GALAKTIKA 346 XL

Tartalom

Marija Galina: Dagor

Marija Galina: Ganka és a koboldja
Marija Galina-életrajz

Dagor © 2006 by Marija Galina (Jeszli)

Ganyka i jijo elf © 2012 by Marija Galina (Elfü i jih hobbi)
 MARIJA GALINA -
DAGOR

Howard P. Lovecraftnak és Robert Howardnak

A félelmetes
erdő
mindenkihez
könyörtelen,
nem csak az
idegenekhez

— Ignacio atya! Ignacio atya!

A fekete bőrű kisfiú kidülledt szeme megcsillant a sötétben, a fáklyák
táncoló fénye tükröződött benne.
— Ott van egy fehér uraság, Ignacio atya! Egy beteg, fehér uraság!
A fáklyák fénye a fekete földön heverő, fehér folt felett imbolygott.
— Nagyon beteg! — erősítette meg a fekete ápoló, aki tisztes
távolságban guggolt a földön heverő testtől, és bánatosan ingatta a fejét.
 — Tegyétek hordágyra, és vigyétek be a kórházba! — utasított Ignacio
atya.
Az ápoló úgy pattant fel, mint egy rugó. Most már majd egy fejjel
magasodott Ignacio atya fölé. Itt mindenki nagyon magas volt…
— Nem, nem szabad! Nem szabad hozzányúlni! Ez mindenkinek csak
bajt okoz! Nem szabad!
— Nincs mitől tartanod, Jeremy — mondta Ignacio atya türelmesen. —
Megkaptad már a csodatévő oltásokat. Nem fogod elkapni a sárgalázat.
— De ez nem sárgaláz, uram! Ez valami más… valami félelmetes…
— Isten segedelmével — mondta Ignacio atya határozottan — boldogulni
fogunk. Tegyétek mellé a hordágyat, és lépjetek arrébb! — utasította az
ápolót. — Mary nővér!
A nő már ott állt a háta mögött, a fáklyák fénye visszatükröződött
fehér kendőjén, és rózsaszínre festette kissé beesett arcát. Árvaházi
gyermek, lelenc, akinek egy ilyen világ végén működő misszióban eltöltött
szolgálat volt a legtöbb, amit elérhet.
Megfordította a jövevényt, mivel az menet közben, arccal előre esett
el. Ujjai a zsíros földbe mélyedtek, mintha még kúszni próbált volna. Attól
eltekintve, hogy az arcára rászáradt a barna sár, az idegen kétségkívül fehér
volt.
— Egy, két, emeljük!
Mary nővér ügyesen megragadta az idegen lábát, és átfordították a
hordágyra.
— Most már közelebb tudna jönni, Jeremy?
De Jeremy továbbra is csak a fejét ingatta.
— Nem, nem, uram… Nem szabad!
— Valaki!
Körülnézett. A bennszülöttek csapatba verődve ácsorogtak, izgatottan
beszélgettek. A fáklyák fénye ide-oda ugrált a kezükben, és égő
tűzkarikákat festett a koromfekete éjszakában.
— Mary nővér!
A beteg nyögdécselni kezdett — szemgolyója megrebbent a szemhéja
alatt.
 A kórház a kápolna mellett helyezkedett el, és egyszerűen csak egy
rönkház volt, pálmalevél tetővel.
A fertőtlenítő éles szaga belehasított az orrlyukakba.
— Ide!
A fekete ápoló lámpással a kezében követte őket, tartva a tisztes
távolságot.
Az idegen posztóból készült kabátja nyakig be volt gombolva. Ignacio
atya lehajolt, és kigombolta a gallér melletti első gombot.
— Ne, uram!
— Elég volt, Jeremy! Maradj nyugton!
A lámpás imbolygott az ápoló kezében, és emiatt úgy tűnt, hogy az
idegen mellkasán a ruha szövete megmozdul.
— Dagor, uram! Ez a dagor!
— Fejezd be! — mondta Ignacio atya szemrehányóan. — Az csak egy
legenda.
A gombok nehezen adták meg magukat, ezért a kis szekrényen álló
cinktálcáról levett egy ollót, megragadta a gallérnál a szövetet, és
határozottan elvágta. Mary kétségbeesve felsikított.

Az udvaron, a deszkakerítés mellett állva Igancio atya leöntötte a forró

vizet a műszerekről, majd szétrakta őket a tálcán. A nap sugara megcsillant
a szikén, és elvakította Ignacio atyát, aki hunyorogni kezdett.
Mary rutinosan tekerte fel a kötést. Egy pillanat volt csak, amikor
rövidre vágott körmű, vékony ujjai megremegtek.
— Ez nem veszélyes? — kérdezte félénken.
— Nem tudom — felelte Ignacio atya. — Ez egy démon, nincs kétségem
efelől. De úgy tűnik, itt nem lesz elég a szenteltvíz.
Felsóhajtott.
— Aztán meg… ártalmas lehet a betegnek, Mary nővér. Csak nézzen rá,
mennyire gyenge és kimerült.
Határozottan felkapta a tálcát, belépett a kórterembe — és megtorpant.
 Eltekintve az éjjeli jövevénytől és az ablak melletti ágyon fekvő
bennszülött aggastyántól, aki azért jött, hogy nyugalomban és viszonylag
jóllakottan haljon meg — a kórház üres volt.
Nem volt ott senki — se a leichmaniasisban szenvedő öregasszony, se a
vadász, akinek egy leopárd tépte szét az alkarját, se a törött lábú földműves,
se a maláriás rohammal behozott kisfiú…
Titokban mentek el — azok, akik járni tudtak, elvitték a többieket.
Pedig mennyi ideig győzködte őket, hogy inkább itt gyógyuljanak, ne
pedig a sámánoktól kérjenek segítséget! És amikor végre hallgattak rá…
— Jeremy! — mondta, miközben kidugta a fejét a szúnyogháló mögül.
Néma csend.
Csak most döbbent rá, hogy az egész misszióban szokatlan csend
honol.
A szolgák elmentek. Mind. Még a szakács kisfiú is.
Az idegen továbbra is az ágyon feküdt, állig betakarva egy lepedővel,
amelyen kinyújtott, sovány keze pihent. Mellkasán a lepedő kissé
megemelkedett.
Szeme zárva volt.
— Rendben — szűrte fogán keresztül Ignacio atya. — Mit lehet tenni?
Teljesíteni kell a kötelességét, gondolta, mindenáron teljesíteni kell a
kötelességét.

— Mary? — kérdezte meg sem fordulva.

— Itt vagyok, Ignacio atya — suttogta a lány a háta mögött.
Az atya a beteghez lépett, letette a szekrénykére a tálcát, és
határozottan lerántotta a lepedőt. Egy aprócska, ráncos fejecske emelkedett
fel a beteg mellkasáról. Egy pár csenevész, csökevényes karocska tartotta.
A résnyi szemek kinyíltak, és Ignacio atyára szegeződtek. Sárgák voltak,
pupillái keskenyek, mint a kígyóé.
A beteg mozdulatlan volt, csak a szemgolyói remegtek a lezárt
szemhéjak alatt.
 — Úgy gondoltam, hogy ez legenda — mondta fáradtan Ignacio atya. —
Kitaláció. A bennszülöttek gyakran kitalálnak ilyeneket, elvégre pogányok.
Megszokott mozdulatokkal gyújtotta meg a spirituszlámpát, és
elkezdte izzítani a szikét, ide-oda húzogatva a világoskék lángnyelvben.
A sárga szemek fürkészően figyelték Ignacio atya arcát. Az
összeszorított száj résnyire kinyílt.
— Ne tedd ezt, fehér ember!
A hang magas volt, és annyira áthatóan csengett, hogy Ignacio atya
halántéka hasogatni kezdett. A beteg még mindig nem tért magához.
— Te pokolfajzat — mondta szárazon Ignacio atya. — El kell pusztulnod.
Ennek a földnek sok démona van. Te egy vagy közülük.
— Akkor locsolj rám a varázsvizedből! — folytatta a lény visongva. —
Tudom, hogy a démonaitok nem tudják elviselni.
— Ez… beszél? — suttogta döbbenten Mary a háta mögül. — És tud a
szenteltvízről?
— Mindent tud, amit a gazdája is — magyarázta Igancio atya, és a szike
nem remegett meg a kezében. — Legalábbis ezt állítja a legenda.
A varangyhoz hasonló kis arc fájdalmasan eltorzult a gúnyos
mosolytól.
— Ha hozzám érsz a vasdaraboddal, jövevény — csikorogta a lény —,
megölöm őt.
A beteg nyugtalanul vergődni kezdett a párnákon, légzése rekedtessé
vált, arca elkékült.
Mary halkan feljajdult Ignacio atya háta mögött.
— Ez a te halálodat is jelenti — vágott vissza Ignacio atya.
— Mit számít? Hiszen mindenképp el akarsz pusztítani!
A beteg kinyitotta élénk világoskék szemét.
— Ne — sóhajtotta —, ne!
Felemelte az elgyengült kezét, és megpróbálta ellökni Ignacio atya
szikéjét.
— Vidd innen a késedet, öreg! — vinnyogott a lény.
A beteg teste megfeszült, szeme fennakadt.
 — Meg fog halni — suttogta Mary zaklatottan Ignacio atya háta mögött.
— Ne, ne, ne…
Ignacio atya leeresztette a kezét.

— Mit gondol, Ignacio atya, honnan érkezett?

— A pokolból.
— Nem, én a… férfiról beszélek.
— Nem tudom, Mary nővér. Maga is látta, mennyire le van gyengülve.
Messziről jöhetett. Azt mondják, hogy a dagor vezeti a gazdáját, amikor az
már nem tud járni. Egyszerűen csak… na… mozgatja a karját és a lábát
helyette. Engem inkább más érdekel.
— Micsoda? — A vékony ujjak visszarakták a kendő alól kiszabaduló
hajtincset.
— Hogy hol szedte össze ezt az ocsmányságot. A városban? Az
erdőben? Hol? Vajon fertőző? Nem hittem a mendemondáknak, most meg —
ki mondja el nekem az igazságot? És honnan fogom tudni, hogy az az
igazság?
Az aggastyán a kórházi barakk küszöbén ücsörgött. Sovány, fekete,
bütykös ujjaival egy üres bádogtányért szorongatott.
— Nincs itt senki — panaszolta recsegő hangon. — Mkelének nem jutott
ennivaló.
Ó, igen — jutott Ignacio atya eszébe —, hiszen mindenki elment.
— Gondoskodjon az étkezésről, nővér… — mondta. Aztán már az öreg
felé fordulva: — Mit mondtál, hogy hívnak?
— Mkele, uram.
— Az Úr nevében megkereszteltelek, más nevet kaptál — emlékeztette
Ignacio atya szigorúan. — Manapság már Miguel a neved.
— Ez régen történt — érvelt nyugodtan az öreg —, amikor még a ti
Istenetek itt volt. De már nincs itt. Elment. Hát nem érzi ezt a fehér ember?
Már csak üresség van.
— Az Úr mindig itt van.
 — Most már a dagor van itt. A te Istened elhagyta ezt a helyet. Ez a
hely átkozott. El fog pusztulni.
— És ha elűzöm a dagort?
— Neked nem fog sikerülni, fehér ember…
— Meglátjuk — felelte Ignacio atya.

— Adiutorium nostrum in nomine Domini, qui fecit caelum et terram… In

nomine Jesu Christi Dei et Domini nostri, intercedente immaculata
Virgine… Exorcizamus te, omnis immunde spiritus, omnis satanica
potestas, omnis incursio infernalis adversarii…
A szenteltvíz cseppjei a beteg mellkasára és a mellkashoz simuló ráncos
kis testre hullottak. Az arcocska a paphoz fordult, a sárga szem kinyílt.
— Ne fröcsköld rám a vizet, öreg!
Ignacio atya leült a beteg ágya mellé.
Szédült.
A beteg behunyt szemmel feküdt; a mellkasa egyenletesen emelkedett,
és ezzel együtt emelkedett a pirinyó test is, pontosabban annak felső része.
A többi, bármi is legyen az, belenőtt az emberi testbe, és csak az izmok
gyulladt halmocskája jelezte, hol kezdődik az egyik, és ér véget a másik.
Maga a jövevény már jobb bőrben volt, mint az első találkozás
pillanatában, arca nyugodt és békés, beesett orcája kicsit rózsaszínebbé vált.
— Pihennie kell, atyám — mondta halkan, de határozottan Mary.
Az atya mellett állt, kezében egy tányér leves gőzölgött.
Ignacio atya nehézkesen felállt.
— Meglehet… — mondta magának is váratlanul. — Jobb lenne hagyni
meghalni.
— De hát maga… — Mary szemrehányóan bólintott. — …esküt tett.
— Arra esküdtem fel, hogy embereket gyógyítsak, nem pedig
démonokat — felelte, és elindult kifelé. A szeme sarkából látta, ahogy Mary
az ágy fölé hajol.
Az öreg a kápolna bejáratánál ült, mintha csak abban reménykedne,
hogy a hely, ahol korábban a nagy fehér emberek Istene lakott, most képes
lesz megóvni őt a gonosztól.
— Az Istened nem segített neked? — jegyezte meg bánatosan.
Ignacio atya szomorúan megingatta a fejét, és ő is letelepedett a fekete
ember mellé. Az öregnek, minden várakozással ellentétben, szárazfa-illata
volt.
— Én nem félek — mondta az öreg. — Nekem már nincs sok hátra. De
neked meg a fehér nőnek menekülni kéne innen.
— Istent szolgálom — felelte Ignacio atya —, és Ő azt parancsolta, hogy
itt legyek.
— Akkor el fogsz pusztulni — válaszolta filozofikusan az öreg. — Te is, a
nő is. Te is öreg vagy már, de a nő még fiatal. Fehér. Fiatal. Szép. Kár érte.
— Ő készen áll a megpróbáltatásokra. Ő is Istent szolgálja.
— A ti Istenetek menyasszonya, mi? Nekem azt mondta, menyasszony.
De Isten elment. Elhagyta őt. Ha többé már nem menyasszony, akkor kinek
kell majd, mi, tehetetlen barátom?
Ezek nem az ő szavai, gondolta rémülten Ignacio atya, hanem ezt én
mondom.
Hiszen ő csak egy bennszülött, nem is ismer ilyen szavakat, nem tud
így beszélni.
— Távozz tőlem! — mormogta.
Az öreg némán nézett rá, gúnyosan mosolyogva megvillantotta
rózsaszín fogínyét.

Térdre hullva imádkozott a kápolna kemény padlóján, aztán amikor felállt,

furcsa ürességet érzett. Szokatlanul könnyű léptekkel sétált el a kórházig,
elhúzta a szúnyoghálót, és benézett. A beteg aludt.
Egyik keze a mellkasán pihent, mintha védelmezne valamit. A
másikkal Mary kezét szorította. Miután megpillantotta Ignacio atyát, a lány
halványan elmosolyodott, ujját az ajkához szorította, és óvatosan
kiszabadította a kezét. Nézte, ahogy a lány az üres ágyak közt lépked —
sápadt volt, zömök, nem tudta, mi az a szeretet.
 — Magához tért — mondta, amikor kilépett a küszöbön. — És elmondta,
hogy hívják. Glahn a neve.
— Glahn? Kizárt. Persze, ha el akarja titkolni a nevét, az ő dolga. És azt
nem mesélte el, hol szedte össze ezt a szerzetet?
A lány sietősen keresztet vetett.
— A menyasszonyát várta. Szerették egymást. Össze akartak házasodni.
De aztán a hajón a lány megismerkedett valaki mással.
— Hát így…
— Nagyon boldogtalannak érezte magát. Nem akart tovább élni. És ott,
a kikötőben egy ember mondta neki… Azt mondta neki, hogy van módja
annak, hogy elfelejtsen mindent. Élete végéig.
— És átadta neki a dagort? Ott, a kikötőben? A városban? Ezt a
szerzetet? Milyen rémséges, Mary nővér…
 — Azt mondta — erősítette meg a lány —, hogy kibírhatatlan rettenet és
óriási csábítás. De ez egy olyan titok, amit csak azok tudhatnak meg, akik
készen állnak az elfogadására. Azt mondta, hogy az, aki magában hordozza
a dagort, soha többé nem lesz magányos. Micsoda szenvedés kell ahhoz,
hogy az ember elfogadjon egy ilyen ajánlatot!
— Mary nővér — mondta halkan —, Isten mindannyiunknak küld
kísértést, az ördög sosem alszik. Menjen, imádkozzon…
— Igen, Ignacio atya, én… én imádkozni fogok a lelke megmentéséért.

Nekilátott azoknak a teendőinek, amelyeket általában a misszió fekete

szolgái végeztek el. Egy kis engedelmesség sosem árt, gondolta, még az is
lehet, hogy az Úr megkönyörül rajta, és küld egy jelet — különben mihez
kezdjen ő, Ignacio atya?
— Idehallgass, fehér ember! — Az öreg Mkele guggolva figyelte őket. —
Te meg a lány elmentek, én meg itt maradok. Majd gondozom őt. A férfi
majd lábra áll, ő is elmegy. Én meg itt maradok. Itt halok majd meg.
— Ez Isten háza — ellenkezett Ignacio atya —, és nem maradhat üresen.
Én nem megyek el innen, nem hagyom, hogy a démon tönkretegye. És hát
én megkereszteltelek téged. Ki fog téged meggyóntatni? Ki fog békében
elengedni téged, ha nem én? Ki fog téged elbúcsúztatni? Ki temet majd el?
— Nemsokára elkezdődik az esős idő — mondta oda nem illő módon az
öreg.
Igancio atya felnézett az égre. A sűrű lombon átlátszó ég élénkkék
színben pompázott.
— Honnan tudod?
— A hangyák…
Az elefántfa alatti hatalmas hangyaboly, amelyet rendszerint több ezer
nyüzsgő rovar szokott ellepni egy eleven takaróhoz hasonlóan, most szinte
üres volt. Jobban megnézve látni lehetett, ahogy a hangyák odabentről
buzgón tapasztották be a kifelé vezető járatokat.
— Nagy vizet éreznek — magyarázta az öreg. — Te nem tudsz elvonulni a
kis odúdba, és bezárkózni oda, igaz, fehér ember?
— Vannak tartalékaink. Az agyagcserepek tele vannak gabonával. Van
olaj is. Mi kell még?
— Nagy esőben — folytatta az öreg —, ezekben az erdőkben
megelevenedik a gonosz. A dagor idehívja majd, és el fog jönni.
— Isten segedelmével — Ignacio atya összeszorította kezében a
rózsafüzért — kitartunk.
Olvasta az itteni misszionáriusok feljegyzéseit, akiket az ítéletidő a
misszió rothadó falai közé zárt, ahol a zöld bolyhos penész felzabált
mindent — az ágyneműtől az imakönyvig. Sebaj, mondta magában, ez csak
eső, semmi más, csak eső.
Kora reggel hallotta meg — apró lábak ezrei, zörgés a nádfedélen, kopogás a
pálmaleveleken. És a zaj ellenére mindenütt szokatlan csend honolt. Először
nem is értette, mi történt, aztán felfogta — eláztak a rovaráradat fúrói és
kalapácsai, amelyek éjjelente a koponyáján kopácsoltak…
Lenyelte az utolsó korty kávét (aprócska gyengeség, oly nehéz róla
lemondani), és megfogta az ásót. El kell vezetni a kápolnától a vizet,
gondolta.
És a kunyhóktól is. Meg a kórháztól. Átkozott pogány népség,
dezertáltak, és magára hagyták őt a démonnal… Nem, egy madár mégis itt
maradt. Milyen furcsán kiabál… mintha sírna. Vagy nem? Óvatosan
körbenézett, próbálta meghatározni, honnan is jön a hang. Aztán
kiegyenesítette sajgó hátát, és belépett a kápolnába.
A lány elterült a padlón — pont, mint egy hatalmas madár, vagy
denevér. Fekete ruhájának alja vörös agyagtól volt foltos, válla rázkódott.
— Mary — mondta az atya óvatosan —, Mary, gyermekem!
A lány felpattant, és sápadt, kisírt arcát a férfi felé fordította. Ujjaival a
rózsafüzért morzsolgatta.
— Atyám… — hüppögött — gyónni szeretnék.
— Hallgatlak, gyermekem — az atya felsóhajtott —, de nem lehetne csak
úgy… egyszerű ember módjára? Mi történt?
A lány hirtelen a nyakába borult, átkulcsolta a karjával, és megint
kétségbeesetten zokogni kezdett.
— Még csak rám sem néz!
Ha többé már nem Isten menyasszonya, akkor kinek kell majd? — jutott
eszébe. Hangosan viszont csak ennyit mondott:
— A fiatal Glahn?
— Igen. Állandóan csak arról beszél, hogy milyen szép ez az Elena,
milyen kiváló a neveltetése, svájci intézet meg ilyenek, és kifogástalanul
viselkedik, és…
Mary nővér, gondolta magában az atya, nem vonzó jelenség, de ki is
lepődik meg ezen — lelenc, biztos egy szegény eltévelyedett teremtés,
valami mosónő vagy az uraság házából egy szolgálólány hagyta az árvaház
kapujában… úgy tűnik, felébredt benne a tévelygő anyja vére, de mennyire
rosszkor! Illetve az ilyesmi sosem történik jókor!
— Mondtam már neked, hogy ő természetesen nem Glahn — magyarázta
türelmesen és lassan Ignacio atya. — Ha nem csal az emlékezetem, valami
népszerű regény főhősét hívták így: elhagyta őt a szíve választottja,
csalódott az emberekben, és elvonult a világ elől…
— És? — vágott vissza hevesen Mary. — Mit számít az?
— Amikor valaki más néven nevezi magát, az jelent valamit. Adott
esetben ez azt jelenti, hogy megtagadta az eddigi életét, és átadta magát a
szenvedésnek, nem?
— Nos, igen… — A lány a mellkasára szorította a kezét.
— Pedig nem. Egyszerűen képtelen egy nőt szeretni. A dagor kiöli
belőle ezt az érzést. A többi meg hazugság. Vagy így, vagy úgy.
— És hol van az igazság?
— Nem tudom. — Ignacio atya megingatta a fejét. — Talán csak annyit
akar, hogy hagyják őt békén. A külvilág szörnyűségei nem jutnak el hozzá.
— Akkor sem hiszem — Mary elkeseredetten belekapaszkodott az atya
ruhájának ujjába —, hogy ne lenne megoldás… kell hogy legyen valami
megoldás…
— Nos, akkor imádkozz, hogy az Úr megmutassa neked — mondta
ridegen Ignacio atya —, és ne tömd a fejed ostoba érzelmekkel!
A lány bűntudatosan lehorgasztotta a fejét.
— Az eső teszi — mondta végül —, alig kapok levegőt…
— Igen — értett egyet a férfi —, az eső.
— A fehér uraság már tud járni.
Az öreg fekete ujját a fiatal Glahnra szegezte, aki buzgón kalapálta a
ragadós földbe a kerítés ferde karóit.
— Próbáltam kifaggatni, minek jött ide — mondta eltűnődve Ignacio
atya —, de nem mond semmit.
— Valószínű, hogy a dagor nem akarja… Most már eggyé váltak. Ő
többé már nem ember, ez a fehér. Hagyd, hadd menjen!
Mary, fordult meg Ignacio atya fejében. És a fekete öreg azonnal így
szólt:
 — A lánynak is jobb lenne így. Te itt idegen vagy. Nem ismered ezeket
a helyeket. Ott, kicsit távolabb van a mocsár. Tudod, ki lakik ott?
— Krokodilok — vonta meg a vállát Ignacio atya —, nem nagy dolog…
Láttam már krokodilt.
— Néha — mondta az öreg nagyon halkan — onnan, a mocsár felől sárga
szél fúj. És olyankor a falubeli embereket ledönti a lábukról a sárgaláz…
— Nos, igen… — értett egyet a férfi.
— És egy napon a sárga szél eléri a józan eszüket is. Finoman, puhán…
Akkor aztán felkelnek a gyékényszőnyegükről, és elindulnak. Mennek, és
belevetik magukat a mocsárba. És belefulladnak. De néhány nap elteltével
feltámadnak, és kijönnek a vízből. De attól fogva már nem emberek.
— Soha nem hallottam erről.
— Fehér a szemük — tette hozzá komolyan az öreg.
A halál mágiája, gondolta az atya. A holtak mágiája.
— Elő lehet őket hívni. A mi varázslóink képesek rá.
— A ti varázslóitok pogányok. És démonoknak hódolnak.
— Igen — egyezett bele könnyedén az öreg —, nagyon félelmetes
démonoknak. Nagyon hatalmasaknak. De…
— Igen?
— Közülük senki sem fog hódolni a dagornak. Ha olyan ember jön a
faluba, aki dagort hordoz, a varázslóink nem űzik el. Viszont
megparancsolják az embereknek, hogy hagyják el a falut. Ők maguk
mennek el.
— És mi történik azzal, aki dagort hordoz?
— Előbb vagy utóbb — felelte az öreg — ő is elmegy. A dagor elvezeti.
Ismer egy ilyen helyet.
— Milyet?
— Senki sem tudja. Csak a dagor. A ti fehéretek, ő is járt ott. Tiltott
hely.
— A fészkük? — firtatta Ignacio atya. — Az otthonuk?
— Senki sem tudja. Csak a dagor.
— Honnan jönnek amúgy? Hogy fogad be a testébe az ember egy
dagort?
 — Hát nem tudod, fehér ember?
— Nem — ingatta a fejét Ignacio atya.
— Én sem tudom. Csak az tudja, aki készen áll. Az tudja.
Mary szaladt feléjük, felhúzva szerzetesi ruhája alját.
— Ignacio atya — dadogta fulladozva —, ott…

— Szűkös a vacsoránk — mondta Ignacio atya —, de örömmel osztjuk meg

önnel.
— Kipótolhatjuk ezzel-azzal, szent atyám — felelte az újonnan érkező. —
Thompson kiváló vadász.
Hideg szürke szeme volt, és őszes halántéka. A fehér faj pompás
példánya, ruhája és a lelke nyakig begombolva, bármi is történjen.
— Most böjt van — felelte szárazon Ignacio atya —, igaz, az utazókkal
elnézőbbek vagyunk. Mert hát önök utaznak…
— Igen — mosolygott a nő —, elég régóta.
Csodálatos nő, lord Atterton méltó párja, a híres utazó társa, látszólag
törékeny, ám annál szívósabb és erősebb, ha cselekedni kell. Ignacio atya
Mary nővérre pillantott. Ez meg itt szemben kifakult, összezsugorodott és
elsápadt, mint egy kis puhatestű állatka a szerzetesi ruha kagylójában. El is
felejtettem, mennyire csúnya szegénykém, hiszen nincs kivel
összehasonlítani.
Mintha csak hallaná a gondolatait, Mary nővér sietősen felkelt.
— Elviszem az ételt a kórházba, jó?
Az atya szórakozottan bólintott. Mióta megérkeztek az új emberek, a
fiatal Glahn nem jött ki a kórház falai közül. Nos, érthető.
A nő nyaka a kigombolt gallér fölött olyan volt, mint egy virág szára.
Ignacio atya másfelé nézett.
Öreg vagyok már — gondolta sietősen, mintha az öregség gondolata
megnyugvást hozhatna.
— Mary és én megelégszünk a lepénnyel — mondta — és gyümölcsökkel.
1.
1.
 1. — A helyi gyümölcsök csak a
feketéknek valók — mondta
komolyan Thompson —, a fehér
ember gyomra nem veszi be.

Energikusan bánt a késsel és a villával. Thompson arca napbarnított,

apró szeme pedig élénk világoskék volt. Bizonyára elefántcsonttal
foglalkozott, mielőtt kísérőnek szegődött, jutott hirtelen Ignacio atya
eszébe. Az ilyeneknek mindig csak a saját hasznuk fontos. Ez a lord minden
bizonnyal busásan megfizeti.
Hangosan viszont ezt mondta:
— Csak megszokás kérdése.
— Ezeket a vadembereket gyógyítani — mondta barátságosan lord
Atterton — igen nemes cselekedet.
— Ez fehér. Teljesen legyengülve vonszolta el magát idáig…
— De javul az állapota?
— Igen — mondta szárazon Ignacio atya —, javul.
— Az expedíciónk örömmel fogadja majd. Minden kézre szükségünk
van.
— Attól tartok, ehhez még nem gyógyult meg eléggé…
Ignacio atya felsóhajtott. Ez lenne a legjobb kiút, de ezeknek a
szegényeknek a nyakába varrni valakit, akinek dagorja van… Különben meg
miféle expedíció ez? Lehet, hogy gigantikus majmok után kutatnak? A
feketék szavai alapján a dzsungel nyüzsög az ilyen majmoktól, de eddig
még egyetlen fehér sem látta őket soha, milyen furcsa…
— Először egész nap gyalogolnak, fáradságot nem ismerve — lord
Atterton megingatta a fejét —, és dalolják az éneküket, aztán meg hirtelen
megijednek valamilyen nyomoktól… Alig tudtam megnyugtatni őket,
viszont egyikük sem volt hajlandó továbbmenni. Csak eldobták a holmikat,
és lecövekeltek.
— Ez mind azért van, mert túl elnézően bánt velük, uram — jegyezte
meg Thompson.
 — Végül az lett az eredménye, hogy majdnem mindent ott kellett
hagyni… Csak azt hoztuk, amit elbírtunk, a legfontosabbat.
Ignacio atya kinézett az ablakon. A szúnyoghálón kövér esőcseppek
gyűltek. A kórház ajtaja tárva volt…
— Nem veszik tolakodásnak, ha megkérdezem — mondta —, mi hozta
önöket errefelé?
Lord Atterton egy darabig hezitált, kezében az épp soron következő
falat felett megtorpanó villával, majd így szólt:
— Az elveszett várost keressük. Nem hallott róla semmit, szent atyám?
— Ezeket a szavakat itt még csak nem is ismerik — csóválta a fejét
Ignacio atya.
— Lehet, hogy csak nem kérdezte meg őket. A bennszülöttek között
pedig olyan történetek keringenek, hogy a mocsáron túl, az erdő szívében
valami romok hevernek…
— A bennszülöttek — mondta Ignacio atya — bármiről fognak mesélni.
Főleg, ha jutalmat ígér nekik.
— A bennszülöttek mindig hazudnak — jegyezte meg Thompson.
— Nem — ingatta a fejét Ignacio atya —, ez annál bonyolultabb… Ők
olyanok, mint a gyerekek. Maguk is elhiszik, amiről mesélnek.
— Hihetetlen dolgokat mesélnek ezekről az erdőkről, ez igaz — felelte
lord Atterton —, és bizonyára sok köztük a kitaláció. De hátha valami
igaznak bizonyul.
— Valami tényleg igaz. Sajnos. — Felsóhajtott.
— Város az erdő szívében — folytatta közben lord Atterton —, az egykori
pompa romjai. Csodás város…
Ezt az embert a hírnév hajtja, gondolta Ignacio atya. A feleségét pedig
a szerelem. Thompsont meg a pénz. Az ilyeneket mindig a pénz hajtja. És
természetesen nem tartanak semmitől. Határozottan tudják, mit lehet, és mit
nem lehet sohasem.
Felállt.
— Menjünk, asszonyom! — mondta. — Mary nővér majd gondoskodik az
elhelyezéséről.
A nő is felállt, és ránézett tiszta, szürke szemével.
 A missziótól a kórházig vezető utat most náddal fedték le — a sár
cuppogott, és keresztülfurakodott a szárakon, de legalább át lehetett jutni.
Az atya megállt a kórház küszöbén, előreengedte a nőt, és halkan így
szólt:
— Mary nővér!
Mary nővér, aki a beteg ágya mellett ült, odafordult felé. Odafordult a
beteg is — utóbbi felemelkedett egy kicsit, nézte őket, és vagy nyöszörgés,
vagy a meglepetés hangja hagyta el az ajkát.
— Archie — szólalt meg lady Atterton —, istenem, Archie!
— Ezek szerint te már lady Atterton vagy. — A fiatalember idegesen
felnevetett. — Milyen jól sült el minden, igaz?
— Richard nagyon kedves volt hozzám.
— Hogy voltál képes, Archie? Hogy hagyhattál magamra? Egyedül
egy idegen országban? Idegen emberek között! Hogy voltál képes?
— Mit hordasz össze, Elena? Minek?
— Azok után, ahogy te… ahogy összetörted a szívemet, azok után,
ahogy…
Mary résnyire nyitott szájjal figyelte őket, arcán két élénk folt lángolt.
— Mary — szólt Ignacio atya —, kísérd el lady Attertont! És segíts neki
berendezkedni!
Megérintette a szőke nő vállát.
— Menjünk, asszonyom!
— Jó — felelte a nő —, menjünk!
A szeme könnyben úszott.

— Elhelyeztem őt, Ignacio atya — mondta Mary. — Sír.

Mary a mellkasához szorította a kezét.
— Én… nem értem. Azt mondja a nő… hogy a férfi elhagyta őt.
Egyedül, segítség és támasz nélkül. Még otthon eljegyezték egymást, és a
nő ide utazott, követte a férfit a gyarmatra, az esküvő napját is kitűzték már,
de a férfi még a kikötőbe se ment ki elé. Még csak nem is várta. Hogy
történhet ilyen?
 — Nem tudom.
— A férfi meg teljesen mást állított. Én meg hittem neki, Ignacio atya,
ő… ő is sírt, amikor a nőről mesélt.
— Azt akarod kérdezni tőlem — sóhajtott Ignacio atya —, hogy melyikük
hazudik?
— Hát, igen.
— Könnyen lehet, hogy a nő. Lord Atterton jó parti, össze sem lehet
hasonlítani egy gyarmati hivatalnokkal.
— Rossz asszony? — kérdezte Mary nővér titkon reménykedve.
— A dagor — felelte recsegve az öreg. Ignacio atya teljesen
megfeledkezett róla, ott üldögélt a pálmalevél tető alatt, és szórakozottan
tette a levelekről lefolyó vízsugár alá a tenyerét.
— Tessék?
— A dagor mellett senki sem tudja az igazságot.
— Igen — mondta Ignacio atya —, ez így van. A démonok — és sietősen
keresztet vetett — arra tudják kényszeríteni a megszállottat, hogy azt lássa és
arra emlékezzen, ami nem is történt meg.
— Miért?
— Nem tudom. Ki értheti meg egy démon szándékait?
Inkább halt volna meg, gondolta a mi ifjú Glahnunk, inkább pusztult
volna el az erdőben… illetve, nem, mit is beszélek! Hiszen akkor a lelke is
visszafordíthatatlanul elpusztul, ám amíg életben van, talán meg lehet
menteni. De hogy?
— Miért én — suttogta, és a keresztre feszített Jézus tekintett le rá a
kápolna félhomályából —, szent Mária, miért pont én…

El fognak menni, hajtogatta magában a kórház felé tartva, eláll az eső, és el

fognak menni. Hála Istennek! De miért aggaszt engem ennyire — tiszteletre
méltó emberek, fehér emberek, és olyan rég nem találkoztam már fehér
emberrel.
Már kinyújtotta a kezét, hogy elhúzza a függönyt, amely a kórház
ajtaját zárta le, ám megdermedt. A félhomályból halk suttogás hallatszott.
 Köhintett egyet, és a suttogás elhalt.
Belépett.
Lady Atterton és a fiatal Archie szemben ültek egymással; a férfi az
ágyon, a nő pedig egy sámlin, és a férfi lesoványodott kezében szorongatta
a nő kezét.
— Gondolkodtam — szólalt meg Elena, mintha csak mentegetőzne. — El
kell felejtenünk a sérelmeinket. Archie a halál torkából tért vissza. Nehogy
miattam…
— Már jobban vagyok — vágott közbe sietősen a fiatalember. — Ne
aggódj, ne marcangold magad!
Ignacio atya megfordult. A félhomályból tágra nyílt, csillogó szemek
villantak meg.
— Mary nővér — mondta meglepetten —, mit csinálsz itt, gyermekem?
— És ez a nő? — kérdezte visszafojtott hangon a lány. — Ez a nő mit
csinál itt?
— Drágám, én csak látogatóba jöttem… — kezdte fölényesen a nő, ám
nem tudta befejezni.
Mary nővér már az ágy mellett állt — Ignacio atya kinyújtotta a kezét,
fel akarta tartóztatni, de elkésett. A lány arcán ugyanúgy ott lángolt a két
vörös folt.
— Milyen kedves magától, hogy meglátogatta a beteget! És ha fertőző?
Nem fél attól, csodálatos lady, hogy maga is elkapja?
Száraz, hisztérikus kacajban tört ki.
— De Archie megmondta nekem…
— Hogy milyen betegségben szenved? Elmondtad neki, Archie?
Amaz csak hallgatott, lehorgasztott fejjel, és ellenkezni sem volt ideje,
amikor a nehéz munkához szokott kezek a nyaka köré fonódtak, és erősen
megrántották a lenvászon ing gallérját. A vászon recsegve szakadt ketté.
— Idenézz, asszony!
— Mary! — kiáltott fel a fiatalember gyötrelmes hangon. Hol ellökni
próbálta magától a lányt, hol elfedni magát a kezével.
— Istenem! — suttogta lady Atterton. Önkéntelenül is a torkára tette a
kezét, és kővé vált, csak a sápadt ajka remegett kissé.
 A beálló csöndben Mary tovább nevetett — hangosan, diadalmasan.

—A láz vacak dolog — mondta Thompson. — Mindenféle látomásai lehetnek

az embernek. Egyszer én is elkaptam. Azt gondoltam, hogy két fejem van,
el tudják képzelni?
— De neki nem látomásai vannak — felelte szárazon lord Atterton —,
neki tényleg két feje van. Istenem, én még soha… Hallott már hasonlóról,
Ignacio atya?
— Fél füllel csupán. A javítóintézetekben, kórházakban előfordult… még
a városokban is mesélnek furcsa dolgokról.
— És mit gondol, mi ez? Valami, a tudomány számára eddig ismeretlen
parazita?
— Sokkal inkább valami démon — sóhajtott Ignacio atya.
— Ugyan már, ez teljesen tudománytalan.
— Nem tudós vagyok, hanem pap.
— Valami magasan fejlett organizmus — folytatta lord Atterton az
eszmefuttatást. — Még az is lehet, hogy valami majomféle…
— Vagy emberféle — tette hozzá nyugodtan Thompson.
— Nem… nem, inkább valami kevésbé fejlett majom variánsa. Minek
tegye ki magát veszélynek, építsen fészket, kutasson élelem után, ha
mindezt egyszerre megkaphatja. Elkezdték valahogy… magukhoz vonzani és
elcsábítani az embereket…
— Hogy tud egy ilyen rondaság bárkit is elcsábítani?
— Talán az együttérzésre alapozva. A szimpátiára. Lehet, hogy van
valami különleges illatuk, amelyhez az ember hozzászokik. Kötődés alakul
ki. Egy vágy, hogy soha többé ne váljanak el. Egy viszony, amely egyre
erősödik. Amíg végül a hordozó és a parazita eggyé nem válnak. Ez a
szerencsétlen valószínűleg véletlenül szedte össze a saját utasát, mivel ez
leginkább helyi variánsnak tűnik. Valahol az erdő mélyén lehetnek fertőzött
települések…
— A majmok, uram, nem beszélgetnek — ellenkezett Ignacio atya —, én
viszont a saját fülemmel hallottam, ahogy ez a rémség emberi nyelven
beszélt. És még csak nem is a bennszülöttek nyelvén, de nem ám…
— Nos — magyarázta fölényesen lord Atterton —, ez teljesen érthető.
Ugyanolyan az idegrendszerük. Lényegében azonosak. És ha ez az ifjú nem
is tud semmit, a társa talán…
Idióták, gondolta magában Ignacio atya, és a láztól elborult agyában
lüktetett a vér, szerencsétlen ostobák. Még ha belebotlanak, sem képesek
felismerni a démont. Bárcsak ez a lord Atterton meggyőződne arról, hogy a
betegnek nincs semmi haszna, meggyőződne, és elmenne keresgélni az
elveszett városát!
— Ezek szerint ön azt állítja, hogy a betege épp úton volt valamerre? —
Atterton szemében két villódzó pontként tükröződött a lámpák fénye. — És
hova?
— Beteg volt — felelte szárazon Ignacio atya —, nem volt magánál.
Ő maga egyszerre érzett hidegrázást és forróságot. A nyirkosság a
csontjáig hatolt, ízületei megdagadtak és sajogtak, a füle megállás nélkül
csengett.
Megint, gondolta, megint kezdődik! Krisztus, Szent Szűz, csak ezt ne,
csak most ne!
— Idehallgasson, uram! — Megingatta a fejét, hogy elűzze a rosszullétet,
de ez csak rontott a helyzeten. — Itt csupán kunyhók vannak; cölöpökön álló
nyomorúságos viskók, hogy távol tartsák a kígyókat és a mérges rovarokat,
ráadásul még karókból épített kerítés is, amelyikről koponyák vicsorognak.
Úgy tartják, hogy azok elijesztik a gonosz lelkeket, érti?
— Maradnak a legendák — ellenkezett Richard Atterton. — Legendák,
amelyek suttogva, szájról szájra terjednek… Legendák a hatalmas népről,
akik egykoron ezt a földet uralták, még a vadállatokat és rovarokat is… A
vezéreik vöröshangya-csapatokat küldtek azokra az engedetlen törzsekre…
Amikor egy ilyen hadsereg menetelt az erdőben, mindenki menekült előle,
még a leopárdok is. Az a szóbeszéd járja, hogy ezek az emberek maguk is
át tudtak változni leopárdokká.
— Most is képesek rá. — Ignacio atya elfedte gyulladt szemét. —
Leopárd-emberek, így nevezik őket. Leopárd-emberek, akik éjszakánként
eljönnek, és elrabolják a gyerekeket. Kereszt és ima, barátom, kereszt és
ima. Ezt a vidéket démonok lakják. Idehallgasson, uram — ujjával
meglazította a merev gallérját —, magának megvan mindene. Hírnév.
Vagyon. Fiatal feleség. Ez a vidék könyörtelen az idegenekhez. Illetve,
mindenkihez könyörtelen. Végtére is, itt most a vendégszeretetemet élvezi.
És jogom van megtagadni bizonyos… kísérleteket.
— Valóban? — mondta puhán lord Atterton, és nem vette le róla hideg,
szürke szemét. — Kár. Azt gondoltam, hogy a megismerés szelleme
magának nem idegen. Hiszen ennek a világnak a csodái szintén Istent
dicsőítik, nemde? Apropó, egy régi fotó jut eszembe magáról. Egy férfit
ábrázol, akiről az újságok is írtak. Régen. Bizonyára maga is emlékszik rá,
ha akkoriban Európában volt. Egy orvos. Ő…
— Nem állok az útjába — vágott közbe fáradtan Ignacio atya —, de
segíteni sem fogok. Különben is, mivel tudnék segíteni? Csak arra kérem,
hogy a hölgyeket kímélje meg a kellemetlen látványtól!
— Nos, ez természetes — bólintott lord Atterton. — Természetes.

A nedvességgel átitatott függönyt mintha csak bolyhok lepték volna el —

Ignacio atya, mielőtt még hozzáért volna, megértette, hogy éjjeli lepkék
borítják be, a rovarok egymás hegyén-hátán nyüzsögtek, rezgő szárnyakkal
estek le és kapaszkodtak újra vissza. Úgy tűnt, hogy hallja a halk, de soha el
nem hallgató zörejt, a kitinpáncélok egymáshoz koccanásának alig
érzékelhető recsegését és surrogását.
— Valószínűleg az eső elől menekültek ide — jegyezte meg lord Atterton
—, néhányszor voltam már szemtanúja hasonló jelenségnek. Szó szerint az
egész sátrat ellepték, szó szerint az egészet…
— Elnézést — Ignacio atya bűntudatosan elnevette magát —, nem
bírom… gyerekkorom óta ki nem állhatom a rovarokat.
Nyelt egyet, hogy elfojtsa az önkéntelen görcsöt.
— A trópusokon rengeteg rovar van. — Útitársa finoman elrántotta a
függönyt. A rovarok még jobban nyüzsögni kezdtek, igyekeztek
megkapaszkodni a szöveten, a szárnyuk finoman megrebbent a nyirkos
levegőben. — Hozzá kéne szoknia. Előfordulnak igazán érdekes példányok,
tudja… egyik kollégám, a brit Természettudományi Múzeum munkatársa, azt
mesélte, hogy…
Túl sokat beszél, gondolta Ignacio atya, valószínűleg kényelmetlenül
érzi magát, bárhogy is igyekszik ezt leplezni.
A fiatalember az ablak alatti sámlin ült, ahonnan tompa fény szivárgott
be, és késével egy kanalat farigcsált. A szobában nyirkos fa és karbol szúrós
szaga terjengett.
Amikor meglátta a szobába belépőket, felemelte a tekintetét, de nem
állt fel. Vállára egy lepedőt borítottak. Valószínű, gondolta Ignacio atya,
hogy Mary elvitte az ingét megvarrni.
— Lord Atterton beszélni szeretne önnel, barátom.
— Nyilvánvaló — bólintott a másik. Szeme átlátszó és derűs volt.
— Az elveszett várossal kapcsolatban. Az expedíció ide lyukadt ki a
keresés közben…
Ignacio atya megvonta a vállát, és hátrébb lépett, átengedve lord
Attertonnak a kezdeményezést.
Archie meglepetten felvonta a szemöldökét.
— A partvidék bármely irodájában meg vannak győződve arról, hogy
itt, az erdőben halomban állnak a kincsek és az elveszett városok. De ez
csupán mese, amelyeket a hivatalnokok mesélnek egymásnak. Szép mesék.
— De hát ön is tartott valamerre!
A fiatalember hunyorgott, lesütötte a szemét, és forgatni kezdte a
kezében a kanalat. Ezt morogta:
— Nem valamerre, hanem valahonnan.
— Értem — lord Atterton nem tágított — de…
És elhallgatott. Ignacio atya elborzadva nézte, ahogy a fiatalember
vállát elfedő takaró alatt valami vergődni kezdett, mint egy fogságba esett
kismadár.
— A város létezik, fehér ember…
A hang magasan és élesen szólt, és az utazó akaratlanul is hátrahőkölt.
— Sok kunyhó, nagy kunyhók… elvégre ezt nevezik maguk városnak,
nem? Sok halott kunyhó! Ott, ahol a tó van, a víz felett pedig boltívek és
sziklák és hatalmas, kővé vált emberek… Minden megdermedt, minden
várakozik… halott. Üres.
— Igen — bólogatott lord Atterton —, igen.
— Hazudsz, te pokolfajzat! — szólalt meg Ignacio atya.
— Akarod látni, jövevény? Menjünk! Menjünk oda, megmutatom
neked…
— Nem! — A fiatalember felállt, kezével összefogta mellkasán a
lepedőt. — Nem! Nem megyek sehova. Még gyenge vagyok! Látod? Látod?
Egyik kezével továbbra is a lepedőt húzta össze a nyakánál, a másikat
pedig kinyújtotta előre. A keze és az ujjai remegtek.
Az utazó bizonytalanul Ignacio atyára nézett. Az atya hallgatott.
— Ööö… — Lord Atterton egy bizonytalan lépést tett előre. — Nos,
akkor hol is van?
Csend.
 A fiatalember újra leült a sámlira.
— Vele… vele… nem — mormogta.
— Menjünk, barátom! — sóhajtott Ignacio atya. — Ne zavarjuk többet!
A fiatalember mozdulatlanul ült, fejét lehorgasztva, és úgy tűnt, hogy
transzba esett. Richard Atterton a kijáratnál toporgott, aztán óvatosan
elhúzta a függönyt — a rovarok mocorogni kezdtek, rövid lábacskáikkal a
szövetet kaparászták. Körös-körül a rothadó gyümölcsök, penész, nyirkos
föld szaga terjengett…
— Most már legalább tudom — mondta lord Atterton. — Nem tévedtem.
A város létezik.
Az arcánál körözött néhány, a függönyről felreppenő lepke.
Nyugtalanul forgolódott a kemény priccsen. Az ágynemű nyirkos volt, a
levegő pedig mozdulatlan és forró. Vétek erre gondolni, de talán jobb lett
volna, ha ez a nyomorult hajlandó elmenni velük.
Ez a fertelmes szörny szántszándékkal hergeli őket! Miért van ekkora
zűrzavar a fejében? Ez az egész láz, ráadásképp még ez a fülledtség is…
Nem kap levegőt…
Nem kap levegőt?
A priccs hirtelen ledobta magáról.
A plafon alatt lusta füstpamacsok gomolyogtak.
Sietősen felöltözött, és kiszaladt az épületből. A kápolna lángokban
állt, a kórházi barakk szintén, lángkígyócskák kúsztak felfelé a farönkökön,
sisteregtek, és szikraként szóródtak szét.
A többiek már mind itt voltak; álltak, és nézték, mi történik. Ignacio
atya pislogott, hogy leperegjenek a könnyei, és három imbolygó alakot
látott meg a tűz hevítette forró levegőben…
— Mary! — kiáltott fel, és köhögni kezdett. — Mary…
— Bent vannak — szólalt meg a sötétség a háta mögött.
Az öreg az esőben guggolt, az eső megcsillant a vállán, térdén… A
kórház úgy lángolt, mintha szalmából épült volna. De hát a fa annyira
átnedvesedett… Lámpa? Valaki netán felborította a lámpát? Vajon a
pálmaolaj-készletek gyulladtak meg, amellyel a lámpát töltötte fel? Vagy az
alkohol, amellyel a sebeket fertőtlenítette?
A tető alól szikracsóva tört elő, az egyik keresztgerenda megroppant,
és bezuhant az épület belsejébe.
— Mary! — Tehetetlen keserűséggel az égnek emelte öklét.
A lány berohant a fiatalemberhez. Hogy megmentse? Vagy menedékre
leljen nála? Hogy vele együtt haljon meg?
— Menjen távolabb, szent atyám!
Richard Atterton határozott mozdulattal belemártotta kabátját az
esővizes hordóba, fejére dobta, mint egy kendőt, és berontott a lángok közé.
A kibontott hajú, csinos fehér nő utánavetette magát, de a férfi elkapta
a könyökét.
 A nő váratlan erővel igyekezett szabadulni, aztán elernyedt, és most
már csak suttogva állt mellette, az ujjperceit harapdálva.
— Ki fog jutni, asszonyom. — Thompson gondosan összehajtogatta a
holmijával teli batyut, válla mögött kékesszürke fényben egy karabély
látszott.
A kápolna felett fellobbant az égő kereszt, aztán elaludt.
— Itt vannak, istenem, istenem! — kiáltott fel Elena.
Botladozva és csúszkálva futott feléjük.
— Teremtőm, Richard, már azt hittem…
— Minden rendben, drágám. — Lord Atterton karjánál fogva támogatta a
fiatalembert. — Hogy érzi magát, Archie?
— Én… miattam ne aggódjon! Tudok járni.
Mary már mellette állt, mohón kapkodta a levegőt, Archie a nyaka
köré fonta a karját, a lány pedig nyilván a kijárathoz igyekezett elvonszolni
őt a füstben, amikor Atterton rájuk talált. Senki ügyet sem vetett rá, amikor
a lány arrébb lépett, és a fának dőlve megállt. Ignacio atya odalépett hozzá,
és a vállára tette a kezét. A lány fehér kendője feketévé változott.
— Hogy érzed magad, kedves?
A lány üres tekintettel pillantott rá, aztán hüppögni kezdett. Lángok
tükröződtek az arcán. Amikor Mary a hamut letörölve végighúzta a kezét az
arcán, a férfi meglátta, hogy a hamuval együtt a lány szemöldöke is eltűnt.
Lángtól kurtított szempillái vörösre perzselődtek.
— Miért történt ez? — szipogott a lány. — Miért?
— Nem tudom — sóhajtott az atya. — Lehet, hogy valami állat… De az is
lehet, hogy a bennszülöttek. Égő szalmába tekert nyilak, ilyesmi.
De rögtön megértette, hogy a lány nem erről beszél. Ő egyike azoknak,
akiket senki sem szeret. Senki. Soha. Bármit is tegyenek, bárhogy is
igyekezzenek… Őket egyszerűen észre sem veszik, és ha mégis, vállat
vonnak, és elfordulnak. Szegényke… Ezen képtelenség javítani, ez
veleszületett dolog. Ez a sors.
— Ügyes vagy — mondta —, hogy megmentetted az életét. Bátor lány
vagy.
Mary újra hüppögni kezdett.
 A férfi megingatta a fejét. A misszió épületéből szinte semmi sem
maradt; de legalább nem raboltak ki minket, nem öltek meg — megesett már
ilyen is. Még erősebben szorította a lány vállát.
— Menjünk, kedvesem! — mondta. — Menjünk, meg kell mosakodnod.

— Úgy fest — mondta Richard Atterton —, hogy a vitáink maguktól

megoldódtak. Nem marad más számunkra, mint tovább folytatni az
utunkat.
Egy hevenyészve összerakott dobogón ültek egy sietősen megépített
pálmalevél fedél alatt. Ugyanide hordták össze a szegényes holmijukat —
mindent, amit sikerült kimenteni a romok alól, a sárral keveredő hamuból.
— Tovább? — Ignacio atya megrázta a fejét. — Nem… csináljanak, amit
akarnak, de Mary és én visszafordulunk.
Akaratlanul is a leégett kápolnára pillantott — pontosabban arra, ami
megmaradt belőle; egy fal, erdővel a háttérben.
— Már engedje meg, szent atyám! Nincs se élelmük, se felszerelésük,
se fegyverük! Nekem egy olyan revolverem van, amitől sosem válok meg,
Thompsonnál meg egy karabély. De ezeket elvisszük magunkkal. És ha
valami ragadozó támad magukra? Akár állat, akár ember? A lányt — Mary
felé biccentett — pusztulásra ítéli? Ezt a bájos lányt?
Egyáltalán nem is találja Mary nővért bájosnak — gondolta Ignacio atya
—, csupán átnéz rajta. A szemében ő egy senki. De természetesen így akar
rám nyomást gyakorolni.
— Nem szabad különválnunk, szent atyám! Veszélyes lenne. Gondoljon
csak bele — hideg szemével könyörtelenül végignézett Ignacio atyán —, ön
egy öregember. Ráadásul még láz is gyötri, nemde? Mi lesz a lánnyal, ha ön
kidől valahol az erdőben, ha ledönti a lábáról a láz? Jut eszembe, hogy
érzed magad, drágám?
— Minden rendben, Richard. — Lady Atterton válaszképp mosolyra
húzta sápadt ajkát. — Kicsit nyirkos itt minden, de semmi több.
— Tüzet kell rakni — jegyezte meg Thompson, és felállt.
— Segítek. — A fiatalember is sietősen felpattant. Inget viselt, amit
Mary ügyetlen, elnagyolt öltésekkel összevarrt a nyakánál, de továbbra is
egy megszürkült, koromtól foltos takaróba burkolózott.
Felállt, és elindult oda, ahol nemrég a tűzvész pusztított, és még
füstölgött és sistergett a parázs.
— Készséges fiatalember — jegyezte meg Richard Atterton. — Annak
ellenére, hogy… hogy tartozik hozzá egy kiegészítés, teljesen megfelelő
útitársnak tűnik.
— Velünk fog jönni — mondta erre Ignacio atya.
— Nem, barátom, nem engedhetem el önöket. Őt sem. Önöket sem.
— Idehallgasson — Ignacio atya előrehajolt, és összetette a két tenyerét,
mintha csak imádkozna —, visszatérünk. Segítsen nekünk! Nekem, Mary
nővérnek. Segítsen… — Nyelt egyet, és már határozottabban folytatta: — Az
Isten nevében, segítsen! Kinek hitt eddig? A démonnak? A lénynek? És
készen áll arra, hogy a szavait követve a pusztulásba vezesse a feleségét? A
város nem létezik, máskülönben már hallottam volna róla.
— De én már hallottam erről a tóról. Lovett is beszámolt róla. Eljutott
odáig, vissza is tért, igaz, mindenki azt gondolta, hogy megzavarodott, mert
olyan furcsa történeteket mesélt… És tudja, Ignacio atya, nincs ám olyan
messze innen. Csak néhány átjárónyira. Nem több. És úgy szállítom el önt a
városba, mint egy kristályvázát, a létező legjobb körülmények között.
Lázasan dörzsölte a kezét.
— Hatan leszünk — folytatta. — Hatan. Lassan fogunk haladni, és
segítjük egymást. Hát nem ez az, amit az embereknek tenniük kell, Ignacio
atya?
— Elvileg de — suttogta a pap —, elvileg.

Sokáig kotorászott a hamuban, igyekezett legalább egy apróságot találni, de

a feszület fából készült, a lepel porrá égett, az ezüstserleg pedig elolvadt.
Végül aztán talált egy imakönyvet — szattyánbőr borítása összezsugorodott
és a szélein megégett, a lapok széleit is megperzselték a lángok… Ráadásul
össze is ragadt, mert átitatta az esővíz.
Az öreg Miguel a közelben üldögélt egy új szőnyegen — látszott, hogy
nemrég fonta fűből és levelekből. A víz a fején és a vállán csordogált.
 Ignacio atya odalépett, és letelepedett mellé egy megégett gerendára. A
lába sajgott, a hátában meg mintha egy égő skorpió nyüzsgött volna.
— Ez a lény hazudott, igaz? — kérdezte.
— A várost illetően. Semmiféle város nem létezik?
— A város létezik — felelte az öreg —, de nem az emberek számára.
— Hanem?
Az öreg némán megvonta a vállát.
— Akkor mitévők legyünk?
Az öreg rápillantott, és Ignacio atya elszörnyedve látta meg, hogy a
szeme opálosan tejfehér volt.
— Holnap eljönnek értem — mondta.
— Kik?
— Azok, akiket szolgálok. Azt hittem, a te Istened erősebb. De ő
elment. Akarsz egy pillantást vetni rájuk, gyenge Isten ostoba rabja?
— Nem — felelte Ignacio atya.
— A te Maryd is mindenképp meghal. Az arcán ott a halál pecsétje.
— Akkor mellette leszek, hogy feloldozzam, és elengedjem a hosszú
útra — mondta Ignacio atya. — A csodálatos, hosszú útra, ahol csak fény van,
arany és azúr kékség…
— Nem oda fog menni. Más utat választ, ott pedig sötétség van… tűz és
sötétség…
— Nem! Minden léleknek megadatik a megváltás reménye. Az utolsó
pillanatig, az utolsó leheletig.
— Jó ember vagy, idegen. Sajnálod a lányt. Jószívű vagy. De vajon
miért jött ide a dagor?
— Tessék?
— Mit műveltél, idegen isten szolgája, hogy a dagor átkelt a mocsáron,
a rothadó erdőkön, és eljött ide, hogy megkeressen téged?
Az öreg félig áttetsző, hályogos szemmel nézett rá.
Ignacio atya mellkasához szorította a penészszagot árasztó
imakönyvet, és ettől tenyerét feketére festette a korom.
 *

Nem is olyan egyszerű egy olyan erdőben botot lenyesni az embernek, ahol
minden ferde, ahol a fák egymásra fonódva fojtogatják egymást úgy, hogy
nem lehet tudni, melyik ág hova tartozik. Széthúzta a rugalmas indákat,
amelyek úgy lógtak le, mint a sűrű, zöld bojtok. A virágok, amelyek az
indafüggönyt díszítették, résnyire nyílt, nedves szájjal, duzzadt
skarlátvörös, sárga és rózsaszín ajkakkal simogatták az arcát. Mary mellette
lépkedett, szemét lesütötte, fejkendőjén piszkos foltok éktelenkedtek,
csekélyke holmiját a hátán vitte. A fiatalember a könyökénél fogva
támogatta. Valóban nehezen lehetett haladni, mert a talajt átitatta a víz, ami
minden egyes lépésnél feltört a felszínre, az utat pedig bástya és pagoda
módjára növő különös gombák akadályozták. A fehér moha könnyű
forgácsokra hullott a bot érintésétől.
Jobb lenne, ha ez az Archie kicsit távolabb tartaná magát a lánytól, de
Mary alig áll a lábán. Attertonnak sem könnyű: a többieket megszánva
átvette a felszerelés nagy részét. Igen meggyőző batyu lett belőle — ez az
ember tényleg keménykötésű. Thompson terhe kisebb volt, valószínűleg
direkt alakították így, hiszen a karabéllyal ide-oda cikázó férfi volt az
egyetlen védelmezőjük.
A nagymacskák, gondolta Ignacio atya, a nagymacskák felülről
támadnak, mancsukkal ide, a nyakcsigolyákra sújtanak le — a maguk
módján könyörületesek, hiszen ez a leggyorsabb halál. És ki veszi észre a
pettyes bőrt a fény és árnyék ilyen játékában? Vagy a faágra tekeredő
kígyót? Keserűen felnevetett — kígyók, leopárdok! Egyszerű, nyíltszívű
lelkek, Isten teremtményei, akik az Ő akaratát hajtják végre. Ő, Ignacio
atya, készen állt arra, hogy Szent Ferenchez hasonlóan azt mondja: „farkas
testvérem”. És milyen csendes megelégedettséggel fogadta volna nővérét, a
halált! De tudná-e most egy emberre azt mondani, „fivérem”?
Thompson megfordult, és kiáltott valamit. A leveleken kopogó víz
elnémította a szavait.
— Micsoda? — kérdezett vissza Ignacio atya.
 A vadász lassított a léptein, és amikor Ignacio atya utolérte, így szólt:
— Hamarosan eláll az eső.
— Valóban? — kérdezett vissza kételkedve Mary.
— Papagájok. Papagájokat láttam.
Kezével valahova a sűrűbe mutatott, ahol a sötét fák között élénk
színek vibráltak.
— Igen — értett egyet Ignacio atya —, ez jó.
Az eső véget ért. És vele együtt az erdő is.
Pókhálóval sűrűn átszőtt fák állták útjukat — mintha csak félig áttetsző
sátor borította volna őket, amelyben homályos fekete foltok mocorogtak.
Elhaladtak a hatalmas, embereknél is magasabb hangyabolyok mellett. A
fatörzsek mellett, amelyek úgy püffedtek fel, mintha elefántbetegség
nyomorította volna meg őket. Végül meglátták a mocsarat, amely messziről
egy rétnek tűnt. Itt-ott fák meredeztek.
Richard Atterton kesztyűbe bújtatott kezével mutatott valamit.
— Ösvény!
És valóban, egy ösvény volt ott; pontosabban egy nyom, mintha csak
egy gigantikus meztelencsiga húzta volna maga után. A lábuk itt térdig
süppedt a barnás iszapba, de ez volt az egyetlen út — az ösvény két szélét
ingovány szegélyezte. A fehér és kék tündérrózsák úgy nyúltak ki belőle,
mint a vízbefúltak ujjai. Az ingovány felett a szúnyogok soha nem szűnő
zúgása hallatszott, és Ignacio atya rácsapott a kezére; kézfején vörös folt
maradt.
— Nem tetszik nekem ez a hely — mondta halkan Thompson. — A
bennszülöttek úgy hiszik, hogy az ilyen helyeken lakik maga az ördög.
Ignacio atya gyorsan keresztet vetett.
— Ments meg minket, Uram! — dünnyögte.
— A feketék ételt és gyöngyöket hagynak itt neki… Ajándékokat. Akkor
átengedi őket, de ha nem kap semmit, elviszi őket magával. Ezt mesélik.
— Nem fogok ajándékot adni a gonosz szellemnek — szűrte a foga
között Ignacio atya. — És ha közülünk bárki erre vetemedne, elátkozom!
— De akkor… — suttogta Mary nővér — mi mindannyian elpusztulunk?
— Mary nővér! — meredt rá döbbenten Ignacio atya.
 — Nem hiszek a mocsári ördögökben — jegyezte meg Richard Atterton.
— Felteszem, ez valami méretes állat lehet.
— Az sem jobb. — Thompson az egyenletes vízfelszínt pásztázta végig
élénkkék szemével.
—
Ave Maria, gratia plena, Dominus tecum, benedicta tu in mulieribus, et
benedictus fructus ventris tui, Iesus. Sancta Maria, Mater Dei, ora pro
nobis, peccatoribus, nunc, et in hora mortis nostrae.
Ignacio atya szinte némán suttogott, lába elsüllyedt a barna iszapban,
arcát és kezét agyoncsipkedték a szúnyogok, szemhéja felpuffadt. A mocsár
közepén valami imbolygott — vagy a víz fenekéről feltörő gázok buborékai,
vagy egy törött fadarab… Az ösvény szélén fűcsomók zöldelltek, de amikor
megpróbáltak rájuk lépni, azok egyszerűen a vízbe süllyedtek a lépteik alól.
Ignacio atya előtt a víz felszínén egy pillanatra felvillant a saját, fénysugár-
glóriával körbevett tükörképe.
— Ámen — mondta hangosan a férfi, és hátrahőkölt.
— Mi van ott? — kérdezte Mary.
— Semmi. — Ignacio atya kiszabadította a lábát az összekuszálódott
hínárok közül. — Semmi.
Az ösvény emelkedni kezdett, a tündérrózsák eltűntek, viszont körös-
körül fellobbantak a tigrisliliomok fényei. Érdekes, ki rakta ki ezt az utat,
töprengett Ignacio atya, és főleg milyen céllal? Hiszen itt a közelben nincs
egyetlen település sem.
Az emelkedőn már lehetett látni, hogy az, amit az ég egy kék
darabkájának véltek, ritkás felhőkkel tarkítva, egy sima vízfelszín volt,
amely egészen a horizontig nyúlt. A felhők valójában sötét fákkal borított
szigetek voltak.
— Ott van! — Richard Atterton megállt, és mélyen beszívta a nedves
levegőt. — A tó! A hatalmas tó, ennek a vidéknek a szíve!
A part mindkét oldalon gigantikus félkört leírva veszett a távolba.
— Letáborozhatnánk itt — javasolta Thompson.
— Nem — vágta rá Richard Atterton —, nem. Folytatjuk az utat… Hol van
ez a város, Archie? Hol vannak a sziklák? Melyik oldalon?
 Archie úgy rázkódott meg, mintha megütötték volna.
— Nem tudom… — mondta — ez nem én… ez ő… Én még soha nem jártam
itt. Ezt ő tudja.
— Akkor mondja meg! — Atterton szigorúan nézett Archie-ra, illetve
nem is rá, hanem a mellkasára, amely meg-megmoccant a durva szövet
alatt.
Néma csend.
Atterton elővett a csomagjából egy távcsövet, és alaposan megnézte a
partot.
— Ott! — mondta végül.
Ignacio atya öregekre jellemző távollátással bámult előre, de csak
valami fehéret látott, amit a tó kéksége nyelt el.
— Sziklák — magyarázta Thompson, akinek nem volt szüksége távcsőre.
— Fehér sziklák. Minden bizonnyal vannak ott vízvájta barlangok, meg
ilyesmi.
A sziklák a víz fölé magasodtak, és visszatükröződtek a felszínen, a tó
vize különös járatokat vájt bele, a szél kicsipkézte a sziklákat, sárkányok és
vízköpők bukkantak fel, majd porladtak szét, elveszve a kiszögellések és
beugrók sokasága közt.
— Akár egy évig is bolyonghatunk a parton. — Thompson megvonta a
vállát. — Hacsak… ez a lény tudja, hol van ez a hely, nem?
— Ha feltesszük neki a kérdést — mondta Atterton merengve. — Ha
rávesszük, hogy beszéljen. Kérdezze meg, Archie!
— Csak akkor beszél, ha akar — mondta a fiatalember bűntudattal a
hangjában. — És az csak nagyon ritkán esik meg.
— Hol? — Atterton felemelte a hangját, és szigorúan nézett a fiatalember
mellkasán kidudorodó szövethalomra. — Hol?
Mindannyian elhallgattak. A szél fütyülve fújta a homokot, apró
hullámok futottak ki susogva a partra, lustán görgetve a rothadt fűcsomókat.
Atterton annyira összeszorította a száját, hogy a bőre alatt kirajzolódott
a koponyája vonala. Tekintete olyan volt, mint egy éles kés.
— Tőle kell megkérdezni — mondta csendesen. — Egyenesen neki kell
feltenni a kérdést.
 Tett egy lépést a fiatalember irányába, majd eltöprengve újra
megtorpant.
— Ne csinálja! — szólalt meg Ignacio atya.
Atterton jeges, eszelős pillantást vetett rá.
— Eszedbe ne jusson az utamba állni, öreg! — felelte. Nyitott tenyerével
vállon lökte a papot, aki lendületből a homokra huppant, és tehetetlenül
kapkodta nyitott szájával a levegőt.
— Thompson!
Thompson készségesen megfordult.
— Segíts nekem elvezetni őt a bozótba!
— Nem! — kiáltott fel panaszosan a fiatalember. — Nem! Nem szabad!
— Richard! — szólalt meg zaklatottan lady Atterton.
— Ne avatkozz bele, drágám! — Richard Atterton ridegen rázta meg a
fejét. — Most ne avatkozz bele!
Megingathatatlanul az ágak zöld sűrűje felé lökdöste a fiatalembert,
aki megfordult, és így kiáltott:
— Ne, Elena! Ne gyere ide! Ezt nem szabad látnod.
Thompson a karabélyát előreszegezve követte őket.

— Istenem — suttogta lady Atterton, kezével eltakarva az arcát —, istenem!

A bozótból éles, átható, nem emberi sikoly hallatszott.
— Mit művelnek ott?
— Ignacio atya! — Mary belekapaszkodott a pap ruhaujjába, és a férfi
nyögdécselve felkelt. — Ignacio atya, könyörgök! Isten nevében! Állítsa
meg őket! Ne hagyja, hogy…
— Hogy megkínozzák ezt a démont?
— De ők nem a démont kínozzák! Hanem egy embert. Ignacio atya…
Két erős férfi, gondolta Ignacio atya a bozót felé tartva, én meg csak
egy öregember vagyok. És aztán… hát nem szolgált rá ez a lény?
Thompson a kezénél fogva tartotta a fiatalembert egy gigantikus fa
törzséhez szorítva, Richard Atterton pedig fölé hajolt; Ignacio atya az
előredőlő hátát látta csupán.
Köhintett egyet, mire Atterton megfordult.
 — Menjen innen, szent atyám — mondta, és fejével mutatta az irányt,
mivel mindkét keze foglalt volt —, ez a látvány nem magának való.
— Különbet is láttam már — felelte Ignacio atya. — De nem ez a fontos.
Ne kínozzák tovább ezt az embert!
— De mi nem bántjuk az embert.
— Minden, amit a dagor érez, az ember is érzi.
— Ezt meg honnan tudja? Maga is foglalkozott ilyesmivel?
— Ignacio atya! — szólt a fiatalember elhaló hangon.
— Nem kínoztam a dagort, hanem meg akartam semmisíteni. Elég,
Atterton! Mert még azt hiszem, hogy…
— Igen? — kérdezett vissza hűvösen a másik.
— Hogy… személyes okok vezérlik.
— Miféle badarság ez? — Hangjában felháborodás csengett. Túlságosan
nyilvánvaló felháborodás.
— Elena — mondta a pap. — Nem vagyok vak. És még valami. Mit szól
majd a felesége, ha megtudja, igazából mitől égett le a misszió?
— Tessék?
— Maga gyújtotta fel a missziót, Atterton. Hogy ne legyen választási
lehetőség. Minden odaveszett, szó szerint minden, de a maguk felszerelésén
nyoma sincs a koromnak. Mindent kivittek jó előre.
— Igaz ez, Atterton? — kérdezte érdeklődve Thompson.
— Természetesen nem — felelte amaz hidegen. — Az öreg meghibbant.
De azért felegyenesedett, és dühösen egy levélcsomóba törölte a kezét.
Ignacio atya halkan így szólt:
— Állj fel, Archie! Thompson, engedje el!
Thompson kérdőn nézett Attertonra, aki nagyot bólintott válaszképpen.
Archie felállt, összehúzta mellkasán a takarót, amelyen barna foltok
jelentek meg.
Mary nővér odarohant hozzá, miközben a vállán keresztül megvető
pillantást vetett a másik asszonyra, aki vékony ujjait összefonva ácsorgott.
— Archie! Ők téged… nagyon fáj?
 — Nekem nem — rázta meg a fejét a fiatalember. — Minden rendben,
Mary. És, furcsa dolog, igen… Ott ni! Menjünk, megmutatom.

— A város — suttogta a fiatalember —, a csodálatos város! Tehát valóban

létezik!
— Ez? — Richard Atterton levegő után kapkodott. — Ezeket a sziklákat
soha nem érintette emberi kéz. Csak a szél meg a víz, és ennyi! Nincs is itt
semmi más, csak a szél meg a víz.
— De hát én látom! Istenem, boltívek és fenséges oszlopok, vízfüggöny
és szivárvány… És a templom, a csodálatos templom, a csúcsíves árkád és a
ragyogás, amely bentről jön…
Úgy beszélt, mint aki megháborodott.
Atterton kijött a sodrából, megragadta a fiatalember vállát, és jól
megrázta. A takaró egy pillanatra lecsúszott Archie válláról, aki görcsösen
igyekezett visszahúzni. Úgy tűnt, hogy ezen kívül semmi más nem érdekli.
— Ez a dagor — mondta Ignacio atya.
— Tessék? — Richard Atterton odafordult hozzá.
— Maga megkérdezte a dagort, aki megmutatta a várost. De csak neki.
Magának nem.
A tó felett csüngő fehér sziklák felé fordult. Egy pillanatra Ignacio
atyának úgy tűnt, hogy ott, a vízben más tükörképet lát… teljesen mást…
tornyokat, hegyes csúcsokat és a fehér kőből faragott szobrok csodálatos,
békés arcát.
— Ez a lény a bolondját járatja velem? — Atterton hangja szaggatottan
hangzott; a düh a torkát fojtogatta.
— Atterton — figyelmeztette Ignacio atya —, elég!
Archie megfordult, és meredten az útitársára szegezte a tekintetét.
Szeme fénylő és világos volt, mint egy gyermeké.
— Elmegyek oda — mondta nyugodtan.
— Maguk nem látják, amit én… hogy… márványlépcsők ívelnek át a víz
felett, és a templomból jövő fény megcsillan a hullámokon…
 — Barátom — felelte fáradtan Ignacio atya —, ez csak egy illúzió.
Hazugság.
— Meglehet — vitatkozott a fiatalember —, hogy én vagyok az, aki az
igazságot látom. Maguk meg az illúziót.
Lassan megindult a víz felé, és derékig besétált a vízbe. Ruhája alja a
nyomában lebegett, szétterülve a víz felszínén.
— Ott, a tóban minden bizonnyal rejtőzik valaki — mondta panaszosan
Mary. — Valaki félelmetes.
— Nem hiszem, hogy van olyan lény, amely rá merne támadni egy
olyan emberre, akinél dagor van — rázta meg a fejét Igancio atya.
Atterton feszülten figyelt, kinyújtott nyakán kidagadtak az erek. Lady
Atterton mellette állt, beharapta az ajkát, és nem nézett a férjére.
Megszállottak, gondolta az atya, mind megszállottak…
A fiatalember eljutott a fehér sziklákig, és amikor a kőben feketéllő
réssel szembekerült, elkezdett felfelé haladni — mintha a víz alatt
lépcsőfokok rejtőztek volna. Ez lenne a csodálatos templom kapuja? Ez a
rés? Legalábbis úgy megy oda, mintha…
Arany és azúrkékség, az üvegablak szivárványos színei a
márványpadlón, a kórus magasan szárnyaló hangja, és…
Megrázta a fejét, próbálta elűzni a látomást, behunyta, majd kinyitotta
a szemét, és meglátta a fekete résben eltűnő halvány alakot.
— Mentsd meg, Istenem! — suttogta Mary nővér, buzgón keresztet
vetve. — Mentsd meg, Istenem…
A barlangban bent mindent a víz faragott ki, a hasadékokat, a
feneketlen szakadékokat… És ha ezek a szakadékok elnyelik az ifjú Archie-t
a félelmetes terhével együtt, hát, az nem a legrosszabb megoldás…
Leült a homokba — a tenyerét azonnal csípni kezdték a homoki bolhák.
Szemgolyója előtt bíborszínű karikák lüktettek.
— Úgy tűnik — jegyezte meg Thompson —, sokáig kell majd várnunk.
— Nem! Nem! — Mary nővér kinyújtotta sápadt fehér kezét. — Ott van!
A halvány alak újra felbukkant a fekete barlang előtt. A fiatalember
ráérősen belépett a vízbe, leereszkedett a láthatatlan lépcsőfokokon… Egyik
kezével a takarót húzta össze a mellkasán, a másikban pedig tartott
valamit…
A parthoz érve, térdig állva a vízben odanyújtotta ezt a valami
Elenának, ám Atterton hosszú karja hamarabb odanyúlt.
— Mindenható Isten — dünnyögte, miközben szemügyre vette a
zsákmányt —, de hiszen ez…
Válla felett átkukucskálva Ignacio atya egy kis szobrocskát látott,
amelyet egyetlen zöld kőből faragtak ki; a lenyugvó nap sugarai áthatoltak
rajta, és tiszta, fűzöld színűre festette a homokot.
— Smaragd — mondta Thompson.
 — Nem feltétlenül. — Atterton ide-oda forgatta kezében a szobrocskát. —
Krizopráz. Vagy krizoberill. Láttam már ilyeneket, csak terrakottából.
Látják, milyen a feje?
— Varangy — felelte Ignacio atya —, vagy kígyó. De semmiképp sem
ember. Ez egy pokolfajzat. Undorító. Hol bukkantál ilyesmire, Archie?
— Ott — a fiatalember a sziklák felé mutatott —, van ott valami oltárhoz
hasonló. Egy terem, tele oszlopokkal, a plafonon meg egy sor nyílás,
amelyeken keresztül behatol a fény. A falakat rajzok borítják. És ott, ahol a
napsugarak keresztezik egymást, egy kőből faragott trónon egy ehhez
hasonló ül, csak hatalmasabb. Ezt a kicsit az ölében tartotta.
— Szao — suttogta Atterton —, megtaláltuk az elveszett szao várost! A
legendás, hatalmas népet, az óriásokat, akik ki tudja, honnan kerültek ide.
Igen, ez az ő szobrocskájuk. Az, ami eddig a kezembe került, silány másolat
volt csupán.
— Az ő szobrocskájuk, valóban? — Thompson megrázta a fejét. — Ez
esetben nem emberek voltak.
— Nem erről van szó — ellenkezett Atterton —, ez egy Állatmaszk.
Rituális. Ilyenekbe öltöztek a táncosok. Istenem, ki gondolta volna, ki
láthatta előre… szao város… délen keresték, erre itt van, a kontinens
szívében…
— Állatmaszk? — gondolta Ignacio atya.
— Nem, nem az. Hiszen akárki akármit is mond a feketékről, ők
minden szó szerint értenek. Rendszerető emberek. Csak azt jelenítik meg,
amit látnak. Itt a test, itt meg a fej. Egy lapos fej, kidülledő szemgolyókkal
és függőleges pupillákkal. Egy rövid orr orrlyukai. Meg egy varangy lapos
szája. Hosszú nyak. És nincs semmiféle határ a fej és a csodás, fiatal, sima
női test között… „Léteznek legendák, amelyeket suttogva adna át
egymásnak, szájról szájra terjesztve… A hatalmas népről, amely ezen a
vidéken uralkodott — idézte fel —, azt mesélik, hogy még a vadállatok is
engedelmeskedtek nekik, még a rovarok is”… Nem embereknek
parancsoltak, maguk sem emberek voltak, a szegény, szánalmas
vademberek meg behódoltak nekik, és reszkettek tőlük, és utánozták őket…
és ezért vették fel az álarcokat, hogy hasonlítsanak a gazdáikra, agyagból
készítették azokat a szobrocskákat, amelyeket az urak egy kőtömbből
faragtak… Szájról szájra terjedtek a hatalmas városról, a hatalomról szóló
félelmetes legendák és a történetek a hideg, nem emberi értelemről,
amelynek mérgező lehelete elárasztotta az egész kontinenst.
Atterton egy tökfilkó, egy ostoba megszállott, még az orra hegyéig
sem lát el. Lelki szemeivel már a brit Természettudományi Múzeum
vitrinjét látja, alatta kis tábla, amelyre a nevét írták, miközben ennek a
vidéknek a démonai már kitárták felette a szárnyaikat.
— Van ott még más is? — kérdezte Richard Atterton. Orrlyukai idegesen
rángatóztak. — Valami, amit lehetne…
— Nézze meg maga! — A fiatalember megvonta a vállát. — Voltak ott
még ajtók… és folyosók… csak azt hoztam el, amit láttam.
— Fáklyát! — utasított Richard Atterton, Thompsonhoz fordulva.
— Minek? — lepődött meg a fiatalember. — De hiszen ott világos van!
Egy sor ablak odafent úgy van elhelyezve, hogy a nap sugarai pont
besütnek.
— De hamarosan beesteledik. — Lord Atterton nyugtalan pillantást
vetett a tó vizébe lebukó lángoló korongra, amely egy égő ösvényt festett a
víz felszínére.
— Tábort verünk itt. Tüzet kell rakni. Intézkedjen, Thompson! Én meg
addig… igen, egy kicsit szétnézek ott.
Határozottan belelépett a vízbe, szétfröcskölve a folyékony aranyat a
csizmájával. A felesége nem nézett utána. Egy kövön ült, lesütve a szemét
és összefonva vékony ujjait…
A hasadék bejárata úgy feketéllett, mint világos szöveten a szakadás.
Atterton alakja már csak derékig látszott — egy fekete fel-felugráló
farönk az aranyfüst színű felszínen. Kezével evezve úgy haladt a vízben,
mintha az tényleg sűrű lenne.
Tegyük fel, gondolta Ignacio atya közömbösen, hogy ebben a tóban
tényleg él valami szörny… Elvégre kapás is naplementénél szokott lenni.
Nála pedig nincs dagor.
De a fekete alak, a vérvörös vízben bukdácsolva, már elérte a sziklát.
Már felfelé mászott, de úgy, mintha a láthatatlan lépcsőfokok, amelyeken az
imént Archie lépkedett fel, cukorból lennének, és feloldódnának a vízben. A
szikláknál járó ember csúszkált, megragadta a kiálló köveket, és kezével
fröcskölte a vizet.
A naplemente az oka, gondolta Ignacio atya, ilyenkor minden olyan…
reménytelennek tűnik. Az ember végre kikászálódott a vízből, felhúzta
magát egy kiszögellő sziklára, és befurakodott a fekete hasadékba. Igancio
atya várt, szúnyogcsípéstől felpuffadt tenyerébe szorítva a rózsafüzért. Az
ember újra felbukkant. Zavartan nézett körbe, és nem annyira belelépett,
mint inkább nagy fröcsköléssel belevetette magát a vízbe. Kezével evezve
lépkedett feléjük, háta mögött pedig két apró hullám zárt össze.
Kimászott a homokra, és elindult Archie felé. Nem vette arra a
fáradságot, hogy csizmájából kiöntse a vizet, amely most cuppogva
lötyögött minden egyes lépésénél.
A homokban ülő fiatalember felpattant.
— Te! — sziszegte Richard Atterton. — Te aljas hazug! Honnan szedted
ezt a szobrocskát? Valld be! Valahol útközben találtad? Vetted? Cserélted?
Aztán meg eljátszottad, hogy onnan hoztad ki, igaz?
 — De hát láttam — vitatkozott a fiatalember, úgy hátrálva, ahogy
Atterton közelített felé —, a saját szememmel láttam. A rajzokat a falakon.
Az arany lótuszokat. És a furcsa figurákat. Mintha élnének, lélegeznének.
És ez a szobor hatalmas, egyetlen kőből faragták. Napsugarak játszanak
rajta, benne!
— Nincs ott semmi, Sir Richard? — érdeklődött Ignacio atya higgadtan.
— Nem! — vetette oda a másik. — Egy üres fal. Kövek, csúszós kövek, és
ennyi. Ez a ravasz gazember mindannyiunkat átvert!
— De hát én láttam!
— Ő valóban látta, Sir Richard — mondta Ignacio atya —, pontosabban a
démona látta.
— Ez igaz. Azért jutott oda be, mert hozzá van nőve ez a szörny —
jegyezte meg halkan Thompson. — Azért.
— Akkor most van város, vagy nincs? — makacskodott Atterton.
— A város létezik — mondta hirtelen Archie, és furcsa grimasz jelent
meg az arcán. — A város létezik. De csak azok számára, akiknek dagorjuk
van.
Ignacio atya mélyen felsóhajtott, és próbált uralkodni magán.
— Sir Richard — mondta olyan meggyőzően, ahogy csak tudta —, ez
nem nekünk való hely. Jobb, ha eltűnünk innen. Minél gyorsabban.
— Le akarod ellenőrizni? — Archie nem hagyta magát. — Nos, legyen!
Reggel elmegyek oda, ahova te nem jutottál be. Ahova egyikőtök sem tud
majd bemenni soha. És meglátom majd azt, ami neked soha nem adatik
meg, te szánalmas, önelégült, vaksi pondró, jelentéktelen, vizenyős szemű
fehér ember…
— Na, te gazember!
— Elég! — Ignacio atya közéjük állt. — Mindenre, ami szent, elég
legyen!
— Igaz. — Úgy tűnt, hogy Attertonnak sikerült úrrá lenni az érzelmein. —
Bocsáss meg, drágám! Én… kissé elragadtattam magam.
A felesége közömbösen ingatta a fejét. A homokban ült, egy kabátba
burkolózva, amit vékony ujjaival a mellkasánál fogott össze, ezzel is
furcsán emlékeztetve Archie-ra.
 — Letáborozunk itt — Atterton buzgón kicsomagolta a zsákját, kivett
belőle egy kis bográcsot, bögréket, egy bádogdobozt tele gyufával —,
holnap meg… Holnap eldöntjük.

Azok, akik régen ezen a vidéken éltek, gondolta Ignacio atya, itthagyták a
városaikat, amikor az emberek még nem is léteztek. Azt gondoltuk, hogy
eltűntek, pedig csak elrejtőztek. És csak alattomosan, lopva cselekszenek,
mert nem mernek nyíltan szembeszállni velünk.
— Ne tegye ezt! — mondta.
— Mit? — Richard Atterton meg sem fordult. A víz szélénél állt, háttal a
tábortűznek, és a láthatatlan templom elérhetetlen bejáratát nézte.
— Tudja, miről beszélek.
— Ott — mondta Atterton, kezével a sötétben homályosan fénylő fehér
sziklákra mutatva. — Ott van az, amit egész életemben kerestem. Néhány
lépésre van tőlünk. És még mindig elérhetetlen. Tényleg azt gondolja, hogy
engem meg lehet állítani?
— Az az ember, aki befogadta magába a dagort — mondta Ignacio atya
—, többé már nem ember.
— Archie gyenge, ez minden. Mindig is ilyen volt. És viszont képes
leszek uralkodni ezen a szörnyön.
— Nem — felelte Ignacio atya.
— Ezt nem értheti, szent atyám… ez olyan, mint…
— Káprázat — segített Ignacio atya —, megszállottság.
Atterton nem felelt.
Ignacio atya megfordult, és elindult a hideg homokon a tábortűz felé.
A partra kifutó hullámok a háta mögött susogtak.

Thompson felébredt, pedig alig ért a vállához. Vajon mindig ilyen éberen
alszik? Szótlanul kinyitotta a szemét. Ignacio atya az ajkához szorította az
ujját, és hátrálni kezdett. Ignacio atya csak azután nézett körbe, hogy kicsit
távolabb került — az emberek aludtak, takarókba csavarva magukat,
mindenki a maga módján… Leült a homokba, Thompson pedig mellé.
 Thompson hallgatott. A hullámok egyre csak nyaldosták a partot, és
most már látni lehetett, hogy alig észrevehetően csillognak. A távolban
néma, fekete falként magasodott az erdő.
Ignacio atya köhintett egyet, mocorgott kicsit, és csak ezek után szólalt
meg csendesen:
— Önnek kedvére való az, ami itt folyik, Thompson?
A vadász odafordult, és figyelmesen ránézett. A szeme most feketének
tűnt.
— Tegyük fel, hogy nem — mondta végül. — És akkor? A munkám már
csak ilyen. Láttam már mindenfélét. Kevés dolog ijeszt már meg engem
ebben a világban, szent atyám.
— És abban?
A vadász újból elhallgatott. Egy darabig üldögélt, egy fadarabbal
bökdöste a homokot, aztán így szólt:
— Igaz. Undorító hely. Fekete mágia, meg effélék. Nem fehér embernek
való. Nem szoktunk hozzá ehhez, ez a baj. Az itteniek egyik varázslója,
egyik a legerősebbek közül, talán le tudná győzni, de még valószínűbb,
hogy azt tanácsolná, tűnjünk el innen. Minél hamarabb, annál jobb. És ő
szívódna fel elsőként.
— Thompson — szólalt meg Ignacio atya. — Amíg Atterton úgy
gondolja, hogy el tud jutni a városig, nem fog tágítani.
— Ez így igaz. Teljesen rákattant erre a városra, amondó vagyok.
— Igen, mert van reménye addig, amíg…
— Igen? — szólt közbe szolgálatkészen Thompson.
— Amíg ez a fiatalember, ez az Archie életben van.
Ennyi. Kimondta. Ignacio atya megkönnyebbülést érzett, és egyben
kongó ürességet.
Thompson megint hosszú hallgatásba burkolózott. Aztán így szólt:
— Nos, akkor efelé hajlik, igaz? Tehát végezzek vele, ugye? De miért
én?
— Én öregember vagyok.
— Ahhoz, hogy lelőjön egy embert, nem kell fiatalnak lenni.
— A karabély magánál van.
 — Nem, megálljon csak! Ha úgy döntött volna, hogy végez a fiúval,
egyszerűen csak elvette volna tőlem a karabélyt a megkérdezésem nélkül,
és megtette volna, amit akar. Ehelyett maga most felébresztett engem, és
beszélgetni kezd velem.
— Én…
— Hadd mondjam végig! Nem akarja bemocskolni magát? Nem akar
kárt tenni a halhatatlan lelkében? Azt akarja, hogy én végezzem el a piszkos
munkát? Megöljek egy embert?
— Ő nem ember — felelte Igancio atya. — Többé már nem.
— Be tudja bizonyítani?
— Milyen bizonyítékot akar? Eggyé vált ezzel a szörnnyel. Ezzel a
démonnal. Érti?
— Nem. Eddig ez a fiú nem ártott senkinek. Sem magának, sem
másnak. Nekem sem. Meg akarja ölni? Akkor csinálja! A maga dolga. De
engem ne keverjen bele!
— De akkor legalább ne gátoljon meg benne! — Ignacio atya lassan
felállt. A feje zúgott. Úgy tűnik, megint jön egy roham, gondolta.
— Ezt nem ígérhetem meg magának. — Thompson vicsorgott. — Ő
legalább nem őrült. Ha van is itt őrült, nem ő az. Atterton, na, ő az, aki
komplett bolond. Miért is ne lőné agyon Attertont, szent atyám?
— Távozz tőlem! — mondta Ignacio atya, és a kihunyt tábortűz felé vette
az irányt, Thompson gúnyos nevetésétől kísérve.

Elena sírt, sírás közben a szájához szorította vékony kezét. Ignacio atya
látta, ahogy rázkódik a válla.
Valami történt ott, a fehér sziklák mögött — mintha a víz felszínén egy
lapos kővel kacsáztak volna, furcsán elvált a víztükörtől, és a hangok
hozzájuk is eljutottak —, vékony, élesen hasogató hang volt ez, meg furcsán
ragacsos csámcsogás. Aztán mindent elhalkult. Mary, belekapaszkodva a
ruhaujjába, a háta mögül kandikált ki, szeme tágra nyílt, és úgy tűnt, hogy
elnyeli magába a tó csillogó simaságát.
— Ott van, Ignacio atya — suttogta a lány, és meleg lehelete megcsapta a
férfit. — Ott van…
A nap a víz felszínén tükröződött — mint száz meg száz folyékony
tükör, és ezért Ignacio atya nem látta pontosan, ki jön vele szemben. Csak
akkor ismerte fel Archie-t, amikor a fekete foltból ember lett, az ember
pedig kimászott a partra.
Nem volt rajta a megszokott takaró, a vizes ing rátapadt fiatalosan
lapos mellkasára.
— Elena! — kiáltotta boldogan, és hangja a vakító szivárványszínű
vízcseppek oszlopában zengett. — Elena!
Megállt, mintha csak megbotlott volna a nő tompa pillantásában.
— Elena? — mondta bizonytalanul.
— Gyűlöllek! — csattant fel a nő, sarkon fordult, és futásnak eredt.
A boldog mosoly eltűnt a fiatalember arcáról, a teste kifakult, és
összegörnyedt. Mary bizonytalanul odalépett hozzá, a szemébe nézett, de a
férfi mintha észre sem vette volna. Ehelyett a mellette álló Ignacio atyára
bámult, és panaszosan megkérdezte:
— Ezt miért? Hiszen ő maga akarta. Nem kellett volna beleegyeznem?
Nem kellett volna szabadulnom?
— Úgy, hogy másnak adja a saját démonát?
— De hiszen ő maga akarta — ismételte meg Archie gépiesen. — Most
már ott van, ahova vágyott. Az elveszett városban. Az ősi templomban.
Idehallgasson, Ignacio atya, nem akartam ezt elmondani, ha már ő maga
nem láthatta a saját szemével, de nincs ott semmi meglepő. Semmi igazán
megdöbbentő. Én láttam.
Látta? Azt látta, amit a dagor akart, és most Atterton fogja meglátni
azt, amit a dagor megmutat neki. És hogy lehet leellenőrizni, kinek van
igaza — ha a dagor nélkül élő ember számára az út tiltott? Ugyanakkor
furcsa, hogy a dagor ilyen könnyedén elengedte. Vagy neki mindegy, kinek
a testét bitorolja?
— Mit csinál ott? — kérdezte Ignacio atya.
 —A várost tanulmányozza, természetesen — felelte a fiatalember. — Egy
jegyzettömb van nála, vázlatokat csinál, lemásolja a falakról a feliratokat, és
még… Ignacio atya, könyörgök, beszéljen Elenával! Haragszik rám…
— El fog múlni — felelte Ignacio atya. — Amennyire a fiatal nőket
ismerem, ez el fog múlni. Menjen, Archie, segítsen Thompsonnak! Úgy
látom, halat próbál fogni…
Atterton akkor ért vissza, amikor esteledni kezdett, és a tó vize újra sűrű,
folyékony arannyá változott. A kabátját állig begombolta, tábori táskája
nehezen csapkodta a csípőjét.
— Elena! — Most rajta volt a sor, hogy ünnepélyesen kiáltson. Aztán
körbenézett a kihalt parton, és leverten így szólt: — Még csak ki sem jött
elém.
— Meg lehet őt érteni — jegyezte meg szárazon Ignacio atya.
— Senki sem jött ki elém. — Az öröm fokozatosan elhalványult Atterton
arcán, amely egyre fakóbb és egyre sötétebb lett, úgy, ahogy a vízen táncoló
vörös nap korongja is veszített a fényéből. — Csak maga.
— Igen — felelte a pap. — A többiek kerülni fogják… egy ideig.
Amíg meg nem szokják, gondolta burkolt iróniával, hiszen Archie-t is
megszokták.
— Mint a leprást? — kérdezte keserűen Atterton.
— Igen…
— És Elena?
 — Ő meg főleg, azt feltételezem.
— De én… — És elakadt. Aztán így folytatta: — De hiszen én ezt miatta
is… Miattunk. Ez a legfontosabb dolog egész életemben, ő pedig megosztott
velem mindent. Ő remek asszony.
A hangjában rá eddig nem jellemző hanglejtés hallatszott, amely
egyszerre váltott ki együttérzést és megértést. Archie-nál is hallott már
ilyet. Furcsa, gondolta, hangosan viszont ezt mondta:
— Hogy érzi magát?
— Egész jól — mondta Atterton meglepetten. — Tudja… nem is tudtam
elképzelni… azt hittem, hogy ez… ez rémes lesz, undorító… de mintha… több
erőm lenne. Nem, le sem tudom írni! De miről is beszélek, nézzen csak ide!
 Ledobta válláról a tábori táskát, és a tartalmát a homokra borította. A
táskából kieső jegyzettömb lapjai úgy rezegtek, mint egy fehér színű éjjeli
lepke szárnyai.
— Ezt mind ott találtam!
Sziromvékony arany álarcok zománcszemekkel; ismeretlen
írásjelekkel faragott drágakövek; rovarok hátához hasonlóan törékeny
elefántcsontból készült spirálok. Ignacio atya leguggolt, óvatosan hozzáért
egy rubinszemű, arany szitakötő azúrkék szárnyához.
— És ez még nem minden… ott…
Levegő után kapkodott.
— Szavakkal el nem mondható!
— Minden, ami az emberre jellemző, leírható emberi szavakkal — felelte
a pap.
— De ez… ez valami annyira megrázó, hogy alapjaiban változtatja meg a
nézeteinket… felforgatja a világot… a tudományos világot, legalábbis.
— És ha nem lett volna a dagor — fűzte hozzá előzékenyen a pap —,
maga nem láthatta volna mindezt.
— Igen. Igen!
— Magának ez nem furcsa?
Lord Atterton is leguggolt. A félhomályban az arca váratlanul fiatalnak
és védtelennek tűnt.
— Most már úgy gondolom — mondta —, hogy életemnek ez a célja. Az
a feladatom, hogy segítsek ezt meglátni. Ez egy… üzenet… hír… készülék.
Mint egy távcső vagy mikroszkóp, érti?
— Tökéletesen értem — felelte Ignacio atya. Hallgatott egy darabig,
majd megkérdezte: — És mégis hogy szabadul majd meg tőle? És mikor?
— Megszabadulni? — lepődött meg Atterton. — De hát miért?
Aztán, mintha csak észbe kapott volna, hozzátette:
— Igen, persze. De még nem gondolkodtam ezen. Nekem muszáj… én el
akartam hozni ezeket a dolgokat, ezeket a kincseket Elena lába elé. De én…
— Igen?
— Vissza kell térnem. Tudja, azt, ami ott van, nem lehet csak úgy
otthagyni… várni még egy éjszakát, egy egész éjszakát… Nekem muszáj…
 — Veszélyes lehet — felelte Ignacio atya.
— Hova gondol! Ez egyáltalán nem… ez valami… kegyes… csodálatos…
Meg akarom próbálni…
Megbolondult, gondolta a pap. Mi olyat láthatott ott, ami ennyire
elvette a józan eszét? Meg kell őt állítani, nem szabad elengedni. De
hogyan? Erővel elvezetni innen? És milyen messze jutnának?
— És sokáig szándékozik ott maradni? — kérdezte.
— Reggelre visszatérek, minden bizonnyal.
— Legalább egy fáklyát vigyen magával!
— Minek? — lepődött meg Atterton. Megingatta a fejét, de nem vette le
a szemét a fehér sziklákban tátongó fekete lyukról. — Ott világos van.
Különös világosság. Több is, mint világosság. Kifelé ömlik, a hullámokon
játszik, ott ni…
— Atterton — mondta Ignacio atya fáradtan —, nincs ott semmi.
— És ez? — kérdezte a másik, fejével a halomnyi ékszer felé biccentve.
— Egyébként… lehetséges, hogy igaza van, nekem meg nem. És mindaz, amit
ott látok, pusztán illúzió. Egy csodálatos illúzió. Viszont, ha hisz valamiben
az ember… ha valamire igazán vágyik… nem válik-e az valósággá, előbb
vagy utóbb? Érdekes kérdés, nemde? Holnap megvitatjuk, szent atyám.
Türelmetlenül legyintett a kezével, és újra belelépett a vízbe, amely
most már egészen sötét volt, felszínén foszforeszkáló fények játszottak.
— Itt hagyta a táskáját — szólt utána Ignacio atya — és a jegyzeteit.
— Ah, erre már nincs szükségem — legyintett a másik. — És itt van ez is,
vegye el! Ez sem kell már.
— De ott veszélyek leselkedhetnek magára — emlékeztette Ignacio atya.
— Nem. Soha. Nincs ennél békésebb. Idehallgasson, Ignacio atya,
visszatérek, és mindent elmondok magának. Holnap…
— Holnap — kiáltotta utána Ignacio atya, mint egy visszhang, de szavait
elnyelte a sötét víz. — Bocsásson meg!
— De miért?
— Meg akartam zavarni. De gyengének bizonyultam. Nem tudtam.
Nem voltam rá képes.
 — Örülök, hogy nem volt rá képes — kiáltott vissza a víz felett Atterton
új, fiatalos hangon.
Ignacio atya behúzta kezét a ruhaujjba, és bandukolni kezdett a víz
partján. A homokdomb mögött, az aprócska táborban egy szőke nő állt fel a
fogadására.
— Hol van? — kérdezte fojtott hangon.
— Elment. Megint elment.
— Éjjel? De miért?
— Ott a sziklák között volt valami, ami magához szólította őt.
— És vissza fog térni? — kérdezte halkan a nő.
— Nem tudom…
Szaggatottan felsóhajtott.
— Ha én… ha én kijöttem volna elé a partra, itt maradt volna?
— Úgy gondolom — felelte Ignacio atya —, akkor is elment volna.
Feltételezte, hogy mindezt magáért teszi. A maga tiszteletére, a jövőben rá
váró dicsőségért… Ne ostorozza magát, Elena! A férje teljesen megszállott.
És megkért arra, hogy adjam át ezt.
A táskát a tűz mellé dobta.
Úgy tűnt, hogy az aranynak és az azúrnak saját fénye volt.
— Azta! — mondta lassan Thompson.
— Nos — biccentett Ignacio atya —, így is mondhatjuk…
— És az a hely dugig van ilyenekkel, igaz?
— Meglehet. Nem tudom. Tőle kell megkérdezni.
Archie felé bólintott, aki továbbra is mozdulatlanul ült a homokban,
egymagában, egy dagor nélküli férfi…
— Nos, akárhogy is — összegezte végül —, mi nem jutunk el oda. Jut
eszembe, Thompson… — Suttogásig halkult a hangja, és kezével odaintette
magához a vadászt. — Amikor visszatér, messziről lehet látni. Ha nem
egyedül lesz, ha csatlakozik hozzá valaki…
— Igen? — kérdezte érdeklődve Thompson.
— Valaki odaátról… nos, ugye ért engem, akkor…
— Igen?
 — Egyszerűen csak tartsa a karabélyát készenlétben! Nem tudom, mi
lakozik azok közt a sziklák közt, de az emberhez a legkevesebb köze sincs.

— Tegnap már járt ott — jegyezte meg Ignacio atya —, és épségben

visszatért. Ráadásul teljes sötétségben.
— De ugye vitt magával fáklyát? — kérdezte reménykedve a nő.
— Nem. Azt mondta, hogy ott világos van. Olyan világosság, hogy
nincs szükség másra.
— Ez meg mit jelent?
— Nem tudom.
— Ő viszont igen! — Mary felpattant, és, felhúzva a szoknyája alját,
futásnak eredt a homokon Archie felé, aki lehorgasztott fejjel ült egy kicsit
távolabb. — Miért hallgat? Mi volt ott? — A lány valami furcsa, követelőző
dühvel nézett a fiatalemberre.
— Mi volt az?
— Nincs jelentősége — felelte halkan a fiatalember. Most, a könyörtelen
nappali fénynél kiégettnek látszott, szinte kifakult. — Hiszen visszatértem.
Ránézett Elenára, és Ignacio atya meglátta, hogy pirul el a nő a
fiatalember pillantásától — a pír elöntötte még a halántékát is.
— Miattad jöttem vissza, Elena. Én gondoltam rád. Ő nem.
— Hallgass! — vágott vissza idegesen a nő. — Várunk még… ugye
várunk? — Reménykedve nézett hol Thompsonra, hol Ignacio atyára.
— Természetesen várunk, asszonyom — felelte udvariasan Thompson —,
amennyit tudunk.
Ignacio atya, lüktető kalapálással a fejében, felült a fekhelyéül szolgáló
nádszőnyegen. A homoki bolhák lustán szanaszét széledtek. Ha ez a láz,
gondolta, enyhülne egy kicsit… egy órára… vagy csak egy félre… ha
kitisztulna a fejem, megmondanám nekik… Meggyőzném őket, hogy itt már
nincs mire várni, nincs mit remélni.
De a női makacsság — szinte legyőzhetetlen dolog, annál is inkább,
hogy Mary hirtelen Elena pártját fogta. Természetesen vissza fog térni,
mondta a lány — nem lenne helyes fogni magukat, és elmenni, miközben
lehet, hogy a férfi segítségét kiált, megsérült, vagy csak eltévedt a
barlangok sötétjében. Ám az idő csak telt, lady Elena hiába üldögélt a
parton, ajkát harapdálva, őt, Ignacio atyát pedig egyszerre rázta a hideg és
verte a víz. A kalapácsok hangja sem csitult a fejében.
A fejében? Ideges léptekkel a tábortűz felé vette az irányt, oda, ahol
Thompson buzgón pakolta a válltáskáját — meghúzta a szíjakat, és alulról
felnézett a papra.
— Aha, maga is hallja őket? Dobokra hasonlítanak — mondta végül —,
csak az a furcsa, hogy mintha a víz alól szólnának.
— Mit gondol — Ignacio atya megmozgatta elgémberedett nyakát —, kik
ezek?
— Nos, valaki csak lerakta ezt az ösvényt ide, nem? A helyi törzseknek
nem túl jó a híre. És én inkább…
— Igen?
— Ugye nem hiszi, hogy Atterton még életben van? Ideje befejezni ezt
a cirkuszt. Egyébként ha ők hátráltatnának, akkor elmegyek egyedül.
Ledolgoztam a magamét.
Bu-bum… bu-bum…
A láthatatlan dobok különös ritmust doboltak a sötétben, őrjítő
ritmust…
— Asszonyom — mondta a fájdalomtól eltorzult vonásokkal, és
igyekezve kifürkészni Elena arcát a foltos sötétben. — Idehallgasson… ezek a
kincsek elegendőek ahhoz, hogy egy mentőexpedíciót szervezzünk…
katonákkal térjünk ide vissza… De most menni kell.
Érdekes, vajon a föld reng, vagy csak a láz miatt képzelődik?
Ezt a fekete Afrikát, a dögökkel, az utálatos betegségeivel, rusnya
lényeivel és gonosz szellemeivel — ezt az Afrikát elátkozta a Teremtő.

Thompson elöl haladt, készenlétben tartva a karabélyát, miközben a

többiek, egymást támogatva, siettek a nyomában; eleinte a homokon és a
part menti növények kifordult gyökerei közt, aztán a kiszáradt sárban
csúszkálva. A liliomok eltűntek; a mocsarat barna kéreg borította be,
amelyen át kikandikáltak a nád és sás ritkás csomói. Élénkkék szitakötők
cikáztak felette, mint egy csapat eszement szeráf. Az ösvényen száraz iszap
csillogott, mint a feketére égett üveg.
Bum-mm — hangzott tompán hátulról.
A megszáradt sárkérgen sötét repedések futottak szét.
Mary felsikított:
— Onnan lentről jön. Ébredeznek.
— Kicsodák?
— Ők. Azok, akik odalent alszanak… aludtak… Felébresztettük őket.
— Az ördögbe! — Thompson ide-oda célzott a karabélyával. — Igen,
onnan valaki mászik kifelé. A vízi ördög! Tudom már! Nem adtunk neki
semmit ajándékba, amikor errefelé jöttünk, mérges is lett ránk.
— Ez valami pogány badarság — sziszegte Ignacio atya, kiszáradt nyelve
alig forgott.
— Nem! — erősködött Thompson. — Mondom, hogy hallottam ilyen
történeteket. Dobjon már oda neki valamit, amíg vízbe nem fojt
mindannyiunkat…
— Nem!
Az egyenleten felszín felpúposodott, és a repedésekből zavaros, zöld
víz buggyant ki.
— Ignacio atya!
Mary rettegve kapaszkodott a férfiba, aki nem is tudta ellökni magától,
hogy keresztet vethessen.
— Dobja oda — kiabált Thompson —, asszonyom, dobja oda a
csecsebecséit! Adja oda neki…
A víz cuppogó hangon húzódott vissza a mocsárba.
— Nem! — Elena Atterton remegve szorította magához a táskát. — Ezt
nem! Richard emiatt… nem!
— Legalább valamit belőle!
Valami elszáguldott a levegőben, villogva, mint egy aranyszínű légy,
és golyóként csapódott a ragacsos sárba, mielőtt Ignacio atya egy szót is
szólhatott volna. Megint felhangzott a csámcsogó hang, a mocsár felszíne
összerezzent és megdermedt. A riadtan szerteszálló szitakötők újra
összeverődtek a sás felett.
Lady Atterton sápadt arccal fordult felé.
— Akkor most elátkoz engem, Ignacio atya? — kérdezte ideges
kacagással.
— Nem — felelte a pap komoran. — Már úgysem tehetünk semmit.
— Úgy tűnik — sóhajtott a nő. — Segítsen, Archie!
A fiatalember odanyújtotta a kezét, és átsegítette a kátyún… Mary apró
léptekkel, óvatosan indult meg. Thompson előreengedte őket, nem lankadó
éberséggel, karabélyát mozdulatlanul tartva.
— Nos — mondta Ignacio atyának kis gúnyos mosollyal —, milyen jól
elrendeződött minden, nem igaz? Atterton már nincs többé, és átkozott
legyek, ha valaha is sikerül a nyomára bukkanni.
— Mindig van remény. Elena reménykedik.
— Már nem. Látta, mit dobott oda ennek a szörnynek, bármi legyen is
az?
Ignacio atya némán megrázta a fejét.
— A jegygyűrűjét — horkantott fel Thompson. — A jegygyűrűjét!

A pókhálóval sűrűn borított fák megint mögöttük maradtak. Furcsa dolog,

gondolta Ignacio atya, nem szeretjük a pókokat, nem szeretjük őket, és még
félünk is tőlük. Azért, mert hálót szőnek; azért, mert ezek a hálók
ragacsosak; azért, mert a legyek, ha belekerülnek, elviselhetetlenül
zümmögnek és vergődnek… Azért, mert a pókok kiszívják az áldozatok
vérét, és csak a kiszáradt, bepólyált test marad utánuk. Azért, mert nyolc
lábuk van, és egész testüket szemek borítják. Pedig csak azokat pusztítják
el, akik csak szenvedést hoznak rájuk — a legyeket, moszkitókat, mérges
rovarokat. Tehát, mi a megjelenésüket találjuk visszataszítónak, a
szokásaikat, a gyilkolás módját. Vagyis a szerelem és a gyűlölet
mechanizmusait képtelenség irányítani. És ha az emberiségnek hirtelen
jótevői akadnának, olyan teremtmények, amelyek számunkra eddig új és
ismeretlen ajtókat nyitnának meg, de amelyeknek a szokásai és
jellemvonásai, életmódja nekünk visszatetszőnek tűnik… Honnan tudjuk,
nem kezdenénk-e elpusztítani ezeket a jótevőket, nem undorodnánk-e tőlük,
nem kerülnénk-e őket… nem szégyenkeznénk-e miattuk…
Összerezzent, és megszakította a töprengését, mintha valami illetlen
lett volna benne.
— Ignacio atya — kiáltott oda neki a nyomában haladó sápadt és feszült
fiatalember. A pap megfordult.
— Igen?
— Csak azt akartam mondani magának… már régóta akartam… hogy
lenyűgöz engem, Ignacio atya. De tényleg. A türelme… megértése… Milyen
csodálatos lehet egy olyan életet élni, amelyben nincs mi miatt
szégyenkezni!
Ezt, gondolta Ignacio atya, most vajon direkt csinálja? Kizárt… De
Archie szemében csak megindító naivitás, nyíltság volt — fiatal, tágra nyílt
és őszinte szemek voltak ezek.
— Én viszont… én még nem építettem fel az életemet, és… és máris annyi
mindent bánok. Én vagyok a hibás, hogy Atterton… Tudtam, hogy nem fog
visszatérni, hogy nem fog tudni… És nem utasítottam vissza, amikor
megkért, és…
— És ő most hol van, Archie?
— Nem tudom elmondani.
— Nem akarja?
— Nem, pusztán nem tudom. Hogy is lehetne elmondani azt, amit nem
érünk fel ésszel? Olyan ez, mintha… egy süket embernek mesélnénk a
szimfóniáról. Hogy itt most zongora szól, ott meg vonósok, a kontrapont
pedig…
— Beethoven süket volt — emlékeztette Ignacio atya. — Maga pedig,
amikor kijött onnan, teljesen érthető dolgokról beszélt. Egy hüllőfejű,
trónon ülő nőről. Egy…
Miben hazudik vajon, találgatta gyötrődve, hogy lehetne ezt
kideríteni? A dagor megmutatott neki valamit, ez biztos, látott ott valamit…
Hogy lehetne elválasztani az egyiket a másiktól? Nyilván csak az onnan
elhozott tárgyak a valósak. A dolgok. Ezeket le lehet írni szavakkal, meg
lehet őket érinteni… Nincs értelme találgatni, elfáradtam, pihenőt kell tartani
— még nem mentünk be túl mélyen az erdőbe, és akkor…
— Thompson! — csendült fel Elene meglepett hangja. — Mit csinál,
Thompson?
— Egyáltalán nem akarom magukat megölni. — A vadász kissé
megrogyasztott lábakkal állt, a karabély csövét rájuk szegezve.

— Elvette az összes lőszert — jegyezte meg nyugodtan Ignacio atya. —

Ez egyet jelent a gyilkossággal.
— Ki fognak jutni innen. Ilyen a szerencséjük — felelte Thompson. —
Most pedig — fordult Archie-hoz — ide a táskával! Tedd oda le, és menj
arrébb!
 — Nem fél, Thompson? — Ignacio atya megérezte a vállán Mary
finoman reszkető kezét.
— Mitől?
— Istentől.
— Itt nincs Isten — ellenkezett finoman Thompson. — Ez nem neki való
hely. Azt hiszi, érdeklik maguk őt? Ez a világ, ez a hely, amely dögtől
bűzös? Nézzenek magukra! Mind meg vannak hibbanva, ki-ki a maga
módján. Mindenki felmorzsolódott belülről.
— És maga? Felteszem, hiába emlékeztetném arra, hogy a mohóság
halálos bűn.
— A mohóság — Thompson vállat vont — valóban bűn. De emberi.
Mindegy, Archie, dobd a táskát, különben tényleg lelőlek.
— De hát ez… — mondta panaszosan Elena. — Richard emiatt…
A fiatalember kérdő pillantást vetett a papra, mintha csak támogatást
kérne.
— Adja oda, Archie! — felelte Igancio atya. — Túl messzire ment, és már
nem hátrál meg. Nincs hova.
Thompson szája mosolyra húzódott.
— Így van. — Lassan, anélkül, hogy elengedte volna a karabélyt, lehajolt
a táskáért. — Régebb óta vagyok itt, mint bármelyikük, kivéve ezt itt. —
Ignacio atya felé biccentett. — Én aztán tudom, hogy az emberi törvények itt
nem működnek. Mert itt nincsenek emberek. Csak élőhalottak. Ez már csak
ilyen vidék, mindenkit a saját képére formál.
Megragadta a táska szíját, és hirtelen felegyenesedett. Aztán rázni
kezdte a kezét, mintha csak szabadulni akarna valamitől. És csak ezek után
kezdett kiabálni.
A kezéről levált valami apró barna, mint egy kis kukac — levált,
repkedett egy kicsit a levegőben, leesett, és bezuhant a bokrok közé.
Thompson térdre hullott, eldobta a karabélyt, és, kihúzva az övén lógó
kést, belevágott a kezébe. A vörös vér szökőkútként lövellt a magasba,
befestve az alacsonyan lógó ágak leveleit.
— Mi ez? — Mary még mindig Ignacio atya könyökébe kapaszkodott, de
a keze már szinte rángatózott.
 — Egy boa. Úgy látszik, összefogta a táska szíjával.
— Oda kéne menni hozzá — gondolta közömbösen Ignacio atya —,
elvégre orvos vagyok. Ez a kötelességem. Ugyanakkor mit is tehetnék érte?
Vagy elvérzik, vagy a méreg végez vele, hiszen a boa marása halálos.
Fejét ingatva kihúzott a földön hentergő csomagból egy darab szövetet,
és a vadászhoz lépett.
— Nyújtsa ide a karját, Thompson! — mondta. — Teszek rá szorítókötést.
Ezzel egyidőben a lábával megemelte és arrébb rúgta a karabélyt.
De Thompson csak a fejét rázta, és igyekezett elkúszni oldalra.
Valószínűleg csak homályos sziluetteket látott — a földi boa mérge
elsősorban a látásra sújt le. A kést továbbra is a kezében tartotta, maga elé
tartva.
— Senki se közelítsen! — Kiszáradt torkából alig tudta kipréselni a
szavakat. — Ne nyúljatok hozzám, gonosz emberek! Csak ti vagytok
ilyesmire képesek, az emberre kígyót uszítani! Legyetek átkozottak!
Ignacio atya elővette kebléről a keresztet, de Thompson csak még
jobban visított, és erősebben vergődött.
— Ne! — vinnyogta hevesen, egyre feketedő arccal. — Tedd ezt el! Vidd
innen!
— De az utolsó kenet…
Thompson továbbra is vonyított, idegesen rángatózott véres, kék
kezével, mintha csak ellökni igyekezne valamit magától. Lába a földet
kaparta, túrta az állott leveleket. Aztán elhallgatott.
Csak ezek után mert a pap közelebb menni hozzá. Lehajolt a földön
fekvő férfihoz, és felemelte a szemhéját. Aztán keresztet vetett a teste felett,
és a többiekhez fordult.
— Meghalt — mondta. — Felteszem… azért keresztény módon kellene
eltemetnünk. Itt puha a föld. Boldogulni fog, Archie?
A fiatalember levette feszült tekintetét a haldokló arcáról.
— Igen — felelte. — Igen, persze. Istenem, milyen rémesen néz ki!
— A földi boa miatt — felelte önkéntelenül Ignacio atya. — Ha megmar
valakit, mindig ez történik…
 — Igen — felelte a fiatalember, és idegesen felnevetett. — Milyen jókor
történt, nem igaz?
— Ne beszéljen így! — szólt szigorúan Ignacio atya. — Persze… valójában
igen. Érdekes, tekinthetjük-e Isten büntetésének?
Mary kétségbeesetten zokogott. Ignacio atya bizonytalanul
megveregette a vállát.
— Már elmúlt.
— Miért mondta azt, hogy… — hüppögött a lány.
— Mit?
— Hogy gonosz emberek. Hogy mi… Ignacio atya, én félek.
A férfi egy pillanatra elgondolkodott.
— Én is, kedvesem. Én is.

— Fidélium Deus ómnium Cónditor et Redémptor, animábus famulórum

famularúmque tuárum remissiónem cunctórum tribue peccatórum: ut
indulgéntiam, quam semper optavérunt, piis supplicatiónibus consequéntur…
Per omnia saecula saeculorum.
Egy kis fűvel borított, még nyirkos domb, rozoga kereszt…
— Ámen — mondta a térdelő pap, majd felállt.
Egy nedves ág csúszott végig az arcán — mint egy nő ujjai, és
megrezzent ettől az érintéstől.
— Ignacio atya! — Mary felemelte könnytől ázott, vörös foltos, püffedt
arcát. Mennyire csúnyácska szegény, gondolta hirtelen a pap.
— Igen, kedvesem?
— Szeretnék… gyónni.
— Igen, kedvesem…
Ránézett Archie-ra és Elenára, akik kéz a kézben álltak mozdulatlanul,
zavarban, mint a gyerekek, és így szólt:
— Menjünk odébb, lányom!
Egy hatalmas fa mögött, aminek a pap nekitámasztotta a hátát, a lány
forrón suttogta el:
 — Ugye Isten büntetése sújtott le rá? Én is vétkes vagyok. Helytelen
gondolatok jártak a fejemben… érzéki gondolatok…
— Imádkozz! — mondta ridegen.
Száraz, kétségbeesett szemmel nézett rá a lány.
— Mit gondol, ha az a nő nem lenne itt, ő… észrevett volna engem?
— Nem — felelte a pap. — Te nem vagy vele egyenrangú, Mary. Ráadásul
te Isten menyasszonya vagy.
Ráadásul csúnya is. De ezt már nem tette hozzá.
— Igen. Igen. És vissza akarok térni a kolostorba.
— Az ember gyenge, és csak Isten adhat neki erőt. Igazad van. A
világban nincs helyed. Írok majd a kolostor vezetőnőjének. Most pedig
menj békével, lányom!
— Köszönöm, Ignacio atya. — A lány letörölte a könnyeit, és
elmosolyodott. — Egyből megkönnyebbültem… Ostobán viselkedtem, igaz?
— A körülmények — felelte a pap — úgy alakultak, hogy a kísértés túl
erősnek bizonyult. De neked is erősnek kell lenned. Sajnos nehézségek
várnak ránk. Thompson nélkül nem lesz könnyű dolgunk.
— Ő aljas ember volt? — kérdezte reménykedve.
Így könnyebb lesz neki, gondolta a pap.
— Thompson aljas ember volt, és Isten megbüntette őt. Minden a
helyére került.
— A rossz énje erősebbnek bizonyult — mondta. — Felteszem, más
körülmények közt végig rendesen viselkedett volna.
Halkan felsóhajtott: Thompson legalább, ha rossz ember is, de ember
volt.
— Ezek szerint — kérdezte a lány panaszosan — minden emberben rejlik
gonosz? Még bennem is? Még magában is?
— Nem vagyok szent — felelte a pap szárazon. — Menjünk, kislány, nem
szabad tovább itt maradni. El kell menni innen még sötétedés előtt. A vér
szaga idecsalogathatja a ragadozókat.
Archie vállára vetett karabéllyal próbált utat törni a bozótban. A kezében
tartott kés túlzottan nehéznek tűnt. Thompson — gondolta Ignacio atya — ezt
sokkal ügyesebben csinálta.
Most már utolsóként haladt mindenki mögött, a nők nyomában,
csúszkálva és átmászva a kidőlt, színes gombákkal benőtt fatörzseken.
A fejük felett összeértek a sötét levelek. Ha valaki, valamiféle szerzet
fentről rájuk ugrik, a fejükre… Úgy érezte, hogy valaki kitartóan nézi, ettől
pedig megfájdult a tarkója.
Zörej…
Mary hirtelen megtorpant, és Ignacio atya felé fordult. Arca úgy vált ki
a zöld háttérből, mint egy halovány fafülgomba.
— Valaki követ minket, nem hallja? — A lány megragadta a pap kezét.
Ujjai erősek és forróak voltak.
— Ez odafent van… — felelte a pap — az ágak közt…
— Nem! — A lány reszketett. — Ezek majmok. Gigantikus majmok!
Tudom, hallottam, hogy nőket rabolnak el!
Ignacio atya megfordult. A levelek összezáródtak a hátuk mögött, fény
és árnyék foltjai váltakoztak, amitől a szemük káprázni kezd, imbolygó
árnyak…
— Badarság — válaszolta. — A vadászok szeretnek mindenféle
rémtörténeteket mesélni, hogy a saját értéküket emeljék. A bennszülöttek
meg nem félnek ezektől a majmoktól. Még meglesni is nehéz őket.
A kis tisztást hatalmas fatörzsek vették körül, a környező bozót pedig
annyira sűrű volt, hogy egyetlen állat sem tudott volna hangtalanul áthatolni
rajta.
— Itt megállunk. — Ledobta a válláról a készleteket. — Hamarosan
besötétedik. Itt tudunk majd tüzet rakni. Az állatok félnek a tűztől.
— És ha ezek emberek? — suttogta Mary.
— Akkor semmi sem segít.
De Mary nem mozdult, egész testében remegett, és körbe-körbe járt a
tekintete. Most maga is egy kis ijedt állatkára hasonlított.
— Nézd, Mary, nézd!
 Egy gigantikus pillangó körözött Archie tenyere felett, aztán leszállt,
összehajtogatta, majd újra kiigazítgatta halvány fedőszárnyait.
— Rád kacsintott.
A rovar alsó élénkvörös szárnyain hol megjelent, hol eltűnt a két
élénkkék szem.
— Ó! — suttogta elragadtatva Mary.
— Ez egy bagolylepke — jegyezte meg Ignacio atya, és igyekezett
leküzdeni a torkát fojtogató émelygést. — Moma, hm… agrippa gigas, óriás
bagolylepke…
— Nem tetszik magának, Ignacio atya? — kérdezte meglepetten Mary. —
Pedig annyira szép.
— Nem szeretem a rovarokat. Még a pillangókat sem. Jut eszembe, a
bennszülöttek sem szeretik őket. A felső szárnyain látható, koponyára
hasonlító foltok miatt van ez, látja? Úgy tartják, hogy ez a holtak lelke, és
azokat követi, akik mellett kilehelték a lelküket…
— Thompson! — kiáltott Mary rémülten.
A lepke felröppent a fiatalember kezéről, és két lusta szárnycsapással
átszelte a tisztást, aztán elmerülve a fény és árnyék foltjai között,
tovalebegett…
— Ez Thompson volt, tudom… Követ minket... ez ő… Mi temettük el, ő
pedig követ minket! Miért, Archie, miért?
— Mary, ez csak egy lepke! Csak fel akartalak vidítani!
Mary sírt, kezébe temetve az arcát.

Még egy óra, vagy esetleg másfél, és Archie le fogja őt váltani, és akkor
végre lehet egy kicsit aludni. A fejében valaki egy fémüstön dobolt. Bum…
bum…
Vér lüktet a fülében. Állandó zaj, apály és dagály, az aorta
lüktetésének engedelmeskedve. Szisztolé-diasztolé, szisztolé-diasztolé…
Szívpitvar-szívkamra… szívpitvar-szívkamra…
Lázzal mérgezett vér.
 Viszi magával a mérget a vesékhez, a májhoz, tüdőhöz, a nyaki
verőérhez — és tovább, tovább, az agyba, a féltekékbe, és a méreggel
átitatott szürkeállomány megadja magát a rendszereknek, amelyek olyan
ősiek, mint maga a világ, és amelyek alig várják, hogy
felülkerekedhessenek, szörnyetegeket szüljenek, és benépesítsék velük a
sötétséggel, zörejjel, éjjeli hangokkal, kezdetleges, diadalmaskodó iszappal
teli világot.
Szemek.
Vibráló, zöldes lángocskák az ágak közt, mindenütt.
Éjjeli lepkék, gondolta, nagy a szemük. Nagy szeme az apró lényeknek
van. Ők verődtek össze mindenhonnan, mászkálnak az érdes fatörzseken, a
lombok között, és őt nézik.
Szegény, buta nők, a majmoktól félnek. Attól rettegnek, hogy az óriás
majmok eljönnek értük, és elhurcolják őket a fészkükbe, hogy aztán ott, a
fészekben illetlen dolgokat műveljenek. Csak az aprócska, hiúság marta női
agy találhat ki ekkora ostobaságot. Holtak járnak a nyomukban, rothadást és
a föld nyirkos szagát terjesztve mindenhol. Sötét holtak fehér szemekkel.
Meg kellett volna ölni Mkelét, a fekete öreget, ez az ő műve, ő jutott be a
misszióba, az idegen, ellenséges, az Istenemet gyűlölő, emberekre mérgező
erők, bálványok, a rothadt föld rothadt istenecskéinek követe ő. Ő hívta a
dagort, és szólította a mocsárból a fehér szemű fekete holtakat.
— Ignacio atya, Ignacio atya! Térjen magához!
Szipogva tárta ki összeragadt szemhéját.
— Hát ezért — dünnyögte —, hát ezért tartott meg engem az Isten. Az
ember pusztulásra van ítélve. Mindannyiunkban ott van a halál, a
borzalom… mindenhol, mindenütt…
— Ignacio atya! — Archie leguggolt mellé, és az arcát fürkészte. — Ez
csak a láz, semmi más. Pihennie kell.
— Igen — egyezett bele a pap. — Megyek, lefekszem.
Az ágakból eszkábált fekhelyéhez indult, de aztán megállt.
— Szemek. Nem látták a szemeket?
— Nem — ismételte finoman a fiatalember —, ez csak a láz.
Ignacio atya megrázta a fejét, rövidlátón kémlelve a félhomályt.
 Szisztolé-diasztolé. Szisztolé-diasztolé.
— Mitől ébredt fel, Archie? — kérdezte.
— Nem tudom. — A fiatalember megvonta a vállát. — Talán, mert maga
felkiáltott. Vagyis nem, nem emiatt, ez már csak ezután volt. Egyszerűen
csak aggasztott valami.
— Igaza van. — Abba az irányba nézett, ahol a nők aludtak. Nem, nem
aludtak. Legalábbis nem mindketten. — Elena eltűnt.

— Én vagyok a hibás — bizonygatta keseregve Archie —, én.

Arcát könnyek áztatták.
— Egész éjszaka fent kellett volna maradnom. Ehelyett hagytam, hogy
maga lázasan átvegye az őrséget.
— Mindketten hibásak vagyunk, Archie.
Ignacio atya berekedt. Az éjszaka hátralevő részében kiabáltak,
szólongatták Elenát, fáklyákkal hadonásztak, hatalmas tüzet raktak — még a
környező fák lombja is megperzselődött a forróságtól.
— Elena — dünnyögte Archie, összeszorítva, majd kiengedve az ujjait —,
istenem, Elena… Hiszen lehet, hogy csak azért ment távolabb, mert a
szükség hívta? És eltévedt?
— A tábortüzet biztos meglátta volna. Messziről látszik.
— Elesett, és eltört a lába…
— Segítségért kiabált volna. Nem, attól tartok, hogy ez valami
nagytestű ragadozó. Egy azok közül, akik a fákon ugrálnak, és egyetlen
csapással leterítik az áldozatot.
Nem a megfelelő helyen keresgélünk. Üregekben, résekben, elágazó
faágaknál — itt kellene megnézni. Elképzelt egy lelógó, vérrel borított fehér
kart, halott arcot, amelyet félig eltakarnak a falevelek, megdermedt
szemeket…
— Ők azok… — szólalt meg hirtelen Mary — azok, akik követtek minket.
— Majmok? — kérdezett vissza kételkedve a pap.
— Igen! — kiáltott hisztérikusan Mary. — Majmok! Láttam őket. Nagyok,
feketék. És ijesztő fehér szemük van. Ők vitték el Elenát! Félek, félek…
 Sírva fakadt.
— Na, elég! — Ignacio atya átölelte a vállát. — Képzelődtél.
— Nem, nem! Végig követtek minket. Láttam őket, láttam, láttam!
— Miért nem szóltál hamarabb?
— Senki sem hisz nekem. Még most sem. Ez a rémes Thompson, ő is
kinevetett engem. Mind kinevettek!
— Ugyan már, Mary — mondta lágyan a fiatalember —, én soha nem
nevettem.
— De te is! — hüppögött a lány, fehér arcán vörös foltok gyúltak. — Te
is! Haza akarok menni, Ignacio atya, vissza akarok menni a kolostorba,
félek, nem akarok itt maradni…
— Hát — szólalt meg a pap —, rátört a hisztéria.
Nyögdécselve lehajolt, és a készletek mélyéről előhúzott egy flaskát.
— Nesze, húzd meg!
Mary ivott belőle, és köhögni kezdett. Az arcán patakokban folytak a
könnyek.
— Nem megyek el innen. — Archie megrázta a fejét. A ruhája
szétszakadt, kezét és arcát összekaristolták az ágak. — Lehet, hogy Elena
még életben van, megsérült, elájult…
— Meglehet — egyezett bele fáradtan a pap —, ilyennek ábrázoljuk a
mennyországot. Buja növényzet, fény és árnyék foltjai, a madarak játéka az
ágak közt, pompás, ártatlan, mint mielőtt az ember megjelent volna… De
valójában ez maga a pokol. Felfalja önmagát, szakadatlanul, egyre csak
zabál és kel életre a rothadásból. Mintha az élő anyag széthullana
kukacokra és rovarokra, majd összeállna újra, hogy megformálja az ágak
közt lapuló párducot. Egy állandóság nélküli világ.
— Min töpreng, Igancio atya? — A fiatalember aggódva fürkészte a pap
arcát.
— A hangyákon.
— Tessék?
— A hangyákra gondolok — ismételte meg halkan a pap, és fejével a
rovarok végtelen, a fa törzsén hömpölygő folyamára biccentett. — Ők
tudják, mi hol helyezkedik el.
 — Azt akarja mondani… — A fiatalember nyelt egyet.
— Menjünk! — Ignacio atya felállt, a szédüléssel harcolva. — Menjünk…
— Nem. — Mary is felpattant, de csak azért, hogy meghátráljon, és a
legközelebbi fa törzséhez simuljon. — Én nem akarok.
— Nincs mit tenni, kislány. Muszáj együtt maradnunk. Menjünk!
A hangyák folyama lefelé hömpölygött a fa törzsén, és be a bokrok
közé, átbukott a kifordult gyökerek között, és haladt tovább. Hátukon
megcsillant a napfény.
Nem sokat haladtak.
Az élő folyam behatolt a zöldbe, majd úgy tűnt el, mint ahogy a víz
befolyik a föld alá.
— Nem — mondta megkönnyebbülve Archie. — Ez nem az…
Ignacio atya tett még egy lépést, botjával kitapogatva a földet a lába
alatt. Arrébb lökött egy burjánzó, zöld ágat.
A botja mélyebbre süllyedt.
Ignacio atya leguggolt, és alaposan szemügyre vette.
— Gödör — szólalt meg végül. — Egy gödör. Egy régi csapda, az alján
véres karók. Faágakkal borították be. Ne jöjjön közelebb, Archie!
Felteszem, ezt nem kellene látnia.

— Hangyák! — Archie térden állva dobálta szét az ágakat. — Istenem, az

egész testét hangyák borítják! Elena! Elena, ó, Teremtőm!
— Munkás hangyák, igen. Idehallgasson, Archie, eltemetjük Elenát, és
a hangyák nem férnek majd a testéhez. De a férgek igen. Itt, az erdőben
minden gyorsan zajlik. Ebben a földben minden gyorsan zajlik.
Mary hisztérikusan felnevetett.
— Még sírgödröt sem kell ásni — nyögte ki végül, miközben hol sírt, hol
nevetett.
— Nézze, Ignacio atya, Elena már a gödör mélyén van! Már a gödör
mélyén!
A pap lendületből pofon vágta a lányt, aki a mondat közepén
elhallgatott. Arcán egy vörös folt kúszott szét.
 A fiatalember a gödör mélyén állt, tenyerében tartotta a nő fejét,
magához szorítva ringatta.
A pap leguggolt, és előrenyújtott tenyérrel így szólt:
— Segítsen nekem, Archie!
A fiatalember óvatosan odanyújtotta neki a terhét. Ignacio atya
finoman átvette a nő testét, a fűre fektette, leguggolt, és szemügyre vette. A
halott szemek zárva voltak, csak a szemhéjak közt látszódott egy vékony
fehér csík. A szőke halántékot sötét, alvadt vér borította.
Valószínű, hogy a sötét éjszakában rálépett a csapdára, és beleesett a
gödörbe.
A gödör mélyén éles karó, a halántékcsont pedig olyan törékeny…
Behajolt a gödörbe, odanyújtotta Archie-nak a kezét, és segített neki
kimászni. A megszáradt karókon fekete cafatok rohadtak, körülöttük legyek
hemzsegtek…
— Milyen… — Archie nem tudta levenni a szemét a hátrahanyatló, sápadt
arcról — milyen szörnyű halál! Elena, istenem, Elena! Félelmetes,
értelmetlen véletlen.
— Igen — értett egyet Ignacio atya. — Félelmetes, értelmetlen véletlen.
Fejük felett közömbösen zúgtak a lombok.
Mary sírva fakadt.
— Most rajtam a sor, Ignacio atya, tudom. Szólít engem, hallom,
hallom, hiszen én láttam, a saját szememmel láttam azt a fehér szemű
feketét. Követ minket. És tudom, pontosan tudom, ki az.
— Ki az? — A pap sokatmondó pillantást vetett Archie-ra.
— Thompson! — suttogta a lány.
— De hiszen őt már eltemettük. — Igancio atya sóhajtott. — Én magam
temettem el.
— Kimászott a föld alól, és követ minket!
— Ó, nem. Halott volt. Ekkorát nem tévedhetünk.
— Ignacio atya! — Archie egy pillanatra elbizonytalanodott. — Elvégre
ők… ők képesek feltámasztani a holtakat. Tudom, hallottam ilyen
legendákat. De hát maga is.
 — A feketéket igen. A pogányokat. De Thompson fehér volt. És
keresztény.
— De ő nem volt hajlandó áldozni, nem fogadta el a kenyeret és a bort.
Magam láttam.
— Igen — bólintott Ignacio atya —, nem fogadta el. De miért, mindenre,
ami szent, miért jönne utánunk egy halott?
A fiatalember tölcsért formált a kezéből, és elkiáltotta magát:
— Thompson!
Csend…
— Én nem hiszek ebben. — Ignacio atya sietősen keresztet vetett. — Ezek
pogány kitalációk. Temessük el Elenát keresztény módon, barátom, és
menjünk innen!
— De…
— Meghalt, mondom. Hagyja békén!
— Csak levágok a hajából egy tincset.
— Jó. Szerencsétlen gyermek. Takarja le az arcát, Archie!

Nézte, ahogy Archie térden állva, gondosan kirakja a sírdombot faágakkal,

kéregdarabkákkal és kövekkel.
— És ha kiássa magát, és a nyomunkba ered, hangyarágta arccal, mit
gondol, Archie még mindig szeretni fogja? — súgta Mary a fülébe.
— Az Isten szerelmére, kislány, miket beszélsz?
A szeme száraz, rossz fényben égett, összeharapdált ajka feldagadt.
Szegénykém, úgy látszik, meghibbant. Pedig a kolostor vezetőnője annyira
jó szívvel ajánlotta őt. Eszes, megfontolt, erős lány, a hite is erős, a teste is,
pont az, akire szükség van. Ráadásul nem is túl megnyerő a külseje, tehát
teljesen feláldozza magát a nemes ügy érdekében… Okos nő a vezetőnő. De
sajnos tévedett. Mary nem való ebbe a világba. Mary helye a kolostorban
van, ahol nincsenek kísértések. Túl erős benne az anyja vére. A rossz vér.

Másnap egy szarvasgida tetemére bukkantak.

 Az állat alig volt nagyobb egy nyúlnál, és a mohában hevert, szétvetett
lábakkal. A teste még nem hűlt ki.
— Vajon mi pusztíthatta el? — Archie is lehajolt Igancio atya mellett, aki
botjával megfordította az állatot.
— Fogak végeztek vele. — A bot vége a széttépett torokra bökött, ahol a
szőrt vér itatta át. — Valószínűleg elijesztettünk valami ragadozót, ami
inkább elmenekült, és itt hagyta a zsákmányt. Általában felvonszolják a
fára. Épp jókor, meg kell hogy mondjam. Először akadunk bármire, ami
nagyobb egy egérnél.
— Igen. Tudja, korábban azt hittem, hogy egy ilyen erdőnek nyüzsögnie
kellene az állatoktól, tudja, mint ahogy a kisfiúknak szóló könyvekben
írják. De ez kihalt. Semmit sem sikerült elejtenünk, pusztán azért, mert
nincs itt semmi. Üres az erdő, fura, nem igaz?
A kisfiús könyvekben a földi paradicsomot írják le. A kisfiúk földi
paradicsomát, ahol lehet lövöldözni, és meg lehet küzdeni a nem túl
félelmetes veszélyekkel, dráma nélkül, bűntelenül felnőtté válni, erős
férfivá cseperedni. De ez itt nem a földi paradicsom. Ez a föld a miénk, az
olyanoké, mint ő, mint mi, az elveszett lelkek földje, a kitaszítottaké, azoké,
akikre feloldozás nélkül sújt le a halál. Megvonta a vállát.
— Itt mindenki retteg. Az állatok az emberektől félnek, meg egymástól
is. Ez teljesen természetes. Odanézz!
A botjával meglökdöste a tetemet.
— De hiszen agyarai vannak! — szólalt meg döbbenten Archie.
— Igen. Ő is valakinek a testéből táplálkozott. El kell vinni a húst. Itt
nem szabad feldolgoznunk, a ragadozó visszatérhet.
— Milyen állat lehet?
— Az a legvalószínűbb, hogy nagymacska. Általában nagyon óvatosak,
de az éhség felülkerekedhet az óvatosságon. Ha kicsit távolabb megyünk, és
tüzet rakunk… végre lesz ennivalónk. Tegye a vállára, Archie, úgy
kényelmesebb lesz vinni.
— De hát tiszta vér!
— Hát akkor törölgesse le levelekkel! Menjünk, Archie, ez jó jel. Még
az is lehet, hogy sikerül eljutnunk az emberekig.
 — Egyszerűen muszáj, Ignacio atya. — A fiatalember a pap felé
fordította az arcát, ajkán remegő mosoly futott végig. — Miatta. Elena azt
szerette volna, hogy az emberek tudomást szerezzenek róla és Attertonról.
És az elveszett városról.
— Igen — felelte gépiesen a pap —, az elveszett városról. Óvatosabban,
Archie, összevérezi a gallérját.

— Meg kell erősödnöd — mondta.

A sült gidahús illata csodás volt. Az aranyló húson rózsaszín lé
gyöngyözött és sistergett. Mary csak megrázta a fejét. A fogait annyira
összeszorította, hogy úgy tűnt, a felső fogsora összenőtt az alsóval.
— Még egy kicsi, és kijutunk az emberekhez. A közelben kell lennie
egy belga missziónak.
— Mary — szólalt meg a fiatalember, odahajolva a lányhoz —, Mary.
Csak egy kicsit kell már kibírnod, de ehhez erő kell.
A kezében egy faágat tartott, rajta egy darab hússal.
A lány ellökte, lázasan csillogó szemmel sandítva rá.
Naplemente volt, a fák törzse vörös színbe borult, a tábortűz fényei
feloldódtak benne, és a lángnyelvek úgy imbolyogtak, mint a sápadt
kísértetek. A rovarok aranyló zümmögése ölelte körbe őket.
— Ez az erdő egy templomra emlékeztet — szólalt meg a fiatalember. —
A fák olyanok, mint az égboltot tartó oszlopok, a pillangók pedig az oltár
ékköveire hasonlítanak.
— De nem nekünk épült. — Ignacio atya megrágott egy falat húst. — A
hazug istenek temploma ez. Nemhiába van az, hogy amikor az ember ide
érkezik, felépíti a saját templomait. Hát képes a leopárd felnézni az égre?
— Hát nem? Ki tudja?
Az egyik pillangó, egy megtermett, sötét színű példány, levált a
csapatról, és odalibbent hozzájuk. Leszállt a fa törzsére, kitárta sötét
előszárnyait, és kivillantotta a hátsó szárnyait is, amelyekről két élénk
világoskék szem nézett rájuk.
Mary sikítva felpattant.
 — Ez ő, ő! — Igancio atya igyekezett lefogni a lányt, aki úgy vergődött a
karjában, mint egy horogra akadt hal. — Figyel minket, egyfolytában figyel!
Ő Thompson.
— De Mary, hiszen ez csak egy lepke… Sok ilyen van errefelé. Egyszer
az egyik vetődik erre, most meg egy másik.
— Nem, nem… — A lány hüppögve rázta a fejét. — Ez ő, ő… Most már a
holtaknak parancsol, az erdő minden holt lelkének, akik a mocsárba
fulladtak, mindenkinek, aki a párját keresi, hogy együtt fekhessenek a sötét
gödör mélyére…
— Lehet, hogy… — Archie bizonytalanul megingatta a fejét. — Lehet,
hogy mégiscsak a bennszülöttek? Aprócska emberkék, tudja, kicsikék, az
erdő lakói. Félnek az ember szeme elé kerülni, ezért inkább elrejtőznek a
bozótban, a bokrok mélyén… Azt mondják, hogy rémisztő torzszülöttek. Fel
van puffadva a hasuk. Feketére festik a fogaikat.
— És ők hurcolták el Elenát és dobták a gödör mélyére? — kérdezte
kételkedve Ignacio atya. — Minek? Miért követnének minket?
— Elena idegen. Szép. Fehér. Nem tudom.
Mary mintha csak elhasználta volna az összes erejét ezzel a
kirohanással. A földön ült, kezével eltakarta az arcát, és halkan szipogott.
— Félek — suttogta az ajkához szorított tenyerén keresztül —, nagyon
félek…
Ignacio atya felsóhajtott. Minden, ami körülötte zajlott, valahogy
valószínűtlennek tűnt. Elena halála csupán egy volt a sötét lehetőségek
közül…
— Előbb vagy utóbb — kiszáradt torkán nehezen jött a szó — az erdőnek
véget kell érnie.
— Ott pedig… — Archie áttetsző szemmel pillantott rá — kunyhók vannak,
megművelt földek, meg városok, Isten a tanú rá, városok, hatalmas, fehér
városok a tenger partján, emberek százai… ezrei… és mindenki mosolyog,
mindenki úgy él, mintha a félelmetes erdő nem is létezne, nyoma sem
lenne, csak az ő földjük létezik, az ő vizük, csipkés ernyő alatt megbújó
hölgyek, gomblyukba tűzött virágok…
 Mary elvette a kezét az arcától. Az ideges feszültség körberajzolta az
arccsontját, szinte már szépnek tűnt.
— Most már ki nem állhatom a virágokat — ingatta meg a fejét —, és a
fákat is meggyűlöltem.
— Majd megkedveled őket. Azok ott ártalmatlanok. — A paphoz fordult.
— Pihenjen, Ignacio atya! — mondta határozottan. — Ez alkalommal nem gyűr
le a fáradtság. Semmiféle fáradtság. Nem engedem meg, hogy ez
megismétlődjön.
A pap bizonytalanul pillantott rá.
— Muszáj eljutnunk a célig. Muszáj. De ehhez spórolnunk kell az
erőnkkel. Pihenjen!
Öregnek lenni, gondolta Ignacio atya, förtelmes és megalázó. Ráadásul
még ez a kimerítő láz is. Úgy kellett volna tennem, mint az a fekete —
elengedném a többieket, én meg itt maradnék. Annak volt elég bátorsága,
nekem nincs. Mint akkor, Istenem, mint akkor — én meg azt hittem, hogy
soha nem fog megismétlődni.
Halk suttogást hallott, miközben belesüppedt az önkívületbe, mintha a
feje felett susogó levelek hangja szavakká formálódott volna, mint az
ereiben pulzáló vér…
— …és a szifonban a hideg víz, és a fagylalt, és a frissen kisült kenyér, és
minden más ennivaló. Zsemlék, zsemlék a kosárban, és almák, és a pihés
barackok, és a szélben lengedező csíkos függönyök…

Felpattant, megdörzsölte a szemét; a reggel aranyszínű sugarai utat törtek a

lombon keresztül.
De csodás álmot látott!
Pont olyan aranyszínűt, mint ez a napfény.
Mindenki életben volt, minden csodásan alakult. Atterton egy ősi,
hatalmas nép kincseiről mesélt, Elena nevetett, fehér kezét a rózsaszín ajka
előtt tartotta. Milyen csodás asszony! És, meglepő módon, Mary is
sugárzott a boldogságtól. Mindenki boldog volt.
Az ébredés olyan volt, mint ugrás a sötét vízbe.
 Riadtan nézett körül, de nem, semmi sem változott. Mary itt van, a
leégett tábortűz mellett üldögél, karját összekulcsolta maga előtt, és kezét a
vállára rakta, mintha csak fázna; pedig micsoda forróság van! Archie
buzgón préselte ki egy húsos levelű növény nedvét egy tálkába.
Tekintetét Ignacio atyára emelte, és elmosolyodott.
— Lesz vizünk.
— Én… mennyit aludtam?
— Tizenkét órát, körülbelül.
— Tizenkét órát?!
— Nem akartuk felébreszteni. Muszáj volt pihennie. Nincs miért
aggódni, Ignacio atya, minden rendben, hiszen látja.
— Rendben? — Fejét rázva nézett körbe. Mary tompa, álmos szemmel
nézett rá, de itt volt, a helyén, vele semmi sem történt, hála az égnek, hála
Istennek. — Igen, minden rendben.
— És nincs semmi furcsaság? Semmi veszélyes?
— Semmi. És most, hogy kipihente magát, szedelőzködnünk kell, és
menni tovább, nemde? Maradt még egy kis hús.
— Nem vagyok éhes. — Igancio atya szokatlan könnyedséget érzett,
mintha csak levegővel és napfénnyel lenne tele a teste.
— Nagy kár. — A fiatalember odanyújtotta neki a gida pálcára felhúzott
húsát; a bordák törékeny sorát, amelyet húsréteg borított. Ignacio atyának
nem maradt más választása, mint elfogadni. Már leharapott egy falatot,
amikor megértette, hogy hibát vétett; már a hús puszta látványa is arra
késztette a gyomrát, hogy gyomorsavat termeljen. Émelyegni kezdett.
— Tessék — Archie odanyújtotta a tálkát —, igya ezt meg!
— Biztos benne, hogy ez nem veszélyes? — Belenézett; a tálkában fehér,
zavaros folyadékot látott. — Sok itteni növény tartalmaz alkaloidokat.
— Ittam már ilyet reggel. Én is, Mary is.
Nyelt egyet. A kesernyés lé felfrissítette, és visszatért az a csodás
érzés, hogy a teste tele van napfénnyel és levegővel. Megkönnyebbülve
szusszant egyet, és Maryre mosolygott. A lány nem viszonozta a mosolyt.
Ugyanúgy ült, csak a kezét immár a térdén nyugtatta. Az egyszerű lány
csúnyácska keze, széles, lapátujjakkal. Milyen… kemény ez a lány, gondolta
hirtelen.
És mintha csak a gondolataira válaszolna, a lány így szólt idegen,
nyugodt hangon:
— Archie, menj egy kicsit odébb! Beszélni szeretnék Ignacio atyával.
— Mary? — A fiatalember tétován ránézett a lányra. — Lehet, hogy
inkább én?
— Nem, nekem kell. Menj innen, Archie!
— A közelben leszek, Mary — szólt a fiatalember. — Hívj, ha kellek!
A pap összehúzta magát, úgy figyelte, Archie hogyan halad a
fénycsóvában, amelynek sugárzását a lenvászon inge mintha csak
visszaverte volna a fák sötét törzseire.
— Nem térek vissza a kolostorba, Ignacio atya — jelentette ki Mary.

— Maga beszélt nekem a szerelemről, Ignacio atya. De hazudott. Nem tudja,

mi az. Az a szerelem, amiről maga beszél, hazugság. A gyengeség miatt, az
erőtlenség miatt. Hogy is hihettem magának, nekik, ezeknek a szörnyű
asszonyoknak, akik nem is ismerik a szerelmet. Most viszont… most… Én…
— Azt akarod mondani — Ignacio atya az ujjait vizsgálta —, hogy
beleszerettél ebbe a fiatalemberbe, ő pedig viszontszeret, te meg
megismerted az igaz szerelmet, és ki akarsz lépni a világba, hogy úgy
élhess vele, mint feleség a férjjel, igaz?
— Igen — bólintott röviden Mary.
A pap felsandított rá. Erős nő, a szegénynegyed gyermeke, aki kemény
munkához szokott…
— Tegnap éjjel — emlékeztette — meghalt egy asszony.
— Ez az erdő — felelte a lány — maga a sötétség. Itt könnyen utolér a
halál. Kijutunk innen, és az egész véget ér. Neki majd eszébe jut… néha. De
sebaj.
— A halált nem lehet semmissé tenni — mondta a pap. — Szerette azt az
asszonyt, ő pedig meghalt. Ki ölte meg, Mary?
— Tessék?
 Istenem, milyen erős a karja! Milyen izmos, széles a válla!
— Nos — kezdte lassan a pap —, úgy nézett ki, mintha magától esett
volna bele a gödörbe. Azaz, mivel még egy ladyt is elszólít a szükség… a
csapda pedig ágakkal volt lefedve… A nyakán viszont kék foltok voltak.
Valaki ujjának a nyomai. Valaki behajította őt oda, Mary. Dühből, erővel.
Vajon kicsoda?
A lány már nem üldögélt mozdulatlanul, magabiztosan. Felpattant.
Erős, zömök asszony, aki arra is képes, hogy kihúzzon egy embert az égő
kórházi barakkból.
— Arra gondol, hogy… én? Nem!
— Valóban? — kérdezte kurtán a pap. — Vörös foltok a fehér nyakán.
Engem a láz gyötört, Archie pedig mélyen aludt, igaz, Mary? Nem láthatta,
ahogy felkeltél, és követted Elenát.
— Nem! Nem! — A szavakat az összeszorított fogain keresztül préselte
ki. — Aludtam! Semmit sem hallottam! Ők voltak, ők!
— Nos, igen. — A pap levette róla a tekintetét, mert a lány rettenetesen
nézett ki. — Az apró emberek, igaz? Vagy a hatalmas, fehér szemű emberek?
A holtak a mocsárból? Majmok? — Minden egyes alkalommal halkan
megingatta a fejét, mintha csak megcáfolná a saját szavait. — Nem hiszem,
Mary. A haragnak nem kell senki bőrébe bújni, hogy alattomosan
lecsapjon.
A lány már remegett, egész testében. Egy szarvasgida, gondolta a pap,
apró, törékeny lény, csak a szájából agyarak meredeznek, mint egy
ragadozónak. Érdekes, vajon mivel táplálkoznak ezek a szarvasok? Egérrel?
Vízipatkánnyal? Vagy valami még ennél is védtelenebbel, gyengébbel,
valakivel, akinek nincs agyara, vagy ha van, csak egészen kicsi?
— Láttam őket, láttam, Iganacio atya, esküszöm, követtek minket, még
most is a nyomunkban vannak, feketék, félelmetesek, ők azok, ők!
— Senki sem látta őket rajtad kívül, Mary. Csak te.
— Esküszöm az Istenre!
— Ne esküdj az Istenre, Mary! — A pap felkelt. A lány csak kicsit volt
alacsonyabb nála; ennyire összement volna az erdőben tett út alatt? — Most
pedig idehallgass! Velem jössz. Visszatérsz a kolostorba. Írok levelet a
kolostor vezetőnőjének. És ez minden, amit érted tehetek.
— De én…
— Most pedig menj! Hívd ide Archie-t! És ne fecsegj, hallod-e, csak…
egyszerűen csak mondd neki, hogy ideje szedelőzködni!
A lány elfutott a tisztás szélén álló fákhoz, közben hátranézett a válla
felett. A pap megingatta a fejét, és lehajolva rendezni kezdte a szűkös
ennivalót.

— Hamarosan kijutunk az erdőből — szólt a fiatalember —, érzem.

— Remélem. — Ignacio atya megrázta a fejét. Különösebb változásokat
nem látott, illetve… — Ott igen.
— Egy benőtt irtás. Micsoda… micsoda megkönnyebbülés, Ignacio atya,
ez a borzalmat már magunk mögött tudhatjuk, és mi… — a hangja suttogássá
halkult — atyám, mit mondott Marynek? Nem áll velem szóba. És nem
tetszik nekem, ahogy rám néz.
— Azt mondtam neki, hogy vissza fog térni velem a kolostorba — felelte
szárazon Ignacio atya —, és kérem magát, hogy többet ne beszéljünk erről.
Velem sem. És vele sem.
— De én csak…
— Nem kívánom ezt megvitatni magával, Archie.
— De én köteles vagyok. Ő…
Mary felé fordult, és az arcán, mint egy tükörben, idegen rémület
jelent meg.
Mary kinyitotta a száját. Kiáltani próbált, de a szájából csak
értelmetlen, kotkodácsoló hangok jöttek; remegő kézzel mutatott valahova
előre, oda, ahol a sárga virágokkal benőtt irtás mögött ágak hajladoztak.
— Mary! — A fiatalember odafordult a lányhoz, és megragadta a vállát.
— Mary!
A lány hallgatott, a fiatalember karjába omolva, mint egy viaszbábu,
pupillái fennakadtak, csak a szeme fehérje látszódott.
— Mary, mi van ott? Mit láttál?
 A lány halkan felsikoltott, és elájult. Ignacio atya rémülten látta, ahogy
a lány szoknyáján egy nedves folt terjed szét.
— Mary!
Archie a földre fektette a hirtelen nehézzé vált lányt, és levette a
válláról a karabélyt. Ignacio atya követte a fegyver kékes csövét — jobbra-
balra, jobbra-balra.
Szisztolé-aszisztolé. Szisztolé-aszisztolé.
— Meghallottál valamit? — kérdezte Archie-t suttogva a pap.
Amaz csak a fejét rázta.
— Semmit. Csak a lepkéket.
— Lepkék…
Jobban megnézte az összefonódott ágakat, foltok meg foltok… némely
mozog, mások meg nem… a foltok hipnotikus mozgása, amelybe beleszédül
az ember. Meleg káosz, amelyből őrület fejlődik ki.
— Nem. Semmit. Mit láttál, Mary? Mary! Mi történt vele, Ignacio atya?
Mi baja?
— Halott — mondta lassan Ignacio atya, miközben a lány fölé hajolt.
— Halott? De hát hogy lehet ez? Mitől?
Ignacio atya felemelte a fejét, és gyulladt szemhéjjal keretezett fakó
szemmel nézett a fiatalember arcába.
— A rémülettől, úgy vélem — felelte.

Archie leguggolt, és ki akarta nyújtani remegő kezét a sápadt arc felé, de

Ignacio atya olyan dühvel lökte el, mintha az ujjak érintése valami nagy
veszélyt rejtene magában. Ültek egymás mellett, hallgatagon, a nap pedig
egyre csak kúszott az égen, nem látszódott a lombkoronákon át, csak a fény
változott aranylóból rózsaszínbe, aztán pedig bíborvörösbe. Ignacio atya
azon kapta magát, hogy aszott, bütykös kezével a térdén nyugvó zilált fejet
simogatja.
— Szegény — mondta halkan —, szegény kislány.
Archie megmozdult. A lenyugvó nap a hátát és a világos haját sütötte,
úgy tűnt, hogy tűzglória veszi körül.
— Mit gondol, vajon kit látott meg? — kérdezte panaszosan.
 — Magát — felelte Ignacio atya —, téged. Minket.
— Azt akarja mondani, hogy nem is követett minket senki? Senki nem
volt a nyomunkban?
— Senki. Csak mi. Mi magunk.
Hallgatott egy kicsit.
— A dagor — mondta végül. — A démon, amitől a bennszülöttek
rettegnek. Az a lény, amely a maga mellén nőtt, Archie. Jut eszembe, maga
már megint szorosan begombolja a kabátját. Miért?
— Ignacio atya, ugye nem gondolja…
— Csak egy függelék. Egy vese. El lehet távolítani, és újra visszanő.
— Ember vagyok, Ignacio atya — jegyezte meg a fiatalember nyugodt
hangon. — Ugyanolyan, mint maga.
— Ugyanolyan, mint én? Aligha. Nem más maga, mint a dagor, Archie.
Az a lény, amely egész úton követ minket. Minek jött a misszióba, Archie?
Ha maga nincs, mi mindannyian tiszták lennénk. Gyógyítanánk a
bennszülötteket, elvinnénk hozzájuk Isten szavát. Maga meg a pokoli
szenvedés tüzébe lökött minket, a buja vágy, a mohóság és a gőg húrjain
játszott… Mindegyikünkhöz megtalálta a maga kulcsát. Egyenként pusztított
el minket.
— Thompsont a kígyó marta meg — emlékeztette Archie.
— Nos, valóban. Még azokat az apró erdei teremtményeket is uralja.
Még valami. Igazából ki ölte meg Elenát, Archie? Mary? Vagy inkább
maga?
— Szerettem őt — felelte halkan a fiatalember.
— És Maryt is? — kérdezte keserűen a pap. — Csak az ujját kellett volna
kinyújtania, és a lány ment volna magával. Mi olyat mutatott meg
Attertonnak, hogy eldobjon mindent, elhagyja a fiatal feleségét, a
dicsőséget, a hírnevet, és elmenjen örökre? Honnan van magának ekkora
hatalma? Ördögi hatalma.
— Boldogságot adtam neki — felelte puhán Archie —, ajtókat nyitottam
meg előtte.
— Ezek az ajtók a pokolba vezetnek — mondta a pap. — Négy ember,
Archie, négy. Átadta őket a démonnak, hogy széttépje őket. Bűnbánat
nélkül haltak meg. És előtte hányan voltak? Azelőtt, hogy maga, a végsőkig
kimerülve, eljutott a misszióig? De én most véget vetek ennek, Archie.
Óvatosan levette a lány fejét a térdéről, és felállt.
— Ne kapkodjon a karabélyához, Archie! Nincs megtöltve. Még a
tábortűznél kiürítettem. Ez meg — tette hozzá, elővéve egy csillogó tárgyat a
megbarnult, megtépázott csuhából —, ez Atterton pisztolya.
— Ignacio atya — a fiatalember is felpattant, gyermeki ajka megremegett
— a gyilkosság is bűn.
— Akkor ez az a bűn, amelyet kimondottan nekem készített elő. De
felvállalom.
A lövés, amely Archie mellkasába fúródott, megrázta az egész testét.
Archie megingott, térdre esett, az inge elején a vörös folt pedig csak nőtt,
egyre csak nőtt…
— Maga… nem érti, Ignacio atya… — préselte ki magából a szavakat a
lüktető vérrel együtt — maga… ez csoda, fenséges csoda… birtoklás…
nyugalom… aranyló… nyu… Én nem… magányos… soha… ő meg… örök
házasság… örök… és nincs bűn… érti?
— Nem — felelte Ignacio atya.
A vérrel és aranyló napsugarakkal befestett fehér figura kétrét
görnyedt, mint egy bicska, és fejjel a fűbe bukott.
Ignacio atya állt egy kicsit felette, aztán megragadta a kezét, és
nyögdécselve átvonszolta oda, ahol Mary teste hevert. Egymás mellé
fektette őket, mint két bábut, és kiegyenesedett.
Az erdő vörös és arany színben lobbant fel a háta mögött — egy csapat
csivitelő papagáj telepedett a közeli fára, és figyelték, ahogy Ignacio atya,
csorba fejszével a kezében, belevágott az erdei talajba.

A kék, naptól, széltől és tengertől kifakult kikötővároskákban vannak olyan

helyek, olyan sötét, ragacsos, durva helyek, ahova nem merészkednek azok,
akiknek van mit veszteniük. De a fiatalember lesétált a lépcsőn, lehajtotta a
fejét, és belépett az ajtón.
 — A tulaj azt mondta, hogy van itt valami számomra — érdeklődött, és
igyekezett nem figyelni a sűrű, zsíros szagra, amely úgy tűnt, hogy
hozzáragad a vászonruhájához.
Egy tiszteletre méltó család kisebbik fia volt ő, és épp most küldték el
a gyarmatokra egy nemkívánatos szerelmi ügy miatt. Gazdagság és
dicsőség fényében pompázva akart visszatérni, és ezen a vidéken még
mindkettő hozzáférhető volt — csakúgy mint a láz, vagy mérgesrovar csípés
okozta halál. De ő még fiatal volt, és bátor és nagylelkű. És épp ezért kész
arra, hogy elviselje a nélkülözést és a veszélyeket.
De itt nem fedezett fel semmiféle veszélyt — egyszerűen csak egy
koszos pincét és piszkos derékaljon fekvő embert látott, a lámpa kanóca
rángatózott és füstölt, és a helyiség egyetlenegy szűk és maszatos ablakában
egy hatalmas lepke vergődött.
— Elveszett város? — A fiatalember bizalmatlanul rázta a fejét.
Nem lehetett könnyen becsapni, hiszen kiváló oktatásban részesült, és
azelőtt, hogy ide került volna, elolvasta az utazók feljegyzéseit, és átlapozta
a régi újságokat a helyi klubban, a ringó hajóárbócok tarkította öbölre nyíló
ablak mellett.
— Lord Atterton feljegyzései — mondta az, aki a matracon ült — nálam
vannak. Térkép, rajzok, vázlatok…
— De Atterton expedíciója odaveszett.
A fiatalember bizalmatlanul megingatta a fejét.
— Senki sem tért vissza.
— Egyikük visszatért. Ő hozta el nekem ezt.
A bütykös tenyéren egy békafejű nő szobrocskája pihent. A sárga
kőből kirakott szemek a plafont bámulták.
— Soha nem láttam még ilyet — szólalt meg a fiatalember hosszú
hallgatás után.
— Igen…
 — Ezek szerint az elveszett város mégis létezik?
— Az elveszett város létezik — erősítette meg a beszélgetőpartner. A
fiatalember csak most látta meg, mennyire öreg. — Boltívek a víz felett,
templomok, amelyekben van valami, ami az ember számára elérhetetlen…
Csodálatos, fenséges város, ott bent pedig, az arany és csillogás közepén
van valami, ami még csodálatosabb, még fenségesebb… De oda nem lehet
egyedül bejutni.
— Nem? — A fiatalember megvonta a vállát. Nem is akart egyedül
menni, volt szolgája, egy csendes, nyugodt, szívós ember, illetve tervezte,
hogy felbérel bennszülött teherhordókat és egy vadászt…
— Magának egy kísérőre van szüksége.
— De ha vannak feljegyzések… meg térkép… Mennyit kér értük?
 — Ezek nálam maradnak. Lemásolhatja őket, de nálam maradnak.
Annál is inkább, hogy nem lesznek a segítségére. Magának kell valaki, aki
elvezeti oda.
— Maga? — A fiatalember bizalmatlanul megrázta a fejét. — De hát
maga… már megbocsásson…
Kertelve beszélt, kényelmetlenül érezte magát, ami jellemző a fiatal,
egészséges férfiakra, akik számára az öregség csupán visszataszító,
gyógyíthatatlan betegség, mint a lepra.
— Nem, nem én. De a segítségére lehetek. Jöjjön közelebb hozzám!
Nem, még közelebb.
A bűnbarlang gazdája az ajtó mögül tompa hangokat, rövid kiáltást és
az esés puffanását hallotta. Csak megvonta a vállát.
Ennél cifrább dolgok is történtek már itt — megesett, hogy a lebuj
fekete ajtaján keresztül két összegörnyedt alak cipelte ki a harmadikat, hogy
aztán beledobják az öböl vizébe, ez meg… mivel az ilyesmi nemegyszer
megtörtént már, tudta jól, hogy a fiatalember hamarosan felkel, és kijön
onnan, egyébiránt szokatlanul sápadt lesz, imbolyogva fog kijönni, boldog,
megrészegült arckifejezéssel, megdermedt, tágra nyílt szemmel, de élve
távozik, a saját lábán. A hasonló, szomszédos pincében ópiumbarlang
található, ahonnan az emberek pont ilyen arccal távoznak, így aztán nem
volt itt semmi szokatlan. Később meg jönni fog egy másik. Emiatt nem kell
aggódni, annál is inkább, hogy az öreg bérlő nem is fizet rosszul.
A lebuj gazdájának az járt a fejében, hogy ezt az országot nem kell
megérteni, törekedni sem kell ilyesmire, nem kell elmélyedni a titkaiban,
mert sötétek és rohadtak, megölik azt, aki túl közel kerül. Jobb inkább itt
üldögélni, a kis kikötői mellékutcában, és számolgatni a ragacsos érméket a
pult mögött, és látni, ahogy gazdagságra és kalandra áhítozó fiatal emberek
jönnek, majd elmennek, jönnek, majd elmennek…
Milyen jó, gondolta Ignacio atya, miközben nekidőlt a falnak, és
behunyta a szemét, milyen jó, mekkora boldogság, aranyló nyugalom…
aranyló… nincs vétek, nincs fájdalom… Hosszú út vezetett idáig, sötét utak,
de végre itt van, mellette, szikrázóan, szűnni nem akaróan, örökké, az, amin
osztozni lehet, de el nem vehetik tőle.
 Bütykös, de erős ujjai végigfutottak a durva posztón, és az utolsóig
begomboltak minden gombot.

Egri Zsuzsanna fordítása

illusztráció: Vincze Nóra
 Marija Galina
Ganka és a Koboldja

Az erdőlakók
fura szerzetek,
de megéri
jóban lenni
velük.

Tatjána Kohanovszkajának, aki megfogalmazta az elbeszélés alapjául szolgáló ötletet

MÁR A HEGYEK neve is vészjóslóan csengett — Gorganok…

A Zelenij Kut-iak valaha elvileg pont onnan, a Gorganok mögül
érkeztek, emiatt is állnak idegenek hírében a mai napig. Ésszel fel nem
fogható, hogy sikerült átjutniuk.
Mert a hegyeket trollok lakták.
 Hatalmas és kegyetlen lények voltak, tetőtől talpig vörös szőr borította
a testüket; köpcösek voltak, mint a kövek, könnyedén agyon tudták dobálni
az utazókat szikladarabokkal, és bármikor tudtak hegyomlást is rendezni.
Ezenfelül a trollok emberevők voltak. A szurdokot elborította a
lerágott emberi csontok és hegyi kosok maradványainak keveréke…
Zelenij Kut és a hegyek között az erdő olyan volt, mint egy védőfal —
fura szerzeteknek adott otthont, akikkel azonban, ha helyesen viselkedsz,
könnyen ki lehetett jönni: a Zelenij Kut-iak körében ki is alakult egy
hagyomány, miszerint tejjel teli tálkát kell a tornácon hagyni, csak úgy,
minden eshetőségre készen, hogy a gonosz varázslatuk miatt a sör meg ne
savanyodjon — és valóban, a Zelenij Kut-i sör a legjobb hírében állt a
vidéken, mert a komló és árpa mellett mindenféle erdei füveket tettek bele,
ami enyhén kesernyés és mézes ízt kölcsönzött neki.
Markian atya, aki isten tudja, kire ütve született vörös hajúnak, óriási,
vörös képű, szeplős és lobbanékony ember volt. Időről időre végigtaposta
az erdőlakóknak szánt tejes tálkákat, amelyeket a Zelenij Kut-iak előző este
gondosan kikészítettek. Reggel, amikor meglátta a törött tálat és a dühösen
távolodó Markian atya széles hátát, a soron következő Zelenij Kut-i csak
bánatosan ingatta a fejét, és kirakott egy új tálkát. Meg kell jegyezni, hogy
Markian atya csizmája, amellyel a vaskos cserepeket a földbe taposta, pont
az erdő nagylelkű adományaiból származott, és — újfent az erdőnek hála —
az ottani legjobb cipész szegte be. De ezt a Zelenij Kut-iak, ismerve
Markian atya természetét, inkább soha nem hánytorgatták fel neki.
Mindenki jól emlékezett arra, hogy majdnem elátkozta a füvesasszony-
Fedorát, amikor az, tucatnyi téllel, vagy talán még többel (ki tartja ezeket a
teleket számon?) ezelőtt magához vett egy koboldkölyköt.
Füvesasszony-Fedora a falutól távol éldegélt, kunyhója a szakadék
szélén állt, amely mögött már a Zelenij Kut-i erdő kezdődött, ezért aztán
Fedora éjszakánként az erdő szélén barangolt, és gyógyfüveket gyűjtött
(vannak olyanok, amelyeket újholdkor kell szedni, másokat pedig
teliholdnál, mondta). A gonosz szellemekkel jól megvolt, az éjjeli erdőtől
pedig nem tartott: a „Tölgyfa alatt” nevű picike kocsmából éjnek évadján
hazatérő férjek időnként látták a görnyedt árnyékát, amint a szakadék túlsó
oldalán a derékig érő fűben siklik. Az egyik ilyen kirándulása során
bukkant rá egy fűből készült fészekben vacogó koboldkölyökre (a füvet úgy
fonták, hogy a koboldkölyök szöszke feje kakukktojásként kandikált ki
belőle). A kis kobold sírdogált — halkan, mint egy nyávogó kismacska, és a
magányosan élő Fedora szíve megadta magát. Az asszony a kendőjébe
csavarta és a kunyhójába hozta a koboldot, aki, miután átmelegedett,
elkezdett valamit a saját nyelvén halandzsázni, Fedora kecskéjének tejét
lelkesen fogyasztotta, hasfájás nemigen kínozta, és minden remek lett
volna, ha a kis lelenc híre nem jutott volna Markian atya fülébe. Pogány
söpredéknek az ő parókiáján helye nincs, és nem is lesz, jelentette ki, ám
Fedora, ki tudja, miért, nem volt hajlandó megkereszteltetni a koboldot —
talán attól tartott, hogy a kölyök köddé válik, és kirepül a kéményen
keresztül, pletykálták az asszonyok.
Mindkét fél megmakacsolta magát, és Markian atya elátkozással és
kiközösítéssel fenyegette meg az asszonyt, ha egy hét alatt meg nem
gondolja magát. Fedora azonban nem gondolta meg magát, hanem egy
szempillantás alatt összeszedelőzködött, és eltűnt a koboldkölyökkel és a
kecskéjével együtt. A Zelenij Kut-iak füvesasszony nélkül maradtak, ami
szerfölött aggasztó volt, Markian atyát pedig legalább két-három napig
bűntudat mardosta, és még a tálkák taposását is abbahagyta, ami ahhoz
vezetett, hogy a megmaradt tej — ha éjjel nem volt a gonosz lelkeknek ideje
kilefetyelni — megsavanyodott, és a tálkák falán sárgás zsírfoltokat hagyott…
Ennek a történetnek nem is lett volna igazán folytatása (ha nem
vesszük azt, hogy télen, füvesasszony-Fedora gyógyfőzetei híján
szívszorulásban meghalt az öreg Marjana), ha nem lett volna Ganka, aki
már azután látta meg a napvilágot, hogy Fedorának és az ő koboldjának
nyoma veszett a Zelenij Kut-i erdő lombkoronái alatt.
Ganka apja szénégető volt, apai ágon Ganka nagyapja is szénégető
volt, anyai nagyapja is szénégető volt, és két bátyja szintén szénégetőként
kereste a kenyerét, így aztán a család nőtagjainak az volt a sorsa, hogy
ennivaló-tartalékokat készítsenek, és lehetőleg minél többet — a szénégetők
nyár elejétől egészen a tél beköszöntéig az erdőirtáson éltek a kosaraik
mellett…
 Annak, aki ilyen életet él, jóban kell lennie az erdővel — és Ganka
családjában egyszer sem fordult elő, hogy egy szénégető ártott volna egyik-
másik erdőlakónak, vagy fordítva; a gonosz szellemeket és a meg nem
keresztelt gyermekek kísérteteit, amelyek pislákoló tüzükkel csalták be az
utazókat az ingoványba, a szénégetők csak hírből ismerték. Keringett
egyébként egy olyan mendemonda, miszerint Ganka nagyanyja, aki
hajdanában lobbanékony természetéről volt híres, tetten ért egy villőt hites
urának földkunyhójában, és egy husánggal úgy kergette egészen a
mocsárig, hogy annak még arra sem volt ideje, hogy átváltozzon — csak úgy
iszkolt, farkát a kezében tartva, nehogy véletlenül megbotoljon. Az
öregasszony kortársai amúgy célozgattak arra, hogy valójában nem is
villővel volt dolga, hanem egy falubeli asszonnyal, aki egész addig szerény
és hűséges feleség hírében állt.
Ganka vállát — aki vaskos, komor, rövidre perzselt szempillájú
bátyjainak egyetlen lánytestvére volt — nagy felelősség nyomta, ő hordta az
eleséget a földkunyhóba: nem ebédet mindennap, ahogy gondolhatnánk,
hanem heti egyszer sajtot, tojást, néha még feldolgozott szárnyast is.
Minden mást — lisztet, karórépát, rózsaszín sózott oldalszalonnát és kölest a
kása készítéséhez — a takarékos és mindig éhes szénégetők szekéren vitték a
kalyibákhoz. Szinte az összes eleséget lezárt agyagcserepekben szállították,
hogy ne hordják szét az erdei egerek. Egy lány, legyen bármilyen erős és
egészséges, ilyen edényt meg nem emel…
A teher így sem volt kicsi, Ganka karja és lába idővel megerősödött,
ezen kívül pedig őt is jellemezte a családi szerencse, ami az erdőben
igencsak sokat nyomott a latban. Bár régóta rótta hosszú sétáit, egyszer sem
esett baja az erdőben, sem gonosz szellemek, sem erdei állatok nem
bántották. Ezt a lány titkon zokon is vette, mert úgy vélte, hogy a nyüzsgő
erdő egyetlen lakosa sem méltatja semmiféle figyelemre őt, Gankát…
Az erdőben gyalogolva az embernek valamivel le kell kötnie a
figyelmét, és Ganka esetében ez azt jelentette, hogy mindenféle történeteket
mesélt — nem hangosan, csak magában. Ahogy Ganka cseperedett, úgy
lettek ezek a történetek egyre hosszabbak és szövevényesebbek.
 Tízéves korában, mondjuk, kitalált egy történetet egy kislányról, aki
buktákat vitt a beteg nagymamájának (azt nem lehetett tudni, hogy a beteg
nagymama milyen megfontolásból költözött hirtelen egyedül az erdőbe, de
az ilyen apróságok Gankát nem izgatták), az alakváltó farkas, aki az útjába
akadt, tudomást szerzett minderről, előreszaladt, a nagymamát felfalta, ő
maga nagymamává változott, befeküdt az ágyába, kendőt kötött a fejére, és
vékony hangon mindenféle badarságot kezdett összehordani. Később,
amikor a farkas már a rettenetes karmos lábát nyújtotta a kislány felé, hideg
téli fényt és csípős szelet magukkal hozva berontottak a kunyhóba a lányka
bátyjai, a szénégetők, akik épp a tűzifát készítették be a kunyhónál, és
baltával agyonverték a farkast. A nagymamáért kicsit kár volt, de közben
tudta, hogy mindez csak tréfa.
— Ganka igazi nagyanyja, az, aki a villőt husánggal tángálta el, a
farkasnak még most, ennyi idősen is ellátta volna a baját…
Tizenkét évesen már azt képzelte el, hogy sétál az erdőben, az
ösvényre egy árnyék vetül, és útját egy daliás ifjú állja… Ez az ifjú — egy
gróf fia, egy dühöngő vaddisznó üldözése közben ledobta őt a
megbokrosodott lova, megütötte magát, a vaddisznó agyara felsértette az
oldalát, az álnok vadász pedig, aki már régóta várta a megfelelő alkalmat,
hogy bosszút állhasson (apropó, miért is? — valószínűleg azért, mert az ifjú
beleszeretett a vadász feleségébe, és szerelme viszonzásra lelt), sorsára
hagyta az erdőben, a kíséretének pedig azt mondta, hogy az ifjú ellovagolt a
hegyekbe, és lezuhant a szakadékba, és ez az ifjú… Ez az ifjú pont az ő,
Ganka lábainál hever sápadtan és vérbe fagyva, és a lány elviszi őt a
dombra, mohát és pókhálót tesz a sebeire, az ifjú pedig csak azt kéri, hogy a
lány senkinek se árulja el a rejtekhelyét… na de miért is? Valószínűleg a
lényeg nem is a vadász, hanem az, hogy a saját apja akarja őt eltenni láb
alól, vagy még jobb — a mostohaapja. Ő volt az, aki fizetett a vadásznak,
hogy hagyja magára a gróf fiát a felbőszült vadkannal, ám az ifjúnak sikerül
egy utolsó kétségbeesett próbálkozással a vadállat torkába mélyeszteni a
tőrét, és még egy utolsó erőfeszítéssel kikúszik az állat teteme alól, az
ösvényen bolyong, találkozik Gankával, a lány pedig, mint ahogy már volt
erről szó… annál is inkább, hogy van nála egy sörrel teli flaska és egy kerek
sajt, és a lány mindent megtesz, hogy a fiú felépüljön, és…
És ekkor az ifjú rádöbben, hogy a vadász felesége iránt szenvedélye
egy fiatalkori botlás csupán (tehát létezett a vadász felesége, hm…), és nem
szeret mást Gankán, a szénégető lányán kívül, kezébe fogja a lány kezét, a
palotába viszi, ám az álnok mostohaapja természetesen ellenzi, és anyja is
ellenzi, és fondorlatos terveket szőnek, valami rettenetes aljasságot,
amellyel elválaszthatják őket egymástól (ezen a ponton Ganka még
szipogni is elkezdett), és amikor szutykos tenyerével megtörölte a szemét,
megértette, hogy az ösvényre valakinek az árnyéka vetül.
Ganka egy pillanatig azt hitte, hogy ez egy farkas — a farkast már
korábban kitalálta, mint a délceg ifjút. Aztán arra gondolt, hogy ez mégis
egy délceg dalia, mivel az ismeretlen kevéssé hasonlított farkasra. És
kétségkívül ifjú volt. Ráadásul nyilvánvalóan idegen, és emellett fura is.
Karcsú és törékeny, annyira karcsú és annyira törékeny, hogy úgy tűnt,
elpárolog a fény és árnyék csíkjai közt. Ezenfelül vörös haja volt, lángoló
vörös, az arca pedig sápadt, már-már zöldesen sápadt — mintha egyszerre
élne benne a tűz és a víz. Szeme is zölden csillogott, mint egy kő mohával
benőtt mélyedésében összegyűlt vízben megcsillanó arany napsugarak.
Egy ilyentől képtelenség félni, gondolta magában Ganka, pedig az
idegen öltözete is igen furcsa volt: valami száraz fűből font szoknyát viselt,
a nap foltjai pedig a meztelen, sápadt mellkasán és piszkos pucér lábán
ugrándoztak. Vörös hajában viszont ott pompázott egy fényűző, páfrányból,
vadfüvekből, hervadt erdei ibolyákból, harangvirágból és margarétából
készült koszorú. Egy olyan teremtés, aki arra vetemedik, hogy ilyet
aggasson magára, nem lehet félelmetes, döntötte el magában Ganka.
Mély levegőt vett, és óvatosan, mintha attól tartana, hogy elriaszt egy
pillangót, kiengedte a kérdéssel együtt:
— Te kobold vagy?
Az idegen megigazította a koszorúját úgy, hogy az a jobb füléről a feje
búbjára csúszott, és így válaszolt:
— Valószínű. Tetszik?
 — A koszorú? — Ganka megértette a kérdést, holott ez a „tetszik”
bizonyos értelemben vonatkozhatott volna gyakorlatilag bármire.
— Igen! — A kobold megörült. — Ugye, milyen szép? Sokáig fontam… a
nap először ott állt fent, aztán, amikor a végére értem, oda ment le, ni. A
mögé a fenyő mögé.
Az elmondottak alapján a koszorú tegnapi készítésű volt.
— Neked adhatom — ajánlotta nagylelkűen a kobold.
— Inkább fonj egy újat — mondta gyakorlatiasan Ganka —, ez hamarosan
elhervad.
— Minden szép hamar hervad — felelte a kobold szomorúan. — És ha
újat fonok neked, az is el fog hervadni másnapra.
— De így legalább kitart másnapig.
A kobold fejét díszítő koszorú holnapig biztosan nem húzza ki,
gondolta a lány.
A kobold továbbra is az ösvényen toporgott, nem engedte el a lányt, és
Gankának fogalma sem volt, mitévő legyen. Kergesse el? De akkor lehet,
hogy megsértődik, és egy kobold neheztelése veszélyes és ijesztő dolog, a
koboldok nem felejtenek, kiszámíthatatlanok, ráadásul fura erőket tudnak
irányítani. És még az ember szerencséjét is elvehetik. Emiatt Ganka
hallgatott egy kicsit, majd óvatosan megjegyezte:
— Miféle adományt kérsz, erdei szellem? Mert én csak innen a kosárból
tudok szolgálni valamivel… És még abból sem mindent adhatok, különben a
bátyáim és az apám a kunyhónál éhesen maradnak.
Itt füllentett egy kicsit — csak tíz tojást vitt, egy pompás házi sütésű
kenyeret, újhagymát, egy szál kolbászt és egy nagy kerek sajtot. A kásának
valót a bátyjai már rég elkészítették, és még vele, Gankával is számoltak.
A kobold rövid orrával szimatolni kezdett.
— Mi is van a kosaradban? Sajt?
— Aha — felelte Ganka.
— Azta! — kiáltott fel a kobold. — Már rég nem ettem sajtot.
— Vegyél és egyél, egészségedre! — kínálta Ganka, és kihajtotta a
konyharuhát, amibe a sajtot csomagolták. A sajtnak annyira finom illata
volt, na jó, nem finom, hanem inkább jellegzetes, hogy még a lány is úgy
érezte, rémesen megéhezett…
Az ösvény szélén egy kényelmes, kidőlt fatörzs hevert: a nap és az
esők ezüstre színezték, száraz volt és erős, olyannyira, hogy még a hangyák
sem voltak hajlandóak beleköltözni, és Ganka, miután letelepedtek rá
egymás mellé, letört egy jókora darabot magának és a koboldnak, és
ugyanolyan bőkezűen mért hozzá a friss, savanykás illatú kenyérből is.
A kobold olyan mohón habzsolt, hogy Ganka megijedt.
— Hé, te! — mondta, miközben lenyelt egy tekintélyes falatot. —
Óvatosabban! Ez a kenyér csak reggel kelt meg, még túl friss, nem szabad
ilyen gyorsan…
— Mert mi lesz? — firtatta a kobold, és sietősen, mint aki attól tart, hogy
elveszik tőle, leharapta a sercli felét.
— Megfájdul a hasad, az lesz — mondta komolyan Ganka. — Úgy
megcsavarja, hogy belepusztulsz… — Arra gondolt, hogy a kobold majd
megsértődik, és azt hiszi, sajnálja tőle a sajtot meg a kenyeret, és ahelyett,
hogy jó szerencsét küldene rá, még azt is elveszi, ami most van, ezért
sietősen hozzátette: — Nem fogom… ne siess már… nem veszem el tőled.
Akarod, hogy hozzak még?
— Holnap? — A kobold megörült.
— Nem — ingatta a fejét Ganka. — Holnap nem fog menni. Úgy öt nap
múlva inkább… Addigra elfogy náluk a tojás meg a sajt… Illetve — ránézett
arra, ami még megmaradt a sajtból, egy fél korong, nem több — a sajt
valószínűleg hamarabb elfogy.
— Láttam a bátyáidat. — A kobold bánatosan nézte, ahogy Ganka
becsomagolja a sajt maradékát a konyharuhába. — Nagyok, és olyan
feketék… És valami okból kemencéset játszanak. Láttam, ahogy fából
építettek egy ketrecet, fentről beborították gallyakkal meg fűvel… Jó nagy
kupac sikeredett belőle, most meg elkezdték eltüzelni. Áll a tisztáson a füst,
de még mekkora füst!
— Ez nem játék. — Ganka hozzá akarta tenni, hogy „te ostoba”, de
időben rájött, hogy a koboldokkal ezt nem lehet. — Szenet csinálnak. Ez egy
ilyen munka. Apus azt mondja, hogy a tűz irányításához különleges érzék
szükséges, mert a tüzet táplálni kell, ezért a kupac tetején ül egy ember, ő
gyújtja meg a tüzet, és dobja be ebbe a bizonyos ketrecbe, és ezt két nap,
két éjjel kell csinálni egyhuzamban, amikor pedig meggyullad a kupac,
akkor zárják el a boksa kéményét, lent lyukakat csinálnak, ahol befújják a
levegőt, hogy szítsák a tüzet. Ha helyesen nyitják-zárják ezeket a
nyílásokat, akkor szabályozni lehet a tüzet.
— Akkor sem értem — ingatta a fejét a kobold, amitől a koszorú újra a
fülére csúszott. — Minek kell a fákat elégetni? Fáj nekik.
— A családunk emberemlékezet óta ezzel foglalkozik — mondta
komolyan Ganka —, és barátságban áll az erdővel. Apám mindig megnézi,
melyik fát kell kivágni, mindig ügyel arra, hogy az erdőt ne bántsa… Mert,
ahogy ő mondja, ha hagyjuk a fákat úgy nőni, ahogy ők akarnak, megfojtják
egymást. Ugyanúgy, mint az emberek, mondja.
— Miért, az emberek megölik egymást? — kérdezte rémülten a kobold.
— Nem nálunk — felelte Ganka, a tenyerében összeszedegetve a
morzsákat. — Nálunk, Zelenij Kut-iaknál legfeljebb részegen fültövön verik
egymást néhányan. Viszont a háborúban, apám szerint, megölik egymást az
emberek, igen. Meg a városban is, ha valami rosszat tettél, meggyilkoltál
valakit, vagy loptál, akkor vagy kivégeznek a város főterén, hogy mindenki
lássa, vagy bezárnak egy olyan házba, ahol nincsenek se ablakok, se ajtók.
Börtön a neve.
— És hogy jönnek ki onnan? — A kobold teljesen elkeseredett.
— Sehogy — felelte Ganka tekintélyesen. — Kéményen keresztül etetik
őket. Kötélen leengednek egy zsákot ennivalóval, és kész… ők meg soha
nem jönnek ki. És amikor meghalnak, akkor egyszerűen lezárják a lyukat,
amin keresztül etették őket… ennyi.
A kobold hunyorgott, és rémülten ingatta a fejét.
— Inkább végezzenek ki — mondta határozottan —, mint hogy így…
Idehallgass, tényleg tudsz hozni még sajtot? Annyira finom volt!
A nap már magasan járt, és a lombok közt fehér és arany szikrákat
szórt. A fák alatt meg olyan volt minden, mint a vízben — halk, hűvös és
zöld. A csuszka halként siklott fejjel lefelé a Ganka melletti fatörzsön —
fején fekete kalapocskát viselt, és nagyon buzgó volt. És csend honolt,
olyan csend, mintha a víz alatt lennének, mert egy madár sem dalolt már —
apus és a testvérek a nyár elején szárították ki a rönköket, aztán augusztus
környékén elkezdték összerakni a boksát, és meggyújtották, a madarak
pedig addigra már nem énekeltek, mert nem volt rá idejük: a fiókák
tollasodni kezdtek, és egyre több élelemre volt szükségük. Még az erdei
pintyek sem füttyögtek, amikor meglátták Gankát. Először arra gondolt,
hogy így üdvözlik, de aztán meghallotta, hogy füttyög az erdei pinty a fa alá
letelepedő macskának, és megértette, hogy ez csak annyit jelent: „Figyelem,
veszély odalent! Ott lent valaki hatalmas és félelmetes jár!”
— Cserébe hozok neked egy ugyanilyen szép koszorút — ígérte a
kobold.
— Inkább szerencsét hozz nekem! — mondta Ganka. — A koboldok
szerencsét hoznak, úgy tudom.
A kobold megint megingatta a feje búbján hervadozó virágokat.
— Én nem tudok szerencsét hozni. Csak örömöt. Ezt mondta nekem ő.
Hogy én örömöt hozok…
— Ő?
— Anya… az anyám. Nem az igazi anyám. Fogadott.
— Akkor te Fedora kis koboldja vagy? —Ganka még a térdére is
rácsapott. — Én meg egyre csak azon töröm a fejem, miért beszéled ilyen jól
a nyelvünket!
— Fedora — mondta a fiú igen… így hívják. Fedora.
Néhányszor megismételte a nevet, mintha csak egy gömbölyű és
egyenletes kövecskét görgetne a szájában.
— És… — Ganka gyanút fogott. Az, hogy Fedora koboldja anyaszült
meztelenül mászkál, és sajtot kunyerál, aligha jelent jót. — Ő jól van?
— Ő jól van — felelte a kis kobold. — Meghalt.
— Akkor egyedül élsz? — A megerősítést, miszerint az elhunyt
füvesasszony-Fedora jól van, Ganka inkább elengedte a füle mellett.
— Miért élnék egyedül? — A koboldkölyök megvonta sovány vállát. —
Fedorával…
Ganka kissé odébb húzódott. Tudta, hogy a koboldok furák, mindenki
ezen a véleményen van, és még az a hír is járja, hogy szívtelenek, és nem
ember módjára élnek.
— Akkor te… nem temetted el? Vagy talán…
Lehet, hogy a fura varázserejével feltámasztotta, és az öregasszony, bár
halott, jár-kel, és beszél? Olyan jámbor, olyan helyes ez a koboldkölyök.
Csak nehogy haragra gerjedjen…
— Miért ne temettem volna? Megkért, hogy temessem el, ahogy illik, és
én meg is tettem. Ástam egy gödröt, kibéleltem páfránylevelekkel.
Virágokkal. A virágokat nagyon szereti. A sírhalomra meg forgácsból
raktam ki egy keresztet.
Ezek szerint a kobold nem gonosz lélek. A gonosz lelkek menekülnek
a kereszttől, mint a tűztől, ez közismert tény. De az öregasszony viszont
nem akarta megkeresztelni a koboldot…
— Azt mondja, minden rendben — mondta a kobold. — Azt mondja,
mindent helyesen tettem.
— Mármint… hogy mondja? — kérdezte óvatosan Ganka. Az apja és a
bátyjai már minden bizonnyal dühösek, hogy még mindig nem ért oda, és
nem érkezett meg sem a friss tojás, sem a sajt. De a koboldokat nem szabad
felbőszíteni, ezt mindenki tudja. Inkább ő menjen saját akaratából.
— Régen gyakrabban jött — mesélte a kis kobold, mint egy álmot. A
szeme nagyra nyílt, és egészen zölddé vált, a napsugarakkal átszőtt lombok
tükröződtek benne. — Eljött, megállt a küszöbön… vagy a sarokban ült le.
Megfordultam, odanéztem, ő meg ott ült. Az, hogy emberek módjára
temettél el, az jó, mondogatta, mindenképp együtt leszünk. Igaz — sóhajtott
a kobold —, az utóbb időben egyre ritkábban jön. Így is mondta: egyszer
majd elmegyek… mindannyian elmegyünk… messzire. Veled leszek még egy
kicsit, hogy ne legyél magányos. Azt akarta, hogy ne felejtsem el az emberi
beszédet. Mindent elmeséltem neki. Mindent, amit láttam.
Lehet, hogy a koboldkölyök nem is hibás, gondolta Ganka. Hiszen
mindenki tudta, hogy Fedora boszorkány volt, náluk minden másképp van,
mint az embereknél.
— De azt, hogy hogy készítik a sajtot, csak nem mondta el — ingatta
bánatosan a fejét a koboldkölyök. — Kérdezgettem, ő meg hallgatott, és
kész. Megpróbáltam én megcsinálni, de nem lett belőle semmi jó. Talán
azért, mert a kecskénk elég öregecske. Kevés a teje… Nekem meg annyira
hiányzik a sajt…
— Hozok majd neked — vágta rá Ganka sietősen. Ki tudja, még valami
rontást küld rá a kobold. Jobb lenne, ha jó szívvel engedne el.
— Mikor? Holnap? — A koboldkölyök szemmel láthatóan hadilábon állt
az idővel. Vagy a memóriával. Ganka nem lepődött meg, a koboldok élete
egy pillanat, de az a pillanat örökké tart, ez köztudott.
— Nem — mondta a lány türelmesen.
— Úgy… öt nap múlva. Ott a nap, látod? Lenyugszik, majd még egyszer.
És még kétszer. Na, hajlítsd be az ujjaidat! — És a biztonság kedvéért maga
görbítette be a koszos, vékony ujjakat. Amaz nem ellenkezett. — Na látod?
Egy, két, három, négy, öt… És én meg hozok neked sajtot. Érted?
— Értem — mondta, és felpattant a fatörzsről. Annyira sovány volt, hogy
szinte átlátszott, beleolvadt a nap foltjaiba, a zöldbe és árnyékba, mintha
csak feloldódott volna benne…
— Várj! — Ganka is felállt, nyugodtan megigazította a szoknyáját, és
úgy tett, mintha ez lekötötte volna minden figyelmét, és csak úgy
mellékesen megkérdezte: — És amúgy mi a neved?
A koboldok nem szeretik elárulni a nevüket, de ha az ember kideríti,
akkor hatalmába kerítheti.
A koboldkölyök mocorogni kezdett, és megint jól kivehetővé vált az
alakja, mintha csak újra visszatért volna az árnyak világából az emberek
világába…
— Szülőágról levált sárgásvörös tölgylevelecske — mondta ő némi
büszkeséggel. — Szép, igaz? Én magam találtam ki.
— Kicsit hosszú — jegyezte meg Ganka.
— De persze nagyon szép — tette hozzá sietősen, nehogy megorroljon rá
a kobold.
— A Levelecske jól hangzik, ez majdnem ugyanaz, csak kicsit
rövidebb. Levelecskének foglak hívni.
A koboldkölyök szemlátomást nem akarta megmondani a lánynak az
igazi nevét, ez pedig azt jelenti, hogy jóval agyafúrtabb, mint amilyennek
tűnik. Mindenesetre a lány is ravaszkodni próbált.
 — És hogy szólított téged Fedora? Valami nevet csak használt!
— Napocska. Napocskának hívott engem — felelte a kobold, hátralépett
az árnyékba, és eltűnt.

A koboldkölyök tényleg nem hozott szerencsét — apa zsörtölődött a késés

miatt, mert a kását kecskesajttal szerette enni, de most nem bírta kivárni, és
nem is ízlett neki a kása. A szénégetők mindig éhesek, ezt Ganka jól tudta,
mert nehéz farönköket kell cipelni… Igaz, a koboldkölyök
szerencsétlenséget sem hozott — apa nyakon is vághatta volna, de nem emelt
rá kezet… A koboldról nem mesélt sem az apjának, sem a bátyjainak, bár
maga sem értette, miért. Talán azért, mert ő, Ganka, szeretett volna egy
saját titkos életet — de milyen titkos élete lehet annak, aki a taknyos
öccseivel alszik egymás hegyén-hátán a lócán?
A szénégetők semmiben sem hasonlítanak a koboldokra, de azért
nekik is van saját varázslatuk, meg a földműveseknek is, és amikor ezek is,
azok is elküldik az égnek a kéréseiket, azok meghallgattatnak: egész
augusztus forró és száraz volt, a fák lombja szárazon susogott, és száraz
zivatarok szórtak nyári villámokat, ameddig a szem ellátott, egészen a
csipkézett hegyláncokig… De bármilyen villámok is lobbantak fel arrafelé
éjszakánként, Zelenij Kut-ig egy sem ért el, és Ganka úgy jutott el a füstölő
tisztásra, hogy átsétált a csendes, meleg, gyantaillatú erdőn, amely mintha
csak érezte volna, hogy hamarosan beköszönt a tél, és minden fagyos,
színtelen álomba dermed, ezért előre igyekezett begyűjteni a napfényt és a
zöld, lusta boldogságot… Még a vadállatok is megbékélnek ilyenkor az
emberekkel, mert az erdőben gomba, bogyó és dió terem, hemzsegnek a
hangyák és erdei egerek, és tény, hogy a farkas szívesebben vadászik
apróvadakra, mint szarvasra, vagy, mondjuk, erős karú és lábú, nagyhangú
falusi leányokra.
Ebben az aranyszínű erdőben, ahol a lombon átszűrődnek a
napsugarak tovahaladó fényoszlopai, Ganka nemegyszer összefutott a kis
koboldjával, és már nem is tartott tőle, mivel, bár nincs is megkeresztelve,
ráadásul erdei gonosz lélek, ha többször találkozol valakivel, mint évente
egyszer, lassacskán hozzászoksz… Hordta neki a sajtot és a frissen sütött
kenyeret (de csak keveset, hogy senkinek ne tűnjön fel), és egy szép napon
még a bátyjának az ósdi lenvászon nadrágját is elhozta (igen vakmerő
dolog, mivel, ha otthon megneszelték volna, hogy a nadrágot Ganka csórta
el, kapott volna érte — a nadrág, legyen bármilyen régi, érthető módon nem
terem a réten). De a koboldkölyök, bár elfogadta a nadrágot, és még meg is
köszönte, némi fenntartással nézett rá, és nem vette fel, mert, mint mondta,
neki így is jó. De tél felé közeledve lehet, hogy felpróbálja, mert télen hideg
van.
— Honnan tudod, hogy jövök? — kérdezte egyszer a lány. A
koboldkölyök minden alkalommal ugyanott várta: az ösvényen, hangtalanul
kilépve a mogyoróbokor mögül, ahol már aranyba fordultak a pihével
borított erdei mogyorók. — Meg szoktad érezni talán?
A koboldkölyök orra rövid volt, és egyenes, de úgy mozgatta, akár egy
nyúl… A fülét is tudta mozgatni — Ganka látta már. Hegyes fülecskéje sem
hasonlított az emberekére. Próbálta Gankát is megtanítani arra, hogyan
mozgassa a fülét, de a lánynak nem ment. Pedig Zelenij Kutban volt, akinek
sikerült, például Marinkának, bár benne aztán semmi koboldos nem volt.
— Látom álmomban. — Ez alkalommal a koboldkölyök feje búbján
vadfüvek kalászai, kissé megsárgult tölgyfalevelek és makkocskák
meredeztek minden irányba. Ez azt jelenti, hogy hamarosan beköszönt az
ősz, gondolta magában Ganka, aztán pedig a tél, apus és a bátyjai lezárják a
szellőzőket, a farakás végig leég, szétszedik majd, aztán befogják Pejkót, és
hazaszállítják a szekérnyi feketeszenet, halomba rakják, és mosakodni
kezdenek a dézsában, krákogva és huhogva, a házban meg mindent mintha
apró szemű fekete por borítana, mert szállni fog a szén mindenhonnan — a
bátyjai köpönyegéről, az apja hajából, még a gatyájukból is… Hogy lehet az,
hogy a koboldkölyök nem fázik a hideg téli erdőben?
— Ez hogy lehet? Amikor felébredsz, emlékszel az álmaidra? — Ganka
sokszor szokott álmodni, de reggelre ezekből az álmokból csupán
érthetetlen foszlányok maradtak. Legtöbbször arra emlékezett, hogy
súlytalanul lebeg a Zelenij Kut-i erdő vörös és arany lombkoronái felett,
izmai megfeszítésével változtatva a sebességet és a repülés szögét; egyszer
olyan ügyetlenül fordult, hogy elkezdett zuhanni, és beleakadt a felső
ágakba, amitől azok hajladozni kezdtek, mintha csak egy madárka szállt
volna rájuk.
A mai napig emlékezett rá, hogy karcolták össze az ágak a bőrét, és
amikor felébredt, a testét tényleg karcolások borították, bár lehet, hogy csak
a kikapart bolhacsípéseket látta.
— Nem alszom közben. — A koboldkölyök elgondolkodott, és lábával
megvakarta a füle tövét, miközben ravaszul és látszólag dicsekvően
pillantott Gankára oldalról, mert a lánynak nem ment az ilyesmi. — Ezek
más álmok. Ez akkor van, amikor így ülsz… — Hirtelen tágra nyitotta zöld
szemét, és mozdulatlanná vált, a semmibe révedve. Az arca kifejezéstelenné
vált, és Ganka megijedt. Annál is inkább, mert az eget hirtelen beborították
a birkagyapjúhoz hasonlóan puha, szürke felhők, és az erdőben megfakult
és elszürkült a fény, és elindult valami a fák koronái közt, mintha egy
láthatatlan madártollal csiklandozná őket valaki, néhány elsárgult levél
kezdett körtáncot a levegőben, egyikük Ganka ruhaujjára esett, és mászni
kezdett, mint valami bogár…
Ijedten söpörte le tenyerével a levelet.
Aztán oldalba bökte a koboldot, aki a fatörzsön ücsörgött
(észrevétlenül vált ez a kedvenc helyükké), mozdulatlanul, az ürességbe
bámulva, majd hirtelen remegni kezdett, libabőrös lett a válla, a kiálló
kulcscsontjai, a meztelen, csontos mellkasa, de ő meg észre sem vette, mint
ahogy azt sem, hogy Ganka meglökte. Akkor a lány még egyet taszított
rajta, ököllel, és a koboldkölyök, elveszítve az egyensúlyát, majdnem ledőlt
a fatörzsről, megrándult, kihúzta magát, és pislogni kezdett.
— Hát veled meg mi van? — Ganka szaggatottan felsóhajtott.
— Semmi. — Tenyerével megdörzsölte a szemét. A tenyerét karcolások
és horzsolások borították, de az ujjai hosszúak és szépek voltak, körmei is,
bár azok töredezettek és szálkásak. Kobold volt, és a koboldok mind
ilyenek, mint a tiszta ezüst vagy az urasági csillogó üveg, nem tapad
hozzájuk a piszok.
— Mit álmodtál? — Ganka egyszerre volt rémült és kíváncsi.
 — Hegyeket… — felelte a koboldkölyök — hegyeket láttam. Egészen
közel. Feketék és hidegek. És ott, a hegyekben… — hunyorgott, és megrázta a
fejét.
— Mi? — kérdezte suttogva Ganka.
— Valami félelmetes. Nagyon félelmetes. Morog.
— Micsoda? — ismételte meg Ganka.
— Nem tudom. Csak az árnyékot láttam. Árnyékot a hegy lankáin.
Hatalmas és feketébb, mint a hegy maga. És ez az árnyék mozog. Bennem
pedig… itt bent… — sápadt, repedezett kezét a sovány bordáihoz tette —
meghal valami, de tudom, hogy tennem kell valamit. Valami nagyon
fontosat. De mit?
— Mit? — ismételte suttogva Ganka.
— Nem tudom. Valamit. — Megrázta magát, és zöld szeme újra szikrázni
kezdett. — Á, majd később végigálmodom!
Ganka arra gondolt, hogy már jóval ügyesebben beszéli az emberek
nyelvét, valószínűleg azért, mert tőle, Gankától veszi át; úgy tűnik, hogy
amíg a megboldogult Fedora tanítgatta, addig döcögött a dolog… És amúgy
is, mi értelmeset taníthat egy halott?
— Nem fogsz félni? — kérdezte a lány a biztonság kedvéért.
A koboldkölyök összeszorította az ajkát, töprengett egy kicsit, és
megrázta a fejét.
— Nem. Valószínűleg nem. Végig kell álmodnom az álmot. Ha
helyesen látod az álmot, megtudhatod, mi fog történni, tudod? Csak… el kell
engedned magad, és… ott leszel… mindenhol… aztán megijed az ember, hogy
nem tudja megint összeszedni magát, de ha ez valami fontos… azt érzem,
hogy ez most fontos. Odafent jég van. Sok jég. És felhők. Meg csillagok.
Úgy szikráznak, hogy a szem belefájdul. A jégfolyamok visszaverik a
fényüket. És tüzek, olyan tüzek… A sötétben, a sziklákban, a barlangokban —
tüzek égnek.
— A jégleányok azok. — Ganka továbbra is suttogott, mintha a hegyek
hirtelen megindultak volna feléjük, hogy szoros gyűrűbe zárják őket. —
Azért gyújtanak tüzet, hogy odacsalják az utazókat… Ha valaki eltévedne.
— A jégleányokat nem láttam.
 — Mert láthatatlanok. Aki látja őket, azt megfosztják a józan eszétől. És
a szívét is jéggé dermesztik. Amikor a vén Mihasz, aki akkoriban még nem
is volt vén, egy birkát keresett a hegyekben, megpillantott egy jégleányt. A
hegyi patak mellett ücsörgött, és a haját fésülte. A haja egészen világos volt.
Mint a len… Mihasz megszólította a leányt, aki odament hozzá, megcsókolta
a homlokát, és ő… a leány ajka olyan volt, akár a jég, és ez a fagyos érzés
egészen a szívéig hatolt. És az eszét is elvette…
— Valószínű, hogy nem tetszett meg a leánynak — jegyezte meg a
koboldkölyök, szeme egészen zöldre vált, mint az üveggyöngy, amelyet apa
hozott egyszer valami vásárról (voltak ott piros színű gyöngyök is, azok
inkább voltak Ganka kedvére valók). — Engem viszont biztos kedvelt volna.
Koszorút ajándékoztam volna neki, és megdicsértem volna, hogy mennyire
szép, a lány meg biztos nem varázsolt volna el.
— Na, te aztán… — jegyezte meg Ganka.
— Szebb nálad — tette hozzá könyörtelenül a koboldkölyök. — Neked
olyan ostobán fekete a szemed. A hajadat meg mintha korom borítaná be…
A lábad meg vézna. Az orrod pedig hosszú.
Ganka megbántódott. Felpattant a fatörzsről, és csípőre tette a kezét.
— Na idehallgass, te… potrohos, gonosz lélek! Utoljára hoztam neked
sajtot! Nézzenek oda… Micsoda torzszülött, és még ő beszél…
A koboldkölyök, kellemetlenül vihorászva, beugrott a
mogyoróbokrokba, és az ágak közül kukucskált ki.
— Jaj de megrémültem! Jaj de megijesztettél! Mindjárt békává
varázsollak! Hipp-hopp!
És tenyerével utánozta a béka ugrálását. Hasonlított. Ganka nem állta
meg, felhorkantott. A koboldkölyökre képtelenség volt sokáig haragudni.
Legalább annyira képtelenség, mint a szélre vagy az elillanó meleg esőre…
— Ganka!
Ganka meztelen talpával a padlóra lépett, óvatosan, nehogy felébressze
a kicsiket. A padló hideg volt, és homályos négyszögben esett rá a holdfény.
— Ganka!
Vállára terítette a köpenyét, és kilépett az udvarra, miközben odébb
tolta a lába közt befurakodó macskát.
 A koboldkölyök az ablaknál állt, de a lány már csak akkor vette észre,
amikor megmozdult — lenyűgözően bele tudott olvadni az árnyak és fények
foltjaiba, úgy nappal, mint most, éjszaka is.
A hatalmas, bíborvörös hold magasan világított a csipkézett
fenyőcsúcsok felett, szélei kicsit elmosódtak, de akkor is jól látszott, ahogy
ott, a távoli, véráztatta holdbéli mezőkön testvér gyilkolja testvérét. Az
emberek születnek és meghalnak, gondolta hirtelen Ganka, ott viszont, a
holdon, fivér nyársalja fel a fivért…
— Mi az?
— Álmomban szerettem volna újra látni… a hegyeket. — A koboldkölyök
megrántotta csontos vállát. — Megtudni, mi van ott, ami annyira félelmetes…
De ehelyett… tudod, mit láttam, Ganka?
— Mit? — Ganka megvakarta egyik meztelen lábával a másikat, mert bár
enyhe, sőt fülledt volt az éjszaka, a lábára szalagként tekeredett a hideg
levegő.
— Ott a mezőn… ahol az apád és a bátyáid a fákat égetik. Ő, Ganka…
Körbejárják a farakást, ő pedig rajta sétál, és valamit ütöget. Miért járkál?
Minek ütögeti?
— Tűzgyújtónak hívják — magyarázta Ganka. — Roman az, ő a
tűzgyújtó, az a dolga, hogy a farakáson járkáljon, és ütögesse egy
döngölővel, így ellenőrzi, nem égett-e le valahol… Apa azt mondja, hogy ez
a legveszélyesebb, mert akár be is eshet a közepébe, onnan meg nincs kiút,
olyan erő van ott bent, hogy szinte zúg…
— Belezuhant, Ganka. Azt álmodtam, hogy belezuhant.
Ganka tiszta erőből meglökte a kobold vállát — legalább annyira
értelmetlen dolog volt ez, mint a holdfényt lökdösni, mert a kobold
villámgyorsan odébb ugrott.
— Te gonosz lélek, ez hazugság! Szándékosan hazudsz!
— Nem, Ganka, nem hazudok, hiszen láttam! Ott, azon az oldalon egy
ferde fenyő nő… Ágai megfeketedtek a melegtől, a tűlevelei meg
lehullottak. Ő meg ott állt, és lesújtott ezzel az izével… döngölővel? És egy
szempillantás alatt nyoma veszett… Egy hatalmas oszlopban csapott fel a
szikra és hamu, aztán meg fffffuh — a lángok! Ő meg kiabált, Ganka, olyan
szörnyűségesen kiabált…
Ganka tenyerével megtörölte az orrát.
— Roman halálra égett?
Roman, a legfeketébb, legvadabb, leggörbébb lábú, legügyesebb,
leggyorsabb a fivérek közül, — és a legkedvesebb vele, Gankával.
— Nem, Ganka, nem! — A koboldkölyök most mellette állt, és a vállát
simogatta, ahonnan lecsúszott a köpeny. — Életben van!
— Akkor meg mit hordasz itt össze, te tökkelütött? — A lány
szaggatottan felsóhajtott, és az éjszaka csendje, ami körülölelte őket,
megingott, és körkörösen megindult, mint a tó fekete vize az óvatos kéz
dobta kavics körül.
— Amit álmodok… az csak lesz, Ganka, csak lesz. De az is lehet, hogy
nem lesz. Tudod, ez is megesett már: azt álmodom, hogy egy kidőlt fa maga
alá temet, és akkor én… egyszerűen csak nem járok azon az ösvényen, és ez
a fa, Ganka, kidől ugyan, de én nem leszek ott… Nem leszek ott… De a fa
kidől, érted?
Ganka vetett egy pillantást a meztelen lábára. Ezüstösen csillogott a
hold fényénél, mint valami úrinőé…
— Mindjárt — mondta —, csak felhúzom a csizmámat.

Zelenij Kut a dombtetőről egy összeverődött nyájhoz hasonlított — alacsony,

fekete kunyhók, tetejük szalma és zsindely, mintha csak az eget súrolták
volna szőrös hátukkal; a hold nyugovóra tért, rózsaszín ragyogást hagyva
maga mögött a távoli erdőn túl, és most már jól látszott, mennyi csillagot
szórt az égre. A sós vizű Sljah úgy folyt rajta keresztül, mint egy örvénylő
folyó, és ennek a dühös folyónak a partján, apró tábortűzhöz hasonlóan
lángolt Voloszozsar… Csakhogy a Gorganok felett nem látszottak csillagok,
bekebelezték őket a sötét fellegek, amelyek a saját fénylő, száraz tüzüket
szórták — a hangtalan, vörösesen izzó villámokat. Egyre fényesebbé váltak,
fokozatosan vörös csíkkal szegélyezve a hegyszirteket, mintha ott, a
hegycsúcsokon elheverve, egy hatalmas, lüktető tűzkígyó tekeregne.
 — Látod azt ott? — kérdezte suttogva Ganka.
— Mit? — A koboldkölyök arca szinte nem is látszott, szeme viszont
olyan zöld tűzben égett, hogy Ganka meg is ijedt.
— Kikelt a tűzkígyó. Elrepül a katonafeleséghez. Amikor az ura elmegy
a háborúba, a katonafeleség meg magányos, csak forgolódik a dunyha alatt,
forróság kínozza, epekedik… akkor megérkezik hozzá a tűzkígyó. Hogy a
kedvében járjon. Felölti az ember alakját, és zsupsz, be az ágyba… Az
asszony meg, az az ostoba, nem is fogja fel, hogy kígyóval szerelmeskedett
egész éjjel, ennyire megtévesztő tud lenni. Amikor pedig eljön a hajnal, a
kígyó zsupsz, ki az ablakon…
— Saját szemeddel láttad?
— Nem én — ingatta a lány a fejét. — Nálunk, akiket elvittek a háborúba,
mind visszatértek. Szerencsénk volt. Apa azt mondogatta, hogy ez azért
van, mert összenőttünk az erdővel, az erdő meg mindig visszahívja az övéit.
Még Ylodko apót is, akit megöltek. Ő is visszatért — holtan.
A sötétben a lány vagy látta, vagy csak megérezte a koboldkölyök
bólogatását… Ez nem volt neki meglepő — nem hiába járt vissza, igaz, egyre
ritkábban, a megboldogult Fedora szépre-jóra oktatni őt.
Az éjszaka ugyanolyan feketén lélegzett, mint a szénégetők
koromfekete boksája — egy láthatatlan gigantikus szellőzőn át száraz,
csillapíthatatlan hőség kúszott elő, és amikor ők ketten a koboldkölyökkel
beléptek az erdő lombkoronája alá, a hideg levegő tekergő szalagként
fonódott Ganka lába köré.
Az éjjeli erdő idegen volt — mintha az ösvények, amelyeken Ganka
napközben járt, kígyók módjára kúsztak volna szerteszét a vízmosáshoz
vagy a vízbe süllyedt farönkök alá. Úgy tűnt, hogy valóban élnek ők, csak
nappal hevernek mozdulatlanul; Ganka bizonyára el is tévedt volna a
gonoszan ravaszkodó ösvények miatt, ám a koboldkölyök olyan erősen
tartotta vékony ujjaival a lány csuklóját, hogy körmei belemélyedtek Ganka
bőrébe, talán még a nyomai is megmaradnak…
Az éjjeli erdő tele volt hangokkal — a lehullott levelek zörgése, apró
lábak topogása, prüszkölés, visongás, szárnysuhogás, egy távoli huhogás,
gallyak reccsenése, miközben valami nagy és fekete zuhan rájuk, majd ott
marad ülve, a sötétség fekete foltjaként dülöngélve a derengő égbolt előtt…
És mindenütt szemek: egyik helyről a másikra cikázó vagy épp röppenő
zöld és vörös lángocskák. Az pedig, amit két különösen fénylő szemnek
vélt, hirtelen forogni kezdett, szétröppent két különböző irányba, aztán
csatlakozott hozzájuk még egy harmadik, pislákolt egy darabig, majd
kialudt…
Látta a koboldkölyök lapos, félelmetes, ösvény felett lebegő szemét,
érezte a forró kezét, amely a lány hideg kezére kulcsolódott, aztán hirtelen
szétnyíltak előttük a fák, és egy tisztáson találták magukat, ahol füstölt a
hatalmas szénégető boksa, kívül fekete, belül izzó vörös, és a földbe vájt
kunyhó, ahol apus és a fivérei aludtak, üres, fekete halomnak tűnik — ott
vannak-e ők egyáltalán, vagy már rég élőhalottak költöztek be, akik
napfénynél az ő alakjukat veszik fel?
A lány megfordult, de a koboldkölyök eltűnt, mintha ott sem lett
volna, a fák lombjai pedig már nem a feketés-vöröses, hanem a szürke
égbolton rajzolódnak.
— Ganka!
Roman, nyögdécselve és bedagadt kezét-lábát nyújtóztatva, kimászott
a kunyhóból, és a közeli bokrok felé vette az irányt, menet közben letolva a
nadrágját. Úgy tűnt, hogy könnyíteni szeretett volna magán, amikor
megpillantotta a húgát.
— Roman! — A lány belecsimpaszkodott bátyja szutykos, izzadság, füst
és nedves föld szagát árasztó ingébe. — Roman!!!
— Te meg hogy kerülsz ide? Mit csinálsz itt? — rázta meg a lányt,
szigorúan összehúzta a szemét, és igyekezett a lány háta mögé nézni,
mintha csak a farkát keresné, vagy azt akarná ellenőrizni, van-e árnyéka:
valószínűleg arra gondolt, hogy ez egy villő, aki Ganka alakját öltötte…
— Én… — A lány itt megakadt. A koboldkölyök az ő titka volt, Zelenij
Kutban még senki sem ismert gonosz lelket ennyire közelről (már ha nem
számoljuk nagyapa villőjét, aki a mendemonda szerint egyáltalán nem is
volt villő). — Álmot láttam… rettenetes álmot, Roman. Istenem, mennyire
rettenetes volt!
 A lány körülnézett — ott van a ferde fenyő, a boksa felőli oldalán az
ágai megperzselődtek, a tűlevelek megsárgultak és lehullottak. Az erdő felé
néző többi ágnak semmi baja, zöldellnek…
— Ezen az oldalon, Roman, itt ezen az oldalon… Minden leégett már,
Roman, istenemre, teljesen leégett, nem szabad oda felmásznod, Roman.
Ott, lent…
— Leégett, azt mondod? — Roman a fenyő felé bökött. Göcsörtös,
bütykös kezét fekete repedések borították, amelyekbe örökre beette magát a
korom és a szénpor. — Azt mondod, ezen az oldalon?
A füsttől vöröses szemhéj alatt megbúvó fekete szeme összehúzódott,
amikor figyelmesen a lányra nézett. Roman egyáltalán nem szép, gondolta a
lány… Pedig mindig annak látta — mert fekete volt, és erős.
— Istenemre — ismételte meg a lány, melléhez szorítva a kezét —,
Roman, ne mássz ma fel a boksa tetejére!
— Jól van, te liba. — És összekócolta kérges tenyerével a lány haját. A
tenyere olyan kérges volt, hogy Ganka haja beleakadt. Aztán finoman
arrébb lökte. — Te meg… hess innen! Még dolgunk van.
— Roman — ismételte a lány hüppögeve —, nem szabad! Ne mássz fel,
jó?
— Nem fogok. — Roman egyik lábáról a másikra dülöngélt; könnyíteni
szeretett volna már magán, de Ganka előtt nem lett volna ildomos, emiatt
aztán mérges lett, és szigorúan hozzátette: — Ha apus felkel, ellátja a
bajodat, te liba! Mit szökdécselsz itt éjnek évadján egy szál pendelyben a
sötét erdőben, mi?
Ganka csak most döbbent rá, hogy, bár a lábára húzott csizmát, és a
vállára terített egy kis köpenyt, nem volt egyéb rajta, csak az, amiben
kiugrott az ágyból: térdig érő lenvászon ing, ami az ő korában már
semmiképp sem volt illendő.
— Én csak… ahogy láttam az álmot, én azonnal… idefutottam, hogy
szóljak neked. Megyek is vissza, te meg ne mássz fel a boksára, Roman, ne
mássz, nem szabad… — ismételgette, egyre csak hátrálva, míg a tisztás el
nem tűnt a mogyoróbokrok mögött. Nem tudta abbahagyni a hüppögést a
bánat és reménytelenség miatt. Roman nem hitt neki, és még ha el is hitte,
amit mondott, akkor — és ezt csak most értette meg —, ha apus felküldi őt a
boksára, nem ellenkezhet, nem mondhatja, hogy inába szállt a bátorsága,
mert ő, Ganka valami álmot látott… És ha nem engedelmeskedik, akkor
majd Mitro fog felmászni, vagy maga apus…
Közeledett a hajnal, tompa vörös színben úszott, és, mint mindig,
amikor a nap fogadására megnyílik az égbolt, hideg fuvallat érződött, és
harmat lepte be vastagon az ösvényt szegélyező sűrű füvet — és nemcsak a
füvet, hanem a bozótot és a mogyoróbokrokat is mind. Ganka hálóingének
alja vizes volt, és a vizes térdéhez tapadt, csizmáját meg fekete sár borította,
de a lány még csak nem is fázott, mert futott egész úton visszafelé,
kivörösödve és kifulladva — és már azt fontolgatta, hogyan tudna minél
kevésbé feltűnően besurranni az udvarra, amikor a kerítés mögül Markian
atya lépett elő, a tejadományok ellen folytatott reménytelen harc miatti
megszokott reggeli körútján.
Ganka összehúzta magát — mindenki tisztában volt Markian atya
értékrendjével, és a lány már arra gondolt, mit is füllentsen, amikor
Markian atya fölé tornyosuló arca eltorzult, vörös orrlyukai kitágultak, és
nagyon gyorsan körbeszagolta a lány fejét és vállát, amivel csak még
jobban megijesztette Gankát.
— Markian atya, mi ütött beléd? — kérdezte suttogva.
Az atya szeplős, vörös tenyerével megragadta a lány forró vállát, és
nem engedte el. Fedetlen csuklóját vörös szőr borította, és Ganka hirtelen
arra gondolt, hogy valószínűleg Markian atya egész teste ilyen, ettől a
gondolattól meg még jobban elpirult.
— Pogány szerzet szagát érzem rajtad. — Markian atya hangja a
hordóforma test mélyéről szólt. — Kivel henteregtél? Lám csak, a ruhád alja
tiszta zöld…
— Senkivel — felelte suttogva Ganka —, istenemre, senkivel, ártatlan
vagyok még…
— És ha ártatlan vagy, akkor ugyan merre járkáltál? Kivel szűröd össze
a levet, te lány?
— Senkivel sem — felelte Ganka most már mérgesen, és kipördült a
kellemetlen férfikéz szorításából. Hirtelen az jutott eszébe, hogy a
koboldkölyöknek vékony és meleg a keze, amivel keresztülvezeti az
éjszakán, és finoman, mégis erősen tartja…
Amikor eszébe jutott a kobold, Gankát zengő könnyedség járta át,
mintha mellkasát és fejét elárasztotta volna a fagyos, tiszta levegő, és
minden láthatóvá vált, ameddig a szem ellát, mintha csak egy régi álmában
repülne a skarlátvörös és aranyló lombkoronák felett, felfedezve a föld
titkait… Milyen zöld a szeme Markian atyának!
— Hát maga, Markian atya — kérdezte suttogva a lány —, ugyan kinek a
vére? Hiszen közel az erdő.
Markian atya elengedte Gankát, és hátratántorodott.
A lány nézte, és azt látta, hogy az atyának torkán akadt a szó, vörös
nyakán kiduzzadtak az erek, és nekifeszültek a merev gallérnak. Aztán
sarkon fordult, és elindult az utcán, földig érő öltözékével súrolva az üröm
elágazó szárait.
— Ganka!
Kiderült, hogy anyuska a kerítés túloldalán állt. Úgy tűnt, épp akkor
fejte meg a tehenet, mert a fejődézsában még melegen párolgott a friss tej.
Hogy tudott anyuska ilyen halkan idelépkedni? Ganka nem is vette észre.
— Merre járkáltál?
— Semerre — felelte Ganka. — Csak úgy.
Anyuska, kifakult napbarnított bőrével, nehéz, koromfekete, kendő alá
rejtett hajfonatával halk asszony volt, és eltérően más hangoskodóktól, akik
csak kiabálni tudnak, az ő keze bizony eljárt — máskülönben hogy bírt volna
a feketeképű szénégetőivel?
— Ide gyere!
Ganka, a lába elé nézve, kelletlenül közeledett.
— Ülj le!
Anyuska is leült a farakásra, megpaskolt maga mellett egy fahasábot,
mintha csak Ganka számára jelölné ki a helyet, aztán térdére tette
megduzzadt kezét. Ganka rájött, hogy verést — legalábbis most — nem fog
kapni anyuskától.
— Mit mondtál Markian atyának?
— És ő? — kérdezett vissza komoran Ganka.
 — Jót akar ez a Markian atya. Csak nézz magadra!
— Mert mi van velem? — Ganka még nem egészen találta ki, hogy
megmakacsolja magát, és szemtelenkedjen, vagy kérjen bocsánatot, és
ígérje meg, hogy soha többet nem tesz ilyet.
— Markian atya — folytatta az anyja, miközben nem is Gankát, hanem a
saját kezét nézte — nem szereti azokat, akik az ő véréből valók. Még akkor
sem, ha neki csak alig jutott ebből a vérből. A nagyanyja rőzséért ment az
erdőbe, de hasasan jött vissza… Kénytelen volt elköltözni a gyerekkel, aztán
Markian atya parókiát kapott itt… Ide is kell valaki, ő meg jobban ismeri a
helyieket mindenki másnál. És az erdőt is jól ismeri.
Anya felsóhajtott. Ganka hirtelen arra gondolt, hogy anyuska
valamikor igazi szépség volt.
— Te, Ganka, jobban tennéd, ha résen lennél. Az erdő szomszédságában
élünk, engem nehéz átverni… az erdő lakóival jó játszani. De rossz a vérük.
Azért hajkurásszák a mi lányainkat, mert sajátjaik nincsenek.
— Anyus…
— És aztán mihez kezdesz? Fűből fonsz fészket, és beledugod a
koboldkölyköt? Fedora meghalt, Ganka, kinek fogod majd odaadni a
gyereket?
Ganka meredten bámult az anyjára, az meg az ujjaival babrált.
— Mamus, az erdőbe nem azért szaladgáltam — mondta végül. — Álmot
láttam. Azt álmodtam, hogy Roman beleesett a boksába. Ezért szaladtam
oda. Hogy szóljak neki, legyen óvatos.
Anya kihúzta magát, feszülten kinyújtotta hosszú, száraz nyakát.
— Miket beszélsz?
Ganka már maga is elhitte, hogy az álmot ő látta, nem pedig a
koboldkölyök.
— Ő meg azt felelte, hogy fuss innen, te liba. — Ganka hüppögött, és
orrát a vállába dörgölte.
— Jól megbabonáztak téged — mondta anya suttogva. — Nem tudod,
hogy ilyet nem szabad a szénégetőknek mondani? Ha félsz, akkor sem. Ha
álmot látsz, akkor sem. A szénégetők saját alkut kötöttek a szerencsével,
nem szabad beavatkozni. Roman, ó, Roman!
 — De hát én szeretem Romant — Ganka lehajtotta kelekótya fejét —, én
csak jót akartam…
— Te csak jót akartál. — Anya felállt, fintorgott, és megdörzsölte a
derekát, lehajolt a fejődézsáért. — Ez mind erdei bűbáj … elcsavarják a fejét…
az ilyen ostobáknak, mint te.
— Anyus, náluk tényleg nincsenek lányok? — Ganka nem állta meg,
hogy megkérdezze.
— Nincsenek, és ha vannak is, soha senki nem látta őket — felelte anya,
és megvonta a vállát. — Ezeket lehet látni, nem túl gyakran, de megesik… De
a lányaikat — nem, soha. Lehet, hogy rejtőzködnek…
— És a… villők? Lehet, hogy ők a… na, a villőkkel…
— Lehet, hogy a villőkkel. — Anya gyorsan rábólintott. Már felállt,
kiegyenesedve, és hallgatózott, majd hirtelen kicsúszott a kezéből a
fejődézsa, és a földre zuhant. A sűrű fehér tej kiloccsant az edény szélén, és
pocsolyába gyűlt össze.
Most már Ganka is látta, ahogy a domb mögül felbukkant két alak,
akik egymás mögött nehézkesen és óvatosan lépkedtek, mintha két hosszú
oszlop volna, és a két oszlop között egy vörös szegélyű szürke takaró
lógott, és ott, abban a takaróban, mint egy bölcsőben, ringatózott a
láthatatlan harmadik.
Anya, melléhez szorítva a kezét, futásnak eredt, fekete hajfonata
kicsúszott a kendő alól, és a hátán ugrándozott… Ganka utánaszaladt, pedig
most mindennél jobban szeretett volna összetöpörödni és elrejtőzni a szem
elől, ha máshova nem, hát a farakás alá.
— Roman? — kérdezte anya halkan és reményvesztetten.
Apus feketét köpött, a torkában összegyűlt a korom. Az arca is fekete
volt, a szeme meg vörös.
— Beszakadt a boksa teteje — mondta rekedten.
— Legalább volt mit hazahozni. — Anya szája megrándult, mintha
kényszerűen mosolyogna…
— Életben van, anyus — szólt közbe Mitro. Az apja válla mögül
kukucskált ki, az arca szutykos és félelmetes volt, de fogai fehéren
villogtak. Ez a törvénytelen mosoly viszont egy szempillantás alatt kihunyt,
mint a távoli hegyek fölötti villám az éjjeli égbolton. — Időben ki tudott
mászni. És mi is időben ott voltunk. Csak nagyon megégett. De az
esküvőjét megéri…
Anya végre elsírta magát, halkan, mintha megkönnyebbült volna,
elindult a hordágy mellett, és igyekezett Roman arcába nézni — amaz meg,
úgy tűnt, magához tért, és Ganka hallotta, ahogy nyöszörög, és csikorgatja a
fogait a fájdalomtól.
— Roman! — A lány apus háta mögül igyekezett kikandikálni, hogy
elkapja bátyja tekintetét.
Roman oldalra fordította a fejét — szempillái nem voltak, szemöldöke
sem, arcát pedig fekete kéreg borította, mintha megsült volna. A szeme
viszont ép volt, bár szemhéja mintha kifordult volna, és ettől a szeme
meztelennek tűnt…
— Na mi van, liba? — préselte ki fekete száján Roman. — Jól rám hoztad
a bajt?

— Anyus nyakon vágott — mesélte Ganka. — Roman pedig a fal felé

fordul, és egyre csak hallgat. Apus és Mitro meg azt mondják, hogy ne
menjek többet hozzájuk. Mert rontást hozok rájuk. Vaszil hordja már nekik
az ételt, pedig nagyon kicsi még. Markian atya meg, amikor csak meglát,
köpködni kezd. Pfuj, mondja, te szégyentelen!
Mivel többet már nem járt a szénégető tisztásra, Ganka temérdek
feladatot kapott anyustól. A koboldkölyök meg nyomtalanul eltűnt, pedig
Ganka egyre csak várta, hogy majd felbukkan, vizslatta a környéket, a
folyónál is, a legelőn is… És amikor már teljesen elkeseredett, elment a
kidőlt fatörzshöz, a kobold meg, hopp, előugrott a mogyoróbokrok közül,
ahol eddig bujkált emberi szem elől rejtőzve. Ganka először megörült, aztán
úrrá lett rajta a harag — itt van ez a koboldkölyök, nem esik semmi
bántódása, az összes pofon neki, Gankának jut. Szeretett volna a
koboldkölyökben bűntudatot ébreszteni, de az meg csak üldögélt, mintha mi
sem történt volna.
 — Tudtam ám, hogy eljössz. — A koszorúja most aranyfényű vörös
tölgyfalevelekből készült, amelybe még néhány fürt berkenyét is belefont.
Szép volt. — Láttam álmomban.
— És azt nem tudod, miért jöttem? — kérdezte a lány szigorúan. — Azért
jöttem, hogy elmondjam, nem találkozhatunk többet. És ne is futkoss többet
utánam!
— Még hogy én futkosok? — bámult a koboldkölyök. — Hiszen te
futkosol utánam!
— Én? Futkosok? — Gankának a felháborodástól még a lélegzete is
elakadt. — Ej, te gonosz erdei szellem! Én… én gyűlöllek! Tönkretetted az
egész életemet!
— Ganka, Ganka, nem akartam én semmi rosszat neked. — A
koboldkölyök, hogy a lány kedvében járjon, felvette a tőle kapott nadrágot,
és most mulatságosan mocorogva üldögélt a fatörzsön, mert zavarta a
szokatlan öltözet. — Megbántottalak valamivel, Ganka? Hiszen mi… mi még
nem is feküdtünk össze.
— Tudom, csak… nem szabad többet találkoznunk. Ennyi, utoljára
jöttem el, hogy megnézzelek.
A lány kinyújtotta a kezét, és megérintette a kobold forró, folyami
kagyló héjához hasonlóan sima arcát.
— És akkor velem mi lesz, Ganka? — A koboldkölyök két zöld szeme
könnybe lábadt, és olyanná vált, mint az apró mocsarak. A zöld és kék
mélységben aranyló foltok úszkáltak; Ganka mindig csodálta, hogy tudnak
a szemei ilyen sokfélék lenni; minden pillanatban más és más. Ej, de
bánatos az ő lelke — a koboldkölyök elmegy örökre, és magával viszi a
varázslatot is. Kétség nem fér hozzá, megbabonázta. Fedorát is
megbabonázta egykor, annyira, hogy az asszony megfeledkezett a
sajátjairól, és elment a kobolddal az erdőbe, pedig akkor még milyen
aprócska volt! Jaj, te koboldkölyök, te, mit művelsz velem!
— Akkor most magam maradok? Hogy boldogulok majd… És sajtot sem
kapok többé.
Szemmel láthatóan az utolsó tény okozta neki a legnagyobb csalódást,
és Gankának ez nagyon fájt.
 — Ott van neked Fedora — mondta a lány gúnyosan. — Igaz, hogy halott,
de szeret beszélgetni.
— Fedora nem jön többé, Ganka. — A koboldkölyök megingatta a
tölgyfaleveleket, aztán ferdén felnézett a lányra, és nagy lábaujjával
felkapott egy makkot, feldobta a levegőbe, majd újra elkapta a meztelen
lábával… — Megmondtam neki, hogy ne jöjjön többet.
— Hát ezt meg miért? — Ganka lehúzta a csizmát, hogy megpróbálja
meztelen lábával felvenni a makkot, de nem sikerült neki.
— Összevesztünk, Ganka. Miattad… Azt mondta, hogy ne járjak össze
veled. Hogy ez nem helyes. Hogy keressem a magam fajtáját. Már
felnőttem, és ideje megtalálnom a magam fajtáját.
Ganka arra gondolt, hogy Fedora, bármennyire is halott, meglepő
okosságot mondott. Ezt közölte a koboldkölyökkel is.
— De én veled szeretnék, Ganka… Te olyan szép vagy.
— Velem nem szabad — mondta mérgesen Ganka —, és különben sem
vagyok szép. Te magad mondtad, hogy feketeképű vagyok, és nagy az
orrom.
A koboldkölyök fitos orrocskája elfintorodott, és nagyon-nagyon
gyorsan felszippantotta a levegőt, pont, mint Markian atya.
— Lehet, hogy tényleg nem vagy túl szép, de nem bírom nélküled,
Ganka… Hiszen te már egészen felnőttél, érzek én mindent… Ti, emberek
gyorsan értek. Hamarosan én is felnövök. Gyere velem a földkunyhóba
lakni, Ganka! Amit Fedora ásott ki. Kibélelem páfrányok leveleivel, ott
fogunk majd heverészni. És mindenhova elszórom majd az üröm és a
varádicsok virágát, hogy ne csípjenek a bolhák.
— Teljesen elment az eszed? — kérdezte Ganka komoran.
Lehet, hogy amúgy nem illendő eszementnek nevezni az erdei
lényeket, de ez már biztosan kiérdemelte — eszement, és kész!
— Nem akarok földkunyhóban lakni és páfrányon aludni. Lócán akarok
aludni, tiszta vászonlepedőn, gyapjútakaróval és tolldunyhával. Tényleg
jobb lenne, ha megkeresnéd a magad fajtáját, Levelecske… a magadfajta
ágakból fon kunyhót, és odacsábítja a szentjánosbogarakat, füttyszóval
kergetik szét a felhőket, kunyhójában pedig örök nyár honol…
 — Kerestem őket, Ganka — mondta végül —, csak, tudod… ők elfutnak
előlem. Alig pillantok meg valakit a saját népemből, az rögtön huss, és
annyi. Már el is tűnt. Gondolom, emberszagom van. Mert ember mellett
nevelkedtem. A ti ételeiteket ettem. Még az is megeshet, hogy a ti véretek is
csordogál bennem, Ganka. Mit gondolsz?
— Nem tudom — suttogta Ganka. — Nem tudom. De nekem nem szabad
veled lennem. Megyek inkább…
A lány felállt, meztelen lábát a csizmába bújtatta, és megigazította a
szoknyáját.
— Mihez kezdek egymagam, Ganka? — kérdezte a koboldkölyök
annyira panaszosan, hogy a lány szíve összefacsarodott. — Mi lesz velem
egyedül?
— Majd lesz valahogy — felelte szárazon a lány. — Ha nem hagysz
békén, beárullak apusnak!
Elindult, hátra sem nézett, pedig alig látta a szemét elborító könnyektől
az utat. A koboldkölyök, gondolta magában, gonosz szellem, pogány erdei
szerzet, neki igazság és hazugság egyremegy, úgy elcsavarja az ember fejét,
hogy azt sem fogja tudni, mi igaz és mi nem. Így aztán hadd siránkozzon és
nyavalyogjon magának, vagy béküljön ki a halott Fedorájával…
— Ganka! — A koboldkölyök a nyomában loholt, könnyedén, mintha
tényleg rokona lenne a száraz leveleknek, amelyek súlytalanul köröztek a
szélben.
— Mit akarsz még? — kérdezte a lány mérgesen, anélkül, hogy
megfordult volna.
— Elhagysz engem, Ganka, de én azért elmondom neked. Nem
akartam, de most elmondom. Állj meg itt, és elmondom…
Hirtelen elállta a lány útját, és hosszú, sovány karjával odaszorította a
vén nyírfa törzséhez. A fa olyan vén volt, hogy már idejét sem tudta, mikor
volt rajta tiszta, fehér kéreg… A koboldkölyökből sütött a száraz forróság,
amely annyira erős volt, hogy Ganka még az arcát is elfordította.
— Borzalom, ami történik, Ganka! — A kobold most már egyenesen a
lány fülébe lihegett. — Az erdőbe lejött egy troll. Láttam, Ganka, a saját
szememmel láttam, ahogy járkál és morog. Tetőtől talpig barna szőr borítja,
pont, mint egy medvét, igaz, jóval nagyobb annál.
— Megint hazudsz — mondta Ganka biztos, ami biztos.
— Nem hiszed? Gyere, megmutatom!
— Nem akarom! — Ganka kétségbeesetten rázni kezdte a fejét, annyira,
hogy a hajfonata arcon csapta a koboldkölyköt.
— Nem a trollt, Ganka! A trollra nem szabad ránézni. Mert aztán ő is
rád néz. Hiszen emberevő. Valami mást mutatok, csak úgy. Gyere!
— Anyus meg fog ölni — jegyezte meg Ganka csüggedten.
Ej, te koboldkölyök, te, mit művelsz velem… miért is fogadok neked
szót? Hiszen el akartam menni örökre.
— Nem akarok én semmi rosszat. Csak mutatok valamit. — És húzni
kezdte a lányt lefelé az ösvényről, a fák sötét sűrűjébe, ahol a tavalyi avar
könnyedén rugózott a lépteik alatt.
A fák úgy vették őket körül, mint a mohacsizmát viselő óriások;
mindegyiküket zuzmófoltok borították, és Ganka kénytelen volt hátraszegni
a fejét, hogy lássa a lombkoronák tetejét… Hogy keveredett ide? Hova
hagyta magát elvezetni?
— Odanézz, Ganka, odanézz!
Vékony karjával felfelé hadonászott, mutatott a lánynak valamit, és
Ganka friss karmolások világos nyomait pillantotta meg odafent a
magasban, mintha egy nagyon erős és magas valaki gereblyével szántotta
volna végig a fa kérgét. A kéreg csimbókokban lógott, csakúgy mint a
háncs.
— Medve volt az — mondta a lány bizonytalanul.
— Hát nem. — A koboldkölyök leengedte a karját, és lelkesedésében
lábujjhegyre állt. — Troll volt az. Láttam, Ganka. Saját szememmel láttam,
ahogy a körmét élezte. Ember lábai vannak, csak a mancsai olyanok, mint a
medvéé. A szeme meg sárga… és a fogai is. És morog, így ni… — A
koboldkölyök kitátotta rózsaszín száját, és elordította magát, ugyanakkor
ököllel a mellét is döngetni kezdte. Gyengére sikeredett, és meggyőző sem
volt. Mint egy macskakölyök nyávogása.
 — Halkabban, te ostoba! Mit rejtegetsz ott? — Ganka elkapta a
koboldkölyök csuklóját. Összeszorított markából kikandikált valami, és a
lány elkezdte kifeszíteni az ujjait — egyiket a másik után. Ez nagyon
megtetszett a koboldkölyöknek, úgy tett, mint aki nem adja meg magát, és
újra visszahajlította az ujjait a tenyeréhez. Aztán végül beadta a derekát, és
kitárta a markát.
A tenyerén barna szőrcsomó hevert — a szőr vaskos volt, és hosszú,
hosszabb, mint a medve szőre. És világosabb is.
— Itt járkál, és a fák törzséhez dörgölőzik — magyarázta a
koboldkölyök. — Vakarózik.
Ganka magához tért. Hatalmas és félelmetes fák között álldogált, ahol
egy vérszomjas troll barangol, az ő egyetlen védelmezője pedig egy
együgyű koboldkölyök. Hogy jutott idáig?
— Hova cipeltél engem, te átkozott gonosz szerzet? — visított fel a lány.
— Nincs most itt, Ganka, megérezném… menjünk!
A lány hagyta magát elvezetni — a koboldkölyök ismerte a titkos
ösvényeket, mintha csak le tudná kurtítani az utat, levágni a tisztásból, és a
lány alig szusszant, már a megszokott fatörzsnél találta magát.
— Add ide! — nyújtotta ki a kezét Ganka. — Megmutatom Romannak.
Akkor Roman talán megértené, milyen veszélynek tette ki magát ő,
Ganka, amikor éjnek évadján átvágott az erdőn a szénégető tisztásig, és
talán nem haragszik rá többet? És ha Vaszillal történik valami? Hiszen még
egészen aprócska!
— Mit adjak oda? — lepődött meg a koboldkölyök.
— A szőrt. A troll szőrét.
A koboldkölyök odanyújtotta a markát, aztán kitárta. A tenyere üres
volt.
— A fene vigyen el! — A koboldkölyöknek valahogy megint sikerült a
bolondját járatnia vele, Gankával. Elbűvölte, megbabonázta. Még az is
lehet, hogy a fák törzsét is ő karmolta össze…

— Roman?
 A bátyja nem fordult felé, továbbra is a falat bámulta — mit láthat ott,
hacsak a mohát nem, amivel a réseket tömték be —, de megmoccant, ily
módon tudomására hozva, hogy hallja a lányt.
— Roman, a troll le tud jönni a hegyről?
— Már megint mit zagyválsz itt, te liba?
Roman végül csak odafordította a fejét, és mérgesen hunyorgott.
Reggel és este anyuska borogatta a szemhéját, hogy ne száradjon ki a
szeme. Az meg, ami a pilláiból megmaradt, ragacsos volt a gennytől. A
menta zöldre festette Roman homlokát és orcáit, mintha már halott lenne,
de valami okból mégis mozogna és beszélne. Ganka már félt tőle, és még a
levesestányért is úgy hozta oda neki, hogy ne érjen a kezéhez… Levesen
kívül nem is tudott semmit megenni. A tejet próbálta még inni, anyuska azt
mondta, hogy használ neki, de a tejtől meg feketét hányt.
— Hát, a trollok, tudod… azok, akik a hegyekben élnek. Az emberevők.
— A hegyekben nincsenek trollok — megégett szája elferdült —, csak
mendemonda.
— Ha léteznek koboldok — Ganka észszerűen érvelt —, akkor trollok is
léteznek. Eltűnnek a vándorok? Eltűnnek. És vajon hova tűnnek?
A lány töprengett még egy kicsit, és úgy döntött, hogy a kivágja az
aduászt.
— Apus meg azt mondja, hogy a trollok nem jönnek le a hegyekből,
mert szeretik a hideget. Ott élnek, ahol hó van. És saját tüzeket gyújtanak.
— Ha ez így van, minek jönne le bármelyikük a hegyről?
— Talán elfogyott az ennivalója — morfondírozott Ganka —, vagy
elzavarta egy másik troll.
— Teljesen elment az eszed, te liba — mondta fáradtan Roman, hátradőlt
a matracon, és behunyta a szemét. Ganka álldogált mellette egy darabig, azt
várta, hátha mond még valamit, de Roman nem mozdult többet, csak
zihálva és rekedten lélegzett, mintha a torkába egy csövet tettek volna.
Akkor Ganka elfújta a lámpást, és a kicsik mellé telepedett a lócára. Kár,
hogy a koboldkölyök megtréfálta, és nem adta neki oda a troll szőrét, most
megmutathatta volna Romannak. Vagy újra átverte a kobold?
Megtévesztette? Lehet, hogy nem is szőr volt, hanem csak egy vörös
fűcsomó? Ej, te koboldkölyök, te, amikor nem vagy mellettem, búslakodom
utánad, ha meg mellettem vagy, mérgelődöm… A lány fészkelődni kezdett,
hogy kényelmesen elhelyezkedjen, mellette édesdeden szuszogott Vaszil…
Milyen sötét odakint az éjszaka! Azért van ez, mert újhold van, újholdkor
meg még az udvarra is jobb nem kimenni, ezt mindenki jól tudja… És mi
van, ha nem hazudott a koboldkölyök?
Troll az erdőben — ki látott már ilyet?
Apus és Mitro kint vannak az erdőben… Nem, butaság ez az egész, a
koboldkölyök álmokat lát, ha lenne valami, azonnal idefutott volna,
figyelmeztetni őt… De hiszen ő, Ganka, összeveszett a koboldkölyökkel. Azt
mondta neki, hogy ne mászkáljon többet utána. Igen ám, de ha a
koboldkölyöknek kedve szottyan, úgyis eljön, olyan ez a Levelecske… És
tényleg levelecske, csak nem tölgyfáé — hanem hársé, olyan ragadós. Igen,
egyszer már eljött figyelmeztetni, és mi jó sült ki belőle? Semmi!
Ganka forgolódott és sóhajtozott, úgy tűnt neki, hogy valaki járkál a
ház körül, valaki hatalmas és félelmetes, dörgölőzik a kerítéshez, a kerítés
meg dülöngél a nagy test nyomása alatt… és ha átlépett a kerítésen, és már
az udvaron áll? A troll lába, mint az emberé, a mancsa meg, mint a medvéé,
sárgák a fogai meg a szeme… És a hidegben szeret élni, itt fülledt meleg van
neki, emiatt különösen dühös, és valószínűleg éhes is…
Ganka fejére húzta a takarót — melege volt, de nem félt annyira. Egy
pillanatra, már félálomban, megrándult, és hallgatózott, úgy tűnt neki, hogy
a troll morgását hallja — nem úgy, ahogy a koboldkölyök mutatta, hanem a
maga valójában. De aztán megértette, hogy a távolabbi falnál Roman
nyögdécsel és horkol álmában.
…Reggel a félelemek maguktól eltűnnek — a reggel már csak ilyen, és
rögtön kiderül, hogy erre az évre már elköszönt a nyár, többé nem tér
vissza, és a száraz villámok már nem fognak lángolni a hegygerinc felett.
Ganka elmosolyodott: együgyű koboldkölyök, bosszúból talált ki mindent,
hogy megijessze őt, hogy a lány futkosson utána, és megkérje, ugyan nézze
meg a varázslatos álmában — tényleg leselkedik-e veszély? Ő meg elhitte,
mint valami ostoba liba. Zavarában egy pillantást vetett a kerítésre, és tátva
maradt a szája.
 Óvatosan vette le a kerítésről a vörös szőrszálat — kétszer olyan hosszú
volt, mint Ganka tenyere.

— Anyuska!
Az anyja gyanakvóan nézett rá — Ganka az utóbbi időben furán
viselkedett. A megérett test epekedik és csábítja, gondolta az anyja, lám,
hogy megnyúlt ez a lány, igazi szépség lett belőle. Ideje lenne várni a
kérőket, de Gankának most rossz híre van, ki tudja, lesznek-e egyáltalán
kérők? Muszáj lesz idegenbe adni. Távolba, idegeneknek, pedig a mi
vérünk rosszul keveredik más vérrel… Ganka nem is nagyon mesélt
senkinek a koboldkölyökről, és mégis mindenki valahonnan tudomást
szerzett róla. Bizonyára Markian atya vitte hírét mindenfelé. Nyavalya
essen ezekbe az erdei szerzetekbe, úgy el tudják csavarni a lányok fejét, úgy
megbabonázzák őket, hogy még a szent feszület sem segít! Szembejön egy
ilyen — fehér, arany, rá mosolyog —, és a lány már oda is veszett. Még
szerencse, hogy az utóbbi időben kevesebb ilyen szerzet van. Egyszer talán
mind eltűnnek.
— Mi van a kezedben, lányom?
Ganka kitárta a tenyerét.
— Anyuska — hadarta nagyon gyorsan —, megmutatta nekem a fát, a
teteje össze van karistolva, esküszöm, anyuska, és ez a hosszú szőrszál, ezt
is ő mutatta, aztán meg elrejtette, én meg mondtam neki, add ide, de ő meg
nem adta, én meg megkérdeztem Romant, le tud-e jönni a troll a hegyről,
Roman meg azt mondta, hogy trollok nem is léteznek, ez csak
mendemonda, én meg azt mondtam, hogy ha koboldok vannak, miért ne
lennének trollok is, és ők mind emberevők, Roman meg azt mondta, hogy
szállj le rólam, te liba, éjjel meg járkált valaki a ház körül, járkált és járkált,
én meg reggel felkeltem, és ez… ez lógott a kerítésen. Tehát a házunk körül
járkált? Mi folyik itt, anyuska?
Anya nem szólt egy szót sem, csak elsápadt, olyan hirtelen, hogy a
szeme feketévé és hatalmassá vált.
— Te legalább hiszel nekem? — kérdezte csüggedten Ganka.
 — Hiszek — felelte az anyja szárazon.
— Akkor nem is én hoztam a balszerencsét. Magától történt minden.
— Tudom — visszahangozta anya —, magától történt minden.
Más járt a fejében. Aztán határozottan azt mondta:
— Menj be a házba! Zárd be az ajtót! Az orrod hegyét se dugd ki az
udvarra, megértetted?
— Megértettem, anyuska. De…
Amaz egy mozdulattal beléfojtotta a szót.
— És Vaszilt ne engedd sehova! Még az udvarra sem! Érted?
— Értem… De…
Anya odébb tolta a lányt, leakasztotta a szögről a köntösét, sietősen
felvette, és a fejére kendőt kötött.
— Hova igyekszel, anyus?
— Markian atyához — sóhajtott anya —, ki máshoz?
— Ezek szerint vannak trollok?
— Vannak, vannak. — Anya átfurakodott Ganka mellett, a kendője vége
hozzáért a lány arcához. — Hogyne lennének.
És már az ajtónál tette hozzá azt, amit Ganka alig értett:
— Megígérte, hogy visszatér, és itt is van… édes jó istenem…
Ganka az ablakhoz szaladt: látta, ahogy anya sietős léptekkel elfutott a
zsindelyes tetejű templom irányába, kendője sarka és fekete hajfonatai, úgy
tűnt, maguktól repülnek a háta mögött.

— Mi történik, te liba?
Ganka összerezzent.
Roman nem aludt, kissé felemelkedett az ágyon, és fintorgott, mert a
vászon hozzáragadt megégett hátához, ő meg a vállát óvatosan mozgatva
igyekezett lerángatni róla.
— Csak annyi, hogy anyuska elment Markian atyához.
— Minek?
Ganka még egyszer kinézett az ablakon.
 Vagy két tucat Zelenij Kut-i férfi futott az erdő felé — kinek vasvilla,
kinek fejsze volt a kezében, az élen Markian atya rohant bömbölve, aki
maga is olyan hatalmas és félelmetes volt, mint egy troll, és egy nehéz
tömjénfüstölőt lóbált maga előtt.
— A troll után futnak — magyarázta a lány. — Te, Roman, azt mondtad,
hogy a troll nem létezik. Anya viszont rögtön hitt nekem.
— Ha futnak, akkor létezik. — Roman kényszeredetten elnevette magát.
Aztán a fájdalomtól még jobban eltorzult az arca. Így szólt: — Tegyél már a
szememre egy rongyot! Éget nagyon…
— Mindjárt. — Ganka beáztatta a vászondarabot a főzetbe, kinyomkodta,
és óvatosan Roman szemére tette. Amaz megpróbálta lehunyni a szemét, de
nem tudta, és a szeme fehérje kilátszott a szemhéjak közül.
A hűs rongy, úgy tűnik, enyhülést hozott neki, és Roman arcvonásai
ellágyultak.
— Tudod, liba — óvatosan hátradőlt a párnákra —, egyszer láttam egy
jégleányt. Mint most téged.
— Igazán? — Ganka arra gondolt, hogy őt, Gankát, a rongyok miatt
Roman pont nem is látja.
— Régen volt már, te még nem is voltál a világon. Fogadásból mentem
fel a hegyekbe. A fiúkkal fogadtam, hogy fel merek menni. Megláttam a
havon egy árnyékot… Odanéztem, hát ott állt. Hideg volt, de ő mégis
mezítláb… Fején meg: hegyi hóvirágból font koszorú. Szép volt. Csak
nagyon ijedős. Tudod, minden, amit mondanak róluk, hazugság. Nem
veszik el az ember józan eszét. Ők maguk jobban félnek tőlünk.
Rámosolyogtam, és ő meg, Ganka, visszamosolygott rám. Apró, fehér fogai
voltak, szeme meg zöld. A mi lányaink mind sötét hajúak, ez meg világos.
Sokáig nem gondoltam erre, most meg eszembe jutott…
— Hogy lehet az — kérdezte rövid hallgatás után Ganka —, hogy meg
sem csókoltad?
— Én magam is megijedtem… Alig léptem a lányhoz, felbukkant ő is. A
troll. Hatalmas volt. Mint egy hegy. Aztán elkezdett morogni… a lányra is,
rám is. A lány meg huss, már el is tűnt. Őrzik őket a trollok.
 — Akkor miért mondtad tegnap, hogy a trollok nem léteznek? —
kérdezte szemrehányóan Ganka. — Hogy az egészet csak kitaláltam?
— Megijedtem. — Roman felsóhajtott a rongy alatt. — Úgy kereket
oldottam, nem is mondtam el senkinek.
— Én meg… — Ganka nem tudta befejezni, mert az ajtó hirtelen
megremegett, valaki ütni kezdte kívülről.
— A troll! — visított fel a lány, és a szájához kapott.
— Ganka — kiabált valaki odakintről —, nyisd ki, nyisd ki gyorsan! Én
vagyok az! Nyisd ki hamar! A nyomomban van! Nyisd már ki!
— Ki az? — Roman felemelkedett az ágyban, és gyulladt kezével
elkezdte óvatosan lehúzni a rongyot az arcáról.
— Ez… — Ganka nem fejezte be, odaugrott az ajtóhoz, és elhúzta a
fahasábot, amellyel az elreteszelte a bejáratot. Yaszil és a két kicsi egy
kupacba húzódva, ijedten szipogtak. Ganka maga ijesztett rájuk, hogy ne
futkossanak, mondván, ha kiszaladnak az udvarra, jön a rémisztő troll, és
felfalja őket…
De hol lehet anyuska? — futott végig az agyán. — Eljutott a
szomszédokhoz? Vagy ott maradt a templomban?
Levelecske berontott a házba, remegve nézett körül, beesett oldala
remegett, miközben kapkodva vette a levegőt.
— Ganka, Ganka, láttam őt! Annyira rémisztő!
— Koboldkölyök — szólalt meg Roman —, hogy esnék bele még egyszer
a boksába, koboldkölyök! Ki a fenét hoztál ide, te liba?
— Annyira rémisztő — ismételgette Levelecske, túl riadt volt, hogy
Romanra figyeljen —, hörög… és hatalmas, Ganka, hatalmas!
— Hát én… — Ganka visszatolta a fahasábot az ajtónál. — Ez nem fontos…
Hiszen ő egy ártalmatlan koboldkölyök. Ez az én Levelecském!
— Ártalmatlan? — Roman megpróbált felállni, de az égett bőr húzódott,
és sziszegni kezdett fájdalmában. — Ez a gonosz szerzet? Kergesd ki innen,
vagy magam hajítom ki! Azt akarod, hogy a troll idejöjjön érte?
— Ganka! — A koboldkölyök megölelte a lányt, hozzásimult, és Ganka,
a félelem ellenére, forróságot érzett ott, legbelül. — Ments meg engem,
Ganka, ne adj oda a trollnak!
 — Nem adlak. — Ganka is megragadta a koboldkölyköt, úgy álltak ott a
kunyhó közepén, összeölelkezve.
— Teljesen elment az eszed — jegyezte meg Roman, aztán kitapogatta és
megégett kezével megragadta a piszkavasat. — Takarodj innen a gonosz
szellemeddel együtt!
Roman azt hiszi, megbabonáztak. Már én is olyan vagyok, mint egy
pogány erdei szerzet — gondolta lázasan Ganka, átölelve a koboldkölyköt —,
és ha így van, oda lehet engem adni a trollnak. Hiszen én hoztam a bajt
Roman fejére, amikor beleesett a boksába…
— El is megyek! — És odalépett az ajtóhoz, miközben továbbra is
szorosan a koboldkölyökhöz simult. Ám ekkor a koboldkölyök kicsusszant
az öleléséből, és vihorászni kezdett.
— De hát nem is üldöz senki!
Az eddigi ijedségének nyoma sem volt, nyugodtan vette a levegőt, és
hamiskás grimaszt vágott…
— Te nyavalyás gonosz lélek, te! — mondta fáradtan Ganka.
— Takarodjatok innét — Roman meglengette a piszkavasat —
mindketten!
A koboldkölyök megint az ajtóhoz ugrott, és könnyedén arrébb tolta a
nehéz fahasábot.
— Menjünk, Ganka, menjünk! Olyan fülledt, zsúfolt és félelmetes itt
minden. Nem szeretem, amikor fülledt-zsúfolt valami. És büdös is van…
Fintorogni kezdett.
Tényleg elég kellemetlen szag volt. Roman beteg, gondolta Ganka, és
mindenki tudja, milyen szaguk van a beteg embereknek.
— Jó, és mi lesz a trollal?
— Nincs is semmiféle troll — kuncogott a koboldkölyök —, a bolondját
járattam veled. Meg akartalak ijeszteni, hát sikerült.
— De miért?
— Nagyon egyszerű, Ganka. Megharagudtál rám, én meg rád
ijesztettem. Ugye, már nem haragszol?
Szegény Ganka szédülni kezdett… Felültette őt a koboldkölyök,
telebeszélte a fejét, Ganka már nem is tudta, mi igaz és mi a hazugság.
Átkozott erdei szerzet, pokolfajzat. Markian atya és az összes Zelenij Kut-i
férfi vasvillával meg fejszével futkos kint az erdőben…
— És… a karcolások a fák törzsén?
— Elloptam egy régi gereblyét. Felmásztam a fára, és… Ó, Ganka,
Ganka, jobban szeretlek annál, hogy elvigyelek téged az erdő mélyére, ahol
egy félelmetes troll bolyong!
— És honnan van a szőr?
— Ez a birka szőre, Ganka. A tölgyfa kérgével festettem be. Nem
ismerted fel a birkaszőrt?
Ganka egy pillanatra behunyta a szemét. Aztán kinyitotta. Egy puha
pókháló libbent a levegőben, és súlytalanul hozzáért az arcához.
Beköszöntöttek a nyár utolsó, csendes, meleg napjai… Mi a fenét művelt ő,
Ganka? Akkora ribilliót csapott, elhinni is nehéz. Abba meg, hogy anyuska
mit csinál majd vele, amikor mindez kiderül, belegondolni sem mert. Lehet,
hogy nem is kéne elmondani senkinek, hogy a troll nem létezik? Futkosnak
egy sort, hangoskodnak, aztán hazajönnek.
— Éjjel — nyögte ki végül — járt valaki a háznál… zajt csapott, és
morgott. Nekidörgölőzött a kerítésnek. Ott maradt a szőre.
— De hisz az én voltam, Ganka! — A koboldkölyök a térdét csapkodva
hahotázni kezdett, bele is remegett egészen. — Direkt felmásztam a kerítés
tetejére, ott hintáztam! Olyan mulatságos volt…
Ganka lendületből pofon vágta a koboldkölyköt. Amaz kővé dermedt,
és a meglepetéstől kidülledt a szeme.
— Ezt most miért, Ganka?
— Mit műveltél, Levelecske? Most már mindenki a pokolba fog kívánni
engem: Roman is, anyuska is, és Markian atya is. És amikor apus visszatér
a szénégető tisztásról, istenem, még belegondolni is rossz!
Ganka leült a farakásra, és kezébe temette az arcát. Jó lenne valahova
elrejtőzni, eltűnni a világ elől, amíg Markian atya vezetésével vissza nem
térnek a Zelenij Kut-i férfiak…
A farakás meleg volt, kellemesen érdes, és az udvaron tényleg jobb
levegő volt, mint odabent — istálló, tej, nap melegítette fahasábok és üröm
illatát érezte…
 Levelecske letelepedett mellé, átölelte a vállát, meleg tenyerével
simogatta a fejét. A lány eleinte igyekezett elhessegetni, mint egy tolakodó
legyet, de aztán feladta. Ej, te koboldkölyök, te, erdei szerzet, mit művelsz
velem?
— Direkt csináltam ezt, Ganka. Hogy elzavarjanak téged otthonról.
Roman fekete és dühös. Nem fog téged szeretni, többé már nem. Én viszont
szeretni foglak, Ganka. Most már eljössz hozzám lakni? A földkunyhóba?
Ganka hüppögött, és ruhaujjával megtörölte az orrát.
— Teljesen elment az eszed, mi?
— Menjünk, Ganka, menjünk… addig menjünk, amíg vissza nem jönnek
a többiek!
Gankának eszébe jutott, hogy kergette őt ki Roman az udvarra,
egyenesen a rémisztő troll karmai közé, hogy kiabálta — „Takarodjatok
innen mind a ketten”!
Felállt, sóhajtott egyet, hátradobta a hajfonatát, és kihúzta magát.
— Menjünk!
A koboldkölyöknek minden bizonnyal a ravaszsággal együtt
növekedett a varázsereje — elcsalta Gankát magához, a földkunyhóba, az
ösvényen vezette, el-eltűnt a vaskos ágak alatt, útközben szamócát szedett,
és piszkos kis tenyerén nyújtotta oda Gankának, a lány meg engedelmesen
baktatott mellette, pedig nem is úgy készült… De mihez kezdjen most
magával: a koboldkölyök apránként mindenkivel összeveszejtette —
Romannál, a kedvenc bátyjával, anyuskával, és még Markian atyával is… És
vajon nem maga a koboldkölyök hozta Romanra a balszerencsét? Ő meg,
Ganka, elhitte, tehát maga is hibás abban, hogy Roman a fülledt házban
fekszik, tetőtől talpig megégve, a fogait csikorgatja, és rossz a szaga…
Az erdő világos volt, zöld és csendes, a pókháló épp csak meglebbent
a levegőben, szikrázott a nap, varázslatos erdő…
A koboldkölyök meg ott szökdécselt mellette. Teljesen lóvá tette
szegény Gankát. Ott lesz ezentúl a helye a koboldkölyök mellett, ott fog
feküdni a páfránylevélen, vörös levelekből készült koszorúban fog feszíteni,
elfelejti az emberi szokásokat, és azzal együtt a szégyent is…
— Itt vagyunk, Ganka, megjöttünk.
 Ganka úgy nézett körbe, mintha álmot látna. De nem tudta, mi a
valóság, mi a rémálom… teljesen összezavarta ez a koboldkölyök, már maga
is olyanná változott, mint ő, nem képes az álmot és a valóságot
szétválasztani. Összeborulnak, majd szétválnak a sötét fenyők, zöld kupola,
sátor, mohás domb…
De nincs ott semmiféle földkunyhó: csak egy feldúlt, rémisztő gödör,
rongyok, gallyak, nyirkos, kidőlt fatörzsek, ászkarákok nyüzsögtek,
mellettük pedig, istenem, egy hasonló feldúlt halom, nyirkos föld szaga
érződik, és valami kiáll a földből, valami fehér, csak nem egy csont?
És mindenhol… mindenhol vérszag terjeng.
— Levelecske — szólalt meg a lány kiszáradt ajkakkal —, mi ez,
Levelecske? Hova hoztál engem?
A félhomályban megcsillant a koboldkölyök két szeme — zöld
mocsarak, ahol ő, Ganka, elsüllyedt, örökre elsüllyedt.
— Becsaptalak, Ganka — vallotta be Levelecske, fejét lehajtva, szemével
ide-oda pillantva —, becsaptalak… Mert a troll létezik. Lejött a hegyekből.
Feldúlta a földkunyhót, ordítva elpusztított mindent. Alig tudtam
elmenekülni, Ganka. Fedora sírját is feldúlta. És a kecskémet is megölte,
Ganka, a troll megölte a kecskémet. Hogy fogok ezentúl élni? Ezek után
hogy fog Fedora beszélgetni velem? Honnan fog majd visszatérni? És kár a
kecskéért is, ej, de kár! Hazugsággal csaltalak ide, Ganka.
— Minek? — kérdezte Ganka halkan.
Ó, Ganka, nem fogsz te páfránylevélen heverészi a koboldkölyök
mellett, nem fogsz a földkunyhóban lakni. Nem kellesz te a
koboldkölyöknek. A halálodat akarja, azért csalt ide.
A koboldkölyök kihúzta magát, sovány volt, és sápadt, haja meg, mint
a róka aranyló szőre.
— Meg kell ölnöm a trollt. Emlékszel, hogy megálmodtam, Ganka?
Emlékszel? Valami nagyot és rémisztőt láttam… emlékszel az álmomra?
Annyiszor próbáltam tovább álmodni azt az álmot, de nem tudtam. Most
végre megértettem: ez egy troll volt, Ganka. Segíts nekem, egyedül nem fog
menni.
 — Hogy? Hogy segítsek? — kérdezte a lány még halkabban, szinte már
suttogva.
— Téged nem fog bántani, Ganka, mert még ártatlan vagy. A troll
szereti az olyanokat, mint te. A jégleányokat is barlangokban rejtegeti,
senkit sem enged a közelükbe, egyedül játszik velük. Téged is el akar majd
rabolni, Ganka. Mosolygj rá… És akkor utánad megy. Követni fog téged,
ahova én mondom.
Ganka hallgatott. Aztán gyorsan, nagyon gyorsan bólogatni kezdett.
Nincs már más reménye, csak az áruló koboldkölyök. Minek, istenem,
minek álltam vele szóba? Hiszen anyuska is, Markian atya is megmondta,
hogy nem szabad az erdei szerzetekkel játszani.
A lány felemelte a fejét, hátradobta a hajfonatát, és elmosolyodott.
És akkor meglátta a troll szemét a magasban — sárga volt, és
félelmetes.
Istenem, de ijesztő ez a troll — mint egy mohával benőtt hatalmas,
göcsörtös fa, karja, mint a vaskos ág, pofája hosszú, szeme kivillan a lapos
homloka alól, bömbölve ütögeti a mellkasát a mancsával, a mellkasa meg
kong, mint egy üstdob.
Ganka valahogy megértette újdonsült női mivoltával, hogy a troll neki
teszi magát, neki, Gankának akar tetszeni…
És a lány megint elmosolyodott, kacéran megrántotta a vállát, a troll
meg még erősebben verte a mellkasát, és még hangosabban bömbölt; ekkor
a koboldkölyök megragadta a lány kezét, mint akkor éjjel, és futottak, ágak
alatt bújva, fatörzseken átugrálva, a troll meg csak rohant utánuk,
széthajigálva az útjában álló fákat, letördelve az ágakat. Ganka hallotta a
recsegést és a dübögést és a bömbölést, lélekszakadva rohant, és
megfordulni sem mert, mert tudta, mit fog látni — a fák törzse előtt rohanó
félelmetes, szőrös árnyat. A koboldkölyök körmei belemélyedtek a
csuklójába, húzta a lányt, húzta maga után. Megint futottak, a koboldkölyök
ismerte a titkos ösvényeket, a troll meg beszorult a vihar kidöntötte fák
alatt, tépkedte az ágakat, megint bömbölt, jaj, inkább soha ne jött volna le a
hegyről! Kiértek a tisztásra, Ganka körbenézett, és megérezte az égő
fahasábok, fű és növények ismerős illatát, aztán a ködből és zűrzavarból
kirajzolódott apus szigorú és Mitro meglepett arca, mert épp azon voltak,
hogy bezárják a szellőzőnyílásokat, amikor a tisztáson kifulladva, egymás
kezébe kapaszkodva Ganka és a koboldkölyök bukkant fel.
A troll rögtön utánuk ugrott elő, és ordítva tört át a mogyoróbokrokon.
Apus bátor ember volt, és azonnal a fejsze után nyúlt, ám a troll
legyintett egyet a hatalmas mancsával, és apus, mint egy bábu, repült
oldalra. A troll megállt Ganka előtt, és a lány meglátta a vörös szőr borította
testét és óriási férfiasságát. A troll lehajolt, pofáját a lány arcához nyomta
(fekete orrlyukai kitágultak és összehúzódtak, ki és össze, ki és össze),
megszimatolta Gankát, hirtelen kinyújtotta a mancsát, és ujjával
megérintette a lány orcáját…
Ganka pedig, akinek eszébe jutott, hogy mire kérte az az átkozott
koboldkölyök, mosolyogni kezdett, és kacéran megvonta a vállát.
Ej, te koboldkölyök, hát nincs neked szíved, odaadsz engem a trollnak,
hadd tépjen szét kedvére?
Nem, a koboldkölyök nem hagyta cserben, valahonnan hátulról
előugrott, odébb lökte Gankát, és ugyanúgy, mint a troll, megdöngette
sovány mellkasát, és morogni kezdett, mókásan és vékonyka hangon, mint
ahogy egy kismacska nyávog.
Álltak egymással szemben, döngették a mellkasukat, vicsorogtak
egymásra, aztán a troll felemelte a mancsát, és a koboldkölyökre támadt —
hatalmas és fekete volt, mint egy hegy, a koboldkölyök meg egészen
aprócska, pont olyan volt, mint a Szentírásban Dávid és Góliát története,
Ganka emlékezett rá, Markian atya mesélte. A koboldkölyök nyávogott
még egyet, és még egyszer megdöngette a mellkasát, aztán sarkon fordult,
és futásnak eredt, a troll meg utána, a mancsával hadonászva. Úgy tűnt,
hogy mindjárt elkapja, de a koboldkölyöknek mindig sikerült kicseleznie,
nem adta meg magát, Ganka pedig látta, hogy egyre közelebb csalja a trollt
a boksához, már a tetejére is felmászott, ott ugrándozott rajta, súlytalanul,
könnyedén, soványan, kiálló bordákkal. Megállt a boksa tetején,
megdöngette a mellkasát, és morogni kezdett. És a szellőzőkön kiáramló
füstben hirtelen óriásnak tűnt Ganka szemében, majdnem akkorának, mint a
troll, a morgása is hangossá vált. Az árnyéka a trollra esett, és a troll is
morogni kezdett, felugrott a boksa tetejére, pont azon az oldalon, ahol a
sárga, összepöndörödött tűlevelű, ferde fenyőfa nőtt.
A szikrázó lángcsóva szinte az eget súrolta.
Ganka eltakarta a szemét, aztán befogta a fülét is.
És amikor elvette a kezét a szemétől és a fülétől, meglátta, hogy Mitro
segít apusnak felállni, a tisztáson pedig Zelenij Kut-i férfiak állnak
vasvillákkal és fejszékkel a félelmetes Markian atya vezetésével, anyuska is
ott állt, kendője sarkával igyekezett eltakarni a száját, a koboldkölyöknek
meg se híre, se hamva, csak a mogyoróbokrok ágai hajladoztak a tisztás
túlsó oldalán, és valahonnan távolról hallatszott:
— Ganka! Visszatérek! Eljövök érted, Ganka!
…majd a hangja a távolba veszett…
Ganka zavartan körbenézett, és megkérdezte:
— Anyuska, mi a baj? Miért sírsz?

Régebben Roman dühös volt, de vidám, most viszont dühös lett, és komor.
Anyuska savanyú tejből csinált neki borogatást, aztán útilapu és vérehulló
fecskefű főzetet: a fekete kéreg lejött már a homlokáról és orcáiról, a helyén
pedig új, de valahogy nem odavaló, illetlenül rózsaszín bőr jelent meg.
Roman egész arca meztelennek tűnt, és színes kendős, kigombolt bekecsben
járkáló lányok már nem időztek el a kerítésüknél, hogy mintegy véletlenül
belebotoljanak Romanba a kapuban, nem kuncogtak a tenyerükbe, nem
pirultak fülig, emiatt is dühöngött Roman, gondolta Ganka…
De Gankát többé nem bántotta, úgy tűnt, hogy szégyellte magát, hogy
kizavarta akkor a lányt az udvarra, egyenesen a troll karmai közé.
Roman most már állandóan otthon volt, és a kicsikkel
vessződobozokat font, amíg apus és Mitro a szénégető tisztáson bontották le
a boksát és ásták ki a szenet. Amint lehullik a hó, a téli úton eljön szánján
az intéző, és elviszi a vessződobozokba rakott, jobb minőségű szenet. Azt
meg, ami rosszabb, apus és a fiai viszik le a vásárba… De Roman nem
boldogult a vesszőkkel, mert megégett keze nem engedelmeskedett, emiatt
Roman még dühösebb volt. Ráadásul a hó sem maradt meg, lehullott és
elolvadt, lehullott és elolvadt, néha meg felváltotta az eső, jégtömlöcbe
zárva az ágakat. Az utat elmosta az eső, és még az a szóbeszéd is járta,
hogy a közeli erdőben kóbor medvét láttak, vagy még akár többet is.
Aztán végre megmaradt a hó, pont Szent Miklós napjára, és
megérkezett az intéző, egy pirospozsgás, elégett ember meleg bundában,
megpaskolta Ganka arcát, azt mondta, hogy igazi szépséggé cseperedett, és
még aznap el is utazott, magával vitte a teli doboz szenet, nyomában pedig
csak a porhanyós hó kavargott. Aztán apus és Mitro is befogta Pejkót,
elindultak a vásárra, Roman pedig otthon maradt, némán kiment az udvarra,
megállt a kerítés mellett, és ugyanolyan némán tért vissza, lefeküdt, és
arccal a falnak fordult: új bőre nem bírta a hideget, és csomókban hámlott
le.
A vásárról apus mindenféle új holmit hozott — anyusnak egy tarka
sálat, a kicsiknek mézeskalácsot, neki, Gankának meg egy színes szalagot
és egy üvegdarabkákkal keretezett, kerek tükröt. A tükör aprócska volt, de
valami csoda folytán Ganka egész fizimiskája belefért, és Ganka a hideg
téli reggelen nézegette, vajon tényleg igazi szépség vált belőle, ahogy azt az
intéző is mondta?
Arra jutott, hogy nem — a szépségeknek világos a hajuk, rózsaszín a
bőrük, mint a jégleányoké, ő meg, Ganka, amilyen feketeképű volt, olyan is
maradt. Igaz, felbukkanhatott benne valami új, amit ő maga sem értett, mert
a Zelenij Kut-i legények egyre gyakrabban járkáltak az ablakuk alatt,
kigombolt báránybőr kabátjukban, faragott nyelű fejszéikkel játszadozva.
És még ha csak egyszerűen járkálnának, de nem-nem, bepillantanak az
ablakon, ahol Ganka ül és hímez, hol keresztszemes öltéssel, hol simával.
Anyuska meg azt mondogatja, hogy tavasszal fogadniuk kell a kérőket,
apus meg csak bólogat.
Anyuska meg éjjelente halkan sírdogál… Apus horkol, nem vesz észre
semmit. De Ganka hallja.
Éjjelente Ganka maga is sírdogál, és hallgatózik, egyre csak
hallgatózik — nem járkál-e valaki a ház körül a hideg telihold fényében, nem
dörgölőzik-e a kerítésbe… A fagyos, kékes hajnalokon, amikor megfeji a
tehenet, halkan körbejárja a házat, először egyik, majd másik irányba… És
amikor senki sem látja, leveszi a póznáról a zöld fenyőágakból, száraz,
vörös tölgyfalevelekből font, szánalmasan lekonyuló, dérrel borított
koszorút, és óvatosan leszedegeti a kerítésről lógó vörös szőrcsomókat.
Nyomokat a hóban már nem látni, betakarta őket a hajnali hófúvás.

Egri Zsuzsanna fordítása

 Marija Galina

ÉRDEKES MÓDON ma jobban ismerhetjük a mostani orosz science

fictiont, mint annak idején a szovjetet. Szergej Lukjanyenko és a
S.T.A.L.K.E.R.-sorozat könyvei mellett további fordítások is megjelennek,
nem kevés éppen a Galaktikában. Sőt, a Sztrugackij életmű-sorozat mellett
beindult Kir Bulicsov írásainak kiadása is, így akár még a szovjet SF is
jobban megismerhetővé válik.

E havi szerzőnk, Marija Szemjonovna Galina 1958. november 10-én

született Tverben (akkor még Kalinyinnak nevezték a várost). Az ogyesszai
egyetemen biológiát tanult, a tenger élővilágára szakosodva. A
Szovjetunióban érvényes rendszer alapján PhD helyett kandidátusi
fokozatot szerzett. Sokáig biológusként dolgozott, az 1990-es évek közepén
például a norvégiai Bergen egyetemén lazacpopulációkat tanulmányozott
(The difference in brown trout [Salmo Trutta L.] blood composition from
acidic and limed sites of two rivers in Western Norway, Water, Air, and Soil
Pollution, 1997. május).
Első irodalmi próbálkozásai versek voltak, melyek a helyi, ogyesszai
lapokban jelentek meg. 1990-ben publikált először központi folyóiratban, a
Junosztyban. Első verseskötete 1993-ban jelent meg. 1995-ben felhagyott a
biológiával, és csak az írásra koncentrált. Mikor megkérdezték tőle,
visszatér-e valaha a biológiához, Galina ennek a lehetőségét kizárta.
Fantasztikus műveit eleinte még a Makszim Golicin álnéven adta ki.
Az elsőt 1997-ben jelentette meg a moszkvai Ekszmo-Pressz „A
legyőzöttek ideje” (Vremja pobezsdennih) címen. Egy darabig még
használta a Golicin nevet, de aztán lassan elhagyta ezt a gyakorlatot. A
2002-ben kiadott „Farkascsillag” (Volcsja zvezda) már a saját nevén jelent
meg. Írt rövidebb-hosszabb elbeszéléseket is, ezeket a magazinokon (pl.
Jeszli) kívül önálló kötetekben is publikálta. Korunk szokásainak
megfelelően dolgozott többszerzős ciklusokban is. Írt egy kisregényt a
Cthulhu-mítoszhoz: „Dagor” („Dagor”, Jeszli, 2006. október), Andrzej
Sapkowski Witcher-ciklusához: „Lant és egyebek” („Ljutnya i vszjo
takoje”, először lengyelül jelent meg, „Lutnia, i to wszystko”, Opowiesci ze
swiata wiedímina, szerk. Pawel Laudanski és Wojtek Sedenko, Solaris,
2013). Szerkesztett egy Sherlock Holmes-kötetet is: Cserep Serioka
Holmsza (Forum, 2006).
1987 óta él Moszkvában, és aktívan részt vesz az ottani irodalmi
életben. 1998 és 2001 között a Lityeraturnaja Gazetában dolgozott. A
Fórum Könyvkiadó Másik oldal című sorozatát szerkeszti. És számos
tanulmányt is ír, melyek egy részét a Fantasztikum a biológus szemével
(Fantasztyika glazami biologa) címen egy kötetbe gyűjtötte. Esszéi nem
csak oroszul jelentek meg, angolul is publikált, például az orosz
detektívtörténetekről (Outside the Law: Russian Detective Stories, Russian
Social Science Review, 2001. 2. szám).
Galina munkásságáért számos elismerésben részesült, költészetéért,
fantasztikus műveiért és kritikai tevékenységéért is kapott díjakat.
Az SF mellett továbbra is foglalkozik a költészettel. Rendszeresen
fordít oroszból és ukránból angolra, és az ő verseit is megjelentetik angolul.
Prózáját lefordították angolra, olaszra, lengyelre és magyarra is
(„Üdvözöljük gyönyörű országunkban!” Galaktika, 2018. szeptember,
október, „Dobro pozsalovaty v nasu prekrasznuju sztranu!”, Jeszli, 2010.
augusztus).
Zsoldos Endre
 Table of Contents
GALAKTIKA 346 XL
Tartalom
MARIJA GALINA - DAGOR
Marija Galina Ganka és a Koboldja
Marija Galina