LLOYD BIGGLE, Jr.

A NAGY MŰ

GALAKTIKA 327–328 XL
 Bevezető
AKI MANAPSÁG SF-et olvas, az többnyire karót nyelt komolysá-
gú, disztópikus jövőképekkel találkozhat a regényekben és no-
vellákban. Erőszak, lepusztult világ, az emberi (és más) jogok
sárba tiprása, katasztrófák, inváziók és háborúk. Az űrben rá-
adásul senki se hallja a sikoltozásunkat.
Pedig a fantasztikus irodalommal egyidős annak szatirikus
válfaja, kezdve Lukianosz Ikaromenipposzával, és folytatva Jo-
nathan Swift Gulliverjével, Voltaire Micromégasával, de jó dara-
big sorolhatnám még a példákat. Az eredeti recept az utópiák
köntösét magára öltve gurázta ki azok konvencióit, valamint
rajtuk keresztül a megírás korának társadalmát, szokásait.
Rendszerint magányos utazó vagy egy kisebb embercsoport ke-
rült rendkívüli körülményeknek köszönhetően valami félreeső
szigetre, esetleg egy másik égitestre, ahol az ottani felvilágoso-
dottabb viszonyokhoz képest saját hazájuk állapota nevetsége-
sen elmaradottnak tűnt. Persze hozzánk is érkezhettek értetlen-
kedő látogatók.
Verne és Wells műveiben is megtalálhatók a szatirikus felhan-
gok, előbbinél például a rövidebb írásokban vagy az Hector Ser-
vadac című regényben, ahol a Földről elragadott üstököslakók
megpróbálják újrateremteni korábbi civilizációs környezetüket.
Wells fantasztikus találmányok segítségével gurázta ki az an-
gol kisember korlátoltságát, társadalmi berendezkedésének
visszásságait, novelláin kívül legjellemzőbben Az időgépben.
Az amerikai SF-ben Robert Sheckley volt a szatíra koronázat-
lan királya, de listánkra kívánkozik még mindenképp Frederik
Pohl és Cyril Kornbluth A Venus-üzlete, no meg persze Kurt Von-
negut munkásságának jó része. Az angol humor keserű, önironi-
kus változatát ugyanakkor Douglas Adams fejlesztette tökélyre.
A másik póluson Kir Bulicsov és a Sztrugackij vérek említen-
dők, illetve a képregény kapcsán már méltatott Vagyim Sefner.
Magyarországon, ahogy a világ többi részén is, számos írót ih-
letett meg Swift klasszikusa, gulliveriádák egész sorát inspirál-
va. Karinthy Frigyestől Moldova Györgyig sokan választották
szatíráik eszközéül ezt az irodalmi formát. A szocialista társada-
lom szintén gazdag tárházát nyújtotta a ki gurázható jelensé-
geknek. Hogy hazánknál maradjunk, Kürti András, Dévényi Ti-
bor és még sokan mások mutattak rá a megváltoztatandó fo-
nákságokra. A mai magyar SF legcsípősebb nyelvű szatiristája
Lovas Lajos.
És most következzen Lloyd Biggle, Jr. regénye, egy űroperába
oltott szatíra, egy példabeszéd az örök gyarmatosítási vágyról és
arról, mit tehet ellene az, akinek nem tetszik. Jó szórakozást!

Németh Attila
 A NAGY MŰ
1.
Obrien teljesen váratlanul döbbent rá arra, hogy hamarosan
meg fog halni.
Kellemesen ringatózott a függőágyban. A parton széttörő hul-
lámok párafelhője puhán suhant tova mellette a dombtetőn. A
napfény meleg sugarakban tört át a saofák szeldelt, bíborszínű
levelei között. A hullámtörőben játszó gyerekek vidám sikonga-
tása fel-felcsattant a háttérben, ahogy az enyhe szélben terjedő
illatfelhők is rá-rázúdultak a légmozgások játékában. Színültig
töltött kulacs pihent a könyökénél. A lány kristálytiszta hangja
egy régi, régi dalt kezdett el énekelni, amely a nabulok halkan
pengő hangjaival társulva elöntötte a nosztalgia keserédes hul-
lámaival. Első felesége énekelte valaha ezt a dalt egy olyan távo-
li múltban, amelyre már alig emlékezett.
Ekkor rohant át jeges áradatként a tudatán a felismerés, felri-
asztva őt szendergéséből a teljesen tiszta felébredésbe, hogy hal-
doklik. A ráeszmélés magával hozta rettegést és a fájdalmat, és
míg a görcs eluralkodott a testén, mozdulatlanul feküdt, a kezét
a gyomrára szorítva, csukott szemmel. Izzadság gyöngyözött a
homlokán, hogy alácseppenjen a függőágy fényes mintáira.
Amikor a görcs engedett, azonnal felült, mint egy megfeszített
rugó, és a teste úgy meredt a mindenség felé, mintha az öklét
rázná a zöldeskék ég ürességébe: „Mire vársz még, te átkozott?!
Mi a csudára vársz?!” Az énekhangok megszakadtak, tompa puf-
fanás és a húrok disszonáns rezdülése közben egy nabul a földre
esett. Dalla, az énekesnő talpra ugrott, és már ott is termett mel-
lette. Leült a függőágy szélére, és fáradtan nézett rá. Az ezerszí-
nű vegetáció úgy vette körül Obrient, mint egy felülmúlhatatla-
nul gyönyörű függöny, amelynek ragyogó és megkapó szépsége
rabul ejt, és pihenni hív.
Obrien visszazuhant a függőágyba. Érezte, ahogy a fájdalom
alattomosan előkúszik valahonnan, hogy elárassza a testét,
ezért minden erejét összeszedve felkelt, letaposva a lába alá ke-
rülő virágokat.
Dalla gondoskodóan vette körül, és az arcán ott feszültek a ki
nem mondott kérdések. Obrien szépunokája, Fornri lódult meg
feléjük. Fornri és Dalla: Obrien fájdalmas tekintettel bámult rá-
juk, és váratlanul megértette, miért énekelte Dalla az előbb az
ősi szerelmes dalt. Egy év vagy kettő, és ez az ifjú pár eltáncolja a
házasságkötő ünnepségen az esküvői táncot. Átfutott az agyán,
hogy talán már nem lesz ott ezen az eseményen, és nem áldhat-
ja meg őket.
A többi atal is talpon volt már, és aggodalmasan gyelte
őket. Gyakran meglátogatták, hogy elűzzék az öregember unal-
mát a dalaikkal, de nem értették volna meg, ha elmondja nekik,
hogy már nincs szüksége szórakoztatásra, mert meg fog halni. A
fájdalom egyre erősödött, de Obrien megpróbált ellenállni a
gyomrába hasító kínnak.
– Az Öreghez! – mondta kurtán.
A atalok elbizonytalanodtak.
– Elég sokat kell menni odáig, ami nagyon fárasztó. Talán
majd reggel – mondta lassan Fornri.
– Az Öreghez! – ismételte meg Obrien, és hátat fordított nekik.
A atalok halk szavai utolérték, míg elindult, mert azt gondol-
ták, hogy egy öregember már nem hallhatja őket.
– Induljunk el vele, aztán térjünk vissza ide! – javasolta Dalla. –
Alszik egy jót, és nem is fog emlékezni arra, hogy hova akart
menni.
A lány szavait csönd fogadta, amit Fornri halk tiltakozása tört
meg:
 – Nem. Ő a Langri. Ha látni akarja az Öreget, akkor oda kell
vinnünk!
Obrien nem törődött a atalok gondjaival, hanem szép lassan
elindult lefelé a partra. Ahogy leért, a gyerekek boldog csivite-
léssel rohantak oda hozzá.
– Langri! Langri! – kiabálták lelkesen.
Izgatottan kavarogtak körülötte, odamutatták neki a marnalt,
amit fogtak, és a szigonyaikkal hadonásztak. A marnal egy la-
pos, széles hüllőszerű teremtmény volt, számos lábbal és nevet-
ségesen hosszú nyakán aprócska fejjel. Undorító volt, és értékte-
len, de mint zsákmány, mégis felbecsülhetetlenül fontos a gye-
rekek számára. Ezen a világon a gyerekek előbb tanultak meg
úszni, mint járni, mivel a tengerben semmi olyan nem élt, ami
kárt okozhatott volna bennük, és amint elbírták a szigonyt, a
legfőbb szórakozásuk a marnalok elejtése lett, amivel a felnőtt-
kori vadászatra gyakoroltak.
Obrien megállt, hogy egy pillantást vessen a többi zsákmány-
ra, aztán elindult a lapos halászhajó felé.
– Az Öreghez! – vakkantotta oda a gyerekseregnek.
– Ah! Az Öreghez! Aj! Az Öreghez!
Odarohantak a hajóhoz, vízre taszították, és küzdeni kezdtek
benne a helyekért. Ekkor ért oda hozzájuk Fornri, és egy pillanat
alatt rendet teremtett. Kiválasztott hét út az evezők mellé, akik
visszairányították a hajót a partra, hogy Obrien beszállhasson.
Mivel a fájdalma éppen csendesült, Obrien visszautasította
Fornri segítő kezét. Átment a hajó végének másik oldalához, és
itt szállt bele.
Amikor a hajó útnak indult, a parton maradt gyerekcsapat
utánazúdult a vízbe. A gyerekek átúsztak a hajó alatt, ott pan-
csoltak mellettük mindaddig, míg az evezők olyan tempót nem
diktáltak, amivel már nem tudtak versenyezni. A partról Dalla
intett nekik búcsút.
 A úk nótázni kezdtek az evezés ritmusára – egy komoly dalt
énekeltek, hiszen ez az utazás nagyon megtisztelő volt számuk-
ra. A Langri látni akarta az Öreget, és ezt ők tehették lehetővé.
Obrien hátradőlt, és fáradtan bámulta az evezőcsapások nyo-
mán habzó vizet, mivel a halála már közeledett.
Obrient nem a halál ténye zavarta, hanem az, hogy miért nem
gondolt erre már korábban. A halál a születés társa, és Cerne Ob-
rien hosszú utat tett meg e két esemény között. Olykor elgon-
dolkozott azon, hogy vajon milyen öreg lehet, hiszen a világon,
ahol élt, az éjszakák enyhék és a nappalok naposak és melegek
voltak. Itt nem voltak évszakok, amelyekhez viszonyítani lehe-
tett volna az idő múlását. Az idő olyan lágyan folyt ki a kezük-
ből, mint a homok, nem lehetett megszámlálni az éveit.
Obrien azonban naptár nélkül is tudta jól, mennyire öreg. A
kunyhó mellé, amelyet annak idején magának épített a dombte-
tőn, a ai, az unokái és a dédunokái házak csoportját húzták fel
az évek során a családjaiknak. Így alakult ki Langru, a tüzes hajú
emberek faluja, akiket az őslakosok már életükben legendaként
tiszteltek, és dalokban énekeltek meg, bár Obrien leszármazot-
tai közül kevesen örökölték vörös haját, mégis mindannyiukat a
tűz népének tartották.
A nők versengtek azért, hogy beházasodhassanak Obrien csa-
ládjába, és aki tehette, igyekezett innen vinni magának felesé-
get, vagy a hagyományt felrúgva itt telepedett le az asszonyá-
val.
Egy olyan fér , aki leszármazottainak ötödik nemzedékét is
látja felnőni, valóban gyelemre méltó. Obrien lába minden reg-
gel merev és görcsös volt az éjszakai mozdulatlanságtól. Lassan
tudott csak mozogni, és hamar elfáradt. Ifjúságának égővörös
hajfürtjei szürkébe hajlottak. Már évek óta elhagyta a jó egész-
ség, a gyomrában kezdődött a fájdalom, ami mostanra gyötrő,
végső agóniává fokozódott. Ez egyértelműen a halál érintése
volt, és olyan lassan hatalmasodott el a testén, hogy nem ismer-
te fel, hová vezet.
Sokkal több örömet kapott az élettől, mint amire számított, jó-
val többet annál, mint amit megérdemelt. Minden sajnálat és fé-
lelem nélkül kellett volna szembenéznie a halállal, de az álma,
amely meghatározta az életét ezen emberek között, még nem
teljesült, és tudta, teljes hátborzongató bizonyossággal, hogy ha
meghal, akkor ez a gyönyörű világ porrá lesz, és szép, nagylelkű
és szeretetre méltó népe kihal. Tudta.
Attól a pillanattól fogva tudta, hogy partra tette itt a lábát. Fi-
atal éveit aggódással mérgezte meg ez a tudás, és éjszakákon át
kóborolt a parton, gondolataival küszködve. Megszámlálhatat-
lan órát töltött el egy hadicsel kiötlésével, míg szerencsével,
ésszel és makacssággal el nem érte a megvilágosodást. Ő volt az
egyetlen ember az egész mindenségben, aki megmenthette sze-
retett világát és imádott népét, ez volt a feladata. Ott kavarogtak
az agyában a tervei, azon lépések sora, amiket meg kell tenni,
amikor a területüket hivatalosan is felfedezik.
A hivatalos felfedezés azonban mind ez idáig nem történt
meg, és ő, Cerne Obrien ostobának tettette magát. Várakozó ál-
láspontra helyezkedett. Kellemes volt a függőágyában heverni
naphosszat, a teli kulaccsal a hóna alatt, olyan emberként, akit
tisztelnek, sőt imádnak. Amikor atalabb volt, felmérte a vilá-
guk földrajzi kiterjedését. Hosszú tengeri utakat tett. Első volt a
kalandokban, vigyorogva nézett szembe a veszéllyel, nem törő-
dött sem a kockázattal, sem a szépséggel, akárhol és akármikor
talált rá ezekre. Ám a veszélyt idővel tisztelni kezdte, és rájött,
hogy az a szépség, ami a falujában eléje tárul, elég egy embernek
az egész életére.
Egyszerű, tanulatlan ember volt. A bennszülöttek azonban
feltételezték, hogy magasan fölöttük áll, és ez kihívások elé állí-
totta. Szembe kellett néznie szociológiai és gazdasági problé-
mákkal, de mivel olyan sok civilizációt látott életében, és mert
jó volt az emlékezete, sikeresen, sőt örömmel oldotta meg eze-
ket.
És most, életének megszámlálhatatlanul hosszú, ám kellemes
ideje keserű befejezéshez közeledett: mivel ő volt az egyetlen,
aki tudta, hogyan védheti meg a világát és a népét, de ha meg-
hal, akkor már nem lesz erre képes.

Hosszú kilométereken át hajóztak a part mentén. Falvak mellett

haladtak el, ahol az emberek, amikor felismerték a Langrit, a
partra csődültek, hogy üdvözölhessék. Tovarepült a délután, és
rájuk köszöntött az este. A úk az evezőpadokon kezdtek kime-
rülni, a nótáik már nem csengtek üdén, inkább csak automati-
kusan ismételgették az ismert dallamokat. A fáradtság azonban
nem győzte le őket, és a hajó ugyanolyan tempóban szelte a hul-
lámokat, mint induláskor.
Az esti köd már rátelepedett a vízre, és kezdett kisodródni a
partra is, amikor megérkeztek egy sekély vizű öbölbe, ahol a ha-
jót a többi mellé, a partra húzták. A úk pár pillanatra lerogytak
a homokra, hogy aztán új erőre kapva álljanak ismét talpra. A
büszkeségtől akár egész éjjel talpon maradtak volna, mint a falu
megbecsült vendégei. Hiszen ők hozták ide a Langrit!
A bennszülöttek valamennyi faluja a domboldalba épült, a
tengerre nyíló kilátással és koncentrikus köröket alkotó utcák-
kal a központi ovális tér körül, ahol az alkony fényeinél tüzek
parázslottak, és a fövő ételekből, valamint az aromás anyagok-
kal teli tűzifából illatfelhők áramlottak a magasba.
Az, hogy Obrien fel tudott menni a faluba a központi sugár-
úton, heroikus vállalkozás volt. A felnőttek és a gyerekek egy-
aránt tisztelettel és kíváncsisággal gyelték az útján. Megkerül-
te az ovális tér közepén álló hatalmas jelzőkürtöt, és tovább ha-
ladt a falu legmagasabb pontján elhelyezkedő épülethez, ahol az
Öreg lakott.
 Az Öreg a háza előtt várt rá kedves mosollyal ráncos arcán, a
két karját úgy tartva, mint a bennszülöttek szobrain látható: az
egyiket felemelte, a másikkal pedig úgy keresztezte a mellkasát,
hogy a tenyere az ellentétes oldali vállán nyugodjon. Obrien tíz-
lépésnyire közelítette meg, és akkor megállt, hogy viszonozza az
üdvözlést. A falusiak némán várakoztak.
– Üdvözöllek! – mondta Obrien.
– Az üdvözleted éppen olyan kedves nekem, mint a személyed!
– válaszolta az Öreg.
Obrien ekkor odament hozzá, és megérintették egymás kezét.
Ez nem tartozott a bennszülöttek üdvözlési formái közé, de Ob-
rien pár, hozzá hasonlóan idős barátját így köszöntötte, mint-
egy életük végéig tartó barátságuk biztosítékaként.
– Ünnepnapot rendeltem el abban a reményben, hogy elláto-
gatsz hozzánk – mondta az Öreg.
– Abban a reményben jöttem, hogy fényt hozhatok az ünnepe-
tekbe – udvariaskodott Obrien is.
Ezzel be is fejeződött a formális köszöntés, és a falusiak elége-
dett mormogással távoztak a hajlékaikba. Az Öreg megfogta Ob-
rien kezét, és elvezette a dombtetőn álló ligetbe. Itt függőágyak
várták őket.
– Régóta nem láttalak – mondta az Öreg, miközben egymás
felé fordultak.
– Túlságosan régen – bólintott Obrien.
Az Öreg magas, vállas alakján nem látszott az idő vasfoga, de a
haja már ezüstszínű volt. A kor barázdákat szántott az arcára, és
évről évre mélyítette ezeket, miközben a szemének ragyogása is
egyre halványodott. Obrienhez hasonlóan ő is öreg volt már, és
ő is haldoklott.
– Nagyon hosszú volt az út – mondta megértően az Öreg –, de
a végén lágy függőágy és barátok várnak. Pihenj le, barátom!
Leheveredtek a függőágyakba, amelyek V alakban helyezked-
tek el, hogy a bennük pihenők feje közel lehessen egymáshoz.
Egy nő kulacsokban italt hozott nekik. Szótlanul ittak, miköz-
ben a falura leszállt az éj.
– A Langri már nem utazó többé – jegyezte meg végül az Öreg.
– A Langri akkor utazik, ha szükséges.
– Beszéljünk hát a szükségről!
– Később, ha már ettünk. Vagy holnap. Holnap talán jobb lesz.
– Legyen akkor holnap – egyezett bele az Öreg, és közelebb tol-
ta Obrienhez a kulacsát.
Alattuk a domboldalban a falusiak az ünneplésre készülődtek.
Új tüzeket gyújtottak – és az ovális teret megtöltötte a fényes-
ség. A falu minden valamirevaló szakácsa elővette azt a koluf-
húst, amit egy olyan jeles alkalomra tartogatott: füstölve, pácol-
va, marinálva, szárítva, vagy bármilyen módon elkészítve, mint
a Langri látogatása.
A koluf egy óriási tengeri állat volt – akkora, mint egy halász-
hajó –, és Obrien gyakran elgondolkozott, hogy vajon hány
bennszülött élete árán találtak rá e vad elejtésének módjára, hi-
szen rettenetesen mérgező volt. Amikor megkóstolta a húsát,
nem talált emberi kifejezést az élményre, amit ez az étel nyúj-
tott. Már legalább ezerféle módon elkészítve kóstolta, hiszen
minden szakács a maga módján főzte meg, de mindig úgy tűnt,
hogy az a fogás a legcsodálatosabb, amelyikből éppen evett.
Tüzek gyúltak a távoli parton is, és hamarosan felhangzott a
nabok pengő hangja is. A nabok, akárcsak a náluk kisebb nabu-
lok, lopótök alakú húros hangszerek voltak, és a legnagyobbak a
zenész fölé magasodtak.
A zengő hang egyre erősödött, és hamarosan csatlakozott hoz-
zá egy raln, a dobként használt tök alakú hangszer tamtamja.
Végül a nabulok pengése tette teljessé a zenét, és elkezdődött a
tánc, mivel a atal bennszülötteknek nem volt szüksége enge-
délyre ahhoz, hogy elkezdjenek ünnepelni. A zenészek körül ke-
ringtek fáklyákkal a kezükben, hogy hamarosan összeálljanak
egy hosszú táncoló lánccá, és így tegyék tiszteletüket a díszven-
dég előtt.
Az enyhe éjszakai szellő elhozta a két idős emberhez a készülő
ünnepség illatait, az öblön túl fáradhatatlanul hullámzó tenger
sós szagával együtt. Vidám kurjantások és dalfoszlányok jutot-
tak el hozzájuk, amikor a táncolók végre sorba álltak, és meg-
kezdték vonulásukat a partról a falu felé.
Obrien kimerültnek érezte magát, és ha lett volna erre módja,
szívesen alszik egy keveset, de amikor az Öreg megérintette a
karját, akkor kötelességtudóan talpra állt. A táncolók sorfalától
kísérve a két aggastyán levonult a partra, hogy elfoglalja a dísz-
helyeket az ünnepséghez.
A szakácsok és a láncban táncolók kivételével már mindenki
ott tolongott a tengerparton. A tüzek között óriási, hosszúkás
tököket tettek le egymás mellé, amelyek táncparkettként szol-
gáltak. A díszhely három karosszéket jelentett, amelyek közül a
középső sokkal nagyobb volt a másik kettőnél. A falubeliek
emellett vártak az érkezőkre.
Obrien és az Öreg a két kisebb széken foglaltak helyett. A tán-
cosok ekkor visszatáncoltak a falu ovális központjába, hogy lekí-
sérjék a partra a szakácsokat mesterműveikkel. Jöttek is, gondo-
san ügyelve főztjükre. A tálaik tökhéjból készültek, és az ételeket
színes levelekkel és virágokkal díszítették. A bennszülöttek élete
szorosan összefüggött a kolufokéval. Ha eleget tudtak fogni, ak-
kor jól éltek, ha nem, akkor éheztek.
De függetlenül attól, hogy mennyi jutott nekik, pazarlóan hal-
mozták el jó falatokkal a vezetőiket.
A szakácsok sorba álltak a parton, és mindegyikük ételét egy
táncos szolgálta fel nagyon komoly tiszteletadás mellett Obrien-
nek, a díszvendégnek. A zengő, pengő zene egy percre sem hall-
gatott el, és a tánc a tüzek fényénél érdekes fordulatot vett, míg
a táncosok átjutottak az egyik, tökökből készült táncparkettről a
másikra, hol szinte lopakodtak, lágyan gördülve, hol meg vadul
ugráltak.
Obrien mindegyik fogást megkóstolta. Vett egy falatot az ép-
pen soron következőből, nagy odaadással ízlelgette, hogy végül
megcsóválja a fejét. Ezt az ételt továbbvitték a falusiaknak, a
szakács legnagyobb csalódására. A következő fogással ugyanez
történt. Obrien kóstolt, aztán elutasított, és a táncnak szentelte
a gyelmét.
A falusiak izgatottan gyelték, ahogy Obrien az ételeket mi-
nősítette. A Langri már nem volt kezdő, és az a szakács, akinek
az ételét gyelemre méltónak találja, nagy megtiszteltetésben
részesül.
Obrien váratlanul egy második, az elsőnél nagyobb falatot
vett az egyik fogásból. A szájába tette, aztán elmosolyodott. Bó-
lintott, és az Öreg felé kínálta az ételt, aki, miután megkóstolta,
elégedetten felnevetett. Obrien elvette a táncostól a tálat, aki
visszatért a szakácsokhoz, hogy megnevezze a győztest. Odave-
zették a leg nomabb fogás elkészítőjét az Öreg és Obrien elé.
Egy gömbölyded, középkorú nő volt az öröm legteljesebb elra-
gadtatásában. Obrien és az Öreg felálltak, és besegítették a nőt a
legnagyobb karosszékbe. A táncosok meztelen combjukat csap-
kodták boldogságukban, hiszen, mint minden természeti nép-
nél, amelyik élvezetet talál az evésben, náluk is a legtiszteletre-
méltóbbak közé tartoznak a jó szakácsok.

Másnap kora reggel Obrien és az Öreg lesétáltak a partra, ahol

kényelmesen helyet foglaltak egy halmon úgy, hogy jól láthas-
sák a vizet. Édes illatú virágok nyíltak körülöttük, amelyek szir-
mán még ott remegtek a harmatcseppek. A hajnali napfény ott
ringott a vízen. A kolufvadászok hajóinak színes vitorlái nyíló
virágként magasodtak az égre odakint a horizonton. Balra tőlük
a falu ébredezett még álmosan a domboldalon, némi füstfátyol-
lal övezve. Gyerekek ringatóztak a hullámokon, vagy mászkál-
tak csöndesen a parton az Öreget és a Langrit lesve kíváncsian.
– Nagyon öreg vagyok – mondta Obrien megtörten.
– Te vagy köztünk a legidősebb – értett vele egyet az Öreg.
Obrien halványan elmosolyodott. Egy bennszülött számára az
a szó, hogy idős, egyenértékű azzal, hogy bölcs. Az Öreg ezáltal a
legnagyobb elismerést fejezte ki az irányában, ő mégsem érzett
mást, csak keserűséget és csalódottságot.
– Öreg vagyok – folytatta –, és haldoklom.
Az Öreg erre elkomolyodott, és fürkészve nézett rá.
– Senki sem él örökké, barátom – bólintott Obrien. – Te meg én
már régóta játszunk a halál tüzével.
– A halál tüze sosem alszik el – mosolyodott el fanyarul az
Öreg. – Játsszon vele, aki tud. De szükségről beszéltél az este.
– Az élők szükségleteiről. A te népedéről és az enyémről.
Az Öreg gyelmesen bólintott.
– Mint mindig, most is gyelmesen hallgatom a Langrit.
Obrien felállt, arrébb sétált pár lépést, aztán megállt, kibá-
mult a nyílt vízre.
– Emlékszel arra, hogy messziről jöttem, és csak azért nem
mentem el, mert az űrhajóm már nem tudott tovább repülni?
Teljesen véletlenül kötöttem ki itt nálatok, mivel eltévedtem, és
a hajóm javíthatatlanná vált.
– Emlékszem.
– Jöhetnek mások is. Nagyon sokan – sóhajtotta Obrien – Jön-
nek majd jó emberek, és gonoszak, de mindegyiküknél lesznek
fegyverek.
– Tudom – bólintott az Öreg –, ma is előttem van, amikor le-
mészároltad a mafokat.
– Szörnyű fegyverek – hangsúlyozta Obrien –, amelyekkel
szemben mi védtelenek vagyunk. Az égből érkező emberek el-
foglalják a világunkat. Mindent elvesznek, amit csak akarnak.
Elveszik a hegyeket, az erdőket, a tengerpartokat és magát a ten-
gert, az élet forrását is tőlünk. Olyan hajókkal jönnek, amelyek
repülnek a levegőben, úsznak a víz alatt, és megmérgeznek min-
dent. A kolufokat, akiktől a létünk függ, visszaűzik a mélybe,
ahol a vadászok nem találhatnak rájuk. Az idegenek rettenetes
betegségeket cipelnek ide magukkal, és egész falvak halnak
majd ki szörnyű kínok között. Szemetet szórnak a partokra, le-
vadásszák a vizek élőlényeit, ide jönnek szórakozni a tengerben,
és mindent elözönlenek, a lakóhelyeik magasabbra nyúlnak a
legnagyobb fáknál, és a partokon tolongó fürdőzők száma meg-
haladja a párzási időszakban összegyűlő marnalokét. A mi né-
pünk elpusztul…
Az Öregnek elakadt a szava. Beletelt egy időbe, mire meg tud-
ta kérdezni:
– Biztos ez?
– Biztos. Lehet, hogy nem ma és nem holnap következik be, de
megtörténik.
– Ez egy rettenetes szükség! – nyögte az Öreg.
Obrien végignézett a part érintetlen, természetes szépségén,
és arra gondolt, hogy milyen csodaszép ez a világ, az érintetlen
természettel, és benne a kedves, jólelkű és gyönyörű teremtmények-
kel – ó, milyen nyomorult és tehetetlen a haldokló ember!
Az Öreg is felállt, és egy darabig ott álltak egymás mellett
csöndben, két idős ember a napfényben, a sötétséget várva. Az
Öreg gyengéden Obrien vállára tette a kezét.
– A Langri nem tudná megakadályozni, hogy ez megtörtén-
jen?
Obrien arrébb lépett, és beletérdelt a növények sűrűjébe. Virá-
gokat szaggatott le egymás után, de ahogy a ragyogó, tarka bim-
bók elfeketedtek a kezében, elhajította őket.
– A Langri nem tudná megakadályozni… – térdelt mellé az
Öreg.
– A Langri meg tudja akadályozni – legalábbis azt gondolja –,
már ha az idegenek ma vagy holnap érkeznek ide. De ha később
jönnek, amikor a Langri már nem él, akkor nem tehet semmit.
– Értem. Mutassa hát meg a Langri az utat!
– Az út különös és nehéz.
– Megtesszük, amit meg kell tennünk. A Langri bölcsessége
vezet bennünket.
– Az út különös és nehéz – ismételte el Obrien –, és a népünk
nem tud járni rajta, mert ha igen, akkor a Langri tévedett.
– Mi kíván hát a Langri?
Obrien felállt.
– Küldd hozzám a atal embereket, egyesével! Kiválasztom kö-
zülük, akikre szükségem van. Építenünk kell nekik egy falut
messzire innen. Mivel sem vadászni, sem gyűjtögetni nem fog-
nak, etetni kell őket. Az ellátásuk terhét meg kell osztani a fal-
vak között.
– Már ma elküldöm hozzád az elsőt, és minden, amit kívánsz,
az én kívánságom lesz.
Összeérintették a kezüket. Obrien megfordult, és elsietett.
Fornri és a atal evezősök a parton vártak rá, és ahogy beszállt a
hajóba, máris vitorlát bontottak, hogy hazafelé kihasználják a
kedvező szelet. Hamar kijutottak az öbölből, és amikor Obrien
visszanézett, látta, hogy az Öreg a halom tetején áll, búcsúzásra
felemelt kézzel.

2.
Cerne Obrien tizenkét éves kora óta csavargott az űrben, és ami-
kor már nagyon elege lett abból, hogy mindenki őt találja meg
mindenféle feladattal, a spórolt pénzéből beszerzett egy kiszu-
perált, rozoga állami felderítőhajót. A vásárlás feltétele az volt –
értékmentő kedvezménnyel –, hogy szétszedi a hajót, de ő össze-
kapart némi alkatrészt, és le zette a forgalmi tisztet, hogy néz-
zen másfelé, amikor elhajózik.
 Obrien egyszerű műszerész volt – bár a legjobbak közül való –,
ezért nem értett sem az űrhajó működéséhez, sem a retronkris-
tályokhoz. Mivel azonban eleget látta, hogy mit csinálnak má-
sok, úgy gondolta, hogy az alapokat azért tudja. A hajónak
ugyanolyan makacs természete volt, mint neki, így aztán ká-
romkodásainak gazdag tárházát zúdította rá, miközben gyakran
püfölte a vezérlőpanelt, hogy szedje már össze magát, és mű-
ködjön. A navigáció további gondot jelentett. Nyilvánvalóan
egy értelmes iskoláskölyök is többet tudott nála arról, hogyan
kell az űrben navigálni, és ebben minden segítsége egy Egysze-
rűsített Navigációs Tankönyv volt. Úgy nagyjából kilencven szá-
zalékban tévedt el, és a fennmaradó tízben is csak sejtette, hogy
merrefelé járhat, de ez nem zavarta különösképpen.
Olyan helyeket akart látni – nem teljesen törvényesen, ame-
lyek kívül esnek a látogatott zónákon, de a legfontosabb ebben
az egészben az volt, hogy végre nem parancsol neki senki. Ami-
kor az ellátmánya kezdett kifogyni, keresett egy kicsi, kevéssé
forgalmas, magánkézben levő űrkikötőt, nehogy bárki elkérje a
nem létező űrhajózási papírjait. Mivel a jó műszerész kelendő
„áru”, hamar elhelyezkedett, és keresett annyit, amennyiből vá-
sárolhatott kellő mennyiségű üzemanyagot és egyéb szükséges
dolgokat a továbbutazáshoz. Így hamarosan megint az űrben
volt, anélkül hogy ez bárkit is érdekelt volna.
Kutatott a világokon, átnézett többtucatnyi felfedezetlen vagy
már elfelejtett aszteroidát, holdat, kisbolygót. Még önmagának
se vallotta be, hogy ez a keresgélés csak egy ürügy számára,
hogy élvezze az idegen világok által nyújtott élményeket, a hol-
dak vad tájainak látványát, vagy a borzongást, amit egy kihalt
világ fölött érez az ember. Sebesen pörgő aszteroidákban gyö-
nyörködött, ragyogó napkeltékben és leírhatatlanul fantaszti-
kus naplementékben.
Senki sem lepődött volna meg jobban, mint ő, amikor mégis
eredményt hozott a kutatómunka. Obrien egyszeriben gazdag
ember lett. Egy aszteroidán platina után keresgélve retronkris-
tályok olyan gazdag telepére bukkant, amire sosem számított.
Akkora vagyonnal indult vissza a civilizációba, hogy el se tudta
képzelni, mit csinál majd a pénzével. Mivel azonban nem tudta
elszigetelni a kristályok sugárzását, az gyorsan tönkretette a be-
rendezéseit, és tökéletesen eltévedt az űrben, miközben azon
küzdött, hogy életre keltse az üzemanyagcellákat, és tovább tud-
jon menni. Végül csak annyit tehetett, hogy kiválasztott egy vi-
lágot, ahol a túlélésre játszhatott. Leszállt, hiszen ez volt az utol-
só esélye, az üzemanyaga utolsó morzsáival. Leszállás közben a
nagyjából irányíthatatlanná vált hajót sikerült összetörnie.
A bennszülöttek azonban rendkívül szívélyesen fogadták.
Hősként tekintettek rá, mivel a kézifegyverével lelőtt egy nagy,
bőrszárnyú élőlényt, egy mafot, amelyik lecsapott az égből egy
vízben élő kolufra. A mafok úgy elszaporodtak a bolygón, hogy
komolyan veszélyeztették a bennszülöttek fő élelemiszer-forrá-
sát a kolufot. Obrien elhasználta minden lőszerét abban a „had-
járatban”, amit a mafok ellen folytatott, míg nagyjából ki nem
irtotta ezt a fajt.
Ezután felderítette a bolygó egyetlen kontinensét, de nem ta-
lált rajta mást, csak szenet és valamennyi fémet. Gazdasági
szempontból teljesen értéktelen volt ez a világ, de tökéletesen
kiszolgálta a helyiek igényét, akik a kőkorszakból egy csapásra a
bronzkorba juthattak azáltal, hogy a vadászáshoz használt lán-
dzsáik és szigonyaik hegyét Obrien jóvoltából e fémből készít-
hették el.
Obrien a tengert is alaposan átkutatta, és javasolta a bennszü-
lötteknek a külvilla használatát a csónakjaikhoz, hogy azok sta-
bilabbak legyenek, amikor kolufra vadásznak.
A remény, hogy valaha elmehet innen, egyre halványult, és
végül elhalt. Ő volt a tisztelt Langri, családot alapított, házat
épített, amelyet az utódai faluvá bővítettek. Lehetett volna e
nép vezetője, az Öreg is, méghozzá viszonylag atalon, de furá-
nak találta, hogy egy idegen vezesse ezeket az „embereket”. Az,
hogy visszautasította ezt a címet és pozíciót, csak fokozta az ős-
lakosok iránta érzett megbecsülését. Végül is megtalálta a bol-
dogságot.
A boldogság mellett azonban az aggodalom is felütötte a fejét
a gondolataiban. Ez a bolygó egy valóságos Paradicsom volt, ami
senki ember át nem hagyott érintetlenül. Az emberek azonban
sosem értették volna meg azt, hogy az őslakosok léte szorosan
összefügg a kolufokéval és a számtalanféle tökszerű növénnyel.
Alig volt valamijük, amit legalább részben ne e tökökből készí-
tettek volna, és fő táplálékuknak a kolufhús számított. A helyiek
– szerencsére – nem kereskedtek galaktikus méretekben a tök-
kel, balszerencséjükre azonban volt ennek a világnak egy másik,
idegenek számára nagyon is vonzó jellemzője: mégpedig a szép-
sége és az egészséges klímája.
A szelíd, lankás, homokos tengerpartok, a meleg víz, az enyhe
éghajlat mind mágikus vonzerővel bírt ahhoz, hogy üdülőhe-
lyet csináljanak belőle, egy intergalaktikus wellnessközpontot,
és mindazok a dolgok, amelyek megnehezítették a helyiek éle-
tét, paradox módon éppen hogy csábították az embert.
Az ember volt itt az idegen faj. Az őslakosok valószínűleg egy
évszázadokkal ezelőtti űrkatasztrófa túlélőinek vagy egy koloni-
zációs kísérlet alanyainak leszármazottai lehettek, mivel a koluf
megfelelően méregtelenített húsán, valamint néhány gyü-
mölcs- és zöldségfélén kívül a bolygó egész órája rendkívül
mérgező volt az emberre. Szerencsére ez visszafelé is ugyanígy
működött, az emberi hús ugyanolyan mérgező volt az itt élő ál-
latok számára, mint azok az embernek, így aztán kedvére pan-
csolhatott bárki a tengerben a legvadabb ragadozó közvetlen kö-
zelében is, az nem támadta meg. Egyetlen csepp vér vagy hús
betegséget és halált okozott, és a kettő között ebben az ellensé-
ges környezetben nem telt el sok idő.
 Az ember alaposan meg zette a biztonsága árát, mert alig
akadt valami ezen a bolygón, amit megehetett. Az ehető gyöke-
rekből, gumókból éppen csak elviselhető ízű lisztet készítettek.
Volt pár fanyar gyümölcsfajta és levél, amelyekkel jól lehetett
ízesíteni a koluf húsát, és termett egy lédús, áfonyaszerű bogyó,
amelyből – bár meglehetősen ízetlen volt – rendkívül nom sze-
szesitalt erjesztettek. És ezzel véget is ért az ehető dolgok felso-
rolása.
Ám ha a turisták magukkal hozzák az ennivalóikat, elkerülik a
mérgező töviseket és csalánt, megfelelő védőoltásokkal felké-
szülnek az idegen világ mikro órájára, és megtanulják, hogy
mire kell vigyázniuk, akkor ebből a bolygóból kiváló játékszer
válik a szabadidő eltöltéséhez. Azoknak a világoknak a lakói,
akik mostoha körülmények között élnek, például vízmentes he-
lyeken, sivatagbolygókon, vagy belélegezgető levegő híján, ez
maga a Mennyország. Akik el tudnak jutni erre a gyönyörű boly-
góra túlnyomásos kupolavárosaikból, föld alatti létesítmények-
ből vagy homokviharok által tépázott kietlen lakóhelyeikről,
hogy pár csodálatos napig az oxigéndús atmoszférában pihen-
hessenek, megújult erővel térhetnek haza, sivár körülményeik
közé.
Obrien szinte látta maga előtt a luxushotelekkel telezsúfolt
partokat. Az olcsóbb hotelek és a vendégházak a mostani virág-
zó, színes levelű erdőségekbe fúrják be magukat. Milliomosok
szakítanak ki maguknak extra nyaralókat a legszebb helyeken,
és a vízpartok mindig zsúfolásig lesznek fürdőzőkkel. Hatalmas
luxushajók szelik majd a habokat a tengeren, és az üdülők üveg-
falú tengeralattjárókból csodálhatják a víz alatti, csodálatosan
dús élővilágot. Halászhajókat bérelhetnek, hogy ehetetlen ten-
geri élőlényeket és különleges szörnyeket hajkurásszanak és öl-
jenek meg pusztán sportból. És nem lesz egy perc megállás sem,
mert a bolygó klímája ideális. Itt mindig nyár van, ami rendkí-
vül kedvező a turizmus számára.
 Az őslakosokat természetesen visszaszorítják helyi látványos-
ságnak, vagy kihalnak. Persze nem ilyen egyértelműen, hiszen
léteznek olyan törvények, amelyek egy világ őslakóit védik, és a
Kolonizációs Központ igyekszik is betartatni ezeket a törvénye-
ket, de Obrien pontosan tudta, hogy megy ez. Az olyan kisstílű
alakok, akikhez valaha ő is tartozott, ugyancsak megpróbálnak
maguknak szakítani a nagy falatból, és ehhez ott hágják át a tör-
vényeket, ahol csak lehet, vagyis mindenhol. A nagytőkések
kartellekbe tömörülnek, és ha ez sem termelne elegendő pro -
tot, akkor elfogadtatják a saját törvénymódosításaikat, vagy
ügyesen bujkálnak a joghézagokban. Így aztán mindenki meg-
szerzi magának a helyet a húsosfazék mellett, méghozzá a tör-
vények oltalma alatt, amelyeknek pedig a helyieket kellene vé-
deniük.
A turisták tömege visszaszorítja majd a kolufokat a mély vi-
zekbe, ahol élelmiszer-forrást találnak, és hacsak a helyi őslako-
sok nem tudják követni őket – méghozzá folyamatosan vagy
nem változtatnak alapvetően a táplálkozásukon és a szociális
rétegződésükön, magyarán: ha nem keresnek maguknak új élet-
módot, akkor éhezni fognak. Obrien úgy gondolta, hogy az itte-
niek nem lesznek képesek akkora alkalmazkodásra, amit egy
ilyen változás megkövetel. Ez pedig oda vezet, hogy a tudósok,
akik mindig roppantul sajnálkoznak a múltbéli veszteségeken,
bár a napjaikban folyó pusztításra ügyet sem vetnek, tragédiáról
fognak beszélni: „…kipusztult egy csodálatos civilizáció, amely-
nek bizonyos aspektusai nagyon is egyediek és gyelemre mél-
tóak voltak. Milyen kár, ez nagy kár! Kellene törvényeket hozni,
hogy ilyesmi a jövőben ne fordulhasson elő!”

Fiatal emberek érkeztek Obrienhez minden faluból. A napfény-

ben csillogó evezőkkel hajtott csónakokkal érkeztek tízesével,
dalolva, jóképű úk és csinos lányok napbarnított testtel. Mind-
egyikük kitűnő kolufvadász és szabó volt, mert a bennszülöttek
számára nem létezett olyan, hogy fér vagy női munka.
Az érkezők gondtalan ifjúságuk napjait élvezték, amit a benn-
szülöttek a Vidámság Idejének neveztek. Énekeltek, táncoltak
kedvük szerint, hiszen semmire sem kötelezték őket, amíg el
nem érték felelősségteljes felnőttkorukat. Mégis ünnepélyes ko-
molysággal húzták partra csónakjaikat, és vonultak fel a Langri-
hoz, akihez küldték őket. Obrien azonban tudta, hogy nincs az a
sötét jövőkép, amely elveszi e atalok életkedvét.
A kérdései megriasztották őket. Kínosan vergődtek a különös
feltevések hallatán. Küzdöttek azzal is, hogy megismételjenek
kimondhatatlan szavakat. Elvégeztek elképzelhetetlen feladato-
kat, amelyek az erőnlétüket, a tűrőképességüket, a memóriáju-
kat és az értelmi képességeiket tette mérlegre. Obrien gondosan
válogatott közöttük, míg sikerült ötvenet találnia, akik megfe-
leltek a céljainak.
Velük építtetett egy aprócska települést az erdőben, távol a
tengerpart örömeitől és a falutól. Elvonult ezzel az ötven atal-
lal, a tanítványaival, és naphosszat képezte őket, gyakran az éj-
szakába nyúlóan. A bennszülöttek tisztességesen ellátták őket
élelemmel, sőt a faluból feljártak hozzájuk a házimunkák elvég-
zésére is.
Fornri készen állt, arra, hogy teljesítse szépapja minden utasí-
tását, Dalla pedig gondosan ügyelt Obrien egészségi állapotára,
mindig volt nála hideg ital és nedves levél, amellyel hűsíthette
az agg fér homlokát. De rajtuk kívül még jópáran álltak ké-
szenlétben, hogy segítsék a tanulókat bármiben, amiben kell.
Obrien gyomra gyakran fájt, de nem mindig, és ha tehette,
megpróbálta gyelmen kívül hagyni az állapotát. Ha a kín túl-
ságosan elhatalmasodott rajta, elbocsátotta a tanítványait, és
megpihent, erőt gyűjtött.
Obrien gyerekként addig járt oktatási intézményekbe, amíg
elég esze nem lett ahhoz, hogy kijátssza az iskolai felügyelők -
gyelmét, de a tanulást azért sosem hagyta, nem hagyhatta abba,
és a kíváncsisága sok információhoz juttatta. Egészen mostaná-
ig nem érezte át, milyen teher a felszínes tudás, vagy az, hogy
nem képes egy dolgot kellőképpen elmagyarázni, megtanítani.
Fogalma sem volt például arról, hogyan kell tanítani.
Ott állt az erdő egyik tisztásának szélén. Mellette egy összetá-
kolt iskolai „tábla”, amit két fa közé kifeszített, viasszal borított
vászonból készítettek el. Egy hegyes végű bottal ebbe karcolta
bele a számokat egytől tízig, és ezek alá írta azt a két összeadást,
amivel – szerinte – a matematikaoktatást kezdeni kell:

1+1=2
1+1+1=3

Ötven diákja ott ült előtte a tisztáson, mindenki a számára

legkényelmesebb pózban. A tisztás széléről gyerekek gyelték
őket, mivel a bennszülöttek gyermekei mindenhol ott lábatlan-
kodtak kielégíthetetlen kíváncsiságukban. A tisztáson túl, a di-
ákjai mögött a messzeségben ott állt a falu.
– Az egy azt jelenti, hogy valamiből egy van – magyarázta Ob-
rien. – Egy lakás, egy szigony, egy koluf, egy hajó. Az egy meg
egy az kettő, két lakás, két szigony, két koluf. Igen, Banu?
Az egyik legelöl ülő atal arcán a legteljesebb zavarodottság
látszott.
– Ha van egy szigonyod – mondta neki Obrien –, és én adok ne-
ked egy másikat, akkor hány szigonyod lesz?
– De hát miért adnál nekem egy szigonyt, amikor már van
egy? – nézett rá Banu.
Abban a pillanatban felzúdult a csapat, mindenki magyarázni
kezdte a véleményét a dologról. Obrien hősi akarattal vett ma-
gán erőt.
– Vegyük azt az esetet, hogy kolufvadászaton vagy, Banu, és az
egyik társad megkér arra, hogy fogd meg a szigonyát, amíg
meghúzza a köteleket. Ebben az esetben hány szigonyod van?
– Egy – jelentette ki Banu határozottan.
– Te ott leghátul! Légy szíves, ide gyelj! – kiáltott fel Obrien,
és visszafordult Banuhoz: – Két szigonyod van, mert egy meg
egy az kettő.
– De hát az egyik a társamé – ellenkezett vele Banu. – Nekem
csak egy szigonyom van, és nem is kell több. Minek kellene?
Obrien vett egy mély lélegzetet, és nyugalmat erőltetett ma-
gára.
– Nézz az ujjaidra! Mindegyik kezeden van egy ujjad, meg még
egy, meg még egy, és még egy, és még egy, azaz összesen öt. Ha
egy koluf leharapná az egyik ujjadat, mennyi maradna? – Obri-
en felemelte a kezét, amelyen behajlította az egyik ujját. – Négy.
Ha öt volt, és eggyel kevesebb van, akkor négy maradt. Számol-
jatok!
Az egész csapat a behajlított ujjú kezét nézegette elmélyülten.
Banu behajlította az egyik ujját, aztán ismét kinyújtotta.
– Nem tudom eltávolítani az egyik ujjamat – jelentette ki vé-
gül. – Még mindig öt van!
– Hogy a csudába nem lehet ezt érteni?! – mérgelődött Obrien.
– Ha bármiből öt van, és elveszünk belőle egyet, akkor négy ma-
rad. Ha öt kolufból megesztek egyet, négy marad.
Az egyik diák, aki a tisztás szélén ült, most felállt, és elgondol-
kozva megindult a tábla felé. Obrien odasétált elé.
– Mi a gond, Larno?
– Mi jön a tíz után? – kérdezte Larno.
Obrien válaszként felírta a tizenegyet, a tizenkettőt, és a szá-
mokat egészen húszig.
– Igen! – lelkesedett Larno. – És a húsz után mi jön?
Obrien erre tovább írta a számokat, de az osztály többi tagját
ez már a legkevésbé sem érdekelte. Beszélgettek egymással, egy
lány felkacagott, és páran játszani kezdtek egy aprócska tökkel.
Obrien azonban nem gyelt a rendbontókra, és értékelve Larno
komoly érdeklődését, addig írta a számokat, míg tele nem lett
velük a tábla.
– Értem, igen! – mondta Larno. – De mi jön a kilencvenkilenc
után?
– Száz, százegy, százkettő, és így tovább…
– És a százkilencvenkilenc után?
– Kétszáz.
– Tehát kétszázkilencvenkilenc után háromszáz jön? – kérdez-
te mohón Larno.
– Így van.
– Aztán négyszáz? Aztán ötszáz? Igen, értem! És ha egy meg
egy az kettő, akkor tizenegy meg tizenegy az huszonkettő, száz
meg száz az kétszáz. Ó, igen! És ha ötből elveszünk egyet, és így
négyet kapunk, akkor ha ötszázból elveszünk százat, négyszáz
marad. Ha pedig mindannyiunknak tíz ujja van, akkor kettőnk-
nek együtt már húsz, és ötvenünknek ötszáz ujja van, ha nem
számolunk veled, Fornrival és Dallával. Értem, igen!
Obrien fanyar mosollyal az arcán fordult el Larnótól.
„Érted, igen – gondolta –, csak én érteném, hogy tanítsak meg
számolni egy osztályt, amelyben egy zseni és negyvenkilenc
tökfej ül.”

Nyelvet is tanított, és ezzel nem volt semmi baj. Valami megma-

gyarázhatatlan hagyomány tól vezérelve, a bolygón élők elzárt
népcsoportja kétnyelvű volt. A hétköznapi élethez használt
nyelvük semmi más, Obrien által valaha is hallott nyelvre nem
emlékeztetett, de a másik a galaxisszerte beszélt, úgynevezett
galaktikus nyelv furcsán eltorzított változata volt. Obrien gye-
rekkora óta beszélte a galaktikus nyelvet, és csak egy idióta nem
tud megtanítani valakit a saját nyelvén beszélni. Azóta tanította
a galaktikus nyelvet, hogy megérkezett ide, és sokan tökéletesen
elsajátították tőle, és továbbadták a leszármazottaiknak. Vala-
mennyi atal, akit Obrien kiválasztott, elég jól beszélte, és ezt
könnyen tökéletesítették arra a szintre, amit a tanítójuk elvárt
tőlük.
Tudományos tárgyakat is tanított nekik, és nem volt olyan űr-
járó, aki, hacsak nem tanult eleget atalkorában, felróhatta vol-
na neki a tudatlanságát. De olyan tárgyakat is oktatnia kellett,
amelyekhez aztán tényleg semmit sem értett, például szocioló-
giát, közgazdaságtant és államigazgatást. Felkutatta az agya rej-
tekén lapuló emlékeit, és megpróbálta előhívni, hogy mit is tud
a szocializmusról, a kommunizmusról és a fasizmusról, a teo-
kráciáról, a demokráciáról, a monarchiákról és mindezek keve-
rékeiről.
Tanított hadvezetést is, gerilla harcmodort, beszélt a koloni-
zációról, és a csillagos ég alatt elmondta mindazt, amit a gala-
xist benépesítő civilizációkról tudott. Azt várta, hogy ezek a a-
talok majd szájtátva hallgatják, amikor űrcsatákról, felrobbanó
hadihajókról, fantasztikus lényekről és messzi világokról beszél,
amikor elmondja, hogy a napok száma a galaxisban annyi, mint
a falevelek az erdőben, de hallgatóságának a gyelme éjszaka
még rövidebb ideig volt fenntartható, mint nappal.
– Nézzétek! – mutatott az égre egy lándzsával. – Látjátok azt a
két fényes csillagot, és mellettük a halványabbat? Ha elhajítaná-
tok egy lándzsát ezek között, és annak olyan ereje lenne, mint
azoknak az űrhajóknak, amelyekről korábban meséltem nektek,
akkor az űrben repülve elérné a Napot, amelyet innen távcső
nélkül nem láthatunk. A történelem szerint, vagy nevezhetjük
legendának, vagy akár csak fantáziálásnak, a mi őseink mind
onnan jöttek. A két fényes csillag neve Tartta és Rologne, és
évekkel ezelőtt a kísérő bolygóik között háború ütött ki. Annyi
űrhajó vett részt a csatározásokban, amennyi kifejezésére nincs
is szám, amit megérthetnétek…
Elhallgatott, hogy a csenddel a suttogó beszélgetések befejezé-
sére kényszerítse a tanulóit.
 – Ezrével vettek rész az ütközetben mindkét részről az űrha-
jók, de mindez olyan messze történt innen, hogy azt a távolsá-
got elképzelni sem tudjátok, mert az űr nagyon tágas. Ezek a ha-
jók tűzgolyókkal bombázták egymást, és az érc, amiből az űrha-
jókat építették, és amely sokkalta keményebb, mint a lándzsái-
tok hegye, elolvadt ebben a tűzben. Az űrhajók legénysége pedig
szénné égett. Minden egyes csatában akadt űrhajó, amelyik át-
tört a másik ottán, és megtámadta az ellenségének bolygóját.
Ekkor olyan hatalmas városok pusztultak el, mint ez az erdő,
olyan hatalmas épületek dőltek romba, mint a leghatalmasabb
fák. Minden elolvadt, és mindenki meghalt. Így aztán senki sem
él már azokon a bolygókon… Ott pedig – megfordult, és az ég
egy másik pontjára mutatott –, ott egy másik világot láthattok,
amelyiket Watornónak neveznek. Ezen a bolygón olyan teremt-
mények élnek, amelyekhez képest a ti koluf jaitok gyerekjáték-
nak tűnnek. Legalább százszor akkorák, mint egy koluf, és a leg-
nagyobb halászhajótok is csak egyetlen falat lenne számukra.
Elhallgatott, és akkor eljutott hozzá egy suttogó hang vala-
honnan a csapat széléről:
– Valakinek szólnia kellene az Öregnek, hogy a Langri megbo-
londult…
Ennek a vélekedésnek egyértelmű jelei is megmutatkoztak,
mivel egyre többen szöktek el a tanulói közül. Minden reggel ke-
vesebben ültek oda meghallgatni az óráit, de Obrien mégsem
adta fel. Kemény makacssággal küzdött tovább.

Mindent megtanított nekik, amit csak tudott, sőt olykor – elég

gyakran – improvizálni is kénytelen volt. Míg a többieket oktat-
ta, Larno, külön az ő számára kifeszített viaszos „tábla” mellett
állva, matematikai feladványokkal foglalkozott. Obrien az Egy-
szerűsített Navigációs Tankönyv meglehetősen bizony talan tá-
mogatásával feladványokat adott neki, amelyeken Larno boldo-
gan elügyködött, és minden lehetséges helyet teleírt a matema-
tikai szimbólumok alkalmazásával végzett számításaival. Ezzel
remekül elszórakoztatta a tanulók azon részét, akik szívesen
nézték. Minden feladat vége ugyanaz a kérdés volt.
– Befejeztem. Kaphatok egy újabb feladatot?
Ilyenkor Obrien az Egyszerűsített Navigációs Tankönyvért
nyúlt, és vette a következő feladványt.
– Tessék. Az űrhajód ötvenezer egység sebességgel halad, és a
helyzeted ugyanaz, mint az előző feladatban. Számold ki, hogy
mennyi üzemanyagra lesz szükséged ahhoz, hogy elérd X boly-
gót, és orbitális pályára állj!
– Értem, rendben. De az előző megoldás jó?
– Honnan a csudából tudhatnám! – fújt egy nagyot Obrien, és
visszatért a többiek okításához.
Amikor Banut alváson kapta, ami nem volt ritka jelenség,
azonnal rászólt:
– Banu, mi az ügyvédek neve és címe?
Banu felriadt, és mint egy gép, máris visszamondta az adato-
kat:
Klaruse, Hraanl, Pcrawley, Mclindor er és Webluston, Schwa-
lofro város, Schwala világ, 9138. szektor.
Obrien ezekért az apró sikerekért is hálát adott. Volt egy ma-
tekzsenije, aki olyan problémákat oldott meg, amiknek többnyi-
re ő már a felvetését sem értette. Aztán itt volt Banu, aki fan-
tasztikus memóriájával olyan dolgokra is emlékezett, amelyeket
félálomban hallott. Ez elég nagy szerencse volt, mert Banu több-
nyire szunyókált az órákon. Soha nem felejtett el semmit, bár a
dolgok jelentését többnyire nem fogta fel, mintha egy magneto-
fon lett volna az agya helyén, amelyik rögzít, de nem elemez.
A többi diák teljesen átlagos idióta volt.
– Az ügyvédek… – kezdte Obrien, de a görcs belemart a gyom-
rába, és elakadt a hangja.
Fornri és Dalla azonnal odasiettek hozzá, de megrázta a fejét,
hogy nem kell segítség, kiegyenesedett, letörölte az izzadságot
az arcáról, és folytatta a magyarázatot.
– Lesz idő, amikor nagyobb szükségetek lesz ügyvédre, mint
belélegezhető levegőre. Ez az ügyvédi iroda nem fél felvenni a
harcot a Világok Konföderációjával, de lehet, hogy gondot okoz
majd nektek a megtalálásuk, hiszen elég régen volt, amikor ott
éltem, és a nevük is megváltozhatott. Az ügyvédek azonban
pénzbe kerülnek, ezt ti nem értitek, de mutatok valamit. Nézzé-
tek!
Elővett egy kendőt, és kihajtogatta, hogy látszódjon a beletett
maroknyi kristály. A tanítványai felsóhajtottak az ámulattól.
– Nézzétek meg jól! Ez egy retronkristály. Ez teszi lehetővé a
csillagközi utazást, elég ritka, és ezért nagyon értékes. Becserél-
hetitek kreditre a galaxis bármelyik kereskedelmi központjában.
Civakodás hangja éledt fel a csoport egy részében, és Obrien
csöndben várta, hogy a zaj elüljön, miközben másfelől is sutto-
gások és kacagások hangzottak fel. Néhány ú szívesen heccelte
a lányokat, már aki szerette ezt, más párok viszont egész tanítási
időben édelegtek egymással. Obrien azonban még nem felejtet-
te el teljesen, hogy egyszer ő is volt atal.
– A kredit pénz – folytatta aztán, amikor a hallgatósága elcsön-
desedett amiből az ügyvédek csak a sokat szeretik. De éppen
elég kristály van az űrhajóm roncsában ahhoz, hogy törvényes
védelmet vásárolhassatok rajta magatoknak. Biztonságos helyre
kell elrejtenünk ezeket – mélyen a barlangban a Dupla Hely
alatt, talán az lesz a legjobb. Egy űrhajó roncsa lesz a legelső,
amit az érkezők átkutatnak, és ha a kristályokat nem temetjük
el elég mélyre, akkor műszerekkel kimutathatják a jelenlétüket.
Beszéltem nektek a kormányokról. Egy másik világ polgárai
nem értenék meg a ti államrendszereteket, ahol a vezetők ma-
guktól emelkednek ki a népből, és senki se választja meg vagy ki
őket, tehát ezt a világot meg kell…
A görcs ismét beleállt a gyomrába, és kénytelen volt abba-
hagyni az oktatást. Teljesen legyengülve hagyta, hogy Fornri és
Dalla visszasegítsék a függőágyába. Csukott szemmel pihent
egy darabig, gyöngyöző homlokkal, a tenyerét a gyomrára szo-
rítva.
– Olyan sok a tennivalóm, és az időm annyira kevés – mondta
erőtlenül. – Tanítanom kellene őket a törvényről, a gazdaságról,
a kormányok működéséről és a gyarmati szabályozásról meg
még sok minden másról, de én csak egy ostoba műszerész va-
gyok, és ráadásul haldoklom… – A szeme váratlanul felpattant,
és felült. – Már megint elment öt! Hova mennek?
Fornri és Dalla szomorúan néztek össze.
– Talán a falujukban szükség van rájuk… – próbált meg elfo-
gadható magyarázattal szolgálni Fornri. – Vadászniuk kell…
– Vadászni! Hogy hozható összefüggésbe az éhes has a rabszol-
gasággal vagy a halállal?! Hát nem értik meg, hogy hamarosan
semmi se lesz, ha nem ismerik meg a Tervemet!
– Nem értik, hogy mit akarsz tőlük – mondta Fornri. – Talán
ha elmagyaráznád nekik a Tervet.
– Még nem értenék meg. Bárcsak előbb elkezdtem volna taní-
tani őket!
Obrien visszahanyatlott a függőágyba, és behunyta a szemét.
– Az Öreg nem segíthet? – vetette föl Dalla suttogva.
– Megteszi, ami tőle telik – válaszolta Fornri –, de nem tarthat-
ja itt őket, ha a falujukban szükség van rájuk. Holnap még
rosszabb lesz a helyzet.
A fájdalom heves hullámban tört rá Obrienre.

Ötven főt kezdett el tanítani, és a diákjainak száma tizenegyre

csökkent. A fájdalom egyre gyakrabban jelentkezett, de ahány-
szor csak képes volt erre, megpróbált nem törődni vele.
– Meg kell értenetek, hogyan működik a Konföderáció kormá-
nya. Vannak benne képviselők, akik olyan független világokból
érkeztek, amelyek a Konföderáció tagjai, és olyanokból, amelyek
nem tagjai. Ezenkívül képviseltetik magukat azok a helyek is,
amelyek más világok fennhatósága alatt léteznek, ezek a gyar-
matok.
Ez mindenkit untatott, és a atalok többsége látszólag el is
szunnyadt. Obrien tudta az okát, legalábbis az egyiket: sosem
volt jó tanár, de akkor is tanítani kell, ráadásul az idő is szorítja!
– Ti, vagyis ez a világ eleinte független, de a Konföderáción kí-
vül állónak számít majd, vagyis nem lesz a Konföderáció tagja,
és vagy benyújtja az igényét arra, hogy tag lehessen, vagy, és et-
től isten mentsen, úgy végzi, mint valamelyik világ gyarmata.
Nem tudom, mik a konföderációs tagság feltételei, és ez is az oka
annak, hogy szükségetek lesz ügyvédre… Banu?
Banu felriadt, és minden érzelemtől mentes hangon elkántál-
ta az ügyvédek nevét és az irodájuk címét.
– Abban biztos vagyok, hogy meg kell tanulnotok írni és olvas-
ni – folytatta Obrien –, mindegyikőtöknek. Minden egyes em-
bernek, beleértve a gyerekeket is, már egy bizonyos kortól. Sokat
számít, hogy már ismeritek a galaktikus nyelvet, de nem elég,
hogy csak beszélitek. Ha nem tanultok meg írni és olvasni, fo-
galmatok sem lesz arról, mi folyik a galaxisban, és nem tudjátok
majd képviselni az érdekeiteket. A konföderációs tagsághoz az
kell, hogy a felnőtt népesség kilencven százaléka tudjon írni, ol-
vasni. Ma délután elkezdjük az írásleckéket, és ezt a tudást nek-
tek kell majd továbbadnotok a többieknek, minden egyes nap,
amikor csak lehetőségetek van rá. Ez alól nincs kivétel!
Vett egy mély lélegzetet, és folytatta:
– A bürokráciát is ismernetek kell. Minden kormánynak van
bürokráciája. Minél nagyobb a kormány, annál nagyobb a bürok-
rácia. Amit a kormány ad, azt a bürokrácia elveszi, és nem is fel-
tétlenül akarattal. Ha nem ismeritek a védekezés módját, akkor
kilopják alólatok a világotokat. Van egy Gyarmati Hivatal, ame-
lyik elméletileg átlátja a nem független, tehát gyarmati világok
adminisztrációját, de hogy éppen mi folyik egy adott helyen…
 A fájdalom elviselhetetlenné fokozódott, a kezét a gyomrára
szorította, és felnyögött:
– Mi haszna…?
Dalla és Fornri odasiettek hozzá, és Obrien a görcs szorításá-
ban nyöszörögte:
– Senki se jön vissza azok közül, aki elment?
– Mind azt mondják, hogy talán holnap… – sóhajtotta Fornri.
– Holnapra talán meghalok, lehet, hogy mind meghalunk…
Obrien belekapaszkodott Fornri karjába, és leült a földre a
tisztás szélén.
– Túl sokáig halogattam ezt, és elfogyott az időm. Nem tudom
már megértetni veletek a veszély jellegét!
Mostanra minden diákja feszülten gyelt, és páran közelebb is
mentek hozzá, hogy jobban hallják.
– A mi világunk gazdaságilag szegény… – nyögte erőlködve
Obrien – de van valamije, ami felülmúlhatatlanul értékes. Ez
maga a Mennyország! Az óceán és a vízpartok csodálatosak. Az
éghajlat mesés. Minden gyönyörű.
Obrien előrebukott. Fornri elkapta, hogy ne üsse meg magát,
de Obrien félúton visszanyerte az egyensúlyát, és természetelle-
nes élénkséggel mondta:
– Abban a pillanatban, amikor valakinek eszébe jut, hogy létre-
hozzon itt egy üdülőközpontot, nektek végetek van! Az ember a
ti természetes ellenségetek, és le kell győznötök! Méghozzá töké-
letesen. Ha megengeditek, hogy akár csak egyetlen nyaralót fel-
építsenek itt, százával, ezrével jön majd a többi, mielőtt rádöb-
bennétek, hogy mi történik veletek! Visszaszorítanak bennete-
ket az erdőkbe, és bár használhatjátok a tengert, nem mehettek
többé kolufvadászatra. A fürdőzők és sétahajózók visszaszorít-
ják majd a kolufokat a mély vizekbe, és akkor éhezni fogtok. De
nem tudom, hogy értessem meg ezt veletek!
Nekitámaszkodott egy fatönknek, a diákjai mozdulatlanul
meredtek rá, feszült erőlködéssel gyelve.
 – Azon dolgozom, hogy megértsétek a veszély mibenlétét – ki-
áltott fel elkeseredetten. – Banu mindent megjegyez, de semmi-
nek sem tudja az értelmét; Fornri, az én szépunokám, aki akkor
is itt marad velem, ha vadászni kellene mennie, mindent meg-
ért, de a legtöbb dolgot azonnal el is felejti.
Fornri szemét döntötték a keserű önvád könnyei.
– És te, Dalla – folytatta Obrien, miközben kínkeservesen feltá-
pászkodott, és magához ölelte a lányt, aki azonnal sírni kezdett
–, te nem azért vagy itt, hogy tanulj, hanem hogy ápolj engem,
aki sokkal betegebb vagyok annál, mint amit bármelyikőtök fel
tud fogni. – Lassan a diákjai felé fordult: – Ti, többiek, akik be-
csületből itt maradtatok mellettem mindaddig, amíg olyan ürü-
gyet nem találtok, amelyre hivatkozva tisztességgel távozhat-
tok, ti vagytok csak nekem, és én megteszem, amire képes va-
gyok. Gyertek mind közelebb!
Lerogyott a fatönkre, és a atalok szoros gyűrűt vontak köré.
Ekkor az aggastyán odabólintott Fornrinak, aki odavitte neki az
űrhajó meglehetősen elnyűtt küllemű menetnaplóját. Obrien
ezt az évek során jegyzetelésre használta, és feljegyezte bele a
Tervét a bolygó megmentésére.
– Átadom nektek a Tervet – mondta. – Még nem álltok készen
rá, mivel hosszú és bonyolult, és a nagy részét meg sem értené-
tek. Csak abban reménykedhetek, hogy amikor eljön a szükség
ideje, akkor kiokoskodjátok belőle a lényeget, amiről beszélek
nektek. Ha nem is tudtok mindent megjegyezni, Banu elraktá-
rozza az agyában, amit tőlem hallott. Valakinek hallania kell ezt,
hogy emlékezhessen. Újra meg újra elmondom nektek a Tervet,
még ha nem is értitek meg. Minden részletre kitérően sokszor
elismétlem, amíg van annyi erőm, hogy beszélni tudjak. És ak-
kor kijelenthetem Isten előtt, hogy megtettem, ami tőlem telt.

3.
Fornri legelső emléke a szépapjáról az volt, hogy félt a Langritól.
Kevés gyermeknek élt ilyen idős rokona, de akinek volt, annak
segítenie kellett az elaggott, nyomorult vénséget, aki már csak a
halál tüzére gondolt.
A Langri azonban a Langri volt. Neki köszönhették a stabilabb
hajót a kolufvadászatra, a Langri tudása ott volt mindenhol és
mindenben. Csak ő mert hajóra szállni a bolygó kevés viharai-
nak egyikében, hogy megmentse a vízen ragadt ifjakat. Amikor
a folyó megáradt, ő keresett gázlót. Hozzá vitték azokat, akik el-
törték a kezüket vagy lábukat, mert csak a Langri tudott rajtuk
segíteni.
Az emberek tanácsért mentek hozzá. A atal lányoknak az
volt a gondjuk, hogy hozzámenjenek-e egy fér hoz, de a falu ve-
zetői is hozzá fordultak ügyesbajos dolgaikkal, egészen a nép
legfőbb uráig, az Öregig. Ha a Langri azt mondta, hogy valamit
így kell csinálni, akkor így csinálták, ha a Langri nekiindult, kö-
vették.
Egy ilyen szépapa nagy teher egy kis únak. Ha a Langri rá-
szólt, hogy miért megy fölfelé a folyó mentén, miért nem kel át
rajta itt, ahogy a többi nagy ú, vagy miért mászik le a szikláról,
miért nem ugrik a vízbe, mint mások, akkor Fornri rémülten en-
gedelmeskedett: átkelt a folyón, leugrott a szikláról, és a többi.
Amikor pedig a Langri kijelentette, hogy manalt fogni kisba-
báknak való mulatság, menjen inkább kolufra vadászni, akkor
Fornri csatlakozott a vadászokhoz, bár messze ő volt a leg ata-
labb közöttük, talán a leg atalabb mind között, aki valaha ko-
lufra vadászott. A többiek eleinte nem tudták, hogy a Langri
küldte őt, de mivel az volt a szokás, hogy egy megüresedett he-
lyet a vadászhajóban bárki betölthet, befogadták, csak éppen
hecceitek vele, hogy a „nagy vadász” megtisztelte őket a jelenlé-
tével, és hogy az ő hajójuk lesz a legsikeresebb, ha egy ilyen ckó
áll be hozzájuk szigonyosnak, mint Fornri, már ha képes lesz ad-
dig lecsillapítani a remegését, amíg elhajítja a szigonyt.
 Fornri valóban remegett, de nem a félelemtől, hanem a düh-
től, amit a Langri iránt érzett, aki ide kényszerítette őt, és ezáltal
kitette a többiek gúnyolódásának. Meg is lett a nagy dühöngés
eredménye, olyan erővel hajította el a szigonyt, hogy utánazu-
hant a vízbe. Azonnal elhalt a gúnyolódás, mert a lehető legjobb
helyen találta el a kolufot, a tarkóján levő bevágásban, és mivel
már a vízben volt, fogta a kötelet, és ahogy kellett, feltekerte a
koluf pengeéles tüskékkel teli farkára. Mindenki azt gondolta,
hogy emiatt ugrott a vízbe, és soha többé nem ugratták.
Ahogy a Langri felett tovasuhantak az évek, egyre inkább csak
a függőágyában szeretett feküdni a dombtetőn, ott, ahonnan a
legjobb kilátás nyílt a tengerre, és csak iszogatta gyógyító italait.
Ezzel Fornri számára a kötelességek új tárháza nyílt meg. Amit a
Langri nem akart megcsinálni, oda elküldte Fornrit. Amikor a
ú beleért abba az életkorba, amit a Vidámság Idejének nevez-
nek, és a kortársai énekléssel, tánccal és udvarlással múlatták a
napjaikat, Fornri teljesen az idős ember „rabszolgájává” vált. A
pajtásai irigyelték, hogy a szépapjával, a Langrival töltheti az
idejét, akinek hanyatlásában a támasza lett. Fornri sosem értet-
te, hogy miért olyan nagy dolog ez.
A Langri egészsége rohamosan romlott. Az Öreg úgy gondolta,
hogy Fornri vadásztehetségére sokkal inkább szüksége van a kö-
zösségnek, mint ápolói feladataira, ezért elküldte Dallát a Lang-
rihoz. A lány anyja, egy özvegyasszony, meghalt az úgynevezett
lázbetegségben, amely olykor a legkisebb sebesülés után is ki-
alakult, és amely ellen semmit sem lehetett tenni. Dalla és a
húga, Dabbi tehát árvák voltak.
Fornrinak sosem volt szerelmese. Választhatott volna kedvére
a lányok közül, nemcsak azért, mert atal volt, és tüzes hajú, de
azért is, mert ő volt a Langri örököse, akit a tehetsége és kiváló
képességei miatt választott ki a szépapja. Világuk minden falu-
jában akadt lány, aki készített valami ruhadarabot a Langri
szépunokájának.
 A Langri azonban mintha megfeledkezett volna arról, hogy
Fornri elérte a Vidámság Idejét, elhalmozta őt tennivalókkal.
Hol a kulacsát kellett színültig tölteni, hol az egyik falu vezetőjét
arra gyelmeztetni, hogy ők következnek a lédús, áfonyaszerű
bogyó leszüretelésében, hol pedig el kellett vinnie a Langri vála-
szát egy ünnepségre szóló meghívásra. Pedig ez volt a szerelem
ideje, amelyben a atalok párt választottak maguknak, és a ha-
gyományaik ehhez biztosították a legnagyobb szabadságot,
amit az állandó feladatok között Fornri teljesen nélkülözni
kényszerült.
A legszebb lányok reménykedve sóhajtottak fel, ha Fornri be-
tért hozzájuk, de ez minden esetben csak a Langri sürgős üzene-
te, és nem az udvarlás miatt történt. Fornrinak mindig gyorsan
vissza kellett térnie a szépapjához a válasszal, és nem jutott ide-
je arra, hogy találkát szervezzen magának, vagy akár elénekeljen
a kortársaival egy dalt, márpedig a lányok közül a leghevesebb
vérmérsékletű sem mondott le az udvarlásról.
És akkor jött Dalla. Nem akadt nála kedvesebb és szebb, és a
napi teendőik úgy összekapcsolták őket, hogy a szerelem szaba-
don kivirágozhatott a szívükben.
Mivel a Langri időnként súlyos állapotba került, szüksége volt
felnőtt gondviselőre is, a atalok mellett. A felnőttek állandó
felügyelet alatt tartották a Langrit, hiába tiltakozott ez ellen, és
annyi szabadságot adtak Dallának és Fornrinak, amennyit csak
tudtak. Például beszerveztek egy atalabb út a Langri üzenete-
inek továbbítására.
Így aztán Fornri és Dalla is ugyanúgy élvezhették a Vidámság
Idejét, mint a többi atal. Énekeltek és táncoltak a többiekkel, és
napokat tölthettek el a Lugasokban, a szerelmesek rejtekhelyén.
Fornri betöltötte a felnőttkorba vezető évet, de mivel Dalla ata-
labb volt nála, várniuk kellett, amit a ú egyáltalán nem bánt,
hiszen több időt tölthetett el így a Vidámság Idejében.
 A jó érzést azonban megkeserítette az, hogy a Langri állapota
rohamosan romlott, és ezért szüksége volt Fornri szolgálataira
is. A ú rádöbbent arra, hogy bár a szépapja sokkal tovább élt,
mint bármelyik átlagember, ő sem halhatatlan. És arra is ráesz-
mélt, mennyire szereti ezt az öregembert.
Ekkor történt, hogy a Langri elutazott az Öreghez, majd fel-
építtette az erdőben az Erdei Falut. Sok szórakozást fel kellett
függeszteni arra az időre, amíg a Langri az általa kiválasztotta-
kat tanította, és ez alól Fornri és Dalla sem volt kivétel. Fornri
megint a Langri „futára” lett, és mindketten ápolták az öreget,
aki megpróbálta legyőzni a gyengeségét, hogy erején felül telje-
sítsen. Még akkor sem jutott idejük önmagukra, amikor a Lang-
rit a függőágyba kényszerítette az állapota, mert sorra járták a
falvakat, hogy rávegyék azokat, akik félbehagyták az oktatásu-
kat, térjenek vissza a mesterükhöz.
A Lugasokba már csak nagyon ritkán jutottak el, de az itt töl-
tött idő közben Fornrit kínozta a lelkiismeret-furdalás, ami so-
kat elvett az örömükből. Nem értette, miért olyan fontos a Terv,
vagy mit számít a Terv egyáltalán, de amikor a Langri azt
mondta, hogy a Terv végrehajtása nélkül nem lesz több vadá-
szat, akkor Fornri megpróbált hinni benne. Ha a világa és az em-
bertársainak élete veszélyben forog, akkor nem gondolhat többé
a Vidámság Idejére. Egy kívánsága maradt, hogy bárcsak megér-
tené végre, mit kell csinálnia.

A mindössze tíz főre csökkent tanulóseregnek a Langri elkezdte

magyarázni a Tervet. Mindannyian képtelenségnek gondolták,
sőt volt, aki nem is hitte el. Ha a világ – ahogy a Langri állítja –
tele van lakható égitestekkel, akkor miért akarná valaki megsze-
rezni az övékét? Tudták, hogy a Langri nagyon öreg, és azt is,
hogy az idős emberek agya nem mindig működik jól. Senki sem
merte ezzel gyanúsítani a Langrit, ezért azt gondolták, hogy té-
ved.
 Fornri szeretett volna vadul ellenkezni. Még az sem tudta elfo-
gadni az állításokat, aki a legfanatikusabban akart hinni a Lang-
rinak. Ha ez történik, ezt kell tenni, mondta a Langri, ha más
történik, akkor mást. Ha mindkét dolog megtörténik… Banu
csukott szemmel szendergett közöttük, de ha felébresztették,
mindent szóról szóra visszamondott, bár egy szót sem értett az
egészből.
Jönni fog egy hajó az égből – a Langri szerint legalábbis, és
jobb, ha máris elkezdik űrhajónak nevezni, mert annak hívják.
Más hajókhoz képest ez lehet egy egészen kis űrhajó is. És az-
tán…
A Terv véget nem érőnek tűnt, mivel ahogy befejezte az ismer-
tetését, a Langri ismét belekezdett. Újra, meg újra.
Obrien napról napra gyengült, és a fájdalmai egyre erősödtek,
aztán eljött az idő, amikor már nem tudott kiszállni a függő-
ágyából. Ekkor odahívta maga köré a tanítványait, és ismét bele-
kezdett a Tervbe: jönni fog egy űrhajó, méghozzá egy kis űrhajó,
és aztán…
Aztán eljött a nap, amikor Obrien már nem tudott artikulál-
tan beszélni, a szavai összemosódtak, míg végül már hang se
jött az ajkán. A tanítványai szétszéledtek, csak Fornri és Dalla
maradtak az asszonnyal, aki megpróbálta enyhíteni a haldokló
kínjait.
– Borzasztó forró a teste – suttogta Dalla –, ne hívjuk a gyógyí-
tókat?
– Csak felbosszantanánk vele – mondta Fornri –, a legutóbbi
alkalommal is elzavarta őket. Azt mondta, hogy az öregséget
nem lehet meggyógyítani, és ebben igaza van.
Az asszony megmasszírozta Langri ernyedt végtagjait, és ned-
ves leveleket helyezett az arcára. Fornri nem tudott neki segíte-
ni, ezért csak aggodalmasan gyelte őket, amikor fel gyelt vala-
mi távoli süvítő hangra. Pár pillanatig fülelt, aztán nekiiramo-
dott a közeli falu felé. Látta, hogy Dalla utánarohan, de intett
neki, hogy menjen vissza a haldoklóhoz. Olyan gyorsan rohant,
amennyire csak tudott, az egyre erősödő zaj irányába.
Az erdő szélén megtorpant. A hang már fülszaggató volt, és a
falusiak halálos rémületben menekültek előle. Elrohantak mel-
lette, be az erdőbe, az arcukra rádermedt a félelem, és a falun túl
Fornri megpillantotta a lassan leereszkedő űrhajót. Azonnal fel-
ismerte, mert pontosan olyan volt, mint amilyennek a Langri le-
írta.
– Állj! – kiáltott a menekülőkre. – A Langrinak igaza volt! Hasz-
nálnunk kell a Tervét!
De senki sem gyelt rá. Az űrhajó eltűnt a domb mögött, és
Fornri azonnal fölsietett a dombtetőre, hogy onnan vegye szem-
ügyre a sosem látott járművet.
Pontosan úgy ereszkedett le, hogy a tengerparton érjen földet.
Pár perc várakozás után kinyílt rajta a zsilipkapu, és egy ember
lendült ki rajta a földre. Ugyanolyan különös ruhát viselt, mint
amilyet a Langri leírt nekik. Fornri kényelmesen elhelyezkedett
a bokrok rejtekében, és várakozással gyelte a fejleményeket.
Az ember az űrhajó mellett nagy élvezettel kinyújtózott, aztán
az ujjaival végigszántott a mellkasán, kinyitotta az öltözékét.
Egy másik ember jelent meg a zsilipkapuban, és lekiabált neki:
– Azonnal gyere vissza! Még nem végeztünk a légkör elemzé-
sével!
A fér vett egy nagyon mély lélegzetet, aztán lassan kifújta a
levegőt.
– A légkör teljesen rendben van. Éppen most ellenőriztem.
Végül lebocsátották a lépcsőt a zsilipkapuból, és az űrhajó uta-
sai elkezdtek kitódulni a szabad levegőre. A Langri elmagyaráz-
ta, hogy az űrhajósok között egyaránt van nő és fér is, de a kü-
lönös öltözékük miatt a nemük nem állapítható meg azonnal.
Fornri nem is tudott különbséget tenni közöttük. Azt rögtön lát-
ta, hogy ki a vezetőjük: egy alacsony, kövér ember, aki utasításo-
kat adott a többieknek. Amikor a parancsnok körülpásztázta te-
kintetével a körülöttük elterülő tájat, Fornri legnagyobb megle-
petésére kifújt a szájából egy nagy vörös színű füstfelleget.
– Nagyon csinos hely – mondta elégedetten.
– Csinos?! – válaszolt neki azonnal az egyik űrhajós. – Ez maga
a Paradicsom! Nézd ezt a partot!
Egy karcsú fér , bozontos szőrrel az arcán, lejött a hajóból a
lépcsőn, és beszélni kezdett a parancsnokhoz. Ide-oda mászkál-
tak a parton, miközben élénk taglejtésekkel kísérték a beszélge-
tésüket. Fornri elgondolkozott azon, hogy a karjelzések vajon ré-
szét képezik-e a beszédértésüknek, vagy csak az a szokásuk,
hogy hadonásznak.
A tiszta tengeri levegőben halk szavaikat is jól értette.
– Nem mehetünk el, amíg meg nem vizsgáltuk a bennszülöt-
teket! – mondta az, amelyiknek bokornyi szakáll ékeskedett az
arcán. – A kristályoktól csak gazdag leszel, de ettől híres! Primi-
tív humanoidok. Hogyan fogták ki ezt a csendes kis pihenőt a
galaxisban? Látnom kell a falujukat!
– Nézz körül, nem bánom – mondta a parancsnok –, hiszen vé-
gül is tudományos expedícióként jegyeznek bennünket. Nem
árt, ha van is néhány tudományos adatunk, arra az esetre, ha
valaki rákérdezne, hogy mi az ördögöt kutattunk. Adok egy
órát.
A parancsnok odafordult egy másik emberéhez, aki különös,
misztikusnak ható műveletet végzett a kezében levő furcsa, fe-
kete eszközzel.
– Jó lenne, ha nem viselnéd az aranyaidat, amikor fémek után
kutatok! – mondta a parancsnoknak. – Már majdnem felordítot-
tam örömömben, hogy aranyat találtunk.
– Ezek szerint nincs itt fém? – kérdezte a parancsnok.
– Az a gyanúm, hogy a bennszülöttek rézszerszámokat hasz-
nálnak – vonta meg a vállát a másik –, de nem találsz olyan osto-
ba ckót, aki zetne a bányászati jogért erre a bolygóra.
 – Akkor honnan a csudából jön a retron-interferencia, amit
mértél?
– Én csak azt mondtam, hogy az ilyen bolygókon elméletileg
nem lehet retronkristályokat találni, hacsak valaki ide nem hoz-
ta azokat. Találtam interferenciát. Talán van itt retron, csak a
felszín eltakarja. Vagy csak a műszer vacakolt.
– Még egy fölösleges landolás! – mordult fel a parancsnok. – A
tévedéseid miatti fel- és leszállásaink sokba kerülnek. – Felemel-
te a hangját: – Kapitány!
Egy egészen másként öltözött fér jelent meg a zsilipkapuban.
– Igen, Mr. Wembling?
– Csak egy órát kérek. Töltse fel a stun fegyvereket! Akik meg
akarják mozgatni magukat, csoportokban mászkálhatnak, de
senki se távolodjon el látótávolságnál messzebb a hajótól! Min-
den csoportba akarok egy stunt, és ez egy parancs! Felfegyver-
zett őrséget is kérek ide a zsilipkapu elé! – Odafordult a többiek-
hez:
– Nincs pancsikálás. Ez egy ismeretlen világ, és lehet, hogy át-
kozottul veszélyes. Látták az elővigyázatossági listát. Ehhez
tartsák magukat!
A kapitány intett, hogy értette, és visszament a hajóba. A pa-
rancsnok odafordult a fekete eszközös fér hoz:
– Válassz magadnak csapatot, és nézz körül a kézi detektorral!
Tudni akarom, hogy volt-e alapja a retroninterferenciának.
Az űrhajó legénysége csoportokat alkotott, és mindegyik cso-
port másik irányba indult el. A bozontos szakállú fér a falu felé
vezette az embereit. Egészen közel mentek Fornrihoz, aki alapo-
san szemügyre vette őket azzal a különös fegyverrel együtt,
amit magukkal vittek. A Langri beszélt ilyesmiről, de egy diákja
se hitt neki.
Húszan mentek a falu felé, és az egyik csoport váratlanul
irányt változtatott, hogy máris előrángassák a bokrok mögül a
leskelődő Dallát, aki sikoltozva próbált menekülni a karmaikból.
Fronri talpra ugrott, majd ismét eltűnt az űrhajósok szeme elől.
Nem is sejtette, hogy Dalla követte, és ez egy olyan lehetőség
volt, amivel a Langri Terve nem számolt, de Fornri mégsem ha-
bozott. Míg Dalla tovább küzdött, és próbált menekülni, amivel
lefoglalta az emberek gyelmét, Fornri észrevétlenül közel fér-
kőzött hozzájuk.
A fér , aki fogva tartotta Dallát, hangosan röhögött:
– Egyre jobban tetszik nekem ez a hely! Remélem, még sok
ilyet találunk itt szerteszét!
– Fölvisszük a hajóra – mondta a szakállas –, és megpróbálunk
vele kommunikálni.
– Én nem ezt próbálnék meg vele – nevetett a másik.
Fornri közben elég közel ért ahhoz, hogy cselekedjen. Ráugrott
a fér ra, aki fogva tartotta a lányt, és leverte a lábáról. A többi-
ek, persze, azonnal elkapták, de a kavarodásban Dalla kicsúszott
a markukból, és bevetette magát az erdőbe. Három fér felrán-
totta Fornrit a földről, és a negyedik lefogta.
Dalla fogvatartója rettentően dühös volt, és megpróbálta
megütni Fornrit.
– Ne csináld már! – szólt rá a szakállas. – Ugyanúgy megteszi,
mint a nő.
– Nekem ugyan nem! – bosszankodott amaz.
– Vigyük a hajóra – utasította a többieket a szakállas –, a falut
majd később szemügyre vesszük.
Amikor odaértek az űrhajóhoz, a parancsnok eléjük ment.
– Mit akartok egy bennszülöttel?! – kérdezte utálkozva.
– Csak meg akarok tudni róla néhány dolgot – magyarázta a
szakállas. – Úgy látom, hogy abdolyniai típus, és van néhány
fordítóprogramom, amivel megpróbálhatunk beszélni vele.
– A tenger tele van érdekesnél érdekesebb élőlényekkel, és te
egy emberre pazarolod az idődet? Olyan állatokat látok itt, ame-
lyek létezését akkor sem tudom elhinni, ha nézem őket. Azt hi-
szem, nem kell azon aggódnom, hogy itt valaki belemerészkedik
a vízbe! – Odafordult azokhoz, akik csöndben álldogáltak mö-
götte. – Hirus, van itt olyan bestia, amelyik érne valamit?
– Legfeljebb múzeumok és tengeri akváriumok érdeklődhet-
nek irántuk – válaszolta a megkérdezett. – Nem érnek semmit.
De ha viszel nekik párat, akkor elnevezhetnek rólad néhány új
fajt, ennyit érhet az egész. Például azt a soklábú hosszú nyakút
hívhatnák wemblingónak.
A kövér ember grimaszolt, és megrázta a fejét.
A szakállas bement a hajóba, míg a többiek fogva tartották
Fornrit. A szakállas máris visszajött egy másik különös fekete
műszerrel. Odatartotta Fornri elé, megnyomott rajta néhány vi-
lágító jelzést, és a készülékből hangok jöttek elő.
– Fraugh, villick, lascrouf, boumarl, caciss, denlibdra – sorolta
a gép.
– Ezek kulcsszavak – jelentette ki a szakállas, miközben gyel-
mesen nézte Fornrit. – Ha ez a fér abdolyniai, akkor legalább
egyet megért közülük.
Amikor Fornri megértette, hogy az elvárásnak megfelelően
meg kellene értenie párat e szavak közül, elnyomott egy mo-
solyt.
Az egyik fér azonban észrevette ezt:
– Nézd a kis csibészt, kiröhög. Érti a galaktikus nyelvet.
Fornri váratlanul ugrott, kicsúszott a markukból, nekiiramo-
dott, leverte a lábáról a hajó körül bóklászók egyikét, és elro-
hant. Könnyedén lehagyta üldözőit, és bevette magát az erdő
sűrűjébe. Dalla a biztonságból gyelte. Az erdő szélén rejtőzött
el, és itt várt a párjára. Innen együtt rohantak tovább, hogy a
biztonságosan dús vegetáció az üldözőik fegyvere és közéjük ke-
rüljön. Hamar elérték az Erdei Falut.
Itt rémült felnőttek kavarogtak a Langri függőágya körül. Fér-
ak és nők magyarázták Obriennek felváltva:
– Langri! Egy dolog jött az égből! Most mit csináljunk?
 A Langri halálos mozdulatlansággal feküdt, de amikor Dalla
és Fornri odafurakodtak hozzá, kinyitotta a szemét, és alig ért-
hetően azt suttogta:
– Túl késő…
– A Langri nem segít rajtunk – nyöszörögte egy nő.
– A Langri nagyon beteg – jelentette ki Dalla ne zavarjátok!
– Menjetek el! Meghalok – motyogta a Langri.
– Nem fogja megmondani, mit tegyünk! – kiáltott fel a nő.
– Már megmondta, mit tegyünk – közölte Fornri. – Megtaní-
totta nekünk a Tervét. Most aszerint fogunk cselekedni. – Fornri
a mellette álló fér hoz fordult:
– Szólaltassátok meg a jelzőkürtöket! Gyűjtsétek össze a falu
minden lakóját!
A fér pár pillanatig csodálkozva bámult Fornrira, aztán el-
mosolyodott, és elsietett.
– Össze kell fogdosnunk az égből érkezetteket – mondta to-
vább a feladatokat Fornri –, de ehhez nem használhatunk se ké-
seket, se lándzsákat, mivel nem sebezhetjük meg őket. A Langri
azt mondta, hogy ez nagyon fontos. Még akkor sem ejthetünk
rajtuk sebet, ha megölnek bennünket. Úgy kell elfognunk őket,
hogy ne essen bajuk. Értitek?
– Hogyan? – kérdezte egy fér .
– A Langri ezt is megtanította nekünk – nevetett fel Fornri.
A rémület lassan oldódott az emberekben. Az égből aláeresz-
kedő dolog látványa a legfélelmetesebb dolog volt számukra,
amit valaha megértek, de ha valaki megmondta nekik, hogy mit
tegyenek, akkor azt megcsinálták.
Fornri, miután feladatot adott az embereknek, visszafordult a
Langrihoz, ám az már nem ismerte fel.
– A gyerekeket kellett volna tanítanom – motyogta a Langri –,
mert ők még kíváncsiak. Az idősebbeket már túlságosan lefog-
lalja az, hogy felnőjenek. Korábban kellett volna elkezdenem, és
a gyerekekkel. – A teste váratlanul görcsbe rándult. – Rejtsd el a
kristályokat!!!
Fornri megragadta a Langri kezét, és a szemével megkereste
Dallát.
– Gyere! – hívta a lányt.
Mindketten arrébb mentek. Csak pár nő maradt a Langri mel-
lett, és ekkor felcsendült a tökből készült jelzőkürt hangja. A
mélyen búgó légrezgés tovaszállt a vidék felett, és más falvak
jelzőkürtjei válaszoltak rá.
Fornri és Dalla még nem jutottak el az első elágazáshoz az ös-
vényen, amikor a hátuk mögött felhangzott az asszonyok jajga-
tása, jelezve, hogy a Langri meghalt. De még csak nem is néztek
vissza. A Langri életének legfontosabb része a Terv volt, és nem-
csak az életének, hanem a halálának is.

A Langri megmondta, hogyan, és ők pontosan követték az utasí-

tásait. Az űrhajósok egy része behatolt az erdőbe, Fornrit keres-
ve. Vakon mentek előre a sűrűben, és a legelöl haladó a különös
fegyverüket szorongatta, egészen addig, amíg az egyikük be
nem lépett a bozótba, hogy leszakítson egy gyümölcsöt, és egy
halálos tüske bele nem fúródott a lábába. A társai pillanatok
alatt összevesztek azon, hogy kihúzzák-e a tüskét, kockáztatva,
hogy beletörik a hegyét, mivel az horgas volt, de mire egyezség-
re jutottak volna, a sebesült meghalt.
Mialatt vitáztak, Fornri körülvette őket azokkal a bennszülöt-
tekkel, akik a jelzésre visszajöttek. Az űrhajósok rémülten meg-
próbáltak visszavonulni, a holttestet is magukkal cipelve, de
Fornri csapata az útjukat állta egy kanyarban. Pontosan úgy ej-
tették foglyul az idegeneket, ahogy a Langri előírta: egyetlen
karcolást sem ejtettek rajtuk.
Nem sokkal később egy csapat bennszülött ugrott a fákról a
fekete eszközt „imádók” közé. Az egyik űrhajósnak megrándult
ugyan a bokája, és ezért vinni kellett, de más baj nem történt.
Fornri barátját, Tollo ot eltalálta a különös fegyver, és azt hit-
ték, meghalt, de hamarosan magához tért, és mindenre emléke-
zett, csak a karját és a lábát nem tudta mozgatni még egy napig.
A fekete eszköz eltört, de ezt az űrhajós ügyetlensége okozta.
Az idegenek többi csoportjának elfogása már bonyolultabb
haditerveket igényelt. Végül az űrhajót is elfoglalták: olyan
gyorsan szállták még, hogy az idegeneknek nem volt idejük be-
zárni a zsilipkaput.
Az űrhajósokat egy elhagyatott partszakaszra kísérték, de
olyan útvonalon, hogy összezavarják őket. Adtak enni- és inni-
valót, és megmondták nekik, hogy másnap építenek számukra
egy házat, amelybe behúzódhatnak a nap és az eső elől.
Az idegenek annyira ügyetlenek voltak, hogy tüzet sem tud-
tak rakni, és amikor a bennszülöttek gyújtottak nekik egyet,
odazsúfolódtak mellé, és hallgatták Wembling parancsnok
szemrehányó szólamait, egészen addig, amíg a Langri halotti
szertartását jelző dobok el nem kezdtek szólni, mert akkor riad-
tan elhallgattak.
Másnap a bennszülöttek készítettek egy tetőt a rabok számá-
ra, és kerítésekkel határolták el őket, hogy ne mehessenek seho-
vá, mert ez volt a Terv.
A Langri temetésének másnapján Fornri és Dalla visszavezet-
te az Obrien által kiválasztott ötven atalt az Erdei Faluba, hogy
ott, ugyan kétségek között hányódva, de elsajátítsák a Langritól
kapott tudást.

4.
A Rirga csatahajó egy rutin ellenőrző körútján Ernst Dallman
kapitány a pihenőidejében a robotjával sakkozott a szálláshe-
lyén. Éppen csapdába akarta ejteni a robot királynőjét egy cseles
húzással, mivel a robotot úgy programozták, hogy ne akarjon
mindenáron győzni, és az idiótától a nagymesterig bármilyen
szinten tudjon játszani. A kapitány így sohasem tudhatta, hogy
egy jó húzás a saját tehetségének, vagy a robot lebutított műkö-
désének köszönhető-e.
Ebben a lélektanilag nagyon is feszült pillanatban a Rirga
kommunikációs tisztje zavarta meg a kapitányt azzal, hogy kap-
tak egy sürgős üzenetet. Abból, ahogyan az üzenetet továbbítot-
ták, a kapitány azonnal leszűrte, hogy az csak rossz hírt tartal-
mazhat.
A tiszt ugyanis becsapta maga mögött az ajtót, és látszott raj-
ta, hogy dühös.
Dallman átvette az üzenetet:
– Ez a szektor kormányzójától jött!
– Igen, uram.
– Nos, a hadihajók nem fogadnak el utasításokat bürokraták-
tól, politikusoktól vagy a kikötői hatóságok szemétszállítással
foglalkozó mérnökeitől! Legyen szíves informálni őkegyelmes-
ségét, hogy létezik egy olyan méltóság, mint a Flottaparancs-
nokság, amelyik azzal az illúzióval működik, hogy minden hajó-
ja fölött rendelkezhet. Én magam kétségkívül csak egy harma-
dik vonalbeli illetékes vagyok, de az a tény, hogy éppen áthala-
dok a kormányzó úr területének egyik csücskén, még nem jogo-
sítja fel őt arra, hogy feladatokat eszeljen ki számunkra.
A kommunikációs tiszt előhúzott a zsebéből egy elektronikus
noteszt.
– Ha volna szíves diktálni az üzenetet, uram!
– Éppen most mondtam el az üzenetet. Maga a kommunikáci-
ós tiszt, hát kommunikáljon! Nyilvánvalóan megvan a szókin-
cse, hogy kellő udvariassággal tudassa ezzel a hatalmassággal,
miszerint az űr otta hajóival csak a Flottaparancsnokság csa-
tornáin át lehet kapcsolatot teremteni. Tegye, amit tennie kell,
és küldje ide Protz parancsnokot, mert beszélni akarok vele.
– Igen, uram.
 A kommunikációs tiszt idegesen távozott. Protz parancsnok
pár perccel később belépett a kapitányhoz, és annak bólintására
nyugodtan helyet foglalt az egyik széken.
– Mióta járja maga ezt a szektort, Protz?
– Nagyjából negyvennyolc éve – mondta Protz rövid gondolko-
zás után.
A kapitány ledobta az asztalra az üzenetet.
– Negyvennyolc óránk van.
– Gond van valamelyik kolóniával?
– Ez rosszabb. A szektor kormányzója elveszítette négy felderí-
tőhajóját.
Protz felnézett, és elnyomott egy vigyort.
– Ezer űrbolha! Négyet? Nézze, én két vagy három év múlva le-
szerelek. Sajnálom, de nem értem, mi folyik itt, és nem kockáz-
tatom a leszerelésemet a kormányzó felderítői miatt.
– Itt nem az az elsőrendű szempont, hogy ez a négy űrvakaró
elveszett – folytatta Dallman –, hanem az, hogy a kormányzó
vette a bátorságot, és közvetlenül engem utasított a megkeresé-
sükre. Utasított. Érti? Próbálom megértetni vele, hogy a Flottá-
nál van egy hierarchia, amit betartunk, de nyilvánvalóan rá-
szánja majd az időt, hogy a Parancsnokságon keresztül is elér-
jen. Mivel a Rirga a rutinellenőrzésen pont errefelé jár, a vezető-
ink örömmel tesznek eleget a kérésének.
Protz fölvette az üzenetet az asztalról. Mire befejezte az olva-
sást, a vigyor visszatért az arcára.
– Lehetne rosszabb is. Bizonyára mind a négy ugyanazon a he-
lyen van. A W-439 eltűnt. Mi az a „W”?
– Nyilvánvalóan magánhajó. A másik három a szektor kutatá-
si részlegéé.
– Nos, akkor tisztázzuk. A W-239 eltűnik, hát utánaküldik az
1123-at, de az is eltűnik. Ekkor elküldik az 519-et, hogy találja
meg a W-439-et és az 1123-at, de ennek is nyoma vész. Utasítják
hát az 1468-at, hogy találja meg a W-439-et, az 1123-at és az
529-et, de neki is lába kél. Pech, hogy pont itt vagyunk, mert így
nem tudhatjuk meg, hogy a kormányzó vajon hány hajót veszí-
tett volna el a többi keresése közben, mielőtt rádöbben, hogy va-
lami komolyabbat kell tenni.
– Elég komoly ügynek látszik – bólintott a kapitány.
– A meghibásodást kizárhatjuk. Az űrvakarók elég pöpec kis
járgányok, ráadásul négy nem romolhat el egyszerre.
– Egyetértek. Ennek a szektornak mintegy az ötöde van nyil-
vántartásba véve, és talán a tizedénél is kevesebb az, amit való-
ban felderítettek. A felderítetlen világok pedig szolgálhatnak
kellemetlen meglepetésekkel. Fogadok, hogy mind a négy hajó
együtt van, ugyanabban a helyi zűrben, ami foglyul ejtette az
elsőt. Menjen le a térképszobába, és találja ki, hol kezdjük a kuta-
tást! Akár szerencsések is lehetünk.
Negyvennyolc órával később a Flottaparancsnokságtól meg-
jött a hivatalos parancs, és a Rirga elindult új küldetésére. Protz
beült a vezérlőbe, és vidám fütyörészés közben elvégezte a szá-
mításokat a logarlécén. A technikusok ellenőrizték azokat a szá-
mítógépek segítségével, de alig tudtak vele lépést tartani.
Végül sikerült beállítaniuk a koordinátákat, amelyeket Dall-
man meglehetős kételkedéssel fogadott el.
– Bármibe fogadok, hogy ott van mind a négy űrvakaró – vi-
dult Protz, és a szektor térképéhez lépett. – A W-439 innen je-
lentkezett utoljára, és valószínűleg errefelé ment, márpedig ar-
rafelé csak egyetlen lakható bolygó van. De pár nap múlva min-
den kiderül.
Dallman elmosolyodott.
– Ha pedig megtaláltuk őket, akkor tudni akarom, hogy mi a
csudát keresnek ott! Ha igaza van, Protz, akkor mind a négy hajó
ugyanezen a felderítetlen planétán landolt, és egyiknek se jutott
eszébe, hogy jelentést tegyen arról, mit művel. Ha a Flotta is így
működne, hát… – A parancsnok felé fordult. – Egyébként mi a
csudát képzel magáról!? Pár nap alatt akar megtalálni négy elve-
szett hajót?! Olyan régen van az űrben, hogy már teljesen elve-
szítette a józan ítélőképességét!
– Ön mondta, kapitány: akár szerencsések is lehetünk – vi-
gyorgott rá szélesen Protz.

Ami azt illeti, valóban szerencsések lettek. Találtak egy lakható

bolygót egyetlen, hosszúkás, keskeny, szubtrópusi éghajlatú
kontinenssel. Már a bolygó első megkerülésekor megtalálták
mind a négy felderítőhajót, amint szép sorban parkolnak a ten-
gerpart egy részén.
Dallman megnézte az adatokat, és a képeket is, majd kirob-
bant belőle a harag:
– Ha visszatérünk a munkánkhoz, egy egész hónap lemara-
dásban leszünk ezek miatt az idióták miatt, akik leszálltak ide
pecázni!
– Nem mehetünk tovább csak úgy – nézett rá Protz. – Tud-
nunk kell, mi folyik itt valójában.
– Persze hogy leszállunk – bólintott a kapitány –, de csak mi-
után pontosan elvégeztünk mindent a felderítetlen bolygók
vizsgálatára vonatkozó protokoll szerint. Minden lépés végén ér-
tesítjük a Parancsnokságot, mivel felkészülünk arra az eshető-
ségre, hogy minket is meg kell majd menteniük. Akármi tartja
azokat az űrvakarókat odalent, nagyon jó oknak kell lennie!
– Igen – értett egyet Protz –, leszállunk, de mindent a könyv
szerint.
Dallman megint megnézte a felvételeket.
– Nézze meg ezeket a képeket! – vigyorgott a parancsnokra. –
Miután végeztünk ezzel itt, és fenékbe rugdostam a lenti ckó-
kat, kiveszek egy kis szabadságot, és elmegyek horgászni!
Protz nekilátott a felderítetlen bolygókon való leszállási pro-
tokoll végrehajtásának, de a feléig se jutott a műveletsor betáp-
lálásának, amikor üzenet érkezett a Parancsnokságtól, hogy
azonnal landoljanak.
 – Nocsak! – nézett Protz a parancsra hitetlenkedve. – Ki a csu-
da utazhatott azon a magánhajón? Egy konföderációs kong-
resszusi képviselő unokaöccse?
– Legalább – vélte Dallman.
– Megvétózzuk a parancsot?
Dallman megrázta a fejét.
– Nem akarok velük vitázni, mert mi van, ha pont azalatt tör-
ténik valami azzal a fontos emberrel odalent, amíg mi akadé-
koskodunk? Elég fontos ahhoz, hogy megkockáztassák egy csa-
tahajó elvesztését.

A Rirga úgy száz méterrel a másik négy mellett landolt a tenger-

parton. A rutinellenőrzés után a biztonsági felderítőegység kö-
rülvette a leszállóövezetet, és Protz, egy másik csapattal, fegyve-
res védőőrizet mellett a négy kisebb űrhajó felderítésére indult.
Dallman a levezető rámpa tetején várt rá, amikor visszatért.
– Semmi jelét nem látom agressziónak – jelentette Protz. – Ha
kíváncsi a véleményemre, ez a dolog vagy kegyetlenül egyszerű,
vagy ez a világmindenség legnagyobb rejtélye.
Protz visszatért a vezérlőterembe, Dallman pedig lement a
rámpán a homokos partra, és mohón bámulta a tájat.
– Istenem, micsoda szépség! – mondta magának nagy sóhajjal.
– Miért nem tudtam erről a világról már korábban?
A kommunikációs tisztje jelent meg mögötte egy hordozható
kommunikátorral, mintegy annak jelképeként, hogy egy kato-
natiszt bárhonnan kommunikálhat a hajó vezérlőjével.
– Protz parancsnok hívja, uram.
Dallmant annyira elbűvölte a tenger látványa, hogy nem
akart megfordulni.
– Mondja!
A kommunikációs tiszt beleszólt a készülékbe:
– Bekapcsoltam a kihangosítót, uram.
 – A bennszülöttek faluja teljesen kihaltnak látszik – közölte
Protz. – Javaslom, hogy egy járőr nézzen szét egy kicsit arrafelé.
Ha a bennszülöttek ejtették foglyul az űrhajók legénységét, ak-
kor lehetnek komoly fegyvereik.
– Rendben van – értett egyet Dallman, és elindult a part men-
tén, míg el nem érte azt a pontot, ahová a Rirga legénysége elhe-
lyezte a mozgásérzékelőt.
A kommunikációs tiszt, aki a kommunikátorral a fülén, hűsé-
gesen követte, váratlanul megszólalt:
– Találtak egy bennszülöttet, uram.
– A Rirga legénységének képesnek kell lennie arra, hogy elbán-
jon egyetlen bennszülöttel a feljebbvalói segítsége nélkül is –
morogta neki oda Dallman bosszúsan.
– Talán úgy kellett volna mondanom, hogy a bennszülött ta-
lált ránk, uram – folytatta a kommunikációs tiszt –, egyszerűen
besétált a felderítők közé, anélkül hogy észrevették volna, és azt
mondja, hogy beszélni akar a kapitánnyal.
Dallman erre már megfordult, és rábámult a beosztottjára.
– És milyen nyelven akar velem társalogni?!
– Beszéli a galaktikus nyelvet, uram. A felderítők azt kérdezik,
mit csináljanak vele.
– Feltételeznünk kell, hogy ez illető fontos tagja az itteniek-
nek. Mondja meg nekik, hogy állítsanak fel egy helyet itt a par-
ton, ahol megfelelő körülmények között, hivatalosan találko-
zom a ckóval! Protz parancsnok tud már a dologról?
A kommunikációs tiszt elvörösödött.
– Igen, uram, és azt mondja, hogy az illető valószínűleg pa-
naszt akar tenni engedély nélküli horgászat miatt…

Dallman visszatért a Rirgára, és felvette kitüntetésekkel deko-

rált díszuniformisát. Aztán átment a vezérlőbe, mivel látni
akarta a ckót, mielőtt találkozik vele. A fér atal volt, és intel-
ligens arcú. Nemcsak jóképű, de arányos testalkatú is, mint egy
görög istenszobor, szinte tökéletes, és csak egy, a jó ég tudja, mi-
ből készült, ágyékkötőszerű holmit viselt. Ha volt is benne bár-
miféle izgalom, hogy egy hadihajó kapitányával fog találkozni,
azt gondosan elrejtette.
– Készen áll, uram? – jelent meg Dallman mellett Protz.
– Csak megnéztem ezt a bennszülöttet – mondta a kapitány. –
Különös, hogy emberekre bukkanunk itt, a világnak ebben az is-
meretlen csücskében. Elfelejtett kolóniák, háborús menekültek
vagy egyéb katasztrófák túlélőinek leszármazottai? Mindig is
érdekes kérdés volt, hogy léteznek-e ilyenek bárhol a világon, de
ez idáig még egy ilyen esetről sem hallottam.
– Ez a hely túl távol van ahhoz, hogy erről lehetne szó – vélte
Protz.
– Nem tudom, mit gondoljak erről. A történészek szerint a régi
kolóniáknak nincsenek túlélői, de egy hajó azért megmenekül-
hetett, és ennek az utasai alkothattak kolóniát itt. Esetleg vala-
mi magánvállalkozás futott zátonyra, akik képtelenek voltak to-
vábbállni, vagy nem is akartak. A jármű, ami idehozta őket,
vagy elment, vagy szétszedték féméhségükben. Könnyen lehet,
hogy az itt ragadtak nem tudták, hogyan bányásszák ki és/vagy
munkálják meg a fémeket, így primitív társadalmat tudtak csak
kiépíteni maguknak. Pár száz év elteltével a leszármazottaik
már éppen annyira bennszülöttek lehetnek, mint egy eredeti
népesség. Az antropológusokat elbűvöli az ilyen. Jelentette az
eseményeket a Parancsnokságnak? Ha igen, akkor megyek, és
beszélek ezzel az alakkal.
Dallman lement a rámpán, és elsétált a cölöpökhöz, amelyeket
az emberei vertek le azon a helyen, amelyet a találkozáshoz biz-
tosítottak. A katonák mindegyike azon igyekezett, hogy elrejtse
a vigyorát, amelyre az késztette őket, hogy egy díszegyenruhás
űrhajós kapitány teljesen formálisan találkozik egy ágyékkötős
bennszülött úval.
 A cölöpöket az űrhajóból hozták ki, és körben rakták le őket,
nem messze az űrhajótól. Középre egy asztalt és mellé székeket
helyeztek, az egész nagyon nem illett ehhez a helyhez, de Dall-
man remélte, hogy a „vadat” lenyűgözi a fogadtatás, és barátsá-
gosnak találja, már ha ez illik a mondandójához.
A díszőrség tisztelgett, amikor Dallman megérkezett. A atal
bennszülött fér nyugodtan álldogált a vigyorgásukkal küzdő
katonák gyűrűjében, az ún. tárgyalóterem mellett. Dallman szi-
gorúan nézett az embereire, erre a nagy jókedv alábbhagyott.
– Üdvözlöm! A nevem Fornri – lépett közelebb a kapitányhoz a
bennszülött.
– Dallman kapitány vagyok – mutatkozott be a tiszt is, miköz-
ben vigyázzba vágta magát, és megengedett egy rövid tisztel-
gést a másik felé. Ezután Protz parancsnok kinyitotta a „tárgya-
lótermet” jelképező terület „kapuját”, és a kapitány udvariasan
mutatta a bennszülöttnek, hogy lépjen be.
Fornri habozás nélkül bement a körbe, Dallman és Protz kö-
vették. Odabent Fornri visszautasította a felajánlott széket, és
azonnal belevágott a mondanivalójába.
– Sajnálatos és terhes kötelességem közölni önökkel, hogy le
vannak tartóztatva.
Dallman lezökkent az egyik székbe, és értetlenül nézett Protz-
ra, aki elvigyorodott, miközben rákacsintott. A bennszülött na-
gyon is komolyan beszélt, és a katonák a körön kívül már nem
tudták visszafojtani a nevetésüket.
Egy félig csupasz bennszülött, akinek mindössze egyetlen, fá-
ból készült lándzsája van, nyugodtan besétál a körükbe, és közli,
hogy a Rirga legénysége a foglya. Ezt semmiképpen nem lehe-
tett komolyan venni.
– Hagyják abba! – szólt Dallman ingerülten az embereire. – Ez
egyáltalán nem vicces.
A nevetés azonnal elhalt, és Dallman ekkor Fornrira nézett.
– Mik a vádak?
 – Hivatalos engedélykérés elmulasztása a meghatározott be-
vándorlási zónába való belépésre, landolás tiltott területen, a
vám- és a karanténszabályok áthágása, csempészés gyanúja,
fegyverek engedély nélküli birtoklása. Kérem, hogy kövessenek
az önök számára kijelölt területre!
Dallman megint az embereihez fordult.
– Azonnal hagyják abba ezt az idétlen vigyorgást!
A vigyor lefagyott az arcokról.
– Ez a fér a polgári törvénykönyvet idézi – folytatta Dallman
–, és hacsak külön intézkedés nem történik, ez a katonai szemé-
lyekre is vonatkozik. – A bennszülötthöz fordult: – Van ennek a
világnak központi kormánya?
– Van – válaszolta Fornri.
– Ezeknek a kutatóhajóknak a legénységét is letartóztatták?
– Igen.
– Van-e lehetőségem arra, hogy értesítem a feletteseimet erről
a fejleményről?
– Két feltétellel. Minden, a bolygóra hozott fegyvert el-
kobzunk, és önön kívül senki más nem mehet vissza az űrhajó-
ba.
– Megengedi, hogy beszéljek a beosztottammal?
– Természetesen.
Dellman odafordult Protzhoz.
– Intézkedjen, hogy vigyék oda a fegyvereinket, ahová ez a fér-
mondja!
– Ezt nem gondolhatja komolyan! – kiáltott fel Protz idegesen.
– Egyetlen ágyékkötős bennszülött… mi van, ha egyszerűen
visszamegyünk a hajóra, és elrepülünk?
– Valószínűleg semmi – mondta Dallman –, csak éppen több
száz független világ fog emiatt méltatlankodni, ha híre megy. A
Konföderáció kötelezettségei minden egyes független világ felé
le vannak fektetve az államközi szerződésekben.
 Dallman kinyitotta a tárgyaló kör „ajtaját”, kilépett rajta, és
megismételte a parancsát:
– Intézkedjen, hogy az emberek vigyék oda a fegyvereket, aho-
vá ez a fér mondja!

A tárgyalótermet a tengerre néző domboldal egy mesés pontján

rendezték be. A területen tolongtak a bennszülöttek, akiknek a
leghalványabb fogalmuk sem volt arról, hogy mi is történik itt
valójában. A terület legfelsőbb pontján, valami mögött, amely
kísértetiesen hasonlított egy óriási tökre, ott ültek a bírák: há-
rom atal, egy nő és két fér . A védelem és a vád képviselői által
elfoglalt székek is tökből készültek, és Dallmanra ezek a bútorok
olyan hatást gyakoroltak, hogy elhatározta, a tárgyalás után
megpróbálja megvásárolni őket.
Az ítélet, természetesen, már készen állt. De nemcsak ez, ha-
nem az egész jelenet egy amatőr szereplők által túljátszott drá-
mához hasonlított. Minden kissé ügyetlenül mesterkélt volt. A
védelem eleve halálra volt ítélve, mert minden megnyilvánulá-
sát, tiltakozását a vád képviselői és maga a bíróság is határozot-
tan visszautasította. Fornri játszotta a letartóztató tiszt szere-
pét, de egyben ő volt a bíróság elnöke is. A atal nőt első bírónak
nevezte, és eminenciádnak szólította, kivéve, amikor csak azt
mondta neki, hogy: Dalla. Fornri segédje, a Banu nevű bennszü-
lött látszólag aludt az egész esemény alatt, de ha bármelyik ügy-
véd vagy bíró megakadt egy törvényi előírásnál, akkor Fornri
csak megrázta, odasuttogta neki a kérdést, mire Banu, rövid
gondolkozás után, visszasuttogta a megfelelő választ.
Az egyik oldalon, a bírákkal egy sorban, egy kifeszített és
agyaggal bevont paraván mellett ott ült egy Larno nevű benn-
szülött. Amikor Dallman először megpillantotta, mosolyogva
mondta oda a Rirga atal jogtanácsosának, Darnsel hadnagy-
nak, hogy „íme, a bíróság felvevőgépe”. És nem is tévedett sokat.
Larno feladata ugyanis az volt, hogy lejegyezze és kiszámítsa a
kivetett bírságok összegét.
Darnsel hadnagynak ugyanúgy nem voltak illúziói az ítéletet
illetően, mint Dallmannak, de ha már részt kellett vennie ebben
a játékban, akkor elhatározta, hogy jól érzi magát. Felszólalásai-
ban olyan színpadiasság és komédiázás nyilvánult meg, amit
Dallman sosem tételezett volna fel róla. Tragikus mélységgel
teli hangon kiabálta közbe a megfelelő ponton, hogy „Tiltako-
zom!”, és az alakítása valóban nem nélkülözött némi színészi te-
hetséget.
A bennszülöttek ezt hallva a szörnyülködés és a megdöbbenés
jeleit mutatták. Dallman nem tudta megérteni, hogy miért, hi-
szen azonnal visszaverték a hadnagy minden próbálkozását.
– A tiltakozást elutasítom! – jelentette ki a bíróság elnöke.
– Nem vagyunk elmarasztalhatóak ezekben a vádpontokban –
mondta Darnsel –, vagyis abban, hogy elmulasztottuk volna a
hivatalos engedélykérést a bevándorlási zónába való belépésre,
landolás tiltott területen, a vám- és a karanténszabályok áthá-
gása, és így tovább, mivel önök elmulasztották ismertetni a kö-
zeledő hajóval a törvényeiket.
A vád képviselője és a bíróság tagjai láthatóan idegesek lettek.
Darnsel pedig folytatta:
– Önöknek kötelessége informálni az érkező hajókat, és ha
azok áthágnak ismeretlen törvényeket, akkor az azok hibája,
akik nem tájékoztatták őket idejében.
A bírák összenéztek.
– Van-e a kiváló ügyvédnek hozzáfűznivalója? – kérdezte a bí-
róság elnöke.
Fornri ismét megrázta Banut, aki rövid gondolkozás után meg
is adta a választ. Fornri bólintott, és odafordult Darnselhez:
– Kérem, mondja el a bíróságnak, milyen lépéseket tett az
önök közeledő hajója, hogy megszerezze a megfelelő informáci-
ókat a landolás előtt a hajója számára.
 – Kerestünk jelet az SKC-n, vagyis a Standard Kommunikációs
Csatornán, ahogy előírás szerint tennünk kell minden bolygóra
való leszállás előtt. Ugyanezen előírás alapján minden bolygó-
nak sugároznia kell ezen a csatornán a galaktikus nyelven az
előírásait, valamint meg kell adnia annak a csatornának az ada-
tait, amelyen a leszálló hajóval a továbbiakban kommunikálni
fog, hogy az érkezők hozzájuthassanak a megfelelő leszállási
utasításokhoz. Egyértelmű, hogy önök elmulasztották felvenni
a kapcsolatot az érkezővel, tehát kitették a világukat egy atroci-
tás lehetőségének.
Fornri ismét Banuhoz fordult, aztán válaszolt:
– Hol vannak ezek az előírások, amelyekről ön beszél? Hol van-
nak lefektetve? A mi bolygónk egy független világ. Ki írja ne-
künk elő ezeket a szabályokat?
– Ezek a szabályok megtalálhatók minden, világok közti
egyezményben és minden kereskedelmi és kommunikációs
megegyezésben – mondta Darnsel hadnagy.
– Nekünk nincsenek ilyen egyezményeink, sem megegyezése-
ink – mondta Fornri.
Darnsel eltűnődött, aztán megrántotta a vállát. „Találat” –
morogta magának. Elindult visszafelé a székéhez, aztán meg-
kérdezte Fornrit:
– Megengednék, hogy használjam a… törvénykönyvüket?
Fornri arcán egyértelműen látszott a meglepetés, mégis hatá-
rozottan rávágta:
– Természetesen.
Darnsel odament Banuhoz, lehajolt hozzá, és belekezdtek egy
suttogó konzíliumba, miközben a hallgatóság lélegzet-vissza-
fojtva várt. Végül Darnsel felegyenesedett, és kijelentette:
– Nincs több észrevételem.
A bíróság elnöke ekkor feltette a kérdést:
– Megtenné a bíróság jegyzője, hogy kiszámolja a kiszabott
bírságot?
 – Természetesen, eminenciás uram – vágta rá Larno. – Öt kre-
dit az alapdíjszabás a hivatalos engedélykérés elmulasztása mi-
att a meghatározott bevándorlási zónába való belépésre – udva-
riasan Dallman és Darnsel felé fordult ez ennyi minden egyes
hajó számára.
Nagy oda gyeléssel követték, miközben Larno felírta a szá-
mokat a táblára, és amikor befejezte a számításait, Darnsel talp-
ra ugrott, és most minden színpadiasságot mellőzve kiáltott fel:
– Százhuszonhatezer kredit!?
– Kérem a következő bírság kiszámítását! – mondta a bíróság
elnöke, és hiába állt ott Darnsel tiltakozóan, Fornri gyelembe
se vette.
– A következő bírság, eminenciás uram, a vám- és a karantén-
szabályok akarattal történő áthágása, amely a mai napig ötödik
alkalommal történt meg a Galaktikus Konföderáció hajói részé-
ről, amellyel független világok szuverén területét sértették meg
előre megfontolt szándékkal…
Darnsel megpróbált ismét tiltakozni, méghozzá drámai pan-
tomimmai, de sem a bírák, sem a vád képviselője nem szánt rá
egy pillanatnyi gyelmet sem, ahogyan akkor sem, amikor ki-
jött a bírság végső összege.

Amikor visszafelé mentek a tárgyalásról a bennszülöttek kellő

távolságú kíséretében, Darnsel megjegyezte:
– Hallottam már kalózkodásról, és találkoztam már zsarolás-
sal is, de ezt, hogy kiszabtak félmillió kredit büntetést… nem tu-
dom minek nevezni!
– Végül is elengedtek harmincezer kreditet, hogy kerek szám
jöjjön ki, és ez igazán kedves volt tőlük – jegyezte meg lozo kus
komolysággal a kapitány.
– A kormány nem fogja ki zetni. Gyökeret ereszthetünk itt.
– Ki fogják zetni, nem tehetnek mást – mondta Dallman –, ha
nem akarnak politikai bonyodalmat.
 – És honnan veszik a pénzt? Elveszik a munkabérünket száz
évre előre?
– Ugyan! Utasítottak bennünket, hogy azonnal szálljunk le, és
mi parancsot teljesítettünk. Ha a bírságot valakinek a zetésé-
ből akarják rendezni, azok nem mi leszünk. De mit kérdezett at-
tól a atalembertől, aki a törvénykönyv szerepét alakította?
– Megkérdeztem tőle, hogy mióta van központi igazgatása e
bolygó népének. Az egész vezetőség túlságosan atalnak tűnik.
Úgy gondoltam, ráakadhatok valami törvénytelenségre.
– És mit sikerült kiderítenie?
– Volt némi gond azzal, hogy megértse a kérdést, és azzal,
hogy mit értek központi igazgatáson. Végül azt felelte, hogy ná-
luk mindenki maga dönti el, mikor érzi magát elég érettnek a
felnőttek felelősségteljes életére, de ennek semmi köze nem volt
ahhoz, amit meg akartam tudni. Most mit csinálunk, uram?
– Beszélünk a Parancsnoksággal, és utasításokat kérünk – je-
lentette ki Dallman, miközben úgy mosolyodott el, mint akit
mulattat ez az egész. – Ilyesmi csak a Paradicsomban történhet
meg.

5.
Dallmannak nyolc napjába került, mire mindent megtárgyalt a
Parancsnoksággal, és a bennszülöttek elé tárhatta a megegyezé-
si javaslatukat. Az utolsó tárgyalás előtt Dallman megkérte a
bennszülötteket, hogy beszélhessen a Flotta emberével és a ku-
tató űrhajók legénységével, természetesen felügyelet alatt.
Fornri vezette el őt az űrhajósokhoz szapora léptekkel, csodála-
tos erdei utakon. Míg mentek, Dallmanban kialakult a képzet,
hogy a többi űrhajó legénységét valahol a kontinens belsejében
őrzik, teljesen megdöbbent hát, amikor egyszer csak ismét meg-
érkeztek a tengerpartra. Ha hajóval jöttek volna, mindössze pár
kilométert kellett volna megtenniük az űrhajóktól.
 „Nem nagyon bíznak bennem – mondta magának –, de végül
is, miért kellene?”
Egy egész kis falu állt már a parttól kissé följebb, egy ligetben.
Mivel Dallman még nem járt a bennszülöttek falujában, meglep-
te az épületek minősége: mindegyik csodálatosan színes volt, a
tetők pontos illesztéssel készültek, mintha csak műanyagból ön-
tötték volna ki azokat.
Ám a falu kihalt volt, mert minden lélek odalent sürgött-for-
gott a víznél, ahol vagy szórakoztak, vagy pihentek. A „foglyok”
egy része úszkált, mások a hasukat süttették a nappal, a többiek
meg a bennszülött gyerekekkel játszottak. Egy gyerkőc labda-
zsonglőrködésre tanított pár embert különös alakú labdákkal,
amelyek mintázata és színei leginkább a háztetőkre emlékeztet-
tek. A vízben, egészen közel a parthoz, egy idősebb helybéli taní-
totta az űrhajósoknak, hogy fogjanak a lándzsáikkal tengeri élő-
lényeket. Az egyik fér megcélzott valamit a lándzsájával, de
egy ú felkiáltott: „Ne, ne!”, és ő vágta bele a kiválasztott áldo-
zatba a fegyverét, majd kihúzta a vízből az elejtett rémséges kül-
sejű, nagyjából egy méter hosszú szörnyeteget. Távolabb hely-
béli gyerekek és az űrhajósok evezősversenyt játszottak. Az itte-
nieknek, bár többet kacagtak, mint eveztek, komoly erőfeszíté-
sébe került, hogy ne hagyják le nagyon az erőlködő űrhajósokat,
és biztatásként, csak hajszálnyival előttük érjenek célba.
A Flotta emberei agyonhajtott emberek voltak, akiknek ez az
időszak mennyei boldogságot jelentett.
Fornri elmosolyodott, és a társaságra mutatott, jelezve Dall-
mannak, hogy szabadon mozoghat ezen a helyen, majd leült egy
fa árnyékába az erdő szélén.
Dallman lesétált a vízpartra, és megállt az egyik embere mel-
lett, egy napozó csoport közepén. Az űrhajós csak némi nehéz-
ség árán ismerte fel a kapitányát, de akkor sebesen kászálódni
kezdett, hogy felálljon és tisztelegjen, ám Dallman jelezte neki,
hogy „pihenj”.
 Az űrhajós bűntudatosan pislogott:
– Majdnem sajnálom, hogy látom, uram. Gondolom, vége a
szabadságnak.
– Hogy bánnak magukkal?
– Nagyszerűen. Sosem bántak velem jobban. Az étel csodálato-
san jó. Van egy italuk, ami szerintem a legjobb az egész galaxis-
ban. A házikók, amiket nekünk építettek, nagyon kényelmesek,
és mindenkinek van külön függőágya. Megmondták, hogy med-
dig és merrefelé mehetünk el, aztán itt hagytak bennünket.
Alig-alig látunk helybélit, kivéve ezeket a úcskákat, persze. Ők
hozzák el az ennivalónkat, és egész nap itt szórakoznak. Nézze –
mutatott az evezősversenyre –, már megint csalnak.
– És a bennszülött nők csábítóak, ugye? – kérdezte Dallman
szárazon.
– Nem, uram. A nők nem jönnek a közelünkbe. Egyébként, ha
azon gondolkozik, uram, minek nevezze el ezt a bolygót, javasol-
nám a Paradicsom szót.
A kutatóhajók legénysége is hasonlóképpen nyilatkozott.
– Nem bántották magukat? – kérdezte a kapitány.
– Nem, uram. Megleptek bennünket, ez volt a stratégiájuk, és
éppen elég erősek ahhoz, hogy lefogjanak bárkit. Wembling ha-
jójáról az egyik ckó meghalt ugyan, de őt egy mérges tüske
szúrta meg, ami nem tekinthető a bennszülöttek hibájának. Va-
lamit meg akart nézni az ösvényen túl, azt hiszem…
Dallman megkereste Protz parancsnokot, és leültek a többiek-
től távol, hogy átbeszéljék a dolgokat.
– Félmillió kredit! – csóválta meg a fejét Protz. – A kormány so-
sem zeti ki.
– A pénzt már átküldték. Mit derített ki erről a Wemblingről?
– Többet, mint szerettem volna. Ő egy nagyon fontos, vagyis
egy VIP-üzletember, rengeteg politikus baráttal.
– Mi a csudát csinál itt egy ilyen ember? – nézett Dallman.
 – Sem ő, sem az emberei nem mondanak erről sokat. Egy elej-
tett megjegyzésből arra következtettem, hogy Wembling egy
csőd szélén álló bányászati egyesület érdekében munkálkodik.
Ha sikerül új forrásokat találnia számukra, akkor százmilliókat
fog keresni, ezért kutat a felderítetlen zónában olyan világok
után, amelyeket kiszipolyozhat. Összességében az egész nagyon
ködös.
– Nagyon ködös… – kacagott fel Dallman – vagyis törvényte-
len.
– A VIP-üzletemberek sok politikus baráttal sosem gyötrik
magukat azzal, hogy mi törvénytelen! Wembling jobbkeze egy
Hirus Ayns nevű egyén, aki hírhedt a mocskos ügyleteiről. Ez a
legsötétebb alak, akivel valaha is találkoztam. Felajánlotta ne-
kem, hogy két év alatt admirálist csinál belőlem, bizonyos, egye-
lőre meg nem nevezett szolgálataimért cserébe, és szerintem ko-
molyan gondolta a dolgot. Wembling egyébként tökéletesen fe-
dezve van egy olyan mesével, hogy tudományos kutatóutat ve-
zet, csak annyi érdekesség van a tudósaiban, hogy nincs köztük
más, mint geológus és ásványszakértő.
– Ez az érdekesség lebuktathatja, ha erre sor kerül. Sajnálom,
hogy ezek ilyen gazemberek. Éppen tető alá akarok hozni egy
egyezséget, amely elismeri ezt a bolygót független világnak, és
mit gondol, kit ajánlott a kormányzó első nagykövetnek?
– Csak nem Wemblinget?! – hördült fel Protz.
– Őszintén sajnálom ezeket a bennszülötteket, akik nagyon -
gyelemre méltó embereknek látszanak, de nekem is megvannak
a magam parancsai. – Dallman felállt. – Megyek, beszélek
Wemblinggel, aztán majd felgöngyölítjük ezt az ügyet.
Dallman egy, a vízben álló gömbölyű sziklán üldögélve találta
meg Wemblinget és Aynst. A beszélgetésük eleje beleveszett az
evezősverseny ricsajába. A csónakok éppen visszafelé tartottak
a pálya második szakaszán. Mögöttük húztak el, és Wembling
megfordult, hogy biztatásokat üvöltsön oda nekik. Amikor a
lárma annyira lecsöndesült, hogy ismét hallották egymást,
Wembling értetlenül megkérdezte:
– Mit mondott maga? Hogy legyek nagykövet?
– A szektor kormányzója szeretné minél előbb lerendezni ezt
az ügyet, mert nem akart több hajót elveszíteni.
– Képtelenség! – tört ki Wembling. – Lehet, hogy magának ezt
mondta, de én jól ismerem ezt a gazembert. Csak meg akarja
spórolni a szállítási költségeket. Én már itt vagyok, de ha nem
vállalom el, akkor küldenie kell valaki mást. Mondja meg neki,
hogy az idő éppen nem alkalmas arra, hogy nagykövetesdit
játsszam!
– Utasított arra, hogy mondjam meg önnek, miszerint magá-
nak több pénze van, mint amit valaha is elköthet, és ha csak át-
menetileg is, de elvállalja ezt a nagyköveti posztot, akkor ezúttal
viselheti azt a címet, hogy Főméltóságú H. Harlow Wembling.
– Na és aztán! – hördült fel Wembling. – Főméltóságú H. Har-
low Wembling! Nem hangzik rosszul egy takarító ának, akit
annak idején kivettek az iskolából, hogy eltartsa a családját.
Nem rossz, de nem, erre semmiképpen nincs időm…
Ayns lába egy kicsit arrébb mozdult, és éppen csak hozzáért
Wembling bokájához. Wembling a társára nézett, és az pár mili-
méternyit megemelte a fenekét, hogy aztán máris visszaejtse.
Majd bólintott.
– Nos, átgondolom a dolgot! – jelentette ki Wembling.
– Van rá fél órája. Ha úgy dönt, hogy elfogadja a megbízatást,
akkor felhatalmazásom van arra, hogy építtessek magának két
házat, egyet követségi épületnek, a másikat pedig kommuniká-
ciós központnak, és elegendő ellátmányt hagyok itt, amely ki-
tart a következő űrhajó megérkezéséig. Ha meg akar tartani bár-
kit az emberei közül, a kormányzó kinevezi őket is köztisztvise-
lőnek, egy bizonyos létszámig. Kérem, tudassa velem a döntését!
A cölöpök ismét ott álltak a Rirga mellé kihelyezett asztal és szé-
kek körül az árnyas ligetben. Dallman, Protz és Fornri találkoz-
tak itt. Fornri ezúttal magával hozta Dallát, aki most hivatalo-
san a bíróságot képviselte, és a Banu nevű atal fér t, aki valójá-
ban Fornri törvénytudója volt. Dallman és Protz tisztelegtek, és
udvariasságukat a bennszülöttek a kezük felemelésével viszo-
nozták. Ezután leültek az asztal mellé.
– Megkaptam a végső utasításokat – mondta Dallman. – Felha-
talmaztak, hogy fenntartás nélkül fogadjam el az önök vádjait
és a kirótt bírságot. A félmillió kreditet azonnal átutalják az
önök kormányzata számára a Galaktikus Bankban, amint a kor-
mányom látja, hogy a feltételeit maradéktalanul teljesítették. A
feltételek a következők: önök az utolsó darabig visszaadják az el-
kobzott fegyvereket és eszközöket, elengedik az űrhajók sze-
mélyzetét, és szabad távozást biztosítanak a járműveinknek.
Letette a bírság ki zetéséről hozott határozatot az asztalra. A
bennszülöttek érdektelenül néztek rá. Dallman egy pillanatra
eltöprengett azon, hogy vajon mit jelent ez a félmillió kredit –
ami bármelyik civilizált világ számára egy kisebb vagyon – en-
nek a bolygónak.
– Az önök bolygóját ezennel elismerik független világként –
folytatta Dallman –, és a törvényeit tiszteletben tartják szerte a
Galaktikus Konföderációban, és érvényesíthetőek a Konföderá-
ció valamennyi területén, ahol csak konföderációs kormány szé-
kel, vagy állampolgárok élnek. Az én kormányom szeretné itt
képviseltetni magát egy nagyköveti státuszban delegált küldött
révén. A nagykövetségünk egyben kommunikációs központ-
ként is működik majd a kormányunk és az olyan űrhajók felé,
amelyek leszállási engedélyért folyamodnak önökhöz.
– Ez nagyon kielégítő – bólintott Fornri –, feltéve, ha mindezt
írásban is megkapjuk.
– Természetesen – mondta Dallman némi habozás után. – De
önöknek vissza kell adniuk az összes, tehát nemcsak a Rirgáról,
hanem a többi hajóról elkobzott fegyvert!
– Visszaadjuk mindet – mosolyodott el Fornri. – Mi békés em-
berek vagyunk. Semmi szükségünk fegyverekre.
Dallman valamiért arra számított, hogy ez nehézségbe fog üt-
közni, így aztán egy kis szünetet tartott, majd folytatta:
– Nos, ez rendben van. Akkor elő kell készítenem az okmányo-
kat az aláírásra.
– Kaphatunk egy másolatot az archívumunk számára is? – ér-
deklődött udvariasan Fornri.
Dallman rápislogott. Az a szó, hogy archívum, nagyon megle-
pően hangzott ezen a primitív világon, de ellenállt a kísértés-
nek, hogy megkérdezze, vajon hol van ez az archívum a dús
lombú erdőkkel borított vidéken.
– Annyi másolatot kapnak, amennyit akarnak – mondta végül
–, de van itt még egy dolog. A szerződéshez szükséges a világuk
hivatalos neve. Minek nevezik a bolygójukat?
Most a bennszülötteken volt a pislogás sora.
– Hivatalos… neve? – ismételte el Fornri.
– Egészen eddig a bolygójukat csak a koordinátáik alapján azo-
nosítottuk be. Kell hogy legyen egy neve, amin ezentúl emleget-
jük, és ha nem önök nevezik el, akkor majd megteszi más. De le-
het, hogy ez az elnevezés nem tetszik majd önöknek. Válaszhat-
nak egy ősi szót a saját nyelvükön, ami csak annyit jelent, hogy
„föld”, vagy egy legendás hős nevét, egy jelzőt… bármit, ami tet-
szik önöknek, de azért jó lenne, ha egy rövid és könnyen kiejthe-
tő elnevezés mellett döntenének. Tehát mi a világuk neve?
Fornri habozott.
– Azt hiszem, ezt meg kellene beszélnünk.
– Csak nyugodtan. Ez egy nagyon fontos dolog, nemcsak a
mostani megegyezés, de más világokkal való kapcsolattartás
miatt is. Az égitesteknek ugyanolyan okból adunk neveket,
mint az embereknek, hogy könnyen azonosíthassuk, leírhassuk
őket, és a többi. De jól gondolják meg, milyen nevet választanak,
mert ha bekerül az adattárakba és a köztudatba, akkor már lehe-
tetlen lesz megváltoztatni.
– Értjük, igen.
– Amint megvan a bolygó neve, megírjuk a dokumentumokat.
A bennszülöttek visszavonultak. Dallman lazított, és öntött
magának egy keveset a helyi erjesztett italból. A Flottaszabály-
zat megengedte a fogyasztását, és Dallman előző este, az ünnep-
ségen, amire a helyiek meghívták, megkóstolta a nemzeti elede-
lüket, a kolufot is. Úgy találta, hogy az összgalaktikus konyha-
művészet legnagyobbjai közül egy se tudna még csak megköze-
lítőleg hasonló jót sem alkotni.
Az a világ gyönyörű, és a konyhája elképesztő.
– Talán valóban Paradicsomnak kellene elnevezni – motyogta
Dallman magában.
Protz felnézett a jegyzeteiből, és bólintott.
– Egyetértek, de azért jobb, ha ők maguk döntenek. Lehet,
hogy nekik nagyon más elképzeléseik vannak a Mennyország-
ról. De egyébként is, iszonyú sok bonyodalom származhat abból,
ha egy bolygót nem a lakói neveznek el.
Dallman elvigyorodott, mert eszébe jutott a történet, amikor
egy kutatóhajó egy mocsárbolygóról kért segítséget. „Hol tar-
tózkodnak? – hangzott el a legelső kérdés, és a kutatóhajó meg-
adta a koordinátáit, de a rádiós, teljesen fölöslegesen, hozzátet-
te: – Ez a pöcegödör!” A bolygó őslakói évszázadokon át próbál-
koztak, de a hivatalos iratokról sosem sikerült töröltetniük azt a
nevet, hogy Pöcegödör.
Három órával később a Rirga már ismét az űrben haladt. Dall-
man és Protz a vezérlőteremben bámulták annak a bolygónak az
egyre kisebbedő korongját, amit magukban továbbra is Paradi-
csomnak neveztek.
– Sokkal elégedettebb lennék, ha a nagykövet nem Wembling
lenne. Akárki más megtenné! – mondta Protz.
 – Nem tehettünk semmit ez ellen – vonta meg a vállát Dall-
man. – Gyönyörű hely. Vajon járunk még erre?
– Csak azt tudnám, mi a csudát jelent a neve – tűnődött el
Protz. – Mi az, hogy Langri?
 6.
Mr. Yorlon hangja felharsant az űrhajó belső kommunikációs
rendszerének hangszórójából. Talitha Warr fémosollyal vette
tudomásul, miközben egy rakoncátlan hajfürtjével küzdött. Ez
az egész dolog az ő szórakoztatására történt, hiszen ő volt az
egyetlen utas a fedélzeten, és most csak annyi változás volt az
eddigiekhez képest, hogy a fér hangjában némi lemondó szo-
morúság lapult.
– Ötven perc múlva landolunk a Langrin, Miss Warr. Odalent a
hőmérséklet huszonhat fok, a levegő nedvességtartalma ötven-
egy százalék, a gravitáció a földi kilencvennégy százaléka, a le-
vegő oxigéntartalma huszonnégy százalék. Harminc perc múlva
landolunk…
– Az áldóját!
Talitha körbeszaladt az apartmanja közepére pakolt poggyász-
halom mentén, és beledobta magát a leszálláshoz kijelölt szék-
be. A gyelmeztető jelzés már égett, amikor bekötötte magát.
– Landolás tíz másodpercen belül – harsant fel Yorlon hangja.
– Landolás!
A hajó kis zökkenéssel ért földet, és a gyelmeztető jelzés ki-
aludt. Talitha visszasietett a tükréhez, mert azt a hajtincset
rendbe kellett tenni. Aztán egész alakosra növelte a tükör mére-
tét, hátrébb lépett, és szemügybe vette magát.
A tunikája kifogástalan, a tiara a helyén, a frizurája remek, el-
tekintve attól az egyetlen fürttől.
Felharsant a gong, és a hangszóró recsegni kezdett. Ezúttal a
kapitány beszélt:
– Ki lehet szállni a hajóból, Miss Warr.
Talitha közelebb ment a tükörhöz, és nekiállt, hogy megzabo-
lázza makrancoskodó fürtjét.
– Köszönöm, kapitány! Mindjárt kész vagyok.
 Amikor kielégítőnek találta a külsejét, lezárta a tükörfunkciót,
kikapcsolta a zenelejátszót, és beletette az egyik bőröndjébe, az-
tán kinyitotta az apartmanja ajtaját.
A kapitány az ajtó előtt várta, csodálattal adózott a nő külsejé-
nek, de Talitha ezt észre sem vette. A fér ak mindig így néztek
rá.
– Készen áll a kiszállásra? – kérdezte a kapitány.
– Ó, igen, köszönöm!
Talitha odaadta a kapitánynak a vállkendőt, hogy tartsa, mint
egy kabátot, amíg magára veszi. Ezután végigsétált a folyosón a
légzsilip felé. Elöl kinyílt egy ajtó, és egy égő szempár meredt a
nőre. Mr. Yorlon vetett rá még egy utolsó imádó pillantást, hogy
ezt is eltehesse a csodás és fájó emlékképei közé.
Talitha úgy gondolta, az a legkíméletesebb, ha ügyet sem vet
rá. Visszanézett a válla fölött a kapitányra.
– Megérkezett a limuzinom? Kértem Mr. Yorlont, hogy rendel-
jen egyet a követségről.
– Limuzint? – meresztette még tágabbra a szemét a kapitány. –
A Langrin nincsenek felszíni járművek, de akárhogyan is, a le-
szállópálya a nagykövetség hátsó udvarán van.
– Nincsen felszíni közlekedés? Akkor hogyan jutnak el egyik
helyről a másikra?
– Többnyire hajóval.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy ez egy vízi világ?
A kapitány erre nem tudott mit mondani. Közben elérték a
légzsilipet. A kapitány a kezét nyújtotta a nőnek a küszöbön
való átlépéshez, és megálltak a levezető rámpa tetején. Talitha
csodálkozva nézett körül.
– Ez… ez lenne a Langri?
Jó néhány, előregyártott elemből készült, gyenge minőségű
„bódé” terpeszkedett a leszállópálya mellett egy magaslaton.
Úgy nézett ki az egész, mint amikor egy ügyetlen műszerész
szétszórja a dobozait. A bódék virágrengetegen úsztak, vagy
mintha ebben lebegtek volna. Mögöttük lélegzetelállító látványt
nyújtva terjeszkedett az erdő hatalmas és színpompás virágai-
val. Ám az összképet jelentősen rontotta az előtér konténerszerű
épületegyüttese.
Talitha nem akart hinni a szemének. Behunyta és kinyitotta,
de az a csúfság, amiről a kapitány azt mondta, hogy a nagykö-
vetség, változatlanul ott rondította a tájat.
– Azt akarja mondani, hogy Harlow bácsi ebben nagykövet?
A kapitány derűsen gyelte a nő döbbenetét.
– A Langri lakosai felajánlották, hogy építenek a nagykövet-
nek egy házat, de az ön nagybátyja aggódott amiatt, hogy nem
tisztelik majd eléggé, ha ugyanolyan házban lakik, mint a benn-
szülöttek. Az őslakosok, ugyanis, fűből szőtt házakban élnek.
– Na de… – Talitha megrettenve nézett körül – hol van a fővá-
ros?
– Egyáltalán nincsenek városaik – mondta a kapitány –, csak
falvaik fűkunyhókkal.
Talitha felkacagott. Még nem tudta, mit érthetett félre, de azt
már igen, hogy miért nézett olyan nagyot a kapitány, amikor
elegánsan kiöltözött a kiszálláshoz, pedig itt csak a vadon vár rá.
– Azt hittem, a bácsikám reprezentálni akar velem – kacagta –,
az egész ruhatáramat ennek megfelelően alakítottam ki. Min-
den pénzemet estélyi, kisestélyi meg koktélruhákra költöttem,
ide… – Egy kicsit előreszaladt a rámpán. – És ez csodaszép!
Lesétált a földre, és a gyönyörű virágok mezejében egyszer
csak futásnak eredt. A kendőjét elhagyta, a frizurájával nem tö-
rődött többé, a szépségtől megrészegülve robbant bele a térbe,
és míg futott, összekapkodott magának egy marékra való virá-
got. Ám amikor lenézett a „zsákmányra”, megtorpant. Az élénk
színek azonnal megbarnultak, ahogy letörte a növényeket.
Mintha nem hitt volna a szemének, leszakított még egy virágot,
és végignézte, hogyan hal meg, minden szépségét pillanatok
alatt örökre elveszítve, a kezében. Eldobta, és a gondolataiba
merülve tovább sétált az épületek felé, amelyeket döngölt föld-
ből készült ösvények kapcsoltak egymáshoz, de vezettek ösvé-
nyek másfelé is, az egyik le a partra. Onnan, ahová az űrhajó le-
szállt, nem lehetett látni a tengert, de a magaslat tetejéről léleg-
zetelállító látvány tárult elé, ahogy ott ragyogott előtte kékes-
zöld drágakőként a víz a zöldeskék ég ragyogó kupolája alatt.
Talitha felnézett az épületekre. Az egyikben láthatóan a kom-
munikációs központ és az irodák kaptak helyet, háromban pedig
a lakóapartmanok. Külön épület szolgált étkezdének, könyvtár-
nak és szabadidőközpontnak. A hatodikat raktárnak használták.
Valamennyi tökéletesen tiszta volt, mintha egy precízen erre
programozott takarítógép dolgozott volna rajtuk naphosszat, de
egy lélek sem tartózkodott bennük. Miközben a „konténereket”
szemlélte, Talithában felötlött az a kellemetlen gondolat, hogy a
Langri egy lakatlan világ.
Végül bement a kommunikációs központ egyik irodájába, és
rövidesen a kapitány is megjelent itt, egy doboznyi levelet hoz-
va. Letette a postát az egyik asztalra, és egy másikról felvette,
amit vinnie kellett.
– A poggyászát most rakodják ki – mondta a kapitány a nőnek.
– Tehetek még önért valamit?
– Mondja, hogy ez nem egy lakatlan hely!
A kapitány az ablakhoz lépett, és kimutatott rajta. A láthatár
szélén apró, színes pontok mozogtak.
– A bennszülöttek vadászhajói – magyarázta a kapitány. – Lát-
ja a vitorlákat? A lény, akire vadásznak, a legelképesztőbb ször-
nyeteg az egész galaxisban, pont akkora, mint a hajók, amelyek-
ről elejtik. – A kapitány a nőre vigyorgott. – Higgye el, hogy a
Langri nagyszerű hely. Jól fogja magát érezni itt.
– Mégis, mivel töltöm el az időmet?
– Strandolás, játékok a bennszülöttekkel… menjen le a partra,
nézzen körül!
 Az ajtó felé fordultak, amelyen három űrhajós cipelte be a nő
poggyászát. A kapitány a postát szorongatva elindult kifelé, és
az emberei tanácstalanul néztek körül.
– Úgy érzem, el kellene mennem magával! – tört ki a nőből.
– Képtelen gondolat! Élvezze a szabadságát, mint bárki más a
Langrin! És aztán, ha el akar menni innen, elviszem, amikor két
vagy három hónap múlva megint jövök az ellátmánnyal.
A kapitány mosolygott, bólintott, majd kiment.
A hordárok még mindig Talitha bőröndjeit szorongatták.
– Ó, elnézést kérek! – kapcsolt a nő. – Tegyék csak le őket bár-
hová! Fogalmam sincs, hol van a lakrészem. Köszönöm. Túl me-
leg van ahhoz, hogy bőröndökkel szaladgáljanak.
– Fogalmam sincs róla, miért kell így elrohannunk innen – je-
gyezte meg az egyik űrhajós keserűen. – Úgysem tartjuk a me-
netrendet, beleférne egy úszás!
Odabólintottak neki, aztán mentek a kapitányuk után. Talitha
habozott pár másodpercig, aztán a nyomukba eredt, de az épü-
lettől nem messze megállt, az űrhajót nézve. A nagykövetség-
nek hozott ellátmányt kipakolták a leszállótér sarkába. A kapi-
tány a hölgy bőröndjeit bevitette a házba, de a bennszülöttekkel
játszadozó alkalmazottaknak hozott ellátmány ládáit egy centi-
méterrel sem rakatta távolabb a hajótól előírt minimumnál.
Talitha addig követte nyomon a távozó hajót a tekintetével,
amíg csak lehetett, aztán, mivel kezdte magát nagyon magá-
nyosnak érezni, elindult visszafelé. Ám mégsem ment be az
épületbe, hanem rövid mérlegelés után a tengerpart felé vette
az irányt. Egy elágazáshoz ért az ösvényen, az egyik a partra ve-
zetett, a másik egy virágokkal borított mezőn át a hihetetlenül
színpompás erdő felé. Megállt, gondolkozott, aztán úgy döntött,
hogy ezen megy tovább. Amikor átvágott a réten, meg-megállt,
és nézegette ezt az elképesztően törékeny, ámde csodaszép nö-
vényvilágot. A lélegzete még az érintésénél is mérgezőbbnek bi-
zonyult a virágok számára: ha rájuk fújt, azonnal elfeketedtek.
Abbahagyta hát a tanulmányozásukat, és folytatta az útját.
Csak akkor állt meg, amikor elérte az első fákat. Ezt az ösvényt
egyértelműen alig használták. Az erdő nagyon sűrűnek látszott.
Jobb felől valamin megcsillant a fény. Azonnal odafutott, és
ámulva nézte a virágot, amihez még csak hasonlót sem látott
soha. Óvatosan kinyújtotta a kezét, és a virág eliramodott előle,
virágról virágra ugrott, leveleken rohant át, míg végül leugrott a
földre, és eltűnt a növények színes sűrűjében.
Miközben a virág után bámult, Talitha mozgást érzékelt a feje
mellett. Mielőtt megmozdulhatott vagy megijedhetett volna,
egy csomó inda indult meg feléje. Másodpercek alatt becélozták,
és már zuhantak is alá, hogy ráfonódjanak. Talitha sikított, és
csapkodott feléjük, de mielőtt felvehette volna velük a küzdel-
met, az indák máris visszahúzódtak, és eltűntek a levelek izzó
színorgiájában. Talitha hátrahőkölt. Két csupasz karja tele volt
apró sebekkel, amiket az indák ejtettek rajta. Máskülönben nem
esett baja. Lihegve nézett fel a fára, amely készen állt indákkal
megcsáklyázni a gyelmetlen arra járót.
Most vette csak észre, hogy a fa alatt a földet vastagon apró ál-
latok csontvázai borítják. A felfedezéstől ismét sikoltania kel-
lett, de ezúttal hangosabban. Lépések dobbantak nem messze
tőle, és a fák közül máris előbukkant egy fér . Terebélyes szakál-
lat viselt, a bőre bronzszínű volt a napsütéstől, és mindössze
egyetlen ágyékkötő takarta a testét. Talitha azonnal bennszü-
löttnek nézte, és míg bámulta, a fér a sikoltás okát kutatva né-
zett körül.
– Mi a baj? – kérdezte a nőt.
– Az indák – mutatott a magasba Talitha –, megtámadtak.
– De aztán elengedték. Nézze!
A fér felnyúlt az indák felé, amelyek azonnal menekülőre
fogták, és sebesen visszahúzódtak előle.
 – Az ember mérgező számukra, ahogyan a többi furcsa itteni
életforma számára is – magyarázta a fér . – És ezért nem lehet
elégszer hálát adni! Ami azt illeti, nagyon is jól tudják ezt, így
sosem támadnak emberre, de az ön ragyogó ruházata és hófehér
bőre megzavarhatta őket. Ha pár hét múlva, már napbarnultan
visszatér ide, ügyet sem vetnek magára. – Itt megállt a mondan-
dójában, és csodálkozva nézett a nőre. – Estélyre öltözött, vagy
mire?
Talithából kitört a kacagás.
– Elég különös öltözék a felfedezéshez, nemde?
– Ne csinálja ezt! – csóválta meg a fejét a fér . – Ne viseljen
ilyen ruhákat! Ez egy gyönyörű hely, de ugyanakkor nagyon ve-
szélyes is. Bocsásson meg! Itt a Langrin meglehetősen szabadon
élünk, még be sem mutatkoztam. Aric Hort vagyok. Antropoló-
gus. Az lenne a feladatom, hogy tanulmányozzam a Langri ősla-
kosait, de nem megyek semmire, mert ők ezt nem akarják.
– Talitha Warr – mutatkozott be a nő is. – A nagybátyám itt a
nagykövet, vagy ilyesmi, és elhatároztam, hogy meglepem. De
ez idáig csak én vagyok meglepve.
– Jobb lesz, ha megvárja a nagybátyját a követségen. Visszakí-
sérem.
– Magam is visszatalálok – vágta oda a nő enyhe sértettséggel.
– Ó, kétségem sincs afelől, hogy igen, és azt sem gondolom,
hogy baj érhetné a visszafelé vezető úton, mégis jobbnak lát-
nám, ha elkísérhetném.
A fér udvariasan a követségi épületek felé irányította nőt,
hogy aztán egymás mellett menjenek keresztül a pompás virá-
gos mezőn.
– Mi az, ami nagyon veszélyes a Langrin? – kérdezte Talitha.
– Ez a világ nem felel meg az emberi élet számára. Az első tele-
pesek sokat küzdhettek a túlélésért, mivel rendkívül kevés do-
log az, amit egy ember itt megehet. Ez együtt jár ugyan azzal,
hogy minket is kevés állat vagy növény ehet meg, de sok min-
den okozhat súlyos, sőt halálos betegséget.
Talitha leszakított egy virágot, és végignézte, amint megbar-
nul a kezében.
– Ezek a növények allergiásak az emberre?
– Van, amelyik igen, de némelyik viselhető díszként. Mások
bármit és bárkit megmérgeznek, aki közelít hozzájuk. Az a leg-
jobb, ha megkérdezi, mit érinthet meg, mielőtt bármit megfog-
na.
– És Harlow bácsikám mit csinál ezen a helyen?
– Azt játssza, hogy ő a nagykövet – válaszolta a fér minden
gúny nélkül.
– Ez egyáltalán nem jellemző rá. Olyan konok, mint egy bika,
megállás nélkül halad előre a maga útján, de általában a kisujját
sem mozdítja, hacsak nem látja úgy, hogy az hasznot fog hozni
számára.
– Úgy gondolom, a „nagykövet” megszólítás kellő haszon.
– Talán – húzta el a száját a nő –, de ez akkor sem jellemző Har-
low bácsira.
Odaértek a nagykövetség épületeihez. Hort itt megérintette a
nő karját, hogy felhívja a gyelmét a nagybátyjára, aki a másik
irányból igyekezett errefelé. Úgy tűnt, mintha egy hadsereget
vezetne, de ahogy közelebb értek, Talitha felismerte a csapatban
Hirus Aynst, a bácsikája jobbkezét, és két másik embert a titkár-
ságról. Ayns vette észre elsőként a nőt. Figyelmeztette erre
Wemblinget, aki megfordult, és szó szerint leesett az álla a cso-
dálkozástól. Aztán összeszedte magát, és felordított:
– Talitha!
A nő odarohant hozzá, és a karjába vetette magát. Heves ölel-
kezés után Talitha eltávolodott a fér tól, és felkiáltott:
– Harlow bácsi! Milyen remekül nézel ki! Lefogytál! És a szí-
ned! Csodás barna!
 – Te is jó nézel ki, Tal! De miért nem vagy az orvosi egyete-
men? Szünidő lenne?
A nő eleresztette a füle mellett ezt a kérdést.
– Azt hittem, hogy egy hatalmas világvárosban vezeted a
nagykövetséget. Mit csinálsz te egy ilyen helyen?
Wembling a bennszülöttekre pillantott, aztán odahúzta ma-
gához az unokahúgát, és halkan magyarázni kezdett:
– Hogy őszinte legyek, életem legnagyobb üzletét ütöm itt
nyélbe. Az ölembe hullt ez a lehetőség, és kihasználom.
– Váratlanul felfortyant: – Miért nem vagy az egyetemen?
– Mert otthagytam. Én a szenvedő embereken akarok segíteni,
de ehelyett tudod, minek akartak kiképezni? Számítógép-tech-
nikusnak.
– A számítógépes adatelemzés az orvostudományban eszelő-
sen jó szakma – morogta a fér . – Jó a zetés, és mindig… gyelj
rám! Egy Wembling sosem adja fel! Sosem lép ki. Visszaküldelek
a következő űrhajóval!
Wembling ingerülten lépett el a lánytól. Az emberei és a benn-
szülöttek tisztelettel húzódtak hátra, és egyikük se nézett a
nagykövetre. Csak a nő ordított utána haragosan:
– Nem kell visszaküldened! Megyek magamtól, amint megjön
a következő űrhajó!
Talitha Aric Hortra nézett, aki ártatlan elismeréssel pislogott
rá:
– Ezt szeretem! Az öntudatosságot!
A nő erre berohant a legközelebbi épületbe, ki-, majd bevágta
az ajtót, és Aric csak nézett utána értetlenül.

7.
A következő dolog, amit Talitha megtapasztalt a Langrin, az a
gyerekek csodálkozó pillantása volt. Akárhová ment, a kicsik
megbámulták. Bokrok mögé rejtőzve leskelődtek utána, vagy
követték, és ott voltak mindenhol, ahol a nő felbukkant. Nem
szóltak semmit, csak fojtott kuncogást lehetett hallani az irá-
nyukból.
Az érkezése utáni első napon Talitha lement a partra, hogy be-
gyűjtse a bronzbarnasághoz szükséges első napsugarakat. Ed-
digre már annyira hozzászokott az aprónép folytonos lábatlan-
kodásához és neszezéséhez, hogy rá se hederített eggyel több
zajra, Aric Hort megérkezésére, amíg az meg nem szólalt. Csak a
fér hangjára nyitotta ki a szemét, aki udvariasan jó reggelt kí-
vánt. Talitha viszonozta a köszöntést, és becsukta a szemét,
hogy folytassa a napozást.
– Remélem, már jobban tetszik a Langri, mint tegnap – mond-
ta a fér .
– A világok általában nem sokat változnak egy éjszaka alatt –
morogta oda nem túl barátságosan Talitha, majd egy idegig
csöndben feküdt, de amikor ismét kinyitotta a szemét, azt látta,
hogy a fér mosolyogva nézi.
– Jó, az óceán azúrabb, mint amit bárhol láttam – mondta neki
a nő –, kivéve persze az eget, ami még a víznél is kékebb, az erdő
valóban káprázatosan színes, a virágok illata bódító, egészen ad-
dig, amíg le nem szakítja őket az ember, de ha félretesszük eze-
ket a külsőségeket, akkor mi marad?
– Legalább a part teszik önnek – jegyezte meg Hort.
Talitha belemarkolt a homokba, és odébb szórta.
– Akartam úszni egyet, de csupa olyan szörny van a vízben,
amikhez nem akarok közelebb kerülni!
– Ők is ugyanezt érzik önnel kapcsolatban. Ha tud úszni, a víz
a legbiztonságosabb hely az egész Langrin.
Talitha felült.
– Mondja – szegezte neki a kérdést a fér nak –, mit csinál itt
valójában a nagybátyám?
– Tegnap csatornát tervezett az egyik bennszülött faluba.
Hogy ma mit csinál, arról fogalmam sincs. Menjünk, keressük
meg!
A fér felhúzta a nőt a földről, és végigsétáltak a parton. Ami-
kor Talitha visszanézett, észrevette, hogy egy csapat gyerek kö-
veti őket.
– Szeretnék kérdezni öntől valamit – mondta Hort. – Tegnap a
bácsikája azt mondta, hogy orvosi egyetemre jár.
– Egy évet csináltam végig, de csak tíz százalékban tanultunk
élettant, és kilencven százalékban elektronikát. Erre inkább
nem is akarok gondolni. Menjen a bajával másvalakihez!
– Nem, szó sincs ilyesmiről – rázta meg a fejét a fér . – Nem
akarok ingyenes orvosi tanácsot. Csak aggódom a bennszülötte-
kért. Egészséges emberek, ami szerencsés, de egyáltalán nincs
orvosi ellátásuk. Ha valamelyikük megbetegszik vagy megsérül,
akkor komoly bajba kerül.
– Eszem ágában sincs belekezdeni a gyógyításukba, amiből va-
lószínűleg nem is kérnek! Semmi kedvem tudatlan vadakat
ápolni.
– Ne nevezze őket tudatlannak! – mondta a fér élesen. – Erről
a világról sokkal többet tudnak, mint mi.
– Akkor tudják ápolni is magukat.
Csöndben mentek tovább.
A part kanyarodott, és ahogy követték, elébük tűnt egy benn-
szülött falu a lankás domboldalon. Az épületek koncentrikus kö-
rökben helyezkedtek el, és egy széles sugárút vágta kétfelé a fa-
lut, valamint a központi ovális térből kiindulva sugárirányú
utak vezettek belőle minden irányban. A parton kicsi gyerekek
játszottak, az idősebbek a vízben pancsoltak, vagy szörnyekre
vadásztak rézhegyű lándzsáikkal. Amikor megpillantották Hor-
tot, mind feléje lódultak, a atalabbak a parton, az idősebbek a
vízben. Közben lelkesen kiabálták, hogy:
– Airk! Airk!
A legkisebbek ntorokat vágtak, de a mikor Hort visszagrima-
szolt rájuk, akkor visszahúzódtak. A többiek körbefogták, és va-
lami bonyolult körjátékot játszottak körülötte, amiben megpró-
bálták megérinteni, és nagy örömmel fogadták Hort minden já-
tékos jajszavát, mordulását és hördülését. Már azon is visítva
kacagtak, ha mogorva arcot vágott.
Egyértelmű volt, hogy imádják ezt a fér t, akinek már a jelen-
léte is örömmel tölti el őket. Talitha most nézett Hortra először
érdeklődéssel, és meglepődött azon, hogy milyen kedves a te-
kintete. Ami a fér arcát illeti, a nevetséges szakáll dacára su-
gárzott róla az együttérzés és a jókedv. De Talitha azt is látta,
hogy valami nagyon bántja ezt az embert.
Hort felkapott egy kislányt, és bemutatta Talithának:
– Ő Dabbi. A legjobb tanulóm. Dabbi, bemutatom neked Miss
Warrt.
Dabbi bűbájosan elmosolyodott, aztán mondott valamit egy
ismeretlen nyelven.
Hort válaszolt Talitha kimondatlan kérdésére:
– Kétnyelvűek, és ez nagyon érdekes. Van egy nyelvük, amit
semmihez sem tudok hasonlítani, de a többségük folyékonyan
beszéli a galaktikus nyelvet, amit egyébként majdnem mind-
annyian megértenek. A atalok közül sokan egészen modern
szleng kifejezéseket is használnak.
Hort letette Dabbit, és felhívta Talitha gyelmét egy vízi jár-
műre. A vadászhajó sebesen közeledett a part felé, és kikötött.
Vegyesen voltak rajta nők és fér ak. Hort odaintett nekik, és ők
visszaintegettek.
– Miért hívják ezeket a csónakokat vadászhajóknak? – kérdezte
a nő.
– Nézze meg a zsákmányukat, és megérti – bólintott felé a fér-
, azzal megragadta Talitha kezét, és a gyerekek gyűrűjében
odarohantak a hajóhoz.
Mire odaértek, a vadászok már partra húzták a hajójukat. Hort
odavezette Talithát.
 A nő nézte a zsákmányt, aztán rátört a halálos félelem attól,
amit még sosem látott. Hitetlen arccal hátrahőkölt, nem akarta
látni, és nem akart emlékezni sem arra, amit látott, miközben
megpróbálta legyőzni a rettegését és a hányingert.
A koluf hatalmas állat volt, és szinte teljesen betöltötte a hajó
belsejét. Dupla sorban ollós fogólábai voltak, olyanok, mint a
földi ráknak, sokszorosan ízelt undorító, foltos teste gusztusta-
lanul tekergett, miközben a legkülönfélébb alakokat vette föl.
Ormótlan fejét szinte egészen a tarkójáig húzódó hatalmas száj
szelte ketté, amelyben méretes, pengeéles, kampós fogak sora-
koztak. A szörnyet rudakkal, rögzítőbilincsekkel és hajókötéllel
tartották bent a keskeny hajótestben.
Talitha elfordult, és kinézett a tengerre, ahol jól látta a vadász-
hajók színes vitorláit.
– Olyan messziről hozták ki ide? – kérdezte hitetlenül Hortot.
– Elég veszélyes mutatvány – bólintott a fér mosolyogva –, de
nincs más módja. Ha megpróbálnák a vízben kivontatni a part-
ra, levihetné őket a tenger fenekére, vagy a társai tépnék szét a
hajót. Olyan gyorsan be kell tenni a hajóba, amennyire ez csak
lehetséges.
– És mit csinálnak a nők? – kérdezte Talitha.
– Ugyanazt, amit a fér ak. Vadásznak a kolufra.
A bennszülöttek kivették a kolufot a hajóból, és felvonszolták
olyan messzire a parton, amennyire csak tudták a hosszú, tapa-
dós uszonyaira kötött hajóköteleknél fogva, ügyesen elkerülve a
csattogó fogakat, a markolásra kész lábakat, valamint a penge-
éles tüskékkel teli farkat. Amikor a vadászok végeztek, a faluból
emberek sereglettek oda hozzájuk, hogy átvegyék a zsákmányt.
A vadászok pedig haladéktalanul visszatértek a vízre, először
eveztek, aztán vitorlát bontottak.
A koluf megpróbált menekülni, vadul tekergeti és vonaglott, a
falusiak pedig elkezdték betakarni homokkal, amihez hosszú
nyelű lapátokat használtak. Míg dolgoztak, egy ritmusos dalt
énekeltek a saját, ősi nyelvükön. A koluf egyre vadabbul moz-
gott, és olykor le is rázta magáról a homokot, de a falusiak csak
lapátoltak. Végül az embereknek sikerült egy homokdombot lét-
rehozni a koluf testén, ahonnan már nem tudott kibújni, bár
olyan vadul mozgott, hogy a homok hullámzani látszott.
Pár falusi kivételével, akik olykor rádobtak még egy-egy lapát
homokot a dombra, és vigyázták, hogy a koluf ne menekülhes-
sen el, a többiek visszatértek az otthonaikba.
– A nagybátyám azt mondja, hogy ez a hús messze a legkivá-
lóbb mind között, amit valaha evett – fakadt ki Talitha utálkoz-
va.
– Ha lenne a Langri isteneinek panteonja, akkor ők is ezt a
húst ennék – mondta Hort álmodozva. – Az íze messze megha-
ladja az emberi érzékelést.
– Bárcsak megkóstoltam volna, mielőtt látom ezt az állatot! –
sóhajtott fel a nő, miközben megszámolt még hét hasonló ho-
mokdombot a parton, és megborzongott.
Továbbmentek, megkerülve a falut, de elég közel a szélső há-
zakhoz, és Talitha megállt, hogy közelebbről is szemügyre vegye
ezeket az építményeket. Végighúzta a kezét egy ragyogóan szí-
nes háztető alsó részén, és megnézte az ujjait.
– Miféle anyag ez?
– Ez egyfajta tök egy része. Gyönyörű, nem?
– Az – bólintott a nő. – Tök? És ha ez csak egy része, akkor óriá-
si lehet!
– Valóban hatalmas – értett egyet vele Hort –, és ha a héját
megmossák tengervízzel, majd megszárítják, olyan kemény és
tartós lesz, mint a műanyag. Észrevette e házak elhelyezkedésé-
ben a csodálatos szimmetriát? Pontosan beleillenek ebbe a tájba,
és maguk a házak is a legmegfelelőbbek ehhez az éghajlathoz.
Nézze a házfalakat, rostokból szőtték őket, és nemcsak a rovaro-
kat tartják távol, de a levegőt is átengedik. Emellett hihetetlenül
tartósak. Különleges dolog, hogy a rostokat a tök szárából készí-
tik, és a köteleiket is ebből csinálják…
Talithát ez már nem érdekelte tovább, mert észrevette, hogy a
nagybátyja közeledik a faluhoz megszokott kísérői társaságá-
ban. Sela Thillow, a titkárnője egy diktafont tartott a kezében,
hogy feljegyzéseket készíthessen. A másik titkár, Kaol Renold
láthatóan arra várt, hogy feladatot kapjon. Hirus Ayns mögöt-
tük baktatott a maga szokásos „mindent észrevevő” módján. Ke-
veset beszélt, de semmi sem kerülte el a gyelmét. De hogy a
nagybátyja bennszülött kísérői mit csináltak, arról Talithának
fogalma sem volt.
– Ott a bácsikám! – kurjantott fel a nő, mire Hort abbahagyta a
magyarázatot, és elindultak, hogy találkozzanak vele. Miközben
közeledtek, a vigyorgó bennszülöttek szétszaladtak a szélrózsa
minden irányába, Wembling pedig utánuk kiáltott.
– Nagy rönköket, ne felejtsétek!
– Mit csináltok? – kérdezte Talitha.
– Megpróbálom megtanítani nekik a tutajépítést – magyarázta
Wembling.
– Minek a bennszülötteknek tutaj? – kérdezte Hort, és Talitha
ámulva nézett rá. Kevés ember mert így szólni a nagybátyjához.
– A tutaj a vadászathoz kell – mondta Wembling, mintha észre
se vette volna a hangnemet.
– Úgy láttam, hogy a hajóikkal is jól elboldogulnak – jegyezte
meg Talitha.
– Láttad, hogyan csinálják? – csóválta meg a fejét Wembling. –
Amikor elkapnak egy dögöt, és a hajóba teszik, azonnal ki kell
menniük vele a partra. Minden partraszállás elvesz tőlük jó egy
óra aktív vadászatra való időt. Nézz oda! – Megszámlálta a par-
ton sorakozó homokhalmokat. – Hat, hét, nyolc… ami azt jelen-
ti, hogy nagyon jól indult ez a mai nap a vadászat szempontjá-
ból, de egyben azt is, hogy nyolcszor kellett kijönniük a partra.
Ez nyolc óra veszteséget jelent, ráadásul a partraszálló hajó és le-
génység kiesik a munkából, tehát a otta hatékonysága csökken.
Minden hajó egy kolufot tud elejteni egyszerre. Ha lenne velük
egy nagy tutaj, közel a vadászmezőhöz, akkor csak oda kellene
vinniük a kolufot, és este egyszerre hoznák ki a dögöket a part-
ra. Így egyszerre intéznék el mindegyiket. Egy ekkora falu több
száz munkaórát tudna így megspórolni, és a vadászat sokkal ha-
tékonyabb lenne. Így több kolufot ejtenének el, és nem kellene a
létminimumon élniük. Megvan, Sela?
– Megvan – mondta a titkárnő, vadul nyomkodva a nála levő
elektronikus eszközt.
– Létminimumot mondtál? – kérdezte Talitha. – Sosem láttam
náluk egészségesebb embereket!
– Most nagyon egészségesek, persze, de alig van élelmiszer-
tartalékuk. Ha a vadászat párszor nem sikerül, akkor éheznek.
Sok koluf kell ahhoz, hogy etetni tudják az embereket, még ak-
kor is, ha kevesen vannak. Megpróbáltam megtanítani őket en-
nek a csodálatos húsnak a konzerválására, de nem értették meg,
miről beszélek. Azért nem, mert olyan kevés a hús, hogy nincs
értelme a tartósításra gondolni. A tutaj megemeli a napi levadá-
szott kolufmennyiséget, és akkor tartalékolhatnak. Nos, Hort?
– Már elmondtam önnek, mit gondolok erről – válaszolta Hort.
– A bennszülöttek teljes összhangban élnek a természettel. Bár-
milyen beavatkozás felboríthatja ezt a kényes egyensúlyt.
Wembling rávigyorgott, és teljesen természetes hangon kö-
zölte:
– Ki van rúgva, Hort! Nem lát a tankönyvei mögé. A vadászat
hatékonyságának növelése éppen hogy kedvezően billenti el az
egyensúlyt az emberek számára.
– A vadászat hatékonyságának növelése megváltoztathatja a
kolufok étkezési szokásait, vagy lecsökkenti a számukat. Mind-
két esetben kevesebb lesz a koluf, ami végső soron oda vezet,
hogy a bennszülöttek éhezni fognak.
 – Mielőtt ez bekövetkezne, majd kitalálunk valamit – vetette
oda neki Wembling –, de nézzék, itt van Fornri!
Fiatal bennszülöttek egy csoportja ért oda hozzájuk Fornri ve-
zetésével, aki minden udvariaskodást mellőzve azonnal a lé-
nyegre tért.
– Méltóságos uram, a tutajt nem fogjuk használni.
– És miért nem? – nézett rá Wembling.
– Azért, mert a kolufot be kell borítani homokkal.
– Ez valami vallási izé? – fordult Wembling Horthoz.
– Sokkal inkább gyakorlatias – válaszolt Hort. – Ezen a világon
majdnem minden mérgező az ember számára. A koluf beásása a
homokba valamit csinálhat a mérgező anyagaival, talán közöm-
bösíti azokat.
– Olyan hamar be kell borítani homokkal, amennyire lehet –
magyarázta Fornri –, és úgy kell hagyni egy nappalon és egy éj-
szakán át. Ha nem ezt tesszük, a húst nem lehet megenni.
Wembling elgondolkozva bólintott.
– Értem. Nem vihetünk homokot a tutajon, hogy azonnal be-
borítsuk vele a kolufokat?
– Csak a száraz homok jó. Ez pedig nem garantálható odakint a
vízen. Ezenkívül a koluf száraz homokkal való beborítása veszé-
lyes. Sok hely kell hozzá.
Wembling ismét bólintott. Keserűen csalódott, de ezt nem
akarta kimutatni.
– Ezt át kell gondolnom. A haldokló koluf vergődik. Átgondo-
lom a száraz homok kérdését.
Wembling tovább sétált, a kísérete és a bennszülöttek követ-
ték. Csak Fornri és egy atal nő maradt ott Horttal és Talithával.
Hort bemutatta a lányt az újonnan érkezetteknek.
– Ő Talitha Warr, a nagykövet testvérhúgának a lánya.
Fornri mosolygott, és felemelte a kezét, ahogy a Langrin szo-
kás volt köszönteni a másikat. Talitha rövid habozás után
ugyanúgy felemelte a kezét.
 – Ő Dalla – mutatta be a társnőjét Fornri.
A bennszülött nő melegen üdvözölte Talithát.
– Érdekes elgondolás ez a tutaj – fordult Horthoz Fornri. – A
nagykövet most dühös?
– Inkább csalódott. Lehet, hogy építeni kellene egy kis tutajt,
hogy bemutassuk neki, mennyire rossz elképzelés.
– Akkor azt mondhatja, azért nem sikerült a dolog, mert a tu-
taj túl kicsi – ellenkezett Fornri udvarias mosollyal. – Ráadásul
nem számít, mekkora a tutaj. Valahányszor ráteszünk egy új ko-
lufot, egy csomó víz is felkerül vele együtt, így aztán akár-
mennyi homokot viszünk magunkkal, az hamarosan nedves
lesz, vagy sárként belefolyik a tengerbe. A homoknak pedig szá-
raznak kell lennie, különben a kolufot nem lehet megenni. Te-
hát nem hiszem, hogy építünk a kormányzónak egy tutajt.
A két bennszülött felemelte a kezét üdvözlésként, és elmentek
az erdőbe.
– Minden világon, ahol bennszülöttek élnek, az idősek kormá-
nyoznak, kivéve ezt a helyet – gondolkozott el Hort. – Sosem ta-
láltam még nyomát ilyesminek. Ezenkívül a atalok is mind azt
csinálják, amit Fornri mond nekik. Ő tartja velünk a kapcsola-
tot, ez itt a törvény. Ha bonyolult a helyzet, akkor időt kér, és va-
lószínűleg megbeszéli a dolgot a többiekkel, de akárhogyan is,
hatalmas felelősség nyomja a vállát, amihez túl atal.
– Nagyon szép pár – mosolyodott el önkéntelenül Talitha. –
Házastársak?
– Hát ezt sem értem. Nem azok – válaszolta Hort. – Fornri ko-
rában a többi fér már nős, sőt a legtöbbnek gyereke is van. Az a
gyanúm, hogy ő az ifjú főpap, aki talán cölibátust is fogadott
volna, ha nem mondana ennek ellent az a tény, hogy ő és Dalla
szerelmesek egymásba. Úgy viselkednek, mint egy összeszokott
pár.
Wembling, aki eddig egy csapat bennszülöttel beszélgetett a
parton, odaszólt nekik:
 – Visszamegyünk. Jössz, Talitha? Hort?
– Menjen csak! – fordult Talithához Hort. – Én maradok, mert
tanítom a bennszülött gyerekeket.
– Tanítja? Aztán mire? – ámult el a nő.
– Írni és olvasni.
– Ugyan már – tört ki a nevetés pár pillanatnyi csodálkozás
után Talithából. – Minek? Mi hasznát veszik ezen a helyen?
– Ki tudja? Elképesztően értelmes gyerekek. Egy napon talán a
Langrinak is lesz irodalma, méghozzá nem is akármilyen. Men-
jen csak vissza a nagybátyjával! Én indulok a gyerekeimhez.
Talitha odaszaladt a bácsikájához, aki valamit még magyará-
zott a bennszülötteknek a csatornázásról. Talitha visszanézett
Aric Hortra. Most, hogy egyedül maradt, a gyerekek, a Dabbi
nevű kislány vezetésével, odarohantak hozzá.
– Aric! Aric! – kiabálták lelkesen.
Hort odatérdelt eléjük egy homokdombocskára a falu közelé-
be, és elkezdte a tanítást.
– Okos, ismételjétek el. O-K-O-S!
A gyerekek lebetűzték ezt a szót, miközben Hort beleírta a ho-
mokba. Aztán mutatta, hogy formálják a szájukat a betűk kiejté-
séhez. A gyerekek örömmel utánozták.
– Erős – mondta Hort.
– Erős – ismételték el a gyerekek.
Wembling az unokahúga vállára tette a kezét.
– Mehetünk, Tal?
Wembling besegítette Talithát a hajóba, és az evezősök, a a-
tal bennszülött úk, nekiálltak evezi. Talitha innen is visszané-
zett Hortra és a gyerekekre, akik megint az ismételték, hogy
„okos”.
– Milyen nagyszerű ember! – lelkesedett a nő.
– Szerintem inkább szerfölött furán viselkedik! – morogta
Wembling.
– Igen. Valóban – nevette el magát Talitha.
 8.
Talitha úszkált a vízben, napozott a parton, és olykor csintala-
nul elszórakozott egy-egy őt megbámuló elképesztő külsejű élő-
lénnyel, amely a növények mögül került elő, vagy a vízparton
rohangált öncélúan. Az alkony mindig túl korán jött ezen a vilá-
gon, és reggel senki se mulasztotta el a napkeltét, mivel a felkelő
nap fénye olyan színorgiában tört át a tenger fölötti fellegeken,
amilyen szépséget fel se tételezhet valaki, amíg nem látta.
A tengerpart homokjánál nomabbat Talitha elképzelni sem
tudott volna. Amikor az egyik markából a másikba szórta, meg-
lepetten tapasztalta meg, hogy maga a homok is millió színben
tündöklik, ahogy átszűrődik rajta a fény. A nap melegített, de
sosem égetett, és annyira álomba ringató volt, ami ellen küzde-
ni kellett.
Aric Horttal ritkán találkozott, mivel a fér t nagyon lefoglalta
az oktatás, és azokon a ritka alkalmakon, amikor mégis összefu-
tottak, Talitha nem bírta megállni, hogy ne viccelődjön a fér
langriaiak iránti lelkesedésén. Hortot nagyon érdekelte például,
hogy egy idősebb langriai emlékezett azokra az időkre, amikor
még nem volt rézhegy a lándzsáikon. Aztán volt egy elmélete ar-
ról, miért nem alakult ki ezen a bolygón kézművesség, mond-
ván, hogy az agyag minősége túl gyenge ehhez. Ráadásul a tök
mindenhol megtermett, és sokkal egyszerűbb volt ezzel dolgoz-
ni. Hort olyasmit is magyarázott a nőnek, hogy talált százhet-
ven szót, amelyek alapján hetven évnél nem régebbi külvilági
behatás valószínűsíthető erre a világra – de Talitha nem látott
semmi egetrengetőt ezekben a felfedezésekben. Ám ahogy telt
az idő, Talitha kezdett megcsömörleni a Langri szépségétől, és
hogy enyhítse az unalmát, még az őslakók hétköznapjai iránt is
elkezdett érdeklődni, így aztán elfogadta Hort egyik-másik
meghívását, amikor a fér mutatni akart neki valami „érdeke-
set”.
 Az egyik napon, amikor a nő visszatért a partról, a nagykövet-
ség épületében a nagybátyját és Hirus Aynst nagy tanácskozás-
ban találta. Nem akarta megzavarni őket, de Wembling odain-
tette magához.
– Nos, Tal – mondta neki Wembling. – Látom, elfoglalod ma-
gad.
– Csak annyira, mint egy turista – vonta meg a vállát a nő ke-
sernyésen. – Úszkálok, amíg meg nem unom, nézelődöm, amíg
elegem nem lesz belőle. Holnap elmegyek Arickal megnézni bi-
zonyos fajta tököket, amelyek szerinte elképesztőek. Elég veszé-
lyes túra lesz, be az erdőbe. Holnap este valami mulatságon ve-
szünk részt a bennszülötteknél, eszem-iszom, meg tánc, nótá-
zás, ínyenc ételek, amelyeknek már a gondolatára is rosszul le-
szek, mivel láttam az állatot, amiből csinálják. Minden nagyon
valódi és hiteles, ami a Mailorron töltött szünidőmre emlékez-
tet, és azt nagyon nem szerettem.
– Ha egyszer megkóstolod a bennszülöttek ételeit, elfelejted az
utálkozást, a táncaik és a dalaik pedig kedvesek. – Wembling az
ablakhoz lépett, és szórakozottan kinézett rajta.
Wemblingnek láthatóan megvoltak a saját problémái, így Ta-
litha nem akarta a sajátjaival terhelni.
– Rendes emberek ezek a vadak – mondta aztán Wembling –,
csak ne lennének ilyen makacsak. Azt hiszem, valóban ki kell
rúgnom ezt a Hortot. Bátorítja őket! – A szájába vett egy cigaret-
ta-kapszulát, és levendulaillatú színes füstöt fújt ki. Elindult az
ajtó felé. – Megnézem Selát, hogy boldogul az üzenetekkel.
Amikor kiment, Talitha színpadiasan felsóhajtott.
– Szegény bácsi! Élete legnagyobb üzlete, és ezek az „ostoba”
bennszülöttek nem akarnak vele együttműködni! De mi ez a
nagy üzlet, tényleg? – fordult Aynshoz.
Ayns fürkészve nézett rá. Amikor Talitha atalabb volt, ez a
nézés zavarba hozta, de mára tudta, hogy Ayns mindenkire így
néz, mindenkit mérlegel.
 – A Binorison akar nagykövet lenni – bökte ki végül a fér .
– Hú! – Talitha szeme elkerekedett a csodálattól. – Az tényleg
nagy üzlet! De hogyan jut el valaki oda, hogy egy ilyen jelenték-
telen helyről a galaxis leggazdagabb független világára kerüljön
nagykövetnek?
Ayns hátradőlt a székében, a tekintetét a mennyezetre vetette,
és elgondolkozva mondta:
– Nagyon trükkös dolog ez. Összességében véve egyáltalán
nem egyszerű dolog nagyköveti kinevezéshez jutni manapság.
Nekünk ez itt az ölünkbe hullott, hát megpróbáljuk kihozni be-
lőle, amit lehet.
– Harlow bácsi csak játssza itt a nagykövetet, tudom.
– Így van – bólintott Ayns. – Van politikai támogatottságunk,
de ez nem elég. Egy olyan nagyköveti poszthoz, mint a binorisi,
semmiképpen. Valami fantasztikus eredményt kell itt felmutat-
nunk ahhoz, hogy fel gyeljenek ránk, és ehhez mindössze két
évünk van. A nagykövet a Binorison két év múlva nyugdíjba
megy.
– Ah, hát ezért a csatornázás meg a tutaj! – sikkantott fel Talit-
ha.
– Át kell alakítanunk ezt a világot – bólintott ismét Ayns –, je-
lentősen növelnünk kell az emberek jólétét, ráadásul úgy, hogy
a diplomáciai egyesületek is helyeseljék. Az a baj, hogy nagyon
kevés az idő, ráadásul a bennszülöttek az istennek se akarnak
együttműködni.
– Pedig mi mindent kapnának! – lelkesedett Talitha. – Fejlett
civilizációt, művészeteket…
– Ki a fenét érdekel! – szakította félbe Ayns. – A Binorisnak ha-
talmas bányászati tartalékai vannak, és ki az, aki a nagykövet-
nél jobban kiaknázhatja a bányászati koncessziókat? Senki! Ez
legalább százmillió kredit bevétel évente!
Wembling ért vissza hozzájuk egy csomó irattal a kezében.
 – Szegény Harlow bácsi – mondta neki Talitha megértően –,
olyan nagy a tét, és a bennszülöttek makacskodnak. Semmit sem
fogadnak el a javaslataidból?
– Dehogynem – rántotta meg a vállát Wembling ingerülten –,
hát nem láttad a kompjaimat? Ezzel megoldottuk a folyókon
való átkelés gondját. Meg ilyesmiket. Gyere! Megmutatom.
Wembling karon ragadta a nőt, és magával húzta, ki az épület-
ből, át a virágos mezőn az erdő irányába. Talitha lelkesedésében
eleinte meg se próbált ellenkezni vele, de amikor már a fák kö-
zött haladtak, elkezdett fölfelé nézegetni, lecsapó indákat keres-
ve a tekintetével.
– Milyen messzire megyünk? – kérdezte elakadó lélegzettel.
– Egy vagy két kilométer – vágta rá a nagybátyja, csöppet sem
mérsékelve a tempón.
– Akkor minek rohanunk? – lihegte Talitha. – Akkor is ott lesz
a komp, ha kicsit később érünk oda!
A fér lassított, és így jó gyalogló tempóban szelték át a dúsan
burjánzó erdőt. Az ösvény a folyópartra vitt, ahol Wembling
megállt, és büszkén mutatott előre, a nő reakcióit fürkészve.
Egy csónak lebegett a vízen, amelyet mindkét végén fordított
V alakú villákba kötött kötelekkel rögzítettek hozzá mindkét
parton a fákhoz. Ha valaki át akart kelni, csak a megfelelő köte-
let kellett húznia. A másik kötél szépen utána ereszkedett, bizto-
sítva a visszatérés lehetőségét.
Wembling besegítette Talithát a csónakba, és áthúzta magu-
kat a keskeny folyón, majd ugyanezt megcsinálta visszafelé is.
– Nos, mit gondolsz? – kérdezte a nőt.
– Hát, ez nagyon… ügyes – mormolta Talitha.
– Minden nagyobb átkelőhelyhez megcsináljuk – mondta
Wembling büszkén. – Nagy a népszerűsége, mondhatom. Min-
den világra elküldtünk mozgókép-felvételeket a kompot hasz-
náló bennszülöttekről, beleértve a Binorist is, és… – Váratlanul
kitört. – Tal, segítened kell nekem! Állj modellt pár fotóhoz! Fo-
tók rólad a kompjaimon, ebben a szexi fürdőruhában, nagy
szenzáció lenne minden jelentősebb hírközlő szervnél. Nézd, el
is hoztam magammal a fényképezőgépemet. Mit szólsz?
Talitha túlságosan meghökkent ahhoz, hogy szólni tudjon, de
szerencsére Aric Hort kiáltott rájuk a partról, mielőtt a csönd
kezdett volna kínossá válni.
– Megérkezett a bennszülöttek küldöttsége a nagykövetség-
hez, és beszélni szeretnének a nagykövettel – mondta Hort.
– Ez lesz a hivatalos meghívó a holnap esti ünnepségre –
mondta Wembling. – Vissza kell mennem.
Hort kisegítette a csónakból, és ahogy Wembling elindult
visszafelé az ösvényen, utasította őt.
– Segítsen az unokahúgomnak kipróbálni a kompot, Hort!
Használják oda-vissza, ahányszor csak akarják. – Eltűnt a lom-
bok között, de mielőtt Talitha megnyikkanhatott volna, vissza-
lépett: – Ja, és Aric! Hagyja, hogy Tal kezelje a kötelet!
– Hagyom – ígérte meg Hort. – Oda-vissza.
Wembling elvigyorodott, bólintott, aztán ismét útnak indult.
– „Mennyei”! – kiáltott fel Talitha. – Hát erre aztán büszke le-
het!
– Szálljon ki a csónakból! – szólt rá Hort. – Gyorsan!
Talitha Hort segítségével gyorsan kiszállt a csónakból, és ép-
pen behúzódtak a bokrok mögé, amikor a túlparton két benn-
szülött érkezett sietve az átkelőhöz. Megállás nélkül belegázol-
tak a folyóba, ami a legnagyobb mélységénél is mindössze deré-
kig ért nekik, gyorsan átértek, és máris eltűntek a szemük elől a
növényzetben. A folyón való átkelés láthatóan semmi erőfeszí-
tésükbe nem került.
– Egyáltalán nem használják? – kérdezte Talitha megütközve,
amikor a bennszülöttek már kiértek a hallótávolságból.
– Csak akkor, ha látják, hogy közülünk valaki gyeli őket – vá-
laszolta Hort, azzal visszasegítette a nőt a csónakba.
 Talitha engedelmesen kipróbálta a kompot, hogy ne kelljen
hazudnia a nagybátyjának. Áthúzta magát a túlpartra, aztán
vissza, és mindezt erőltetett lelkesedéssel, miközben Hort a
partról gyelte.
– Tudja – mondta Talitha a csónakban ülve, amikor végzett a
feladattal –, a nagybátyám valóban szeretne segíteni ezeken az
embereken. De azt hiszem, az emberi természet része, hogy el-
lenállunk minden változásnak.
– Szerintem emögött sokkal több van. Valaha ez egy rettentő-
en veszélyes világ volt az emberek számára. Az első telepesek
valószínűleg éppen csak túlélték. De még így is rengeteg módja
van annak, hogyan végezhet ez a világ az emberekkel, mégis vi-
szonylag biztonságossá vált, mert a bennszülöttek idővel meg-
találták annak a módját, hogyan kerüljék el a veszélyeket. Nincs
az a külvilágból érkező idegen, aki jobban tudhatná ezt a benn-
szülötteknél, hiszen ők az őseiktől tanulták meg mindezt. Ez a
nép kemény árat zetett a tudásáért.
Hort is beszállt a csónakba, és leült a Talithával szemközti
padra.
– Aggódom a bennszülöttekért – vallotta be Hort. – A nagy-
bátyja egyelőre nagyon türelmes velük, de ez nem fog így menni
örökké. Már elkezdte erőltetni, hogy azt tegyék, amit mond ne-
kik. Ráadásul meg fogja találni a diplomáciai módját annak,
hogy kényszerítse őket. És ha ezt megteszi, akkor kiirtja ezt a né-
pet.
– Kiirtja?! – Talitha meghökkenve ismételte el ezt a szót. – Kép-
telenség! A nagybátyám nem egy szörnyeteg!
– Észrevett valami szokatlant a nagykövetség dolgozóinak a
lábán? – kérdezte Hort.
– Igen. Mindegyiké tele van sebekkel – bólintott a nő. – Csodál-
koztam is ezen.
– A nagybátyja a fejébe vette, hogy megszünteti a döngöltföld-
utakat a bennszülöttek falujában. Rá akarta venni Fornrit, hogy
szórják le murvával vagy kaviccsal az utcáikat. Fornri azonban
nem engedett. Így a nagybátyja be akarta mutatni a bennszülöt-
teknek külvilági bölcsességét, és a nagykövetség embereivel
durva kavicsot hozatott, amivel felszórták az épületek közti ös-
vényeket. Így akarta megmutatni a bennszülötteknek, hogy
megy ez. Igen ám, de kiderült, hogy van egyfajta gomba, ami eb-
ben a durva kavicsban lakik, és ez nem jó az emberi lábnak. Így a
nagykövetség minden dolgozójának még mindig sebes a lába,
bár az épületek közti ösvényekről már eltávolították a kavi-
csot…
– Mindenkié sebes, magát kivéve – nézett a nő Hort lábára.
– Nos, én sejtettem, hogy van a bennszülöttek ellenkezésének
valami konkrét oka. Így, amikor a nagybátyja felszóratta az ös-
vényeket, én nem jártam azokon. Az őslakosok ismerik a világu-
kat, mi viszont nem, tehát ha azt mondják, hogy valami nem
lesz jó, akkor azt nem kellene erőltetni. Nézze ezt!
Hort a csónak végébe erősített kötél komplikált csomójára
mutatott.
– Mi van ezzel? – kérdezte a nő.
– Arra gondoltam, hogy az a csomó nagyon érdekes, ezért el
akartam küldeni róla képeket az Antropológiai Intézetbe. Éppen
a jelentésemen dolgoztam, amikor egy ellátóhajó egyik űrhajósa
meglátta ezt a csomót, és betegre röhögte magát rajta. Azt
mondta, hogy ilyen csomót az űrhajókon használnak, mert ez a
bonyolult kötésmód ellenáll a vibrációnak, amely a fénysebessé-
gen túli utazáskor lép fel az űrhajókon. Minden űrhajós ismeri
ezt a csomót, tehát nem mi vagyunk az elsők, akik felfedezték
ezt a civilizációt.
Hort elhallgatott, és várakozva nézett Talithára. A nőnek
azonban nem tetszett, hogy a fér úgy kezeli, mintha az egyik
diákja lenne, ezért felfortyant:
– Csak nem arra akar kilyukadni, hogy a gombának és a cso-
mónak bármi köze van egymáshoz?!
 – Gondolkozzon! A bennszülöttek olyan ellenséges környezet-
ben léteznek, amelyben minden fortélyra szükség van az élet-
ben maradáshoz. Rendkívül okosak. Ha mutatnak nekik vala-
mit, amit használhatnak, akkor azt beépítik az életükbe. Nem
tudhatjuk, mennyi látogatójuk volt már az évszázadok-évezre-
dek folyamán, de azt kell mondanom, hogy a sok-sok minden-
ből, amit a vendégeiktől megtanulhattak, aminek valóban hasz-
nát látták, az ez a csomó.
Mielőtt a nő erre bármit felelhetett volna, Hort váratlanul té-
mát váltott:
– Ha már ilyen messzire eljött, miért ne nézhetnénk meg most
azokat a tököket?
– Felőlem… – mormolta a nő. – Valami megmagyarázhatatlan
véletlen folytán éppen nincs más programom.
Áthúzták magukat a kompon a túlpartra, és amikor odaát ki-
szálltak a csónakból, a fér odafordult Talithához.
– Egyetlen szabály van, libasorban menni az ösvény közepén.
Itt nem fenyeget semmiféle veszély, különben nem lenne itt ös-
vény.
Átvágtak az erdőn. Volt, hogy az ösvény menti növényzet
visszahúzódott, amikor elhaladtak mellette. Ilyenkor Talitha
megriadt, de Hort mintha észre se vette volna ezt. A nő szótla-
nul követte a fér t. Óriási, színes virágú fák között mentek át,
majd átlábaltak egy kis patakon, amely egy távolabbi vízesésből
csörgedezett tova. A vízesésben, mintha zuhany lett volna, egy
leírhatatlan külsejű, elképesztően színes, szárnyas lény fürdött
nagy élvezettel. Amikor ez az állat észrevette őket, azonnal ab-
bahagyta a ténykedését, és miközben bőven szórta magáról a
vízcseppeket, menekülésszerűen elrepült.
Egy újabb folyóhoz értek, ahol Wembling másik kompja várta
őket, de ezúttal használatban. Egy csapat rendkívül virgonc
gyermek szórakozott benne: ide-oda huzigálták magukat a fo-
lyón keresztül. Felváltva potyogtak ki belőle, de ezt is roppant
mulatságosnak találták. Amikor észrevették a felnőtteket, oda-
vitték hozzájuk a csónakot a parthoz, hogy átengedjék. Hort be-
segítette Talithát a csónakba, felemelt kézzel üdvözölték a gyer-
kőcöket, és azok vidám kurjantgatásai közben átkeltek a folyón.
– Elfelejtettem mondani – vigyorodott el Hort, amint átértek
–, hogy a gyerekek azt hiszik, a kompokat direkt nekik szerelték
fel, játszótérnek. Hiszen ha át akarnak kelni a folyón, akkor át-
úsznak.
Alig távolodtak el a folyótól, amikor Hort megállt:
– Itt az egyik!
Talitha meghökkenve szembesült az iszonyatos méretű tök-
kel, amelynek felső szélei belevesztek a körülöttük álló fák
lombjába.
– Ez ekkorára nő?! – kiáltott fel.
– Van, amelyik igen – bólogatott Hort. – De a bennszülöttek le-
szedik őket, még mielőtt elérnék ezt a méretet, hiszen minden-
féléket készítenek belőlük. Egy ekkora tök nagyon öreg lehet. De
azt nem tudom kitalálni, hogyan szaporodik. Van belőlük itt egy
tucat. Nézze!
Hort előrement az ösvényen, félrehajtva maga előtt a levele-
ket, és mutatta a nőnek a különböző méretű tököket.
– Valamennyi egy tő termése – mondta –, és bárhol lát az em-
ber tököt, akárhányat, az mindig egy tőről származik. Elképzelni
sem tudom, hogyan terjeszkedik, magokkal vagy gyöktörzzsel
mindenfelé, az erdőben is.
– Ehető? – kérdezte a nő.
– Nem, de rengeteg dologra felhasználható. Ebből készítenek
szinte mindent: a háztetőket, a tartályokat, a függőágyakat, a
bútorokat, a dobokat és a fantasztikus hangszereket. A gyerekjá-
tékok is tökből készülnek. Ezekkel „kövezik ki” a táncparkette-
ket, sőt a kisebbekből kedves maszkokat is csinálnak. Az indák-
ból és szárakból készülnek a kötelek és a ruhák. Figyelemre mél-
tó növény ez, nem?
 Hort odalépett az egyik tökhöz, és ráütött. Dübörgő hang
éledt a tök belsejében, mintha dobolt volna.
– Ez minden, amit meg akart mutatni? – kérdezte Talitha.
– Igen, ez – mosolygott a fér .
– Hát, valóban gyelemre méltó. Örülök, hogy már ma meg-
nézhettem ez a… tököt. Túl sok élmény lett volna egy napra ez a
növény és este a bennszülöttek ünnepsége. Megviselte volna az
idegeimet.
Talitha sarkon fordult, és elindult visszafelé. Onnan, ahol az
ösvény kanyarodott, anélkül visszanézhetett a fér ra, hogy
megfordította volna a fejét. Látta, hogy Hort ott áll a tök mel-
lett, és csak bámul utána.

9.
A parton két tüzet gyújtottak, amelyek csodálatosan megvilágí-
tották nemcsak az előadóművészeket, hanem a domboldalban
elhelyezkedő nézőközönséget és a tenger fodrozódó hullámai-
nak taraját is. A zenészek a tüzek között foglaltak helyet. Egy
hegyomlásnyi (Hort legalábbis így nevezte) méretű tök is ott
terpeszkedett, mint hangszer. Kétszer akkora volt, mint a ze-
nész, aki játszott rajta. Talitha először azt gondolta, hogy két
néző csak azért ült fel a tökdob tetejére, hogy stabilizálja azt, de
amikor a lábukkal elkezdtek dobogni, akkor rájött, hogy ők is
részt vesznek a hangzás kialakításában.
A zenészek játszani kezdtek, és ezzel a bennszülöttek ünnep-
sége megkezdődött. Először csak a hatalmas dob szólt, és sokáig
csak az ütemes tamtam hallatszott, amihez aztán csatlakozott
egy másik zenész, aki szintén a hegyomlásnyi hangszeren kez-
dett el játszani. Ez nemcsak dobként működött, hanem húrok
voltak rajta a felső és az alsó végén is. Talitha csodálkozva is-
merte fel, hogy ez a tök nem egy, hanem több hangszer szerepét
tölti be egyszerre. Egyre több zenész játszott rajta, amíg nyolcan
nem lettek, és mindegyik a tök egy másik részén muzsikált. Ta-
litha agyán átfutott a gondolat, hogy akár még többen is játsz-
hatnak rajta, akiket ő, onnan, ahol ül, nem láthat.
Ezután kisebb dobok hangja csatlakozott a nagyéhoz, ritmi-
kus ding-dongokkal. Egyre több dob és húros hangszer kapcso-
lódott bele a játékba, míg teljes zenekari hangzást nem értek el.
Ekkor léptek színpadra az első, színes öltözéket viselő táncosok.
A atal fér ak az egyik, a nők a másik tüzet kerülgették. Aztán
tüzet cseréltek. Több lány megpróbálta bevonna Talithát a tánc-
ba, amikor elmentek mellette, de ő megrázta a fejét:
– Nem ismerem ezt a táncot!
Hort, aki mellette ült, felállt, és megpróbálta felhúzni a nőt.
– Menjen! – biztatta. – Itt ez a szokás, így teszik megbecsült
vendéggé. Csak utánozza őket!
Wembling is bátorítóan nézett az unokahúgára, és a körülöt-
tük ülő bennszülöttek is mosolyogtak. Mivel a tánclépések nem
tűntek bonyolultnak, Talitha végül engedett az unszolásnak, és
hagyta, hogy a lányok magukkal vonják.
Egy idő múlva egészen belejött, bár a tánclépések kezdtek bo-
nyolódni. A tűz körül vonultak hajlongva, és időnként betörtek
a atal fér ak gyűrűjébe. Aric Hort rávigyorgott Talithára, ami-
kor hagyta, hogy egy fér őt is behúzza a táncolók közé.
A fér ak a nők körül kezdtek el körözni, és Talitha egyszer
csak Horttal találta magát párban. A tánc egyre gyorsabb tem-
pót vett, a lépések is bonyolultabbak lettek, de mindketten ad-
dig táncoltak, amíg csak bírták. Ekkor nevetve, lihegve szalad-
tak vissza a helyükre.
Amikor Talitha ismét rendesen kapott levegőt, körülnézett a
táncosokat gyelő bennszülöttek csapatán.
– Fornri és Dalla miért nem táncolnak? – bökte meg Hortot.
– Hiszen mondtam már, Fornri a vezetőjük. Ezért nem is háza-
sodnak össze. Szeretők, de nem táncolnak együtt. Dalla nem
örül ennek, de nem akarja elhagyni Fornrit.
 – És mi köze van ennek a tánchoz? – csodálkozott Talitha.
– Ez egy esküvői tánc.
– Mii?! Esküvői?! Ezek szerint maga meg én…
– De csak a Langrin – mondta Hort, látszólagos nemtörődöm-
séggel.
Talitha dühösen pofonvágta a fér t, felugrott, és elrohant
vissza a követségre. A dombtetőről nézett csak vissza. A zene rit-
musa, a színek kavalkádja, a táncosok pörgése-forgása megra-
gadta és felvillanyozta.
Amikor meglátta, hogy Aric Hort milyen aggodalmasan néz
utána, felkacagott.

Miközben a parton ült, és a kezével leárnyékolt szemmel a látó-

határt fürkészte, Talitha elhatározta magát. Számtalan unalmas
óra áll előtte, amelyek monotonitását legfeljebb a nagybátyja
szólamai és legújabb kitalációi, valamint Hort felfedezéseiről
tett áradozásai szakítanak meg.
A nagybátyja mindenáron segíteni akart a „vadakon”, akik kö-
vetkezetesen visszautasítottak a javaslatait. Hort lelkesen is-
merkedett velük és a szokásaikkal, de ok nem akartak semmiféle
tanulmányozás céltáblájává válni. A bennszülöttek csak annyit
akartak, hogy hagyják őket békén, és ez, Talitha számára, telje-
sen elfogadható volt.
Talitha felállt, felvette a pokrócot, amin feküdt, és határozot-
tan elindult a nagykövetség épületei felé.
Amikor kinyitotta az ajtót, hárman néztek rá: a nagybátyja,
Hirus Ayns és Aric Hort. Éppen áldomást akartak inni valamire,
és koccintásra emelték a poharaikat.
– Pont időben jöttél, Tal! – szólt rá a nagybátyja örömmel, és
töltött még egy pohárkába az italból. – Csatlakozz hozzánk! Ün-
neplünk. Fornri elfogadta a csatornázásra való javaslataimat.
Holnap elkezdik ásni az árkokat.
Talitha elvette a poharat, aztán dühösen a földhöz vágta.
 – Ennyire ostobák vagytok?! – kiáltotta.
Ayns és Hort felemelt kézzel dermedtek szoborrá. A nagybáty-
ja úgy nézett rá, mint aki őrültet lát.
– Hát nem veszitek észre, hogy a bennszülöttek kinevetnek
benneteket? – kérdezte a nő. – Látástól vakulásig azon dolgoz-
tok, hogy segítsetek nekik, de ha elfogadják is valamelyik javas-
latot, a végeredményt odaadják a gyerekeiknek, hogy játszanak
vele, ahogyan a kompokkal! Most azt várjátok tőlem, hogy álljak
modellt a készülő csatornák mellett?
Talitha odament az ablakhoz, és miközben hátat fordított a
fér aknak, kinézett a tájra.
– A Langri egy bájos világ – mondta. – Énekelnek, táncolnak,
az ételeik ízesek, remek itt nyaralni, és ennyi. Ebből most lett
pontosan elegem. Elmegyek a következő hajóval.
– Akármikor elmehetsz, Tal – nézett rá a nagybátyja értetle-
nül.
Talitha feléjük fordult. Hort megpróbálta elrejteni a csalódott-
ságát. Csak most döbbent rá, hogy a poharát még mindig fel-
emelve tartja, ezért letette. Wembling és Ayns követték a példá-
ját.
Talitha tekintetét egy másik ablakon át mozgás vonta magára.
– Mi folyik ott? – mutatott ki a part nagykövetség alatti szaka-
szára, ahol a bennszülöttek egy csapata éppen kiszállt egy hajó-
ból. Valamit hoztak, ami egy tökből készült hordágynak lát-
szott, színes takarókkal lefedve. Fornri haladt elöl, és Dalla a
hordágy mellett lépkedett zokogva.
Aric Hort kirohant a házból, Wembling és Ayns utána. Talitha
habozott egy darabig, aztán mégiscsak kiment ő is a többiekhez.
Amikor odaért hozzájuk, a bennszülött csapat éppen megállt, és
Hort odahajolt a hordágyhoz. Felhajtotta a takarót, és egy esz-
méletlen gyermeket látott alatta: Dabbit.
A kislány csukott szemmel pihegett. Az arca tüzelt a láztól.
– A lázbetegség? – kérdezte Hort fájdalmasan.
 – Megvágta a lábát. Azt gondoljuk, hogy egy éles sziklával –
mondta Fornri gyászos hangon. – És most… – A szava elakadt.
Hort megtörölte a szemét, aztán sebesen elindult visszafelé a
nagykövetség épületébe, a szállására. A bennszülöttek a sebe-
sülttel követték. Hort kinyitotta nekik az ajtót, és behív ta őket.
Talitha a menet végén haladt, és mire Hort szállásához ért, a
fér már a karjába vette a takarókba burkolt kis testet, és az
ágyára helyezte. A bennszülöttek Fornri és Dalla kivételével fel-
vették a hordágyat, és kimentek. Hort odatérdelt az ágy mellé,
és óvatosan kitakarta Dabbi lábát.
Talitha felnyögött. A kislány lábfeje és lábszára a duplájára da-
gadt.
– Megpróbálok valami újat – emelkedett fel a beteg mellől
Hort. – Talán tanulunk belőle, de attól tartok, hogy Dabbi min-
denképpen meghal.
Dalla odarogyott a kislány fejéhez, és csöndesen zokogott.
Fornri küzdött a fájdalmával, és odabólintott Hortnak.
– Tudjuk. A lázbetegség mindig elviszi, akit elér, de hálásak
vagyunk minden próbálkozásért, hogy gyógymódot találhas-
sunk. Tedd, amit kigondoltál!
Fornri a betegágy fölé hajolt, a kezét Dabbi homlokára tette,
aztán kisietett a szobából. Amikor elment, Wembling közelebb
lépett Horthoz, aki a beteg gyerek mellett állt elgondolkozva.
– Meddig maradnak itt a bennszülöttek? – kérdezte tőle.
– Csak amíg a gyerek meghal.
– Nos, csak ne zajongjanak! – mondta Wembling, és elindult
vissza az irodájába.
Hort odahúzott egy széket a beteg mellé, és ismét vizsgálgatni
kezdte a lábát. Talitha odament hozzá.
– Miért vártak ilyen sokáig? Miért nem hozták azonnal, ami-
kor megtörtént a baj?! – kérdezte ingerülten.
– Ez legfeljebb egy órája történt – nézett rá Hort nyugodtan.
– És mi ez?
 – Vérmérgezés. A gyógyszereink hatástalanok. Megpróbáltam
kombinált antibiotikumkúrát alkalmazni, hatástalanul. A leg-
utolsó ugyan nyolc napig életben tartotta az áldozatot, de
ugyanúgy meghalt, mintha semmit se tettem volna, csak sokkal
tovább tartott a kínlódása. Most megpróbálok egy sokkal na-
gyobb adagot ebből a kombinációból, és meglátjuk, mi lesz.
Talitha odatérdelt az ágy mellé, és megvizsgálta a beteg lábat,
de ő sem állapíthatott meg mást, mint hogy a fertőzés rendkí-
vül virulens.
– Hogyan adja be neki a gyógyszert? – kérdezte.
– Ha a beteg magánál van, akkor szájon át, ha nem, akkor bő-
rön keresztül. Nem merek nekik injekciót adni.
– Ha egy fertőzés ennyire előrehaladott, akkor a szájon vagy a
bőrön át adott orvosság már nem hat elég gyorsan – mondta a
nő. – Mutassa meg, mink van a gyógyításhoz!
Hort elővett egy dobozt a szekrényből. Talitha örömmel látta,
hogy a készlet első osztályú, és nem régebbi egyévesnél. Felvett
egy maszkot és egy pár kesztyűt, aztán nekiállt, hogy alaposan
megvizsgálja a beteget. Vérmintát vett, és míg az analizátor dol-
gozott, feltett EKG-érzékelőket Dabbi mellkasára, hogy követ-
hessék az egyre gyengülő szívműködést.
– Mit adott a legutóbbi betegnek? – kérdezte Talitha.
– Kornox Négyet és Cybolithont.
– Milyen adagban?
– Mindkettőből a normál adag felét. Úgy gondoltam, hogy mi-
vel keverékről van szó, két fél adag tesz ki egy egészet.
Az EKG-készülék bipegése közben megjelentek Dabbi vérvizs-
gálat-eredményei az analizátor kijelzőjén: WBC 18,440 [] ZYN 9+
[] W3W 7,5 [] BUN 38 [] CPK 790 [] BROS 1,125 [] GAMMA GT
2,220 [] XRX 8,4 [] PY4 0– [] SGOT 57 [] RRR 190 [] SGPT 55 [] EBD
440 [] BILIRUBIN 3,5 [] MIC 99 [] DGS…
Talitha nem volt igazán otthon a vérvizsgálati eredmények ki-
értékelésében, de a villogó piros jelzések ellenére is tudta, hogy
ezek az eredmények – ahogy Hort korábban megállapította –
csak egy haldoklótól származhatnak. Leállította az EKG-t, és
megnézte az antibiotikumok leírását. Elolvasta a Kornox Négy
és a Cybolithon adagolási javaslatait. Igyekezett szabályosan és
gondosan eljárni, és most a haldoklóval maga előtt, olyan dön-
tést kellett hoznia, ami meghaladta a képzettségét, és ettől meg-
riadt.
Ám nem habozhatott, mert nem volt veszíteni való idejük, hi-
szen a késlekedés ugyanolyan halálos volt, mint a rossz döntés.
– Ha nem teszünk semmit, akkor egy órán belül meghal –
mondta Talitha remegő hangon. – Beszélhetnénk a szüleivel?
– A szülei meghaltak – mondta Hort.
– Csak a nővére, Dalla él. Vele beszélhet.
Dalla továbbra is ott térdelt a kislány mellett, Talitha odaku-
porodott mellé.
– Ha nem teszünk semmit, Dabbi hamar meghal. Ha túl sok
gyógyszert adunk neki, megölhetjük. Csak javasolhatok, és re-
ménykedhetünk. Akarja, hogy megpróbáljuk?
Dalla könnymaszatos arccal nézett rá, de nem habozott.
– Igen, kérem – mondta csendesen.
Talitha Dabbi lába fölé tette az injektort, bekapcsolta, és beál-
lította a két antibiotikum adagját, összekeverte és beadta őket.
Gondosan megnézte, hogy az injekció a megfelelő helyre ment-
e, de nem találta nyomát ez erősen duzzadt területen. Ekkor
megismételte az eljárást.
– Nem tehetünk mást, mint hogy megpróbáljuk lehúzni a lá-
zát, és várunk – mondta.
– Tehetek valamit? – kérdezte Dalla.
– Bekötök egy infúziót, és hideg permettel megpróbáljuk csök-
kenteni a lázát. Ha vannak önöknek isteneik, akkor imádkoz-
zon, mert én is azt teszem.
Bekötötte az infúziót, miközben Dalla és Hort beállították a
hideg vizet permetező készülékeket, hogy hűtsék a beteg felfor-
rósodott testét. Amikor végzett, Talitha levette a maszkot és a
kesztyűt, és odament az ablakhoz. Régen letett arról, hogy orvo-
si tanulmányait folytassa, és most, teljesen váratlanul, itt van
egy rászoruló, az első, és talán az utolsó betege. Elő kell kotornia
az agya mélyéről olyan adatokat, amelyekre szüksége lehet, és át
kell értékelnie a hozzáállását a gyógyításhoz.
Odakint az épület előtt körben ültek a bennszülöttek, akik ide-
hozták a haldoklót. Mintha meditáltak volna. Fornri is közöttük
volt. Mozdulatlanul, némán vártak. Már esteledett, és a bácsiká-
jának, aki éppen visszafelé tartott az irodájából a szállására, ki
kellett kerülnie őket. Ügyet sem vetett rájuk, ahogy az őslakosok
se törődtek vele.
Talitha visszament a beteghez. Megfogta a kis kezet, és nézte
az aprócska arcot. A hideg permet folyamatosan áramlott a gye-
rek testére, de a láza láthatóan nem csökkent. A légzése egyre
szabálytalanabb lett. Már túl későn próbáltak bármit is tenni…
elkéstek… de talán… talán…
Talitha lelkének minden erőfeszítésével azt akarta, hogy ez a
gyerek éljen. Olyan váratlanul tört rá az érzés, hogy ez a gyer-
mek nem egy félvad állat egy civilizálatlan világból, hanem egy
emberi lény, ami megrendítette. Csak egy beteg gyermek volt, és
minden beteg gyermek, éljen bárhol a galaxisban, nem volt más,
csak egy beteg gyermek.
Dalla fájdalomtól meggyötört arcát látva azt is megértette,
hogy az aggodalom egyetemes emberi érzés.
A szobában nőtt a sötétség. Hort felállt, és meggyújtott egy
lámpát, amely halvány világossággal töltötte meg a teret körü-
löttük. Mivel leszállt az éj, Dalla leheveredett a beteg ágya mellé
a padlóra, és álomba merült. Hort követte a példáját.
Mivel Dabbi láza végre lejjebb ment, Talitha kikapcsolta a per-
metezőt, és egy könnyű takaróval betakarta a kis testet. Ő nem
feküdt le, őrködött a beteg mellett, és csak annyi időre hagyta
ott a szenvedőt, amíg járkált egy kicsit a szobában, hogy ébren
tartsa magát. Valahányszor az ablakhoz ért és kinézett rajta, a
kiszűrődő fényben látta, hogy a bennszülöttek mozdulatlanul
ülnek odakint.
Hajnalban Talitha felriadt a székében, és rémülten hajolt oda a
gyermek fölé, aki nyitott szemmel meredt rá, és megpróbált fel-
ülni.
Dalla egy kiáltással ugrott fel. Hort felpattant, és ugyanakkor
feltárult az ajtó, hogy utat adjon Fornrinak, aki besietett hozzá-
juk. Mind a hárman feszülten várták, amíg Talitha megvizsgálta
a beteget.
A lábon a duzzanat majdnem teljesen lelohadt, és a láz is el-
tűnt.
– Úgy tűnik, hogy… meggyógyul – jelentette ki Hort.
Talitha izgatottan nézte meg a kislány EKG-ját, aztán félretet-
te a készüléket. Dabbi mosolyogva ült az ágyon, és Dalla öröm-
könnyekkel ölelte magához.
Fornri csak nézte őket.
– A szívműködése szabálytalan – mondta Talitha Hortnak. –
Ilyen erős gyógyszereléshez tanulmányoznom kellett volna a
szakirodalmat, mert komoly bajt is okozhattunk volna. Van va-
lamiféle orvosi szakkönyv az épületben?
– Van valami az irodában – vonta meg a vállát Hort –, de csak
egy kis könyv, ami éppen csak megemlíti az antibiotikumokat.
Higgye el, minden fellelhető információt alaposan áttanulmá-
nyoztam, mielőtt ezekre a gyógyszerekre esett a választásom.
Csak azt mondhatom, ha nem kockáztattunk volna, a beteg
meghal. Mi a gond a szívével?
– Nem tudom pontosan – mondta Talitha, és nagyon fáradt-
nak érezte magát. Rettenetesen fáradtnak. Keményen küzdött
egy gyermek életéért, és most nem tudta, mit tegyen, azonkí-
vül, hogy megpróbálta visszafojtani a könnyeit. – Akkor is utána
kell néznem. Mégpedig most, mert ha nem mozgok egy kicsit,
akkor elájulok. – Miközben kifelé indult a szobából, odaszólt Dal-
lának: – Tartsa melegen, nehogy megfázzon, bár a Langri vi-
szonylatában fogalmam sincs róla, hogy milyen mikroorganiz-
musok okozhatnak itt megfázást.
– Másnak sincs – mondta Hort.
A bennszülöttek már nem ültek ott körben, ahol az éjjel. Izga-
tottan kukucskáltak be az ablakon. Talitha odasétált az admi-
nisztrációs épülethez, és bement az irodába. Megkereste az orvo-
si szakkönyvet, és megpróbálta megtalálni a választ a kérdései-
re. Végül hátradőlt a székében, és behunyta a szemét. A helyzet
nyilvánvalóan sokkal bonyolultabb annál, mint amit ilyen cse-
kély orvosi tudással meg lehet oldani. A könyv egyáltalán nem
foglalkozott a nagy dózisú antibiotikum-keverékekkel történő
kezelésekkel és ezek mellékhatásaival.
A tenyerébe temette az arcát, és némán zokogni kezdett a ki-
merültségtől és a csalódottságtól. Időbe telt, mire el tudta hatá-
rozni magát arra, hogy visszatérjen a betegéhez. Már majdnem
visszaért, amikor Dalla sikolya megdermesztette.
Dalla az ágy mellett térdelt a földön, és az arcát a takaróba fúr-
va zokogott. Fornri állt mellette lehorgasztott fejjel. Csak Hort
fordult oda gyászos arccal Talithához, amikor az belépett.
Talitha odarohant az ágyhoz, és Dabbi fölé hajolt. Amikor fel-
egyenesedett, vadul megrázta a fejét.
– A szíve! A szíve vitte el! – nyögte kétségbeesetten. – Az orvos-
ság megölte.

10.
Talitha és Aric Hort a követség ebédlőjében ültek egymással
szemben az egyik asztalnál. Az automata konyha az egész étel-
választékot felajánlotta nekik, de nem kívánták egyiket se meg-
kóstolni.
– Egy mikrobiológiai laboratórium pár nap alatt megtalálná
azt a szert, ami megöli a lázbetegség kórokozóját! – tört ki végül
Talithából.
– Éppen nincs a közelben egyetlen mikrobiológiai kutatóállo-
más sem! – vágta oda keserűen Hort.
– Egy jól képzett mikrobiológus… – folytatta Talitha, de Hort
félbeszakította:
– Jó, majd küldjön fel egyet a partról, és munkába állítom.
– Sokan meghalnak így?
– Dabbi a harmadik ebben a hónapban. Az előző két hónapban
senki, és azelőtt nyolc. Az egész népességet tekintve nem sok.
Kellően mély seb kell egy kórokozókkal fertőzött helyen. Ha ez a
kettő összejön, nincs menekülés, a végkimenetel halálos.
Wembling lépett be az étkezőbe. Üdvözölte őket, de amikor
azok észre sem vették, kapcsolt:
– Meghalt a gyerek? – Amikor egyikük sem válaszolt, hozzátet-
te: – Kár. Nagy baj, hogy egyáltalán nincs orvosi ellátásuk.
Odament az automata konyha önkiszolgáló egységéhez, és
rendelt magának egy reggelit a gombok megnyomásával. Aztán
elvette a gőzölgő tálcát. Odaült a atalokhoz, és csak akkor vette
észre, hogy nem esznek, amikor már a szájában volt az első fa-
lat.
– Már megreggeliztetek?
– Talán soha többé nem eszem… – sóhajtotta Talitha.
Beáramlott a követség többi alkalmazottja, és kórusban kíván-
tak jó reggelt, majd sorba álltak az önkiszolgálónál.
– Nem kéne már átprogramozni ezt az izét? – kérdezte Sela
Thillow Renoldtól.
– Mindennek kezd ugyanolyan íze lenni, és elég vacak így kez-
deni a napot.
– Meg kéne próbálni, hogy a bennszülöttek koluf ját is felvegye
a menübe – javasolta Hirus Ayns.
Letelepedtek egy másik asztalhoz a tálcáikkal.
– Megtapasztaltad már valaha azt a borzalmat, amikor meghal
egy gyerek a kezeid között? – kérdezte Talitha a nagybátyját.
 A fér rábámult.
– Az ilyen halál teljesen fölösleges – folytatta Talitha.
– Igen, így van – morogta Wembling tele szájjal. – Az egészség-
megőrzés mindenhol gondot jelent az ilyen primitív társadal-
makban. Főleg, ha ilyen veszélyes helyen élnek, ahol mindig tör-
ténik valami ilyesmi. – Borzongva megrázta magát, hogy mu-
tassa, mennyire megviseli az ilyesmi, aztán folytatta az evést.
– Harlow bácsi! – szólt rá Talitha. – Te azzal töltöd az idődet,
hogy csatornaépítésre tanítsd őket, teljesen fölöslegesen. Adj
nekik orvosi ellátást!
– Az csak azt mutatná meg, hogy gazdag vagyok – rázta meg a
fejét a nagykövet –, mint ahogy az is vagyok. Ráadásul sokkal
többe kerülne, mint ami megérné.
– Ugyan mi kerülne sokba egy apró klinikában?
– A személyzet. Nincs orvos meg ápoló, aki eljönne egy ilyen
primitív világba egy jól berendezett civilizált helyről, hacsak
nem kap extra nagy zetést. Egy orvos ráadásul hátteret akar,
nemcsak ápolókat, de laboratóriumot és kutatási lehetőséget.
Egy vagyonban kerülne fenntartani egy ilyen létesítményt,
nem, Hirus?
Ayns gyelt, ő mindig képben volt.
– Attól függ, hogy mit akarsz. Egy olyan kórház vagy gyógyá-
szati központ, amilyen a fejlett világokon működik, itt elképesz-
tően drágán lenne fenntartható. Másfelől egy apró orvosi rende-
lő egy nyomorult dokival, aki fut valami elől, és megelégszik a
szokásos zetéssel…
– Nem – rázta meg a fejét Wembling –, egy ilyen létesítmény
csak arra lenne jó, hogy másképpen ölje meg a helyieket. A meg-
felelő orvosi ellátás egy vagyonba kerülne, de mindenképpen
többe, mint amit én ide el akarok költeni.
– Hát folyamodj nagykövetségi forrásokhoz! – javasolta Talit-
ha.
 – Ugyan, ezt nem lehet! A Langri egy független világ, ami azt
jelenti, hogy az egészségügyi ellátás gondjai a saját kormányuk
vállán nyugszanak. Ha egy gyarmat lenne, akkor a kormányzó
létesíthetne orvosi ellátóközpontot.
– Hát változtassuk meg a világ státuszát!
– Lehet, hogy a bennszülöttek számára többet ér a független-
ségük, mint a gyógyítás – jegyezte meg Hort.
– Miért ne lehetne azoknak az orvosoknak meg ápolóknak in-
gyenes nyaralást biztosítani itt, annak fejében, hogy pár órát
dolgozzanak a kórházban? – ötleteit tovább Talitha. – Vakáció a
Paradicsomban! Ezzel meg lehetne fogni pár orvost.
– Egy hosszú utazás egy részmunkaidős állással a végén, nem
nyaralás – mondta Wembling, látszólag jól szórakozva a felveté-
sen. – Nem, nem lesz kórház és orvos a Langrin, amíg a saját kor-
mányuk nem tud biztosítani ilyet az állampolgárainak. De azt
elképzelni sem tudom, honnan vennének erre pénzt. Egyetlen
világ se halmozhat fel tőkét mindaddig, amíg nincs eladható
áruja, és a Langri…
Wembling szava elakadt, rámeredt Talithára, aztán talpra ug-
rott, és kirohant az ajtón. Talitha habozott, ránézett Aric Hortra,
aztán a nagybátyja után sietett. Hort meg őutána. A többiek
nem zavartatták magukat, letették ugyan az evőeszközeiket,
amikor Wembling felugrott, de egyikük se szaladt utána. Ha
Wembling azt akarta, hogy kövessék, akkor szólt.
Talitha és Hort a parton érték utol Wemblinget. Ott állt egé-
szen a víz szélén, és a hullámok be-becsaptak a szandáljába. Iz-
gatottan mutatott szét.
– Itt a válasz, Tal! – kiáltotta. – Ha a Langri őslakosai nyitnak
itt egy szállodát a vakációzóknak, akkor a pro tjuk már elég lesz
arra, hogy fenntartsanak egy kis egészségügyi intézményt: gyó-
gyászati központot vagy kórházat, meg még amit akarnak! És
ezt én elintézem nekik!
 – Szerintem a bennszülöttek nem akarják megtölteni a világu-
kat turistákkal – vetette ellen Hort.
Wembling rávicsorított.
– Maga ki van rúgva, Hort! – kiáltotta, majd a tenger felé for-
dult, és kitárt karral állt ott, mint akinek látomása van. – Langri!
Még a neve is megfelel egy csodás üdülőhelynek! Van egy csomó
világ ebben a szektorban, ahol az emberek sanyarú körülmé-
nyek között élnek, ők bármit meg zetnének egy ilyen nyaralá-
sért! Nézzétek az óceánt! Az erdőket! Mindenhol csodaszép a táj!
A Paradicsom szó éppen rá illik! Hogy nem jöttem már rá előbb!
– Szerintem a bennszülöttek ezt nem… – folytatta Hort maka-
csul, de Wembling belefojtotta a szót:
– Ne legyen már ilyen ostoba, Hort! Csak egy kis partszakaszt
kell feladniuk, ami egyáltalán nem zavarja majd őket. Sőt, dol-
gozhatnak az üdülőben, és meggazdagodnak! De ha nem akar-
nak itt dolgozni, akkor majd hozunk be munkaerőt, és minden-
képpen gazdaggá tesszük ezt a bolygót. Ez pedig megnöveli a
megbecsülésemet, hírnevet szerez nekem, Tal, és akkor már
eséllyel pályázhatok a Binorisra nagykövetnek! – Váratlan vál-
tással odafordult Horthoz: – Hozza nekem ide Fornrit!
Hort habozott, de aztán megrántotta a vállát, és nekiindult a
part mentén.
Wembling megint a tengert nézte üdvözült boldogságban, az-
tán a válla fölött visszalesett a nőre.
– Csodás ötlet, nem? Mit gondolsz?
– Szerintem is remek – mondta a nő –, mert bármi, ami orvosi
segítséghez juttatja ezeket az embereket, amire szükségük van…
Ám Wemblinget ez nem érdekelte, ezért közbevágott:
– Megtartjuk a leszállópályát ott, ahol van, és építünk egy fa-
lut az alkalmazottaknak. Milyen csodás üdülőt építünk ide! –
tárta szét ismét a karját. – Hajókázás átlátszó fenekű csónakok-
ban, hullámlovaglás…
– Tenger alatti kirándulások – tette hozzá Talitha.
 – Mindenféle vízben űzhető sport és szabadidős tevékenység! –
folytatta Wembling. – Például pecázás. Ezeket a tengeri szörnye-
ket igazán mulatságos hajkurászni. Sosem lehet tudni, mit fogsz
ki, ha a Langrin horgászol! Minden este táncmulatság a benn-
szülötteknél. Az őslakosok konyhájának gasztronómiai élvezete.
Ó de vak voltam mostanáig, hogy ezt nem vettem észre! Te már
mondtad, hogy ez itt egy nyaralóhely, de nem értettem, miről
beszélsz! Az már számít a binorisiak szemében is, ha itt kiépítek
egy nyaralóparadicsomot! Micsoda megbecsülésem lesz! Pályá-
zok a binorisi… – Megakadt a monológjában, amint észrevette a
közeledő Hortot és Fornrit. – Nocsak, de gyorsan ideértek!
Hort és Fornri szapora léptekkel közeledtek feléjük. Wembling
és Talitha eléjük sétáltak.
– Éppen errefelé tartott – magyarázta Hort a gyors visszatérés
okát. – Meg akar hívni bennünket Dabbi temetési szertartására.
– Igen, természetesen ott leszünk! Köszönjük a meghívást! –
mondta Wembling. – Képzelje, Fornri, csodálatos ötletem tá-
madt! Ez megoldja a Langri minden gondját. Építünk egy gyó-
gyászati központot, és a lázbetegség soha többé nem lesz halá-
los! Iskolákat építünk a gyerekeknek, rengeteg ételük lesz, és
minden, amire csak szükségük lehet.
– Pompás hírek – mosolygott udvariasan Fornri. – És honnan
kapjuk mind ezt a sok dolgot?
– Megvásároljuk! – nevetett fel Wembling. – Nem tudom,
mennyit ért a pénzhez, de ez az a dolog, ami nélkül semmit sem
lehet csinálni. A gyógyászati központok fenntartása nagyon
költséges, de megteremtjük rá a pénzt azzal, hogy létrehozunk a
Langrin egy üdülőparadicsomot!
Fornri udvarias mosolya semmit se változott, de a hangjába
beköltözött valami kemény határozottság.
– Köszönjük, de nem. Semmiképpen sem. Várjuk önöket este a
szertartásra – mondta, és a szokásos üdvözlő karemelés után
már indult is visszafelé.
 Wembling csak nézett utána meglepetten, aztán Talithához
fordult:
– Igazad van. Ezek a bolondját járatják velem.
Wembling elindult vissza a nagykövetség felé.
– Nos, ez egy kirakós játék – mondta Hort Talithának. – Nekem
nagyon úgy tűnt, mintha Fornri már számított volna erre. Ed-
dig a bennszülöttek minden felvetés esetén kérdéseket tettek
fel, majd időt kértek arra, hogy átgondolják a dolgot. Neki a sze-
me se rebbent, és már készen volt a válasszal – de vajon honnan
tudja, mi az az üdülőparadicsom?
Mivel Hort látni akarta, milyen előkészületeket tesznek az esti
szertartáshoz, Fornri után eredt. Talitha is visszatért a nagykö-
vetségre, és a nagybátyja meg Hirus Ayns megbeszélést tartot-
tak az irodában.
– Ha a bennszülöttek ilyen ostobák, akkor semmit se tehetünk
értük – mondta éppen Ayns.
– Ugyan miért kérjük a beleegyezésüket? – nézett rájuk Talit-
ha. – Hiszen értük tesszük! Olyat ajánlunk, ami megmenti az
életüket, és mi káruk származhat a megoldásból?
– Ez az ő világuk – mondta Wembling. – Neki kell dönteniük,
és ők már döntöttek is.
– Talán nem értik, hogy miről is van itt szó – erősködött a nő. –
Mi tudjuk, mi az, hogy gyógyászati központ, és hogy ez egy jó
dolog, hiszen megmenti az életeket és őrzi az egészséget. De le-
het, hogy ezt ők nem tudják, és ha nem képesek a saját érdekük-
ben dönteni, akkor azt nekünk kell megtennünk helyettük.
– Szerintem Fornri pontosan tudja, miről van szó – húzta el a
száját Wembling.
– Végignézte, ahogy meghal az a gyerek, aztán szinte azonnal
visszautasított egy olyan felvetést, ami megmenthetné a gyere-
keiket! Az üdülő orvosi ellátást, iskolákat, rendszeres étkezést je-
lent a népének, hiszen nem függnek többé ettől a mit tudom én
milyen nevű szörnytől, amire vadászniuk kell, és a többi előnyt
már nem is sorolom. Hogyan utasíthat el valaki egy ilyen aján-
latot, ha valóban megértette annak a lényegét!? – magyarázta
Talitha makacsul.
– Ő a független státuszú Langri bolygó kormányának vezető
hivatalnoka – vonta fel a vállat Wembling. – Akármit értett is
meg, határozott. – Aynshoz fordult: – Van másolatunk a kor-
mányközi megállapodásból?
– Hogyne lenne – mondta Ayns, és gombokat nyomott meg a
központi számítógép terminálján: – Itt is van. De miért?
– Hogyan kaphatok valamire koncessziót?
– A Langri kormányának kell kiadnia – mondta Ayns, miután
belenézett az iratokba.
Wembling odasétált az ablakhoz, onnan szólt vissza Aynsnak:
– Vajon hány világon jegyezték már be ezt a megállapodást?
– Nem hiszem, hogy sok helyen, mivel egyáltalán nem jelen-
tős.
– És mennyit lehet megakadályozni abban, hogy bejegyezze?
– Talán a felét. Sokkal egyszerűbb volna, ha valami számítógé-
pes adatátviteli hiba történne, ami eltartana egy ideig. Pár év
elég lenne?
– Egy év elég lesz. Ó de ostoba voltam! Hónapokat fecséreltem
el azzal, hogy megpróbáljak valamit fejleszteni itt a begyepese-
dett bennszülöttek ellenében, hogy kormányzó lehessek a Bino-
rison. Pedig itt az aranybánya előttem! Nyaralóparadicsom!
– És mi lesz a kórházzal? – kérdezte Talitha.
– Lesz kórházuk, ne félj! Mindenképpen meg kell oldanunk a
Langrin jelentkező egészségkárosító hatások problémáját, hi-
szen munkaerőt és turistákat akarunk idehozni. Ráadásul minél
előbb! Vissza kell utaznod a következő űrhajóval, Hirus, hogy in-
tézd a megállapodás ügyét. Mihelyt elvégeztük a szükséges fel-
adatokat, átminősíttetjük a Langrit független világból gyarmat-
tá.
 – Nem lesz olcsó elveszíteni a megállapodást – vetette fel
Ayns.
– Van rá pénz, amennyi kell – bólintott határozottan Wemb-
ling miközben az íróasztalához ment, és megigazította a székét.
– Mialatt a megállapodás eltüntetésén dolgozol, Hirus, alapíts
egy céget Wembling és Társai néven, és bérelj fel egy belevaló
ügyvédi irodát! Keress nekem megfelelő embereket az üdülőköz-
pont megtervezéséhez és megépítéshez. Azonnal el kell kezde-
nünk a munkát, hogy abban a pillanatban léphessünk, amikor a
koncessziós szerződés aláírásra kerül.
– Nem fognak tiltakozni a bennszülöttek az építkezések mi-
att? – kérdezte Ayns.
– Talán fognak – vigyorodott el Wembling –, de majd azt mon-
dom nekik, hogy a gyógyászati központjukat épitjük. És ez rész-
ben igaz is lesz. A kórház lesz az előőrsünk.
– Orvoskutatókra is szükségünk lesz! – mondta Talitha.
– Nem kell ide orvos. Elég lesz egy megfelelően képzett techni-
kus is. Azonnal felveszünk egyet, amint az épület elkészül. Ö
majd megtalálja a gyógymódokat, és az orvosi problémát már
meg is oldjuk, mire az üdülőközpont megnyitja a kapuit. Nem
szabad, hogy a lázbetegség felüsse a fejét a turisták között, kü-
lönben végünk. Tehát megígérem neked, Tal, hogy nem lesz
több ilyen haláleset a bennszülöttek körében! Megoldjuk ezt a
gondot! A gyógyászati központ, vagy kórház, ha úgy jobban tet-
szik, jó befektetés lesz arra az esetre is, ha valami gubanc adód-
na a kormányközi megállapodással.
– Ha az üdülőparadicsom nagy pro tot hoz, adnod kell ebből a
helyieknek is – vélte Talitha. – Hiszen ez az ő világuk és az ő ter-
mészeti kincseik.
Wembling összeráncolta a homlokát, és kérdőn Aynsra nézett.
– Tíz százalék? – kérdezte Aynst, aki bólintott. – Rendben –
folytatta Wembling –, tehát a haszon tíz százalékát letétbe
tesszük a bennszülöttek számára. Ha kiderül a trükközés, ez
több mint elég lesz arra, hogy fedezze a jogi költségeinket. Rá-
adásul humanitárius színben tüntet fel bennünket. – Wembling
odafordult az unokahúgához:
– Látod, Tal, a bennszülöttek megkapják a gyógyászati köz-
pontjukat, és gyógymódokat találunk a betegségeikre. Ráadásul
elkülönítünk számukra tíz százalékot az üdülőközpont haszná-
ból, ami bőven elég lesz arra, hogy a jólétüket szolgálja. Ezenfe-
lül sok munkalehetőséget kapnak a nyaralókban, szállodákban,
amit kihasználhatnak, ha akarják, ráadásul zetünk a rendezvé-
nyeikért is, és a kolufhúsos ételekért. Ezeket a pénzeket mind
magukra fordíthatják. Megfelel így?
Talitha boldogan elmosolyodott, és bólintott.
– Csak egy dolog van még – nézett bele a számításaiba Wemb-
ling. – Meg kell szabadulnom ettől a Horttól.
– Gondolod, hogy megsiratom a ckót? – kérdezte Talitha ty-
málva. – Ha meg kell szabadulnod tőle, hát tedd!
– Azt hittem, kedveled.
– Nos, nem utálom. Ha nem a Langrin találkozom vele, talán
még barátok is lehettünk volna, de itt halálra untat az ostoba fe-
csegésével a tökökről meg a vadászati módszerekről.
– Ha valóban kirúgod – nézett a főnökére Ayns –, gyanút fog-
hat. Találj számára valami munkát máshol!
– Remek ötlet! – kiáltott fel Wembling.
– Nem kirúgom, hanem előléptetem. Ez megfelel neked is,
Tal?
– Ahogy jónak látod – bólintott a nő.
– És mikor lesz kész a gyógyászati központ?

11.
Fornri rohant. Gyors tempóban szaladt el a falu mellett, ahol
Dabbit siratták a gyászolók, föl a domboldalon az erdőbe. Kény-
szerítette magát, hogy ügyet se vessen tiltakozó izmaira és égő
tüdejére, a testének lépést kellett tartania gondolatainak sebes
áramával.
Egy helyen, ahol az ösvény többfelé elágazott, lelassított, kö-
rülnézett, hogy nem látja-e idegen, majd egy, a növényzet által
látszólag benőtt útra tért. Ezen hamarosan egy tisztásra érke-
zett. Két bennszülött atal unatkozott itt egy épület előtt, várva,
hogy végre történjen valami. Banu törökülésben bóbiskolt nem
messze tőlük, és mellette egy függőágban az Öreg pihent. Mind-
annyian felélénkültek, amikor Fornri kirobbant a fák közül. Iz-
gatottan várták az érkező híreit.
– A nagykövet az ellenségünk – jelentette ki Fornri, amikor
végre levegőhöz jutott.

A titkos főhadiszállás a Terv egyik része volt a sok közül. A Ter-

vé, amit nem értettek és nem láttak át. Ez volt a Terv megvalósí-
tásában résztvevők találkozóhelye, de ugyanakkor annak a bo-
nyolult rendszernek is a központja, ami a Langrin élő idegeneket
tartotta állandó meg gyelés alatt. A gyerekeket kis létszámú
járőrcsapatokba osztották be, és abban a pillanatban, ha a nagy-
követ vagy bármelyik nagykövetségen lakó idegen elindult va-
lahová, egy gyerek elrohant ide, és jelentést tett. Volt egy térké-
pük, az épület előtt a földbe rajzolva, amin nyomon követték az
idegenek aznapi mozgásait.
Ezt gondosan csinálták, bár nem értették, mire jó, de ha a Terv
előírta, akkor meg kellett lennie. Eleinte a nagykövetségen ren-
geteg ún. köztisztviselő lebzselt, de egy idő után Wembling rá-
jött, hogy semmi hasznukat nem látja, hát elküldte őket erről a
bolygóról. Mindössze négy alkalmazott maradt, akik közül há-
rom folyton Wembling nyomában járt. Egy idő múlva Wemb-
ling megkérte az őslakosokat, hogy legyenek a segítségére, és
szolgáljanak számára információkkal, ha erre szüksége volt, így
aztán a kísérete kiegészült egy csapat bennszülöttel. A főhadi-
szállás vezetősége ekkor eldöntötte, hogy nincs tovább szükség
a gyerekek jelentéseire, ha mindig van a nagykövet kíséretében
jó pár közéjük való. Persze a gyerekek küldöncként továbbra is
jól beváltak.
Aric Hort más lapra tartozott, mivel ő nagyon könnyen beil-
leszkedett közéjük, jóakaratú barátjukká vált, és segített elren-
dezni, ha ellenkezniük kellett a nagykövettel. Olyan barátságta-
lannak tűnt követni őt és jelentést tenni a lépéseiről, amikor
mindent olyan nyíltan csinált.
Ám a Terv kimondta, hogy mindig tudniuk kell, hol tartóz-
kodnak és mit tesznek az idegenek, és ők követték a Tervet. Nem
tehettek mást.
Amikor a nagykövet húgának lánya megérkezett, az megbo-
nyolította a dolgot, és ettől a Terv részletei érthetőbbé váltak
számukra.
Ez a nő teljesen kiszámíthatatlan volt. Ráadásul a többiek is
különösen viselkedtek a jelenlétében. Amikor például Aric Hort
elindult, hogy megnézzen vagy megcsináljon valamit, és össze-
találkozott ezzel a nővel, gyakran megváltoztatta eredeti szán-
dékait és úti célját.
Már ez is elég rossz volt, de aztán a nagykövet is kirohant az
erdőbe, teljesen váratlanul. Miután hetekig imitálták, hogy
használják a kompokat, amiket Wembling rájuk erőltetett, na-
gyon kellemetlenül érintette őket Miss Warr leleplezése. Hort,
természetesen, már jóval korábban rájött erre, de nem árulta el
a felfedezését a nagykövetnek. Úgy általában semmit se tudtak
Miss Warr-ról, csak azt, hogy jelenléte megzavarta az addigi ál-
lóvizet.
A mostani esemény azonban fordulópontot jelentett. Fornri
leült a térkép elé a földre, és nézte a köveket, amelyek a nagykö-
vet, Miss Warr, Aric Hort tartózkodási helyét jelölték. Megpró-
bálta kitalálni, vajon mi késztette hármukat arra, hogy ilyen vá-
ratlanul és megmagyarázhatatlan hirtelenséggel kijöjjenek a
nagykövetségről a partra. Az Öreg, aki mindig jelen volt a meg-
beszéléseiken, de ritkán szólt közbe, csöndes derűvel gyelte,
míg a többiek azon vitatkoztak, hogy van-e bármi jelentősége
annak, hogy Miss Warr látta Rarnt és Manót átlábalni a folyón a
komp teljes mellőzésével.
– Banu! – szólt rá a szendergőre Fornri.
– Nem számít. Ennek a nőnek nincs semmi szerepe – mondta
Banu, anélkül hogy megmozdult volna.
– Szerintem pedig a nagykövet húgának lánya fontos személy
– ellenkezett vele Fornri.
– Lenéz minket és a világunkat – mondta Narrif, aki a leggyak-
rabban ellenkezett Fornrival. – Hamarosan elmegy innen, ezt
tőle hallottam. Hogy lehetne már fontos?
– Mik a nagykövet népének házasodási szokásai? – kérdezte
Dalla. – Aric érdeklődik iránta, és ő a barátunk. Ha összeháza-
sodnak…
– Aric érdeklődik a nő iránt? – kérdezte Tollof. – Vajon elég
neki a nő beleegyezése, vagy a nagykövet engedélye is kell?
Csönd telepedett rájuk, amiben Fornri barátságos vállon vere-
getéssel elbocsátotta a úcskát, aki a legutóbbi híreket hozta ne-
kik.
– Ha Aric a legközelebb bármit kérdez a szokásainkról, nekünk
is meg kell kérdezni őt arról, miként házasodnak össze.
Végül aztán semmit se határoztak erről, és ha a nagykövet hú-
gának lánya el is mondta a bácsikájának, amit a folyón való át-
kelésről tudott, Wembling erről nem ejtett szót.
Annyi azonban történt, hogy a Langri Tervének bölcsessége
ismét felfénylett előttük, és ezentúl soha senki nem kérdőjelezte
meg annak fontosságát, hogy tudják, melyik idegen hol tartóz-
kodik éppen a világukban.
Fornrit kínozta, hogy olyan kevés kérdésre tudják a választ, és
hogy a népének vezetői közül egy növekvő kisebbség olyan lépé-
seket akar megvalósítani, amelyek nem állnak összefüggésben a
Tervvel. Tudta, ha így folytatódik, akkor elveszíti a vezető szere-
pét, hiszen Narrif majdnem minden döntésével ellenkezett, és
ezzel nem az volt a baj, hogy Narrif nem lenne megfelelő vezető,
mert nagyon alkalmas erre a szerepre, hanem az, hogy valószí-
nűleg nem követné a Tervet.
Eddig még minden bekövetkezett, amit a Terv megjósolt, és
minden utasítás, amit a Terv adott, sikeresnek bizonyult. Ez pe-
dig megkérdőjelezhetetlenné tette Fornri előtt a Langri hozzáér-
tését. Vagy követik a Tervet, vagy elveszítik a világukat és az éle-
tüket.
E nép sorsa a vezetőinek kezében volt, és Fornri elképesztően
nehéznek találta a szerepét. Még akkor is, amikor a Terv egyér-
telműen megmondta, hogy mit kell csinálniuk, annak eldönté-
se, hogy mikor, az ő vállán nyugodott.
Narrif szinte naponta megkérdezte Fornrit, hogy beszélt-e
már Arickal arról, hogy üzenetet küldenének az ügyvédjeiknek.
Ilyenkor Fornri mindig azt válaszolta, hogy majd beszél vele er-
ről, ha a Langri Tervében elérkeznek ehhez a ponthoz.
– Még mindig nem bízol meg benne? – támadt rá ilyenkor Nar-
rif. – Pedig Aric egy igazi jó barát.
Fornri erre válaszul közölte, hogy ebben egyetértenek, mégis
szeretné a Langri Tervét követni, és sokkal inkább hagyatkozik
az ő bölcsességére, mint a sajátjára. Ilyenkor Banu felmondta a
leckét:
– A Langri azt mondta, hogy egy igaz barátnak nem kell bizo-
nyítania érdemességét.
Aztán ott volt a kristályok kérdése is. A Langri azt mondta,
hogy el kell őket adni központi kreditért, méghozzá olyan ha-
mar, amennyire ez csak lehetséges. Csakhogy senkinek se mer-
tek szólni ezekről, amíg nem értették meg, hogy mit is kell csi-
nálniuk, és nem volt legalább egy olyan barátjuk, akiben feltétel
nélkül megbízhattak. A Langri még életében számtalanszor el-
mondta, hogy az idegenek be fogják őket csapni, ha nem elég
óvatosak.
 A legnehezebb azonban az volt, hogy egyikük sem tudta, ki el-
len is irányul a Terv. Nem tudták beazonosítani az ellenséget.
Voltak, akik azt gondolták, hogy az a nagykövet, de nem volt bi-
zonyítékuk erre, és Wembling láthatóan segítőkész volt. A Lang-
ri ezzel együtt azt mondta, lehet, hogy az ellenség csak sokára,
az első űrhajó után évekkel érkezik meg a bolygóra.
Fornrit egyre több támadás érte a tanács többi tagjától. Az,
hogy Dalla is sűrűn csatlakozott az ellenkezők táborához, na-
gyon bántotta Fornrit. Régen volt már, hogy megvallották egy-
másnak az érzéseiket, és a vezetés terhe egyre nagyobb súllyal
nehezedett rájuk.

Most azonban már tudta, ki az ellenség.

A többiek gyelmesen néztek rá, és Banu monoton hangon el-
szavalta, mit mondott a Langri arról az idegenről, aki először
veti fel, hogy üdülőközpontot építsenek, és ezt meg is akarja csi-
nálni.
– Most mit teszünk? – kérdezte Dalla.
De Fornri erre a kérdésre nem tudta a választ.
– A Langri olyan sok mindent mondott, és mi annyira keveset
értettünk meg belőle! – sóhajtott fel.
– Mit tesz a nagykövet? – változtatott a kérdésen Dalla. – Mit
tehet?
Ezt se tudták.
– Folytatnunk kell a meg gyelést – mondta végül Fornri, és
most az egyszer senki se ellenkezett vele.
Így aztán gyeltek és vártak, de semmi se történt. A követség
egyik embere, Hirus Ayns elment az ellátóhajóval, a barátjuk,
Aric Hort egyre szórakozottabb lett, de amikor Fornri megkér-
dezte, hogy mi bántja, csak annyit mondott:
– Valami furcsa dolog folyik itt, és nem tudom, hogy mi az.
Látszólag semmi se változott. A nagykövet minden egyes nap
előállt valamivel, amit ők udvariasan elutasítottak. A nagykövet
húgának lánya továbbra is a parton töltötte az ideje nagy részét,
ahol az égvilágon semmit se csinált, amit a bennszülöttek szin-
tén különösnek találtak. Aric Hort rosszkedve azonban csak ad-
dig zavarta őket, amíg Dalla rá nem jött az okára, vagyis hogy
már alig-alig találkozik Miss Warr-ral.
Egyik nap, amikor Fornri éppen a nagykövetség közelében ha-
ladt el az erdőben, fel gyelt egy érkező űrhajó robajára. Elrejtő-
zött, és várt. Az ellátóhajó érkezése nem volt esedékes még hete-
kig, és más űrhajó nem jött a Langrira.
Rövid idő múlva fel gyelt egy második, majd egy harmadik
hangra, és akkor futásnak eredt. Mire az erdő szélére ért, már két
hajó a földön állt, és a harmadik éppen landolt. Megtorpant,
hogy megnézze őket, mivel jóval nagyobb hajók voltak azoknál,
amiket eddig látott, kivéve persze a otta hadihajóját. Ezután
futva ment le a leszállópályára.
A fér , aki a nagykövettel beszélt, hasonló egyenruhát viselt,
mint Daliman kapitány és a legénysége. Két ember az érkezők
közül olyan vaskos kötegeket lapozgatott, amilyeneket az idege-
nek a feljegyzéseikhez használtak.
Fornri lelassított, és még lihegve odament az érkezőkhöz és a
nagykövethez.
A nagykövet széles mosollyal üdvözölte Fornrit, és bemutatta:
– Kapitány. Ő itt Fornri, a helyiek kormányának vezetője.
– Üdvözlöm! – motyogta a kapitány valami laza tisztelgéssel.
Fornri viszonozta a köszöntést, aztán odafordult a nagykövet-
hez:
– Megkérdezhetem, milyen jogon szálltak le itt ezek az űrhajók
az engedélyünk nélkül?
A nagykövet úgy tett, mint aki elcsodálkozik.
– De hát engedélyt kaptak, hogy az ellátmányt lehozzák ne-
künk.
– Az engedély csak egy ellátóhajóra vonatkozik – mondta
Fornri, és habozott, mielőtt folytatta, mert nagyon ellenére volt
az, amit most mondania kellett, de a Terv nem hagyott számára
kitérőt. – Kérem, hogy ez a három hajó azonnal hagyja el a boly-
gónkat!
A nagykövet ismét elmosolyodott.
– Ami azt illeti, bevallom, hogy meg akartam lepni önt és a né-
pét, de mindjárt elmagyarázom, miről van szó. Lehet, hogy ön is
meglepetésnek szánja majd a népe számára. Ezek a hajók a
Langri új gyógyászati központjának elemeit szállították el ide.
– Gyógyászati központ? – kérdezte Fornri meglepve.
– Jönnek majd orvosok is, hogy tanulmányozzák a Langrin fel-
lépő betegségeket, és többé senki ne essen áldozatul úgy, ahogy
szegény Dabbi. Ez egy ajándék a Langri népének a Wembling és
Társai cégtől.
– Wembling és Társai cég?! – nézett rájuk döbbenten Fornri.
Mindenki dühös volt. A tanács tagjai gyakran szálltak szembe
Fornri döntéseivel, de ez alkalommal kimondottan ellenségesen
viselkedtek.
– Képtelen vagyok elhinni, hogy az ellenség ajándékot akarna
adni nekünk! – kiáltotta Narrif.
Banu, aki a szokásos módján csukott szemmel üldögélt közöt-
tük, megszólalt:
– A Langri nem említett semmiféle gyógyászati központot.
– El kell utasítanunk ezt az ajándékot, és el kell küldenünk a
hajókat! – mondta Fornri.
– Ugyan, mit árthat nekünk egy gyógyászati központ?! – tá-
madott Dalla is. – Mi rossz van abban, ha életeket mentünk?
– A Langri azt mondta, hogy minden ajándéknak ára van –
idézte a régen hallottakat Fornri. – Azt mondta, hogy legyünk
óvatosak, vagy túl későn kapunk észbe, és úgy adjuk el a vilá-
gunkat és saját magunkat, hogy észre se vesszük.
– Hogyan lehetne ára annak, amit szívből adnak? – dühöskö-
dött Dalla. – Vagy túl büszke vagy ahhoz, hogy elismerd, milyen
nagy szükségünk van orvosokra? Nézzük, hogyan halnak sorra
a gyermekeink, mert Fornri őrzi a hatalmát?
– A támogatásotokat kérem – mondta Fornri fáradtan. – El kell
utasítanunk a gyógyászati központot, és el kell küldenünk eze-
ket a hajókat. – Fornri végignézett a körben ülők csöndes, de el-
lenséges arcán. – Nos, jól van. A Terv értelmében új vezetőt kell
választanotok.
Egyértelműen eldöntötte, hogy lemond a vezetői posztról, és a
tanács tagjaként dolgozik tovább, de amikor leült Dalla mellé, a
lány elfordult tőle. Ekkor, miközben a szívére mázsás súly nehe-
zedett, felállt, és elment. Otthagyta őket.
Később az Öreg rátalált, és együtt sétáltak az erdőben a nagy-
követség felé, hogy megkeressék Aric Hortot. A fér éppen Ta-
lithával jött ki az irodaházból, és nagy hangon, ingerülten vitat-
koztak. Fornri és az Öreg diszkréten behúzódtak a bokrok mögé.
– Ennek túl nagy az ára! – kiabálta Hort.
– Túl nagy ár, de miért?! – vágott vissza Talitha. – Dabbiért?
Valakinek meg kell szabdalnia a vadak jogait azért, hogy meg-
menthessük az életüket!
– Ez egyáltalán nem ilyen egyszerű! – mérgelődött Hort. – Ért-
se már meg, hogy…
– Megértem, hogy magát a legkevésbé sem érdekli, ha meghal
egy bennszülött gyermek – támadt a fér ra fúriaként a nő. – De
engem érdekel!
Talitha elviharzott, és Hort csak állt ott, utána bámulva. Az-
tán arrébb sétált, és leült egy nagy kőre, innen nézte az űrhajók
körüli sürgés-forgást, miközben kipakoltak.
Amikor észrevette a feléje közeledő Fornrit és az Öreget, hal-
vány mosollyal üdvözölte őket.
– Barátaim – mondta nekik –, szükségem van a segítségetekre!
A nagykövet el akar küldeni egy másik világra, de én szeretnék
itt maradni, így inkább kilépek az alkalmazásából. Megkapom az
engedélyt a népetektől, hogy itt maradhassak a Langrin?
 – Reméltük, hogy maradsz – bólintott az Öreg –, mivel azt hi-
szem, hogy a népünk nagy veszéllyel néz szembe.
– És is ettől tartok – nyögte Hort.
– Örömmel vesszük, ha itt maradsz velünk, mint a barátunk,
és szükségünk van a tanácsaidra is – tette hozzá Fornri. – Most
sokkal inkább, mint bármikor. Találtál rá módot, hogy felvedd a
kapcsolatot az ügyvédekkel?
– Nehéz lehetőséget találni arra, hogy elküldjem az üzenetet –
mondta Hort –, és a válasz az, hogy sajnos nem sikerült. Mostan-
tól kezdve minden űrhajó, amelyik leszáll itt, a Wembling és
Társai cég hajója lesz, és fogadok, hogy az ellátóhajó nem jön
többé. Ha le zetünk egy űrhajóst, hogy juttassa ki az üzenetün-
ket, akkor gondolhatja azt, hogy a nagykövet még többet zet az
információért, és ebben igaza lesz. Nagyon nehéz helyzetben va-
gyunk.
– És akkor mi van, ha egyikünk elmegy, és személyesen keresi
fel az ügyvédeket? – kérdezte az Öreg.
– Most azt kérdezte, hogy könnyebb-e egy embert kicsempész-
ni innen, mint egy üzenetet – mosolyodott el keserűen Hort. –
Hát, lehet, hogy igen. Lehet, hogy valaki egyszerűen elmehet in-
nen, mint utas, hiszen ha az utas ki zeti a viteldíjat, akkor már
törvények védik az érdekeit, és nem kell elmondania a kapitány-
nak, hogy miért megy oda, ahová megy. De akárki megy is, ve-
szélyes útra vállalkozik. Mégis, kit akartok küldeni?
– Fornrit – mondta az Öreg –, mivel elveszítette a vezető pozí-
cióját.
– Tesséék?! – Hort rájuk bámult, és látta az arcukon az elkesere-
dettséget. – Tehát így állunk – mondta aztán. – Megpróbáltad rá-
venni őket, hogy mondjanak nemet, és nem sikerült. De nem tu-
dom, jelent-e ez bármit is. Fogalmam sincs róla, hogyan akarja
Wembling megvalósítani a terveit, de az biztos, hogy az ellenke-
zésetek dacára is felépíti az üdülőit. Azzal, hogy elfogadtátok a
gyógyászati központ felállítását, megkönnyítettétek a dolgát.
Tehát valóban kell nektek ügyvéd, méghozzá személyesen kell
elmennetek hozzá.
– Ha ez lehetséges – mondta Fornri.
– Valószínűleg sokkal kellemetlenebb lesz, mint egy egyszerű-
en csak veszélyes helyzet. Sőt, a rémítőnél is rémítőbb lesz.
– Ha elmondod, mire számíthatok, és mit kell tennem –
mondta Fornri –, akkor lesz önbizalmam.
– Az utazással nem lesz gond – magyarázta Hort. – Megmon-
dom Wemblingnek, hogy elmegyek, és akkor ő rendezi az utazá-
somat. Mielőtt a hajó elindul, én kiszállok, te meg be. De szüksé-
ged lesz ruhákra. Meglátom, mit tudok venni az űrhajósoktól.
– Mikor indulok? – kérdezte Fornri.
– Az egyik űrhajó már ma éjjel elrepül, de ez túl korai. Szerin-
tem az utolsóval kellene menned, már ha sikerül ezt elrendez-
nem. Időre van szükségünk. Először meglátogatod egy baráto-
mat, aki szintén antropológus. Örömmel oktat ki téged a mi ci-
vilizációnkból, és segít, hogy megtaláld az ügyvédeket, akiket
keresel. De ha az az ügyvédi iroda már nem létezik, akkor talál-
tok egy másikat.
– Van még egy dolog – mondta Fornri –, mégpedig az, hogy
vannak retronkristályaink.
– Ne már! – kiáltott fel Hort izgatottan. – Tényleg? Ez nem le-
het igaz!
– Be akarjuk cserélni konföderációs kreditre a kristályainkat.
Magammal vihetem ezeket?
– Jaj, dehogy! A kristályokat speciális tartályokban kell szállí-
tani, vagy a sugárzásuk összezavarja a hajó navigációs rendsze-
reit. Az ügyvédek majd találnak rá módot, hogyan juttathatjuk
ki a kristályaitokat innen.
Pár percig csöndben ültek, és nézték a kirakodást.
– Van szavatok arra, ha egy asszony állhatatlan? – kérdezte az-
tán Hort az Öreget.
 – Több is – bólintott az Öreg –, de a legjobb szó szerintem az,
hogy megbízhatatlan.
– Igen, ezt a szót kerestem – bólintott Hort.
 12.
A földmunkák már elkezdődtek a gyógyászati központ felépíté-
séhez. A földgép azt a dombtetőt egyengette, ahová majd az
épület kerül. Talitha Warr nagy eltökéltséggel vett részt a mun-
kálatokban, ott volt mindenhol, utasításokat adott. A művezető
engedelmesen követte, Dalla pedig ott járt a nyomukban, és
mindketten feszülten gyeltek.
– Ide kell egy korlát, mert nem akarjuk, hogy bárki is legurul-
jon a partra. A lábadozók majd kiülhetnek ide, hogy élvezzék a
tengeri levegőt és a táj látványát.
– Miféle lábadozók? – rázta meg a fejét a művezető. – Szó se
volt arról, hogy kórházat építünk kórtermekkel meg miegymás-
sal.
– A kórház a gyógyászati központ melléképülete lesz – magya-
rázta Talitha. – Amennyire lehetséges, a helyi építészetet kell kö-
vetni a kórházat illetően, mivel ezek nagyon családias légkört
árasztanak. A kezelők, a sebészet és a laboratóriumok a központi
részben kapnak helyet.
– Értem.
– Ide csinálunk egy játszóteret a gyerekeknek – mutatta a he-
lyet Talitha –, és oda akarok egy gondozott parkot szökőkúttal, a
legszebb langriai virágokkal és díszcserjékkel, amiket csak talá-
lunk. Most pedig lássuk az út kérdését, ami felvezet ide a partról.
Olyan kevéssé legyen meredek, amennyire csak lehet, hogy a be-
tegek könnyen fel tudjanak jönni ide, vagy ha a barátaik hozzák
őket, ne legyen megterhelő az út. Jó lenne egy felvonó is, de attól
tartok, az túl költséges.
– Nem feltétlenül – mondta a művezető. – Majd kitalálunk va-
lamit.
– A nagybátyám már beszélt a csigákkal meg kötelekkel mű-
ködő felvonóról – rázta meg a fejét határozottan a nő –, de nem
akarom, hogy valamelyik beteget leejtsék! Inkább koncentrálja-
nak az útra, hogy olyan legyen, amin könnyű feljönni.

Aric Hort és az Öreg az erdő széléről gyelték a gyógyászati köz-

pont építését. Hort belenézett a távcsövébe.
– Miss Warr nagyon aktív – mondta –, és úgy látom, jó ütem-
ben haladnak. Tetszetős épület lesz. Megkönnyebbültem, mert
attól tartottam, hogy csak a „csodás” előregyártott elemeiket
használják majd.
Az Öreg nem szólt. Hort rápislogott a messzelátó mögül, aztán
megint az építkezésnek szentelte a gyelmét.
– Dalla ápoló akar lenni – jegyezte meg.
– Miss Warr megtaníthatja, nem? – kérdezte az Öreg.
– De igen – értett egyet Hort. – Nehéz ellenezni egy gyógyásza-
ti központ építését, még akkor is, ha Wembling a többszörösét
hozta ide az építőanyagoknak, mint amire egy ilyen épülethez
szükség van. A tanács később megnézi az építkezést? Nyolc ha-
talmas, beburkolt raklapot tettek le az építési terület mellett.
– Narrif azt mondja, hogy elege van a hiábavaló vitatkozásból
a nagykövettel.
– Ez nagyon nem jó! Kellene hogy valami fogalmuk legyen ar-
ról, egy ilyen kis épülethez, mint a gyógyászati központ, mennyi
építőanyag kell. Meg kellene valakinek kérdeznie a nagykövetet,
hogy mit tárolnak azokon a raklapokon! Reménykedjünk, hogy
Fornri és az ügyvédek meg tudják tenni a szükséges lépéseket,
ha a Langri tanácsának végre felnyílik a szeme.
– Narrif szerint semmi szükség ügyvédekre, sőt el akarja érni,
ne engedjék meg Fornrinak, hogy erre költse el a pénzünket.
– Narrif kezd túlságosan is összebarátkozni a nagykövettel –
fújt egyet Hort. – Látom, hogy mindennap elmegy a nagykövet-
ségre.
– Én is észrevettem.
 A két fér leült egy kidőlt fa vastag törzsére, mint egy padra,
és Hort ismét belenézett a távcsövébe.
– Észrevettem azt is, hogy Narrif elkezdett udvarolni Dallának
– jegyezte meg aztán Hort. – Vajon a lánynak ez kedvére van,
vagy ellenére?
– Én azt gondolom, hogy Dalla már Fornrihoz tartozik – moso-
lyodott el az Öreg.
– Igen, így van. Kár, hogy ezt nem vette észre már korábban ez
a lány – sóhajtott fel Hort. – Fornrit Dalla ellenkezése bántja a
legjobban.
– Azt hiszem, rájött erre – mondta az Öreg. – Úgy láttam, szere-
tett volna beszélni vele négyszemközt, de mi ezt nem tettük le-
hetővé. Mire elmentünk, már túl késő volt. Nem tudták biztosí-
tani egymást az érzéseikről. Dalla később, amikor az űrhajó elre-
pült, zokogott az erdőben… – Rövid szünet után hozzátette: –
Tegnap is kérdezett Fornriról.
– Érdekes egybeesésként, Wembling is ezt tette – mondta
Hort. – Még nem jött rá arra, hogy mi történt, de már gyanak-
szik. Jó, hogy megbeszéltük Fornrival, nem küld üzenetet.
Wembling átküldi az üzeneteimet a számítógépemre, de előbb
mindig elolvassa azokat.
– Jól érzed magad egyedül az erdőben? – kérdezte az Öreg kissé
idegesen.
– Bármelyik falunk szívesen befogadna.
– Köszönöm, de nagyon jól megvagyok – nevetett fel Hort. –
Nagy megelégedésemre szolgál, hogy magam építhettem meg a
házamat, még akkor is, ha nem olyan jó, mint amilyeneket ti csi-
náltok.
– Az egyik faluban is felépíthetted volna a házad.
– Így igaz, de hasznosabb, ha itt vagyok a közelben. Így nyo-
mon követhetem Wembling ténykedését, de nem vagyok ott
mellette, és nem kell miattam alakoskodnia. Nyugodtan mondd
meg Dallának, hogy szerintem Fornri jól van. Csak az aggaszt,
hogy Wembling megnyitja a nyaralóközpontját, mielőtt Fornri
ügyvédet talál.

Hirus Ayns a Wembling és Társai cég egyik szállítóhajóján tért

vissza a Langrira, és Wembling eléje sietett, ahogy az űrhajó föl-
det ért. Izgatottan fogott kezet az alkalmazottjával.
– Minden rendben?
– Minden – vigyorgott Ayns. – Megvan az engedély.
– Már kezdtem aggódni.
– Mondtam, hogy időbe telik, és megbeszéltük, hogy nem
üzengetek.
– Tudom, mégis… egyetlen apróságon elcsúszhatott volna az
egész. Egy egész vagyon vár itt rám, és ha a vadak megpróbál-
nak piszkálódni, most már a nyakukra tehetem a lábam. Tény-
leg megkaptam az engedélyt?
Ayns széles vigyorral adta át a dokumentumot, és Wembling
mohón olvasta végig.
– Ez az! Rendben! – kiáltott fel lelkesen, amikor végzett. – Cso-
magolják ki a gépeket, és vágjunk bele! – Aynshoz fordult. – És
mi van a munkásokkal?
– Holnapután érkezik a hajó.
– Remek. Akkor most végre abbahagyhatjuk ezt a színjátékot,
és munkához láthatunk!
A munkások eltávolították a borítást az építkezési terület mel-
lett hosszú sorokban álló, hatalmas, telezsúfolt raklapokról. Az-
tán leszedték az építőipari gépekről az álcázó elemeket. Felbőg-
tek a motorok, és az első földgyalu döcögve elindult át a mezőn.
A többi munkagép követte. A földmérő csapat rohant, hogy a te-
repen elhelyezett rejtett jelöléseket láthatóakra cseréljék le.
Wemblingnek dagadt a keble, amikor az első gép megtette az
első vágást a Langri földjébe.
Dalla faluról falura járt, hogy ismertesse a gyógyászati központ
működését, és arra biztatta a atal embereket, hogy jelentkezze-
nek ápolónak. Miss Warr ötlete volt, hogy minden faluban le-
gyen egy szakképzett ápoló.
Narrif felajánlotta, hogy elviszi Dallát a hajóján. Kiválasztott a
jelentkező úk közül egy csapatot az evezők mellé, és elhajóztak
a part mentén faluról falura. Szürkületre érték el az utolsó he-
lyet, amelynek meglátogatását aznapra tervezték, és akkor Nar-
rif anélkül, hogy szólt volna erről Dallának, visszaküldte a hajót.
Amikor Dalla végzett a felvilágosító munkával, Narrif azt java-
solta neki, hogy sétáljanak.
Dalla tudta jól, mi Narrif vágya, hogy menjenek el együtt a
Lugasokba éjszakára, ezért dühös lett a javaslat hallatán. Narrif
gyakran könyörgött neki ezért, amióta Fornri elutazott, de Dalla
még szerelemből se ment volna vele, hiszen nem adta át a párjá-
nak a szakítást jelképező törött ágat. Nem is akart ilyet tenni. Ha
valaki törött ágat adott volna a másiknak, az legfeljebb a fér le-
hetett volna, de Narrif azt akarta hinni, hogy Dallának csak nem
volt ideje erre a rituáléra, mert Fornri olyan hirtelen ment el.
Narrif megpróbálta meggyőzni Dallát arról, hogy a törött ág át-
adásának Fornri és őközte már nincs is jelentősége.
Narrif követte Dallát az erdőn át, és végig azon zsörtölődött,
hogy Fornri úgy menekült el, mint egy gyáva nyúl, amikor a ta-
nács megvonta tőle a bizalmát, és mást választott vezetőjének.
Egyfolytában szapulta Fornrit sértett hiúságában és viszonzat-
lan szerelmében, még akkor is, amikor a nagykövetség épületei
mellett haladtak el, de a furcsa zaj elhallgatásra késztette. Mind-
ketten megtorpantak, és fülelni kezdtek. Irányt változtattak, és
mivel a hangok nagyon ijesztően hatottak, odalopakodtak az
erdő széléhez.
A fák fedezékéből látták, hogy a réten a földet hatalmas gépek-
kel teljesen „fölszántották”. Furcsa gépmonstrumok mozogtak
itt hatalmas gödröket ásva, míg mások, kissé távolabb, a nö-
vényzetet és a fákat irtották. A parton a víz közelében ugyan-
olyan csúf, konténerszerű házak álltak, mint a nagykövetség
épületei, csak kisebbek. Míg a két atal döbbenten meredt a
pusztításra, egy gép felállított egy újabb konténert, amelyik ed-
dig összehajtva hevert a földön.
– Fornrinak igaza volt – nyögte Dalla kétségbeesetten, dühö-
sen és megrémülve –, a nagykövet az ellenségünk!

13.
A ruhák, amelyeket Fornrinak viselnie kellett, még hetekkel ké-
sőbb is feldörzsölték a bőrét, pedig azt mondták neki, hogy idő-
vel hozzászokik. A csodák (amelyekről azt ígértek neki, hogy
majd elbűvölik) egy része annyira zavarta, hogy azt kívánta, bár
sosem látta volna őket, de mivel már látta, minél előbb el akarta
felejteni ezeket.
Nagyon aggódott, hogy vajon mi történik az otthonában, ahol
a csodát az erdők színpompája jelentette, a part puha, langyos
homokja és a tengeri levegő sós illata. Dalla is rettenetesen hi-
ányzott neki. Magányos volt, zavarodott, nagyon fáradt és riadt,
mivel neki kellett meghoznia olyan döntéseket, amelyeken a né-
pének és a világának a sorsa áll vagy bukik. Rettegett attól, hogy
valamit elhibázik.

Egy újabb olyan „kőépület” előtt álltak, amelyik nem kőből ké-
szült. A boltozatos bejárat fölé szavak voltak bevésve, amelyek
jelentését Fornri azután sem értette meg, hogy elmagyarázták
neki: Bíróság, Világok közötti szekció.
Fornri egy furcsa, buborékszerű repülő szerkezettel érkezett
ide, amelyekből ezrével keringtek a levegőben mindenfelé. Jar-
vis Jarnes hozta el őt ide a McLindor er, Klarouse, Hraanl, Pic-
rawlwy, Weluston és Jarnes cégtől.
 A Langri megmondta, hogy a név nem biztos, és valóban, az
ügyvédi iroda neve némileg megváltozott.
A hatalmas bejárat mögötti üres térben egy padlóra léptek rá,
amelyik mozgott. Ez egyike volt azoknak a dolgoknak, amelynek
Jarnes és a társai szerint el kellett volna bűvölniük Fornrit, de a
atalember csak azon csodálkozott, miért nem sétálnak ezek az
emberek, mellesleg a gyaloglás gyorsabban célba juttatta volna
őket. Ezen a napon Jarnes egy olyan szobába ment be, amelynek
a neve Intergalaktikus jogi könyvtár volt. Elmagyarázta Fornri-
nak, mit keres: megkérdezte a különös gépet, amelyik emléke-
zett minden törvényes eljárásra, hogy mit lehet tenni egy olyan
esetben, mint ami a Langrin folyik éppen. Jarnes jegyzettömbjé-
ben sok olyan kérdés sorakozott egymás után, amelyek talán
még a gép memóriáját is megzavarhatták volna – ám minden
kérdésre üresen villogott a sötétzöld képernyő, míg végül egy
olyan szimbólum jelent meg rajta, ami azt jelezte, hogy a gép
adattárában az adott dologra nézve nincsen válasz.
Kifelé menet megálltak, hogy ki zessék a szolgáltatást. Jarnes
átadott a könyvtárosnak egy kerek lapot, amit az betett egy gép-
be, amelyik zúgott egy sort.
– Megint nem volt szerencséjük? – kérdezte a könyv táros. –
Nem létezhet olyan jogi kérdés, amire itt nincs válasz.
– Valóban? – kérdezte Jarnes vicsorgásszerű vigyorral.
Megint felléptek a mozgó padlóra, és átmentek egy másik szo-
bába, aminek az ajtajára az volt felírva, hogy Iktató, Intergalakti-
kus szerződések és megállapodások. Jarnes itt a tisztviselőtől kér-
dezett, aki a saját beszélő gépét használta a tájékozódásra, de ez
a gép sem tudta a választ. Ekkor átvitették magukat a mozgó
padlóval a Konföderáción kívüli iktatóba, de itt sem értek el ered-
ményt.
Végül bementek az épület tényleges bírósági részébe.
Leszálltak a mozgó padlóról, és egy széles körfolyosón igye-
keztek előre a tárgyalóhelyiségek között. A tárgyalók fala átlát-
szó volt, ami valóban csodálkozásra késztette Fornrit. Jól látta,
hogy az oldalfalak a tárgyalók folyosótól távolabbi végében
mintegy cseppszerűen egy pontban érnek össze, a bírói emel-
vénynél, amely mellett az írnok, és előtte, egymással szemben
két ügyvéd foglalt helyet, asztalaikon dobozszerű eszközeikkel,
amelyeket Fornri egyszerűen csak „emlékező gépeknek” neve-
zett. Vagyis a bíró személyesen sohasem, csak kivetítve volt je-
len minden egyes tárgyaláson, és amikor a tárgyalás véget ért, a
bíró eltűnt. Ez olyan csoda volt Fornri számára, amit Jarnes se-
hogyan sem tudott neki megmagyarázni, hogy itt háromdi-
menziós képekről van.
Minden egyes tárgyalóban voltak székek a látogatók számára.
Bizonyos tárgyalókban nemcsak a székeket foglalták el az érdek-
lődők, hanem még álltak is, míg más tárgyalásokra senki se volt
kíváncsi. Fornri elhaladtukban minden egyes tárgyalóba bekuk-
kantott. Egy napon a Langri sorsa is egy ilyen átlátszó falú,
csepp alakú helyiségben dől el, és Jarnes olyan érthetően ma-
gyarázta el az eljárást, amennyire csak tőle telt. Minden tárgya-
lóban ott voltak a perben álló felek, általában kettő, néha több.
Volt tárgyaló, ahol az ügyvédek talpon állva vitatkoztak egy-
mással, míg az írnok csak várt, hogy most ebből mit jegyezzen
le. Máshol az ügyvédek majdnem elaludtak az unalomtól, vagy a
bírón látszott a teljes érdektelenség. Egy harmadik tárgyalóban
az egyik fél kardoskodott, olyan élénk taglejtésekkel kísérve szó-
noklatát, amely felért egy pantomimmal, és Fornri meg is állt,
hogy megnézze. Jarnes így nélküle ment tovább, de amikor ész-
revette, hogy elhagyta az ügyfelét, mosolyogva ment vissza
érte.
Végül csak elértek a céljukhoz, és leültek az ajtó melletti pad-
ra. Odabent a tárgyalóban éppen befejeződött egy tárgyalás. A
bíró képmása elsötétedett, és az ajtó fölül eltűnt a kiírás, hogy
Csöndet kérünk, tárgyalás folyik! Ekkor Jarnes karon fogta Forn-
rit, és bevezette a terembe.
 A két ügyvéd éppen az asztalát rendezgette, a helyükre tették
a megfelelő adatkorongokat, amelyek magukra vonták Fornri -
gyelmét. Ezek a furcsa kis dolgok hoztak-vittek információkat
az emlékező gépből, és ha az egyik ügyvéd adatkorongja haszno-
sabbnak bizonyult, mint a másiké, akkor ő nyerte meg az ügyet.
Ez teljesen elképesztette Fornrit, de mivel Jarnes mondta, hogy
így van, nem kételkedhetett.
Az írnok egy csomó, különösen összevissza lyuggatott adat-
koronghalommal egy dobozban éppen távozni készült az asztala
mögötti személyes kijáraton, amikor Jarnes odasietett hozzá, és
az írnok örömmel ismerte fel.
– Jarnes mesterjelölt!
– Wyland írnok – köszöntötte Jarnes, és bemutatta neki Forn-
rit, de mivel az írnok mindkét kezét lefoglalta az adatkorongok
cipelése, csak bólintott felé, és mosolygott.
– Megkaptam a mestered, McLindor er ügyvéd levelét –
mondta az írnok –, gyertek velem, legyetek szívesek!
Az ajtó mögött az a csoda várta őket, amelyik a legjobban
megmozgatta Fornri fantáziáját: a páternoszter, amit ő csak föl-
le mozgó doboznak nevezett. Az egyik aknában fölfelé mentek a
dobozok, a másikban lefelé. Ők a fölfelé haladóba szálltak be.
Amikor Fornri először találkozott ezzel a közlekedési eszköz-
zel, legalább tízszer föl- meg levitette magát vele, amíg Jarvis
Jarnes végképp el nem veszítette a türelmét, és el nem cipelte
onnan. Most azonban csak egyemeletnyi utat kellett megtenni-
ük, és Fornri a többiek nyomában két kézzel kapaszkodva szállt
ki a célállomáson. Végighaladtak egy folyosón, míg Wyland ír-
nok kinyitotta előttük az irodája ajtaját.
Odabent Wyland letette az adatkorongos dobozt az asztalra,
és a székekre mutatott, hogy foglaljanak helyet.
– Ő tehát a atalember a Langriról – bólintott az írnok, aki egy
tökéletesen gömbölyű egyéniség volt minden porcikájában, be-
leértve a kopasz fejét is.
 A mosolyában azonban volt valami természetes kedvesség,
ami különös külseje ellenére szimpatikussá tette őt Fornri szá-
mára. – Sikerült találni valamit? – kérdezte Jarnest.
– Az égvilágon semmit – csóválta meg a fejét az ügyvéd.
Wyland gondosan megvakarta az orra hegyét.
– Átkozottul nehéz eltüntetni egy szerződést minden vonat-
kozásában – bökte ki végül. – Sőt, azt hiszem, ez lehetetlen. Sze-
rintem a kulcsszavakkal babrálhattak. – Mosolyogva pillantott
Fornrira, aki üres tekintettel nézett vissza rá. – Olyan lehet ez
neked, barátom, mint maga az átláthatatlan káosz, pedig egy-
szerű. Megpróbálom elmagyarázni egy hétköznapi példával. Te-
gyük fel, megbeszéljük, hogy ha azt mondom neked, „szék”, te
felállsz, és ez működik is, addig, amíg valaki más, mondjuk, Jar-
nes barátunk azt nem mondja neked, hogy most már nem a
„szék” szóra kell felállnod, hanem az „asztal” szó hallatán. Így
amikor azt mondom, hogy „szék”, te nem állsz fel, én pedig nem
értem, hogy miért nem. Ilyesmi történhetett a ti szerződésetek-
kel is, persze némiképpen bonyolultabb módon. Valaki teljesen
törvénytelenül és titokban kicserélt valamit a parancsokban,
megváltoztatta a kulcsszavakat, amelyekkel a szerződéseteket
az adattárból elő lehet hívni. A szerződésetek megvan ott, ahol
lenni kell, csak nem lehet hozzáférni, mivel senki sem tudja a
varázsszót, amivel elő lehet csalogatni, ahogyan én se tudnálak
felállítani téged a „szék” szó használatával, ha azt valaki „asztal-
ra” cserélte ki.
Fornrin továbbra sem látszottak a megértés jelei, mert felfog-
ni nem tudta, minek akarná őt Wyland írnok felállítani.
– A kulcsszavak kérdése azért bonyolultabb annál a két szónál,
hogy „szék” vagy „asztal” – mondta Wyland.
– Egy kicsivel… – mosolyodott el Jarnes is.
– Mégis valami hasonlót csinálhattak, és ezért mindaddig
nem találhatjuk meg a Langrira vonatkozó konföderációs állam-
közi szerződést, amíg rá nem jövünk, hogy mik az új kulcssza-
vak – mintha a szavak egész sorát próbálgatnám végig rajtad,
amíg el nem találom az újat, ami működik. Az a helyzet, hogy a
kulcsszavakat nem szabad megváltoztatni, és ez nem is könnyű
feladat, mert vannak biztonsági kódok, amiket föl kell törni hoz-
zá, de nem lehetetlen, és valaki meg is csinálta, hiába büntetik
keményen az ilyesmit.
– Valakit megvesztegettek, hogy csinálja meg – vélte Jarnes.
– Kétségtelenül – bólintott Wyland –, de előbb vagy később…
– Inkább előbb, mert a később túl későn lehet – vetette közbe
Jarnes. – Mondtam már neked, hogy Fornri hozott egy teljes je-
lentést Aric Horttól, aki a helyszínen tartózkodó antropológus,
és Wembling korábbi alkalmazottja. Ebben benne van, hogy a
Langri totális ökológiai katasztrófa előtt áll. Az őslakosok élel-
miszerforrásának megszüntetéséről van szó.
– Igen, értem – sóhajtott fel Wyland, oldalpillantást vetve
Fornrira. – Szegény őslakosok! McLindor er mesterügyvéd in-
formált az ügy sürgősségéről, és beszéltem is Laysoring bíróval,
ahogy megígértem. Semmi esélyt nem lát arra, hogy a szerző-
déssel próbálkozzunk. Azt mondja, ez egy Konföderáción kívüli
ügy. Nincs ugyanis a Konföderációnak olyan bírósága, amelyik
ebben az ügyben ítéletet hozna.
– Az egyetlen lehetőségünk a jóvátételre a törvényhozás lenne
– mondta Jarnes komoran –, de mivel a hatalmon levők követik
el a legtöbb törvénytelenséget, annak az esélye, hogy ezen az
úton célt érjünk, kevesebb mint csekély.
Wyland búsan bólintott.
– Így csupán egy dolgot tehetünk – folytatta Jarnes. – Megtá-
madjuk Wembling engedélyét, vagyis azt, ahogyan ő az engedé-
lyét felhasználja, mivel magának a szerződésnek az érvénytele-
nítését minden bíróság megtagadná.
– Laysoring bíró egyetért abban, hogy minden egyes ötlet,
amit a mestered, McLindor er ügyvéd felhoz, legális alapokon
nyugszik, és lehetőséget ad arra, hogy ezeket felhasználva leál-
lítsuk Wembling ténykedését, legalábbis egy időre. A privát vé-
leménye azonban az, hogy ezek a támadások nem folytathatók
örökké.
Jarnes odafordult Fornrihoz.
– Érted, miről van szó? – kérdezte. – A szerződésetek másolata
mindaddig semmit sem ér, amíg nem tudjuk bizonyítani, hogy
létezik az eredeti. Wembling valahogyan elintézte, hogy az ere-
deti tűnjön el a számítógépes fájlok sűrűjében. Előbb-utóbb, per-
sze, elő fog kerülni, talán megfelelő hírveréssel, de lehet, hogy
ez csak évek múlva történik meg. Van néhány törvényes lehető-
ségünk, de a legjobb az, ha megakadályozzuk a Wembling és
Társai céget abban, hogy folytassa a ténykedését, úgy, hogy fo-
lyamatosan keresetet adunk be ellene. A szerződését felfüggesz-
tő határozatok csupán pár hétre állítják le a munkát. Nagyon ke-
vés az esély, hogy Wemblinget legyőzzük e vádpontok bármelyi-
kével. Ráadásul mindez iszonyúan költséges, és a legtöbb, amit
most elérhetünk, az időnyerés.
– Időre van szükségünk – mondta Fornri. – Időre, hogy megva-
lósítsuk a Tervet.
– Van pénzetek? – kérdezte az írnok.
– Ez is különleges része ennek az ügynek. A Külügyi Konföde-
rációs Hivatal állítja, hogy a Langri egy független világ. A Galak-
tikus Bankban van félmillió kredit a Langri nevén, és némi, a
Langri kormánya által kibocsátott részvény. Különös módon a
félmillió letétbe van helyezve a Langri kormánya számára
ugyanazon Külügyi Konföderációs Hivatal által, amelyik most
azt állítja, hogy a Langrinak nincs ilyen kormánya. Szerinted mi
van ilyenkor? – kérdezte az írnokot Jarnes.
– A kormányokkal kapcsolatos ostobaság határtalan – nézett
rá Wyland. – El sem tudod képzelni, mennyi ilyennel találkoz-
tam. Egy kicsit meg lehet piszkálni ennek a félmilliónak az
ügyét, de túl sokra ne számíts, sajnos! A szerencse nem a törvé-
nyes ügyleteket támogatja a külvilági piacokon.
 – Értem. Csakhogy vannak a birtokukban retronkristályok is –
folytatta Jarnes –, és Fornri elmondásából úgy saccolom, hogy
ezek értéke legalább egymillió kredit, ha nem kettő. Ez éppen
elég arra, hogy megkavarjuk a dolgokat. Viszont gondot jelent a
kristályok ideszállítása. Lehetséges volna néhány rendbiztost
odaküldeni, amikor először fellépünk Wembling cége ellen? Az
lenne az ürügy, hogy megválaszolhatnak minden törvényesség-
re vonatkozó kérdést. Ráadásul biztosítanák, hogy Wembling
valóban álljon le a rombolással, amikor az erre vonatkozó végzés
megszületik.
– Ezt csak a Langri költségére lehet megcsinálni – mondta Wy-
land –, de nem kerül sokba, és megéri. Enélkül Wembling gyel-
men kívül hagyhatja a leállási utasítást.
– A rendbiztosokkal lehet küldeni szigetelt tartályokat a
Langrira, hogy a bennszülöttek azokban „fontos iratokat és bi-
zonyítékokat” küldjenek az ügyvédjeiknek – mondta Jarnes. –
Tudunk megfelelően szigetelt konténereket szerezni, ugye?
– Természetesen – mondta az írnok.
– Fornrit visszaküldjük a Langrira a rendbiztosokkal – folytat-
ta Jarnes –, és visz magával eszközöket, amelyeken át kommuni-
kálhatunk egymással. A bennszülöttek nem tudnak majd titkos
üzeneteket küldeni, mivel Wembling gyelni fogja őket, de már
a tény, hogy kapcsolatban állnak a külvilággal, visszafoghatja
Wembling lendületét. Azt is elérhetjük a rendbiztosokkal, hogy
neveztessék ki Hortot meg gyelőnek, így folyamatosan lenne
ott valaki, aki jelenti az eseményeket.
– Ez nagyszerű ötlet – értett egyet az írnok. – Ha van a helyszí-
nen egy meg gyelő, aki rendszeresen jelenti a jogtalanságokat,
akkor Wembling nem veheti semmibe a parancsokat. Nem meri
megkockáztatni, hogy a nyakára küldjenek egy vizsgálóbizott-
ságot, mert nem tartotta be az előírásokat. Mi legyen az első lé-
pés?
 – Először is megkérdőjelezzük azt, hogy Wembling megfelelő-
en használja-e a szerződését – mondta Jarnes. – A szerződés
ugyanis azt teszi lehetővé számára, hogy fejlessze a Langrit. Ha
üdülőközpontot épít, akkor az, ipso facto, a szerződés megszegé-
se.
– Utánanéztél? – kérdezte az írnok felvillanó mosollyal.
– Igen. Nincs olyan törvényes irat, amely egy üdülőközpontot
egy adott világ fejlesztésének tekintene. Ehhez új törvényre len-
ne szükség.
– Nos, ez remek! Így alaposan meghátráltatjuk ezt a Wemblin-
get! Talán három, vagy akár négy hétre is leállíthatjuk – neve-
tett az írnok.
– Nagyon remélem, hogy így lesz – fújt egyet Jarnes, aztán
Fornrihoz fordult: – Jobban érezném magam, ha pontosan tud-
nám, mi is a Terv, amit követtek, de talán jobb, ha nem tudom,
és tökéletesen megértem, hogy a világ nagyon vad helynek tű-
nik számotokra, tehát megőrzitek a titkaitokat, amíg rá nem jöt-
tök, hogy kiben bízhattok meg. Olyan gondosan gazdálkodom a
pénzetekkel, amennyire csak lehet, és olyan gyakran állítom le
Wemblinget a rombolásban, ahányszor csak tudom, mindig a
lehető leghosszabb időre. A jelen pillanatban nem tehetek töb-
bet, de így megkapjátok az időt a Tervetek kivitelezésére.
– Köszönjük – mondta Fornri. – Minden percre szükségünk
lesz, amit ki tudtok harcolni nekünk.
– Akkor megegyeztünk – nézett két társára Jarnes. – Nem tud-
juk ugyan, mi a Terv, de megteszünk minden tőlünk telhetőt,
hogy elősegítsük a megvalósítását, legyen az akármi. Ugyanak-
kor biztos vagyok abban, hogy a Langrin szükségük van rád,
Fornri, tehát visszamész a rendbiztosokkal és egy kommuniká-
ciós berendezéssel.
– Adhatok néhány tanácsot, Fornri? – kérdezte az írnok. – A
Tervről van szó. Nehogy bajba kerüljetek miatta! Mr. H. Harlow
Wemblingnek van egy szerződése, amely egy nagyon fontos do-
kumentum, és a törvény pillanatnyilag az ő oldalán áll. Ha elle-
ne szegültök, már a törvényes utakat kivéve, akkor többet árto-
tok magatoknak, mint ő nektek. Hagyjátok, hogy Jarnes mester-
jelölt ügyvéd intézze a dolgaitokat! Ö mindent megtesz értetek,
de egyetlen meggondolatlan lépés a Langrin lerombolhatja az
ügyvédetek minden törvényes erőfeszítését.
Fornri egyetértően bólintott, és udvariasan elmosolyodott.

14.
H. Harlow Wembling felvette azt a szokást, hogy mindig egy bi-
zonyos ablakon nézett ki az irodájából, amely már egy másik he-
lyen állt, mint régebben. A nagykövetség összes épületét átvit-
ték ugyanis az építési területre, a domb aljába, a munkások kör-
letei, az irodák és a műhelyek mellé. Ez a terület úgy nézett ki,
mint egy külön falu a Langrin. Wembling azonban továbbra is
ugyanazt az ablakot használta, amelyik a tengerre nézett. A par-
tot mostanra zsúfolásig betöltötték a fürdőzők, pontosan úgy,
ahogyan Wembling eltervezte, azzal a különbséggel, hogy itt az
ő munkásai strandoltak a munkájukat felfüggesztő bírósági ha-
tározat következtében.
Hirus Ayns lépett be az irodába. Wembling el se fordult az ab-
laktól, úgy kérdezte meg:
– Van valami hír?
– A felfüggesztő határozat feloldásáról? Nincsen. Csak egyet-
len apróság: Fornri visszatért.
Wembling az embere felé fordult.
– Narriftól hallottam – magyarázta Ayns. – Fornri a rendbizto-
sokkal érkezett. Ő volt az a titokzatos harmadik utas, aki úgy
szállt le a hajóról, hogy senki sem látta meg. Ismét megválasz-
tották kormányfőnek.
– Hát ez kár – sóhajtott fel Wembling –, Narri al könnyű lett
volna egyezségre jutni, de Fornri hajthatatlan. Ő a legsimább
modorú gaz ckó, akivel valaha találkoztam! Tehát a rendbizto-
sokkal jött vissza. – Wembling elgondolkozott, aztán folytatta: –
Akkor Fornri intézte el a felfüggesztő határozatot.
– Szerintem is. És amíg tart az a félmillió kredit, amit a bünte-
tésekből beszedtek, folyamatosan számíthatunk ilyen határoza-
tokra. De csak addig vagyunk tétlenségre kárhoztatva, amíg a
vadaknak tart a pénzük, és az ügyvédjeiknek vannak ötleteik.
– Az idő sokkal fontosabb tényező, mint a pénz! – rázta meg a
fejét ingerülten Wembling. – Minél előrébb kell jutnunk a mun-
kálatokkal, mielőtt kiderül a szerződés körüli manipulációnk.
Ebben a helyzetben már az is jó, ha akkor dolgozhatunk, amikor
éppen nincs a szerződésünk ellen érvényben felfüggesztő hatá-
rozat. Egyébként ma reggel módosítottam a munkásaim szerző-
dését. Amíg a munka szünetel, csak fele bért kapnak, de így is
nagyon jól járnak, hiszen zetem a nyaralásukat. Ez ellen nem
léphetnek fel. Már attól féltek, hogy beszüntetem itt a munkála-
tokat. Eszemben sincs! Minden munkást itt tartok. Narrif mon-
dott valami mást is?
– Meg van rémülve – rántotta meg a vállát Ayns –, mert ő volt
az, aki kiállt a gyógyászati központ mellett. Persze a többiek is
ezt akarták, de Narrif volt a vezetőjük, tehát őt lehet hibáztatni.
Megpróbálták eltávolítani a kormányból, de Fornri nem enged-
te. Azt mondta, ha mindenkit kidobnak, aki hibázott, akkor
előbb-utóbb elfogynak a kormánytagok. Attól tartok, hogy mos-
tantól nem látjuk Narrifot túl gyakran.
– Kár. Hasznos kis nyavalyás volt! – Wembling visszatért az
ablakhoz, és keserűen felsóhajtott: – Egyelőre várunk. Nem te-
hetünk mást.

Két nap múlva Wembling elbocsátotta a munkásai javát. Kapott

ugyanis egy kalkulációt az ügyvédjeitől, a Khorwiss, Qwaanti,
Mllo, Bylym és Ala ro ügyvédi irodától a törvényes lehetőségei-
re nézve, amiben az állt, hogy ha a bennszülöttek pénze kitart,
és az ügyvédjeik továbbra is ilyen ügyesen sakkoznak, akkor
Wembling akár fél évre is „lehúzhatja a rolót”. Wembling erre
valóban „bezárta a boltot”, és csak a legszükségesebb embereket
tartotta meg, a terület biztosítására, és a további fölmérési
munkákhoz, mivel a bírósági határozat nem minősítette a kör-
nyezetre nézve rombolónak a tervrajzok és térképek készítését.
Wembling annyi fölmérést végeztethetett, amennyit csak akart,
és a bennszülöttek ebben nem akadályozták. Ennek is örült, hi-
szen így legalább a tervezéssel haladhatott, ami azt jelenti, hogy
a felfüggesztés lejárta után azonnal elkezdhet építkezni.
A másik hír, amit kapott, azonban sokkal kellemetlenebb volt.
Aric Hortot kinevezték jelentéstevő rendbiztosnak. Hort továb-
bította a rendbiztosok jelentéseit, akiket hamarosan visszaren-
delnek.
– Most már aljas rágalmakkal is szembe kell néznem! – mor-
dult fel Wembling dühösen.
– Semmiképpen sem – nézett rá Hort szúrósan. – Csak az igaz-
ságot fogom jelenteni.
A munkások távoztak, és az építkezés állt. Aztán egyszer csak
Wembling javára ért véget a huzakodás arról, hogy egy üdülő-
központ vajon fejlesztésnek tekinthető-e egy bolygón. Wemb-
ling ügyvédjeinek legnagyobb csodálkozására Jarnes mesterje-
lölt ügyvéd nem nyújtott be több keresetet.
Wembling azonnal új munkáscsapatot toborzott, a Langrira
szállította őket, és megint nekiállt az erdőirtásnak és a föld fel-
szántásának. Ám ekkor Jarnes ismét lépett. A természetvéde-
lemmel foglalkozó Legfelsőbb Bírósághoz fordult, agyafúrt mó-
don arra hivatkozva, hogy Wembling a fellebbezési időn belül
kezdett bele ismét az építkezésbe. A Legfelsőbb Bíróság azonnal
meghosszabbította az előző felfüggesztő határozat érvényessé-
gét, és Wembling megint ott állt az ablak előtt, és nézte, ahogy a
teljes munkaerőgárdája vígan pancsol és szórakozik a tenger-
parton.
 – Mégis, mi a csudát csináljak?! – bosszankodott Wembling. –
Ha itt tartom a munkásokat, akkor egymás után kapom a fel-
függesztő határozatokat. Ha elküldöm őket, ez az átkozott addig
vár, amíg újakat nem toborzok.
– Hát akkor tartsd itt őket! – javasolta Ayns. – Ha az idő fonto-
sabb, mint a pénz, akkor hagyd, hogy kijátssza minden lapját!
Aztán nekiláthatsz a komoly munkának.
– Hát… talán – morgott Wembling. – De akkor sem hagyom al-
kalmazásban az egész csürhét, csak annyit, hogy azt higgyék,
vissza kell tartaniuk attól, hogy munkába küldjem őket.

Jarnes mesterjelölt ügyvéd azért perelte Wemblinget, hogy joga

van-e egy üdülőközpontot felépíteni az engedélyének felhaszná-
lásával a Langrin, és azért is, hogy van-e joga működtetni egy
ilyen helyet, miután felépítette. Wembling egy egész hétig állni
kényszerült, mielőtt a Legfelsőbb Bíróság meghozta a döntést,
hogy ha Wembling fel akar építeni egy olyan létesítményt, ami-
re később nem kaphat használatbavételi engedélyt, hát tegye.
Míg a bírák ezen a kérdésen töprengtek, Jarnes beadott egy
újabb keresetet, amelyben azt kérte, hogy állítsák meg a Wemb-
ling és Társai cég környezetrombolását, amit az üdülőközpont
felépítésével végez, és Wembling kártalanítsa a bennszülötteket
mindazért a pusztításért, amit már elkövetett. Az építést ismét
le kellett állítani öt hétre, és a dühtől tajtékzó Wemblingnek el
kellett számolnia minden egyes kidöntött fával, minden köbmé-
ter felforgatott földdel, és a tengerbe tonnaszámra öntött kövek
mennyiségével. De számba kellett vennie az elpusztított cserjé-
ket, bokrokat, mindenféle hasznosítható növényt, sőt még a fü-
vet is, amit kiásott, letaposott, letört vagy egyszerűen csak
odébb kotort. Mindeközben pedig tudta, és ettől rángógörcsöt
kaptak az arcizmai, hogy miközben ezzel vacakol, Jarnes mester-
jelölt ügyvéd benyújtja az újabb keresetet, a ki tudja, mire vonat-
kozóan.
 Amit Jarnes meg is tett.
Így a hetek hónapokká duzzadtak, és Wemblingnek a kénysze-
rű várakozás közben át kellett gondolnia a költségvetését. Végül
azonban elérkezett az a nap is, amikor Khorwiss mesterügyvéd
arról tájékoztatta, hogy Jarnesnak már nincs több kijátszható
lapja. Ezenkívül a bírák is kezdtek idegesek lenni e jól megindo-
kolt, de jogilag teljesen lényegtelen pereken, amelyekben Jarnes
csak azt érhette el, hogy egy időre függesszék fel Wembling en-
gedélyének gyakorlását. Ekkor Wembling kiegészítette az építő
csapatát, hogy abban a pillanatban megkettőzött erővel vághas-
son bele az építkezésbe, amikor az utolsó felfüggesztés határide-
je lejár.

Aric Hort vitte meg erről a hírt, mint korábban is, de Wembling
a levelezése útján már tudott erről, és fanyar humorral jegyezte
meg, hogy Hort egy kicsivel se sietett jobban e hír közlésével,
mint amikor arról tájékoztatta, hogy megint kapott egy felfüg-
gesztő határozatot.
– Nos, akkor ennek a játéknak itt a vége – mondta Wembling,
amikor Hort átnyújtotta neki a végzést. – Ez volt, tehát, az utol-
só.
– Ha ön mondja – jegyezte meg Hort.
– És most milyen gyerekeskedéssel próbálkoznak a vadak? –
nézett Wembling Hortra kérdőn.
– Többször megmondtam önnek, hogy a bennszülöttek nem
bíznak senkiben. Ha viszont végre úgy döntenek, hogy velem
kivételt tesznek, hát ön lesz az utolsó, akinek elmondom.
Hort elment, és Wembling fortyogó dühvel rohant, hogy uta-
sítsa az embereit: kezdhetik, azaz folytathatják a munkát, így az-
tán pár perccel később már abban gyönyörködhetett, ahogyan a
hatalmas gépei marcangolják a Langri földjét, és pusztítják az
erdőit. Ám az egyik gép váratlanul oldalra billent, és furcsa
szögben megállt. Wembling azonnal odarohant, és a gépkezelőt
a fejét vakargatva, a bal első kereket nézegetve találta. A kerék
láthatóan beleszorult egy nagy lyukba.
– Mi ez a marhaság!? – dühöngött Wembling.
A gépkezelő mentegetőzött, hogy nem látta a gödröt.
– Ugyan már, ne mondja, hogy nem látta! Akkora, mint egy
elefánt! Ebbe nem lehet észrevétlenül belehajtani! De ne álldo-
gáljon itt, hanem szabadítsa ki a gépet, amilyen gyorsan csak
tudja! Aztán használja a szemét, és kerülje el az ilyen lyukakat!
Amikor Wembling el akart rohanni, a föld váratlanul megin-
dult a lába alatt, és hiába kapálózott, máris egy derékig érő gö-
dör alján találta magát. Pár percig tudomást se vett a gépkezelő
segítséget nyújtó kezéről, mert elgondolkozott. Ezt az üreget
nyilvánvalóan nemrégen ásták, de a kivett földet elvitték, hogy
ne lehessen észrevenni. Ráadásul remekül elrejtették. Pontosan
akkora volt, hogy csapdába ejtse a munkagépek kerekeit.
– Az átkozott vadak tették!! – horkant fel idegesen.
Wembling elhessentette a gépkezelő kezét, és önerőből má-
szott ki a gödörből. Ayns sietett oda hozzá, és Wembling dühö-
sen mutatta neki a csapdát.
– Biztosan éjjel csinálták, amikor nem vehettük észre! – kiál-
totta Wembling. – Az egész építési területet körbe kell venni vi-
lágítótestekkel!
– Erre a munkára nincs emberünk – tárta szét a karját tehetet-
lenül Ayns.
– Van elég emberünk! – tajtékzott Wembling. – Állíts rá erre a
munkára mindenkit, és estére legyen kész a kerítés!
Wembling egy másik munkagép felé iramodott, és felemelt
kézzel ordított oda a vezetőnek:
– Állj! Leállni!
A földgép pár centiméterre az egyik bennszülöttől állt meg,
aki váratlanul a semmiből került elő, és elterült a gép előtt a föl-
dön.
 Wembling odaugrott hozzá, de eddigre már a gépkezelő is a
test mellett állt.
– Nem esett baja – állapította meg a gépkezelő. – Csak lefeküdt
ide, hogy gátolja a munkámat. Áthajtok rajta, aztán nem lesz
több ilyen eset!
– Ostoba! – förmedt rá Wembling. – Ez az egyetlen dolog, ami
miatt elveszíthetem a szerződésemet! A legkevésbé se bánom,
ha széttapossa a bennszülötteket, amit ők is tudnak, de azt is,
hogy ezt nem tehetjük meg! Vegyék föl, és hajítsák be a ckót az
erdőbe! És a továbbiakban ügyeljen arra, hogy ez is előfordul-
hat!
Wembling odaintett pár embert, akik együttesen felemelték a
bennszülöttet, és arrébb vitték. A gépkezelő ismét beindította a
motort, de mielőtt a munkagép megmozdulhatott volna, egy
másik bennszülött vetette oda magát az útjába.
– Kezd elegem lenni ebből a munkából! – morogta a gépkezelő.
Wembling ezt meg se hallotta, hanem az erdő szélét kezdte el
vizsgálgatni. Még a messzelátóját is elővette, hogy jobban lás-
son, aztán futásnak eredt a fák felé. De mire odaért, az egyik
munkagép hörögve emelkedett a levegőbe, aztán amikor vissza-
esett, rázuhant egy hatalmas fa.
– Egy bennszülött volt a fán, és egy indát dobott a csörlőbe –
hadarta a gépkezelő. – Nem törődtem vele, hiszen mi egy kis
inda egy ekkora gépnek, de mielőtt visszatolathattam volna,
hogy eltávolítsam…
Wemblinget azonban nem érdekelte a magyarázkodás. Sarkon
fordult, és elment. Paradox módon olyan dühös volt, hogy már
szinte nem is volt dühös. A nap további része arra ment rá, hogy
kiszabadítsák a gödrökbe esett gépeket, eltávolítsák a munkát
akadályozó bennszülötteket, és szinte semmit se haladtak a
munkájukkal. Wembling már meg se lepődött, amikor az alko-
nyat közeledtével Ayns azt jelentette, hogy hét munkásuk el-
tűnt.
 – A vadak a kezünkre játszanak – horkant fel –, de ezúttal túl
messzire mentek, és már nincs számukra visszaút!
– A munkások félnek – mondta Ayns. – Azt akarják, hogy vilá-
gítsuk ki a hálóhelyüket, és állítsunk őrséget éjszakára, külön-
ben elmennek.
– Ha ezt tesszük, akkor senki sem őrzi a munkaterületet – or-
dított fel Wembling –, és akkor a vadak telerakják mindenféle
csapdával!
– A munkások elmennek… – ismételte meg higgadtan Ayns.
– Akkor őriztesd a hálóhelyüket! – vakkantotta oda Wembling
tehetetlenül.

Wembling a hálószobája ablakából jól látta a fényeket. Tökélete-

sen megvilágították a munkások lakóhelyét, de ezen túl a lang-
riai éjszaka sötétje uralta a terepet, és abban semmit se lehetett
látni. Ha a bennszülötteknek van valami fegyvere, amit a távol-
ból vethetnek be, akkor esélyük sincs…
Hét munkás tűnt el nyomtalanul. Mindannyian az erdőben
dolgoztak egymagukban, és egyszer csak, mintegy varázsütésre,
már nem voltak sehol.
„Valószínűleg leteperték és elhurcolták őket…” – tanakodott
magában Wembling, de annak se lett volna jelentősége, ha való-
ban varázslatról van szó. A munkásokat megrémítették ezek az
esetek. Wembling azt hajtogatta, hogy a bennszülötteknek sem-
mi se számít, de az embereinek nagyon is számított minden. Az
őslakosok nyilvánvalóan tudták, hogy nincs vesztenivalójuk, és
ebben Wembling igazat adott nekik. Ő se félt attól, hogy bármit
megtegyen a célja érdekében.
Át kell szerveznie a munkát, ez nyilvánvaló. A jövőben senki
se dolgozhat egymagában, csak csoportosan, és a munkaterüle-
tet éjjel és nappal is őrséggel kell vigyáztatnia. A további költsé-
geket majd levonja az adóból, de a munka lelassul…
 Az éjszaka váratlanul élettel telt meg. Kiáltások zavarták meg
a csöndjét, és feldübörgött a bennszülöttek dobkoncertje. Bele-
búgtak a jelzőkürtök hangjai és a húros hangszerek pengése. De
ez nem zene volt, hanem átkozott kakofónia, elviselhetetlen
hangzavar. Wembling az ajtóhoz rohant, és feltépte, hogy job-
ban lássa, mi folyik itt.
Valami hatalmas vonult át az építési területen. Wembling ki-
meredt szemmel bámulta, amint az alaktalan, ám óriási árny
betör a kivilágított részbe, és az épületek felé halad. Tompán
kongó, hátborzongató hangokhoz társuló fülhasogató recsegés-
sel közeledett feléjük ez a valami, de jött mögötte egy második
és egy harmadik is, a negyedik pedig egyenesen Wembling lakó-
helyét vette célba, nekiütközött, és óriási tömegével a másik
épület felé lökte.
A munkások hálóhelyeiről felharsanó ordítások és káromko-
dások túlszárnyalták a dübörgő zajt. Wembling kimászott az
asztal alól, ahová az ütközés előtt bújt, és hitetlenséggel párosul-
va tudatosult benne, hogy nem tört csontja. Máris rohant ki,
hogy számba vegye a kárt.
Ayns már ott volt pár őrrel, és éppen annak a dolognak a ma-
radványait nézegették, amelyik kilökte Wemblig lakókonténerét
a helyéről.
– A bennszülöttek legurítottak párat a hülye tökjeikből a lej-
tőn – mondta Ayns ezúttal idegesen, aztán felordított: – Hát ez
meg mi a fene?!
Az őrök kihalásztak egy alakot a széttört tök ragacsos beléből.
Az egyik hiányzó munkás volt az. A többi tökből is emberek ke-
rültek elő.
– Jól vannak? – kérdezte Wembling megütközve.
– Még nem tudni – válaszolta Ayns.
Az emberek védősisakokban ékelődtek bele az óriási tökök szi-
vacsos belsejébe, ám nemhogy hálásak lettek volna a kiszabadí-
tásért, de vad haragjuknak adtak hangot, és nem a bennszülöt-
tek, hanem Wembling iránt. Míg összeszedték magukat, veszet-
tül átkozták a Wembling és Társai céget és minden ténykedését.
– Csak egy percet kérek! – fordult hozzájuk Wembling. – Bizo-
nyára megviselte magukat ez a… dolog, de semmi közöm ehhez
az egészhez! Jelentkezzenek reggel elégtételért!
– Én reggel azért jelenkezem, hogy kilépjek! – vetette oda az
egyik tökből kiszedett munkás.
– Ugyan már… – kezdte Wembling, de egy másik is csatlako-
zott az elsőhöz:
– Én is kilépek!
Sőt, minden jelenlévő, kórusban kiáltotta:
– Kilépek!
Wembling sarkon fordult, és visszasietett az irodájába, ami
furcsán megdőlve állt a lejtős talajon. Felkapott egy törölközőt,
és tisztogatni kezdte a tök belsejétől ragacsos kezét.
– Szerintem komolyan gondolják, hogy elmennek – lépett be
utána az irodába Ayns. – Most mit lépünk? Fegyvert fogunk?
– Tudod jól, hogy nem tehetjük. Csak sérüljön meg egyetlen
bennszülött, és a „barátunk”, a jelentést tevő rendbiztos elintézi,
hogy megszüntessék a szerződésünket. De ahhoz már semmi
közünk, ha valaki más sebesíti meg a vadakat.
– Ezt hogy érted?
– Az Űr ottára gondolok. Mi a Konföderáció állampolgárai va-
gyunk. Az életünket, a tulajdonunkat és a törvényes jogainkat
veszélyeztetik a vadak. Védelmet kérünk.
Ayns Wemblingre villantotta ritka elismerő pillantásainak
egyikét.
– Most, hogy mondod, valóban rászorulunk a védelemre.
Wembling rácsapott a csálén álló asztal lapjára.
– H. Harlow Wemblingnek van elég hatalma ahhoz, hogy elér-
je, amit akar!

15.
Egy ócska teherszállító űrhajó egy ritkán használt útvonalon
haladt a Quironról a Yorlangra, és egyszer csak nyom nélkül el-
tűnt. Ezer fényévnyi távolságban a bürokraták ezúttal túlműkö-
dő képzeletében máris feléledt a kalózkodás gyanúja. Parancsok
száguldottak át a megfelelő csatornákon, és a Hiln csatahajó ka-
pitánya, James Vorish belekezdett, hogy féléves unalmas járőrö-
zésre fogja a legénységét.
Egy hét múlva azonban megváltoztatták a parancsát. Vorish
ekkor ismertette a helyzetet a helyettesével, Robert Smith sor-
hajóhadnaggyal.
– Valaki jól felheccelte az őslakosságot – magyarázta Vorish –,
oda kell mennünk, hogy megvédjük a Konföderáció állampolgá-
rait és tulajdonukat.
– „Nagyszerű” feladat egy csatahajónak – húzta el a száját
Smith. – Hol a csudában van az a Langri? Sosem hallottam róla.

Nyugatra nézve Vorishnak elállt a lélegzete a látványtól. Életé-

ben nem látott még ilyen gyönyörű vidéket. A dombokat tarka
levélpompájú dús erdőség borította, ahol a fákon hatalmas virá-
gok nyíltak. Olyan csodálatos volt ez a táj a lágyan fodrozódó
vízzel a part mentén, amelyre Vorish nem talált szavakat. A hul-
lámok lágyan nyaldosták a puha homokos fövenyt, és az esti
nap fénye briliánsként tört meg a víztükrön.
Mögötte azonban valami förtelem törte meg ezt a szépséget: a
letarolt építési terület. Motorok bőgtek, gépek zötyögtek ide-
oda, tovább pusztítva a feldúlt tájat. Az építőmunkások irányí-
tásukat vesztett, agyatlan rovarokként kavarogtak látszólagos
összevisszaságban.
Smith megérintette Vorish karját, és előre mutatott. Egy ot-
romba dzsip indult meg feléjük az előregyártott házak mellől,
egyetlen jeleként annak, hogy észrevették az érkezésüket. Vo-
rish lement a Hiln rámpáján, ellenőrizte, hogy az őrség a helyén
áll-e, aztán az érkezőknek szentelte a gyelmét.
 A dzsipben négyen ültek, és amikor az egyikük kiugrott a
megálló járműből, ketten, akik valószínűleg a testőrei voltak, a
nyomába eredtek. Vorish szemügyre vette az alacsony, kövér
embert, és megállapította, hogy nyilvánvalóan izmosabb, mint
az elsőre látszik. Az energia, amivel ez a fér elhagyta a jármű-
vet, tetszetős volt, és napbarnított bőréből látszott, hogy sokat
tartózkodik a napon. Ez a bronzbarnaság pedig mindig irigyke-
désre készteti a sötét és hideg világok lakóit.
– Örülök, hogy látom, parancsnok! – nyújtotta felé a kezét a
kövér ember. – Wembling vagyok.
Kezet fogtak.
– Békésnek tűnik minden errefelé – nézett körül a kapitány. –
A parancsaim alapján azt gondoltam, hogy a vadak szorongatják
magukat.
– Pedig szorongatnak – mondta Wembling keserűen –, min-
denféle mocskos trükkel megpróbálnak hátráltatni bennünket.
Vorish udvariasan hümmögött egy sort, és ismét körülnézett.
– Ne aggódjon! – értette félre Wembling teljes mértékben a ka-
pitány reakcióját. – Napközben nem balhéznak. Adjon az embe-
reinek pár óra kimenőt, hadd élvezzék a partot és a tengert! La-
zítsanak egy kicsit a hosszú űrutazás után! Aztán ha ezt meg-
szervezte, jöjjön el az irodámba, és elmagyarázom, mit várok
önöktől.
Wembling máris hátat fordított a kapitánynak, lazán búcsút
intve a válla fölött, és visszaszállt a dzsipbe, ami azonnal elin-
dult, így a testőreinek a mozgó járműre kellett felugrálniuk.
Vorish megérezte, hogy Smith sorhajóhadnagy vigyorogva
nézi a rámpa tetejéről. Odafordult hozzá.
– Ez meg ki volt? – kérdezte Smith. – Maga a Flotta legmaga-
sabb rangú admirálisa? Úgy látom, nagyon is tisztában van az-
zal, mire lehet egy hadihajót használni.
– Örülök neki, ha legalább egyvalaki tudja, mire lehet itt egy
hadihajót használni, mivel én elképzelni sem tudom – bólintott
a kapitány. – Észrevettél bármi furcsát?
– Észrevettem, hogy valami csodálatos illat terjed itt a levegő-
ben – szimatolt körbe színpadiasan Smith.
– Utasítsd Macklie-t, hogy járjanak körbe, és beszéljenek
Wembling embereivel, próbálják kideríteni, mi a fene folyik itt!
A legjobb lesz, ha elmegyek ennek az embernek az irodájába. At-
tól tartok, hogy a Hiln teljes legénységéből őrséget akar állítani.
Míg ott leszek, küldj egy járőrt az építési területre is! Nézzék
meg, milyen biztonsági előírások vannak ott életben, és mérjék
fel, milyen fajta problémákra számíthatunk!

Wembling irodájának egyik fala egy hatalmas térkép volt, ami

előtt Wembling erőteljesen gesztikulálva magyarázta az elkép-
zeléseit. Azt akarta, hogy sorfalból álló őrség vegye körül az épí-
tési területet, de legalább húsz percig tartott, mire kibökte, hogy
erre gondol.
Vorish udvariasan végigvárta a szólamait, majd közölte, hogy
amit Wembling kitalált, az a legteljesebb képtelenség.
– Az embereim ki vannak képezve őrtállásra, de nincs belőlük
elég egy ekkora terület ilyenfajta biztosítására, és mind ez idáig
még senki sem tanította meg nekik, hogy lehetnek jelen egy-
szerre hét különböző helyszínen.
– Maguknak az a kötelességük, hogy megvédjék a Konföderá-
ció állampolgárainak életét és vagyonát! – fakadt ki Wembling.
– Ha a Flotta Parancsnoksága egy egész kontinens őrséggel
való körbeállítására gondolt volna – mondta neki hidegen Vo-
rish –, akkor legalább két hadihajót rendel ide. Amit maga akar,
az legalább tíz járőrcsapat, százmillió kredit értékű felszerelés,
és ráadásul még ez sem bizonyulhat elegendőnek. Minek őrség a
tengerpartra?
 – A szabotőrök időnként a tengerből bukkannak elő. Egy pilla-
natra sem bízhatunk meg ezekben a gaz ckókban. A munkása-
im mind elmennek, ha nem tudom biztosítani a védelmüket.
– Nos, erről eddig nem volt szó – lepődött meg Vorish. – Hány
munkását veszítette el eddig?
– Nos, ami azt illeti, egyet sem, de ez nem a vadakon múlt!
– Megrongálták a gépeiket és az építkezési alapanyagaikat?
– Rendszeresen. Mindennap legalább két munkagépet kivon-
nak a forgalomból, ráadásul belopóznak az építési területre, és
akadályozzák a munkát. Sokkal rosszabb lenne a helyzet, ha
nem dolgoztatnék máris kétszer annyi munkással, mint
amennyire normális esetben szükségem volna, hogy őrséget
szervezhessek belőlük. Nézze, kapitány, én sokféle emberrel ta-
lálkoztam már az életem során, de ilyenfajta elszántsággal még
sohasem volt dolgom. Az egészbe azért kezdtem bele, hogy -
nanszírozni lehessen a vadak által igényelt beruházást: rögtön a
legelején építettem nekik egy egészségügyi központot, és fel-
ajánlottam, hogy az itt épülő üdülőövezet hasznából is részesül-
hetnek majd. Ennek ellenére már a kezdetektől mindent elkö-
vetnek, hogy megakadályozzanak bennünket a munkában. Ez
egy többmilliárdos építkezés, minden pénzemet belefektettem,
és ezek a vademberek gátolnak, ahogy csak tudnak! De én nem
hagyom magam! A javaslatom tehát a következő. Minden posz-
ton álljon két ember, egy katona maguktól és egy biztonsági őr
az én csapatomból. Az én emberem tudja, mire számíthatunk a
vadaktól, és mit lehet velük tenni. Megtanítja ezt a maga kato-
nájának. Utasítom a biztonsági főnököt, hogy dolgozzák ki ma-
gukkal együtt a védelmi tervet.
– Van egy másik térképe? – kérdezte Vorish.
– Miért? Persze hogy van.
– És ki vannak jelölve rajta az őrhelyek?
– Nos – rázta meg a fejét Wembling –, erre eddig nem került
sor.
 – Rendben. Akkor most kijelöljük. Küldje föl az emberét a
Hilnre a térképpel! Elmagyarázza, amit tudnunk kell, mi meg el-
döntjük, mit tehetünk.

Smith visszatért a járőrözésből, és gúnyosan megjegyezte, hogy

Wemblingnek nem a Flotta egyik csatahajóját kellett volna hív-
nia, hanem egy hadsereget. Vorish odaküldte hozzá Wembling
biztonsági főnökét, és rájuk bízta, hogy találjanak megfelelő őr-
helyeket. A saját szemével akarta látni, hogy miről is van itt szó
tulajdonképpen.
Elsétált a legénysége által védett terület legszéléig az üres ten-
gerparton, és éppen a tengert nézte, amikor Macklie sorhajóhad-
nagy, a hírszerző tisztje odament hozzá.
– Igaza volt, uram – mondta Macklie. – Ez egy roppant különös
helyzet. A szabotázs, amiről Wembling beszél, abból áll, hogy a
helyiek rendszeresen belopóznak a munkagépek közé egyesével
vagy párosával, és lefekszenek az útjukba, vagy odakötözik ma-
gukat valamihez. Így akadályozzák a munkát, ami leáll addig,
amíg kioldozzák és visszazavarják őket az erdőbe.
– Megsebesítettek akárcsak egy bennszülöttet is? – kérdezte
Vorish.
– Nem, uram. A ckó azt mondja, hogy ebben a kérdésben
Wembling nagyon határozott parancsokat adott. Tudja jól, hogy
ha bántja a vadakat, még ha azok megérdemlik is, akkor nagy
bajba kerül.
– Jól tudja.
– Igen, uram, és nekem úgy tűnik, hogy ezzel a bennszülöttek
is tisztában vannak, mert igyekeznek úgy viselkedni, hogy
bántsák őket. Azzal pedig megőrjítik a munkásokat, hogy sosem
tudhatják, mikor ugrik valaki a munkagépük elé. Attól tartanak,
hogy ha egyet is megsebesítenek közülük, akkor a többi ürügyet
kap egy mérgezett fegyverekkel végrehajtott támadásra. Ezen a
világon rengeteg a mérgező, méghozzá a nagyon erősen mérge-
ző anyag. Van, amelyik szinte azonnal végez az emberrel.
– Bántottak valakit a munkások közül?
– Sokat elraboltak közülük, amíg egyesével dolgoztak, de ami-
óta Wembling csoportosan foglalkoztatja őket, egynek se ve-
szett nyoma. Az elraboltakat aztán a bennszülöttek visszaen-
gedték, sértetlenül. Hatalmas tökökbe „csomagolva” gurították
be őket a munkások lakóterületébe. Mindenki halálra rémült, fő-
leg azok, akiket betettek a tökökbe, de senki sem sérült meg.
– Ez olyan, mintha gyerekek csintalankodnának itt… – csóvál-
ta meg a fejét Vorish.
– Pontosan, uram. De meg kell hogy mondjam, minél többet
tudok meg erről a Wemblingről, annál inkább együtt érzek a
bennszülöttekkel.
– Ahogyan én is. Nagy kár, hogy konkrét parancsot kaptam.
Az őslakosoknak láthatóan van humorérzékük, de szükségük is
lesz erre, attól tartok.
– Smith kéri, hogy engedélyezze az őrség idejének megnyújtá-
sát, mert csak akkor tud megfelelő őrláncot szervezni, ha min-
denki többet lesz szolgálatban.
– Az emberek tiltakozni fognak a túlórák ellen.
– Nem hiszem, uram, ha kapnak pár óra olyan pihenőt, amit
itt tölthetnek el a tengerparton. Ez bőven kárpótolja őket a több-
letmunkáért.
Macklie tisztelgett, és elment. Vorish elindult Wembling épü-
letei felé. Amikor a hálókörletekhez ért, egy futár érkezett hozzá
rohanva.
– Elnézést, uram, de Wembling úr energiát akar kapni a hajó-
tól a munkaterület teljes éjszakai kivilágítására. Ha csak egy pil-
lanatot késlekedik, az itteni mérnökök rácsatlakoznak a…
– Küldjék Wembling mérnökét a Hiln főmérnökéhez, és be-
széljék meg, mit lehet és mit nem!
 Vorish visszatért az űrhajóba, megnézte a Smith által készített
szolgálati beosztást, aztán a biztonsági előírásokat. Vetett egy
pillantást a kijelölt őrhelyekre a térképen, és arra, ahogyan a
mérnökök megtervezik a világítást, közben hallotta, hogyan vi-
tatkoznak az emberei Wembling munkásaival.
Smith megpróbálta megmagyarázni Wembling építésvezető-
jének, hogy az R szektor kivilágítása merőben felesleges a hatal-
mas bokrok miatt. Javasolta, hogy vágják ki a bokrokat, de az
építésvezető tiltakozott, hogy nincs sem munkása, sem gépe a
bokrok kiirtására, de ha Smith akarja, akkor csinálja ő. Mivel
azonban a Flotta standard felszereléséhez nem tartoznak hozzá
bozótvágó gépek, Vorish előre tudta ennek a vitának a végét. To-
vábbment hát, mintha nem is hallotta volna őket. Kisétált a vé-
dett terület északi szélére, ahol a Hiln egyik technikusa éppen
azt magyarázta a munkásoknak, hogy a világítást távolabb kel-
lene helyezni az erdő sűrűjétől.
– Az erdőt lehetetlen bevilágítani – mondta –, olyan sűrű ben-
ne a növényzet! Ha a világítást távolabb tesszük a fáktól, akkor a
bennszülötteknek ki kell jönniük az erdőből, ha akadályozni
akarnak bennünket.
Vorish ezzel teljesen egyetértett, de nem szólt semmit, hagyta,
hogy az embere maga nyerje meg ezt a vitát, ami meg is történt.
A lámpákat távolabb vitték a fáktól.
Miközben körbesétálta a munkaterületet, folyamatosan ka-
pott üzeneteket Wemblingtől, hogy:
„Ha nem okozna túl nagy gondot, Wembling úr szeretné, ha a he-
tes számú őrhelyet tíz méterrel eltolnák északra, mert a fényszórója
pont bevilágít a hálószobájába.”
„Wembling út tiltakozását fejezi ki, uram, mert ez így kutyagu-
mit se fog érni! Legalább egytucatnyival több őrhely és lámpa kell,
mint amit most felszerelnek.”
„Elnézést, uram, de Wembling úr szeretne megbeszélést tartani
az őrség parancsnokával délután öt órakor.”
 „A korábbi válaszára reagálva, Wembling úr…”
– A patvarba Wemblinggel! – fakadt ki végül Vorish.
Amikor leszállt az alkony, Smith jelentette, hogy elkészült a
világítás, és az első őrség elfoglalta a helyét.
– Szerintem jók vagyunk – mondta Smith. – Nincs miért ag-
gódni, már ha gyelmen kívül hagyjuk Wembling túlszárnyaló
fantáziáját. A bennszülötteknek nincsenek fegyvereik.
– Mi az, hogy nincsenek? – nézett rá Vorish rosszallóan. – Az,
hogy eddig még nem használták őket, nem jelenti azt, hogy nin-
csenek. A bennszülöttek nem ostobák. Sok jelentést kaptam ar-
ról, hogy látták őket, amint a sűrűből lesik a ténykedésünket. Ha
vannak idióta elképzeléseik, akkor ma este fognak megpróbál-
kozni azokkal. Tudják, hiszen látták, hogy az őrök fele új ember,
és arról is lehet fogalmuk, hogy a Flotta emberei nem szoktak
hozzá kézitusákhoz. Az embereink egy része bizonyára rettegve
áll majd a posztján a sűrű erdő közelében, és ezt a bennszülöttek
kihasználhatják. Azt akarom, hogy azok, akik nincsenek szolgá-
latban, járőrcsapatokban rendszeresen menjenek körbe, hogy
erősítésként szolgáljanak azoknak, akik őrt állnak, ha ez szüksé-
gessé válna. Beszéltél már Macklie-vel?
Smith bólintott.
– Elmondta, hogy a bennszülöttek megpróbálták jogi úton
megakadályozni Wembling építkezését? – kérdezte Vorish.
– Nem.
– Pedig ez tény. Wemblingnek hónapokon át szüneteltetnie
kellett itt a munkát, amíg a perek folytak. Amikor Wembling
megnyert egy ügyet, mindig újrakezdte, de aztán megint leállí-
tották. Jó darabig ment ez így.
– Hát, így nem csodálom, hogy Wembling már kezd becsava-
rodni.
– Ez azonban csak az ügy fele. Amikor Wembling az utolsó
pert is megnyerte, és nagy erőkkel belefogott az építkezésbe, a
bennszülöttek elkezdték kis trükkökkel hátráltatni. A munká-
sok mind halálosan idegesek ettől az egésztől, elképesztő mérté-
kű a munkaerő cserélődése. És azt tudtad, hogy Wembling sze-
rint ez az egész cirkusz a bennszülöttek érdekeit szolgálja?
Smith szeme elkerekedett a csodálkozástól.
– Akkor mi a csudáért hívott ide bennünket? Talán mert mi
parancsnak engedelmeskedünk, és nem rtatjuk az okokat!
– Ugyan már! – nézett rá Vorish rosszallóan. – Ha egy katona
nem tudja, mit miért kell csinálnia, akkor megpróbálja kitalálni,
és eközben romlik a teljesítménye. De akárhogyan is, nincs ab-
ban semmi titok, hogy miért vagyunk itt. Wembling bizonyára
vet az őslakosoknak falatokat, de a torta javát magának süti, és
ha időt veszít, pénzt veszít. Ha bárki, bármikor szembetalálko-
zik piszkos politikai eszközökkel, amögött mindig pénz van. Va-
laki vagy pénzhez akar jutni, vagy éppen pénzt veszít. Sose fe-
lejtsd el ezt!

Amikor az éjszaka leszállt, minden elcsendesedett. A Hiln a le-

szállópályán állt egy ovális fénymezőben, és az egész építési te-
rületet fénygyűrű vette körbe az őrhelyek mentén, amely töret-
lenül ragyogott a sötétségben. A munkások hálóhelyeit és az iro-
daépületeket is körgyűrű övezte, és azt a helyet, ahol az első
üdülőközpont alapjait már megásták, a hatalmas munkagépek
körül szintén megvilágították, igaz, ezt csak nagyjából. Bár a
fényviszonyok nem voltak a legjobbak, Wembling mégis megkö-
vetelte az éjszakai műszakba beosztott embereitől, hogy folytas-
sák a munkát. Az árnyékok és fénypászták kusza váltakozásában
komoly esélye volt annak, hogy az építési területre minden óv-
intézkedés ellenére bejutó bennszülöttek megsérüljenek, vagy
komoly károkat okozzanak.
Vorish sötétedés után ismét körbejárta a munkaterületet, és
azt tapasztalta, hogy az emberei sokkal lazábbak, mint gondolta.
Wembling fásult veteránjainak lustasága láthatóan megnyugta-
tóan hatott rájuk. Így Vorish visszatért az űrhajóra, és nekiállt,
hogy elkészítse a jelentését. Az első őrségváltás idején azonban
ismét visszatért az építési területre. Bár felkészült arra, hogy
egész éjjel le se hunyhatja a szemét, az őrök nyugalma és az éj-
szaka csendessége arra az elhatározásra juttatta, hogy mégis al-
szik pár órát, mielőtt a harmadik őrséget is leellenőrizné. Lefe-
küdt, és békésen pihent, amikor robbanás zaja vetette ki az
ágyából.
Az óriási robbanás hangja még visszhangzott a távoli hegyek
felől, amikor Vorish már a hajóról levezető rámpa tetején állt.
Mindenfelől hallotta, amint a katonák kibiztosítják a fegyverei-
ket.
A védett területen járőröző csapat azonnal védekező formáci-
ót vett fel, a posztokon álló őrök idegesen forgolódtak a fegyve-
reikbe kapaszkodva. A pihenőjüket töltő munkások kitódultak a
hálóhelyeikről, és Wembling dzsipje zötyögve megindult az űr-
hajó felé. Vorish rezignáltan várt.
Ekkor egy újabb robbanás hangja töltötte be a környéket, amit
egy harmadik követett. Smith éppen egy előzetes jelentést nyúj-
tott át, amikor Wembling megérkezett. Úgy jött, ahogy kiugrott
az ágyból, papucsban és pizsamában. Szokás szerint kipattant a
még mozgásban lévő dzsipből, és sebesen szedte a lábát. Test-
őrei, akik mindig vele voltak, ott loholtak a sarkában.
– A vadak robbantgatnak! – ordította Wembling.
– Valóban úgy hangzik – bólintott Vorish.
– Megtámadtak bennünket!
– Dehogy! Egyetlen őr se látott semmit.
– Hát nem emlékszik a mérges nyilakra, amikről beszéltem?
És ha valamiféle katapulttal berepítik magukat az építési terü-
letre?
– Ha bármit belőttek volna ide, az már földet ért volna – je-
gyezte meg Vorish fanyarul. – De nem esett le idebent semmi.
Wembling pár percig rágódott magában, és közben újabb rob-
banások hangja jutott el hozzájuk. A környező erdő felől hallat-
szottak, de egyértelműen eltérő távolságokból. Ha volt is bármi
rendszer az egészben, az Vorish előtt rejtve maradt.
– Meg kell kettőzni az őrséget! – bökte ki végül Wembling.
– Ez lenne a legnagyobb ostobaság, amit elkövethetünk – csó-
válta meg a fejét Vorish. – Itt maradnánk tartalék nélkül.
– Elvárom magától, hogy az ellenőrzése alatt tartsa ezt a hely-
zetet – jelentette ki Wembling felsőbbrendűen.
– Már megtettem.
Wembling a kíséretével egyetemben visszatért a dzsipjéhez,
és elhajtott. Mivel Smith e beszélgetés alatt kiment az építési te-
rületre, Vorish visszatért a Hiln vezérlőtermébe, ahol a jelenté-
sekre várt. Ezalatt odakint újabb meg újabb robbanások hangja
zavarta fel az éjszaka csöndjét.
Amikor Smith visszatért, értetlenül nézett a felettesére:
– Még csak egy villanást se látott senki! – mondta. – Ez talán
érthető, mivel az erdő nagyon sűrű, de a robbanóanyagoknak
szaguk van, és semmi ilyet nem éreztünk, pedig a szél felénk fúj.
Szerintem ezek a robbanások nagyon messze történnek. Ilyet
még sosem tapasztaltak eddig, Wembling egyik embere sem
hallott soha ilyesmiről. Állítólag csak egy ember van a Langrin,
aki esetleg magyarázattal szolgálhat arra, hogy mi folyik itt, az
Aric Hort nevű antropológus. Wemblinggel érkezett ide, mint az
alkalmazottja, de a ckó kirúgta, mivel Hort a bennszülöttek
pártjára állt. Egyedül él az erdőben egy olyasfajta házban, mint
a bennszülöttek. Viszont igen érdekes a státusza, mert kinevez-
ték jelentést tevő rendbiztosnak.
– Miféle kinevezéssel? – emelte meg a szemöldökét meglepet-
ten Vorish.
– Hát, arról fogalmam sincs.
– Holnap meglátogatjuk, és bevesszük a csapatba – döntött Vo-
rish. – Nem bánom, ha a bennszülöttek pártját fogja, valakinek
ezt is meg kell tennie.
 – Én meglátogatnám már ma éjjel – jelentette ki Smith. – Talán
meg tudja mondani, mi folyik itt.
– Milyen messze lakik?
– Pár kilométer.
– Hányan mennétek?
– Három katona és jómagam. Ennyi elég ahhoz, hogy lámpá-
kat és távközlő berendezést vigyünk.
Vorish eltűnődött azon, hogy egy négy emberből álló kis csa-
pat behatoljon egy keskeny ösvényen az erdő sűrűjébe, amely
nagyon is veszélyes lehet. Elég különös éjféli elfoglaltságnak
tűnt ez az Űr otta embereinek, de megtapasztalt már furcsább
dolgokat is ennél sokkal ellenségesebb világokon.
– Tudok a mérges tüskékről – mondta Smith –, de azt is, hogy
semmi veszélyt nem jelentenek, amíg az ösvény közepén hala-
dunk. Ezeket az utakat a bennszülöttek csinálták, és nyilvánva-
lóan biztonságosak, hiszen rendszeresen használják őket. Ezen-
kívül, szerintem, okosabbak annál, hogy megtámadjanak egy
járőrt a Flotta hajójáról, hiszen egyetlen körúttal minden faluju-
kat megsemmisíthetnénk.
– Ebben azért ne bízz – sóhajtott fel Vorish –, de mivel eddig
még senkit se bántottak, megkockáztatom a feltevést, hogy ha
agresszióra kerülne sor, az elsősorban Wembling csapata, és
nem ellenünk irányulna. Menj, de mielőtt bármire és bárkire rá-
lőnétek, bizonyosodj meg arról, hogy valóban ölni akarsz!
Smith gyorsan tisztelgett, és már ott sem volt.
Vorish utasította a rádióst, hogy biztosítson Smithnek egy kü-
lön csatornát, aztán nekilátott, hogy ellenőrizze az őrséget. Az
emberei idegesek voltak a robbantásoktól, de nem esett bántó-
dásuk. Vorish elbeszélgetett velük.
– Akármit robbantanak fel, jó nagy készletük van belőle! – je-
gyezte meg az egyik katona.
– Egy percig se bízz meg ezekben a nyavalyásokban! – mondta
Wembling embere, aki az adott őrhelyen posztolt. – Mindjárt el-
mesélek egy esetet…
A következő őrhelyen a tiszt azt javasolta, hogy hozzák fel az
őrséget a tengerpartról az erdőhöz, de Vorish megrázta a fejét.
– Lehet, hogy éppen ezt akarják elérni. Hogy hagyjuk védtele-
nül a tengerpartot, ahonnan ránk támadhatnak, míg mi az er-
dővel foglalkozunk.
Időközben Smith és a csapata megteremtette a háromdimen-
ziós képi kapcsolatot a központtal, és Vorish láthatta őket a kive-
títőn, amint előre haladnak az erdőben. Jó pár robbanás egészen
közelinek hallatszott Smith csapatához, de ő biztosította a kapi-
tányt arról, hogy legalább négy-öt kilométer távolságban van-
nak azoktól.
A csapat végül egy tisztásra jutott, ahol egy bennszülött házi-
kó állt egymagában. Egy szakállas fér nézett ellenségesen az
érkezőkre az ajtajából.
– Maga Aric Hort? – kérdezte Smith. – Smith sorhajóhadnagy
vagyok, a Flotta alkalmazottja. Mi okozza ezeket a robbanáso-
kat?
– A leghalványabb ötletem sincs arról, sorhajóhadnagy, hogy
miért válaszoljak a kérdésére.
– A bennszülöttek robbantanak? – folytatta a kérdezést Smith
rezzenéstelenül.
Ebben a pillanatban egészen közel robbant valami hozzájuk,
és mindkét fér összerezzent.
– Maguk ennyire ostobák? – kérdezte Hort. – Persze hogy ők
csinálják, de ehhez maguknak semmi közük! Vagy Wembling
már az egész kontinens urának képzeli magát?
– Wembling az ágya alatt reszket – mondta Smith utálkozva. –
Semmi okom arra, hogy háborgassam az őslakosságot. Csak sze-
retném tudni, hogy mit csinálnak.
– Ha maga így, hát én is így – bólintott Hort. – Jöjjenek, meg-
mutatom.
 Ismét bementek a sűrűbe, de ezúttal Hort vezette őket. A rob-
banások körös-körül folytatódtak, és Smith, aki közvetlenül
Hort mögött haladt, megkérdezte:
– Biztos benne, hogy a bennszülöttek nem veszélyesek ránk
nézve?
Hort megállt, és szembefordult Smithszel.
– Lassan már három éve élek közöttük, és az időm nagy részét
velük töltöm, de soha nem láttam még egy veszekedést sem,
nemhogy bármi agressziót. Viszont rendkívül veszélyesek, csak
nem a szónak abban az értelmében, ahogy ön gondolja.
Továbbmentek, és hamarosan elérték a folyót, amit a csónak-
kal szeltek át. Mindenhol erdő övezte az ösvényt. Az éjszaka sö-
tétjében a kézilámpák fényénél minden szürkének hatott, és a
hatalmas virágok a fák egy részén érdekes alakzatokban csukták
össze a szirmaikat a sötétség elől.
Egy másik folyón is átkeltek a komp segítségével, és a robba-
nások hangja azt jelezte, hogy egyre közelednek a céljukhoz. Vo-
rish a Hiln biztonságos belsejéből növekvő izgalommal szemlél-
te, amint az emberei egyre mélyebben hatolnak be az ismeretlen
őserdőbe.
– Robbantottak már korábban is? – kérdezte Smith.
– Nem tudok róla, hogy lenne robbanószerük – válaszolta
Hort.
– Pedig nagyon úgy hangzott, hogy van – mondta Smith. – Egy
ilyen robbanás csinos lyukat ütne egy csatahajó burkolatán.
Hort erre nem mondott semmit, és Vorish már azt fontolgat-
ta, hogy visszahívja az embereit, amikor Hort váratlanul letér-
delt az ösvényre, és odakiáltott Smithéknek.
– Állj!
Smith letérdelt mögötte, és előre világított. Az egyik katona a
magasba emelte a távközlő berendezés kameráját, hogy közve-
títse, amit látnak. Vorish meresztette a szemét, de fogalma sem
volt arról, mi lehet az, amit Hort a földön tanulmányoz.
 – Mi ez? – kérdezte Smith.
– Nem tudom – morogta Hort. – Megkérhetném, hogy oda vi-
lágítson? Tisztára, mint a… – Hortból váratlanul kirobbant a ne-
vetés.
A katonák körbevették, és megzavarodva vizsgálgatták az ös-
vényt beborító anyagot, míg Hort úgy kacagott, hogy a könny is
kicsordult a szeméből. Jókedvűen csapkodta az ösvényen tor-
nyosuló masszát, miközben az összevissza felhangzó robbaná-
sok különös kíséretet adtak a nevetésének.
– A tökök azok – nyögte ki végül Hort, amikor megint lélegzet-
hez jutott.
– A tökök… – ismételte meg Smith értetlenül, aztán bedühöd-
ve ordított rá Hortra. – Mit idétlenkedik?! Mit akar ez jelenteni?
– A Langrin nőnek a galaxis legnagyobb tökjei – magyarázta
Hort, a vidámságtól még el-elcsukló hangon. – Nagyobbak, mint
a házak, és a bennszülöttek építő- és alapanyagnak használják a
darabjaikat. Mindenféle formában és méretben állnak a rendel-
kezésükre a tökök, és mindent ebből csinálnak, az evőeszköztől a
háztetőig. Amióta itt vagyok, gyakran töprengtem el azon, hogy
vajon hogyan szaporodik ez a növény, és tessék! Szétrobban, és
szétszórja a magjait!
– Ezzel azt akarja mondani, hogy valamennyi munkás és ide-
gen ezen a bolygón azért vett részt egy éjféli halálra rémülésben,
mert a bolygó tökjeinek most esett jól, hogy szétszórják a magja-
ikat? – kérdezte Smith epésen.
Egy tiszt sietett be a Hiln vezérlőtermébe.
– Elnézést, uram, de…
– Várjon! – utasította Vorish, és arra gyelt, amit a dühével
küzdő Smith kérdezett Horttól.
– Na de hogy ezekre a tökökre pont azon az éjjelen jöjjön rá a
magvetés kényszere, amikor a Flotta csatahajója leszállt itt?!
– Felteszem, hogy a helybéliek tudják, miként sürgethetik meg
ezt a folyamatot – vonta fel a vállát Hort.
 – Uram – próbált meg ismét jelenteni a kapitánynak a Hilnen a
tiszt egy bennszülött van itt…
Vorish, azonban tiltón emelte fel a kezét.
– Ha a helyiek tudják irányítani a tökök szétrobbanását, akkor
nyilvánvalóan kedveskedni akartak nekünk ezzel – morogta
Smith idegesen.
– Inkább az őrséget akarták idegesíteni – mondta Hort, mert
nem találta helyénvalónak a tréfálkozást.
– Egy bennszülött van itt, uram, aki beszélni szeretne önnel –
mondta halált megvető bátorsággal a tiszt Vorishnak.
– Egy bennszülött? – fordult el a kivetítőtől a kapitány.
– Ugyanakkor nem lennék meglepve – hangzott a közvetítőből
Hort hangja, amint Smithhez beszél –, ha a kapitányuk lefoly-
tatna egy rendkívül érdekes beszélgetést egy ifjú bennszülöttel,
akit Fornrinak hívnak.
– Hogy hívják az illetőt, aki beszélni akar velem? – kérdezte
Vorish a tisztjétől.
– Fornrinak?
– Igen, uram.
– Elmagyaráztam neki, ugyanis, hogy megölik azt, aki mos-
tantól a munka akadályozásával próbálkozik, tehát ne menjenek
be a megvilágított és őrséggel védett területre, viszont megbe-
szélhetek számára egy időpontot a csatahajó kapitányával hol-
napra. De ő azt mondta, hogy nem várhat holnapig, és a Terv-
ben benne van, hogyan juthat át az őrségen.
– Miféle terv? – kérdezte Smith meglepetten.
– Ez a nagybetűs Terv irányítja a bennszülöttek minden lépé-
sét. Most is eszerint cselekszenek.
Vorish az üzenethozó tisztre nézett:
– Gondolom, minden őr az erdőt fürkészi a robbanások miatt,
és ez a Fornri úgy csúszott át az egyes számú őrhely mellett,
hogy észre sem vették.
 – Pontosan így történt, uram – bólintott a hírhozó. – Átjött az
egyes poszt mellett, kijátszott három járőrt, és egy olyan útvo-
nalon jutott el az űrhajóhoz, ahol három őrhelyről is látniuk kel-
lett volna, mégsem vette észre senki. Emiatt húsz embert kelle-
ne fogdába küldeni, uram.
– Ezzel majd később foglalkozunk – legyintett Vorish. – Már
hallottam Wembling érvelését, tehát úgy tisztességes, ha a he-
lyieket is hagyjuk szóhoz jutni. Gondolja, hogy Wembling tudna
kölcsönözni egy tolmácsot?
– Nem tudom, uram, de elég fölöslegesnek tűnik. A ckó
ugyanis beszéli a galaktikus nyelvet.
– Hát hogyne – rántotta meg a fejét Vorish enyhe gúnnyal. –
Persze hogy beszéli. Jó kis zűrbe keveredtünk itt bele. Minden
nagyon logikus, mégis teljesen megmagyarázhatatlan. Tökök
robbannak szét, amikor „megérik” őket erre. Az egész építkezést
több mint száz emberrel őriztetem, teljesen fölöslegesen. A he-
lyiek beszélik a galaktikus nyelvet, teljesen egyedülálló módon a
galaxis minden ősi népe között. Hát kísérje ide ezt a galaktikus
nyelven beszélő bennszülöttet!

16.
Fornri olyan természetességgel lépett be ágyékkötőszerű szok-
nyájában a Hiln vezérlőtermébe, mintha a legénységhez tartoz-
na.
– Ön Vorish kapitány? – kérdezte csodálatra méltó magabiz-
tossággal. – Fornri vagyok.
Vorish nem nyújtott neki kezet. Biztosított ennek a bennszü-
löttnek egy korrekt meghallgatást, de nem titkolhatta el,
mennyire bosszantják e találkozó körülményei. Különösen azon
bosszankodott, hogy ha az emberei csak feleannyira gyelme-
sek, mint amennyire az elvárható, akkor most egy holttestet
hoznak elé, és nem egy küldöttet. Ráadásul Vorish elképzelni
sem tudta, mit akarhat tőle Fornri vagy bármelyik őslakos
most, az éjszaka közepén. Mi lehet olyan fontos, ami nem várha-
tott legalább holnapig. Felajánlott Fornrinak egy széket.
– Úgy értelmezem a helyzetet, hogy önök a Galaktikus Konfö-
deráció Űr ottájához tartoznak. Jól gondolom? – nézett rá ko-
molyan Fornri, miközben leült.
Vorish már félig leült, amikor meggondolta magát, és inkább
mégis állva maradt.
– Úgy van – válaszolta.
– A kormányom nevében a segítségét kérem, hogy eltávolít-
hassuk a világunkba betolakodó idegeneket.
– A fenébe! – kiáltott fel a hírszerző tiszt, elfeledkezve magáról.
Vorish most mégiscsak leült.
– Betolakodó idegenek alatt az építési vállalkozót és csapatát
érti, ha nem tévedek – kérdezte Vorish, nyugalmat erőltetve ma-
gára.
– Igen.
– Az önök bolygója egy 3C típusú világ, amely a Gyarmati Hi-
vatal fennhatósága alá tartozik. Wembling cége a Gyarmati Hi-
vataltól kapott engedély alapján tartózkodik itt, tehát semmi-
képpen nem nevezhető betolakodó idegennek.
– A kormányomat a Galaktikus Konföderáció szerződésben el-
ismerte Független Világnak. Ez a szerződés garantálja a Langri
függetlenségét, és azt is, hogy a Konföderáció védelmet nyújt a
Langrinak az idegen behatolókkal szemben. Ezennel felkérem a
Konföderációt arra, hogy teljesítse a szerződésben vállalt kötele-
zettségeit! – mondta Fornri nyugodt határozottsággal.
– Lássuk a szerződéseket! – fordult a szolgálatban lévő tiszthez
Vorish.
– Kitehetem a képernyőre, uram?
– Igen. Keresse ki a Langrit, kérem!
A képernyő Vorish mellett kivilágosodott, és a kapitány rövid
várakozás után felolvasta a megjelenő adatokat:
 – Kapcsolatfelvétel a negyvennégyes számú iratban, 3C típusú
besorolás a negyvenhatosban… Nincs említés semmiféle szer-
ződésről…
Fornri, mint aki számított erre, kihúzott az övéből egy fénye-
zett fahengert, amiből elővett egy irattekercset. Átnyújtotta Vo-
rishnak, aki szótlanul kitekerte, és nézegetni kezdte. Olvasta,
egyre jobban belemélyedt, és a szolgálattevő tiszt önkéntelenül
is belepillantott az okmányba a kapitány válla fölött.
– Ez a Rirga csatahajó pecsétje! – kiáltott fel a tiszt. – Hitelesí-
tett másolat az eredetiről.
Vorish rábökött az iratra.
– Hol van ennek az eredetije? – kérdezte Fornrit.
– Biztonságos helyen őrizzük – nézett rá a atal bennszülött
magabiztosan.
– Akkor kértük a másolatokat, amikor megkötöttük ezt a szer-
ződést. A Flotta kapitánya többet is készíttetett számunkra.
– Van itt valami nagyon különös – nézett Vorish ismét a képer-
nyőre. – A besorolást két hónappal a kapcsolatfelvétel után vé-
gezték el, és a világot 5X-ként jelölik meg. Ez egyértelműen azt
jelenti, hogy a későbbi, a 46-os számú irat egy átminősítés. Ezt
az adatbanknak jeleznie kellene, de nem teszi.
– Teljesen érthetetlen, hogy mit késlekedtek csaknem két évet
a minősítéssel – jegyezte meg a szolgálatban levő tiszt.
– Vajon a szerződés valódi?
– Honnan lenne ezeknek a bennszülötteknek megfelelő beren-
dezésük ahhoz, hogy hamisítsanak egy ilyen iratot? – Vorish
Fornrihoz fordult. – Ha ez az okmány valódi, márpedig semmi
okom ebben kételkedni, akkor valami olyan nagy disznóság fo-
lyik az adatbankban, amiről azt gondoltam, hogy nem lehetsé-
ges. Elmondaná, mi történik itt valójában?

Másnap reggel Aric Hort kapott egy meghívást a Hiln kapitányá-

tól egy megbeszélésre azon a 3D-s kommunikációs eszközön ke-
resztül, amelyet az éjjel Smith hagyott ott nála. Végigsétáltak
Vorishsal a parton, és a Wembling által kisajátított területen túl
egy öbölben nyolc bennszülött ú várt rájuk egy hajóval. Végig-
hajóztak a part mentén, elhagytak több bennszülött falut, és
amikor a szárazföld ismét nyugat felé kanyarodott, Vorish meg-
látta egy látványos épület sziluettjét a tenger fölé magasodva a
dombtetőn.
– Ez tehát az egészségügyi központ – mondta Vorish. – Elma-
gyarázná, kérem…
– Amíg nem látta közelebbről, nem mondhatok semmit – rázta
meg a fejét Hort. – Megígértem Talithának, hogy ő beszélhet ön-
nel erről elsőnek, mielőtt én rossz irányba befolyásolnám az íté-
letalkotást.
– Talitha?
– Miss Warr, Wembling unokahúga. Az egészségügyi központ
az ő dédelgetett kedvence.
– Úgy látom, ön nem értékeli valami nagyra.
– Éppen ellenkezőleg – fújt egyet Hort. – Csak az a baj, hogy az
őslakosoknak túl nagy árat kell zetniük érte. Ha egy ember
mérgező körömgyulladást kap, akkor nem a fejét kell levágni a
gyógyítás során!
A hajó a part felé vette az irányt, és hamarosan kikötött két
másik, a partra felhúzott bennszülött vitorlás mellé. Valaki gon-
dos tervezéssel nagy kanyarokat tevő, enyhén emelkedő utat ké-
szített a kikötőtől az épületig valamiféle műanyaggal burkolva,
de vezetett fel egy másik ösvény is egyenesen a partról, átvágva
a műösvény kunkorait. Jól látszott, hogy mindenki ezt használ-
ja, és nem a másikat. Hort is ezen vezette fel Vorisht a házhoz,
anélkül hogy erre bármi magyarázatot adott volna.
Talitha Warr nagyon kedvesen fogadta őket, és bemutatta a
kapitánynak Fenell doktort, a Wembling és Társai cég alkalma-
zott üzemorvosát, aki hetente két délelőttöt töltött el az egész-
ségügyi központ kórházi szárnyában, de szükség esetén házhoz
is ment.
Miss Warr lelkesen magyarázott, és szörnyen hatékonynak
tűnt. Fenell doktor, vele ellentétben, kétbalkezes atal fér nak
látszott. Láthatóan kezdő volt a szakmájában, semmiképpen
nem olyan szakember, akire Vorish rábízott volna egy ilyen fon-
tos létesítményt. A kapitány még abban is kételkedett, hogy ez a
ckó tudna-e saját magán segíteni, ha bármi baj érné.
Fenell úgy követte Miss Warrt, mintha a nő lenne az orvos, és
ő az ápolótanonc, aki minden adandó alkalommal igyekszik
egyetérteni a főnökével. Vorish meg gyelte, hogy Aric Hort mi-
lyen nemtetszéssel gyeli ezt a párost. Egyértelműen rivalizált a
doktorral, ami esetleg magyarázatot adhatott arra, hogy Hort
miért olyan kritikus az egészségügyi központtal szemben. De
Vorish úgy gondolta, hogy ehhez semmi köze. Neki a látottak
alapján kellett ítélkeznie. Így aztán udvarias érdeklődéssel vé-
gigment a kórház kihalt részlegein, amelyek közül láthatóan
egyetlenegyet sem használtak még soha. Pedig volt itt a mág-
nes- és a hidroterápiás osztálytól a táplálkozástudományi labo-
rig minden. Kifejezte a megelégedettségét a pediátrián, amely
készen várta a beteg gyermekeket, amelyhez szép játszóteret is
építettek, bár elképzelni sem tudta, hogy a bennszülött aprósá-
gok mit kezdenének ezekkel az igen erősen „civilizált” játéksze-
rekkel.
Ami a séta során egyre jobban elképesztette, nem az volt, hogy
mindezt milyen gondosan megtervezték, hanem az, hogy a
használatnak alig látta valami jelét. Pár felnőtt üldögélt a kórhá-
zi szárny tengerre néző gyönyörű parkjában, akiknek kivétel
nélkül csonttörésük lehetett, erről árulkodtak begipszelt vég-
tagjaik. Miközben Vorish azt gyelte, hogyan gurítják magukat
tolószékeikben a kórtermeket helyettesítő, bennszülött házakat
utánzó épületek és a kert között a begipszelt lábú ápoltak, arra
az elhatározásra jutott, hogy elküldi ide a Hiln orvosait egy
szemlére. Vagy a Langri népe rendkívül egészséges, vagy csak
olyan problémákkal fordulnak az egészségügyi központhoz,
amit saját maguk nem tudnak meggyógyítani.
Miss Warr minden igyekezetével megpróbálta rávenni Vorisht
arra, hogy hatódjon meg Wembling bácsi nagylelkűségén, ami-
vel a vadakon próbál segíteni, és a kapitány örült, hogy a nő
nem fogja látni a jelentését. Vorish elég sok egészségügyi létesít-
ményben járt már különböző világokon. Amikor valamelyik
embere olyan súlyos állapotba került, amelyet a hajón nem tud-
tak megoldani, és messze voltak a Flotta kitűnő kórházaitól,
megpróbált megfelelő helyi orvosi ellátást keríteni számára.
Ilyen esetben mindig saját maga végezte el a szemlét az adott
egészségügyi intézményben, és most arra a következtetésre ju-
tott, hogy a világ összes kincséért sem kérne segítséget egyetlen
embere számára sem a Langri kórházában. Bár az épületegyüt-
tes igazán takaros volt, és a felszereltsége is elfogadhatónak lát-
szott, de személyzet dolgában komoly kívánnivalókat hagyott
maga után.
Miss Warr minden lelkesedésével együtt csak egy műkedvelő
volt, a legkedvezőbb megítélés szerint is csupán egy ápolójelölt,
és az orvos, ha egyáltalán volt diplomája, szemmel láthatóan
teljesen híján volt mindenféle gyakorlatnak a gyógyítás terüle-
tén. Vorishban az a kép állt össze a látogatás végére, hogy a
Wembling és Társai cég csupán egy látszatszívességet tesz a he-
lyieknek az egészségügyi központtal.
Vorish azonban nem nyilvánította ki ezt a véleményét. Megta-
nulta már, hogy egy ilyen, modern gyógyászattal nem rendelke-
ző természeti bolygón a legalkalmatlanabbnak látszó intézmény
is vihet végbe csodákat.
– Hát ez a történetünk – fejezte be a mesélést Miss Warr. – Ra-
gaszkodtam ahhoz, hogy először az egészségügyi központ épül-
jön fel, és így is lett. Már mindenkit beoltottunk a legrosszabb
betegségek ellen, és készítettünk egy megfelelő oltási tervet a
gyermekek számára. Azok a betegségek, amelyek korábban ha-
lálos kimenetelűek voltak, mára már kórházi ellátást sem igé-
nyelnek. A betegek otthon is meggyógyulnak. Egyetlen ember
se halt meg azóta, hogy ezt a helyet megnyitottuk. Nagyon nagy
előrehaladást értünk el a csecsemőhalandóságban és a csonttö-
rések kezelésében, amelyek korábban vagy végzetes kimenete-
lűek voltak, vagy nyomorékká tették a sérültet. Mindez mostan-
ra rutinfeladat. A mai napig rémálmaim vannak arról az éjsza-
káról, amikor egy gyermek meghalt a kezeim között, és a legcso-
dálatosabb dolog az életemben, hogy tudom, ilyesmi soha többé
nem fordulhat elő!
– Csak hogy pontosítsak – szakította félbe a szóáradatot Vo-
rish –, azt mondták, hogy ápolási ismereteket tanít a bennszü-
lötteknek.
– Úgy nevezzük őket, hogy orvosi segédszemélyzet – váltott
témát Miss Warr. – Fiatal nők és fér ak egyaránt jelentkeztek
erre a munkára. Hagyjuk, hogy felügyelet mellett részt vegye-
nek a gyógyításban. Amennyire csak lehetséges, minden gyó-
gyító eljárást egyben oktató bemutatássá teszünk, hogy a diák-
jaink tanulhassanak belőle. Ezek a bennszülöttek, természete-
sen, nem tudják majd saját maguk vezetni ezt az egészségügyi
központot, vagy akár a kórházi részleget, mindaddig, amíg kül-
világbeli orvosegyetemekre nem küldjük őket tanulni, ahonnan
orvosdoktorként térhetnek vissza a Langrira. De ez egy hosszú
távú terv, amitől még évekre vagyunk, és a helyzet nem is igé-
nyel sürgősebb beavatkozást. Az üdülőközpontnak meglesz a sa-
ját kórháza és rendelőintézete, és onnan átjárnak majd az orvo-
sok ide, amíg a bennszülötteknek erre szükségük van.
– Nagyon köszönöm a szíves tájékoztatást, Miss Warr – mo-
solygott a nőre Vorish. – Ha nem bánja, elküldöm ide a vezető
egészségügyi tisztünket, egy orvost, hogy ő is lássa mindezt.
Biztos vagyok benne, hogy nagy érdeklődéssel néz itt körül.
 Vorish és Hort elbúcsúztak, és ezúttal az egészségügyi köz-
pont számára készített műanyag borítású úton sétáltak le a ten-
gerpartra. Amikor az út olyan szögben kanyarodott el, hogy a
központból nem láthatták őket, Vorish odafordult Horthoz.
– Most már válaszolhat a kérdéseimre?
– Ön is látta – vonta meg a vállát Hort. – Talitha azt hiszi, hogy
ez az egészségügyi központ igazol mindent, ami itt történik.
– Én azt szeretném tudni, hogy maga mit gondol erről az
egészről – mondta Vorish. – Fornri már elmondta a maga verzió-
ját, és én elhiszem, hogy igazat beszél. Valószínűleg nem hami-
sította azt a szerződést, ráadásul a kommunikációs tisztem elő-
szedett valahonnan egy régi fájlt, amit szerencsére elfelejtett ki-
törölni, és amiben a Langrit 5X típusú világnak sorolják be. Ho-
gyan érhette el Wembling az átminősítést 3C-re?
– Hogyan intézik a hatalmasságok a dolgaikat? – kérdezett
vissza Hort. – Politikai nyomásgyakorlással, vesztegetéssel, csa-
lással… ha csak egy mód is kínálkozik, Wembling lecsap rá. Va-
lószínűleg sosem tudjuk meg a módját. A kérdés csupán az, ho-
gyan akadályozhatjuk meg, hogy tönkretegye ezt a bolygót?
– Hogy tönkretegye? – horkant fel Vorish. – Wembling nem ter-
vez semmi aljasságot, ő csak a zaklatás ellen kért védelmet. Azt
állítja, hogy azért csinálja ezt az egészet, mert segíteni akar a he-
lyieken.
– Hát nem ezt teszi – kiáltott fel Hort szenvedélyesen. –
Wembling saját magán kívül soha senki máson nem akart segí-
teni. Az egész csak porhintés, hogy hivatalosan is elfogadhatóvá
tegye a fosztogatást, amit itt tervez. Abban a pillanatban, ami-
kor megkapta az engedélyt arra, hogy üdülőközpontot létesít-
sen a Langrin, olyan pénzforrásra tett szert, amely messze meg-
halad minden nyereséget, amelyet bányászati jogokból szerez-
hetne bárhol másutt. Elküldte Aynst Colomusba, hogy minősít-
tesse át a Langit.
 – Értem – bólintott a kapitány. – De ha ez a létesítmény való-
ban olyan sok pro tot termel, akkor a Langri őslakosainak tíz
százalék részesedése értékes lesz. Miért nem akarják ezt?
– Vajon nincs-e joguk arra, hogy lemondjanak a tíz százalé-
kukról, vagy hogy visszautasítsák, hogy üdülőközpont létesül-
jön itt?
– Ehhez joguk van, kétség nem fér hozzá. Megtehették volna
az eltüntetett szerződés alapján. Most azonban úgy tűnik ne-
kem, hogy egyezségre juthatnának Wemblinggel – hiszen hasz-
nuk származik az üdülőközpontból, és felügyeleti joguk is van.
Wembling először velük akart egyezségre jutni, Fornri legalább-
is ezt mondta. Csak amikor ez nem sikerült, akkor minősíttette
át a bolygó besorolását.
Közben leértek a partra. A bennszülött úk a vízre taszították
a hajót, és arra vártak, hogy beszálljanak, de Hort és Vorish ehe-
lyett arrébb sétáltak, oda, ahol az erdő egészen lefutott a partra,
és leültek egy kidőlt fatörzsre. A atalok erre visszahúzták a ha-
jót a szárazra.
– Élet-halál kérdése ez a dolog – szögezte le Hort.
– Ezt magyarázza meg, legyen szíves! – villantott rá Vorish egy
éles pillantást.
– A bennszülöttek nagyon kényes egyensúlyban élnek a kör-
nyezetükkel – mondta Hort. – Egy aprócska üdülő talán még
nem borítaná fel ezt, de Wembling csak nagyban tud gondol-
kozni. Egy hatalmas üdülőközpontot és nyaralófalut tervez ide,
de nem fog megelégedni ezzel az eggyel, ráadásul a munkásai ál-
tal jelentett rengeteg idegen ember máris komolyan veszélyez-
teti az őslakosok táplálékforrásait. Ha az építkezést nem tudjuk
leállítani, akkor nem marad bennszülött népesség ezen a boly-
gón, amely élvezhetné a tíz százalék hasznát, már ha a Wemb-
ling és Társai valóban átengedné azt.
– Komolyan beszél?
 – Halálosan. Tudományosan bizonyított tény, hogy az embe-
rek képesek megenni bizonyos táplálékokat, míg másokat nem.
Tucatnyi olyan világ van, ahol a látogatók megbetegszenek
azoktól a növényi eredetű ételektől, amelyeket az őslakosok
rendszeresen fogyasztanak, mert a szervezetük alkalmazkodott
ezekhez.
– Erről bőven van információ az Űr otta adatbázisában – bó-
lintott Vorish.
– A legénységünk a Konföderáció legkülönfélébb világaiból
származik, és a Flotta szabályzatához tartozik az ételek minősí-
tése és csoportokba sorolása. Így minden űrhajón a személyzet
számára megfelelő ételeket szolgálnak fel.
– A Langri helyzete ennél sokkal súlyosabb. A Langri lakosai,
nem tudjuk, hány generáció óta, jobbára csak kolufhúst esznek,
ez a bolygó tengerének egyik őshonos állata. Ez a hús nagyon
tápláló, de a vitamin-, ásványi- és szervesanyag-tartalma jelleg-
zetesen itteni, és nagyon sokban eltér a többi világon található
húsokétól. Az őslakosok teste alkalmazkodott ehhez, és attól fé-
lek, hogy ha áttérnek másfajta étrendre, akkor azt az egészségük
bánja meg. Könnyen meglehet, hogy a szervezetük nem tud al-
kalmazkodni az általános emberi étrendekhez. Az építkezések
viszont erősen lerontják a vadászati esélyeiket.
– Mondhatjuk úgy is – foglalta össze a hallottakat Vorish –,
hogy a bennszülöttek nem ehetnek mást, csak kolufhúst.
Wembling cége pedig ebben megakadályozza őket.
– Nem egyszerűen megakadályozza, hanem elveszi tőlük az
élelmiszerforrásukat. A bennszülöttektől tudom, hogy a kolu-
foknak megvannak a maguk étkezési szokásaik, és ennek meg-
felelően vonulnak a partok mentén. Most ez megváltozik.
– Értem – bólintott Vorish.
– Volna lehetőség arra, hogy az ön űrhajójának orvosi csapata
foglalkozzon ezzel a kérdéssel? – nézett a kapitányra aggódva
Hort.
 – Vagyis hogy a bennszülöttek képesek-e átlagos emberi kosz-
ton élni? Bizonyára. De most meséljen a Tervről! Mi az a fellóga-
tó határozat, amiről Fornri beszél?
– Felfüggesztő határozat – nevetett fel önkéntelenül Hort. –
Sok volt belőlük. A bíróság leállította itt a munkát, amíg kivizs-
gálták a beadványainkat.
– Igen, erről hallottam – bólintott Vorish. – A bennszülöttek
egy vagyont költöttek erre, de minden pert elveszítettek.
– Azonban időt nyertek, és azt mondják, hogy erre volt szüksé-
gük. A Terv megvalósításához.
– De mi ez a Terv?
– Nem tudom – vonta meg a vállát Hort. – De akármi legyen is,
töretlenül hisznek benne. A Terv előre megmondta, ezt Fornri-
tól tudom, hogy azonnal meg kell látogatnia önt, amikor leszáll
itt. Próbáltam meggyőzni arról, hogy meg is ölhetik, de kijelen-
tette, hogy nincs választása, mert követnie kell a Tervet, ami
szerint, egyébként, nem eshet baja, ugyanakkor minden perc
drága, amit elveszteget. Most már ön is pontosan annyit tud er-
ről, amit én.
– Tényleg megölhették volna – sóhajtott fel Vorish –, de nem
ez történt, tehát valóban „nem eshetett baja”. Ha mindent gye-
lembe veszünk, akkor kiderül, hogy ez egy rendkívül bonyolult
helyzet. – Vorish felállt. – Nemsokára találkozom Wemblinggel,
és nem várathatom meg ezt a „rendkívül elfoglalt és fontos”
embert.
Odasétáltak a hajóhoz, amit a vigyorgó atalok ismét vízre
bocsátottak a szolgálatukban.
– Wembling ellen a bíróságon semmi esélyük – jegyezte meg
Vorish. – Túl sok a pénze és a befolyása. Megszerzi magának a
leggátlástalanabb ügyvédeket.
– És ön melyik oldalon áll? – kérdezte Hort.
– Pontosan középen – nézett rá Vorish. – Teljesen pártatlannak
kell lennem, ami persze Wemblingnek nem tetszik. Megvédem
őt a bennszülöttektől, de a bennszülötteket is védem Wemb-
lingtől, minden lehetséges módon. Eközben azonban jelentést
küldök a feljebbvalóimnak, méghozzá részletesebbet, mint amit
a Flotta Parancsnoksága szeret. Megteszem a szükséges lépése-
ket az eredeti szerződés érvényessége ügyében is. Itt ugyanis
nem az a gond, hogy az őslakosok mit ehetnek meg, és mit nem,
hanem az, hogy az eredeti szerződést mindkét fél, jóindulatúan
ugyan, de gyelmen kívül hagyta, és ez oda vezetett, hogy sú-
lyosan megsértették. Itt most a Flotta jó híre is kockán forog.
– Nem veszi gyelembe Wembling befolyását – grimaszolt
Hort önkéntelenül. – A Parancsnokság majd elsüllyeszti a maga
jelentését.
– Akkor majd teszek róla, hogy ne kerülhessen a süllyesztőbe –
vigyorodott el Vorish.

Míg a bennszülöttek semmit se mondtak el a Tervükről, Wemb-

ling jó sokat beszélt a sajátjáról. Bevitte Vorisht és Smitht a ter-
vező irodába, ahol egy nagyon csinos makett mutatta be a fel-
építendő létesítményeket. Bekapott egy kapszulát, és színes füs-
töt fújt szét, majd diadalmasan kijelentette:
– Ezer férőhely, és a zöme luxuslakosztályokban.
– Ezek az… izék itt a partra építendő teraszon – hajolt közelebb
a maketthez Smith – úszómedencék?
– Jól látja! Lesz beltéri medencénk is. Sok ember ki nem állhat-
ja a sós vizet, legyen az bármilyen enyhén sós, van, aki fél a ten-
geri élőlényektől, hiába mondjuk nekik, hogy azok teljesen ár-
talmatlanok – bólogatott Wembling. – Nos, mit szól?
– Nagyon mutatós – mondta Vorish tartózkodóan.
– Két nagy étterem lesz, és terveztünk kisebbeket is, ahol kü-
lönféle világok specialitásait lehet majd fogyasztani. Lesz egy
egész ottára való kirándulóhajónk és tengeralattjárónk a pihe-
nés kedvéért, és hogy a vendégek gyönyörködhessenek a tájban.
Nem fogja elhinni, de embermilliók élnek a galaxisban, akik
még sosem láttak óceánt! Aztán vannak olyan helyek, ahol
nincs víz arra sem, hogy megmosakodjanak benne, nemhogy
fürödjenek! Máshol a levegőt is mesterségesen állítják elő. Ha
ezek az emberek eljöhetnek a Langrira, és eltölthetnek itt egy kis
időt, szinte újjászületnek! Sokkal kevesebb pszichológus és or-
vos kell nekik! A tervem valójában nem kevesebb, mint jótéte-
mény az egész emberiségnek!
– Nos, mindezt látva, emberiség alatt a szegény, meggyötört
milliomosokat érti, nem? – kérdezte Vorish, miközben cinkos
pillantást váltott Smithszel.
– Ugyan már – hessentette el ezt a megjegyzést egy karlendí-
téssel Wembling –, ez csak a kezdet! Szilárd alapokra kell helyez-
ni ezt a vállalkozást, aztán építünk kis szobákat a szegényebbek-
nek. Nem a tengerparton, persze, hanem följebb, de lesznek sza-
badstrandok, és olyan hotelek, amelyeknek privát strandokra is
belépőjük van, meg ilyesmik. A csapatom már kidolgozta a rész-
leteket. Ha ez az üdülőközpont megnyit…
Ebben a pillanatban odakint elhallgatott az építkezés zaja.
Wembling azonnal az ajtónál termett, Vorish és Smith pedig kö-
vették. A két űrhajós tiszt megállt a küszöbön, onnan nézték,
amint Wembling a legközelebbi munkahelyhez rohan, ahol há-
rom kőműves vitatkozott egy atal bennszülöttel, aki odakötöz-
te magát az egyik gerendához. A munkások megpróbálták el-
vonszolni onnan, de nem tudták eloldani a köteleit. Wembling
odaért, és dühös hadonászással parancsokat osztogatott. De
egyiknek sem volt eredménye. A munkásoknak úgy kellett eltá-
volítaniuk a szabotőrt, hogy annak ne essen bántódása. Hosszas
kínlódás árán azért csak sikerült leszedni a gerendáról a ckót
és elvinni az erdőbe.
– Mi értelme van ennek az egésznek? – rázta meg a fejét értet-
lenül Smith.
– Idő – bólintott Vorish. – Időt nyernek vele a Tervük megvaló-
sításához.
 – Azért remélem, a Terv nem abból áll, hogy valódi robbanó-
szereket szereznek be az elkészült épületek felrobbantásához –
morogta Smith.
– Semmiképpen sem – intette le Vorish. – Éppen ellenkezőleg.
Úgy látom, ez lesz a legutolsó, amihez folyamodnának. De mi a
véleményed Wemblingről?
– Egy önfelhúzós energiabomba.
– Megvetem ezt az embert, de ugyanakkor csodálom is a haté-
konyságát – húzta el a száját Vorish. – Nem szeretnék itt benn-
szülött lenni egy ilyen ellenféllel szemben, mint ő. Az őslakosok
elég intelligensek ahhoz, hogy felfogják, erőszakkal nem men-
nek semmire. De Wembling eszén sem lesz könnyű túljárni. At-
tól tartok, hogy beletörik a bicskájuk…
Wembling időközben újraindította a munkát, és visszaügetett
hozzájuk.
– Ez nem fordulhatott volna elő, ha felállítja azt a védelmi vo-
nalat, amit javasoltam! – támadt Vorishra teketória nélkül.
– Mindketten tudjuk, hogy ezt nem tehetem – nézett rá Vorish
szúrósan. – Egy elektromos kerítés egy vagyonba kerülne, és az
agyoncsapott bennszülöttek az én lelkemen száradnának. Ne is
beszéljünk róla! De akárhogyan is, a bennszülöttek nem tudják
igazán hátráltatni.
– És az, hogy felidegesítik a munkásaimat? Mindenki állandó-
an azon görcsöl, nehogy véletlenül megöljön egy nyomorult
bestiát!
– Legalább oda gyelnek a munkájukra – jegyezte meg Vorish
szárazon.
– Lehetséges, de a vadak akkor is lassítják a munkát! El kell
őket távolítani innen!
– Hogy őszinte legyek, ön felnagyítja a problémát. Egy vagy
két kényszerű leállás egy nap, nem okoz jelentős fennakadást,
semmiképpen nem annyit, hogy emiatt egy csatahajónak kell-
jen itt vesztegelnie. De akárhogyan is, én csak parancsot teljesí-
tek. Minden lehetséges eszközzel megpróbálom távol tartani
őket a maga munkaterületétől.
– Ennél nem is kérek többet – vigyorodott el Wembling elége-
detten, azzal átölelte Vorish vállát, és magával húzta a tervező
irodába.

17.
A Hiln vezető orvosa nem tartotta magát táplálkozási szakem-
bernek, de nem látott semmi nehézséget abban, hogy megvizs-
gálja Aric Hort felvetését, miszerint azok, akik generációkon át
csak kolufhússal táplálkoztak, képesek-e másféle étrenden is
egészséges életet élni.
– Egyszerűen megállapítható – mondta. – Válasszunk ki pár
őslakost, és etessük őket azzal, amit mi eszünk! Aztán meglát-
juk, mi történik.
Hort megszervezte a kísérletet, és semmi baj nem történt. Vo-
rish megkönnyebbülten vette le ennek a kérdésnek a súlyát a
válláról.
Ahogy a napok, majd a hetek tovafolytak, a védelmi zóna egy-
re hatékonyabban működött Wembling építkezése körül. Az
őrök egyre gyakrabban vették észre a beosonó bennszülötteket,
és a kényszerű munkabeszüntetések száma majdnem nullára
csökkent. Wembling roppant elégedetten pö eszkedett, és az
üdülőközpont pedig kezdett annak a makettnek a vázára hason-
lítani, ami a tervasztalon ékeskedett.
Vorish csak akkor találkozott Aric Horttal, amikor valami in-
formációra volt szüksége. Csak azokat a bennszülötteket látta,
akiket elkaptak, amikor be akartak osonni a felvonulási terület-
re. Udvariasan visszautasította a meghívásokat a bennszülöttek
ünnepségeire, ugyanúgy, ahogyan Wemblingéit is. A bennszü-
löttek falui fölött lebegő tragédia árnyéka és az őslakosok Tervbe
vetett vak bizalma azonban elszomorította és zavarba hozta.
Nem sokon múlt, hogy ne kötelezze el magát mellettük. A másik
oldalon azonban Wembling képes volt annyi energiát és lelkese-
dést sugározni, ami könnyedén a vállalkozó oldalára állíthatta
volna.
Úgy tekintett magára, mint pártatlan döntőbíróra egy mérkő-
zésben, akinek nem szabad egyik fél felé sem túlzott szimpátiá-
val közelednie. A legjobban azonban az zavarta, hogy egyre in-
kább úgy érezte: az üdülőközpont a javára lesz a Langrinak. A
bennszülöttek és Hort félelmei talán csak babonák, amelyek
azonnal elmúlnak, ha a bolygó népe elkezdi élvezni a tíz százalé-
kuk hasznát.
Ami a szerződés szégyenletes eltüntetését illeti, nem tehetett
mást, mint hogy minden erejével küzdött az igazságért, hogy
visszaállíttassék a bennszülöttek önrendelkezési joga a világuk
felett.
Megoldhatatlan dilemma kínozta.
Ha a bennszülöttek elutasítanak valamit, ami pedig a javukra
van, akkor esetleg kényszeríteni kell őket, ahogyan egy kisgyer-
mekkel bevetetjük a keserű orvosságot. De Aric Hort, az antro-
pológus rámutatott arra, hogy ezzel a módszerrel már népek so-
kaságát pusztították ki, és el is tudta sorolni ezek nevét.
Azt, hogy Wembling tettei ártanak-e az őslakosoknak, Vorish
nem tudta megítélni. A bennszülöttek ottája mindennap el-
ment kolufra vadászni, és a meghívásaik unalmas szabályosság-
gal érkeztek az ünnepeikre. Vorish nem tudta magáévá tenni
Hort félelmeit, hogy az üdülőközpont veszélyeztetné az őslako-
sok életét.
Mégis, volt egy szerződés, és létezett a becsület is a Flotta és a
Konföderáció részéről egyaránt. Ha az üdülőközpont a bennszü-
löttek javát szolgálja, akkor Vorisht nem érdekli, hogy Wemb-
ling mennyire gazdagszik meg belőle. A szerződést azonban is-
mét hatályba kell helyezni, és ezután Wembling ott folytathatja,
ahol annak idején elkezdte: győzködheti az őslakosokat, és csak
akkor fejezheti be az építkezést, ha azok ebbe beleegyeznek. Ta-
lán felajánlják Wemblingnek az üdülőközpont által hajtott ha-
szon tíz százalékát, és akkor izgalmas lesz látni, hogy vajon
Wembling ugyanolyan tisztességesnek tartja-e ezt az osztozást,
mint most, amikor kilencven százalékot tart meg magának.
Ahogyan Hort megjósolta, a Flotta Parancsnoksága nem vette
gyelembe Vorishnak a szerződéssel kapcsolatos jelentését.
Amikor a kapitány udvariasan érdeklődött efelől, a Parancsnok-
ság egy Z típusú besorolással látta el a problémát: vagyis tudo-
másul vették, de nem minősítették sürgetőnek.
Aztán egy napon Hort felkereste Vorisht, és tömören tájékoz-
tatta arról, hogy kiderült, a bennszülöttek nem vették komo-
lyan az élelmiszer-elfogyaszthatósági vizsgálatot. Változatlanul
a saját ételeiket ették, és a Flottától kapott élelmiszert éppen
csak megkóstolták. Így a teszt az égvilágon semmit sem muta-
tott ki, és a kapitány egyik rémálma valóra vált.
– Azzal mentették magukat, hogy nagyon éhesek voltak – ma-
gyarázta Hort –, ami azért jelent valamit. Legalábbis úgy gondo-
lom, hogy meg kell próbálnunk megérteni őket.
Hort megígérte, hogy igyekszik olyan bennszülötteket keríte-
ni, akik felfogják, hogy mire való az élelmiszer-fogyaszthatósági
vizsgálat. Akkor megismételhetik a tesztet, de egyáltalán nem
mutatkozott optimistának e tekintetben. Az őslakosok annyira
hozzászoktak a kolufhúsos ételekhez, hogy csak komoly erőfe-
szítés árán voltak hajlandóak mást, sokkal kevésbé ízletes étele-
ket enni, akár rövid ideig is.
Vorish még akkor is ezen a kérdésen rágódott, amikor megje-
lent nála Wembling, és arra kérte, hogy a felvonulási terület
megnövelése érdekében nagyobbítsák meg a védelmi zónát.
Ezenkívül új építkezésbe akart kezdeni odalent, közvetlenül a
vízparton.
Vorish nyersen elutasította, mondván, hogy éppen csak annyi
embere van, amivel a mostani helyzet megoldható. Ráadásul ag-
gódott a beosztottaiért, akik szigorú szolgálati rendben kínlód-
tak ezen az egyébként paradicsomi helyen. Arra már nem is
akart gondolni, hogy azok a specialisták, akik nem gyakorolhat-
ják a hivatásukat, hamar kiesnek a gyakorlatból, és akkor már
nem számítanak többé specialistának. Eljött az ideje annak,
hogy a Hiln visszatérjen az űrszolgálatba.
Talitha Warr meghívta Vorisht, hogy ebédeljen vele az egész-
ségügyi központban. Vorish némi tépelődés után arra a követ-
keztetésre jutott, hogy ez egy semleges zónának nevezhető hely,
így beleegyezett. Az ebéd, amit itt kapott, messze felülmúlta
minden várakozását.
– Ez a kolufhús – mosolygott rá Talitha –, ami a vadak fő elede-
le. Képzeljen el egy kolufhúson alapuló étrendet! De az állatot ne
akarja látni, mert akkor jó ideig nem bír ránézni az ételre.
Másnap Vorish elküldetett Aric Hortért, és megkérdezte, hogy
lehetséges volna-e a kolufhúst belevenni az űrhajóján elérhető
ételkínálatba.
– Megpróbáltam elmagyarázni önnek – nézett rá Hort megüt-
közve –, hogy a bennszülöttek éppen csak annyi kolufot tudnak
elejteni, ami szűkösen elég az élelmezésükhöz. Miért nem hisz
nekem?
– Akkor nem értem ezt az egészet – nézett rá Vorish. – Ha a
bennszülötteknek sem elég, akkor miért van a kórháznak? Miss
Warr ezzel kínált…
– A kórház kivételezett helyzetben van, és a kolufhúst nyil-
vánvalóan a betegek számára biztosítják. De mivel Talitha min-
dig megkap mindent, amit akar, kiharcolta magának, hogy ő is
ezt ehesse.
– Értem.
– Dehogy érti! – robbant ki Hort. – Tudom, hogy az őslakosok-
nak nem jut elég koluf! A kolufvadászat hatékonysága máris a
felére csökkent. Elkezdődött az éhezés, de ez még nem szembe-
tűnő. Ha ilyen ütemben csökken az elejtett kolufok száma, ak-
kor nagyon hamar komolyan éhezni fognak. Muszáj kiegészítő
élelmiszert találnunk számukra! Mindenképpen csinálnunk kel-
lene egy újabb élelmiszer-fogyaszthatósági próbát.
– Mégis hogyan?
– Mivel az embereinek egy része átköltözött a Wembling-ba-
rakkokba, idehozhatnánk néhány gyermeket, akiket nem táplál-
nánk mással, csak azzal, amit az űrhajósok esznek. Nem csalhat-
nának, ha itt tartanánk őket a hajón. Így talán eredményre jut-
nánk.
– Talán – fújt egyet Vorish. – Kérem, hogy beszélje meg ezt az
őslakosokkal, én meg utasítom a kórházi részleget, hogy alakít-
sák át a gyengélkedőt pár napra óvodává.
Az orvosok és az ápolók nem tiltakoztak, de a bennszülöttek
igen. Semmi értelmét nem látták egy ilyen kísérletnek. Nekik
megvolt a Tervük. Hort azonban nem adta fel, hogy talán meg-
győzheti őket.
Ott volt az eltüntetett szerződés, Vorish hiábavaló igyekezete,
hogy egy Z típusú válasznál többet csiholjon ki a Flottából, és a
tény, hogy az eredetileg független Langri bolygó egyre mélyeb-
ben belesüllyed a rabszolgaságba. Mostanra ugyanis Wembling
a bennszülöttek minden, külvilág felé irányuló kommunikáció-
ját ellenőrizte, minden üzenetüket elolvasta, így a Langri lako-
sai nem beszélhettek az ügyvédjeikkel. Az ellátóhajóval sem
mertek üzenetet küldeni, hiszen Wembling ehhez is simán hoz-
zájuthatott.
Smith sorhajóhadnagy beszélt erről a gondról Fornrival, aztán
odaállt Vorish elé.
– Az őslakosoknak minden kétséget kizáróan megvan a joguk
arra, hogy ellenőrzés és cenzúra nélkül beszéljenek az ügyvédje-
ikkel – bólintott Vorish –, de mivel a Parancsnokság szerint itt
nincs semmiféle probléma, nem nyújthatunk hivatalos segítsé-
get egy nem létező gondra.
 – És mi a helyzet a nem hivatalos megoldásokkal? – nézett a
kapitányra Smith. – Mi lenne, ha úgy küldeném el az őslakosok
üzenetét, mint a magánlevelezésem mellékletét, és megkérném
az ügyvédeket, hogy fogadjanak el engem közvetítőnek? Már ha
az itteniek felkérnek erre. Az ügyvédek a válaszaikat csatolhat-
ják egy nekem szóló üzenethez, így bontatlanul továbbíthatom
azokat a bennszülötteknek.
– Ez jó megoldásnak látszik! – mosolyodon el Vorish. – A Flotta
szabályzata nem tiltja, hogy a barátaink leveleit továbbítsuk.
– Éppen elég baj az, hogy a Parancsnokság Z minősítéssel látta
el a jelentést az itteni helyzetről – sóhajtott fel Smith.
– Elodázták a választást a botrány és a „fogd be a szád” parancs
között.
– Mégis dönteniük kell – mondta Vorish –, mert ma reggel
Wembling itt járt, és elcipelt magával az új építési területre. El
se tudod képzelni, mit akar építeni! Golfpályát! Ma délután be-
szélek Fornrival ez ügyben. Úgyhogy a Parancsnokságnak végre
döntenie kell.
Vorish felsétált a bennszülött falu nagy központi sugárútján,
és rendre viszonozta az őslakosok szívélyes köszöntését.
Az egyik utcába benézve megpillantotta Talitha Warrt, egy
ház előtt ülve. Mellette egy pokrócba csavart gyermek hevert, és
a nő szemmel láthatóan nagyon aggódott.
Vorish odasietett hozzá.
– Mi a gond? – kérdezte, miközben leült Talitha mellé, és bele-
nézett a gyermek sápadt, merev arcába.
– Ilyen eddig még nem volt! – nyögte Talitha. – Egy csomó kis-
gyermek betegedett meg egyszerre, aminek képtelenek va-
gyunk megtalálni az okát.
– Remélem, nem komoly.
– Nem tudjuk – sóhajtotta a nő. – Egy csomó gyereket hoztak a
kórházba, és nem tudjuk megfékezni a kór terjedését. A kórház-
ban már nincs szabad ágy.
 – Csak a gyerekeknél jelentkezik?
– A hat év alattiaknál – bólintott a nő. – Ez a nép alapvetően
egészséges, de ha betegek, a betegségeik egészen különlegesek.
Vorish otthagyta, és tovább folytatta az útját Fornrihoz.
A dombtetőn, a falu mögött egy elkülönített kunyhóban la-
kott Fornri. A atal fér a kapitány elé sietett. Összeérintették a
kezüket, és Vorish kiterített egy nagy térképet Fornri tökből ké-
szült asztalára.
– Gondolom, Hort már elmondta, hogy miről akarok beszélni
– nézett Fornrira a kapitány kérdőn.
– Igen.
– Ez a térkép Wembling építési területét ábrázolja, a mögötte
elterülő vidékkel – mutatta Vorish. – Tovább akar terjeszkedni
az erdő felé, amit jó darabon kiirtana, hogy golfpályát építsen.
Tudja, mi az a golf?
– Aric elmagyarázta – bólintott Fornri.
– Ha nem érti, hogy ez mire jó, ne zavartassa magát! – mondta
nyájasan a kapitány. – Azok az emberek, akik nem golfoznak, ál-
talában nem értik, mi ebben a jó. Az a lényeg, hogy egy golfpálya
nagy, és jelentősen megnöveli a beépített területet. Megmond-
tam Wemblingnek, hogy ekkora terep őrzéséhez nincs embe-
rem. De azt hiszem, ez nem tartja vissza, és megoldja az őrséget
a saját munkásaival.
– Talán az ügyvédjeink benyújthatnának egy tiltakozást a
golfpálya építése ellen – vélte Fornri. – Wembling engedélye arra
szól, hogy a természeti erőforrásainkra támaszkodva fejleszti a
környezetünket, emeli az életszínvonalunkat. Egy golfpálya
ilyen fejlesztésnek számít?
– Fogalmam sincs – ismerte be Vorish. – Olyan kérdésnek tű-
nik, amin jól elvitatkozhatnak az ügyvédek. Kérdezze meg őket!
Én csak meg akartam mutatni önnek, hogy mi készül. Van egy
érintett falu az erdőben – a térképre mutatott – itt. Wembling
kérte már, hogy ürítsék ki?
 – Nem.
– Nos, ezt „sajnálattal” hallom – nézett Fornrira a vigyorát el-
nyomva Vorish.
– Ha Wembling embereket űz ki az otthonukból, akkor ezt kö-
telességem megakadályozni. De miért van ez a falu az erdőben,
amikor az összes többi a tengerparton épült?
– Ezt a falut iskolának használtuk, de már nincs tanárunk.
– Tanáruk? Mit tanított? – éledt fel Vorish kíváncsisága.
– Mindent – mosolygott rá Fornri.
– Ez érdekes – ereszkedett le Vorish az egyik tökből készült
székre. – Mondja meg őszintén: van ennek a falunak bármi kü-
lönleges jelentősége az önök számára?
– Nagyon különleges, igen.
– A tanáruk faluja? Ki volt ő? Egy próféta, guru vagy lozófus?
Nagyon különleges ember?
– Az. Nagyon is.
– Egy falu, ami nagyon fontos, sőt különleges az önök számára
(főleg akkor, ha a tanító, aki itt élt, egy vallási vezető volt), te-
kinthető szentélynek – nézett sugalmazóan Fornrira a kapitány.
– Mondhatjuk, hogy érintetlenül hagyták a tanítójuk emlékére.
– Mondhatjuk – bólogatott Fornri –, mert ez így igaz.
– Tehát senkit sem engedtek idetelepülni vagy bármi hétköz-
napi aktivitást végezni ezen a helyen. Ez nagyon előnyös. Lehet,
hogy ez lesz a megoldás, amit olyan régen keresek. – Vorish elé-
gedetten vigyorgott rá Fornrira. – Azt hiszem, hozzá tudom jut-
tatni önöket némi időhöz a Terv megvalósításához. Ezt a jelen-
tésemet nem áshatják el.

Amikor Vorish átvágott a falun, összetalálkozott Aric Horttal, és

együtt mentek vissza az űrhajóhoz.
– Látta a beteg gyerekeket? – kérdezte Hort.
– Miss Warr beszélt nekem erről – bólintott Vorish –, és attól
tartok, hogy ebben a világban nagyon különös betegségek ütik
fel a fejüket.
– Semmi betegség nem kínozná őket, ha nem lennének le-
gyengülve az éhségtől! – mordult fel Hort támadóan. Az egész
népesség legyengült az elégtelen táplálkozástól, és a gyerekek a
legfogékonyabbak mindenféle nyavalyára. Sem Talitha, sem a
játékdoktora nem bírja ezt felmérni ésszel.
– Bizonyíték híján… – kezdte Vorish, de Hort közbevágott:
– Amikor a kolufhús-készlet a felére csökken, mi bizonyíték
kellene még?
– Hogyan viszonyulnak a bennszülöttek az élelmiszer-fo-
gyaszthatósági kísérlethez?
– Holnap elkezdjük.
– Rendkívül különös, hogyan éhezhet valaki egy ilyen virágzó
bolygón! – tört ki Vorishból, miközben az erdő burjánzó tömegé-
re nézett.
– Hát nem tudja, hogy itt nem lehet növényt termeszteni?
– Nem. Erről még nem hallottam – lepődött meg Vorish.
– Amikor ide érkeztünk, megkértem Wemblinget, hogy hozas-
son mindenféle növényi magvakat – magyarázta Hort. – Csak
pár hajtott ki ezek közül, de azok is mutálódtak, és bizony talan-
ná vált a biztonságos fogyaszthatóságuk.
– A bennszülöttek tehát semmi mást nem ehetnek, csak koluf-
húst, ami egy nagyon is édes átok, már ha van belőle elegendő.
– Így van. A tengerből a víz ideszivattyúzása az építkezéshez, a
fürdőzők megnövekedett száma, az építkezés zaja, amelyet a víz
elvisz a tengeri állatokhoz is, és egyéb zavaró tényezők, amelye-
ket most talán nem is gondolunk annak, együttesen mind
visszaűzik a kolufokat a mély vízbe, ahol a bennszülöttek már
nem tudják megfogni őket. Ez a helyzet csak romlik, és talán so-
sem lesz már jó újra, mivel ha az üdülőközpontot megnyitják,
akkor a turisták teljesen tönkreteszik a tengerpartokat. Igen, a
bennszülöttek máris éheznek, és ennek a kisgyermekeiken mu-
tatkozik meg először a hatása.
 – Nagyon különös – csóválta meg a fejét Vorish –, az ember azt
hinné, hogy egy egészségügyi központ megakadályozza, hogy
olyan problémák felvetődjenek, mint a tömeges megbetegedé-
sek, de ha már előfordulnak, legalább tehet ez ellen valamit…
– A legtöbb, amit ez az egészségügyi központ a bennszülöttek-
nek adhat, az, hogy miközben őrzi az egészségüket, lehetővé te-
szi a halálra éheztetésüket – jegyezte meg keserűen Hort.
Mielőtt Vorish visszatért volna az űrhajóhoz, benézett Wemb-
linghez.
– A golfpályával kapcsolatban – mondta Vorish – mi a terve az
erdei bennszülött faluval?
– Leromboljuk – rántotta meg a vállát Wembling –, hiszen la-
katlan. A bennszülöttek már évek, talán évtizedek óta nem
használják.
– Menjünk, nézzük meg! – javasolta Vorish.
Wembling gyanútlanul ráállt, talán titokban abban remény-
kedett, hogy ráveheti Vorisht a védelmi zóna kiterjesztésére. A
gépei, őrség felügyelete mellett, már jócskán belemerültek az er-
dőirtásba. Wembling elhaladt mellettük, majd az ösvényen ve-
zette tovább Vorisht az elhagyott falu felé. Egy ovális tisztás
egyik szélén bennszülött házakat találtak.
– Látja? Teljesen lakatlan – mutatott körbe Wembling, és neki-
állt benézegetni a házakba.
Vorish fel gyelt egy érdekes dologra. Valaki egy lepedőszerű
anyagot feszített ki két fa közé, amire agyagot kent, és ezen az
agyagon matematikai jelek ékeskedtek.
– Hát ez meg mi a csuda akar lenni? – ment közelebb a tárgy-
hoz Vorish.
– Évek óta lakatlan ez a hely! – állapította meg Wembling, mi-
közben kijött az egyik házból. – De semmiképpen nem hagyom
érintetlenül, pont ide kerül a nyolcadik lyuk.
– Nahát! – meredt rá Vorish az agyagon ékeskedő számításra. –
Csillagközi navigáció! Ez tényleg egy tanító faluja! De mihez kez-
denek a bennszülöttek ezzel a tudással egy ilyen helyen?
Vorish elfordult a „táblától”, és értetlenül megcsóválta a fejét.
Aztán csatlakozott Wemblinghez, aki éppen egy másik házat
vizsgált meg belülről.
– Nagyon sajnálom – mondta Vorish Wemblingnek –, de nem
engedhetem meg, hogy lerombolja ezt a helyet a bennszülöttek
engedélye nélkül.
Wembling tréfásan megbökte a kapitány mellkasát.
– Ne viccelődjön velem! Nem akadályozhatja meg a terveimet
pár fűkunyhó miatt! A vadak megpróbálnak akadályozni, de
csak maguknak ártanak. Minden llérrel, amit kiadnak az ügy-
védjeiknek, csak a pénzük fogy. A bíróság úgyis szabad utat ad
nekem, és minden egyes perrel közelebb jutunk oda, hogy ha el-
fogy a pénzük, nem bosszanthatnak tovább!
– A Flotta űrhajója nem a maga saját használatára állomásozik
ezen a bolygón! – jelentette ki Vorish keményen. – A parancsaim
értelmében a bennszülöttek életét és javait ugyanúgy kell óv-
nom, ahogyan a magáét. Lehet, hogy a bíróság nem állíthatja
meg magát, de én igen.
Vorish elindult visszafelé. Wembling ott maradt a ház előtt, és
csak bámult utána ostobán.
– Azt hitte, hogy a levegőbe beszélek – mondta később Vorish
Smithnek. – Láttam, hogy a gépei változatlanul a falu felé halad-
nak. Egyes emberek akkor is blö nek akarják venni a kijelenté-
seket, ha tudják, hogy könnyen ráfázhatnak.
– Remélem, tudod, hogy hurokba dugtad a nyakad! – mondta
Smith.
– Az olyan űrhajókapitány, aki fél kockáztatni, nem ér egy fa-
batkát sem! – válaszolt neki Vorish.
Amikor Wembling munkagépei elérték a tisztást, ahová a falu
épült, Vorish felsorakoztatta az embereit, és várakozva állt
Smithszel az oldalán egy magaslaton, a leszállópálya közelében,
és gyelte a munkásokat. Látta, hogy Wembling utasításokat
osztogat, aztán hátrébb vonul, hogy ne akadályozza a munkát.
Az egyik gép előrelendült, és nagy markolójával hozzáért a
legközelebbi házhoz. Vorish ekkor előrevezényelte az embereit,
akik a fegyvereiket készenlétben tartva elindultak a veszélyezte-
tett házak felé. Vorish és Smith utánuk sétáltak. A munkagépek
leálltak, és Wembling vad rohanással igyekezett a tisztek felé.
– Megkapta az engedélyt az őslakosoktól a falu lerombolására?
– kérdezte Vorish.
– Van egy engedélyem! – morogta Wembling, minden erejével
fékezve kitörni készülő haragját. – Semmi köze hozzá, miként
használom!
– Szerintem pedig nagyon is van – jelentette ki Vorish. – Akar-
ja, hogy erről megkérdezzük a törvény embereit? A bíróság talán
megelégszik azzal, ha ki zeti a lerombolt házikók értékét. – Az-
zal Smithhez fordult. – Helyezd ezt az embert védőőrizet alá, és
állíttasd le a munkát az egész építési területen! Itt egy szent he-
lyet akartak megszentségteleníteni, és kötelességünk védelmet
nyújtani az elkövetőknek a vadakkal szemben.
Azzal visszatért a Hilnre, és nekiállt, hogy elkészítse a jelenté-
sét. Később Smith nagy vigyorogva benyitott hozzá.
– Megvan – mondta. – Wemblinget „biztonságba helyeztük” a
szállásán. Minden munkás zetett szabadságot kapott, az épít-
kezés szünetel. Az emberek nagyon elégedettek, Wembling
majd felrobban. Biztos, hogy ezt akartad?
– Igen, ezt akartam. Van itt egy nagyon komoly összeesküvés,
amely fedezi Wembling törvénytelenségeit, és csak egyetlen
embert ismerek, akinek elég befolyása és ereje van ahhoz, hogy
a Parancsnokságot tettekre bírja.
– Ki lenne az? – csodálkozott Smith.
– Maga Wembling. Nekünk végig kell mennünk az egész hie-
rarchián, ha el akarunk jutni a legfelsőbb szintre. Ő viszont
megszórja a méltatlankodásával az egész galaxist, és az eljut a
legmagasabb fülekig. Ha kellőképpen feldühítjük, ezt fogja ten-
ni.
– Hát, most elég dühös – vigyorgott Smith. – Idegesen írogatja
a leveleit. Éppen javasolni akartam, hogy zárjuk el a külvilágtól.
– Szó se lehet róla! – rázta meg Vorish a fejét. – Azt akarom,
hogy minden üzenete azonnal célba érjen. Így a Parancsnokság
komolyan veszi végre a jelentésemet, Wembling maga juttatja
azt célba a szőnyeg alól, ahová besöpörték. Szeretném látni azt a
hivatalnokot, aki megint Z minősítést ad ennek az ügynek!

Wembling építkezése már három hete állt, amikor Vorisht ismét

elhívták a bennszülött faluba. Talitha Warr berendezett itt egy
nagyobb házban egy kórházat a kicsinyeknek, és a kapitány lát-
ta, hogy a nő milyen odaadással tevékenykedik a betegek körül.
Észre se vette a fér t.
Vorish agyán átfutott a gondolat, hogy vajon Hort ismertette-
e Talithával a Hiln orvosainak első jelentését az élelmiszer-fo-
gyaszthatósági vizsgálatba bevont gyerekekről. Eszerint ugyan-
is a bennszülött gyerekek alultápláltak, és ezen a Flotta élelmi-
szereinek bőséges választéka az első pár napban nem tudott ja-
vítani. A vizsgálatot azonban nem néhány napra tervezték, így
folyt tovább. Mostanra azonban az orvosi vélemény kezdte meg-
erősíteni Hort elméletét, miszerint a bennszülöttek szervezete
olyan mértékben alkalmazkodott a kolufhúsevéshez, hogy csak
egy ehhez nagyon hasonló ételt tudnak e mellé kiegészítőként
hasznosítani. A Hiln tudósai tehát nekiálltak kifejleszteni ezt a
nagyon hasonló élelmiszert.
A falu fölött a nagy fák árnyékában Hort és Fornri vártak rá,
tökből készült székeken ülve. Tisztelettel fogadták Vorisht. Fel-
ajánlották neki a legkényelmesebb ülőhelyet és egy pohár kitű-
nő italt. Körülöttük néhány idős bennszülött pihent az illatos
légáramlatokban hintázó függőágyaikban. Yorish fel gyelt
könnyed beszélgetéseikre és hosszú hallgatásaikra, megértette,
milyen okos dolog volt ettől a néptől, hogy a atal Fornrira, és
nem egy öregemberre tették rá a vezetés terheit. Egy Wembling-
féle népirtási kísérletet nem lehet lágyan ringató függőágyakból
kezelni.
– Igaz, hogy önnek baja eshet abból, ha bennünket támogat? –
kérdezte Fornri idegesen.
– Mindenféle ostoba büntetésekkel fognak fenyegetni – vonta
meg a vállát Vorish –, ahogyan ma reggel már Wembling meg-
tette. A legrosszabb esetben visszahívnak a Parancsnokságra, és
leszidnak. A komolyabb felelősségre vonáshoz azonban botrány
kell, és Wembling barátai éppen ennek a kirobbantásán ügyköd-
nek.
– A kapitány nagyon derűlátó – nézett komolyan Fornrira
Hort. – Időt nyert nektek a Terv végrehajtásához, de ezért a kar-
rierjével fog zetni. Egy admirális tart éppen errefelé, akinek az
lesz az első dolga, hogy szabadlábra helyezze Wemblinget és az
embereit, majd letartóztassa Vorisht.
– Az illető admirális régi barátom – mosolygott rájuk Vorish. –
Ha letartóztat, azt a törvény előírásának megfelelően fogja csi-
nálni.
– Ha Wemblingnek lesz beleszólása – horkant fel Hort –, már-
pedig lesz, akkor majd nyársra húzva akarja látni a kapitányt!
Sokkal jobban érezném magam, ha tudnám, hogy a most kapott
időt jól kihasználtátok. De ha a Tervetek annyi, hogy addig
nyaggatjátok Wemblinget, amíg elmegy innen, akkor sajnos ez
nem fog beválni!
Amikor visszamentek, Talitha Warrt a tengerparton találták.
Ott ült a homokban, búbánatosan bámulva a távoli vizeket.
– Nem értem! – mondta nekik keserűen. – Napról napra nő a
betegek száma!
Hort meglehetősen morcos hangulatban volt még az előző be-
szélgetés hatására, ezért kifakadt:
 – Nem érti? Azt akarja mondani, hogy még mindig nem érti,
mi folyik itt? Hát vak maga?
– Tessék? – hebegett a nő. – Mit akar ezzel?
– Az egész bennszülött népesség éhezik, és maga nem érti, mi-
ért betegszenek meg közülük egyre többen? Tudja magam, hány
kolufot fogtak tegnap? Csak kettőt! Ráadásul kicsiket! Normáli-
san tizenhat és húsz között van a kolufok száma, amikor rende-
sen étkeznek! Próbálja csak meg lecsökkenteni az étel mennyisé-
gét, amit naponta megeszik, a nyolcadára, és meglátja, hogy
erős és egészséges marad-e!
Talitha megpróbált belenézni Hort szemébe, de a fér elfordí-
totta a fejét. Egy végtelen hosszú pillanatig azokat a nyomokat
nézte, amelyeket a lába hagyott a fövenyben. Aztán felállt, és el-
indult a falu felé.
– Most hová megy? – kérdezte tőle Hort élesen.
A nő nem válaszolt, csak haladt tovább. Vorish és Hort össze-
néztek, aztán a nyomába eredtek. Talitha nem állt meg, amíg
vissza nem ért abba a nagy házba, amit átalakított kórházzá, és
a fér ak csöndesen várakoztak odakint, amíg gyermektől gyer-
mekig végiglátogatta az összes betegét. Amikor kijött hozzájuk,
az arca sápadt volt, és a szeme lázasan csillogott.
– Milyen vak voltam… – nyögte.
– Látta már, milyen állapotban vannak az öregek? – kérdezte
tőle Hort. – A kolufvadászoknak szükségük van az erejükre, hi-
szen ezeknek az állatoknak az elejtése nagyon nehéz zikai
munka, őket etetni kell, különben mindannyian éhen halnak.
Ők esznek elsőnek, és az öregek utoljára, de nekik már alig ma-
rad valami. Fekszenek a függőágyaikban, és várják a halált. Nem
vette észre, hogy a halotti máglya minden faluban ott ég min-
den éjjel?
– Vak voltam – ismételte meg a nő, a könnyeivel küszködve. –
De Fenell doktornak látnia kellett volna!
 – Az alultápláltság nem jellemző a gazdag civilizációkra. Való-
színűleg sosem látott még éhezőt.
– A nagybátyámnak élelmiszert kell hozatnia az éhség legyő-
zésére – jelentette ki Talitha.
– Ez már nem segít – folytatta Hort könyörtelenül. – Erre az
építkezés megkezdése előtt kellett volna gondolni! Vorish kapi-
tány orvosi csoportja próbaképpen elkezdett a mi ételeinkkel
táplálni egy csapat bennszülött gyermeket. Hiába. Nincs olyan
ételünk, amelyik kellően tápláló lenne számukra. Ezeknek az
embereknek a szervezete teljesen ráállt a kolufhús hasznosításá-
ra, ami nem pótolható semmi mással.
– Ez az én hibám! – kiáltott fel Talitha, és a kezébe temette az
arcát. – Én találtam ki az egészségügyi központot, és én beszél-
tem erről a nagybátyámnak!
– Vagy a maga hibája, vagy nem – mondta Hort szárazon. –
Most azonban valakinek fel kell világosítania őt!

Vorish díszőrséggel fogadta Milford Corning admirálist, aki a

Maldaro parancsnoki űrhajón érkezett a Langrira.
Az admirális egy alacsony, ráncos, ámde szívélyes arcú ember
volt, akit a háta mögött az emberei „Öreg Hölgynek” becéztek.
Megállt a parancsnoki hajó lebocsátott rámpájának tetején, on-
nan nézett barátságosan az őt fogadókra, aztán lesietett, és kezet
fogott Vorishsal.
– Jó újra látni téged, Jim! – jelentette ki vidáman.
– Én is nagyon örülök! – válaszolt Vorish, miközben megszem-
lélték a díszőrséget.
Amikor elérték a sor végét, Corning felmordult:
– Ennyi hivatalosság éppen elég egy napra! Menjünk valahová,
ahol négyszemközt beszélhetünk!
– A te lakosztályodba vagy az enyémbe? – kérdezte Vorish.
– Hat hónapig utaztam az űrben, Jim – szimatolt bele a friss és
illatos tengeri levegőbe az admirális –, sétáljunk egyet a parton!
 Végigmentek a víz mentén a védett területen kívülre, és leül-
tek egy buckára. A hullámok egészen a cipőjükig csaptak fel. In-
nen nem lehetett látni az építési területet, a legközelebbi őrhely
is ötven méterre volt tőlük.
– Nagyon szép itt – vett mély lélegzeteket Corning élvezettel. –
Az embereiden látszik, hogy jól érzik magukat. De te magad is
remek formában vagy. – Tartott egy kis szünetet. – Mi a csuda
folyik itt, Jim?
– Gondolom, a Parancsnokság nem mutatta meg a jelentése-
met – nézett rá Vorish –, tehát készítettem egy másolatot szá-
modra.
Átnyújtott az admirálisnak egy összehajtogatott papírköteget,
aztán amíg a barátja belemélyedt az olvasásba, arrébb sétált, és
belefeledkezett a hullámok játékába.
– Nos – emelte fel a tekintetét az irományból Corning –, így el-
sőre ennyi elég is. Még ma alaposabban áttanulmányozom. Mi-
lyen hivatalos lépést tett a Parancsnokság?
– Eddig semmilyet – mondta Vorish.
– Úgy érted, hogy hivatalosan elküldted nekik a jelentésedet,
és a Parancsnokság nem is reagált?
– Egyik jelentésemmel sem foglalkoztak. Amikor parancsot
kértem, Z minősítést adtak az ügynek.
– Nos, megértelek – füttyentett egyet hangtalanul Corning. –
Ez itt egy átkozottul bonyolult helyzet, és a Parancsnokság las-
san működésbe lendül, de ez már nem a te dolgod. A te dolgod
az volt, hogy jelentést írj, amit te meg is tettél. Gyere, ülj már le!
Vorish engedelmesen helyet foglalt mellette.
– És most nézzük, mi a helyzet azzal a pár bennszülött kuny-
hóval? – kérdezte Corning.
– Az a parancsom, hogy pártatlan meg gyelőként legyek jelen
– mondta Vorish. – Fenn kell tartanom a békét, ami azt jelenti,
hogy védem Wemblinget a bennszülöttek minden feltételezett
támadásától, de védenem kell az őslakosok érdekeit is, a hagyo-
mányaikat, a tulajdonukat, a szent helyeiket és a többi. Hetes
paragrafus.
– Tudom.
– Az elképzelésem az, hogy ha a bennszülöttek jogait is védjük,
akkor Wembling kevesebb támadásnak lesz kitéve. Azok a
„kunyhók” egy szent hely részét képezik. A bennszülöttek taní-
tójának faluja, aminek óriási jelentősége van számukra.
– Értem. Ezért illeted a mi elnevezésünkkel „szent helynek”. Ez
a Wembling meg ész nélkül rárontott, és nekiállt lerombolni.
– Pontosan – bólintott Vorish.
– Figyelmeztetted, hogy ennek a helynek a lerombolásához
engedélyt kell kérnie a helyiektől, de kinevetett. Jól mondom?
Eddig a pontig nagyon helyesen és előírásszerűen jártál el. Ezért
senki sem hibáztathat. De miért zártad be Wemblinget házi őri-
zetbe, és miért állítottad le a munkálatokat? Miért nem kénysze-
rítetted arra, hogy másfelé csinálja a golfpályáját? Ha ez ellen
tiltakozna, senki se gyelne oda rá. De az építés leállításával idő-
és pénzveszteséget okoztál neki, ami ellen hivatalosan tiltako-
zott… és igen nagy a politikai befolyása.
– A saját védelmében helyeztem házi őrizetbe – mondta Vo-
rish.
– A saját védelmében? – ismételte meg Corning értetlenül.
– Megbolygatott egy szent helyet. Ha a bennszülöttek ezért
bosszút állnának rajta, az én felelősségem lenne. Azt láttam a
legbiztonságosabbnak, ha védem, és leállítom a munkálatokat.
– Hát ezt jól kitaláltad! – nevetett fel Corning. – Még hogy az ő
védelmében! Rendben. Ezt támogatom. Azt hiszem, meg tudlak
védeni a főbelövéstől.
– Csak nem a kivégzésemet fontolgatták? – vigyorodott el Vo-
rish.
– Ami azt illeti, nagyon fenekednek rád – komorodott el Cor-
ning. – Nem szeretem ezt, de nekem is megvannak a magam pa-
rancsai. Visszatérsz a Hilnen Galaxiába letartóztatva, és bíróság
elé állsz.
– Örülök, hogy így lesz – bólintott Vorish. – Így a legmegfele-
lőbb helyen leplezhetem le Wembling manipulációit.
– Na, éppen ez az, amit a Parancsnokság a legkevésbé akar! –
jelentette ki Corning. – Ha ragaszkodsz a hivatalos bírósági tár-
gyaláshoz, megpróbálnak megfélemlíteni, hogy ne tedd. De ne
engedj!
– Nem is fogok engedni! – Ígérte meg Vorish. – Egy Parancs-
nokságon belüli meghallgatás semmit sem ér, legfeljebb való-
ban kivégeztetnek. Örülök annak, hogy megfelelő kezekben
hagyhatom a Langrit.
– Ami azt illeti, nem sokáig lesz az én kezemben – sóhajtott fel
Corning. – A 984-es egység már úton van, és átveszi az ügyet.
Tizenegy hajó. A Parancsnokság nem kockáztatja, hogy a Lang-
rin elszabaduljanak a dolgok. Az egység parancsnoka Ernst Dall-
man altengernagy. Rendes ember. Ismered?

18.
Jarvis Jarnes mesterjelölt ügyvéd csak egyféleképpen jelenhetett
meg a bíróság előtt – vakmerőségből. A tiszteletre méltó Blorr
Figawn bírónak, bár ezt soha ki nem mondta volna, már nagyon
elege volt Jarnesból és az ügyeiből, amelyekkel újabban előhoza-
kodott. Jarnes tudta, hogy őtiszteletreméltósága már a nevének
említésétől is kiütést kap, ráadásul már neki is kezdett betelni a
pohár a Langri népének sok vesztett perétől.
– Biztos, hogy ismét végig kell mennünk mindezen, Jarnes
mesterjelölt? – kérdezte meg őtiszteletreméltósága egy fáradt
sóhajjal.
– Ez életbevágóan fontos, bíró úr! A Langri őslakosai…
– Jaj, igen. Azok a szegény vademberek. Ha lenne bármi esély,
hogy segítsünk rajtuk, esküszöm… – vett egy mély lélegzetet, és
hangnemet váltott: – Miről van szó ezúttal?
– Egy hatályon kívül helyező végzés iránti kérelmet nyújtok
be, bíró úr.
– Mily meglepő!
– A Wembling és Társai cég engedélyéről van szó, hogy a Lang-
rin építkezhessen.
– Jarnes mesterjelölt ügyvéd, meg kell kérdeznem öntől, és
ezek a szavak a Wembling és Társai cég kiváló ügyvédjeitől szár-
maznak, hogy ismét jelentéktelen formaságokon fogunk lova-
golni?
– Ezúttal remélem nem, bíró úr.
– Akkor kezdjünk bele! Mondja el, miről van szó!
A bíró udvariassággal leplezett unalma nagyon zavarta Wy-
land írnokot, aki ott ült velük a teremben egyetlen hallgatóság-
ként.
– Rövid leszek, bíró úr – bólintott Jarnes. – Folyamodványt
nyújtok be azért, hogy a bírósági határozattal állítsák le az építé-
si munkálatokat a Langrin, és alaposan vizsgálják felül, hogy
mit is jelent ez esetben a „területfejlesztés” kifejezés, amelyen a
Wembling és Társai cég építési engedélye alapul.
– Már megint?
– Itt az őslakosok túlélése forog kockán, bíró úr. A bennszülöt-
tek helyzete mostanra válságosra fordult. Bizonyítékom van…
– Nagyon jól tudom, mi jön most, Jarnes mesterjelölt. Tucat-
szor hallottam már, és bár idősödöm, és nekem is megvannak a
magam, korral járó egészségügyi problémái, a memória romlása
nem tartozik ezek közé. Higgye el, hogy mélyen együtt érzek a
Langri őslakosaival, de a törvény megköti a kezem, és gyelem-
be kell vennem a Legfelsőbb Bíróság irányelveit is. Mi a lényege a
mostani beadványának?
– Golfpályák, tiszteletre méltó uram.
– Golfpályák? – ismételte meg a bíró hitetlenül.
 – Igen, bíró úr – folytatta Jarnes. – A Wembling és Társai több
golfpályát akar létesíteni a Langrin, méghozzá szokatlanul nagy
kiterjedésűeket. Sőt, azt is mondhatnám, hogy elképesztően na-
gyokat, amelyek terjedelme messze meghaladja a szükségeset,
már az építés alatt álló üdülőközponthoz viszonyítva. Ráadásul
ezeket elképesztően messze helyezi el az épülő üdülőközponttól.
Ezek tulajdonképpen ravasz területfoglalások, amelyek egyre ki-
sebb területre szorítják vissza az őslakosokat, gátolva a túlélési
lehetőségeiket. A Wembling és Társai cég szándékai…
– Ne a saját véleményét mondja, mesterjelölt! – emelte fel til-
tóan a kezét a bíró. – Tudja bizonyítani a ravasz területfoglalást?
– Mire a Wembling és Társai cég szándékai nyilvánvalóvá vál-
nak, már késő lesz bármit is tenni, bíró úr.
– Akkor is mindent a tények alapján kell megvizsgálnunk, Jar-
nes mesterjelölt. A Wembling és Társai egy üdülőközpontot
épít, az pedig teljesen nyilvánvaló, hogy a vakációzó emberek
szívesen golfoznak. A Legfelsőbb Bíróság irányelvei is pontosan
kimondják, hogy a Wembling és Társai cég szerződése, amely
arra vonatkozik, hogy fejlesszék e bolygót, lehetővé teszi, hogy
törvényesen üdülőközpontot létesítsenek és üzemeltessenek a
Langrin. Pontosan mi most a gond, már ha tényleg van ilyen?
– Két kérdésem is van, bíró úr. Az első: a szerződés vonatkozik-
e golfpályák építésére ilyen nagy számban, és ily valószínűtle-
nül nagy méretben? És a másik: a golfpályák építésére erdőirtás-
sal együtt? Az a probléma merül fel tehát, hogy miközben valaki
egy bolygó fejlesztésén munkálkodik, lerombolhatja-e ilyen
mértékben annak természetes környezetét, élővilágát?
– Utánanézett ennek?
– Igen, bíró úr, és nem találtam erre vonatkozó törvényt vagy
precedenst.
– Nos, ez esetben utána kell néznem az üdülőközpontokhoz
tartozó golfpályákra vonatkozó szabályoknak, hogy azokat be-
tartják-e az engedély birtokosai. Higgye el, hogy rokonszenve-
zem a bennszülötteivel, de nem hághatom át a törvényeket az ő
kedvükért sem. Kérem, hogy folyamodjék közvetlenül a Legfel-
sőbb Bírósághoz a munkálatok leállítása érdekében, de kétlem,
hogy egyáltalán foglalkoznának ezzel kérdéssel.
– Tudom, bíró úr. Mérlegelem a lehetőségeimet. És arra meg-
kérhetem tiszteletreméltóságodat, hogy gátolja meg a Wemb-
ling és Társai céget a Langri ökoszisztémájának felborításában?
A bíró a levegőbe bámult egy ideig, aztán elmosolyodott.
– Nagyon jó, Jarnes mesterjelölt ügyvéd. De mondja meg
őszintén, van olyan munkálat, amit folytathatnának a Langrin
az ökoszisztéma veszélyeztetése nélkül?
– Csak azt kérjük, hogy a Wembling és Társai ne folytathassa-
nak további munkálatokat, bíró úr.
– Például ne építsenek golfpályákat?
– Nos… – kezdte Jarnes, de a bíró félbeszakította:
– Az ökoszisztéma nagyon erős kifejezés, Jarnes mesterjelölt.
Annyi minden belefér, olyan dolgok is, amelyekre a Wembling
és Társai cég már engedélyt kapott a Legfelsőbb Bíróságtól. Va-
jon hogyan akadályozhatom meg a Wembling és Társai céget az
ökoszisztéma további rombolásában úgy, hogy ne akadjak bele
korábban már biztosított jogokba? Ha egy turista nagyobb léleg-
zetet vesz, az nem befolyásolja az ökoszisztémát? Nem változ-
tatja-e ez meg a légkör oxigén- és széndioxid-tartalmát? Nem,
Jarnes mesterjelölt. A Legfelsőbb Bíróság már megadta a Wemb-
ling és Társai cégnek a jogot arra, hogy építsen és működtessen
egy üdülőközpontot a Langrin, és ezen én nem változtathatok,
mert kívül esik a kompetenciámon. A nyomorult vadakat illető-
en meg… de hát el kell fogadnom a Legfelsőbb Bíróság ítéletét.
Nincs valami lehetőség a politikai vonalon?
– Az nagyon bizonytalan, bíró úr. Túl sok politikus érdekelt
abban, hogy törvénytelenségeket leplezzen le, ha ebből politikai
haszna származik.
 – Ami azt illeti – mondta a bíró, rokonszenvezve Jarnesszal –,
csupán egyetlen dologban lehet biztos az ember a törvénnyel
kapcsolatban: ha feltesszük a megfelelő kérdést, arra megkapjuk
a választ. Legfeljebb a válasz az lesz, hogy nem tudjuk a választ.
– Ami azt illeti, a törvény lehetővé teszi egy bolygó tönkretéte-
lét a teljes népesség kiirtásával együtt annak érdekében, hogy a
Wembling és Társai cég egy virágzó és hasznot hajtó üdülőköz-
pontot üzemeltethessen ott – sóhajtotta Jarnes.
– Hm… – morogta a bíró, miközben mereven nézett Jarnesra –
ami azt illeti, a törvény semmilyen körülmények között nem en-
ged olyan fejlesztést, amely emberéleteket követel. Ha ezt meg
tudja szabályos beadványban fogalmazni, garantálom, hogy
azonnal megkapja a felfüggesztő határozatot.
– Ezzel próbálkozom már hónapok óta, bíró úr – mondta Jar-
nes –, de nem tudom megcsinálni.
– Hát, arra semmi lehetőség, hogy én vagy bárki más ítéletet
hozzon egy nem létező beadvánnyal kapcsolatban. Nagyon kár,
de így van. Sajnálom a bennszülötteket…
 19.
Ernst Dallman admirális, mint korábban oly sokszor, most is ott
állt az ablak előtt, abban az irodában, amelyet Wembling bocsá-
tott a rendelkezésére az üdülőközpont immár elkészült szárnyá-
ban. Az égbolt alján a színes vitorlák játszadozását gyelte. A
bennszülöttek próbáltak meg ott a messzeségben kolufra va-
dászni. Dallman kezében ott volt a messzelátója, hogy azon át -
gyelhesse őket.
A kommunikációs készülék jelzett:
„A Soplon leszállt, uram. Protz kapitány úton van önhöz.”
Dallman egy pillantást vetett a válla felett a kommunikációs
készülék felé, és eszébe villant, hogy a technikust, aki beállítot-
ta, fel kellene négyelni, mert a készülék hangja egyre jobban re-
csegett és egyre elviselhetetlenebb volt. Egy ilyen hang durván
megzavarta az admirális gondolatait, sőt sokat örökre el is
űzött.
Dallman a szeméhez emelte a messzelátót, és addig gyelte a
vadászokat, amíg hangokat nem hallott a folyosóról. A kommu-
nikátor borzalmas hangja megint belerecsegett a csöndbe, a kin-
ti beszélgetést közvetítve:
„Milyen volt a szabadsága, uram?” – kérdezte az őr.
„A szokásos, köszönöm” – válaszolta Protz.
Aztán Protz belépett a helyiségbe, és Dallman odalépett hozzá,
hogy üdvözölje. Protz tisztelgett, majd kezet fogtak.
– Mi ért azon, hogy szokásos? – kérdezte Dallman.
– Tessék? Ja igen, szokásos szabadság volt, zsúfolásig rokonlá-
togatással.
Dallman leült az íróasztala mögé, és székkel kínálta Protzot,
amibe a kapitány fáradtan ereszkedett bele.
– Nos, mindent megcsináltam – mondta Protz. – Eljuttattam a
Langri eredeti szerződésének másolatát, Vorish és az ön jelenté-
seit minden szóba jöhető politikusnak, minden hírközlő csator-
nának és médiumnak, amelyek politikai hírekkel is foglalkoz-
nak. De kevés a remény. Amikor beszéltem a bennszülöttek ügy-
védjeivel, megtudtam, hogy ők ezt már egyszer végigcsinálták,
teljesen eredménytelenül. Mégis, ha elég gyakran elmondunk
valamit, egyesek hinni kezdenek benne…
– Mivel másodszor jut el hozzájuk a teljes anyag, biztosan lesz-
nek olyanok, akik fel gyelnek rá – vélte Dallman. – Azonban at-
tól tartok, hogy mire minden kiderül, már túl késő lesz. Az ügy-
védeknek nincs valami új ötlete? Wemblinget semmi sem aka-
dályozta, amíg ön távol járt.
– Azt hiszem, nem bíznak meg bennem – húzta el a száját
Protz. – De az is lehet, hogy a bennszülötteknek elfogyott a pén-
ze. Ezért tudott Wembling úgy előrehaladni az építkezéssel. El-
képesztő ez a lm-technika. Megálltam egy kicsit, hogy nézzem.
Kitekerik a lmet, rápermeteznek, és máris olyan, mintha fém-
ből lenne – a művezető legalábbis ezt mondta. Nekem persze
úgyis lmnek tűnik. De ezzel a módszerrel Wembling pár hét
múlva már megnyithatja az üdülőjét. Azonban ha pár politikus-
nak lenne vér a pucájában…
– Ha most nem történik valami, akkor elkéstünk – csóválta
meg a fejét Dallman. – Nézze!
Dallman odament az ablakhoz. Protz követte.
– Látja azokat a vadászhajókat odakint a vízen? – kérdezte Dal-
lman.
– Mi van velük?
– Ma még semmit sem fogtak… Pedig órák óta gyelem őket.
Minden áldott nap gyelem őket, de napok óta nem fogtak sem-
mit. A bennszülöttek éheznek.
– Wembling miért nem eteti őket? – csodálkozott Protz.
– Nincs olyan étel, amit megfelelően hasznosítani tudna szer-
vezetük… Ráadásul büszke nép ez, és nem kérnek alamizsnát.
Különösen nem fogadnak el semmit Wemblingtől. A legérthe-
tetlenebb ebben az egészben mégis az, hogy a bennszülöttek
mindennek dacára vidámak. Biztosak abban, hogy a Tervük el-
söpri Wemblinget minden létesítményével együtt erről a boly-
góról.
– Sikerült kideríteni valamit erről a Tervről? – kérdezte Protz.
– Csak abban reménykedem – csóválta meg a fejét Dallman –,
hogy amikor rádöbbennek arra, hogy semmilyen terv nem se-
gíthet rajtuk, nem vesztik el a fejüket, és nem támadnak ránk.
Gyásznap lesz az a Flotta számára, amikor ezrével kell lemészá-
rolnunk olyan embereket, akik egy korrupt gazember ellen ve-
szítettek háborút.
„Wembling úr elindult önhöz, uram” – recsegte borzalmas
hangján a kommunikátor.
– Én megyek is, mert még ki se csomagoltam – indult el az ajtó
felé Protz.
– Menjen csak! – bólintott Dallman.
– Bárcsak én is elmehetnék valahová, és kicsomagolhatnék va-
lamit!
Protz távozott, és Dallman hallotta Wembling hangját a folyo-
sóról:
„Ó, üdvözlöm, kapitány! Jól telt a szabadsága?”
„Nagyon élvezetes volt, köszönöm” – válaszolt neki Protz távo-
lodó hangja.
– Jó reggel, Ernie! – lépett be Wembling az irodába.
– Jó reggelt, Harlow!
Wembling odaügetett az íróasztalhoz, és ledobott rá egy köteg
iratot.
– Egy kis papírmunkát hoztam! Lejön a kantinba egy italra?
Dallman először fölemelte a köteget, aztán letette.
– Miért is ne mennék.
A befejezett épületszárny felső emeletei az irodáknak adtak
otthont. Az alsó szint társalgóként működött a Wemblinget
meglátogatók és a Flotta-tisztek számára. Wembling ugyanak-
kor oktatóhelyiségként is használta azoknak a munkásoknak,
akik később majd adminisztratív meg egyéb munkakörökben
dolgoznak az üdülőközpontban. Dallman általában kerülte ezt a
helyet, mert mindig zsúfolt volt, és folyton betöltötte valami ré-
mes, nyöszörgő zeneféleség, amit időnként úgy felhangosítot-
tak, hogy az ember a gondolatait sem értette, és a második eme-
letre is felhallatszott.
Amikor Wembling belépett ide, a zenét azonnal lehalkították,
és a fényeket fölerősítették. A pincérnő szolgálatkészen eléjük
sietett, hogy amikor Wembling leül a kedvenc asztalához (amit
azonnal kiürítettek neki azok, akik addig ott ültek), máris fel-
szolgálja a kedvenc italát. Dallman leült, de Wembling elkapta a
pincérnő karját, és állva maradt.
– Észre se vette, Ernie! – kiáltott fel. – Megjöttek az egyenru-
hák! Hogy tetszik ez magának?
Arra kényszerítette a pincérnőt, hogy forduljon körbe. Dall-
man néhány szalagnak és csipkének látta a nő ruháját, ami távol
állt attól, amit ő egyenruhának nevezett, de nem szólt.
Wembling elengedte a nőt, és odaintett egy másikat.
– Jöjjön csak ide, Farica! Na és ez – mutatta ennek a nőnek az
egyenruháját Dallmannak –, milyen? Nem tudom eldönteni,
melyik legyen!
Dallman ezt ugyanolyannak látta, mint a másikat, bár tény,
hogy a csipkék egy kicsit másként álltak rajta.
Wembling ezt a pincérnőt is megforgatta nagy komolyan, mi-
közben a nő vihogni kezdett. Aztán elengedte, és leült az admi-
rális mellé. Farica elsietett.
– Számos ilyen társalgója meg bárja lesz az épületegyüttesben
– mondta végül Dallman. – Miért nem használnak mindegyik-
ben másik egyenruhát?
– Nahát! – kapta fel a fejét Wembling. – Hogy ez nem jutott
eszembe!
 Elhallgattak, belekortyoltak az italukba, és Dallman a súlyos
drapériák közti résen megpillantotta a távoli vadászhajók színes
vitorláit. Az éhező bennszülöttek angyali türelemmel fürkész-
ték a vizet kolufok után, pedig azok már régen visszavonultak a
háborítatlan mélységekbe.
Wembling letette kiürült poharát, és két ujját felemelve intett
a pincérnőnek, aki máris hozta az utánpótlást.
– Ma reggel is volt egy kis fennakadás a négyes őrhelynél, Er-
nie – magyarázta Wembling. – Csak a szokásos, egy bennszülött
átcsúszott a kordonon, és gátolta a munkát. Nem állíthatnánk
több őrt?
– Nincs több emberem – rántotta meg a vállát Dallman.
– Ezek a gaz ckók megváltoztatták a taktikájukat. Már nem
fekszenek le a földre, hogy a munkások kivigyék őket az építési
területről, hanem összevissza rohangálnak, amíg nem sikerül
elkapni őket. Ez jó fél órára megakadályozta a munkavégzést!
Kellene oda még pár őr!
– Sajnálom – csóválta a fejét Dallman –, nincs több.
– Nem mondom, hogy nem végez jó munkát, Ernie – bóloga-
tott Wembling. – Meg is fogom dicsérni a Parancsnokságon, de
menjünk le a négyes őrhelyhez ma délután, és nézzük meg, ho-
gyan tudnak ott a vadak betörni!
– Mi a csudáért csinálja ezeket az ostoba golfpályákat minden-
felé a Langrin? – kérdezte Dallman. – Ha egyszerre csak egy he-
lyen építkezne, sokkal jobban tudnánk őrizni.
– A politika és a törvény – vigyorgott Wembling. – Maradjon
ezektől távol, Ernie! Magának ragyogó esze van, és nagyon te-
hetséges, de ezekhez egészen másfajta agyberendezkedés kell.
Dallman engedelmesen bólogatott, de nem mondott semmit,
pedig azt gondolta, hogy mennyivel jobb hely lenne a galaxis, ha
sokkal kevesebb ember agya állna rá a politikára és a törvényke-
zésre. Közben észrevette, hogy a vadászhajók elindultak a part
felé, és már ki tudta venni a hajótesteket is a vitorlák alatt.
 – Jut eszembe – kérdezte meg váratlanul Wembling –, mi tör-
tént Vorish kapitánnyal?
– A legutóbbi hírem az, hogy visszahelyezték a Hiln kapitányi
székébe, és kadétokat oktat.
– Úgy érti, nem bocsátották el?
– Kivizsgálták az ügyét – vigyorodott el ezúttal Dallman –, és
ráparancsoltak, hogy legközelebb viselkedjen jól, ha ilyen bo-
nyolult helyzetbe kerül. Az én véleményem az, hogy ez az ügy
sokkal nagyobb port vert fel, mint egyesek szerették volna, ezért
inkább megbocsátottak Vorishnak, és némi dorgálás után, hogy
felejtse el a történteket, útjára engedték. De lehet, hogy tévedek,
mert nem értek a politikához és a törvényekhez. Ön azt szerette
volna, ha kirúgják?
– Én? Ugyan, dehogy! – reagált gyorsan Wembling. – Nem ér-
zek bosszúvágyat iránta. Semmi haszna a bosszúnak. Mindket-
ten tettük a dolgunkat, csak ő tévedett. Ha kirúgták volna, bizis-
ten ajánlok neki munkát, mert jó ember, és megérti ezeket a
vadembereket, tehát jó hasznát vettem volna itt. Nagy birodal-
mat építek ki ezen a helyen, és szükségem van az ilyen munka-
erőre. Magának is tudok munkát adni, Ernie. Ha valamikor ki-
lépne a Flottától, jöjjön vissza a Langrira!
– Köszönöm. Észben fogom tartani.
Wembling kiitta a poharát, két kézzel letámaszkodott az asz-
talra, és felnyomta magát álló helyzetbe.
– Lejön velem a négyes őrhelyhez ma délután, Ernie? – kérdez-
te.
– Mára nagyon be vagyok táblázva, de küldök magam helyett
valakit.
Wembling belenyugodott, és kiment. Dallman egy darabig
még őrizte az italát, miközben a visszatérő vadászhajókat gyel-
te. A társaság felerősítette a zenét most, hogy Wembling el-
ment, és táncolni kezdtek, ami már zavarta Dallmant. Így ha-
marosan visszatért az irodájába.
 Ismét odaállt az ablak elé, és nézte a vadászhajókat. Egész dél-
előtt azon töprengett, hogy mit csináljon Aric Hort és Talitha
Warr újabb jelentésével. Készítettek egy összesítőt a bennszü-
lött falvakban az utóbbi hónapban történt halálesetekről, és
hozzácsatolták annak az orvosnak a jelentését a bennszülöttek
zikai állapotáról, akit maga Wembling alkalmazott az egész-
ségügyi központban. A jelentésben szerepelt egy előrejelzés is a
várható elhalálozásokról. Mindent pontosan, tudományosan és
a tények alapján állítottak össze éppen úgy, mint az előző havi és
az azt megelőző jelentésükben. Dallman a korábbiakat továbbí-
totta a Parancsnokságnak azzal a végkövetkeztetéssel, hogy
Wembling terveinek kivitelezése egyértelműen kiirt egy népet,
de a Parancsnokság még csak válaszra sem méltatta őket.
Dallman számára egyértelművé vált, hogy a Parancsnokság
azt szeretné, ha beszüntetné a jelentéseket, és abbahagyná a
próbálkozást, de nem merték erre utasítani. A parancsai szerint
egyaránt felelős volt a bennszülöttek jólétének és Wembling jo-
gainak védelméért, de senkit sem érdekelt, hogy ez a két köte-
lesség teljességgel összeegyeztethetetlen egymással.
Valahol a legmagasabb politikai körökben egyesek teljes mér-
tékben egyetértettek Wembling céljaival és törekvéseivel, és el-
tűrték egy államközi szerződés eltüntetését. Ha ezek az emberek
tudnának Dallman dilemmájáról, akkor megijednének, és min-
den erejüket ezeknek a tényeknek az eltussolására fordítanák.
Ez pedig magába foglalná a jelentést tevő emberek eliminálását
is, hogy semmi nyoma ne maradjon az összeesküvésnek. Az
egész botrányt, persze, nem lehet örökké titokban tartani, és vé-
gül, amikor kirobban, Wembling kivételével mindenkit elsodor.
Csakhogy ez már túl késő lesz a bennszülöttek számára.
Dallman „csak” azt nem tudta, hogy hova küldje el ezt a jelen-
tést, ahol valóban foglalkoznának vele, mert ilyen hely talán
nem is létezett az egész galaxisban. Végül fel is adta a töpren-
gést, és az anyagot ott hagyta az asztalán.
 Délután a robaj és a rezgések egy űrhajó érkezésére hív ták fel a
gyelmét.
Először ingerülten felkiáltott, aztán az ablakhoz ugrott. A le-
szálló hajó ott húzott el fölöttük, megrezegtetve minden épüle-
tet. Dallman csak a hátulsó részét látta, de máris rohant ki a fo-
lyosóra.
Az ajtaja előtt posztoló őr az asztala alól nézett fel rá krétafe-
hér arccal. Gyorsan kimászott a rejtekhelyéről, és vigyázzba vág-
ta magát.
– Mi volt ez, uram? – kérdezte.
Dallman szóra se méltatta, sebesen lerohant a földszintre, és
ki az épületből. Odakint jó néhány építőmunkás éppen kimá-
szott a gépek alól. Wembling sofőrje még mindig a dzsip alatt
hasalt. Dallman saját kezűleg rángatta elő onnan, és ráparan-
csolt, hogy azonnal vigye oda a leszállóhelyhez.
Protz kapitány ott állt a hajójának rámpáján, és dühösen me-
resztette a szemét a távolba.
– Hol szállt le? – kérdezte tőle Dallman.
– Valahol az erdőn túl – vélte Protz a haragtól vörös arccal. – Ki
lehet ez az idióta?
– Fogalmam sincs róla. De hamarosan megtudjuk.
– Ha megtaláljuk őket, azonnal látni akarom a kapitány papír-
jait! – morogta Protz. – Nem elég, hogy engedély nélkül jött, és
semmibe vett minden landolási előírást, de még el is vétette a
leszállópályát legalább húsz kilométerrel.
A vizsgálódás mindössze öt percet vett igénybe, és két ponton
is negatív eredménnyel zárult: nem haditengerészeti űrhajóról
volt szó, de nem is Wembling csapatához tartozott, ők legalább-
is nem tudtak róla az égvilágon semmit.
A felderítő helikopter pilótája, bár a fák tetejét súrolva vizsgál-
ta át a feltételezett leszállási területet, nem találta meg az űrha-
jót, de még csak a nyomait sem.
 – Ez csak egyetlen dolgot jelenthet – szögezte le Dallman –,
méghozzá azt, hogy a bennszülötteknek érkezett vendége.
– Miből gondolja?
– Ez a leszállás nem véletlenül történt, és nem is volt baleset –
magyarázta Dallman. – Pontosan így tervezték, hogy elkerülje-
nek minden vizsgálódást. A bennszülöttek mostanára elrejtet-
ték a hajót, tehát sem a helikopterrel, sem a földi egységekkel
nem találhatjuk meg.
– Földi csapatokkal valóban semmi értelme próbálkozni – bó-
lintott Protz –, nem küldöm be az embereimet az erdő sűrűjébe.
Egyébként sem hiszem, hogy lenne hordozható letapogató a
Langrin.
– Én sem tudok ilyenről.
– Ugyan mi dolga lehet egy idegennek a bennszülöttekkel?
– És mi van, ha fegyvereket vagy gerillaharcosokat hozott? –
vetette fel Dallman.
– Ebben az esetben mégiscsak ki kell küldeni a földi kutatócsa-
patokat – fújt egyet bosszúsan Protz. – Csakhogy mire megtalál-
juk a hajót, a fegyvereket és a harcosokat (ha jöttek), már bizto-
san elrejtették őket máshová…
– Ha megtámadnak bennünket, akkor védekeznünk kell – só-
hajtott fel Dallman.
– Jobb szerettem volna megúszni ezt a küldetést lövöldözés
nélkül. Sokkal szívesebben lőném le Wemblinget, mint ezeket az
embereket!

20.
Az építkezés területét széles fénycsík vette körbe, és az űrhajók
is „díszkivilágításban” pompáztak egy-egy fénycsóva közepén.
A leszállópálya szélén ott állt a felderítő helikopter aprócska
árnyként. Amikor Protz és Dallman odaértek hozzá, a pilóta ki-
ugrott a gépből, és tisztelgett.
 – Bármikor indulhatunk, uram! – jelentette a pilóta.
– Kár, hogy a Langrinak nincs holdja – sajnálkozott Protz. –
Olyan bájos sétarepülés lenne ez holdfénynél.
– Említse meg Wemblingnek – javasolta Dallman –, majd épít-
tet egyet.
Bemásztak a helikopterbe, amely meredeken a magasba emel-
kedett, és elindult a part mentén. Miközben az alattuk elterülő
sötétet vizslatta, Dallman váratlanul megpillantott egy fényfol-
tot a látótávolságon belül.
– Meg tudjuk nézni, mi az? – fordult a pilótához.
Azonnal irányba fordultak, és hamarosan elrepültek egy
bennszülött falu fölött, amelyet máglyák tüze világított meg az
éjszakában. Odalent nagy nyüzsgés láttak, de hogy a bennszü-
löttek mit csináltak, arról Dallmannak fogalma sem volt.
– Mondja, ez normálisnak tekinthető aktivitás? – fordult a pi-
lótához Dallman.
– Egyértelműen nem az, uram – válaszolta a kérdezett. – A va-
csorájukat mindig szürkületben készítik el, amikor a vadászok
hazaérnek. Van, hogy valami ünnepet tartanak, máskor meg
mire besötétedik, már egyetlen tüzet se látni az egész parton,
csak az építési terület világít, mint egy karácsonyfa.
– Szégyen, gyalázat, hogy szinte semmit sem tudunk ezekről
az emberekről! – fortyant fel Dallman. – Például elképzelni sem
tudom, mi járhat Fornri eszében, de azt is kétlem, hogy Aric
Hort jobban megértené őt, mint én. A Gyarmati Hivatal küld-
hetne ide egy tudóscsapatot, hogy tanulmányozzák őket. – Oda-
fordult Protzhoz. – Ön szerint mi folyik itt?
– Nagyon látványos, de ha agyonütnek, se értem, mit művel-
nek.
– Én értem, mit jelent ez – bólintott Dallman. – Egy titokzatos
űrhajó szállt le ma délután, és éjjel a bennszülöttek fennmarad-
tak. Egyértelmű, hogy készülnek valamire. Jobb lesz, ha vissza-
megyünk, és mi is megtesszük a szükséges előkészületeket.
 Visszatértek a leszállópályához. Dallman azonban nem ment
a szállására, hanem vagy száz méter hosszan elsétált az őrhe-
lyek mentén, és tűnődött a szokatlanul csöndes éjszakában.
Protz némán követte.
– Megkettőzzük az őrséget? – kérdezte Protz végül.
– Ki tudna dolgozni egy váltott őrséget minden őrhely bevo-
násával hajnali négytől?
– Természetesen – bólintott Protz.
– Akkor csinálja! Mivel pillanatnyilag minden bennszülött a
faluban tevékenykedik, van pár óránk, mire bármit kezdemé-
nyeznek. Megyek, és kiverem Wemblinget az ágyából. Felkérem,
hogy azonnal ébressze fel az embereit, és holnap adja ki a pihe-
nőjüket. Senki sem térhet nyugovóra, amíg erre engedélyt nem
adok! És ez rá is vonatkozik. Állítsa munkába a szakácsokat, és
készítsenek ennivalót az embereknek!
– Tiltakozni fog – vélte Protz.
– Felőlem ugyan tiltakozhat! Az űrhajókban is mindenki le-
gyen készenlétben! És a jelen pillanatban nem érdekelnek
Wembling golfpályái, hanem egy kisebb területre vonulunk
vissza, ahol védeni tudjuk az embereket és a gépeket. Fel kell ál-
lítani egy fegyverraktárat, ahonnan Wembling embereit is
gyorsan felfegyverezhetjük, ha ez szükségessé válna.
Visszasiettek a leszállóhelyre. Dallman odament a várakozó
autóhoz, és beszállt.
– Holnap, amint lehet, hozzák elém Hortot, és Wembling uno-
kahúgát is, már ha a nő hajlandó lesz eljönni. Mondja, Protz, ha
maga akarná megállítani Wemblinget a munkában, mit tenne?
– Ez egyszerű – vigyorodott el Protz. – Megölném.
– Ettől tartok én is – fújt egyet dühösen Dallman. – Védőőrize-
tet kell biztosítani számára!

Dallman az íróasztalára borulva aludt. Időnként felébresztették,

amikor jelentést tettek: a semmiről. Mert az égvilágon semmi
nem történt. A bennszülöttek minden nagyobb falujában égtek
a tüzek, de ha az őslakosok tüsténkedtek is másfelé, akkor se lát-
ta őket senki. Végül Dallman leállította a negatív jelentéseket,
így nyugodtan aludhatott.
Reggel a kommunikátor szörnyű recsegő hangja riasztotta fel
álmából, és emlékeztette arra, mit parancsolt előző nap a beosz-
tottjának, mielőtt álomba borult az íróasztalán.
„Protz kapitány van itt, uram, Miss Warral és Hort úrral.”
Dallman megdörzsölte a szemét, és ásított egyet.
– Jöjjenek be! – utasította az őrt.
Eléjük ment, majd Protz segítségével székeket rángatott elő az
egyik sarokból, hogy mind a négyen leülhessenek.
– Köszönöm, hogy eljöttek – kezdte a mondókáját Dallman,
miközben fáradtan lerogyott az íróasztala mögé. – Sürgősen
szükségem van válaszokra. Mi folyik itt?
Aric Hort és Talitha Warr váltottak egy ideges pillantást, az-
tán megcsóválták a fejüket.
– Nem tudnak nekünk segíteni, uram – mondta helyettük
Protz. – Nem tudják, mit jelent az éjszakai tűzgyújtás, és az űr-
hajóról sem hallottak, egészen tegnapig.
– Nem említették a bennszülöttek, hogy jönni fog egy űrhajó?
– próbálkozott Dallman.
Fejcsóválás válaszolt.
– Nem találtak bármi szokatlant tegnap a bennszülöttek visel-
kedésében? – faggatózott tovább Dallman.
– Nyilvánvalóan éhesebbek voltak, mint előző nap, de ezt már
megszokta mindenki – mondta Hort gúnyosan. – Mi a helyzet
ezzel az űrhajóval?
– Mi sem tudunk annál többet, mint hogy érkezett egy –
mondta Dallman. – A parttól nagyjából húsz kilométerre landolt
az erdőben. – Váratlanul felugrott, és az ablakhoz ment. – Hogy
lehet az, hogy maguknak sincs információjuk az éjszakai tüzek-
ről? Hát nem tartózkodik ott legalább az egyikük mindennap
valamelyik faluban egészen sötétedésig?
– De, általában igen – válaszolt Hort –, csakhogy tegnap hama-
rabb eljöttünk. Most, hogy mondja, mintha udvariasan kitessé-
keltek volna bennünket a délután vége felé.
– Megkérték magukat, hogy távozzanak?
– Nem, szó sincs erről. Fornri azt mondta, hogy ellátogat az
egyik szomszédos faluba, és megkérdezte, hogy nincs-e ked-
vünk vele tartani egy darabon. Ha el akart távolítani bennün-
ket, akkor el kell ismerni, hogy rendkívül ügyesen csinálta. Mi-
féle tüzeket gyújtottak?
Dallman elfordult tőlük, és ismét kinézett az ablakon. A hori-
zontot pásztázta a vadász otta után kutatva, aztán váratlanul
felkiáltott:
– Nézzék!
A másik három azonnal ott termett az ablaknál.
– Mit nézzünk, uram? – kérdezte Protz.
– Nézzék a tengert! Mit látnak?
– Semmit a vízen kívül – válaszolta Protz.
– Hát ez az – bólintott Dallman annyi óra hiábavaló töprengés
után, valósággal kétségbeesve. – Eddig minden áldott reggel ki-
hajózott a vadász otta, de ma nem!
– Akartam is jelenteni, uram – nyögte Protz. – A felderítő heli-
kopter pilótája már szólt erről. Egyetlen vadászhajó se ment ki a
vízre.
– Látják? Tegnap megérkezett az a különös űrhajó, és ma a
Langri minden lakója szabadságot vett ki. De miért?!
– A pilóta még azt is jelentette, hogy a bennszülöttek össze-
gyűltek a nagyobb falvakban – folytatta Protz.
– Ebben a pillanatban csak egy dolgot tehetünk – döntött Dall-
man. – Beszélnünk kell Fornrival, méghozzá a lehető legőszin-
tébben.
– Hány embert vigyünk?
 – Egyet sem. Ha Miss Warr és Aric Hort csatlakoznak hozzám,
rendben van, de senki mást. Nem akarok nyomást gyakorolni a
bennszülöttekre. Csak megkérjük őket, hogy ha lehet, adjanak
valami információt.

A tenger felől érkeztek, és a pilóta óvatosan letette a parti ho-

mokra a helikoptert. A pilóta a gépnél maradt, Dallman, Protz,
Miss Warr és Hort pedig elindultak föl a domboldalon a faluba.
Amikor elérték az első koncentrikus körben elhelyezett utcát,
Dallman megállt, és hitetlenül nézett körül.
Minden bennszülött ünnepi öltözéket viselt, egyértelműen
ünnepeltek valamit. Mosolyogva üdvözölték a látogatóikat, ud-
variasan utat nyitottak nekik a központi sugárúton, és bár
mindannyian lesoványodtak, nemcsak vidámak voltak, hanem
sugárzott róluk a boldogság.
A falu főterén főzőkondérok alatt tüzek égtek. Amikor odaér-
tek ezekhez, Dallman megállt, és boldogan szimatolt bele a leve-
gőbe.
– Ha éheznek is, megadják a módját. Ezek az illatok mesések!
– Valóban azok – mondta Hort savanyúan –, de csak ennyi jut
nekik. Az illat.
– Ez éppen elég arra, hogy eszembe juttassa az elfelejtett reg-
gelimet – mondta Dallman jóindulatúan, miközben tovább ha-
ladtak. De amikor a tér túlsó feléhez értek, megtorpant, és felki-
áltott: – Hát ez meg mi az ördög!?
A bennszülöttek sorban álltak a falu legfelső pontján egy nagy
ház előtt, és miközben némán várakoztak, mindannyian őket
nézték.
Fornri észrevette a vendégeket, és odasietett hozzájuk, de
hogy örült az érkezésüknek, vagy éppen ellenkezőleg, megijedt
tőle, azt Dallman nem tudta megállapítani. Fornri arca most
sem fejezett ki érzelmeket.
– Miért jöttek? – kérdezte tőlük.
 – Meg gyelőnek – válaszolta Dallman.
– Eddig nem érdekelték önöket a népem szokásai. Mostantól
igen?
– Ami azt illeti, most sem – mondta Dallman őszintén.
– Akkor az önök jelenléte nem kívánatos. Ami itt történik, az
csak a népemre tartozik – jelentette ki Fornri.
– Minden, ami ezen a bolygón történik, rám is tartozik – nézett
rá határozottan Dallman. – Tudnom kell, hogy mi folyik itt.
Nézték egymást, a Flotta admirálisa és Fornri, a bennszülöttek
szószólója a Langriról, és Dallman egyértelműen érezte, hogy
kettőjük közül ő az idegesebb. A csönd kezdett túl hosszúra
nyúlni.
– Tudom, hogy ön a népem barátja – mondta végül Fornri. –
Megtette értünk, amit lehet, de azt is tudom, hogy ugyanilyen
kötelességei vannak mások iránt is. Ma csak attól tartunk, hogy
Wembling úr is csatlakozni akar az ünnepségünkhöz.
– Biztosra veheti, hogy nem fog – mondta Dallman, elnyomva
egy vigyort –, mert meggyőztem Wemblinget és minden mun-
kását, hogy jobb, ha ma a körleteikben maradnak. De ha úgy kí-
vánja, hogy távozzunk, mert ami itt történni fog, az a népe ma-
gánügye, akkor elmegyünk.
– Nos, ez jó hír – bólintott Fornri, aztán elégedetten kijelentet-
te: – Ma választást tartunk.
– Választást? – döbbent meg Dallman, és érezte, hogy Protz
megragadja a karját. Megfordult hát, és értetlenül nézett rá.
Hort és Miss Warr is ugyanolyan meglepetten pillantottak egy-
másra.
– Képviselőket választunk az alkotmányos szokásjognak meg-
felelően – szolgált magyarázattal készségesen Fornri.
Dallman Fornri válla fölött a sorban várakozó bennszülöttek-
re nézett, és azt gondolta, hogy aki a demokráciát megálmodta,
pontosan erre gondolhatott. Csodálatos ünnepi hangulat, gyö-
nyörű kilátás a tengerre, és a polgárok türelmesen várakoznak,
hogy az urnához járulhassanak a fűkunyhóban. Este pedig mu-
latsággal örvendeznek annak, hogy éltek a választáshoz való jo-
gukkal.
Némán álltak Fornri mellett, Dallman legalábbis nem tudta,
mit mondhatna.
– Ha megválasztottuk a képviselőket – folytatta Fornri akkor
kormányt alapítunk, és folyamodunk a Galaktikus Konföderáci-
óhoz, hogy vegyen fel bennünket a Független Világok sorába.
– Ez törvényes? – mordult fel Protz.
– Igen, az. Az ügyvédjeink tanácsolták.
– Hát ez a Terv? – kérdezte Hort mohón.
– Ez is a Terv része – bólintott Fornri, miközben elmosolyo-
dott. – Korábban is megtarthattuk volna, de nem tudtuk, hogy
elegendő, ha a népesség hatvan százaléka írástudó. Azt gondol-
tuk, hogy legalább kilencven százalék kell…
Dallman pontosan érezte, milyen nagy és egyedülálló ese-
mény tanúi lettek, ezért önkéntelenül is meghajtotta magát
Fornri felé.
– Fogadják őszinte elismerésemet, és engedjék meg, hogy sze-
mélyem tolmácsolja a Konföderáció nagyrabecsülését. Egy dol-
got megígérhetek: senki nem fog akadályt gördíteni az önálló
kormányalakításuk elé. Ha bárki gátolni akarná önöket, azonnal
értesítsenek!
– A Langri lakóinak nevében köszönöm – bólintott Fornri az-
zal a kissé szögletes mozdulattal, amit olykor az idegenekkel
szemben használt.
– Gondolom, a kormányuk első hivatalos lépése az lesz, hogy
elzavarja innen Wemblinget – kérdezte Protz kissé élesen.
– Mindent törvényesen fogunk csinálni – nézett rá Fornri,
semmit sem veszítve derűs udvariasságából.
A látogatók még egy utolsó pillantást vetettek a szavazóhelyi-
ségnek kinevezett kunyhóra, aztán visszasétáltak a helikopter-
hez. A pilóta kiugrott a gépből, hogy segítse őket a beszállásnál,
de ehelyett megfordultak, és visszanéztek a falura.
– Ezzel Wemblingnek vége – mormolta Protz.
– Csak annyi biztos, hogy kiderítettük az ismeretlen űrhajó
rejtélyét – mondta neki Dallman szomorkásan. – Az ügyvédjeik
repültek ide, hogy a tanácsaikkal segítsék a szavazás lebonyolí-
tását, majd írásba foglalják az alkotmányt. De Wemblingnek
azért ezzel még nem lesz vége. A Wembling-féléknek ebben a ga-
laxisban sosincs könnyen végük. Bizonyára erre is felkészült, va-
lószínűleg várta már ezt a lépést.
– Akkor mit tehetünk? – nézett a kapitányra Protz.
– Nincs az a bíróság, amelyik rávenné Wemblinget, hogy adja
fel a terveit. A csalás és a politikai cselszövés, amely az építke-
zést lehetővé tevő törvénytelen szerződéshez hozzájuttatta,
nem kerül bíróság elé, tehát a bírák nem számolhatnak vele. Le
fogják szögezni, hogy Wembling mindent előírásszerűen csi-
nált. Most már tudjuk azt is, miért építteti azokat az irdatlanul
hatalmas golfpályákat. Mert így azok területét teljesen törvé-
nyesen „fejlesztheti” a Konföderáció engedélyével, tehát nincs
az a bíróság, amelyik ebben megpróbálná akadályozni.
– Ez egyszerűen nem lehet igaz! – fakadt ki Hort, miközben Ta-
lithával egyforma döbbenettel bámultak rá a kapitányra.
– Márpedig ez a helyzet – fújt egyet Dallman. – Egyelőre nem
tehetünk mást, mint hogy várunk és gyelünk. Ha a bíróság
megerősíti Wembling jogait erre a földre, akkor azt csinál, amit
csak akar. Felépíthet akár több száz üdüldőközpontot és üdülő-
falut, és eláraszthatja turistákkal az összes tengerpartot. Ha a
bennszülöttek ebben meg akarnák akadályozni, a Konföderáció
bíróságai elrendelhetik Wembling védelmét, akár fegyveres
erőkkel is, ha ez szükségesnek bizonyul. – Dallman a sorban álló
bennszülöttekre mutatott. – Értik, milyen hatalmas dolog ez?
Kilencven százalék fölötti írni-olvasni tudás a semmiből. Milyen
hatalmas erőfeszítéssel valósították ezt meg! – Hortra és Ta-
lithára nézett: – Maguk tudták, hogy mindenki tanul?
– Magam tanítottam a gyerekeket – pislogott meglepetten
Hort –, de csak a közeli falvakból…
– Nyilvánvalóan a gyerekek tanították meg a szüleiket, és azok
a többi felnőttet mindegyik faluban – mondta Dallman.
– Megszervezték, és önállóan végezték az oktatást, ráadásul ti-
tokban, olyan hatalmas munkával, amely párját ritkítja a gala-
xis népei között. Tíz százalék alá szorított írástudatlanság. Hihe-
tetlen teljesítmény, de sajnos hiába! Szegény ördögök!

21.
Karrierje során Jarnes mesterjelölt sokszor megtapasztalta már
a reménytelenséggel együtt járó csüggedtséget – akárcsak a töb-
bi ügyvéd, egy vesztésre álló ügy során. Az ő mostani keserűsé-
ge azonban valósággal pokoli volt, és a hangulata feneketlen
mélységekbe zuhant alá. Khan Khornwiss, a Wembling és Tár-
sai cég mesterügyvédjének önelégült pofája, amivel szembené-
zett a tárgyalótermi számítógépek képernyője fölött, további ke-
serű pirulákat tett ehhez az állapothoz.
Khorwiss türelmesen, szinte szunyókálva várt a bíróra, fejét a
tarkójánál összefont ujjainak támasztva, ráncmentesen lesimí-
tott talárban, ajkán valamiféle csúfondárosnak is mondható
mosolykezdeménnyel, lenéző szánalommal pislogva olykor-oly-
kor az asztalán a jegyzeteit és a számítógépes adathordozóit
rendezgető Jarnesra. A régi ügyvédi iskola tagjaként azt az elvet
vallotta, hogy az előkészületeket a saját irodában kell megtenni,
és nem a tárgyalás előtti pillanatokra hagyni. A tárgyaláson
már csak a „lapokat kell kijátszani”. És valóban, ő gondosan elő-
készítette az ügyet az első érvtől az utolsó precedensig, és olyan
biztos volt a győzelmében, mint Jarnes a vereségben. Jarnes ala-
posan felkészült, mindent megtett, ami emberileg lehetséges
volt, mégis a legtöbb, amit remélhetett, hogy Khorwisst megin-
tik túlzott magabiztosságáért. Mivel semmi esélye nem volt a
mesterügyvéd ellen, gyerekes örömmel elképzelte, hogy jól fejbe
vágja, akár kétszer is egymás után, csakhogy az ügy kimenetelét
ez semmiképpen nem billentette volna a javára, tehát értelmet-
len volt ezen fantáziálni.
Jarnes nagyon is jól tudta, hogy nincs olyan ügyvéd, a legke-
vésbé Khan Khorwiss mester, aki óvatlanságból elveszítene egy
ilyen fontos ügyet, mint a Wembling és Társai cégé. Jarnes
egyetlen esélyének az tűnt, hogy vakmerő húzással valahogyan
elővarázsol a számítógépből valami rég elfelejtett, ámde létező
precedenst, amiről a atal ügyvédek oly gyakran beszélnek, de
ami még soha egyiküknek sem sikerült.
A reménytelensége nem abból adódott, hogy a Langri eddigi
összes perét elveszítette, hiszen akadt példa arra, hogy valaki a
vesztett ügyek után az utolsót mégis megnyerte. Azért aggó-
dott, hogy ha ezen a tárgyaláson is alulmarad, akkor meg kell
tennie egy olyan lépést, amelyik – szerinte – teljesen és örökre
lerombolja a Langri ügyét és lakóinak minden reményét. Tilta-
kozott, és próbálta meggyőzni a megbízóit, a langriaiakat, hiába.
Nem tehetett semmit, mert az ügyfelei ragaszkodtak ehhez a lé-
péshez, mondván, hogy meg kell lennie, mert ez is a Terv része.
De hogy mi a Terv, azt nem árulták el.
A terem hátsó részében felragyogott a „Tárgyalás folyik” fel-
irat, és fényes talárjában megjelent Figawn bíró vetített képe a
bírói pulpituson. Wyland írnok minden gyelmét azonnal a bí-
róra irányította, a két ügyvéd, Jarnes és Khorwiss pedig felállt,
és meghajolt. Figawn viszonozta az üdvözlést, bár a mogorvaság
egy pillanatra sem hagyta el a vonásait. Amikor a két ügyvéd le-
ült, a bíró egyenesen Jarnesra szegezte szúrós tekintetét.
– Nos, ismét itt vagyunk egy, a Langri népe kontra Wembling
és Társai tárgyaláson. Jarnes mesterjelölt, a türelmem, amely
sosem volt végtelen, már réges-régen kimerült e végeláthatat-
lan és alaptalan vádaskodásözönben, amit ön sorozatban elénk
vezet. Ismételten kifejezem legmélyebb együttérzésemet a
Langri szegény, éhező népe iránt, de… – A bíró félbeszakította
saját magát, és elfordította a fejét. A másik ügyvédre nézett: –
Nos, Khorwiss mesterügyvéd?
– Szólhatok, tiszteletreméltó uram?
– Megadom a szót, Khorwiss mesterügyvéd.
– Tiszteletreméltó uram, elnézését kérem, de egy folyamod-
ványt kell benyújtanom a Wembling és Társai cég nevében a
Langri népe ellen – állt fel Khorwiss.
A bíró egy pillanatig megütközve bámult rá, mielőtt a tekinte-
tét Wyland írnokra fordította.
– A Wembling és Társai perli a vadakat?
– Úgy tűnik, tiszteletreméltó uram – mormolta az írnok.
– Na, ez legalább valami változatosság! Folytassa, Khorwiss
mesterügyvéd!
– Ma reggel, tiszteletreméltó bíró úr, a Konföderáció Kong-
resszusa független világnak nyilvánította a Langrit, mint a Kon-
föderáció önálló egységét. Ez a besorolás érinti a Wembling és
Társai cég helyzetét azon a világon.
– Nem csak „érinti” – robbant fel egy villanásnyi vigyor a bíró
egyébként unott arcán –, nem mintha bírálni akarnám az ön ál-
tal alkalmazott kifejezéseket, Khorwiss mester, de automatiku-
san megszünteti a Wembling és Társai cég jogait arra a világra.
– A Wembling és Társai cég folyamodványt nyújt be, hogy
megerősítést kapjon azon földek tulajdonjogában, amelyeket a
szerződés időtartama alatt teljesen törvényesen fölfejlesztett –
mondta Khorwiss. – Természetesen számos érv és precedens tá-
masztja alá ezt a kérésünket, tiszteletreméltó uram, melyeket
kész vagyok ön elé tárni.
Khorwiss leült, és az ajka szögletében megjelenő gúnyos vi-
gyorral nézett Jarnesra.
– Van ellenvetése, Jarnes mesterjelölt? – kérdezte a bíró.
 – Tiszteletreméltó uram – állt fel Jarnes –, a Langri népe kez-
dettől ellenzi a Wembling és Társai cég ügyködéseit a bolygóju-
kon, amelyet egy törvénytelen és korrupt szerződés alapján mű-
velnek.
– Tiltakozom! – ugrott talpra Khorwiss.
– Csöndet! – csapott az asztalra a kalapácsával Figawn bíró. –
Bizonyára nem kell emlékeztetnem önt arra, Jarnes mesterjelölt
ügyvéd, hogy ez a bíróság nem hivatott felülbírálni annak a
szerződésnek a jogosságát és törvényességét. És most lássam a
bizonyítékaikat, ügyvéd urak!
Mindkét ügyvéd leült, és Wyland írnok vette át a szót:
– A Wembling és Társai cég képviselője készen áll arra, hogy
elővezesse a folyamodványát, bemutassa érveit és a precedense-
ket, amelyekre hivatkozik?
Khorwiss határozottan bólintott.
– A Langri népének képviselője készen áll arra, hogy elővezes-
se e folyamodvánnyal szembeni ellenvetéseit, érveit és a prece-
denseket?
Jarnes is bólintott. Wyland írnok ekkor összekapcsolta a két
ellenfél számítógépét, lehetővé téve a szabad adatáramlást. Jar-
nes előrehajolt, készen arra, hogy azonnal reagáljon, amint a
képernyőjén megjelenik a Wembling és Társai cég követelései-
nek első pontja.
Az adatok meg is érkeztek egy harsány „bing” kíséretében. Jar-
nes azonnal megnézte ezeket, és máris küldte a választ, amelyik
egy újabb „bing” kíséretében jutott el az érintettekhez. A harma-
dik „bing” szinte azonnal felharsant, jelezve, hogy a számítógép
összevetette és egyenértékűnek találta a két információt, így tö-
rölte azokat.
Jarnes Khorwissra pillantott, és látta, hogy a mesterügyvéd
nagyképű magabiztossággal gyeli őt, mint egy vén róka, aki él-
vezettel játszik, tudván, hogy nem veszíthet. Jarnes ezt az érzést
még sosem tapasztalta meg rövid pályafutása során.
 Khorwiss gyors egymásutánban átküldte követelésének há-
rom újabb, alaposan megindokolt magyarázatát, majd hátradől-
ve gyelte, hogy Jarnes mire megy ezekkel. A atal mesterjelölt
szorosan összezárt ajakkal töltötte be a számítógépbe egyik elő-
készített válaszát – aminek értékében meglehetősen bizony ta-
lan volt. A képernyő bal oldala egy üdítő pillanatig üresen ma-
radt, mintegy visszaszorítva Khorwiss követeléseit, de a gép
újabb „bingje” máris eltüntette Jarnes ellenvetéseit, és megerő-
sítette Khorwiss igazát.
– A számítógép nem fogadja el az érvelését, Jarnes mesterügy-
véd jelölt – mondta Wyland írnok –, mivel ellentétben áll a Leg-
felsőbb Bíróság határozatával.
Jarnes elnézést kérően pislogott fel a bíróra. Közben Khorwiss
az igazát alátámasztó újabb adatokat dobott be, amelyekre Jar-
nesnak válaszolnia kellett. Khorwiss három érvét, az övéi közül
öttel tudta legyőzni, az újabb kettőt pedig hárommal.
Aztán megint egy olyan választ vett elő, amelyikre a gép
„bingje” után Wyland írnok mélabúsan megjegyezte:
– Ezt a kérdést már letárgyalták, és elvetették, Jarnes mester-
jelölt ügyvéd.
Újabb érv, és újabb ledorongolás:
– Ez nem tartozik a tárgyhoz, Jarnes mesterjelölt ügyvéd!
Khorwiss nem is remélte, hogy ennyire könnyű lesz legyőzni
Jarnest, így nekiállt sorba rendezni azokat az érveket, amelyek-
kel az ellenfele nem tudott mit kezdeni. Jarnes addig várt, míg
ez a lista el nem érte a tizennyolcadik sort. Ekkor, mintha csak
átvenné Khorwiss szerepét, az arcán feltündöklő győzelem fé-
nyével „harcba küldött” egyetlen precedenst.
A gép felharsanó „bingje” letörölte a képernyőről a láthatóan
nyerésre álló Khorwiss összes eddigi érvét és irányadó példáját.
Mindegyiket. A mesterügyvéd pár, elképesztően hosszúnak
tűnő pillanatig nem volt képes reagálni. Akkor fogta magát, és
talpra ugrott.
 – Tiltakozom! Tiltakozom! Miféle hivatkozás ez?!
– A Kormányzati Bizottság 5/19/E/349/K számú határozata –
mondta Jarnes nyugodtan.
– Erre nem lehet hivatkozni! – ellenkezett Khorwiss.
– Kérjük fel döntésre a bíróságot? – kérdezte Jarnes udvaria-
san.
Figawn bíró ezalatt már a számítógépében keresgélt, és pár
perc múlva odafordult hozzájuk:
– Nem találok adatot arra nézve, hogy egy bizottsági határoza-
tot valaha is precedensnek tekintettek volna! Nem fogadható el,
mivel csupán egyetlen ügyre alkalmazható.
A képernyőről egy éles „bing” eltüntette Jarnes hivatkozását,
hogy ott ismét megjelenhessen Khorwiss listája. A atal mes-
terjelölt beletörődve fogadta a vereséget. Megpróbálkozott egy
trükkel, ami nem jött be, ezzel nincs is semmi baj addig, amíg
valaki nem vár túl nagy eredményt az ilyesmitől. Ezután egye-
sével vette elő az érveit, egyiket a másik után. Amikor sikerült
Khorwiss listáját lerövidítenie ötre, Wembling ügyvédje újabb
tucat adattal (érvekkel, precedensekkel, magyarázatokkal stb.)
állt elő.
Amikor Jarnes egyéb lehetőségei elfogytak, elérkezett az idő,
hogy kijátssza legígéretesebb „lapjait”. Ám a számítógép egymás
után tüntette el ezeket gongütések közben, és Jarnes növekvő
bosszúságára Wyland írnok is egyre gyakrabban jelentette ki,
hogy „Ez nem tartozik a tárgyhoz!”
Khorwiss eddigre már nem is leplezte önelégült vigyorát. Jar-
nes végül felállt:
– Ez minden, amit fel tudtam hozni, tiszteletreméltó uram –
mondta a bírónak.
Figawn udvariasan bólintott, és bejelentette:
– A bíróság ezennel megerősíti a Wembling és Társai cég tulaj-
donjogát a szerződés időtartama alatt általa fejlesztett terüle-
tekre a Langri bolygón. Tartalmaz a beadványa olyan pontot,
amely a tulajdonjog megerősítésének írásba foglalását kéri,
Khorwiss mesterügyvéd?
– Tartalmaz, tiszteletreméltó uram – bólintott Khorwiss.
– Akkor itt van. – Figawn átfutotta a számítógépben az iratot,
majd udvariasan megkérdezte: – Mondja, Khorwiss mesterügy-
véd, hány golfpályára van szükség egyetlen üdülőközponthoz,
feltéve, hogy ott minden vendég és alkalmazott minden idejé-
ben szenvedélyesen golfozik?
Khorwiss nem válaszolt.
– Nem óhajt tiltakozni, Jarnes mesterjelölt ügyvéd? – fordult
ekkor Jarneshoz a bíró.
– Nem, tiszteletreméltó uram.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy elfogadja az ellenfele minden
követelését? – nézett értetlenül Jarnesra a bíró.
– Azt, tiszteletreméltó uram, mivel ez az ügyfeleim kívánsága.
– Még egy idióta is azonnal meglátja, hogy a Wembling-féle
beadvány igényei erősen túlzóak! – mondta a bíró.
– Na de tiszteletreméltó uram! – horkant fel Khorwiss.
– Biztosan nem hagyja mindezt észrevétel nélkül – próbálko-
zott Jarnesszal ismét a bíró.
– Sajnos követnem kell a megbízóim utasításait, tiszteletre-
méltó uram – sóhajtotta Jarnes. – Csak annyi hozzáfűznivalóm
van, hogy a Langri őslakosai szeretnének egy hivatalos és hite-
les nyilatkozatot kapni a Wembling és Társai cégtől arra nézve,
hogy a szóban forgó földterületeken mennyi beruházás történt,
hogy ily módon megállapítható legyen e területek pontos értéke
a fejlesztés után. A magam részéről ragaszkodom ahhoz, hogy a
Wembling és Társai cég pontos költségvetésben mutassa ki,
hogy mennyit költött az adott területekre.
– Megértem, hogy eleget kell tennie a megbízói utasításainak –
mondta a bíró Jarnesnak, aztán Khorwisshoz fordult: – Meghoz-
tam az ítéletet. Utasítom a Wembling és Társai céget, hogy ké-
szítse el a kívánt dokumentumot hiteles formában, ahogy kí-
vánták, és én magam teszek róla, hogy a Langri népének olyan
kívánságai, mint egy hivatalos irat a befektetések igazolásáról,
már a törvényesség határain belül, felétlenül elkészüljön. Van
valakinek hozzáfűznivalója? Nincs? Akkor a tárgyalást bere-
keszteni.
A bíró arcképe elhalványult, majd eltűnt, és ezzel egy időben a
„Tárgyalás folyik” felirat kialudt. Khorwiss gyorsan összekap-
kodta az adathordozóit és feljegyzéseit, majd vigyorogva távo-
zott. Jarnes kimerülten állt neki a pakolásnak.
– Jarnes mesterjelölt, egy szóra – fordult felé Wyland írnok. –
Én úgy értettem, hogy egyetlen szabadidőközpont és üdülőfalu
is súlyosan károsítja a Langri bolygó ökoszisztémáját, vagyis a
bennszülöttek élelmiszerforrását.
– Jól értette, uram – bólintott Jarnes.
– Felteszem, a Langri népe tisztában van azzal, hogy a Wemb-
ling és Társai által megszerzett iszonyúan nagy földterületen
töméntelenül sok üdülőfalu épülhet!
– Biztos vagyok benne, hogy tudják – sóhajtotta Jarnes udvari-
asan. – Sőt, ami azt illeti, nagyon nyomatékosan felhívtam erre a
gyelmüket. De ennek ellenére nemcsak arra kértek, hogy fo-
gadjam el Wembling ezen beadványát, hanem kimondottan
várták is, hogy ez történjen, én meg nem tehettem mást, mint
hogy teljesítettem az utasításaikat.
– Ha elmagyarázta volna nekik, akkor… – próbálkozott Wy-
land.
– Elmagyaráztam – tárta szét a karját tehetetlenül Jarnes.
– …vagy megmutatta volna nekik…
– Megmutattam.
– …és felhívta volna gyelmüket a kétségtelen következmé-
nyekre…
– Leírtam nekik, hogy mi fog történni, nem is egyszer, hanem
egy csomószor.
 – Hát akkor… – nyögte Wyland, és csalódottan hátradőlt a szé-
kében – kíváncsian várom a fejleményeket, de biztosan tudom,
mi fog történni. A Langri népe könyörögve rohan majd segítsé-
gért! De az a beadvány már nem segíthet rajtuk…
Wyland egészen felhergelte magát, és dühösen rohant el. Jar-
nes a legszívesebben sírt volna, és el is fordult az asztalától, mi-
előtt befejezte a pakolást. A sós vízcseppek egy ügyvéd asztalán
egyértelműen jelzik az alkalmatlanságot!

22.
A faluban halálos csönd uralkodott. Miközben elsétált a kórház-
nak kinevezett ház mellett, Talitha Warr megpróbálta felidézni,
mikor hallott utoljára énekszót ezen a helyen. Régebben a benn-
szülöttek minden hangulatukat valamilyen dallal fejezték ki, a
lágy és vágyakozó szerelmes énekektől a víg, pörgős-forgós nó-
tákig, amiket akkor énekeltek, ha olyan nehéz munkát végeztek,
mint például a kolufok beborítása homokkal. De mostanra a leg-
több őslakos annyira legyengült az éhezéstől, hogy a nehéz
munkát már nem kísérte nóta. Ha fogtak kolufot, tragikus
csöndben temették be.
Senki sem énekelt már jó ideje, csak a halottakat siratták meg
éneklésszerű skandálással. Most is egy ilyen hang éledt fel vala-
hol a faluban, és Talitha megborzongva húzta össze magán a
kendőjét, miközben lement a partra, hogy találkozzon Aric
Horttal.
A fér egyedül üldögélt a strand elhagyott homokján, mivel
egy bennszülött gyermeknek sem volt ereje arra, hogy itt
játsszon és futkározzon.
– Hallottad? – kérdezte a nő a fér tól, akivel egy ideje tegezték
egymást.
– Az őslakosok mindent megadtak a bácsikádnak, amit csak
kért – bólogatott a fér .
 Csöndben elballagtak a parton az egészségügyi központhoz, a
lábuk előtt elterülő érintetlen homokot bámulták, amelybe csak
a szél rajzolt barázdákat.
– Ez volt az utolsó esélyük arra, hogy a bíróságtól kapjanak se-
gítséget – mondta végül Hort. – Fornri azonban láthatóan nem
aggódik. Azt mondja, ez is a Terv része.
– Holnap találkozom a nagybátyámmal – közölte Talitha. –
Megint megpróbálom rávenni, hogy alkalmazzon egy tapasztalt
táplálkozástudományi szakembert. Találnunk kell valamit, amit
hasznosít ezeknek az embereknek a szervezete a kolufhúson kí-
vül. De ha nem bíznak bennünk…
– Márpedig nem bíznak – mordult fel Hort. – És ha van valami,
ami miatt bajban vannak, akkor az a bizalmatlanság! Szükségük
lenne segítségre, de senkiben sem bíznak. Lassan fordítsd el a
fejed, és nézz arra a bokorra ott jobb kéz felé…!
Talitha engedelmeskedett, és meglátott néhány gyereket a bo-
korban kuksolni.
– Csak gyerekek – sóhajtotta.
– Ha valahol észreveszel kettőt, biztosra veheted, hogy tíz má-
sik is rejtőzik a közeledben. Hiába gyengültek le, változatlanul
követnek és szemmel tartanak minden idegent a Langrin, aki el-
hagyja az építkezési területet. Figyelik minden mozdulatunkat,
és rendszeresen jelentéseket tesznek a titkos főhadiszállásuk-
nak. Azóta csinálják, hogy a nagybátyád erre a bolygóra tette a
lábát, és hiába éheznek, ezt nem hagyták abba. Az ember azt hi-
hetné, hogy mostanra megkedveltek, és megbíznak bennem, de
ez nem így van. Mindet tudnak rólunk, bárhová megyünk. Nem
tudtad?
– Nem – rázta meg a fejét a nő –, viszont nem lep meg. Minden
joguk megvan hozzá…
Hort megragadta a nő karját, és maga felé fordította.
– Segítenél egy kísérletben? – kérdezte. – Már hetek óta szeret-
nék kideríteni valamit, de tudom, hogy megakadályoznak ben-
ne, ha rájönnek, hogy mit akarok. Csak egy módja van annak,
hogy lerázzam az engem követő gyerekeket.
– Mégis, mire gondolsz? – pislogott a nő, ellenállva a kísértés-
nek, hogy a bokorban lapulókra pillantson.
– Gyere! Megmutatom!
Megfordultak, és elindultak a tengerpartról az erdő felé a nyílt
mezőn át. Az ösvény, amit követtek, egy idő után kettévált, és az
egyik ága meredeken vezetett fölfelé a domboldalon. Amikor rá-
tértek, meglátták, hogy előttük egy összeölelkező atal benn-
szülött pár halad az erdő felé.
– Hová megyünk? – lehelte Talitha.
– Ez az ösvény a Lugasokhoz vezet.
– Lugasok? – ismételte meg Talitha. – Sosem hallottam erről –
bámult Hortra. – Még nem jártam errefelé.
– Remélem is, hogy nem – vigyorodott el Hort.
– Mit akarsz ezzel mondani?
De Hort erre nem válaszolt, csak vetett hátra egy pillantást a
válla fölött:
– Az egész csapatot magunkkal húztuk – mondta fejcsóválva.
– De mi ebben a kísérlet? Azt gondoltad, hogy ide nem jönnek
utánunk?
– Reméltem, hogy nem, de úgy látszik, meg akarnak bizonyo-
sodni arról, hogy tényleg ide megyünk.
– Mi az az „ide”? – kérdezte Talitha kissé bosszúsan.
– Hát a Lugasokba.
Amikor elérték az erdőt, Talitha észrevette, hogy az ösvényről
számos mellékág fut be a fák közé, a távolabbi tisztások felé. Az
egyiken egy szorosan összefonódott pár haladt. Talitha Hortra
nézett, de a fér azt fürkészte, hogy a gyerekek még mindig kö-
vetik-e őket. Közben tovább haladtak az erdőben, aztán Hort
megragadta Talitha karját, és mielőtt a nő megnyikkanhatott
volna, már magával is húzta befelé az egyik ösvényen a tisztás
felé.
 Talitha dühösen szabadította ki magát a fér ölelő karjából, és
fúriaként támadt rá:
– Szóval ez neked a kísérlet! – Megpróbálta pofon vágni a fér t,
de az elkapta a csuklóját.
– Pszt! Ne idegeskedj már! Csak így szabadulhatunk meg a kí-
séretünktől!
– A te társaságodban egy nőnek szüksége van kíséretre! – szi-
szegte Talitha dühösen.
– Ne csináld már! Így nem vagyunk elég hitelesek! – morogta
Hort, és magához ölelte a nőt. A szája megkereste Talitha száját,
aki a csók alatt már nem ellenkezett tovább.
Percekkel, órákkal vagy talán egy örökkévalósággal később
már ott feküdtek egymás karjában a pálmalevelekből vetett
puha ágyon. Talitha megzavarodva kinyitotta a szemét, de Hort
ebben a pillanatban elengedte, és felült.
– Azt hiszem, elmentek – suttogta.
– Jó nekik… – mosolyogta a nő, és visszahúzta maga mellé a
fér t.
Hort szakálla csiklandozta a nő arcát, a szája a szemét csókol-
ta, miközben lázas boldogsággal suttogott neki:
– Ha csak saját magunkra kellene gondolnunk… azt mondják,
ez maga a Mennyország, de csak azután lett az, hogy megérkez-
tél. A bennszülöttek…
Talitha boldogsága egy pillanat alatt tovaszállt. Eltolta magá-
tól a fér t, és felült.
– A bennszülöttek éheznek! Mit akarsz kideríteni?
Hort felállt, és felsegítette a nőt is.
– Van egy titkos ösvény, szeretném kitalálni, hova vezet.
Hort odament a „lugas” szájához, és óvatosan kikukucskált.
Aztán visszafordult Talithához.
– Jól sejtettem. Elmentek. Ügyesen csináltuk.
Talitha odasimult hozzá, és amikor a csók után ismét szóhoz
jutott, nevetve kérdezte meg:
 – Hiába győzködöd magad, teljesen fölösleges volt pár csók
miatt ide elzarándokolni!
– Még mindig nem tudod, mi ez a hely? – nézett rá mosolyogva
Hort.
Talitha megrázta csillogó fürtjeit.
– Ez a Lugasok, a szerelmesek tanyája. Két-három falunak van
egy ilyen közös helye, ahol a atalok háborítatlanul egyedül le-
hetnek. A Langrin csak a Lugasok területén létezik háborítatlan
magánélet, itt teljes a diszkréció. Ha kimegyünk innen, ott vár-
nak ránk a kísérőink a domb aljában. Ezért a „hátsó lépcsőt” kell
használnunk. Gyere!
Egy ritkán használt, keskeny ösvény vezetett ki a Lugasokból
a másik irányba. Mielőtt elhagyták ezt a védett helyet, egy dara-
big nézelődtek, hogy nem gyeli-e őket még valaki. Amikor úgy
látták, hogy nem, átszaladtak a mezőn, be az erdőbe, ahol nagy
óvatossággal haladtak előre, míg egy biztonságos ösvényre nem
jutottak. Hort ment elöl, és Talitha követte. A titkos ösvényt
olyan jól álcázták, hogy Hort először elment a leágazás mellett,
de rövid keresgélés után mégiscsak megtalálta. Az ösvény bejá-
ratát összefont indákkal védték, amelyeket Hort csak annyira la-
zított meg, hogy be tudjanak surranni köztük.
Egy széles útra jutottak, amely nemcsak szélesebb volt, mint a
Langri ösvényei általában, de még az aljnövényzetet is gondo-
san kiirtották róla. Úgy nézett ki, mint egy nagyon szép autóút,
amely titokzatos módon nyílegyenesen vezetett valahová. A
többi ösvény girbegurbán futott a növények között, kikerülve
fákat, nagyobb bozótosokat, de ez határozottan tartott egy
irányba. Semmit sem került ki, és a fáknak, bokroknak esélyt
sem adtak arra, hogy benőjék.
Hort és Talitha tudták, hogy még azelőtt vissza kell térniük a
Lugasokba, mielőtt a gyerekek gyanút fognának, így sietősen
vágtak neki ennek az útnak. A széles helynek megvoltak a maga
előnyei olyan szempontból is, hogy egymás mellett haladhat-
tak, és Hort átölelhette Talitha derekát, amit a nő most a legke-
vésbé sem bánt.
– Láttál már valaha ilyen nyílegyenes ösvényt? – kérdezte a
nő.
– Ilyen széleset sem – csóválta meg a fejét Hort.
– Vajon mit rejtegetnek itt az erdőben?
– Pontosan ezt szeretném megtudni – mosolyodott el Hort.
Keskeny vízér keresztezte az ösvényt, amelyen átkelve úgy lát-
ták, mintha az út egyenesen a fényes égbe vezetne fel. Kijutot-
tak egy nagy tisztásra, amelynek nagyjából kör alakú területét
dús fű és rengeteg virág nőtte be. Megálltak, és szinte egyszerre
pillantották meg az ősrégi, összetört, növényekkel teljesen be-
nőtt felderítő űrhajót. Az erdő olyan csodálatosan ölelte körül,
hogy sehol máshonnan nem lehetett észrevenni, csak onnan,
ahonnan az ember kilépett a tisztásra.
Izgatottan rohantak oda a roncshoz, és Hort füttyentett egyet,
amikor megállt a leeresztett rámpa aljában.
– Valaki kényszerleszállást hajtott itt végre… – kurjantotta –
nagyon, nagyon régen, és ez sok mindent megmagyaráz!
Fölmentek a rozoga, betöredezett rámpán, és bementek az űr-
hajóba. Óvatosan végighaladtak egy keskeny folyosón a vezérlő-
terembe, ahová a hajótest burkolatán képződött lyukakon át ju-
tott be némi napfény. A sejtelmes félhomályban a vezérlőpanel
megrongálódott felületén furcsa tárgygyűjtemény vonta magá-
ra a gyelmüket. A hajónapló, néhány könyv, egy rozsdás zseb-
kés, egy törött iránytű és egy rózsafüzér. Mindennek a közepén
egy tökből készült vázában friss virágok pompáztak.
– Ez egy szentély! – kiáltott fel Talitha.
– Ez pedig a hajónapló! – kapta fel a könyvet Hort izgatottan. –
Ebből talán választ kaphatok azokra a kérdésekre, amelyek az
ideérkezésem óta nyomasztanak. Vigyük ki a fényre!
Leültek a rámpa tetejére, és együtt fogták a naplót.
 – Ez egy nagyon régi hajónapló, vajon olvasható még? – sut-
togta Hort megilletődötten, miközben belelapozott.
– Óvatosan… Törékenyek a lapok!
– Miután a hajó leszállt itt, továbbra is naplóként használták –
állapította meg Hort – és… még valaminek, de nem tudom, mi-
nek. Mindegy. Olvassuk el az elejétől, akkor rájövünk.
Nekiálltak olvasni, oldalról oldalra, és megtudták, hogy a fér-
t, aki ezzel az űrhajóval érkezett erre a világra, Cerne Obrien-
nek hívták. Egy kisstílű csirkefogó volt, aki szerzett vagy vásá-
rolt valahol egy kiselejtezett állami felderítő űrhajót, amivel ne-
kivágott a galaxisnak, kalandot keresve és pénzt hajkurászva.
Összességében remekül múlatta az időt, és nem riadt vissza
némi törvénytelenségtől sem, bár nem túl gyakran művelt
ilyesmit. Amikor csodával határos módon gazdag lett, mintha
nem is izgatta volna ez a dolog. Elindult vissza a civilizációba,
de lezuhant ezen a bolygón, és ugyanaz a szabad kalandor ma-
radt, aki addig volt, csak éppen ő lett a „király” a „vadak” között.
Felfedezőként bejárta a bolygót, fémek után kutatott, külvillá-
kat szereltetett fel bennszülöttek hajóira, hogy azok stabilabbak
legyenek, amikor kolufra vadásznak.
Cerne Obrien, a kalandor végül letelepedett, mert nem tudta
elhagyni ezt a világot. Feleségül vett egy bennszülött nőt, és mi-
után megismerkedett a helyi szokásokkal, az őslakosok vezetője
lett. Aztán az itt töltött évek során, ahogy Hort és Talitha a be-
jegyzéseket olvasták, újabb csoda történt, mert a vakmerő csir-
kefogó beilleszkedett e népbe, eggyé vált vele, sőt aggódni kez-
dett a jövőjéért. Leírta a naplójában, hogy szerinte ez a hely egy
potenciális üdülőbolygó, olyan pontosan határozva meg ennek
minden részletét, mintha előre látta volna Wembling terveit.
Megjósolta, hogy ha ez bekövetkezne, az a nép pusztulását von-
ná maga után, és felírta: „Ha élek még, amikor ez bekövetkezik,
meg fogom akadályozni. De ha a végzet a halálom után sújt le a
népemre, akkor készítek egy Tervet számukra, hogy megvéd-
hessék magukat!”
– Tal! – horkant fel Hort. – Ez nem lehet igaz! Mindez nem le-
het egyetlen ember műve! Cerne Obrien elmagyarázta a benn-
szülötteknek, hogy mi az állam, hogyan történik a törvényke-
zés, tanította őket történelemre, gazdaságtanra, természet- és
bölcsészettudományokra, nyelvekre, politikára, a gyarmatosítás
lehetőségeire, mindenre, amit csak tanítanak a galaxisban! Ta-
lán még haditudományt is tanított, de hogyan volt erre képes
egyetlen ember, ráadásul egy tanulatlan ember?!
– Ó, ennél ő sokkal többet tett, mert megtanította nekik a Ter-
vet – szögezte le Talitha.
„Leszáll az első űrhajó, valószínűleg egy felderítőhajó (állami
vagy magánkézben levő). Gondosan gyelni őket, és elfogni a teljes
legénységet. Ezután újabb hajók érkeznek, amelyek az elsőt keresik.
Kidolgozni, hogyan közelíthetik meg a Flotta hajóját. Fel kell szólí-
tani őket a megadásra, mivel engedély nélkül szálltak le, bírósági
tárgyalás: nagy pénzbüntetés kiszabása. Kikötni a független stá-
tuszt! Teendők a független státusz megsértésekor. Felkészülés a kon-
föderációs tagságra.”
E vázlat minden részlete ki volt dolgozva a naplóban, minden,
ami azóta történt, hogy Wembling hajója leszállt a tengerpar-
ton. Részletes utasítások a tökök felrobbanásának felhasználá-
sától (amivel halálra rémíthetik az űrkatonákat) az építési terü-
letre való belopózáson és a munka akadályozásán át az ügyvé-
dekkel való együttműködésig mindenre…
Obrien semmit sem hagyott ki. Talitha és Hort azon kapták
magukat, hogy őszinte tisztelettel gondolnak erre a kivételes
fér ra, aki megalkotta a lélegzetelállítóan tökéletes Tervet egé-
szen a végső, mesteri csapásig, ihletetten, türelmesen és végte-
len bölcsességgel a népe védelmére. Csak a nevek hiányoztak be-
lőle, és Talitha megesküdött volna arra, hogy Cerne Obrien a
maga tanulatlanságában sokkal többet tudott, mint egy tucat H.
Harlow Wembling együttvéve.
– Ez nem lehet egyetlen ember műve! – morgott Hort hitetle-
nül. – Képtelenség!
Pedig nagyon is valóságos volt minden.
Talitha aggódó pillantást vetett a tisztás szélén megnyúlt ár-
nyékokra.
– Esteledik! – kiáltott fel ijedten. – Vajon milyen hosszú édel-
gést tartanak valószínűnek azok a gyerekek egy első randevún?
– Sosem gondoltam, hogy ez egy fontos kérdés lehet – vigyo-
rodott el Hort, miközben gondosan becsukta a könyvet, és fel-
állt. – Üdvözlégy, Cerne Obrien! Valamelyik nap visszajövünk, és
alaposan áttanulmányozzuk a Terved. Remélhetőleg egy napon
a Langri saját történészei megörökítik mindezt.
– Szerintem az nem lenne jó – csóválta meg a fejét Talitha. –
Cerne Obrien többet érdemel annál, mint hogy száraz tanulmá-
nyok alanya legyen.
Hort visszavitte a hajónaplót a vezérlőterembe, és óvatosan
lementek a rámpán. Odalent Hort odafordult Talithához, és szé-
gyenlős mosollyal mondta:
– Felírtam Obrien nevét és a hajó nyilvántartási számát. Talán
van valahol valaki, akit érdekel a sorsa.
Átrohantak a tisztáson, és elindultak visszafelé az úton, a Cer-
ne Obrien emlékúton, amely ennek a nagyszerű embernek a
szentélyéhez vezetett.
– Valószínűleg szájhagyomány útján marad fenn a neve a leg-
tovább – mondta Hort elgondolkozva. – Talán egy napon, ami-
kor már nem zavarják ennek a bolygónak a békéjét idegenek, a
gyerekek tábortüzet gyújtanak, és arról akarnak hallani, hogy
mit és hogyan cselekedett a csodás Obrien a nem is oly távoli
múltban. De egyetértek. Ez az ember ennél jóval többet érdemel.
Beszélek erről Fornrival alkalomadtán.
 Az ösvény elrejtett végén Talitha váratlanul szembefordult
Horttal.
– Aric! Most, hogy tudjuk, mi a Terv, talán segíthetünk nekik!
– Semmiképpen! – rázta meg a fejét Hort. – Obrien arra utasí-
totta a népét, hogy senkit se avassanak be a Tervbe, még az ügy-
védjeiket sem, és teljesen igaza volt. Bár olykor ez gátolja őket,
mert nem kérdezhetnek rá olyan dolgokra, amiket pedig jobb
volna tudniuk, mint például az, hogy hány százalékos írni-ol-
vasni tudás szükséges a népszavazáshoz, de lehet, hogy éppen
ez a titkolózás segíti őket sikerre. Ha a nagybátyád csak sejtené,
hogy a bennszülöttek egy gondosan kidolgozott Terv szerint
cselekszenek, akkor esetleg kitalálhatná, hogy mi az, amin mes-
terkednek.
– Ebben az esetben az a legjobb, ha nem tudunk és nem te-
szünk semmit – szögezte le Talitha.
– Egyetértek – bólintott Hort. – Ne veszélyeztessük egy zseni
művét, ne gátoljuk a bennszülötteket a kéretlen segítségünkkel!
– Nos, akkor – mosolygott Talitha – nem tudunk semmit. Hol-
nap találkozom a nagybátyámmal, és tovább könyörgök egy
táplálkozástudományi szakemberért. Egy újabb hülye tett.
– Szeretném, ha tudnád – nézett a szemébe Hort –, hogy én ed-
dig sem csináltam semmit.
Forrón összeölelkeztek, aztán rohantak vissza a Lugasokba.

Talitha Warr nagybátyja, természetesen, elfelejtette az unoka-

húgával tervezett találkozót. Talitha egy pazar fény űzéssel be-
rendezett konferenciateremben talált rá Wemblingre az üdülő-
központ legújabb szárnyában, és csak pár percet kapott tőle a
megbeszélés előtt. Wembling azoknak a ragyogóan tehetséges
embereknek tartott eligazítást, akiket azért alkalmazott és hí-
vott most ide, hogy irányítsák e létesítmény felépítését és üze-
meltését. Hirus Ayns is jelen volt. A résztvevők egy nagy, kerek
asztal körül ültek, hangosan fecserésztek és nevetgéltek, miköz-
ben Talitha megpróbált a nagybátyja szívére hatni.
– Megmondtam már neked, Tal – nézett az unokahúgára
Wembling eltökélten –, hogy még csak fontolóra sem veszem
ezt a kérésedet!
– Nem ítélhetsz kihalásra egy egész népet!
– Az üzlet az üzlet, Tal – magyarázta Wembling –, megadtam a
vadaknak minden lehetőséget, de ők egyikkel sem akartak élni.
Megkapják a tíz százalékukat a nyereségből, ezt megígértem, és
megtartom, de csak azután, hogy megtérült a befektetésem.
Talitha minden erejével megpróbált sápadtnak és remény te-
lennek látszani.
– Mégis, ha…
– Nekem itt eligazítást kell tartanom, Tal! – szólt rá Wembling.
– Maradj, ha akarsz, és a végén beszélhetünk.
Wembling ezzel lerendezettnek tekintette az unokahúga
ügyét, és felállt.
– Nos, akkor kezdjük! Mindannyian olvasták az ítéletet. A bíró-
ság minden pontban igazat adott nekünk, minden kérésünket
engedélyezte. Volt, amit elég félve írtam hozzá a listához, de a
vadak ügyvédje észre sem vette, hogy ezekkel kezdhetne vala-
mit. Így minden eldőlt. – Laza mozdulattal félretolta az ítéletet
tartalmazó iratot. – És most, hogy további zaklatásoktól nem
kell tartanunk, elővehetjük hosszú távú terveinket. Már tobo-
rozzuk és oktatjuk a személyzetet, akik majd ezt az üdülőköz-
pontot üzemeltetik, hogy abban a pillanatban megnyithassunk,
amint ezt az építkezések lehetővé teszik. A mai megbeszélésünk
tárgya a második üdülőközpont – az, hogy milyen típusú köz-
pontról legyen szó, és hová építsük. Hirus?
Wembling leült, és átadta a szót Hirus Aynsnak.
– Ha megengednek egy megjegyzést – mondta Ayns –, azt hi-
szem, ezentúl a vadak dolgozni akarnak majd a létesítménye-
inkben.
 – Talán – mondta Wembling, miközben összevonta a szemöl-
dökét, és elharapott egy füstkapszulát, hogy színes füstfelhőt
eresszen a magasba. – De csak akkor kapnak munkát, ha a külső
munkaerőnek zetett bér huszadrészével is megelégszenek,
mert ennél többet nem vagyok hajlandó nekik adni. Hogy egy-
értelmű legyek: tisztességes üzletet ajánlottunk, ők mégis meg-
próbáltak betartani nekünk. Ha meggondolták magukat, jöjje-
nek csak könyörögni. Folytasd, Hirus!
– Felhívnám a gyelmet a kilences körzetre – mondta Ayns. –
Egy előre nem látott véletlen folytán egy hegycsúcs is belekerült
a golfpálya közepébe.
Nevetés suhant végig az asztal körül. Ayns vigyorogva meg-
várta, amíg a hallgatósága elcsöndesedik, úgy folytatta:
– Egy hegycsúcson épített üdülőközpont szépen kiegészíti a
tengerpartit, mivel kellemes sétát vagy utazást kínál a vendége-
inknek le- és fölfelé vagy a hegyekben páratlan kilátással. Nos…
– elővett néhány tervrajzot az asztalon előtte heverő paksamétá-
ból – három tervező zsenit kértünk fel arra, hogy készítsen váz-
latot az épületegyüttesről, amit ide akarunk építeni. Az első egy
körkörös épület, amely körbeöleli a hegycsúcsot. – A tervet a
mellette ülő atal mérnök kezébe nyomta, hogy nézze meg, és
adja tovább. – Az építész egy pavilont tervezett magára a csúcs-
ra, ahol étterem és bár üzemelne, csodás kilátással. Tervezünk
felvonót is a hegy belsejébe azoknak, akik nem akarnak sétálni
vagy a felszínen utazni, és természetesen egy kötélpálya is
megy le a csúcsról a tengerpartra, minden kényelmet megadva.
Ayns az ajtó felé fordult, és odaszólt az ott megjelenő atal tit-
kárnőnek.
– Igen? Mit akar?
Wembling új titkárnője idegesen nézett munkaadójára.
– Uram… elnézést kérek, uram, de Fornri van itt…
– Hát aztán! – mondta Wembling nyersen. – Most nincs időm a
nyavalygására! Mondja meg neki, hogy jöjjön vissza később!
 – Bölcs dolog ez, Harlow? – kérdezte Ayns. – Elvégre a Langri
elnökéről van szó.
– Ez még nem jogosítja fel őt arra, hogy ott és akkor zavarjon,
amikor neki tetszik! – morogta Wembling.
– Ez nem a jogosultság kérdése – magyarázta Ayns –, hanem az
udvariasságé.
– Mondta, hogy mit akar? – fordult Wembling a titkárnőjéhez.
– Nem, uram.
– Talán megváltoztatta a véleményét azokkal a földekkel kap-
csolatban – vélte egy atal nő.
– Mondjuk meg neki, hogy nem adunk vissza földet, érje be
ennyivel! – mondta valaki más is.
– Azt hiszem, igazad van, Hirus – fordult Wembling Aynshoz.
– Ez csupán udvariasság, semmi más. Beszélek vele, és egyezte-
tünk egy későbbi időpontot. – A titkárnőhöz fordult: – Küldje be!
Minden tekintet az ajtóra szegeződött, amikor Fornri belépett
a terembe. Talitha úgy gondolta, hogy a jelenlévőket az érdekli,
vajon hogyan viseli a Langri elnöke a vereséget.
Fornri mosolyogva lépett be, és megállt az ajtó előtt.
– Rettenetesen elfoglaltak vagyunk, Fornri – mondta neki ál-
nyájassággal Wembling –, de ha megfelel önnek, találkozhatunk
valamikor délután.
– Semmi szükség nincs erre – mosolygott változatlanul Fornri.
– Csak az adóbeszedési határozatot hoztam el önnek.
Az emberek értetlenül meredtek rá, csak Wembling préselt ki
magából egy vicsorgásszerű vigyort.
– Adóbeszedési határozat? Hát még a Paradicsomban is adózni
kell?
Amikor okos alkalmazottjai nevetéssel jutalmazták a szelle-
mességét, folytatta:
– Rendben van, Fornri, de emiatt nem kellett volna idefárad-
nia! Elég lett volna, ha odaadja a titkárnőmnek.
 – Azt gondoltam, esetleg szeretne kérdezni ezzel kapcsolatban
valamit – magyarázta Fornri, miközben az asztal mellett odasé-
tált az ajtóval szemközt helyet foglaló Wemblinghez. Kedvesen
odabólintott Talithának, és átadta az iratot Wemblingnek.
Wembling morgott valami köszönöm-félét, és ledobta maga
elé az iratot az asztalra. El akarta bocsátani Fornrit, de a tekinte-
te megakadt a végösszegen. Felkapta a lapot, és rámeredt. Nézte,
mint aki nem hisz a szemének, aztán iszonyatos dühvel talpra
ugrott.
– Adóbeszedés?! Ez rablás! Gyilkosság! Aljas szemétség! Nincs
az a bíróság, amelyik megengedné az ilyet!
A mellette ülő munkatársa átvette tőle az iratot, megnézte a
végösszeget, aztán ő is talpra ugrott, és máris továbbadta a lapot
a többieknek. Aki megnézte az adó végösszegét, azonnal idege-
sen felugrott, és a nagy kerek asztal körül helyet foglalók mind-
egyike dühös ordítozásba kezdett. Pillanatokon belül vad hang-
zavar töltötte be a konferenciatermet.
Wembling tajtékozva kiabált rá Fornrira:
– Csak azért, mert kormánynak nevezik magukat, maguk…
maguk senkiháziak… ezt nem tehetik! Csak azért, mert kor-
mánynak nevezik magukat, még nem vethetnek ki uzsora adó-
kat! Mert ez uzsora! Rabló adóztatás, ami már évszázadok óta
törvénytelen! Van itt egy bolygó, aminek egyetlen adózója van, a
Wembling és Társai cég, és ha azt képzeli csak egy percig is,
hogy ide jöhet… látott már valaki valaha ilyen adóbeszedési ha-
tározatot?! Úgy beperelem magukat, hogy csak úgy durran, és
kártérítést követelek! Ezt fogom csinálni!
Fornri udvariasan végighallgatta, de Talitha, aki lopva gyelte
őt, úgy látta, hogy a atal fér közönye komoly erőfeszítés vég-
eredménye. A nő küzdött a kitörni akaró kacagással, miközben a
nagybátyja végre túlüvöltötte a hangzavart.
– Perelni fogok, és kártérítési igényt nyújtok be! Rabló adózta-
tás, nincs rá más szó! Rabló és megtorló adóztatás, de ne gon-
dold, te kis csirkefogó, hogy a Wembling és Társai cég ilyen
könnyen sarokba szorítható. Ha azt hiszed, hogy ki zetjük ezt a
törvénytelen és pimasz összeget, nagyon tévedsz!!

23.
Khan Khorwiss mesterügyvéd felvette a legfelfuvalkodottabb és
legeslegdrámaibb pózt, amire csak képes volt.
– Rabló és megtorló adóztatás, tiszteletreméltó bíró úr! –
mennydörögte.
– Aha! Hát ez a trükk! – hajolt előre érdeklődve Figawn bíró. –
A Langri népe előnyös üzletet kötött, és az adóhivatal égisze
alatt nem veszíthet…
– Na de tízszeres adók, tiszteletreméltóságod! – fröcskölte szét
a dühét Khorwiss. – A Langri tízszer akkora adót vetett ki a
Wembling és Társai cégre, mint a teljes beruházás összege! És ki-
jelentették, hogy ha nem zetünk, akkor adótartozás fejében
mindenünket eltulajdonítják, amink a bolygón található! De ha
zetünk, csődbe megy a cég! Hallottak már ilyenről?!
– Hát most hallunk – mondta a bíró haragosan.
Jarnes mesterjelölt ügyvéd felállt, és kinyitotta a száját, de a
bíró belefojtotta a szót:
– Tudom, tudom, Jarnes mesterjelölt! Azok a szegény benn-
szülöttek! De hamar elveszítik az együttérzésünket, ha ilyen
nyilvánvaló törvénytelenségbe fognak!
– A hatáskörök kérdése, tiszteletreméltó uram! – mondta Jar-
nes udvariasan. – Az adó mértékét a Langri törvényesen megvá-
lasztott kormánya gondosan állapította meg, és törvényesen ve-
tette ki. A Konföderáció egyetlen bírósága sem gyakorolhat a
Langri kormánya fölött felügyeletet.
– Nos, rendben – jelentett ki a bíró, miután egy darabig farkas-
szemet nézett Jarnesszal. – Ha mindketten készen állnak, kez-
dődhet a próbatétel. Vezessék elő az érveiket, ügyvéd urak!
 Wyland írnok bekapcsolta az adatátvitelt a számítógépén. Jar-
nes kényelmesen hátradőlt, és várta, hogy Khorwiss elővezesse
az ellenvetéseit, és Wembling lelkiismeretlen bérence nem is
habozott. Villámgyorsan egész sor érvet töltött fel a képernyő
bal oldali felére. Jarnes összevetette ezeket a jegyzeteivel, és a
legnagyobb nyugalommal gyelte, ahogy gyűlnek a képernyőn
a megjegyzések. Khorwiss arckifejezése egyre inkább átment
megjátszott önelégültségbe, ahogy gyarapodott az érveinek tá-
bora.
Figawn bíró erőltetett érdektelenséggel várt, míg egy ponton
már nem bírta tovább.
– Megvárja, amíg az összes ellenvetés felkerül a képernyőre,
Jarnes mesterjelölt? – kérdezte erőszakolt udvariassággal a bíró.
– Van ezzel valami gond, tiszteletreméltó uram? – kérdezte Jar-
nes ártatlanul.
Khorwiss lassuló tempóban nyomta fel a gépre az érveit, és
minden egyes új precedens vagy magyarázat után szúrós tekin-
tettel felnézett Jarnesrra. Amikor végzett, Jarnes bólintott, elő-
rehajolt, és egyetlen érvvel válaszolt ellenfele minden felvetésé-
re.
A gép hangos „binggel” eltüntette Khorwiss összes próbálko-
zását. Khorwiss, teljes beadványának vesztét látva, a csodálko-
zástól eltátotta a száját, és félig felemelkedett a székéből, hogy
tiltakozzon, de aztán mégse szólt, mintegy azt várva, hogy a szá-
mítógép kijavítsa a hibát, amit csinált. Amikor ez nem követke-
zett be, időt kért, hogy előbányásszon egy újabb felvetést.
– Van ezen kívül is érve, Jarnes mesterjelölt? – kérdezte a bíró,
míg Khorwissra vártak.
– Természetesen, tiszteletreméltó bíró úr, de nem hiszem,
hogy szükség lenne rájuk – mosolyodott el udvariasan Jarnes.
A bíró is nekiállt kutatni a gépében, aztán elolvasta a végered-
ményt, és a fejét csóválva, önkéntelenül is elvigyorodva nézett
fel Jarnesra.
 – Honnan ásta elő ezt a precedenst, Jarnes mesterjelölt? Még
sosem találkoztam vele ez idáig.
– Nem én találtam, tiszteletreméltó bíró úr, hanem a Langri
népe ajánlotta a gyelmembe.
A bírón látszott, hogy ezt nem nagyon hiszi, és Jarnes ezért
nem kárhoztatta. Ő is nehezen hitte el mindezt. Azt gondolta,
hogy az ügynek vége, elveszítik, és amikor utánanézett a Langri
népe által javasolt precedensnek, először azt hitte, valaki egy
nagyon buta tréfát űz vele. Az eset, amire hivatkozva Khorwiss
összes ellenvetését legyőzte, szinte nevetségesen hasonlított ah-
hoz, ami most a Langrin történt. Egy világ adókivetési jogairól
szólt, és a Legfelsőbb Bíróság döntésén alapulva olyan gondosan
megfogalmazták, hogyan és milyen adókat vethet ki egy törvé-
nyes alkotmánnyal rendelkező független nép, amilyet Jarnes
még sosem látott. Ezenkívül a Konföderáció egyes független ál-
lamainak adókivetési rendszereit eddig még egyetlen bíróság
sem merte kérdőre vonni, tehát ennek a precedens az elővezeté-
sére még nem volt senkinek sem szüksége.
Valaki mégis tudott erről az ügyről, valaki, aki nem is rendel-
kezett ügyvédi végzettséggel, hiszen Fornri egy gyűrött papírla-
pon adta át azt a nem hivatalos iratot, amely egy szemtanú le-
írását tartalmazta egy időben és térben egyaránt távoli ese-
ményről. Jarnes elképzelni sem tudta, hogyan hallhatott valaki
a Langrin erről az esetről, mikor mindez sokkal régebben tör-
tént, mint ahogy ezt a bolygót hivatalosan is felfedezték.
Fornri nem adott bővebb felvilágosítást, és Jarnes, azt hívén,
hogy mindez ostobaság, nem is kérdezett semmit. Persze a kér-
déseire Fornri valószínűleg nem válaszolt volna. A bennszülöt-
tek sosem mondtak el neki többet, mint amit éppen tudnia kel-
lett, és bár ez időnként elég bosszantó volt, Jarnes utólag elis-
merte, hogy ügyfelei okosan jártak el.
Volt ugyan egy csomó precedens, amire hivatkozhatott volna,
sőt úgy gondolta, hogy ezek nélkül is megnyerheti ezt az ügyet,
mégis élvezettel engedte át a győzelemben a végső csapást a
Langri népének.
Khorwiss azonban nem adta fel. Máris erőt és adatokat gyűj-
tött, és egymás után nyomta fel azokat a képernyőre. De ezek
egyike sem élt meg egy villanásnál hosszabb időt a monitoron, a
Jarnes által felhozott egyetlen precedens máris töröltette őket.
Khorwiss ekkor mással próbálkozott, de csak annyi történt,
hogy a „bingeket” „bongok” váltották fel, és Wyland írnok min-
den egyes „bong” után kijelentette, hogy: „Ez ellentétben áll a
Legfelsőbb Bíróság határozatával, Khorwiss mester!”
Aztán eljött a pillanat, amikor Khorwiss kifogyott a lehetősé-
gekből. Ernyedten dőlt hátra a székében.
– A precedense megállta a helyét, Jarnes mesterjelölt – jelen-
tette ki végül Figawn bíró. – A helyi adók kivetésének joga a he-
lyi kormány feladata, de nem lehet csak egyes adózókra alkal-
mazni. Egyaránt vonatkoznia kell mindenkire.
– Mindenkire egyformán vonatkozik, tiszteletreméltó bíró úr –
állt fel Jarnes.
– Tiltakozom! – ugrott fel Khorwiss. – Tiltakozom! Először is,
ezeknek az adóknak az alapját túlzóan állapították meg!
– Tiltakozom! – kiáltotta Jarnes. – Ingatlanjainak és beruházá-
sainak értékét a Wembling és Társasi cég saját maga határozta
meg éppen ezen bíróság előtt.
A bíró alig tudott elnyomni egy elismerő mosolyt, miközben
csöndre intette a két ügyvédet, és Jarneshoz fordult:
– Gratulálok, Jarnes mesterjelölt! Elfogadom a tiltakozását. A
Wembling és Társai cég valóban saját maga határozta meg a ja-
vainak értékét, és bár az őket képviselő ügyvéd ezt az imént túl-
zónak minősítette, azokat reális értéknek kell tekintenem,
amely az adózás alapját képezi. Hasonlóképpen nem kérdőjelez-
hetem meg a Langri népének jogát arra, hogy olyan adókat ves-
sen ki, amilyeneket csak akar. De gyelembe kell vennem a
Wembling és Társai cég felvetését a kivételezett adózással kap-
csolatban.
– Nincsen kivételezett adózás a Langrin, tiszteletreméltó
uram – mondta Jarnes. – A tízszeres adó minden egyes állampol-
gárra és vállalkozóra egyaránt vonatkozik.
– Tiltakozom! – kiáltotta Khorwiss. – A Langri egyetlen lakosá-
nak sincs többje egyetlen fűkunyhónál! Ugyan mi a tízszeres ér-
téke egy nyavalyás fűkunyhónak? Míg a Wembling és Társai…
– Csöndet! – szólt rá a bíró, és visszaült a székébe, hogy megfo-
galmazza az ítéletet, de előbb még megkérdezte: – Biztos, hogy
az őslakosok is adóznak, Jarnes mesterjelölt?
– Természetesen, tiszteletreméltó uram! – mondta Jarnes. – A
Langrin ugyanazon adókulcs szerint adózik mindenki, és el is
hoztam a bolygó lakóinak összesített adójegyzékét, hogy megte-
kinthesse. Egy úttal tiltakozom a lekicsinylő „fűkunyhó” elneve-
zés miatt. Az őslakosok nagyon jól megtervezett házakban él-
nek, amelyek tanult építőmesterek többnapos munkája nyomán
készülnek el, és amelyekhez semmiféle füvet nem használnak
építőanyagként. Feltételezem, hogy tanult kollégám a házfala-
kat alkotó szőtt anyagra gondol, amelyet széles körben használ-
nak a Langrin, mivel tartós és erős. Ennek az előállítása komoly
szaktudást igényel, és nem sokan értenek ehhez a bolygón. Bizo-
nyítékként Aric Hort tanulmányát hozom fel ebben a témában,
aki elismert antropológus, és kinevezett jelentéstevő rendbiztos
a Langrin. Ő megpróbált saját magának készíteni egy ilyen, „fű-
kunyhónak” leminősített házat. Ezúton hívnám fel a gyelmet
arra a tényre, hogy ezeket a házakat ugyanúgy érinti az adózás,
természetesen gyelembe véve az elhelyezkedésüket is. A föld-
területek különböző értéke csak azonos jellegű lakóhelyek ese-
tén vehető gyelembe, tehát nem vonatkozik a Wembling és
Társai földterületeire.
– Elfogadom az érvelését – jelentette ki a bíró. – És most, ügy-
véd urak, helyt adok a szelektív adózás kérdésének megvitatásá-
ra.
Ez alkalommal Jarnes tett fel a képernyőre egy érvelést arról,
hogy a Langrin szó sincs kivételezett adózásról, és hátradőlve
várta, hogy Khorwiss megpróbálja megdönteni azt. Khorwiss
egyik próbálkozása a másik után szenvedett kudarcot, és a szá-
mítógép sorozatos „bingekkel” tüntette el ezeket. Khorwiss ke-
ményen dolgozott, egyaránt használta előre elkészített érvgyűj-
teményét és keresett újakat a számítógép segítségével.
– Egy érvet nem hozhat fel kétszer, Khorwiss mesterügyvéd –
közölte Wyland írnok egy búgó hang után, és a bíró előrehajolt.
– Igyekezzen, Khorwiss mesterügyvéd! – mondta Figawn. –
Jarnes mesterjelölt várja a felvetéseit, én pedig nem korlátozom
a próbálkozásai számát. Van bármi használható bizonyítéka
arra, hogy a Langrin kivételezett adózás folyik?
Khorwiss újra meg újra megpróbálta, de a gép bingetett, bon-
gatott, sőt búgott. Wyland egy alkalommal még önkéntelenül
fel is nevetett, hogy aztán szégyenlősen a szájára tapassza a ke-
zét. Figawn bíró ajkán is mosoly játszott. Jarnesnek pedig min-
den erejére szüksége volt ahhoz, hogy ne nevesse ki nyíltan az
ellenfele kapálózását.
Végül Khorwiss elégelte meg a dolgot.
– Elegem van ebből! – ugrott talpra. – Tiltakozom, mert ez gya-
lázat, és ha a bíróság semmit sem tesz ez ellen, akkor majd a
Legfelsőbb Bíróság fog! És addig is…
Jarnes hallgatta, és elnyomott egy ásítást. Tiltakozhat Khor-
wiss, amennyit csak akar, adhatja be az egyik folyamodványt a
másik után, és csatasorba állíthatja minden egyes cég minden
alkalmazottját, amelyekkel kapcsolatban áll, a Qwaantit, a Ml-
lót, a Bylymet vagy akár az Ala rót is, ezt az ügyet már elvesz-
tette.
Figawn bíró is ekként vélekedett. Ő is ellenérveket keresett,
amíg Khorwiss próbálkozott, de nem talált, így végül meghaj-
totta a fejét Jarnes felé, sőt küldött neki egy cinkos kacsintást is.
 24.
A Langri csodálatos világa még magán viselte a csúf sebeket,
amelyeket a Wembling és Társai cég okozott rajta, de már gyó-
gyult. Egyetlen űrhajó állt a leszállópályán, hogy elvigye az épít-
kezés utolsó maradványait. Egy kotrógép, mint egy hatalmas
szemeteslapát, építőanyag-darabokat cipelt felé. A „szemetet”
elszállító űrhajók és kotrógépek látványa az utóbbi hetekben
olyan gyakori lett a Langrin, hogy Talitha Warr már észre sem
vette őket.
A turisták ezreinek szórakoztatására tervezett üdülőközpont
letarolt helye üresen meredt az égre, és a drága, importált anya-
gokból készült alapjait már több helyen befutották a Langri vi-
rágai, ahogyan a természet visszakövetelte a helyét. Csak egy
alak állt a lebontott épület parthoz legközelebbi részén, lebá-
mulva a délutáni fényben fürdő tengerre: H. Harlow Wembling.
Talitha félénken közeledett felé.
Wembling megpördült, amikor meghallotta a lépteket a ho-
mokon, de azonnal el is fordította a fejét. A hangja hamis nem-
törődömséggel csengett:
– Itt maradsz, ha jól sejtem…
– A Langri kormánya meghívott bennünket, hogy maradjunk.
Holnap összeházasodunk Arickal, ugyanakkor, amikor Dalla és
Fornri. Kettős esküvő lesz. Szeretnél eljönni az ünnepségre?
– Még mit nem! Dehogy! – tiltakozott Wembling gyorsan. –
Már mondtam Fornrinak, hogy ma estére végzünk az építőanya-
gok összegyűjtésével, és elmegyünk. – Pár pillanatig rágta a szá-
ja szélét, aztán kifakadt: – Milyen kár! Micsoda üdülőparadicsom
lehetett volna ez!
Egy csapat atal érkezett le vidám kacarászással a partra faha-
sábokkal, amelyekből gondosan máglyát építettek az esti tűz-
gyújtáshoz. Rámosolyogtak Talithára, és már mentek is. Most,
mivel a kolufok visszatértek régi vadászterületeikre a part köze-
lébe, elkezdték felszámolni a szörnyű alultápláltságot, de a bősé-
ges élelem önmagában nem magyarázta meg megváltozott kül-
sejüket. Áradt belőlük a boldogság!
Wembling barátságtalanul nézett utánuk.
– Az esküvőre készülnek? – kérdezte Talithát.
– Nem. Azt az Öreg falujában tartjuk. A mai este különleges al-
kalom lesz. Azt ünnepeljük, hogy az őslakosok visszakapták a
világukat.
Ismét bennszülöttek érkeztek fahasábokkal. Wembling nem is
vett róluk tudomást, kibámult messze a tengerre.
– Nos, Tal, elég nagy vagy már ahhoz, hogy tudd, mit akarsz,
és én csak a legjobbakat kívánom neked!
– Sajnálom, hogy nem állunk egy oldalon, Harlow bácsi, de
nem volt választásom.
– Semmi baj, Tal! Ettől nem esem kétségbe. Csak sajnálom,
hogy elherdáltunk egy ilyen lehetőséget. Micsoda üdülőhely le-
hetett volna!
Ekkor történt, hogy a kotrógép motorjának zúgása elhallga-
tott. A beálló csöndben Hirus Ayns iramodott meg feléjük a le-
szállópályától.
– Bepakoltunk mindent, aminek valami értéke van – közölte. –
Gondolom, a vadak már alig várják, hogy elhúzzunk innen.
– Mondtam Fornrinak, hogy ma este elmegyünk. De semmi
okunk a rohanásra.
– Ha az őszinte véleményemet akarod hallani, akkor azt mon-
dom, hogy igenis van – jelentette ki Ayns.
Wembling és Talitha a leszállópálya felé fordultak. Egy csomó
bennszülött jött itt össze, és láthatóan arra vártak, hogy Wemb-
ling távozásával elkezdhessenek ünnepelni. Nem ott gyülekez-
tek, ahol majd az ünnepet megtartják, hanem a leszállópálya
mellett, hogy megragadhassák azt a pillanatot, amikor az utolsó
nemkívánatos idegen távozik. Rengetegen voltak, és teljesen kö-
rülállták az űrhajó körülötti teret, csak egy keskeny utat hagy-
tak szabadon, amin a kotrógép feléledő motorzúgással cammo-
gott a rámpa felé, hogy önmagát is bepakolja.
– Nagy mulatság lesz ma este – magyarázta Talitha Aynsnak –,
azért jöttek.
– Hát akkor ne zavarjuk őket – sürgette Wemblinget Ayns –,
még a végén rajtunk akarnak szórakozni!
– Butaság! – horkant fel Talitha, de Ayns láthatóan tartott et-
től a tömegtől, és tempósan megindult vissza az űrhajóhoz.
– Ez az ő véleménye – mondta Wembling –, nekem meg már
semmi dolgom itt. Viszlát, Tal!
A nő váratlan ötlettől áthatva megcsókolta a bácsikáját, aki
máris sarkon fordult, és megindult Ayns nyomában.
Talitha odasimult Horthoz, és nézték, hogyan igyekszik
Wembling a hajója felé.
Ayns időközben már elérte a tömeget. A bennszülöttek moso-
lyogva gyelték, és Ayns idegesen kapkodta ide-oda rajtuk a pil-
lantását. Wembling szapora léptekkel érte utol, és a körülöttük
ragyogó boldog arcokról saját érzéseik kivetítéseként fenyege-
tést olvastak le. Nem is bírtak sokáig a félelmükkel, és szinte
egyszerre rohanni kezdtek. Amikor elérték a rámpát, botladozva
bukdácsoltak fel rajta, és Ayns azonnal bemenekült a hajó belse-
jébe. Wembling megemberelve magát, vadul lihegve megállt a
rámpa tetején, és visszanézett.
Fornri és Dalla odasétáltak a rámpa aljába, róluk is ugyanúgy
sugárzott az öröm és a megkönnyebbülés, mint a többiekről.
Fornri udvariasan, langri módra felemelt kézzel búcsút intett
Wemblingnek.
– Nos, Fornri – vetette neki oda Wembling –, remélem, semmi
rossz érzés nincs magukban! Megpróbáltam tenni valamit a né-
péért. Mindent megpróbáltam, maga is tudja. Ez a nyaralóövezet
áldás lehetett volna maguknak. A tíz százalék…
A tömeg mosolya egyre szélesedett. Wembling még mindig li-
hegett az előző rohanástól, aztán megrántotta a fejét:
 – Köszönöm, hogy elvihettem az építőanyagokat – mondta vé-
gül.
– Mi pedig köszönjük az egészségügyi központot – bólintott
udvariasan Fornri.
– Semmiség. Sajnálom, hogy nem értették meg a céljaimat.
Kár. De mi lenne, ha találnánk egy olyan partszakaszt, ahol a
strandolók nem zavarnák a vadászaikat?
Fornri erre nem válaszolt.
– Akár húsz százalékot is odaadnék a haszonból… – próbálko-
zott Wembling, aztán elhallgatott, és fürkészve nézett végig a
bennszülöttek arcán.
Ayns megjelent mögötte, és ideges kíváncsisággal gyelte az
eseményeket.
– Vagy harminc százalékot… – javított az ajánlatán Wembling,
majd rövid várakozás után hozzátette: – …esetleg ötven száza-
lék?
Ayns szája kinyílt a csodálkozástól. Wembling pár lépést lej-
jebb lépett, hogy közelebb kerüljön Fornrihoz, úgy kiáltott oda
neki, szinte könyörögve:
– Gazdaggá tenném magukat!
– Gazdagok vagyunk – válaszolta neki Fornri, és akkor Wemb-
ling hátat fordított neki.
Egy perccel később a rámpát behúzták, és az űrhajó ajtaja be-
zárult. A bennszülöttek lassan hátrahúzódtak a felszállópálya
szélére. Amikor az űrhajó a levegőbe emelkedett, odalent kitört
az örömujjongás.
Meggyulladtak a tüzek, a zenészek muzsikálni kezdtek, Hort
és Talitha összeölelkezve elindultak a part felé. Fornri és Dalla
csatlakoztak hozzájuk. Dalla átölelte Talithát, Fornri pedig félre-
vonta Hortot, és pár percig komoly beszélgetésbe merültek.
– Képzeld csak – fordult aztán Hort Talithához –, Fornrinak
van egy kérése hozzánk. Azt szeretné, ha megnéznénk egy régi
űrhajóroncsot. De mondtam neki, hogy már láttuk.
 – Igen, így van – nevetett fel Talitha –, de úgy döntöttünk, az
lesz a legjobb, ha elfelejtkezünk róla.
Az emberek táncolni kezdtek a parton, és a táncolók sora elin-
dult fölfelé a korábbi építkezési területre. Mindenfelé fáklyák
gyúltak, és a bennszülöttek nekiállták eltakarítani a Wemblin-
gék által ott hagyott maradványokat.
– Mit művelnek? – csodálkozott Hort.
– Megtervezik az új fővárosunkat – mondta büszkén Fornri. –
Wembling úr volt olyan kedves, hogy megcsinálta az alapokat,
és most olyan épületeket húzunk itt fel, amilyeneket csak aka-
runk. Kijelölik az utcákat és a házak helyét, no meg a parkokét,
mert sok parkot csinálunk.
– Nos, ez remek. Ami azt illeti, megtaláltuk a lezuhant űrhajót,
és jártunk is benne. Rendkívül érdekes – mondta Hort.
– Olvastátok a hajónaplót? – kérdezte Talitha mohón.
– Nem tudták elolvasni – rázta meg a fejét Hort –, ebben a for-
májában semmiképpen. Még azt se tudták, hogy mi lehet benne.
Lassan tovább sétáltak az ünneplők nyomában.
– Azon gondolkozom – fordult Hort Fornrihoz –, vajon felfog-
tátok-e, milyen nagyszerű ember volt Cerne Obrien. Az a szó,
hogy zseni, messze nem fejezi ki a nagyságát. Úgy gondolom,
hogy hamarosan lesznek épületeitek, utcáitok, sőt városaitok is,
amelyek az ő nevét viselik, mint például Obrien utca, Obrien tér,
ilyesmi. Én mégis úgy gondolom, hogy kellene egy emlékművet
is emelni neki. Elgondolkozhatnátok ezen.
Fornri és Dalla értetlenül néztek rá.
– Talán sosem hallottak még arról, hogy utcákat, városokat
egy ember után neveznek el – mondta Talitha. – Milyen kár!
Hort bólogatott, aztán valami megragadta a gyelmét.
– Nézd csak! – mutatta a nőnek, amint az építési területen
szorgoskodók felrajzolják a sík terepre az épületek helyét, és fel-
írták rájuk, hogy: Langri Egyetem, Langri sugárút, A Langri Boly-
gó Kongresszusi Épülete, Langri Botanikus Kert, Langri Parlament,
Langri Könyvtár.
– Tényleg kár, hogy mindennek a bolygótok nevét adjátok és
nem ezét a nagyszerű emberét – fordult Fornrihoz és Dallához
Hort enyhe bosszúsággal. – De gondolom, most már csak zavart
okozna párat átnevezni Obrienre.
Fornri és Dalla tanácstalanul néztek egymásra.
– Obrien? – vonta fel a vállát értetlenül Fornri. – Ki a csuda ez
az Obrien?

Fedina Lídia fordítása

 NINCS JOBB ÜZLET, MINT A SHOWBIZNISZ
Holnap és holnap és holnap:
Tipeg ve vánszorog létünk…[1]
Wace Renoldon Farley – a barátainak csak 673–492–479–341–
895 – egy balettlépést tanított Horace Wangley Whipple-nek.
Hangosan számolt: egy-kettő, egy-kettő, és néha még dúdolt is
az ütemhez. Hmmm, hmmm, hmmm.
Próbált nem gondolni a meggyilkolt szépségekre.
Színpad, melyen eljátsszak szerepünket
S én búsat játszom.[2]
Whipple azért tanult táncolni, mert egyetlen éjszaka alatt
agyonverte az élettársát, a kisbabájukat és az anyját. (Már meg-
tanult négy kártyatrükköt, egy bűvészmutatványt, egy tréfás
dalt, és meglehetősen jól tudta utánozni az egyik ostoba fegyőrt
is.) Mindössze egy rövid szoknyát viselt, kerek, szőrös hasán iz-
zadság csillogott, ahogy lábujjhegyen, bizonytalanul inogva ti-
pegett a cella egyik falától a másikig.
Amikor a rácshoz ért, leküzdötte a késztetést, hogy erősen
megkapaszkodjon az acélrudakban. Ehelyett hátralépett, és
egyensúlyvesztés nélkül megfordult. Farley ujja ellazult a gom-
bon. (Ha Whipple bármiben is megkapaszkodott, Farley elektro-
sokkal büntette.) Ha ismerte volna a kihalt főemlősöket, akkor a
cellájába zárt szőrös balerinát Farley biztosan egy gorillához ha-
sonlította volna.
Mindkettőjük hajótöröttként hánykolódott ebben a világban:
rossz helyen és rossz időben. Whipple elképesztő zikai adottsá-
gokkal, a fér asan vonzó Farley pedig kiemelkedő szellemi ké-
pességekkel rendelkezett, de olyan korban éltek, amelyben a
nyers zikai erő már semmit sem számított, a fér asságra és a
szépségre pedig már csak kevesen emlékeztek. Whipple tökéle-
tes teste és Farley tökéletes elméje most a táncgyakorlat ütemé-
ben találkozott: egy-kettő, egy-kettő.
Janus két arcára mondom,
A természet furcsa ckókat alkot.[3]
Farley sajnálkozva, de ugyanakkor megvetően nézte Whipple
táncát. A nyálát csorgató nagydarab fér pörgései szánalmasak
voltak, de Farley tudta, hogy mindenki csodálatosnak fogja tar-
tani, és ha a Whipple produkcióit felsoroló lista kibővülhet a ba-
lettel is, az legalább ötvenezerrel megemeli majd az árát.
Farley azt is tudta, hogy a tanítási módszerei kegyetlenek,
még akkor is, ha Whipple többszörös gyilkos. De a rettegő arc és
a félelmet tükröző szem láttán biztos volt abban, hogy a kínzá-
sai lassan, de biztosan elérik a céljukat, és a fogvatartott meg
fogja tanulni a gyakorlatokat. Gyanította, hogy felettesei és
munkatársai nem teljesen értenek egyet a munkamódszereivel,
de Farley teljes mértékben hitt az emberi lélekben – és annak se-
bezhetőségében. Annak ellenére is, hogy nem ismerte ezt a fo-
galmat.

Közvetlenül a Büntetés-végrehajtási Intézet mellett ott sorakoz-

tak a Nemzetközi Szegénység Ellenőrző Szervezet (IPCA) ameri-
kai kirendeltségének krematóriumai és gázkamrái. A megsem-
misítőközpont saját buszain érkező turisták meglehetősen csa-
lódottan vették tudomásul, hogy a krematóriumok és a gáz-
kamrák aznap nem működnek. Egyikük meg is jegyezte:
– Ezt nevezem precíz munkának! Csak egyetlen napot dolgoz-
nak, és elintézik az egész havi adagot!

A Whipple melletti cellában Harl Ranno Lyndyl raboskodott.

Rendszerint a padlón ücsörögve, kifejezéstelen tekintettel bá-
mult a végtelenbe. Nem tudta, hogy hol van. Azt sem, hogy mi-
ért került ide. Nem értette, hogy Farley miket parancsolgat
Whipple-nek, de amikor a nevelőtiszt újra számolni vagy dúdol-
ni kezdett, Lyndyl elméjében felderengett egy lehetséges válasz.
Farley most is számolni kezdett, és Lyndyl alig észrevehetően
bólintott.

Nem messze a Büntetés-végrehajtási Intézettől egy egykori fo-

lyó helyén kialakult hatalmas mocsár terült el. Ebből emelke-
dett ki egy Old Blight nevű sziget – ez volt a környék vezető tu-
risztikai látványossága megszámlálhatatlan történelmi emlék-
helyével, múzeumaival, legendás helyszíneivel, hatalmas föld
alatti szállítórendszerével és a Föld három épen maradt felhő-
karcolójával.
A turisták valósággal hömpölyögtek a járdákon, a legtöbbjük
kitartóan az Anachron felé igyekezett, a világ utolsó megmaradt
éttermébe, a Föld egyetlen olyan épületébe, ahol igazi élelmet le-
hetett vásárolni és fogyasztani. Az étteremben egy élelmiszer-
bolt is működött: nyers és tartósított árukat kínált azoknak a
szerencsés fogyasztóknak, akik még rendelkeztek az ételek fel-
dolgozásához és elkészítéséhez szükséges háztartási berendezé-
sekkel.
A négy hatalmas étkezőből háromban a turisták forgatták
ügyetlenül a kanalaikat (a negyedikben kizárólag helyi vendé-
gek étkezhettek), izgatottan kóstolgatva a puhára párolt zöldsé-
geket, a fűszereket, a halleveseket és a (méregdrága) felfújtakat.
Az étkezés után aztán elcsenték az étlapokat, hogy otthon majd
eldicsekedhessenek a hitetlenkedő barátoknak és rokonoknak.
Némelyek azt pletykálták, hogy – egy hihetetlennek tűnő
összeg be zetése után – az Anachronban szárított vagy főtt húst
is lehet kérni, de ez csak azon a csalóka előfeltételezésen alapult,
hogy ha az étterem ilyen sokféle ételt tud felszolgálni, akkor
bármi mást is tud.
Persze a legtöbb fogyasztó erről mit sem tudott, és az ismétlő-
dő kormányzati vizsgálatok sem találtak semmit. (A húsfo-
gyasztással kapcsolatos minden egyes híresztelés automatiku-
san harminchét különböző kormányhivatal vizsgálódását vonta
maga után. Mivel az emésztési problémákkal és különböző élel-
miszer-allergiával érkező vendégek nagy része csendes, vissza-
húzódó, jogkövető állampolgár volt, a kormányhivatalnokokat
arra utasították, hogy udvariasan bánjanak a fogyasztókkal.)
Az Anachron legnagyobb termében Oswald Ossafont Oyner és
családja hitetlenkedve bámulta az asztalon párolgó ételeket. Oy-
ner felemelte a kanalát, és rámutatott az egyik darabkára.
– Ez mi?
– Egy darab répa – felelte a felszolgáló udvariasan.
– És ez?
– Paradicsom.
– És azok?
– Borsók.
Oyner undorodva a szájába tette a zöldségeket, megrágta és
lenyelte. A gyomra szinte azonnal felkavarodott, rémülten a
szájára tapasztotta a tenyerét, és egy reménytelenül rövid pilla-
natig megpróbálta leküzdeni az öklendezést. A felszolgáló unot-
tan az asztal melletti tartályra mutatott. Naponta legalább száz-
szor látta ezt.

Wace Farley felbátorodott a kezdeti sikertől. Úgy döntött, hogy

egy második balettlépést is megtanít Whipple-nek, aki ezzel
újabb szintre léphet: valósággal megkoronázhatja az eddig ta-
nultakat. Újra számolni kezdett: egy-kettő-három, egy-kettő-há-
rom, egy-kettő-három.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen…[4]
Ekkor lépett be Georg Donnoho Mallod. Egy pillantást vetett a
piruettező Whipple-re, és felnevetett.
– Micsoda koreográ a! – zihálta kifulladva. – Egészen elképesz-
tő!
 A Büntetés-végrehajtási Intézet igazgatója mindennap emlé-
keztette magát arra, hogy mekkora szerencse érte, amikor meg-
mentette Farleyt a munkanélküliek elkerülhetetlen végzetétől,
a krematóriumtól.
A friss diplomás Farley már éppen elhatározta, hogy végez
magával, mert színháztörténészként soha nem fog munkát ta-
lálni, de Mallodnak ekkor eszébe jutott, hogy van egy barátja az
IPCA-nél, akinek az a hobbija, hogy különleges végzettségű – és
ezért alkalmazhatatlan – embereknek keres munkahelyet. A fér-
alaposan kifaggatta Farleyt speciális szakterületéről, majd rá-
mutatott, hogy mivel az ősi színművészetek tulajdonképpen a
mai színházi előadások előfutárai, Farleynek nincs más dolga,
mint alaposan megrostálni a tudásanyagát, és kigyomlálni a fe-
lesleges ismereteket, a megmaradt hasznos elemeket pedig min-
den bizonnyal könnyedén alkalmazhatja a büntetés-végrehajtá-
si feladatok során. Mallod azonnal felvette Farleyt a Büntetés-
végrehajtási Intézetbe.
Az azonnali, látványos sikereknek köszönhetően Mallodot rö-
videsen előléptették igazgatóvá. Nem volt hálátlan: minden le-
hetséges fórumon megemlítette Farley elképesztő eredményeit,
hiszen ennek volt köszönhető az Intézet egyre emelkedő hírne-
ve. Meg sem fordult a fejében, hogy Farley esetleg gyűlölheti a
munkáját, vagy hogy hisz az emberi lélek rejtelmeiben.
– Nemsokára megérkezik dr. Savron – mondta Mallod.
Farley tovább számolt. Mivel nem hallott még dr. Savronról,
nem is érdekelte a látogatása. Egy-kettő-három, egy-kettő-há-
rom.
Ó, Isten! Isten! Mily unott, üres
Nyomasztó nékem e világi üzlet![5]
– Dr. Savron a Rolling Acres igazgatója. Tudja, az az új Nyilvá-
nos Rekreációs Központ a Tizenegyes Körzetben.
– Hallottam – felelte Farley –, de azt nem tudtam, hogy szóra-
koztató részlegük is van. Egy-kettő-három, egy-kettő-három.
 – Pedig van, ezért dr. Savront kiemelt vevőként kell kezelnünk
– morogta Mallod. – A szokásos tucatnyi produkciót fogja kérni.
Miért hiszik a rekreációs intézmények, hogy versenyezniük kell
a nyilvános szórakozóhelyekkel? Sose fogom megérteni… Már
számtalan törvényhozónak elpanaszoltam ezt. Nemcsak az a
baj, hogy ez a versengés eleve méltatlan, hanem az is, hogy in-
dokolatlanul sokba kerül. De mivel dr. Savron nemsokára itt
lesz, meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt. Szóltam Karl-
sonnak, hogy a licitálásnál egytucatnyi mutatványt tartson ezer
alatt.
Farley abbahagyta a számolást.
– Van két elítélt, akiken örömmel túladnék. Egy zsebtolvaj pél-
dául. Nagyon ügyes, de mivel csak hat hónapig lesz az Intéz…
– Jó ötlet! Senki se fog licitálni, a Rolling Acres meg viheti és
etetheti.
– És van egy szélhámosnő is, boszorkányos kézügyességgel.
Olyan rút vénség, hogy még véletlenül sem fog licitet kapni, és
úgyis már csak egy évig lenne itt.
– Küldje le őt is! – mondta Mallod. – Ha tudom, eladom őket.
– Jó lenne, ha Lyndyl is közéjük kerülhetne…
– Megpróbálhatjuk. És maga is lejöhetne, Farley, gyelemmel
kísérhetné Karlsont. Szerintem az ő ostoba ötletei miatt nem ka-
punk jobb liciteket.
Farley vállat vont, és elindult. Legalább valami változatosság.
Talán egy kis időre elfelejti, hogy mennyire gyűlöli a munkáját.
Whipple, a fájó lábujjain egyensúlyozó többszörös gyilkos,
csendben gyelte a távolodó alakokat.

Noha az Anachron nyolcszögletű épülete meglehetősen vihar-

vert volt, a törzsvendégek így szerették. Évek óta itt étkeztek, és
a számukra fenntartott étkezőben zavartalanul fogyaszthattak:
távol a locsogó és nagyképű turisták kiszámíthatatlanul műkö-
dő gyomraitól.
 Természetesen külön illemhelyük is volt az alagsorban, az
élelmiszerraktárak mellett. Ha a legmegbízhatóbbnak minősülő
vendégek továbbhaladtak a fűszerillatú folyosón, egy önműkö-
dő ajtóhoz értek. Miután a szenzorok megvizsgálták és a kame-
rák azonosították az illetőt, az ajtó félresiklott, a vendég belé-
pett, és egy kirívóan magas összegért kapott egy hatalmas korsó
sört. (Az alkoholfogyasztással kapcsolatos minden egyes híresz-
telés automatikusan hetvenegy különböző kormányhivatal
vizsgálódását vonná maga után.)
Az Anachron hosszú éveken keresztül a saját módszereivel
vizsgálta a törzsvendégeit: a titkos alagsori terembe belépő
törzsvendégek a legmegbízhatóbbak közül kerültek ki. Egyesek
azért itták a tiltott italt, mert ezzel jelezték lázadásukat, mások
pusztán az ízéért kedvelték. És ha a sörözés egész nap tartott,
vagy egész este, esetleg az éjszakába nyúlt, ugyan ki vette volna
észre? Az Anachronnak nem véletlenül volt nyolc kijárata.
Ezen a délutánon Eman Xavion Help in volt az egyetlen ven-
dég a kocsmában. Reggel óta itt volt, és többnyire egyedül, mert
Melisander, a csapos az élelmiszerraktáraknál dolgozott, ha ke-
vés volt a vendég.
Help in a kocsma legsötétebb sarkában üldögélt, bizonyos
időközönként ivott a söréből, aztán nézte a korsó belső oldalán
lecsorgó habot. Az IPCA-nél dolgozott, és a legutóbbi M-napon
(megsemmisítés) véletlenül egy munkaviszonnyal rendelkező
fér t és családját küldték a gázkamrába, mert valahol összeke-
veredtek a kartotékok.
Nem Help in hibája volt. Ő még dicséretet is kapott, mert
mindent megtett a tragédia elkerüléséért. A későbbi vizsgálat
során is együttműködött a hatóságokkal, de mint kiderült, a
máshol elkövetett apró hibák miatt a kétségbeesett erőfeszítései
hiábavalónak bizonyultak: nem tudta megmenteni azokat az
embereket. Így aztán az ügy lezárása után dicséretet kapott, de a
családon ez már nem segített.
 A köszöntések és gratulációk után Help in szeretett volna el-
tűnni egy kicsit a nyilvánosság elől, ezért ült be az Anachron tit-
kos kocsmájának legsötétebb sarkába.
Ha Wace Farley szavakba tudta volna önteni az emberi lélek-
kel kapcsolatos meglátásait, Help innek minden bizonnyal tet-
szett volna az elmélete.

Dr. Marnis Murgatroyd Savron magas, vékony fér volt. Termete

miatt enyhén előrehajolva járt, és gyanakvó szemével bizalmat-
lanul fürkészte a világot. Mallod egyetlen pillantással felmérte:
dr. Savronnak olyannyira nincs tapasztalata a bűnözők betaní-
tásáról, hogy legszívesebben az egyik beosztottját küldte volna
maga helyett, de ehhez nem volt elég bátorsága. Nehéz lesz vele
üzletet kötni, sokkal nehezebb, mint egy pro val, mert attól fog
rettegni, hogy tapasztalatlansága miatt hibát követ el.
– Hány színpad van a központjában? – kérdezte Mallod.
– Húsz – felelte dr. Savron szemlesütve.
– Húsz?! – kiáltott fel Farley. – Egy felkapott szórakozóhelyen
nincs ennyi, de…
Mallod egyetlen pillantással elhallgattatta.
– Ez teljességgel lehetetlen, dr. Savron. – Kinyitott egy aktát, és
kivette Karlson listáját az olcsó látványosságokról. – Legfeljebb
hatot tudok felkínálni. Ne aggódjon, ahogy lehet, leszállítjuk a
további tizennégyet is. De hogy addig is elégedett legyen, a hat
mellé most adok kettőt ingyen: egy zsebtolvajt és egy szélhá-
mosnőt.
– Én legalább két gyilkosban reménykedtem – mondta dr. Sav-
ron félénken.
Mallod megrázta a fejét.
– Csak egy van. Brenda Barris, aki megmérgezte az albérlőjét.
– Egy méregkeverő? – ntorgott dr. Savron. – Nem hinném,
hogy a mi közönségünknek tetszene az ilyesmi.
 – Kitűnő az előadása – biztosította Mallod. – De úgyis meglátja,
hisz mindet megtekintjük.
– Úgy hallottam, hogy Whipple még nem kapott engedélyt a
fellépésre.
– Valóban nem – mosolygott Mallod –, de a licitjei már félmil-
lió felett tartanak.
– Félmillió felett…? – csodálkozott dr. Savron. Egyszerre volt
hitetlenkedő és csalódott.
– Ne feledje, hogy mi vagyunk az egyetlen kormányzati cég
ebben az ágazatban, amelyik pro tot tud felmutatni – vigyor-
gott tovább Mallod. – Súlyos milliókat zetünk az államkincs-
tárba minden egyes évben, és azok aztán olyan megtérülő álla-
mi befektetésekbe vándorolnak, mint például a maga Nyilvános
Rekreációs Központja. Nézze, dr. Savron, mi támogatjuk a civil
szervezésű nyilvános előadásokat akár a parkokban, akár a be-
vásárlóközpontokban, sőt minden erőnkkel segítjük a rekreáci-
ós központokban rendezetteket is. De az igazgatóknak egyszer s
mindenkorra meg kell érteniük, hogy egy előadásnak – még ha
állami forrásból nanszírozzák is – igenis van költsége. Egy-egy
jobb előadásunknak megközelítőleg annyi a költsége, amennyi-
ért eladjuk egy civil rendezvénynek. De ha ezt tesszük, akkor vi-
szont előbb-utóbb hiányunk keletkezik a költségvetésben, és jön
az állami vizsgálat. Erről jut eszembe, magának van írásos enge-
délye a Büntetésvégrehajtási Bizottságtól a húsz színpad meg-
építésére? Nem? Tudja, a törvény csak tizenkettőt engedélyez.
Dr. Savron izzadni kezdett.
– Nos, a források rendelkezésre álltak, ezért úgy gondoltuk…
– Nézze, én mindent megteszek, hogy elégedett legyen. Ha vá-
sárol tőlem előadásokat, akkor megígérem, hogy senkinek nem
említem a húsz színpadot. Rendben?
– Igen… Azt hiszem.
Mallod barátságosan megveregette dr. Savron vállát.
– Akkor jöjjön! Megnézzük az előadásokat!
Melisander, az Anachron titkos kocsmájának csaposa tűnődve
méregette Eman Help int. A fér mindössze három korsót ivott
egy nap alatt – ez igazán nem nevezhető mértéktelen fogyasz-
tásnak –, de olyan régóta bámult a korsójába, hogy Melisander
már kezdte azt hinni, a fér t vagy megmérgezték, vagy hipnoti-
zálták.
– Nem kellene ennie valamit? – kérdezte.
Itt a kocsmában Melisander szava volt az egyetlen törvény, így
Help in pontosan tudta, hogy addig nem kap újabb italt, amíg
fel nem megy enni. Félretolta az üres korsót, és elindult az
Anachron törzsvendégeknek fenntartott étkezőjébe. Egy órával
később már újra a kocsmában ült, és néhány korty sör után me-
redten bámulta a lecsorgó habot.

Karlson a központi csarnokban várakozott, amikor dr. Savron,

Mallod és Farley megérkezett. Sokat fecsegő, középkorú, nem túl
okos fér volt. Egy politikus rokonának protekciójával kapott itt
munkát – így kerülte el a megsemmisítést. Sokat dolgozott, Far-
leyhez hasonlóan ő is megpróbálta betanítani az elítélteket kü-
lönböző produkciókra. Farley sajnálta a fér t, és segítette, ahogy
csak tudta, de nehéz volt lebeszélni Karlsont a rosszabbnál
rosszabb ötleteiről.
A fér most önelégülten mosolyogva Brenda Barris előadóter-
méhez vezette őket. Látszott rajta, hogy arra számít, Brenda el-
bűvöli majd dr. Savront. Belefújt a sípjába, mire kigyulladtak a
színpadi fények, és a nézőket védő íves üvegfal átlátszóvá vált.
Brenda Barris egy öregedő, testes, ősz hajú nő volt, akinek az
albérlője nyilván nem véletlenül akart elköltözni. Karlson vala-
milyen érthetetlen okból minden női elítéltet megpróbált csábí-
tó szirénné változtatni, ez látszott Barris öltözékén is: a nadrágja
olyan rövid volt, hogy alig lehetett észrevenni, a felsőtestén pe-
dig egy teljesen átlátszó póló feszült. A betanult jelenetben fá-
radt arccal sürgölődött egy asztal körül, óvatosan folyadékot
töltött egy csészébe, aztán leült várakozni – vélhetően az albér-
lőre.
Dr. Savron megdöbbent. Tisztában volt vele, hogy tapasztalat-
lannak tartják, de azért ennyire nem nézhetik idiótának. Egy
ilyen rossz előadást nem fog megvenni.
– Szóljon Karlsonnak, hogy valami baj van! – sziszegte Mallod
Farley fülébe.
– Nem kell ehhez Karlson. A jelenet pokolian rossz. Egy rút
öregasszonyt még egy gyilkosság sem változtat atal bombanő-
vé. Barris legyen egy tisztességben megőszült hölgy, öltözzön
konzervatívan, és tanuljon meg mosolyogni! Amikor pedig elké-
szül az itallal, hívjon fel egy nézőt megkóstolni!
– Azonnal kezdjék el kidolgozni ezt! – parancsolta Mallod. –
Maga is itt marad, Karlson! Mire visszatérünk, egy remek jelene-
tet akarok látni!
– Igen, uram – motyogta Karlson megszégyenültem.
– És legyen nagyobb a mérget tartalmazó üveg, hogy a na-
gyobb címkén a nézők is el tudják olvasni a feliratot! – kiáltott
utána Farley.
Dr. Savron arca még mindig nagyon csalódottnak tűnt, ezért
gyorsan átvezették a Farley által betanított zsebtolvajhoz. A fér-
ügyes trükköket adott elő, és kitűnően zsonglőrködött, a szám
végére pedig még az is kiderült, hogy közben a saját zsebeit is ki-
fosztotta. Dr. Savron arcán már némi felismerés tükröződött.
– Azt hiszem, kezdem érteni. Néhány kiemelkedő előadással
becsábítják az embereket, és ha már bent vannak, úgyis megné-
zik a gyengébb produkciókat is – mondta büszkén Mallodnak.
– Pontosan. De magának, mint rendezőnek, olyan műsort kell
majd összeállítania, amire az emberek megveszik a jegyet. Kü-
lönben az ingyenes kiállítások elcsábítják a potenciális nézőit.
Dr. Savron a gondolataiba merülve továbbsétált. A következő
színpadnál vonakodva elfogadta a szélhámosnőt, de amikor szó-
vá tette a nő csúfságát, Mallod csípősen felelt:
– Sokféle ember követ el bűncselekményeket, nekünk velük
kell gazdálkodnunk.
Ha az előbb megtekintett Barris atal és gyönyörű lenne, ak-
kor is sokat érne, ha nem lépne fel – mert gyilkos.
Karlson következő ajánlata egy egykori tolvaj volt, aki lábujj-
hegyen járkált a homályos színpadon, különféle tárgyakat fel-
borítva. Dr. Savron lehangoltan nézte a szánalmas produkciót.
Mallod félrehívta Farleyt.
– Villámgyorsan elő kell szednünk valami igazán elképesztő
előadást!
– És ha bevetnénk a gyújtogatót? – kérdezte Farley. – Még csak
húszéves, és most tanulta meg az új előadását.
– Jó ötlet, siessen! – Mallod nyájasan karon fogta dr. Savront. –
Hagyjuk ezt a vacak darabot, hiszen nem is nevezhető igazi elő-
adásnak. De sajnos minden elítéltnek meg kell adnunk az esélyt.
A következő viszont tetszeni fog, efelől biztos vagyok. Egy gyúj-
togató!
Dr. Savron már éppen sorolni akarta a kételyeit, amikor el-
akadt a lélegzete: a következő színpadon egy atal fér fáklyák-
kal zsonglőrködött. Ahogy a lenyűgöző koreográ a során egyre
több fáklya lobbant lángra, a zsonglőr valósággal révületbe
esett: egész teste reszketett, szájából nyál csorgott, arca ránga-
tózni kezdett, és szeme vad izgalomtól csillogott.
Mallod és Farley noman visszaterelte az elragadtatott dr.
Savront Brenda Barris színpadához. A nő már az új jelmezében,
tekintélyes idős hölgyként kevergette a méregpoharat.
– Szeretnék még egy gyilkost! – mondta dr. Savron.
– Mit szólna egy baltás gyilkoshoz?
– Igazán? Megvásárolhatom? Ez csodálatos lenne!
Még sosem hallotta Harl Ranno Lyndyl nevét, ezért amikor
meglátta a cella közepén gubbasztó, angyali mosolyú fér t, nem
akarta elhinni, hogy gyilkost lát. Lyndyl teljesen hétköznapi
embernek tűnt. Az is volt: egyszerű pedikűrösként dolgozott,
mígnem egyszer baltát ragadott, és a gyanútlan kuncsaftjába
vágta.
De Lyndyl – mint egész életében – ezúttal is balszerencsés volt.
Az áldozat már túl volt a tizedik szívátültetésén, vélhetően
amúgy is csak néhány hétig élt volna, az örökségre számító ro-
konai pedig megtiltották az ügy nyilvánosságra hozatalát. Ami-
kor végül a kuncsaft elhunyt, már az sem volt biztos, hogy a bal-
tacsapás miatt halt meg. Lyndyl egy ismeretlen és sikertelen
gyilkossá vált, a Büntetés-végrehajtási Intézet legnagyobb bána-
tára pedig semmilyen előadói tehetséggel nem rendelkezett.
Farley több jelenetet is kidolgozott számára, de Lyndyl csak ült a
cellája közepén, és mosolygott.
Továbbhaladtak. Dr. Savront hidegen hagyta a következő szín-
pad, amelyen két egykori gengszter ökölvívómeccse zajlott, vi-
szont újra izgatott lett egy csaló egyszemélyes monológjától: a
fér megpróbálta rávenni dr. Savront, hogy vegye meg Brazíliát.
Végül sikerült összeválogatnia hat darab előadást, ehhez jött
még a két ingyen kapott darab is – nem rossz kezdés, noha iga-
zán szenzációs produkciót nem látott. Azonnali szállítást kért,
aztán Mallod kikísérte.
Amikor visszatért, látszott, hogy az igazgató rettenetesen dü-
hös.
– Farley, valamit kezdenünk kell Lyndyllel, különben örökre
itt marad a nyakunkon! Kevés gyilkosunk van, nem pazarolha-
tunk el egyet sem!
– Elég nehéz felkészíteni egy olyan embert, aki csak ül és mo-
solyog – jegyezte meg Farley.
– Akkor büntesse meg! Értesse meg vele, hogy csak akkor ér
véget a büntetése, ha megtanul egy jelenetet. Ha ez sem műkö-
dik, akkor utánanézek, hogy milyen indokkal helyezhetjük át-
menetileg szabadlábra.
– De hát kényszeresen gyilkol! – tiltakozott Farley.
 – Úgy van. És mire visszakerül hozzánk, a hírneve miatt leg-
alább negyedmilliót ér majd.

– A maximumig? – kérdezte a fenyítőrészleg vezetője csillogó

szemmel. A Büntetésvégrehajtási Intézet azon alkalmazottai
közé tartozott, akik élvezték a munkájukat. Farley azt felelte,
hogy a húszórás fenyítési ciklussal kezdjék.
Az elektrosokkot választották. Lyndyl cellájában egy aprócs-
ka, semleges helyet alakítottak ki – ha az elítélt ezen a területen
kívül bármihez hozzáért, fájdalmas áramütést szenvedett. A vé-
dett hely minden fenyítési ciklusban a cella más és más helyére
került. Lyndyl a rácshoz ért, áram járta át a testét, és szánalma-
san, nyáladzva nyüszíteni kezdett. Aztán megtalálta a semleges
helyet, de az olyan kicsi volt, hogy csak az egyik lábával tudott
ráállni. Ha elvesztette az egyensúlyát, és eldőlt – következett az
áramütés. Az egyes fenyítési ciklusok végén a semleges terüle-
ten egyensúlyozó Lyndyl testébe olyan erős áramot vezettek,
hogy elájult.
Farley csak akkor ment le a fenyítőcellákhoz, ha ez elkerülhe-
tetlen volt. Nem azért, mert zavarta a bűnözők kínzásának lát-
ványa. A bűnelkövetők nagyon is rászolgáltak ezekre a bünteté-
sekre. Őt az kavarta fel, ha a színpadokra kényszerített elítéltek
megalázó előadásainak felkészítésében kellett részt vennie. Sen-
ki sem szolgált rá ilyen megalázásra. Ezért gyűlölte a munkáját.

Amikor este Wace Farley megérkezett az Anachron kocsmájába,

telt ház volt. Már az egyetemi évei óta törzsvendégnek számí-
tott, Melisander most is barátságos mosollyal lökte elé a színül-
tig töltött korsót. Farley észrevett egy üres asztalt a kocsma
egyik sötét sarkában, elindult, de aztán látta, hogy valaki ül az
asztalnál. Eman Help in felpillantott, és intett Farleynek, hogy
foglaljon helyet. Egy darabig mindketten a sörüket kortyolták,
és csendben bámulták a habot.
Help in már részeg volt, bár ő maga nem volt tisztában ezzel,
mert még soha nem rúgott be. Manapság nagyon kevesen mer-
tek lerészegedni, mert ha kiderült, hetvenkét különböző kor-
mányhivatal kezdett vizsgálódni az alkoholfogyasztó környeze-
tében.
Help in akadozó nyelvvel motyogni kezdett:
– Megöltem egy embert.
Farley unottan nézett Help inre. Munkája során már minden-
féle bűnözővel volt dolga, egy ilyen vallomás teljesen hidegen
hagyta.
– És miért nincs rács mögött?
– Rács mögött?
– A gyilkosok oda valók. Sőt, minden más bűnöző is oda való.
– Öh… nem pontosan így gondoltam, ugyanis nem az én hi-
bám volt.
– Az lényegtelen! – Farley alaposan ismerte a törvényeket. –
Sok bűnöző nem is tudja, hogy bűnt követ el. Mondok egy mai,
vicces esetet. Egy kiállításszervező rádöbbent, hogy nincs elég
pénze bűnözők előadásainak kibérlésére. Valahol azt olvasta,
hogy az emberek szívesen járnak állatkertekbe, ezért úgy dön-
tött, hogy ő is betanított állatok produkcióival tölti meg a kiállí-
tását. Aztán kiderült, hogy ez teljesen törvénytelen!
– Azt akarja mondani – motyogta Help in –, hogy illegális az
állatok felléptetése, de az embereké nem?!
– Pontosan! Állatokat nem lehet idomítani. Embereket igen.
– De csak bizonyos körülmények esetén, nem? Például… ha
bűnözők.
– Téved! – Farley előrehajolt, és lehalkította a hangját. – Akkor
is, ha elég sokat lehet keresni vele. Az állam hatalmas pénzeket
keres azzal, hogy kölcsönadja a színpadképes bűnözőit a külön-
böző kiállításoknak. De ha idomított állatokat állítanának ki, ak-
kor az állam senkit sem tudna kölcsönadni, így pénzt sem keres-
hetne.
– Az állatok elpusztítása is törvénybe ütközik?
– Azt hiszem.
– De az emberek meggyilkolása persze teljesen legális… Min-
den M-napon ezt csináljuk…
– De csak ha bizonyos körülmények fennállnak – mondta ezút-
tal Farley. – Vagyis ha munkanélküliekről van szó.
– Várjunk csak! Maga azt mondta, ha elég sok pénzt lehet… –
Help in egy pillanatra elnémult a döbbenettől. – Vagyis az M-
napokon egyszerű költségkímélésről van szó…?
– Pontosan. Ha két évig nem talál munkát valaki, jön a gáz-
kamra.
Farley kiitta a korsóját, a pulthoz sétált, és rendelt egy újabb
italt. Úgy ült vissza az asztalhoz, hogy közben élvezettel nyalo-
gatta a friss sörhabot.
Sok mindenről beszélgettek még, rendeltek egy újabb kört,
kellemes este volt.
– Rács mögé kerülni – mondta Farley hirtelen – rosszabb, mint
a halál.
– Miért mondja ezt? – kérdezte Help in.
– Két év, nincs munka, gázkamra. Tiszta ügy. De ha agyonver
egy öregasszonyt, rács mögé kerül. Ez is elég bizonyíték, nem?
Máskülönben a munkanélkülieket zárnák börtönbe és a gyilko-
sokat végeznék ki…
– …de akkor az állam nem tudna pénzt keresni! – szörnyülkö-
dött Help in.
Melisandert leváltotta a társa a pult mögött. Ideje volt, mert
már gyanakodva gyelte a két, csendben beszélgető, de egyre ré-
szegebbnek tűnő fér t a sarokban. Az új csapost viszont egyálta-
lán nem érdekelték, készségesen teletöltötte a korsóikat. Ha ki-
derült volna, hogy két részeg van az Anachronban, százhetven-
két kormányzati hivatalban százhetvenketten kaptak volna agy-
vérzést.
– Én még mindig azt mondom, hogy kegyetlenség rács mögé
zárni bárkit is – mondta Farley egy fél korsóval később.
– Akkor engedjék ki őket! Aztán majd nem kapnak sehol mun-
kát, és az állam vígan kivégezheti mindet! – gúnyolódott Helpf-
lin.
– Nem is értem, hogy gondolhat erre – mondta Farley. – Nem
engedhetünk ki mindenkit! Túl sok az ellenőrzőpont. De talán
Lyndylt valóban ki kellene engedni… Elektrosokkal kínozzák.
– Nem lenne szabad ilyesmiket tenniük – kockáztatta meg
Help in. – Kegyetlenségnek hangzik.
– Neeeeem, ez csak egyszerű büntetés. Elvégre egy gyilkosról
van szó, akit igenis meg kell büntetni. De most nem azért kínoz-
zák, mert gyilkolt, hanem azért, mert nem képes megtanulni azt
a jelenetet, amit aztán előadhatna a színpadon. Ez az emberte-
lenség.
– Akkor miért nem engedi ki?
– Ki fogom, elhiheti. De alaposan meg kell terveznem. Segít?
– Természetesen. Az emberek megsegítésében jó vagyok. A
hozzám kerülők mind meghalnak ugyan, de a segítségnyújtás-
ban jó vagyok. Ki is tüntettek ezért.
Közelebb hajoltak egymáshoz, és folytatták a beszélgetést.

A Büntetés-végrehajtási Intézet kapujánál két alak bukkant elő a

hűvös éjszakából. Farley megnyomta a csengőt. Mindketten bő,
egész testet beburkoló köpenyt viseltek, de Help in még egy
műfogsorral és egy műorral is elmaszkírozta magát – mindket-
tőt Farley szerezte a színpadi kelléktárból. Help in zsebében egy
szabályos, hamis névre szóló azonosító lapult, amit a munkahe-
lyén készített.
A kapuőr kíváncsian vizslatta őket.
 – Ő itt dr. Berr – mondta Farley. – Orvosi engedélyt ad Lyndyl
új produkciójához.
Az őr egykedvűen beengedte őket. Innen még soha senki sem
szökött meg, amennyire vissza tudott emlékezni, még szökési
kísérletek sem voltak. De hát hogyan is szökhetnének meg az el-
ítéltek, ha mind rács mögött vannak?
Átjutottak a három belső ellenőrzőponton, az álmos őrök csak
bólintottak a fülkéikben. A fenyítőrészleg éjszakai ügyeletese
mélyen aludt. Farley nem habozott: kinyitotta Lyndyl celláját,
és a köpenyét a fegyencre adta. Felcsapta a csuklyát, és mélyen a
fér arcába húzta. Help in elindult Lyndyllel. Farley megvárta,
amíg átjutottak az első ellenőrzőponton, aztán felrohant az
emeletre, és izgatottan nézte egy ablakból, ahogy mindketten
biztonságban kiléptek az Intézet kapuján.
Elégedetten lesétált a lépcsőn a fenyítőrészlegbe, belépett
Lyndyl cellájába, és magára csukta a rácsot.

– Én értékelem a hűségét, Farley, de ezt azért nem kellett volna! –

kiáltotta Mallod.
Farley még sosem látta ilyen idegesnek a főnökét, de annyira
fájt a feje az éjszakai sörözéstől, hogy képtelen volt gyelni. Ere-
jéből csak annyira futotta, hogy nézte az igazgató dühös arcát.
– Egyáltalán nem gondoltam komolyan Lyndyl szabadon en-
gedését! – folytatta Mallod. – De mindegy, most már késő… Csak
az vigasztal, hogy már legalább félmilliót ér.
Farley agyában lassan működni kezdtek a fogaskerekek.
– Miről beszél? Lyndyl megint elkövetett valamit?!
– Még egy gyilkosságot – felelte elégedetten Mallod. – Most
már kétszeres gyilkos, és az első elítélt, aki meg tudott szökni in-
nen. Lyndylnek már nem kell semmilyen produkciót megtanul-
nia: elég, ha csak ül majd a színpadon, és mosolyog – már ettől
borzongani fog a közönség.
– Kit ölt meg? – kérdezte Farley rémülten.
 – Nem is sejti? Azt a dr. Berrt, akit maga bevitt hozzá. Megta-
láltuk a köpenyét és az azonosítóját, de mivel Lyndyl képtelen
megmondani, hogy mi lett a holttesttel, vélhetően soha nem
fogjuk megtalálni. Nem kellett volna kiengednie, Farley! Az or-
vosunk szerint valamilyen tudatmódosító szert csempésztek a
maga táplálékába, ami összezavarta az elméjét, de egyelőre még
nem tudta azonosítani. Mindenesetre ez jó védelemnek tűnik.
Ezt jól vésse az eszébe, és meg se említse, hogy én valaha is be-
széltem Lyndyl szabadon bocsátásáról! Mindent megteszek ma-
gáért.

– A vádlottat tényleges életfogytiglanra ítélem! – mondta a bíró.

– Egy úttal elrendelem, hogy a vádlott büntetésének időtartama
alatt folyamatos fenyítésnek vessék alá. Halmazati büntetés-
ként pedig a vádlottat örökre eltiltom a színpadi fellépések elő-
készítésétől – noha nem hiszem, hogy akár egyetlen kiállítás-
szervező is alkalmazná egy ilyen förtelmes bűn elkövetőjét.
– De hát nem követtem el egyetlen gyilkosságot sem! – kiáltot-
ta Farley halálra váltam.
– Viszont kiszabadított egy megrögzött gyilkost, így maga is
felelős azért, amit a kiszabadított elítélt tett! A fenyítést viszont
nem ezért kapja, hiszen a gyilkosság olyan bűn, amelyet egyet-
len ember ellen követnek el. A fenyítést azért kapja, mert egy
különösen veszélyes bűnözőt szabadított a társadalomra, ez pe-
dig államellenes bűncselekménynek minősül, mert félmilliárd
embert sodort veszélybe. Vigyék ki, mielőtt súlyosbítom az íté-
letét!

A szenvedőt, akit baj gyötör,

Nyug vásra intjük, hogyha jajba tör.[6]
Tizenkétszer mindennap. Kétóránként. Farley érezte a bizser-
gést a bőrén: rövidesen kezdődik a következő fenyítési ciklus. El-
gyötörtén keresni kezdte a semleges területet. Korábban azt hit-
te, hogy bátran ellenáll majd a fájdalomnak, de gyengének bizo-
nyult: nem tudta elviselni az elektrosokk okozta kínokat, és
pontosan azzal a szánalmas nyöszörgéssel kereste a semleges te-
rületet, amit olyan megvetéssel hallgatott más elítéltek fenyíté-
sekor. Már várta a ciklus végén bekövetkező, átmeneti enyhülést
hozó ájulást.
Rossz csillag ég fölöttem:
Hát tűrni kell, míg nyájasabb mosollyal
Nem néz reám az ég.[7]
Soha nem fog kegyelmet kapni. Bűnt követett el, rászolgált a
büntetésre. De legalább nem kell részt vennie a megalázó elő-
adások kidolgozásában.

Nyolcadik napja kínozták, amikor az utolsó ájulás után a Bünte-

tés-végrehajtási Intézet helikopterének ketrecágyában ébredt. A
leszállás után érzékelte, hogy egy ismeretlen épület folyosóin
szállítják, aztán durván belökték egy cellába.
A rács túloldalán a sugárzóan boldog dr. Savron állt.
– Üdvözlöm a Rolling Acresben!
Farley nem hitt a szemének.
– Mallod ötlete volt, de közösen intéztük el – mondta dr. Sac-
ron. – Persze hivatalosan valaki hibázott a rendszerben, és maga
véletlenül került ide a kölcsönkért elítélt helyett, de amíg meg-
keresik és helyrehozzák a hibát, addig is mentesülhet a fenyítés
alól.
– Köszönöm… Nagyon kedves magától.
– Ugyan. Szeretném, ha végleg idekerülne, és segítene az elő-
adások előkészítésében, de mivel az állam ellenségének minősí-
tették, és örökre kitiltották az előadásoknak még a környékéről
is, nem tudok mit tenni.
– Megértem – felelte Farley száraz mosollyal.
 – Viszont – folytatta dr. Savron – egészen más lenne a helyzet,
ha fellépne egy előadással.
– Színháztörténész vagyok, nem színész!
– Pontosan. De ha előadna valami lenyűgöző és népszerű jele-
netet, talán nyomás alá helyezhetnénk a bírót, hogy itt marad-
hasson. Mallod szerint maga simán meg tudja csinálni. Ezért ta-
láltuk ki ezt az egészet. Azt üzente, hogy továbbra is mindent
megtesz magáért, de ekkora esélyt ne szalasszon el.
– Köszönöm, de inkább a fenyítést vállalom a nyilvános meg-
alázás helyett.
– Gondoltam. De még valamit el kell mondanom. A szokásos
látogatók helyett most egészen különleges vendégeink vannak.
Intézetünk teljes igazgatótanácsa itt tartózkodik, és ha valami
elképesztően jó darabot adna most elő, nagyon hamar meggyőz-
nék a bírót arról, hogy magának itt kell maradnia. Nem lesz még
egy ilyen lehetősége, Farley, és az előadásának igazán szenzáci-
ósnak kell lennie. Sok szerencsét, egy fél órája van!
Farley elsápadt.
– Nincs előadásom! Nem akarok fellépni! És nem is fogok! – ki-
áltotta dr. Savron után.
Nem kapott választ. A rácsok hirtelen a padlóba süllyedtek, és
a helyükre egy íves üvegfal ereszkedett le. Farley leroskadt egy
székre, és körülnézett. A színpaddá alakult cella egy teljesen
hétköznapi lakásnak volt berendezve: székek, egy asztal, egy
könyvespolc, olcsó dísztárgyak és ócska kacatok. Undorító. Még-
is milyen nevetséges darabot lehetne előadni ilyen ocsmány
díszletek között? De hát úgysem fog fellépni. Egyetlen fegyvere
maradt a tekintélye megőrzésére: a megalázó, üvegfal mögötti
nyilvános fellépés megtagadása. Ha dr. Savron visszatér, ezt ha-
tározottan az értésére is adja.
De nem lehet ennyire hálátlan. Mentesült a fenyítés kínjaitól.
Elgyötört volt, és nyolc napja nem élvezhette a megszakítások
nélküli, nyugodt alvás luxusát. Nyújtózkodott egyet, és azonnal
elaludt a székben.
Mi érdemet tőn e nap és mi jót,
Hogy a naptárba, sátros ünnepek
Közé, aranybetűvel bétegyék?[8]
Egy gyelmeztető sípolásra ébredt. Egy pillanatig nem tudta,
mit hallott, és azt sem, hogy hol van. Aztán kiabálni kezdett:
– Nincs előadásom! Nem fogok szerepelni!
Ekkor kigyulladtak a színpadi fények, és az üvegfal átlátszóvá
vált. Farley ott állt, dühös pillantással méregetve a közönségét.
Még sosem állt közönség előtt. Azelőtt mindig a közönség so-
raiból gyelte szigorúan a nézők reakcióit és magát az előadót.
Most először látta az arcokat.
A szemtelen, közönséges, gúnyos, kíváncsi arcokat. Közvetle-
nül előtte néhány atal ú gúnyolódott rajta, arrébb kislányok
nevetgéltek. A nők kuncogtak, a fér ak vigyorogtak. Csak a rikí-
tó egyenruhás bizottsági tagok gyeltek komolyan.
Farley hirtelen felugrott. Az egyik szélen ott állt a halottnak
hitt, köpenybe burkolt dr. Berr, akinek nem is tudta az igazi ne-
vét.
– Maga mondta, hogy ezt csináljuk! – mutatott remegő ujjal dr.
Berr felé. – Maga! A maga hibája! – sikította eszelősen.
A kirobbanó nevetés valósággal letaglózta. Az eddig eltakart,
rejtve kuncogó szájak most nagyra nyíltak, és a tömeg jóízűen,
harsogva felnevetett. Csak dr. Berr állt mozdulatlanul.
– Maga! – ordította Farley.
Dr. Berr sarkon fordult, és elsietett.
Farley őrjöngeni kezdett. Felkapta a székét, és teljes erőből az
átlátszó üvegfalhoz vágta.
– Maga! – sikoltotta újra.
Újabb szék. Újabb csattanás.
Az asztal. Csattanás.
– Maga! – ordította. – Maga mondta, hogy ezt csináljuk!
 Ágyneműk. Könyvek. Dísztárgyak és csecsebecsék. Minden,
amit fel tudott emelni. Az őrjöngő düh megsokszorozta az ere-
jét. Berohant a hálószobába, kihozott egy szekrényt, és az üveg-
falhoz vágta. A fürdőszobában letépte a víztartályt, és a közön-
ség felé hajította.
Puszta kézzel esett neki az üvegfalnak.
Ahogy dühe alábbhagyott, némán nézte az arcokat maga
előtt.
Rázkódtak a nevetéstől. A gyerekek a padlón gurulva kacag-
tak, a felnőttek már az oldalukat fogták a nevetéstől – a tekinté-
lyes megjelenésű bizottsági tagokkal együtt.
Újra elöntötte a düh. Sikoltozni kezdett, és minden keze ügyé-
be kerülő roncsot az üveghez vágott. Kialudt a világítás, és elsö-
tétült az üvegfal. Farley a lábával rugdosta a padlóból kiemelke-
dő rácsokat, és véres kezével ütötte a hangtalanul felemelkedő
üvegfalat.
Lassan lenyugodott. Egy hosszú pillanatig döbbenten nézte a
tombolása maradványait, aztán megalázva a padlóra omlott.
Szinte vágyakozott a fenyítőcellája magánya és a sokkoló isme-
rősen pulzáló hangja után.
– Farley!
Bizonytalanul felpillantott. Dr. Savron elragadtatva nézett rá.
– Fantasztikus jelenet volt! Abszolút fantasztikus! Szenzációs!
Megcsinálta! Ez messze a legjobb előadásunk! Minden bizottsági
tagtól ígéretet kaptam, hogy már reggel intézkednek a maga
ügyében. A kellékesnek is szólni fogok, hogy adjon magának
törhetetlen holmikat. Így folyamatosan előadhat majd, nem kell
pótolni az összetört bútorokat. Addig nem kell fellépnie, amíg
ezeket el nem intéztük.
Miután távozott, szemét törölgetve belépett a kellékes.
– Életemben nem nevettem ekkorát – nyögte. – Remek alakí-
tás. Máris hozom az új berendezést.
 Kivitte a törmelékeket a cellából, majd kisvártatva visszatért
egy felfújható székkel.
– Itt van ez, amíg előkészítem az új berendezést. Dobálhatja,
amennyit csak akarja.
Farley fáradtan leült a székre, és becsukta a szemét.
Rács mögé került. Állatokat tilos bebörtönözni, de teljesen tör-
vényes rács mögé dugni Wace Renoldon Farley 635–492–479–
341–895-öt. Legálisan betaníthatnak neki különböző előadáso-
kat, és ha lassan tanul, legálisan megkínozhatják. Naponta tíz-
szer mutogathatják a kegyetlen közönségnek.
Még sosem gondolt úgy a közönségre, mint arcok sokaságára.
Hát most láthatta is: a rázkódó, fecsegő, ordítozó és otrombán
röhögő hústömeget. Nem tudott elképzelni ennél undorítóbbat.
Börtönben van, semmilyen segítségre nem számíthat, és napon-
ta tízszer kell kiállnia az ocsmány közönség elé.
De nem vesztett, még nem. Nem kényszeríthetik a fellépések-
re. A fenyítést megérdemli – és egyáltalán nem fél tőle.
Kinyitotta a szemét. Alaposan körülnézett. A Rolling Acres
cellái kitűnően felszereltek. A színpadi rész mögött ott van a ké-
nyelmes hálószoba és a fürdőszoba. Maga a színpadi rész is ha-
talmas, ha nincs előadás, nappaliként szolgálhat. Ehhez képest a
Büntetés-végrehajtási Intézet cellái szűk lyukak. Talán azt is
megengednék, hogy könyv tára legyen. Mondhatná, hogy tanul-
mányoznia kell Shakespeare műveit, mert ötletekre van szüksé-
ge az előadásához.
Nem kényszeríthetik. Egyszerűen nem kényszeríthetik, hogy
fellépjen.
Újra leült. Ha az őrjöngése általános derültséget váltott ki, mi-
lyen lenne a hatása egy igazi darabnak? Egy jól felépített és vá-
ratlan csattanóval végződő darabnak?
Nem kényszeríthetik.
Ha felszerelnének egy csapot, megtölthetne egy tartályt víz-
zel, és a közönség felé hajíthatná. A közönség imádná.
 Talán két tartály kellene.
Ha el tudná intézni, hogy a rácsok a megfelelő ütemben
süllyedjenek le, és az üvegfal is csak némi késedelemmel eresz-
kedjen le, akkor az egyik tartállyal a közönség felé rohanhatna.
Nyilván azt hinnék, hogy ez a megátalkodott bűnöző kiszaba-
dult, és le akarja önteni őket. Persze akkor már a második tar-
tályt fogná, és mielőtt még a nézők fejvesztve menekülni kezde-
nének, gyönyörű, színes konfettifelhőt szórna rájuk.
Ez aztán végezne velük. Minddel.
Mélységes nyugalommal lefeküdt a padlóra. Wace Renoldon
Farley, az állam és az emberiség ellensége, végez majd a közön-
ségével.
Mosolyogva aludt el, és álmában saját magát látta.
Üvegcserép lényét, dühödt majomként…[9]
Ó gaz ckó, ezért örökkévaló meg váltásra fogsz kárhozni![10]

Hor váth István fordítása

 Lloyd Biggle, Jr.
(1923–2002)

NAGY DIVATTÁ vált a különféle díjak odaítélése az arra alkal-

masnak gondolt személyeknek a Science ction keretein belül
is.
A Hugo-díjat nyilván mindenki ismeri, de ezen kívül is van
még számtalan más, az USA-ban éppúgy, mint egyéb országok-
ban. Vannak díjhalmozó írók, és vannak olyanok is, akik külön-
böző okok miatt nem kaptak semmit. Egy kissé ezek számára ta-
lálta ki az SFWA (Science Fiction Writers of America) az „Author
Emeritus” díjat. Ezt olyan írók kapják, akik már nem aktívak,
vagy munkáik nem annyira népszerűek, mint megérdemelnék.
A díjazottak között megtaláljuk az itthon is jól ismert Robert
Sheckleyt vagy Daniel Keyest, de többségük tényleg elég isme-
retlen Magyarországon. Mindenesetre ez is egy elismerés. De
mit kezdjünk egy olyan íróval, aki több mint ötven éven át pub-
likált, és – noha jelölve volt – nem kapott semmilyen díjat?
Lloyd Biggle, Jr. 1923. április 17-én született az iowai Water-
loo-ban. Tanulmányait a II. világháború félbeszakította. A hábo-
rú végén, az Elbánál maradandó lábsérülést szenvedett. Leszere-
lés után a Michigani Egyetemen szerzett PhD-fokozatot zenetu-
dományból. Értekezésének témája a franko- amand zeneszerző,
Antoine Brumel (kb. 1460 – kb. 1512/1513) munkássága volt. A
zene és más művészetek iránti érdeklődése észrevehető az SF-
műveiben is. 2002. szeptember 12-én halt meg, a leukémiával
való két évtizedes harc után.
Első elbeszélése a Galaxy magazin 1956. júliusi számában je-
lent meg („Gypped”). Számos más magazinban is publikált, az
Analogtól kezdve az Omniig. Majdnem a kezdetektől fogva kri-
mit is írt, eleinte az Ellery Queen’s Mystery Magazine-ban, majd
később inkább az Alfred Hitchcock’s Mystery Magazine-ban je-
lentette meg ezeket. Művei közül számos sorozatokba tartozik.
Ilyenek például a Bolygóközi Kapcsolatok Osztályának történe-
tei. Ezek az Analogban jelentek meg 1961 és 2003 között. Két re-
gény és néhány elbeszélés tartozik ide. Jan Darzek magándetek-
tív a főhőse egy másik sorozatnak.
Az első kötetben, All the Colors of Darkness (Doubleday, 1963),
teleportálás közben eltűnnek emberek, és Darzeket bízzák meg
az ok kiderítésével. Mivel ez SF, nem meglepő módon az ok is
fantasztikus. Biggle négy folytatást írt hozzá, az utolsó 1979-
ben jelent meg (The Whirligig of Time, Doubleday, 1979). Egy el-
beszélés tartozik még ide, „Whom the Gods Love”, mely az F&SF
1971. novemberi számában látott napvilágot.
Biggle munkásságának legalább a fele a detektívtörténet. Mint
említettem, folyamatosan publikált a két legjelentősebb maga-
zinban. Szerette a viktoriánus korszakot, amit mi sem bizonyít
jobban, mint két Sherlock Holmes-regénye: The Quallsford Inhe-
ritance (St. Martin’s Press, 1986), The Glendower Conspiracy (St.
Martin’s Press, 1990). Ezek Edward Porter Jones visszaemlékezé-
sei, aki a Baker Street Irregulars tagjaként Holmes asszisztensé-
vé vált. Szintén viktoriánus detektív Lady Sara Varnley, akinek
esetei az Alfred Hitchcock’s Mystery Magazine-ban voltak olvas-
hatók 1999 és 2006 között.
Számos könyve jelent meg, regények és három, elbeszéléseit
összegyűjtő kötet is. Ez utóbbiakat érdemes megkeresni, mert
Biggle művei általában jól olvashatóak és érdekesek:

• The Rule of the Door and Other Fanciful Regulations (Double-

day, 1967)
• The Metallic Muse (Doubleday, 1972)
• A Galaxy of Strangers (Doubleday, 1976)

Biggle nem csak az írásai miatt érdekes személy. Az SFWA egyik

alapító tagja volt. 1975-ben létrehozta a Science Fiction Oral
History Associationt. Az „oral history” interjúk, beszélgetések,
beszédek megőrzése az eredeti felvételek formájában. Ennek je-
lentősége nyilvánvaló: egy adott esemény résztvevői másként
láthatják és értelmezhetik az eseményt, ami az írásos beszámo-
lókban nem feltétlenül jelenik meg. Ehhez kapcsolódóan két
könyvet is publikált: The Science Fiction Oral History Association
Handbook (SFOHA, 1985) és Catalog of the Science Fiction Oral
History Association Archives, First Supplement (SFOHA, 1987).

Magyarul az Univerzumban jelent meg először Biggle egy műve

(„Milyen gyönyörű iskola”). Még néhány elbeszélését fordították
le, de a most publikált regény az első hosszabb lélegzetű, magya-
rul is olvasható írása.

Zsoldos Endre

Bibliográ ia
• „Milyen gyönyörű iskola” [And Madly Teach, F&SF, 1966. má-
jus], Univerzum, 1968. október, november, december
• „Retúrjegy Mocsidarapba” [Esidarap ot Pirt Dnuor, If, 1960. no-
vember], Galaktika 1991. február, ford. Berczky Tamás
• „Az űrárva” [The Man Who Wasn’t Home, Fantastic, 1960.
szeptember], Galaktika 1991. december, ford. Füssi-Nagy
Géza

Jegyzetek

[1]
Shakespeare: Macbeth, V. felvonás, 3. szín (Szabó Lőrinc fordítása). Valamennyi idé-
zet helye: Shakespeare összes drámai művei I-IV. (Franklin Társulat, é. n.)
[2]
A velencei kalmár, I. felvonás 1. szín (Vas István fordítása)
[3]
U. o.
[4]
Hamlet, III. felvonás, 1. szín (Arany János fordítása)
[5]
Hamlet, I. felvonás, 2. szín (Arany János fordítása)
[6]
Tévedések víg játéka, II. felvonás, 1. szín (Fodor József fordítása)
[7]
Téli rege, II. felvonás, 1. szín (Kosztolányi Dezső fordítása)
[8]
János király, III. felvonás, 1. szín (Arany János fordítása)
[9]
Szeget szeg gel, II. felvonás, 2. szín (Vajda Endre fordítása)
[10]
Sok hűhó semmiért, IV. felvonás, 2. szín (Fodor József fordítása)