elképesztő nagy volt az ÉK-értéke. Azok a fickók odaát most
aztán tényleg...
A BiFőTi kötelességtudóan hallgatta a kántáló idiótát. A főigazgatónak
fogalma sem volt arról, hogy éppen aláírta a szakmai pályafutása halálos
ítéletét. Ráadásul most már az egész programot, az ADÉR 2-t is lehúzhatják
a vécén. Helder és Shaughnessy átszakította a gátat. Ez a gát zárta el a
barlangban gubbasztó milliókat a valóság óceánjától. Helder üzenetét sok
ezren megértették: „Ha nekem sikerült, akkor neked is sikerülhet. Nem kell
hozzá más, csak egy cseppnyi ész, leheletnyi képzelőerő, és akkor te is
felkerülhetsz a képernyőkre. Szabad az út azok előtt, akik képesek elindulni
rajta”. Az elmúlt hat hónap során az ADÉR 2 elkeseredetten küzdött a
növekvő nyomás ellen. A központ kizárólag unalmas, semmitmondó
anyagokat bocsátott a közszolgálati csatornák rendelkezésére, mert ezzel
akarták elvenni a lehetséges potyautasok kedvét. Mégis ki a fene akarta
volna a verekedő huligánokat, a vandálokat vagy az elmosódott
felvételeken alig kivehető bankrablókat utánozni? Az elért eredmények
azonban most egy csapásra szertefoszlottak. A tavaszvárosi emberrablás,
Helder és Shaughnessy magánszáma mindent tönkretett.
 A fiatal nő még mindig kint volt az irodában. A kendője ott ragyogott a
vállán. A kezében pezsgőspoharat tartott. Pont úgy nézett ki, mint a
harmincas években készült klasszikus filmek előkelő hősnői. Mosolyogva,
halk kacagással, udvarias biccentéssel fogadta a körülötte nyüzsgő
fiatalemberek rajongó udvarlását.
Hegedűs felkapta a mikrofont, és beleüvöltött:
– Shaughnessy BiTi azonnal jelentkezzen a részlegvezető irodájában!
A recsegő hangszórók üvöltését meghallva a fiatal nő duzzogó képet
vágott, rajongói pedig nevetve elbúcsúztak tőle. Egyikőjük – a bécsi vér
nem válik vízzé! – még a kezét is megcsókolta. Wanda letette a
pezsgőspoharat. Megigazította a kendőjét, majd elindult az iroda felé.
Annyira azért nem volt ostoba, hogy riszálja a csípőjét. Belépett, és bezárta
maga mögött a bordázott üveggel borított ajtót. Megállt, és a főnöke
szemébe nézett.
– Helder kapott egy esélyt.
Hegedűs majdnem átdöfte a tekintetével, de nem bírta meghátrálásra
kényszeríteni.
– Tönkretette az egész programot. Képes felfogni, hogy mit művelt?
– Melyiket? A tervszerű gyilkosságokat? – hördült fel Shaughnessy.
Letépte a válláról a kendőjét, és odavágta az asztalra. – Azt a nevetséges,
hitvány kis programot? Ahogy megpróbáltunk mindenkit a barlangban
tartani? Mondja csak, BiFőTi, még hány esetben rendelte volna el a
gyilkosságot, ha valamelyik célszemélyről kiderült volna, hogy veszélyessé
válhat? Hogy áll a projekt a számok tükrében? Vannak ugye hozzávetőleges
adataink? Az első néhány hónap során ötvenöt alkalommal csaptunk le.
Utána pedig...
– Ötvenöt pszichopatát hatástalanítottunk. Ötvenöt lehetséges
tömeggyilkost, őrültet, ámokfutót! – hörögte a főtiszt. Elindult befelé a
raktár irányába. Beosztottja elszánt nyugalommal a nyomába eredt.
Hegedűs váratlanul megpördült, és felpofozta a fiatal nőt.
Wandának egy arcizma sem rándult.
– Magára még fényes karrier vár, BiTi. Gratulálok!
– Seggfej! Nevetséges, kőkorszaki idióta. Helder legalább... – Wanda
fejével a képernyő felé biccentett. – Álmodozott valamiről. Élni akart.
Legalább egyetlen alkalommal. Utána hajlandó lett volna visszatérni az
árnyékok világába. Nem volt semmi baj a fejével. Tudja, kik az őrültek? Mi
vagyunk! Itt mindenki az. Maga, én, Termeulen és az egész parancsnokság.
Eldöntjük, hogy mi a normális. Meghatározzuk a szenzáció mértékét. De
hát ez őrület, úgy ahogy van. Meg tudná talán mondani, hogy most majd mi
történik?
Egy apró, karcsú pisztolyt rakott a képernyő mellé.
– Az enyém, nem Termeulené. Ő halálos töltetet használt, én viszont
csak megbénítottam. Mostanra már teljesen rendbejött.
– Az a fickó majd befogja a száját, ha megvan a magához való esze –
morogta Hegedűs. – Bárhogy is próbálná meg kimagyarázni, azzal csak
maga alatt vágná a fát.
Bár továbbra is a fiatal nő felé fordult, már nem látta a beosztottját.
Ráncokkal borított homloka mögött valósággal pörögtek a fogaskerekek.
Váratlanul nevetni kezdett.
– Ebben a pillanatban minden bizonytalan. Átmenetileg. Persze pár
dolognak elengedhetetlenül meg kell változni. Ki fogunk mászni a
pöcegödörből, BiTi. Jut nekünk is hely a nap alatt. Kiterítjük a kártyáinkat.
Akad néhány nyerő lap a kezünkben. Végül is éppenséggel a média az, aki
nem engedheti meg magának, hogy továbbra is a régi mederben folyjanak a
dolgok. Mindennek persze meglesznek a személyi következményei is.
Mégpedig messzeható következményekről beszélek. Azt hiszem, az ön
várható pályafutását is nagyban elősegítené, ha ma este elmenne vacsorázni
az újdonsült főigazgatóval.
– És akkor kettőnk közül ki is a karrierista? – csattant fel a nő.
Megvonta a vállát, és elfordult. – Nem én nyomulok itt ezerrel. Be fogom
adni a felmondásomat.
– Nagyon is tisztában van azzal, hogy ez lehetetlen.
– Na és akkor mi van? – nézett hátra Wanda a válla fölött. A tekintete
valósággal ragyogott, amikor komoly hangon így folytatta: – Egy pillanatra
én is úgy élhettem, mint az istenek. Ennél többre már nincs is szükségem.

Varga Csaba Béla fordítása

 Carl Amery
(1922–2005)
Science-fiction írók néha nagy élvezetet lelnek nagyvárosok
elpusztításában. London vagy New York számtalan módon lett rommá
természeti katasztrófa, háború vagy akár idegen lények támadása által.
Természetesen más városokat is elérhetett a vég, na de Passaut?
A Passaut leromboló író Carl Amery, eredeti nevén Christian Anton
Mayer (az Amery a Mayer anagrammája). Mayer 1922-ben született
Münchenben. Passauban (!) végezte el a gimnáziumot, majd behívták a
Wehrmachtba. 1943 és 1946 között hadifogoly volt, de jó sorsa Szibéria
helyett Arkansasba vetette. Később visszatért Amerikába, és a washingtoni
Katolikus Egyetemen tanult. Hazatérve tagja lett a Gruppe 47 írói
csoportnak (amelynek nevezetesebb tagjai Heinrich Böll vagy Günter
Grass).
Bajorként Mayer eleinte lelkes és militáns katolikus volt, lelkesedése
azonban az egyház iránt a későbbiek folyamán elmúlt. Rajongott
Chestertonért, ő volt az angol író fantasztikus műveinek német szerkesztője.
Egyre inkább a környezetvédelem került érdeklődése középpontjába,
könyveket írt a témáról, és a német „zöldek” egyik alapító tagja lett.
Első, kevéssé jelentős műveiben kora társadalmát kritizálta. Sikereit
azonban a science-fictionnel érte el. Négyszer kapott Kurd Lasswitz-díjat,
és számos egyéb, főleg bajor kitüntetésben részesült. Munkássága nem
korlátozódott csak regényekre, szintén komoly elismerést kaptak
elbeszélései, hangjátékai.
Bemutatkozó regénye, a Das Königsprojekt (1974), némi túlzással
reneszánsz punknak nevezhető. A Vatikán meg akarta akadályozni VIII.
Henrik szakítását a katolikus egyházzal, s helyette a Stuartokat akarta az
angol trónra ültetni. Ehhez a Leonardo da Vinci által feltalált téridőgépet
használták fel. A kísérlet azonban kudarcot vallott.
Következő műve az itt olvasható Passau város pusztulása (Der
Untergang der Stadt Passau, 1975). A város kitüntetésnek vette, hogy
Mayer elpusztította egy regényben, és az írót életműdíjjal jutalmazta (ebben
nyilván szerepet játszott Mayer korábbi kapcsolata a várossal). Egy másik,
alternatív történelemmel foglalkozó regényében (An den Feuern der
Leyermark, 1979) a bajorok amerikai indiánok segítségével legyőzik a
poroszokat, így nem jön létre az egységes Németország.
„Istenek potyautasa” („Nur einen Sommer gönnt Ihr Gewaltigen”,
1985) című elbeszélése is Lasswitz-díjas. A hatvanas évek újhullámának
stílusában írt történet érdekesen vetíti előre korunk valóságshow-ját, ahogy
egyes nézőkben összemosódik a valóság a tévével. Külön érdekessége az
elbeszélésnek, hogy Mayer előszeretettel használ magyar neveket: a főhős
Manfred Hegedűs, és szerepel egy Lajos Lederer is.
Mayer szociálisan érzékeny író volt, védte a civil szabadságjogokat,
kritizálta a kapitalista társadalom akkori formáját. Talán egy írótól
meghökkentően hangzik, de a copyrighttal sem volt kibékülve:
„Modernizáltunk régi törzsi téveszméket – mint például a kwakiutl
indiánoknál –, hogy birtokolhatunk vagy örökül hagyhatunk egy dalt, egy
varázsigét vagy egy bárd epikáját...”
Mayernek magyarul még nem jelent meg műve. Teljesen mégsem
ismeretlen, mivel Weinbrenner Rudolf beszámolt a Passau város
pusztulásáról 1985-ben a Galaktika 61-ben. Most pedig, majd harminc év
után, olvashatjuk magát a művet is.

Zsoldos Endre
 Gabriel García Márquez
(1927-2014)
1917. március 6-án született Aractacában, hamar a nagyszüleihez került
a családon belüli politikai nézeteltérések miatt. Nagy hatással volt rá
nagyapja, aki a kolumbiai polgárháború alatt ezredes volt, később pedig a
politikai újságírás felé mozdult a karrierje, amiért még a jogi egyetemet is
otthagyta.
Az El Espectadorban kezdett publikálni. Első regénye, az Egy hajótörött
története 1955-ben először cikksorozatként jelent meg, majd miután
elhagyta Kolumbiát, könyv formában is kiadta. A mű viszont nem
feltétlenül regény, inkább mondható tényfeltáró riportnak, Márquez célja
ugyanis egy hajótörés aktáinak leleplezése volt.
Itthon két legismertebb regénye a Szerelem a kolera idején (1985) és a
Száz év magány (1967). Eleinte Faulknerre hajazó stílusa nagyregényeiben
már kikristályosodott, egyértelművé vált a mágikus realizmus hatása.
Faulkner mellett még Dickens neve szokott felmerülni, Márquez humorát
hozzá kapcsolja előszeretettel a szakirodalom.
A mágikus realizmus fogalmát Franz Roh alkotta a húszas években,
varázsa abban rejlik, hogy a mágikus elemeket úgy helyezi a realitásba,
hogy az nem szorul soha magyarázatra. A csodás feltétlen elfogadása pedig
a fantasztikum körébe tartozik, Tzvetan Todorov elfogadott
természetfelettiként definiálta fogalmát.
Előszeretettel játszik az idővel, több síkon mutatja a történetet, helyhez
sem kötött, és előszeretettel fordítja meg az ok-okozati összefüggéseket.
Márquez leghíresebb regényei mind ehhez a stílushoz köthetők.
1972-ben megkapta a nemzetközi Neustadt Nemzetközi Irodalmi díjat,
majd később, 1982. december 8-án munkásságáért irodalmi Nobel-díjjal
tüntették ki, és első kolumbiaiként vehette át a kitüntetést. Az írónak
megannyi sikere után viszont meg kellett küzdenie a rákkal, 1999-ben
diagnosztizálták nála a betegséget, ami ismét egy újabb művet szült. 2002-
ben jelent meg a Vivir para conturla (magyarul: Azért élek, hogy
elmeséljem az életemet), az első rész memoárjából, melyet trilógiának
tervezett. Állapota rosszabbodásával átszállították Mexikóba, ahol halála
napjáig kezelték. A mágikus realizmus nagymestere, a latin-amerikai
politikai újságírás és a huszadik századi szépirodalom egyik nagy alakja
nyolcvanhét évesen hunyt el 2014. április 17-én. Családján kívül a
kolumbiai és a mexikói államfő is megemlékezett az íróról, a Modern
Művészetek Múzeumában tartott megemlékezésen több százan voltak jelen.

Fenyvesi Fruzsina
 Gabriel García Márquez
A SZENT
Huszonkét év után újra összetalálkoztam Margarito Duartéval. A
Trastevere egyik eldugott sikátorában bukkant elém, és hirtelen nem is
ismertem rá a nehezen érthető spanyol kiejtése meg a régi rómaiakhoz illő
széles mozdulatai miatt. A haja ősz volt, megritkult, már nyoma sem volt
rajta az Andokból származó írójelölt búskomorságának és
gyászruhakultuszának, mellyel annak idején Rómába érkezett, de a
beszélgetés során lassan lehámoztam róla a csalóka mázt, amit az évek
raktak rá, és újra olyannak láttam, amilyen volt: zárkózottnak,
kiszámíthatatlannak és konoknak, mint egy kőfaragó. Már a második csésze
kávét ittuk az egyik régi presszónkban, amikor fel mertem neki tenni a
kérdést, amely az oldalamat fúrta.
– Mi lett a szenttel?
– Megvan – felelte. – Megvan, és vár.
Rajtam kívül csak Rafael Ribero Silva, a tenorista érthette volna meg,
hogy micsoda emberi dráma rejlik a válaszában. Olyan sokat tudtunk róla,
hogy éveken át arra gondoltam, ő az a szerzőjét kereső szereplő, akire mi,
regényírók egy életen át varunk, és csak azért nem engedtem, hogy rám
találjon, mert elképzelhetetlennek tartottam a történet végkifejletét.
Azon a napsütéses tavaszon érkezett Rómába, amikor XII. Piusra
rájöttek a csuklási rohamok, és se az orvosok, se a kuruzslók evilági és
alvilági tudománya nem tudta elmulasztani őket. Akkor hagyta el először a
szülőfaluját, mely a Tolima csúcsa alatt húzódott meg a kolumbiai
Andokban, és ez még akkor is látszott rajta, amikor aludt. Egy reggel
megjelent a konzulátusunkon egy lakkozott fenyőfa ládával, mely mérete és
formája alapján csellótoknak látszott, és elmondta a konzulnak meglepő úti
célját. A konzul akkor felhívta honfitársát, Rafael Ribero Silva tenoristát,
hogy szerezzen neki szobát abban a panzióban, ahol a tenorista meg
jómagam laktunk. Így ismertem meg őt.
Margarito Duarte csak az elemit végezte el, de az irodalom iránt érzett
elhivatottsága révén nagy műveltségre tett szert, mert mindent, ami
nyomtatásban olvasható volt, és ami a keze ügyébe került, szenvedélyes
odaadással elolvasott. Tizennyolc éves korában, amikor már a falu írnoka
volt, elvett egy szép lányt, aki aztán, nem sokkal a kislányuk születése után
meghalt. A kislányt, aki még szebb volt, mint az anyja, hétéves korában
vitte el valami ismeretlen eredetű láz. De Margarito Duarte igazi története
fél évvel azelőtt kezdődött el, hogy Rómába érkezett: akkor, amikor egy
felépítendő gát miatt el kellett költöztetniük a falu temetőjét. Mint minden
ottani lakos, Margarito is kiásta a sírjukból a hozzátartozói csontjait, hogy
átvigye őket az új temetőbe. A felesége már elporladt. A mellette lévő
sírban viszont a kislány még mindig épségben volt, tizenegy év után.
Olyannyira, hogy amikor leszedték a koporsó fedelét, érezni lehetett a
kislánnyal együtt eltemetett rózsák üde illatát. De az volt a
legmeghökkentőbb, hogy a test súlytalan volt.
A falut elözönlötték a csoda hírére odagyűlt kíváncsiskodók.
A dologhoz nem fért kétség. A test ép állapota a halott szentté válásának
egyértelmű jele volt, és még a megyés püspök is egyetértett azzal, hogy ezt
a csodát a Vatikán elé kell vinni. Így hát gyűjtést rendeztek, hogy Margarito
Duarte el tudjon utazni Rómába, és küzdeni tudjon egy olyan ügyért, amely
már nemcsak a saját ügye és nem is csupán a szűkebb pátriájának ügye volt,
hanem az egész nemzeté.
Mialatt a csendes és békés Parioli-negyedben lévő panzióban a
történetét mesélte nekünk, Margarito Duarte levette a lakatot a remekbe
készült ládáról, és felnyitotta a fedelet. Ribero Silva, a tenorista és jómagam
így lettünk tanúi a csodának. Nem olyan volt, mint azok a fonnyadt
múmiák, amelyek a világ múzeumaiban láthatók mindenfelé, hanem mint
egy menyasszonyi ruhába öltöztetett kislány, aki csak alszik, az után is,
hogy olyan sokáig a föld alatt feküdt. Bőre sima volt, és langyos, nyitott
szeme áttetsző, és azt az elviselhetetlen érzést keltette bennünk, hogy lát
minket a halálból. A selyem és a koszorú műnarancsvirágai nem vészelték
át az idő pusztítását olyan jó egészségben, mint a bőre, de a rózsák, amiket
a kezébe tettek, most is éltek. És a fenyőfatok súlya valóban nem változott,
amikor kivettük belőle a testet.
Margarito Duarte az érkezése másnapján intézni kezdte az ügyét.
Először egy nem annyira hatékony, mint inkább csak részvétteljes
diplomáciai segítséggel, aztán az összes lehetséges fortéllyal, amit csak ki
tudott találni, hogy a Vatikán által útjába állított számtalan akadályt
kikerülje. Soha nem beszélt arról, hogy mi mindent tesz az ügy érdekében,
de tudtuk, hogy sok mindent, és hiába. Ahány egyházi testületet és
humanitárius alapítványt felfedezett, mindet felkereste: mindenütt
figyelmesen, de meglepődés nélkül hallgatták végig, és biztosították, hogy
nyomban intézkedni fognak, de az intézkedéseknek nem lett foganatjuk. Az
időszak sem volt a legkedvezőbb. Minden olyasmivel, ami a Szentszékre
tartozott, várni kellett, amíg a pápa csuklási rohamai el nem múlnak, azok
pedig makacsul tartottak, nemcsak a hivatalos orvostudomány
legválogatottabb mesterfogásaival dacolva, hanem a világ minden tájáról
odaküldött varázsszerrel is.
Végül egy júliusi napon XII. Pius meggyógyult, és kiment Castel
Gandolfóba egy kis nyári pihenésre. Margarito, abban a reményben, hogy
megmutathatja a pápának, kivitte a szentet az első audienciára. A pápa a
belső udvarban jelent meg a hívők előtt, egy olyan alacsony emelet
erkélyén, hogy Margarito láthatta az ápolt körmeit, és a pápa levendulaillata
is megcsapta az orrát. De a pápa nem jött le a világ minden tájáról őmiatta
odasereglett turisták közé, ahogy azt Margarito remélte, hanem csak
elmondta hat nyelven ugyanazt a beszédet, és egy nagy, közös áldással
elbocsátotta őket.
A sok halogató válasz után Margarito elhatározta, hogy személyesen
intézi tovább az ügyet, és elvitt a Vatikán államtitkári hivatalába egy
majdnem hatvan oldalas, kézzel írt levelet, de nem kapott rá választ. Erre ő
is számított, mivel a tisztviselő, aki a kötelező udvariassági formulákkal
fogadta, csak egy hivatalos pillantást vetett a halott kislányra, és a többi
hivatalnok is, aki elment mellettük, teljes közönnyel nézett oda. Egyikük
elmondta neki, hogy az előző évben több mint nyolcszáz levelet kaptak,
amelyekben mind azt kérték tőlük, hogy avassák szentté a világ
legkülönbözőbb pontjain talált, épségben maradt holttesteket. Margarita
végül megkérte a tisztviselőt, győződjön meg róla, hogy a testnek nincs
súlya. A tisztviselő meggyőződött róla, de nem volt hajlandó elismerni.
– Valami tömeghipnózis lehet – mondta.
Margarito ezután a nyár kevés szabad óráját meg a sivár vasárnapokat a
szobájában töltötte, és lázasan bújta a könyveket, melyek valami támpontot
adhattak neki ügyének elintézéséhez. Bár senki se kérte rá, minden hónap
végén aprólékos kimutatást készített a költségeiről, és míves írnoki
kalligráfiájával bejegyezte egy füzetbe, hogy kellő pontossággal
elszámolhasson majd azoknak a falubelieknek, akik hozzájárultak az
utazásához. Az év végére már úgy ismerte a romai utcák labirintusát,
mintha ott született volna, folyékonyan beszélt olaszul, és olyan
szűkszavúan, ahogyan az Andokból hozott spanyol nyelvét beszélte, és úgy
értett már a szentté avatási eljáráshoz, mint senki más. De gyászruháját,
valamint funkcionáriusi mellényét és kalapját, melyet az akkori Rómában
csak néhány bevallhatatlan céllal létrejött titkos társaság tagjai hordtak,
csak jóval később vetette le. Kora reggel indult útnak a tokba zárt szenttel
együtt, és néha csak késő este érkezett haza, szomorúan és elgyötörten, de
mindig egy halvány reménysugárral, mely aztán másnapra erőt adott neki.
– A szentek a maguk külön idejében élnek – mondogatta. Én először
voltam Rómában, a Filmművészeti Kísérleti Központban tanultam, és
felejthetetlenül mély együttérzéssel éltem át a kálváriáját. A panzió, ahol
laktunk, tulajdonképpen csak egy modern lakás volt, pár lépésre a Villa
Borghesétől; két szobájában a tulajdonosnő lakott, a másik négyet meg
külföldi diákoknak adta ki. Maria Bellának hívtuk, csinos és
temperamentumos asszony volt, őszének teljében; híven betartotta azt a
szent szabályt, hogy a saját szobájában mindenki korlátlan úr. A házi munka
nehezét Antonietta néni, a nővére végezte, egy angyal, szárnyak nélkül, aki
bejárónőként dolgozott nála, egész nap a vödrével meg a rojtos seprőjével
járkált a lakásban, és fényesítette a már addig is tükörfényes
márványpadlót, ő tanított meg rá minket, hogy az énekesmadarakat is meg
lehet enni: Bartolino, a férje lőtte őket, valami háborúból megmaradt
mániája folytán; és végül ő költöztette át magához Margaritót, amikor az
már nem tudta megfizetni Maria Bella árait.
Margarito lényétől mi sem volt idegenebb, mint ez a szabadjára eresztett
ház. Itt minden órában történt valami, kezdve azzal, hogy hajnalonként a
Villa Borghese állatkertjében lakó oroszlán félelmetes ordítása ébresztett fel
minket. Riberto Silva, a tenorista kivívta magának azt az előjogot, hogy
szabadon gyakorolhatott a hajnali órákban, és a rómaiak nem zúgolódtak
rajta. Hatkor kelt, belemerült a kád egészségesen jéghideg vizébe, aztán
megfésülte mefisztói szemöldökét és szakállát, felvette skót kockás
köntösét, nyakába kötötte kínai selyemsálját, magára locsolta egyéni illatú
kölnijét, majd testestől-lelkestől átadta magát az éneklésnek. Kitárta a
szobája ablakát, télen még a csillagok alatt, és bemelegítésül valamelyik
szerelmes nagyária első sorait intonálta, egyre hangosabban, míg végül
teljes hangerővel rázendített. Ekkor jött a nagy esemény, melyre
mindnyájan vártunk: mikor Ribero Silva kivágta a magas C-t, a Villa
Borghese oroszlánja akkorát ordított vissza neki, hogy a föld is
beleremegett.
– Figlio mio, te vagy a testet öltött Szent Márk – kiáltott fel Antonietta
néni őszinte megrendüléssel. – Csak ő tudott az oroszlánok nyelvén.
Egy reggel nem az oroszlán válaszolt neki. A tenorista belekezdett az
Othello szerelmi kettősébe: Già nella notte densa s’estingue ogni clamor.
Az udvar túloldaláról ekkor egy szép szoprán hang felelt neki. A tenorista
folytatta, és a két hang végigénekelte a duettet, a szomszédok nagy
gyönyörűségére, akik sorra ablakot nyitottak, hogy az ellenállhatatlan
szerelem szent áradata elönthesse a lakásukat. A tenorista majdnem elájult,
amikor megtudta, hogy láthatatlan Desdemonája nem más volt, mint a nagy
Maria Caniglia.
Azt hiszem, ez az epizód késztette Margarito Duartét arra, hogy részt
vegyen a ház életében. Attól kezdve ő is odaült a közös asztalhoz, és többé
nem a konyhában evett, ahol Antonietta néni majdnem mindennap a
mesterien elkészített énekesmadár-pörköltjével kedveskedett neki. Maria
Bella ebéd után felolvasott az aznapi újságokból, hogy hozzászoktasson
minket az olasz kiejtéshez, és olyan mulatságos és önkényes részletekkel
toldotta meg a híreket, hogy jól szórakoztunk rajta. Egyszer, amikor a szent
kislány került szóba, elmesélte, hogy Palermóban van egy óriási múzeum,
ahol férfiak, nők és gyerekek épségben maradt holtteste látható, sőt püspöké
is: a kapucinusok temetőjéből kerültek elő. Margaritót úgy lázba hozta a hír,
hogy addig nem volt nyugta, amíg el nem mentünk Palermóba. De csak egy
futó pillantást vetett a nyomasztó folyosókon dicstelenül szikkadozó
múmiákra, és máris megtalálta a vigasztaló magyarázatot.
– Ez nem ugyanaz az eset – mondta. – Ezeken rögtön látszik, hogy
halottak.
Ebéd után Róma beleájult az augusztusi hőségbe. A déli nap ott állt
mozdulatlanul az ég közepén, és a délután két óra csendjében nem
hallatszott más, csak a vízcsobogás, Róma természetes hangja. De este hét
óra felé hirtelen kinyíltak az ablakok, hogy becsalogassák a szobákba a
nemrég feltámadt szellőt, és az utcákat elárasztotta a vidám tömeg, azzal az
egyetlen céllal, hogy élje az életet a motorbiciklik durrogása, a
görögdinnyeárusok kurjantásai és a virágos teraszokról felhangzó slágerek
között.
 A tenorista meg én nem feküdtünk le ebéd után. Felültünk a vespájára, ő
előre, én a hátsó ülésre, és fagylaltot meg csokoládét vittünk a kis nyári
kurváknak, akik a Villa Borghese évszázados babérfái alatt ácsorogtak, a
tűző napon álmatlanul kóborló turistákra várva. Szépek voltak, szegények
és kedvesek, mint akkoriban a legtöbb olasz nő, a kék organdi-, rózsaszínű
puplin- vagy zöld vászonruhájukban és a nemrég véget ért háború esőitől
kilyuggatott napernyőik alatt. Igazi emberi öröm volt együtt lenni velük,
mert a szakma törvényeit áthágva megengedték maguknak azt a luxust,
hogy elszalasszanak egy jó ügyfelet, és beüljenek velünk a sarki presszóba
egy kávéra meg egy jó kis dumára, vagy konflisba szálljanak, és
sétakocsikázzanak velünk a park ösvényein, vagy hogy a galoppatoión
esténként lovagló trónfosztott királyok és fájdalmas arcú szeretőik sorsán
keseregjenek. Nemegyszer mi voltunk a tolmácsaik, amikor egy-egy
félrelépő gringóval kellett tárgyalniuk.
De Margarito Duartét nem őmiattuk vittük ki a Villa Borghesébe, hanem
azért, hogy megmutassuk neki az oroszlánt. Az oroszlán szabadon járkált
egy kis kopár szigeten, melyet mély árok vett körül, és mihelyst a túlsó
parton megpillantott minket, olyan felháborodott ordításban tört ki, hogy az
ápolója is elképedt rajta. A park látogatói csodálkozva szaladtak össze. A
tenorista kivágta a reggeli magas C-t, hogy az oroszlán felismerje őt, de az
rá se hederített. Csak ordított. és azt hittük, mindnyájunkra, kivétel nélkül,
de az ápolója rögtön észrevette, hogy csak Margaritóra ordít. Így is volt:
amerre Margarito ment, arra ment az oroszlán is, és mihelyt eltűnt a szeme
elől, abbahagyta az ordítást. Az ápoló, aki a sienai egyetemen doktorált
klasszika filológiából, arra gondolt, hogy Margarita aznap már biztosan más
oroszlánokkal is érintkezett, és rajta maradt a szaguk. Egyéb magyarázat,
ezen az alaptalan feltételezésen kívül, nem jutott eszébe.
– Mindenesetre – mondta – ez nem a harci ordítása: ez szánalomból
fakad.
Ribero Silva, a tenorista azonban nem ezen a természetfölötti epizódon
hökkent meg, hanem azon, hogy Margarito milyen zavarban volt, amikor a
parkban tanyázó lányokkal beszélgettek. Az asztalnál mesélte el nekünk, és
ki a hecc kedvéért, ki pedig együttérzésből, de mindnyájan egyetértettünk
abban, hogy meg kell tennünk a jó cselekedetet, és enyhítenünk kell
Margarito magányán. Maria Bella, jószívűségünkön elérzékenyülve,
rászorította gyűrűktől tarkálló ujjait bibliai ősanya-keblére.
 – Én meg is tenném, irgalmasságból – mondta –, de olyan férfiakkal,
akik mellényt hordanak, sohase tudtam.
Így történt, hogy a tenorista délután két órakor kiment a Villa
Borghesébe, és a vespáján hazahozta azt a leányzót, akiről úgy gondolta,
hogy vele Margarito Duarte egy órácskára a legjobb társaságban lesz. A
saját szobájában levetkőztette a lányt, szagos szappannal megmosdatta,
megtörölte, a saját kölnijével beillatosította, és a kámforos hintőporral,
melyet borotválkozás után szokott használni, az egész testét bedörzsölte.
Végül kifizette az addig eltöltött időt plusz egy órát, és tüzetesen
elmagyarázta a lánynak, hogy mit kell tennie.
A meztelen szépség lábujjhegyen átlibegett a homályba burkolt lakáson,
mint egy szieszta alatt megjelenő álomalak, és két halk koppantással
bekopogott a folyosó végén lévő szobába. Margarito Duarte, ing nélkül és
mezítláb, ajtót nyitott.
– Buona sera giovanotto – mondta a tünemény, egy diáklány hangján és
modorában. – Mi manda il tenore.[9]
Margarito nagy méltósággal állta a csapást. Szélesebbre tárta az ajtót,
hogy a lány be tudjon lépni; a lány lefeküdt az ágyra, ő pedig, hogy eleget
tegyen az illemnek, gyorsan belebújt az ingébe meg a cipőjébe. Aztán leült
az ágy mellé egy székre, és belekezdett a társalgásba. A lány meglepődve
nézett rá, és figyelmeztette, hogy siessen, mert csak egy órájuk van,
Margarito nem reagált rá. A lány később azt mondta, hogy mindenképpen
ott maradt volna, amíg csak Margarito akarja, és egy fillért se kért volna,
mert ilyen finom embert még nem látott. Mivel nem tudott mit kezdeni
magával, körbenézegetett a szobában, és a kandalló tetején megpillantotta a
fatokot. Megkérdezte Margaritótól, hogy szaxofon van-e benne. Margarita
nem válaszolt, hanem kinyitotta egy kissé a zsalugátert, hogy látni lehessen
a szobában, odavitte a tokot az ágyhoz, és levette a fedelét. A lány mondani
akart valamit, de nem tudott, mert leesett az álla. Vagy ahogy aztán nekünk
mondta: Mi si gelò il culo.[10]
Rémülten kimenekült a szobából, de a folyosón eltévesztette az irányt,
és beleszaladt Antonietta nénibe, aki épp az én szobámba igyekezett, hogy
új villanykörtét tegyen a lámpába. Mindketten úgy megijedtek, hogy a lány
késő estig nem mert kijönni a tenorista szobájából. Antonietta néni sosem
tudta meg, mi történt. Úgy meg volt rémülve, amikor bejött hozzám, hogy
nem tudta becsavarni a körtét a lámpába, mert annyira remegett a keze.
Kérdeztem, hogy mi baj van.
– Az, hogy ebben a házban kísértetek járnak – mondta. – És most már
nappal is. – Mély meggyőződéssel elmesélte, hogy abban a szobában, ahol
most a tenorista lakott, a háború alatt egy német tiszt elvágta a szeretője
torkát. Antonietta néni takarítás közben sokszor látta a meggyilkolt lányt a
folyosón járkálni.
– Most ment el mellettem a folyosón, anyaszült meztelenül – mondta. –
Szakasztott ilyen volt.
Ahogy beköszöntött az ősz, a város visszatért megszokott életéhez. Az
első szeles napoktól bezártak a virágdíszes nyári teraszok, s a tenorista meg
én újra eljártunk a régi trasteverei kiskocsmába, ahol Carlo Calcagni gróf
énekes növendékeivel meg néhány filmfőiskolás diáktársammal együtt
szoktunk vacsorázni. Ez utóbbiak közül a legbuzgóbban Lakisz járt oda,
egy értelmes és rokonszenves görög, akinek csak egy kellemetlen
tulajdonsága volt: örökösen a társadalmi igazságtalanságról szónokolt,
rettentő unalmasan. A tenoristáknak és a szopránoknak szerencsére
majdnem mindig sikerült őt operaáriákkal túlordítani, és senki se
háborodott fel miattuk, még éjfél után sem. Sőt, olykor egy-egy éjszakai
lump, aki betért a kocsmába, csatlakozott a kórushoz, s a szomszédos
házakban ablakok nyíltak, és megtapsoltak bennünket.
Egy éjjel, miközben énekeltünk, beállított Margarito: lábujjhegyen jött
be, hogy ne zavarjon. Magával hozta a fenyőfa tokot is, mert nem volt ideje
hazavinni a panzióba az után, hogy megmutatta a szentet a San Giovanni in
Laterano plébánosának, akiről tudni lehetett, hogy jó kapcsolatai vannak a
Szent Rítus Kongregációjával. A szemem sarkából láttam, hogy Margarito
letette a tokot egy különálló asztal alá, azután leült, és várt, amíg befejezzük
az éneklést. Mint mindig, éjfél felé most is összetoltunk néhány asztalt,
amikor már a kocsma kezdett elnéptelenedni, és mindnyájan körülültük:
azok, akik énekeltek, azok, akik a filmekről beszéltünk, és a társaság
barátai. Köztük Margarito Duarte, akit már úgy ismertek, hogy ő az a
csendes és szomorú kolumbiai, akiről senki nem tud semmit. Lakisz
felfigyelt a fenyőfa tokra, és megkérdezte Margaritótól, hogy igazán tud-e
csellózni. Én megdermedtem, mert úgy éreztem, hogy ezt az indiszkréciót
nem lehet kivédeni. A tenorista ugyanúgy feszengett, mint én, és ő sem
tudta megmenteni a helyzetet. Margarito viszont a legnagyobb
természetességgel fogadta a kérdést.
– Nem cselló – mondta. – A szent van benne.
Rátette a tokot az asztalra, leszedte róla a lakatot, és felemelte a fedelét.
A vendéglőn végigsöpört a döbbenet.
A vendégek, a pincérek és végül a szakácsok a véres kötényükben, mind
odajöttek, hogy lássák a csodát. Néhányan keresztet vetettek. Az egyik
szakácsnő összetett kézzel térdelt le, remegve, mint akit a hideg ráz, és
csendben imádkozott.
De aztán, ahogy alábbhagyott a felindulás, belebonyolódtunk egy
lármás vitába, mely arról folyt, hogy napjainkban lehet-e vagy sem szentté
válni. Persze Lakisz volt köztünk a legradikálisabb. Végül is annyi jött ki az
egészből, és ez Lakisz ötlete volt, hogy a témából egy kritikus hangvételű
filmet kell csinálni.
– Biztos vagyok benne – mondta –. hogy az öreg Cesare rá fog harapni
a témára.
Cesare Zavattiniről beszélt, filmszüzsé- és forgatókönyvtanárunkról, a
filmtörténet nagy alakjáról, az egyetlenről, aki személyes kapcsolatot tartott
fönn velünk az iskolán kívül is. Nemcsak a szakmára akart megtanítani
minket, hanem egy újfajta látásmódra is. Valóságos filmtéma-kigondoló
masina volt. Csak úgy ontotta a témákat, ha akarta, ha nem. És olyan
bőséggel, hogy mindig kellett neki valaki, aki segít hangosan végiggondolni
és röptükben elkapni őket. De mire végiggondolta, el is ment tőlük a kedve.
– Kár, hogy filmet kell csinálni belőle – mondta. Mert úgy gondolta,
hogy a mozivásznon sokat veszít majd a varázsából. Témák szerint
csoportosított és gombostűvel a falra tűzött cédulákon őrizte az ötleteit, és
annyi volt belőlük, hogy egy egész szoba falait beborították.
A következő szombaton elvittük hozzá Margarito Duartét. Olyan mohó
életszomj volt benne, hogy az Angela Medici utcai ház kapujában várt
minket, felajzva a témától, amit már telefonon jeleztünk neki.
Még a szokásos üdvözlésünkre se szánt időt, hanem rögtön odavezette
Margaritót egy asztalhoz, amelyről már előre lerámolt, és ő maga nyitotta
fel a tokot. Ami ezután történt, arra a legkevésbé sem számítottunk.
Ahelyett, hogy lázba jött volna, ahogy vártuk, valamiféle szellemi bénaság
vett erőt rajta.
– Ammazza! – dörmögte elképedve.
 Két-három percig némán bámult a szentre, aztán saját kezűleg becsukta
a tokot, és szótlanul kikísérte Margaritót az előszobába, mint egy járni
tanuló kisgyereket. Búcsúzóul hátba veregette.
– Köszönöm, fiam, nagyon köszönöm – mondta. – És segítsen téged az
isten a harcodban! – Mikor becsukta az ajtót, odafordult hozzánk, és
kimondta az ítéletet.
– Ebből nem lehet filmet csinálni – mondta. – Senki se hinné el.
Ez a meglepő tanítás kísért el bennünket, ahogy hazafelé döcögtünk a
villamoson. Ha ő mondja, akkor nincs mit tűnődni rajta: nem jó a sztori.
Maria Bella viszont azzal fogadott, hogy Zavattini azt üzeni, még aznap
este menjünk vissza hozzá, de Margarito nélkül.
Amikor odaértünk, csak úgy ragyogott. Lakisz két-három diáktársát is
elhozta magával, de Zavattini mintha észre se vette volna őket, amikor ajtót
nyitott.
– Megvan – kiabálta. – A film bomba jó lesz, ha Margarito megteszi azt
a csodát, hogy feltámasztja a kislányt.
– A filmen vagy az életben? – kérdeztem.
Zavattini ingerült lett, de uralkodott magán.
– Ne beszélj butaságokat! – mondta. De egy ellenállhatatlan ötlettől
máris felcsillant a szeme. – Hacsak valóban nem tudja feltámasztani –
mondta, és teljes komolysággal hozzátette: – Meg kéne próbálnia.
A gondolat csak egy pillanatra kísértette meg, aztán újra felvette az
elejtett fonalat. Járkálni kezdett a lakásban, mint egy boldog bolond, és
hevesen gesztikulálva, sztentori hangon elmesélte nekünk a filmet. Ámulva
hallgattuk, és szinte láttuk a képeket, melyek mint valami csillogó tollazatú
madarak, csapatostól röppentek ki a száján, és vadul csapongtak ide-oda.
– Egy este – mondta –, amikor már vagy húsz pápa meghalt, és egy sem
fogadta, Margarito hazamegy, fáradtan és öregen, kinyitja a ládát,
megsimogatja a halott kislány arcát, és a világ minden gyengédségével azt
mondja neki: – Kislányom, tedd meg apád kedvéért: Kelj fel, és járj!
Ránk nézett, sorra egymás után, és egy diadalmas karlendítéssel mondta
ki a poént:
– És a kislány felkel!
Várta, hogy mondjunk valamit. De olyan tanácstalanok voltunk, hogy
nem tudtunk mit mondani, Kivéve Lakiszt, a görögöt, aki fölemelte a kezét,
ahogy az iskolában szokás.
 – Nekem az a problémám, hogy nem hiszem el – mondta, és elképedve
láttuk, hogy egyenesen Zavattinihoz intézi a szavait. – Ne haragudjon, tanár
úr, de nem hiszem el.
Ezen viszont Zavattini ámult el.
– Miért nem?
– Nem tudom – mondta Lakisz egy kínos grimasszal. – Mert ez
képtelenség.
– Ammazza! – kiáltott fel a maestro, de úgy, hogy azt biztos az egész
negyedben hallani lehetett. – Ezt utálom a legjobban a sztálinistákban: hogy
nem hiszik el a valóságot.
A következő tizenöt évben, ahogy maga mesélte, Margarito
rendszeresen kivitte a szentet Castel Gandolfóba, abban a reményben, hogy
egyszer majd csak meg tudja mutatni a pápának. Egy audiencián, melyen
vagy kétszáz latin-amerikai zarándok volt jelen, némi térd- és könyökharc
közepette sikerült elmondani a történetét a jóságos XXIII. János pápának.
De megmutatni nem tudta a kislányt, mert biztonsági okok miatt ott kellett
hagynia a kapuban, a zarándokok tarisznyái között. A pápa olyan
figyelmesen hallgatta végig, amennyire csak tudta a nagy sokaságban, és
biztatóan megpaskolta az arcát.
– Bravo, figlio mio – mondta neki. – Isten majd megjutalmaz az
állhatatosságodért.
De a mosolygós Albino Luciani rövid pápasága alatt Margarita valóban
úgy érezte, hogy hamarosan beteljesül az álma. A pápa egyik rokona, akit
Margarito története mélyen megindított, megígérte, hogy közbenjár az
érdekében. Senki se vette komolyan. De két nap múlva, miközben
ebédeltek, valaki odatelefonált a panzióba, azzal a Margaritónak szóló rövid
üzenettel, hogy ne hagyja el Rómát, mert a jövő hét csütörtökéig be fogják
hívni a Vatikánba személyes audienciára.
Soha nem derült ki, hogy tréfa volt-e, vagy sem. Margarito úgy
gondolta, hogy nem tréfa, és várt. Ki se tette a lábát a házból. Ha vécére
kellett mennie, hangosan bejelentette:
– Vécére megyek. – Maria Bella, aki az öregkor hajnalán is megőrizte jó
kedélyét, a szabad nők harsány kacagásával válaszolt rá.
– Tudjuk, Margarita, tudjuk – kiáltotta utána –, ha netán hívna a pápa.
A következő héten, két nappal a jelzett határidő előtt, Margarito lesújtva
olvasta el az ajtaja alatt becsúsztatott újság első oldalán álló betűket: Morto
il Papa. Egy pillanatra még megkapaszkodott abban az illúzióban, hogy
valami tévedés folytán egy régi újságot kapott, mert nem volt könnyű
elhinni, hogy minden hónapban meghal egy pápa. Pedig így volt: a
mosolygós Albino Lucianit, akit harminchárom nappal azelőtt választottak
meg, aznap reggel holtan találták az ágyában.
Huszonkét évvel a megismerkedésünk után tértem vissza Rómába, és
talán nem is gondoltam volna rá, ha véletlenül össze nem futunk. Úgy
lehangolt a rossz idő, hogy senkire se tudtam gondolni. Szüntelenül esett,
valami langyos húslevesszerű, bolond eső, az egykor gyémánttüzű fény
most piszkosszürke volt, és azok a helyek, amelyeket a magaménak tudtam,
és ahová visszavágytam, most másmilyen arccal, idegenül fogadtak. A ház,
amelyben a panzió volt, ugyanúgy állt a helyén, de Maria Belláról senki se
tudott. A hat telefonszámon, amiket Ribero Silva, a tenorista az évek
folyamán megírt nekem, senki se vette föl a kagylót. Egy ebéd során,
melyen új filmesek társaságában vettem részt, felidéztem a tanárom
emlékét, és az asztal fölött egy pillanatig néma csend lett, aztán valaki vette
a bátorságot, és megszólalt:
– Zavattini? Mai sentito.
Így volt: senki se hallott róla. A Villa Borghese fáinak lombjai
csapzottan lógtak az esőben, a galoppatoiót, ahol egykor a szomorú
hercegnők lovagoltak, sűrű, virágtalan gaz verte fel, és a hajdani széplányok
helyét most táncosnőnek öltözött, hermafrodita atléták foglalták el.
A park állatvilága kihalt, csak az öreg oroszlán volt meg, rühösen és
légcsőhurutosan, a poshadó vízzel körülvett szigetén. A Piazza di Spagna
műanyaggal borított vendéglőiben senki se énekelt, és senki se halt bele a
szerelembe. Mert az a Róma, ahová mi visszavágytunk, már egy ókori
Róma volt, a Caesarok ókori Rómáján belül. Egyszer csak egy hang szólt
hozzám, tán a túlvilágról, mire döbbentem torpantam meg a Trastevere
egyik sikátorában:
– Szervusz, poéta!
Ő volt az, öregen és megfáradtan. Öt pápa halt meg már addigra, az
örök Rómán kiütköztek az elaggás első tünetei, de ő csak várt.
– Már olyan régóta várok, hogy nem lehet sok hátra – mondta, amikor
elbúcsúztunk, a majdnem négy órán át tartó könnyes összeborulásunk után.
– Hónapok kérdése az egész. – Aztán elindult az utca közepén, a lábát
húzva, katonai bakancsában és sapkájában, mely olyan színehagyott volt,
mint az öreg rómaiaké, ment, és ügyet sem vetett az esőben felgyűlt
pocsolyákra, melyekben már rothadni kezdett a fény. Ekkor már nem volt
bennem kétség, ha lett volna is valamikor, hogy a szent nem más, mint ő.
Nem tudott róla, de lányának épségben maradt testén keresztül már
huszonkét éve, élve és elevenen, a saját szentté avatásának igaz ügyéért
harcolt.

Székács Vera fordítása

 JEGYZETEK

[1] Egid krónikáját egy olyan kezdetleges latinnal írták, mely sokban hasonlít a 7. században
működő, frank Merovingok történetíróinak nyelvezetére.
[2] Egid történelemteológiai tanításában alapvető szerep jutott a természetes dolgok
helyreállásának.
[3] turbibus: nem egyértelmű, hogy Egid önálló, kisebb létszámú törzsekre vagy csupán a
vadászok alkalmankénti társulásaira gondolt.
[4] aventurieri: (olasz) a vakmerő kereskedőket ezzel a szóval szokták jelölni. Elnevezésük
valószínűvé teszi, hogy az Alpok túlsó oldaláról érkeztek.
[5] Friedrich Schiller: Tell Vilmos
[6] Egid eredetileg a „spartacusok” népéről beszélt, ám a szövegkörnyezetből egyértelműen
kiderül, hogy valójában az ókori spártaiakra gondolt.
[7] Az eredeti latin szövegben csupa nagybetűvel írták a fejedelem csatakiáltását. Jól tudjuk,
hogy az eredeti kéziratban itt a népi nyelvből átvett szó állt: „elűre” A rosmeriek mind a mai
napig ezzel a kiáltással az ajkukon vetik magukat az ellenségre.
[8] pyretis chymicis: az alkalmazott haditechnika színvonalát figyelembe véve valószínűleg
valamilyen kén-salétrom keveréket vetettek be.
[9] Jó estét, fiatalember! A tenorista küldött ide.
[10] Befagyott a seggem.
TARTALOM
Larry Niven VÁLTOZÓ HOLD
I.
II.
III.
IV.
V.
Képes Gábor HÁZ A KRÁTER SZÉLÉN
Diana Wynne Jones AMIT A MACSKA MESÉLT
Tanya Huff LÉVÉN MINDEN VISZONYLAGOS
Connie Willis SZAMARITÁNUS
Balikó György TUDOM, MIT TETTÉL JÖVŐ NYÁRON
Fredric Brown A KÍSÉRLET
William E. Cochrane MINSTER WEST
Carl Amery PASSAU VÁROS PUSZTULÁSA
Előszó
I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
IX.
X.
XI.
Carl Amery ISTENEK POTYAUTASA
1.
2.
3.
4.
5.
6.
 7.
Carl Amery
Gabriel García Márquez
Gabriel García Márquez A SZENT
JEGYZETEK