„Mindeneket megújítani Krisztúsban”

Instaurare omnia in Christo

Egyházközségünk megújulását elősegítő időszakos kiadvány.

IV. évfolyam 2. szám. 2016. január 17.
Kiadja: Szent József Plébánia. Cím: 8800 Nagykanizsa Ady E. 15. www.szentjozsefplebania.hu
Felelős kiadó és szerkesztő: Váron István. E-mail: varonistvan@gmail.com

Kérdések és válaszok 2.
A mostani lapszámban a szentmisék felajánlásával – miseszándékokkal – foglalkoznék.
Ez egy nagyon összetett téma, ami a kérdések sokaságából is ki fog derülni.
 Legelőször is az lenne a kérdésem, hogy kikért, vagy milyen szándékokra szok-
tak a hívek szentmisét kérni? A miseszándékok egy csoportja valamiért, valaki(k)ért való
hálaadás (Ebbe beletartozik a szentekért – főként – Szűz Máriáért való hálaadás is). Egy
másik csoportja az élőkért való felajánlás, és a harmadik – talán a leggyakoribb – az elhuny-
takért végzett szentmisék csoportja.
 Mikortól szokás az elhunytakért szentmisét felajánlani? Innentől kezdve néhány-
szor a Katolikus Egyház Katekizmusát (KEK) fogom segítségül hívni a világos válaszadás
végett. A kérdésre tehát a KEK szerinti válasz: „az Egyház az első időktől kezdve tisztelte a
halottak emlékét, könyörgéseket ajánlott fel értük, különösen pedig az eucharisztikus áldo-
zatot, hogy megtisztulva eljussanak Isten boldogító színelátására.” (KEK 1032)
„Segítsük őket és emlékezzünk meg róluk. Ha ugyanis Jób fiai megtisztultak atyjuk ál-
dozata által (Jób 1,4-5): miért kételkedel abban, hogy a mi áldozati adományaink vigaszta-
lást nyújtanak az elhunytaknak? (...) Ne késlekedjünk tehát segíteni azoknak, akik eltávoztak,
és fölajánlani imádságainkat értük.” (Aranyszájú Szent János)
2Makkabeus 12,43-45: „Júdás aztán gyűjtést rendezett a katonák között … engesztelő
áldozat bemutatására. Ilyen szépen és nemesen viselkedett, mivel gondolt a feltámadásra.
Ha ugyanis nem hitt volna az elesettek föltámadásában, fölösleges és értelmetlen dolog lett
volna a halottakért imádkozni. Arról is meg volt győződve, hogy akik jámborságban halnak
meg, azokra nagy jutalom vár – ez szent és jámbor gondolat volt. Azért mutatott be engesz-
telő áldozatot, hogy megszabaduljanak bűneiktől.”
 Rögtön el is érkeztünk a következő fontos kérdéshez a Makkabeus Júdás imént
idézett tette nyomán, hogy tulajdonképpen csak „bizonyos halottakért” lehet misét fel-
ajánlani? Így van. Az előbbi idézetben benne van, hogy Júdás csak azokért mutat be áldo-
zatot, „akik jámborságban halnak meg”. S az áldozat célja, hogy a jámborságban (Isten
ismerete, szeretete) élt emberek „megszabaduljanak bűneiktől”. És ezt tanítja az Egyház is:
„Csak akkor egyesülhetünk Istennel (léphetünk be a mennybe), ha szabadon választjuk azt,
hogy szeretjük Őt. Istent pedig nem szerethetjük, ha ellene, a felebarátunk vagy önmagunk
ellen súlyosan vétkezünk: „Aki nem szeret, az a halálban marad. Mindaz, aki gyűlöli testvé-
rét, gyilkos: azt pedig tudjátok, hogy a gyilkosnak nincs örök élete” (1Jn 3,15). A mi Urunk
1
figyelmeztet bennünket arra, hogy el leszünk választva tőle, ha elmulasztunk segíteni a sze-
gények és kicsinyek súlyos szükségében, akik az ő testvérei. Ha halálos bűnben halunk meg
anélkül, hogy azt megbántuk vagy Isten irgalmas szeretetét befogadtuk volna, akkor – saját
szabad választásunk révén – tőle örökre elválasztottak maradunk. Ezt az Isten és a szentek
közösségéből való végleges önkizárás állapotát nevezzük „pokolnak”. (KEK 1033)
„Az Egyház tanítása állítja a pokol létét és örökkétartó voltát. Azok lelkei, akik halálos
bűn állapotában halnak meg, a halál után azonnal a pokolba jutnak, ahol a pokol kínjait
szenvedik, „az örök tüzet”. A pokol legsúlyosabb kínja az örök elszakítottság Istentől, aki-
ben egyedül talál az ember életet és boldogságot, melyre teremtetett és amire vágyakozik.”
(KEK 1035)
Tehát – és ezt jól értsük meg – hogy csak azokért az elhunytakért lehet szentmiséket
felajánlani, akik Istennek tetsző életet éltek és a tisztítóhelyre kerültek. Igazságtalan is volna,
hogy ha egy életében gonosz, rossz, felelőtlen, nemtörődöm ember a holta után néhány be-
fizetett szentmise után a mennybe jutna, míg mások komolyan megküzdöttek – például vér-
tanúként – a mennybejutásért már itt a földön. Ha olcsón – pár forintért – bejuthatnánk a
mennybe, akkor nem lenne értelme itt a földön hívőnek lenni. Ide kívánkozik egy zsoltár
idézet: „Hiszen önmagát senki meg nem válthatja, senki sem fizethet az Úrnak váltságdíjat.”
(Zsolt 49,8). „A Szentírás kijelentései és az Egyház tanítása a pokolról meghívás a felelős-
ségre, mellyel az embernek örök sorsát szemmel tartva kell élnie a szabadságával. Ugyan-
akkor sürgető meghívás a megtérésre: „A szűk kapun lépjetek be! Tágas a kapu és széles az
út, mely a kárhozatba visz, bizony sokan mennek be rajta. De milyen szűk a kapu, és milyen
keskeny az út, mely az életre visz, bizony kevesen találják meg azt” (Mt 7,13-14): „Mivel
pedig nem tudjuk sem a napot, sem az órát, az Úr intelme szerint állandóan virrasztanunk
kell, hogy amikor befejezzük földi életünk egyetlen futamát, beléphessünk vele a menyeg-
zőre, az áldottak közé számláltassunk, és ne kelljen mint haszontalan és lusta szolgáknak az
örök tűzre távoznunk, a külső sötétségre, ahol sírás és fogcsikorgatás lesz.” (KEK 1036)
 Akkor az előbb elejtett kifejezés alapján csak a tisztítóhelyre került lelkekért
érdemes szentmisét felajánlani? Ez így nem egészen igaz. Az elhunytak oldaláról nézve
igaz, de az élők esetében ez még nem áll fenn. Az élőkkel kapcsolatos szentmise felajánlá-
sokról egy másik számban írunk.
 De kik kerülhetnek a tisztítóhelyre és mi is történik ott? „Akik Isten kegyelmében
és barátságában halnak meg, de még nem tökéletesen tiszták, örök üdvösségük felől ugyan
biztonságban vannak, de a halál után tisztuláson mennek át, hogy elnyerjék azt a szentséget,
melyre szükségük van, hogy a mennyország örömébe beléphessenek.” (KEK 1030)
„Az Egyház a választottaknak ezt a végső tisztulását, ami teljesen különbözik a kárho-
zottak büntetésétől, purgatóriumnak, tisztítóhelynek nevezi. Az Egyház a tisztítóhelyre vo-
natkozó tanítását főleg a Firenzei és a Trienti Zsinaton fogalmazta meg. Az Egyház hagyo-
mánya bizonyos Szentírási helyekre hivatkozva, (1Kor 3,15; 1Pét 1,7) tisztító tűzről beszél:
„Hinnünk kell, hogy bizonyos kisebb bűnök számára az ítélet előtt van egy tisztító tűz, mert
az örök Igazság mondja, hogy ha valaki a Szentlélek ellen káromkodik, az sem ebben, sem

2
az eljövendő világban (Mt 12,31) nem nyer bocsánatot. E kijelentésből következik, hogy
egyes bűnök ebben a világban, mások az eljövendőben bocsáttatnak meg.” (KEK 1031)
 Honnan tudhatjuk, hogy elhunyt hozzátartozónk a tisztítóhelyre, a mennybe
vagy a pokolba jutott? Erre a kérdésre csak azt válaszolhatjuk, hogy egyikünk sem tudja
megítélni teljes bizonyossággal azt, hogy ki melyik lelki állapotba került a halálát követően.
Ugyanakkor le kell, szögezzük, hogy sejtésünk lehet a halál utáni jutalomról, hiszen megint
csak visszatérve arra, amit nemrég mondtunk, hogy aki istentelenül és bűnös életet élt itt a
földön, annak a kárhozatra van esélye. Aki pedig példamutató, Istennek szentelt életet élt,
az üdvösségre van esélye. De egy mozzanatra ki kell térnünk! Mégpedig, hogy a halálunk
előtti időszak nagyon kritikus. Aki bűnbánatot tart – legyen akármilyen bűnös ember is – az
üdvözülhet. Üdvözülhet – feltételes módban – mert Isten dönt erről. Tehát koránt sem mind-
egy, milyen lelki állapotban hal meg valaki. Aki a halála előtt nem rendezi Istennel a „szám-
lákat”, azaz nem gyón meg, az adott esetben elmarasztaló ítéletre számíthat. Aki viszont
tisztességesen felkészül a különítéletre, és meggyón, megáldozik, az nagy valószínűséggel
bejuthat a mennyországba. A Katekizmus már idézett soraira emlékeztetnék ismét, hogy
lelkünk túlvilági sorsa a mi kezünkben van, és csak rajtunk múlik, mi lesz velünk odaát. És
aki ezzel nem törődik, az ne várjon sok jót odaát.
 Említésre került egy új fogalom, a különítélet. Mi ez? „A halál véget vet az ember
életének, mint olyan időnek, amely lehetőséget adott a Krisztusban megnyilvánult isteni ke-
gyelem elfogadására vagy elutasítására. Az Újszövetség az ítéletről elsősorban a Krisztus-
sal a második eljövetelekor való végső találkozás távlatában beszél, de többször állítja azt
is, hogy minden egyes ember a halála után közvetlenül megkapja cselekedeteinek és hitének
jutalmát. A szegény Lázár példabeszéde (Lk 16,22), Krisztus szava a kereszten a jobb lator-
hoz (Lk 23,43), valamint az Újszövetség más szövegei beszélnek a lélek végső sorsáról, ami
az egyes emberek számára különböző lehet.” (KEK 1021)
„Az egyes emberek haláluktól kezdve megkapják örök fizetségüket halhatatlan lelkük-
ben az életüket Krisztushoz mérő különítéletben, hogy tisztulás által vagy közvetlenül be-
menjen a mennyei boldogságra, illetve közvetlenül örökre elkárhoztassa magát.” (KEK
1022)
 Úgy tűnik nekem, hogy manapság sokszor (de nem mindig) csak az van, hogy
valaki befizeti a pénzt, és megrendeli a szentmisét, mint egy szolgáltatást, és várja, hogy
odaát (Istennél) majd minden rendben lesz. Ez kicsit gyanús. Igen, már céloztam arra
többször is, hogy pár forinttal az üdvösséget nem vásárolhatjuk meg! Olyan lenne ez a gya-
korlat, mint a középkorban a búcsúcéduláké, hogy pénz ellenében a bűneink bocsánatot
nyernek. Ilyen nincs! De sajnos sok hívő és nem hívő helytelenül gondolkodik és elvárja a
szolgáltatást az Egyháztól. De az Egyház nem szolgáltat pénzért örök üdvösséget! És van
még egy dolog, amit a hívők, nem hívők elfelejtenek. Mégpedig az, hogy nem elég befizetni
a mise árát és aztán a padban ülve várni, hogy élő és elhunyt szeretteink, majd „jobban
lesznek”. Van ennek egy másik feltétele is, mégpedig a misét felajánló hívő Isten szerinti
elégséges lelki állapota. Egy példával szemléltetném ezt: ha koszos, cafatos ruhában kérek
valakitől valamit, akkor nem biztos, hogy megkapom, mert visszataszítónak fognak engem
3
találni. Viszont egy jól öltözött ápolt emberként sokkal inkább meghallgatják kérésemet, és
valószínűleg segítséget is fogok kapni. Ugyanez van a szentmise felajánlásokkal is. Hiába
fizetem be a szentmise árát, ha lelkileg koszos, cafatokba öltözött ember vagyok (nagyon
régóta nem gyóntam, nem áldoztam, lehet misére sem jártam, sőt Isten sem érdekel). Az az
ember, aki nem gyón, nem áldozik, nem jár misére, nem érdekli Isten, vagy mindezeket
felemásan teszi, mi okból kéri, sőt olykor követeli Istentől-Egyháztól a mise felajánlása által
az üdvösséget, mint – számara csak egy – szolgáltatást?
 És mi van akkor – mert előfordul –, hogy a miséző pap nem mondja be a mise-
szándékot, vagy rossz nevet mond be? Előfordul – sajnos. Meg kellene értünk azt, hogy a
misét nem csak a pap „szolgáltatja”, hanem az is, aki kéri a misét. A szentmisét a pap a
hívekkel együtt mutatja be. Így onnantól kezdve, hogy a szentmisét kérjük, az máris felaján-
lásra kerül Istennél is. És attól, hogy nincs hangosan kimondva a miseszándék, még nem azt
jelenti, hogy nincs felajánlva a szentmiseáldozat az adott célra. Mert a szentmise áldozat
érvényessége nem a hangosan kimondott miseszándéktól függ, hanem többek között Krisz-
tustól. Nem is beszélve arról, hogy minden szentmisében imádkozunk minden egyes élő és
elhunyt személyért. Még egyszer kimondva: minden élő és elhunyt személyért. Ha a mise-
szándék bemondását hatalmas fülekkel váró hívők / nem hívők a szentmise imádságait is
ilyen odafigyeléssel hallanák meg, akkor nem esnének pánikba, ha nem hallják a fizetett
szolgáltatás célját. És Isten, aki mindent tud, tudja, hogy kiért lett felajánlva a szentmise
akkor is, ha esetleg a pap – olykor önhibáján kívül – rossz nevet is mond be. Az ilyen hi-
bákkal felajánlott misék után olykor előfordul, hogy az ekkor már nem éppen kedves hívők
/ nem hívők – mivel nem kapták meg azt, amit kifizettek (tehát szerintük szolgáltatás), és
amit olykor lehet érdemtelenül követeltek (lásd elégtelen lelki állapot), ezért haragosan, fel-
háborodnak, azonnal visszakérik a pénzt (természetesen visszakapják) és becsapva maguk
mögött a templomkaput mennek – jobb esetben csak – egy másik (szolgáltató) templomba.
Jézus célzást tett e magatartásra is: „Kihez hasonlítsam e nemzedék fiait? Kihez hasonlíta-
nak? Hasonlítanak a piacon tanyázó gyermekekhez, akik így kiáltoznak egymáshoz: Furu-
lyáztunk, de nem táncoltatok, siránkoztunk, de nem zokogtatok.” (Lk 7,31-32).
 Akkor mi lenne a helyes magatartás a szentmise felajánlásokkor? 1. eldöntöm,
hogy kiért szeretnék misét mondatni. 2. elgondolkodom azon, hogy pl. elhunyt hozzátarto-
zóm mindent megtett-e lelki üdvének érdekében. 3. beíratom a miseszándékot a plébániai
irodában. 4. mielőtt az „én misém” lenne, elmegyek gyónni (kötelező és alaposan)! 5. az
„én misémen” szentáldozáshoz járulok (kötelező). 6. (pót lépés) ha esetleg nem hallottam a
miseszándékomat, vagy rossz nevet hallottam, akkor igyekszem higgadtan megkérdezni en-
nek okát, mert nem biztos, hogy úgy van, amint én gondolom. Továbbá felteszem magam-
nak a kérdést: hiszed-e hogy elhunyt hozzátartozód Isten irgalmából üdvözült? Ha hiszed,
akkor miért idegeskedsz? Ha nem hiszed, akkor volt-e értelme misét mondatnod? Akkor a
szentmisemondatás a „nem árt, nem használ” esetet idézi és a nem hívő ember oldaláról
nézve csak színház és bohóckodás.
MIVEL A TÉMÁHOZ KAPCSOLÓDÓ MINDEN KÉRDÉSRE NEM TUDTAM VÁ-
LASZT ADNI MOST, ÍGY A TÉMÁT MÉG FOLYTATJUK. Isti atya