BORISZ STERN

Egy dinoszaurusz feljegyzései

GALAKTIKA 352 XL
 A borító Col Price (Egyesült Királyság) munkája

Zapiszki gyinozavra © 1990 by Borisz Stern (Himija i zsizny)

 Tartalom

Borító
Címoldal
Bevezető
EGY DINOSZAURUSZ FELJEGYZÉSEI
ELSŐ RÉSZ
MÁSODIK RÉSZ
Borisz Stern
Jegyzetek
 Bevezető
HUSZONEGY éve ment el Borisz Stern, alig több
mint ötvenévesen. Az orosz SF, pontosabban speku-
latív irodalom nagy reménysége volt. Nem véletlen,
hogy Borisz Sztrugackij fedezte fel és indította el a
pályán, írásművészete a világhírű testvérpár leg-
szebb hagyományait folytatja. Több mint harminc
esztendeje megjelent kisregénye egy tudós utolsó
napjait végigkísérve az élet értelmén töpreng s a ha-
lál gondolatával játszik el. És közben a szovjet tudo-
mány egyik sötét korszakán ironizál. Az orosz olvasó
pontosan tudja, ki volt. L. akadémikus, Liszenko, a
botcsinálta mezőgazdász, aki nemhogy lehetetlenné
tette, de táborba, nemritkán a halálba küldte szak-
mai vetélytársait, s ezzel Oroszhonban évtizedekre
megakasztotta a genetika tudományát. S emlékeznek
M. akadémikusra, az autodidakta növénynemesítő
Micsurinra, aki csak egyszer járt külföldön, éppen
Magyarországon. Belterjes és parabolisztikus világ.
Bármely kelet-európai ország nyelvére lefordítható
az egész, az intézmények, a személyek is ismerősek,
jóllehet az utalások nagy része már csak az olvasot-
tabb olvasó számára világos. Közben gördül, robog a
cselekmény a végkifejlett felé. Elbúcsúzik-e az élettől
a szovjet atomtudomány sugárzástól megfertőzött
vezére? Sikerül-e unokájának méltó módon férjhez
menni?
Olvassák végig a kisregényt, megéri. A beavatot-
tak, bennfentesek számára mindenképp. A Galaktika
olvasói, a sci- hívők – jóllehet ők és rajongott szerző-
ik is kapnak Sterntől néhány csípős, de nem igazta-
lan fricskát – bizton ilyenek. Bízom benne, hogy ma-
radéktalanul megértik a korán távozott szerző üze-
netét.
Földeák Iván
EGY DINOSZAURUSZ FELJEGYZÉSEI
 ELSŐ RÉSZ
1.

A nevemet a Tudomány és Gondolkodás népszerű fo-

lyóirat bármely számának utolsó oldalán megtalál-
ják a szerkesztőségi munkatársak névsorának élén.
Ahogy a mondás tartja: „Ne szalasszák el!” A nevem
már régóta nem képez katonai vagy államtitkot. Ko-
morovics J. V., a folyóirat főszerkesztője. Nemsokára
gyászkeretbe kerül… valahogy így:
KOMOROVICS J. V.
Majd örökre eltűnik, miután nincs gyermekem…
(Kivéve a kisunokámat, de ő is előbb-utóbb férjhez
megy, és fölveszi az ura nevét.)
Jurij Vasziljevics a kereszt- és atyai nevem, s egy
szépséges nyírfaerdőben élek a pecsenyegi víztároló-
nál Berezanyban, a tudósok városában. Korábban a
települést Pecsenyezskinek hívták, ám átkeresztelték
(akárhogy is vesszük, a pecsenyegek – más nevükön
besenyők – egykor népünk esküdt ellenségei voltak).
Nyilván Dubna hatására tették, ha van Dubna (Töl-
gyes), akkor legyen Berezany (Nyírfás) is.
Hát legyen. A név amúgy sem vert gyökeret. Ná-
lunk minden másképp van – a legfőbb intézményen
nincs cégtábla, viszont van rádióteleszkóp, szeizmi-
kus mérőállomás, kísérleti reaktor, veteményesker-
tek, melegházak, a túlparton pedig, Kuzminykiben
töméntelen eldugott laboratórium és mindenféle tu-
dományos kóceráj, s még egy emeletes Tudósok Háza
is, ahol nemcsak érdemes művészek teszik tiszteletü-
ket, de fellépnek a szórakoztató ipar nő- és hímnemű
csillagai is.
 „Ne búsulj, hisz előtted az élet…” – hányszor hallot-
tuk.
Kuzminyki és Pecsenyezski alkotják az életteremet,
ökológiai odúmat… Itt élek. Máshol képtelen lennék.
Ogyesszáról, ahol születtem, gyermekkoromat és if-
júságomat töltöttem, nem sok emlékem maradt,
csak véget nem érő, elmosódott élményeim. Ó,
Ogyessza!… Az ördög tudja, mikor jártam ott utoljá-
ra, azóta, hogy felkaptam vulkánfíber bőröndömet,
hozzákötöztem védangyalom ketreckéjét, és elhúz-
tam a csíkot Moszkvába, minél messzebb a Fekete-
tengertől, az ogyesszai imposztoroktól, az aranybor-
jas Sura Balaganovtól és a tolvajkirály Miska Japon-
csiktól… Szó se róla, talpraesett ckók voltak, helyén
volt az eszük, na és persze a szívük is – jól mondom?
Tehát Ogyesszáról egy szót se többet. Gyanítom,
hogy ogyesszai emlékeim már régóta összekevered-
tek irodalmi élményeimmel (a fejemben amúgy is
minden összekeveredett), ezért nem akarok hazudni.
Az igazat megvallva a fővárosban sem időztem so-
kat – voltaképp egy tudósnak Moszkva csupán arra
kell, hogy tisztes képzést nyerjen hiteles kezekből…
és aztán egész életében egy erdőben ücsörögjön.
Lám, már készülök a halálra, a ki- és bejelentkezéssel
nem lesz gond, Kuzminykiben a temetőben a díszsír-
hely már régóta „betáblázva”, nem vonz semmi az er-
dőn túlra – az elmúlt, ördög tudja, hány esztendőben
alig háromszor keveredtem ki rengetegünkből: hiva-
talos úton jártam Moszkvába, majd felugrottam csak
úgy Leningrádba, és távolabb, a Csukcs-félszigetre.
Ez a röpke érintkezés a civilizációval egy életre elég
volt. Elnézést, ha félreértenének, de én Kuzminyki-
ben jobban érzem magam.
Hát akkor ücsörögj csak a te Kuzminykidben!
 Nagyon öreg vagyok. Nemrég múltam kilencven –
így a századik életévem csak egy karnyújtásra van. A
szklerózis teljesen a hatalmába kerített, de még le tu-
dok kászálódni a második emeletről hit nélkül, és
gyalogosan átbotorkálok a havas úton a Tudomány
és Gondolkodás szerkesztőségéhez. Nem túl derűsen
csengő nevem ellenére nem vagyok komor személyi-
ség, jóllehet nemrég egy nálamnál if jabb vénember
régimódi asztrahánkucsmában félve így tisztelt meg:
„Bocsásson meg, Jurij Vasziljevics…” – és sietve utat
adott.
Bizonyára reggelente megrémisztem az embereket.
Egy kívülálló kihalófélben levő mezozoikus hüllőnek
láthat, akinek esze ágában sincs kihalni. Ez a reggel
szklerotikus hatása. Mert a szklerózisom éppen hogy
reggeli – egész életemben éjszakai bagolyként dolgoz-
tam, és most, más vén sorstársamtól eltérően reggel
aludni szeretnék, jót szundítani, akár egy kisiskolás.
Járás közben alszom. Reggel jobb, ha hozzám sem
szólnak. Ha pedig exkuzáltad magad – eredj utadra!
Abban, hogy egy ismeretlen vénember tudja a ke-
reszt- és apai nevemet, nincs semmi különös – itt
mindenki ismer. Cégéres ckó vagyok.
Ma reggel az unokámról rám ragadt egy népszerű
dal sora. Ezt dúdolom egy szó változtatással: „Papi,
ne sírj, a lu elszállt…”, s ütött-kopott ZIM gépko-
csim olyan csigalassúsággal gördül mellettem, hogy
a sovány varjak, miközben kapirgálnak a jeges úton,
még arra is lusták, hogy szárnyra kapjanak, odébb to-
tyognak, így adnak utat. A sofőr végül már nem tud-
ja elviselni ezt a vánszorgást, kinyitja az ajtót, és
szemrehányón gyelmeztet:
– Jurij Vasziljevics, nem arra van dolga…
 A jelenet a varjak nagy örömére minden reggel
megismétlődik. Elfelejtem, hová készültem, jóllehet
este lefekvés előtt kisunokám a kabátom szivarzse-
bébe dugja a „szklerózismentő” feljegyzést a napi
programmal: „Nagypapi, ma ezt és ezt kell elintéz-
ned.” A papír kikandikál a zsebemből, akár egy zseb-
kendő, ám reggelente elfeledek belepislantani, estére
viszont elmúlik a szklerózis, és már nincs rá szüksé-
gem.
– Jurij Vasziljevics, nem arra van dolga!
Megtehetné, hogy nem ismétli el, hisz közben ma-
gamtól is rájöttem. Lassan megfordulok, akár egy te-
hén a sajtár felett, és sétapálcámmal kopogva másfe-
lé veszem az irányt, a három háztömbnyire lévő, cég-
tábla nélküli intézménybe – még jó, hogy az utat odá-
ig beszórták homokkal.
Pavlik, a sofőröm beletapos a gázpedálba, és szin-
tén irányt változtat, megsértve a közlekedés összes
lehetséges előírását. Most az úttest bal oldalán követ,
akár a brit szigeteken, Komorovics akadémikus sze-
mélyi sofőrje itt, főnökével ellentétben, nem fél sem-
mitől. Merthogy a főnök a világon mindentől fél: a
csúszós járdától, a huzattól, a forralatlan csapvíztől,
a hangos szótól, a rohanó emberektől. Félek, nehogy
valakit akaratlanul is megbántsak, vagy megfeled-
kezzek valami fontosról, de leginkább a világ sötét
erőitől félek, amelyek nem is olyan régen az értelme-
met elválasztották a testemtől, felaggatták arra a bi-
zonyos léggömbre, és most onnan, kantárszárról -
gyel. Azt mondják, hogy ilyen tudathasadást éreznek
az ópiumszívók… Sajnos nem tudom, sohasem pró-
báltam.
Nos, értelmem most egy madzagon himbálódzva
gyelmesen követi onnan felülről, hogyan vánszo-
rog szánalmas porhüvelye a munkahelyére. Nem a
legkellemesebb érzés. Félek, hogy a madzag egyszer
csak elszakad, a lu elszáll, és irányíthatatlan rom-
halmaz testem a tehetetlenségtől űzve tovább ván-
szorog, fogalma sincs, hová… Papi, ne sírj, a lu el-
szállt…
– Elnézést, Jurij Vasziljevics, szánna rám öt percet?
„Mi a fenét akar?… – töprengek. – Megint ez a vén-
ember. Ki a csuda lehet?”
– A legelső helyiérdekűvel jöttem, hogy találkoz-
zam önnel, de lehet, hogy a nevem…
És még mond valamit.
Nem értem, mit is mond? Valamit kér, valamitől
fél… Koldus lenne? Kopottas fejfedő, asztrahánjuh
prém kucsma… Nem néz ki koldusnak.
– Az viszont kék – felelek, s botommal haragosan
kopogva ellépdelek mellette. Hisz mindenkit gyel-
meztettem, jobb, ha reggel békén hagynak, különö-
sen az ismeretlenek.
A vénember elmaradt, el is feledkeztem róla, s las-
san közeledünk a nevenincs intézményhez – én me-
gyek elöl, mögöttem a fekete hivatali ZIM. Temetési
menetünk messziről látszik. A pisztolytáskás őr ki-
nyitja előttem a nehéz ajtót, s Pavlik az utolsó pilla-
natban közli velem:
– Egy órácskára elugrok valahová.
Pavlik nem kérdez, nem kér, hanem éppenséggel
közöl. Tudja, hogy nem mondok nemet. Tudja, hogy
nagyon is lágyszívű főnökét ugyanúgy használhatja,
mint a hivatali ZIM-et. Eszem ágában sincs megkér-
dezni, ugyan hová ugrik el egy órácskára. Ismerem,
akár a tenyeremet. Nem érdeklik a különutak, a mel-
lékes – Pavlik igazi aszfaltbetyár, mondhatnám úgy
is, hogy csődör – egy óra elég neki, hogy lerendezze
szerelmi légyottját… Én ezt már minden bizonnyal
soha nem fogom megérteni – hogyan talál magának
partnert reggel?! Hisz mind dolgoznak!
– Jól van, ugorj…
A biztonsági őr becsukja mögöttem az ajtót, és
máris bent vagyok névtelen intézetemben.

2.

Rohannak hozzám, hogy lesegítsék rólam a télikabá-

tot, de nem hagyom – én magam gombolom ki. El-
lépdelek a „Dicső veteránjaink” tabló előtt, amelyen a
fő helyen az én kiretusált fényképem díszeleg, fel-
cammogok az első emeletre, s nem engedem, hogy
bárki belém karoljon. Ott, az emeleten van a dolgozó-
szobám. Már régóta gyelem, hogyan változtatják
ezek a pokolfajzatok emlékmúzeummá – mindenféle
háború utáni kacattal tömik tele: kínai, sárkánydíszí-
tésű, selyemburás asztali lámpával, hajlított támlájú
székekkel s vastag, kristályosan metszett, fedeles tin-
tatartóval…
Legyen, ha nekik így tetszik.
Ha ennyire tetszik, hogy elevenen eltemethetnek.
Kilencvenen túl már borzadály az élet. Eszem ágában
sem volt ilyen sokáig élni.
A szobába besettenkedik legderekabb és kedvenc
tanítványom, Vlagyiszlav Nyikolajevics Nemha-
lovszkij, ennek a név nélküli intézetnek az igazgatója.
Tipikus lelencházi ragadvány családnév, olyan mint
az „Lelencszkij” vagy a „Csavargovics”, esetleg „Falu-
végin”. Sovány, magas, szálfa egyenes, az ilyenekre
mondják, hogy „karót nyelt”, jóllehet tartása egy go-
nosz ideggyökér-gyulladás eredménye, amit fél év-
századdal ezelőtt szedett össze egy személyszállítás-
ra kényszerült, huzatos marhavagonban.
Vlagyikot már értesítették érkezésemről. Vizsla te-
kintetére az ajtó óvatosan becsukódik, kezében egy
teáskanna s egy tányér szendvicsekkel. Ügyesen ma-
nőverez velük. Az orvosok gyanítják, képes rá, hogy a
tárgyakat tekintetével mozgásra bírja. Ez egy régebbi
baleset eredménye, én azonban gyanakszom, hogy
az ajtót észrevétlenül a lábával csukta be…
Most együtt fogunk teázni.
Mindig ebből az ezüst tartóba helyezett vizespo-
hárból iszom a teát, melybe cikornyás betűkkel bele-
vésték: „20 éves a Munkás-paraszt Vörös Hadsereg”.
Ebből ittam, amikor Berezany-Nyírfást még Pecse-
nyezskinek hívták, és az ezüst pohártartóknak az
ajándékboltokban nem volt ilyen harapós áruk. Meg-
boldogult nejem vásárolta őket (három darabot),
mert miután megkaptam az első állami kitüntetést,
úgy vélte, ideje kissé tollasodnunk. A pohártartók
felszentelésénél jelen volt N. akadémikus és a fegy-
verkezési népbiztos is személyesen. Most is ebből
iszom a teát. A második a szerkesztőségben van, a
harmadiknak nyoma veszett… vagy ellopták.
Halálom után ezek a pohártartók íróasztalomon
horgonyoznak le, örök időkre…
Kellett ez nekem!
Várom, amíg kihűl a tea, s közben Vlagyiszlav Nyi-
kolajeviccsel csevegek. Világos, hogy Vlagyiknak sok
a dolga, igyekszik mielőbb letudni a dolgot, de nem
mutatja ki. Érdeklődik kisunokám egészsége felől. Az
ugyanis magától értetődik, hogy az én egészségem-
mel minden a legnagyobb rendben, ám hogy miként
érzi magát Tatjána, az valóban érdekli Vlagyiszlav
Nyikolajevicset, mert régóta és reménytelenül sze-
relmes bele. Ám csitt, erről egy szót se! Ez hétpecsé-
tes titok, tiltott téma.
Teázunk és rágcsáljuk a fekete kaviáros szendvi-
cseket. Hát igen, a felvágottakat nem kedvelem, a fe-
kete kaviár viszont hasznos a gyerekeknek és az öre-
geknek, bár a szklerózist nem űzi el. Vlagyiszlav Nyi-
kolajevics lelkesen megosztja az intézet legfrissebb
pletykáit és az intézeten kívüli híreket, én viszont
váratlanul, a legnagyobb meglepetésemre felteszek
egy szakmai kérdést. Igazgatóm arcára meglepett és
szégyenlős kifejezés ül ki, ilyen még akkoriban for-
dult elő nála, amikor egy rövid ideig csak tudomá-
nyos segédmunkatársként szerepelt az állománylis-
tán. Nyomban kijelenti: „Ezt fel kell jegyeznem” – s a
lu m imbolyogva gyeli, hogyan parancsolja magá-
hoz tekintetével Vlagyik az asztali naptárt, hogy fel-
rója rá szakmai észrevételemet… Már hozzászoktam
az e éle bűvészmutatványokhoz, ám egy kívülállóra
ez a „parakinetikus” jelenség lenyűgöző hatással van.
Még felhörpintünk egy pohár teát, fecsegünk egy
keveset, azután továbbállok. A látogatásom ponto-
san egy óráig tart, ahogy a gépkocsivezetőm is felté-
telezte. Az a helyzet, hogy én ennek a nevenincs in-
tézménynek a tiszteletbeli igazgatója vagyok, jóllehet
valójában fogalmam sincs, mit kell tennem ezen a
poszton. Már régóta arra készültem, hogy nyugállo-
mányba vonulok, ám ott fenn rinyáltak, húzták az
orrukat, s ahelyett, hogy se szó, se beszéd kitették
volna a szűrömet, úgy döntöttek, „a haza nem enged-
heti meg azt a fény űzést, hogy elpazaroljon ilyen em-
bereket”. Meghagyták a hivatali ZIM-et Pavlikkal, s
megkértek, hogy „pihenés közben a számomra alkal-
mas időben ellenőrizzem az általam kinevelt tudós-
iskolát, s adjak nekik ÉC-eszeket (értékes célirányú
útmutatásokat). Legalább havonta egyszer. Ez ele-
gendő.”
Amit éppen most is teszek, s közben zavarom az
emberek munkáját.
Ünnepi zakóm mellrésze telis-teli kitüntetésekkel,
az egyik külföldi kereszt már a hasamat verdesi.
Nem viccelek, a legkisebb évfordulón is a zakómra
tűznek valamilyen érdemrendet Kuzminykiben, a
Tudósok Házában. Már nem titok, hogy nyomban a
háború után az én laboratóriumom tett egy olyan el-
méleti felfedezést, amit nem csupán honvédelmi jel-
legű továbbfejlesztés követett, hanem meglepeté-
semre még a háziasszonyok számára is hasznosnak
bizonyult, s hosszas hezitálás után új pályára állítot-
ta hétköznapi kémiai ismereteinket.
(Tudom, hogy az „új pályára” kifejezés zsurnaliszti-
kus fordulat, de mit sem tehetek, nem tanultam
meg, hogyan találjak ki új közhelyeket, adj’ Isten,
hogy a régieket ne feledjem el.)
– Nos, ami még meglepő… – emlékezem a teát hör-
pölve. – Emlékszel, mi csábított azzal a japán nőcivel
a Csukcs-félszigetre? Érthető, hogy eljutva a világ vé-
gére, ott akartam hagyni a lábam nyomát, s nyom-
ban megfürödtem a Bering-szorosban. A japán isten-
nő elfordult, én letoltam a gatyámat, és éppen csak
belefogtam a lozó ailag megtámogatott merülésbe,
amikor látom, hogy valami ismerős, otthoni dolog
úszik felém a hullámokon… jobban szemügyre vet-
tem… Szűzanyám, hiszen ez közös felfedezésünk
eredménye! Már a fürdéstől is elment a kedvem. Kép-
zeld, elutaztál a világ végére, hogy belebotoljál abba,
amit elkövettél…
 Vlagyiszlav Nyikolajevics zavarba jön, és sietve be-
fejezi a nyitva hagyott mondatot:
– Hogy belebotoljál saját felfedezésed mellékhatá-
sába. Nyilván valaki kihajította egy arrafelé úszó ha-
jóból. Én is láttam ilyent… a Fekete-tengerben.
– Igen, emlékszem! – kapok hirtelen észbe. – Tu-
dom, miért is tolakodtam ide. Ma van a folyóirat év-
fordulója, téged is meghívtunk. Nyakkendő nem kö-
telező.
Vjacseszlav Nyikolajevics bólint. Saját évfordulóin
feszeng, másokén unatkozik, ám ma időben eljön, s
végigüli, mert ott lesz Tatjána is.
Kiiszom a teát, és érdeklődéssel gyelem, ahogy az
üres pohár a csikorgó teáskanállal közeledik a tinta-
tartókészlethez.
Mellesleg meg kell súgni ezeknek a múzeumi akti-
vistáknak, hogy a háború után itt, a falbemélyedés-
ben az ifjú Sztálin arcképe lógott – halálom után a
dolgozószobámban minden „à la naturel” legyen.
Kész, indulhatok a szerkesztőségbe. Az ablak ma-
gától kinyílik, hogy kiszellőzzön utánam a szoba… A
könyökömön jönnek már ki ezek a trükkök, kisuno-
kám, rántsd meg a zsinórt, s az ajtó kinyílik.
Vlagyiszlav Nyikolajevics lekísér egészen a bejára-
tig, a pisztolytáskás őr pedig kinyitja előttem. Érde-
kes, igazi a Makarov-pisztoly, vagy újságpapírral van
a táska kitömve? Valódi kell hogy legyen.
Pavlik már vár a kijáratnál. A hintó előállott, de
nem ülök be, mert most lengyel kölni bűze árad belő-
le. Ez a szag mindig valamire emlékeztet, s tudatom
ismét meghasonlik.

3.
Temetői menetünk most lassan vonul az N. akadémi-
kusról elnevezett sugárúton, csak éppen másik
irányba. Az utat egyenest belevágták a nyírfaerdőbe.
Szívesen sétálok itt. Egy reggel kijöttem, hogy csa-
tangoljak és töprengjek. Estére Tatjána nyugtalan-
kodni kezdett, felhívta az intézetet. Vlagyiszlav Nyi-
kolajevics pedig – örül, ha tüsténkedhet – kiadta az
ukázt a munkatársaknak és a biztonságiaknak, hogy
fésüljék át az erdőt. Nem találtak meg, jóllehet senki
elől nem bújtam el. Helikopterpilóták vittek aznap
este haza, akikre közvetlenül a pecsenyegi víztároló-
nál bukkantam. Ha nem volt repülőidő, ott pecáztak,
s ekkor gyeltek fel egy őrült öregúrra – a jégen ban-
dukoltam, s módszeresen és dühösen a befagyott lé-
keket lukasztgattam.
Most közömbösen ellépdelek a nyírfaliget mellett.
Dolgom van, dolgom, úgy bizony, ráadásul az erdő
már foglalt is – az én nyírfáim között kóborol az az
öregúr asztrahánkucsmában, aki reggel utat adott
(mellesleg ilyen szőrmeféleséget a sztálini középkor-
ban a művészet és tudomány érdemes képviselői,
milliomos kolhozok elnökei, csemegeáruházak igaz-
gatói és mindenféle góré viselt). Ráadásul alig vá-
rom, hogy eljussak a szerkesztőségbe. Már reggel óta
nem véletlenül oda csábít valami – ma van a nem tu-
dom hányadik évfordulója annak, hogy megjelent a
Tudomány és Gondolkodás első száma.
Ez a folyóirat életem utolsó kedvtelése. Én magam
hívtam életre, végigjártam az összes felettes hatósá-
got, s megleptem főnökeimet makacsságommal és
feljegyzéseimmel.
– Hogyan, még egy tudománynépszerűsítő folyó-
irat? – kérdeztek rá. – Hiszen van ilyen is, meg olyan
is!
 – Ez más lesz – dühödtem fel. – Feljegyzésemben
mindent megmagyaráztam, bizonyára nem olvasták
végig gyelmesen. Az összes tudománynépszerűsítő
folyóiratot egyetlen lángoló vágy fűti: népszerűsíte-
ni a tudományt, és összekapcsolni az élettel…
– Miért, maga nem azt akarja? – A főnökség nyom-
ban bizalmatlan lett, s gyanakodva nézett, mint aki
most mászott le a fáról.
– Nem, eszem ágában sincs. Most jött el annak az
ideje, hogy ne összekapcsoljuk, hanem megmentsük
az életet a tudománytól. Tudományellenes és nép-
szerűtlen lap lesz. Merőben új folyóirat. A tudományt
nem az élettel, hanem a gondolkodással köti össze. A
kettő eddig el volt egymástól szakítva. Ez is lesz a lap
címe: Tudomány és Gondolkodás.
– Uramisten! – szörnyülködött a főnökség. – Micso-
da fura cím! Mit akar vele mondani?… És ki lesz a fő-
szerkesztő?
– Én – válaszoltam lelkesen.
Sok év telt el azóta. Induláskor nem siettük el a dol-
got, alaposan körülnéztünk, no meg felfelé. Próbál-
tunk kicsit csibészkedni is… A lap virágzik. Az ország
legokosabb koponyái írják a cikkeket, s az a szóbe-
széd, hogy a tudós koponyák el sem tudják képzelni
az életüket a Tudomány és Gondolkodás nélkül. A
hónap végén még az olyan tiszteletre méltó akadé-
mikusok is, mint jómagam, türelmetlenül fürkészik
a postaládájukat, hogy megtudják, kit töröltek képen
közülük, és merre tart a tudomány a következő ne-
gyedévben. Ám nem csak a „tudós koponyák” a lé-
nyeg. Az a mendemonda járja, hogy lapunk mögött
valamilyen túlvilági erő áll, mivel a Tudomány és
Gondolkodás hasznossági mutatója olyan magas,
hogy ez valamiféle magyarázatot követel: érthetet-
len, ki engedélyezett minket, miért vagyunk ennyire
bátrak s egyáltalán, miért létezünk még – hiszen ad-
minisztratív szempontból a lapunk képtelenség…
Sehogyan sem tudom ezt megmagyarázni, még
magamnak sem. Nem tudom. Az igazat megvallva,
ennek a lapnak az ötletét a megboldogult N. akadé-
mikustól loptam, akiről a sugárutat elnevezték. Még
a háború előtt alapítani akart egy folyóiratot, mely
tudatosan végigkutatta volna minden tudományos
terv vagy felfedezés mellékhatásait, vagyis kitünte-
téseink fonákját.
– Náluk a tudomány tele van mindenféle némber-
rel – tréfálódzott szívesen N. akadémikus.
Elismerem, hogy tréfái azokban a zord időkben
nem voltak a legsikeresebbek, mert a sugárút elején
álló kis faházban, melyre felszögelték a bronz emlék-
táblát a rá csöppet sem hasonlító arccal, N. akadémi-
kust egy álló esztendeig házi őrizetben tartották –
előfordultak ilyen intézkedések is. A ház előtt őr állt,
feltűzött szuronnyal, N. akadémikus meg az ablakon
át köpködött kifelé gondozatlan veteményeskertjébe
– nem léphetek ki, köpök rá! Fél évig tartott, míg en-
gedélyeket írogattak nekünk ahhoz, hogy beléphes-
sünk ebbe a házikóba. És miközben titkos dokumen-
tumokat csempésztünk be aláírásra letartóztatott fő-
nökünknek, néha az életünket is kockáztattuk – az
őrök nem voltak egyformák. Egyszer az egyik gyönge
idegzetű még fülsiketítően a levegőbe is lőtt, majd
arccal lefelé belefektetett egy pocsolyába – belépési
engedélyem nem lévén –, s ott tartott, mint a nép el-
lenségét, amíg a felvezető oda nem rohant. Végül va-
lamennyien meguntuk ezt – az őrök, a főnökség, mi
és N. akadémikus, s megengedték neki, hogy őrkísé-
rettel bejárjon dolgozni. Majd később a kíséret magá-
tól eltűnt, azután hamarosan kiemelkedő védelmi
felfedezéseiért N. akadémikust magas állami kitün-
tetésre terjesztették fel. A békülés jeleként a fegyver-
kezési népbiztos együtt teázott vele a konyhámban…
valójában konyakot ittunk, csak a feleségem hitte
azt, hogy tea.
Most már értem: a főnököm hiteles tudományos
bírálatot akart – tudós bírálatot bármi áron, nem tö-
rődve azzal, ki teszi. Én Tudományos Inkvizíció cí-
met akartam adni a lapnak, ám az unokám lebeszélt
róla: „Ne hívd ki magad ellen a sorsot és a Kiadói Fő-
igazgatóságot!”
– Ma milyen nap van? – kérdeztem Pavliktól a kocsi
elefántfül ablakán át.
– Péntek.
– Tehát holnap szombat lesz – vontam le a merész
következtetést, és az erdőt bámultam, ám az öregúr a
asztrahánprém kucsmában már eltűnt a nyírfák kö-
zött, és én soha nem fogom megtudni, ki volt ez a
kortársam – egyetemi tanár vagy beszolgáltatási biz-
tos?
A nyílegyenes és irdatlan hosszú, egykori tanárom,
N. akadémikus nevét felvett sugárút (korábban az
„Út a kommunizmusba” nevet viselte) vagy tizenkét
kilométer hosszan nyúlik bele az erdőbe, egyetlen
kanyar nélkül, egészen a pecsenyegi víztárolóig, ám
nem sokat kellett botladoznom, míg eljutottam ad-
dig az emeletes, áloszlopos épületig, ahol egy szute-
rén háromszobás lakásban kapott helyet a Tudo-
mány és Gondolkodás szerkesztősége. Ezért az épüle-
tért újra meg kellett vívnom a grünwaldi ütközetet
egy Leonard Hrisztyianovics Glanc nevű parapszi-
chológus docenssel. Éppen abban az időben védte
meg kandidátusi disszertációját a biológia, medicina
és okkultista tudományok határterületén, és ezért
megengedték, hogy államköltségen fejlessze tovább
ezt a zagyvaságot. Én azonban az útjába álltam! Ter-
mészetesen retrográdnak tűntem, csak nem a saját
szememben. Még Tatjána is kérlelt Glanc érdekében –
de nekem az eszem ágában sem volt segíteni! Nem
tudom, mi a helyzet a telepátiával és a biomezőkkel,
ám ebben a vézna atalemberben annyi energia volt,
kalóriák feneketlen tárháza… Egy szó, mint száz,
megnyertem a csatát a lakásért Glanccal szemben, s
legalább annyira büszke vagyok erre a győzelemre,
mint összes többi tudományos sikeremre. Ha nem
lettem volna, a Tudomány és Gondolkodás nem egy
nyirkos alagsori lakásban, hanem valahol egy jéghi-
deg padláson ver tanyát. Különben a lényeg nem a la-
kásban volt, hanem az elvekben… gyűlölöm a sarla-
tánokat, még ha tiszta szívvel tévelyegnek is… Ami
az én elveimet illeti, azokról már régóta nem nyilat-
kozom.
A pince lejáratánál fekete, üvegezett tábla díszeleg
sárga betűs felirattal. Már rég le kellett volna cserélni
– a hőségtől és a fagytól az utolsó betűk lekoptak s
most ezt olvashatjuk:
TUDOMÁNY ÉS GOND SZERKESZTŐSÉGE
Műalkotásnak nevezném ezt a táblát. „Ingyér” al-
kotta meg házi művészünk, Asot Szahaltujev, s nem
szerepel a szerkesztőségi leltárban. Amikor évente
egyszer sor kerül a kiadói főigazgatóság „könyvvizs-
latására” (Tatjána így titulálja), komor hivatali dísz-
tulkok látogatnak hozzánk, hogy számba vegyék az
asztalokat, székeket és írógépeket, ám a táblára rá se
hederítenek. Ez fontos: már próbáltak ugyanis me-
rényletet elkövetni ellene. Ugyanaz a Leonard Hrisz-
tyianovics Glanc, aki valójában egy ártatlan balek,
ám miután elveszítette a csatát a háromszobás laká-
sért, azzal fenyegetett, hogy szemtanúk jelenlétében
saját biomezejével kitépi a téglafalból az összes tipli-
vel és csavarral együtt, s így igazolja, hogy ez az ő bi-
rodalma.
Végül valahogy megúsztuk.
Másik eset: felderítő egységeim jelentették, hogy
orvostudományunk fénylő csillaga, Sztyepanyjak-Je-
nyiszejszkij professzor (Tatjána családias közvetlen-
séggel csak „Sztyepán”-nak hívja) nem is olyan régen
informálisan (Tatjána így mondta: „inas formában”)
megígérte, hogy egy téglával szétveri a táblát. A fe-
nyegetés valós veszélyt jelentett… ám erre a Homo
sapiensre most nincs kedvem sem szót, sem gondola-
tot pazarolni.
A tábla mind a mai napig ép. Újra elolvasom. A hi-
ányzó betűkkel is van értelme. TUDOMÁNY ÉS
GOND – nekem így még jobban is tetszik.
Úgy kellett ez a tábla, mint púp a hátunkra.
– Jurij Vasziljevics, egy órára elugrok valahová –
szakítja félbe töprengésemet Pavlik. Nyugtalan, hogy
olyan sokáig bámulom az üveg mögé rejtett táblát.
Hajlott koromban már nem túlságosan izgatnak a
budoárproblémák, mégis érdekes lenne megtudni,
hogyan nyeri el sofőröm a női nem rokonszenvét.
Ugyan miért itatják, etetik s döntik ágyba? Egyszer
megkérdeztem tőle: „Miért vannak úgy oda érted?…”
Pavlik titokzatosan elmosolyodott, s így felelt:
„Hosszú és régi mese egy csődörről…”
– Jól van, ugorj!
 Elhajt, én meg belépek a szerkesztőségbe.

4.

A Tudomány és Gondolkodás szerkesztősége egy há-

romszobás, sötét előszobás, alagsori, néhai állami la-
kásban kapott helyet. Asot Szahaltujev az évforduló-
ra az előszobát kitapétázta az elmúlt évek fehér színű
folyóirat címoldalaival – a kezdetektől mostanáig.
Ma aláírom a soron következő, áprilisi szám nyomdai
imprimatúráját. Asot a lap indításakor terjengősen
elmagyarázta, miért kell a borítónak feltétlenül fe-
hérnek lennie, de én már elfelejtettem, miért is… Ta-
lán kimondottan azért, hogy ki lehessen velük tapé-
tázni az előszobákat.
Ez az ember megkaparintotta a Tudomány és Gon-
dolkodás művészeti irányítását, s számomra nem
marad más, mint hogy aláírjam nyomdába leadandó
illusztrációit és haverjai rajzait – ultramodern művé-
szekét, akiket Asot felkér az együttműködésre. Pecse-
nyezskibe realistákat hat ökörrel sem lehetne ide-
vontatni, ezért az avantgárd tolakodott be hozzánk…
vagy hogyan is hívják ma… underground. Legyen.
Az olvasóknak egyébként ez a dizájn tetszik, bár néha
illusztrátoraink tébolyult dolgokra vetemednek.
Máskor viszont csupán pajkoskodnak: fogják magu-
kat, és egy komoly problémát boncolgató cikkhez éj-
jeliedényt rajzolnak a maga természetes és ürítetlen
tartalmával… vagy néha még borzalmasabbat… A
rajzok miatt időről időre kellemetlenségbe kevere-
dünk. Kiadónk igazgatója, Zordonovics elvtárs egy-
szer a korrektúrára vörös lctollal véste fel egyszerű
és világos döntését:
„OBSZTRAKCIÓ!”
 Majd kétszer is aláhúzta, és aláírta. Azóta a szer-
kesztőségben ez amolyan jelszóvá lett. Ha honorári-
umügyben értelmetlen vitába keveredünk egy nagy-
menővel, egy harmadik valaki a szerkesztőségben
ceruzájával megvakarja a füle tövét s kihangsúlyoz-
va az „O” betűt, mély értelműen kinyilatkoztatja:
– Obsztrakció!
S mindenkinek egyszeriben minden világos lesz.
Hosszasan álldogálok az ünnepélyesen kidíszített
fehér előszobában, és a borítókat nézegetem. Ott a
következő szokásos rémálom, nem tudom levenni a
szemem róla. Végül pillantásomat nagy nehezen át-
navigálom a sarokra, ahol egy pár kopott középkori
síléc darvadozik trópusi bambusz síbotok társaságá-
ban.
Mit keresnek ezek itt? Fogalmam sincs. Nyilván va-
laki síléceken tette tiszteletét a szerkesztőségben.
Senki nem vesz észre. Rá se hederítenek főszer-
kesztőjükre, ma folyik a májusi szám előkészítése. A
nagyszobából, ahol tizenkét íróasztal terpeszkedik és
nagy a sürgés-forgás, kihallatszik Asot hangja. Vala-
min vitatkozik a rovatvezető Drozdovval, akivel egy-
kor unokám szerelembe esett (egész regény bontako-
zott ki – igaz, olcsó, és rossz papíron, akár a Regény új-
ság, ám erről csitt, egy szót se!). Fülelek. Asot és
Drozdov próbálják betenni a számba a soron követ-
kező illusztrált cikket, ám nem jön össze a dolog. A
cikk címe „Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij professzor
fogfájása”, s egy olyan illusztrációval kell házasságra
lépnie, mely hatalmas, odvas fogakkal teli állkapcsot
ábrázol.
– Nektek, művészeknek a lényeg a kép, a többire
tojtok… – Drozdov baritonjától remegni kezdenek a
sílécek. – Az se baj, ha a szöveget a feje tetejére állít-
juk, csak a kép beférjen. Honnan szedek ki nyolc sort
a kedvedért, mutasd meg! Minden sornak van értel-
me, rájuk épül a cikk. Akár a pillérek. Kiveszel egyet,
a cikk összeomlik. Vili? Miért kell húznom a szöveg-
ből? Inkább a fogaidból húzzál!
– Akkor szavanként húzz… – kérleli Asot. – Innen
egyet, onnan egyet… hisz ebben pro vagy.
– Obsztrakció – dünnyögi Drozdov, jóllehet hízelgő
számára, ha azt mondják, „ebben pro vagy”. – Min-
den szónak építő funkciója van. Mint a tégláknak a
falban.
Végül Drozdov belemegy, hogy kihúzzanak négy
hétköznapi, amolyan munkás-paraszt szót, Asot pe-
dig négy foggal megrövidíti a szuvas fogsort. Ha csak
így megy, legyen. Végül odacipelik majd elém a cik-
ket, hogy szignózzam. Külleme tökéletesen passzol
tartalmához, nekem meg a legvalósabban sajogni
kezd a fogam, jóllehet már egyetlen eredeti sincs.
Ám nekik még ez is kevés! Asot azt javasolja, hogy
a borító belső oldalára egy alig ismert amand mű-
vész képének reprodukciója kerüljön, amelyen egy
markos csontkovács szerzetes ingujját feltűrve tépi
ki embertársa szájából a fogát, miközben két másik
szerzetes hittársa lefogja az üvöltő páciens kezét és
lábát. Ez a naturális „obsztrakció” megrázó.
Továbbra sem vesznek észre, bár már régóta az aj-
tóban álldogálok.
– Melyik hónapban vagyunk? – kérdezem.
Elhallgatnak, fejük főnökük felé fordítják. Senki
nem emlékszik, melyik hónapban vagyunk, mert
most éppenséggel tél van, ha nem tévedek, míg ők a
májusi számot készítik elő leadásra.
 – Február, Jurij Vasziljevics – válaszol végül Marin-
ka. Ő az, aki rendszerint teát főz és felvágottba öltöz-
teti a szendvicseket, ma azonban valamiért asztala a
szerkesztőségi puccparádés porcelán étkészlettel és
tortásdobozokkal van megterítve. Ezt a derék terem-
tést a moszkvai zikai-műszaki főiskoláról irányítot-
ták át névtelen intézményünkbe, Vlagyiszlav Nyiko-
lajevics azonban azt javasolta, menjen át a sugárút
túloldalára a Tudomány és Gondolkodáshoz segéd-
szerkesztőnek, mert tudósnak nem nagy talentum,
viszont makacs, néha pimaszul az, csípős a nyelve és
erősen fejlett az igazságérzete – mindezek egy vala-
mire való újságíró jellemzői. Marinka olyan, mint egy
testes bőrönd két fogantyúval – örökösen tele a szája,
nyáron eperrel, télen süteménnyel.
„Ugyan miért fogyjak? – sóhajtozgatja szívesen. –
Ha lefogyok, akkor meg olyan leszek, mint egy be-
esett horpaszú aktatáska.”
– Február van, Jurij Vasziljevics. Úgy bizony. Ne va-
cilláljon!
– Tehát nemsokára itt a tavasz – vonom le a követ-
keztetést.
– Lehetetlen. Honnét tudja? – csodálkozik Marinka.
– A tavasz obsztrakció, Jurij Vasziljevics – jegyzi
meg Oleg Belkin, félbeszakítva telefonbeszélgetését.
Majd nyomban helyreigazít a kagylóba: – Elnézést,
ezt nem magának mondtam.
Oli Belkin hanghordozásából elég pontosan kive-
szem, hogy egy lerázhatatlan szerzőtől próbál meg-
szabadulni, akinek a cikkét már minimum két bíráló
visszautasította. Türelmesen, vagy húsz perce győz-
ködi, nyakkendője végével arcát törölgeti, miután
nem használ zsebkendőt. Mellette egy számomra is-
meretlen látogató foglal helyet egy széken. Amolyan
sci- szerző kinézetű (az ilyenek többnyire békések, s
néha közöljük az e ajta irodalmat – különösen
ősszel, amikor indul az elő zetés). A szerző bizonyá-
ra egyenesen Moszkvából és sítalpakon érkezett a
Tudomány és Gondolkodás szerkesztőségébe, s most
nyilván türelmesen várja, mikor szabadul fel irodal-
mi rovatvezetőnk, Oleg Pavlovics Belkin, hogy meg-
tudja, mi lesz a sorsa tudományos-fantasztikus no-
vellájának az Atlantisz után kajtató antarktiszi ásatá-
sokról, vagy valami hasonlóról.
– Tehát nincs megelégedve a lektoraink vélemé-
nyével? – ismétli Oli a kagylóba. – Jól értettem? Akkor
csináljuk ezt: nevezzen meg egy lektort, aki a kedvére
lenne… Kicsodá-á-át?! Nem hallom… Sztyepanyjak
professzort? Melyik Sztyepanyjakot? Jenyiszejszkijt
talán? Sztyepánt? Már csak ő hiányzik nekünk! – Oli
végül nem bírja tovább, s egy hangfokozattal maga-
sabbra vált. – Ugyan mit ért az adaptív homeosztá-
zishoz! Különben, ha nagyon ragaszkodik, elküldöm
cikkét véleményezésre Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij
professzornak.
Mégiscsak különös, hogy Belkin ma nyakkendőben
van, Marinka asztala meg tortáktól roskadozik. A
nyakkendő és Oli nyaka végképp összeegyeztethetet-
lenek. Bár az is elképzelhető, hogy Oli legutóbbi ki-
küldetésekor elhagyta a pulóverét, s mert nincsen
sálja, amivel torkát védhetné, nyakkendőt kötött. Lo-
gikus. Legutóbbi kiküldetésekor Kijevben hagyta a
nadrágját, még korábban Novoszibirszkben pedig
hordozható írógépét. Elhagyott tárgyai azután
visszatérnek a szerkesztőségbe, valamennyiünk de-
rűjére.
 Ami a nyakkendőt illeti, a dolog világos. A síléceké
is. De minek a torta és az ünnepi étkészlet?

5.

Végre eszembe jut, hogy ma évfordulót ünnepelünk.

Ezért a torta, az étkészlet, s ezért csípte ki magát
mindenki. Megengedtem, hogy a Tudomány és Gon-
dolkodás évfordulóját közvetlenül a szerkesztőség-
ben rendezzék, de mindenféle kedvnövelő ital nélkül.
No, nem azért, mert absztinens szörny vagyok, ha-
nem azért, „mert”… Nem illik piálni a munkahelyen.
Jóllehet magától értetődik, hogy félresikerült vejem,
Drozdov úgyis beszív ma – már eldugott egy üveg ko-
nyakot, most pedig (nehogy Marinka megfújja)
szemmel tartja „TENNIS” feliratú sporttáskáját, és
már előre élvezkedik. Nem véletlenül egyezett bele
nemes nagylelkűséggel, hogy négy teljes szót kihúz-
zanak a cikkből.
– Üdvözöljük, Jurij Vasziljevics!
Körbepillantok. Ebben az állami lakásban az egyet-
len kulturált ember a helyettesem, Mihail Fedotovics
Csernoluckij. Mindenkinek köszön, mindenkinek
napjában tízszer is, s az „üdvözlöm” kifejezés tonali-
tását személyhez kötötten változtatja. Egyébként az
ismert kellemetlen eset után az orvosok megállapí-
tották, hogy Csernoluckij „nem adekvát módon rea-
gál környezetére”. Nevet, ha sírni kellene, vagy ko-
molynak lenni, és viszont. Mindig kimondja, amit
gondol – ez pedig, hát, tudják… És így tovább. Ők
(mármint a doktorok) még nem tudják, hogy Mihail
Fedotovics néha átlát a falon, s bele egyes tárgyakba.
Képességeit azzal magyarázza, hogy 1941-ben hat-
szor sebesült meg a leningrádi tengerészgyalogosok-
nál, majd a háború után genetikával foglalkozott,
minek eredményeként 48-ban eltűnt, s csak 53-ban
jelent meg újból. Az orvosok azonban másképp véle-
kednek.
– Üdvözlöm, Mihalfedotics! Kié ez a síléc?
– Ez?… Üdv… az enyém.
Nem szánom el magamat, hogy feltegyem az osto-
ba kérdést: „Aztán minek magának a síléc?” Azt kap-
nám válaszul: „Miért is ne? Mert hó van. Az utcán.”
Ezért a szokásos kérdést teszem fel:
– No, mi újság a főszerkesztő-helyettesnél?
Belépünk közös dolgozószobánkba, ahol két asztal
van – az enyém és Csernoluckijé. Ahogy az minden
helyettes sorsa, Mihail Fedotovics húzza az igát, én
csak a készre jövök. Ott hever az asztalomon egy vas-
kos dosszié, a Tudomány és Gondolkodás áprilisi szá-
ma, amit ma el kell olvasnom, s holnap imprimál-
nom, hogy menjen a nyomdába. Mihail Fedotovics
asztalát szótárak és kéziratok borítják. Behajtja az aj-
tót, és csodálkozva mér végig… mintha elfelejtettem
volna kifésülni a szakállamat, vagy, már elnézést, be-
gombolni a sliccemet.
– Tehát, mi újság, Mihalfedotics?
– Üdv! Talán nem tudja?
– Nem, semmit nem tudok.
– Jó reggelt! Már nem én vagyok a főszerkesztőhe-
lyettes.
– Akkor kicsoda? – lepődök meg.
– Senki. Pacsirta. Aki föld és ég között röpdös. Teg-
nap leváltottak.
– Nem értem az egészet…
 – Mit kell itt érteni? Leváltottak. Zordonovics azzal
védekezett, hogy ő nem akarta, de leszóltak. Valakit
le kell váltani a disznóságaink miatt. Kell. Persze
nem magát… Jó reggelt! Tehát akkor engem. Amit
meg is tettek. Most kipucolom az asztalomat, iszom
egy teát, eszem egy szelet tortát, felveszem a síléce-
ket s elsiklok a boltba vodkáért. Berúgok. Megérde-
meltem. Nem tudja, hogy ebben az évszázadban mi-
kortól lehet vodkát venni?
– Nem emlékszem. Azt hiszem, reggeltől.
– Meg kell kérdezni Drozdovot. Veszek egy üveggel.
– Konkrétan miért váltották le?
– Az elnök portréjáért.
– Mi volt az indok?
– Hát, valami hosszú mondat… Pontosan már nem
emlékszem. Komoly ideológiai hiányosságokért és a
lap művészietlen kiállításáért… valami ilyesmi volt.
Mindent megértettem, Mihail Fedotovics szavai
nem szorultak magyarázatra. Végül elkezdődött elle-
nünk a hadművelet, valakinek csak ráléptünk a
tyúkszemére. Már régóta vártuk a háborúskodást,
joggal. Lám, néhány éve, hogy a Jövendő nevű nyu-
godalmas kiadónak, mely már régóta elveszítette
minden elképzelését a jövőről, s elsősorban jelenték-
telen kiadványok és intrikák tornyosultak folyosóin s
torlaszolták el a szükséges és fontos kezdeményezé-
seket, hirtelen alárendeltek egy agresszív, kétértelmű
című folyóiratot. A kiadóhivatalnak nem volt egy
perc nyugta sem tőlünk. A tiszteletre méltó tudomá-
nyos intézményektől, akár egy lukas tarisznyából,
csak úgy ömlöttek a panaszok és tiltakozások, s a Jö-
vendő igazgatóit olyan gyorsan cserélgették, ahogy a
Föld kering a Nap körül. Alig akadt, aki két évnél to-
vább húzta. Nos, Zordonovics valahogy ott ragadt, s
tegnap a felülről jött gombnyomásra elkezdte a há-
borúskodást. Nem tudni, hogy az évek során miért
nem mertek hozzám nyúlni, de lám, mégsem bírták
ki. Nem várták meg közeljövőben aligha prognoszti-
zálható kinyi anásomat. Nem hagyhatták ki a be-
érett ideológiai-politikai lehetőséget… Ugyanis a Tu-
domány és Gondolkodás elmúlt számában köszön-
töttük a Tudományos Akadémia elnökét hetvenedik
születésnapja alkalmából (a taknyos kölyök!), ám egy
kissé kapatos nyomdai tördelő a képét fejjel lefelé
tette be… Jóllehet személyesen kértem elnézést az el-
nöktől (a röhögéstől majd szétdurrant), valaki ott,
fent úgy döntött, hogy leszámol helyettesemmel.
Nos, kitartunk a végsőkig. Elhessegetem a szkleró-
zisomat, nem érek rá vele foglalkozni. Elég volt a tu-
dathasadásból, össze kell szednem magamat.
– Jenyiszejszkijről nem esett szó a megbeszélésen?
– vontam össze a szemöldökömet.
– Sztyepánról? Hogyne, de még mennyire! Nekem
egyenest a képembe mondták, ha megjelenik az ápri-
lisi szám Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij fogfájásáról,
nemhogy a főszerkesztő-helyettesi karosszéknek, de
a szerkesztőségi hokedlinek is búcsút mondhatok.
– Ki mondta?
– Zordonovics.
– És maga mit felelt?
– Elbúcsúztam.
Megszorítom hűséges helyettesem kezét, amikor
kopogtatás nélkül kivágódik az ajtó és Oli Belkin ront
be izgatottan. Mögötte pedig… a békés látogató, a
sci- író.
 – Obsztrakció! – harsogja Belkin, s karját a régen
meszelt plafonra emeli. – Ismerkedjenek!
– Üdvözöljük! – köszönti szívélyesen Mihail Fedoto-
vics.
– Mi az, hogy „üdvözöljük”, csak ennyi, hogy „üdvö-
zöljük”?! Ezt az elvtársat küldték hozzánk főszerkesz-
tő-helyettesnek! Maga helyett!

6.

Mihail Fedotovics feszeng, én meg izgalmam palás-

tolva megkérdezem:
– Ki küldte? Menjen, Oleg Pavlovics, majd mi tisz-
tázzuk a dolgot.
Végigmérem a jövevényt.
Látszólag semmi különös. Sportos, simára borot-
vált, frissen nyírt, öltözéke megjárja, van szeme,
orra, szája, mindene, ahogy egy Homo sapienshez il-
lik – ám az arca valahogy nem áll össze. Különben
kár volt sértegetnem a tiszteletre méltó, békés és ár-
talmatlan sci- írókat – ez a fér ú laboratóriumi
munkatársnőnk férjére emlékeztet, akit harminchét-
ben minden ok nélkül, ám csalhatatlan magabiztos-
sággal közönyös képén töröltem, azon a reggelen, mi-
kor letartóztatták N. akadémikust. Ő válaszként csak
megtörölte a képét.
– Maga meg kicsoda?! – hergelem fel magamat. –
Hány éves? Végzettsége? Mit tud, hogy a helyettesem
lehessen? Van valami köze a tudományhoz… vagy
legalábbis a gondolkodáshoz?
– Jurij Vasziljevics, kérem önt, ne nyugtalankodjon
– feleli higgadtan a fér . – Személy szerint nekem
sem kellemes ez a nem éppen egyértelmű helyzet. A
munkatársa is félreértett. Ugyan miféle helyettes
lenne belőlem? Két dolgot szeretnék megbeszélni ön-
nel. Először is a kiadóhivatal igazgatója megkért,
hogy személyesen adjam át önnek, a tegnapi döntés
csak előzetes… Meg lehet változtatni. Csernoluckij
elvtárs helyét egyelőre senki nem veszi át. Az igazga-
tó elvtárs egy apró szívességet kér öntől… Azt kéri,
tartsa vissza a Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij pro-
fesszorról írott cikket, ne tegye bele az áprilisi szám-
ba. Az igazgató szeretne előzetesen konzultálni az
egészségügyi minisztériummal.
– Visszatartani a cikket! – fakadok ki. – A maga Zor-
donovicsa tudja, hogy a maguk Sztyepanyjak-Jenyi-
szejszkije verte szét a honi sztomatológiát? Igen?
Nem?… Nem hiszem! Így hát menjen, s adja át Zor-
donovicsnak, hogy egyetlen, az államot busásan
megrabló kártevő sem hasonlítható ehhez a Sztye-
pánhoz, aki húsz éven keresztül fogfájással kínozta a
népet. Mindenkinek sajgott a foga, csak az egészség-
ügyi minisztériumnak nem! Kivel konzultáljunk?
Fura szerepre vállalkozott, atalember… Egyébként
nem is atal. Hol is láttam magát?… Nem emlék-
szem. Maga kicsoda? Nem értem… Kiadói kézbesítő?
Rendkívüli nagykövet?… Nem hallom!… Nincs ma-
gára szükségem. Ma nem tartok fogadónapot. Mihal-
fedotics, tegye ki a táblát, ma elmentem a központba,
későn jövök vissza!
Minden beosztottam hegyezi a fülét, félve kukucs-
kálnak ki a folyosóra s hallgatják főszerkesztőjüket.
Bizony, felforrt a víz a szamovárban! Úgy ám! Még ké-
pesek vagyunk egy s másra! Tanuljatok belőle, amíg
élek!
– Tartsam vissza a cikket! – folytatom szenvedélye-
sen. – Nyomban… Hol van? Íme, itt az asztalomon az
áprilisi szám, alá kell írnom. Tegnap kellett volna.
Nincs benne a cikk Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij pro-
fesszor módszereiről… Hol az a cikk?!
Dühödten kinézek a folyosóra. Majd én bevezetem
a demokráciát! Mostantól vasfegyelem lesz. Ha hábo-
rú, hát legyen háború! Ha nem hozzák ide azonnal
azt a cikket, mindenkit kirúgok!
Mindenki fut az asztalához, akár az egerek, a har-
madik szobából pedig, ahol a fotós és az illusztráto-
rok lopják a napot, előugrik Asot, hozza a cikket, s va-
lamit dünnyög a két kihagyott fogról. Aha, betojtak!
– Drozdov aláírta a cikket? – kérdem.
– Igenis, Jurij Vasziljevics – feleli Drozdov.
Mindenki ismét kikukucskál a folyosóra.
– Hol a töltőtollam?
Félrehajtom télikabátom szárnyait, belehuppanok
a karosszékbe, Mihail Fedotovics odanyújtja ősrégi,
aranyhegyű Parker tollamat (ezt kell majd ellopni, és
felvinni az intézet emeleti múzeumába), én meg
reszkető kézzel aláírom, és nyomdába küldöm Droz-
dov cikkét – fekete tintával, teljes nevem és titulu-
som odabiggyesztve:
Komorovics J. akadémikus.
– Ma hányadika van?
– Február huszonnyolcadika – nevet Mihail Fedoto-
vics.
Nevet, pedig épp most írtam alá halálos ítéletét – a
cikk megjelenik, őt meg leváltják.
– Tehát ma van az utolsó nap – zárom le, s odaírom
a dátumot.
 – Minek az utolsó napja? – kíváncsiskodik Mihail
Fedotovics.
– Pompejinek – találgatja Drozdov.
– A télnek – magyarázom.
Drozdov mesterkélten tapsol a folyosón. Tehát a
vén szamovár a közönségnek játszott, s vénségére
begyűjtötte a tapsokat.
Ám a kiadóhivatal rendkívüli nagykövetét még
nem döngöltem földbe. Még ott téblábol. Még akar
valamit mondani… Bizonyára. Amikor belépett, úgy
kezdte, „először”, s nem jutott a „másodszor”-ig. Ki-
nyitja diplomatatáskáját, felém nyújt egy megbízóle-
velet, s szenvtelenül kijelenti:
– Nem, Jurij Vasziljevics, nem vagyok rendkívüli
nagykövet, sem hivatali kézbesítő. Másodszor: revízi-
ót kell folytatnom a folyóiratuknál.
Ezután a folyosón néma jelenet indul be. Szó se
róla, ez engem is kissé megrázott.
– Véletlenül nem Hlesztakovnak[1] hívják? – próbál-
ja oldani a feszültséget Drozdov.
– Nem, Vedmegyev a nevem – mutatkozik be nyu-
godtan ez a revizionista.
– A revízióval összefüggő valamennyi kérdésben
forduljon a főszerkesztő-helyetteshez! Mihalfedotics,
revizor érkezett. Törődjön vele, de ez ne menjen a
munkája rovására!
– Üdvözlöm! – Mihail Fedotovics megfogja a revizor
könyökét. – Nem hallottam, a neve Vedmegyev vagy
Medvegyev?… Mit ellenőrzünk? Az asztalok, székek,
a munkatársak hiánytalan meglétét?
 Mindenki rohan a helyére, Marinka gyorsan ellen-
őrzi a kincstári jelenléti füzetet – vajon mindenki alá-
írta? Bizonyára Drozdov helyett is aláír, aki elveihez
híven sohasem ír alá (főként, ha eltűnik).
A kis okos.
Nem Drozdov, Marinka.
Ügyesen csinálja, pro hamisító.

7.

Magamra maradok, leveszem a télikabátomat, és

visszaülök a karosszékbe. Masszív jószág, még hábo-
rú előtti, nincs benne a szerkesztőségi leltárban, ott-
honról hoztam, nehéz belőle kipiszkálni. Most még
egyszer gyelmesen elolvasom a cikket Sztyepany-
jak-Jenyiszejszkij professzor fogfájásáról, s kihúzom
belőle az összes támpillért és téglát, akárcsak mind-
azokat a szaftos kifejezéseket és ogyesszai kultúrsza-
vakat, amelyeket Drozdov suttyomban remélt bele-
lopni, jóllehet már a piszkozatból kigyomláltam eze-
ket a nomságokat.
Marinka a kettes számú ezüsttartós pohárban teát
hoz, s mellé felvágottas szendvicseket. Köszönöm,
egy elég, már reggeliztem.
– Mit kérdeztél? – érdeklődöm. – Kinek hoztad a
teát? A revizornak?
– Hízelegni akartam – nevet Marinka.
– Jól van, kínáld meg őt is, hogy fulladjon meg!
Mégiscsak messzi útról jött.
Tehát, lássuk a cikket…
Hová tettem a szemüvegemet?
Az orromon van.
 A címe: „J. professzor fogfájása”.
Különös, miért rövidítette le Drozdov Sztyepán ve-
zetéknevét egyetlen betűre? Egyébként a „Jenyi-
szejszkij” nem a vezetékneve, de még csak nem is az
álneve, hanem valamiféle dicsőítő toldalék, mint az
ázsiai hegységet feltérképező Pjotr Petrovics Szemjo-
nov-Tien-sanszkijé vagy a rimniki csatában diadal-
maskodó Alekszandr Vasziljevics Szuvorov-Rim-
nyikszkij hercegé. Bár Sztyepanyjak professzor nem
azért biggyesztette nevéhez a hatalmas szibériai fo-
lyóét, mert ott született, ott harcolt vagy valamit fel-
fedezett – a Jenyiszejt tollának vashegyével tette di-
csővé, amikor a háború után nemzedékeket vezetett
meg tudományos-fantasztikus trilógiájával Szibéria
fényes jövőjéről.
A regényekben (Ob, Jenyiszej és Léna) utódaink, os-
tobán lelkes személyiségek, kupolás városokat emel-
tek Szibériában, megfordították a folyók folyásirá-
nyát, hatalmas, liftes csövet húztak a magasba az
Északi-sarkon, hogy homokot küldjenek a kiapadt
Északi Jeges-tenger fenekéről a Holdra. Külföldi ké-
meket kergettek, s közben felfedték a Tunguz meteor
titkát – kiderítvén, nem meteor robbant a föld felett,
hanem gáz a föld alatt!
Miközben Jenyiszejszkij papíron Szibériát hódította
meg, Sztyepanyjak professzor, mint a legfőbb szto-
matológiai intézet igazgatója, szétzavarta a szakem-
bereket, fedezte a káros és drága amalgámot előállító
utolsó üzemet, s a jelszóval, hogy „plusz az egész or-
szág kemizálása”, aláírta az ukázt, hogy az odvas fo-
gakat a saját receptje alapján kikotyvasztott, végte-
len távlatokat nyújtó műanyaggal tömjék be…
Akkor már jobb lett volna gyurmával!
 Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij a trilógiáért Sztálin-dí-
jat kapott és „Érdemérmet” (nekem is van ilyen, de
mind a mai napig összekeverem, érem vagy érdem?),
míg a sztomatológia sírba döntéséért Államidíjat s
Vörös Zászló Érdemrendet. Amikor pedig megválto-
zott a széljárás, gyorsan követte a kakast, és sietve le-
körmölte negyedik regényét (Bajkál címen), melyben
a külföldi kémeket lecserélte hazaiakra, a homokot
transzportáló csövet a sarkon leszerelte, a folyókat
születésüknek megfelelő irányba fordította vissza, a
Bajkált pedig megmentette a tunguz-jövevényektől.
Igaz, a születésnapjára oly áhított Népek Barátsága
Érdemrendet nem kapta meg, miután a sztomatoló-
giában képtelen volt takarodót fújni – de ekkorra már
„a nép fogorvosa”-ként hirdették és „tiszteletbeli
igazgató”-nak nevezték ki, miközben az összes, amal-
gámot gyártó üzemet tégláig lebontották – amire
Drozdov a cikkben felhívta a gyelmet.
Egyébként már régen szemet szúrt, hogy a mérnö-
kök többnyire az orvostudományról írnak fantaszti-
kus műveket, míg a gyakorló orvosok Szibéria jövőjé-
ről. (Történelmi sci- t, amolyan „mi lett volna,
ha…”-félét mindenki ír, aki nem rest… ) Paradox
helyzet! Nem, csak a szokásos dolog, szakmai társí-
tás, a dilettánsok csak számukra idegen dolgokkal
foglalkoznak komolyan. Ez kényelmes, és senki nem
kéri számon.
Tehát a teljes nevet kiírjuk. Nem kíméljük, a csa-
pást egyenest a névre irányítjuk, semmi cicoma. Ne
sértődjön meg Asot, de a cikk illusztráció nélkül fog
megjelenni – nincs vita, a fogsor remek, de a cikk mi-
att nagy csetepaté tör majd ki, a harc pedig szent do-
log… Félre a tréfával, az illusztrációval meg az archí-
vumba!
 Hol is van a töltőtollam?
Végigtapogatom a zsebeimet. Először egy aranyos
tollhegyű, idegen Parker akad a kezembe, majd uno-
kám „szklerózis cetlije”. Ma egy hajtogatás naptár
egyik lapjára írta. Lássuk csak, mik a mai teendőim…
A papíron a „28”-as szám áll, mellette „FEBRUÁR”
és „PÉNTEK”, valamint a következő hónapban meg -
gyelhető bolygók listája. A lap hátsó oldalán piros
tintával és idegen kézírással, nem Tatjánáéval:
Ne felejtsd:
1. Csillagok háborúja
2. szappan, törülköző, fogkrém, fogkefe.
Megint rám tör a szellemi leépülés soron következő
rohama. Nézem a naptári lapot, ahogy korábban az
ezüst pohártartót, a fekete feliratot, a fehér borító-
kat, s képtelen vagyok rájönni: ki írta ezt a feljegy-
zést, ki hajtotta félbe és dugta a szivarzsebembe?
Gyanakvón körbesandítok…
Senki nincs mögöttem, ám az alagsori ablakon túl
ott téblábol az ismerős asztrahánkucsmás öreg.
– Marinka! – hívom jobbkezemet. – Menj ki, és tudd
meg, mit akar ez az öreg tőlem!
Tovább tanulmányozom a naptárlapot. Megtudom,
ma mikor kelt és nyugodott le a Nap és a Hold. Meg-
tudom, hogy májusban „a Vénusz nem látható”, „a
Mars ma csak az égbolt délkeleti részén a Mérleg csil-
lagképben, mint nullás fényerejű csillag gyelhető
meg. 22 óra 12 perckor „a Hold egy pillanatra ko-
rongjával eltakarja a bolygót”, „a Jupiter hajnal előtt
két órával kel fel a Nyilas csillagképben”, „a Szatur-
nusz éjfél után a Mérleg csillagképben tűnik fel” és
„március 20-án, moszkvai idő szerint 13 óra 24 perc-
kor a Nap belép a Kos állatövi jegybe, s beköszönt a
tavasz”.
Íme a horoszkóp.
– Ez az alak dilinyós – kukkant be kacagva a szobá-
ba Marinka.
– Miért?
– Áll, fázik… Behívtam… Azt feleli, fél bejönni hoz-
zánk… hogy is mondta?… A tudomány és gondolko-
dás felszentelt templomába…
– Sejtettem.
Odalépek az ablakhoz, a fény felé tartom a papírla-
pot, s megjelennek a csillagos vízjelek.
Tehát ma elkezdődik a csillagok háborúja.

8.

Sejtem, hogy ki dugta a zsebembe ezt a cetlit…

Pontosabban szeretném, ha éppen ő lenne – a rám
elképesztően hasonlító, tányérsapkás kiadói portás,
akinek néhány évvel korábban eladtam a lelkem ott a
Jövendő kiadóhivatal előcsarnokában. Természete-
sen kinevetnek, ha elkezdem magyarázni, hogyan
tudtam a kiadói főigazgatóságon átvinni a Tudo-
mány és Gondolkodást. A legendát a túlvilági portás-
ról még az unokámnak sem meséltem el – Tatjána
megsimogatta volna híg hajamat, s lelkesen csak
ennyit mond:
„Nagypapi, te vagy az én fantasztikus íróm!”
A portásról nem azért hallgatok, nehogy kineves-
senek, hanem mert a vele folytatott beszélgetést ko-
molyan veszem. Ott ült az előcsarnokban az ásvány-
vizes automata mellett, mindenkitől haragosan
megkérdezte, hová megy, és mindenkit beengedett.
Világéletemben tartottam a portásoktól cerberuszi
lelkük miatt, ám ő, amikor a főigazgatóság hivatalos
elutasító válasza után a zsebemben egy kopejkáért
kaparásztam, hogy vizet ihassak, váratlanul, együtt
érzőn megkérdezte:
„Mi van, nagypapa, nem megy a dolog? Na, akkor
igyál egy szörpös vizet… – s felém nyújtott egy há-
romkopejkást. – Ne félj, nem fázik meg a torkod…”
Az ő terhére ittam egy pohár édes, szénsavmentes vi-
zet, s hirtelen, magam sem tudom, miért, panasz-
kodni kezdtem, hogy nem tudom átverekedni az oly
fontos tudománynépszerűsítő lapot az őáltala őrzött
hivatalban.
„Eleven? – kérdezett rá hamisítatlan érdeklődéssel.
– Szükség van rá, tudományos és népszerű? Akkor,
kedves barátocskám, halld a tanácsom: kenj meg va-
lakit!”
„Mit mondtál?… – lepődtem meg. – Kenyerezzek le
valakit? Öreg, elment az eszed? Kit?”
„Kit, kit… Engem – felelte keresetlen őszinteséggel
és komolyan. – Engem. Hiszen, drá-ga ba-rá-tom, át-
látok rajtad. Már harmadik napja itt koptatod telje-
sen értelmetlenül a lábad… Én a röntgennél jobban
átlátok mindenkin. Egész életemben portáskodtam.
Ez nálam családi hagyomány. A háborúban, betegsé-
gem folytán felmentést kaptam, és a diplomáciai
szolgálatnál dolgoztam portásként. Még kitüntetést
is adott a rendkívüli és meghatalmazott francia
nagykövet. Amikor azonban elromlott a kapcsola-
tunk de Gaulle-lal, valakinek eszébe jutott ez a kitün-
tetés, és lefokoztak. Lipcsébe küldtek… mármint a
Lipcse étterembe – pontosította. – Itt viszont már
csak nyugdíjasként vagyok…”
Arra, hogyan portáskodott a diplomáciai szolgálat-
nál, részletesebben nem tért ki, feltételezve, hogy tu-
dom, az az intézmény olyan magas felhőkarcoló csu-
pa cirádával és hatalmas forgóajtóval. Ám ezek a je-
lentéktelen pontatlanságok nem lényegesek, a többi-
ben, a lényegben tökéletesen igaza volt.
„Barátocskám, mi egy évben születtünk… egyko-
rúak vagyunk. Van cucilista munka hőse kitünteté-
sed, tudós akadémikus vagy, van személyi használa-
tú ZIM gépkocsid, amit a Molotov nevét viselő üzem-
ben gyártottak… én meg itt strázsálom a szikkadt ki-
adói tintatartókat. Ki vagyok én hozzád képest? Apró
bogár. De mindenkin átlátok, te viszont nem érted
meg az egyszerű dolgokat. Rendben, akkor csináljuk
így… Nekem holnap ott van dolgom – s a mennyezet-
re mutatott. – Fizess egy üveg vodkát, én pedig a la-
pod érdekében elpöttyintem azt a bizonyos szót ott.”
„Hol »ott«? – lepődtem meg ismét, s végignéztem a
mennyezeti stukkódíszítést Arkhimédésszel, New-
tonnal, Darwinnal és Lomonoszovval. – A főigazga-
tóságon?”
„Még feljebb – nevette el magát a portás. – A főigaz-
gatóság nem dönt ilyen kockázatos ügyekben. Fel-
jebb. Még feljebb, feljebb, feljebb repüljenek a mi ma-
daraink… Hát nem érted? Sancta simplicitas… Lati-
nul sem tudsz? Szent egy ügyűség. Legalább a Faustot
olvastad?
„Goethe, vagy mi?”
„No lám! – vidult fel a portás. – Wolfram Amadeus
Goethe. – A neveket kissé összekeverte, de ez apró-
ság. – Rájöttél végre, mit ajánlok? Közvetítő leszek
köztetek. Ő összehozza neked a lapot. Engedélyezi.
Jóváhagyja a legmagasabb szinten.”
„Kicsoda, Goethe?”
„Mi köze ehhez Goethének?… Még feljebb… Ne
mondjuk ki a nevet! Ő összehozza neked a lapot, te
pedig ezért odaadod Neki… na, végre felfogtad? Ezt a
szót nem mondjuk ki.”
„A lelkem talán?” – kacagtam, amire megsértődött,
és kioktatóan hozzátette:
„Azt hittem, komoly ember vagy, de te kinevetsz.
Nincs ebben semmi nevetséges. Döntsd el magad:
nem hiszel Benne, és az a bizonyos, amin nevetsz, szá-
modra nem létezik a természetben. Tehát semmibe
nem kerül odaadni Neki azt, amid nincs. Logikus,
ugye? Gondold meg! Másnak ezt nem javasolnám.
Adnál egy üveg vodkát, és Nála sem járnék rosszul.
Neked jó, nekem is. Ne kétkedj! Vagy spúr vagy? –
kérdezte váratlan gyanakvással a portás. – Spúr, igen,
spúr?”
Habozás nélkül elővettem a pénztárcámat, de csu-
pán öt rubelt találtam benne. Kiléptem hát a kiadó-
hivatal bejárata elé, az atlaszi Cirill- és Metód-szob-
rok tartotta portál alá, Pavliktól kölcsönvettem még
öt rubelt, s visszatérve ügyetlenül a ravasz portás ki-
nyújtott markába nyomtam a bankjegyeket…
Miért tettem ezt? Bizonyára a latin kifejezés zavart
meg, az emelkedett és az útszéli nyelv képtelen keve-
réke, ám az e ajta szolgálatért, akárhogy is vesszük,
zetni kell, különben egész életedben bánni fogod,
hogy nem adtál egy üveg vodkára sátáni közvetítőd-
nek.
„Gyerünk, add már… Ne félj, senki nem látja meg…
– biztatott elégedetten, s oda sem nézve zsebre dugta
a bankókat. – Tehát felfogtad. Akkor egyezzünk
meg… Ami a lényeg, te ne nyüzsögj és ne izgulj! Ülj a
szállóban, ne utazz haza! Ülj és csak ülj! És várj! Ma
vagy holnap felhívnak és behívatnak, én azonban
már nem leszek itt, a váltótársamat ne kérdezd sem-
miről, véletlen került ide, és fogalma sincs a mi üzle-
tünkről. Bátran menj a Jövendő igazgatójához, s vedd
át az engedélyt… Igen, van valami kompranyagod
róla?… Kompromittáló anyag, érted? Nincs. Világos.
Akkor hogyan akarod a markodban tartani? Jól van,
nem akartam beszélni róla neked, de muszáj. Az igaz-
gató szobájában van egy rejtett ajtó, mögötte pedig
egy illegális szoba. Ott tartják az összes banzájt, pia
és buli, élvezetek a technika minden szintjén. Ezt a
titkos szobát még a kiadó első tulajától, a kupec Lü-
kintől örökölték, s egyetlen igazgató sem mondott le
róla. Nos, ez lesz a kezedben az adu ász: akadályba üt-
közöl, felnyomod. Ne siess elküldeni a Központi Bi-
zottsághoz, először mutasd meg neki a másolatot!
Akkor a lapoddal minden rendben lesz. Mi a neve,
Tudomány és Gondolkodás? Nem rossz. Amikor pe-
dig eljön a zetség ideje, megtalálnak, ne félj! S ne
mondd meg Neki, hogy megkentél engem! Ő ezt szi-
gorúan veszi.”
„Kinek ne mondjam? A váltótársadnak?”
„Nem…”
„Az igazgatónak?”
„Még feljebb…”
„Tán az ördögnek?”
A portás majdnem elsírta magát, rémülten a szó-
davizes automatára bámult, és ezt súgta:
„Dehogy! Te még gyerek vagy! Tanítani kell titeket,
akadémikusokat, tanítani! Ilyen szavakat, mint pénz,
ördög, lélek, hangosan ki ne mondj! Tabu! A lap izgal-
mas, szükség van rá, tudományos, nos, ezért akarok
annyit, amennyi… vagyis amennyi erőm van segíte-
ni neked. Te meg, mint egy ifjú úttörő, már harma-
dik napja itt kopogtatsz az ajtókon, és fölöslegesen
karattyolsz. Már mindenki röhög rajtad! Fajankó!
Soha ne fecsegj fölöslegesen – sem az életben, sem a
lapban! Vili? Tehát nem árulsz el Neki? Megegyez-
tünk? Nem, te mondd! Megegyeztünk?”
„Megegyeztünk” – ígértem, s utána egész nap vén
fajankónak éreztem magam a szállóban, akit egy kö-
zönséges portás ilyen ügyesen felültetett.
Pavlik pedig, ez a valóban fajankó csak nyüzsgött,
és sehogyan sem értette, mi a csudának lebzselünk
itt, Moszkvában, s miért nem térhet vissza az erdőbe
kedvenc nőcijeihez.
Ám amikor reggel felhívott az előző napi kiadói
igazgató, s nem túl derűsen közölte, hogy „ott fent
megváltozott a helyzet” és hogy („ugyan, ki hitte vol-
na!”) a Tudomány és Gondolkodás lap megalapítását
jóváhagyták – nos, akkor jöttem rá, hogy a portás
nem vert át nagyon, amikor kicsalta tőlem a baksist.
A portások éles szemű népség, látta maga előtt az ér-
demes akadémikust, s önhitten úgy számított, hogy
a dolgaimat elrendezem mindenféle ördögi közben-
járás nélkül, az meg korántsem bűn, ha megvág egy
üveg vodkára…
Én így morfondíroztam, ám az a baj, hogy másnap,
amikor bementem a Jövendőhöz, hogy megegyezzek
a papírról, a helyiségekről, a költségvetésről, a beso-
rolásról és az e éle vad dolgokról, bizalmaskodva
megkérdeztem az előcsarnokban tébláboló ifjú váltó-
társától:
 „Hová tűnt az a szakállas öregember?”
A váltótárs közönyösen reagált:
„Naftalinovicsra gondol? Tegnap elpatkolt.”
Nos, ez a gond. Ez a Naftalinovics elhunyt, ahogy
ígérte. S távozott oda az eligazításért… Hogy hazud-
jon Neki diplomáciai pályájáról, francia érdemrendjé-
ről, s egy úttal átnyomja az új lapot.
Ő pedig, úgy tűnik, beleegyezését adta, és ezekben
az években rajta tartotta a szemét a Tudomány és
Gondolkodáson!
Ma viszont elküldte vérrel körmölt üzenetét: ütött
az óra, az idő lejárt, ne törődj semmivel, szedd a cuc-
cod, és indulj a kijárathoz, a csillagok felé!

9.

Tehát itt ülök, s egyszerre három dolgot művelek: te-

ázom, átolvasom a cikket és töprengek az ördögi dol-
gokról. A töltőtollra már nincs szükségem, nincs mit
javítanom vagy kihúznom. Látom, Drozdov a szkle-
rózisomban bízva semmit nem változtatott a szöve-
gen, és a cikk egy olcsó viccújság karcolatára emlé-
keztet. A szavakkal bűvészkedve folytonosan egy
senki által nem ismert „J. professzor” személyiségére
élezi ki a dolgot. A szatíra gúnyolódó és bohóckodó
hangneme a tárgyra való pontos utalás nélkül min-
dig bosszant – következésképp a lap álláspontja is. Az
érző olvasónál ez a cikk csupán együttérzést válthat
ki szerencsétlen szegény „J. professzor” iránt, aki vé-
letlenül egy lap bohóckodásának esett áldozatul.
Már régóta dühít Drozdov. Ez a korábbi első osztá-
lyú teniszbajnok s nem rossz tudományos újságíró
valahogy észrevétlen preferánsz nagymester lett, s
fokozatosan alkoholistává válik. Ebben egyébként
nincs semmi különös – hosszú éveken át fajtatiszta
paripán, nyereg nélkül vette az akadályokat. Belefá-
radt, és a lovat is agyonhajszolta.
Amíg így morfondírozok, Drozdov csüggedt képpel
megjelenik az irodámban.
– Jurij Vasziljevics, adja vissza a cikket!
– Vidd! Mi történt?
– Meg akarom még egyszer nézni…
– Megszólalt a lelkiismereted?
– Bocsásson meg, rendi? A cikk tökéletesen kiglan-
colva kész lesz hétfőre.
– Nem hiszem. Újra kell írni.
– Nekem két nap elég lesz.
– Okosan kell megírni. Felesleges szavak nélkül. Te
erre már nem vagy képes.
Drozdov hallgat. Ekkora sértést még senkitől nem
kapott. Hát most megkapta.
– Jurij Vasziljevics… – szólal meg végül. – Csináljuk
így: átugrom magával Kuzminykibe, szombat-vasár-
nap beveszem magam a szállóba, s addig nem jövök
elő, amíg meg nem írom a cikket. Ha nem írom meg,
főbe lövöm magamat.
– Van fegyvered?
– Akkor felkötöm magamat.
Ezek újabban a bevett viccei. Úgy tetszik, foglal-
koztatja a halál ideje. Az olyanoknak, mint Drozdov,
ez hasznos… bár veszélyes.
De miért éppen Kuzminykibe, s miért éppen ve-
lem? Mintha más dolgom se lenne.
 – Elfelejtette… – emlékeztet óvatosan Drozdov.
– Ma kivonulunk a Tudósok Házába.
Mégiscsak fura a szklerózisom… a mindennapi
dolgokat elfeledem: téli sapkát húzni, vagy például
azt, hogyan hívják az én Tatjánámat. Viszont emlék-
szem sok-sok ősrégi eseményre, ismerősre, beszélge-
tésre. Persze, hisz ma este Kuzminykiben, a Tudósok
Házában lesz az évfordulónk.
– Rendben, velünk jössz – egyezek bele. – De egy
feltétellel…
Drozdov feszülten gyel.
– Kiveszed az aktatáskádból azt az üveg konyakot,
és itt hagyod… legalább itt, nálam, az asztalomban.
Megőrzésre. Kuzminykiben nem fogsz inni.
Drozdov nagyon szeretné megkérdezni, honnan
szereztem róla tudomást, hogy egy üveg kellemes
francia konyak van az aktatáskájában… Ki köpte be?
Lehet, hogy Csernoluckij, aki átlát mindenkin? Ám
Drozdov legyint, mert megértette, most nem felje-
lentésről vagy arról van szó, ki kin lát át, hanem ar-
ról, hogy töviről hegyire ismerem a „Drozdov”-té-
mát, és kimegy a szobából.
Ismerem őt, ez minden.
Mellesleg így kell egy üveg piát szerezni – azt gon-
dolhatnák, hogy maradéktalanul törlesztettem egy-
kori kiadásomat a portásnak vett vodkáért. Tanulja-
tok, egyelőre még élek!
Miközben feltárcsázom otthoni számomat, Droz-
dov behozza a klasszis azerbajdzsáni konyakot, lete-
szi az üveget az asztalomra, és leverten távozik. Tat-
jána sokáig nem veszi fel a kagylót, mert a fürdőkád-
ban lubickol, készül a kiruccanásra Kuzminykibe –
ott, már elnézést, nincs mód alvázmosdatásra. Végre
meghallom csicsergő madárhangját:
– Igen, hallgatom.
– Én vagyok az.
– Ó, nagypapa, elfelejtettem betenni a szklerózis
cetlit. Fel kell hívnod Vlagyikot…
– Már voltam nála.
– Minek? Elég lett volna felhívni a szerkesztőség-
ben, és emlékeztetni az évfordulós ünnepségre. Azu-
tán megígérted, hogy komolyan elbeszélgetsz Droz-
dovval…
– Már elbeszélgettem.
– Igen? Majd elmeséled. Most menj ebédelni! Utána
átöltözöl, visszamegyünk a szerkesztőségbe, és elin-
dulunk Kuzminykibe.
Még valamit csicsereg, én meg végre rájövök, miért
is hívtam.
– Tatjána, sürgősen hívd fel az Akadémia elnökét,
és mondd neki…
– Lassan… Felírom… Diktáld!
– Mondd neki, hogy hívjon fel!
– Meglesz. És papi, a vécében felejtetted a töltőtol-
lad. Hogy boldogultál nélküle?
Lám, hová lett a tollam – otthon van a vécében! (Mi
a csudát művelhettem ott vele?) Most már megnyu-
godtam, s indulok haza ebédelni.
A folyosón lépdelek.
Mihail Fedotovics bizalmaskodva hajol a revizor
fölé, s valamit lelkesen bizonygat, ám az háborítatla-
nul jegyzetel. Marinkát leköti a holland sajtos szend-
vics (hogy lenne az a sajt holland, ha nem is büdös?),
Drozdov komoran kibámul az utcára, sajnálja, hogy
nem vetheti ki magát az alagsori ablakon. Belkin is-
mét egy grafománnal küszködik a telefonnál…
– Milyen évben járunk? – teszem fel magamnak a
kérdést.
– Hogy érti? – csodálkozik Asot a harmadik szobá-
ból.
– Rendes vagy szökőév?
Mind gondban vannak.
– Szökőév.
– Tehát holnap február 29-e.
Igen, eszembe jutott, miért állok itt és nézem a
munkatársaimat – utasítottak, hogy csökkentsek egy
státuszt.
Vannak fura szókapcsolatok… Például… „státuszt
csökkenteni”. Szeretném tudni, hogyan kell ezt csi-
nálni. Hogy mi szükség van rá – tudom. Zordonovics
nem elég erős ahhoz, hogy betiltsa a lapot, ám azt
már megpróbálhatja, hogy irányt váltasson. Ehhez el
kell venni egy státuszt, egy másik munkatársat meg-
érdemelt pihenésre kell küldeni, egy harmadikat,
olyat, mint Drozdov, az alkoholba kergetni, a negye-
diket felkötni, az ötödikre ráijeszteni – egy szó, mint
száz, kihúzni a lap méregfogait és a harapós ördög -
ókát fogatlan, kékharisnya vénasszonnyá változtat-
ni. Asotot át kell festeni. A borítót fehérből szürkés-
barnás-málnaszínűre átmázolni. A lap neve legyen
Tudomány, a gondolkodást ki kell tépni. És így to-
vább. Ismerem azt a mechanizmust, amivel bármi-
lyen jó dolgot az abszurditásig el lehet rontani. Nincs
kit csökkentenem – portást nem tartunk, ahogy ők…
 Ismét meghasonlok. Nyilván azért, mert kijöttem
a ritmusból: „Papi, ne sírj, a lu elszállt…”
– Megyek ebédelni.
Nem is hallják.
Kilépek, s ekkor eszembe jut, elfelejtettem impri-
málni az áprilisi számot.
Visszatérek a szobámba, de észbe kapok, Drozdov
cikke nélkül nincs mit aláírni.
Amikor így ki-be császkálok, valamennyien úgy
tesznek, mintha nem látnák, hová fejlődnek a dol-
gok.
Lehet, hogy az én státuszomat kell csökkenteni? Jó
ötlet. Végig kell gondolni.
Ezzel az ötlettel a fejemben megyek haza ebédelni.
Az asztrahánkucsmás boltigazgatót nem látom, de
érzem, hogy követnek. Elhatározom, hogy megtréfá-
lom – nem a sugárúton megyek, hanem az erdőn át, s
tíz perc helyett félórás kerülőt teszek.
Pavlik szitkozódik, de magába fojtja. Otthagyja a
ZIM-et, és tisztes távolságból követ. Ő is emlékszik az
esetre, amikor átfésülték az erdőt, miközben valójá-
ban majd megfagytam a tónál.
Miért is ne, lehet, hogy tényleg engem kell csök-
kentetni?
Papi, ne sírj, a lu elszállt…

10.

Az unokámmal a „szarus házban” lakunk. Német ha-

difoglyok emelték a háború utáni győztes stílusban
egyik érdemes, de már joggal elfeledett építészünk
tervei alapján, aki vénségére meggárgyulva a lelket
kiszikkasztó magánytól a homlokzatot hatalmas bő-
ségszaruval díszítette fel (a bőségszaruból összekötö-
zött kévék, szőlőfürtök, dinnyék, kolbászok és más
ínyencségek zúdulnak ki), majd akár Csehov kishiva-
talnoka, aki rátüsszentett a tábornokra, váratlanul
elhunyt. Ugyanis a felső vezetéstől rátelefonáltak, és
naivul megkérdezték, mit jelent ez az égből hulló
manna a homlokzaton, mikor az élelmiszerboltok-
ban véget nem érő sorok állnak, és még a tört süveg-
cukrot is jegyre adják?
Nos, hát itt éldegélünk mi Tatjánával ebben a bő-
ségszarus házban (a bőségszarut később levésték, a
név megmaradt), az első emeleten egy háromszobás
lakásban, melynek hatalmas üveges erkélye van,
ahol akár pingpongozni is lehet. Ezzel nem túlzom el
a méreteit: elhunyt mentőangyalom, hullámos papa-
gájom megrozsdásodott ketrecén kívül sílécek, egy
versenykerékpár és egy pingpongasztal porosodik
itt. Utóbbinak mindkét felét a falnak támasztották, s
krétával ezt írták rá:
„Tatjána – buta liba!”
Az egyik félre „Tatjána”, a másikra „buta liba”.
A megállapítással egyetértek. A felirat Drozdov
keze munkája, és már második éve ott díszeleg, Tat-
jána azonban lusta, hogy egy ronggyal letörölje. Már
nem bringázik, s Drozdovval sem pingpongozik. Már
semmilyen játékot nem űz, beleunt a játszadozásba.
Huszonkilenc éves, és csalódott az életben. Minden
untatja: bölcsész szakdolgozata, a tenisz és a ping-
pong, a síelés, a gitározás, a szabás-varrás, extraszen-
zibilis kóklerek társasága meg még sok egyéb – min-
den, amivel egymást váltogatva oly lelkesen foglal-
kozott tizennégy éves kora óta.
 Az aspirantúrát ennek ellenére befejezte, ám a kan-
didátusi disszertációjából kiábrándult. Úgy döntött,
tanítani fog egy iskolában, de a harmadik órán vérét
ontotta egy fajankónak – miután felhasította szem-
öldökét a hozzávágott tintatartóval, mert a ú pi-
káns megjegyzést tett a fenekére –, majd kiviharzott
a teremből. Rövid ideig nálunk is dolgozott a lapnál
(ezt én untam meg gyorsan), később elhatározta,
hogy a halhatatlan akadémikus titkárnő-unokája
lesz. Elképesztő: ott fent megengedték, hogy felve-
gyem otthoni státuszba, s most havi 70 (hetven) ru-
belt zetnek Tatjánának azért, hogy etet, felveszi a
telefonomat, és intézi a levelezésemet. Az Akadémi-
án a kedvemben akarnak járni. Ám Tatjána hamaro-
san beleun a titkárnő-unoka státuszba. Férj kell neki.
Egy igazi fér hoz kell adni, ám régóta tudja, hogy
ilyen a világon nincs, hogy huszonkilenc éves korára
az életet lényegében befejezte, s most csupán vegetál.
Mindent tud. Azt is, hogy nincs igaza, ám ettől még
szomorúbb lesz.
Most ez a csalódott hercegnő beleburkolózott boly-
hos köntösömbe az íróasztalomnál, és próbálja
összerakni „Napóleon sírját” Ez már gyerekkora óta
így van, alighogy kilépek a házból, succ, és már ott
trónol az asztalomnál. Az asztal ütött-kopott. Rajta
pelenkázták, rajta kúszott-mászott, rajta tanult járni,
rajta evett tejbegrízt, rajzolta Hófehérkét és a herce-
get, itt ült és előadta az „Egyszer volt, hol nem volt,
egy icipici házikó”-t, olvasta A három testőrt, a Hábo-
rú és békét és a Száz év magányt, pezsgőzött és táncolt
rajta meztelenül az „Akadémia Szépe” verseny előtt
(valahogy elcsípte az első helyet!). Rajta írta roppant
kacifántos disszertációját Stanisław Lem műveinek
lozó ai-műszaki aspektusairól (fogalmam sincs,
mit érthetett meg belőle Lem, én egy kukkot sem!),
és most ennél az asztalnál rakja össze a kirakósát.
Ha „Napóleon sírja” van az asztalon, ez azt jelenti,
hogy rossz a kedve.
Megyek a konyhába.
Az ebéd ott hűl a rezsón. Immár húsz esztendeje,
hogy az orvosok megtiltották az evést, de én titokban
egy kevéskét azért eszem, s nyilván ezért még élek.
Dübörgök a serpenyővel, rátalálok a vizesen híg erő-
levesre és a fehér vagdalt hús darabkákra, melyek
sült pingponglabdára emlékeztetnek (az ízük is
olyan), s a tűzhelynél állva nekifogok, hogy bevégez-
zem ezt az unalmas foglalatosságot. Ám ekkor a
konyhában megjelenik Tatjána, odatol a hűtőszek-
rényhez, és tányérokat helyez az asztalra.
Némán rágjuk a meleg és ízetlen fehér golyókat.
Legalább megsózta volna őket.
Tatjána az alakjára ügyelve, néha pedig mert így
kényelmesebb, áttér az én diétámra, de remélem,
hogy ma Kuzminykiben kioldja az övét, és rendesen
megebédel (és én is, suttyomban).
– Mit mondtál Drozdovnak?
– Azt mondtam, hogy álljon le az ivással, különben
kirúgom. Az erőleves megjárja.
– Ez nem erőleves, hanem szűrt zöldségleves. És
erre ő? Megsértődött?
– Már megsértődni sem képes.
– És nem csak erre nem képes – jegyzi meg szelle-
mesen Tatjána, ám nem merülök bele a részletekbe.
Óvatosan belekóstol a levesbe, és közli:
– Hívtak.
 – Ki, az elnök? – élénkülök fel.
– Nem, valamilyen professzor… Talán Jenyiszejsz-
kij? Azt mondta, direkt azért jött, hogy veled talál-
kozzon. Szibériából, vagy mi.
– Szibériai, úgy bizony. Oroszország gazdagságának
záloga Szibéria – idézem Lomonoszov szavait, s
eszembe jut a reggeli öregúr. – Hogy néz ki?
– Telefonon nem tudtam megnézni – nevet Tatjá-
na. – Kérdezte, mikor leszel itthon.
– Tegnap.
– Leráztam. Újságok az asztalon. Folyóiratok a he-
verőn.
– Levelem nincs?
– Nincs.
Rendszerint ez a válasza: „az ezredes úrnak nincs,
aki írjon”[2], jóllehet katonai rendfokozatom vezérőr-
nagy. Ki írna nekem? Ki a fenének kellek Tatjánán kí-
vül? Talán annak a kis japán hölgynek Honsú szige-
tén, de neki is csak mint kísérleti nyúl. Már csak én
vagyok talpon a nemzedékemből.
Kész, úgy tűnik, az ebéddel végeztem.
Átmegyek a dolgozószobámba, egy kupacba tolom
a napóleoni puzzle-t, átfutom a friss újságokat, a fo-
lyóiratokat majd a díványon heverve lapozom végig,
mert ebéd utánra csendes pihenőt írtak elő… Még
egy fura szóösszetétel, „csendes pihenő”.
Míg az időjárás-jelentést olvasom, Tatjána az ajtó-
félfát támasztja és néz rám, valamit mondani akar.
Amikor ilyen hosszasan álldogál és bámul, akkor va-
lami fontosat. Egyszer, hatéves korában ugyanígy
állt az ajtóban, majd hirtelen megkért, vegyek egy
kiskutyát, mert a papagáj, Ljosa tud csaholni, de csu-
pán azért, hogy bosszantson minket, egy kutyakö-
lyök viszont igazából ugat, és elkíséri Tanyjúsát az is-
kolába.
„Na, az iskolával majd kitalálunk valamit – felel-
tem könnyelműen, nem sejtve a csapdát. – Nálunk
senki nem marad érettségi nélkül. Megkérhetjük pél-
dául Szo a nénit…”
„Nem, nekem kutya kell – jött a válasz. – Te örökö-
sen dolgozol, apám meg anyám pedig nincsen. Mikor
jönnek haza a hosszú kiküldetésükből, amit mindig
emlegetsz? Hosz-szú-ú… Ha-ha! Biztos már rég bead-
ták a kulcsot.”
„Hogy mondtad? – dünnyögtem. – Kitől hallottad
ezt a kifejezést?”
„Én találtam ki. Aztán hogyan ismerem meg a szü-
leimet, amikor visszatérnek ebből a… hosz-szú-ú…
kikül-de-tés-ből? Véletlenül nincs róluk fényképed?”
Megmutattam neki egy homályos amatőrfotót, és
Tatjána hosszasan vizsgálgatta csoportunkat a su-
gárvédelmi laboratóriumban. Megismert engem,
Szo a nénit, Mihail Fedotovicsot, az egészen atal
Vlagyiszlav Nyikolajevicset, kitalálta, ki a mamája,
mert Szo a néni és Katyerina kivételével a fotón
nem volt nő, majd abból, hogy átölelte Katyerina vál-
lát, tévedhetetlenül rátalált apjára.
„Hogy hívják őket?”
Gyűlölöm, ha a barátaimat kell temetnem, s nem
szeretek kutyát tartani, mert nem élnek sokáig, ám
egy kölyköt mégiscsak veszek neki. A papagájjal meg
majd összebarátkozik. A kutya Tatjánával járt iskolá-
ba, majd megöregedett, és kimúlt. Vagyis hogy meg-
halt. Pavlik Tatjána kíséretében eltemette az erdő-
ben, új kutyát pedig a kisunokám már nem akart.

11.

Míg én Tatjána gyermekkorát idézem fel magamban,

ő továbbra is az ajtóban áll.
– Papi, gyelj ide, férjhez megyek.
– Már rég itt az ideje. Ha férjhez mész, hát menj! –
Belepillantok az újságba. – Hogy állunk ma az időjá-
rással? – Nem mutatok érdeklődést. Az ilyen házaso-
dási kérdésekben a legfontosabb szabály – ne rémülj
meg!
– Miért nem kérded, kihez?
– Nem mindegy? Bízom az ízlésedben.
– Na, találd ki!
– A portáshoz.
– Miféle portáshoz?! – lepődik meg Tatjána.
– A portáshoz, a kiadóban. Szolid fér , Zordonovics
mindennap lekezel vele.
– Nem – nevet Tatjána. – Nem ő az. A portás majd
legközelebb.
– Akkor nem tudom.
– Ó, nagypapi, nem vagy túl találékony. Még ma-
gam sem tudom. De már döntöttem. Ne add az osto-
bát! Holnap Kuzminykiben megmondom, kihez me-
gyek.
– Rendben, kivárom.
Csöng a telefon. Tatjána felveszi a kagylót, és egy
szigorú titkárnő hangján bejelentkezik:
– Komorovics akadémikus irodája.
 A vonal másik végén valamiről kérdezik.
– Tegnap – feleli Tatjána. – Tegnap elutazott Kuz-
minykibe. Mikor jön vissza, nem tudjuk.
Hogy mi kell nekem Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij
professzortól, azt tudom, de eszem ágában sincs tu-
domást venni róla.
Az újságokban nincs mit olvasni, mert a hónap so-
rán túlteljesítették az ütős cikkek tervét, és most téli
álomba merültek. Ledőlök a folyóiratokkal a heverő-
re. Ezek azok a tudományos-ismeretterjesztő folyó-
iratok, melyekről a főnökség így nyilatkozott: „De hi-
szen vannak ilyenek és ilyenek…” Ráérősen végigla-
pozom őket, ismerkedem a cikkek címével, és szem-
ügyre veszem az illusztrációkat. Olvasni majd éjjel
fogok Kuzminykiben, a szállóban, ha nem sikerül el-
aludnom. Egyelőre csak lapozgatok, várva az álmot
szokásos napi csendes pihenőmben.
Az én lapom jobb.
A kollégákról, még ha konkurensek is, nem illik
csúnyán nyilatkozni, ám az igazat megvallva, az első
folyóirat túlságosan szórakoztató, tehát felületes, a
második nagyon is szolidan akadémikus, tehát unal-
mas. Ám erejükhöz mérten teszik a dolgukat – derék
dolog, tehát hadd éljenek.
A harmadik folyóirat címe: Emberiség és Haladás,
szakzsargonnal „ségéshad”, és mi torkig vagyunk
ezekkel a segges hadakkal – ugyan miféle haladásról
hebegnek? –, bár ritkán ugrunk nekik látványosan.
Kémeim jelentették, hogy teljes gőzzel készítik elő az
ellencikket Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij professzor
élenjáró módszereiről az orvostudományban, s védik
a honi sztomatológiát a Tudomány és Gondolkodás
zsidó-szabadkőműves munkatársaitól (az ő felderíté-
sük is működik). Törődnek is mások fogfájásával!?
Az a helyzet, hogy Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij az
Emberiség és Haladás állandó munkatársa. Nekik
adja első közlésre fantasztikus regényeit, tavaly egy-
más után három cikket közölt a Tunguz meteor tit-
kairól, a repülő csészealjakról és arról, „Miért haltak
ki a dinoszauruszok?”. Személyesen nem ismerem őt,
teljesen fölöslegesen kering reggel óta a házam körül,
utat adva és találkozóért kuncsorogva.
Nincs miről beszélgetnünk. Az asztrahánkucsmá-
ból ítélve ő ugyanolyan mezozoikum korabeli dino-
szaurusz, mint én, csak éppen atalabb és a másik
irányból jön: ha engem, merem remélni, pozitív gon-
dolkodású dinoszaurusznak tartanak, aki békésen
utat enged a forradalmian fejlődő és felnövekvő em-
lősöknek, Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij tipikus ellen-
forradalmár, a negyvennyolcas év kövülete, akinek
esze ágában sincs kihalni még harmadik évezredünk
elején sem. Tisztában vagyok ezeknek az őskövüle-
teknek a szokásaival… Alaposan kiismertem őket.
Természetesen viharos virágzásuk, amikor a száraz-
föld egyhatodát elfoglalták, már régen a múlté, sze-
repük az ökológiai palettán akkora, mint egy egér-
lyuké, s most észrevétlenek – legalábbis olyan eget-
földet rengető korifeusokat, mint a népi származású
L. akadémikus, már nem találunk közöttük, de ha vé-
gignézünk a jelenlegi halpiac teljes siserahadán,
akárhogy is vesszük, van hasonlóság az 1948-as
helyzettel. Hol itt a haladás?
Vagyis a dinoszauruszok még nem haltak ki. Erre a
vigasztalan kijelentésre tudós cikkek tömkelegének
elemzése során jutok – s nem csak tudományos-is-
mereterjesztő lapokban.
 Lám, most is… Ismét felhívja magára a gyelmet
Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij professzor soron követ-
kező cikke az Emberiség és Haladásban: „JÁRT-E PER-
KUNOSZ ATHÉNBAN?”
A cikk ezúttal történelmi. Érdekes, hogy kerül Per-
kunosz Athénba?
Olvasom.
Gyorsan rájövök, hogy Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij
professzor leghőbb vágya, hogy ősibb legyen az antik
görögöknél. Virtuóz módon osztja szét s rakja össze
különböző korok és népek kártyáit, s épít belőlük va-
lami elképzelhetetlen kirakóst, amolyan Napóleon
sírját, „óvatosan hangot adva feltételezésének”, hogy
az antik görögök a Peloponnészoszi-félszigetre egye-
nest a Kijevi Oroszhon síkságaitól jutottak el, s a gö-
rög Zeusz nem más, mint az ószláv Perkunosz, csak
éppen nevet váltott ógörögre.
Talán április elsejei tréfáról van szó?
Nem, a cikk a februári számban jelent meg…
Hívni akarom Tatjánát, hogy megosszam vele ezt
az archeológiai felfedezést (még Tányka is tudja,
hogy Zeusz és Perkunosz között kétezer éves szaka-
dék tátong), amikor egyszer csak beleütközöm a so-
ron következő „óvatos feltételezésbe” arról, hogy „en-
nek a történelmi koncepciónak a keretén belül az ó-
orosz regölő Bojánt azonosíthatjuk a hellén Homé-
rosszal”. Végérvényesen világos a történelmi koncep-
ció lényege: Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij professzort
sehogyan sem elégíti ki, hogy elődeink teljesen nor-
mális és egészséges, nem tudni, miféle Neander-völ-
gyi vademberek voltak, és az ördög tudja, honnét ke-
rültek elő, s telepedtek le a Dnyeper partjain. Nem, a
professzor szívesen venne egy dús lombú genealógi-
ai családfát, melynek törzsén a központi ágon cirill
betűkkel ez a szó állna:
„Sztyepan”, s csupán az oldalágakra és gallyakra ke-
rülnének mindenféle antik görögök és rómaiak.
És még jön a többi, egymás után… nagyon szeret-
né, ha az antik görögök ugyancsak a mieink lenné-
nek, Kijev környékéről.
Tehát, állapítom meg ásítozva, Sztyepanyjak-Jenyi-
szejszkijt nemcsak Szibéria jövője, de hazánk múltja
is foglalkoztatja. Nem volt elég neki, hogy megfordí-
totta az Ob, Jenyiszej és Léna folyását, a történelem
kerekét is vissza kell fordítania.
Mi a csudának kóricál, kering a házam körül?
Ezekkel a gondolatokkal jutok el a csendes pihenő-
ig. Színes álmot látok: hatalmas hegy – úgy tűnik, az
ősi Kijevben –, nehéz felismerni. Melyik évszázad, év,
nap, óra? Nem tudom. A város szélén talán a Dnyeper
folyik, zöld, Tatjánára hasonlító sellők hancúroznak
benne, a hegyen ágas-bogas családfa nő, lombos hárs
súlyos fürtökkel, amit – ahogy álmodom – a három
vér: Kij, Scsek és Horiv, valamint nővérük, Lebigy
ültetett[3]. A hársfára ószláv betűkkel ez van vésve:
„Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij”, s a hárs alatt a rám ha-
sonlító asztrahánprém kucsmás Perkunoszt ásták
bele a földbe. A bálvány alacsony, zömök, bajsza és
dús szakálla aranyos színben játszik. A bal part felett
felkél a nap. Perkunosz bajsza csillog. Ismerkedünk.
Perkunosz belefog Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij róla
szóló cikkének olvasásába, én pedig azon töprengek,
hogy egykor ilyenfajta erdőjáró vénemberek kószál-
tak a Kijevi Nagyfejedelemségben, varégoktól görö-
gökig mindenfélék, míg Kij ladikosként húzta az igát
az átkelőnél, ám hercegnek érezte magát, s szívesen
pihent a hárs alatt.
Miután elolvasta a cikket, Perkunosz rázkódik a ka-
cagástól, a hasához kap, s rohan a fa alá, ahol rendel-
tetésének megfelelően felhasználja a lapot. Vissza-
térve azt bizonygatja, hogy mindezt az ál-történelmi
badarságot a kiadói portások ötlik ki, s visszaadja a
folyóiratot – kivéve a kitépett lapokat – ám ez már
nem az Emberiség és Haladás, hanem az ismerős,
február 28-i naptári lap, túloldalán a vérrel írt fel-
jegyzés a csillagok háborújáról. A bolygók felsorolása
helyett egy személyi számítógép zavaros használati
utasítása van rajta japán hieroglifákkal, amelyeket
szabadon olvasok oroszul, de fogalmam sincs, mit je-
lentenek…
– A komputer japán? – kérdem Perkunosztól.
– „Aszahi” a cég neve – magyarázza fontoskodva.
– Tehát eljött az én időm? – kérdezem.
Az ősi szláv istenség azonban válaszul csupán rej-
télyesen mosolyog.
Meghatódottan meg szeretnék valamit kérdezni…
Például, hogy mit vihetek oda magammal a bögrén,
kanálon, szappanon, törülközőn és fogkefén kívül…
Töltőtollat vihetek? Órát? Kitüntetéseket, rendjele-
ket, tudományos munkákat?
Hirtelen azt veszem észre, hogy felébredtem a dí-
ványon.

12.

Végre felvettem normális munkaállapotomat. A

csendes pihenő elmúlt, szórakoztató álomban volt
részem, éhes vagyok, akár egy farkas, s minden teen-
dőmre emlékszem – mehetek a közjegyzőhöz összeál-
lítani a végrendeletemet. A szék háttámláján kiké-
szítve már ott lóg az öltönyöm, ingem és nyakken-
dőm. A cipő fényesre suvickolva… na, ezt már én
magam el tudtam végezni.
Ráérősen öltözöm, és kifésülöm a szakállamat.
Ettől a pillanattól kezdve szárazon kell tartani a
puskaport. Először is, mert nagy dolgok várnak, má-
sodszor, mert vadásznak rám.
Tatjána a csípőjét riszálva belibeg a dolgozószo-
bámba, hogy bemutassa új ruháját, abból a… memb-
rán kötszövetből – alapkutatásaink újabb oldalági
hasznosítása. A zöld ruhában tényleg olyan, mint
egy sellő. Megjátszom, hogy el vagyok ragadtatva…
Nem, ezt nem kell megjátszanom! Ilyen alakkal az ő
helyében gyerekeket szültem volna, nem lológiai
disszertációkat.
– Ige-en… ideje a hozományra gondolni – jegyzem
meg, magamban pedig azon töprengek, hogy hama-
rosan nem a hozományra, hanem a számára írandó
végrendeletre kell gondolnom.
– Jaj, milyen vagy, nagypapus! Másra sem gon-
dolsz… mint hogy kire sózhatnál rá. Nem vonom
vissza a szavamat: holnap férjhez megyek.
Tatjána belehajítja a táskájába fogkefémet, egy tö-
rülközőt, japán összecsukható ernyőmet…
Megbabonázva gyelem. Úgy tűnik, ez már komoly
– dédelgetett álmom lassan beteljesül: akcióra cso-
magol, ennél komolyabb nem is lehetne!
– A bögrét ne feledd!
– Minek? – csodálkozik Tatjána.
 – És minek télen az esernyő?
– Amíg aludtál, leadták a gyelmeztetést, hogy zá-
por lesz. Az időjárás teljesen megbolondult… Két cik-
lon is közeleg, délről és északról. Imádom a márciusi
záport! Menjünk, nagypapa, ideje.
Nyilván tréfál, miféle zápor lehet februárban?
Különben ma az időjárás is különleges kell hogy le-
gyen, mert ma van az utolsó nap.
Tatjána forgolódik a tükör előtt a folyosón. Elvégzi
az utolsó simításokat, majd nekilát, hogy felhúzza
hosszú lábára a csizmáját.
Tehát van még elég időm arra, hogy kimenjek az
erkélyre, mintha az időjárást kémlelném, valójában
azonban azért, hogy előhúzzam titkos rejtekhelyéről
az egyetlen értékes tárgyat, amit szívesen elvinnék
oda. A világon senki nem tud róla, még Tatjána sem:
bár talán ezt a tárgyat látta Mihail Fedotovics Cser-
noluckij – egyszer tekintetével végigröntgenezte az
erkélyen a madárkalitkát, meglepődött, s megfenye-
getett az ujjával.
Szigorú, tekintélyes tárgy – egy azok közül, amik-
nek tartásáért bűnvádi felelősség terhel, nem közön-
séges gázpisztoly. Tehát bűnöző vagyok. Nem adtam
le ezt a fegyvert sem a Csekának, sem a kiegészítő pa-
rancsnokságnak, sem a rendőrségnek. Egy frászt! Ott
őrzöm védőangyalom kalitkájának aljában – apám
forgópisztolya tele tárral, egy tartalék lőszer pedig
ott lapul ünneplő öltönyöm szivarzsebében. Egyéb-
ként közönyös vagyok mindenféle kacat iránt, ám ez
a holmi tiszteletet ébreszt bennem. Ezeken a tárgya-
kon csak az viccelődik, akinek nincs, mint a melodrá-
mára hajlamos Drozdov: „Főbe lövöm, főbe lövöm
magamat…”
 Teljesen felfegyverkeztem. Úgy tűnik, ma szüksé-
gem lesz rá.
– Nagypapi, gyere be az erkélyről, megfázol!
Tatjána valakinek telefonál.
– Ne félj, nem fázom meg.
(Na és ha megfázom – már nem félek.)
– Ki hívott?
– Nem az elnök.
Tatjánának igaza van: az Akadémia elnökének más
gondja sincs, mint hogy telefonáljon Pecsenyezskibe
egy rozzant és mogorva dinoszaurusznak, aki az elő-
ző hónapban fejjel lefelé közölte az arcképét. Miért
hívna, amikor már régóta nem létezek számára…
Csak éppen a temetésem kicsit késik. Ha meghalok,
természetesen eljön, beáll a gyászőrségbe, és segít a
krematóriumhoz cipelni a koporsót a temető vé-
gén… Ugyan miért hívna fel egy elhunytat? Tatjáná-
nak igaza van, az elnök nem fog telefonálni.
Liften megyünk le, s kilépünk a kihalt N. akadémi-
kus sugárútra. Körbepillantok. Sztyepanyjak-Jenyi-
szejszkijt sehol nem látni. Senkit nem látni, egy te-
remtett lelket sem. Még a varjak is elrepültek az erdő-
be, megsejtvén, hogy összecsap a két félszemű cik-
lon. A forgópisztoly zakóm oldalzsebében bújik meg,
s onnan csábít. Ma lesz a csillagok háborúja és a nagy
lövöldözés… Elküldték az idézést, vadásznak rám,
még Zordonovics is annyira felbátorodott, hogy nem
várta meg a halálomat. A hadművelet elkezdődött,
észnél kell lennem, s szorosabban kell megkötnöm
kék lu mat, hogy ne repüljön messzire.
Harcra kész egységnek érzem magam, akit egy sel-
lő támogat. Még az időjárás is felriadt, a jég, meglátva
Tatjánát új, membrán anyagú szerkójára rávett nerc-
bundájában. Na és a francia csizmák? Erre a bun-
dácskára, a ruhára és a csizmára nemrég eltapsoltuk
titkárnő-unokám havi járandóságát, plusz éves aka-
démikusi nyugdíjamat, s most száraz kenyéren
élünk. De nem sajnálom, egy sellőt öltöztetni kell,
hogy előnyösen férjhez tudd adni. Meztelenül nem
lehet.
Jön értünk a fekete ZIM.
„Miért ne mehetne hozzá Tatjána Pavlikhoz? – töp-
rengek bágyadtan, miközben cipőm cuppog a kásás
havon. – A gyerkőcök butácskák lesznek, de elevenek
és egészségesek, ez talán nem boldogság?”
A gondolatra a kihalt sugárút felett, talán helyes-
lőn kék villám vág végig, de mennydörgés nem hal-
latszik. Pavlik kinyitja a kocsi ajtaját, Tatjána nagy
reccsenéssel kinyitja a japán esernyőt, amit egykor a
Csukcs-félszigeten kaptam a japán hölgytől. Felülről
zuhogni kezd valamiféle ragyás, esőből és hóból álló
szuszpenzió. Br-r-r… Nyirkos, nedves minden… Az
új cipőm máris beázott… Fél évszázada ilyen időben
fölül fekete, belül vörös, meleg kalocsnit húztam vol-
na fel. Érdekes, hová tűnt a kalocsni, kinek hasznos,
hogy nincsen? Minden stimmel, két ciklon közeleg, s
az égi hivatal mit sem törődik a meleg kalocsnikkal,
mert éppen most döntik el az örök, bürokratikus kér-
dést: ki győz, a tél vagy a tavasz?
Úgy tűnik, még nem dőlt el. Végül a Nap is kihűl, a
tea is, minden, és a tél diadalmaskodik.

13.

A szerkesztőség már zsúfolásig megtelt vendégekkel,

az első pillantásra fel sem ismersz mindenkit. A fo-
lyósón táskák, bundák és sapkák, kevés a fogas. A ku-
pacból kikandikál egy nyírfavessző nyaláb. Asot kör-
bevezeti a vendégeket a szerkesztőségen, és elmagya-
rázza, miért fehér a lap borítója. Vlagyiszlav Nyikola-
jevics már itt van, a szeme majd kiesik, úgy bámul
minket. Rohan, hogy lesegítse a kabátot Tatjánáról.
Sebaj, használja csak ki az alkalmat, kiérdemelte.
A vendégváró asztalt megterítették. Marinka igazi
arabica kávét tölt a vendégeknek, Szo a Szegejevna
Csernoluckaja a tortát szeleteli fel – most nem „Szo a
néni”, ahogy Tánya hívta, mégiscsak a helyettesem
asszonya, folyóirat ide vagy oda, ő a tudomány és
gondolkodás háziasszonya. Máris rohanok felé a ká-
vészagra. Ma mindent szabad, még arabicát is. Utol-
jára.
Az utam azonban elállja Andrej Ivanovics Tronyko,
hatodik osztályú esztergályos, alacsony, zömök fér
akkora öklökkel, hogy fogalmam sincs, hogyan húz-
za fel a zakóját, hogyan fér bele keze a kabát ujjába.
Kedvenc dala Viszockij szerzeménye: „Esztergályos
mester vagyok, a pénztárcám sosem lapos”. Minde-
nütt ezt dúdolja, ahogy én a dalt a lu mról. Az ő
nyírfavessző nyalábja kandikál ki a kupacból. Kuz-
minykiben kulturális programként arra készül, hogy
meglátogassa a gőzfürdőt, s egy úttal engem is csábít.
Majd követem. Biztos, ami biztos, jó, ha tiszta vagy.
Csapkodjon csak meg, no nem erősen, a derekamnál
és lejjebb. Mindketten a Szocialista Munka Hősei va-
gyunk, én a szellemi munkáé, Tronyko viszont az
igazié, a kétkezié. Tatjána kicsit tart tőle, s a háta mö-
gött „behemót”-nak titulálja. Évente egyszer ír ne-
künk egy cikket azokról a különleges módszerekről,
ahogy tudományosan megszervezi a munkát (alapel-
ve: „majd én megtanítom őket a munka szereteté-
re!”). Belkin alig győzi kigyomlálni belőle a nyomda-
festéket nem tűrő kifejezéseket. Oli a szerző jóváha-
gyása nélkül teszi ezt, ám sosem lett még gond belő-
le. Tronyko később úgysem olvassa el a cikkeit. Ami-
kor nagy ritkán találkozunk, Andrej Ivanovics félre-
von, és gondterhelten kifaggat, rendben megy-e
minden, nem sértett-e meg valaki, nem kéne-e vala-
kit képen törölni? Tréfás ckó.
„Mindjárt befut a behemót, és rendet csinál!” –
ijesztgeti szívesen a Tudomány és Gondolkodás
munkatársait Tatjána, ha különösen pimasz cikket
írnak. Erre semmi szükség. Tronyko kissé feszeng a
szerkesztőségben, hallgat, Viszockij dalát dúdolgatja,
öklét a zsebébe rejti. Ma bátor és erős emberekre lesz
szükségem. Andrej Ivanovics óvatosan rázza a keze-
met, s ellágyulva bámul rám, ahogy egy vadember az
istenségét csodálja hálásan a bőséges termésért – az a
helyzet, hogy nemrég soron következő cikke után a
minisztertanács szigorú megrovásban részesítette
magát a nehézipari gépek gyártásért felelős minisz-
tert.
Megszorítom becsületes kezét, s amíg Tatjána -
gyelmét leköti Vlagyiszlav Nyikolajevics, tovább tü-
lekszem a kávéfőző gép felé, és csábosan kacsingatok
Marinkára, széttárt két ujjam felmutatva. Nálunk ez
nem azt jelenti, mint Churchillnél, hogy „győzelem”,
hanem hogy duplát kérek.
Marinkával azonban valami különös történik, a ká-
vét a csésze mellett egyenest a tartás tányérkára önti,
miközben a hátam mögé mered, szeme rémülten ki-
guvad, s egy elnyújtott „ó” hangot présel ki magából:
– Ó-ó-ó!
Érdekes, mi ez az „ó”?
 Szo a Szergejevnával ugyanez történik – ahhoz,
hogy őt megijesszük, természetfeletti dologra van
szükség…
Csak nem hallgatta meg Ő a kérésem, és már ott áll
a hátam mögött?
Óvatosan hátrapillantok.
Nem, nem a hosszú farkú ördög jelent meg mögöt-
tem, hanem illusztris vendégeink: az űrhajós pilóta
vadonatúj tábornoki egyenruhájában, és a tudomá-
nyos-népszerűsítő tévéadás műsorvezetője.
Nevüket mindenki ismeri.
A szerkesztőségben kitör a pánik, mindenki félbe-
hagyja, amit éppen csinált, s rohannak ki a folyosóra.
Én is mindenről megfeledkezem, mert az űrhajósok
mindig is titokzatos lények voltak s maradtak a szá-
momra, különösen az a fér , aki elsőnek lépett a
Mars felszínére. Bár az agyam felfogja, hogy ő is csak
egy normális Homo sapiens sapiens.
Nemrég meglepődve tudtam meg, hogy napjaink
embere a paleontológia nómenklatúrájában, mint
faj, kettőzött nevet visel: „Homo sapiens sapiens”,
hogy csontjait meg tudják különböztetni az ősembe-
rétől, aki egyszerűen csak „Homo sapiens”. A jó pap
holtig tanul.
Tatjána tekintetével majd felfalja az űrhajóst, lát-
szik, hogy kész lenne akár itt, azonnal a folyosón férj-
hez menni hozzá – mindenesetre lecibálja róla a tá-
bornoki köpenyt. Már régóta vágyik rá, hogy megis-
merkedjen egy igazi fér val, és most itt egy földön-
túli lény, teljes életnagyságban! Egy marslakó!
Én már magamhoz tértem, és suttyomban töltök
magamnak egy csésze kávét, ám bele se tudok kor-
tyintani, nyomban tetten érnek – körbeállnak, és
szemrehányó pillantást vetnek rám.
Világos. Én vagyok a házigazda, személyesen kell
fogadnom a kedves vendégeket, én meg mit műve-
lek?
Megyek. Üdvözlöm, üdvözlöm.
– Szerencsésen ideértek?
– Voltak kalandjaink – feleli az űrhajós. Már levette
tábornoki köpenyét, ám nem vagyok biztos benne,
hogy odahajíthatom a civil kupacra.
A vendégeket bevezetem a dolgozószobámba, ott
vetkőznek le, az irhabunda és a köpeny a fogasomra
kerül, kezüket lehelik a fagy után – tehát most a téli
ciklon vette át a hatalmat kint. Kávé, tea? Tea. Hívom
Marinkát, s rendelek két teát és egy kávét. Magam-
nak. Duplát. Amikor Marinka behozza a vendégek-
nek az erős teát, nekem pedig az arabica kávéval
megszínezett meleg löttyöt, az Űrhajós és a Műsorve-
zető, mint a kisgyerekek, valami különleges légköri
jelenségről kezdenek mesélni, amire az országút fe-
lett lettek gyelmesek.
– Tornádó volt, vagy sem, de valami tornádóféle…
– Mint egy felhő ormánnyal…
– Pontosan. Először így, majd így húzott el az út fe-
lett… – s az Űrhajós, mint általában a pilóták, kinyúj-
tott tenyerével magyarázó mozdulatokat tesz. – Belül
pedig valami villogott.
– Az út telis-tele volt szemtanúkkal! – teszi hozzá a
Műsorvezető. – A járművek motorjai mind lefullad-
tak, valaki elrohant, hogy felhívja a Tudományos
Akadémiát…
 – Pedig teljes volt a szélcsend…
– A felhő meg olyan önjáró…
– Azt volt a benyomásunk, mintha valamit ki akar-
na választani, valamit keresne. Nekem úgy tűnt,
mintha bekukucskálna a fekete Volgákba. Csakis a fe-
ketékbe.
– Egyet még végig is tapogatott!
– Bizonyára a főnökség után kajtatott – nevetem el
magamat, közben lelkem minden szegletében ve-
szélyt gyanítok: egyik a másik után, ezek üldöznek. –
A maguk Volgáját ugyancsak kikutatta?
– Nem, mi busszal jöttünk.
Fura, hogy a marsbéli tábornokok autóbuszon jut-
nak el hozzánk. Korábban fekete ZISZ-eken, Volgá-
kon, Csajkákon és Fordokon tették tiszteletüket, de
lehet, hogy most ez a divat, én meg elmaradtam az
élettől.
Véletlenül nem fedeztek fel a belsejében egy olyan
szarvat és farkat viselő polgártársat?
– Nos, majd a stúdióban tisztázzuk – feleli a Műsor-
vezető. – Sikerült felvenni ezt a micsodát.
– Hoztak magukkal fényképezőgépet?
– Rosszabb. Maga félreismer bennünket, Jurij Va-
sziljevics. Egy egész közvetítőkocsit hoztunk. Az én
sas ókáim hamarosan betörnek ide, és felvesznek
mindent.
– Ez meg minek? – rémüldözöm.
– Elfelejtette? Hiszen megbeszéltük, hogy soron kö-
vetkező adásunkat a Tudomány és Gondolkodásnak
szenteljük. Először itt forgatunk, majd Kuzminyki-
ben.
14.

A hír legalább annyira elképeszt, mint a reggeli pa-

pírfecni a csillagok háborújáról. A tévés banda pedig
már zúdul befelé a szobámba. Jönnek a látócsövük-
kel, hogy beledugjanak egy ládába, és szertevigyék
hírem az országban.
– Üljön nyugodtan! – utasít egy rendezői hang, és
megvakítanak. – Klassz! Mindenki teázik és csende-
sen beszélget. Nem néz az objektívba… Az se baj, ha
belenéznek. Lazábban, lezserebben… Az akadémi-
kust kérem premier plánba… Kész. Felvettük.
Tehát felvettek.
– Mindjárt felvesszük a szerkesztőséget is, azután
mehetünk – közli a Műsorvezető. – Kuzminyki
messze van?
– Kész zsibvásár… – dünnyögöm.
– Valami nem tetszik?
Semmi nem tetszik. Ma reggel óta valami borza-
dály történik körülöttem. Minden porcikámban ve-
szélyt sejtek… nem, nem magamat féltem, hanem
azokat, akik mellettem vannak. „Veszélyes melléd
állni. Célba vesznek, s mást találnak el” – mondta
egyszer az elnökünk. Így igaz. Ám a programot rögzí-
tettük, nem visszakozhatunk. Az egyetlen, amit
megtehetek az Űrhajós biztonsága érdekében, hogy
nem az én ZIM gépkocsimon viszem Kuzminykibe.
Veszélyes. Utazzon csak a buszukkal!
Kikísérem a vendégeket a folyosóra, hogy megmu-
tassam a borítókat… Hol van Asot?! Az ördögbe is, ki
magyarázza el, hogy miért fehérek? A folyosón bele-
botlunk Mihail Fedotovicsba és Vedmegyev revizor-
ba. Utóbbi háborítatlanul falatozik a tortából.
 – Nos, gyönyörködjön, mit varrtak a nyakunkba! –
fordul izgatottan hozzám a revíziós jelentést lobog-
tatva Csernoluckij. Már kihunyóban van, mint egy
csillag a végső stádiumában. Mihail Fedotovics nem-
sokára kilép gravitációs köréből, ledobja zakóját,
mint fölösleges tömeget, mellén szétszakítja az in-
get, s a tévénézők meglátják csupa folt, csíkos mat-
róztrikóját, amit a háború óta őriz, és csak kettős ün-
nepeken vesz fel, mint például ma, amikor a Tudo-
mány és Gondolkodás évfordulóját s az ő kirúgását
ünnepeljük.
Amint észreveszi a hátam mögött a marslakót,
meglepetésében még köszönni is elfelejt.
– Ő a helyettesem, Mihail Fedotovics Csernoluckij –
mutatom be. – A munka oroszlánrésze az ő vállát
nyomja a lapnál. Pótolhatatlan munkaerő. Hol van a
maguk varázscsöve? Miért nem veszik fel?
– Üdvözlöm! – köszönti a Műsorvezető Mihail Fedo-
tovicsot, aki töprengve mozdulatlanságba dermed,
mintha egy poros zsákkal oldalba vágták volna a sar-
kon.
– Klassz! – halljuk a még mindig láthatatlan rende-
ző hangját. – A helyettest premier plánban. Jurij Va-
sziljevics, kérem, ismételjen meg mindent elölről,
úgymint: íme a helyettesem…
– Adásba megy majd? – kérdezem.
– Még szép!
– Az egész Szovjetunió látni fogja?
– Úgy bizony. Moszkvától a perifériáig, ne kételked-
jen. Figyelem, felvétel indul!
– Ő a főszerkesztő-helyettes – ismétlem hangosan
bele a mikrofonba. – Ő az, aki vállán cipeli az egész
lapot, de remekül elboldogul. Pótolhatatlan munka-
erő, nem engedjük nyugdíjba. Mihalfedotics, mutas-
sa meg a nézőknek a mi nyirkos alagsori helyiségün-
ket, ahol képtelenség dolgozni, és a munkatársakat!
– Üdvözlöm! – Csernoluckij végre visszanyeri be-
szédképességét, s félénken kezet szorít az Űrhajóssal
és a Műsorvezetővel.
(Most próbálja meg ilyen diadalmas éterbe vonulás
után Zordonovics elvtárs kirúgatni Mihail Fedotovi-
csot!)
– Gondolja, hogy ha kilép az éterbe, az segít? – kér-
dezi szomorúan Szo a Szergejevna. A balesete óta
néha szóról szóra olvassa mások gondolatait, bár
most nem ez a legjobb alkalom – szándékaim megér-
téséhez nincs szükség semmiféle telepátiára. Ám
Szo a Szergejevna szereti, ha csodálják. Tehát cso-
dálkoznom kell.
– Csak nem hangosan gondolkodtam?
– Dehogy… csupán erre gondolt.
– Szo a, erre majd később visszatérünk – súgom
oda neki. – Nem tartozik a tévére.
Tehát köszöntötték egymást Mihail Fedotoviccsal.
Most a Műsorvezető kezet ráz a mellettünk álló Ved-
megyevvel, aki görcsösen nyeli a tortát. Én most ezt
az alakot sza… sárba tiprom – ki kell használni az al-
kalmat.
– Ő a mi revizorunk – mutatom be, s mint vásári
mutatványos bohóc, belekacsintok az objektívba.
– Kicsoda? – kérdez vissza a Műsorvezető.
– Revizor jött hozzánk – magyarázom a tévénézők-
nek. – A legjobbkor! Az ördög tudja, mit ellenőriz… az
asztalokat, székeket és a munkahelyi jelenléti íveket.
Úgy tűnik, ebben a bolondokházában a Műsorveze-
tő végül is nem fogta fel, miféle alak áll előtte. Ha
majd a stúdióban tisztázzák, akkor kivágja az adásból
revizort.
Kár. Derék, tősgyökeres revizor.
– Mihailfedotics, kísérd végig a vendégeket a szer-
kesztőségen, én addig elolvasom ezt… – Két ujjam-
mal összecsippentve kiragadom Csernoluckij marká-
ból a revíziós jelentést s csöndesen kiadom az utasí-
tást Szo a Szegejevnának, aki a vállamon keresztül
belesandít: – Küldd Belkint! Te pedig foglalkozz a re-
vizorral, hogy ne lábatlankodjon itt… Kínáld ko-
nyakkal és kávéval! Konyakból bőven önts neki!
– Nem üti ki magát? És honnan vegyek konyakot? –
háborodik fel Szo a néni.
– Vedd el az üveget az íróasztalomból, és itasd le!
– Kit? A revizort?
– Igen, őt. Gyanítom, hogy nem igazán revizor…
Majd elmagyarázom. Gyerünk, eredj és indulj be!
Itasd le, és kukkants be az agykérge alá! Hisz ebben
pro vagy.
Mindenki örül, ha azzal tisztelik meg, hogy „ebben
pro vagy”.
Szo a Szergejevna sem kivétel.

15.

A vendégeket elvezetik oda, ahol tizenkét asztal van,

s ahol már mind kicsípték magukat és próbálnak
kultúrlényeknek mutatkozni a kamera előtt – csak a
borús Drozdov kopog az írógépen, vagdos, ragasztgat
valamit. A többiek fürdenek a dicsőségben, Marinka
félénken nyújt egy csokoládés bonbont az Űrhajós-
nak. Még Vedmegyev idegei sem bírják, s miután
megingott, az önkényemre bízza revíziós jelentését
(csaknem megy ökölharcra egy darab papírért), s az
Űrhajós után ered, hogy a válla mögül belebámul-
hasson a kamerába. Ám Szo a Szergejevna ellenőrzé-
se alá vonja a revizort, s magával cipeli Asot szobájá-
ba, hogy megkonyakoztassa.
– Nálunk ez a… – hallom Mihail Fedotovics izgatott
hangját s belefogok a jelentés olvasásába.
Mi a csudát hordott benne össze?
„Különösen nagy értékű anyagi hiányra talál-
tam…” – olvasom. Oli Belkin ott remeg előttem, mint
a nyárfalevél, és kísértetiesen emlékeztet a mesebeli
púpos táltos lovacskára. (Különben Belkin szerencsét
hoz. Bármely kétségbeesett akciónál előre lehet en-
gedni, mint fekete macskát az úton, s minden jóra
fordul. Csak időben ki kell utalni az útiköltséget és
kiküldetési díjat, meg ki kell szabadítani az isten
háta mögötti urvanszki-nahrapinszki kerület rend-
őrkapitányságáról, s elmagyarázni az elvtársaknak,
hogy nem egy amerikai kémet, hanem a Tudomány
és Gondolkodás különtudósítóját csípték fülön, aki a
szerkesztőség megbízásából szaglászik az épülő
atomerőmű körül.)
– Oli, ülj le! Farkaséhes vagyok. Mit csomagolt ma
anyád?
– Értettem.
Oli behozza a táskáját a folyosóról, s kibontja a ha-
talmas batyut. Ma édesanyja, miután a szerkesztőség
kivonul egy újabb jótékony kiküldetésre, számba
véve a teljes személyi állományt, becsomagolt vagy
félszáz fasírtot. Mohón tömöm magamba a hideg,
fokhagymás vagdaltat, és tovább tanulmányozom a
jelentést.
– Oli, te vagy a mi bölcs zsidónk, mindent tudsz…
Ki ez az alak? Mit akar tőlünk?
– Kicsoda? Vedmegyev? – kérdez rá Oli. Tényleg
mindent tud. – Hát, olyan tipikus hivatalnok. Funkci.
Azok közül való… akiket bárhová küldhetsz. Tudo-
mányba, kultúrába, kiadóhoz. Tavaly ráfázott vala-
milyen komszomol-ifjúsági kezdeményezésre… ész-
bontó baromságra, pontosan nem emlékszem. Úgy
tűnik, a „Hazánk határain túl” elnevezésű haza as-
katonai mozgalomra… Képzelje, gyalogszerrel, háti-
zsákkal a határ mentén. Érdekes út, ugye? Minden
szinten jóváhagyták, és nekivágtak… Az első határ-
őrig. „Állj! Ki vagy!” – „Mi vagyunk, a zarándokok.”
Egy szó, mint száz, megállapították, hogy tök ostoba
a ckó, és előadóként átküldték a mi osztályunkra. A
revízió csak álca, ne féljen! Zordonovics próbára akar
tenni minket. Tudja, ahogy Dosztojevszkij hőse… lé-
lektani hadviselés… Ha nem jön össze, akkor nem
csináljuk, csak kissé megtépázzuk az idegeiket.
Lenyelem a fasírtot, leszakítok egy naptári lapot.
Nézem, nincs-e rajta valami újabb ördögi… amolyan
dosztojevszkiji, de nincs, így aztán szalvétának hasz-
nálom. Majd átnyújtom Olinak a revizor jelentését.
Végigszalad rajta, majd visszaadja.
– Mit szólsz hozzá?
– Már tudom. Amolyan soron következő obsztrak-
ció.
– Magyarázd meg, hogyan is áll ez a dolog… „Japán
személyi számítógép tizenkétezer dollár értékű devi-
za rubelért.”
 – Soha nem láttam, most hallok róla először. Ilyen a
szerkesztőségben nálunk sohasem volt.
– Akkor milyen volt?
– Semmilyen.
– Hová tűnhetett?
– Hát nem mondtam? Obsztrakció.
– Aztán ez mit jelent: „dollár értékű deviza rubel”?
– Az is obsztrakció. Mindig ugyanaz a történet…
valaki valakivel lepaktált. Nyilván deviza rubelek.
Soha nem láttam ilyent.
– És a bejegyzés a kiadói könyvelésben a készpénz-
állományról? A rács mögé dugtok tizenkétezer dollár
deviza rubel miatt! – ordítom.
– Ezt a dolgot a komputerrel ki kell deríteni. Nem
tudni, honnan került ide, ki vette át. Átvételi bejegy-
zés van, gép nincs. Itt valami nem tiszta.
– Nem tiszta… – ismétlem. A szót hallva visszaem-
lékszem a látnoki álomra és a japán hieroglifákra. –
Oli, nem emlékszel… A tizedik században Perkunosz
istenségnek Kijevben aranyos bajsza volt?
– Fogalmam sincs, nem láttam… Mi van a króni-
kákban. – Kétkedő pillantást vet rám. Valamit még
akar mondani, de sejti, hogy ismét rám tört a soron
következő emlékezetkiesés.
– Mondd!
– Szerintem Vedmegyevet a komputer nem nagyon
érdekli. Valami mást akar…
– A helyettesem lenni?
– Nem, ugyan miért… Pfuj! Vacak egy állás! Güriz-
hetne, mint az állat!
 – Akkor mi a csudát akar?
– Sumákol. Megkért, hogy emlékeztessem magát
egy több évvel korábbi személyes egyezségre, és ak-
kor maga egészen másképp fog nézni rá.
Na, ez maga az ördög ármánya!
Elképedtem. Vedmegyev nem tudhat titkos egyez-
ségemről a portással. Erről a világon senki nem tud!
Keresem a vérrel írt papírlapot, hogy egybevessem
Vedmegyev aláírásával a revíziós jelentésen, ám a
papír valahová elkeveredett. Kezem automatikusan
nyúl a második fasírt felé.
Kicsoda ez a Vedmegyev? Ahhoz természetesen túl
kicsi gura, hogy Ő Maga legyen, de lehet az Ő kikül-
dötte, baljós előjel, meteor csóvás farokkal…
– Oli, mondd csak… ez a Vedmegyev… Nem tűnt
fel neked semmi?
– Minek kellett volna?
Olival bármiről lehet beszélni, érti. Körbenézek, és
halkan megkérdezem:
– Ő… emberi lény vagy sem?
– Hogyan érti? – Ő is suttogni kezd.
– Szó szerint, szó szerint Biológiailag, Ő… Homo sa-
piens?
– Egyszerűen tök lkó – feleli Oli. – Ne kételkedjen,
Jurij Vasziljevics, nincs benne semmi földöntúli…
tudja, olyan… Bár…
– No? Mi?
– Mihalfedotics belenézett, s úgy találta, hogy egy
sündisznó bújik meg benne.
– Micsoda?
 – Egy sündisznó.
– Beteg, vagy mi? Rák?
– Nem. Sündisznó. „Vedmegyevben egy sündisznó
rejtezik”, így mondta Mihalfedotics. Ismeri az allegó-
riáit. Ő így látja.
– Nahát… – Széttárom a karom.
Megtaláltam. Íme, a papírlap a revíziós jelentés
alatt volt.
– Oli, vesd össze a kézírást! Valaki reggel odadugta
ezt a papírfecnit.
Oli a fény felé tartja a naptári lapot, összeveti a kéz-
írást a revíziós jelentéssel, majd kimondja szakértői
véleményét.
– A jelentést Vedmegyev írta, a cetlit maga. A papí-
ron a maga kézírása van.

16.

A második fasírtot rágom, és gyelmesen vizsgála-

tom a február 28-i naptárlapot.
Tegyük fel, hogy Oli Belkinnek igaza van, s ezt a
szklerózisos feljegyzést önmagamnak írtam, miköz-
ben, teszem azt, a klotyón ültem. Nem emlékszem rá,
de tegyük fel, hogy ez az én kézírásom. Nagyon ha-
sonlít. Tételezzük fel, hogy nem saját véremmel ír-
tam, hanem egy, a kezem ügyébe került vörös lctol-
lal. Tegyük fel, hogy az agylágyulásom progresszál.
De mit jelentenek ezek a szavak, hogy „csillagok há-
borúja”? Kínos erről Olit megkérdeznem, ám ő maga
emlékeztet rá:
– Jurij Vasziljevics, adja kölcsön a ZIM-et egy órács-
kára, megígérte. Semmi kedvem a Zaporozsecet a jé-
gen hajszolni.
– Emlékeztess csak, minek neked a ZIM?
– Na, hát… ehhez a hollywoodi badarsághoz. – Oli a
szklerózisos papírfecnire mutat. – Ki kell ugranom a
reptérre, s találkoznom kell a Csillagok háborúja
egyik lmkritikusával.
– Honnét? Az USA-ból?
– Miért onnét? Az Állami Filmfőigazgatóságtól. Jó-
tékonysági célból.
– Képzelem…
S eszembe jut.
A mai naptól, akárhogy is vesszük, jótékony intéz-
mény vagyunk. Miért is ne? Ötvözni kell a kellemest
a hasznossal. Hogy csábítsuk a közönséget tudomá-
nyos-népszerűsítő fellépéseinkre, vetíteni fogjuk az
amerikai Csillagok háborúját, s a teljes bevételt annak
a gyermekotthonnak a számlájára utaljuk át, ahol
Vlagyiszlav Nyikolajevics Nemhalovszkij nőtt és ne-
velkedett.
– Oli, még nem ébredtem fel teljesen… Magyarázd
meg, miért éppen a Csillagok háborúját kell jótékony
céllal vetíteni? Egyeztettük ezt a kérdést? Nem fog-
nak ezért ideológiailag alánk tenni?
– Hát, először is, a Filmfőigazgatóságnál ezt a kér-
dést nélkülünk döntötték el. Másodszor, a Csillagok
háborúja gyerek lm. Manapság ilyeneket vetítenek.
– Gyerek lm? Nem tudtam – lepődöm meg. – No,
akkor semmi vész…
Tehát minden világos a véres szklerózisos feljegy-
zéssel. De mit akar Vedmegyev? Honnét tud szigorú-
an bizalmas egyezségemről a portással? Miért intri-
kál, s próbál találkozót kicsikarni?
– Tudod mit, Oli…? Csináljuk így: hívd meg Ved-
megyevet, hogy jöjjön velünk Kuzminykibe! Ígérd
meg, hogy benne lesz a tévében, s látni fogják Moszk-
vától a hetedhét határon túl is. Találj ki valamit, amit
akarsz… bármire ráharap. Valamit akar tőlünk, mi
viszont tőle semmit. Mondd, hogy a Tudósok Házá-
ban a Csillagok háborúja zártkörű vetítése lesz. Csak a
kiválasztottaknak. Mondd meg neki, hogy revizori
őméltóságának én személyesen ajánlom fel a ZIM
gépkocsit. Közöld Pavlikkal, hogy vigye magával a re-
vizort, fogadjátok a repülőtéren a lmkritikust a Csil-
lagok háborújával, és hajts velük egyenest Kuzminy-
kibe! Nélkülem. Ha tiltakozni fog, közöld vele, hogy
én általában főbe lövöm azt, aki nem teljesíti a pa-
rancsomat. Megállj, még nincs vége… Te pedig ülj be
a Zaporozsecbe, és suttyomban eredj utánuk! Figyelj!
Aztán majd elmondod nekem.
– Minek ez az egész?
– Nem tudom. Ellenőrizni akarom az egyik obsz-
trakciómat.
(Lám, milyen kényelmes, egy szó, és minden vilá-
gos.)
– Eredj, és igyekezz, hogy ne téveszd szem elől őket!
De azért maradj távolabb a ZIM-től! Lehet, hogy ve-
szélyes a dolog.
– Valóban obsztrakció – dünnyögi Oli. Még akar va-
lamit mondani.
– Ki vele!
– Jurij Vasziljevics, tudja, hogy sohasem spiclisked-
tem, de ha nem térek vissza az akcióból…
 – Nyögd ki, ne kertelj!
– Ma elvett Drozdovtól egy üveg konyakot. Hogy
tudja: miután beszélt vele, bement a háztartási bolt-
ba, és vett egy köteg kötelet.
– Miféle kötelet?
– Olyan… Nehéz meghatározni… Közönségeset.
Ruhaszárítót.
– A háztartási boltban?
– Igen. „Ezer apró cikk” osztály.
– Ugyan minek?
– Fogalmam sincs. Nyilván teregetni. Ha nem jö-
vök vissza a feladatról, akkor ezt ne feledje!
A szemem előtt városi udvar jelenik meg dülöngé-
lő és bűzlő klozettel. Az udvart keresztül-kasul ruha-
szárító kötelek hálózzák be, s a hosszú rúddal feltá-
masztott zsinóron ott himbálódznak Drozdov ke-
ményre fagyott lepedői és paplanhuzatai.
– Értettem. Tedd a dolgod!
A tévéfelvétel a szerkesztőségben a végéhez közele-
dik, Oli Belkin is akcióba lép – előhalássza a bundák
és télikabátok kupacából a revizor bőrkabátját, ujjá-
val kicsalogatja a folyosóra Vedmegyevet, és valamit
súg neki. A revizor szeme csillog Drozdov konyakja
után. Tehát Szo a néni már megdolgozta. Ráhara-
pott. Én meg próbálom átverni magát az ördögöt,
amikor magam helyett ezt az alakot dugom a fekete
ZIM-be – remélem Ő is ráharap.
Az Űrhajós pedig miattam nem lesz kisebb – én is a
busszal utazom, mint közönséges földi halandó.

17.
Ugyan ki mondta, hogy nem vagyok normális földi
halandó?
Természetesen egy közönséges Homo sapiensnek
mindig nehéz volt bejutni hozzám. Nem azért, mint-
ha olyan rátarti lettem volna – egyszerűen a helyet-
teseim nálam gyorsabban és jobban megoldották
ezeket a Neander-völgyi problémákat. Különben is
pokoli rossz a természetem. Igen, örökösen befogtak
a hámba – hátranézek, s látok egy sor mocskos szeke-
ret, az Első Lovashadsereg vonul vissza Lengyelor-
szágból. Igen, előfordult, hogy méltatlan alakokkal
nagyképűsködtem, néha a szemük láttára mentem le
alfa-szintre, és még az is megtörtént, hogy rám tört a
roham, s készen álltam rá, hogy megragadjam séta-
pálcám végét, és a markolatos fejével odacsapjak az
illető ostoba kobakjára.
Nem, soha senkit nem vágtam fejbe a sétabotom-
mal, ám egyszer összetapostam egy véleményezésre
küldött doktori disszertációt. Ezt természetesen nem
kellett volna tennem, már csak a gépírónő teljesítmé-
nye miatt sem. Ám elröppent abban a pillanatban a
lu m – van ilyen. A világon semmitől nem félek, ki-
véve a jeges járdát és a Neander-völgyi korlátoltsá-
got, ezért igyekszem körülvenni magamat a Homo
sapiens sapiens alfajhoz tartozókkal. Ilyenből a Föl-
dön nincs túl sok, jó néhány puklit szereztem ma-
gamnak és másoknak, amíg megtanultam, hogyan
különböztessem meg őket a Neander-völgyiektől. A
magas homlok korántsem ismérvük, viszont mára
tévedhetetlenül felismerem a Homo sapiens sapi-
enseket, még portás szinten is.
Így morfondírozok összevissza arról, ki is vagyok,
miközben Tatjána feszesen megköti a sálat a nya-
kamban. Mégiscsak fárasztó ez a téli vacakolás a bun-
dák, sapkák és sálak le-fel vételével. Bebugyolálnak,
akár egy csecsemőt.
Nos, kedveskéim, hamarosan meghalok, mint min-
den normális ember, s akkor majd rájöttök!
A szobánk lassan átköltözik a buszokba, mert ket-
tővel jöttek: az egyik egy málnaszínűre polírozott lu-
xus Ikarus, oldalán rákolló formájú felirattal: KÖZ-
PONTI TELEVÍZIÓ – OSZTANKINO, a másik hazai és
hervatag. Ezt Kuzminykiből hajtotta hozzánk a Tu-
dósok Háza szépséges gondnoka (természetesen so-
főr hajtotta, de a hölgy felel a jótékonykodók fogadá-
sáért). Tamara a neve. Vörös, farkakból összefércelt
rókabundát visel, farokkal. Titokban Tatjána vetély-
társa, ám okosan betartják a semlegességet és érdek-
körüket – Tamara a túlparton uralkodik, Tatjána az
innensőn, Pecsenyezskiben.
Tamara hercegnő engedélyt kér Pavliktól, hogy rá-
gyújthasson s bizalmaskodva elmagyarázza neki,
hogy az ismert kritikus a Filmfőigazgatóság kikülde-
tésében már megérkezett, és kiment a repülőtérre,
hogy átvegye a Csillagok háborúja kópiájának dobo-
zait. De ó, mi lesz, ha a lm elakad a rossz időjárás
miatt? Az eseményt már rég kiplakátozták, a jegye-
ket eladták, s kora reggel beindult a vándorlás, jön-
nek a környékbeli taknyos break-lovagok, rajongók
és metálfejek, s a jótékonykodók mellett az ő felelős-
ségére még beállított az Űrhajós és a Központi Televí-
zió is, miközben a Tudósok Házában a padlót nem fé-
nyezték fel, a szállóban nincs elég hely, a mozigépész
már harmadik napja házasodik, s tökrészeg.
No, ami az Űrhajóst és a jótékonykodó intézmény-
belieket illeti, azokkal majd csak elboldogul, ám árul-
ják el, hová tegye a tévéseket? A szoknyája alá?
 A Tudósok Háza cárnője csak ne izguljon, nyugtat-
gatja Pavlik. Adjon az isten mindenkinek ilyen for-
más csípőt és szoknyát, ám a tévések, akárhogy is
vesszük, nem férnek be alá. A Csillagok háborúja pe-
dig feltétlenül iderepül Kuzminykibe, mert Pavlik-
nak vannak ismerős helikopterpilótái a reptéren. A
részeges mozigépész helyett meg beállhat ő maga.
Kuzminykit a Csillagok háborúja után úgyis szétverik
ezek a fanatikus rajongók, de majd újjáépítik, ne iz-
guljon. Tehát nincs kedve Tamara cárnőnek, ahogy
egy cárnőhöz illik, átülni az elegáns ZIM-be, s útra
kelni a reptérre a lmért?
Micsoda szoknyapecér!
Pavlik szertartásosan kinyitja a kocsi ajtaját, s még
pislogni sincs időm, és Tamara cárnő, megfeledkez-
vén gondnoki kötelezettségeiről, már ott ül ZIM-em
anyósülésén, míg Vedmegyev revizor elégedetlenül a
hátsóra telepedik le.
Elképesztő!
Először látom a sofőrömet igazi hivatásának telje-
sítése közben – és nem értek semmit! Hiszen nem
mondott semmit a hölgynek… ha mondott, akkor
biztos, hogy valami badarságot!… S tessék, a kerek
csípőjű cárnő már el is helyezkedett a csődör mellett,
és száguldanak a reptérre, hogy fogadják… Fogad-
junk, hogy tudom, mi lesz. Oli Belkin pedig mint egy
külföldi kém kigurul a sarok mögül púpos Zaporo-
zsecével… A fészkes fenébe éri utol őket!
Sokan vagyunk. Hosszasan rakodjuk be a síléceket,
táskákat, tortákat. Nekem és az Űrhajósnak a legjobb
helyet jelölték ki – mozgássérülteké gyerekkel –, in-
nen jobban látni az utat. Asot bemászik az utastérbe
méretes rajzmappájával. Izgatott – ugyan mikor en-
gedte el két napra a természet lágy ölére Kuzminyki-
be asszonya és hét gyerkőce (nem túlzás, annyi!),
ahol majd tisztult lélekkel készít skicceket, kipihenve
a kiadói obsztrakciókat. Asotot Drozdov követi, aki
gondoskodón felnyomja a rajzmappát. Sporttáskáján
a „TENNIS” felirat „T” betűjét „P”-re cserélték. Ilyen
viccei vannak. Megdolgozott érte. Igyekezett.
„Nos? Kicsoda ő?”, kérdezem magamban a mellet-
tem ellépdelő Szo a Szergejevnát, a revizorra gon-
dolva.
„Még nem igazodtam el rajta”, feleli Szo a néni.
Hol van Tatjána?
Megjött. Kegyesen fogadja Vlagyiszlav Nyikolaje-
vics bókjait, és tüntetően nem veszi észre Drozdovot.
Botrány lesz!
– Senkit nem felejtettünk el? – kérdezi Mihail Fedo-
tovics.
– Senki nincs elfelejtve, semmi nincs elfelejtve. –
Hát persze, hogy Drozdov dünnyögi ezt.
– Üdv, hol van Belkin?
– Különleges megbízással távol – feleli Marinka. Ez
a pindurka valamit már kiszagolt – úgy tűnik, sugdo-
lózása Oli Belkinnel előbb-utóbb esküvővel ér véget,
s én leszek azon a lagzin a díszvendég.
– És ez a… hol a revizor?
– Valahol elkeveredett.
– Na, hála istennek!
Elindulunk.

18.
A Központi Televízió busza követi a miénket az N.
akadémikusról elnevezett, egykor a kommunizmus-
ba vezető sugárúton. A bőségszarus háznál elha-
gyunk egy legénykét. Halinacsizmában és deszantos
pufajkában jégfúrót visz. Különben sok errefelé a le-
gényke. Félek tőlük – soha nem tudhatod igazából,
mire számíthatsz. Ő nyilván lóg az óráról, s megy a
víztárolóhoz pecázni, ám meglátva a buszban az Űr-
hajóst, összes fontos dolgáról megfeledkezik, száját
kitátja, szeme kimered. Az Űrhajós egy kézmozdulat-
tal jelzi, csukd be a lepénylesődet, megfázik a fagy-
ban. A legényke nevet, rohan a busz után, s jégfúrójá-
val integet a földönkívüli lénynek.
Elhaladunk a felirat nélküli intézmény mellett.
Vlagyiszlav Nyikolajevics kéri, hogy állítsák meg az
autóbuszt, beugrik egy percre, valamit ott felejtett.
Nyilván a végrendeletét, mert két napra kiszáll Kuz-
minykibe. Míg várunk rá, Marinka Tatjánával belefog
egy ősrégi játékba, aminek az a lényege, hogy rakják
tele a gőzhajót (adott esetben az autóbuszt) meg-
adott betűvel kezdődő tárgyakkal. A betűt így vá-
lasztják: Marinka magában sorolja az ábécét, Tatjána
pedig egyszer csak megállítja:
– Állj!
– Rakjuk meg a buszt „D” betűs dolgokkal! – jelenti
ki Marinka.
– Ez meg mi, micsoda? – kíváncsiskodik Andrej Iva-
novics Tronyko.
– Mindjárt megérti. Én vagyok az első. Deszkák. A
következő Asot. Dongákat rakodik.
Tatjána – Drozdovot.
– Micsoda? – fortyan fel amaz.
 – Felraktam Drozdovot.
– Én meg egy dilinyóst – riposztozik rovatvezető.
– Akkor a következő körben debileket rakodok –
vág vissza Tatjána.
Hisz megjósoltam, botrány lesz.
Szo a Szergejevna diverzánsokat rak fel, Mihail Fe-
dotovics, nem tudván feledni a revíziós jegyzéket,
egy tizenkétezer dolláros displayt.
A tévés Műsorvezető demonstrálókat, az Űrhajós
dokkoló berendezést.
Most ki jön?
Én következem.
Mind várnak, de képtelen vagyok bármit kitalál-
ni…
Töröm a fejemet.
Gondolkodom, gondolkodom, gondolkodom…
Semmi nem jut eszembe, csak az az absztrakt japán
személyi számítógép a revíziós jelentésben. Egy
percnyi gondolkodás, aztán kizárnak a játékból. Ami-
kor kizárnak, nyomban minden „D” betűs szó eszem-
be jut majd.
– Diabolus! – vetem közbe az utolsó pillanatban. Jól
kigondoltam.
– A diabolus nem jó! – tiltakozik Marinka.
– Ugyan miért?
– Túl nagy – veti közbe Drozdov.
– Az én ördögöcském pici… Befér a buszba. Hadd
jöjjön! Mi az, tán gyalog kövessen?
 – Nem, nem azért – magyarázza Marinka. – A ter-
mészetben nincs ördög.
– Hogyhogy nem létezik? Az ördög?! – háborodok
fel. – Attól függ, honnan nézzük…
– Való igaz… azt, hogy nem létezik, a tudomány
még szigorúan véve nem bizonyította be – kel védel-
memre a tévés Műsorvezető.
S beindul a skolasztikus vita: fel lehet-e tenni egy
ördögöt a buszra?
A vélemények megoszlanak. Asot azt bizonygatja,
hogy ördög nélkül unalmas az utazás. És az élet is.
Lehurrogják. Megsértődik. Megkérdezik az Űrhajóst,
találkozott-e a Marson az említett úrral vagy leg-
alább életjelével. Elmondja, az expedíció során volt
egy fura eset: azonosítatlan sötét erő kiitta az összes
orvosi alkoholt egy bontatlan üvegből a házipatiká-
ban.
Na ugye! Íme, a bizonyíték! Tiltakozom: ha nem te-
szik föl az ördögömet a buszra, kiszállok a játékból.
Kizárólag elvi, világnézeti alapon. Igen-n… Az ördög
– fontos lozó ai kategória, amely tágabb értelem-
ben… és így tovább.
Miután meghallgatnak, mind engedményekkel
rukkolnak elő.
A „berakodás” folytatódik, ám Vlagyiszlav Nyikola-
jevics még nem jött vissza. A deszantos pufajkát vi-
selő legényke utolért minket, megállt az első tengely-
nél, s mohó tekintettel bámulja az Űrhajóst. Megér-
tem – nem hisz sem Istenben, sem ördögben, ám hisz
az első emberben, aki a Mars felszínére lépett.
Végül előjön Vlagyiszlav Nyikolajevics. A pisztoly-
táskás fér ú hatalmas kosár élő rózsát hoz, Vlagyik
arcára viszont régimódi zavar ül ki, olyannyira, hogy
én érzem magam helyette kínosan. Gondolják csak
meg, ez az ember irányítja a mi, időről időre robba-
nással fenyegető, nevenincs intézetünket. Ő itt az
Atyaúristen és a Cár (amikor valakivel nincs megelé-
gedve, csak ennyit vet oda a foga között: „Menj, járj
egyet!”, s a bűnös rohan, hogy kijavítsa, amit elköve-
tett), néha, magasabb fórumokon felemeli a hangját,
ám Tatjána jelenlétében kenyérre kenheted. Először
is, a kosár rózsát Tatjánának hozza ajándékba, ráadá-
sul télen, ez kissé túlzás; másodszor, ha el akarod
érni a kellő hatást, akkor Tatjánának csak úgy hanya-
gul és nyersen kell rózsát ajándékozni – Vlagyiszlav
Nyikolajevics ezt soha nem fogja megérteni. Ő
ugyanúgy alkalmatlan férjnek Tatjána számára,
mint szöges ellentéte, a cinikus és ifjú Drozdov. Igaz,
utóbbi csak úgy hanyagul és nyersen ajándékozta
meg rózsával Tatjánát, ám szintén csődöt mondott,
mert neki félszegen és gyengéden kell rózsát ajándé-
kozni… Ostoba fajankók, ezt soha nem fogják fel.
Rajtuk kívül senkit nem látok a fedélzeten, aki
megfelelne kisunokám jövendőbelijének, ám ha Tat-
jána azt mondta, hogy holnap férjhez megy, akkor le-
het hinni neki.
Vajon melyikőjük lesz?
Mindketten alkalmatlanok. Egyikőjük piás, a má-
sik idősebb Tatjánánál vagy harminc évvel. Ha két
rossz közül kell választanod, melyik a kisebbik?
Most ki rakodik?
Ismét én.
– Da-li-a – rakom fel a buszra.
Már nem vitatkoznak velem. Helyesen teszik.
19.

Még mindig nem indultunk el…

A legényke nagy buzgalommal segít a pisztolytás-
kás fér nak felrakni a kosár rózsát az autóbuszra,
majd váratlanul hozzám fordul:
– Jurij Vasziljevics, elvisznek a víztárolóig?
Abban semmi különös vagy természetfeletti nincs,
hogy ez az ismeretlen legényke tudja a kereszt- és
apai nevemet, itt mindenki ismer – már vagy száz
éve szem előtt vagyok. Elképesztő viszont, hogy pon-
tosan felismerte az alárendeltségi sorrendet a bu-
szunkban, s engem értékelt a legmagasabbra… még
az Űrhajósnál is magasabbra. Tehát vagy hízeleg,
vagy Homo sapiens a négyzeten.
Bár már kiadtam az ukázt, még mindig nem indu-
lunk el.
– Mi van? Miért állunk?
Kiderült, hogy Vlagyiszlav Nyikolajevics már nem
jön velünk Kuzminykibe. Elnézésünket kéri. Nem
kertel: „Fogadják bocsánatkérésemet…”, s a szánako-
zó Tatjánára pillant, aki válaszul ugyancsak sajnálko-
zását fejezi ki: „Mi lesz velünk maga nélkül, Vlagyisz-
lav Nyikolajevics?”
– Végül is mi történt? – kérdezem. – Az intézmény
nélküled üdülővé silányul? Óvodásokként hajtunk
majd, te meg lelépsz?
– Nem, nem lépek le – feleli Vlagyiszlav Nyikolaje-
vics. Nemrég hívták fel az Akadémia elnökének iro-
dájából, és sürgősen Moszkvába kérették.
Mindenki tudja, miért, de hallgatásba burkolózik.
Ha kéretik, ez azt jelenti, hogy a legutóbbi leletei ked-
vezőtlenek. Ismét befektetik a kórházba. Nyárig ott
hever majd, és a csillárt bámulja.
– Az elnök engem miért nem hívott fel? – sértődöm
meg. – Várj csak… add át neki ezt a feljegyzést!
Előkaparnak egy papírcetlit. Ezt írom rá:
„Alekszandr! A feje tetejére állított arcképed miatt
Misa Csernoluckijt kirúg ják. Ha nem hívod fel Zordono-
vicsot, és nem tiltakozol, soha nem bocsátom meg neked
ezt az önkényeskedést. A te Jurij Vasziljevicsed.”
Ismét tekintet fúródik a hátamba. Hátrapillantok.
Szo a Szergejevna néz rám, ő azonban kívül esik sá-
táni téveszméimen. Ő ura védangyala.
– Gondolja, a levél segít? – kétkedik.
– Szo a, ezt majd később megbeszéljük…
Ma mindent későbbre halasztok, aztán… Holnap,
nem most.
Vlagyiszlav Nyikolajevics nagy sóhajjal egy utolsó
búcsút vesz Tatjánától, majd csüggedten az intéz-
mény bejáratához szédeleg, a pisztolytáskás ckó
utoléri, és kitárja előtte az ajtót. Vlagyik helyében én
köpnék minden intézményre, klinikára és leletre,
ölembe kapnám Tatjánát, s elcipelném… nem, nem
Kuzminykibe… hanem valahová a Csukcs-félsziget-
re, mint azt a japán hölgyet, hogy senki ne zavarjon.
Olyan jól kezdte a rózsákkal…
Ám a pisztolytáskás fér már becsukta Vlagyik
mögött az ajtót – egy vőlegénnyel kevesebb. Nem baj,
túléljük.
Végre elindulunk.
A legényke lecsücsül a lépcsőre a vezető mellett,
táskájából előhúz egy vastag könyvet, abból egy szí-
nes fényképet, s nyújtja az Űrhajósnak aláírásra.
– Nézd csak! – lepődik meg az Űrhajós, miközben jól
megnézi magát teljes harci felszerelésben a marsi
Schiaparelli-fennsík fölött felkelő nap fényében. –
Honnét szerezted? Még nekem sincs ilyen!
S keresztben felvési nevét a marsi kövekre és ho-
mokra.
Figyelem, itt jön a pecsenyegi temető!
Hogy is van ez?
Fél évszázad alatt a temető kiterebélyesedett, s ha-
marosan rátelepszik az országútra. Nos, a lassan gya-
rapodó és gondozott sírkert hiteles bizonyítéka a vá-
rosi jólétnek – vagyis itt emberek laknak, sokasodnak
és elhunynak, tehát Pecsenyezskiben minden rend-
ben van.
Voltaképp mi is egy temető? A közösség számára
kényelmes hely, ahová kivihetik a hullát, hogy senkit
ne zavarjon. Ha véletlenül erre járok, mindig felébred
bennem cinikus énem („A nagypapa vitriolos alak” –
magyarázza Tatjána), s gúnyosan elmosolyodik – bi-
zonyára azért, mert nem itt fogok feküdni, hanem
Kuzminykiben, díszsírhelyen, a feleségem mellett.
Az egy nagyon kedves temető – alig tizennyolc fős,
többet oda nem temetnek, mindenkit zeneszóval ide
hoznak, Pecsenyezskibe. Engem azonban oda fognak.
Engem – lehet. Utánam még beengedik Vlagyiszlav
Nyikolajevicset és a Csernoluckij-házaspárt, vagyis
az utolsó mohikánokat, akik még életben maradtak,
miután beütött a baleset.
A sírhelyekkel mégiscsak túllépik a keretet – „te
meg én, meg mi, látod, elérjük a huszonkettőt”.
 Megint én vagyok soron, hogy valamit felrakjak a
hajóra (pardon, buszra), de már semmi nem jut
eszembe „D” betűvel. Minden szavat kimerítettem,
az időm is elfogyott.
– Jurij Vasziljevics, hadd szálljak be maga helyett! –
ajánlkozik a legényke.
Csere!
Senki nem veszített, én nem estem ki, nagylelkűen
lecseréltek. Most nyolcas az én számom. Nemzedék-
váltás. Papi, ne sírj, ifjú helyettesed leveri az egész
szerkesztőséget. Csak rakodjon, tegye oda magát,
egész életemben én is ezt tettem, és elfáradtam. A
legszívesebben az utat bámulnám, s valami másra…
transz-cen-den-tá-lis-ra gondolnék… Tessék, még
egy szó, amire senkinek semmi szüksége. A buszban
meleg van, benzinbűz, kávé- és rózsaillat. Lassan fel-
kerülnek a dédszülők, a deponálok, a dalai láma, do-
bermanok, dánok, dominikánus barátok, dahomeyi-
ek, delikvensek, druidák és dublőrök… Lassan elál-
mosodom.
Fekete bőrű dahomeyiek jelennek meg előttem.
S egyszer csak, hopp! Megérkeztünk.

20.

A „dahomeyiek” szót hallva felébredek, megdörzsö-

löm a szememet, és sehogyan sem értem, mi törté-
nik… Az utat fatörzsek zárják el, őrült erdőirtásra
emlékeztet, vagy inkább tankcsapdákkal teletűzdelt
terepre – a fatörzsek merő iszap, s a sár, miközben pá-
rolog, undorító ammóniabűzt áraszt. A kigőzölgés
ködében, mint álmos legyek, fekete dahomeyiek kó-
szálnak, s elismerőn szemlélgetik a legyilkolt törté-
nelem előtti őslény tetemét. A többi szurkos képű az
út szélén gyülekezik, tüzet próbálnak gyújtani, és
marékszámra kaparják le magukról a bűzös dág-
ványt.
Egy mukkot sem értek…
Csupán azt sejthetem, hogy a sárral borított, oldal-
ra dőlt, élettelen test valaha még vidáman furikázó
autóbusz volt, és ezek a tetőtől talpig latyakos lények
egyáltalán nem afrikaiak, hanem a mi pilótáink a be-
rezanyi repülős rajtól. És nem leölték az autóbuszt,
hanem miután repülésre nem alkalmas az idő, elin-
dultak horgászni rajta. Közöttük illetlenül tiszta két
rendőr és, hát persze!… Oli Belkin. Olyan bűntudatos
képpel tesz vallomást a kövér rendőrfőtörzsnek,
mintha éppenséggel ő, Oli rendezte volna meg az er-
dőirtást, és ő fröcskölt volna be mindenkit sárral.
„Forgószél”, „természeti csapás” – ezek a szavak jut-
nak el a fülemig.
Tehát amit már reggel óta várok, éppen hogy itt
kellett bekövetkezzen.
Mindnyájan kiszállingózunk az útra, és szívfacsaró
szorgalommal veszünk részt a következmények fel-
számolásában, csupán én tudom egyedül, hogy ez
nem természeti csapás volt. Valami erősebb hatalom
működött. Nos, Ő szép kis helyet választott, hogy
végleg leszámoljon velem – nem valami kapualjat,
hanem az átkelőhelyet a pecsenyegi víztárolón.
Ami engem illet, én szívesebben leheltem volna ki
a lelkemet Neki kissé odébb, a vasúti átjárónál. De a
víztároló sem rossz. Utálok kapualjakban meghalni.
Úgy tetszik, sikerült Őt mégiscsak kijátszanom. Rá-
harapott a fekete ZIM-re, s azt támadta meg. Bár jól
tudom, sikerem pillanatnyi, sorsomat nem játszha-
tom ki. Jó, hogy senki nem sérült meg, s jó, hogy a
helikopterpilóták azt tették, amiért jöttek: horgász-
tak, s nem vodkát vedeltek a buszban.
– Senki nem sérült meg? Na és Pavlik, Tamara meg
Vedmegyev revizor?
Felpattanok, s alaposan megnézek mindent, amit
csak a busz ablakából lehet. A tévések már veszik is
fel a katasztrófa következményeit. Az események jól
olvashatók a nyomok alapján: a forgószél váratlanul
csapott le az átkelőre, gyökerestől tépte ki a nyírfá-
kat, beszívta reaktív fúvókájába, majd a fekete ZIM-re
támadt. Pavliknak sikerült fékeznie, és Ő, elhibázva a
célt, fákat roppantott össze, felborította a szembejö-
vő autóbuszt, amely tehetetlenül kirepült az árok-
partra, s mint kos szarvát csavarta fel az útszéli kor-
látot. Ott a forgószél visszafordult, legyező alakban
kidöntötte az erdő fáit, és újból támadott. Majd zsák-
mányával a víztárolóhoz száguldott, feltörte a jeget,
a megrémült horgászok pedig eliszkoltak az erdőbe,
ki merre látott.
A buszban rajtam kívül csak az Űrhajós és Drozdov
maradt. Előbbi bölcsen teszi, ha nem lép ki az útra, a
helikopterpilótáknak ma amúgy is elég megrázó él-
ményben volt részük, Drozdov általában nem vesz
tudomást a természeti csapásokról, nekem meg nem
ajánlatos kimennem, ha már ilyen jól szervezett va-
dászat indult ellenem – no nézd csak, forgószél, hur-
rikán! Az üres buszban az Űrhajóstól Drozdovhoz,
majd visszabotorkálok, fogalmam sincs, mi törté-
nik… Egy órája vénemberes babonától űzve személyi
használatú ZIM-emen három embert küldtem ma-
gam helyett a halálba. Ha a víztároló mélyére kerül-
tek, fatörzsek temették be vagy a sztratoszférába ra-
gadták őket, akkor ideje előhúznom az örökül kapott
forgópisztolyt, és itt, helyben, a buszban főbe lőnöm
magamat, jóllehet úgy terveztem, hogy ezt a kimon-
dottan személyes dolgot holnap hajtom végre, Kuz-
minykiben, a szállóban, csöndben, nyugodt kénye-
lemben, éjféltájt, miután Tatjánát jövendő férje kezé-
be adtam.
– Polgártársak, nincs véletlenül valakinek kötele? –
kérdezi a kövér rendőr szakaszvezető, bekukkantva a
buszba. – Nem hoztunk magunkkal mérőszalagot,
pedig le kell mérni a nyomokat.
– Miért, mi történt? – kérdezi az Űrhajós, ám a sza-
kaszvezető, miután rájön, kivel van dolga, egy szót
sem tud kinyögni.
– Ruhaszárító megfelel? – kérdezem. – Drozdov, adj
kötelet a szakaszvezető elvtársnak!
Drozdov szegény végképp megzavarodik, hisz
egész nap gúnyt űzök belőle. Kinyitja „PENNIS” fel-
iratú táskáját s előhúz egy köteg ruhaszárító kötelet,
én meg így szólok a szakaszvezetőhöz:
– Tegye el, nekünk már nincs rá szükségünk. Ugye
nincs, Drozdov? Mi is történt voltaképp?
– Hisz mondanám, cudar egy erő, setét, jaj, pedzem
én! – A szakaszvezető nagy izgalmában átvált ízes
zsargonra (rég hallottam ezt a zenét). – Ez a fekete
mocsoládé megnyomorintotta a főnöki ótómobilt…
Úgy biza… Forgószél, hurrikán!
– Nocsak, megnyomorintotta a mi ótónkat? – vál-
tott az Űrhajós is beszédstílust.
– Erőt, épséget, tábornok elvtá-árs! A nyekergők
miatt ne feszengjen, szlopáltak derekasan, különben
épségesek. Gyün már érettük a heliko er. – A sza-
kaszvezető marsi tisztelettel szalutál.
 Az Űrhajós akceptálja okos földije szavait. A busz-
hoz odajön Oli Belkin, s ugyanígy vegzálni kezdi.
Agyafúrt földi, mi kéne tőlem?
– Hát a többiek hová lettek?
– Honnét tudnám? Kicsinyég láttam, felkapta a tő-
csér őket – tanúskodik Belkin. – Mind főszítta! A tor-
kos! Amint beállítottam, már mind itt hengergőztek
ezek a tuskók… Jurij Vasziljevics, felfogta kicsinyég?
Drozdov és az Űrhajós serényen fülelnek…
– A fene fogta fel – nyögöm fancsalin. – Majd, ké-
sőbb… Kuzminykiben eldiskurálunk…
 MÁSODIK RÉSZ
21.

A helikopter gyorsan széthuzigálja a fatörzseket az

útról, a horgászok hazarepülnek a repülőtérre, meg-
ígérve, hogy rögvest megkezdik a kutatást a fekete
ZIM után – átöltöznek, s máris belefognak.
Mi meg továbbmegyünk – most már temetői han-
gulatban. Mindenki az emberi élet múlandóságára és
a természet vak erőire gondol, ezek viszont mit sem
törődnek azzal, hogy mi mit gondolunk róluk. Se-
hogy nem megy ki a fejemből Pavlik, Tamara cárnő
és Vedmegyev revizor. Mi történt velük? Remélem,
hogy megúszták.
Elérjük az átkelőhelyet. Közvetlenül alattunk a for-
gószél által megdarált víztároló. Elhaladunk a repü-
lőtéri elágazás mellett, ahonnan csak egy magányos
tejszállító gördül ki, s továbbszáguldunk. A ZIM-et
nem látjuk sehol. Belkin a Zaporozsecen reménytele-
nül lemarad, ám minket hamarosan utolérnek a
rendőrségi Zsigulik, s hangszóróikkal átrendezik a
konvojunkat: a rendőrautók bekapcsolt fényszórók-
kal előttünk mennek, nem engedik, hogy felgyorsul-
junk, őket követi Oli a Zaporozsecen, majd a mi bu-
szunk és a tévéseké jön. A rendőröket utasították,
hogy tekintettel az aggasztó időjárásra, kísérjenek el
minket Kuzminykibe. Úgy bizony, mert ha valami
tisztátlan erő az égbe ragadja a buszt az Űrhajóssal a
fedélzetén, bizonyára az ENSZ valamennyi civilizált
tagállama részvéttáviratot küld Moszkvába.
– Ne féljen, Jurij Vasziljevics! – szólal meg váratla-
nul Drozdov, kibámulva az ablakon. – Minden jól vég-
ződik, odaérünk valamennyien.
 – Nem magam miatt aggódom, hanem miattad.
– Miattam ne tegye! Drozdov majd megmutatja.
– A kötelet minek vetted?
– Értem – hümmögi. – Belkin árulkodott. Maga
akár egy gyerek, szentigaz… Nem mindegy, hogy mi-
nek Bolonduska-Ivanuskának a házban a kötél? Hi-
szen az minden gazdaságban hasznos. Mindenkinek
megvan a maga bolondériája. Maga például…
– Hogy „én”?
– Az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy nem a
ZIM-mel, hanem a busszal megy…
– Igen, így döntöttem! – fortyanok fel. – Unom már
azt a fekete határt! Mindenki busszal megy, én is…
mint mindenki. Hát így alakult!
Na tessék, kezdek mentegetőzni…
Visszamegyek a kijelölt helyemre, ám azt már el-
foglalták. A székben a legényke terpeszkedett el, és az
Űrhajóssal beszélget. Csak most jövök rá, hogy köz-
ben módosította terveit, és hozzánk csapódott – fe-
nébe a lékhorgászással, kit érdekelnek a halak? Úgy
döntött, elkíséri az Űrhajóst Kuzminykibe, a Csillagok
háborúja vetítésére. Jól számított: megsajnálom, nem
zavarom haza, adok neki három rubelt, hogy harap-
jon valamit, Tatjána a szállóból felhívja a szüleit Pe-
csenyezskiben, az Űrhajóssal egy szobában fog alud-
ni, az ajtó mellett a padlón, hogy el ne rabolják az il-
lusztris vendéget.
– Elmegy a Csillagok háborújára? – kérdezi a legény-
ke az Űrhajóstól.
– Nem. Már láttam.
– A Csillagvárosban?
 – Nem.
– Hát hol? Hollywoodban?
– Nem, ott vodkát ittam.
– Akkor hol?
– A Phoboszon.
– Hol?
– A Phoboszon – ásít az Űrhajós. – Az amerikaiak
hoztak magukkal egy videomagnót.
A legényke elképed. Én is remegni kezdek. Micsoda
zene a fülemnek… mozi a Phoboszon! A suliban nem
hiszik el majd a kis legénynek, hogy együtt utazott
egy elővárosi buszban az Űrhajóssal, erre bizonyíté-
kul előhúzza a fényképet az autogrammal.
– A sci- t szereti? – folytatja a kihallgatást a le-
gényke, miután magához tért.
– Utálom – ásít megint az Űrhajós. – Ártalmas ol-
vasmány. Magamból ítélve. Gyerekkoromban annyit
olvastam, hogy majd belepistultam.
– De hisz olvasta, és mégis űrhajós lett!
– Ez nem miatta, hanem ennek ellenére történt. –
Már alig van ereje válaszolni.
Szigorú képet vágok, és ujjammal megfenyegetem
a gyerkőcöt:
– Fiacskám, ne zaklasd! Amint megérkezünk Kuz-
minykibe, hazaküldelek a rendőrökkel. Addig ülj át
oda, a bácsihoz!
A legény megrémülve Drozdovhoz megy, s próbálja
megvezetni: véletlenül nem tudja, hány fokon fagy
meg az orvosi alkohol? Azért kell ez neki, süketel,
hogy kidolgozza a atalság elixírjének képletét. Fel-
tétlenül feltalálja. Persze nem ez az életcélja, magya-
rázza Drozdovnak. Csak úgy mellékesen, mint járulé-
kos eredmény.
– Na és mi az életcélod? – érdeklődik Drozdov.
A úcska valamit súg a fülébe, mire elmosolyodik.
„Ugyan miféle életcélja lehet ennek a legénykének?
– próbálom elképzelni. – Bizonyára az, hogy egy tu-
dományellenes lap főszerkesztője legyen.”
Az Űrhajós hálás, hogy megmentettem az ifjú alki-
mistától. Hátrahajtja az ülés támláját, és már alszik
is. Mindenki ezt teszi, csak én nem tudok aludni. Úgy
érzem magam, mint egy rapsic, akit bekerítettek az
erdőőrök, mert télen sem nyugszik, és mindenféle
csibészséget követett el.
Bekerítették, és várják a fővadász utasítását, ám az
valamiért habozik. Az utat nézem, Oli Zaporozsecé-
nek púpos hátát és a villogó fényű, sárga-kék rendőr-
ségi Zsigulit. A busz kerekei mintha odatapadtak vol-
na az országúthoz, száguldunk, de nem érezzük a se-
bességet, s a motor csendes zúgása felidézi bennem a
reggel óta kísértő dalocskát:
„Papi, ne sírj, a lu elszállt…”
A forgópisztoly ott szundikál a mellemen. Miért
küldtem el a ZIM-et a Csillagok háborújáért! Valóban
előre láttam ezt a balesetet?
Nem tudom.
A ZIM az enyém, azt teszek vele, amit akarok.

22.

Sötét, nyirkos erdő suhan el mellettük, a csupasz

ágakon sovány varjak ülnek, akiket azért tisztelek,
mert haza ak, minden télen türelmesen kivárják a
tavasz beköszöntét, semmi kedvük az erdőből a vá-
rosba költözni. Nekem nincs ellenemre az erdei élet,
reggel egy odúban aludni, mint egy kuvik, éjszaka
meg egerekre vadászni – hadd nevessenek ki ezért az
emberek! Valahogy már unom az utazgatást Orosz-
honban a haza as varjak és az acél útkorlátok között.
Már soha nem jön elő az erdőből Fülemüle, a zsivány
a buzogányával, nem ugrik elő egy farkascsorda, s
nem gördülnek végig az országúton Guderian tank-
jai. Csak nagy ritkán forgószél kavarog és pö eszke-
dik a Tudomány és Gondolkodás hiszékeny főszer-
kesztője felett.
Fura, hogy ilyen sokáig az erdőben éltem és soha
nem találkoztam farkasokkal, viszont német tanko-
kat éppen hogy itt láttam negyvenegy októberében a
visszavonuló katonavonat lépcsőjéről. Azon a regge-
len, miután Pecsenyezskiben éjszakáztam, a tankok
átkeltek a mostani víztároló helyén folydogáló bűzlő
patakocskán, s egyenest a vasúti átjárón keresztül
kúsztak ki az erdőből, amikor szerelvényünk lassan
távozni készült. Egyébként azon az estén minden
olyan lassan történt, hogy azt hittem, a reggel már
sohasem köszönt be. Komótosan rakodtuk a marha-
vagonokat az ábécé összes betűjével kezdődő dolgok-
kal, az erdőben lassan gyulladt ki és égett le fából
épült, nevenincs intézetünk (nem volt mivel felrob-
bantani), majd nem tudni honnét, a vasúti átjárónál
megjelent egy légvédelmi üteg, élén egy ideges, bá-
ránybőr bundát viselő tüzérparancsnok elvtárssal.
Egész éjjel a lelkem gyötörte, szitkozódott, és azzal
fenyegetőzött, hogy főbe löveti azt, aki az evakuálá-
sért felelős (mármint engem), ha öt percen belül
nem takarodunk el a vasúti pályatestről.
 Reggel felé, amikor lecsapott ránk a kemény fagy, a
mozdony végül felsípolt, a vagonok dübörögve meg-
mozdultak, én kiugrottam a lépcsőre, s elküldtem a
tüzért a pokolba, sőt még messzebb is, az pedig, tok-
jából a pisztolyát előrántva már rohant légvédelmi
ütegéhez. Úgy tűnt, bár kedve lett volna, elfelejtett
főbe lőni. Valami elvonta a gyelmét. Pirkadt. Hirte-
len észrevettem, hogy éjszaka minden megőszült. A
töltés, a vagonok, az erdő – mindent dér borított, s a
megőszült erdőből a hajnali félhomályban hatalmas,
mocskos és szürke tankok kúsztak elő. Ez a rémálom
egész életemben kísért: a lövegekhez rohanó fehér-
bundás tüzértiszt, a hisztérikusan visító, tolató és fe-
hér füstfelhőt pipáló, halálra rémült gőzmozdony,
kétségbeesetten felriadó beosztottaim, munkatársa-
im, az NKVD emberei, akik menet közben ugrottak
fel a kocsikba, s a vasúti kereszteződéshez kúszó
szürke tanksereg.
Miért nem lőttek s nem akartak elpusztítani ben-
nünket? Úgy tűnik, mázlink volt… Annyira rohantak
Moszkva felé, hogy bizonyára a legkisebb gondjuk is
nagyobb volt, mint hogy törődjenek egy öt marhava-
gonból álló, menekülő szerelvénnyel. Meglepő mó-
don még le is lassítottak, udvariasan elengedve az
utolsó vagont, majd átkúsztak az átjárón, ahol végül
találkoztak az ideges tüzértiszttel. Az, mintegy ön-
magát biztatva („egy lépést sem hátra’”), leszereltette
a lövegek kerekeit, s közvetlen irányzással lőni kezd-
te a tankokat…
Láttam, ahogy ott ugrált, a tankok pedig égtek. Mi-
csoda mennydörgés volt! Úgy vélem, hogy szerelvé-
nyünk tartalma, átváltva a háború utáni évek érté-
kendjére, többet ért, mint Guderian teljes tankhadse-
rege – ám ezt akkor sem mi nem tudtuk, sem ők, sem
ez az ifjú Lev Tolsztojra emlékeztető tüzértiszt.
 Az lett volna a szép, ha főbe lő! Elképzelem a had-
ügyi népbiztos arcát!
– „Papi ne sírj, a lu elszáll…” – dúdolom halkan.
– „Vigasztalják, de a lu csak száll” – kapcsolódik be
egy pillanatra az Űrhajós, majd tovább alszik.
Valójában az ördög természetesen nem létezik,
morfondírozom tovább, ám sok ravaszságra képes.
Például halálos nyugalommal bemászhatott a bu-
szunkba, miközben rakodtunk, s most ott kacarászik
a hátam mögött – már azért is, mert én vettem fel.
Bárki lehet ördög a buszon, engem nem csaphat be.
Még az Űrhajós is gyanús – hiszik vagy sem, pedig a
Mars felszínére elsőként lépő ember a tisztelet elemi
érzését váltja ki bennem. Legszívesebben odaborul-
nék a marslakó lába elé, s farkam csóválva csókolgat-
nám tábornoki lampaszos gatyáját. Szeretném iste-
níteni – Istent pedig könnyű összekeverni a Sátán-
nal.
Tehát ő az?
Nincs semmilyen „tehát”. Aligha. A Vénuszon és a
Phoboszon át a Marsra repül, hogy vadásszon Komo-
rovics akadémikusra? Túl nagy tisztesség számomra.
A természet elég egyszerűen épül fel, minek ilyen bo-
nyolult, kacskaringós pálya?
Természet ide vagy oda, engem nem csapsz be.
Minden gyanús, még ez a véletlen utunkba került
lurkó is… „Bácsi, vigyen el a víztárolóig!” Ne felejtsük
el kipuhatolni élete célját. Túlontúl céltudatos. Az ő
korában, nem szemrehányásként mondom, én örö-
kösen enni szerettem volna.
Végtére én magam is lehetek az ördög.
Ez egy váratlan…
 Váratlan és fontos gondolat. Majd később fontolóra
veszem – éjjel a szállóban.
Nemsokára az utak kereszteződnek…
Nemsokára jön az útkeresztezés a pályatesttel, s fe-
lettünk mint forgószél elszáguld egy szénszállító te-
hervonat. A rendőrségi Zsiguli forgó kék fénye irány-
jelző a sötét lukban, és pontosan tudom, hogy Ő már
rájött, miféle csapdát állítottam, és visszatért, hogy
ismét támadjon. Pontosan tudom, hogy megbújt a
töltés mögött, az alagút másik végénél, én azonban
nem gyelmeztethetem a sofőrt a veszélyre, mert
nem akarom, hogy őrültnek tekintsenek, aki előre
látja a légköri katasztrófák beköszöntét.

23.

Az utak kereszteződnek…
Már látom!…
Figyelem a higanyszínű, csillogó, alig focilabda
méretű gömböt, amint az országútra szorít minket, s
vadul ránk ront. Hihetetlen hosszú és szennyes víz-
és hófelhőt húz maga után. Semmi kétség, ez gömb-
villám, s egyenest az alagút fekete száját veszi cél-
ba…
Csapdába kerültünk.
Látom, ahogy az apró rendőrségi Zsiguli még idejé-
ben keresztbeáll az úttesten, s fedezi autóbuszunkat.
Oli Zaporozsece belevágódik az oldalába, miközben
felemeli hátsó mancsait, vagyis kerekeit. A gömb va-
kítóan villog, ráérősen áthatol mindkét kocsin, és vö-
rösen izzó szikrákat hányva felénk rohan, egyenest
bele a szélvédőüvegünkbe…
 A vezető rálép a fékre, s az au-tó-busz egy-sze-ri-
ben a súly-ta-lan-ság ál-la-po-tá-ba ke-rül…
Könnyedén felröppenek a karosszékből, és tekervé-
nyesen, tótágast szállok a vezetőfülke felé. Fejem az
üvegébe verném, ám az Űrhajós még idejében feléb-
red, s ledönt a székek közötti átjáróba, egyenest a tor-
tásdobozokra. Aztán rám zuhan, kemény vezérőrna-
gyi váll-lapja fájón végigkarmolja arcomat. A villogó
fény elöl erősödik, a világ kikerekedik, peremén csil-
logó szikrák vakítanak, fülsiketítő dörrenés hallat-
szik, mintha közvetlen irányzással beletaláltak volna
a buszba, majd kialszik a fény, s a beköszöntő vaksö-
tétben mindenféle csoda történik: a mennyezetről,
lustán vergődve egy zsíros, kövér ponty zuhan a fe-
jemre.
Nézd csak!
A szakállamhoz verődik, majd nyirkos farkával a
képem pofozza…
Szép kis helyet talált! Tűnés innen!
Az Űrhajós lesöpri szakállamról ezt az isten tudja,
honnét odakerült repülő halat. Sötét van, merő víz
vagyok, ostoba helyzet, semmit nem hallani. Az ülé-
sek közötti átjáróban heverünk, és megsüketülve pi-
hegünk.
Hol a sapkám és a többi…
Arcom bal felét a tábornoki váll-lap nyomja, a jobb
a puha, szétlapított tortában talált magának helyet,
míg a kabátomból kicsúszott forgópisztoly csöve
egyenest az orromat célozza.
„Kié ez a pisztoly?” – Nem hallom, csak leolvasom
az Űrhajós szájáról.
„Az enyém.”
 Ő sem hallja, mit mondok, de ujjával elhúzza a
fegyver csövét az orrom elől.
Lenyalom a krémet a számról. Úgy tűnik, kijevi töl-
telék, diós.
Kész cirkusz.
A busz tetejéről dübörgés hallatszik, mintha ezer
ördög táncolna rajta, a kivert ablakok mögött a sza-
badban jégdarabokkal és zsindellyel keveredve tü-
körpontyok és keszegek hullanak az égből. Úgy ám,
micsoda cirkusz! Szaporán ide, nézzétek! A halak a
tetőn táncolnak, majd behullanak a gömbvillám ál-
tal az autóbuszba égetett lyukon. A résen át látjuk, az
égbolt lassan tisztul.
– Ohó, mennyi hal! – csendül a dübörgésen át a kis
lókötő hangja.
Nyúlok a pisztoly után, ám az Űrhajósnak már si-
került beledugni köpenye zsebébe. Ravasz ez a mars-
lakó. Magához téríti az elkábult sofőrt. Tatjána ahe-
lyett, hogy előhúzná zsebkendőjét, nercbundája ujjá-
val törli le szakállamról a tortát. Marinka átmászik
rajtunk, s a halak záporában rohan, hogy megmentse
az ő Oli Belkinjét. Andrej Ivanovics Tronyko óvato-
san felemel, talpra állít, fejembe nyomja a sapkámat.
– Hol a sétabotom? – faggatom dühösen.
– A kezedben – feleli Tatjána.
Így igaz, nem engedtem el. Rátámaszkodom, majd
a szélvédő üvegén át, ami valójában már nincs – el-
tűnt, elpárolgott, csak a fekete gumi szigetelés him-
bálódzik – az utat vizsgálgatom. A buszban huzat
van, akár egy átjáróházban. Megfázom, tüdőgyulla-
dást kapok, és kínok között halok majd meg; ismét
gyengének, öregnek érzem magam, a pisztolyom el-
kobozták, s fogalmam sincs, hogyan szerezhetném
vissza. Fegyvertelen vagyok.
A halzivatar elül, az országutat és az árkot rángató-
zó ezüstös haltörzsek borítják, akár egy halászhajó
fedélzetét. A boldogságtól eszüket vesztett varjak
már kapdossák, s az erdőbe cipelik a halakat. Azt ká-
rogják: „Jut mindenkinek!” Az árokban, a sárban ha-
talmas jégtömb olvadozik… Még rágondolni is ré-
mes, a forgószél cipelte ide ezt a Tunguz meteort a
halakkal és a fatörzsekkel egészen a víztárolótól! A
tisztuló égboltról tükörpontyok kései rajai ereszked-
nek a földre. Lángoló gömböket már sehol nem látni,
mármint a napon kívül.
– Egy ilyen viccért jól pofán kell csapni valakit –
hallom Andrej Ivanovics elégedetlen hangját.
– Kicsodát? – kérdezi a televíziós Műsorvezető.
– A természetet.
A síkos haltesteken átgázolva Oli Belkin közeleg a
buszhoz. Se zeke, se pizsama. Ingcafatok és megégett
nyakkendő, gomb és szíj híján nadrágját kézzel tartja.
A képe sértődött, mintha azt kérdezné tőlem: „Jurij
Vasziljevics, mi a csudát művelt?”
A halinacsizmás legényke a halakon táncol. Téve-
dett. Azt hitte, hogy horgászni indul, s halzáporba
került. Az iskolában nem fogják elhinni, ezért írásos
igazolást követel tőlem.
A tévések mindent felvesznek: a sértődött Olit, a
táncoló gyerkőcöt, a varjakat, a halakat és az össze-
tört kocsikat. Micsoda snitt, Marinka Belkin meg-
égett nyakkendőjére tapad, és csókolja (mármint Bel-
kint). Hisz megmondtam, esküvő várható! A tévések
ezt a csókot is felveszik. Érdekes adás lesz!
 Asot és Drozdov felcibálják a megtépázott Belkint a
buszba. Drozdov kiadja a parancsot:
– Vodkát ide!
Ránézek: miket beszél?
Asot tekintetem kerülve kinyitja rajzlaptartóját,
egy poharat és egy üveget húz elő. Az üveg csengésé-
ből arra következtetek, hogy nem csak egy aska van
ott. Tehát a konyak Drozdov táskájában csak gye-
lemelterelés volt. Ők is alaposan kitanulmányozták,
kiféle-miféle Komorovics akadémikus. Jól van, egye-
lőre hallgatok, majd később emlékeztetem őket a táj-
képskiccekre.
Belkinnek mielőbb elsősegélyt nyújtanak (egyéb-
ként egy decit töltenek a buszsofőrnek is – azért,
mert olyan remekül fékezett), miközben felettünk a
töltésen elgördül egy hajtány, majd visszagurul, s
egy sokat próbált vasutashang harsan róla: „Nincs
szükségük segítségre? Küldjenek az állomásról egy
üres vagont?”
Ez a vasutas is lehet az ördög, morfondírozok. Mi-
ért is ne? Ismét nem jött össze neki személyemmel,
hát vasutasnak álcázva magát idegurult egy kézihaj-
tánnyal, hogy megtekintse keze munkáját. S lám, mi
fogadja? A gömbvillámmal túllőtt a célon, a buszt és
az autókat felgyújtotta, a tortát szétlapította – egy
szó, mint száz, szép kis cirkuszt rendezett, ám hoz-
zám nem jutott el. Bizonyára nem számított arra,
hogy engem a marslakó meg a rendőrök fedeznek.
Oli Belkin a fél pohár vodka után nyomban jobban
érzi magát, ám most át kell öltöztetni valamibe. Az
úton még mindig nagy a zűrzavar. Andrej Ivanovics
az Űrhajóssal óvatosan kihúz két rendőrt a ronccsá
nyomorított Zsiguliból. Megmentésünkért állami ki-
tüntetésre kell felterjeszteni őket. A rendőröket egye-
nest Tatjánának a halakra terített nercbundájára fek-
tetik. Az ismerős poltavai szakaszvezető még mindig
kezében szorongatja a ruhaszárító kötelet (ettől már
sohasem szabadulunk), míg kollégája görcsösen
markolja a Zsiguli mértani pontossággal kiszakított
kormányát. Egyikőjük sem tudja szétnyitni ujjait.
– Vodkát ide! – adja ki ismét a parancsot Drozdov,
és újabb üveggel siet a rendőrökhöz.
Az elsőt tehát már kiszlopálták. Nem semmi!
Mihail Fedotovics viselkedése kelti fel a gyelme-
met…
– Hová iszkolsz a halakon át a síléccel? – üvöltöm.
A tévések egy úttal engem is felvesznek, amint
üvöltök a sérült buszból, Andrej Ivanovicsot, aki gör-
nyedten cipeli hátán a kövér szakaszvezetőt az Ika-
rushoz, s Drozdovot, amint bőkezűen vodkát tölt a
második rendőrnek, Mihailfedoticsot, az obsitos de-
szantost, aki a sílécekből és botokból hordágyat esz-
kábál össze, én pedig leüvöltöm a fejét. Felveszik még
a vasutas gyanús hajtányát is, ami most az állomás
felé vágtat sörért. Világos már számomra, hogy ez a
vasutas egyáltalán nem maga a sátán, közönséges
vasúti alkalmazott – a magukra valamit is adó ördö-
gök nem rohannak, hanem kényelmesen mennek sö-
rért.
Ez meg mi?
Látom, ahogy az alagútból kigördül a mi fekete
ZIM-ünk…
Úgy néz ki, mint amit felkaptak, és odavágtak a
földhöz, ráadásul még sántít is a hátsó tengelyére a
Csillagok háborúja csomagtartóban szállított negye-
dik epizódjának súlya alatt. Tehát a jótékony vetítés-
re minden időjárási körülmény ellenére sor kerül a
Kuzminykiből, Pecsenyezskiből és a környékről
összesereglett kréker-brékerek örömére.
A ZIM-ből kiugrik a már lehiggadt Pavlik, mögötte,
elnézést az ízetlenségért, a repülőtéren, valahol egy
helikopterben általa boldoggá tett Tamara cárnő,
kettejük mögött pedig Vedmegyev, a revizor.
A legszívesebben táncra perdülnék!
Valamennyien élnek és sértetlenek! Hogy izgultam
miattuk, ám most már tudom, hogy ezt a szupercsa-
patot sátán nem ragadja el, forgószél nem kapja fel.
Ám még ez sem minden: a ZIM-ből megjelenik vala-
mi, ami végképp nem illik ehhez a Kuzminyki és Pe-
csenyezski között, az országúton halakból és hegesz-
tőpisztollyal szétdarabolt autókból főzött halászlé-
hez – az ördög a maga testi mivoltában, az, aki reggel
óta kerülgetett a sugárúton, az erdőben és otthon te-
lefonhívásokkal: az öregúr asztrahánprém kucsmá-
ban.
Mellesleg mit keres itt?
Úgy tűnik, az utolsó szavakat hangosan dünnyög-
tem, mert a már kissé kapatos Oli Belkin felel rá:
– Kicsoda? Á, ez… Ez mindenütt… „mellesleg” van
jelen. Bemutatom Sztyepanyjak professzort, aki még
Jenyiszejszkij… Üdv professzor! – köszönti Oli, s
majdnem kiesik a buszból. – Ráadásul népi fogorvos,
azután sci- író és még a Tunguz meteor is. Bárhová
mész, ő ott van. Egyszer még Librettót is írt egy ba-
lett számára. Igen! Rö-röhejletto. Ma különben lm-
kritikus.
Nem értem.
 – Árukapcsolás a Csillagok háborújához. Bónusz –
magyarázza Oli. – A vetítés előtt el fogja magyarázni,
hogy mind helyesen értsük. Maga meg mit képzelt?!
Még hogy cikket eszkábál Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij
ellen? Ő magát megeszi tízóraira…
Oli még makog valamit, de már alig hallom. Hívja
csak Drozdovot egy üveg vodkával, hogy segítsen raj-
tam… mert én, azt hiszem, elájulok.

24.

Az ájulásból a vodka íze meg a felettünk alacsonyan

eldübörgő helikopter térít magamhoz. A Kuzminyki-
be vezető beton feljárónál vagyunk, a ZIM hátsó ülé-
sén a marslakóhoz dőlök. Az Űrhajóst már ingujjra
vetkőztették, tábornoki zubbonyát a fejem alá tették,
köpenyét Tatjána vállára terítették. Kisunokám Pav-
lik mellé fészkelte be magát, és a forgópisztolyomat
nézegeti.
– Óvatosan! – kiáltok rá elhaló hangon.
– Ne féljen, kiszedtem a patronokat – nyugtat meg
mindenkit az Űrhajós.
– Nagypapi, hogy érzed magad?
Tatjána halpikkelyek borította nercbundáját bizo-
nyára Oli Belkinnél hagyták, belém vodkát töltöttek,
behajítottak a ZIM-be, akár egy zsák krumplit, s uta-
sították Pavlikot, hogy hajtson, amíg el nem patko-
lok, Kuzminykibe. A többiek most pakolják a tükör-
pontyokat a sérült buszra, amit majd a Központi
Tévé járgánya vesz vontatókötélre.
– Ugye álmodtam az egészet?
– Pontosan mit? A halesőt? – kérdezi az Űrhajós, és
gondosan méregeti a pupillámat. – Semmi különös, a
szokásos… gömbvillám, hange ektusok. Derekasan
helyt állt! Tudja, mi történt Lomonoszov harcostár-
sával? Ő, akárcsak maga, akadémikus volt, ám pórul
járt a villámmal.
Velünk szemben az útkereszteződés felé száguld
egy tűzoltó- és egy mentőautó. Télen mindenki sze-
retne halat. A helikopter visszatér, kört ír le felet-
tünk, s ismét Kuzminykibe repül.
Hová visznek, töprengek gyanakodva. Mit süketel
ez a marslakó? Mondaná egyenest a képembe: „Meg-
ijesztettél, vénember, az ördögbe, nehogy feldobd a
talpad!” Lomonoszov kutatótársát, Richmann akadé-
mikust pedig jól ismerem. Még azt is hazudhatnám,
hogy személyesen. Nem voltak harcostársak, ez
mind iskolás legenda. Csupán elviselték egymást, ám
ez sem kevés. Különben szeretem az e éle „például”-
okat a hazai tudománytörténetből, de mi valahogyan
nem jó irányba megyünk…
Tessék, ők az igazi ördögök! Elhatározták, hogy el-
rabolnak!
– Állj! – utasítom Pavlikot. – Fordítsd meg a szekér
rúdját! Jobbra! A kémény mellett a szállóhoz!
Pavlik tudja, mikor nem szabad velem kötekedni, s
kelletlenül a szálló felé indul. Az Űrhajós és Tatjána
egymásra néznek, de ők is hallgatnak, hogy ne dühít-
senek fel. Kuzminykibe, a kórházba akartak vinni…
Elszámították magukat. Elég volt belőlük, elég…
Semmi kedvem gyógyulni, így halok meg.
Nos, ez igazi fér beszéd. Próbálom felidézni az Űr-
hajós életrajzát a lapokból… Nős vagy sem? Ilyen vő
kellene nekem.
Elhaladunk a pusztaság közepén árválkodó ké-
mény mellett. Ez minden, ami a sugárvédelmi labo-
ratóriumunkból maradt – pusztaság és egy kémény.
Nyáron az utóbbit is lebontják. Különben a kémé-
nyen kívül még egy díszsírhelyes temető is maradt a
laboratóriumunkból, tizennyolc ártatlan lélek ólom-
koporsóban. Mindenki ott van… a feleségem, Tányka
mamája és édesapja is. Katasztrófa! Az az igazság,
hogy a védelmet a katasztrófák ellen mindig védte-
len emberek dolgozzák ki, másokat megvédenek, de
önmagukat, a létrehozókat nem.
Katasztrófa.
Miközben azon töprengek, mikor is volt ez, már el-
hagytuk a kéményt, s az új szupermarket mögött ott
a szálló. Az önkiszolgálóban kidobtak valami tenge-
rentúli cuccot, elég tisztességes sor gyűlt össze, amit
Tatjána dölyfösen nem vesz észre, hogy ne járassa le
magát az Űrhajós előtt, jóllehet ő is nagyon szeretné
tudni, „mit adnak”.
– Biztos nemezcsizmát hoztak – találgat az Űrhajós.
– Rég láttam olyat.
– Fehéret kaphattak – erősíti meg Pavlik. Neki min-
denről eszébe jut valami.
Tatjánát megszállja egy ötlet:
– Nagypapi, nemezcsizmát kell neked venni!
– Kalocsnis gumibetéttel – egyezek bele.
Elhaladunk egy hatalmas plakát mellett: a Csilla-
gok háborúját hirdetik a neves lmkritikus, Sztye-
panyjak-Jenyiszejszkij bevezetőjével.
Megérkeztünk a szállóba.
Homlokzatát Kuzminyki város dombornyomott
alumínium címere díszíti: emberi tenyér, rajta atom-
mag, melyet vegyileg képzetlen elektronok pályája
vesz körbe. Az ördög tudja, miket találnak ki! Az
elektronok pályájából ítélve ez egy lítiumatom, ám a
lítiumból láncreakciót sehogyan sem csiholsz – ezt
én mondom. Egyébként ezen a homlokzaton örökö-
sen töméntelen hazugságot reklámoztak – kicsinyest
és grandiózust egyaránt. Gyanítom, hogy a halálom
után a helyi hatóságok idegei megint nem állják ki, s
ismét megcsonkítják, hogy gránit emléktáblával örö-
kítsék meg személyemet. Megcsonkítják, megörökí-
tenek. Aztán fogalmuk sem lesz, hogyan magyaráz-
zák meg a külföldi turistáknak, miért élt a háború
után Komorovics akadémikus éveken át Kuzminyki-
ben szállodában, ahol megfázott a veséje az udvari,
lyukas falú klozetban, jóllehet Moszkvában volt me-
leg, komfortos, kagylós vécéje. És végképp képtele-
nek megmagyarázni, hogy a Lenin nevét viselő Me-
zőgazdasági Tudományos Kutatóintézet híres ülés-
szakán miért mutattam a folyosón mindenki szeme
láttára fügét P. akadémikusnak, s anélkül, hogy
visszatértem volna moszkvai lakásomba, miért Kuz-
minykibe vettem be magamat önkéntes száműzetés-
be. Az igazat megvallva azt vártam, hogy azonnal le-
tartóztatnak, ám L. népi akadémikus mindenható
csatlósa valamiért habozott… lehet, hogy az utolsó, a
genetika hasznát hangsúlyozó tudományos érv, há-
rom ujjam pimaszul felmutatva elképesztette, és arra
késztette, hogy elgondolkozzon.
Elképesztette?… Aligha.
Gondolkodásra késztette?… Nem, lehetetlen.
Nyilván arról volt szó, hogy nem tartoztam aláren-
deltségi körébe, és egyszerre több hatalmi ágazathoz
tartozó ügyön dolgoztam. Ahhoz, hogy letartóztassa-
nak, először fel kellett volna mérniük kapcsolataimat
és támogatóim kapcsolatrendszerét – ez pedig időbe
került volna. Akárhogy is történt, P. akadémikus ha-
bozott, N. akadémikus pedig, mint az a tüzérparancs-
nok a háborúban, alpári szavakkal leszidott, majd si-
került felhívnia azt, akire ez tartozott, s megmagya-
rázni neki: ugyan, ne törődjetek ezzel a fajankóval!
Azóta nem tértem vissza a genetikába, s nem fe-
deztem fel a atalság elixírjét. Nagy kár. A feleségem
egyre-másra szállította a táppénzes papírokat a tu-
dományos akadémiához, az ottani könyvelés a fogát
szívta, de zettek… Hogyan magyarázhatnák meg
ezt a külföldi turistáknak? A mieink persze megértik.
A szálló régi szárnyépülete a szobámmal megőrző-
dött mind a mai napig. Kékes színű fenyő borul föléje
– én ültettem egykor. Szobám szellőzőablaka nyitva
van. Mindjárt kirepül belőle védőangyalom, Ljosa,
hullámos papagájom, s így ugat repülés közben:
„Vau, vau, vau!”, majd útját a kísérleti reaktor felé ve-
szi, hogy ingerelje az őrkutyákat, azután vendégség-
be megy a régi kenyérgyárhoz, a verebekhez. Azok
nem bántották, azt gondolták, közéjük való, mert tu-
dott csiripelni. Remélem, hogy elcsábította a atal
verébhölgyeket.
Azóta itt szinte semmi nem változott. A szálló épü-
letét meghosszabbították, éttermet építettek hozzá,
a bejárathoz még egy fenyőt ültettek. Ott, közvetlen
mellette szállt le az a helikopter, amelyik az útkeresz-
teződésnél utolért. A pilóták az étteremben ebédel-
nek, majd mennek, hogy megnézzék a Csillagok hábo-
rúját.
Az Űrhajós felveszi a tábornoki zubbonyt.
Tatjána átadja neki a forgópisztolyt… Nem nekem
adja. Azt gondolja, ez az Űrhajósé. Keze elidőzik a fér-
kezében… Nocsa-ak…
 A helikoptertől Vlagyiszlav Nyikolajevics Nemha-
lovszkij siet felénk, akinek most éppen egy moszkvai
kórházba kellene repülnie. Tehát meggondolta ma-
gát, és visszatért. Rövid műszőrme bundájában ma-
dárijesztőre emlékeztet – viseltes bunda botra tűzve.
Hangosan siránkozik:
– Mi történt, mi történt magával? Úgy izgultam,
úgy izgultam!
Vége, megérkeztünk.

25.

Kikászálódunk a ZIM-ből s amíg Vlagyiszlav Nyikola-

jevics azt magyarázza Tatjánának, hogy „úgy izgult”,
én csöndben, de határozottan ráparancsolok az Űr-
hajósra:
– A pisztolyt!
Némi habozás után átadja. A forgópisztolyt bedu-
gom kabátom zsebébe.
– A lőszert is!
– Kidobtam – feleli az Űrhajós. – Hisz gyelmeztet-
tem: amíg velem van, nem hagyom meghalni.
Ugyan mit válaszolhatnék? Megjátszom, mintha
nagyon elégedetlen lennék, bár ügyesen becsaptam:
először is, tartalékban ott van nálam az utolsó töl-
tény, másodszor, azt, hogy „nem hagyom meghalni”,
könnyen és mindenféle pisztoly nélkül ki lehet ját-
szani.
Tatjána a tábornoki köpenyben bemegy a szállodá-
ba a személyimmel, hogy kivegye nekem régi szobá-
mat, Vlagyiszlav Nyikolajevics, mint menyasszonyi
uszály, mögötte vonszolja magát, a marslakó pedig
ismét a pupillámat vizsgálgatja.
 – Mossa meg az arcát hóval! – javasolja.
Bal arcom tortától édes, a jobb ég a tábornoki váll-
lap karmolásától, a szakállam haltól bűzlik, Lekapar-
ok egy kis havat a fenyőről, s megmosdom. Valamit
kitaláltak, de én résen vagyok. Bizonyára szállodám
börtönébe akarnak zárni, s nem engednek a Tudósok
Házába, a jótékonysági estre a Csillagok háborújával.
Na, ezt majd meglátjuk!
Mégis milyen hebehurgya alak ez a Vlagyiszlav
Nyikolajevics! Már majdnem követte Tatjánát, ám
meggondolta magát, és visszatért hozzánk. Állunk a
szálló bejáratánál, és valamiért hallgatunk. Vlagyik
pedig valamiért elégedetlen… Aha, azért, mert itt
van velünk a marslakó. Átnéz tányérsapkája felett, s
hipnotizálja a szálló tetejéről lelógó hatalmas, hot-
dog-virsli alakú jégcsapot. Roppant mérges. A jég-
csap, nem bírván ki tekintetét, leszakad, tompa zú-
gással zuhan lefelé, darabokra törik a lábunknál, s
fájdalmasan teleszór jégszilánkjaival. Jobb, ha meg-
előzzük a kísértést, és közelebb megyünk a fenyőhöz
– még egy jégcsap lóg a tetőről, testesebb: Vlagyik
most azt fodrozza tekintetével.
Hát erről van szó: féltékeny a tábornoki köpeny mi-
att! Megérezte az Űrhajósban a vetélytársat, s ahe-
lyett, hogy a személyére kiírt Jakon a kórházba repült
volna, kikövetelt egy helikoptert, és nekilátott, hogy
megkeresse az én fekete ZIM-emet. Dicső tett. Büszke
lehet rá. Egyébként Vlagyiszlav Nyikolajevics Nem-
halovszkij tettei céltudatosan értelmetlenek – ha
egyszer valamit a fejébe vesz, akkor félénken, elnézé-
sünket kérve, a dologra visszatérve és szabadkozva,
de végigviszi, amit kitervelt. Mind a mai napig cso-
dálkozva emlékszem a múlt század közepén arra a
szilveszter utáni reggelre, amikor összeismerked-
tünk – ez a képtelen esemény méltán foglalja el sze-
rény helyét a hazai tudománytörténetben. Ebben az
évben töltötte le soron kívüli katonai szolgálatát a
Finn-öböl partján, s a szilvesztert megelőző este, mi-
közben az ezredtörzs padlóját sikálta, felvette a törzs
telefonját, hogy Leningrádba telefonáljon, és kö-
szöntse kedvenc árvaházi nevelőnőjét. Egy úttal el-
kérte elérhetetlen rokonának, Komorovics akadémi-
kusnak otthoni címét, akinek Vlagyik még a hadse-
regtől az akadémiához küldött egy levelet, de választ
nem kapott.
A címem akkoriban katonai titoknak számított,
Vlagyiknak meg nekem szerencsénk volt én éppen
Leningrádban jártam, s kötegeltem feleségem bloká-
dot átélt könyveit, hogy magammal vigyem őket
Kuzminykibe. Ekkor közölte nejem nővére, hogy be-
szélni szeretne velem legjobb neveltje, „az a bizonyos
Nemhalovszkij, akiről már meséltem”, az, akit nyá-
ron meghúztak a kémiai karon, mert a vegytan zse-
niális ismeretén túl más képességeket nem mutatott
fel.
Átvettem a kagylót, és Vlagyik zavarában dadogva
nekilátott, hogy előadja mindazt, amit az elméletem-
ben a gyönge szigma kölcsönhatás állandó deltájá-
nak kisfokú eltéréséről gondol, egészen addig, amíg
egyenest a telefonba nem diktálta a Z-komponens
képletét, amit a laboratóriumom több mint fél éve
keresett. A szilveszteri telefonhívásban kétségkívül
az ördög kezét láttam – féléves álmatlanság után
Kuzminykiből Leningrádba kellett menekülnöm,
hogy karácsonyi ajándékként egy taknyos tejfeles-
szájútól, a Finn-öböl partjáról megkapjam a problé-
ma egyszerű és abszolút hiteles megoldását!
 Nyomban rászóltam Vlagyikra, hogy fogja be a szá-
ját. Az ellenség nem alszik!
S rögvest ráparancsoltam: most azonnal, éjjel jöjjön
egykori nevelőjének lakására!
Természetesen nem fogtam fel, hogy egy zöldfülű
kopasznak egy ekkora térbeli helyváltoztatás fölöt-
tébb komplikált dolog. Természetesen nekem kellett
volna az alakulathoz utaznom személyi használatú
ZIM gépkocsimon.
Az események viharos gyorsasággal követték egy-
mást. A boldogságtól halálra rémült Vlagyik eltávo-
zást kért atyai főnökeitől, de szilveszter éjjelén senkit
nem talált, csak egy termetes törzsőrmestert, azt, aki
a törzs padlóját mosatta fel vele. Vlagyik a lába elé
vetette magát, és közölte, hogy a hazai tudományt
pótolhatatlan veszteség éri, ha ő, Nemhalovszkij köz-
legény nem találkozik másnap reggel Komorovics
akadémikussal.
Szerencséjére a törzsőrmester Homo sapiens sapi-
ensnek bizonyult. Ezt válaszolta:
– Tudod mit, Nemhalovszkij, te mócsing… Utálom
a nevedet, mert egyszer sem tudtál felhúzódzkodni a
nyújtón, ráadásul eltávozást adni neked az alakula-
todtól száz kilométerre nincs jogom. Ám behunyom
a szemem, ha önkényesen távozol. De ne feledd, Pi-
tyerben két helyőrségi fogda van. Az elsőn az alábbi
emléktábla lóg: „Itt ült fogdában a nagy orosz költő,
Mihail Jurjevics Lermontov.” A másodikra ezt aggat-
ták ki: „Itt ült Valerij Pavlovics Cskalov, a nagy szov-
jet repülő.” Ha beleütközöl egy járőrbe, és mint kato-
naszökevényt bíróság elé állítanak, vigasztaljanak
ezek az emléktáblák. Megkockáztatod? Bátor ckó
vagy! Pityerben a mellékutcákat járd, a Nyevszkijen
ne mutatkozz, sört pedig – egy kortyot sem! Adnék
neked civil ruhát, hogy átöltözz, de nekem sincs.
Vlagyik végighallgatta a törzsőrmester kioktatá-
sát, átvetette magát a laktanya kerítésén, és az első,
huzatos tehervonattal megérkezett a Balti pályaud-
varra. Mindez a huszadik század derekán történt. A
járőrök és a villamosok még az igazak álmát aludták
az újesztendei hajnalon. A félig átfagyott Vlagyik
gyalog eljutott a Győzelem utcáig, felvert az ágyam-
ból, s három órán át beszélgettünk arról, mi a helyzet
a kémia tudományában. A nővérem konzervhússal
etette, én meg teával itattam ezüst pohártartóból.
Vlagyik egy szóval sem említette, hogy milyen kü-
lönleges esemény vár rá a híres orosz költő és pilóta
példája alapján, ezért eszembe sem jutott, hogy ZIM
kocsimon vigyem vissza alakulatához. Még búcsúzó-
ul megesküdtem neki, hogy elérem a hadügyben, ve-
zényeljék át a laboratóriumomba, majd útravalóul
megitattam egy kupica konyakkal, hogy a visszaú-
ton ne fagyjon meg teljesen. Vlagyik boldogan neki-
vágott az ismeretlennek, én pedig sietve Kuzminyki-
be vettem az utamat, ahol elképesztettem munkatár-
saimat Nemhalovszkij összetevőjével (ami azóta ter-
mészetesen az ő nevét viseli, kimondásakor az ide-
gen ajkúak a nyelvük törik).
Kuzminykiből felhívtam N. akadémikust.
Így fogadta hívásom: „Már meghalni sem hagynak
nyugodtan”, de odatelefonált valahová, és azt köve-
telte, hogy vezényeljék parancsnokságom alá Nem-
halovszkij közlegényt. Kétszer is rákérdeztek: „Kit, ki
a csudát?”… Egy nap múlva felhívtak Kuzminykiben,
és bizalmasan elmagyarázták, hogy az ifjú szovjet
közlegény, a zseni Nemhalovszkij újév napján titok-
zatos módon eltűnt alakulata körletéből, s már ne-
gyedik napja képtelenek rátalálni a környező falvak
közismert leányzóinál. Eltűnésében külföldi kém-
szolgálatok kezét gyanítják, s engem arra kérnek, ezt
ne közöljem N. akadémikussal.
Már hogyne közölném!
Nyomban felhívtam N. akadémikust. Ő a kémmá-
nián feldühödve botjával az asztalra csapot, s ekkor
kezdődött az igazi haddelhadd!
Nem tudom, lehet, hogy Vlagyik később hazudott
nekem, de akkor is szépen tette. Állítólag a honvédel-
mi minisztérium szuper felderítő csapata kiszállt a
Finn-öbölbe azzal a szilárd szándékkal, hogy feltörik
a jeget, és megkeresik a tetemet. Vlagyik főnökeit le-
fokozták közlegénnyé, a matracát állítólag megsza-
goltatták egy új Rin Tin Tinnel, s a kutya pontosan
végigjárta Nemhalovszkij közlegény útját az alakulat
kerítésétől nevelőotthoni tanárnőjének ajtajáig,
majd a házától a Nyevszkijig, ahol öt nappal azelőtt
egy járőr letartóztatta. (Nem kellett volna konyakkal
itatnom – ez lebuktatta.) A Nyevszkijen a farkasku-
tya elszabadult pórázáról, és egyenest a régi helyőr-
ségi fogdához rohant, ahol egykor Mihail Jurjevics
Lermontov csücsült, most pedig heveny ideggyökér-
gyulladástól szenvedve Vlagyiszlav Nyikolajevics
Nemhalovszkij várta a hadbírósági tárgyalást.
Néha az a benyomásom, hogy ezek az események
sok mással egyetemben álmomban vagy a lmvász-
non történtek. Mintha a szerepünket színészek ját-
szották volna, se nekem, se Vlagyiknak a leghalvá-
nyabb közünk sem volt hozzá. Úgy érzem, hogy örök
életemben száz év körüli kort számoltam, s el sem
tudom másnak képzelni magamat, Vlagyiszlav Nyi-
kolajevics pedig mindig kedvenc tanítványom s en-
nek az intézetnek az igazgatója volt.
 Úgy bizony.

26.

Hallgatunk. A szállóba egyikünk sem megy be. Vla-

gyiszlav Nyikolajevics féltékeny a marslakóra Tatjá-
na miatt, aki bár a tél végén köpeny nélkül aligha iz-
zad, mégsem keres menedéket. Az agyamba vésem,
megjelent egy harmadik vőlegény-pályázó.
– Menjen be a szállóba! – javaslom. – Én még egy ki-
csit levegőzöm.
Nem, csak nem megy be… mintha rám vigyázna.
Ezek tényleg kiötöltek valamit.
S ekkor megérkeznek a mieink, sebektől borítva, de
győztesen!
Elöl a tűzoltóautó vontatja rokkant, de halakkal teli
buszunkat. Mögötte a Központi Televízió járgányá-
ban hozzák sok borzalmat átélt munkatársaimat,
míg a díszfelvonulást a mentő zárja. A rendőrségi
Zsigulit és Oli Zaporozsecét nyilván legurították az
országútról, tetemükkel még sokáig rémisztgetik az
arra utazókat és vándorokat.
Micsoda látvány!
A nemezcsizmáért sorban állók felénk fordulnak
és próbálják megfejteni a rejtélyes képet: ablak és ajtó
nélküli, de pontyokkal teli busz. Friss halat hoznak.
Tehát ma este Kuzminyki sült hal szagában úszik. Az
étterem ablakából kibámulnak a falatozó helikopter-
pilóták. A szálló ajtajában megjelenik Tatjána a sze-
mélyimmel… Ha habozok, nyomban nekilátnak – be-
zárnak a szállóba és kúrálni kezdenek. Az Űrhajós -
gyelmét elvonták, nem várja, hogy átverem.
 – Ide gyelj, Vlagyik… – Megrángatom Nemha-
lovszkij kabátujját, aki még mindig hipnotizálja a
második jégcsapot. – Légy óvatosabb ezekkel a trük-
kökkel! Inkább áruld el, mivel itatnak majd minket
nálad, abban a Tudósok Házában?
– Először is, ez a Tudósok Háza a magáé. – Vlagyisz-
lav Nyikolajevics nagy nehezen elfordítja tekintetét,
és hangosan töpreng. – Másodszor, próbáljanak meg
nem itatni!
– Akkor harmadsorban, gyerünk! A pokolba…
ezekkel!
Vlagyiszlav Nyikolajevicset a ZIM felé tuszkolom,
gyorsan beülünk, Pavlik rálép a gázra, és elrobog a
megzavarodott Tatjána és a marslakó mellett. Mit
tátják a szájukat! Nem hosszú út, alig tíz perc, egye-
nest felfelé az Akadémiai kaptatón. Elboldogulunk
testőreink nélkül is.
– Jurij Vasziljevics, miből akar teázni? – folytatja az
ital-témát Vlagyiszlav Nyikolajevics.
– Akár bögréből is.
– Hol a maga harmadik ezüsttartós pohara?
– Elveszett. Régen. Még az első Szputnyik fellövése
előtt.
– Vagy ellopták – sóhajt Vlagyiszlav Nyikolajevics.
– Kár, mégiscsak ezüstből volt.
– Semmi kétség, ellopták – avatkozik dühösen köz-
be Pavlik. Olyan töprengő az arca. Szívesen elmesél-
né úti élményeit, de a hurrikán és a forgószél koráb-
ban nem tartoztak közvetlen érdeklődési körébe, és
nem tudja, hogyan fogjon hozzá. Az ezüst teáspohár
tartók ellopása viszont nagyon is érthető számára.
 – Egy ilyen manapság akár háromszáz rubelt is
érne… Ezért képen kell vágni valakit!
– Egyetértek – bólint Vlagyiszlav Nyikolajevics. –
Én loptam el. Kabalából, a klinikán. Még akkor. Dü-
hömben, hogy magát előbb írták ki.
– Akkor erre nem azt mondják, hogy „ellopták”, ha-
nem „kölcsön vették” – javítja ki Pavlik. – „Kabalá-
ból”… ez már egészen más tészta.
– Te csak ne bocsásd meg a bűneimet! Ha loptam,
hát loptam.
– Na, és megkönnyebbültél? – érdeklődöm, a meg-
feketedett ezüsttartót méregetve. – Szerencsét ho-
zott?
– Ha jól emlékszem, igen – sóhajt Vlagyiszlav Nyi-
kolajevics. – Úgy tűnik, életemben soha nem unat-
koztam.
Elhaladunk a temetői szentély mellett, de nem né-
zünk arra. Fekete márvány emlékoszlop nyúlik a ma-
gasba – tenyerek, benne atommag az elektronok pá-
lyájával.
– Miért nem nősültél ismét? – kérdezem.
– Minek? – avatkozik közbe megint Pavlik. – Ugyan
miféle boldogság… nősülni?
– Azért nem nősültem, mert örökösen magát utá-
noztam.
– Én voltam házas!
– Ám az anyakönyvvezetőnél nem jegyeztette be.
– A nő nem akarta. Az anyakönyvvezető: obsztrak-
ció.
 (Vlagyiszlav Nyikolajevics szerelmes volt felesé-
gem nővérébe, majd a feleségembe, most meg az
unokámba, ám mindez tabu).
– De mégsem loptam pohártartót senkitől – guru-
lok dühbe.
– Na igen… És N. akadémikus sétapálcája?
– Azért, mert az varázspálca volt! Előfordult, hogy
odacsapott vele az asztalra… s nyomban minden tel-
jesült. S nem loptam. Egyszer a konyhámban felejtet-
te.
– Erre mondják, hogy „nem loptam”, csak „nem ad-
tam vissza” – magyarázza Pavlik.
– Halála előtt a barátainál felejtgette személyes tár-
gyait – emlékezik vissza Vlagyiszlav Nyikolajevics. –
Mintha szándékosan csinálta volna… emlékül. Ná-
lam a jegyzetfüzetét hagyta. Mi minden volt ben-
ne!… Nevek, címek, telefonszámok… Kincs egy kém-
nek.
Vigyázat, követnek!
Ez már kedvemre való.
– Hajts! – utasítom Pavlikot. A ZIM a síkos emelke-
dőn hörög, recseg, ám alig vánszorog. Már majdnem
a célnál vagyunk, közvetlenül a Tudósok Házánál,
ahol várakozók tisztes tömege gyűlt egybe. Utolér a
mentőautó, és keresztbe áll az úton. Pavlikot hátba
bököm: – Kerüld ki, ne törődj vele!
Megpróbálja, de a mentőből kipattan egy orvos,
ápolók, a marslakó, Tatjána, Andrej Ivanovics Trony-
ko a nyírfavessző nyalábbal… ugyan még hányan
vannak?
 Az orvos kezével köröket ír le, mintha hipnotizál-
na, felszólítja Pavlikot, hogy álljon le.
– Gázold el! – bujtogatom.
Pavlik kikerüli az orvost is, a mentőautót is, ám a
marslakó rendőri kézjellel megállítja. Egy marslakó-
nak muszáj engedelmeskedni.
Ki kell szállnunk.

27.

Bekerítettek. Az orvos arca és grimaszai ismerősek,

jóllehet fehér köpenye miatt nem emlékszem, hol
láttam korábban ezt az alakot. Most beugrik…
Igen, emlékszem: személyes ellenségem ő, Leonard
Hrisztyianovics Glanc – az a bizonyos extraszensz,
akitől nagy küzdelemben elnyertem egy háromszo-
bás lakást. Tehát most a mentőnél „sámánkodik”.
Pohártartóval a kezemben, sétapálcával a csukló-
mon kikászálódom a ZIM-ből. Utolértek, ám még él
bennem a remény, hogy átverhetem őket: meg kell
játszanom, hogy egészséges vagyok, és óvatosan el-
vegyülnöm a nép között… A Csillagok háborújára
váró tömegből nehezebb elcibálni, mint a nyílt mező-
ről.
– Ugyan mi dolguk van a jótékonysági estünkön? –
kérdezem gúnyosan Glanctól. – Talán kézrátétellel
gyógyítanak? Vagy a tibeti népi orvoslás titkait oszt-
ják majd meg?
– Ha érdekli a népi gyógyítás, kérem, jöjjön a Tudó-
sok Házába! – válaszol szűkszavúan Leonard Hrisz-
tyianovics.
Arra van nekem is dolgom, de ezt nem mutatha-
tom ki… Ott van Mása néni, ő majd megvéd, megsaj-
nál és megteáztat. Fura, hogy nem hurcolnak el a
kórházba.
Lépdelek.
A tömeg izgul: meghozták a Csillagok háborúját!
A környező falvakból motorkerékpárokon is érkez-
tek, a pályaudvarról és a repülőtérről is jöttek. Én
meg teáspohárral a kezemben megyek át a Csillagok
háborújára áhítozó tömegen. Nyomakodunk, mint
oktalan állatok, mint a teuton lovagok a Csúd-tó je-
gén. Előttünk két ápoló, kezében készenléti táskával
tülekszik át a motorosok tömegén. Mellettünk az Űr-
hajós Andrej Ivanovics segítségével tolja szét az em-
bereket. Tatjána a hátamat fedezi, s még arra is van
ideje, hogy kiossza Vlagyiszlav Nyikolajevicset azért,
mert felül a provokációimnak. „Hiszen tudja,
mennyire óvni kell.” Leonard Hrisztyianovics pedig
utóvédharcokat folytat.
A marslakót felismerik.
Motoros horda… ezek a… kréker-brékerek… dédel-
getik, ujjukkal bökdösik az Űrhajóst, mintha nem is ő
jött volna a Marsról, hanem ők a Holdról. Ők lenné-
nek a Tudomány és Gondolkodás olvasói?!
Előttük kell most fellépni? Degeneráltak! Majd tele-
zabálják magukat! Olvassák csak Sztyepanyjak-Jenyi-
szejszkij trilógiáját, ő meg tartson előadást nekik a
vetítés előtt! Engem engedjetek el!
Megálljunk! Úgy érzem, nem megyek, hanem visz-
nek…
Nem, csak úgy tűnt. Nem visznek, csupán támo-
gatnak a csúszós lépcsőkön. Bepréseljük magunkat
az előcsarnokba. Tülekednének utánunk a krékerek,
de Andrej Ivanovics bírja a nyomást, óvatosan képen
nyomja a legpimaszabbat, s becsukja az ajtót.
Hol van Mása néni?
Már nincs az én Mása nénim. Mindent elfeledtem.
Ő biztos megmentene, seprűjével rendet teremtene,
ám tavaly lejött a színpadról, és zenekísérettel kivit-
ték Pecsenyezskibe. E helyett a derék asszonyság he-
lyett egy, az evolúció zsákutcájában megrekedt Homo
sapiens őrködik az ajtónál. Kék tányérsapkát visel
rangjelzés nélkül. Pitralon vagy inkább Figaró arcvíz
bűze árad belőle, sajnos nem ittam még egyiket se,
nem tudom, melyik. Nem, ez az alak nem ment meg.
Természetesen haverja a helyi mozigépésznek. A gé-
pész harmadik napja lagzizik. Pavlik helyettesíti, kü-
lönben a motorosok szétverik a Tudósok Házát. Itt
minden összefügg. Tamara cárnő parancsol nekik s
függ tőlük. Ma a, szolidaritás és kéz kezet mos elv.
Teszik, amit akarnak. Az evolúció zsákutcája, mint a
Tudományos Akadémia. Ott sem az elnök irányítja
az egészet, hanem a csöndes szavú Galina Ilarionov-
na az előszobájából. S szintén házmesterektől, portá-
soktól és sofőröktől függ az egész, csak akadémiai
szinten. A plebsz van hatalmon. Ők azok, akik eldön-
tik, kit kell az elnöknek felhívnia – engem vagy
Sztyepanyjak-Jenyiszejszkijt. S úgy lesz, ahogy dön-
tenek. Bekerítettek a pokolfajzatok! Mi a köze mind-
ehhez a tudománynak és a gondolkodásnak?
– Ide! – utasít Glanc doktor kulcsaival csörögve, s
az iroda ajtajára mutat. – Jurij Vasziljevics, magát
meg kell vizsgálnunk.
Makacskodom. Tamara cárnő rábízta a kulcsokat
Glancra, tehát ő is egy húron pendül vele. Senkinek
nem tartozom semmivel. Rég törlesztettem minden
adósságomat.
 – Jurij Vasziljevics, teljesítenem kell orvosi köteles-
ségemet!
– Mi közöm hozzá? Nézze meg az ember, talált egy
kísérleti nyulat! Teljesítse a balesetet szenvedett
rendőrökön szakmai kötelességét!
Ez meg mi a csuda? Csak nem erőszakkal akarnak
becibálni?
Figyelmeztetem őket: ha erőszakhoz folyamodnak,
a Tudósok Házára szabadítom a motorosok hordáját.
Nem, csak azt hittem. Nem erőszakoskodnak, pró-
bálnak meggyőzni. Az arcvíztől bűzlő portás a leg-
rosszabbkor siet kínzóim segítségére, hogy szemé-
lyemben akadályozza meg a rendbontást, Andrej Iva-
novics azonban udvariatlanul két ujjával megragadja
a grabancát, és visszapenderíti helyére, az ajtóhoz.
Glanc átható pillantást vet rám.
– Ne próbáljon szuggerálni, ne próbáljon! – A pad-
lón kopogtatok a varázspálcával, hogy megszabadul-
jak az összes tisztátlan erőtől, ám a pálca ezúttal cső-
döt mond.
– Felhívtak a Tudományos Akadémiától. Meg kell
vizsgálnom – jelenti ki Leonard Hrisztyianovics, mi-
közben röntgentekintetével a vesémbe lát.
Lecsendesedek, rájövök, hogy ezúttal nem szaba-
dulok tőlük. Ha Glanc azt mondja, hogy maga az el-
nök hívta fel, megvadultam volna. Ám a színtiszta
igazságot közölte, egy portás hívta fel az elnök elő-
szobájából, és gyelmeztette, hogy a fejével felel ér-
tem. Nincs mit tenni. Harcoljak a ma ával? Hadd
higgye Leonard Hrisztyianovics, hogy megbaboná-
zott, hallgatni fogok. Elárulom, ahhoz, hogy nyugod-
tan kinyi anjak, stratégiát kell kidolgoznom – az or-
vosok nem kötelesek tudni, hogy a betegük az eszé-
nél van.
Bekísérnek a hivatali helyiségbe, és kérik, hogy
vetkőzzek le. Azt már nem, dolgozzanak az ápolók is!
Levetkőztetnek. Egy szál gatyában ülök a bőrdívá-
nyon, a fejem forgatom, és ennek a bűnbarlangnak a
falait nézegetem. Evolúciós zsákutca! Az ördög tudja,
mit akasztottak itt a falakra… arcképek és megint
arcképek… Lomonoszov, Mengyelejev, Usinszkij, a je-
lenlegi elnök, Micsurin, Einstein, Tyimirjazev, Kur-
csatov, az én arcképem… Hiszen szigorúan megtil-
tottam! Ismét kiakasztották!
Egészséges, még mindig él, ezer éve nem találkoz-
tunk!
A szovjet tudomány büszkesége!
Mögöttem még valaki lóg ott…
Az arcképen hetvenévesnek tűnök, szigorúan né-
zek a falról pucér, százéves, második gyerekkorba zu-
hanó önmagamra. Leonard Hrisztyianovics közben
megvizsgál – vezetékekkel hálóz be, tapadókorongo-
kat húz elő a két táskából, rám ragasztja őket, és a lel-
kemet mustrálja.
Hiába igyekszik, a lelkem már régen eladtam, nem
az enyém. Sötét folt van a helyén.

28.
LELKEM TÖRTÉNETE

A lelkem védtelennek bizonyult abban a pillanatban,

amikor mentőangyalom Ljosa, a hullámos papagáj
átadta magát az öröklétnek. Félrenyelt, és belefulladt
egy tányér uborkalevesbe. Egyébként nem gondo-
lom, hogy a védőőrizetemet visszahívták, és felügye-
let nélkül hagytak. Csupán lecserélték strázsáimat:
őrségváltás történt. Ljosa materializálódott lelkem
volt, emelkedett stílusban mondva… (Ugyan miért is
ne tenném, ahogy ezt szitkok közepette maga Lomo-
noszov is tette? Mi a szónoki emelvényen magasztos
frázisokkal és obsztrakciókkal vétkezünk – bum-
bum, mintha üres hordóba beszélnénk –, vagy meg-
játsszuk a plebejust, és kokettálva a motorosokkal
belesüppedünk a békáktól hemzsegő népnyelvi mo-
csárba – bre-ke-ke! Ötvözni kell a stílust, és ügyelni a
mértékre.)
Tehát: lelkem egy Nadszon-kötetért cseréltem az
ogyesszai zsibongón, amikor ott még natúr gazdál-
kodás folyt – kést adok, gatyát kapok érte.
Előnyös cserében reménykedtem, elcserélem Nad-
szont négy szép krumpliért (titokban ötben bíztam,
de hárommal is beértem volna), ám előbb végig akar-
tam lépdelni a madaras soron. Nyomban észrevet-
tem: a lelkem ott ült egy rúdon a többi színes madár
között, mögötte pedig ott magaslott, aki kalitkába
zárta, nagydarab, komor börtönőre.
Meg kellett menteni a lelkemet. De hogyan? Ellop-
jam, elcseréljem? Mire? Siheder legényke voltam.
Nyomban gyűlölni kezdtem ezt az alakot, és ő meg-
érezte.
– Jól van, jöttment, mutasd a könyvet! – mondta
lelkem foglára.
Elvette a Nadszont, és kövér ujjaival pörgetni kezd-
te a lapokat. Néha megállapodott, és felolvasott egy-
két passzust, zsíros szája úgy mozgott, mintha csám-
csogva ízlelgetné őket. Majd hangosan sóhajtott, és
kinyilatkoztatta:
 – Nadszon mégiscsak rossz költő, bár tisztelem. Jól
van, jöttment… Melyik madarat akarod? A kéket?
Okos ckó! Érted a költészetet. Ez a papagáj tud egy
varázsigét. Az őrangyalod lesz, és szerencsét hoz ne-
ked. Ljosa a neve. Etesd, amivel akarod, a polgárhá-
ború után mindent felfal, de leginkább az uborkát.
Adieu, jöttment!
Krumpli nélkül távoztam a zsibongóról, viszont
személyes őrangyalommal. Ha adieu, hát legyen adi-
eu!
A varázsigét még aznap meghallottam Ljosától,
amint hazatértem, s megkínáltam uborkával – a ház-
ban uborkán kívül más nem is volt. Ljosa belecsípett,
elégedetten lehunyta a szemét, és helyeslőn kijelen-
tette:
– Hullámok felett, csillagok alatt röpül a bárka /
Három görög aranyat csempész Ogyesszába…
– Ez lenne a varázsigéd? – kérdezte apám, Vaszilij
Afanaszjevics Komorovics komoran a papagájtól.
Ljosa azonban nem válaszolt, megrázta tollait, és
félénken elkukorékolta magát.
– Szép kis csere! – vetette oda apám megvetőn. –
Ráadásul etetheted!
Arccal a csupasz fal felé fordult, amelyen nemrég
még egy szőnyeg lógott szarvasokkal, Ljosa pedig
bűntudatosan javasolta:
– Csempész!
– Honnan szerezzek hozzá aranyat? – sóhajtotta
apám.
A madár eladójával többé nem találkoztam, ám
egyszer mégis láttam. Jó néhány évvel később egy
Bagrickij-kötetben olvastam ezt a két sort, s a költő
arcképében ráismertem a kövér, asztmás fér ra. Ki
gondolta volna, hogy a madarász, aki nekem ajándé-
kozta a kék madarat, Eduard Bagrickij volt? A mai
napig elképedek, ha erre gondolok. Ljosa egy csomó
trükköt ismert – ugatott, kukorékolt, ajtócsikorgást
utánzott, csattogott, akár egy puska závárja, patkó-
kopogást hallatott, hörgött, mint egy üres vízcsap,
ám emberi hangon csak ezt az egy mondatot tudta.
Viszont ez mondat volt! A mondatok mondata.
Amikor választanom kellett, hogy Ogyesszában
maradjak, vagy utazzak fel Moszkvába, őrangyalom
jóváhagyólag helyben hagyta:
– Hullámok felett, csillagok alatt…
Én pedig, miután apám eltemettem, még időben, a
nagy bacchanália előtt otthagytam Ogyesszát. Ké-
sőbb véletlenül megtudtam, halott apámért is eljöt-
tek, s hogy a letartóztatási parancs ne vesszen kárba,
utánam kérdezősködtek. „Nincs itt” – felelték a
szomszédok. Ha nincs, hát nincs – zárták le a jövevé-
nyek.
– Nősüljek? – kérdeztem.
– Röpül a bárka – kacsintott Ljosa, és nem nősül-
tem.
Elfogadjam a kegyvesztett N. akadémikus javasla-
tát, és partizánként vonuljak erdőbe? Szilveszterkor
utazzak Leningrádba? Köpjek mindenre, s húzzak el
a kis japán nővel a Csukcs-félszigetre? Új lapot indít-
sak? Őrangyalom tisztában volt a dolgaimmal.
A vállamon ült, amikor a baleset történt. Egyforma
dózist kaptunk. Veréb barátai a robbanás után nem
tudtak ugrálni, és mind kimúltak, ám Ljosa rá se rán-
tott, bár sokáig betegeskedett – égszínkékből sötét-
kékbe váltott, és elkezdett selypíteni. Leült az ablak-
párkányra, csőrével ott kopogott a reanimációs kór-
terem ablakán, és egyre a varázsigét ismételgette:
– Hullámok felett, csillagok alatt röpül a bárka, /
Három görög aranyat csempész Ogyesszába…
Majd velem feküdt a klinikán, és tizennyolcszor re-
pült el munkatársaim temetésére. Azután Tatjánát
nevelte. Később megöregedett, de még sokáig élt.
Micsoda élete volt, micsoda élete!
Sehogyan sem törődött bele a halálba, minden ere-
jével tiltakozott ellene, s vagy ötszörösen-hatszoro-
san túlteljesítette a normát, amit a természet a hullá-
mos papagájok számára előírt. Élete végén elveszítet-
te látását, elment az esze, kékből sárga színbe váltott,
majd fehérbe. Megkopaszodott, a farka levedlett, az
összes tolla kihullott, és pucér, izgága kiscsibévé vál-
tozott. Az állathangokat elfeledte, a varázsigét többé
nem mondta, amikor pedig érezte, hogy idegenek
vannak a közelében (különösen az orvosokat gyűlöl-
te), dühében forgópisztolyból lőtt rájuk, pontosan
hét golyót eresztett beléjük: „Tra-ta-ta-ta-ta-ta-ta…”
Azokban a napokban, amikor a Tudomány és Gon-
dolkodás ügyét próbáltam átverekedni, Ljosa egy tá-
nyér uborkaleves mellett ült, uborkát falatozott, s az-
után halt meg, hogy felolvastam neki a Kiadói Fő-
igazgatóság engedélyét. Búcsúzóul ezt sóhajtotta:
– Ogyesszába…
S szárnyait megmozgatva elröppent a hullámok fe-
lett, csillagok alatt utolsó útjára… Remélem, hogy
vissza Ogyesszába, korábbi gazdájához, a Madarász-
hoz.
Átadta az őrhelyét.
 Ki őrzi most Ljosa helyett a lelkem?
Talán az egyik a sovány varjak közül, akik N. aka-
démikus sugárútján élnek. Az egyik ördögi madár
csupán mímeli, hogy csőrével kapirgál a jégen há-
zamnál, közben fél szemével engem gyel. A varjak
sokáig élnek: lehet, hogy éppen ez nézett ugyanígy a
legendás Igor hercegre…
Átadták, átvették az őrhelyet.

29.

Azóta nem tévesztenek szem elől az orvosok. Ha Tat-

jána kizavarja őket az ajtón, bemásznak az erkélyen.
Már régóta halálra kínozzák Vlagyikot és a Cserno-
luckij házaspárt, a telekinézis, a telepátia vagy a jós-
lás már nem érdekli őket. Én kellek nekik. A Ljosán
végzet kísérlet véletlen logikája azt súgja nekik,
hogy… nos, éppen ezt. A papagájhoz mérnek, az ana-
lógia alapján a hetvenötöt (az átlagos emberi élet-
kort) hattal szorozták meg (Ljosa ennyiszer teljesítet-
te túl a természet programját), s azt kapták, hogy fel-
tételezhetően négyszázötven évig fogok élni.
Fajankók. Azt hiszik, hogy a szervezetem hosszú
életciklusra állt át. Még vagy háromszázötven évig -
gyelik, hogyan vakulok és bolondulok meg, sárgulok
el és változom reszketeg élőlénnyé, amolyan Dryopi-
thecusszá, lógó, vörös üleppel. Úgy vélik, még a far-
kam is kinő. Orvossal kapcsolatba lépni – tébolyult
ötlet, és én csak a gyönyörű Honsú szigeti Csió-Csió-
szannak, a nagaszaki robbanás három térdet kinö-
vesztő mutánsának engedem meg, hogy megtapo-
gasson, amikor néha Kuzminykibe látogat. Nem
játssza meg az orvost, csupán lelkiismeretesen
dossziét tart a Föld összes élő és holt lényéről, akinek
génjein a radioaktivitás végigcsapott. Ő az egyetlen,
aki tudja, hogy nem vagyok közönséges halandó.
Ki mondta, hogy közönséges halandó vagyok? Én,
aki becsaptam… Pardon, én, aki próbálja becsapni Őt
Magát – egyelőre sikerrel.
Erről azonban egy szót se!
Így hát Leonard Hrisztyianovics hiába igyekszik –
a lelkemig úgysem jut el. Olyan jól hipnotizált, hogy
az ujjamat sem tudom mozdítani, viszont átlátok a
falon, olvasom a gondolatait, egyáltalán, tudok min-
dent, mi zajlik körülöttem – ő viszont a lelkem he-
lyett csupán egy túlhívott üres teret lát. Így hát bele-
egyezem, hogy gyógyítsanak. Sőt, szeretem, ha gyó-
gyítanak – ha átlátok az orvoson.
Ugyan miről ábrándozik Leonard Hrisztyianovics?
Arról, hogy velem lesz életem utolsó percében, meg-
gyelheti utolsó lélegzetemet. Hogy könyörgő tekin-
tettel nézek rá, ő pedig, ujjával rám mutatva, hango-
san kijelenti, hogy mindenki hallja:
– Ennek az embernek a bűne, hogy jó néhány évvel
ezelőtt betiltották és külföldre kiárusították a hazai
biológia alapvető irányzatát!
– Hogyhogy eladták?! – rémülne meg mindenki
ezen a politikai vádon.
– Egy japán étkészletért és egy összecsukható eser-
nyőért! – felelné Glanc, a japán hölggyel való kapcso-
latomra célozva.
– Ez igaz?! – kérdeznék tőlem. – Vezekeljen halála
előtt, Jurij Vasziljevics!
– Ezt fogok vezekelni nektek! – súgnám, mivel már
arra sem lenne erőm, hogy ujjaim a megfelelő jellel
felmutassam.
 S ekkor Leonard Hrisztyianovics kilépne a beton
előtérbe, ujját az ég felé emelné, párhuzamosan a
megrepedt kuzminyki atomreaktor épen maradt ké-
ményével, s halálom előtt kinyilatkoztatná, minek
tart:
– Ez az ember többet ártott a biológiának, mint
maga L. akadémikus!
Hogy azután ezzel a sátáni váddal – a két ápoló kí-
sértetiesen hasonlít az ördögre – odacipeljenek az Úr
elé…
Glanc azonban az utolsó pillanatban megszán, kéz-
rátétellel meggyógyít, én pedig halálos ágyamról fel-
kelve, hálásan elrebegem:
– Elnézését kérem, Leonard Hrisztyianovics! Kira-
gadott a halál torkából, s bebizonyította, hogy nem
volt igazam, amikor akadályoztam ezt az alapvető
irányzatot. Térjen vissza a mentőszolgálattól a nagy
tudományba, és kérjen tőlem bármit, amire szüksége
van parapszichológiai kutatásaihoz: pénzt, munka-
társakat, berendezést, háromszobás lakást. Ami pe-
dig ezt a japán nőszemélyt illeti… Szánom-bánom,
megszakítok vele minden nemzetközi kapcsolatot, s
átadom magam a hazai orvostudomány kezébe.
Természetesen csak tréfálok. Leonard Hrisztyiano-
vics nem ezt gondolja. Valamit jegyzetel Tamara cár-
nő hivatali asztalánál. Ma gazdag a kapás, van kit
gyógyítania: két sokkos rendőrt, Oli Belkint felfoko-
zott idegállapotban, de ami a lényeg, engem. Velem
automatikusan az egészségügy hősévé avanzsál elő.
Írjon hát többet, én pedig rekognoszkálom ellensége-
met. Az ápolók összepakolják készenléti táskájukat, s
arról ábrándoznak, hogy legalább fél szemmel oda-
sandíthatnak a Csillagok háborújára. Egyelőre nem
érzékelik a veszélyt. Az Űrhajós és Andrej Ivanovics
elvonultak a fenti bárba, iszogatják a jótékony célok-
ra félretett ingyen sört, és azon töprengenek, hogy
ideje lenne fellőni a világűrbe egy esztergapadot. Ott
is veszélyes lenne, de legalább messze. Tatjána Tama-
ra cárnővel az előcsarnokban cigizik. Soron követke-
ző trécselésüket tudják le.
A motorosok bandáját már rég beengedték a te-
rembe. Az ismert író, sci- szerző, lmkritikus, az or-
vostudományok doktora, Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij
a gyermek-, állat- kultúra- és egyébvédelmi önkéntes
egyesületek tagja lép mikrofonhoz. Eldöntötték,
hogy a mai jótékony célú estet rövidített változatban
tudják le: a Csillagok háborúja negyedik részéhez nem
mellékelnek tudós előadásokat arról, miként kerül-
tek a jótékonykodók egy gömbvillám hatókörébe. A
motorosoknak édes mindegy, ám a vetítés csak nem
kezdődik. Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij azt magyaráz-
za az elszánt fanoknak, hogyan óvhatják meg magu-
kat az amerikai lmipar pusztító hatásától. (Feltéte-
lezhetően vetítés közben hazai óvszert kell a fejükre
húzniuk.) A motoros bárdok egyelőre elnézőn hall-
gatják. A neve ismerős, bár a fogukat nem gyógyítot-
ta, viszont nem is olvasták trilógiáját.
Mondom, egyelőre. Sztyepanyjak-Jenyiszejszkijbe
hamarosan beleunnak, s akkor hozzálátnak, hogy
szétszedjék a termet.
Kint már besötétedett, de a hold még nem bújt elő
az épület sarka mögül. Bizonyára amíg itt szundikál-
tam, véget ért a teljes csendes pihenő, s ha egy nap
két csendes pihenőt tartasz, garantált, hogy reggelig
álmatlanság gyötör.
– Hogy érzi magát? – kérdezi Leonard Hrisztyiano-
vics, fel sem pillantva papírjaiból.
 – Megjárja, kissé jobban. Meg atalodtam.
– Különös, milyen gyorsan átadta magát a hipnó-
zisnak. Miért néz így rám?
Gondolatait nem nehéz olvasni, de ha Glanc való-
ban olvassa az enyémeket, akkor hívja csak ide a ház
tudós cárnőjét. Valamit mondanom kell neki…
Nem hívja. Ül és ír.
Hol van agyondicsért jövőbe látása? Még azt sem
látja előre, ami majd tíz perc múlva történik.
Leonard Hrisztyianovics atalos, jóllehet már öt-
ven felé jár. Az ördögre nem hasonlít… Hogyan ha-
sonlítana! Az ő háború utáni nemzedéke habarodott
bele a fantasztikus irodalomba, huppant le éjszaka a
galambdúcról, ahonnan a Föld első műholdját leste.
Különös, töprengő, hallgatag, szemlélődő nemzedék,
amelyik belefáradt az ígéretekbe és a hazudozásba.
Az őket követők már hangosabbak, olyanok, mint
Drozdov és Belkin. Leonyid Hrisztyianovics arcára
csöndes és sértett értetlenség ül ki: ez meg hogy le-
het, a del nek nem szólaltak meg, a Tunguz meteort
nem találták meg, a jetit nem csípték el, a Marson
nem virágoztak ki almafák, a ház előtt nem landol-
tak repülő csészealjak… Pedig hogy szerették volna!
Egyébként Leonard Hrisztyianovics mifelénk pe-
ches alak. Egyszer a magasztos szónoki emelvényről
is elhangzott, hogy még a fejlett szocializmusban is
előfordulhatnak peches emberek. Az ilyen magas
szinten elhangzott szavak lozó ai kategóriává lesz-
nek, ám végül nem vették a fáradságot, hogy a pe-
ches ember szakkifejezést megmagyarázzák. Új sza-
vakat nem tudok alkotni, a régiek magyarázása pedig
alantas foglalatosság. Peches ember – és kész. Ha lé-
teznek, hát legyenek. Leonard Hrisztyianovics az
egyik közülük. Csak egy pici kellett volna, hogy le-
gyen humorérzéke, hogy lelke megtegye a minőségi
ugrást, hogy kilépjen a gyerekkorból és az evolúció
során átkerüljön a Homo sapiens sapiens kategóriába.
Akkor az életben minden sikerül neki, a gyermekkori
álmok pedig maradtak volna álmok. Nem lépett még
ki a gyermekkorból, s tovább hallucinál járás közben
is, mert a gyerekek képtelenek nevetni önmagukon.
Az önirónia mint bölcsesség fog, mint a lélek védő-
burka a lét zord körülményeivel szemben úgy tizen-
nyolc éves korban bújik ki. Ha nem jön elő – az nagy
baj!
Még hogy baj! Istenben nem hisznek, mert gyerek-
korukban azt hajtogatták, hogy nem létezik, ám ég
bennük a vágy a „tudományosan magyarázható” cso-
dák iránt, ezért valamennyien egy kissé olyanok…
Nem, dehogy, tehetségesek, képzettek, munkabírók s
egyébként is derék ckók, de amint eléjük varázsolsz
egy havasi embert vagy egy idegen bolygólakót, az
ördög ismeri ki őket. Ha azt mondod, hogy Tungusz-
ka felett egy földönkívüli űrhajó robbant fel, akkor
egész életükre ezen töprengenek, s nem forrnak
össze a kutacsaik.
Az ördög lakozik bennük és hajszolja őket nemes
ostobaságok elkövetésére. Lehet, hogy közülük a leg-
őrültebbeknek mégis csak ki kell utalni egy három-
helyiséges laboratóriumot?

30.

Miközben Leonard Hrisztyianovicsot méregetem,

Tatjána Tamara cárnővel rágyújt a második cigaret-
tára, és élénken trécselnek. A színpadon Sztyepany-
jak-Jenyiszejszkijen úrrá lett a szófosás. Ha én lépnék
fel a motorosok előtt (nevelni kell őket, különben va-
lamennyiünknek annyi!), akkor ezt mondanám:
„Srácok, tartsátok számon a napirendet, és harsány
füttyszóval szakítsatok félbe, ha – nagyanyám életé-
re és Isten előtt mondom –, nem férek bele az öt perc-
be! És egyébként szakítsátok félbe a nagypofájúakat!
Öt percet kapnak, ha szólni kívánnak. Utána lépje-
nek le! Ne engedjétek, hogy bárki becsapjon, ne en-
gedjétek, hogy megvezessenek, kiénekeljék a tömést
is a fogatokból, mert utána még jobban fog fájni.
Most pedig a legfontosabb: tudjátok, hogy az ember
abban különbözik az állattól, hogy érti a humort? A
lelki evolúció pontosan ebben az irányban halad. Ez
minden, amit mondani akartam. Fontos. Gondolkoz-
zatok el rajta! Mennyi idő telt el? Pontosan egy perc.
Tehát betartottam az időkeretet. Köszönöm gyel-
meteket.”
Megtapsoltak volna.
Érdekes, miről beszélget egymással a két hamutál-
cás hölgy? Régóta ismerik egymást, de csak most lel-
ték meg a közös nyelvet… Ó, jaj, óvatosságra int ez a
szövetség!
Kék lu m felhagy Leonard Hrisztyianovics meg -
gyelésével, és kirepül hallgatózni az előtérbe… Vilá-
gos. A vőlegényekről tárgyalnak.
– Mikor mész férjhez, vén piszkafa? – vonja Tatjána
kérdőre Tamarát. – Ideje a lelkedre is gondolnod.
– Bizonyára ősszel – sóhajt Tamara cárnő. – Férjet
már kinéztem magamnak, csak el kell ejteni. Lusta
vagyok. A nyarat még végigbulizom. És te?
– Holnap.
– Viccelsz?
 – Nem, megígértem nagyapának.
– Csúcs! Kora reggel egyenest az anyakönyvvezető-
höz! Ki a szerencsétlen? Drozdov?
– Impotens, elitta az eszét… – legyint Tatjána.
– Szegényke… soha nem gondoltam volna. Ki a má-
sik?
– Még nem tudom. Döntsünk együtt!
– Hol? Itt?
– Igen. Most azonnal.
– Ne viccelj! – lelkendezik Tamara cárnő.
– Nem viccetek. Kit ajánlasz?
– Menj hozzá az esztergályos Andrej Ivanovics
Tronykóhoz! Mint fér megjárja. Még a Központi Bi-
zottságban is hallgatnak rá.
– Menj te ehhez a behemóthoz… A lelket is kisze-
kálja belőled.
– Így igaz – sóhajt a cárnő.
– Vlagyiszlav Nyikolajevics tíz éve hajt rám – jegyzi
meg elmélázva Tatjána.
– Nem! Nem kell neked halhatatlan alak, ott van a
nagyapád. Vlagyikot hagyd meg nekem. Ő az enyém,
csak még semmiről sem tud. Őszre elcsavarom a fe-
jét. Nem maradok örökké ribanc, akadémikus felesé-
ge leszek.
– Segítek neked! – jön tűzbe Tatjána. – Vlagyik hall-
gat rám.
– Én magam is elboldogulok, csak ne zavarj!
„Ahá – gondolom. – Tehát Vlagyikot már elkapta.”
 – Megvan! – kiált fel Tamara cárnő. – Találtam vőle-
gényt! Tanyjuha, menj a marslakóhoz!
– Miféle marslakóhoz? – értetlenkedik Tatjána, jól-
lehet nyomban mindent megértett.
– Az Űrhajóshoz! Elvált. Nem, azzal nála minden
rendben van, még a marsi út előtt vált el az asszony-
tól, csak a válást még nem rögzítették, mert oda tisz-
ta lappal kell menni. Vissza pedig olyan gondterhel-
ten tért… Fel kell vidítani. No, töpreng, gyakran elő-
fordul, ezért fel kell vidítani. Az ország egyes számú
vőlegénye! Mindent tudsz róla. Nincs lakása, rende-
zett élete, hivatali menzán eszik, busszal utazik… A
nők sorban állnak érte, és te? Vedd magatokhoz, lak-
jon nagyapádnál! Én belevágnék, de ez nekem túl
magas. Nem az én szintem. Csináljuk így… Te holnap
csald el Gagrába! Kölcsönadom a francia fürdőruhá-
mat… nem is fürdőruha, két zsinór csupán, minden
kimászik belőle. Kimész a strandra, egy szempillan-
tás alatt elfelejti a Marsot.
– Strandra… télen?
– Igaz, tél van… Csúcs! Vidd el Dombajba, síelni!
Nap, hó, sítalpon a fürdőruhámban! Lezúgsz a hegy-
ről, ő utánad. Buksz egyet a hóba…
– Miféle Dombaj…? Kész agyrém.
– Igen, az. Akkor más… Tronykó holnap reggelre
megrendelte a gőzfürdőt. Az Űrhajóssal fognak iz-
zadni. Közben söröznek. Csúcs lesz, a lotyók belepis-
tulnak! Olyan egyszerű, nincs fér , aki kiállná. Csi-
náljuk így… Én összekeverem az időpontokat. Felfűt-
jük a fürdőházat. Én fűtöm, te felkészülsz. Beállít az
Űrhajós a vadászházba, te nyírfavessző nyalábbal fo-
gadod, sörrel az én fürdőrucimban. Ő természetesen
az eszét veszti, te pedig elmondod neki, hogy itt ná-
lunk Kuzminykiben egészen olyan, mint Európában.
És jól leizzasztod. Azután ő téged… – Illetlen kézmoz-
dulatot tesz. – És kész.
– De hová tegyük Tronykót? – akadékoskodik Tatjá-
na. – Mert később Tronykó is beállít. Őt is leizzaszt-
juk?
– Ez már az én gondom. Őt magamra vállalom. Át-
passzolod a fürdőrucit, befut Andrej Ivanics, megiz-
zasztom, ő pedig leveri rajtam, hogy átvertük. Nincs
min töprengeni. Döntöttünk! Gyerünk!
Tatjána és a cárnő elnyomják a csikkeket és bemen-
nek a szobába. Észrevettem, hogy Leonard Hrisztyia-
novics fülig szerelmes a cárnőbe, s ezt a jelenlétében
leplezetlenül kimutatja – végtagjai megbénulnak, ar-
cára vörös foltok ülnek ki. El tudom képzelni, mire
képes egy ilyen bestia a fér akkal egy akadémiai vá-
rosban. És hogyan! Két bestia itt nem fér meg. Két
bestia egy városban – kész természeti csapás, mint
amikor két ciklon találkozik, és forgószél lesz belő-
lük. Maradjon csak az egyik Kuzminykiben, a másik
Pecsenyezskiben, akkor minden rendben lesz.
Nézze meg az ember, jól kisütötték, elcsavarják a
marslakó fejét!
– Rosszul vagy, nagypapa? – kérdezi gyanakvón
Tatjána.
– Nem, minden rendben. Mint gőzfürdő után.
Tatjána érzi, hogy valamiképp fültanúja lehettem
beszélgetésüknek. „Honnan tudsz mindenről, papi?”
– kérdezi gyakran. „A levegőből” – válaszolom vidá-
man.
Jótékony cselekedetre szánom el magamat, s be-
mutatom nekik ezt a cárnőt a maga valójában, teljes
szépségében, lecsupaszítva.
– Madame – kezdem –, elnézést, hogy gatyában ej-
tőzöm az irodájában.
– Semmi vész, Jurij Vasziljevics, parancsoljon! Lát-
tam én itt különb gatyákat is – nevet Tamara cárnő.
Fogsz te még nálam sírni.
– Madame… Innét nem látom… kinek az arcképe
lóg ott Micsurin után?
– Hol? De hiszen ez a magáé, Jurij Vasziljevics.
– Tényleg, hasonlít. És ki jön utánam?
– Hol? Nem tudom…
– Olvassa, olvassa csak… oda van írva.
– L. akadémikus – olvassa Tamara cárnő. – Trifon
Dormidontovics L.
– Lám, most már felismerem, fel bizony… Rég lát-
tam. Ezek az arcképek mindig ilyen… válogatásban
lógnak itt?
A cárnő zavarba jön.
– Tegnap óta – magyarázza komoran Leonard
Hrisztyianovics. Rájött, mire akarok kilukadni. –
Mindig Lomonoszov arcképe lógott ott, de a maga ér-
kezésére a pincéből előkaparták a régieket, és egész
nap vésték a betont.
– Minek nekem ekkora megtiszteltetés, Madame? –
csodálkozom. – Méltatlan vagyok rá, hogy Trifon
Dormidontoviccsal együtt lógjak. Akár az akasztófán
is. Nagy ember… Nem hallottak róla? Még világon
sem voltak, amikor egy mozdulattal becsapta a ka-
put egy alapvető biológiai irányzat előtt. Legyeket
kergetett, s közben véletlenül új szarvasmarha- és
gabonafajtákra bukkant. Véletlenül! Hát nem óriás?
Igazi vezér! Hallottak már az ecetmuslicáról? A köl-
tők abban az időben bírálták őket! Drágaságom, ma-
gának fogalma sincs róluk! És nem olvasta a Fehérru-
hásokat? Ó, sancta simplicitas… Vagyishogy szent
egy ügyűség, latinul. Még hogy maga a Tudósok Há-
zának gondnoka… Ugyan milyen tudósok háza ez?! –
Hirtelen kiabálni kezdek. – Az enyém! Személyesen
raktam le az első téglát! Én! Személyesen! Miért?
Azért, hogy itt lógjon ennek a gonosztevőnek az arc-
képe… akit az első téglával kellett volna… akkor… le-
szedni!!! – üvöltök fuldokolva. – Szedjék le mindet, a
pokolba velük… és engem is! Csak Lomonoszovot
hagyják meg!
Tamara cárnő hangos zokogásban tör ki, és kiro-
han az irodájából. Tatjána követi, de előtte haragosan
rám mordul. A halálra rémült ápolók a falakra mász-
nak, és leveszik L. akadémikus arcképét, Trifon Dor-
midontovicsot a fal felé fordítják, hogy ne is lássam.
Győzött az igazság. Leonard Hrisztyianovics moso-
lyog – fülig ér a szája, a foltok eltűntek. Így kell bánni
velük – a fenébe is!
De mit hallok! A motorosok végül beleuntak Sztye-
panyjak-Jenyiszejszkijbe. Fütyülnek, és lezavarják a
színpadról. Utolsó szava még elér hozzám…
– Pokolfajzatok! – kiáltja a teremnek. – Rablóhorda!
Nem értenek oroszul!
– Tűnj el! Unalmas vagy! Pancser! Lépj le! Bukás! –
üvöltik a motorosok. – Jöjjön a Csillagok háborúja!
Szerintem derék gyerekek. De túl sokáig tűrtek. A
Csillagok háborúja elkezdődik.

31.
No, miután halálra rémisztettem azt a szerencsétlen
nőszemélyt, felöltözöm, és felmérem az erőviszonyo-
kat. Mindenki szétszéledt Kuzminykiben, ki hová…
Drozdov, Asot és Belkin a szállóban falatoznak, és a
revizori jelentés hátlapjára írják fel a preferánsz ered-
ményeit. Van, aki a Csillagok háborúját nézi. Tatjána a
kisírt szemű cárnővel cigarettáért a bárba ment, fel-
fedezték, hogy ott van az Űrhajós és Tronyko, s ró-
lam elfeledkezve illegetik magukat. Leonard Hrisz-
tyianovics elengedte az ápolókat a vetítésre, s úgy
döntött, hogy ügyeletet tart. Ha ki kell szállni, majd
idetelefonálnak.
Hát így vagyunk. Érzem, hogy ideiglenesen meg-
szüntették a gyelésemet. Megfeledkeztek rólam.
Bűn lenne, ha nem használnám ki. Vállamra vetem a
zakómat, a télikabátot itt hagyom – senki ne gondol-
ja, hogy kimegyek az utcára. Ott várnak rám. Reggel
óta nem tudtam egyedül maradni, hogy Ő odajöhes-
sen és szólhasson hozzám.
– Megyek, kiengedem a fáradt gőzt – jelentem be, és
felveszem a zakómat. Mi lehet természetesebb, mint
ez a szükség?
Szándékom nem vált ki gyanút. Kilépek az előcsar-
nokba, de ekkor eszembe jut, hogy a forgópisztolyt a
télikabátom zsebében hagytam. Visszatérek, átte-
szem a pisztolyt a zakóm zsebébe, és ismét kime-
gyek. Szerencsém van: a portás elhagyta harcállás-
pontját, bereteszelte az ajtót, ő maga pedig a vetítőte-
remben ácsorog, arcvizének bűzével rontja az amúgy
is áporodott levegőt. Elfordítom a riglit, és kimegyek
a fagyra.
Szabad vagyok!
 A Tudósok Háza fényesre csiszolt márványlépcsőit
jég borítja. Szabadnak szabad vagyok, ám így gyor-
san eltörhetem a lábam… Körös-körül egy lélek sincs
– csak a motorok, a ZIM és a mentőautó. Ülj be, és
hajts, ahová akarsz! Ám sehová nem kell mennem. Ő
megtalál itt. Keressen hát, én addig a Marsot fogom
bámulni. Mi is állt a naptári lapon? A Mars az égbolt
délkeleti felén látható a Mérleg csillagképben, mint
nullás fényerejű csillag. 22 óra 12 perckor a Hold tá-
nyérjával rövid időre eltakarja a bolygót. Ez annyit je-
lent, hogy Mars-fogyatkozás lesz.
Lassan, botommal fékezve magam odacsoszogok a
ZIM-hez. Ha útközben elesek, többé fel nem állok.
Merre is van itt délkelet?
Ott van, a kémény végén.
A naptár lapja nem hazudott. Fent teljes a csillagok
kavalkádja. Minden csodaszép: az Újhold sarlójának
vékony pengéjével el akarja metszeni a kéményt, a
Mars elbújt a kémény túloldalán. Hallgat és vár. A fe-
kete felhők török zászlóra emlékeztetnek. Ha nem
esem el, meglátom a Mars-fogyatkozást. Mindhár-
man rozsdásak, óvatosak… a Hold, a kémény és a
Mars is. Nyilván azért, mert már mindegyiken járt
ember lába. Már tapodta őket. Úgy érzed, hogy félnek
tőlünk s nem akarnak tőlünk semmit. Mert ők har-
móniában léteznek, minden rendben van náluk,
nem érzik a titokzatos magányt – különösen ilyen fe-
kete éjszakákon, amikor ragyognak a csillagok. Nem
véletlenül vonyítanak a farkasok a Holdra… azt gon-
dolják, hogy a feneketlen mélyből valaki bámul rájuk
s így fejezik ki, farkas módra, vallásos ösztönüket
Vagyis imádkoznak.
 Mintha tojáshéjon járnék, odatipegek a ZIM-hez s
megrángatom az ajtót.
Zárva.
Most már megértem azt a komor emberevő lényt,
aki elsőként hajtotta végre a minőségi ugrást és
Homo sapiens sapiensszé változott. Hogy is történt:
ötvenezer évvel ezelőtt, egy ugyanilyen fagyos éjje-
len a szükségtől űzve kimászott jégkorszaki barlang-
jából, felnézett az égre, s gyelmes tekintetet érzett
magán. Megszállta az érzés, nincs egyedül a világűr-
ben… Káromkodott egyet, és kitalálta az ördögöt. A
többi már ment magától – istenek, kripták, tudósok.
Nos, én is érzem, hogy valaki néz rám…
Ismét terelnek.
Vajon kik?
A ZIM mellett egy sötét alak áll, és mereven bámul
rám.
Ő lenne?
– Jurij Vasziljevics… – kezdi, s közelít hozzám.
Ez nem Ő. Az ördögök nem viselnek asztrahán-
prém kucsmát. Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij les rám.
Végül kivárta az idejét.
– Én nem vagyok magának Jurij Vasziljevics! – sza-
kítom félbe, és erősebben rángatom a kocsi ajtaját. –
Honnét vette, hogy én Jurij Vasziljevics vagyok?
Nagypapa, menjen a dolgára! Nem ismerem magát,
nem mutattak be egymásnak. Minek követ egész
nap?
– Csak egy mondatot hadd mondjak! – visít fel hir-
telen Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij, és térdre veti előt-
tem magát.
 – Vén bolond – dünnyögöm gyanakvón, s a másik
ajtót rángatom. Az is zárva.
– Igen, bolond! – ért egyet lelkesen Sztyepanyjak-Je-
nyiszejszkij, és utánam csúszik a jégen. – Csak egy
mondatot!
– Mondhat akár tízet is, attól semmi nem változik.
A cikket imprimáltam, s elküldtük a nyomdába.
Megkerülöm a ZIM-et, hogy a harmadik ajtót is
megrángassam. Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij kúszva
követ és lázasan kiáltozik.
– Nem! A cikket még nem küldte el és nem írta alá.
Tessék, itt van! – s kucsmája mélyéről előkap néhány
csővé csavart papírlapot. – Ez az igazi cikk, nem pisz-
kozat. Már régóta kész van, ne kételkedjen! Csak egy
dolgot kérek: írja haladéktalanul alá, és küldje nyom-
dába!
– Nocsak, érdekes… – csodálkozom végül el. – Hogy
került magához?
– Egy hete nyertem Drozdovtól kártyán! Azért,
hogy odaadjam magának!
Széthengergetem a papírlapokat, és olvasom a cí-
met…
„Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij fogfájása”… A teljes
nevet kiírták…
– Megérdemlem, én gazember, úgy kell nekem! – si-
ránkozik Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij. Nemsokára a
homlokát veri a jégbe, úgy hajlong előttem. – Tegyen
velem, ahogy a lelke diktálja! Megérdemlem! Én
őszintén…
– Minek ez magának? Tán megbánta?
 – Pontosan! Megbánás! Bűnbánat! Beismerem! Min-
den bűnöm, isten előtt!
Érdekes… Megrángatom a harmadik ajtót is. Zárva.
– És nekem mi közöm van ehhez?
– Éppen maga előtt kell megbánnom a bűnömet!
– Mi vagyok én, pap?
– Több annál. Isten!
Megrángatom a negyedik ajtót… Kinyílik!
– Nem bolondult meg?
– Nagy megtiszteltetésnek venném, ha maga előtt
bolondulhatnék meg. Ne csukja be! – Sztyepanyjak-
Jenyiszejszkij megragadja az ajtót, és suttogva hadar-
ja: – Nem bolondultam meg, személyes érdekem hajt.
Közlök magával egy előzetes információt, hogy ráve-
gyem… A japán komputer maga szerint hol van?
Zordonovics és Vedmegyev találta ki? Miért teszi fel
Drozdov a cikkét kártyán? És mi lesz Csernoluckijjal?
És ami a maga régi, sátánnal kötött szerződését ille-
ti… felkeltettem az érdeklődését?
Szó se róla, felkeltette.
– Szánjon rám egy órát, nem bánja meg!
– Rendben, jöjjön be a szállóba!
– Mikor?
– Éjfél után.
– Ó! Klasszikus időválasztás! – lelkesedik Sztye-
panyjak.
– De legfeljebb húsz percre.
– Fél órára! – alkudozik. – Nem lesz elég időm a
bűnbocsánatra, annyi a bűnöm.
 – Rendben… És még valami… Hozzon egy igazolást
a Tudósok Háza ügyvezetőjétől.
– Miről?
– Arról, hogy a vetítés után bocsánatot kért a kö-
zönségtől a bevezetőért. Akkor elhiszem, hogy meg-
bánta.
– Megértettem! Próbára tesz? Nyilvánosan megszé-
gyenít? – lelkesedik. – Rohanok!
Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij lekapja kucsmáját, és
leveri vele a havat a térdéről.
Beülök a ZIM-be.
Lehet, hogy a ciklon hatott rá?

32.

A ZIM-ben sötét van, egymagam ülök, fázom, nyírfa-

vessző illat vesz körül, amit Tronyko hagyott ott. A
nyírfa illata egy Csehov-elbeszélésre emlékeztet. Ezer
év múlva, valahol egy másik bolygón az emberek
próbálják felidézni ezeknek a fehér fáknak a nevét,
de képtelenek… Nyírfa talán? S egyáltalán: mit csi-
nálok én itt? Minek jöttem ide? Hová battyogok? Quo
vadis? Lehet, hogy ez a következő csapda? Két ujjam-
mal előhúzom a mellényzsebemből az utolsó lőszert,
és betöltőm a pisztolyba. Most már minden rendben,
ismét van fegyverem. Nem kell sok, elég csupán egy
lőszer, hogy biztonságban érezzem magamat.
De hol van Ő? Nemsokára elkapnak. Már közeleg az
éjfél… Persze Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij megzavar-
ta őket a bűnbánásával. Micsoda katyvasz!
Talán megszólítsam Őt? Vagy pontosabban, idéz-
zem meg?
 Nem tudom, miért, de ráülök a nyírfavessző nya-
lábra, és segélykérőn megnyomom a dudát. A ZIM
harsog, akár egy háromkórusos harmonika, hangja
szétárad Kuzminyki felett, s elhal az egekben, akár
egy mély hasadékban. Hívásomra nem jön válasz.
Beköszönt a Mars-fogyatkozás. A Hold már túljutott
a kéményen, a Mars felé lopakodik, s az hamarosan
eltűnik a Föld árnyékában, a Hold szarvai között.
Még egyszer dudálok. Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij
már elérte a jeges részt a Tudósok Házánál, kürtölé-
semre megfordul, szaporábbra veszi, s rázuhan a
márványlépcsőkre. Pavlik, aki kiment a mozigépész
kis erkélyére, hogy szívjon egyet, elereszt egy szívte-
len megjegyzést. Nem sajnálja ezt a bukott angyalt,
talán el is gáncsolta volna.
Nem, Ő nem látogat meg tanúk jelenlétében…
Tehát valami mást talált ki… Hirtelen érzem, hogy
a ZIM nesztelenül elindul, elsiklik a mentő vörös ke-
resztje, el a Tudósok Házából kilépő Andrej Ivanovics
és Tamara cárnő mellett, akik kettesben hagyták Tat-
jánát a marslakóval. Andrej Ivanovics félig átöleli a
cárnőt, és már belekezdene, hogy magyarázza neki,
ki volt az a Trifon Dormidontovics L., aki miatt őt a
nagypapa leteremtette, ám ehelyett rohan Sztye-
panyjak-Jenyiszejszkijhez, felsegíti, lesöpri róla a ha-
vat, és keresni kezdi asztrahánprémes főfödőjét. Saj-
nálja az elesett aggastyánt. Ha Andrej Ivanovics tud-
ná, mi mindent összekutyult ez a vénember, ismét
elejtené.
Közben a ZIM elragad valahová… Ez érdekes!
Lassan gördülünk a lefagyott lejtőn. A kocsiban sö-
tét van és hideg, de amikor felgyorsul, egyszeriben
világos lesz és meleg… ismét merényletet követnek
el ellenem! Az a helyzet, hogy ennek az elnyújtott lej-
tőnek a legalján éles kanyarban bújik meg életem
utolsó, sátáni csapdája egy zöld transzformátorház
képében. Neander-völgyi koponyát mázoltak rá a fel-
irattal: „NE MÁSSZ BE! MEGHALSZ!”
Szépen belecsapódunk majd ebbe a bódéba, és a
krematóriumi kiadásokat megspórolva, átváltozom
egy marék hamuvá. Hamvaimat kikaparják a ZIM-
ből, beleszórják egy urnába, és eltemetik (pontosab-
ban, az urnát „lepakolják”, ahogy a temetőszolgák
mondják) a díszsírhelyes emlékhelyen. Az Akadémi-
kus lejtőt pedig Komorovics akadémikusra kereszte-
lik át, annak tiszteletére, hogy a tudós utoljára itt
szánkázott.
Azon töprengek: talán ugorjak ki menet közben?
Ne nevettesd ki magad, nagypapi. Az utat nem
szórták be homokkal.
Ráadásul az űrbéli magány érzetén kívül egyesek-
nek még van méltóságérzetük is. Fekete ZIM határok-
ból nem ugrálnak csak úgy le, mint a villamosok pe-
ronjáról. Nézze meg az ember, hiszen gyelmeztet-
tek: „Ne mássz be, meghalsz!” A múlt század elején,
amikor világra jöttél, becsülettel gyelmeztettek rá,
hogy végül belehalsz az életbe, és te ekkor fogtad és
elsírtad magadat.
Emlékezz: ugye gyelmeztettek?
Igen. Bizonyára.
Akkor edd meg, amit főztél, és ne ugrálj!
A varjúfekete ZIM mindezt érzi. Olyan nagyfejűe-
ket szállított, olyan csávákba került, amiről egy Ford
nem is álmodhat. Díszszemlékre, atomkísérletekre,
fogadásokra, esküvőkre, temetésekre szállított em-
bereket. Kihallgatásokra is. Követték, ő is követett
másokat, lőttek rá, belőle is lőttek. A belsejét már rég
lecserélték, de még gurul, most pedig, mint egy öreg
és bölcs paripa, érzi, hogy elengedték a kantárt, a di-
adalív mellett elhaladva ráérősen felgyorsul, és
mintha ezt kérdezné:
– Jól csinálom, gazdi? Ezt akarod? Hogy minden
gyorsan, kínszenvedés nélkül történjen?
– Igen. Kis szellővel – felelem.
– Akkor ülj kényelmesebben!
A hátsó ülésre hajítom a nyírfavessző köteget, és
komótosan elhelyezkedem. Lefelé gurulunk a domb-
ról. Van orosz, aki nem szereti a gyorshajtást? Én
nem kedvelem. Zavar a gondolkodásban. S most már
nem gurulok, hanem zuhanok. Nem a legkelleme-
sebb érzés a súlytalanság. Ám százév felett meghalni
– olyan, mintha a fogadat húznák: kellemetlen, de
szükséges, hogy ne fertőzd el a teljes szervezetedet.
Hát ez az. Az olyanokat, mint én, ha nem hullanak ki
maguktól, a lehetőség szerint fájdalommentesen kell
eltávolítani. Sztyepanyjak-Jenyiszejkijt pedig kímé-
letlenül darabokra kell szaggatni, mint a képen azt a
amandot.
Kicsit elkalandoztam. Balról már feltűnik a temető
beton fala, jobbról – a mentőállomás (valaha kórház
volt, ahol Ljosával feküdtünk – most kórház mellé
nem temetnek), s választékos káromkodással borítva
eget és földet, valaki már rohan utánam.

33.

Pavlik az, aki azt hitte, hogy a motoros banditák térí-

tik el a mi ZIM-ünket. Erre odahagyta a Csillagok há-
borúját, s Andrej Ivanovicsot segítségül híva üldöző-
be vett. Bocsánat, ez túl erős. „Üldözőbe vett”… Síkos
az út. Pavlik még valahogy lábon van, de Andrej Iva-
novics már elhasalt.
Jól van, jól, csak tréfáltam.
Nagy nehezen elfordítom a kormányt, és a ZIM kel-
letlenül csúszkálva, orrával belefúrja magát a temető
melletti bokrokba. Próbálok magamtól kikászálódni,
de az ajtót az én oldalamon a bokrok visszafogják. A
futva érkező Pavlik maga rántja fel a másik zárt ajtót,
ám a kilincs a kezében marad, ő pedig belerepül egy
hóbuckába. Le akarom engedni az oldalsó ablakot, de
minden beragadt, még az elefántfül is. Andrej Ivano-
vics is ideért. Próbálja felnyitni az autót, és kiszaba-
dítani engem. Pavlik zihál, a hóra köpköd, s szagga-
tottan kioktat, harmadik személyben, abban a hit-
ben, hogy nem hallom:
– Andrej Ivanovics, van fogalma róla, hogy mi a fe-
nének mászott be oda? A forgószél után a fékek gajra
mentek, összetörte volna magát. Pucéran száműzné-
nek a sivatagba, ha valami történik vele… Ott ráadá-
sul HIV tombol! Másokra nem gondol, soha! Nem
gondol a harcostársaira! Az ördögbe, az unokája sor-
sát sem rendezte még el… vegye ki a csomagtartóból
a pajszert, és feszítse ki az ajtót… szakítsa ki, a fenébe
vele! Ha ég a ház, köpj a kerítésre! Vajon gondolt a
lapra? Hiszen jól tudja, kit akarnak kinevezni a Jö-
vendő igazgatójának. A munkatársaira nem gondolt?
Mi lesz velük? Nem szép, ahogy viselkedik. Az a kis
japán nő megjósolta, hogy négyszáz évig fog élni…
Éljen a kedvére, mi meg majd segítünk, ahogy tőlünk
telik… Neki meg min jár az esze? Tudom én, hogy
min… Érti? Megunta az életet. Becsszóra, mint egy
kisgyerek! Mindenki a kedvében jár, ő meg mit talált
ki?
 Egy kujon okít az erkölcsre. Andrej Ivanovics hall-
gatja a nekem címzett kritikát, s akkurátusan kifeszí-
ti az ajtót. Nem tetszik neki, amikor engem bírálnak.
Úgy tartja, a nagypapa mindig helyesen cselekszik,
még ha mindent fordítva csinál is. Végre kikecmer-
gek börtönömből, és epésen megkérdem:
– Ejh, harcostársam, megkukultál? Gyerünk, ki
vele, érdekel.
– Mi?
– Kit akarnak a Jövendő igazgatójának kinevezni?
Pavlik észbe kap, hogy bizony elszólta magát, soká-
ig nyöszörög, végül ezt dünnyögi:
– Hát azt a… Hogy is hívják… Lenszkijt.
– Miféle Lenszkijt?
– Hát, azt a… olyan lóneve van… – Úgy tűnik, Pav-
lik olvasta Csehovot.
– Przsevalszkijt?
– Dehogy… Azt az Obparti-Bajkálontúlit… Elfeled-
tem a folyó nevét. Akit maga, Andrej Ivanovics, az
előbb szedett fel a jégről.
– Sztyepanyjak-Jenyiszejszkijt? – pontosítom.
– Úgy bizony.
– Sztyepanyjakot a Jövendő igazgatójává? De hisz
ez… profanizálás! – mordul fel komoran Andrej Iva-
novics. Fogalmam sem volt, hogy ilyen szavakat is-
mer. – Nem tudtam, hogy ő az a bizonyos Jenyiszejsz-
kij. Azt hittem, közönséges vénember.
Próbálom feldolgozni magamban az információt,
és összeszedni gondolataimat… Úgy érzem, hogy be-
lerántanak a soron következő kiadói intrikába. Ahol
megjelenik ez a Tunguz meteor, az idő visszafelé
kezd folyni – eltűnnek a japán komputerek, feléled-
nek a dinoszauruszok, kiakasztják a régi arcképeket.
Csikorogva felemelkedik a koporsó fedele, és Trifon
Dormidontovics kukkant ki személyesen. Felderítő
akcióim rendszerint nagy mélységekig jutnak el,
nem hirdetek ellenőrizetlen információkat, ráadásul
hála istennek, meg tudom különböztetni a felderí-
tett tényeket az ellenőrizetlen adatoktól. Mifelénk
mindenki ezzel foglalkozik, mint a varjak, behurcol-
ják a szerkesztőségbe, amihez hozzájutnak, ám Pav-
lik közöttük különleges helyet foglal el, sofőr haver-
jaitól kapja az infókat, ők pedig tisztán hallják a leg-
magasabb harangtorony szavát.
– Véletlenül nem tudod, kit ültetnek a helyembe a
halálom után?
– Miért „halála után”, hogy jön ide a „halál”? – há-
borodik fel Pavlik.
– Miket beszél? – Andrej Ivanovics először nem ért
velem egyet. – Valamennyiünket túléli.
– Tehát még életemben lecserélnek. Jól van, men-
jünk… De nem, várj csak…
A dombról Tamara cárnő rohan felénk fontos hí-
rekkel. Feltételezem, hogy jó hírt hoz, mert már előre
csóválja rókabundája farkát, hogy megsimogassam a
hátát, s ne haragudjak a tévesen kiaggatott arcképe-
kért. Már ráébredt hibájára, legközelebb Lomonszov
helyére aggat fel.
– Hívták, és kérték, hogy adjam át… – A cárnő
nyújtja a papírra átvezetett telefonüzenetet, s olyan
mozdulatot tesz, ami átmenet a pukedli és a főhajtás
között. Majd folytatja a műkorcsolyázó kűrt.
 – Honnan hívtak? A Tudományos Akadémiától? –
kérdezem nagy kegyesen, miközben a szemüvegem
után kutatok. (Tehát még mindig reménykedem,
hogy az elnök felhív.)
– Nem – rémül meg a cárnő. – A hotelből hívták.
Ismét egy papírlap, ismét naptárlapon, de most
már február 29-ein.
„KÖZÖLJE KOMOROVICCSAL, HÍVJA NOVOSZIBIR-
SZKET EZEN A SZÁMON.”
Ma minden, akár egy rémálom. Sehogy sem ébre-
dek fel belőle. Mi a csudának kell felhívnom ezt a no-
voszibirszki telefonszámot?

34.

Tehát megegyezünk: Andrej Ivanovics Tamara cár-

nővel visszatér a Tudósok Házába a mentőautón,
amit Leonard Hrisztyianovics készségesen utánunk
küld a télikabátommal, s ott ő (Andrej Ivanovics) fel-
váltja Pavlikot a mozigépész szerepkörében, mert a
motorosok már idegeskednek a Csillagok háborúja
nélkül, Pavlik pedig elszállít Novoszibirszkbe… nem
Novoszibirszkbe, hanem a szállóba, hogy onnan fel-
hívjam Novoszibirszket.
Világos mindenkinek? Döntöttünk. Úgy legyen.
Tamara cárnő segédletével felveszem a télikabáto-
mat, és gyelem, hogyan szabadítja ki Pavlik a hörgő
ZIM-et a bokrokból. Az autó makacskodik, a képe
össze van karcolva. Lefelé gördülünk. A ZIM rázkódik
és benzinbűzt áraszt. Au revoir, bajtársam! Már meg-
bocsáss, ma már bizonyára nem találkozhatunk – ki-
derült, hogy Novoszibirszkben van dolgom.
 – Honnét tudtad meg, hogy Sztyepanyjak-Jenyi-
szejszkijt nevezik ki a kiadóhivatal igazgatójává?
– Elmondom, majd elmondom… – nevetgél Pavlik.
– Maga úgysem nyugszik, amíg meg nem tudja. Ved-
megyev árulta el a reptéren. A forgószelet követve
idejöttünk, amikor így szólt hozzám: látod azt a vén-
embert? Mi nyakig sárosak vagyunk, ő patyolattisz-
ta. Mindig így van. Nos, ez a bajkálontúli lesz a mi
igazgatónk. S neki, mellesleg, szüksége lesz egy értel-
mes sofőrre.
– Neked meg rá: mint egy rossz céda. Azt szállítod,
aki felfogad. És csaholsz hozzá. Csak ki ne rúgjanak!
– Kinek hisz engem? – sértődik meg Pavlik. – Azt
hiszi, hogy a nőcik miatt már nem vagyok fér ?
Ezt nem tételezem fel Pavlikról, de különben a fér-
ak, ha valami iránt túlságosan rajonganak – legye-
nek ezek a nők, a tudomány vagy a bélyegek –, a nar-
kósokhoz lesznek hasonlók, s onnantól nem teljesen
Homo sapiens sapiensek. Pavlikot nem engedik kirúg-
ni, nem nálunk van a státusza.
– Jurij Vasziljevics, már régen meg akartam kérdez-
ni… de félek, hogy megsértődik…
– Ki vele!
– No, árulja el… Mint fér a fér nak. Nekem ez fon-
tos. Maga azt a kis japán nőcit ott a Csukcs-félszige-
ten… úgy… No, hát tudja… Igen vagy nem?
– A Csukcs-félszigeten nem. Nem volt hol. Hideg
volt. De a vonaton… igen.
– Büszke vagyok magára. Bíztam magában! – ujjong
Pavlik. – Egész Kuzminyki ezen töpreng… Minek a
halhatatlanság enélkül? Nem bírnám ki nélküle
négyszáz évig.
 Ezt is tisztáztuk.
Odagördülünk a szállóhoz. Az étteremben a zene-
kar vadul játssza a „Woman in Love”-ot. Menyegzőt
tartanak, a menyasszony hosszú fátylat visel, és a
vőlegény zakójában kimegy a barátnőivel, hogy rá-
gyújtsanak, s lefényképezzék őt Kuzminyki város
domborművű címere alatt. Ennek a „szerelmes
asszonynak” az egyik kezében cigi, a másikban ruhá-
jának uszálya, a feje felett egy harmadik stilizált kéz-
ben elektronok keringenek orbitális pályájukon. Mi-
közben a menyasszonyt fotózzák, bent már folyik a
bunyó. No, ehhez értünk. Bár Kuzminyki nem „hős
város”, de a legények elszántan vesznek részt a békés
atomkor ezen játékban.
– Csinos Hótündérke – nyalja Pavlik a szája szélét. –
Kár, hogy terhes, mert különben megszöktetném.
– Honnan tudod, hogy terhes?
– A veséjébe látok.
Pavlik beállítja a ZIM-et a helikopter és az autóbusz
közé, kinyitja az elefántfület, és leplezetlenül mére-
geti a terhes Hótündért. Készülök a következő meg-
próbáltatásra: a szállóban még az elmúlt ötéves terv-
ben elektronikus ajtókat szereltek fel – alighogy fel-
lépsz a tornácra, szétnyílnak az orrod előtt, és türel-
mesen kivárják, amíg átmész a hallba. Mindig össze-
rezzenek, nem tudok hozzászokni… Félek, hogy ez a
szolgalelkű berendezés egyszer szándékosan csődöt
mond, s összelapít a kapuban. Mert a talpnyalók már
csak ilyenek. Liften sem szeretek utazni, ami meg a
mozgólépcsőt illeti a metrón – semmi pénzért nem
csábítasz rá, ezek mind potenciális csapdák.
Ezúttal szerencsésen bejutok.
 Az ismeretlen portáshölgy félbehagyja a kék haris-
nya kötését, és gyanakodva méreget. Új. Szigorú. Fo-
galma sincs, ki vagyok. Elektronikus táblázatában
hely nincs, a szállóban pedig már hal- és hagyma-
szag terjeng – Drozdov és Asot falatoznak, Belkin vi-
szont sehogyan nem találja a becsomagolt fasírtot,
ami még Pecsenyezskiben maradt. Ezek a szagok
még tovább kísértenek hátramaradt éveimben. Még
vagy háromszáz esztendeig… Ez nagyon-nagyon
hosszú…
– Itt felejtett valamit, nagypapi? – kérdezi udvaria-
san az ügyeletes úrhölgy.
Természetesen felvilágosították, hogy újságírók,
űrhajósok és akadémikusok telepedtek be a szállóba,
s most azt méregeti, melyik kategóriába tartozom.
Érdekes, a kékharisnya szemszögéből nézve hasonlí-
tok egy akadémikusra? Vagy munkanélküli kukala-
kónak hisz, aki mindjárt nekilát, hogy szétverje az
elektronikus ajtót?
Ugyan mit hagyhattam itt? Próbálok emlékezni.
Beugrott, telefonálnom kell Novoszibirszkbe. Kite-
szem a kékharisnya elé a naptárlapot az üzenettel,
amit ő vett át és küldött el a Tudósok Házába. Most
már tudja, ki is vagyok én. Kikeresi Novoszibirszk
kódját, és feltárcsázza a számot.
– Komorovics akadémikus kíván önnel beszélni –
jelenti be olyan hangon, mintha magának Sztálin
elvtársnak a kremli irodájából hívna, s Novoszibir-
szkben most mindenki azonnal össze kell csinálja
magát, és megáll az élet.
Ám a kagylóból fél országra hallható hangerővel
válaszolnak:
 – Mi a francnak kell ő nekem! Hiszen tiszta orosz
nyelven mondtam, Komorovicsovát! Az unokáját, a
titkárnőjét! Na jól van, adja az akadémikust…
A kékharisnya zavarodottan átadja a kagylót.
– Kihez van szerencsém? – kérdezem nem túl hara-
gosan, hogy ne ijesszem el Tánya lehetséges novoszi-
birszki vőlegényét.
– Találd ki! – feleli az elnök hangja.
– Á, te vagy az – mondom kissé csalódottan, noha
egész nap vártam a hívását. – Hogy találtál rám?
– Ők találtak énrám. Azt mondták, hogy Jurij Va-
sziljevics keresi az elnökét. Mi a csudát akarsz, öreg,
ilyen késői órában?
Azt szeretném, feleltem, ha az elnök haladéktala-
nul felhívná Zordonovicsot és a megfordított arckép
nem vonna maga után semmi következményt.
Látom, ahogy a kékharisnya, megsejtve, kivel be-
szélek, vedleni kezd, és lassan kék színbe vált át.
– Jura, nálunk éjjel két óra van – ásít az elnök, s a
hasát vakarja az akadémikusok novoszibirszki váro-
sában (a kagylóból minden hallatszik).
– Nálunk este tíz.
– Komoly különbség. Zordonovics most úgysincs a
kiadóhivatalban. Különben nagy tisztesség éri majd.
De nem erről van szó… ne szakíts félbe… emlékszel,
mindig gyelmeztettelek, amikor éppen neked es-
tek…
– Soha nem estek nekem!
– Tévedsz. Egész életedben ezt tették veled, csak
nem vetted észre. Rólad minden lepergett, fel sem
vetted. Tehát mindig azok kapták, akik melletted áll-
tak. Veszélyes melléd állni!
– Ezt már hallottam. Mondj valami konkrétumot!
– Jól van, akkor konkrétan. Miért nincs Vlagyik
már Moszkvában? Éppen hogy melletted állt.
– Mi van vele? Rosszul van? Ismét? – rémüldözöm.
– Nagyon rosszul. Te meg mindenféle feje tetejére
állított képről papolsz. Azonnal küldd ide repülővel!
Sürgősen!
– Értettem. Ezt lezártuk.
– Rendben, most térjünk át másra! Tehát… régeb-
ben még neked estek, de azután mindenki beleunt.
Most nem hogy nem bántanak, hanem éppen ellen-
kezőleg: kitüntetnek, és kérlelnek, csinálj, amit
akarsz. Még nem jöttél rá? Ugyan kinek engedélyez-
nének egy ilyen lapot? Hivatalosan bejelentem: csi-
nálj, amit akarsz!
– Ez meg mi?
– Mit akarsz ebben a pillanatban? Aludni? Akkor
eredj!
– Azt akarom, hogy Zordonovics ne üldözze Cser-
noluckijt.
– Talán üldözi? Az én arcképem miatt? Fajankó. Ki
akarod Zordonovicsot rúgatni. Rúgasd ki! Már rég
ideje. Annyi minden van a bűnlajstromán!… Úgy tű-
nik, egy titkos iroda bújik meg a szekrénye mögött,
ahová maga a kiadó első tulaja, Lükin dugta a szere-
tőit az asszonya elől. Mi minden van még abban az
irodában! Például mit gondolsz, hol van a te japán
személyi számítógéped?
– Kié?
 – A tiéd. Személyi, személyes. Amit a te japán höl-
gyeményed küldött Honsú szigetéről azért, mert te
őt… – Az elnök szünetet tart.
– Mi az, hogy „őt…”?
– Azért, mert beleegyeztél, hogy kezelőorvosod le-
gyen – nevet az elnök. – Zordonovics azonban elcuf-
folta ezt a komputert, úgymond, a kiadónak szüksé-
ge van rá. Megértetted. Egy bizonyos Vedmegyev erre
bemószerolta őt nálam. Nálam. Az én feje tetejére ál-
lított arcképemért meg egy bizonyos Sztyepanyjak-
Jenyiszejszkij bemószerolta Zordonovicsot a Közpon-
ti Bizottságnál. Most vizsgálódnak… Be akarsz ülni a
helyére? Ülj! Valóban, miért ne lehetnél a Jövendő
igazgatója? Mit kívánsz még? Minden óhajod teljesít-
jük. Az én helyemet akarod? Csak tessék. Nem kell
bemószerolni, magamtól lelépek. Csinálj, amit
akarsz! Még mindig hivatali ügyekről beszélgetünk?
Inkább azt mondd meg nekem… Mint fér a fér -
nak… Te ezt a japán nőszemélyt… no, szóval… meg-
volt?
– Alekszandr – állítom le kioktatón. – Hiszen intel-
ligens családból vagy, és még mindig nem tanultad
meg, hogy a dolgokat a nevükön nevezd…
Én meg, gyelmes tekintettel méregetve a kék höl-
gyet, kiejtem azt az igét, ami az orosz nyelvben pon-
tosan fejezi ki a cselekvést, amire az elnök gondol. Ez
persze vagánykodás. Bizonyára mégis visszazuhan-
tam a gyermekkorba, ám nem tudom visszafogni
magamat, hogy mellesleg ne folytassam le ezt a kí-
sérletet, s lássam a spektrum színeváltozását a szigo-
rú hölgyecske ábrázatán. Bűnös lélek vagyok, de sze-
retem látni, amikor miattam vörösödnek el a kékha-
risnyák.
 – Sejtettem – hagyja jóvá az elnök. – Különben mi-
ért ajándékozott volna neked egy tizenkétezer dollárt
érő személyi számítógépet? Nagyszerű! Tehát élsz és
virulsz. Csinálj, amit akarsz, csak élj és virulj! Ez a
legfontosabb.
– Köszönöm, Alekszandr! Halál ide vagy oda, min-
den jót!
Leteszem a kagylót, és kilépek a szállóból, miköz-
ben magamon érzem a kékharisnya lelkes tekintetét.

35.

Amíg az elnökkel beszéltem, véget ért a Marsfogyat-

kozás, felhők lepték el az eget, hullani kezdett a hó, a
ZIM körül pedig már érett a botrány: Pavlikot hama-
rosan püfölni kezdik a vőlegény haverjai azért, mert
sikerült kikunyiznia egy szál fehér szegfűt a meny-
asszonytól, akit most a ZIM-ben elterpeszkedve arra
próbál rávenni, hogy kocsikázzanak egyet Kuzminy-
kiben. Az ara kegyesen felelget Pavliknak az elefánt-
fül ablakon keresztül, barátnői távolabb kacarász-
nak, a fotós pedig erősítésért rohan az étterembe.
– Induljunk!
Au revoir, szépség! Szegfűd ott díszíti előttem a
szélvédőt. Részeg barátai kézen fogva cipelik ki az ét-
teremből a hasonló állapotú vőlegényt, aki egy szál
ingben van (természetesen nadrág is van rajta, de
hát így szól a mondás: „egy szál ingben”). Mi már
messze járunk, nem érnek utol.
– No, szép kis alakot csípett fel… Mocsár részegre
itta magát – jegyzi meg Pavlik.
– Mi a csudának megy hozzá?
 – Számításból. Először is, mert szereti. Másodszor,
már túl sokáig volt pártában. Harmadszor, mástól
esett teherbe, de a vőlegénynek azt mondta, hogy
tőle.
– Ezt meg honnét tudod? – lepődöm meg.
– Ő maga mesélte el. Röpke három perc alatt. A nők
szívesen mesélnek nekem, mert olyan lelkiző a ké-
pem. Nyilván azt hiszik, hogy bűnbocsánatot nyer-
nek.
– Kész dráma, te meg humorizálsz…
– Lehet, hogy dráma, de lehet, hogy nem… – sóhajt
Pavlik. – A szokásos. És az enyém mi művelt? Mind
egyformák… Vegyük például a maga unokáját…
– Fogd be a szád!
– Elnézést.
Szakad a hó. A fehér szegfű már lekókadt a szélvé-
dőn, kövér hópehellyé változott. Ismét elhaladunk a
transzformátorház mellett. Onnan a Tudósok Házá-
hoz bolyhos, behavazott vezetékek nyúlnak felfelé.
Rákacsintok a vicsorgó koponyára: „Na mi van, nem
jött be?”
– Most hová? – tudakolózik Pavlik.
– A temetőbe.
Azt gondolja, viccelek. Azt hitte, visszatérünk a
Tudósok Házába, hogy végignézzük a Csillagok hábo-
rúját.
– Egész nap mást se hallok, mint hogy „Trifon Dor-
midontovics így, meg Trifon Dormidontovics úgy…”
Végül is ki ez a Trifon Dormidontovics? – kérdezi.
– Inkább gyelj előre, és ne lózz mindenféle ba-
darságon, mert valahol megint leszaladunk az útról.
 A ZIM kerekei kipörögnek, nyögve kapaszkodik fel
az emelkedőn; a szegfű mint madár csőre kopogtat a
szélvédőn.
– Állj meg itt! – utasítom Pavlikot, amikor elhala-
dunk a temetői emlékkapu mellett.
Nem érti.
– Állj le, mindjárt jövök. – Kimászom a kocsiból, s
kirángatom a szegfűt a jobb oldali ablaktörlőlapát
alól. – Ami Trifon Dormidontovicsot illeti, kérdezd
Csernoluckijt! A legjobb barátja volt. Kérd meg, majd
mesél róla.
– Miket beszél, Jurij Vasziljevics!? – kiáltja Pavlik. –
Hogy jön ide Trifon Dormidontovics? Hiszen ez a te-
mető!
– Éppen ez kell – mordulok vissza. – Ne kiabálj,
csönd… Itt mindenki alszik, még felvered őket.
A temetőbejárat íves kapujához indulok. A friss hó
ropog a lábam alatt. Éjszaka a kaput bezárják, viszont
a kiskapu nyitva, mögötte pedig vaksötét kezdődik, a
szemed is kifolyik. Ám nem kell messzire mennem,
megszoktam, az én sírdombom közvetlenül a bejá-
ratnál van, kitapogathatom.
A kiskapu csikorog, Pavlik pedig szitkozódva keresi
a zseblámpát a ZIM-ben. Megtalálja, és lohol utánam.
Kár ennyire nyugtalankodnia miattam – az én ko-
romban a temető már nem félelmetes. Annál inkább,
mert a sírdombomnál már valaki áll, és lámpával vi-
lágítja meg a sírkövet. A fénysugárban hópelyhek ka-
varognak, s nem tudnak kikeveredni belőle. Ki a csu-
dát vetett ide a sors?
Valóban nem félek, de azért jó, hogy Pavlik itt van a
közelemben. Megvilágítja az illető arcát, aki válaszul
minket világít meg. A fénypászmák találkoznak.
Majd megvakulok, de észreveszek még két árnyékot a
kerítésnél.
– Minden rendben? – kérdem Pavlikot. – Ülj be a ko-
csiba, mindjárt megyünk. A zseblámpát hagyd itt!
Pavlik megnyugodva visszatér a ZIM-hez, én meg a
lámpával a kezemben közelebb megyek a sír kerítésé-
hez. Íme, a végső nyughelyem. A sír fedőlapja. Rajta
egy kosár friss rózsa. Nem, emlékszem, emlékszem,
tegnap volt a feleségem születésnapja, és én ostoba,
nem jöttem rá, Vlagyik kinek vette a rózsákat.
Belépek a kis kerítés mögé, a fehér szegfűt a rózsák
mellé teszem a kosárba, aztán kilépek. Hallgatunk és
lámpánkkal a virágokat világítjuk meg. Befújja őket a
hó. Mit is mondanánk, hiszen töviről-hegyire ismer-
jük egymást, ezért aztán Szo a Szergejevna nem tud
olvasni a gondolataimban. Vlagyiszlav Nyikolajevics
tekintetével megigazítja a virágokat. Mihalfedotics
egy szempillantás alatt elkészítette röntgenfelvéte-
lét, és elégedetlenül rábukkan kabátzsebemben a for-
gópisztolyra egy tölténnyel, miközben Szo a Szerge-
jevna felszólít, hogy váltsunk pár gondolatot.
„Mire gondol, Jurij Vasziljevics?”
Az nem lehet, hogy semmire ne gondoljak.
„Valamennyiünket ide temetnek melléjük – gondo-
lok valami badarságra kimondottan Szo a számára.
– Mellesleg a »mellé temetni« nincs semmilyen szó-
tárban. Ellenőriztem. Valahol ott lehetne, a mellébe-
szél és a mellélő környékén. Viszont ott van a mellé
ültet mellett a melléüt, az első nagyjából lefedi, amit
csináltam, fehér szegfűvel toldottam meg a kosár ró-
zsát.”
 „Mellé tette – ért egyet velem Szo a Szergejevna. –
Miről beszélt az elnökkel?”
„Ne nyugtalankodj, minden rendben. Misát kineve-
zik a Jövendő igazgatójává Zordonovics helyett”
„Zordonovics addig volt zord, míg zordul elbántak
vele – kajánkodik Szo a Szergejevna. – De Misának
nincs kedve.”
„Miért ne lenne kedvem? – avatkozik gondolatvál-
tásainkba Mihalfedotics. – Lehet, hogy lesz.”
„Ideje, hogy Vlagyik elinduljon a repülőtérre” –
gondolom, bár erre most jobb nem gondolni.
„Semmi vész, csak gondoljon rá nyugodtan! – feleli
Vlagyiszlav Nyikolajevics. – A szállónál elválunk,
Pavlik kivisz a repülőtérre a géphez. Maga pedig él-
jen! És semmi trükközés!”
„Úgy ám! – Mihail Fedotovics más témára tereli a
gondolatait. – Minek magának a forgópisztoly, ráadá-
sul csak egy tölténnyel?”
„Barátaim – felelek. – Már unom ezt a játékot. Kissé
elhúzódott. Valóban azt hiszitek, hogy halhatatlan
vagyok? Csodát akartok látni? Csodára áhítoztok? Hi-
ányzanak az antik görögség mítoszai?”
„No, ha nem is halhatatlan, de legalább hosszú éle-
tű lesz… A maga papagája…”
„Papagáj? – háborodok fel. – A papagáj éljen csak,
de én nem tudok! Még háromszáz évig kúszni-mász-
ni… nem, nem akarom.”
„Nincs jogunk dönteni – próbál észre téríteni Vla-
gyiszlav Nyikolajevics. – Mi itt csupán négy kísérleti
nyúl vagyunk. Nagy bűn lenne, ha önkényesen tá-
voznánk.”
 „És maga hogy gondolja?”
„Mint Szo a” – tér ki a válasz elől Mihail Fedoto-
vics.
„Én a maga helyében még élnék egy darabig. De ér-
tem én… ez rettenetes.”
„Más vélemény?”
Valamennyiünk gondolatai összezavarodtak, mert
a dombról a temető mellett, hóvihart kavarva, egy
harckocsi dübörgésével, bekapcsolt fényszórókkal
zúdul le a motorosok hada. Óvatosan követi őket a
rendőri készenlét, s próbálják hangosbeszélőjükből
jobb belátásra bírni ezeket az ördög ókákat:
– Polgártársak, hiszen mások alszanak már!
Tehát a Csillagok háborúja szerencsésen véget ért,
és az izgalomba jött krékerek, felvervén az alvó Kuz-
minykit, most átkelnek a víztárolón, és felébresztik
Pecsenyezskit, majd a tehetetlenségi erőt követve ki-
törnek a közép-orosz felvidék hatalmas térségére –
ám a vasúti átkelőnél megállítja őket a különleges
alakulatok őrposztja. Sejthetjük, mi lesz – a mesebeli
Fülemüle rablók kalandja ott véget ér. Az első két
motoros kereke kilukad, négy fényszóró összetörik,
hét krékert beültetnek a pecsenyezskiből jött rabo-
mobilba, és reggel kiviszik őket a szüleikhez, akik vé-
dekezésül arra hivatkoznak, hogy a Csillagok háború-
ja ideológiailag káros lm.
Ismét csöndben szakad a hó. Mondhatjuk, hogy a
vének tanácsának ülése befejeződött, most valaki
meg kell hogy törje a csendet.
– Ideje indulnod – emlékeztetem Vlagyimir Nyiko-
lajevicset. – Pavlik kivisz a géphez.
 „Bárcsak átadná pisztolyt!” – gondolja Vlagyik. Úgy
teszek, mint aki nem fogja ezt fel…
– Igen, ideje – ért velem egyet.

36.

Zseblámpáinkkal világítva távozunk. Vlagyiszlav

Nyikolajeviccsel egymás kezét fogva elöl megyünk.
A temető előtt itt park volt sétautakkal és egy sza-
badtéri mozi padjaival. Sehol kerítés, a mozi ingyen
ment! Mindenki szívesen szórakozott itt, Vlagyiszlav
Nyikolajevics pedig a lermontovi fogda után úgy
érezte magát, mint egy üdülőhelyen. Egy ügyű ckó-
ként járt-kelt mezítlábra húzott, lyukas szandálban,
mackónadrágban, gimnasztyorkában, amit nem fo-
gott át övvel. Kincstári gombjához fonálon egy lu t
erősített s ezzel a legnagyobb rémületbe kergette
Luka Feodoszjevics különleges megbízottat. Őt azért
küldték ki hozzánk, hogy leplezze le az ördögöt, és
boszorkányokra vadásszon… Ám egyszer csak, mi-
után rájött, hogy mivel foglalkozunk, Luka Feodosz-
jevics megtette azt, ami a legegyszerűbb és legböl-
csebb dolog volt abból, amire felhatalmazták: osztá-
lyának ajtaját beborította ón tetőlemezzel, három-
szorosan lezárta – cilinderzárral, riasztóval és lakat-
tal, s önként felhagyott mindenféle túlvilági cselek-
véssel – ment a folyóra pecázni.
Ez akkoriban Hőstett volt. Értékeltük is. Luka Feo-
doszjevics becsülettel teljesítette azt, ami a Kiemel-
ten Gyanakvó Bizottság (KGB) munkatársának köte-
lezettsége – nem zavart bennünket. Igaz embernek
bizonyult, Homo sapiens sapiensnek. Sajnos neki sem
volt szerencséje – az ő sírja a szabvány fedőlappal
ugyanitt van, a többi tizenhét között.
 „Luka Feodoszjevics derék ember volt – erősíti meg
gondolatban Szo a Szergejevna. – Ám maga, miköz-
ben a sátán után kutakodik, kissé túllőtt a célon.
Egész nap az ördög tudja, mi jár a maga fejében.”
„Szo a, kerüld ezeket a szavakat!”
„Jól van, hallgatni fogok.”
Kilépünk a temetőből, s beülünk a ZIM-be. Egy ma-
gányos motoros, mint csapatától elmaradt vadlúd,
fülsértőn dübörögve utoléri a többieket. Nem lúd, in-
kább kecske. Pavlik az elefántfül ablakon át utána-
köp, és beindítja a ZIM-et.
Nem indul.
Jót beszélgettünk, de semmi eredmény. Most vi-
szont már pontosan tudom, mit kell tennem, ha ki
akarom Őt játszani… Ám erről egyelőre hallgatok.
Még gondolnom sem szabad rá.
Végül a motor felbőg, s elindulunk.
Ugyan mire gondolhatsz, miközben a szálló felé ko-
csizol? Zordonovics természetesen nem a sátán, s ne-
kem nem ellenfél. A háborúskodás az ő vereségével
ért véget, nem tudott kibontakozni. Vagyis nem há-
ború, hanem dosztojevszkiji összecsapás volt, amo-
lyan határvidéki csetepaté egy bizonyos Vedmegyev-
vel. És senkit nem kell elbocsátanom. Tehát nincs
veszteségünk. Akkor, ha nekem mindent megenged-
tek, tényleg nevezzem ki Zordonovics helyére Mihail
Fedotovicsot a Jövendő kiadóhivatal igazgatójának,
Oli Belkint pedig Mihail Fedotovics helyébe helyette-
semnek? Vagy kit?
Valahogy nem túl jól vezetem a gazdaságomat.
„Na és? – üzen telepatikus úton Szo a Szergejevna,
a ZIM hátsó ülésén zötykölődve. – Foglalja el a kiadó-
hivatalt, s ragadja magához a hatalmat!”
„Van ott vagy háromszáz évnyi teendő.”
„Éppen magának való. Misa pedig remek igazgató
lenne. Három nap alatt rendbe tenné ezt a Jövendőt.”
„Érdekes, hogyan?” – csodálkozik Mihail Fedoto-
vics.
„Szó nélkül. Az első nap csak járkálnál a folyosó-
kon, és bekukkantanál az irodákba. Másnap mind el-
bocsátanád. Egy szót sem szólva. A harmadik nap pe-
dig ugyanezt kérelmeznéd magadnak.”
Be kell ismerni, hogy Szo a Szergejevna a nikotin-
ban pácolt, reakciós hölgyek azon fajtájához tartozik
nálunk, akik a két évszázaddal korábbi nihilisták
közvetlen genetikai utódai. Olyan fejlett az igazság-
érzete, hogy akkor kétkedés nélkül bombát hajított
volna a cárhoz. Modora néha még engem is a súlyta-
lanság állapotába kerget. Nem tudni, nevessél vagy
sírj… Nemrég magát Zordonovicsot bénította meg,
amikor az a Tudomány és Gondolkodás összes mun-
katársát (engem kivéve, természetesen) lehajtotta a
nyomdába, s kényszerítette őket, hogy javítsák ki egy
részeges tördelő politikai hibáját: kitépette az elnök
képét, megfordíttatta száznyolcvan fokkal, s vissza-
ragasztatta – és így tett mind az ötszázezer oldallal, a
teljes januári példányszámmal. Ebédszünetben ezek
a politikai száműzöttek csüggedten kószáltak a ki-
adói büfében, hogy nyálkás rizzsel töltött hideg piro-
got rágcsáljanak és metszett pohárból igyanak hozzá
valamilyen kávéra emlékeztető löttyöt – a cukrot egy,
a tolvajok ellen spárgára rögzített kanállal keverték
fel. S akkor jött Zordonovics, rákacsintott a bájos po-
kájú kiszolgálólányra, és köntörfalazás nélkül nyúlt
egy üveg ásványvízért. Szo a Szergejevna nem tudta
megállni, megkocogtatta a vállát, és bizalmasan -
gyelmeztette:
„Ne igyon ebből a vízből, igazgató elvtárs! Én undo-
rodom tőle.”
„Miért?” – rémült meg a nnyás úriember, aki a bü-
fés leányzóval egykor bezárkózott a kiadó első urá-
nak, Lükinnek a titkos szobájába, ahol bal kezét a du-
cus szoknyája alá dugta, miközben jobbal feltárcsáz-
ta szerkesztőségünket, hogy óvja a Jövendő erkölcsi-
ségét, s követelte, hogy Mihail Fedotovics javításokat
eszközöljön egy „túlontúl szabados”, genetikáról szó-
ló cikkben.
„Hát azért, mert a halak… nak benne, ahogy maga
a dolgozószobájában” – felelte mélabúsan, de min-
denki számára jól hallhatóan Szo a Szergejevna, azt
a bizonyos szót használva, amitől a kékharisnyák li-
lába váltanak.
Nevess vagy sírj! Magam elé képzelem, ahogy Zor-
donovics elképedt, a sor halotti csendben állt, a bü-
féslány pedig butuskán kacarászva, valódi duplát töl-
tött Szo a Szegejevnának egy valódi füles kávéscsé-
szébe, külön személyes kiskanállal.
Hát ilyen a mi Szo ánk.
Közeledünk a szállóhoz. Ott ismét valami zűrzavar
van. Én ma semmiről nem kések le, vadul forgoló-
dom Kuzminykiben, mint az a bizonyos a gatyában.
– Na, akkor nem búcsúzunk – mondom Vlagyiszlav
Nyikolajevicsnek, és ő érti, hogy ez a „nem bú-
csúzunk” most a legjobb módja annak, hogy elbú-
csúzzunk egymástól.
Szo a Szergejevna megcsókolja, Mihail Fedotovics
kezet ráz vele.
 – Tatjánának adják át üdvözletemet! – böki ki Vla-
gyik.
– Átadom. Amint megérkezel Moszkvába, hívj!
Úgysem fogok aludni.
– Inkább majd a kórházból.
Kár volt ezt mondania, kár.
– Fogd… Majd teázol belőle.
Vlagyik kezébe nyomom a szerencsét hozó ezüst
pohártartót, és kikászálódom a ZIM-ből.
Mégiscsak szépen búcsúztunk.
„A tartó helyett inkább a forgópisztolyt adta volna”
– közli telepatikus úton Vlagyiszlav Nyikolajevics.
– Szükségem van rá – válaszolok hangosan, s becsa-
pom a kocsi ajtaját. Megint a magáét ismételgeti. –
Indulás! – intek Pavliknak.
Ő azonban nem sieti el. A szállónál, a fenyőfa alatt
ismét történt valami. Megint motorosok, rendőrség,
Oli Belkin ismét mentegetőzik, s ujjával az ablakom-
ra mutogat. Nevezzem ki őt helyettesemnek? Persze
csak egy feltétellel: vegye el Marinkát.
Ugyan mi van az ablakomban?… Nézze meg az em-
ber, az ablak hiányzik! Valaki kiverte! S nem is csak
úgy egyszerűen, hanem keretestül elvitte! Az ablak
helyett a nyílás ásít sötéten, a keret pedig fennakad-
va lóg a kanadai fenyőn… Ez meg mit jelent?
Azt, hogy a vadászat rám nem ért véget. Én ostoba
pedig elvesztettem az éberségemet. Azt hittem, hogy
nekem már mindent szabad, becsuktam a fülem,
embereimet kellemetes állásokba ültetgettem, s köz-
ben nincs kellő információm, és fogalmam sem, mi
történik: a rendőrség állította meg a határon a moto-
rosokat, nem hagyván, hogy átrobogjanak a vasúti
pályán, vagy fordítva, ezek a sátánfajzatok zárták kö-
rül a szállót, hogy ostrom alá vegyék?
Nem, úgy tűnik, bosszút akarnak állni Andrej Iva-
novicson azért, mert a Tudósok Házánál pofán csap-
ta a vezérüket. Mit sem törődve a két rendőrrel, fe-
nyegetően a fenyőhöz szorítják, láncaikkal hadonász-
nak, ő pedig zakóját Tamara cárnő karjára dobva már
hajtja fel ingujját. A szállóból rohan segítségére a ka-
patos Drozdov Asottal, tőlünk meg Szo a Szergejev-
na Mihalfedoticcsal. Pavlik felkapja a pajszert.
– Leülni! – üvöltök rá. – Menj, nélküled is elboldo-
gulunk! Vlagyikért a fejeddel felelsz! Tedd fel a repü-
lőre, és várd meg, míg felszáll!
Pavlik kelletlenül engedelmeskedik, én pedig má-
sik végén ragadom meg a sétabotomat, s szenvedé-
lyesen belevetem magam a csetepatéba – nehogy
már elkezdjék nélkülem, a bunyó szent dolog.
Ám ekkor elcsúszom…

37.

Ó, micsoda bunyó volt! Kár, hogy elcsúsztam, és nem

tudtam felállni, így csak kívülállóként nézhettem a
csetepatét. Milyen szép kis hajcihő volt a hóvihar-
ban, a motorkerékpárok fényszórói és a re ektor fé-
nyében, amit a tévések szedtek le a busz tetejéről,
hogy hitelesebben vegyék fel ezt a haddelhaddot a
vasárnapi ifjúsági műsor számára. Kár, hogy már
nem nézhetem meg a tévében, mert a bunyó idején
léptünk át február 29-ére, az utolsó napomra.
Nagyon kár. Szívesen megnéztem volna a videofel-
vételt, ahogy Andrej Ivanovics két tekintélyes ökle
ott röpköd az emberkupac felett, dühösen, mert szét-
tiporták nyírfavessző nyalábját. Nem láthatom,
ahogy kijózanító erővel péppé zúzzák Drozdov orrát,
s ahogy Tamara cárnőt a láncukkal dereka alatt kö-
rülfonva rabul ejtik, s közben lengedez a róka farka…
Úgy kell neki! Nem a rókafaroknak, hanem Drozdov-
nak és a cárnőnek.
S lassított felvételen még egyszer megnéztem vol-
na, hogyan mondják fel a krékerek idegei a szolgála-
tot, amikor a Tudomány és Gondolkodás segítségére
maga a marslakó lép színre, vadul hadonászva a szál-
ló letört lépcsőkorlátjával. Látott valaki tábornokot
korlátdarabbal a kezében utcai csihi-puhiban? Én
nem. Ez valami ijesztő. A krékerek sem láttak ilyet.
Nem állták ki, és a motorokhoz rohantak, de ott már
várta őket a megerősített rendőri operatív csoport,
akik rabomobillal érkeztek. Végül is, ahogy megjósol-
tam, két motor kerekét kiszúrták, négy fényszórót
betörtek, hét krékert begyűjtöttek, a többiek pedig
szétszóródtak, mint sátáni erő a harangszóra.
A szálló előterében ideiglenes kötözőhelyet rendez-
tek be. Engem is bevisznek oda. Felmérem a veszte-
ségeinket: Drozdov orra szétlapítva, Asot szeme alatt
monokli, az ablakkeretet kiverték, Vedmegyev fejét –
noha egyáltalán nem vett részt a haddelhaddban, va-
lami miatt bekötözték. Na meg Andrej Ivanovics hor-
zsolta véresre az öklét – oldalról Tamara cárnő hajol
fölé, jóddal kenegeti és gyengéden fújdogálja sebét,
Andrej Ivanovics pedig, a fájdalmat tűrve, megkoc-
káztat egy bókot, amire Pavlik tanította: „Minden
menni fog, Andrej Ivanovics. Csak súgja a fülébe lel-
kesen: »Milyen isteni az alakja, Tamara Grigorjevna!«
De feltétlenül kereszt- és apai nevén szólítsa! Majd
meglátja, mit felel erre.” Tehát:
 – Ó, milyen isteni az alakja, Tamara Grigorjevna! –
jegyzi meg félénken Andrej Ivanovics.
A cárnő szerényen válaszol:
– A maga szaktudásával éppenséggel még lehetne
javítani rajta.
Amíg ezek örtölnek, a többiek eldöntik, mihez
kezdjenek velem ezen a téli éjjelen, amikor kiverték a
szobám ablakkeretét. Ugyan hol szenvedhetem végig
álmatlanul az éjszakát? Az ápolók Vedmegyevet el-
hurcolják a mentőállomásra. Amikor elcipelik mel-
lettem, próbál magyarázkodni, de nem egészen ér-
tem… Olyan háborodott kinézete van.
– Én ilyen fejetlenséget még nem láttam! – panasz-
kodik a kék portásnő a poltavai rendőr szakaszveze-
tőnek, akinek sikerült kiszöknie a kórházból új
egyenruhájában, amit a kollégái csempésztek be
neki. – Ezek intelligens emberek? Isznak! Káromkod-
nak! Verekednek! Egy embert kihajítottak az abla-
kon!
– Nem intelligencsek – magyarázza a poltavai sza-
kaszvezető, miután embernek érzi magát új egyenru-
hájában és csikorgó csizmájában. – Igazándiból csak
balhéznak. Még hogy pretenziója van, mert ódalba
nyomták.
– Fizesse meg a lány az ablakkeretet! – makacsko-
dik a kék hölgy.
Ugyanis kiderül…
Kiderül, hogy amíg mi a temetőben voltunk, Ved-
megyev részeg fővel összekeverte a neki elkülönített
luxuslakosztályt az enyémmel, elheveredett az
ágyamban, s amikor a feldühödött Tatjána, akinek
időközben sikerült összevesznie a marslakóval, haza-
tért a Tudósok Házából, és bement a szobámba, hogy
az ágymelegítőt betegye a fekvőhelyemre, az önjelölt
revizor azt hitte, ő a szobalány…
Tatjána – szobalány!
Képzelem, mi volt ott!
Vedmegyev részeg fővel nyilván azt gondolta, hogy
valahol Európában van, s a helyzethez illő szavakkal
fogadta az „ágymelegítőt” – ráadásul a kedves szoba-
lányt valahol próbálta megcsípni a dereka alatt…
Tatjánát „ágymelegítőnek” hitte!
Elképzelem, ahogy Tatjána, mindenféle „kínai -
gyelmeztetés” nélkül, egy harcias szambó csípődo-
bással kihajította az ablakon!
S jóllehet ilyen helyzeteket csak lmeken látsz, az
életben egy ember e éle kidobása minimum a szán-
dékos garázdaság cikkelyével fenyeget. Vedmegyev
azonban, amikor megtudta, hogy személyesen Ko-
morovics akadémikus unokája hajította ki az abla-
kon, visszavonta minden követelését, s a gesztust
megtiszteltetésnek vette.
Egy szó, mint száz, úgy döntenek, hogy átvisznek
Vedmegyev üresen maradt szobájába. Átvisznek.
Most az ablaknál állok, és nézem a lassú hóesést. Éj-
szaka. Nem jön álom a szememre. A mieink búcsúz-
nak az Űrhajóstól és a televíziós Műsorvezetőtől, a
poltavai szakaszvezető pedig a kék hölgy közreműkö-
désével föltuszkolja a tévés buszba a tévelygő gyerkő-
cöt, hogy hazavigyék kétségbeesett szüleihez, akik
este óta csáklyákkal aprítva és keverve a jeget, kere-
sik szülöttüket a pecsenyegei tározó fenekén.
Még hogy a atalság elixírje… Töröld meg előbb az
orrod! Távoznak. A szobába félénken benéz Tatjána.
Oda sem fordulok. Haragszom rá. Kidobni valakit az
ablakon – tudja, hogy mi ez…
– Nagypapi, rosszul vagy?
– Nem, jól vagyok.
– Miért haragszol?
Hallgatok. Tatjána távozik. Bizonyára tényleg itt az
ideje, hogy férjhez menjen. Nyilván vérig sértette a
marslakót, ha be sem jött hozzám elbúcsúzni…
Egyébként ki vagyok én neki? Hópelyhek szállingóz-
nak be a nyitott szellőzőablakon, próbálok rájönni,
holnap mivel megyünk haza, hiszen a buszunk ripi-
tyára ment. Már megint, minek gondolok a buszra,
ha nem fogom megélni a reggelt? Valahogy csak ha-
zaérnek.
Az ablakom alatt sétál Andrej Ivanovics Tamara
Grigorjevnával. A szálló nem alszik, hallgatja, ho-
gyan vall szerelmet a cárnőnek ahelyett, hogy a kész-
séges hölgyet az ágyába vonná. Ám Andrej Ivano-
vics, mint minden alapos munkásember élete soron
következő fordulata előtt, vissza kell hogy tekintsen
a megtett útra, s el kell mondja előéletét a hölgynek,
hogy az érezze, nem csak úgy egyszerűen becibálják
az ágyba, hanem régimódian, komoly szándékkal te-
szik. Úgy beszél a cárnővel, mintha szónoki emel-
vényről szólna – irodalmi igénnyel (Krilov meséiből
idéz), s büszkélkedik felsőfokú esztergályos minősí-
tésével (ami igaz is, bár az „esztergályos” még nem
világnézet). Andrej Ivanovics tudja, hogy tőle mindig
elvárják a munkásigazságot… Szállj, te büszke ének!
Keményen oda is mondogat, néha elfeledkezvén róla,
hogy az igazság kinek az oldalán is áll.

38.
ANDREJ IVANOVICS TRONYKO IGAZSÁGA
Andrej Ivanovics a maga igaz történetét nem a gye-
rekkorával kezdi, ami borzalmas sötétségben telt, ha-
nem onnan, hogy a tanonciskola után mint kopasz
nebuló bekerült egy fémfeldolgozó üzembe. Az első
nap, nem törődve a műhelyben futkosó patkányok-
kal, amelyekre mind szenvedélyesen vadásztak, s a
cigarettaszünet terhére, amire Andrej Ivanovics nem
ment ki, másfél normát teljesített. A mester megdi-
csérte:
„Derék legény vagy, Andrjuha!”
Erre Andrjuha, akinek ez csiklandozta a hiúságát,
egy befogással egyszerre két műveletet próbált elvé-
gezni, s egy héten belül a norma háromszorosát telje-
sítette. A mester elhallgatott, a többiek megkérdez-
ték:
„Mi van, megőrültél? Valamennyiünk bérét te aka-
rod elvinni?”
„Dehogy… – csodálkozott naivan Andrej Ivanovics.
– Csak motorkerékpárt akarok venni.”
„Neked meglesz a motorod, a mi normánkat meg
felemelik!”
Andrej Ivanovics azonban mit sem törődött a józan
gyelmeztetéssel. Nem volt könnyű akkoriban bo-
rotvált fejű rockernek lenni, magyarázza Tamara cár-
nőnek. Különben akkor rockereknek még se híre, se
hamva nem volt, a fejüket a tetvek miatt nyírták ko-
paszra, motort pedig nem azért akart venni, hogy éj-
szaka rémisztgesse a polgárokat, hanem hogy ne
utazzon a helyiérdekűvel munkába négy órát oda és
négyet vissza. Egy kicsit megmozgatta az agyát, át-
szervezte a munkahelyét, az esztergapadhoz két fo-
gót mesterkedett, hogy ne húzza, hanem forgassa a
befogópofákat, s a hónap végére régi pénzben hét-
ezer rubelt keresett.
– Képzelje, Tamara Grigorjevna: hétezer rubel ak-
koriban! – lelkesedik Andrej Ivanovics, életútjára em-
lékezve, s megfeledkezve arról, miért is kezdett bele
ebbe a beszélgetésbe. – Őrült nagy pénz volt ez akkor!
– Készítettem is a zsebemet – folytatja. Ám ekkor
hívatta a műhelyvezető, és elmagyarázta, hogy nem
helyesen cselekszik, létezik munkabéralap, s a köny-
velés ekkora összeget nem enged ki zetni.
„Ez nincs rendjén, Andrjusa!”
Andrjusa felkereste a könyvelést, noha ezt nem
ajánlották neki. Sohasem járt még arra. Aggódva
ment. A könyvelő szón hatalmas halat képzelt, vízi
szörnyet, amely a tenger fenekén hever, és őrzi a
munkabéralapot. Valóban, az irodában egy kövér
asszonyság ült, s hátával fedezte a páncélszekrényt.
„Mi kell néked, acskám?” Meghallgatta Andrej Iva-
novics panaszát, majd kijelentette, hogy kiskorú gye-
reknek ilyen nagy összeget nem adhatnak ki kézbe.
„Jöjjön be az apád, majd beszélek vele.”
„Nekem nincs apám” – válaszolta Andrej Ivanovics.
„Akkor jöjjön be az anyád!”
„Anyám sincs” – felelte Andrej Ivanovics.
„Tehát árva vagy… – állapította meg lenéző szána-
lommal a tengeri szörny formájú nagysága, s eltöp-
rengett: ugyan hová küldhetné el ezt az árva gyerkő-
cöt. – Akkor menj a szakszervezethez!”
A szakszervezeti bizottság a könyveléssel szemben
volt. Andrej Ivanovics ott sem járt soha. Ez a szó meg
egy dagadt gumiruhás búvárra emlékeztette, aki a
tenger fenekén áll, buborékokat enged ki, és strázsál-
ja a könyvelést, ahol a munkabéralapot oltalmazzák.
Úgy is volt, a szakszervezeti bizottságban egy öreg
tata ült, kövér nyaka akár egy beöltözött búváré.
Andrej Ivanovics akkoriban még nem tudta, hogy az
ilyen alakokat „sztálinistáknak” hívták. Elkérte And-
rej Ivanovics szakszervezeti tagkönyvét, és szigorúan
megkérdezte, miért nem zette a tanoncintézetet el-
végezve a tagdíjat.
„Csak azért – felelte Andrej Ivanovics –, mert nem
tudom megkapni az első zetésemet.”
„Demagógia – lökte oda a sztálinista tata a titokza-
tos szót. Majd egy füstkarikát engedve az égbe, kije-
lentette: – Megkapod, zesd be a tagdíjat, s majd ak-
kor gyere ide!”
Andrej Ivanovics tiltakozott, hogy ez egy véget
nem érő kör, de a sztálinista tata azt felelte erre, hogy
ne okoskodjon, és ne akarja megrabolni a szovjet álla-
mot, amelyik felnevelte.
Amíg Andrej Ivanovics járt-kelt, a könyvelő nagy-
sága és a sztálinista öregúr összedugta fejét a kom-
szomolista vezetővel, és úgy felemelték Andrej nor-
máját, hogy a végén pont hétszer kevesebbet kere-
sett.
„Az apja valamikor a nép ellensége volt – súgta a
komszomolista nagyfejű. – Még ez is sok neki.”
Andrej Ivanovics pedig csak állt az esztergapadjá-
nál, és zokogott. Alig tizenöt esztendős volt, a legbol-
dogabb korban. Az egész műhely őt bámulta, még a
patkányok sem surrantak ide-oda, töprengtek. And-
rej Ivanovics utoljára sírt életében. Megesküdött első
esztergapadjánál:
 „No pasarán! Nem gázolnak át rajtam ezek a taták
és nyanyák! Nem fognak földbe tiporni s elhappolni
újításaimat. A saját zsebükből zetnek majd ki az
utolsó kopejkáig.”
Azóta vagy harminc gyárban megfordult, magya-
rázza Andrej Ivanovics, és megmutatja kopott, régi
típusú munkakönyvét Tamara cárnőnek. A sok tol-
dalék okán vagy kétszer vastagabb, mint egy átlagos
munkakönyv, magyarázza. Már nincs hová pecsétel-
ni benne. Miután alaposan összeakasztotta a bajszát
a soros vastagnyakú búvárral, elvette a munkaköny-
vét, s átment az utca túloldalára, a szomszédos
üzembe, és kijelentette a személyzeti osztályon:
„Jól akarok dolgozni.”
Nos, esztergályosokra mindenütt szükség van.
Ám alighogy serényen dolgozni kezdett, s túltelje-
sítette a tervet, a sátán képében megjelent előtte a
soros népi akadémikus, aki kísértetiesen hasonlított
arra a bizonyos Trifon Dormidontovicsra, aki miatt
Tamara cárnő ma szigorú fejmosást kapott a Nagy-
papától. Megjelent nála, és nem hagyta dolgozni.
– Azt kérdi, ki ez a bizonyos Trifon Dormidonto-
vics! Hát itt van! Személyesen, kapóra jött!
Andrej Ivanovics dühbe gurul, s munkakönyvével
a mindenki által elfeledett Sztyepanyjak-Jenyiszejsz-
kijre mutat, aki éppen gyalog ballag a szálló felé a
Tudósok Házából, és félénken kikerülné Andrej Iva-
novicsot.
– Az ilyen Trifon Dormidontovicsok életét töviről-
hegyire ismerem, mint korunk tipikus jelenségét! –
harsogja Andrej Ivanovics, hogy zeng belé egész Kuz-
minyki. – Az életcéljuk a semmittevés, a látszat. Pat-
kányok! Beférkőznek mindenhová: a mezőgazdaság-
ba, az iparba, a tudományba, és így tovább. Ki nem
állhatom őket, ezeket az üres szócséplőket és szem-
fényvesztőket.
– Mi a fene van vele? – tudakolja a szakaszvezető a
kék hölgytől, miután a zsivajra benézett a szállóba.
– A rendőrségen is vannak trifondormidontovi-
csok – közli vele azonnal Andrej Ivanovics. – Teljes fe-
lelősséggel állíthatom ezt a munkásosztály nevében,
bár közöttünk is akadnak élenjáró ügyeskedők. Mély-
séges antagonizmussal vagyok a trifondormidonto-
vicsok iránt! Vagy tizenöt éve háborút hirdettem el-
lenük, de eddig semmi eredmény! Nem, nem fárad-
tam el, egyikük sem jutott túl rajtam, mind leleplez-
tem… De itt vannak… mellettem… a közelemben…
mögöttem…
– Mi van magával? – röhög a szakaszvezető. – Húz-
zon haza az asszonykájához!
Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij ujjával a halántékát
böködve jelzi, mi van, s elbújik a szálló barlangjában,
minél távolabb a bűntől.
– Szakaszvezető, ne szakíts félbe! – Andrej Ivano-
vics már nem tud leállni. (Lehet, hogy a bunyó izgal-
ma csak most ragadt át rá, én viszont azt hiszem,
hogy Glanc doktor bűnös módon orvosi alkohollal is
megtámogatta a gyógyulását). Te is a trifondormi-
dontovicsok kipróbált módszerét használod: kérdé-
sekkel szakítod félbe a szónokot. Krilov írta: „Egy os-
toba annyi kérdést tesz fel, hogy tíz bölcs sem kapar-
ja össze a választ.” Hányszor elmondtam már, a sza-
kaszvezetők örökösen félbeszakítanak. Eljöttek, hogy
eltemessék a Tudomány és Gondolkodást, s azt hi-
szik, hogy egy egyszerű munkásember nem ismeri ki
szennyes pszichológiájukat. Feljelentéseket küldenek
a Központi Bizottsághoz, azt kérdik, mi az újság gaz-
dasági hatása. Válaszolok rá: a Tudomány és Gondol-
kodás segítségével bezártak öt kutatóintézetet és
szétkergettek két minisztériumot – amint látják, még
sincsenek munkanélküliek. Ez tán nem gazdasági
hatás? Van még kérdés?
Kérdések lehet, hogy lennének még, de Tamara
cárnő, hallgatva a szakaszvezető tanácsára, és meg-
fejtvén Andrej Ivanovics lelki habitusát, magára vál-
lalja a kezdeményezést. Közelebb cibálja a munka hő-
sét a bűnhöz, egyszemélyes fészkébe, a kéményes
pusztaság túloldalára.

39.

Nos, úgy tetszik, minden elrendeződött. Eljött az

obsztrakció végső szakasza. Felkapcsolom a villanyt
és – Isten neki, fejezzük be!
Mit kellett volna még tennem?
A pisztolyt a párnám alá rejtem. Mire értem jön-
nek, a fegyvernek el kell sülnie.
Mit felejtettem el?
Végrendelet.
Behúzom a függönyt, és méltó papírlapot keresek –
nem lehet cégjelzéses, vécépapírra viszont mégsem
írhatom… Nem találok semmi megfelelőt, ezért a
végrendeletemet apró betűkkel a február 29-i nap-
tárlapra írom, közvetlenül a novoszibirszki telefon-
szám alá. A papírt megtalálják, nem kell majd köz-
jegyzővel hitelesíteni.
Azt írom, hogy halálom után a lap főszerkesztőjé-
nek Mihail Fedotovics Csernoluckijt nevezzék ki, he-
lyettesének – Oleg Pavlovics Belkint. A kötelet koboz-
zák el Drozdovtól, hadd dolgozzon tovább. És még
azt, hogy Pavlikot engedjék el, vigye magával a ne-
vemre kiírt ZIM-et, a tizenkétezer dollárt érő japán
személyi számítógépemet hozzák el az első tulaj tit-
kos szobájából és írják át a Tudomány és Gondolko-
dás tulajdonába. A többi mind Tatjánáé.
Igaz, nincs papírom arról, hogy unokámmá fogad-
tam, de erről egy szót se. Még ő sem tud róla. Min-
denki megerősítheti, egész életében unokámként ne-
veltem.
Aláhúzom a telefonszámot, és odaírom: „Adják át
az elnöknek.” Ez a végakaratom.
A papírlapot a zsebembe rejtem, helyet foglalok a
karosszékben, s átnézem a Sztyepanyjak-Jenyiszejsz-
kij professzor fogfájásáról szóló cikket. Ahogy felté-
teleztem, Drozdov mégiscsak átverte őt, és hamis
piszkozatot játszott a kezére. Ülnöm kell, és úgy ten-
ni, mintha a lapot olvasnám. Látszólagos érdeklődés-
sel, bár nincs benne semmi érdekes. Ami Perkunosz
jelenlétét illeti az antik görögség korában, arról már
olvastunk. Az Emberiség és Haladás ott van mellet-
tem, majd rajta aprítom a kolbászt. A második akadé-
mikus jellegű, olvassák hát az akadémikusok. Lapo-
zom a harmadik folyóiratot, a legkönnyedebbet, s rá-
találok benne Wodzord gróf vezércikkére, aki az
„Igor-ének” szerzőségének hitelességéről töpreng…
Nem szeretem, ha külföldiek szólnak bele a törté-
nelmünkbe (ugyanúgy nem kedvelem a mi bocsko-
rainkat, ha idegen földet tapodnak), de azért olva-
som.
A szállóban berendezkednek a megváltozott szoba-
rend szerint – teáskannát visznek a folyosón, és nem-
sokára megvacsoráznak Tatjána szobájában, mielőtt
elkezdődik az éjszakai szórakoztató műsor. Leonard
Hrisztyianovics Glanc végül beleegyezett, hogy ki-
mondottan a Tudomány és Gondolkodás munkatár-
sai előtt sötét szellemet csalogat ki egy tányérból…
Mint a gyerekek! Engem természetesen nem hívnak
meg, hogy ne csináljak bohócot belőlük. Leonard
Hrisztyianovics egy gyertyával már felmelegítette a
közétkeztetésből hozott tányért, abban reményked-
ve, hogy munkatársaim szokás szerint nagymamáik
szellemét vagy Napóleon, Sztálin, Jeszenyin árnyát
hívják elő. Hiába reménykednek… Hol van Drozdov
és Asot? Majd ők helyre teszik! Ám mint kiderült,
még kellett nekik egy utolsó üveg elalvás előtt, hát
elindultak, hogy bevert orral és monoklis szemmel
kerítsenek egyet. Asot az előtérben már udvarol az
ügyeletes kék hölgynek, azt magyarázza, hogy miért
fehér alap borítója.
„Az angyalok milyen színűek? – kérdezi Asot. –
Úgy-úgy! Ezért vagyunk ideálisak és megveszteget-
hetetlenek, bár néha iszogatunk. Na és az ördögök?
Őket nem csíped el, szürkés-sötét-málnaszínűek,
mint az Emberiség és Haladás borítója. Ezért kapkod-
nak el minket gyorsabban a pályaudvarok melletti
kioszkokban. Ha van valahol egy üveg vodkája –
megrajzolhatom az arcképét.”
A kékharisnya jóindulatúan hallgatja, s úgy látom,
Asot most jóval közelebb van a célhoz, mint Drozdov
– ő a poltavai szakaszvezetőt puhítja, aki féltékeny a
kék dáma miatt Asotra, s kész szolgálati hatalmát ki-
használni, akár az étterem büféjének feltöréséig.
Nem tudom, mi sül ki náluk ebből, viszont ez az
angolszász russzista, a legnagyobb meglepetésemre
hozzáértőn írta meg cikkét, az orosz lélek maximális
ismeretében, jóllehet vitatott és kényes kérdéseket
taglal. Egy ilyen cikket bizonyára leközölnék a Tudo-
mány és Gondolkodásban is, csak megbocsát érte Li-
hacsov akadémikus. Az „Igor-ének” – rendkívüli mű.
Szolidáris vagyok az angol szerzővel: az „ének” szót
kétes eredetű, tizennyolcadik századi kifejezésnek
tartja, jóllehet tudósi rangban kollégája, Lev Nyikola-
jevics Tolsztoj még energikusabban nyilatkozott a té-
mában. De amit szabad Tolsztojnak…
Az angol gróf azzal kezdi, hogy elnézést kér. Érthe-
tő, hogy az „Igor-ének”, mint írja, az orosz emberek
számára szent ereklye. És még az óvatos kétely is
szentségtörésnek tűnhet eredetiségében, bár fenn-
tartás nélkül igazolni hitelességét csak akkor lehet-
ne, ha találnának még egy példányt, miután még az
első léte sem igazolt.
Nem tudom, nem igazán tudom, kell-e elnézést
kérnie… számomra Muszin-Puskin tizennyolcadik
századi módszerei hasonlítanak a mi, huszadik szá-
zadi trifondormidontovicsainkéhoz – megtaláltam,
közreadtam és elvesztettem. Tessék, fogyasszátok! A
kézirat elégett az 1812-es moszkvai tűzvész idején –
a legjobbkor. „Van élet a Marson?” „Hiteles-e az »Igor-
ének«?” „Élt-e Perkunosz az antik görögök korában?”
Menj, és ellenőrizd! Mellesleg az életet a Marson már
ellenőrizték. Mit tehetünk?
Hát ezt: Wodzord gróf azt javasolja, keressük meg
az „Igor-ének” második példányát, de nem a kolosto-
rokban északon, nem a szibériai tajgában, hanem a
Szovjet Hadsereg központi archívumában. Az angol
kutató meg van győződve, hogy a második példány
éppen ott van. Valóban, ugyan hol másutt lehetne? A
tizenkettedik század mércéjével az „Igor-ének” az
összes többi mellett katonai vonatkozással is bírt, s
mint katonai dokumentum, megőrizhették egészen
Nagy Péter idejéig. Bekerülvén valamelyik ezred irat-
tárába – akár például a Preobrazsenszkijébe is –, elke-
veredhetett a tiszta fehérnemű kiadásának nyilván-
tartásai között. Onnét pedig a forradalom után egye-
nes út vezetett a Szovjet Hadsereg Központi Archívu-
mába, mert a katonai irattárakat minden időben
igyekeztek megőrizni – még a tiszta alsónemű kiadá-
sának dokumentumait is.
Ez a fejtegetés talán túlságosan szellemes egy tu-
dományos cikk esetében. Gyanakodva olvasom a
cikk végét… Wodzord gróf alig érzékelhetően hang-
nemet váltott s tanácsa, hogy keressük az „Igor-
ének”-et a gránátosok fehérnemű-kimutatásai kö-
zött, némileg az olvasó megvezetésének tűnik…
Leonard Hrisztyianovics ott liheg a fal mögött,
szellemeket hív elő. Én azt tanácsoltam volna neki,
hogy idézze meg az „Igor-ének” szerzőjét, akkor
nyomban egy sor pályázó jelentkezett volna.
Állj, nézzük csak, lehet, hogy én bolondultam meg?
Figyelmesen vizsgálgatom Wodzord gróf nevét. Ha
visszafelé olvasom, meglelem a cikk szerzőjének va-
lódi nevét.
Drozdow!
Hát megvagy, te vérfarkas! Más lapokhoz nyomod
be a cikkeidet, s azt hiszed, hogy nem ismerek rád!
Sejtem, honnan kerülnek elő ilyen okos angol grófok!
Bárki, bármikor megteheti, ha akarja. Mi van, ha a
végakaratomból kihúzom Belkint, és helyettesnek
Drozdovot írom be?…
Kilépek a félhomályos folyosóra, indulnék az elő-
csarnokba, hogy a poltavai szakaszvezető jelenlété-
ben néhány keresetlen szót mondjak Drozdovnak,
mert különben még tényleg tesz valamit magával.
 Megyek.
Hirtelen súlyos lépteket hallok a feljáró felöl, és
dermedten megállok.

40.

Lépések a félhomályban, miközben a falon túl szelle-

meket idéznek – ez kissé félelmetes. A folyosón egy
kővendéget látok, akit doktor Glanc invitált meg, víg
özvegyére féltékeny férj gránit emlékművét. Az öz-
vegy – minő bűn – éjszakánként meglátogatott a
szállóban, amikor Tatjána még kicsi volt. Ez a szobor
vagy három fejjel magasabb a tulajdonosánál, és a
pecsenyegi temető közepén áll talapzaton. A gondo-
lattól, hogy ez a villámhárító betolakodott a szállóba,
hogy elszámoljon velem, hevesebben ver a szívem.
A falhoz lapulok, közvetlenül a tűzoltó készülék
mellett. Az elhunyt felszarvazott férj a kedves Luka
Feodoszevics után lett a személyzeti vezető, s nem
túlontúl tisztelt azért, mert nem piáltam vele, nem
vettem gyelembe a véleményét, és bevittem az inté-
zetbe mindenféle, korábban hidegre tett, gyanús ala-
kot. Na és nyilván azzal sem volt túlságosan megelé-
gedve, hogy nem kapott díszsírhelyet az emlékteme-
tőben.
A léptek egyre közelebb jönnek…
Ó, borzalom!
A félhomályos folyosóra kilép egy zöld színű, feke-
te mancsos alak kerek, csillogó abronccsal a fején.
Habozás nélkül szobám felé indul – oda, ahol az abla-
kot kiverték.
Értem jött.
Ezt is megértem.
 Kellett annyit ugrálnom!
A titokzatos alak egy darabig hallgatózik korábbi
ajtóm előtt, majd behajlított ujjával tompán kopog-
tat.
Nyilván azt hiszi, hogy ott vagyok, de senki nem
felel neki, mivelhogy én itt ácsorgok, mint a tűzoltó
készülék állványa. Tessék. Itt vagyok. Ám az alak
nem vesz észre. Letépi jobb mancsáról a fekete bőrt,
fülét az ajtóra tapasztja, s hangosabban, makacsul
kezd kopogni: tuk-tuk-tuk…
Megint nincs válasz. És nem is lesz. Néma csend az
ajtó mögött. Én nem vagyok ott, ezt bizton tudom.
Ott hideg van, az ablakkeret is elrepült.
Az alak bal mancsáról is leveszi a burkot, mindkét
bőrdarabot a zsebébe dugja, és távozik a folyosóról,
nehéz léptei a szőnyegbe süppednek. Csak most is-
merem meg a hátáról az Űrhajóst. Ilyen súlyos lép-
tekkel bolyongott nyilván a Marson is, s ijesztgette
vadonatúj szkafanderével az ottani varjakat. Itt vi-
szont, a folyosói félhomályban tábornoki mundérja
furább a marsi űrruhánál is – minden ragyog rajta: a
váll-lapok, a gombok két sorban, a jelvény a tányér-
sapkán és a lakkozott, fekete szemellenző.
No, jól megrémisztett…
Hevesebben verő szívvel térek vissza a szobámba, s
közben sajnálom, hogy hagytam Szo a Szergejevná-
nak teljesen Vedmegyevre pazarolni Drozdov ko-
nyakját. Húsz csepp most nem ártana.
Belezuhanok a karosszékbe, és eltöprengek. A
marslakó jelentkezése roppant különös – egy órája el-
búcsúzott mindenkitől, s elutazott Moszkvába a té-
vés busszal, most pedig titokban visszatért, és szo-
bám ajtaján kopogtat? Mit jelent ez?
 A folyosón ismét léptek zaja…
A marslakó az ügyeletes hölgytől már megtudta,
melyik szobába helyeztek át, s visszatért. Mindjárt
bejön hozzám. Ki ő? Mit akar tőlem?
A párnámhoz ugrok, átteszem a zsebembe a forgó-
pisztolyt, visszatérek a karosszékhez, és elkapom a
lapot.
Honnét a csudából zúdult rám ennyi galiba…? Így
hamar infarktus végez velem.
Halkan kopognak.
– Jöjjön be!
A marslakó belép. Az arcát vizsgálom, abban a re-
ményben, hogy mindjárt feltárul igazi lénye – agyara
nő, szarva és minden, ami Hozzá illik.
– Nem alszik, Jurij Vasziljevics?
– Amint látja. Azt hittem, elutazott.
– Igen, elindultam, de meggondoltam magam, és
visszajöttem.
– Vegye le a kabátját!
A marslakó köpenyéből előhúz egy üveg vodkát, az
asztalra állítja, s köpenyét felakasztja a fogasra. Leül
velem szemben egy karosszékbe, ám a köpeny, mint
szárnyaszegett madár, leszakad a fogasról, és a pad-
lóra hullik.
– Az akasztója elszakadt – jelenti ki sértődötten a
marslakó, és köpenyét egyenest gallérjánál fogva
akasztja fel. – Szép kis mesteremberek! Egy tábornoki
köpenyt sem tudnak rendesen megvarrni.
Alig mondja el – ezúttal az egész fogas zuhan le té-
likabátommal és a köpennyel együtt. A marslakó
megzavarodva tárja szét a karját.
– Szép kis mesteremberek!
– Hajítsa az ágyra! Maguknál a Marson ezért a kon-
tár munkáért rácsaptak volna a kezükre?
– A pofájukra – feleli a marslakó Andrej Ivanovics
hangnemében.
Nevetünk.
Végül a télikabát és a tábornoki köpeny helyet kap
az ágyon. Készen állok, hogy gyelmesen hallgas-
sam.
– Megengedi, hogy bátorításul felhajtsak egyet? –
kérdi a marslakó, miközben szemez az ablakpárká-
nyon lévő metszett üvegpohárral.
– Igyon, de nincs mit harapni mellé.
– Én hoztam – zöldhagymát és ömlesztett sajtot
vesz elő a köpenyéből. – Terítse le az újságot!
– Tessék, a lapok! Egyenest az Emberiség és Hala-
dásra! Legyen szíves!
A marslakó a fogával tépi le a vodkásüveg kupak-
ját, és rászeleteli a hagymát az Emberiség és Hala-
dásra.
– Hol szerzett vodkát éjnek idején?
– Ugyan. Nekem ez nem probléma! Az lenne megle-
pő, ha éjnek idején Oroszhonban egy találékony em-
ber ne tudna italhoz jutni. Kár, hogy kenyér nincs… –
A marslakó hallgatózik. – Mit csinálnak a szomszéd-
ban?
– Szellemeket idéznek.
– Én meg azt hittem… valamit dünnyögnek… – A
marslakó félig tölti a poharat, és hetykén felhajtja. –
Remek… jó hideg…
Ropogva harapja hozzá a hagymát.
– És miért bátorításul? Talán olyan ijesztő vagyok?
– Ön? Igen. Van, amiben ijesztő, de még nem jöt-
tem rá. Lehet, hogy nem maga ijesztő, hanem én
ijedtem meg.
Elszánja magát:
– Egy szó, mint száz… mi a véleménye arról, ha
megkérem az unokája kezét?
Engem természetesen meglep ez a fordulat, jólle-
het mindig tudtam, hogy Tatjána képes egy pillantá-
sával megőrjíteni a fér akat, még az igazi fér akat is.
– Örömmel veszem, de nekem mi közöm hozzá?
Kérje tőle!
– Már megtettem. Tisztelettudóan, annak rendje és
módja szerint. S tudja, mi volt a válasz?
– Elutasította?
– Nem. Csak ennyit felelt: „Ó, még egy!” – A marsla-
kó utánozza Tatjána hanghordozását.
– Buta liba – dünnyögök. – Maga természetesen erre
megsértődött.
– Nem. Megmagyarázta, hogy nem fogadhatja el,
mert holnap vitézi torna lesz az ő kezéért. Úgymond,
holnap a tornateremben kiáll egy teniszmérkőzésre
bármelyik jelentkezővel. A hirdetést kiakasztja. Aki
legyőzi, a férje lehet. Engem is felvett a listára. Igen.
A jelentkezők közé. Nyolcadikként. Így mondta: „Ma-
gáé a nyolcas szám.” És felírt.
– Pszichopata… és maga természetesen megsértő-
dött.
 – Megsértődtem, és elmentem. Aztán meggondol-
tam magam. Miért ne játszanék vele? Kiszálltam az
útkereszteződésnél, vettem a pályaőrtől egy üveggel,
és visszaindultam. A maga Pavlikja éppen arra jött a
ZIM-mel.
– Szép kis történet… Megnősülni, ez más, mint fel-
repülni a Marsra. Öntsön húsz cseppet!
Az Űrhajós tölt nekem egy ujjnyi vodkát, aprót kor-
tyintok, a poharat visszateszem az asztalra, s tekin-
tetemmel a marslakó felé tolom.
Meg sem lepődik. Ismeri ezeket a bűvészmutatvá-
nyokat: ránézéssel meghajlítunk kést-villát.
– Maga nem járt még a Marson? – kérdezi, majd
mintegy véletlenül tekintetével felemeli az üveget, s
tölt magának belőle egy decivel. – Miért kérdezem…
Nem csodálkoztam volna, ha ott találkozom magá-
val. Tudja, hogy az embereket marslakókra és nem
marslakókra lehet osztani. Az elsőből nagyon kevés
van. Ért engem, ugye?
– Értem. Úgy vélem, nagy az esélye, hogy legyőzi
Tatjánát, jóllehet minősített teniszező. Hagyja magát
legyőzni, s ezzel fejezi ki beleegyezését.
– Gondolja?
– Biztos vagyok benne.
– Azért, mert tábornok vagyok?
– Nem. Mit neki egy jövendő tábornokné…
– Azért, mert űrhajós vagyok?
– Azért, mert marslakó. Abban az értelemben, ami-
ről beszélt.
– Tehát azt javasolja, hogy holnap vegyek részt
ezen a párviadalon?
 – Melegen javaslom. Már csak azért is, mert magán
kívül nem lesz jelentkező. Tatjána egyszerűen így
hívta meg teniszezni. Szégyenlős teremtés.
Az Űrhajós lehajtja a második fél pohár vodkát,
harsogva harap a hagymából, és töprengve kiszaba-
dítja a sajtot ezüstpapír burkából.
– Iszik? – kérdezem.
– Szinte alig. Nagy ritkán. Nem érdekel.
– Ez jó. Meg akartam kérdezni… Mi a helyzet ná-
lunk ott, a Marson? Ugyan olvastam az interjút ma-
gával, de nyilván vannak személyes élményei is.
– Vannak. Titkosak.
– Csak két szóban, nekem.
– Ramaty – feleli az Űrhajós, és kettétöri a sajtol –
Ramaty a helyzet ott nálunk, a Marson. A lánya azt
mondaná erre, „nem túl rózsás”. Rozsdás por és kö-
vek. A fényképeken mutatós, valójában azonban va-
cak. Körbepillant az ember, és ropog a por a foga
alatt. Nincs mit csinálni. Tökéletes idiótának érez-
tem ott magamat. Persze a haza minden előtt.
– Hiába röpült oda?
– Nem! Egyszer érdemes volt megnézni. Elég volt.
Azért még egyszer oda kellene repülnöm, hogy meg-
szabaduljak a mítosztól – Az Űrhajós jóízűen falatoz-
za a maga sajtrészét.
– Hogy mondta? A mítosztól? Ó… Igen, nem kell
magyarázni, értem.
Megértettem: meg kell szabadulni a mítoszoktól.
Az élet a Marson – az antik görögség soron következő
mítosza. Meg kell szabadulni a régiektől, s nem sza-
bad újakat alkotni.
 Hűha! Ismét léptek hallatszanak a folyosóról. Le-
onard Hrisztyianovics megint megidézett valakit. Is-
mét valaki lépdel a folyosón, és kopog korábbi szo-
bám ajtaján.
– Magához jöttek… Vár valakit? – kérdi a marslakó.

41.

Így felelek:
– Bárki az, mondja neki, hogy dolgom van! Ha kel-
lek neki, várjon!
A marslakó kimegy a folyosóra, majd visszatér.
– Egy vénember. Megrémült, és kéri, hogy adjam
át, majd később benéz. Sokan megijednek tőlem.
– Így is kell. A vénemberek féljenek a marslakóktól!
Öntsön még! Csak egy ujjnyit… Elég! Most pedig sza-
badítson meg egy mítosztól! Végül is ki lépett első-
nek a Marsra, maga vagy Harrison?
– Mindketten.
– De mégis, ki lépett elsőnek a bolygó felszínére?
– Mindketten – nevet a marslakó.
– Ez képtelenség. A zsilip kettőnek túl szűk, valaki
mégiscsak elsőnek ment ki.
– Harrisonnal együtt léptünk ki a Marsra. Elhatá-
roztuk, hogy mindig így felelünk. Akarja a részlete-
ket? Tudatosan változtattuk meg ezt a programpon-
tot. Tudja, a leszállás után fel kellett bontanunk egy
borítékot, hogy megtudjuk, ki lép majd ki elsőnek. A
Földön határoztak így, hogy repülés közben ne irigy-
kedjünk. Harrisonnal másképp döntöttünk: senki
nem kap előnyt, nem lesz ember, aki elsőnek lépett a
Mars felszínére. Érti? A borítékot megsemmisítettük,
ki sem bontottuk. A tévékamerákat kikapcsoltuk.
Majd feldobtunk egy érmét, s egyikőnk kilépett a
bolygó felszínére. Topogott egy darabig. Tíz másod-
perc múlva mellé ereszkedett a második űrhajós.
Csak ekkor kapcsoltuk be a tévékamerákat. Termé-
szetesen ezzel büntetést érdemeltünk ki az irányító-
központtól, viszont helyesen tettük.
– Milyen volt az érme?
– Nem értem…
– Miénk vagy amerikai?
– Értem. Egy tízcentes volt. Én nem vittem pénzt
magammal, Harrison kabalából vette magához. – A
marslakó kissé lankadt, s egyre gyakrabban szúrta
közbe, hogy „értem”, „világos”.
– És maga mit vitt kabalának a Marsra?
– Mielőtt kiléptünk, felvettem egy matróztrikót.
– Hát persze… Tengeri deszant, légierő?
– Pontosan. Egyébként örökösen faggatnak, mit
mondok majd, ha Harrison egyszer csak mégis beje-
lenti, hogy ő lépett elsőnek a Marsra.
– Ez képtelenség.
– Maga rögtön megértette, de a marslakók nem ér-
tik. Elmagyarázom nekik, hogy mihez szoktam itt a
földön, ott viszont minden olyan egyszerű. Nincs el-
lentmondás szó és tett között. Nem értik. Szó és tett
egységet alkot, mint tér és idő. Kimondtam – megtet-
tem. Ha azt mondtuk, hogy ketten léptünk ki a Mars-
ra, akkor az úgy is van.
Hogy utolérjem, nagyot kortyolok a vodkából, és
harapok mellé a hagymából meg a sajtból. A fogam
belevásik, szemem könnybe lábad… A marslakó he-
lyeslőn gyel. A fal mögött ott dünnyög Leonard
Hrisztyianovics, szellemet idéz… Mit gondolnak,
kit?… Joszif Visszarionovicsot. No és ha beállít Sztá-
lin, mihez kezd vele?
– Borzasztó sokan kérdezik még, hogy találkoz-
tunk-e az expedíció során valamilyen rejtélyes jelen-
séggel – folytatja a marslakó.
– Ugyan mire céloz? – A lu hirtelen felszállt, és
csak száll, száll egyre…
– Elmesélhetem, de egy feltétellel…
–?
– Jurij Vasziljevics! Adja ide a pisztolyt!
– Nem, tábornok elvtárs.
– Elveszem – fenyeget a marslakó. – Ott van a pár-
nája alatt.
– Vegye!
A marslakó határozottan feláll, felhajtja a párnát,
de lukra fut.
– Becsapott a szimatom – kommentálja, és visszaül
a karosszékbe.
– Kevesebbet kell inni.
– Nem, a hagyma tette velem.
– Legyen a hagyma. Elő a titokzatos történetével!
– De ugye megérti… maradjon köztünk!
– Hallgatok, mint a sír.
– Ez a rejtélyes dolog akkor történt, amikor a Vé-
nusz felé közeledtünk. Az az igazság, hogy minden
eshetőségre számítva megengedték, hogy vigyünk
magunkkal némi szeszes italt…
 – Belső használatra?! – lelkendezek.
– Igen. Orvosi célból. Egy kevéskét. Egy üveggel.
Négyünkre. Zöldes, lepecsételt aska volt. Ott úgy-
sem ihatsz istenigazából. Tehát minden a program
szerint ment. Az üveg a házipatikában volt, mi meg
közeledtünk a Vénuszhoz, hogy onnan felgyorsulva
a Mars felé vegyük az irányt. A Mars a Vénuszon át
néha közelebb. – Az űrhajós a manővert az asztalon a
pohár és az üveg segítségével mutatja be.
– Képben vagyok.
– Iszom még egyet… – Az Űrhajós markába kapja
az üveget, és félig tölti a poharat.
– Nem fárad el? Holnap lesz a Nagy Mérkőzés – em-
lékeztetem.
– Semmi vész. A lényeg, hogy közönyt színleljek.
Tehát… érti, bármelyikünk felhasználhatta a szeszt,
mint gyógyszert, és senkit nem kellett erről külön ér-
tesíteni. De senki nem gondolt rá, mint alkoholra,
mert ott furcsa lett volna… – Az Űrhajós megjátssza,
hogy felhajt egy pohárral. – Ott az ördög tudja, mi
minden jut eszedbe, erre azonban nem gondolsz. Te-
hát… egyszer próbáltam elcsípni az elszabadult fe-
délzeti naplót, az berepült a házipatikába s meglát-
tam, hogy kevesebb a szesz az üvegben.
„Tehát valaki a legények közül gyógyítgatta magát”
– gondoltam.
Másnap ledobtunk a Vénuszra egy kutató szondát,
a második viszont beragadt, s vagy öt órát kellett az
űrhajón kívül dolgoznom, pihenés nélkül… végül
nem álltam meg, előkaptam a kőtörő kalapácsot…
igen, volt egy ilyen szerszámunk… s a szonda végül
levált. Emlékszem, még bele is rúgtam, és arra gon-
doltam: „Hogy jobb kedvem legyen, mi lenne, ha in-
nék húsz cseppet?”
Csak később értettem meg, hogy inni egyáltalán
nem akaródzott, ám ott lapult bennem a gyanú kicsi-
nyes ördöge. Olyan apró pokolfajzat. Tehát belekuk-
kantottam az üvegbe… Úgy bizony! A szesz megint
kevesebb lett!
S elkezdődött! A gyanú mérgez. Ráfordulunk a
Marsra, tennivaló bőven, idő viszont kevés, ismét
megyek, hogy ellenőrizzem az üveget. Szűzanyám!
Két nap alatt a szesz pontosan a harmadára csök-
kent! Valaki megint meghúzta, no nézd csak, mikor
lesz vége?
„Ki lehet közülünk? – találgattam kínomban. –
Harrison? Bradley? Vagy legjobb barátom, Kolja Das-
kijev? Talán mindhárman piálnak, s engem nem hív-
nak meg?”
Éreztem, hogy vadul forr bennem az indulat – foly-
tatja az Űrhajós. – Míg én dolgozom, valaki iszik!
Nem tisztelnek! Hát kikkel repülök a Marsra? Lump
alkoholistákkal! Ma orvosi tiszta szeszt vedelnek az
űrhajó fedélzetén, holnap ki tudja, mit tesznek majd?
Marihuánát szívnak a Marson? A gyanakvás ördöge
egy társbérleti lakás botrányhősévé nőtte ki magát
bennem, s így szóltam magamban:
„Megállj! Ki vagyok én? Csak nem vagyok ilyen os-
toba? Itt valami nincs rendjén. Az első marsi expedí-
ció nem érhet véget katasztrófával egy üveg pia mi-
att. Megálljunk! Az emberi természet persze ellent-
mondásos, s az űrhajón borzalmas lélektani helyzet
alakult ki – sértő lehet mind az igazi muzsikok, mind
az igazi cowboyok számára, ha valaki közülük
suttyomban piál, és gyanakodni kezdenek egymásra;
ám képtelen vagyok elhinni, hogy valaki közülünk
lopva meg-meg húzza ezt a rohadt üveget, mert mi
nem egyszerűen emberként vagyunk itt, hanem
mint az emberiség képviselői. Valami nincs rendjén!”
Szakszervezeti ülést hívtunk össze. Elhelyezked-
tünk a plafonon, és tanácskozni kezdtünk. Egy napi-
rendi pont volt: „Ki iszik?” Vallja be őszintén, semmi
baja nem lesz! Az amerikaiak istenhez fohászkodnak,
mi Koljával esküdözünk, hogy senki nem nyúlt az
üveghez. Akkor ki volt? Puskin? Ellenőrizzük az üve-
get, már üres! Hiszünk egymásnak, de nem értjük,
hová tűnt a szesz… Gondolatban végigfutunk az
összes lehetséges változaton, egészen addig, hogy
egy mikroszkopikus méretű meteor lyukasztotta ki
az üveget, ám sehogyan sem jutunk dűlőre, még a
hajón megbúvó tisztátlan erők is felmerülnek, ami-
kor az amerikaiak egyszer csak kacagásban törnek ki,
valósággal „nyerítenek”… Egészen úgy, mint azok a…
Tányka szobájából, a falon túl hisztérikus, ősembe-
ri röhögés.
– Mi történt velük?
– Agyukra ment a szellemidézés – magyarázom. –
Megidézték Sztálin szellemét, és Sztyepanyjak-Jenyi-
szejszkij jelent meg.
– Megyek, megnézem.
A marslakó kimegy, majd hamarosan visszatér, s
bekíséri a szobába a halálosan rémült Sztyepanyja-
kot. Ismét nem azon az ajtón ment be.
– Van konyak nála – közli az Űrhajós.
Sztyepanyjak térül-fordul, s egy üveg örmény ko-
nyakot tesz az asztalra.
– És hol a harapnivaló hozzá? – kérdem szigorúan.
 Az is van. A diplomatatáskából készségesen előbú-
jik fél rúd füstölt kolbász: illatától a nyál is összefut a
számban, mint Pavlov kutyáinak.
– Na és a kenyér?
Az is van nála. A marslakó is beleszagol a levegőbe.
– Miből gondolta, hogy itt magával inni és falatoz-
ni fognak? – kérdezem.
Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij zavarba jön. A marsla-
kó is kínosan érzi magát. Próbál telepatikus úton
kapcsolatba lépni velem.
„Jurij Vasziljevics, mire gondol? Ki ez az öregúr?”
„Az én személyes Trifon Dormidontovicsom.” – A
lehető legtagoltabban felelek.
„Adja ide a pisztolyt! Minek magának fegyver?
Nem is tudja használni.”
„Nagy dolog. Beteszi a lőszert – és készen áll az
orosz rulettre.”
A marslakónak elég jól megy a telepatikus gondo-
latátadás, hanem ami a vételt illeti, azzal bajok van-
nak. Válaszaimból csupán azt érti, hogy a lőszer a
töltényűrben van.
– Ki volt az, aki kiitta a hajón a tiszta szeszt? – em-
lékeztetem.
– Maga az üveg. „A Coca-Cola cég szállította az ex-
pedíció számára az italokat, és szándékosan egy
trükkös, dupla fenekű, szelepes üveget rejtett közé-
jük. Ismerős játék. Kihúzod a dugót, a szelep műkö-
désbe lép, s az üveg üres. A súlytalanságban, úgy lát-
szik, a dugattyú meg sem várta, hogy a dugót kihúz-
zák, működésbe lépett. A viccért a cég hatalmas bün-
tetést zetett, ám a reklám behozta… – A marslakó
cigarettát vesz elő, és tekintetét Sztyepanyjak-Jenyi-
szejszkijre veti.
„Van gyufája?”
Pillantásában javaslat: „Hordd el az irhád, mert
megbánod!”, ám Jenyiszejszkij ezt nem hallja, de-
hogyis. Már régóta elveszítette a szimatát. Tipikus
nem Homo sapiens sapiens.
Tekintetemmel meggyújtom a marslakó cigarettá-
ját.
Meglepődik.
„Menjen aludni, tábornok elvtárs. Holnap reggel
Nagy Meccse lesz, én meg amúgy sem élem meg a
reggelt.”
Az Űrhajós habozik.
„Nézzek be az unokájához egy teára?” – kérdezi töp-
rengve.
„Ez a maga gondja.”
„Ő olyan… buta liba?”
„Nem, ellenkezőleg.”
„Akkor köntörfalazás nélkül, hogy ne legyen olyan
borzasztóan okos.”
„Lásson hozzá!”
– Megyek aludni – jelenti ki a marslakó, felveszi kö-
penyét s én végre magamra maradtam az én szemé-
lyes Trifon Dormidontovicsommal.

42.

A Trifon Dormidontovicsok különbözőek. Ez például

rám hasonlít – magas homlok, kopaszodik, gyatra,
ősz szakáll. Bizonyos szempontból ikrek vagyunk,
bár ez már nagyon irodalmias. Ráadásul mindegyi-
kőnkben ott rejtezik a maga Trifon Dormidonto-
vicsa, ott izeg-mozog, nem nyugszik… Azt hiszem,
minden jelentős tudósnak megvan a maga különbe-
járatú Trifon Dormidontovicsa – bőven van belőlük.
Nagy tudósaink életrajzai általában roppant hason-
lóak: tanulmányok Moszkvában vagy Pityerben,
majd végiggaloppoznak Európa Sorbonne-jain, és vé-
gül napi tizennyolc órában agyalás életfogytiglan.
Húzzák az igát, közben feljelentések és névtelen leve-
lek, perpatvar vezetőkkel, letartóztatás, infarktus,
főbe lövés, na, ha nem lövik főbe, akkor öngyilkos-
ságba kergetik, elrohasztják a börtönben vagy a leg-
jobb esetben száműzik őket valahová az isten háta
mögé, robot, melyet végül a senkinek nem hiányzó
halhatatlanság koronáz meg – íme zseniális tudósa-
ink életrajza, a lélek segélykiáltása: „Micsoda marhák
vagyunk!”
(A gondolataim összegabalyodnak, vagy száz éve
nem ittam vodkát, becsíptem; annál jobb.)
Vegyük például ezt az alakot… Itt ül előttem – a
megvénült, befolyásolható, talpnyaló, rákbeteg Tri-
fon Dormidontovics. Szánalmas vénember. Eljött,
hogy vezekeljen, a kezembe nyom egy üveg konya-
kot, tehát kitett magáért Úgy döntött, hogy megtisz-
títja a lelkét, s eladja nekem. Hogy hallgassam végig,
értsem meg és bocsássak meg neki. Most elmeséli az
életét.
– Ne nyissa ki a konyakot! Még maradt vodka.
– Nem ihatok.
– Igyon! – parancsolok rá. – Most vodkázunk és ját-
szunk egy játékot. Józanul nem játsszák.
Iszik vonakodás nélkül.
 Nincs szükségem az életrajzára, ismerem. Az
összes Trifon Dormidontovics egyszerre több hang-
szeren játszik, enciklopédikus tudás, mint a rene-
szánsz legjobb koponyáinál, csak éppen ellenkező
előjellel. Alkohol helyett hamis, vízzel töltött kellé-
küvegek. A pokolba velük! Semmi jelentősége nincs,
hogy ki volt az apjuk, anyjuk – az apa tésztagyári
munkás, vagy az ükapa jobbágy, a nagymama meg
irgalmasrendi nővér. Andrej Ivanovicsnak igaza van:
itt vannak mindenütt. Az orvostudományban, iroda-
lomban, sakkban. A biológia tudományában – ez a
klasszikus eset. A táncdalokban – „Drága föld, szülő-
hazádnak földje… nincs a földön, gazdagabb, szebb
ország”. A geológiai felmérésekben – miért kutattak
olyan sokáig a kőolaj után hiába? Úgy bizony. Ki volt
Sztálin? Trifon Dormidontovics. Ott van mindenhol
– még a balettben is. Egyszer egy irodalmár végigjár-
ta a kiadókat balettlibrettójával.
Nyomtatásban akarta megjelentetni. Önálló kötet-
ben adták ki.
– Nem kísérletezett lombfűrésszel gyerekkorában?
– kérdezem Sztyepanyjak-Jenyiszejszkijt. – Nem gyár-
tott díszes kis polcocskákat?
– Olyanokat is – igazolja vissza.
– Harapjon valamit!
Eszik. Jó étvággyal.
A kolbász szagától megint beindultam, menthetet-
lenül…
Ez az alak gonosz, tisztességtelen életet élt. Meg-
kapta, amit akart. Hazudott, feljelentett, semmiben
nem hitt, barátja nem volt, érdek nélkül jót nem tett.
No, egyszer elültetett egy facsemetét a Pável Moro-
zovról elnevezett úttörőtáborban mint védnök, a
Szovjetunió Orvostudományi Akadémiája nevében.
Élt, éldegélt, és egyszer csak rákot találtak nála! S ez
az ember, aki egész életében azt hitte, hogy megfogta
az isten lábát, legnagyobb rémületére felfedezte,
nem isten lábába, hanem a sátán farkába kapaszko-
dott. Éppen ő… Eljött az ideje, hogy a lelkével fogla-
kozzon, a lélek pedig… olyan megfoghatatlan. Gye-
rünk, keresd a gatyódban! De valahogy nem igazán
volt kedve meghalni. Kéne neki a atalság elixírje,
vagy valami ilyesmi… egy csoda, hogy legalább még
egy élete lehessen. Ugyanilyen gonosz. A minőségre
most nem gondolunk. De honnét a csudából vegye?
Hiszen nem Faust… Korántsem az, csupán halandó
Trifon-Dormidontovics. Me sztofelész nem jön el
hozzá, minek kéne neki egy ilyen lélek? S ekkor kö-
rülnézett, mivel menthetné meg a lelkét. Meglátott,
és döntött, biztos, ami biztos, hozzám dörgölődzik.
– Most töltsön nekem!
Ma mindent szabad. Ahogy a szentírás mondja,
jobb, ha a vodkától, mint ha az unalomtól mész el.
Nem harapok semmit az ital mellé.
Egyébként Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij rám pillan-
tott, és megértette, hogy egész életében csip-csup
dolgokkal foglalkozott, miközben az üdvösséget ker-
gette, mert az egyetlen és végleges üdvösséget, ami iga-
zi érték, sohasem kapta meg.
Úgy döntött, hogy hozzám dörgölődzik. Hogy be-
hízelegje magát. Most akár a képébe is köphetek, ki-
dobhatom az ablakon, a lábbelim csókoltathatom
meg vele – még az arcát is odatartja, visszajön az aj-
tón, és tisztára nyalja a cipőmet. A lényeg, hogy ke-
gyeimbe fogadjam. Hogy Ott egy szót ejtsek az érde-
kében. Akár a leghitványabbat. Hogy legalább beke-
rüljön a körökbe – mert különben elvész. Mindenhez
hozzászokhatsz, csak ahhoz nem, hogy nem létezel.
– Igya ki!
Ostobaság vagy sem, zika vagy meta zika, tudat-
hasadás vagy képzelődés, szklerotikus agyam hul-
lámzása – de Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij egész éle-
temben kísértett, s most végre megjelent, és már
nem szabadulok tőle. Elérte, amit akart: a cikk nem
fog megjelenni, másképp tisztázunk mindent.
– Jobban érzi magát?
Előhúzom a pisztolyt, és elé teszem az asztalra.
– Feltételeztem, hogy valami ilyesmi történik majd
– dünnyögi.
– Ismeri az orosz rulett szabályait?
– Egyszer élőben voltam a tanúja.
– Hol?
– A táborban.
– Hogyan, maga volt táborban?
– Ne-em… vagyishogy igen. Nem úgy… nem „ül-
tem”. Egy évre családi okok miatt el kellett tűnnöm.
Különben rosszabbul jártam volna. Egy ismerős nyo-
mozóval megbeszéltem. Kihallgatott, s ahelyett,
hogy kiverték volna a fogam, gyógyítottam a fogait.
Majd a táborban a parancsnokokét. Ott írtam első
fantasztikus regényemet. És százszázalékosan reha-
bilitálva tértem vissza.
– Világos. Játszunk?
– Ha ez az egyetlen feltétel…
– Ez az egyetlen feltétele, hogy bekerüljön.
– Játszunk.
 – A tárban egyetlen töltény van. Három próbálko-
zás. Ha mindkettőnknek szerencsénk lesz, a hetedik
lövést a mennyezetbe küldjük.
– Ki kezdi?
– Van egy ötkopejkása?
– Van nálam, amit ilyenkor használnak… – Sztye-
panyjak-Jenyiszejszkij két ujjával előhúzza szivarzse-
béből a moszkvai olimpia emlékérmét Szívesebben
vettem volna, ha egy Mengyelejev vagy Ciolkovszkij
képére domborított érmet vesz elő, de az olimpiai is
megteszi.
– Fej.
– Írás.
– Dobja fel!
Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij feldobja az érmét, ám
az asztalról a padlóra gurul.
– Újból?
– Nem kell.
– Maga az első.
– Pörgesse meg a forgótárat! Ne nézze!
Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij tenyerével megpörgeti
a tárat, és átadja a pisztolyt.
Felhúzom a kakast, a csövet a homlokomhoz illesz-
tem, és meghúzom a ravaszt. Hangos csattanás a fü-
lemben, de az égbolt nem zuhan rám. A pisztolyt le-
teszem az Emberiség és Haladásra.
– Ha a golyó a hetedikben van, ahogy mondta…
– Akkor valamennyiünknek szerencséje van.
 – Egyketted a három ellen, hogy életben maradunk
– számolja ki Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij. – Durva.
A halántékához nyomja, és meghúzza a ravaszt.
Állja, az arca nyugodt.
Én jövök.
Üres csattanás.
Hallom saját hangom:
– Jól van, elég, az ördögbe magával! Ostobaság az
egész.
– Nem, mi az, hogy „az ördögbe velem”? – feleli ön-
érzetesen Sztyepanyjak-Jenyiszejszkij. – A saját lövé-
sem még megteszem, utána befejezzük, ha akarja.
Egyenest a homlokára céloz.
Jobb szemem behunyom.
Csattanás.
– Elégedett?
– Igen. Fejezzük be!
– Tehát döntetlen – mosolyog. – Nem ismerek ma-
gára. Lám, mit művel a fantázia! Úgy elsápadt, mint-
ha a pisztoly valóban meg lenne töltve.
Hát ezért nem fél! Hiszen a szimatát elveszítette,
de azt hiszi, viccelek vele!
Felkapom a pisztolyt, és soros lövésemként a
mennyezetre célozva elsütöm.
Nem sül el.
Felhúzom, és hatodszor is meghúzom a ravaszt…

43.
A pisztoly visszaüt, kiugrik az ujjaim közül, s meg-
rándítja a csuklóm. A világosság kihuny, a csillárt át-
lőttem, a golyó visszapattan a beton mennyezetről,
szétveri a konyakosüveget, s belecsapódik az asztalba
köztem és a megsüketített professzor között. A lövés
zajára összeszalad a szálló, de a riadalom már elmúlt.
A pisztolyt elkobozza a poltavai szakaszvezető, Sztye-
panyjak-Jenyiszejszkijt infarktus-tünetekkel elcipe-
lik az ápolók, s Leonard Hrisztyianovics a mentőben
elkezdi a harcot az életéért. A professzor azt hitte,
hogy a pisztoly üres, és csak viccelek vele, demokra-
tikus körülmények között.
Szklerózisban megkérgesedett lu jaim a felhajtott
vodka után megpuhultak. Bekötözött kezem a taka-
rón pihentetve alszom. A szobában kellemes lőporil-
lat terjeng, keveredik a konyak és a füstölt kolbász
szagával. Tatjána nercbundájával letörli az örmény
konyakból keletkezett pocsolyát, s úgy látva, hogy
reggelig nyugtom lesz, a szobájába viszi a marslakót.
Minden rendben, hol másutt aludna?
Meleg van, jól érzem magam. A Mars-fogyatkozás
régen befejeződött, csillagok százai kukucskálnak be
a nyitott szellőzőablakon. Érzem, hogy Ő itt van. Azt
mondják, hogy a Halál Angyalának száz szeme van,
és ha látogatása után az ember életben marad, akkor
lelke látó lesz. Mindjárt ellenőrizzük. Hiszen Ő úgy
fázik kint, a szabadban. Megidézem. Pofonegyszerű,
nem kell hozzá semmilyen tányér – érezni kell Őt, ki-
nyitni a szellőzőablakot, és ennyit mondani:
– Gyere be!
Várok.
Szárnyaival verdesve, sovány varjú ül a szellőzőab-
lakra. Egyik fél szemével gyanakvón engem, a másik-
kal – az ezüst olimpiai rubelt méregeti az asztalon.
Közönséges, februári szürke varjú.
– Gyere be, ne feszélyezd magad! – hívom.
A varjú, miután felmérte a helyzetet, meglibbenti a
függönyt, leugrik a szellőzőablakból a párkányra, on-
nan a földre, s körmeivel a padlót karcolva az asztal
felé lépeget. Ott sokáig tesz-vesz, csőrével kopogtatja
az olimpiai rubelt, szuszog, majd végül előbújik az
asztal alól, arctalan alak, aranyozott bajusszal, földig
érő fekete malaclopóban, puszta kézzel.
– Mit majrézik? – szólal meg az alak a poltavai sza-
kaszvezető hangján. – Éjnek idején lődözget egy ho-
telben! Felveri a tisztes embereket! Micsoda dolog?!
Az emberek szunyálnának.
Az alak jobb köpeny ujját a háta mögé teszi, s kezdi
legombolni lapockájáról szürkés lúdszárnyait.
Azt mondtam, hogy az alak arctalan? Tévedtem.
Különös, hogy arca egy sor korábban látott ember ar-
cára emlékeztet, ráadásul az ő hangjukon szól.
– Ki az, aki így lövöldözik? – kérdezi szigorúan Naf-
talinovics portás hangján, s leteszi szárnyait az alig
meleg fűtőtestre. Majd körbeszagol, és tragikus han-
gon suttogja: – Még a konyakosüveget is eltörték! Ör-
mény konyak! Ki pu ogtat így? Az egész programo-
mat elrontottad! A hatodik lövést kinek szántad? A
professzornak. Te azonban meghátráltál, ő pedig in-
farktust kapott… Ennyi az egész. Most mit mondok
Neki? Mit jelentsek?
Már mozdulnék, de az alak az elnök hangján gyel-
meztet:
– Aludj, aludj és hallgass! Vagy gondold azt, hogy
alszol! Tehát tiszta akartál maradni? Egész életedben
mostad a kezeidet, a professzor pedig érted kapott ki.
Elvett és adott, és hazudott, egyáltalán, kiegyensú-
lyozott téged. A gonoszság egyenlő a jósággal. A jó a
gonoszsággal. Megértetted? Ha te tiszta vagy, akkor
valaki feltétlenül ugyanannyira piszkos is kell hogy
legyen. Különben a vonatok az ellensúly hiányában
kisiklanak sínükről, a bolygók pályájukról, az embe-
rek józan eszükből, a zikai állandók pedig változók-
ká módosulnak, és ez a vég. Most ugyan mit mondok
neki? – ismétli bosszúsan az alak Mihail Fedotovics
Csernoluckij hangján. – Képzeld, Ő azt vette a fejébe,
hogy kiad egy lapot… olyant, mint a tiéd, de ellenke-
ző irányzattal, az egyensúly kedvéért. Megállj, olyan
régi vágású lapot, mindenféle ceremónia nélkül. Még
a címét is kigondolta: HAGYOMÁNY ÉS FONDORKO-
DÁS. S úgy döntöttek, hogy ennek a Hagyománynak
a főszerkesztőjévé Sztyepanyjak-Jenyiszejszkijt neve-
zik ki – jelenti hadarva Oli Belkin hangja. – Te meg
mindent elrontottál!
Az alak ismét körbeszaglászik, s Drozdov bariton-
ján jelenti be:
– Igen, haver, berúgtál!
Az alak elterpeszkedik a karosszékben, ujjaival
csettintve a levegőbe dobálja az olimpiai rubelt, s
hangosan így töpreng:
– Ugyan mit tegyünk? A professzor most újraélesz-
tésen van, ám ez a változat az infarktussal Neki nem
felel meg. A professzorra úgy van szüksége, hogy ha-
lántékon lője magát, és az agyveleje a falra loccsan-
jon. Különben a Hagyományból nem lesz semmi. Kit
nevezzen ki most főszerkesztőnek?… Jó kis egérfogó.
– Lehet, hogy én megfelelek a maguk Hagyomá-
nyához főszerkesztőnek – ajánlkozom bátortalanul.
 – Mi az, meguntad az életed? – kérdezi érdeklődés-
sel az alak. – Ne válaszolj, még meggondolom. Te
csak aludj, aludj!
A rubel ráérősen, ezüst peremével integetve a ma-
gasba pörög, majd leereszkedik, fölröppen és lehull, a
falon túl a marslakó és Tatjána nyög és hancúrozik.
Olyan sokáig vártak egymásra, hogy még a hangszi-
getelés hiányáról is megfeledkeztek.
– Fiatalság, bolondság – kommentálja somolyogva
az alak. – Még előttük az egész élet, te meg hová ro-
hansz? Különben, ha meguntad az életedet, könnyít-
hetek a bánatodon. Elejthetek az érdekedben egy sza-
vacskát. Erre Ő lerövidítheti életutadat, borzasztóan
kell neki egy jó szerkesztő.
– Aztán hosszú időre?
– Annyira, hogy a számolásába is belefáradsz.
– Nos… Tessék… De egy feltétellel.
– Feltételt Neki senki nem szab. Ezt a szót nem ejt-
jük ki. Inkább azt mondd: „van egy utolsó kívánsá-
gom”. Ezt szereti – kívánság. Világos? Ki vele! Csak ne
bontsa meg az egyensúlyt a világ harmóniájában.
– Szeretnék a halálom után még egy napra feléled-
ni.
– Nagyon is szerény kívánság – töpreng az alak. –
Mindez az Ő hatalmában van, csak pontosítsd… Mi-
nek ez neked?
– Szeretnék egy évvel később, pont ezen a napon
visszatérni, és megnézni, mi lett a lapommal.
– A lap miatt aggódsz? Az alaptudományok további
fejlődéséért, közösségi hasznáért szurkolsz? Ez nem
fog Neki tetszeni. Nem érti meg. Valamit magadért,
saját magadért. A lap miatt ne aggódj, enélkül is elő-
zetünk rá.
– Pontosan egy év múlva, ezen a napon szeretnék
elevenen megjelenni saját halálom évfordulóján. És
élvezni is…
– Ó! – kiált fel. – Ez már valami! Egy napra feléledni,
s mindenkit halálra rémiszteni! Ilyen végakarattal
már mehetek jelentéstételre.
Az alak a fűtőtesthez lép, megtapogatja a lúdtollas
szárnyakat, s már Drozdov hangján közli:
– Nem száradtak meg… Nem tudod, hol lehet itt éj-
nek idején vodkát szerezni?
– A pályaőrtől a vasúti kereszteződésnél.
– Értem, köszönöm. Mellesleg ezt a rubelt elve-
szem, nincs ellenedre? Úgyis csak hever a padlón. De
Neki ne szólj róla, erre nagyon szigorú. Na, mennem
kell. Te csak aludj, majd megbeszélem Vele, és vissza-
jövök. Hamarosan.
Az alak a szellőzőablakhoz indul.
– A szárnyakat itt felejtetted! – kiáltok utána.
– Hadd száradjanak! Ez csak amolyan… kellék – fe-
leli, és kiröppen.
Fekszem és várok…
Az alak egy üveg vodkával a hóna alatt tér vissza.
– Gratulálok! Lehet. Megengedték. Amnesztiát kap-
tál. Az első időpontot Ő kihúzta, és személyesen vés-
te föl új sorsodat. Készülj! Most betankolok, és elin-
dulunk. Nem fog fájni, ne félj!
– Ő tartja a szavát? – tudakolódzok.
– Soha nem csap be.
 – Szeretném írásos szerződésben rögzíteni.
– Ez Nála papír nélkül történik. Ez nem kiadóhiva-
tal. – Az alak megpróbálja leszedni az üveg tetejéről a
zárókupakot.
– És mi van, ha Ő nem tartja a szavát?
Az alak elmosolyodik, és üres kabátujjával lepisz-
kálja a kupakot.
– Na, tegyük fel, de csak elméletileg.
– Ha nem tartja be… – Az alak eltöpreng, és egy
apró korttyal megkóstolja a vodkát. – Ha nem tartja,
akkor elveszíti jogát a te…
– Lelkemre?
– Ezt a szót nem ejtjük ki. – Az alak egy hatalmas
korttyal ledönti az egész üveg vodkát, s bánatosan,
Drozdov hangján folytatja: – Valami itt benn megsza-
kadt… A pályaőr, a szemét, egy huszonöt rubelest
kér a vodkáért, én meg odalököm az ezüst rubelt.
Rám nézett, mindent értett, felüvöltött, elrohant, a
vodkát belehajította egy hóbuckába… Én meg fel-
szedtem. Hát így volt. Akkor mehetünk?
– Hová? – nevetek. – Mert én átvertem Őt. Seho-
gyan sem teljesítheti az ígéretét.
– Aztán miért?
– Pontosan egy év múlva ezen a napon nem tud fel-
éleszteni.
– Hogyhogy? – csodálkozik az alak, én meg rámuta-
tok a naptári lapra: február 29-e.
– Megfogtál! – hahotázik az alak tanítómesterem,
N. akadémikus hangján. – Meg ám!!! Ó, kész vagyok!
Az ujjad köré csavartad!
 Könnyei lemossák bajszáról az aranyozást.
– Ne törődj vele, hogy nevetek. Bár nem igazán ne-
vetséges. Én azért nevetek, de haragszom rád. Tudod,
hogy Ő ezért a napért hogy kioszthat minket? Úgy
viselkedsz, mint egy kisgyerek. Mi komolyan gondol-
juk, te meg amolyan vásári huncutsággal jössz elő!
Segíteni akartam rajtad, azt hittem, hogy meguntad
az életedet, te pedig… kiderült, hogy imádod az éle-
tet? Átvágtál! Becsaptál! Kit? Őt Magát! Tisztelettel
volt irántad, te pedig? Ezt nem illik. Ha tudomására
jut, köp egyet. Pfuj! Akkor mi a fenét akarsz, kérdi
majd. Élni? Élj! De ne csapj be senkit! Ahogy Csehov
mondta: „Nyomd el a portást magadban!” Szégyel-
lem miattad magamat. Félek, hogy ha jelentem Neki,
Ő program nélkül a sorsodra hagy.
– Van egy ilyen rubrikája is?
– Van – erősíti meg az alak, s először néz rám mind
a száz szemével. Ha mind sírni kezd, beköszönt az
özönvíz. – Van Neki egy ilyen rubrikája: a sors kénye-
kedvére bíz.
– Lesz, ahogy lesz? – pontosítom.
– Úgy lesz.
– És senki nem követ.
– Nem fognak.
– És a lelkem?
– Visszakapod – feleli a Halál Angyala.
Tatjána és a marslakó már elcsendesedtek, és al-
szanak. Reggel lejátsszák a Nagy Mérkőzést.
– Megértettem, mit akarsz. Most azonnal jelentem
Neki. Úgy gondolom, beleegyezik. Minden jót! Aludj!
 A Halál Angyala a szellőzőablakhoz lép, közben fel-
csatolja a szárnyait, és a sors kénye-kedvére bíz.
– Minden jót! – felelem, s várom, mikor repül be
Ljosa, hullámos papagájom, ám hirtelen felcsapódik
szobám ajtaja, s a legényke dugja be a fejét:
– Hol van az Űrhajós?
Földeák Iván fordítása
 Borisz Stern
A SZOVJETUNIÓ felbomlása után majdnem har-
minc évvel lassan eljutunk oda, hogy jobban megis-
merjük az egykori szovjet írókat, mint a szocializmus
alatt. Sorra jelennek meg a Sztrugackij testvérek ed-
dig ki nem adott művei, a Metropolis Media (a Galak-
tika Fantasztikus Könyvek között) elindított egy Bu-
licsov-sorozatot, továbbá Georgij Martinov trilógiájá-
nak még hiányzó első részét is elolvashattuk (A vörös
bolygó hősei, Galaktika XL 281, 2013). És persze időn-
ként olyan írókkal is találkozunk, akik, bár már rég
meghaltak, számunkra újak.
Borisz Stern is ilyen, pályáját a Szovjetunióban kez-
dő író, akitől annak idején semmit sem olvashat-
tunk. 1947. február 14-én született Kijevben. Az
Ogyesszai Egyetemen tanult a lológiai karon, a vá-
ros és környéke sok művének lett a színhelye. 1971-
ben első elbeszélését elküldte Borisz Sztrugackijnak,
aki jóindulatúan bírálta el azt. Még ugyanabban az
évben személyesen is összeismerkedtek, és Stern fő-
nökének és tanítójának ismerte el az idősebb írót.
Mint önéletrajzában megjegyezte, még Ogyesszában
egy moldáviai cigányasszony azt jósolta neki, hogy
hatvanhárom évig fog élni. Stern ebbe bele is nyugo-
dott, és 2010-re várta saját halálát. Sajnos azonban a
valóság másként alakult, és 1998. november 6-án,
ötvenegy éves korában távozott az élők sorából.
Első megjelent műve egy rövid írás volt („Pszihoz”
[‘Pszichózis’], Junoszty 1975. január). Stern nem kü-
lönösebben lelkesedett ezért a publikációjáért, így
aztán nem adta ki újra egy kötetében sem (halála
után azonban megjelent a Szkazki Zmeja Gorinicsa [‘A
kígyó Gorinics meséi’] című, 2002-ben napvilágot lá-
tott válogatásban). Ezután szorosabb kapcsolatot
alakított ki a Himija i Zsizny (‘Kémia és Élet’) című
lappal, írásait rendszeresen itt adta ki először.
Stern korai műveit az oroszok két részre osztják: a
valószínűekre és a valószínűtlenekre. Első novellás-
kötete (Csja planyeta?, 1987) ugyanezt a felosztást
tartalmazza, az első rész a „Valószínű történetek”, a
második a „Valószínűtlen történetek” címet viseli.
A szokásoknak megfelelően Stern is írt sorozato-
kat. Az első főhőse Bel Amor környezetvédelmi fel-
ügyelő, és kezdő darabjai paródiák Sheckley modorá-
ban. A legjobbaknak a magyarul is megjelent „Kié a
bolygó?” („Csja planyeta?”, Himija i Zsizny 1980.
szeptember, magyarul Galaktika XL 315, 2016. júni-
us) és a „Szpaszaty cseloveka, ” (‘Megmenteni egy
embert’, Himija i Zsizny 1983. április) című novellá-
kat tartják. Az utóbbi alcíme: „Szükséges kiegészítés
Asimov három törvényéhez”. Egy S.O.S. jelzés után
eredve Bel Amor egy kozmikus szeméttelepre kerül,
ahol a Renegát Robot fogságába esik. A Robot kissé
úgos, de Amornak a már ott tartózkodó kollégájával
sikerül ártalmatlanná tenni – a memóriájából kitör-
lik az S betűt, így mást már nem tud hamis S.O.S.-sel
odacsalni, mivel csak O.O.O.-t tud produkálni. Stern
életében a sorozat utolsó része 1998-ban jelent meg,
de 2002-ben a moszkvai ÁSZT kiadó megjelentetett
egy poszthumusz regényt Vpjered, konyusnya! (‘Elő-
re, istálló!’) címmel.
A „Termelési történetek” sorozat csak két elbeszé-
lésből áll. Az első közülük, mely a „Proizvodsztven-
nüj rasszkaz No. 1” (‘Termelési történet 1’) címet vi-
seli, Nagy Gyűrű-díjat kapott 1987-ben. A második,
melynek címe csak a sorszámban változik, már az író
halála után, 2011-ben jelent meg (Mir Fantasztyiki
2011. április).
Utolsó sorozata a három darabból álló „Ogyesszai
történetek”. Ezek 1987 és 1991 között jelentek meg,
kettő közülük az 1991-ben kiadott Riba ljubvi (‘A sze-
retet hala’, 1991) című kötetében.
Stern csak két regényt írt. Az első címe E op (‘Eti-
óp’, 1997), a második a már fentebb említett Vpjered,
konyusnya!. Rövidebb műveket se írt nagy számban,
meg se közelíti például Bulicsov termékenységét.
Amit viszont megírt, azt a közönség és a szakma is
díjazta. Az 1994-ben Temesváron megtartott Euro-
conon a legjobb írónak választották. Oroszországban
is számos díjjal értékelték a munkásságát. Először
1981-ben kapott Rosztovban egy helyi díjat a „Kié a
bolygó?” című elbeszéléséért, majd következtek az
országos elismerések. 1987-ben megkapta a már em-
lített Nagy Gyűrű-díjat, 1989-ben az Aelita-díjat, a
Bronz Csigát pedig háromszor is.
Magyarul eddig egy írása jelent meg, a már több-
ször említett „Kié a bolygó?” című novelláját lehetett
a Galaktikában olvasni.
Zsoldos Endre
 Jegyzetek
[1]
Gogol A revizorjának címszereplője.
[2]
Gabriel García Márquez kisregényének címe.
[3]
A legenda szerint Kijev városának alapítói.