MARTIN CAIDIN:

KIBORG
 Bevezető

A MÁSODIK világháborút követő évtizedekben a világ fejlettebb

részén folyamatosan a tudomány mindenhatóságát hirdették,
beindult az űrprogram, látványos fejlődésbe kezdett a
számítástechnika, elterjedt a televízió, és szinte napról napra
forradalmi változásokkal szembesültek az emberek akár a
hétköznapokban is. Az orvostudomány előtt szintén káprázatos,
új horizontok bontakoztak ki: szervátültetések, molekuláris
genetika – és kiterjedt kutatások az úgynevezett
parapszichológiai képességek bizonyítására. Szóba került a
sérült emberi testek beépített technikai eszközökkel történő
pótlása, javítása. 1960-ban megszületett egy név is az ilyen
ember-gép kompozitokra: kibernetikus organizmus, röviden
kiborg.
A téma tehát benne volt a köztudatban, amikor Martin
Caidin 1972-ben megírta azonos című regényét. Az újságok
aktuális szalagcímeiből összeollózott, izgalmas történet sikert
aratott az olvasók körében, úgyhogy rögtön folytatásért kiáltott,
amit a szerző nem is halogatott soká: a következő három év
során három újabb epizód is megjelent Steve Austin
kalandjaiból.
A szuperügynökké átképzett és átműtött egykori űrhajós és
berepülőpilóta világmegmentő heroizmusa nem hagyta hidegen
a hollywoodi producereket sem, így aztán alig egy esztendővel
az első regény után tévéfilm született a Kiborgból, természetesen
új, közönséghajhászóbb címmel: A hatmillió dolláros férfi. Ebben
az addig főként westernekből ismert, feltörekvő Lee Majorsre
osztották Austin szerepét. A film hatalmas sikere egyrészt igazi
sztárrá tette Majorst, másrészt egyértelművé vált, hogy a téma
egy aranybánya, nem szabad itt abbahagyni. Még 1973-ban két
további tévéfilm készült, melyek közül az első nagyjából követte
Caidin első folytatás-regényének történetét, a második azonban
már külön vágányra állt. A következő év elején heti sorozatként
mutatkozott be A hatmillió dolláros férfi, és közönségkedvencként
egészen 1978-ig futott az ABC csatornán. Sőt, melléksorozatként
kinőtt belőle A bionikus nő is, amely 1976 és 78 között három
évadot ért meg. A két széria népszerűségére jellemző, hogy a 80-
as évek második felében két tévéfilm is visszahozta korosodó
sztárjait (annak reményében, hogy esetleg újra sikerül beindítani
a profitgyártó gépezetet), majd 1994-ben egy harmadik film
végleg lezárta a történetet.
Közben hat novellizáció íródott Caidin eredeti regényei
mellé, továbbá képregények és hangjátékok is születtek. 1995 óta
pedig időközönként fölröppen a hír, hogy igazi mozifilmes
adaptáció készül a könyvből – legutóbb épp arról pletykáltak,
hogy az Űrdongót jegyző Travis Knight rendezné, Mark
Wahlberg főszereplésével. Hát, majd meglátjuk. Addig is jó
szórakozást az eredeti regényhez!

Németh Attila
Az orvostudomány már ma is csodákra képes. És most lássuk,
mit várhatunk holnap!
Első fejezet

A nap első sugarai megvilágították a magányosan álló hegyet, a

közeli hegygerincen túl pedig ott volt San Bernardino, San
Gabriel, no meg az Árnyék-hegyek, amelyeket annak idején a
spanyolok Soledadnak kereszteltek el. Hamarosan ezeket is
elárasztja majd a napfény, de egyelőre csak a Magányos Hegy
környékén lehetett érezni, milyen szörnyű hőséget ígér az
eljövendő nap. Ilyen idő tájt mindig tucatnyian akadtak, akik
feljegyezték a hajnali hőmérsékletet, bár őket elsősorban a
sivatag fölötti légáramlatok és a meleg ezekre gyakorolt hatása
érdekelte. Az, hogy miképp befolyásolják a felszállni készülő
gépek röppályáját.
A napfény lassan fölfelé kúszott a közeli, kiszáradt
tómederből, s mind közelebb ért a Magányos Hegyhez. Az
időjárásmegfigyelők csöndben lesték, ahogy a hegy árnyékában
megbúvó rámpák és hangárok lassan formát öltenek.
A kaliforniai reggel táncoló porszemekkel és máris reszkető
hőséggel köszöntött be. Volt valami misztikus a hajnal és a
nappal közötti lassú, szinte észrevétlen átmenetben, ahogy a
napfény centiről centire, lopva közelítette meg a következő, majd
a rákövetkező sziklakiszögellést, formát adva az eddig
árnyékban lapuló dolgoknak. Itt egy ördögszekeret rajzolt körbe,
valamivel odébb parányi, lila és sárga színben pompázó sivatagi
virágokat. A zsályacserjék szinte lángoltak, s egyedül a vidék
legősibb lakói, a Józsué-pálmaliliomok és az óriáskaktuszok
tűrték néma méltósággal a közelgő, rekkenő hőséget. A
göcsörtös óriások némelyike közel harminclábnyi magasságig
nőtt, s úgy festettek, mintha valami özönvíz előtti átok
dermesztette volna őket ezekbe a kifacsart pózokba. Velük
legfeljebb a valamivel nyugatabbra ácsorgó kis szikvójaliget fái
vehették volna föl a versenyt szívósságban – és beletörődésben.
Ezen az időtlen, homokkal, sziklákkal és némán vegetáló
növényekkel teli tájon az ember volt a betolakodó.
Itt, a Mojave-sivatag fölött most hunytak ki az éjszakai
fények. A közeli kiszáradt tó nyugati peremén sorban aludtak ki
a kékesfehér fénypászmájú reflektorok. Lassan elcsöndesedett a
hatalmas generátorok zúgása, s ahogy az emberi jelenlét utolsó
nyomai is eltűnni látszottak, a táj ismét visszanyerte túlvilági
hangulatát.
A hegy árnyékában, egy nyitott oldalú depóban masszív,
fehéren csillogó vontatók és vöröskereszttel díszített
lánctalpasok álltak. A mögöttük sorakozó járművek
páncéllemezekkel és azbesztborítással megerősített groteszk
szörnyeknek tűntek, melyeket mintha nem is földi körülmények
közé terveztek volna. Egyik-másik valóban úgy festett, mint
valami csöndben szendergő mesebeli sárkány, csakhogy ezek
tűz helyett szükség esetén habot okádtak.
A fény és árnyék közti félhomályos határvidéken egy
gigantikus, tizenhat kerekű daru állt, mellette pedig hosszú,
sárga tartálykocsik, arra várva, mikor tankolhatják föl kerozinnal
a szomjas járműveket. Szinte minden szabad felületen halálfejek,
villámszimbólumok és felkiáltójelek sorakoztak, a néma
fenyegetés ezernyi festett mementója. Voltak még ott szedánok
és teherautók is – egy részük a légierő kék színében pompázott, a
többi pedig a NASA makulátlan fehérjében.
A sziklák közt itt is, ott is ökörnyál finomságú spirális
antennák emelkedtek a magasba, mechanikus fülekként és
szemekként fürkészve az eget. S leghátul, ott, ahol gyakorlatilag
semmiféle veszélytől nem kellett tartsanak, akadt néhány olyan
hosszú, páncélozott, a legmodernebb technológiával felszerelt
jármű is, melyek szinte kerekeken ülő űrhajóknak tűnhettek.
S mindez a félelmetes technikai potenciál gyakorlatilag csak
és kizárólag azért volt itt, hogy ilyen vagy olyan módon két
jármű igényeit és szükségleteit kielégítse. Ezek közül első
pillantásra csak az egyik volt fölfedezhető, a másik csupán akkor
vált láthatóvá a nagyobbik kitárt szárnyai alatt, mikor a nap még
följebb kúszott az égbolton.
A nagyobb jármű egy ősvilági, hártyásszárnyú
dinoszauruszra emlékeztetett, egy több százezer font súlyú
techno-pteranodonra, ahogy ott gubbasztott a sivatag közepén.
Egy futballpálya méretű fémszörny, maga mellé húzott
szárnyakkal.
Csak azok, akik elég közelről vehették szemügyre a
gépezetet, fedezhették föl a vitorlányi, bal oldali szárny alatt
rejtőző másik masinát, ami tulajdonképpen az elsődleges oka
volt annak, hogy több mint kétszáz ember teljesített szolgálatot
ezen az isten háta mögötti helyen.
Hosszúkás, lekerekített forma volt, egy hajtóművel és
háromágú uszonyokra emlékeztető terelőlapokkal fölszerelt
dobónyíl. A furcsa gép lehetetlenül rövid orrán az M3F5
azonosító feketéllett, fölötte pedig a pilótafülke ablaka csillant.
Két vakító narancssárga egyenruhát és fluoreszkáló
csíkokkal megfestett, fehér sisakot viselő alak mászott elő az
uszonyos lövedékre hajazó járműből, ahol – elméletileg – az
utolsó ellenőrző teszteket futtatták. Egyikük a közeledő fehér
tréler láttán az órájára pillantott, és helyeslőn bólintott.
– Legfőbb ideje.
– Most már csak percek kérdése – értett egyet a társa.
 Mintegy végszóra, kinyílt az időközben leparkolt tréler ajtaja,
és egy férfi mászott elő a járműből. Egy pillanatra megállt, s úgy
méregette a hatalmas hordozógépet, mintha minden
porcikájával azt akarná sugallni, bármi is készülődik itt, annak
lehetőség szerint mihamarabb érjenek a végére.
Aztán egy másik férfi bukkant elő a vontatóból, lassan, szinte
ügyetlen léptekkel a súlyos, fehér szkafanderben és az egész
arcát eltakaró, aranyszínű sisakban.
Első ránézésre akár asztronauta is lehetett volna, aki épp a
soron következő kilövéshez igyekszik, mert az öltözék
gyakorlatilag épp olyan volt, mint azoké, akik már jártak a
Holdon.
Bár igazság szerint a legutolsó expedíció során ő maga is
megfordult már a Föld kísérőjén. A neve Steve Austin volt,
korábban tesztpilótaként dolgozott a NASA-nál, és most ismét
visszatérni látszott eredeti foglalkozásához.
Ezúttal azonban nem a Hold kopár felszíne várt rá, viszont
az utazás, ami jó hatvan mérfölddel röpíti majd a sivatag fölé,
legalább olyan veszélyesnek – ha nem veszélyesebbnek –
ígérkezett. A matematikusok már egymilliószor kiszámolták a
szomszédos égitestre vezető biztonságos út vektorait, azonban
ahhoz hasonló gépezettel, mellyel nemsokára repülni fog, még
egyiküknek sem akadt dolga.
És ez bizony a számokban is megmutatkozott: eddig még
egyetlen asztronauta sem halt meg a Hold és Föld közötti utazás
során, a kaliforniai sivatagban rejlő bázison azonban az elmúlt
húsz esztendő alatt évente átlagosan nyolc jó pilóta vesztette
életét.
Austin egy hosszú percig a gigantikus hordozót méregette,
aztán feltolta a sisakja aranyszínű plexi fényszűrőjét, lassan
elmosolyodott, és elégedetten bólintott.
 A sors kesztyűt dobott az arcába, s itt az ideje, hogy elfogadja
a kihívást!
Épp elégszer bújt már ehhez hasonló öltözékbe ahhoz, hogy
tudja, milyen körülményes is járni benne; mint valami hivatásos
futó, előredöntötte a felsőtestét, és egy idő után szinte már a
lendülete vitte tovább. A másik férfi, aki eddig kísérte, továbbra
is ugrásra készen haladt mellette, azt lesvén, nincs-e szüksége
Austinnak segítségre. Főleg, hogy a tesztpilóta egy súlyos,
hordozható légkondicionálót cipelt a bal hóna alatt, ami még
ezen a korai órán is szinte kevésnek bizonyult, s mire elérték a
gépóriást, Steve már a saját izzadságában úszott.
A mellette loholó technikus egy telefonkészüléket vitt
magával – az egyetlen eszközt, mely segítségével rádió adóvevő
nélkül is kapcsolatba léphettek a szkafanderbe zárt pilótával.
Austin felbukkanása a kifutópályán mintha olyan láthatatlan
jeleket bocsátott volna ki, amiktől fokozatosan megállt az élet.
Persze mind tudták, hogy ma reggel fog fölszállni, de látni
akarták az embert, aki talán elsőnek diadalmaskodik ott, ahol
eddig mindenki más elbukott.
A pilóta mindenkinek udvariasan biccentett, már csak azért
is, mert tudta, hogy ezeknek az embereknek az együttes
erőfeszítése teheti csupán lehetővé, hogy ő egy darabban jusson
föl, és ami még fontosabb, úgy is jöjjön haza.
Ám ők idelent maradnak a földön biztonságban, én pedig hatvan
mérfölddel leszek a fejük fölött, valahol a légkör és a világűr határán,
ahonnan eddig még nem sokan jöttek vissza.
S amilyen néma áhítattal bámulták, egyértelművé tette, hogy
ezzel mind tisztában vannak.
– Steve!
A kiáltást a nehéz szkafandersisak miatt egyedül az nem
hallotta, akinek címezték.
 – Ezredes úr, azt hiszem, valaki szeretne öntől elköszönni –
hallotta a mellette loholó szárnysegéd hangját a telefonvonalon
keresztül.
Egy lány rohant oda hozzájuk szürke technikusi
kezeslábasban, hosszú, barna haját a fülhallgatókkal is alig tudta
leszorítani. A szárnysegéd vigyorogva nyomta kezébe a telefont,
aztán néhány lépést odébb sétált.
Austin büszkén mosolygott le a lányra, de hát nem is lehetett
nem mosolyogni erre az elragadó teremtésre, Jan Richardsra!
– Steve… tudod, hogy nem akarlak feltartani… de
mondanom kell valamit, mielőtt… tudod, mielőtt elindulsz.
– Jól van, Jan, akkor mondd!
A lány úgy halkította le a hangját, mint aki attól fél, valami
hétpecsétes titkot közöl, amit nem szabad, hogy bárki is
kihallgasson.
– Szeretlek, Steve Austin.
– Úgy suttogsz, hogy alig hallom, kislány – nevette el magát
a férfi.
– Mindössze ennyi mondanivalód van számomra? – csattant
föl a fiatal nő.
– Én is szeretlek, Jan – biccentette félre a fejét a súlyos
sisakban Steve.
A lány megpróbálta átölelni, s az sem érdekelte, hogy a
néhány lépéssel odébb álló technikus milyen kaján pillantással
figyeli őket.
– Elkísérhetlek a gépig?
– Persze – veregette meg a lány vállát kesztyűs kezével a
pilóta, aztán a szárnysegédje felé biccentett. – Szerintem Charlie-
nak sem lesz ellene kifogása.
A lány szorosan hozzásimult – már amennyire a szkafander
engedte –, és igyekezett tartani az iramot Steve-vel.
 A szárnysegéd két lépéssel lemaradva sétált mögöttük.
– Nem tudom elhinni, hogy egy hónapig nem fogunk
találkozni! – szorította meg a férfi kezét Jan.
– Tartogasd későbbre az erődet, mert szükséged lesz rá! –
kacsintott felé a férfi.
– Azt akarod mondani, hogy mikor visszajöttél, ágyban
reggelizünk?
– Azt akarom mondani, hogy ott is ebédelünk, meg
vacsorázunk, és napokig ki sem kelünk az ágyból!
– Csak a szája nagy, ezredes úr, de nem hiszem, hogy
vacsoráig kihúzná!
– Vagyis belehalnék a próbálkozásba. Ennél szebb halált el
sem tudnék képzelni…
Bármilyen lassan sétáltak, a hatalmas szállítógép már ott
tornyosult előttük, s a lány hirtelen tiszta szívéből gyűlölt
mindent, ami repült.
Édes istenem, hány remek embert láttam már próbát tenni ezzel a
szörnnyel, csak hogy egyikük se jöjjön vissza…!
Szándékosan kerülte a halálnak még a gondolatát is, és
erőnek erejével fordította el a tekintetét a két fekete gépezetről.
– Tartok tőle, hogy jobban szeretlek, mint megérdemelnéd –
mondta halkan, majd gyorsan levette a fülhallgatót, és a
mikrofonnal együtt visszaadta a mögöttük ballagó technikusnak.
Tudta, ha továbbra is Steve mellett marad, előbb-utóbb elsírja
magát, és ezt mindenáron szerette volna elkerülni.
Gyorsan sarkon fordult, s vissza sem akart nézni mindaddig,
amíg olyan távol nem kerül a gépszörnyektől, ahonnan a pilóta
már csak egy apró fehér pontnak tűnik.
Aztán egyszer csak egy magas, szakállas férfi állta el az útját,
és szó nélkül magához ölelte.
– Steve látta, hogy sír?
 – Nem – rázta a fejét a lány dühösen. – Csak maga látta, vén
szemétláda!
Rudy Wells jóindulatúan veregette meg a lány vállát.
– Ha ettől jobban érzi magát, Jan, rangidős repülőorvosként
elárulhatom, Steve Austin csúcsformában van…
– És úgy is akarom visszakapni!
– Úgy is fogja visszakapni – csitította az orvos. – Te jó ég, Jan,
még sose láttam ilyen idegesnek! Hiszen a barátja már a Holdon
is járt! A Holdon! Ez, amire most készül, ahhoz képest egyszerű
ujjgyakorlat.
– Igen, tudom – mondta nyűgösen a lány, ám a szeme
sarkából továbbra is a bal szárny alá rögzített, nyílhegy forma
gépezetet figyelte. – De tudja, az a dolog… Ó, a fene egye meg,
Rudy, tudja, hogy értem!
– Tudom. Holnapra minden készen áll?
– Minden. Déli tizenkettőkor lesz a házasságkötés a
kápolnában, s utána állófogadás. Egy nagyon rövid állófogadás.
És aztán… Istennek hála, többet nem repül! Legalábbis nem ezzel
a szörnyeteggel!
– Legalábbis egy hónapig biztosan nem – bólintott a férfi.
– Jaj, ne is mondja! – feszültek meg a nő nyakán az izmok,
aztán könnybe lábadt szemmel figyelte, ahogy a fehér ruhás férfi
bemászik a nyílhegy forma gépezetbe.

Steve egyik lába már a pilótafülkében volt, egy pillanatra

azonban megdermedt. Tekintete az apró, szemmel alig látható
hibákat kereste, amik fölött a többség rendre elsiklik.
Közben a nap lassan még magasabbra kúszott égi pályáján, s
az árnyékkal és a hajnali harmattal együtt a rózsás fényű láthatár
is elenyészett. Most, ameddig a szem ellátott, por kavargott a
hőségtől reszkető levegőben, távoli, fűrészfogas hegyek fata
morganáját varázsolva az emberek elé. És a távolban, olyan
messze, hogy csak a legélesebb szeműek láthatták, fekete
bogarak rajzottak vadul körözve a sivatag homokja fölött.
Bogarak ilyen korán reggel… Nem jó ómen.
Látta, hogy Jan még mindig a leszállópálya szélén ácsorog
Wells doki társaságában, s akaratlanul is a múlt éjszaka jutott az
eszébe. Az, amit ő és a lány műveltek…
Koncentrálj, Steve Austin! Mássz be a pilótafülkébe, és közben az
sem árt, ha kihúzod a fejed a seggedből! Ebben a műfajban a
leggyorsabb módja a halálnak, ha az ember esze nem ott jár, ahol kell.
Mikor a Hold felé tartottál, bőven jutott időd elmélkedni a teljes
súlytalanságban, és ha esetleg elkóboroltak is a gondolataid, még
mindig ott volt három másik űrhajós meg a fedélzeti számítógép, hogy
helyrehozzák, amit eltoltál. De most csak magadra számíthatsz. Egy
ilyen gyors gépnél a legkisebb figyelemelterelődés is halálos lehet! Főleg
itt, a sivatag fölött, ami tele van mindenféle hő- és légörvényekkel!
Nagyot sóhajtott, aztán bemászott a pilótafülkébe. És most
jött csak rá, hogy mi volt az, ami eddig olyan szokatlannak tűnt:
a fények. Nem kapcsolták ki az összes reflektort. De hát már fönt
van a nap! Mi a csodának kell…
A technikusok ezt a pillanatot választották, hogy az utolsó
fényszórókat is kikapcsolják.
Hát jó. Vágjunk bele!
Egy pillanatig lélegzet-visszafojtva ült, és próbálta érezni a
gépet.
Se figyelmeztető jelzőfények, se tiltakozó technikusok… úgy
festett, hogy minden rendben van. Aztán a szárnysegédje is
fölmászott utána, és rákötötte a gép rendszereire a
légkondicionálót.
 Szinte azonnal hűvös, oxigéndús levegő árasztotta el a
pilótafülkét, mire Austin felemelt hüvelykujjal jelezte, hogy
köszöni, minden rendben.
Aztán egy másik technikus jelent meg, és még egyszer,
együttes erővel kezdték ellenőrizni a hajó rendszereit. Austin
kommunikációs áramköreit nemcsak a B-52-es pilótája, de a
repülésirányító és a radaros is ellenőrizték, s végül a két
kísérőgép pilótája, akik az út nagyobb részében biztosítani
fogják.
Mindez standard eljárás volt, ugyanolyan megszokott és
ismerős, mint a reggeli fogmosás, mégsem vehette félvállról,
mert odafönt a legapróbb hiba is kritikusnak bizonyulhatott.
Aztán ahogy ezzel is végeztek, Austin váltott még néhány
szót a bombázó kapitányával, majd lezárta és rögzítette a
pilótafülke ablakát. Innentől kezdve már csak annyi dolga volt,
hogy várjon, amíg megkapja az irányítótoronytól a felszállási
engedélyt.
Az igazi erőpróba majd akkor kezdődik, mikor a B-52-es
rögzítőhornyai eleresztik. Onnantól kezdve már csak magára
számíthat.
De addig nyugi van. Félni később is bőven lesz időd.

Jan nem tudott úgy ránézni a gépóriásra, hogy ne azt érezte

volna, menten szétrobban a tüdeje. Nem tehetett róla,
egyszerűen ezt az érzést keltette benne. Egy vékonyka hang
egyfolytában azt bizonygatta a tudata mélyén, ha nem vesz
levegőt, amíg a gigantikus bombázó a magasba nem emelkedik,
azzal valamiképp megkönnyíti a gép útját. És, bár tudta, hogy ez
merő babonaság, mégis reszketve, lélegzet-visszafojtva figyelte,
ahogy a gép nekilódul. Sőt, mozdulni sem mert, amíg a B-52-es
által fölkavart por el nem kezdett leülepedni.
 A levegő még jó darabig kerozintól bűzlött, és a lány percek
múlva is ki tudta venni a gyorsan távolodó, hatalmas, fekete gép
jobb szárnya alatt azt a parányi ezüst nyilat, ami akár egy
koporsó, a szerelmét zárta magába.
Jan szörnyű erővel szorította ökölbe a kezét, s érezte, ahogy a
körmei mély, félhold forma nyomot vájnak a tenyerébe. De csak
a bal tenyerébe, mert a jobb keze körmei most dr. Wells kezébe
mélyedtek.
Ezerszer látta, hogy indítják a repülőket, de számára a
felszállásnál csak a landolás volt a borzasztóbb. Most azonban
azt kívánta, bár landolna már, ám a B-52-es egyre csak távolodott
és távolodott. S amint végül eltűnt a láthatáron túl, az arcát dr.
Wells vállgödrébe temette, és sírva fakadt.

– Ellenőrzés kész. Vétel.

– Rendben – bólintott Austin. – Készülj, Gyalogkakukk!
– Vettem!
Austin pillantása még egyszer végigfutott a műszerfalon,
aztán kigyulladtak az indítást engedélyező, zöld jelzőfények.
– Kobra Gyalogkakukknak! – hívta a bombázó parancsnokát.
– Minden kész!
– Rendben, Steve. T mínusz három perc.
Ahogy a visszaszámlálás az utolsó hatvan másodperchez ért,
a beszélgetés hangvétele is megváltozott. Mindenki precíz volt,
és hivatalos, s igyekezett a lehető legpontosabban és
legszűkszavúbban fogalmazni.
– Készülj, Kobra! T mínusz egy perc.
– Vettem, Gyalogkakukk!
Steve Austin most már valóban csak a műszerfallal
foglalkozott. Tudta, ha jobbra és balra kitekintene, Üldöző 1-est
és 2-est látná, a B-52-est kísérő hatalmas SR-71-es gépeket, amik
attól a pillanattól kezdve, ahogy a levegőbe emelkedtek, éhes
cápaként követték őket.
Amíg le nem hagyom mindannyiukat.
– Harminc másodperc!
– Rendben.
Az óra kérlelhetetlenül falta föl a másodperceket, s az utolsó
tíznél a repülésirányító még egyszer biztosította, hogy minden
tökéletesen működőképes.
3…
2…
1…
– Kioldás!
– Na, gyerünk! – dörmögte Austin, s a következő pillanatban
érezte, hogy megrázkódik körülötte a gép teste.
Ugyanaz a régi, jól ismert zsigeri érzés uralkodott el rajta,
mint mindig, mikor elszakadt a gravitációtól. Gyors pillantást
vetett az alatta kilenc mérfölddel nyújtózó földre – ebből a
magasságból már a hegyek is úgy festettek, mintha egy óvodás
rajzolta volna őket, s az utak hálózata és a termőföldek
sakktáblái már alig-alig látszottak.
Az M3F5 negyvenöt fokos szögben vált le a bombázóról.
Austin mindössze egy mérföldet engedte szabadesésben
zuhanni a gépet, aztán a baljával lenyomott egy gombot, és
bekapcsolta az utánégetőket. A hajtóművek félelmetes
hördüléssel keltek életre, és az ezredes elégedetten hallgatta a
morajukat. Ugyanaz az erős és megbízható típus volt, mint amit
annak idején az űrhajójukon használtak.
Ahogy előretolt egy kart, a gép megugrott, s a gyorsulási erő
mint valami hatalmas vasmarok préselte az ülésbe. Elégedetten
bólintott, és csökkentette valamelyest a sebességet. A
magasságmérő szerint eddig összesen háromezer lábnyit
vesztett a magasságból, s úgy döntött, ez egyelőre elég is lesz.
Ismét előretolta a kart, s a hajótest szabályos örvényeket
kavarva gyorsult tovább.
Mind magasabbra és magasabbra kúszott, s úgy fordította
fölfelé a hajó orrát, ahogy annak idején Ikarosz törekedhetett a
Nap felé.
Most már a talajjal hetven fokos szöget zárt be a hajóorr. Még
néhány másodperc, és…
Egy pillanatra mást sem hallott, csak a saját légvétele hangját.
Körülötte ott ragyogtak a csillagok.
Elhagyta a légkört.
Valahol az ionoszféra és a világűr határán egyensúlyozott,
mint valami kötéltáncos, aki bármelyik pillanatban hajlandó a
salto mortaléra.
– Kobra, itt Nyomkereső!
– Vettem, Nyomkereső!
– Eddig minden rendben, Kobra! És most már ideje lesz
hazaindulni!
– Rendben!
Egyelőre ennyi is bőven elég volt a beszélgetésből. Egy
hosszú pillanatig még ott táncolt a valami és a semmi határán, s
a tekintete szomjasan itta be a görbülő horizont látványát.
Istenem, hogy ez milyen gyönyörű!
De most vissza a munkához!
Huszonnyolcezer láb magasságban fordította lefelé a hajó
orrát, és minimális tolóerővel indult neki. A hajófarban és a hasi
oldalon elhelyezett fékezőrakétákkal próbált manőverezni, s
ezek segítségével hagyta maga mögött a vákuumot és lépett be
ismét a légkörbe. Épp elég erőt szolgáltattak, hogy minimálisan
módosítsa a röppályáját, s mint valami műugró vetette magát a
mélybe, azt csinálva, amit – ha ez és az ehhez hasonló kísérletek
sikeresek – néhány éven belül minden orbitális járat tesz majd.
A műszerfalon azonnal kigyulladt néhány jelzőfény, mire
Austin tovább csökkentette a sebességét. Végül már csupán a
gravitációs erőt hagyta dolgozni, amivel nemcsak rengeteg
üzemanyagot spórolt, hanem a hajótestet is stabilizálta.
A légörvények egyébként is úgy dobálták kényükre-
kedvükre a nyílforma hajótestet, hogy az ennél a sebességnél
olybá tűnt, mintha valaki hangsebességen próbálna
cigánykerekezni. Ha ezt a kényes egyensúlyt csak egy
másodpercre is megbillenti azzal, hogy bekapcsolja a
hajtóművet, neki vége.
Austin olyan óvatosan lavírozott az örvények közt, mintha
jégen gördeszkázna, s elégedett biccentéssel nyugtázta azt a
csattanást, ahogy az üzemanyagtartály befúvószelepei lezártak.
Amíg ő másképp nem dönt, ez a hajótest egy csepp
üzemanyagot nem kap majd. Innentől kezdve csak és kizárólag a
gravitációval és a centrifugális erővel kell számoljon.
Amíg valaki kint bohóckodik a légkör határán, arra fordítja a
hajótestet, amerre csak akarja. Viszont amint belép a légkörbe,
szigorúan tartani kell a pozícióját, és fölfelé irányzott orral kell
haladnia, hogy a hajó alján elhelyezett pajzsok megóvják a
súrlódás közben keletkező hőtől.
Egy idő után a horizont dőlésszöge is változni kezdett, és
egyre inkább úgy érezte, jó úton jár hazafelé. Lassan elmaradtak
mögötte a hívogatón pislákoló csillagok, s az ezüstös holdsarló,
melyen egykor ő maga is járt. Ezekben a másodpercekben érezte
újfent, milyen parányi is az ember a világmindenséghez képest, s
ha csak egy kicsivel is tovább maradhatna ebben a magasságban,
örökre elveszne a kozmosz sötétjében.
Aztán valami megdobta a hajótestet.
 – A jó életbe!
Megint hagyta, hogy elkalandozzanak a gondolatai, pedig
ebben a magasságban, ilyen sebesség mellett egyetlen
másodpercnyi figyelemelterelődés is végzetes lehetett.
Ahogy megérezte a gravitáció ismerős vonzását, s a levegő
fölizzott az ezüstös hajótest körül, megpöccintette az egyik
kapcsolót.
– Kobra Nyomkeresőnek! Vétel!
– Hallgatlak, Kobra!
– Megkezdtem a visszatérést a légkörbe. Hőpajzsok száz
százalékon és a gravitáció 0-0-5-ön.
– Nyugtázva.
Steve Austin megengedett magának egy gyors mosolyt.
– Hazaviszem a kicsikét.
A horizont fokozatosan terült szét előtte.
Második fejezet

A hajó ezüst nyílhegyként hasította az atmoszférát. Ugyan nem

bizonyult olyan gyorsnak, mint amilyen a NASA reményei
szerint néhány évtized múlva egy űrrepülőgép lesz, de a fizikai
elvek ugyanazok voltak.
Az űrügynökség azért is keresett olyan tapasztalt pilótát, aki
már járt a világűrben, mert itt egy darabig valóban két szféra
határán kellett egyensúlyozni. És a súlytalanságban való lebegést
a másodpercenkénti hét mérföldes sebességtől alig néhány
pillanat választotta el. Arról nem is beszélve, hogy az Apollo
űrkabinjával visszatérni a Föld légkörébe teljesen más érzés volt,
mint ezzel a kis ördögfiókával. Az Apollo ballisztikus pályán
lépett be az atmoszférába, s már jó előre kiszámolták, hogy
minden tényezőt figyelembe véve várhatóan hol érnek majd
földet. Amire természetesen fékezőrakétákkal, és a végén egy
jókora ernyővel is rásegítettek.
Ez az aprócska hajó azonban, pontosan azért, mert a
világűrben űrrepülőgépként, a légkörben pedig vadászgépként
viselkedett, jóval több tapasztalatot és odafigyelést igényelt. Egy
űrkabinnal az ember földet ért, ezzel viszont le kellett szállnia.
És ez messze nem volt olyan egyszerű.
Austin tudta jól, hogy még csak most kísérletezik ki azokat a
műfogásokat, melyek segítségével a jövő orbitális gépei nem
valahol fognak földet érni – lehetőség szerint vízen és
fékezőernyő segítségével –, hanem a kijelölt reptéren.
 Addig azonban hosszú az út, mert ez a kis rohadék legalább
óránkénti ötven mérfölddel röpül gyorsabban, mint bármilyen nagy
utasszállító gép!
Az orrba épített apró manőverező rakéták segítségével ismét
megemelte a gépet, és igyekezett a hasi rész hőpajzsait
védekezésül használni. Közben a szeme folyamatosan a
radarernyőre tapadt, s az indikátorvonalakat figyelte, melyek azt
mutatták, melyik is a helyes irány.
Ezt már csak azért is tudnia kellett, mert ha egyetlen
pillanatra rossz felé fordítja a hőpajzsokat, a súrlódás egy
villanás alatt elpusztítja a hajót.
És ez semmi perc alatt tönkre tudja tenni az ember napját…
Az árulkodó derengés hamarabb jelentkezett, mint amire
számított. Először csupán halvány rózsaszín volt, de hamarosan
narancssárgába, majd lángoló vörösbe váltott, s egyik
lökéshullám a másik után rázta meg a lába alatt a hajótestet.
Önkéntelenül is megfeszítette a talpát, mintha az ösztönös,
emberi gesztus bármit is segíthetne, hogy lefékezze az M3F5-öt.
Ha leválnak a hőpajzsok, az olyan lesz, mintha valaki rakétavetővel
durrantana belém!
A pajzsok azonban kitartottak, és Austin úgy számolta, az
automatika egyelőre képes volt megfelelő irányban és
magasságban tartani a gépet.
A hajótest időről időre megremegett, s ha annak idején nem
látja az Apollo parancsnoki székéből, miként tüzesednek át és
szakadnak le a burkolat darabjai, miközben visszatérnek a
légkörbe, most biztosan magán kívül lett volna a félelemtől.
Persze így is épp elég ideges volt, de az űrutazás és az elmúlt
évek során szerzett tapasztalatai egyelőre segítettek kordában
tartani a pánikot.
 Aztán ahogy átverekedte magát a hőörvények közt, már egy
kicsit nyugodtabban lélegzett. Merthogy innentől kezdve hazai
terepen repült. Kikapcsolta a robotpilótát, és visszatért manuális
irányításra. A jobb kezébe simuló kormánykart és a talpa alatt
feszülő pedálokat ismerősként üdvözölte.
Lefelé fordította a hajó orrát, s az ezüst lövedék
szuperszonikus sebességgel száguldott a föld felé. Olyan volt,
mintha valami pokoli hullámvasúton ült volna, ahol a gép, ami
egyébként engedelmesen simult a tenyerébe, akár egyetlen
másodperc alatt is megbokrosodhatott.
Főleg, mikor majd elérjük a transzszonikus sebességet!
Az átmenet néha egészen simán ment – néha azonban a
legkevésbé sem.
Mint például most.
Az ék alakú hajótest hirtelen megbillent, s az ezredes most
érezte csak igazán a nagyobb terelőlapok és vezérsíkok hiányát.
Mintha valóban egy dobónyíllal repült volna, amit a legapróbb
légörvény is képes megpörgetni, s az, hogy eddig sikerült többé-
kevésbé egyenesben tartania, csak remek reflexeinek volt
köszönhető.
Aztán az irányítórendszer is makacskodni kezdett, s az, ami
eddig simán és olajozottan ment, most pillanatok alatt olyanná
vált, mintha valaki egy megvadult bika hátára szíjazta volna őt.
Eddig azt remélte, hogy az átmenet az szuperszonikusból a
szubszonikusba nem fogja darabokra tépni a hajótestet, de az
ezüstszínű falakon végighullámzó erők olyan félelmetes hangon
rezonáltak, amibe még az ő csontjai és fogai is belesajdultak.
 Ha ez így megy tovább, nemcsak a hajót tépi darabokra, de engem
is!
S bár látni nem látta a három apró, uszonyforma vezérsíkot,
de a hangok alapján biztosra vette, hogy a szörnyű erőhatások
már teljesen eldeformálták őket.
Ilyen sebesség mellett még végszükség esetén sem
gondolhatott a katapultálásra, így az M3F5 többé már nem egy
kísérleti vadászgép volt, hanem egy elképesztő sebességgel
száguldó koporsó, amiből nem szállhatott ki semmiképp.
 A hajótest körül szinte szabad szemmel is láthatta a levegő
vibrálását, és Austin tudta, azok a borotvaéles hullámok egy
pillanat alatt letépnék a csontjairól a húst.
Oldalára döntötte a gépet, mire kikerült az örvényből,
azonban ahogy megpróbálta ismét egyenesbe hozni, az
ezüstszínű ék már nem engedelmeskedett. Saját akarata szerint
repült tovább, s mint valami ámokfutó, tébolyult mechanikus
szörnyeteg, nyílegyenest száguldott a földfelszín felé.
A hevederek úgy rántották vissza Austin testét, hogy abba az
ezredesnek a foga is belecsikordult. Kétségbeesetten próbálta
ismét fölfelé húzni a hajó orrát, miközben a rá nehezedő erőtől
egyre homályosabban látott. Szúrt a szeme, ahogy egyik
hajszálér a másik után pattant meg benne, és abba bele sem mert
gondolni, hogy az egymás ellen ható erők vajon mit művelnek a
többi véredényével.
Egyedül az ösztön és a sokéves rutin volt az, ami még
mindig nem engedte, hogy kieressze a kezéből a hajót, s arra
kényszerítette, hogy bármilyen lehetetlennek is tűnik,
megpróbálja ismét magához ragadni az irányítást.
Közben teljesen elvesztette az időérzékét, és nem tudta
megmondani, mióta tart ez a pokoli zuhanás.
Egyre sűrűbben kapkodta a levegőt, s erőnek erejével kellett
kényszerítenie magát a lassabb, apróbb kortyokra, mielőtt
hiperventilálna. A hordozható légcserélőből tiszta oxigén áradt a
sisakjába, kipucolván szervezetéből a felszaporodó szén-
dioxidot, de így is kis híján elvesztette az eszméletét.
Újabb rántás, újabb pördülés, s ha nincs rajta a sisakja, ettől
az ütéstől beszakadhatott volna a halántéka.
Mindezek ellenére már majdnem sikerült ismét fölfelé
húznia a hajó orrát, mikor az M3F5 újfent kitépte magát a
kezéből.
 Most már szubszonikus sebességgel haladt, és lassan teljesen
maga mögött hagyta az örvényeket. A végtagjai mintha ólomból
lettek volna, olyan lassan mozdultak, de végül mégis sikerült
egy keveset állítania a pályagörbén, s a hegyesszögű vektor
pillanatok alatt jóval lankásabbá változott.
Harminckétezer láb… Van még helyem manőverezni.
Már csak azt kellene kitalálnia, épp hol jár.
A szeme előtt apró, fényes karikák villogtak, aztán hirtelen
ismerős hang csendült fel a sisakrádióban:
– Hallasz, Kobra? Elfogó Egyes Kobrának! Vétel! Kobra
jelentkezz!
– Elfogó Egyes, itt Kobra – nyögte a rádióba. – Hogyan…
– Kézben tudod tartani a gépet, Steve?
– Pozitív, Elfogó Egyes! Csak eddig kicsit rázós volt az út…
Kaphatnék egy fix tájékozódási pontot?
– Tíz mérföldre haladunk mögötted, Steve. Mindjárt
utolérünk. Vedd az irányt kettő-hat-nullának! Vetted? Kettő-hat-
nullának!
– Vettem. Kettő-hat-nulla.
– Rendben, Steve! Még bőven van helyed manőverezni. A
leszállópálya pont előttünk, tizenkét mérföldre.
– Oh… vettem! – nyögött föl Austin, s próbálta kivenni a
szeme előtt ugráló fénylő pontok mögött a sivatag homokjában
nyújtózó kifutópálya széles, fekete sávját. – Ööö, Elfogó Egyes…
azt hiszem, már látom! Milyen a szél?
– Itt a repülésirányító, Kobra! – szakította félbe az
üzenetváltást a radartorony. – A szélerő tizenöt csomó, irány:
kettő-kettő-nulla, és folyamatosan erősödik!
Ez nem jó! És hol a pokolban vannak a fény- és füstjelzések? A
franc egye meg, bár meg tudnám dörzsölni a szemem!
– Elfogó Egyes Kobrának! Látod a füstjeleket?
 – Negatív, Elfogó Egyes! De semmi gond, így is le tudjuk
tenni a kicsikét.
Végre volt egy másodpercnyi áldott csönd, csak a szél
üvöltött a hajótest körül.
Persze azért hasznosak lennének a fény- és füstjelzések, hogy
tudjam, mikor kell elkezdenem fölhúzni a gép orrát. A fene ebbe az
arclemezbe!
– Elfogó Kettes Kobrának! Elkezdhetnéd az ereszkedést,
Steve!
Az ezüstszínű, nyílforma gép vadul rázkódva araszolt lefelé.
Austin tudta, ha normál hosszúságúak lennének a vezérsíkjai,
egyszerűen ráülne egy melegebb légáramlatra, és mind laposabb
pályán addig vitorlázna, míg nem csökkenne kellő mértékben a
sebessége.
És amúgy lassan a futóműveket is ideje lesz kiereszteni…
Egy kattintás, és a műszerfalon három zöld fény gyulladt ki.
A hegyek most már egész közel voltak, s a horizont szinte
vízszintesen nyújtózott. Három óránál víz csillant, mire dühösen
rázta meg a fejét. Délibáb volt, de épp elég ahhoz, hogy becsapja
a mélységlátását.
Erőnek erejével kényszerítette magát, hogy csak és kizárólag
a kifutópálya villámgyorsan közeledő fekete csíkjára
összpontosítson.
A dolgok most már olyan tempóban követték egymást, hogy
egyetlen másodpercnyi kihagyás vagy figyelemelterelődés is
beláthatatlan következményekkel járhatott.
– Repülésirányító Kobrának! Négy mérföldre vagy a
leszállópályától.
– Vettem, Repülésirányító!
 Egy felszálló meleg légáram hirtelen megdobta az M3F5-öt,
amit Austin az irányítókar hajszálnyi mozdításával próbált
ellensúlyozni.
– Három mérfölddel túlmentél a célon! Térj vissza az eredeti
röppályára! Tartsd az eddigi sebességet, és továbbra is
egyenletes tempóban ereszkedj!
Istennek hála a repülésirányításért!
A sivatag vészes sebességgel közeledett, és akármennyire is
próbálta, egyelőre nem sikerült kétszázötven alá csökkentenie a
sebességet. Mivel a Torony már jelezte, hogy valamivel a kijelölt
pályagörbe fölött repül, próbálta tovább csökkenteni a
magasságot, ami ilyen sebességnél életveszélyes volt.
Óvatosan előretolta az irányítókart… és nem történt semmi.
Megint megpróbálta…
És még mindig semmi.
A rohadt életbe! Valami gajra vágta az elektronikát!
– Egy mérföldre vagy a kifutópálya végétől! Valamivel még
mindig a kívánt magasság fölött repülsz, úgyhogy tovább
kellene ereszkedned! Most éred el a kifutópályát… Kezdd meg a
leszállást!
A porörvények közül egyszer csak előbukkant a kifutópálya,
ami mintha fekete nyílként mutatott volna a láthatár felé.
A fenébe a keresztszéllel! Lenyom a pályáról!
Ismét az irányítókarral próbálkozott, de most sem járt több
sikerrel.
– Jobbra, Steve! – kiabálta a rádióba Elfogó Egyes. – Húzd
jobbra!
Austin a pedálokat taposta, amivel egy keveset sikerült
csökkentenie a sebességen, és bízott benne, ha legalább a
kerekeket leteszi, van esélye, hogy megússza a dolgot.
 – Vigyázz, Steve! – kiáltotta a repülésirányító abban a
pillanatban, ahogy az első futómű betont ért.
Nem, nem, nem! Még mindig túl gyors!
Az ezüstszínű gép megbillent, aztán mint egy megvadult
csikó, jókorát ugrott, s Austin már várta, mikor hallja meg az
árulkodó reccsenést, ami jelzi, hogy a futóműnek annyi.
Az orr hirtelen a levegőbe emelkedett és elfordult, s abban a
pillanatban már tudta, hogy teljesen elvesztette az irányítást a
gép fölött.
Az, ami eddig pompás, ezüstszínű nyílvesszőként hasította
az eget, most a másodperc töredéke alatt már nem volt több egy
rakás ócskavasnál, aztán a horizont háromszázhatvan fokot
fordult, s hirtelen magához rántotta.

Úgy egy tucatnyi alkalommal látott már ilyet az évek során, és

szinte ösztönösen tudta, mi lesz a forgatókönyv. Dr. Rudy Wells
érezte, ahogy Jan körmei rövid pengékként mélyednek az
alkarjába, amiért tulajdonképpen még hálásnak is kellett volna
lennie, mert ez volt az az érzés, ami visszarántotta a valóságba.
Eddig egyedül az elméje működött, a teste mintha megbénult
volna, s csak ez a fájdalom késztette mozgásra.
Egyszerűen képtelen volt levenni a szemét a gépről, s tudta –
érezte –, hogy az innentől kezdve a tehetetlenségi erő foglya, és
egyben Steve Austin koporsója is.
Olyan erők feszültek itt egymásnak, amik közül legfeljebb
egy űrhajó rakétahajtóműve téphette volna ki, s a doktor tudta,
Steve-nek összesen egy esélye maradt, hogy élve megússza: ha
katapultál. Csakhogy Steve Austin berepülőpilóta volt, és őt is
úgy kondicionálták, hogy a gépet mindenáron meg kell menteni.
A következő pillanatban a magasba lendült az orr, aztán az
egész gép elfordult – az ezüstszínű test egy villanásig vakítóan
fölfénylett –, aztán az első futómű ismét talajt ért, de túl gyorsan,
túl nagy erővel… A részleteket a felkavarodó por takarta el
Wells szeme elől, s ismét érezte az alkarjába mélyedő körmöket.
Abban a pillanatban jutott el a tudatáig a szétroncsolódó fém
elkínzott sikolya, s a hajótest ismét pördült egyet, majd még
egyet…
Aztán megszólaltak a szirénák.
Az M3F5 hosszú, mély vályút tépett a betonba, s közben
egyik merevítő borda a másik után roppant el. Aztán egy
villanás erejéig ismét a levegőbe emelkedett, mint valami még
egyszer megugró sebzett vad, csakhogy ez vér helyett lángoló
olajat és oxigént lövellt magából.
A hosszanti tengelye körül fordult el, s ahogy ismét talajt
fogott, az egyik uszonyforma vezérsík szörnyű reccsenéssel
szakadt le róla.
A gép haldoklott, s haláltusájában, ahogy ide-oda dobálta,
törte-zúzta magát, egyre több alkatrész szakadt ki belőle. És
közben üvöltöttek a szirénák, bömbölt a hajtómű, kigördültek az
első tűzoltóautók, és hangos rotorzúgással fölbukkantak az első
Kaman típusú mentőhelikopterek.
A leszállópálya köré gyűlő pilóták üvöltöttek a
tehetetlenségtől, közben az egyik Kaman máris oltóhabot
fröcskölt a lángoló roncsra, s a befutó tűzoltóautókról azbeszt
védőöltözékű szakemberek kezdték el letekerni a nagynyomású
tömlőket.
Jan még mindig kétségbeesetten kapaszkodott belé, Wells
azonban úgy érezte, mintha megpattant volna benne valami, és
dühösen rázta le magáról a lány kezét.
– Engedjen el! – kiáltotta, aztán futásnak eredt, otthagyva a
térdre roskadó, hangosan zokogó Jant.
 Az egyik tűzoltóautó lassított annyira, hogy föl tudjon rá
kapaszkodni. Tudta, ott a helye, annak ellenére, hogy legbelül
tisztában volt vele, itt már legfeljebb a csoda segíthet. Azok után,
amiket az előbb láttak, Steve Austin már biztosan meghalt.
Már ha szerencséje van. Mert ha nem…
A tűzoltóautó még meg sem állt, ő már le is ugrott róla, és
futásnak eredt.
A mentőalakulatok gyorsan és hatékonyan dolgoztak, valaki
egy baltával máris elkezdte széthasogatni az eldeformálódott
burkolati lemezeket, hogy mihamarabb kiszabadíthassák a
pilótát.
Wells nem pazarolta az időt kérdésekre, hiszen egyelőre
mindenki azt tudhatta csak, amit látott. Igyekezett minél
közelebb húzódni, s azt kívánta, bár többet tehetne, mint állni és
várni.
Valaki a katapultszékről magyarázott, mások egyelőre a
technikusokat próbálták távol tartani a füstölgő roncstól.
Mert ha a katapultáló rendszer zárlatos lesz, akkor olyan
erővel fogja szétnyomni azt, ami az M3F5-ből maradt, hogy
kiskanállal sem fogják tudni összeszedni a roncs darabjait.
Az ördögbe is! – szorult ökölbe Wells keze, aztán intett az
egészségügyiseknek, hogy induljanak.
Ha Steve valamilyen csoda folytán még életben van, akkor
azonnali segítségre szorul.
A roncsból hullámokban áradt a szörnyű hő, amivel még az
azbeszt védőruhás mentőalakulat tagjai is alig boldogultak.
Aztán a gép mélyéből egyszer csak előbukkant a pilóta teste,
mire a szanitécek már rohantak is a hordággyal.
Az, amit kiemeltek a pilótafülkéből, már csak nagy
vonalakban emlékeztetett emberre. A védőöltözékét fölfalták a
lángok, s ahogy Wells is odaért, egy pillanatig úgy érezte, valaki
kést döfött a gyomrába.
Steve bal karja hiányzott.
A doktor nagyot nyelt, aztán máris azt vizsgálta, maradt-e
még élet a szétroncsolódott testben.
A lábak fura szögben álltak, s az egyik alig volt több véres
csonknál.
Édes istenem…
Az arcára azonban semmi sem ült ki a bénító félelemből, a
keze pedig tette a dolgát. Villámgyors vizsgálat következett –
másod- és harmadfokú égési sérülések, zúzódások és
vérömlenyek, izomszakadások, többszörös bordatörés, az
állkapocs is több helyen eltört…
Sokkos állapotban van… De él!
Azonnal infúziót kapott – vérplazmát, embertelen
mennyiségű fájdalomcsillapítót, és lórúgásnyi kortizont, hogy
működésben tartsák a szívet. Az összeégett arcra oxigénmaszk
került, a vérző sebekre nyomókötés, a szájba tubus, hogy
elkerüljék a hányás okozta fulladást.
– És most tegyék föl minél gyorsabban erre a helikopterre! És
vigyázzanak, a fenébe is!
Senkinek nem kellett mondania, hogy mit tegyen, mindenki
tudta, mi a dolga. A sebesült pilóta egy perc múlva már a
levegőben volt Wells és két szanitéc kíséretében. És nem kellett
szóljanak, a pilóta már az előtt értesítette kórházat, hogy mire
készüljenek, mielőtt fölszálltak volna.
Mire odaérnek, már előkészített műtő és bemosakodott
csapat várja az embert, aki minden múló másodperccel közelebb
és közelebb került a halálhoz.
Odalent a sivatag homokjában Jan Richards térdepelt, csupa
por, könnyáztatta arca halotti maszkra emlékeztetett.
Harmadik fejezet

Valószínűleg nem akadt ennél jobb orvosi team az egész világon,

s mint ilyen, minden egyes alkalommal, mikor valaki fölszállt,
úgy készültek, hogy az illető nem jön le egy darabban.
Vagy ha mégis, legfeljebb kellemesen csalódnak.
Ahhoz, hogy az ilyen alkalmakkor mindig szolgálatban
legyenek, leginkább a készenléti team vezetője, dr. Milton
Ashburn ragaszkodott. Minden alkalommal, mikor fölszállt
valaki, már jó előre bekérték a pilóta egészségügyi adatait és
kórlapját, s igyekeztek minden eshetőségre fölkészülni. Volt
megfelelő vér, szükség esetére donorok, és egy olyan műtő,
melynél modernebbet vagy jobban felszereltet keresve sem
lehetett volna találni.
Tudták, hogy aznap Steve Austin ezredes száll föl az M3F5-
nek nevezett repülő koporsóval, s ettől mindenki egy kicsit
ünnepélyesebben viselkedett, és sokkal idegesebb volt. Elvégre
egy nemzeti hősről van szó, aki már a Holdon is járt. Úgyhogy
mikor megszólaltak a szirénák és ugrasztották őket, mindenki
automatikusan Austinra gondolt. Természetesen gondolhattak
volna a kísérő gépek pilótáira vagy a B-52-es személyzetére is.
Vagy akár a helikopter legénységére. Bármelyikük lehetett volna,
mégis mind érezték, hogy Austinnal történt valami.
Dr. Ashburn azonnal bekérte a vonatkozó adatokat, s nem
kellett hozzá sok idő, hogy az irányítótorony igazolja,
bekövetkezett, amitől tartottak, és valóban Steve Austin
szenvedett balesetet.
– Irányítótorony a kórháznak! – sistergett föl a CB-rádió.
 – Itt Ashburn. Austin ezredes az?
– Igen, uram. Nem sikerült tökéletesen a földet érés, és
amennyire tudom, csúnyán megsérült.
– Mit tud a részletekről?
– Csak annyit, hogy összetört a járműve. Ha gondolja,
kapcsolhatom az egészségügyi helikoptert. Épp most szállnak
föl, és…
– Kapcsolja már! – csattant föl Ashburn, és alig győzte
kivárni, míg létrejött az összeköttetés. – Itt Ashburn ezredes!
Mentő Egyes, hall engem?
– Itt Mentő Egyes! Hallgatjuk!
Ashburn, aki arcról, névről és hangról minden beosztottját
ismerte, azonnal tudta, kivel beszél.
– Jackson, milyen állapotban van Austin ezredes?
– Egyelőre én is csak annyit tudok, hogy elvesztette egyik
karját, és mindkét lába szétroncsolódott. Szerencsére
eszméletlen, és dr. Wells utasítására már elláttuk, amennyire
lehetett.
Ashburn azonnal bontotta a vonalat, aztán hívta az
irányítótornyot, s utasította őket, hogy a Mentő Egyes előtt
senkit se engedjenek leszállni. Tudta, hogy a katonai rendőrség
is figyelemmel kíséri a rádióforgalmat, szóval biztosra vehette,
mire a helikopter megérkezik, senki és semmi nem fog az útjába
állni.
Aztán már indult is, hogy fölkészítse az orvosi teamet.
– Készítsék elő a hiperbárikus kamrát! – rendelkezett. – És
tegyék szabaddá az utat egész a helikopter-leszállópályáig!
Aztán már ment is bemosakodni.
Tíz perc sem kellett, s már hozták is Austint.
– Oda tegyék! – bólintott Ashburn a műtőasztal felé, s a
hangjából hiányzott minden melegség és empátia.
 Ez most csak egy darab hús volt, nem egy ember.
Egyszerűen nem gondolhatott rá élő, érző, intelligens
emberként, mert az csak visszafogná a kezét.
Közben dr. Wells már nyújtotta is a kórlapot, s aztán csak állt
ott, idegesen mozgatva az ujjait, mint aki nem tudja, mit is
kezdjen velük.
Miután Ashburn gyorsan átfutotta a jelentést, dióhéjban
Wells is összefoglalta neki a történteket.
– Megengedi, hogy maradjak? – kérdezte Wells
reménykedve.
– A kampózásnál mindig jól jön egy hozzáértő ember –
biccentett Ashburn. – Menjen, mosakodjon be!
Wells pedig már rohant is, hogy a nővérek segítségével
fölkészüljön a műtétre.
Első és legfontosabb lépésként stabilizálni kellett Steve
Austin állapotát, ezért is döntöttek úgy, hogy a hiperbárikus
kamrában műtik meg. Abban a pillanatban, ahogy a hordágyról
a műtőasztalra került, máris lezárták a nagynyomású fémajtót, s
megnövelték az oxigénbefúvást. Néhány perc múlva a benti
nyomás már jóval meghaladta a kintit, ami csökkentette Austin
sejtjeinek oxigénéhségét. Ez azt jelentette, hogy most is annyi
oxigén jutott a szervezetébe, mintha maszkon keresztül lélegzett
volna, ám így semmiféle eszközzel nem kellett elzárni az orr- és
szájnyílást. A megnövelt nyomás ugyanis a szövetek közé
préselte az életadó oxigént, s amíg nem változtatnak a kamra
nyomásán, ez így is marad.
Dr. Ashburn bízott benne, hogy ezen feltételek mellett
sikerül Austint mesterséges kómában tartani, amíg nem
stabilizálják az állapotát.
 Az asszisztencia máris nekilátott lefejteni a többrétegű
védőruhát – mely nélkül sokkal súlyosabb sérüléseket
szenvedett volna – az összetört testről.
Dr. Wells épp végzett a bemosakodással, mikor
hátborzongató sípolást hallott a műtőből.
– Beállt a biológiai halál – mondta Ashburn színtelen
hangon. – Újraélesztés! Most!
Azonnal hűvös, kámforillatú zselével kenték be a szabaddá
tett mellkast, s az egyik orvos már hozta is a defibrillátort.
Csak a második próbálkozás járt sikerrel, az elektrosokk
hatására azonban a szívritmus viszonylag gyorsan
normalizálódott. A légcsőbe ledugott tubus azonban továbbra is
maradt – nem kockáztathatták meg, hogy a beteg esetleg műtét
közben fulladjon bele a saját hányásába.
Az új vizsgálatok alapján Ashburn kénytelen volt néhány
újabb sérülést fölvenni az eddigiek sorába, de közben az is
kiderült, miképp lehetséges, hogy Austin ezredes nem vérzett el.
A baleset pillanatában egymás ellen ható szörnyű erők olyan
félelmetes nyomást hoztak létre, hogy ezek eredővektora ugyan
csontokat roppantott el és ereket, izmokat szaggatott szét,
ugyanakkor nem engedte a szervezetből távozni a vért. Mint
valami bizarr gátrendszer, lezárta a sérült artériákat, időt nyerve
az orvosoknak, hogy megpróbálják megmenteni az ezredes
életét.
Összesen talán ha négy órát nyertek így, de dr. Ashburn úgy
vélte, ennyi talán elég lesz, tekintve, hogy a baleset utáni
tizenhatodik percben Austin már a műtőasztalon volt.
Az érintett ereket igyekeztek minél hamarabb kikapcsolni a
vérkeringésből, ami azonban azzal járt, hogy a szervezetbe
kívülről bejuttatott vérplazma csak lassabban jutott el a sérült
területekhez. Csöppnyi öröm az ürömben, hogy ebből nem volt
szükség túl sokra, főleg, mert a legsúlyosabban károsodott
részek, melyekhez a legnagyobb mennyiségű vérátömlesztésre
lett volna szükség, menthetetlennek bizonyultak.
Austin rövidesen újabb kortizoninjekciót kapott, s a jobb
karjába egy branült raktak, megkönnyítve az infúziók bekötését.
Közben végre sikerült teljesen kihámozni őt a szkafanderből, ami
nemcsak a bőrétől, de a tüdejétől is távol tartotta a lángokat és a
füstöt.
Sokkal nagyobb problémát jelentett, hogy a széthasadó
kabinbelső egy fémdarabja teljesen szétroncsolta az ezredes
sisakját, s olyan mélyen fúródott a bal szemébe, hogy az orvosok
biztosra vehették, a látóideg is megsérült. Ez örökre vak marad.
Ugyanaz a fémdarab, ami letépte a bal karját, a bordakosarat
is több helyen szilánkosra törte, épp ezért félő volt, ha túl sokat
mozgatják, az elszabadult, hegyes csontdarabok kilyukaszthatják
a tüdőt.
A sisak ellenére nem csupán az állkapcsa tört el több helyen
és a fogai roncsolódtak, de nagy valószínűséggel agyrázkódást is
szenvedett. S végül, de nem utolsósorban gyanítható volt, hogy a
szívburok is érintett, de mivel ennek egyelőre nem volt
semmilyen direkt nyoma, dr. Ashburn úgy döntött, a második
fázisban is ráérnek foglalkozni vele.
Bőven lesz idejük rá, tekintve, hogy Steve Austin az
elkövetkezendő szűk egy hetet ebben a nagynyomású
helyiségben fogja tölteni. Ez volt az egyetlen esélye arra, hogy a
teste alkalmazkodjon a megváltozott feltételekhez, s megpróbálja
meggyógyítani önmagát.
Mindennél fontosabb, hogy ez alatt az idő alatt Austin
öntudatlan maradjon. Ennek elérésére Ashburn egy olyan
eszközt használt, amit a légierő specialistáitól kapott kölcsön.
 Ez az agy bizonyos idegközpontjait stimulálta elektromosan
– a technológiát az oroszoktól „vették kölcsön”, s míg az USA-ba
csak most kezdett beszivárogni, a Vasfüggöny túloldalán már
évek óta alkalmazták. Ennek segítségével akár napokra képesek
lehettek mesterséges kómát előidézni, mely során Austinnak
legalább időlegesen nem kell szembenéznie a fájdalommal, és
ehhez még csak narkotikumokra vagy altatókra sem lesz
szüksége.
– Életben marad.
Ez volt az a két szó, mire több mint öt órája vártak
mindannyian, s amit Ashburn csak akkor mert kimondani,
mikor már maga is meggyőződött róla, hogy így lesz.
A következő néhány nap során az ezredes a nagynyomású
kamrában lábadozik majd, az orvosi team szakértő felügyelete
alatt, és mindaddig itt is marad, amíg már nem fenyegeti
közvetlen életveszély.

Chuck Matthews vezérezredes fáradtan dőlt hátra párnázott

székében, és kifejezéstelen arccal bámulta a kezében tartott üres
poharat. Úgy érezte, mintha minden tagja ólomból lenne, s bár
ez már a harmadik itala volt, még mindig nem zsibbadt el
kellőképp.
– Kérsz még egyet? – biccentett a felesége a bárpulton álló
shaker felé.
– Nem, azt hiszem, ennyi elég lesz – sóhajtott föl Matthews. –
Tartok tőle, hogy ma amúgy sem tudnám kellőképp kiütni
magam.
– Még mindig látod?
– Igen! – mordult föl dühösen a férje. – Bármit csinálok,
akármennyit iszom! Az Elfogó Egyes pilótafülkéjéből
egyszerűen nem lehetett nem látni! És annak ellenére, hogy
mind sejtettük, sőt egy idő után már tudtuk, mi lesz a vége, akkor
is az utolsó pillanatig reménykedtünk benne, hogy mégsem
következik be. Aztán ahogy földobta magát a gép, az orr
elcsavarodott a levegőben, majd megint földet ért, darabokra tört
és kigyulladt… Egyébként hol van Jan?
– Marge-nál – mondta az asszony. – Jó nagy adag nyugtatót
kapott.
Kellemetlen csönd telepedett a szobára.
– Chuck… szeretnék elmenni a misére.
A férfi arca megvonaglott a visszafojtott fájdalomtól, és
szorosan lehunyta a szemét.
– Ha csak egy kicsit is kedveled azt az embert, akkor azért
imádkozz, hogy meghalhasson! – mondta keserűn.
Negyedik fejezet

Dr. Rudy Wells már vagy negyedszer pillantott az órájára. Jan

Richards néhány percen belül besétál a kórház központi
épületében lévő orvosi irodába, ahol ő dolgozott.
A doktor éveken át lobbizott egy jobb helyen lévő irodáért,
és eddig áldás is volt, most azonban úgy érezte magát, mint aki
csapdába esett.
Itt nem fog tudni hová bújni Jan elől.
Muszáj lesz beszéljen vele.
Résnyire nyitotta a spalettákat, és szórakozottan bámult ki a
hőségben bizonytalan körvonalakká oldódó kifutópályákra.
Valahogy mindig az volt az érzése, hogy egy ilyen hihetetlen
technikai felszereltségű helynek semmi keresnivalója a
sivatagban.
Ahogyan neki sem sok keresnivalója volt a tesztpilóták közt.
Egyszerűen nem illett közéjük.
A többségük karcsú, legfeljebb középmagas ember volt, míg
Wells hat lábnál is magasabbra nőtt. Széles, izmos válla jól
megfért pocakjával, ami az évek óta tartó jólétről és a nagy
mennyiségben fogyasztott finom japán sörről árulkodott.
Azonban a társaságában az ilyen részletekről hamar
elfeledkezett az ember csakúgy, mint az egyre őszesebb
szakálláról vagy a szemzugában ülő szarkalábakról.
Dr. Wells arcát nyughatatlan szeme uralta, s olyan átható
pillantása volt, amit sokan már egyenesen hipnotikusnak
tartottak. Ha akarta, a tekintete figyelmet parancsolt, ha akarta,
pillanatok alatt bárki kényelmetlenül feszengett, akire csak
ránézett.

A hatmillió dolláros férfi

Természetét illetően hol hiperaktív volt, hol olyan bágyadt,

hogy szinte álltában elaludt. Az előbbi esetben majd szétvetette
az energia, napi tizennégy-tizenhat órát is gond nélkül
végigdolgozott, s ilyenkor a szeme vad tűzben égett. Aztán
egyik pillanatról a másikra egyszer csak szakállas Buddhává
vált, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, és csak úgy áradt
belőle a bölcsesség. Akik ilyenkor találkoztak vele, hamarosan
ráébredtek, hogy olyan emberrel van dolguk, aki jóval nagyobb
tudás és bölcsesség birtokosa, mint amit dohos tankönyvekből,
vagy akár katonai orvosként meg lehet tanulni.
Wells – bár sokáig próbálkozott vele – nem volt képes egy
rendes magánpraxist fönntartani. Miután éveket húzott le
Japánban és Koreában az Ötödik Légi Szállítású Hadosztály
kötelékében, szögre akasztotta az uniformisát, és a floridai
Indian Harbour Beachen rendezkedett be.

…és a bionikus nő

Ha a sikert lehet azzal mérni, hogy egy ilyen kisvárosban

mindenki ismeri az orvos nevét, aki csak teheti, hozzájár, és
nincs ember, aki ne kedvelné, akkor dr. Wellsé egy igazi
sikertörténet volt. Még ebben az időszakban is, ami később úgy
vonult be a történelembe, mint az az éra, mikor a lakosság
legjobb esetben is közömbösen viseltetett az egészségüggyel
szemben.
Dr. Rudy Wells igazi anakronista volt, és azt vallotta, bár az
emberi társadalom szédítő sebességgel változik, az emberi test, s
a félelem, hogy valami nem működik benne rendesen,
ugyanolyan, mint öt- vagy tizenötezer éve.
 Be kellett látnia, hogy minden emberi és szakmai erénye
ellenére egyetlen olyan képességgel rendelkezett, ami igazán
föltette a gyógyítás térképére, de még ez is olyan volt, amit a
többség nem vett komolyan. Az évek során ugyanis megértette,
nem csupán jó orvos, de veleszületett tehetsége van a
gyógyításhoz. Remek diagnoszta volt, s ezenfelül olyan finom
tapintással rendelkezett, ami a kiváló emberismerő- és
megfigyelőképességével kombinálva szinte természetfölöttinek
tűnt. Mintha nemcsak megértette, hanem egyenesen megérezte
volna, mi a páciens baja.
Ezeket a megérzéseit aztán rendre visszaigazolta az élet, még
akkor is, ha a diagnózis kezdetben esetleg ellentmondott neki.
Az elmúlt korokban ezt nyilván boszorkányságnak
tekintették volna, pedig elsősorban arról volt szó, hogy
végtelenül kifinomult a tapintása. Ennek az ujjhegyeihez lehetett
valami köze – a katonaságban épp elég problémája adódott
abból, hogy nem tudtak rendes ujjlenyomatot venni tőle, de a
betegeit mindez a legteljesebb mértékben hidegen hagyta.
Számukra ő nem csupán orvos volt, hanem gyógyító.
Éveket töltött el kellemes egyhangúságban, aztán lassan erőt
vett rajta a honvágy. Mert dr. Rudy Wells mindenekelőtt
katonaorvos volt, s mint ilyen, hiányzott neki a harctér jelentette
kihívás. A katonai regula, a feje fölött elhúzó vadászgépek
mennydörgése. S bár ő maga nem volt pilóta, több száz órát
töltött a levegőben pilóták és tudósok társaságában, akik
mindenhol remek orvosnak és nagyszerű, bár kicsit őrült
embernek ismerték meg.
Kétszer került olyan helyzetbe, hogy katapultálnia kellett,
egyszer egy hatalmas C-124-esből, aminek a négyből három
hajtóműve lángolt, a másik alkalommal pedig egy bombázóból,
aminek mintha egyszerre ment volna tönkre az összes motorja. S
ha még azt is hozzávesszük, hogy fél tucat kényszerleszállást élt
túl, talán nem meglepő, hogy hosszú távon képtelen volt
meglenni repülés nélkül.
Végül nem tudott ellenállni a csábításnak, és ismét belépett a
seregbe. Nemegyszer magyarázta is a feleségének, Jackie-nek,
hogy a katonaságnak a legjobb szakemberekre van szüksége,
gondoskodni a pilóták lehető legeredményesebb orvosi
ellátásáról. S mivel ő tökéletesen ismeri, miféle veszélyek
leselkednek az új gépeket tesztelő berepülőpilótákra, minden
kritériumnak megfelel, a hadsereg tárt karokkal várta.
Érezte is, hogy már nagyon időszerű volt a levegőváltozás a
neurotikus háziasszonyok, nyavalygó kisgyerekek, szemtelen
tinédzserek és mogorva vénemberek után. Hozzájuk képest a
pilóták nem csupán üdítő változatosságot, hanem ismét igazi
kihívást jelentettek.
Többé már nem ficamokkal, hólyaghuruttal és
gyomorégéssel kellett foglalkozzon, és ismét úgy érezhette, azt
teszi, amire orvosként felesküdött. Szinte kéjes örömmel pakolt
össze, és meg sem állt új szolgálati helyéig, a kaliforniai
sivatagban rejtőző bázisig.
Ahol most Jan Richardsszal kell beszéljen. Aki a barátja volt,
és épp ezért lesz olyan nehéz közölni vele a rossz hírt. De –
elsősorban a lány érdekében – muszáj lesz megtennie.
Jan jóval több önfegyelmet tanúsított, mint amire számított
tőle. Négy nappal ezelőtt még együtt nézték Austin
felszállását… de azóta mintha egy örökkévalóság telt volna el.
Austin, aki a vőlegénye. Illetve csak volt a vőlegénye. Jobb, ha
innentől kezdve múlt időben beszélünk róla. Ez talán Jannek is segíteni
fog feldolgozni a történteket.
– Köszönöm, hogy eljött – mondta csöndes, szinte
érzelemmentes hangon, majd hellyel kínálta a lányt.
 – Hogy van Steve? – kérdezte Jan azonnal.
– Él.
– Él? Ez minden?
– Igen, ez minden – bólintott az orvos. – Mennyit tud a
történtekről?
– Nem sokkal többet, mint amit együtt láttunk. Tudom, hogy
Steve súlyosan megsérült, és… lehet, hogy amputálni kell
valamelyik lábát. De… dr. Ashburn nem avatott be a részletekbe.
És úgy beszél Steve-ről, mintha valami kimondhatatlan
szörnyűség történt volna vele. Ön is tudja, hogy nem vagyok
cukorból. Nem ez volt az első repülőszerencsétlenség, amit
láttam. Az apám is majdnem meghalt egy légibalesetben, és
tudom, hogy a tűz meg a gravitáció mit művelnek ilyenkor.
Szóval nem vagyok gyerek, és utálom, hogy úgy kezelnek,
mintha mégis az lennék!
– Az elmúlt négy napban majdnem minden időmet Steve
Austin összefoltozásával töltöttem – mondta komoran az orvos.
– Tisztában vagyok vele, és ezért szerettem volna
mindenképpen önnel beszélni. Mert ha valaki tudja, hogy van
Steve, az ön. Szóval, válaszolna a kérdéseimre?
– Igen.
– Miért nem engedik, hogy láthassam a vőlegényemet?
– Mert nincs öntudatánál.
– De attól én még láthatnám! Vagy történt vele valami,
amiről nem szabad tudnom?
– Úgy értem, hogy a baleset óta nincs öntudatánál.
– Kómában van? – kerekedett el a lány szeme.
– Nem, ez egy mesterségesen fönntartott állapot.
– De az ég szerelmére, miért?
– Mert tartunk tőle, hogy az elméje nem lenne képes
megbirkózni a fájdalommal és a pszichés sokkal. Steve három
végtagját vesztette el. – A lány falfehérre sápadt, az orvos pedig
kíméletlenül folytatta: – Még a baleset során elvesztette a bal
karját, és mindkét lába szétroncsolódott, úgyhogy nem volt más
választásunk, mindhárom végtagot amputálni kellett. Szóval…
most kell kiszállnia ebből, Jan. El kell hagynia őt!
– Maga megőrült?! – hőkölt vissza a nő.
– A férfi, akit Steve Austinként ismert, nincs többé – folytatta
az orvos ugyanolyan hűvös, színtelen hangon. – Ez az, amit
szeretnék megértetni önnel. Ez az, amit meg kell hogy értsen! Ha
most hagyja el, az nem lesz több, mint egy újabb sokk a számára,
de ha vele marad, akkor az, ami most még szerelem, odaadás és
hűség, pillanatok alatt iszonyattá és gyűlöletté válik majd.
– Hagyja abba! – sikoltotta a lány.
Az orvos azonban mintha nem is hallotta volna.
– Ha csak egy halovány reménysugár is van rá, hogy életben
marad, bár ezt inkább csak vegetálásnak nevezném, és úgy dönt,
hogy mellette marad, akkor biztosra veszem, hogy idővel
meggyűlöli, és akkor az fog végezni vele. És van még valami,
amit mérlegelnie kellene. – Várt egy kicsit, amíg a lány
lehiggadt, csak aztán folytatta. – Ön eddig csak a saját
szemszögéből közelítette meg a problémát, de most próbáljon
meg egy kicsit Steve fejével is gondolkodni! Vajon ő azt szeretné,
hogy mellette maradjon? Ha valaki, ön igazán ismeri őt, tudnia
kell, vajon hogy érezne ezzel kapcsolatban.
– Az isten áldja meg, Rudy! Az emberi érzelmek nem
olyanok, mint egy recept, amit csak úgy fölír, és elvárja, hogy
betartsák! Hogyan is tehetném, mikor…
– Süket talán? – villant meg dühösen az orvos szeme. – Steve
meg fogja gyűlölni! Ő már nem az az ember, akinek
megismertük! Ó, persze tudom én, mit szoktak ilyenkor
mondani, hogy a lelki állóképesség számít, meg az, hogy mi
lakik egy emberben, de ami vele történt és történik… el sem
tudjuk képzelni, mit művelhet a személyiségével! Az viszont
biztos, hogy mi sajnálni fogjuk, ő pedig soha nem fogja elhinni,
hogy szeretetből, és nem csak szánalomból marad vele.
– Maga egy igazi hideg, szívtelen rohadék! – torzult el a lány
arca.
– Bár az lennék! De ezek tények. Elég erősnek érzi magát,
hogy a többit is meghallgassa?
– A többit? Miféle…
– Mint már említettem, három végtagját kellett amputálnunk.
Ezenkívül az egyik szemére megvakult, és az állkapcsa meg a
fogsora szilánkosra tört. Pillanatnyilag nem tudjuk, hogy valaha
is képes lesz-e még beszélni.
A lány most már fehér volt, mint a fal, s látszott, hogy
minden ízében reszket.
– Ezenfelül a koponyája is sérült, és minden esély megvan rá,
hogy a koponyaűrben kialakuló túlnyomás maradandó
agykárosodást okoz nála. És ezen csak tovább ront az a tény,
hogy az égő pilótafülkében mérgező gázok szabadultak föl, és
egyelőre nem tudhatjuk, hogy ezek milyen hatást gyakoroltak az
agyára. – Cigarettára gyújtott, mert ez már neki is kezdett sok
lenni. – Több bordája összetört, és a lehasadó csontszilánkok
kilyukasztották a tüdejét. És az i-n a pont… úgy fest, hogy a
szíve is megsérült, előbb-utóbb azt is meg kell műtenünk. De a
legnagyobb probléma, hogy a gerince is érintett, és ha a
gerincvelő maradandóan károsodott, lehet, hogy az egyetlen
megmaradt karját sem fogja tudni használni.
A többi sérülést, a törött medencecsontot, a darabokra
szakadt bal fület és a feltételezhető belső vérzést már nem is
említette.
 Nem bírt Jan Richardsra pillantani. Egyszerűen nem bírt.
Könnyebb volt átnézni rajta.
Az elmúlt négy napban ő és dr. Ashburn többször is
beszéltek egy neves coloradói idegsebésszel, dr. Michael
Kiliannel, és úgy tűnt, talán van valamiféle alternatív gyógymód
Steve számára. Valami drasztikus és kiszámíthatatlan, de erre
egyelőre nem építhettek komolyabban.
És dr. Rudy Wells biztos volt benne, ha Steve Austin
magánál lenne, megköszönné, amit most készült mondani a
menyasszonyának.
– Szereti ezt az embert?
– Ó, istenem, hát hogy lehet ilyet kérdezni? Hát persze,
hogy…
– Akkor tegye meg azt, amire ebben az esetben, ha tehetné,
Steve kérné meg: hagyja el, és soha ne is jöjjön vissza!
Azzal fölkelt, és úgy sétált ki az irodából köszönés nélkül,
mint valami robot.
Ötödik fejezet

– Hajlandóak vagyunk bármilyen szükséges anyagi támogatást

megadni ehhez a projekthez. Természetesen tisztában vagyunk
vele, hogy ez egy hatalmas összeg lesz, viszont önök csakúgy,
mint Mr. McKay, tudják, hogy ezért cserébe milyen hasznot
remélhetünk.
Oscar Goldman, a Különleges Operációs részleg képviselője
hátradőlt, s a baljával szórakozottan a hamutartót piszkálta.
Godman sötét színű öltönyt, halványkék inget és vékony
fekete nyakkendőt viselt, dr. Rudy Wellst, dr. Michael Killiant és
a légierő többi, jelenlevő tisztjét és hivatalnokát azonban nem az
eleganciája, hanem az általa fölkínált támogatás érdekelte.
Az, hogy név szerint említette Jackson McKayt, a KOR
igazgatóját, szintén ígéretesnek hangzott. McKay, aki évtizedek
óta irányított titkos akciókat az USA kormánya nevében,
személyesen döntött úgy, hogy pénzt ajánlanak ehhez a
kutatáshoz.
– Nekem már van némi tapasztalatom Mr. McKayjel – hajolt
előre Killian, a coloradói Bionics Research Laboratory vezető
sebésze. – És nem olyan embernek ismertem meg, aki hajlandó
lenne komoly megfontolás nélkül ekkora összeget ajánlani egy
projekthez. Ami egyszerre szívmelengető és némileg gyanús.
– Fölhívták rá a figyelmemet, hogy ilyen reakciókra
számíthatok önöktől – mosolyodott el Goldman.
– Itt nem reakciókról van szó. Itt évekig tartó komoly
tudományos munkáról beszélünk, Mr. Goldman. Olyan
erőfeszítésről, ami évekre leköti majd a legtöbb kutatónk,
laboratóriumunk, több kórház, titkos katonai központ,
mérnökök, technikusok és orvosok teljes kapacitását. Továbbá
két katonai szuperszámítógépet kell befognunk ehhez a
feladathoz. És még ez sem garantálja a teljes sikert…
– Ha megengedi, hogy közbeszóljak, dr. Killian – mondta
Goldman csöndesen –, szeretném rövidre zárni ezt a
gondolatmenetet. Hogy becsülik, mekkora összegre lesz szükség
ehhez az Austin ezredest is érintő projekthez?
– Úgy vélem az első évben körülbelül kétmillió dollárra, de
hogy utána… Talán egymillió dollár körüli összegre minden
évben…
– Holnap ilyenkorra hatmillió dollár áll a rendelkezésükre,
amit természetesen csak a projektekre fordíthatnak.
– Felteszem, hogy tréfál.
– Nem – rázta meg a fejét Goldman. – De ha úgy tetszik,
bármikor fölhívhatják Mr. McKay irodáját, ott majd megerősítik
az elhangzottakat.
– Mr. Goldman – ragadta magához a szót Wells. – Milyen
mértékben kíván a KOR belefolyni ebbe a projektbe?
– A lehető legminimálisabban dr. Wells, méghozzá több
oknál fogva. Először is, mert nem vagyunk eléggé kvalifikáltak
hozzá, másodszor pedig, mert az önök helyében mi sem
tolerálnánk, ha amatőrök akarnának beleszólni a dolgainkba.
– És mégis milyen mértékben óhajtanak belefolyni a
projektbe? – kötötte az ebet a karóhoz Wells.
– Szeretnénk az egyik emberünket megfigyelőként elküldeni
a coloradói laborba – vonta meg a vállát Goldman. – Azt már
most megígérhetem, hogy olyasvalakit küldünk, aki kellőképp
felkészült erre a feladatra, de asszisztensi minőségben csak
akkor folyna bele a projektbe, ha ezt önök is látnák jónak.
Ismétlem, nem akarjuk akadályozni a munkájukat. Ugyanakkor
folyamatos és precíz jelentést várunk minden lépésről és
stádiumról. Ha az a személy, akit kijelölünk erre a feladatra, az
önök számára bármilyen oknál fogva elfogadhatatlannak tűnik,
azonnal keresünk helyette egy alkalmasabb jelöltet. A végső
döntést azonban Austin ezredessel kapcsolatban önök fogják
meghozni.
Lassan végighordozta a tekintetét az asztal körül ülőkön,
majd kimérten bólintott.
– Szeretnénk mindannyiukat biztosítani afelől, hogy
tökéletesen tisztában vagyunk ennek a helyzetnek a páratlan
mivoltával. Ilyesmire eddig nem volt precedens, így számunkra
ez egyszerre remek lehetőség, és ugyanakkor komoly felelősség
is. Ha elfogadják az ajánlatunkat és sikerül kooperálnunk, az
több dolgot is maga után von. Legelőször is, a KOR egyedi
kutatási területet nyithat meg, melynek eredményeiből
természetesen nemcsak mi, hanem a nemzet egésze profitál
majd. Másodszor, önök lehetőséget kapnak a bionikával és
kibernetikával kapcsolatos emberkísérletekre, melyekre eddig
szintúgy nem volt példa. Harmadszor – komorodott el hirtelen
Goldman –, ott van Steve Austin ezredes ügye. Bármit is
gondoljunk, azt sohasem szabad szem elől tévesztenünk, hogy ő
egy ember. Minden hivatás, és ez alól az övé sem kivétel,
kénytelen bizonyos járulékos veszteségeket elszenvedni. Eleddig
Austin ezredes nem bírt különösebb jelentőséggel a számunkra,
most azonban ő, a sajnálatos járulékos veszteség, váratlanul
kulcsfontosságúvá lépett elő a projekt szempontjából. Az önök
laboratóriuma…
– Mr. Goldman – szakította félbe Rudy Wells –, beszéljünk
még egy kicsit Steve Austinról, az emberről! Eddig még egyszer
sem merült föl, hogy őt magát is megkérdezzük, vajon mit is
szeretne! Hiszen egy demokráciában még egy… ahogy ön
fogalmazott, járulékos veszteségről sem dönthetünk az illető
beleegyezése nélkül!
– Úgy véltem, e tekintetben nem lesz nézetkülönbség
köztünk – keményedett meg Goldman hangja.
– Remélhetőleg nem is, de… ez akkor is az ő élete. Ha már
nem vethet neki véget, afelől mégiscsak jogában áll dönteni,
beleegyezik-e a rajta végzett kísérletekbe. Egyáltalán nem
vagyok róla meggyőződve, hogy Steve főnixként szeretne
föltámadni hamvaiból. És e tekintetben nem is szeretnék
találgatásokba bocsátkozni, Mr. Goldman. Úgy vélem, ez a
döntés csak és kizárólag Steve Austinra tartozik!
– És esetleg van róla elképzelése, hogy vajon miképp fog
dönteni?
– A baleset óta nyilvánvaló okokból kénytelenek voltunk
mesterséges kómában tartani – magyarázta Wells –, úgyhogy
egyelőre fogalma sincs a saját állapotáról.
– Dr. Wells – fonta lassan karba a kezét Goldman –, hisz ön
ebben a programban, és abban, hogy amit kínálunk,
megmentheti Steve Austin életét?
– Természetesen – bólintott az orvos. – E tekintetben
nincsenek is kétségeim, de…
– Javasolni fogja Austin ezredesnek, hogy működjön együtt?
– Igen.
– És ön, dr. Killian? – fordult hirtelen a másik orvoshoz
Goldman. – Ugyanezt fogja javasolni Austinnak, mikor
visszanyeri az öntudatát?
– Igen – bólintott Killian.
– Rendben. – Szinte hallották, ahogy Goldman agya
magasabb fokozatba kapcsol. – Szeretnék előre elnézést kérni, ha
bármelyik megjegyzésem sértő lenne az önök számára, de
mentségemre szóljon, hogy én csupán a hírnök vagyok. A
döntéseket nem én hozom, az Mr. McKay asztala. Ön, dr. Killian,
már megtapasztalhatta, hogy miután megállapodtunk, sohasem
tartunk vissza információt, és semmi olyat nem teszünk, ami
gyanakvásra adhat okot. Úgyhogy még akkor is, ha esetleg nem
hiszik, amit mondok, kivételesen megpróbálhatnák elképzelni,
hogy tökéletesen őszinték vagyunk önökkel. Rendben van, akkor
beszéljünk Steve Austinról! Vajon miért pont ebbe az emberbe
akarunk ekkora összeget fektetni? És akkor még nem is volt szó
a szaktudásról, a felszerelésről és a kreatív tőkéről.
A jelenlevők kifejezéstelen arccal hallgatták, várva, hogy
mire is akar kilyukadni.
– Mind tudjuk, hogy nem Austin ezredes az egyetlen, aki
ilyen súlyos sérüléseket szenvedett – folytatta Goldman. –
Úgyhogy ez esetben nem csupán egy bármilyen emberre volt
szükségünk, hanem egy bizonyos típusra. Dr. Wells személyesen
ismeri Steve Austint, s az ezredes adatlapjából az is kiderül,
hogy jó barátságban állnak. Az ön számára viszont, dr. Killian,
Austin ezredes nem egy fogadott gyermek, hanem egy
lehetőség, hogy bebizonyítsunk egy teóriát. Az elkövetkezendő
évek kísérleteiről, s az ezek által nyitott tudományos távlatokról
már nem is szólva. Az esélyről, hogy bebizonyítsuk, a test fizikai
megcsonkításának nem kell automatikusan az ember halálát
jelentenie. Az elgondolás egyéb kutatási területekre kifejtett
jótékony hatásairól már nem is beszélve. – Megköszörülte a
torkát, de mielőtt bárki közbeszólhatott volna, már folytatta is: –
Mind ismerjük Austin ezredes hátterét. Berepülőpilóta és
űrhajós, aki már a Holdon is járt… és még ennél is több.
Fizikailag olyan remek kondícióban van, hogy akár atléta is
lehetne. Kiváló stratéga, és öt felsőfokú végzettséggel
rendelkezik.
Aztán ismét Wellshez fordult.
 – És van itt még valami, amit nem biztos, hogy számításba
vettek, pedig a mi malmunkra hajtja a vizet. Austinnak nincs
családja. Az apja Koreában halt meg egy büntetőtáborban, az
édesanyja négy évvel ezelőtt hunyt el, és egyedüli gyermekként
a legközelebbi rokona egy olyan unokatestvér, akivel már évek
óta egy szót sem váltott. A személyes kapcsolatok terén
mindössze egyetlen… khm… buktató merült föl, de ezt
időközben sikerült kiküszöbölni.
Bármilyen finoman is próbált fogalmazni Goldman, Wells
most legszívesebben belefojtotta volna egy kanál vízbe.
– És számunkra elsődleges fontosságú, hogy a projekt
megkezdése után már ne jelentkezzenek rokonok, akik
humanitárius okokra hivatkozva bármilyen formában akadályt
gördíthetnek elénk.
Killian szótlanul hallgatta, és meg kellett állapítsa, cseppet
sem kedveli Oscar Goldmant. A KOR képviselője olyan
embernek tűnt, aki nem csupán végtelenül magabiztos, de az
egész karrierjét arra építette, hogy mások ügyeibe
beleavatkozzon.
Killian azzal a nyugodt, hűvös távolságtartással hallgatta,
amiről az egész szakma ismerte.
A nyilvánosság számára ő egy olyan inspiráló személyiség
volt, aki napi szinten állt elő újabb és újabb csodákkal.
Ő pedig nem kevés időt és energiát szánt arra, hogy a
médiában fönntartsa ezt a róla kialakult képet.
Killian doktor, a magas, zseniális, tiszteletre méltó tudós, aki
egyébként nem csupán a köz szemében, de a szakmai berkeken
belül is nagy elismerésnek örvendett. Az Egyesült Államokban
és az Egyesült Államokon kívül egyaránt. Idén töltötte be a
hatvankettőt, s a neve mostanra a vakmerő, briliáns sebészeti
beavatkozások szinonimájává vált. Legalább annyira volt úttörő
és újító, mint a hagyományos eljárásokat követő szakember, s
olyan forradalmi eljárásokat dolgozott ki, melyekkel a még
néhány évvel ezelőtt is lehetetlennek tűnő ideg-transzplantáció
elérhető közelségbe került.
Teljesen a feje tetejére állította a szakmát az idegek
elektrostimulációs kezelésével, sőt nemegyszer már elhaltnak
tűnt végtagokat is sikerült revitalizálnia. Bénult végtagokat tett
ismét mozgásképessé azzal, hogy friss halottakból operált ki
még élő idegfonatokat, s a szervezet védőmechanizmusát
megkerülve, az átültetett idegek kidobódását gyakorlatilag
minimálisra csökkentve, új életet lehelt a működésképtelen
szervekbe.
Most, hogy itt ült ennek a titkos katonai bázisnak ebben a
félhomályos előadójában, azon a hihetetlen pénzügyi ajánlaton
járt az esze, melyet a washingtoni hárombetűs, titkos
kormányszervek egyike ajánlott föl neki.
A gazdasági válság természetesen az ő kutatásaira is
rányomta a bélyegét, mikor a kongresszus és a légierő – melyek
a büdzséje javát biztosították – hirtelen kénytelenek voltak
lefaragni a költségvetésükből. Épp akkor, mikor a legnagyobb
szüksége lett volna a számítógéppark bővítésére, s új, kísérleti
sebészi eljárások kidolgozására. Damoklész közmondásos kardja
épp a siker küszöbén csapott le rá.
A kaliforniai Edwards Légitámaszpontra Wells meghívására
érkezett, akiről kiderült, hogy szintúgy kapcsolatban áll a
milliókat ígérő KOR-ral, s annak képviselőjével, Oscar
Goldmannel.
Ide elsősorban a pénz ígérete csábította, de most már
legalább ennyit – ha nem többet – nyomott a latba az a várható
orvosi csoda, amit Steve Austin megtört testével készültek tenni.
 Aztán a gondolatmenetéből Goldman megjegyzése
zökkentette ki, aki legnagyobb bosszúságára épp az ő viselt
dolgait kezdte taglalni. Azokat a viselt dolgokat, melyek sohasem
láttak napvilágot a divatmagazinokban vagy szakfolyóiratokban.
– Azt hiszem, dr. Killian eddigi praxisa során azzal
gyakorolta a legnagyobb hatást a közvéleményre, hogy sikerült
visszaállítania a bénultak szexuális teljesítőképességét –
magyarázta Goldman. – Ha emlékeim nem csalnak, ez egy olyan
direkt elektrostimulációs eljárás volt, mellyel sikerült a
gerincvelői beidegződést nagymértékben javítani, és a sérült
idegeket vagy megkerülni, vagy bizonyos mértékben
regenerálni. Úgy vélem, a széles néprétegek kíváncsisága és a
kongresszusi képviselők viszonylag magas átlagéletkora volt az
elsődleges ok, amiért eddig ilyen nagymérvű anyagi
támogatásban részesült. Tavaly ez azonban drasztikusan
csökkent, ami ahhoz vezetett, hogy lassan nem lesz pénze
folytatni az eddigi, más területeket célzó kísérleteit. Talán egy
kicsit nyersnek tűnhet a megfogalmazás, de úgy számolom,
hogy a jelenlegi projektjeinek legalább a hatvan százalékát lesz
kénytelen felfüggeszteni vagy teljes egészében félretenni.
Goldman hűvös mosollyal folytatta, anélkül, hogy
lehetőséget adott volna Killiannek a közbeszólásra.
– Kár is lenne tagadni, hogy, bár ön az Egyesült Államokban
is közismert, az igazi tudományos sikereit Japánban és a
Szovjetunióban érte el. Az ottani kutatók mind a mai napig nagy
elismeréssel beszélnek a közösen végzett szervtranszplantációs
és szöveti graft kísérleteikről. Például az orosz Dobrovolszkij
még mindig a közös munkájukat tekinti a karrierje
legproduktívabb időszakának. Ha jól emlékszem, épp ő volt az,
akivel elkezdtek együtt dolgozni az ő kutatásaira épülő idegi
regenerációs technikán. Tesztalany bőséggel akadt a második
világháború idején, mikor is számos katona vált impotenssé a
harctéri sérülései következtében. Nem beszélve Vasziljevről,
akivel, ha nem tévedek, az optikai ideg regenerációját célzó
kutatáson fáradoztak együtt.
És egyre csak mondta és mondta, mintha könyvből olvasná.
– Lassacskán oda is eljutunk, amiért ebbe a kis kitérőbe
belekezdtem – folytatta Goldman csöndesen. – Eddig a légierő
biztosította anyagi támogatás tette lehetővé, hogy szabadon
végezhesse a kísérleteit Colorado Springsben. Az intézet jó
híréről és publicitásáról szintén a légierő gondoskodott, és nem
sajnáltak egy vagyont költeni arra, hogy az egész nemzet előtt
reklámozzák, miféle előnyei is származnak az amerikai népnek
ezekből a katonai kutatóprogramokból. A titkos
laboratóriumairól azonban mit sem tud a média, ahogyan arról
sincs tudomása, minek is az álcája a bionikus kutatásokkal
foglalkozó cége. Tehát a mi szempontunkból, uraim, a bionikus
és kibernetikus kutatások, kombinálva a KOR által biztosított
anyagi támogatással és az általunk kifejlesztett, úttörőnek
számító szubminiatürizált elektronikai eszközökkel…
– Hogy érti azt, hogy az önök által kifejlesztett eszközök, Mr.
Goldman? – kérdezte fagyos udvariassággal Killian. – Ez olyan,
mintha teljes egészében megfeledkezne azokról a kutatásokról és
fejlesztésekről, melyekkel a légierő, a NASA és minden más
jelentősebb műszaki és katonai szervezet járult hozzá ezeknek az
eszközöknek a létrejöttéhez!
– Önnek ebben teljesen igaza van, dr. Killian, nem is áll
szándékomban vitatni az érdemeiket – mosolyodott el Goldman.
– A KOR tökéletesen tisztában van azzal, mit köszönhet nekik. A
lényeg, hogy mi olyanok vagyunk a hárombetűs
kormányügynökségek nagy családjában, mint egy jóságos
nagybácsi vagy egy mediátor. Mi mindig tisztában vagyunk
vele, ki mivel foglalkozik és milyen eredményeket ér el. És mivel
mindenkivel hajlandóak vagyunk együttműködni, ezért nem is
titkolják el előlünk a legújabb eredményeket. Épp ezért lehetünk
mi az elsők, akik megkísérelhetik kombinálni a
mikrominiatürizálást a bionikával és a számítástechnikával,
olyan új diszciplínát hozva létre ezzel, amire eddig még nem volt
példa. Ezenfelül hozzátenném, a KOR egyik legfontosabb
feladata éppen az, hogy elejét vegye annak a fajta, ügynökségek
közötti rivalizációnak, ami annyira elharapózott az elmúlt évek
során. De amint azt már említettem, mi senkivel sem duellálunk,
tehát senkinek sem kell úgy éreznie, hogy miattunk hasíthat
kisebb szeletet a tortából.
– Megtenné, hogy a lényegre tér, Mr. Goldman? – kérdezte
finom gúnnyal Rudy Wells.
És Goldman végül megtette.
A szavaiból az derült ki, hogy a KOR különleges feladatot
szán Steve Austinnak abban a programban, amit Killian felügyel
majd, s melynek célja, hogy a vegetáló roncsból egy teljesen
újfajta embert alkosson. Ha úgy tetszik, egy faj első képviselőjét,
a bionika és a kibernetika sajátos elegyét. Egyfajta szerves gépet.
Egy kibernetikus organizmust.
Egy kiborgot.
A szó, s mindaz, ami hozzá kapcsolódott, olyan hullámokat
vetett Killian elméjében, hogy minden etikai és humanitárius
megfontolást háttérbe szorított. Például a legkevésbé sem
érdekelte, vajon Steve Austin a beleegyezését adja-e ehhez a
kísérlethez.
Ha egész őszinte akart lenni önmagával, Killian be kellett
ismerje, nemcsak a KOR pénze miatt kapott két kézzel a
lehetőség után, hanem mert ilyen lehetőség egy tudós életében
jó, ha egyszer adódik. És Goldmannek igaza volt, Steve Austinnál
alkalmasabb jelöltet nem is találhattak volna ehhez projekthez.
Mert itt nem pusztán arról volt szó, hogy ne lett volna kin
elvégezni a kísérleteket. Jelentkező mindig bőséggel akadt:
balesetet szenvedett, megcsonkított, tolószékes vagy hordágyon
cipelt szerencsétlenek, akik az állami egészségügyben messze
nem kaptak annyi odafigyelést, mint az ő coloradói intézetében.
Mindössze egyetlen kőbe vésett szabály létezett Killian számára:
akárki is jelentkezett, abban a pillanatban, ahogy a páciens úgy
érezte, kísérleti nyúlnak használják – még akkor is, ha egy olyan
kísérletben, amiből ő profitál a legtöbbet –, Killian azonnal
kivette a projektből, és egy jóval konvencionálisabb intézetbe
irányította át.
Így visszatekintve Killian meg kellett állapítsa, hosszú és
tartalmas életet élt. Az orvosi karrierje még a második
világháború idején indult, s nem csupán briliáns sebész lett, de
elsőrangú zongorista is. Világhírű kutató, aki elképesztő
intenzitással vetette bele magát a munkába. A gyerekei mostanra
már kiröpültek a családi fészekből, felesége a coloradói
házukban talált új otthonra, így Killian teljes egészében a
munkának szentelhette magát. Annak a munkának, amivel
fölteheti a koronát élete művére. Annak a munkának, ami –
Steve Austin segítségével – fölfoghatatlan távlatokat nyithat
majd az emberiség számára.
Killian doktor tökéletesen tisztában volt vele, a KOR azt várja
tőle, hogy Austinból, az élőholtból valamiféle emberfeletti
teremtményt varázsoljon. Olyat, aki minden tekintetben megfelel
az ő egyedi és sajátos elvárásainak.
Egyedül azzal nem számoltak, hogy bár Killian talán valóban
képes lesz megtenni ezt, Steve Austin együttműködését ő sem
kényszerítheti ki.
 – Mr. Goldman – fordult ismét a KOR képviselőjéhez –, még
akkor is, ha én elfogadom az önök feltételeit, van itt valaki, akit
semmiképp sem hagyhatnak ki a projektből.
Azzal Wells felé biccentett.
– Dr. Wells az egyetlen olyan ember, akiben Steve Austin
feltétel nélkül megbízik. Úgyhogy azt hiszem, Mr. Goldman, ha
neki nem sikerül az ellenkezőjéről meggyőznie, Austin el fogja
dobni magától az életet. Ha azonban elfogadja a doktor
véleményét, és sikerül magáévá tennie a gondolkodásmódját…
Nos, még akkor is igen sokáig nem fogjuk tudni nélkülözni dr.
Wells személyét és szaktudását. Szóval vagy ő is részese lesz a
projektnek, vagy tartok tőle, hogy nem lesz itt semmiféle projekt.
Oscar Goldman lassan hátradőlt, összefonta az ujjait, és
kérdőn pillantott Wellsre. Amaz már rég döntött, azonban tudta,
mielőtt rábólint a ki nem mondott kérdésre, néhány dolgot még
tisztázniuk kell.
– A legelső és legégetőbb problémánk most az – kezdte –,
hogy valakinek döntenie kellene Steve Austin nevében.
Kénytelenek leszünk a projektet az ő beleegyezése nélkül
elindítani, mivel pillanatnyilag nincs olyan állapotban, hogy
bármiféle logikus vagy józan döntést tudjon hozni. S bár nem
szívesen határozok helyette, de itt és most én vagyok az, aki
legközelebbi hozzátartozónak tekinthető, és hajlandó viselni az
esetleges következményeket, ha a projekt nem a kívánt
eredményt hozná.
– És ön döntött már, dr. Wells?
– Igen – bólintott az orvos kelletlenül. – Ma péntek van,
úgyhogy javasolnám, legkésőbb kedden szállítsuk át Steve
Austint Coloradóba.
A pillantása Killianét kereste, aki egy kurta biccentéssel
nyugtázta a felvetést.
 – Mielőtt azonban elkezdenénk, szeretnék beszélni Austin
ezredessel – vonta össze a szemöldökét Goldman.
– És ezt mégis mikor szándékozik megtenni? – kérdezte
Wells fagyosan.
– Mondjuk… a jövő hét vége felé?
– Nézze, Mr. Goldman, tartok tőle, hogy önnek fogalma sincs
a dolgok jelen állásáról – csóválta meg a fejét Killian. – Félő,
nemhogy a jövő hét végén, de még hat hónap múlva sem tud
Steve Austinnal beszélni. Kivéve, ha mi úgy döntünk.
– Addig pedig, amíg erre sor nem kerül, ne keressen
bennünket, Mr. Goldman! – kelt föl a székéből Wells. – Majd
mikor eljön az ideje, mi fogjuk keresni önt.
Hatodik fejezet

Rudy Wells úgy állt a fémajtó vaskos, többrétegű üvegablaka

előtt, mint aki ítéletre vár. Az ablakon túl egy vörös fényben
fürdő hasonló ajtó emelkedett.
Ez a két nyílászáró alkotta együtt azt a zsilipkaput, ami a
benti hiperbárikus kamrát elzárta a külvilágtól. Az ott odabent, a
vörös fényben fürdő helyiség, mintha egy teljesen más
univerzumhoz tartozott volna.
Türelmesen megvárta, míg az ajtót egy speciális
védőöltözetet viselő orvos bentről kinyitja. Zöld jelzőfény gyúlt,
s egy másodpercre rá a külső ajtó hangos szisszenéssel tárult föl.
Oxigénben gazdag, hűvös levegő csapta meg, ahogy belépett, s a
kapu máris záródni kezdett mögötte.
Várt egy kicsit, míg a benti nyomás kiegyenlítődött, s amint
ismét kigyulladt a zöld jelzőfény, egy kapcsolóval kinyitotta a
belső ajtót.
Steve a vörös fénnyel megvilágított helyiség közepén feküdt,
a sebei mostanra már majdnem teljesen bezárultak, s a
szervezete mindent megtett, hogy az ideális feltételek mellett a
lehető leggyorsabban alkalmazkodjon az új állapotokhoz.
Wells elnézte az egyenletes tempóban emelkedő és süllyedő
mellkast, a meg-megrebbenő orrcimpákat, de nem volt benne
biztos, hogy Austin szervezete a sok cső és pumpa nélkül is
képes lenne megfelelően keringetni az oxigént.
A még mindig égővörös bőrön és a kopaszra borotvált fejen
parányi, kábelekben végződő elektródák ültek, ezek segítségével
kísérték figyelemmel Steve Austin minden moccanását.
 Dr. Wells kíváncsi lett volna, hogy vajon mi járhat a
mesterséges kómában tartott ember fejében, vajon miféle sötét
álmokat láthat, de végül arra jutott, bármiről is álmodik Steve, az
ezerszer jobb annál, mint ami a valóságban vár majd rá.
A mellkasra tapasztott elektródák folyamatosan figyelemmel
kísérték a szív működését, s a legkisebb szabálytalanságnál is
rögvest jeleztek.
Az orvosok máris elvégeztek rajta egy sor műtétet, s az
állapota egyelőre stabil volt. Wells az ágy lábánál állt meg, és
hosszasan tanulmányozta a zúzódásokkal és véraláfutásokkal
tarkított, csontos arcot és a még mindig feldagadt ajkakat. Steve
Austin még ebben az állapotában is az az erős, lenyűgöző ember
volt, akit évekkel korábban megismert.
És akivel az elkövetkezendő időszakban dolgozni fog.
Milyen egyszerű, hétköznapi szó, és mégis milyen
körmönfont, embert próbáló feladatot takar! Merthogy rá kell
bírnia a testet, az ösztönlényt, az állatot, hogy ne adja föl, s
továbbra is nyújtson menedéket a benne lakozó csodálatos
elmének. Meg kell tanítania életben maradni. Meg kell tanítania,
hogy akarjon élni.
És könnyen előfordulhat, hogy mielőtt megnyerné ezt a
csatát, meg kell gyűlöltesse magát azzal az emberrel, akit feltett
szándéka kivezetni a halál árnyékából.
De ha most meg is gyűlöl érte, később valószínűleg hálás lesz.
Kedden beszélt Ashburnnel Austin átszállításáról. Még
néhány nap, és irány Colorado!
Steve gyógyulása szempontjából életbevágóan fontos volt,
hogy megfelelő körülmények közé kerüljön. Normál esetben
ugyanis legfeljebb egy veteránkórházba mehetne, ahol
kerekesszékbe ültetnék, és akármennyit is foglalkoznának vele,
nem várna rá más, csak a fizikai és lelki nyomorúság. Mint egy
törött szárnyú galamb, ami tudja, hogy soha többé nem fog
repülni – de még járni sem.
Ezt Steve Austin nem viselné el. Hamarabb végezne
magával, mint hogy zsinórok nélküli marionettbábként
vegetáljon tovább.
Rudy Wells elszánta magát, hogy minden segítséget megad
barátjának a felépüléshez.

A kutatólaboratóriumot mindenki csak úgy ismerte: a Szikla. Ez

volt az a hely, ahol dr. Killian és zseniális munkatársai az állam
pénzén – és állami felügyelet alatt – a tudomány határait
feszegették.
Eredetileg nem ők adták a nevét, sőt még csak nem is az
Egyesült Államok légiereje. Sokkal valószínűbb volt, hogy
évszázadokkal korábban egy bányász vagy prémvadász
keresztelte – vagy inkább átkozta – el a csupasz, fűrészfogas,
fekete hegyormot, ami még a legdúsabban termő nyár vagy a
leghidegebb, hófödte tél kellős közepén is pudvás, fekete
agyarként meredt elő a tájból.
A sziklafelszín alatt pedig ma már nem kő, hanem üveg, fém
és műanyag lapult – dr. Killian két laboratóriuma, melyek közül
a világnak csupán a felsőről, a Műhelynek nevezett, bionikus
kutatásokkal foglalkozóról volt tudomása. A másikról, a
kibernetikusról csupán egy maroknyian tudtak.
Killian a lehető leggondosabban választotta meg a labor
helyét: ebben a magasságban már alig akadt lakott település, s
míg kelet felé lankásabb, dús vegetációjú hegyek emelkedtek,
addig a Sziklás-hegység ezen tájéka csupa zord vízmosásból és
szakadékból állt. Az alacsonyabban fekvő települések közül a
legnépesebb talán Colorado Springs volt, a hozzájuk legközelebb
eső pedig Peterson Field, a környék legnagyobb – és egyetlen –
civil repterével. Ami nemcsak a polgári forgalom, hanem a
légierő gépeinek is leszállóhelyet nyújtott. Ez alól egyedül Fort
Carson katonai táborának helikopterei képeztek kivételt, melyek
saját repterüket, a Butts Army Fieldet használták. Ha a
környéken bármilyen titkos akcióhoz szállítottak utánpótlást – és
ebbe a kategóriába tartoztak Killian projektjei is –, ez utóbbit
használták.
A vidék minden hegycsúcsa, minden hágója és völgye
prémvadászok, bányászok vagy épp a régi indián törzsek által
ráaggatott neveket viselt csakúgy, mint a települések: Texas
Creek, Black Forest, Cotopaxi, Shawnee, Silver Cliff, Buffalo
Creek, Shaffers Crossing. És természetesen ott volt a Szikla, az a
hely, ahol a laboratóriumok is otthont kaptak, s amit olyan
régóta neveztek így, hogy a postai jegyzékben és a katonai
térképeken is ugyanezen a néven szerepelt.
Colorado Springs tizennyolc mérföldre terült el a Sziklától.
Ha az ember észak felé hagyta el a várost, majd a földútról
északnyugat felé lehajtott, a hegyek közt elég hamar
ráakadhatott az odavezető műútra. Meg sem próbálták titkolni a
kórház hollétét, épp ellenkezőleg, a helyet reklámozó brosúrákat
az itt készült lélegzetelállító fotókkal töltötték meg.
A kórház-laboratóriumhoz vezető útról lehetett elérni a 87-
est is, ahonnan a légierő bázisa már csak egy kőhajításnyira volt.
Ha pedig valaki ezen az úton haladt tovább, jó száz mérföld
múlva Denverbe ért.
Ezen a tájon volt még egy intézmény, ami mindennél
nagyobb áruforgalmat bonyolított le: a NORAD. Az észak-
amerikai légelhárítás parancsnoksága itt rendezte be a
főhadiszállását – egész pontosan a Cheyenne-hegy alatt ásott
szövevényes útvesztő mélyén.
 A NORAD, ami nem csupán a légköri tevékenységek
megfigyelésével és a beérkező adatok feldolgozásával
foglalkozott, hanem akár egy, az egész bolygóra kiterjedő
katasztrófa elhárításának megszervezésével is – sőt háború
esetén a szükséges ellentámadást is innen indítanák –, egy
sokmilliárd dolláros jéghegy volt. A helyét és a funkcióját
mindenki ismerte, de akárcsak egy jéghegy esetében, a világ
ennek is csak egy töredékét láthatta.
A Szikla, valamint az itt létesített bionikus és kibernetikai
laboratóriumok tulajdonképpen a NORAD-nak köszönhették a
létezésüket. Mikor a Cheyenne-hegy alatti alagútrendszert
kialakították, a pókhálóként szerteágazó elektronikai rendszer
egyik végpontja épp a Sziklában kapott helyet. Itt működtek
azok az átjátszó relék, melyek segítségével a denveri régióval
tartották a kapcsolatot, s mivel az infrastruktúra már adott volt,
a légierő bionikával foglalkozó laboratóriumát is ide telepítették.
Ahogy ez dr. Michael Killian irányítása alatt lassan
felvirágzott, a mélyebben fekvő szinteken új szárnyat alakítottak
ki a kibernetikai részlegnek. S mivel az egyik nyilvános volt,
senkinek sem tűnt föl, ha néha pár ládával vagy konténerrel
többet hoztak az utánpótlást szállító teherautók.
A Killian vezette bionikai laboratóriumban egyik orvosi
csoda a másik után született. Az volt a céljuk, hogy a lehető
legmagasabb szintű technológiával helyettesítsék azt, amit az
élet elvesz az embertől. Sokkal több zajlott itt, mint egyszerű
protézis-beültetések vagy plasztikai műtétek. Dr. Killian
számára egy mesterséges végtag egyenértékű volt egy
szervessel, s bár talán nem húsból és csontból állt, viszont
képesnek kellett lennie ugyanazokat a funkciókat ugyanúgy
betölteni. Épp ezért sohasem elégedett meg holmi ócska,
műanyag utánzatokkal, olyan gépi protéziseket akart létrehozni,
melyek mind kialakításukban, mind funkcióikban felveszik a
versenyt az eredeti testrészekkel.

Részben, mert ő maga vállalta, részben, mert a körülmények

kényszerítették rá, Rudy Wells lett Steve Austin érdekeinek első
számú képviselője. Tudta, hogy bármilyen erős és rugalmas is
Austin személyisége, egy darabig ő lesz az, aki a logikát és
racionális gondolkodást fogja képviselni az életében. Steve-et
mindenáron védeni kell majd, amíg a kezdeti sokk le nem cseng,
és nem sikerül legalább részben alkalmazkodnia az új,
megváltozott körülményekhez.
Wells azzal is tisztában volt, hogy a protezsáltja talán
sohasem jut el a baleset előtti szintre, s ez esetben jó sokáig ő lesz
majd számára az ész és önuralom szava.
A műtéti beavatkozások sorában a két legfontosabb – az
egyik a bionika, a másik pedig a kibernetika – olyan
diszciplínákhoz tartozott, melyeket Wells legfeljebb
érintőlegesen ismert. Ha feltétlenül definiálni kellett volna, a
kibernetika az a tudományág volt, ami számítógépekkel és
elektronikus agyakkal foglalkozott, bár ennyire nem lehetett
leegyszerűsíteni a dolgot. A Szikla kibernetikai szekciója
egyébként is sokkal szélesebb tevékenységi kört fedett le:
természetesen itt is számítógépekkel dolgoztak, de
tulajdonképpen bármilyen elektronikus rendszert tekinthettek
kibernetikusnak, ami képes volt a bejövő adatokat osztályozni,
feldolgozni, s ezek tükrében nem csupán döntést hozni, hanem
valamiféle válaszreakciót is kezdeményezni. Mint például egy
repülő robotpilótája, mely nem csupán a levegőben tartotta a
gépet, de a magasságot, a szélirányt és -erőt is folyamatosan
mérte, figyelte a rádióforgalmat, s ennek ismeretében indította,
vagy épp késleltette a leszállást. Az ilyen teljesen automatizált
gépet is minden további nélkül tekinthették kibernetikusnak.
Killian kibernetikával foglalkozó laboratóriumában a
hangsúly elsősorban az elektronikus rendszerek
miniatürizálásán volt, s mivel a megbízásai a hadseregtől és a
kormányügynökségektől származtak, nem csupán az eszközök
működőképessége, de a mérete, praktikussága és minél kisebb
súlya is számított.
A lehető legmagasabb szintű teljesítmény eléréséhez, s a
mesterséges intelligenciák megépítéséhez már évtizedek óta
tanulmányozták az emberi agy működését, olyan gépeket építve,
melyek pillanatok alatt meg tudtak birkózni azokkal a
feladatokkal, amelyeket az élőlények idegrendszere végtelenül
fárasztónak vagy monotonnak talált volna.
Munkája során Killian az évmilliárdok alatt kialakult
idegrendszeri mintázatokat használta föl arra, hogy hasonló
bonyolultságú, gondolkodó gépeket alkosson, melyek
alkalmasak voltak rá, hogy áramkörökkel és mikrocsipekkel
helyettesítsék az idegpályákat, s ezekbe sűrítsék a szerves
evolúciót.
A bionikai laboratóriumban pedig ez a jóindulatú despota az
elsődleges hangsúlyt az emberi test kutatására helyezte. A
gépekkel ellentétben ugyanis az emberi szervezet sokmilliárd
sejtje nem mindig ugyanazokat az elérési utakat használta, néha
egészen furcsa és szokatlan megoldásokkal állva elő. Példának
okáért az idegsejtek közt kialakuló neuronhálózat variabilitása
olyan számítási feladat elé állította a tudósokat, melyhez
matematikusok ezreinek több életen át tartó munkájára lett
volna szükség.
Az emberi agy feltérképezése még mindig szinte lehetetlen
feladatnak tűnt – de csak az emberek számára. A kibernetikai
labor nagy teljesítményű számítógépeinek azonban mindez
gyerekjáték volt. Olyan szimbiózis alakult hát ki itt ember és
gép, élő és élettelen között, mely lehetővé tette, hogy az
elektronikus agyak – emberi segédlettel és felügyelet mellett –
villámgyors detektívekként térképezzék fel a majdnem végtelen
számú idegpályát. Mi több, Killian és munkatársai számára is ez
tette lehetővé, hogy olyan mesterséges végtagokat hozzanak
létre, melyek nem csupán funkciójukban, de felépítésükben is
szinte megszólalásig képesek voltak leutánozni az emberi
testrészeket.
És itt jött be a képbe a bionika.
Ez volt az a szakterület, ami Rudy Wells számára sem volt
teljesen ismeretlen. Maga is évekig dolgozott rehabilitációs
programokban, s bár az orvosok már évtizedek óta próbálták
meghatározni, mivel is foglalkozik a bionika, a légierő ezt
elintézte annyival, hogy „olyan rendszerek tudománya, mely az
élő szervezetek működési elveit használja vagy másolja”. A
bionikus kar így egy olyan mesterséges végtag lett, mely a
szerves eredetihez hasonló elven működött. A kezdeti
időszakban azonban, mikor a lehető legvadabb kísérleteket
hajtották végre – például bogarak feromonjait és idegrendszerét
próbálták jelzőrendszerré alakítani a vadászgépek számára –,
úgy érezték, hogy az elektronika és biológia határterülete
végtelen lehetőségeket rejt.
Maga a kifejezés – bionika – azonban még mindig csak
limitáltan volt értelmezhető. Eredetileg Jack E. Steele őrnagytól
származott, aki az ohiói Repüléstechnikai
Kutatólaboratóriumban dolgozott kísérleti pszichiáterként. Dr.
Steele igazi polihisztornak számított, s egyszerre volt
elektromérnök, orvosdoktor, pilóta, katonai sebész és
pszichiáter. A bionika szót is ő alkotta meg a görög biosz, mint
élet, és a technika szó összevonásával.
Steele azt magyarázta munkatársainak, hogy a bionika
tudományos célja a minél specifikusabb biológiai ismeretek
megszerzése, melyeket aztán számítógépek segítségével
matematikai terminusokká lehet átalakítani. Ezekkel aztán már a
mérnökök is elboldogulnak, s képesek lesznek megalkotni azt,
amit az orvosok megálmodnak.
Abban az időszakban, amikor Rudy Wells is részese lett
ezeknek a kutatásoknak, a bionika tűnt annak az új, forradalmi
lépcsőfoknak, melynek segítségével az emberiség egy magasabb
tudományos dimenzióba léphet.
A bionikai tanulmányok megjelenéséig a biológia elsősorban
leíró tudomány volt, mely az élő szervezetek osztályozásával
foglalkozott, azonban hamarosan analitikus tudománnyá vált.
Olyan határterületté, mely a biológiát a kémiával és a fizikával
kombinálta.
És most, ennyi évtized után ő, az orvos, sebész, pszichológus
és bionikai szakember végre szemtanúja lehet, mire is képes
valójában ez az új, forradalmi tudományág! A kísérlet fókuszában
Steve állt, aki egyszerre lesz a bionika elszenvedője és
haszonélvezője.
Wells doktor pedig a felelősség, valamint a fizikai és
pszichológiai teher hordozója, a pajzs, mely megpróbálja
megvédeni Austint a rá váró új lét minden agóniájától.
Ha sikerrel járnak, ezrek és milliók számára nyitnak meg új
távlatokat. Oscar Goldman egy olyan ügynökség megbízásából
kereste fel őket, mely alapjában véve nemzetközi szinten űzte a
megtévesztés és megfélemlítés művészetét. Ki tudja, hogy egy
ilyen szervezet érdeklődése mit jelenthet valójában Steve Austin
– és a csodában reménykedő megcsonkított és amputált ezrek és
milliók – számára?
Reméljük, hogy csakis jót – gondolta Wells. – Máskülönben Isten
irgalmazzon nekünk! Különösen Steve Austinnak.
Hetedik fejezet

– Nem akarom, hogy bent legyen, amikor erre sor kerül –

mondta Wells, s közben a nő reakcióját leste. – Megértette, Miss
Manners?
– Értettem, doktor úr.
– Akkor jó.
Wells egészen biztos akart lenni benne, hogy a nő valóban
megértette.
Jean Manners diplomás ápolónő volt. Mikor megérkeztek
Coloradóba, Killian személyesen kísérte be a nagynyomású
kamrába, azzal a felkiáltással, hogy ő a legjobb a szakmájában.
Ennél több magyarázatot azonban nem adott.
– Ön mellé osztom be, és ha bármire szüksége lenne, Rudy…
Úgy tűnt, hogy ezzel a maga részéről lezártnak tekinti a
dolgot.
Csakhogy nem Killian lesz bent, mikor Steve-et kihozzák a
kómából, hanem ő, és ez egyre jobban feszítette Wellst. Szeretett
volna mihamarabb túllenni rajta.
Ismét a nőre sandított. Magas, vékony, lelapított,
szalmaszínű hajjal és világos, szeplős bőrrel. Ez persze csak az
első benyomás, de úgy volt vele, olyasvalakit, akivel nem
adódott lehetősége korábban együtt dolgozni, nem fog Steve
Austin közelébe engedni egy ilyen kritikus pillanatban.
Még akkor sem, ha Killiant megüti a guta!
Azóta azonban többször is beszélt a nővel, és Wells
kifejezetten pozitívnak találta a munkához való hozzáállását.
Jean Manners Steve kórtörténetét és a baleset legapróbb részletét
is töviről-hegyire ismerte.
– Az ezredes körül egy egész team lesz, úgyhogy szeretném,
ha most hazamenne, és kipihenné magát – mondta Wells. – Önre
este tizenegy körül lesz szükségem, amikor …felébresztjük Steve
Austint. Szeretném, ha mellettem lenne az előkészítő fázis során.
Egyelőre még nem tudjuk, mennyi ideig kell fönntartani ezeket a
mesterséges körülményeket a nagynyomású kamrában, és lehet,
hogy maga a folyamat nagyon hosszú lesz. Szóval azt akarom,
hogy a szomszédos helyiségben várjon, és rádión keresztül
kísérje figyelemmel a folyamatot! Mindazonáltal nem szeretném,
ha ott lenne mellettem, mikor Steve magához tér. Önt nem
ismeri, és egy ilyen helyzetben bármilyen ismeretlen arc újabb
sokkhatásként érheti. Ugye megérti?
Fontos volt a számára, hogy a nő megértse.

Este tizenegyre már elkészültek az előzetes vizsgálatokkal,

melyek legalább annyira fontosak voltak Wells, mint Austin
szempontjából. A doktornak kellett ez az idő, hogy lélekben
fölkészüljön az elkövetkezendőkre, és csak mint orvos és
pszichológus, nem pedig mint barát legyen jelen.
Mivel egy kómából öntudatra ébredő ember első reakciói
elég kiszámíthatatlanok, Wells és az ápolónő hevederekkel
rögzítették Steve testét az ágyhoz. Aztán jött a fények beállítása.
Egyértelmű volt, hogy nem világíthatnak a szemébe, és még a
minimális fényerő esetén is szerencsésebb, ha oldalról kapja.
Akkor az első, amit megpillant, orvosának arca lesz, és ez talán
megnyugtatóan hat majd rá.
A művelet megkezdése előtt Wells utasította az ápolónőt,
hogy készítse elő a szükséges gyógyszereket. És némi nyugtatót
– a biztonság kedvéért.
 Édes istenem! Most egy jó löket nyugtató rám is rám férne!
Úgy tűnt, ezt Jean Manners is észrevette, de udvariasan csak
annyit kérdezett, hogy hozhat-e neki valamit.
– Nem, köszönöm – legyintett az orvos. – Nos, Miss
Manners, azt hiszem, itt az idő.
Azzal leállították az infúziót, s miközben az utolsó cseppek is
lefolytak, Wells a páciens arcát tanulmányozta. Végül bólintott,
az ápolónő pedig bekötött egy palack pajzsmirigyhormont.
Az majd semlegesíti az eddig használt nyugtatókat, és
előcsalogatja Steve-et az öntudatlanságból.
Aztán vártak. Eltelt tíz perc, tizenöt… húsz.
Wells, hogy elüsse valamivel az időt, próbálta elképzelni,
milyen lehet, mikor valaki magához tér a kómából. Vajon mire
emlékezhet Steve a balesetből? A földet érés pillanatára
valószínűleg igen, de a lángokra remélhetőleg már nem.
Először talán nem is a test, hanem az agy tér magához, és
már félálomban is megpróbál majd összefüggéseket keresni.
Aztán a következő félóra során az első zavaros gondolatokat már
jóval koherensebbek követik majd. Az állapotáról pedig majd
csak ezek után lehet beszélni, lassan, fokozatosan adagolva a
tényeket.
Wells feszülten figyelte Steve arcát, az öntudat legelső jeleit
kutatva. Igen… mintha valóban megrándult volna egy izom.
Odabiccentett az ápolónőnek, aki máris átsietett a szomszédos
helyiségbe. Aztán ahogy visszafordult, azt látta, hogy Steve
szeme megmozdul.
Rudy Wells azonnal előrehajolt és megmarkolta barátja ép
karját.
Austin szeme lassan kinyílt, de egyelőre képtelen volt
fókuszálni. Az orvos balra csúszott a székével, hogy közelebb
legyen a páciens ép, jobb füléhez.
 – Steve!
Egyelőre ennyi is elég lesz. És bármennyire is szeretett volna
vele beszélni, ezt Steve törött állkapcsa és szétroncsolódott fogai
miatt kénytelenek lesznek rövidre fogni.
– Steve… én vagyok az! Wells doki.
Austin ismét lehunyta a szemét, s az arca fájdalmasan
megvonaglott.
A fájdalom az jó. Ami fáj, az él is.
Austin ismét kinyitotta a szemét.
– Én vagyok az, Steve! Wells doktor!
Austin ujjai egy pillanatra megszorultak a kézfején.
– Figyelj rám, Steve! Kórházban vagy. Ez itt egy kórház. Ne
nagyon próbálj mozogni! Egy ágyhoz vagy szíjazva, és…
– Uhh…
– Csak nyugalom! A beszéd egyelőre nem fog menni.
Felismersz, Steve? Elég, ha bólintasz. Csak lassan… elég, ha
bólintasz.
Austin becsukta a szemét, Wells pedig lélegzet-visszafojtva
várt.
Végül a fej lassan megmozdult, bár a szemét továbbra is
csukva tartotta. És Wells azt is érezte, ahogy az ujjak újra meg
újra megszorulnak a kézfején.
– Figyelj rám, Steve! Ki tudod nyitni a szemed? Ha igen,
próbálj meg rám nézni!
Ahogy Austin ismét rápillantott, a tekintete sokkal
tisztábbnak és fókuszáltabbnak tűnt.
– Látod, megy ez! Most már jobban érted, amit mondok?
– É… én…
– Csak lassan, nem kapkodunk! Már az is nagy szó, hogy
hallasz, és tudsz válaszolni. Nagy levegő! Úgy! Még egyszer
nagy levegő!
 A pajzsmirigyhormonok lassan kezdtek fölszívódni, s a
Wellsre szegeződő tekintet már nem csupán tiszta volt, de
kíváncsi és kutató is. Wells látta, ahogy Austin lassan
körbejáratja a nyelvét a szájában, s próbálja kitapogatni a
foghíjakat.
– Az állkapcsodat muszáj volt összedrótozni, mert eltört.
Ettől még fogsz tudni beszélni, de csak lassan, óvatosan. Érted,
amit mondok, Steve?
– Ige… igen.
– Nagyszerű! Egyelőre csak a jobb karodat próbáld
mozdítani! Csak a jobb karodat és a fejedet… és csak nagyon
lassan! Egy darabig nem voltál velünk, de most már megint itt
vagy. És el kell mondjam… Igen? Várj, közelebb hajolok! Csak
lassan!
– Hol vagyok, doki? – suttogta Austin.
– Egy coloradói kórházban, Steve.
– Colorado? – nyögte ki nagy nehezen a pilóta.
– Így van. Áthoztunk a bázisról.
– Miért… Colorado?
– Az itteni létesítmény kiválóan felszerelt – mondta Wells,
majd nagy levegőt vett.
Ideje elkezdeni lassú cseppekben adagolni az igazságot. Ha
túl sokáig vár vele, az legalább olyan rossz, mintha egyszerre
zúdítaná rá. Steve okos ember, már részinformációkból is elkezdi
levonni a maga következtetéseit.
– Az Edwardson nem volt meg a szükséges felszerelés.
Austin szeme nagyra nyílt, s a szavakkal mind gyorsabban,
mind kisebb erőfeszítés árán boldogult.
– Mennyire rossz a helyzet, doki? – szorította meg Wells
kezét.
– Rossz.
 – Részleteket! – nézett rá dacosan a pilóta.
– Mire emlékszel tulajdonképpen, Steve?
– Én… igen… azt hiszem, emlékszem… leszálltam – próbálta
homlokráncolva, erőlködve visszaidézni Austin.
– Így van. Csakhogy épp, mikor leszálltál volna, felborított a
keresztszél. A futóműveknek annyi volt, te pedig…
– Igen… most már emlékszem. – Austin tekintete egy
pillanatra kiüresedett, ahogy gondolatban próbált visszatérni a
balesethez. – Felborult a gép. Az orra fönt az égben… aztán
megpördült… emlékszem. Semmit sem tehettem ellene…
– Szárnyak nélkül senki sem tehetett volna semmit, Steve.
– Igen… semmit. És emlékszem, amikor… becsapódott. Mi a
helyzet a géppel?
– Le se tagadhatnád, hogy berepülőpilóta vagy, Steve Austin.
De tartok tőle, hogy totálkárosra törted.
Steve közben elengedte az orvos kezét, aztán lassan az arca
elé emelte, összezárta és szétnyitotta az ujjait, mintha csak azt
próbálgatta volna, mire képes fizikailag.
– Elég jónak tűnik – motyogta, minden szóért megküzdve az
összedrótozott állkapcsával. – Csak… azt nem értem… a másik
karomat… miért nem tudom mozgatni.
– Mert le van szíjazva.
– A lábamat sem tudom mozgatni, doki.
– Tudom, Steve.
– Tudod?
– Igen.
– De ugye… rendben vannak?
Wells lassan megcsóválta a fejét, és megszorította Steve
kezét.
– Mondd már, doki! – komorodott el Austin. – Mi van a
kezemmel meg a lábammal?!
 – Mindkét lábad szétroncsolódott, Steve.
– Szétroncsolódott? – A pilóta űzött vadra hasonlított, s
ahogy fokozatosan tértek vissza az emlékei, a pupillája egyre
nagyobbra és nagyobbra tágult.
Ő maga is számos repülőt látott már lezuhanni, tudta, mi
történik ilyenkor a roncsban rekedt pilótával.
– De ugye… fogok tudni járni, doki?
– Sajnálom, Steve. Mindkét lábadat amputálnunk kellett.
Austin olyan erővel szorította meg az orvos kezét, hogy
Wells legszívesebben máris az ágy mellé tett, nyugtatóval teli
fecskendőért nyúlt volna. A pilóta kétségbeesetten próbált
szabadulni, és a szíjakat rángatta. Aztán, mintha beletörődött
volna a megváltoztathatatlanba, visszahanyatlott.
– Mi a fenének kellett megoperálni? – kérdezte végül halk,
rekedt hangon. – Miért nem hagytatok meghalni?
Wells nem felelt. Tudta, hogy Austin elég erős karakter,
gyorsan összeszedi majd magát.
– A karom… ugye az sincs leszíjazva? – feszült neki ismét a
hevedereknek a pilóta. – Hol a fenében van a karom?!
– Az is szétroncsolódott a becsapódáskor. Mire sikerült
kiszabadítanunk, a karod már menthetetlen volt.
– Mindkét lábam… és az egyik karom…
– Igen – bólintott Wells. – Mindkét lábad és az egyik karod.
– És… ez ugye még nem minden? – remegett meg Austin
hangja.
– Nem.
– Ne szórakozz már velem, te rohadék! Ha belekezdtél,
mondd is végig!
– A bal szemedre megvakultál, Steve – kezdte sorolni Wells
gépiesen. – Egy fémdarab, ugyanaz, ami lemetélte a karodat, a
szemeddel együtt a látóideget is tönkretette.
 Aztán csak mondta és mondta: belső sérülések, törött
bordák, a szilánkosra tört medencecsont, az aorta sérülései, a
többszörös agyrázkódás, a szétroncsolt fogak, a több helyen is
repedt és tört állkapocs.
– Szóval egy kripli vagyok – suttogta Austin. – Egy kripli,
akinek összesen egy végtagja maradt. És ti mégis
visszakínoztatok az életbe.
– Egy speciális kórházba hoztunk. Te is hallottál már a
bionikai laboratóriumról – szorította meg a pilóta kezét Wells. –
A fenébe is, Steve, ígérem, hogy újra fogsz járni, jobban, mint
fénykorodban! És itt most nem mankókról meg műlábakról
beszélek. Ez valami teljesen új. Ismét járni fogsz, és futni, és
repülni, ugyanúgy, vagy talán még jobban is, mint korábban!
Majd meglátod, hogy…
– Hagyj engem békén!
Wells erre azért számított, és tudta, hogy Austinnak ki kell
adnia magából a dühét. Minél hamarabb, annál jobb.
– És ne is gyere vissza, doki!
Az orvosnak azonban esze ágában sem volt elmenni,
bőséggel akadt még teendője. Pillantása megint a nyugtatóval
teli fecskendőre vándorolt, de úgy érezte, ez még mindig túl
drasztikus lépés lenne. Pedig lehet, hogy sor kerül majd rá, mert
Steve csak akkor fogja hagyni, hogy megtegyék, amit kell, ha
agyonütik – vagy leszedálják.
– Promazin! – mondta hangosan, tudván, hogy Jean Manners
minden szavát tisztán hallja a szomszédban.
A nő már jött is, de bármilyen csöndben mozgott, Steve
meghallotta.
– Kifelé! – üvöltötte magából kikelve, holtsápadtan. –
Takarodjatok kifelé!
– Gyorsan! – fogta le a pilóta karját Wells.
 A nő olyan gyorsan és pontosan dolgozott, ahogy azt Wells
remélte és elvárta tőle: egy pillanat alatt bekötötte a promazint, s
ketten együttes erővel addig szorították le Austin karját, míg a
nyugtató nem kezdett hatni.
– Elaludt, dr. Wells – bólintott a nő, az orvos azonban olyan
elcsigázott volt, hogy egy darabig válaszolni sem tudott.
– Ki most az ügyeletes, Miss Manners? – kérdezte végül
rekedten.
– Horowitz és Baker doktor.
– Kérem, szóljon nekik, hogy azonnal jöjjenek ide!
Ahogy az ápolónő kisietett, Wells visszaroskadt a székébe.
Tudta, olyan játszmába kezdett, amit most már muszáj lesz
befejezzen, akár tetszik, akár nem. Amíg Steve öntudatlan, addig
kell elkezdjék újjáépíteni a testét. A végtelenségig ugyanis nem
tarthatják mesterséges kómában, és mikor legközelebb magához
tér, félő, hogy a kilátástalanságtól olyan mélyre zárkózik
önmagába, ahol már sohasem fogják elérni.
Táplálni is mesterségesen kell majd, mert biztosra vette,
hogy ezek után Steve önszántából egy falatot sem eszik. Pedig a
műtétek szempontjából életbevágóan fontos lesz, hogy kellő
mennyiségű proteint juttassanak a szervezetébe az izmok újbóli
felépítéséhez és megerősítéséhez. Ezt mindenképp valamilyen
folyékony táplálékkiegészítő formájában lesznek kénytelenek
megoldani, hogy minimális szinten tartsák a bélműködést. Sőt,
ha tehette volna, még a katéter használatát is elkerüli –
semmilyen eszközt nem akart Austin keze ügyében tartani, amit
maga ellen fordíthat –, de erre nem kínálkozott jobb megoldás.
Horowitz és Baker perceken belül ott voltak, és Wells gyors
konzílium során tárgyalta meg velük a következő órák teendőit.
Abban állapodtak meg, hogy dr. Killiannel majd másnap reggel
beszélnek. Addig gond nélkül mélyalvásban fogják tudni tartani
Austint.
A pilóta mintha csak érezte volna, hogy róla beszélnek, még
így, félig öntudatlanul is dobott magán egyet… aztán
elcsöndesedett. A nagy adag promazin egy időre megoldja a
gondjukat.
Wells megpróbált lefeküdni aludni, de az álom rendre
elkerülte. Végül az íróasztala mellé telepedett, és elkezdte
áttanulmányozni a rekonstrukciós műtétek ütemtervét.
Igen, Steve elég erős, túl fogja élni őket.

Végül is annyira erős volt, hogy majdnem ez lett a veszte.

Nem sokkal hajnali négy előtt Horowitz jött lélekszakadva.
Mint kiderült, Jean Manners műszakja háromkor ért véget, a két
orvos pedig – az átkozott bolondok! – felügyelet nélkül hagyta
Austint. Igaz, csupán néhány percre, de ez is majdnem
végzetesnek bizonyult.
Wells hosszú karrierje során talán ha háromszor ugrott össze
szakmabelivel, de most egész hosszan és cifrán káromkodott, és
meg sem próbálta visszafogni magát.
Steve Austin, miután a nyugtató elkezdett kiürülni a
szervezetéből, és mielőtt az elektródák segítségével ismét
visszaküldhették volna a mélyálomba – az egész valóban alig
néhány perc volt –, az egyetlen megmaradt végtagja
segítségével, emberfölötti erőfeszítéssel, de kiszabadította magát.
Lefordult az asztalról, s bár valóban alig-alig volt öntudatán,
megpróbált elkúszni a legközelebbi orvosságos szekrényig. Ha
annak be tudja törni az üvegezett ajtaját, máris fegyver van a
kezében, amit önmaga ellen fordíthat…
 Wells ezek után úgy döntött, a pilótát soha többé nem
hagyhatják magára, bármennyire is szánják, és bármennyire is
szabadulna a létezés nyűgétől.
Mert a szavát adta, hogy Steve Austin élni fog.
Bármi áron.
Nyolcadik fejezet

Steve sokáig nem úgy gondolt rá, mint egy személyre. Illetve
néha mégis, de ezek igen ritka és igen fájdalmas pillanatok
voltak. A nő hatékony, gyors és precíz munkaerőnek bizonyult,
olyan ápolónőnek, aki mind a betegek, mind a kollégák számára
áldás. Mint később kiderült, Jean Mannerst az acélos idegei és az
évek keserű tapasztalatai tették ilyenné.
A szeme éles volt, a keze biztos, a mosolya pedig
lefegyverző. Egy olyan nőt, akinek efféle mosolya van,
egyszerűen nem lehetett nem egyéniségnek tekinteni. Az egész
komplexumban ritka okosnak tartották, ráadásul annyi megértés
és empátia szorult bele, amivel mindenkit sikerült megnyernie.
Mindenkit – kivéve Steve Austint.
Az ápolónő eleinte gondosan ügyelt rá, hogy kerüljön
mindenféle kontaktust, és egyébként is meddő próbálkozás lett
volna egy javarészt öntudatlan beteggel megkísérelni
összebarátkozni.
Az után az első, majdnem tragédiába torkolló eset után,
mikor Austinnak kis híján sikerült megölnie magát, Jane
igyekezett a lehető legszemélytelenebbé válni, és szinte
észrevétlenül tevékenykedett körülötte. A jelenléte és a funkciója
nagyon fontos volt Steve számára, az emberi mivolta azonban a
legkevésbé sem.
Rudy Wells úgy döntött, szerencsésebb lesz, ha csupán egy
nővért oszt be Steve mellé, aki idővel majd talán jobban
hozzászokik egyetlen ápolónő, mint egy egész csapat
jelenlétéhez. Hiszen nem volt szükség a fizikai és lelki sokk után
még egy szociálisra is.

Dr. Wells rendel

Időt akart neki adni, hogy lassan, fokozatosan

akklimatizálódhasson az emberi léthez.
Úgyhogy Jean Manners csupán mint funkció volt jelen, nem
mint személy. S ha Steve nagy ritkán mégis elfogadta a
segítségét, azt sem az emberi kapcsolatok iránti sóvárgás miatt
tette, csupán a pillanatnyi szükség kényszerítette rá.
Azonban az idő múltával, ahogy a két, elektródákkal és
nyugtatókkal előidézett alvási periódus közt újabb és újabb
műtétekre kellett felkészüljön lélekben, lassacskán Austin is
kénytelen volt szembenézni vele, hogy mivé is vált. Ami sokkal
riasztóbbnak bizonyult, mint az ápolónő bármiféle reakciója.
Mert ő látta és tudta, hogy milyen volt és milyen lett, a nő
azonban sosem találkozott vele a baleset előtt.
 A műtétekkel nem tudott mit kezdeni. Nem volt abban a
helyzetben, hogy tiltakozhasson ellenük, de ahogy lassan,
fokozatosan kezdte visszanyerni az erejét, mind Jean, mind dr.
Wells egyre jobban tartott tőle, hogy az első adandó alkalommal
ismét megpróbálkozik az öngyilkossággal.
Múltak a hónapok, és az ápolónő élete egyre inkább Steve
Austinról szólt, s csak akkor volt egy kis ideje önmagára, mikor a
férfi ismét mesterségesen előidézett mélyálomba merült.
Azonban ezektől a rövid időszakoktól eltekintve a világ Jean
Manners számára csupán egy olyan, falakból és folyosókból álló
labirintusként jelent meg, mely Austin ezredes köré
szerveződött.
Végül a férfi volt az, aki áttörte a távolságtartó közöny falát,
és megtette az első lépést. Apró, ám annál fontosabb jel volt ez,
az első, mely azt mutatta, hogy az ezredes talán mégiscsak vissza
akar térni az élők közé. Olyan momentum, mely Steve számára
nem is lehetett volna személyesebb, az ápolónőnek pedig
személytelenebb.
– Hagyjon engem békén! Majd megcsinálom egyedül!
Austin szavai váratlanul érték az ápolónőt, s a kezét
továbbra is a férfi lágyékán tartotta.
Végül meglepetten nézett föl.
Az ezredes eddig még sohasem szólt hozzá, sőt még csak egy
„Jó reggelt!”-et sem kapott tőle az elmúlt négy hónap során.
Pedig minden alkalommal, mikor kitolták a műtőből, Jean volt
az, aki gondoskodott róla.
Persze négyhónapnyi használat után a katéter lassan
kikezdte Austin szervezetét, érthető volt hát, ha ennyire
érzékenyen reagált, amikor a nő megpróbálta eltávolítani az
eszközt.
– Hagyja a francba! – mordult rá a férfi.
 – Ahogy akarja, ezredes úr – vonta meg a vállát a nő.
– És innentől kezdve az ilyesmit én csinálom! Elég idős
vagyok, hogy egyedül is kitaláljak a mosdóba!
– Ha mondhatok ilyet, ezredes úr – a nő hangja továbbra is
hűvös volt és nyugodt –, az elmúlt hónapokban sokszor jól jött a
segítségem.
– Szóval maga az! – hanyatlott vissza a párnára férfi. – Aki
mindig itt van a közelemben.
– Igen.
– Egyedül maga?
– Dr. Wells egyedül engem osztott be ön mellé – bólintott a
nő.
És Austin bármennyire is próbálta megőrizni a higgadtság
látszatát, Jean, aki az elmúlt hónapok során alaposan megismerte
a reakcióit, látta rajta, hogy micsoda változás zajlik a férfiban.
Mintha elfordítottak volna benne egy kulcsot, a motor ismét jár, és
ő ismét élni akar…
– Valahogy már nem is olyan rossz – jegyezte meg a férfi.
– Ezt nem értem, uram.
– Soha többé ne hívjon így! Az már a múlt.
– Szólítsam ezredesnek?
– Van nevem, használja azt!
– Örömmel. Vezeték- vagy keresztnevet használjak?
Austin úgy mérte végig, mintha most látná először, és ez
valahol igaz is volt. A könyökére támaszkodva próbálta
felnyomni magát, de nem boldogult. Egy pillanatra lehunyta a
szemét, és fáradtan fölsóhajtott.
– Meg sem próbált segíteni…
– Nem kérte, hogy segítsek – mondta a nő csöndesen. –
Gondolom, nem is akarta.
 – Igen, azt hiszem, igaza van – bólintott Steve. – Tényleg
ennyire ügyetlen vagyok?
– Nem, Mr…
– A Steve tökéletesen megteszi. Önt hogy hívják?
– Jean. Jean Manners.
– Megfelel, ha Jeannek szólítom?
– Tökéletesen.
– Szóval akkor ez azt jelenti, hogy az elmúlt hónapokban ön
gondoskodott rólam?
– Igen.
A nő szívesen elmondta volna, hogy nővérként ez a
kötelessége, de úgy volt vele, minek hangsúlyozzon valamit,
amivel nyilván a férfi is tisztában van.
– Gyengébb vagyok, mint gondoltam – suttogta Austin. –
Kába vagyok… szédülök…
– Kérem, dőljön hátra! – A nő máris ott állt az ágya mellett,
és próbálta finoman visszanyomni a párnára. – Elmúlik, ha
pihen egy keveset.
– Köszönöm – harapta be az alsó ajkát Austin, s zord arccal
meredt a mennyezetre.
Jean Manners immáron sokadjára kellett, hogy megállapítsa,
az orvosok igazi csodát műveltek az ezredes állkapcsával. Csak
egész közelről látszottak a halvány, fehér hegek ott, ahol vágni
és szegecselni kellett, s egy hónappal ezelőtt, mikor már kezdett
fontossá válni, hogy Steve ismét szilárd táplálékhoz jusson, dr.
Wells szájsebészeket hívott.
A műfogsor olyan kiválóan sikerült, hogy nyoma sem
maradt a baleset utáni állapotnak. Killian, mint mindig, most is
ragaszkodott a minél magasabb szintű kivitelezéshez.
 Időközben az ezredes haja is elkezdett visszanőni, így az
arcán a legfeltűnőbb változást a bal szemét takaró fekete kötés
jelentette.
A hegek itt-ott még ugyan látszottak, de néhány hónap
múlva már szinte nyomuk sem lesz, és akkor…
– Állítható az ágytámla?
– Nem, de ha szeretné, keríthetünk önnek egy olyan ágyat,
amin igen.
– Az… jó lenne.
– Vizet? – kínált oda Austinnak egy palackot szívószállal.
– Ezt az izét vegye ki belőle! – morogta a férfi, aztán
fogcsikorgatva, félig ülő, félig fekvő pozícióba kínozta magát.
Lehunyt szemmel, lassan ivott, minden kortyot kiélvezve,
mintha hónapok óta nem kóstolt volna vizet. Aztán nagyot
sóhajtott, és visszaadta Jeannek a kiürült palackot.
– Mi a helyzet az étellel?
– Mivel ön az esetek túlnyomó részében nem hajlandó enni –
magyarázta a nő –, intravénásan és gyomorszondán keresztül
szoktuk etetni.
– Ön szokott mosdatni?
– Igen.
– Szép! – mosolyodott el a férfi szárazon. – Közelebb áll az
emberhez, mint a saját felesége!
– Ez a szakma már csak ilyen.
– Tudja, mit? Alig hiszem el, de éhes vagyok!
– Mit szeretne enni? – csillant föl a nő szeme.
– Tudom, hogy őrültségnek tűnik, de ölni tudnék egy jó
sztékért. És narancslevet akarok inni! Friss narancslevet! Úgy
érzem, hogy több litert meg tudnék inni!
– Elhiszem – bólintott Jean. – Végül is elég régen ivott
utoljára.
 – Mégis… milyen régen? – fagyott a férfi arcára a mosoly.
– Négy hónappal ezelőtt.
– Négy hónap?!
Az ápolónő válasz helyett inkább időt hagyott neki, hogy a
hallottakat eméssze.
– Akkor hadd kérdezzek valami mást – mondta végül
Austin, akin látszott, milyen erőfeszítésébe kerül másra
összpontosítani. – Ez az ágy… tényleg megoldható, hogy
fölhajtsam a háttámlát?
– Van olyan ágyunk, amibe motor van építve, és egy
gombnyomással mozgatható a fejrész – magyarázta az ápolónő,
majd alig észrevehetőn a takaró felé bólintott, ahol Austin
lábainak kellett volna lennie. – Azt hiszem, felesleges szépíteni a
dolgot…
– Ugyan minek szépítsük? Amputálták mindkettőt, nem
igaz?! De ha már sem állni, sem járni, sem a többi mozgásra
rásegíteni nem tudok a lábammal, akkor szükségem lesz egy fej
fölött kihúzott kötélre. Egy kézzel nem lesz könnyű
megoldanom, de valahogy közlekednem kell! – mozgatta meg az
ujjait, aztán ingerülten a bal vállcsonkjára csapott. – Ha már ez a
vacak semmire sem jó!
Egy darabig üres tekintettel bámult maga elé, aztán ismét a
nőre pillantott.
– Tudna szerezni nekem egy rajztáblát meg pár ceruzát?
– Valószínűleg tudnék, de szerintem inkább pihennie
kellene.
– Négy istenverte hónapig halott voltam! – bődült el Austin.
– Szóval most, hogy ismét élek, az ég szerelmére, ne akarjon
helyettem harcolni, hanem szerezze meg, amit kértem… vagy
menjen a fenébe, és hagyjon engem békén!
 – Rendben, megszerzem – bólintott a nő. – Amint kerítek
valakit, aki addig vigyáz önre helyettem.
– Hogy érti azt, hogy vigyáz rám?
– Szó szerint. Az az utasításunk, hogy nem hagyhatjuk
magára. Majd szólok Miss Norrisnak. Kathy Norris. Ő is
ápolónő, de az ön balesetével kapcsolatos labormunkákból is
kivette a részét, mint technikus.
– Vigyázni rám? – visszhangozta a férfi hitetlenkedve. – Azt
hiszik, el akarok szökni?
– Nem, de mondtam már, hogy utasítottak rá bennünket.
– Kicsoda?
– Dr. Wells.
– Dr… – Austin arcára őszinte döbbenet ült ki. – De miért
akarná, hogy…?
– Kívánja, hogy teljesen őszinte legyek önnel? – kérdezte
Jean.
– Igen – bólintott a férfi, aztán visszafeküdt, és kifejezéstelen
tekintettel bámulta a plafont.
– Azóta kell önre napi huszonnégy órában vigyázni, mióta
egyszer megpróbálta megölni magát.
– Én semmi ilyet nem csináltam! – tiltakozott Austin
erőtlenül.
A nő azonban csak hallgatott, s mikor a csönd már
elviselhetetlenül sűrűnek tűnt, végül ismét Steve szólalt meg:
– Tegye, amit tennie kell!
Jean úgy érezte, hogy ismét elvesztette a férfit.
Kathy Norris pár percen belül ott volt, de addigra Austin
ismét elaludt.
– Nagyon vigyázz rá! – mondta Jean. – Egy pillanatra se
téveszd szem elől!
Rudy Wells a nővérpihenőben talált rá.
 – Egyszer csak megszólított – mondta a nő hitetlenkedve. –
Csak így. Hónapokig egyszer sem szólt hozzám, mintha ki lett
volna kapcsolva az agya, most meg veszekedni és parancsolgatni
kezdett. Félre ne értsen, nem akarok panaszkodni, de ez egy
kicsit gyors volt. Hónapokon keresztül olyan, mint egy élőhalott,
most pedig, mint a csúcsra járatott motor. Követelőzik,
parancsolgat, és máris azt tervezi, hogyan tegye élhetőbbé az
életét. Olyan hihetetlen, hogy az az ember, aki tegnap még alig
volt több egy darab magatehetetlen húsnál, most rajztáblát
követel, hogy mindenféle terveket készíthessen!
Wells majdnem négy órát szánt rá, hogy töviről-hegyire
kikérdezze az ápolónőt mindarról, amit az Austinnal folytatott
beszélgetése során tapasztalt. Úgy ítélte, ez a rengeteg energia és
nagy elán jó jel, mert azt sugallta, hogy Steve alkalmazkodni fog
a megváltozott életminőségéhez. Wells azonban azzal is
tisztában volt, hogy az ingamozgás mindig kétirányú, és előbb-
utóbb jön majd egy negatív fázis is, morózus bezárkózással, az
ép testű emberek iránti gyűlölettel, és olyan pusztító
megmozdulásokkal, melyek akár önveszélyesek is lehetnek.
Épp ezért volt olyan fontos, hogy mihamarabb
megkezdhessék a projekt következő fázisát. Mindennap le kell
üljön Austinnal beszélgetni. Át kell rágja vele az elmúlt hónapok
valamennyi eseményét, és meg kell értesse vele, az orvosi
csodák, melyek eddig is életben tartották, még nem értek véget.
Ez volt a projekt kulcsa. Azt kell kihasználja, hogy Steve
most jókedvű és bizakodó. Mert úgy kell látnia, hogy a rá váró
további műtétek mindig csak jobbá és könnyebbé teszik majd az
életét. Persze ha tudná, hogy ez mennyi fájdalommal és
szenvedéssel jár, ha tudná, hogy mennyi megpróbáltatás vár
még rá, és főleg, ha ezt egy negatív periódusában közölné vele…
nos, lehet, hogy akkor nem bizonyulna olyan együttműködőnek.
 Most minden azon múlt, Steve hogyan fogadja a rá váró
kihívásokat. Ha sikerrel veszi az akadályokat, olyan emberré
válhat, akihez fogható eddig még nem élt ezen a bolygón.
Ha viszont nem…
– Ön látta, hogy miket rajzol? – kérdezte Jean Mannerst.
– Én nem vagyok mérnök, de úgy gondolom, valamiféle
keretet – vonta meg a vállát az ápolónő.
Aztán mikor a katéteres incidens is szóba került, Wells nem
tudta megállni, hogy megkérdezze, nem volt-e ennek valamiféle
szexuális felhangja.
– Semmi ilyet nem tapasztaltam – nézett rá az ápolónő
megütközve.
– Tudja, Jean, maga közelebb áll hozzá, mint egy feleség.
– Ő is majdnem szó szerint ugyanezt mondta.
– Azt tudnia kell, hogy Steve most gyakorlatilag impotens –
magyarázta Wells. – Ez nem fizikai, hanem pszichés eredetű
dolog. Ő elsősorban pilótának tekintette magát, ezen keresztül
élte meg férfiúi mivoltát. Kéz és láb nélkül viszont nem lehet
pilóta. És lehet, hogy most tele van tervekkel, és úgy tűnik,
mintha jól lenne, de előbb-utóbb ő is eljut eddig a felismerésig, s
akkor meg lesz róla győződve, hogy egyetlen nőnek sem kell.
Onnantól kezdve pedig az impotenciája nemcsak lelki, hanem
fiziológiai eredetű is lesz. Persze ha szerencsénk van, eddig azért
nem fajulnak a dolgok.
– Lesz, aki nem nagyon örül majd ennek – jegyezte meg az
ápolónő.
– Tényleg?
– Ó, nem magamról beszélek – tette hozzá gyorsan Jean. –
Hanem Kathyről. Régóta szerelmes Austin ezredesbe.
– És Steve hogy viszonyul hozzá?
– Rajta is keresztülnéz. Mintha nem is létezne a számára.
Kilencedik fejezet

Rudy Wells lenyűgözve figyelte, ahogy Steve Austin minden

erőfeszítés nélkül bizonyítja, milyen flexibilis is az emberi test. A
bionikus labor technikusai pontosan követték az ezredes
tervrajzait, aki többek között egy kerekeken guruló kórházi
ágyat kért a sajátja mellé. Ez azonban jóval több volt egyszerű,
kerekeken guruló bútordarabnál – a rászerelt fogantyúk és
toldalékok egy sor testi funkciót helyettesítettek. Például e
percben az egyik toldalék segítségével épp cigarettát sodort,
majd a szája szegletébe dugta, és egy másik toldalékba épített
szivargyújtó segítségével meg is gyújtotta.
– Brandyt? – nézett kérdőn a gomolygó, szürkéskék
füstfelleg mögül.
– Jöhet – biccentett Wells, de a kisujját sem mozdította, hogy
segítsen.
Steve lassan oldalt fordult – megtiltotta, hogy mindent a jobb
oldalára tegyenek, és megkönnyítsék a dolgát –, s egy palackot
húzott elő a kis tálalószekrényből. Aztán az asztalba épített
egyik toldalék segítségével kinyitotta, két poharat tett ki, és
mindkettejüknek töltött.
Wells néma elismeréssel biccentett de az első korty után
letette a poharat.
– Szóval akkor hogyan tovább? – pöfékelt Steve. – Most jön a
fejtágító?
– Hát, nagy kedvem lenne hozzá.
 – Cseszd meg, doki! Az ember már jól sem érezheti magát?
Egy cigi, egy korty brandy, és már mehetek is vissza az
iskolapadba?
– Látom, szépen összeraktad magadnak.
– Hány éve is ismerjük egymást, doki?
– Még kadét voltál, mikor először találkoztunk – vonta meg a
vállát Wells.
– Ühüm. Ott voltál az első, és ott voltál az utolsó vizsgámnál
is, úgyhogy bőven jutott időnk megismerni egymást. Épp ezért
tudom, mikor kívánkozik ki belőled valami, úgyhogy… halljuk!
– Azt hiszem, a májról kellene meséljek – kezdte Wells. – Az
elég szemléletes példa ahhoz, hogy talán még a te vastag
koponyádon keresztül is eljussak az agyadig. Hogy megértsd,
milyen csoda részese vagy, és mekkora szerencséd volt! Mintha
egyenesen meg lett volna írva, hogy túléld a…
– Na jó, hagyjuk az ilyen vallásos maszlagot! – vágott közbe
Steve.
– Akkor is csak elmondom – makacsolta meg magát Wells. –
Mert ha már csodáról beszélünk, az volt az igazi csoda, hogy
csak ennyi sérülést szenvedtél, nem többet. Te is tudod, mi
történt, elég a tükörbe nézni, hogy mindennap lásd, de ezek külső
sérülések. Ami viszont a belső sérüléseidet illeti, azok olyanok
voltak, mintha hangsebességgel repültél volna neki egy falnak.
Majdnem minden belső szerved megsérült. Többek közt a májad
is. És a csoda az volt, hogy nem jobban. Mindenesetre alig
tudtuk megmenteni. De mintha a szervezeted tudta volna,
mennyire sérülhet meg, hogy még vissza tudjunk ráncigálni a
halál torkából. Mert ha ennél súlyosabban károsodik a májad…
csak ez az egy szerved több mint ötezer funkciót lát el, úgyhogy
semmivel sem tudtuk volna helyettesíteni. Legalábbis
maradandóan nem. Ami a rövid távú megoldást illeti, egy fiatal
csimpánz életébe került, de…
– Tessék? – A cigaretta kis híján kiesett Steve szájából.
– Igen, egy csimpánznak köszönheted az életed.
– Te megőrültél, doki?
– Mivel a májad nem tudott minden funkciót rendesen
ellátni, negyvenhárom órán keresztül egy csimpánz májának
segítségével tartottunk életben. Az eljárás egy kicsit a
transzfúzióhoz hasonlított, és két napon keresztül a csövekkel
összekapcsolt két szerv együtt látta el a szükséges feladatokat.
Szerencsére a máj csodálatos regenerálódó képességgel bír, és
gyakorlatilag kétnapi tehermentesítés is elég volt.
– Ezt csináltátok velem két napon keresztül? Csövek meg
minden?
– Igen.
– Jézus Mária!
– Nem te mondtad, hogy hagyjuk a vallásos maszlagot?
– És mintha valami szívműtétet is emlegettél volna – vonta
össze a szemöldökét Steve.
– Egész pontosan az aortát említettem, a szívedbe vezető fő
verőeret. És…
Aztán az orvos hirtelen elhallgatott.
– És? – nézett rá kérdőn Steve. – Ugye van még valami?
– Igen, de azon valóban sokat vitatkoztunk, hogy
beavassunk-e.
– Miért kell mindent harapófogóval kihúznom belőled,
Rudy?!
– Ez még a légibázison történt… és többek között ezért
neveztem kisebb csodának, hogy túléltél mindent. Ugyanis a
szíved leállt. Nem tudom másként mondani, Steve… meghaltál.
Igaz, hogy csak néhány másodpercre, és nagyon jól reagáltál az
újraélesztésre, de ha…
– De, ha nem tettétek volna, lehet, hogy jobban járok!
– Hogy egész finoman fejezzem ki magam, szeretném, ha
felhagynál ezzel a hülyeséggel.
– Jó, sajnálom – legyintett Steve. – Mi van még? Miről kell
még tudnom?
– Amikor a géped becsapódott, egy elszabadult fémdarab
összetörte a bordáidat, és a szívtájék is megsérült. Hogy
mennyire, az csak akkor derült ki, mikor megműtöttünk. A
szíved már a minimális keringést is alig tudta fönntartani, és
hogy ezt kiküszöböljük, kénytelenek voltunk ezt-azt kicserélni
benned.
– Ezeket a pótalkatrészeket is egy csimpánzból szedtétek? –
fintorgott Austin. – Vagy ezúttal valami más állatot kerestetek?
Mondjuk egy zsiráfot?
– Emberi donort szerettünk volna, de ilyet ennyire rövid idő
alatt nem találtunk – engedte el füle mellett a gúnyos kérdést
Wells. – Úgyhogy más megoldásra szorultunk.
– Csupa fül vagyok…
– Először is szeretnélek biztosítani afelől, hogy a szíved
tökéletesen működik.
– Hipp-hipp hurrá! – fintorgott Austin.
– Dr. Killian – mert én csak asszisztáltam – egy nyitott
szívműtétet hajtott végre, és egy Hufnagel szívbillentyűt ültetett
be a sérült helyett.
– Azt akarod mondani, hogy az az izé most is bennem van?!
– Igen, és jobban működik, mint az eredeti.
– Mi az ördög ez?
– Egy teflonbevonatú fémgyűrű, a közepén egy szilasztik
koronggal.
 – És az mi?
– Szilikongumi. Megfelelő körülmények között olyan
kemény, mint az acél. És, mint már említettem, jobban működik,
mint az eredeti.
– Jézus Krisztus!
– Hát ha még azt tudnád, hogy műtét közben le kellett
állítsuk a szívműködésedet! – bólogatott Wells. – Gépre tettünk,
ami azt jelenti, hogy egy speciális pumpa segítségével
keringettük a vért, továbbra is oxigénnel látva el a szöveteidet
úgy, hogy közben ebből a rendszerből kikapcsoltuk a szívedet.
– Értem…
Wells látta, hogy Steve ismét kezd elkomorodni.
– Aztán kaptál egy szép bordaterpeszt…
– Nem is értem, mi szükség volt rá, épp eléggé ki voltam már
lyuggatva.
– Szét kellett fűrészeljük a bordaívet a szegycsontnál, aztán
fémkampókkal rögzítettük… de mielőtt ezen kezdenél aggódni,
a bordáid is tökéletesen rendben vannak. Ötöt vitalliummal
ötvöztünk, ami egy speciális fém, és még a csontnál is nagyobb a
teherbírása. Aztán ahogy kikapcsoltuk a szívet a keringésből,
fölnyithattuk, hogy eltávolítsuk a sérült billentyűt, és
beültethessük a mesterségeset.
– Akkor lehet, hogy innentől kezdve Steve Hufnagelnek
kellene, hogy nevezzenek?
– …Aztán lezártuk a szívburkot, és összevarrtunk.
– Milyen kedves tőletek!
– Utána pedig ismét beindítottuk a keringést. Ez mindig
kritikus pillanat, de ismét jól reagáltál az elektrosokkra, és…
– A ketyegőmnek eddigre már volt ideje hozzászoknia a
folytonos sokkoláshoz, nem igaz?
 – Ami a szívedet illeti, ugyanolyan egészséges és erős, mint
régen – magyarázta Wells türelmesen.
– Hű, de boldog vagyok!
Az orvos erre már nem is válaszolt.
Steve egy darabig a gomolygó füstöt bámulta, aztán leverte a
hamut, és ismét meggyújtotta a cigarettát.
– Azt mondod, hogy Killian operált meg?
– Killian és hét másik orvos.
– Rögtön hét? Ennyire fontos ember lettem?
– Killian a legjobb.
– Akkor háromszoros hurrá a…
– Szar a hozzáállásod, Steve!
– És ha egyszerűen csak nem akarok egy olyan szörnyszülött
lenni, akinek mindenféle teflonizék vannak a szívében?!
– Az isten áldjon meg! Senki sem tart téged szörnyszülöttnek
azért, mert műbillentyűt kaptál! Michael Killian már több ezer
ilyen műtétet végzett, úgyhogy ha te emiatt szörnyszülött vagy,
akkor még jó sok hozzád hasonló akad!
A kezek és lábak témája ennél is több ellenállást váltott ki
Austinból.
– Viszonylag kevés ember tudja, hogy egy felnőtt férfi
testében körülbelül kétszáz csont van – magyarázta Wells.
– Gyermekkorban ennél jóval több, de aztán a kisebbek és
vékonyabbak elkezdenek összenőni, hogy egy erősebb és
stabilabb vázrendszert hozzanak létre. És a közhiedelemmel
ellentétben ez idősebb korra sem válik sokkal törékenyebbé.
Persze nincs két egyforma ember és két egyforma csontozat sem,
úgyhogy…
– Ha nem bánod, azért mégis megkérdezném, ennek mi a
fene köze van hozzám, doki?
 – Türelem, oda is eljutunk! Épp azt magyaráztam, hogy a
csontszerkezet a felnőtt férfiak esetében hasonló mintázatot
követ. Igaz, olyan is előfordul, hogy bizonyos csontok nem
nőnek össze, és ilyenkor van az embernek plusz egy bordája. Ez
valamivel nagyobb rugalmasságot kölcsönöz a törzsnek, s bár
ritka, de nem egyedülálló jelenség. Minden húsz férfiból egynél
előfordul, ami nem is rossz arány, mert a nőknél ez hatvan az
egyhez. Egyelőre nem tudjuk, miért, de lehet, hogy a Jóisten így
kér elnézést Ádámért és a hiányzó oldalbordájáért.
– Nagyon vicces…
– De most már mindjárt eljutunk hozzád is – csitította Wells.
– Merthogy bármilyen erős és praktikus is az emberi csontozat, a
bionika és kibernetika ezt nem csupán lemásolni, de javítani és
fejleszteni is képes. Te több csontot is elvesztettél, Steve. Kart,
lábat… Ezt már nem tudjuk meg nem történtté tenni. Viszont az
emberi csontoknak nemcsak az a feladata, hogy tartó funkciót
töltsenek be, hanem egyfajta páncélként is viselkednek, védve a
létfontosságú szerveket. Ez a te esetedben is így történt. Például
a koponyacsontod ugyan több helyen megrepedt, sőt, egész
darabok hasadtak le belőle, ugyanakkor megvédték az agyadat.
Ezeket a letört darabokat természetesen kipótoltuk és…
– Ez nekem is új – mondta Steve fagyos pillantással. –
Vannak még ilyen meglepetéseid?
– Akad még egypár. Egyébként, csak hogy tudd, már húsz
éve használunk vitalliumot csontpótlásra, úgyhogy nyugodj
meg, nem te vagy a mi kísérleti fehéregerünk. Csak ebben az
országban több mint százezer ember él, akinek vitalliummal
kellett megerősíteni vagy kiegészíteni a csontszerkezetét.
– És mikor változnak robottá?
 – Ez a fajta önsajnálat már kezd szánalmassá válni, Steve! –
csóválta meg a fejét Wells. – Persze az ehhez való jogodat senki
sem vitathatja, épp csak nem valami hasznos.
– Menj a pokolba!
– Nagy valószínűséggel úgy is lesz – sóhajtott föl az orvos. –
De hogy értsd, azért beszélem én itt rojtosra a számat, hogy
megpróbáljalak felkészíteni arra, ami majd ezután következik.
Vegyük például a gerincedet, Steve. Az emberi gerinc általában
hajlított. A tied is ilyen, épp annyira, mint a műtét vagy a baleset
előtt volt. Mint tesztpilóta, te is tisztában vagy vele, milyen
problémákat jelenthet a legkisebb gerincbántalom is a több g-s
gyorsulásnál. Merthogy, ha belegondolsz, mire is való a gerinc?
Ehhez kapcsolódnak a végtagok, ez mozgatja a törzs izmait, ez a
központ és a perifériák közötti híd. Az enyhén hajlított gerinc
jóval nagyobb terhelést visel el… Csakhogy a te gerinced egy
darabig egyenes volt.
– Erről… most hallok először – mondta Steve döbbenten. –
Mi történt?
– Minden testrészünk képes alkalmazkodni és változni –
folytatta az orvos zavartalanul. – Az embergyerekek például
egyenes gerinccel születnek, ami csak a növekedési folyamat
során kezdi el fölvenni az S-alakot. És szükségképp
alkalmazkodik, akár a természetes, akár a mesterséges
körülményekhez. Ugyanezt kellett végrehajtsuk a te gerinceddel
is, de csak annyi vitalliumot és cerosiumot adtunk hozzá, hogy a
csigolyáid ugyanabban a formában ugyanazt a terhelést bírják,
mint korábban. Ha most nem hoztam volna szóba, soha nem is
tudtad volna meg, mert nem éreznéd a különbséget.
Egy pillanatra előrehajolt, és lenyomta a hírközlő asztalba
épített gombját.
– Miss Norris! Behozna nekünk egy csésze kávét? Köszönöm!
 Egy percre rá nyílt az ajtó, és Kathy Norris jött be egy
csészékkel, cukorral, tejszínnel és egy kancsó kávéval megpakolt
tálcával.
Jean Mannersnek igaza volt a lánnyal kapcsolatban, valóban
nagyon szép volt. Hosszú lábak, karcsú derék, arányos mellek.
Wells a szeme sarkából Steve felé sandított, aki azonban
továbbra is mereven őt bámulta, és a legcsekélyebb mértékben
sem reagált a nő közelségére.
Az orvos figyelmét az sem kerülte el, hogy miután Kathy
távozott – a szomszédos laboratóriumba ment át –, résnyire
nyitva hagyta maga mögött az ajtót.
Nem baj, jobb lesz, ha ő is minél többet hall ebből a beszélgetésből.
Belekortyolt a kávéjába, s a csésze pereme fölött továbbra is
Austint figyelte.
– Nézd, Steve, hogy mihez kezdesz a lehetőséggel, amit a
kezedbe adunk…
– Ebbe az egybe, doki? – mozgatta meg a bal vállcsonkját
Austin.
– Látom, hogy még mindig nem vagy képes felfogni, de
hamarosan két kezed lesz. Egyszerűen csak arról van szó, hogy
még nem ültettük be a protéziseket.

Az órák óta tartó beszélgetést végül kénytelenek voltak

félbeszakítani, hogy Wells haza tudjon menni vacsorázni. Az
orvos titkon remélte, hogy Kathy Norrisnak így lesz lehetősége
egy kicsivel több időt tölteni Steve társaságában – egy csinos nő
bájainak nyilván ő sem fog tudni a végtelenségig ellenállni –, de
mikor később még benézett, az ápolónő már nem volt bent, Steve
pedig említést sem tett róla.
– Ez a tiéd! – nyújtott oda egy szivart Austinnak. – Jamaicai.
És ha jól viselkedsz, máskor is hozok még.
 – Jó, halljuk, mi mondanivalód van még, doki! – gyújtott
szivarra Austin, majd hátradőlt. – Ide látom, hogy majd
belegörbülsz, hogy tovább traktálhass a válogatott kínzásaiddal!
– Na, most figyelj! – telepedett le az ággyal szemben egy
székbe Wells. – A csípőcsontodról fogok mesélni!
– Csupa fül vagyok! – biccentett Austin.
– Bizonyos szempontból te már mesterséges személynek
számítasz, Steve. Ebben a csípőcsontod is szerepet játszik. A
baleseted során az is sérülést szenvedett, ott, ahol a medencéhez
ízesül. Az ízületi tok akkora ütést kapott, hogy amennyiben nem
nyúlunk hozzá és nem korrigáljuk a problémát, a fájdalom
néhány éven belül elviselhetetlenné fokozódott volna. Úgyhogy
tekintsd ezt egy elkerülhetetlen probléma preventív kezelésének.
Az ízületi tokot megerősítettük, a benne levő zselészerű anyagot
pedig olvasztott cerosiummal helyettesítettük. Ez az anyag
gondoskodik majd róla, hogy a csontfelszínek ne érintkezzenek,
úgyhogy amolyan mesterséges kenőanyagként fog funkcionálni.
És persze ez is olyasmi, amiről sohasem tudtál volna, hiszen
észre sem veszed a különbséget. Annak pedig, hogy a csípőd
nem sérült meg komolyabban, szívből örülhetsz!
– Ó, hát mindjárt kiugrok a bőrömből örömömben!
– Csak tessék! Mert a megreparált csípőcsontod és medencéd
így körülbelül négyzetcentiméterenkénti kéttonnás terhelést bír
el úgy, hogy maga a csont közben él. Nem kellett valami gépi
alkatrészre kicserélni, továbbra is érzel majd vele, egyszerűen
csak jobb és tartósabb, mint eddig volt.
– Tudod, doki, minél többet beszélsz, annál inkább úgy
érzem magam, mint egy jól karbantartott Oldsmobile.
– Készen állsz a következő izgalmas okfejtésre?
– Ne kímélj…
– Összetört öt bordád.
 – Már mondtad – vonta meg a vállát Steve. – Gondolom,
összeraktátok őket, és kész.
– Nem – rázta meg a fejét Wells. – Mikor azt mondom, hogy
összetörtek, akkor azt szó szerint értem. Apró darabokra.
Szilánkokra. Annyira, hogy csipesszel kellett kiszedegetni őket a
húsodból. Viszont betöltötték a funkciójukat és életben tartottak.
A bordakosarad ugyan összeroppant, viszont elég ideig megóvta
a belső szerveidet, hogy végül életben tudjunk tartani.
– De ha nem sikerült megreparálnotok a bordáimat, akkor…
– Vitalliumból építettünk neked újakat, amiket mesterséges
izomrostokkal kötöttünk össze. Ezek az új bordáid ugyanolyan
rugalmasak – ha nem rugalmasabbak –, mint az eredetiek, és
akkora a szakítószilárdságuk, hogy szinte lehetetlen eltörni őket.
Az anyag, amiből készültek, kicsit olyan, mint az
ágymatracokban lévő memóriahab, úgyhogy bármilyen
erőhatással is találkoznak, egy idő után mindig visszatérnek az
eredeti alakjukba. A mellkasi részen pedig szilikon alapú
gumival kapcsoltuk a bordákat a szegycsonthoz.
Steve olyan elképedve hallgatta, hogy Wells jobbnak látta, ha
a bordák többi különleges képességét nem most taglalja.
Merthogy Steve Austin bordakosara nem csupán speciális
fémből készült, de az ezekben futó hajszálvékony drótok
jeladóként és rádióantennaként is tökéletesen funkcionáltak.
Azonban úgy volt vele, hogy erről talán majd később mesél.

Napokat töltöttek beszélgetéssel, melyek során Rudy Wells

egyre több mindent próbált röntgenfelvételekkel és a műtétek
során készült fotókkal alátámasztani. Nemegyszer vitallium,
cerosium és szilasztik darabokat hozott be, hogy Steve
megnézhesse, sőt meg is tapinthassa őket. Azt akarta, hogy a
pilóta minél teljesebb képet kapjon arról, mire is képes az új,
átformált teste. És minél többet és minél gyakrabban beszéltek
efféle dolgokról, Steve ezeket is kezdte ugyanolyan
természetesnek tekinteni, mint űrhajósként a szkafandert vagy a
súlytalanságot. Wells azt akarta, hogy mindezen dolgok teljesen
hétköznapinak tűnjenek betege számára.
Sőt, egyszer még a már működésképtelen, kioperált
szervekből, szövetekből és csontokból is hozott pár mintát, de
Austin erre nem volt igazán vevő.

Oscar Goldman és legalább egy android

Steve ez alatt a néhány nap alatt hallott arról is, miképp

operálták meg a koponyáját. Wells egyre többször intézte úgy,
hogy a beszélgetéseik során Jean Manners is jelen legyen. Afféle
szociális visszaszoktatási folyamat volt ez Steve számára, hogy
megtanulja elviselni a többi ember látványát és jelenlétét.
Az ápolónő részletesen beszámolt a műtétről, és sorra
megfelelt Austin kérdéseire.
 – A koponyacsont olyan, akár egy természetes sisak –
magyarázta –, melynek az elsődleges funkciója, hogy az agyat
védje. Az ön koponyája, Steve, e tekintetben kiválóan teljesített,
mert bár nyolc helyen is eltört, az agya mégsem sérült.
Tucatszor is megnézték a balesetről készült felvételt, s addig
tárgyaltak a különféle erőhatásokról és sérülésekről, mígnem
mindez kezdett egyre kevésbé félelmetesnek tűnni.
Jean magyarázatából az is kiderült, hogy a koponyaműtét
során, ahol lehetett, a sérüléseket nem fémmel, vagy kerámiával,
hanem valódi emberi csonttal javították ki.
– Aztán – folytatta az ápolónő – az egész koponyát egy
vékony szilasztik réteggel borítottuk be, ami egy extra
védvonalat hozott létre.
– Honnan tud ennyi mindent a koponyáról és az orvosi
beavatkozásokról?
– Diplomás ápolónő vagyok.
– Úgy értem… ott volt, amikor műtötték?
– Természetesen.
Wells reszocializációs terveiben azonban egy harmadik
ember – Kathy Norris – is szerepelt, akit Steve eddig mintha
észre sem vett volna. Pedig az orvos mindent elkövetett, hogy
biztosítsa betegét, a végtagjai elvesztése nem tette tönkre a
keringését. A test normál körülmények között körülbelül hatvan
mérföldnyi csövet tartalmaz erek és belek formájában, s a
legtöbb amputált azt szokta gondolni, hogy ezek egy részének
elvesztése katasztrofális következményekkel járhat.
– A szív mindennap több liter vért pumpál át több ezer
komplex rendszeren – magyarázta Wells. – Ez huszonnégy óra
alatt több ezer liternyi vér összességében. A te esetedben ez
némileg megváltozott, de tekintsd úgy, hogy nem tönkrement,
hanem csupán leegyszerűsödött. A kevesebb hús-vér végtag
kevesebb periferiális oxigénellátást igényel, viszont a szíved
teljesítőképessége mit sem csökkent közben. Ennek
eredményeképp a szervezeted jóval nagyobb agyi oxigenizációra
képes, és összességében ellenállóbbá tesz a gyorsulással
szemben. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy kezdj
hálálkodni, de nem árt, ha tudod, hogy az új tested legalább
olyan jó, ha nem jobb, mint a régi!
Azt is elmagyarázta, hogy Steve műtétekkel megerősített
szíve nyolcszor annyi erőkifejtésre képes percenként, mint egy
átlagos felnőtt férfié.
– És ha a szükség rákényszerít, a kamrák és pitvarok fala
időlegesen képes annyira kitágulni, hogy megkétszerezze az
oxigénátáramlás tempóját. Úgyhogy végső soron ami a
keringésedet, a vérnyomást és oxigénszaturációt illeti, a
szervezeted többet tud, mint a baleseted előtt.
Azzal föltápászkodott, kikapcsolta a vetítőt, és elhúzta a
függönyöket.
– Néha hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, milyen
csodás gépezet is a test! Amit a te esetedben a természettel
karöltve javítottunk ki és fejlesztettünk tovább. Merthogy itt,
ebben a laboratóriumban ez a célunk. Tény, hogy elvesztetted
három végtagodat, és ezzel együtt erek ezreit, s lám, a tested,
ahol kellett, más szövetekkel helyettesítette a hiányzó
funkciókat! Mert a szervezet már csak ilyen: átirányít, helyettesít,
megváltoztat és alkalmazkodik, ahol kell, hogy kompenzálja,
ami elveszett, és hozzáidomuljon az újhoz. És ebben az újban
minden hibátlanul működik. És ez nem találgatás, Steve. Tudjuk,
hogy minden hibátlanul működik. Azt hiszem, nem élt még
ember a földön, akit ennyit tanulmányoztak volna, s akinek a
boldogulásáért az emberiség ennyi pénzt és tudományos
potenciált használt volna föl.
 – Nyilván beleértve a jó öreg imát is… – tette hozzá Steve
gúnyos mosollyal.
– Nem lenne gond, ha itt maradnék egy kicsit, Steve? – tette
le az ápolónő az éjjeliszekrényre a tálcát, majd leült az ágy
szélére.
A tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott, aztán a nő
előrehajolt, hogy megigazítsa a takarót, Austin pedig
látványosan átnézett rajta.
– Nem lenne gond.
A nő végül az ágy lábához húzott székbe ült, de nem kevés
erőfeszítésébe került, hogy ne bámulja az ezredest, miközben az
evett. Pedig nézni szerette volna. Bár igazából azt szerette volna,
hogy a férfi nézze őt. Sőt, egyenesen bámulja!
– Van valami, amit szerettem volna megkérdezni – mondta
Steve minden bevezető nélkül, abban a karcos, nemtörődöm
stílusban, amit az utóbbi időben vett föl.
Lehet, hogy… Lehet, hogy majd most…
– Igen? – hajolt közelebb Kathy.
– Ön is azok közé tartozik, akik bepillanthatnak a
laboreredményeimbe, nem igaz? Csak azért kérdezem, mert
Wells doki mondott valamit, ami szöget ütött a fejembe, de nem
igazán értek.
A nő próbálta palástolni a csalódottságát, és kelletlenül
bólintott.
– Valami olyasmit mondott – folytatta Steve zavartalanul –,
hogy folyamatosan vörösvértestek milliói halnak meg az emberi
testben. Igaz ez? Úgy értem, ez normális?
Hát jó, ha intelligens dolgokról akar diskurálni, ám legyen…
– Elég riasztóan hangzik, az biztos! – próbált jókedvűen
mosolyogni. – De igaz.
– Vértestek milliói?
 – Így van – bólintott a nő. – Ha jól emlékszem, körülbelül
nyolcmillió vértest minden másodpercben.
– Micsoda?!
– Tudom, hogy ez nagyon nagy számnak tűnik, de minden
héten körülbelül öttrillió vértest pusztul el az emberi
szervezetben. Aztán lebomlik, a szövetek feldolgozzák,
elszállítják – ebből bőven kiveszi a részét a nyirokrendszer, a
mandulák és a lép is. Az ön esetében, annak ellenére, hogy…
– A jó isten áldja meg, Kathy, ne finomkodjon már itt nekem!
– csattant föl Steve. – Gondolja, nem tudom, hogy mindkét
lábamat meg az egyik karomat amputálták?! Minek kell mindig
mindent szóvirágokba bugyolálni?! Ettől olyan karót nyeltnek
tűnik, hogy…
– Ha én karót nyelt vagyok, akkor ön, Austin ezredes, egy…
A férfit egészen megdöbbentette az ápolónő dühödt
kirohanása, és már épp a keze után nyúlt volna, hogy bocsánatot
kérjen tőle, de a nő ingerülten elrántotta azt.
– Magának meg mi a fene baja van? – morogta Austin.
– Semmi!
– A fenébe is, nézzen rám, ha magához beszélek!
Ahogy a nő ráemelte a tekintetét, Steve könnyeket látott a
szemében.
– Tudja, mit? – sziszegte a nő dühösen. – A maga testében is
sokmillió sejt van, amik folyamatosan meghalnak és újak
születnek helyettük, sőt, még a szíve is ver… csak az a baj vele,
hogy hideg, mint a jég!
Azzal megfordult, és kirohant a helyiségből.
Steve-ben csak most tudatosult, hogy a nőnek milyen formás
feneke van.
Hát ez meg mi? Hogy a csodában járhat ilyesmin az eszem?
– Beszélni szerettél volna velem, Steve? – kérdezte Wells,
miközben Austin lassan begördült az elektromos
kerekesszékével az orvos irodájába.
Az ezredes fordult egyet, és azzal a lendülettel be is csukta
az ajtót.
– Így a titkárnő sem fogja hallani, hogy miről diskurálunk –
dünnyögte.
– Valami baj van? – vonta össze a szemöldökét Wells.
– Baj az nincs – dőlt hátra a székben Steve –, egyszerűen csak
arról van szó, hogy fölfigyeltem bizonyos dolgokra.
– Miféle dolgokra?
– Nem annyira fontos, csak hát… ostoba nők…
Wells azonnal emlékeztetőt firkantott magának egy
lapszélre, hogy mihamarabb beszélnie kell Jean Mannersszel és
Kathy Norrisszal.
– A szememről akarok beszélni. Vagy inkább arról a
szememről, ami már nincs.
– Rendben van, Steve.
– És hagyd ezt a szirupos, atyáskodó hangnemet, te vén
rohadék!
– Rendben, akkor hagyjuk az udvariaskodást – bólintott
Wells.
– Mondd meg, Rudy, de őszintén… vissza tudjátok adni a
látásomat?
– Nem. Egy elveszett szemet pótolni… erre senki sem képes.
Függetlenül attól, hogy más területeken milyen áttöréseket
értünk el, a szem túl komplex ahhoz, hogy ezzel akár csak
kacérkodjunk is. Még akkor sem boldogulnánk vele, ha csak
felületes sérülést szenvedtél volna, te viszont gyakorlatilag egy
gerelyt kaptál az arcodba. A retina mélyen ülő idegvégződései
teljesen szétroncsolódtak, úgyhogy nemcsak a szemgolyód
sérült, hanem a látóideg is. És ezt így együtt senki sem fogja
tudni helyrehozni.
– De biztosan van valamilyen teória arra, hogy…
– Tartok tőle, hogy nincs. Az emberi szem több százmillió,
egymáson elhelyezkedő neuronrétegből áll, és az, amit ezek
művelnek, igazi csoda…
– Utálom, hogy mindig ezt hajtogatod. Mi olyan nagy csoda
a látásban?
– Az, hogy tudjuk, mit csinál a szervezet, épp csak azt nem,
hogyan. Tudjuk, hogy a tárgyakról visszaverődő fénysugarakat
fölfogja a szem, de azt már nem, hogyan alakítja át a retina a
fényhullámokat elektromos jelekké. Azt is tudjuk, hogy ezeket
az elektromos jeleket aztán továbbítja az agynak, viszont
fogalmunk sincs, hogy az hogyan fordítja át képekké. Tudjuk,
hogy vannak mindenféle csapok és pálcikák, amik a szín- és
térlátáshoz kellenek, de nem tudjuk, hogyan működnek igazán.
Érted, Steve? Ezek a kis izék a szemedben képesek színes képpé
alakítani a fényhullámokat! És ezt, ha tönkremegy, nem tudjuk
visszacsinálni. Persze építhetünk mikrohullámú receptorokat, és
infravörös szenzorokat, meg mindenféle csodás kütyüket, de ha
egyszer a szemed odavan, a látásodat nem tudjuk visszaadni. A
jobb szemed viszont gyorsan meg fogja tanulni kompenzálni a
bal hiányát, és hamarosan…
– Hagyjuk a süketelést! – mordult föl Steve ingerülten. –
Minden pilóta tudja, hogy fél szemmel nem lehet repülni…
– Akkor itt és most szeretnék neked megígérni valamit –
mondta Wells csöndes, ünnepélyes mosollyal. – Ha hajlandó
vagy velem és dr. Killiannel együttműködni, akkor hat hónapon
belül ismét repülni fogsz!
Steve egy pillanatig olyan sóvárogva nézett rá, mint a
kisgyerek, akinek cukorkát ígértek. Aztán lassan elvicsorodott.
 – Csak egy rohadt kurafi ígérne ilyesmit!
– Akkor tekints nyugodtan rohadt kurafinak. De, ha te is
akarod, mostantól számítva fél éven belül ismét repülhetsz.
Tizedik fejezet

– Kezd hatni az altató.

– Igen – bólintott dr. Killian, az oszcilloszkóp adatait
tanulmányozva –, de még mindig öntudatánál van.
– Nézd meg ezeket az agyhullámokat! – mutatott a
monitorra Wells. – A tudatalattija valószínűleg csúcsra jár.
Szerintem olyan, mintha ébren álmodna. Nyilván sok mindenről
kell eltöprengjen.
– Ezzel mind így vagyunk…
– Azon tűnődöm, vajon ez volt-e a bölcs döntés, Michael.
– Kriogén tartályba tenni?
– Igen. Szerintem sokkolta, hogy kipakoltuk elé a beépítendő
művégtagokat. Mint valami autószerelő műhelyben…
– Ha sokkoltuk, akkor sikerült elérnünk a kívánt eredményt
– mutatott rá Killian.
– Te ma reggel pszichológust játszol?
– Mindkettőnknek az a kedvenc szerepe, nem igaz? –
pillantott Killian az eszméletlen Steve Austin felé. – A következő
néhány hónap neki is, nekünk is igen fárasztó lesz. Austinnak
bőven lesz ideje azon töprengenie, hogy épp mi történik vele, és
lassacskán majd meg kell barátkozzon a gondolattal, hogy most
már idegen testrészek tartják egyben. Teljesen igazad volt a
tekintetben, hogy részletesen elmagyaráztad neki, mi is történt
vele. Most már legalább azt érti, hogyan fogjuk összefoltozni.
– Hát remélem – pillantott Rudy Wells Austin felé, s úgy
látta, mintha a pilóta arcán megrándult volna egy izom. – Mert
Isten a tudója, hogy minden segítségre szüksége lesz!
Ilyesmit még sohasem hallottam. A javát nem is igazán értem. És
egyébként is az egész lehetetlennek látszik. Álmodom… Igen, ez lesz az,
valószínűleg álmodom! Ez is csak egy újabb rémálom. Jézus Krisztus!
Miben reménykedek még? Lassan muszáj lesz szembenéznem a
valósággal! Ez az, Steve, öregfiú, nézz szépen szembe a valósággal!
Nincs lábad. Mindkettőt térdből amputálták. Azok, akik most Istent
játszanak. Mert az, amit ígérnek, csak akkor lenne megvalósítható, ha
valóban emberfölötti képességekkel rendelkeznének. Hé, Uram, remélem,
figyelsz! Merthogy Wells dokival kezd elszaladni a ló! Úgy nézem, a
helyedre pályázik! És ha nem figyelsz, meg is próbál majd kitúrni
onnan! Ő, meg az a Killian nevezetű fickó, aki szintén azt gondolja,
hogy jobban tudná irányítani az égi dolgokat, mint Te!
Nem volt több alaktalan, kéz és láb nélküli húscsomónál, ami
egyetlen szemével figyelte a mélységet, amibe zuhanni készült.
Hangokat hallott, s időről időre arcok jelentek meg előtte. Ott
volt Rudy Wells, akinek mintha még a szavait is hallotta volna, s
a zuhanása lassulni kezdett, az arcok és a hangok lassan
szinkronba kerültek, és…
– Tény, hogy mindkét lábadat elvesztetted.
Steve elcsigázottan nézett föl rá. Az elmúlt napokban kapott
gyógyszerek kezdték teljesen átmosni az agyát, s úgy érezte,
még egy értelmetlen filozófiai eszmefuttatást nem lesz képes
elviselni. Egyébként az egész olyan groteszknek tűnt. Ugyan
minek vitatkozzon egy olyan emberrel, aki lehet, hogy valójában
egy arc és egy hang?
– Volna számodra egy kérdésem, Steve: Milyen hosszú
legyen egy ember lába?
– Neked elmentek otthonról, doki – motyogta Austin. – Ha
nem kap elég oxigént az agyad, megtörténik az ilyesmi.
Szerintem szólj Jeannek, hogy hozzon be egy oxigénpalackot…
 Wells azonban mintha nem is hallotta volna.
– Egykor élt egy ember, aki egész ügyesen megválaszolta ezt
a kérdést, Steve. Sőt, tulajdonképpen ő adta rá az egyetlen
épkézláb választ. Az úriembert Abraham Lincolnnak hívták, és
azt mondta, egy ember lába legyen olyan hosszú, hogy épp
leérjen a földig.
Az orvos tisztában volt vele, hogy Steve kisebb
megszakításokkal majdnem egy hónapig lesz öntudatlan,
úgyhogy most akart elmondani mindent, amíg még lehet.
Olyasféle dolgokat, amiken elrágódhat az öntudatlanság és az
ébrenlét határán.
– Te is tudod, hogy hetekig nem fogunk tudni beszélgetni,
Steve. Én csak azt szeretném, ha…
– Tudod, hogy ez micsoda megkönnyebbülés lesz?
– Miért nem vagy már hajlandó elfogadni, hogy ez már nem
a művégtagokról fog szólni? – sóhajtott föl Wells. – Tény, hogy
nem hús-vér testrészekről beszélünk, de ha nem csupán a
funkció, de a külcsín is számít neked, akkor megnyugtathatlak,
hogy ezek pont ugyanolyanok lesznek, mint az eredetiek! Élő
végtagok, amik…
– És ezt mégis hogy a fenébe akarjátok összehozni? – Austint
már a mérgelődés is fárasztotta. – Kivárjátok, míg valami
szerencsétlen ördög beadja a kulcsot, hogy azonnal levágjátok a
lábát, és már rohantok is hozzám, hátha még át lehet ültetni?! Mi
lenne, ha inkább hagynátok az egészet a fenébe?! Adjatok szépen
egy injekciót, hogy végleg elaludhassak, és akkor nem kell többé
ezzel a szarsággal foglalkoznom!
Az orvosnak nem kis erőfeszítésébe került a türelemnek
legalább a látszatát megőrizni.
– Steve, a bionikus végtagoknak olyan visszacsatolással bír
majd, amit az idegrendszered is képes lesz érzékelni. Azt nem
mondom, hogy mindent és teljes egészében, de bizonyos
dolgokat igenis érezni fogsz. Nem próbáljuk másolni a
természetet, mert azzal nem boldogulnánk, de példának okáért
képes leszel járni. Képes leszel…
– Táncolni? Képzeld csak el, doki, ahogy belejtek egy
táncmulatságra! Eztet nézzétek jóemberek, Bijonikus Bob, a
táncparkettán! Odasüssetek, hogy ropja!
– Az Isten verjen meg, Austin! Nem én kényszerítettelek abba a
pilótafülkébe!
Wells máris sajnálta és legszívesebben leharapta volna a
nyelvét. Nem azért volt itt, hogy megnehezítse, sokkal inkább,
hogy megkönnyítse Steve dolgát.
– Bocsánatot kérek! – sóhajtott föl. – De ez akkor sem csupán
egy baráti csevej. Hogyha azt akarod, hogy ez egyenrangú felek
beszélgetése legyen, és ne egy orvosé meg a páciensé, aki
túlságosan is fél, hogy szembenézzen a valósággal, akkor…
– Baszd meg!
– Akkor nem ártana tisztáznunk néhány dolgot – folytatta az
orvos. – A tested talán szétroncsolódott, a pszichéd azonban
nem. Persze azt elismerem, hogy vannak lelki sérüléseid, az élet
szemét volt veled, és ezt most próbálod is visszaadni az
embereknek. De nincs tudathasadásod, nem lettél skizofrén…
bár azért néha igazi szemétláda tudsz lenni!
– Ott a pont, a doktor – mondta Austin csöndesen, és hosszú
idő óta először halványan elmosolyodott.

Hetek óta készültek erre a pillanatra. Heteken át vizsgálták,

ellenőrizték, mérték, aztán ezredszer is kezdték az egészet
elölről. Ismerték minden porcikáját, izmát, csontját, ízületét, a
lábában található összes idegvégződést. És lassan, kellő
hozzáértéssel megteremtették a bionikus és elektronikus
másolatát annak, ami valaha Steve Austin lába volt.
Ebben természetesen az is komoly segítségükre volt, hogy
pilótaként és asztronautaként kiterjedt és pontos orvosi
feljegyzések álltak róla rendelkezésükre. Azt is tudták, hogy
milyen vastagok a combjában az izomrostok, mennyi az
izzadtsága sótartalma… egyszóval mindent.
Hetek óta készítették elő Austint a műtétre.
Elérzéstelenítették a combcsonkjait, hogy felvághassák és
visszafejthessék a már begyógyult bőrt és izmokat, hogy ismét
megnyithassák az ereket és a nyirokrendszert. Ahol kellett,
műanyaggal, szilasztikkal és cerosiummal is rásegítettek, s utána
mindig megmérték, hogy a szervezete mennyi
bioelektromosságot termel.
Az efféle beavatkozásokat Austin általában mélyálomban
vészelte át, s míg nem volt öntudatánál, dr. Killian és csapata
idegvégződéseket, inakat és csontokat készített elő a műtéthez.
Az, amit tenni szándékoztak, az emberi evolúció következő
lépcsőfokának ígérkezett, a szerves és mechanikus fúziójának,
melyet acéllal, elektromossággal és apró, nukleáris energiájú
telepekkel szándékoztak működtetni. S mikor eljött az a perc,
mikor Steve Austin személyében megpróbálták ezt a két világot
összekapcsolni, az ezredes csupán testében lehetett jelen, az
elméjét elektromosan indukált mélyálomba száműzték, mert ép
ésszel nem viselte volna el azt a fájdalmat, ami rá várt. Ami
hónapok alatt meggyógyult és stabilizálódott, azt most le kellett
rombolni és újjá kellett építeni. Idegvégződéseket és elektromos
kábeleket kötöttek össze, s ott, ahol hónapok óta nem volt érzés,
most valami régi-új jelentkezett: a fájdalom. Ez volt az ár, amit
Austinnak meg kellett fizetni azért, hogy emberi és mechanikus
szerves egységet alkothasson.
 Miközben aludt, ismét visszatért az életbe. A teste vadul
rángott, miközben tucatnyi ember dolgozott azon, hogy
visszaadják neki a járás képességét. A bionikus láb talprészét
nyomás-, a bokát pedig torziós próbának vetették alá, s közben
folyamatosan mérték az agy bioáram-termelését, amivel az egész
szervezetet ellátta. Azokon a pontokon, ahol az emberi és
mesterséges végtagok találkoztak, ez alig volt mérhető, azonban
a bionikus végtagok érzékeny rendszerei ezt a halvány jelet is
fölfogták és ezerszeresére erősítették. És ezek után ez a
felerősített jel már elegendő volt az új végtagok mozgatásához.
A gépi lábak energiaigényét parányi, nukleáris
energiatermelő egységek biztosították, és a lábak ugyanúgy
hajoltak, fordultak, léptek, mint azok a hús-vér végtagok,
melyekkel Steve Austin annak idején született.
Miközben aludt, a végtagjai életre keltek.
Miután a főpróba tökéletesen sikerült, már csak türelemre
volt szükség, hogy a két rendszer – a szerves és az élettelen –
egyfajta szimbiózisra lépjen, és a test meggyógyuljon. Amíg ez
be nem következik, a végtagok energiaellátását is leállították,
Steve-et pedig továbbra is mesterséges kómában tartották.
Mikor aztán fölébred, már nem ugyanaz az ember lesz. Igaz,
az egyik karja és a szeme még mindig hiányzik majd, viszont
már ismét képes lesz járni. Hogy az új lábai mennyire lesznek
hasznosak és hatékonyak, azt viszont csak az idő fogja eldönteni.
A maguk részéről az orvosok, tudósok és biotechnikusok
megtettek minden tőlük telhetőt – a többi a természeten múlik.

– Jean, önnek gyakorlatilag napi huszonnégy órában itt kell

lennie mellette.
– Értem.
 – Természetesen lesz segítsége: a technikusok egy csoportja
napi huszonnégy órában rendelkezésére áll majd.
– De ugye nem kell Steve-vel együtt dolgozzanak? – kérdezte
bizonytalanul a nő. – Úgy értem…
– Hacsak nincs valami nagyon nagy baj, akkor nem – rázta
meg a fejét Wells, aki olyan fáradt volt, hogy már alig állt a
lábán. – Úgyhogy nem, nem kell hozzáérjenek.
– Na, ettől máris jobban érzem magam! Higgye el, doktor úr,
most jót fog tenni neki az elszigeteltség! Engem már megszokott,
de arra semmi szüksége, hogy egy csomó szájtáti kíváncsiskodó
ugráljon körülötte.
– Ezt azért nem mondanám a technikusainkra, de azt hiszem,
igaza van, Jean. Ki lesz a váltótársa?
– Hogy lehet ilyet kérdezni?
– Kathy?
– Ki más? Rajtam kívül úgysem engedne senkit az ezredes
közelébe.
– Rendben – bólintott az orvos. – Holnap reggel lassan,
fokozatosan elkezdjük kihozni a mélyálomból. De tényleg csak
nagyon lassan, mert időt akarok hagyni a szervezetének, hogy
meggyógyuljon. Ha ezt elkapkodjuk, mindent tönkretehetünk,
amiért eddig dolgoztunk.

Ismét látta, bár ezúttal két nézőpontból egyszerre. A

pilótafülkéből, és külső kameraállásból.
Önmagát látta a baleset közben. És hallotta is. A fém
csikorgását, és a lángok ropogását, ahogy a gépezet kétszáz
mérföldes sebességgel magát és a pilótáját is a végzet kezére
adta.
Harminckét esztendő ért véget kis híján egyetlen másodperc
alatt a kaliforniai sivatag homokján…
 Steve Austin volt a legfiatalabb asztronauta, aki valaha is járt
a Holdon, ígéretes karrier előtt állt, a légierőnek nagy tervei
voltak vele. Úgy volt, egyike lesz annak a kilenc embernek, akik
két hónapot tölthetnek a Skylab-II-n, a hatalmas űrállomáson,
ami háromszáz mérföldes magasságban keringett a Föld körül.
Közben berepülőpilótának is hívták, a már folyamatban levő
űrrepülő-projekthez. Ezek voltak azok a programok, melyek
segítségével a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején
egy asztronauta újra, meg újra kijuthatott a világűrbe. Steve
Austin pedig jóval fiatalabb és sokkal tapasztaltabb volt, mint Al
Shepard, mikor az az Apollo-14 fedélzetén a Holdra szállt.
Az emberek azt várták Steve Austintól, hogy más legyen,
mint a többi asztronauta. Valami egyedi. Valami különleges. És
amikor benne is csak ugyanazt találták, mint a többiekben,
csalódtak. Mert bármilyen individualista is volt, látszatra Steve
Austint is csak ugyanabból az anyagból gyúrták, mint a többi
tesztpilótát és asztronautát.
Persze ő is tudta, hogy ebben a szakmában az ember nem
azért kapta az elismerést és lehetőségeket, mert más, mint a
többiek. Ha valaki a szükséges szakértelem, tudás és tapasztalat
megszerzése helyett a közvélemény elismerését és a média
jóváhagyását hajszolta, az rövid úton búcsút mondhatott az
űrhajózásnak. Deke Slaytont, aki akkoriban vezette az
Űrhajózási Hivatalt, csak és kizárólag a küldetés sikere
érdekelte, és az, hogy a lehető legjobb embereket küldhesse föl
az űrbe. Ha a reménybeli asztronauta ezt nem volt hajlandó
tudomásul venni, rövid úton máris a programon kívül találta
magát.
Itt egyedül az számított, hogy egy kicsit gyorsabb, ügyesebb
és jobb legyen, mint a többiek.
 A siker kulcsa itt az egyéniség nyilvánosság előli elrejtése
volt.
Természetesen az asztronauták különböztek egymástól, de a
Hold- és a Skylab-projektben annyira limitált volt a helyek
száma, hogy a közvélemény bevonása nélkül is kénytelenek
voltak megküzdeni ezekért. És itt valóban nem válogattak az
eszközökben, és minden tisztességes és tisztességtelen módszert
bevetettek. Kifelé azonban ebből semmit sem mutathattak. Ezek
voltak a játékszabályok.
Ha valaki kívülálló vette volna szemügyre annak az ötven
embernek az adatait, akik mind tesztpilótaként, mind
űrhajósként megállták a helyüket, azt tapasztalta volna, hogy
ezek az emberek teljesen egyformák. Legalábbis a felszínen, és
szakmai szempontból.
Mind kiváló egészségnek örvendtek, és kiváló fizikai
kondícióban voltak.
Ha egy kívülállóra bízták volna, hogy válasszon, feltehetően
olyasvalakit keresett volna, aki kirí a többiek közül. Aki
szociálisan kiemelkedik. És éppen ez lett volna az, amivel
eljátssza az illető minden esélyét. Úgyhogy, ha valaki űrhajós
akart lenni, megérte nem egyéniségként viselkedni.
Maguk közt azonban, ahol ebből nem származott hátrányuk,
az asztronauták igazi zseninek tekintették Steve Austint.
Azon még egyikük sem lepődött meg, hogy két mérnöki
diplomát is szerzett – aerodinamikából és űrhajótervezésből –,
de mikor a harmadikat történelemből tette le, már sokan
fölvonták a szemöldöküket. És a szemöldökök csak még tovább
emelkedtek, mikor az elméletről a gyakorlatra nyergelt át, és
atlétaként tűnt ki. Bármilyen sportba is fogott, abban záros
határidőn belül az élvonalba került, de az igazi kihívást a
küzdősportok – a birkózás, az aikido és a judo – jelentették
számára. Olyan elánnal vetette magát ezekbe, hogy végül az
utóbbi kettőben egész a fekete övig vitte. Különösen az aikidót
élvezte, ami nemcsak a test, hanem a gondolatok
megfegyelmezésére is oktatta. És, hogy valami támadó jelleggel
is fölruházza az ebbéli ismereteit, a boxban és a vívásban is
kipróbálta magát.
A repüléshez és az űrhajózáshoz érdekes kerülő úton jutott
el. Ahelyett, hogy a légierőhöz ment volna, a szárazföldi
katonasághoz jelentkezett, hogy mind helikopterrel, mind
merevszárnyú géppel megtanulhasson repülni. Vietnám poklát
egy helikopter pilótafülkéjében vészelte át, s szinte
megváltásként fogadta azt a géppuskasorozatot, ami tönkretette
a gépe rotorjait. Ugyan lezuhant, de megúszta három törött
bordával, ami ekkortájt igazi főnyereménynek számított a
seregben. Ahhoz épp elég volt, hogy leszereljék – és ehhez még
érdemrendet is kapott.
Innen kérte az áthelyezését a légierőhöz, s miután
könnyedén átjutott a kadétprogramon, egyik speciális feladatot a
másik után bízták rá. Különleges kiképzést kapott, tengerentúli
bevetéseken vett részt, s mire észbe kapott, már egy SR-71-es
pilótafülkéjében ült, ami, óránként kétezer mérföldet tett meg
húszmérföldes magasságban. A világ peremén járt, ahonnan már
a Föld görbületét is lehetett látni, s ez volt az első eset, mikor
megérezte a világűr vonzását.
Mindent megtett, hogy bekerüljön az Apollo-17 legénységébe,
s bár csak a tartalékba válogatták be, a szerencse ekkor is mellé
szegődött. A Hold-modul pilótája a felszállás előtt két héttel
eltörte a karját, és Steve nem csupán átkerült az alfa csapatba, de
végül ő lett az egyik pilóta, aki valóban kiléphetett a Holdra.
Ha tehette volna, vissza sem tér a Földre, az Egyesült
Államok azonban épp lefaragott az űrprogramja
költségvetéséből, és nem úgy nézett ki, mintha az
elkövetkezendő tíz év folyamán bármikor állandó Holdbázist
akarna kialakítani.
A következő projekt, ami fölgyújtotta a képzeletét, a Mars-
program volt, de valószínű volt, hogy arra még emberöltőket
kell várjanak. Mivel azonban az USA nem fújta le teljesen az
űrprogramját, Steve is reménykedhetett benne, hogy még
visszatérhet a csillagok közé.
Hogy továbbra is a repülés közelében maradhasson, és időről
időre fölhívja magára a szakma figyelmét, berepülőpilóta lett, és
kísérleti gépeket tesztelt a légkör peremén.
Kemény, embert próbáló feladat volt ez, de úgy érezte, ez
jelenti az ugródeszkát, amin visszajuthat a világűrbe.
Ez volt hát Steve Austin úgy, ahogy a bajtársai és a szakma
ismerte. És ott volt persze a másik Steve Austin, a háborús hős, a
berepülőpilóta, a legfiatalabb asztronauta, aki valaha is járt a
Holdon. Hat láb egy hüvelyk magas volt, kék szemű, karcsú és
izmos, s volt valami a megjelenésében és jóízű nevetésében, amit
mindenki vonzónak talált.
Az, hogy még mindig egyedülálló volt, sokak fantáziáját
megmozgatta, különösen a nőkét. Mindig bőséggel akadtak
hódolói, de soha egyikük mellett sem kötelezte el magát.
Tudta, hogy még sokat és sokszor kell bizonyítson, hogy
visszajuthasson a Holdra, és ekkor… pont ekkor találkozott Jan
Richardsszal a kaliforniai sivatag közepén álló katonai bázison.
És ő volt az első, aki mellett hajlandó lett volna megállapodni, s
idővel talán még a világűrről is lemondani.
És aztán… jött a baleset.
Ismét tisztán látta a lángoló eget, hallotta a szétroncsolódó
fém sikolyát, ahogy a nevén szólítják, messziről és egyre
türelmetlenebbül, Steve, Steve, Steve…
 Rettentő erőfeszítés árán sikerült kinyitnia a szemét, de a
világ csak nem akart fókuszba állni. Mégis, volt egy arc, ami
folyton beúszott a szeme elé, s ami fölöttébb ismerősnek tűnt.
Tudom, hogy ismerem, de hogy hívják… Törd a fejed, cimbora,
mindjárt eszedbe jut!
Úgy hívják… úgy hívják, hogy…
– Én vagyok az, Steve, Rudy Wells!
Ezt a hangot ismerte. Olyan volt, mint egy horgony, amihez
rögzíteni tudta magát.
Kinyitotta a szemét, és várta, hogy a homályos alakok ismét
egymásba olvadjanak.
Itt az én országos nagy cimborám, Wells doktor! És az ott mellette
egy másik… ja, nem, az ott doktor Killian! És az ott mellette… a szőke
hajú nő… valami Jean.
– Csak lassan, nyugodtan! – nézett le rá Wells.
– Mi ez? – kérdezte nehezen forgó nyelvvel. – Virrasztás?
– Nem, Steve, épp ellenkezőleg! – mosolygott Wells. –
Emlékszel, hogy mi történt?
Austin próbált visszaemlékezni, de olyan volt, mintha térdig
érő sárban keresne egy gombostűt. Igen… Voltak az
előkészületek… aztán elaludt. Nagyon-nagyon mélyen.
– Ja… emlékszem. Arra is, hogy előtte szalonnát sütöttünk,
meg énekelgettünk.
De miközben beszélt is érezte, hogy valami nincs rendben.
Valami megváltozott. És nagyon gyengének érezte magát.
– Fura… – dünnyögte.
– Mi az, Steve? – hajolt közelebb Wells.
– Fura, de… nehéznek érzem magam. Hülyén hangzik, nem
igaz?
– Nehéznek, Steve? Ezt hogy érted?
 – Nem tudom… mondtam, hogy hülyén hangzik. Szóval
nehezebbnek, mint az alvás előtt.
Aztán hirtelen elsápadt, Killian pedig már jelzett is az
asszisztenseinek, hogy készüljenek az esetleges újraélesztéshez.
Steve ebből semmit sem érzékelt.
Ő egyedül Rudy Wells arcát látta.
– Mi a gond, Steve?
– Doki! – ragadta meg kétségbeesetten az orvos kezét. –
Doki, én…
– Mi az?
– Istenem… fáj a lábam…
Tizenegyedik fejezet

– Úgy érzem, hogy itt ugyanazokat a köröket futjuk meg, Mr.

Goldman.
– Sajnálom, ha így érzi, doktor Killian. Szóval, akkor, ha jól
értem, a legfontosabb műtéten már túl vagyunk.
– Igen, amint azt már a beszámolómban is olvashatta.
– És hogy van Austin ezredes? Úgy értem, hogy most, ebben
a pillanatban.
– A kart és a lábakat beépítették. És máris túl vagyunk egy
sor apróbb változtatáson. Amit kellett beállítottunk, ahol kellett,
finomítottunk vagy igazítottunk rajta. A két láb-interfészével
adódott egy kis probléma, de erre számítottunk is. Épp ezért
nem helyeztük még teljes nyomás alá. Ezzel még várunk. Amivel
most foglalkozunk – vagy inkább úgy kellene fogalmaznom,
hogy doktor Wells foglalkozik –, az a különböző rendszerek
működésének a magyarázata és szemléltetése. Részletes, átlátszó
műanyagból készített modelleket használ. Úgy gondolja,
mindenképpen fontos, hogy az ezredes a legapróbb részletekig
megértse, hogyan is zajlott le a bionikai rekonstrukció, és mire
számíthat az új végtagokkal kapcsolatban.
– Egyetértek – bólintott Goldman.
– Biztosra veszem, hogy ezt örömmel hallja majd…
– Én pedig biztosra veszem, hogy doktor Wellst a legkevésbé
sem érdekli, hogy egyetértek-e vele, vagy sem – vonta meg a
vállát Goldman. – Egyébként hol zajlanak ezek a szeánszok
Wells és az ezredes között?
 – Austin szobájában. Ez tulajdonképpen egy jókora terem,
mozgatható paravánokkal és álfalakkal, amik mögött ott van
minden szükséges orvosi felszerelés.
– Wells doktoron kívül szokott mással is beszélni?
– Igen, Miss Mannersszel. És Miss Norrisszal is elég gyakran.
– Az utóbbi labor-technikus…
– Igen. És ezenfelül szakképzett ápolónő is, Mr. Goldman.
– Igen, tisztában vagyok vele. Jól tudom, hogy gyengéd
érzéseket táplál az ezredes iránt?
– Úgy nézem, önnek mindenhol vannak informátorai, Mr.
Goldman.
– Ugyan már, doktor! – legyintett Goldman. – Smythe, a
képviselőnk még csak nem is kellett, hogy kérdezősködjön. Elég
volt beülnie az étkezőbe, ahol úgyis mindenki erről beszélt.
Úgyhogy biztosíthatom, nincsenek kémek a kórházukban.
Ahogy azt már a kezdet kezdetén is megígértem, nem fogok
beleavatkozni a dolgukba. Ellenben szeretnék néhány ilyen
beszélgetést végighallgatni, hogy magam is láthassam, milyen az
ezredes állapota.
– Ön nem tartozik a kórház személyzetéhez, úgyhogy ezt
igenis az ügyeinkbe való beavatkozásnak tekintem! –
komorodott el Killian. – Gondoljon csak bele, mit csinálna, ha az
ezredes egyenesen önnek szegezne egy kérdést!
– Akkor megválaszolnám, doktor Killian – mosolygott
Goldman. – Magunk közt szólva nemcsak önöknek, de nekem is
megvannak a magam főnökei, akik nemcsak önöktől, de tőlem is
együttműködést várnak. És én, fogaskerék a gépezetben
ugyanúgy teszem a dolgom, mint önök.
– Ön egy meglehetősen… érdekes ember, doktor Goldman.
– Igen, doktor Killian, az vagyok.
Mindenféle áttetsző műanyag testrészek vették körül őket –
torzók, végtagok, fejek, agyak. Egyes modellekben apró
égősorok mutatták a bioáram mozgását, másokon minden
izomrost, csont, ín és ideg élethűen volt kidolgozva. És voltak a
valós testrészeknél kétszer-háromszor nagyobb modellek is,
melyeken kiválóan lehetett szemléltetni az ízületek mozgását.
A falakon metszetek, táblázatok és diagramok lógtak, és
akadt itt térd- és csuklóízület, boka és könyök is, mind jóval
nagyobb a valóságosnál, egytől egyig azzal a céllal, hogy
valamilyen speciális területet mutasson be.
De voltak itt másfajta végtagok is, amelyek már kevésbé
hasonlítottak az emberi anatómiai atlasz illusztrációira. Ezek a
bionikus rendszerek azt voltak hivatottak bemutatni, miként is
képes a gép az emberi mozgást utánozni. A maguk módján
ugyanolyan praktikusak és kifinomultak voltak, mint az emberi
végtagok, viszont ránézésre inkább tűntek rakétairányító
rendszernek, amiket egy messzi bolygóról származó idegen
űrhajóból szereltek ki.
És voltak még működő szenzorok és kapcsolóelemek,
kábelek és jelátalakítók is, egytől egyig az emberi végtag
különböző szervi egységeinek mechanikus megfelelői.
Mindezeket a hosszú, tágas szoba falai mellé rakták le
félkörbe.
A helyiség közepén Steve Austin feküdt egy speciális ágyban
– de ez a Steve Austin már egy egészen új ember volt. Ő, aki
mindkét lábát és az egyik karját elvesztette, most teljesen épnek
és egészségesnek tűnt. Eltekintve a bal szemét takaró fekete
kötéstől, és a néhány milliméteresre visszavágott hajától, elég
kevés hasonlóságot mutatott azzal a pilótával, akit hónapokkal
ezelőtt a lángoló roncsból emeltek ki.
 Több asztalt is az ágy mellé toltak, és ezek mögött egy
tucatnyi ember foglalt helyet. Ott volt Rudy Wells és Oscar
Goldman is – ez utóbbit úgy mutatták be Austinnak, mint az
elektronikus érzékelő rendszerek szakértőjét. A többiek egytől-
egyig a bionika, a kibernetika és a mérnöki tudományok
szakemberei voltak, annak a csapatnak a tagjai, akik már
hónapok óta dolgoztak azon, hogy Steve Austin révén
megtegyék a jövőbe vezető első jelentős lépést.
És a vizsgálóasztalon fekvő ember lesz a sikerük vagy
kudarcuk fokmérője.
Néhány pillanattal ezelőtt a helyiség még sötétségbe
burkolózott. Épp egy olyan rövidfilmet néztek, amely az emberi
szervezet és a bionikus rendszerek közti ingerületátadásról szólt,
s bár mindannyian érdekesnek találták, az elsődleges
célközönség az ezredes volt.
– Rendben – mondta Wells –, tekintsük ezt egy amolyan
kérdezz-felelek munkaértekezletnek!
Steve kurtán biccentett. Az utóbbi időben sokkal
csöndesebbnek és kiegyensúlyozottabbnak tűnt, mintha
folyamatosan a gondolataiba mélyedt volna. Vagy épp minden
erejét megfeszítve próbálta kiismerni az új végtagjait, melyek
egy napon talán mindenki számára természetesek lesznek, de
egyelőre példa nélkülinek számítottak.
– Helyettesíthettük volna a karodat egy emberi grafttal is,
Steve, és ez talán segíthetett volna helyreállítani a keringést. Már
amennyiben a szervezeted nem löki ki, mint ismeretlen anyagot.
Viszont ez esetben sokkal inkább ismeretlen, ingoványos talajon
jártunk volna, mint a bionikus végtagokkal. Arról nem is szólva,
hogy a legjobb esetben is csupán részleges sikerre számíthattunk
volna. Visszaállíthattuk volna a keringést, de csak részben. A
karban például több ezer hajszálér, kapilláris és idegvégződés
van, annyi, amennyivel még a mai modern orvostudomány sem
tud mit kezdeni. Több millió év evolúcióját sem felülírni, sem
leutánozni nem tudjuk. Itt több milliárd élő sejtről beszélünk,
egy felfoghatatlanul komplikált vénás és artériás rendszerről,
nyirokerekről, szalagokról, ízületekről, inakról és csontokról,
vörösvértestekről és érzőidegekről, a bőr és szőrszálak
funkcióiról már nem is beszélve. A karral is érzünk nyomást,
fájdalmat, hőmérsékletváltozást, éppúgy, mint a test többi
részével. Egyetlen ujjbegyben több ezer finom ideg végződés
van, és az emberi kar tele van pórusokkal, melyeken keresztül a
szervezet párologhat. Ez így együtt olyan bonyolult rendszerek
összessége, hogy minden erőfeszítésünk ellenére is csak
részeredményekre számíthattunk volna. Dr. Killian és a kollégái
elképesztő dolgokra képesek, de csodát tenni ők sem tudnak.
Wells holtfáradt volt – az elmúlt időszakban rá még a
többieknél is nagyobb mentális teher nehezedett, és az elmúlt
néhány napban már enni és aludni is alig jutott ideje. Viszont
úgy volt vele, vannak dolgok, melyek nem várhatnak. Dolgok,
melyeket most kell tisztázzon Steve-vel, mielőtt belépnének az
ezredes újjászületésének következő fázisába.
– Mindazokon túl, melyekről az elmúlt hetekben
beszélgettünk, Steve, fontos, hogy mindig szem előtt tartsd,
felnőtt ember vagy, aki a legspeciálisabb és legkülönlegesebb
számítógéppel rendelkezik: aggyal. Ezen kívül vannak
tapasztalataid, s ezekre épülő viselkedési mintázataid is.
Mindezen tényezők együtt teszik lehetővé, hogy egy
mesterséges végtag pont ugyanúgy működjön, mint annak hús-
vér megfelelője.
Azzal az ezredes bal karja felé biccentett, ami hat héttel
ezelőtt még nem volt ott.
 – Az a végtag nem lesz mindenre képes, amire egy hús-vér
kar. Sosem lesz annyira rugalmas, ugyanakkor a bionika,
megfejelve az emberi intelligenciával, tapasztalattal és
alkalmazkodókészséggel, másfajta, de legalább ilyen elképesztő
dolgokat fog tudni produkálni. Sőt, bizonyos szempontból még
többre is képes lesz. Hadd hozzak egy példát!
Ivott egy kis hideg kávét, majd folytatta.
– Mondjuk azt, hogy van itt az asztalon egy fekete tárgyakkal
telerakott, fehér lepedő. Lássuk, mit és hogyan tesz az emberi
agy, mikor ezt megpróbálja értelmezni!
Steve kimérten bólintott, jelezve, eddig gond nélkül tudta
követni.
– Az, hogy a fény hogy verődik vissza a fehér lepedőn levő
tárgyakról, azaz minek látjuk őket, az a tárgyak albedójától,
vagyis fényvisszaverő képességétől függ. Tehát tulajdonképpen
nem a tárgyakat, hanem a róluk visszaverődő fotonokat látjuk.
Ezért is mondhatjuk, hogy a szem egyszerre biológiai szenzor és
elektrokémiai ingerületátadó. Ez a rendszer egy sor idegi
impulzust generál a szem segítségével, és ezeket juttatja el az
agy egy bizonyos területére.
– Ez az ingerület hogyan jut el a szemből az agyba? –
szakította félbe Steve.
Wells a tőle balra helyet foglaló férfihoz, egy Art Fanier
nevezetű villamossági szakemberhez fordult, akivel a projekt
kezdete óta együtt dolgoztak.
– Azt hiszem, ezt Art jobban el fogja tudni magyarázni, főleg,
hogy ő az, aki a bionikus végtagok ideghálózatát tervezte.
– Szégyen, gyalázat, de azt kell mondjam, mi sem tudjuk
pontosan, Steve – tárta szét a kezeit szabadkozva Fanier. –
Igazából senki sem tudja. Azzal tisztában vagyunk, hogy a
rendszer működik, csak azzal nem, hogyan.
 – Végig tudjuk követni az idegi impulzus útját – tette hozzá
Wells –, de bizonyos részfolyamatokat még mindig nem értünk.
Azzal odaintett az ajtóhoz legközelebb ülő technikusnak.
– Kérnék egy optikai rendszertáblázatot, Harry! Látod, Steve,
ez az, ahogy a rendszer működik! Amikor a bejövő információ
beérkezik a célterületre, az agy azonnal válaszreakciót küld.
Innen – mutatta a táblázaton – futnak ki az újabb impulzusok,
egyenesen a szemmozgató izmokhoz, azzal a paranccsal, hogy
fókuszáljanak a céltárgyak mintázatára.
– És hogy működik ez a… ez az agyi válaszreakció?
– Na, ez az, amit nem tudunk – vette vissza a szót Fanier. –
Tudjuk mérni az agy elektromos aktivitását, a kiadott utasítás
útját, sőt még a jel sebességét is, az egészet azonban még mindig
nem látjuk át.
– A lényeg, hogy ott tartottunk – folytatta Wells –, hogy a
szemmozgató izmok megkapták az utasítást, összpontosítsanak
a céltárgyakra. Ezzel párhuzamosan van egy másodlagos reakció
is az agy részéről, mely során a bejövő információt összeveti a
hosszú távú memóriában tárolt adatokkal. Vajon talál-e
hasonlóságot? Fölismeri-e az adott mintázatot? Ha nem,
hasonlít-e valami már ismert mintázatra, hogy annak
segítségével próbálja meg kitalálni, mi is lehet ez az új dolog.
Természetesen ez a folyamat is elektromos impulzusokkal
történik, és a végére el tudjuk dönteni, hogy amit látunk,
ismerős-e, vagy sem, és ha igen, mi is az valójában. Ha nem,
akkor is rendelkezünk annyi háttérismerettel és asszociatív
memóriával, hogy jó eséllyel megpróbáljuk kikövetkeztetni,
mivel is van dolgunk. Mire idáig jutunk a folyamatban, már
tanulmányoztunk, összehasonlítottunk, mérlegeltünk, és
döntöttünk. És mindezt a végtelenül hosszú és bonyolult
műveletsort a másodperc töredéke alatt.
 Wells odébb lépett és az ábra egy másik pontjára mutatott.
– Az agy ezen részei rögtön gyorsabban kezdenek működni,
és miután több-kevesebb sikerrel azonosítottuk a tárgyakat, itt
dől el, hogy mihez is kezdjünk velük. Vegyük föl őket? Kóstoljuk
meg őket? Kerüljük el őket? Ez egy olyan láncreakciót indít el az
agyban, annyi parancsot ad, annyi kimenő és bejövő impulzust
dolgoz föl, ami szinte az egész szervezetet megmozgatja. És
közben a szemlélő számára csupán annyi történik, hogy az
ember fölvesz egy tárgyat.
Steve csöndben hallgatta.
– Na és most jön a dolog érdekes része! – vette át ismét a szót
Art Fanier.

Steve Austin, a nők bálványa

– Eddig mindent a saját szervezeted csinált. Csakhogy a te

szervezeted már nem pont ugyanolyan, mint korábban volt.
Viszont amit elvesztettél, reményeink szerint mi, ha nem is pont
ugyanazon a módon, de visszaadtuk. Már úgy értem, ha beválik,
és a teóriát tényleg át lehet ültetni gyakorlatba…
– Ez elég hamar ki fog derülni, Art – bólintott Steve, akinek
nem igazán tetszett a beszélgetés hirtelen irányváltása.
Mert akárhogy is szépítsék a dolgot, arról volt szó, hogy
majd akkor fogja tudni rendesen használni az új testét, ha azt
sikerült megfelelően beállítani és aktiválni. Már a gondolattól is
fölkavarodott a gyomra, hogy ilyen szavakat használnak vele
kapcsolatban, főleg úgy, hogy majd csak azután derül ki, a
gyakorlatban is működik-e az elmélet, miután… aktiválták.
– És végre eljutottunk a döntés pillanatáig – magyarázta
Wells. – Az agy újabb jeleket küld ki, és ezek fogják
meghatározni, hogyan döntesz. Az elektromos jelek egy egészen
bonyolult mintázatban futnak végig az idegrendszeren – mutatta
az ujjával az ábrán. – Természetesen eközben rengeteg energiát
használunk el, hogy az ehhez szükséges bioáramot előállítsuk, és
ez az elektromosság lesz az, ami a parancsnak megfelelően
összehúzza a szükséges izmokat. Ez esetben például az alkar
izmait, melyek működésbe hozzák a szükséges inakat,
elforgatják a csuklót, megmozgatják az ujjakat. Aztán az ujjak
visszaküldik a maguk impulzusait, annak függvényében, hogy a
megérintett tárgy milyen felszínű és hőmérsékletű. Aztán az agy
ismét mérlegel, és annak függvényében mozgósít több-kevesebb
izmot, hogy az objektumot milyen súlyúnak ítéli, azaz, a
felemeléséhez mekkora erőt kell kifejteni a gravitáció
legyőzéséhez.
Wells elhallgatott egy pillanatra, és fáradtan megdörzsölte a
homlokát.
– Miközben fölvesszük a tárgyat, az agy és a periférián lévő
végtagok között számtalan impulzuscsere történik. Az ember
behajlítja a karját, közelebb emeli a szeméhez a céltárgyat, és az
új adatok alapján ismét összeveti a hosszú távú memóriájában
lévő tapasztalataival. És bármit is talál, annak egy részét az új
információ tárolására szolgáló rövid távú memóriába küldi.
Wells megvárta, míg az egyik asszisztens tölt neki egy csésze
friss kávét, ivott egy kortyot, majd továbbfűzte a szót:
– Egy ilyen bonyolultságú rendszert nem tudunk lemásolni.
Még csak meg se próbáltuk. Ehelyett a bionika kínálta
lehetőségekkel éltünk, a biokémiai folyamatot igyekeztünk
matematikai alapra átültetni, amit aztán a mérnökeink már
képesek megértetni a gépekkel. Ez azonban sokkal több, mint
pusztán olyan végtagot készíteni, melyek hasonlítanak az
eredetire. Ebben a projektben hatalmas szerephez jutott a
miniatürizálás, ami olyan dolgokat is lehetővé tett, amit pár
évvel ezelőtt még elképzelhetetlennek tartottunk volna. Dr.
Killian és a munkatársai – mutatott végig a szobában ülőkön –,
nem kevés időt szántak rá, hogy elérjék azt, amiről korábban
legfeljebb álmodhattunk: a gépi és a szerves összekapcsolását. A
bionikus rendszer pedig pontosan ezt csinálja. És ez a lényeg,
Steve! Mikor ránézel egy tárgyra, és eldöntöd, hogy föl akarod-e
emelni, a kiadott utasítás az agyból a végtagokba fut be. Ez
esetben a bionikus végtagokba, amik pontosan úgy fognak
reagálni, mintha saját hús-vér testrészeid lennének.
Steve a tőle balra álló asztal felé pillantott, amin ott feküdtek
a kipróbálásra váró mesterséges végtagok.
– A folyamat során az első alkalommal sikeres tesztet kell
újra, meg újra megismételjük – folytatta Wells. – A bejövő
információ feldolgozása, az idegi visszacsatolás… mindennek
úgy kell működnie, mintha semmilyen drasztikus beavatkozás
nem történt volna a szervezetedben!
Az orvos egy új táblázatot hozatott, és annak segítségével
folytatta a magyarázatot.
 – Az agyad elektromos impulzusok formájában küld
utasítást, melyek az idegrendszeren keresztül a tested
legtávolabbi zugába is eljutnak. Mikor a karod
szétroncsolódott…
Wells egy pillanatra elhallgatott, aztán úgy döntött, mostanra
már túljutottak azon a fázison, hogy finomkodniuk kelljen.
– Szóval, mivel a karod szétroncsolódott, a jeltovábbítás
megállt a sebfelszínen. Most viszont tovább tud haladni a
bionikus végtagban. A szerves és mesterséges végre egy
egységet alkotnak, és a bionikus végtagok úgy vannak
programozva, hogy akárcsak a szerves megfelelőik, az agy által
elküldött elektromos impulzusok erejével egyenesen arányosan
reagáljanak. Ez a bionikus végtag számítógépes aspektusa. Ez
gyakorlatilag ember és gép számára ugyanaz a rendszer.
– Hogy egy hasonlattal éljek, Steve – vette át a szót Art
Fanier –, ez kicsit olyan, mint egy repülőgép energiaszabályzója.
Az agy kiadja az utasítást egy jobbkanyarhoz, mire a kar és a láb
végrehajtja a szükséges mozdulatokat. Elfordítják a szükséges
kapcsolókat, megnyomják a megfelelő pedálokat, és
gyakorlatilag áttétként működnek az agy és a repülőgép között.
Hát valahogy ilyen lesz a kapcsolat az agyad és a bionikus
végtagjaid között is.
– Egész jó kis hasonlat ez! – biccentett Wells. – Mikor arra
gondolsz, hogy föl akarsz venni egy tárgyat, a szerves és a
bionikus karodban gyakorlatilag ugyanaz a folyamat játszódik
majd le. Mindkettőt az agyad, és az agyad által kiadott
elektromos impulzusok vezérlik majd. Ami a különbséget
illeti… Art, megkaphatnám azt a modellt? A mesterséges
izmokat vitalliumból és szilasztikból állítottuk elő, amik
ugyanúgy képesek összehúzódni, megfeszülni, elernyedni és
forogni, mint a hús-vér megfelelőik. Ha megtapintod őket, még
érezhető is a mozgás. Mi több, az új karodban és az ujjvégekben
is vannak vibrációérzékelő szenzorok, melyek ugyanúgy
érzékelik a nyomást, és azonnal vissza is küldik a megfelelő
jelzéseket az agyba. Azt nem állítom, hogy az alkarod, az ujjaid
és a csuklód pont ugyanolyan ügyes és rugalmas lesz, mint amit
elvesztettél, de majdnem. Ezen kívül hamarosan magad is
rájössz majd, hogy a bionikus karod tízszer akkora erőkifejtésre
lesz képes, mint a másik. Ugyanez lesz igaz az ujjaidra is,
úgyhogy egy szöget vagy egy fémdollárt pusztán az ujjaiddal
meghajlítani nem lesz nagy kunszt. Szóval, gyakorlatilag
mindent meg fogsz csinálni az új karoddal, sőt, bizonyos
szempontból még jobb is lesz majd, mint a régi… Egyedül
fájdalmat nem fogsz érezni.
Aztán hirtelen elhallgatott. Hogy az ördögbe is felejthette el,
amit Steve mondott a műtét utáni ébredés első pillanataiban?!
Fáj a lábam…
– Erről nekem megvan a saját, külön bejáratú véleményem –
mosolyodott el Steve fanyarul.
– Egyes pszichológusok fantomérzésnek hívják – vonta meg
a vállát Wells.
– Tudom, hogy ez mit jelent – biccentett Steve. – Valaki
elveszti a karját, és még évek múlva is úgy érzi, hogy viszket,
vagy fáj. Pedig csak az agya csapja be. Pszichés kompenzáció.
Talán az agy ilyen módon próbálja elutasítani a valóságot. De
velem nem ez történt, ugye?
Inkább kijelentés volt ez, mint kérdés.
– Talán igen, talán nem – felelte Wells csöndesen. – Itt már
mindannyian ismeretlen terepen járunk. Állíthatnánk azt, hogy
valóban érzed a fájdalmat, de ugyanúgy azt is, hogy ez nem több
önámításnál. Végül is a fájdalom csupán egy olyan üzenet a
szervezet részéről, ami a túlélést segíti elő. A védőmechanizmus
egy automatikus jelzése, amibe az agy a szokásosnál jóval
nagyobb mennyiségű energiát öl.
– Te is tudod, hogy ez baromság, Rudy!
Az őket hallgatók teljes csöndben, lélegzet-visszafojtva
figyeltek. A bionikai és kibernetikai kutatócsoport számára ez a
beszélgetés kiemelt jelentőséggel bírt, mert e percben Steve
Austin volt a világ egyetlen igazi, élő kibernetikus organizmusa.
Egy kiborg, ahogy egymás közt nevezték. És mindaz, amit
mondott, érzett, gondolt, vagy tett, volt a sikerük, vagy
kudarcuk fokmérője.
Úgyhogy bármi is hangzott el ebben a szobában, bármit is
tesz majd ez az ember a következő hetek és hónapok, sőt
remélhetőleg évek során, az mindenképp új fejezetet nyit a
tudomány történetében.
– Számomra nem baromság – rázta meg a fejét Wells. – Mint
már mondtam, itt ismeretlen vizeken járunk. Azt elismerem,
hogy szubjektív értelemben véve a fájdalom valós. Végül is,
amíg az idegvégződéseid működnek, a szervezeted érzékeli a
fájdalmat. Ha ezek nem működnek, vagy blokkoljuk az
ingerületátadást, úgy a legsúlyosabb sérüléskor sem küld a test
üzenetet az agynak. Többé már nem működik ez a fajta
védőmechanizmus. Azt viszont készséggel elismerem, hogy az
új, bionikus végtagjaiddal igenis szert teszel valamiféle új
idegrendszerre. A kérdés már csak az, vajon a bionikus
végtagokat érő sérüléseket is hajlandó lesz-e az agy fájdalomként
megélni.
Steve erre már nem reagált. Sokkal inkább arra várt, hogy
végre áttérjenek a lábaira.
– A lábak egyszerűbbek – magyarázta Wells. – Jóval kevésbé
összetettek, és a mozgástartományuk is szűkebb, eltekintve a
térdízület minimális oldalirányú mozgáskészségétől. Az előre-
hátra mozgás egyszerű és mechanikus. Többé-kevésbé ugyanez
igaz a bokára is, s bár a láb mindegyik ízülete képes bizonyos
oldalirányú mozgásra és rotációra, ezek mértékét erősen
behatárolják az ízületek. A nagyobb hatékonyság elérése végett a
mesterséges lábaidban is ezt a mintát követtük, így például nem
fogod tudni kilencven fokban kifordítani őket.
– És mi a helyzet az elektromos jel erősítésével? – kérdezte
Steve türelmetlenül.
– Rendben, akkor térjünk át erre – bólintott Wells, és egy
újabb ábrát mutatott. – Az agy által kibocsátott bioelektromos jel
sajnos nem elég erős, hogy mozgásba hozza a mesterséges
izmokat. A feszültség túl alacsony, de ezt kénytelenek is
vagyunk tudomásul is venni, hiszen két teljesen különböző
rendszerrel és anyaggal dolgozunk. A szervezet az egész testben
használja ezeket az elektrokémiai reakciókat, de a bionikus
komponensek ebből sajnos nem tudják kivenni a részüket.
Úgyhogy kénytelenek vagyunk egy kicsit rásegíteni.
Azzal az egyik asztalról fölvett egy láb-modellt és ennek
segítségével illusztrálta a szavait.
– Az agyból jövő elektromos impulzus feladata a bionikus
végtagok esetében többek között az is lesz, hogy be kell
indítsanak egy másik energiaforrást. Többfajta ötletünk is volt,
viszont ezek szinte mind szakkadált mozgást eredményeztek.
Úgyhogy végül a legfejlettebb elektromos motor mellett
döntöttünk. Art?
Fanier lépett közelebb, és egy apró fémhengert mutatott föl.
– Ez egy katonai felderítő műhold stabilizációs rendszeréből
származik. Az ilyeneket egy kisebb örökkévalóságra tervezik,
főleg, mert nem lehet kétnaponta javítani őket. Mikor sikerül
megfelelő mértékben fölgyorsítani, akkor percenként akár
harmincezer fordulatra is képes. Abban a zárt rendszerben,
amiben általában mozog, gyakorlatilag nem létezik súrlódás, így
igazából energiaveszteség sincs. Hogy fölgyorsíthassuk a
megfelelő sebességre, olyan plutónium izotópot használunk,
aminek a felezési ideje kilencven év. A pacemakerek ennél
nagyobb felezési idejű izotópokat használnak, mi viszont
kénytelenek voltunk változtatni ezen – ha kíváncsi a részletekre,
később majd szívesen beavatom, Steve –, de a lényeg, hogy
sikerült létrehoznunk ezt a súrlódásmentes mozgásra képes
rendszert, ami elegendő mozgási energiát termel ahhoz, hogy
ezzel fedezzük a bionikus végtagok energiaszükégletét. Úgy
értem, ez képes elegendő energiát előállítani, hogy bármelyik
végtagot tetszés szerint mozgassuk.
Fanier egy olyan modellt vett föl az egyik asztalról, ami
gyakorlatilag Steve bionikus karjának elemekre szedhető párja
volt.
– Természetesen ez is nyomásérzékelővel ellátott rendszer,
úgyhogy mikor megérkezik az elektromos impulzus, hogy a kéz
szorítson meg vagy vegyen föl valamit, a motorok máris
elégséges energiával látják el a kar rendszereit. Ez bizonyos
mesterséges izomcsoportokat megfeszít, másokat elernyeszt,
nyomásérzékennyé teszi az ujjvégeket…
– Azt hogyan?
– Ennek a mértékét az agyból kiinduló elektromos
impulzusok határozzák meg. A másik oldalról viszont ezt az
ingert épp, hogy az ujjvégeket érő nyomás mértéke fogja
befolyásolni. Tulajdonképpen akció és reakció az egész, viszont a
mesterséges végtagba küldött válaszreakció pont ugyanolyan
mértékű, mint a hús-vér végtag esetén. Ami azt jelenti, hogy a
szervezetnek nem kell folyamatos energiaellátást biztosítania.
Először fölmerült, hogy egyfajta elemmé alakítsuk a testedet,
ami megfelelő helyekre operált fém elemek és sósvizes tasakok
segítségével folyamatosan friss elektrolit oldattal látnának el.
Viszont a test mindössze körülbelül félvoltnyi feszültséget képes
előállítani, míg a szervezetedben található legegyszerűbb
bionikus egység működtetéséhez is legalább másfél-két volt
szükséges. Az atomenergia azonban mindezt megváltoztatja. A
miniatürizált atomenergia-egységek, és a bionikus lábaid
segítségével addig tudsz futni, amíg a szervezeted szerves részei
föl nem mondják a szolgálatot. De elméletben, ha a szíved, az
agyad és keringésed kifogástalanul működik, akár napokon
keresztül képes lehetnél megállás nélkül futni. És ez…
elképesztő!

Steve Austin futott.

Valahol mélyen tisztában volt vele, hogy ez csak egy álom –
ahogy a lemenő nap narancsvörös fényében egyenletes
sebességgel haladt.
Egyenletes légzés, egyenletes mozdulatok.
Futott… és futott…
És futott.
– Rémálma volt – magyarázta Jean, mikor az ezredes zihálva,
verejtékben úszva felült az ágyban.
Steve visszahanyatlott a párnára, s bár szíve szerint
visszaaludt volna, az agya szinte azonnal felpörgött.
Vajon tényleg rémálom volt, vagy inkább csak egy
vágyálom? Mert ha mindaz igaz, amiről beszéltek, és a lábai
hibátlanul működnek, akkor az, hogy milyen messze és milyen
gyorsan fog tudni futni, nem az állóképességén, hanem a
légzésszabályozáson fog múlni. Azon, hogy milyen gyorsan és
mennyi oxigént képes a szervezetébe juttatni.
Hogy is magyarázta Rudy Wells?
 A lábaid nem kémiai vegyületeket, elektromosságot, vagy oxigént
fogyasztanak majd. Mivel négy végtagodból három mesterséges, a
keringésed drasztikusan megváltozott. Több oxigén áll majd a
rendelkezésedre, mint valaha, mert kevesebbet fogsz felhasználni, mint
valaha. Egyelőre elképzelni sem tudjuk, hogy mi lesz a képességeid
határa, de az már most biztos, hogy emberfeletti ember leszel. Egy új faj
első egyede…
Hamarosan kiderül.
Már holnap reggel.
Tulajdonképpen maga sem tudta eldönteni, hogy várja-e a
holnap reggelt, mert ha annyi hónap türelmes várakozás után
most mégis felsül, azt nem bírná elviselni. Akkor már inkább…
Akkor már inkább dugulj el!
A következő percben már aludt is.
Tizenkettedik fejezet

Steve Austin fölemelte a karját, megfeszítette a bicepszét, és

előredőlt. Aztán ahogy a hóna alatt futó műanyag pányva
visszahúzta, elfintorodott.
– Csak lassan! – figyelmeztette Rudy Wells. – Épp elég sokat
vártunk már, hogy ne pont most…
– Sok a szöveg, doki! – csattant föl Steve. – Mondtam már,
hogy nincs szükség kötelekre!
Wells válasz helyett tett egy kört Steve körül, aki egy olyan
hevederen lógott, ami leginkább egy ejtőernyőére hasonlított.
Steve számára ez nem sok újdonságot jelentett – az
asztronauta kiképzésen hónapokon át használtak ehhez
hasonlót, hogy teszteljék az egyensúlyozó készségüket, és hogy
hozzászokjanak a földi gravitáció hatodához, ami a Holdon vár
rájuk.
Az ezredes a tesztközponttá átalakított tornacsarnok
közepén állt, a mennyezethez csúszó sínnel rögzített hevederen,
mint valami marionettbáb. Dr. Wells egy szűk belső körtől
eltekintve – ebbe dr. Killian, Art Fanier, Jean Manners és két
technikus tartoztak – senkit sem engedett be ide. Ennél több
ember már szájtáti tömeget jelentett volna, és egyébként is, a
megfigyelést nem emberek, hanem elsősorban gépek végezték.
Austint minden lehetséges szögből kamerák tartották szemmel,
és minden mozdulatát rögzítették. Mi több, a testére szerelt
egységek még a bőre sókiválasztásáról és a pulzusáról is
információt adtak. Minden alkalommal teljes adattár állt az
elemzők rendelkezésére minden szükséges fizikai paraméterrel.
Ezeket majd később tanulmányozzák át, hogy egy minél
teljesebb profilt kapjanak a világ első kibernetikus
organizmusáról.
– Art, készen állunk! – mondta Faniernek.
– Rendben, kezdjük harminc százalékkal!
Fanier állított valamit az egyik irányítópulton, mire a
hevederek megereszkedtek kissé. Steve kis terpeszben állt, s
áhítattal ismerkedett ismét a végtagok jelentette mozgási
szabadsággal.
A heveder addig ereszkedett, míg a rendszer nem jelezte,
hogy Steve testtömegének harminc százaléka a lábakra
terhelődik. Wells árgus szemekkel figyelte, és tisztán látta az
ezredes homlokán kiütköző verítékcseppeket.
Azonnal az egészségügyi monitorra pillantott, és
megkönnyebbülten konstatálta, hogy minden adat a normál
tartományon belül mozog. Egy futó pillantásnál többet azonban
nem szánt rájuk, hisz’ tudta, ha bármi átlépné a küszöbértékeket,
Jean azonnal figyelmeztetné.
Steve teste megremegett, s az orvos egy pillanatig
nyugtalanul figyelte. Aztán Austin kihúzta magát, és ugyanazzal
a precizitással kezdte elemezni és értékelni az új érzeteket, ahogy
egy berepülőpilóta ismerkedik a gépével.
Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt, ahogy Steve élvezettel
ízlelgeti mindazt, amiről hónapokon keresztül kénytelen volt
lemondani. Ismét előrehajolt, s miközben hagyta, hogy a
hevederek visszahúzzák, lassan jobbra-balra dőlt.
– Vigyük föl ötven százalékra! – javasolta az ezredes.
– Túl korai lesz még, Steve! – tiltakozott Fanier. – De ha egy
órán keresztül jól boldogulsz a harminc százalékkal, lassan
megemelhetjük, mondjuk…
 – Az ég rogyjon rád, Art! – kiabálta Austin dühösen. – Vidd
föl ötvenre, most!
Fanier idegesen harapta be az alsó ajkát, Killian és Wells
pedig gyors, értő pillantást váltottak.
– Legyen – bólintott Killian. – Vigye föl ötvenre!
Fanier lenyomott néhány gombot, mire a kábelek tovább
ereszkedtek. Most már Steve testsúlyának ötven százaléka
nehezedett a lábaira. Az ezredes mozdulatlanul állt, és hosszú
perceken át ismerkedett az érzéssel. Próbálta ezt az új benyomást
összevetni a régi emlékével, s valahogy megpróbálni
mihamarabb szinkronba hozni a kettőt.
Senki sem sürgette, és hagyták, hogy akkor mozduljon,
amikor úgy érzi, eljött az ideje.
Azonban ahelyett, hogy megpróbált volna lépni, Steve most
a bal karját kezdte próbálgatni. Megfeszítette, majd
elernyesztette az izmokat, aztán egyszer csak könyökben
mozdította, s úgy csodálta a szeme elé emelt ujjait, mintha most
látná őket először.
Lassan fordított a karján – előbb a jobb vállát érintette meg
vele, aztán hol ökölbe zárta, hol szétnyitotta, és komótosan
mozgatta az ujjait. Mikor megbizonyosodott róla, hogy sikerült
az alapmozdulatokat kiismernie, a feje fölé emelte a kezét,
ráfogott az egyik kábelre, és húzni kezdte.
– Ezt ne csináld, Steve! – csattant föl Fanier. – Erre még nem
állsz készen!
A mechanikus ujjak megszorultak a kábelen, és mind
megbabonázva figyelték, ahogy Austin gyakorlatilag egy kézen
tartja meg a saját testsúlyát.
– Az ízületek! – kiáltott oda Faniernek. – Mit mutatnak a
mérési eredmények?
 – Azt, hogy több, mint száz százalékkal vagy a kritikus szint
fölött – morogta a mérnök.
– Teszek a kritikus szintre! Mik a mérési eredmények?!
– Hát hogy… harminc százalékon vagy – felelte Fanier jóval
halkabban.
– Micsoda?!
– Harminc százalékon…
– Lehet, hogy mégiscsak kiderül, hogy ügyes szemétládák
vagytok! – mordult föl Steve, aztán még nagyobb erőfeszítéssel
húzta följebb magát, míg csak nem érezte, hogy az egész
testsúlyát a bal karja tartja. Akkor lassan elengedte a kábelt, és
úgy állt ott, diadalmas mosollyal előttük, hogy a teljes terhelés a
lábaira és a gerincére nehezedett.
Vadul fújtatott, bár az oxigénéhség ez esetben inkább
pszichés volt, mint fiziológiai.
Micsoda egy alak! – csapta le dühösen a jegyzetfüzetét Wells. –
Fogta az egész kísérletet, kidobta a kukába, és mindent úgy csinált,
ahogy neki tetszett!
– Doki!
– Igen?
– Vizet kérek!
Wells máris egy poharat nyomott – ösztönösen – Steve jobb
kezébe.
– A másik kezembe, doki! – vigyorodott el Austin.
– Biztos?
Válasz helyett Austin kinyúlt és az ujjai közé fogta a poharat
– ami abban a pillanatban hangos reccsenéssel robbant
szilánkokra.
– Ez meg mi a szent szar?! – nézett értetlenül a bionikus
kezére.
 – Erről beszéltem – vonta meg a vállát Wells, aztán intett az
egyik technikusnak, hogy takarítsa össze az üvegcserepeket. –
Az ilyen finom mozgás megtanulásához több idő kell.
– Igazán figyelmeztethettél volna! – morogta Austin
dühösen.
– Figyelmeztettelek.
– De nem elég sokszor! – vigyorodott el lassan Steve.
Végre mosolyog! Ez jó jel.
– Következőleg inkább fémpoharat hozz! Ha azt nem
roppantom össze, tehetünk egy próbát a műanyaggal is, és aztán
végül jöhet az üveg.
– Nem szeretem önmagamat ismételgetni, Steve, de
lassítanod kellene egy kicsit!
– Hallottad már azt a mondást, doki, hogy a mai életed
hátralevő részének első napja? Úgyhogy, javasolnám, ne
vesztegessük el! Menjünk inkább sétálni!
Ez azonban messze nem volt olyan egyszerű, mint gondolta,
mert technikailag hiába működött minden hibátlanul, az emberi
szervezet válaszreakciói előre nem voltak száz százalékosan
kiszámolhatok. Vajon hogyan reagál majd a szervezet hosszú
távon a bionikus végtagok jelenlétére?
Ez volt a nagy kérdés.
Az izmok erejét és rugalmasságát, az ízületek
szakítószilárdságát, az inak ellenálló-képességét talán le tudták
másolni, de a teljes vegykonyhát, a szervezet elektrokémiai
reakcióit már semmiképp.
Austin a fejével intett, hogy mindenki húzódjon odébb, aztán
lassan előrébb csúsztatta a jobb lábát, majd hajszálnyit előredőlt,
és utána húzta a balt. Az egész teste remegett és rázkódott,
ahogy a térdízületek megpróbáltak alkalmazkodni a hirtelen
súlypontváltozáshoz.
 Egy pillanatig úgy tűnt, hogy nem képes talpon maradni, de
mielőtt elesett volna, még idejében visszahúzta a jobb lábát.
Aztán megint előre-hátra, előre-hátra, újra meg újra.
Minden izmát, minden ízületét próbálta megmozgatni – a
nyakát, a vállát, a könyökét, majd derékból fordult, s egyre
vadabbul rángatta a tartóhevedereket és pányvákat.
Az eleinte könnyed, magabiztos mozdulatok egyre
bizonytalanabbá és szakadozottabbakká váltak, mintha egyre
nagyobb kihívást jelentett volna megőrizni az egyensúlyát.
Végül megállt és mereven előreszegezte a tekintetét.
– Art!
– Igen, Steve?
– Vegyétek le a feszítőerőt!
– De hát már így is ötven százalékon van.
– Tudom. Vegyétek le teljesen!
Fanier Killian felé pislantott, aztán ahogy megkapta a
beleegyezést, ismét állított néhány kapcsolón.
– Rendben, Steve!
Az egybegyűltek halálos csöndben figyelték, ahogy a
sziklaszilárdan álló Austin lassan elkezdi behajlítani a jobb
térdét. Ismét azt az előre-hátra játékot kezdte, s mikor ez már jól
ment, megpróbált jobbra és balra is mozdulni. Időnként megállt,
és próbált időt hagyni az agyának, hogy a testéhez igazítsa az új
impulzusokat.
Aztán kezdte az egészet elölről.
– Érzek némi fájdalmat – mondta végül.
Egy pillanatra sem fordult hátra, tudta, hogy úgyis csüggnek
minden szaván.
– A lábcsonkok és a bionikus végtagok csatlakozásánál.
Szerintem ezt meg kellene vizsgálni.
 Türelmesen várt, amíg Killian és Wells alaposan
megvizsgálták azt a határterületet, ahol az élő szövet a
mesterséges végtaggal érintkezett. Mivel Steve rövidnadrágot
viselt, az ominózus bőrfelület minden kamera számára jól
látható volt.
– Most mit érez? – kérdezte Killian, miután alaposan
megnyomkodta Austin lábcsonkját.
– Nyomást.
– Fájdalmat is?
– Nem.
– És az előbb hol fájt?
– Hátul, ahol a combhajlításkor a bőr meghúzódik.
– Nincs nyoma sérülésnek – csóválta meg a fejét Killian. – És
ez jó jel.
Aztán az ápolónőhöz fordult.
– Miss Manners! Volt valami szokatlan a teszt során?
– Igen, doktor úr – kocogtatta meg a monitort a körmével a
nő. – Néhány perccel ezelőtt valóban elkezdtek változni a mérési
adatok.
Killian és Wells azonnal odasiettek, s hosszú perceken át a
görbéket tanulmányozták.
– Kicsit olyan, mint az áramingadozás – mondta végül
Killian. – És itt most nem a bionikus végtagjáról beszélek, Steve.
Valami egy idő után enyhe elektrosokként jelentkezett a
rendszerben.
– Gondolom ezt nem lesz nehéz kijavítani – vonta meg a
vállát Austin.
– Nem, de előtte szeretném áttanulmányozni a most készült
felvételeket. Fontos, hogy összefüggéseiben lássuk az
eseményeket, és ehhez kell némi idő.
– De én attól ugye még járkálhatok?
 – Ezt most nem tartom jó ötletnek – rázta meg a fejét a
kutató. – Ez most csak minimális fájdalom volt, de könnyen
felerősödhet.
– Ezt csak egyféleképpen tudjuk kideríteni…
Azzal előredőlt, felemelte a bal lábát, egy kicsit
előrenyújtotta, majd letette és ránehezedett.
A láb kitartott.
Ugyanezt megismételte a jobb lábbal, s egy pillanatra
megvonaglott az arca.
– Ez az! – sziszegte összeszorított foggal.
Lépett egyet, majd még egyet, s a körülötte állók
megdelejezve figyelték, ahogy a világ első kiborgja, ez a félig
ember, félig gép teremtmény a szemük előtt tanul meg járni.
Tíz lépés. Tizenkettő. Húsz. Harminc…
– Doktor úr! – kiáltott Jean Manners, és Wells látta, hogy a
mérőműszer tűje őrült iramban száguld föl-alá.
– Steve! Ne csináld! Azonnal állj le!
De már elkésett. Austin bal lába görcsbe rándult, aztán mivel
képtelen volt értelmezni az idegi impulzusokat, a bal
mechanikus térdízület lezárt. Steve oldalra perdült, aztán
kifutott alóla a lába, és élettelen rongybabaként lógott a
kábeleken.
– Elvesztette az eszméletét! – kiáltott Killian. – Fanier,
azonnal vigye vissza ötven százalékra! Vegyék le róla a nyomást!
Tizenharmadik fejezet

– Túl sokat akarsz és túl gyorsan! – magyarázta dr. Wells aznap

reggel már vagy tizedszer. – Túl keményen próbálkozol. Ami
természetesen érthető, mégis…
– Mégis micsoda?! – szakította félbe Steve ingerülten. – A kar
egész jól reagál, nem igaz? Akkor meg nem értem, a lábak miért
nem! Miért nem tudnak megbirkózni ezzel a visszacsatolási
problémával?
– Pedig pontosan azt csinálják, csak nem olyan ütemben,
mint azt szeretnéd – mondta Wells türelmesen. – Ez minden. És
persze rendre megfeledkezel róla, hogy ez egy kísérleti
stádiumban levő, még fejlesztés alatt álló eszköz. Ahogyan arról
is, máris micsoda eredményeket értél el!
– Átkozottul keveset! – morogta Austin.
– Ami egyfelől nem igaz, másfelől önmagaddal szemben sem
igazságos. Vegyük csak példának okáért a tegnapi edzést! Öt
mérföldet futottál le tökéletes iramban, és a tested olyan
hibátlanul működött, mint egy jól olajozott gép! Aztán az öt
mérföld után…
– Aztán szépen seggre estem, mert nem volt megfelelő a
lábak visszacsatolása! – csattant föl Austin. – Olyan voltam, mint
egy ügyetlen, taknyos kölyök, aki…
– Azért, mert technikai értelemben véve pontosan azon a
szinten vagy, mint egy ügyetlen kiskölyök! – most már Wells is
kezdett kijönni a sodrából. – Hát nem érted? Fiziológiai
szempontból a tested többé-kevésbé egy koravén gyerek szintjén
van, és bármilyen gyorsan is tanul a szervezeted, egyelőre még
számos téren több évtizedes lemaradása van. És ez teljesen
összezavarja. Úgyhogy a probléma nem a bionikus végtagokkal
van, hanem az idegrendszereddel. Ha a mesterséges végtagokkal
lenne gond, azt könnyen orvosolhatnánk, mert egyszerűen csak
átkalibráljuk őket. Csakhogy ezeknek a végtagoknak az
irányítórendszere az agyadban van, és azt nem olyan egyszerű
átállítani! Idő és gyakorlás kell hozzá, hogy az emlékezetedben
élő végtagokat és az új, gépi testrészeket képes legyen
szinkronba hozni! És az ég szerelmére, már három hete képes
vagy rendesen mozogni, pedig az előzetes számítások szerint
ehhez legalább még egy hónap kellett volna!
– Nagyon nem állhatom, ha valaki ilyen kioktatón beszél
velem doktor!
– Ki beszél veled kioktatón, Steve?
Kapj már a fejedhez, te agyalágyult! Mi segíteni próbálunk
neked, nem kioktatni! – villant meg Wells szeme.
– Pedig nagyon úgy fest a dolog! – most már Austin is
kiabált, és egy dühös mozdulattal mindent lesöpört az asztalról.
Kézikönyvek, hamutartó, kávéscsészék… minden hangos
csattanással landolt a padlón.
– Bárcsak hagyhatnánk a fenébe ezeket a teszteket, doki,
mert teljesen megőrjítenek! És az emberek… mintha én lennék a
gyertyaláng, ők meg a molylepkék, mert egyfolytában itt
rajzanak körülöttem! Amitől kezdek totál kikészülni!
Ökölbe szorított baljával csapott az asztalra, és egyszerűen
átütötte a tömör falapot. A bútor hangos reccsenéssel tört
darabokra, mire a két férfi döbbenten pislogott egymásra a
roncsok fölött.
– Ööö… bocsánat, nem akartam…
 – Tudom – biccentett Wells, és próbált mosolyt erőltetni az
arcára. – De remélem, legalább ettől egy kicsit jobban érzed
magad!
– Hát… nem igazán. De mi lenne, ha megint
megpróbálkoznék a labirintussal?
– Te tudod – vonta meg a vállát az orvos. – Legfeljebb
begyűjtesz még pár véraláfutást.
– Még párat? – nyögött föl Steve, és fájón megtapogatta a
combját és a fenekét. – De hát már most ott tartok, hogy a
véraláfutásaimnak saját véraláfutásai vannak! No, mindegy…
fájdalom nélkül nincs eredmény.

Időközben a tesztek elvégzésére szolgáló helyiség is átalakult

némileg. Mivel Steve csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy a
zúzódásai és a fájdalma a fejlődés ára, amit hajlandó megfizetni,
a terem felszerelését az ő igényeit is figyelembe véve
módosították.
Mostanra leginkább egy akadálypályával kombinált
útvesztőre emlékeztetett, tele lépcsőkkel, székekkel és létrákkal
és zsámolyokkal, döntött járófelületekkel és függőfolyosókkal,
melyek mind-mind az új, mesterséges végtagokat voltak
hivatottak tesztelni.
Rudy Wells fogott egy széket, aztán az egyik függőfolyosóról
figyelte Steve-et, ahogy megpróbált boldogulni a pályán. Az
ezredes egy órán át minden gond nélkül vette az akadályokat, és
a bionikus végtagjai is kifogástalanul működtek.
Aztán egyik pillanatról a másikra rakoncátlankodni kezdtek.
Igaz, csupán egy-egy pillanatra, de már ez is elég volt, hogy
kizökkentse Steve-et az eddigi ritmusából. S mikor egy éles
kanyarban, amit eddig mindig gond nélkül sikerült bevennie,
megcsúszott és elesett, Wells is jobbnak látta, ha máris megy, és
próbál neki segíteni.
Aztán mégis inkább úgy döntött, hogy vár.
Austin sokáig hevert mozdulatlanul, s csak az ökle
csapkodta a padlót dühödten. Végül felült, és elkeseredetten
nézett föl Wellsre.
– Biztos, hogy az ingerületátvitellel lesz valami gond! –
mondta a fejét csóválva, és nagyot csapott a bionikus lábára. –
Ahogy beszéltünk is róla, a jel rendben eljut a lábba, de ott
valami történik vele, mert ami visszajön az agyba, az mát nem
kóser! Szinte érzem, ahogy megtörténik!
Az edzést figyelemmel kísérő technikusok egy szót sem
szóltak, és Wells is hallgatott. Mintha egytől-egyig úgy érezték
volna, hogy ez csak hisztériás kirohanás, semmi több.
Steve ismét megpróbálkozott az akadálypályával, de
dühében alig látott, s újra meg újra meg kellett állnia, nehogy
elessen. S most már neki is egyre inkább az volt az érzése, hogy
nem csupán a végtagokkal van baj.
Mintha lett volna egy beépített időlimit, amit nem lépetett át
büntetlenül. Mintha az az emberi test fáradásával lett volna ez
összefüggésben, s amikor normál körülmények közt a teste
kimerült… nos, ilyenkor jelentkeztek a mechanikus zavarok is.
Ami akár azt is jelenthette, hogy a gépi testrészek továbbra is jól
működtek, épp csak a test egésze fáradt el.
Lehet, hogy még a bionikus végtagok segítségével sem lesz
képes átlépni a saját árnyékát?
Wells úgy számolta, hogy Austin – ahogy az erőnléte is
folyamatosan javult – minden múló nappal egyre tovább volt
képes nyújtani az időt, ami előtt ez a testi reakció jelentkezett
volna.
 De ehhez előbb le kell győznie a saját türelmetlenségét és
haragját.
Az egyik akadálykör során például egy ötven fontos teher
volt a hátára erősítve, s bár a bionikus végtagok kifogástalanul
működtek, már az is elég volt, hogy máshová került a
súlypontja, és egy ugrás során megcsúszott és elesett. Ahogy
fölkelt, csak úgy sütött belőle a düh, és vicsorogva rúgott egy
nagyot a hevederekkel fölszerelt kőtömbbe.
Az puskagolyóként száguldott át a termen, bezúzta a
megfigyelőablakot, s a technikusok, ahányan csak voltak, mind a
földre vetették magukat. Végül ezen a helyiségen is átszáguldott,
és mélyen a szemközti falba fúródott.
Austin zavartan pislogva pillantott utána – aztán pedig a
szétroncsolt, mechanikus lábfejére.

Rudy Wells és Steve együtt figyelték, ahogy Art Fanier

rekordidő alatt vág át a labirintuson.
– Az milyen érzés volt? – biccentett Fanier Austin
eldeformálódott lábujjai felé.
– Te most szórakozol velem? – vonta föl a szemöldökét
Austin.
– Nem én! Szóval milyen érzés volt?
– A fenébe is, hiszen ez nem is az én lábam! – csattant föl az
ezredes. – Ti magatok építettétek!
– Tévedsz – csóválta meg a fejét Fanier. – Ez a te lábad.
Úgyhogy jobban tennéd, ha a továbbiakban így gondolnál rá,
máskülönben soha nem fogod megszokni, és folyton ilyen
dolgokat művelsz majd vele!
– Hmm… – sandított Steve Wellsre. – Lehet, hogy mond
valamit. Tényleg fura érzés volt. Úgy értem… mintha tényleg
éreztem volna valamit!
 – Fájdalmat? – vonta föl a szemöldökét az orvos.
– Nem igazán fájdalmat, sokkal inkább olyan… csiklandós
érzés volt. Nem fájt, de kellemetlen volt. Mintha a szervezetem így
próbálta volna érzékeltetni a szerkezeti sérülést, és akkor is ilyen
módon emlékeztetni rá, hogy valami nincs rendben, mikor épp
nem nézek a lábamra.
– Komolyan így érzed?
– Igen, de… most ez baj? – kérdezett vissza gyanakodva
Steve.
– Arról, amit az előbb mondtál… voltak bizonyos előzetes
spekulációink – ült le Fanier, a nyakát és karját törölgetve. – De
ez akkor is jóval több, mint amire eredetileg számítottunk. Olyan
kompenzáció ez, amit nem is tartottunk lehetségesnek.
A hangja egy pillanatra megremegett a fojtott izgalomtól.
– Tudod, hogy ez mit jelent? Édes Istenem… a két rendszer, a
gépi végtagok és az emberi test kompatibilisnek bizonyult!
Szimbiózisra törekszenek! A tested, Steve, többé már nem
ugyanúgy érzi a fájdalmat, mert a balesetben egy sor
idegvégződés és receptor is elpusztult. E helyett így jelzi, hogy
elfáradtál. Ugyanolyan figyelmeztetés, épp csak más módon.
Fájdalom és fáradtság valódi fájdalom nélkül.
Aztán Wellshez fordult:
– Szerintem vissza kellene mennünk a laborba, hogy gépre
tegyük, és megnézzük az értékeit! Ha tényleg az történik, ami
szerintem történik, akkor ez már az alagút végén a fény!
– Ezt most magyarázd el! – komorodott el Austin, és
megragadta Fanier karját.
– Hé… ez fáj! Engedj el!
– Steve! – csattant föl Wells. – Engedd el! Eltöröd a karját!
– Én… sajnálom, Art! – eresztette el Austin, és olyan zavartan
nézett a gépi kezére, mintha most látná először.
 – Jó, mindegy – dörzsölte fájón a karját Fanier. – Én csak azt
akartam mondani, hogy még egy hónap, legfeljebb kettő, mire a
szervezeted és a bionikus végtagok működése teljesen
összehangolódik, és onnantól kezdve…
Hirtelen falfehérre sápadt.
– Doki… azt hiszem, eltört a karom.
Ennek hallatán mind megdermedtek.
– Épp mikor már úgy tűnt, hogy minden simán megy a
projekttel – babusgatta sérült karját Art. – A bionikus testrészek
tökéletesen beváltak, szóval… mi baja Steve-nek?
– Azt hiszi, hogy valami Frankenstein szörnyét csináltunk
belőle – mondta Wells csöndesen, és fölállt. – Amiről mi persze
tudjuk, hogy nem igaz, őt viszont pokolian nehéz lesz
meggyőzni a tévedéséről. Úgyhogy majd meglátjuk, kinek lesz
igaza hosszú távon.

– Valószínűleg nem a kozmetikai beavatkozás rá a legjobb a

kifejezés, de higgye el, ez ugyanolyan fontos része a
rekonstrukciós procedúrának, mint az összes többi sebészeti
beavatkozás! – magyarázta Dupre. – Maga a kozmetikai
beavatkozás tulajdonképp…
– Mi lenne, ha szövegelés helyett inkább csak csinálná? –
Steve meg sem próbálta palástolni a türelmetlenségét.
Arnold Dupre hórihorgas alak volt, akiből senki sem nézte
volna ki, mivel is foglalkozik.
– Nem hirdeti magát, az árai mégis csillagászatiak –
magyarázta Wells. – Azért, mert kiváló szakember. Hivatalosan
nem sebész, bár a szaktudása alapján nyugodtan lehetne az is.
– Kinek dogozik? – kérdezte Steve.
– A CIA-nek.
– Tessék?
 – Jól hallottad. Márpedig, ha ők is úgy vélik, hogy Dupre a
legjobb, akkor ez valószínűleg így is van.
És mikor a plasztikai sebész munkához látott, az még Steve
Austint is lenyűgözte.
– Az új karját és a bal lábát nem a legügyesebben oldották
meg – magyarázta az ezredesnek, és cseppet sem zavartatta
magát, hogy Wells és Art Fanier is hallják. – Nézzék csak meg!
Ennek az embernek a karjai arányaikban tökéletesen egyeznek,
ami viszont természetes körülmények közt nemigen fordulna
elő. A jobbkezesek jobb karja mindig fejlettebb, hiszen domináns
végtagként azt használják többet.
Austin szótlanul tűrte, hogy az ösztövér férfi vékony, csontos
ujjai közé vegye a csuklóját.
– És ezt látják? A vadászpilótáknál, akik órák százait töltik az
irányítókarok szorongatásával, gyakori ez a fajta
izommódosulás… De csak a domináns kézen!
– Maga mégis honnan az ördögből tudná? – húzta el a kezét
Austin füstölögve. – Nem olyannak tűnik, aki…
– Ugyan-ugyan, ezredes úr! – csóválta meg a fejét Dupre. –
Ha valakinek, hát épp önnek nem lenne szabad a külső alapján
ítélni! Ha például vetne egy gyors pillantást az én csuklómra…
S ahogy jobban megnézték, már látszott, hogy Dupre jobb
csuklóján is vaskosabbak voltak az izmok.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy maga is…
– Tizenötödik Légi Szállítású Hadosztály – bólintott Dupre. –
Én még egymotoros gépeken repültem, ezredes úr, mintegy
négyezer órát. És nyolc náci gépet lőttem le a háborúban.
Steve innentől kezdve némán tűrte a vizsgálatot.
– Felteszem akadt némi problémája, míg megszokta az új
lábait – folytatta a plasztikai sebész. – A súlyuk ugyanannyi,
mint a saját hús-vér lábainak volt, de a súlyeloszlás sajnos nem
ugyanolyan. Ami sokat változtathat a tehetetlenségi
nyomatékon, és teljesen összezavarja a végtag és az agy közti
információcserét. Idő kell, míg hozzászokik az új arányokhoz.
Elképedve hallgatták, ahogy egyik problémás kérdést a
másik után sikerült megválaszolnia.
– És akadnak még itt más problémák is. Például itt, ahol a
mesterséges bőr találkozik a hússal, több festékre és testszőrzetre
lesz szükség. Sokkal többre. A napfénynek kitett bőrfelület idővel
sötétedni kezd, míg a műbőr nem. Aztán kreálunk pár apróbb
forradást a végtagokon, amik majd ügyesen elfedik az ízületi
csatlakozókat. A testszőrtől pedig nehezebb lesz észlelni a valódi
és mesterséges bőr közti árnyalati különbséget. Megfelelő
krémekkel és színezőkkel egészen természetes hatást fogunk
tudni elérni. És most… kezdhetjük?
– És most hogyan tovább? – kérdezte Wells, miután Dupre,
mint valami ösztövér bábaasszony, órákig sürgölődött Austin
körül.
– A szeme – simította végig az állát tűnődve a plasztikai
sebész. – Jelenleg túlságosan is olyan, mint Moshe Dayannak,
amin máris változtatunk.
– Üvegszem? – hördült föl Austin. – Ilyen erővel…
– Szó sincs üvegszemről! Annál valami sokkal jobbat kap
majd holnap reggel! Majd meglátja!

Steve egyre kényelmetlenebbül érezte magát, ahogy egy fehérbe

öltözött, kopaszodó alak műanyag koponyákat és szemgolyókat
pakolt ki a széles, krómacél asztalra. Aztán sorra kezet nyújtott
Austinnak, Wellsnek és Jean Mannersnek is.
– Oscar Goldman vagyok. Üdvözlöm, Austin ezredes!
– Részemről a szerencse, doktor Goldman!
 – Nem vagyok orvos – rázta meg a fejét a férfi. – Az én
szakterületem a kerámia és a műanyag, bár az elektronika
területén is elég jól kiigazodom. Kérem, foglaljon helyet!
– Mr. Goldman is igazi mestere a saját szakterületének –
magyarázta Wells, miközben Steve egy kipárnázott bőrfotelbe
telepedett. – Úgyhogy bizonyos eszközök kiválasztásában ő fog
segíteni.
Austin azonban már csak fél füllel figyelt oda, mert a
figyelme javát az asztal közepén álló fej – a sajátjának élethű,
pontos mása – kötötte le. Csakhogy ez a fej áttetsző és darabokra
szedhető volt, mellette pedig a szem, a szemüreg és a látóideg
műanyagból elkészített, felnagyított változata pihent az asztalon.
– Az én szakterületem ugyan érintkezik a plasztikai
sebészettel, de sok tekintetben különbözik is tőle – mondta
Goldman. – Azt mind tudjuk, hogy a látását nem fogjuk tudni
visszaadni, ugyanakkor több módszer is létezik rá, hogy a
pótlásul behelyezett műszem jól működjön. Lehet üveg vagy
műanyag, de persze ezzel csupán gyenge illúziót tudunk
teremteni, mivel a szem izomzata nélkül ez természetesen nem
mozog. Ilyenkor szoktuk úgy érezni, hogy az illető a semmibe
bámul.
Mivel Steve nem reagált, Goldman felvett a kirakott
szemléltető eszközök közül egy jókora, műanyag szemgolyót.
– Úgyhogy inkább ezt javasoljuk az ön számára. A súlya és a
súlyeloszlása tökéletesen megegyezik majd a saját szemével,
csakúgy, mint a színe. Ezt speciális festékkel érjük majd el, ami
egyben arra is alkalmas lesz, hogy a fényerősségtől és a fény
beesési szögétől függően minimális mértékben változtassa a
színét. Ez a fényérzékeny anyag azt a benyomást fogja kelteni,
mintha a fényviszonyoktól függőn a pupillája hol tágulna, hol
szűkülne. Dr. Wells és dr. Killian majd elmagyarázzák önnek,
miképp is fogjuk elérni, hogy a behelyezett műszem a nézőpont
változtatásával szintén mozogjon.
Azzal visszahelyezte a műanyag szemet az asztalra.
– Szóval, ha jól értem, többé-kevésbé mindenre képes lesz,
mint egy valódi szem, épp csak látni nem fogok vele – húzta el a
száját Steve.
– Egyelőre még nem áll ott a tudomány, hogy szemet is
tudjunk pótolni, Austin ezredes. Még az oroszoknak sem
sikerült, pedig ők valóban elképesztő sikereket értek el a
transzplantációk terén. Úgyhogy legfeljebb Isten adhatná vissza
a szemét. Mi viszont megteszünk mindent, amire ember csak
képes lehet.
– Állok elébe – biccentett Austin.
– Több módon is hasznát vehetjük egy szemnek – folytatta
Goldman. – Ezek közül az egyiket szeretnénk önnek is
rendelkezésére bocsátani.
– Már elnézést, de… ki az a mi?
– A kormány – igazított egy keveset a műanyag fejen
Goldman. – A következőt tervezzük, ezredes úr…
Egy apró korongot helyezett a műanyag fej bal szemére,
aztán megnyomta, mire az halk kattanással elfordult, és a
szemgolyóból egy vékony cső emelkedett ki. Ezt az asztalon álló
nagyító alá helyezte, s ahogy egy csipesszel finoman darabokra
szedte, kiderült, hogy egy miniatűr kameráról van szó.
– Szokványos vagy infravörös filmre rögzíti a képeket –
nézett föl jelentőségteljesen Goldman. – Másodpercenként akár
hármat is. A szemben elhelyezett aprócska gépek gondoskodnak
a távolság, a fényerő és a fókusz beállításáról, és egy mikrofilm
tekercsre akár húsz képet is rögzíthetek. Azt nem állítom, hogy
tökéletes, de nagyon hatékony.
 Persze nyilván könnyebb lenne nem egy szembe rejteni,
hanem az egész szemet kamerává alakítani, de akkor nem
tudnánk elvégezni a már említett kozmetikai beavatkozásokat.
így viszont a szeme annyira élethű lesz, amit legfeljebb egy
szakember fog tudni megkülönböztetni az igazitól. Ami
alkalomadtán persze még így is leleplezheti, de…

…és mint egy képregényhős

– Leleplezhet? – vonta össze a szemöldökét Austin. – Ki

előtt?
– Azt nem mondhatom el.
– Ki a fene maga tulajdonképp, mister?
– Valaki, aki teszi a kötelességét. Pont, mint ön, Austin
ezredes. Mert azt jobb, ha észben tartja, hogy még mindig aktív
állományban van!
Tizennegyedik fejezet

A lány – pompás test, amit alig falatnyi bikini takart – a lágyan

rugózó deszkalap szélére állt, aztán hátrált két lépést, majd két
gyors lépés, egy dobbantás, és nyílegyenesen csapódott a vízbe.
Villámgyorsan végigsiklott a medencén, s meg sem állt a túlsó
végéig, ahol a férfi épp a búvárfelszerelését ellenőrizte.
– Vegye már le ezt a vackot! – rázta ki a szeméből a vizes
fürtöket Kathy, és kacéran elmosolyodott. – Akkor
versenyezhetne velem a túlpartig!
Austin egy hosszú pillanatig szótlanul bámult rá, aztán az
érdeklődés maradéka is eltűnt a tekintetéből.
– Talán majd máskor. Most túlságosan elfoglalt vagyok.
– Még egy egészen rövid kis versenyre sincs ideje? – kérdezte
durcásan a lány. – A vesztes elverheti a másik fenekét…
– Mondtam már, hogy nem – ismételte meg a férfi, ezúttal
jóval élesebb hangon.
A lány hitetlenkedve rázta meg a fejét, aztán ismét a vízbe
vetette magát, s meg sem állt a túloldalig. Ott aztán gyorsan
kimászott a medencéből, felkapta a törölközőjét, és elrohant.
– Akkor a hármas számú teszttel is megvolnánk – sétált oda
Steve-hez Fanier. – Jöhet a négyes?
– Igen – biccentett a férfi, és beleereszkedett a vízbe. – Essünk
túl rajta.

– Itt van mindenki? – kérdezte Killian.

– Igen, uram. Mr. Goldman is megérkezett.
 Killian Rudy Wells és Jean Manners mellé telepedett, szembe
az egyik falat betöltő hatalmas képernyővel.
– Akkor azt mondom, vágjunk bele! – köszörülte meg a
torkát Wells. – Amint azt önök is tudják, Steve Austint egy sor
tesztnek vetjük alá, hogy felmérjük, mire képes fizikailag. A
feladatokkal legkésőbb holnap délig végzünk. Steve jelenleg a
Sangre de Cristo homokdűnéi közt küzd a tereppel,
búvárfelszerelésben, ami egész alacsony oxigénszintet
eredményez. A homokdűnék után sziklás terep következik, és a
talaj végül kilencezer láb magasságig emelkedik, ami nem kis
kihívást jelent majd. Bár az eddigi rádiójelentések alapján máris
messze maga mögé utasította a megfigyelésére kiküldött
technikusokat.
Odaintett az ajtóban álló őrnek, mire az eloltotta a villanyt. A
következő pillanatban kivilágosodott a képernyő.
– Összeállítottunk egy montázst az eddigi tesztekről készült
felvételekből…
Először százméteres síkfutás során láthatták Austint, ahogy
atlétákkal méri össze a képességeit. Wells csöndben figyelte a
többiek reakcióját, akik máris kényelmetlenül feszengtek, ahogy
két sportoló is előbb ért a célba, mint a bionikus végtagokat
kapott férfi.
– Ezzel értettük meg Steve-vel, hogy a futás nem csupán
erőnlét és tapasztalat kérdése, de a szervezet oxigénellátásán is
múlik. Az első próbákon rendre vesztett, azonban ahogyan azt
hamarosan önök is látni fogják, két nappal később már nem volt
számára ellenfél. Minél jobban sikerül kiismernie és elfogadnia
az új testét, annál inkább képes lesz kiaknázni a benne rejlő
páratlan képességeket.
 Ismét elindította a felvételt, amin Austin pillanatok alatt
mindenkit maga mögé utasított, és elképesztő iramban ért a
százméteres pálya végére.
– Ez alkalommal nem csupán elsőnek szakította át a
célszalagot, de az olimpiai és a világcsúcsot is megdöntötte…
A felvétel állóképesség-teszttel folytatódott, s a kamera
minden lépését, minden mozdulatát hűen adta vissza.
– Javaslom, hogy a képernyő jobb alsó sarkában levő
stopperórát is figyeljék! – mondta Wells. – Amikor ez a felvétel
készült, Steve már négy teljes órája futott.
Austin egyre közelebb és közelebb ért, majd egy villanás
alatt elszáguldott a kamera mellett. Ahogy az operatőr utána
fordult, még mindig ugyanolyan könnyed, szabályos léptekkel
futott.
– A hatodik óra után úgy döntöttünk, ideje leállítani a tesztet.
És még hozzátenném, hogy a hatodik óra után is öt perc húsz
másodperc alatt futott le egy mérföldet.
– Felteszem a mért adatok pontosak – érintette össze az
ujjhegyeit Goldman.
– Igen. A szívverése végig olyan egyenletes volt, hogy, ha
nem személyesen felügyelem a tesztet, bizony nekem is
nehezemre esett volna valósnak tekinteni a mért adatokat.
A következő néhány órában izomszakasztó feladatokról és
próbákról készült felvételeket tekintettek meg. Steve elképesztő
lendülettel és ügyességgel vágott át bármilyen akadálypályán, a
kétembernyi palánkokon úgy mászott föl, hogy ahhoz egyszer
sem használta az odakészített kötelet – a lába emberfölötti erővel
lökte a magasba, s egy pillanat alatt már fönt is volt.
– Megfigyelhetik, hogy mikor nyers erőre van szüksége,
mindig a bionikus karját részesíti előnyben – jegyezte meg Wells.
– A bal karjával húz, a jobbal rásegít és támaszt.
 A következő felvételen egy jókora medence látszott.
– A tesztek azt mutatták, hogy rövidtávon Steve a
legkiválóbb úszókkal is felveszi a versenyt, de legyőzni nem
tudja őket. Mikor viszont startkőről indulnak… nos, húszlábnyi
ugrás után ér vizet, és akkora lendülettel úszik, hogy… azt
hiszem, nem is kell tovább ragozzam. A lábai olyanok, mint két
apró hajócsavar, és ezzel már senki sem képes versenyre kelni.
Ismét váltott a kép, és Austin most egy hajóval úszott
versenyt. Pillanatokon belül elérték és el is hagyták a
kameraállást, de azt így is meg lehetett állapítani, hogy fej-fej
mellett haladtak.
– Már csak egy vízzel kapcsolatos próba van hátra, uraim –
mondta Wells. – Ezen a felvételen közelről láthatják a bal
combot, ahogy a bionikus végtagon térd fölött kinyílik egy
aprócska tároló, amiben Steve kis egy oxigénpalackot vitt
magával.
– Nem is tudtam, hogy ilyesmivel is kiegészítették a
felszerelését! – vonta össze a szemöldökét Goldman.
– Egyike a mi kis meglepetéseinknek – mosolyodott el Killian
talányosan. – A végtagon belül sikerült kialakítanunk egy kis
tároló rekeszt, ahol elfér egy apró, nagynyomású oxigénnel teli
palack, amit bármikor felhasználhat.
Wells Goldmanre pillantott, aki feszülten figyelte a felvételt.
Steve épp a parány tartályról letekeredő vékony csövet vette a
szájába, amin át máris sikerült oxigénhez jutnia, aztán
villámgyorsan alábukott.
– Ismét az időfaktort figyeljék! – mondta néhány
másodperccel később Wells. – Már csak néhány vízalatti felvétel
van hátra…
 Steve ismét a felszín közelében úszott, aztán a képernyő
elsötétedett, s már csak a villámgyorsan pörgő számsorok
látszottak az egyik sarkában.
– Huszonöt perc – mondta Wells csöndesen, és ehhez nem is
kellett mit hozzátegyen.
Austin közel fél órán át volt a víz alatt úgy, hogy ehhez
mindössze a saját szervezetében tárolt oxigént használta.
Wells szinte hallotta, hogy csikorognak Goldman agyának
fogaskerekei.
– Vannak még további, ehhez hasonló meglepetéseik,
doktor? – fordult a KOR képviselője Killianhez.
– Akad még néhány – mondta a kutató föl sem nézve,
miközben úgy tett, mintha minden figyelmét az irónja kötné le.
Wells közben filmet cserélt, aztán visszaült az asztal mellé.
– Elvégeztünk egy sor, a sokkhatást célzó kísérletet is –
magyarázta, aztán elindította az új felvételt, amin egy
ejtőernyőzés alapfogásainak elsajátításához használt torony
látszott. – Az első, aki a kábelen lecsúszik, az oktató lesz. Ezzel
azt a sokkhatást próbáltuk szimulálni, amit a százhúsz mérföldes
sebességnél nyitó ernyő rántása jelent az emberi szervezet
számára. Steve ugrik másodjára. A kísérlet elvégzése előtt voltak
bizonyos fenntartásaink azzal kapcsolatban, vajon a lába –
elsősorban a csatlakozási pontok – kibírják-e a gyors és
drasztikus sebességváltozást.
A felvételen Steve elhátrált a torony peremétől, aztán
nekifutott, és a mélybe vetette magát. A teste egy pillanatra
megrándult, ahogy a vezetőszárként használt kábel megfeszült,
aztán a következő pillanatban jött a szimulált ernyőnyitás, ami
oldalra és visszafelé rántotta. Végül lecsúszott a kábelen.
– Ugyanolyan erővel landolt, mintha valóban ernyővel
ugrott volna – magyarázta Wells. – Figyeljék meg Steve
testtartását! Hibátlan ugrást hajtott végre, zárt lábakkal, enyhén
behajlított térddel. A földet érés pillanatában hagyta, hogy a
teste az erőhatások diktálta irányba mozduljon, s egy pillanattal
később már talpon is volt.
Váltott a kép, amin ezúttal is ugyanaz a torony látszott.
– A következő ugrás önmagáért beszél.
Steve mindent ugyanúgy hajtott végre, mint az előbb, de a
földet érés pillanatában nem próbálta gurulással vagy bukfenccel
elvezetni a fölös mozgási energiát, hanem egyszerűen talpon
maradt.
– Minimális sérüléssel vészelte át az incidenst, és örömmel
jelenthetem, hogy néhány nappal később teljes
menetfelszerelésben ismételte meg az ugrást, és ugyanígy két
lábra érkezett és állva maradt. És, bár nagyon alapos
vizsgálatnak vetettük alá, de sérülésnek ezúttal már nyomát sem
találtuk!
A soron következő felvételen Steve a floridai Eglin Légibázis
hatalmas, klimatizált hangárjában állt, ahol extrém hidegnek volt
kitéve. Sarkvidéki expedíciókhoz használt felszerelést viselt, és
órákat töltött az embertelen hidegben, amit a falakba süllyesztett
hatalmas turbinákkal előidézett, valósághű szélrohamokkal
tűzdeltek meg.
Ezt követően trópusi körülmények közé csöppent, ahol is
emésztő forróságot és mind magasabb páratartalmat kellett
elviseljen, majd végül olyan perzselő, száraz meleget, ami az
egyenlítői sivatagokban fordul elő.
– Fontosnak tartottuk, hogy Steve a levegőben is ismét
próbára tehesse a képességeit – magyarázta Wells, miközben
ismét filmszalagot cserélt. – A szimulátor azonban nem csupán a
repülés illúzióját volt képes megteremteni, de az olyan
problémás körülményeket is, mint például, hogy egyszer csak
eltűnni látszott a horizont, a gép irányítórendszere pedig
megbolondult. Az ilyen helyzet pedig nem csupán tökéletes
önuralmat igényel, hanem kiváló szem-kéz koordinációt és
hibátlan térlátást is. Steve előtt már más, félszemű pilóták is
elboldogultak ilyen helyzetben a Világháború alatt, és kíváncsiak
voltunk rá, ő hogy muzsikál majd…
A felvétel a szimulátorkamrában ülő Austint mutatta, aki
eleinte elég gyatrán teljesített.
De csak eleinte. Aztán a teste és elméje villámgyorsan
alkalmazkodott a megváltozott körülmények jelentette új
kihíváshoz.
– Negyvenöt percen belül gyakorlatilag úgy repült, mintha
egyetlen napot sem hagyott volna ki, és mindkét szeme ép lenne.
A következő képsorok egy módosított C-135-ösön készültek,
ahol a súlytalanságot próbáltuk szimulálni. Steve az űrhajós
kiképzése idején már gyakorlatozott ilyen körülmények között,
mi pedig a parabolapálya csúcsán minden alkalommal majdnem
egypercnyi súlytalanságot tudtunk produkálni.
A képernyőn ismét Austin tűnt föl az üres kabinban lebegve.
– A mérési adatok alapján olyan volt, mintha a súlytalanság
ugyanolyan természetes állapot lenne számára, mint a
megszokott földi gravitáció.
– Nekem ugyanez volt az érzésem vele kapcsolatban, mikor
a víz alatt készült felvételeket néztük – bólintott Goldman.

Valamivel később Killian irodájában ültek össze ismét, és

Goldman rögtön a tárgyra tért.
– Eleinte komolyan aggasztottak Austin
hangulatingadozásai, de az utóbbi időben ezen a téren is
elképesztő fejlődést mutatott! Visszafogott, lényegretörő, a
feladatára összpontosít, és igyekszik a minimumra szorítani a
kommunikációt… Viszont mintha minden személyes kontaktus
eltűnt volna az életéből. Talán Miss Manners az egyetlen, akivel
még hajlandó beszélgetni. A kérdésem az, hogy mi okozhatja ezt
az elszigetelődést. Ezt mindenképp tudnunk kell, ha sikerre
akarjuk vinni a programunkat!
– Az ön programját, Mr. Goldman – pontosított Killian. – És
most, ha megengedi, szeretnék kérdezni valamit. Tudom, hogy
próbáltak nem beleavatkozni az eljárásba, amiért is szeretném
kifejezni legőszintébb elismerésemet! Most azonban mindez
megváltozni látszik, és nem tudom, mire fel a nagy aggodalom.
– A mi szakmánkban a leggyengébb láncszem soha nem a
felszerelés, dr. Killian, hanem az azt használó emberek –
komorodott el Goldman.
– Felteszem, különleges terveik vannak Austin ezredessel.
– Azt hiszem, ostobaság lenne ködösítenem, vagy
hazugsággal próbálkoznom – vonta meg a vállát Goldman. –
Igen, valóban különleges terveink vannak vele, de ezek fabatkát
sem érnek, ha az emberből hiányzik a hajtóerő, a motiváció, és az
együttműködés vágya. És Steve Austin jelen pillanatban olyan
ember benyomását kelti, aki minden elképesztő teljesítménye
ellenére is legszívesebben lefeküdne a sarokba és meghalna. A
fenébe is, mi történt vele?! Tudom, hogy ön mit gondol erről, dr.
Wells, és bizonyos mértékben magam is egyetértek a teóriájával.
Austin kicsit olyan lehet, mint mikor valaki győz, de ő csak a
harchoz ért, a kivívott eredménnyel már nem tud mit kezdeni.
De ez akkor sem elégséges magyarázat a tapasztaltakra.
Aztán Jean Mannershez fordult.
– Wells doktor szerint ön mindenki másnál közelebb áll
Austinhoz. Tudna nekünk segíteni?
– Egymás közt már beszéltünk erről – bólintott a nő. – Dr.
Wellsszel és Kathyvel… úgy értem, Miss Norrisszal egyaránt. És
arra jutottunk, hogy az ezredes feltehetően csökkent értékű
embernek érzi magát. Impotensnek. Kathy szerelmes belé, ő
pedig semmibe veszi. És ez most már nem a csonka testről szól,
sokkal inkább arról, hogy… szerintem inkább gépnek, mint
embernek tekinti magát. Ami férfiközegben rendben is van, mert
ott a versengés és a győzelem az elsődleges cél, amiben az új
végtagjai kiváló szolgálatot tesznek neki. De mikor nőkről van
szó…
Elhallgatott és megrázta a fejét.
– Mi a helyzet… khm… fiziológiai értelemben? – fordult
Goldman Wellshez.
– Tulajdonképp minden rendben. Nincsenek beidegződési
hibák, és Steve-nek is tetszik a lány. Sokkal jobban, mint azt
bárki is gondolná, őt magát is beleértve. Azt hiszem a
visszautasítástól fél. Attól, hogy jelen állapotában inkább
valamiféle torzszülöttnek tekintenék, aki csak megvetésre és
visszautasításra számíthat. Úgyhogy már csak egyetlen kihívás,
egyetlen legyőzendő ellenfél maradt a számára: önmaga.
– Azt mondja, hogy a viselkedésében tapasztalt változás
tulajdonképp önsajnálat?
– Ha leegyszerűsítjük a dolgot, akkor igen.
– Javaslatok?
– Valószínűleg sokat segítene, ha ismét repülhetne. Az
ismerős közeg stabilitást sugall. Ha megint gépre ülhetne…
– Azzal igen nagy kockázatot vállalnánk – ingatta a fejét
Goldman.
– Mit akar tulajdonképp, Mr. Goldman? Embert vagy
pszichés roncsot? Steve egész élete a repülésről szólt. Ez
határozta meg, hogy kinek tekintik, és hogy ő kinek tartja magát.
Sok szempontból a repüléssel azonosította magát. És ha nem
kerülhet ismét gépre, az olyan, mintha esélye sem lenne, hogy
valaha is teljes életet élhet. Úgyhogy azt mondom, hadd
repüljön, és az majd segít neki átlendülnie ezen a mélyponton!
– Nos… tehetünk egy próbát – mondta Goldman némi
töprengés után. – Elintézek pár telefont, és aztán meglátjuk.
– És, ha dr. Wellsnek van igaza, márpedig úgy vélem, hogy
így áll a dolog – tette hozzá Jean –, akkor intézzék úgy, hogy
Kathy is jelen legyen, mikor Steve megtudja, hogy ismét
repülhet!
Ez történt eddig

STEVE AUSTIN egykori űrhajós, a légierő ezredese

berepülőpilótaként egy új gép tesztelésén kényszerleszállást hajt
végre, és csaknem belehal a balesetbe. Barátja és egyben
kezelőorvosa, dr. Rudy Wells hiába tesz meg mindent érte,
hamar egyértelművé válik, hogy sérüléseit hagyományos
módszerekkel nem hozhatják helyre. Ám amikor már úgy
látszik, minden elveszett, és legjobb esetben is rokkantként,
végtagok nélkül kell leélnie az életét, fölkeresi egy
kormányügynökség – a Különleges Operációs Részleg (KOR) –
képviselője.
 Oscar Goldman hihetetlen ajánlatot tesz. Azt ígéri, Austin
visszakaphatja régi életét, amennyiben részt vesz egy úttörő
bionikai kísérletben. Az ezredes, akit már amúgy is az
öngyilkosság gondolata foglalkoztatja, úgy érzi, nincs
veszítenivalója, így rááll az alkura.
A coloradói Sziklás-hegység mélyén megbújó katonai
laboratóriumban dr. Killian, a bionika szaktekintélye várja.
Austint minden eshetőségre készen dr. Wells is elkíséri. A
hipermodern kutatóközpontban megkezdik a pilóta testének
újjáépítését, mechanikus és kibernetikus alkatrészeket is
felhasználva. A kísérlet eredményétől azt remélik, Steve nem is
csupán a régi életét kaphatja vissza, hanem egy új, feljavított
embertípus első példánya válhat belőle.
 A sorozatos műtéteket hosszas rehabilitációs folyamat
követi, melynek során Austin megtanul bánni új testrészeivel.
Két lába és egyik karja helyett mesterséges végtagokat kap,
elvesztett fél szemét pedig kamerával pótolják. És ezek csak a
külsőleg is látható változások. Testének szinte minden része
erősebb és ellenállóbb lesz. Valamennyi mesterséges alkotórészét
kimerítő tesztelésnek vetik alá, és Goldman azt állítja, a
kísérletek végeztével Austin akár újra repülőt is vezethet.
Természetesen ez az orvosi csoda nincs ingyen. A
kormányügynökségnek tervei vannak a pilótával, akit
átalakítása tökéletesen alkalmassá tett egy másik karrierre: a
titkosügynökére!

Németh Attila
Tizenötödik fejezet

– Hát ez a lány? – Marv Throneberry őrnagy szeme majd kiesett,

ahogy a székéből kihajolva, hosszan bámult Kathy Norris után.
– Mindjárt elcsöppen a nyálad, Marv!
– Rendben, jó fiú leszek, és tisztességesen viselkedem –
emelte föl megadón a kezét Throneberry, aztán lassan lehervadt
az arcáról a mosoly. – Fordítsuk komolyra a szót?
– Igen.
Az őrnagy az ajtóhoz sétált, kulcsra zárta, aztán visszaült az
asztalához, és nagy műgonddal szivarra gyújtott.
– Gondolom, bőven akad kérdésed.
Steve bólintott.
Annak idején, még hadnagy korukban sokat repültek együtt.
Marv most egy F-4C vadászgéprajt kommandírozott az arizonai
Tucson mellett, a Davis-Monthan katonai bázison. Nagydarab
férfi volt, erős, megbízható és remek pilóta.
Washington nyomására a légierő időközben kivette Steve
Austin ezredest a 433-as vadászrajból, és továbbképző kurzusra
küldte a jóval nagyobb Phantom II-esekre.
Ez alig néhány napja történt, és Austint a coloradói
kutatólaborban érte a telefonhívás, miszerint Throneberryt
osztják be melléje.
Az őrnagy ugyanúgy megkapta a maga telefonhívását,
amiben értésére adták, mi a teendője.
– Adja meg Austinnak, amit kér, csak az ő kérdéseire
válaszoljon, és minden kíváncsiskodót tartson távol az
ezredestől!
 – Igenis! – dünnyögte Throneberry, de közben úgy nézett a
telefonkagylóra, mint aki azt várja, hogy mikor változik a
kezében kígyóvá.
És most itt volt, egy szobában Steve-vel, aki egy káprázatos
szépségű nő oldalán jelent meg. Őt aztán az ezredes azonnal el is
küldte, hogy szervezze meg az utazást és a szállást, miközben
Marv Throneberry azon töprengett, hogy most tulajdonképp mi
a fene történik.
– Az a hír járja, hogy szépen összetörted magad – mondta
végül.
– Eléggé – mosolyodott el Steve komoran.
– Helennel próbáltunk többet megtudni, de nem sok sikerrel.
Viszont azt hallottam, hogy Wells doki is az Edwardsban
szolgál, szóval…
– Még mindig ott van – bólintott Austin.
– És hogy van a vén csirkefogó?
– Nagy szakáll, még nagyobb pocak, szóval igazán remekül.
– És hogy van a… páciense? – sandított rá a szivarja fölött
Marv.
– Hát, az tény, hogy már jó régen nem repültem – vonta meg
a vállát Austin.
– Mhmm – dünnyögte az őrnagy, aztán egy dossziéból
mindenféle papírokat vett elő, és Steve orra alá dugta őket. – Itt
van a szolgálati beosztásunk. Mindkettőnké. Meg mindenféle
egyéb utasítás. Például hogy orvos semmilyen körülmények közt
nem végezhet rajtad repülésalkalmassági vizsgálatot.
Erre Steve finoman megpaskolta a dossziét, amit ő hozott
magával.
– Semmi gond, azt már megkaptam Wells dokitól.
– Ééértem – dünnyögte Throneberry. – Akkor így már
valamivel több értelmet nyer az az utasítás, miszerint a
pilótafelszerelésedet az enyémmel együtt kell tárolni. Méghozzá
olyan helyen, amihez rajtunk kívül senkinek sem lehet
hozzáférése. Sem az orvosnak, sem a repülésbiztonsági tisztnek,
de még a vezénylő tábornoknak sem… akiknek mellesleg szintén
itt vannak a parancsai.
– És ezt már velük is közölted?
– Mégis mit? Én is csak annyit tudok, ami ezeken a
papírokon áll. Úgyhogy bíztam benne, öreg cimbora, hogy majd
te felvilágosítasz, mi a fene folyik itt valójában. Persze szigorúan
bizalmasan.
Steve az ablakhoz sétált, és szótlanul figyelte, ahogy négy
vadászgép zárt formációban húz el az épületegyüttes fölött. Rég
volt már, mikor ő maga is gépre szállhatott.
– Oké, Marv, de nem beszélhetsz róla senkinek.
– Rendben.
– Még Helennek sem.
– Annyira titkos?
– Gondolhatod.
– A madarak azt csiripelték, hogy soha többé nem
repülhetsz, Steve.
Austin kimérten biccentett.
– És azt is, hogy járni sem fogsz tudni. Sőt, sokan azt
suttogták…
Nyitva hagyta a mondatot, remélvén, hogy majd Steve fejezi
be.
– Hogy kripli lettem?
– Hát igen… de meg kell mondjam, egyáltalán nem látszol
annak.
– A pletykálkodóknak majdnem igazuk lett, Marv – fordult
szembe az őrnaggyal Austin. – Szeretnéd hallani, hogy mi
történt valójában?
 – Nem is tudom, Steve… de azt hiszem, épp eleget leszünk
egymásra utalva, hogy tudnom kelljen.
– Szerintem is. Végül is odafönt csak egymásra
számíthatunk.
Throneberry várta a magyarázatot, és Austin nagy nehezen
belekezdett.
– Tudod, Marv… pár fontos dolgot elhagytam a sivatagban.
Például a bal karomat. És mindkét lábamat.
– Steve…
– A bal szememre pedig vak vagyok.
– Ezt nem tudom elhinni – sápadt el az őrnagy.
– Törött állkapocs, törött koponya, törött bordák, roncsolt fő
verőér… a többire már nem is érdemes szót vesztegetni.
– Kizárt, hogy ezek után… már ha tényleg így történt…
– Hidd el, így történt! – vigyorodott el kísértetiesen Austin.
– De… én ezt nem értem, Steve. Hogy lehet, hogy akkor…?
– Fogalmazzunk úgy, hogy egy új faj első tagja vagyok,
Marv. Újjáépítettek. Szóval most már félig vagyok csak ember,
félig pedig gép. Bionikus.
Throneberry tátott szájjal hallgatta, aztán lassan megcsóválta
a fejét.
– És repülni tudsz?
– Ez az, amit majd most mi ketten kiderítünk.
– Öregem, én azt sem értem, egy ilyen baleset után
egyáltalán járni hogyan tudsz.
– Ide figyelj, Marv – nézett egyenesen a barátja szemébe
Steve –, nem nagyon akarom ismételgetni ezeket a dolgokat,
szóval remélem, hogy sikerül mindent elsőre megemésztened.
Képes vagyok járni, futni, úszni, sziklát mászni, és bárki másnál
jobb vagyok közelharcban. És most azt is bebizonyítom, hogy
még mindig megy a repülés. Mondjuk, holnap reggel hatkor?
 – Még mindig le vagyok zsibbadva.
– Majd túljutsz rajta.
– És a lány?
– Kathy.
– Ő tudja?
– Tudja. Ő is a projekthez tartozik. Ezért is van itt. Hivatalos
megfigyelő.
– Semmi több, Steve?
– Ezt most fejezd be, Marv! – Austin hangja hirtelen hideg és
ellenséges lett.
– Jó, rendben. Mit szeretnél, mit csináljunk először?
– Ma este szeretném átolvasni a repülési szabályzatot. Az
utóbbi időben egy kicsit berozsdásodtam.
– Ugye jól tudom, te is repültél már F-4-esekkel? – kérdezte
az őrnagy, aki örült, hogy békésebb vizekre eveztek.
– Igen, úgy ezerkétszáz órát. De elég régen.
– Rendben, megkapod a szabályzatot. És aztán?
– Hat nulla-nullakor gépellenőrzés. Előtte reggeli. Kathy…
velem lesz.
– Pontban hatkor – bólintott Throneberry. – Velünk
vacsorázol ma este?
– Azt hiszem, ezt most inkább kihagyom, Marv.
– Hát jó. Még valami?
– Igen. Szeretném megnézni a pilótafelszerelésemet.
– Most?
– Minden madár repülni vágyik, Marv.

A nap még alig volt több néhány fénypászmánál a keleti

láthatáron, mikor a két pilóta lezárta a sisaklemezét.
 – Akár indulhatunk is – bólintott Austin, és megpöccintett
néhány kapcsolót a jókora vadászgép műszerfalán. – Gyerünk,
kislány!
Bár Throneberry is ott volt, mégis úgy érezte, mintha egyes-
egyedül készülődne az útra. Lassan, precízen csinálta végig az
ellenőrzést, s csak miután elkészült, izzította be a hajtóműveket.
A repülésirányítótól zöld utat kaptak, s miközben kigördültek a
hangárból, Throneberry látta, hogy Kathy Norris már ott áll a
kifutópálya szélén, és a gépet figyeli.
Steve nem is pillantott a lány felé. Most csak és kizárólag a
gépre összpontosított.
Odakint még egyszer ellenőriztek minden rendszert, aztán
hívta a repülésirányító tornyot.
– Kobalt Hatos pozícióban, és felszállási engedélyt kér!
A gép hatalmas, halálos és mégis engedelmes ragadozóként
dorombolt alattuk, miközben az engedélyre vártak, amit néhány
perc múlva meg is kaptak.
Steve előretolta az irányítókart, s bár Marv Throneberry
tenyere fenemód viszketett, hogy átvegye tőle az irányítást,
mégis ráhagyta.
– Még mindig úgy gondolod, hogy tudok repülni? – jött
Steve kérdése a sisakrádión keresztül.
– Majd most kiderül, öreg harcos.
– Akkor lássuk, mit tud a kicsike! – nevetett föl elégedetten
Steve, hosszú hónapok óta először.
Gyorsítani kezdett, mire a Phantom szörnyű bődüléssel
lódult neki. Aztán már a levegőben is voltak, és Steve azonnal
behúzta a futóműveket.
A gép egy pillanatra megugrott, ahogy egy légörvény
megdobta, és mikor a vezérsíkok is vadul megrázkódtak,
Throneberry ismét erős késztetést érzett, hogy átvegye az
irányítást.
– Ne harcolj vele, Steve! – mondta végül, legyűrve a
késztetést. – Csökkentsd a nyomást, és akkor a gép is jól fog
viselkedni!
Austin így is tett, és a Phantom máris kevésbé ficánkolt. A
repülésirányítók szabaddá tették számukra a környéket, és egy
darabig csak az övék volt az ég. Steve pedig ismét kezdett
ráérezni a repülés ízére, s hamarosan már nem irányította a
gépet, hanem gyakorlatilag viselte és eggyé vált vele.
Vadul megpörgette, meredek fordulókba vitte be, jött az
orsó, a dugóhúzó… Austin azonban biztos kézzel irányította a
Phantomot. Sebesség, gyorsulás, gravitáció, felhajtóerő,
légáramlatok – minden a vérében volt.
Érezte a gépet.
Érezte a repülést.
Marv Throneberry szinte sajnálta, hogy mindennek véget
kell vetnie, de fogyott az üzemanyag, ideje volt hazaindulniuk.
– Vagy inkább leszállni – mosolyodott el Steve. – Mert én ide
föl járok haza.
És ezzel Marv sem szállhatott vitába, mert az elmúlt bő két
óra is ezt támasztotta alá.
Mikor leszálltak, Kathy még mindig a kifutópálya végében
állt. Mintha el sem mozdult volna onnan. És persze lehet, hogy
csak a szeme csalta meg, és az egész nem volt több a fény és
árnyék játékánál, de az őrnagy mintha könnyeket látott volna a
lány arcán.

Ahogy bezárult mögöttük az ajtó, Kathy színpadiasan az asztal

közepén álló két pohárra és a palack jégbe hűtött pezsgőre
mutatott.
 – Akkor azt hiszem, ezzel minden kérdést
megválaszoltunk…
Austin egy pillanatra az akaratának engedelmeskedő
vadászgépre gondolt, és elégedetten bólintott.
– Igen.
– Akkor akár koccinthatunk is ennek örömére.
– Én… nem is tudom…
– Én viszont igen, Steve. Figyeltem, ahogy repül, és egy
olyan embert láttam, aki végre boldog. Aki kezd ismét önmagára
találni. Aki visszatért oda, ahová tartozik.
– Rendben… akkor koccintsunk!
Épp csak egy kicsit fordított hátat a lánynak, míg felbontotta
az üveget, és töltött két pohárral.
Azonban mire visszafordult, Kathyn már nem volt ruha.
– Szerelmeskedni akarok veled, Steve! Most!
– Kathy, én…
– Az ég szerelmére, hallgass már!
Mielőtt Steve Austin igazából fölfoghatta volna, mi is
történik, már egymás karjában hevertek. Kathy örömében sírva
fakadt, a férfi pedig most érezte igazán úgy, hogy hazatért.

További három napot töltöttek a Davis-Monthanen, aztán ideje

volt visszatérniük Coloradóba. Kathy addig duruzsolt neki, míg
lemondták a repülőjáratot, és kocsit béreltek.
Igazán romantikus útnak néztek elébe a sivatagon és a
hegyeken át.
Alkonyattájt nekiláttak motelt keresni éjszakára, s miközben
Kathy a térképet böngészte, Steve egy tanulmányi kirándulásról
hazafelé tartó sárga iskolabuszt követett. Három autó volt
köztük és a busz között, mégis mikor megtörtént, az olyan volt,
mintha közvetlenül mögötte haladtak volna.
 A busz jobb első kereke hangos durranással szakadt szét,
mire a jármű azonnal csúszni kezdett. Egy pillanatig úgy tűnt, a
sofőr képes lesz kézben tartani a dolgokat, de a következő
kanyaron túl kénytelen volt jobbra rántani a kormányt a
szembejövő forgalom miatt. A széthasadt kerék kipörgött, s
ahogy az útszéli, kaviccsal felszórt sávval találkozott, az olyan
volt, mintha a busz jégre tévedt volna.
A nyitott ablakokon át még e mellett a sebesség mellett is
lehetett hallani a diákok sikoltozását, aztán a jókora jármű
átszakította a szalagkorlátot, áttört a sövénysoron, és meg sem
állt a bokrokkal teli, meredek lejtő aljáig.
Egy pillanatig súlyos csönd telepedett a tájra, aztán valami
ismét durrant, és belobbant az üzemanyagtank.
Steve azonnal fékezett, s a kocsi szinte még meg sem állt, ő
már rohant is lefelé, a lángokban álló busz irányába.
A vészkijárat már nyitva állt, s egyik véres és kormos diák a
másik után mászott ki, de sokan voltak még a járműben, akiknek
esélye sem maradt kijutni az eldeformálódott roncsból.
Lángok… az összegyűrődött gép tüzes koporsóvá változott,
amiből nincs mód kijutni…
Vele is ez történt.
Őrjöngve tépte föl az ajtót, s a masszív alkotmány
papírlapként szakadt szét. Mozdulatlan testeket – eszméletlenek
vagy halottak, nem ellenőrizte, és nem is számított – kapott föl, s
rohant velük odébb, minél távolabb a lángoktól.
Sikoly… valaki még mindig a buszban van!
A szörnyű hőtől bárki más visszariadt volna, de ő a gépi bal
kezével úgy tépett ki egy széket a helyéről, hogy nem is érezte a
forróságát. Felragadta az eldeformálódott fém fogságából
kiszabadított kislányt, aztán a karjába kapta, és már rohant is.
 Mikor biztonságos távolságba értek a busztól, letette a földre
a gyereket. A lány azonnal hálálkodni próbált, aztán a tekintete a
férfi karjára tévedt, és sikoltozni kezdett.
Steve bal karjáról tenyérnyi helyen leégett a borítás, s a
műanyag alól kilátszott a csupasz fém.
Austin megperdült, és szédületes tempóban rohant fölfelé a
bokros-bozótos hegyoldalon. A kislány sikolya még mindig ott
visszhangzott a fülében.
– Mi történt? – kérdezte Kathy elszörnyedve, ahogy Steve
füstölgő karral bukkant föl a meredély peremén. – Jól vagy?
– Indíts! – förmedt rá a férfi, s alighogy beugrott az
anyósülésre, a bérelt kocsi máris kilőtt.
Innentől kezdve csak egyszer álltak meg tankolni, és már
eszük ágában sem volt motelt keresni éjszakára. Steve a kabátját
terítette a sérült karjára, és lassan, akadozva mesélt a kislányról,
akit ő mentett meg, s aki majd az eszét vesztette félelmében,
ahogy megpillantotta az eleven fém csontvázat.

– Egy szörnyeteg vagyok…

– Rendben, Steve, az én türelmemnek is van határa. És akkor
még nem is beszéltem Kathyről! Valamikor volt egy barátnőd,
aki nem bírta elviselni, ami veled történt, és inkább távozott az
életedből. Most pedig van egy másik lány, aki szerelmes beléd,
és igyekszik végtelenül türelmes lenni. Te viszont annyira
belefeledkezel az önsajnálatba, hogy még csak észre sem veszed
a legjobb dolgot, ami valaha is történt veled! – mondta Wells,
aztán felemelte a kezét, hogy beléfojtsa Austinba a várható,
dühös magyarázkodást. – Még nem fejeztem be. Hogy mi van
köztetek, az valóban csak kettőtökre tartozik, az viszont, hogy
mi van veled, azaz a projekttel… nos, az nagyon is rám tartozik!
Szóval, ezredes úr, ha most bedobod a törölközőt, akkor én is.
 Steve döbbenten hallgatta a férfit, akiről azt hitte, hogy
ismeri, de akiből a düh egy teljesen idegen embert hozott elő.
Olyat, aki nem félt megmondani a véleményét.
– Akkor mész el, amikor akarsz! – kiabálta Wells, aki most
már nem is próbálta visszafogni magát. – Menj csak, ha tetszik!
Nekem is kezd már elegem lenni belőle, hogy az egész életemet
te és a problémáid töltik ki! Van egy csomó veteránkórház, ahol
gondodat tudják majd viselni. Az elérhető legjobb művégtagokat
kapod majd. Láttál már ilyeneket, tudod, hogy működnek… de
legalább azt kapod, amit szeretnél. Végre kiszabadulhatsz erről a
szörnyű helyről, ami miatt annyit panaszkodsz, és akkor nem
kell, hogy továbbra is Frankenstein szörnyének tekintsd magad.
És akkor te sem leszel több egy szerencsétlen flótásnál, akivel
kiszúrt az élet, és aki úgy boldogul, ahogy tud. Sok tíz- és
százezer ilyen ember van, Steve, és te sem különbözöl majd
tőlük! Nem lesz több orvosi csoda, speciális elbírálás, különleges
bánásmód, és akkor végre te is csak egy leszel a kartalan és
lábtalan amputáltak tömegéből, és végre kedvedre siránkozhatsz
meg panaszkodhatsz! Mert ez nem mehet így tovább! Így nem
tudunk tovább együtt dolgozni! Ki a fene tudja kiszámítani,
hogy holnap milyen cipő lesz rajtad? Hogy jókedvűen és tettre
készen ébredsz-e majd, vagy az önsajnálatban dagonyázva,
esetleg gyűlölettől elvakultan?! Ki tudná előre megmondani,
hogy hajlandó leszel-e kooperálni, vagy sem? Csakhogy ez nem
így működik! Ehhez a projekthez a testednél jóval többre van
szükség. Ehhez teljes elkötelezettség kell! Akarnod kell az
együttműködést! Márpedig a megfelelő motiváltság nélkül ez
nem fog menni.
Dühösen elfordult, és eltorzult arccal bámult kifelé az
ablakon.
 – Abba a rehabilitációs központba mész, amelyikbe csak
akarsz! A bionikus végtagokat persze nem tarthatod meg, de
mivel amúgy is annyira utálod őket, ez nyilván nem jelent majd
túl nagy gondot. A veteránkórházban ilyesmi biztosan nem lesz,
de ha a szokásos művégtagok megteszik az olyanoknak, akik
már Becsületrendet is kaptak, akkor nyilván neked sem lesz
ellenük kifogásod. Mi viszont itt végeztünk!
Azzal az ablak elé húzott egy széket, és dühösen fújtatva
leült.
– Kész? – kérdezte Steve némi hallgatás után. – Mindent
elmondtál, amit el akartál mondani?
– Nem – hunyta le a szemét kimerültén az orvos. – De ugyan
mi haszna lenne a további prédikálásnak? Már úgyis döntöttél,
és a végén még a becses érzéseidet is sikerül megsértenem. Azt
pedig nagyon nem szeretném. Viszont talán sikerül boldoggá
tenned a feleségemet, mert a projekt végeztével, hála neked,
végre hazamehetek!
– Előtte azért elmondhatnád a többit is. Ami a szívedet
nyomja.
– Te csak ne parancsolgass nekem! Azon már túl vagyunk.
– Akkor úgy fogalmazok, hogy szívesen meghallgatnám, mit
gondolsz még rólam.
– Ugyan miért? – prüszkölt dühösen Wells. – Inkább hagyjuk
az egészet a fenébe!
– Még sohasem láttalak ilyennek, Rudy.
– És soha többé nem is fogsz. Hmm… szóval tényleg hallani
akarod?
– Nem. De valószínűleg kellene.
Wells felállt a székből, és a szemközti falhoz sétált, ahol
Austin ácsorgott. A pilóta hosszú ujjú inggel próbálta leplezni a
karján tátongó lyukat.
 – Pár nappal ezelőtt legalább tucatnyi gyermek életét
mentetted meg – mondta az orvos, immáron jóval higgadtabban.
– Olyanokét, akik nélküled meghaltak volna. Ha nem vagy ott,
elevenen égnek el abban a buszban. Ami azt jelenti, hogy
hatalmas szolgálatot tettél a társadalomnak. Olyat, ami, ha
kenyértörésre kerülne a sor, elég jogalapot szolgáltatna, hogy a
hadsereg és a kormány ne támaszthasson további követeléseket
veled szemben. Nem formálhatnak jogot rád. Nem vagy a
kísérleti nyuluk, sem a tulajdonuk. Úgyhogy ha akarsz,
hazamehetsz. Új életet kezdhetsz. De én, aki már vagy ezer éve
ismerlek, azt mondom, ha ezt teszed, roppant csalódott leszek.
Mert azt, ami veled történt, nem lehet meg nem történtté tenni.
Pont. Azt viszont sohasem hittem volna, hogy te, aki valami
csoda folytán egy második esélyt is kaptál az élettől, pont te
pusztulsz bele az önsajnálatba. Úgyhogy szeretném, ha észben
tartanál valamit, Steve. Akárkit is hibáztatsz a veled történtekért,
senki sem kényszerített, hogy beleülj abba a rohadt, ezüstszínű
koporsóba. Önként jelentkeztél a feladatra. Úgy, hogy tisztában
voltál a kockázattal. És mikor beütött a krach, mégis csak
másokat hibáztattál. Az ég áldjon meg, mások belehaltak volna,
míg te új végtagokat és új életet kaptál! Amire te magasról teszel!
Persze te tudod, de ne aggódj, majd keresünk valaki mást, aki
jobban értékeli az ilyen lehetőségeket! Sokkal több összeégett és
megcsonkított ember él ebben az országban, mint gondolnád. A
háborúk elég sok ilyet kitermelnek, úgyhogy még csak
keresgélni sem kell majd őket. Az persze nagy kár, hogy ezzel
együtt a tudásod és a tapasztalatod is elveszítjük, de valahogy
majd csak megleszünk nélküle. És, mint azt már említettem, akár
már holnap neki is állhatsz neked tetsző veteránkórházat
keresni.
 – Nem beszélnél így, ha te is láttad volna, hogy nézett rám az
a gyerek! – tűrte föl az ingujját Austin. – Ha hallottad volna,
hogy sikoltozik félelmében…
– Tudom, mi történt – vonta meg a vállát Wells. – Én is
olvastam a jelentésedet. De az emberek már csak ilyenek. És nem
csupán a gyerekek. Ha valami riasztót látnak, mondjuk egy
összeégett embert, sikoltoznak. De akkor is ezt csinálják, ha nyílt
törést látnak, vagy leprás sebeket… vagy ha valaki csak simán
megijeszti őket. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy ez
egy kisgyerek volt, aki majdnem elevenen megégett abban a
buszban, és halálosan félt, mikor megpillantotta a karod. Ezért
kezdhetett el sikoltozni. A legtöbben valószínűleg ugyanezt
tették volna a helyében. A pszichés sokk a többségből ilyesmit
hoz elő. Én nem rágódnék rajta. És épp csak egy hajszálnyit
vagyok csalódott, hogy te ilyen szemellenzősen állsz a dologhoz.
– Én? Hogy mondhatsz…?
– Te – tárta szét a kezét Wells. – Te berohantál egy égő
buszba, megmentettél egy csomó gyereket, és közben nem
éreztél fájdalmat. Nem bénított meg. Nem akadályozta, hogy
tedd, amit kell. Viszont igenis szemellenzős vagy, mert csak egy
oldalról vizsgálod a dolgot. Egy gyermek félelme összeroppant,
de azt már fel sem fogod, hogy olyan karod van, amit
egyszerűen meg lehet javítani! Milyen hihetetlen ajándékot kaptál
az élettől, Steve! Anélkül tudjuk megjavítani a karodat, hogy
meg kellene műtenünk. Nem kell a fájdalommal küzdj. Ha nem
csak megégett, de teljesen szétroncsolódott volna, akkor is újjá
tudnánk építeni. És ha nem kizárólag a saját problémáiddal
lennél elfoglalva, te is belátnád, hogy egy harmadik esélyt kaptál
az élettől, mikor másoknak egy sem adatik meg.
Nagyot sóhajtott, aztán megfordult, és az ajtó felé indult.
 – Most már elmondtam mindent, amit akartam. Majd dr.
Killian gondoskodik a veteránkórházba történő átszállításodról.
Nem hiszem, hogy bármi oka lenne még egyszer találkoznunk.
– Doki – szólt utána Steve, épp mielőtt Wells kisétálhatott
volna a társalgóból.
Az orvos, továbbra is fenntartva a pókerarcát, lassan
megfordult.
– Azt mondtad, hogy egy harmadik esélyt kapok.
– Azt mondtam, hogy kaptál, múlt időben.
– Akkor is… szeretnék élni vele.
– Miért?
– Mert nem tudom megcáfolni az érveidet.
– Nem késtél el ezzel egy kicsit?
– Remélem, nem – mondta Austin nagyon halkan.
– Amit tettél, azzal összetörtél valamit Kathyben.
– Tudom.
– És bennem is.
– Azt is tudom…
– Viszont ha úgy teszünk, mintha ez a beszélgetés meg sem
történt volna… nos, akkor végig kell csinálnod, Steve. Mindazt,
ami rád vár. Már ha tényleg akarod ezt a harmadik esélyt.
– Akarom. És végigcsinálom.
– Rendben. Majd reggel beszélünk.
Azzal ismét megfordult, de Steve megint a küszöbről
fordította vissza.
– Doki… nem tudod, hol van Jan? Szeretném látni, ha lehet.
– Isten a tanúm, Steve, hogy nem tudom.
– Akkor… szóval jó éjt.
– Jó éjt – bólintott Wells, aztán becsukta maga mögött az
ajtót, kisétált az épületből, kocsiba ült, s mikor végre hazaért, a
felesége némán figyelte, ahogy felveszi a telefont, és egy
washingtoni számot tárcsáz. A telefon ötször is kicsöngött, mire
egy álmos hang beleszólt.
– Oscar? Itt Rudy Wells. Igen, Coloradóból. Szedje össze
magát, és szóljon Jackson McKaynek, hogy Steve Austin készen
áll!
Tizenhatodik fejezet

A legkevésbé sem úgy festett, ahogy a többség egy titkos

ügyekkel foglalkozó, nagyhatalmú embert elképzel. Jackson
McKay úgy trónolt az irodája közepén álló jókora, bőrhuzatú
forgószékében, akár egy kiváló ételeken és barna sörön hizlalt,
hallgatag Buddha. Olyan ember volt, aki szerette a luxust,
élvezte az életet, és hagyta, mások hadd higgyék csak, hogy
elpuhult. A hatalmas testet azonban acélos izmok mozgatták, s
azt tényleg csak a hozzá igazán közel álló kevesek tudták,
mennyire magáévá tette a távol-keleti szumóbirkózók
életszemléletét.
A nyílt színen való rejtőzés szakértője volt, ő maga azonban
nem ült föl a látszatnak. Harminc éve igazgatta már a hírszerzés
és kémelhárítás egyes ágait, s ezalatt kollégák százaival
dolgozott együtt. Ki a brit hírszerzéstől jött, kit az Interpol
küldött, másokat pedig vagy tucatnyi kisebb állam kormánya
delegált.
Még a világháború idején kezdte kitanulni a mesterség
fortélyait, és ott volt, mikor az OSS-ből CIA lett. Az ezen évek
alatt elsajátított ismeretei és tapasztalata nem csupán abban
segítettek, hogy életben maradjon a hírszerzők világában, de
abban is, hogy mind magasabbra jusson a hatalmi létrán – egész
az igazgatói székig.
Az újítás és megtévesztés mestere volt, mellyel még a
legerősebb ellenfelét is sikerült kibillentenie a győztesnek látszó
pozícióból.
 Ő indította útjára a Steve Austin fedőnevű projektet, bár
McKay számára Steve nem emberi lény volt, hanem egy
befektetés, ami egy napon elképesztő fegyverré növi majd ki
magát. Egy olyan eszköz, amit a lehető legnagyobb
hatékonysággal tudnak bevetni a legkényesebb szituációban, a
legrövidebb idő alatt.
McKay nem volt tudós, de igazán nagyra értékelte mindazt,
amivel a tudomány elősegíthette a munkáját. A világháború és a
hidegháborús évek során számos technikai újítást próbálhatott
ki, de abbéli hitében harminc év alatt sem tudta senki
megingatni, hogy az emberiség leghatalmasabb fegyvere a
kreatív képzelet.
A KOR egy olyan kiképzőtábort hozott létre Nyugat-
Virginiában, ahol ghurka katonák segítségével képeztek ki
ügynököket. Az eredmények kiválóak voltak, a halálozási ráta
azonban túlságosan is magas. Ennél valami jobbra, valami
hatékonyabbra lett volna szükség, és ennek a valaminek az
ígéretét a coloradói bionikai és kibernetikai laboratóriumaik
rejtették.
McKay mindig is a tökéletes ügynökről álmodott, de ennek
megvalósításához még egy veterán is kevés lett volna. Ő a
legjobbat akarta, és a türelme végre kifizetődni látszott.
Steve Austin személyében, akit Goldman és dr. Wells ezen a
napon, pontban tíz órakor hoztak el hozzá.
– Küldje be őket! – utasította titkárnőjét a belső hírközlőn,
aztán kikászálódott a székéből, és a vendégek elé sietett.
Austin úgy festett, mint akiben valami elképesztő belső tűz
ég. McKay az asztallapba épített kapcsolótábla felé pislantott.
Zöld jelzőfény. Remek! A Sas Projekt csapata már a szomszéd
szobában várakozott, de úgy volt vele, várhatnak még egy kicsit.
 – Foglaljanak helyet, uraim! – kínálta hellyel a vendégeket. –
Mondja csak, Austin ezredes, mennyit tud a szervezetünkről?
– Gyakorlatilag semmit.
– De felteszem, azért eltöprengett már rajta, kik
finanszírozták a gyógykezelését.
– Igen – mondta Austin kimérten.
– És mire jutott?
– Arra, hogy ön nem az a fajta ember, aki vagyonokért
szuperembert építtet egy nyomorékból csak azért, hogy utána
kérdezz-feleleket játszhasson vele – felelte Steve kőmerev arccal.
– Ha akarja, úgyis elmondja, mik a szándékai.
– Okos – bólintott McKay mosolyogva. – Okosabb, mint
amire számítottam.
– Azt azért megjegyezném, hogy nagyra értékelem mindazt,
amit értem tettek – bólintott Steve. – Akármilyen indíttatásból
tették is. Amit, mikor úgy érzi, hogy eljött az ideje, nyilván felfed
majd előttünk.
– Azért van itt, mert bizonyos kritikus fontosságú feladatok
elvégzéséhez az ön különleges képességeire lesz szükségünk –
mondta McKay csevegő stílusban.
– Nyilván kritikusak, máskülönben nem költöttek volna egy
vagyont az összefoltozásomra – dőlt hátra Steve. – Ahhoz épp
elég időt töltöttem a hadseregben, hogy tudjam, az, amit önök
tesznek, sokszor mocskos, etikátlan, sőt talán még törvénytelen
is… de szükséges. Persze ez a katona véleménye, nem a
magánemberé. Úgyhogy én, a kísérleti nyúl mindenben együtt
fogok működni önökkel, bár hogy ez mennyiben lesz erkölcsös
és törvényes… nos, az fikarcnyit sem érdekel.
– Ez egyenes beszéd, Austin ezredes. – McKay érezte, hogy
ezzel megfutották az udvariassági köröket. – Azt elöljáróban
elmondanám, hogy a rangját megtartja, és továbbra is szép
fizetést kap majd a légierőtől. A beosztása szerint pedig a
Különleges Operációs Részleg számára tesztel majd különféle
repülőgépeket. Mindazonáltal a miénken kívül többé semmiféle
kormányszervvel nem lesz kapcsolata, és dr. Wellsen kívül
csupán egy igen szűk körrel beszélhet az önre bízott
feladatokról. Abban az esetben, ha lényeges kérdésben kell
döntést hozni, és én valamilyen oknál fogva nem vagyok
elérhető, Oscar Goldman rendelkezik teljes körű
felhatalmazással, hogy eljárjon a nevemben.
Egy hosszú pillanatig Austin arcát fürkészte, aztán folytatta.
– A különleges képességeinek megfelelő feladatot fog kapni,
ezredes, melyet a Védelmi Minisztérium bízott ránk. Valamit
azonban rögtön az elején szeretnék tisztázni. Ez nem egy titkos
akció, vagy legalábbis nem abban az értelemben, ahogy az
emberek többsége használja ezt a kifejezést. Úgy tudom, ön már
a balesete előtt is kitűnő úszó volt, és arról tájékoztattak, hogy
remek víz alatti kiképzést kapott. Ami egy ilyen terepmunka
esetén igazán örvendetes, bár számomra némileg meglepő,
hogyan juthatott erre is ideje amellett, hogy űrhajós és berepülő
pilóta is volt.
– Az alabamai Marshall Központban képeztek ki – fűzte
hozzá Austin. – A Skylab állomás számára fejlesztettünk
eszközöket, és ennek során több száz órát töltöttem víz alatt.
Ami persze meg sem közelíti a súlytalanságot, azonban mégis
hasznos volt a felszerelés tesztelése szempontjából.
– Így már érthető – mosolyodott el McKay elégedetten. – Az
ilyen irányú szakértelme most sok időt megspórolhat nekünk,
márpedig épp az idő az, amiből mindig kevesebb van a
kelleténél. S amint már említettem, ez nem valami titkos akció
lesz. Olyan mély vízbe egyelőre nem dobnánk. Mert
hivatásosakkal szemben minden különleges képessége,
szaktudása és tapasztalata ellenére sem húzná tovább
huszonnégy óránál.
Beszéd közben végig Austin reakcióját figyelte.
– Víz alatti bevetés – mondta az ezredes lassan. –
Valószínűleg önnek is megvannak az ilyen feladatokra a saját
emberei, úgyhogy itt most nyilván valami szokatlan helyzet
állhatott elő, hogy pont rám van szükségük. Olyan, amit nem
egy búvárosztagnak, hanem egyetlen embernek kell megoldania.
És mivel épp az előbb taglalta, hogy profik ellen nem vetne be,
itt másfajta akadályokra kell számítsak.
– A Sas Projekt szakértői a szomszédban várnak bennünket –
intett a bal oldali ajtó felé McKay. – A teljes és részletes
eligazítást ott kapja meg. Utána szeretnénk lefuttatni egy
tesztet…
– Miféle tesztet?
– Közelharcit. Nem számítunk ilyesfajta akadályra, de ha
mégis sor kerülne rá, azt akarom, hogy meg tudja védeni magát.
És amíg nem mértük fel, ezzel hogyan boldogul, hogy képes-e
megóvni az életét, vagy megmenekülni egy kényes helyzetből,
nem engedhetjük ki a terepre. Miután a saját szemünkkel láttuk,
mire képes, már tudni fogjuk, miképp tervezzünk önnel.
– Ez úgy hangzik, mintha egész komoly fogadóbizottságot
csődített volna össze a kedvemért.
– Így igaz – bólintott McKay. – Nem amatőrökkel lesz dolga.
Úgy számoltuk, hogy két napot tölt majd itt, aztán Wells doktor
és Mr. Goldman visszakísérik Coloradóba, ahol elvégzik a
szükséges… módosításokat. Ezt követően egy hosszabb,
speciális kiképzés vár önre, utána pedig a bevetés.
– Már alig várom – bólintott Austin.
A kémelhárítástól csak az távozhatott, akit elengedtek, és ezt a
mentalitást az ajtók is remekül tükrözték. Steve-nek elég volt egy
pillantás, hogy lássa, a fa csupán borítás a fém nyílászárókon,
melyeket elektromos zár óv.
– Ultraibolya és elektromos szkennelés? – kérdezte Wells
kíváncsian.
Goldman már épp válaszolt volna, mikor a hangosbemondó
beléfojtotta a szót.
– Kérem, mondják a nevüket! Egyesével és érthetően! Austin
ezredes kezdje!
Steve elég ostobán érezte magát, de tette, amire a testetlen
hang utasította. Miután a két kísérője is bemutatkozott, Goldman
beavatta őket pár szakmai titokba.
– Hangazonosítás – magyarázta. – A hangminta már a
számítógépes rendszerünkben van, és most megtörtént az
összehasonlítás. Sokkal hatékonyabb, mint a névtáblás kitűző.
Közben kinyílt az ajtó, és Goldman gyorsan betessékelte őket
a konferenciaterembe.
Az évek során Steve számos eligazításon vett részt, és ez a
hely olyannak tűnt, ahol jelentős katonai kérdésekben szoktak
dönteni. Középütt, székek karéjában hosszú tárgyalóasztal, a
falak mellett projektorok és tárolók, a falakon fényképek,
térképek és polcokon a legkülönfélébb szakkönyvek. És volt itt
egy másik asztal is, ami körül vagy fél tucat férfi és nő
szorongott. Ők majd csak akkor folynak bele az eligazításba, ha
olyan kérdés merül föl, ami a szakterületüket érinti.
Goldman velük nem is igazán törődött, s csupán annak a két
férfinak mutatta be őket, akik a tárgyalóasztal mellett ülve
vártak rájuk. Az egyikük Marty Schiller volt, magas, darabos
férfi, péklapátnyi kezekkel és napcserzette, dörzspapírra
emlékeztető bőrrel. Mint kiderült, a paramilitáris tevékenységek
szakértője. A másikat Dick Carpentiernek hívták, olyan arccal,
mint aki évekkel ezelőtt citromba harapott, és azóta sem volt
képes ezen túltenni magát. Viszont nem rejtette véka alá a
lelkesedését, hogy egy igazi asztronautával találkozhat.
Goldman kihúzott egy széket, aztán intett, hogy mindenki
üljön le.
Ahogy elhelyezkedtek, kihunytak a fények, és a projektor
egy tengerpart topográfiai térképét vetítette a falra.
– Ez Dél-Amerika északi partvidéke – mondta Schiller. –
Északi szélesség hatodik foka, nyugati hosszúság ötvennegyedik
foka, a suriname-i határ közelében. Ami régen Holland-Guyana
volt, innen keletre pedig Francia-Guyana található. A
folyótorkolat a Maroni deltája, ami természetes határt képez a
két terület közt.
A következő kép egy részletes, színes fotó volt.
– Ezt egy dél felé tartó repülőről készítették a hegyekről és a
partvonalról. Ha tovább haladunk délnek, hamarosan elérjük a
Guyanai-felföld hegyeit és mély völgyeit, ami egyben Brazília
északi határa is. Ez azonban vajmi kevéssé számít a feladatunk
szempontjából.
A rákövetkező kép ismét egy fotó volt, melyet egy víz fölött
szálló repülőből lőhettek, alig százlábnyi magasságból.
– A felvételt egy dél felé haladó gépből készítették – folytatta
Marty. – A magasság körülbelül száz láb, a sebesség hatszáz
csomó. Kérem, figyeljenek a csónakokra!
A következő felvételeken egyre több és több csónak bukkant
föl a vízen, mígnem már több tucat volt belőlük.
– A többségük halászcsónak, annak ellenére, hogy ez a
környék halászat szempontjából említésre sem méltó.
A fotók után egy rövidfilm következett. A partvonal
elképesztő sebességgel száguldott feléjük, s a felkelő nap
fényében egyik kikötő a másik után tűnt föl. Aztán mintha tűz
gyúlt volna, és úgy tűnt, maga a felvétel is lángra kapott.
– Remélem, figyelt, ezredes! – fordult Marty Austinhoz. – Mit
gondol?
– Megtenné, hogy visszatekeri a filmet harminc
másodpercnyit? – kérdezte Steve.
A képernyő elsötétült, majd ismét jöttek a felvillanások a
láthatáron.
– Állj!
Schiller azonnal kimerevítette a képet.
– Semmi kétség – bólintott Austin. – Légelhárító tűz.
– Így van.
Aztán tovább futott a film, amin az újabb felvillanások már
nem csupán torkolattüzet, de a gép felé száguldó rakétákat is
láthattak. Majd a felvételt készítő repülőből is apró fénypontok
röppentek elő.
– Elektronikus csali? – kérdezte az ezredes.
– Pontosan.
A következő pillanatban eltűnt a partvonal, és már csak a
felhők látszottak. Húsz másodperc múlva pedig a ragyogó, kék
égbolt, ahogy a gép, melyből a felvételt készítették, egyre
magasabbra és magasabbra emelkedett.
– Miféle repülő ez?
– A-5-ös módosított Vigilante. Hárommotoros.
Haditengerészeti felderítő gép.
Steve ismerte a fajtát.
Aztán ismét elsötétedett a képernyő, és kigyúltak a fények.
– Ettől északra található Nieuw Amsterdam vízre épült
városa – folytatta Schiller. – Kicsit nyugatabbra pedig Suriname
fővárosa, Paramaribo. Jelenleg még be tudjuk juttatni az
embereinket a fővárosba, de attól nyugatabbra már minden
terület le van zárva.
Ismét megjelent a falra vetített térkép, amin nyilak jelezték az
említett irányokat.
– Keletre, Francia-Guyana határán túl találjuk Mana
kikötőjét, amit szintén lezártak. Később lesz még lehetősége
részletesen tanulmányozni a térképeket, ezredes, csakúgy, mint
a Maroni folyóról készült felvételt.
Azzal intett a kollégájának.
– Ricardo!
Az akcentusában francia és spanyol keveredik – gondolta Steve. –
Talán kubai?
Carpentier izmos alkarját az asztalon nyugtatva hajolt előre.
– Bizonyítékunk van rá – mondta lassan, gondosan
megválogatva a szavait –, hogy az oroszok több tengeralattjárót
vezényeltek egy titkos bázisukra, mely épp abban a régióban
található, ahol a felvételek is készültek. Ezek két csoportba
sorolhatók. Az egyik az SSBN-Y, ami, ha párhuzamokat
keresünk, az amerikai haditengerészet Ethan Allenjéhez mérhető.
És minden tekintetben felveszi a versenyt a mi
tengeralattjáróinkkal, amik akár tizenhat Poseidon ballisztikus
rakétát is képesek szállítani. Ezek hatósugara körülbelül kétezer-
kétszáz mérföld. A második tengeralattjáró-típus az SSN-V, vagy
Victor, ami egy rakéták nélküli támadó jármű. Az oroszok arra
használják, hogy a mi rakétahordozóinkat cserkésszék be vele.
Ivott egy korty vizet, majd folytatta.
– A mi elsődleges problémánkat azonban nem a
tengeralattjárók jelentik. Ezek miatt aggódjon csak a
haditengerészet, azért kapja a fizetését. Minket a bázis érdekel,
ami szinte biztos, hogy mélyen a víz alatt található. Egy része
feltehetően a vízfelszín fölött van, de ezt eddig még nem sikerült
megtalálnunk. Az sem kizárt, hogy Castro titkosszolgálata is
érintett a dologban, de egyelőre ez sem bizonyított. A lényeg a
bázis, és amit ott tárolnak. Magát az épületet vagy egy
viszonylag ismeretlen partszakasz sziklás medrébe és
oldalfalába vághatták, vagy az is elképzelhető, hogy teljes
egészében mesterséges létesítményt keresünk. A tengeralattjárók
az út javát olyan mélységben teszik meg, hogy csak viszonylag
kevés felvételt sikerült készítenünk róluk. Nagyon óvatosak és
ügyesen fedezik magukat.
– Légelhárító tűzzel – bólintott Austin. – Az ember azt
gondolná, hogy nem mernek kiprovokálni egy nyílt fegyveres
konfliktust az USA-val.
– A környéket katonai kiképzőtábornak nyilvánították, ami
automatikusan tiltott terület a nemzetközi légi forgalom
számára.
– Egy kiképzőtáborban nem szoktak légelhárító ütegeket
tartani – csóválta meg a fejét Austin.
– Igazi nehéztüzérség – értett egyet Schiller. – Csehszlovák
gyártmány, radarirányítású, és van olyan jó, mint amit mi
használunk.
– Az a Vigilante egész jól boldogult ellenük – mutatott rá
Steve.
– Az a gép igen – hagyta rá Schiller. – A másik kettő már
kevésbé.
– És az is gondot jelent, hogy az oroszok tevékenységére csak
úgy tudnánk fényt deríteni, ha közben a határátlépéssel törvényt
szegünk – vette magához a szót Carpentier.
– Főleg, hogy a suriname-i kormány teljesen együttműködik
az oroszokkal. Szegény népről van szó, az oroszok pedig már rég
megkenték a megfelelő embereket. Mivel a helyi kormány
kooperál velük, az ő részükről szó sincs törvényszegésről.
Természetesen az ENSZ tiltakozhatna az ilyen katonai akciók
ellen, de mivel nem teszi, fölmerül, hogy pár vezető politikust
ott is lefizettek.
– Mi viszont nem engedhetjük, hogy az oroszok az USA
határaihoz ennyire közel olyan katonai bázist hozzanak létre,
ahonnan nemcsak az Atlanti-óceánt tarthatnák az uralmuk alatt,
de a ballisztikus rakétáikkal bennünket is fenyegethetnek! – tette
hozzá Schiller.
– Úgyhogy a helyzet szerfölött kényes és veszélyes –
folytatta Carpentier. – Az ENSZ felülvizsgálatot eddig olyan
mondvacsinált indokokkal hárították el, hogy a környéken olajat
találtak és azt akarják kitermelni. A látszat fenntartása végett
néhány tartályhajót is odavezényeltek, és tessék-lássék fúrásokat
is végeztek. Viszont ez lehetővé teszi számukra, hogy legálisan
ott tartózkodjanak, nyersanyagot, utánpótlást, technikai
felszerelést vigyenek oda…
– Ezekből semmit sem láttam a felvételeken – rázta meg a
fejét Steve.
– Mert a felvétel elkészülte után szállították oda őket –
magyarázta Schiller. – A nagy magasságból készült képeken
viszont már láthatóak.
– És persze olajat is hoztak – tette hozzá Carpentier.
– De… minek? – nézett rá értetlenül Steve.
– A partvonal mentén és a sekélyebb vízben öntik ki, és ezzel
eléggé megnehezítik az infravörös keresőink működését.
Ezenfelül valószínűleg mágnesezett vasreszeléket is kevernek az
olajhoz, ami teljesen használhatatlanná teszi a mágneses
anomáliákat kutató detektorainkat.
– A Fehér Ház teljesen egyetért az eddigi stratégiai
elemzésünkkel – vette vissza a szót Schiller. – Csakúgy, mint a
Védelmi Minisztérium. Ez az orosz bázis a kubai rakétaválság
után kötött egyezmények sárba tiprása, csakhogy nem tudjuk
bizonyítani, mert azzal mi sértenénk meg Suriname, Francia-
Guyana és még ki tudja, hány ország szuverenitását.
– És az oroszoknak most nemcsak rakétái, hanem
tengeralattjárói is vannak, tele rakétákkal – mondta Carpentier
komoran –, és soha nem tartózkodnak huzamosabb ideig egy
helyen, hogy…
– Mi a helyzet a Victor-osztályú tengeralattjárókkal? – szólt
közbe Austin.
– Körülbelül tucatnyi van belőlük. Gyorsak, és egyfolytában
kicselezik a mieinket. Annyi van belőlük, hogy sokáig nem
húznák utánpótlás nélkül, és mivel a Haditengerészet lezárt
minden vízi utat, tudjuk, hogy a tenger felől nem hozhatnak be
készleteket…
– Itt jön a képbe a bázis – bólintott Steve. – A kérdés már csak
az, mit lehet ez ellen tenni.
– Bizonyítékra van szükségünk – mondta Schiller. –
Fényképekre. Méghozzá olyanokra, amik nem hagynak kétséget
az ott történő dolgok felől. Amiket az ENSZ képébe vághatunk,
és amik kellő jogcímet biztosítanak, hogy Washington kellő
eréllyel küldhesse el az oroszokat a fenébe, mégpedig jogosnak
és törvényesnek tűnően, nem pedig provokatív
önbíráskodásként. Ezekkel a fotókkal azt kell tudjuk bizonyítani,
hogy a mi érdekünk egyben a nyugati világ
nemzetközösségének érdeke is. A lényeg: be kell jussunk arra a
bázisra, és el kell készítsük ezeket a fotókat. Aztán persze ki is
kell hozzuk őket.
– Ki azok a mi, akikről itt szó van? – kérdezte Steve.
– Valójában ön, ezredes.
Tizenhetedik fejezet

Ricardo segített neki felfrissíteni a spanyoltudását, arra az esetre,

ha valamiért partra keveredne, és gyalogszerrel kell eljusson
valahová. Eközben a partvidékről készített háromdimenziós
térképet is a rendelkezésére bocsátották, hogy ismerkedjen a
tereppel, s a fennmaradó időben Carpentier segítségével
elsajátította a karate alapjait.
Austin nagyon kíváncsi volt, mire megy majd az új,
emberfölöttien erős végtagjaival. Ezzel valószínűleg McKay is
így lehetett, mert rendszeresen eljárt megnézni az edzéseiket, és
egyre elégedettebben figyelte, miként válik Steve mind
keményebbé és céltudatosabbá.
Végtére nem csupán egy módon lehet egy embert
kondicionálni.
Ezek után következett a küldetésre való technikai felkészítés.
Új térdízületet kapott, ami majdnem kilencven százalékkal
csökkentette az alsó végtagokat érő kinetikus behatást és a
súrlódást, és így akár négyórányi folyamatos úszást is lehetővé
tett. Aztán a merülést tesztelték egy olyan medencében, ahol a
víz hőmérsékletét arra a szintre csökkentették, ami a suriname-i
partoknál várható.
Steve speciális védőöltözetet viselt a hipotermia ellen.
A bokaízületét is hasonló súrlódáscsökkentő elemre
cserélték, ami nagyobb mozgásszabadságot biztosít majd a
számára. Mi több, a sípcsontja egy csúszóelemet is tartalmazott,
amit a lábujjai mögé rejtett apró kapcsolóval tudott aktiválni, és
amiben egy szorosan összehajtogatott, fémszálas,
hártyavékonyságú műanyag membrán lapult. Ahogy
kieresztette, ez szétnyílt, és békatalpként funkcionálva jelentősen
megnövelte haladási sebességét a vízben. Ha pedig el kell hagyja
a vizet, elég villámgyorsan összehajtani és ismét a tokba
csúsztatni a mesterséges uszonyt.
A bal combcsontba rejtett oxigéntartályt egy övre csatolható
egységgel toldották meg, ami további harmincpercnyi levegővel
látta el. Kamerát is kapott, arra az esetre pedig, ha ezt elvesztené,
a műszemébe szintén beépítettek egyet. Aktiválni a szétzúzott
szemgödörbe épített kapcsolóval lehetett, ehhez pedig
mindössze a koponya bal oldalára kellett enyhe nyomást
gyakorolni. A fényképezéshez elég volt pislantania – a
szemmozgató izmok még mindig hibátlanul működtek –, s a
kamera pillanatok alatt akár húsz felvételt is tudott készíteni.
Amennyiben valamiért akadályoztatva lenne a visszaúton,
elindulhat akár észak, akár dél felé a part mentén, egy jeladó
segítségével előbb-utóbb úgyis megtalálják.
Fegyverrel is ellátták, ha a dzsungelben vagy a mocsárban,
ahol teljesen magára van utalva, bárki vagy bármi az életére
törne. Bionikus bal kezét is módosították: az alkar külsejét
vékony szilasztik réteggel fedték be, amire egy acéldarab került.
Ez a könyökízülettől a kisujjig ért, és mesterséges bőrrel álcázták.
Ezzel, ha ügyesen használja, fát vagy akár a puhább fémet is
képes lehet átütni anélkül, hogy közben a karja megsérülne.
A középső ujját eltávolították, és a helyére – Schiller
instrukciói alapján – Fanier technikusai egy speciális eszközt
szereltek. A gombnyomásra merevvé váló kinyújtott ujjból egy
méreggel preparált dobónyilat lehetett kilőni. A nyilat úgy
tervezték, hogy könnyen átüsse az emberi bőrt, a mérget pedig,
hogy alig hat másodperc alatt kifejtse a hatását.
 A küldetés elsődleges célja az információszerzés volt, még
azon az áron is, ha sem Austint, sem a fényképeket nem sikerül
kijuttatni az ellenséges területről. Erre az esetre Steve bal lábába
egy higanycellás elemmel működtetett miniatűr hangfelvevőt
építettek, ami egy rejtett mikrofon segítségével tízpercnyi
hanganyagot rögzíthetett. Ehhez persze el kellett hagyja a vizet.
A felvétel elkészítése után a hanganyagot a jobb lábába
épített adó segítségével rövid jelcsomagok formájában
továbbíthatta. Így a tízpercnyi felvételt alig tizenöt másodperc
alatt el lehetett küldeni a célterület fölé pozicionált katonai
kommunikációs műholdak valamelyikére. Ha ezt esetleg épp az
időjárás akadályozná, az akció idejére a légierő egy RB-57B
típusú gépe folyamatosan tizenhétezer lábnyi magasságban lesz
majd, hogy szükség esetén fogadja az üzenetet. Szóval akár így,
akár úgy, de megkapják az elküldött hanganyagot.
Majdnem egy hétre volt szükség a módosításokhoz, s az új
eszközök beültetéséhez és teszteléséhez.
Most, hogy minden sínre került, Wells ismét felkereste
McKay irodáját, ahol az igazgató Goldman társaságában
fogadta.
– Hol vannak most? – kérdezte az orvos.
McKay lenyomott egy gombot az asztalba épített
kapcsolótáblán, mire a szoba elsötétedett, és a mennyezetbe
épített projektor az egyik falra vetítette a dél-amerikai célterület
térképét.
– A legfrissebb jelentések ide… és ide pozicionálták a szovjet
tengeralattjárókat – bökött rá egy vonalzóval McKay. –
Természetesen az ilyen adatok szavatossága igen rövid életű,
úgyhogy folyamatosan légi és műholdas felvételekkel vetjük
össze őket.
 Lenyomott egy másik gombot, mire színes vonal kígyózott
végig a térképen.
– Ez pedig az akció tervezett útvonala. De még ez is sokat
változhat, amennyiben az oroszok valami újjal állnának elő. Az
átkozottak nagyon ügyesen leplezik a jelenlétüket és tüntetik el a
nyomaikat. A lényeg, hogy az Austint szállító tengeralattjáró
ebben a régióban jön majd a felszínre. Hogy megtehesse, ahhoz
természetesen jól összehangolt elterelő hadműveletre lesz
szükség. Ezt elsősorban egy kétszemélyes mini tengeralattjáró
biztosítja majd: behatol a védelmi zónába, ahol is az oroszok
könnyedén kiszúrják és megsemmisítik. A jármű két utasa egy
balesetben halt meg az elmúlt huszonnégy óra folyamán, és a
tetemek remélhetőleg elég meggyőzőek lesznek az oroszok
számára. Vagy legalábbis annyi időre lefoglalják őket, amíg az
ezredes elvégzi a rábízott feladatot.
– A legnagyobb tisztelettel bátorkodom megjegyezni, hogy
ön egy szívtelen szemétláda, Mr. McKay – csóválta meg a fejét
Wells. – Bár igazából nem sértegetni akartam, csak tudja, Steve…
– Értem én – biccentett az igazgató.
– Tényleg? Csak mert mindazok ellenére, ami vele történt, és
amivé lett, Steve Austin még mindig ember. Különleges, sok
szempontból elképesztő, ugyanakkor nagyon is esendő és
sebezhető. Ha minden elővigyázatosság és extra védelem
ellenére beszakad a koponyája, abba ugyanúgy belehalhat, mint
bárki más. Ha átszúrják a szívét, az ugyanúgy végez vele, mint
bárki mással. Elvérezhet, megéghet, megfagyhat, megfulladhat.
És bár sokkal ellenállóbb lett vele szemben, de azért ő is érzi a
fájdalmat. Úgyhogy annak ellenére, hogy sok szempontból
valóban jobb az emberek többségénél, ő sem emberfölötti.
 – Kódolt üzenetet fogtunk – lépett be Marty Schiller. – Az
oroszok kiszedték a csali tengeralattjáróból a hullákat. Ami
egyben azt is jelenti, hogy Steve már úton van!
Tizennyolcadik fejezet

A robbanások távoli, tompa morajként értek el hozzájuk. Steve

Austin a tengeralattjáró hátsó traktusában keresett helyet, és
miközben a szorgos hangyaként sürgölődő tengerészeket
figyelte, kíváncsian fülelt, vajon a fémfalaknak csapódó
hullámok moraján kívül hall-e még valamit.
– A csali bevált – telepedett le melléje Ricardo Carpentier. –
Rendben, Steve, hamarosan indulhat.
A módosított atom-tengeralattjáró semmilyen
dokumentumon nem szerepelt, mintha soha nem is létezett
volna. A könnycsepp formájú, karcsú testet két nukleáris
meghajtású turbina hajtotta, melyek akár ezerlábnyi mélységben
is képesek voltak ötvencsomós sebességgel repíteni a járművet.
A tengeralattjáró tizenkét torpedóvetőjéből nyolc előre, négy
hátrafelé nézett, s bár eredetileg ellenséges objektumok
kiiktatására tervezték, szinte az első perctől kezdve ilyen és
ehhez hasonló titkos akciók lebonyolításához használták.
Most, hogy feljött a felszínre, lassan, imbolyogva haladt,
mindenkit emlékeztetve rá, hogy az ő otthona a mélység.
Steve szürkébe öltözött, gépfegyveres őröket látott, és a
radarképernyők előtt gubbasztó tengerészeket, akik a sötétségbe
burkolózó partvidéket figyelték. Egyelőre mérföldeken át
semmi. Persze mind tudták, hogy ez nem sokáig marad majd
így.
Tizennégy mérföldnyire voltak a suriname-i partoktól –
ahhoz elég távol, hogy egyelőre ne figyeljenek föl rájuk, ahhoz
viszont már elég közel, hogy a távolság ne jelentsen akadályt a
küldetés végrehajtásában.
Súlyos tárgyat cipelő búvárok siettek el mellette, amit
biztosítókötelekkel rögzítettek a hajótesthez.
– Kész! – mondta valaki fojtott hangon.
Egy szürke egyenruhás lépett oda hozzájuk, és egy vörös
lámpával világított, miközben Ricardo még egyszer ellenőrizte
Austin felszerelését. Búváröltözet, kamerák, infravörös
tartományban működő eszközök. A gyors, precíz mozdulatokon
látszott, hogy már nagyon sokszor csinált ilyet. Végül
elégedetten bólintott, és Steve vállára tette a kezét.
– Itt az idő.
Austin hálásan megszorította Carpentier karját – az utóbbi
napokban egészen összebarátkoztak –, aztán a búvárok
nyomában ő is kimászott a fedélzetre.
Néhány gyors mozdulat, és a vízben volt. Ha minden jól
megy, hamarosan már visszafelé jön, hogy a hazautat is
tengeralattjárón tegye meg.
A vízben két jókora, sötét test várt rá, egyelőre biztosítókötél
végén. Abel és Baker, a tengerek legfurább delfinjei. Üres
tekintettel bámultak maguk elé, az oldalukon halvány, festett
jelzőcsíkok, és mintha cseppnyi élet sem szorult volna beléjük.
Ami így is marad, míg Austin nem aktiválja őket.
Abel és Baker a haditengerészet tudományos részlegének
teremtményei voltak, s olyan ügyesen utánozták a delfint, hogy
egy igazi, élő delfin is legfeljebb néhány méternyi távolságból
fedezhette volna föl, hogy nem azok, aminek látszanak. S mikor
aktiválják őket, ugyanúgy szelik majd a habokat, mint a hús-vér
állatok, melyekről mintázták őket.
A kutatók éveket töltöttek a két robotdelfin
irányítórendszerének kifejlesztésével. A mozgásról a legnagyobb
szakítószilárdságú, legrugalmasabb fémötvözetek
gondoskodtak. Állítható uszonyaik egy repülő vezérsíkjainak
ügyességével szabályozták a test mozgását, amit teljes egészében
a mozdulatoknak megfelelően gyűrődő-fodrozódó szintetikus
bőr fedett.
Évekig tanulmányoztak mesterséges körülmények közt
tartott delfineket, minden mozgássorukról felvételeket
készítettek, s a haditengerészet számítógépei végül ezek
segítségével tervezték meg a mechanikus állatokat.
Ez kettős feladat elé állította a tudósokat és mérnököket:
egyrészt egy mesterséges testet, másrészt egy olyan
számítógépet kellett létrehozniuk, mely elég okos egy ilyen
komplex szerkezet vezérléséhez. A hús-vér delfinekével
megegyező mozgást kellett produkálnia, s közben nemcsak a
kapott parancsokat végrehajtani, de szükség esetén önálló,
kreatív problémamegoldásról is bizonyosságot tenni.
A robotdelfinek fedélzeti számítógépét eredetileg a Gemini
űrprogram számára fejlesztették ki, később pedig, a róluk
begyűjtött adatok tükrében módosították. Az irányítórendszer
alapjait a régi SM-64A Navaho rakéták szolgáltatták. Ezeket a
rakétákat úgy tervezték, hogy ötezer mérföldön át, kétezer
lábnyi magasságban mozogjanak, s utána sebészi precizitással
csapjanak le a célpontra. A Navahókat végül a ballisztikus
rakéták nyugdíjazták – de nem úgy az irányítórendszerüket.
Azokat rögtön elkezdte továbbfejleszteni a haditengerészet, és
számos nagy hatótávolságú jármű és rakéta irányításában kaptak
komoly szerepet.
A miniatürizálás fejlődésével a korábban egy kisebb
kézitáska méretű eszköz mára teniszlabdányivá zsugorodott, s a
robotdelfinek vágyálomból valósággá váltak.
 Már csak egy kulcsfontosságú problémát kellett orvosolni: az
energiaellátásét. Erre a miniatűr, kompakt nukleáris generátorok
jelentették a megoldást, melyek akár két hétig is elképesztő
mennyiségű energiát voltak képesek előállítani, mielőtt kiégtek
volna.
Így már minden adott volt – remek irányítórendszer,
ellenálló anyagokból készített test, és elképesztő mennyiségű
energia, hogy mozgásban tartsa őket.
A robotokat borító speciális bőr pedig nem csupán élethű
volt, de a radarhullámokat is ugyanúgy verte vissza, mint a
valódi delfinek teste. A fedélzeti számítógép által kibocsátott
magas, szonárszerű hangokkal együtt Austin kísérői szinte
bárkit képesek lettek volna megtéveszteni.
Steve az Abel kódnevű robottestbe csúszott bele, fürgén kézi
vezérlésre állította át, s íme, máris a rendelkezéséré állt egy
kiválóan felszerelt és álcázott, miniatűr tengeralattjáró!
Ha a felszín közelében mozog, a robotdelfin infravörös
rendszerei segítségével még éjszaka is elég jól tud majd
tájékozódni, ha pedig a felszín alatt halad, a saját készletei
helyett a delfin oxigéntartályát fogja használni.
Amennyiben megbizonyosodott róla, hogy senki sem figyeli,
bekapcsolhatja a robottest keresőfényeit, sőt a kis-hatótávolságú
szonárt, amivel a máskülönben láthatatlan mélységi akadályokat
is időben fogja érzékelni.
A robotdelfint nem csupán rádióadóval, de vészhelyzeti
jelzőberendezéssel is felszerelték, a gépezet hasi oldalán
sorakozó apró rakéták pedig arra szolgáltak, hogy szükség
esetén eltereljék az üldözőik figyelmét.
Steve tekintete végigsiklott a műszerfalon, aztán életre
bűvölte az irányítórendszert és a külső monitorokat. Félköríves
képernyő jelent meg előtte, amire néhány gombnyomással a
terep hálórácsos térképét is sikerült kivetítenie. A partvidék és a
folyótorkolat tisztán látszott, s a térképen egy villogó,
narancssárga pont jelezte az ő, míg egy kék Baker helyzetét. Az
irányítórendszer nem csupán a mindenkori pozícióját fogja
folyamatosan mutatni, de a keresett öbölét is. Ha pedig a
későbbiekben is Abel gyomrában utazik majd – mosolyogva
konstatálta, hogy máris élőlényként tekint a delfinforma
gépezetre –, a küldetés végeztével az őt váró tengeralattjáró
pozícióját is ezen a térképen tudja majd ellenőrizni.
Volt ott egy másodlagos vezérlőpanel is, amivel Bakert
irányíthatta. A másik delfinrobotban nem alakítottak ki
pilótafülkét, helyette elektromos eszközök egész arzenálját
hordozta a gyomrában. Ha kell, ezeket is képes lesz
távirányítással használni, de Steve tudta, a célterülethez
közeledve erre egyre kevesebb lehetősége lesz majd.
Bakert a fedélzeti számítógépe irányította, de a mozgását
folyamatosan Abeléhez igazította. A két robot közti távolságot a
számítógépagyak határozták meg a helyzetnek megfelelően úgy,
hogy az a valódi delfinek mozgását utánozza.
S még valamire képes volt mindkét gépezet – és az őket
vezérlő számítógép: meghalni. Ha kell, hihető haláltusát adnak
elő. Amennyiben megtámadnák, és Baker olyan sérüléseket
szenvedne, amibe egy delfinnek bele kellene halnia, akkor a
lehető leghitelesebb módon szenderül jobblétre. És ha úgy
adódna, hogy valaki begyűjti a tetemet, az a programját követve
adott időn belül – az alapbeállítás három perc volt –
megsemmisíti önmagát. Egy nukleáris generátor túlterhelődését
és felrobbanását valószínűleg azok sem élik majd túl, akik
„végeztek” a delfinnel.
Ahogy minden rendszert ellenőrzött, Steve elégedetten
bólintott.
 Ideje lesz indulni.
Egy ideig a cél felé halad majd, és próbálja minél jobban
megközelíteni az ellenséges bázist. Robotpilótára kapcsolt,
célnak a bázist rejtő öböltől két mérföldnyire adott meg egy
pontot a térképen, aztán a delfinrobotok belesiklottak az
éjszakába.
Egy darabig maga sem volt képes elhinni, hogy mindez
valóban megtörténik. Ő, a félig gép, félig ember egy delfinforma
robot gyomrában rejtőzve tartott az ellenséges vonalak felé.
Ha végig egyenes vonalban mozoghatna, és tarthatná a
hatcsomós sebességet, alig két óra alatt célba érhetne. Épp csak
egyetlen delfin sem úszik egyenes vonalban két órán keresztül,
épp ezért a fedélzeti számítógép is olyan mozgási vektort
számolt ki, ami jobban hasonlított az élő delfinekére.
Az elmúlt napokban rengeteg eső esett, és Suriname
folyóiból csak úgy hömpölygött a víz az óceán felé, és ezek a
rejtett keresztáramlatok voltak a másik tényező, ami folyamatos
iránymódosításra kényszerítette a robotokat. A fedélzeti
számítógépek ezzel is megbirkóztak, viszont a rendszeres
kitérők jócskán meghosszabbították az utat.
Időközben fölkelt a nap, föltámadt a szél, és Steve hamarosan
úgy érezte magát, mintha egy vitorlásban ülne.
Nem most kellene kipróbálni a tengeribetegséget…
Igyekezett együtt mozogni a széllel és a hullámokkal, s ez
csökkentette valamelyest a hányingert. Közben a fél szemét
végig az infravörös kamerákon tartotta, remélve, hogy azok
bármilyen rejtőzködő járművet fölfednek majd. S bár egyelőre
semmit sem talált, a figyelme egy pillanatig sem lankadt.
Aztán az a perc is eljött, mikor az ellenség megmutatta
magát. Távoli moraj, a víz erősödő hullámzása, a robottesten
végighullámzó erők… előre felhívták a figyelmét, hogy az
oroszok járőrhajóiról időről időre aknákat szoktak kiszórni,
amiket aztán távirányítással robbantanak föl. Ha egy
tengeralattjáró próbálja lopva megközelíteni a bázist, az ilyen
véletlenszerűen kitett és felrobbantott bombák lökéshullámai
ellen nem tud védekezni. A legkevesebb az, hogy felfedezik, de
egy erőteljesebb áramlat akár a partfalnak is csaphatja a
járművet.
A detonációk egyedül a cápákat vonzották, amik a második
világháború ütközetei során megtanulták, hogy a robbanásokat
rendszerint bőséges lakoma követi. Az oroszok erre még rá is
segítettek azzal, hogy az aknák kidobásával párhuzamosan friss,
véres húst szórtak a vízbe. Ami igencsak megnehezítette bárki
dolgát, aki úszva vagy egy delfinrobot gyomrában rejtőzve
próbált meg bejutni a rejtett katonai bázisukra.
Austin azonban az a fajta ember volt, aki igyekezett a
hátrányból is előnyt kovácsolni. Ha valaki megpillantja a
delfinek hátuszonyát, távolról nemigen fogja tudni
megkülönböztetni a cápákétól, azokra pedig ugyan miért is
nyitnának tüzet. A cápák pedig, mint a legtöbb, orrával
gondolkodó állat, nem valószínű, hogy csak úgy rátámadna egy
számára szag nélküli, élettelen tárgyra, még akkor sem, ha az
történetesen delfinre hasonlít.
Persze mindig akadhatnak előre nem látható tényezők, de
Steve igyekezett bizakodón állni a dologhoz.
A parttól háromezer yardnyira világító fénypontok tucatjai
tűntek föl az elektronikus térképen. A cápák azonban már lustán
és jóllakottan úszkáltak – legalábbis ahhoz nem voltak elég
éhesek, hogy nekimenjenek bárminek, ami mozog. Már
megtanulták, hogy felesleges mohón tülekedni, a robbanások
után előbb-utóbb mindig leúszik annyi véres hús a folyón,
amiből mind jóllakhatnak.
 Kétezer yardnyira a parttól Steve úgy döntött, mélyebbre
merül. Már órák óta volt a vízben, a nap magasan járt, és olyan
világos volt, hogy jól látta, mi történik a felszínen. A járőrhajók
legénysége, akiknek már nyilván elege volt az unalmas
szolgálatból és abból, hogy a feletteseik újra meg újra
ugyanazzal a nevetséges feladattal küldték ki őket – ellenőrizni a
partot, hátha valaki megpróbál (de ugyan ki is próbálna?) a víz
felől bejutni a titkos katonai támaszpontra –, dühükben és
unalmukban mindenre tüzet nyitottak, ami mozgott.
A cápákat nem különösebben érdekelte, ha egy-egy társuk
elpusztult – csak annál bőségesebb volt a lakoma –, Steve
azonban nem engedhette meg magának, hogy eltalálják. A két
delfin túlságosan is csábító célpontnak tűnt volna, úgy döntött
hát, ideje lesz alámerülni.
A vezérlőpanelbe épített irányítókar segítségével mindkét
robotot a víz mélyebb régióiba vezérelte, ahol a reggeli napfény
miatt a vártnál sokkal jobb látási viszonyok uralkodtak.
Az eligazításon hallottak alapján egy mély csatornára
számított, amiben az orosz tengeralattjárók észrevétlenül
közlekedhettek, és Steve erre próbált rábukkanni, miközben a
sebességét négy csomó alá csökkentve, egész a tengerfenékig
merülve északnak fordult.
Most is ügyelt a természetesnek tűnő, nem egyenes vonalú
mozgásra, és igyekezett a part közelében maradni. Nemegyszer
cápák felbukkanása miatt kellett irányt váltania, s bár amazok
szemlátomást nem tekintették Abelt és Bakert potenciális
tápláléknak, Steve nem akart kockáztatni.
A robbanások mind közelebbinek tűntek, a víznyomás
változását pedig, ahogy a mind erősebb hullámverés meg-
megdobta Abelt, most már a saját bőrén is érezte.
 A delfin szenzorai segítségével tisztán látta a feje fölött
elhaladó őrnaszádokat, csakúgy mint azt a jókora, véres
húsdarabot, ami egyenesen a robottestre hullt. A nyomában
hatalmas, fehér cápa siklott, és Austinnak csak az utolsó
pillanatban sikerült kitérnie az útjából. A cápa apró, hideg szeme
gyanakodva méregette, de mivel a számára élettelennek tűnő,
delfinforma test nem próbálta elorozni a zsákmányát, végül úgy
döntött, nem foglalkozik vele.
Még ezer yard.
A víz hőmérséklete fokozatosan emelkedett, és a speciális
védőöltözete miatt körülbelül harminc másodpercen keresztül
ezt ő maga is érezte. Amint a látási viszonyok is romlani
kezdtek, már tudta, hogy mi történik: olaj úszott a felszínen, ami
melegebb volt a víznél. Az szivárgott lassan lefelé, és közben
vékony, zsíros réteget hagyott Abel optikai szenzorain, még
tovább nehezítve a tájékozódást.
Steve tudta, hogy jelen körülmények közt semmit sem tehet
ez ellen, legfeljebb próbálhatja tartani az eddig útirányt,
kerülgetheti a keresztáramlatokat, és félvakon keresgélheti a
bázis vízmélyi bejáratát.
A partközeli áramlatok és a tengerbe ömlő folyók kavarta
örvények számos olyan veszélyt rejtettek, melyek két
közönséges delfinnel feltehetően már rég végeztek volna. Az
újabb és újabb olajfoltok pedig szinte nullára csökkentették a
látótávolságot.
Még négyszáz yard.
Tovább csökkentette Abel sebességét, tudván, hogy Baker
azonnal alkalmazkodik hozzá.
Lassíts! Gondolkodj!
Csak most figyelt föl rá, hogy a jobb karja már szabályosan
remeg.
 Vajon mióta tarthatta ugyanabban a pozícióban? S bár a gépi
végtagjai továbbra is kifogástalanul működtek, a teste elfáradt.
Lenyúlt, felpattintotta az egyik tároló ajtaját, és egy palack
vizet meg egy energiaszeletet húzott elő. Akadt ott pár
amfetamin tabletta is, de ezeket arra az esetre tartogatta, ha
napokig nem állhat meg piheni.
Lassan evett és ivott, s pár percen belül máris jobban érezte
magát.
Aztán valami oldalba taszította Abelt, mire a robotdelfin
nagyot rándult. Egy kifeszített fémkábel volt, amit akár észre is
vehetett volna, ha nem kalandozik el a figyelme, és ahelyett,
hogy hagyja magát az áramlatokkal sodortatni, inkább tartja a
helyzetét.
Finoman mozdított egy keveset az irányítókaron, mire a
delfin oldalt fordult, a beakadt uszony kiszabadult, és a miniatűr
tengeralattjáró folytathatta az útját.
Még kétszáz yard.
Körülbelül. De ilyen kis távolságok esetén az elektronikus
térképben sem bízhatott. Ideje lesz még mélyebbre merülni, abba
a csatornába, amit kifejezetten a tengeralattjáróknak ástak.
A naszádok most már szinte a feje fölött szórták ki az
aknáikat, és félő volt, hogy a detonációk a tengerfenék vagy a
part szikláinak csapják a robotdelfint. Viszont ha bemerészkedik
a csatornába, az jó eséllyel egyenesen bevezet a vízmélyi bázisra.
Könnyen meglehet, hogy a sok őrnaszádot az éjszakai
áltámadás miatt küldték ki. Az oroszok már tizenkét embert
fogtak el, akik megpróbáltak bejutni a bázisra, és ez a szám a
tegnap éjszaka fogott két hullával együtt tizennégyre
emelkedett. Nyilván idegesek. Még akkor is, ha úgy
okoskodnak, hogy a közvetlen vészt elhárították, a
védőhálójukon pedig senki sem juthat át. Legalábbis a tények
eddig ezt támasztották alá.
A tengerbe ömlő folyók hordalékától és a vízen úszó olajtól
már szinte semmit sem lehetett látni. Arra az esetre, ha mégis
kénytelen lenne elhagyni a delfin-tengeralattjárót, gyorsan
ellenőrizte a saját felszerelését. A légzőkészüléke igazi műremek
volt, ami olyan ügyesen vezette el a szén-dioxidot, hogy egyetlen
árulkodó buborékot sem bocsátott ki. Ezért elsősorban a víz
alatti utászoknak tartozott hálával, akik már évek óta használták
ezt az okos kis eszközt, így az ő tapasztalataik alapján
finomíthatták és fejleszthették a jelenlegi állapotáig.
A készülék legnagyobb hátránya az volt, hogy egy bizonyos
mélység alatt nem lehetett használni, mert a szén-dioxid-
visszaforgató mechanizmus túl nagy terhet rótt volna a tüdőre.
Szóval egyelőre kénytelen leszek a delfinek segítségével boldogulni.
Ellenőrizte a kamerákat, aztán a saját oxigéntartályát. A feje
már fájt a robbanások okozta nyomásváltozásoktól, és egyébként
is, órák óta volt bezárva ebbe a parányi, levegőtlen, zárt térbe.
Úgy döntött hát, valóban ideje lesz megkezdeni a behatolást.
Délnek fordult, és miközben vagy tízlábnyit merült még,
hagyta, hogy az áramlatok magukkal sodorják Abelt. És nagyon
remélte, hogy a felszínről már senki sem veheti észre.
A vízben lebegő olajos sártól mostanra már gyakorlatilag
semmit sem látott. Eljátszott a gondolattal, hogy bekapcsolja a
szonárt, de tartott tőle, hogy az oroszokat minden efféle
tevékenység riadóztatná. Főleg, hogy nem állt módjában
elkendőzni az Abel által kibocsátott jeleket.
Viszont ha továbbra sem látok semmit, lehet, hogy nem lesz
választásom!
Újabb robbanások – ezúttal sorozatban, mintha valaki egy
egész aknafüzért szórt volna a tengerbe – kavarták föl a vizet. A
lökéshullámok egyre vadabbul dobálták az ál-delfineket, és
Steve azon kapta magát, hogy gyorsabban kapkodja a levegőt.
Nyugalom! Lassan lélegezz! Ha hiperventilálsz, és elveszted az
eszméleted, neked annyi!
De akkor is tennie kell valamit, mert már a tengerfenék is
kezdett életveszélyes lenni.
Kicsit növelte a sebességet, s ahogy egy hajszálnyit följebb
emelkedett, a víz ismét tisztulni kezdett körülötte.
Ha találnék egy csöndes, biztonságos helyet, használhatnám a
szonárt. Ha bárki is látta a vízben úszkáló delfineket, az talán
összetéveszti azok hangjelzéseivel.
Valamivel odébb jókora hínármezőre akadt, ami egy rövid
ideig akár még el is rejtheti. Épp idejében bújt meg a növények
közt, mert alig néhány másodperc múlva egy őrnaszád úszott el
felette.
Baker! Közelebb van a felszínhez, mint Abel! Túl közel!
Csakhogy a napfény, ami prizmaként tört meg a vízen úszó
olajfoltokon, annyira elvakította, hogy nem látott semmit.
Hallani azonban még így is jól hallotta, amint felkerepeltek a
naszád géppuskái. Újabb robbanások. Ez feltehetően ágyú volt.
De miért…
Vörös fény villant a műszerfalon.
Baker!
A delfint találat érte. Steve azonnal az irányítókar után nyúlt,
és hátramenetbe kapcsolta a kísérőjét. Ha jól csinálta, a csatazaj
hamarosan halkulni fog…
Aztán újabb hang hallatszott – magas, fülsértő –, és Austin
most már biztosra vette, hogy a másik delfinrobotnak vége. A
gép az előre beleprogramozottak értelmében haldokló
üzemmódba kapcsol, vérvörös festéket bocsát a vízbe, és
remélhetőleg elcsalja az őrnaszádot.
 Ennél jobb esélyem nem lesz!
A tenger szinte háborgott, s a rengeteg hang közt talán nem
figyelnek föl az ő rövid hatótávolságú szonárjára. Gyorsan
aktiválta a rendszert, s a következő pillanatban már a bázis víz
alatti bejáratának körvonalát is látta.
Erős volt a késztetés, hogy nekilóduljon, és igyekezzen
mihamarabb minél nagyobb távolságot megtenni. Ahogy
előretolta az irányítókart, a világ szinte azon nyomban elsötétült.
Beért a vízmélyi alagútba.
Igyekezett lassan haladni és a fenék közelében maradni.
Mikor Baker rendszerei túlterhelődtek, és a delfinrobot
felrobbant, ő készen állt. Ahhoz elég mesze volt, hogy benne már
ne okozhasson kárt, ahhoz viszont mégis épp elég közel, hogy a
detonáció lökéshullámai eltereljék róla a figyelmet.
Az oroszokat egy darabig lefoglalja majd, hogy kiderítsék,
mi történt valójában. Végtére is egy delfint üldöztek, ami aztán
egyszer csak fölrobbant!
Ha még egy kicsit kitart a szerencsém, kell nekik pár perc, mire
kapcsolnak, és hasonló delfineket kezdenek keresni. Addigra azonban én
már bent leszek!
Az áramlat, ami eddig hozta, gyengülni kezdett, s a szonár
jelezte, hogy az akna, amiben idáig haladt, kiszélesedik.
Igyekezett a fenék közelében maradni, s a sebességét majdnem
nullára csökkenteni. És nagyon szerette volna tudni, mi vár majd
rá, mikor visszatér a felszínre.
A szonár hatvanfokos szögben pásztázta a vizet, és mindkét
oldalon falakat jelzett.
Szóval nem kanyarog az út. De azért jó lenne tudni, milyen mély is
a nyúl ürege!
 Lassan elhalt mögötte a robbanás zaja, s a radarképernyőn
hosszúkás, szivarforma járművek ismerős szellemképe jelent
meg.
Tengeralattjárók!
Először hetet számlált, aztán a barlanggá szélesedő járat
szemközti oldalán még egy tucatnyit fedezett föl.
Vajon maradjak a fenéken, vagy próbáljak meg a tengeralattjárók
takarásában kikötni?
Olyan döntés volt, amin az élete múlhatott.
Bárki is tervezte és irányította az oroszok védelmi
rendszerét, eldöntötte helyette a kérdést. A felharsanó szirénaszó
félelmetes erővel pulzált a vízben, szinte fizikai fájdalmat okozva
Austinnak. Jóval előtte reflektorfény kezdte pásztázni a vizet,
mind közelebb és közelebb érve hozzá.
Csapdába esett.
Tizenkilencedik fejezet

Nincs idő gondolkodni! Mozgás!

Ösztönösen cselekedett, azok alapján, amiket Carpentier és
Schiller vertek a fejébe három nap, három éjszaka. Mert mikor
eljött az ideje, hogy elhagyja a robotdelfint, egyetlen felesleges
mozdulata sem lehetett, egyetlen másodpercre sem
késlekedhetett.
Azonnal kioldotta a hevedereket, átállított egy sor kapcsolót,
aztán felhúzta a légzőmaszkját, és fölnyitotta a delfin fedélzeti
nyílását. Ahogy a vízbe siklott, tudta, hogy innentől számítva tíz
másodperce van, mielőtt az automatika túlterheli a mini
tengeralattjáró generátorát.
Az előre meghatározott program szerint Abel megkezdte
gyötrő haláltusáját, s úgy forgott, olyan rádióhullámokat
bocsátott ki, mint egy valódi, haldokló delfin.
Steve a mélybe merült, minél messzebb a tenger alatti bázis
keresőfényeitől. Ha elég ügyes, odalent talál majd
vízinövényeket, és azok fedezékében eljuthat a túlsó falig.
Néhány pillanat múlva a vízfelszínen robbanások
pókhálófényei futottak szét, ahogy a járőrhajók elkezdték belőni
a vadul vergődő delfinrobotot. Austin csak abban bízhatott,
hogy Abel elég sokáig eltereli róla a figyelmet.
Kibocsátott magas frekvenciájú rádióhullámai olyan
meggyőzőek voltak, hogy bárki, aki esetleg hidrofonnal vagy
szonárral fülelt, biztosra vehette, valahogy egy sebesült delfin
keveredett a barlangba.
 Steve teljes erőből tempózott, hogy mihamarabb minél
messzebb kerüljön az őrnaszádoktól, melyekből mintha egyre
több közeledett volna feléje.
Valami a kezéhez ért, mire vadul megvonaglott, és azonnal
az övére csatolt kés felé kapott. Csak ekkor tudatosult benne,
hogy ez valami vízmélyi növény lehet.
Ismét a felszín felé fordult, s ahogy fokozatosan emelkedett,
egyre tisztábban látta a hajók reflektorainak fénypászmáit.
Szerencsére a búváröltözete olyan anyagból készült, amin nem
fog megcsillanni a lámpafény, az arcát óvó maszkról azonban
már nem mondhatta el ugyanezt. De hát nincs mit tenni,
kénytelen lesz vállalni ezt a kockázatot.
Halálos csöndben emelkedett ki a vízből, s azonnal a
jellegzetes tereptárgyakat kereste.
Generátorok. Távolodó őrnaszádok. A közelebbi fal.
Aztán fegyverropogás hangja ért el hozzá.
Úgy tűnt, Abel még mindig nem fejezte be a műsort.
Ismét felugattak a gépfegyverek, s ezt a hangot nemegyszer
az az éles sivítás kísérte, mint mikor egy lövedék megpattan a
víz felszínén.
Lassan úszott tovább, s most, hogy a fények nem vakították
el, látni is tisztábban látott.
A katonai bázis jóval nagyobb volt, mint amilyennek a
hírszerzők gondolták, s ahogy alaposabban szemügyre vette a
barlang falait, itt is, ott is nedvesen csillogó köveket pillantott
meg.
Nyilván a kondenzátorok párája csapódik ki rajtuk. Egy ilyen
helyet egész bizonyosan napi huszonnégy órában kell hűteni.
A maszk nélkül talán még a szúrós szagú gőzöket is érezte
volna, így azonban nem érzett semmit. A hajómotorok zúgása és
a gépfegyverek kerepelése minden más hangot elnyomott, így a
tájékozódásban a fülére sem támaszkodhatott.
Aztán három óra irányában megpillantotta azt, amit filmre
venni érkezett. Hosszú, szivarforma járművek lebegtek egymás
mellett a vízben a sziklafalba épített móló mellett.
Már nyúlt is az övtáskájában lévő kameráért, s csak ekkor
derült ki, hogy azt valahol útközben sikerült elhagynia.
Bár tulajdonképpen erre az eshetőségre is fölkészítették, és
ezért látták el beépített kamerával.
Ha sikerülne egy kicsit közelebb jutnia…
Egy gyorsan közeledő fénypászma kényszerítette vissza a víz
alá. Úgy tűnt, még mindig nem adták föl a keresését.
Várt néhány másodpercet, majd mikor úgy ítélte, hogy tiszta
a levegő, ismét a felszínre emelkedett. Óvatosan előrenyújtotta a
jobb kezét, majd kitapogatta a bal szeme mellett a kapcsolót.
Valóban ott volt, ahol mondták, nem messze a
szemöldökcsonttól, a szintetikus bőr alatt. Óvatosan
megérintette a kapcsolót, majd a tengeralattjárók felé fordult – és
kacsintott.
Egy.
Aztán eszébe jutott, hogy Goldman azt tanácsolta neki, ne
fukarkodjon a filmmel, és mindenről két képet készítsen.
Úgyhogy egy kicsit elfordította fejét, és két újabb képkockát lőtt
el. Aztán még egyet a dokkról.
Lehet, hogy egy kicsit messziről, és a fényviszonyok sem voltak a
legtökéletesebbek, de ez legyen majd az elemzők baja!
Két újabb kép a naszádokról és tengeralattjárókról, majd
ismét a mélybe merült egy reflektor keresőfénye elől.
Mikor megint fölbukkant, a naszád már elhaladt fölötte, de
ahhoz még mindig elég közel volt, hogy lássa, a fedélzeten
kuporgó katonák a tenyerükkel takarják el a szemüket.
 Lehasaltak… eltakarták a szemüket…
Mi a…?
Abban a pillanatban megvakult.
Azonnal a reflexei vették át az irányítást, és lefelé, a meder
irányába lökte magát. Közben úgy érezte, megőrül a fájdalomtól,
és emberfeletti erőfeszítésbe került nem a szemére szorítania a
kezét, hátha azzal csillapíthatja a kínt.
Ájulás környékezte, zúgott a füle, kavargott a gyomra, s a
szeme előtt vörös pontok ugráltak.
Megállni… Elrejtőzni… Megvárni, míg elmúlik a fájdalom…
De ha elveszti az eszméletét, vége. Ha behódol a
fájdalomnak, elveszti az irányérzékét, és nem tudja, merre van a
fönt és a lent, a jobb és a bal…
Hullámokban tört rá a rosszullét, s a visszacsorgó epe és
gyomorsav végigmarták a nyelőcsövét.
Most nem hányhatok!
Próbálta lassítani a légzését, s időt nyerni, hogy
gondolkodhasson.
Tiszta fej… arra van most szüksége!
Megpróbálta kinyitni a szemét, de még mindig vörösen izzó
fényfoltok jártak cigánykereket a szeme előtt.
Elfog múlni… ez is elfog múlni!
Tudta, hogy hamarosan ismét látni fog, ahogy a szervezete
legyűri a fájdalmat, és a szeme alkalmazkodik a
körülményekhez.
Akárki is szervezte meg a titkos katonai bázis védelmét, okos
egy rohadék volt. Olyan, aki képes az ellenség fejével
gondolkodni, és miután már tizennégyen próbáltak bejutni ide,
jó eséllyel számíthatott rá, hogy lesznek még néhányan, akik
robbanószert kísérelnek meg behozni, vagy információt kivinni.
S mivel ez egy víz alatti bázis volt, nem is nagyon közelíthették
meg máshonnan, csak a víz alól. Ez persze együtt járt azzal,
hogy nem lehetett egykönnyen észrevenni őket, de az ember az a
fajta, akinek szüksége van a szemére, mert anélkül, ilyen
körülmények között gyakorlatilag halott.
Én hülye! Hiszen ott voltak előttem az árulkodó jelek! A
lekuporodó, szemüket eltakaró katonák, akik már tudták, hogy mindjárt
detonál a fénybomba, és aki ezt nem tudja, az időlegesen megvakul!
A tudata mélyén újabb vészcsengő szólalt meg.
Gondolkodj! Most már látsz valamennyire, de ez egyelőre minden
energiádat fölemészti.
Vadul pislogott, s csak ekkor tudatosult benne, hogy a
szemébe épített kamera filmjének jó felét ellőtte.
A fene egye meg!
Aztán lassan kezdett kitisztulni a látása, s ezzel együtt az
apróbb részletekre is ismét oda tudott figyelni.
A víz már nem hullámzik olyan vadul. Abbahagyták a bombázást.
De vajon miért?
Valószínűleg nekik is vannak búváraik, és ha a fénygránátok
nem ugrasztják ki a nyulat a bokorból, akkor majd ők igen.
Viszont rájuk nézve ugyanolyan veszélyesek lennének a
bombák. Nyilván úgy gondolják, hogy nem lesz bonyolult
mutatvány elfogni egy félvak, félájult szerencsétlent.
A vízmélyi növények mentették meg. A polipcsápokként
kavargó hínárfélék rejtekén bújt meg, s mint valami zöld
függönyön át, látta a közeledő búvárok lámpáinak fényét.
Biztos, hogy van fegyverük. Kés a közelharcra, és jó eséllyel
szigonypuska is.
Igyekezett minél mélyebbre húzódni a hínárdzsungelben,
mígnem a békalábai elérték a meder alját. Innen már nem volt út
lefelé, a nyomait kutató búvárok pedig ráérnek kivárni, míg
elfogy az oxigénje, amiből most már csak körülbelül egyórányira
elegendő maradt a palackban.
Steve biztosra vette, hogy detektorok is vannak náluk,
amikkel messziről kiszúrják bármilyen hajtómű vagy hajócsavar
hangját.
Csakhogy én semmi ilyet nem használok. Ha el akarnak kapni, ide
kell hogy jöjjenek a lámpáikkal meg a késeikkel, mano e mano!
Ez a vízmélyi bújócska elméletileg az ő javára kellett volna
billentse a mérleg nyelvét… de az is lehet, hogy nem. Mert
bármilyen erős és fürge is volt, azt nem tudhatta, hányan
vadásznak rá, és hol is vannak valójában. Egyedül abban lehetett
bizonyos, hogy a többségük az alagúttá összeszűkülő járatot
tartja szemmel, míg a felszínt a fejük fölött járőröző naszádok
figyelik.
Szó se róla, szép kis pokoljárásra küldtek!
De most, hogy már tudta, kivel-mivel is áll szemben,
legalább nekiállhatott tervet kovácsolni. Csak ne tartson túl
sokáig, mert csupán ötvenöt percre elegendő oxigénje maradt.
Úgyhogy bármennyire is ódzkodott tőle, tudta, előbb-utóbb föl
kell mennie a felszínre.
Ha még a felszerelésem egy részét is vissza tudnám szerezni…
Nem! Ne cifrázd! Ha már egyszer sarokba szorítottak, használd a
sarkot! És a falakat! Azokat próbáld meg követni, és akkor legalább nem
tudnak hátba támadni!
Ismét a mélybe merült, és a mederrel párhuzamosan, a fal
mellett próbált haladni. Ez volt az egyetlen, többé-kevésbé biztos
tájékozódási pontja, mert a búvárok keresőfényei teljesen
szabálytalanul mozogtak. Az arcmaszkja elé emelte a csuklóját,
és ellenőrizte az órájába épített digitális kijelzőt.
Még negyvenöt percnyi levegő.
 Akkor már inkább érdemes kockáztatni, mint hogy kifogyjon
az oxigénből, és választási lehetőség híján muszáj legyen
fölmenni a felszínre!
Ismét mozgásba lendült, és lassú, egyenletes tempóban
haladt úgy, hogy lehetőség szerint minél kevésbé zavarja föl a
vizet. Mindez nehezebbnek bizonyult, mint gondolta, s csak
tovább lassította, hogy fél szemmel folyton a tőle balra mozgó
fénypászmákat leste.
Több ízben kiálló szikláknak ütközött, egyszer olyan erővel,
hogy ha nincs rajta a védőöltözet, még a vállát is fölsértette
volna.
Majdnem tizenöt percbe került, mire sikerült elérnie az
alagút bejáratát. Itt már érezni lehetett a mélységi áramlatból
adódó hőmérséklet-különbséget, és mintha csak vele
csúfolódnának, maga előtt is keresőfényeket pillantott meg.
A naszádok!
Azonban úgy volt vele, az igazi veszélyt nem ezek, hanem a
búvárok jelentik.
Aztán mielőtt ismét nekiindult volna, váratlanul
hátborzongató élességgel hasított belé a felismerés, hogy hibát
követ el. A fényeket figyelte, mert tudta, hogy emberek vannak
mögöttük. De vajon mi a helyzet azokkal a búvárokkal, akik a
hajtók mögött várakoznak lámpa nélkül, a sötétben? Akik csak
arra várnak, hogy fölfedje magát?
Lassan előhúzta a kését, aztán a legrosszabbra készülve
élesítette a bal keze középső ujjába épített, sűrített levegős nyilat
is.
Tudta, hogy nincs több vesztegetni való ideje. Ismét egész a
fenékig úszott le, s ezúttal már nem csupán a fényeket, de az
árnyékos zugokat is figyelte.
 Az első, sötétben várakozó őrszemet húsz másodperc alatt
fedezte fel. Egy helyben lebegett, s egy szigonypuska volt a
kezében.
Steve lentről és hátulról közelített, aztán villant a kése, s már
el is rúgta magát a görcsösen vonagló alaktól. Egy pillanatig
eljátszott a gondolattal, hogy a szigonypuskát is magával viszi,
de aztán elvetette az ötletet. A plusz súly csak lelassítaná.
Azonnal ereszkedni kezdett, és meglapult.
S valóban a papírforma jött be, miszerint az őrszemek
egymást is figyelték, mert fél perc sem telt bele, máris megjelent
egy újabb búvár, hogy megnézze, mi történt.
Steve folyamatosan a fenékkel párhuzamosan haladt, s
igyekezett minél kevesebb feltűnést kelteni.
Hogy is mondta Ricardo? Próbáld folyamatosan meglepni az
ellenséget!
Neki pedig akadt egy-két ász az ingujjában, amivel
meglepheti őket.
Például a gyorsaságával.
Mind nagyobb erővel kezdett tempózni, s pillanatok alatt
felgyorsult. Erre már több rejtőző őrszem is reagált, s az egyikük
megpróbálta az útját állni. Mivel nem lehetett biztos benne, mi is
az, amivel szembekerült – ugyanis ember ilyen sebességgel nem
úszik –, egyelőre nem lőtt rá a szigonypuskájából. És mire rájött,
hogy a feléje közeledő alak valóban ember, már késő volt.
Steve látta a víz fodrozódását, ahogy a sűrített levegő útjára
küldi a szigonyt, mire vadul homorított, s a lövedék néhány
centivel a dereka fölött suhant el. Aztán a búvár már ott is volt,
késsel a kezében. Az ezredes elsiklott a penge mellett, majd
fordulatból a saját késével metszette el a búvár
oxigénpalackjának gégecsövét. Egy pillanatra sem állt meg, hogy
megnézze, mi történik mögötte, hanem őrült tempóban indult
tovább az alagút felé.
Valaki más is kiszúrhatta, mert néhány pillanat múlva kezek
kulcsolódtak a bokájára, és megpróbálták visszahúzni. Csavart
egyet a törzsén, vaktában csapott hátrafelé a zavaros vízben, és
érezte, hogy a kése húst talál. A kezek azonnal elengedték.
Mielőtt azonban megfordulhatott volna, valaki elkapta
hátulról, és a könyökhajlatába szorította a nyakát. Abban a
pillanatban egy másik kéz kulcsolódott a jobb csuklójára,
megakadályozva, hogy használhassa a kését. Az, aki hátulról
kapta el, egy mozdulattal elmetszette Steve oxigéntartályának
csövét.
Az ezredes hátranyúlt, s mikor a bal keze emberi testhez ért,
aktiválta a középső ujjába épített tűvetőt. Sűrített levegő
indította útjára a méreggel preparált lövedéket, ami a búvár
testébe fúródott. A hatás azonnali volt és drasztikus: a nyakát
szorító kéz elernyedt, és a támadója máris a mélybe süllyedt.
A felkavart iszapból egy újabb alak emelkedett ki,
feltehetően az, aki az előbb lefogta a kezét. Azonnal az
oxigéntartály felé kaszált a késével, mire Steve egy
gombnyomással leoldotta magáról a súlyos alkalmatosságot, s az
elmetélt gégecsőből ömlő buborékfelhőben próbált egérutat
nyerni.
Tisztában volt vele, hogy innentől kezdve a combjába épített
tartály, és az abban levő tartalék oxigén fogja meghatározni,
meddig maradhat idelent.
Már csak ki kellene nyitni és csatlakoztatni az új gégecsövet…
Minden erejét megfeszítve úszott egyre lejjebb és lejjebb, s
közben úgy érezte, menten szétpattan a tüdeje.
Ötven láb… hatvan… Tudják, hogy elvesztettem a palackomat.
Nyilván úgy gondolják, már csak idő kérdése, és elkapnak. Sokáig nem
maradhatok idelent, tehát jó eséllyel a felszínen fognak várni, hogy
akkor csapjanak le rám, mikor fölbukkanok levegőért.
Máris távolodnak a keresőfények…
Tudta, hogy ez az utolsó esélye. Az egyetlen esélye.
Fölnyitotta a bal vádlijába épített tárolót, kihúzta a vékony
gégecsövet, ráharapott a csutorára, aztán mélyen beszívta a
levegőt.
A feje azonnal elkezdett kitisztulni.
Mozgás!
Innen már látta az alagút bejáratát, mi több, az itteni
áramlatok kifejezetten neki kedveztek.
A feje fölött naszádok köröztek – a búvárok már biztosan
értesítették őket –, de ezek mögötte voltak. Nyilván még a
legvadabb álmukban sem gondolták, hogy valaki ennyi időn
keresztül életben maradhat a víz alatt oxigénpalack nélkül.
A felszerelés és az oxigéntartály híján sokkal gyorsabban
haladt, ami most kifejezetten jól is jött, mert egyedül úgy
úszhatja meg ezt a kis kalandot, ha idejében kijut a nyílt vízre.
Aztán végre kiért az alagútból, de esze ágában sem volt
megállni pihenni. Minél gyorsabban, minél messzebb kell jusson
a bázistól!
A kiképzés során arra okították, hogy szabálytalan tempóban
és ne egyenes vonalban haladjon, ezt azonban most nem merte
megkockáztatni. Minden erejét arra kellett fordítsa, hogy a
lehető leggyorsabban a legmesszebb kerüljön a naszádoktól,
melyeket előbb-utóbb szinte biztos, hogy utána küldenek.
Nem bombáznak, ami azt jelenti, hogy a búvárok még a vízben
vannak, és keresnek. Ha sehol sem találják a holttestemet, és esetleg
fölmerül, hogy valami elképzelhetetlen módon mégis kijutottam… Na,
akkor kezdődik majd az igazi hajsza!
 Árnyak táncoltak előtte a vízben, s egy oroszok által
telepített álca-olajfúrótorony tartóoszlopait és kábeleit pillantotta
meg. Ezen valószínűleg most senki sem lesz.
A rögzítőkábeleket követve úszott föl a felszínre, és egy
rövid ideig megpihent a torony árnyékában.
Csak most, hogy megállt egy pillanatra, ébredt rá, hogy
mennyire kimerült. Kótyagos volt, fájtak az izmai, s maga is alig
akarta elhinni, hogy az elmúlt majdnem fél órát végig a
combjába épített oxigénpalack segítségével töltötte a víz alatt.
Márpedig így kellett lennie, mert a tartály szinte teljesen kiürült.
Viszont ha ekkora távolságot tett meg, az azt jelenti, hogy ez itt a
parttól távolabb levő fúrótornyok egyike.
Kivette a csutorát, s miközben nagy kortyokban szívta be a
sós, tengeri levegőt, a part felől közeledő újabb és újabb
őrnaszádokat figyelte, amik mind szélesebb körben fésülték át a
vizet.
Az éjszaka folyamán viharfelhők gyűltek a tenger fölé, s a
távolban máris villámlott és mennydörgött. Ha leszakad az ég,
azt még akár a hasznára is fordíthatja…
Egy gondosan lezárt tasakot húzott elő az övtáskájából, aztán
reszkető ujjakkal kicsomagolta az energiaszeletet, és mohón
beleharapott.
Viszont itt kint a nyílt vízen, főleg így nappal, már nemcsak az
őrnaszádokkal, hanem helikopterekkel is kell számoljak.
Miután végzett az energiaszelettel, a jobb vádlijába rejtett
tokból egy apró fémhengert vett elő.
Íme, a mikrominiatürizálás csodája: egyszerre felvevő, antenna,
bója és rádióadó!
Miközben beállította a készüléket, a fél szemét végig a
naszádokon tartotta. Úgy tűnt, a fúrótoronyig egyelőre még nem
terjesztették ki a vizsgálódás körét, de tudta, hogy ez csak idő
kérdése.
Bekapcsolta a felvevőt, és lassan, érthetően beszélt a
mikrofonba. Aztán lezárta a készüléket, aktiválta a jeladót, s egy
parányi, széndioxiddal teli palack azonnal felfújta a bóját. Az
antenna, mint valami parányi kígyó, tekeredett le a készülékről,
s ahogy a vízbe eresztette, azonnal a nyílt óceán felé kezdett
lebegni. Az eszköz hatvan másodpercen belül továbbítani fogja
az üzenetét, amit aztán ötpercenként megismétel. Így volt rá a
legnagyobb esély, hogy a felhőréteg fölött köröző amerikai
gépek egyike vagy valamelyik kommunikációs műhold fogja az
adást.
Az egység akkumulátora két órán keresztül működik majd,
aztán egy aprócska savkapszula fogja szétmarni, így jó eséllyel
sohasem kerülhet az ellenség kezébe.
Lassan kezdett visszatérni az ereje.
Nos, eddig megtettem minden tőlem telhetőt, szóval legfőbb ideje,
hogy eltűnjek innen a csudába!
A tengeralattjáró, ami idehozta, a nyílt vízen vár rá, s amint
valamelyik repülőgép vagy műhold veszi az adását, tudni
fogják, hogy élve kijutott, és ideje lesz fölszedni.
Ám ehhez jobb lenne egy biztonságos, fix pont.
Tudta, hogy a tengeralattjáró, ami majd kimenekíti, 0-7-0
irányban van a víz alatti alagúttól, de arra nem vett volna
mérget, hogy meg tudja közelíteni. Főleg, mikor ennyi ellenséges
naszád járőrözik a környéken. Persze ha sikerül kijutnia a nyílt
vízre, ahol addig már valószínűleg dühöng a vihar, akkor a
kutyát sem érdeklik az üldözői. És erre az egyetlen igazi esélye
az, ha hagyja a csudába a rejtőzködést meg a cikkcakkban úszást,
és várakozás helyett nyílegyenesen az óceán felé indul.
Amennyiben a rádióadó elég hosszú ideig sugározza az
üzenetét, a tengeralattjáró így is, úgy is meg fogja találni.
Ahogy a naszádok szonárjai is megfogják találni az én
tengeralattjárómat.
Visszaereszkedett a vízbe, s mintha csak varázsütésre
történne, az ellenség szinte azonnal újrakezdte a bombázást.
Nyilván mostanra jutottak el a felismerésig, hogy ha a holttestemet
nem találták meg a vízben, akkor bizony mégis megtörténhetett a
lehetetlen, és valaki, minden óvintézkedésük ellenére, sikeresen
megszökött az orruk elől. Vagy talán azt gondolják, nem csupán egy
emberről van szó, és ugyan mit számít még pár bomba meg rakéta, ha
sikerül kiugrasztaniuk a többi nyulat a bokorból?!
Mivel már igencsak szűkében volt az oxigénnek, és a
felszínen egyébként is gyorsabban haladt, ezért a rejtőzködéssel
és álcázással mit sem törődve lódult neki. A nyílt óceán, ahol
már szakadt az eső, legfeljebb ha kétmérföldnyire lehetett. Ha
addig sikerül eljutnia, megmenekült. A felhőszakadásban a
naszádok sohasem fogják megtalálni.
És akkor már csak a cápákkal kell számoljak. A robbanások hangja
nyilván most is előcsalogatja őket, de ha nem kapálózom és nem
merészkedek túl közel hozzájuk, talán nem foglalkoznak velem.
A cápákkal ismét szerencséje volt – nem úgy az oroszokkal.
Mögötte szakadatlanul dörögtek az ágyúk, s ahogy hátralesett a
válla fölött, két villámgyorsan közeledő naszádot pillantott meg,
amik egyenesen feléje tartottak. Ilyen távolságból egyelőre
nyilván nem tudták még megmondani, hogy kit vagy mit is
látnak valójában, de az elmúlt órák tükrében nem akarhattak
felesleges kockázatot vállalni.
A tenger felől már érezni lehetett a vihar ózonszagát, s hol
itt, hol ott világították meg villámok a felhőket. Austin
mozgósította az utolsó erőtartalékait, s egy cápa elszántságával
tempózott a vihar és a nyílt víz felé.
Már csak másfél mérföld, és…
Hirtelen a feje tetejére állt a világ, ő a levegőbe emelkedett, s
már akkor tudta, hogy baj van, mielőtt meghallotta volna a
bomba robbanását. Hangos csobbanással zuhant vissza a vízbe,
aztán levegőért kapkodva, megkettőzött erőfeszítéssel kezdett
ismét úszni.
Mostanra már biztosan megértették, mi is a terve, de nem
számoltak a gyorsaságával.
Tudta, hogy most az idő lesz a kulcstényező, mert a közelgő
viharfront miatt a látótávolság másodpercről másodpercre
csökkent.
Már csak egy kicsit kell bírjam…
Közvetlenül a felszín alatt úszott tovább, s bár az üldözői
már nem látták, a vaktában kilőtt rakéták és géppuskasorozatok
így is vészes közelségben szántották föl a vizet.
A jó isten áldjon meg, Steve, használd a fejed, és használd a tartalék
oxigént! Még mindig arra számítanak, hogy nincs oxigénpalackod,
tehát nem maradhatsz sokáig a víz alatt! Erre kell rájátszanod! Hadd
higgyék csak, hogy eltaláltak, és szépen meghaltál!
Igazi bűvészmutatvány volt, mire sikerült ismét előszednie a
gégecsövet, és a szájába venni a csutorát, de végül újra
egyenletes tempóra váltott – méterekkel a felszín alatt.
Ha még tíz, legfeljebb tizenöt percig kihúzza így, akkor
megléphet előlük.
Érezte az újabb lökéshullámokat. Valószínűleg gránátokat
szórtak a vízbe, és nem nagyon takarékoskodtak velük. A
robbanásokból ugyan nem kapott, de a megnövekedett
nyomástól úgy érezte, mindjárt szétrobban a koponyája.
 A percek ólomlábakon vánszorogtak, miközben Austin
emberfeletti erővel és kitartással tempózott tovább. A naszádok
lassan lemaradtak – nyilván úgy gondolták, hogy egy megfelelő
felszerelés nélküli ember ennél messzebb már nem juthatott.
De elég, ha valaki egy távcsővel épp a megfelelő irányba néz, szóval
még mindig nem kockáztathatom meg, hogy felmenjek a felszínre!
Hol a fenében van már a tengeralattjáró?
Aztán arra lett figyelmes, hogy ismét közelebb került a
parthoz és a naszádokhoz.
Valami nincs rendben!
Furcsa bizsergést érzett a jobb lábában, s ahogy lassított és
lepillantott, látta, hogy az egyik gránát mégiscsak célt ért, és
szétroncsolta a végtagot. A borítás több helyen is szétszakadt, és
kilátszottak a fém alkatrészek. Természetesen ezek is
megfelelően voltak szigetelve, de egy repeszdarab több
vezetéket is elvágott, és a sós tengervíz máris több alrendszert
rövidre zárt.
Olyan kevés oxigén maradt a combjába épített tartályban,
hogy tudta, vihar ide, üldözők oda, ha záros határidőn belül nem
jönnek érte, kénytelen lesz fölmenni a felszínre levegőért.
Aztán végre megdördült az ég, és szakadni kezdett az eső…

Az amerikai szonárok idejében érzékelték a robbanásokat,

melyek egyike majdnem végzett az ezredessel. A célterület fölött
húszezer láb magasságban egy KG-135-ös üzemanyag-szállító és
két F-4C típusú vadászgép körözött. Az utóbbiak egy
újratöltésen már túl voltak, de eltökélték, hogy kitartanak, amíg
Austin épségben ki nem jut.
A tengeralattjáró is elindult a rádióüzenet hallatán, de a
parancsnok nem tudhatta biztosan, hogy idejében oda fog érni.
Kénytelen volt hát másfajta taktikához folyamodni, és a
vezérgép parancsnokát hívta.
– Szürke Egyes hívja Vörös Rókát!
– Hallgatunk, Szürke Egyes!
– Célon vagytok, Vörös Róka?
– Igen.
– Azt szeretnénk, ha kicsit lejjebb ereszkednétek, aztán kettő-
kilenc-nullának vennétek az irányt. Lehetőség szerint olyan
alacsonyan, amilyen alacsonyan csak lehet.
– Vettem, Szürke Egyes! Lemehetünk egészen háromszáz
lábig, és azzal valószínűleg már kicseleztük a radarjaikat.
– Akkor már kezdhetitek is! És szeretnénk, ha minél
hangosabban csinálnátok!
– Vettem! Akkor ez elterelő hadművelet lesz.
Kapaszkodjatok, fiúk!
A két vadászgép azonnal zuhanórepülésbe kezdett, és alig
háromszáz lábbal a vízfelszín fölött hozták egyenesbe a gépet.
Mire az oroszok ágyúi rájuk fordulhattak volna, már
bekapcsolták az utánégetőket, és hangsebességre gyorsulva
húztak el az Austint üldöző naszádok fölött.
Néhány bombát is kioldottak a nagyobb hatás kedvéért,
amivel remélhetőleg sikerült elvenni a járőrök kedvét a további
üldözéstől.
Ahogy megpillantotta az amerikai gépeket, Austin
megkönnyebbülten lélegzett fel. Most már csak várnia kellett. És
nem is sokáig, mert a kimentésére küldött tengeralattjáró
perceken belül fölvette.
Alighogy bezárult mögötte a fedélzeti nyílás, Ricardo már ki
is adta a parancsot, s a jármű ismét a mélybe merült.
Az egyik tengerész, aki Austint támogatta, hirtelen elsápadt.
Most vette észre az ezredes szétroncsolt jobb lábát.
 Szentséges Isten! Embernek ilyen sérüléssel nem lenne szabad
élnie, nemhogy járnia!
Aztán amikor azt gondolta, hogy senki sem látja, gyorsan
keresztet vetett.
Huszadik fejezet

– Megkaptunk mindent, amit akartunk, és még annál is többet! –

tett ki McKay elé Goldman négy fotót. – És emellé még Austin
jelentése is a rendelkezésünkre áll. Annak az embernek tényleg
lenyűgöző memóriája van, Jackson!
McKay egy darabig szótlanul tanulmányozta a fotókat, aztán
kimérten bólintott. Kétség sem fért hozzá, Austin ügyesen
teljesítette a rábízott feladatot, és elég bizonyítékkal szolgált,
hogy az ENSZ hivatalosan is felléphessen, és kiutasíthassa az
oroszokat Suriname-ból. Küldetés letudva. Azonban ez csak a
további küldetések nyitánya volt. És most, hogy Steve már
bizonyított, McKay alig várta, hogy ismét kiküldhesse a terepre.
– Mennyi idő, míg megjavítják a lábát, Oscar? – kérdezte az
igazgató.
– Ez elsősorban Killiantól és a kollégáitól függ.
– Mondjuk, két hét?
– Mire fel a nagy sietség?
– Afsir – tette föl a lábát az íróasztalra McKay.
– Afsir? – vonta föl a szemöldökét Goldman. – Az észak-
afrikai sivatag…
– Az utóbbi napokban elkezdett fölforrósodni a helyzet –
biccentett az igazgató.
– De annyira, hogy Austint kell bevessük?
– Ha lehetett volna, már tegnap küldtem volna – komorodott
el McKay.
Jean Manners minden udvariassági szabályra fittyet hányva,
sírva-nevetve ugrott a férfi nyakába.
– Tényleg nem hittem volna, hogy élve viszontlátom!
A mankóira támaszkodó Steve tehetetlenül tűrte a nő
túláradó örömét, mígnem már Jean is úgy döntött, hogy elég
lesz.
– Gondolom, most egy darabig elege van az úszkálásból…
– Elegem! – vigyorodott el a férfi. – Előkészítették már a régi
börtöncellámat?
– Csak önre vár, Steve – lépdelt mellette a nő. – Ha nincs
ellene kifogása, egy darabig maradnék, hogy beszélgethessünk
egy kicsit.
– Ez a mai nap legjobb ajánlata! – biccentett Austin.
– Már egy nagy ibrik friss kávét is lefőztem.
– Nagyszerű!
– Tudja, hogy milyen feszültnek látszik, Steve? – ráncolta a
homlokát Jean. – Bár erről valószínűleg részben a mankó tehet.
Akárhogy is, ha nem vigyáz, estére minden izma görcsölni fog!
– Ezen nem tudok segíteni – vonta meg a vállát a férfi. – Tilos
kerekesszéket használnom.
– De hát ki…?
– Csak vicceltem!
– Ha nem vigyáz, a végén még bulit rendezünk a tiszteletére,
aztán kerítünk valakit, aki jól megmasszírozza!
– Nézze, Jean, ez igazán kedves, de…
– Jaj, istenem, fogja már be, Steve! És fogja már föl, hogy nem
magamról beszéltem! Néha tényleg csak annyit kellene tennie,
hogy hátradől, és egy kicsit próbálja élvezni az életet!

Több mint huszonöt katona mérte össze a képességeit Steve

Austinnal a Fort Carson erőd udvarán fölállított akadálypályán,
de hiába voltak egytől egyig harcedzett veteránok, egyikük sem
ért föl hozzá. A lábát is helyrehozták néhány nap alatt, s mintha
még gyorsabb és erősebb lett volna, mint korábban.
– Készen áll – mondta Marty Schiller Carpentiernek,
miközben az udvarra néző ablakok egyikéből figyelték az
erőpróbát.
– Hát, remélem is! – bólintott a munkatársa. – Merthogy
Afsirhoz képest Suriname sétagalopp volt.

Dr. Killian végre fölnézett az elmúlt órák során tanulmányozott

komplex táblázatból. Minden sort, minden adatot, minden
számjegyet alaposan átolvasott, és többször is összehasonlította a
mérési adatokat a korábbi orvosi feljegyzésekkel. A munkatársai
reggel óta tűkön ülve várták a véleményét, ő azonban egyelőre
még várakozó állásponton volt.
Reggel személyesen is elment az egyik vizsgálóba, ahol épp
egy tesztet futtattak le Austin végtagjain. Kurta biccentéssel
üdvözölte az ezredest, megvárta a teszt eredményét, aztán
visszatért a táblázatához, és átírt néhány adatot.
Végül félretette a feljegyzéseit, és hívatta Art Faniert.
– Kerítse nekem elő Goldmant!
McKay különleges megbízottja tíz percen belül ott volt, és
Killian, aki alapjában véve ki nem állhatta a hárombetűs
ügynökségek alkalmazottait, Goldmant viszont kifejezetten
megkedvelte, meglepően barátságosan üdvözölte.
– Örülök, hogy látom!
Goldman gyanakvó pillantással foglalt helyet, mint aki maga
sem tudja, mire vélje a nyájas üdvözlést.
– Minden teszten jól szerepelt – intett a fejével az asztalon
heverő táblázat felé Killian. – Úgyhogy akár már holnap
bevethetik.
 – Amint rábólint, már visszük is! – biztosította Goldman.
– Most meddig lesz távol?
– Körülbelül két hétig. Ez attól is függ, hogy mennyi idő alatt
tudjuk kiképezni itt, vagy… ahová majd megy.
– És az hol lesz?
– Erről sajnos nem adhatok ki információt.
– Ostobaság! – legyintett Killian. – Szinte biztos, hogy Észak-
Afrikában akarják bevetni. Azt akarják, hogy ismét repüljön, és a
sivatagba akarják küldeni. Ne nézzen már ilyen riadtan,
Goldman, eszem ágában sincs a maguk drágalátos kis titkaival
házalni, de szeretném, ha valamit észben tartana! Mi nem az
önök alárendeltjei, hanem a munkatársai vagyunk. Nem
parancsot teljesítünk, hanem együttműködünk. Úgyhogy ha
nem hallgatja el, hol akarják bevetni Austint, talán jobban és
hatékonyabban készíthetjük föl. Szóval összeállították már a
kívánt módosítások listáját?
– Igen – bólintott Goldman, és a zakójából előhúzott egy
lezárt borítékot.
– Felszerelési lista?
– Azt is mellékeltem.
– Nagyon jó! Látom, kezdenek hatékonyan gondolkodni.
Mennyi időnk van minderre?
– Körülbelül három nap.
– Hadd nézzem a listát!
Goldman átnyújtotta a borítékot.
Killian, miután átfutotta, hitetlenkedve csóválta meg a fejét.
– Tényleg szükség lesz minderre?
– Tartok tőle, igen. Kemény feladatnak ígérkezik, mi pedig
szeretnénk egy darabban visszakapni Austint.
A nő khaki rövidnadrágot és bokavédőt viselt, a kettő közt pedig
olyan hosszú és barnára sült combja volt, amit nem lehetett nem
észrevenni. Austin csak néhány pillanatig látta, de így is meg
kellett állapítsa, hogy kifejezetten szép. Karcsú, kicsit szögletes
arcú, telt, vörös ajkakkal és rövid, fekete hajjal. Olyan, akiből
szinte sugárzott az energia.
Marty Schiller kísérte a nőt, s akkor jöttek be, mikor Steve
épp egy rövid csövű gépfegyverrel ismerkedett a lőtéren.
Szilárdan tartotta a markolatot, és finoman körözött vele, hogy
némileg megnövelje a fegyver szórását.
Schiller megvárta, míg a tár kiürül, és Austin leveszi a
fülvédőjét.
– A hölgy itt Tamara Zigon – bólintott. – Tamara, az úr Steve
Austin ezredes.
A nő azonnal kezet nyújtott. A bőre meglepően hűvös
tapintású volt.
– Örvendek, ezredes úr!
Enyhe, ám érezhető akcentussal beszélte az angolt, de egy
mondat alapján Steve nem tudta megítélni, honnan is
származhat.
– Megengedi? – biccentett a nő gépfegyver felé, és
elmosolyodott.
Gyönyörű, fehér fogai voltak, melyek izgató kontrasztot
alkottak napsütötte bőrével.
Föltett egy fülvédőt, kért a szolgálatostól egy új tárat, aztán a
legközelebbi lőálláshoz sétált.
– Ez a fegyver egy eredetileg orosz partizánok által használt
modell csehszlovákok által feljavított változata. A visszarúgás
miatt az oldalra néző szekrénytárat érdemes a talajjal
párhuzamosan tartani. Akkor jobb a tűz gyorsasága, és kisebb az
esély, hogy egy lövedék beakad.
 Azzal kitámasztotta a fegyvert, és leadott három rövid
sorozatot, melyekkel három célpontot fűrészelt ketté. Aztán
visszabiztosította a fegyvert, és átadta a teremfelügyelőnek.
– Később még találkozunk – biccentett, és kivonult.
– Ez meg ki a fene volt? – nézett Steve kérdőn Schillerre.
– Tamara? Ő az új társa.
– Micsoda?
– Ő az új társa az új megbízatásához. Holnapután kezdenek.
– De hát…
– A hölgy az izraeli hadsereg századosa, és az egyik
legkiválóbb titkos ügynökük. Na, jöjjön, még le kell futtassunk
egy tesztet Fanierrel! Tamaráról pedig majd mindent elmesélek
holnap, a repülőút alatt.
Huszonegyedik fejezet

Austin gyanakodva méregette a hatalmas, púpos állatot, ami

leginkább úgy festett, mint egy domboldalba tűzött, lágyan
kérődző kályhacső. Aztán a nyáladzó száj váratlanul feléje
kapott, s a jókora, sárga fogak a karjától alig egy hüvelykre
csattantak össze.
Steve döbbenten hőkölt hátra, és szúrós pillantást vetett a
tevére, ami unottan csapott egyet a farkával, hogy elhessegesse a
körülötte döngő legyeket.
– Figyelmeztetem, Tamara – mordult a mellette álló, remekül
mulató fiatal nőre –, ha ez a szörnyeteg megint ilyesmivel
próbálkozik, akkor én…
Kimondatlanul hagyta a fenyegetést, aztán újabb
rosszindulatú pillantást váltott a dromedárral.
– Mégis mit fog csinálni? – mosolygott rá szélesen a nő. –
Tevegelni sem tud, pedig már a Holdon is járt! Ámbár ez nem
nagy kunszt, bármelyik arab kiskölyök megcsinálja!
– Majd akkor tevegelek, ha rájöttem, hogy kell felmászni rá!
– Javaslom, használja a nyerget…
– Ezt az izét nevezi nyeregnek?! – mérte végig méla undorral
a teve hátára tett alkotmányt az ezredes. – De hát az ég
szerelmére, ez csak egy darab fa meg némi gyapjú! Hogy lenne
már ez nyereg?
– Ez egy tuareg nyereg. Ahhoz nem tartozik kengyel.
Austin eldöntötte, hogy mindenképp megmutatja a tevének,
ki az úr a háznál. Miután megnézték, mások hogy másznak föl a
nyeregbe, Tamara letérdeltette a dromedárt, Steve átvette a
kötőféket, a bal lábát a letérdelt állat bal lábára tette, s onnan egy
mozdulattal már a nyeregben is volt.
A nő azonnal elhátrált, ahogy a teve fölállt.
– Rendben, te csúfság! – morogta Austin, miközben
megpróbált kényelmesen elhelyezkedni a nyeregben.
Arról persze elfeledkezett, hogy a teve először a két hátsó
lábát egyenesíti ki, s mire fölállt, az ezredes kétszer is majd
kibukfencezett a nyeregből.
Tíz lábnyira a talaj fölött Steve úgy találta, egy ilyen
nyeregben jóval nehezebb megülni, mint lóháton, és bár a
bionikus lába erősebb volt bármilyen hús-vér végtagnál,
szakértelem híján még ez is kevésnek bizonyult, hogy képes
legyen megfelelően irányítani az állatot. Amint a szükségesnél
egy kicsit jobban megszorította a teve oldalát, az elbődült, vadul
kirúgott, Austin pedig széles ívben kirepült a nyeregből, és egy
homokbucka oldalában landolt.
A dromedár ismét feléje kapott, aztán gőgösen hátat fordított
neki.
Steve fölkelt, leporolta magát, és úgy döntött, mára több mint
elege volt a tevegelésből.
Dühösen csapta be maga mögött az ajtót, aztán levetkőzött,
és beállt a zuhany alá.
– Ha szépen a fal felé fordul, megmosom a hátát… – lépett
mögé Tamara.
Steve szó nélkül hátranyújtotta a szappant, aztán lehunyt
szemmel hagyta, hogy a nő elkezdje átdörzsölni a vállát. Erős,
biztos ujjai voltak, s ahogy végzett, visszaadta a szappant
Austinnak.
– És most, ha megengedi, én is letusolnék.
Az ezredes tűzforró vízzel öblítette le a szappanhabot, aztán
kilépett a zuhany alól.
 – Csak tessék!
– Az ön bőrét ez hogyhogy nem égeti le? – szisszent föl a nő
a forró víz alatt.
Austin válaszra sem méltatva ballagott vissza a szobájukba,
aztán megtörölközött, és dühösen kezdett öltözködni.
Még sohasem volt ilyen hét a háta mögött, és olyan nővel
sem találkozott, mint Tamara Zigon. Teljesen kibillentette a lelki
egyensúlyából, és egyszerűen fogalma sem volt, hogy kezelje ezt
a helyzetet. Egy házban, sőt egy szobában szállásolták el őket, a
sivatagi hegyek közt megbúvó katonai tábor szélén. Minden
éjszaka egymás melletti ágyakban aludtak – a nő rendszerint
meztelenül, de egyszer sem provokálta, és soha semmi nem
történt közöttük.
Coloradóból egészen idáig repülőgép hozta őket, s miután
egy álló héten keresztül speciális kiképzést kaptak, Jackson
McKay és Oscar Goldman személyesen utaztak ide, hogy
eligazítsák őket. Most már Steve Austint is a KOR teljes jogú
tagjának tekintették, de ezúttal nemcsak Marty Schillerrel és
Ricardo Carpentierrel fog együtt dolgozni.
Akadtak itt új arcok is.
Kezdetnek mindjárt Tamara Zigon. Aztán ott volt az a
köpcös, csupa izom fickó a hordónyi mellkasával és a szinte
láthatatlan nyakával. Walid Howrani törökországi zsidó volt, aki
szentül megfogadta, hogy legfeljebb géppisztollyal a kezében tér
haza. Azt senki sem magyarázta el Steve-nek, hogy mire fel ez a
lángoló gyűlölet, ő pedig nem kérdezte. Howranival próbálta
minimális szinten tartani a kapcsolatot, s azt is csak a küldetésre
szűkíteni.
Walid az elmúlt évek javát az arab országokban töltötte
kereskedőként, s nem csupán a nyelvjárásokat és a szokásokat
ismerte kiválóan, de magát a tájat is, különös tekintettel a Nílus,
a Vörös-tenger, Kena és Kuszeir közt elterülő vidékre. Howrani
számos alkalommal járta be ezt a környéket, s az ismeretei
felbecsülhetetlen értékűnek bizonyultak a felderítők és
hírszerzők számára.
Aztán ott volt Mietek Chuen őrnagy, aki szinte mindenben
Howrani ellentéte volt a maga homokszőke hajával, mélykék
szemével és karcsú alakjával. Mint kiderült, Mietek Chuen jóval
több volt, mint egyszerű pilóta. 1967-ben, a hatnapos háború
idején Chuen vezette a francia építésű Mirage vadászok első
hullámát Egyiptom ellen. A negyedik nap végére, mikorra is az
arab légierőt megfutamították, Chuen egymaga végzett tizenkét
MIG-21-essel. Ő volt Izrael legkiválóbb pilótája, és azóta még hat
rovással gazdagította a győzelmi falát a Szuezi-csatorna miatti
összetűzések során.
Jackson McKay most először hívta össze őket részletes
eligazításra. Az, hogy a KOR igazgatója személyesen jött
mindezt levezényelni, bizonyította, milyen fontos küldetésről is
van szó.
– Hamarosan úgy fogják ismerni Afsirt, mint a tenyerüket –
mutatott McKay egy vékony pálcával az egyiptomi térkép keleti
csücskére. – Ez egy politikai manőversorozat következtében
jöhetett létre, bár szuverén államnak nem nevezném.
Tulajdonképpen még mindig Egyiptom része, melyet több
nagyhatalom pillanatnyi politikai érdeke szakított ki az
anyaország testéből. Az oroszok és a szövetségeseik, köztük
abszurd módon Egyiptom is, természetesen azonnal elismerték a
legitim voltát, és rögtön a felvételét kérvényezték az ENSZ-be.
Ez az Afsirnak nevezett terület itt kezdődik, Gurdakától északra,
ami ügyes húzás volt a részükről. Mint önök is látják,
Gurdakától nyugatra található a több mint hétezer láb magas
Dzsebel-Sajb-el-Banát csúcs, amit máris radarállomássá
alakítottak, és ahonnan a Vörös-tenger egész partvidékét
szemmel tudják tartani.
Ismét mozdult a pálca, s végül az északi szélesség
huszonötödik, és a keleti hosszúság harmincötödik fokánál
állapodott meg.
– Amint azt önök is látják, az úgynevezett afsiri határ az
Akaba-öböl északi végében található Eilat nevű izraeli
kikötővárostól délre húzódik. A belső határ innen nyugati-
északnyugati irányba tart, egészen a Nílus mentén épült
Esznáig, ahonnan a Nílussal párhuzamosan fut tovább Kenáig,
majd onnan északkeleti irányban Gurdakáig.
McKay letette a pálcát, és ismét helyet foglalt.
– A Nílus-menti területektől eltekintve meglehetősen zord,
mostoha hegyvidék ez, viszont arra, amire az oroszok és az
egyiptomiak akarják használni, tökéletesen alkalmas. Olyan,
valójában nem létező csatlósállam ez, ahol az oroszok gond
nélkül kipróbálhatják a legújabb fegyvereiket anélkül, hogy akár
Izrael, akár az USA, akár az ENSZ szót emelhetne ellene. És
hivatalosan még közbe sem avatkozhatunk, mert az máris
politikai provokációnak számítana. Persze ez az egész
kutyakomédia ezzel a mondvacsinált állammal senkit sem
csapott be, ahhoz viszont épp elég, hogy a legitimitásnak
legalább a látszata meglegyen, és ez olyasmi, ami még az
oroszoknak is fontos. Az úgynevezett afsiri kormány nem
különb az 1939-es Franco-rezsimnél, ami Spanyolországot
átengedte a náciknak, hogy azoknak legyen hol tesztelni az új
fegyvereiket a második világháború előtt. A díszletek változnak,
az elgondolás azonban ugyanaz. És hogy még tovább bonyolítsa
a helyzetet, az egyiptomi kormány egy része máris lázong a
kialakult állapotok ellen, mondván, nem tűrhetik, hogy a
Szovjetunió csatlósállamként kezelje őket. Azt persze nem
bánják, ha dollármilliárdokat pumpálnak az országukba,
ellenben ha ezért kérnek is valamit, azt már nem tűrhetik.
– Tipikus – biggyesztette le az ajkát Howrani, aki nem sokba
nézte az egyiptomiakat.
– A lényeg az – engedte el a megjegyzést a füle mellett
McKay –, hogy az oroszok kaptak egy saját játszóteret, ahol azt
csinálnak, amit csak akarnak. Arra pedig hamar rájöttek, ha
sikerül a szuverenitás látszatát megteremteniük, azzal
gyakorlatilag érinthetetlenné válnak, és kedvükre tesztelhetik a
legújabb játékszereiket… valahol itt.
McKay a térkép egy pontjára mutatott.
– Ez a völgy Kuszeirtől nyugatra van, a hegyek közt. Szó se
róla, ügyesen elrejtették, de azért egy tizenkétezer láb hosszú
reptérkomplexumot mégsem lehet láthatatlanná tenni. Úgyhogy
a környéket telepakolták erődökkel, lövegekkel és lőállásokkal.
Mindössze annyit tudunk, hogy a kezelőszemélyzet arab, de
ennél többet a jóistennek sem sikerült kiszednünk az
egyiptomiakból. Szadat inkább a nyelvét harapná le, de nem
mond semmit.
Letette a pálcát, s most egy papírvágó késsel kezdett játszani.
– És ennek az afsiri projektnek az az első és legfontosabb
feladata, hogy az oroszoknak legyen hol tesztelni a MIG-27-
eseiket. Mennyire ismeri ezeket a gépeket, Steve?
– MIG-23-asokkal már találkoztam, de a 27-esekről még csak
nem is hallottam – csóválta meg a fejét Austin.
– Nem meglepő, tekintve, hogy vadonatúj gépekről van szó.
Amint azt önök is tudják, az oroszok a vietnami háborúban
próbálták ki ellenünk a MIG-21-eseket. Papíron sokkal jobban
teljesítenek, mint az F-105-ösök, sőt sok szempontból még az F-4-
eseket is lepipálják, sokszor mégis gyengébben teljesítenek éles
bevetéseken. Ezt nem is kell ragozzam, saját tapasztalataikból
tudják önök is. De azért a rend kedvéért megjegyezném, hogy a
Chuen őrnagy által vezetett izraeli alakulat Mirage-okkal is
kenterbe verte a MIG-21-eseket.
– Szép munka volt – biccentett Steve, amit az őrnagy szó
nélkül hagyott.
– Mi több, F-4-esekkel repülő izraeli pilóták szintén majdnem
minden összecsapásban elkalapálták a MIG-21-eseket – folytatta
McKay. – Az orosz vadászgépek gyorsabbak és technikailag is
fejlettebbek, de ahogy mondani szoktam, a megfelelő kiképzés és
a kiváló pilóták mindig az izraeliek felé billentik a mérleg
nyelvét. Legalábbis eddig így volt.
– Hogy a tárgyra térjünk, Austin ezredes – Chuen, kimért,
brit akcentussal beszélt –, a MIG-27-esek lemostak bennünket. És
hogy kíméletlenül őszinte legyek, mindössze egyetlen orosz
gépet sikerült lelőnünk, miközben mi hetet vesztettünk. Az
egyik pilótánk mindent bevetett, amije csak volt, kilőtt négy
Sidewinder rakétát, és ez már elégnek bizonyult, hogy leszedje
az orosz gépet. Sajnos a roncs a Vörös-tengerbe zuhant, és onnan
nem volt lehetőségünk kiemelni. Pedig nagyon bíztunk benne,
hogy sok mindent sikerül megtudnunk egy alapos vizsgálat
során.
– De mégis mi az, amitől ennyire különlegesek a MIG-27-
esek? A gyorsaságuk?
– Az orosz gépek a hangsebesség több mint kétszeresével
repülnek… a tengerszinten. Nagyobb magasságban viszont a
hangsebesség majdnem három és félszeresét is képesek elérni.
– Az igen! – dünnyögte Steve. – Az óránként több mint
kétezer-négyszáz mérföld.
– Pontosan – biccentett Chuen komoran. – Ezzel a
sebességgel nem tudunk versenyezni. A rakétáink gyakorlatilag
használhatatlanok velük szemben. Persze megpróbáltunk
bemenni közelharcba, ahol használhattuk volna a
géppuskáinkat, de ilyenkor az oroszok egyszerűen faképnél
hagytak bennünket.
– Az izraeli titkosszolgálat által rendelkezésünkre bocsátott
adatok alapján a MIG-27-esek sokkal fejlettebbek a mi vadonatúj
F-15-öseinknél, márpedig azok még vagy két-három évig nem is
lesznek kint a csatatereken! – fakadt ki dühösen McKay. – Bele
sem akarok gondolni, mi lesz, ha kiderül, hogy a vadászgép,
amibe máris dollármilliárdokat öltünk, s amiről azt gondoltuk,
hogy a világ legjobbja lesz, az előtt elavul, hogy egyáltalán
legördülne a futószalagról!
– Van itt még más is – tette hozzá Chuen. – Az oroszok soha
nem repültek ezekkel az új gépekkel ellenséges területek fölött.
Még a Sínai-félszigeten sem vetették be, úgyhogy eddig csak a
Vörös-tenger környékén lehetett látni őket. És bár nyilván
szívesen kipróbálnák éles helyzetben is, arra kínosan ügyelnek,
nehogy akárcsak egyre is rátehessük a kezünket.
– A Pentagon úgy gondolja, hogy erre a problémára megvan
a válasza – vette át a szót McKay. – A MIG-27-esek valószínűleg
elképesztő hajtóművekkel rendelkeznek, és feltehetően
valamiféle új üzemanyagot használnak. Mi több, az izraeli
hírszerzés úgy gondolja, a gépek elektronikája is számos újítást
alkalmaz, és alighanem ennek köszönhetik, hogy mindig tudták,
mikor van a nyomukban egy izraeli vadászgép.
– Efféle radarokat már a második világháborúban is
használtak – vonta meg a vállát Steve.
– De olyanokat nem, amik képesek összezavarni a rakéták
célzórendszerét – rázta meg a fejét McKay. – Úgyhogy páran
máris bepánikoltak a Pentagonban. És nemcsak amiatt, hogy
ezek a gépek mire képesek, hanem azért is, amit jelképeznek. Ha
ekkora előnyre tettek szert mind az üzemanyag, mind a
sebesség, mind az elektronika terén, az azt jelenti, hogy a légierő
a jövőben nem fogja tudni biztosítani a saját felsőbbrendűségét a
csatatereken. És ha ugyanilyen technológiával szerelnek föl
szuperszonikus bombázókat, azok egyik napról a másikra
megváltoztathatják a hidegháború menetét. Ilyen gépekkel az
oroszok akár az Egyesült Államokat is pillanatok alatt elérhetik,
és amint azt önök is tudják, nem egy vezető politikusunk már
most is úgy érzi, hogy a légvédelmünk nincs a helyzet
magaslatán. Mindazonáltal az izraeli titkosszolgálattal együtt
sikerült kidolgoznunk egy tervet. Közös akció lesz, ami
elsősorban két emberre épít.
Austin már sejtette, hogy kikről van szó.
– Önről beszélek, Steve, és Miss Zigonról.
Austin Tamarára pillantott, a nő arca azonban semmiféle
érzelmet nem tükrözött.
– Rendben – bólintott az ezredes. – Halljuk a részleteket!
– Miután befejeztük a kiképzésüket, az izraeliek provokálni
fogják ezt az Afsir nevezetű lehetetlen politikai képződményt.
Az egyiptomiakkal és orosz barátaikkal ellentétben mi sohasem
ismertük el Afsirt szuverén államnak, úgyhogy a mi
szemszögünkből ez amolyan senki földje.
Az izraeliekkel együtt azt próbáltuk kiötleni, miképp is
lehetne az ittenieket úgy provokálni, hogy az ugyanakkor ne
sértse az egyiptomiakat.
Végül arra jutottunk, hogy az lesz a legcélszerűbb, ha az
oroszok, remélhetőleg föld-levegő rakétákkal lelőnek néhány
izraeli gépet.
– Ezt most nem értem – kerekedett el Steve szeme. – És mi
lesz a pilótákkal?
 – Nem lesznek pilóták – mosolyodon el önelégülten McKay.
– Ryan Firebee robotrepülőket fogunk bevetni, és mielőtt
elhagynák az Államokat, alaposan átalakítjuk őket.
Pont úgy fognak kinézni, mint az F-4-esek. Belül persze
nagyon mások lesznek, de ezt sem az oroszok, sem az
egyiptomiak nem fogják tudni. Nagy magasságban lépnek be az
afsiri légtérbe, úgyhogy az orosz radarok már messziről
kiszúrják őket. Amint átlépjük a szerintük legitim, szerintünk
viszont nem annyira törvényes határt, az oroszok, akik
meglehetősen háklisak az efféle dolgokra, azonnal lelövik őket.
– Okos – bólintott Steve.
– Mi pedig meg sem próbáljuk elektronikus zavarással vagy
hőcsalival megakadályozni, hogy a rakéták célba találjanak –
folytatta McKay. – Azonban két, fegyver nélküli izraeli felderítő
gép lelövése, főleg egy olyan terület fölött, ami elméletileg nem
mindenki olvasatában szuverén állam, megbocsáthatatlan. Igazi
provokáció, ami ellen az izraeliek azonnal tiltakozni is fognak.
És kétség sem férhet hozzá, hogy ezt bizonyos válaszlépések
fogják követni.
Azzal az izraeli őrnagy felé biccentett.
– Természetesen összevont hadműveletet tervezünk –
magyarázta Mietek Chuen. – Helikopterekkel repülünk be, hogy
fölszedjük a roncsokat, és visszavigyük őket Izraelbe. Azonban
számos dolog szól a helikopterek bevetése ellen: túl nagy a
távolság és túl nagy a szállítandó súly. Ezenfelül az afsiri
légelhárítás túl erős, ha esetleg úgy döntenének, hogy a
robotrepülőgépeink után a helikoptereinket is lelövik. Annyi
fedezettüzet pedig nem tudunk biztosítani, hogy azzal az egész
afsiri légelhárítás kedvét elvegyük. Ennek ellenére meg fogjuk
próbálni… mióta sikerült egy egész orosz radarrendszert meg az
általa vezérelt rakétákat is ellopni az orruk elől, és visszavinni
Izraelbe, a pilótáink arra várnak, hogy mikor mehetnek vissza
egy újabb fordulóra.
– Emlékszem erre az esetre – bólintott Steve. – Szép munka
volt.
– Köszönöm. Lesz lehetősége személyesen is elmondani az
akcióban részt vevőknek. Egyébként ők is nagyon várják már,
hogy találkozhassanak önnel. Nagyon szeretnék tudni, a Hold
vagy az ő szülőföldjük a kopárabb.
Austinnak megint tucatnyi kérdése lett volna, de mostanra
már megértette, okosabb, ha hagyja, hogy ezek az emberek a
maguk tempójában igazítsák el.
– Elnézést, Mr. McKay – mondta Chuen. – Nem akartam
megakasztani a tájékoztatóját.
– Semmi probléma, őrnagy, végtére is ez az önök műsora –
legyintett McKay, aztán Austinhoz fordult. – Szeretnék néhány
dolgot elöljáróban leszögezni, ezredes. Ez elsősorban az izraeliek
akciója, de mi támogatjuk őket. Ezenfelül minden elvesztett F-4-
esüket pótoljuk, őrnagy?
– Zigon századost már ismeri – vette vissza a szót Chuen. –
Az ő helyismerete, Walidéval megtámogatva felbecsülhetetlen
lesz a küldetés során. Ráadásul minden helyi dialektust ismer, és
oroszul is folyékonyan beszél.
Azzal váratlanul oroszra váltott, és egy sor kérdést intézett
Steve-hez, aki a legnagyobb megelégedésére gyorsan és
folyékonyan válaszolt ugyanazon a nyelven. Austin majdnem
két évet töltött orosz tudósok és kozmonauták társaságában a
közös szovjet-amerikai űrprogram keretében, és eközben egész
tűrhetően elsajátította a nyelvet.
– Ezzel a szintű tudással a leggyanakvóbb orosz komisszár
kérdéseire is meg tud felelni – bólintott Chuen elismerőn. – Ön
és Tamara holnaptól kezdve a fedőtörténetük szerint testvérek.
Még egymás között is oroszul kell kommunikáljanak, és olyan
szinten kell ismerjék egymást, hogy a váratlan, előre nem látott
helyzetekben se hibázzanak. Eközben egy gyorstalpalón is részt
vesznek majd, ahol megismertetjük önöket a jelenleg
használatban levő orosz technikai felszereléssel. Erre a Negev-
sivatagban, egy titkos katonai bázison kerül majd sor. És ott arra
is lehetőségük lesz, hogy MIG-21-esekkel repüljenek.
A repül szó hallatán Steve gyomra görcsbe rándult.
– Sikerült néhány, sajnos nem túl éles felvételt készítenünk a
MIG-27-esekről, és ezek tükrében merem állítani, hogy a
pilótafülke és a műszerfal felépítése alapjában véve megegyezik
a MIG-21-esekével. Az oroszok nem rajonganak a
változatosságért, ezért a gépeik belső kiképzése mindig olyan,
hogy amennyiben egy pilóta kénytelen átülni egyikből a
másikba, viszonylag gyorsan képes legyen kiigazodni az új
helyen.
Azonban Steve ettől sem érezte jobban magát.
– Walid Howrani fogja megismertetni önöket a tereppel, arra
az esetre, ha valamiért gyalogszerrel kell kijussanak a
célterületről. Aztán a szakemberek ellátják önt a küldetéshez
szükséges speciális felszereléssel. Ez azért lesz különösen fontos,
mert túl sok fegyvert nem vihetnek magukkal.
– A szakemberek? – nézett Steve kérdőn McKayre.
– Art Fanier, Wells doktor és még néhányan – bólintott amaz.
– Mivel az egyiptomiak közt számos női elektrotechnikus is van,
így Zigon százados jelenléte sem lesz feltűnő. Mint már
említettem…
– Chuen őrnagy! – vágott közbe Steve. – Ne kerülgessük
tovább a lényeget! Mi lesz a feladatunk?
 – Azt hittem, hogy erről már tájékoztatták – mondta Chuen
meglepetten. – Önt és Tamarát azért küldjük be egy afsiri orosz
bázisra, hogy ellopjanak egy MIG-27-est.

Izraelbe repülő vitte őket, onnan pedig helikopterrel utaztak

tovább a Negev-sivatag mélyén levő, Skorpió fedőnevű titkos
bázisra. Reggeltől estig kiképzésen vettek részt, s a szörnyű
hőségben és fojtogató porban az orosz nyelv és kultúra lassan a
második természetükké vált.
Az egyik nap egy orosz egyenruhás, Shaul Arkham nevű
kiképző állított be, aki rögtön oroszul kezdett Austinnal
üvöltözni, és a legkülönfélébb kérdéseket tette fel neki
rangokról, kitüntetésekről, felszerelési tárgyakról, s egyáltalán az
egész, veteránokkal teli bázisról. A legváratlanabb pillanatokban
tűnt föl, s ugyanilyen váratlanul távozott, csakhogy egy óra
múlva valami újabb egyenruhában csapjon le rájuk, és szívja a
vérüket.
Néha olyan kérdésekkel állt elő, melyek a legkevésbé sem
kapcsolódtak a küldetésükhöz, s ha egyszer is azt hallotta, hogy
Steve és Tamara nem oroszul beszélnek egymás közt, hát
hetedíziglen elátkozta mindkettőjüket.
És bármilyen furcsa pedagógiai módszer is volt ez,
hatékonynak bizonyult.
Rudy Wells, Art Fanier és a coloradói bionikai labor két
másik technikusa egy kis műhelyt állítottak föl a tábor egyik
sarkában, ahol Austin implantátumait javították és módosították.
Fanier igazi tyúkanyóként bábáskodott Steve fölött, és egész
mutatós kis arzenált rejtett el a bionikus végtagjaiban, melyekkel
alkalomadtán nem csupán a saját bőrét, de a társáét is
megmentheti.
 Chuen őrnagy – és Tamara is – ragaszkodott hozzá, hogy
felmérjék Austin közelharc-képességeit, amivel sikerült őt
alaposan megizzasztaniuk. Az arab és orosz stílusokban járatos
izraeli kommandósok az első néhány napban csúnyán ellátták az
ezredes baját, aztán mikor végül elsajátította az alapokat,
hirtelen fordult a kocka. Innentől kezdve túl veszélyessé vált
ahhoz, hogy élő ellenfelekkel gyakoroljon, s mire leállították a
kiképzés ezen fázisát, a bázis gyengélkedője már sérült
kommandósokkal volt tele.
És végül a repülős teszt is jól sikerült. Steve elképesztő
manővereket mutatott be egy zsákmányolt MIG-21-esen.
Tulajdonképpen egyedül is képes lett volna elvezetni a gépet, s a
tudat, hogy Zigon százados ül mögötte a másodpilóta székében,
csak még vadabb manőverekre sarkallta.
Ez már a nőnek is sok volt, de a megpróbáltatások javát
sztoikus nyugalommal tűrte. Egyedül annyi megjegyzést tett
Steve repülési stílusára, hogy reméli, az öngyilkossággal
megvárja a küldetésük végét.

Tamara.
Steve Austin mindennel és mindenkivel képes volt megbirkózni,
kivéve ezzel a nővel.
Attól a pillanattól kezdve, hogy a Skorpió-bázisra érkeztek,
közös volt a szállásuk, ami minden eddiginél jobban irritálta a
férfit. Az első este, mikor Tamara szemérmetlenül levetkőzött
előtte, Steve egyszerűen nem tudta nem megnézni magának.
– Én megyek először zuhanyozni – jelentette ki a nő, Austin
pedig szótlanul bámult maga elé, míg csak a százados vissza
nem jött.
Tudta, hogy amaz nem kacérkodik vele, de ha lehetséges, ez
még jobban bosszantotta.
 Tamara kíváncsian mérte végig a férfit, aztán letelepedett a
vele szemben levő ágyra.
– Steve!
– Igen?
– Nézzen rám!
A férfi nagy kelletlenül fölemelte tekintetét.
– Katonák vagyunk – mondta a nő. – Maga és én hamarosan
együtt tesszük kockára az életünket. Mindkettőnk túlélése a
másiktól függ, úgyhogy azt gondolom, nincs értelme
meglepetésekkel szolgálni, vagy elhallgatni egymás elől bármit
is. És el tudom képzelni, hogy ön ezt másként látja, de itt, a
sivatag közepén, egy ilyen talpalatnyi helyen nem sokat
adhatunk a szemérmességre.
– Ha maga mondja – morogta a férfi tompán.
A százados egy darabig a haját szárítgatta, a tekintete
azonban továbbra is Austint fürkészte.
– Erekciója van, ezredes?
A férfi nem felelt.
– Ha szégyelli, inkább nem nézek oda. És elnézést, ha… úgy
értem, ha nem úgy néztem önre, mint férfira, de… talán a
művégtagjai miatt.
– Érdekes módon tréning közben ez nem zavarta.
– Most sem zavar különösebben – rázta meg a fejét a nő. –
Végül is csak testrészek. A háborúban darabokra szakadt
halottakat kellett szállítsak. Köztük az öcsémet.
Austin nem tudta, erre mit felelhetne.
– És nem tudom, önöknél hogy van, de nálunk a seregben
nincs sok privátszférája az embernek – magyarázta a nő. –
Nemegyszer előfordult, hogy egy zsúfolt barakkban mások
szeme láttára kellett levetkőzzek. Ilyenkor az ember nem tud mit
csinálni, mint bezárni a tudatát.
 – Biztos így van…
– Egyébként pedig… tulajdonképpen megtisztelve érzem
magam – mosolyodott el Tamara. – És most szerintem menjünk,
mert elkésünk a vacsoráról!
Austin úgy állt be a zuhany alá, mint akit letaglóztak.
Az egész hetük így telt, de erre a kényelmetlen beszélgetésre
egyszer sem tértek vissza. Aztán az utolsó három napra úgy-
ahogy megbékéltek egymással – azaz inkább Austin fogadta el a
nő által felállított játékszabályokat. De tulajdonképp nem is
nagyon maradt más választása. Mert a századosnak igaza volt, a
küldetés sikere elsősorban kettőjük együttműködésén múlik
majd.
Aztán elérkezett az a nap is, mikor a Phantom
felderítőgépeknek álcázott robotrepülők megkezdték útjukat.
Egy Hercules csapatszállító vitte föl őket a felhők fölé, ahonnan
szuperszonikus sebességgel indultak egyenesen Afsir felé.
Az oroszok pedig pontosan úgy reagáltak, ahogyan az
izraeliek azt előrelátták. Amint a radarok bemérték a
robotrepülőket, a légelhárítás azonnal tűz alá vette és lelőtte a
két gépet.
Egy órán belül az izraeli kormány sajtónyilatkozatot tett
közzé, melyben az oroszokat provokatőrnek titulálta, és
bejelentette, hogy ezt a háborús tettet nem fogják szó nélkül
hagyni.
Ez volt a jel, amire vártak.
Tudták, indulhatnak.
Huszonkettedik fejezet

Az egész támadás tizedmásodpercre pontosan volt időzítve. Az

izraeliek vadászgépei és bombázói egyszerre tucatnyi különböző
helyről indultak útnak a Sínai-félsziget keleti felében lévő
támaszpontjaikról. Kis, zárt alakulatokban repültek, hogy ne
hívják föl magukra időnek előtte az orosz légelhárítás figyelmét.
Egy kötelék a Szuezi-csatorna felé vette az irányt, s a pilóták
egy speciális, domborzati radar segítségével a felszínhez egész
közel repültek, ezzel cselezve ki az ellenséget. Aztán ahogy
lőtávolon belülre értek, egy sor szuperszonikus rakétát küldtek
útjukra. Robbanófejet egyik sem hordozott, úgyhogy Kairótól
nyugatra egyetlen célpontot sem semmisítettek meg.
A rakétákat tulajdonképpen csalinak szánták, s a beléjük
épített elektronikus jeladók sorra csapták be az orosz és
egyiptomi radarokat. A jelek alapján ezek nem is rakéták, hanem
vadászgépek voltak, s az egyiptomiak ezekre nyitottak tüzet.
A csatorna fölötti éjszakai égboltot gyilkos tűzijáték ragyogta
be, ahogy egyik csalit a másik után lőtték ki negyvenezer láb
magasságban.
Egy másik kötelék a Földközi-tenger felől közelítette meg
Egyiptomot, és az északi partvidék légelhárítását vezette félre. A
helyiek vadászgépek tucatjait küldték ki a csali-rakéták után, s
az első izraeli gép felszállását követő negyedórán belül az egész
orosz-egyiptomi légelhárítás százszázalékos erőbedobással –
viszont igen csekély hatékonysággal – dolgozott.
Messze délen, Gurdakától nyugatra újabb izraeli gépek
jelentek meg. Két tucat bombázó húzott el a Vörös-tenger fölött,
és természetesen ők is a csali-rakétákkal csapták be a radarokat.
Ebben a régióban viszonylag gyenge volt a légelhárítás, és annak
javát is a Kena közelében található orosz bázis köré telepítették.
A trükk itt szintén bevált, ugyanúgy a fals jelekre nyitottak
tüzet. Mintha igazi tűzijátékot rendeztek volna, az éjszakai
égbolt csupa színpompás lángvirágot nyitott.
Az izraeliek úgy számolták, hogy a kilőtt rakéták pótlása és
az ütegek ismételt célra állítása legalább tizenöt percet vesz majd
igénybe, ennyi időt pedig nem hagytak az oroszoknak. A
bombázók a legváratlanabb pillanatban csaptak le a kenai
komplexumra, ugyanazt a mintázatot követve, ami olyan
remekül bevált a hatnapos háború idején.
A pilóták váratlanul csökkentettek a sebességükön és
magasságukon, aztán ahogy ledobták a terhüket, már
gyorsítottak is. A bombákat rakéták és géppuskasorozatok
követték, pillanatok alatt megsemmisítve a környék összes
rakétasilóját, légelhárító ütegét, majd jöttek az erőművek,
üzemanyag- és lőszerraktárak, barakkok, depók… az egész
infrastruktúra.
Amivel a bombák és rakéták nem végeztek, azt a kieresztett
napalm zabálta föl, s amit az első támadásnak nem sikerült
elpusztítania, azzal a második hullám végzett.
Néhány perc leforgása alatt semmisítették meg az orosz-arab
szárazföldi és légi egységeket a komplexum javával együtt.
Csodálatos módon mindössze egy depó vészelte át épségben
a pusztítást, ami valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva
elkerülte az izraeli tüzérek és lövészek figyelmét.
Érdekes módon épp ez volt az a hangár, ahol a MIG-27-
eseket tartották.
A pusztítás kellős közepén ugyan ki figyelt volna föl egy
aprócska gépre, ami alig nyolcszáz láb magasan suhant a talajjal
párhuzamosan, óránkénti száztíz mérföldes sebességgel?
Igyekezett olyan alacsonyan mozogni, hogy láthatatlan
maradjon a radarok számára, s csupán akkor módosított a
röppályáján, mikor négy olyan orosz gép tűnt föl a láthatáron,
melyek a megsemmisített bázisról menekültek.
Mögötte két bombázó haladt jócskán lemaradva, napalmmal
és géppuskasorozatokkal tisztítva meg a terepet, de még ezek
pilótái sem figyeltek föl arra a két parányi alakra, akik egyszer
csak kiugrottak a felségjelzés nélküli gépből.
Ketten voltak, és egyikük sem vitt magával tartalékernyőt.
Ha az ejtőernyőjük elsőre nem nyílik ki, a tartalékot már úgysem
lenne idejük használni.
Mint minden éjszakai ugrásnál, itt is elengedhetetlenül
fontos volt a tökéletes időzítés. Az orosz bázisra vezető úttól
negyed mérföldre délre értek földet, s abban a pillanatban,
ahogy kikászálódtak az ejtőernyő alól, Austin máris leoldotta
magáról a hevedereket, és futott, hogy ellenőrizze, minden
rendben van-e a társával.
– Jól vagyok – tápászkodott föl a nő. – Gyorsan, az ernyőket!
Ő is kibújt a hevederekből, majd a zsákjából előszedte a
tábori ásót, és az ezredessel együtt pillanatok alatt mély gödröt
kapart a homokba.
Ahogy ezzel végeztek, a repülős öltözéküket is lehámozták
magukról, és az összehajtogatott ernyők mellé lökték a gödörbe.
Gyorsan homokot lapátoltak rá, és Steve bízott benne, hogy ezen
a vidéken, főleg éjnek évadján egyhamar senki sem fog
fölfigyelni arra, hogy valaki fölforgatta a talajt.
Aztán a zsákjukból sapkát és kabátot húztak elő – csupa
orosz holmit –, és villámgyorsan átöltöztek. A ruházatuk korom-
és olajfoltos volt, tele szakadással, és csak úgy dőlt belőle a
füstszag. Az arcukon és kézfejükön pedig annyi horzsolás és
véraláfutás volt, ami a leggyanakvóbb tiszt szemében is igazolta
a történetüket, miszerint a teherautójukat egy izraeli vadászgép
lőtte ki, és ők is majdnem otthagyták a fogukat.
Hogy hol a roncs, és akadtak-e rajtuk kívül még túlélők?
Nem számított. Ha olyan sokáig kell az orosz bázison
tartózkodjanak, hogy a bombázás közepette is akadjon valakinek
ideje ellenőrizni a történetüket, akkor úgysem lesz lehetőségük
elkötni egy MIG-27-est.
– Gyerünk! – intett Tamara.
Észak felé indultak, ahol – tudták jól – út vág át a sivatagon.
Steve menet közben ellenőrizte az oldalfegyverét, egy orosz
automata pisztolyt hangtompítóval. Ez utóbbi természetesen
kockázati tényező volt, de bíztak benne, ha elég természetesen
viselkednek, a papírjaikat talán ellenőrzik, őket azonban nem
fogják megmotozni.
Minden holmijuk orosz gyártmány volt – még a hangtompító
is, amit egy szovjet tiszttől zsákmányoltak. És ha a szükség úgy
hozza, bármikor leszedhetik a fegyverről, és eldobhatják.
– Amennyiben a táborba érkezésük előtt bárkivel
összetűzésbe keverednek, használják a hangtompítót! –
tanácsolta nekik Shaul Arkham az indulás előtt. – Ez segít
idejében kiiktatni a veszélyes tényezőket. Használjanak ki
minden rendelkezésükre álló előnyt, mert később nem lesz rá
lehetőségük!
Innen már a távoli robbanások visszfényeit is jobban látták, s
a hegyek közt hátborzongató dübörgéssé erősödött a bombák
moraja.
Lekuporodtak egy homokdűne mögé, és vártak. A terv
fontos részeként valakinek látnia kellett, hogy az úton
sántikálnak, arra azonban semmi szükség nem volt, hogy azt is
lássák, melyik irányból.
 A felderítőgépek által készített légi felvételek elég
tájékozódási pontot szolgáltattak, hogy tudják, most körülbelül
hol lehetnek.
– Aszfalt – bökött a fejével az út felé Steve. – Gyenge
minőség. A hőingadozás máris tönkretette.
Mivel tíz perc várakozás után sem tűnt föl semmiféle jármű,
kénytelen-kelletlen gyalogszerrel indultak tovább északnyugat
felé. Márpedig fontos lett volna, hogy járművet szerezzenek, és
nem csupán azért, hogy mihamarabb célba érjenek. Ha
gyalogosan jelennek meg egy titkos katonai bázis kapujában, az
sokkal nagyobb feltűnést kelt, jóval alaposabban átkutatják és
kikérdezik őket. Amit annak ellenére is szívesen elkerültek
volna, hogy a papírjaik – melyek szerint az elektromos
karbantartó alakulathoz tartoztak – rendben voltak. Ez nem
biztosított nekik különleges kiváltságokat, viszont
feltűnésmentesen közlekedhettek az egész komplexum területén.
– Kellene a lámpa – váltott Tamara oroszra. – Akkor biztos
észrevesz bennünket valaki. És talán jobb is, ha jó előre tudják,
hogy itt vagyunk, mintha úgy bukkanunk elő a sötétből.
– Jó ötlet! – bólintott Steve, aztán továbbindulva időről időre
fölvillantotta a zseblámpát.
Már majdnem egy mérföldet legyalogoltak, mikor
reflektorok fénykévéi hasítottak a sötétbe. Azonnal lehúzódtak
az útról, és Steve lassú köröket írt le a lámpájával.
Alig egy perc múlva teherautó bukkant elő a dűnék mögül.
A sofőr lassított, majd letekerte az ablakot, és arabul kiabált ki
nekik.
– Szerencsénk van – mondta Tamara. – Nincs vele orosz tiszt.
Fölvillantotta a saját zseblámpáját is, aztán ugyanabban a
dialektusban kiabált vissza a sofőrnek. Steve látta az arab arcára
kiülő meglepetést, ahogy Tamara – aki saját magát Nyina
Cfaszman századosként, Austint pedig Alekszej Kazancev
őrnagyként azonosította – pattogó arab nyelven felelt a
kérdéseire. Aztán a meglepetése örömbe csapott át, hogy valaki
az anyanyelvén szól hozzá, és azonnal hátraküldte a kísérőjét a
platóra, hogy legyen helye a két jövevénynek.
Amint bemásztak a vezetőfülkébe, a sofőr ismét bekapcsolta
a reflektort, s aztán már robogtak is majdnem óránkénti ötven
mérföldes sebességgel.
Steve igyekezett minden jellegzetes tereptárgyat
megjegyezni, s gondolatban összehasonlítani a memorizált
térképen találhatókkal. Közben Tamara folyamatosan szóval
tartotta az arab sofőrt, aki még mindig nem tudott napirendre
térni afölött, hogy egy fehér nő a saját anyanyelvén szólította
meg.
Végül Tamara Steve-hez fordult, és oroszul foglalta össze
neki az elhangzottakat.
– Az úriember neve Hamad, és a rakománya csupa
elektronikai eszköz és alkatrész. Kábelek, izzók, félvezetők…
effélék. Ez pont kapóra jön nekünk!
– A bázison belül hova kell menjen? – kérdezte Austin, s a nő
máris tolmácsolta a szavait.
– Hamad azt mondja, hogy azonnal a központi raktárba kell
vigyék a szállítmányt. Persze tart tőle, hogy ez most, a bombázás
után nem lesz ilyen egyszerű. Azt is elmagyarázta, hogy az
izraeliek igazi ördögök, akik úgy látnak a sötétben, mint a
denevérek. És iszonyatosan fél tőle, hogy amennyiben tovább
folytatódik a bombázás, ez a kocsi is megsérülhet. Ha elveszti a
rakományát… akkor már jobb, ha nem kerül élve az oroszok
szeme elé.
 – Nem is olyan buta ember ez a Hamad – biccentett Steve
komoran. – Merthogy tényleg nem fog élve az oroszok szeme elé
kerülni.
A nő kíváncsi pillantást vetett rá, de mielőtt bármit
mondhatott volna, a teherautó nagyot rándult – Hamad az
utolsó pillanatban vett észre és került ki egy füstölgő roncsot.
A fejük fölött a felhőkről visszatükröződő lángok és
robbanások fénye világította meg az égboltot.
– Kérdezze meg, hogy mennyire vagyunk a főkaputól!
– Azt mondja, úgy tíz kilométerre.
– Az körülbelül hat mérföld – bólintott Steve. – Ha jól
emlékszem a térképre, van előttünk egy híd. Egy vádi fölött ível
át, ami az évnek ebben a szakában kiszárad.
– Igen… mi van vele?
– El tudja vezetni ezt a teherautót, százados? – nézett
mereven maga elé Steve.
– Persze, miért?
– Amint elérünk a hídhoz, meg kell szabadulnunk Hamadtól
és a társától – mondta Austin, majd rágyújtott egy egyiptomi
cigarettára, és a sofőrt is megkínálta. – Nélkülük közelebb
juthatunk a hangárokhoz, míg ha ők visznek be, talán
mérföldeket kell még gyalogoljunk, és annyi időnk most nincs.
A nőn látszott, hogy nem tetszik neki az ötlet.
– És hogy magyarázzuk meg a hiányukat?
– Megtámadtak bennünket, ők meg kiugrottak a kocsiból, és
elfutottak. Higgye el, ez a legjobb esélyünk, Tam… Nyina.
– Rendben – mondta a nő némi tűnődés után. – Hogy
csináljuk?
– Mondja meg neki, hogy álljon meg a híd innenső oldalán!
És addig próbálja meg kiszedni belőle, hol tartja a kocsi papírjait!
– Rendben.
 – Mikor megáll, azt akarom, hogy hajoljon előre, amennyire
csak tud, és…
Robbanás rázta meg az utat, mire Hamad veszettül kezdte
átkozni az izraelieket.
– Mikor előrehajol, állítsa le a motort!
– Vezettem már ilyen teherautót, szóval menni fog.
– A lényeg, hogy miután előrehajolt, néhány másodpercig ne
emelje fel a fejét! Aztán ahogy a sofőrrel végeztem, hátramegyek,
és a másikat is elintézem.
– Hogy akarja csinálni?
– Az hadd legyen az én dolgom! De az már ott a híd,
úgyhogy szóljon neki!
Tamara pergő nyelvvel kezdett beszélni, mire Hamad vadul
megrázta a fejét. Erre a nő váratlanul békés utazóból gőgös
szovjet tisztté vedlett át, és olyan hangot ütött meg a sofőrrel
szemben, ami előtt még az is kénytelen volt meghunyászkodni.
Közeledett a híd. Steve gyorsan belenézett az oldalsó
tükörbe, és ellenőrizte, jön-e mögöttük valaki, de rajtuk kívül
egy lélek nem járt az úton.
Aztán a teherautó megállt.
– Most! – mondta Steve csöndesen, mire Tamara előrehajolt,
és a slusszkulcsért nyúlt. – Hamad!
Ahogy a sofőr feléje fordult, Austin ökölbe szorított balja
iszonyatos erővel zúzta szét az arcát. A férfi homloka behorpadt,
s mire hátrahanyatlott, Steve félig már meg is kerülte a
teherautót. Ököllel döngette meg a kocsi oldalát, mire a másik
arab kihajolt – és az ezredes egyik mechanikus ujja tövig
fúródott a torkába. Egyetlen halk reccsenés volt csupán, ahogy
eltörte a nyakát, aztán kirántotta a férfit, és a földre lökte.
Még mindig sehol senki.
 Austin fölnyalábolta a holttestet, majd áthajította a híd
korlátján, s az egy pillanat alatt eltűnt a lenti sötétségben.
– Ez még él – mondta Tamara színtelen hangon, ahogy
Austin elkezdte kihúzni a kormány mögül Hamadot.
– Ha életben marad, beszélhet, és azt nem kockáztathatjuk
meg…
– Tudom – bólintott a nő. – Intézze el gyorsan!
Austin villámsebesen rántotta oldalra Hamad fejét, mire a
férfi nyaka száraz gallyként roppant el. Őt is a kiszáradt
folyómederbe lökte, s visszamászott a kocsiba.
– Maga vezet – biccentett oda a nőnek.
Tíz perc múlva érték el az első útzárat.
– Ha Shaul nem beszélt félre, akkor lesz itt egy orosz
őrmester meg pár arab katona – dünnyögte Steve. – Megvannak
a papírok?
– Igen – bólintott Tamara. – Szerintem ezt jobb, ha én
intézem. Ön pedig tegyen úgy, mintha megsérült volna!
Austin az ülésbe süppedt, és fájó grimasszal tapogatta a bal
vállát.
Az orosz őrmester azonnal vigyázzba vágta magát, mikor
megpillantotta a teherautóban ülő két idegen rangjelzését.
Tamara gyorsan átadta neki a menetlevelet, és mielőtt az
őrmester keresztkérdésekkel próbálkozhatott volna, egy cifra
káromkodást eresztett meg, és mindennek elhordta a gyáva
egyiptomiakat, akik az első izraeli vadászgép láttán hanyatt-
homlok elmenekültek.
– Mihamarabb orvosnak kell látni az őrnagyot – tette hozzá.
Az őrmester bevilágított a kocsiba, aztán látván Steve
fancsali arcát, már intett is az arab katonáknak, hogy nyissák föl
a sorompót.
 – És most hogyan tovább? – kérdezte Tamara, miután maguk
mögött hagyták a tisztelgő őröket.
– Ez az út még úgy körülbelül két mérföldön át tart – bökött
előre a fejével Austin. – Aztán jön egy elágazás. Jobbra vannak a
raktárak, de nem hiszem, hogy ma este túl sok keresnivalónk
lenne ott.
Újabb bombák robbantak, s most már az egész keleti láthatár
lángokban állt.
– Ha pedig balra fordulunk… arra lesz a reptér.
Az út mentén most már egyre több gyalogos bukkant föl – az
új őrhelyükre siető vagy sebesülteket cipelő katonák, sőt még
néhány betegszállító teherautó is elszáguldott mellettük az
ellenkező irányba.
– Ezek Kenába tartanak – jegyezte meg Austin, aztán a
lángoló láthatár felé intett. – Igazán szép munka! Úgy néz ki,
mintha…
Aztán bizonytalanul hunyorogni kezdett.
– Azok meg mik?
A nő egy pillanatig értetlenül nézett rá, s csak aztán
tudatosult benne, hogy Austinnak mindössze egy szeme van.
– Szerintem rakétasilók. Vagy legalábbis az, ami maradt
belőlük…
Ahogy közelebb értek, már Steve is látta, hogy a nőnek van
igaza. A felrobbant silók kiégve füstölögtek, s valamivel
távolabb egy másik roncshalmaz mutatta, hol állt nem is olyan
rég a radartorony. A kiválóan sikerült rajtaütés gyakorlatilag az
1967-es háború forgatókönyvének megismétlése volt, mely során
bebizonyosodott, ha sikerül kiiktatni a radart és a
számítógépeket, a megvakított rakéták fabatkát sem érnek.
Újabb teherautók húztak el mellettük, s a gyalogszerrel
haladó arabok közt egyre több orosz katonát láttak.
 Aztán néhány percen belül elérték azt a bizonyos elágazást,
és Tamara balra fordult.
Az útelágazásnál kialakított lőállásból géppuskás oroszok
figyelték az összes járművet, s ahogy ráfordultak a balra vezető
útra, egy tányérsapkás tiszt lépett ki eléjük, és jelzett, hogy
húzódjanak le.
Tamara azonnal Steve pillantását kereste, mire a férfi lassan
előhúzta a pisztolyát, és bólintott.
– Kérem a papírjaikat! – szalutált az orosz tiszt, mire a nő
átnyújtotta neki a Hamadtól szerzett iratokat.
– Ennek a teherautónak a raktárakhoz kell mennie, százados!
– Miféle raktárakhoz? – mutatott végig a lángoló láthatáron a
nő.
– Személyesen Popovics ezredestől kaptunk új, szóbeli
parancsot, és ennek értelmében haladéktalanul a reptérre kell
menjünk!
Aztán megvetően csóválta meg a fejét.
– Persze nem a mi munkánk lenne, hogy ezeket az
alkatrészeket leszállítsuk. Kazancev őrnagy és én
elektrotechnikai szakemberek vagyunk, nem sofőrök, és ma
éjszaka amúgy is bőven lesz munkánk!
– Hol a sofőrjük?
– Maga szerint hova tűnnek az arabok, mikor jönnek a
zsidók? – csattant föl Tamara dühösen.
– Pucolnak a sivatagba – bólogatott az őr megvetőn, a
papírjaikat azonban még mindig nem adta vissza. – Viszont ez
esetben szükségem lesz a jelszóra, százados.
Ne habozzon! – fohászkodott Austin. – Ha megérzik a
bizonytalanságot…
 – Fogalmam sincs, mi a jelszó! – vonta meg hanyagul a vállát
Tamara. – Épp most érkeztünk Kuszeirből az alkatrészekkel,
szóval honnan a csudából tudhatnánk a jelszót?!
– Jelszó nélkül nem engedhetem át önöket – rázta meg a fejét
a tiszt.
– Tegyen, ahogy jónak látja! – fintorgott a nő. – Van
telefonjuk? Mert ha van, hívja föl Popovics ezredest, és majd ő
igazol bennünket! De akárhogy is dönt, azt javaslom, őrmester,
hogy ne sokáig tartson föl bennünket, mert ezekre az
alkatrészekre most égetően nagy szükség van!
– A telefonvonalak süketek – húzta el a száját kelletlenül a
tiszt.
– Az a maguk baja. És javasolnám, hogy emberelje meg végre
magát, és ne úgy hímezzen-hámozzon, mint valami arab!
Eszünk ágában nincs az egész éjszakát ebben a teherautóban
tölteni! Sőt, tulajdonképpen az sem érdekel, hogy mi lesz a
rakománnyal, mert ha továbbra is itt kell dekkoljunk, akkor a
felelősség már a magáé! Most már csak aludni akarok, de nem
ezek közt az arabok közt! Úgy bűzlenek, mint a kecskék!
Megfelelő húrokat pendíthetett meg, mert végül az őrmester
átengedte őket – sőt még tisztelgett is, ahogy elhajtottak mellette.
– Ez ügyes volt! – biccentett Steve.
– De még egyszer nem tudjuk eljátszani – sóhajtott föl
elgyötörten Tamara. – Minél közelebb jutunk a hangárokhoz,
annál szigorúbb lesz az ellenőrzés.
Aztán egy éles kanyar után lassítani kezdett, és kimutatott az
ablakon.
– Itt is van… a kifutópálya!
Aztán cifrát káromkodott.
– Mi a baj? – kérdezte Austin, mire a nő fölvillantotta a
reflektort, s a fénykévékben szögesdrót kerítés csillant.
 – Jézus Mária! – suttogta Steve. – Shaul erről miért nem
beszélt?!
– És akkor most mi legyen?
– Lassítson! – paskolta meg a kormányt Austin. – Vagy
megpróbáljuk megint előadni a kis mesénket a következő
posztnál…
– Azt nem javasolnám – rázta meg a fejét a nő. – Én tudom,
hogy működik a biztonsági szolgálatuk. Egyelőre nem
gyanítanak semmit, de a reptér kapujában félre fognak állítani
bennünket. Valaki kikérdez minket, és közben a teherautót is
elviszik.
– Mi pedig szépen kint rekedünk.
– Sajnos igen.
– Akkor más utat kell keressünk. Mondjuk egy másik
őrposztot…
– Szerintem pedig inkább egy félreeső, sötét helyet, és meg
kellene próbáljunk átjutni a kerítésen – mondta a nő komoran. –
A reflektorokat nem kapcsolták be, úgyhogy egy kis
szerencsével besurranhatunk, és elköthetünk egy gépet. Az
őröket persze meg kell öljük, de…
– Ennyire még ne fussunk előre! – csóválta meg a fejét
Austin. – Az út a mögött a domb mögött folytatódik, és ha ott
állítjuk le a kocsit, egy darabig nem fogják észrevenni. Aztán
átmászunk a kerítésen…
– És ha áramot vezettek bele?
– Lehetséges, de erősen kétlem. A generátorok az elsődleges
célpontok között voltak, és nem valószínű, hogy épp ezt a
kerítést fogják elsőnek áram alá helyezni, ahogy megjavítják
őket.
 Szemből egy tiszti terepjáró közeledett, és a sofőr vadul
integetett nekik. Tamara lassított, Steve pedig előhúzta a
pisztolyát.
– Mi a gond, őrmester? – szólt ki az ablakon a nő.
– Elképzelhető, hogy a zsidók ejtőernyősöket küldtek –
magyarázta az orosz tiszt. – A tábortól délre egy arab állítólag
már látott is ilyeneket!
Tamara megdermedt, a hangszíne azonban mit sem
változott.
– Az arabok még az ágyuk alatt is ejtőernyősöket látnak –
biggyesztette le az ajkát. – Szerintem csak azért mondanak
ilyeneket, hogy megvédjük őket.
– Valószínű, de persze sosem lehet tudni – vonogatta a vállát
a katona. – Azért csak legyenek óvatosak!
Azzal gázt adott, és már el is tűnt a domb mögött.
– Minden elismerésem a hidegvéréé – bólintott Steve
elismerőn. – Ez meleg helyzet volt.
– Az – hajtotta a nő a fejét egy pillanatig a kormánykerékre. –
Na, menjünk!
S valóban, a domb eltakarta őket a kíváncsi tekintetek elől.
– És most futólépés! – mordult föl Steve.
Tamara kikapcsolta a lámpát és leállította a motort,
miközben Austin már egy hosszú kábelt húzott elő a raktérből.
Nekiveselkedett, és a kerítéshez vágta.
– Nincs áram alatt! – sóhajtott föl megkönnyebbülve. –
Mégiscsak szerencsénk van.
– De nem hagyhatjuk itt a teherautót, és mászhatunk át csak
úgy a kerítésen! – tiltakozott a nő. – Ez egyből elárulna
bennünket.
 – Többé már nincs szükségünk a kocsira. – Steve figyelmesen
körbehordozta a tekintetét. – Az út menti árok elég mély…
gondolja, bele tud hajtani úgy, hogy előtte kiugrik a kocsiból?
Tamara válasz helyett bemászott a teherautóba, aztán
indított, s már robogott is a meredek falú árok felé. Mielőtt
túlságosan fölgyorsult volna, kinyitotta az ajtót, és kiugrott.
Ügyesen kigurulta az esés lendületét, s mire fölállt, a teherautó
már bele is fordult az árokba. Fölfelé álló kerekei lassulva
pörögtek.
– És most siessünk! – intett Steve türelmetlenül.
– Hogy akar átjutni egy tizenöt láb magas szögesdrót
kerítésen? – vonta föl a szemöldökét a nő.
– Látja ott azokat a száraz bokrokat? Hozzon annyi gallyat,
amennyit csak tud!
Austin közben a kerítés mellé térdelt, aztán a mechanikus
ujjai közé fogta a drótokat, és egyesével elcsippentette őket.
Pillanatok alatt három láb magas nyílás állt a rendelkezésükre, s
addig tartotta a baljával a szögesdrótot, míg mindketten át nem
jutottak a túloldalra.
Azt azonban csak remélhették, hogy a kerítés mellé
halmozott gallyak legalább ideig-óráig leplezni fogják a nyílást.
– Ha eljutunk addig a vízelvezető árokig, ott meghúzhatjuk
magunkat egy kicsit – sziszegte Steve, és a hangár felé biccentett.
Hirtelen szirénák harsantak, mire idegesen kapták fel a
fejüket. A hangárok tetejére szerelt reflektorok azonnal életre
keltek, és pillanatokon belül két dzsip meg egy katonákkal
megrakott teherautó száguldott végig a kifutópályán.
– Mozgás! – csattant föl Austin, aztán már rohantak is a
biztonságot jelentő árok felé.
Az ezredes szívből gyűlölte az érzést, hogy a nyílt terepen
olyanok, mint a hajtók elől menekülő nyulak.
 Valószínűleg komolyan vették az ejtőernyősökről szóló pletykát,
ami most nekünk nem jön jól!
Mielőtt elérhették volna az árkot, Tamara a földre rántotta a
férfit. Újabb dzsipek bukkantak föl, aztán az egymástól
ezerlábnyira leparkoló járművekből géppisztolyos katonák
másztak elő.
– A francba! – sziszegte Steve, és előhúzta a pisztolyát. –
Kutyákat is hoztak!
Kúszva indultak tovább, de hiába tudta, hogy a katonák elől
egyelőre rejtve vannak, a kutyák orrát nem fogják tudni
becsapni.
Tamara lassan célra tartotta a fegyverét, Austin azonban
lefogta a kezét.
– Ne lőjön! Ennyit nem fogunk tudni feltartóztatni.
– Megőrült? – kérdezte a nő hitetlenkedve. – Tudja, hogy mit
művelnek a foglyaikkal? Különösen a nőkkel?
A pillantása idegesen villant a hörögve közeledő kutyák felé,
s a keze ismét megszorult a pisztoly markolatán.
– Zsidó vagyok, és nő… a kedvenc kombinációjuk!
– Fogalmuk sincs, hogy ön kicsoda! – legyintett Steve.
– Maga bolond! – sziszegte megvetőn a nő. – Gondolja, hogy
nekik nincsenek kémeik? Gondolja, hogy fogalmuk se volt a
mostani támadásról? Miután ezek az állatok kivallattak és
megerőszakoltak, odaadnak az araboknak! Nem, köszönöm,
ebből nem kérek! Akkor már inkább…
Aztán fölsikoltott, ahogy a közeli rámpáról egy hatalmas
kutya ugrott rájuk. Ösztönösen maga elé kapta a fegyverét, és
három lövést adott le. Az állat azonnal fölbukott, és vicsorogva-
kaffogva vergődött a lábuk előtt.
Alig néhány másodpercre rá egy megtermett németjuhász
szökkent feléjük nyáltól csillogó fogakkal, mire Steve közvetlen
közelről fejbe lőtte. A kutya abban a pillanatban szörnyethalt, de
a testsúlya így is ledöntötte a lábáról Austint.
A veszett kutyaugatást és szirénaszót mostanra orosz
parancsszavak egészítették ki. Reflektorok fénykévéi kutattak
utánuk az éjszakában, s a szemükbe vágó, vakító fény mögött
alig látták a közeledő géppisztolyos alakokat.
– Dobják el a fegyverüket, és tarkóra tett kézzel térdeljenek a
földre! – kiáltotta valaki oroszul.
Tamara kétségbeesetten emelte a saját halántékához a
pisztolyt, Steve azonban résen volt, s abban a pillanatban
félreütötte a kezét. Aztán mielőtt a nő tíz körömmel eshetett
volna neki, az ökölbe szorított jobbjával ütötte le.
Huszonharmadik fejezet

Az ajtó mellett két géppisztolyos arab őr posztolt, valamivel

odébb egy háromlábú széken egy ingujjra vetkőzött, nagydarab,
orosz őrmester ült. Rajtuk kívül még négy fegyveres arab
tartózkodott a helyiségben, akik leplezetlenül Tamarát
méregették.
A nő kőmerev arccal bámult maga elé, és a viselkedésén
semmi sem mutatta, milyen engesztelhetetlen gyűlöletet érez
Austin iránt, aki megtagadta tőle a kegyes halált, és erre a sorsra
kárhoztatta. Épp elég rémtörténetet hallott az arabok
kegyetlenkedéseiről, s ahhoz már kellően régóta volt az izraeli
hadsereg katonája, hogy tudja, mi vár a fogságba esett nőkre.
Először természetesen az oroszok fogják kivallatni, és talán
meg is kínozzák. Aztán a tisztek kedvétől és vérmérsékletétől
függően eljátszadoznak vele. Persze nyilván köztük is akad
olyan, aki ebben nem óhajt részt venni, de a többségüket nem
taksálta többre, mint az arab farkasfalkát, ami az út végén várt
rá. Azok az izraeli lányok, akik ilyen vagy olyan módon
megmenekültek az orosz-arab fogságból, általában testi-lelki
roncsként végezték, és sokszor nem csak a nőkre várt ez a sors.
Az arabok a fiatal izraeli férfiakat sem kímélték, úgyhogy a
perverzióiktól senki sem volt biztonságban.
Hát nem lett volna jobb gyorsan és viszonylag fájdalommentesen
meghalni?
Steve ösztönösen reagált, mikor úgy döntött, hogy nem
engedi a nőnek megölni magát. Úgy gondolta, jobban járnak, ha
megadják magukat, hiszen aki időt nyer, életet nyer.
Mindenképp szeretett volna esélyt adni Tamarának a
menekülésre, és döbbenten konstatálta, hogy annyi idő után
először ő maga sem akar meghalni. Túl nagy utat tett már meg a
lángoló repülőroncstól idáig, s minden mechanikus testrésze
ellenére is ember volt, akit alapvetően a túlélés ösztöne hajtott.
– Nekem azt mondták, hogy az orosz katonák a legjobbak a
világon – nézett egyenesen az őrmester szemébe. – Igazi férfiak.
Ha ez magára is áll, és nem ezek a turbános bohócok
parancsolnak itt, akkor fogja rövidebbre a pórázukat, és ne
engedje őket a nő közelébe!
Választ ugyan nem kapott, de az világosan látszott,
mennyire zavarják az orosz tisztet az arab fegyveresek.
Az őrmester fiatalember volt, aki valószínűleg már semmit
sem látott a második világháború borzalmaiból, vagy a
csehszlovákiai és magyarországi tisztogatásokból, s már ahhoz
az újabb nemzedékhez tartozott, amelynek ismét jelentett
valamicskét a tiszti becsület. Csakhogy itt hat arab fegyveressel
zsúfolódott egy helyiségbe egy olyan éjszakán, amikor az orosz
légvédelem cseppet sem remekelt, és az arabok nem érezték,
hogy megvédenék őket. Ezenfelül akiket őriztek, minden
valószínűség szerint izraeli kémek, akikkel szemben – főleg a
mai éjszaka után – semmiféle kegyetlen megtorlás nem lehet
elégséges.
Ha felbőszítik őket, ezek most nemcsak a foglyokon, de az
orosz tiszteken is kitöltik a dühüket. Steve úgy volt vele, talán
megpróbálhatná egymásnak ugrasztani az arabokat és az oroszt,
hátha az őrmesternek mégis van akkora tekintélye, hogy
visszaparancsolja a csahosait, akik máris túl közel
szemtelenkedtek Tamarához. És ha eldurvulnának a dolgok,
akár még a menekülésre is lehetőség nyílik.
 Az őrmester a felettesére várt a kihallgatás megkezdésével.
Lehet, hogy ebben a szobában, lehet, hogy egy másik
helyiségben fogják őket kikérdezni, de jó eséllyel csak akkor, ha
úgy gondolják, van valami közük a ma éjszakai támadáshoz.
Máskülönben elképzelhető, hogy egyszerűen főbe lövik őket.
Gondolkodj, a fenébe is! A jelen helyzettel foglalkozz, és ne azzal,
hogy mi lesz majd, ha megjönnek az őrmester felettesei!
Látszott, hogy az előbbi megjegyzésének lassan meglesz a
hatása – Steve szavai és az arabok viselkedése együttesen
kezdték felbőszíteni a tisztet. A helyiek pedig szemlátomást
nehezményezték, hogy az orosz egyáltalán szóba áll holmi zsidó
kémekkel, mikor puskatussal kellene szétvernie a fejüket.
Az őrmester lassan átsétált a szobán, majd az arabok elé állt,
és utasította őket, hogy távolodjanak el a nőtől. Amazok
leplezetlen megvetéssel méregették, aztán a vezetőjük az
őrmester lába elé köpött, valami sértőt sziszegett, és megfogta
Tamara mellét. Az orosz elsápadt, majd azzal a lendülettel az
arab ágyékába térdelt, s mielőtt a vezér összeeshetett volna,
ököllel sújtott az arcába.
Mind tisztán hallották a csontok roppanását, de mielőtt bárki
is mozdulhatott volna, az őrmester már elő is húzta és
kibiztosította a pisztolyát. Ezek után már elég volt egy intés,
hogy az arabok az egyik fal mellé húzzák eszméletlen
bajtársukat, és elhátráljanak a foglyoktól.
Steve agya őrült sebességgel pörgött, de miután
végiggondolta a lehetőségeiket, arra a következtetésre jutott,
hogy egyelőre nem jött el a menekülés ideje. Még mindig hat
felfegyverzett ellenséges katonával álltak szemben, és ha meg is
próbálnának kitörni, az orosz felettesei bármelyik pillanatban
beállíthatnak.
 Néhány másodperc alatt én sem tudok elintézni hat fegyverest úgy,
hogy közben Tamara ne sérüljön meg.
Nyílt az ajtó, és két szárnysegéd társaságában egy orosz
ezredes lépett be.
Velük együtt most már tíz ellenféllel kellene végezzek…
Az ezredes a fal mellett heverő eszméletlen férfira pillantott,
majd az őrmestertől kért magyarázatot.
– Ezért a fajta viselkedésért, akár ki is végezhette volna –
csóválta meg a fejét a főtiszt, aztán kettő kivételével
kiparancsolta az arabokat a szobából.
Az ajtót ugyan résnyire nyitva hagyták, de a két szárnysegéd
és a két arab fegyveres minden menekülési útvonalat elálltak.
– Hogy hívják? – telepedett az alacsony asztal szélére az
ezredes.
– Alekszej Kazancev őrnagy vagyok, uram, a 455-ös
Elektrotechnikai Különítményből – felelte Austin szemrebbenés
nélkül, aztán Tamara felé biccentett. – Ő pedig Nyina Cfaszman,
szintén a 455-ösöktől. És sajnos nem értem, hogy miért…
– Szerintem most ne lopjuk ezzel egymás idejét! –
biggyesztette le az ajkát az ezredes. – Értem én, hogy még
mindig ragaszkodnának a fedőtörténetükhöz, de szeretném jó
előre leszögezni, hogy önök ketten semmilyen körülmények
között nem fogják élve elhagyni Afsirt. Viszont van választási
lehetőségük. Ha együttműködnek velünk, hajnalban
kivégzőosztag elé állnak. Ha azonban továbbra is összevissza
hazudoznak, akkor kénytelen leszek kínvallatásnak alávetni
önöket, utána pedig mindkettőjüket átadom az araboknak.
Azzal hátra sem fordulva csak a kezét nyújtotta az őrmester
felé.
– Kérem a papírjaikat!
Miután átnézte a dokumentumaikat, elismerően biccentett.
 – Ránézésre minden rendben, de hát a zsidók mindig is jók
voltak a hamisításban. És hogy elejét vegyük a további
színjátéknak, ezen a bázison egyetlen Popovics ezredes sem
szolgál. A névválasztás egyébként nem volt rossz, de már a kinti
őrposztnál gyanús volt az őrmesternek, és a hibátlan papírjaik
ellenére elég volt kicsit kérdezősködnie, hogy kiderüljön az
igazság. Mert tudja, Kazancev őrnagy, vagy akárhogy is hívják,
még egy ekkora katonai bázison sem szolgál túl sok ezredes.
Annyi legalábbis semmiképpen, hogy ne lehetne őket név szerint
számon tartani.
Egy darabig szótlanul figyelte Steve-et és Tamarát, aztán
fáradtan az ölébe ejtette a kezét.
– Tehát kezdjük még egyszer: Mi a nevük és honnan jöttek?
Steve nem válaszolt. Úgy volt vele, ha sikerülne még egy
kicsit húzni az időt…
Az ezredes várt egy darabig, aztán a szárnysegédeihez
fordult, és bólintott. Azok azonnal bőrkesztyűt húztak, és Austin
sejtette, hogy mi következik.
– Azt is tudniuk kell, hogy megtaláltuk az elásott
ejtőernyőiket. Felteszem, nem túl magasról ugrottak.
Még egy kis időt kellene nyerni… Legalább tíz percet.
– Így igaz, ezredes úr – mondta végül Austin.
– Látom, még sincs baj a hangszálaival – bólintott az ezredes.
– Hányan vannak?
– Egy kis alakulattal érkeztünk.
– Hány fő?
– Harminc.
– Milyen céllal küldték magukat?
– Nem egyértelmű? Azért, hogy kiiktassuk a radarokat és a
számítógépeket.
 – Már mitől lenne ez olyan egyértelmű? – vonta föl a
szemöldökét az ezredes.
– Ha meg akarjuk támadni önöket, azt a legcélszerűbben a
Szuezi-csatornán keresztül tudjuk megtenni. És ma éjszaka azt is
bebizonyítottuk, hogy a légelhárításuk radarok és számítógépek
nélkül fabatkát sem ér ellenünk.
Most az ezredesen volt a hallgatás sora, de Steve türelmesen
kivárta, míg a tiszt ismét megszólal.
– És mi szükség volt a maguk szárazföldi alakulatára, ha e
nélkül is boldogultak?
– Mi voltunk a biztosíték.
– Miféle biztosíték?
– Nyilván nem kell önnek magyaráznom, ezredes úr, hogy
mikor következőleg átkelünk a Szuezi-csatornán, meg sem
állunk Kairóig. Mindketten tudjuk, így lesz. Épp ezért nem
sajnáltunk egy kis extra erőfeszítést, hogy biztosan kiiktassuk a
számítógépeiket. Azok nélkül a rakétairányító rendszerük
tényleg nem sokat ér.
– Hogy jutottak be a bázisra?
– Előfordul, hogy mi is hibázunk, nemcsak maguk – vonta
meg a vállát Austin. – Következőleg majd mélyebbre ássuk az
ejtőernyőket, és ügyesebben választunk álneveket. Önök viszont
jobban tennék, ha javítanának a biztonsági rendszerükön.
Jól van, megy az idő!
– Van egy csapat arab a bázison, akik nekünk dolgoznak, és
úgy volt, hogy ők fognak várni bennünket…
– Neveket!
– Név szerint csak az egyiküket ismerem. Ő Hamad, és
sofőrként dolgozik. Ő vett föl bennünket a déli úton, és az ő
papírjaival jutottunk át a…
– És hol vannak most ezek az arab barátaik?
 – Nem tudom. Arról nem kaptunk tájékoztatást, hogy mit
fognak csinálni, miután átadták nekünk a teherautót.
– És hol vannak a robbanószereik? – igazgatta az ezredes
nagy műgonddal a hamis dokumentumokat az asztalon.
– A micsodáink?
Már csak egy kicsit kellene húznom az időt…
– Nem hazudik valami ügyesen – komorodott el az ezredes.
– Önök vagy az alakulatuk más tagjai megölték az arab sofőrt és
a kísérőjét. A kutyáink megtalálták a hullákat. És nem hiszem,
hogy azért jöttek volna, hogy számítógépeket és radarantennákat
robbantsanak föl. A hangárok mellett estek fogságba úgy, hogy
semmilyen speciális felszerelés nem volt önöknél. Sőt, még a
közelben sem… tudom, mert az embereim az egész területet
gondosan átfésülték. Szóval megkérdezem még egyszer: Miért
jöttek?
Austin elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Az őrök
számára úgy tűnhetett, hogy egyre idegesebben tördeli a kezét,
pedig csak a bal kezének ujjaiba épített speciális eszközöket
aktiválta. Mikor eljön az ideje, azonnal használni tudja majd
őket.
A két szárnysegéd közül a magasabbik odasétált Austinhoz,
és megropogtatta az ujjait.
– Igor majdnem annyira utálja a zsidókat, mint az arabokat –
mondta kedélyesen az ezredes –, úgyhogy a maga részéről
szerintem élvezni fogja az eszmecseréjüket. Viszont nem fogja
megölni önöket, mert még sok fontos kérdésemre nem adtak
választ. Persze a beszélgetésük ettől még cseppet sem lesz
kevésbé fájdalmas.
Steve idegesen pillantott körbe. Az őrmesternél pisztoly volt,
az ajtó mellett posztoló araboknál gépfegyver. És mind csak és
kizárólag őt figyelték, Tamaráról mintha el is feledkeztek volna.
 A következő pillanatban egy bőrkesztyűs ököl vágta
gyomorszájon, kiszorítva belőle a levegőt. Austin kétrét
görnyedt a fájdalomtól, és abban a pillanatban egy felütés kapta
állon, amitől hátracsuklott a feje.
A jó istenit, ez a rohadék aztán tudja, hogy kell ütni!
Szikrázott a szeme, csengett a füle, s a felrepedt ajkából máris
dőlt a vér. A következő néhány ütéssel próbált együtt mozogni,
és közben fennhangon üvöltött.
Hadd higgye csak a rohadék, hogy ennél többet nem bírok!
Aztán kapott még néhány kemény horogütést a fejére, és egy
olyan erejű rúgást a gyomrába, amitől azonnal öklendezni
kezdett, és hosszú másodpercekig levegőt venni sem bírt.
Tisztában volt vele, hogy ennél sokkal többet ő sem lesz
képes elviselni, főleg, hogy egy erősebb ütéstől akár
agyrázkódást is kaphat, amit különösen most nem engedhet meg
magának.
Mikor eljön a megfelelő pillanat, fizikailag is készen kell álljak rá.
A következő pillanatban egy sonkányi kar fonódott a
nyakára, fölrántotta a földről, és egy tenyér gyilkos erejű ütést
mért az állkapcsára. Egy pillanatra elsötétült előtte a világ, és
Austin hirtelen könyörgőre fogta.
A szeme sarkából látta, hogy Tamara értetlenül figyeli. Steve
Austin, aki a kiképzés során a legkiválóbb izraeli
kommandósokat is pillanatok alatt két vállra fektette,
kegyelemért esedezik! Érezte, hogy valami itt nincs rendben, de
egyelőre még nem látta át a férfi tervét.
Az orosz tiszt dühösen fölmordult, s a következő ütése
Austin vállán csattant. Steve tétován nyúlt az orosz zubbonya
felé, mint aki már nem is képes megállni a saját lábán – s ebben a
pillanatban ismét sziréna harsant, és felkerepeltek a géppuskák.
Itt a következő légicsapás!
 Abban a pillanatban a mechanikus baljával markolt rá az
orosz kulcscsontjára, és egyetlen mozdulattal összeroppantotta.
Az orosz holtsápadtan hördült föl, s azonnal összeesett. Mielőtt
azonban eldőlhetett volna, Austin jobb térde teljes erőből az
arcába robbant. Olajozott mozdulattal rántotta elő a szárnysegéd
oldalfegyverét, a baljával pedig eleven pajzsként tartotta maga
elé a férfit. A pisztolyt odadobta Tamarának, a tiszt ernyedt
testét pedig az őrmesterhez vágta, aki már épp készült volna
tüzet nyitni rájuk.
Felugatott egy géppisztoly. Az arabok első dühükben és
ijedtükben Tamarára kezdtek lövöldözni, a nő azonban már
odébb gurult, és fél tucat golyót pumpált a két őrbe.
Steve is hanyatt vetette magát. Ott, ahol az előbb állt,
géppisztolysorozat lyuggatta át a falat.
Azonnal előrenyújtotta a bal kezét, s az egyik megfeszített
ujjából mérgezett nyilat lőtt az őrmester arcába. A tiszt azonnal
megtántorodott, s ahogy a méreg szétáradt a szervezetében,
fuldokolva esett össze.
Austin máris új fedezék után nézett, miközben az ezredes és
a másik szárnysegéd fegyvert rántottak. Használni azonban már
nem volt idejük. Odakint egyik bomba a másik után robbant föl,
s a detonációk egy földrengés erejével rázták meg az épületet.
Tamara két-két golyót röpített a kétségbeesetten tántorgó
szárnysegédekbe – egyet a mellkasba, egyet a fejbe –, Steve
pedig tigrisugrással vetette magát az ezredesre, és egy
balhoroggal taglózta le. Hogy meghalt-e, vagy csak elájult, nem
tudta, de nem is érdekelte.
– Steve, az arca!
– Nem számít! – törölte le a vért a homlokáról Austin. –
Hozza a géppisztolyokat! Még szükség lehet rájuk!
 Odakint mind vadabbul dühöngött a harc, s tisztán hallották
a bombák süvítését és a napalm sistergését.
– Azonnal el kell jussunk a hangárokhoz! Úgy számolhatunk,
hogy a támadás még körülbelül tíz percig fog tartani, addigra föl
kell jussunk valamelyik gépre!
Nyögve-fogcsikorgatva vette a vállára az ezredest.
– Elvisszük az egyik dzsipet, és bárkinek, aki megpróbál
megállítani bennünket, azt mondjuk majd, hogy az ezredes
megsérült, és orvoshoz kell vigyük. Ezzel nem nagyon fognak
tudni vitába szállni. És most indulás! Maga vezet!
Steve az épület mellett parkoló dzsip hátsó ülésére lökte az
ezredest, aztán bemászott az anyósülésre, és a lábához tette a
géppisztolyt.
– Gyerünk!
A reptér kapujában posztoló őrök azt a parancsot kapták,
hogy senkit se engedjenek át.
– Az ezredes megsérült! – üvöltött a képükbe Austin. –
Azonnal orvoshoz kell vigyük!
Az őr még mindig hezitált, mire Austin kihajolt a
terepjáróból, és néhány rövid sorozattal őt is, a társait is
agyonlőtte.
Tamara sápadtan várt, míg a férfi kinyitotta a kaput. Ha
senki sem látta a történteket, akkor egy darabig akár azt is
hihetik, hogy az őrök a támadás során vesztették az életüket.
Persze, ha szerencséjük van, mindenre csak jóval azután derül
fény, hogy ők eltűntek a bázisról.
Az utolsó őrposztnál már csak összeégett holttesteket
találtak, és senki sem próbálta feltartóztatni őket.
– A reptér kapujában maga beszéljen az őrökkel! – mordult
föl Austin. – Én közben kiszállok, és megpróbálom hátulról
elkapni őket.
 Tamara vadul fékezett a kapu előtt, és kétségbeesetten
hadarva magyarázta, hogy az ezredest meglőtték. Miközben az
őrök odasereglettek, Steve megkerülte a kocsit, és a
legváratlanabb pillanatban csapott szét köztük. Az elsőt egy
halántékra mért szörnyű ökölcsapással ölte meg, a másodikat
pedig a mechanikus karjának egy homlokra mért
könyökütésével.
Közben az ezredes is mocorogni kezdett, mire Tamara
odahajolt, a férfi gyomrára szorította a pisztolyát, és beleürítette
a tárat.
– Siessünk! – intett Steve. – Ha tartják magukat a kötelező
protokollhoz, akkor a gépeket máris megtankolták, és készen
állnak a bevetésre.
Futva indultak a bal szélen álló MIG-27-es felé – és azzal a
lendülettel rögtön két technikusba botlottak.
– Félre az útból! – üvöltött rájuk Steve. – Felszállási
parancsunk van!
Aztán már kúsztak is fölfelé a fülkébe vezető létrán. Austin a
pilóta, Tamara a másodpilóta ülését foglalta el. A technikusok
értetlenül bámultak utánuk.
Most fizetődött ki igazán a MIG-21-eseken töltött gyakorló
idő. Ezeknek a gépeknek a belső elrendezése nagyon hasonló
volt, így pillanatok alatt kiismerték magukat a műszerfalon.
Sisakot azonban hiába kerestek, mire Austin cifrát
káromkodott.
Ahogy kipillantott az ablakon, látta, hogy a két technikus a
legközelebbi hangár felé rohan.
És még sisakunk sincs! Se rádió, se oxigénmaszk, se
nyomáskiegyenlítő! Így kénytelenek leszünk tizenkétezer láb alatt
maradni.
 Legalább abban az egyben biztos lehetett, hogy az izraeli
elfogó vadászokkal nem lesz probléma. A pilóták parancsba
kapták, hogy egyetlen magányosan repülő MIG-27-esre se
nyissanak tüzet.
Ahogy mindketten becsatolták a rögzítőhevedereket, Austin
egy gombnyomással lezárta a pilótafülkét. Most már csak a
gépet rögzítő kábeleket kell kioldják, és…
Torkolattűz villant, és Steve elkönyvelhette, hogy a két
technikus nem jön vissza.
A fene egye meg! Most nem lesz senki, aki kioldja a kábeleket!
A bal kezével maximális tolóerőre állította a hajtóművek
szabályzókarját, és csak remélni tudta, hogy nem terheli túl őket.
A kábelek azonban még mindig kitartottak, és a vadászgép
pányvára vett vadlóként rángatózott.
Bekapcsolta az utánégetőket is, s a géptest mögött láng
lobbant. A MIG-27-es ismét nekifeszült a tartókábeleknek, s
végül győzött a nyers erő. A vadászgép elszabadult.
A hajtóművek dübörgése miatt csak azt hallotta, hogy
Tamara vadul kiabál a háta mögött, de egy szavát sem értette.
Ahogy oldalt fordult, csak annyit látott, hogy a nő
kétségbeesetten mutogat kilenc óra irányába.
Még több dzsip!
Miközben a gép végigszáguldott a kifutópályán, egyik
sorozat a másik után söpört végig a vezérsíkjain. A nyomukban
száguldó dzsipek azonban fokozatosan lemaradtak, a következő
pillanatban már emelkedni kezdtek, és néhány szívdobbanás
múlva a levegőben voltak.
Steve azonnal jobbra döntötte a gépet, s a MIG meredek
szögben kezdett fölfelé kúszni az égen. Körülbelül kétszáz láb
magasságban járhattak, mikor egy sorozat mégis célba talált.
Átlyukasztotta a gép orrát, pókhálósra törte a pilótafülke
ablakát, és fehéren izzó kín hasított Steve jobb karjába.
És ha ez nem lett volna elég, a vadászgép hirtelen megbillent
– és az egyik hajtómű leállt.
Huszonnegyedik fejezet

Egy repülőgép mindig elárulja, mikor van a halálán, és ez alól a

MIG-27-es sem volt kivétel. Austinnak nem kis erőfeszítésébe
került, hogy ne vigye magasabbra a gépet, és ne távolodjon
sokkal gyorsabban és meredekebb szögben a kenai bázistól, mint
szerette volna.
Pokoli mutatvány volt éjnek évadján, idegen terepen, csupán
a kijelzőkre támaszkodva egy olyan géppel repülni, amin most
ült először. Főleg, hogy csak az egyik hajtóművel számolhatott.
Nagyon is tisztában volt vele, hogy hosszú távon ennek mi lesz
az eredménye, de pillanatnyilag már az is felért egy kisebb
csodával, hogy a folyamatosan emelkedő hőmérséklet és az
ingadozó üzemanyagnyomás ellenére a levegőben tudta tartani
a gépet.
A jobb oldali hajtómű egy darabig még eldöcög alacsonyabb
teljesítményen. És minél tovább, annál jobb. Mert ha ez útközben
mondja be az unalmast, nem tudunk megállni és megszerelni…
Ahhoz, hogy elérjék a Sínai-félszigetet, s azon túl Izraelt,
magasabbra kellett kapaszkodjanak, mert köztük és a céljuk
között nem is egy hegység tornyosult. A Skorpió-bázis
háromszáznegyvenöt mérföldre volt légvonalban, de Steve
tudta, éjszaka és idegen terepen lehetetlen egyenes vonalban
repülni, így az út is hosszabb lesz.
Az elsődleges akadályt a Vörös-tenger nyugati partján
emelkedő hegyvonulat jelentette – ezen keresztül jutnának el
leghamarabb a Sínai-félszigetre, azonban akkor hétezer láb
magas csúcsok közt kellene átmanővereznie. Mivel ezt szívesen
elkerülte volna, kénytelen volt mérlegelni a keleti és déli utat is.
Keletre háromezer láb magas hegyek vártak rájuk, dél felé pedig,
ami azonban egyelőre csak még messzebb vinné őket a céljuktól,
hatezres csúcsok.
A másik gondot az jelentette, hogy feltétlenül szükséges volt
használnia az utánégetőket, hogy kompenzálja az egyik hajtómű
hiányát. Ezzel azonban elképesztő ütemben fogyasztotta az
üzemanyagot, amire rettentően nagy szüksége lett volna ahhoz,
hogy följebb tudja vinni a gépet.
És közben folyamatosan próbálta figyelmen kívül hagyni a
jobb karjában lüktető fájdalmat, ami minden mozdulat után izzó
késként hasított az izmaiba. Általában a jobb keze segítségével
manőverezett, de ez most csak egy újabb pokolian sajgó végtag
volt, amit igyekezett kímélni, mivel egyelőre arra sem jutott
ideje, hogy megnézze, milyen súlyos a sebe, vagy megpróbálja
elállítani a vérzést.
Jobbra döntötte a vadászgépet, és lassan emelkedő spirálban
húzta mind följebb. Közben pedig megállás nélkül beszélt hozzá,
mintha csak egy sebesült állatot próbálna megnyugtatni.
Ha sikerül elég magasra felkapaszkodniuk, akkor nemcsak a
hegyeken tudnak átvergődni, de talán még azzal is
elboldogulnak, hogy egy hajtóművel vigyék el ez a gépet
Izraelbe. Igaz, csak szánalmas sántikálás lesz dicső szárnyalás
helyett, de ki az ördögöt érdekel?
Közben folyamatosan a jellegzetes tereptárgyakat kereste,
amiben a Nílus-menti, éjszaka is kivilágított települések és a
hajók lámpái voltak a segítségére.
Miután úgy ítélte, már elég magasra jutottak, újabb, ezúttal
háromszáznegyven fokos fordulóba kezdett. Viszont ügyelt rá,
hogy a pályagörbe ne legyen túlzottan elnyújtott, nehogy túl
közel kerüljenek Kairóhoz, ami mostanra biztosan felbolydult
darázsfészekre emlékeztetett.
Nyugtalanító remegés futott végig a géptesten, mire Austin
azonnal lejjebb vitte a repülőt. A magasságmérő szerint
nyolcezer lábon voltak, ami bőven elég kell legyen a tengerparti
hegyvonulaton való átjutáshoz.
Ennél északabbra nem szívesen merészkedett volna, mert
tartott tőle, hogy azzal már túl közel kerülne az egyiptomi
radarok és légelhárító lövegek hálójához, és nem akarta magát
abba a hamis illúzióba ringatni, hogy az izraeliek két támadási
hulláma mindent megsemmisített ezen a parton. Biztosra vette,
hogy a légtér máris dugig van orosz gépekkel, ahogyan azt is,
hogy mostanra Kairót is tájékoztatták a két zsidó kémről, akik
csak úgy besétáltak az afsiri bázisra, és elraboltak egy MIG-27-
est.
Három óra irányába fordította a gép orrát, majd negyvenöt
fokos szögben kezdett ereszkedni, igyekezvén minél messzebb
kerülni a Dzsebel Katherina csúcstól, ami majd kilencezer lábbal
a Negev fölött uralta a Sínai-félsziget ezen partvidékét.
Mostanra már minden kijelző vadul villogott, és az északi
horizonton egyszer csak föltűntek Kairó fényei.
A fenébe! Messzebb sodródtunk a kívánt útiránytól, mint
gondoltam!
Cseppnyi öröm az ürömben, hogy a keleti láthatáron lassan
hajnalodni kezdett, s így már nemcsak a gépekre, de a szemükre
támaszkodva is tájékozódhattak. Igaz, ez egyben azt jelentette,
hogy az üldözőik is könnyebben észrevehetik őket, de elég volt
egy pillantást vetnie az üzemanyag-kijelzőre, hogy úgy döntsön,
most kisebb baja is nagyobb ennél.
 Az első és legfontosabb az volt, hogy a levegőben tudjanak
maradni, márpedig ez egy majdnem kiürült üzemanyagtankkal
lehetetlen feladatnak ígérkezett.
A MIG ismét megrázkódott, s bár a baljával keményen
tartotta a botkormányt, a jobbján végighullámzó fájdalomtól egy
pillanatra megszédült. Azt látta, a jobb karja csupa vér, de amint
a fogait csikorgatva lassan megmozgatta az ujjait, örömmel
tapasztalta, hogy semmi sem tört vagy szakadt el benne.
Közben a hajtómű is egyre furcsább hangokat adott ki, és
Steve nem mert belegondolni, mi lenne, ha felrobbanna vagy
leszakadna a géptestről.
Egy repülőbaleset erre az életre több mint elég volt!
Mikor ismét jutott egy másodperce, a belső tükörbe
pillantott, hogy lássa, Tamara hogy bírja az utat. A nő sápadtan,
vértelen vonallá préselt szájjal nézett maga elé, annak teljes
tudatában, hogy ezen a magasságon és ennél a sebességnél akkor
sem katapultálhatnak, ha a hajtómű leszakad. Már csak azért
sem, mert nem voltak ejtőernyőik. Úgyhogy vagy elvergődnek
Izraelig egy darabban, vagy kénytelenek lesznek valahol a
sivatagban letenni a gépet. Ami kifutópálya híján egy
vadászgéppel szintén lehetetlen feladatnak ígérkezett.
Egy pillanatra a kaliforniai sivatag felé száguldó ezüstös,
nyílforma eszköz jelent meg Austin lelki szemei előtt, aztán
vadul megrázta a fejét, és próbálta elhessegetni a képet.
A MIG ismét megvonaglott, s a hajtómű olyan hangokat
adott ki, hogy a férfi jobbnak látta teljesen lezárni. Aztán egy
hajszállal ismét lejjebb vitte a gépet, és tovább gyorsított.
Mostanra kész tény volt, hogy ennyi üzemanyaggal nem
fognak eljutni Izraelig, tehát legfeljebb annyit tehetnek, hogy
megpróbálnak minél messzebb kerülni Afsirtól.
 Mivel térképpel nem rendelkeztek, ismét az emlékeire és a
tereptárgyakra támaszkodva próbálta fölmérni, hol járhatnak.
Annyi bizonyos volt, hogy az Arab-sivatagon már átkeltek, mert
balra jól látszott az idővel a Szuezi-csatornává szélesedő Jubal-
szoros. Valamivel távolabb pedig, a hajnalfényben alig kivehetőn
a Katalin-csúccsal megkoronázott Sínai-hegylánc. Alattuk víz
csillant, s ahogy elhagyták a félsziget partvidékét, Steve már épp
reménykedni kezdett, amikor…
A műszerfal közepén virító vörös jelzőfény arra
figyelmeztette, hogy hamarosan kifogynak az üzemanyagból.
Ezzel a sebességgel legfeljebb hat-tíz percig húzzák még a
levegőben, ami azt jelentette, hogy sürgősen leszállóhely után
kell nézniük.
Kicsit lejjebb vitte a gépet, és valamelyest csökkentette a bal
hajtómű teljesítményét. Ha csak egy percet nyernek még,
távolságban már az is sokat jelenthet. Főleg, ha ez alatt az idő
alatt találnak egy alkalmas leszállóhelyet.
Austin nagyon szeretett volna megúszni egy újabb
kényszerleszállást.
– Hall engem? – kiabált hátra Tamarának. – Alig maradt már
üzemanyagunk, úgyhogy le kell szálljunk!
Azonnal elkezdték becsatolni a vállukat rögzítő hevedereket,
ami Austinnak a sérült jobb karjával igencsak nehezen ment.
Azonban mindketten tudták, hogy ezek nélkül, főleg, hogy nem
kifutópályán fognak landolni, szétkenődnének a pilótafülke
üvegén.
Az üzemanyagjelző most már megállás nélkül vörösen
villogott, és az ezredes úgy becsülte, öt percnél tovább nem is
nagyon maradhatnak a levegőben. A Sínai-félsziget nyugati
partvidéke mostanra jócskán elmaradt mögöttük, és ha sikerül
letenni a gépet, akár gyalogszerrel is célba érhetnek.
 Csak le tudjunk szállni!
Úgy számolta, valahol a félsziget közepén található Eltih-
fennsík közelében járhatnak. Ez volt az a tájék, ami az
egyiptomiak rémálmaiban szokott előjönni – az izraeliek lezárták
az utakat és a sivatagba kényszerítették őket, ahol nem volt sem
üzemanyag, sem víz… sem menekülés.
Némi gyors fejszámolás után, miközben a sebességgel és a
megtett távolsággal is próbált kalkulálni, arra a következtetésre
jutott, hogy valahol a fennsík mögötti pusztaságban lesznek
kénytelenek leszállni, a harmincadik szélességi fok környékén.
Valahol a Pokol kellős közepén.
A napot lassan hasas, sötét felhők takarták el, mire Austin
úgy fordította a gépet, hogy lehetőleg minél távolabb kerüljenek
a közelgő viharfronttól. Igyekezett olyan módon manőverezni,
hogy a MIG minél hegyesebb szöget zárjon be a talajjal, s hosszú,
elnyújtott pályán közeledett a sivatag felé.
Egy vádi bukkant fel előttük, s ha nem tudja, hogy a Közel-
Keleten vannak, akár azt is hihette volna, hogy az arizonai
sivatag fölött repülnek.
Ismerte ezt a fajta, látszólag puha homokkal borított terepet,
ami azonban ezernyi sziklazátonyt rejtett. Mégis ez volt a
legígéretesebb leszállóhely, mert a porral és homokkal telt,
kiszáradt folyómeder két oldalán, mint valami idő és szél
formálta groteszk oszlopsor, gigászi kőtömbök sorakoztak.
A talaj most már riasztó sebességgel száguldott feléjük, és az
ezredesnek egyre nagyobb erőfeszítésébe került valahol a
légörvények és a gravitáció határán egyensúlyozni.
Aztán egyszer csak kihunytak a műszerfal jelzőfényei, s a
vadászgép, mint valami hang nélkül kimúlt hatalmas ősállat,
suhant tovább a talaj felé.
A rohadt életbe, közelebb vagyunk a földhöz, mint gondoltam!
 A MIG most már úgy rázkódott, hogy attól kellett tartsanak,
a géptest bármelyik percben darabokra szakadhat. Igyekeztek
kitámasztani, aztán az orr elérte a talajt, a gép nagyot rántott, s a
világ egy pillanatra elhomályosult a felkavart homoktól.
Százharminc mérföld per órás sebességgel zúduló
fémlövedékként szaggatta föl az összekövesedett homokfelszínt
a vadászgép, s irányíthatatlanul és megállíthatatlanul rohant
tovább. Steve hallotta, ahogy a kiálló sziklák azonnal
leborotválják a vezérsíkokat, és holtsápadtan kapaszkodott a
hevederekbe. Csak most ébredt rá, hogy véresre harapta az ajkát.
Mindjárt vége… Mindjárt vége!
Szörnyű csikorgás, a leszakadó alkatrészek fémes sikolya,
majd még egy borzasztó rántás…
Aztán csönd.
Egy hosszú percig mozdulatlanul ült, s maga sem tudta
elhinni, hogy másodszor is kijátszotta a halált. Végül felnyúlt, és
nagy nehezen kinyitotta a pilótafülke plexiüveg ablakát.
Azonnal megrohanták a hangok és szagok: az égett olaj és
fém bűze, a forró homok szúrós szaga, a szél zúgása…
– Tamara! – kiáltotta Steve, miközben kihámozta magát a
hevederekből.
A nőnek vérzett az arca, de ezen kívül szemlátomást más
baja nem esett. Ő is kioldotta a hevedereket, aztán bizonytalan
léptekkel kimászott a gépből.
– Hogy van a karja? – lépett oda Steve-hez.
– Jól… a körülményekhez képest. Csak hússeb. Már el is állt
a vérzés. Ön szerint hol lehetünk?
Amíg a szem ellátott, agyagos, köves, homokos sivatag
nyújtózott egész a láthatáron emelkedő hegyek lábáig.
 – Úgy becsülöm, hogy körülbelül hatvan mérföldnyire a
Szuezi-csatornától északra. Ha kelet felé indulunk, körülbelül
hetven mérföld múlva elérjük az izraeli határt.
– Az csak légvonalban hetven mérföld – csóválta meg a fejét
Austin. – Ilyen terepen azt simán megfejelhetjük a kitérők miatt
még vagy harminccal… már ha szerencsénk van.
– Ez egy veszélyes vidék – rázta a fejét a nő is. – Akár
szerencsénk van, akár nincs, száz mérföldet nem fogunk tudni
gyalogszerrel megtenni.
– Azok a felhők talán segíthetnek…
– Még nem fejeztem be, Steve! Mi nem fogunk eljutni
Izraelig, de önnek egyedül van rá némi esélye. Az emberfeletti
képességeivel talán eljuthat a határig, mielőtt kiszáradna.
– Azt akarja mondani, hogy hagyjam itt, és mentsem a saját
bőrömet?! – kerekedett el a férfi szeme.
– A küldetés bármelyikünk életénél fontosabb – hajtotta le a
fejét a nő.
– Megőrült maga?! – csattant föl Austin, majd a MIG-re
mutatott. – Azért küldtek bennünket, hogy lopjunk egy ilyen
gépet, és vigyük el Izraelbe! Márpedig ez nem sikerült, mert
valaki jobban célzott, mint illett volna, és menekülés közben
sikerült idejekorán a szükségesnél sokkal több üzemanyagot
elpazarolnunk. Még a hasi üzemanyagtartályból is elhasználtuk
az utolsó csöppet!
– Abból? – intett a nő a leszakadt eszköz felé.
– Igen.
– Azért ez fura…
– Micsoda?
– Ennek az üzemanyagtartálynak terelőlapjai vannak.
– Gondolom, a stabilizálás végett – vonta meg a vállát
Austin.
 – Én viszont nem gondolnám – rázta meg a fejét a nő. – Mi
lenne, ha közelebbről is megnéznénk?
– Szerintem meg nem kellene erre pazarolnunk az időnket!
Sokkal inkább…
A nő közben már a MIG-27-esről leszakadt tartály mellé
kuporodott, s némi vizsgálódás után megcsóválta a fejét.
– Ez nem üzemanyagtank! – sápadt el. – Ez egy atombomba!
Méghozzá jó nagy! Chuen őrnagy a hírszerzésnél említette,
hogy… hogy az oroszok talán ilyesmire készülnek. Hogy
atomrakétákat telepítenek Afsirba.
– Ez legalább egy megatonnás! – guggolt le a nővel szemben
Austin. – És csak azért nem robbant föl, mert nem aktiválódott a
gyújtószerkezete.
– Ezt az információt mindenképp el kell juttatnunk Izraelbe!
– Csak szép sorjában! – tápászkodott föl az ezredes. –
Megtenné, hogy egy kicsit odébb áll?
Aztán aktiválta a szemébe épített kamerát, megfelelő szöget
keresett, és gyors egymásutánban több képet is készített a MIG-
ről, a bombáról és a pilótafülke fölépítéséről.
– A kamera a bal szememben van – mondta. – Fontos, hogy
erre emlékezzen, ha bármi történne velem!
– Ezt hogy érti?
– Az ég szerelmére, Tamara, ha meghalok, úgysem fogom
érezni, ha kiszedi a fejemből a kamerát! Tiszta műanyag meg
kerámia, és egy kicsit el kell fordítani, hogy ki lehessen szakítani
az izmok közül, de…
– Hagyja abba!
Austin fáradt volt, dühös, és a jobb karja egyre
kíméletlenebbül sajgott.
– Nézze, maga egyfolytában arról magyarázott nekem,
mennyi vért és pusztulást látott, szóval szépen kérem, ne
kezdjen most nekem hisztériázni, hogy esetleg ki kell szedje a
műanyag szememet!
– Maga nemcsak érzéketlen, de ostoba is! – A nőnek közben
sikerült visszanyerni az önuralmát, s a szavai savként martak.
Aztán megfordult, és visszamászott a repülőgépbe.
– Maga most mégis mi a fenét csinál?! – iramodott utána
Austin.
– Nekem azt mondták, hogy maga okos ember, ezredes –
nézett hátra a válla fölött Tamara. – Mi lenne, ha egy kicsit
használná is az eszét? Biztos van jeladó a gépen, úgyhogy sokáig
nem maradhatunk itt. Szükségünk lesz vízre és az
elsősegélyládára.
A víz szó hallatán Austin pillantása a gyülekező viharfelhők
felé villant. A keleti láthatár már félhomályba burkolózott.
– Ne számítson esőre! – rázta meg a fejét a nő. – Csak szelet
meg homokvihart kapunk.
– És nem lesz se nap, se hold, se csillagok, amik alapján
tájékozódhatnánk – bólogatott Austin. – De legalább iránytűnk
van.
Azzal eltávolította az egyenruhája egyik gombját, s előszedte
az abba rejtett aprócska iránytűt.
Az elsősegélyládát valóban megtalálták, vizet és ejtőernyőt
azonban nem. Közben a szél percről percre erősödött, tűzforró
homokkal szórva meg a gépet.
– Hallja? – kapta föl hirtelen a fejét a nő.
Steve egy pillanatra megdermedt, aztán kézen fogta
Tamarát, és futásnak eredt.
Túlságosan is jól ismerte ezt a hangot.
Helikopterrotorok.
Valószínűleg csak az időjárás miatt nem érték őket utol
hamarabb, és az ezredes úgy volt vele, ha elsőre túl is repülnek a
célon, a modern, fordulékony gépek akkor is pillanatokon belül
a nyakukon lesznek.
Viszont ha szerencsénk van, addigra a szél eltünteti a nyomainkat.
És mire leteszik a gépet, hogy körül is nézzenek…
– Maradjon itt! – súgta oda Tamarának.
– Mire készül?
– Nincs időm elmagyarázni. Várjon itt, és álljon készen rá,
hogy pillanatok alatt eltűnjünk!
Azzal futólépésben indult a MIG roncsa felé.
A látótávolság most már szinte nullára csökkent, de ez az ő
malmukra hajtotta a vizet. A mind hangosabban üvöltő szél
ellenére is hallotta a közeledő helikopter rotorjainak zúgását,
mire egy homokdűne takarásába húzódott, és megvárta, amíg az
orosz gép eltávolodik. Aztán bemászott a roncs egyik szárnya
alá, föltűrte az ingujját, és a mechanikus bal karjába rejtett tokból
előhúzott egy műanyag hengert. Próbált visszaemlékezni rá,
hogy miután aktiválta, mennyi ideje van.
Hat másodperc, nem több.
Közben fél füllel folyamatosan az orosz helikoptert figyelte, s
úgy tűnt, az még mindig elég messze jár.
Gyorsan eltávolította a bal oldali szárny alatti
üzemanyagtartály fedelét, majd aktiválta a robbanószert, és
belökte a tankba. Aztán nekirugaszkodott, és emberfölötti
gyorsasággal száguldott az ellenkező irányba. Húsz métert
tehetett meg, mikor a tankba dobott kis teljesítményű bomba
berobbant, s a maradék kerozingőz segítségével szétvetette a
gépet.
Pengeéles, recés fémdarabok repültek szanaszét, s abban a
pillanatban, ahogy elállt a roncseső, Austin fölpattant, és már
rohant is arrafelé, ahol Tamarát hagyta.
 – Gyerünk! – kiáltotta, majd megragadta a nő csuklóját, és
erőnek erejével kezdte maga után húzni.
A hátuk mögött sűrű, zsíros, fekete füst gomolygott az égre.
– Maga elmebeteg! – üvöltötte a nő. – Most már biztos, hogy
megtalálják a gépet!
– Így van! – bólintott a férfi. – És azt fogják látni, hogy
fölrobbant. Épp csak a közeledő vihar miatt nem lesz idejük
átvizsgálni a roncsot, így joggal feltételezhetik majd, hogy vagy a
robbanásban, vagy a homokviharban leltük halálunkat. A
nyomainkat elfújja a szél, és sosem találnak meg bennünket!
Legalábbis remélem.
Huszonötödik fejezet

Két óra menetelés után Tamara megmakacsolta magát, és

pihenés nélkül egyszerűen nem volt hajlandó továbbmenni.
Eddig Steve haladt elöl, egyben a szélfogó szerepét is betöltve.
Azonban egy idő után már a férfi széles válla és háta sem
biztosíthatott elég védelmet a nő számára. Legalábbis nem ebben
a viharban, ahol az örvénylő szél iránya szinte percről percre
változott. A kavargó portól lassan már egymást sem látták, s a
szájuk elé kötött kendő ellenére is mind nehezebb és nehezebb
volt levegőt venniük.
Végül a nő megragadta Steve nadrágszíját, s a férfi látta rajta,
a segítsége nélkül már állni sem bírna.
– Ez őrültség! – Tamara szavait szinte érthetetlenné torzította
a szél és a szája elé kötött kendő. – Eddig jó, ha három vagy négy
mérföldet sikerült megtennünk, és ez olyan, mintha egy helyben
toporognánk! Steve, muszáj pihennünk! A hőség meg a por…
Ha ebben az időjárásban idejekorán túlfárasztjuk magunkat,
sehová sem fogunk eljutni!
Ha nem is szívesen, de a férfi egyet kellett értsen vele.
Természetesen ő is tudta, hogy mennyi időt vesztegettek el máris
a szél miatt, ám nem tehettek semmit, az elemek fölött nem volt
hatalmuk. Még akkor sem, ha szerencséjükre a vihar még nem
dühöngött teljes erővel, s a szél, a homok és a hőség egyelőre
inkább csak fárasztó és kellemetlen volt, mint életveszélyes.
Bármilyen alapos kiképzést kapott is a sivatagi túlélés terén
az ezredes, Tamara tapasztalataival nem vehette föl a versenyt.
A nő a csizmaszárából húzott elő egy kést, s a kabátgombjaik és
egy-egy rongydarab segítségével olyan maszkokat készített,
melyek nélkül már megfulladtak volna. Védőszemüveg híján
azonban a szemük máris szúrt és égett.
Egyre kevésbé tűnt érthetetlennek, miért is javasolta Tamara,
hogy az ezredes egyedül induljon tovább.
Ő, a kiválóan képzett izraeli katona tudta, hogy a sivatagban
nincs helye hősködésnek. És ha már a feladatukat nem tudták
maradéktalanul teljesíteni, akkor legalább a megszerzett
információt vissza kell juttassák Izraelbe, mielőtt az arab-orosz
koalíció, a titokban telepített atomfegyverek révén
megzsarolhatná a környező államokat, és átrajzolhatná a terület
diplomáciai térképét. Mert ezek segítségével szinte biztos, hogy
pillanatok alatt visszaszerzik a hatnapos háború idején elvesztett
területeket!
Ilyesfajta gondolatok jártak Austin fejében, miközben
lehajtott fejjel, egymásba kapaszkodva botorkáltak az örvénylő
homokban.
Tamara azt mondta, hogy késő délutánra talán csillapodni
fog a szél, és akkor az ezredes nekiindulhat a sivatagnak. A
bionikus végtagjai segítségével csak úgy falja majd a
mérföldeket, olyan tempóban, amire az útitársnője sohasem
lenne képes.
Steve tudta, hogy a nőnek a saját szemszögéből igaza van, de
akkor sem tudta a magáénak vallani ezt a nézőpontot. Viszont
hajlandó volt kockára tenni az életét az országáért, a küldetés
sikeréért és – most kellett hogy rájöjjön – még valamiért. Ki régi
vágású lovagiasságnak nevezte volna, ki dacnak vagy
megveszekedett fenegyerek-viselkedésnek, de egyszerűen nem
tudta és nem is akarta a sorsára hagyni Tamarát ezen a pokoli
helyen. Sőt, tulajdonképpen a nő életét még a küldetés sikerénél
– akár a saját életénél – is fontosabbnak tekintette.
 Nem vett volna rá mérget, hogy Mr. McKay – csakúgy, mint
az izraeli vezérkar – örülne ennek a nem kifejezetten
professzionális hozzáállásnak, de ők nem voltak itt, Steve Austin
viszont igen. És az is lehet, hogy ez az embersége maradékába
kapaszkodó kiborg túlkompenzálása.
Vagy…
Vagy ki tudja. És egyébként is, kit érdekel?! Döntött, és kész!
Így lesz!
Végül már beszélni sem tudtak, mivel az üvöltő szél minden
hangot elnyelt. Az örvénylő homokban mindinkább nehezükre
esett a gyaloglás, s egy idő után csak azt keresték, hol húzhatnák
meg magukat.
Egy hatalmas szikla árnyékában bújtak meg, amit mintha
baltával hasítottak volna ki a tájból, s a két menekülő hálás
sóhajjal húzódott be egy kőpárkány alá. Tamara hosszú perceken
át vadul zihált, szomjasan nyelve a viszonylag tiszta levegőt.
Aztán Steve vállára hajtotta a fejét, mint valami kisgyerek, s
néhány szívdobbanás múlva már aludt is.
Most, hogy Austinnak volt egy kis ideje körülnézni, arra a
következtetésre jutott, hogy a homok és por alatt ez valaha egy
kisebb folyó medre lehetett, amit annak idején a víz, később
pedig a szél mélyített tovább. A fölhalmozódott, kőkeményre
tömörödött por félkupolaként védte a helyet, s innen figyelni a
vihart olyan volt, mintha bentről, a jól fűtött szobából csodálta
volna a kinti hóesést.
Lassan az ég is epesárgára színeződött a levegőben kavargó
homoktól, ami gyűlölködő sziszegéssel mart újra meg újra a
sziklába.
Ha volna szél a Holdon, az lenne ilyen – tűnődött a férfi. – Az
hordaná így a púderszerűen finom, hamuszürke port. Mennyire más az
a hely, mint ez a pokoli katlan! Ott nincs levegő, semmi sem mozdítja
az örök hullámokba dermedt csillagport.
Ez a hely inkább a Marsra hasonlít, bár ez a vihar ott gyerekségnek
tűnne. Például az a förgeteg, ami hetvenegy novemberében söpört végig
a vörös planétán, bármelyik földi vihar nagyapja lehetett volna.
Óránkénti kétszáz-kétszázötven mérföldes sebességű szél, hegymagas
porfalak, az egész világot elsötétítő fellegek… De az ottani viharoknak
nincs hangja. És a por… igazi por és nem homok, ami úgy jön létre,
hogy a víz apró szemcsékké koptatja a kőzetet, és…
Aztán csak működésbe lépett a tudatalattija, ami az
önvédelmi reflexekért is felelt.
Ez egy veszélyes hely! Nem hagyhatod, hogy folyton elkalandozzon
a figyelmed! Voltál már hasonló helyzetben, szóval te is tudod, hogy az
agyad az ilyen megterhelésre és monotóniára a valóságból az emlékekbe
való meneküléssel válaszol. Ezt pedig nem engedheted!
Csak ekkor tudatosult benne a teste rázkódása, s amikor
végre kinyitotta a szemét, látta, hogy Tamara bökdösi.
– Adja ide a kabátját! – csóválta meg a fejét a nő mosolyogva.
– Tudja, hogy már háromszor kértem?
Austin ugyan nem értette, mire kell a kabát, de szó nélkül
kibújt belőle, és odaadta az útitársnőjének. Tamara is levette a
magáét, majd a zubbonya egyik speciálisan preparált gombjából
tűt és damilt húzott elő.
– Csináljon apró lyukakat körbe mindkét kabáton, egymástól
egyhüvelyknyi távolságra! – adta oda Austinnak a kését.
Miután a férfi végzett, Tamara a tű segítségével fűzte át a
damilt a lyukakon, s a két kabátból rögtönzött sátrat készített,
ami elég nagy volt hozzá, hogy ha közel állnak egymáshoz,
mindkettejük fejét és vállát megóvja. Aztán amint ezzel is
végeztek, a nő föltűrte Steve ingujját, és szemügyre vette a
karsebét. A vér már rég megszáradt, úgyhogy némi vizsgálódás
után a seb fölé hajolt, és harákolni kezdett.
– Próbálok összegyűjteni egy kis nyálat, hogy azzal
takarítsam le az alvadt vért – magyarázta. – Egyfelől
fertőzésveszélyes, másfelől látni akarom, milyen mély is a
sérülés valójában.
Lassan sikerült csak letakarítani a seb környékét, aztán az
elsősegélyládából jódampullát szedett elő, és azzal fertőtlenítette
a területet. Austin a fogát csikorgatta a fájdalomtól, főleg mikor
Tamara penicillines gézlapot helyezett a sebre, majd átkötötte és
leragasztotta.
– Akad a ládában tükör? – kérdezte az ezredes, mire a nő egy
tenyérbe simuló, apró tükröt nyomott a kezébe. – Napközben
ezzel jelezhetnénk az utánunk kutató izraeli gépeknek.
Aztán a nő összepakolta az elsősegélykészletet, ismét
összeölelkeztek, és a fejükre borították a kabátokból rögtönzött
sátrat.
– Tamara!
– Igen? – dünnyögte a nő álomittas hangon.
– Az az orosz helikopter… hogy repkedhet ilyen
zavartalanul? Én azt hittem, a Sínai-félszigetet Izrael ellenőrzi!
– A Sínai-félsziget a senki földje – mondta a nő halkan. –
Mindenki csak kis darabokat tart az uralma alatt, a legnagyobb
része azonban teljesen értéktelen. Úgyhogy ez nem a mi földünk,
csak néha kiküldünk egy járőrt, hogy szétnézzen.
– Ami azt jelenti, hogy idővel visszajönnek…
– Igen, én is erről beszélek. Ezért is szeretném, ha egyedül
menne tovább.
– Az ki van zárva!
– Pedig az, hogy az oroszok atombombákat rejtegetnek
Egyiptomban… ennek az információnak a képekkel együtt
mindenképpen célba kell érnie! Figyeljen rám, Steve! Nincs
vizünk, úgyhogy holnap reggelre nekem végem. Kiszáradok, és
nem fogok tudni gyalogolni. Önre is ugyanez a sors vár, de a
gépi végtagjai miatt kevesebbet verítékezik, és talán tovább
húzza, mint én. Ha csak éjszaka menetel és nappal alszik, talán
célba ér. Steve… kérem, a kedvemért…!
– Ezt jobb, ha már most kiveri a fejéből! – morogta a férfi. –
Vagy együtt megyünk, vagy sehogy! Erről hallani sem akarok
többet! Inkább aludjon, mert egész éjszaka menetelni fogunk!
A nő szomorúan csóválta meg a fejét, aztán átkarolta a férfi
nyakát, motyogott még valamit, és a következő percben már
aludt is.

Mikor fölébredtek, súlyos, rőtvörös hold ült az égen. Elsőnek

Steve tért magához, bár egyelőre nem mozdult, csupán fülelt.
Figyelt, de nem hallotta sem a rotorok zúgását, sem a
hajtóművek dübörgését.
Még a szél is elhallgatott, s ahogy az órájára pillantott, látta,
hogy éjfél elmúlt. Tovább aludtak, mint szerette volna, úgyhogy
már ébresztette is Tamarát.
Azaz csak ébresztette volna, de mindössze száraz
torokköszörülésre tellett tőle. Nyelni próbált, de a nyelve
földagadt, a szája pedig száraz volt, akár a dörzspapír. Végül
nagy nehezen sikerült összegyűjtenie egy kis nyálat, hogy
megnedvesítse a torkát és az ajkait.
– Tamara! – suttogta rekedten. – Ébredjen föl!
A nő csak nagyon lassan tért magához, de ahogy végre
tudatára ébredt, hol is vannak, fáradtan bólintott. Egyszerre
álltak föl, s a búvárharangként a testükre boruló kabátról
bőséggel pergett le a homok.
 Steve biztosra vette, a nő volt már hasonló helyzetben, s a
módját is tudja, hogyan kell beindítani a nyálelválasztást, hogy
beszélni tudjon.
– Hogy érzi magát? – Tamara arcára hátborzongató mosoly
ült ki.
– Elég pocsékul.
– Pedig ennél csak rosszabb lesz, amíg nem szerzünk vizet –
mormolta a nő, aztán lassan kinyújtóztatta a tagjait, és fölállt. –
Holnap ilyenkorra már…
Aztán egy vállrándítással elintézte az egészet, mint aki tudja,
hogy ennél több érvet erre már nem érdemes pazarolni.
– Viszont a holdfény nekünk segít majd – mondta némi
hallgatás után. – A homok elég jól visszaveri a fényt, úgyhogy
látni fogjuk, hova lépünk. Illetve lép, mert remélem, hogy
időközben megjött a jobbik esze.
– Na, induljunk! – terítette a vállára a kabátot Austin, aztán a
hóna alá csapta az elsősegélyládát, gyorsan ellenőrizte az
iránytűt és megindult keletnek.
Szótlanul, gépies ütemben meneteltek, néha egymás mögött,
néha pedig Tamara megfogta a férfi kezét, és húzatta magát egy
kicsit.
A sivatagi éjszaka üdítően hűvös volt a nappali forróság
után, s a sötétség megtelt halkan pengő és percegő kövek zajával.
A hely és a helyzet leginkább a mexikói és arizonai túlélőtúráira
emlékeztette Austint, ahol idejekorán megtanulta, ha valaki öt
százaléknál többet veszít a teste víztartalékából, az már nemcsak
simán szomjas, hanem a legjobb úton jár a kiszáradás felé.
A régi katonai trükk is eszébe jutott a nyelv alatt tartott
kaviccsal, ami gyorsan beindítja a nyálelválasztást – kivéve, ha
az ember már a kiszáradás szélén áll. Ugyanez a helyzet a
sótablettákkal is: egy gramm só nyolc gramm vizet tart vissza, de
ehhez is bőséges vízutánpótlás kell, máskülönben az ember csak
simán megőrül a szomjúságtól.
Ne gondolkodj, csak haladj! Egyik láb a másik után!
Időről időre repülőgépek zúgását hallották, s ilyenkor
azonnal a láthatárt fürkészték. Tamara még éjszaka is sokkal
jobban látott, mint ő, s szinte azonnal kiszúrta a hang forrását.
Azonban a legközelebbi gép is jó húsz mérföldre volt tőlük, és
úgy festett, a három társával együtt nem barátságos szándékkal
járőröznek a Sínai-félsziget fölött.
Néhány órával később két izraeli Phantom vadászt is sikerült
kiszúrniuk, melyek valószínűleg az orosz és egyiptomi gépek
nyomában jártak. Amazok nyilván időben fölfigyeltek az izraeli
járőrökre, és már iszkoltak is vissza a Szuezi-csatorna
túloldalára.
Austinnak csak akkor jutott eszébe, hogy akár föl is hívhatta
volna magukra a figyelmet a jelzőrakétáival, mikor az izraeli
gépek már rég eltűntek a láthatár mögött.
Pedig éjnek évadján ezt el sem lehetett volna téveszteni! Lehet,
hogy a szomjúság már el is vette az eszemet?
– Jöjjön! – húzta maga után a csuklójánál fogva Tamarát.

Hajnali háromkor kénytelenek voltak pihenőt tartani, mikor is

Steve félrevonult, hogy könnyítsen magán. Más körülmények
közt nyilván zavarta volna, hogy a nő is hallja, de itt és most a
szükség törvényt bontott.
– Ne! – szólt utána Tamara. – Ne csinálja!
– Mi a fene baja van?! – mordult föl Austin. – Igazán
sajnálom, hogy itt nincs vízöblítéses vécé, de akkor is…
– Nem érti?! – felelte ingerülten a nő. – Nem pazarolhatunk
el semmiféle folyadékot!
– De ezt nem lehet meginni! – hördült föl a férfi.
 – Nem meginni… azzal tönkretennénk a vesét. – Tamarának
egyre inkább nehezére esett a beszéd. – Kiöblíteni a szájat.
Gargalizálni vele. Mert ha a nyelv földagad, nem tudunk nyelni
és akkor tényleg vége! Ez egy régi sivatagi trükk, amit mi is az
araboktól lestünk el. Kellene valami, amit kulacsnak
használhatunk…
A tekintete végül az Austin övére csatolt elsősegélydobozon
állapodott meg.
– Ebből csak a kenőcsre lesz szükségünk, úgyhogy használja
ezt!
Austin még mindig habozott, mire a nő dühösen fölcsattant:
– Ne legyen ostoba, Steve! Tegye, amit mondtam!
Az elsősegélyláda légmentesen záródó alkalmatosság volt,
ami azt jelentette, hogy ideig-óráig folyadékot is tárolhatnak
benne. Azonban, bár a nő elgondolása teljesen logikusnak tűnt,
Steve csak vonakodva állt kötélnek. A kenőcsöt zsebre vágta, az
egészségügyi felszerelés maradékát pedig eldobta. Aztán a
legközelebbi dombhajlat mögé vonult, és eleget tett Tamara
kérésének.
És láss csodát, mikor kiöblítette a száját, a szörnyű
szárazságérzés pillanatok alatt megszűnt!
Aztán Tamarának is odakínálta a dobozt, a nő azonban
bágyadtan tiltakozott, mondván, fontosabb, hogy Austin
megőrizze az erejét.
– A fenébe is, ne kéresse már magát! – morogta Steve, majd
miután a nő nagy kelletlenül engedelmeskedett, segített neki
talpra kászálódni.
Végül lezárták a dobozt, és az ezredes visszacsatolta az
övére.
– Ettől függetlenül hamarosan ki fogunk száradni – jelentette
ki a nő komoran. – Hogy legalább valameddig kihúzzuk még,
használja minél gyakrabban! Máskülönben záros határidőn belül
elpárolog, és nincs belőle semmi hasznunk.
Aztán az elsősegélydobozból kimenekített kenőccsel kente be
az ajkát és az orrát, s megvárta, hogy Austin is ugyanígy tegyen.
– Még úgy három óra van vissza az éjszakából – sandított föl
az égre Steve, aztán ismét karon fogta a nőt, és folytatták
végtelen menetelésüket El-Arís poklában.

A hajnal első fénye egy olyan mélyedésben találta őket, amit a

szél vájt ki a sziklából. Steve függönyként akasztotta az aprócska
mélyedés szája elé az összevarrt kabátokat, ami azonban most,
hogy a felhők eloszlottak, igen csekély védelmet jelentett a kínzó
napsütéssel szemben. Maga sem tudta, mennyit alhattak, de
mikor fölébredt, az volt az első gondolata, hogy máris túl sok
időt vesztettek.
– Tamara! – rázta meg a nőt. – Mennünk kell!
Ismét kelet felé tartottak, a felé az oázis felé, ami Tamara
szerint a legtávolabbi izraeli előretolt helyőrség a sivatagban.
– Búr Um Hosaira innen északra van – magyarázta. – Ez a
négy előretolt helyőrség közül a legészakibb. Aztán ott van
Agerud, Thamelit Suweilma, és a hozzánk legközelebbi, innen
keletre, El Kuntilla. Mindegyik alacsonyabb hegyek oldalában
áll.
Oázisok. Ami azt jelentette, hogy a háború előtt itt
valószínűleg egyiptomiak voltak, és mikor az izraeliek nyugat
felé nyomultak előre, ezeket a helyőrségeket is elsöpörték.
Austin elcsigázottan próbálta megragadni a gondolatot, ami
minduntalan kisiklott az ujjai közül. Izraeliek a menekülő
egyiptomiak sarkában… Felderítő repülők és páncélozott
hadosztályok, melyek megállíthatatlanul törtek át a sivatagon,
mindent elpusztítva, ami az útjukba került.
 Ami azt jelenti, hogy…
– Tamara… Volt a közelben nagyobb ütközet?
– Igen – bólintott a nő fáradtan. – El-Arís és Gerario között.
Úgy körülbelül huszonöt, vagy harminc mérföldnyire keletre El
Kuntillától. Jól emlékszem rá, mert rádiósként magam is részt
vettem a csatában.
– Mi történt?
– Megsemmisítettünk egy egész hadoszlopot – vonta meg a
vállát a nő. – Aztán a foglyokat elküldtük a hátországba, mi
pedig továbbindultunk kelet felé.
– Szóval akkor, ha jól számolom, ez az ütközet innen
körülbelül tíz mérföldnyire lehetett…
Tamarának már válaszolni sem maradt ereje, csak
elcsigázottan bólintott. Austinnak azonban ez is elégnek
bizonyult, mert most már volt célja.
Meg kell találja azt a helyet! A sivatagi klíma mindennél
jobban képes megőrizni a dolgokat – elég volt a második
világháborús B-24-es bombázóra, a Lady Be Goodra gondolnia,
ami a Líbiai-sivatagban zuhant le. A legénység meghalt, és
tizenöt év múlva már csak csontvázak maradtak belőlük, ám a
kulacsaikban lévő víz épp olyan iható volt, mint aznap, amikor
beletöltötték.
Emberfölötti erőfeszítéssel vonszolta maga után egész
éjszaka a nőt, s akárhányszor is estek össze vagy buktak föl,
akárhányszor is derült ki, hogy körbe-körbe masíroztak, Austin
nem adta föl. Egyszerűen nem volt hajlandó föladni.
Ha kellett, hangosan üvöltött és önmagát pofozta, hátha a
fájdalom és a düh egy kicsivel tovább hajtja majd. Mert tudta, ha
megállnak, meghalnak.
Mostanra nem maradt más reményük, mint az a kilőtt
hadoszlop.
 Az órák bénító némaságban teltek, és a férfi már meg sem
próbálta nyomon követni az idő múlását. Tamara többször is
összeesett, s végül nem volt képes továbbmenni. Eszméletlenül
feküdt a sivatag homokjában, s mikor Steve hiába szólongatta,
nem lehetett mit tenni, a vállára kellett vennie a nőt, s úgy vinni
tovább.
Tamara meglepően könnyűnek bizonyult, és most, hogy az
ezredesnek nem kellett máshoz igazodnia, végre a saját
tempójában haladhatott. Olyan volt, akár egy ember-gép, ahogy
vállán a lánnyal fáradhatatlanul lépdelt kelet felé.
És most igazolódott be, hogy a kibernetikus végtagjai
mennyivel tökéletesebbek bármilyen hús-vér kéznél vagy lábnál.
Nem voltak izmai, amelyek elfáradhattak volna, inak, hogy
elszakadjanak, idegek, hogy közvetítsék a fájdalmat.
Lassan feljött a hold, és Austin magában elátkozta a mind
hosszabbra és hosszabbra nyúló árnyékokat.
A sivatag homokja alatt itt is, ott is sziklák lapultak
alattomos zátonyként, nemegyszer kis híján elgáncsolva a férfit.
Mégis fáradhatatlanul egyenletes léptekkel haladt tovább.
Egy idő után azonban már az ő energiatartalékai is kezdtek
kimerülni. Nincs ember, aki képes lenne órákon keresztül
menetelni a sivatagban úgy, hogy ne fáradna el. Számítása
szerint mostanra a testsúlyának már több mint tíz százalékát
elvesztette, és bármilyen kiváló fizikai kondícióban is volt, ezt
sokáig már az ő teste sem viselhette el.
Tudta, könnyebben boldogulna, ha hátrahagyná a nőt, de
esze ágában sem volt megtenni. Ha ugyanaz az ember lett volna,
mint a balesete előtt…
Milyen furcsa, mindent elveszthetünk az egyik helyen, csak hogy a
másikon új értelmet nyerjen az egész életünk…
 Egyre inkább nehezére esett racionálisan gondolkodni, és
már csak az hajtotta, hogy a saját élete mellett Tamaráét is
megmentse. Biztonságba kell juttassa. Most már csak ez
számított.
Ha ugyanaz a Steve Austin, aki annak idején űrhajósként
még a Holdon is járt, akkor mostanra talán már menni sem lett
volna képes. Ha nincs az a balesete, és nem cserélik ki a
végtagjait, ez a sivatag rég végzett volna vele.
Igaz, akkor valószínűleg nem is lennék itt.
Ha valaki elveszti a testsúlya több mint tíz százalékát a
kiszáradás miatt, az számíthat rá, hogy az agya és belső szervei
visszafordíthatatlan károkat szenvednek. Tizenöt százaléknál
pedig ne is csodálkozzon, hogy hallucinálni kezd.
Lassan már az ezredes sem tudta elkülöníteni a valóságot a
képzelgéstől, a teste azonban továbbra is tette a dolgát, és az,
amit hónapokkal ezelőtt annyira gyűlölt, a tudat, hogy már nem
teljesen hús-vér ember, most kezdett számára egyre
természetesebb, egyre magától értetődőbb lenni. Mert attól, hogy
a testének egy része már nem emberi, ő még nagyon is az volt.
Máskülönben miért is akarná megmenteni Tamarát? Vagy miért
akarta volna kimenteni azt a kislányt az égő buszból?
Egy pillanatra még Jan Richards is az eszébe jutott, de ez
olyan volt, mintha egy ezeréves, megkopott fotót nézegetett
volna.
Mindegy, hogy mi történik ma éjszaka, vagy akár csak a következő
órában, egy dolgot sikerült bebizonyítanom: Steve Austin még mindig
ember!
Eltökélte, hogy életben marad. Neki és Tamarának életben
kell maradniuk!
Azt, hogy miért, már nem volt képes felidézni, de tudta,
hogy valami igazán fontos oka van.
 A nap… hogy kúszhatott ilyen magasra úgy, hogy észre sem
vettem? Édes Istenem, hát mióta gyalogolok már?! Valamikor
hajnalnak is kellett volna lennie, de nem emlékszem rá…
Az izzó napkorong máris perzselő hőséggel árasztotta el a
tájat, lassan égetve le a húsról a bőrt, s mivel már huszonnégy
órája nem ittak egy korty vizet sem, nem is izzadhattak.
Austin tudta, hogy mihamarabb valami árnyékos, védett
helyet kell találjanak, különben nem is a kiszáradás, hanem a
napszúrás végez velük. De akármennyire is meresztette a
szemét, közel-távol nem látott egyetlen nagyobb
sziklakiszögellést sem, ami elrejthette volna őket a nap gyilkos
sugarai elől.
A nyelve száraz volt, akár a tapló, s már nem érzett vele
semmit. Tett még egy próbát az elsősegélydobozzal, de mostanra
már az is csontszárazra szikkadt.
Dühében elhajította, aztán rájött, hogy még szüksége lehet rá,
és botladozva indult a doboz után. Végül ugyan megtalálta, ám
hosszú másodpercekig úgy bámulta üres tekintettel, mint aki
most látja életében először, s azt sem tudja, mire való. Aztán a
teste még egyszer összeszedte magát, s végre fölismerte, hogy mi
is az, amit a kezében tart.
Gondolkodj! Ha sürgősen nem találsz ki valamit, mindketten
megőrültök és meghaltok!
Lassan körbefordult… és megpillantotta. Olyan volt, akár
egy ég felé meredő zászlórúd.
Egy tank hosszú, rozsdás fémcsöve.
Itt a lebombázott hadoszlop!
Az adrenalin folyékony tűzként száguldott végig az erein, és
az utolsó erőtartalékait mozgósítva, tántorogva indult a néhány
száz lépésnyire lévő roncsok felé. Tamarát az egyik homokbucka
mellett hagyta, ő pedig négykézláb kúszott fölfelé a dűne
oldalában, melynek tetején őskori fenevadak csontvázaiként
rozsdálltak a harci gépek.
Ahogy odaért a sor legelején álló terepjáróhoz, elkínzott
hördüléssel tépte föl a vezetőoldali ajtót, de hiába keresgélt,
kulacsot sem ebben, sem a következőben, sem a mögöttük
mozdulatlanná dermedt tankban nem talált.
Kétségbeesetten huppant le a terepjáró mellé, de hiába
szeretett volna káromkodni, egy hang sem jött ki a torkán.
Hogy én mekkora egy barom vagyok! Ezek a járművek itt állnak
már egy ideje, és a motorblokkhoz senki sem nyúlt hozzá.
Lefeküdt a földre, majd bemászott a jármű alá, és megkereste
a hűtő szelepét.
Ott! Megvan!
A jobb kezével azonban hiába próbálta lefeszegetni, csak
annyit ért el vele, hogy fölhasította az ujját. Baljának satuerejű
ujjaival azonban már játszi könnyedséggel tépte le a szelepet, s a
következő másodpercben langyos hűtőfolyadék fröccsent az
arcára.
Az a néhány csepp, amit sikerült lenyelnie… ilyen
hihetetlenül finomat még sohasem ivott. S bár nem volt sok,
ahhoz mégis elég, hogy beinduljon a nyálelválasztás, és végre
képes legyen mozgatni a nyelvét.
Végül összesen talán egy kortyot ha sikerült meginnia, de
már ettől tisztábban tudott gondolkodni. Gyorsan bemászott a
következő jármű alá, és az egyik cipőjével fogta föl a kieresztett
vizet.
Mindjárt, Tamara! Jövök már!
Azonban mire visszaért a dűnéhez, a nő már nem volt sehol.
Huszonhatodik fejezet

Steve kétségbeesetten pillantott körül, s krákogva próbálta

szólongatni a nőt. Választ azonban egyedül a roncsok közt
kószáló széltől kapott.
Ezt egyszerűen nem értem! Az arabok merészkedtek volna ilyen
mélyre a sivatagba? Esetleg egy orosz járőr kapta volna el ilyen közel az
izraeli határhoz? De nem, az nem lehet! Biztosan hallottam volna a
rotorok zúgását!
Kétségbeesetten kutatott nyomok után, s végül, bár a homok
és a szél a javát már eltüntette, talált is néhányat. Ott voltak a
sajátjai, és arra a helyre is rábukkant, ahol a nőt hagyta.
Tulajdon, a roncsok felé tartó nyomain kívül talált egy másik sort
is, amely az ellenkező irányba tartott, és olyan volt, mintha
valakit vagy valamit vonszoltak volna a sivatag homokjában.
Az életadó vízzel teli cipőjét a jobbjában egyensúlyozva
indult a széles, kígyózó nyom után, s egy perc múlva már azt is
megértette, mi történt.
Úgy festett, Tamara egy rövid időre mégis magához tért, s
valószínűleg az is tudatosult benne, hogy ez az utolsó lehetősége
megszabadítani társát a cipekedés terhétől. Tisztában volt vele,
hogy Steve-nek egyedül még lenne némi esélye az életben
maradásra, de vele együtt semmiképp, így hát mikor egyedül
tért magához a homokdűne árnyékában, úgy érezte, itt a
lehetőség, és hasmánt csúszva, tíz körömmel húzva magát
próbált minél inkább eltávolodni a roncsoktól. Aztán egy jókora
szikla mögött bújt meg, és bízott benne, hogy a férfi végül csak
továbbindul egyedül.
 Mikor Steve rábukkant, Tamara hason feküdt, s a karmokká
görbült ujjai úgy mélyedtek a homokba, mintha még mindig
kúszni próbált volna. A férfi azonnal a hátára fordította, s
kitapintotta a nyaki ütőerét.
Igen, még él, bár nagyon gyenge a pulzusa.
A vízhiánytól Tamara arca mostanra kísérteties halálfőre
emlékeztetett – a csontokra tapadó bőr alatt már alig maradt hús,
az ajkai elfeketedtek, s az ínye elkezdett teljesen visszahúzódni a
fogairól. Szinte még az orra és a szemhéja is összezsugorodott,
amitől a szeme élettelen márványgolyóbisnak tűnt. A bőre
pedig… a selymes, kreol bőr durva lett és töredezett, mint az
ősöreg, cserzett cipőtalp.
Steve megnedvesítette az ujjait, így simította végig Tamara
ajkát. Aztán óvatosan hátrahajtotta a fejét, és néhány csepp vizet
öntött a szájába. Ezt újra meg újra megismételte, míg csak el nem
fogyott a magával hozott víz. Végül csak meglett az erőfeszítései
eredménye: a nő nyelve megmozdult, s a torkából halk, száraz
sóhaj tört föl.
Austin tudta, hogy sokkal, de sokkal több vízre lesz
szükségük, de reményei szerint a járművekben talál még.
Az egyik terepjáróról leakasztott egy mostanra teljesen
kiszáradt gázolajos kannát, aztán egyik jármű hűtőjét a másik
után nyitotta meg, lassan megtöltve a tartályt.
Mire végzett, és visszatért a nőhöz, Tamara még mindig élt,
bár a tekintete továbbra is üresen révedt a semmibe. Steve
lekuporodott melléje, és ismét cseppenként kezdte itatni.
A nő körülbelül tizenöt perc múlva mozdult meg először,
mire Steve már nemcsak a szájába csorgatta a vizet, hanem az
arcára és a kezére is. A megivott és a bőrébe dörzsölt víz
hatásosnak bizonyult, s egy óra múlva Tamara már öntudatánál
volt, bár összefüggően gondolkodni vagy beszélni még mindig
nem tudott.
Steve a vállára vette, és az egyik terepjáróba, a
sátorponyvaként kifeszített kabátjaik takarásába fektette a nőt.
Kiképzésük során az oktatóik százszor is elmondták, hogy a
sivatag talaja mindig sokkal melegebb, mint akár csak egy
méterrel fölötte a levegő, ezért is volt jobb megoldás a jármű
belsejében lepihenni.
A félárnyékban lassan Tamara is magához tért, és a férfinak
sikerült még két kis pohárnyi vizet belediktálnia. S közben
megállás nélkül, cseppenként masszírozta bele az életet adó
folyadékot a lány bőrébe, ami lassacskán kezdte visszanyerni
régi rugalmasságát.
Aztán ahogy Tamara végül ájulásszerű, mély álomba zuhant,
Steve végre magával is foglalkozhatott egy kicsit. Miközben
lassú, apró kortyokban itta a vizet, előhúzta a zsebtükrét, és
alaposan szemügyre vette a saját arcát. Aztán egy hosszú-hosszú
percig értetlenül bámulta azt a csontvázszerű élőholt ábrázatot,
ami a tükörből nézett vissza rá.
Gépiesen ivott még egy kicsit, és némi vizet próbált a saját
bőrébe is belemasszírozni. Az évek alatt beleégett megszokás
takarékoskodásra sarkallta volna, a kiképzői azonban
megtanították rá, hogy ilyen körülmények között ez a
legrosszabb, amit tehet. Azzal, ha nem iszik eleget, csak sietteti a
kiszáradást, így takarékoskodás helyett inkább minden adandó
alkalmat meg kell ragadnia az ivásra.
Jelenleg azonban sem az ő, sem Tamara szervezete nem volt
képes több vizet befogadni, így végül bemászott a lány mellé a
hátsó ülésre, és elaludt.

Arra ébredt, hogy begörcsölt a nyaka.

 A nap eközben már a nyugati láthatár mögé bukott, és Steve
tudta, perceken belül leszáll az éj.
Az utolsó éjszakájuk.
Útközben már eldöntötte, hogy mit fog tenni. Hogy mit kell
tegyen.
Az oroszok már minden bizonnyal a nyomukban vannak, de
ilyen körülmények között nincs lehetőség bújócskázni velük.
Kénytelenek lesznek mindent egy lapra föltenni.
Azonban legelőször is inniuk kell.
Ismét Tamara ajkára csöpögtetett egy kevés vizet, amit a lány
most már viszonylag könnyen le tudott nyelni. Sőt, már a szemét
is ki tudta nyitni.
Steve is ivott néhány kortyot, s azzal a vízkészletük végére
értek.
Eddig még sohasem kellett használja a jobb lábába épített
jeladót, és most sem szívesen tette. Félő volt, hogy nemcsak az
izraeliek, de az arabok és az oroszok is fogják majd az adást.
Igaz, az izraeli határ már viszonylag közel lehetett, de hogy
mennyire közel – húsz mérföldre vagy ötvenre –, egyikük sem
tudta.
Ha fölfedik a tartózkodási helyüket, könnyen meglehet, hogy
inkább az ellenségüket, mintsem a szövetségeseiket
tájékoztatják.
Végül mégis úgy döntött, hogy meg kell kockáztassa.
Gyorsan eltávolította a jeladó burkolatát, és két járműroncs közé
húzta ki a drótvékonyságú antennát.
Aztán nagy levegőt vett, és bekapcsolta a készüléket. Az adó
körülbelül hat órán keresztül fog sugározni 121,5 és 243
megahertzen, a nemzetközi segélykérő frekvenciákon. Az eszköz
hatósugara sajnos limitált, de mégiscsak ez volt az egyetlen
esélyük.
 A víztől sokkal jobban érezte magát, sőt a régi erejének egy
része is visszatért. Azonban tisztában volt vele, hogy ez nem fog
sokáig kitartani, tehát máris bemászott a legközelebbi tankba, és
a késével vagdosta le az összes hevedert, amit csak talált. Aztán
visszasétált a terepjáróhoz, amiben Tamarát hagyta, és a
hevederekből egyfajta hámot eszkábált.
Ahogy ezzel végzett, tucatnyi jókora roncsdarabot szedett
össze, melyekből kelet felé mutató hatalmas nyilat rakott ki, amit
nagy magasságból is könnyen észre lehetett venni.
Végezetül végigjárta az egész konvojt, kiürített minden
üzemanyagtankot, majd a gázolajjal lelocsolt egy nagy halom
kiszikkadt gumiabroncsot, és a tartalék jelzőrakétájával
meggyújtotta. Ennél több útmutatást nem hagyhatott az
izraelieknek, s mire mindezzel végzett, az eddigi nagy elánja is
alábbhagyott.
– A hátamon viszlek majd – közölte ellentmondást nem
tűrőn a nővel.
Tamara először rábólintott, aztán bágyadtan tiltakozni
kezdett, de Austint nem hatotta meg. A hevederekből összerótt
hámba emelte a századost, aztán nyögve a vállára vette, s ahogy
föltápászkodott, próbálta úgy eligazgatni a súlyt, hogy mindkét
vállára azonos terhelés jusson.
Az égő abroncsok sűrű, fekete füstöt öklendeztek az égre, de
most, hogy leszállt az éj, ezt már csak a holdfénynél látják majd
az őket keresők.
Steve még egyszer ellenőrizte az iránytűt, aztán kelet felé
indult.
Jó lenne még egy kis víz… de nincs, úgyhogy ne is álmodozz róla!
Na, most mutasd meg, mit érsz, Steve Austin!
Eltökélten vágott át a sötétségbe burkolózó tájon, s bár a
hevederek egyre fájóbban mélyedtek a húsába, egyszer sem állt
meg, hogy megigazítsa őket. Tudta, ha elesik, vagy csak megáll,
nem lesz képes többet elindulni.
Mennie kell. Tíz mérföldet, harmincat vagy ötvenet… nem
számított. Megy vagy meghal, ez most már ennyire egyszerű
volt.
Mostanra biztosan többen is fölfigyeltek a jelzőfüstre, és
könnyen meglehet, hogy előbb-utóbb helikoptereket is
kiküldenek, megnézni, mi is ég. Ott pedig megtalálják a kelet
felé mutató nyilat.
Ha szerencsénk van, az izraeliek… Ha nem…
Az idő máris hűlni kezdett, és Steve hálás volt a hűvös,
éjszakai szellőért. E nélkül már nem sokáig húzta volna – de
tudta, hogy ezzel együtt sem bírja már soká. Csak gondos orvosi
ellátás, rengeteg víz és pihenés segíthetne rajtuk. Most még.
Talán.
Az órájára pillantott, és döbbenten látta, hogy milyen régóta
vannak úton. A válla és a háta egyre jobban sajgott, s mikor egy
különösen sziklás részen volt kénytelen átvágni, még meg is
csúszott, és tenyérrel előre zuhant az éles kövekre. Azonnal
kínzó fájdalom hasított a kezébe, s ahogy zihálva
fölegyenesedett, látta, hosszú vágás éktelenkedik rajta. Vér
azonban alig néhány csepp szivárgott belőle.
De legalább tudom, hogy nem fogok elvérezni…
Az utolsó erőtartalékait élte föl, s most már minden
mozdulat, minden gondolat fizikai fájdalommal járt.
Lépj! Jobb láb… bal láb… jobb láb…
Már nem gondolt arra, hogy mi lesz majd azután. Már nem
törődött vele, hogy sajognak az izmai, nem foglalkoztatta az inak
és idegek lüktetése, sem a verőerek kétségbeesett reszketése.
A lábad bírni fogja! Kapcsolj rá, haver! Irány a láthatár! Jobb láb,
bal láb, így menetel a katona!
 – Húzz bele, te kurafi! – a szavakat azonban csak a fejében
hallotta, mert a nyelve már nem mozdult, s a torkából is csupán
reszelős, brekegő hang tört föl.
Csukd be a szád, mert belerepül egy szarkamadár! Egyébként is,
hogy nézel már ki?! Egy kutyának lóg ki így a nyelve! És egyébként is,
miért húzod ennyire a lábad? A drága lábad, aminél jobbat még a
szupermarketban sem lehet kapni! Száz százalék műanyag, igazi
amerikai gyártmány! Csupa olaj, fém és dugattyú, és úgy zúg és
zakatol, mint egy lokomotív!
Persze ha ilyeneket hallasz, az azt jelenti, hogy kezdesz begolyózni,
Austin! De végül is miért csodálkozol rajta? A lábad-kezed fém és
műanyag, a fejedben meg gyapot van, homok és mókusszar!
Gondolkodj! Vagy inkább ne! Csak menj tovább! Menj már, te
szerencsétlen! Kapd össze magad, Austin! Gyerünk! MOZOGJ MÁR!
Tudod, úgy, ahogy a nagykönyvben megírták! Ahogy a kadétoknak
tanítják. Fejet föl, szemet előre, jobb láb, bal láb! Ennyi az egész! Bal
láb… most jön a jobb láb, majd megint a bal… látod, megy ez!
Háromszoros hurrá a srácnak, aki képes szabályosan menetelni! Ha így
folytatod, fiam, a végén még érdemrendet kapsz gyaloglásért!
Bal, jobb, bal, jobb, mi vagyunk a majmok!
A réges-régi menetdal még mindig ott visszhangzott a
fülében, s szinte a kiképző őrmester üvöltését is hallotta mellé.
És bumm és bumm, és szól a rezesbanda!
Az agya a delírium határán is folyamatosan küldte a
parancsokat az izmoknak és idegeknek, és Steve Austin ezredes
most már órák óta megállás nélkül menetelt a sivatagban. Az
izmai emlékeztek rá, hogyan kell ezt csinálni, s egy idő után a
tudatalattija vette át az irányítást. És csak ment és ment, bár már
órák óta halottnak kellett volna lennie, órákkal ezelőtt le kellett
volna feküdjön a homokba, valami azonban megállás nélkül
hajtotta tovább. Az idő már nem számított, a hátára szíjazott
Tamarát is csupán távoli árnyként érzékelte, és csak ment tovább
megállás nélkül…
Mert nem tudott megállni.
Nem állhatott meg.
És egyszer csak fölgyorsult a ritmus, és már nem is sétált,
nem is ment, hanem futott.
Maga sem tudta, hogy mióta tart ez a pokoljárás, mióta leng
mellette élettelenül a nő két karja, mindössze azt tudta, hogy fut,
bár már járnia sem lett volna szabad.
A tüdeje lángolt, a torka bevérzett, a légvétele halk, elkínzott
köhögésre emlékeztetett, de már semmi sem számított.
A vihar… hallom, ahogy közeledik! Hallom, ahogy az ég morajlik!
Érezte, fölkavarodik körülötte a levegő, hallotta az
esőcseppek sustorgását, aztán valami üregbe lépett, valami
roppant, valami szakadt – de már ez sem számított.
Lépett volna tovább, de a lába nem engedelmeskedett.
Mintha nem is lett volna lába. Mintha elhagyta volna valahol,
aztán már csak azt érezte, hogy zuhan.
A homok… de miért száraz, ha esik az eső? Mi ez… Mi ez a hang?
Sírni szeretett volna, de nem voltak könnyei. Köpködni és
üvölteni, de nem volt hozzá nyála.
Emberfölötti erőfeszítéssel oldotta le a hátáról a hevedert, s a
mozdulatlan Tamara mellé feküdt. Aztán nagy nehezen
fölkönyökölt, és egyetlen ép szemével a sötétséget fürkészte.
A távolban parányi, vörösen izzó fényfolt pulzált, és megint
hallotta azt a magas, kísérteties hangot.
Nem a vihar. Turbinák. Helikopter. A határhoz ilyen közel még az
is lehet, hogy izraeli.
A gondolat nagyon lassan és nagyon mélyről merült föl, de
végül csak sikerült előhúznia a combjába rejtett tárolóból az
apró, gömbforma alkalmatosságokat. Aztán a bal karjával, az
elvesztett és újjáépített bal karjával hajította az égre. A
fénygránát felrobbant, egy pillanatig nappali világossággal
ragyogva be a sivatagot.
A többit is! Dobd a többit is!
Elhajította a másodikat, majd a harmadikat is, aztán csak ült
ott félvakon, a feje fölé emelt kézzel, szoborként dermedve a
mozdulatba.
A helikopter legénysége is így talált rá.

– Hogy vannak, doktor?

– Túl fogják élni – nézett föl dr. Rudy Wells Chuen őrnagyra.
– Az emberi test csodákra képes, és annak ellenére, hogy a halál
torkából kellett visszarángassuk őket, föl fognak épülni.
– Ez tényleg hihetetlen! – csóválta meg a fejét az őrnagy.
– Az – bólintott az orvos, de nem akarta tovább ragozni a
dolgot.
Végtére is a csodáknak nincsenek fokmérői.
– A felvételek egyébként tökéletesek – tette hozzá Chuen
némi hallgatás után. – Így bizonyítékunk van rá, hogy az
oroszok atomfegyvert telepítettek egy olyan területre, ami
hivatalosan még Egyiptomhoz tartozik. Izrael máris
figyelmeztette Moszkvát, hogy az ENSZ elé viszi a dolgot, és a
nyakamat tenném rá, hogy az oroszok záros határidőn belül ki
fogják vonni az atombombáikat Egyiptomból. Azt sajnos még
mindig nem tudjuk, hogy mi a MIG-27-esek titka, de majd
legközelebb…
Wells már nem is figyelt rá. Nem érdekelte, mit mond.
Azt viszont nagyon is szerette volna tudni, mi történt a
sivatagban. Elnézve az alvó Steve és Tamara arcát, volt egy
olyan érzése, hogy azok ketten valami olyasmit találtak, ami
minden katonai titoknál fontosabb.
Megtalálták egymást.
És Steve Austin végre megtalálta önmagát.

Oszlánszky Zsolt fordítása

Martin Caidin

A GALAKTIKA hagyományosan minden évben közöl

filmregényeket. Megjelent már többek közt a King Kong és a
Negyedik fázis, de tévésorozatok novellizációi is (Doctor Who, Alfa
Holdbázis). Mostani írónk fordított helyzetben van, nem
filmregényeket írt, hanem az ő műveit filmesítették meg.

Martin Caidin 1927. szeptember 14-én született. Lánya, Pam

visszaemlékezése szerint kétéves kora körül elvesztette
édesanyját, és mivel apjának új felesége nem akarta a
kisgyereket, árvaházba került. Onnan a nagyanyja kivette, de
már 15 évesen New Yorkba szökött, és a továbbiakban saját
erejéből tartotta fent magát. Ebből az időből eredt barátsága a
neves csillagásszal, Carl Sagannel. Iskoláit nem fejezte be,
önképzéssel próbálta a hiányosságokat pótolni. Ez végül sikeres
volt, repüléstechnikai szakemberré vált, aki például 1955-ben
már Wernher von Braun csapatában dolgozott Floridában. A
repülést nemcsak elméletben ismerte, képzett pilóta is volt.
Megvette a legrégebbi fennmaradt Junkers Ju 52 repülőgépet, és
teljesen felújította. Valójában minden érdekelte a repüléssel
kapcsolatban, a történetéről is kiadott egy képeskönyvet Air
Force (1957) címmel.
1950-ben jelent meg első kötete, a Jets, Rockets and Guided
Missiles David C. Cooke társszerzővel. Nem ez volt az egyedüli
irodalmi együttműködése, I Am Eagle (1962) című művét
German Tyitov (1935-2000) szovjet űrhajóssal közösen írta.
Munkásságának jelentős részét, több mint 80 könyvet, ilyen és
hasonló témájú írások alkotják. Élete vége felé a
parapszichológia is elkezdte érdekelni, azt állította, hogy
telekinetikus tehetsége van. James Randi, az ismert bűvész
felajánlotta, hogy teszteli képességeit, de Caidin ettől mereven
elzárkózott.
Az 1980-as években egy talkshow-t is vezetett, Face to Face
címen. A leírások szerint elég agresszív stílusban, de felkészülten
faggatta vendégeit, akik között szép számmal voltak az amerikai
szélsőjobb képviselői. Mindezek mellett a floridai egyetemen
újságírást is oktatott. Caidin 69 évesen, 1997. március 24-én halt
meg a floridai Tallahassee-ben.
Első science fiction regénye, a hidegháborús
világvégetörténet The Long Night 1956-ban jelent meg. A
következő, a Marooned (1964) már jóval nagyobb sikert aratott.
Ebben egy orbitális pályán rekedt űrhajóst kellett
megmenteni. A regényt néhány évvel később meg is filmesítették
Gregory Peckkel a főszerepben. 1972-ben jelent meg
legismertebb műve, a Kiborg. Ez első kötetévé vált a hasonló
nevű sorozatnak. A továbbiak:

Operation Nuke (1973)

High Crystal (1974)
Cyborg lV (1975)
 Írt egy kétrészes sorozatot a 80-as években: The Messiah Stone
(1986) és Dark Messiah (1990). Ebben egy Marsról származó
talizmánért folyik a harc, mely tulajdonosát a világ urává teheti.
Indiana Jones kalandjaiból is kiadott két könyvet:

• Indiana Jones and the Sky Pirates (1993)

• Indiana Jones and the White Witch (1993)

Utolsó fantasztikus műve egy fiktív Buck Rogers-életrajz volt

(Buck Rogers: A Life in the Future, 1995).
Az SF-írók többségével ellentétben Caidin gyakorlatilag csak
regényeket írt. Egy elbeszélése jelent meg a Janet Morris által
szerkesztett Rebels in Hell (1985) című antológiában, mely a
Heroes in Hell sorozat tagja. Két további írását egy másik
antológia közölte, a Mysteries of the Deep (2002), egy ismert New
Age-kiadó gondozásában, nyilván Caidin parapszichológiai
érdeklődése tükröződik ebben.
Munkái a filmesek figyelmét is felkeltették, és ez néhány
esetben sikeres együttműködést eredményezett. Marooned c.
regényéből 1969-ben készítettek filmet Gregory Peck
főszereplésével (a rendező John Sturgis). A legsikeresebb
azonban a Cyborg alapján készített tévésorozat, a The Six Million
Dollar Man (1973-1978) volt.
Caidin műveit számos nyelvre lefordították, magyarul sem
teljesen ismeretlen. Indiana Jones-könyvei közül az első nálunk
is megjelent: Indiana Jones és az Égi Kalózok (1995). Néhány évvel
később pedig egy rejtélyes dolgokkal foglalkozó művét ültették
át magyarra (Szellemjárás égen-földön: fantomrepülőgépek,
kísértetpilóták, 1998).

Zsoldos Endre