GALAKTIKA 378 XXL

TARTALOM

Józsefvárosi mesék - LÚZER (Galaktika 350.)

Józsefvárosi mesék - ORKOK (Galaktika 378-379.)
Józsefvárosi mesék - TÚL (Galaktika 378. XL)
ANTAL JÓZSEF
URBAN FANTASY
 Antal József: Józsefvárosi mesék – LÚZER

Vajon elviselhetőbbé tenné-e a minket körülvevő világot, ha megtudnánk,

hogy varázslattal van tele?
– KHM?! – A váratlan hangtól az öreg összerezzent, és az utolsó
pillanatban kapott az ijedségtől szétnyílt ujjai helyett inkább a gravitáció
gyöngéd ölelését választó cseréptégely után. A torokköszörülés mintha
valamelyik párhuzamos világból szivárgott volna be a bolt egzotikus
illatoktól terhes levegőjébe. Mindazonáltal teljesen emberi
torokköszörülésnek hallatszott, még enyhe zavart is eláruló kérdő
hangsúllyal a végén. Az öreg varázsló így megengedte magának a luxust,
hogy úgy forduljon meg, mintha éppen megfordulni szándékozott volna,
miután éppen kivette az öngyilkosságra hajlamos tégelyt az antiknál is ősibb
szekrény megszámlálhatatlannak tűnő fiókjainak egyikéből, nem pedig
ahogy valójában történt. A krákogás ugyanis akkor reccsent bele a bolt
valóságába, amikor az öngyilkosságra valóban hajlamos tégelyt, különösen
pedig a tartalmát, éppen biztonságba szándékozta helyezni az ősinél sokkal
antikabb, és valóban megszámlálhatatlan fiókkal rendelkező szekrényben.
– Hogy jött be? – vakkantotta köszönés helyett, és dühében elsápadt. Dühe
önmagára irányult, mert hiszen mindig megkülönböztetett udvariassággal
fogadta ügyfeleit, és dühöngött azért is, amiért hagyta magát meglepni,
ráadásul éppen azzal a tégellyel… A kétségbeesett tárgyat szinte
követhetetlenül sima mozdulattal a háta mögé rejtette, és a szekrény nyitott
fiókjáig hátrált.
– Az ajtón – intett a válla fölött a Torokköszörűs. És nem mondott mást.
Várakozóan nézett az öregemberre.
A varázsló végigmérte leendő ügyfelét. Az átlagosnál magasabb, kissé
korpulens férfit látott, gyérülő, seszínbarna hajjal, ovális szemüvege mögött
babakék szemmel. Az álla alatt már tokaszerűvé kezdett nyúlni a bőr,
borostája őszült, a szemüvegkeret nem igazán takarta el alsó szemhéja
petyhüdését. Fakó, narancsszín pólót, drapp kordbársony nadrágot és
világos velúrcipőt viselt, a vállán a nyolcvanas évek magyar
értelmiségijének kötelező kiegészítője, a nyersbőr táska lógott, melyet
állítólag még Páskándi Géza hozott divatba. A keze is fizikai munkától
elszokott, értelmiségi kéz, körmei körül a kutikulák véresre marcangolva.
– Akkor kezdjük elölről! – mormogta alig hallhatóan az öreg, miközben a
tégelyt megkönnyebbülten a fiókba pottyantotta, azt meg egyetlen
határozott csípőmozdulattal a helyére lökte. – Üdvözlöm a boltomban,
uram!
– Nem vette észre, hogy bejöttem! – jelentette ki köszönés helyett a
Torokköszörűs. És megint elhallgatott. Mintha diadal keveredett volna a
lemondó hanglejtésébe. Mondatát semmiképpen sem kérdésnek szánta.
– Akkor kezdjük elölről! – mormogta tisztán kivehetőn a varázsló, és a
pultra támaszkodva az ügyfél felé hajolt. – Jó napot kívánok! Miben lehetek
szolgálatára az úrnak?
– Izé… Jó napot!
Az öreg régen látott felnőtt férfit zavarában elvörösödni. „Van annak vagy
száz éve… Még a Nagy Háború előtt.” A Torokköszörűs toporgott, és úgy
tűnt, az ajtó felé húzódik – anélkül, hogy egy fél lépést tett volna. „Mintha
már itt se lenne. Ez érdekes – töprengett az öreg –, ilyen mértékű
jelentéktelenség különben normális külső mellett! Fény- és hangmágia van
rajta. Átok? Miért? Ki tette? Vagy Lopakodó? Nem szabad elengedni!”
– Miben lehetek szolgálatára az úrnak? – kérdezte harmadszorra is.
– Jó napot! – ismételte meg a Torokköszörűs is, mintha színjátékot
játszanának, és közelebb húzódott a pulthoz. – Lúzer vagyok.
– Ezt miért gondolja?
A férfi zavartan visszanézett, és közelebb hajolt, mintha nagyothallana:
– Mit miért gondolok?
– Hogy ön vesztes lenne. Senki sem született vesztes. Nem kellene ilyesmit
bemagyaráznia magának!
A Torokköszörűs elmosolyodott. Ettől az arca kissé lószerű lett.
– Nem magyarázok be semmit. Lúzer vagyok. Ez a nevem: Lúzer.
– Bakker! – Az öreg zavarában előjött a pult mögül, és a kezét nyújtotta. –
Elnézést. Elnézést. Krőger, Krőger Márton.
– Semmi baj. Megszoktam. – Lúzer kurtán viszonozta a kézfogást. – Lúzer
Antal. A családom a svájci Luzernből telepedett Magyarországra. Mária
Terézia alatt… – Széttárta a kezét. – Anton von Luzern, csak hát a
nemesség elveszett, vagy lehet, hogy inkább sose volt, a magyar nyelv meg
mindent basztardizál. Lúzerek vagyunk. Már kilenc generáció óta. Lúzer
vagyok…
– Hát, nem mindennapi név…
 – Amikor megszülettem, semmi baj nem volt vele… Ami azt illeti, amíg
minden hülye nem kezdte azt hinni, hogy az angol a világ legmenőbb
nyelve, és nem kezdte azt képzelni magáról, hogy ő személyesen, Magafia
Majmász, kiválóan tud angolul, egyáltalán nem volt benne semmi
különös… Most már persze… – Lemondóan legyintett.
Az öreg visszamászott a pultja mögé, és kíváncsiságát a kereskedő álarca
mögé rejtette:
– Mivel szolgálhatok önnek, Lúzer úr?
– Nem is tudom. Csak megláttam a boltját, a cégért, és bejöttem. „Hasznos
Holmik”, ugye… – Kuncogott.
– Minden ügyfelem így van ezzel. A név egyébként régebbi, mint King
könyve!
– Egy pillanatig se gondoltam másképpen. Tudja, nekem igazán szükségem
van valamire…
– Minden ügyfelem így van ezzel. Valami konkrét dologra gondol?
– Amikor bejöttem, még semmi különösre nem gondoltam. Még most se…
De érzem, hogy maga segíthet rajtam. Nem csak a nevem Lúzer: tényleg
vesztes vagyok. Mindenben. Az életem egy romhalmaz. Senki se vesz
észre, senki se vesz komolyan! Ugye nem hallotta, amikor bejöttem?
– Éppen nagyon el voltam foglalva – mentegetőzött az öreg. – Meg hát az
ajtócsengő is vacakol…
– Semmi baja a csengőjének! Én hallottam, mikor bejöttem… Ne akarjon
vigasztalni! Már évekkel ezelőtt szembenéztem a ténnyel. Észrevehetetlen
vagyok az ismeretlen emberek számára. Ha a pékségben beállok a sorba, az
eladó a mögöttem lévőt szólítja meg, a pincér nem jön az asztalomhoz,
aztán elfeledkezik rólam, majdnem elgázolnak a zebrán fényes nappal, és
nekimegyek az automata ajtóknak, mert az infraszenzorok sem érzékelnek.
– Mindez…
– Kérem, ne próbáljon vigasztalni! Ezeket nap mint nap tapasztalom egész
felnőtt életemben. Hozzászoktam.
– Nem vigasztalni akartam. Azt akartam mondani, mindez csupán az
Észrevétlenség Átkának megnyilvánulása lehet.
– Átok, azt mondja? Egy ideje már én is azt hiszem…
 – Nem olyan rossz átok ez! Vannak sokkal rosszabbak. Még az is lehet,
hogy maga Lopakodó…!
– Lopakodó?
– Olyan lény, aki fény- és hangvarázslat révén észrevétlen bejuthat olyan
helyekre, ahová közönséges lények nem képesek anélkül, hogy felfednék
őket. A nagy orgyilkosok mind Lopakodók is voltak. Emlékszem, volt idő,
amikor sokan az Észrevétlenség Átkát szerették volna magukra vonni, hogy
a Céh tagjai lehessenek… De csak fecsegek összevissza! Még mindig nem
tudom, miben lehetek szolgálatára…
– Érdekes, amit mond. Lopakodók… – Lúzer szeme fölcsillant. – A
családom minden második generációja részt vett valami háborúban.
Nagyapám mesterlövész volt az orosz fronton, ükapám a Dolomitokban
sturmtruppéban szolgált, a családi legendák szerint Lúzer Antal
ezernyócszáznegyvennyócban tüntette ki magát valami partizáncsapatban…
Ennek van értelme!… Semmi értelme sincs. Ez nem segít rajtam: béke van,
én pedig békés ember vagyok. Átok ez inkább, uram! Nem vigasztal, hogy
családi átok.
– Biztos ebben?
– Hogy átok?
– Hogy maga olyan békés ember… – Az öreg fürkészően nézett. „Nem
látok bele! Csak a semmitmondó felszínt. Ez egy Lopakodó! A
szerencsétlen.”
– Mi maga? Pszichiáter? Azért jöttem, hogy vegyek valamit. Valamit, ami
segít… Legalább elviselni. Nincs szükségem arra, hogy vájkáljanak
bennem! Azt magam is tudom.
– Nem vájkálok magában, Lúzer úr. Nem tudok. Maga Lopakodó. Igaza
van, manapság a képességei inkább terhet jelentenek. De annyit érzek, hogy
maga nem békés ember, csak visszafogja magát.
– Életemben nem bántottam senkit. – Lúzer ezúttal a dühtől vörösödött el.
– Még akkor se, mikor kellett volna… – Lehajtotta a fejét, de még vörösebb
lett. – Talán visszafogom magam. Talán elfojtom. De ez én vagyok. Így jó
nekem! Viszlát.
Lúzer kiviharzott a boltból.
A csengő hallgatott, amikor felrántotta az ajtót, majd bevágta maga után.
 Az öreg az ajtóhoz ballagott, felnyúlt, és megpöckölte a kis harangot.
Csilingelt, ugyanabban az idegesítő tónusban, ahogy mindig.
*
– Khm, khhmm! – A váratlan hangtól az öreg összerezzent, és ez a
rezzenés éppen elég volt ahhoz, hogy oldalra kelljen toppannia, ha nem
akart leesni a magas székről. Megkapaszkodott a pultban, hogy visszahúzza
a kényes egyensúlyból vészesen kilendülő hátsóját.
– Hogy jött…? – kezdte a kérdő vakkantást, de félbeszakította magát.
Lúzer állt a pult előtt, ezúttal fekete sortban és matrózcsíkos pólóban,
saruban, de az ocsmány, kifényesedett nyersbőr táska nélkül. Könyvet
tartott a kezében. Az öreg nem látott rajta címet.
– Az ajtón – intett Lúzer a válla fölött a mondott irányba. – Jó napot,
Krőger úr!
– Jó napot, Lúzer úr! Észrevettem volna, ha éppen nem szunyókálok el.
Ilyentájban mindig nehezen leküzdhető álmosság tör rám…
– Visszajöttem, Krőger úr.
– Azt látom. Nem kell hálálkodnia.
– Hálálkodni? Miért?
– Tudja. Megváltozott az élete, nagy öröm érte, felszabadult a
kellemetlenségek alól, ilyen dolgok. Nem kell hálálkodnia. Nem csináltam
semmit.
– Eszemben se volt hálálkodni! Nem változott meg az életem, nem ért nagy
öröm… Hogy is mondta? Nem szabadultam fel a kellemetlenségek alól.
Maga nem csinált velem semmit, és nem is történt semmi…
– Ó?
– Ó! Azért jöttem, mert még mindig szükségem van valamire ebből a maga
boltjából.
– Ne mondja, hogy nem változott semmi! Maga sokkal keményebb lett,
Lúzer úr.
– Talán. De ez csak máz lehet. Kéreg a szaron. Én nem érzem a változást.
Továbbra is vesztes vagyok. Egy vesztes életét élem… De! – Fölemelte az
ujját. – Valami mégis változott… Csak nem tudom, hogy ezt meg kellene-e
köszönni magának, vagy felpofozni érte… Inkább megköszönöm, sose
ütöttem meg senkit. Krőger úr! Köszönöm! Maga megváltoztatta az
életemet!
– Már szarkazmusra is képes! Éppen emiatt a szarkazmusa indokolatlan.
– Ügyes…
– Nem nehéz. A történelem egyik legnagyobb vitatkozójával vitatkozom
nap mint nap. Elég régóta…
– Bocs. Nem azért jöttem, hogy a maga rovására gúnyolódjak. Nézze el
nekem! Feldúlt vagyok. Kizökkent. Az elmúlt három hónapban a családom
után kutattam, és megírtam ezt! – Az asztalra csapta a könyvet.
„Könyvkötő” magyarázta magában az öreg a sötétbordó bársonyborítást és
az aranyozott címet. Lúzerek, mondta a cím. Az öreg kérdőn a férfira nézett.
Az bólintott:
– A családom története. Anton von Luzerntől apám generációjáig. De ettől
nem változott semmi. Nem változik.
– Várja ki az idejét!
– Leszarom az időt! Most érzem magam rosszul, most vagyok vesztes,
most packáznak velem. A maga ideje csak telik! Mire eljön az én időm, már
hiába jön, semmirevaló, vén, megkeseredett fasz leszek. Sokat
gondolkodtam azon, amit mondott. Egy darabig azt hittem, hogy
megbolondultam: csak egy bolond társalog el a varázslatról teljesen
normális hangnemben egy vénemberrel, aki úgy néz ki, mint egy istenverte
varázsló, mint egy… Egy kibaszott Gandalf! Mínusz a csúcsos kalap…
– Egy időben nagy divat volt. Akarja látni? Még megvan valahol…
– Szóval azt mondja, mégsem vagyok bolond, és maga egy igazi varázsló.
Hát én is azt gondoltam, hogy mégse vagyok bolond. Nem és nem! Tudja,
hogy gondolkoztam? Ha nem voltam bolond addig a napig, amikor
betévedtem a maga boltjába, ha a világ nem tartott bolondnak, és nem
tapasztalok magamban különbséget azután, hogy kijöttem a maga boltjából,
ha a világ nem tapasztal különbséget bennem, miután kijöttem a maga
istenverte boltjából, akkor nem vagyok bolond. Kész! Maga egy varázsló,
ez a maga Hasznos Holmikja meg egy olyan bolt, ahol varázsszereket
árulnak. – Közelebb hajolt. – Tényleg varázsszereket árul?
– Varázsszereket, varázslatokat, igéket, bűbájokat… Átkot nem. Semmilyen
komoly negatív varázslatot nem tartok. Tiltja a Fehér Kódex.
 – Értem. Illetve nem. Maga varázsló…
– Varázslónak neveznek ezen a Földön. Igazából csak van ez a
képességem, hogy energiát, anyagot és szellemet helyezzek át egyik
világból a másikba. Higgye el, időnként rettenetesen fárasztó.
– Sajnálnom kéne?
– Nem. Esetleg színlelhet részvétet.
– Sokra megy az én részvétemmel… Inkább mutasson valamit! Valami
varázslatot!
– Attól tartok, nem megy. Nem varázsolok csak a móka kedvéért.
– Jó kifogás.
– Remek kifogás. Mert igaz. A varázslatnak ára van, és valaki, valahol
biztosan megfizeti. Megtanultam ezt, még ifjúkoromban. Én nem veszem
ennek a fizetségnek a terhét a vállamra többé. Az a vevőé, az áruval együtt.
Ha megrendel egy varázst, és kifizeti az árát, megkapja, és úgy használja,
ahogy akarja. Illetve ahogy tudja. Garanciát vállalok minden munkámért.
Hogy tetszik?
– Biztosan vannak apró betűs részek… – hunyorított gúnyosan Lúzer. –
Mit ajánl?
– Mit keres?
– Már mondtam: nem tudom. Biztosan megváltoztathatná az életem, de
tulajdonképpen azt nem akarom. Jó ez nekem így. Ha esetleg lenne valami
szere, ami elfeledteti velem a vesztesség érzését. Tudja, azokat a
mindennapi kis bosszúságokat…
– Miért nem iszik? Egy kupica portói minden este még a vérkeringésének
is jót tesz.
– Az ivás nem segít – legyintett Lúzer teljesen őszinte sajnálkozással az
arcán. Annak az embernek a sajnálkozásával, aki a javasolt megoldást
sokszor kipróbálta, túlságosan is sokszor, bizalommal és elszántsággal,
majd erőlködve és erőltetve, mindannyiszor a kudarc savanyú ízével
bevégezve a hiábavaló kísérletezést. – Józanul akarom élvezni az életemet.
– Szóval nem bízik a tudatmódosító szerekben. Helyes. Azt a tudatot, ami
módosításra szorul, felesleges módosítani… Mit szólna egy szerelmi
bájitalhoz?
– Köszönöm, a szerelmi életem rendben van.
 – Mi a baja egyáltalán? Nem teszik a munkája? Zsarnokoskodik a főnöke?
Megalázzák a kollégái?
– A munkám kielégítő. Meós vagyok a lámpagyárban, a pénz elég, a
munka nem öl meg, és már nem is akarok többet. A főnökeimmel és a
kollégáimmal nincs konfliktusom, megkockáztatom, kedvelnek…
Az öreg a könyvre pillantott:
– Nem ez az első írása. Megpróbált mást is kiadni, de megalázó
visszautasítást kapott egy szerkesztőtől.
Lúzer túljátszott gyanakvással méregette Krőgert:
– Biztos, hogy varázsló maga, öregem? Ennyire nem lehet mellélőni. Ez az
első, egyetlen, és remélem, utolsó, irodalomnak nevezhető dolog, ami
kikerült a kezemből… Ráadásul éppenséggel maga miatt!
– Nem látok magába, Lúzer úr. Már mondtam. Maga Lopakodó…
Segítsen, mert a találgatásban nem vagyok túl jó.
– Azt látom…
– Ugyan! Egyáltalán, miért érzi magát vesztesnek?
– Talán mert az egyetem után jött a Módszerváltás, és az addig sínen lévő
életem fuccsba ment? Hogy a terveimből semmi sem valósult meg? Hogy
nem lettem kőgazdag és nagyhatalmú, és vért izzadok, hogy a gyerekeim is
diplomások legyenek? – Lúzer arcán látszott, hogy komolyan eltűnődik. –
Nem tudom… Kilencven óta a lakosság kilencvenkilenc százaléka
szopóágra került. Nem vagyok ott a győztes százezerben, de miért lennék
én a kiemelkedően vesztes? Hazugsággal próbálják tömni a fejem reggel,
délben meg este, a tömegmédia minősíthetetlenül ostoba mocskot zúdít rám
minden pillanatban: nagyjából ugyanígy van ezzel vagy tízmillió ember
ebben az országban… Nem veszem be a hazugságokat, sőt zavarnak, nem
merülök el a mocsokban, hanem undorít. Átlagosan átvert hülye vagyok…
Szart eszem, fekáliát iszom és fingot lélegzek be, vagy még rosszabbat, de
ezzel is mindenki így van, talán az egész Földön. Nem vettem be a bankok
meséjét se arról, hogy a magyar gazdaság pár éven belül jobban teljesít,
mint a svájci, így el se adósodtam. Ebben különbözöm a többiektől, de
éppen ez mutatná, hogy nem vagyok reménytelen lúzer. Vezetőink többsége
hatalommániás vagy simán korrupt, hazug tolvaj: ebben a „szerencsében” is
osztozom honfitársaimmal, sőt azt hiszem, embertársaim kilencven
százalékával… – Széttárta a karját. – Tényleg nem tudom, Krőger úr.
– Szép kis országban lakik maga, Lúzer úr. Nem csoda, hogy vesztesnek
érzi magát.
– Mert maga nem itt lakik, mi? Nem is magyar, mi?
– Magyarabb vagyok, és sokkal régebb óta, mint maga, Lúzer úr. Sokkal
régebben, mint bárki a Kárpát-medencében. Én csupán térben és időben
felszabadultam mindazon nyűg alól, amik magát nyomorítják, Lúzer, úr. Az
én nyomorúságomnak más a forrása.
– Irigylem a nyomorát.
– Ne irigyelje! Ne is akarja ismerni! Térjünk vissza magához! Még mindig
nem tudom, miben segíthetnék. Egyelőre úgy látszik, hogy a nevén kívül
nincs magában semmi lúzer…
A férfi savanyúan elmosolyodott.
– Ismeri a viccet a jegesmedvékről, Krőger úr?
– A viccek általában kihullanak a fejemből.
– Szerencsés ember. Minden vicc új, mi? Szóval a kis jegesmedve
megkérdi az ő jegesmedve anyukáját: „Anyúú! Te jegesmedve vagy?”
„Igen, kicsikém, jegesmedve vagyok.” „Anyúúú! Apa is jegesmedve?”
„Igen, kicsikém, apa is jegesmedve.” „És anyúúúú! Én is jegesmedve
vagyok?” „Igen, kicsikém, te is jegesmedve vagy.” „Hát, én akkor is
kurvára fázom!”
Lúzer nem nevetett a viccén. Faarccal figyelte az öreg varázslót.
– Höhöhö – göcögött Krőger. – Jó vicc. Igyekszem megjegyezni. Ciceró
értékelni fogja.
– Ciceró? – vonta föl szemöldökét Lúzer.
– A macskám. Tehát azt akarja mondani ezzel a viccel, hogy bár
nyilvánvalóan nem lúzer, mégis vesztesnek érzi magát.
– Pontosan. Vesztesnek érzem magam. Tud tenni ez ellen az érzés ellen?
– Már mondtam: igyék!
– Már mondtam: esetemben ez nem vezet sehová.
– Időhurokba kerültünk.
– Úgy látszik.
 – De azt már tudjuk, hogy nem a saját élete okozza ezt az érzést, és nem is
a világ jelen – igazat kell adnom magának – katasztrofális állapota. Ezeken
kívül nincs más. Nem egyszerűen depressziós maga, Lúzer úr?
– Akkor Prozacot szednék, tompán vigyorognék, és sose jöttem volna be a
maga boltjába.
– Ezt még mindig megteheti.
– Nem vagyok depressziós. De tudja, talán valahogy mégis a világ, ahogy
mondta, katasztrofális állapota a bajom. Nem maga a világ: amivé az
embereket változtatja. Ahogy vadidegenek vadember módjára bánnak
egymással…
Az öreg megérzett valamit, valami lágy foltot a Lopakodó áthatolhatatlan
mentális védelmén.
– Folytassa! Úgy érzem, közel járunk.
Úgy tűnt, Lúzer újra bezárkózik, de azután felvillantotta lószerű mosolyát,
és folytatta:
– Mégiscsak diligyógyász maga, Krőger úr! Valószínűleg ez az. Zavar,
ahogy az idegenek kezelnek, ha egyáltalán észrevesznek: mintha a
homlokomra lenne sütve a bélyeg: „B-A-L-E-K”! Zavar, hogy minden
lejmoló engem talál meg, hogy úgy vonzom a jehovistákat, a krisnásokat
meg az ostoba grínpíszes repedtsarkúakat, mint a mágnes. Tudja, Krőger úr,
megesett, hogy ugyanaz a cigányasszony egy délelőtt háromszor próbált
lelejmolni, pedig már elsőre is adtam neki pénzt… A Rákóczi téren, aztán a
Múzeum körúton, végül a Blahán. Hallott már ilyet? Mintha végig előttem
járt volna. A buszsofőr meg…
Lúzer elhallgatott. Az öregre meredt. Mintha fölgyorsult volna a lélegzése.

– Az a buszsofőr…! – folytatta. – Na, az igazán zavar! Tudja, Krőger úr,

nekem nincs jogosítványom. Sohase sikerült átmennem a forgalmin. Most
már tudom, miért: ha beleülök, az egész autó lesz észrevehetetlen.
Szerencsére sohase kentem meg egy vizsgabiztost se, hogy átengedjen. Már
halott lennék! Mindegy… Busszal járok a lámpagyárba, mert a metrót meg
rühellem, amióta elolvastam azt a hülye novellát, amiben a Halál utazik a
kocsiban. Szóval busz, innen a Nyóckerből Újpestre. Nem nagy ügy: a
Keletitől egyenesen odavisz a harmincas. Azt se tudom, mióta utazgatok
már arra. Eddig se nagyon zavart, illetve már hozzászoktam, hogy a buszok
mindig akkor húznak ki a megállóból, amikor tíz lépésre járok, mikor
másokat, akik messzebbről futnak, mindig szépen megvárnak. Most, hogy
elmondta, mi vagyok, már nem is kárhoztatom a buszvezetőket: biztosan
nem is láttak. De van egy! Az lát! Az előttem csapja össze az ajtót, és
vigyorog, mikor kifordul a busz. Az nem nyitja azt az ajtót, aminél le
akarok szállni, úgyhogy kénytelen vagyok átverekedni magam a tömegen,
és akkor kinyitja a másikat. És vigyorog. Nem ismer, nem ismerem, mégis
gonoszkodik velem: érzi, hogy vesztes vagyok. Tudja, mit csinált aznap,
amikor először bejöttem a maga boltjába? Úgy állt be a megállóba a Nádor
utcánál, hogy az én ajtóm éppen egy fára nyílt. Direkt a megállón túl állt
meg, hogy ezt megcsinálja velem! – Lúzer tűzbe jött. – Na, ő igazán zavar
engem! – Kiabált, majd azonnal magába zuhant. – De mit tehetek? Az
őseim valószínűleg kibelezték volna… Én alkalmatlan vagyok ilyesmire.
Az öreg félig leeresztett szemhéjjal hallgatta a panaszáradatot. Nem mintha
untatta volna Lúzer szövege. Illetve untatta, de a lehetőség, hogy házi
Lopakodója legyen, igencsak kecsegtetőnek tűnt. „Ráadásul amilyen lúzer
ez a Lúzer, egész olcsón megúszhatom. És ha igaz, amit mond, a Lopakodó
képesség minden második generációban jelentkezik. Éppen jókor jönne a
Lúzer unoka, ha ki lenne képezve. Micsoda lehetőségek!”
– Ha megölni nem is akarja, azért szívesen megleckéztetné, nem?
– Meg se veretném, ha arra gondol.
– Minek néz engem? De Ciceró azt kérdezné: „Miért nem változtatod
varasbékává?”
– Mit beszél?
– Vannak alakváltoztató varázslatok…
– Maga komolyan beszél?
– Én mindig komolyan beszélek. Egyszerű ügy: csak pár transzport. Kerít
egy varangyosbékát, és kipucolja belőle a szellemet, azután átteszi a
célpontot egy üres világba, kiemeli a szellemét a testéből, majd belehelyezi
a béka testébe. A béka szellemét el is dobhatja. Nem éri meg a vacakolás,
hogy addig beletegye a célpont testébe: az alacsonyrendű szellemek nem
élik túl ezt a megrázkódtatást, esetleg még kárt is tenne a testben. Meg lehet
csinálni permanensre, de átmenetire is. Mit szólna három naphoz?
 – Maga komolyan beszél!
– Tehát három nap. – Az öreg szaporán tenni-venni kezdett a szekrény
fiókjaiban. Morogva kihúzta és helyükre lökte őket, zacskókat, üvegeket és
tégelyeket rakott a pultra, majd hümmögve a fény felé tartotta az üvegeket,
megropogtatta a zacskókat, és beleszagolt a tégelyekbe, végül morogva
visszarámolta az egészet valami egészen más fiókokba, mint ahonnan Lúzer
szerint előkerültek. Végre a varázsló elégedett hangot hallatott, gyengéden a
pultra helyezett egy ragyogó skarlátvörös bőrzacskót, a pult alól pedig lapos
kerámiatégelyt kerített elő. Minden különösebb további ceremónia nélkül
kihúzta a tégely parafa dugóját, és a piros zacskóból szürke port szórt bele.
– Hány kiló a barátja?
– Barátom?
– A buszsofőr!
– Kövér állat. A hasa a kormányt éri. Van vagy száznegyven kiló.
– Kiváló! – Az öreg kacsintott, és a tégelybe szórt még egy kevés port,
majd gondosan bedugaszolta a kis edényt, összehúzta a zacskó zsinórját, és
elkötötte. Nyögve leguggolt, teljesen eltűnt Lúzer szeme elől, majd amikor
felállt, a tégely már fehér pöttyös piros ruhával akkurátusan lekötve hevert a
tenyerén. A spárgán címke fityegett, rajta régies írással apró betűs felirat.
– Tessék! – nyújtotta Lúzer felé.
– Mit csináljak vele?
– Először köszönje meg, azután fizesse ki, végül használja! Nem
ördöngösség ez.
– Ez komoly?
– Mint a vakbélgyulladás. Varázslat, he? Nézze! Ráfújja ezt a port az
illetőre, és halkan elmondja az igét: „Hideg lélek, meleg test – meleg lélek,
hideg test.”
– Ez a varázsige?
– Persze! Most találtam ki. Jól hangzik, nem? Büszke vagyok az igéimre.
De persze a szerzői jogot sohasem volt értelme érvényesíteni… Eh! Az
egyetlen kockázatos része a fújás, ezt magának kell megtenni, különben
nem működik.
– El kell gondolkodnom, melyikünk a bolond…
 – Ugyan már! Azt hittem ezen már túl vagyunk. Elhiszi, hogy képes
vagyok erre az alakváltó varázslatra? Elhiszi. Nahát! Akkor meg mit akar az
ép elménkkel? Mi köze az ép elmének a varázslathoz? Egyáltalán ki
épelméjű?
– Nézze, Krőger úr! Egy dolog fecsegni a mágiáról meg az ép elméről, meg
végignézni a maga bugyuta kis színjátékát az úgynevezett
varázskellékekkel, és más dolog valakit varangyosbékává változtatni. Akár
hiszek a varázslatban, akár nem.
– Szóval átlátott rajtam – állapította meg az öreg csalódottan. – Nem baj. A
varázslat attól még igazi. Működni fog.
– Lefogadom. – Nem lehetett tudni, hogy Lúzer gúnyolódik-e. – De
hogyan?
– Nem tudom megmagyarázni. A képesség velem született…
– A por hogyan működik?!
– Ja! A por csak a hordozó közeg, amire átvittem a képességeim egy
bizonyos mintázatát. Érti? Tulajdonképpen én dolgozom akkor is. Amikor
elhangzik a varázsige, a képesség megteszi a magáét, és megszűnik a por
tulajdonsága lenni.
– Nem állítom, hogy értem… Mit fizetek érte? Gondolom, megkéri az árát.

– Magának ingyen van. Egyszer talán kérek majd magától egy

szívességet…
– Ó!? Írunk vérrel szerződést, meg minden?
– Szó sincs ilyesmiről – legyintett az öreg. – A mi egyezségünknek úgysem
lehetne jogi úton érvényt szerezni. Természetesen alá kell írnia az
átruházási elismervényt.
Lúzer égnek emelte a szemét.
– Amiben?
Az öreg nyomtatott papírokat vett elő a pult fiókjából, és Lúzer elé tolta.
– Olvassa el! Nincsenek apró betűk.
– „Alulírott Átvevő elismerem, hogy a mai napon Krőger Márton
kereskedőtől, mint Átadótól, átvettem az alább felsorolt ezoterikus
szolgáltatásokhoz szükséges kellékeket.” Itt pontozott sorok vannak. „A
szolgáltatások igénybevételéhez szükséges minden oktatást megkaptam, és
azokat elsajátítottam.” Nem kaptam semmiféle oktatást! „Elismerem, hogy
a szolgáltatások igénybevételekor minden rövid és hosszú távú erkölcsi
felelősség Átvevőt terheli, azok alól ezáltal Átadó teljes mértékben
mentesül. Tudomásul veszem, hogy az Átadó által vállalt garancia a
szolgáltatások igénybevételétől számított huszonnégy óráig érvényes. Jelen
Elismervény érvényességét veszíti, amennyiben az Átvevő a szolgáltatásokat
az elismervény dátumától számított hat hónapig nem veszi igénybe.”
Dátum, Átvevő aláírása, Átvevő neve nyomtatott betűkkel. Ennyi? Ez
biankó, Krőger úr…
– Természetesen! Még be kell írni, hogy „1 darab ideiglenes testcsere,
Bufonidae befogadó, három nap, érték nélkül”, azután maga beírja a
dátumot, a becses nevét nyomtatott betűkkel, és aláírja mind a három
példányt. Kap egy szép nyugtát is, mely egyben a garancialevél.
– Maga elszámol ezzel az APEH-nek?
– Sajnos nem tudok. Különben is, most NAV-nak hívják.
– Megőrültem. Bufonidae az varangy, ugye?
– Jól mondja! – Kivette a papírokat a férfi kezéből, és a címkén is látható
régies kézírással kitöltötte rajtuk az üres helyeket. – Maga jön, Lúzer úr.
Amaz az elismervények felé nyúlt, de a keze megállt a levegőben.
– Nem kaptam oktatást.
– Igaza van. Elfelejtettem. Tehát: a tégelyben található port óvatosan a
célpont felé fújja, és amint a por eléri a célpontot, halkan elmondja az igét:
„Hideg lélek, meleg test – meleg lélek, hideg test.”
– Ezt már mondta.
– Mert ennyi az egész. Nyomatékosan felhívom a figyelmét, hogy az igét
pontosan kell elmondania. Egy dologra ügyeljen még: nehogy magára
szálljon a porból, mert akkor maga is varanggyá változik! Aláírja végre?
– Alá – morogta lemondóan Lúzer. – Kérem a tollát. Vagy vérrel kell?
– Már megint! Ez a vér a mániája… Minek néz engem? Tessék! Tud
töltőtollal írni?
– Nem vagyok mai csirke, Krőger úr.
Lúzer lendületesen aláírta mind a három példányt.
– Az egyiket tartsa meg! – Az öreg visszakérte a tollát, zsebébe tette, majd
a pult fiókjából elővett egy közönséges golyóstollat, és gondosan kitöltött
vele egy oldalt a szabványos, kétpéldányos nyugtatömbben. Megszokásról
árulkodó figyelmetlenséggel hátrébb helyezte a kartonlapocskát, majd
letépte a megírt első példányt, és a tégelyt ráhelyezve Lúzer elé tolta.
– A magáé. Használja bölcsen!
– Nem is tudom…
– Magától függ, hogy használja-e, Lúzer úr. Ha hat hónapig nem teszi,
örökre elfelejtjük egymást. Ha használja, lehet, hogy egyszer kérek majd
magától valami apró segítséget. Semmi olyat, amit nem szívesen tenne meg.
De lehet, hogy erre sohasem kerül sor.
– Nem is tudom. – Lúzer tétován a tégely után nyúlt. Félve érintette meg. –
Miért van olyan érzésem, hogy egy közepes King-regénybe kerültem?
– Amíg ki nem mondja az igét, teljesen ártalmatlan a por. – Az öreg
figyelmen kívül hagyta Lúzer – talán nem is epésnek szánt – megjegyzését.

– Hát jó! Nem érzem magam kevésbé vesztesnek, de megpróbálom. –

Lúzer sortja oldalzsebébe süllyesztette a tégelyt és a nyugtát. – Itt hagynám
magának a könyvet. Talán érdekli. Csak biztonságban szeretném tudni, ha a
maga szolgáltatása, hm, balul ütne ki.
– A garancia kiterjed a hibás használatból eredő balesetekre…
– Egészen megnyugodtam.
– Ennek örülök. – Az öreg újra figyelmen kívül hagyta Lúzer lehetséges
szarkazmusát. – Ha elfogad még egy jó tanácsot: vigyen magával egy
cipősdobozt!
– Cipősdobozt?
– Akármilyen hasonló méretű dobozt. Hová tenné különben a varangyot?
Az se árt, ha elhelyez a dobozban egy megfordított, törött virágcserepet,
hogy alá tudjon mászni. A varangyok szeretnek ilyen holmik alá bújni. Az
sem árt, ha előtte egy kicsit beáztatja a cserepet, hogy nedves legyen.
Egyáltalán, etetni nem muszáj, de ne hagyja, hogy kiszáradjon a bőre!
Használhat ilyen spricnit, amivel a virágokat nedvesítik.
– Ó! Értem. – Lúzer elvörösödött. – Nekem kell vigyáznom rá.
– Nem muszáj, de úgy a legjobb. Mielőtt az idő letelik, visszaviszi, ahol a
varázslatot végrehajtotta, és ott hagyja. Visszaváltozik magától.
– Mi lesz, ha a békát valami baj éri?
 – Fájni fog az illetőnek. De semmiféle maradandó károsodás nem éri. Ne
feledje el: a célpont teste nem ebben a világban van.
– És ha a béka… megdöglik?
– Akkor maga bajban van, Lúzer úr. A célpont teste azonnal visszakerül
erre a Földre…
– És ott állok egy hullával! – Lúzer a zsebében kotorászott. Nyilvánvalóan
a tégelyt akarta visszaadni.
– És ott áll egy valószínűleg nagyon dühös, száznegyven kilós
buszsofőrrel, akit egy rövidnadrágos bohóc lefújt valami porral, és ettől
valahogy varangyosbékának érezte magát, sőt mintha átélte volna a saját
halálát. Én péppé verném magát, Lúzer úr. Rendelkezik önvédelmi
ismeretekkel?
Lúzer a fejét rázta, de kivette a kezét a zsebéből.
– Akkor keressen valami mestert, és gyakorolja a kung-fut, mielőtt
használatba veszi a varázst! Sohase lehessen tudni! Amilyen idők járnak,
egyébként sem felesleges az ilyesmi.
– Én békés… – kezdte Lúzer, de azután csak legyintett. – Isten vele,
Krőger úr! Köszönöm az áruját. – És kitrappolt a boltból.
A csengő határozottan nem csöngött.
Az öreg eltöprengett, vajon megérte-e az üzlet.
„Az unoka – gondolta –, az unoka lesz az!”
*
Az öreg az Ördögöket olvasta fel Cicerónak. Szokott helyükön ültek, a
mély fotelben a cserépkandalló előtt, melyet a nyárra való tekintettel nem
fűtöttek ugyan be, de a hangulat kedvéért ártalmatlan fényvarázs lobogott,
szikrázott és pattogott a csillámüveg mögött. Ciceró az ember ölébe
gömbölyödött, és ahogy fejét kinyújtott mancsára hajtva, lehunyt szemmel
hallgatta az öreg felolvasását, senki sem mondta volna, hogy nem alszik,
mint egy közönséges macska. Pedig nagyon is figyelt, és ha időnként
éppenséggel az öreg aludt bele saját monoton hangjába, méltatlankodva
mordult fel. Ciceró bolondult az írott szóért, de hamar kifárasztották az apró
betűk – a macska szemét nem olvasásra csiszolta az evolúció, és ezen
Kleopátra varázslata sem változtatott. Dosztojevszkijt különösen szerette,
az Ördögöket pedig néhány évente újra kellett olvasni neki. Az öreg nem
bánta: a regény témája és szereplői a szöveg születése óta egyetlen korban
sem veszítettek aktualitásukból, és Fjodor Mihajlovics gyilkos humorának
éle is mindig megtalálta a kövér, pöffeszkedő húst, melybe az aktuális
korban belevágott.
– Mi van? – kérdezte a macska vádlón. – Ébledj föl, vénembel! – De az
öreg merev tartása elárulta, hogy nem alszik. – Mi baj van? – Ciceró felállt,
toporgott, felpúposította a hátát, és leugrott az ember öléből.
– Lúzer! – Az öreg felállt. – Sajnálom, Ciceró. Majd folytatjuk. Mennem
kell. Garancia van!
– Bakkel! – Ciceró homorítva nyújtózkodott. – Vagy halminsz éve nem
volt galansziálisz ügyed. Ölegszel.
– Nem én! – legyintett bosszúsan az öreg. – Az ügyfél. Így jársz, ha
szerencsétlen balfaszokkal üzletelsz.
– Hát ne üszleteljél szelencétlen balfacokkal!
– Néha muszáj. Ez a figura, vagy inkább az unokája, egyszer majd fontos
lesz nekünk.
– Nekünk?
– Nekünk. Lehet, hogy a bőrünk múlik majd rajta. A te akkor nem tudom
milyen színű bundád is, Ciceró. – Felvonta a bal szemöldökét. – Különben
is: „bakker”? Mióta beszélsz te diáknyelven?
– Amióta te isz, vénembel! Neked cabad?
– Én nem beszélek diáknyelven!
– Dehogynem! Mióta vagy tíszcel megnészted a Hellboyt, mindig eszt
mondod, ha meglepőcc!
– Bakker! Tényleg…
*
A busz üresen állt a tartalék megállóhelyen, mert ha másból nem is,
megállóhelyből még volt tartaléka a békávénak. Bár természetesen abból is
egyre kevesebb. Valahová félre kellett állítani a lassan fél évszázados
buszokat, a tervezett avulás aljas eszméjének dicső ellenpéldáit, melyek
minden dicsőségük ellenére egyre sűrűbben fogadták el az entrópia
eszméjét, mivel pótalkatrészek már a leltárkönyvekben sem szerepeltek, és
a karbantartás sűrűségét is inkább naptárral, mint órával mérték. Aznap jó
napja lehetett a békávénak: a rozzant, csuklós Ikarus magányosan állt, mint
egy elátkozott ház – a hatást csak fokozta a soha be nem fejeződő, mert
igazán el sem kezdett pályaudvarfelújítást rejtő pozdorja palánk. A
pályaudvar fényei átvilágítottak a járművön, de ez még kísértetiesebbé,
elhagyatottabbá tette. Az öreg elsurrant mellette, beleolvadt az árnyékába,
és körülkémlelt. Csak a környék megszokott népe kóválygott a téren, ami
nem is volt tér, legalábbis a tér funkcióját nem tudta betölteni, a parkolók, a
buszmegálló, a pályaudvar fenségesen málló romjai és az örökkévaló
felújítás ismétlődő csapásai miatt. Eltévedt utasok, ámuló külföldiek, arab
valutaüzérek, taxisok, postások, hajléktalanok, korai – vagy késői –
részegek, rendőrök, kurvák és zsebesek lődörögtek látszólag céltalanul. Úgy
tűnt, a buszra senki sem figyel, de az öreg jól tudta, hogy ez csak látszat: itt
mindenki mindent szemmel tart. Még a Vasminiszter erőteljes alakja is
feszült figyelmet árasztott – pedig új-régi helyén éppen háttal állt.
Bármilyen ritkán is esett meg, de gyűlölte vállalkozásának ezt a részét, a
garancia önkéntes érvényesítését: általában több varázslatot volt kénytelen
elhasználni a kisiklott ügyek helyretolására, mint amennyit magukhoz az
ügyekhez használt. A palánk és a busz sikátorának takarásában morogva
magára vonta a Láthatatlanság és a Zajtalanság igéjét, s jelenlétét csak a
léptei után felkavarodó por által mutatva a busz orrához sietett. Ott
gyakorlottan benyúlt a kis fedél alá, és kinyitotta az első ajtót. Sebtében
rontást dobott az ajtó mechanizmusára, és felrohant a magas lépcsőkön.
A második ülésen fekete cipősdoboz hevert. Résnyire kinyitotta a fedelét,
de csak a törött cserepet látta benne.
„Hol vagytok?”
Választ természetesen nem várt. A varangyosbéka agya alkalmatlan a
telepátiára, ahogy arra is, hogy befogadjon egy emberi elmét. Nem kötötte
Lúzer orrára, hogy tulajdonképpen csak a kétéltű érzékelő és motorikus
idegei kapcsolódnak az elvarázsolt elméhez, mivel azonban az illúzió
tökéletes, aki átéli, sem mondhatja, hogy nem varázsolták békává.
Valami sötétebb moccant az ülés alatti árnyékban. Az öreg leguggolt, és
végre meglátta a két békát.
„Szerencsétlenek!”
Kivette a dobozból a cserepet, és az ülésre helyezte.
„Gyerünk befelé!” Eléjük fordította a dobozt, a varangyok pedig
nehézkesen, de engedelmesen belemásztak. A kisebbik igyekezettel, de
valahogy szégyenlősen mozgott, az igazán impozáns méretű és
ocsmányságú másikon viszont vonakodás látszott. Meglökte a
dobozfedéllel. „Randa jószágok vagytok.” Talpára fordította a dobozt, a
békák felhömbörödtek, és ügyetlenül, egymásnak szorulva próbáltak hasra
fordulni. Sóhajtva rájuk borította a cserepet, és lezárta a dobozt.
– Mi a szent szar?! – hallatszott kintről. Az öreg letottyant az ülésre, és
átnézett a támla fölött. Két békávést látott, kopott, kék egyennadrágban és
egyformán feltűrt ujjú világoskék ingben. A magasabbik a frizurája alapján
valószínűleg folyamatosan Elvis hasonmásversenyre készült. A másik
Travoltára hasonlított, a színésznek abból a korszakából, amikor olcsó
számítógépes játék rosszul renderelt figurájának látszott. Hozzá idegesen,
szinte rángatózva mozgott.
– Kinyílt az ajtó – állapította meg Elvis feleslegesen. – Elszállt a
pneumatika. Romhalmaz az egész.
– Micsinájjunk?
– Zárd be, oszt kész!
– Nem megy. Elromlott ezaszar! Előbb eltűnik a Jóska… Sok mánez mára!

– Ugyan! Nem tűnt az el. Hazament. Elege lett ebből a trágyadombból.

Eccer én is ráborítom valakire az asztalt, oszt hazamegyek… Próbáljuk meg
belülről! – A békávés felcsörtetett a buszra. A vezetőfülkét természetesen
lelakatolva találta.
– Hozd a pótkulcsot! – mondta Travoltának, és gyanakodva a busz
belsejébe bámult. Valamelyik varangy ezt a pillanatot választotta, hogy a
doboz alját karmolássza.
– Ki van ott? – Elvis hangja riadt magasságokba emelkedett. Farzsebéből
előrántott egy stílfésűt, és azt fenyegetően maga elé tartva előrearaszolt. Az
öreg felállt, és elsurrant mögötte, lesettenkedett a buszról, és láthatatlan, de
mindenképpen gonosz kis mosollyal leszedte a rontást az ajtóról. A
pneumatika szusszant, az ajtó kellemetlenül hangosan helyére csattant, a
békávés pedig ijedt kiáltással visszalépett a vezetőfülkéhez, és hátát az
ajtajának vetette.
 Az öreg hiábavalóan búcsút intett neki, és a körpalánkot megkerülve a
pozdorjafalak sikátorába jutott. Elmormogta a feloldóvarázst, és hóna alatt a
cipősdobozzal mint ártalmatlan öregember lépett ki az árnyékból. A másik
békávés már a buszhoz ért a kulcsokkal, és az öreg kaján mosollyal
nyugtázta az arcán megjelenő meglepetést.
Azután elkomorodott: három napig két varangyosbékáról kell
gondoskodnia.
Ciceró ugratásairól nem is beszélve.
– Csak lúzerekkel ne kezdjen az ember!
 Antal József: Józsefvárosi mesék – ORKOK

Világunk egymagában is ezer sebből vérzik, ezt tudjuk. a legrosszabb

azonban az, hogy nem vagyunk egyedül...
AMINT VÉGIGNÉZETT a villamosra várakozókon a kínai étterem előtt, a
meleg augusztusi reggelen végigfutott a hátán a hideg, és mégis úgy
döntött, hogy gyalog megy tovább. Megspórolja a villamosjegyet.
Megspórolja, hogy kizsebeljék. Vagy megbicskázzák. Vagy lehányják. Vagy
minimum véletlenül leköpjék. Vagy mindezeket egyszerre.
Persze messze elkerüli a Házat, lemegy a Népszínház utcán, és csak a Nagy
Fuvaros utcától kell végigosonnia a tér másik oldalán a Nyugdíjintézetig.
Nem tudta, mért rendelték be, bizonyára semmi fontos, de Bálint féltette
annyira a nyugdíját, hogy időpontot kért, amint kézhez kapta a levelet. A
hivatalnok, aki az időpontot adta, nem tudott semmit, vagy nem akart tudni
semmit az ügyéről. Bálint rosszat sejtett. Az olyanokra, mint ő, kiadták a
vadászengedélyt: a nyugdíjára fáj a foga mindenkinek. Senkit sem érdekel,
ha ő valóban belerokkant, hogy nincs villája, mint a Biszkunak… Csak egy
kurva szuterén… Mintha nem érdemelnék meg azt a nyugdíjat! Tóth Bálint
legalábbis úgy gondolta, megérdemli: a vérét adta a Szocialista Hazáért, a
fél karja sutaságát, majdnem az életét is, és még többet… De annak emlékét
már ötven éve sikeresen kizárta a tudatából. Gondolatai visszatértek az
előtte álló feladatra. Ha muszáj, könyörögni fog, sírni, könyörögni,
megalázkodni… Kell a nyugdíj, mert senki nem tart már igényt a
megkopott orosztudására… Vagy magára a megkopott tolmácsra… Nem
látnak szívesen egy öregembert ezek a kifent menedzserek az üzleti
tárgyalásaikon. Meg aztán lassú is már Bár még mindig bírna együtt inni
az orosz féllel, ahogy kell Ahogy régen Talán Rég nem próbálta
*
Aztán nem lett szerencséje a kiválasztott útvonallal. A
metróépítkezést újra kezdték, az utat teherautók és rakodógépek
állták el. Valami dac ébredt benne, megmagyarázhatatlan dac,
megengedhetetlen dac az ő korában és az ő helyzetében, s ahelyett,
hogy továbbhaladt volna a Népszínházon, egy tömbbel későbbi
fordulóval eljutva a Nyugdíjintézetig, balra tért, hogy az Erkel
Színház lezárt épületét megkerülve, a parkon át érjen vissza a
céljához vezető útra. Amint azonban a kordonokkal elzárt sarokhoz
ért, elbizonytalanodott. Az alatt a hét nap alatt, különösen az utolsón,
azt hitte, emlékezetébe véste az épület utolsó kövét is, de most
kiderült, hogy egészen más Erkel Színházra emlékszik… Talán
elvétett valamit? A teret? Hangtalanul felnevetett:
„A kerületet, nem? Átalakították… Azalatt. Éppen azalatt.” Aztán befordult
a sarkon, meglátta a Házat, és minden a helyére került. Levegő után
kapkodva torpant meg.
A Ház hámló homlokzattal, kopottan, üresen, vaksin és ártatlan képpel
meredezett az utca másik oldalán, mint egy kivénhedt kurva, akiről már
lepusztult minden csábító, minden titokzatosság. Már nem lengte körül
ismeretlen veszélyek vonzó bizonytalansága. Ami maradt, nem valódi, csak
póz, mint a vén kurva tinilány-öltözéke, a löttyedt hús rafináltnak vélt
felkínálása, a vastag festék. Vastag, fekete festék a rácsok ötágú
csillagain… A vén kurva, aki már csupán fogavesztett szájával szerez kopár
örömöt vagy újabb megaláztatást azoknak, akik még nála is
nyomorultabbak; akiket már csak szeszektől, drogoktól és cigarettától
szétmart hangja meg a kínai műbőr retikülbe rejtett fenetlen kiskése
sebezhet meg. Felszínesen. Már vele vénült, impotens stricije is elhagyta. A
Párt… Vagy ami maradt belőle.
Az épület beugróiban ébredeztek a hajléktalanok, és ez a fővárosban oly
megszokottá vált látvány valamiért megnyugtatta Bálintot. A készülő
asztmaroham elcsitult. Az öregember nyelt egyet, és megkerülte a
színházat, öntudatlanul is a Háztól legtávolabb, a metróépítkezés rothadó,
graffitimocskos pozdorjapalánkjának közelébe húzódva. Akkor már, a
széles sétaútra fordulva a hátát mutatta az épületnek, és tüntetően nem vett
tudomást arról, hogy a Ház felől figyelő tekintetek döfését érzi a tarkójában.
Azok a tekintetek nem létezhetnek. Majdnem ötven éve szuggerálta ezt
magának.
És még annál is öt évvel régebben járt utoljára a téren, bár ezt igyekezett
nem tudatosítani magában, mert akkor máris felmerül a kérdés: „Miért
nem?”, és erre a kérdésre gondosan kerülte a választ, mert nem akart
visszakerülni azok közé a marasztaló, sárgára festett falak közé…
*
Bár nem tudott róluk, de elhaladt az ellenforradalom áldozatainak
emelt emlékmű hűlt helye mellett, s a forradalom hőseinek és
áldozatainak szánt emlékmű soha be nem töltött helye felé tartott.
Ezek az üres helyek tökéletes emlékművei Magyarország bohókás
történelmének, miszerint forradalmak és ellentéteik ugyanazok az
események – más és más elbeszélésben. A legutóbbi érvényes
narratívának szánt mementó, mely a múlttal való megbékélés
ígéretének emlékműve is egyben, az örök magyar illúzióé, fizikailag
tíz méter átmérőjű, kerek térség, mely már a tér Tisza Kálmán
korából származó, eredeti virágágyás funkcióját sem töltötte be.
Füves púpocskává romlott, melyet valamilyen okból alacsony kerítés
vesz körül, és közepén alig látható, koszos kő bujkál a gyomban.
Arra a kőre vésték egyébként az ígéretet. Ami szép szó.
Emlékműve a kis térség a gyorsuló idők okozta általános romlásnak is. A
tér eredeti szimmetriáját a Népopera építésével tették tönkre, így a
megmaradt, de még működő virágágyás először annak mementója lett,
miként tiporta el a tömegkultúra a polgári aranykor civilizációját, mely a
Baromvásárteret sétatérré, közparkká változtatta. Az ellenforradalmi
narratívában emelt szobor betolakodott ugyan a parkba, de a megmaradt
virágágyások legalább emlékei lehettek valamiféle rendnek a káosz
emlékműve közelében. Amikor a forradalmi narratíva eltüntette az előző
emlékeit, a helyén csupán egy ígéretet hagyott, és a virágokkal nem törődött
többé senki. A porondon az örömtáncot járó, diadalmas entrópia maradt
szakadt bohócruhájában, de ő nem is akarna magának emlékművet
sohasem. Előbb vagy utóbb úgyis minden az ő emlékművévé válik.
Memento mori.
(Zárójelben megjegyzendő, hogy még sok emlékmű van a téren, sőt egy
egész múzeum is, de erről Bálint nem tudott, vagy ha hallott is róla, nem
figyelt rá: megvolt mindig a maga baja, nemigen törődhetett holmi
gázmúzeummal. Az emlékművek közül egy mégis különösen
figyelemreméltó: a számtalan oktávval és vérbeli művészi egóval megvert,
magát nagy kaliberű revolverből véletlenül fejbe durrantó énekes egykori
bárja. A Jimmy Bár évekig az énekes rajongóinak zarándokhelye volt, hogy
aztán ezen vonzerő, így az italozó közönség apadtával rendszertelen
időközökben bezárjon és újranyisson, legutóbb mint a hetedik és nyolcadik
kerületi szerecsenek Hip Hop Bárja. De ez sem tartott sokáig: vagy nem
volt elég hip, vagy nem volt elég hop. Mivel azonban ez nyilván más
történetek tárgya, így itt nem foglakozunk tovább a kérdéssel.)
*
A vágyott, de soha el nem jövő megbékélés ígért emlékművének
alacsony kerítése mögött késő reggeli kutyások ácsorogtak, és saját
miniatűr hatalmi tébolyuk mértékének megfelelően „játszottak”
ebeikkel. Ez a játék labdák és botok apportíroztatásától az „Ül!” és
„Fekszik!” kiáltások egyre dühösebb, többnyire hiábavaló, de
időnként meglepően eredményes ismételgetéséig terjedt.
Tettlegesség nem esett, hacsak nem számítjuk annak az ebállat
pórázzal történő meglegyintését.
A kutyások gyanakodva követték tekintetükkel Bálintot, az öreg legalábbis
úgy képzelte, hogy a rossz lelkiismeretük gyanakvóvá teszi őket minden
ismeretlennel szemben, hiszen valójában tilosban járnak, a park nem
kutyafuttató, hivatalosan be se hozhatnák az ebeket, pláne póráz nélkül.
Bálint, a megrögzött macskás is gyanakodva nézte őket, mert úgy tartotta,
csak kétféle kutyás van. Aki a városban kutyát tart, az vagy gazember, vagy
hülye. A hülyét úgy ismerheti föl az ember, hogy a kezében póráz van, a
végén kutyával, a zsebében pedig nejlonzacskó kutyaszarral. A
gazembernél nincs póráz és nejlonzacskó, ekképpen a kutya és a kutyaszar
szabadon és egyenletesen eloszlik a közterek felszínén.
Ennyi kutyát így, egy helyen odahaza nem látni, különösen annyi olyanfajta
kutyát nem. Bálint általában is félt a kutyáktól. A gyilkolásra
kitenyésztettektől pedig különösen. Az a fajta iromba kutya, amit kilencven
után pitbullnak neveztek, egyenesen rettegéssel töltötte el. Az ebek
megérezték a félelmét, és érdeklődő izgalommal jutalmazták, melyet
gazdáik, a hülyék, gazemberek vagy hülye gazemberek csak tessék-lássék
csillapítottak. Bálint megesküdött volna akármilyen bíróság előtt, hogy
egyenesen ráuszították őket. Azt régen megtanulta, hogy a futás nem segít,
hülyének sem akart mutatkozni a hülyék előtt, így összeszorított foggal csak
abban reménykedett, a gazemberek mégsem akkora gazemberek, a hülyék
mégsem akkora hülyék, hogy ne fogják vissza a dögeiket.
Végül nem történt semmi, messzire botorkált a körtől, hogy egyenesen
folytatva menekülését, elhagyja a parkot, de azután a táv felénél megzavarta
a sötét hajú, sötét lóarcú, sötét ruhás, szipus suhanc, aki a sétány melletti
padon csavarlazítót szívott, és amikor kivette az orrából a védénegyvenes
flakont, kivehetetlen, nem emberi átkokat szórt a semmibe, és állat módjára
huhogott.
Az öregember talán életében először tapasztalt ilyesmit. Megriadt a
suhanctól, és élesen balra fordult, letért a fák közé, a kavicsos útra. Húsz
lépést tett meg, amikor meglátta a szürke varjút, ami buzgón falt valamit az
egyik ostorfa tövében. Bálint kíváncsian közelebb húzódott. A madár egy
döglött galambot evett, a varjúcsőr már jókora véres üreget vájt a hátán
fekvő, tollas testbe. A dolmányos nem röpült el az öregember közeledtére,
csak átugrált a tetem másik oldalára. Bálint belebámult a véres lyukba a
galamb hasán, és hirtelen megrohanták az emlékek. Hatvan év gátjai
omlottak le, a világ egy pillanat alatt ködbe borult és kihűlt körülötte,
október vége lett, 1956 októberének utolsó előtti napja.
*
A karja még erősebben vérzik, a vér átütött a rendőrzubbony ujján,
és időről időre lecsöppen, egyre kövérebb vörös pacákat hagyva a
kövön. Bálint felmordul, és berúgja az alagsori ajtót. Az orvos
kezébe kell jutni, mielőtt elvérzik, vagy üszkösödni kezd a seb, ha
valamilyen csoda folytán sikerülne elállítani a vérzést. Nem az életét
félti: a karját nem akarja elveszíteni. Ha később hadbíróság elé is
állítják, mert dezertált, a karja megmarad. A golyók és repeszek
becsapódásaitól megránduló, majd elterülő bajtársainak látványa
megbénította, mégis kitartott az őrhelyén.
Kitartott még akkor is, amikor a T-34-es, oldalán a címerrel lőni kezdte a
Pártházat – forradalmi lendülettel, tízpercenként egy lövéssel –, kitartott,
amikor az újonnan jött vörös csillagos tankok istenigazából össztüzet
nyitottak az épületre. Kitartott még akkor is, amikor a repesz a húsába
vágódott, és egy pillanatig azt hitte, letépte a bal karját. Akkor se dobta el a
puskáját, amikor meghallotta a „Tüzet szüntess!” parancsot, a Mező elvtárs
hangját, csak abbahagyta a lövöldözést, nemhiába volt a Mező elvtárs az
épület igazi parancsnoka, amióta megérkezett… Akkor dobta el, amikor az
ablak helyén tátongó, szétrobbant lyukból végignézte…
Élni fog. A bolgár orvos a pincében van valahol, ott bujkál az óvóhelyen a
civilekkel. „Miért nem mentek haza? Bolondok!” Letántorog a lépcsőn,
kissé dohos szag és egyre mélyülő sötét fogadja. Kitapogatja a
villanykapcsolót, a domború porcelán hideg, nagyon hideg. Elcsavarja.
Semmi. Ocsmányul káromkodik. Ebben a sötétben nem találja meg az
óvóhelyet! Fülel. Ha idelent vannak, hangjuk is van… Semmi. Ez nem az a
pincelejáró…
Összeszedi a bátorságát, és visszakapaszkodik a földszintre, majd tovább,
feljebb, mint a légy, menekül felfelé, mert a lövöldözés, lábdobogás már az
épület belsejéből hallatszik. „Azok odakint senkinek se kegyelmeznek.
Fehér zászlóval mentek ki, édes Istenem, mint a kutyákat, úgy lőtték le
őket. Egy Mező elvtársat…”
Pedig ők senkit sem bántottak, Tompa hadnagy elvtárs minden foglyot, akit
a téren elkaptak, átkísértetett a rendőrségre, mondván, hogy az épületben
nincs fogda, ahol tarthatnák őket, és csak annyi ellátmány érkezik, amennyi
nekik is kevés. „A kis gecik! A bajszuk nem serken, de már gépfegyverrel
rohangásznak! Kit ért kár, hogy elvették tőlük? Használni se tudják…
Nemzetőrök! Otthon a kocsmába nem engednék be az ilyeneket… Ha a
rendőrök átálltak, azok biztos átálltak, csak a hülye fejesek hiszik azt, hogy
nem, a rádió bemondta, biztos eleresztették őket, és visszajött pár, hogy
ránk lövöldözzenek… Mit vétettünk, édes jó Istenem? Mit vétettünk?”
A földszinten erősödik a lábdobogás, Bálint halkan felszűköl, és rájön, hogy
felfelé nincs értelme menekülni. Ezzel a sebesült karjával nem tud
kimászni, átmászni a telephelyen keresztül a Rákóczi úti oldalra.
Az emeleti ajtókat kivágta a belövések ereje: beveti magát a legközelebbin,
és oldalra húzódva a falhoz lapul. Lihegve, a sarokba szorított vad
riadalmával keres menekülési utat, és az adrenalintól kiélesedett elméje
felfedezi, hogy a falra függesztett munkásmozgalmi dekorációt nem is
függesztették a falra, inkább jócskán eláll, mögé bújhatna, ha akarna, és ő
aztán akar! Már nyomakszik is befelé a résen, és azon veszi észre magát,
hogy a barnás homályban masszív, szürke fémajtóra bámul. Beléhasít a
felismerés, hiszen óvóhely masszív vasajtaját látja, lekerekített sarkokkal,
hosszú fémkallantyúkkal. „Milyen baromság ez, óvóhely az emeleten!” De
tapasztalt már mélyebb ostobaságot is a Házban, hát sóhajtva, a kallantyút
felfelé fordítva maga felé húzza az ajtót. Legnagyobb meglepetésére
kinyílik. Mögötte mint széles kút, lefelé vezető csigalépcső homályba vesző
perspektívája tárul elé.
Bálint elméjében csak egyetlen megoldás merül fel, egyenes
következményeként az iskolában olvasott Egri csillagoknak: titkos alagút.
Kell lenni egy alagútnak, és mindegy, hogy hová vezet, biztosan el az
elátkozott Házból, el a vérszomjas csőcselék elől. Kell, hogy legyen
alagút…
Odalent.
Behúzza maga mögött az ajtót, a belső kallantyút is ráfordítja. Nem
jöhetnek utána!
Ráborul a sötét. Igazi, szemkápráztató vakság. Néhány lélegzetvételig vár,
de szeme nem szokja a sötétet, sőt mintha csak mélyülne a feketeség.
Térdre rogy, négykézláb tapogatózik arrafelé, ahol a lépcsőt sejti, keze
végre beleütközik a korlát rúdjába, megfordul, és lábbal előre ereszkedni
kezd.
Amikor percek, negyedórák, órák, napok múlva elfogynak a keze alól a
rácsos vasfokok, a korlátba kapaszkodva feláll, és megkeresi a falat.
Közönséges beton, vastag olajfesték réteggel vállmagasságig simára
lekenve. Még a színét is tudni véli: világosdrapp. A tetején félcentis barna
csík.
Az olajfestékes falat tapogatva előreindul. Ha más nem, meglapul a
sötétben, és este talán kilopózhat az épületből. Addig valahogy ellátja a
sebet… Tapogatózik tovább. A folyosó végtelennek tűnik. Keze végre
ajtóra talál, megpróbálja a kilincset. Nem nyílik. Kísértést érez, hogy
berúgja, de inkább mégis tovább tapogatózik. A zaj! Talán patkányok
lehetnek. Tapogatózik tovább, másik ajtó, az is zárva. A fal eltűnik a keze
alól. A folyosó elfordult, a sötét semmi közepén találja magát, kétségbeesve
lép vissza, és vadul tapogatózni kezd, amíg keze fájdalmasan a falnak nem
ütődik. Megkeresi a sarkot, és a falhoz simulva araszol tovább. Vágyakozva
gondol a lapos zseblámpára az üti szobájában. Visszamehetne érte. Nem
mehetne. Odafönt vadásznak rájuk. Sietősebbre veszi a tapogatózást, bár
egyre gyengébbnek érzi magát, ahogy a vére lassan elszivárog. Ütőeret is
érhetett volna… Ütőeret. Akkor persze nem lenne itt, a kövér tócsa egyre
mélyülő vörösében heverne a belőtt ablak előtt… Megint egy ajtó… Kilincs
sincs rajta… Morogva szitkozódni kezd, furcsa ízzel, az Isten lova faszáról,
hogy hova nyomja belé. Ez a káromkodás durvaságán túl fölöttébb
összetett, az absztrakciók olyan szintjére emelkedik, melyek magasabbak a
fajfenntartás és ürülés köznapi szitokszavainál; azt tételezi föl, hogy a
Jóistennek van lova, és annak van fasza, és azt képes rendeltetésszerűen
használni… És persze az egész mögött ott a lófasz nem elhanyagolható,
mögöttes történelmi háttere Magyarországon. Nem magyarnak ez a
káromkodás csak zagyvaság, kivagyi nyelvi hivalkodás. Bálint számára
benne foglaltatik saját rövid életének minden reménytelensége a falun
átvonuló fronttól a besorozásig a kékparolisokhoz, természetesen úgy, hogy
a mögöttes rétegeket és absztrakciókat észre sem veszi, csak mondja,
mondja, ahogy az apjától tanulta, és ahogy az apja az ő apjától… Illetve
álljunk meg! A Papó nem káromkodott sohasem, még a hangját sem emelte
föl, a fater a cimboráitól tanulhatta ezt a vasútnál… Bálint számára viszont
már olyan természetes az Isten is, a lova is, a fasza is, meg az egész együtt,
mintha nemzedékek távolából örökölte volna ezt a nyelvi leleményt.
Kétségbeesésében ökölbe szorított kezével vág az ajtóra, és az –
kilincstelenség ide, kilincstelenség oda – enged, elmozdul a keze elől.
Meglöki. Kinyílik. A vaksötétség után félhomály dereng föl a kis
helyiségben. Az alacsony mennyezethez zöld bádogernyős villanykörte
tapad, és gyönge fényt szivárogtat a szürkeségbe. Ahhoz elegendőt, hogy
Bálint felmérhesse, a szoba teljesen üres. Leszámítva, hogy a betonpadlóra
tenyérnyi széles csíkban, valamilyen sárga festékkel, igen gondosan
szabályos sokszöget festettek. Bálint nem törődik a sokszöggel, csak azt
látja, hogy a szobából nem vezet ki más ajtó, nem nyílik másik folyosó.
Előretántorog, belép a sokszögbe, és abban a pillanatban – Bálint észre sem
veszi, már nem tartja számon vére hullását – kövér vércsepp fröccsen szét a
sárga festéken. A férfi nem tudja befejezni tétova lépését, illetve befejezi,
de a katonabakancs talpa már nem a betont éri, hanem száraz, fekete
homokot.
*
Amikor a vércsepp szétfröccsent a sárga sokszögön, melynek – bár
Bálint akkor még nem számolta meg, később azonban nagyon is a
fejébe vési a csúcsok, élek és szögek egymáshoz való viszonyát,
jegyezzük meg mi is! – hét csúcsa van, a festék mintha életre kelne.
Aranyfényben felizzik, erős, sugaras fényben, melynek pászmái
mintha a betonpadlóból törnének elő. A pászmák megcsavarodnak,
egymásba szövődnek, és magukba szövik a közéjük lépett ember
testét is. Azután egyetlen, még erősebb villanás után az aranyfény
kihuny, és a szoba homályba borul, ugyanolyan üresen, mint amikor
Bálint belökte az ajtót. A vér, a bőségesen szétfröccsenő vér eltűnt a
hétszögről és a belsejéből.
A fiatal férfi mindebből csak a villanást látta, és valamiféle taszítást érzett,
bár semmi sem ért hozzá, valamiféle elmozdulást a sejtjeiben, pedig
testtartásán sem változtatott, leszámítva, hogy felemelt lábát leteszi, mire a
fény kihuny. Megzavarodva térdre esik, nehézkesen megtámaszkodik ép
kezével, és kitágult szemmel, riadtan körülnéz. Tágas barlangban találja
magát, melyet durván kovácsolt vastartókba szúrt szurokfáklyák rőtes fénye
világít meg. A barlangot – vagy inkább csarnokot, mert ahogy Bálint saját
magát is perspektívába helyezi, kénytelen módosítani első benyomását –
mintha csak egymásra torlódott szurokfekete kőzetlapok hiánya alkotná,
mintha az üreg úgy keletkezett volna, hogy a lapokat egy hatalmas, de
hanyag vagy szertelen erő minden rendszer és terv nélkül széttologatta
volna a tér tetszőleges irányaiba. A csarnokból változatos magasságokban,
néhol több emeletnyire, rengeteg, hasonlóan keletkezett folyosó ágazik ki,
fekete falaik fáklyafényt csillogtatnak vissza.
Hirtelen éles kiáltás harsan, nem tudja kivenni, melyik folyosóban, mert
begördül a csarnokba, és sokszorosan visszaverődve,
megmagyarázhatatlanul felerősödve csattan a fülébe. Nem állati hang:
emberi kiáltás, tagoltság érződik benne, bár a visszhangokkal
összekeveredett zajban Bálint semmiféle nyelvet nem volna képes
felismerni. Sem magyart, sem oroszt, sem németet. Még tótot sem. Fel akar
állni, hogy szembeforduljon a kiáltóval, akárhonnan is jön, de a
vérveszteség lecsapolta erejét. Úgy marad, térden, miközben a hangok
megszaporodnak, mindenfelől érkeznek, lábdobogással keverednek.
Amikor a folyosóról a csarnokba bukik az első, Bálint felsikolt. Nem azért,
mintha különösebben ijesztő látvány ugrott volna látóterébe, Mező Imre
megpördülő és elzuhanó testénél rémítőbbet akkor még elképzelni sem
tudott, hanem mert minden falusi fantáziátlansága ellenére megsejtette,
hogy nem Magyarországon van, és tudta, hogy azt a rőt fénybe kibukkanó
alakot életében nem felejti majd el.
Van benne valami majomszerű, bár a feje tetején a hajnak alig nevezhető,
ritkás szőrcsimbókokat leszámítva egyáltalán nem szőrös, sőt inkább
csupasznak tűnik, mint a béka. A bőre, már ami kilátszik a fekete, hosszú
szőrű irhazekéből és bőrnadrágból, olyan is, mint a varasbéka ráncos,
tésztaszerű, puha fehér hasa. Horgas orra és obszcénül duzzadt ajkú szája
között majomszerűen nagy a távolság. Nagy, elálló füle is a ráncos
kismajomra emlékezteti Bálintot, amit a kimenőn látott az Állatkertben. És
hegyes, összetéveszthetetlenül hegyes, mint az ördögnek a képes
Bibliában… Karja megint csak majomszerűen hosszú, inas. Lapátkezei
élesre fent, sokszakállú, vagy inkább fűrészes pengéjű lándzsát markolnak,
melynek hegye máris a férfira szegeződik. Bálint két nagy, görbe pengéjű
kést is lát a zekét összefogó, széles övbe tűzve.
A lény a férfi láttán felfelé fordítja a fejét, nagyra tátja a száját, és felüvölt.
Bálint, bár nem érti a durva hangokból állatias ugatássá, bugyborékolássá és
morgássá összeálló nyelvet, némi elégedettséget érez a kiáltásban. A széles
szájban kuszán nőtt, hegyes fogak meredeznek.
Aztán megérkezik a második, és egy pillanaton belül több tucatnyi hasonló
teremtmény gyűrűjében találja magát. Mindnek lándzsa a kezében, és
minden lándzsa rá szegeződik. Némelyik kutyát vezet, tüskés vasabroncs
örvben, vastag, egyenetlen, durva szemű láncon. Nagy testű, izmos, csíkos
bundájú, csupafog, széles szájú ebeket. Inkább a kutyák rángatják gazdáikat
Bálint felé. Acsargó morgás. Nem sokkal állatiasabb, mint a sűrűsödő
kiáltások.
„Meghaltam, és a Pokolba kerültem. Édes Jóistenem, miért? Parancsot
teljesítettem, sőt még azt se, csak a levegőbe lőttem, a fejük fölé, legfeljebb
véletlenül találhattam el valakit…”
Valamiért érzi, ha elájul, nem tér magához többé. Ezek között a lények
között sohasem. Tartja magát.
Olyan sokan lettek, hogy Bálint nem lát át a lábak, lándzsák és mocskos
szőrme rengetegén, nem tudja azonosítani, honnan jön a hang, éppen akkor,
amikor a legközelebbi lándzsák döfésre készülve hátrahúzódnak. Valaki,
ugyan nem értette, mégis félreérthetetlenül oroszul kiáltott, dühösen,
parancsolóan. A lények mérgesen, bár hallható alázattal rikoltanak vissza,
és a lándzsák vonakodva leereszkednek, hegyük szinte bánatosan döf a
fekete homokba Bálint húsa helyett. Az ördögök között mozgolódás támad.
Ahogy ránéznek, Bálintnak az az érzése támad, éppen a vacsorájuktól
fosztotta meg őket a parancsoló hang. Hamarosan kiderül, hogy érzései nem
tévesztették meg.
Az ocsmány lények gyűrűje fellazul, hátrébb és oldalt húzódnak, mintha az
első sorok mögött felengedett volna a tömeg nyomása, Bálint mintha
kevesebb lábat és lándzsát látna, s ahonnan a hang jött, a mocskos szőrme
között hosszú, orosz katonakabát zöldesbarnája villan elő. Az ördögök
végül teljesen elszélednek, csak a folyosók torkából bámul befelé a
csarnokba néhány sóvár szempár, és a térdeplő férfi előtt megáll egy magas,
hullámos fürtű, szakállas, szőke óriás, kigombolt kabátban, vörös csillagos
kozákkucsmában, makulátlanul tiszta, szabályos szovjet uniformisban, a
szíján pisztolytáskával, melynek a fedele szabadon leffeg. De nem ez Bálint
utolsó tiszta érzékelése, mielőtt az ájulás jótékony nemléte végre ráborul,
hanem a hosszú, göcsörtös bot az óriás jobb kezében, melynek csúcsa
megmagyarázhatatlan módon, fehér magnéziumfénnyel világít.
„Megmondta a Papó, hogy az oroszok ördö…”
*
Amikor magához tér, első gondolata az, hogy meghalt. A hangnak és
fénynek olyan mély hiánya veszi körül, amilyen csönd és sötét csak
a koporsóban lehet. A gondolat után jönnek az érzések, elsősorban
a félelem, nem is annyira a bebizonyosodott haláltól, hanem inkább
az a fajta, amelyet régi rémületek váratlanul előbukkanó emléke vált
ki. Rémületben pedig volt része elegendő… Az emlékek vonakodva,
majd egyszerre lavinaszerűen zúdulnak rá, összekeverednek, a
fehér zászlós figurát géppisztollyal lekaszáló alak helyébe a
lándzsás lény kerül, a Pártház pincéjének félhomályát fáklyák vörös
fénye deríti föl, a sárga sokszög…
Hirtelen érezni kezdi a karját, a nagy, tépett seb tompán sajgó fájdalmát…
„Sajgó…? Eszméletlen voltam. Sokáig. Nem haltam meg ”
És érzi már, hogy valami puhán fekszik, amit valami igazán keményre
terítettek. Keményre és hidegre. Már tudja, hogy hol van.
„A Pokolban. Mégis meghaltam De miért?”
Eszébe jut a kozáksapkás szovjet katona. Annyira valóságos volt, pedig
bizonyára csak a képzelete játszott vele És mi van, ha mégsem? Ha
mindaz, ami történt, valóságos, és valamilyen szerkezet egyenesen
Szibériába hozta Ki tudja, miféle ördöngösségekre nem képesek a
szovjetek? Az a sárga sokszög
„Az lesz az” – örvendezik. „Itt is van egy, akárhova jutottam. Milyen
ügyesek! És mink nem is tudunk ilyesmiről… Pedig két ilyen sokszög,
oszt’ nem kéne létrán felhordani terményt a padlásra. Milyen ügyesek!
Biztos nagyon drága, azért nem… A Pártnak persze kell ilyen hómi…”
Elmosolyodik saját naivitásán, ahogy az alagutakról képzelgett…
„Lám, nem kell ide alagút, csak ilyen ügyes, sárga sokszög… De kik azok
az ördögi micsodák? Sose hallottam, hogy Szibériába ilyenek élnének. De
hát Szibéria nagy… Ki tudja? Biztos Szibéria… Hideg van…”
Valamennyire megnyugszik, bár megmozdulni még nem mer: úgy érzi,
félelmetes, vörös ragadozószemek tucatjai szegeződnek rá a vaksötétben, és
csak arra várnak, hogy megmoccanjon. Azok a szemek látnak a sötétben…
– Elvtárs! – suttogja bele a sötétbe. – Elvtársam… Tovaris! – Jut eszébe a
szó oroszul. – Tovaris! – ismétli meg hangosabban.
– Nakonyec-to tü prosznulszja!¹ {¹Csakhogy felébredtél!} – hallatszik
jobbról a sötétből. Gyufa sercen, apró fény gyúl, majd megnő, és Bálint egy
közönséges, falusi petróleumlámpa fényes tükrébe bámul. A hely csak alig
világosodott ki, a férfi nem látja a falait, a mennyezetet, a padlót, csak az
orosz arcát és mellkasát a sápadt fénygömbben, ahogy emeli a lámpát. –
Megvagyol te – mondja Bálint meglepetésére tört magyarsággal. – Procsti²
{²Majdnem} meghal te – folytatja az orosz. – Sok vjer. Mnoga. Ocseny
mnoga. Oszkolki vünul iz tyebjá, tovaris.³ {³Sok. Nagyon sok.
Gránátszilánkot szedtem ki belőled, elvtárs.} – Bálint csak a tovarist érti,
és már biztos benne, hogy a másik sokkal jobban beszél magyarul, mint ő
oroszul.
– Köszönöm… – rebegi. – Jobban vagyok. – Megpróbál felülni.
– Nem koszjon! Maradj te! Fekszjel. Jiso nyeszkolko gynej dolzsen lezsaty.
Tak sil tebjá, kak mesok sivajut, tü vengr!⁴ {⁴Még pár napig feküdnöd kell.
Úgy varrtalak össze, mint a zsákot, te magyar!} Nye beszjel te. Vagy te
golodnyüj⁵ {⁵éhes}? – Kezével mutatja, hogy valamit a szájába töm, és
megrágja. Bálint megérti. Elmosolyodik.
– Szomjas vagyok. Innék. Vizet
– Vodka nincs. U nasz nyicsevo nye osztalosz. Csort vozmi! Csort vozmi!
Nyet vodki, proszto gyirimo, kotoroje oniy glisztyi prigatovili, verajatna, iz
gyerma. Ikota at nyivo ⁶ {⁶Elfogyott. A kurva anyját! A kurva anyját!
Nincs vodka, csak az a szar, amit ezek a férgek főznek, bizonyára
szarból. Csuklasz tőle…} Nincs vodka.
– Nye vodka… – Bálint vigyázott, hogy ne érződjön a hangjában a
türelmetlenség. – Víz! Víz! – Mutatta az ivást.
Az orosz bólogatott, aztán a fejét rázta:
– Ertsed mjeg, nincs vodka. Nyet vodki.⁷ {⁷Nincs vodka.}
– Víz. Inni. Vóda. – Végre eszébe jutott, legalább tótul. Mutatja, hogy
megmossa az arcát. Mutatja, hogy iszik.
– Ó! Vadá. Nye Vodka! Tü pity hocses. Harasó. Vadá jeszty.
Predasztácsoszna. Predasztácsoszna.⁸ {⁸Víz. Nem vodka! Szomjas vagy.
Jól van. Víz az van. Bőségesen. Bőségesen.}
Az orosz kinyúl a fénykörből, és beemel egy magas fakupát.
– Vjiz. Neked. Varjal, itat tjeged. – Közelebb lép, a lámpát leteszi valahová
a férfi feje fölé. Bálint már látja a falat maga mellett. Fekete kő, egymásra
torlódott, elmozdult rétegekben, melyek természet alkotta polcára tette az
orosz a lámpát.
– Igyjal! – Az orosz felemeli Bálint fejét, és türelmesen, mint egy
kisgyereket, megitatja. A víz hűvös, jóízű, tiszta.
– Köszönöm… Ki vagy te?
Az orosz harsogva felnevet, a hang visszhangot ver, és Bálint felmérheti,
hogy valami nagyobb helyiségben fekszik.
– Ja tozse eto hotil szproszity.⁹ {⁹Én is ezt akartam kérdezni.} Az en
nevem Pavel Morozov. – A mellére bök. – Pavel Morozov. Szjolithatsz
Pavlik. Mi te njeved?
– Bálint. Tóth Bálint.
– Tot. Boljint – ismétli az orosz. – Baljint – igazítja ki magát. –
Valentyin nye tak li? Ja tyibja budu zvaty Valja.¹⁰ {Az Valentyin, ugye?
Valjának foglak szólítani.} Valja! Te Valja. – Bálint mellére bök.
– Valja. Jó. Valja leszek.
– Most aljudj! Fjelebredsz, hozok etjel. Eszel. Ja pogaszil szvjet.¹¹
{¹¹Eloltom a lámpát.}
Bálint magára marad a sötétben. Elalszik.
*
Káposztaleves szaga ébreszti föl. Eltéveszthetetlen illat, eleget
szagolta a laktanyában. Egy pillanatra azt is hitte, hogy ott van, a
Mosonyiban, a körletben, de az annyira valószínűtlennek tűnt,
délben a körletben heverészni, valószínűtlenebb, mint egy Pavlik
nevű orosszal a Pokolban találkozni… A Pokol… De legalább nem
az a feneketlen sötétség veszi körül…
– Tovaris… Pavlik? Hol vagyunk? Ez a Pokol? Vagy Szibéria?
– Pjokol? Mi van pjokol. Nem ertjem. Szibír?
– Pokol, Pavlik! Másvilág. Ahol a halottak vannak. Kárhozott lelkek.
Ördögök. Vagy Szibériában vagyunk? Megmondhatod.
– Sto on hocset sz Szibir?¹² {¹²Mit akar ez Szibériával?} Pjokol Sto?
Ordjog Ordjog Csort! Vot anó! Csort. Ad.¹³ {¹³Ördög! Ez lesz az!
Ördög. Pokol.} Ez nem Pjokol, Valja! Nem is Szibir. Hogyan jossz te, nem
tudjod hova?
– Nem tudom Egyszer csak idekerültem
– Eptyagram hoz. Eta jaszna. Nye mozset büty inacse. Kto-ta priszlal
szjudá. Vengerszkij mag. Na pacsemu? Takój nyeopitnüj junyec. Nye vszjo v
parjadke ¹⁴ {¹⁴Ez világos. Nem történhet másképpen. Valaki ideküldte.
A magyar mágus. De miért? Ilyen tapasztalatlan sihedert. Nem jól van
ez így…} Tjeged Magisztyer Ljovi Farkos Vlagyimir kjuld.
– Mi az az epta izé? Farkas Vladimir? Neeem, Pavlik! Nem küldött
senki. A Ház elesett, megsebesültem, lementem a pincébe, orvost keres
– Varjalvarjal! Lassabb te! Én nem beszjel olyan jol madjar.
– Jobban, mint én oroszul
– Nem lenyjeges. Mifjele haz esett mjeg?
– Nem értelek, Pavlik
– Azt mondod: haz mjegesett
– Megesett? Elesett! Ja! Elesett a Ház. A Pártház. A Köztársaság téren.
Budapesten. Tankokkal lőttek ránk…
– Tankokkal? Madjarorszag habjoru van? Mikor? Ki?
– Forradalom… Kitört a forradalom. Akkor volt egy hete, hogy
idekerültem… De te hogyhogy nem tudod…?
– Nem tud semmit. Nyet szvjazi. Ja asztavili tut, anyi zabüli menyja. Sto-ta
szlucsilosz dóma. Mozset, szamoje plahoje. U vengrov revoljuctja ¹⁵
{¹⁵Nincs kapcsolat. Itt hagytak, elfelejtettek. Valami történt otthon.
Talán a legrosszabb. A magyaroknál forradalom…} Itt mjarad Itt
mjaradtam. Mar hjarom ev. Tjobb hjarom ev Nem tud, mi van otthon,
Szovjetszkij Szojuz.
– Három éve? De hol? Nem a pokol, nem Szibéria ?
– Da, da! Nye Szibir Egyjel most. Scsí. Kapjoszta. Aztan bjeszeljunk
Kjell nekjed erjo.
*
– Ijanyzik hleb. Kenyjer. Tudod, ezek nem ismer kenyjer. Alig is sjut
meg mjaszo Hús. – Pavlik kiissza a csajkája maradékát. Bálint
jobb híján követi a példáját. A káposztaleves ízletes volt.
– Kik ezek? Emberek? Korcsok?
– Nem embjer. Vagy… Ezen hely ok embjer. Orkok. Ezek orkok.
– Sose hallottam ilyen népről… Hol is hallottam vóna?
– Ja tozse. Én se nem. Ők nevjezik maguk ork. A másik fajta úgy: yrch. –
Amit Pavlik folytatásként ejt, nem sem orosz, sem magyar, mégis, mintha
bármelyik nyelven értő számára is kifejezne bizonyos elfojtott haragot,
megvetést – és félelmet.
– Másik fajta is van?
– Azok fejami nevjezik magjuk… Feja az madjarul… Varjal te… Az
tjunder.
– Tündérek? Az magyarul valami gyönyörűt jelent.
– Az! Az! Gyjonjoru. Szepjek. Szebb, mjint mi… De gjonosz. Gjonosz
mind. Nem szolgal szovjet. Gyjulol szovjet. Mágija nye gyejsztvujet na
nyih. Nye dojátyszjá at palok. Nye znaju pocsemu do szih por nye ubili
menyjá ¹⁶ {¹⁶Mágia nem hat rájuk. Nem félnek a bottól. Nem is tudom,
miért nem öltek már meg…} Nincs kjozunk hozzajuk! Laknak djel.
Messze djelen. Ott mjeleg. Jó mjeleg. Mindig van mit enni. De nem
engjednek oda gjonosz feji. Nem engjedik oda orkok, tózse nem.
„Szóval tündérek, mi? Meghibbantál te, testvérem, itt három év alatt” –
gondolja Bálint, de hangosan nem mondja ki.
– Hol vagyunk egyáltalán ezekkel a tündérekkel meg orkokkal?
– Masviljag Eto nye zagrabnaja zsizny.¹⁷ {¹⁷Nem a Másvilág.} Ez egy
másik viljag. Eptyagram hoz idje. Pavlik is eptyagram hoz. Tovaris
Jurovszkij hoz idje Szverdlovszk eptyagrambjol.
– Másik világ ?
– Nem egy viljag letez. Sok. Vjegteljen. Mágija osszjekjot mind. Varazslat.
Uralod varazs, atjarsz vilagok. Eptyagram athoz. Te nem tjudod? Miert?
Madjar Enkávede kjuld ide Maskjepp nem lehet Nye mozsno.
– Magyar enkávé?
– Madjar Avjo! Az madjar
– Igen én is az ÁVH-ban szolgálok Szolgáltam Állítólag feloszlatták az
alakulatot. A rádió bemondta… Át kellett öltöznünk rendőregyenruhába.
– Ragyio… – Pavlik hangja ábrándos lesz. – Haraso bü jiso raz poszlusaty
ragyio peredacsu!¹⁸ {¹⁸Jó lenne rádiót hallani még egyszer!} „Gavarit
Moszkva…” Radijo bemjond…? Njalatok forradalom. Tankok ljonek
Bjudapest… Elmond mi van Szovjetszkij Szojuz! Most!
– Előbb tudni akarom, hol vagyok! Mi ez a hely?
– Mar mjondtam. Mas vilag. Nem tudok tjobbet. Idekjuldenek, idehoznak.
Joriz helyorsjég. Eljoljarjo. Nem jerdekes! Elmjond mi van otthon! Kitalal
mi tortenet Egyjut. Kitalala hogyan jut haza. Jol van igy? Jo? Eljobb
elmjond otthon Mi tjortenet harom eve? Gyjoztek imperialiszti? Fasiszti
? Vegje Szovjetszkij Szojuz? Nincsen Enkávede?
– Nincsen vége! – Bálint úgy gondolja, jobb, ha nem ellenkezik tovább a
bolond orosszal. – Dehogyis. Enkávé micsoda nincsen, van helyette
Kágébé Ja, Sztalin elvtárs meghalt. Három éve.
– A Gazda! – jajdul fel Morozov. – A Gazda halott? Jaj! Jaj nekünk!
Ömleni kezdenek a könnyei. Egyfolytában jajgat, és ingatja a felsőtestét.
Kivehetetlen orosz szavakat motyog, és időről időre felüvölt. Végül
felpattan, és elrohan valahová, bele a sötétbe, a petróleumlámpák fénykörén
túlra. Csizmája dobogása egy ideig ide-oda dübörög a barlangban, végül
elhal.
*
Bálint egyedül marad.
Egyszerű, fantáziátlan, falusi fiú. Már nem fél attól, ahová került, mintha
elfeledte volna a döféshez hátrahúzott lándzsákat, és még nem tanult volna
meg rettegni újra. Úgy dönt, nem sokat töpreng a helyzetén, s mert tele lett
a hasa, nem fázik és a tisztektől sem kell tartani, jó katona módjára szinte
azonnal elszundít, majd álomtalanul alszik, amíg az orosz fel nem ébreszti.
Pavlik szeme könnyben úszik, kozákkucsmája egészen valószínűtlen
szögben hátratolva egyensúlyoz a fején, és nagy, ormótlan, durván faragott
kőkupát szorít a mancsában. A bütykein csúnyán lenyúzódott a bőr, és
rászáradt vér feketéllik rajtuk. A kőkupából gőz száll fel, melynek szaga
Bálintot kocsikenőcs, kátrány, kén, torma és szilvapálinka keverékére
emlékezteti. Egészében nem túlságosan rossz illat, de a férfinak megint csak
a Pokol jut az eszébe.
– Igyjal veljem, Valja! Igyjunk Gazdjara! Elarvultunk. Arvak vagyjunk!
Rosszijá szirata!¹⁹ {¹⁹Árva Oroszország!} Mü ketszerjesen is. Da! Vdajnye!
²⁰ {²⁰Kétszeresen!} Igyjal! Ne vjessed meg! Nem vodka, de ilyenkor
megtjeszi Igyjal!
Bálint nem meri visszautasítani a kínálást. Felül, lábát a padlóra helyezi, és
kezét nyújtja a kancsóért
– Varni te! Nehjez njeked kupja mjeg. Kameny. Varjal! Idjal csajka!
Kétujjnyit a csajka fedelébe löttyint a kőkorsóból, majd úgy nyújtja Bálint
felé, mintha a legfinomabb borral kínálná. A lötty még mindig gőzölög,
zöld és lila színben játszó olajos foltok lebegnek a felszínén.
– Sztalin elvtársra! – Bálint lehunyja a szemét, szájához emeli a
csajkafedelet, és belekortyol az italba. Nem érez különösebb rossz ízt, bár a
szagok listájához gondolatban hozzáteszi a szalmiákét is, aztán a lé lecsorog
a nyelőcsövén, és mintha valami felrobbanna a gyomrában. Összegörnyed,
majd visszahanyatlik gyapjas bőrökből rakott ágyára.
– Pavlik… – sziszegi. – Ez méreg…
– Da. Mjereg. Kakoj-to ja deszt v nyem. Vszjo ravno nye pacsusztvujes.²¹
{²¹Valami méreg is van benne. De azt úgysem sokáig érzed.} De van
tozse alkogol. Szicsasz udarit v golóvu, moj tavaris…²² {²²Mindjárt a
fejedbe száll, elvtársam…} Erzjed mjar?
És Bálint érzi. Felül. A feje könnyű lett, valahol a szédülés és a súlytalanság
határán, majd kisvártatva zsibbadni kezd, és a perzselő fájdalom hirtelen
megszűnik a gyomrában. Nem nevezné jókedvnek, amit érez, inkább a
boldog nemtörődömség állapotába került.
– Mindegy! Örökké éljen Sztalin elvtárs! – Jót húz a löttyből, és a perzselő
tűz hamarosan az agyában lobban föl, de jó tűz, nem fáj, csak meleg…
Azzal sem törődik, hogy a petróleumlámpák fényköreiből kirajzolt világ
hullámzani kezd előtte. Kiissza az italt az utolsó cseppig, csettint a
nyelvével, és kérdőn Pavlikra néz.
– Vszigdá znal, sto bü, vengri, tozse umeti pity.²³ {²³Mindig is tudtam, hogy
ti, magyarok is tudtok inni!} – Bálint csak az elismerő hangsúlyt érzékeli,
és mosolyogva bólogat, amíg az orosz újratölti a csajkafedelet. Mohón érte
nyúl.
– Sztalin elvtárs tiszte… Tiszteletére elék… Elénekelem a Szovjetunió
himnuszát! – jelenti ki ünnepélyesen, és imbolyogva föláll. – Szojúz
nyerusími, reszpublik szvabóda…²⁴ {²⁴Szövetségbe forrt szabad
köztársaságok…} – üvölti.
Morozov bömbölve csatlakozik hozzá.
*
BÁLINT MÁSNAPJA egyszerűen kiesik az emlékezetéből. Ha lenne
bármiféle fantáziája, talán megragad valami abból a nagyon is valódi
pokolból, amelyet az orkok itala gyújtott benne. Harmadnap viszont
teljesen egészségesen ébred, sebe sem sajog. Egyetlen lendülettel
felpattan, azután úgy marad a vaksötétben.
– Pavlik…
– Itt vagyok, madjar… – hallatszik mélyről, a lába alól.
– Pavlik! Ki kell mennem.
– Ki? Menjel akkor!
– Nem érted. Latrinára kell mennem…
– Latrina?
– Szarnom kell, na! – robban ki Bálintból.
– Szjar? Kimegy barlang, na levo, balra. Da. Vegjig alagut, taljal gjodor.
Odataljalsz, bjudos van. Szjarol bele… Vigyazol te, mert gjodor nagyjon
mely.
– Sötét van.
– Nu. Itt lampja. Csiholjok tjuzet.
A gyufa fellobban, majd a petróleumlámpa is. Morozov a fekete kőpadlón
ül, ingujjban.
Bálint felvihog, kamaszos, magas hangon. Kikapja az orosz kezéből a
lámpát, visszamegy az ágyához, felrántja a csizmáit, és kisiet
betegszobájából. Akkor látja először a durva, súlyos faajtót, a torz,
kovácsolt vasalatokat.
A folyosón az ismerős rőt fény világít, a fáklyák furcsán messze függenek
egymástól, fényudvaraik nem lapolják át egymást, közöttük makacs, fekete
tavakba gyűlik a sötétség. Füstjük egyenesen felfelé száll, a folyosó
lehetetlenül magas mennyezete felé, Bálint nem is látja, hol húzódik,
húzódik-e valahol egyáltalán, mintha az elcsúszott kőzetlemezek valahol a
végtelenben találkoznának a feje fölött. Az orosznak igaza volt, a szag
gyorsan bűzzé mélyül, egy pont után azonban nem erősödik tovább, talán az
a természetes szellőzőrendszer nem engedi, hogy émelyítővé váljon, amely
a fáklyák füstjét is elvezeti.
A távolból, fekete kő tonnáitól tompítva, hangokat hall, vihogást,
kaparászást, csoszogást és dörömbölést, mély hangú, ütemes puffogást.
Dördüléseket, sistergést. Minden puffanás mintha feszülő belei nyomását
növelné, kénytelen megszaporázni lépteit, és közben újra a Pokol képe
merül fel benne. De a sürgető szükség elnyomja félelmeit. Siet. Súlyos ajtók
mellett halad el, rajtuk rendes, földi számok, de egyelőre nem figyel rájuk.
Szaporán halad a bűz forrása felé, és lihegve, az utolsó pillanatban
kapaszkodik meg a kőfalból kiálló, kifényesedett vaskarikában. Majdnem
belerohan, belezuhan a nyitott gödörbe, mely a folyosó teljes szélességében
tátong, szinte megkülönböztethetetlenül a fekete kőtől. Csak a bársonyos,
matt sötétség mutatja nem is annyira a gödör jelenlétét, mint inkább a kő
hiányát. A gödör ugyanolyan végtelennek tűnik lefelé, mint a folyosó
mennyezete fölfelé. Csak a bűz száll.
Az ijedség felerősíti belei sürgetését, kapkodva kicsatolja az övét, letolja a
kék nadrágot, és a gyűrűbe kapaszkodva a gödör fölé guggol. Amikor
megkönnyebbül, hasít bele a felismerés, hogy nincs mivel megtisztogatni
magát, ott marad, kuporogva, szerencsétlenül, és végre elsírja magát. Nem
is emlékszik, mikor sírt utoljára, talán az elemi iskolában, a nádpálca alatt,
és ettől a talán nem is valós emléktől visszatér a büszkesége, és kitisztul a
feje. Zubbonya zsebében két röplap is lapul, amit a téren foglyul ejtett
suhancoktól kobzott el.
– Erre jó a forradalmatok, basszátok meg! – vicsorogja bele a rőtes
homályba, és elégedetten húzza elő a durva papírlapokat. Annyira józan,
hogy futó pillantás után – „Hősök vagytok, fiúk, lányok!” – kettétépi az
egyiket, számításba véve, hogy az orkok földjén talán nem is létezik papír,
és a maradékot visszagyűri a zsebébe.
Már az övét csatolja, amikor a háta mögül, a gödör felől, vartyogó-sziszegő
hang üti meg a fülét:
– Errrrreó afforrrradalmatok basssszátokmeg! – ismeri fel saját mondatát.
Megperdül, magasra emeli a petróleumlámpát. A gödör másik széle tizenöt
méterre lehet, a túlparton egy ork vigyorog feléje. Láthatóan nagyon
elégedett verbális teljesítményével, mert megismétli. – Errrrreó
afforrrradalmatok basssszátokmeg!
Nincs nála fegyver, Bálint mégis visszahőköl: a lény egész tartásából mohó
sóvárgást olvas ki, és ez a sóvárgás egyértelműen neki szól. A húsának. Az
ork vigyora vicsorgássá szélesedik, Bálintra mutat, majd félreérthetetlen
mozdulattal, vízszintesen elhúzza a tenyerét saját torka előtt. Gurgulázó
hangot hallat, és sokatmondóan megsimogatja a hasát. Bálint lassan
elfordul, és mintha csak otthon, a faluban térne ki egy fenyegető, nagy
kutya elől, minden sietség nélkül megindul visszafelé a folyosón.
Pedig rettegése visszatért, és attól kezdve már csak átmenetileg hagyja el.
– Bassszátokmeg! – Hallja egyre a háta mögött. „Basszátok meg!” –
visszhangzik egyre az agyában.
A számozott ajtókhoz ér, a vaskos, vasalt deszkák, a sűrűn rácsozott kis,
kerek ablakok a laktanya fogdájának szürke fémajtajára emlékeztetik.
Mintha valami motoszkálna mögöttük, de Bálint nem mer közelebb lépni,
nem meri kezét a rozsdás kilincsre tenni, azt gondolja, azok az ajtók
akárhová nyílhatnak a sziklalabirintusban, akárhová, talán éppen az orkok
konyhájába, ahol pont őt várják, hogy betöltsék a saját gyomrába,
embersajtnak…
A legközelebbi ajtó megdörren, ahogy valami nekivágódik.
– Ki vagy? Magyar vagy? – A hang az ajtó mögött köhögésbe fúl.
Bálint oldalazva hátrál.
– Ott vagy, az úristenedet? – szólítja meg ordítva a következő ajtó.
Bálint háta eléri a falat, nekiszorul, azután oldalaz tovább, a sziklához
lapulva.
– Isten nevét a szádra hiába ne vegyed, fiam! – inti a következő szomszédja
a dühöst. – Ha magyar is, nem ember. Odakint csak nem emberek vannak…

– Meg oroszok, atyám! – felesel a dühös. – Kurva oroszok!

– Az isten szerelmére! Hát először hallunk magyar szót kintről, ami nem az
övé! – reménykedik az ajtó a pap másik oldalán. – Testvér! Ki vagy?
Válaszolj! Ha magyar vagy…
– Ha magyar vagy, válaszolj, az úristenedet…! – A dühös ajtó megremeg a
rúgásoktól. – Te mocsok! Pribék!
De Bálint nem válaszol, igyekszik hangtalanul, a falba beleolvadva
elsomfordálni az ajtók előtt. Tizenkilenc ajtó. Nagy megkönnyebbülésére az
első háromból nem hallatszik ki sem könyörgés, sem átkozódás. Amikor
úgy gondolja, már nem hallhatják a lépteit, akárkik is azok az ajtók mögött,
sietősre fogja, sietősebbre, mint ahogyan ellenkező irányba, a gödör felé
tartott.
Végre visszaér Pavlik ajtajához. Az orosz a keretben áll. Már összeszedte
magát, gimnasztyorkát húzott az inge fölé, a szíját is felvette a
pisztolytáskával. Csak a haja csapzott.
– Megtalál gjodor.
– Meg. Miféle hely ez, Pavlik? Börtön? Kik ezek a magyarok?
– Bjorton. Da. Foglyok. Polityikai. Hoz ide mind Magisztyer Ljovi.
Utolsot harom evje. De az mjar meghal
– Nem értem! Ki az a magisztyer? Miért vannak itt ezek az emberek?
– Ej, Valja! Uzse Mar mondta. Ljovi Magisztyer. Volfovics. Volsebnyik.
Varazsjolo nektek. Farkos Vlagyimir nektek. Neve neki Lenyiné adta.
Vlagyimir – magyarázta.
– Farkas elvtárs – hagyta rá elgondolkozva Bálint. ,,Varázsló lenne?
Bolond ez az orosz. Megbolondult itt magába. Nincsenek varázslók. Ilyen
helyek sincsenek. De akkor én is megbolondultam. Farkas Vladimir
börtönben van. Lehet börtönben egy varázsló? Nem az én dolgom Haza
kell innen menni. Csak van hazaút ” – De mi ez a hely, Pavlik? Miért ?
– Mijert, mijert? Csak kjerdez. Nyedagadlívhij vengr! On dazse nye znajet,
kak on okazalszja zgyesz, no on hocset znaty vszjo. Jivo nado bü atdaty
orkam, stobü anyi harasó jelisz…²⁵ {²⁵Értetlen magyar! Azt se tudja, hogy
kerül ide, de mindent tudni akar. Oda kéne adni az orkoknak, lakjanak
jól…} Nem tud mijert hoz ide fogolyok. Ez a rjesz madjar Enkávede bjorton.
Avjo, da. Allam ellensegei idehoz. Innen nem megszjok. De nem tjud mijert
hoz. Nem kjerdez. Nem vjalaszol kerdes. Kemek. Gyiverszanti.²⁶
{²⁶Diverzánsok.} Fasisztyi. Burzsuj. Da. Eljoszor svjed jon Madjarorszag.
Honvedjo Haborju alatt. Valami Vallenburg vagy Vallenberg Ot mjeg
tovaris Jurovszkij hoz Szverdlovszk. Hoz vele mjezes vodka De tovaris
Jurovszkij mondja, sved Magyarorszagrol elfog. Hamar meghal, pedjig nem
is vallat senki…
Bálint tudja, hogy létezik Svédország, a Nagyállomást védő német
légvédelmi ágyúkról Papó azt mondta, Boforc ágyúk, és hogy
Svédországból valók. Bálint úgy gondolja, a svéd az ágyúkhoz tartozott, és
nem csodálkozik, hogy az oroszok idehozták: a fasisztákat szolgálta. Bálint
alig tizennyolc éves fejjel szívből gyűlöli a fasisztákat, és mindig zavartan
pislogott, amikor az eltávjain a fater részegen a „Horthy Miklós katonája
vagyok én”-t dalolta szép baritonján. A svéd nyilván fasiszta volt. Itt
végezte, hát itt végezte. Azok a magyarok… Lehet, hogy burzsujok,
fasiszták, kémek… Lehet. De magyarok. Megkérdezheti őket. Később.
Majd.
– Nekem kell menni etjel – szakítja félbe töprengését az orosz. – Etjel
foglyoknak. Orkok ad. Enyem ellatmany kevjes. Orkok ad ovjek gomba,
amit esz. Nem jo. Szar, mondjod te, gavna, szar, mondjom en, de nincs
mjas
– Segítsek? – készségeskedik Bálint.
– Nyet. Nye pomagáj!²⁷ {²⁷Ne segíts!} Nem jo, ha orkok ljatnak. Lesz baj.
Menj te be szobja. Pihenj. Jovok hjamar.
*
Amíg az orosz valahol a rabok étele után jár, Bálint körülnéz a
szobában. Körbejár, meggyújtja mind a hat petróleumlámpát, de
azok együtt sem tudják bevilágítani a barlangot. Az üreg közepén, a
puszta kőpadlón, két sorban nyolc emeletes vaságy meredezik. Bár
nincsen rajtuk sem szalmazsák, sem matrac, a sodronyok nem
rozsdásak, vasuk olajosan fénylik az olajzöldre festett keretekben.
Széket, asztalt nem talált, amíg sietősen a lámpákat gyújtogatta. Újra
elindul, hogy alaposabban körülnézzen. Arra számítva, hogy hosszú időt
fog eltölteni azon a helyen.
Az ágyát egy beugróban vetette meg Pavlik, valamilyen hosszú, gyapjas,
fekete szőrű teremtmények bőreiből. Aki kikészítette őket, nem vesződött
azzal, hogy a lábakat is levágja: a karcsú, szőrös, patás lábszárak majdnem
a kőpadlóig érve himbálóznak. Ezeket látva Bálint birkáknak véli a bőrök
egykori viselőit.
A zöldre festett fémszekrények mellett megy el a fal mentén, az egyiket
találomra kinyitja. Üres. A barlang egy másik benyílójában Pavlik saját
vackára talál, ugyanúgy a kőpárkányra vetett birkabőrök alkotják a
fekhelyet, és a takaró sem más. Az ágy fölötti kővetületen az orosz
kéttucatnyi könyvet tart, gondosan egymásnak támasztva. Legtöbbjükön az
oroszok sokhurkos írását fedezi föl, de négynek a gerincére magyarul írtak.
Az egyik Benedek Elek meséskönyve, a másik Bálint megelégedésére az
Egri csillagok, a harmadik vaskos, szétesőben lévő kétnyelvű szótár, a
negyedik pedig a Gyakorlati nyomozás című kézikönyv egy Nemes Sándor
nevű ny. detektív főfelügyelőtől.
Más személyes holmit nem talál az orosz ágya körül, hacsak az üres
kőkupát nem számítja annak.
A fülke mellett alacsony, szabálytalan alakú, vasalt ajtót süllyesztettek a
kőzet vetülésébe. Kilincs nincs rajta, csak jókora kulcslyuk. Bálint nem
próbálja kinyitni az ajtót, megy tovább, és egy újabb benyílóban
konyhafélére lel, petróleumfőzővel, lepattogzott zománcú katonai
alumíniumedényekkel, durván tákolt, szakadt viaszosvászonnal letakart
asztallal és egyetlen rozoga tonettszékkel. Kifeszített köteleken fülüknél
fogva száradni akasztott csajkák lógnak. A kő vetődései által kialakított
polcokon dobozok, zacskók, üres vodkásüvegek. A sarokba támasztva
kopott cirokseprű.
A konyha után puszta kőfal, életnagyságú Sztálin-portré világít ki
feketeségéből, azután az ajtó. A folyosóról az orosz szitkozódása hallatszik.
Közönséges falusi taligán vaskondért tol, melynek oldalára jókora
alumínium szedőkanalat akasztott. A taliga igen rossz állapotban van, alig
bírja el a kondért.
– Kijöhetek? – kérdezi Bálint.
– Itt? Mindjig. Ide nem jönnek. Nem jonnek at hjid. Akarsz segjit? Hoz ki
csajka. Mind. Kell sesztynacaty… tjizen… hat.
– Nem akarok odamenni. A rabokhoz…
– Nem kell. Csak hoz csajka. Ide.
*
Amikor az orosz visszatér az ajtó elé a kondérral, a kanállal és a
taligával, gondterheltnek látszik.
– Gyjere Valja, elmossuk kotyel²⁸ {²⁸kondért} – mondja, és meg sem várva
Bálint válaszát, tolja tovább a taligát. Ő szolgálatkészen utánaüget. Nem
mennek messzire. Bálintnak vízcsobogás üti meg a fülét. Mire azonosítja a
hangot, a folyosó kiöblösödik, és meglátja a keskeny zuhatagot, mely a
fejük fölött feketéllő semmiből hullik alá. A víz méternyi átmérőjű
medencét vágott a fekete kőbe, és felgyűlve az alján folyik el a hely alsóbb
régiói felé.
– Tegyjuk kotyel víz alja.
Bálint engedelmeskedik, buzgón megragadja az edény mindkét fülét, és
megpróbálja megemelni. Alig bírja megmozdítani, vastag falú, durva
munka, spirálba feltekert, keskeny lemezcsíkokból kovácsolták össze.
– Var te! – vigyorodik el az orosz. – Majd ketten. Ovjek. Ork praizvosztva²⁹
{²⁹gyártmány}. Otromba.
Szuszogva a vízesés alá igazítják a kondért. Cseppek freccsennek Bálint
kezére. Visszakapja. A víz kellemetlenül meleg. Kérdőn az oroszra néz, de
az csak vállat von. A kőfal egyik vetődéséből szürkésfehér holmit vesz elő,
Bálint felé nyújtja.
– Szappan. Kjobol. Kameny. Haboz. Én itt mosakod, itt mos, itt mosogat. Jo
meleg viz. Ocseny harasó. Fjinom. Tovaris Jurovszkij mondja fjuti barlang
odalent.
Bálint elveszi a követ, érdes, lyukacsos, de ahogy a kondér falára tapadt-
égett szürkésbarna masszát dörzsölni kezdi vele, valóban habzik. Elképzeli,
hogy ő is itt fog mosakodni, a meleg víz kis medencéjében. Sírhatnékja
támad, de helyette inkább megkérdezi a kondér másik oldalát súroló
Pavlikot:
– Honnan tudsz így magyarul?
– Tovaris Farkos tanit. Tudjod, Valja, varazslok jonnek-mennek viljagok
kjozott is, mjeg itt is. Tovaris Jurovszkij mondta, idjo maskjeppen telik
amig viljagok kjozott vannak. De engem ritkan visz injen mjas viljag.
Azeljott megyjunk, vjandorol Eh! Sjuroljad, madjar! Sjuroljad! –
Vigyorog, de a szeme nem mosolyog. Bálint érzi, hogy baj van, de nem mer
rákérdezni. – A Magisztyer egyszer magaval vitt. Del. Delre.
Tjunderekhez. Hosszju ut. Ocseny, ocseny dlinnij.³⁰ {³⁰Nagyon, nagyon
hosszú.} És nehjez. Gramozkij.³¹ {³¹Fáradságos.} Da. Akkor tanjit madjar,
mikor visszatjerjunk, ad kjonyv. Mesjekkel. Fjinom kjonyv, jo kjonyv.
Szjep mesjek. Azutan mjindig hoz kjonyv ha visszajon ide. De rjegota nem
jon…
– Börtönben van, Pavlik.
– Bjortonben? A Magisztyer?
– Amikor meghalt Sztalin elvtárs, egy Hruscsov nevű ember lett az utóda.
Azt mondta, Sztalin elvtárs alatt sokan visszaéltek a Párt hatalmával, és ki
kell vizsgálni a visszaéléseket…
– Mi visszajeles?
– Nem tudom… Tán az, hogy lesöpörték a padlást. Vagy hogy ártatlanul
börtönbe zártak embereket. Nem tudom. Képzetlen vagyok. De
jelentkeztem a Néphadseregben pártiskolára… Most abból se lesz semmi…
Nem tudom. De az elvtársak sok elvtársat bezártak, akiről addig azt mondta
a rádijó, hogy jó elvtárs… Sokakat meg kiengedtek a börtönből. Nem is
csuda, hogy kitört a forradalom.
– Visszajeles Pocsemu eto zlaupatreblenyie, jeszli rasztreljaem vragov
naróda? Ili vüigrajem vajnu protyiv fasisztov? Nu, vengr, tü prepodal nam
urok. Jeszli mü magli bü pajtyi damoj, ggye bü mü büli? V tyürme? V
gulage? No mü nye mozsem vernutycja damoj. Eptyagram nye rabotajet.³²
{³²Miért visszaélés, ha lesújtunk a nép ellenségeire? Vagy megnyerjük a
háborút a fasiszták ellen? Na, magyar, te feladtad a leckét. Ha haza is
mennénk, hova jutnánk? Börtönbe? Gulagra? De nem juthatunk haza.
A heptagramma nem működik.} Magisztyer bjortonben Forradalom
Haza kell menni.
– Akkor menjünk! Már egészséges vagyok. Utazhatok
– Nem ilyen egyszerju Harom jeve te vagy elsjo. Azt hittem, eptyagram
nem mjukod Megszjun varjazs Én nem tud menni epytagram. Mindig
tovaris Jurovszkij ocsaraval³³ {³³igézte} eptyagram. Sajat vjere kellett hozza.
De en vjerem innen nem vizivajet³⁴ {³⁴idéz}. Probjaltam ki.
– Vér. Én véreztem. A pincében volt egy ilyen eptyagram. Biztos
ráfreccsent a vérem Az én véremmel menne!
– Megprobjalhatjuk. Kesjobb. Most nem.
– Mér’ nem?
– Ez kjesz. – Morozov már a kondérról beszél, mintha meg sem hallotta
volna a kérdést. – Atnyiszu obratna. Viszem vissza. Jovok. Akkor
beszjelunk meg.
*
Bálint a konyhában üldögél, várja, hogy az orosz visszatérjen, és gondolatai
egyre sűrűbben kalandoznak az evés felé. Gyomra már hangosan korog,
mire Pavlik léptei kopogni kezdenek a folyosón. Az orosz arca még jobban
elsötétül, amikor meglátja az égő petróleumlámpákat. Körbejár, és a Bálint
mellett álló kivételével morogva eloltja mindet.
– Njem eg lampa! Fogyta petroljeum. Kevjes.
– Értem. Ne haragudj!
– Nyicsivo.³⁵ {³⁵Nem számít.} Most mjar tudjod. Vagy te ehes?
– Nagyon.
– Varjal! Esz eljobb.
– Nem, Pavlik! Éhes vagyok, de előbb beszélünk!
– Harasó. Bjar bjeszelni evjes kjozben is lehet… Te kjerdez, en valaszjol.
– Látom, hogy baj van. Mi a gond?
– Orkok. Valami felizgat orkok. Alig tart okjet vissza Fjeny.
– Milyen fény?
– A Fehjer. A Fjeny. A Fehjer Varjazslo Okle. A boton rajta. Nagy
varjazslat! Tovaris Jurovszkij szerez. Embert nem bjant, orkot megjol, ha
kjozel jon
– Láttam
– Orkok rjetteg tolje. De mijota jossz te nem rjetteg Nem eljegge.
Vonakod. Azt gondolom, te jottel, megzavar valamit. Orkok hiszik,
emberek nagy varjazslok. Vagy rabi³⁶ {³⁶rabok}. Varazslo megjol ork,
orkok megjesz halott ork. Rabok mjeghal, orkok megjesz halott rab
Hiszik rolam, vagyok nagy varjazslo, pedig csak bot njalam. Dasztatocsna
szveta. Do szih por dazse nye nado bülo iszpolzovaty.³⁷ {³⁷A Fény elegendő.
Eddig használni se kellett.} De te vagy sebesjult Nem varjazslo, nem
rab. Tjudtak. Erjeztek. Meg akartak enni. – Bálint bólintott. Beleborzongott
az emlékbe. – Nem tudjom – folytatta Morozov. – Hatyel bü stobü
tavaris Jurovszkij bül tut! Ili Magisztyer…³⁸ {³⁸Bárcsak itt lenne
Jurovszkij elvtárs! Vagy a Magiszter…}
– Te nem vagy varázsló? Egyáltalán, miért vagy itt? Ki vagy te, Pavlik?
– Nu, akkor kezdjük ezzel! Amikor gyjerek voltam, mindenki ismert v
Szovjetszkij Szojuz. Minden szovjet iskoljas, minden szovjet pionyír³⁹
{³⁹úttörő}. Mindenki. De en halott voltam, Valja! Engem mjegjoltek. Pavel
Morozov a hjos pionyír, Pavlik Morozov az aruljo, Pavlik Morozov az
apagyilkos. Kazsdij mog vübraty stvajevo ljubimova Pavlika. Tolka u minyja
nye bülo vübrova…⁴⁰ {⁴⁰Mindenki választhatta a neki tetsző Pavlikot. Csak
én nem választhattam…}
– Ezt nem értem – mondja Bálint, és azt gondolja, már sokadszor: „Ez
teljesen eszement! Itt vagyok összezárva egy bolonddal!” De türelemre inti
magát, és érdeklődő arccal tovább hallgatja az oroszt, feje lassan megfájdul
Morozov borzalmas akcentusának örökös visszafejtésétől, a mondókájába
beleszőtt orosz motyogástól, és lassan kikerekedik előtte Pavlik története, és
az orkok világában berendezett börtön rettenetes rendeltetése.
*
A szavak, a pontos kifejezések már nem maradtak meg benne, nem
égtek bele, mint minden elhangzott szó, a barlang minden szeglete,
fényfoltja és árnyéktavai Morozov meséje előtt. Csak valamiféle
történetmag maradt, mint ahogyan gyerekkori meséire emlékszik az
ember – kitörölhetetlen, feltörhetetlen, megemészthetetlen
történetmag. Bálint csak a hazatérése utáni első években próbálta
ezt a magot elültetni más emberekben – a mag nem fakadt meg, és
ő évekre beköltözött a sárga házba.
Az orosz Szverdlovszk mellett élt tizenkét éves koráig, szegényparaszt
családban, és talán ez az, ami miatt Bálint nem törődik többé a részletekkel.
Szegényparaszt családban felnőni ugyanaz Észak-Magyarországon, mint
Nyugat-Szibériában, az Urál keleti lejtőin. Csak az utóbbi hidegebb.
Morozovék nem éltek jól, semmilyen értelemben, és ezen nem segített az a
temérdek vodka, amit a család, főleg a fiú apja leöntött a torkán. Az idősebb
Morozov agresszióval reagált az alkoholra, és a fiú anyja, Pavlik és kisebb
testvérei lassacskán az egyre inkább széteső ember dühének céltáblái lettek
– még akkor is, amikor már elhagyta a családját. A fiú végül nem bírta
tovább, egy különösen brutális éjszaka után mint kémet jelentette fel az
apját a komiszáriátban.
Szerencséje volt. Az NKVD szverdlovszki főnöke, Jakov Jurovszkij éppen
a komiszárnál tartózkodott – 1932, a kulákság letörése, volt munka
elegendő, ha bírta a derék –, amikor a kékre-zöldre vert fiú zokogva beesett
az irodába. Jurovszkij, a hatalmas erejű feketemágus nem véletlenül az
NKVD főtisztje: azonnal meglátta a fiúban a sokszoros lehetőséget. Egy
első osztályú hős az ifjúságnak, egy mártír a mozgalomnak, egy kiváló
ürügy a leghangosabb gazdák letörésére, egy használható, élete végéig
lekötelezett inas a varázslónak. Jurovszkij valamilyen ürüggyel néhány
percre megszabadult a komiszártól, és egészen őszintén elbeszélgetett a
fiúval. Az apja Szibériába kerül, de a falusiak őt nem hősnek, hanem
apagyilkosnak tekintik majd, és valószínűleg megölik. Pavlik ne féljen, a
szovjet tudomány képes feltámasztani a halottakat is, főleg, ha olyan kiváló
emberek voltak életükben, mint Pavlik, akit ő, Jakov Jurovszkij majd
személyesen vesz pártfogásába. De előtte a halálára mindenképpen
szüksége van a Pártnak és a Hazának. Pavlik mindent elhitt, döbbenten
hallgatta, hogy Jakov telefonon utasítja a csekistákat: azonnal fogják el az
apját, mint veszélyes kémet. Akkor sírt utoljára, mert dehogy akarta ő
valójában elvitetni az apját, csak azt akarta, hogy a Párt jól ráijesszen. Nem
ismerte, nem ismerhette Jurovszkij szándékait, de valamiért tudta, hogy
nincs visszaút. A kommiszár elvtárs felvette a tanúvallomását, Jurovszkij
elvtárs elindította a terror gépezetét. Az apját még aznap éjjel buzgón
pépesre verik a szverdlovszki Csekán, és hasonló buzgósággal vallja majd
magát az Urálontúl legnagyobb kémének.
Harmadnapra Pavlik halott volt, saját nagyapja szúrta bele a kést, és, ha már
ott voltak, elvágta mindkét kisebbik unokájának is a torkát. Ahogy
Jurovszkij ígérte, Pavlik a pionyírmozgalom hőse és mártírja lett, másnaptól
pedig, hogy a mágus feltámasztotta, az ő inasa. A fekete autóból nézte
végig saját temetését. Még meg is siratta magát. Ez 1932-ben történt.
Jurovszkij azóta járta egyedül a Beavatottak által ismert és nem ismert
világokat, hogy elérte az első osztályú szintet, és ahol járt, kiépítette a maga
kis hátországát. Attól kezdve kirándulásaira magával hurcolta hűséges
inasát is. Pavlik sokat látott, de keveset fogott föl, és még kevesebbről
számolt be Bálintnak azokból az időkből.
Azt viszont elmondta, hogy gazdája fejében akkor még meg sem fordult,
hogy az NKVD egyre duzzadó személyi állományát orkokkal is kiegészítse.
Erről csak 1938 telétől, Berija csúcsra jutása után kezdett terveket
szövögetni. Pavlik személyesen ismerte Beriját – és rettegett tőle, bár
szerencséjére a csíptetős hóhér nemigen törődött Jurovszkij inasával. Ahhoz
Pavliknak nőnek kellett volna születnie. Morozov szinte babonásan félt
Berijától, így saját korlátait többszörösen meghaladva, puszta
önvédelemből, de meglehet, valamilyen perverz kíváncsiságtól is hajtva,
minél többet igyekezett megtudni gazdája főnökéről. Mivel pedig
Jurovszkij akkor még mindenhová magával vitte, Berija pedig nyíltan
gyengeelméjűnek tartotta, Pavlik meglepően eredményesen gyűjtögette
információit Sztálin sötét árnyékáról, és tudását buzgón megosztotta
Bálinttal is, különösen azután, hogy megtudta tőle, milyen vidám véget is
ért az orosz történelem egyik legsötétebb alakja.
Berija Beavatott volt, bár Hatalma nem lévén, varázsló nem lehetett.
Politikailag azonban messzire látott, és azonnal felismerte Jurovszkij
tervének valódi jelentőségét. Tudta, hogy Hitler abban a pillanatban
elveszítette a háborút, hogy megtámadta Lengyelországot, és előre látta,
hogy a németekkel szövetséges kelet-európai államok, de még a németek
által elfoglaltak is, a Gazda ölébe hullanak a háború után. Bár minden
idegszálával ellenezte a Szovjetunió terjeszkedését nyugat felé, Sztálin
mohóságával nem mert szembeszállni. Berija azt is tudta, hogy a szovjet
rendszert azokban az államokban csak terrorral lehet megszilárdítani, és a
terrorhoz végrehajtók kellenek. Néhány magához hasonló hivatalnok és
rengeteg szadista verőlegény. Elég cinikus volt ahhoz, hogy tudja, ha a
meghódított államok saját népeiből alakítja ki ezt a terrorsereget, a lakosság
hódítók ellen érzett természetes gyűlöletének nagyobb részét a terrorgépezet
tagjaira irányíthatja – a meghódítottak így saját magukat gyűlölik majd.
Csak éppen semmiféle garanciát nem látott arra, hogy a meghódított nép
elegendő számú terrorlegényt és -leányt állít majd ki önmaga ellenében.
Jurovszkij orkjai tökéletesnek látszottak erre a feladatra, és a mágus szerint
minden otrombaságuk ellenére egyes orkok döbbenetesen gyorsan és
kifogástalanul elsajátítanak bármilyen nyelvet. Addigra már a barlangok
törzsei megtanulták tisztelni Jurovszkij varázshatalmát és a sajátjukat
meghaladó gonoszságát, az egyetlen problémát az jelentette, hogy a
Szovjetunióban megmaradt mágusok közül senki, még maga Jurovszkij sem
tudott az évezredekkel azelőtt a barlangba igézett kétszemélyes
heptagramma hatszáz mérföldes körzetébe másikat költeni. Szerinte a
mágia hétszögei valamiféle élőlények, önálló akarattal, indulatokkal, nem
jelennek meg akárhol. A feketemágia heptagrammái a különlegesen gonosz
helyeket kedvelik, és Morozov szerint gonoszságból az orkok barlangjaiban
sohasem volt hiány. De a heptagrammák önzők is, és nem tűrnek
konkurenciát.
Türelemmel és logisztikával azonban minden megoldható, néhány tucatnyi
átléptetett politikai fogollyal hamarjában megépíttették a föld alatti bázist,
és néhány hét után a barlangban megkezdődött az orkok toborzása és
kiképzése. Pavlik nagyon élvezte az akkori nyüzsgést, kamaszkorának vége
egybeesett azzal a temérdek izgalommal és újdonsággal, amivel Jurovszkij
és Berija tervének megvalósítása együtt járt.
A Szovjetunióba emigrált kelet-európai bolsevikok Moszkva mellett
tanították be a kiválasztott orkokat, hogy sikeresen lengyelnek, csehnek,
szlováknak, magyarnak és románnak álcázhassák magukat. Közöttük figyelt
fel a feketemágus Lőwy Vladimirra, a fanatikus felvidéki bolsevik, Lőwy
Mihály fiára, aki magyarra, szlovákra és jiddisre oktatta Berija titkos
seregének tagjait. A fiatalemberben Jurovszkij jelentős nyers
varázshatalmat fedezett fel, és csakhamar a Beavatottak közé emelte. Attól
kezdve hármasban járták a világokat, bár a mágus egyre többször hagyta
magára időközben felcseperedett inasát az orkok földjén kiépített bázison.
Pavlik végül afféle gondnok és mindenes lett, aki a Fehér Fény
Hordozójaként féken tartotta az orkokat és Jurovszkij nevében felügyelt a
támaszpontra.
Azt természetesen sem a mesélő, sem a hallgatója nem tudta, hogy a Fehér
ugyanakkora veszélyt jelentett Jurovszkij, mint az orkok számára: a
kristályba zárt erő nem viselte el a gonoszok látványát. Éppen azért bízta
inasára, mert a közömbösen együgyű Morozovot a Fehér ugyanolyan
közömbösen tűrte. Ha Pavlik leoldotta a bot végéről a vastag, fekete
bőrtokot, nyugodtan a lustán lüktető fénybe nézhetett, nem perzselte halálra.

Jurovszkij varázslóbotján egyébként gonosz kinézetű, óriási rubingömb

pulzált, melynek lángja urának engedelmeskedve csapott föl vagy csillapult:
a gonoszok respektálják egymást – legalábbis egymás hatalmát.
*
A két mágus akkoriban, a Nagy Honvédő Háború idején, sokat
tartózkodott a démonok világában: Berija parancsára megpróbáltak
leigázni legalább egy nagy hatalmú lényt, hogy a Földre juttatva
Hitler ellenében használhassák. Berija biztos volt ugyanis abban,
hogy a Führer és a Szövetségesek varázstudói is valami hasonlón
ügyködnek. Pavlik nem tudott vagy nem mondott sokkal többet erről,
Bálint sohasem tudta meg, hogy sikerrel járt-e végül valamelyik fél,
bár a németek nyilvánvalóan alulmaradtak, és Morozov annyit
elkottyantott, hogy a Híd Őre, aki visszatartja az orkokat,
valamiképpen Jurovszkij és Lőwy munkálkodásának
„mellékterméke”.
A háborúnak vége lett, és Berija előrelátása valósnak bizonyult: még
Németország keleti fele is a szocialistának nevezett világrend részévé
válhatott. A terv kezdte meghozni első gyümölcseit: a meghódított népek
közé mindenféle okból beilleszkedni nem képes orkokat, akikből bőségesen
akadt, Berija a harcoló csapatok után nyomuló megszállók közé keverte, a
terror magját még azelőtt elhintendő, hogy a meghódított országok
szovjetizálása megkezdődne. Azok közül az orkok közül egy sem tért
vissza. Morozov hallomásból úgy tudta, hogy a háború végén Berija
bevagoníroztatta őket a Távol-Kelet felé, azután a Japán elleni háború
elmaradtával egyszerűen legéppuskáztatta mindet.
A lengyelnek, csehnek, magyarnak, románnak kiképzett orkok viszont egy-
két éven belül mindenütt kiválóan beilleszkedtek. A saját lakosoknak
álcázott lények gonoszsága és kegyetlensége rémületbe és kétségbeesésbe
döntötte a népeket. A megszállók ellen sehol, egyetlen országban sem
szerveződött számottevő fegyveres ellenállás. Bálint saját bőrén tapasztalta,
hogy honfitársai is inkább egymás ellen fordultak.
Berija csakhamar rájött, hogy az orkok világa még Szibériánál is biztosabb
– és kétségbeejtőbb – börtön a rendszer legveszélyesebb ellenségei számára.
Morozov úgy emlékezett azokra az időkre, mint az aranykorra: 1948 és
1950 között százával hozták a politikai foglyokat, a barlangokban nyolcfős
helyőrség állomásozott, és a magiszterek távollétében ő volt az elöljárójuk.
A magiszterek pedig – különösen Lőwy – egyre kevesebbet időztek az
orkok világában. Jurovszkij nagyon megöregedett, hivatalosan már
egyébként is egy évtized óta halott volt, egyre többet pihent dácsájában,
Moszkva mellett. A Pavlik által annyira szeretett magyar feketemágusnak
pedig otthon, Magyarországon támadt egyre több dolga. Ötvenkettő telén
aztán járvány söpört végig a foglyok között, és kilencven százalékukat
elpusztította. A túlélőket a magyar körletbe gyűjtötték, és a helyőrséget
visszavonták. Morozov magára maradt. Lőwyt akkor látta utoljára,
Jurovszkijt ‘53 hideg nyarán vitte el végleg a heptagramma. Pavlik azóta
egyedül élt a barlangokban, egyre kevesebb fogoly és egyre szemtelenebb
orkok között – egyre fogyatkozó ellátmánnyal.
*
Bálint számára Morozov elbeszélése alatt megáll az idő. Nem tudja,
hogy órák vagy napok teltek el, Pavlik monoton hangja kioltja az idő
múlását, a mese nem lineáris, kapkodva vált időpontok és
helyszínek között, az orosz egyre másra elkalandozik, legtöbbször
az útnál lyukad ki, amelyet Lőwyvel tettek a tündérek földjére, de
Bálintot ez érdekli a legkevésbé. Nem esznek, csak isznak közben,
Pavlik egyszer eltűnt a kilincs nélküli ajtó mögött, és literes
cserépbutéliában vodkát hozott elő. A nagy, soktollú kulcsot újra
elrejti az inge alá. A palackból isznak, de nem rúgnak be, sőt az
orosz mintha egyre józanabb lenne, még az akcentusa is javult. A
meséjét ezzel fejezi be:
– Gazda halott. Taljan tovaris Jurovszkij is halott. Ljovi Magisztyer
bjortonben. Haza kell menjunk! Nem hamar. Nyet. Asztarózsna.⁴¹
{⁴¹Óvatosan.} Orkokkal vigyjazni kell. Tel csak nyjulik, nincsen vjege.
Eheznek. Ilyen tel nincsen. I nye bülo.⁴² {⁴²És nem is volt.} Nincsen etel.
Vigyazni kell. Te nem mjutatkozhat elottuk. Talan megnyugosznak. Vagy
haboruskodnak, ahogy szoknak. Jolik egymas, hogy megegyek. Joldokol.
Eszik. Akkor nyugalom. Vagy enyhjul tel. Vjarni kell. Zsdaty.⁴³ {⁴³Várni.}
Akkor megprobaljunk atjutni vereddel. Nem kell sjok. Nye tak mnóga.
Nyeszkólka kapel. Kapelki.⁴⁴ {⁴⁴Nem sok. Pár csepp. Cseppecske.} Pár
csepp. Ha nem siker, berobbantjuk barlang, elindjulunk djel fele. Tjunderek
jobb, mint orkok. Zloj. No eta namnoga luccse.⁴⁵ {⁴⁵Gonosz. De sokkal
jobb.} Mjeg ha megoljenek is, nem esz mjeg.
– Berobbantjuk?
– Magisztyerek aknyaz alja egjesz barlang. Gyjere! Megmjutatom!
Morozov az ajtóhoz tántorog, újra előveszi a kulcsot, a zárba löki,
elfordítja, és szélesre tárja az alacsony, vastag deszkaalkotmányt. Bálint
csak akkor nézi meg jobban: belül acéllemezzel vonták be. A lemezen nem
látni rozsdát.
– Latjod? Elfogy minden! – Az üres polcokat mutogatja. – Mjar csak
konzerv. Konszervi. Nyemnóga.⁴⁶ {⁴⁶Konzerv. Nem sok.} Kevjes, Valjuska.
Nekem, egyedul is kevjes. Menni kell. Nada.⁴⁷ {⁴⁷Kell.}
A járat végében olajzöld ládák, az egyik oldalából vaskos, szurkos papírba
csavart kábelköteg kígyózik elő, majd tűnik el a fekete kőbe vésett lyukban.

– Vot. – Pavlik kipattintja a fémcsatokat, és felcsapja a legfelső láda fedelét.

– Ezek karok lenyom. Egymjas utan – mutatja, de nem ér a T alakú
fogantyúkhoz. – Egy, ket, hjarom. Nem varjazslat. Jo szovjet tyeknyika.
Ocseny harasó. Van idjozito. Van negyven pjerc elhagy barlang. Vagy
eptyagram, vagy kifjele. Djelnek.
– Értem – bólint komoran Bálint. – Mindenképpen felrobbantjuk.
– Ugy! Ugy! Ha nekem baj, te egyedjul. Tovaris Jurovszkij mond, eltjuntet
eptyagram. Ajtokjucs itt van nyakamba. Mindig. Vszigdá.
*
Hetek telnek el ugyanolyan észrevétlenül, mint ahogyan az idő
Morozov meséje alatt múlott. Bálint kihasználja a fogságot, a
tétlenséget, és Pavlik készségességét, hogy oroszul tanuljon. És a
nehézkes gondolkodású parasztfiú saját meglepetésére a harmadik
héten már folyékonyan társalog Morozovval – annak anyanyelvén. A
szókincsét az orosz könyveivel meg a szótárral gyarapítja, és az
ötödik hétre rádöbben, hogy több és másmilyen szót ismer, mint az
orosz, akit nemigen érdekel saját műveltségének gyarapítása. Bálint
már tudja, ha hazajut, leszerelése után nem megy vissza a faluba.
Tolmács lesz.
De félelme nem csillapul, sőt, ahogy a hetek csendben peregnek, és
Morozov egyre komorabban tér vissza reggelente a kondérral, rettegéssé
mélyül. Csak félve jár ki a gödörhöz, érzi, hogy sóvár szemek figyelik a
szakadék másik oldaláról, bár egészen az utolsó reggelig, melyet a
barlangban tölt, többé nem szól hozzá senki.
Azon a reggelen éppen csak elvégzi a dolgát, és megmossa magát – mert
természetesen az első alkalommal nem vette észre, hogy Jurovszkij elvtárs
nem véletlenül választotta ki ezt a járatrendszert a helyőrségnek: a
szakadékba a meleg víz erecskéje zubogott alá, éppen annyi, hogy elegendő
legyen a kézmosáshoz –, amikor a szakadék túloldaláról pisszegést hall.
– Pssz! Pssz, te magyar!
Első reakciójaként rángatózó lábakkal el akar szaladni. A második
gondolat, hogy Pavlik került valamiképpen a szakadék túloldalára, a
harmadik újra az ijedtség: a pisszegő olyan tisztán, akcentus nélkül
szólította meg, amire Morozov még egy egész kancsónyi ork lötty
leküzdése után sem volt képes sohasem. Mellesleg Pavlik színjózan, és a
rabok reggelije után jár. Rabok…
„Egy szökött rab! Magyar!” – dobban meg Bálint szíve. „Az orkok között
él! Mióta?”
– Ki vagy, barátom? – szól át a túloldalra.
– A Pokolban vannak a te barátaid! – hallja a választ, és nem hisz a
félhomályhoz erőltetett szemének: a szakadék túloldalán vénséges vén ork
áll. Görnyedt, botra támaszkodik, és gúnyosan méregeti Bálintot. Ork arc, a
fajta minden jellegzetességével, melyek az első alkalommal örökre a férfi
agyába égtek.
A vénség különös szabású, de kétségkívül földi öltönyt visel. A
világosbarna szövetzakó alatt kötött, sötétebb barna mellény látszik, a
nyakán villogó zöld nyakkendő, hosszú, hófehér haja barna puhakalap alól
meredezik elő. Bálint fogalmai szerint legalább olyan elegáns, mint az
érseki uradalom intézője, gyerekkorának gyűlölt, irigyelt és csodált, immár
mitikus alakja.
– Mit akarsz?! – kérdi zavarodottan.
– Menekülj, magyar! Menj, amíg nem késő! Ha nem mégy még ma, a
kondérban végzed…
– Ki vagy?
– Mit számít az neked? Fuss az életedért!
– Ki vagy? – kérdezi Bálint makacsul. Nem akar hinni az öregnek,
ugyanakkor érzi, hogy igazat mond. Mégis, bizonyságot akar, hogy
megbízhasson egy olyan lényben, aki megeszi a saját fajtáját is.
Bizonyságot. Vagy csak tiszta magyar szót? Nem Pavlik hajmeresztő
nyelvtörését. Nem a rabok örökké szemrehányó, örökké egymással
veszekedő, önmagukba záródó monológjait… Az első alkalom után nem
figyelt már a foglyokra, és sohasem szólt hozzájuk, nem akarta tudni, ki és
mi van az ajtók mögött.
– Látod, hogy ki vagyok! Éltem az országodban. Jó életem volt ott. Hosszú.
Sokkal hosszabb, mint amit itt megélhettem volna. Nem akarok enni a
húsodból, magyar. Menj haza!
– Nem tudtok átjönni Igaz? A hídon nem tudtok átjönni.
– Senkit se érdekel a híd! Át fognak jönni értetek itt. Sok ideje elindult egy
csapat, hogy szálfákat vágjon ki, és hozzon ide. Tegnap megérkeztek. Sokan
meghaltak, húsuk a népé, de elegen mentek, hogy öt nagy törzset
elhozzanak. Itt vannak. Már ácsolják a hidat a szar fölé. Akkor végetek.
Menj el! Menj haza! – Türelmetlenül int a botjával. – Menj már!
– Meg tudjuk védeni magunkat! – kiáltja vissza Bálint dacosan. – A Fény
a miénk.
– A holtakat nem égeti meg a Gonosz! A holtak jönnek értetek! Ne várd
meg! Menj! Figyelj a dobokra!
Nem szól többet. Hogy Bálint nem mozdul, legyint, és lassan visszahúzódik
a sötétbe.
A férfi végül lerázza magáról a bénultságot, és visszasiet a körletbe.
*
Mire Pavlik megjelenik a kondérral, tompa, távoli, lassú ütemű
dobszó kezd remegni a barlang levegőjében. Bálint már hisz az öreg
minden szavában, menekülésre buzdít, Morozov azonban kineveti:
– Nincsen semmifjele joreg madjar ork! Nem jon soha! Nem hoz sjenki. A
fjelelem levette eszedet. Szjalfa, azt mondod? Nu! Az erdjo hjaromszjaz
verszta djel. Nem hoznak szjalfa! Nem lehetsjeges. Itt nincsen fa. Csak
valami njad. Semmirevaljo. Bolond vagy te Valjuska…
– Nem vagyok bolond! Beszéltem az öreg orkkal. Olyan öreg, hogy
biztosan még előttetek járt a világok között. Miért ne?
– Senki se jart eljottunk itt, senkit se visz eljobb Madjarorszjag. Nyikavo!⁴⁸
{⁴⁸Senkit!}
– Hát nem hallod a dobokat?!
– Dobolnak… Nu i sto?⁴⁹ {⁴⁹Na és?} Mindig dobolnak. Ez szokásuk.
Aljanjepseg! Csak dobol! Dobol csak! Jonnek, megsjutom joket! Jojjenek!
Puszty prihogyjat!⁵⁰ {⁵⁰Jöjjenek!}
– Te vagy a bolond, Pavlik!
Morozov nem szól. Az ajtó mellé támasztja a botját, mint mindig, és
egykedvűen továbbtolja a kondérját. Bálint beviharzik a körletbe, és az
ágyára veti magát. A dobok mintha hangosabban szólnának. Hangosabban
szólnak. Egyre hangosabban. Egy különösen hangos, hatalmas dob lassú
ütemben, félelmetes monotonitással döng: dom, dom, dom. Bálint rettegése
felveszi ezt az ütemet. Hiába szorítja tenyerét a fülére, a vibrálás áthatol. A
férfi nem bírja sokáig, felpattan, hogy Morozov után rohanjon. Az ajtóban
az oroszba ütközik.
Morozov halottsápadt, megragadja a vállát:
– Igazad volt, Valjuska!
A dobok elhallgatnak.
– Valamilyen hidat epjitenek szakadjekra! Menjunk! – Az ajtó mellé
támasztott botja után nyúl. Ideges kézzel oldja le a fekete bőrtok szíjait. A
Fehér lustán lüktet.
– Ladna.⁵¹ {⁵¹Rendben.} – Pavlik kicsatolja a pisztolytáskát, kiveszi és
Bálintnak adja a súlyos Tokarev pisztolyt. – Tudsz ljoni vele. – Nem kérdés.
Bálint másik kezébe nyomja a botot. – Jorizd ajto! Megyek bealjitom
robbanjas!
Bálint undorodva tartja el magától a varázsszerszámot, de Morozov nem
törődik vele, a raktárajtóhoz csörtet, kinyitja, és eltűnik a sötétben. Lámpa
sem kell neki, egy perc múlva már vissza is tér. Az a perc óráknak tűnik a
magyar számára.
– Gyerünk már! – sürgeti az oroszt, de Pavlik előbb gondosan bezárja az
ajtót, és a kulcsot két rúgással a zárba töri.
– Mehetjunk! – veti oda Bálintnak, és kikapja kezéből a botot. A Fény már
nem lüktet, gyengén, de egyenletesen világít.
– Várjál! – Bálintnak hirtelen eszébe jutnak honfitársai az ajtók mögött. – A
rabok! Ki kell engedni őket!
– Nem! Nyet vremenyi! Vegy anyi sz toj sztáronyi idut!⁵² {⁵²Nincs idő!
Hiszen éppen arról jönnek!} Nem lehet. Nincsen mjar idjo! Fussunk!
– Nem hagyhatjuk itt a rabokat! Megeszik őket! – Bálint meglódul a cellák
felé.
– Igyi-igyi, durak vengr! Ja szpaszaju szvaju skuru!⁵³ {⁵³Eriggy csak,
bolond magyar! Én mentem az irhámat!} – Pavlik tesz egy lépést jobbra
a híd felé futó folyosón. Bálint csak a villanásra fordul meg. Még látja,
hogy a fehér fény felizzik, és Pavlik egy pillanatra áttetszővé válik,
csontváza, nagy vérerei úgy sejlenek fel, mintha teste és ruházata többi
része valamilyen különleges röntgengép sugarába került volna, majd az
orosz egyetlen szempillantás alatt füstté oszlik csizmástól, kozák
kucsmástól, antantszíjastól és pisztolytáskástól. Bálint felsikolt, tesz még
egy lépést, majd megtorpan. Válaszul egyértelmű diadalüvöltés érkezik a
szakadék felől, majd szinte megszakítás nélkül dobogás és furcsa, szapora,
kaparó hangok. A férfi megfordul, futásnak ered, és kétségbeesett
elszántsággal, behunyt szemmel átugrik a Fehér fölött, mely már
egyenletesen izzik, éles, fenyegető fénybe vonva az egyenetlen, fekete
sziklafalakat. Maga is meglepődik, hogy életben találja magát, a Fehér nem
bántotta, és ettől valamiféle virtus támad benne, visszafordul, csak azért,
hogy lássa az orkok három ocsmány, iromba harci kutyáját feléje
száguldani. Az ebek valósággal úsznak a levegőben, és úgy, ugrás közben
égeti őket füstté a Fehér Varázsló Ökle.
Bálintot percekre megbénítja a rettegés, állva marad, a pisztolyt
haszontalanul szorítva a kezében. Mire magához tér, és felemeli a fegyvert,
szemközt feltűnnek az orkok. Furcsán imbolyogva, rángatózva és groteszk
módon lelassulva mozognak. A Fehér változatlanul izzik, de semmilyen
hatással nincs a lényekre, és amint közelebb érnek, az éles fényben Bálint
meglátja rettenetes sebeiket. Kivájt szemüregek, leszakadt karok, arccsont
fölött hiányzó koponyák, akkora lyuk a mellkason, hogy rajta keresztül látni
a barlang falán lógó fáklyát… Kétségkívül halottak, csak valamilyen
varázslat tartja mozgásban őket a Fehér számára közömbösen,
észrevehetetlenül. Bábumerevséggel, de a petróleumlámpa fényébe csapódó
lepke vak céltudatosságával haladnak a Fény felé. „A holtak jönnek
értetek!” Bálint felsikolt, és szinte célzás nélkül elsüti a pisztolyt. Az elöl
rángatózó halott fél arca leszakad, és a becsapódás nekilöki a mögötte
tántorgónak. Hanyatt zuhannak, és még néhány mozgó halott elbotlik
bennük, de a mellettük vánszorgók rendületlenül haladnak tovább, és a
bénult magyar szeme láttára lassan elérik a Fényt. Akkor, mintha
valamilyen üzemanyag egyszerre kifogyott volna belőlük, zsákként
elzuhannak. Minden egyes elterülő halottal kevesebb a fény, minden egyes
test eltakar valamit belőle, végül teljesen kihuny, és csak a fáklyák rőt fénye
csillog tovább a fekete falakon.
A diadalordítás megismétlődik, felpörögnek a harci dobok, lábak dübögése
hallatszik, és egy szempillantás alatt feltűnik a legelöl rohanó ork. Bálint
gondolkodás nélkül a mellkasába ereszt egy golyót, s végre magához tér
annyira, hogy megforduljon, és futásnak eredjen a híd felé. Nem tudja, hogy
a Híd Őre vajon átereszti-e őt, vagy elemészti valamilyen ismeretlen,
rettenetes halállal, de már nem érdekli: a pokol is jobb, mint azoknak a
kondérjában végezni.
Elrohan természet adta zuhanyzójuk mellett, és hogy a vízcsobogás nem
képes elnyomni a mögötte futó lábak dübögését, ereje végső
megfeszítésével gyorsít a futásán. Már a hídon dübörög, a deszkák és
gerendák bántóan jajonganak alatta, de nem történik semmi, lerobog a
túloldalon, és csalódottan megtorpan. Azt hitte, a híd mögötti nagy üreg a
heptagramma csarnoka, de a fekete homokban nyoma sincs az aranyló
hétszögnek.
Háta mögött ugyancsak csalódott, sokhangú üvöltést hall, melybe a félelem,
a fájdalom és a halál ordításai vegyülnek bele. Megpördül, lövésre készen,
és látja, hogy az orkok tömege megtorpan a túlsó hídfőnél, míg a
faalkotmány közepén alaktalan megtestesülés, változás nélküli mozgás,
fénytelen csillogás, hangtalan üvöltés ölt formát, villan és zeng, miközben
talán éppen ezek ellenkezője történik. A Híd Őre fordult szembe a
támadókkal, ha egy ilyen jelenség vagy lény esetében egyáltalán van
értelme szembefordulásról beszélni. Akármi is az, elragad és önmaga alak-,
mozgás-, fény- és hangnélküli lényegének részévé tesz újabb féltucatnyit a
legkevésbé szerencsés, vagy inkább legvérszomjasabb, így legelöl rohanó
orkok közül, akiket a mögöttük futók a hídra szorítottak.
Bálint eszelősen felnevet, és találomra beleveti magát a legközelebbi
járatba. Fél órája van, hogy megtalálja a kijáratot a barlangrendszerből,
vagy ráleljen a heptagrammára. Fél óra múlva a fekete kő maga alá temet
hétágú csillagot, orkot, Őrt, Fényt és Tóth Bálintot, ha beindulnak
Jurovszkij elvtárs, Pavlik és a szovjet haditechnikai ipar büszkeségei. A
férfi félelmei attól kezdve megtestesülés nélkülivé válnak, hiszen
tökéletesen mindegy lett, hogy a szikla temeti el, az orkok lepik meg előbb,
vagy ő fordítja maga ellen az utolsó golyót, ha a meglepetés nem sikerülne
tökéletesre a rőtes félhomályba burkolt járatokban – számára a
kőlabirintusban kiszabott idő maximum harminc perc.
Eszelősen motyogva fordul folyosóról folyosóra, miközben elveszíti
maradék időérzékét, minden pillanatban várva a tompa dördüléseket és a
leomló sziklák jaját. Járat járat után, és egyik sem ismerős, vagy inkább
valamennyi az, már nem tartja a pisztolyt tüzelésre készen maga elé, talán
meg is feledkezett róla, csak a megszokás fonja szorosan a markolatra
kezét, illeszti mutatóujját a ravaszra.
Apró kiáltás szakad ki belőle, melyet azonnal vissza is fojt, amikor
élethossznyinak tűnő bolyongás után megpillantja a heptagramma arany
csillogását. A hétágú csillagba rohan, görnyedten megáll, és a pisztolyra
mered.
„Vér kell. Meg kell sebeznem magam! Lőjem el az ujjam? Eh!”
Felemeli a fegyvert, és váratlan impulzustól vezérelve a bal karjához
illeszti, oda, ahol a repeszgránát szilánkja a húsába szaladt. Összeszorítja a
fogát, és elsüti a pisztolyt. A lövedék a húsába tép, átszalad a karján, hallani
véli, hogy csattanva gellert kap a sziklán, és még egyet koppanva
megállapodik a háta mögött. Bálint térdre rogy, és máris ömlő vérét az
aranyló felületre fröccsenti.
A varázscsillagon belül és kívül semmi sem változik. Bálint nem látja az
agyában kibomló villanást, nem érzi a taszítást. A barlangban van, és
eszelősen kiáltozva hiába keni egyre bőségesebben ömlő vérét a
heptagrammára, ott is marad.
Hirtelen zajt hall maga mögött, megperdül, meglátja a feléje ugró orkot, és
mögötte lemaradva a többit, az ocsmány emberevők százait, akiknek talán
csak egyetlen csepp vér, egyetlen húscafat jutna az ő testéből, mégis annyira
óhajtják a halálát.
– Dögölj meg! – kiáltja, és fejbe lövi a levegőben felé úszó lényt. És lő,
amíg a nekivágódó nehéz test ki nem üti kezéből a pisztolyt. De akkor már
úgyis üresen csettegteti a ravaszt…
Miközben ő a halált várja, az élő húsába tépő hegyes fogakat, a halott ork
bőséggel permetező vére a heptagrammára hullik. És az aranyló felület
sárgán felizzik, erős, sugaras fénnyel, melynek pászmái mintha a homokból
törnének elő. A pászmák megcsavarodnak, egymásba szövődnek, és
magukba szövik a közöttük heverő ember és ork testét is. Azután egyetlen,
még erősebb villanás után az aranyfény kihuny, és a barlang rőt homályba
borul. Az ember és az ork vér eltűnik a heptagramma belsejéből. Csak a
halott ork marad ott, Bálint vére és a kilőtt pisztoly.
*
Bálint az óvóhelyen találja magát, a haldokló villanykörte sápadt
fényében, és még hallani véli, hogy odaát, abban a másik világban
felmorajlanak a sziklafalak, és önmagukba roskadnak.
Nem érez megkönnyebbülést, csak friss sebe lüktető kínját. Fájdalmasan
feláll, és nekiindul, a nyitva hagyott ajtón keresztül szivárgó fényben
megtalálja a villanykapcsolókat és az utat kifelé. Felmászik a végtelennek
tűnő spirálisba tekeredett csigalépcsőn, kinyitja a vasajtót, kibújik a
dekorációs panel mögül az ablakvesztett terem vigasztalóan homályos, de
földi fényébe. Odakint szél fúj.
Letámolyog az emeletről az előcsarnokba. Az épület üres, mindenfelé
kutatás és fosztogatás nyomai, vérfoltok, belövések pora és apró tüzek
korma. Kilép az utcára, és megtorpan: az út közepén hatalmas, mély gödrök
tátonganak, az aljukon összegyűlt az esővíz, az egyik peremén exkavátor
árválkodik. Tovább megy, tétován, a Gázgyár felé. Az aszfalton
lánctalpnyomok, szanaszét szórt és szaggatott papírok, barna foltok, a
sarkon, az épület falán is rászáradt vér és golyónyomok. A téren senki.
Valahonnan, talán a Rákóczi útról, tankok összetéveszthetetlen csikorgását
hozza a szél.
Nem tudja, hogy aznap 1956. november hetedikét írják a Földön.
Hazaérkezett.
*
– Hazajöttem! – mondta Bálint a szipus suhancnak, és azonmód
megrettent, hirtelen nem tudta, hogyan került a rozoga pad kopott,
sárga lécülésére, miért kapaszkodik elfehéredő bütykökkel a
támlába.
– Hu-uúúúú – válaszolja a suhanc, és az orrához emeli a WD-40 kék-sárga
palackját.
Közelről úgy néz ki, mint egy ork. Nagy, elálló fül, horgas orr, duzzadt
ajkak, tágra nyílt, hatalmas, üres szempár, ritkás, rendetlen, fekete haj.
Bálint szíve egyetlen riadt dobbanással megáll, és az öregember lassan
lecsúszik a padon. Úgy marad, behajlított térdekkel, hanyatt a lécekre dőlve,
élettelenül.
– Huú-huúúúú – mondja a suhanc boldogan. Tágra nyílt szemében a
Semmi.
 Antal József: Józsefvárosi mesék – TÚL

Sosem lehetsz benne biztos, mi vár a falon túl,

különösen a jövő Józsefvárosában.
– Nem mondod, hogy azért jöttél erre az igazán szar helyre, hogy fizess
nekem egy sört?! Mert akkor, teljes tisztelettel, te egy hülye vagy,
cimbora. Nem vagy hülye? Oké. Értem. Csak úgy idejöttél… Teljesen
ok nélkül. Csak megtetszett ez a zsír hely a Körúton, mi? Sétálgatsz
ezen a szép, szürke napon, benézel ide, és már fogva vagy. Tudom
én! Olyan hívogató! De tényleg. Meg ez a sok fiiinom úriember
idebent! Én se tudok ellenállni sohase…
Ne röhögjél, Csorbafogú, baszki, mer’ lefejellek! Azé’!
Ezt most én fizetem magamnak. Aztán majd meglátjuk.
Irén, a szíved egyem, ennek a fiúnak abból a pilzeniből adjál,
tudod, drágám! A kis üvegeset! Köszike, szívem!
Szóval azt mondod magadban: „Ott az a jóképű, zsaruforma tag,
hülye legyek, ha nem fizetek neki azonnal egy sört!” De idefigyelj!
Nem én lennék az a jóképű, zsaruforma tag, akinek fizetni akarsz
egy sört, ha ki nem találnám, hogy te, cimbora, akarsz valamit!
Várjál! Azt is kitalálom, hogy mit! Ne nézzél! Médium vagyok, vagy
mi? Médium az latinul köözeeeeg, nem tudtad?! Muhahaha!
Kísérjelek be oda, he? Minek? Mit akarsz ott? Hogy a te dolgod?
Ez nem ilyen egyszerű, cimbora! Ha, mondjuk, beviszlek, bekísérlek,
ott a falon túl egyáltalán nem mindegy, hogy mit is keresel. Az ott
egy másik világ. Egy másik civilizáció, ha úgy teszik. Vagy inkább
ennek a mi csinos civilizációnknak a hiánya. Addig nem mennék el,
hogy tagadása, mert azok ott bent, még csak nem is tagadnak
semmit, legfeljebb, ha bevisszük őket valamiért, de akkor meg
mindent letagadnak… Muhahha!
Ebben a városban, cimbora, úgy tetszik, rajtad kívül senkit sem
érdekel, mi történik a falon túl. Annyira nem, hogy még a falról se
veszünk tudomást. Hallottad, hogy valaha valaki is nagybetűvel
mondta: „a Fal”. Nem hát! Még tulajdonnév se tudott lenni, ha érted,
mire gondolok. De hidd el, cimbora, jobb is így.
Mindkét oldalnak…
Szóval mi keresnivalód is lenne odabent? De őszintén, ne
kamuzz, mert kereshetsz mást, akinek „fizetsz egy sört”. Egyet
mondok előre: drogügyben nem veszek részt. Zsaru vagyok, bassza
meg! Bár igaz, egy ideje hajlamos vagyok megfeledkezni erről.
Tudod, a törvény két oldalát nem mindenhol választja el három
méter magas kőfal, mint az ott, a túloldalon. Néha csak egy réteg
lágy kocsonya, néha csak az üres levegő, néha meg teljes a
keveredés… A kavarás. Azelőtt nem zavart, egy cseppet se – ebben a
kurva országban, he? Nem tudnánk végezni ezt a baszott munkánkat,
ha másképp lenne. Most meg zavar. Érdekes, mi? Mikor jó zsaru
voltam, simán, zökkenő nélkül hágtam át a törvényt, most meg,
hogy rossz zsaru vagyok, kényelmetlennek érzem ugyanazt. Nem
azért, mert félek a törvény úgynevezett szigorától! Én aztán ismerem
ezt a szigort! Én vagyok a szigor. Csak egyszerűen nem jól van ez
így. Van, ahol kellenek falak, egyszerűen kellenek. Falat akarok,
baszki, amin nem lehet átmászni, amit nem lehet megkerülni! A fal –
biztonság. Megvan, hogy a részeg tapogatózik a hirdetőoszlop körül,
és halkan sír: „Segítség! Befalaztak!”? Muhahahaha!

Na ki vele! Nem drog. Ez jó. Hallgatsz. Ne feszegessed a húrt,

cimbora! Eljátszhatom megint a médiumot. Látok, látok… Te valakit
keresel odabent! Aha! Baszki! Jó régen láttam így elvörösödni
embert. Honnan is jöttél te? Mindegy! Igazad van. Semmi közöm
hozzá! Tiszta sor. Keresel valakit, méghozzá egy lányt… Ó! Egy nőt.
Nem vagy te túl fiatal az ilyesmihez? Jóvanjól! Semmi közöm. De
tényleg, nőt idekint is találsz, nem? Nem? Ha akarod, bemutathatok
párat. Csinosak, tiszták, helyes magyar lányok. Nők. Nem? Nem.
Hát, meg lehet érteni. Azok ott bent egészen mások… Bár azt nem
tudom, honnan ismerhet a magadfajta bárkit is odabentről…
Mindegy…

Tegyük fel… tegyük fel csak a móka kedvéért, hogy beviszlek. Mi a

ravasz terv? Bent maradsz örökre? Vagy kihozod valahogy? Jó, ha
tudod, én egyben segítelek: bemenni. Bemenni, megtalálni, akit
keresel: rendben van. Aztán kihozlak onnan, egészben, egészségben.
Nehogy ríjon a jóédesanyád. De ha úgy döntesz, a folytatás más lesz,
akkor, mint a törvény őre, a bűn üldözője, értelemszerűen üldözni
foglak. Végül úgyis kihozlak onnan, vagy, ha te kihozol magaddal
valamit, amit nem lenne szabad, elkaplak idekint avval együtt, és
beviszlek – máshova. Ez olyan szellemes volt, nem? De tényleg!
Muhaha!

Eszednél vagy, baszki? Ilyen helyen nem beszélsz pénzről,

megértetted? Elő ne vedd már!
El lehet húzni innét, Csorbafog! Eccer bevarrlak, oszt’ benn is
maradsz. Ott ződülsz meg. Na persze már így is elég ződ vagy! Nem
kéne azt a szart innod! Kíváncsi pöcs!
Tudod, cimbora, igazán azzal járnál jól, hogy a nekem szánt sört
ennek a derék, hézagos fogazatú úriembernek fizetnéd! Ja. Tedd
meg! Én már úgyse iszom többet… Ma. Muhahhahaha!
Kell a tiszta fej. Hogy ahhoz két nap kellene a detoxon?
Muhahaha! Nahát! Neked van humorod, baszki! De még bátor is
vagy… Megkedveltelek, cimbora. Az ilyen csillogó szemű, bátor
ifjoncok mindig lenyűgöztek. Beviszlek! Be én! De semmi ravasz
terv! Semmi! Ma este.
Megtaláljuk, akit keresel, reggelig maradsz, akkor kijövünk.
Ketten. Ahogy bementünk. Ez a díl. Semmi több. Gyere! Megyünk.
Irénkém! A kis cimbora fizetve. Csak írjad a többihez! Rendezem.
Tudod, hogy mindig rendezem. Előbb vagy utóbb. Inkább utóbb.
Muhaha.

Sosincs pénzem… Elég. Várjál mán, cimbora! Nincs hova sietni. Ez a

kurva köd… Felhajtom a gallérom. Kész noár! Budapest noár, mi?
Szart. Ez a mi kis életünk sötétebb, mint egy szar noár… Szereted a
noárt? Pár régi filmet…? Nem? Mit néztek ti manapság? Nem
akarom hallani! Muhaha!

Arrafelé menjél! Hova? Hát a Rákóczi térre, cimbora. Ott az

irodám… Üvegezett ajtó, elegánsan maratott, ja, de ferdén
végigrepedt, ki tudja milyen régen. Nem is az én nevem van kiírva
rajta, ki nem szarja le? Mindig visszafelől látom… A fal szürke a
cigifüsttől meg a portól, meg a dízelkoromtól. Egy boldogabb korban
képek lógtak mindenfelé, de már csak világosabb szürke négyszögek
jelzik a helyüket. Az iratszekrényről mállik a festék, eszi a rozsda,
látszik, hogy jó régen használták – vagy sohasem. Az íróasztal üres,
csak egy ócska lámpa van rajta, még az izzószálas ősidőkből, az öreg
főnöki széken a bőrkárpit felhasadt. A te széked meg majdnem
szétesik. Jaj, csak vicceltem! Minek nekem iroda? Csak azért
mondtam, mert éppen a noár került szóba. Tudod, minden
keménypöcsű magánhekusnak ilyesmi az irodája a filmekben. Csak
hát én, mint tuggyuk, nem vagyok magánhekus, és tizenkét
hasonszőrű barommal osztozom egy hodályon az őrsön…
Mondhatom, szar ügy, cimbora. Látom, te is egyvégtébe’ egylégtérbe
melózol. Muhahaha!

Bohóckodok itten neked, hátha meggondolod magad, és hagyjuk az

egészet a sárga nyálba.
Csak nem akarsz tán egy ilyen részeg bolonddal a falon túl
menni? Akarsz? Te aztán! Menjél arra, oda a metró mellé, a
játszótérhez. Azok a rozsdás szarok a játszótér. Miért, ki hozná a
gyerekét éppen a fal tövébe játszani? Naugyeugye? Leülünk,
pihenünk, beszélgetünk, amíg a köd fel, az est meg leszáll. Muhh!
Ajánlok valamit, oké? Big díl, oké? Időnk, mint a tenger… Magyar
tenger…! Muh!
Szóval. Elmondok neked egy történetet, te pedig meghallgatod.
Egy valódi bűnügyi történetet. Ami ráadásul még meg is történt.
Eddig semmi díl, várjámá! Most jön a hoppá! Ha utána is be akarsz
menni, ingyé’ beviszlek. Be én! Na, díl? Díl? Gondold meg! Csak jól
jöhetsz ki belőle. Időnk, mint a tenger… Figyelj, én nem bánom, ha
mindenképpen fizetni akarsz – a te pénzed. Nekem jól jön, de nem
fontos. Sose volt fontos. Rossz zsaru vagyok, de nem korrupt. Ha
fizetsz, nem azért fizetsz, mert valami illegális történik, ha a fal mögé
megyek veled. Szart. Azért fizetsz, hogy életben maradj odabent,
meg hogy megtaláld, akit keresel. Ezt a kettőt garantálom. Kalauz és
testőr. Mint a dzsungelben, annak idején. De ingyen is megkapod, ha
meghallgatsz. Nem mondom ám el mindenkinek ezt a sztorit! Neked
is csak azért, hátha elmegy a kedved. Éppen ezért nem akarod
hallani… Értem én.
De hiszen, cimbora, ha ennyire elszánt vagy, egy részeg bolond
meséje csak nem térít már el a szándékodtól!? Ugyan! Na? Ha
meghallgatod, ingyen bemégy… Díl ez, díl! Csapjál ide bele! Na
látod!

Nézzél csak körbe! Nem egy kínai Nagy Fal… Vagyis kínai, csak
nem nagy. Kínai vállalkozók építették, egyetlen éjszaka alatt…
Egyébként itt a legalacsonyabb, valami négy méter.
Itt jóféle, igazi fal megy félkörbe: megvan mind a két oldala, ők
bent, mi kint. Ott is, ahol csak szimplán elfalazták az utcák
torkolatát… Kifordított zsákutca. Csak takarékosan! De a házak,
cimbora! Azok a házak ketté vannak vágva odabent… Nem tudtad.
A pincétől a padlásig. Kompozit printbeton, acélháló vázon. Sok
pincét meg egyszerűen kiöntötték betonnal. Szobákat, folyosókat,
ajtókat vágtak ketté, szartak rá, hogy egész lakásokat tesznek
használhatatlanná. A falházak odabent kész labirintussá álltak össze.
Kibaszott térbeli labirintus, egy patkánynak is sok lenne!
Ez egy erőd, cimbora. Egy kifordított erőd. Mintha a körülzártak
ostromolnának belülről kifelé. Ha lennének lőrések a falon, az
ágyúinkat befelé irányoznánk. Hát nem nevetséges? Szánalmas… Itt
nincsenek győztesek, csak vesztesek.
Tudtad, hogy a diktatúra idejére ebben a kerületben a felnőtt
férfiak háromnegyede házi őrizetben lopta a napot? A nők jó része is.
Mivel a kerületen amúgy is csak úgy lehetett volna segíteni, hogy
lángszóróval kiégetik az egészet, aztán ledózerolnak mindent, a
junta úgy döntött, börtönné alakítják az egész kerületet, börtönt
falaznak egy egész városnegyedből. Azt hitték, ha elfalazzák őket, a
bűn a falakon belül marad. Hogy az ő kultúrájuk nem fenyegeti
többé a mi kultúránkat. A civilizáció megmenekül, mindenki boldog.
Te boldog vagy, cimbora? Odabent, ez egészen más kérdés. Sohase
kérdezd meg odabent!
 Előtte ezt a szarkupacot még nyolcadik kerületnek hívták.
Hivatalosan. De már száz éve is ez volt a nyócker. A bűn negyede.
Tudod a leckét? Hiszen te már történelemórán tanultál a falról…
Tanárnő, én készültem… Muhha!

Nekem sincs igazán kedvem röhögni. Itt nem. De tudod mit?

Valamikor még odabent is tudtam nevetni…
Amikor én születtem, még működött a fal. Úgy értem, még
őriztük. Elvileg senki és semmi sem jöhetett ki, vagy mehetett be
különleges engedély nélkül. Gyakorlatilag sem. Még én se tudom
elképzelni, milyen lehetett odabent az első huszonöt évben. Akik
építették, akik őrizték, akik bent jártak, már öreg emberek. Nem
beszélnek. Őrzik a bűneiket vagy a szolgálati titkot, ami néha
ugyanaz. Vagy őket őrzik. A diktatúra összeomlása után nem maradt
el a számonkérés. Vagy a megtorlás. Mindegy, nem a mi dolgunk.
Mire te megszülettél, már annak is vége volt.
Ha az őrei nem is, de a fal állva maradt. Kapukat ütöttek rajta,
igaz, biztos láttad ezerszer az áttöréseket valami videón. Eljöttünk
egy ilyen előtt a Bérkocsisnál. De magát a falat sehol sem rombolták
le teljesen, a két leghosszabb szakaszhoz, a Népszínház utcán meg a
Baross utcán, szinte hozzá se nyúlt senki. Van egy keskeny áttörés a
Népszínházon a Fecske utcánál, a Barosson meg hiányzik egy
szakasz a Nagy Templomig… Tudod, miért? Nem csak azért, mert
akik kívül voltak, megszokták, hogy a fal őrzi őket a bentlevőktől, és
nem szerették volna, hogy azok megint közöttük éljenek. Nem csak
azért, mert akik meg belül voltak, azt akarták, hogy megmaradjon a
fal, és ők is ott maradjanak mögötte. A legtöbbjük már ott született.
Tudod, mit jelent az, börtönben születni? De kit érdekelnek a
kisemberek?
Nem miattuk maradt meg a fal. Az emberek miatt egyetlen falat
sem hagynak állva. Azért áll még mindig, mert így hozza a profitot.
Ez a lényeg.
A junta idején elmaradt turisták újra megjelentek Budapesten,
mert a rémálmából lassan felébredő város talán az egyetlen izgalmas
európai helynek számított akkoriban. Az volt a virtualitás fénykora a
világon, de Nyugaton a végére már durván megcsömörlöttek a
semmi nyújtotta élvezetektől, és valami igazán valódira akarták
elverni a temérdek pénzüket. Nekik izgalom kellett, ráadásul, aki
hatást akart kiváltani náluk, annak akkora ingerküszöböt kellett
megugrania, mint a Kínai Fal. Mármint az igazi. Muhahhaha.
A fal mögötti és a falon kívüli világ igazi urai – a közös halmaz
túlságosan is enyhe minősítés rájuk – gyorsan rájöttek, micsoda
aranybányát is hagyott rájuk a junta a fal mögött. Valódi bűnt. Csak
meg kellett zabolázni, le kellett fojtani, adagokban kiereszteni. A
kibaszott turistát tényleg kirabolták, tényleg megverték, tényleg
megerőszakolták – hiszen éppen ezért jött ide! Be volt kalkulálva a
veszteség, a kórházi kezelés, a magzatelhajtás, a pszichiáter, a
fogorvos, minden. Akár itt helyben, a nyóckerben, a csicsamicsa
Palotanegyedben. A zsaruk akkoriban legfőképpen azzal törődtek,
hogy a falon túli világ ne egyszerre szabaduljon rá a városra, meg
hogy ne fajuljanak el túlságosan a dolgok. A gyilkosság ki volt zárva
– ártott volna az üzletnek.
Persze volt bűnözés, de azok az idők aranykornak tűnnek ahhoz
képest, ami ma van. Akkor a falon túli bandák jól megéltek a
krimiturizmusból, meg abból, amivel a bentieket lenyúlták.
Tulajdonképpen egész sokáig tartott. Akkor ette meg a fene az
egészet, amikor pár éve a gazdag unatkozók rájöttek, hogy Afrika
még nagyobb veszélyeket tartogat számukra, mint Budapest.
Mondják, olyan egyszerre tűntek el, mint a romkocsmák népe annak
idején, a járvány első hetében. Ez a város mindig azt hiszi, hogy
tartósan meg tud élni a saját nyomorából…
Mindegy, én az aranykorban kezdtem, és nekem tényleg az
aranykor volt. Király voltam. Legalábbis herceg. A városrész
hercege…

Lassan elkezdem, csak még azon gondolkodom, hogyan is

mondjam. Mintha velem esett volna meg, vagy mintha semmi
közöm se lenne hozzá? Mert nem mindegy ám! Könnyebb lenne, ha
úgy mesélnék, mintha semmi közöm se lenne hozzá. Utólag olyan
könnyű mindentudónak lenni! Vagy nem. Muhahha!

Fiatal voltam, tele tervekkel, meg reményekkel, meg ambíciókkal,

meg minden ilyesmivel.
Jó zsaru, ezt bátran mondhatom, a korom ellenére – vagy éppen
azért – már meglehetős nyomozati eredményességgel, amire a
kapitányságon kívül is felfigyeltek. Persze, ezek a nyomozati
eredmények olyan bűnök feltárását jelentették, amiket csak ebben a
kerületben, itt is jobbára csak a falon belül követtek el.
A folyó túloldalán a gazdagok rafinált bűnei virágoztak ki egy
sokkal termékenyebb talajból. Az alapmotivációk ott sem
különböznek a falon belüli motivációktól, csak tán nagyobb szerepe
az unalomnak ott, az önkontroll hiányának meg itt. Ott olyasféle
bűnökkel találkozhat az ember, amit a Columbóban látni… Ismered
a Columbót, cimbora? A kedvenc filmzsarum! Olyan kifinomult! Egy
noárkülsejű zsaru a noár tagadásában. Zseniális. Végül is mindegy.
Columbo a kedvencem, de a gazdagok bűnei nem érdekelnek.
Akkor se érdekeltek. Undorodom a kifinomult aljasságtól. Annak a
közegnek az aljassága, amiben dolgozom, általában minden
finomságot nélkülöz, viszont annál több primitív ravaszsággal kell
szembenéznem. Rafinált csapdák helyett itt az agresszió a
célravezetőbb eszköz. A megfelelő időben és megfelelő intenzitással
adagolt agresszió. Akkoriban képes voltam féken tartani, sőt
meglovagolni saját agresszivitásomat, hogy a hang vagy a pofon
mindig a megfelelő pillanatban csattanjon. Minél melegebb
helyzetbe kerültem, annál nyugodtabbnak látszottam, meleg
helyzetekben pedig nem szűkölködtem… Akkoriban az Úr volt az
én pásztorom. Muhahhaha.
Nem féltem ütni, és nem féltem attól sem, ha ütöttek.
Persze ritkán esett meg, hogy igazán meleg helyzetbe kerüljek.
Közöttünk – köztem és a benti világ kisebb-nagyobb vezéralakjai
között – hamar kialakult egyfajta kölcsönös elismerés, mert gyorsan
kiismertem a falon belüli világ életfilozófiáját és sajátos
becsületkódexét.
Az előbbi nem túlságosan bonyolult ügy különben, nagyjából
kimerül az „élni és élni hagyni” bölcsességében, én meg mindig
képes voltam félrenézni piti ügyekben, hogy eredményt érjek el a
nagyobb balhéknál.
A fal becsületkódexe már sokkal bonyolultabb történet, ráadásul
nagyon sok változó eleme van egy olyan becsületkódexnek, ami
tulajdonképpen a bűnözésre épül – legalábbis a külvilág fogalmai
szerint. Bár az alapok mozdulatlanok, valamilyen évezredes
mintázatot követnek, a felszínes szabályok a bűnözőgenerációk
változásának sebességével változnak, márpedig a falon belül nagyon
gyors ez a generációváltás. A bentiek egészen kicsi korukban
megismerik a bűn minden elképzelhető formáját, és mire
serdülőkorba érnek, már helyük van az aktív bűnözők
hierarchiájában. Akkoriban odabent nem volt ritka az olyan tízéves,
aki már többször ölt embert. Jobb, ha tudod, a benti kölyköktől most
se számíthatsz sok kíméletre!
No mindegy. Herceg voltam, és természetesen volt hercegnőm is.
Tündérhercegnő, tündérországból. A falon túl lakott az én nagy
szerelmem, az én Ariám.
Kurva volt. Prostituált.
Akkoriban mindenfelé bordélyokat rendeztek be a Nagy Fuvaros
utcai kapu környékén. Közel volt a kapu, közel volt metró. Az egyik
ilyen házban dolgozott. Ott ismertem meg. Volt valami balhé, két
kurva durván összeverekedett, az egyik megvágta a másikat. Aria
vágott.
Én varrtam be, aztán hoztam befelé, ide a Csarnokba. Akkoriban
is itt volt a kapitányság, kint is meg bent is, piacnak úgyse lehetett
használni. Nagy pofával hoztam, keresztül a Területen – így hívjuk
azt, ami a falon belül van –, eszembe se volt kerülni idekint a
Körúton. Így öt perc se volt az út, pont elég arra, hogy egészen félre
menjen az életem. Öt perc alatt az ujja köré csavart. Elengedtem. Úgy
szállt ki a járőrkocsiból, mintha taxi hozta volna.
 Kimagyaráztam magam. Elnézték, a sikeres ügyek miatt,
meglegyintettek egy szóbeli fegyelmivel. Végül is csak egy kis
kurva.
Nem csak egy kis kurva volt. Aria volt! Ha akarja, hozzámegy
valami kőgazdag kuncsaftjához. Megtehette volna. Azokat is az ujja
közé csavarta. Kérték, vitték volna, ki az országból, Nyugatra,
Oroszországba, Amerikába, Kínába.
De foglya volta saját életének. Bolond volt, a függetlenség
bolondja, amit szabadságnak nevezett. Neki aztán senki se mondja
meg, mit csináljon!
Én meg se kíséreltem ilyesmit az első éjszakánk után.
Még aznap este törlesztett különben, ahogy ígérte. Megkerestem a
kis lakásában, a Népszínház utcában, és egész éjszaka szeretkeztünk.
Nem tudom elmondani. Nem is akarom. Ilyen lehetett Istár papnője
az ókorban. Vagy maga Istár.
Fogoly lettem én is, de nem a szabadságé.
Aria foglya voltam az első éjszaka után. Ha a hangja felbúgott a
mobilomban, kivert a víz, és dobtam volna el kapát, kaszát, csak vele
legyek.
De ravasz volt. Mindig csak annyit adott magából, hogy a varázs
kitartson a következő alkalomig. És mindig megkérte az árát. Nem
pénzt, gondolhatod. Kis szívességeket a kapitányságon.
Szemhunyásokat bizonyos balhéknál. Nem csak piti balhéknál.
Kezdtem elsüllyedni. Nem csak pénzért lehet korrumpálódni, és
lassan korruptabb lettem, mint a talpasok a kapitányságról, akik a
kisstílű dílerektől szedik be az aprót.
Szerelmes lettem belé, az első éjszaka után, vagy tán az első
pillanattól, ahogy abban a kupiban a szemembe nézett. Farkas
szemek…
Nem is szerelem volt, függés, a legrosszabb fajta narkó.
Én szerelmes voltam, és ő is.
Csak ő nem belém.
Pedig nagyon hihetően eljátszotta, ha együtt voltunk. Még
terveket is szövögetett a közös jövőnkről. Csak hát én zsaru voltam.
Hamar összeállt a mintázat, hogy milyen balhékat is kellett
eltussolnom. Egyetlen banda zűrjeit, egyetlen ember bűneit. Mors
Radics Márióét.
Ez a Márió egyszerűen szociopata volt. Rajta tartottuk a
szemünket, amióta a csillaga emelkedni kezdett a Területen, mert
minden zsaru tudta, hogy az ilyen kiszámíthatatlan állatokon bukhat
a falon túl meg a falon innen egyensúlya. A város a bűnből élt
akkoriban, már mondtam, vagyis a bűn látszatából. De az a barom,
az komolyan vette a bűnözést. Komoly késelések voltak a számláján
már tizenéves korára. Ráadásul valamiféle robinhúdnak hitte magát,
szabadsághősnek.
Hát ebbe a féregbe volt szerelmes az én tündérhercegnőm! Ezért a
féregért utasította vissza a gazdagok egészen komoly házassági
ajánlatait. Ezért a féregért sütögetett a földi pokolban engem.
Persze Márió szép fiú volt a maga sötét módján: hosszú, hullámos
haj, kis testőrszakáll, kidolgozott test, menő cuccok.
Felismertem a mintázatot, abban még most is jó vagyok,
ötvenezer sör után is. Ha a Mors banda sikeres balhét csinált, utána
napokig elérhetetlenné vált számomra az én szerelmem. Ünnepelték
a győzelmet nyilván. Csak utána, mikor a nyomokat kellett
eltüntetni, kerültem elő én, és kaptam meg a jutalmamat.
Ami egyre szegényesebb lett. De egy csóknak is örültem. Ha
átölelhettem a derekát, a tenyerem a csípőjébe markolhatott, kész
voltam.
Kész voltam bármire.
Ölni is.
Azon a napon ölni mentem Aria lakására.
Híre ment, hogy előző este a Mors banda kipakolt egy budai
lakást. Milliókat szajréztak. Tudtam, hogy Márió Ariánál lesz.
Ünnepel a héjapár…
Volt egy stukkerem egy régi balhéból, ami nem szerepelt a
nyilvántartásban. Gondosan kiválasztott, rövid csövű
harmincnyolcas – a lehető legtávolabb a szolgálati Glockomtól. Az
ilyen mindig jól jön, mindegyikünknek van ilyesmi dugiban, mert
van, hogy egy esetet nem tudsz törvényesen megoldani. Igazából
egy esetet se’, mert a törvények szart érnek.
Jól jön az efféle hamis bizonyíték, ha be akarsz varrni valakit.
Elsütöd a tetthelyen, megtalálod a gyanúsítottnál. Ennyi.
Nem kell cifrázni.
Ezt a stukkert vittem magammal. Ha Arianál találom Máriót,
helyben lelövöm vele mindkettőt. Ennyi.
Nem kell cifrázni.
Délelőtt tíz óra. Megálltam az ajtó előtt. Melléléptem. Megvertem
a lapját.
– Rendőrség! Nyissák ki!
Aria talán megismeri a hangom. Ha ő nyitja ki, nincs veszve
semmi, akkor csak a féltékenység láttatta velem a mintát. Akkor
nincs minta… Motoszkálást hallottam az ajtó mögül. Valami halkan
csattant odabent.
A kalasnyikov zárja. Hányszor hallottam!
Márió rárántott.
Van minta.
Hát gyere!
– Rendőrség! Azonnal nyissák ki!
Abban a pillanatban megrezdült a szolgálati mobilom. Bamba
rutinnal rántottam le az övemről. Piros hívás! Föl kell venni!
– Mi a fasz van? – Ha az a féreg meghallja, hogy itt csevegek,
észre tér, és meglép.
– Gyilkosság a Népszínház húszban! Negyedik emelet. Te vagy a
legközelebb. Biztosítók útban.
– Megyek, központ! Öt perc!
Elintézem itt, és alibim is lesz. Nem mintha kéne. Itt nem. Csak a
vajdákkal kell majd elszámolni.
Emeltem a lábam, hogy szétrúgjam az ajtót, aztán befele, lesz, ami
lesz.
Ehelyett röpült az kifele magától, hozzákenődve a Márió, a
közepe csak egy véres lyuk, ahogy elrepül mellettem, átlátok rajta
meg az ajtón is, szépen átbuknak a korláton, a gang másik oldalán
meg szétfreccsen a fal.
Csattant odalent a deszka, puffant a test.
Mi a fasz van? Ez a barom felrobbantotta magát egy gránáttal…
Akkor Ariát is…
Nem érdekel már! Elindultam lefelé a lépcsőn.
Munkám volt.
Eltettem a stukkert. Közmondásos nyugalmam visszatért.
Bizonyosságot szereztem…
Gránát? Akármi!
Visszarohantam a lakásba, annyira üvöltöttem, hogy nem
hallottam, hogy üvöltök. Az ő nevét. A konyhából válaszolt.
– Itt vagyok. Félek.
Mi van? Beugrottam a konyhába. A kövön ült, háta a
konyhapultnak. Semmi baja.
– Mi történt?! Megsebesültél?
Semmi vér. Kócos kicsit. Kócos… Végigdugták az éjszakát. Jött föl
bennem az epe.
– Márió…?
– Vége van. Az udvaron…
– Meghalt? Márió meghalt?
A kínai selyemköntös öve megadta magát a heves mozdulatra, az
anyag szétcsúszott. Megkívántam, úgy, mint még soha. Felé
nyúltam, félreütötte a kezem.
– Megölted, te szemét!
– Odakint voltam! Nem emlékszel? Felrobbantotta magát a
barom!
– Lelőtted! Te lőtted le! – a hangja már sikoly. Pofon ütöttem. Bár
visszafogtam magam, kis nyikkanással beledőlt a padlón terjengő
kávétócsába, és halkan szűkölni kezdett. Még sohasem ütöttem meg.
A féltékenységem egy csapásra elmúlt, és józan szemmel felmérve a
helyszínt, már láttam, hogy a Márió nem robbantotta fel magát. Az
előszoba sértetlen volt. Máriót lelőtték, valami buzi nagy kaliberrel.
Aria…
 – Te voltál? Hol a fegyver? Segítek.
– Takaroggyá! – suttogta. – Lelőtted! Te lőtted le! – a többi acsargó
cigány motyogásba fulladt.
Valami orosz nagyágyú lehetett. Annak a féregnek a cucca.
Hülyeség, tisztán hallottam, hogy AK negyvenhetes… Lehetett
másik. Eltörte volna Aria karját… Kipenderültem az előszobába. A
kalasnyikov a földön. Más nincs.
Akkor megláttam a törmeléket. Meg a lyukat a falon.
A lyukakat a falakon.
Az előszoba gipszkartonfalán öklömnyi lyuk. A barmot a falon
keresztül lőtték le! Előrántottam a szolgálati stukkert, akkoriban egy
masszív Szkif nullahúszassal nyomtam, azzal azon a falon én is
átlövök, telibe azt a valakit, aki amonnan tüzelt, és közben megint
elfogott a féltékenység vak dühe. Hát ennek a szajhának a Márió
nem volt elég egyedül?
Hülyeség! Aria…
Hiszen látszik, hogy félig belebolondult a gyászba. A cigányok
ugyan túljátszanak mindent, de az zokogó, motyogó húskupac ott
bent…
Nem.
Belenéztem a lyukba, várva, hogy a szemem közé kapom, ami a
Máriót kidobta a gangra. Édes Jézus! Az a féreg megvolt kilencven
kiló…
De nem egy ágyú torkába néztem. A lyuk mögött a szoba, a
szobán túl meg másik lyuk. Az a ház megvolt százötven éves, jól
rakott fal, jól kiégetett téglákból. Az a szar nyolc téglát ütött ki a
falból. Kiláttam az utcára.
Fölfelé kellett nézni, ha a lyukakon keresztül akartam kukkolni,
láttam a szemközti ház ablakát, meg a szürke vakolatát. Akkor
leesett.
Az ott a húszas ablaka, a húszas fala. A húszasból, abból az
ablakból lőttek ide át, durrantották le Máriót két falon keresztül. A
húszasban meg – micsoda véletlen! – éppen kinyírtak valakit. Ott, a
negyediken, aminek az ablakát bámultam. Az ablakban, az az
átlósan égnek meredő valami akár a puska csöve is lehetett. Vagy
inkább légvédelmi gépágyúé…
Elraktam a Szkifet, és lassan kihátráltam a lakásból. Egy pillantás
a konyhába, Aria a padlón hevert, hanyatt, a köntös csak a karját
fedte, a kávé sötétre festette az aranyszín selymet, úgy terjengett a
test körül, mintha vértócsa lenne.
Mintha őt is meglőtték volna.
Nem volt semmi színe az én szerelmemnek, nyitott szemmel
meredt a plafonra, és motyogott.
– Te lőtted le!
Néha még most is hallom.

Öt perc múlva már a Népszínház húsz lépcsőjén caplattam fölfelé.

Repesett a szívem, ahogy mondani szokás. A gyűlölt vetélytársam
halott, és még nem is nekem kellett eltenni láb alól. Alleluja!
A kép kezdett összeállni a fejemben. Az a barom Márió tényleg
nagy fogást csinált az este, csak éppen nem a megfelelő népeket
rámolták ki. Az a barom minden bizonnyal az oroszokba akadt bele,
azok meg nem fikáznak. Mire felébredt, már célkeresztbe is került.
Bassza meg, kicsinálhatták volna Ariát is!
Idáig jutottam, mire felértem a negyedikre.
Az ajtó előtt silbak, az ajtó meg betörve.
Nehogy mán el is fogta a lövészt pár lúdtalpas járőr!
Faszt fogták el.
A silbak magyaráz, a mobilosok szerint a házból telefonáltak,
hogy lelőttek valakit a negyediken. Karesz… Bognár törzszászlós
keresi a hívót. Az ajtót zárva találták, be kellett törni. Az áldozat
hetven év körüli férfi, egy lövéssel végeztek vele. Fejlövés. Valami
tudós lehetett, az ablakban egy csillagászati műszer van.
– Csillagászati faszom! Az egy puska. A biztosítók megjöttek
már?
– Úton vannak.
– Hova? Szentendrére? Hűl a nyom, és hűlik, a strici meg eltűnik.
El is énekeljem?
 – Nem szükséges, főnök. Honnan veszed, hogy puska?
– Honnan vettétek, hogy csillagászati műszer?
– Innen úgy néz ki…
– Innen?
– Nem mentünk be. A padló csupa por, kurvára látszanak a
nyomok benne. A fószer úgyis halott. Majd a biztosítók. Innen úgy
néz, ki, mint egy távcső…
Benéztem az ajtón. A lakásban a fal építése előtt járt valaki
utoljára, a szoba harmincéves porában lábnyomok, legalább két
cipőnyom, ugyanaz a méret. Az előszobában a por érintetlen. Az
áldozat és a gyilkos nyilvánvalóan a plafonon közlekedett… A
biztonság kedvéért azért felnéztem oda is… Senki se bolygatta a
dekoratív pókhálókat.
A hulla az ablaknál, az ablakfülke félredőlve, de ülve tartotta. A
homlokára a lyukat igazán nagy kaliber ütötte, ami mögötte a falra
került, ugyanezt mutatta… Az én Szkifem cinál ilyen cúnya
lukackákat… Az ablakpárkányon tapadókorongos állványon ott
ágaskodott a nagy ágyú, csöve az égnek, három henger fogta közre
kétharmadáig. A válltámasz olyan tagolt, mint egy sportpuskáé,
lehetetlenül széles a tár benne… Nem láttam olyasmit azelőtt.
Legfeljebb részleteiben hasonlókat. Spéci holmi. Már egészen biztos
voltam benne, hogy orosz.
– És délelőtt tíz órakor valaki a csillagokat tanulmányozza, mi…?
Az ott egy légvédelmi gépágyú. De hívjuk csak csillagászati
műszernek… Muhaha. Avval a csillagászati műszerrel két falon
keresztül a gangra lőttek ki valakit az utca túloldalán…
– Az lehetetlen, főnök. A zrika után három perccel itt voltunk
fent. Épp a sarkon jártunk, mikor kaptuk a riasztást.
Előkaptam a mobilom, felkapartam az én riasztásomat. Tizenkét
és fél perc. Az biztos, hogy én rekordot állítottam fel, de lehet, hogy
ezek a talpasok elnéztek valamit.
– Én tizenkét és fél perce kaptam a riasztást. Utána, de még abban
a percben lőtték le a Máriót. A csillagászotokat már azelőtt
kicsinálták, ergo…?
 – Ergo, aki ledurrantotta, az lőtt át avval az izével… Máriót?
Melyik Máriót?
– A Mors Radics gyereket…
– Nem semmi. Ugyan senki se siratja…
Ebben nem voltam éppen biztos.
– És ezt a Márió-cuccot honnan tudod, főnök?
– A szemem láttára történt. Éppen mentem begyűjteni Máriót a
kurvájánál…
Milyen könnyedén ki tudtam mondani, hogy a Márió kurvája…
Aria!
– Begyűjteni? Odabent?
– Jaja – igyekeztem terelni. Odabent többnyire a vajdák tartottak
rendet, mi csak az igazán súlyos balhékra szálltunk ki a fal mögé. –
Az éjjel kirámoltak valakit a túlparton. – Ez nem volt hazugság. –
Kaptam a fülest, hogy súlyosabb volt a balhé, mint szabad lett volna.
– Ez viszont feltételezés volt… Na jó! Lehet, hogy hazugság. De a
silbak kíváncsisága nagyobb volt, minthogy gyanakodjon a
mesémre.
Így aztán szépen, színesen elregéltem neki a Márió alászállását a
gangról az ajtó hátán, az összes lyukat, amit a csillagászati műszer
ütött falakon, testen és nyílászárón. Azután előadtam a
feltételezésemet az orosz maffia leszámolásról.
Mire végeztem, a biztosítók már a lépcsőfordulóban lihegtek.
Nem semmi cuccot cipelnek, úgy néznek ki, mint a bolgár piacozók,
mert persze a felszerelés dizájnbőröndjeit azonnal kidobják, és
mindenféle válltáskákba tömik a holmit. Megálltak az ajtóban,
nyilván már megkapták a fülest Közép-Európa porba taposott
térképéről.
– Katicák – nyögött fel magasabbik. Kremzernek hívták, szőke
volt és két mázsa. Maga a boldogság – egy jópofa sváb gyerek,
együtt rögbizünk a Darabont Escében, de akkor elég leharcoltnak
tűnt.
– Katicák – értett egyet a másik, a Janák nevű, akit egyébként
Görcsnek hívtak városszerte, mert kicsi volt, és mindig olyan pofát
vágott, mint akinek gyomorgörcse van. Lehet, hogy volt is neki.
– Drónok? – kérdeztem vissza, mert rosszat sejtettem.
– Nem lehet bemenni, Tami.
– De nem ám, főhadnagy úr! Nyomok a homokba’.
– De nem homok a nyomokba! Félóra múlva tán bemehetünk.
– Nem baj, hogy közben bottal üthetem a homoktalan
nyomaitokat?
– Nyugi, főhadnagy! Hoztunk botot, ha magánál nem lenne.
Ámbár maguknál ez úgyis alapfelszerelés.
Kedélyes jónépek, de mire idáig jutottunk, az iszákjaikból már elő
is rángattak hat mikrodrónt, amiket persze piros-fekete pettyesre
mázoltak át, lefogadom, hogy körömlakkal.
– Szállj el! – indította őket dúdolva egyesével lapáttenyeréről
Kremzer. A kis dögök úgy lebegtek az előszoba mennyezete alatt,
mint egy lepkefelhő. A silbak leesett állal bámulta a technikát.
A biztosítók adatsisakot húztak, ettől olyanok lettek, mint két
nagy légy játékkonzollal a kezében. Kíváncsi lettem volna, hogy mit
látnak a sisakokban, de tudtam, hogy annak a mozinak már csak a
rendezői változatát láthatom meg esetleg, ha találnak valamit.
– Ezt a faszakodást! – morogtam. – Elmegyek kávéért.
– Nekem egy kapucsínót, Gizike!
– Nekem feketén és erősen!
– Baszd meg inkább a bivalyt, Kremzi!

De azért vittem nekik kávét – kapucsínót a Görcsnek, feketét a

négyzeten Kremzernek, a biztosítókkal nem árt jóba lenni –, és
tényleg nem is miattam hűlt ihatatlanná. Még nem hívták vissza a
katicáikat, de ezeknek azért mindenre van megoldásuk. Igazán csak
enyhén szürreális látvány volt, ahogy emberi legyek kávét
szürcsöltek szívószállal. Én meg tartottam a poharakat, mint egy
kétkarú, idióta Síva…
Aztán csak visszaröppentek a drónok is. Kremzer még atyai
szeretettel nyomogatta vissza őket habbetétes ágyikójukba, én meg
már a küszöbön topogtam.
 – Nem úgy van az, kérem! – állított meg a Görcs színtelen, de
ellentmondást nem tűrő portáshangja.
– Mi van már? Felvettetek mindent, nem?
– Hát ez az. Meg kell beszélni, mi legyen!
– Mi lenne? Bemegyek, hátha az én emberi szemem többet lát,
mint a legyeké…
– Eleget láttunk – mondta Kremzer sötéten. – Se ki, se be…
– Se be, se ki! Nem mindegy ám!
– Igaz – hagyta rá Kremzer.
– Mi van?
– Senki sem ment be ebbe a lakásba…
– És senki sem jött ki. Legalábbis ezen a pocsékba ment ajtón
keresztül nem.
– És akkor mi van? Bemásztak a lichthóf ablakán…
– Gratulálok, Watson! Csak az a baj, hogy a negyediken vagyunk
és minden ablak zárva.
– Belülről. Kivéve azt az egyet…
– Ki nem szarja le!? Adjatok már egy kotonruhát, és tűzzünk
befele!
– De hogy megyünk be?
– Felőlem ti repülhettek is. Én két lábon megyek. De ha nem
adtok kotonruhát, belibegek anyaszült mezítelen, és mindenfelé
széthagyom az orrszőrömet meg a hüvelygombámat.
– Rendben van, főhadnagy! Kizárólag a maga felelősségére. Ha
nem is érti meg ezt a különleges helyzetet, legalább vállalja a
felelősséget, ha a sietségben elvétünk valamit!
– Rendben van – adtam meg magam. – Vállalom a teljes
felelősséget minden jelenlegi és jövőbeli a faszságotokért! Adjam
írásba, baszki?
– Nem szükséges. Hárman tanúsítjuk.
– Ennek nagyon örülök.
Nem kellett volna olyan nagyon örülnöm.
Unod már? Pedig ez csak a kezdet! Ne szontyolodj el! Hiszen még
rengeteg időnk van.
Vagy meggyőztelek már, hogy nem érdemes bemenni? Nem.
Gondoltam… Akkor folytatom, jó?

Hát tényleg fura volt az egész. A biztosítók már látták a katicáik

szemével, de én bizony meglepődtem, mikor az előszobából
benéztem a nappaliba. A kurva nyomok a kurva porban. Hát
egyszerre világos lett, mi is a különleges helyzet, amire a biztosítók
célozgattak. A gyilkos és az áldozat a másik szobából jött, és a
gyilkos nyilvánvalóan ugyanabba a szobába távozott. A por viszont
érintetlen volt a másik szobában, a nyomok az ajtókeret előtt
kezdődtek, és nem jutottak át az ajtófélfa túlsó oldalára. Egyik se.
Még véletlenül se.
Azt már megtanultam, hogy kísértetek igenis léteznek. Ez
rendben van. A vén gyógynövényárusnak meg a macskájának a
kísértete, akiket állítólag a kínaiak véletlenül betonba öntöttek a
pinceboltjában, például még ma is fel-felbukkannak a temető
környékén.
De a kísértetek nem szoktak nagy kaliberű pisztolyokkal
kiöregedett orosz bérgyilkosokat lelődözni.
Na, az volt a másik furcsaság.
Az áldozat kicsit vénecske volt orosz bérgyilkosnak: mintha
három éve megboldogult nagyapám ült volna a fal mellett lecsúszva,
lyukkal a homlokán. Bár elismerem, elég jó karban lévőnek látszott a
homlokán éktelenkedő lyuk meg ráncos képe ellenére is.
Az volt a harmadik furcsaság. A ráncos vén majomarcon se düh,
se tiltakozás, se elutasítás, se iszonyat kifejezése nem látszott, semmi
olyasmi, amit az ilyen hullák arckifejezéseként látni vélünk. Ezen a
hullán mély és megalapozott nyugalom látszott.
Pedig ha én öregeskedő orosz bérgyilkos lennék, minimum
dühítene, hogy a megbízóim a jól megérdemelt munkadíjam helyett
egy kollégát küldenek, hogy kicsináljon, mikor a munkát még el se
végeztem.
 De ez, ez nem. Ez nem volt se dühös, se csalódott, se ijedt. Ez
nyugodt volt, mint a kígyó. Mert nyilvánvalóan nem ő lőtte le a
Máriót, és nem is akarta!
Megvilágosodtam abban a szent pillanatban. Nem az öreg lőtte le
a Máriót, mert nem volt kiöregedett orosz bérgyilkos. Nyilván
kiöregedett valamiből, az igaz, de biztos nem a bérgyilkolásból. A
másik volt a bérgyilkos, a másik lőtt.
A kurva nyomok a kurva porban világosan mutatták, hogy mi
történt. Egy pár negyvenhármas, különös mintázatú cipő
tulajdonosa besétált a szobaajtón, megállt az ablaknál. Bizonyára
kinyitotta. Elhelyezte a fegyvert a párkányon, és a párkánynak
támaszkodva nézett kifelé. Aztán egy másik pár negyvenhármas,
egészen hétköznapi talpmintájú cipő jött a szobába, megállt a
közepén. A buzimintás cipő megfordult, előre lépdelt, és a
tulajdonosa leült a porba – nyilván nem magától. A prosztómintás
cipő maradt a helyén, kicsit toporgott. Nyilván szóváltásba
keveredtek, naná! Végül a prosztó nem bírta cérnával, megvetette a
lábát, és ledurrantotta a másikat. A halott meg szépen kinyújtotta a
lábát, és íme, teljes szépségében megcsodálható cipőjének különleges
talpmintázata! Mintha valamilyen állat mancsa lenne. Olyan állaté,
akinek jókora kínai hieroglifák nőttek a talpára… A prosztómintás
ezután odament a fegyverhez, ismét megvetette a lábát, jó messze a
faltól, mert nyilván csak így tudott lefelé célozni. Egyet lőtt, és
leküldte az udvarra Máriót ajtóstul. Szép lövés! Aztán megfordult,
elsétált az ajtóig, és eltűnt. Hát ilyen egyszerű!
Ezt mutatták a nyomok. Tök gáz. Értelmetlen. De a totál
értelmetlenség a fal közelében sohasem tartozott a kizárható
magyarázatok közé.
Álltam ott gumikesztyűben, fehér helyszínelő műanyag
kezeslábasban, a kurva buboréksisakban, ami állandóan
bepárásodott egy pillanatra, és pont olyan fasznak éreztem magam,
amire ilyen műanyag kotont szokás húzni, hogy ártalmatlanná
tegyék…
 – Hűlik a nyomocska, főhadnagy! – rezzentett fel a
töprengésemből a Görcs fahangja. – Ha beljebb mehetnénk, még
végeznénk is délre.
– Itt biztosan, de odabent estig se fogunk!
– Mi van?
Elléptem az ajtótól, és a fal mellett az ablak felé kezdtem
szambázni.
– Ja, még nem mondtam? Ledurrantották a Radics Máriót a
huszonegyben…
– A huszonegyben? Ki fasz az a Radics Márió?
– Fasz közünk van hozzá? A huszonegy a Területen van.
– Csak annyi, hogy evvel a böszme nagy puskával lőtték le.
Valahol a hüvely is itt van. Akkora lehet, mint egy dezodoros flakon.
Éppen oda is értem a böszme nagy puskához.
Hát talán a silbaknak volt igaza: közelről inkább csillagászati
műszernek látszott. A csöve lehetetlenül vastag, a három abszorber
talán nem is abszorber, a tetején nagyképernyős, kihajtható irányzó,
ami olyan vastag optikához csatlakozott, mint a karom. De ha
alánézett az ember, egyből nyilvánvaló lett, hogy mégiscsak puska.
A tus, a markolat, a ravasz, a fogantyú meg a kéztámasz az agyon.
Jó, ettől lehetett volna még szuperdizájnos ütvefúró is, hevigyuti
használatra, de az arányok mégiscsak puskára vallottak. Meg ott volt
a brutálisan hosszú és széles tár. Meg az ágyúhoz illő csőszájfék.
Nem beszélve a levegőben úszó azonosíthatatlan, de
nyilvánvalóan robbanásból származó szagról, ami átütött a másik
fegyverből származó kordit szagán.
A légvédelmi ágyú agyába szépen, latin betűkkel belegravírozva,
hogy FÉG Gepárd X 108M.
Ennyit az oroszokról. Nem is tudtam, hogy ilyenünk is van.
– Hozzányúlhatok?
– Inkább ne! Tudod, Tami, mink azért vagyunk itt, hogy a
nyomokat rögzítsük – Kremzer úgy magyarázott, mint egy
hülyegyereknek. – De ha te letörlöd őket, nem lesz mit rögzíteni.
Érted?
 – Baszd meg a nyomaidat!
Lenéztem a puska állványa mellett Aria ablakára: tisztán látszott
a folytonossági hiány a homlokzaton, ahol bement a lövedék. De
dunsztom se volt, hogy tudta becélozni Máriót az előszobában abból
a szögből.
Édes Jézus! Már láttam az újabb döglött ügyet, ami „leroncsa a
minősítést, kameráden”, hogy néhai rendőrkapitányunkat idézzem.
Sóhajtva tovább sasszéztam.
– Szia papi!
Hülye vicc volt.
Mintha csakugyan a nagyapámat láttam volna az ablakfülkébe
támasztva. Kicsit jobban borotvált volt, mint az öreg, de még a haja
is ugyanúgy csúszott a tarkója felé, mint a papinak.
Mosolygott. Nyugodtan, szerényen, elégedetten. Mint aki
kiérdemelte a golyót a homlokába.
Meg kell hagyni, fényévekkel jobban öltözött, mint a
nagyfaterom. A Papi vénségére leginkább mackónadrágban meg
pamutpulóverekben nyomult, meg az elmaradhatatlan tróger
svájcisapkájában, avval a kis fütyivel a tetején. A nem bérgyilkos
orosz öreg viszont hosszú, világos ballonkabátot gyűrt maga alá
porba, alatta pedig nagyon finom és puha anyagból készült kék
zakót viselt, meg lilásszürke kordbársony nadrágot. A legombolós
gallérú szürkéskék inghez nagyon helyesen nem kötött nyakkendőt,
viszont tengerészkék muszlinsálat csomózott a nyaka köré. Ez
valami időtlen vagy idétlen elegancia, mert hogy ilyesmi ötven éve
volt utoljára divatban a milliomos vén kurvapecérek között, az
ziher!
Vetettem egy pillantást a cipőjére is.
A mintázat tényleg olyan volt, mint valami állaté, valahogy úgy
nézne ki, ha a macska talppárnácskáit torzítanák emberi formára.
Volt benne valami visszataszító: mintha egy döglődő állatot láttam
volna. A felsőrész viszont teljesen rendben, lilásbarna árnyalat,
klasszikus forma, viaszos fűzők. Tuti, hogy nem Pesten vette.
– Felteszem, az öreget se nézhetem meg közelebbről?
 – Fúj! Nekrofíliáról nem is akarok hallani!
– Undorító! Hogy kerülhetnek be a testületbe ilyen perverzek?
– Hülyék! Megnézhetem a zsebeit?
– Majd inkább mi. Ha rákerül a sor.
– És addig én mit csináljak?
– Hát van az az albán pékség a Köztársaság téren…
– Tudod, Tami, itt a Népszínház sarkán…
– Lehetne hozni a fahéjas-kakaós csigájukból. Isteni.
– Nekem inkább mákos zserbót…
– Lófaszt!

A szemetek csak azért nem kaptak lófaszt meg mákos zserbót, mert
ilyet igazán nehéz szerezni Budapesten, bár lófaszt talán
könnyebben… Az albánoknál viszont kiválóan eltölthettem azt a két
órát, amíg a két pöcs végzett a helyszínnel. Szépen megírtam a
jelentésem első változatát, amiből csak az maradt ki, miért is
kezdtem a munkanapot Aria lakása előtt. Egészen jól sikerült kis
jelentés lett. Ha majd mellékerül a technikai riport, senki se
baszogathat miatta.
Amikor visszaértem a péksüteménnyel – természetesen a
silbaknak meg annak a Karesznak is hoztam egy-egy túrós batyut, az
én nagy, demokratikus lelkem különben nem nyert volna
megnyugvást –, már a törzszászlós is visszatért a kikérdezésből.
Mint kiderült, az egész házban csak két földszinti lakás volt lakott,
mindkettőben süket öregemberek készülődtek az utolsó meccsre az
egészségügyi rendszerrel. Nem láttak semmit, és nem halottak
semmit, de az biztos, hogy nem telefonáltak senkinek, legkevésbé a
rendőrségre. Mindegy. A mobilosok egy térbeli
koordinátarendszerben méterre megmondják majd, honnan jött a
hívás.
Én biztos voltam benne, hogy onnan, a negyedikről, az ablakból,
a puska mellől. Még azt is tudtam, hogy a gyilkos riasztott. Csak
dunsztom se volt, miért.
 Kremzi meg a Görcs szaporán rámolták összefelé a technikát a
ramaty iszákjaikba. A mancsukba nyomtam a pékárut, és
megkérdeztem, hogy sietnek-e valahova. Elég mogorván ajánlották,
hogy hova húzzak – a picsába, natürlich –, mert a jóvoltomból
halaszthatatlan dolguk támadt az utca meg a fal másik oldalán.
Persze a kaját elvették.
– Köszönöm, Tamáska főhadnagy! – demonstráltam az udvarias
együttműködést kedves kollégák között, majd ártatlanul
megkérdeztem: – Belenéztetek a távcsőbe? Csinos lyukak, nem?
– Az nem távcső – világosított föl két harapás között a Görcs.
– Hát mi?
– Vuduvarázs, amivel átláthatsz a falon… – válaszolt helyette
Kremzer.
– Ez elég lehangoló műszaki leírás egy bűnügyi technikustól,
akinek három diplomája van…
– Majd meglátod! Egyébként négy diplomám van.
– Nekem doktorim is van – tromfolt Jenei.
– A dolgozatom címe ez volt: „Információmegosztás kevesebb
mint negyven IQ-ponttal rendelkező rendőrtisztekkel.”
– Tehát láttátok a lyukakat? – Nem tudtak kizökkenteni.
– Láttuk! – adták meg magukat kórusban.
– És mit láttatok még?
– Egy teljesen kiakadt nőt a konyhában.
– Egy türelmetlen járőrt a gangon, egy még türelmetlenebbet a
tetem mellett.
– Leláttatok az udvarra?!
– Hát ha eltekered azt a nagy beállítógombot a jobb oldalán, a
pincébe is leláthatsz…
– Hihetetlen, hogy mi ilyet fejlesztettünk!
– Még hihetetlenebb, hogy a sok fegyverbuzi nem is tud róla.
Pedig a mienk. FÉG meg Gepárd – ez magyarul van.
– Ja. Ha nem látom, megesküdtem volna, hogy orosz.
– Lehet, hogy orosz. A múlt században sok oroszt fegyvert
gyártottak nálunk. Az első Gepárdnak is orosz tankgépágyúból
csinálták a csövét.
– Péeszhá. Nem tank csövéből csinálták.
– Tudom! Csak próbára tettem a nyomozó urat.
– Na, tegyétek inkább próbára magatokat odaát! Megyek
utánatok, csak szétnézek.
– Most már nyugodtan.
– Ezt akartam hallani. Nem kell kotont húzni?
– Elég a kesztyű meg a lábzsák.
– Természetesen.
Utasítottam a silbakot, hogy azonnal kerítsen valami asztalost,
aztán visszaóvakodtam a lakásba. Előbb az először kimaradt
helyiségeket ellenőriztem. Minden lehetséges felületet elkoszoltak az
ujjnyomporral – zéró eredménnyel. Ebben a lakásban harminc éve
nem fogott meg senki egy kilincset, nem nyitott ki egy ajtót, nem
támaszkodott tenyerével az ajtófélfának. A drónok, úgy látszik, nem
hazudtak: padlón a por tényleg mindenütt érintetlen, és minden
ablak csukva.
Ott húsz éve nem járt senki.
A konyhában találtam két rozoga hokedlit, kitettem a járőrnek,
úgy saccoltam, este kilencnél előbb nem végeznek. Törődni kell az
állománnyal. A jószág meg az emberanyag meghálálja. Ezt tanuld
meg, ha főnök akarsz lenni!
Vissza a kísértetjárta szobába!
Előbb a puskát vettem szemügyre közelebbről. Jól összeporozták,
viszont a keki színű fémen mindenfelé kiváló ujjnyomok virítottak.
Óvatosan megemeltem a tusát, a vállamhoz szorítottam, és
előredőlve belenéztem a gigantikus méretű gukkerbe.
Hát az tényleg maga volt a vudu! Nagyjából egyméteres körben
eltűntek az útjába kerülő falak, csak valami kísérteties vázszerűség
maradt belőlük. Az emberek viszont kiválóan látszottak. Aria még
mindig a konyhában ült, de padló helyett az asztalra borult.
Tekertem a beállítón. Tényleg leláttam az udvarra! Az ajtó
állapotából ítélve Marió háta, vagy ami maradt belőle, tele lehetett
nagyon durva szálkával… A biztosítók éppen megérkeztek.
Reméltem, hogy eszükbe jut, hogy a lövedéket a túloldalon
keressék…
Kedvem lett volna közéjük durrantani, hogy jól összeszarják
magukat. Persze nem tettem. Zsaru voltam. Jó zsaru.
Ariát leszámítva, jó zsaru.
Kipattintottam a tárat a tusból. A lövedék benne arasznyi hosszú
volt, tompa, és mintha nem két darabból rakták volna össze. Hüvely
nélküli lőszer! Hát ezért nem látszott sehol a kidobott hüvely. A
helyére nyomtam azt a szart – ideje volt a nagypapi után nézni.
A halott öregurasan és illedelmesen üldögélt a falnak
támaszkodva. A mosolya immár inkább fölényesnek tűnt, mint
nyugodtnak.
A ruhája közelebbről még drágábbnak látszott, és a szabásában
volt valami idegenszerű. Dizájner cucc, és nyilván nem
Magyarországon vette. Kihajtottam a kabátot, de zsebeiben nem
találtam semmit, még bizonyítékjelző kartonlapocskákat sem. A
hóna alatt viszont jó formájú, bőr pisztolytokot viselt. Persze üresen:
a biztosítók egy jól bejáratott, vén Beretta gyorsfotóját hagyták
benne. A zakózsebeiben nem hagytak semmit, vagy kiporszívózták
belőle a megszokott zakózsebkoszt, vagy nem volt benne lófasz se.
Még egy kurva szakadást sem találtam bennük, amibe olyan
szolgálatkészen be szoktak csúszni a döntő bizonyítékok.
A krimikben. Muhaha.
De a valóság…
Hirtelen rájöttem, hogy az öreg minden holmija vadonatúj.
Kifűztem a cipőjét, és lehúztam a zokniját a talpáig. Bizony a
sarkaira tapaszt ragasztott. Új cipő. Visszapödörtem a zoknit,
visszaerőltettem a cipőt a merev végtagra, és egy pillanatra
megálltam.
Gondolkodni.
Most mi van? Szoktam. Néha még manapság is…
Az öreg mégiscsak kiöregedett orosz bérgyilkos volt, de ez nem
segített tisztábban látni az ügyben. Még az zavart a legkevésbé, hogy
ezek az orosz bérgyilkosok csak úgy feltűntek, meg eltűntek egy
lezárt lakásban, és úgy jártak egyik szobából a másikba, hogy nem
hagytak nyomot. Mindez emberi ügyességgel és rafinériával
kivitelezhető.
De miért kell ennyi rafinériát és ügyességet belefektetni egy olyan
alak kicsinálásába, mint a Márió? Mi a szart nyúlhatott le a Mors
banda, hogy az oroszok két szakértőt is utána küldtek? Miért csinálta
ki az egyik a másikat? Miért riasztott minket, és miért hagyta itt a
csillagászati műszert? Mellesleg, miért ilyen a hájtek szarral kellett
ledurrantani egy Radics Máriót, ami csak felhívja magára a
figyelmet? Nagyoroszországban biztos úgy van, hogy a falon
keresztül fényes nappal hasba durrantasz valakit egy ilyen izével, és
a busa szemöldjét föl se vonja senki, csak néz bele búsan a vodkás
poharába… De nálunk? Békés ejrópai fővárosunkban? Viszont
nálunk, csak bemégy a falon túlra egy ócska, múlt századi vassal, és
senki meg se kérdi, mér’ viszel magaddal még egy embert…
Kérdések, kérdések, kérdések. Már akkor is utáltam a kérdéseket.
A válaszokat szeretem.
Kimentem az előszobába, be az érintetlen porral borított,
rozsdaette fürdőszobába, ahonnan ajtó nyílt abba a titokzatos
helyiségbe, ami előtt eltűntek a nyomok. Nyilván hálószoba lehetett
valamikor, takarosan egyenes bejárással a fürdőbe. A káddal
szemben jókora ablak nyílt, másfélszáz éves, kettős fakerettel,
másfélszáz éves vasalattal. A ráhajtópántok hozzágyógyulni
látszottak drótágyaikhoz, de meglepően simán elfordultak. A belső
ablak könnyen kinyílt. A külső pántjait viszont csak az imádság
tartotta, és miután szerencsésen a kezemben maradtak, még az
ablakot is meg kellett egy kicsit lökni, hogy kitáruljon. Lenéztem
utána a lichthófba.
A huszadik század második felétől gyűlt a szemét odalenn, de
onnan a negyedikről a szarrá ment ablakot meg a felvert porát
leszámítva minden érintetlennek látszott. Nem úgy tűnt, hogy a
földszintről bárki is felmászott volna a negyedikig. Alattam viszont a
fürdőszobaablak ugyanúgy nyitva. Kihajoltam, egészen mélyen, és
benéztem. A belső ablak nem látszott.
 Nem másztam le. Nincs tériszonyom vagy ilyesmi, de
fölöslegesen sose kockáztattam a bőrömet. Tudtam, hogy biztosítók
nem fognak örülni, hogy át kell nézniük a harmadik emeleti lakást
is, de jó esélyét láttam, hogy onnan jutottak föl az oroszok. Egy orosz
bérgyilkos, még ha hetvenéves is, nyilván van olyan kondiban, hogy
felmásszon egyik emeletről a másikra – ballonkabátban. Ha nem is
találnak semmit, a nyitott ablak odalent van olyan jó magyarázat,
mint bármi más. Nem volt több dolgom a Népszínház utca húszban.
Vetettem egy érzékeny búcsúpillantást hálószoba érintetlen
porára, és elhagytam a tetthelyet.
El kellett kapnom valakit a Mors bandából, mielőtt az oroszok
végeznek velük.

Ezt könnyű volt eldönteni, de egy nappal azután, hogy a banda

túlesett egy vastag balhén, meglehetősen nehéz bármelyiket is
utolérni. Pláne úgy, hogy már biztosan híre ment a Márió balul
sikerült repülési kísérletének. Hetekig lapulnak majd, ez az
igénytelen emberi hulladék képes a vackán elfeküdni, amíg elül a
kavarás. Nekem pedig nincsenek heteim. Pár nap alatt kell
eredményt mutatni, vagy sohasem lesz eredmény. Persze meglehet,
hogy pár nap bujkálás kikezdi gyenge kis idegrendszerüket, és
valami tömegverekedésben csípem el valamelyiket. De ennek a
valószínűsége, ha nem is nulla, legalább ismeretlen. Morsék nem
régen kezdték, mind szinte kölykök, még kialakult szokásaik se
voltak. Felületesen ismertem mindet, tán pár pofont is kiosztottam
nekik, mikor még pelenkások voltak, de ennyi.
Reggel a fülest a balhéról az Orsitól kaptam, és jó esélye volt,
hogy a kis patkány tud még valamit. Azon korai órán, délután
egykor már vagy még biztosan aludt, de kurvára nem érdekelt, hogy
kipiheni-e magát. Ha buzikurva vagy, általában átaludhatod a napot,
de téglának lenni huszonnégy órás ügyeletet jelent. Legalábbis, ha az
én téglám az illető. Orsikának, leánykori nevén Orsós Lajosnak,
éppen elég sok vaj volt a fején, és éppen elég szívességet tettem neki,
hogy akár minden este az ágyam mellé ülve mondjon esti mesét.
 Ne nézzél! Csak meséről lehet szó. Az Orsi-félék nem az én
műfajom.
Így aztán azon az ízlésesen kidekorált udvaron kedélyes búcsút
vettem Kremzertől, Görcstől, és Máriótól, már ami nem keveredett
össze belőle elválaszthatatlanul Aria ajtajával. Randa látvány voltak
úgy hármasban. A fiúk aztán egészen elkámpicsorodtak, amikor
megismertettem őket a húszas szám harmadik emeletén rájuk váró
feladattal. Legalább gyorsan végeznek Arianál, nem basztatják
agyon szegényt…
A lakásba nem mentem fel. Tudtam, hogy mit találnék. Kösz!
A falon túl sétálgatni manapság se piskóta, de akkoriban felért
egy külföldi utazással. Csak még a kontinensben sem lehettél biztos.
Volt egy jó marék Balkán, egy jó nagy valag ősi, civilizáció előtti Srí
Lanka, egy csipet Afrika. Persze egyik helyről sem a legjobb
összetevők kerültek a Területre. Az ilyesmire mondják, hogy
olvasztótégely, de a falon túl még az összeolvadás is csak szarul
sikerülhetett. Ha bemégy, megláthatod a kultúrák összeütközését a
saját szemeddel.
Nem volt nekik elég a fal, láthatatlan kis falakat raktak maguk
köré, gettó a gettóban, és ha lehet, még abban is gettó. A falon túl
nem építette föl a saját civilizációját, törzsi kultúrák feszülnek
egymásnak még ma is.
Nekünk, zsaruknak ez persze jó, nem is kell megosztani, hogy
uralkodhassunk, oszlottak azok maguktól is, néha túl sokfelé is. A
belső helyzetek nyolcvan százaléka vagy törzsi vagy generációs
különbségekből származik…
Vagy tíz éve egy szociálpszichológus házaspár költözött be
Skandináviából. A tanulmányok, amit abból az anyagból készítettek,
amit bent tapasztalnak, a világ tudományos élvonalába repítették
őket. De vannak nyelvészek is, meg kultúrantropológusok… Ha
találkozom velük, átmegyek az utca másik oldalára, nehogy az
önelégült, fontoskodó képükbe másszak. Nincsenek illúzióim, hogy
minket, a Területen dolgozókat ne sorolnának a helyi folklórba…
Idejönnek, úgy vizsgálgatnak bennünket, mint kihaló állatfajtákat,
csipesszel nyúlnak hozzánk, megírják a cikkecskéiket, besöprik a kis
díjaikat, és elhúznak innen…
Azokat ott, a falon túl mi idekint élősködőknek tartjuk… Te is.
Minek tartod akkor azokat, akik az élősködőkön élősködnek…?
Erről beszélek, cimbora!
Akkor már inkább tobzódom a falon túl megszokott, egyszerű,
kétkezi mocskában. Egyszerű a zsaruszabály: ha el akarod takarítani
a szart, be kell mocskolódjál magad is. Ezt nem lehet fintorogva
robotokra bízni. Elvegyülök, el kell vegyülnöm, még akkor is, ha
tudom, hogy tudják, hogy tudom, hogy tudják. Odabent nem hallasz
igaz szót, csak ha az igazság árt valakinek.
Én megszoktam ezt a színjátékot, engem is megszoktak.
Megtanultak. Nem a folklór része vagyok. Én a közeg része vagyok,
amiben az a benti folklór születik és elhal. Természeti erő vagyok a
falon túl. Még most is.
Azt hiszed, csak vetítek… Remélem, nem fogod meglátni… Ha
majd befejezem a mesét… Kéne egy kóla… Várjál itt, hozok az
automatából. Neked?

Igyunk! Grhhh…! Baszki! A viszki hiányzik belőle, de mit

csináljunk?

Ott tartottam, hogy elindultam felhajtani Orsikát.

A Magdolna utcában lakott, tizenötöd magával egy régi, magas
mennyezetű bérház egykori nappalijában. Függönnyel elválasztott
fekhelyek, rosszul fizetett testi munkások szállásai. Még az ajtót se
kellett berúgnom, mert tavasztól-őszig leakasztják, nehogy
valamelyik belőtt barom összetörje… Az előszobában egy
műanyagszéken Árpi néni terjengett mocskos, sárgás árnyalatú, apró
virágos otthonkában, durva szöghajában csavarokkal és
frottírzoknival meg szőrmamusszal a negyvenhatos lábán.
Akkoriban Árpi néni szedte be a pénzt az ágyrajáróktól, és tartotta
fenn valamiféle rend látszatát. Elöl egyetlen foga sem volt, viszont a
felső karja hatvan centi merő hús, és a szíve arany. Rekedt
basszushangon, de abszolút nőiesen picsogott…
Hát igen, kintről nézve van valami ellenállhatatlanul, humoros a
falon túli világban, de odabent nem egy életbiztosítás kiröhögni
mások kedvteléseit…
Árpi néni olyan sokra tartott, hogy félbeszakította aznapi
harmadik borotválkozását, és a borotvagélt a megállapíthatatlan
mintázatú linóleumra suvasztotta, hogy másfél mázsáját függőleges
helyzetbe tornázva maga kísérjen el Orsika lakosztályához.
– Itt e! – suttogta a szokottnál is bőbeszédűbben, majd diszkréten
visszavonulva önszépészeti munkájához, otthagyott a különféle
regiszterekben szóló szellentések és horkolások
hangversenytermében. Esküszöm, némelyik akkorát szólt, hogy
remegtek tőle a vékonyra kopott függönyök. A legrosszabbtól tartva
felrántottam Orsi „ajtaját”. Hanyatt fekve aludt, nyúzott
macskaképén angyali mosollyal.
Az volt a fő baj Orsival, hogy maga is fogyasztott. Nem is keveset.
Ha korán reggel megvolt az adagja, jó eséllyel felébreszthettem kora
délután. Ha csak délre hajtotta fel, talán az esti műszakra visszaszáll
a Földre azokból a nem ismert tartományokból, ahol olyankor
tartózkodni szokott. Az oroszmennyországot nyomta, mióta
ismertem, ami – magunk között szólva – a legbiztosabb anyag volt
akkoriban. Volt benne, ami az opiátreceptorokat gyasztatta, és volt
benne valami durván hallucinogén ótvar is. Mindezt egyetlen
molekulában. Hiába, a fejlett szovjet vegyipar! Aki az
oroszmennyországot tolta, sosem találta magát egyszer csak egy
tízemeletes panel tetőperemén, amint éppen felszállni készül – és a
tövében sem, miután kiderült, hogy mégse helikopter. Az a rész, ami
az opiátreceptokkal foglalta el magát, szépen a lepedőhöz, a
linóleumhoz vagy a csupasz betonhoz szögezte a fogyasztót, kinek-
kinek a lakáskultúrája szerint. Cserébe masszív fizikai függőséget
okozott: aki csak egy lövetet is kihagyott, hamar az orosz pokolban
találta magát – na az a rész már egyáltalán nem volt biztonságos.
 Orsika félúton járt, még csak napi két lövet volt a szükséges és
elégséges mennyiség, hogy emberformája maradjon. A menetrend
úgy szólt, hogy kábé nyolc hónap múlva kell új spicli után néznem.
Úgy is történt. Hiába, a fejlett szovjet vegyipar! Mint a Vosztok-
óra…
Na, de vissza a múltba! Vagyis a jövőbe. Mindig összekeverem…
Bassza meg, jut eszembe: még mindig nincs antigé-légdeszka! Meg a
kocsim se repül… Hogy mi a faszt csinálnak ezek a tudósok?! Ja,
persze, itt nyüzsögnek mind a Területen. Muhahha!

Felhúztam az Orsi szemhéját, normális REM-et rezgett – áldassék az

Úr neve! Csak szimplán álmodott a nyomor! Egy kis pofonnal
felébresztettem.
– Faszvanmánno! – nem a legjobb modor egy szolgáltatóipari
munkaerőtől, de Orsika mentségére legyen mondva, a száját a
legritkábban használta beszédre. Valahogy egyik testrészét se arra
használta, amire való… Küldtem a másik pofont, kicsit nagyobbat,
pedagógiai célzattal – nehogy má’ felkiabálja a többi, megérdemelt
pihenőjét töltő dolgozót! – meg persze, hogy az ágyból kikászálódást
fizikailag felgyorsítsam.
– Felkeltemmánno! – kápászkodott fel a koszos parkettáról. –
Mitakarszmánfőnök? Te?
– Öltözzé’, Lajos!
– Nemvagyokénlajos…
– Ha letépem a töködet, biztosan nem leszel… Lujza leszel…
Öltözzé’!
– Jóvammánno! Fordujjáel!
– A padlót törölöm fel veled minnyá’! A kis köcsög! Mit láthatnék,
amit nem látok a budiba mindennap? Öltözzé’, Lajos, mer’ nagy
bazmeg lesz!
– Fordujjámánel! – Orsika elsírta magát. Alig hallhatóan morogni
kezdett. – Nemvagyoklajos. Gecigeci! Eccermegvágom.
Leafarkátnekije. Megén. Geci…
 Szántam, de odabent keménynek kell látszani. Különben meg,
benne volt a pakliban, hogy ha elfordulok, meglép a kis féreg.
– Hallottam ám, Lajos! Hol a cuccod? Öltözzé’, szaporán!
Fekete miniruhát húzott a farkát agyonszorító gumigatya fölé,
csontos vállára dobott egy vékony, fehér bőrdzsekit. Nem hiszem,
hogy nem fagyott szarrá benne márciusban, de hát az utcai kurvák
élete kemény… Télen csak egy rövid bunda meg harisnya egészítette
ki az egyenruhát.
Mondom: szántam, de nem tehettem másképpen. Orsikának így
is-úgy is vége. Amíg a ruháját húzta, megláttam a dereka körül a
vörös tűnyomokat, és tudtam jól, hogy pár hónap múlva fekélyekké
nőnek. Azt a szart hasba kellett szúrni… A szánalom ott már kevés
volt. A drogambulanciák se vették volna be. Az óem-függőket nem
vettek be. Pláne nem a falnak nevezett fekélyből, ami a mi beteg
társadalmunk testén éktelenkedik. Az oroszmennyországtól
szétrohadó Orsika része volt a gennynek, ami a fal mögött gyűlt, és a
társadalomnak nem kellett ez a genny. Pláne nem kellett a genny
gennye.
Pedig Orsika fekélyes teteme a mi bűnünk is.
A tied is, baszki!
Mindegy, hogy meg se születtél, mikor Orsós Lajos már halott
volt! Vagy azért jöttél, hogy a két kezeddel bontsd le a falat? Ugye
nem?
Nem is tudnád, baszki. Elkéstél. Már nincs fal. Ami megmaradt
belőle, azokban és azokból van, akik a Területet lakják. Meg
bennünk. Benned is. Mindenki tégla. Igazából… A fal azelőtt
megvolt, hogy felhúzták. Amikor meg megnyitották, továbbra is
olyan téglákból épült, mint Orsós Lajos.
Reménytelen.

Orsi végül felöltözött, majd a párnája alól előrántott egy ezüstös kis
retikült.
– Várjámán! Kikészítem magamat! – affektálta.
– Majd én kikészítelek mingyá’!
 – Csak kis rúzst! Lécci!
– Bazd meg! Kenjed! De hamar, mer ha én kenem, bohócnak se
leszel jó! Készenvagymán?
– Mosmé’?
– Nem vagy tiszta, Lajos! A kapitányságon tisztázhatod magad.
Meg ki is alhatod…
– Nemcsinátamsemmmit! – görbült lefelé a szája.
– El ne bőgd magad, mert mingyá lesz miér’ bőgnöd! Micsoda
nő!
– Megsértettéééé! Jogaimvannak!
– Ahhoz van jogod, hogy mozogjá’! Kell-e pofon?
– Megyekmá!

Csak hogy értsd: az Akadémia Nyelvtudományi Intézetének

ajánlásaival odabent nem sokra mégy. Azt a helyet akkor már
harminc éve kiszakították a magyarságból, huszonöt évig teljes
elszigeteltségben virágzott benn, aminek virágoznia kellett… Vagy
inkább rohadt a saját levében, ha úgy jobban tetszik. A magyar
nyelvből is kiszakították, pedig azelőtt se gyökerezett benne valami
nagy mélységben. Ahogy most elmondtam ezt a – hm – párbeszédet,
tekintsd erősen cenzúrázott nyersfordításnak. Odabent nemcsak
mást jelentenek a szavak, másképpen is mondják őket, a ritmus is
más, de legfőképpen a tónus különbözik. Odabent üvöltve hadarják
el a mondanivalójukat. Még a suttogást is képesek üvöltésként
előadni. Odabent az emberek csak támadó hangnemben képesek
megszólítani egymást. Még az intim magányban is az évődő
durvaság helyettesíti a kedvességet.
A falon belül minden nyelvtanilag, de főképpen szociológiailag
helyes mondat valami vaskos trágársággal kezdődik, de még jobb,
ha valami sértéssel. Az indító sértés generációnként változik. Akkor
éppen megint a „geci” volt divatban. Szép, rövid szó különben,
könnyű beszúrni bárhova főnév, melléknév vagy ige helyett is…
Jobb, mint a „bazmeg”, súlyosabb. Magyar ember nemigen mondja
ki, még káromkodásnak se. Lehet, hogy ezért.
Érzékeny búcsút vettünk Árpi nénitől, aki keresetlen szavakkal
hozta Orsika tudomására, hogy az ágyát két napon túl nem tartja
fönn, ha már megint bevarrták, magára vessen. Orsika persze megint
elsírta magát. Már untam a cirkuszt, de végig kellett csinálni az
egész bevarrási cécót, ha azt akartam, hogy Orsós Lajos még
hátralévő életében hasznos falazóanyagként funkcionáljon a Terület
nagy bűnözői épületében.
Orsika mindenesetre Oscar-díjas alakítást nyújtott, mert egyben
biztos lehetett: aznap este egyetlen testnyílását sem kell majd semmi
bele nem illő elé tartania, hogy meglegyen a második lövete. A
következő reggel engedhettem csak ki, és ez nemcsak azzal járt, hogy
kétségeket kizáróan le kellett papírozni Orsós Lajos bevitelét, mivel a
kapitányság sem nélkülözte a beleépített falazóanyagot, de azzal is,
hogy az esti adagját nekem kellett szolgáltatni. Szerencsére a junta
bukása után az országot elözönlő nemzetközi szépelgők annyit
rinyáltak a függők emberi jogairól is, hogy a gyengélkedőn külön
széfben őriztünk egy csinos kollekciót a kurrens anyagokból az
őrizetesek számára.
Viszont nagyjából este nyolcig ki kellett szedjem belőle, ha tudott
valamit, mert utána már vagy csak az anyaggal, vagy csak az
elvonási tünetekkel kommunikálhattam volna. Azok meg
mindketten elég kellemetlen társaság.

Orsika tudott valamit.

Legalábbis tippet tudott adni, és ezzel máris kiérdemelte a
szabadnapját, amit az egyik egyszemélyes fogdában tölthetett. Kicsit
paradox, de mi nem az a fal egykilométeres körzetében?
Tulajdonképpen csak felfrissítette az emlékeimet a Mors banda
egyik kevéssé prominens tagjáról, de nélküle nem jutott volna
eszembe, hogy Rác Ferike valószínűleg akkor is elérhető, ha a banda
többi tagja éppen illegalitásba vonult.
Rác Ferike a betörés és rablás mellett fizetés-kiegészítésképpen
anyagot árult kicsiben az Orsikához hasonló kuncsaftoknak –
egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy akár egy napra is
bezárja a boltot.
Így aztán szürkületkor ott álltam a Kis Fuvaros meg a Homok
utca sarkán, és az autóroncsok mögött a régi házak közé ékelt, és
három évtizede rozsdásodó konténer szükséglakásokat figyeltem a
kapucni alól. Reméltem, hogy nem szúrnak ki.
Nem kellett sokáig várnom. A Népszínház felől feltűnt egy sietős,
vézna alak. Kicsit rángatózva járt és egy árnyalatnyit melegebben
öltözött az évszakhoz képest. A szürke vattakabátot valószínűleg egy
sarki expedíció adományozta a szeretetszolgálatnak, ahol a kölyök
kaphatta. A sapkáját odakint egyetlen jóérzésű hajléktalan sem
húzná a fejére. Persze a drogos lecsúszásnak léteznek olyan
állomásai, amiről az átlagembernek fogalma sincsen: a suhanc
természetes életterében fel se tűnt volna, ha nem éppen ott várok.
Megállt a ház sarkánál, és fejhangon elvisította magát:
– Ferikeeeeé!
Csak egyszer. Kisvártatva léptek kopogtak a konténerkupac
rácsos vaslépcsőin, fémajtó csattant, és a hullámlemez kerítés
kapuján kidugta a fejét Rác Ferike. Az archívumban bevéstem a
Mors banda minden arcát. Nem lehetett eltéveszteni: volt benne
valami kismajomszerű. A többiek, a Hosszú, a Kevin meg a
Billentyűs, inkább trollra hajaztak.
Ferike laza táncos mozgással közelítette meg a kuncsaftot. A
„Miafaszomvan? – Nyomjadmágeci!” eszmecserén kívül sok szót
nem váltottak, a társadalmi anyagcserét egy pillanat alatt
lebonyolították, és már mentek is saját útjukra.
Kiléptem a sarok mögül, és pár ugrással Rác után eredtem,
mielőtt elnyelte volna a konténerhalom. Az ilyen helyekről könnyű
meglépni, ha beveszi magát az ember: minden össze van kötve
mindennel, és átjárókat vágtak a szomszéd házakba. Majdnem olyan
rosszak, mint a félbevágott házak.
Ferikét tehát arccal nekitámasztottam a hullámlemeznek. Egy
kicsit talán hangosan csattant, talán nem hallotta, és emiatt nem is
engedelmeskedett egyből a rendőri felszólításnak, így aztán
kénytelen voltam gyorstalpalót tartani állampolgári ismeretekből.
Nem tudom, hogyan eshetett ki két foga, amíg lepántoltam a kezét,
de ezt már úgyse firtatja senki. Neki meg nem hiányzik…
Amikor udvariasan felsegítettem, valahogy meghúzódott a válla.
A boncolás szerint kiugrott a helyéből, de ezt nem hiszem: akkor
jobban ordított volna.
– Megyünk, Ferike! A fogkefédet nem kell hoznod.
– Mocsokgeszí! Kibeleszlek!
Ugyan gusztustalanul hosszú, mocskos körmöket növesztett a
dologtalan féreg, de azzal nehéz feltépni a szénszálas trikót, amit
akkoriban hordtunk, különösen hátrapántolt kézzel akadályozott
kicsit a tevékenység. A kisebbfajta atomarzenált is kiráztam már
belőle, így aztán az üres fenyegetés csak egy nagy, visszakezes
pofont ért. Neki is repült szépen a falnak, oda, ahova szántam. Kicsit
elformátlanodott az arca, de ügyeltem rá, hogy köpni tudjon. A
boncolás a pofonról semmit se mondott… Persze esélyük se volt.
– Na köpjed, te mocsok!
– Geszigeszí! Megdöklesz.
Akkoriban türelmesebb voltam, elengedtem a fülem mellett a
forró, de annál üresebb levegőt.
– Kezdjükelőrő! Vadásznak rátok, a Máriót má’ kicsinálták,
nemmondok újat…
– Tevótátegeszí!
Rángatni kezdte magát, hát megpróbáltam helyretenni a
kimarjult vállát. Na, ettől vonyított, mint a fába szorult féreg,
úgyhogy fel is hagytam az elsősegélynyújtással.
– Ha én lettem vóna, ledurrantalak háturró itt a kapuba e, nem
gecizek itt veled, faszfej! Fogod?! Az éccaka lenyúltatok valami
forrót, oszt ez nagyon nem teccik valakinek. Vágod? Levadásznak
benneteket, mint a vadnyulat! Mi vót a szajré? Honvannak a
többiek? Negecizzévelem, mer’ a szemedettolom ki!
– Mink semmit…
A hazugságot nem szeretem, és erre fel is hívtam Ferike
figyelmét, a vállára mért ütés formájában. A vonyítás után sokkal
tisztább szemmel bámult vissza rám.
– Szemmikülönösz, főnök! Párpiktúrameg nipp, meg szmukk. A
maszihoz nemfértünk.
– Nemérdekel a szaros balhétok! A kerületiek dóga! Elhoztatok
valami forrócuccot! Lökjed!
– Én szemmitszefőnökk!
Ferike sírdogálni kezdett, mint az anyókák odaát a Fiumei úton,
de persze az ember ilyet a falon belül nem vesz be. Itt naponta díjak
százait lehetne kiosztani olyan színészi alakításokért, amit a Royal
Shakespeare Company tagjaitól se látsz. Egyes történészek szerint a
cigányok ősei Indiából Iránba hurcolt zenészek meg mutatványosok
voltak. Egy kis időt eltöltesz a fal mögött, és hajlamos leszel
adekvátnak elfogadni ezt a verziót…
– Szóval nem nyúltatok le semmi keményanyagot, mi? És
elhiggyem neked ezt a svax vakért? Nem fogod fel, hogy a
ruszkiknak kavartatok be?
– Némán! – a kis szemétnek akkorára guvadt a szeme, mint két
biliárdgolyó. Ha belenézek, tán még a kilencest is meglátom rajtuk. –
Szemmitszehoztunk… A rákíszrohassza széjjel a mellyemet.
Ruszkikmán.
Ettől kezdve már biztos voltam benne, hogy Ferike semmit se tud,
és egyetlen hasznom lehet belőle: elvezet a többiekhez.
– Noidefigyelj, te Rác! Ha énekelsz szépen, hogy hol találom a
Hosszút, a Kevint meg a Billentyűst, beviszlek az őrsre, oszt ott
meglapulhacc pár napig, amíg tiszta nem lesz a levegő.
Gondolkozzál Lehet, hogy valamelyik hülye kapott fel valamit, amit
nemkellettvóna, oszt most mind szívtok… Gondolkozzá, de
szaporán!
– Énnemköpöm be a teszókat!
– Ezt gondold át mégeccer, te Rác! Biztos levetted mán,
hogyintéztékel Máriót!
– Nekemaszontákmaga vót, főnök…
– Akkó basznámittveleda rezet, geciszájú? Ledurrantalak tégedis
hátúrú nagykényelmesen, ahogy flangálsz itten, minta pávakakas!
Köcsöggeci! A Máriót nem kilencmilliméteressel szették le! Előttem,
ottvótam, geci! Én láttam aztata puskát, baszod! Belőled szart se
hagyna! Fogod má’?
– Nemnyomhatomfel a teszókat!
– Dehonnem! Tízig számolok, Rác! Ha nem lököd, itthagylak,
mint a szart. Itt én. Nerámfogd, ha nem éred meg a hónapilyenkort!
Kezdem a számolást! Öt…
– Jajáj! Aszonta tízig számol: Hátaszontá…!
– Ne kurjássz! Azt nem montam, honnan kezdem! Hat. Hét!
Nyóc!
– Jóvanjóvan! Nemtom, hon a Kevin! Nemtom! A Hosszú mega
Billentyűsz a Magdolnán vannak. A Hosszú cajáná! Az
Esszmeralda…
Sohasem fejezte be. Valami hirtelen lekapta a fejét, és az egész
embert oldalra taszította. Aztán, mintha nett kis hangrobbanás rázta
volna meg a levegőt, végül a Nagy Fuvaros felől halk „PLOKK!”
hallatszott. Hát így szól a nagy puska! Mit tagadjam, a földre
vetettem magam, és begurultam a roncs Opel mögé. Nem voltak
illúzióim, hogy a „csillagászati eszközzel” ott is kiszúrnak, de mióta
belenéztem a nagy puska gukkerébe, az járt az eszemben, hogy azt a
szart csak úgy lehet megúszni, ha állandóan és kiszámíthatatlanul
mozgásban van az ember. Egy pillantást vetettem arra, ami Ferikéből
maradt, összeszorítottam a fogam, és a roncsok között összevissza
gurigázva megindultam a Nagy Fuvaros felé.
Futó lépések hallatszottak, autó ajtaja csattant, felduruzsoltak a
motorok, és elsurrant egy kocsi. Ritkaság a falon belül még
manapság is. Odabent csak a bűn képes eltartani ilyen luxust: vagy
az elkövetése, vagy az üldözése. Akár egy járőrkocsi is lehetett.
Megkockáztattam, hogy ha nem a lövöldöző húzott el a búsba,
odarepülök fejetlenül Ferike mellé, és felpattantam. Oldalazva és
szökellve futottam a sarok felé, lövésre készen tartva Szkifet. A
semmiért kockáztattam. A szokásos lézengő emberanyagot
leszámítva az utca üres volt. Reménytelennek éreztem, hogy
bármelyik lézengőt is szóra bírjam, inkább visszakullogtam
Ferikéhez, és hívtam a kapitányságot egy járőrért, a helyszínelőkért
meg a hullámosokért.
Kedvem lett volna leteríteni a tetemet valamivel, olyan
szánalmasan festett fej nélkül.
Mint egy felöltöztetett fatuskó.
Kedvem lett volna megkeresni, ami a fejéből maradt, ha maradt
egyáltalán valami, mielőtt az életveszélyesen nagy és pimasz
patkányok elhordják a fészkükbe.
De Ferike nem érdemelte meg, hogy összekoszoljam vele a
kabátomat, és a konténerlakók is kezdtek gyülekezni a kapuban. A
fekete szemekben nem az áldozat felé sugárzó részvétet láttam,
hanem az engem, a gyilkos idegent, a gádzsót fenyegető dühöt és
gyűlöletet.
Voltak pillanatok az életemben, amikor csaknem feladtam a
rendőri munkát.
Az ilyen volt.
Azt számolgattam, hányat kell meglőnöm közülük, ha
megindulnak.
Reménytelen.

Azt gondolod, hogy kegyetlen vagyok, szadista, vagy hogy merő

rasszizmusból kegyetlenkedek ezekkel az emberekkel. Tévedsz,
baszki! Nem élvezem a kegyetlenséget. És nem a fajtájukat utálom,
hanem a bűnöket, amiket elkövetnek.
Ne szájaljon nekem senki a mélyszegénységről! A junta idején
születtem, a junta alatt serdültem föl, mélyszegénységben éltünk,
mint az ország kilencven százaléka. Nem lettem bűnöző. Egy
haverom se lett bűnöző.
Szegénység…? Még a túléléshez se kell bűnözni, baszki!
Még a kiemelkedéshez sem.
Na meg van különbség bűn és bűn között. Ugyan minden bűn
élősködés, de nem mindegy, hogy kicsodán és milyen mértékben
élősködsz. Egy tolvaj, egy betörő azokon élősködik, akitől van mit
ellopni vagy elrabolni. Akiknek van veszítenivalójuk, és általában
túlélik a veszteséget. De a multicégek meg bankok csúcsmenedzserei
idekint, a stricik és a drogdílerek odabent, a
legkiszolgáltatottabbakon élősködnek, a védteleneken, akiknek
semmijük sincs, és még azt is elveszik tőlük. Akik belepusztulnak
abba, hogy élősködnek rajtuk.
Az én szememben mind kiirtandó kártevők.
Sajnos csak a stricikhez meg a drogdílerekhez férek hozzá…
Ne röhögtess! A törvény? A törvény nem segít. Ezek a mi korrupt
és lepkefing súlyú liberális törvényeink… Röhej! De még ha lenne is
a törvényben erő… A törvény nem az áldozat szemszögéből ítél,
hanem a társadalom egészének vagy inkább felső rétegeinek érdekei
szerint. Ebből a nézőpontból meg a rablás nyilván súlyosabb bűn,
mint lányokat futtatni…
Érted már, hogy miért verek péppé a legkisebb provokációra egy
stricit vagy dílert ma is? Nem csak én vagyok így ezzel a
testületben… Az a gond inkább, hogy aki a kötelékből nem így
gondolja, az éppen ezeket a férgeket használja téglának. Na, az szar
érzés, amikor egy ilyen geciszájú, érinthetetlen véglény a képedbe
vigyorog. Baszki!
Szóval nem élvezem a kegyetlenkedést, de örülök, ha szarrá verek
egy ilyet. Az igazságérzetemben billen helyre valami.
Az igazán mókás dolog, hogy közben meg mindig úgy
öltözködöm, mint a legmenőbb strici odabent. Láthatod, amit teszek,
nem esztétikai ítéletalkotás. Muhahhaha.

Mire felheccelték volna magukat, hogy nekem induljanak,

szerencsére kiért a járőr. Mire felvázoltam a helyzetet a fiúknak, az
erősítés is megérkezett, és a csőcselék szépen visszahúzódott az
odvaiba. Megszokták még a junta idején, hogy a lázongás nem vezet
sehova.
Azóta sem igyekeztük elnyomni ezt a beidegződésüket.
Megjöttek a hullavakarók is, rácsodálkoztak Ferikére,
megeresztettek egy sületlen viccet, hogy mekkora a fejetlenség ebben
a kerületben, majd visszamásztak a kocsijukba, és alámerültek a
mobiljukban, mert a helyszínelők csak nem jöttek. Ordibáltam velük
egy kicsit próbaképpen, hogy keressék meg a fejet, mielőtt elviszik a
patkányok, de fel se néztek, csak vonogatták a vállukat. Majd a
helyszínelők…
Vártam még egy negyedórát, aztán otthagytam a cirkuszt.
Halaszthatatlannak tűnő dolgom akadt a Magdolna utcában.
Előbb kellett odaérnem, mint az oroszoknak.
Majdnem sikerült is.

Ott ment félre, hogy Ferike nem tudta elmondani a címet. A

Magdolna hosszú, és legalább húsz Eszmeralda lakott benne, vagy
lehet, hogy kétszáz, de ha kettő, az is bőven elég, hogy az esélyeimet
ötven százalékra rontsa. Mint már mondtam, nem voltam naprakész
a Mors bandából.
Csak a lebukásaikból, hála az én Ariámnak…
A falon kívül elkövetett balhék specialistáihoz kellett fordulnom,
így tizenöt értékes percet elveszítettem a Magdolna végén
mobilozgatva.
Szóval esélyem se volt.
Mire betrappoltam a házba, már mindennek vége lett. Az udvari
lakás ablakából, ahová igyekeztem, kesernyés füst és női jajongás
szivárgott sötét pamatokban, és összekeveredve betöltötték a
keskeny, koszlott udvart. A lakás ajtaja egészségtelen szögben lógott
egyetlen zsanérján. Valaki nagyon igyekezett kifelé.
Az udvart egyetlen fali ledpanel próbálta bevilágítani szánalmas
igyekezettel és eréllyel, így már majdnem beléptem a lakásba,
amikor a szomszéd ház tűzfalánál észrevettem a szemét és lomok
között heverő testet.
Amennyi látszott belőle a homályban, a Billentyűs lehetett, Radics
Robertó, Márió jobb és bal keze, valamint unokatestvére, ha ez jelent
bármit is abban a rokonsági ördöglakatban, amivé a falon túliak
gabalyodtak már generációkkal korábban. A test mintha mozgott
volna. Vagy máris kikezdték a patkányok…
 Átszlalomoztam a hulladékkupacok között, amik a falon túl
általánosan a sziklakertet hivatottak helyettesíteni, vagy ilyesmi, és
vigyázva, nehogy a bőségesen szétspriccelt vérbe lépjek, megálltam
a test fölött. Nem a patkányok voltak. A Billentyűs még élt, bár
inkább már túl volt, mint innen. Masszív mellkasán három bemeneti
nyílás látszott, és három kilencmilliméteres találat még egy akkora
gólemnek is betesz. Már csaknem elvérzett, a nagy test fázva
remegett, amint a vérével együtt melege is elfolyt. Hirtelen felpattant
a szeme, üresen a semmibe meredt, majd rám fókuszált, a pupillája
kitágult, vagy a meglepetéstől, vagy a rémülettől, vagy mind a
kettőtől, erőtlen teste megrándult, mintha felpattanni akarna, végül
egy utolsót kiáltott, fojtott hangon, kérdőn:
– Te…?
És vége lett.
Ott hagytam, a falnál.
Utolsó kérdése is ott maradt, lógva a levegőben.
Vajon kit látott helyettem?
A füstölgő szoba felé igyekezve hívtam a kapitányságot, és
erősítést kértem. Kezdett sok lenni. Tudtam, mi vár a szobában,
Hosszú Farkas Karló, minden bizonnyal ugyanolyan állapotban,
mint a Billentyűs haverja, meg egy gyásztól és önsajnálattól félőrült,
sokkos cigány prosti. Nem volt kedvem átlépni azt a kurva
küszöböt.
Benéztem. Konyha, magas, keskeny, mint egy kút, szemét
mindenfelé, műkő mozaikpadló, legalább százéves
konyhaszekrények, régimódi, bádog falikút, csupasz villanykörte…
Izzó, na. Nem is lehetett már olyasmit kapni sehol az országban… A
konyhán mintha kisebb vihar futott volna át. A rozzant székeket a
falhoz szórták, a még rozzantabb asztalt, rászögezett linóleummal,
felborították, félredobták. A szívóssá öregedett fa nagy szilánkos
törései meredeztek mindenfelé. A rozsdásodó, horganyzott vödröt
valaki a falhoz vágta a szobaajtó mellett, rendesen elformátlanodott.
A fekete-fehér műkő kockákat vastag parizerszeletekkel és
vércseppekkel dekorálták valami visszataszító kortárs műalkotássá.
A vérnyomok az ajtó felé tartottak, ami – már érthető – azért szakadt
ki, mert belülről nekiesett valaki. Abban a konyhában verekedtek.
Rendesen.
Doh és rothadás szaga keveredett össze kesernyés füstszaggal.
A vért alig lehetett érezni. A füst meg jajongás a másik szobából
jött.
Átvágtam a konyhán, de nem Aria takaros, tiszta, rendezett kis
szobájába léptem, hanem egy ólba. A szobát valami nagyobból
választották le plafonig érő forgácslapokkal, és a pozdorjafalak közé
egymással szemben tulajdonképpen csak két széles ágy fért el. Az
ablakig tolt ágy matraca csendesen parázslott, és árasztotta a
kesernyés, büdös füstöt. Az ablakpárkányon sorakozó nagy, temetői
mécsesek világították meg elég kísértetiesen a szobát, nyilván a
Kerepesi temetőből lopták valamennyit – adjunk a romantikának!
Ezek közül borult rá az egyik az ágyra, és gyújtotta fel.
A másik ágyon meztelen férfi feküdt, a homlokán
kilencmilliméteres bemeneti nyílással. Tiszta, pontos munka, mintha
magam csináltam volna. A jajveszékelő nő az ágy és a pozdorja
közötti résben kuporgott meztelenül, ahogy oda dobták.
Felnézett, és sikoltozni kezdett.
„Mi van ma ezekkel?” gondoltam lemondóan. „Ez se mondja
meg, hol van Kevin.”
Egy kisebb pofon ilyenkor segíteni szokott, de ahogy a nőre
pillantottam, hirtelen Aria jutott eszembe, és ettől szánalom fogott el,
aztán rögtön düh, és önsajnálat. Meg irigység. Mit tudnak az ilyen
genny alakok, mint a Márió, meg ez a Hosszú, hogy a nőik így
reagálnak?
Engem senki se siratna.
– Hol van Kevin? – kérdeztem meg a próba kedvéért. Még
hangosabb sikoly, és a nő – Eszemeralda, nyilván – pókjárásban
bekúszott a sarokba. Egészen a falhoz szorította magát.
Kimentem a vödörért a konyhába, teleeresztettem azzal a zavaros
színű valamivel, ami ott a falon túl víz jogcímen a csapból folyik,
visszaballagtam, és a parázsló matracra borítottam az egészet.
 Leültem az ágyra a Hosszúval szemközt, és megvártam a járőrt.

Mire megérkeztek, már nullára járattam az agyam. Fogalmaztam a

jelentést, és összevetettem a kimeneteleket. Ha Kevin túléli az
éjszakát, és esze van, meglép a falról. Az oroszok hazatakarodnak –
zsákutca, ügy lezárva, statisztika elcsúfítva. Ha Kevinnek nincs esze,
itt marad. Az oroszok előttem megtalálják – zsákutca, ügy lezárva,
statisztika még jobban elcsúfítva. Kevin hülye, és itt marad. Én
találom meg előbb, tud valamit, és sikerül is kiszedni belőle – van
halvány remény. Persze arra is, hogy a „csillagászati műszer”
célkeresztjébe kerülök.
Arra jutottam, hogy a Piticcsel kell tárgyalni.
És ettől a kifejlettől az ügy kezdett totálisan gusztustalanná válni.
Csak hogy tudd miről beszélek: ha léteznek az élősködőknek
királyai, a Területen a vajdák azok. Amikor a junta úgy döntött, hogy
bűnmegelőzési és büntetésvégrehajtási céllal valamennyi
magyarországi cigányt internálja, újra eljött a vajdák ideje. Akkor
már éppen jobban érdekelte a kultúrantropológusokat, hogy mi van
velük, mint a cigányságot, akiket elvileg uraltak. Éppen az utolsó
lépéseket tették a süllyesztő felé. A falak mögött hirtelen
visszanyerték a hatalmukat, mivel képesek voltak a megszűnt állami
közigazgatás helyébe lépni. Ők tárgyaltak a juntával, a
Vöröskereszttel, a rendőrséggel. A Bezárt Nép királyai lettek, és azok
maradtak a falak lebontása után is. Csak éppen kiköltöztek a fal
mögül. A Terület gazdái Zuglóban laknak, és valóságos diplomácia
hókuszpókusz kell, hogy beszélhess velük. A fal mögött viszont
helytartót hagytak.
Éppen ezt a Piticset.
A Pitics egy féreg. Kívül-belül. Semmi sem igazi körülötte. A neve
természetesen nem Pitics, csak felvette a film után. Biztosan nem
szerb, talán még csak nem is cigány. Szerintem a Nemzetbiztonság
téglája. Senki se nyúlhat hozzá, pedig a fal népe puszta kézzel
szedné ízekre, ha szabadna.
 Mellesleg én is. Boxerrel vagy szimplán egy féltéglával péppé
verni a varjúpofáját, egyenként kiverni a sárga lófogait
kalapáccsal…
Bocs. Elragadtattam magam…
Mindegy. Pitics ugyan érinthetetlen volt, de érinthetetlenül is
megdöglött, és azóta nyárson forog a hetedik pokolban.
Pitics mindaz volt, ami én nem voltam, vagyok, és nem akarok
lenni. Pitics mindaz, amiért rendőr lettem, és itt szolgálok. És nem
nyúlhattam hozzá!
Fasza szitu, nem?
Álmodtam róla, hogy végül én kapom el…
De esélyem se volt.
No, ne képzelj el valami szuperbűnözőt, valami zseniális
szociopatát, a bűn fejedelmét! Lófaszt! Pitics egyszerűen a kisszerű
gonoszság megtestesülése… A múlt században még lehetett
válogatni nagystílű gazemberek között, Mussolini, Hitler, Sztálin,
Mao… Esetleg Kun Béla vagy Rákosi – kis ország vagyunk, az a
csőcselék járt hozzá. Nekünk viszont most már csak a Piticsek
jutnak. Kinek-kinek érdeme szerint, nyilván.
Pitics annyira pitiáner, hogy még balhéi se voltak. Ezért nem
lehetett elkapni. Egy beszari, szürke hivatalnok – hivatal nélkül. Egy
remegő idegszál a vajdák és a Terület között. Ezrek élete szárad
közvetve a lelkén. És mindezt tudja is magáról. Vigyorogva eljátssza
az olasz maffiafőnököt, donnak szólíttatja magát, és meg kell
csókolni a kezét, ha a színe elé enged. „Bácsolománó, don Pitics!” ezt
kell mondanod, még ha közben a fogadat is csikorgatod, baszki!
Királyi többessel viszonozta. Nem tudni, hogy a saját
hatalommániája miatt, vagy azért, hogy ezzel is hangsúlyozza, amit
mond, a vajdák akarata. Amit mond, a diplomaták
kifinomultságával és választékosságával mondja, és az se érdekli,
hogy kilencven százalékban a felét sem értik annak, amit beszél. Az
emberei valahogy mindig felfogták a lényeget.
Pitics a Teleki téren lakott, a piac falhoz lapuló épületében, ahol
régen a vajdák. A csarnok modern blokkjának déli részét még akkor
alakították át abban a förtelmes román cigány stílusban, amiről az
egész végül a Taccs Mahány nevet kapta a kapitányságon. Az a szar
még normálisan is egy okádék lenne a hagymakupoláival, de a Taccs
Mahány építésénél se szakember, se megfelelő építőanyag nemigen
volt jelen. Igen, az okádék a megfelelő jelző.
Hát mit mondjak, nehéz a zsarusors.
Úgy vánszorogtam a Taccs Mahány felé, mintha a Déli Sarkra
mennék, pedig csak pár sarokra kellett elvonszolódni. Ha akkor az
undor felülkerekedik az ügybuzgóságomon, és visszafordulok, talán
minden másképpen alakul. Tudod, a Sors Könyve nincs előre
megírva, mi magunk adunk hozzá folyamatosan fejezeteket a saját
gondolatainkkal, szavainkkal, cselekedeteinkkel és
mulasztásainkkal.
De ha már megírtuk a következő fejezetet, nincs menekvés…
Aznap megírtam életem száz fejezetét. Legalább vázlatban.

Végül csak elértem a Teleki sarkára. Már csak a Pitics színe elé kellett
kerülnöm. Ami tulajdonképpen egyszerű, csak odamegy az ember a
Taccs kapujához, és bezörget. Ha értelmes kapuőrt fogsz ki, akit
érdekel a téma, bejutsz, ha valami tompa orkot, örülhetsz, ha nem
kapsz kést a hasadba. Nem mondom, hogy orosz rulett, mert az igazi
orosz rulett odabent vár, és jobbak is az esélyek: a Pitics általában
értelmi képességek szerint is válogatja az embereit. De becsúszik
néha, hogy az értelmesebbje el van foglalva, és akkor valamelyik
Tompikát küldik a kapuba.
Ha úgy tetszik, szerencsém volt aznap este, nem kellett egy
Tompikával küszködnöm, sőt Pitics legértelmesebb keze üldögélt a
csíkos nyugágyban a kapubolt alatt, a Siklós Vili. Amikor meglátott,
feltápászkodott a nyugágyból, és lelkesen befelé integetett:
– Siessé, csávókám! A Főnök mán vár. Nagyon vár – tette hozzá
nyomatékkal.
– Nyugi, Siklós, itt vagyok!
– Jóvanno. Tudod mán a járást.
Tudtam.
 Túl voltam már pár razzián a Taccsban.
Egyik se hozott eredményt, csak tehetetlen dühöt, de a
kapitányunk szerint a helyismeret sose árt. Hát igaza volt. A Piticset
mindig a saroktoronyban berendezett „dolgozószobában” lehetett
megtalálni. Nem túlságosan nagy íróasztal mögött ült, olyan hálós
irodaszékben, ami a ványadt tetemét egész nap eltarthatta. Mert
felállni abból a kurva székből senki se látta… Vagy aki látta, nem élte
túl. Vagy mit tudom én! A szék – vagy a székek, mert még egy kurva
hálós szék se bírja évtizedeken keresztül! –, meg a székben ülés a
Pitics legendájának a része lett.
Az íróasztalon soha, semmi se volt két pakli franciakártyán meg
egy ősrégi telekonferencia-mikrofonon kívül. A mikrofon tiszta sor.
Akkor már tudtuk, hogy a Pitics azért nem jegyez fel semmit, mert
minden szót, ami elhangzik abban a kurva szobában, valahol a falon
kívül rögzítenek.
A kártyával meg pasziánszozott. Állandóan. Egyik leosztást a
másik után. Ha olyankor került elé egy ügy, amikor sikerült kirakni
a kártyát, az illetőnek szerencséje volt. Ha befuccsolt, akármilyen
piszlicsáré ügyből halálos kimenetel kerekedhetett. A testőrei csinos
pénzeket zsebeltek be abból, hogy a kérelmezőket eszerint engedték
a helytartó színe elé. Akinek nem volt pénze, az persze rossz helyen
volt, rossz időben.
Akinek nincsen pénze amúgy is általában rossz helyen van, rossz
időben.
Mint te meg én itten, muhaha!
Hozzáteszem azért, a Pitics többnyire nyert a pasziánszban.
Csalás nélkül. Ez az egyetlen mozzanata az életének, amiben nem
csalt.

Engem viszont tényleg várt!

A kártyapaklik az asztal széléhez igazítva feküdtek, mint két
kicsiny doboz. Pandora szelencéi.
– Bácsolománó, don Pitics! – mondtam ki, és közben úgy éreztem,
megfeketedik, és lerohad a szám.
 – Tamáska főhadnagy úr! – vett észre a nagy ember, és nem
nyújtotta csókra csontos mancsát. Ezt a javára írtam. – Mi vezette
mifelénk?
A hangja károgás, a bőre inkább szürke, mint füstös, és a szeme
inkább füstös, mint fekete. Nem farkasszemek. Valami sötétben
osonó kisragadozó szemei inkább. Nyest. Bár a nyestek ritkán
hordanak keskeny olvasószemüveget. Görény volt, csak nem olyan
jópofa és izgága.
– Csak hadnagy, don Pitics. Csak hadnagy.
Nagyvonalúan intett, hogy ez mellékes.
– Valaki gyilkol a Területen, don Pitics. És a falon kívül is.
– Tudjuk, főhadnagy. A rossz nyelvek szerint éppen te.
– Ön nem hiheti ezt el, don Pitics!
– Mi nem is hisszük. A tanúk azonban esküdöznek, hogy téged
láttak, főhadnagy. Igaz, az illető, akire esküdöznek, ballonkabátot
viselt.
– Láthatja, don Pitics, én dzsekiben vagyok. Mint mindig. A tanúk
talán cseppet többet ittak…
– Látjuk éppen, főhadnagy. De magyarázatot nem találunk. És ha
nem találunk magyarázatot, találgatni kezdünk, és ha találgatunk,
előbb-utóbb találunk is, főhadnagy. Talán éppen téged. És akkor
nem számít, hogy dzseki vagy ballonkabát.
– Megértettem, don Pitics. Én tudok magyarázattal szolgálni.
Illetve tudnék.
– Mi nem szeretjük a feltételes módot, főhadnagy. Feltételeket
csak mi szabhatunk.
– Nem feltételekről szól a feltételes mód, don Pitics. Csupán arról,
hogy én elakadtam a magyarázat keresése közben, és talán Ön, don
Pitics, segíteni tud abban, hogy az igazság kiderüljön.
– Az igazság itt senkit sem érdekel, főhadnagy. Azt te majd
szolgáltatod. Mi tudni akarjuk, hogy ki öldösi a rokonainkat.
– Don Pitics! Az éjjel a Mors banda…
– Banda…?
 – Mors Radics Márió és a… barátai. Igen. Márió és a barátai egy
másik kerületben valószínűleg belekeveredtek valamibe, aminek
köze van az orosz maffiához…
– Valószínűleg?
– Amíg el nem kapom a tettest, valószínűleg. Az orosz maffia ma
délelőttől estig megölte Máriót, Rác Ferikét, Hosszú Farkas Karlót és
Radics Róbertót, a Billentyűst. Márió… barátai közül már csak Lakó
Kevin van életben. Ha őt is megölik, elvész minden kapocs a
gyilkosok és az áldozatok között…
– Az áldozatok és a gyilkosok között, főhadnagy. Az áldozatokkal
kellett volna kezdened!
– Az áldozatok és a gyilkosok között, don Pitics! Az oroszok
nyugodtan hazamennek, és senki sem vonja őket felelősségre.
– Oroszok. Miért éppen oroszok?
– Olyan technikát használnak, ami csak a nagyhatalmaknak van.
És olyan kegyetlenek, amilyenek csak az oroszok tudnak lenni.
– Neked nem sok fogalmad van a kegyetlenségről, főhadnagy.
Nem voltam abban a helyzetben, hogy demonstráljam az
ellenkezőjét – éppen rajta. Nyeltem a mérgemet, és
magyarázkodtam, mint egy hülye.
– Bizonyára igaza van, don Pitics, mint mindig. De ott voltam,
amikor a Máriót meg a Ferikét lelőtték. Láttam a helyszínt, ahol a
Hosszút meg a Billentyűst kivégezték. Mert majdnem szabályos
kivégzés volt. Az is, mikor a gyilkosok egyike lelőtte a másikat a
Népszínház utcában, éppen mielőtt Máriót meggyilkolták. Ez is az
oroszokra vall.
– Nem győztél meg minket, főhadnagy! A saját szerepedről sem
ebben a zavaros történetben. De kapsz egy esélyt, hogy elhozd
nekünk a megoldást.
– Az Ön segítségével, don Pitics. Kizárólag az Ön segítségével.
Kevin még a területen van?
A nagy ember bólintott.
– Van jegyzetfüzeted, főhadnagy?
 Természetesen van jegyzetfüzetem. Ceruzával, alumínium
tokban. Ebben a világban, ahol a falnak tényleg füle meg szeme van,
még a falon belül is, a magamfajta nem engedheti meg, hogy
mindent a mobilján rögzítsen. Az asztalra tettem a jegyzetfüzetet, és
a kártyapaklik mellé csúsztattam.
Pitics felsóhajtott, körülményeskedve kipattintotta a tokot,
gyanakodva előkotorta a ceruzát, felütötte a füzetet, és belefirkált
valamit. Az egészet nyitva visszacsúsztatta elém.
– Olvasd el, jegyezd meg, és edd meg a papírt! Most. –
Nyomatékosan rám nézett a szemüvege fölött.
Nem volt értelme tiltakozni.
A papír szar ízű.
– Most csak te és mi tudunk valamit. Megértetted?
Rágtam, és bólogattam.
– Elmehetsz!
Pitics a kártyákért nyúlt, a sarkuknál összeillesztette a két paklit,
és összepörgette a lapokat. Aztán elemelte, és még egyszer.
Azt a hangot hallottam, amikor kiléptem a szobájából. Az
audiencia véget ért.
Ritkán aláztak meg úgy, mint akkor, de nem igazán törődtem
vele: megvolt Kevin címe! De, tudod, arra gondoltam, hogy egyszer
elkapom a Piticset, és féltéglával szétverem a fejét. Éppen féltéglával.
Ahogy kell. Ahogy illik.

Nem igazán siettem a Kevint összeszedni.

A Pitics bogarat tett a fülembe: mi van, ha éppen én vezettem az
oroszokat a Mors banda tagjainak nyomára? Végül is, Ferikénél alig
valamivel maradtak le, a Hosszúéknál meg megelőztek… Éppen
avval a negyedórával, amit a mobilon lógtam, hogy a kedves
kollégákból kiszedjem Eszmeralda címét…
Azt nem gondoltam, hogy a Novák meg a Jani bárkinek köpött
volna… Egyszerűbb volt a mobilt lehallgatni. Mi az az oroszoknak?
Mi az bárkinek? Enkripció?
Haggyá má’, baszki!
 Szóval úgy kellett a Kevint lekapcsolni, hogy ne tudjon róla senki.
Igazából az lett volna a legjobb, ha én se tudtam volna róla.
Ez olyan elmondhatatlanul szar érzés, tudod, hogy figyelnek,
lehallgatnak, és felhasználják ellened, amit tudsz. A junta idején a
Nemzetvédelmi Hivatal csinálta ezt a nemzetellenes elemekkel,
ahogy ők nevezték azokat, akiknek nem tetszett a rendszer és nem
tartották a pofájukat. Mint az apám… Szóval tudtam, milyen ez. De
ezt hagyjuk!
Az még nagyobb gáz, hogy közönséges bűnözők játszanak veled.
Ezt végiggondolni rosszabb volt, mint a „Bácsolománó”. Nem
mentem egyenesen a Kevinért. Megálltam a Taccs Mahány
kapujában, és hülye szóvicceket cserélgettem a Siklós Vilivel. Közben
meg járt az agyam. Semmi se mozgatja meg jobban az agyat, mint a
hülye szóviccek.
A Pitics világosan leírta, hogy bujkál. A Pitics semmit sem tesz
feleslegesen, ha azt írta, hogy a Kevin bujkál, akkor a Kevin bujkál.
Jól is teszi.
Hát igen.
A Pitics semmit sem tesz feleslegesen. És nekem azt mondta:
„Most csak te és mi tudunk valamit.” És akkor rádöbbentem, hogy
ez bizony azt jelentette, a Kevin közelébe se mehetek.
Sőt, onnantól kezdve a Terület ezer szeme figyeli minden
lépésemet – alibit kell felépítenem magamnak – a bűnözők számára.
A járdára köptem, pedig nagyon nem szokásom, és hívtam egy
járőrkocsit, hogy bevigyen a kapitányságra.

Nem volt könnyű megállni, hogy ne vegyek magam mellé pár

gyereket az esti váltásból, és lerohanjuk Kevin megadott búvóhelyét,
de uralkodtam magamon. A jó Kevin biztonságban van, csak Pitics
tudja hol van, meg én. Megfordult ugyan a fejemben párszor, hogy a
Pitics markában vagyok, mert az éccaka kényelmesen
elnyisziteltetheti a Kevin torkát és rám foghatja az egészet, azt’ attól
kezdve a lábam nem tehetem a falon túlra, sőt, még idekint se
vagyok biztonságban, de valahányszor felmerült ez a kényelmetlen
gondolat, elhessegettem, mert akkor meg se kellett volna adnia a
címét. Egyszerű próba ez csupán, hogy én vonzom-e a döglegyeket,
vagy valaki más kalauzolja, és csak úgy vizsgázhatok jól, ha ülök a
seggemen, és jelentést írok.
Soha nem írtam olyan nagy kedvvel jelentést, mint aznap éjjel.
Aztán annak is vége lett, vetettem egy atyai pillantást a cellában
nyálát csurgató Orsikára, és hazamentem.
Kár volt.
Amint kiléptem a melóból, az ügyből, Aria képe ugrott elő
mentális fedezékeim mögül, és tőle már nem tudtam olyan könnyen
megszabadulni – tudtam, hogy vége van, és ez akkor is fájt, ha
igazából már gyűlöltem a ringyót. Nem kellek már neki, hogy a
Máriójának már nem kell egy kis belső segítség a kapitányságon.
Nem mondom, hogy nem kellett némi oldószer, hogy aludni
tudjak, de megoldottam.
Csak éppen azt nem tudtam még akkor sem, amikor az
alkoholmérgezés vasredőnye végre lecsapódott előttem, hogy
hogyan legyek Mátyás király. Hogyan menjek is el a Kevinért, meg
nem is?

Reggel a másnaposság tompa ködében éppen küzdöttem magam

befelé Csarnokba, amikor a kapitány hangja, betöltve a teljes légteret,
maga elé parancsolt. Azonnal. Haladéktalanul.
Elmentem hugyozni előbb. Nehogy mán!
Amúgy kedveltem az akkori kapitányunkat. Kemény ember volt,
szigorú, és ha kellett igazságtalan. Ha nem kellett, akkor is. Magamat
láttam benne húsz év múlva. Még van vagy tíz évem, hogy valóra
váltsam ezt a látomást, de reményem nem sok. Túlságosan vastag a
személyi lapom…
Akkor kezdett meghízni.
Aznaptól kezdve megsokasodtak a megjegyzések a személyi
lapomon. A dicséreteket valahogy mindig két sorban elintézik a
személyi lapokon, a lebaszásból meg kisregényt kerekítenek. Hát ez
van. Fogyasztani nem tudom, de nem is akarom. Mondtam, hogy
nem vagyok már jó zsaru.
A sliccemet gombolgatva másztam föl a fellegvárba, a vaslépcső
kongott, a kapitány meg lassan berekedt a hangosban, de csak nem
hagyta abba. A látszat kedvéért sietősre váltottam, félszegen és
bocsánatkérően rávigyorogtam Zsuzsi nénire, és kopogtatás nélkül
belöktem az Iroda ajtaját.
A hangos elhallgatott, helyette a kapitány metsző hangja
direktben a fülembe vágott.
– Kipisikéltük magunkat, Tamáska hadnagy úr?
– Köszönöm, Főnök, már nagyon kellett!
Széphelyi Máté rendőrkapitány valamelyik ősének a helye talán
szép volt egykor, talán ő maga is, de leszármazottjának a helye, ez az
egész körzet egyenesen ocsmány, a kapitány meg egyáltalán nem
volt szép ember: leginkább medvére hasonlított, általában a
barátságos fajtából. A haja nagyon alacsonyan kezdődött a
homlokán, a szája fölött pedig csukabajusz ékeskedett, szemöldöke
és szeme sarka örökké bánatosan konyult lefelé. Hitelesebben
mutatott volna a Pitics testőrei között, mint a saját székében.
Jobban szerette a terepmunkát, mint az íróasztalát, és ha nem lett
volna Zsuzsi néni, valószínűleg régen leváltották volna mindenféle
adminisztratív hiányosságok miatt. Valahogy mindig rohanni
látszott – még ülve is –, de a munkához angyali türelme volt.
Általában éppen akkora ívben szart a gyanúsítottak jogaira, hogy
tudjunk dolgozni, és ha kellett, a legelszálltabb jogvédőt is
meggyőzte az intézkedés jogszerűségéről. Bárkit bekísértünk hozzá,
nagyon hamar az a meggyőződés támadt az illetőben, hogy jobb lett
volna elkerülni a bekísérődést. Egyszóval: a megfelelő ember volt a
kényes feladatra.
Úgy nézett rám szomorú szögben álló szemével, mint aki éppen
ennek az ellenkezőjéről van meggyőződve, és ezt a meggyőződést
éppen én váltottam ki belőle. Ismertem már ezt a nézést, bár addig
nekem nem sok jutott belőle. Az a hatása, hogy pár perc múlva te
kezdesz el azon gondolkozni, vajon nem éppen te vagy-e az, aki nem
a megfelelő ember – bármilyen feladatra, az utcasöprésen kívül.
Pitics után már sejtettem, hogy mi váltotta ki ezt a kapitányi
nézést, csak azt nem értettem, hogy miért gondolja mindenki, hogy
én irtottam ki a Mors bandát?
– Nem én voltam, Főnök!
– Mi nem voltál te?
– Nem én lövöldöztem le a Morsékat. Máriót se.
– Azt hiszed én hülye vagyok? Nem lehetsz egyszerre két
helyen… Az a baj, hogy ilyen átlagjózsi Közép-Európai fejed van, és
mindenki rád ismer…
– Na ugye?
– De le van szarva a fejed! Mi történik a Területen? A mi
Területünkön? Az én Területemen?
Mire a monológ végére a Terület verbálisan a fővároséból
Széphelyi tulajdonba került, a Főnök szemöldje előjelet váltott, és
ettől a szomorú medvepofa vicsorgó vaddisznófejjé változott.
Ezt nem szerettem.
Viszont még mindig nem emelte föl a hangját.
Ezt viszont szerettem benne: úgy tudott ordítani, hogy ötven
decibelnél nem mérhettél volna magasabb hangerőt. Soha. De úgy
hallatszott, mint az orkán. Egy hangmérnök ismerősöm mondta,
hogy ez a frekvenciáktól van. Ugyanezt a trükköt használják a
tévéreklámoknál…
Az Iroda ablakából ide lehet látni, ahol most ülünk, azt a szar,
csonka libikókát bámultam mereven, amíg beszámoltam neki a
csodálatos előző nap eseményeiről, amiről már úgyis tudott, mert
biztosan elolvasta költői ihletésű jelentésemet. Ariát se hagytam ki,
bár az akták kipucolásáról hallgattam, meg persze arról is, hogy
regisztrálatlan pisztollyal mentem látogatóba az én szerelmemhez.
Ha nem az történik, ami történt, valószínűleg a jelenetnek egy
durvább változatában szerepelnék a kihallgatószobában, és a
kapitány arra lenne kíváncsi, miért csináltam ki Ariát és Máriót, és
miért olyan bénán, hogy lebuktam. Vajon megértette volna, hogy
szerelemből és szerelemből? Valaki viszont tett nekem egy nagy
szívességet, így az egész kettős gyilkosság csak az én agyamban
létezett, de furcsa módon ennek ellenére rács mögé akartam dugni
az illetőt. Hálátlan egy népség vagyunk mi, magyarok!
De már tudtam, hogy ki hozza be Kevint. Hát persze, hogy a
Főnök személyesen.
– Szóval szerinted tégla van a Csarnokban? – zökkentett vissza
önelégült gondolataimból a kíváncsi vadkan.
– Az egész Csarnok téglából van, Főnök – mutattam rá az
építészeti tényre.
– Ne szellemeskedjél itt nekem, Tami! Nem bírom a tréfát! Nem
szeretem. Nem is értem…
– Mindketten tudjuk, Főnök, hogy az állomány fele korrupt.
Minden páratlan napon én is…
A kapitány szemöldöke lekonyult, majd felszaladt a haja
vonaláig. Legyintett.
– Hülye! Ezzel ne viccelődj!
– De most nem ez a probléma. Szerintem a mobilomat hallgatták
le. A mobiljainkat…
– A te képzeletbeli oroszaid.
– Ha oroszok, meg tudják csinálni.
– Ha amerikaiak, boliváriak, brazilok, kalifátusiak, indiaiak vagy
kínaiak, úgyszintén. Még a szaros Unióból is meg tudják csinálni, ha
összeszedik magukat. Mindenki meg tudja csinálni, csak mi nem!
Miből gondolod, hogy oroszok?
– Olyanok, mint mi… Akit fejbe lőttek a Népszínházban, a
nagyapám lehetne.
– Baszd meg a nagyapádat! Miért nem egyenesen a
nemzetbiztonságiakra fogod?
– Hát éppen lehetne. Az a brutál puska éppenséggel a mienk…
Hát nem jobb, ha az oroszok?
– De – adta meg magát nagybölcsességű főnökünk. – Jobb.
Ezerszer jobb! Az orosz maffiát vagy az orosz titkosszolgálatot, vagy
egyszerre mindkettőt hajkurászni ebben a kurva városban. Ez a
lehető legjobb… Erről álmodtam! Páratlan. Unikum… Terv?
– Hát, ha lehetne abból az Unicumból… Kussolok! Be kell hozni
Kevint!
– Unicum! Ha majd lezártuk az ügyet. Te nem mehetsz – a Főnök
esze mindig vágott, mint a beretva. – Ha bármi történik…
– A Pitics figyelmeztetett…
– Bassza meg magát a Pitics! De igaz: nem mehetsz. Ha
kirendelek valakit… – A vaddisznó megint jóságos, bamba medvévé
simult. A Főnök gondolkozott. – Magam megyek! – döntötte el. – Te
pedig elhagyod a környéket is! Most átmégy a Laborba,
meglátogatod a nagyapádat! Megsürgeted őket, fenyegetsz vagy
prosztatáig fölnyalsz, szarom le hogyan, de kiszedsz belőlük
mindent, amit már tudnak. Üres kézzel meg se lássalak! Semmi se
jön elektronikusan, magad hozod az anyagot. Értesz engem?
Nehezen viselem, ha valaki kívülről befelé baszakodik a falon! Hol
van Kevin?
– Ez nem úgy megy, Főnök! A falnak is füle van.
Felhorkant. Elém lökött egy írómappát az asztaláról. Felkaptam a
tollát, és leírtam amit a Pitics velem megetetett. A Főnök letépte a
felső lapot, elolvasta, összegyűrte, és dobta volna a kukába.
Felébredt bennem a kajánság.
– Meg kell enni! A papírt!
– Mi van?
– Meg kellett ennem, amit a Pitics leírt. Hogy csak ketten tudjuk.
Itt se biztonságos…
A Főnök rám bámult, aztán elvigyorodott. A vaddisznó meg a
medve eltűnt, ami a helyükbe került, hát, olyan szörnyű rémállat
nincs is a Földön…
Bajuszos cápa?
– Hát akkor már nagy gyakorlatod van! Szolgáld ki magad, Tami!
– és hozzám vágta a gyűrt lapot. – Sajnos már megint véstél,
gyerekem, pedig hányszor mondtam, hogy ne véssél. Most meg kell
enned az alatta levőt is! – Kitépte, összegyűrte, és odadobta azt is.
 Kellett nekem pofázni.
A testületet a junta után elözönölték a jogvédők, azokkal meg
szimbiózisban mindenféle más lila ködös népség is belepte a
rendőrséget, így aztán a zöld gondolat jóvoltából szar újrapapírral
láttak el minden őrsöt. És ellenőrzik, hogy azt használjuk-e! Van saját
környezetvédelmi szervezetünk!
A papír szar ízű, baszki!

Nagyon azért nem távolodtam el a Területtől: a Mosonyiból rálátni a

fal Teleki téri sarkára, de tény a tény, kiléptem a Rákóczi téri kapun,
elmetróztam a Keletihez, és nem tettem a lábam a fal mögé, igaz,
harminccal elrobogtam alatta.
Enyvet böfögve jöttem fel a villamosmegállónál, és a
megszokástól vezetve alaposan körülnéztem. Hiába van ötven
méterre onnan a rendőrség Mosonyi utcai tömbje, a falontúl bűnözői
azért a Baross teret kivételes vadászterületnek, találkahelynek
tekintik. Szóval saját felségterületnek.
Nincs akkora fantáziám, hogy elképzeljem, milyen lehetett a tér
nélkülük a junta évei alatt. Én már csak így emlékszem az egészre,
mint egy fertőzött és fertőző gócra. Most és mindörökre.
Kiszúrtam pár formát, akikhez rendes körülmények között
legalább odamentem volna, hogy örüljenek egy picit, és ők is
kiszúrtak, mert villámgyorsan feloldódtak a tömegben. Sajgó szívvel
elengedtem őket, ahogy a sláger mondja. Végül is parancsom volt.
Na, kibe botlottam a Bűnügyi udvarán? Kremzer meg Janák
pakolták randa iszákjaikat a helyszínelő kocsiba.
– Nahát! Tamáska hadnagy – tettetett valami egészen kopár
örömöt a Görcs.
– Törzszászlós – morogta sötéten Kremzer.
– Mi a baj, gyerekek?
– Reggel tizenegytől este tizenegyig a te szarodat vakartuk, Tami
– Kremzer hangjában nem kevés szemrehányást fedezhetett fel az
avatott hallgató. Én szerencsére nem voltam avatott. Vagy csak
szartam rá?
 – Most ez baj? Úgyis ezt csináltátok vóna, nem? Ügyelet, ilyen
dolgok…
– Lófaszt csináltuk volna! Teljes tisztelettel.
– Tegnap, Tamáska törzszászlós, tegnap öt embert nyírtak ki, aki
kapcsolatban volt veled…
– Velem? A rák íz volt kapcsolatban velem!
– És akié az első, azé az utolsó.
– Ez a helyszínelőkre is vonatkozik.
– Öt hulla, Tami!
– Mind a miénk!
– Mind a tied!
– A Márió!
– Ferike…
– A Hosszú Kárló.
– A Billentyűs…
– Az öreg orosz vendégművész.
– Nehogy mán! Az öreghez semmi közöm!
– Semmi, persze!
– Csak az öreg nagy puskájának a párjával durrantották le
Ferikét.
– A kezeid között, ha jól hallottuk.
– Menjetek a picsába!
– Éppen oda tartunk.
– Nincs még vége a kibaszott ügyeletnek!
– Ha belehúzol, még három kell, és megvan a tíz.
Hirtelen fel se fogtam, miről szájalnak.
– A helyedbe én nem mennék be az Intézetbe, Tami!
– Nem szeretnek ott téged.
– Elbasztad a tegnap estéjüket. Meg a mait. Meg a holnapit…
– Mi se szeretünk ám!
– Az egész ügyeletünket elszartad.
– Máskor ilyenkor már hazafelé készülünk.
– Máskor ilyenkor már szinte alszunk.
– De most nem!
 – Most megyünk egy újabb helyszínre agyvelőt vakarni…
– Aztán egy hétig írhatjuk a jelentéseket.
– Legalább kopi-pésztlehetne…
– De nem! Te imádsz eredetieskedni!
– Minden halál eredeti legyen a Tamáska törzszászlósnak.
Akkor fogtam föl, hogy hiba van a matekban.
– Mit pofáztok? Még hármat? Én…
Kevin!
– Hova is mentek, Kremzi? – Magamat is megleptem hangom
nyugalmával. Nagyon komoly lehettem, mert egyenes válasz jött.
– Kettős haláleset a József utcában. A Széphelyi maga hívott…
– Valószínűleg kettős gyilkosság.
– Vagy öngyilkosság…
– Hol a József utcában?
– Az egyben.
– Mindjárt az áttörésnél…
Felcsattantam:
– Ismerem a Területet!
Ismertem a Területet. Nagyon is jól. József utca 1. Ez volt a cím,
amit a Pitics a papírra írt. Kiöntött ház, ezért nagyjából lakatlan.
Könnyű felszívódni belőle, bujkálni ideális.
– Veletek megyek!
– Miért is?
– Nem az Intézetben van dolgod?
– Szarok az Intézetre! Tudjátok, hogy ez is az én ügyem!
– Hát, sejtettük…
Arrébb túrtam az iszákkupacot a hátsó ülésen, és befészkeltem
magam az öreg Ford Tranzitba.
– Gyertek már! Mit pöcsöltök?
– Összetúrja a cuccot, és még pattog – zsörtölődött a Görcs, és az
ölembe dobott egy súlyos, fekete gyöngyvászon válltáskát. A súlya
meg a kiálló böködő szirszarok alapján valószínűleg egy teljes
kovácsműhely volt benne, üllővel meg fújtatóval.
 – Fogjad ezt is! – Kremzer rám dobta a táska párját, hogy teljes
legyen az élvezet. – Le ne ejtsed! Törékeny!
– Törékeny az apád fasza! Mi lesz már?
A Tranzit motorjai vinnyogva mozdították meg azt a batárt, aztán
nekilódultunk, és a helyszínelő szirszarok alá temetve még
reménykedtem, hogy az ügy végül is megoldotta önmagát: Kevin és
az orosz bérgyilkos kicsinálta egymást, mindenki mehet a dolgára.
A remény hal meg utoljára, de akkor nagyon fájdalmasan. Hidd
el, jobb pesszimistának lenni, mert akkor csak pozitív csalódás érheti
az embert…
A Főnök valahonnan tudta, hogy jövök, az üres ajtókeretben állt,
szemöldöke annyira lekonyult, hogy arca egészen bassethound-
kifejezést öltött. Csak a fül hiányzott hozzá. Odaképzeltem, és elébe
vágtam az orbitális lebaszásnak.
– Napok óta a környéken se voltam!
– Ki nem szarja le?! Két hulla van odabent, és az egyik Kevin
barátunk. Hányan is tudták, hogy itt van?
– A Pitics, te, Főnök, meg én…
– Én nem voltam, mer azok ott bent éjfélkor már halottak voltak,
én pedig csak reggel óta tudom, hogy itt a Kevin, és ez miért fontos.
Tőled tudom, mellesleg…
– Nem én voltam, Főnök!
– Te azt állítod, hogy te se voltál. Szerinted Pitics végeztette ki?
– Annak semmi értelme. Hacsak nem akarja ránk kenni.
– Rád kenni, Tamáska! Piticsnek nincs baja a testülettel.
– Lehet, hogy téged akar megbuktatni, Főnök!
– Amíg ilyen hülyék vesznek körül, ettől egyszerűbben is
megtehetné. De Piticsnek nincs különösebb oka, hogy nehezteljen
rám. Talán személy szerint veled van baja.
– Nem adtam rá okot…
– Aha! Akkor, kérlek, magyarázd meg, hogyan került ide a
feltételezett orosz bérgyilkos az éjjel!
– Fingom nincs, Főnök. Éjfélkor már aludtam. Otthon.
– Persze egyedül…
 – Hét deci vodka meg három sör társaságában…! Na jó,
szépítettem: éjfélkor már eszméletlen voltam.
– Fasza! – A helyszínelőkhöz fordult: – Gondolom, a labor ki
tudja mutatni, ennek a derék rendőrnek a véréből, hogy tegnap
éjfélkor teljesen harcképtelen volt!
A biztosítók buzgón bólogattak. Hálámat azóta sem tudtam
megfelelően kifejezni. Igaz, nem is igyekeztem. Két iszákot is a
vállamra akasztottak, és cipelhettem föl a negyedikre a böködős,
ormótlan, dögnehéz szarokat.
– Akkor az ügy lezárva, Főnök? – Tényleg szívós rohadék a
remény, takonygerincű köcsögöt csinál az emberből.
– Lófasz van lezárva!
– Azt hittem, az orosz meg a Kevin kicsinálta egymást…
– Azt hitte! – A Főnök színpadiasan körülnézett, de addigra a
biztosítók már lerángatták rólam a málhát, és becsörtettek a lakásba.
Egyedüli közönség maradtam a saját szívatásomhoz. – A hadnagy úr
azt hitte! A nethíreket is elhiszed, mi, Tamáska?
– Én el – vállat vontam. – Mi baj a net-hírekkel?
– Semmi. Csak hazug, kapzsi, korrupt, buzgó, ostoba, kis
köcsögök írják valamennyit… Vagy hazug, kapzsi, korrupt
gazemberek diktálják nekik.
– Tényleg? Kösz, hogy szóltál, Főnök! De ha nem az orosz, akkor
ki?
– Faszom tudja! Valami nő…
Csak azért nem omlottam össze látványosan, mert éjféli ájulásom
előtt már elengedtem Ariát. Legalábbis úgy hittem. A halott nő csak
ő lehetett. Azért még próbálkoztam:
– És ha az orosz bérgyilkosnő volt?
– Az a nő nem hasonlít rád, Tamáska! Már csak az hiányozna…
– A Kevin anyukája?
– Ha képes volt saját születése pillanatában szülni is, akkor az
anyukája. De ilyen alapon a te anyukád is lehet… Ez egy fiatal nő,
ostoba… – Gyanakodva rám nézett. Az arca vaddisznósra váltott.
Leesett neki is. – No, nem! Befelé, és azonosítsd!
 Csak bólintottam, és követtem a helyszínelőket, nyomomban az
aprókat horkantó vadkannal. Zrínyi Miklós, költőéshadvezér érezhette
így magát közvetlenül a halála előtt…
A kiöntött házakban a falon belüli lakások általában kihaltak.
Részben azért, mert az elfalazás többnyire használhatatlanná tette
őket, de főleg azért, mert az a babonás, húgyagyú népség, aki a falon
belül rekedt, kísértetjárta helynek tartotta valamennyit. Persze
közvetlenül az internálás után se a használhatatlanság, se a
kísértetek nem nagyon zavarták azokat a szerencsétleneket, akiket a
fal mögé zsúfoltak, és örültek, hogy meghúzódhatnak egy lyukban.
A falbontás után azonban győzött a babona, és a kiöntött házak
kiürültek, a reménytelen drogosok meg a piti bűnözők húzódtak
meg bennük, az egészet ellepte a penész meg a grafiti, mert a falon
kívülről ide jött bátorságot bizonyítani a város több
suhancgenerációja.
Ja, és a falon belülre költözött mindenféle társadalomtudós-
népség is többnyire ilyen házakban ütötte fel a tanyáját. Megvetően
tanulmányoznak bennünket, mint a papucsállatkákat, de lakbért, azt
ők se szeretnek fizetni. Meg aztán olyan izgalmas és menő ilyen
helyen héderelni. De kávézni meg koktélozni azér’ a Lisztferencre
járnak…
Hova köpjek, baszki? Bár nem szokásom.

Az a József utcai lakás egyszerre volt tipikus és atipikus. A fal ugyan

kettévágta, de eredeti alaprajzából következően nem veszítette el
lakás funkcióját. A betont az utcai szobák főfalai mellé nyomtatták, a
lakást hosszában kettéosztó folyosó így megmaradt, a volt
cselédszoba, a konyha, a fürdőszoba meg a vécé továbbra is szar
alaprajzú, de működő egységet képezett. Talán ezért voltak még meg
akkoriban az ablakai, noha az ajtókat már régen feltüzelték.
– Balra! – morogta mögöttem a vadkan teljesen fölöslegesen, mert
nélküle is ösztönösen arrafelé fordultam volna, talán az érzékelési
küszöb határán balról lengedező vérszag miatt, talán mert egyszer
valami razzia során már jártam ebben a lakásban, vagy valamelyik
testvérében az alsóbb emeleteken. Szerencsére a Főnök nem vette
észre magabiztos helyismeretemet – vagy csak nem törődött vele.
Balra a konyha esett, ami egy hokedlit, egy nagyteljesítményű
autós ledlámpát, egy ócska gázfőzőt és harminc év szemetét
leszámítva üres volt. Az ablakot szinte vakra fújták üvegszprével, de
a délelőtti napfény egy szentségtelen templom üvegablakaként
ragyogtatta fel a sokrétegű, akaratlan és értelem nélküli,
véletlenszerűen adódott kompozíciót. A Nap az üres festékdobozok
harsány színeit is kiugrasztotta a szürkévé fakult szeméthalomból.
A vérszagon át Aria illatát éreztem a cselédszobából, ami a
folyosó végén nyílt. Elég volt egy pillantás, hogy csak bólintsak a
Főnöknek.
Hogy mit láttam?
Ha lenne benned valami emberi, nem kérdeznéd, baszki. Eh! Én is
ilyen voltam a te korodban. A fiatalság kíméletlen érzéketlensége!
Vagy érzéketlen kíméletlensége…? De nem baj, már a ti nyakatokban
is ott liheg a következő degeneráció, lassan te is megérzed az idő
múlását, mikor reggelente a derekad merevebb, mint a fütykösöd…
Muhaha!
Jól van. Hárítok. Terelek. Süketelek, baszki! Húzom az időt.
Ja, avval hárítok, hogy hárítok… Milyen igaz! Nem vagy te
hülyegyerek…
Jól van. Én kezdtem…

Szóval, amit láttam.

A két talpig kotonba öltözött, izgága nyombiztosító az iszákjaival
természetesen nem tartozott a szokásos bútorzathoz.
Máskülönben a szoba ugyanúgy üres volt, mint a konyha, csak
sokkal kevesebb szeméttel. A padló csupasz beton, a parkettát régen
eltüzelték, a betonra dobott húgyfoltos matrac uralta a helyiséget.
Egy szék, egy rozzant kisasztal a sarokban, és három, szekrényként
szolgáló gyümölcsösláda egészítette ki a berendezést. Meg persze az
elmaradhatatlan autós lámpa.
 Olyasféle szarrá grafitizett ablakon tűzött be nap, mint a
konyhában, csak több volt a vörös, mert…
Mert Aria vére beborította szinte az egész kis szobát. Meztelen
volt, és maga is csupa vér, mert a csípője fölött számtalan szúrt seb
borította a testét. Az ablak előtt feküdt, a hátán, maga alá tört
lábakkal, ahová a szúrások lendülete lökte. Az ablakra a vér a nyaki
ütőeréből lövellt, ahogy általában a szobát is leginkább az a seb
vérezte össze. Az arcát nem lehet elfelejteni: csodálkozás, félelem és
megvetés egyszerre fagyott rá, de nem torzult el egyáltalán.
Az a fajta önmagába kövült szépség sohasem torzul el. Szerintem
azért, mert már maga is eleve egy karikatúra, csak éppen a torz
emberi elme a torzulást szépségként érzékeli… Nem tudom…
A kés, Aria saját, hosszú pengéjű rugós kése, a lába között hevert.
Talán fallikus jelkép, éppen a megfelelő helyen, de nyilván véletlen,
a gyilkos egyszerűen oda dobta le. Az igazi fallikus jelkép a halott
Kevin lába között meredezett, aki a foltos matracon hevert,
akkurátus lyukkal a homlokán, bizonyítva precíz orosz orgyilkosunk
szakértelmét.
Elég egyértelműnek látszott, hogy Aria és Kevin szeretkeztek, és
eközben lepte meg őket a gyilkos. Kevinnel azonnal végzett, de Aria
előkapta a kését…
Hogy miért nem lőtte le egyszerűen, arra nincs magyarázat.
Végül is egy orosz bérgyilkosnak is lehetnek gyengéi. Ebből talán
pont a késsel hadonászó nők hozták elő az állatot.
Aria amúgy is elég könnyen kihozza a sodrukból az embereket…
De az is lehet, hogy Aria megvágta, és ettől dühödött be… Aria
ügyesen bánik a késsel.
Ügyesen bánt…
Gáz mi? Olyan, mintha még mindig nem lennék túl rajta… Nem
is vagyok. Hogy lehetnék? Majd meglátod!
A Főnök visszarángatott a gangra, és nem kérdezett semmit.
Anélkül is válaszoltam.
– Fogalmam sincs, Főnök. Én nem köptem senkinek. Megettem az
a kurva papírt, a tiedet is…
 – Az a kérdés – tűnődött a Főnök, és lefelé bámult az udvarra,
amit ablakmagasságig borított a szemét –, hogy egy kibaszott orosz
bérgyilkosnak lehet-e olyan helyismerete, hogy a Pitics infója nélkül
eljusson ide?
– Nem lehet – motyogtam. – Még én se találtam volna meg itt…
Kizárt. Hacsak…
– Hacsak?
– Lehet, hogy Ariát figyelte. Követte idáig.
– Nem követte.
– Mert?
– Mert a kurva tegnap délben eltűnt otthonról…
– Nem tudtam… Hogy?
– Meglépett a helyszínelőktől. Igaz, senki se mondta se nekik, se a
járőrnek, hogy ügyeljenek a lányra!
– Hibáztam… – a senki én voltam. Főnök értett hozzá, hogy
kihangsúlyozza a megfelelő szót.
– A farkad hibázott! Többet nem fog.
– Nem. Nem fog. Főnök! – tört ki belőlem az önigazolhatnék. – A
lány, Aria teljesen összetörtnek látszott, mikor lelőtték a Máriót…
– Hány éve szolgálsz nálunk, Tamáska?
– Kettő. Huszonnyolc hónapja…
– És még nem ismered ezeket? – fejével a Terület belseje felé
intett. – Itt senkinek és semminek se hihetsz! Se egy szónak, se egy
mozdulatnak, se egy szemvillanásnak. Még annak se, ha finganak.
Ez a szeretője halála miatt állítólag teljesen összetört kurva este már
itt kefélt a halott szeretője barátjával. Szóval, tegnap délben ez az
Aria ugyanúgy eltűnt, mint Kevin, és senki sem látta vagy hallott
felőle.
– Szóval nem követhette a gyilkosunk.
– Tehát?
– Az orosz megbízója falon belüli.
– Ja. Lehet utánanézni a Mors banda riválisainak!
– Biztosan. Nagyon gyorsan emelkedtek. Lehetnek irigyek.
Mindig vannak. Pimaszok is voltak… Főnök! Én azért ellenőrzöm a
Márió utolsó balhéját is. Hányan állunk rá?
– Te. Egyedül. Sajog a hátsebem. Ez azt jelenti, hogy ez egy
döglött ügy. Az orosz már egy krími üdülőhelyen szürcsöli a
borscsot, és vedeli a vodkát. Ez a rakás hulla szarrá nyomja a
statisztikánkat. Eleget láttál? Visszaviszlek a Csarnokba…

Jólesett a törődés, de nem tudtam megszolgálni. Konzultáltam a

Mors banda szakértőivel, végre beszéltem az óbudaiakkal, ahol
Márióék az utolsó balhét csinálták. Fél délután abajgattam a
szerencsétlen Orsikát, hátha kihullik még valami a félig kiolvadt
agyából.
A nagy, rongyba tekert semmi mindenfelé. Az óbudai balhé nem
is volt akkora, mint szájaltak róla, Morsék riválisai se elég menők, se
elég tökösek nem voltak egy ilyen szintű bérgyilkos megfizetéséhez.
Orsika meg leginkább sírt meg hisztizett, a feje olyan üres volt, mint
egy villanykörte, végül csak annyi történt, hogy szereztem neki egy
másik szabadnapot a szopóműhelyből. Amikor hazakavartam végre,
megint cuppogva kóborolt mesterséges mennyországában.
Semmi, semmi, semmi.
Az egyetlen logikus megoldás az maradt, hogy a vajdák akartak
megszabadulni Máriótól és barátaitól. Ami a megboldogultakat
ismerve érthető szándék. A vajdák elég menők, és elég tökösek
voltak egy hadsereg megfizetéséhez is. Másnap megint Pitics-vizit
nézett be, ne csodáld, hogy okádhatnékkal küszködve kerültem
haza. A szesz se segített, főleg, mert rá se bírtam nagyon nézni.
Csak egy kicsit, baszki!

Másnap reggel, mintha időhurokba kerültem volna, a kapitány

hangja megint az én nevemmel szennyezte a légteret. Az előző napi
pökhendiségem valahol elolvadt abban a József utcai lakásban –
ahogy voltam, trappoltam fölfele a Fellegvárba.
A basset- meg a medvefázis kimaradt, egyből a vaddisznó
fogadott, esküszöm még a szeme is vérben forgott. Olyan halkan
beszélt, hogy egészen az íróasztalig kellett előremennem.
 – Létezik olyan része ennek a farbakúrt ügynek, amit nem tudsz
elbaszni?!
– Biztosan nem létezik, Főnök, de nem tudom, konkrétan miről
van szó.
– Nem? – Felém csúsztatott egy afféle kis virágos nyomattal
díszített újrapapír dossziét, amiben a folyó ügyeket tartjuk melegen.
Fogalmam se volt, mi lehet benne.
– Fogalmam sincs…
– Hát ez a baj! Hogy fogalmad sincs! Ilyen amatőr hülye vagy?
Összefogdosod a helyszínt?
– Én? – Erre már kicsit megsértődtem. – Melyik helyszínt
fogdostam össze?
– Mindet, kisfiam, mindet! Jaj nem! Bocsásd meg a tévedésemet!
A Rácz Ferikénél nem találták meg mindenütt az ujjnyomodat meg a
déenesedet!
– Aha…
– Főnök! Hajszálat találtak?
– Ki nem szarja le, hogy találtak-e hajszálat? Amit a Magdolnában
műveltél…! Mi van veled, ember? A Népszínház utcában még az
áldozatot is összekeverték veled. Ja, mész be déenesre a Mosonyiba,
innen rögtön!
– Főnök! A Népszínházban csak a biztosítók után mehettem be.
Akkor is csak talpig kotonban. Ha nem találtak hajszálat, akkor ők
basztak el valamit… A Magdolnában öt percig se voltam odabent, és
nem is nyúltam semmihez… Dumáltunk odakint vagy félórát a
Népszínházban, amíg a drónok repültek. Lehet, hogy
összeszennyezték velem a cuccukat még akkor. Fogadom, hogy a
Józsefben is engem találnak!
– Majd meglátjuk! – A Főnök megenyhülve bámult. – A déenes
lehet átszennyezés. De az ujjnyomot oda kell rakni! Meglehet, hogy
valaki mégiscsak téged akar bemártani. Ez is egy opció…
– Gondolod, Főnök, hogy valaki belülről akar kicsinálni? Kis hal
vagyok ahhoz…
– Sneci… Mindegy! Jutottál valamire?
 – A falon belül senki sincs elég vastag, hogy így bánjon el a
Márióékkal. Az óbudai balhé piti nyitás. Arra gondoltam, hogy tán a
vajdák akarhattak megszabadulni tőlük. Elmegyek ma a Piticshez…
– Hagyd csak azt a Piticset! Egyelőre. Ha a vajdák a megbízók,
ezzel talán megfoghatjuk…! Megmozgatok ezt-azt. Figyelj oda, és ne
keveredj semmibe! Ha visszajöttél a Mosonyiból, folytatod az ügyet.
– Meddig? – A Piticcsel való találkozás elmaradása könnyelművé
tett.
– Amíg bele nem döglesz! Mit képzelsz? Nem tőled függ, mikor
teszünk egy ügyet ad acta! Úgy mész nyugdíjba, hogy az utolsó
napodon is ezen az ügyön fogsz dolgozni! Értesz?! Meddig?! Amíg
azt nem mondom, hogy elég! Ez egy lehetőség, hogy megfogjuk a
Piticset, érted? Ne baszd el nekem!
– De egy napja már nem történt semmi, Főnök! Valószínűleg
neked van igazad, és hazament az orosz…
– Szarom le, kinek van igaza. Egy hetünk van. Egy heted van.
Azután reménytelen.
– Tudom, tudom.
– Ne turbékoljá’ itt, mint a kangalamb! Tűnés a Mosonyiba!

Hát az időhurok folytatódott. Metró a Keletihez, fel a föld alól,

emberanyag hanyagolása a Baross téren. Fogaknak csikorgatása. A
Bűnügyi udvarán a rettenetes Ford Transit. Kremzer meg Janák.
Látták rajtam a bőszületet, és szerencséjükre kussoltak.
– Ha az embernek ilyen barátai vannak…!
Be is kaphatják!
– Most mi van?
– Ideges a vitéz úr…
– Szépen bemártottatok!
– Mibe, Tami?
– Forró aranyba kéne az ilyet…
– Nekem ne Tamizzál! A szaros jelentésetek ott landolt a Főnök
asztalán, és tarará! Az állt benne, hogy mindenütt az én déenesemet
meg ujjnyomomat találtátok!
 – Mert mindenütt azt találtuk!
– Faszomat találtátok!
– Azt hálistennek nem.
– Csak nem elveszítetted?! Szar lehet! Fájhatott…
– Én se láttam. De a déenesed mindenütt ott volt.
– Az nem lehet!
– Tudjuk!
– A Népszínházba mi mentünk be először.
– Ha ilyen kurva jól tudjátok, miért nem tudtátok bele is írni a
jelentésbe?
– Beleírtuk.
– Külön felhívtuk rá a figyelmet!
– Hogy valami gebasz van.
– Mert valami gebasz van.
– Nem kis gebasz.
– Jó nagy gebasz.
– Mindenütt te vagy.
– Ott is, ahol nem lehetsz.
– Még az egyik hulla is te vagy!
– Pedig élsz és virulsz.
– Nagyon is.
– Basztatod a barátaidat.
– Mert a főnököd basztatott téged.
– És közben tudta, hogy nem te vagy a hunyó.
– A Népszínházban biztosan nem.
– Mivel elolvasta az egész anyagot.
– Mivel elküldött téged ide újra mintavételre.
– Mindenki tudja, hogy Széphelyi nem szép ember…
– Viszont roppant geci…
– Na, ki is kaphassa be?

Hát, nem éreztem magam sokkal jobban, mint előtte. Megmaradt két
jó haver, de megerősödött a fenyegetettség érzése: valaki ki akar
csinálni. Hatszoros gyilkossággal vádolhatnak, mert azért a
Népszínházát nemigen tudnák a nyakamba varrni, de a legenyhébb,
ha kibasznak a testülettől, mint macskát szarni.
Semmi kedvem nem volt a laborban ujjlenyomatot, nyál-, vér-
meg hajmintát adni. Általában csak azért mentünk át a Mosonyiba,
ha kellett, ha nem, mert jó pár jó nő akadt az Intézetben…
Engem meg küldtek – Mit küldtek! Parancsoltak! –, gondolhatod,
hogy aktuálisan éppen mennyi kedvem volt a csajozáshoz!
De a parancs, az parancs, baszki!

Ha nem lett volna a hangban egyértelmű düh és parancsoló

tekintély, azt hihette volna az avatatlan hallgatózó, hogy valakit
éppen nyúznak, miközben tüzes vasakkal sütögetik, és
pihenésképpen több liter vizet öntenek le tölcsérrel a torkán. Szóval
valami inkvizíciós kínkamrából jöhetett olyan ordítás, mint az
emeletről csapta meg a fülemet, amikor belöktem a lengőajtót.
Bárány ales valószínűleg egész életében kutya keményen és
következetesen azon dolgozott, hogy viselkedésével cáfolja a nevét –
teljes sikerrel. Valószínűleg azt ordította:
– Csak úgy besétál valaki, mutat egy igazolványt, meg egy
parancsot, amiről üvölt, hogy hamisítvány, és kisétál a
bizonyítékkal?
De ez csak az én rekonstrukcióm.
És valaki még magyarázkodni próbált annak a hangnak!
– Rendőr főhadnagyi igazolványt mutatott meg szabályos
parancsot…
– Én meg rendőr alezredes igazolványt mutatok! Sőt meg is
etetem veled, és a seggedbe is feldugom, hogy biztosan
appendicitiszt kapjál tőle!
– Apen… Az ügymenet szerint jártam el…
– Csak éppen nem igazoltattad az állítólagos főhadnagyot, és nem
ellenőrizted a parancsot!
– De alezredes úr! A parancs a Csarnok nyomtatványa volt,
Széphelyi Őrnagy Úr aláírásával – a tizedes képes volt az „őrnagy
urat” nagybetűvel mondani, a nyalógép! –, meg pecséttel. Ujjszkent
vettem, egyezett. Látásból ismerem is az illetőt. Bár…
– Báááár…? – Bárány hangja éteri magasságokba emelkedett –
önmagához képest.
– Azt hittem, még csak hadnagy…
– Azt hitte, Kovács őrmester? Azt hitte? Én azt hiszem, nem is egy
fegyelmit adok magának! Azt hiszem, mindjárt kettőt… Sőt, ezt már
biztosan tudom!
Ekkor értem fel a lépcsőn az emeleti folyosóra – a parancs, az
parancs. A gusztustalan, minden belügyi épületben megtalálható,
kék alapon hányásmintás, közbeszerzett szőnyegpadlón, amit
nyilván a gyanúsítottak vizuális kínzására találtak ki, amit nem tilt
semmi – még szeretett Európánkban sem –, Bárány ales hatalmas,
fehérköpenyes háta mögött a bizonyítékraktáras Kovács őrmester
szerencsétlenkedett. Civilben volt, valószínűleg éppen a szolgálatot
készült felvenni, amikor a főnöke elkapta. Amint meglátott, nyikkant
egyet, de szó szerint, majd fejhangon visítani kezdett:
– Ott van! Ő vót az!
– Ki voltam én? – Léptem közelebb a tűzfészekhez.
Az ales termetéhez képest gyorsan megperdült, és rám meredt
babakék szemével. Kerek arca ellágyult, és gyengeelméjű
nyájassággal elmosolyodott:
– Lám, lám! Tamáska hadnagy! Vagy időközben előléptették?
– Sajnos még mindig csak hadnagy, alezredes úr!
– Ő volt az! – rikoltotta főnöke háta mögött Kovács.
– Ki voltam én? – ismételtem hetykén, pedig rosszat sejtettem.
– Aki eltüntetett egy fontos tárgyi bizonyítékot az átmeneti
raktárból – magyarázta az ales.
– Biztosan én voltam. Melyiket is?
– Ne bohóckodjon, Tamáska! Ez komoly vád. Még ha az
embereim könnyen becsapható idióták is, lásd a mellékelt egyed, a
tények: tények. – Bárány az arcom elé lökte nyitott ujjú lapáttenyerét.
– Ad egy: valaki fontos bizonyítékot vitt ki hamis igazolvánnyal és
paranccsal a raktárból. Ad kettő: ez a szánalmas idióta itt mögöttem
magában véli felismerni az elkövetőt. Ad három: az eltűnt
bizonyíték szoros kapcsolatban áll magával. Ad négy: a biometriai-
és nukleinsavleletek sajátságos összekuszálódása éppen az eltűnt
bizonyítékon rögzített nyomok és a maga biometriai és
nukleinsavadatai között áll fönn.
Minden „ad” szónál becsukta egy ujját: a végére egy hatalmas,
szeplős, ritkás vörös szőrrel borított ököl lengedezett az arcom előtt.
– Alezredes úr! Az elmúlt két napban hajmeresztőbbnél
hajmeresztőbb vádak érnek a testületen belül. Tegnap éjféltől tegnap
hajnalig nem tudok elszámolni az időmmel, mert megvallom,
eszméletlenül részegen aludtam otthon, de a többi időt igazolni
tudom.
– Alibit gyárt, hadnagy?
Bárány az első pszichológus doktor, aki az Intézet élére került.
Nemzetközi tekintély a poligráfos vizsgálatokban. Ő volt az, aki
leleplezte a hírhedt Háromnyolcvanas gyilkost, pedig az a
pszichopata szörny éppen azon volt, hogy átverje a
hazugságvizsgáló gépet.
Azt mondják, az ales a babaszemeivel a vesédbe lát, de minimum
meghipnotizál és lelepleződsz előtte meg a sátáni gépe előtt. Én
ugyan nem láttam a szemében semmit, de kész lettem volna mindent
– bármit – bevallani, ha tudtam volna, hogy mit kell.
– Gyártanék én, alezredes úr, ha tudnám mikorra…
– Maga még mindig tréfára veszi ezt az ügyet, hadnagy! Pedig
biztosan nem olyan hülye, mint ez a díszpinty itt mögöttem!
– Kérem, alezredes úr. Segítsen! Nem tudom, miről van szó!
– Tegnapelőtt, a délelőtti órákban, a Népszínház utcában, a
húszas szám alatt egy lakásban lelőttek egy ismeretlen embert.
Ugyanebből a lakásból egy ismeretlen típusú lőfegyverrel lelőttek
egy ismert bűnözőt, név szerint Radics Máriót. A helyszín rögzítése
után Tamáska Ábel hadnagy vizsgálta át a helyszínt, majd távozott.
Az ismeretlen típusú lőfegyvert, mint nagyméretű tárgyi
bizonyítékot aznap délután egy órakor a Bűnügyi Intézet
Bizonyítékraktárába szállították, ahol az ügyeletes, Kovács Kretén
Márk őrmester átvette, nyilvántartásba tette, és elhelyezte az
átmeneti tárolórekeszben. Ugyanaznap délután két óra negyvennégy
perckor Kovács Mihaszna Márk őrmester az ismeretlen eredetű
lőfegyvert – egy fontos tárgyi bizonyítékot, cseszd meg! –
kiszolgáltatta egy magát rendőr főhadnagyként igazoló, és a
bizonyíték elszállítására vonatkozó parancsot felmutató egyénnek,
akit Kovács Kétfegyelmivelnemússzameg Márk őrmester
jelenlétemben Tamáska Ábel hadnagyként azonosított. Jól mondom,
Kovács Mindjártkirúgom Márk őrmester?
– Jól, alezredes úr!
– Mondott időben egy őrizetest hallgattam ki, alezredes úr. Az
egész Csarnok tanúsíthatja.
– Ehhez mit szól, Kovács?
– Ő volt! Az igazolványban is Tamáska volt!
– Tamáska főhadnagy?
– Főhadnagy…
– De Tamáska hadnagy még mindig hadnagy, nem?
– Tudtommal, alezredes úr!
 – Kovács?
– Ebből is látszik, hogy hamis volt az igazolvány! – tutulta
diadalmasan Kovács Balfasz Máté őrmester, és előmerészkedett az
ales háta mögül.
– Nem mondtam, hogy nem volt hamis. Csak nem én mutattam
az őrmesternek. A Csarnokban voltam. – Kerültem, hogy a
baromhoz szóljak, az aleshez beszélni jobb taktikának tűnt.
– Ő volt! – makacskodott Kovács.
– Így néztem ki?
– Hát… Hosszú kabát volt rajta! – A barom is úgy gondolta, hogy
jobban jön ki, ha engem kihagy a párbeszédből. Bárány viszont
megelégelte a közvetítőszerepet:
– Ha az urak esetleg úgy gondolják, négykézlábra állok, és a
hátamon szkanderezhetnek. Tűnjön el mindkettő a szemem elől! –
Az a végső ordítás dicsőségére vált volna egy haláltusáját vívó
mamutnak is. – …Illetve maga nem, Tamáska! A mintavételre jött,
nemde?
– Igenis, alezredes úr! – Egyszerre vágtuk ki, és a barom máris
megkönnyebbülten vágtatott el mellettem az alagsori odú felé, amit
ott bizonyítékraktárnak neveznek.
– No, jöjjön, hadnagy! – Taszított hátba Bárány minden neheztelés
nélkül. Kifejezett jóindulattal. – Itt valaki nagyon összebarmolt
valamit, és úgy sejtem, nem maga volt.
– Olyan ügybe botlottam, alezredes úr, hogy a végén engem
akarnak bemártani. A hosszú kabát… A hosszú kabátot egy orosz
bérgyilkos hordja, aki hasonlít rám, és úgy állítja be, mintha én
követném el a gyilkosságokat is. De esküszöm, arról nem tudtam,
hogy még ide is idepofátlankodik, hogy visszalopja a fegyverét.
– Orosz bérgyilkos? Ez nincs a jelentésekben…
– Ez az én teóriám az ügyre vonatkozóan…
– Érdekes! No, jöjjön, hadnagy! Mondja csak el a teóriáját! Hacsak
nem akarja titkolni!
– Titkolni? Elmondom én a hazugságvizsgáló masinának is!
 – Arra nincsen szükség! – De az ales mégis a poligráf laborba
terelt be. Aztán, látva a meglepetésemet a ronda masinák láttán,
felvihogott. – Nem fogom magára akasztani, hadnagy!
– Az igazság elbírja, alezredes úr!
Pedig összeszartam magam: ha Ariáról kérdez, végem van! Én
ugyan nem tudnám átverni a gépet.
– Elárulok valamit, hadnagy! Nekem nincs szükségem a gépre,
hogy tudjam, valaki hazudik. Én eleven hazugságvizsgáló gép
vagyok, így születtem, és képeztem is magam.
– Hajlamos vagyok elhinni…
– Akkor meséljen!

Hát újra elmeséltem az egészet. Kerültem az Aria témát, de azt

hiszem, nem vertem át. Hál’ Istennek, nem érdekelte. A többit meg
elhitte.
Valószínűleg.
Szerintem miatta nem feszegették tovább a témát. De akkor még
nem tudtam, hogy majd feszegetik-e egyáltalán. Meghallgatott,
aztán átzavart a szkennelőbe, ahol beszkennelték a tenyerem, a
talpam, a szemfenekem, de még az orrom hegyének a mintázatát is,
aztán meg a déeneslaborba, ahol megkapták a kurva mintáikat,
orrszőrig bezárólag. Mindezen megpróbáltatások után egy kicsit
csaptam a szelet Emerenciának, a laboránslánynak, aki
tulajdonképpen felettesem volt, lévén főhadnagyi rangban, és
jócskán fölöttem állt társadalmi státuszban is, lévén péhádéja volt
igazságügyi orvostanból, vagy ilyesmiből. Nem is laboráns volt
persze, csak Széphelyi hívott így minden nőt, aki az intézetben
dolgozott, a hímsoviniszta vaddisznó. A szél csapása, bevallom nem
túl nagy sikerrel ment, hiszen magam sem vettem komolyan, bár, ha
igazán akartam volna, bepofázom magam Encike ágyába. De nem
akartam. Elvileg még Ariát gyászoltam, bár a gyakorlatban erről
még nem volt tudomásom, annyi szarság történt, hogy éppen saját
érzelmeimmel nem értem rá foglalkozni.
 Akkor kezdett rezegni a léc a világ épelméjűségére vonatkozóan,
amikor a déenes laborba bejött Sanyi, a bohém boncnok. Mindenki
kedvelte a srácot, mert mélységesen morbid humorát úgy tudta
előadni, hogy a szakmájának szaftosabb részleteitől mindig
megkímélte hallgatóságot. A maga kese módján még sármosnak is
mondhattad, bár aki ennyire szőke, még nőben se az esetem. Amikor
meglátott, a maradék szín is kiment belőle:
– Szia, Tami! Nem zavar, hogy épp most boncoltalak föl?
– Kizárt. Észrevettem volna.
– Én nagyon finoman vágok ám.
– Ebben biztos vagyok. Amilyen finoman lehet – baltával…
Végre leesett, hogy Sanyi megtörte saját szokását, és a munkájával
viccelt.
Vagy nem viccelt.
– Hogy érted azt, hogy felboncoltál?
– Hát, behoztak ide tegnapelőtt egy pácienst, aki gyakorlatilag a
te fejedet viseli. Kicsit ráncosabb, meg kopaszabb, mint te, de amikor
először megláttam, frászt kaptam tőle.
– Ja. A Népszínház húszból. Ott voltam.
Olyan, mint a nagyapám.
– Az a minta, amit nem tudunk azonosítani? – kérdezte Enci. –
Mivel Tamáska hadnagy mindent összeszennyezett…
– Összeszennyezett? – vihogott Sanyi. – Micsoda eufemizmus!
Eddig nem volt szokás maszturbálni a tetthelyen.
Erre már megsértődtem.
– Nem szennyeztem össze semmit! Vagy nem én. Valaki utazik
rám, el akar lehetetleníteni szakmailag. Bejött ide tegnap valaki, és
nekem kiadva magát, ellopott egy bizonyítékot a raktáratokból!
– Hát ezért volt az oroszlánüvöltés!
– Pontosan. A főnökötök ki is hallgatott… – Ezt valamiért
büszkén mondtam.
– És? Te voltál?
– Nem, nem én voltam.
– Ezt ő mondta?
 – Ja, a Bárány ales.
– Akkor nem te voltál.
– Eleven hazugságvizsgáló.
– Még sohasem hibázott.
– Hagyjatok már! Akartam kérdezni: mért kellett mintát venni
tőlem?
– Igazán megtanulhattál volna már valamit a mi munkánkról is,
Tami! – nyafogta Emerencia. – Unom ezerszer elmagyarázni.
– Csak még egyszer, tanárnéni! Legközelebb készülök! Ígérem.
– Nem reménykedem. Azért kellett mintát venni, mert Sanyi
paciensének genetikai azonosításakor úgy találtuk, hogy te vagy.
Hajmintából, vérmintából, bőrmintából…
– Hálás lennék, ha abbahagynád a minták felsorolását…
Rendes lány. Abbahagyta. Vagy nem volt több mintafajta. De ezt
kétlem.
– Előbb tizenkét markerre néztem, aztán huszonnégyre. Még
mindig te vagy. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha a te nyilvántartási
adataid összekeveredtek…
– Meghamisították?
– Szerintem rémeket látsz. Valami számítógépes gliccs lesz.
– Erre is van esély – egyeztem bele. – Újramintáztatok. Mikor lesz
eredmény?
– Talán holnapután…
– Egy hetem van.
– Részvétem. Milyen daganat? Te, tudok egy olyan
balzsamozót…!
– Hülye vagy, Sanyika! Egy hetem van az ügyre. Vagy
megtalálom az oroszokat, vagy kicsinálnak még valakit, vagy már
régen elhagyták az országot.
– Ha elhagyták, már nincs egy heted…
– Kösz. Mindig is csodáltam az eszedet, Enci!
– Csak az eszemet?
– Van ott még más csodálni való is. Rámutathatok?
– Letöröm az ujjad…
 – Ti most úgy…? – jött valódi zavarba Sanyi, a tapintatos. – Mert
akkor itt se vagyok. Tami nagypapája sokkal érdekesebb, mint egy
turbékoló szerelmespár…
– A te nagyapád, Sanyi!
– Szerelemről szó sem volt… – dúdolta Emerencia – hamisan! – a
régi-régi slágert. – Mitől érdekes az öregúr?
– Attól, hogy nem öreg!
– Én elég öregnek láttam…
– Kívülről úgy is néz ki, Tami. De a fótoznivaló ráncos
bocskorban fiatal húst találsz! Gyerekek! Az „öreg” belső szervei
olyan állapotban vannak, mint egy jó karban tartott harmincasé.
– Fordított progéria – éledezett Enciben a tudós. – Olyan nincs.
Sanyikaaa…! – búgta. – Veszel nekem mintákat?
Na, ettől kezdve én megszűntem létezni, és ki is használtam az
alkalmat, hogy elsunnyogjak. Máris elegem lett a napból. Ha valaki
képes volt kicserélni rögzített adataimat a rendszerben, az sok
mindent megmagyarázott, de egyáltalán nem nyugtatott meg. Sőt,
sose fostam annyira. Miféle felhatalmazás, hozzáférés kell ahhoz,
hogy ilyen adatokat megváltoztassanak? Mivel és kiket kell
korrumpálni, hogy észrevétlen maradjon a csere? A belső ellenőrzés
ezen fog nyammogni egy fél évig, és ha ebben az ügyben tisztának is
találnak, kibukik, hogy Aria kedvéért kozmetikáztam bizonyos
aktákat.
Akkor még jó rendőrnek tartottam magam, érted? És az is
akartam maradni. Hiszen Mors halott, Aria halott…
Akkor szakadt rám a fájdalom. Azon az adrenalinködön át, amit a
nyomozás, meg a rám hajtó ismeretlen erő nyomott föl az agyamba,
akkor hatolt át, hogy Aria meghalt. Azt addig is tudtam, hogy
életem szerelme volt, de csak akkor csapott belém, hogy már nem is
lesz több.
Nem kívánom ezt neked. Nem kívánom senkinek…
Mintha a jövő halt volna meg.
Persze nem. A jövő sosem hal meg. Csak átalakul, muhahaha!
Amikor visszabumliztam a Csarnokba, állt a bál!
Amíg az orrszőrömet tépkedték ki a fejemből, a kapitányságon
elszabadult valami durva számítógépes vírus, és az összes
bekapcsolt géppel akkurátusan háromszor leformatáltatta és
nonszensz infóval teleíratta a háttérmemóriáját. Mind be volt
kapcsolva. Elvégre reggel mindenkinek első dolga, hogy átnézze a
levelezését, meg az ukrán pornóoldalak frissítéseit.
Csak a központi szervereken tárolt anyag maradt meg és persze a
papíros kartotékok…
Na, ez gebasz, baszki!
Kicsit sajnáltam a kollégákat, mert én régimódi ember vagyok, és
a legfontosabb dolgaimat a papírnoteszeimben tartottam, és tartom
ma is.
Szó se volt arról, hogy leüljek dolgozni, infót gyűjteni: a
gépeinken már a Központi Informatikai Részleg riadt ájtísei
szorgoskodtak.
Tulajdonképpen ekkor lett még számomra is egészen világos,
hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva egy nagyon is sebezhető
technológiának. Másnap beszereztem egy életre elegendő noteszt
meg ceruzabetétet. Azóta is azt használom.
Béna kacsák lettünk, mert arról szó sem lehetett, hogy a belső
gépet összeszinkronizáljuk a mobilunkkal. Akkora nálunk a
biztonsági hisztéria, hogy egy rendőr mobiljában a minimális
névjegygyűjteményen meg cuki kisállat, szokott idiótaság meg
brutál pornóvideókon kívül kevesebb semmit találhatsz, mint egy
terroristának készülő kamaszfiúén.
Egy kurva írógép nem volt az egész körzetben, hogy
jegyzőkönyvnek látszó valamiket gyárthassunk! Az egyetlen
szerencse, hogy a falon belülről senki se jön magától jegyzőkönyvet
felvetetni. Akit meg nekünk kell behozni – az egy jegyzőkönyvvel
nem sokra megy.
Az ájtís gyerekek délutánra ígérték, hogy helyreáll a rendszer, az
elveszett adatokról szimplán kijelentették, hogy reménytelen, így
aztán kivontam magam az általános hisztériából és úgy döntöttem,
mégiscsak felkeresem az óbudaiakat.
Kocsit kapni persze semmi reményem nem volt, pedig
felajánlottam, hogy írok egy elismervényt noteszlapra.
Ha láttad volna micsoda pillantásokat kaptam az Istállóban
henyélő technobuziktól! Olyanok voltak, mint a jehovisták a sokadik
elmaradt világvége után. A szemük láttára omlott össze a bálványuk,
rá az ostoba fejükre, mégis a technika mindenhatóságáról papoltak.
Nem tűntek meggyőzőnek. A kételyt láttam szemükben.
Nekik volt igazuk különben…
Nem a kételkedésben: a technika mindenhatóságában.
Én mindenesetre békávézhattam ki Óbudára. De csak odajutni
volt nehéz. Az ottani kollégák rendesek voltak, kivittek a helyszínre,
megnézhettem mindent, nincs-e köze akár egy faszálkának is a mi
ügyünkhöz. Nem volt.
De kora este lett, mire magamat is meggyőztem annyira, hogy
meggyőzően állíthassam ugyanazt a Főnöknek. A rendes fiúk még
haza is szaladtak velem a kapitányságra.

Hát, mondhatom, kurva nagy szerencsém volt, hogy azt a napot

rendőri felügyelet alatt tölthettem!
Nem hittem volna, hogy a délelőtti cirkusz után még érhet a
Csarnokban meglepetés. Ahol az alapállapot a bolondokháza, ott
nagyon kemény dolgoknak kell történniük, hogy a helyzet
fokozódjék.
Hát valami történt!
Ami az informatikai földrengés után a Csarnokból maradt,
mintha még egy cunami is elmosta volna. De tényleg, ennyi
fejvesztve pótcselekvő vagy bénultan meredező pojácát ritkán látni
még egy rendőrőrsön is.
Rosszat sejtve másztam fel a Fellegvárba.
A kopogásra nem jött válasz. Óvatosan nyitottam be, hátha
kivehetetlen suttogás, golyózápor vagy repülő fél pár cipő fogad.
Semmi. A Főnök az asztalánál ült, belesüppedve a főnöki bőrfotelbe.
Lagymatagon közelebb intett:
– Na, mi van? – kérdezte teljesen normális hangon, ami mélységes
félelemmel töltött el.
– Az óbudai szál elvarrható, Főnök!
– Szóval ott voltál?
– Mivel idebent sok semmit nem lehetett csinálni…
– Helyes… Kivel voltál?
– Az ottani fiúkkal. Vissza is hoztak… Mit akarsz ezzel, Főnök?
– Nem tudod? Piticset délben lelőtték.
– A Piticset? Délben?
– Süket vagy, ember?
– Csak nem akarok hinni a fülemnek. Én…
– Neked kurva nagy szerencséd van, ha a délutánt rendőri
felügyelet alatt töltötted!
– Most miért? Én…
– Mert a kurva Piticset avval a kurva puskával lőtték le, amit te
állítólag elloptál a kurva bizonyítékosoktól.
Kétszer szakított félbe, mindkétszer éppen azt kezdtem volna el
kifejteni, hogy a Pitics fejét magam vertem volna szét egy
féltéglával… Néha jó, az emberbe belefojtják a szót a felettesei. Így
szerencsésen azt nyököghettem a féltégla helyett:
– Már tisztáztam Bárány alezredessel, hogy nem én voltam.
– Tudjuk… Most menjél! Hagyj magamra! Az ügyről zárójelentést
kérek holnap délutánra.
– De, Főnök…!
– Holnap délutánra. Ez nem a mi ügyünk többé… Menj már!

Eltakarodtam. Főnökünk tényleg gyászolta Piticset. Megértettem.

Nem azért, mert a Pitics méltó ellenfél volt, hanem mert kurva sok
munkánk volt már benne. El akartuk kapni, és egyszer el is kaptuk
volna, erre lelöveti magát! A Főnöknek Pitics volt a rögeszméje, és
ezt valaki elvette tőle. Kész!
Mert az esetet tényleg le kellett zárni.
 Pitics halálával az ügy a vajdáké lett. Ha nem ők bérelték fel,
nekik kell megtalálni a gyilkost, ha meg ők bérelték fel, akkor azért
nincs mit tenni.
Ennyi volt.

Most mit nézel? Azt hiszed ezzel a szimpla sztorival akarlak

elrettenteni a Területről? Minek nézel te engem, baszki?
Ez volt az első felvonás. Úgy mondtam el, ahogy annak idején
megéltem, annyi értelemmel a történések mögött, amennyit akkor ki
tudtam hámozni belőle. Igazad van. Ennek az egésznek így nulla
értelme van.
Megírtam a jelentést, aminek szintén nulla értelme volt, már csak
azért is, mert a főnök utasítására még háromszor átírtam, mire
valamennyi kapcsolat kikerült belőle, ami összeköthette volna a
Mors banda és Aria halálát a Piticsével. A Népszínház utcai
gyilkosságot is leválasztottuk szépen, és Bárány kérésére a
„csillagászati műszer” teljesen elfelejtődött. Nagyon is kapóra jött a
számítógépek armageddonja, senki se tudott semminek utánanézni,
amit nem töltött fel a szerverre. Márpedig a Csarnokban napot lopók
kilencven százaléka nem a rendszeres szerverre töltögetők közül
kerül ki.
Az új olvasatban Piticset erpégével durrantották le valamilyen
ködös elszámolási vita miatt, a Mors bandát pedig piti
bandaháborúban irtották ki, miután a vezérük meghalt, Aria a
bandaháború ártatlan áldozataként szerepelt, a Népszínház utcában
pedig szimpla rablógyilkosság történt. Bárányéktól csak valami
ócska mordály tűnt el, de már megkerült – nyilvántartási hiba.
Kovács Kretén Márk megkapta érte a fegyelmijét. Mind a kettőt.
Én jártam a legszarabbul: a Belsőség még fél év múlva is vegzált.
Igazuk volt, persze.
Szinte mindent le lehetett papírozni, mert nem voltak tanúk. Az
egyetlen, a Hosszú nője idegösszeomlást kapott, és csak a meztelen
ördögről volt hajlandó vakerelni, aki ballonkabátban bukkant elő a
semmiből, amikor ő éppen a Hosszúnak szerzett örömet a szájával.
Ilyen helyzetben nekem is az ördög jutna először eszembe. A
leányzó azonban nem változtatott a vallomásán, végül a diliházban
kötött ki, valahol Eger mellett.
Azt nem lehetett lepapírozni a csillagászati műszer beismerése
nélkül, hogyan és miért vitorlázott le a Márió egy ajtólapon az udvar
sárga klinkertégla-burkolatára. Azt nekem kellett magamra húznom,
bassza meg az összes fejes!
Ez volt a büntetésem, hogy az ügy hat plusz egy hullával így,
felderítetlenül maradt.
Az volt a mítosz, hogy letartóztatni mentem a Máriót, aki a
kalasnyikovval fogadott, és dulakodás közben valahogy ajtóstul
átlöktem a gang korlátján. Ez is volt akkora hülyeség mint bármi
más. Viszont igazolni kellett a fegyverhasználatot, ami még akkor is
macerás, ha a kalasnyikov ott volt csőre töltve Aria előszobájában, és
begyűjtötték a Kremzerék. Azt szerencsére nem vitte el az orosz. Ha
akarta volna persze, Kovács őrmestertől azt is nyugodtan…
Hat kurva hónapig baszogattak, pedig a számítógépes katasztrófa
miatt nemigen találhatták nyomát annak, hogy megváltoztattam ezt-
azt a Mors banda anyagában Aria kedvéért. Igazából a
kapcsolatomat a lánnyal se igen feszegették. Jól jött, hogy
aktívkodtam az óbudaiaknál, mert ez visszamenőleg igazolta, hogy
odamentem akkor reggel Ariához, de attól még rám húzták volna a
vizes lepedőt.
Ideális alany voltam, a Csarnok hülyéje, négy hulla boldog
tulajdonosa.
Ahogy már mondtam, a Bárány ales mentett meg. Írt egy
jelentést, jegyzőkönyvvel, meg minden, miszerint
hazugságvizsgálatnak vetett alá, ami igaz is volt, és ártatlannak
talált.
Persze a Mosonyiban bőven volt mit elkenni. Nem elég, hogy az
orosz elvitte a nagy puskát, ráadásul a Pitics halálának napján,
éjszaka eltűnt a nagypapi is a hűtőkamrából.
Persze csak napokkal később vették észre, de a Sanyi szerint
akkor történt. Ő már végzett, az öreg orosz csak arra várt, hogy a
tetemét átvigyék az egyetemre, anatómiai anyagnak.
Hát, úgy látszik, nem győzte kivárni, átment maga… Ez persze
csak Sanyi interpretációja volt. Ő se tudott semmit. No de nem
verték nagydobra a hiányt, egy hulla ide vagy oda, mit számít. Oda
tettek egy fél lábat, akadt elég, átcímkéztek, és tételre stimmelt a
leltár…
Csak Enci morgott, mert szeretett volna még mintát. Azt mondja,
olyasmit talált, ami csak mintavételi hiba lehetett, a Sanyi biztosan
összekeverte. Fingom sincs, mik azok a telomerek, de Enci szerint az
öreg testi sejtjeiben ezek a telomerek olyanok, mintha a sejtjei
húszéves koráig osztódtak volna. Enci szerint a Sanyi csak
idegsejtmintát vett. Félénken megkérdeztem, hogy nem lehet-e látni
a különbséget, de csak le lettem hülyézve, és az egész abbamaradt.
Amikor a Belsőség fél év után leszállt rólam, már nem voltam a
régi.
Nem a vegzálás, nem az viselt meg, hogy nekem kellett elvinnem
a balhét, kihúzom én évekig a puhapöcs Belső Ellenőrzés-fiúkkal,
hanem az, hogy rajtam kívül úgy látszott, tényleg senkit se érdekelt,
miért halt meg nyolc ember, ha a Piticset is annak vesszük.
Miért halt meg Aria?
Ez persze így nem igaz, a Főnököt legalább Pitics érdekelte. Pitics
meggyilkolásának felderítése a rögeszméjévé vált, és addig basztatta
a vajdákat, míg egy szép reggelen az asztalán volt a kinevezés a
Borsod Romani Autonóm Terület rendőrfőnöki székébe. Nagy
karrier! Nem akart leszerelni, hát vállalta, és elment Ózdra. Kár volt
érte.
Én maradtam. Csak nem voltam már olyan buzgó. Nem hajtott az
igazságszolgáltató baszdüh. Nem láttam értelmét. Azelőtt is elő-
előfordult, hogy egy liberális vagy korrupt bíró – ez valahogy egyre
megy – futni hagyott valami szennyet, akit nem lett volna szabad,
akit veszélyes és fáradságos munkával tudtunk begyűjteni,
előfordult, hogy harmatos bizonyítékok miatt felmentettek valakit –
akkor mi hibáztunk. De ennek az ügynek a lezárása azt mondta,
hogy teljesen hiábavalóan dolgozunk, mert a bűnözők a társadalom
számára értékesebbek, mint saját törvényei.
Ez persze megváltozott, amint a rekreációs áldozattúrák leálltak
nyugatról, és a világ – úgy, ahogy – helyrezökkent, a bűnözés meg
nemzetgazdasági ágazatból visszaváltozott azzá, ami épelméjű
társadalmakban szokott lenni: az elenyésző számú, élősködő
hajlamú kisebbség pénzkeresetévé.
Aria emlékétől nem tudtam szabadulni. Luxuskurváknál vertem
el a pénzem, de nem segített: ha éjszaka egyedül maradtam,
álmomban kísértett. Talán szerelmesebb voltam, mint magam is
hittem, talán a halálának körülményei miatt. A legvalószínűbb, hogy
azért, mert tudtam, a gyilkosa valahol Oroszországban lapul, és
sohasem érhetem el.
Jóba lettem a határrendészettel, és rajta tartottam a szemem az
Oroszországból érkezőkön – semmi. Vagy fél tucat bérgyilkost
kapcsoltak le az én segítségemmel csak úgy, mellékesen, de egyik se
ő volt, lassan ebbe is belefásultam…
Végeztem a munkámat, ahogy tudtam, és igyekeztem kerülni a
forróbb szitukat. Igazából minden szitut kerültem. Fontolgattam,
hogy irodai munkára kérem magam. Úgy látszott, megtörtem az
ügytől, és úgy is éreztem. A falon túl nem tiszteltek többé, bár féltek
tőlem, mert odabent úgy tudták, sőt biztosak voltak benne, hogy én
mészároltam le mindenkit, Piticset is beleértve. Attól, hogy meg is
úsztam, még jobban féltek tőlem, azt gondolták, a vajdák embere
vagyok…

Látom, unatkozol keményen. Azt hiszed, ez az epilóg. Hát a nagy

lófaszt! Ez a prológusa annak, amit igazából elmondani akarok. Ha
nem érdekel, menjé, baszki! Menjél el!
Persze, megígértem, hogy beviszlek…! Te meg, hogy
meghallgatsz. OK. Díl. Látom, tudod, mi az. Derék. De én
kiszáradtam. Jólesne egy kis sör… Tudom! Most te mégy el kóláért,
ígérem, hogy megvárlak itt!
Ha éppen nem iszom szeszt, mert szeszt, azt nem iszom, csak sört
meg vodkát, muhahaha! …én ezzel ölöm magam. Foszforsav meg
izocukor, együtt tökéletes mérgek. Baszki! Te, tudod, hogy ha
bekapod az okádós vírust, elég meginnod egyszerre vagy másfél
liter kólát, és elmúlik a fertőzés? Mert ezt még a vírusok se bírják! Az
izocukortól meg garantált az elhízás meg a diabétesz. Állítólag, még
az ezredfordulón meg azelőtt, mikor még voltak ebben a kurva
országban meg ezen az elbaszott kontinensen cukorgyárak, a kólába
répacukrot tettek, nem ezt a szar kukoricamelaszt, izocukrot vagy
mit.
Annak az íze volt az igazi. De én így is szeretem. Kólafüggő
vagyok.
No, akkor folytathatjuk! Figyelsz?

Szóval, tengtem-lengtem, éldegéltem a nyomorult kis zsaru életét,

küzdöttem éjszakánként a kísérteteimmel, a vodkával, sörrel meg
Ariával, akkor már ebben a sorrendben, vagy sörrendben, hehehe!
Teltek az évek. Öt kurva év! Még elő is léptettek. Főhadnagy
lettem, a nagy semmiért.
Aztán egy szép őszi estén, miután leadtam a szolit, és átugrottam
az albánokhoz egy kis szénhidrátért, gallérfelhajtva megyek,
mendegélek a szemergő esőben a Népszínház utcán a Blahára, hát
kit látok bemenni a húszas szám kapuján?
Kitalálod?
Dehogy az orosz bérgyilkost, aki csőbe húzott! Mér etetnélek
ilyen szar sztorival? Kihívok három járőrkocsit, és vége is. Ugyan!
Na ki volt?
Nem.
Nem.
Ugyan már! Okos gyerek vagy! Vagy nem? Inkább nem…
Na jó.
A nagypapi, hosszú, szürke, vadonatúj ballonkabátban surrant be
a kapun, baszki! Még vissza is nézett, jól bevéstem az arcát, száz
százalékig pozitív az azonosság.
 Na, erre varrjál gombot!
Fejlövéssel, szanaszét boncolva – csak kísértet lehet. Már
mondtam, hiszek a kísértetekben. Feltámadt bennem a régi
vadászláz. Utánamentem, hallottam a fejem fölött a lépteit, láttam
megvillanni a szürke ballont. Nem siettem, tudtam hova megy.
A ház megváltozott, feléledt, ahogy lassan életre kelt a negyed a
fal körül, hiszen magad is tapasztalhatod, hová jutottunk. A senki
földjétől, a demarkációs vonaltól, ide, a kocsmák, kávézók, presszók
kerületébe. Lakni még kevesen jönnek ide, de mulatni már igen
sokan. Jobban esik a pia, jobban feldob az alkohol, ha tudod, hogy
karnyújtásnyira tőled a tiednél nagyságrendekkel mélyebb
nyomorúság is létezik…
A húszast akkor már nem csak négyen lakták. A földszinten
kávézók nyíltak, a legfelső emeleti lakásokat – azt is – kiadták. Ezt
tudtam, de mint érdektelen infót, valami háttértárban őrizgettem.
Akkoriban már a Terület konszolidációján dolgoztunk, a figyelmünk
befelé irányult. Kurva lassú… Még ha számításba vesszük, hogy
egyszer majd kiürül az egész, felszívja az Autonóm Borsod. De
kurva lassan. Akkor még egészen az elején jártunk.
Odafent kulcs zörgött, kilincs csattant, ajtó csukódott.
Véletlen lehet, hogy a nagypapi szelleme éppen abba a lakásba
megy be?
Nem lehet véletlen!
És a szellem kulccsal megy be!
Ha én szellem lennék, a falon át mennék.
Így gondolkoztam.
Miért, te nem a falon át mennél?
Ja, hogy az ajtólapon? Baszki! Az is jó…

Felértem, aztán az ajtó mellé húzódva elkezdtem

továbbgondolkodni. Ez most nem egy bűntény helyszíne. Ez most
egy sima bérlakás a nyolcadik kerületben. Bekopogjak? Ha az öreg
orosz bérgyilkos kísértete, klónja vagy ikertestvére van odabent,
szarrá lő az ajtón keresztül, vagy meglép. Ha nem ő, kell valami
vaker, amivel elkábítom, aki ajtót nyit. Mert egyáltalán nem biztos,
hogy egyedül van. Lám, öt éve is ketten voltak…
Be is rúghatom az ajtót. Ennek számos előnye van, a legfontosabb,
hogy nem kell magyarázkodni – csak utólag. Esetleg csak a
Belsőségnek.
Persze így is lelőhetnek, vagy szerencsétlen esetben így is meglép
az illető, vagy az illetők. Viszont mindenképpen enyém a meglepetés
előnye.
Öt évvel azelőtt kopogok, és berúgom az ajtót. De tempora
mutantur: nem volt kedvem egyik módszerhez se.
Megfogtam a kilincset, és lenyomtam. Sunyi kis féreghez illően.
Hátha…
Az ajtó engedett.
Máig se tudom igazán, miért slisszoltam be. Valami hajtott, a
vadászszenvedély, az adrenalin, Aria, a bosszú, az elbaszott, kisiklott
karrierem, tán minden együtt. Kihívhattam volna három járőrkocsit,
vagy a terrorelhárítókat, azok úgyis mindig halálra unatkozzák
magukat és pöccre jönnek, legfeljebb blamáltam volna magam egy
csöppet. Hidd el, az érdekelt a legkevésbé! Az ember süllyedhet
olyan mélyre, baszki, hogy már egy kis blama is felemelkedésnek
tűnik.
De nem hívtam senkit. Egy biztos: egyedül akartam intézni.
A törvényeink takonyból vannak. Ha ő az odabent, és egyedül
kapom el, azt csinálok vele, amit akarok. Ha a TEK, ül egy-két évet
előzetesben, aztán kiadjuk az oroszoknak, és szépen hazamegy…
De nem igazán tudom, ma bemennék-e. Valószínűleg igen. Még
így is, hogy tudom, mi várna odabent és utána.
Becsuktam magam mögött az ajtót és ráfordítottam a biztonsági
zárat, mert nem akartam kívülről meglepetést. Zaj nélkül sikerült,
nekivetettem a hátam az ajtónak, és felmértem a felmérhetőt.
A vidám, sárga színekre festett előszobában semmi különös, ha
nem számítom, hogy a ballonkabát nem lógott a fogason. Miért nem
veti le valaki a ballonkabátját, ha hazaér?
 A legkézenfekvőbb magyarázat, hogy rájött a szapora fosás, és
egyből rohant a klotyóra, úgy, ahogy volt, és éppen szarja lefele a
kabátja szárnyát…
Sose hittem a kézenfekvő magyarázatokban, és elővettem a
tartalék fegyvert, ami időközben kilenc milliméteres Beretta
automatává változott. A szolgálatban akkoriban az új, plasztik
Parabellumot favorizálta valami jól megvásárolt fejes, ami nem is
volt éppen rossz, na, de már csak nem gazdagítunk egy hájfejű
főzsarut, baszki! Ha mindenáron plasztik, inkább a Glock
részvényeseit gazdagítjuk, muhaha!
Legszívesebben persze a Glockot is a kezembe kaptam volna –
nyugtalanított a szitu. Megéreztem, hogy szarban vagyok, hogy nem
kellene ott lennem. Nem azért, mert hirtelen rájöttem, hogy rossz
helyen járok, hogy tévedtem, rémeket láttam, és nem akartam
magyarázkodni, mit is keresek egy becsulátus honpógár
bérleményében. És egyáltalán, kevesebbet kellene inni…
Hát neeem.
Éppen ellenkezőleg. Mármint nem kellene még többet inni…
Tudtam, hogy nagyon is jó helyen járok!

A nappaliban senkit sem láttam, emberem nem ült az ablakfülkébe

csúszva, golyóval a fejében, ahogy rendes kísértethez illik. Előrébb
óvakodtam, egy pillanatra behajoltam, és felmértem az egészet.
A szoba, mint az egész lakás, megváltozott. Nem csak az, hogy a
por és az üres lepukkantság időközben eltűnt. A helyiségeket
berendezték, nem is rosszul egy bútorozott bérlukhoz képest, bár az
éppen divatos bútorok idegenül hatottak a nagy belmagasságban, de
nem rossz ízlés válogatta, és helyezte el őket. Magam is laktam volna
ott – főleg, hogy az alaprajz milyen tuti…
A hálószobába vezető magas, kétszárnyú ajtó csukva volt.
„Megvagy!” – gondoltam.
Azért a biztonság kedvéért visszaléptem a vécéig, hátha tényleg a
szapora fosás… Hát nem. A kútszerű fülkében gazdátlanul,
pedánsan lehajtott fedéllel fogadott a csésze, és a hasmenés
összetéveszthetetlen szagának nyoma sem volt. Az a helyiség is
változott, beleépítettek egy kézmosót. Piros-fehér kockás törölköző
lógott mellette. Megtapogattam, száraz. Szapora fosás törölve!
Becsuktam az ajtót, és újra bekacsintottam a nappaliba. Üres,
hálószobaajtó csukva.
Lassan illett volna abbahagyni a gatyázást, de sehogy sem
akaródzott bemenni egyik ajtón se. Fostam a csillagászati műszertől,
na! Lapultam a nappali és a fürdőszoba ajtó közötti sarokban, ahol a
legvastagabb réteg tégla és malter volt köztem meg a nagy puska
között, és azon kaptam magam, mintha imádkoznék. De hiszen
szorgos templomjáró anyánk, miután a junta alatt a Nemzetvédelem
elvitte apánkat, miként Nietzsche, deklarálta, hogy Isten halott,
legalábbis biztosan Alzheimeres, és a nagy, lapos fakanállal verte ki
belőlünk a Miatyánkot meg a Hiszekegyet!
De olyan az ima is, mint a biciklizés, ha szükséged van rá, hirtelen
megint tudod. Akkor meg voltam győződve róla, hogy szükségem
van némi isteni segítségre.
És megadatott!
Megvilágosodtam, baszki! De tényleg.
Hiszen, ha a nagy puska odabent lenne, a kísértet ledurrant még
az előszobában! Átlát a falon! Átlő a falon! Nyugodtabb nem lettem,
de az elkerülhetetlen, korai vég rémét sikerült elhessegetnem.
Eldöntöttem, hogy a fürdőszoba felől próbálkozok. Igaz, két ajtó, de
a kétszárnyút nem tudom berúgni, főleg, hogy felém nyílik. A fürdő
felőli kisebb is, és befelé is nyílik. Ha jól emlékszem, és ha
szerencsém van…
Jól emlékeztem. Szerencsém is volt.
De minek?
Szóval, fürdőszobába benyit – senki. Hálószobaajtó nyitva, rúgni
se kell. De azért rúgtam. Egy szemvillanás jobbra. A szoba üres.
Viszont a nappaliba vezető ajtó tárva, a párkányon ott virít a jól
ismert csillagászati műszer. Két ugrással odaát voltam, elértem a
fülkét, és akkor megdermedtem.
 A padlót vastagon borította a por! Lábnyomok benne, a kínai
macskatalpú cipő ismerős nyomai. A nyomok mögém, bal felé
vezettek, és már éreztem is a bal halántékomon egy pisztolycső
kerek lenyomatát.
Elbasztam!
– Légy okos, Tami! – mondta egy ismerős hang, de akkor úgy sem
tudtam volna megmondani kié, ha pisztolycsövet szorítanak a
halántékomhoz. Ja! Éppen szorítottak. Muhaha! – Oldalazz az
ablakhoz, Tami! Semmi trükk! A pisztolyt tedd a dzsekid zsebébe!
Ezt kapd ki!
Nem volt: „Tedd le azt a szart, és csúsztasd ide!” Nem volt:
„Nyomd ki a tárat, és rántsd le a szánt!” Semmi ilyesmi. A dzsekim
zsebe helyett a markomban is hagyathatta volna. Ha az orosz
bérgyilkosok ilyen amatőrök…
Akkor esett le: az ismerős hang hibátlanul beszélt magyarul.
Valami kezdett nagyon nem stimmelni, de még nem tudtam,
hogy mi.
Pedig minden ott volt az orrom előtt.
Kiláttam az előszobába: nyoma sem volt a vidám sárgaságnak. A
repedezett pévécé padlón vastagon ült a por, a falakon és a plafonon
a nyolclábúak esztétikája szerint bizonyára díjnyertes
hálóköltemények. Nekem annyira nem tetszettek.
Pont, mint öt évvel azelőtt.
– Leesett már, Tami? – kérdezte a bal halántékomhoz szorított
pisztoly hangja. Az ismerős hang, nem is annyira öreges, de nem egy
huszonéves hangja, annál karcosabb – és magabiztosabb.
– Ha kicsinál, Iván, vagy Grisa, vagy Vologya, vagy akárki, az
egész TEK a nyomában lesz. Most nem öt évvel ezelőtt vagyunk…
A nevetése fájt. Mintha magamat hallottam volna. Csak még
keserűbben.
– Mindig is nagyra voltál az eszeddel, Tami! Meg a
nyitottságoddal… Fordulj meg, lassan, és nézz ki az ablakon!
Tehettem mást? Kinéztem. Néztem, és nem láttam. Van ez így. Az
emberi elme nem szereti látni saját bomlásának bizonyítékait. Nagy
kényelmesen nem veszi észre őket.
– Mit látsz, Tami?
„Anyádat”, akartam mondani, de a pisztoly egyelőre az ő
kezében, az én halántékomon, így aztán visszafogtam magam.
– Népszínház utca – feleltem gépiesen.
– Népszínház utca. Remek megfigyelés. Nézd meg jobban!
Akkor megláttam.
– Népszínház utca… Délelőtt van! Az nem lehet!
Elkábított, úgy, hogy észre se vettem… Egy egész éjszakára
kiütött! Az oroszoknak mindig voltak ügyes cuccaik…
– Meddig…? Meddig voltam kiütve?
Kissé lihegősre sikerült kérdésemre újabb nevetés volt a válasz.
– Egy pillanatig sem. Fordulj meg! Lassan! Mit látsz idebent?
– Rakás szart! – kezdtem elveszíteni a türelmemet. – Odakint
délelőtt van, ez csak úgy lehet, hogy egy éjszakára kiütöttek.
– „Ez csak úgy lehet…” – a selypegősre torzított hang még
ismerősebb volt. Én szoktam így gúnyolódni, animációs figurák
hangján… De persze ez az alak öt éve is sikeresen kiadta magát
Tamáska Ábel rendőrhadnagynak… Hol a picsába figyelhetett meg,
hogy ennyire jól csinálja?
– Kiütöttek, mi? Ebben szakértő vagy, Tami, nemde? Kiütöttnek
lenni… Nem unod még?
– Téged unlak, te szemét gyilkos! Tönkretetted az életemet!
– Megint tévedsz, bár nehéz különbséget tenni, kinek ki tette
tönkre az életét…
Úgy éreztem, a dolgok kezdenek a helyükre kerülni. Nem a
vajdák, nem a fejesek Széphelyi-ellenes intrikája… Ez személyes
bosszú. Ellenem.
– Mivel ártottam neked, ha nem is ismerlek?
– Ha úgy vesszük, születésed óta ártasz… De legalább tíz éve,
avval, ahogy élsz… Ha nem piálsz annyit… De semmi értelme a
kölcsönös vádaskodásnak. Az elkúrt dolgokat nem lehet helyretolni.
De az elkúrt életedet még lehet. Valamennyire. Arra tulajdonképpen
soha sincs késő. Én vagyok a bizonyíték.
 – Arra vagy bizonyíték, hogy ebben a kurva országban milyen
színvonalon van az igazságszolgáltatás! De most nem lógsz haza
abba a másik kurva országba! Most elkapnak, Iván!
– Tami, Tami, Tami! Én nem vagyok Iván, se Grisa, vagy Vologya.
Ábel vagyok. Nem vagyok orosz…
– Annál rosszabb – eladtad magad nekik!
– Fáj visszaemlékezni, hogy ilyen hülye voltál – tűnődött az orosz,
aki tagadta, hogy orosz, majd felcsattant: – Nézz már körül jobban, a
szentségit!
Engedelmeskedtem. Annál is inkább, mert a menekülés módjait
kerestem közben. A gennyzsák elárulta a nevét is, és ez egyenértékű
volt azzal, hogy kijelenti: biztosan megöl. De abban a látótérben,
amit lekorlátozott a bal halántékomhoz szorított pisztolycső, csak
ugyanazt láttam, mint öt éve. Port és ürességet. Nyomokat a porban.
Ürességet az ürességben. A menekülésemnek nem láttam nyomát.
– Nézhetek balra is?
– Valaki visszatart? – kérdezett vissza Miszter Biztos Halál. Mert,
ha még a pofájába is belenézhetek, biztosan meg akar ölni. Vagy
mégsem? A pisztolycső elmozdult, érzékeltem valami mozgást a
hátam mögött, talán csak ruhasuhogást, aztán már a jobb
halántékomat nyomta a kellemetlen, kerek valami.
Csak egy pillanatig haboztam, hogy elszakadjak tőle, és
elfordítsam a fejem.
Egy villanás volt, ahogy átszeltem a hálót pár perccel azelőtt, de
tisztán emlékeztem a barackszín falakra, a nagyvirágos ágytakaróra.
Azon a szobán jöttem át. Bár kissé félhomályos, de pornak,
ürességnek nyoma sem volt. Nyomoknak sem.
Az ágyon félbenyitott, hosszúkás, fekete műanyag láda, sok füllel,
és láthatóan puha, keki szín béléssel. Abban volt a csillagászati
műszer.
A túlsó falon gardróbszekrény, fehér, rácsos ajtaja félretolva,
férfiholmi lóg benne. Bőrönd. Ballonkabát…
Olyan egyszerűnek látszott.
 Rájöttem, hogy a fürdőszobában basztam el. Kell ott lenni még
egy ajtónak. Két lakást összenyitottak a fürdőszobában, és ennek
még nincs kész a nappalija meg az előszobája. Két bejárat. Ideális
efféle bűnözőknek… Tényleg alkalmatlan voltam már
terepmunkára. Irodában talán. Ha megérem. De nem akartam
megérni.
– Legyen már vége! Előjöhet a cimborája! Grisa! Grisa! Hol
bujkálsz?
– Ne kiabálj! Nincs itt senki, Tami. Csak te meg én…
– A másik lakásban van! A fürdőben…
– Nincs másik lakás, baszd meg! Egy kurva lakás van… két
különböző kurva időben!
– Két…
– Nézz ki a hálószoba ablakán!
Abból a szögből az ablak csak egy résnek látszott, de a résben, a
nejlonfüggönyön túl, az üvegtáblán tisztán kivehetően kirajzolódtak
az eső patakjai az éjszaka háttere előtt. Nagyon halkan még a
csobogás is behallatszott.
Nem törődve a pisztollyal és a kézzel, ami tartotta,
megpördültem. A nappali ablakán túl a hűvös, de tiszta márciusi
délelőtt napfénye ragyogott.
– Ez nem lehet – leheltem egyenesen Nagypapi arcába.
– Érted már?
– Ez nem lehet… – suttogtam még egyszer. – Nem vagyok
bolond. Te nem vagy valóságos… Elittam az eszemet… Ez
delírium… Nem is vagyok itt!
A pofont a jobb képemre kaptam, nem volt túl erős, de
beletántorodtam. És a pisztolycső közben meg se mozdult. Magam
se csináltam volna jobban fénykoromban…
Magam se…
– Te…
– Mégse vagy reménytelen faszkalap! Én…
– Te én vagyok! A jövőből…
 – Mégiscsak volt értelme annak a sok ostoba sci-finek, amit
elolvastál! Képes vagy elfogadni az igazságot… Sőt, magad
kimondani.
Képes voltam. Sherlock Holmes azt mondta: „ha kizársz mindent,
ami lehetetlen, annak, ami marad, még ha valószínűtlen is, az
igazságnak kell lennie”.
Az időutazás lehetősége vagy lehetetlensége még a fizikusok
között is a hitvita szintjén van, maradjunk annyiban, hogy legalábbis
valószínűtlennek tűnik. Az viszont, hogy az egyik ablakban esős
éjszaka, a másik ablakban napos délelőtt legyen – tényleg lehetetlen.
– Az ajtóban van a dimenzióillesztő. Úgy tervezték, hogy ajtóba
helyezzék, és az ajtó formáját vegye fel: az emberi pszichének így
könnyebb feldolgozni a téridőugrást. Ott a sarokban, ahol a két
valóság a legélesebben elválik, ott a készülék. Nem túl nagy. Mint
egy mobil ebben a te idődben. Az energiagyűjtője a legjobb, ami
elérhető volt… Lesz… Tíz nyitást kibír. Már kipróbáltad, átjöttél
rajta. Ha akarod, kipróbálhatod újra. Ha most átmész a hálóba, és a
fürdőszobán keresztül hagyod el, a nappaliból ugyanazt az esős
éjszakát látod. Ha kimennél a nappaliból, és a fürdőn keresztül
jutnál a hálóba, ugyanezt a napos délelőttöt láthatnád.
Meggyőződhetsz róla…
Állítólagos jövőbeli énem leeresztette a pisztolyt, és kérdőn
nézett.
Hol van a csapda? A poros padlóra szegeztem a tekintetemet, a
nyomokra a porban, az érintetlen mocsokra az előszobában. Rosszat
sejtettem.
– Mondd meg… Mondd meg, most mikor van?
– Öt évvel azelőtt vagyunk, hogy utánam jöttél ebbe a házba.
Azon a délelőttön…
– Ha most kirohannék az előszobába…
– De nem rohansz ki. Nem rohantál ki. A…
– Nem akarom hallani! Nem akarom úgy leélni a hátralévő
életem, hogy előre írt szerepet játszom!
– Nem fogod…
 – Mennyi…? Hány éves vagy?
– Éveim száma szerint százötvenhét. A kötőszöveteim azt
mondják, hetven. A telomereim szerint harminckettő… Hetvenkettő
voltam, amikor megkaptam az újraprogramozást, és akkor a
kötőszöveti regenerációt még nem dolgozták ki teljesen. Azután
meg… így kellett lennie…
– Újraprogramozás?
– Ez érdekel, mi? Sejtszintű újraprogramozás egészen a telomerek
és a DNS-metiláció szintjéig. A Parsifal-vektor újraprogramozta a
testi sejtjeimet. Az agysejtjeim maradtak a régiek – másképpen nem
sok értelme lenne. Sajnos az ivari progenitor sejtek tönkremennek az
eljárásban, de ki akarna gyereket hetvenévesen, invivó?
– Nagyszerű! – Hirtelen kötekedhetnékem támadt. Neked nem
támadna, baszki, ha kiderülne, hogy a jövőbeli változatod egy
csődtömeg? – Százötven év! Szép kor. És azt akarod beadni, hogy
hetven évet a nagyapád képével éltél le belőle…
– Nyolcvanat. Ez tény. Nem tehettem másképpen. A munkámban
pedig kifejezetten előnyös. És nem a nagyapám, hanem a
nagyapánk.
– Közös lónak… Tényleg, nem akarod meglátogatni az öreget?
– Nem hiszem, hogy örülne nekem. Te úgyis eleget látogatod.
– Akkor minek jöttél ide?
– Jönnöm kellett.
– A munkád, mi? Az örökifjú jövőlakóknak te vagy a Mikulás!
Nekem hoztál valamit?
– Semmit sem változtál… Ugyanígy emlékszem rád.
– Hogy is változhattam volna? Én most vagyok. Te vagy, aki
változott. Például alaposan megöregedtél…
– Te nem most vagy. A mostani te odaát van, egy kapun próbál
bejutni, hogy megölje a kurváját, meg annak a szeretőjét…
Untam már a megvilágosodásokat, de csak akkor értettem meg.
Öt évet mondott, de nem hittem, nem is gondoltam rá, hogy éppen
az a nap. Totál hülye voltam. A puska a párkányon… Totál vak
voltam. Látnom kellett volna a kék zakót meg a lilásszürke
kordbársony nadrágot. Emlékezni kellett volna a legombolós gallérú
szürkéskék ingre, amihez nem jár nyakkendő. A tengerészkék
muszlinsálra…
– Te… – morogtam kiszáradt torokkal. „Te halott vagy!” – kellett
volna mondanom, de ezt magamba nyeltem. – Te minek jöttél?
Az Öreg Én elmosolyodott, és gyakorlott mozdulattal becsúsztatta
a pisztolyát a hónaljtáskába. Öreg Beretta volt. Ismertem
fényképről… Egy százötven éves Beretta. Talán éppen az a Beretta,
ami a dzsekim zsebében lapult.
Lapul…
Halad a százötven éve felé.
Tudod, kell egy kifacsart gondolkodás az időutazáshoz!

Az Öreg Én váratlanul leült az ablakfülkében, a kabátját maga alá

gyűrve, le a porba, és a hátát kényelmesen a falnak vetette.
– Azért jöttem, hogy rendbe tegyem az életedet. – A kezeit
lemondóan az ölébe ejtette. – Az a kurva tönkretesz…
– Aria meghalt. Ez tesz tönkre!
– Aria él, te bolond! Nézz bele! Nézz bele a távcsőbe!
Megvetettem a lábam, és engedelmeskedtem. A csillagászati
műszer pedig engedelmesen feltárta Aria lakásának belsejét. Nem
kellett sok, hogy felfedezzem a turbékoló szerelmeseket. A
konyhában voltak. Aria annak a féregnek az ölében ült, vajjal és
mézzel kent egy brióst, és kacagva a Márió szájába dugta. Annak a
mocsoknak a mancsa a kínai selyemköntös alatt tűnt el.
Felkavarodott a gyomrom. Reggelit én sose kaptam.
– Látod, bolond? – százötven éves hangom megtelt érzelemmel.
Sajnálat, gyűlölet, fájdalom… – Reggelit én sose kaptam… Tíz perc,
és kétszeres gyilkos leszel. Huszonöt év fegyház. Azok között,
akiknek egy részét magad juttattad rács mögé…
Nem tudtam elvenni a szemem a távcső nézőkéjéről. A köntös
szétnyílt, és megláttam Aria mellét.
Aznapi sokadik megvilágosodásom. Tudtam, miért jött vissza az
Öreg Én!
 – Az a lány tönkretesz! Így vagy úgy. Azt hiszed, én nem
szerettem? Szeretem, a mai napig… Százharminc év abból, amit
most érzel… így akarod végezni? Tedd meg! Én nem tudtam… Nem
tudtam…
Ez kissé kijózanított. Elszakítottam magam a távcsőtől, pedig Aria
és Márió éppen kezdett belemelegedni a reggelizésbe…
– Mióta vagy itt?
– Tegnap óta. Helyi idő szerint…
– Egy napja ezt nézed… Mazochista fasz vagy! Nem vetted
videóra esetleg? Hogy hazavihesd a szebb jövődbe? Tudom, hogy
mit akarsz…!
– Nem azért megy a fiatalabb énünk is?
– Az nem ugyanaz!
– Te is tudod, hogy igen! Láttad őket. Ha innen lősz,
megúszhatjuk mindketten. Kilenc perced maradt.
– Én ezt nem tudom megtenni!
– Micsoda egy tehetetlen pöcs vagy!
– Mondja egy ugyanilyen tehetetlen pöcs!
Lenéztem rá. Valami volt a szemében, valami megkeményedett
benne. Aztán elfordította a fejét, a nappali poros semmijébe bámult,
és a karját összefonta a mellén.
– Azért csaltalak magam után, hogy te tedd meg, amit én nem
tudok. Tévedtem. – Tűnődve folytatta, már nem hozzám beszélt: –
Visszajövök újra, korábban, és megteszem. Tegnap este, amikor az a
féreg megérkezik…
Én közben azon töprengtem, hogyan védhetném meg Ariát
korábbi és későbbi énjeimtől. Magamtól, bassza meg! És az a barom
ott lent a poros padlón ülve csak mondta, mondta:
– …Az ajtóban szedem le őket…
Tudtam, hogy az Öreg Én bármikor lecsaphat, nem menthetem
meg tőle Ariát, nem rejthetem el előle Ariát, mert mindazt tudja,
amit én, sőt többet. Százötven évvel többet… Nagy fór!
Behozhatatlan. Hacsak…?
– …Aria háttal lesz, talán könnyebb…
 Itt volt vége. Ballal hátra léptem, és mire a lábam elérte a padlót,
már a kezemben volt a Beretta, mire a sarkam a porba nyomtam,
már az Öreg homlokának szegeztem, mire felfedeztem az arcán az öt
évvel azelőttről ismerős elégedett mosolyt, már meghúztam a
ravaszt, mire eljutott a fülemig a szinte hangtalan üzenet –
„Köszönöm!” –, már halott volt.
A negyedik megvilágosodásom aznap, na, az volt az igazi.
Az Öreg átbaszott.
Kiválóan játszott, kiválóan manipulált. Dehogy jött ő azért, hogy
megölje Ariát! Szart ő Ariára! Százharminc év távlatából emlékeznél
egy ilyen szerelemre? Mire emlékeznél? A szépre vagy a határ
szarra? Vagy arra se?
Azért jött, hogy magát megölesse! Hogy eljátssza az ismeretlen
halott szerepét abban az öt évvel azelőtti ügyben. Soha ügyet ilyen
gyorsan még nem oldottak meg, a gyilkosa máris megvolt: én.
Trükkös vén fasz!
Egy percem maradt eldönteni, hogy eljátszom-e a magam
szerepének folytatását, vagy felrúgom az egészet a picsába. És
tudod, mit? Először azt gondoltam – hála a sok szar sci-finek! –,
hogy nem is tehetek mást. Így hát felhívtam a százhetet, és kurtán
bemondtam, hogy a Népszínház utca 20. negyedik emeletén
emberölés történt, egy lövés hallatszott.
Aztán kezdtem gondolkozni. Igaz, hogy az Öreg úgy jött ide,
hogy mindent megélt, igaz, hogy öt éve, vagy éppen abban a
pillanatban, vagy akármelyik kurva időben a kettő között én is
mindent megéltem… De saját szememmel még sohasem láttam az
időparadoxont működésben… Mi van, ha lehet másképpen? Mi van,
ha az Aria lépcsőházában caplató Jelenkori Énemet lövöm meg a
nagy puskával, hogy a fal adja a másikat?
Jól van, megölni nem ölhetem meg, mert akkor nyilván
megszűnök létezni, mint jövőbeli változat. De megsebesíthetem.
Érzed, milyen érdekes eljátszani avval a kurva idővel?! Ha tökön
lövöm Jelenkori Énemet, azonnal eltűnik az enyém is, csak egy
randa heg marad utána?
 Nem volt kedvem kipróbálni, de azért visszadőltem a
csillagászati műszerhez, és követtem saját szánalmas
handabandázásomat felfelé a lépcsőn. Micsoda remekbe szabott
osonás! Micsoda zsaru! Most is röhöghetnékem van, ha akkori
magamra gondolok.
Rajta tartottam a szemem, így a puska csövét is a szerencsétlenen,
és hidd el, megfordult a fejemben, hogy nem szarozok tovább, fejbe
durrantom, és ezzel megoldom mindhárom változatunk problémáit
mindörökre. De megsajnáltam a hülyéjét.
Az aztán a világ röheje lett volna, amikor a balfasz telefonja
megszólalt rögtön azután, hogy bekiabált Aria ajtaján, és ijedtében
majdnem eldobta a revolverét. Röhejes lett volna, ha nem látom a
távcsőben a Máriót a falhoz lapulni a kurva kalasnyikovjával.
Önvédelemből öltem, mert a Márió kettészelte volna azt a
barmot, aki éppen az ajtó berúgásához készülődött. Jól emlékeztem a
féreg repülésére az ajtólappal öt évvel azelőttről, de a puska
távcsövében egészen ijesztő volt a látvány. Különösen a vége.
Szerencse, hogy a csillagászati műszer legalább hangot nem
közvetít.
Ha csak könyökön lőttem volna vele Jelenkori Énemet, biztos
leszakad a karja…
Vetettem egy pillantást az összeomló Ariára meg a tébláboló
balfaszra az ajtaja előtt, és átmentem a hálóba. Az öt évvel későbbi
valóság narancsszín melegébe, az esőpatakokhoz az ablakon.
Valami megszakadt bennem. Nem megtörtem, azon már túl
voltam. Megszakadt, eltört valami, nincs tovább.
Beléptem a forgatókönyvbe, és tudtam, hogy nincs visszaút.
Kétszeres gyilkos lettem, baszki.
És ez csak a kezdet.
Megfordultam, visszanéztem békésen mosolygó öreg énemre a
lyukkal a homlokán, nyomainkra a porban, amelyek pontosan olyan
mintázatban virítottak a parketton, mint amire annyira tisztán
emlékeztem, és ami ott van rögzítve a biztosítók adatállományaiban.
Nem volt visszaút. Az idő kereke forog, mindannyian vele forgunk,
és csak fel- és leszállni lehet ezen az őrült körhintán, megállítani
nem. Pláne nem visszaforgatni.
Szememmel megkerestem az ajtókeret sarkában azt a helyet, ahol
a két valóság a legélesebben elvált egymástól. Lehajoltam, és
odanyúltam. A tárgy a két valóság között lapos volt, sima és meleg,
és ahogy megmarkoltam, egy szempillantás alatt láthatóvá vált.
Tényleg olyan, mint egy mobil. Még divatos is, fémszínű.
Azzal, hogy a kütyü előtűnt, az a másik valóság eltűnt. A
nappaliban nyoma sem volt pornak, hullának, csillagászati
műszernek – nyoma sem volt a múltnak.
Hátratántorodtam, elterültem az ágyon, és azt hiszem,
elveszítettem az eszméletemet. Legalábbis valahogy újra kiestem a
saját időmből, mert egyszer csak a következő nap reggelén találtam
magam, az idegen, narancsszín mennyezet alatt, az idegen ágyban.
Az idegen életben, amivé a sajátom vált.

Be kell vallani, évek óta nem aludtam olyan jól, mint azon a kiesett
éjszakán. Mert nyilván aludtam. Az ártatlanok, nyugodt, mély
álmával. Az eső elállt, sápadt napfény szűrődött be az ablakon, és
remekül éreztem magam.
Hiszen teljesen egyedül megoldottam az évszázad bűntényét, itt,
a fal tövében. Azonosítottam a legelső áldozatot, és hihetetlen
gyorsan a gyilkost is.
Az zavart a legkevésbé, hogy mindkettő én voltam – az ember
azzal dolgozik, amije van.
„Hozott szalonnával patkányirtást vállal Varsányiné.”
Ennyi az egész, baszki.
Az előző napi érzés, hogy kétszeres gyilkos lettem, eltűnt,
átalakult. Az ember nem racionális, hanem racionalizáló lény, ahogy
egy barátom mondta egyszer.
Hát én racionalizáltam, alaposan kiracionalizáltam magam azon a
kényelmes, széles ágyon. Hiszen az „áldozataim” már mind
halottak. Öt éve halottak. A szemem láttára ölte meg őket valaki. A
legkevésbé sem zavart, hogy az a valaki én voltam. Én leszek…
 Én vagyok.
Persze zavart, csak másképpen. Benne voltam a forgatókönyvben,
amiben ok és okozat kibogozhatatlanul összekeveredett, és végig
kellett játszanom a szerepemet, amit eddig csak nézőként láttam.
Akkor az ügy erkölcsi vonatkozásainál nagyobb gondot okoztak a
„hogyan” részletei – meg kellett ölnöm még hat embert három nap
alatt, és ez még csak nem is az én szakmám. A kibaszott időparadoxon
éppen csak a részleteket nem tárta föl. Megkaptam a kereteket,
pontos és megváltozhatatlan kereteket, de nekem kellett
megtöltenem tartalommal. Semmi sem edzi jobban az elmét, és
gyengíti a jellemet, mint az időutazás. Éppen fordítva van, mint a
nagy belmagassággal, muhahaha.
Felültem az ágyon, mire elöntött a düh.
A vén gazember simán megmondhatta volna, hogy mit kell
tennem, hogyan és mikor. Kiválóan tudom teljesíteni az utasításokat
és parancsokat. Simán a számba rághatta volna az egészet, neki már
úgyis mindegy. Volt. Vagy lesz.
Nincs nyelvezete ennek a szar időutazásnak… Az Öreg ezt is
tudta volna.
Aztán lenéztem az ajtóban hagyott kütyüre, és a dühöm
elpárolgott.
Nem volt mindegy neki. Muszáj volt idejönnie, mert ő is a keret
foglya volt… Nem merte kipróbálni, mi történik, ha nem jön. Azok
ott a jövőben biztos többet tudnak, tudtak… Eh! Fognak tudni az
időről, mint mi.
Muszáj volt idejönnie meghalni.
Aztán megint elkapott a düh, mert hirtelen megértettem, hogy én
vagyok az egyetlen ember a Földön, aki pontosan ismeri a halála
pillanatát. A helyet, a módot, az időt. Egy lepusztult lakásban fogok
meghalni, golyóval a fejemben, öt évvel ezelőtt. Miután éltem
százötven évet.
Az volt a jobbik fele a dolognak. Százötven év!
Ötvennel több, mint amivel a legmerészebb álmaimban
számítottam, és hetvennel hosszabb, mint amit a statisztikák és az
orvosi papírjaim jósolnak. Ráadásul kiváló formában!
Ez állt a követel oldalán az ördöggel kötött alkunak. A tartozik
oldalán meg nyolc emberélet… A sajátommal együtt. És hajlandó
voltam megfizetni, hiszen az alkut minden bizonnyal megkötöttem,
vagy meg fogom kötni, ha mással nem, legalább a saját
lelkiismeretemmel. Megkötöttem, saját véremmel, ahogy illik, mert
két halott máris a számlámra került, és az egyik én vagyok. Ezt az
öngyilkossági módot minden bizonnyal csak a jövőben ismerik el
öngyilkosságnak. A mi törvényeink szerint gyilkosság.
Tudod, ennyi volt. Ennyi a szerződés az ördöggel. Megkötöttem,
baszki! De nem a százötven év miatt, hanem mert féltem másképpen
cselekedni. Ha az Öreg félt másképpen cselekedni, nekem ezerszer
több okom volt a félelemre.
Bámultam a kütyüt az ajtó sarkában, és kezdtem megnyugodni.
Olyan hétköznapinak tűnt: olyan tárgynak, amit mindennap
használnak, és sorozatban gyártanak. Egy háztartási időgépet
néztem, baszki! Az Öreg én voltam, és – ha hiszed, ha nem – bennem
mindig is volt valami alaposság. Talán ezért is olyan kevés a
lezáratlan ügyem… Az Öreg megtervezte az akciót, számolt
mindennel, még az én reakcióimmal is – addig hibátlanul. Ő én
vagyok, és én mindenképpen hagytam volna utasításokat
magamnak. Meg okos jövőbeli kütyüket, mint az a kurva időgép a
sarokban. Tényleg ideje volt szemügyre venni mim van.
Felkaptam az időgépet, megforgattam, mint egy kíváncsi majom.
Kézbe fogva még inkább mobilnak tűnt. A méret, a súly, a
mélyfekete, sima érintőképernyő a fémkeretben. Még olyasféle kis
nyílás is volt rajta, ahol a szimkártyát kell becsúsztatni. Igaz,
semmilyen csatlakozónak nem láttam helyet, de ki a fasz tudja,
milyen technológiát használnak erre a jövőben? Ez a forma vagy
ötven éve vette fel általánosan elfogadott alakját, és azóta is csak
részleteiben változott. Úgy látszik, nem is fog még vagy szászhúsz
évig…
Ja, igazad van, mint a zsebóra… Baszki! Hol láttál te zsebórát,
kölyök? Oké-oké, semmi közöm…
 Szóval a kütyü végképpen megnyugtatott. A következő százhúsz
év nyilván nemigen fog különbözni az előző harminctól… Vagy
talán egy picit. A kütyün felül kínai írásjelek látszottak, és a hátulján
is csak a számok voltak ismerősek, meg pár biztonsági piktogram.
Megérintettem a képernyőt, mire a fekete felületen
borostyánsárga írás jelent meg. Magyarul. Vagy majdnem.

0 hour
45 min
Illesztés
kezdi

Nagyon dekoratívan íves zöld nyíl forgott lassan körbe körülötte.

Alatta, egészen lent további tájékoztatás:

Megtappan ernyő
Tesz más választás

Mint valami hülye kínai szerencsesüti szöveg. Vagy senki-se-érti-

de-mindenki-jól-belemagyaráz-valamit haiku.

Egyelőre nem tappantam meg az ernyőt, de még csak meg se

érintettem. Más választásom meg nemigen volt. Azt sejtettem, hogy
mit akar jelenteni az újmagyar szöveg: negyvenöt perc múlva a
dimenziók összeillenek majd, az az apró szar illeszti össze őket,
akármit is jelentsen ez a faszság, mindegy, negyvenöt, vagyis már
csak negyvennégy perc múlva kinyílik egy kapu az időben, és át kell
mennem rajta.
Csak az a kérdés, hogy térben hol kell belépnem, és melyik
időben fogok kilépni.
Az Öreg nem volt túl közlékeny.
Felpattantam, hogy körülnézzek, képzelheted, milyen fürgén. De
tényleg. Meg kellett ölnöm egy csomó embert, hogy elkerüljem a
világegyetem megsemmisülést, vagy az idővonalak
összekuszálódását, felszívódásomat a semmibe, eltűnésemet a
fényképekről és minden efféle baromságot, amit a sci-fi írók
összehalandzsáztak, ha az időutazó nem követi a szabályokat.
Én pedig még csak nem is ismertem a szabályokat. Az a rohadt
idő meg csak telt közben. Negyvenhárom kurva perc, baszki!
Az Öreg nemrég költözött a lakásba, vagy be se költözött
egyáltalán, és úgy látszott, a csillagászati műszeren kívül mást nem
is igen hozott magával. A szekrényben a bőrönd tökéletesen üres
volt, mellette ugyanolyan ballonkabát lógott, amit ő viselt.
Nyilvánvalóan az, amit én fogok viselni öt évvel azelőtt. Felvettem:
mintha rám öntötték volna. Úgy is, hogy a dzseki alatta maradt.
Gondolt ám az Öreg mindenre!
És emlékezett…
Ez volt a kulcs. Ha ő emlékezett, nekem pláne emlékeznem
kellett.
Első lépésem orosz bérgyilkosként azon az átokverte napon a
puska visszaszerzése volt. Főhadnagyi rangban, Széphelyi hamis
parancsával. Az igazolványom szerint főhadnagy vagyok, igaz, a
dátum tavalyi, de úgy látszik, Kovács Kétfegyelmis Márk valóban
megszolgálta a két fegyelmit: benézte a dátumot rendesen. Vagyis
sehogy se nézte meg a balfasz!
Akkor csak a parancs kell. Honnan szerzek parancsot? Széphelyi
irodájából… Na persze!
De nem volt ez akkora baromság.
Akkori kapitányunk nagyon nem Széphelyi volt. Valami karrier-
díszpinty, politikai gyászhuszár, akit átmenetileg nálunk jegeltek,
mert valakinek a tyúkszemére lépett a Belügyben. Széphelyi azért
nem volt az irodájában, mert kint lógott terepen, és seggeket rúgott
szét. Derelye alezredes… Ne vihogjál, tényleg így hívják! Szóval
Derelyét meg azért nem találtad meg soha a Csarnokban, mert a
minisztériumban lógott, és seggeket nyalt fényesre. Megjegyzem, jó
lehetett a seggfényesítésben, mert fél évvel aztán annak rendje és
módja szerint vissza is került a Belügybe államtitkárhelyettesnek.
Azóta is ott eszi a fene…
 Harmincöt percnél jártam, amikor úgy döntöttem, hagyom
magam vezetni azon az úton, amit sejtek, hogy kijelöltek számomra.
Irány a Csarnok!

Az egész úton a frász kerülgetett, hogy a dimenziók ott illenek

egymásba a körúton, ahol éppen járok, de úgy tetszik, a kütyü
programjában meg lehetett bízni.
Huszonötnél léptem be a Csarnok kapuján, húsznál már az
egykori Fellegvárban voltam. Szerencsére Zsuzsa néni Széphelyivel
együtt távozott az északi vadászmezőkre, Derelye rendkívül
dekoratív, ámde annál haszontalanabb, beszélő irodai kiegészítője
pedig rendszeresen azonnal felszívódott valahová, ha a főnöke
kitette a lábát a Fellegvárból. Soha senki nem látta kimenni az
épületből, és csak miután érzékeny búcsút vettünk Derelyétől, derült
ki, hogy az irattáros Marcival hancúroztak át egész délutánokat a
raktárban. Sose értettem a nőket… Az irattáros Marci kicsi volt,
kopasz és gülüszemű…

Na mindegy!
Bár a felvételnél páran megjegyzéseket tettek a fasza
ballonkabátomra, mégis úgy mentem be Derelye irodájába, hogy
senki észre sem vett. Az emeleten a madár se járt. A Csarnok a
tetszhalál állapotába került Derelye alatt.
Tizenkilenc percem maradt még gondolkodni, amikor beültem
Derelye súlyos és puha bőrfotelébe. A legfőbb gondolkodnivalót az
adta, hogy hova tegyem a kütyüt. Az ajtó szóba se jöhetett, Zsuzsa
néni a fejemet verte volna szét a retiküljével, ha kilépek a Főnök
párnázott ajtajából. Mert itt ugyan bátran kitárhatom, még a
zsanérjairól is leszedhetem, de ott, az öt évvel azelőtti széphelyis
valóságban, az ajtó mindig szigorúan csukva vagy zárva volt. Nem
akartam kipróbálni, hogy mit kezd a dimenzióillesztő az útjába
kerülő ajtólappal, vagy hogyan passzírozza át az időutazót a fa-
szivacs-bőr kompoziton… Brrrr!
 Az irodában kellett felállítanom, még ha ez a pszichémet
veszélyezteti is. Majdcsak feldolgozom valahogy! A gond csak az
volt, hogy Széphelyi minden utóda gondosan átrendezte az irodát,
és igazán kevés emlékem maradt arról, hogy hol nem volt valami
tárgy annak idején a szobában. Az egyetlen értelmes választásnak az
ajtó előtti másfél méteres távolság tűnt. Emlékeim szerint sohasem
botlottam bele semmibe Széphelyihez jövet.
Így cselekedtem, leraktam a padlóra a kütyüt, majd visszaültem
Derelye helyére.
Még mindig volt nyolc percem gondolkodni!
Csak éppen leállt az agyam.
Tudod, ilyenkor matatni kezdek. Beleturkáltam a kabát zsebébe,
és különféle kincsekre leltem. A külső zsebekbe egy pár kesztyű
darabjait gyűrték, az egyik alatt kutya közönséges biztonsági
kulcsokat találtam, kulcskarikán. Ordított róluk, hogy nem a jövőből
származnak. Nyilván a lakás kulcsai, ahonnan olyan ostobán
átrohantam ide. Ez hasznos infó – pár napig számíthatok egy
biztonságos lakásra.
Az egyik belső zsebben a kütyühöz – valami mobilhoz –
hasonlatos tárgy lapult, csak karcsúbb, és teljesen halott. Legalábbis
akkor, futólag hiába nyomkodtam, tappantam, még Derelye
íróasztalához is odaveregettem – semmi.
A másik zsebben lapos, fekete korongot találtam, akkora volt,
mint egy húszforintos, egyetlen belenyomott kínai írásjellel a
közepén. Műanyag, kerámia vagy egzotikus fém, felőlem aztán
neutroncsillag-anyag is lehetett. Csak éppen a pereméből kiállt
valami, ami totál átlagos USB 3 csatlakozónak látszott.
Ezt meglátva újra tudtam gondolkodni. A halott mobil a jövőből
lehet véletlen, de az érme az USB-vel biztosan nem. Kizárt, hogy ezt
szart használják százötven év múlva. USB 3, mint a technológiai
fejlődés csúcsa…! Ennél többet nézek ki az emberiségből…
Szóval, az uesbés valami az enyém, és csinálnom kell vele valamit
a múltban. Hogy mit, az nyilvánvaló: bele kell dugnom egy
számítógépbe. Vagy az Öreg nekem szóló üzenete van rajta, vagy a
vírus, ami megbénította a Csarnok számítógépeit, vagy mindkettő.
Vagy valami egészen más.
Idáig jutottam az elmélyült gondolkodásban, amikor azt
hallottam, hogy „bííp!”: a padlón hagyott kütyü figyelmeztetett, és
amikor odanéztem, a kapu vagy mi ott volt, ahol vártam.
Tulajdonképpen semmi különös, csak éppen a valóságnak nagyjából
nyolcvanszor kétszáz centiméteres darabján valami mást lehetett
látni. Mintha egy ablakon néznél ki. Persze ugyanaz a párnázott ajtó,
csak körülötte más minden, és belesajdul a szíved, hogy Széphelyi
ismerős bőrpadjának a sarkát látod mellette a csinos szakadással,
amit valamelyik készenlétisnek a felszerelése tépett rajta
eligazításkor…
Felemelkedtem az íróasztal mögül, eléggé kapkodva, mert a
fülem se tudta, hogy meddig lesz nyitva a kapu, és szemből is
belenéztem. A kapuban Széphelyi irodája, körülötte Derelye
szánalmas valósága. Végül, akármennyire is féltem, hogy
becsukódik, és lekésem az időhuroknak vagy minek a lezárását,
megkerültem. Onnan nézve volt igazán durva a látvány: Derelye
irodájának közepén a nagy, büdös, fekete semmi kétméterszer
nyolcvancentis négyszöge ásított. Nem mertem megérinteni.
Igazat adtam az Öregnek: jobb ajtóban kaput nyitni, máskülönben
túlságosan is zavaró az emberi pszichére. A lovak meg kit
érdekelnek? Láttál már lovak számára készült labirintust? Nem
érdekel… Baszki! Kár. Pedig lerajzoltam volna neked, ide a kavicsba.
Na jó, folytatom, látom, alig bírsz a kíváncsiságoddal…
Visszamentem a kapu másik oldalára, és átléptem rajta. A
Széphelyi oldalán sokkal otthonosabban mozogtam, csak egy
pillantást vetettem a túloldalra, és már meg is kerültem a kaput.
Leültem az íróasztalhoz, igyekezve, hogy a fekete négyszög azért
ne igen essen a látóterembe. Magamat is meglepve
találékonyságommal, felhúztam a kesztyűt, és próbaszerencse
alapon megráncigáltam Széphelyi számítógépének egerét. A
képernyőn persze feltűnt a jelszót kérő üzenet.
 Nem tudom, mi egyébre számítottam.
A pecsét az asztalon, a parancsűrlap azonban a gépben volt, és a
Széphelyi gépét ugyanúgy jelszóval védték, mint a Csarnok minden
ájtícuccát. És annyi szent, nem ismertem a Főnök jelszavait. A
„láncfűrész2063”-tól a „lángszóró 63”-on át a „rongybatekertlófasz”-
ig bármi lehetett.
Eszembe jutott az érme az uesbével – és mit veszíthettem?
Beledugtam. A beléptető képernyő szétesett, elfeketült, majd az
ismerős borostyánszín betűkkel megjelent rajta, hogy:

Windows emulál ver 9

0 Minimál fut
1 Korlátozva fut
2 Teljes emulál
Választ lehetőség
talál el szám.

Avult interfész sajnálatos nélkülöz

virtuáltér.
Kényelmetlenség okoza elnézés.

Megnyugodtam kissé: ezek szerint a jövőben a magyartanárokat

tényleg kínai fordítógépek helyettesítik majd. Szép új világ…
A te unokáidat ez nyilván közelről érinti, baszki! Muhahaha.
Lesznek! Nyugodj meg, lesznek. Az ilyen szelíd tekintetű
balfaszoknak tucatnyi unokájuk van.
Folytatnám, ha megengeded, mielőtt leszármazási kérdésekbe
bonyolódunk.

Kis tétovázás után leütöttem a kettes billentyűt. Ha már lúd, legyen

kövér!
A képernyőn megjelent a legjobban kinéző, és leghasználhatóbb
vindóz, amivel valaha dolgom volt. Az újmagyar miatt így is tíz
percbe telt, mire a kezemben volt a nyomtatott parancs a puska
kiadásáról. Kiválóan sikerült visszaadni Széphelyi nem túlságosan
bonyolult és kifinomultnak a legkevésbé sem nevezhető hivatali
stílusát. Lepecsételtem Széphelyi pecsétjével, ráfirkantottam
Széphelyi türelmetlen macskakaparását, akkurátusan
összehajtottam, és a tárcámba rejtettem.
Egészen megszokott módon kiléptem az emulációból, és már
rántottam volna ki a vacakot a gépből, amikor a képernyő azt láttam,
hogy:

Parazita beoltott Életbe lép 23 hour 58 min

Ezek szerint jól gondoltam: a vacakon rajta volt a vírus, és még

valami. Csak az Öreg üzenete hiányzott.
De még mennyire, hogy hiányzott!
Amíg a Széphelyi gépét emuláltam orrba-szájba, meg bőszen
fertőztem a Csarnokot a parazitával, akármi is legyen, az aljas kütyü
suttyomban bezárta a kaput. Fogamat csikorgattam, hogy ilyen
hülye vagyok, hagyom magam vezetni egy vén fasz által, akit nem is
ismerek, és akinek semmilyen infója nincs a mi világunkról, ami volt
is, régen elfelejtette, csak hogy ott rekedjek a saját farbakúrt
múltamban. Kolerikus énem azt szerette volna, ha szerteszét
taposom a hülye kütyüjét, és ez tényleg jól is esett volna, de annak a
régi zsarunak az emberismerete, aki még akkor is bennem
lappangott, azt súgta, hogy bízzak az Öregben. És az az akkor már
szinte általam is elfeledett zsaru észrevette, hogy az ablakon túl
éppen csak hajnalodik, tehát az Öreg az egyetlen épelméjű időbe
küldött vissza, amikor semmi esélye sem volt, hogy összefutok
Széphelyivel vagy Zsuzsa nénivel, vagy bárkivel a Fellegvárból, mert
akkor már világosan emlékeztem, hogy a Főnököt aznap éjjel
semmiféle balhé nem hozta be a kapitányságra.
Fura dolog az emlékezet!
Egyszerre beugrott, hogy mielőtt kiléptem a programból,
Széphelyi gépe öt óra két percet mutatott. És hirtelen arra is
emlékezni kezdtem, hogy másnap délután a fiúk az Istállóból
panaszkodtak, hogy egy vicces valaki előző éjjel elvitt egy járőrkocsit
az Istálló elől, anélkül, hogy a kocsit ki-, magát meg beírta volna, sőt,
a vicces valaki a Molnár zászlós kártyáját tette be a fakkba, és ez a
vicces valaki egyesek szerint én voltam. És emlékeztem, hogy teljes
meggyőződéssel tudtam tagadni, hiszen reggel velük együtt jöttem
be a Csarnokba, gyalog, a metrótól…
A másnaposság bármiféle jele nélkül. Jóleső tudatlansággal saját
autóhekker mivoltomról.

Így aztán felkapartam a kütyüt a padlószőnyegről. Akkor már azt

jelezte ki, hogy

13 hour
09 perc
Illesztés
Kezdi

És sokkal lassabban keringett körülötte az idegesítő sárga nyíl.

Mivel az aktuális idő már helyrezökkent a fejemben, kiszámítottam,
hogy ez a kapu nagyjából öt perccel azután nyílik, hogy Rácz Ferike
fejét ledurrantom a testéről. Ez sok mindent jelentett, de egyelőre
nem akartam töprengéssel időt veszíteni. A ballon alá, a dzsekim
belső zsebébe süllyesztettem a dimenzióillesztőt, és a Fellegvárból az
ügyeletesek éber tekintetét elkerülve az Istállóba osontam. Az
éberség meg az osonás persze túlzás. A balekok tekintete inkább
homályos volt, mint éber, a nagy óra szerint pedig a váltásig még
hetvenöt perc volt hátra. A legmélyebb kéj és a legsekélyebb éberség
ideje – simán fel is gyújthattam volna a kócerájt a négy sarkán.
A garázsban is volt ügyeletes persze, de azon a hajnali órán a
derék Tóth tizedes az alkatrészraktár buborékfóliával kényelmessé
tett egyik alsó polcán húzta a lóbőrt. És persze a szokott
hanyagsággal két verda is a rácson túl árválkodott, Tóth bajtárs lusta
volt felemelni a seggét, hogy a rács is felemelkedjék. A két farok
sofőr meg nyilván készségesen asszisztált hozzá – lesznek még ők is
istállómesterek, ők se szívesen emelgetik a seggüket!
 Simán kiemeltem a DBZ 448 forgalmi rendszámú szolgálati
gépjármű indítókártyáját a rekeszekből, az üres helyre meg – kösz a
tippet, urak! – beraktam Molnár kolléga azonosítóját. Holnap délig
nem veszik észre, hogy valami nincs rendben, nekem pedig
emlékeim szerint ma délután, és főleg este van rá szükségem. Utána
meg! Azt a vasat addig is jó párszor használtam, bizonyára tele volt
az orrszőrömmel, a mindenféle mintából származó déenesemről
nem is beszélve.
A fal a megszámlálhatatlan ótvar dolga mellett egyetlen
pozitívumot azért még mindig hoz: nem figyelnek minden
köbméterében minimum tíz kémkammal. Odabent ilyesmi nem
létezik. Az állandó kamerákat azonnal leverik, a drónokat meg
levadásszák az örökké unatkozó, örökké zsákmányra leső suhancok.
Még a Csarnok külső kameráit is lelövöldözték eleinte, végül úgy
néz ki mindegyik, mint egy kisebbfajta tank tornya. Odabent még a
vajdáknak sincsenek mechanikus szemeik terabájtos
videomemóriával meg szélessávú átvitellel.
Ez rendesen megnehezíti a dolgunkat, itt nincs olyan, mint a
puhapöcs többi kerületben, hogy a balhét legalább két nézőpontból
követheted, mert minimum két, akármilyen tulajdonú kémkam
úgyis van a közelben. Itt tényleg nyomozni kell, nem beülni az
időgépbe, és utólag kényelmesen végignézni mi is történt.
Ez a hely visszaadja a rendőri munka ízét.
No, nem akarok romantikázni, baszki, nekem kapóra jött a
helyzet. Egyszerűen kisétáltam a Csarnokból a bóbiskoló felvételis
mellett, megkerültem az épületet, és csak arra kellett ügyelnem, hogy
a sarkon meg a garázsbejárat mellett kókadozó páncélozott szarok
holttereit kihasználjam. Gyerekjáték. Ballonkabátban is.
Tényleg jól csináltam! Ha túlélik a parazita pusztulását, a
felvételeken legfeljebb az orosz bérgyilkos körvonalai látszottak
volna néhány villanásra.
A verda pöccre indult. A technobuzikról az Istállóban sok
meredek meg undorító dolgot lehet elmondani, de értik a dolgukat,
a Csarnok járgányait kiváló állapotban tartják.
 Akkorra már kész tervem volt estére. Szoros, de nem
kivitelezhetetlen, sőt biztosan kivitelezhető. Kezdtem már ráérezni
ennek az időutazós bulinak az ízére. A végkifejlet ismerete semmit
sem vont le az izgalmakból, és ugyanúgy ébernek kellett lenni,
ugyanúgy hülyebiztos terveket kellett szövögetni, mintha nem
tudnád, hogy mi történik. Az Öreg jól gondolkozott: azzal, hogy
nem mondott el semmit, hogy egy beprogramozott kütyü meg a saját
memóriám kényére itt hagyott egy ilyen feladattal. Persze könnyű
volt neki! Mire visszajött, én már számtalanszor átrágtam az egészet.
Mint egy bevetés. Annak is mindig tudni lehetett az elejét meg
végét, mert a bezárkózott genyákat mindig megcsíptük, de ami a
kettő között történt, arra nem volt semmi garancia, rögtönözni kellett
a rutin alapján.
Vagy valahogy úgy, ahogy egyszer egy író barátom félrészegen
elmondta – bevallotta? – hogyan ír. Az első és utolsó mondatot tudja,
de hogy miként jut el odáig, az mindig a hangulatától, sőt a fizikai
állapotától függ. Nem is csodálom, hogy soha nem ért el sikereket
íróként – keserű egy forma. Mint a könyvei.
Mit vigyorogsz? Igenis vannak író barátaim. Figyeljé, baszki!
Rendőrtisztit végeztem, aztán meg estin jogot. Ügyvédkedhetnék is,
nem csak munkát adnék az ügyvédeknek, de én ezt választottam.
Bunkóként viselkedem, mert ehhez a melóhoz, ezen a helyen
bunkónak kell lennem, akármit is vartyognak a jogvédők valami
mélyszegénységről. Ez, baszki, genetika, beltenyészet generációkon
keresztül… Takaroggyá északra, szerezz vízumot, és győződjél meg
magad! Mindegy mán! Lehet, hogy bunkó is maradtam. Bunkó
vagyok, de olyan bunkó, aki még most is fejből elmondja neked
Ciceró pár beszédét. Latinul, baszd meg! Tudsz te latinul? Na azé!

Na, vissza az én kis sztorimhoz! Mikor beindítottam a Skodát, már

azt is tudtam, hogy hol lapulhatok meg észrevétlenül a Mosonyi
utcai fellépésemig, így aztán az Auróra utca felé vettem az irányt,
ahol – hirtelen ez is eszembe jutott – az elkötött kocsit pár nap
múlva, nagyjából sértetlenül, bár iszonyúan összegraffitizve
megtalálták.
Azt mondtad, tudsz pár dolgot a falontúlról? Tudtad, hogy a
Területnek kórháza is volt? Persze csak az első időkben. Már a
második évben kirabolták, és felgyújtották. Az Auróra utcai
Rendelőintézet volt a kórház, nevetséges százezer embernek, de a
juntának nem az volt a célja, hogy üdülőhelyet teremtsen a falon
belül… Pár évvel az elfalazás előtt újították fel, frankó fedett
parkolót is csináltak hozzá. A tűztől a rendelő megrogyott, de a
parkoló nagyjából megmaradt. A lakosok nem szerették, telehordták
rothadó szeméttel, időről időre, ahogy a kismacsódivat hozta, vad
suhancok játszottak benne, akik a vakmerőségüket éppen a kiégett
romok között tették próbára. Ezen túl csak mi, rendőrök rejtőztünk
el a szeméthalmok között néha – na jó, elég sokszor –, ha a
járőrkocsival el akartunk tűnni a fejesek szeme elől. Talán annyi
előnyünk volt a suhancokkal szemben, hogy a légkondi nem engedte
be a szemét bűzét, bár lehet, hogy a kölyköket ez egyáltalán nem is
zavarta.
Itt bújtam meg délelőttre, a betonoszlopok tövébe halmozott
szemét között, ahol kifosztott betonkereteken beszivárgó fény
elveszti erejét, és félhomállyá gyengül. Beállítottam a mobilt negyed
háromra, másra nem is volt jó a plusz öt éves modell, alig találta a
helyét a régi hálózatokban, hátradöntöttem az ülést, és elaludtam.
Azon a kellemetlen helyen kellemes hat órát aludtam, még a
nyálam is elfolyt. Senki se buzerált, legkevésbé a saját emlékeim, a
lezáratlan ügy halottainak emléke, Aria sem. A lelkiismeretem sem,
az szépen megnyugodott magától olyasféle eszmefuttatásokkal,
hogy három nap múlva a világ kevesebb lesz még három emberi
hulladékkal meg egy nehézsúlyú pszichopata gonosszal. Ariával is,
de őt csak azért nem számítottam a hulladék közé, mert az én Ariám
volt. És legalább esztétikailag felülemelkedett a hulladék kategórián.
De ha mindettől elvonatkoztatok – amire persze akkor nem voltam
képes, de most már nagyon is –, mint a társadalom tökéletesen
haszontalan és veszélyesen ártalmas tagja, nem különbözött
semmiben Morséktől meg Piticstől. Tőlem se, de ez más lapra
tartozott és tartozik – a saját halálommal törlesztettem értük.
Annyival tartozom magamnak, hogy méltányosnak tartsam a
fizetséget. Szigorúan mérlegelve, Pitics kiiktatása annyira az én
oldalamra billentette az ügyletet, hogy nem is volt fair beszámítani…
Az a gondolat pedig, hogy éppen én lövöm át a nemlétbe azt az
űbergenyát, egyenesen felszabadító érzés volt.
Az évek óta nélkülözött nyugodt álom csak felerősítette kiváló
hangulatomat. Nagy nyugalommal kihajtottam a parkolóból, és a
gyér forgalomban átgurultam a Mosonyiba. A kocsival a Lóvásártér
felől hajtottam be, kockáztatva, hogy felesleges gyanút keltek: a
kapusok ismerték a Csarnok szokásait, tudták, hogy Széphelyi kocsit
csak indokolt esetben ad erre a rövid útra, rendesen mindenki
metróval bumlizik. Nekem viszont elég súlyos indokom volt a
csillagászati műszer formájában.
Végül ezzel is csak jól jöttem ki: a kapusnak csak meg kellett
lobogtatni az igazolványomat. A portán lehet, hogy felakadok, mert
ugyan az igazolványom valódi, csak éppen közelebbről nézve, a
dátum öt évvel későbbi rajta.
Tizennégy harmincötkor parkoltam le a laborok előtt, negyvenkor
Kovács Mégnemátbaszott Márk tizedes pultjának külső felén álltam.
A derék ember egy futó pillantást vetett az igazolványomra,
megkérdezte, milyen idő van odakint, átvette a parancsot, gondosan
áttanulmányozta, udvariasan pár perc türelmet kért, majd visszatért
a puskával, aláíratott egy elismervényt, csinált egy
ujjlenyomatszkent, ami persze stimmelt, átadta a puskát, és immár
Kovács Kurváraátbaszott Márk tizedesként elköszönt.
Nehéz volt röhögés nélkül végigcsinálni, emlékezve későbbi
alakítására Bárány alessel. Szinte sajnáltam.
Szinte.
Alig bírtam magammal. Én voltam a világ legokosabb embere,
aki orránál tudja vezetni az egész rendőrséget!
A puska, ahhoz képest, hogy szebb és jobb, de technológiailag
mindenképpen fejlett jövőben készült, meglepően nehéz volt. Persze!
Át lehetett lőni vele három falon, milyen legyen? De mégis, a jövőtől
mást vár az ember! Baszki…! Repülő autó, tudod! Nano, meg bio,
meg kvantum… Muhaha!
Persze úgy tettem, mintha nem is érezném a súlyát, a karomra
fektettem, és mint anya drága csecsemőjével, kiandalogtam az
épületből. Ugyanolyan anyai gyöngédséggel elhelyeztem a kurva
nehéz dögöt a hátsó ülésen, és a világ legböcsületesebb zsarujának
önelégült arcát a képemre erőltetve kihajtottam a telepről. A kapus
vigyorogva intett – mindenki olyan lepofoznivalóan gyanútlan volt.
Meg se álltam az Auróra utcáig, és ezt vedd szó szerint: a sikeren
felbuzdulva lettem olyan pofátlan, hogy bepöccentettem a kék
villogót meg a szirénát. Ki akar a lámpánál pöcsölni?
Persze a Köztársaság térnél visszavettem a pofámból. A fal
közelében kerülni kellett a föltűnést: a kollégák még kíváncsiak
lennének, hol pattant ki valami halaszthatatlan balhé. Még
megjelennének a helyszínelők, és ismerős lenne a nagy csúzli a hátsó
ülésen…

Az alatt az idő alatt, amíg minden szereplő feltűnt a konténerkupac

előtti színen, a technikával ismerkedtem. Ami kívülről látszott rajta,
ugyanazt a katonai logikát követte, mint általában a huszadik század
utolsó harmada után született kézifegyverek: funkciógombok és
reteszek, bővítő sínek és reteszek, kibaszott hordszíjnak persze még
a helye sincsen rajta. Gyanakodni kezdtem, hogy valami
járműfedélzeti cucc vagy ilyesmi. Szétszedni persze nem mertem, de
belenéztem a csövébe, elmozdítottam azokat pöcköket, amik
egyértelműnek látszottak, próbálgattam a távcső gombjait, végül
kipattintottam a tárat, hogy végre meggyőződjem arról, amitől a
legjobban tartottam: hogy nem üres. Mert, ha a világ legokosabb
embere üres puskát hozott volna el a Mosonyiból, főhetne a feje,
hogy szerezzen bele olyan lőszert, aminek még a kósza gondolata is
hiányzik Földről…
Nem volt üres. Még két, vaskos, lőszerre alig hasonlító valami
lapult benne. Még két lövésre volt szükségem. Az Öreg nagyon
megbízott bennem.
Aztán hirtelen fél hat lett. A kütyün a nyíl akörül kerengett, hogy:

0 hour
47 perc
Illesztés
Kezdi

Ettől kicsit lecsökkent az eufória, amit saját jelenkori és jövőbeli

bölcsességem meg a technológiai fejlődés okozott. Valamikor negyed
hét táján le kell szednem a Rác Ferike fejét, és ehhez még lőállást is
kell találni. Ez volt az egyszerűbb. A kütyü azonban kegyetlenül
számlált visszafelé, negyvenhat, negyvenöt, negyvennégy… És
negyvenháromnál még fingom se volt arról, hova és mikorra visz
majd, de főleg, hogy miért. A feladat következő állomása a
Magdolna utcában, Eszmeralda kéjlakában lesz, tíz-húsz perccel
Ferike elintézése után. A Kis Fuvaros sarkától kocsival odáig bő öt
perc, mert forgalomra nem kell számítani.
Csak éppen, mire odaérek, a kütyü összeilleszti a dimenziókat, és
ha már összeillettek azok a szarok, nekem át kell menni a kapun,
vagy az egésznek nincsen semmi értelme. Annak se sok, hogy éppen,
mikor kezdenék belemelegedni az ölésbe, már ott se vagyok.
Meg volt más bibi is.
Egy tanú se látott rendőrkocsit az idő tájt a Magdolna utcában.
Nem sokkal később ugyan láttak bőséggel, szokás szerint össze is
verekedtek rajta, hogy pontosan hányat, de a Billentyűs meg a
Hosszú kivégzése előtt nem. Előző nap ugyan egy arra hajtott, és
azon is csaknem kitört a verekedés, hogy mikor és miért, de az ügy
szempontjából ennek nem igazán volt jelentősége. A lényeg, hogy
nem kocsival jutottam el Eszmeralda koszos kérójába, és a kapu se a
Magdolna mocskos aszfaltján nyílt meg. Arra biztosan emlékeztek
volna azok a becsületes, ámde érzelmileg kissé túlfűtött
állampolgárok, akik tanúnak jelentkeztek kocsiügyben.
 Hát igen. A kaput nem engedhettem akárhol kinyílni. Kétségem
se volt afelől, hogy a kütyü készséggel összeilleszt akárhány
dimenziót a zsebemben is, akárhol vagyok, csak éppen nem akartam
ennek a következményeivel számolni.
Az egyetlen szóba jöhető hely, ahová Ferike után kapunyitásra
elérhetek kocsival, az éppen az a garázsrom, amiben a kapunyitásról
elmélkedtem. Egy kör a tömb körül, hogy megtévesszem akkori
magamat, és viszonylagos biztonságban leszek arra a pár percre,
amíg itt hagyom ezt a téridő kontinuumot, hogy egy kicsit
nagyképűen fogalmazzak. Tudod, a sok sci-fi nem tesz jót az ember
stílusának…
Aztán majd lesz valahogy – ha megtudom a mikor és holt,
rájövök a hogyanra, ennyire már bíztam az Öregben.
Tíz percem maradt. Kihajtottam a garázsból, és úgy döntöttem, a
csillagászati műszerrel akárhol is megállhatok, bár azért – biztos,
ami biztos – maradtam a Kis Fuvaros torkolatával szemben, a Nagy
Fuvaros túloldalán. Nem tudtam, hány falon lát keresztül a puska,
onnan tökéletes kilátás nyílt szabad szemmel is a konténerkupac
falára, éppen oda, ahol majd Ferike áll pár perc múlva. Átcsúsztam
az anyósülésre, nekivettem a hátam az ajtónak, és a puska csövét
kidugtam a vezetőülés felőli ablakon. Kevesen jártak az utcán, és
láthatóan nemigen törődtek vele, hogy a kocsiban egy zsaru
szerencsétlenkedik valami szarral. Aki meg felismerte benne a
fegyvert, nyilván elhúzott kellemesebb éghajlatra. Bekapcsoltam a
távcsövet, és végignéztem a Kis Fuvaros utcán.
Akkori énem éppen elhelyezkedett a Homok sarkán.
Tulajdonképpen a távcső nélkül nem is láttam volna semmi
értelmeset. Ügyesen csináltam, úgy öltöztem, mint egy helyi strici, a
fekete csíkos fehér sapkát a szemembe, a fejemet bőrdzsekis vállam
közé húztam, a fülemben tuc-tuc zene, a fogaim közül inhalátor
lógott, és időnként kis gőzfelhőt eresztettem ki az orromon.
A Népszínház felől feltűnt a vézna alak. Megállt a ház sarkánál,
és fejhangon elvisította magát:
– Ferikeeeee!
 Elhallatszott hozzám a vonyítása. Kisvártatva a hullámlemez-
kerítés kapuján kidugta a fejét Rác Ferike, és falontúli kispályás
genyák táncos mozgásával megközelítette a kuncsaftját. Mindegyik
megkapta a másiktól, amit akart, és már mentek is az útjukra.
Kiléptem a sarok mögül, és pár ugrással Rác után eredtem. Olyan
gyorsan mozogtam, hogy ha nem tudom, hova nézzek, hirtelen nem
találom meg magamat.
Ferikét arccal nekitámasztottam a hullámlemeznek. Azt a pár
ütést, amit utána bekapott, tanítani kellene, de persze nem az
etikaórán. Amikor földre került, a nyakszirtjére térdeltem, ügyesen
hátrapántoltam a kezét, és közben kiszórtam a zsebéből a fegyvernek
használtató holmikat, meg azt is, ami nem használható annak.
Amikor felsegítettem, valahogy kiugrott a válla. Már el is
felejtettem, milyen ügyes kis geci voltam öt éve.
Hallani nem hallottam őket, de emlékeztem a kis szóváltásra,
aminek a végén Ferike megint nekirepült a falnak.
Megint szóváltás, a kificamodott váll célszerű kis ráncigálása. Na,
azt a vonyítást hallottam. A távcsőben Ferike arca valódi
szenvedésről árulkodott.
Akkor még nem köpött, így megint kezelésbe vettem a vállát.
Érdekes volt így kívülről figyelni magamat, a hatékony, féken
tartott, begyakorolt brutalitást működés közben.
Miket képzelhettem én akkoriban magamról!?
Ferike nem jól viselte a faggatózást, könnyek csorogtak az arcán.
Csaknem megsajnáltam, baszki.
Csaknem.
De öt évvel öregebben sem volt kedvem egy ilyen férgen
szánakozni. Meg aztán időm se volt.
Most már hamar a végére értünk. Kezdtem olvasni a szájáról.
Amikor azt mondta:
– A Hosszú csajáná! Az Eszmeral…
Meghúztam a ravaszt.
A „dá…”-nál a lövedék lekapta a fejét, és az egész embert oldalra
taszította. Hallottam a hangrobbanást, visszatoltam a
biztosítóreteszt, és a puskát a hátsó ülésre dobtam. Kipattantam a
kocsiból, megkerültem és beültem. Amikor gázt adtam, láttam, hogy
akkori énem a roncs Opel mögé gurul.
Szerencsétlen, nyomorult pozőr.

Megkerültem a tömböt, leparkoltam a szokásos szeméthegy

mellé, és elővettem a kütyüt. A képernyőn a nyíl már egész gyorsan
kerengett a felirat körül:

0 hour
4 perc
Illesztés
Kezdi

Hogy ki volt minden számítva!

Elővakartam a puskát, lezártam kocsit, a kártyát az ülésre
dobtam, és becsaptam az ajtót. Innentől gyalog. Kis mérlegelés után
leraktam a kütyüt a placc közepén, feltételezve, hogy akárhová
nyílik is az időben, az akkori garázsban is üres placcra lépek át, nem
éppen egy betonfalba vagy a derékig érő szemétbe.
Jól számítottam. A kinyíló kapu négyszögében a garázs éjszakai
képe folytatódott. Ha nem tudtam volna, hogy mit nézzek, észre sem
veszem, hogy a szemközti szemétkupac kontúrja megtörik, egy
darabig pár arasszal magasabban fut, aztán egy éles vágással
visszazuhan. Ahová megyek, valószínűleg a jövő. Hogy melyik év,
majd kiderül, ott mindenesetre éjszaka van, a kifosztott betonkeretek
vakon feketéllettek, fény csupán az én kontinuumomból szivárgott
át.
A vállamhoz támasztottam a puskát, és beléptem a kapun.

Az Öreg nem sok lehetőséget hagyott, hogy meggondoljam magam:

még jóformán meg se fordultam, a kapu bezárult. Ott ragadtam
valahol, ahonnan immár a kütyü képernyője szerint harminckét óra
negyvennyolc perc múlva kellett távoznom valahova. A mikorhoz
semmivel sem jutottam közelebb, miközben valamikor a múltban
kérlelhetetlenül ketyegett az óra, ami biztosan elüti a Hosszú meg a
Billentyűs halálát, ahol nekem kellene lenni az ítéletvégrehajtónak.
Még mindig bizonyos voltam benne, hogy meg kell tennem, de
elbizonytalanodtam, hogy fogom megcsinálni. Térben és időben
elérhetetlen távolságra kerültem, akár az Öreg százötven vagy
százharminc évvel későbbi valóságában is lehettem volna.
Amit persze a gondolat felmerülése pillanatában kizártam. Az
Auróra utcai rendelő romos garázsát a növekvő szeméthalmokkal
legfeljebb múzeumnak tarthatta meg a jövő. A jóérzésű jövő annak
se.
A szemét növekedése azt mutatta, legfeljebb évtizednyi
távolságra lehettem onnan, ahonnan a kapu áthozott… Annak a tíz
évnek a második feléről semmi információm nem lehetett, az
számomra a jövő. Kizárt, hogy az Öreg ismeretlen területre hozott
volna, ahol improvizációimnak a sikere fölöttébb kétséges.
Egyáltalán, mit keresnék a saját jövőmben, amikor a múltamban kell
rendet tenni? Már ha azt rendnek nevezed, muhahaha!
Akkor – persze megint jó sokára – rájöttem, hogy milyen
sportszerűtlen játék is ez az időutazósdi. Hiszen csaknem röhögve
nézem végig még a saját szerencsétlenkedéseimet is, az áldozataim
számára pedig istenségként tűnök fel a semmiből, lecsapok rájuk, és
eltűnök. Mire bárki észbe kapna, már elérhetetlenül messze járok –
időben legalábbis. Sajnáltam a jövő rendőreit, ha a kütyü valóban
valamiféle háztartási időgép. De hát az egyelőre nem az én dolgom.
Én biztonságban vagyok.
Az Öreg adott majdnem másfél nap pihenőt, csak annyi a
dolgom, hogy megbújjak valahol, és rájöjjek, hol legyek harminckét
óra múlva, amikor a kapu újra megnyílik. Hogy hová és mikorra
visz vissza, az már nyilvánvaló: pár perccel Ferike halála után
valahogy Eszmeralda „lakásában” leszek, és végrehajtom a Hosszún
a jövő ítéletét.
Addig nyilván abban az egyelőre ismeretlen korban kellett
megbújnom, és a járőrkocsi nélkül a garázs nem az a hely, amit
tartósan biztonságosnak neveznék. Meg büdös is volt, mint a
döghalál.
Kellett egy lakás, és eszembe jutott, hogy a saját időmben éppen
egy búvóhelynek szánt lakásban fedeztem fel az Öreget. És annak a
lakásnak a kulcsai, aminek az ajtaját a rohanásban hanyagul
becsaptam, mint aki sohasem tér vissza, valamelyik kabátzsebemben
lapulnak.
Hát így került helyére tér és idő. Az Öreg minden bizonnyal a
saját időmbe hozott vissza, és a hely ahová mennem kellett, a
Népszínház utca húszban, az a túlságosan is jól ismert lakás.
Hirtelen elálmosodtam. Épp ideje volt hazamenni.
Kibújtam a ballonkabátból, és beletekertem a csillagászati
műszert, majd a karomra fektettem a bebugyolált puskát, mint a
Mosonyi udvarán, és kényelmes tempóban kisétáltam az Auróra
utcába. Az utcákon a nemrég elállt eső fekete tükreiben a közelgő tél
vicsorgott, egy újabb reménytelen télé, aminek neki szándékoztam
vágni, bár akkor, a múltból visszatérve nem éreztem már annyira
reménytelennek, mint három nappal azelőtt.
Jó dolog pontot tenni a mondatok végére. Bár még csak egy
vesszőnél tartottam, tudtam, hogy eljön a pont is. És ki fogom tenni.
És megszabadulok. Vagy belepusztulok. De a vergődésnek vége
lesz.
Az Ének az esőben dallamát fütyültem, és meg se fordult a
fejemben, hogy mi lesz, ha tévedek, ha az ez az idő nem az én
időm…
A Fecske utcai áttörésen léptem át a falat, és ahogy átléptem,
elfogott az ismerős érzés, hogy visszatértem valami nemszeretem,
idegen helyről a saját világomba. Lefojtott, sárga fénnyel, de égtek a
lámpák a Népszínházon, villamos nem állt a Blahánál, éjfél biztosan
elmúlt. Az utcáról már eltűntek a kései részegek, és még órákba
telik, mire az első másnaposok megjelennek. Nyeszlett, viharvert
kóbor kutya kopogott végig a járdán, meglátott, megtorpant és
kérdőn-esdeklőn rám nézett. Ráfogtam a bebugyolált puskát, és azt
mondtam halkan: – Plokk.
 Nem ijedt meg, csak kételkedve végigmért, aztán elszaladt.
Az egyik kulcs nyitotta a kaput, a másik akadékoskodás nélkül
beengedett a lakásba. Hazatértem.
A könyveimet leszámítva volt annyira otthon, mint a másik
lakásom.
Lerúgtam a cipőmet az előszobában, a puskát a sarokba
támasztottam, majd, hátha akad valami harapnivaló, mert – remélem
követtél! – napok óta nem ettem, bekukucskáltam a kis konyhába,
aminek addig sohasem szenteltem túlságosan nagy figyelmet. Az
Öreg mindenre gondolt, a kis hűtőt teletömte mindenféle jóval, a
szekrényben kenyeret találtam.
Még egy üveg sört is engedélyezett. Erőset. Belgát.
Zabáltam, mint egy állat, baszki.
És ahogy telt a bendőm, és fogyott a sör, tértem vissza a földre a
nagy elszállásból. Mit is csinálok én?
Ugrándozok az időben, és embereket ölök.
Én lettem a saját mumusom, az orosz bérgyilkos, aki eljátssza,
hogy én vagyok, aki lejárat, aki kettétöri a karrieremet. Aki a végén
elveszi tőlem a szerelmemet is…
Miért csinálom?
A nem létező jövő miatt? Egy vénember ki nem mondott ígérete
miatt, hogy ha végigcsinálom, a jövőben minden szép és jó lesz?
A múlt nagyon is eleven emlékei miatt?
Mivel igazolom tulajdonképpen, hogy immár háromszoros
gyilkos vagyok?
És miért nem érzek egy csipetnyi lelkifurdalást sem? Egy
fikarcnyi megbánást sem?
Miért szórakozok olyan jól öt évvel ezelőtti énem botladozásain,
nevetséges manírjain és pózain?

Hát ezekre azóta sincs válasz.

Most, pár évvel előbbre a jövőben semmi sem igazán szebb és
jobb. Inkább randább és rosszabb. Az emlékeim ugyanolyan
elevenek, és nem érzek egy csipetnyi lelkifurdalást se.
 Még mindig mosolygok, ha a régi magamra gondolok.
Így. Látod?
Tudom én, hogy nem hiszel nekem. De nem érdekel. Az időt így
vagy úgy, el kell ütni, amíg bemegyünk, vagy nem megyünk be. Én
mindenképpen bemegyek…
Persze, te is, baszki!
Szóval, kérdésektől zúgó fejjel mentem az ágyba, és úgy
képzeltem, azokat a kérdéseket rágva fogok forgolódni hajnalig – de
nem így történt. A tele has, a sör meg a forró víz a zuhanyzóban
elálmosított, és ezúttal rendeltetésszerűen használva az ágyat, egy
pillanat alatt elaludtam.
Másnap ébredtem, negyed tizenegykor. Derekas nyolc óra alvás
volt megint. Lassan lealudtam az ötéves hátralékomat. Az esti
kérdéseket félresöpörtem, úgyis jöttek újak az ébredéssel.
Hogyan tovább?
Az öreg jól kiszámította. Csodálatos munkavállalóbarát
törvényeinknek hála, a huszonnégy szolgálatot negyvennyolc
szabad órám követte, legfeljebb katasztrófahelyzetben rángathatnak
be, ami ezek szerint nem lesz. De harminckét óra alatt megoldást kell
találnom arra a kis problémára, amit a Hosszú meg a Billentyűs
formájában vár rám öt évvel azelőtt. Tisztább fejjel gondolkodva
világos volt, hogy a dimenzióillesztőt a megfelelő időben
Eszmeralda lakának mai megfelelőjében kell felállítanom. Ezúttal a
hely és az idő is biztos lesz. Nem érhet meglepetés a múltban. Ha a
jelenben lenne valami, harminckét órám van, hogy tiszta helyzetet
teremtsek.
Persze nem volt harminckét órám, és ez azonnal eszembe is jutott.
Elővarázsoltam a kütyüt a zsebemből, és ellenőriztem.

16 hour
51 perc
Illesztés
Kezdi
 Az tuti, hogy kezdi!
Próbáltam kitalálni, hogy miért hagyott az Öreg erre három
napot? A Magdolnára fél óra alatt lazán eljutok. Ha kényelmesen
készülgetek, meg is borotválkozom, meg is reggelizem, egy óra
múlva indulhatnék is. Kipihent vagyok, tettre kész, a Beretta tárjából
csak egy golyó hiányzik. Miért nem indulhatok azonnal?
Úgy gondoltam, valami gebasz lehet a Magdolnán, és először azt
kell ellenőriznem – gőzöm se volt, mit találhatok ott.
Miután a Belsőség is lezárta az aktát, minden kapcsolatot
megszakítottam az elátkozott hellyel, annyira, hogyha a kötelesség a
Magdolnára vetett, még a fejemet is elfordítottam, mikor az
Eszmeralda háza előtt mentem el. Nem mintha sok néznivaló akadt
volna rajta: a vérengzés után hamar elterjedt, hogy a házat kísértetek
járják, így aztán az a velejéig babonás népség végleg elhagyta. Még
arra se vették a bátorságot, hogy az ablakokat-ajtókat szokás szerint
leszaggassák, hogy könnyebben összedűljön magától.
Felőlem persze akár össze is dőlhetett, amennyit azon kívül
tudtam róla.
Akkor persze választhattam volna: vagy egy törmelékkupac
magasából huppanok Eszmeralda vackába, vagy elkezdek bontott
téglát kitermelni…
Az nem is lesz rossz bót egyébként, ha végre mindenki elhúz a
falontúlról a picsába, Borsodba. Kő kövön nem marad itt akkor ezen
a helyen, tán még sóval is behintik, miután beszántották… És én
leszek a legbuzgóbb sószóró. Éljen és virágozzék a Borsod Romani
Autonóm Terület! Muhahha!

Nem voltak kétségeim, hogy a dimenzióillesztőnek tökmindegy hol

illeszti össze kurva dimenzióit, de a szegény igaztalanul bolondnak
tartott Eszmeralda vallomásaiban szó se esett arról, hogy a
ballonkabátos rém beugrott volna a szobájába.
Nem valószínű, hogy a ház összedőlt.
Valamit aztán ugattak róla akkoriban a Csarnokban, hogy valami
alapítvány megvette, láttam is az állványokat, de ki nem szarja le a
Csarnok fecsegőit, meg a reménytelen szarkupac közepén
homlokzatot felújító, idealista faszkalapokat?
Pedig a pletyka igazat hazudott.
Nem is dőlt össze a ház – egyszerűen elfoglalták. Amikor a
tisztálkodáson, reggelin, a nagy puska összecsomagolásán, az
előszoba felmosásán és egyéb hülyeségeken túl már nem tudtam
újabb kifogást találni az indulás elhalasztására, és végre ott álltam a
Magdolnán, átellenben az elátkozott házzal, hirtelen egyből
kevésnek találtam a hetvenkét órát.
A rémházat bevakolták és kifestették – ez még nem lenne egy
nagy visszatartó erő.
Viszont a kapu mellé felcsavaroztak egy takaros, jó nagy, és
előrelátóan műanyagból készült táblát, ami büszkén hirdette négy
nyelven, hogy „Borsod Romani Autonóm Terület Konzulátus és
Áttelepülési Hivatal” és „Épült a Norvég Civil Alapok
támogatásával”, az ég szakadna minden lakójára, Borsodnak és
Norvégiának!
Szóval szűk tizenöt óra múlva egy Beretta gyorstüzelővel
felfegyverkezve, egy idegen ország konzulátusán kellene kinyitnom
egy időkaput. Ízlelgesd a kifejezést: „idegen ország”, bassza meg! De
ez most mellékes.
Először támadt kedvem a kütyühöz nyúlni úgy. Milyen fasza
könnyű lett volna elugrani más időbe, amikor az a szar ház még
kísértetjárta, senkinek se kellő hely vagy már rom, közpark, kupleráj
kultúrpalota, esetleg kvantumelektronikai üzem – bár e két
utóbbinak adott helyen a valószínűsége nyilván nulla –, és abból a
másik időből visszamenni Eszmeralda tréjlakába!
Előcibáltam a mocsok kis szart, figyelmen kívül hagyva, hogy a
szűk tizenöt órámból megint eltelt egy értékes perc, az alsó szövegre
koncentráltam:

Megtappan ernyő
Tesz más választás
 Teszek, te szar! Teszek! Megtappantam az ernyőt, de persze
esélyem se volt.

Hozzáférés tiltva
Megtappan ernyő
Visszatér agenda

Vissza bizony, a kurva anyádat!

Az Öreg agendájához.
Ez a szívás az időutazással: tudod, hogy valamit sikeresen
megcsinálsz a jövődben, hisz faszán emlékszel rá a múltadból, ha
meg nem emlékeznél, nyilván nem sikerült, de fingod sincs, hogyan
csinálod. De a legnagyobb szívás tudod, mi?
Ja, tudod. Ha nem te nyitod a kapukat. Jó, hogy így követsz,
baszki. Bár látom rajtad, nem hiszel. Csak bolondnak tartasz. Őrült
beszéd, és fasza rendszer van benne, mi?
Hát lesz is, ne fossál!

Jobb híján a szemembe húztam piros sapkámat, és átkullogtam az

utcán. Közelebbről látszott, hogy a vakolat még szinte meg se
száradt, a táblák besüllyesztett betűire még nem volt érkezése
pornak rakódni. Azt a szart pár napja adták át! Olyan szar zsaru
voltam már akkor, annyira nem érdekelt még a szar se, hogy nem
tudtam arról a nevetséges konzulátusról, meg az Áttelepülési
Hivatalnak csúfolt marháskodásról.
A maratott páncélüveg ajtó mögött őr sziluettje sejlett. Baszki!
Azok aztán komolyan vették magukat akkoriban!
Persze, ha őr nem lett volna, nem lett volna már páncélüvegajtó
se. Zsanérostul elhordják… Valaki pont az árából vette volna meg a
vonatjegyet Borsodba.
Rátenyereltem a csengőre, és úgy is maradtam akkor is, mikor az
ajtó végre felpattant.
– Namivanmá! – ugatta az őr. Hogy ezeket a hegy méretű
barmokat hol tenyésztik, mindig is rejtély volt előttem, de
valahányszor látom a boldogságot, tudod, szőke és két mázsa, a
tenyerem mindig marhataglóért viszket.
– A hivatalt keresemno! Engeggyé be, tesó!
– Ebédszünet.
– E’ nem a konzumátushát?
– Ez a Borsod Romani Autonóm Terület Konzulátusa…
Hibátlanul felmondta a leckét. A tisztelettől elkezdtem tekergetni
a felsőtestemet.
– Azhát, tesókám! Hátahivatalba gyüttem ám! Az
áttelepülésnyibe hát!
– Ebédszünet van… uram!
Vágod? Új szériája volt a trolloknak! Kimondta, hogy „uram”,
baszki! Még jobban tekeregtem.
– Hát ebédet is annak, tesvér? Milyenmá!? Hát engeggyébeakkó
hamar mer lemaradokmá…
– Ebédszünet van. A hivatalban ebédelnek.
– Hát ezaz! A hivatalba, odagyüttem. Az áttelepülésnyibe!
– Áttelepülési Hivatal, uram! Jöjjön vissza egy óra múlva!
– Egyóramúva? Neizéjjémán! Hátiddekkojjak az uccán egyórát.
Milyenezmá? Hátelfogy az ebéd, tesó!
– Nincsen ebéd!
– Háttemontad, tesókám! Hátnemtemontadnekem? Letagadod a
zebédemet? Milyenmá!? Elkűdesz! – a hangomat megemeltem egy
oktávval, és felerősítettem vagy húsz decibellel. – Háta
fájóslábammal dekkojjak az uccán? Háttestvérem eztcsinálod velem?
– A Hivatal zárva van az ebédszünet alatt! Kérem, uram, lépjen
hátra, hogy becsukhassam az ajtót!
– Jaj, hátkilöknek azuccára! Hátesvérek vagyunk, nem?
Áttelepülnyi gyüttem, hátazuccára löknek! A zuccára! A
fájóslábammal! Hátén a diktaturha áldozata vagyok?!
Hátjogaimvannak nekem?!
Előrepofátlankodtam, a troll tehetetlenül hátralépett. Egy
szemvillanásnyi időre számítottam, hogy felmérhessem a terepet,
mielőtt rámcsapják az ajtót, de a balszerencse jóval hosszabb idővel
ajándékozott meg. A troll mögött felrikácsolt egy jól ismert hang:
– Tamáska Ábel! Maga nincs itt kereskednivalója!
Stella Heinz osztrák jogvédő – nő? – bukkant fel a troll mögött,
aki ettől egészen összezavarodott, és szélesre tárta a páncélüvegajtót.
Egy pillanatra megállt bennem az ütő, aztán szaporán kihasználtam
a lehetőséget, és benyomultam a „Konzulátus” udvarára. Tudtam,
hogy maximum öt perc múlva kidobnak, igyekeztem mindent
megfigyelni az immár elkerülhetetlennek látszó illegális
behatoláshoz…
És tudod mit, baszki?
Amikor felbukkant az agyamban a „behatolás” szó, hirtelen
világos lett, hogy egy egészen másfajta behatolást kell megtennem,
és simán, erőszak nélkül beveszem ezt a bevehetetlennek tűnő várat,
páncélüvegestül, trollostul, Áttelepülési Hivatalostul. Ráadásul
kiválóan fogok szórakozni közben…
Várjál, mingyár’ elmagyarázom.
Evvel a Stellával sikerült már évekkel azelőtt egészen
egyedülállóan rossz viszonyba keverednem. Gyűlölt engem, és én se
kedveltem igazából. Ott tett nekem keresztbe, ahol tudott, és ha csak
sejtette volna is, hogy öt gyilkossághoz lehet közöm a falon belül,
úgy kicsinál, baszki, hogy attól koldulok. Nem úsztam volna meg a
börtönt, addig piszkálta volna a Belsőséget. Szerencsére a testület
összezárt mellettem, a pókanya semmit sem tudott öt évvel azelőtti
dolgaimról.
Széphelyi figyelmeztetett, hogy vigyázzak az ultraliberális
külföldi jogvédőkkel, akik a junta bukása után lepték el a várost,
különösen a fal környékét, mert egészen szélsőséges gondolataik
vannak arra vonatkozóan, mit is lehet csinálni, és mit nem a
Területen, egyáltalán ebben a kurva országban. És tényleg, ezeknek a
kibaszott jogvédőknek szinte mindent lehet, sőt szabad, sőt kötelező,
baszki, nekünk meg semmit. Például nekik köszönhető a BoRAT,
úgy, ahogy van… Mert ők, a mindenféle országból összesereglett
bölcsek jobban tudják, hogy mi kell itt mindenkinek.
 Persze azért nem voltak ők olyan okosak! Azt hitték, ők
manipulálnak mindenkit, de valójában röhejesen könnyen
manipulálhatóak voltak. Tudod, az önhittség súlyos
aránytévesztésekhez vezet – ott basztuk át őket, ahol értük, annyira
nem fogtak fel semmit a valóságból a lila meg zöld ködöcskéikben,
jól-rosszul leplezett hatalomvágyuktól elvakultan. Ha egy kicsit is
megfigyeled őket, tapasztalatot gyűjtesz, hamar világos lesz, hogy
nem az emberiség és a szabadság meg az igazság önzetlen szolgálói
ezek, hanem még a legványadtabbnak tűnő kis seggdugaszban,
vécékefefrizurás, anorektikus deszkaszálban is egy kibaszott
Napóleon lapul, aki a világról alkotott életidegen, sajátos, de
többnyire egyáltalán nem eredeti elképzeléseit akarja ráerőszakolni
mindenkire.
Állandóan a mindenkinek járó korlátlan szabadságról papoltak,
de csak nekik szabad mindent, bármit – neked, baszki, igazából kuss
van! Ha valaki esetleg komolyan veszi a szájalásukat, és úgy érzi,
neki is szabad megtenni valamit, ami éppen egy kicsit nem illik az ő
világképükbe, mondani valamit, ami nem egészen egyezik az ő
véleményükkel, azonnal kicsinálják – a szabadság nevében.
Folyton a jogokkal meg a jogállammal jönnek, de csak a képtelen
törvények ragacsos hálóját szőtték egyre szorosabbra a társadalom
köré, hogy a jog mögé bújva zavartalanul folytathassák a
manipulációkat. Bezzeg, ha más találja úgy, hogy joga van valamire,
ami ütközik az érdekeikkel, a törvény azonnal a zsarnokság képét
ölti, ami ellen a szabadság nevében fel kell lépni – a törvény erejével.
Ismerős?
Valójában uralkodni akarnak mindenkin – szigorúan mások
nevében, az általuk elképzelt mások elképzelt érdekei és vélt jogai
mögé rejtőzve. Persze a legjobb, ha ezek a mások nemigen szólnak
bele, hogyan uralkodnak a nevükben. A junta sajnos a puszta létével,
de még inkább az emlékével akkora erkölcsi biankó csekket nyomott
a markukba, hogy még most se győzik kiírni a nullákat.
Hát így lett a Borsod Romani Autonóm Terület.
 Stelluka volt talán mind közt a legrosszabb, talán azért, mert ő
volt a legfiatalabb, leginkább éhes a hatalomra – de faszt akarok én
vulgárpszichologizálni! Amikor először találkoztam vele, külsőleg a
legszebb nők közé tartozott, akit valaha is láttam. De csak külsőleg –
mint egy kiborg.
Ennek az élőlénynek valójában csak fiziológai meg nyelvtani
neme van. Szellemileg biztosan nem nő. De nem is férfi. Nem
hiszem, hogy saját önzésén kívül bármilyen érzelem is valaha
őszintén felbukkant benne. Vagy ha fel is bukkant, azonnal elfojtotta.
Valahogy így képzelek egy Mesterséges Intelligenciát.
Gyönyörű testét szimpla eszközként használta a normális
emberek manipulálására. Lefeküdt bárkivel, ha azzal elérni vélte a
célját. Úgy általában kitette a kirakatba mindenét, amije volt, és ha
nem is sikerült elcsábítania a szilárdabb jellemeket, legalább zavarba
hozta őket. Sokszor az is elég.
Szóval, ezért mondtam olyan kételkedő hangsúllyal, hogy
jogvédőnő... Valószínűleg ő is tudta, hogy mit gondolok róla, talán
ezért gyűlölt annyira. Az én szememben sohasem volt nő.
Még az alatt se, még azután se, hogy rojtosra keféltük egymást
azon a délután és éjszakán ott a Konzulátus épületében…

Pislogsz, mi?
Ez volt az én ravasz tervem, és bevált! Megkíméllek a részletektől,
meg aztán semmi közöd hozzá, baszki, elég annyi, hogy az az
elszánt, gátlástalan gyilkos, aki akkor voltam, simán leudvarolta a
lábáról Stellukát, és az elkövetkező tizenkét óra az Áttelepülési
Hivatal helyiségeiben gyakorlatilag egyetlen sikamlós, cuppogós,
sikoltozós, karmolós orgiává változott, amit csak valami kis evés-
ivás-szundikálás szakított meg rövid időre. Egy dologra kellett
ügyelnem: a gönceimet, különösen a ballont a kütyüvel meg a
Berettával abban a szobában vessem le, amit Eszmeralda öt évvel
azelőtti hálóóljából alakítottak hivatali helyiséggé. Így aztán az első
menet közben a széles íróasztalra feldobott Stella azt visította valami
pokoli hangon, hogy:
 – Sanyííí! A hivatal mára… Geschlossen! Be… Be… Be… Záródik!
Csak azért tudtam végigcsinálni, mert a test, amivel játszhattam,
hát, az a test tökéletes volt arra a játékra. Csak egy kicsit rontott a
helyzeten, hogy a testbe egy önző ragadozó volt zárva, egy vámpír…
Még tizenkét óra, és rúdra száradva viszik el a bőrömet, de
szerencsére hajnali három körül Stelluka kidőlt alólam a
hivatalvezetői bőrkanapén, és felakadt szemmel horkolni kezdett.
Akkor láttam rajta először valami őszinte mosolyfélét. Álmában.
Biztos koronaékszerekről és trónról álmodott.
Kétlem, hogy rólam, mint szőke hercegről. Neki sohasem volt
szüksége hercegre az uralkodáshoz.
Legszívesebben én is mellé dőltem volna, hogy megint lealudjak
valamit az ötéves hátralékból, de mozognom kellett. Átbotorkáltam a
konyhából kialakított, szintén gyalázatos állapotba került váró-
előtérbe, és könnyítettem magamon, mielőtt elkezdtem a
küldetésemet. Majdnem sikerült is elszarni az időt – amint
előcibáltam a ledobált gönceimből a kütyüt, már azt mutatta, hogy:

0 hour
2 perc
Illesztés
Kezdi

Úgy, ahogy voltam, mindenféle testnedvtől síkos testemre

rángattam föl a ballonkabátomat, és amikor átugrottam a megnyíló
kapun, bevillant, hogy a szerencsétlen Eszmeralda a meztelen
ördögről hadovált a vallomásaiban.
Tamáska Ábel, a Meztelen Ördög!
Félelmetes dolog az idő, baszki!
Minden tisztelet mellett, de Shakespeare egy hülye buzi: az időt
nem lehet kizökkenteni.

Ahová kerültem, valami hasonló folyt, mint öt évvel később, bár

kissé romantikusabb elrendezésben. Pislákoló, olcsó illatgyertyák
világították meg az ágyon fekvő férfit, és az ágyéka fölé hajló,
térdeplő nőt. Valószínűleg túl nagy lendülettel ugrottam át, mert a
zajra a nő felém fordult.
A szeme elkerekedett a döbbenettől, de mielőtt sikoltozni
kezdhetett volna, a lendület már az ágy elé vitt. Eszmeralda vállába
markoltam, és lependerítettem az ágyról, miközben a jobb kezemmel
már a felkönyöklő Hosszú homloka felé nyomtam a Berettát.
Akkorát szólt, mint egy ágyú. A Hosszú visszazuhant.
Visszaperdültem a szoba tengelyébe, a konyha felé.
Öt lépés.
Még úgy is túl sok volt, hogy a bakzásban kissé elpilledt
Billentyűs hasát az asztal pereméhez nyomva éppen zabált. Kilós
kenyér fele volt a mancsában, abból harapott éppen, előtte az
asztalon vastagra szeletelve vagy másfél kiló parizer. A papírból
zabált.
Mire leadtam rá az első lövést, már a széket a falhoz lökve állt, és
a pisztolyt tartó kezemet a nekirepülő kenyér billentette félre. Nem
talált. Amikor közelebbről leadtam a második lövést, az asztal repült
felém, és a golyó csupán az oldalába tépett.
A Berettát a vödörrel ütötte ki a kezemből, amit azt se tudom
honnan kapott elő.
Hát, nem ezt olvastam ki a nyomokból öt évvel fiatalabban!
A pisztoly az ajtófélfának repült, de szerencsére nem követtem el
azt a hibát, hogy utána kaparásszak, mert az a gólem már rajtam is
volt. Így kitérhettem az ütés elől, és még hasba is tudtam rúgni a
térdemmel. Ez persze nem nagyon hatotta meg, mert legalább húsz
kilóval nehezebb volt nálam, de legalább a pisztolyt nem érte el.
Visszalépett, hogy lendületet vehessen, de ezt nem hagyhattam, mert
a súlykülönbség nem holt tömeget, hanem pokoli gyorsan mozgó,
húszkilónyi plusz izmot és csontot jelentett, ami, ha egyszer eltalál,
kifektet. A Billentyűst egészen kicsi gyerekkorától tétre menő utcai
csetepaték edzették, az én öt év alatt erősen erodálódott
közelharctudásom csak arra lehetett elég, hogy addig visszatartsam,
amíg újra kezembe nem kerül a fegyver. Egészen mélyre ereszkedve
utánaléptem, sportszerűen megsoroztam a sebesült oldalát, és
gyorsan visszaléptem a pisztoly mellé. Az ütések meg a fájdalom
még hátrébb szorította, és a fájdalomtól talán egy kicsit elveszthette
az eszét is, mert ahelyett, hogy lerohant volna, egy mozdulattal
kitépte az egyik szék hátsó lábát, és felém suhintott azzal a szarral.
Messze volt, esélytelenül messze, mert mire elég közel ért,
megroggyantottam a térdemet, és hátra dőlve lenyúltam oda, ahová
emlékezetem szerint a Beretta esett. Az élet pedig megjutalmazott a
jó emlékezetért, megszorítottam a markolatot, elhajoltam a
széktámla elől, és eltéveszthetetlenül közelről a jobb mellébe lőttem.
Biztos voltam benne, hogy tüdőlövés, hallani véltem a berobbanó
borda reccsenését is.
A Billentyűst a konyha túlsó falának tántorította a lövés, de nem
rogyott le engedelmesen a fal mellé, ahogy jó halotthoz illik, hanem a
külső ajtó felé támolygott, váratlan erővel szétrúgta, és kitántorgott a
koraestébe.
Tudtam, hogy nem jut messzire, azt is hova megy, így nem
siettem utána, egyrészt, mert mezítláb nem akartam semmi szarba
belelépni, másrészt, nehogy a Billentyűs holtában valami
könnyelműségre ragadtassa magát. Addig megúsztam egy karcolás
nélkül, de egy akkora gólemnél sohasem lehet tudni, és az, amire a
saját múltamból emlékeztem, nem adott semmi garanciát a jövőre
nézve.
Nem mondta senki, hogy én megúszom karcolás nélkül.
Sziszegve áttipegtem a hulladékkupacok között, majd vigyázva,
nehogy a vérbe lépjek, megálltam a test fölött, és a mellébe
eresztettem két golyót. Három bemeneti nyílás kellett az
emlékeknek, és hidd el, hallani lehetett, amint az idő fogaskerekei
kattogva összeakadnak.
Világosan emlékszem a nagy test rándulásaira, amint a golyók
behatoltak, és – bár nem tudom elfelejteni a Billentyűs kérdő
tekintetét sem – most se érzek semmi lelkifurdalást. Ez van.
– Ez van – vetettem oda neki is, zsebre vágtam a pisztolyt, és
visszatipegtem a házba.
 Sikerült anélkül odaérnem Eszmeraldához, hogy bármi a
talpamba fúródott volna. Még egy undorító, vastag parizerszelet se
került a talpam alá. El tudod képzelni, baszki, hogy egy olyan
szétmállik a meztelen talpad alatt. Aprított tehéntőgy! Brrrr!
A leányzó még mindig az ágy melletti hézagban kuporgott, de
láttam rajta, hogy a sokk nem sokáig tart, és perceken belül valami
nagy műsorba kezd. Ez nem igazán passzolt az emlékeimhez, így
hirtelen ötlettől vezérelve odaléptem elé, durván felemeltem az állát,
és amilyen gonosz hangon csak tudtam, az arcába sziszegtem:
– Ha köpsz, eljövök érted, és elviszlek!
Elernyedt, mint akinek minden izmából kiszáll az erő. Heveny
alkoholmérgezésnél érezhetsz ilyesmit. Én tudom. A fogaskerekek
felzúgtak. Már tudtam, hogy evvel a mondattal küldtem szegényt a
diliházba.
A kapu sötét négyszögként rajzolódott ki a szobában, és egy
pillanatra átfutott rajtam, hogy elromlott, aztán rájöttem, hogy a
Hivatalra odaát bársonyos, fekete sötétség borul. Elindultam a kapu
felé, de még volt valami hiányérzetem.
A gyertyák zavartalanul lobogtak az ablakpárkányon.
A füstszag hiányzott!
A másik „ágyra” söpörtem a mécseseket, és végre elhagytam
legfrissebb rémtettem helyszínét.

Átértem, visszafordultam, megmarkoltam a kütyüt, ami erre szokás

szerint zárta a kaput, megszüntette az illesztést, vagy összekutyulta
a dimenziókat, vagy ilyesmi, mindenesetre a képernyőn szépen
feltűnt, hogy

18 hour
40 perc
Illesztés
Kezdi
Mielőtt elkezdhettem volna töprengeni, hogy hol is kell lennem
tizennyolc óra múlva, az előtér felől Stella hangja csörömpölt felém:
– Csak nem elmegy akarni, Ábel? Hallotta lövések?
– Rajtam kívül itt nem lő senki – feleltem teljes őszinteséggel és
tökéletes kétértelműséggel. Amit odaát tettem, megmozdított
bennem valami sötétet. Éreztem, hogy akkora erekcióm feszül, mint
az életben soha. Széttártam a ballont. – Csak fáztam, csillagom!
Gondolod, hogy így mennék ki az utcára?
Felkacagott csókahangján. Talán megérezte bennem a harcból
győztesen visszatérő hímet. A gyilkost. Tetszett neki, amit látott. Én
meg nem tiltakoztam.
– El akarok menni. Benned.

De másnap délelőtt tényleg elmentem, vissza Népszínház utcába,

pihenni, enni, és gondolkodni. Eljátszani a terveit szövő, fondor
magányt. Mert fondorkodni tényleg magában tud a legjobban az
ember…
Tíz és fél órám maradt még – bőségesen elegendő, pihenni, enni,
fondorkodni.
Amikor a Konzulátus vendégszobájában végül felébredtem, már
tudtam, hogy hol kell kinyitnom a kaput – végül is pofonegyszerű.
Hol másutt, mint a József utca egyben?
Kizárt, hogy abban a négyemeletes, félbevágott, rosszhírű házban
még egy konzulátus fogadjon, bár mit lehessen tudni, ezek az
elmebetegek legalább egy konzulátust már biztosan elátkozott,
kísértetjárta házba telepítettek… A valószínűség mégiscsak nagyon
csekély. Mindazonáltal nem kizárható, hogy valami
kultúrantropológus, vagy szociológus, vagy filozófus, vagy egyéb
obskúrus tudomány művelője esetleg betelepedett épp abba lakásba.
Kipenderíteni könnyű lesz egy órára, és ha tíz előtt valamivel
megjelenek, mire valakinél célba ér a panaszával, már vissza is
jöttem a múltból.
Csak éppen egyáltalán nem akaródzott odamenni. Se tíz előtt
valamivel, se tíz után valamivel, se éppen tíz órakor.
 Aria, baszki!
Aria lesz ott, és én megölöm.
Azon a ponton voltam, hogy szarok az időhurokra, meg az
időparadoxonra, meg az időtörésre meg mindegyik időizé lehetséges
következményére a világegyetem meg a téridő épségét illetően.
Basszák meg magukat a sci-fi írók, meg a kvantumfizikusok, meg a
téridőfizikusok, meg a kozmológusok, szarok én mindegyikre, de
nem fogom a saját késével összekaszabolni Ariát!
Szarok arra, hogy hiszen már megtettem. Nem én voltam!
Nem emlékeztem, hogy én tettem volna, lehet, hogy az öreg volt,
elvégre a kütyüvel ő is éppen úgy ugrálhatott az időben, mint én
magam. Hazudott egyszer, hazudhatott akárhányszor, jól ismertem,
én is ugyanolyan notórius hazudozó voltam, mint ő lesz, és ki tudja,
kellő elszántsággal és százötven évnyi gyakorlással mivé fejlődhet
valaki.
Hát, baszki, nem volt éppen egyszerű délután! Majd jött az este,
közeledett az időpont, amikor a kapu nyílik. Tíz óra előtt pár perccel
felvettem a ballonkabátot, betettem az ajtóba, ahonnan először
felvettem, leültem az ágyra, és figyelni kezdtem, hogy mi történik tíz
órakor. Hogyan csavarodik önmagába a téridő, vagy zuhan össze
fekete lyukká, vagy szűnik meg minden anyagi lét, vagy legalább
törlődik kifelé a memóriámból mindaz a szörnyűség, ami öt éve
történt, és derül ki, hogy a saját Népszínház utcai lakásomban
vagyok, és az édes kis feleségem szól a fürdőszobából, hogy kész a
fürdővíz…
A kapu kinyílt.
Semmi olyasmi nem történt, baszki!
Illetve odakint megint eleredt az eső.
Átbámultam a kapun. A mocskos, öt évvel azelőtti nappalit
láttam, mindenütt a helyszínelés nyomai, az ablakfülkében az Öreg
hűlt helye.
Baszki!
Mi a fasz van?
 Végül igazam lesz, és az Öreg a József utcában henteli életünk
szerelmét! Elborult az agyam, hiszen meg tudom akadályozni, még
van egy órám, és a kapu odavisz. Átvetettem magam rajta.
Két lépés után az ütés a bal halántékomat érte, felvillant a Tejút
minden csillaga, aztán kihunytam.

Állva tértem magamhoz, a legfeketébb semmit bámulva a

legfeketébb semmiben.
– Nyugi, Tami! Ez nem a halál. Csak a világítás hiánya.
– Te halott vagy!
– Csak leszek. Most még dolgunk van itt.
– Nekem nincs itt dolgom. Te vagy a gyilkos, te ölöd meg Ariát!
– Semmit sem tudsz. Már megöltem. Ott van a lábadnál…
Nekilódultam, hogy a hang irányába vessem magam, de nem
tudtam megmozdulni, mintha acélhálóba keveredtem volna,
valamilyen láthatatlan erő minden irányban fogva tartott.
– Nyugi! Bilincsmező. Együtt kell csinálnunk, mert itt
összekuszálódott minden.
– Nem értek semmit… Kit öltél meg?
– Ariát.
– Hazudsz! Aria odaát… Valahol a múltban van.
– Az egy másik Aria. A te Ariád. A zsákban az én Ariám van. A
mi Ariánk. A te… a mi közös jövőnkből.
– Leklónoztad?
– Ne legyél nevetséges! Embert klónozni… Ez undorító! Elvittem
magammal. Abból a mocsokból, abból a szennyes korból…
Megkapta a kezelést. Örökre fiatal és gyönyörű maradt. Évekig
éltünk majd együtt. Szerettem. Szeretett…
– Mégis megölted! Lehentelted a saját késével, mint valami…
Várjál! Én vagyok nevetséges? Végül megcsalt, mi? Nem bírt a
vérével, te meg nem tudtad megtartani. Csak így. Micsoda
melodráma!
– Hallgass! Mit tudsz te erről?
– Ugyanazt, mint te… Tegnap reggel én is megölni indultam.
 – Igaz. Elmondom, hogy mi fog történni. Először eleresztelek.
Térdre rogytam, a kezem vastag műanyagfóliával burkolt
valamibe ütközött.
– Ne tapogasd! – csattant fel az öreg. – Ő az.
– Ki van a zsákban?
– Tényleg ilyen hülye voltam? Vagy túl nagyot ütöttem a fejedre?
Miről beszéltem eddig?
Nekiestem. Verekedtünk. Egyetlen szó nélkül a sötétben, a zsákot
kerülgetve, mert nem tudtam volna elviselni, ha belerúgok Ariába.
Hirtelen adtam fel, amikor megértettem, hogy mi van, és ő pontosan
tudta, hogy mikor adom fel, mert az utolsó pillanatban megfékezte
az öklét, ami védtelenül hagyott arcomba csapódott volna, és
valószínűleg összezúzza az orrcsontomat.
Feladtam, mert rájöttem, hogy nem tudom legyőzni, sem ésszel,
sem erővel. Senki se képes legyőzni önmagát, baszki. Pláne nem
idősebb önmagát. Az idővel, cimbora, végképp nem harcolhatsz.
Aprócska fény gyúlt, lassan homállyá erősödött. Mintha a
fejemben gyúló világosságot akarná kicsúfolni. A József utcai kégli
folyosóján voltunk, mindketten a térdünkre támaszkodva lihegtünk,
ugyanolyan ballont viseltünk, mint apa és hülye fia, tudod, vannak
ilyen hülyék, akik ugyanúgy öltöztetik fel a gyereküket, mint
magukat. Olyan jópofának látszik… Mi nem voltunk jópofák.
Köztünk, a feltépett parkett helyén hevert a vastag műanyagzsák,
benne egy női test körvonalai sejlettek.
– Valami nem stimmel. Te az Öreg vagy. Megölted Ariát. Előtte
éltél vele…
– Mégse vagy teljesen hülye. Nem magamnak viszem. Van
köztem és közted egy Tami, aki ártatlan a mi bűneinkben, aki
megérdemli azt a pár év boldogságot…
– Nem lehet ártatlan. Legfeljebb feledékeny. Mindegy! Nagyon
szépen eltervezted! Neked legalább emléked van arról az állítólagos
boldogságról! De mi van velem? Mi jut nekem?
– A remény és a várakozás, testvér! Be kell érned ennyivel. Én
pedig tegnap meg fogok fizetni mindkettőnk bűneiért.
 – Nem vagy normális!
– Akkor te se! Mondhatom?
– Lökjed!
– A kapu az ajtóban nyílik. A te kapud. Te mégy be először.
Lelövöd Kevint. Aztán jövök én…
– És lelősz engem…
– Nem mintha nem volna hozzá kedvem ilyenkor, de nem lehet.
Hiába vagy idegesítő faszkalap, te hozzám képest temporális
progenitor vagy, nem pusztíthatlak el. Csak le foglak ütni. De előre
szólok, hogy igazi lesz. Nem tudnánk becsapni Ariát, szóval, mint
vak a poharat. Velem fog jönni, de nem könnyen… Ha magadhoz
tértél, beviszed a sztázistasakot, és elhelyezed a tetemet úgy, ahogy a
helyszínelők rögzítették… A sztázistasakról elég annyit tudnod,
hogy leállnak benne a biológiai folyamatok. Nem öregszel, a vér nem
alvad – ilyenek. Beledugtam szegényt, amíg a helyére nem kerül…
Vigyázz, ha kinyomtad a pecsétet, a sztázistér mindenestül
feltekeredik a téridőben, és minden csupa vér lesz. Ha végeztél,
magaddal hozod az egyik lámpát, visszajössz a kapun, és felszeded
az illesztőt. Tudod, hogy van még elintéznivalód!
Tudtam. Pitics.
Hogy ennek a jövőbeli szörnyeteg énemnek nyugodt álma legyen
álmai nője oldalán. Illetve nem is neki… Az idő szövevénye már
túlburjánzott az én felfogóképességemen, fantáziámon és morális
tűréshatáraimon. Megértettem, hogy sohasem szabadulok Ariától,
hiába tartom a kezemben a holtestét, csak rá fogok várni, ki tudja
milyen hosszú ideig, annak a pár boldognak hazudott évnek a
reményében, amit elejétől megmérgez majd, hogy tudom, mi lesz a
vége. De az ember annyiféleképpen és olyan mélységekben képes
elbolondítani önmagát. Biztos voltam benne, hogy boldog leszek
majd.
Még most is reménykedem benne, baszki!
Remény és várakozás, cimbora! Remény és várakozás!
Megtettem, amit az Öreg mondott. Mikor a kapu kinyílt, és a
félhomályba beszivárgott két ledlámpa fénye, kezemben a Berettával
átrontottam a kapun, és nem törődve a rajta lovagló, halkan dúdoló
Ariával, egyetlen szó nélkül homlokon lőttem az ágybetéten
meredező Kevint. Kibaszott nagy gyakorlatom volt már a homlokon
lövésben.
Nem fordulhattam meg, már kaptam is az ütést a tarkómra, és
elborult tudattal a matrac mellé rogytam.
Az Öreg gyakorlottan adagolta a fejbeveréseit, ezúttal csak pár
percig voltam eszméletlen, de mire magamhoz tértem, a szobában
már csak egy valódi meg egy erkölcsi hulla tartózkodott. Az Öreg
nem hazudott, a kapu nyitva állt. Feltápászkodtam, és enyhén zúgó
fejjel kibotorkáltam a folyosóra. A műanyagzsák vagy sztázistasak,
kinek mi jut eszébe róla, érintetlenül hevert a homályban. A
vállamra kaptam, és bevittem a szobába – a halál tehetetlensége csak
kissé nehezítette el az egyébként tündéri könnyűségű testet.
Odatettem ülő helyzetben, ahol emlékeim szerint viszontlátom majd
másnap reggel. Fogalmam se volt, mit akart mondani avval az Öreg,
hogy vigyázzak, mert minden csupa vér lesz, de az legalább
nyilvánvalóvá vált, hogy a „pecsét” egy fekete folt a zsák közepén.
Nyújtott kézzel rávágtam, és azonmód hátraugrottam, hátra, át a
kapun. A feltekeredés talán nem a legjobb szó arra, ami történt, bár
kétségkívül, a térnek abban a szemmel alig követhető változásában,
amit láttam, volt valami tekergőzésszerű is. A kés visszhangosan
koppanva hullott Aria lába közé, mert a feltekeredés nyilván a
légkörrel is csinált valamit.
És tényleg minden csupa vér lett.
Vetettem egy szánakozó pillantást Aria számtalan sebtől
meggyalázott testére, és már majdnem megmarkoltam a kütyüt,
mikor eszembe jutott, hogy a lámpát is magammal kell hoznom.
Éppen jókor jött ez a kijózanító, tökéletesen értelmetlen, és semleges
utasítás, mert ahogy felmértem a helyszínt, második pillantásra
azonnal feltűnt, hogy milyen steril. Hiányoztak a véres lábnyomok,
amelyek annak idején annyira szembeötlők voltak, hogy simán
megfeledkeztem róluk. Hát visszacaplattam, felmarkoltam a lámpát,
és bőségesen hagytam nyomokat.
Átjöttem a kapun, és felszedtem a kütyüt, és túl voltam a
legnehezebb részen. De elveszítettem a maradék illúzióimat is:
miféle boldogságban reménykedhetek, ha ez a kaszabolás lett a
vége?
Maradt a várakozás.
Egyelőre csak tízórányi, mert a kütyü annyit engedélyezett a
következő illesztésig.
Éjfél után értem „haza”, remegve az undortól és önsajnálattól, de
beállítottam a mobil ébresztőjét reggel hétre, mert nem akartam
kockáztatni, hogy lemaradjak a következő nyitásról, mivel az egész
mocskos történetbe csupán egyetlen valamennyire is pozitív szál
szövődött: Pitics kivégzése, aminek végrehajtásáról semmiért se
mondtam volna le.
Most se mondanék le, baszki!
Büszke azért nem vagyok. Nem is annyira magam miatt –
vagyok, aki vagyok –, de hogy ez a társadalom kitermelte Piticset,
meg ellensúlyául engem, az azért közbotrány, nem?
A Pitics-féléknek nincs helyük egy civilizált közösségben. Az,
hogy létezett, nem bizonyítja az állításom ellenkezőjét. A mi
civilizációnk a végét járja, ezt mi se bizonyítja jobban, mint hogy
megengedi a Piticsek létezését, sőt védőernyőt tart a fejük fölé, a jog
erejével védi őket az áldozataikkal szemben. Nekem hivatalból
védenem kellene őket, baszki. Milyen már ez? A Piticseket nem éri el
a jog, csak úgy szabadulhatsz meg tőlük, ha te is jogszerűtlenül jársz
el. Ez, baszki, nem más, mint a szemet szemért igazsága. Civilizáció
előtti vagy utáni állapot.
Hát itt tartottunk. Itt tartunk.
Én ennek a civilizációnak a terméke vagyok. Te se vagy más,
baszki!
Csak hiszed!

Mindegy.
 Felkeltem, felöltöztem, a csillagászati műszert gondosan
elhelyeztem a bőröndjében. Szépen szét lehetett szedni hatfelé, így a
koffere nem volt nagyobb, mint egy komolyabb fúrógépé.
Tulajdonképpen az is volt. Egy egészen komoly fúrógép,
muhahaha!
A Teleki tér öt padlásán akartam kinyitni a kaput, hogy aztán
majd a puskával a lépcsőházban a második emeletről szedjem le
Piticset.
Nem volt valami bonyolult terv, de bevált. Nem is nagyon
részletezem. Nem volt tanú, az első áttelepülési hullám akkoriban
gyérítette meg a fal népét, a vállalkozóbb szellemű fiatalok mind
elmentek Borsodba, szerencsét próbálni a saját országukban, és a
propaganda még erősebb volt, mint a valós borsodi állapotokról
szóló hírek.
Az azért előny, hogy nem kellett kidugni a csövet az ablakon,
hogy a Taccs őrei kiszúrhassák, bár úgy kétségtelenül izgalmasabb
lett volna a játék. De nem akartam én már húzni, játszani,
szórakozásnak éppen elég volt a végeredmény, hogy én
szolgáltatom a piticsmentes világot, és a falontúl két napra zsarnok
nélkül marad. Jóformán csak annyit akartam már, hogy befejezzem,
hogy vége legyen. A félhomályból, a lépcsőfordulóból a
lecsupaszított korlátnak támaszkodva lőttem. A puskának mindegy
volt, még Pitics lapjait is meg tudtam nézni, éppen lerakta volna az
utolsókat az elmebeteg pasziánszához. Nem hagyhattam, hogy
nyerjen. Ez a kis elégtétel nekem is járt. Az utolsó lapnál lőttem.
Amikor meghúztam a ravaszt, és lövedéket elküldtem az önelégült,
gonosz fejébe, nem tudtam megállni, hogy ki ne mondjam hangosan:
„Bácsolománó, don Pitics!”
Nem éreztem megkönnyebbülést, bár a külső szemlélőnek talán
még mulatságos is lehetett volna, hogy micsoda futkosás kezdődött a
Taccs Mahányban. Sajnos nem volt túl sok időm erre, a Pitics
agilisebb asszisztensei a miértekkel sohasem foglakoztak, azt
meghagyták a gazdájuknak, őket azonnal a hol, hogyan, ki, mikor
érdekelte. Mire visszaértem a padlásra a dögnehéz puskával, már
elindultak a környező házak felé. Sajnáltam, hogy nincs több
lőszerem, nagy kedvem lett volna a hidra még több fejét levágni,
leszedhettem volna vagy tucatnyit a legszemetebb trollok közül.
De az Öreg másképpen rendelkezett. Átszöktem a kapun,
felmarkoltam a kütyüt, és akkor ért a meglepi:

4 hour
17 perc
Illesztés
Kezdi

Mi a fasz van? Hát sosem lesz vége?

Mire ítélt még a könyörtelen idő? Mit kell még helyretolnom
rajta? Ó, kárhozat! Muhahaha!
Abban a pillanatban nem voltam ilyen vidám. Halálosan untam a
rám osztott szerepet. Halálosan untam a kitalálósdit, mert ha a saját
elmémből is kellett kiolvasni a válaszokat, mégiscsak egy őrült adta
fel rejtvényeket. És őrültekkel kitalálósdit játszani roppant fárasztó.
Akkorra már eldöntöttem, hogy az Öreg megőrült. A féltékenység
elvette az eszét. Lehet, hogy Ariának nem is volt senkije a jövőben,
mégis megölte, és megrendezte ez az egész időhurkolást. Furcsa ízt
ad a létednek, ha tudod, hogy valamikor az életed során megőrülsz,
és a dühöngőben végzed…
Nesze neked várakozás és remény!
Persze tudom, nem a dühöngőben végezte.
A pisztolyom csöve előtt végezte, egyszerre voltam ítéletének
végrehajtója, és a kegyes halált nyújtó orvosa. Sanyi asztalán
végezte, meg Enci lombikjaiban.
Mondtam már, hogy Enci kilépett, és valami biotech céget
alapított az élet meghosszabbítására? Ellenőrizheted… Tuti, hogy
talált valamit, mikor az Öreget szuttyogtatta csöveiben… Okos volt,
nem mondta el senkinek…
De nem volt elég mintája.
Érted, baszki, hogy hova akarok kilyukadni?
Okos vagy! Mögmondtam, má’ mikor találkoztunk!
A temetés volt az utolsó küldetésem. Bizonyos szempontból
könnyebb, mert legalább megölni nem kellett senkit, a hulla adva
volt.
De sok szempontból nehezebb. Be kellett hatolnom egy őrzött
objektumba, ki kellett onnan hozni egy tetemet, keresni kellett egy
helyet, ahova eltemethetem – mindezt természetesen éjszaka. És a
dolog pszichológiai részéről nem is beszéltünk – a saját hullámról
volt szó, baszki!
De ebben a történetben az élet kitalálta magát. Amikor délután
kimásztam a Katonai Boltból, ahol valami gyalásó után kajtattam,
mert akárhol is lesz a sírom, kell valami, hogy elássam magamat,
balra néztem, és kiszúrtam a kézenfekvő megoldást legalább a
temetés problémájára. Ott a Kerepesi Temető, a fala közös a
Mosonyival. Csak a hullát kell kihozni a Sanyi hűtőjéből, átdobni a
falon, és el lehet kaparni a megfelelő helyen. Elég sok hely van még a
Kerepesiben, olyan drága a parcella, hogy manapság a jónép inkább
a hamvasztást választja.
„Hiszek a testnek feltámadásában…” Jó szöveg, mi?! Istennek vagy
az angyaloknak jól oda kell tenni magukat, ha atomonként akarják
összerakni a feltámadókat… És mi van, ha többen osztoznak
ugyanazokon az atomokon? Baszki! Zűrös ez az egész. Én vagyok az
az ötvenhét százaléknyi víz? Öt marmonkanna lennék, mi? Néha
úgy érzem nem vagyok több, muhahha!
Jaj, ne má’! Beletapostam a vallásos érzületedbe! Én is katolikus
vagyok ám, baszki! Csak másképpen…
Na mindegy!
Kemény diónak tűnt behatolni a Mosonyiba, egy csomó
paranoiás kolléga közé, éppen csak azután, hogy fényes nappal
kiloptam a szemük elől egy fontos bizonyítékot. Amikor a kerület
olyan, mint a méhkas Pitics halála miatt, ami szintén az én saram.
Elég szar ügy.
Hol nyissak kaput?
 Kockáztattam, megpróbáltam olvasni becsavarodott késői
változatom gondolataiban.
Bejött, baszki!
Ezt még elmondom, hogy volt, mert mindjárt mehetünk befelé…

A fasz se foglalkozott velem a Mosonyiban. Öt év telt el, az állomány

zöme már kétszer lecserélődött, nem ismertek. A Mosonyiba alig
jártam, mert messze elkerültem az olyan súlyú ügyeket, amiben a
bizonyítékokkal kellett-lehetett volna szarozni. Széphelyi után az
első hat évben, ahogy a falontúl ürülgetett kifelé, ezt simán meg
lehetett csinálni, még elő is léptettek érte.
Egy hivatalban, ha valaki elég magabiztosan van jelen, a kutya se
tételezi fel, hogy nem odavaló, ha már egyszer ott van. Egy rendőrrel
több a rendőrségen! Ki nem szarja le, baszki?! A kibaszott ásóval a
kezemben meg a mindenki által ezerszer jegyzőkönyvbe vett
ballonkabátban, aminek az egyik zsebében az autós ledlámpa,
aminek elhozatala végre értelmet nyert, mint előbb-utóbb minden
ebben az agyondeterminált történetben, a másik zsebében pedig egy
üveg márkásabb konyak lötyögött, amit az Országos Dohánybolt
mellett az Országos Szeszboltban vettem a Kerepesin, egyszerűen
besétáltam a főbejáraton. Felvillantottam a főhadnagyi
igazolványomat, és már csak egy csendes helyet kellett találnom,
ahol kivárhatom azt a félórát, mikor kinyitom a kaput. A testületre
oly jellemző buzgó semmittevést színlelve leültem a másodikon a
lépcsővel szemben, és amikor eljött az idő, besétáltam a vécébe, majd
kisétáltam öt évvel korábban. A különbség a napszak, pár ránc meg
a ballonkabát helye volt rajtam. Az ásót tekertem bele, hogy kevésbé
feltűnő legyen.
Nem mintha bárkinek is köze lett volna hozzá.
Megkönnyebbülésemre, mikor felvettem a kütyüt a régi időben,
nem az következett be, amitől tartottam egy kicsit. Nem döglött meg
a szemét, hogy ott hagyjon még egy kurva példányban abban a
kurva időben, hanem engedelmesen és megnyugtatóan kiírta, hogy:
 12 hour
00 perc
Illesztés
Kezdi

Meg még talán, hogy megnyugodjak, hogy biztosan eljön a

szabadulásom:

Program végeze
Állít vissza tiltás

Persze eszembe sem volt semmit visszaállítani. Tizenkét óra

múlva, ha minden jól megy, testileg épen, bár kissé megrendült
elmével, és teljesen erodálódott erkölcsökkel visszatérhetek az
életemhez, ami öt éve, vagy éppen akkor zökkent ki a helyéből, és
megpróbálhatom újra felépíteni magamat.
Láthatod, hogy sikerült. Itt vagyok.
És persze reménykedem és várok ezerrel.

Átsurrantam a Bűnügyi épületébe, és a lépcsőházban egyenesen

leslisszoltam az alagsorba. El kellett haladnom a bizonyítékosok
rácsos ajtaja előtt, de szerencsére Kovács tizedes a pihenőnapját
töltötte, a váltótársát meg kurvára nem érdekeltem. Pofátlanul még
az időt is megkérdeztem tőle, mert persze a mobilom megint
idegösszeomlást kapott a kapuban.
Kiderült, hogy még csak fél hat van. Tizenegyig kellett valahogy
elütni az időt, egyelőre azt láttam a legnehezebbnek. A Sanyi se volt
szolgálatban, a másik forma meg, a Kun Kálmán, egy nyugdíj előtt
álló sótlan orvos százados, már inkább megfelelt azoknak a
sztereotípiáknak, amit egy boncnokról magában elképzel az ember.
Szórakoztató társaságnak ígérkezett, na! De jobb, mintha a Sanyi
rontotta volna odalent az amúgy sem magashegyi levegőt. Sanyi
bohém volt, tömve idegesítő szóviccekkel, de nem hülye. Összerakta
volna, mi merre hány méter, ha keresni kezdik rajta a hullát. Kálmán
se volt hülye, de valami baj volt vele. Már az is, hogy nyugdíj előtt
orvos létére még csak százados! Baszki! Ilyen nincsen. Ha van, akkor
súlyos baj van a formával. A testületben pedig egy súlyos baja
lehetett valakinek: befolyás alá került. Vagy bűnös pénz, vagy a szesz
vagy valami anyag, vagy a három valamilyen arányú
kombinációjának befolyása alá. A korrupció a Bűnügyi
bonctermében eléggé valószínűtlen, bár persze a szervezett bűnözés
anyagi lehetőségeit ismerve nem kizárt – az egész Intézetet
megvehették volna húsz évvel előre az összes jelentéssel együtt, ha
akarják. Valamiért ez sohasem jutott az eszükbe, ne kérdezd, hogy
miért! Ha a házipatikát használta volna rekreációs célokra, Bárány
rég kirúgja, így a legnagyobb valószínűséggel ivásra adta a fejét. A
lélekemelő boncoldai munkát meg az egész hely hurráoptimista
légkörét számításba véve, csoda, hogy a századosi rangig eljutott.
Sanyinak a humor segített, Kun Kálmánnak még az se volt sohasem,
vagy kioldotta belőle nagyon korán a szesz. Na, ezért látogattam
meg a Szeszboltot.
Mielőtt bekopogtam az alumíniummal borított széles ajtón,
felhúztam a kesztyűt, elővettem az üveget, majd az ásót meg a
ballont felnyomtam a fűtéscsövek tetejére, aztán, hogy a kopogásra
nem hallottam a szíves invitálást, markomban a konyakkal
benyomultam. Jártam ott párszor azonosításon, a hely szűkös, a
világítás vakítóan fehér és steril, a levegő hideg és olyan szaga van,
hogy mindjárt vissza is fordulnál. Valamikor a junta bukása után, a
divatbűnözés hullámának felcsapásakor, uniós pénzből újították fel a
kócerájt – olajfesték helyett legalább csempe, üveg meg inox
csillogott mindenfelé. Hangosan beköszöntem, amire válaszul az
egyik üvegajtó mögött leesett és szétgurult valami, valaki sziszegve
káromkodott, majd kissé kócosan, félrecsúszott szemüveggel
előkerült Kun Kálmán.
– Ha mintát hozott, tegye le a papírokkal együtt az asztalra! Ma
már nincs vizsgálat! Megmondtam ezerszer, hogy csak ötig
dolgozzuk fel az aznapi mintákat. Mit képzelnek…
Nem hagytam kifutni…
 – Parancsára, százados úr! De nem mintát hoztam. Tamáska f… –
majdnem elbasztam, de Kálmánunkat ez úgyse érdekelte volna! –
Hadnagy. Az őrsről küldtek szemrevételezésre.
– Szemre? – alaposan szemrevételezte a konyakosüveget.
Megigézetten meredt rá. Még nyelt is egyet. Megnyalta a száját. –
Mit akar szemrevételezni, Takács hadnagy?
Ráhagytam persze a Takácsot, jobb az, ha az alkohol a hülyeséget
mossa bele az agyába, vagy mossa ki belőle…
– Jelentem, tegnapelőtt délután a Népszínház utcából behoztak
egy idősebb áldozatot, lőtt sebbel. Azt kell szemrevételeznem.
A konyakot letettem az asztalra.
– Mit akar maga egy hullától, hadnagy?
– Jelentem, valaki összekevert valamit, és én vagyok, aki az ügyet
kapta. Én láttam az áldozatot mielőtt ideszállították – feszengtem
egy kicsit. – Azonosítanom kell.
– Értem. A konyak… Minek a konyak? – megint megnyalta a
száját.
– Jelentem, nagyon rosszul viselem az itteni levegőt, és úgy
gondoltam, a százados úr megengedi, hogy az azonosítás előtt igyak
egy kicsikét, hogy ne legyek rosszul…
– Hát milyen nyomozó maga, ha fél egy hullától?
– Nem a hullától félek, jelentem! A szag. Talán a
fertőtlenítőszerek…
– Persze, a fertőtlenítőszerek. Hát jól van, Takács! Felőlem ihat…
Persze mértékkel.
– Köszönöm, százados úr! Csakis mértékkel! Ha meg nem sértem,
nem tart velem?
Széles, meleg mosoly ült ki az arcára. Nyelt egyet, és
megkönnyebbült hangon azt mondta:
– Már azt hittem, egyedül akarja meginni az egészet! Várjál,
hozok poharat!
Két főzőpohárral tért vissza, és máris megkaparintotta az üveget.
– Sequin! Nem rossz.
 A házigazda otthonosságával töltött a saját konyakomból egy
ujjnyit, de persze nem bántam. A terv szerint a hét deciből legalább
hatnak a gyomrában kell landolni, még mielőtt bezár a bazár!
Fürgén ledöntöttünk két pohárral, mielőtt bevitt volna a tárolóba,
amit szerencsére szintén felújítottak, bár azon, hogy a két boncasztal
miatt alig lehetett benne megmozdulni, semmiféle felújítás nem
segített. A hosszabbik falat hűtőrekeszek alkották, a százados a
tizenkilenceset húzta ki.
Az öreg cipzáras hullazsákban feküdt, és százötven éves
örökifjúságán csak az rontott valamicskét, hogy a koponyatető
előrecsúszott, kissé Frankenstein szörnyszerűvé téve a látványt.
– Azonosítod?
– Ő az. Nem is értem, hogy mit kavartak…
– A számítógépek! Azok az oka minden szarnak!
Visszacsukhatom?
– Kérlek, százados úr!
Másfél deci konyak után is elég alaposan tette a dolgát, ami rossz
jelnek tűnt. Bele kellett diktálnom az egész üveget, és ha közben
feltűnik valaki, lőttek az egésznek. Maga a leitatás persze egy
alkoholistánál nem nagy kihívás, meg aztán gyakorlatom is volt
benne, sokszor itattam le mindenféle népséget, hogy infóhoz jussak,
és nem sokat számít, hogy falontúli bőrdzsekis strici vagy
fehérköpenyes orvos százados az illető. Ezeknél az embereknél már
régen a szesz vagy a hiánya adja ki a parancsokat.
Hát nem muris, hogy a teremtés koronájának viselkedését,
csodálatos agyvelőnk működését teljesen átprogramozza egy olyan
egyszerű kis szerves molekula, mint az etil-alkohol? Nem kellene
egy kicsit nagyobb alázattal tekinteni a sokat magasztalt
intelligenciánkra?
Na mindegy!
Kun Kálmán leitatását nem fogják hőseposzként feljegyezni,
annál is inkább, mert persze szerencsém volt, nem jött senki, így
kilenckor Kálmánunk az üvegajtó mögötti irodájában hortyogott,
ahová elővigyázatosan betereltem, vagy inkább támogattam.
 Hátraóvakodtam a boncterembe, nagyon halkan kihúztam az
Öreg fiókját, kiemeltem a dögnehéz hullát a rekeszből, a vállamra
kaptam, és kilopakodtam vele az alkoholgőzből.
És ott voltam meglőve egy szépen kivilágított, üres folyosón,
baszki!
Addig nem tudtam kivinni az Öreget, amíg a bizonyítékos el nem
hagyja a raktárt. De a váltáskor az őrség is biztosan körbejárja az
épületet, az alagsorba is lejönnek, én legalábbis úgy írnám meg az
őrparancsot, hogy oda is le kelljen menni. És mit látnak? A
gyanúsított, a hátán a feltételezett áldozatával, mintha a világ
legtermészetesebb dolga lenne, a folyosó közepén ácsingózik.
Magamban káromkodva cipeltem a kibaszottul hideg tetemet
egyik zárt ajtótól a másik zárt ajtóig, mikor az európai
esélyegyenlőségi normák nyájas, bár nyilván lüke istene a
segítségemre sietett. Mivel természetesen minden logika ellenében
azon a szinten is ki kellett alakítani egy mozgássérült vécét – éppen
befértünk az Öreggel. Őt a földre ültettem, én meg a kagylón
foglaltam helyet. A deci konyak már szívódott felfele, nemigen
törődtem a helyzet abszurditásával.
Nem emlékszem, mivel múlattam az időt, nem is fontos, de eljött
a tíz óra, a váltás ideje, és a derék fiú, ahogy elképzeltem, megjelent
a folyosón. Hallgattam a határozott, katonás lépteket. A boncterem
ajtaját persze nyitva találta, és persze Kun Kálmánnal elvacakolt egy
kicsit, ami kapóra is jött, mert az időt inkább a százados kifelé
támogatásával töltötte, nem a folyosó felénk eső részével. Így fél
tizenegy körül az ajtón kikukucskálva csendet és sötétséget találtam.
Felkaptam az Öreget, még nehezebb volt, de legalább már nem
hideg, és elcipeltem a folyosó végére. Tudod, azok az épületek a
Mosonyiban vagy százötven évesek. Megbízható, régi tervezés. Az
alagsor végén alacsony, széles ablakkal. Az Isten is hullák kiadására
teremtette. A rekonstrukció idején persze szar műanyagra cserélték,
de szerencsére nem egyetlen bukót raktak be, hanem a régihez
hasonló kétszárnyút. Riasztót nem láttam rajta, hát merészen
kitártam.
 Tudod, a rómaiak azt mondták, a bátrakat a szerencse segíti. Én
akkor már meg voltam győződve róla, hogy az idő a szerencsénél
nagyobb segítség. Mindennek klappolnia kellett, mert egyszer már
minden klappolt. Persze ezzel a biztos tudattal nem kezdhettem el
bénázni, mert nyilván azért klappolt minden már egyszer, mert
mindent megtettem, hogy klappoljon.
Íme, felfedtem előtted az időparadoxon feloldásának titkát,
baszki! Muhahaha!

Nem volt egyszerű kituszkolni az Öreget az ablakon, felmászni, és

visszahajtani az ablaktáblákat is, belekerült egy kis erőlködésbe. Az
Intézet keleti falánál térdeltem, és kiválóan ráláttam a kapuőr
bódéjára, aki kábé negyedóra múlva elkezd körbejárni egy olyan
útvonalon, amit nem ismertem, de amin tuti, hogy elhalad
mellettem.
Cipeltél már magadnál nehezebb hullát a hátadon lekuporodva?
Hát nem az örömszerzés legmenőbb formája, mondhatom.
Átvittem az Öreget a sarokra, és vártam. Kibújt az őr, és elindult
egyenesen a Festecsis utca felé. Amikor lefordult a sarkon, hátamon
a zsákkal átrohantam a parkolóba, a rabok meg a lószállítók közé, és
magamban átkozva a jövőt, ledobtam átkaim tárgyát az egyik
teherautó meredek motorháza elé, betuszkoltam a kerekek közé, és
utánagurultam.
Aztán csak feküdtem ott, mint egy idióta, mert a ballont, a lámpát
és az ásót szépen otthagytam a csöveken!
Ennyit az időparadoxon feloldásáról!

Elveszítettem egy órát, mire visszaszereztem a kabátot meg az ásót,

és jött a második felvonás: áttenni az Öreget a kerítésen. Tudod, a
monarchia idején még szerették a falakat jó magasra húzni. Ha nem
parkolnak olyan közel a rabóval, nem sikerült volna – így volt
valami létrafélém, a teherautó orrán vonszoltam felfelé a zsákot meg
magamat. Így is egy akrobatamutatvány volt, mikor átlendítettem az
Öreget a fal tetejére, le is estünk majdnem, és kétlem, hogy lett volna
erőm még egyszer nekifogni a mászásnak-vonszolásnak. Közben
persze folyamatosan szidtam a hullát, hogy milyen jól kitalálta ezt az
egészet.
De csak fenn volt egyszer, és akkor egyszerűen átbillentettem a
falon, nem érdekelt már se kegyelet, se az, hogy a saját holttestemet
gyalázom éppen. Csak az érdekelt, hogy a másik oldalon fel ne
akadjon valami kiálló vason, és ki ne szakadjon a fólia. A hullazsák
valahogy nem tűnt olyan strapabírónak, mint a sztázistasak vagy mi
a szar. Utánamásztam. Ott állt, függőlegesen beszorulva egy sírkő
mögé – kedvem lett volna otthagyni. De nem lehetett,
kiszabadítottam, a vállamra vettem, és elindultam vele a temető
elhagyatottabb része felé. A színészek és sakkozók parcellái mellett a
bokros részben reméltem elásni.
Persze csak addig reméltem, amíg a lovarda magasságában meg
nem láttam a szemeket. Először a frász tört ki tőlük, majd eldobtam
az Öreget, aztán azt hittem, kutyák, végül rájöttem, hogy rókák.
Hallottam ezt-azt a lovasrendőröktől, de persze annak idején
kurvára nem érdekelt a lovardai kis színes, hogy a dögök már az
ezredfordulón beköltöztek, és persze senki se törődött velük, mert
nem ártanak senkinek. A temető a város egyik legnagyobb közparkja
tulajdonképpen, csak sokkal védettebb, mint a két liget – a
macskabaglyok, a mókusok meg a rókák biztonságban érzik
magukat.
Rókák, baszki!
Azt jelentette, hogy nem áshatom el csak úgy az Öreget, mert
egyedül az éjszaka egyszerűen nem tudok olyan mélyre ásni, hogy a
dögök előbb-utóbb ki ne kaparják.
Visszafordultam az úton, hogy keressek egy régi kriptát, ahol
elrejthetem végre a tetemet, mert kezdett rohadtul elegem lenni
mindenből. Egy temetőben caplatok éjfélkor, és rókák követnek. Ha
még egy bagoly is elhuhogja magát, hagytam volna a francba az
egészet, baszki!
Nagy nehezen találtam a falnál egy olyan régi családi sírboltot,
aminek a kőfedelén karikák voltak, és nagy nehezen félrevonszoltam
a fedelet. Végre hasznát vettem a lámpának. Az a fajta kripta volt,
amiben kétoldalt ilyen kőpolcokon vannak a koporsók. Persze
minden hely betelt már, de ez rohadtul nem zavart. Az üreg szélére
fektettem az Öreget és leugrottam. Kirángattam az egyik alsó
koporsót, ami természetesen még valami fémből volt, mögé
tuszkoltam a zsákot az Öreggel, és visszatoltam az egészet,
amennyire bírtam.
És akkor úgy elgyengültem, hogy le kellett ülnöm a
cementpadlóra, ott a megbolygatott halottak között, fölöttem a
csillagos márciusi éggel, és elbőgtem magam. Egy temetésen lehet
sírni. Egy temetésen kell sírni. Tán egy óráig is lent szuttyogtam,
mire összeszedtem magam annyira, hogy a polcokon kimásszak, és
visszatoljam a tetőt. Több marék port elszórtam, hogy ne
látszódjanak a nyomok, és mondhatom sikeresen, mert a sírt azóta se
buzerálta senki. Tudom, mert minden évben gyertyát gyújtok rajta.
Már pirkadt, amikor a kapu kinyílt. Nem tehettem mást, átjöttem
rajta, vissza a saját életembe, reménykedni és várakozni. Mikor
átértem, a kapu bezárult, és a kütyü azóta halott. Nem jön elő
semmilyen újmagyar felirat, se forgó nyíl, semmi.
Akarod látni? Mindig nálam van, pedig csak húzza a zsebem.
Nem, sohase próbáltam szétszedni. Szerintem nem is lehet.
Baszki!
Hát semmit se értettél? Semmi köze hozzá senkinek, hogy mi van
benne! A jövő van benne, és úgy látom, még a jövő lakosai se igazán
érettek arra, hogy használják azt a hatalmat, amit jelent. De lehet,
hogy csak az én csökevényes erkölcsi világom nem lesz érett hozzá.
Vagy az is lehet, az Öreg tényleg nem tehetett mást, csak hogy
bezárja a hurkot. Vagyis bezárassa velem. Olyan mindegy már!
Megtörtént.
Na, mehetünk befelé!
Most mi van?
Félsz tőlem?
Derék. Ez elszaladt. Hát ez volt a cél, nem? Inkább nézzen
bolondnak, mint hogy nekem kelljen bevinni. Phöj! Úgyis bemegy
valakivel. Vagy egyedül. Ki a bolond? Nem ért semmit. Ez a fal.
Kibaszott fal.
 ANTAL JÓZSEF

1965-ben született, civilben vegyészmérnök, biokémikusi

végzettséggel. Első írásai 2000-ben láttak napvilágot az Álmodók
című antológiában. Kisregénye, a Justitia 2005-ben jelent meg
folytatásokban a Galaktikában, és az év közönségdíjasa lett.
Diagnózis című regénye 2007-ben Zsoldos Péter-díjat kapott. 2009-
ben jelent meg a Justitia regényváltozata, két évvel később pedig e-
könyvként az iDeal, amely elnyerte a 2012. évi Zsoldos-díjat. Ez is
olvasható azóta nyomtatásban, a Galaktika 298 XL-ben. Lapunk
350. számában már megjelent egy Józsefvárosi meséje, Lúzer
címmel.
 URBAN FANTASY

A FANTASYNEK sok változata van. Létezik epikus fantasy, mint A

Gyűrűk Ura. Mágikus realizmus, mint Az a félvér nőszemély. Kard és
boszorkányság, mint Conan. Mesék és tündérmesék, mint Az
ezeregyéjszaka meséi és a Grimm-mesék. De ide lehetne sorolni a
horror egy részét is, például Lovecraft egyes műveit. A sor
folytatható. Ahogy a science fiction nem rendelkezik pontos és
szabatos definícióval, éppúgy a fantasy alfajai sem határozhatók meg
egyértelműen.
Az egyik, manapság népszerű változat az urban fantasy.
Természetesen ennek megítélésében sincs egyetértés a kritikusok,
írók és olvasók között. A definíciója és kapcsolata a fantasyvel épp
annyira sokféle, mint a science fictioné. Egyszerűsítve azt
mondhatjuk (és biztos lesznek, akik ezzel sem értenek egyet), hogy
többnyire jelenben játszódó történet, ahol a városnak fontos szerepe
van, és természetesen érintkezik vele a „másik” világ, fantasztikus
lakóival.
Az előzményeket tekintve sincs egyetértés. Vannak akik Platónnal
kezdik (Az állam) vagy Thomas More-ral (Morus Tamás-Utópia). John
Clute már a 18. századba tette az eredetet, szerinte ez „Az otrantói
kastély” (Kalandos históriák, 1974, eredetileg The Castle of Otranto,
1764) Horace Walpole-tól. Érdekes vélemény Farah Mendlesohné és
Edward Jamesé – ők a 19. század végére és a 20. század elejére
teszik, és Edith Nesbit munkásságára hivatkoznak, mivel nála a
mágia behatol a városi környezetbe, és megzavarja azt (lásd például
Az elvarázsolt kastély vagy az Öt gyerek és az izé című műveit).
 Sokkal gyakoribb, hogy a 20. század utolsó negyedére teszik az
urban fantasy megjelenését. Korai példa Anne Rice könyve, An
Interview with the Vampire (1976, magyarul Interjú a vámpírral, 1995). A
80-as években aztán olyan írók definiálták műveikkel, mint Charles
de Lint, Emma Bull, Terri Windling, Mercedes Lackey, Tim Powers
és mások. Hamarosan a marketing is felfigyelt a jelenségre, és lassan
külön polcokra helyezték az urban fantasynek titulált könyveket,
külön a fantasytől és a science fictiontől.
2020-ban a Publishers Weekly közölt egy listát a – szerintük – tíz
úttörő urban fantasy regényről. Az alábbiakat sorolták fel:

1. K. D. Edwards: The Last Sun (2018)

2. Fonda Lee: Jade City (2017) [Jáde Város, 2020]
3. Patrick Ness: Burn (2020)
4. Rebecca Roanhorse: Trail of Lightning (2018)
5. Ben Aaronovitch: Rivers of London (2011) [London folyói, 2014]
6. Seanan McGuire: Rosemary and Rue (2009)
7. Daniel José Older: Half-Resurrection Blues (2015)
8. Gail Carriger: Soulless (2009) [Soulless – Lélektelen, 2012]
9. Caleb Roehrig: The Fell of Dark (2020)
10. L. L. McKinney: A Blade So Black (2018)

Ahogy manapság megszokhattuk az ilyen listák esetében, 10

évnél messzebbre nem nagyon látnak.
Urban fantasy nem csak elbeszélő prózában jelenik meg. Anne
Rice és mások művei képregényben is megtalálhatók. Nem szabad a
tévét és a filmeket sem kihagyni. Ide tartoznak a Buffy, a vámpírok
réme (Buffy the Vampire Slayer) és Hegylakó (Highlander) című
franchise-ok.
 Nyilvánvalóan Magyarországon sem ismeretlen az urban fantasy.
Nálunk is olvashatók fordításban többek között Ben Aaronovitch,
Jim Butcher, Neil Gaiman, Szergej Lukjanyenko, China Miéville,
Rick Riordan és mások művei. Időnként a Harry Potter-sorozatot is
ide sorolják. A fordításokon kívül természetesen jelentek meg
magyar szerzők művei is. Ilyenek többek között Antal József (akiről
korábban már írtam részletesebben, lásd Galaktika 2020. január)
Józsefvárosi meséinek egyes részei, László Zoltán Egyszervoltja
(2013), vagy éppen Szélesi Sándortól Az ellopott troll (2019).
 Végül megemlítendő Juhász Viktor cikke „London mágikus
alvilágáról” (http://sfmag. hu/2020/06/08/london-magikus-alvilaga-
urban-fantasy-es-krimi-a-brit-fovarosban/), mely részletesen
tárgyalja a Londonnal összefüggő mágikus bűnözést és
bűnüldözést.

Zsoldos Endre
Table of Contents
GALAKTIKA 378 XXL
TARTALOM
Antal József: Józsefvárosi mesék – LÚZER
Antal József: Józsefvárosi mesék – ORKOK
Antal József: Józsefvárosi mesék – TÚL
ANTAL JÓZSEF
URBAN FANTASY