HARMADIK FEJEZET

AZ EGOISTA ÖNGYILKOSSÁG
(FOLYTATÁS)

Ám, ha a vallás csak azért és csak oly mértékben óvja meg az

embert az öngyilkosságtól, mert és amilyen mértékben társada­
lom, valószínű, hogy más társadalmaknak ugyanez a hatása.
Vizsgáljuk tehát meg ebből a szempontból a családot és a politi­
kai társadalmat.

I.

Ha csak az abszolút számokat nézzük, úgy tűnik, hogy a nőtle­

nek körében kevesebb az öngyilkosság, mint a nős férfiaknál,
így Franciaországban 1873-1878 folyamán 16 264 nős férfi kö­
vetett el öngyilkosságot, a nőtlen öngyilkosok száma viszont
csak 11 709 volt. Az első szám úgy aránylik a másodikhoz, mint
132 a 100-hoz. Minthogy ugyanazt az arányt figyelhetjük meg
más időszakokban és más országokban is, bizonyos szerzők
valaha azt állították, hogy a házasság és a családi élet növeli az
öngyilkosság esélyeit. Kétségtelen, hogy ha az öngyilkosságot
a közkeletű felfogás jegyében elsősorban az élet nehézségei ál­
tal okozott kétségbeesés aktusának tekintjük, ez a vélemény na­
gyon valószínűnek látszik. Hiszen a nőtlen férfi élete könnyebb,
mint a nősé. Vajon a házasság nem hoz e magával mindenféle
terhet és felelősséget? Ahhoz, hogy valaki egy család jelenét és
jövőjét biztosítsa, nem kell-e sokkal több nélkülözést és szenve­
dést vállalnia, mint ha csak egyetlen ember szükségleteiről kel­
lene gondoskodnia?1Ám bármilyen nyilvánvalónak látszik is
ez az a priori gondolatmenet, tökéletesen elhibázott, s a tények
csak azért kölcsönzik neki a megalapozottság látszatát, mert
rosszul elemezték őket. Ezt elsőnek az idősebb Bertillon mutat­

1 Lásd Wagner: D ie G e s e t z m ä s s i g k e i t . . . , 177. o.

177
ta ki leleményes számítással, amelyet a következőkben ismer­
tetünk.2
Ahhoz ugyanis, hogy helyesen értékeljük az előbb közölt
számokat, tekintetbe kell vennünk, hogy a nőtlenek igen nagy
része még nem múlt el 16 éves, a nős férfiak viszont mind idő­
sebbek. Márpedig 16 éven alul az öngyilkossági tendencia pusz­
tán az életkor következtében rendkívül csekély. Franciaország­
ban egymillió lakosra mindössze egy vagy két 16 éven aluli ön-
gyilkosság jut; a következő életkori periódus aránya viszont
már hússzor akkora. Következésképpen az a körülmény, hogy
a nőtlenek kategóriájában igen nagy számban szerepelnek 16
éven aluli gyermekek, jogosulatlanul lecsökkenti a nőtlenek át­
lagos öngyilkossági készségét, hiszen ezt az alacsony számot
nem a nőtlenség okozza, hanem az életkor. Ha látszatra az ön-
gyilkosságokból kevésbé részesednek, ez nem azért van, mert
nem házasok, hanem mert a kategóriában szereplők nagy része
még gyermek. Ha tehát úgy akarjuk összehasonlítani a két né­
pességet, hogy tisztán megállapíthassuk a családi állapot kizá­
rólagos hatását, ki kell küszöbölni ezt a zavaró elemet, és a 16
éven aluliakat kizárva, csak a 16 éven felüli nőtlenekkel kell
összehasonlítani a nős férfiakat. A kivonás elvégzése után azt
látjuk, hogy 1863- 1868-ban 1 millió 16 éven felüli nőtlen közül
átlagban 173-an ölték meg magukat, 1 millió házasember közül
pedig 154,5 követett el öngyilkosságot. Az első szám úgy vi­
szonyúk a másodikhoz, mint 112 a 100-hoz.
A nőtlenség tehát fokozta az öngyilkossági tendenciát. Ez a
fokozó hatás azonban még sokkal nagyobb, mint amit a fenti
számok sejtetnek. Eddig ugyanis úgy számoltunk, mintha az
összes 16 éven felüli nőtlennek és az összes férjnek ugyanaz
volna az életkora. Márpedig ez nem így van. Franciaország­
ban a nőtlen férfiak többségének, pontosan 58%-ának életkora
15 és 20 év között van, a hajadonok többségéé, pontosan
57%-áé pedig 25 év alatt. Az előbbiek átlagos életkora 26,8, az

2 Lásd a Mariage c. cikket, Dictionnaire cncyclopddique des sciences medicates,

2. sorozat, 50. skk. - Vö. ezzel kapcsolatban J. Bertillon fils: Les célibataires, les
veufs et les divorcés au point vue du manage (A házasságon kívüliek, az özve­
gyek és az elváltak a házasság szempontjából). Revue scicntifique, 1879. február.
- Ugyanó': cikk in Bulletin de la Socicté d'Anthropologie, 1880, 280. skk. - Dürk­
heim: Suicide et natalité (Öngyilkosság és születési arány). Revue philosophiquc,
1888. november.

178
utóbbiaké 28,4. Ezzel szemben a férjek átlagos életkora 40-45
év. S most nézzük meg az öngyilkosság életkor szerinti alaku­
lását:
16-21 év között 45.9 öngyilkosság 1 m illió lakosra
21-30 év között 97.9 öngyilkosság 1 m illió lakosra
31-40 év között 114,5 öngyilkosság 1 m illió lakosra
41-50 év között 164,4 öngyilkosság 1 m illió lakosra

Ezek a számok 1848-1857-re vonatkoznak. Ha tehát kizárólag

az életkor számítana, a nőtlenek öngyilkossági készsége nem
haladhatná meg a 97,9-et, a nős férfiaké pedig 114,5 és 164,4 kö­
zött mozogna, azaz 140 táján helyezkedne el. A férjek öngyil­
kossága úgy aránylana a nőtlenekéhez, mint 100 a 69-hez. Az
utóbbiak az előbbieknek csupán kétharmadát jelentenék, hol­
ott tudjuk, hogy arányuk meghaladja az előbbiekét. A családi
életnek tehát az a hatása, hogy megfordítja az arányt. Ha a csa­
ládi kötelék nem éreztetné hatását, a nős férfiak körében az élet­
kor folytán másfélszer annyi öngyilkosságnak kellene előfor­
dulnia, mint a nőtleneknél, a valóságban azonban lényegesen
kisebb mértékben ölik meg magukat. Ezért azt mondhatjuk,
hogy a házas állapot körülbelül a felére csökkenti az öngyilkos­
ság veszélyét, illetve pontosabban, a nőtlenség a 112 : 69 arány­
nyal kifejezhető mértékben, azaz 1,6-szeresére fokozza az ön­
gyilkossági tendenciát. Ha tehát a férjek öngyilkossági tenden­
ciáját 1-nek vesszük, akkor az ugyanolyan átlagos életkorú
nőtlenekét 1,6-ben kell megállapítani.
Az arányok Olaszországban is lényegében ugyanezek. A fér­
jek körében életkoruk folytán (1873-1877-ben) 1 millióra 102
öngyilkosságnak kellene jutni, a 16 éven felüli nőtlenek köré­
ben pedig 77-nek; az első szám úgy aránylik a másodikhoz,
mint a 100 a 75-höz.3 Valójában azonban a nős emberek keve­
sebb öngyilkosságot követnek el: 86 öngyilkos nőtlenre mind­
össze 71 öngyilkos férj jut, vagyis az arány 121 :100. így tehát a
nőtlenek készsége úgy aránylik a férjekéhez, mint 121 : 75, más
szóval 1,6-szerese az utóbbinak, akárcsak Franciaországban.
Hasonló megállapításokat tehetnénk más országokkal kapcso­

3 Feltételezésünk szerint e csoportok átlagos életkora ugyanaz, mint Fran­

ciaországban. A feltevésből eredő esetleges hiba csak egészen csekély lehet.

179
latban is. A házasemberek öngyilkossági aránya mindenütt
többel vagy kevesebbel alacsonyabb a nőtlenekénél,4 holott az
életkor hatása folytán magasabbnak kellene lennie. Württem-
bergben 1846 és 1860 között a két szám aránya 100 :143, Po­
roszországban 1873 és 1875 között 100 :111.
Megjegyzendő azonban, hogy bár a jelenleg beszerezhető in­
formáció mellett majdnem minden esetben ez az egyetlen al­
kalmazható számítási módszer, és ezért fel is kell használnunk,
hogy a tény általánosságát megállapíthassuk, de ennek a szá­
mításnak az eredményei mindenképpen csak erősen megköze­
lítő jellegűek lehetnek. Azt kétségbevonhatatlanul bizonyítja
ugyan, hogy a nőtlenség fokozza az öngyilkossági tendenciát;
de ennek a fokozó hatásnak a méretéről nem ad egészen pontos
képet. Amikor ugyanis el akartuk különíteni az életkor és a csa­
ládi állapot hatását, a 30 évesek és a 45 évesek öngyilkossági
arányának egymáshoz való viszonyát vettük támpontul. Saj­
nos a családi állapot már eleve rányomta a bélyegét magára
erre a viszonylatra; mert amikor ennek a két életkornak a saját
öngyilkossági arányát kiszámították, együtt vették számba a
nőtleneket és a házasokat. Persze, ha a két életkori periódusban
azonos volna a férjek és a nőtlenek, illetve a feleségek és a haja-
donok aránya, a számok megfelelően kiegyensúlyoznák egy­
mást, és tisztán kapnánk meg az életkor hatását. A helyzet
azonban merőben más. Míg a 30 évesek között a nőtlenek vala­
mivel többen vannak, mint a férjek (az 1891 -i összeírás értelmé­
ben az előbbiek száma 746111, az utóbbiaké 714 278), addig a 45
évesek között már csak gyenge kisebbséget alkotnak (333 033
nőtlen szemben 1 864 401 férjjel); ugyanez a helyzet a másik
nemnél is. E miatt az egyenlőtlen elosztás miatt a nőtlenek nagy
öngyilkossági készsége nem jár azonos hatással a két esetben.
Az első arányt jobban megemeli, mint a másodikat. Követke­
zésképpen a második szám aránylag túl kicsiny, és az a meny-
nyiség, amellyel az előbbit meg kellene haladnia, ha kizárólag
az életkor hatása érvényesülne, mesterségesen alacsony szin­
ten van tartva. Más szóval, az a különbség, amely a 25-30 éve­
sek és a 40-45 évesek között az öngyilkosság tekintetében pusz­
tán az életkor hatása következtében fennáll, minden bizonnyal na­

4 Feltéve, ha együtt vesszük mindkét nemet. Később majd látjuk, miért lé­
nyeges ez a megjegyzés (II. rész, V. fej., 3. pont).

180
gyobb, mint ahogyan ez a számítási mód mutatja. Mármost, a
nős ember által élvezett immunitás hatása majdnem teljes egé­
szében ennek a különbségnek a megtakarítására megy el. Úgy­
hogy ez az immunitás a valóságosnál kisebbnek látszik.
Sőt ez a módszer még súlyosabb hibákat is okozott. Például
amikor meg akarták állapítani az özvegységnek az öngyilkos­
ságra gyakorolt hatását, több ízben beérték azzal, hogy az özve­
gyek öngyilkossági arányát az azonos átlagos életkorú - azaz kb.
65 éves - valamennyi családi állapotú egyén arányával hasonlí­
tották össze. Nos, 1863-1868-ban 1 millió özvegyember közül
628 követett el öngyilkosságot; 1 millió 65 éves ember közül pe­
dig (összes családi állapotot együttvéve) mintegy 461. Ezekből a
számokból tehát azt a következtetést kellene levonni, hogy az
özvegyek még az azonos életkorúak között is lényegesen na­
gyobb számban ölik meg magukat, mint a lakosság bármelyik
más kategóriája. így nyert hitelt az az előítélet, hogy az öngyil­
kosság szempontjából valamennyi állapot között az özvegység a
legáldatlanabb.5 A valóság azonban az, hogy a 65 éves népesség
azért nem produkál több öngyilkosságot, mert majdnem teljes
egészében házasemberekből áll (997 198, szemben 134 238 nőt­
lennel). Ha tehát kimondhatjuk is ennek az összehasonlításnak
az alapján, hogy az özvegyek körében nagyobb az öngyilkossági
hajlam, mint az azonos korú nős embereknél, arra vonatkozólag
semmiféle következtetést nem vonhatunk le belőle, hogy mi a
különbség köztük és a nőtlenek között.
Végül, ha csak az átlagokat hasonlítjuk össze, csak nagyjából
tudjuk megállapítani a tényeket és összefüggéseiket. így köny-
nyen előfordulhat, hogy a nős férfiak általában véve kevésbé
hajlanak az öngyilkosságra, mint a nőtlenek, de bizonyos kivé­
teles életkorokban fordított az arány; s majd látjuk, hogy csak­
ugyan van ilyen eset. Márpedig a fenti módszerrel nem jutunk
a nyomára ezeknek a kivételeknek, amelyek igen tanulságosak
lehetnek a jelenség magyarázata szempontjából. Emellett je­
lentkezhetnek az életkoruk között igen lényeges különbségek
is, bár anélkül, hogy az arány megfordulna, ezeket is hasznos
lehet kimutatni.

5 Lásd Bertillon: M a r i a g e c. cikk in: D i d . e n c y c l., 2. sorozat, 5. o. - Morselli:

i. m., 348. o. - Corre: C r i m e e t s u i c i d e , 472. o.

181
 Ezeket a hátrányokat csak úgy küszöbölhetjük ki, ha kü-
lön-külön minden életkorra vonatkozólag megállapítjuk min­
den csoport saját arányát. Ebben az esetben például össze tud­
juk hasonlítani a 25 és 30 év közötti nőtleneket az ugyanilyen
korú férjekkel és özvegyekkel, s ugyanígy valamennyi többi
életkori periódusban; ily módon a családi állapot hatása elkülö­
nül minden egyéb tényezőtől, és mindennemű lehetséges vál­
tozás láthatóvá válik. Egyébként ezt a módszert alkalmazta
Bertillon is, mégpedig elsőnek, a halálozásra és a házasságköté­
sek számára. Sajnos a hivatalos közlemények nem bocsátják
rendelkezésünkre az ehhez az összehasonlításhoz szükséges
adatokat.6Az öngyilkosok életkorát ugyanis családi állapotuk­
tól függetlenül közük. Az egyetlen állam, amely tudomásunk
szerint más eljárást követett, Oldenburg Nagyhercegség (bele­
értve Lübeck és Birkenfeld Fejedelemséget).7 Ebből a statiszti­
kából megkapjuk 1871-1885-re vonatkozólag az öngyilkossá­
gok életkor szerinti megoszlását külön-külön mindegyik családi

6 Pedig amilyen nehéz a magánembernek összegyűjteni ezeket az informá­

ciókat, annyira nem okozna ez fáradságot a hivatalos statisztikai irodáknak.
A legkülönbözőbb, senkit sem érdeklő adatokkal árasztanak el, és hallgatnak
arról, aminek alapján, mint később majd látjuk, egyedül mondhatnánk valamit
a család jelenlegi helyzetéről a különböző európai társadalmakban.
7 Van egy svéd statisztika is (lásd B u l l e t i n d e d e m o g r a p h i c i n t e r n a t i o n a l e , 1878,
195. o.), amely felvilágosítást ad erről, de ez az anyag használhatatlan. Először
is együvé vették az özvegyeket és a házasságon kívülieket. Emiatt az összeha­
sonlítás alig szignifikáns, hiszen ilyen eltérő életfeltételeket meg kell különböz­
tetni. Ezenfelül véleményünk szerint rossz az egész kimutatás. A következő
számokat adja:

1^25 26-35 36-45 46-55 56-65 66-75 Fölötte

1 0 0 0 0 0 l a k o s r a j u t ó ö n g y i lk o s s á g , n e m , é le t k o r é s c s a lá d i á l la p o t s z e r i n t fe l b o n t v a

Férfiak
Nősek....................... 10,51 10,58 18,77 24,08 26,29 20,76 9,48
Nem nősek (özvegyek
és nőtlenek).............. 5,69 25,73 66,95 90,72 150,08 229,27 333,35
Nők
Férjezettek................ 2,63 2,76 4,15 5,55 7,09 4,67 7,64
Férj nélküliek........... 2,99 6,14 13,23 17,05 25,98 51,93 34,69
H á n y s z o r n a g y o b b n e m é s k o r s z e r i n t f e l b o n t v a a h á z a s s á g o n k í v ü li e k
ö n g y i lk o s s á g i a r á n y a a h á z a s o k é n á l?
Férfiak........................ 0,5 2,4 3,5 3,7 5,7 ii 37
Nők........................... 1,13 2,22 3,18 3,04 3,66 11,12 4,5

182
állapotban. Ebben a kis államban azonban e tizenöt év folya­
mán mindössze 1369 öngyilkosság történt. Minthogy ilyen kis
számú esetből semmi bizonyosat nem következtethetünk, ma­
gunk próbáltuk elvégezni ezt a munkát Franciaországra vonat­
kozólag az igazságügy-minisztérium birtokában levő kiadat­
lan okmányok alapján. Vizsgálatunk 1889-re, 1890-re és 1891-re
vonatkozott. Körülbelül 25 000 öngyilkosságot kategorizáltunk
ezen a módon. Eltekintve attól, hogy ez a szám már magában
véve is elég nagy ahhoz, hogy következtetni lehessen belőle,
arra a megállapításra jutottunk, hogy megfigyeléseinket nem
kell hosszabb időre kiterjeszteni. Egy-egy életkori periódus jel­
lemző száma ugyanis mindegyik csoporton belül lényegileg
azonos marad évről évre. Ezért fölösleges volna az átlagokat
több év adatai alapján megállapítani.

Ezek az eredmények az első pillanattól fogva gyanúsnak látszottak, mert nagy­

mértékben eltérnek az általunk ismert tényéktől, ami az élemedett korú háza­
sok roppant mértékű megóvási együtthatóját illeti. Föltétlenül verifikálni akar­
tuk ezeket a számokat, ezért megvizsgáltuk, hogy ugyanebben az időszakban
ugyanebben az országban abszolút számban hány öngyilkosságot követett el
mindegyik szóban forgó korcsoport. A férfiakra vonatkozólag a következő
eredményt kaptuk:

16-25 26-35 36-45 46-55 56-65 66-75 Fölötte

Nősek.............. 16 220 567 640 383 140 15
Nem nősek....... 283 519 410 269 217 156 56
Ha összehasonlítjuk ezeket az adatokat a fenti arányszámokkal, világosan lát­
ható, hogy számítási hibát követtek el. Hiszen 66 és 75 év között a nősek és a
nem nősek abszolút számban majdnem ugyanannyi öngyilkosságot követnek
el, míg 100 000 lakosra számítva az előbbiek öngyilkossági aránya 11-szer ki­
sebb az utóbbiakénál. Ez akkor volna igaz, ha az ilyen életkorú férfiak között
10-szer annyi (pontosan 9,2-szer annyi) volna a nem nős (özvegy plusz aggle­
gény). Ugyanebből az okból a 75 éven felüli férfiak között is 10-szer annyi nős­
nek kellene lenni, mint nem nősnek. Ez azonban lehetetlen. Ezekben az idős
korosztályokban nagyon sok az özvegy, s a nőtlenekkel együtt ugyanannyian
vagy éppenséggel többen vannak, mint a házasok. Ebből sejteni lehet, hogy a
számítás összeállítói valószínűleg hol hibáztak. Minden bizonnyal összeadták
a nőtlenek és az özvegyek által elkövetett öngyilkosságokat, s a kapott ered­
ményt csak a nőtlenek számával osztották el, ezzel szemben a nős férfiak által el­
követett öngyilkosságok számát az özvegyek és a férjek együttes lélekszámával
osztották. Azt, hogy így jártak el, az teszi valószínűvé, hogy a nős férfiaknak a ki­
mutatás szerinti megóvási együtthatója csak az előrehaladott életkorokban hihe­
tetlen, vagyis akkor, amikor az özvegyek száma már elég nagy ahhoz, hogy lé­
nyegesen meghamisítsa a számítási eredményt. És a valószínűtlenség éppen 75
év felett maximális, azaz akkor, amikor már igen sok az özvegy.

183
 XX. TÁBLÁZAT
Oldenburg Nagyhercegség
A 10 000 lakosra jutó öngyilkosságok száma nemenként,
korcsoportonként és családi állapot szerint
az 1871-1885-ös időszak átlagában8
M egóvási együttható
az özve­
a házasoknál
gyeknél
N em Özve­
Életkor Házasok a nem az özve- a nem há-
házasok gyek
házasok- gyekhez zásokhoz
hoz viszo- viszo- viszonyít-
nyitva nyitva va
Férfiak
0-20 7,2 769,2 0,09
20-30 70,6 49,0 285,7 1,40 5,8 0,24
30-40 130,4 73,6 76,9 1,77 1,04 1,69
40-50 188,8 95,0 285,7 1,97 3,01 0,66
50-60 263,6 137,8 271,4 1,90 1,90 0,97
60-70 242,8 148,3 304,7 1,63 2,05 0,79
Efelett 266,6 114,2 259,0 2,30 2,26 1,02
Nők
0-20 3,9 95,2 0,04
20-30 39,0 17,4 2,24
30-40 32,3 16,8 30,0 1,92 1,78 1,07
40-50 52,9 18,6 68,1 2,85 3,66 0,77
50-60 6 6 ,6 31,1 50,0 2,14 1,60 1,33
60-70 62,5 37,2 55,8 1,68 1,50 1,12
Efelett 120 91,4 1,31

Az eredményeket a XX. és a XXI. táblázat mutatja. Hogy a szá­

mok értelmét világosabban kidomborítsuk, az özvegyek arányát
és a házasok arányát jelző szám mellé mindegyik életkornál oda­
írtuk azt, amit mi megóvási együtthatónak nevezünk, mind az
utóbbiaknál az előbbiekkel szemben, mind a kettőnél együtt a
nőtlenekkel szemben. Ezzel a kifejezéssel azt a számot jelöljük,
amely azt mutatja, hogy azonos életkor mellett egy csoportban
hányszor kevesebb az öngyilkosság, mint egy másikban. Ha te-

8 A számok tehát nem évi átlagot jelentenek, hanem a tizenöt év folyamán

összesen elkövetett öngyilkosságokat veszik tekintetbe.

184
 XXI. TÁBLÁZAT
Franciaország (1889-1891)
Az 1 000 000 lakosra jutó öngyilkosságok száma évi átlagban,
korcsoportonként és családi állapot szerint
M egóvási együttható
az özve­
a házasoknál
gyeknél
Nem Özve­
Életkor Házasok a nem az özve­ a nem
házasok gyek
házasok­ gyekhez házasok­
h o z vi­ viszo­ hoz vi­
szonyítva nyítva szonyítva
Férfiak
15-20 113 500 0,22
20-25 237 97 142 2,40 1,45 1,66
25-30 394 122 412 3,20 3,37 0,95
30-40 627 226 560 2,77 2,47 1,12
40-50 975 340 721 2,86 2,12 1,35
50-60 1434 520 979 2,75 1,88 1,46
60-70 1768 635 1166 2,78 1,83 1,51
70-80 1983 704 1288 2,81 1,82 1,54
Efelett 1571 770 1154 2,04 1,49 1,36
Nők
15-20 79,4 33 333 2,39 10,0 0,23
20-25 106 53 66 2,00 1,05 1,60
25-30 151 68 178 2,22 2,61 0,84
30-40 126 82 205 1,53 2,50 0,61
40-50 171 106 168 1,61 1,58 1,01
50-60 204 151 199 1,35 1,31 1,02
60-70 189 158 257 1,19 1,62 0,77
70-80 206 209 248 0,98 1,18 0,83
Efelett 176 110 240 1,60 2,18 0,79

hát azt mondjuk, hogy a 25 éves férjek megóvási együtthatója 3

a 25 éves nőtlenekkel szemben, ezt úgy kell érteni, hogy ha az
ilyen életkorú férjek öngyilkossági tendenciáját 1-nek vesszük,
akkor ugyanebben az életkori periódusban a nőtleneké 3. Ter­
mészetesen amikor a megóvási együttható az egység alá siily-
lyed, akkor valójában fokozási együtthatóvá változott át.
A XXL táblázat alapján a következő törvényeket fogalmaz­
hatjuk meg:

185
 1. A túl korai házasságoknak fokozó hatásuk van az öngyilkosság­
ra, főleg a férfiaknál. Igaz, hogy ez az eredmény túlságosan kis
számú esetből adódott, s így még alá kellene támasztani; Fran­
ciaországban a 15 és 20 év közöttiek között évi átlagban csak 1,
pontosabban 1,33 férj követ el öngyilkosságot. Minthogy azon­
ban ugyanez a tény Oldenburg Nagyhercegségben is megmu­
tatkozik - itt még a nőknél is -, igen kevéssé valószínű, hogy
véletlen volna. Ugyanez a fokozó hatás, legalábbis a férfiakat il­
letőleg, még az előbb idézett4 svéd statisztikából is látható. Ha
tehát az előbbiekben már kifejtett okokból úgy véljük is, hogy
ez a statisztika az előrehaladottabb életkorokat illetőleg pontat­
lan, az élet korai szakaszaival kapcsolatos érvényességében
nincs okunk kételkedni, hiszen ekkor még nincsenek özve­
gyek. Egyébként tudjuk, hogy az igen fiatal férjek és feleségek
halálozási aránya lényegesen felülmúlja az ugyanilyen életko­
rú fiatalemberekét és leányokét. Ezer 15 és 20 év közötti nőtlen
férfi közül évente 8,9 halálozik el, ezer ugyanilyen korú nős
ember közül 51, azaz 473%-kal több. A másik nemnél kisebb a
különbség: a feleségek halálozási aránya 9,9, a leányoké 8,3, va­
gyis az első s a második szám aránya csak 119 :100.910 A fiatal
házasoknak ez a nagyobb halálozási aránya nyilvánvalóan tár­
sadalmi okokból ered; mert ha fő oka a szervezet kellő érettségé­
nek hiánya volna, akkor a női nemnél erősebben kellene jelent­
keznie, a szüléssel járó veszélyek miatt. így minden amellett
szól, hogy az idő előtti házasságokból olyan erkölcsi állapot áll
elő, amely, főleg a férfiakra, kártékony hatású.
2. 20 éven felül mindkét nembeli házasok megóvási együtthatót
mutatnak a nőtlenekkel és a hajadonokkal szemben. Ez az együttható
nagyobb annál, mint amit Bertillon számított ki. Az általa ka­
pott 1,6 inkább minimum, semmint átlag.'1

9 Lásd előbb, 182. o. - Persze az is elképzelhető volna, hogy a 15 és 20 év kö­

zötti házasok kedvezőtlen helyzetét az okozza, hogy átlagos életkoruk maga­
sabb, mint az ugyanebbe a periódusba tartozó házasságon kívülieké. Csakhogy
az a tény, hogy a következő életkori periódusba tartozó házasok (20-25 év) ön­
gyilkossági aránya 15-ször kisebb, bizonyítja, hogy az előbbi csoport esetében
reális fokozódásról van szó.
10 Lásd Bertillon: M a r i a g e , 43. skk.
" Egyetlen kivétel van: a 70 és 80 év közötti nők együtthatója valamivel ki­
sebb az egységnél. Ezt az eltérést Seine megye hatása okozza. A többi megyé­
ben (lásd XXII. táblázat, 205. o.) az ugyanilyen életkorú nők együtthatója na­

186
 Ez az együttható nő az életkorral. H am ar eléri a maximumot,
amely Franciaországban a 25 és 30 év közöttieknél, Oldenburg-
ban pedig a 30 és 40 év közöttieknél jelentkezik; ettől kezdve
csökken egészen az élet utolsó periódusáig, amikor is bizonyos
esetekben újra csekély emelkedés következik be.
3. A házasoknak a nőtlenekkel és hajadonokkal szembeni megóvást
együtthatója különbözik a két nemnél. Franciaországban a férfiak
vannak előnyben, és a két nem között lényeges a különbség; a
férjeknél az átlag 2,73, a feleségeknél viszont csak 1,56, vagyis
43%-kal alacsonyabb. Oldenburgban azonban fordított a hely­
zet; az átlag a nőknél 2,16, a férfiaknál viszont csak 1,83. Meg­
jegyzendő, hogy ugyanakkor kisebb az aránytalanság; itt a
második szám csupán 16%-kal alacsonyabb az elsőnél. Azt
mondhatjuk tehát, hogy társadalmanként változik, hogy a házasság
állapota melyik nemnek kedvez inkább, s hogy a két nem aránya közöt­
ti különbség nagysága maga is változik aszerint, hogy melyik nem van
a kedvezőbb helyzetben. Menet közben m ég találkozunk olyan té­
nyekkel, amelyek alátámasztják ezt a törvényt.
4. Az özvegység mindkét nemnél csökkenti a házasok együttható­
ját, de a legtöbb esetben nem szünteti meg teljesen. Az özvegyek in­
kább megölik magukat, mint a házasemberek, de általában
még mindig kevésbé, mint a nőtlenek és hajadonok. Az özve­
gyek együtthatója bizonyos esetekben még az 1,60-ot és 1,66-ot
is eléri. Ugyanúgy változik a korral, m int a házasoké, de ez a
fejlődés szabálytalan, és nem lehet törvényszerűséget felfedez­
ni benne.
Akárcsak a házasoknál, az özvegyeknél is nemenként változó a
nőtlenekkel és hajadonokkal szemben mutatkozó megóvási együttható.
Franciaországban a férfiak vannak előnyösebb helyzetben. Átla­
gos együtthatójuk 1,32, míg az özvegyasszonyoké kisebb az egy­
ségnél, 0,84, azaz 37%-kal kevesebb. Oldenburgban viszont a
nők vannak előnyben, ugyanúgy, mint a házasok között; átlagos
együtthatójuk 1,07, míg az özvegy férfiaké kisebb az egységnél,
0,89, vagyis 17%-kal kevesebb. Akárcsak a házasságnál, a két
nem közötti különbség kisebb akkor, amikor a nő van inkább
megóva, mint akkor, amikor a férfié az előny. Most is csak azt

gyobb az egységnél, mindamellett megjegyzendő, hogy még vidéken is kisebb

a többi korcsoporténál.

187
mondhatjuk tehát: társadalminként változik, hogy az özvegység álla­
potában melyik nem van kedvezőbb helyzetben, s a két nem aránya közöt­
ti különbség maga is változik aszerint, hogy melyik nem van előnyben.

Miután megállapítottuk a tényeket, meg kell kísérelnünk a ma­

gyarázatot.

II.

A házasemberek immunitása csak a következő két ok valame­

lyikének tulajdonítható.
Tulajdonítható a családi környezet hatásának. Ebben az esetben
a család az egyénre gyakorolt hatásával semlegesíti az öngyilkos-
sági tendenciát, illetve megakadályozza felülkerekedését.
Tulajdonítható egy olyan tényezőnek, amit házassági kivá­
lasztásnak nevezhetünk. A házasság ugyanis mechanikusan vá­
logató munkát végez a lakosság körében. Nem az házasodik, aki
akar; az embernek kevés esélye van a családalapításra, ha nem
rendelkezik bizonyos - egészségi, vagyoni és erkölcsi - tulajdon­
ságokkal. Aki tehát nem rendelkezik ezekkel, kivéve bizonyos
körülmények különleges szerencsés összejátszását, ha tetszik, ha
nem, a nőtlenek, illetve hajadonok csoportjába kerül, amely ily
módon magában foglalja az ország egész emberi selejtjét. Itt ta­
lálkoznak a nyomorékok, a gyógyíthatatlanok, a túl szegény
vagy a menthetetlenül züllött emberek. Ha tehát a lakosságnak
ez a része e szempontok miatt alacsonyabb rendű a másiknál,
egészen természetes, hogy ez az alacsonyabbrendűség maga­
sabb halálozási arányszámban, jelentékenyebb méretű bűnözés­
ben, végül erősebb öngyilkossági készségben jelentkezik. Úgy­
hogy e hipotézis értelmében nem a család óv meg az öngyilkos­
ságtól, a bűntől, a betegségtől; a házasok kiváltsága egyszerűen
abból eredne, hogy csak azok jutottak el a családi életig, akik már
eleve komoly bizonyságát adták fizikai és erkölcsi egészségüknek.
Bertillon a jelek szerint tétovázott e két magyarázat között, és
mindkettőt igénybe vette. Utána Letourneau az Evolution du
manage et de la famille (A házasság és a család fejlődése) című
művében12kategorikusan a második mellett foglalt állást. Ahá-

12 Paris, 1888,436. o.

188
zas népesség vitathatatlan magasabbrendűségében nem haj­
landó a házasállapot magasabbrendűségének következményét
és bizonyítékát látni. ítéletével nem sietett volna ennyire, ha
nem kezelte volna olyan sommásan a tényeket.
Az mindenképpen valószínűnek látszik, hogy a házasembe­
rek fizikai és erkölcsi állapota általában véve jobb, mint a há­
zasságon kívül élőké. Az azonban semmiképpen sem helytál­
ló, hogy a házassági kiválasztás csak a népesség színe-javát en­
gedi be a házasságba. Főleg az kétséges, hogy a vagyontalan és
pozíció nélküli emberek lényegesen kevésbé házasodnának,
mint a többiek. így például, mint azt meg is állapították,13álta­
lában több a gyermekük, mint a jómódú osztályok tagjainak.
Ha tehát az előrelátás nem akadályozza meg őket abban, hogy
a józanság határain túl növeljék családjukat, miért gátolná ez
őket a családalapításban? Egyébként a továbbiakban még szá­
mos olyan ténnyel találkozunk majd, amelyek azt bizonyítják,
hogy a nyomor nem tartozik az öngyilkosság társadalmi ará­
nyát meghatározó tényezők közé. Ami a nyomorékokat illeti,
igaz ugyan, hogy mint indokra sokszor hivatkoztak nyomorék
voltukra, de egyáltalán nincs bebizonyítva, hogy az öngyilko­
sok túlsúllyal regrutálódnának az ő soraikból. A neuraszténia,
legkülönbözőbb formáiban, az a szervezeti-pszichikai vérmér­
séklet, amely az embert a leginkább önmaga megölésére pre­
desztinálja. Ma viszont a neuraszténia inkább kitüntető jegy­
nek számít, semmint fogyatékosságnak. Az intelligencia meg­
nyilvánulásai előtt hódoló túlfinomult társadalmainkban az
ideges emberek szinte nemességet alkotnak. Csak a kimondott
őrültek vannak kizárva a házasságból. Ennek a szűk csoport­
nak a kirekesztése azonban nem ad magyarázatot a házasok
nagyfokú immunitására.14
E némileg a priori megfontolásokon kívül számos tény bizo­
nyítja, hogy a házasok és a házasságon kívüliek közötti különb­
ség okai egészen mások.

13J. Bertillon fils, a Revue scienlifique idézett cikke.

14 Hogy megcáfolják azt a hipotézist, amely szerint a házasok kiváltságos
helyzete a házassági kiválasztásnak köszönhető, többen az özvegység állítóla­
gos fokozó hatására hivatkoztak. Láttuk azonban, hogy ez a fokozódás a nőtle­
nekkel összehasonlítva nem áll fenn. Az özvegy férfiak körében még mindig
kevesebb az öngyilkosság, mint a nem házasoknál. Az érv tehát nem helytálló.

189
 Ha ez a házassági kiválasztás következménye volna, a hatás­
nak attól a pillanattól kellene jelentkeznie, amikor a kiválasztás
működni kezd, vagyis már abban az életkorban, amikor a fiatal­
emberek és a leányok házasodni kezdenek. Már itt látni kellene a
különbséget, amely azután fokozatosan növekednék a válogatás
folyamatával párhuzamosan, vagyis abban a mértékben, aho­
gyan a házasságképes emberek házassági kötelékre lépnek, és el­
hagyják, hogy úgy mondjuk, azt a masszát, amely természeténél
fogva arra rendeltetett, hogy a menthetetlen nőtlenek és aggszü­
zek osztályát alkossa. Végül a maximális különbségnek abban az
életkorban kellene megmutatkoznia, amikor a búza már végér­
vényesen elvált a konkolytól, amikor az egész házasságképes
népesség már valóban házas, amikor a házasságon kívüliek már
egytől egyig olyanok, akiket fizikai vagy erkölcsi alacsonyabb-
rendűségük visszavonhatatlanul erre az állapotra ítélt. Ezt az
időpontot a 30. és 40. életév közé kell helyezni; ezen túl az embe­
rek már nemigen kötnek házasságot.
A megóvási együttható azonban a valóságban egészen más­
ként alakul. Az indulási periódusban igen sokszor fokozási
együtthatót látunk helyette. Az egészen fiatal házasok inkább
hajlanak az öngyilkosságra, mint a házasságon kívüliek; ez
nem volna így, ha születésüktől fogva magukban hordanák im­
munitásukat. Másodszor, a maximum szinte ugrásszerűen je­
lentkezik. Az első olyan periódusban, amikor éreztetni kezdi
hatását a házasemberek kiváltságos helyzete (20 és 25 év kö­
zött), az együttható eléri azt a szintet, amelyet a későbbiekben
már nem halad meg. Márpedig ebben a periódusban csak15
148 000 nős férfi áll szemben 1 430 000 nőtlennel és 626 000 fér­
jes nő 1 049 000 leánnyal szemben (lekerekített számok). Követ­
kezésképpen ebben az életkori periódusban még a házasságon
kívüliek között leledzik annak az elitnek a nagyobbik része,
amelyet veleszületett tulajdonságai állítólag arra jelöltek ki,
hogy később a házasemberek arisztokráciáját alkossa; vagyis a
két osztály között az öngyilkosság szempontjából még csekély
különbségnek kellene lennie, holott a valóságban máris jelenté­
keny. Ugyanígy a következő életkorban (25 és 30 között) még
mindig házasságon kívül él annak a 2 millió embernek több

15 A számok az 1891-es francia népszámlálás adatai.

190
mint a fele, akinek 30 és 40 éves kora között kell házasságra lép­
nie; ennek ellenére azonban a házasságon kívüliek korántsem
húznak hasznot abból, hogy ezek még jelen vannak soraikban,
hanem éppenséggel ekkor produkálják a legrosszabb arányt.
Nincs még egy életkori periódus, amikor a népességnek ez a
két csoportja az öngyilkosság tekintetében ilyen messze volna
egymástól. Ezzel szemben 30 és 40 között, amikor a különválás
befejeződött, amikor a házasok csoportjának keretei telítődtek,
a megóvási együttható, ahelyett hogy a csúcspontjára emelked­
ne, és ezzel visszatükrözné, hogy maga a házassági kiválasztás
is teljessé vált, egy csapásra számottevően süllyed. A férfiaknál
3,2-ről 2,77-ra esik, a nőknél pedig még erősebb a csökkenés:
2,22 után 1,53, azaz 32%-os.
Másrészt ennek a kiválogatási folyamatnak, bárhogyan reali­
zálódjék is, egyenlő mértékben kell érvényesülnie a fiatalembe­
reknél és a hajadonoknál; hiszen a leányokból ugyanolyan módon
lesznek feleségek, mint a férfiakból férjek. Ha tehát a házasem­
berek erkölcsi magasabbrendűsége egyszerűen kiválasztás ered­
ménye, ennek egyenlő mértékben kellene jelentkeznie mindkét
nemnél, s így az öngyilkossággal szembeni immunitás tekinte­
tében is egyenlőségnek kellene lennie. A valóságban azonban
Franciaországban a férjek lényegesen védettebbek, mint a fele­
ségek. A férjeknél a megóvási együttható egészen 3,20-ig emel­
kedik, csak egyszer süllyed 2,04 alá, és általában 2,80 körül in­
gadozik, a feleségeknél viszont a maximum nem haladja meg a
2,22-ot (vagy legfeljebb a 2,39-ot),'6a minimum pedig kisebb az
egységnél (0,98). S figyelemre méltó, hogy éppen a házassági
állapot az, amikor Franciaországban a nő az öngyilkosság terén
a leginkább megközelíti a férfit. Nézzük, milyen volt 1887-
1891-ben a különböző családi állapotokban levő férfiak és nők
részaránya az öngyilkosságban:16

16 Azért élünk ezzel a fenntartással, mert ez a 2,39-os együttható a 15-20 év

közötti korcsoportra vonatkozik, s minthogy ebben az életkorban nagyon ke­
vés feleség lesz öngyilkos, a számítás alapjául szolgáló, rendkívül csekély szá­
mú eset kétségessé teszi az adat pontosságát.

191
 100 nem házas öngyilkos 100 házas öngyilkos közül
Életkor
közül korcsoportonként korcsoportonként
férfi nő férfi nő
20-25 70 30 65 35
25-30 73 27 65 35
30-40 84 16 74 26
40-50 86 14 77 23
50-60 88 12 78 22
60-70 91 9 81 19
70-80 91 9 78 22
Efelett 90 10 88 12

Valamennyi életkorban azt látjuk tehát,17hogy a feleségek sokkal

nagyobb mértékben részesednek a házasok öngyilkosságaiban,
mint a hajadonok a házasságon kívüliek öngyilkosságaiban. Két­
ségtelenül nem arról van szó, hogy a feleség jobban ki volna téve
az öngyilkosságnak, mint a hajadon, hiszen a XX. és a XXI. táblá­
zat ennek az ellenkeződét bizonyítja. Hanem csak arról, hogy ha
sikerül révbe jutnia, ezzel kevesebbet nyer, mint a férfi. De ha az
immunitás eszerint nem egyenlő mértékű, ebből az következik,
hogy a családi élet eltérően befolyásolja a két nem erkölcsi alka­
tát. Hogy a különbségnek csak ez lehet az oka, azt perdöntő mó­
don bizonyítja, hogy a családi közeg hatására alakul ki és növek­
szik. Hiszen a XXI. táblázatból világosan kiderül, hogy a kiindu­

17 A legtöbb esetben, amikor összehasonlítjuk egymással a két nem helyzetét

két eltérő családi állapotban, nem szokták kiküszöbölni az életkor hatását, ami
azonban pontatlan eredményekre vezet. így a szokásos módszerrel azt talál­
nék, hogy 1887-1891-ben 79 öngyilkos férjre 21 öngyilkos feleség, 100 öngyil­
kos nőtlenre pedig 19 öngyilkos hajadon jutott. Ezek a számok téves képet
nyújtanának a helyzetről. A táblázatból világos, hogy a feleségek és a hajado­
nok részaránya közötti különbség minden egyes életkorban jóval nagyobb. En­
nek az az oka, hogy a kétféle családi állapotban a nemek közötti különbség vál­
tozik az életkortól függően. 70 és 80 év között ez a különbség körülbelül kétszer
akkora, mint 20 éves korban. Mármost a házasságon kívüli népesség majdnem
teljes egészében 30 éven aluliakból áll. Ha tehát nem vesszük figyelembe az
életkort, akkor a kapott különbség valójában a 30 év körüli nőtlenek és hajado­
nok különbsége. Ha pedig ezt hasonlítjuk össze, ugyancsak életkor szerinti
megkülönböztetés nélkül, a házas férfiak és nők különbségével - akik átlago­
san 50 évesek -, akkor a 30 éves házasságon kívülieket vetettük egybe az 50
éves házasokkal. Az összehasonlítás tehát hamis, és a hibát még az a tény is fo­
kozza, hogy a kétféle családi állapotban az életkor eltérően befolyásolja a két
nem közötti különbséget. A házasságon kívüliek körében gyorsabban nő a kü­
lönbség, mint a házasok körében.

192
láskor a megóvási együttható a két nemnél alig különbözik (az
egyiknél 2,93 vagy 2, a másiknál 2,40). Később a különbség foko­
zatosan növekedni kezd, előbb azért, mert egészen a maximu­
mot képviselő életkorig a feleségek együtthatója lassabban nő,
mint a férjeké, utána pedig azért, mert a feleségeknél a csökkenés
gyorsabb és jelentékenyebb.18Ha tehát azzal párhuzamosan ala­
kul, amilyen hosszan a családi élet hatása érvényesül, ez csak azt
jelentheti, hogy ez utóbbitól függ.
Még inkább bizonyítja álláspontunkat, hogy a két nemnek a
házasságon belül mutatkozó eltérő védettségi foka országon­
ként különbözik. Oldenburg Nagyhercegségben a nők vannak
kedvezőbb helyzetben, s később majd még egy ilyen fordított
esettel találkozunk. Mindazonáltal a házassági kiválasztás nagy­
jában és egészében mindenütt ugyanúgy folyik. Lehetetlenség
tehát, hogy ez a kiválasztás legyen a házasságon belüli immu­
nitás lényeges tényezője, mert akkor semmiképpen sem vezet­
hetne ellentétes eredményekre a különböző országokban. Ez­
zel szemben nagyon is lehetséges, hogy a család a két különböző
társadalomban olyan, hogy eltérő hatást gyakorol a nemekre.
Következésképpen a családi csoport állapotában kell keres­
nünk az általunk vizsgált jelenség fő okát.

Bármilyen figyelemreméltó is azonban ez a jelenség, pontosab­

ban kell rögzíteni, mert a családi környezet különféle elemekből
áll. A család minden házastárs számára 1. a másik házastársból,
2. a gyermekből áll. Vajon az előbbi vagy az utóbbi tényező gya­
korolja az öngyilkossági hajlam szempontjából az ismertetett
üdvös hatást? Más szavakkal, a család két különböző társulásból
áll: egyszer itt van a házastársi csoport, másodszor a szoros érte­
lemben vett családi csoport. Ennek a két társadalomnak sem az
eredete, sem a természete nem azonos, így minden valószínűség
szerint hatásaiknak is eltérőknek kell lenniük. Az elsőnek a for­
rása egy szerződés és választó vonzódás; a másiknak egy termé­
szeti jelenség, a vérségi összetartozás; az első ugyanannak a
nemzedéknek két tagját köti össze, a második két egymást köve­

18 Ezenkívül az előző táblázatból az is látható, hogy a feleségeknek a házas-

emberek öngyilkosságában való részaránya az életkor előrehaladásával egyre
inkább felülmúlja a hajadonoknak a házasságon kívüliek öngyilkosságában
való részesedését.

193
tő nemzedéket. Az utóbbi ugyanolyan régi, mint maga az embe­
riség, az előbbi csak egy viszonylag késői korban szerveződött
meg. Ha egyszer ennyire különböznek egymástól, a priori egyál­
talán nem bizonyos, hogy mindkettő közreműködik az általunk
megérteni óhajtott tény előidézésében. De még ha mindkét té­
nyező részt vesz is benne, részvételük nem lehet azonos jellegű
és minden bizonnyal azonos mértékű sem. Külön-külön meg
kell tehát vizsgálni, hogy része van-e a dologban az egyiknek és
a másiknak, és ha igen, mekkora.
Arra vonatkozólag, hogy magának a házasságnak a hatása
nem lehet túl nagy, már van egy bizonyítékunk, nevezetesen
az, hogy a házasodás aránya a század eleje óta keveset válto­
zott, ezzel szemben az öngyilkosság a háromszorosára nőtt.
1821-től 1830-ig 1000 lakosra évi 7,8 házasság jutott, 1831-től
1850-ig 8,1851-1860-ban 7,9,1861-1870-ben 7,8,1871-től 1880-ig
8. Ezalatt az 1 millió lakosra jutó öngyilkosságok száma 54-ről
180-ra növekedett. 1880-tól 1888-ig a házasodási arány némileg
esett (8-ról 7,4-re), de ez a csökkenés nem adhat magyarázatot
az öngyilkosságok roppant mértékű elszaporodására: számuk
ugyanis 1880-tól 1887-ig több mint 16%-kal nőtt.19Emellett pe­
dig 1865-1888-ban Franciaország átlagos házasodási aránya
(7,7) majdnem azonos Dániáéval (7,8) és Olaszországéval (7,6);
az öngyilkosság tekintetében viszont óriási különbséget látunk
a három ország között.20

19 Legoyt (i. m., 175. o.) és Corre (Crime et suicide, 475. o.) mégis úgy vélte,
hogy összefüggést állapíthat meg az öngyilkosság és a házasodási arány alaku­
lása között. Tévedésük azonban először is abból ered, hogy túlságosan rövid
időszakot vettek alapul, másodszor a legutóbbi éveket egy abnormális évvel,
1872-vel hasonlították össze, amikor a francia házasodási arány 1813 óta pél­
dátlan, kivételes magasságot ért el, mert ki kellett tölteni az 1870-es háború
nyomán a házas népességben támadt űrt; nem ilyen mérce segítségével kell
mérni a házasodási arány alakulását. Ugyanez vonatkozik Németországra, sőt
majdnem valamennyi európai országra is. Úgy tetszik, mintha ebben a kor­
szakban ostorcsapás lendítette volna előre a házasodást. Hirtelen nagyarányú
emelkedést látunk, amely olykor még 1873-ban is megmarad, így Olaszország­
ban, Svájcban, Belgiumban, Angliában, Hollandiában. Azt lehetne mondani,
hogy egész Európa lerótta a magáét, hogy pótolja a két ország háborús veszte­
ségeit. Egy idő múlva természetesen hallatlan arányú csökkenés következett,
amelynek jelentőségét viszont túlértékelik (lásd Oettingen: Moralstatistik, füg­
gelék 1., 2., és 3. tábla).
20 Lásd Levasseur: Population frtmqaise (Francia népesség). II, 208. o.

194
 Van azonban egy sokkal döntőbb eszközünk is arra, hogy
megmérjük a házastársi kapcsolatnak az öngyilkosságra kifej­
tett külön hatását: meg kell figyelni ezt a hatást ott, ahol a saját
erejére van utalva, azaz a gyermektelen házasságokban.
1887 és 1891 között 1 millió gyermektelen házasember közül
évente 644 követett el öngyilkosságot.21 Ha meg akarjuk tudni,
hogy a házasság mint olyan a családtól elvonatkoztatva milyen
mértékben óvja meg az embert az öngyilkosságtól, csupán össze
kell hasonlítani ezt a számot az ugyanolyan átlagos életkorú
nőtlenek, illetve hajadonok öngyilkossági számával. Ezt az össze­
hasonlítást XXI. táblázatunk alapján meg is tehetjük, s ez a segít­
ség nem a tőle nyerhető legjelentéktelenebb. A nős férfiak átla­
gos életkora akkor - ugyanúgy, mint ma - 46 év és 8 '/3 hónap
volt. Egymillió ugyanilyen életkorú nőtlen körülbelül 975 ön-
gyilkosságot produkál. 644 pedig úgy aránylik a 975-höz, mint
100 a 150-hez, vagyis az utód nélküli férjek megóvási együttha­
tója mindössze 1,5, csupán egyharmaddal kisebb arányban ölik
meg magukat, mint az ugyanolyan korú nőtlenek. Egészen más
a helyzet, amikor gyermekek is vannak. Egymillió gyermekes
férj ugyanabban az időszakban évente csak 336 öngyilkosságot
produkált. Ez a szám úgy viszonylik a 975-höz, mint 100 a
290-hez; vagyis ha a házasság termékeny, a megóvási együttha­
tó majdnem kétszer akkora (1,5 helyett 2,90).
A házastársi kapcsolatnak tehát csak csekély része van a nős
férfiak immunitásában. Sőt a fenti számításban még kissé na­
gyobbnak is vettük ezt a részt, mint amilyen a valóságban. Felté­
teleztük ugyanis, hogy a gyermektelen férjek átlagos életkora ál­
talában azonos a férjekével, holott nyilván fiatalabbak. Mert szá­
muk magában foglalja mindazokat a legfiatalabb férjeket is,
akiknek nem változtathatatlan meddőségük miatt nincs gyer­
mekük, hanem azért, mert még csak most házasodtak, és még
nem volt idejük gyermeket nemzeni. A férfiak átlagban 34 éve­
sek első gyermekük születésekor,22ám 28-29 éves korukban nő­
sülnek. Következésképpen a nős népesség 28 és 34 év közötti ré­
sze majdnem teljes egészében a gyermektelen férjek kategóriájá­
ban szerepel, s ez csökkenti az utóbbiak átlagos életkorát; ezért
bizonyára túloztunk, amikor 46 évben állapítottuk meg ezt az át­

21 Az 1886-i összeírás szerint, Détwmbrenient, 123. o.

22 Lásd Annuaire statistique de la France, 15. köt., 43. o.

195
lagos életkort. Ebben az esetben azonban nem a 46 éves nőtle­
nekkel kellett volna őket összehasonlítani, hanem a fiatalabbak-
kal, akiknek körében viszont, mint tudjuk, kevesebb az öngyil­
kosság. Úgyhogy az 1,5 együttható némileg nagyobb a reálisnál;
ha pontosan ismernénk a gyermektelen férjek átlagos életkorát,
azt látnánk, hogy öngyilkossági készségük még közelebb van a
nőtlenekéhez, mint ahogyan azt a fenti számok mutatják.
Egyébként világosan mutatja a házasság befolyásának korlá­
tozott voltát az a tény is, hogy még a gyermekes özvegyek is
jobb helyzetben vannak, mint a gyermektelen férjek. Az előbbi­
ek körében ugyanis 937 öngyilkosság jut 1 millió főre. Átlagos
életkoruk 61 év és 8' / 3hónap. Az ugyanilyen életkorú nőtlenek
öngyilkossági aránya (lásd a XXI. táblázatot) 1434 és 1768 kö­
zött mozog, vagyis körülbelül 1504. Ez úgy aránylik a 937-hez,
mint 160 a 100-hoz. A gyermekes özvegyek megóvási együtt­
hatója tehát legalább 1,6, azaz nagyobb, mint a gyermektelen
férjeké. Számítási módszerünk inkább még mérsékli, semmint
túlozza ezt az együtthatót. Mert a családos özvegyek kétségkí­
vül idősebbek, mint az özvegyek általában. Hiszen ez utóbbiak
között ott vannak mindazok, akiknek házassága csak azért ma­
radt meddő, mert idő előtt megszakadt, azaz a legfiatalabbak
is. Következésképpen a gyermekes özvegyeket a 62 éven felüli
nőtlenekkel és hajadonokkal kellene összehasonlítani (ezeknek
pedig koruk miatt erősebb az öngyilkossági tendenciájuk). Vi­
lágos, hogy ez az összehasonlítás csak még erősebbnek m utat­
ná a gyermekes özvegyek immunitását?23
Igaz, hogy az 1,6 együttható jóval alacsonyabb a 2,9-nél, a
gyermekes férjekénél, körülbelül 45%-kal. Ez azt mutatná, hogy
a házastársi kapcsolat magában véve erősebb hatást gyakorol,
mint amilyet feltételeztünk, hiszen ha véget ér, az életben mara­
dó házastárs immunitása jelentékeny mértékben csökken. Ez a
csökkenés azonban csak kis részben tulajdonítható a házasság
megszűnésének. Ezt az bizonyítja, hogy ahol nincsenek gyer­
mekek, az özvegység sokkal enyhébb következményekkel jár.
Egymillió gyermektelen özvegy férfi 1258 öngyilkosságot pro­
dukál, s ez az 1504-hez, a 62 éves agglegények kontingenséhez

23 Ugyanebből az okból a gyermekes házasok életkora magasabb, mint az

összes házasoké, s ezért a 2,9-es megóvási együtthatót inkább alacsanyabbnak
kell tekinteni a valóságosnál.

196
úgy aránylik, mint 100 a 119-hez. így tehát még most is körülbe­
lül 1,2 a megóvási együttható, vagyis kevéssel marad alatta az
ugyancsak gyermektelen férjekének, 1,5-nek. Az első szám csu­
pán 20%-kal alacsonyabb, mint a második. Ily módon amikor
az egyik házastárs halálának nincs más következménye, mint a
házastársi kapcsolat megszakítása, nem jár túl erős következ­
ményekkel az özvegy öngyilkossági tendenciájára nézve. Eb­
ből az következik, hogy a házasság fennállása folyamán csak
csekély mértékben nyomhatja el ezt a tendenciát, hiszen az a
házasság megszűnésekor nem növekszik túlságosan.
Annak okát, hogy az özvegység viszonylag ártalmasabb, ha
a házasság termékeny volt, a gyermekek jelenlétében kell ke­
resni. Bizonyos értelemben igaz ugyan, hogy a gyermekek az
élethez kötik az özvegyet, de az is igaz, hogy súlyosabbá teszik
számára a válságot. Mert nemcsak a házastársi kapcsolatok
bomlottak fel, hanem éppen azért, mivel ebben az esetben
fennállt egy családi társadalom, a veszteség megbénítja ennek a
működését is. Kiesett egy lényeges fogaskerék, és a gépezet
megbomlik. Az egyensúly helyreállítása végett a férfinak ket­
tős feladatot kellene ellátnia, és magára kellene vállalnia olyan
funkciókat, amelyekre nem alkalmas. Ezért veszíti el olyan
mértékben azokat az előnyöket, amelyeket a házasság folya­
mán élvezett. Nem azért, m ert már nem nős, hanem azért, mert
dezorganizálódott a család, amelynek ő a feje. Nem a feleség,
hanem az anya eltűnése okozza a bajokat.
A házasság gyenge hatása azonban - amikor nem egészül ki
természetes módon gyermekekkel - főleg a nő esetében mutat­
kozik meg. Egymillió gyermektelen férjezett nő közül 221 kö­
vet el öngyilkosságot; egymillió ugyanilyen korú hajadon kö­
zül (42 és 43 között) csak 180. Az első szám úgy aránylik a má­
sodikhoz, mint 100 a 67-hez; a megóvási együttható tehát az
egység alá süllyed, 0,67, vagyis valójában fokozási együttható
áll elő. Franciaországban tehát a gyermektelen férjes nők másfélszer
olyan arányban ölik meg magukat, mintáz ugyanolyan életkorú haja-
donok. Azt már megállapítottuk, hogy a nő általában véve keve­
sebb hasznot húz a családi életből, mint a férfi. Most már látjuk,
hogy ennek mi az oka: önmagában a házastársi társadalom árt
a nőnek, és fokozza öngyilkossági tendenciáját.
Ha ennek ellenére úgy látszott, hogy a feleségeknél általában
is kimutatható valamilyen megóvási együttható, ennek az az

197
oka, hogy a gyermektelen házasságok kivételek, és így az ese­
tek többségében jelen levő gyermekek korrigálják és enyhítik a
házasság rossz hatását. Ám még így is csak enyhítésről beszél­
hetünk. Egymillió gyermekes feleség 79 öngyilkosságot produ­
kál; ha ezt összehasonlítjuk a 42 éves hajadonok öngyilkossági
arányát kifejező számmal, 150-nel, azt látjuk, hogy a házas nő
megóvási együtthatója, még amikor anya is, mindössze 1,89,
vagyis 35%-kal kisebb, mint az ugyanilyen helyzetben levő fér­
jeké.24 Úgyhogy az öngyilkosság szempontjából nem írhatjuk
alá Bertillon megállapítását: „Amikor a nő a házasság köteléké­
be lép, többet nyer ettől a társulástól, mint a férfi, de szükség­
képpen többet is veszít a férfinál, amikor elhagyja ezt a kötelé­
ket."25

III.

Ily módon a házasembereknél általában tapasztalható immuni­

tást az egyik nem esetében teljes egészében, a másik nem eseté­
ben nagyobbrészt nem a házastársi társadalomnak, hanem a csa­
ládi társadalomnak a hatása magyarázza. Mindamellett láttuk,
hogy a férfiak még gyermektelenség esetén is védve vannak, leg­
alábbis 1 :1,5 arányban. 150 öngyilkosságból 50, azaz 33% meg­
takarítása, bár jóval kevesebb, mint amikor teljes a család, még­
sem elhanyagolható mennyiség, és föltétlenül tisztázni kell az
okát. Vajon azoknak a speciális jótéteményeknek köszönhető-e,
amelyeket a házasság a férfiak számára jelent, vagy pedig in­
kább a házassági kiválasztásra kell visszavezetni? Mert ha bebi­
zonyítottuk is, hogy az utóbbi korántsem tölti be a neki tulajdo­
nított döntő szerepet, az még nem biztos, hogy semmiféle hatása
sincs.
Sőt van egy tény, amely első megközelítésben mintha kimon­
dottan előírná ezt a hipotézist. Tudjuk, hogy a gyermektelen

24 Hasonló különbséget találunk a gyermektelen férjek és a gyermektelen fe­

leségek együtthatója között is; mindamellett sokkal jelentékenyebb. A nőké
(0,67) 66 %-kal kisebb, mint a férfiaké (1,5). Vagyis a nő a gyermekek révén
50%-ban visszaszerzi azt, amit a férjhez menéssel elveszített. Ez azt jelenti,
hogy míg a férfinál kevésbé húz hasznot a házasságból, de nagyobb előnyt je­
lent számára a család, azaz a gyermek. Örvendetes hatása erősebben érvénye­
sül rajta, mint a férfin.
25 Mariage c. cikk, Diet, encycl., 2. sorozat, V, 36. o.

198
férjek megóvási együtthatója részben túléli a házasságot: 1,5-
ről csupán 1,2-re csökken. Nos, a gyermektelen özvegyeknek
ez az immunitása nyilvánvalóan nem tulajdonítható az öz­
vegységnek, hiszen az magában véve korántsem olyan termé­
szetű, hogy csökkentse az öngyilkossági hajlamot, hanem el­
lenkezőleg, csak erősítheti azt. Az immunitás tehát valamilyen
régebbi okból fakad, amely azonban látszólag nem lehet a há­
zasság, mert az ok hat akkor is, amikor a feleség halála miatt a
házasság már megszűnt. De akkor vajon nem a férjeknek vala­
milyen veleszületett tulajdonságában keresendő-e, amelyet a
házassági kiválasztás csak felszínre hoz, de nem maga idéz elő?
Ha egyszer ez a tulajdonság már a házasság előtt is létezik, és
független attól, akkor egészen természetes, hogy túl is éli. Ha a
házas férfiak valamilyen elitet alkotnak, akkor idetartoznak
szükségképpen az özvegyek is. Igaz, hogy az utóbbiaknál ke­
vésbé hat ez a velük született magasabbrendűség, mert kisebb
mértékben vannak védve az öngyilkossággal szemben. Magá­
ban véve azonban érthető, hogy a megözvegyülés okozta meg­
rázkódtatás részben semlegesítheti ezt a preventív befolyást, és
meggátolhatja abban, hogy teljes mértékben hasson.
Ezt a magyarázatot azonban csak akkor lehetne elfogadni, ha
mindkét nemre alkalmazható. Úgyhogy a férjes nőknél is meg
kellene találni legalább nyomokban ezt a természetes hajlamot,
amely egyébként azonos feltételek mellett nagyobb mértékben
védi meg őket az öngyilkosságtól, mint ahogyan a hajadonok
védve vannak. Csakhogy már a puszta tény, hogy gyermekte-
lenség esetén a házas nők nagyobb arányban ölik meg magu­
kat, mint az azonos korú hajadonok, vajmi kevéssé egyeztethe­
tő össze azzal a hipotézissel, amely szerint ezek a nők születé­
süktől fogva valamilyen személyes megóvási együtthatóval
rendelkeznek. Még így is feltételezhető volna talán, hogy ez az
együttható a nőnél ugyanúgy megvan, mint a férfinál, csupán a
házasságnak a nő erkölcsi alkatára gyakorolt gyászos hatása tö­
kéletesen hatályon kívül helyezi azt a házasság tartamára. Igen,
de ha valóban csak arról volna szó, hogy a nőnek a házassági
kapcsolatra lépéssel bekövetkező, hogy úgy mondjuk, erkölcsi
hanyatlása álcázza és elrejti a szóban forgó együttható hatásait,
akkor ezeknek újra jelentkezni kellene a kapcsolat megszűné­
sével, vagyis az özvegységben. Akkor a rá nehezedő házassági
járomtól megszabadult nőnek újra hozzá kellene jutnia vala­

199
mennyi előnyéhez, és bizonyságot kellene tennie veleszületett
magasabbrendűségéről azokkal a nőkkel szemben, akiknek nem
sikerült házasságra lépni. Más szóval, a gyermektelen özvegy­
asszonynak olyan megóvási együtthatót kellene mutatnia a
hajadonokhoz képest, amely legalábbis megközelíti a gyer­
mektelen özvegyemberét. Erről azonban szó sincs. 1 millió
gyermektelen özvegyasszony évente 322 öngyilkosságot pro­
dukál; 1 millió 60 éves hajadon (az özvegyasszonyok átlagos
életkora) öngyilkossági száma 189 és 204 között mozog, azaz
körülbelül 196. Az első szám úgy aránylik a másodikhoz, mint
100 a 60-hoz. A gyermektelen özvegyasszonyok együtthatója
tehát alatta marad az egységnek, vagyis fokozási együttható;
pontosan 0,60-dal egyenlő, ami még a gyermektelen felesé­
gekénél is alacsonyabb valamivel (0,67). Következésképpen
nem a házasság akadályozza meg a nőket abban, hogy bizony­
ságot tegyenek arról az öngyilkossággal szembeni természetes
idegenségükről, amelyet nekik tulajdonítanak.
Erre talán azt felelik, hogy miután a házasság felfüggesztette
ezeknek az áldásos tulajdonságoknak a megnyilvánulását, tel­
jes regenerálódásukat most az akadályozza meg, hogy az öz­
vegység a nő számára még a házasságnál is rosszabb állapot.
Valóban igen elterjedt felfogás, hogy az özvegyasszony válsá­
gosabb helyzetben van, mint az özvegyember. Rá szoktak mu­
tatni, milyen anyagi és erkölcsi nehézségekkel küszködik, ha
magának kell gondoskodnia megélhetéséről, s főleg, ha egy
egész családot kell eltartania. Sőt egyenesen úgy vélték, hogy
ezt a felfogást a tények is bebizonyították. Morselli szerint26 a
statisztika azt mutatja, hogy az özvegyasszony közelebb van a
férfihoz az öngyilkossági készség tekintetében, mint a férjes nő;
s minthogy pedig a férjes nő már eleve közelebb van a férfihoz e
tekintetben, mint a hajadon, ebből, úgymond, az következik,
hogy a nő számára az özvegység a legszörnyűbb helyzet. Mor­
selli az alábbi számokkal támasztja alá tézisét. Ezek csak Fran­
ciaországra vonatkoznak ugyan, de csekély változatokkal vala­
mennyi európai népnél megfigyelhetők:

26 1. m„ 342. o.

200
 100 házas önc vilkos közül 100 özvegy öngyilkos közül
Év
férfi nő férfi nő
1871............. 79 21 71 29
1872............. 78 22 68 32
1873............. 79 21 69 31
1874............. 74 26 57 43
1875............. 81 19 77 23
1876............. 82 18 78 22

A mindkét nembeli özvegyek által elkövetett öngyilkosságok­

ban a jelek szerint csakugyan sokkal nagyobb mértékben része­
sedik a nő, mint a házasok öngyilkosságaiban. Vajon ez nem azt
bizonyítja, hogy a nő számára az özvegység sokkal gyötrelme-
sebb, mint a házasság volt? Ha ez így van, akkor egyáltalán nem
csoda, hogy hiába özvegyült meg: természetének jó hatásai most
voltaképpen még kevésbé érvényesülhetnek, mint eddig.
Sajnos ez az állítólagos törvény tényszerű tévedésen alapul.
Morselli elfelejtette, hogy mindenütt kétszer annyi özvegyasz-
szony van, mint özvegyember. Franciaországban kerek számban
kétmillió özvegyasszony van, és csak egymillió az özvegyembe­
rek száma. Poroszországban az 1890-i összeírás szerint az utób­
biak száma 450 000, az előbbieké 1 319 000, Olaszországban a
megfelelő számok 571 000, illetve 1 322 000. Ilyen körülmények
között egészen természetes, hogy az özvegyasszonyok részará­
nya nagyobb, mint a férjes nőké, hiszen azok nyilvánvalóan
ugyanannyian vannak, mint a férjek. Ha azt akarjuk, hogy az
összehasonlításnak legyen valami értelme, a két népességet kö­
zös nevezőre kell hozni. Ha azonban elvégezzük a megfelelő
számítást, a Morselliéval éppen ellentétes eredményeket kapunk.
Az özvegyek átlagos életkorával azonos életkoré, azaz 60 éves
férjes nők körében 1 millió főre 154 öngyilkosság, a férjek köré­
ben pedig 1 millió főre 577 öngyilkosság jut, vagyis a nők rész­
aránya 21%. Az özvegység folyamán jelentékenyen csökken.
1 millió özvegyasszonyra ugyanis 210 öngyilkosság, 1 millió öz­
vegyemberre pedig 1017 öngyilkosság jut; ebből az következik,
hogy 100 mindkét nembeli öngyilkos özvegy közül mindössze
17 nő. Ezzel szemben a férfiak részesedése 79-ről 83%-ra emelke­
dik. A férfi tehát megözvegyülvén többet veszít, mint a nő, mert
elveszti a házasságból származó előnyeit. így tehát semmi okunk
feltételezni, hogy a helyzetnek ez a megváltozása az ő számára
kevésbé volna súlyos és zavaró hatású, mint a nő számára; en-
201
nek éppen az ellenkezője igaz. Egyébként tudjuk, hogy az öz-
vegyemberek halálozási aránya jóval meghaladja az özvegy­
asszonyokét; ugyanez a helyzet házasodási arányukkal is. Az
özvegyemberek házasodási aránya minden életkorban három-
szor-négyszer akkora, mint az agglegényeké, az özvegyasszo­
nyoké viszont csak kevéssel haladja meg a hajadonokét. A nő te­
hát ugyanolyan mértékben tartózkodik a második násztól, mint
amilyen hevesen törekszik rá a férfi.27 Nyilván másként állna a
dolog, ha olyan könnyű volna özvegynek lenni, és ha a nőnek
olyan nehéz volna elviselnie az özvegységet, mint azt állítják.28
De ha az özvegységben nem találhatók meg azok a tényezők,
amelyek speciálisan megbénítanák a nőnek azokat a természeti
adottságait, amelyekkel a házasságra való kiválasztott mivoltá­
ban állítólag rendelkezik, s ha ezek az adottságok nem adnak
magukról semmiféle életjelt az özvegységben, akkor nincs ala­
punk feltételezni létezésüket? Következésképpen a házassági
kiválasztás hipotézise a női nemre egyáltalán nem alkalmazha­
tó. Semmi sem jogosít fel arra a feltevésre, hogy a házasságra
hivatott nő különleges alkattal rendelkezik, amely bizonyos
mértékig immunissá teszi az öngyilkossággal szemben. De ak­
kor ugyanez a feltevés a férfira vonatkozóan is alaptalan. A gyer­
mektelen férjek 1,5-es együtthatója nem azzal magyarázható,
hogy a népesség legegészségesebb részéből rekrutálódtak; s
így ez az együttható csak a házasság következménye lehet. El
kell tehát ismerni, hogy a házastársi kapcsolat, míg a nőre néz­
ve pusztító hatású, a férfi számára még gyermektelenség esetén
is jótékony. Akik házasságra lépnek, nem képviselnek valami­
féle születési arisztokráciát; nem igaz az, hogy olyan vérmér­
sékletet visznek magukkal a házasságba, amely eltéríti őket az
öngyilkosságtól, hanem a házasélet folyamán tesznek szert erre
a vérmérsékletre. Még ha vannak is bizonyos előnyeik, ezek
csak igen meghatározatlanok és elmosódok lehetnek, mert ha­

27 Lásd Bertillon: Les célibataires, les veufs, etc. Rev. seien!., 1879.
28 Morselli arra is hivatkozik tételének alátámasztásaképpen, hogy háborúk
után az özvegyasszonyok körében sokkal erősebben megnő az öngyilkosság,
mint a hajadonok vagy a feleségek körében. Ez azonban csak azért van így,
mert ilyenkor kivételes arányban megnő az özvegyek száma; természetes hát,
hogy több öngyilkosságot produkálnak, s ez a többlet mindaddig jelen van,
amíg az egyensúly helyre nem áll, és a családi állapotok egymáshoz viszonyí­
tott aránya vissza nem tér a normális keretekbe.

202
tástalanok maradnak, míg bizonyos egyéb feltételek nem adot­
tak. Ennyire igaz az az állítás, hogy az öngyilkosság elsősorban
nem az egyének velük született tulajdonságaitól, hanem rajtuk
kívül álló és rajtuk uralkodó okoktól függ!
Ám még egy nehézséget meg kell itt oldani. Ha ez az 1,5-es
együttható független attól, hogy vannak-e gyermekek, és kizárólag a
házasságnak köszönhető, hogyan lehetséges, hogy túléli azt, és leg­
alábbis mérsékelt formában (1,2) a gyermektelen özvegyembereknél
is megtalálható? Ha elvetjük a házassági kiválasztás elméletét, amely
erre a mozzanatra magyarázatot vélt adni, mivel pótoljuk?
Elegendő feltételezni, hogy a házasság folyamán felvett szo­
kások, hajlamok, tendenciák nem tűnnek el, amikor a házasság
megszűnik. Mi sem természetesebb, mint ez a hipotézis. Ha te­
hát a nős ember, még ha nincsenek is gyermekei, viszonylag ke­
véssé hajlamos az öngyilkosságra, elkerülhetetlenül meg kell
őriznie valamit ebből a beállítottságból özvegysége idejére is.
Minthogy azonban az özvegység mindenképpen együtt jár bizo­
nyos fokú erkölcsi megrendüléssel, és mint alább kimutatjuk, az
egyensúly minden megbomlása az öngyilkosság felé tereli az
embert, ezek a diszpozíciók csak meggyengült formában marad­
nak fenn. Megfordítva, ám ugyanebből az okból, minthogy a
meddő, férjes nő inkább hajlik az öngyilkosságra, mint ha haja­
don maradt volna, megözvegyülvén megőrzi ezt az erős hajla­
mát, sőt az özvegységgel mindig együtt járó zavarok és alkal­
mazkodási nehézségek némileg még fokozzák is azt. Csakhogy
ez az állapotváltozás könnyebb számára, minthogy a házasság
nyomasztólag hatott rá, ezért a súlyosbodás nagyon csekély. Az
együttható csak néhány századdal csökken (0,67-ról 0,60-ra).zy

29 Ha vannak gyermekek, a két nemnél majdnem azonos az együtthatónak

az özvegység miatti csökkenése. A gyermekes férjek együtthatója 2,9; ebből 1,6
lesz. A nőké megfelelően 1,89-ról 1,06-ra süllyed. A csökkenés a férfiaknál 45%,
a nőknél 44%. Mert, mint már mondottuk, az özvegységnek kétféle hatása van:
felborítja 1. a házassági társadalmat; 2. a családi társadalmat. Az elsőt a nő sok­
kal kevésbé érzi meg, mint a férfi, éppen azért, mert kevesebbet profitált a há­
zasságból. Ezzel szemben annál inkább megérzi a másodikfajta változást, mert
gyakran sokkal nehezebben pótolja a férjet a család irányításában, mint a férj a
feleséget a házi funkciók ellátásában. Amikor tehát vannak gyermekek, létrejön
egyfajta kompenzáció, s ennek az a hatása, hogy a két nem öngyilkossági ten­
denciája azonos arányban változik az özvegység következtében. Ily módon az
özvegy nő főleg akkor nyeri vissza a házasság okozta veszteségének egy részét,
ha nincsenek gyermekek.

203
 Ezt a magyarázatot az a tény is alátámasztja, hogy csupán alá­
rendelt esete egy általánosabb érvényű kijelentésnek, amely a
következőképpen fogalmazható meg: Ugyanazon a társadalmon
belül az özvegyi állapotban jelentkező öngyilkossági tendencia mindkét
nemnél függvénye annak az öngyilkossági tendenciának, amelyet a
megfelelő nem a házasállapotban mutat. Ha a házasembert erősen
óvja állapota, akkor az özvegyet is, bár természetesen kisebb
mértékben; ha a házast csak csekély erők tartják vissza az öngyil­
kosságtól, akkor az özvegyet már nagyon kevés vagy semmi
sem. Hogy ennek a teorémának a helytálló voltáról meggyőződ­
jünk, elegendő visszanyúlni a XX. és a XXI. táblázathoz és a belő­
lük levont következtetésekhez. Láttuk, hogy az egyik nem min­
dig kedvezőbb helyzetben van a másiknál, mind a házasságban,
mind az özvegységben. Mármost az a nem, amelyik az első álla­
potban kiváltságos helyzetben van a másik nemmel szemben, a
második állapotban is megőrzi ezt a kiváltságát. Franciaország­
ban a férjek megóvási együtthatója nagyobb, mint a feleségeké;
az özvegyembereké ugyancsak nagyobb, mint az özvegyasz-
szonyoké. Oldenburgban a házasembereknél fordított helyzetet lá­
tunk: a feleség immunitása nagyobb, mint a férfié. S ugyanúgy
az özvegyeknél is fordított a helyzet.
Minthogy azonban ez a két magában álló eset nem tekinthető
föltétlenül elégséges bizonyításnak, továbbá a statisztikai közlemé­
nyek nem bocsátják rendelkezésünkre a szükséges adatokat, hogy
más országok vonatkozásában is verifikálhassuk állításunkat, a
következő eljáráshoz folyamodtunk összehasonlításunk terepének
kiterjesztése végett. Külön-külön kiszámítottuk minden korcso­
portra és családi állapotra vonatkozólag az öngyilkossági arányo­
kat egyfelől Seine megyére, másfelől együttesen az összes többi
megyére is. Az ily módon elkülönített két társadalmi csoport eléggé
különböző ahhoz, hogy az összehasonlítást tanulságosnak tarthas­
suk. S valóban, a családi élet a két csoportban igen eltérően befolyá­
solja az öngyilkosságot (lásd a XXII. táblázatot).
A megyékben a férj sokkal jobban megóvott, mint a feleség.
Az elsőnek az együtthatója csak négy esetben kisebb, mint 3,3,1
míg a feleség egyszer sem éri el a 2-t; az első esetben az átlag 2,88,30

30 A XXII. táblázatból látható, hogy a 20 évnél fiatalabb házasok együtthatója

Párizsban és vidéken egyaránt kisebb az egységnél; azaz az ő esetükben foko­
zódásról kell beszélnünk. Ez is alátámasztja a fentebb felállított törvényt.

204
 XXII. TÁBLÁZAT
Az 1 millió főre jutó öngyilkossági arány összehasonlítása
korcsoportonként és családi állapot szerint
Seine megyében és vidéken (1889-1891)
A nőtle­ A hajado-
nekhez vi- nokhoz vi-
Férfiak szonyított Nők szonyított
megóvási megóvási
együttható együttható
Életkor

j az özvegyeknél
j a feleségeknél
c

Hajadonok
a férjeknél M
Özvegyek

Özvegyek
Feleségek
Nőtlenek

p
Férjek

>>
60
0>
>
N
:0
N
<T3

Vidék
15-20 100 400 0,25 67 36 375 1,86 0,17
20-25 214 95 153 2,25 1,39 95 52 76 1,82 1,25
25-30 365 103 373 3,54 0,97 122 64 156 1,90 0,78
30-40 590 202 511 2,92 1,15 101 74 174 1,36 0,58
40-50 976 295 633 3,30 1,54 147 95 149 1,54 0,98
50-60 1445 470 852 3,07 1,69 178 136 174 1,30 1,02
60-70 1790 582 1047 3,07 1,70 163 142 221 1,14 0,73
70-80 2000 664 1252 3,01 1,59 200 191 233 1,04 0,85
Efelett 1458 762 1129 1,91 1,29 160 108 221 1,48 0,72
A megóvási együtthatók átlaga 2,88 1,45 1,49 0,78
Seine megye
15-20 280 2000 0,14 224
20-25 487 128 3,80 196 64 3,06
25-30 599 298 714 2,01 0,83 328 103 296 3,18 1,10
30-40 869 436 912 1,99 0,95 281 156 373 1,80 0,75
40-50 985 808 1459 1,21 0,67 357 217 289 1,64 1,23
50-60 1367 1152 2321 1,18 0,58 456 353 410 1,29 1,11
60-70 1500 1559 2902 0,96 0,51 515 471 637 1,09 0,80
70-80 1783 1741 2082 1,02 0,85 326 677 464 0,48 0,70
Efelett 1923 1111 2089 1,73 0,92 508 277 591 1,83 0,85
A megóvási együtthatók átlaga 1,56 0,75 1,79 0,93

205
a másodikban 1,49. Seine-ben fordított a helyzet: a férjek átla­
gos együtthatója csak 1,56, a feleségeké viszont 1,79.31 S ponto­
san ugyanezt a fordított relációt látjuk az özvegyembereknél és
özvegyasszonyoknál is. Vidéken az özvegyemberek átlagos együtt­
hatója magas (1,45), az özvegyasszonyoké igen alacsony (0,78).
Seine-ben viszont az utóbbi szám vezet, 0,93-ra emelkedik,
azaz megközelíti az egységet, míg az első szám 0,75-ra esik.
Vagyis bármelyik nem van kedvezőbb helyzetben, az özvegység sza­
bályszerűen követi a házasságot.
Mi több, ha megvizsgáljuk, hogyan aránylik egymáshoz az
egyik csoport férjeinek együtthatója a másik csoportéhoz és az
egyik csoport özvegyeinek együtthatója a másik csoportéhoz, a
következő meglepő eredményeket kapjuk:
Vidéki férjek együtthatója _ 2,88
Seine megyei férjek együtthatója 1,56

Vidéki özvegyemberek együtthatója _ 1,45 _

' — 1/7
Seine megyei özvegyemberek együtthatója 0,75

illetve nőknél:
Seine megyei feleségek együtthatója _ 1,79 _ ^
Vidéki feleségek együtthatója 1,49

Seine megyei özvegyasszonyok együtthatója _ 0,93

—~ - " ' —— 1/ 17.
Vidéki özvegyasszonyok együtthatója 0,78

A számszerű arányok mindkét nemnél néhány századnyi el­

téréssel majdnem azonosak; a nőknél majdnem teljes egyenlő­
séget látunk. így tehát nemcsak arról van szó, hogy ha a háza­
sok együtthatója emelkedik vagy süllyed, az özvegyeké is ugyan­
ezt teszi, hanem arról is, hogy a változás mértéke majdnem azo­
nos. Sőt ezeket a relációkat úgy is kifejezhetjük, hogy még
egyértelműbben bizonyítják az általunk megfogalmazott tör-

31 Látjuk, hogy amikor a házasság inkább a női nemnek kedvez, a két nem
közötti eltérés jóval kisebb, mint amikor a férjnek van előnye; ez is alátámasztja
a fenti megjegyzést.

206
vényt. Ezekből a számokból ugyanis az következik, hogy az öz­
vegység nemre való tekintet nélkül mindenütt konstans arány­
ban csökkenti a házasok immunitását:

Vidéki férjek 2,88

= 1,98,
Vidéki özvegyemberek 1,45

Seine megyei férjek _ 1,56

= 2 , 00,
Seine megyei özvegyemberek 0,75

Vidéki feleségek _ 1,49

= 1,91,
Vidéki özvegyasszonyok 0,78

Seine megyei feleségek _ 1,79

= 1,92.
Seine megyei özvegyasszonyok 0,93

Az özvegyek együtthatója körülbelül feleakkora, mint a házaso­

ké. Túlzás nélkül mondhatjuk tehát, hogy az özvegyek öngyilkos-
sági készsége a házasok megfelelő készségének függvénye; más
szavakkal, az előbbi részben az utóbbinak a következménye. Eb­
ben az esetben azonban, minthogy a házasság még gyermektelen-
ség esetén is óvja a férjet, nem meglepő, hogy az özvegy férfi meg­
őriz valamennyit ebből az örvendetes diszpozícióból.
Ez az eredmény amellett, hogy megoldja az általunk feltett
kérdést, némi fényt vet az özvegység természetére is. Megtudjuk
belőle ugyanis, hogy az özvegység nem olyan állapot, amely ön­
magában volna elviselhetetlenül rossz. Igen gyakran előfordul,
hogy jobb, mint az agglegény vagy hajadon állapota. Az igazság
az, hogy az özvegyemberek és özvegyasszonyok erkölcsi alkatá­
ban nincsen semmi specifikus, hanem egy-egy országon belül a
megfelelő nemű házasok erkölcsi alkatától függ. Csupán annak
a folytatódása. Mondd meg, hogy egy országban hogyan befo­
lyásolja a házasság és a családi élet a férfiakat és a nőket, s én
megmondom, mit jelent számukra az özvegység. Azt látjuk te­
hát, hogy a dolgok örvendetes módon kiegyenlítik egymást:
igaz, hogy ahol a házasság és a családi társadalom jó állapotban
van, fájdalmasabb az özvegység által előidézett válság, de az
emberek mintegy jobban fel vannak fegyverezve ahhoz, hogy
szembenézzenek vele; megfordítva, ez a válság nem olyan sú­
207
lyos, ha a házasság és a család állapota kívánnivalót hagy maga
után, de ebben az esetben az emberek nem is olyan edzettek az
ellenállásra. így azokban a társadalmakban, ahol a férfi többet
profitál a családból, mint a nő, jobban is szenved, ha magára ma­
rad, viszont egyszersmind jobban el is tudja viselni ezt a szenve­
dést, mert előző állapotának üdvös hatásai ellenállóbbá tették a
kétségbeesett döntésekkel szemben.

IV.

A következő táblázat összefoglalja a fentiekben megállapított

tényeket.32
Ebből a táblázatból és az előző pont megjegyzéseiből is vilá­
gosan kiderül, hogy a házasságnak igenis van külön megóvó
hatása az öngyilkosság tekintetében. Ez a hatás azonban igen
korlátozott mértékű, s emellett csak az egyik nem javára érvé­
nyesül. Bármilyen hasznos volt is megállapítani létezését - s
egy későbbi fejezetben majd jobban megértjük, miért volt olyan
hasznos33 -, fennáll az a kétségbevonhatatlan tény, hogy a há-

32 Bertillon (idézett cikkében, Revue scientifique) már megadta a különböző

családi állapotok öngyilkossági arányát aszerint, hogy vannak-e gyermekek
vagy nincsenek. A következő eredményeket kapta (1 millió főre):

Gyermekes özvegy
Gyermekes férjek 205 öngyilkosság férfiak 526
Gyermektelen özvegy
Gyermektelen férjek 478 öngyilkosság férfiak 1004
Gyermekes
Gyermekes feleségek 45 öngyilkosság özvegyasszonyok 104
Gyermektelen Gyermektelen
feleségek 158 öngyilkosság özvegyasszonyok 238

Ezek a számok 1861-1868-ra vonatkoznak. Tekintettel az öngyilkosság általá­

nos emelkedésére, alátámasztják a mi eredményeinket. Minthogy azonban a mi
XXI. táblázatunkhoz hasonló táblázat hiányában nem lehetett összehasonlítani
a házasokat és özvegyeket az ugyanolyan életkorú házasságon kívüliekkel,
nem vonhattunk le semmiféle pontos következtetést a megóvási együtthatóra
vonatkozólag. Másrészt felmerül az a kérdés, hogy érvényesek-e ezek a szá­
mok az egész országra. A Francia Statisztikai Hivatalban ugyanis azt a felvilá­
gosítást kaptuk, hogy 1886 előtt sohasem választották külön a gyermekes és a
gyermektelen házasokat az összeírásokban. Ez csak egyszer, 1855-ben fordult
elő, egy megyénkénti összeírásban, Seine megye kivételével.
33 Lásd II. rész, V. fejezet, 3. pont.

208
 A család hatása az öngyilkosságra nemenként
Férfiak Nők

A nem házasokhoz viszonyí­

'C

tott mecóvási együttható

Öngyilkossági arány
Öngyilkossági arány
>
o
j= .2
c/}
0 '03
«2 >
1 'S.
—c
E £
Ss
<
45 éves nőtlenek 975 42 éves hajadonok 150
Gyermekes férjek 336 2,9 Gyermekes feleségek 79 1,89
Gyermektelen férjek 644 1,5 Gyermektelen feleségek 221 0,67
60 éves nőtlenek 1504 60 éves hajadonok 196
Gyermekes özvegyek 937 1,6 Gyermekes özvegyek 186 1,06
Gyermektelen
özvecvek 1258 1,2 Gyermektelen özvecvek 322 0,60

zasemberek immunitásának legfontosabb tényezője a család,

vagyis a szülők és gyermekek alkotta teljes csoport. Nyilvánva­
ló, hogy a házastársak, tagjai lévén ennek a csoportnak, maguk
is hozzájárulnak ennek az eredménynek a kialakításához, csak
nem mint férj vagy feleség, hanem mint apa vagy anya, mint a
családi társulás tisztségviselői. Egyiküknek a családból való ki­
válása nem azért növeli meg a másik öngyilkosságának esélye­
it, mert megszakadtak az őket személy szerint egymáshoz kap­
csoló kötelékek, hanem azért, mert felborul a család szervezete,
s ennek következményeit az életben maradónak kell viselnie.
A házasság speciális hatására később még visszatérünk. Itt egy­
előre annyit szögezünk le, hogy a családi társadalom, akárcsak
a vallásos társadalom, nagy erő az embereknek az öngyilkos­
ságtól való megóvása terén.
Sőt ez az erő annál nagyobb, minél sűrűbb a család, vagyis
minél nagyobb számú elemet foglal magában.
Ezt az állításunkat már közzétettük és be is bizonyítottuk egy
cikkünkben, amely a Revue pltilosophique 1888. novemberi szá­
mában jelent meg. Akkor azonban a rendelkezésünkre álló sta­
tisztikai adatok hiányos volta nem tett lehetővé egy olyan szi-
209
gorú bizonyítást, mint azt szerettük volna. Nem ismertük ugyanis
a családok átlagos létszámát sem Franciaországban általában,
sem megyénként. Ezért fel kellett tételeznünk, hogy a csalá­
di sűrűség kizárólag a gyermekek számától függ, s emellett,
minthogy az összeírás ezt a számot sem adta meg, e tekintetben
közvetett becslést kellett eszközölnünk, nevezetesen azt a szá­
mot használtuk fel, amit a demográfiában természetes szaporo­
dásnak neveznek, vagyis az ezer elhunytra jutó születések évi
többletét. Ez a megoldás semmiképpen sem volt irracionális­
nak nevezhető, hiszen ha a szaporulat magas, a családok min­
den valószínűség szerint sűrűbbek. Mindamellett az utóbbi
nem következik szükségszerűen az előbbiből, s gyakran be sem
következik. Ahol a gyermekek szokás szerint korán elhagyják
szüleiket, akár azért, hogy kivándoroljanak, akár, hogy külön
gazdaságot alapítsanak, akár egészen más okokból, a család sű­
rűsége nem áll arányban a gyermekek számával. A ház elha­
gyott lehet, akármilyen termékeny is volt a házasság. Ez törté­
nik mind a művelt közegekben, ahol a gyermeket igen fiatalon
elküldik hazulról, hogy elvégezze, illetve befejezze tanulmá­
nyait, mind a legnyomorultabb rétegekben, ahol az idő előtti
szétszóródás a létfenntartás nehézségei miatt szükséges. Meg­
fordítva, a családnak mérsékelt szaporulat esetén is elegendő
vagy éppen nagyszámú tagja lehet, ha a felnőtt gyermekek
mint nőtlenek vagy hajadonok vagy akár házasságban is to­
vább élnek a szüleikkel, s mindnyájan egyetlen családi közös­
séget alkotnak. Mindezekből az okokból kifolyólag csak akkor
beszélhetünk a családi csoportok viszonylagos sűrűségének
valamennyire is pontos méréséről, ha ismerjük tényleges össze­
tételüket.
Ezeket az adatokat megkaptuk az 1886-i népszámlálásból,
amelynek eredményeit csak 1888 végén tették közzé. Ha most
az itt található útmutatások alapján megvizsgáljuk, hogyan
függ össze egymással a különböző francia megyékben az ön-
gyilkosság és a családok átlagos létszáma, a következő eredmé­
nyeket kapjuk:

210
 Öngyilkosság 1 millió 100 háztartás átlagos
lakosra (1878-1887) összes létszáma (1886)
1 . csoport (11 megye) 430-380 347
2 . csoport (6 megye) 300-240 360
3. csoport (15 megye) 230-180 376
4. csoport (18 megye) 170-130 393
5. csoport (26 megye) 120-80 418
6 . csoport (10 megye) 70-30 434

Minél kisebb az öngyilkosságok száma, annál nagyobb a csalá­

dok sűrűsége.
Ha nem az átlagokat hasonlítjuk össze, hanem az egyes cso­
portokban fellelhető adatokat elemezzük, csupa olyan ered­
ményt kapunk, amelyek szintén alátámasztják ezt a következ­
tetést. Országos viszonylatban ugyanis 10 család átlagosan 39
fő. Ha tehát megnézzük, hogy a hat osztály mindegyikében
hány megye van felette vagy alatta az átlagnak, a következő
lesz az összetételük:
Az átlagosnál kisebb Az átlagosnál nagyobb
családlétszámot adó m egyék részaránya %-ban
1 . csoport................... 100 0
2 . csoport................... 84 16
3. csoport................... 60 30
4. csoport................... 33 63
5. csoport................... 19 81
6 . csoport................... 0 100

A legtöbb öngyilkosságot mutató csoportba csak olyan megyék

tartoznak, ahol a családi létszám az átlag alatt marad. A vi­
szonylat lépésről lépésre a lehető legszabályosabb módon vál­
tozik, míg végül teljes ellentétbe csap át. Az utolsó osztályban,
ahol az öngyilkosság ritka, valamennyi megye családi sűrűsé­
ge magasabb az átlagnál.
A két térkép (lásd 213. o.) egyébként ugyanazt a jelenséget
mutatja. A legkisebb sűrűségű családok tartományának lénye­
gében ugyanazok a határai, mint az öngyilkosság jellegzetes
övezetének. Szintén az ország északi és keleti részét foglalja el,
s az egyik oldalon Bretagne-ig, a másikon a Loire-ig terjed. Ez­
zel szemben nyugaton és délen, ahol kevés az öngyilkosság, a

211
család létszáma általában magas. Ez a reláció még néhány ki­
sebb részletben is felfedezhető'. Az északi vidéken két megye
tűnik ki mérsékelt öngyilkossági hajlamával: Nord és Pas-de-
Calais, s ez a körülmény annál meglepó'bb, minthogy Nord me­
gye erősen ipari jellegű, és a nagyipar kedvez az öngyilkosság­
nak. Ugyanez a sajátosság a másik térképen is fellelhető. Ebben
a két megyében magas a családok sűrűsége, pedig valamennyi
többi szomszédos megyében igen alacsony. Délen mindkét tér­
képen ugyanott látunk sötét foltot, nevezetesen Bouches-du-
Rhöne, Var és Alpes-Maritimes megye területén, nyugaton pe­
dig mindkét térképen világos foltot mutat Bretagne. A két tér­
kép csak kivételesen mutat eltéréseket, de ezek egyike sem túl
éles. Minthogy egy ilyen rendkívül bonyolult jelenségben szá­
mos tényezőnek kell közreműködnie, ez a szinte teljes egybe­
esés föltétlenül szignifikáns.
Ugyanezt a fordított arányt találjuk a két jelenség időbeli ala­
kulásában is. 1826 óta az öngyilkosság szüntelenül növekszik, a
születések száma pedig csökken. 1821-től 1830-ig még 308 szü­
letés jutott 10 000 lakosra. 1881-1888-ban ez a szám már csak
240 volt, s a közbeeső időben szakadatlan volt a csökkenés.
Egyidejűleg azt a tendenciát is megfigyelhetjük, hogy a család
fokozódó mértékben töredezik és forgácsolódik szét. 1856-tól
1888-ig a háztartások száma kerek számban kétmillióval nőtt;
folyamatos és szabályszerű fejlődés keretében 8 796 276-ról
10 662 423-ra emelkedett. Ugyanezen idő alatt viszont a népes­
ség csak kétmillió fővel növekedett. Ez tehát azt jelenti, hogy
csökkent egy-egy család létszáma.34
A tények tehát távolról sem támasztják alá azt a közkeletű
felfogást, amely szerint az öngyilkosság főleg az élet terheinek
róható fel, hiszen éppen ellenkezőleg, minél nagyobbak ezek a
terhek, annál gyengébb az öngyilkossági tendencia. íme, a mal-
thusianizmusnak egy olyan következménye, amelyet megalko­
tója sem látott előre. Amikor a családok nagyságának korláto­
zását ajánlotta, arra gondolt, hogy erre a korlátozásra, legalábbis
bizonyos esetekben, szükség van az általános jólét szempontjá­
ból. A valóságban ez a korlátozás a társadalmi rossz-lét forrása,
olyannyira, hogy csökkenti az emberben az élni vágyást. A sűrű
családok éppenséggel nem valamiféle fényűzést jelentenek, amely-

34 Lásd Dénombremcnt de 1886,106. o.

212
 IV. ábra - Ö ngyilkosság és családi telítettség

Öngyilkosság (1878 -1887) A családok átlagos telítettsége

Arányok 100000 lakosra számítva A családok átlagos telítettsége

10 háztartásra jutó személyek száma
1:31-48; 2: 24-30; 3:18-23; 4: 13-17;
1:33-35; 2:36-38; 3:39-40; 4: 41-43;
5: 8-12; 6:3-7
5:44-45; 6: 46-49. Átlag: 39
ről le lehet mondani, és amelyet csak a gazdag ember engedhet
meg magának, hanem ellenkezőleg, a család sűrűsége az a min­
dennapi kenyér, amely nélkül nem lehet létezni. Bármilyen sze­
gény is valaki, az a legrosszabb befektetés - éspedig éppenség­
gel csakis a személyes érdek szempontjából ha utódok nem­
zése helyett tőkét képez.
Ez az eredmény egyezik azzal, amelyre az imént jutottunk.
Mi az oka tehát, hogy a család sűrűsége ezen a módon hat az
öngyilkosságra? A szervezeti tényezőkre való hivatkozással
nem tudunk feleletet kapni erre a kérdésre. Mert igaz ugyan,
hogy az abszolút meddőség élettani okokból ered, de az elégte­
len termékenységről ezt már nem mondhatjuk el, hiszen az a
legtöbb esetben önkéntes, és bizonyos közvélekedésre vezethe­
tő vissza. Emellett pedig a család sűrűsége, úgy, ahogyan azt itt
figyelembe vettük, nem kizárólag a születések számától függ.
Láttuk, hogy ott, ahol kevés a gyermek, ezt a hiányt pótolhatják
más elemek, és megfordítva, nagy számuk hatástalan marad­
hat, ha nem vesznek részt ténylegesen és folyamatosan a cso­
port életében. Nem is elsősorban a szülők utódaik iránti sui
generis érzelmeinek tulajdonítható ez a megóvó erő. Elvégre
ezek az érzelmek is csak a családi társadalom bizonyos állapota
esetén lehetnek hatékonyak. Ha a család nem integrált, nem le­
het erejük. Ezért a családot alkotó elemek száma azért befolyá­
solja az öngyilkossági hajlamot, mert a család működési módja
sűrűsége szerint változik.
A helyzet ugyanis az, hogy minél kisebb valamely csoport
sűrűsége, elkerülhetetlenül annál gyengébb a vitalitása. A kol­
lektív érzelmek azért jelentenek külön energiát, mert az az erő,
amellyel ezek az érzelmek egy-egy egyéni tudatban jelentkez­
nek, visszatükröződik valamennyi többi tudatban is, és meg­
fordítva. Következésképpen az, hogy ezek az érzelmek milyen
intenzitásúak, attól függ, hogy hány egyéni tudat éli át őket kö­
zösen. Ezért van az, hogy minél nagyobb egy tömeg, annál
könnyebben válhatnak hevessé a benne felszabaduló szenve­
délyek. Ily módon egy kis létszámú családban nem lehetnek
túlságosan intenzívek a közös érzelmek, emlékek; mert nincs
elég tudat, amely elképzelné őket, s kölcsönösen megosztozva
rajtuk, erősítené őket. Nem alakulhatnak ki azok az erős tradí­
ciók, amelyek szoros kötelékbe fogják a csoport tagjait, ame­
lyek még túl is élik őket, és az egymást követő nemzedékeket is

214
összekapcsolják. Emellett a kis családok szükségképpen rövid
életűek; és bizonyos tartam nélkül nem lehetséges erős szöve­
dékű társadalom. A kollektív állapotok nemcsak gyengék ilyen
esetben, hanem számuk is nyilvánvalóan kevés, hiszen ezek­
nek az állapotoknak a száma attól függ, hogy milyen aktivitás­
sal cserélődnek, cirkulálnak a látványok és benyomások az
egyének között, s ezenkívül maga a csere is annál gyorsabb, mi­
nél több ember van, aki részt vesz benne. Valamely megfelelő
telítettségű társadalomban szakadatlan ez a körforgás: mert
minden pillanatban vannak kontaktusban levő társadalmi egy­
ségek, ha viszont az ilyen egységek ritkák, kapcsolataik csak
hézagosak lehetnek, s vannak pillanatok, amikor megáll a kö­
zös élet. Ugyanígy, ha a család kicsiny, mindig kevés rokon van
együtt; így a családi élet vérszegény, és vannak időpontok, ami­
kor a házi tűzhely elhagyott.
De amikor egy csoportról megállapítjuk, hogy közös élete
gyengébb, mint egy másiké, ezzel voltaképpen azt mondjuk,
hogy kevésbé integrált; mert egy társadalmi képződmény integ­
rációs állapota csupán a benne folyó kollektív élet intenzitását
tükrözi vissza. A képződmény annál egységesebb és annál ellen-
állóbb, minél aktívabb és folyamatosabb tagjainak érintkezése.
Előbbi következtetésünket tehát így egészíthetjük ki: a család
nagy erőt képvisel az embereknek az öngyilkosságtól való meg­
óvása terén, éspedig annál nagyobbat, minél erősebb alkatú.35

V.

Ha a statisztikák nem volnának annyira új keletűek, ugyanen­

nek a módszernek a segítségével könnyen be lehetne bizonyíta­
ni, hogy ez a törvény a politikai társadalmak vonatkozásában is

35 A sűrűség (densilé) kifejezést ifi kissé eltérő értelemben használtuk, mint

ahogyan azt a szociológiában általában alkalmazzuk. Általában véve úgy defi­
niáltuk valamely csoport sűrűségét, mint amely nem a társult egyének abszolút
számától függ (ezt inkább tömegnek nevezzük), hanem azoknak az egyének­
nek a számától, akik azonos tömeg mellett effektiv kapcsolatban állnak (lásd
A szociológia módszertani szabályai [Á társadalmi tények magyarázatához, Budapest,
1978, KJK, 21-160. o.], 130. o.). A család esetében azonban értelmetlen a sűrűség
és a tömeg megkülönböztetése, mert a csoport kis méretei folytán valamennyi
társult egyén effektiv kapcsolatban áll egymással.

215
érvényes. A történelem ugyanis azt tanítja, hogy az öngyilkos­
ság a fejlődőben és koncentrálódóban levő fiatal társadalmak­
ban36 általában ritka, ezzel szemben minél inkább bomlásnak
indulnak, annál inkább terjed. Görögországban és Rómában
nyomban megjelent, mihelyt megrendült a városállam régi szer­
vezete, s az öngyilkosság fejlődési szakaszai világosan jelzik a
hanyatlás egymásra következő szakaszait. Ugyanezt látjuk a
török birodalom esetében is. Franciaországban a forradalom
előestéjén az a zűrzavar, amely a társadalmat a régi társadalmi
rendszer felbomlása következtében feldúlta, az egykorú szer­
zők tanúsága szerint az öngyilkosságok hirtelen elszaporodá­
sában tükröződött vissza.37
E történeti tudósításokon kívül az öngyilkossági statisztika is
rendelkezésünkre áll. Igaz ugyan, hogy csak az utolsó hetven
esztendőről ad képet, de a történeti példáknál precízebben bi­
zonyítja a fenti állítást.
Több szerző azt írta, hogy a politikai megrázkódtatások nyo­
mán fokozódik az öngyilkosság. Morselli azonban világosan
kimutatta, hogy a tények ellentmondanak ennek a felfogásnak.
Valahány forradalom csak volt Franciaországban ennek a szá­
zadnak a folyamán, kitörésük pillanatában csökkentették az
öngyilkosságok számát. 1830-ban az 1829-ben összesen elköve­
tett 1904 öngyilkossággal szemben csak 1756 következik be,
azaz csaknem 10%-os hirtelen esést látunk. 1848-ban sem gyen­
gébb a csökkenés: az év folyamán elkövetett öngyilkosságok
száma 3647-ről 3301-re süllyed. Majd 1848-1849 folyamán a
Franciaországot megrázó válság végigjárja Európát, s az ön-
gyilkosság mindenütt csökken. A csökkenés annál nagyobb
mérvű, minél súlyosabb és tartósabb volt a válság. Ezt mutatja
a következő táblázat is:

36 Nem szabad összetéveszteni a fejlődés előtt álló fiatal társadalmakat az

alacsonyabb rendű társadalmakkal; ez utóbbiakban, éppen ellenkezőleg, igen
gyakori az öngyilkosság, mint azt a következő fejezetben majd látjuk.
37 Helvetius így írt 1781-ben: „A pénzügyek rendezetlensége és az állam al­
kotmányának megváltoztatása általános fejvesztettséget okozott. Szomorú bi­
zonyítéka ennek a fővárosban elkövetett számos öngyilkosság." Idézi Legoyt:
i. m., 30. o. Mercier: Tableau de Paris (Párizs képe) c. munkájában (1782) azt írja,
hogy Párizsban 25 év alatt háromszorosára növekedett az öngyilkosság.

216
 Porosz- Bajor­ Szász
Dánia Ausztria
ország ország Királyság
1847......... 345 1852 217 611 (1846)
1848......... 305 1649 215 398
1849......... 337 1527 189 328 452

Németországban sokkal hevesebb volt a mozgalom, mint Dániá­

ban, s a harc tovább tartott, mint Franciaországban, ahol tüstént új
kormány alakult; s a német államokban az öngyilkosság csökke­
nése is 1849-ig tart. Bajorországban 1849-ben 13%-kal kevesebb az
öngyilkosság, mint 1847-ben, Poroszországban 18%-kal. Szászor­
szágban egyetlen esztendő alatt, 1848-ról 1849-re 18%-kal esett.
Franciaországban ez a jelenség sem 1851-ben, sem 1852-ben
nem ismétlődik meg. Az öngyilkosság változatlan szinten mo­
zog. Párizsban azonban az államcsíny kiváltja szokott hatását;
bár decemberben zajlott le, az öngyilkosságok száma az 1851-i
483-ról 1852-ben 466-ra süllyed (-8%), és még 1853-ban is csak
463.38Ez a tény azt látszik bizonyítani, hogy a kormányzati for­
radalom sokkal jobban megrendítette Párizst, mint a vidéket:
az ország e jelek szerint szinte közönyösen szemlélte az esemé­
nyeket. Egyébként az ilyen válságok hatása általában sokkal in­
kább érezhető a fővárosban, mint a megyékben. 1830-ban Pá­
rizsban 13%-os volt a csökkenés (269 eset az előző évi 307-tel
szemben és a következő évi 359-cel szemben); 1848-ban pedig
32%-os (698 eset helyett 481).39
Olykor hasonló eredménnyel járnak a sokkal kevésbé inten­
zív választási válságok is, bár sokkal kevésbé intenzívek. így
például Franciaországban az öngyilkosságok naptárában vilá­
gosan felfedezhetők az 1877. május 16-i parlamenti államcsíny­
nek és a belőle fakadt politikai pezsgésnek a nyomai, nemkü­
lönben azoknak az 1889-i választásoknak a hatása, amelyek vé­
get vetettek a Boulanger-féle agitációnak. Bizonyítékul erre ele­
gendő, ha összehasonlítjuk az öngyilkosságok havi eloszlását
ebben a két esztendőben, szemben a szomszédos évek havi szá­
maival.

38 Lásd Legoyt: i. m., 252. o.

3MLásd Masaryck: D e r S e l b s t m o r d , 137. o.

217
 1876 1877 1878 1888 1889 1890

Május................ 604 649 717 924 919 819

Június............... 662 692 682 851 829 822
Július................ 625 540 693 825 818 888
Augusztus....... 482 496 547 786 694 734
Szeptember...... 394 378 512 673 597 720
Október............ 464 423 468 603 648 675
November........ 400 413 415 589 618 571
December......... 389 386 335 574 482 475

1877 első hónapjaiban több az öngyilkosság, mint 1876-ban (ja­

nuártól áprilisig 1784 eset helyett 1945), s a növekedés május­
ban és júniusban is tart. Csak ennek a hónapnak a végén oszlat­
ják fel a két házat, és kezdődik meg de facto, ha nem is de jure a
választási periódus; és valószínűleg ez volt az a hónap, amikor
a politikai szenvedélyek hullámai a legmagasabbra csaptak, hi­
szen később az idő és a fáradtság hatása alatt csillapulniuk kel­
lett. Nos, júliusban az öngyilkosságok száma nemhogy tovább­
ra is meghaladná az előző évit, hanem 14%-kal alacsonyabb an­
nál. Némi augusztusi megakadás után, ha kisebb mértékben,
de októberig tart a csökkenés. Ebben az időszakban ért véget a
válság. S abban a pillanatban, amikor befejeződött, rövid szü­
net után újra kezdődik az öngyilkosságok számának növeke­
dése. 1889-ben még élesebben tapasztaljuk ezt a jelenséget.
A képviselőház augusztus elején oszlik fel; a választási agitáció
tüstént megkezdődik, és egészen szeptember végéig tart; ekkor
zajlottak le a választások. S augusztusban 1888 megfelelő hó­
napjához viszonyítva hirtelen 12%-os csökkenést látunk az ön-
gyilkosságok terén, amely szeptemberben is megmarad, de ok­
tóberben, vagyis miután a harc lezárult, nem kevésbé hirtelen
módon meg is szűnik.
A nagy nemzeti háborúk ugyanolyan hatással járnak, mint a
politikai zavarok. 1866-ban kitör a háború Ausztria és Olaszor­
szág között, s az öngyilkosság mindkét országban 14%-kal
csökken.
1865__________ 1866__________ 1867
Olaszország................... 678 588 657
Ausztria........................... 1464 1265 1407

218
 1864-ben ugyanez történik Dániával és Szászországgal. Ez
utóbbi államban 1863-ban 643,1864-ben pedig 545 öngyilkos­
ságot követtek el (-16%), majd számuk 1865-ben újra 619. Ami
Dániát illeti, minthogy nem ismerjük az 1863-ban elkövetett
öngyilkosságok számát, nem tudjuk összehasonlítani az 1864-es
adattal; de tudjuk, hogy ennek az utóbbi évnek a száma (411)
1852 óta a legalacsonyabb volt. S minthogy 1865-ben 451-re
emelkedett, igen valószínű, hogy ez a szám, 411, erőteljes süllye­
désről tanúskodik.
Ugyanilyen következményekkel járt Franciaországban és Né­
metországban az 1870—1871 -i háború:
1869 1870______ 1871______ 1872
Poroszország................. 3186 2963 2723 2950
Szászország.................... 710 657 653 687
Franciaország................ 5114 4157 4490 5275

Valaki esetleg abban kereshetné a csökkenés okát, hogy háború

idején a polgári lakosság egy része bevonul katonának, s egy
harcoló hadseregben nagyon nehéz számba venni az öngyilkos­
ságokat. Csakhogy a nőknél éppúgy csökkenést látunk, mint a
férfiaknál. Olaszországban 1864-ben 130,1866-ban 166 nő követ
el öngyilkosságot; Szászországban a női öngyilkosságok száma
1863-ban 133,1864-ben 120,1865-ben 114 (-15%). Ugyanebben az
országban 1870-ben ugyancsak hirtelen esést tapasztalunk; az
1869-i 130 helyett 1870-ben 114 a szám, és 1871-ben is ezen a szín­
vonalon marad: a csökkenés 13%-os, vagyis erősebb, mint ugyan­
ebben az időpontban a férfiöngyilkosságok csökkenése. Porosz-
országban 1869-ben 616 nő ölte meg magát, 1871-ben pedig csak
540 (-13%). Egyébiránt azt is tudjuk, hogy a fegyverviselésre al­
kalmas fiatalemberek az öngyilkosságoknak csak igen kis részét
szolgáltatják. Az 1870-es esztendőnek hat hónapját vette igénybe
a háború; ugyanennyi idő alatt békeidőben egymillió 25 és 30 kö­
zötti francia férfi legfeljebb 100 öngyilkosságot produkálhatott/1
ezzel szemben 1870-ben 1057-tel kevesebb öngyilkosságot kö­
vettek el az országban, mint 1869-ben.40

40 1889-1891-ben ugyanis ennek az életkornak az évi rátája csak 396 volt, a

félévi ráta kb. 200. Márpedig 1870 és 1891 között valamennyi életkorban kétsze­
resére nőtt az öngyilkosságok száma.

219
 Fölmerült az a gondolat is, hogy vajon a válság idején megfi­
gyelhető múló csökkenést nem az okozza-e, hogy mivel ilyen­
kor megbénul a közigazgatási hatóságok tevékenysége, pontat-
lanabbul veszik nyilvántartásba az öngyilkosságokat. Számos
tény bizonyítja azonban, hogy ez a járulékos tényező nem ad­
hat kellő magyarázatot a jelenségre. Először is a jelenség rend­
kívül általános. A győzteseknél ugyanúgy megfigyelhető, mint
a legyőzötteknél, a hódítóknál ugyanúgy, mint a meghódítot-
taknál. Mi több, ha a megrázkódtatás különösen erős volt, kö­
vetkezményei még a megnyugvás után is sokáig érezhetők. Az
öngyilkosságok csak lassan kezdenek újra elszaporodni, évek
telnek el, amíg ismét elérik a kiindulópontot; s ez még olyan or­
szágokban is így van, ahol normális időkben szabályszerűen
növekednek évről évre. Természetesen lehetséges, sőt valószí­
nű, hogy az ilyen felfordulások idején előfordulnak itt-ott mu­
lasztások, de a statisztikákból megállapítható jellegzetes csök­
kenés sokkal rendszeresebb, semhogy fő okát a közigazgatás
múló ziláltságában kereshetnénk.
Ám azt, hogy nem számítási hibával, hanem társadalompszi­
chológiai jelenséggel van dolgunk, az bizonyítja a legjobban,
hogy nem minden politikai vagy nemzeti válság fejti ki ezt a
hatást. Csak azok hatnak így, amelyek felkorbácsolják a szenve­
délyeket. Már utaltunk arra, hogy nálunk a forradalmak min­
dig jobban befolyásolták az öngyilkosságokat Párizsban, mint a
megyékben; pedig hát a közigazgatás vidéken ugyanúgy meg­
sérült, mint a fővárosban. Csakhogy az ilyen jellegű események
a vidékieket mindig sokkal kevésbé érdekelték, mint a párizsia­
kat, akik maguk csinálták és közvetlen közelből szemlélhették
őket. Ugyanúgy: míg a nagy nemzeti háborúk - például 1870-
1871-ben - mind Franciaországban, mind Németországban nagy­
mértékben módosították az öngyilkosságok alakulását, addig a
tisztán dinasztikus háborúk, mint például a krími vagy az
olaszországi hadjárat, amelyek nem kavarták fel túlságosan a
tömegek érzelmeit, nem gyakoroltak észrevehető hatást. Sőt
1854-ben egyenesen számottevő emelkedést látunk (az 1853-i
3415 helyett 3700 eset). Ugyanezt látjuk Poroszországban az
1864-es és az 1866-os háború alatt. 1864-ben nem változnak a
számok, 1866-ban pedig valamelyest emelkednek. Ezek a hábo­
rúk ugyanis kizárólag a politikusok kezdeményezésére törtek
ki, és nem keltették fel a tömegek szenvedélyeit, mint 1870-ben.

220
 Ugyanebből a szempontból érdekes megfigyelni, hogy Bajor­
országban az 1870-es esztendő nem idézte elő ugyanazokat a
következményeket, mint a többi német államban, főleg Eszak-
Németországban. Bajorországban 1870-ben több volt az öngyil­
kosság, mint 1869-ben (425 helyett 452). Csak 1871-ben követ­
kezik be némi csökkenés, amely 1872-ben valamelyest még fo­
kozódik is, mindössze 412 öngyilkosságról tudunk, bár ez a
szám még így is 9%-kal alacsonyabb, mint 1869-ben, és 4%-kal
kisebb, mint 1870-ben.‘ Pedig Bajorország anyagilag ugyanúgy
kivette a részét a katonai eseményekből, mint Poroszország;
ugyanúgy mozgósította egész hadseregét, és nincs okunk felté­
telezni, hogy itt a közigazgatás zűrzavara kisebb lett volna.
A különbség az, hogy erkölcsileg nem vette ki a részét az ese­
ményekből ugyanolyan mértékben. Tudjuk, hogy egész Né­
metországon belül mindig a katolikus Bajorország élt a legin­
kább külön életet és volt a legféltékenyebb autonómiájára. Ki­
rályának akaratából, de odaadás nélkül vett részt a háborúban.
Ily módon a többi szövetséges népnél sokkal erősebben ellen­
állt a Németországot felkavaró társadalmi mozgalmaknak; ezért
itt az események csak később és gyengébben éreztették hatásu­
kat. Csak utólag támadt fel a lelkesedés, akkor is mérsékelten.
Ahhoz, hogy az addig hideg és ellenszegülő Bajorország felme­
legedjék kissé, szükség volt a dicsőség fuvallatára, amely az
1870-i győzelmet követően belengte Németországot.41
E tény mellé egy másik, ugyanilyen értelmű tényt is felsora­
koztathatunk. Franciaországban 1870-1871-ben csak a váro­
sokban csökkent az öngyilkosság:

"A számok a francia eredetiben is hibásak. (Ford.)

41 Egyáltalán nem biztos, hogy az 1872. évi csökkenést az 1870-es események
okozták. Poroszországon kívül ugyanis sehol sem figyelhető meg a háború el­
múltával, hogy az öngyilkosság alacsonyabb szinten marad. Szászországban
az 1870-es csökkenés - amely egyébként nem volt több 8 %-nál - 1871-ben nem
fokozódik, 1872-re pedig majdnem teljesen eltűnik. Baden Hercegségben csak
1870-ben észlelhető csökkenés; 1871-ben már 244 öngyilkosság fordul elő, ami
10%-kal felülmúlja 1869-et. Úgy látszik tehát, hogy a győzelmet követően csak
Poroszországot fogta el valamilyen kollektív eufória. A többi állam a jelek sze­
rint kevésbé érezte a háború hozta dicsőséget és megnövekedett hatalmat, s mi­
helyt a nagy nemzeti szorongás elmúlt, a társadalmi szenvedélyek lehiggadtak.

221
 Öngyilkossá 5 1 millió főre
a városi lakosságban a falusi lakosságban
1866-1869...................... 202 104
1870-1872...................... 161 110

Márpedig vidéken esetleg még nehezebb nyilvántartásba ven­

ni ilyenkor az öngyilkosságokat, mint a városokban. A különb­
ség valódi okát tehát másutt kell keresni. Ez pedig az, hogy a
háború csak a városok lakosságára fejtette ki a maga egész er­
kölcsi hatását, mert ez a népesség érzékenyebb, fogékonyabb s
egyben jobban követi az eseményeket, mint a falvak lakossága.
Mindezeknek a tényeknek tehát csak egyetlen magyarázatuk
lehet. Mind a nagy társadalmi megrázkódtatások, mind a nagy
népi háborúk erősítik a kollektív érzelmeket, táplálják a párt­
szellemet és a hazafiságot, a politikai hitet és a nemzeti hitet, s
egyetlen célra összpontosítva az emberek aktivitását, legalább­
is egy időre erősebben integrálják a társadalmat. Az az üdvös
hatás, amelyet megfigyelhettünk, nem a válságnak köszönhe­
tő, hanem a válság nyomán kirobbanó harcoknak. Minthogy az
emberek ilyenkor tömörülni kénytelenek a közös veszéllyel
szemben, az egyén kevesebbet foglalkozik saját magával, és
többet a közös üggyel. S az is érthető, hogy ez az integráció nem
marad föltétlenül pillanatnyi, hanem olykor túléli közvetlen ki­
váltó okait, főleg, ha intenzív.

VI.
Sorra eljutottunk tehát a következő három kijelentéshez:

Az öngyilkosság fordítva arányos a vallásos társadalom integrációs

fokával.
Az öngyilkosság fordítva arányos a családi társadalom integrációs fo­
kával.
Az öngyilkosság fordítva arányos a politikai társadalom integrációs
fokával.

Ebből az egybevetésből világos, hogy e különböző társadalmak

nem a maguk külön-külön sajátos jellemzői miatt gyakorolnak
mérséklő hatást az öngyilkosságra, hanem olyan okból kifolyó-
222
lag, amely mindnyájukban közös. A vallás nem a vallásos ér­
zelmek sajátos természetének köszönheti hatékonyságát, hi­
szen a családi társadalmak és a politikai társadalmak ugyan­
ilyen hatásokat idéznek eló', ha elég erős az integrációjuk; ezt
egyébként már be is bizonyítottuk, amikor közvetlenül vizsgál­
tuk azt a módot, ahogyan a különböző vallások az öngyilkos­
ságra hatnak.42Megfordítva, nem a családi kapcsolat vagy a po­
litikai kapcsolat specifikuma az, ami magyarázatot ad az álta­
luk biztosított immunitásra; mert a vallási társadalomnak is
megvan ez a kiváltsága. Az okot csak mindezeknek a társadal­
mi csoportoknak valamilyen közös - habár esetleg különböző
mértékben jelen levő - tulajdonságában találhatjuk meg. Ennek
a feltételnek egyetlen tulajdonság tesz eleget, nevezetesen az,
hogy mindegyikük erősen integrált társadalmi csoport. Ily mó­
don a következő általános következtetést vonhatjuk le: az ön-
gyilkosság fordítva arányos az egyént magukban foglaló társa­
dalmi csoportok integrációs fokával.
Ha azonban a társadalom dezintegrálódik, ennek feltétlen kö­
vetkezménye, hogy az egyén ugyanebben a mértékben kikapcso­
lódik a társadalmi életből, saját céljai háttérbe szorítják a közös cé­
lokat, egyszóval személyisége hovatovább fölébe helyezi magát a
kollektív személyiségnek. Minél gyengébbek az őt magukban
foglaló csoportok, annál kevésbé függ tőlük, s ennek következté­
ben annál inkább csak saját magára támaszkodik, és nem ismer el
más magatartási szabályokat, mint amelyek magánérdekeiből fa­
kadnak. Ha tehát megállapodhatunk abban, hogy egoizmusnak
nevezzük azt az állapotot, amikor az individuális én túlsúlyba ke­
rül a társadalmi énnel szemben, és annak rovására érvényesül, ak­
kor egoista öngyilkosságnak nevezhetjük az öngyilkosságnak azt
a típusát, amelynek forrása a mértéktelen individuáció.
Hogyan lehet azonban ilyen forrása az öngyilkosságnak?
Erre mindenekelőtt azt felelhetnénk, hogy mivel a kollektív
erő az öngyilkosság egyik leghatásosabb akadálya, gyengülé­
sével mindenképpen fejlődnie kell az öngyilkosságnak. Ha a
társadalom erősen integrált, akkor függőségben tartja az egyé­
neket, úgy tekinti őket, mint akik saját szolgálatára állnak, s így
nem engedi meg, hogy tetszés szerint rendelkezzenek maguk-

42 Lásd előbb, 175-176. o.

223
kai. Ily módon meggátolja, hogy a halál segítségével kibújjanak
a társadalommal szemben fennálló kötelezettségeik alól. De
hogyan érvényesítheti felsó'bbségét a társadalom, ha az egyé­
nek nem ismerik el alávetettségük jogosságát? Akkor már nincs
elég tekintélye ahhoz, hogy helyükön tartsa ó'ket, amikor el
akarják hagyni, s gyengesége tudatában végül el is ismeri azt a
jogukat, hogy szabadon megtegyék, amit ő megakadályozni
már nem képes. Abban a mértékben, ahogyan az egyénekről el­
ismerik, hogy sorsuk urai, arra a jogra is szert tesznek, hogy ők
szabják meg életük végét. Az egyéneknek pedig ilyenkor egy-
gyel kevesebb okuk van arra, hogy türelemmel viseljék el a lét
nyomorúságát. Mert ha olyan csoporthoz tartoznak, amelyet
szeretnek, akkor sokkal makacsabb bennük az életakarat, mert
nem akarják megsérteni azokat az érdekeket, amelyekről meg­
szokták, hogy fölébe helyezzék saját érdekeiknek. A közös ügy­
höz fűző szál magához az élethez kapcsolja őket, s emellett a
magasztos cél, amelyre figyelmük irányul, megakadályozza,
hogy magánbajaikat élénken érzékeljék. Végül, az összeforrott
és eleven társadalomban egyfelől az összesség, másfelől min­
den egyes ember között szakadatlan és kölcsönös a gondolatok
és érzelmek cseréje, s ez mintegy kölcsönös erkölcsi segítség
formájában valósul meg, amelynek jóvoltából az egyén nem ki­
zárólag csak a saját erőire támaszkodhat, hanem részesedik a
kollektív energiából, különösen, ha a sajátja kimerülőben van.
Mindezek azonban csak másodlagos indokok. A túlhajtott in­
dividualizmus nemcsak kedvez az öngyilkosságot előidéző okok
hatásának, hanem maga is ilyen ok. Nemcsak lerombolja az em­
berek önelpusztító hajlamát gátló akadályt, hanem maga hozza
létre egészében ezt a hajlamot, s így sajátosfajta öngyilkosságot
idéz elő, amelyen rajta van bélyege. Ezt kell jól megérteni, mert
itt bújik meg az imént körülhatárolt öngyilkossági típus sajátos
természete, és ez a mozzanat indokolja előbb javasolt elnevezését.
Nos, mi az az individualizmusban, ami erre magyarázatot ad?
Olykor azt mondják, hogy az ember pszichológiai alkatánál
fogva nem tud élni, ha nem kapcsolódik valamilyen nála jelen­
tősebb és őt túlélő objektumhoz, és ezt azzal a tulajdonságunk­
kal magyarázták, hogy, úgymond, nem akarunk tökéletesen el­
múlni. Az élet, mondják, csak akkor elviselhető, ha az ember
érzi létjogosultságát, ha olyan célja van életének, amelyik meg­
éri a fáradságot. Mármost, az egyén önmagában nem lehet

224
elégséges cél a saját tevékenysége számára. Az egyén túl kevés.
Nemcsak térben, hanem időben is igen korlátozott. Ha tehát
magunkon kívül nincs más célunk, nem tudunk szabadulni at­
tól a gondolattól, hogy erőfeszítéseink végeredményben el­
vesznek a semmiben, mert mi magunk is ott végezzük. De a
megsemmisüléstől borzadunk. Ilyen körülmények között az
embernek nem volna bátorsága ahhoz, hogy éljen, azaz csele­
kedjék és harcoljon, hiszen mindabból a sok erőfeszítésből,
amit magára vállal, végeredményben semmi sem marad. Egy­
szóval az egoizmus állapota e felfogás szerint ellentmond az
emberi természetnek, s így túlságosan bizonytalan valami ah­
hoz, hogy tartósan fennmaradhasson.
Ez az állítás azonban ebben az abszolút formájában erősen
vitatható. Ha ugyanis valóban annyira gyűlöletes az a gondo­
lat, hogy életünknek véget kell érnie, akkor csak úgy volnánk
képesek élni, ha becsapjuk magunkat, és mindenáron bebeszél­
jük magunknak, hogy az élet értékes. Mert ha bizonyos mérté­
kig el is tudjuk takarni magunk elől a semmi látványát, a semmi
mégiscsak ott van, bármit teszünk, és elkerülhetetlen, bármint
cselekedjünk. Kitolhatjuk a semmi határait néhány nemzedék­
kel, gondoskodhatunk róla, hogy nevünk néhány évvel vagy
néhány évszázaddal tovább éljen, mint a testünk, de mindig el­
jön egy pillanat-az emberek zöme számára nagyon is korán -,
amikor már semmi sem marad belőlünk. Mert a csoportok,
amelyekhez azért ragaszkodunk, hogy közvetítésükkel meg­
hosszabbíthassuk létezésünket, maguk is halandók; rájuk is a
felbomlás vár, hogy magukkal rántsák a semmibe azt is, amit
magunkból beléjük helyeztünk. Nagyon kevés az olyan cso­
port, amelynek emléke olyan szorosan összekapcsolódott ma­
gának az emberiségnek a történetével, hogy biztosan fennma­
rad, amíg csak ember lesz a földön. Következésképpen, ha
csakugyan ennyire szomjazunk a halhatatlanságra, akkor a
szomjunkat az ilyen rövid távlatok semmiképpen sem csillapít­
hatják. Egyébként is, mi az, ami így megmarad belőlünk? Egy
szó, egy hang; valamilyen felfoghatatlan és a legtöbb esetben
névtelen nyom,41 azaz semmi olyasmi, ami arányban állana
erőfeszítéseink intenzitásával, és igazolhatná szemünkben eze-43

43 Nem beszélünk az életnek arról az eszmei meghosszabbításáról, amelyet a

lélek halhatatlanságába vetett hit ígér, mert 1. ez nem magyarázhatja meg, mi­

225
két az erőfeszítéseket. Hiszen a gyermek is, aki egészen termé­
szetes módon egoista, és a legcsekélyebb szükségletét sem érzi
annak, hogy emléke túlélje őt, és az aggastyán is, aki ebben a te­
kintetben is, mint annyi másban, igen gyakran gyermek, egy­
aránt legalább annyira, sőt még jobban ragaszkodnak az élet­
hez, mint a felnőtt. Láttuk, hogy az öngyilkosság az első tizenöt
életévben igen ritka, s az élet legutolsó időszakában is csökke­
nő tendenciát mutat. Ugyanez a helyzet az állatnál is, melynek
pszichológiai alkata végeredményben csak fokozatilag külön­
bözik az emberétől. így tehát téves az az állítás, amely szerint
az élet csak akkor lehetséges, ha az egyén önmagán kívül találja
meg létjogosultságát.
S valóban, a funkcióknak egy egész osztályát jelölhetjük meg,
amelyek csak az egyént érdeklik; ezek a testi élet fenntartásához
szükséges funkciók. Minthogy kizárólag ezt a célt szolgálják,
olyanok, amilyeneknek lenniük kell, ha e célt elérik. Következés­
képpen velük kapcsolatban az ember ésszerűen cselekedhet anél­
kül, hogy önmagán túlmenő célokat kellene maga elé tűznie.
Pusztán azáltal, hogy szolgálják az embert, már szolgálnak vala­
mire. Ezért az ember, ha nincsenek más szükségletei, beéri ön­
magával, és boldogan élhet anélkül, hogy volna más célja is,
mint élni. Csakhogy a felnőtté érett civilizált emberről ezt nem
mondhatjuk el. Ennek az embernek számos olyan gondolata, ér­
zelme, gyakorlata van, amelyeknek semmi közük a fizikai szük­
ségletekhez. A művészet, az erkölcs, a vallás, a politikai felfogás
vagy akár a tudomány szerepe nem az, hogy segítsenek a testi
szervek elhasználódásán, vagy biztosítsák jó működésüket. Ez
az egész szuprafizikai élet nem a kozmikus környezet, hanem a
társadalmi közeg ösztökélésére támadt fel és bontakozott ki.
A társadalom hatása kelti bennünk azt a rokonszenvet és össze­
tartozási érzést, amelyik a másik emberhez köt; a társadalom az,
amely a maga képére formálva, belénk oltja a viselkedésünket
vezérlő vallásos, politikai, erkölcsi hiedelmeket; társadalmi sze­
repünk eljátszása érdekében munkálkodunk értelmünk kifej­
lesztésén, s a társadalom bocsátotta rendelkezésünkre e fejlődés
eszközeit is a tudomány alakjában, amelynek ő a letéteményese.

ért óvja az embert az öngyilkosságtól a család vagy a politikai társadalomhoz

való kötődés, 2. a vallás sem ennek a hiedelemnek köszönheti profilaktikus ha­
tását, mint az előbb már kimutattuk.

226