Jelige: egyszervolt

Kilencvenegy

Még emlékszel a nevemre,

negyven éve ismered,
mégis remegő bizonytalanul rebeged, mikor benézek hozzád,
gyöngére fakult szemedben gyermeki tudatlanság
hízik, növekszik, napról napra.
Nekem mégis elég, hogy
még emlékszel a nevemre, s én hazudom magamnak, emlékszel másra,
többre,
és lehetsz a régi, ha csak egy-egy
megnyúló pillanatra is.
Ágyad szélére ülök, s elmesélem honnan jöttem, hol lakom.
Te hol élsz, s kik vesznek körül.
Elsorolom gyermekeim nevét.
Mert megkérdezed minden nap, minden órában újra meg újra.
S én mégis azt hazudom
magamnak, hogy lehetsz a régi.
Még emlékszel a nevemre, s engem boldoggá tesz, ha kimondod.
Kezembe zárom a kezed, a bőröd száraz és ráncos,
akár a szabadban aszalt paradicsom.
Törékeny, akár a földre hullott, gyönge, tikkadt rózsaszirom.
Kilencvenegy év szívta ki belőled az éltető nedvességet.
Kezembe zárom, olajjal kenem
föld csiszolta, szikkadt kezed.
Még emlékszel a nevemre,
de csak homályos álomként él benned, hogy
ezerkilencszázharminckettő regényesen távoli augusztusában érkeztél a földre,
egy Latorca parti csendes tanyán,
s azt is elfeledted tán,
hogy nyolcéves voltál, mikor elhagytad az iskolát,
s a kezed toll helyett forgatott nehéz kapát,
egy életen át végezted a napszámosok, földművesek
verejtékes munkáját.
Tested nem ismert pihenést,
Dolgoztál, hogy tápláld, eltartsd három gyermeked,
köztük az anyám.
Még emlékszel a nevemre, de gondolatban sokszor máshol jársz,
más világban kalandozol, s csodálkozva veszed tudomásul,
hogy ahol most van, onnan nem jöhet haza
hozzád a harminc éve
temetőben nyugvó nagyapám.
Mert keresed őt minden nap,
ahogy keresed a rég kimúlt kutyád,
az udvart egykoron belakó rengeteg tyúkot,
nyulat, kacsát.
Ifjúságod elhamvadt illatát.
A pajtában felcsendülő
citera muzsikát.
Keresed a fodros szoknyád,
Nagyapám ócska papucsát,
Szúette kalapját,
Pipája szagát,
Keresed, s nehezen találod
Járásod fürge ritmusát.

Még emlékszel a nevemre, s én emlékszem az erődre,

a soha nem nyugvó, folyton tevékeny,
mindent kibíró lényedre, de emlékeimmel
együtt is kevés vagyok
ahhoz, hogy ezen a világon tartsalak,
magam mellett tudjalak.
Mondják, a természet rendje, hogy távozunk,
s neked megadatott, hogy egy hosszú élet vége felé
már
ne féld a halált.
Helyetted félem én,
s még nem tudom, hogyan fogom elviselni,
ha egyszer üres lesz a konyha, hol gyermekkorom legjobb
rakottkrumpliját főzte
a nagyanyám.