ROMANTIKUS R R REGÉNYEK

Katherine Stone

VÁRATLAN SZERELEM

GENERAL PRESS KIADÓ

ALAPÍTVA 1988-BAN
 ROMANTIKUS RR REGÉNYEK

A mű eredeti címe
Another Man’s Son

Copyright © 2004 by Katherine Stone

Hungarian translation © NÉMETH ANIKÓ és a GENERAL PRESS KIADÓ

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart,
az írott és az elektronikus sajtóban
részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

Fordította NÉMETH ANIKÓ

Sorozatszerkesztő DEBRECENI ÁGNES

A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette

ISSN 1586-6777
ISBN 963 9598 02 X

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

1138 Budapest, Népfürdő u. 15/d
Telefon: 359-1241, 350-6340 Fax: 359-2026

www.generalpress.hu generalpress@generalpress.hu

Felelős kiadó: LANTOS KÁLMÁNÉ

Irodalmi vezető: BESZE BARBARA
Művészeti vezető; LANTOS KÁLMÁN
Felelős szerkesztő: BENDA LUCA
Készült 22 nyomdai ív terjedelemben,
53 g-os, 2,4 volumenizált Norbulky papíron.
Kiadói munkaszám: 995
 PROLÓGUS

Montlake Középiskola, Seattle, Washington

Szeptember 12., szerda
Tizennyolc évvel ezelőtt

Nos, van valami, amiről úgy gondolom, tudnia kellene, Mr. Collier, még mielőtt találkoz-
nánk Kathleennel.
Ian Collier csöppet sem kedvelte az iskola igazgatónőjének sajátos hangnemét – most is
úgy érezte, szinte vészjósló az, amit az asszony mond –, ráadásul az általa használt szavak
sem tetszettek neki. Mindig valamifajta megfélemlítő szándékot vélt kihallani az asszony
mondataiból. És ebben a pillanatban határozottan érezte: ez a gyanús és nyugtalanító „van
valami” is olyan dolgot takar, amelyről már réges-rég tudnia kellett volna.
Kathleen Cahill volt az a diák, akit az idén megválasztottak a Rain Mountain elnevezésű
ösztöndíj kedvezményezettjének. Az alapítvány létrehozása Ian ötlete volt, és a pénzt is ő ma-
ga biztosította hozzá. Ám a végső döntést, hogy az intézmény melyik végzős diákja kapja
meg ezt a támogatást, inkább az iskola nevelőtestületéből alakított bizottságra bízta. Mivel az
ösztöndíj a diák összes, tanulmányaival kapcsolatos költségeinek fedezését jelentette, biztos
volt abban, hogy olyasvalakire esik majd a választásuk, aki – legyen akár fiú, akár leány – a
legérdemesebb arra, hogy olyan szakiskolában, egyetemen vagy főiskolán folytathassa a ta-
nulmányait, amelyről álmodik.
Az idén ösztöndíjra jelöltekről már ő maga is tudta – mert igyekezett megbizonyosodni ró-
la –, hogy mindegyikük méltó erre a kitüntetésre. Ragyogó elméjű, intelligens diákok voltak
ők, akik egytől egyig szegény sorból származnak. Ian úgy érezte, a legszívesebben mindegyi-
küknek megadná a pénzügyi támogatást, aki csak szerepel ebben a névsorban.
Ám az ösztöndíjat magánpénzből alapította, nem pedig vállalati tökéből, és ez azt jelentet-
te, hogy egyetlen naptári évben nem járulhatott hozzá egynél több diák felsőfokú tanulmánya-
inak támogatásához. Az első három ösztöndíjasa beváltotta hozzájuk fűzött reményeit. Ponto-
san azt tették, amit Ian remélt: maximálisan, körültekintően és okosan használták fel a jelen-
tős összeget.
Ian Collier harminchat éves volt ekkor, ösztöndíjas diákjai közül egy ez idő szerint első-
éves hallgató volt a Harvardon, a másik másodéves a Stanford Egyetemen, míg a harmadik
harmadéves a Yale-en. Ian felemelő érzésként élte meg ezt a fajta befektetést: mások gyerme-
keit támogathatta, minden lehetséges módon azért, hogy ők valóra válthassák álmaikat, Ian
szigorú könyvelője is megenyhült erről a nemes szándékról értesülvén, de azért óvatosságra
intette.
 Igaz, hogy az Eső-hegy (azaz Rain Mountain) – Ian saját cége – minden várakozást felül-
múlt. A Pacific Northwestnek valóban nagy szüksége volt egy másik télisportcikk- és
útifelszerelés-nagykereskedésre. Mellesleg a vállalkozása, a Rain Mountain Enterprises ez idő
szerint már az Államok szinte minden részében képviseltette magát.
Ám a fogyasztói szokások kiszámíthatatlanok, a trendek előre megjósolhatatlanok, és so-
hasem szabad elfeledkezni arról, hogy ebben a pakliban benne van egy jolly joker is. ami nem
más, mint az időjárás. A legutóbbi december különösképpen tanulságosnak bizonyult Ian
számára. A viharos esőzések, melyek advent után, karácsony és újév között köszöntöttek be,
gyakorlatilag elmosták az iskolai vakáció idejére eső síszezont, és a latyakos hó miatt drámai
módon megcsappantak, sőt el is maradtak a bevételek, amelyek a januárban virágzó síparadi-
csomokból szoktak befolyni.
Az Eső-hegy ezt a megrázkódtatást – természetesen – meg sem érezte. A lesiklópályák
mindvégig tökéletes állapotban maradtak ugyanis – hálaadás napjától egészen karácsonyig. A
Rain Mountain márkájú sílécek, csizmák, dzsekik, síszemüvegek az első helyen szerepeltek a
sízés szerelmeseinek és rokonaiknak ünnepi bevásárló- és ajándéklistáin, és a cég által idén
először piacra dobott, bevezető áron kínált pehelykönnyű pulóvereket és fehér nyúlprém kesz-
tyűket is december tizenötödikére gyakorlatilag az utolsó szálig elhordták az emberek a bol-
tokból.
Ám, ha akár csak néhány héttel is korábban jött volna az az eső...
Az El Nino okozta időjárási anomáliák természetesen nem befolyásolhatták káros irányban
Ian ösztöndíjas diákjainak sorsát, illetve anyagi helyzetét. Az ő támogatásukhoz szükséges
pénzt ugyanis egy alapítványban kötötték le – négy teljes egyetemi év tanulmányi kiadásait,
lakbért és költőpénzt is biztosítottak ily módon a számukra. A vállalat alkalmazottairól ugyan-
ilyen körültekintően gondoskodott, hogy gondtalan nyugdíjas éveket élvezhessenek.
Ám a Rain Mountain Enterprises tulajdonos cégvezetője önmaga számára nem biztosított
efféle garanciákat. Személyes létbiztonságával, ezzel a bagatell kérdéssel vajmi keveset törő-
dött. Ő és a szegénység hosszú éveken át edzőtársak voltak már az élet viadalában. Úgy érez-
te, nehezen megszerzett vagyonát akkor fordítja a legjobb célra, ha ezt az ügyet szolgálja vele:
támogatni a kivételes tehetségű diákokat álmaik realizálásában.
– Valami, amit tudnom kellene... – ismételte el Mrs. Petersen után. – Mégpedig
Kathleennel kapcsolatban?
– Igen – bólintott az igazgatónő. – Nos, voltaképpen arról van szó, hogy miféle érzései
vannak Kathleennek ezzel az ösztöndíjjal kapcsolatban. Nem kizárt, hogy végül úgy dönt, el
sem fogadja a támogatást.
– Annak ellenére, hogy pályázott rá? – kérdezte Ian.
– Őszintén szólva, mi pályáztunk helyette – hangzott a válasz. – Tavaly tavasszal ugyanis,
amikor elmondtuk neki, hogy jelöltük az ösztöndíjra, azt felelte, úgy döntött, végül mégsem
szeretne továbbtanulni. El sem akartuk hinni. Hiszen tudtuk róla, mindig is arról álmodozott,
hogy az orvosi egyetemre megy tovább. És hogy ezért tanult egész életében mindeddig. Azt,
gondolom, már mondani se kell, hogy azóta ugyanúgy tettük a dolgunkat, mint ahogyan elter-
veztük, abban reménykedve, hogy mostanra, ősszel, amikor elkezdődik az új tanév, talán
mégis meggondolja magát.
– De ezek szerint nem így történt.
– Nem.
– És van valami elképzelése arról, hogy mi lehet ennek az oka? – érdeklődött Ian.
– Nincsen – felelte az igazgatónő.
– Gondolom, Kathleennek nincs tudomása arról, hogy mi itt ma őróla beszélgetünk.
– Úgy van – bólintott az asszony. – Épp az imént kértem meg a titkárnőt, hogy hívja ki
Kathleent a tanulószobából, ahol a harmadik órájuk van.
Vagyis Mrs. Petersen váratlan meglepetést tervezett Kathleen Cahill számára. Nem is meg-
lepetés ez, mint inkább orvtámadás. Amit, persze, jó szándék vezérel. Váratlan ajándék,
olyan, mint egy álom, gondolta magában Ian. De azért, a lényeget tekintve, persze mégiscsak
hátbatámadás, akárhogy is nézzük.
Ian semmiképp sem akart részt venni egy ilyesfajta összeesküvésben. És a kezdeti nemtet-
szés szinte a gyűlöletig mélyült el benne ekkorra. Személyes tapasztalataiból és átélt fájdal-
maiból táplálkozott ez az idegenkedés, ez az ellenérzés...

Ian Colliert először tízéves korában érte ehhez hasonló támadás. Szeretett volna tudni va-
lamit a vér szerinti szüleiről – olyasmit, amire minden gyermek kíváncsi –, és ez volt az oka
annak, hogy a szóba jöhető örökbe fogadó szülők, akik meglátogatták, sohasem néztek rá szi-
gorúan. Történt egy alkalommal, hogy éjféltájban sikerült belopakodnia az árvaház
személyiadat-nyilvántartási irodájába. A maga gyermeki naivitásával, egy magányos, elárvult
kisfiú reménykedésével felfegyverkezve sikerült egy megnyugtatónak s talán elfogadhatónak
tűnő magyarázatot összeeszkábálnia arra vonatkozóan, miért van az, hogy egész évben senki
sem akadt, aki szerette volna magával vinni őt. Mert igazából, a lelke legmélyén nem szerette
volna, ha örökbe fogadják. Úgy érezte, a vér szerinti szülei bármelyik nap felbukkanhatnak.
Ám az igazi magyarázat távolról sem volt megnyugtató. Egészen bizonyos, hogy Gordon
és Eileen Collier már nem jönnek el érte. És ennek a lehető leggyakorlatiasabb oka volt. Ian
ugyanis már akkorra elárvult, mire a világra jött.
Gordon Collier olyan alaposan helybenhagyta várandós feleségét, hogy Eileen csaknem
azonnal belehalt. Mesterségesen, gépekkel tartották életben mindaddig, amíg még meg sem
született kisfia elég nagyra nőtt már ahhoz, hogy egyedül is életben maradhasson, miután el-
távolítják az édesanyja méhéből.
Mire Ian megszületett, az apja, Gordon már halott volt. Rég eltemették a névtelen sírba,
amelyben a város szegényei lelhették meg örök nyugalmukat. A golyót, amely a fejébe fúró-
dott, nem önkezével röpítette ki a halálos fegyverből – nem utolsó, fatális gesztusa volt ez a
hirtelen bűnbánóvá átváltozott gyilkos tudatának. Ez a golyó egy seattle-i rendőr nagy erejű
pisztolyából süvített felé. És a külalakra takaros, írógéppel írt kartonból – amely Ian öröksége
és pedigréje volt, s mely e mészárlásról beszámolt – egyetlen szó sem utalt arra, hogy Gordon
Collier akár szemernyi megbánást is érzett volna addig s azt megelőzően.
Hát itt van, íme, az igazság, amelyet gondosan eltitkoltak előle – feltehetően jóindulatból, a
saját érdekében s amely most mégis napvilágra került. Ezt már nem lehet tovább rejtegetni.
Ian nem más tehát, mint egy gyilkos fia.
A felismerés és a tudat furcsamód egyfajta szabadságot hozott el a számára, Ian ekkor ér-
tette meg, hogy a sorsa az, hogy nem kívánt gyermekként kell tovább élnie az életét és ezt a
tudását önvédelmi fegyverként fordította szembe a jövőbeni fájdalmakkal. Soha többé nem
engedte meg magának, hogy bárki – beleértve a nevelőit is – észrevegye rajta, mennyire fáj
neki, hogy őt senki sem akarja.
És attól fogva soha többé senki más nem tudhat többet róla, mint ő maga.
És így is történt. Senki sem volt kivétel ez alól, míg egy napon egy huszonnégy éves haja-
don – aki szülei révén a felső tízezerhez tartozott – meglepte az akkor tizennyolc éves Iant, a
gyilkos fiát – mégpedig egy olyan álommal, amelyről soha még csak ábrándozni sem mert.
– Terhes vagyok – közölte vele Vanessa Frances Worthing. – És tudod, kié ez a gyermek?
– Majd a választ meg sem várva hozzátette: – A tiéd.
Ian akkor csak homályosan emlékezett Vanessára. Szeretkezett vele, mint ahogy akkoriban
szinte válogatás nélkül oly sok nővel. Aki csak elérhető volt a számára a másik nem képvise-
lői közül.
Ian és Vanessa találkozására és szeretkezésére a síszezonban került sor, a Kristály-hegység
egyik népszerű üdülőfalujában, Seattle-től hetvenhat mérföldre délkeletre.
Ian egy sípanzió hegyi mentőjeként dolgozott akkor a hegyekben, és ezt a munkát addigi
pályafutása csúcsának tekintette: öt évvel korábban ugyanis még egy téli panzió turistabuszán
alkalmazták utaskísérőként.
Bár nem igazán emlékezett a Vanessával eltöltött szerelmi együttlét részleteire, abban
mégis szinte teljesen biztos volt, hogy hány órakor kerítettek erre sort. Valamivel éjfél után,
de még hajnal előtt. Csak akkor, miután a síliftek mind bezártak, és már túlságosan sötét volt
ahhoz, hogy síelni menjenek, Ian úgy vélte, addig is kellemesen eltölti legalább valamivel az
időt, míg vissza nem kell térnie a lesiklópályára, folytatni a munkát.
Vanessa és barátai egy hétvégére érkeztek az üdülőfaluba, s annak egyik legdrágább pan-
ziójában szálltak meg. Emlékezetes napok voltak ezek. A Kristály-hegység barátságos kör-
nyéknek bizonyult azon a hétvégén: befektetők, szponzorok, sportolók és bámészkodók nyü-
zsögtek itt, remélve, hogy az abban az évben első alkalommal megrendezett nemzetközi téli-
sport-bemutató idővel hagyománnyá nemesedik majd. A télisportok – főleg a sízés – világa
ekkor a Kristály-hegység havas lejtőire összpontosította figyelmét. Mindenki azt mérlegelte
magában, milyen pályákat lehet majd itt kialakítani a terep adottságait a legjobban kihasznál-
va – milyen gyorsak, mennyire csalókák, milyen meredekek a különböző lejtő és hogy elég
sok hegy van-e a környéken ahhoz, hogy egy világszínvonalú szlalom- és grandszlalom-
versenyt is megrendezhessenek ugyanitt.
A közösen kialakított álláspont szerint. Igen. És bár mint erre számítani lehetett, akadt né-
hány kételkedő, aki első ránézésre nem találta elég jónak a környéket, rajtuk kívül egyöntetű-
en pozitív volt a vélemény. Ám amikor megválaszolásra várt a következő kérdés, az tudniil-
lik, hogy milyen képességekkel rendelkezik a helyi – szépreményű – síbajnok, aki a jelenlé-
vők szeme láttára elsőként siklik végig a kijelölt pályákon, Ian futamidejét senki sem mérte,
igazság szerint eszükbe sem jutott, hogy ezt kellene tenniük. Mindazonáltal azok, akik alapo-
sabban is figyelték őt lesiklás közben – síoktatók a világ minden tájáról –, gyanították, hogy
olyan sebességgel ért célba, amilyennel a versenyen is fölényes győzelmet arathatna. Márpe-
dig a franciák által indítandó szupersztárt még senkinek sem sikerült legyőznie.
Valószínűnek tartották, hogy Ian jó síző. De amikor egyenesen, meredeken vágott neki az
útnak lefelé a hegyről, olyan könnyednek, s egyúttal olyan vakmerőnek is tűnt, hogy a megfi-
gyelők egy emberként érezhették: milyen tehetséges oktató lesz abból, aki ismeretlen ver-
senyzőként is ilyen csodára képes.
És volt még valami, amit az igazi szakértők azonnal észrevettek, miközben Ian lefelé szá-
guldott. Az, tudniillik, hogy milyen határtalan örömét leli ebben a sportban.
Mire eljött a hétvége utolsó napja is, Iannek már számos edző, ügynök, atléta és más ember
megadta saját, otthoni telefonszámát, hogy később is tarthassák vele a kapcsolatot. És arra is
pontosan, szóról szóra emlékezett, mit mondott neki az USA válogatott sícsapatának edzője:
– Még két év van hátra az olimpiáig. Ön nyugodtan ott lehetne indulóként, Ian. Magának
ott a helye azon a versenyen.

És aztán... megtudta, hogy apa lesz. De úgy tűnt, ettől még nyugodtan lehet belőle akár
olimpiai bajnok is. Vanessa legalábbis egyre csak ezt hajtogatta. Igaz, az ilyesmi sok utazás-
sal, távolléttel jár, Vanessa azonban erősítgette: szívesen elmenne vele bárhová. Ha kell, a
világ végére is. Mintha úgy érezné, talán nem vette észre a fiú, milyen jót tett vele – hogy az
együtt töltött éjszaka után, ott a hegyekben... Talán azért is ment neki olyan jól másnap a síe-
lés. És ami a gyermeket illeti... Nos, akár kisfiú lesz, akár kislány, otthon maradhat a nagyszü-
lőknél, Vanessa szüleinél, akik Seattle-ben, a Queen Anne Hillen laknak. Hát erre biztosan
lesz pénz, mint ahogy bébiszitterre meg dadára is.
Nem, válaszolta Ian határozottan. Az apák éppen erre valók, érvelt.
Nekik ez a dolguk.
Vanessának szokatlan volt, hogy akad valaki, aki ellentmond neki. Bár eleinte dühös volt,
amikor Ian egy szép napon bejelentette, hogy abbahagyja a sízést, és inkább keres magának
valamilyen állásfélét a városban, a lány ellenérzései hamarosan elpárologtak, amikor a szülei
határozottan nemet mondtak az elképzeléseire.
 Worthingék alaposan feltérképezték ugyanis Ian Collier hátterét, mint erre Vanessa is szá-
míthatott. Pontosan tudta, hogy kiderítik a fiúról: felibe-harmadába hagyta a tanulmányait
tizenhárom éves korában, még csak nem is tizenhét évesen, hogy legalább a középiskolát el-
végezte volna – s hogy hazudott neki az életkorával kapcsolatban, csak azért, hogy munkát
találjon. Igaz, nemcsak a munkáltatóinak, de a szeretőinek is. Mindig. Hazudott, ivott, és do-
hányzott. És mindehhez mindössze tizennyolc éves volt akkor. Vagyis teljes mértékben al-
kalmatlan arra, hogy Worthingék elfogadják őt a lányuk férjeként, az unokájuk apjaként. És
Vanessa akkor még nem döntötte el, mennyire legyen provokatív, amikor válaszol majd erre a
fiúnak. Ám a lényeget tekintve biztos volt abban: ha ez az ő vad, szilaj természetű és javítha-
tatlan tinédzser szeretője soha semmi mást sem tesz vele, csak ágyba viszi, és szeretkeznek, ő
akkor is boldog lesz mellette. Vagy talán nem ezt akarják a szülei, akik annyira szeretik őt?
Vanessa boldogságának kérdése és azok az igények, amelyeket a lány és a szülei támasztot-
tak, vissza-visszatérő beszédtéma volt a kapcsolatukban, ami egyre nehezebb helyzetet terem-
tett, ahogy teltek-múltak az évek.
Vanessa valósággal kivirult, valahányszor kiderült, hogy olyan férfit választott magának,
akit nem lett volna szabad. Ám ilyen nagyot még sohasem tévedett addigi életében. Hogy
éppen egy gyilkos fia legyen az illető...
Vanessa ezt a jelentéktelen apróságot nem is tudta róla, és titokban még örült is annak,
hogy így van, amikor a szülei közölték vele, miféle múltja van ennek az Ian gyereknek, Ian
felhagyhat a sportpályafutásával, levágathatja a haját, leszokhat az alkoholról, a cigarettáról
is, még mielőtt megszületik a gyermekük, és olyan szánalmas összegű fizetést hozhat haza,
amit a zöldségárusnál raktárosként keres, amely – Vanessa véleménye szerint legalábbis –
arra sem érdemes, hogy az ember elmenjen érte a bankba és felvegye.
Ám semmi sem mentesítheti és szabadíthatja meg őt attól a szégyenfolttól, amelyet a szár-
mazása ejtett a becsületén – Vanessa legalábbis így érezte, ez az érzés árad belőle, valahány-
szor csak szeretkeztek.
Vanessának azonban cseppet sem volt ínyére, hogy Ian csupán nagy vonalakban emléke-
zett a Kristály-hegységben együtt eltöltött hétvégére. Soha nem tapasztalta még, hogy valaki
egyszerűen elfelejtse őt, mint ahogy azt sem, hogy valaki nemet mondjon neki. Ez azért nyug-
talanította is a lányt, mint ahogy az is: miért éppen egy gyilkos fiához ragaszkodik ő ennyire,
Iannel ellentétben, ő ugyanis szinte másra sem volt képes gondolni, mint közös, szenvedélyes
szeretkezéseikre.
Vanessa elvárta Iantől, hogy az csodálja őt. Ugyanezt igényelte minden más szeretőjétől is,
akiktől meg is kapta ezt az imádatot. Persze, amint a magáénak tudhatta egy férfi szívét, ha-
marosan rá is unt az illetőre, és a legszívesebben máris valaki mást keresett magának. Meg is
tette, amint megtehette. Igen, ez volt nála a dolgok normális rendje – és tudta, hogy végül
Iannek is ezt a sorsot szánja majd. És Vanessa rádöbbent, hogy tulajdonképpen máris ezt sze-
retné. Erre vágyik a leginkább. Bármennyire élvezte is a vele töltött időt, úgy érezte, biztosan
megkönnyebbüléssel tölti majd el, ha véget érnek ezek a napok.
 Vanessa Frances Worthing sokkal jobban hasonlított a szüleire, mint azt valaha is hajlandó
volt elismerni akár önmaga, akár mások előtt – vagy mint amennyire készen állt ezt bevallani
nekik, de önmagának is. Ám a szüleinek köszönhető társadalmi pozíciója fontos volt a számá-
ra, mint ahogyan az őt megillető hely és a tökéletes férfi is. És történetesen Vanessa már ek-
kor is tudta, hogy ki az a férfi, akihez egy szép napon hozzá fog menni feleségül. Az egyetlen
férfi a világon, akihez hajlandó lenne hozzámenni.
Ian akkorra már megkérte a kezét – mégpedig a születendő gyermekük kedvéért, azért,
hogy a kicsi törvényes kötelékben, családban nőhessen fel, és nem azért, mert tiszta szívéből
ki akarta mondani, hogy örök szerelmet fogad Vanessának. És még csak nem is azért, hogy
ily módon, házastárssá lépve elő, jogot formáljon a lány örökségére, a dollármilliókra.
Vanessa nézetei szerint is sokkal jobb dolga van egy házasságban születő gyermeknek. A
házasság sokkal jobb, mint a válás. A gyermek sem szenvedi meg talán annyira, hosszú távon.
Az ő gyermeke semmiképp sem. Semmiben és semmitől sem szenvedhet. Hiánytól aztán vég-
képp nem. Akár fiúnak, akár lánynak születik a kicsi, ugyanúgy fog felcseperedni, mint
Vanessa – jómódban, jó modorra nevelve, minden tekintetben méltó módon a Worthing név-
re.
Mellesleg az az utolsó és legbotrányosabb dacoskodása – kamaszos lázadása a szülei ellen
–, vagyis az ötlet, hogy ily módon bűnben, a szülei tiltása ellenére éljen együtt ezzel a fiúval –
méghozzá a szülei birtokán, azaz a kertészlakban túlságosan rafinált volt ahhoz, hogy ellen
tudjon állni neki. Engedett hát a csábításnak. Milyen különös is lenne, gondolta magában.
Olyan... dekadens. Egójának tökéletes, végső kényeztetése – mielőtt végre elkezdi élni az
„igazi” életét. Ügy érezte, minden így van tökéletesen elrendezve, feltéve persze, hogy Ian
szerelmes lesz belé, és elkötelezi magát – és aztán azt is hagyja majd, hogy szabaduljon tőle.
És mi van akkor, ha Ian Collier keresztülhúzza a számításait, és azok az érzések, amelyeket
iránta táplál magában – mármint a fiú iránt nem fognak, nem tudnak alábbhagyni... Már maga
a puszta gondolat is félelemmel töltötte el és bosszantotta is Vanessát, ám aztán visszanyerte
magabiztosságát, és ezeket a kételyeket is sikerült eloszlatnia magában, Ian egészen biztosan
belészeret, és a fiú iránt érzett szenvedélyének lobogása hamarosan alábbhagy, majd megszű-
nik létezni is, és aztán... Igen, azt követően boldogan élheti az életét azzal a férfival, akit ki-
szemelt magának. Mert ő bizony arra született, hogy egy másik férfinak legyen a felesége,
nem pedig Iannek.
Iannek mindazonáltal halvány fogalma sem volt eközben arról, mit is fontolgat magában
Vanessa – azon túl, hogy szenvedélyesen kívánta a fiút, aki ezt a vágyát mindig maradéktala-
nul ki is elégítette, bármilyen fáradt vagy éppenséggel fásult is volt. A szex... Ian már a kezdet
kezdetén eltökélte magában, hogy boldoggá teszi ezt a nőt – egészen addig a napig, amíg az
faképnél nem hagyta őt. És addig, egészen addig a pillanatig Ian abban a hiszemben élt, hogy
Vanessa valóban boldog mellette. Gyakran szeretkeztek, valahányszor csak a nő megkívánta.
Élvezte azt is, hogy Sam édesanyja lehet, igaz, nem folyton-folyvást, inkább csak úgy hellyel-
közzel, kis adagokba elaprózva, és ily módon a maga számára megtakarított időt vásárlással,
társasági vacsorákkal, baráti körben, illetve utazgatással töltötte.
Négy esztendővel azután, hogy a kis Sam megszületett, Iant újabb váratlan támadás érte.
Már közeledett a karácsony, és nagy tervei voltak a kisfiával. Éjjeli műszakban dolgozott ad-
vent időszakában és azon a bizonyos éjszakán, amikor hazafelé igyekezett, mosolyogva köze-
ledett a kertészlakhoz, amelyben hármasban éldegéltek, abban a tudatban, hogy Sam és
Vanessa már réges-rég az igazak álmát alusszák odahaza.
Ám egyiküket sem találta a házban. És ugyanakkor Vanessa szüleinek is nyoma veszett.
Mindössze egy – kurtán-furcsán fogalmazott – üzenet várt rá Vanessától, ez is inkább utasítá-
sokat tartalmazott, mégpedig arra vonatkozóan, hogy léteznek bizonyos hivatalos papírok,
amelyeket alá kellene írnia. És hogy Vanessa ügyvédje a későbbiekben majd mindent elma-
gyaráz neki.

Az utolsó orvtámadás, az utolsó kellemetlen meglepetés ebben a történetben az volt, hogy

Ian számára csak mindezek után derült ki: Vanessa mindig is tudta a fájó igazságot róla, me-
lyet Ian azon a napon tárt fel előtte, amikor Sam megszületett. Iannek nem maradt törvény
adta lehetősége vagy módja arra, hogy a gyermek apja lévén, bármiféle jogot formáljon ma-
gának a kisfiúra, aki az élete s életének értelme volt. Mint fehéren feketén kiderült ekkor:
Vanessa bármikor elszakíthatta volna tőle Samet, amikor csak úgy tartotta kénye-kedve, és
Ian semmit sem tehetett ez ellen. Mindazonáltal, természetesen iszonyúan fájt neki, hogy így
alakult a helyzete. Csontig hatoló, zsigeri dühöt, tehetetlenséget érzett, és – még akkor és ott –
megfogadta magában: ő soha életében nem kerülhet olyan helyzetbe, hogy akár egyetlen te-
remtett léleknek is ilyen mélységesen mély csalódást s fájdalmat okozzon.

Ám most, ezen a csodálatos őszi napon Ian Collier akaratán – hajszál híján a tudtán is – kí-
vül lett résztvevője egy másik támadásnak, amely egy tizenhat éves lány ellen irányult.
Sem a hangja, sem az arckifejezése nem árulta el azonban, milyen tehetetlen dühöt érez a
kialakult helyzet miatt.
– És hol van most Kathleen? – kérdezte szelíden.
– Az egyik tárgyalóban, itt, az igazgatói iroda folyosóján – hangzott a válasz.
– Szeretnék négyszemközt beszélni vele – mondta Ian.
– Ó, Mr. Collier – tiltakozott az igazgatónő –, nem hiszem, hogy ez jó ötlet volna.
Kathleen ragyogóan tehetséges tanuló. És ezzel ön is tökéletesen tisztában van, hiszen olvasta
a pályázati anyagát. De ami a kommunikációs képességeit illeti... Nos, azok eléggé... hogy is
mondjam csak, fejletlenek. Néha még arra is csak nehezen tudjuk rávenni, hogy egyáltalán
megszólaljon.
Ian udvariasan várt ugyan még egy darabig, de magában már türelmetlenkedett – Mrs. Pe-
tersen ugyanis csupa olyan dolgot hozott fel érvként ez idáig, amit már ő maga is tudott Való
igaz, hogy az első betűtől az utolsóig végigolvasta Kathleen pályázati anyagát. Hiszen mi sem
természetesebb ennél. Gondosan és alaposan végigolvasta. elejétől végéig. Nem is egy alka-
lommal. És őszintén érdekelte, ki is ez a lány.
Kathleen Cahill ugyanis – az olvasottak alapján – egyeden diákra sem hasonlított, akiknek
eddig ösztöndíjat szavazott meg az iskolai bizottság. Tanulmányi eredményeit tekintve ki-
emelkedőnek, kivételes tehetségnek tűnt, mint az előző három évben ösztöndíjasnak választott
diák is. Ugyanakkor nem mutatott olyan élénk érdeklődést kifelé, és nem is mutatkozott olyan
kiugróan tehetségesnek, mint a többiek. Nem volt tagja például a diákönkormányzatnak, és
nem sejtettek zseniális hegedűművészt benne a tanárai. Nem emelkedett ki a sportban, nem
választották meg csapatkapitánynak az évfolyamok közötti versenyek alkalmával. Nem ő lett
az iskolai évkönyv szerkesztője, és egyszer sem osztották még rá Maria szerepét A muzsika
hangjai című musical előadásán, az iskolai színjátszó kör tagjaként Kathleennek azonban még
az ajánlólevele is más volt, mint a többieké – és nemcsak a tartalmát, hanem a stílusát tekintve
is.
Hiányoztak belőle az ilyen, szokványosnak mondható kifejezések: kivételes érettségről ta-
núskodik, figyelemre méltó a magaviselete. Ehelyett csak a „kedves” és „bájos”, „szívélyes”,
„tiszta szívű” és „bűbájos” jelzők szerepeltek a róla szóló jellemzésekben. És Ian ugyanakkor
nem érezte a Kathleen tanárai által írott sorok mögött a negédességet senki sem írta róla, hogy
bárcsak az ő lánya, nővére, unokája, unokahúga stb. is épp ilyen lenne...
Kathleen Cahill valójában egyetlenegy dolognak köszönhette, hogy pályázhatott erre az
ösztöndíjra. A ragyogó eszének. A sugárzó intelligenciájának.
– Páratlanul ritka és zseniális intelligenciával rendelkezik – ezt írta róla az a tanár, aki a
természettudományokra tanította. – Még a legbonyolultabb absztrakciók megértése sem okoz
nehézséget a számára.
Kathleen gyors egymásutánban és könnyedén vette az akadályokat az iskolai tanulmányok
terén. Még csak nemrég töltötte be a tizenhatodik életévét. De úgy tűnt, bűn lenne visszafogni
azt az iramot, amelyet önmagának diktál – mint ezt maga az ösztöndíjbizottság is kimondta,
azzal érvelvén, hogy nevelői tevékenységük megcsúfolása lenne, ha így döntenének. Ha nem
adnák meg ennek a lánynak a legjobb esélyeket arra, hogy azzá legyen, ami csak lehet belőle
– hiszen olyasfajta ritka adományt, olyan különleges tudományos gondolkodásmódot mond-
hat a sajátjának, amely kivételes ajándék, s jóllehet, talán az egész világnak javára szolgálhat.
A Kathleenről kapott jellemzésben Ian Collier semmit sem talált, ami őrá is jellemző lett
volna akkor, amikor tizenhat éves volt. Mindazonáltal meghökkentő bizonyossággal érezte,
hogy – hozzá hasonlóan – Kathleen sem kedveli az effajta meglepetéseket.
– Mrs. Petersen...
 – Igen? – kapta fel a fejét az igazgatónő.
– Hol találom a tárgyalószobát?
Ezt hallva, az igazgatónőnek tátva maradt a szája a meglepetéstől. Már épp tiltakozott vol-
na, de aztán mégsem tette, Ian mindössze egyetlen apró, de annál beszédesebb szájrándítással
jelezte, hogy nem tetszik neki a dolog. És ez bőven elég volt az igazgatónőnek.
– Az utolsó ajtó lesz az, a folyosón balra – mondta halkan.

Az ajtóhoz érve, Ian nyitva találta azt. Mégis kopogtatott rajta. Persze csak úgy finoman,
diszkréten, csak akkor lépve be, miután hallotta a halk választ odabentről:
– Szabad...
– Köszönöm – felelte Ian, és mosolygott, annak dacára, hogy a hatalmas asztal mellett
szemlátomást zavartan üldögélő lány arcán azonnal látta a félelmet. A rettegést. A megfélem-
lítettség állapotának csalhatatlan jeleit.
– Üdvözlöm, Kathleen. Én... – kezdte.
– A mamámról van szó, ugye? Ő...
– Nem.
– Nem? – kérdezte Kathleen.
– Nem.
Ian azonnal átlátta a helyzetet: megértette, miként értelmezte Kathleen az utasítást, hogy
azonnal hagyja el a tanulószobát, és menjen az igazgatónő által megnevezett helyiségbe. Tá-
madásra számított. Orv hátbatámadásra talán... Sokkal inkább egy rémálom, mintsem egy régi
álom beteljesülésére.

Igen, Mrs. Petersen nyilván tökéletesen tisztában volt ezzel. A pokolba is, gondolhatta vol-
na róla!
Hiszen végigolvasta a Kathleenről szóló anyagot. Még hosszasan el is merengett, amikor a
lány családi hátteréről talált adatokat, mert ezekből fehéren feketén kiderült, hogy Kathleen is
ugyanúgy elárvult, mint ő maga, még mielőtt megszületett volna. Az édesapja, csakúgy, mint
Iané, már eltávozott az élők sorából, mire a kislánya világra jött. És a férfi – ahogyan Gordon
– nem természetes, hanem erőszakos halált halt. A különbség mégis: ég és föld. Daniel Cahill
ugyanis becsületesen halt meg, a becsületéért – mégpedig hazája szolgálatában, valahol a vi-
etnami dzsungel szívében.
És amikor az első gyermekükkel várandós Mary Alice Cahill értesült férje haláláról, ő is a
halál mellett döntött – meghasadt a szíve bánatában. Az érzelmi halál ugyanolyan végleges,
mint a testé. Voltak időszakok, amikor Mary Alice viszonylag jobban érezte magát – írta
Kathleen jellemzésében az iskola egyik pszichológusa –, s ilyenkor hol hosszabb, hol meg
rövidebb időre képes volt dolgozni és munkába járni is, és nem merült el teljesen a depresszió
mélységes tengerében.
Mary Alice élete mindazonáltal elsősorban a betegségéről szólt. És Kathleen életét java-
részt az édesanyja miatt – az ő depressziója felett – érzett aggodalma töltötte ki.
Kathleen lett ugyanis időközben az édesanyja gyámja. Ő vásárolt be maguknak, ő főzött
kettejükre, próbálta megtartani a kényesen billegő egyensúlyt a szűkös anyagi keretek között,
az egyik hónap elejétől a másikig, és mindig időben és pontosan fizette a számláikat. Kathleen
saját kezűleg töltötte ki a csekkeket, ő maga vette ki a pénzt a bankszámláról, amelyet az
édesapja halála után nyitottak a számukra a túlélők adományaiból. És ezenkívül arra a pénzre
számíthatott csupán, amit az édesanyjával megkeresett.
A munkavégzés szempontjából kettejük közül Kathleen volt a megbízhatóbb – ám a tizen-
évesek számára elérhető részmunkaidős állásokért sehol sem fizettek olyan jól, mint azokért,
amelyeket Mary Alice kaphatott. Hogy megtarthassák, ezeket a jobb lehetőségeket – erről is
az iskolai pszichológus megjegyzéséből értesült Ian –, Kathleen rendszeresen besegített az
édesanyjának, amikor csak lehetett, valahányszor Mary Alice-en úrrá lett a depresszió és
munkaképtelen lett, vagy az is elég volt, ha elkísérte bizonytalankodó édesanyját, amikor ez
szükségeltetett.
A pályázati dossziéban megkapott anyag szerint Mary Alice – és vele egyetemben
Kathleen – legutolsó ismert munkahelye az egyetemi városban lévő egyik szálloda volt. Az
asszonyt itt az egyik szobalány kisegítőjeként alkalmazták. A feladata pedig abban merült ki,
hogy nap mint nap összegyűjtse a használt törülközőket, lepedőket a szobákból, kerekes ko-
csira rakja, és – a nem kis tehernek – nekiveselkedve átgurítsa a szennyest a szálloda mosodá-
jába.
Mindezek ismeretében nem nehéz hát elképzelni bármilyen, rémálomszerű forgatókönyvet,
amelynek Mary Alice Cahill az egyik szereplője.
Ehhez nem volt szükség arra az intelligenciára, arra a ragyogó észre sem. Márpedig ha ez a
lány képzeli el a lehető legrosszabbat, ami az édesanyjával történhet... Hiszen lehetséges,
hogy a depresszióba zuhant anya a lépcsőházban felejti a szennyesekkel megrakott kocsit,
felmegy a legfelső szintre, majd egyszerűen kisétál a tető peremére, ahonnan – úgy húszeme-
letnyi magasságból – levetheti magát a mélybe... Nem csoda hát, hogy Ian nem is félelmet
vagy szorongást, hanem egyenesen rettegést látott tükröződni a lány arcán, amikor a helyiség-
be belépve megpillantotta őt.
– Nem az édesanyja miatt vagyok itt.
– Nem? – a lány szemöldöke felszaladt a csodálkozástól.
– Nem – biztosította őt Ian.
Ő maga csak ekkor foglalt helyet a lánnyal épp szemközti széken, ami nem volt valami kö-
zel hozzá. A széles és hosszú fenyőfa tárgyalóasztal akadályként állt közöttük.
– Őszintén mondom. Elhiheti nekem.
 Az, hogy megerősítette a korábban mondottakat, csak nehezen hozta meg a kívánt hatást.
A lány egész lénye eddig egyetlen görcsös testtartás volt, most ez a merevség szemlátomást
enyhült, és a rettegése lassacskán óvatos megkönnyebbülésbe fordult át. Nem mintha
Kathleennek egyébként görnyedt lett volna a testtartása. Szó sincs róla. Épp ellenkezőleg.
Tökéletesen egyenes volt a háta, a gerince – de csak most kezdett lélegezni. Talán fellélegezni
is. Hófehér kezét maga előtt összekulcsolva tartotta az asztalon – most úgy tűnt, beléjük is
visszatért az élet, s fokozatosan átrózsaszínesedett a bőre. És az ujjak addig feszes-merev kul-
csolása is lazulni látszott.
Ám Kathleen továbbra sem viszonozta Ian mosolyát. Olyan mélyen elmerült gondolatai-
ban, belefeledkezve a görcsösségét lassan feloldó megkönnyebbülésbe is, hogy – úgy tűnt –
szinte teljesen megfeledkezett a férfiról.
Hogy ki ő, és tulajdonképpen mi szél hozta ide, most cseppet sem számított – kivéve per-
sze azt az esetet, ha valamilyen tragikus hírt hozott az édesanyjáról.
Ian türelmesen várta, hogy Kathleen képes legyen ismét kifelé fordítani magába fordult fi-
gyelmét. És miközben a lány a saját kezét, ujjait bámulta, a férfi őt figyelte. Egyetlen pillanat-
ra sem véve le róla a szemét.
A dossziéban – vagyis a lány nevében beadott pályázati anyagban – nem mellékeltek fény-
képet róla. Ian mégis megfestette már magában a saját portréját Kathleenről, miközben olvas-
gatta a jellemzéseit. Biztosan alacsony lesz, kissé talán zömök is. Kicsi, de annál erősebb.
Ám amint megszabadult a félelem béklyóitól és terhétől, Kathleen egyre inkább komoly-
nak-komornak tűnt. Távolról sem az a jól időzítetten működő, nagy teljesítményű dinamó,
mint amilyennek a férfi a róla kapott leírások alapján elképzelte őt – magas ugyanis, és kar-
csú. Sudár, akár a jegenyefa. És ezzel az alkattal biztosan kimagaslik az osztálytársai közül.
Bármilyen derűs vagy akár komoly is azonban, és jóllehet, társaságban talán esetlenül vi-
selkedik, Ian biztosan tudta: ennek a lánynak nem lehet görbe a testtartása. Úgy tűnt,
Kathleent csöppet sem zavarja a magassága. Vagy talán csak közömbös már a számára, hogy
mennyire más, mint a többiek.
Mindazonáltal nyilvánvalóan tisztában van a külsejével. Bár nem a legszebb a ruhája – va-
lószínűleg használtan vásárolt bordó nadrágot viselt, fakókék garbóval és tengerészkék kardi-
gánnal ámde minden ruhadarab, amit csak magára vett, patyolattiszta és gyűrődésmentes volt.
És az egész lénye ugyanezt a tisztaságot sugározta. Szinte áttetsző tisztaságot. És ugyan-
ilyen látványos az a selymes sörényhaja... Hosszan, egyenes szálúan és takarosan hullott alá –
egyedül a frufruja képezett kivételt ez alól. Rövidre és szabálytalanul rojtosra vágva hullt alá a
homlokába, mintha életlen vagy kicsorbult ollóval nyisszantották volna végig a szálak mentét,
és Ian valami furcsa érzés tükröződését is felfedezni vélte ebben a rövidre nyirbált hajfürtben.
Hogy mi is ez az érzelem, azt még nem sikerült pontosan megállapítania. Egyfajta szomorú-
ság lehet, talán. Hogy saját magának kellett levágnia, mert a depressziós anya még erre sem
volt képes...
 Vagy talán a lezserül viselt, sete-sután vágott frufru újabb bizonyítéka lehet annak, hogy
Kathleen maga a komolyság és a nyugalom – azonos azzal, akinek látszik. Hogy hogyan néz
ki a frufruja, az nem is számít. A lány számára talán fontosabb volt ennél az, hogy zavartala-
nul lásson ki a haja alól azzal az élénken csillogó szempárral...
Ami milyen színű is?
Ugyancsak nehéz lett volna megállapítani róla, mert a lány továbbra is az asztalon pihenő
kezét bámulta, egyszer sem pillantva fel ez idáig.
Iannek ekkor eszébe jutott valami... egy emlékfoszlány a kékről... Egy olyan emlékkép ré-
sze, amely elevenen élt benne, s amelyet éppen akkor fedezett fel magában újra, amikor a
lánynak végre eszébe jutott, hogy ő is itt van, és felpillantott rá.
Kathleen Cahill szeme kék volt, méghozzá különleges, meghökkentő árnyalatú – inkább a
jégé, mintsem az égé. Nem annyira égszínkék, mint inkább jégszínkék. És a szemében... Rez-
zenéstelen pillantása már-már kísérteties volt – meg sem rebbent ugyanis, amivel jelét adta
volna annak, hogy ráismert a férfira.
Ian Collier fotogén arcát gyakran használták fel a médiában, tévés interjúkban, cikkekben a
sportesemények és jótékonysági gálák tudósítói, szervezői egyaránt. Rendszerint meginterjú-
volták a versenyek után is, és ilyenkor véletlenül sem mulasztottak el utalni arra, hogy rend-
kívül érdekes az élettörténete – ami persze már ismerős volt a város lakosságának többsége
előtt.
Ez a történet megnyugtató és ihletet adó is volt: a teljes nincstelenségből a mesés gazdag-
ságba vezetett az életútja, a csonttöréstől – a pályafutásának véget vető sérüléstől, mely egy
lesiklópályán, Kitzbühelben érte – a mámorító, égbe röpítő sikerig. Egy ausztriai kórházi
ágyon fekve, amely kis híján a halálos ágya is lehetett volna, az akkor huszonnégy éves Ian
Collier fejéből kipattant a Rain Mountain – Eső-hegy – nevű cég megalapításának ötlete. És –
hála a jóakarók áradatának, akiknek köreiben forgolódott – a sportvilág képviselői is akcióba
léptek: Ian az ő segítségükkel elő is teremtette a szükséges pénzösszeget ahhoz, hogy megva-
lósíthassa a tervét, mire eléggé felépült már a sérüléséből ahhoz, hogy a saját lábán távozzon,
s hazautazhasson.
A média persze mindenről tudott, amit csak tudni lehetett Ian apjáról – ám szerencsére
semmit sem sikerült kideríteniük Ian életéről Vanessával és Sammel. Vanessa szülei túladtak
a birtokukon, majd nyomban Dél-Kaliforniába költöztek – alig három hónappal azt követően,
hogy leányuk végrehajtotta az éjszaka közepére időzített eltűnési – és gyermekeltüntetési –
akcióját. És bár a Worthing família baráti körén belül nyílt titok volt, hogy Vanessa viszonyt
folytatott Iannel, ezt senki sem tekintette úgy, mintha olyasfajta szégyenfolt lenne a család –
egyébként makulátlan – hírnevén, amelyet a beavatottak közül bárkinek is jogában állna ki-
szivárogtatnia.
És amikor Iant arról kérdezgették, mi is történt vele azokban az években, amelyek a Kris-
tály-hegységbeli feltűnése és a nemzetközi síversenyen bekövetkezett balesete között zaj-
lott...?
 Nos, Ian hazudott ilyenkor. Rákényszerült erre a megoldásra. Sam érdekében és a kisfiú
kedvéért – ahogyan ezt megígérte Vanessának. Ő mindössze annyit mondott erre: tréningben
van. Senki sem faggatta tovább erről az időszakról, és senki sem fogott gyanút. Úgy vélték: ha
Ian meg sem próbálta eltitkolni a nyilvánosság elől Gordon Collier égbekiáltó bűnét – mint
ahogy erre kísérletet sem tett akkor valószínűleg nem is létezett több olyan titka, amelynek
napvilágra kerülésére számítani lehetett – sem egy titkos románc egy mesés vagyon egyedüli
örökösnőjével, nemhogy egy szeretett és elvesztett kisfiúról. Aki a saját gyermeke. És még
arról sem, hogy mi is a Rain Mountain nevének, eredetének titka. Mert ez az elnevezés sze-
mélyes jelentéssel és jelentőséggel bírt Ian számára...
A seattle-i tizenévesek közül, bármelyik nemhez tartoznak is, sokan azonnal felismerték
volna Iant, első pillantásra. Főleg azok persze, akiknek volt valami közük a sízéshez. Rövid,
de annál emlékezetesebb sportolói pályafutása nyomán ugyanis számtalan legenda keringett
róla azóta – ő maga is afféle élő legenda lett – a reménybeli sportolók körében. A leghíresebb,
legsikeresebb versenyeiről készült videofelvételeket sokan tanulmányozták a szakmabéliek
közül – egyrészt a stílusa miatt, másrészt, mert tudták róla: nem ismeri a félelmet. És ily mó-
don az utóbbi években sokkal több autogramot adott, mint kérészéletű, ámde drámai fordula-
tokkal tarkított versenyzői pályafutásának teljes ideje alatt.
Ám Kathleen Cahillnek igenis adott már autogramot – olyan biztos volt ebben, mint abban
is, hogy a lány szokott síelni.
Úgyhogy Kathleen most Iant figyelte, ő pedig a lányt – és mintegy varázsütésre megterem-
tődött közöttük a csend... egyfajta furcsa, mégis derűs hallgatás.
Végül felülkerekedett Kathleen kíváncsisága.
– Ön kicsoda? – kérdezte.
– Ian Collier a nevem – hangzott a válasz.
Hoppá! Lehet, hogy Kathleen arcról valóban nem ismerte fel őt eddig a pillanatig, ám Ian
biztos volt abban, hogy hallotta már a nevét, és pontosan tudja, kicsoda ő. És akkor talán már
azt is megértette, miért van itt most vele...
– Akkor tévedés történt... – szabadkozott a lány.
– Igaza van, Kathleen – bólintott Ian. – Tévedésről van szó. Egyikünknek sem mondtak
igazat. Önnek nem volt tudomása arról, hogy beadtak a nevében egy pályázatot az ösztöndíj-
ra. Nekem pedig... egészen néhány perccel ezelőttig fogalmam sem lehetett arról, hogy önt
hidegen hagyja, figyelembe veszik-e a nevét az ösztöndíj odaítélésekor vagy sem, nemhogy
meg is kapja...
– Hogy megkapjam?
A lány most suttogott. A hangja olyan halk volt, mintha valahonnan a messzi távolból ér-
kezne ide. Olyan vágyról árulkodott ez, amelyet bizonyára megvalósíthatatlannak, elérhetet-
lennek érzett.
– Attól még nyugodtan odaadhatja valaki másnak – jelentette ki végül.
 – Igen, valóban módomban áll megtenni ezt – felelte Ian. – És így is cselekszem, amennyi-
ben ön tényleg nem kíván élni ezzel a lehetőséggel.
– Nem, nem akarom ezt az ösztöndíjat. De azért köszönöm.
Ian elmosolyodott.
– Igazán nincs mit – mondta udvariasan.
Továbbra is Kathleent figyelte, de ekkor egy egész élőkép részeként látta őt. Fák sorakoz-
tak körülötte, melyek az ősz legpazarabb színeiben pompáztak, vörösben és aranyban tündö-
költek a reggeli napfényben, Ian a rajongásig szerette az évnek ezt az időszakát. Az ősz tüzes
színpalettájának árnyalatait, amelyek leginkább önmagukért szépek, de csodálatra méltóak Ian
szemében, mint az az ígéret is, amelyet tartogattak a számára, a lehetőség, amellyel kecsegtet-
ték őt. Tél. Havazás. Elmenekülés. A világból való kivonulás lehetősége.
– Ám, ha már egyszer itt vagyok, elárulná nekem, miért gondolta meg magát a terveit ille-
tően? – kérdezte a férfi. – Eddig úgy tudtam, orvos szeretne lenni.
– Ön erről is tud? – csodálkozott Kathleen.
– Ezt olvastam önről a pályázati anyagában – hangzott a válasz.
– És azt is, hogy az egész életemet a kutatásnak szeretném szentelni? – kérdezte a lány. –
Mert mindenki úgy gondolja, ezt kellene tennem.
Iannek el kellett ismernie, könnyű volt elképzelni a lányt egy kutatólaboratóriumban, mint
akinek feszült figyelmét, összpontosítását mindössze az zavarja meg, ha előrehull egy-egy
hajtincse halványkék szeme elé – egy olyan eshetőség, amelyet nyomban korrigál egy határo-
zott, tükör nélkül elvégzett nyisszantással.
Persze, könnyű volt így elképzelni őt – de annál nehezebb kivárni, hogy így legyen. Ha
egyszer oly nyilvánvaló, hogy a lány nem ezt szeretné.
– Nem mindenki – mondta végül. – Én sem. És igazából ön sem.
A lány ujjai ismét egymásba kulcsolódtak. És kifehéredtek az ízületeknél, Ian most vette
csak észre, hogy a körmei mind tövig rágottak...
– Mit szeretne csinálni tulajdonképpen, Kathleen? – érdeklődött udvariasan.
– Újszülötteket segíteni a világra.
Szinte bocsánatkérő hangnemben mondta ki az igazságot, mint egy vallomást. És szinte
mentegetőzésképpen.
– Ezt is el tudom képzelni önről – jegyezte meg Ian.
– Igazán? – kerekedett el a lány szeme.
– Hát persze.
Igazából még könnyebb volt ebben, mint a másik szerepben látnia őt – a hosszú, vékony
ujjú kezeket, melyek első bölcsőjük lehetnek az újszülötteknek, ahová biztonságosan, épség-
ben kerülnek a gyermekek, útban az anyaméhből a külvilágba.
– Szerintem kitűnő gyermekorvos vagy szülész-nőgyógyász válna önből. Olyan kiváló,
hogy szívesen állnám a tanulmányi költségeit, a szakiskolait és az egyetemit is – folytatta Ian.
– És őszintén mondom, nagy megtiszteltetés lenne a számomra, ha ezt az ajánlatomat elfo-
gadná.
– Ó, Mr. Collier... Köszönöm szépen.
– Akkor ezt igennek tekinthetem? – kérdezte Ian, jóllehet, már sejtette, érezte, mit fog vá-
laszolni Kathleen, még mielőtt a lány kimondhatta volna a szót.
Ennek az igennek ily módon törékeny természete és tünékeny, lebegő jellege lett – mint
egy pillanatnyi kísértés által kiváltott spontán reakció, amelyet gyorsan ki is törölt magából.
– Nem – hangzott a válasz.
– Mert az édesanyjának szüksége van önre? – kérdezte Ian.
– Nem, nem igazán ezért.
– Hanem?
Kathleen ekkor rágni kezdte az alsó ajkát, ugyanolyan idegesen, mint ahogyan – feltehető-
en – a körmét is szokta. Egyre jobban elmélyült ebben az ösztönös rítusban.
Ian csak várt és várt.
Végül a lány szólalt meg ismét.
– Ezt senki sem tudhatja meg – mondta.
– A szavamat adom rá – felelte a férfi.
A lány, aki oly ritka és oly meghökkentő intelligenciával rendelkezett, egy szempillantásig
sem kételkedett Ian ígéretében. Hitt neki és tökéletesen megbízott benne, az első pillanattól
fogva. Vagy talán csak eljött már az ideje annak, hogy felfedje valaki előtt a titkot, amely oly
kegyetlenül emésztette belülről.
Valósággal kiszakadt hát belőle:
– Fogalmam sincs róla, hol lehet most – mondta tárgyilagosan. – Egy éjjel elment, és soha
többé nem jött haza azóta.
Épp, mint Sam...
– És ez mikor történt, Kathleen? – kérdezte Ian.
– Kétszázötvenhat napja – hangzott a válasz. – December harmincadikán. Én nem akartam,
hogy elmenjen hazulról akkor este. Olyan sűrűn esett az eső egész nap...
A véletlen úgy hozta, hogy a Rain Mountain Enterprises tulajdonosa ugyanilyen pontosan
emlékezett arra a bizonyos esőre – az akkori síszezon legígéretesebb napjait mosta el ugyanis.
És Ian, a férfi, az édesapa szintén jól emlékezett egy időszakra, amikor – Kathleenhez hason-
lóan – számolta és fejben tartotta az eltelt napokat: igaz, nem heteket és nem éveket – hogy,
tudniillik, hány éjszaka telt el azóta, hogy elveszítette Samet.
– Dolgozni kellett mennie, nem? – kérdezte.
– Nem. Akkor én is elmentem volna vele – hangzott a lány felelete.
Kathleen nyugtalanító gondolatmenete logikusnak tűnt Ian számára. Ha egy munkanap es-
téje lett volna az a bizonyos este, akkor anya és leánya együtt szálltak volna szembe a viharos
esőzéssel. De nem munkanapra esett ez a nap, és... Ez indokolja hát a lány zaklatottságát.
 – Egyszerűen csak el kellett mennie otthonról – folytatta Kathleen. – Hogy olyan emberek
között lehessen, akik vele nagyjából egykorúak. Hogy jól érezze magát. Hogy kikapcsolód-
jon, szórakozzon egy kicsit.
– Volt már példa erre korábban is?
– Igen, néhány alkalommal – felelte Kathleen.
– És azt is tudja, hogy hová ment ezen a bizonyos estén?
– Pontosan nem tudom. Csak sejtem. Lehet, hogy egy bárba... egy koktélbárba például...
– Vezetett? Kocsival ment?
– Nem, nekünk nincsen autónk. De alig egy háztömbnyire lakunk az északi 45. utcától.
Az északi 45. utca... Az útvonal, amely – az I5-ös főúttal való kereszteződése után –
északkeleti 54. utca néven halad tovább, a város fő ütőereinek egyikeként. Ha Mary Alice
Cahill, mondjuk, buszra szállt ezen az utcán, akkor gyakorlatilag a város bármely pontjára
viszonylag rövid időn belül könnyűszerrel eljuthatott.
Iannek meg sem kellett kérdeznie ezt Kathleentől. E nélkül is tudta, hogy a lány félelme,
mélységes aggodalma, amely már akkor is látszott az arcán, amikor a férfi belépett ebbe a
helyiségbe, miféle feltételezésből táplálkozott. Azt hitte, Ian éppen azzal a hírrel érkezett ma
ide, amelytől annyira rettegett, és amely miatt már-már gyűlölte önnönmagát. És valószínűleg
tisztában van azzal is, hogy az édesanyja – feltehetően – már távozott az élők sorából.
Erről senki sem tudhat, mondta Kathleen az imént. És senki nem is tud róla, döbbent rá
Ian. Kathleen barátai ugyanis nem érdeklődtek a leány eltűnt édesanyja iránt, azon egyszerű
oknál fogva, hogy a lánynak – aki életét addig kizárólag a tanulásnak és az édesanyjának
szentelte – nem akadtak barátai. Mint ahogy Mary Alice-nek sem voltak. Ami pedig a kollé-
gáit illeti legutóbbi munkahelyén, a szállodában... Kathleen biztosan elmagyarázta nekik –
mint, nyilván, tette már oly sokszor azt megelőzően is –, hogy Mary Alice betegeskedik, és
majd ő, Kathleen – csakúgy, mint más alkalmakkor is – helyettesíti az édesanyját, míg fel
nem épül.
Ian gyorsan és pontosan átlátta a helyzetet, és azt is tudta – mert átérezte –, hogyan telhe-
tett el a lány életének utóbbi 256 napja. Kathleen egyedül él, akár a kisujja, egyedül várako-
zik, kétségbeesetten hiányolva az asszonyt, aki – rajta kívül – senki másnak nem hiányzik.
Hisz’ nem is hiányozhat.
Ian nagyon is jól ismerte ezt a fájdalmat, a tehetetlen bánkódást és búslakodást, hogy mit
jelent az, ha ennyire szívfájdítón hiányzik az embernek valaki, akit olyannyira szeret... Ő azt
szerette volna, hogy mielőbb érjen véget végre Kathleen keserű magánya. És... így is történt.
Most már itt volt neki ő...
– De senkinek sem beszélt erről, ugye? – kérdezte.
– Nem – felelte Kathleen. – De azért, a biztonság kedvéért végigtelefonáltam az összes
kórházat, hátha elveszítette valahol az igazolványát. Vagy esetleg megtalálták, de mivel azt
sem tudja magáról, hogy kicsoda, amnéziával vették fel valahová...
 Valóban. Kathleen a végsőkig elszántan és reménykedve hívta végig egytől egyig a kórhá-
zakat. Ám képtelen volt rászánni magát, hogy megtegye azt, ami egy kívülálló számára leg-
alábbis a leglogikusabb lépésnek tűnt volna: felhívni a rendőrséget, illetve a hullaházakat.
Ezzel ugyanis – egy csapásra és végérvényesen – megfoszthatta volna magát a reménykedés
legeslegutolsó lehetőségétől is.
És éppen ezért arra sem vitte rá a lélek, hogy végigböngéssze az újságokat, ezen belül is
azokat az oldalakat, amelyeken fehéren feketén olvashatta volna a lesújtó hírt.
Továbbra is várni fog, gondolta magában Ian. Ha rajta múlik. És egyre csak várni és vár-
ni... És eközben, ahogy telik-múlik az idő, egyre jobban elszigetelődik majd az emberektől,
ami miatt – ördögi kör! – egyszer csak az elviselhetetlenségig fokozódik a magánya. És mi-
közben egész életét azzal tölti, hogy nap mint nap egy nyikorgó kerekes kocsira pakolja a
használt lepedőket és törülközőket, nagy halomba, és aztán az egész rakománynak nekivesel-
kedve eltologatja azt a szálloda mosodájáig, sorra a világra jönnek majd azok az újszülöttek,
akik sohasem fogják megtudni, milyen érzés lenne, ha Kathleen keze mutatná nekik az utat a
napfény felé jövet, hogy tökéletes épségben és teljes biztonságban érkezzenek erre a világra.
– Szeretné, hogy megpróbáljam kideríteni róla, amit csak lehet?
– Én... – Kathleen habozott. Szemlátomást félt. Mintha nem is akarná tudni, mi az igazság,
vagy csak nem szeretne tudomást venni róla, de most már – lassacskán – kezdene ráébredni,
hogy valójában nem maradt más választása. A nemtudás, a bizonytalanság, az irgalmat nem
ismerő félelem mostanra – úgy tűnt – a vésztartalékait is elhasználta, az idegeit is felőrölte.
– Rendben van – bólintott végül.
Ian arra kérte ezek után Kathleent, meséljen neki még Mary Alice-ről, és a válaszából egy
leánygyermek feltétlen szeretetét hallotta ki. Kathleen büszke volt az édesanyjára, aki elveszí-
tette imádott férjét, de a tragikus veszteség dacára is képes volt folytatni az életét nélküle,
hogy megadjon a kislányuknak mindent, amit csak tudott.
Kathleen tökéletesen megértette, hogy az édesanyjának olykor szüksége volt arra, hogy
kimozduljon otthonról, a négy fal közül. Azt szerette volna, ha Mary Alice megtalálja a bol-
dogságát, bármit jelentsen is ez a számára. Bármilyen tünékeny legyen is az. És nem is lehe-
tett más, hisz Mary Alice férje halála óta is viselte a férjétől kapott jegyajándékot. Igen, még
akkor is, ha elment, hogy bevesse magát az éjszakába. Soha nem vette le azt a szív alakú kis
medált sem, amelyben a férje fényképét őrizte – Daniel Cahill egyenruhát visel ezen a felvéte-
len, mely nem sokkal azelőtt készült, hogy elment a háborúba.
– Hasonlítanak egymásra? – kérdezte Ian. Ugyanúgy jelen időt használt, mint Kathleen is,
amikor az édesanyjáról beszélt.
A lány hevesen megrázta a fejét. A hosszú, egyenes tincsek csak úgy röpködtek, ám a fruf-
ruhoz tartozó szálak jóformán meg se moccantak.
– Nem. Ő csodálatosan szép. Gyönyörű nő.
Három nappal később Ian is megbizonyosodhatott arról, hogy Kathleen igazat mondott ne-
ki ekkor – vagyis igazat is, meg nem is.
 Az ismeretlen halott asszonyról készített felvétel, melyet a King County halottasházból ad-
tak ki neki december 31-én reggel, azt bizonyította, hogy Mary Alice Cahill – annak ellenére,
hogy brutális kegyetlenséggel meggyilkolták – valóban gyönyörű teremtés volt.
Ez a post mortem portré azonban még valamit elárult – azt, hogy Kathleen a megszólalásig
hasonlított Mary Alice-re.

Ian lett hát az a személy, aki közölte Kathleennel a hírt, miszerint az édesanyja meghalt. És
ő állt mellette – gyöngéden támogatva őt –, amikor eljött az idő, hogy fájdalmas búcsút ve-
gyen tőle. Rajta kívül senki más meg sem próbált segíteni neki. A barátok nélkül maradt
lányt, aki mindig is más volt, mint a többiek, most egyenesen furának és különcnek, afféle
hóbortos csodabogárnak tartották az emberek. Végtére is miféle szerzet az a leánygyermek,
aki ilyen hosszú időn át elmulasztotta bejelenteni a rendőrségen, hogy nyomtalanul eltűnt az
édesanyja?
És Ian volt az is, aki megadta Kathleennek mindazokat a válaszokat a gyilkosság részletei-
re vonatkozóan, amelyekre a lánynak szüksége volt. És ő tette fel helyette is azokat a kérdése-
ket, amelyeket fel kellett tenni ebben a helyzetben. Hogy szeretné-e megtartani az édesanyja
gyűrűjét?
Nem, hangzott a válasz villámgyorsasággal. Hiszen Mary Alice hordta életében azt a gyű-
rűt, ő választotta ki magának, és Kathleen úgy döntött, hogy viselje azt holtában is ő... To-
vább. Vagyis mindörökre.
Kathleen ugyanígy döntött volna a kis medál sorsáról is, ha azon az esős, viharos éjszakán,
amikor az édesanyjának nyoma veszett, nem tűnt volna el Mary Alice nyaklánca is, tulajdo-
nosával együtt.
Ian ott állt Kathleen oldalán, amikor eltemette az édesanyját. És ő vitte ki Kathleent a kö-
vetkező esztendő júniusában a repülőtérre – már mint a Rain Mountain ösztöndíjasát. A lányt
felvették ugyanis a John Hopkins gyorsított kurzusára, ami azt jelentette: így hat év múlva
már meg is kaphatja a diplomáját. A természettudományos végzettséget igazoló alapdiploma
mellett az orvosit is.
Az egyetem évei alatt, immáron orvostanhallgatóként, Kathleen gyakorta írt a férfinak, aki
lehetővé tette a számára, hogy megvalósítsa legféltettebb álmát – és aki akkor még az egyet-
len barátja volt.
Kedves Mr. Collier!
Gyöngybetűkkel írott leveleit mindig ugyanígy kezdte. A levelek hangvétele udvarias, há-
lás, de mindig távolságtartó és ünnepélyes is volt, mint ez egy, az édesanyját nemrégiben el-
vesztett lányhoz illik.
Iant azonban aggasztotta a levelekből áradó komolyság, és ebből mindig is tudta, hogy a
lány szomorú. Mint ahogyan azt is, hogy időre van szüksége. Nem feltételezte a lány
baltimore-i diáktársairól, hogy valamilyen úton-módon megtudták már: Kathleen édesanyját
brutális módon meggyilkolták. Kathleen biztosan nem akarta, hogy bárki is tudomást szerez-
zen erről. Még a legjobb esetben is legfeljebb a kíváncsiságot keltette volna fel bennük – a
legrosszabb esetben viszont a sajnálkozást.

És – mint az eleve várható volt – a lány, aki addig is elszigetelten élt, most még jobban el-
távolodott az emberektől. Egyfajta ösztönös, önvédelmi gesztus volt ez a részéről, és azt Ian is
tudta, hogy mindez a fájdalom ellen szól. Ő maga is hasonló falat emelt ugyanis önmaga és a
világ közé még annak idején.
Kedves Kathleen!
Ő így szokta kezdeni a lányhoz írott leveleit, amivel tulajdonképpen arra szerette volna
biztatni Kathleent, hogy ő is szólítsa csak a keresztnevén – egyszerűen csak Iannek. És mivel
nyilvánvaló volt számára, hogy a lány soha mással nem foglalkozott, mint a tanulással, arra is
kérte, írjon neki arról, mit is tervezget magában, s mivel foglalkozik mostanában.
Sok-sok erőt és energiát érzett lüktetni a lány leveleiben olvasható sorok mögött, amikor
Kathleen a tanulmányairól számolt be neki – ilyenkor perzselő szenvedély sütött belőle, a
szomorúság mellett. A tudomány volt az ő menedéke, mentsvára, amely biztonságot és ottho-
nos kényelmet is jelentett – csakúgy, mint a hegyek Ian számára.
Ám a férfit a havas táj fellelkesítette, szárnyakat adott neki, s csöndes örömöt táplált ben-
ne.
Kathleen is megtalálta végre a maga örömét, amikor elérkezett az orvosi képzést megkoro-
názó időszak, a klinikai gyakorlat éve. Most már gondoskodhatott is a betegekről, és ő legin-
kább erre a feladatra vágyott, örömmel töltötte el a tudat, hogy képes segíteni rajtuk, és túl-
áradó szeretettel írt Iannek a betegeiről – mintha legalábbis a barátai lettek volna –, és nagy
tisztelettel szólt az orvosokról és nővérekről, akiktől oly sokat tanulhatott.
Ám a kórház falain kívül Kathleennek gyakorlatilag nem létezett élete. Ugyanakkor minél
több időt töltött a kórházban, annál boldogabb hangnemben számolt be minderről Iannek.
A John Hopkins Egyetemen eltöltött utolsó tanévében felvették az általa első helyen meg-
jelölt rezidensi gyakorlatra – a bostoni szülészeti klinikára. Három hónappal később évfo-
lyamelsőként végzett...
– Kedves dr. Cahill! – írta neki Ian ekkor.
– Kedves Ian! – így kezdődött Kathleen erre írott válasza.
A leveleiben attól fogva, hogy rezidenssé lépett elő, kevésbé hivatalos hangnemet ütött
meg, és az is látszott a kézírásán, hogy sokkal sietősebben rótta a sorokat ekkor már Iannek.
Az orvosok esetében nem törvényszerű, hogy olvasható kézírással születnek, állapította meg
magában Ian. Ez nyilván annak a következménye, hogy olyan sok receptet kell rövid időn
belül megírniuk. Kathleen gyöngybetűi, melyeket az orvostan-hallgatói évekből megszokott
tőle, mostanra gyors átalakuláson mentek keresztül – mintha írás közben a kéz és a papír el-
lenkező irányba mozognának, miközben a tollhegy egyre azon iparkodik, hogy megpróbálja a
lehető legtöbb szót rögzíteni, mielőtt végleg megszakad a kapcsolat kettejük között...
Ám Kathleen a rajongásig imádta a munkáját, és szerette volna, hogy Ian is tudjon erről. A
levelek helyett később már csak levelezőlapokat küldött neki, ám az első ezek közül tíz nappal
később került a postára, mint ahogy megírta – mivel, mint ezt a zsúfoltan teleírt margóra utó-
lag odavéste, ilyen sokáig tartott, hogy vásároljon rá egy bélyeget.
Ian a válaszküldeményben egy egész kötegnyi céges képeslapot küldött neki. A Rain
Mountain lógója az aranylóan csillogó Eső-hegyet ábrázolta. A fotón a „Mindig magasabbra,
a magassághoz méltó alázattal” újonnan kitalált ars poeticája állt. És már előre megcímezve
küldte Kathleennek mindet, a saját nevére, a Wind Chimes Towers toronyházban lévő lakása
címére, és minden egyes képeslapra ráragasztotta már a bélyeget is.
Kilenc éven át megszámlálhatatlan mennyiségű levelet váltottak egymással, miután Ian vi-
szontláthatta Kathleent: azaz inkább csak beszállni őt egy Baltimore-ba induló gépbe. Ekkor
végre ismét beszélgethettek.
Kathleen este tíz órakor hívta fel Iant az otthoni számán. Bostonban ekkor hajnali egy óra
volt.
– Ian?
A késő esti telefonhívások – melyek nőismerősőktől, a szeretőitől futottak be – meglehető-
sen gyakoriak voltak nála. Ám ez a hang első hallásra nem csengett ismerősen Iannek.
– Igen? – kérdezte.
– Itt Kathleen – hangzott a válasz. – Alkalmatlan időpontban hívom talán?
– Nem, egyáltalán nem – felelte Ian. – Nem létezik alkalmatlan időpont. Hogy van?
– Jól. És ön?
– Én is jól, Kathleen. Mi a baj?
– Semmi, igazán semmi. Csak olyan gyakran eszembe jut… Mondja, ön nem szokott dü-
hös lenni rá, amiért hagyta, hogy megöljék?
– Dühös? Az édesanyjára? – kérdezte Ian. – Erre gondolt?
Hát persze, hogy az vagyok, tette hozzá rögtön utána, természetesen csak gondolatban.
– Én az ön édesanyjára gondoltam, Ian – mondta Kathleen szelíden. – Mert magamról tu-
dom, hogy néha igenis én dühös vagyok az enyémre. És igazából csak azt szeretném tudni,
mennyire normális vagy patologikus az én reakcióm...
– Azt hiszem, teljesen normálisnak mondható – állapította meg Ian. – Vagy ön nem így
gondolja?
– Nem tudom, mit gondoljak – hangzott a válasz. – Micsoda borzalmas érzés. Olyan...
mélységes önzőségnek tűnik. Ő biztosan nem akart találkozni egy idegennel, aki a halálát
akarja. Aki elveszi az életét. Mindössze néhány röpke órányi boldogság után sóvárgott...
– És ön is ezt kívánta neki – folytatta Ian.
 – Igen, így volt. De tudnia kellett volna, hogy ha vadidegen emberekkel kezd ismerkedni
egy éjszakai bárban, az veszélyes is lehet rá nézve. És ott volt neki egy tizenéves lánya, aki-
nek szüksége volt rá. Még sokáig, hosszú évekig szüksége lett volna rá. Úgy gondolom, ennél
sokkalta óvatosabbnak kellett volna lennie. És jobban odafigyelnie a részletekre...
– Egészen biztosan odafigyelt és óvatos volt, Kathleen.
– Én is az vagyok... Óvatosan élek. – Majd rövid csend után hozzátette: – Ezért is rossz a
lelkiismeretem. A dühöm, a haragom miatt. Amit a tehetetlenségem éreztet velem. És ugyan-
akkor... undorodom is tőle, amiért ezt érezteti velem. Ez itt az én veszteségem. De ő az, aki
meghalt. Ő veszített a legtöbbet.
– De az ön vesztesége is hatalmas. A mi fájdalmunkat, a túlélők fájdalmát, amelyet elve-
szített szeretteink miatt érzünk, semmi sem csillapíthatja.
– Ön mégis túlélte – állapította meg Kathleen.
– Igen, de ennek az ára tengernyi düh volt – hangzott Ian válasza. – Életem első tizennyolc
évében valóságos hadjáratot folytattam a világgal. Nem emlékszem rá, hogy ez kifejezetten az
édesanyám ellen irányult volna, hogy a dühöm tárgya vagy célpontja ő lett volna. Viszont, ha
tudtam volna, hogy anyám tudott arról, hogy apám milyen erőszakos, és szántszándékkal pro-
vokálta őt, akkor... Nos, akkor biztosíthatom önt arról, hogy csak nehezen bocsátottam volna
meg neki, amiért kihívta maga ellen a sorsot, és ekkora bajba sodorta önmagát.
– Annak ellenére, hogy ő maga is áldozat...
– Igen, valóban áldozat, Kathleen, de nem ő lett az egyedüli áldozata a meggondolatlansá-
gának.
– Az áldozatok már csak ilyenek. Mindig az áldozatokat hibáztatják.
– Talán így van – felelte Ian. – De úgy vélem, az édesanyáink ezt megértenék.
– Remélem, hogy így van. És köszönöm – mondta Kathleen.
– Nincs mit.
Csend támadt közöttük ekkor. Néhány szívveréstől és gondolattól volt terhes ez a hallgatás,
amelyben mindazonáltal mindketten kényelmesen, fesztelenül érezték magukat – olyannyira,
hogy nem is akarták, hogy véget érjen a beszélgetés, vagy megszakadjon ez a szavak nélküli,
mégis meghitt összeköttetés.
Aztán – furcsamód – egyszerre szólaltak meg ismét.
– Ez szép volt – mondta Ian, miután Kathleen azt kérdezte tőle:
– Azt mondta, háborúban állt az egész világgal?
És aztán mindketten egyszerre válaszoltak.
– Hát persze – mondta Ian, miután Kathleen is helyeselt:
– Valóban szép volt.
Mindketten elmosolyodtak. Aztán – a csendet megszegve – megszólalt Kathleen személyi
hívója.
 – Ma nem vagyok ugyan ügyeletes, de megkértem a rezidensünket, hogy szóljon, ha az
egyik páciensemnél megindult a szülés – mondta a telefonba. – Megígértem neki, hogy min-
denképpen ott leszek, amikor megszületik a baba.
Ian arra az asszonyra gondolt, akinek Kathleen ezt az ígéretet tette – egy csupán a számta-
lan páciens közül, aki feltétlenül bízik Kathleenben –, aki féltve dédelgetett álmát arról, hogy
gyermeke születik, Kathleen kezébe helyezi. Kathleen olyan, mintha a legjobb, legbizalma-
sabb barátja lenne a várandós nőknek, akiket a gondjaira bíztak. Ám Ian azzal is tökéletesen
tisztában volt, hogy ez egyoldalú barátság, amely szakmai jellegű, és természetéből fakadóan
véges. Csak a páciensek reményei és aggodalmai, megpróbáltatásai éltetik: amint a kisbaba
megszületik, és az anya szokásos, a szülést követő kórházi látogatásai, a rutinellenőrzések is
lassacskán elmaradoznak, Kathleen talán soha többé nem is találkozik már velük az életben.
Nos, ami pedig a személyes barátság esélyeit illeti? Amennyire Ian tudhatta, Kathleen sza-
bad idejében mást sem tett, mint levelezőlapokat írt – mégpedig neki. És lám, ma este, amint
felszabadult a munka alól – lett egy üres órája, néhány szabad perce –, őt hívta fel.
Ám most már – újfent – nem rendelkezik tovább szabadon az idejével.
– Azt hiszem, mennie kell.
– Igen, de...
– Nagyon örülnék, ha ismét felhívna, Kathleen. Bármikor – biztatta a férfi.
– Ön is hívhat engem, Ian – hangzott a válasz –, amikor itt vagyok, a lakásomban... amikor
nem ügyelek.
– Viszont akkor alszik...
– Az nem számít – mondta Kathleen. – Könnyen és gyorsan felébredek.
A lehetőség, hogy ismét beszélhet Kathleennel, már e kapcsolat újrafelvételének puszta le-
hetősége is csodálatos érzéssel töltötte el Iant. Igen, szüksége van erre, nagyon is. Persze
akadtak itt más szempontok is, kifejezetten gyakorlatias jellegűek.
– Olyankor szüksége van az alvásra, Kathleen.
– Nem...
Nem annyira, mint arra, hogy beszéljek önnel.
– Igazán nem annyira...
És ez a szükség – az, aminek mindketten szükségét érezték – felülkerekedett bennük. Vé-
gül győzedelmeskedett.
Kathleen szeretett volna többet is hallani arról, miféle háborút folytatott Ian tizennyolc
éven át a világgal, hogy hogyan és miért ért véget végül ez a küzdelem, Ian pedig vágyott
arra, hogy mesélhessen neki minderről.
Samről azonban soha senkinek sem beszélt még. Senkivel, senki előtt. Ezt megelőzően.
Ám nagyon szeretett volna beszélni róla Kathleennek. Egyszerűen azért, mert szüksége
volt erre.
 Első fejezet

Sarah’s Orchard, Oregon állam

December 30., hétfő, 14 óra

– Igen, még megvan az a kiskutya – mondta Marge Hathaway bólintva. – Az öné lehet, ha
valóban szeretné.
– Nagyon szeretném – bizonygatta Sam Collier. A hangja egészen ellágyult közben. Azóta,
hogy utoljára beszélgetett Marge Hathawayjel, jóformán senkihez sem szólt egész hónapban.
Sam már hosszú ideje keresgélt az interneten – cocker spániel kölykök és Oregon voltak a
keresőprogramba bepötyögtetett kulcsszavak –, mire sikerült rábukkannia Marge honlapjára,
az OceancrestCockers.com címen.
A honlap nyitóoldala, amely egy fotógaléria volt, karácsonyi hangulatot árasztott – csodá-
latosan szép adventi koszorúkról, illatos gyertyákról készült fényképek díszelegtek rajta.
Az egyik képen Marge mellett Glenn is látható volt, aki – immáron ötven éve – az asszony
férje, s akinek Marge e közösen eltöltött fél évszázad alatt boldog, fészekmeleg otthont terem-
tett, gyermekekkel, unokákkal, dédunokákkal. És, persze, sok-sok kutyával egyetemben.
A legújabb OceanCrest-alomba összesen nyolc kölyök született. A büszke mamáról és pa-
páról – utóbbi fején Mikulás-sapka díszelgett – készült egy színes kép, azt bizonyítva, hogy a
kölykök mézszőke színe eredeti, és hogy valószínűleg öröklik a fajtasztenderdként meghatá-
rozott ragyogó, eleven gombszemecskéket, a fényes, selymes tapintású bundát is.
Marge ezer örömmel szépítgette, csinosítgatta a honlapot, és írt is egy kis ismertetőt ide az
adventi időszakban világra született kutyakölykökről. Miért is ne tette volna? Végtére is ez: az
ő honlapja. És az ő imádott kutyusaié.
Az cseppet sem érdekelte, hogy mit írnak a szakkönyvek az efféle helyzetekről, úgy dön-
tött, egyetlen kölyök sem hagyhatja el a házukat, mely az Ocean Crest nevű birtokon állt, míg
az ötvenkettedik nap is el nem telik a világrajöttük óta. És ez a bizonyos, nevezetes nap ennek
az alomnak az esetében december 28-ára esett. Nem mintha szívesen megvált volna tőlük épp
karácsony előtt, ha akkor már idősebbek lettek volna ennél. Hanem a látvány... Amikor a
kölykök kergetőznek a színes szalagokkal átkötött ajándékcsomagok között, oly végtelenül
bájos és lélekmelengető volt. Mint ezt minden kutyabarát pontosan tudja, a kölyköknek
amúgy is elég nehéz ilyen hamar, ilyen zsenge korban megszokniuk egy új környezetet, hát
még akkor, ha a tetejébe a karácsonyi bevásárlási őrület is zajlik eközben. Különben is igen-
csak veszélyes időszak ez – aprócska szájukba vesznek és éles kis fogaikkal mindent megrág-
nak, ami csak a látóterükbe s az útjukba kerül.
Marge a karácsonyi időszakban született kölykökről jó előre egyeztetni kezdett az érdeklő-
dőkkel, akik nyugodtan telefonálhattak, el is látogathattak hozzájuk.
 Marge emellett a weboldalon is ismertette, miféle szempontokat szem előtt tartva szeretne
gazdát választani nekik. Samet nem lepte meg, amikor – még első, telefonon folytatott be-
szélgetésük során – számos kérdést tett fel neki az asszony, amikor felhívta őt, a kiskutyák
iránt érdeklődve.
Marge legelőször is tudni akarta az életkorát – harminchat év –, és azt is, hogy pontosan
hol lakik.
– Sarah’s Orchardban – hangzott a válasz.
– Ah...
Ez az egyetlen, pihe-puha szó olyan melegséget sugárzott Sam felé, hogy nyomban tudhat-
ta: az asszonynak ismerős és tetszik is ez a hely. Marge bizonyára otthonosan mozog a vidéki
kisváros környékén, amelyet jószívű és barátságos emberek laktak.
– Csodálatos környék – állapította meg Marge. – Kellemes lehet ott lakni.
– Valóban az – felelte Sam.
– És ön régóta lakik már ott? – hangzott él az asszony következő kérdése.
– Nyolc éve. Van egy kis gyümölcsösöm itt. Pontosabban egy almáskert...
– Egy almáskert – ízlelgette a szót Marge. Kitűnő hely egy ilyen eleven kiskutya számára.
– És a családja, Sam? Felesége, gyermekei? Esetleg más háziállatok?
– Nincsenek.
– És valami más szempont, ami fontos lehet?
– Semmi – felelte Sam egykedvűen. – Egyedül élek, akár az ujjam.
A vallomást hosszúra nyúló csend követte. Aztán ezt a csendet Marge-nak kellett megtör-
nie. Amikor folytatta a beszélgetést, igen határozottan csengett a hangja.
– A cocker spánielekről azt kell tudnia, hogy rendkívül szociális lények. Társasági kutyák.
A mi kutyáink pedig különösen azok. Amint a kölykök elég nagyok már ahhoz, hogy szocia-
lizálódjanak, a családi nappali közepére tesszük a kosarukat. A mi kölykeink nemzedékek óta
hozzászoktak ahhoz, hogy sok körülöttük a gyermek, a kutya. Sőt néha még macskák is kö-
rülveszik őket.
Samnek nagyon tetszettek a hallottak – egy kutya egy igazi család boldogságot sugárzó
középpontja. Ami számára teljesen ismeretlen dolog volt. Igen, azt ő is tudta, milyenek a sze-
retet körei. Az olyan családi körök. De soha, egyetlenegy ilyen kört sem érezhetett még a ma-
gáénak eddigi életében.
– Persze – folytatta Marge, az eddiginél kissé lágyabb hangon –, gondolom, sok érdekes
dolog lehet egy kutyus számára abban az almáskertben. És Sarah’s Orchard kimondottan ku-
tyabarát környék hírében áll. Sok arrafelé a kisgyermek. Legalább tíz spánielkölykünk került
már arra a környékre. És csodálatos otthonra találtak mindannyian, egytől egyig.
Valamilyen rejtélyes oknál fogva – talán, mert hinni akarta, hogy így lesz – Marge hamar
megkedvelte s a szívébe zárta Samet. Ennek eredményeképpen próbált megbékélni a gondo-
lattal, hogy – kezdeti fenntartásai s kételyei ellenére – odaadjon neki egy kölyköt az Ocean
Crest-alomból.
 Pedig Samnek kellett volna meggyőznie őt erről – arról, hogy bármilyen magányos is eb-
ben az életben, képes arra, hogy biztonságos és meleg otthont biztosítson egy kiskutya számá-
ra.
Bár Sam nagyon szeretett volna egy kutyát, és biztos is volt abban, hogy képes a lehető
legjobb körülményeket és feltételeket megteremteni a jószágnak, most mégis elgondolkodtatta
annak a lehetősége, hogy talán máshol, valaki másnál, egy másik gazdinál boldogabb élet
várna rá.
Sam határozottan tudta, hogy szeretne egy kiskutyát – méghozzá elég hosszú ideje már.
Kisfiúkora óta, tulajdonképpen hatéves korától fogva mindig is vágyott arra, hogy gazdája
lehessen egy kutyusnak. És ez a sóvár vágyakozás minden áldott évvel egyre csak erősödött
benne, karácsony táján csúcsosodva ki. Minden esztendőben egyre kétségbeejtőbb és szívfa-
csaróbb érzéssé nőve ki magát, mígnem elég bátorságot érzett már magában ahhoz, hogy
megtörje a hosszúra nyúlt csendet, és kimondja a szíve vágyát... bár ő maga is jó előre tudta,
mi lesz a válasz. Nem, az nem lehet.. Szó sem lehet róla. Akkor – egyszer s mindenkorra –
visszavonult, kivonva magát a szeretet köréből, amelyből kizárták, és ismét a szobája csend-
jébe menekült vissza, hogy ott újra elrejtőzzön.
És amikor tizenhat éves lett, Sam Collier elhagyta a greenwichi családi birtokot, és nyug-
hatatlan vándor lett belőle – és közben megtalálta a békét, e kínzó, önsanyargató kóborlásai
során, mégpedig éppen a kutyák társaságában.
A kutyák, amelyekkel Sam találkozott – ellentétben vele –, olyan teremtmények voltak,
akiknek volt otthonuk. Boldog, biztonságos hely, ahol akarták őket. Ahol szeretve szeretett
jószágokként lakhattak.
Egy szép napon, gondolta ilyenkor magában, neki is lesz saját otthona. És amikor megte-
remtette végre ezt az otthont, és tudni fogja, hogy neki ott van a helye, egyszerűen azért, mert
oda tartozik, és ott is akar maradni, mindörökre, akkor – ott, azon a helyen – kialakítja majd
benne a kutya otthonát is.
És Sarah’s Orchard lett ez a bizonyos hely. És Sam itt olyan jól érezte magát, hogy ezen a
karácsonyon már szívesen látott volna egy kiskutyát is maga mellett.

Kezdetben úgy is tűnt, minden a legnagyobb rendben van, mígnem a hölgy, aki a vonal
másik végén beszélt, rá nem ébresztette, micsoda önzőségre is vallhat ez az ötlete. Igaz, gya-
korlatilag az összes kutyatulajdonos, akivel csak Sam találkozott már ez idáig, megállapította
róla, hogy kitűnően megérteti magát a kutyákkal.
Volt, aki egyenesen azt mondta neki: ő a kutyák „suttogója”.
Úgyhogy Sam tisztában volt az igazsággal – a kutyákhoz különleges kapcsolat fűzi őt. Jól-
lehet, minden kutyának van köze az emberekhez.
 – Van valami különleges oka, hogy kifejezetten a cockerek érdeklik? – kérdezte Marge,
immáron a következő csendet is megszegve.
Különleges oka? Nem, nincsen. De egy érzése... Egy megérzése talán. Az igen...
Sam régóta sikerrel fojtotta el magában a boldogtalan gyermekkor keserédes emlékeit. Ek-
korra már azt is tisztázta magában, hogy ez nem az ő választása volt – nem állt módjában
ugyanis dönteni. Az emlékek, az érzések, amelyek ehhez az időszakhoz kapcsolódtak, tőle
mintegy elzárva léteztek. Szinte külön életet élve. És a kulcs, amellyel ki lehet nyitni őket:
nos, az a kulcs Samnél volt. Egyedül őnála.
Ám voltak másféle érzései is, amelyeket sokkal nehezebb lett volna uralnia – és igazából
nem akarta ezeket is elzárni valahová. Reménykedett abban, hogy az érzések, amelyekről nem
lehetett tudni, honnan érkeznek, nem kötődnek és nincsenek odapányvázva egyetlen olyan
emlékképhez sem, amelyet képes felidézni magában. A remény... Még akkor is, ha sóvárgás
társul hozzá, amely előtt értetlenül áll az ember, és amely túlságosan fájdalmas ahhoz, hogy
legalább a nevén nevezze.
Sam mindazonáltal örömmel vette az érzéseket, amelyek minden előjel vagy figyelmezte-
tés nélkül ébredtek fel benne, és nemritkán még a lélegzete is elállt tőlük.
És – furcsamód – úgy érezte, mintha ettől ő maga kelt volna életre. Miattuk érezhette úgy,
hogy él. És mintha az érzések is élnének, érző lények lennének, mint a barátok, akiknek a
sorsát a szívén viseli, és úgy döntött, követi őket, megfogadja a tanácsukat, amelyekről – egy-
re gyakrabban így érezte legalábbis – az a benyomása keletkezett, mintha megbízásai lenné-
nek, amelyeknek kutya kötelessége eleget tennie.
Olyasfajta érzelmi késztetés volt ez, amely miatt muszáj volt kezdeményeznie – nekiállnia.
Ezért kezdett cockerkölyköket keresgélni magának az interneten. És, hasonlóan a korábbi
„kényszermegbízásaihoz”, ennek sem volt értelme. Sam már jóformán mindent tudott a
cockerekről. Hogy tudniillik nem az a fajta, amelyet azok a férfiak választanak, akikkel együtt
dolgozott a halászhajókon, az olajfúró tornyoknál, a tengeri mentőcsónakokban. És még csak
nem is azokhoz a kutyafajtákhoz tartozik, amelyeknek gazdái felhőkarcolók ablakait mossák,
vagy hidakat festenek, vagy éppenséggel tetőt ácsolnak – márpedig ő effajta munkákat végzett
ez idáig.
Ám valahányszor csak meglátott egy cocker spánielt, Sam valósággal fuldokolni kezdett a
vágyakozás és a remény édes-keserű árjában kapálózva. Úgyhogy Marge kérdésére ezt vála-
szolta:
– Mindig is ez a kutyafajta volt a kedvencem.
– Nekem is. Természetesen.
A tetszés, a szimpátia jeleként melegség sugárzott Sam felé Marge hangjából. Az asszony
ezt követően tért csak rá a következő napirendi pontra – mint mindig, ha új gazdajelölttel be-
szélgetett. Most Marge kiselőadása következett a kutyatartással együtt járó felelősségvállalás-
ról, amit soha nem mulasztott el megtartani ilyenkor.
 – Minden kutya óriási nagy felelősséget jelent – kezdte. – De a cocker spánielek ezen túl-
menően igen hosszú távú elkötelezettséggel is járnak. Amennyiben szerencséje van a kölyök-
kel, ez tizenhét évet, vagy annál akár többet is jelenthet. És mint minden élőlénynek, a kutyá-
nak is állandó gondoskodásra van szüksége. Olyan intenzív kapcsolatra, amelyet még az élet
legszélsőségesebb helyzeteiben is képes biztosítani neki.
– Igen, ezzel tisztában vagyok – bólintott Sam. – Olyan elkötelezettség ez, amelyet készen
állok vállalni.
– Igen, Sam. Én hiszek önnek.
– Mégsem biztos abban, hogy a körülményeim a lehető legjobbak egy kutyakölyök számá-
ra.
– Csak azért van így, mert én réges-rég kialakítottam a magam elképzelését ezzel kapcso-
latban. És mert mindig is szerettem volna egy belevaló, menő öreglány lenni, mire nyugdíjba
megyek. Azt hiszem, ez elsősorban megszokás kérdése nálam. Immáron ötven éve nevelek
cockereket, és mindig is több család, úgy értem, több olyan többgyermekes család akadt, akik
érdeklődtek a kölykök iránt, mint ahány kiskutyánk akkoriban éppen született. Gondolom, ez
most már így is marad. És a magam megrögzött módján igazából akkor vagyok csak nyugodt,
ha tudom, hogy olyan otthonba kerülnek a kölykök, ahol gyermekek is vannak.
– Igen, ez teljességgel érthető – felelte Sam. Nemcsak tökéletesen érthető, hanem logikus
is volt – ellentétben azzal az érzéssel, amely miatt ragaszkodott ahhoz, hogy bár neki magá-
nak nincsenek gyermekei, mégis az lenne a legjobb Marge valamelyik kölykének – bármelyik
legyen is az –, ha vele és nála lakna mostantól fogva...
– Mindazonáltal – folytatta Marge –, van egy kölyök ebből az alomból, Sam, egy kislány,
amelyikkel kapcsolatban úgy vélem, jó lenne, ha önhöz kerülne.
– Igazán?
– Nekem úgy tűnik, kevésbé lelkesen viseli a társaságot, mint a testvérkéi. Vagyis cseppet
sem lelkesedik az ilyen helyzetekért. Az a baj, hogy... még nagyon fiatalka. Ki tudja, lehet,
hogy később ő lesz a leginkább társasági lény, a legjobban szocializálódott kutya az egész
alomból. De, ha nem...
– Szívesen magamhoz venném őt.
Marge megígérte Samnek, hogy értesíteni fogja, bármi történjék is. Aztán búcsúzóul bol-
dog karácsonyt kívánt, jókívánságát Sam is viszonozta neki.
És aztán, a következő hetek tétlen várakozással teltek. Sam várta, hogy Marge majd felhív-
ja őt telefonon. És lélekben készülődött a kiskutya befogadására. Akarta őt, szeretett volna
nevet adni neki, de ugyanakkor furcsamód abban is reménykedett, hogy időközben – a saját
érdekében, a saját jobb kedvéért – a kiskutya az eddiginél egyre otthonosabban kezdi érezni
magát Marge-ék nappalijában.
Biztosan így is lesz, gondolta magában Sam. Aztán az internetre csatlakozva ismét beírta a
kutyakeresés kulcsszavait. Négyszobás családi házát is gondosan végigvizsgálta, mégpedig
olyan szempontból, hogy mi lehet veszélyes benne egy kiskutyára nézve: bársonyos simaságú
homokkal töltött ki minden rést és repedést a hajópadló lécei között, melyeket gondosan le is
csiszoltatott, nehogy egy szálka a kölyök talpába menjen.
Sam kibírta telefonálás nélkül. Ám gondolatban többször is végigjátszotta Marge-dzsal
folytatott beszélgetését. Mindazt, amit elmondott az asszonynak, s mindazt, amit nem – és
ugyanakkor azon is sokat törte a fejét, rajta kívül vajon kikkel beszélhetett még Marge a ku-
tyusok jövőjéről.
Voltak a környéken, Sarah’s Orchard kertjeiben kutyák, akik Marge-éktól kerültek ide, és
az ő gazdáikat is gondosan, körültekintően választotta meg. Mintha egy igazi szülőanya lenne,
aki szeretne megbizonyosodni arról, hogy a gyermeke megfelelő – a lehető legjobb – otthonba
kerül. Biztosra vette, hogy Marge felhív néhányat a kutyatulajdonosok közül, akiket ismer, és
ezen a környéken laknak.
És vajon mit válaszolnak majd ők, Sarah’s Orchard lakói az asszony kérdéseire?
Hogy egészen biztosak voltak benne – már amikor Sam Collier először érkezett a városba a
Harley Davidsonon –, hogy ez a fickó a pokol angyalai közé tartozik. És minden jel erre utal
azóta is. A hosszú, fekete haj, a fekete bőrdzseki, a konok, elszánt kifejezés az arcán.
A tengerpartra vezető úton haladva egy kis időre megállt. Tankolnia kellett. Érezte, milyen
óvatos, szinte gyanakvó tekintetek figyelték eközben, és tudta, mennyire megkönnyebbültek
az emberek, amikor továbbszáguldott a benzinkúttól a motorral.
Az elhanyagolt almáskert a várostól kétmérföldnyire terült el. Előtte ott állt az ELADÓ fel-
iratú tábla – mint maguk a fák is, szinte kétségbeesetten, az ég felé meredve.
Sam sebesen száguldott ezen az útszakaszon a motorral, sietett a tenger felé, amikor a hir-
telen rátört szomorúságtól egyszerre elakadt a lélegzete.
Szomorúság volt ez, amelyet a magukra hagyott fák látványa keltett benne. Lefékezett és
várt, amíg újra képes volt levegőt venni. És ekkor tudatosodott benne, hogy a szomorúsághoz
egy másfajta érzelem is társult már – mégpedig a remény, amely arra kötelezte, hogy térjen
vissza a városba.
Hosszú ideje élt akkorra már otthontalanul, különféle veszélyes és jól fizető munkákat vál-
lalt, és az ezenközben megtakarított s e célra félretett pénzből már megengedhette magának,
hogy megvásárolja a legfontosabbat: az almáskertet, a szomorú fákkal. Ezenkívül levágatta a
haját, és vett egy terepjárót is.
Sarah’s Orchard az almáiról volt nevezetes, mint ahogy a közeli Medford a körtéiről. Ám
Sarah’s Orchard lakói közül senki sem rendelkezett Harley márkájú motorral. Velük és a jö-
vőjükkel azonban egy hatalmas vállalkozás – a városka almafeldolgozó üzeme – rendelkezett,
amely a kiskerttulajdonosoktól felvásárolt gyümölcsből készítette termékeit. Mindegyik rész-
lege más és más, de almát igénylő produktumra szakosodott.
Amikor Sam először betette a lábát Sarah’s Orchardba, ez a bizonyos üzem épp bajban
volt. Jóllehet, nem az ő kertje az egyetlen hely a környéken, ahol alma terem, bármi idézhette
is elő azt a helyzetet, hogy a gyümölcsfák egyik évről a másikra feladták a küzdelmet, s ez a
döntésük minden gyümölcsösre kihatott – még ha Sam kertjét talán kevésbé drámai módon
érintette is.
A városlakók eleve kételkedtek abban, hogy Sam kopáran nyújtózkodó fái valaha is termő-
re fordulhatnak még, főleg azért, mert első pillanattól fogva nyilvánvaló volt számukra – látva
a szakkönyveket, amelyeket a férfi a városban vásárolt magának a fák gondozásáról –, hogy
halvány fogalma sincs arról, hogyan kell gondozni a gyümölcsfákat... Pontosabban: bármilyen
fát.
Később azonban nem tudták eldönteni, mi az igazság: Sam Collier vagy kitűnően tudott
olvasni a sorok között, vagy olyan ösztönös zseninek született gyümölcsfakertész és gyü-
mölcstermesztő gazda volt, aki kivételes tehetséggel rendelkezett. A városlakók tanácstalanul
mérlegelgették magukban, vajon mi lehet az igazság vele kapcsolatban. Mindazonáltal senki,
egyetlen pillanatig sem vitathatta az általa elért eredményeket – sokkalta több alma termett a
kertjében, mint bármikor korábban, és a gyümölcsök minősége is többszörösen felülmúlta a
korábbi évek terméséét.
Sam tisztában volt azzal, hogy ehhez neki az égadta világon semmi köze. Egyszerűen csak
követte azokat az általános útmutatókat, hasznos tanácsokat, amelyeket a metszésről, trágyá-
zásról, szüretelésről olvasott. És jól sikerült az időzítés – ennyi az egész. Egyes-egyedül ez
lehetett az ő titkának a nyitja. A kert földje régóta pihent, a fák hosszan tartó téli álmukból
ébredeztek, amikor ő ideérkezett. És ez épp elégnek bizonyult. Az almáskert kipihente magát,
és készen állt – sőt szenvedélyesen vágyott arra. hogy fái ismét termőre fordulhassanak.
Mindazonáltal, ha Marge utánajárna ennek a kérdésnek, Sarah’s Orchard lakosai valószí-
nűleg azt mondanák, hogy Sam Colliert a jó isten is kertésznek teremtette, mégpedig olyan-
nak, akinek az érintése nyomán minden arannyá válik. A település gazdasága ismét felvirág-
zott, s ennek nyomán minden újjáéledt. Sarah’s Orchard lakosai kivétel nélkül, egy emberként
Sam lekötelezettjének érezték magukat. És ha Marge történetesen a legpletykásabb városla-
kók egyikével elegyedne beszélgetésbe, akkor talán azt is megtudná róla, hogy mégsem tarto-
zik a pokol motoros angyalai közé – jóllehet, az egyértelmű, hogy afféle „bukott angyal”, aki
talán egyenest a mennyországból pottyant közibük.
A férfiak mind felnéztek rá. Marge-nak talán ez is a fülébe jut majd. Na és a nők... nos, női
szemmel nem is lehetett úgy ránézni Samre – igaz, a hangját hallani vagy a nevét kiejteni sem
–, hogy a fehérnépnek ne jutott volna az eszébe róla a szex.
Ártatlan fantaziálás volt ez persze mindössze. Sam túlságosan zárkózottnak és intelligens-
nek tűnt ahhoz, hogy intim kapcsolatot létesítsen bárkivel is, aki Sarah’s Orchardban lakik.
Sam azt is feltételezte, hogy Marge-ot, aki önmagát belevaló öreglánynak tartotta, semmi-
képp sem riasztaná el egy ilyen jellegű beszámoló.
Mindössze az volt a gond, hogy – két lehetséges kivétellel – senki sem mondhatná el
Marge Hathawaynek azt, amit Sam a legjobban szeretett volna, hogy tudjon róla – hogy ha él
a Föld hátán olyan férfi, akinek kijár, hogy legyen végre egy kutyája, hát Sam Collier biztosan
az. És hogy mekkora szerencsével jár az a kutya, aki hozzá kerül.
 Ám a beszélgetés fonala talán el sem vezethet ilyen messzire, mert a megkérdezettek azt
mondanák, biztosan téved Marge annak a férfinak a kilétét illetően, aki felhívta őt a kiskutyák
ügyében. Ez az érdeklődő nem lehetett Sam. Hiszen az idén még vissza se tért a városba.
Senki sem tudhatta róla, hol tartózkodik ez idő szerint, jóllehet, azt hitték, tudják, mi a magya-
rázata a távollétének. Biztosan randevúzik a régi szeretőivel, vagy éppenséggel újabbakkal
ismerkedik.
A kezdet kezdetén a szex valóban fontos oka volt annak, hogy Sam minden áldott évben,
december első napján távozott egy időre a városból. A kéj vágya mellett egyfajta nyugtalan
sóvárgás is hajtotta, amely törvényszerűen úrrá lett rajta az adventi időszak, és különösen a
karácsony közeledtével. Feszültsége azonban parányit sem mérséklődött, hiába telt-múlt az
idő, és ezzel párhuzamosan egyre jobban megerősödött benne az elhatározás, hogy inkább
egyedül marad.
És az idén, a szokásos módon jelentkező nyugtalanság ellenére – vagy talán éppen emiatt,
a nehezen viselt várakozás állapotában, a kiskutya után sóvárogva –, ugyanígy munkált benne
azoknak a magányos karácsonyoknak az emléke is, amelyeket olyan gyermekként élt meg,
akit senki sem akar. Sam ezért inkább otthon maradt
Az emberek talán azt is elmondanák Marge-nak, ha az asszony megkérdezné tőlük, hogy
van egy másik oka is annak, hogy Sam semmiképp sem lehetett az a bizonyos hívó fél. Ha ő
valaha is szeretne magának egy kutyát, az biztosan olyan lenne, mint ő maga – vad és veszé-
lyes, talán némi farkasbeütéssel, ha éppenséggel nem egy fajtatiszta farkas...
És azt is biztosra vették, hogy Sam választása egy felnőtt kutyára esne, nem pedig egy sze-
leburdi kölyökre. Persze azt senki sem vitatja, hogy Sam igazi tehetség, ami a gyümölcsfák
gondozását illeti. Na, de egy kölyökkutyáról gondoskodni? A különbség ég és föld.
Szóval akárkivel is beszélne róla Marge, az illető biztosan azt mondaná, az nem lehet,
hogy Sam kereste őt telefonon a kiskutyák ügyében. Nem, ez teljességgel kizárt dolog. És
hogy tulajdonképpen nincs értelme annak, hogy felhívja Samet. Az égvilágon semmi, de
semmi értelme. Hiszen ő – szokásához híven – március elejéig biztosan nem tér vissza
Sarah’s Orchardba, és bár kitűnően ért a technikai dolgokhoz, így a számítógépekhez is, és
nagylelkűen segít bárkinek, akinek csak szüksége van rá, készséggel felajánlva tudását és ta-
pasztalatát annak, aki híján van mindezeknek, Sam – bizonyos, mások előtt ismeretlen okok-
ból kifolyólag – nem él sem az üzenetrögzítő, sem pedig a hangposta kínálta lehetőségekkel.
Egyedül Sam tudta ennek az okát, és senki más őrajta kívül. Pedig a magyarázat pofonegy-
szerű. Egy szép napon rádöbbent: addigi életében egyetlen olyan telefonhívásról sem maradt
le még, amelynek elmulasztása miatt a legkisebb megbánást is érezte volna.
Samnek így aztán Marge hívása sem fog hiányozni. Már, ha Marge egyáltalán keresni pró-
bálja őt telefonon.
És most, december harmincadikán ez is megtörtént.
És ekkorra – csodák csodájára – egyetlen kiskutya maradt csupán náluk az adventi alom-
ból.
 És ez Samé lehet, ha szeretné.
– Igen, szeretném – ismételte el. – Akár most is el tudok menni érte, amennyiben alkalmas
az időpont önnek, úgy kalkulálom, körülbelül másfél óra alatt érhetek oda.
– Az időpont megfelelő – bólintott Marge –, de gondoltam, előtte azért mondanék önnek
még egy s mást erről a kislánykutyusról.
Ez egyfajta figyelmeztetésnek tűnt Marge részéről. Úgy látszik, vannak még dolgok, más
szempontok is, amelyekről tudnia kell, még mielőtt útra kel. Bizonyára bizonyos negatív té-
nyek, amelyek miatt lehet, hogy még meggondolja magát.
Sam tudta magáról, hogy semmiképp sem fogja megváltoztatni a döntését egy olyan ku-
tyussal kapcsolatban, aki senkinek sem kell. Aki eddig senki másnak nem kellett rajta kívül.
Ám, ha Marge jobban érzi magát attól, ha most mindent feltár előtte... ám legyen.
– Rendben van, hallgatom – mondta szelíden.
– Nos, azt talán mondanom sem kell, hogy még nincsen szocializálódva. És azóta cseppet
sem fejlődött. Tudja, nagyon kedves és barátságos az alaptermészete. Az átlagosnál jóval ér-
zékenyebb jószág, akit a legkisebb nesz is felizgat, nemhogy egy zörej. És jobban szereti a
csendet a zajnál. Őt még az is zavarja, ha csak a háttérben szól a tévé, ami sok kutyakölyőkre
kifejezetten megnyugtatóan hat, amikor nincs a közelben ember.
– Én csak elvétve nézek tévét – jegyezte meg Sam.
– Igazán? Remek – lelkendezett Marge. – Ez tetszeni fog neki. Szóval most, néhány napja
itt lakik velünk a hálószobában, hogy ne viselje meg annyira az ünnepi felfordulás. Itt sokkal
nyugodtabb környezetben lehet, ami jót tett neki. Látszik rajta, hogy kevésbé félszeg. Önfe-
ledten elszórakoztatja magát, belefeledkezve a játékba, és végre úgy és annyit eszik, ahogyan
és amennyit egy ilyen korú kölyöknek ennie kell. Eleinte csak ímmel-ámmal eszegetett. Azt
hiszem, túlságosan ideges volt a sokféle inger miatt De most, hogy megvan végre a saját kis
vacka a hálószobában, nos, most már kifejezetten virgonc és eleven. Ugyanolyan kis gömbö-
lyű pocakja nőtt, mint a testvérkéinek. És kitűnőnek mondhatjuk az általános egészségi álla-
potát is. Az állatorvosunk, akiben tökéletesen megbízom, azt mondja, viszonylag robusztus a
testfelépítése. Csak még mindig nagyon félénk. Igaz, a felnőttekkel kevésbé, mint a gyerme-
kek társaságában. És, igen ezt is el kell mondanom önnek, jobban kedveli a férfiak jelenlétét.
Vagyis mindent egybevetve, azt hiszem, jól kijöhetne önnel. Vagy nem. Ezt senki sem tudhat-
ja előre. Lehet, hogy sohasem lesz minden tekintetben tökéletes házőrző belőle. De az biztos,
hogy nem marad otthon nélkül, Sam. Mi készen állunk arra, hogy megtartsuk, ha ön úgy dönt,
mégsem viszi el.
– Szeretném ezt a kutyust.
– Remek. Tulajdonképpen csak azt szerettem volna az értésére adni mindezzel, hogy sok
szeretetre és gyakori dicséretre van szüksége ahhoz, hogy megjöjjön az önbizalma. Sokkal
több gondoskodást igényel, mint egy átlagos kölyök. De hát ez a probléma a gyerekek eseté-
ben is fennáll, nemde bár? Minden rendbe jön náluk is, amennyiben megkapják a szeretetet,
amelyre szükségük van.
 Amennyiben megkapják... Sam érezte, hogy egy rég kitöröltnek hitt emlékkép most ellen-
állhatatlan erővel éled újjá benne, mintha ki akarna törni belőle. És azt is pontosan tudta, mi-
féle emlékről van most szó.
Élete első tiszta emlékképe ez. Mindössze hatéves lehetett akkor. És a kisöccse, Tyler szü-
letéséig már csak egy hónap volt hátra.
És Sam alig győzte kivárni ezt a bizonyos napot – egészen addig, míg véletlenül meg nem
hallotta, hogy az édesanyja és a mostohaapja épp róla beszélgetnek. Az ő problémás gyere-
kükről.
– Nem akarom, hogy Sam a fiam közelében legyen, Vanessa.
– Ő a mi fiunk, Mason! – vágta rá Vanessa döbbenten.
– Igen, szívem, én is a mi fiunkról beszélek. A mi Tylerünkről. Akinek szüksége van arra,
hogy megvédjük Samtől.
– Komolyan azt gondolod, hogy Sam bánthatja Tylert? Vagy, hogy rossz hatással lehet rá?
– kérdezte az asszony elképedve.
– Fogalmam sincs róla, Vanessa. De én nem vagyok hajlandó vállalni ezt a kockázatot –
jelentette ki a férfi. – Úgy érzem, valami nincs rendjén Sammel. Valami nagyon nem stimmel
nála. Ezt te is tudod, és én is régóta tisztában vagyok vele. Talán eljött az idő, hogy ismét
gyógyszert szedjen.
– Nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb megoldás, Mason – vetette ellen Vanessa. – Most
olyan nyugodtnak látom. Pedig nem is szedi a Valiumot. Mégis nyugton van. És sohasem
láttunk tőle semmi olyasmit, ami azt bizonyítaná, hogy erőszakos lenne.
– Még nem – helyesbítette a férfi figyelmeztetőleg. – De a génjeiben akkor is bele van kó-
dolva az erőszak. Nem gondoltál még arra, hogy el kellene küldened az apjához?
– Mason! Tudod jól, miféle ember, miféle szörnyeteg Ian. Sohasem szeretett engem iga-
zán. Vagy már nem is emlékszel rá? Nem akart ő sem engem, sem pedig Samet.
– Igen, emlékszem – bólintott a férfi.
– Mellesleg – folytatta Vanessa az okfejtést –, ha van egy kis szerencsénk, Ian már rég bör-
tönben ül. Lehet, hogy már nem is él. Máskülönben meg... Egyszerűen felfoghatatlan a szá-
momra, hogy képes vagy ilyen kegyetlen megoldást javasolni nekem. Persze gondolhattam
volna, hogy erre kell számítanom. Azok után, hogy kategorikusan kijelentetted, nem vagy
hajlandó örökbe fogadni Samet. Nekem sem volt könnyű beleegyezni, hogy ismét beszéljek
Iannel. Alig bírtam ki azt az utolsó és végső megaláztatást, amikor le kellett mondanom a jo-
gaimról.
– Tudom én jól, hogy nem volt könnyű neked sem, szívem – felelte Mason. – Ez a helyzet
egyikünknek sem volt könnyű. De most sem az. Sam biztosan nem burokban született. Tyler
azonban más. És nekünk mindenekelőtt Tylerre és az ő jövőjére kell gondolnunk.
 – Sam? – kérdezte Marge, megtörve a hosszan tartó csendet. – Ott van még?
– Igen – felelte Sam. – De akkor... öt perc múlva elindulok. Ha minden jól megy, négy óra
körül már ott leszek önöknél.
 Második fejezet

Anna Királynő Egészségügyi Központ

szülészeti osztály
Seattle, december 30., hétfő, 15 óra 45 perc

Dr. Kathleen Cahill akkor már három hete lakott az ügyeletes orvosi szobában, amelynek
ablakai nyugatra néztek, az Elliott-öbölre és az azon túl magasló Olympic-hegységre. A téli
égbolt már sötétedett, és kéksége egyre mélyebbnek tűnt, miközben lemenőben volt a nap
izzó korongja, s mennyei levendulakék árnyalatúra festette az eget. Történetesen ez volt
Kathleen kedvenc színe.
Eddig még sohasem gondolkodott el azon, hogy miért is szereti annyira éppen a levendula
halovány kékesliláját.
És egyébként is csak ritkán tartott ilyen szünetet. De most, miközben a naplementét csodál-
ta, eljátszott a gondolattal, hogy lám csak, lényének van olyan része, amely ily sóvárogva vá-
gyódik a pasztellszínű seattle-i éjszakák után, amikor tiszta és felhőtlen az ég, és amikor
egyetlen anyát sem gyilkolnak meg.
És most itt van. Itthon. Ahová a szíve húzta. Vissza. Oda, ahol Ian is van.
Hosszú s kanyargós utat tett meg hazáig – pontosan tizennyolc évet, amely idő alatt ő és
Ian is kitartottak, hogy a kapcsolat ezt is kibírja s meg ne szakadjon...

Kathleen első telefonhívását követően gyakran beszélgettek egymással, rendszerint késő

éjjel, persze, de mindig órákon keresztül. És úgy történt, ahogyan Ian szerette volna, mert
szüksége volt erre: beszélt Kathleennek Samről.
– Mindössze hét perce született meg, amikor megengedték nekem, hogy a kezembe ve-
gyem – mondta. – Persze, tudtam én azt addig is, hogy vállalni akarom a felelősséget a gyer-
mekemért. Hogy olyan jó apa lehessen belőlem, amilyen nekem sohasem adatott meg. És
amikor először a karomba foghattam és magamhoz ölelhettem őt, úgy éreztem, ezzel lett célja
és értelme az életemnek, hogy szeressem, megvédjem a kisfiamat, hogy a mennyben és a föl-
dön is járhassunk egyszerre, hogy ő boldog gyermek és felnőtt legyen, és mindig biztonság-
ban érezze magát... De te biztosan nap mint nap szemtanúja vagy a szülői szeretet ilyen túl-
áradó megnyilvánulásának a szülőszobában.
– Nem, azért nem mondhatnám, hogy olyan gyakran láthatnék ilyesmit, Ian – felelte
Kathleen. – De valahányszor csak megadatik ez a lélekmelengető pillanat, az mindig különle-
ges megtiszteltetés a számomra. Olyankor végtelen örömöt érzek, és ez az érzés, azt hiszem,
az újszülöttek életöröméből is táplálkozik.
– És a gyermekek szüleinek öröméből.
– Igen. Ó, Ian...
– Mi a baj?
– Sam meghalt, ugye? – kérdezte Kathleen gyöngéden. – Ez a drága gyermek meghalt...
Jól sejtem?
– Nem, Kathleen. Nem halt meg. Igaz, én mégis elveszítettem őt. Nem mintha valaha is
teljesen a magaménak érezhettem volna...
– Úgy értsem, nem a te fiad?
– Biológiai értelemben nem – hangzott a válasz. – Én ugyanis korábban, egy ideig önkén-
tes véradó voltam. És a vérbank laboránsától megtudtam akkor, milyen ritka fajta az én AB
vércsoportom. És ez az illető azt is elmagyarázta nekem, hogyan öröklődik ez genetikailag.
Egy AB-s apának nem feltétlenül lesz AB-s a gyermeke, azt mondta. Ez sok mindentől függ,
persze, az anya vércsoportjától is. Az bizonyos azonban, hogy milyen az a vércsoport, amely
nem lehet az én gyermekemé.
– Sam ezek szerint a 0-s vércsoportúak közé tartozik – állapította meg dr. Cahill halkan.
– Úgy van. Mint ez később kiderült a számomra.
– És erre mikor jöttél rá? – kérdezte Kathleen.
– Elég hamar. Mindössze néhány órával a születése után – felelte Ian. – Történetesen épp
az újszülöttosztályon tartózkodtam még, amikor megérkezett az ilyenkor szokásos vérvizsgá-
lat eredménye. És szó sem lehetett semmiféle tévedésről. Sam valóban 0-s vércsoportú, én
pedig AB-s vagyok. Hidd el nekem, mindent elkövettem annak érdekében, hogy megbizonyo-
sodjam róla. Mint ahogy később is mindent megtettem azért, hogy eltitkoljam Vanessa elől,
mire jöttem rá.
Persze, mert nem akartad elveszíteni a kisfiadat, gondolta magában Kathleen. Hiszen Sam
akkorra már Ian kisfia lett. Az volt az újszülött gyermek attól a szent pillanattól fogva, hogy
Ian a karjában tarthatta. És egy másik tizennyolc éves fiú Ian helyében talán repesett volna az
örömtől, hogy rájött valamire, aminek alapján egyszerűen kisétálhat abból a kórházból, elme-
nekülhet a helyzet elől, szabadulva a felelősség súlyától, egy egész életre... Egy másik férfi
fiúgyermekét szeretni és felnevelni... Ugyan, ki várhatta volna el ezt a gesztust tőle, aki jó-
formán még maga is gyerek volt akkor? Ám Iant nem ilyen fából faragták, ő még inkább
megragadta a lehetőséget, méghozzá ugyanolyan tisztelettudóan és tisztességesen, mint aho-
gyan magát az újszülött kisfiút is.
– Adott okot Vanessa valaha is arra, hogy azt hihesd, van valami bizonytalanság benne az
apaság kérdése körül? – érdeklődött Kathleen.
– Nem, soha. De, mint ezt később megtudtam, vagyis azt követően, hogy elment és magá-
val vitte Samet is, már tudta, hogy terhes, még mielőtt megismerkedtünk egymással.
– És akkor kicsoda Sam vér szerinti édesapja?
 – Vanessa vagy nem tudta az apa kilétét, vagy csak nem érdekelte őt ez a kérdés. Úgy gon-
dolom, számos lehetőséget kihasznált korábban is, és ezek a férfiak az első éjszaka után nem
jelentkeztek többé nála.
– De te igen – állapította meg Kathleen. – És talán éppen ezért is esett rád a választása.
Akart téged. Szüksége volt rád.
– Én egy sakkfigura voltam csupán a számára egy már régóta folyó játszmában, amelyet
Vanessa és a szülei játszottak egymással – magyarázta Ian. – Úgy gondolom, azért választott
végül engem erre a szerepre, mert ugyanolyan alkalmatlannak talált rá, mint bárki mást.
– De azért akart is téged...
Ian elgondolkodott ezen a lehetőségen. Hogyan is akarta őt Vanessa? És minek?
Szexuálisan, annyi szent. Mohón és perzselően, szenvedélyesen.
Kathleen hangneméből azonban pontosan tudta és érezte, hogy ő egy egészen másfajta
akarásra gondolt – vágyakozásra, amely a lélek egyesülésére irányul.
– Hát persze – felelte végül hosszas töprengés után. – Egy darabig legalábbis biztosan
akart engem. De aztán elég hamar megunt, mert, gondolom, valaki másra, újra vágyott. Csak
azt sajnálom, hogy én egy pillanatig sem éreztem, hogy ez így lesz. Hogy mindez hová vezet.
Azt hittem, boldog és elégedett az életével. A mi közös életünkkel. Úgy emlékszem, el sem
tudtam képzelni őt másmilyennek, mint boldognak.
– Talán azért, mert te magad olyan boldog voltál – jegyezte meg Kathleen. – Sammel és
Sam miatt biztosan boldog voltál. És mondd csak, jó anya volt Vanessa?
– Elég jó – felelte Ian. – Illetve inkább nagyon is jó, ha igazságos akarok lenni vele. Csak
nem szándékozott olyan sok időt tölteni Sammel, mint amennyit szerettem volna, hogy vele
legyen. Én minden percemet, amit csak tudtam, neki szenteltem. De ez rendjén is volt így,
legalábbis akkor úgy gondoltam. Míg én gondoskodtam Samről, addig ő társasági életet élt,
amit mindig is imádott. Egyik eseményről a másikra libbent, akár egy pillangó.
– És mikor ment el?
– Nyolc nappal karácsony előtt, amikor Sam még csak négyéves volt – felelte Ian. – Azon
a nyáron volt a tízéves érettségi találkozójuk. A buli egy piknikkel kezdődött az egyik osz-
tálytársuk villájában, valahol Hunt’s Point közelében. Vanessa azt akarta, hogy Sam is ott
legyen vele. Mert dicsekedni akart vele a barátainak. Sam már kicsinek is különleges fiú volt,
olyan napsugaras, boldog, csodálatos kis teremtés.
– Azt hiszem, téged is szívesen... Szóval, hogy szeretett téged mutogatni... veled is kérke-
dett.
Fitogtatta a férjnek és apának méltatlannak minősített, de vele együtt élő, mindig kéznél
lévő szeretőjét, gondolta magában Ian, a gyilkos fia.
– Igen. Valóban így lehetett velem – felelte végül. – És én is szerettem volna elmenni erre
a bizonyos piknikre, hogy addig is együtt lehessek Sammel. Nem mintha féltettem volna őt
amiatt, hogy esetleg megviseli a túlságosan sok inger, az idegen felnőttek jelenléte. Nagyon
szerette ugyanis az embereket, a társaságot. Inkább az aggasztott, hogy a közelben egy tó volt,
stégekkel, csónakokkal... és Vanessáról már többször is kiderült, hogy hajlamos megfeled-
kezni Samről olyan helyzetekben, amikor elsősorban önmagát szerette volna megmutatni má-
soknak. Mint később bebizonyosodott, nagyon kellemes, jó hangulatú összejövetel volt ez. És
sokan mások is elhozták magukkal a gyermekeiket, olyan szülők, akik minden tekintetben
felelősségteljesek, és az különösen tetszett nekem is, ahogyan egy bizonyos Mason Hargrove
nevű férfi foglalkozni kezdett Sammel. De utólag úgy látom, Mason is nyilvánvalóan villogni
akart mások előtt, ő és Vanessa ugyanis együtt jártak még a középiskolában, csak aztán elvál-
tak útjaik. Mason az érettségi találkozó idején a Wall Streeten dolgozott, a nagyapja cégénél,
és épp akkor örökölte meg a családi birtokukat, amely Greenwichben van.
– Rosszat sejtek ezzel a Mason Hargrove-val kapcsolatban – dünnyögte Kathleen maga
elé.
– Alapjában véve pedig nem rossz ember, Kathleen. És azt hiszem, ő sokkal jobban kötő-
dött Vanessához a középiskolás években, mint Vanessa őhozzá. Akkor viszont...
Ekkor egy kis időre elhallgatott, majd így folytatta:
– Volt egy táncos buli is aznap este, amelyre én már nem mentem el. Jobban szerettem
volna Sammel tölteni az estét. Ami persze tökéletesen megfelelt Vanessának. Akkorra már
mindenkinek megmutatott minket, akinek csak akart, és ott volt, ugye, ez a régi kapcsolat
Masonnal, amelyet fel lehetett melegíteni. Decemberre odáig fejlődött kettejük viszonya,
hogy már el is döntötték, össze fognak házasodni. Egy éjjel, amikor hazamentem a munkából,
üresen találtam a házat. Mindössze egy üzenet várt rám Vanessától. Jól éreztük magunkat
együtt, azt írta, de neki Mason jelenti az igazi szerelmet, és ő is Masonnak. És hogy van né-
hány hivatalos papír, szeretné, ha aláírnám ezeket, mégpedig amilyen hamar csak lehetséges.
Az ügyvédjénél találom mind. És várja a telefonhívásomat.
– Az apaságra vonatkozó papírokat? A láthatásról szóló megállapodásotokat? – érdeklődött
Kathleen.
– Én is azt hittem, hogy erről van szó, de nem így történt. Pedig lélekben már fel is készül-
tem arra, hogy foggal-körömmel harcolni fogok a jogaimért, hogy könyörögnöm kell majd,
kölcsönkérnem, vagy akár pénzt lopnom is ahhoz, hogy nyerhessek a bíróságon, hogy érvé-
nyesíthessem a jogaimat a Worthing-vagyonnal szemben. Ám amikor találkoztam az ügyvéd-
del, megtudtam tőle. hogy Vanessa egész idő alatt tisztában volt azzal, hogy Samnek nem én
vagyok a vér szerinti apja. Sam nem volt és nem is lehetett az enyém.
És ezen a tényen a világ összes kincsét birtokolva sem tudtam volna változtatni. Ráadásul
még azzal sem érvelhettem, mert ugyancsak előrefutottam volna az időben, ha megpróbáltam
volna, hogy Sam-nek az az érdeke, hogy velem maradjon. Vanessa tökéletesen alkalmas
ugyanis édesanyának. Mason pedig példás jellem, és ráadásul igen jó családi háttérrel rendel-
kezik.
– Vagyis akkor mit szeretett volna aláíratni veled?
– Azt, hogy elismerem, Sam nem az én gyermekem – felelte Ian. – És hogy tudomásul ve-
szem, nincs semmiféle jogi alapom igényt tartani az apaságra és a láthatásra. És végezetül egy
olyan szerződést is elém tettek aláírás végett, amely szerint sohasem fogom semmiféle igé-
nyemet bejelenteni a Worthing-vagyonra.
– És aláírtad?
– Végül igen – felelte Ian. – De éltem a lehetőséggel, hogy a megfelelő pillanatban írjam
csak alá. Ragaszkodtam ahhoz, hogy beszélhessek előtte Vanessával. Biztos akartam lenni
abban, hogy Sam is megérti, mi történik körülötte, és hogy őt nem viselik meg a történtek.
Úgy láttam, minden a legnagyobb rendben van, és Vanessa is biztosított ugyanerről. Már előt-
te konzultált ugyanis egy gyermekpszichológussal, akitől azt a tanácsot kapta, hogy úgy és
akkor vigye el Samet, ahogyan és amikor tette. Mert egy nagy drámai érzelmi jelenet velem,
egy könnyes búcsú vagy egy látványos veszekedés olyan kitörölhetetlen emléket hagyott vol-
na benne, amelyre végképp nincsen szüksége. Sam életkorát figyelembe véve, a pszichológus
azt mondta neki, nem valószínű, hogy sok mindenre emlékszik majd később, már ha egyálta-
lán emlékszik valamire abból az időszakból, amikor még Seattle-ben lakott... Főleg akkor
számíthatunk arra, hogy ez így lesz, ha mielőbb olyan események érik, amelyek boldog, új
emlékeket hagynak benne. Ezért is döntöttek úgy Mason-nel, hogy decemberben költöznek
össze, így a karácsony lehetett Sam első emléke az új otthonukban, Mason házában. És
Vanessa azt mondta, ez az ötlet tökéletesen be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. Sam és
Mason sokat beszélgettek a Télapóról, azután együtt díszítették fel a fát karácsonyra. A pszi-
chológus javasolta, hogy karácsony reggel, az ajándékozási izgalom közepette Vanessa fi-
gyelje meg, milyen érzésekkel viszonyul a kisfiú az új papához, vagyis Masonhöz.
– Ezt elég nehéz lehetett végighallgatnod – állapította meg Kathleen.
– Valóban nem volt könnyű. Mégis örültem, hogy így történt, mert Vanessa azt tette, ami a
legjobb volt Samnek. És ma is úgy érzem, van logika abban, amit a pszichológus tanácsolt
neki.
– És mit mondott Samnek rólad? – érdeklődött Kathleen.
– Azt, hogy én egy régi jó barátja vagyok, és hogy ő is nagyon fontos nekem, de nem én
vagyok az igazi édesapja. Mason pedig még nálam is jobb barátja, magyarázta, és ő lesz az
apukája, aki felneveli. Ezzel egy kissé összezavarta ugyan Samet, de aztán többször is elismé-
telte neki később, valahányszor Sam megkérdezte tőle, hogy hol vagyok. És aztán... sokkal
hamarabb megszokta az új helyzetet, mint a pszichológus gondolta volna. És hamarosan eljött
az az idő is, amikor Sam teljesen elfelejtett engem.
– Jaj, Ian... Ezt nagyon nehéz lehetett tudomásul venned – jegyezte meg Kathleen.
– Az volt, nem is tagadom. De mivel hittem, hogy ez a leghelyesebb, amit csak tehetek
Sam érdekében, aláírtam a papírokat. Abba is beleegyeztem, hogy soha nyilvános helyen nem
beszélek másoknak a Vanessához vagy Samhez fűződő kapcsolatomról, és, persze, sohasem
keresem a találkozást a gyermekkel. Én cserébe azt kértem Vanessától, ő is ígérjen meg két
dolgot nekem. Ha Sam mégis emlékezni fog rám, amire persze csekély az esély, vagy csak
szeretne tisztábban látni élete első négy évével kapcsolatban, akkor elmondja neki, hogy bár
nem én voltam a biológiai apja, úgy szerettem őt, mintha a saját fiam lenne, és hogy mindig is
szívesen hallanék hírt felőle.
– És hallottál róla azóta valaha is?
– Nem. És én is tartom magam az ígéretemhez. Soha, egyetlen alkalommal sem kerestem
vele a kapcsolatot azóta sem. És egészen ma estig soha senkivel sem beszéltem arról, hogy
milyen viszony fűzött Samhez vagy Vanessához... sem magánemberként, sem pedig nyilvá-
nos helyen. Mint ahogy arról sem, miért neveztem el Rain Mountainnek a vállalkozásomat.
– Ennek is köze van Samhez, ugye?
– Igen – bólintott Ian. – Tiszta időben a házunkból tökéletesen lehetett látni a Rainier-
hegyet. És erről a látványról gyakran beszélgettem Sammel, egészen kicsi korától fogva. Tar-
tottam őt a karjaimban, és meséltem neki a hegyekről meg a hóról. Az élete első két évében
persze jobbára csak hallgatta, de nagyon figyelmesen. Szokatlanul figyelmesen egy ilyen
zsenge korú gyermektől. És voltak szavak, amelyek megragadtak az emlékezetében. És ami-
kor először megszólalt, azt mondta: Papa! Papa! Papa!
Csend támadt, Ian lelkében sokféle érzés kavargott. És Kathleenben is.
– Vagyis az Eső-hegy... ezen a néven nevezted ilyenkor a Rainier-hegyet.
Sam ezen a néven ismerte.
– Igen. Idővel ez lett az egyik kedvenc közös játékunk. Csak ültünk és néztük a hegyet,
mind a ketten, akár esett az eső, akár ragyogóan napfényes volt az idő. Később, valahányszor
csak felbukkant ez a hegy, elmondtam neki, milyen csodálatos dolog az, hogy láthatjuk a
Rainier-hegyet, ő pedig megrázta a fejét, és azt mondta: Eső-hegy, papa. Az az Eső-hegy.
– Csodálatos név...
– És csodálatosak az emlékek is, amelyek hozzá fűződnek. Amelyekről úgy gondoltam,
Sam talán emlékezni fog rájuk.
– Talán emlékszik is...
– Nem hinném – mondta Ian tárgyilagosan. – De nem tudhatom. Sohasem kerültem kap-
csolatba vele azóta ugyanis. Közvetlenül legalábbis egyetlen alkalommal sem. De amikor
eljött a tizenhatodik születésnapja, és én épp azon törtem a fejemet, hogyan lehetne hatéko-
nyabban népszerűsíteni a cégemet, elküldtem egyet az új prospektusunkból Vanessa címére.
Ebben a kis füzetben a hegy fényképe mellett ott volt a vállalat rövid története, és néhány
mondat rólam is.
– És arra kérted Vanessát, hogy adja oda a prospektust Sam-nek? – kérdezte Kathleen.
– Csak abban az esetben, ha úgy érzi, hogy Samet érdekelheti még. Azt sem tudom, odaad-
ta-e neki vagy sem. Erre vonatkozóan ugyanis egyiküktől sem kaptam semmiféle visszajelzést
azóta.
– Azt mondtad, két dolgot kértél cserébe Vanessától... két ígéretet.
– Igen. A másik ígéretem az volt, amelyet Samnek tettem. Hogy kap tőlem egy kiskutyát
ajándékba karácsonyra.
 Késő este, hónapokon át mesélt Ian Kathleennek arról, milyen boldog volt az élete Sam-
mel... és hogy micsoda tátongó, feneketlen üresség maradt benne, miután ez az időszak végleg
lezárult.
A veszteség tartós következményekkel járt, jó időre visszavetve Iant, aki akkor teljes bizo-
nyossággal érezte: soha többé nem lesz gyermeke. Mindazonáltal – biológia és öröklődés ide
vagy oda –, Samet a saját fiának tekintette.
– Pedig csodálatos apa lennél – mondta Kathleen.
– Múlt időben, Kathleen, mert ennek a történetnek ott van a helye.
– Azért még megnősülhetsz.
– Nem.
– De azért szoktál randevúzni nőkkel?
– Persze. De azok a nők, akikkel találkozni szoktam, ismerik az alapszabályokat.
– Nekem sem lesznek gyermekeim – jelentette ki Kathleen váratlanul.
– Dehogynem.
– Nem, Ian, nem lesznek.
– Sohasem szerettél volna gyerekeket?
– Nem. Illetve sohasem gondolkodtam ezen az édesanyám halála előtt. És miután ő el-
ment... Engem ugyanúgy megviselt az elvesztése, mint téged Samé. Olyan fájdalom ez, ame-
lyet soha többé nem szeretne még egyszer átélni az ember életében.
– Kiváló édesanya lennél.
– Ó, köszönöm. Én... nem is tudom. Úgy érzem, sohasem fogom megtudni.
– Egy szép napon szerelmes leszel, dr. Cahill, és azzal egy csapásra minden megváltozik.
Kathleen pontosan tudta, hogy sohasem lesz szerelmes. És soha senki sem fog belészeretni.
Nem egy idealista, elvont következtetés volt ez, hanem a tényeken alapuló igazság, jóllehet, a
férfiak nagyon is vonzódtak hozzá. Az édesanyja nemes vonásait örökölte ugyanis – és velük
együtt a hallatlanul kecses és törékeny madárcsontozatot.
Ám a csábító érzékiség olyan vékony, mint a bőr. És ugyanolyan múlandó, mint annak
hamvassága. Ritkán randevúzott egynél többször ugyanazzal a férfival, és a szüzességét egy
kétségbeesett aktus közepette vesztette el, ami – ez idővel Kathleen szent meggyőződése lett –
Mary Alice életébe került.
Az idegen, akivel Kathleen egy bárban találkozott, nem ölte meg őt. Kathleen túlélte az
önbüntető őrületet – megúszta egy másnapossággal –, és ehhez képest meglepően tiszta em-
lékképeket őrzött arról, mi s hogyan történt. Arra is pontosan emlékezett, mennyire gyűlölte,
ahogyan a férfi megérintette... Még így, a gátlásaitól levetkőzve is. És arra is, hogy mekkora
csalódást okozott a férfinak.
– Mellesleg neked köszönhetően azt csinálom, amiről mindig is álmodoztam – folytatta. –
És még ennél is többet.
– Hogy érted ezt?
 – Már tizenhat éves koromban tudtam, hogy gyermekeket szeretnék a világra segíteni. De
arra nem jöttem rá, akkor hogy szakosodhattam volna a meddőség kezelésére és a magas koc-
kázattal járó terhességek gondozására.
– Ezt tervezed majd a jövőben?
– Remélem, hogy erről szól majd a jövőm. Nemrégiben megpályáztam egy tudományos
ösztöndíjat, hogy erre szakosodhassak. Az első helyre a manhattani New York Egyetemet
írtam be.
– Akkor ott is van a helyed – mondta Ian. – Jelentkeztél valamilyen képzési programra Se-
attle-be is?
– Nem.
– Úgy érzed, itt nincsenek megfelelő képzési formák?
– De igen, vannak. Egészen kitűnőek a lehetőségek. De...
Természetesen nagyon is sok köze volt mindennek az édesanyja halálához, és bár az ügy
ennél is bonyolultabbnak tűnt, továbbra sem szívesen tért volna vissza a városba, amely ilyen
szomorú és fájó emlékeket ébresztett benne.
Kathleent azóta is gyötörte a bűntudat, és úgy érezte, helytelenül cselekedett. Nem mintha
önmagát okolhatta volna Mary Alice depressziójáért. Az orvos, aki lett belőle azóta, tökélete-
sen tisztában volt ezzel.
Dr. Cahill azt is felismerte, hogy akkori viselkedése, a tizenhat éves kamaszlányé, teljes-
séggel érthető – még ha oly fájdalmas is. Sokáig nem volt hajlandó tudomásul venni az édes-
anyja eltűnését, és ezzel végzetes időveszteséget okozott a rendőrségnek, minimálisra csök-
kentve a nyomozás esélyeit. Ezt soha senki sem mondta a szemébe a gyászoló leánynak. Ám
Kathleen olvasta az újságcikkeket a gyilkos kereséséről, és látta az interjút a tévében, mely az
egyik nyomozóval készült. A nyomok réges-rég kihűltek akkorra. Mary Alice Cahill a maga
meghökkentő szépségével – ami éppen olyan emlékezetes volt, mint az az esős éjszaka, ami-
kor meghalt – nyomtalanul tűnt el: senki sem emlékezett rá, legalábbis valószínűsíthetően
nem. Sem egy buszsofőr, aki felvehette, vagy a pincér, aki kivihette neki az italt, avagy a
törzsvendégek, akik ott időzhettek a koktélbárban, ahol az asszony találkozott későbbi gyilko-
sával.
Kathleenben azonban nemcsak az táplálta a bűntudatot, hogy későn tett bejelentést az eltű-
néséről a rendőrségen – az idő múltával egykori viselkedése egyre kevésbé volt érthető ön-
maga számára is, és ez a mulasztás a saját nézőpontjából mindinkább megbocsáthatatlan bűn-
né nőtte ki magát
Elhagyta hát Seattle-t, hogy követhesse az utat, mely elviszi az álmához – mintha már nem
is törődne az édesanyjával, mintha már elfelejtette volna őt.
Sohasem foglak elfelejteni, anya!
Kathleen ma, felnőtt fejjel pontosan tudta, mit kellett volna tennie akkor. Kapcsolatban
maradni a seattle-i rendőrséggel, időről időre emlékeztetni őket arra a csodálatos asszonyra,
akit brutálisan megölt valaki, segíteni nekik életben tartani az ellopott élet emlékét, hogy ne
hagyjanak fel a nyomozással, és találják meg a gyilkost, ha kell, akár a föld alól is.
Talán még nem is volt késő akkor, mondta Kathleen Iannek, amikor egy este töredelmesen
vallott neki az őt gyötrő bűntudatról. Meggyónta neki lelkiismeret-furdalását. Egyszerűen
csak szüksége lett volna arra, hogy megtalálja, kivel kell találkoznia ez ügyben, időpontot
kérnie a kihallgatásra, és átadnia nekik azt a digitális technikával nagyított felvételt, amelyet
édesanyja eltűnt medáljáról készített. Ám valahányszor édesanyja meggyilkolásának ténysze-
rű megbeszélésére gondolt, a puszta lehetőség gondolatától is kifogyott belőle a levegő – ami
pániknak tűnt a kívülállók számára, és mélységes megbánásnak, amely Kathleenbe fojtotta a
szót… Ezen a ponton Ian lett az kettejük közül, aki bűntudatot érzett. Ez is csak úgy megtör-
tént velük, úgyszólván spontán módon. El kellett volna mondania Kathleennek, hogy ő to-
vábbra is kapcsolatban maradt a rendőrséggel. Mary Alice Cahillt nem felejtették el – és nem
is fogják. És ha Kathleen elküldené neki a medált ábrázoló fényképet, akkor átadná azt egy
James Gannon nevű államügyésznek, akivel Ian az erőszakos bűncselekmények áldozatai
emlékére szervezett jótékonysági rendezvényen ismerkedett meg, és akit hamarosan kinevez-
tek egy újonnan alakított akciócsoport vezetőjének, mely az ilyen, régóta lezáratlan ügyek
felderítésére szakosodott, a DNS-kutatások legújabb eredményeire támaszkodva.
Ian mindentől függetlenül így is, úgy is találkozni fog Jamesszel, de találkozhatnak hár-
masban is, ő és Kathleen…
Kathleen Bostonban tartózkodott, ahová a tanulmányai kötötték, amikor Ian felhívta, hogy
elmondja neki, ha csak nem tesz vallomást a gyilkos, úgy Mary Alice Cahill halála most már
mindörökre lezáratlan ügy – örök rejtély – marad. A nyom végleg kihűlt. Nem találtak ugyan-
is semmiféle DNS-mintát. Vagyis nem került sor szexuális aktusra közöttük, magyarázta Ian.
Sem közös megegyezéssel, sem másmilyen módon. És a gyilkosnak semmilyen nyomát nem
találták, még a megfojtott asszony körme alatt sem. Mert – az emlék velőtrázó sikolyként ha-
sított Kathleen fejébe – az édesanyja, szokása szerint, tövig rágta mind a tíz körmét.
Kathleennek sikerült leszoknia a körömrágásról. Viszont továbbra is rövidre vágta a kör-
meit – a páciensei miatt és kényelemből is. Olyan rövidre, hogy ha őt ölné meg valaki úgy,
ahogyan az édesanyját, rajta sem találnának áruló nyomokat, bármilyen elszántan küzdene is a
gyilkosa ellen.
Kathleen megosztotta Iannel fiatalkori botlásainak emlékeit is. Ám egyetlen éjszakai be-
szélgetésük során sem mesélt neki arról, miféle kudarcokat élt meg nőként.
El kellett volna mondania Iannek, talán előre figyelmeztetnie őt, még mielőtt viszontláthat-
ták volna egymást – az első alkalommal, tizennégy év után amikor Kathleen már New York-
ban élt. Miután letelt ugyanis az ösztöndíj időszaka a New York Egyetemen, úgy döntött, to-
vábbra is az ottani fakultáson marad.
Iannek egyszer csak New Yorkba kellett repülnie – üzleti ügyben, úgymond, de mégis el-
sősorban azért, hogy láthassa Kathleent, és elvigye vacsorázni a Le Cirque étterembe.
 Az emberek megfordultak utánuk az utcán, a gyönyörű nő és a jóképű férfi párosa láttán,
ám az este mégis sután indult. Mereven és hivatalosan. És kizárólag Kathleen miatt alakult
így. Ott volt ez a jóképű férfi, ez a csodálatos ember, a legjobb, akit valaha is ismert, és aki
úgy nézett rá, hogy azért a pillantásért a Földön élő nők közül bárki – egy igazi nő legalábbis
– akár meghalni is kész lett volna. A kapcsolatuk az eddiginél is meghittebb hangulatban foly-
tatódhatott volna, és a férfi arckifejezése pontosan ezt üzente Kathleennek. Feltéve, hogy
Kathleen is ezt szeretné...
Kathleen is vágyott arra, hogy viszonyuk meghitt legyen. Hisz már amúgy is az intimitás
jellemezte, minden egyéb tekintetben. Ha legalább egy kis izgalmat, egyfajta bizsergető vá-
gyat érezne... Felismerné, egészen biztosan, még ha ismeretlen és szokatlan is ez az érzés a
számára. De nem, ő semmit sem érzett – a saját csalódottságán kívül, Ian is tisztában volt
Kathleen sajnálatos, szánalmas igazságával és felismerésével. Hogy most, amikor az lehetne,
bármilyen furcsa is, mégsem lehet igazi nő. Egy sziget ő. Nem is sziget, inkább jéghegy. Oly-
annyira magának való.
Aznap, amikor a férfi elbúcsúzott tőle. Kathleen attól félt, soha többé nem fog hallani már
felőle.
Ian azonban alig negyedórával később felhívta őt manhattani szállodájából.
– Halló...
– Helló. Ian. Én...
– Te vagy az a nő, akinek a barátsága sokkal többet jelent nekem, mint bármi más ezen a
világon.
– Köszönöm. Én... valami nincs rendjén velem.
– Nincs veled semmi baj, Kathleen. És velünk sincs semmi baj. Csak kérdezd meg Platónt.
A plátói szerelem volt kettejük viszonya – mert így döntöttek, közösen, és pontosan úgy,
ahogyan annak meghatározása eredetileg szól: a fizikai vágy transzcendenciája. Átlényegülés
a tisztább, tisztán spirituális és ideális szeretet felé.
Hosszú távú barátságuk túlélt mindent. Még közelebb kerültek egymáshoz, és hét hónappal
később Kathleen meglepő bejelentéssel szolgált barátjának.
– Mégis lesz gyermekem, Ian. Végül mégis úgy elöntöttem, szeretném.
– Állapotos vagy?
– Még nem. De amint csak lehetséges, teherbe fogok esni. Már amennyiben képes vagyok
rá.
– Nincs okod feltételezni, hogy nem lehet gyermeked, ugye?
– Nincsen. Kivéve azt a tényt, hogy szeptemberben betöltöm a harmincnégyet.
Kathleennek nem kellett magyarázkodnia az életkorát illetően a férfi előtt, akivel oly sok
tapasztalatát osztotta már meg, s akivel oly sokszor beszélt szakterülete, a termékenység és
meddőség kérdéseiről. Ian is tudott mindenről, amire csak Kathleen rájött – és azzal mindket-
ten tisztában voltak, hogy a fogamzás esélye sokkal korábban csökkenni kezd, mint azt a köz-
hiedelem tartja. A nők, akik annak reményében, hogy előbb anyagilag és szakmailag is meg-
alapozzák életüket, s csak aztán fognak a családalapításba, gyakran lesújtva veszik tudomásul,
amikor kiderül, hogy már hiába álmodoznak a gyermekáldásról.
Harmincnégy éves korra már elkezdődik ez a folyamat.
Ám Ian így érvelt:
– A harmincnégy éves pácienseid többsége mégis megfogant.
– Igaz. A többségük.
– És a kicsi apja?
Kathleen, ez azt jelenti, beleszerettél valakibe?
– Még semmit sem tudok róla – hangzott a válasz –, és sohasem fogok tudni róla valami
sokat. Csak remélem, hogy valós válaszokat adott, amikor kitöltötte a spermabankba bekül-
dött adatlapját.
– Úgy értsem, az egyik kollégád fog megtermékenyíteni egy ismeretlen donor spermájá-
val?
– Egy anonim donoréval, Ian. Akit alaposan megvizsgáltak. Nagyon körültekintő sperma-
bankkal dolgozunk.
– Ez olyan személytelennek tűnik.
– Éppen ez a lényege. Ha ennél személyesebb lenne, meg sem kérném a kollégámat arra,
hogy végezze el a beavatkozást. Azt hiszem, inkább én magam fogom megtenni.
– Mikor?
– Holnapra kértem időpontot a spermabanktól. És két hét múlva, amikor a hormonszint a
legmegfelelőbb... Most biztosan azt gondolod rólam, hogy őrült vagyok.
– Nem. Mindig is hittem, hogy jó anya lennél. Sőt szenzációsan jó anya. És a legkisebb ké-
tely sincs bennem azzal kapcsolatban, hogy képes leszel egyedül felnevelni egy gyermeket.
– De?
– Nos, azt is megkockáztatva, hogy sokkal régimódibbnak hangzik ez tőlem, mint ami-
lyennek gondolom magam, nekem igazából azzal van bajom, hogy úgy döntöttél, egy apa
nélküli gyermeket akarsz. És őszintén bevallom, ez nagyon zavar engem.
– Ez engem is zavar, Ian. Ezért is reméltem, hogy talán fontolóra veszed, vállalnád-e, hogy
te légy az apa a gyermekem életében. Úgy tervezem, amint a kicsi megszületik, egy időre
kivonom magamat a munkából. Talán egyáltalán nem is fogok dolgozni... amíg iskolába nem
megy, hogy az időnk javát veled tölthessük...
– Hol, Kathleen?
– Bárhol.
– Úgy értsem, akár idejönnél, Seattle-be?
– Miért ne? Ha meggondolom magam azzal kapcsolatban, hogy visszatérjek Seattle-be, az
már nem pálfordulás ahhoz képest, hogy eldöntöttem, mégis szeretnék gyermeket
– Ahhoz képest valóban nem tűnik pálfordulásnak – ismételte el utána Ian. Ám mégis radi-
kális változást ígér, így, önmagában véve. Feltételezte, hogy Kathleen döntése, hogy visszatér
Seattle-be még eltökéltebb lesz, miután megtudja, hogy a bűntényt, melynek Mary Alice ál-
dozatul esett, már sohasem fogják megoldani, s a rendőrök felhagytak a nyomozással. De
most, amikor egy kisgyermekről beszélgethetett vele... ezt a kérdést nem hozhatta szóba.
– Szóval hajlandó lennél visszajönni Seattle-be – ismételte el.
– Igen.
– És megfontolod azt is, hogy ideköltöznél-e, Kathleen? Mert ha te nem, akkor én...
– Igen. Átgondolom ezt is.
– És engem szeretnél a gyermek apjának?
– Természetesen, Ian. Minden tekintetben.
– Minden tekintetben?
– Jogilag, anyagilag, érzelmileg. Biológiailag. Ha lehetséges.
Ian hallgatott. Hallgatta a csendet, amely több száz kilométerrel odébb támadt. Vagy egy
halk, nyugtalanságról árulkodó dünnyögést, vagy a csend minőségének megváltozását, a de-
rűs nyugalomból a gyanakvás, a bizalmatlanság felé – a vonal túlsó végéről. De semmit sem
hallott. Semmiféle riadalmat, vagy bármilyen riasztó jelet. Kathleen ezek szerint megbízik
benne, és hisz is neki. Lelki társak lesznek, nem hálótársak. Kathleen tudta ezt, és Ian is tisz-
tában volt azzal, hogy ez a helyzet valószínűleg sohasem fog megváltozni – és a férfi soha,
egyetlen szóval sem utalt arra, hogy ezt szeretné.
– Nos, akkor talán el is kezdhetnénk... kipróbálni, milyen is lenne, mint ahogyan tervezted,
mondjuk, két hét múlva. Csak azzal a különbséggel, hogy a gyermek apja, a donor olyasvalaki
lesz, akit jól ismersz, és aki megígéri, hogy abbahagyja a helikopteres repülést, felhagy a sí-
zéssel, és minden olyan tevékenységgel, amelyről úgy gondolod, kockázatos. És mindent
megtesz, ami csak telik tőle, hogy életben maradjon, ameddig lehetséges – a gyermekért és
érted, Kathleen.
– Igen?
– Nem ilyen „igen”-t szerettem volna hallani.
– Ez azért van, mert már sírok a boldogságtól... Igen. Így már jobb?
– Sokkal jobb.
– Valóban ezt fogjuk tenni? Benne vagy?
– Igen. Tudtad, hogy így alakul majd, még mielőtt felhívtál?
– Tudatos szinten nem. De talán mégis tudtam. Talán reméltem, hogy ezt szeretnéd majd
tenni.
Talán ez volt az igazi oka annak, hogy a sors úgy rendelte: legyünk barátok.

Kathleennek mindössze egyetlen telefonjába került, hogy találjon magának egy állást Se-
attle-ben. Mint meddőség– és mesterséges-megtermékenyítés-specialista, tisztában volt azzal,
milyen jó hírű intézmény az a klinika, amely az Anna királynőről elnevezett egészségügyi
központban működik, jövendő munkatársai is ismerték, milyen úttörő munkát végzett a lom-
bikbébiprogramban a blastocyst transzfer lehetőségeinek kutatása terén – vagyis egy olyan,
már-már forradalmian új eljárás kapcsán, amelyet hozzáférhetővé kívántak tenni azoknak a
meddő házaspároknak, akik hozzájuk jártak kezelésre –, és azt is, milyen széles körű szakmai-
klinikai gyakorlata van már a nagy kockázattal járó terhességek gondozása terén.
A találkozás – az új munkahelyé és Kathleené – tökéletesnek ígérkezett szakmai szem-
pontból, és a tény, hogy Kathleen már az interjú során bevallotta: szeretne ő is ilyen módon
teherbe esni, sem vethette vissza a két fél lelkesedését. A klinika egyértelműen és egy ember-
ként pozitívan állt hozzá a szülés-születés kérdéséhez, az orvosok és a többi alkalmazott egy-
aránt. Ugyan vállalhatott-e volna gyermeket valamilyen más módon? Ha Kathleen már áldott
állapotban érkezett volna ide, az új munkahelyre, akkor is áldásukat adták volna a munkájára,
vagy akár arra a döntésére, hogy ne dolgozzon – döntsön úgy, ahogyan ő a legjobbnak találja.

Dr. Kathleen Cahill a megállapodásnak megfelelően, január 15-ére tervezte, hogy munkába
áll a klinikán. Ám a mai napon, azaz december 30-án ügyeletes volt a kórházban – csakúgy,
mint végig az elmúlt 21 nap folyamán. És nemcsak nappal, hanem egész éjjel is.
Az eredeti elképzelések mindig módosultak, valahányszor egy újabb szülésre került sor, és
ezzel összhangban a saját tervein is újra meg újra változtatnia kellett. Főleg arra vonatkozóan
tudniillik, hogy az első hat hetet Seattle-ben töltse, és ezt az időt elsősorban a várossal való
ismerkedésre fordítsa... és arra, hogy összeszokjon Iannel, akivel most már édes kettesben
találkozhatott, immáron fényes nappal is. És egyre oldottabban, fesztelenebbül érezte magát a
társaságában, elérve az intimitásnak azt a fokát, amelyet korábban folytatott telefonbeszélge-
téseik során, késő éjjelenként már sikerült elérniük.
December elején csaknem egy teljes hetet együtt tölthettek el. Kathleen a Wind Chimes
(Szélcsengő) Hotelben szállt meg, amely olyan volt, mint egy égi híd, a férfi irodája és bérelt
lakása között, a Towers negyed fölött feszült. Felhőtlen boldogságban telt el ez az idő.
Kathleen akkor még nem volt várandós. Hat alkalommal próbálkozott ezt megelőzően, és
emiatt biztosan aggódott is volna már, ha Ian nem tett volna meg mindent azért, hogy újra
meg újra lelket öntsön belé.
– A hetedik próbálkozás biztosan meghozza majd a gyümölcsét – mondta Kathleennek,
mintha olyasfajta alapigazság lenne ez, amely minden halandó előtt jól ismert.
Máskülönben Ian mindig is úgy képzelte el, hogy Kathleen gyermeke Seattle-ben fogan
majd, nem pedig Manhattanben. Az első próbálkozásuk alkalmával sikerül majd Seattle-ben,
ami a hónap végén válik esedékessé – feltéve, hogy Kathleen hajszálpontos menstruációs cik-
lusa nem borult fel a transzkontinentális szerelem közbeni folyamatos ingázás miatt.
Vagy esetleg január elsején kerülhetne sor rá – azon a napon, amikor beköltöznek új, közös
otthonukba. A házat akkorra teljesen berendezik, olyan bútorokkal, amelyeket Ian már ki is
választott, ám Kathleen még soha nem láthatott. A férfi által kiszemelt berendezési tárgyakat
akár már december 16-án is leszállíttathatják. Feltéve, hogy – mint ezt a padlóburkolást végző
szakember ígérte –, a szigetelőanyag a keményfa parketta alatt nagyobb megpróbáltatásokat is
kibír annál, mint amikor egy harisnyába és papucsba bújtatott könnyed láb tapodja.
Alig telt el egy hét, és Kathleen máris olyan jól érezte magát Ian társaságában, hogy azt
kezdte fontolgatni magában: összeköltözhetnének akár karácsony előtt is. Az ötlet elhatáro-
zássá erősödött benne, miközben – december 7-én reggel – az Anna Királynő Egészségügyi
Központ felé tartott, Iannek aznap egészen délig különféle megbeszéléseken kellett részt ven-
nie, Kathleen pedig megígérte leendő új kollégáinak, hogy bekukkant hozzájuk. Úgy tervezte,
azon a délutánon, miközben ráérősen ebédelnek a Snoqualmia Falls (Sno-qualmia-vízesés)
étteremben, elmondja ezt a férfinak, aki valósággal rettegett a karácsonytól, mióta Vanessa
elvitte tőle Samet. Az új életük, az új otthonuk, s minden elkövetkező karácsonyuk csupa-
csupa öröm lesz. Mostantól fogva.
Ez a szelíd mosoly mindenhová elkísérte Kathleent aznap: az Egészségügyi Központ főka-
pujától a Meddőségi Klinikáig, ahol a tizennegyedik emeleten volt dolga. Ám mire odaért és
belépett a klinika épületébe, egyszerre elpárolgott addigi jókedve.
A betegváró – természetesen – kellemes, megnyugtató látványt nyújtott. A sok várandós nő
egytől egyig boldogságtól sugárzó arccal várakozott a helyiségben. Ugyanezt a hangulatot
árasztották a szikrázó fényű kis lámpások, melyek az ajtófélfákon és az ablakpárkányokon
sorakoztak, látszólag átgondolatlan rendben.
A klinikai személyzet örömének lámpása azonban legfeljebb ha pislákolt – vagy még azt
sem. Egy vírus a tél kezdete, azaz a hálaadás ünnepe óta körbe-körbejárt, és hirtelen súlyos
állapotba került áldozatai ily módon kénytelen-kelletlen szobafogságra ítéltettek, míg le nem
vonult a járvány legfertőzőbb és legveszélyesebb hulláma. A személyzetet sem kímélte a kór,
így a betegellátás különösképpen nehéz feladatnak bizonyult. Seattle-ben advent időszakára
sok-sok kisgyermek születését várták az ott lakó emberek. Azoknak a világra jöttét, akik az-
nap fogantak meg, amikor egy repülőgép-anyahajó hazatért az öbölből, tizenötödikére jósol-
ták az orvosok, míg a többiekét a tizenötödike és karácsony közé eső időszakra jelezték előre.
Ám ezenkívül bekövetkezett egy koraszüléshullám egy földrengésnek köszönhetően, amely
nagyjából ugyanebben az időben vonult végig a Csendes-óceán északnyugati térségén.
A sok – várt és váratlan – szülés önmagában véve nem is okozott volna különösebb fenn-
akadást, még a sok betegszabadságolás ellenére sem, amennyiben július végén nem utaltak
volna át ide egy különösen veszélyeztetett beteget.
Georgia Blaine harmincnégy éves volt ekkor. Ám Kathleennel – és Iannel is – ellentétben
Georgia és férje, Thomas már tizenegy éve próbálkoztak a gyermeknemzéssel, eredménytele-
nül. Költözködtek is, miután Thomas munkája ezt megkövetelte tőlük, és ennek eredménye-
képpen több államban is konzultáltak számos meddőségspecialistával, akik a mesterséges
megtermékenyítésre szakosodtak. Amikor Georgiát egy vadonatúj, az FDA által jóváhagyott
és engedélyezett ovulációserkentő hormonkészítménnyel kezdték el kezelni, még Kaliforniá-
ban laktak. Ennek a kezelésnek az eredményeképpen Georgiának sikerült viszonylag hamar
teherbe esnie, és elég jó általános egészségi állapotban volt ahhoz, hogy júliusban – terveik-
nek megfelelően – Thomasszal visszaköltözzenek eredeti otthonukba, Seattle-be. Az első ult-
rahangos vizsgálat megerősítette, hogy négyes ikreket várnak. Legalább négyes ikreket. Ám
nem zárták ki annak a lehetőségét sem, hogy a terhesség későbbi szakaszában elvégzett vizs-
gálatok még ennél is több magzatot mutatnak majd ki.
A Meddőségi Klinikán a legkorábbra egyeztetett felülvizsgálata alkalmával az ultrahang
már azt mutatta ki, hogy összesen hét magzatot hord a szíve alatt, és hogy ekkor már mind a
vérnyomása, mind pedig a vércukorszintje magasabb volt a kelleténél. Október 19-én kérte a
felvételét, és azóta is itt, a kórházban feküdt.
November derekán, nem sokkal azelőtt, hogy a járvány felütötte a fejét, nyilvánvalóvá vált,
hogy Georgiának az állapota miatt szüksége van egy külön orvos felügyeletére – mégpedig
teljes munkaidőben és egész nap –, olyasvalakire, aki egyedül és kizárólag neki szenteli min-
den figyelmét.
Az akkor már eleve túlterhelt személyzet tagjaira ez még nagyobb felelősséget rótt. És
csaknem sikerült is nekik mindenben megfelelni az új kihívásnak. A remény, amely minden
érintettet éltetett, az volt, hogy sikerül Georgia magzatait in utero tartani december 12-éig.
Ám addig még öt teljes nap van hátra.
Kathleen ekkor jelentkezett a klinikán, hogy dolgozni szeretne.
– Tegyenek velem azt, amit akarnak – egyre csak ezt hajtogatta kitartóan, és komolyan is
gondolta, amit mondott. Már sok gyermeket segített a világra, számtalan rutinvizsgálatot vég-
zett el optimizmustól sugárzó arcú leendő édesanyákon, kávét hozott nekik, vért vett tőlük,
megtett nekik és értük mindent, amire csak szükségük volt.
Egy kissé meglepte azonban a kollégái által közösen meghozott döntés: hogy ő lesz az, aki
vigyázni fog ezután Georgiára. A hetes ikrek születése szenzációszámba ment. Ám Kathleen
örömmel fedezte fel, hogy egyik kollégája sem érzi úgy: ő ezzel elfoglalja előlük szakterüle-
tüket, megfosztja őket egy soha vissza nem térő lehetőségtől, vagy átlépi hatáskörüket, és nem
is feltételezték róla, hogy sikerhajhász volna, aki igyekszik minél gyorsabban learatni a ba-
bért.
A teljes igazsághoz hozzátartozott, hogy – Kathleenhez hasonlóan – eleve egyikük sem írta
volna fel az asszonynak ezt az iszonytatóan erős hormonkészítményt, amely úgyszólván ga-
rantálta a többszörös terhességet.
Természetesen mindannyian elkötelezték azonban magukat, hogy mindent megtesznek
Georgiáért és gyermekeiért – mindent, ami emberileg csak lehetséges és szakmailag telik tő-
lük. És mindannyian készséggel állnak rendelkezésre, amint megkezdődik Georgia vajúdása.
Kathleen már megszokta, hogy egymást követő napokon és éjszakákon át a kórházban kell
tartózkodnia. Gyakran megesett ez vele New Yorkban is, ha olyan betegekre kellett felügyel-
nie, akiknél az átlagosnál nagyobbnak tűnt a kockázat. Az ügyelet általában azt jelentette
ilyenkor, hogy három, néha négy, de akár nyolc éjszakát is a kórházban töltött el, ügyeletes
orvosként.
 És ezen a levendulaszínű alkonyon Kathleen már harmadik hete dolgozott az orvosi köz-
pontban, pontosabban az ügyeleti szobában, amely gyalog harminc másodpercnyire volt a
vajúdásra és szülésre fenntartott helyiségtől. Ha fut, még ennél hamarabb is odaérhet.
Az ügyeletes orvosi szoba, berendezését tekintve, akár egy kellemes szállodai lakosztállyal
is felért – kényelmes fürdőszoba, pompás kilátás tartozott hozzá, három telefonvonal, hang-
postával, nagy képátmérőjű tévékészülék, és egy úgynevezett szobaszolgálat, amelyet bármi-
kor igénybe vehetett, amikor csak szükségét érezte.
Kathleen sohasem használta ki ezt a lehetőséget. Maradéktalanul elvégezte mindazokat a
feladatokat, amit ez a különleges beosztás jelentett. A használt lepedőket, törülközőket, köpe-
nyeket, körömkeféket a folyosón tartott fedeles kosárba tette, átvitte a mosodába, majd frisset
és patyolattisztát hozott helyettük, visszafelé jövet a raktárból. Kathleen Cahillnek nem volt
szüksége „szobalányra” – egy tizenéves lány édesanyjára, talán, akit annyira nyomaszt a
munkája, hogy akár arra is képes, hogy faképnél hagyja egyetlen gyermekét, még a tomboló
vihar ellenére is, olyannyira kétségbeesetten, mindenáron szeretne menekülni...
Az édesanyja emléke, amelytől sohasem volt képes igazán eltávolodni, olyasfajta szomorú-
ságot élesztett újjá benne, amelynek fájdalmát nem csillapíthatta a múló idő.
Magához ölelte ezt az érzést, szorosan tartotta karjaiban, s csak azután emelte tekintetét
ismét az alkonyra, a boldogság felé, az új életre, amely Iannel várt rá.
És ez az élete már el is kezdődött. Nem, aznap délután mégsem jutottak el a Snoqualmia
Falls étterembe, és nem sikerült az a terve sem, hogy közösen karácsonyozzanak új otthonuk-
ban. Ám amikor elújságolta a hírt a férfinak – az utóbbi három hét során először beszeltek
akkor, oly sok nappali és éjszakai telefonhívást követően hogy ezt tervezgeti, mindketten
érezték, hogy soha nem tapasztalt, mélyreható változás következik be az életükben.
Az új otthonuk. Az ő közös életük. Az első karácsonyuk.
Szerelmük plátói volt, igaz – de mégiscsak: szerelem volt.
Az alkonyi égbolt végtelennek és határtalannak tűnt, és Kathleent földöntúli boldogság
szállta meg. Boldognak és végtelenül szerencsésnek is érezte magát.
Már éppen elmosolyodott, amikor a háta mögött megcsörrent a telefon.
 Harmadik fejezet

– Itt Jen beszél, dr. Cahill.

Amikor Kathleen felvette a telefont, Jennifer, a Georgiát ápoló nővér szólt a készülékbe,
aki éjszakai műszakban dolgozott ezen a napon.
– Rettentően sajnálom, hogy ilyenkor kell zavarnom – szabadkozott. – Tudom, még csak
tizenöt perce, hogy utoljára megnézte, mi van Georgiával, és hogy orvosi szempontból nézve
stabil az állapota, mint a kőszikla. De úgy tűnik, most ismét nyugtalanítja valami, és minden-
képpen szeretne beszélni önnel, amennyiben ez lehetséges, persze...
– Szólítson csak Kathleennek, Jen – kérte. – És nem zavar, dehogyis. úgyhogy máris indu-
lok.
– Remek – hálálkodott a nővér. – És köszönöm, Kathleen.
Jennifer félúton találkozott Kathleennel az ügyeletes orvosi szoba és a betegszoba között.
Az út hátralevő részét együtt, egymás mellett haladva tették meg. Közben a nővér folytatta a
telefonban már elkezdett magyarázkodást.
– Azt hiszem, mindannyian alkalmatlannak érezzük magunkat szakmailag, amikor arra ke-
rül a sor, hogy meg kell nyugtatnunk Georgiát – szabadkozott. – Azt hinné az ember, nincs
szükség arra, hogy folyton önt keressük ezzel a problémával. De úgy tűnik, ön az egyetlen
ember ezen a világon, aki valóban képes megnyugtatni őt.
– Ne aggódjon, Jen – mondta Kathleen. – Jól van ez így. Őszintén mondom. Tulajdonkép-
pen magam is azt szeretném, ha mindig láthatnám őt, valahányszor csak nyugtalanítani kezdi
valami. Olyan sok gyógyszert kap, hogy ha elkezd idegeskedni, akár csak egy kicsit is valami
miatt, az fontos jelzés lehet a számunkra. Talán ilyen lesz az a jel is, amikor megkezdődik a
szülés...
– Szinte biztosra veszem, hogy most nem erről van szó – mondta a nővér. – Úgy értem,
nekem úgy tűnik, mintha mindig ugyanaz a kérdés motoszkálna benne. Ugyanaz a rögeszme,
karácsony este óta.
A „rögeszme” szót gyakran használták az egészségügyben dolgozók, főleg a neurológiai
osztályokon és az idősek gondozására szakosodott otthonokban, ahol a betegek gyakorta te-
szik fel nekik ugyanazt a kérdést, és sokszor aggodalmaskodnak ugyanazon probléma miatt –
ezt a kitartás, az állhatatosság egyik formájának is tekinthetjük talán –, anélkül, hogy tudatá-
ban lennének annak, amit tesznek, és így nem is remélhetve, hogy képesek megoldani azt.
Georgia csökönyösen kitartó „rögeszméje” helyzetfüggőnek bizonyult – többek között az
itt kapott vérnyomáscsökkentő gyógyszerek, orvosi kezelések mellékhatása is lehetett ez.
Életbe vágóan fontos volt, hogy folyamatosan ellenőrizzék a vérnyomását.
 Különösképpen az volt a szülésig hátralévő időben. A gondolatai folyása – akárcsak a vér-
nyomása – bizonyára visszatér majd a normális mederbe, amint a gyermekei megszületnek.
Georgia az oldalán fekve pihent, amikor beléptek a szobájába – egyedül ebben a pózban
volt képes feküdni ugyanis. A magzatokkal terhelt méh súlya veszélyesen nyomta volna a
hasüreg és a hasfal ereit, amennyiben a hátára fordul. Ez a kényszeredett ágy– és szobafogság
már megkövetelte a magáét: az izmai ekkorra sokat veszítettek erejükből és tömegükből is.
Az átlagosnál jobb, a szokásosnál életvidámabb pillanataiban Georgia jókedvű önjellem-
zést adott környezetének: ilyenkor partra vetett bálnához hasonlította magát. Még akkor is,
amikor kissé kaotikusabbnak látta a világot, sikerült megőriznie alapvetően optimista hozzáál-
lását, és sziporkái átragyogták a nem mindennapi helyzetet, amelybe önhibáján kívül került.
Csodálatos édesanya lesz belőle, és Thomas is tökéletes apa, gondolta magában Kathleen,
mert egyvalamiben kezdettől fogva biztos volt: mindkét ember – és nem csak szülői minősé-
gében – komoly megpróbáltatásoknak van és még lesz is kitéve.
Kathleen letelepedett Georgia mellé és figyelte, szelíden mosolyogva, a felpüffedt arcot, az
aggódástól fekete karikás szempárt, amely azon nyomban felragyogott, amint megpillantotta
őt.
– Dr. Cahill... Hát itt van. Tudja, a gyerekekről gondolkodtam éppen. Vajon ők hogy van-
nak? Lehet ezt tudni?
– Ezt történetesen tudom – felelte Kathleen. – Remekül teszik a dolgukat, Georgia. Tökéle-
tesen. Mint ahogyan ön is.
– És most már biztos, hogy hét kisbabám van?
– Úgy van. Ez a meztelen valóság.
– Tudom, hogy számolnom kellene annak a lehetőségével, hogy kevesebben lesznek...
De... egyszerűen képtelen vagyok rá – folytatta Georgia. – Ez képtelenségnek tűnik a szá-
momra. Nem tudom megtenni...
Természetesen már túlságosan elszaladt az idő ahhoz tudniillik, hogy a méhen belül bár-
melyik törékeny kis életnek is mesterséges beavatkozással véget vessenek – hogy feláldozza-
nak közülük egyet-kettőt annak érdekében, hogy több hely maradjon testvéreiknek a gyarapo-
dásra, növekedésre.
Georgia és Thomas hónapokkal korábban eldöntötték már, hogy nem kívánnak élni ezzel a
lehetőséggel.
– Tudom, hogy képtelen rá, Georgia. – Én sem lennék másképpen az ön helyzetében.
– És senki sem kéri önt erre. Úgyhogy ne is foglalkozzon ezzel a gondolattal, rendben?
Mert a gyermekei, mind a heten, kitűnően érzik magukat ott, ahol most vannak. A lehető leg-
jobb helyen.
A kitűnőnél is jobban, tette hozzá gondolatban Kathleen. Ami nem is olyan régen még ta-
lán hiú reménynek tűnt – vagyis az, hogy sikerül a méhen belül marasztalni a gyermekeket
december 12-éig –, az mostanra valósággá vált. Sőt még annál is többé. Tizennyolc nappal
jártak már túl ugyanis ezen az időbeli mérföldkövön. És eddig, ilyen távoli messzeségbe
sokezernyi apró kis pilleszárnyú szívdobbanás röpítette el őket. És minden egyes szívverés
számított, most is, mindegyikre szükség volt ehhez, mindegyik apró, mégis felmérhetetlenül
nagy ugrást jelentett az életre való érettség felé, a koraszülöttség veszélyeitől távolodva, egé-
szen addig, míg az újszülöttek a világra nem jönnek.
Georgia gyermekei még így is idő előtt születnek meg. Az emberi méh nem képes arra,
hogy mindvégig megfelelően tápláljon hét magzatot. Ám minden egyes másodperccel, amely
eltelt, javult a végső prognózis, és szerencsére egyre csak javult és javult. Máris két héttel
megjavították az addigi rekordot – ennyivel több időt töltöttek már el Georgia magzatai a mé-
hen belül, mint a világ első életben maradt hetes ikrei, az Iowa állambeli McCaughey ikrek,
mielőtt megszülettek.
– Dr. Cahill?
– Igen, Georgia?
– Tudja, a gyermekeimnél járok gondolatban...
Kathleen újra meg újra biztatta és erősítgette az asszonyt, egészen addig, mígnem Georgia
– mosollyal az arcán – ismét álomba merült. Ez alkalommal még Thomas is igényelt azonban
tőle néhány megnyugtató szót, és Kathleen csak ezt követően tért vissza a nővérszobába, hogy
előkeresse Georgia betegkartonját, és feljegyezze a mai nap legutóbbi fejleményeit. Miután
ezzel elkészült, a papírlapot még egy ideig maga elé tartva nézegette, s egy szavak nélküli,
önmagával folytatott belső vitába kezdett, mely oly ismerős volt valahonnan és arról szólt,
hogy mi is az ő teendője most, mindezek után.
Visszatérhet az ügyeleti szobájába, amint ezt a leginkább szerette volna, de azt is választ-
hatja, amit tennie kellene – leülni az egyik pamlagra a személyzeti társalgóban, beszélgetésbe
elegyedni valakivel, bárki legyen is az, aki erre téved mostanában. Hogy aztán, bizonyára
néhány óra elteltével, arra a következtetésre jussanak a munkatársai, hogy valójában nagyon
is könnyű társalogni vele – épp annyira, mint bármelyikükkel. Azért is célszerű lenne ez,
hogy ne kelljen ismét emlékeztetnie őket arra: szólítsák csak nyugodtan Kathleennek. Ilyen
egyszerűen.
Mert végül mégis mindenki Kathleennek szokta szólítani. Ám még a New York-i klinikán
is, ahol jól ismerték, kedvelték és tisztelték őt, a meghitt beszélgetések félbeszakadtak, a kol-
légák elhallgattak, mintha elnyisszantotta volna valaki a kommunikáció fonalát, valahányszor
Kathleen közeledett feléjük – egy kis felhőtlen csevegés céljából, inkább baráti és emberi,
nem pedig szakmai beszélgetés reményében... Mintha ő helytelenítene bármit is, ami nem
tisztán orvosi, hanem személyes ügy egy munkahelyen.
Persze szó sem volt arról, hogy Kathleen bármit is rossz szemmel nézett volna. A kollégái
mégis egyfajta kényelmetlen feszültséget éreztek – igazából Kathleen feszengését, az érzés
miatt, hogy annak kell lennie, amivé lett, amivé a helyzet tette. Valami életbe vágóan fontos
dolog hiányzott ugyanis mindabból, ami Kathleen volt – a nőiessége, női mivolta, női lénye
nem volt jelen ott sem ővele, sem őbenne. Érezhetően hiányoztak belőle a szexuális vágyak,
amelyekkel egy igazi nőnek – mondják, mert elvárják tőle – rendelkeznie kell. És jóllehet,
kitűnően kijött a betegeivel, mégsem fonta szorosabbra és meghittebbre a kapcsolatát a többi
nővel, akik nem voltak a gondjaira bízva. Még azokkal a nővérekkel sem ment egyszerűen
neki a hétköznapi, rutinjellegű egyeztetés, akiket régről ismert – kölcsönös tiszteletük ellenére
s annak dacára, hogy nap mint nap egymástól alig karnyújtásnyi távolságra végezték a mun-
kájukat, nemritkán egymás mellett. A közelség kizárólag szakmai természetű volt, s a szak-
mai egymásrautaltságból táplálkozott, nem pedig a személyes varázsból. Mert a női testvéri-
ség, a „nővérség” fogalma és érzete – amely azonnal képes megteremteni és akár meg is ala-
pozni egy kapcsolatot két nő között – szintén hiányzott. Mintha Kathleent másfajta levegő
lengte volna körül.
És aztán ott van, ugye, az asszonylét kérdése. Az anyaságnélküliség. Egy olyan összetevő,
lényének olyan alkotóeleme, amelynek hiányától a legjobban tartott. Vagyis inkább rettegett.
Az ösztön, amely egy nőt anyává érlel és anyává tesz. És mi van, ha sohasem lobban fel ben-
ne az anyai szikra? Márpedig lennie kell benne egy ilyen szikrának valahol. Muszáj lennie.
A személyzeti társalgóba érve Kathleen ezt mondogatta magának, miután összehajtotta s a
helyére tette Georgia kartonját, úgy tervezte, ott marad még egy kis időre, mondjuk, az elkö-
vetkező két órára, vagy amíg Georgia újra jelét nem adja annak, hogy látni szeretné őt, mert
szüksége van rá, s mert úgy érzi, beszélniük kell egymással. Bármelyik változat előzze is meg
a másikat.
Kathleen közeledett a társalgó lengőajtaja felé, s már hallotta is a nevetést, amelyről ponto-
san tudta, hogy mindjárt megszűnik, mert ebben a pillanatban csipogni kezdett a személyi
hívója. A digitális kijelzőn a 7649-es szám jelent meg. Közvetlen vonal volt ez a betegvizsgá-
lóhoz, egy olyan mellék, amelyet akkor szoktak használni, ha a betegfelvételen dolgozó nővé-
rek közül valaki jelezni akarja, sürgősen beszélnie kell a klinika egyik orvosával.
A hívás kódszáma közvetlenül nem utalt a páciens személyére, ám Kathleen ez idő szerint
egyetlen páciense, Georgia, a betegszobában feküdt, egészen közel a társalgóhoz. Arra gon-
dolt hát, valamelyik nővérnek bizonyára feltűnt, miféle változások következtek be az irodájá-
ban – konkrétan a berendezési tárgyak elhelyezkedésében – az illető szabadsága alatt, s erre
szerette volna felhívni az ő figyelmét is...
A lelke legmélyén eleve kerülte volna most a társaságot, ezért Kathleen úgy döntött, jólle-
het, akármelyik orvoskollégája válaszolhatna a hívásra, inkább ő maga jár utána, miben segít-
hetne.
Válaszol a megkeresésre – és meggyónja bűneit. Hogy tudniillik ő, aki nem volt szabadsá-
gon advent időszakában, karácsony éjjel saját kezűleg rendezte át a szobáját, amely az irodája
is volt egyben. Jobbnak találta ugyanis, ha az íróasztala az egyik sarokba kerül át, szemben a
fallal. Itt fog találkozni a betegeivel is... Ez volt az igazi oka annak, hogy a látogatók számára
fenntartott székeket az ablak elé tette át, ahonnan a városra nyílt a kilátás.
A klinika két emelettel magasabban volt a szülészet szintjénél. Kathleen egy olyan ajtón
haladt át most, el a recepció mellett, amelyen semmiféle tábla vagy felirat nem állott – ez
egyenesen vezetett tovább arra a folyosóra, ahol az orvosi szobák, a vizsgálók, a nővérszobák
és a laboratóriumi helyiségek voltak.
– Innen keresett valaki engem? – kérdezte, amikor a nővérszobákhoz ért.
– Ó, Dr. Cahill... Igen, én voltam az.
– Itt vagyok.
Szólíts csak Kathleennek, tette hozzá gondolatban. De ezt már nem mondta ki ismét. A nő-
vért, Tesst ugyanis már két alkalommal is kérte erre ezt megelőzően.
– Mi a baj?
– Van itt egy asszony a betegváróban. Magától jött be, és még nem járt itt, úgy értem, sem
az osztályunkon, sem a központban. Reggel az volt az első dolga, hogy megtudja, van-e lehe-
tősége időpontot kérnie még mára. Bármikor megfelelt volna neki. Persze nem volt üresedé-
sünk, de a hangjából ítélve olyan idegesnek tűnt, hogy Peter azt mondta neki, ma délután ő
majd fogadja. Ám neki is telezsúfolódott a napja időközben, de Stephanie-val és Rachellel is
ez volt a helyzet... Én meg emlékeztem arra, hogy ön azt mondta, szívesen fogad más pácienst
is, amennyiben Georgiával minden rendben van...
– Úgy van. Szívesen találkoznék vele – mondta Kathleen.
– Valóban?
– Őszintén mondom – bólintott Kathleen. – És most az időpont is tökéletesen megfelelőnek
tűnik erre.
– Remek. Akkor... úgyis át kell kísérnem őt a vizsgálóba. Már indulok is érte... illetve,
amint elkészülök ezekkel a vérmintákkal, amelyekre Peternek van szüksége.
– Tess, szívesebben beszélgetnék vele a saját szobámban, még mielőtt átöltözik – ajánlko-
zott Kathleen. – El is megyek érte a váróba, ha elárulja nekem a nevét.
– Natalie Davisnek hívják – felelte a nővér. – Biztosan rá fog ismerni, mert nem is lehetne
mással összetéveszteni. Különleges árnyalatú gesztenyebarna haja van, korallszínű kosztümöt
visel, amely csodásan harmonizál a haja színével. És... úgy látom, rettentően ideges...
– Azt is tudja, miért?
– Azt mondja, szinte biztos benne, hogy gyermeket vár, de legalább ugyanilyen biztos ab-
ban is, hogy nem lehet terhes…

A különlegesen vonzó külsejű, kitűnő ízlésre valló kosztümben megjelent gyönyörű nő a

betegváróban, valóban idegesnek látszott.
– Natalie... Ugye, ön az? Kathleen Cahill a nevem. A kollégáim sajnos most nem érnek rá,
de én szabad vagyok, és szívesen fogadom önt.
– Köszönöm.
Amikor Natalie felállt – magas sarkú cipőben –, a szeme épp egy magasságba került
Kathleenével, aki tornacipőt viselt.
 – Ön az orvosa Georgiának is, ugye? – kérdezte. – Annak az édesanyának, aki hetes ikreket
vár. Biztos vagyok benne, hogy hallottam már az ön nevét a hírekben.
– Georgia mindannyiunk páciense – helyesbítette Kathleen. – De jelenleg én ügyelek az
osztályon, úgyhogy most valóban én vagyok az orvosa.
Kathleen készséggel mutatta az utat Natalie-nak az irodája felé. A bútorokat ugyanúgy ta-
lálta a helyiségben, ahogyan hagyta őket Az ablak melletti székek egyikére mutatva, hellyel
kínálta az asszonyt.
– Ez a helyiség sokkal kellemesebbnek látszik – állapította meg Natalie alig hallhatóan.
– Remélem, hogy valóban annak is találja majd. Még jobb lenne, ha valamivel kényelme-
sebb székek kerülnének ide, és egy kis asztal is elkelne, de úgy érzem, így is ez a leginkább
alkalmas helyiség most arra, hogy először elbeszélgessünk.
– Én is így érzem – bólintott Natalie.
Miután kényelmesen elhelyezkedett a széken, megcsodálta az ablakból elé táruló kilátást –
az esti fényekben úszó város panorámáját. Natalie-t elsőre meghökkentette Kathleen derűs
nyugalma, amely ragályosnak bizonyult. Napok óta most először történt meg vele, hogy va-
lamelyest nyugodtabbnak érezte magát. Úgy tűnik, jó kezekbe került. Ezt sugallta a doktornő
egyszerűsége, nyugalma. És az is, hogy üres volt a keze, és most sem kezdett babrálni sem-
mivel.
– Azt hiszem, a recepciós már betette a kartonomat egy másik orvos fachjába. Nem vagyok
biztos benne, hogy jól láttam, de gondoltam, jó, ha ön is tud róla – kezdte.
– Majd előkerítem, amikor szükségünk lesz rá – felelte Kathleen. – Hiszen még semmit
sem kellett ráírnunk, ugye? Tess azt mondta, ön még nem járt itt nálunk az osztályon, de a
központban sem.
– Még üres a kartonom.
– Emiatt igazán ne aggódjon. Majd bediktálom az adatait és minden egyebet, miután már
elbeszélgettünk.
– Nem is szokott jegyzetelni ilyenkor? – kérdezte Natalie.
– Általában nem szokásom.
Mint ahogy én sem jegyzetelnék, amikor, mondjuk, egy barátommal beszélgetek, gondolta
magában Natalie. Figyelmesen végighallgat majd – együtt érzően és megértően és emlékezni
is fog mindenre az elhangzottakból, ami valóban fontos.
– Tess azt mondta, ön úgy véli, gyermeket vár. Valóban így van? – kérdezte Kathleen. – És
az is igaz, hogy ez bizonyos értelemben váratlan hír az ön számára?
– Igen, mindkét kérdésére igen a válaszom. Elvileg nem eshetnék teherbe, de az elmúlt hé-
ten hat gyorstesztet is elvégeztem otthon, és mindegyiknek az eredménye, kivétel nélkül, po-
zitív lett.
– Manapság már eléggé megbízhatóak az ilyen gyorstesztek – mondta Kathleen. – És azt is
tudja, mennyi idős lehet a magzat?
– Ma éppen két hónapos.
 – Akkor még valószínűbb, hogy pontosak a teszteredmények.
– És határozottan érzem is, hogy várandós vagyok.
– Hogy érti ezt?
– Fáradtabb lettem a kelleténél, és úgyszólván bármikor képes vagyok aludni egy kicsit.
Reggel nem valami jó a közérzetem, miután felébredek, és ez szinte a nap végéig kitart.
És kifejezetten örülök annak, hogy így van. Remény tölt el ettől a tudattól. Hogy nem va-
gyok egyedül.
– Ugyanolyan érzés ez – tette hozzá –, mint korábban, amikor egy alkalommal már terhes
voltam...
– És ez mikor is volt egészen pontosan?
– Tizenhat évvel ezelőtt – hangzott a válasz.
– És most hány éves?
– Harminchárom.
– És az a másik magzat?
– Elveszítettem őt.
Megöltem a kislányomat.
– A harmadik hónap elején – tette hozzá.
– Az első trimeszterben bekövetkezett vetélések gyakoriak.
– Tudom – bólintott Natalie. – De az én esetemben nem spontán vetélés történt. Zaklatott
és feldúlt voltam akkor. Nem tudtam összpontosítani. Szétszórt és figyelmetlen voltam.
Még hogy én szeretlek-e téged, Natalie? A megvetően lebiggyesztett ajakkal odavágott
kérdés mennydörgéssel kísért villámként hasított végig benne. Ugye, most viccelsz. Vagy
tényleg ilyen ostoba vagy?
– Leléptem a járdáról az útra, épp egy autó elé.
– A magzat miatt aggódott? Azért volt figyelmetlen?
– Nem. Szinte eksztázisba kerültem, mióta csak tudtam a létezéséről. De abban az illúzió-
ban ringattam magam hogy az apa is ugyanilyen érzésekkel fogadja majd a hírt, hogy gyer-
meket várok tőle.
– Mert ön szerette őt.
– Igen. Ám ennél is rosszabb, hogy azt hittem, ő is szerelmes belém.
– Tizenhét éves volt akkor.
– Úgy van – bólintott Natalie. – Ő pedig húsz. De... biztosan szeretné hallani ezt?
– Igen, szeretném. Persze csak amennyiben ön is szeretné elmondani mindezt nekem. Le-
het, hogy félbeszakítanak majd bennünket. De ha el is szólítana közben a kötelesség egy idő-
re, ne aggódjon, nemsokára visszajövök ide.
– Nem mára várható, hogy megszületnek a hetes ikrek?
– Nem, nem hinném, hogy ma kerülne sor rájuk. Ami azt jelenti, hogy egy rövid vizittől el-
tekintve, egyedül önnel foglalkozhatom. Kérem, ne érezze sürgetve magát emiatt... de nem
várják máshová?
 – Nem – felelte Natalie. – A mai nap hátralevő részére már nincs más tervem, mint haza-
menni. És aludni egyet.
És valóban nem akadt más hely, ahová Natalie-t várták volna, és nem is kellett máshol len-
nie, és nem akadt semmi más fontosabb a számára, mint az, hogy elmondjon dr. Kathleen
Cahillnek mindent, vagyis bármit, amire szüksége van ennek a magzatnak a túléléshez.
Ami az eset orvosi előzményeit illeti, természetesen minden információ releváns. De
ugyanennek a történetnek az érzelmi oldala talán még ennél is fontosabb lehet – mind Natalie,
mind pedig a magzat szempontjából nézve. Az asszony azon tűnődött, vajon az orvos – aki
nem jegyzetel, miközben őt hallgatja, s mégis oly figyelemmel kíséri minden rezdülését,
mintha régi jó barátja lenne – érzi-e, hogy ez nem olyasvalami, amiről valaha is szívesen be-
szélt volna bárkinek ez idáig, ám nagy szüksége volt arra, hogy most mégis megtegye.
Mert muszáj volt ezt tennie, és Natalie erre is csak ebben a pillanatban döbbent rá. Szüksé-
ge volt – bármilyen zavarba ejtő legyen is ez a tudat – arra, hogy a történetet, melyet mindig
is szégyellt feltárni mások előtt, megossza ezzel a derűsen nyugodt és féltve gondoskodó or-
vossal. Biztosra vette ugyanis, hogy Kathleen nem fog megdöbbenni a hallottakon. Mint
ahogy abban is, hogy nem fog pálcát törni felette.
– Érzelmi szempontból nagyon naiv voltam tizenhét éves koromban – kezdte. – De szexuá-
lis értelemben már rég nem voltam ártatlan. A mi baráti körünkben a szex megszokott része
volt a hétköznapjainknak. Az akkori életünknek.
– Hány éves kora óta él aktív szexuális életet?
– Tizenhárom.
– Akkor már rendszeresen menstruált?
– Ó, igen. Tizenegy éves korom óta.
– És egyfajta kényszerként élte meg, hogy nemi életet kezdjen élni?
– Nem, dehogy. Kifejezetten élveztem, hogy népszerű vagyok, és a szex természetes elvá-
rás volt a fiúk részéről, akiket akkoriban ismertem. Olyan srácok között mozogtam, akiknek a
jövőről alkotott képe a következő cigarettából állt, meg az újabb rundó sörből, és ami ennél is
sokkalta fontosabb, a következő alkalomból, amikor ágyba bújhattak valakivel. Önként és
dalolva vetettem bele magam a szexuális életbe, mégsem meggondolatlanul. Akárhová néz-
tem is, a nővéreim, az édesanyám, a nagymamám, mind-mind olyan életet éltek, amelyet egy
pillanatig sem kívántam magamnak. Fiatalon férjhez mentek, mert ezt kellett tenniük, vagy
legalábbis azt hitték, hogy ezt várják el tőlük. Nekem sem volt más elképzelésem, mindössze
annyi, hogy ez az, amit biztosan nem szeretnék megélni én magam is. Nemegyszer hallottam
ugyanis a nővéreimet arról panaszkodni, hogy teherbe estek már megint, annak ellenére, hogy
a férjük gumi óvszert használt. Amikor alaposabban is megvizsgáltam ezt a kérdést, a saját jól
felfogott érdekemben, megbizonyosodtam arról, hogy a kondomok közelről sem olyan bizton-
ságosak, mint amilyennek mondták nekünk az iskolában osztályfőnöki órán, a szexuális felvi-
lágosítás során. Legalábbis akkor nem, ha az ember kizárólag az óvszerre hagyatkozik. Ez ma
is így igaz, ugye?
 – Igen – mondta Kathleen. – A kondom önmagában véve nem olyan biztonságos fogam-
zásgátló eszköz, amelyet nyugodtan ajánlana az ember olyasvalakinek, akinek a sorsát való-
ban a szívén viseli. Akár fogamzásgátlásra, akár a szexuális úton terjedő nemi betegségek,
vagy akár az AIDS elleni védelemre alkalmazzák. A biztonsághoz a partnernek legalább
spermaölő zselét is használnia kell, és ezenkívül lehetőleg olyan eszközt, amely fizikai aka-
dályt képez az ondósejtek útjában...
– Nos, én ezeket is használtam. Pesszáriumot és spermaölő zselét. Minél több módszer,
annál jobb, gondoltam magamban. És úgy tűnt, működik is ez a dolog. Sikerült elkerülnöm a
nem kívánt terhességet, a fertőzést, amikor a barátaim közül soknak akár az egyikből, akár
mindkettőből kijutott. Én tovább tanultam, mint a barátaim többsége. A középiskola utolsó
évében már teljesen új társaságban forgolódtam, olyanokkal, akik szerettek bulizni a kollégi-
umban, az egyetem területén, de a város másik végében is...
– Pontosan hol volt ez?
– Princetonban. Annál kellemesebb helyen, azt hiszem, nem is találkozhattam volna az én
szőke hercegemmel, mint éppen ott. Annyira más volt. mint azok a fiúk, akiket addig megis-
merhettem. Nemcsak azért, mert fényes jövőt festett maga elé, hanem mert abban is biztos
volt, hogy ő ezt megérdemli. És ugyanilyen biztos volt abban is, én legalábbis azt hittem,
hogy az irántam táplált érzései hosszú távúak. Persze rossz csillagzat alatt lettünk egy pár. A
kékvérű arisztokrata fiú találkozása a kétkezi munkás lányával. Ám ettől, persze, én csak még
romantikusabbnak éreztem az egész történetet. És szenvedélyes szerelemben éltünk. Egy idő
múlva már nem foglalkoztatott annyira a biztonság kérdése. Úgy éreztem, már nincs miért
aggódnom. Hiszen úgyis vele élek majd, mindörökre.
– Tizenhét éves volt akkor.
– És reménytelenül romantikus. És persze, a végletekig naiv. Pedig ő csak használt, ponto-
sabban kihasznált engem, és mindezt úgy tette, hogy nekem fogalmam sem volt a meztelen
igazságról. Három hónapig sem élhettem ebben az álomvilágban.
Karácsonyra ugyanis hazautazott, hogy együtt töltse az ünnepeket a családjával, akik per-
sze megvetettek és lenéztek engem. És én éppen akkor kezdtem úgy érezni magam, mint most
is – hogy állapotos vagyok. Akkor is több mint két hónapos lehetett már a magzatom. Annyira
izgatott lettem... Annyira szerettem volna mielőbb értesíteni őt a nagy újságról. De nem hív-
hattam fel a szülei számán, akik Westchester Countyban laktak, és ő is jó előre figyelmeztetett
arra, hogy nem fog felhívni, csak miután az új év elején visszatér a kollégiumba. Pontosan
tudtam persze, mikor kezdődik a következő szemeszter Princetonban. Nyílt titok volt, a vá-
rosban mindenki tudott róla. Ahelyett, hogy megvártam volna, hogy ő jelentkezzen, elmentem
a kollégiumba, és megkerestem a szobáját. Tudom, ez az, amit sohasem lett volna szabad
megtennem, január hatodika volt, a keresztényeknél a vízkereszt napja. Hát én is megkaptam
a magam vízkeresztjét azon a napon. És ez távolról sem volt csodálatosnak mondható. Az
ágya mellett ott sorakoztak a menyasszonyáról készült fényképek. A Vassar egyetemen első-
éves volt a lány, és akkor már egy éve jártak jegyben...
 – Borzalmas érzés lehetett szembesülnie a valósággal.
– Nem tagadom, megviselt a dolog. Sokként hatott rám. Szabadesés volt a javából. Zuha-
nás az öröm eufóriájából az igazság kemény talajára.
Nem tőlem van a gyerek, Natalie, mondta a fiú.
Dehogyisnem! Senki mással nem voltam...
És komolyan azt várod most tőlem, hogy ezt el is higgyem neked? Rólad, egy ilyen ribanc-
ról, mint amilyen te vagy?
Nem vagyok ribanc... Hogy mondhatsz ilyesmit rólam?
Mert valóban az vagy. Egy cafka. Egy ringyó. Mit gondolsz, minek hívják az ilyen lányo-
kat? De ha inkább kurva szeretnél lenni, örömmel nevezlek akár annak is. Itt van – és ekkor
egy köteg papírpénzt vágott Natalie-hoz –, most már ki is fizettelek. Tedd meg azt a szívessé-
get a zabigyerekednek, hogy abortuszra mégy. Költsd erre a célra ezt a pénzt.
– Natalie?
– Már nem tudom, hogyan, de sikerült valahogyan visszatalálnom a kollégiumból. Kora es-
te volt, de már koromsötét, és esett a hó. Csak olyan puha, nagy és lágy pelyhekben, mégis
úgy emlékszem, mintha összevissza karistolta volna az arcomat. Azt hiszem, azért lehetett
így, mert futottam... Lélekszakadva. Vagy talán azért, mert akkor már minden fájt. Nem em-
lékszem arra, hogy kifutottam volna az útra, de biztosan így történt – mert épp egy közeledő
autóbusz elé léptem le a járdáról. És ezzel meg is öltem a magzatomat, Kathleen. Az elővi-
gyázatlanságommal. A figyelmetlenségemmel. Az önzésemmel. Én öltem meg őt. A nemtö-
rődömségemmel.
– Túlságosan szigorú önmagához.
– Az én felelősségem volt. Az én gondjaimra volt bízva. Mint az is, hogy mindig bizton-
ságban érezhesse magát. Akármilyen feldúlt lelkiállapotba kerültem is akkor. És én nem vi-
gyáztam rá eléggé. Cserbenhagytam őt. A kislányomat. Vagy a kisfiamat. Hisz még azt sem
tudom, milyen nemű lett volna.
– De úgy érzi, inkább kislány lehetett?
– Attól a pillanattól fogva, hogy éreztem a jelenlétét a testemben. Igen.
Mint ahogy most is úgy érzem, hogy kislány ez a magzat, akit a szívem alatt hordok. De
ugyanakkor azt is elfogadhatónak éreztem a sorstól, hogy nem eshetek teherbe többé.
– És mi volt az egészségügyi indok, amelyet az orvosa adott?
– Őszintén szólva, nem is tudom. A baleset után hol magamnál voltam, hol meg eszmélet-
len állapotban. És kórházban, meg otthon, többször is, váltakozva, heteken át. Mire magam-
hoz tértem, és eléggé felépültem ahhoz, hogy megértsem, mi is történt velem, már mindenki
tudott a vetélésemről. Engem kivéve. Akkor már nem is ez volt a legfontosabb kérdés, hanem
az, hogy valaha is lábra tudok-e állni majd. Az egyik nővéremtől tudtam meg, hogy elveszí-
tettem a babát, és hogy soha többé nem leszek fogamzóképes.
– Tájékoztatták önt arról, hogy milyen sérüléseket szenvedett a baleset során?
 – A medencémben több csont is eltört, csakúgy, mint a hátam alsó részében. És erős belső
vérzésem is volt.
– Gondolom, az azóta eltelt tizenhat évben nem használt fogamzásgátló eszközöket.
– Nem is volt szükségem rá. Senkim sem volt azóta.
– Egészen mostanáig.
– Igen, két hónappal ezelőttig.
Egyéjszakás kapcsolat volt, amely nem is egészen töltött ki egy teljes éjszakát. James
Gannon talán szívesen ott maradt volna vele másnap reggelig. Talán nem... De a kérdést eleve
fölösleges lett volna feltennie, mert megszólalt a férfi személyi hívója, ami azt jelentette, sür-
gősen vissza kellett térnie Bostonba Christine-hez – ahhoz az asszonyhoz, akit szeretett.
Christine-nek szüksége volt Jamesre, és a férfi nyomban indult is utána, a nő első hívására.
– Azóta sem. És alkoholt sem iszom. Akkor éjjel is mindössze fél pohár pezsgőt fogyasz-
tottam el.
– Én cseppet sem nyugtalankodom emiatt.
– Igazán?
– Őszintén mondom. Ez nem ad okot az aggodalomra.
– Ez azért nagy megkönnyebbülés a számomra.
– Vágyik arra, hogy gyermeke legyen?
– Ó, igen. Nagyon is.
– És a gyermeke apja?
– Ő, hogy úgy mondjam, nincs képben. De megengedhetem magamnak anyagilag a gyer-
meket. Fel tudom nevelni őt egyedül is. És ebben egészen biztos vagyok. Képes leszek rá.
Natalie terhességének még nem látszottak külső jelei, ám a gesztusa – ahogyan a hasán pi-
hentette az egyik kezét – jelzésértékű volt. Kathleen gyakran látta már ezt a mozdulatot,
amely ősrégi volt, mint maga az idő – egy anya ígérete arra vonatkozóan, hogy szereti és sze-
retni fogja még meg sem született gyermekét.
– Szükségem lesz a papírjaira a New Jersey kórháztól, és el kell látnia a kézjegyével egy
nyilatkozatot arról, hogy itt szeretne ellátásban részesülni. Feltéve, hogy...
– Feltéve, hogy valóban várandós vagyok – fejezte be a mondatot helyette Natalie. A keze
kissé megremegett, de továbbra is azon a helyen nyugodott, ahol eddig pihentette.
Kathleen elmosolyodott.
– Nem sok kétség maradt bennem efelől. Mielőtt azonban átkérem hozzánk a papírjait, el
kellene döntenie, itt szeretne-e szülészeti ellátást kérni vagy a körzeti orvosánál.
– Nincsen körzeti nőgyógyászom.
– És a rutinvizsgálatok?
– Nem jártam semmiféle szűrésre.
Mert olyan érzés lett volna, mint háborgatni engedni egy sírhantot. Vagy megásni egy sír-
gödröt. Az a része ugyanis – a magzat része, a remény része – rég halott volt örökre megölte,
örökre végzett vele, legalábbis így hitte, így érezte. Ám ez a derűsen nyugodt és megbocsátó
doktornő az imént azt mondta, hogy minden bizonnyal mégis megadatott neki még egy, má-
sodik – utolsó – esély.
– Én azt szeretném, ha itt vigyáznának rám, Kathleen – mondta szelíden. – Ha ön gondos-
kodna rólam...
Az ön kezébe adom a gyermekem életét.
– És én szíves örömest vállalom. Köszönöm, hogy megtisztelt a bizalmával. Akkor talán
meg is kérhetem már Tesst, hogy mutassa meg önnek a vizsgálót, míg én megkeresem a szük-
séges formanyomtatványokat és a kartonját.
 Negyedik fejezet

Ocean Crest Ranch

Seaview, Oregon
December 30., hétfő, 16 óra

Sam felöltözött, hogy aztán elinduljon hazulról és találkozzon a kiskutyával. A szénfekete

nadrág, az elöl végig gombos ing és a szürke kasmírpulóver azt sugallta: a legelőkelőbb egye-
temek valamelyikére járhatott, és hogy ezek az évek nem múltak el nyomtalanul.
Sam ezenkívül egy Rain Mountain márkájú vízhatlan, kapucnis sportkabátot is viselt,
amely Ian Collier-kreáció volt – mint maga Sam is. Sam nem fizetett ezért a ruhadarabért.
Ajándékba kapta két hölgytől, akiket csak „Birsalmasajt nénik”-nek nevezett – a két hölgy
már a hetvenes éveiben járt, s az utóbbi években Sam kertjében szedett gyümölcsöt használtak
fel mennyei finomságú desszertjeikhez.
A Birsalmasajt nénik jelentették számára a két lehetséges kivételt ők ugyanis szkepticiz-
mustól mentesen fogadták volna a hírt Marge-tól, miszerint a Sarah’s Orchardban lakó Sam
Collier volt az, aki telefonon érdeklődött a karácsony tájt elvihető kutyakölykök iránt. A Birs-
almasajt hölgyek duója szép kort megélt már ekkorra, hála a jóistennek, és nem volt jellemző
rájuk semmiféle gátlásosság, amely megakadályozta volna őket abban, hogy megfogalmazzák
és hangot is adjanak saját véleményüknek.
A hölgyek a szokásosnál is nyíltabban fogalmaztak, amikor átnyújtották Samnek az emlí-
tett sportkabátot. Kevésbé fenyegető és vészjósló, mondták, mint az általa előszeretettel viselt
fekete bőrdzseki – és sokkal jobban illik egy igazi almatermesztőhöz, akit Sam személyében
megismertek és tisztelhettek. És a Rain Mountain a legjobb minőség, amely nem is olyan ret-
tenetesen bolyhos és nagy – sőt takarosan összehajtogatva tenyérnyi helyen elfér, mégis ma-
ximális védelmet biztosit az elemek ellen, ami a varázslatos – titkos – összetételű anyagnak
köszönhető. Olyasfajta alkímiának, amelyről a Birsalmasajt hölgyek – a jelek szerint – úgy
vélték: Sam is nagyra értékeli majd.
Mellesleg, tették hozzá, a színe emlékezteti őket Sam „mélyzöld íriszére”. Lehet, hogy a
két hölgy önmagát csak mint relikviát emlegette, de annyi szent, hogy virágkorukban sokan
megfordultak utánuk. Bárhol jártak is, azon nyomban megakadt a szemük a jóképű férfin,
amint láttak egyet. És egy pillanatig sem haboztak elismerni, hogy valóban mindig meg is
nézik maguknak őket.
Sam valójában a Birsalmasajt hölgyek kedvéért kezdte hordani a kabátot, annak ellenére,
hogy ezt a ruhadarabot magára öltenie olyan érzés volt, mint megmártózni egy keserédes ér-
zés vizében – olyan érzelemben, amelynek semmi értelme nem volt már a számára. Mintha
még most is vágyódott volna az apja után, aki már a kezdet kezdetén is nemkívánatos sze-
mélynek tekintette őt, s aztán el is hagyta – méghozzá anélkül, hogy egyszer is hátrafordult
volna, hogy legalább egyetlen pillantást vessen rá.
Az Ocean Crest Ranch felé vezető utat élénk színűre festett jelzőtáblák mutatták, valamint
két cocker spániel uszadék fából faragott szobra. Az igazi, hús-vér kutyusok csodásan puha és
selymes, gondosan ápolt bundával, farkukat lelkesen csóválva futottak oda hozzá, hogy üdvö-
zöljék, amint a ház közelébe ért. Egy fekete labrador is odaköszönt neki – mosolygós pofáján
a szőr őszült már, életkora előrehaladtát jelezve. Nyomukban egy sereg csilingelve nevető
gyermek futott felé az udvaron, a lemenő nap egyre bágyadtabb fényében, és kórusban, lel-
kendezve adták hírül a vendég érkezését.
– Nagymama! Megjött Mr. Collier! Már itt is van, nagyi!
Samen ebben a pillanatban egy furcsa érzés lett úrrá – az idegenségé, a tudat, hogy ő
mennyire nem ide való. Nincs is joga ahhoz, hogy egy ilyen boldog környezetből kiragadjon
és magával vigyen egy kiskutyát – kivéve persze azt az esetet, ha az máris különköltözködött
az alomból még megmaradt testvéreitől.
Marge akár a Birsalmasajt hölgyek egyike is lehetne, gondolta Sam, amint meglátta az asz-
szonyt, aki máris kisietett a házból, hogy üdvözölje őt – és az első benyomásának azonnal
hangot is adott:
– Magasságos ég, Sam Collier! – csapta össze két kezét. – Hogyan lehetséges az, hogy még
nem akadt egy olyan szerencsés leányzó, aki elrabolhatta volna az ön szívét? Lefogadom,
hogy önkéntes jelentkezőkben nincs hiány.
Sam szíve mégsem volt szabad préda. Vagy legalábbis ő így gondolta. Marge előresietett,
mutatva neki az utat a vidám káosz közepette az otthonukba, azon belül is a hálószobába, a
viszonylagos csendbe. Ahol a kiskutya lakott – ez a rózsás-szőke szőrgombolyag azokkal a
sötétbarna gombszemekkel. Míg meg nem pillantotta a betolakodót, aki átlépte az ő nyugodt
kis világa küszöbét, elmélyülten játszott egy sípoló játékkal – egy plüssróka volt az. Sam leg-
alábbis annak látta. És feltűnően hosszú volt a farka.
Megpillantva Samet és Marge-ot, a kutya kiejtette szájából a játékot, visszahátrált puha
vacka legtávolabbi sarkáig, és lelapult a sárgásszürke plédre. Sam a legszívesebben máris
utánanyúlt volna, olyan erős volt benne a gondoskodás igénye és késztetése, de az utolsó pil-
lanatban sikerült legyőznie a kísértést. Ehelyett inkább letérdelt a vacok elé. Meghatóan pará-
nyi volt – olyan fiatal még, olyan rettentően félénk és ijedős ez a csöpp kis lény... És a jelek
szerint mindent elkövetett annak érdekében, hogy láthatatlanná váljon.
– Szia – suttogta Sam. – Nem vagy hajlandó kijönni a kis vackodból, ugye? Eszed ágában
sincsen. Nagyon félénk kislány vagy. Jól van, megértettem.
És Sam valóban értette, ő maga is ilyen ijedős, félénk, könnyen megszeppenő gyermek
volt, egy kisfiú, akit nem szerettek és nem is akartak a szülei, aki ezért inkább elbújt a szobá-
jában, kivonva magát a családi körből, amelyet egyébként a szeretet éltetett. Hagyjatok békén.
Hagyjatok magamra.
 És mitől is félt Sam? Mi tartotta őt vissza attól, hogy kilépjen a világba? A szembesülés –
azzal, amit már amúgy is tudott, hogy vele és körülötte valami nincs rendjén. Valami, ami
akár még veszélyes is lehet rá nézve.
És mi is volt a kis Sam leghőbb vágya? Érints meg. Ölelj magadhoz. Szeress engem, kér-
lek.
Sam képtelen volt továbbra is ellenállni a csábításnak. Előrehajolt a kutyus vacka fölé,
egyik kezét óvatosan a még mindig lapuló jószág felé nyújtva.
– És mi lenne, ha csak idetenném a kezemet, a rókád mellé... nem nagyon messze tőled, de
nem is túlságosan közel?
A kutya nem mozdult – se előre, se hátra. Egy tapodtat sem. Sam mégis úgy érezte, mintha
egy kissé oldalra billentette volna aranyvörös fejecskéjét.
– Azt hiszem, itt pihentetem még egy darabig a kezemet, persze csak akkor, ha nincsen el-
lenedre, és ha már úgy érzed, mégis lenne kedved kijönni és megnézni engem közelebbről...
nos, az is rendben van részemről. Vagy mégse...?
Hirtelen csend támadt. A kíváncsiság és a félelem, a remény és a rettegés pillanata.
Hagyj békén engem.
Hagyj egyedül, hagyj magamra.
Szeress engem, kérlek.
– Beszéljen csak hozzá továbbra is, Sam – biztatta Marge szelíden. – Tetszik neki a hangja.
Megnyugtatóan hat rá.
Jóllehet, Marge hangja lágy és puha volt, mégis kizökkentette Samet, aki egy kis időre ar-
ról is megfeledkezett, hogy kettejükön kívül az asszony is itt van. Ám amint meghallotta sza-
vait – mintegy saját hangja visszhangjaként –, feszélyezni kezdte a tudat, hogy kitárulkozott
előtte.
Egy kissé talán túlságosan messzire is merészkedett... Mintha elhagyta volna saját, bizton-
ságos kis vackát. Gyorsan, reflexszerűen visszahúzta hát a kezét, mintha megégette volna.
És ekkor a kutya rémült, siránkozó hangon felnyüszített.
Érints meg engem. Ölelj magadhoz. Szeress engem. Papa, papa, papa.
A gondolat és az érzés, amelyet ez a pillanat keltett benne, visszatántorította. Honnan jöhe-
tett ez a zsigeri élmény? Sam ez idáig jóformán nem is emlékezett arra, hogy létezett valaha
egy férfi, akit papának nevezett. Egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy valaha is megtörtént
vele ilyesmi... Biztosan gyermekkori vágyainak része lehet ez az érzés, a legkétségbeesettebb
sóvárgásainak, amelyeket mélyen elfojtott és elrejtett magában, a lelkében, mígnem egy kö-
lyökkutya nyüszítése hallatán fel nem tört belőle az emléke...
Sam a legszívesebben máris felkapta volna, hogy magához ölelje, és a kutyus biztosan nem
ugrott volna ki a kezei közül... Ehelyett valósággal odaröpült hozzá, a vacok biztonságos sar-
kából. Olyan gyorsan történt mindez, hogy Sam fel sem foghatta. Talán félúton találkoztak,
talán nem.
 De ez volt a valóság – itt a kutya, a kezében, és a szíve olyan hevesen vert... ott lüktetett az
ujjai begyében. És most, egyszerre csak, érezve a férfi mellkasának szilárd támaszát, szinte
kétségbeesetten kapaszkodni kezdett rajta felfelé – elindult, s a nyaka hajlatába érve befész-
kelte magát a kasmírpulóver és a Rain Mountain márkájú kabát közé.
Olyan bizalom áradt ebből a gesztusból, hogy Sam úgy érezhette, ennek a kis jószágnak
valóban őrá van szüksége. Ám azt is tudta, hogy ez inkább ösztönös döntés volt a részéről,
méghozzá zsigerből jövő. A biztonságra való törekvés. A túlélés ösztöne. Szüksége volt egy
helyre, ahol elbújhat, és ezt a helyet történetesen Sam vállán, a nyaka hajlatában találta meg
ez alkalommal.
– Mit gondol? – kérdezte Marge.
A kicsiknek – gyerekeknek, állatoknak – biztonságra, otthonra van szükségük. Inkább csak
érzés volt ez, mintsem egy szavakkal megfogalmazható gondolat – és végül még érzelme-
sebbre is sikeredett, mint Sam szerette volna, miközben a szíve egy ennél is sokkalta mélyebb
és általánosabb igazságot pumpált az ereibe. Vagy éppenséggel fordítva – van egy otthon,
amelynek szüksége van egy kutyára.
A hangja rekedtes volt, amikor megszólalt. Alig hallhatóan, suttogva válaszolt Marge kér-
désére:
– Azt hiszem, jó lenne, ha mielőbb elindulhatnánk együtt haza, Sarah’s Orchardba, még
mielőtt besötétedik.
– Én is így gondolom – bólintott Marge. – Hadd emeljem fel a takaróját. Összecsomago-
lom neki ezt, a rókát és még néhány finomságot, amit neki szántam.
Az adventi hangulatot őrző zsákocskát – melybe az útravaló került – pasztellszínű rénszar-
vasok és türkiz karácsonyfák díszítették. Marge már sorolta is, mi minden van benne – mi-
közben elindultak és gyorsan végighaladtak a ház többi helyiségén. A jelek szerint már ez is
nehéz és fárasztó utazást jelentett a kiskutya számára, különösképpen a szokatlan sebesség, a
sietség miatt. Minden porcikája reszketett a félelemtől. Sam egyre szorosabban ölelte hát ma-
gához, még közelebb és még közelebb, és nem kis erőfeszítésébe került, hogy legalább némi
figyelmet tudjon szentelni eközben Marge féltve aggódó szavainak. A kutyus oltási könyve a
rénszarvasos zsákocskában lapul, néhány tájékoztató füzettel egyetemben, hasznos tanácsok-
kal arra vonatkozóan, hogy miként érdemes és tanácsos gondozni és táplálni a kiskutyákat.
Néhány napra elegendő elemózsiát is csomagolt persze a számára, s adott egy-két utasítást
arra vonatkozóan is, hogy mennyi víz hozzáadásával kell ezeket elkészíteni a legmegfelelőbb
módon. És, hogy az új környezetet majd barátságosabbnak találja a hiperérzékeny kis jöve-
vény, Marge Samnek ajándékozta azt a két tálkát is, amelyből eddig a vizet és az ennivalót
kapta.
– Sam kutyája impozáns pedigrével rendelkezik – mondta Marge. Bajnokok sorakoztak
garmadával a családfa minden egyes ágán, a szélrózsa minden irányából. Még nem jegyeztet-
ték be a porontyot az Amerikai Kennelklubnál, ám ha Sam úgy érzi, ennek is eljött az ideje,
elég, ha értesíti ebbéli szándékáról Marge-ot. Ő majd elküldi neki a megfelelő formanyomtat-
ványokat, melyek a jelentkezéshez szükségesek, hogy minden feltételnek és előírásnak meg-
feleljenek.
– Nem feltétlenül szükséges persze a regisztrálása – tette hozzá. – Kivéve azt az esetet, ha
bemutatókra vagy versenyekre szeretne járni vele.
– Nem, azt hiszem, ezzel a lehetőséggel nem kívánok élni – hangzott a válasz.
Amikor odaértek Sam terepjárójához. Marge bátorításképpen és búcsúzóul megsimogatta a
kutyust.
– Vigyázz magadra, édesem. És majd tartjuk a kapcsolatot, ugye, Sam? Csak azért kérem
erre, mert egyébként biztos vagyok benne, hogy jól kijönnek majd egymással.
– Én is remélem, hogy így lesz.
– Én pedig tudom, hogy így lesz.
Sam korábban az interneten, egy online kereskedéstől megrendelte a lehető legkisebb ku-
tyaszállító ketrecet, melyet a leírás szerint kifejezetten ilyen fiatal jószágok számára terveztek.
Az Óceánkék műanyag tárgy első pillantásra túlságosan kicsinek tűnt Sam számára, ami-
kor kézhez kapta, s ugyanez volt a benyomása akkor is, amikor odaerősítette azt az autójában
a sofőr melletti ülésre, a hozzá tartozó biztonsági övvel.
Ám ez még azt megelőzően történt, hogy találkozott volna a kutyussal. A ketrec túlmérete-
zettnek tűnt ugyan a parányi jószág arányaihoz viszonyítva, így azonban bőven maradt benne
hely a takarója és kedvenc játékszere számára is.
Marge jóslatának, miszerint Sam és a kiskutya jól kijönnek majd egymással, hamarosan
komoly próbát kellett kiállnia – egészen pontosan még mielőtt elhagyhatták volna a birtok,
Ocean Crest Ranch területét. A kutyus szempontjából nézve ez a perspektíva nem sok jóval
kecsegtetett – főleg nem a nyakhajlat, a kabát és a pulóver közötti kellemes vacok otthonos-
sága, csábítása után. Pedig most csak egy másik, szintén biztonságos és kényelmes vacokba
költöztették át.
Barna szemében riadalom támadt, lábaival dühösen kapálózott a levegőben.
Hajszálon múlott, hogy Sam vissza nem emelte a vállára. Ám az utolsó pillanatban meg-
gondolta magát...
– Itt még biztonságosabb helyen leszel – próbálta magyarázni a helyzetet. – Ez a te ládi-
kód. Látod, már itt van a takaród is, és a barátod, a róka. És egész idő alatt itt tartom majd az
egyik kezemet, a közeledben, rendben van?
Igen, rendben volt – úgyhogy a kutyus letelepedett, és kényelmesen befészkelte magát a
takarójába. És már indulhattak is.
Ám még egy mérföldet sem tettek meg, amikor keserves sírásba kezdett. Sam szerencsére
hamar talált egy alkalmas helyet arra, hogy lehúzódjon és megálljon az útpadkán – ahonnan
festőien szép látványt nyújtott a néptelen táj ezen a téli alkonyon. Amint felnyitotta a ládika
tetejét, a kutyus nyomban odaugrott hozzá, szinte fejvesztve, lélekszakadva kapaszkodott fel a
vállára, még mielőtt felemelhette volna.
 – Jól van, kicsim, minden rendben van – dünnyögte Sam, miközben a kutya odagömbölyö-
dött hozzá.
– Jól vagy most már, ugye? – kérdezte. – Itt vagyok, és minden rendben lesz. Ne félj. De
azért én mindig őszinte leszek veled. Lásd be, hogy így nem vezethetek. Mert ez túlságosan
veszélyes lenne, úgyhogy ne is gondolj arra, hogy megpróbálj meggyőzni az ellenkezőjéről.
És mi lenne, ha most egy kicsit még így maradnánk, és elbeszélgetnénk édes kettesben, míg el
nem álmosodsz? Aztán, miközben alszol, én nyugodtan vezethetek, és akkor hamarosan haza-
érünk. Nos, szerinted jól hangzik ez a javaslat? Remélem, hogy igen. Szerintem ez tűnik a
legjárhatóbb útnak.
A lemenő nap a Csendes-óceán fölött levendulakékre festette az eget, s mintha rózsás roj-
tokkal is ellátta volna annak függönyét. Pazar látvány, gondolta magában Sam, és még ennél
is pompásabb volt az, ahogyan az ég festői palettája visszatükröződött a nyugalmas téli tenger
csaknem teljesen sík felületéről. Őt az óceán vonzotta, mindenekelőtt és mindig is. Ha nem
lenne most itt vele ez a kutya – az ő kutyája –, akkor máris ott teremne a víznél. Nem is a víz-
nél, a parton, hanem az óceán tetején – vitorlázna, szörfözne, bárhonnan bármilyen szél fúj is
éppen –, mert a hullámok most is azt akarták, hogy velük legyen, mindaddig, míg csak el nem
jön az idő, hogy visszatérjen a kertjébe, a hosszú álmukból ébredező gyümölcsfákhoz.
Sam tudta, hogy soha többé nem fog végtelennek tűnő hónapokat eltölteni már a tengeren,
mindentől távol és mindenkitől elzárkózva, tudatosan elszigetelve magát. Volt idő, amikor –
nem is olyan rég, talán csak egy órával ezelőtt? – a ráébredés, az eszmélkedés még felkavarta
volna a nyugalmát. Mintha egy örökre ketrecbe zárt vadállat nyugtalansága örvénylene benne.
Na és most? Mi van most?
Egy nyüszítő hangot hallott, egészen közel a füléhez – nem annyira kétségbeesett volt,
mint inkább céltudatos és ez adta meg a választ Sam kérdésére.
– Valószínűleg nem vagy az a vén tengerimedve-fajta, ugye? Nos, ez így van jól. De azért
türelmesen hallgatsz majd, remélem, ha én egy időre – ami neked talán túl hosszúnak tűnik –
néha abbahagyom a beszélgetést veled. Nos, nézzük csak... Megbeszélhetnénk azt is, hogy mi
legyen a neved, úgy érzem, a Holly („magyal”, „krisztustövis”) illene hozzád. Végtére is ka-
rácsonyi gyerek vagy, vagy mi a manó?
És a Holly – mint a kutyája számára választott név – olyan hangulatot és érzést keltett ben-
ne, amely miatt végül valóban emellett döntött. Olyan magabiztossággal, olyan egyértelműen,
mint az az érzés, amely akkor lett úrrá rajta, amikor cocker spániel kölykök után kezdett ku-
tatni a világhálón, vagy amikor a Harleyval nagyot fékezve-csúszva megállt egy kert mellett,
amelynek területén kétségbeesett, sorsukra hagyott almafák ágaskodtak az ég felé.
Sam remélte, hogy a kölyökkutyának is tetszik újonnan kitalált neve, valamint a ház és a
hozzá tartozó gyümölcsös is – vagyis az egyetlen világ, amelyet valaha is ismerni fog. A vi-
lág, amelyet Sam választott otthonául – akarva-akaratlan, vagy inkább akaratán s tudtán kívül
–, és amelyről úgy döntött: megmutatja a kutyusnak, hogy megoszthassa vele.
 Mostantól fogva ő volt a felelős ennek a parányi teremtménynek minden lépéséért, élete
minden pillanatáért, a túléléstől a boldogságig – vagy a szomorúsághoz, félelemhez, magá-
nyossághoz, bizonytalansághoz? – vezető út minden egyes stációjáért, amelyet megtapasztal
élete során, a Földön rá váró esztendők folyamán.
Vajon készen áll-e minderre, és hajlandó lesz-e magára vállalni ezt az óriási felelősséget?
Ez már eldöntött kérdés volt a számára ekkor.
És hogy félt-e a reá váró feladatoktól?
Igen. Nagyon is. Mondhatni: pokolian félt.
Igen.
– Mindent megteszek érted, ami csak tőlem telik, Holly. Ezennel megígérem neked.
Azzal gyöngéden, óvatosan egy szinttel lejjebb költöztette a kiskutyát – a válláról a mell-
kasára. Ám most, az újabb költözés során – egy biztonságos helyről egy másik biztonságos
helyre kerülve át – a jószág már a félelem semmilyen látható jelét nem adta. És, miközben
érezte a kölyökkutya minden egyes szívdobbanását, Sam az édesapjánál járt gondolatban –
Papa! Papa! –, a férfinál, akit sohasem ismert. Vajon Ian Collier magához ölelte valaha is
ilyen gyöngéden Samet, az ő magatehetetlen újszülött gyermekét, édes kicsi fiát – úgy, hogy a
szíve a szívéhez ért? S ha igen, akkor vajon őt is ugyanez az érzés – a zsigeri félelem – kerí-
tette-e hatalmába?
Ian mindössze tizennyolc éves volt, amikor Sam a világra jött – feleannyi idős, mint ő
most. Talán túl sok lett volna neki egy gyermek? Túlságosan is nagynak érezte a vele járó
felelősséget? Egy gyilkos elárvult fiának a nyakába mekkora teherként szakadhatott a gyer-
meke?
Talán ez lehetett az oka annak, hogy Ian Collier oly könnyedén, olyan érzéketlenül hagyta
el a feleségét és vele együtt a kisfiát is?
Talán, gondolta Sam. Talán.
Vagy inkább a hegyek iránt érzett szenvedélyes szerelem felülmúlta még annak az erejét is,
amely Samet fűzte a tengerhez? Egy érzés lehetett talán az oka mindennek, amely olyannyira
képes elemészteni az embert, hogy Ian képtelen volt lemondani róla? Ez volt az, amit nem
adott fel, még saját, elsőszülött fiúgyermeke kedvéért sem? Hogy inkább róla mondott volna
le – a tenger szerelméért cserébe?

Kristály-hegy, Síközpont, Washington

December 30., szerda, 16 óra 30 perc
 Ian felemelte a fejét – egyenesen az esti égbolt felé, és lehunyta a szemét, majd mélyen
magába szívta a hó számára mindig is szívderítő illatát. Ez volt minden, amit tehetett ezen a
tökéletes téli éjszakán – ahelyett, hogy egészen a mennyekig hatóan kiáltotta volna ki magá-
ból-, mennyire boldog, milyen végtelenül boldog...
És ha ezt megtette volna, és a sporttársak – a többi síző, akik közül sokan ismerték és fel-
ismerték őt – arra a következtetésre jutnának, hogy bizonyára holdkóros? Nem, ez sem számí-
tana. Semmi, ami ennyire jelentéktelen dolog, sőt egyáltalán semmi az égvilágon nem szabhat
korlátot az örömének.
Most már bizonyos, hogy feleségül veszi azt a nőt, akit szeret – és aki viszonozza szerete-
tét. Kathleen nem volt szerelmes belé. Ian azonban igen. Ám Ian Collier már jócskán kivette a
részét a szexuális élvezetekből – többet is, mint amennyi járt neki. Igaz, eddig nem ismerhette
meg – és most már sohasem fogja megismerni – a szeretkezés örömeit Kathleennel, az egyet-
len teremtéssel, akit valaha is tiszta szívéből szeretett, ám ezzel a nővel leélni az életét így is
maga a csoda.
És ugyanakkor meghökkentő, váratlan meglepetés is.
Miután ismét találkoztak ugyanis New Yorkban, amikor kapcsolatuk plátói jellege olyan
gyötrően nyilvánvalóvá vált mindkettejük számára, Kathleen legjobb barátja türelmesen várta,
hogy a szeretett nő majd belészeret. Ian azt szerette volna, ha Kathleennek is megadatik, hogy
megélje az örömöt, amit a szerelem megtapasztalása jelent – s megacélozta a szívét. Mosoly-
gott rá akkor is, amikor Kathleen megosztotta vele az örömhírt.
Ám Kathleen mindig is hangoztatta: úgy érzi, képtelen arra, hogy valaha is szerelmes le-
gyen, s biztos volt abban, hogy amikor megtörténik az esemény, a mással megosztani való
örömhír, hogy álmai gyermeke már megfogant, Ian lesz az, akit megkeres vele.
Ian ekkor ismét kinyitotta a szemét. A csillagos égre emelte tekintetét, és lassan elmoso-
lyodott. Úgy érezte, mintha valami új, soha nem ismert tényt kellene most a világba kiáltania.
Ám ezt az erős késztetést a levegő hiánya nyomban el is nyomta benne.
A tengerszint feletti nagy magasság hatását korábban soha még csak meg sem érezte. A
szervezete mindig is könnyebben alkalmazkodott a hegyek ritka levegőjéhez, mint a tenger
közelségét jelző oxigéngazdagsághoz. Ám június óta a tengerszint magasságában töltötte ide-
jét, az otthonukat keresve, majd előkészítette azt a lakhatásra, és teljesen megfeledkezett arról,
hogy a déli féltekén az idő szerint épp síszezon van. Ian nem tekintette különösebben kocká-
zatosnak szokásos nyári kiruccanásait, sítúráit az Andokban – vagy legalábbis semmivel sem
veszélyesebbnek, mint a helikopteres repüléssel kiegészített téli kalandjait Brit Columbia la-
katlan vadonjaiban.
A kockázatot az ember hordozta magában, nem pedig az esemény és a helyszín, Ian lesik-
lott már a legveszélyesebb, legcsalókább lejtőkön is, mert elég ügyes és tapasztalt volt ahhoz,
hogy ezt megtehesse, s mert mindezt meg is engedhette magának. És kivétel nélkül, mindig,
minden egyes alkalommal tökéletes biztonságban és épségben érkezett célba. Ám ez nem si-
kerülhet mindenkinek, és épp elég sok horrorisztikus történet keringett a lavinákról, melyek
teljes turistacsoportokat sodortak el. Meg sem próbálta hát meggyőzni Kathleent arról, hogy
vele ilyesmi meg sem történhet. Egyszerűen lemondta a tervezett utazásokat, és az elmúlt hat
hónapban egy dombnál – a Queen Anne Hillnél – magasabbra nem is merészkedett.
Ám ma, éppen Kathleen javaslatára, mégis autóba ült és idehajtott a Kristály-hegyre. A
terveiknek megfelelően alakultak ugyanis időközben a dolgok. Georgia ikrei hamarosan meg-
születnek. Mellesleg a reggeli hírek szerint, amelyet Kathleen látott, az időjárási és terepvi-
szonyok kiválóan alkalmasak itt és most az éjszakai sízésre. Iannek ez volt a legkedvesebb
időtöltése.
Tekintete ekkor a mennyeien szép, távoli látványról egy közelebbi képre tévedt. A havas
lejtők úgy ragyogtak, mintha saját galaxisaik lennének, melyeket csillogó fényű csillagok –
azaz jégkristályok – alkotnak, szikrázva a mesterséges fényben. Ismerősnek tűnt a számára ez
a látvány – ez az egyetemes, mindent elárasztó fény és a végtelen hótakaró, amelyet most
mégis sokkal fényesebbnek látott: Ian egész világa az eddig látottaknál erősebb fényben
úszott ekkor már. És mindez – kétség sem férhet hozzá – Kathleen miatt történt
 Ötödik fejezet

Meddőségi Klinika,
Anna Királynő Egészségügyi Központ
December 30., 17 óra

Kathleent épp akkor hívták vissza az osztályra, amikor Tess elkezdte felkészíteni Natalie-t
a vizsgálatra. Kathleen azért kukkantott be még egyszer Natalie-hoz, hogy tudassa vele: egy
kis késésre kell számítania, majd sietősen távozott, hogy megnyugtassa az egyre izgatottabb
Georgiát.
Ez nem sok időt vett igénybe, ám Kathleent útközben megállította az orvosi központ egyik
adminisztrátora, aki szintén idegeskedett valami miatt. A leglelkiismeretesebb munkatársak
egyike lévén, annyira aggódott Georgia születendő gyermekei miatt, hogy férfi létére már-már
pánikba esett. Mint mindenki, természetesen ő is csak azt szerette volna, ami a legjobb az
ikreknek. Ám az Anna Királynő Egészségügyi Központ jó hírneve és a küszöbönálló szenzá-
ció miatt most még nagyobb volt a tét. Mindenki úgy érezhette, itt a lehetőség számukra – a
világhírnévhez. Egy soha vissza nem térő lehetőség. A nemzetközi média máris ugrásra ké-
szen állt. És az osztályos adminisztrátor mindössze azt szerette volna elérni, hogy ez a bizo-
nyos ugrás egy kecses arabeszk legyen, ne pedig egy elvétett, tragédiába torkolló mutatvány.
Kathleen nap mint nap végtelen türelemmel kísérte és asszisztálta végig Georgia hangula-
tának ingadozásait. Csak akkor lett úrrá rajta némi türelmetlenség, amikor az adminisztrátor
újra meg újra kötelességének érezte feltenni neki ugyanazokat a kérdéseket. Hogy Kathleen
abszolút biztos-e a dolgában, ezt kérdezte tőle nem is egyszer, s hogy minden érintett orvosi
team minden egyes tagja – összesen heten voltak – pontosan tisztában van-e azzal, mi is lesz a
szerepük a kritikus pillanatokban, amikor a gyermekek megszületnek? És igen, persze, bólo-
gatott, hallotta már Kathleen válaszát, és nem is felejtette el, hogy már épp eleget tudnak
Georgia küszöbönálló szüléséről ahhoz, hogy minden a lehető legnagyobb rendben legyen, és
hogy az orvosi team minden tagja ugrásra készen várja az értesítést a fejleményekről. És ké-
szek arra, hogy bejöjjenek a kórházba otthonról még azok is, akik épp nem ügyelnek akkor.
De nem lenne-e mégis jobb, ha itt szállnának meg az orvosi központ épületében, már csak arra
az esetre, ha...? Szóval csak a biztonság kedvéért?
És így tovább, és így tovább.
– Igazán sajnálom – kezdte Kathleen, amikor visszatért a vizsgálóba.
– Nincs mit – felelte Natalie. – Jól vagyok. A vérvétel kész, és kitöltöttem az adatlapot. Sőt
megkaptam a nekem járó szakirodalmat is.
És meglobogtatta a brosúrákat, amelyeket minden leendő kismamának a kezébe szoktak
adni ilyenkor. Még egyikbe sem lapozott bele, de a váróban az asztalon heverő – szintén kis-
mamáknak szóló – magazinok egynémelyikébe azért belekukkantott, míg a sorára várt. Aztán
felfeküdt a vizsgálóasztalra, nyitott szemmel – miközben gondolatban kitárta a szívét. És most
már tökéletesen nyugodt volt.
A terhessége valóság tehát. És ez alkalommal minden a lehető legnagyobb rendben lesz.
Ez alkalommal. Igen. A két szó boldog mantrává vált benne, megnyugtató és bizonyos, ön-
megvalósító varázsigévé – mígnem a félelem ismét feltámadt benne és végighullámzott a tes-
tén.
Azért történhetett így, mert ez a mostani terhessége oly sok tekintetben emlékeztette őt az
előzőre. Akkor október végén esett teherbe, és erről karácsony körül értesült, most pedig –
mindjárt itt van január hatodika. Fenyegető árnyékként közeledett felé a nap, vagyis első
magzata halálának évfordulója, melyről minden esztendőben megemlékezett – a szívében, az
álmaiban, és most az újonnan feltámadó félelem is erre emlékeztette, amely – úgy tűnik, vég-
érvényesen – befészkelte magát a lényébe.
A félelem már ott volt, próbálta magával ragadni őt egyre erősödő hullámaival. Ám Natalie
úgy döntött, nem hagyja magát. Ez alkalommal január hatodika is csak egy nap lesz a számára
– amely jön is, megy is. És ez a csepp kis élet benne, a méhében, igenis ki fog bontakozni. A
maga teljességében.
Natalie annyira örült ennek a babának.
Mint ahogyan az orvos is, aki most készül először megvizsgálni őt. Módszeresen, körülte-
kintően. Minden részletre ügyelve. Mert bizony végigvizsgálta – tetőtől talpig. A hasüreg és a
medence vizsgálatát hagyta a legvégére.
– Volt egy vakbélgyulladása – állapította meg.
– Valóban volt. De azért csodálkozom azon, hogy észrevette.
Natalie pontosan tudta, milyen a hasa – kissé püffedt, és tele számos heggel, vágással.
– Ez itt egy régebbi sérülés – állapította meg Kathleen.
– Mindössze hatéves voltam akkor. Ezt a hegből is meg lehet állapítani?
– Hozzávetőlegesen legalábbis. A heg elhelyezkedésén is látszik, és erre utal a szélessége
is. Mintha nem is sebészi beavatkozással zárták volna be. Ha nem állt volna fenn a fertőzés
veszélye, akkor biztosan nem így nézne ki.
– Igen, valószínűleg ez történt. Csak arra emlékszem, hogy nagyon rosszul voltam.
Kathleen ezzel befejezettnek tekintette a hasüreg vizsgálatát. Majd a medencével folytatta,
s két kézzel végigtapogatta a méhet, a petefészkeket és a petevezetékeket. Arra kérte Natalie-
t, jelezze, ha fájdalmat okozna neki közben, de ettől eltekintve Kathleen mindvégig szótlan
maradt. Tisztában volt már Natalie nőgyógyászati kórisméjével – már amennyire erről Natalie
tájékoztatni tudta őt.
Kathleen mozdulatai gyöngédek, mégis határozottak voltak – és a vizsgálat cseppet sem
fájt. Fizikai szinten semmi esetre sem. Ám amikor Kathleen keze – az egyik belülről, a másik
kívülről – fogta közre alhasának jobb oldali részét, és ott el is időzött egy darabig, Natalie
érezte, hogy beléhasít a fájdalom, olyan élesen, akár egy késszúrás.
 – Lefogadom, hogy kitűnő pókerjátékos – dünnyögte Natalie.
Kathleen fel sem pillantott.
– Nem mondhatnám, hogy értek a szerencsejátékokhoz. Miért?
– Mert ott talált valamilyen elváltozást, amiről az arckifejezéséből ítélve nem tudom eldön-
teni, jónak vagy rossznak számít-e.
Pedig Natalie ekkor már biztosra vette, hogy csakis valami nagyon rosszról lehet szó. Utá-
nanézett a szakirodalomban a gyorstesztekkel kapcsolatos kutatásoknak és statisztikáknak.
Ritkán ugyan, de azért előfordul, hogy a pozitív eredmény nem a várva várt örömhírt jelenti –
tumor is okozhat olyan hormonváltozást, amely hasonló a terhesség alatt bekövetkezőhöz.
– Nem, semmit sem találtam, ami különösebb aggodalomra adna okot, Natalie – mondta
Kathleen. – És sajnálom, ha valami félreérthető volt. Csak olyan szövetrészt tapintottam ki,
ami lehet még ennek a korábbi vakbélgyulladásnak a maradványa, de a baleseté is, vagy akár
mindkettőé. Most a petefészkét vizsgálom, és mivel tudomásom van arról, hogy a nővére azt
mondta önnek, hogy nem lesz képes teherbe esni, feltételezem, hogy eltávolították. De úgy
tűnik, a testvére tévesen vonta le azt a következtetést, hogy önnek semmiképp nem lehet
gyermeke, amikor az orvos beszélt neki erről – mondta Kathleen, és biztatóan mosolygott rá.
– Most minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy itt igenis van egy magzat. A méhe
megnagyobbodott, pontosan annyira, ami megfelel egy nyolchetes terhességnek.
– És úgy tűnik, minden rendben van? – kérdezte Natalie aggódva.
– A lehető legnagyobb rendben.
Eltekintve az egyik hiányzó petefészektől és a korábbi műtéti hegektől, a vizsgálat ered-
ménye mindent egybevetve megnyugtató volt. Natalie uterusának és benne a magzatnak bő-
ven van helye a növekedésre, jóllehet, a műtéti beavatkozások eléggé megbolygatták körülötte
a szöveteket. Hacsak időközben nem derül ki valamilyen rendellenesség a laboreredmények-
ből, vagy az orvosi papírokból, amelyeket még várnak, Natalie lehet az egyik legegészsége-
sebb páciens, akit Kathleen valaha is kezelt… És soha ennél kisebb kockázatot… Mielőtt el-
végezte volna a méhtükrözést, Kathleen a bal oldalon egy helyütt nyomást gyakorolt egy
mandula nagyságú területre, mégpedig úgy, hogy két ujja közé fogta és megemelte kissé a
szöveteket.
– Érez valamit, ha itt egy kissé jobban megnyomom?
– Igen, egy kis szúrásfélét.
– Érzett már hasonlót korábban is ezen a testtájékon?
– Néha. Igen.
– Ez, amit itt a bal oldalon próbálok megvizsgálni, az a bal petefészek. És teljesen normá-
lis.
– És ez a kis szúrásféle érzés mit jelent?
– Az is teljesen normálisnak tekinthető. Az ovuláció ideje alatt szokott jelentkezni, amikor
a petesejt kiszabadul. Vannak nők, akik minden ciklusban érzik ezt, mások csak néha, és
olyanok is akadnak, akik soha.
 Vagyis akkor feleslegesen aggódtam emiatt, gondolta magában Natalie. Ez csak egy jelzés
a petefészektől arra vonatkozóan, hogy eljött a megtermékenyülés ideje. Natalie nem emléke-
zett arra, hogy érzett-e ilyesmit akár az előző terhessége előtt, akár mostanában, mielőtt sze-
retkezett – azaz lefeküdt – Jamesszel.
Ám akár volt ilyen szúró érzése, akár nem, az a lényeg, hogy most tényleg gyermeket vár.
Kathleen ezzel be is fejezte a vizsgálatot. Natalie felkelt és kiült a vizsgálóasztal szélére,
úgy lóbálta a lábát, mint egy kisgyermek, miközben beszélgettek.
– A jelek szerint sokféle trauma érte már a medencecsontot – állapította meg Kathleen. –
Nem hinném, hogy ez a későbbiekben gondot okozhatna, mármint abban a tekintetben bizto-
san nem, hogy lesz elég hely a magzat fejlődéséhez a terhessége alatt. Hogy a természetes,
vaginális úton szülhet-e, vagy császármetszés mellett kell majd döntenünk, azt még meglát-
juk. Ennek még nincs itt az ideje.
Igen, majd meglátjuk. Most itt tartunk Ott még nem. Natalie úgy érezte, ez felér egy ígéret-
tel. Kathleen itt lesz mellette, mellettük. És ez így van jól.
– Rendben van – bólintott.
– Vannak még fájdalmai, amelyek kapcsolatba hozhatók a balesetével?
Natalie halványan elmosolyodott.
– A csontjaim nem nagyon örülnek annak, ha egész nap talpon vagyok, és a derekam is
időről időre jelzi, hogy valami nem tetszik neki. Ez utóbbi elég megbízható rendszerességgel
jelentkezik.
– A magas sarkú cipő biztosan nem tesz jót neki – jegyezte meg Kathleen.
– Nem, biztosan nem. Én is tudom. De csak olyankor hordok magas sarkút, amikor muszáj.
– Vagyis mikor? – kapta fel a fejét Kathleen.
– Amikor ügyféllel kell mennem valahova – hangzott a válasz. – Ingatlanokat forgalmazok
ugyanis. És ehhez a szakmához hozzátartoznak bizonyos külsőségek és társadalmi elvárások.
Olyan ruha, amely illik az alkalom jelentőségéhez. De lapos sarkú cipőt viselek, amikor veze-
tek például. Kathleen, ez miért fontos? – kérdezte, látva Kathleen megváltozott arckifejezését.
– Nem ez, hanem... Akkor ön az a Natalie, akiről olyan sokat hallottam már? – kérdezte
Kathleen. – Ian Collier mesélt nekem önről. Hogy ön egy egészen különleges képességekkel
rendelkező ingatlanszakértő.
– Nos, erről nincsen tudomásom, de valóban találkoztam Iannel, és dolgoztam is neki,
amikor kereste a megfelelő házat...
A megfelelő házat. Álmai házát, amelyről mindig is ábrándozott, gondolta Kathleen. Ahol
kivirágzik a többi álom is, ott, a seattle-i híres Worthing-birtokon. Sokan még manapság is
csak így emlegették, ezen a néven, pedig az utolsó igazi Worthingek, akik ott laktak –
Vanessa szülei –, harminckét évvel ezelőtt adták el.
– Elég jól ismerem Iant – mondta végül. – Nagyon hálás önnek azért, hogy rátalált erre az
ingatlanra, és az ön segítségével meg is vásárolta.
 – Nem mondhatnám, hogy túl sok dolgom volt ezzel a tranzakcióval – szabadkozott
Natalie.
– De ön kereste meg a tulajdonosokat, hogy kiderítse, egyáltalán hajlandóak-e megválni a
birtoktól.
– Nincs abban semmi megterhelő a számomra, ha érdeklődnöm kell a tulajdonosoknál. És
szerencsém is volt, mert épp fontolgatták magukban a birtok eladását. Ám azt a tanácsot kap-
ták valakitől, hogy még mielőtt meghirdetik, végeztessenek el egy teljes körű felújítást, mert
akkor sokkal jobb árat kérhetnek majd érte. Tulajdonképpen én magam is ezt tanácsoltam
volna nekik, mert a vásárlóknak sokszor a régi szőnyegek, a szürkülő falak veszik el a kedvét
az üzlet nyélbe ütésétől.
– Ian azonban nem tartozik közéjük – vetette ellen Kathleen.
– Valóban. Bár azért... – tette hozzá Natalie kissé elgondolkodva –, olyan érzésem volt,
mintha ő akár látatlanban is megvette volna a Worthing-birtokot. Járt ott azóta, hogy felújítot-
ta? Úgy tudom, ezt tervezgette, amint a tulajdonába került az ingatlan.
– Igen, jártam ott – felelte Kathleen –, és szerintem csodálatosan szép lett a ház.
– De még nem költözött be – mondta Natalie. – Én is ott lakom ugyanis a közelben, és ész-
revettem, hogy legfeljebb az utca felőli veranda lámpája szokott égni esténként.
– Elsején költözik oda – mondta Kathleen.
– Ön ezek szerint elég jól ismeri őt, ugye?
– Igen – dünnyögte Kathleen. – Elég jól.
– Csodálatos férfi – lelkendezett Natalie.
– Valóban az – bólintott Kathleen. – Csodálatos ember, és azt hiszem, örülne neki, ha ön is
ott lenne majd az esküvőjén, abban a házban, amelyet az ön segítségével vásárolt meg...
– Az esküvőjén? – Natalie-nak a szája is tátva maradt a csodálkozástól.
– A mi esküvőnkön – helyesbített Kathleen. – Ian és én újévkor, pontosabban este hétkor
fogunk összeházasodni.
Amennyiben a hír, hogy Ian Collier és Kathleen Cahill összeházasodnak, meghökkentő
volt Natalie számára, úgy tökéletesen sikerült úrrá lennie ezzel kapcsolatos érzésein. Kathleen
úgy látta, nagyon is örül ennek a hírnek.
– Ó, most már értem, miért ragaszkodott Ian éppen ehhez a birtokhoz. Talán a legromanti-
kusabb környék egész Seattle-ben, és valószínűleg innen a legszebb a kilátás a Mount
Rainierre. A hely pedig ideális az ön szempontjából is. Hiszen mindössze két sarokra van a
munkahelyétől.
– Igen, az az ingatlan minden szempontból tökéletesen megfelelt a céljainknak, Natalie,
Iannek és nekem is...
– Hiszen ez fantasztikus! – lelkendezett Natalie.
– Érzem, hogy őszintén mondja.
– Hát persze, Kathleen. És... kitűnően illenek önök ketten egymáshoz. Milyen szép pár!
Olyan ez, akár a mesében...
 Az esküvő szerény lesz, úgy tervezték. Néhány barát, az anyakönyvvezető és az előírásos
két tanú...
– Hívjunk néhány vendéget is azért – javasolta Ian, amikor kiderült, hogy Kathleen – egy
időre legalábbis – a kórház épületében fog lakni. Kathleen természetesen tudta, miért javasol-
ta ezt. Így próbálta arra biztatni őt, hogy szerezzen magának barátokat az új kollégák közül.
– Beismerem, bűnös vagyok – mondta Ian, amikor Kathleen rákérdezett, valóban jól sejti-
e. És aztán Kathleen is megtette a maga vallomását Iannek.
– Nem megy ez olyan könnyen nekem, Ian – mentegetőzött, ám a férfi arra kérte, ne nyug-
talankodjon emiatt. Majd ő mindenről gondoskodik, amiről csak kell.
Ám az biztos, hogy Ian is szívesen látná Natalie-t az esküvőjükön. Mint ahogy Kathleen is.
Mert a helyzethez képest meglepően jól érezte magát Natalie társaságában. Fesztelenül elbe-
szélgettek, mintha egyfajta testvéri kapcsolat is kibontakozhatna kettejük között. Ám az is
lehet, hogy valami másról van itt szó – annak a pillanatnak a varázsa működött, amikor
Natalie vállalta a megbízást, és – a nyilván kényelmetlen magas sarkú cipőben, kiskosztüm-
ben – megérkezett a Worthing-birtokra, hogy kiderítse, hajlandóak lennének-e megválni ak-
kori tulajdonosai az Ian által kiszemelt ingatlantól. Natalie ezzel – anélkül, hogy ő maga tu-
dott volna róla – részese lett Kathleen és Ian terveinek.
– Az esküvőt a házban tartjuk, és azután a Canlisban vacsorázunk együtt. Nagyon örülnék,
ha velünk tartana – mondta Kathleen.
– Biztosan ezt szeretné? – vonta fel a szemöldökét Natalie.
– Biztosan. És még valami... ha nincs ellenére, szeretném, ha ön lenne a tanúm...
– Szívesen – felelte Natalie gondolkodás nélkül.
– Köszönöm. Az lenne a legjobb, persze, ha önnek is megfelel, ha úgy fél hét körül megér-
kezne hozzánk. Akkor van egy kis időnk arra is, hogy megmutassuk a házat előtte. És van egy
házi szabály – tette hozzá tréfásan. – Magas sarkú cipőben nem engedjük be, még a tanút sem.

A Worthing-birtokhoz hasonlóan, Natalie lakása is közel volt az orvosi központhoz. Csak

lesétál a dombról, majd fel a következőre, amelynek tetején az a ház áll, amelyet Ian vásárolt
meg nemrégiben – a feleségének.
Natalie óvatos léptekkel haladt, mindig a járda közepén, és a kereszteződéshez érve még
ennél is körültekintőbben ment tovább. Nem csodálta meg a kilátást – pedig az egész várost
látni lehetett innen –, és nem is sokat gondolkodott, főleg nem a saját terhességéről. És úgy
tett, mintha süket lenne – a csontjaiból kiáltásként előtörő fájdalomra, amelyet akkor érzett,
amikor elindult felfelé a meredek úton.
Odabent, a lakásban már biztonságban tudhatta a gyermekét. És ilyenkor lettek csak úrrá
rajta ezek a nyugtalanító érzések. Mint ahogyan a fájdalomról is csak ekkor volt hajlandó tu-
domást venni. Addig nem engedett utat nekik.
 A fájdalom miatt most úgy döntött, inkább lefekszik – abba az ágyba, amelyben a magzat
fogant. Ám amint a fájás alábbhagyott, egy másik érzés vette át a helyét – az sodorta tovább.
A tizenhét éves lány érzései voltak ezek, akinek eltört a medencecsontja és darabokra tört a
szíve.
Az a lány akkor, oly sok csapástól sújtva sem adta fel. Mint ahogy azóta sem. Keményen
harcolt, úgyszólván férfi módra, és azóta is folytatta a csatát, nemcsak kifosztott szíve, de a
törött csontok okozta fájdalom ellen is. Bűnösnek érezte magát, és ezt nem ismerte el, pedig
ez az érzés akadályozta őt abban, hogy azt tegye, amit szeretne és amiről úgy érezte, meg is
érdemelt – hogy összegömbölyödjön az ágyában, és aztán meghaljon. Csak úgy, egyszerűen.
Anélkül, hogy bármit is kellene tennie ezért.
A családja nem állt volna az útjába azon az ösvényen, amely a sír felé vezetett innen. És –
tudatosan legalábbis – ő sem helyezett el akadályokat önmaga előtt.
Az orvosok hitték, hogy Natalie túléli a balesetet – és azt is, hogy ismét tud majd járni. Ké-
sőbb, igaz, bicegve, sántikálva munkaképes is lehet, és a járáshiba idővel meg is szűnhet. Ám
valahányszor hosszabb utat kellett gyalog megtennie, vagy huzamos ideig állnia egy helyben,
akkor menetrendszerű pontossággal kiújult a fájdalom és vele együtt a bicegés is. Aztán szinte
nyomtalanul eltűnt mindkettő. Persze mindig csak egy időre.
Egy pályaválasztási tanácsadó is meglátogatta Natalie-t a kórházban. A sikeres rehabilitá-
ciós programnak ez is a részét képezi, mondta a férfi, miután bemutatkozott neki, és beszél-
getni kezdett vele, hogy – persze ezt is csak óvatosan – lehetőleg realisztikus terveket kezdjen
szövögetni magában a jövőjére vonatkozóan, mire „kilép az igazi világba”.
És most jött el az ideje annak, érvelt, hogy Natalie gondolkodni kezdjen a pályafutásáról –
igen, most, bár még nehéz hónapok állnak előtte, mire kiengedik a kórházból. És a rehabilitá-
ció még ennél is több időt igényel majd. Olyan munkára lesz szüksége, magyarázta, amely
nem jár sok gyaloglással, és attól függően, hogy mennyire viseli meg a tudat, és mennyire
zavarja – nemcsak a járásban, de a kapcsolattartásban is –, hogy biceg, lehetőleg minél keve-
sebbet kelljen emberek között lennie. Főleg ismeretlenek társaságában.
Natalie igyekezett eleget tenni a férfi kéréseinek, és szerette volna megfogadni a tanácsát.
Ám ez egyelőre nem sikerült neki. A rehabilitáció megterhelő hónapjaiban – a gyógytorna
miatt – egyszerűen nem maradt elég ereje ahhoz, hogy bármit is tegyen még két foglalkozás
között. Csak feküdt ilyenkor az ágyában és hallgatta a tévét.
Hallgatott és hallott... eseményekről, az élő történelemről, és figyelte a hangokat, amelyek
felolvasták a híreket. Valahogy egyformának tűnt mindegyik emberi hang. Vagy talán csak a
hírolvasás módja, a technika volt mindig ugyanaz? A megtévesztésig hasonló kiejtés, hang-
hordozás. Natalie ekkor döbbent rá, hogy a hírolvasó hangja, amelyet Államok-szerte ismer-
tek, mert ott volt minden nappaliban, minden konyhában, mert ezt hallgatták az emberek,
pontosan olyan, mint az ő kékvérű szőke hercegéé.
 Mondd csak, tudod te egyáltalán, mit beszélsz?, kérdezte a fiú méla undorral Natalie-tól
egy alkalommal. És hallottad már a saját csapnivaló kiejtésedet? Mert egyszerűen vicc, aho-
gyan te beszélsz. Ugyanolyan szánalmas, mint az, ahogyan öltözködsz
És ott az ágyban, Natalie elkezdett dolgozni, méghozzá igen keményen – a maga átváltozá-
sán. Mint Eliza Doolittle. Gyakorolta a beszédet, a kiejtést, s amikor végül láthatta is a tévé
képernyőjét, mert már képes volt egyedül megfordulni az ágyban, tudatosan kezdte figyelni,
milyen ruhatár és smink szükséges ahhoz, hogy egy nő igazán nő legyen.
És végül vásárolt is magának ilyen ruhákat – miután kiengedték a kórházból, és sikerült el-
helyezkednie egy munkahelyen. Natalie akkor még mindig nem tervezte tudatosan a karrier-
jét. Ám utólag kiderült, ez így is volt rendjén. Mert a feltételek alaposan megváltoztak idő-
közben. Az orvosok árgus szemmel figyelték a járását, és legnagyobb meglepetésükre nem
látták semmiféle jelét annak, hogy bicegne – miközben a fájdalmai „elviselhetőek” voltak és
egy helyben állni is sokkal tovább volt képes, mint ahogy feltételezték róla.
És volt még valami, ami szintén megváltozott a rehabilitáció végtelen hosszúnak tűnő hó-
napjai során. Egy bizonyos összeg találta meg az útját Natalie-hoz – a szülei révén. Egy per
folytán, amelyet Natalie nevében indítottak a szülők, ám amelyről a lánynak fogalma sem
volt. Mert ő biztosan ellenezte volna. A baleset ugyanis az ő hibájából történt. Ő mindig is ezt
hajtogatta. A per a buszsofőr ellen – azaz a városi közlekedési vállalat ellen – valahogy frivol
és kegyetlen is volt. Ám több tanú is előkerült, akik Natalie pártján álltak, s a szülei logikáját
támogatták. Utasok a buszról, akik készen álltak tanúskodni amellett, hogy a sofőr túl gyorsan
hajtott, figyelmen kívül hagyva a rossz látási viszonyokat és a hóesést. A város felajánlotta a
peren kívüli megegyezés lehetőségét, és kártérítést, amelynek összegét nem hozták nyilvános-
ságra, de amely – a tévé hírolvasója szerint – elég jelentős lehetett.
Ám ezzel csak még mélyebb lett a szakadék, amely Natalie és a szülei között tátongott – és
amely mindig is ott volt. Mióta eltökélte magában, hogy nem megy férjhez olyan fiúhoz, aki-
be nem szerelmes, csak mert egy éjszaka szeretkeztek, mondjuk, egy autó hátsó ülésén. Nem,
ő nem fogja követni a szülei vagy a nővérei példáját, senkinek a példáját, aki olyan boldogta-
lan, mint ők is. És persze, csak tovább nőtt a távolság közöttük, amikor kiderült a viszonya a
kollégista fiúval, aki kihasználta őt, de ugyanakkor mélységesen meg is vetette...
A balesetet követően ez a szakadék egyre mélyült közöttük. Natalie kapcsolatát a tehetős
diákkal kész őrültségnek minősítették a szülők, és úgy vélték, vakmerőség volt a részéről ez
az egész kaland – mégis kinek képzeli magát? Hiszen a fiú lenézi azt, ahogyan a szülei és a
nővérei élnek. Mint ahogyan a jelek szerint Natalie is... A szülei a kártérítési összeget részben
Natalie-énak tekintették, de leginkább a sajátjuknak. Ők mindent megpróbáltak, mindent el-
követtek hálátlan gyermekükért, akit most az ő „megrongált tulajdonuk”-nak tekintettek. A
kártérítési összeg kisebbik hányadát odaadták neki – ami nagyjából elég volt arra, hogy el-
hagyja New Jerseyt, mert ehhez Natalie mindenképpen ragaszkodott, és újrakezdje az életét
valahol máshol, lehetőleg egy egészen új, ismeretlen helyen.
 Natalie végül Seattle mellett döntött – elsősorban azért, mert úgy érezte, szép hely, ahol
biztosan jó lehet lakni. És ami a legendás esőt illeti?
Egészen jól elviselhető, mint hamarosan rájött erre. És a sok csapadék cseppet sem nyo-
masztotta.
Aztán munkát is elég hamar talált: eleinte recepciós volt egy ingatlanközvetítő irodában.
És kifejezetten jól érezte ott magát. Megszerette ezt a munkát és elhatározta, ő maga is ingat-
lanügynök lesz. Amint megkapta a működési engedélyt, recepciósból ügynökké lépett elő, aki
hétköznap a legtapasztaltabb kollégákkal dolgozhatott együtt, hétvégén pedig telefonügyeletet
vállalt az irodában.
Azon a bizonyos hétvégén – szintén esett az eső, Natalie pedig az irodában üldögélt a tele-
fon mellett, ügyeletet tartva – egy házaspár érkezett. Lakást kerestek. Még nem volt egészen
határozott elképzelésük arról, milyet is szeretnének vásárolni, inkább csak egy ügynökkel
akartak beszélni, aki segít nekik megismerkedni az itteni lehetőségekkel. Mint hamarosan
kiderült, a tehetősebbek közé tartoztak: eddig szoftverfejlesztő mérnökként dolgoztak a kali-
forniai Szilícium-völgyben, most kerültek ide a városba, a Microsofthoz, mindketten igen jó
pozícióba.
Natalie előbb megvendégelte őket egy-egy csésze forró csokoládéval, majd elővette a tér-
képeket, az alaprajzokat és az ingatlanok listáját, hogy kikeressék a környéket, amelyet a pár
mindkét tagja előnyben részesített. Sorra megmutatta nekik az ingatlanok leírását, majd java-
solta azt az ügynököt, akit a legtehetségesebbnek és legkompetensebbnek tartott a cégük stáb-
jából – az Eastside legdrágább ingatlanjait ő forgalmazta, és kitűnően ismerte a Microsoft
itteni munkatársait is.
Ám a házaspár nem tartott igényt az általa ajánlott ügynökre.
Ők kifejezetten Natalie segítségével szerettek volna ingatlant találni maguknak.
Mint ahogyan a Microsoft többi, újonnan Seattle-be telepedett munkatársa is, akiknek már
ők ajánlották Natalie-t, így aztán Natalie Davisről hamarosan elterjedt a hír a városban: ő a
legjobb szakértő, aki a piac legdrágább ingatlanjait forgalmazza.
És így jutott hozzá ahhoz a Broadmoor negyedben található – és akkor még Winslowék tu-
lajdonát képező – lakáshoz is, amelyben két hónappal később nemcsak vendégül látta James
Gannont, hanem ágyba is bújt vele.
 Hatodik fejezet

Broadmoor Country Club, Seattle

Július 7., péntek
Másfél évvel később

– Szerintem kissé túl magas árat kérnek érte – mondta ki Natalie a véleményét, amikorra
egyértelművé vált számára, hogy Christine Winslow is egyetért ezzel.
Christine szülei, a lakás tulajdonosai, nem tartózkodtak a városban ez idő szerint. Christine
ragaszkodott ahhoz, hogy menjenek el nyaralni végre. Ő mindenről gondoskodik a távollét-
ükben, így győzködte őket – persze miután minden részletre kiterjedő utasításokat adtak neki.
Miután jó utat kívánt a szüleinek, Christine-nek első dolga volt megkeresni a „fantaszti-
kus” ingatlanügynököt, akiről a barátaitól hallott nem is olyan rég. A lakást elég régen meg-
hirdették már, e másik ügynökségre bízva a forgalmazását, s Natalie úgy látta, az általuk meg-
jelölt vételár túlságosan magas. Úgyszólván irreálisan az. És szerencsére hamar kiderült:
Christine-nek is ez volt a véleménye.
– Ön körülbelül milyen árat tartana reálisnak? – kérdezte végül.
– Kettő egész kettő és kettő egész négy között – felelte Natalie. – Azt hiszem, akkor va-
gyunk reálisak, ha kétmillió kétszázezerben gondolkodunk mint vételárban. De ez csak felté-
telezés, és a véleményemet arra alapozom, ami az utóbbi néhány hónapban történt az ingat-
lanpiacon. Az, hogy ténylegesen milyen időszakban kel el egy ingatlan, nagyban befolyásol-
hatja a vételárát.
– Ez valójában még magasabb is annál, mint amire én számítottam – mondta Christine. –
úgyhogy ez nagyon jó hír. Részemről rendben.
– Remek. Nos, akkor először is meg kellene állapodnunk az irányárban – javasolta Natalie.
– Ha ezt egy kicsit magasabbra tesszük az általunk remélt vételi árnál, akkor van lehetőség
némi alkudozásra. Adjuk meg, mondjuk, kettő egész négy tizedben. Ez ráadásul olyan ár,
amelyet mi magunk is reálisnak érzünk.
– Rendben, legyen így – bólintott rá Christine. – De miért van szükség erre az alkujátékra?
Natalie éppen ezt szerette a legjobban az egészben. És ezért, meg Christine miatt is kifeje-
zetten kellemesnek találta ezt a megbízatást – feszültségmentes munkának. A pénz már rég
nem volt létkérdés a Winslow családban – már akkor sem számított annak, amikor Christine
dédszülei megszülettek. És Natalie azt is tudta: Christine szülei nemrég – készpénzért – vásá-
roltak egy tóparti luxusapartmant a Carillon Point közelében. Ennek a fenntartása kevesebbe
kerül ugyan, mint a broadmoori ingatlané, de sokkal drágább volt annál.
Christine, aki épp egyidős volt Natalie-val, született arisztokrata volt – kecses és nemes
vonású, igazi szépség. Christine örömmel mutatta meg a lakást Natalie-nak, és érezte, hogy
Natalie is örömét leli ebben. Mint mindig, persze. Christine ráadásul tökéletes házigazda volt
– olyan, aki a potenciális vevőt minden részletről pontosan tájékoztatja, kedves, ugyanakkor
visszafogott. Imádta a lakást, ahol gyermekkorát töltötte, s örült annak, hogy ezt az érzést
megoszthatja valakivel – jóformán bárkivel.
Többször is találkoztak, és hamarosan úgy érezték már, mintha régóta barátok lennének.
Ez elsősorban Christine-nek volt köszönhető. Előítéletektől és fenntartásoktól mentesen ra-
gyogott az emberekre, feltétlen szeretettel, és Natalie nagyra értékelte ezt a feléje is sugárzó
melegséget, a szívélyes fogadtatást és a különleges, figyelmes bánásmódot. Ám a magányos
énje – amely sokkal erősebb és nagyobb volt annál, mint amelynek a létezéséről hajlandó volt
tudomást venni – titokban azt remélte, hogy ez a csodálatos otthon egy darabig még nem kel
el, és többször is megmutathatja az érdeklődőknek.
Natalie még azt is fontolgatta magában, hogy bevallja ezt Christine-nek. Hiszen olyan szó-
rakoztató és olyan kellemes volt minden találkozásuk. Milyen kár, hogy egyszer csak vége
szakad ennek is. Mint mindennek. Natalie szinte maga előtt látta Christine mosolyát, amellyel
ezt a javaslatát fogadja, majd pajkosan hozzáteszi: Akkor emeljük meg az irányárat, Natalie.
Miért is ne?
Ám Natalie mégsem tette meg ezt a töredelmes vallomást Christine-nek. És az általa java-
solt új áron – talán reális jellegének és a viszonylag mozgalmas nyári ingatlanpiacnak is kö-
szönhetően –, egy hónappal később Natalie nyélbe is ütötte az üzletet. A seattle-i ház kész-
pénzért elkelt.
– Igazán? Máris? – kérdezte Christine, amikor Natalie felhívta telefonon, és közölte vele a
hírt. – Te tényleg csodákra vagy képes – mondta elismerően. Ekkor már tegeződtek. Nem
érdemtelenül dicsértek annyira a barátaim...
– Nem az enyém az érdem, Christine. Ez az ingatlan csodálatos. Nagy szerencse és meg-
tiszteltetés a számomra, hogy én mutathatom meg az érdeklődőknek.
– Túlságosan is szerény vagy, Natalie! Mindenesetre nagyon szépen köszönöm a segítsé-
gedet. És most hogyan tovább?
– Keresünk egy időpontot, amely megfelel neked, és akkor megmutatom az előszerződést –
hangzott a válasz.
– Neked mikor lenne alkalmas ez? – kérdezte Christine, előzékenyen, mint mindig.
– Ma még a Highlands negyedbe kell mennem – vette elő Natalie a naptárát –, megmutatni
egy ottani ingatlant egy érdeklődőnek, de azután gyakorlatilag bármikor ráérek...
Végül a Village Starbucksban találkoztak, aznap délután két órakor.
Christine csodálatos eredményként könyvelte el azt, hogy ilyen hamar sikerült eladni a la-
kásukat, az ő gyermekkori otthonát. De ő is szolgált meglepetéssel – méghozzá egy teljesen
váratlannal – Natalie számára ez alkalommal.
– Menyasszony lettem – mondta büszkén. – Hát nem hihetetlen?
– Csodálatos! – lelkendezett Natalie őszintén.
 Ugyan akad-e olyan férfi ezen a világon, gondolta magában ugyanekkor, aki ne venné szí-
vesen feleségül Christine-t? Bár az is igaz, Natalie addig még azt sem tudta, hogy Christine-
nek van valamilyen komolyabb kapcsolata. És honnan is tudhatott volna arról, hogy van vagy
nincs? A tény, hogy Christine szeret valakit, és hogy az érzéseit viszonozza is valaki, őszinte
örömmel töltötte el. Nem dicsekedett ezzel Christine, mint ahogyan a gazdagságával sem di-
csekedett – és azzal a gyémántgyűrűvel sem, amely most már ott csillogott a kezén. Nem en-
nek a gyűrűnek a fénye volt az, amelytől úgy tűnt: az egész lénye ragyog a boldogságtól, ha-
nem a tény, az örömteli tudat, hogy eljegyezte őt a férfi, akit szeret.
– És mikor? – kérdezte Natalie.
– Tegnapelőtt este – felelte Christine. – Mindig is reméltem, hogy egyszer egy szép napon
majd megkéri a kezemet. De azt én sem gondoltam, hogy ilyen hamar eljön ez a pillanat. Per-
sze azt sem mondhatnám, hogy úgy érzem, nincs még itt az ideje. Akkor is igent mondtam
volna James Gannonnak, ha már az első alkalommal megkéri a kezemet, amikor találkoz-
tunk... azon a csodás estén... És ennek is még csak kilenc hete...
– James Gannon...
Natalie lelki szemei előtt kristálytisztán jelent meg a sötétbarna hajú, tengerkék szemű férfi
arca – az írisze olyan volt, mint a sima víztükör, amely alatt mégis örvénylik a mély. Felkava-
ró volt a férfi tekintete – sokkal beszédesebb, mint bárki másé.
– Úgy értsem, az a James Gannon, aki az államügyészi hivatalban dolgozik? – kérdezett rá
a biztonság kedvéért
– Igen, úgy értsd, az a hihetetlenül vonzó, hallatlanul romantikus és isteni tehetséggel meg-
áldott államügyész – felelte Christine büszkén. – Pontosan ő az. Róla beszélek. Ő a vőlegé-
nyem.
Halkan felsóhajtott, majd a homlokát ráncolva így folytatta:
– És elárulok neked valamit, amiről még csak kevesen tudnak, és aminek titokban is kell
maradnia, amíg James maga be nem jelenti a nyilvánosság előtt.
– Biztos lehetsz abban, hogy tőlem senki egy szót sem fog megtudni, bármi legyen is az –
ígérte Natalie.
– Biztos vagyok benne, hogy megőrzöd a titkomat, szemben azokkal, akikben eleve nem is
bízom meg annyira, hogy elmondjam nekik – mondta Christine. Sok barátja volt, de igazi
bizalmasa csak kevés akadt közöttük. – James távozni készül az ügyészségről... – közölte bi-
zalmasan közelebb hajolva Natalie-hoz.
– De hiszen... – Natalie megrökönyödve hallotta a hírt.
– Nagyon sok kiváló ügyész dolgozik ugyanabban a hivatalban, James szerint egyik kollé-
gája zseniálisabb, mint a másik. De én úgy gondolom, neki is joga van olyan döntést hoznia,
méghozzá lelkiismeret-furdalás nélkül, amely meghatározza az életminőségét. Vagy te nem
így gondolod?
– De, teljesen igazad van, Christine. Éppen csak meglep, hogy így döntött.
 Natalie tudta, mint ahogyan egész Seattle is tisztában volt vele, hogy nem a pénz miatt ha-
tározott így James. Mert az ő családját is a legtehetősebbek közé sorolták, és a rokonsága –
Christine-ékéhez hasonlóan – nem az újgazdagok közé tartozott. Persze ezt James sem han-
goztatta. Viszont egy alkalommal, amikor egy újságíró azt a fülest kapta, hogy a tizenegy év
alatt, mióta csak az ügyészi hivatalban dolgozik, James a teljes fizetését az erőszakos bűncse-
lekmények áldozatainak javára fordította, újdonságként tálalta a sajtó, hogy a Gannon família
mindig is tehetős volt, mióta világ a világ. Ugyanakkor a nemes gesztus James részéről, hogy
ilyen sokat áldozott ezekre a szerencsétlenül járt emberekre és bajba jutott hozzátartozóikra,
jelezte, hogy magánemberként is fáradhatatlan bajnoka volt az igazságnak. És most egyszerre
csak feladja eddigi karrierjét? Natalie hiába törte a fejét, képtelen volt ésszerű magyarázatot
találni erre a döntésre.
– Miattad hagyja ott az ügyészi hivatalt – mondta ki végül az egyetlen észérvet, amely úgy-
ahogy elfogadhatónak tűnt a számára.
– Igaz, hogy nála romantikusabb férfit nem ismerek – jelentette ki Christine –, de nem er-
ről van szó. Az az igazság, hogy már jóval korábban meghozta ezt a döntést. Még mielőtt
megismerkedtünk egymással.
– Az életminőségét befolyásoló döntés ez. Azt mondtad, ugye?
– Igen, de nem a munka szempontjából nézve az. Jamesnek elég sok energiája van... vagy
inkább eléggé kitartó, nem is tudom, hogyan fogalmazzak. Nos, cseppet sem fél attól, hogy
sokat dolgozzon. Épp ellenkezőleg. Igazából a rajongásig szereti a munkát. De te is ismered,
miféle ügyekkel kellett foglalkoznia éveken át. A lehető legborzalmasabb történetek ezek.
Nemi erőszak, gyilkosság... És az utóbbi tizenegy évben ő kizárólag ilyen ügyekkel foglalko-
zott. Azt James is tudja, persze, hogy nem ebből áll az élet, de ha valaki az embereknek min-
dig a lehető legrosszabb oldalával találkozik nap mint nap, akkor ő maga is kezdi másképpen
látni a világot. Most már, mióta ismerjük egymást, ismét tud örülni a jónak, a szépnek. És ha
otthagyja az ügyészséget, úgy élhet majd a világban, hogy kizárhatja abból a gonoszt, a rosz-
szat.
Mennyire örülök neki! Natalie a legszívesebben hangosan is kifejezte volna ezt az érzését.
Számára is meglepő szenvedéllyel tört elő belőle, és nem is állhatott meg ezen a ponton...
Remélem, még nem késő, gondolta magában, és nem uralkodott el rajta túlságosan is az a sok
borzalom, amivel találkozott ez idáig.
– Valószínűleg sohasem megy vissza már a szakmájába, ugye? – kérdezte végül.
– Úgy érted, az ügyészi hivatalba? Nem tudom. De őszintén remélem, hogy nem kerül sor
erre. Én nemcsak amiatt aggódom, hogy olyan sok borzalmat kellett látnia, mert James még
akkor sem tudna közönyösen vagy cinikusan viselkedni, ha megpróbálná. De én úgy látom,
cseppet sem veszélytelen, ha valaki egész életét a nehézfiúk megbüntetésével tölti, illetve
ezen munkálkodik.
– Veszélyes? – kapta fel a fejét Natalie.
 – Úgy van. Képzeld csak el, az utóbbi időben egyre gyakrabban kapott életveszélyes fe-
nyegetéseket. Igaz, hogy az esetek többségében ez semmiféle következménnyel nem jár, de
elég, ha csak egy olyan őrült akad, aki úgy érzi, már amúgy sincs semmi vesztenivalója... Hi-
szen arra is volt már példa, hogy egy válóperes ügyvédet ölt meg az elégedetlen ügyfél... Szó-
val ez is az egyik oka annak, hogy alig várom már a napot, amikor hivatalosan is bejelenti a
lemondását.
– És gondolkodik valamilyen más munkában?
– Nemcsak hogy gondolkodik, de már el is ígérkezett valahova – bólintott Christine. – Há-
laadás utáni hétfőn kezd dolgozni az új munkahelyén. A Rain Mountain jogi tanácsadója lesz.
– Ez aztán a nagy változás! – mondta Natalie elismerően. – Szakmai szempontból leg-
alábbis mindenféleképpen az.
– Ennél is fontosabb viszont, hogy reményeink szerint az ideális irányba történő változás-
ról van szó. Ian Collier mellett fog dolgozni, akit amúgy is régóta ismer.
– Úgy rémlik, azt olvastam valahol, hogy James tapasztalt síző – jegyezte meg Natalie. Ar-
ra is emlékezett, hogy hol olvasta ezt a hírt – az Emerald City Insider egyik cikkében, amely-
nek ez volt a címe: Jóképű, nőtlen és fáradhatatlan. A magazin, amely túlzásairól és botrány-
tudósításairól híresült el, ezt is írta James Gannonról: „született playboy”, miközben állam-
ügyészi pályafutását mindössze futólag említette az újságíró...
– Ő és Ian együtt szoktak síelni, ugye?
– Igen, amikor csak tehetik, együtt vakációznak. Ami azért nem túl gyakori. Legalábbis
nem tehetik meg olyan sűrűn, mint ahogyan szeretnék. Igaz, nem így ismerkedtek meg, és
nem is így lettek barátok. Ian valamilyen módon érintett volt egy régi ügyben, egy megoldat-
lan gyilkosságban, amelynek felderítéséről már rég letettek a hatóságok. És azért kért találko-
zót Jamestől, hogy beszéljék meg, mit lehet tenni a nyomozás újraindítása érdekében. Én nem
ismerem az eset részleteit, és arról sem tudok, miért volt ez olyan fontos Ian számára. James
sohasem beszélt erről nekem. Azt viszont tudom, hogy nem sok reménnyel kecsegtette Iant,
és hogy legfeljebb a DNS-vizsgálat eredménye hozhatott volna elmozdulást a holtpontról.
– Ez biztosan nehéz helyzet lehetett Jamesnek.
– Nagyon is. És úgy érzem, még mindig az – mondta Christine. – Még akkor is az lett vol-
na, ha nem lettek volna barátok Iannel. De szerencsére azok, és Jamesre most ennek is kö-
szönhetően, nagyon jó állás vár. De addig is rendeznie kell a dolgait az ügyészi hivatalban, és
aztán... át kell állnia a büntetőjogról a vállalati jogra. Azt tervezi, végigolvas néhány kötetnyi
szakirodalmat, hogy zökkenőmentes legyen a váltás.
– Ez nagyon jól hangzik.
– Tudod, James már csak ilyen. Ha egyszer a fejébe vesz valamit, akkor azt százszázalékos
energiával akarja csinálni. És ennek persze mindig megvan az eredménye. Biztos vagyok
benne, hogy te is megkedveled majd őt.
Hogy megkedveli majd Jamest? Natalie-nak egyelőre fogalma sem volt róla, milyen em-
bernek találja majd Jamest.
 – Biztosan így lesz, Christine – felelte végül. – Bár abban sem vagyok biztos, hogy valaha
is találkozni fogok vele.
– Ebben egészen biztos lehetsz pedig. Őt szeretném megkérni arra, hogy nézze át a szerző-
dést az ingatlanról. Már amennyiben ez számodra is elfogadható, persze.
Natalie gondolkodás nélkül rábólintott.
– Remek. Akkor hamarosan elkezdhetjük keresni az új lakást Jamesnek meg nekem. Úgy
tervezzük, májusban összeházasodunk. Ha addig nem találunk olyan helyet, amit véglegesnek
gondolunk, akkor egyelőre az ő apartmanjában fogunk lakni. Persze az is nagyon szép és jó
helyen van, a Wind Chimes Towers épületében, de úgy tervezzük, nem a belvárosban akarjuk
felnevelni a gyermekeinket...
A következő néhány hónapban Natalie és Christine sokat jártak az Emerald Cityben, ingat-
lant keresve, és szebbnél szebbeket találtak. Natalie ez idő alatt sok mindent megtudott a férfi-
ról, akihez Christine hamarosan feleségül megy. És Christine sohasem hozta szóba, sőt még
csak nem is utalt arra, hogy James gazdag lenne. Sokkal többet beszélt a férfi családjáról, akik
a Menlo Parkban laktak, arról, hogy milyen jó a viszonya a nővéreivel és a szüleivel, s hogy
mindig nála van a személyi hívója, éppen a szerettei miatt – még akkor is, amikor nem kellett
ügyeletet tartania az ügyészi hivatalban.
James volt a család legfiatalabb tagja. A kedvenc, mindenki szeme fénye. És úgy döntött,
sohasem költözik messze észak-kaliforniai otthonuktól. Előbb a Stanfordra járt, aztán ugyan-
ott elvégezte a jogi kart is. És csak akkor költözött el Seattle-be, amikor már megkapta a dip-
lomáját is. A család egy emberként támogatta ezt az elhatározását.
Ezt a döntést hét évvel ezelőtt hozta meg, amikor először járt Seattle-ben. És amennyire
tudni lehetett, sohasem bánta meg, hogy ideköltözött. No, nem mintha az az első itt-
tartózkodása olyan csodálatosan sikerült volna – Emerald City nem olyan benyomást tett rá,
mintha ideális lakóhely lenne a számára. Sőt – épp ellenkezőleg. A karácsonyi szünetben ér-
kezett ide, még egyetemistaként, és sítúrát tervezett a közelben. James, egy kollégiumi szoba-
társával és két évfolyamtársával a Stanfordról, a város egyik diákszállójában szállt meg akkor,
egy hétre. Ám hiába jöttek – egész nap bámulhatták az esőt.
Útitársai magából a városból is kiábrándultak az örökös eső miatt, amely végül meghiúsí-
totta terveiket. James azonban másképpen fogta fel a helyzetet, és beleszeretett Seattle-be.
Kifejezetten kellemes hely lehet, gondolta magában, ahol letelepedhet és családot alapíthat
majd – amint erre most már valóban sort is keríthet, mégpedig Christine-nel.
Christine miatt. Natalie is rájött erre. James Gannon elképzeléseit arra vonatkozóan, hogy
követi boldog édesapja és nővérei példáját, vagyis megházasodik – oltárhoz kíséri a nőt, akit
szeret, akivel aztán családot alapíthat –, káros irányba befolyásolták azok az évek, amelyeket
ügyészként töltött el. Éveken át olyan emberekkel kellett foglalkoznia, akik valójában nem is
emberek, hanem szörnyetegek: brutális kegyetlenséggel gyilkoltak és erőszakot követtek el
másokon, főleg gyermekeken.
 Az, hogy hivatása okán állandóan foglalkoznia kellett a halállal és az elmúlással, néhány
év alatt megérlelte benne az elhatározást, hogy neki nem is lesznek saját gyermekei. Ám mos-
tanra, mint ezt Christine bizalmasan elárulta Natalie-nek, ez megváltozott.
– Én mindig is szerettem volna gyerekeket – mondta. – És most már James is szeretne tő-
lem gyermeket. Szüksége van a gyermekeinkre. És most, te meg én, Natalie, mindent elköve-
tünk azért, hogy megtaláljuk a tökéletes otthont a számukra. Most ez a legfontosabb dolgunk.
Christine és Natalie több olyan ingatlant megnéztek, amelyről úgy vélték, számításba jöhet,
míg James utolsó napjait töltötte az ügyészi hivatalban. És amikor megtalálták azt a házat,
amely Christine szerint valószínűleg minden tekintetben megfelel majd Jamesnek is, megbe-
széltek egy esti időpontot a tulajdonossal, hogy vele együtt is megtekinthessék.
Úgyhogy sor került Natalie és James találkozására. És bebizonyosodott, hogy a férfiról
nem véletlenül írnak és beszélnek szuperlatívuszokban – nemcsak a menyasszonya és a mé-
dia. Így látva őt, hús-vér emberként, Natalie úgy vélte: még a hírét is felülmúlta. Vonzó és
jóképű. Egy igazi úr. Talpig gentleman.
Ám Natalie ekkor is érzékelte a szemében azt a tátongó mélységet, amelyet azóta feltétele-
zett róla, hogy először látta Jamest fényképen. A tekintete tükrözte mindazt a rosszat és bor-
zalmat, amelyet a férfi a pályafutása során látott – sőt ismert, hiszen kénytelen volt beszélni az
elkövetőkkel és az áldozatok hozzátartozóival, személyesen. Az írisze olyan volt, akár a ve-
szélyesen háborgó tenger. Ott úszott benne a gonosz emléke, s úgy tűnt, ezt sohasem fogja
elnyelni a víz. Mert elpusztíthatatlan. Natalie legalábbis így érezte. Egy olyan érzékeny és
érző szívű férfi, mint James, sohasem fog szabadulni az évek során látott borzalmak emléké-
től. Mint ahogyan egyetlen igaz, másokkal törődő ember sem tudna.
Ám James ettől még nyugodtan lehet boldog. Mert a jelek szerint boldog is volt, Christine
mellett.
Az ifjú jegyespár udvarias volt és visszafogott, de számos jelét adták örömüknek, ők nem
zárták ki ebből Natalie-t, mint más párok tették eddigi praxisában. Nem úgy viselkedtek vele,
mintha az alkalmazottjuk lenne, vagy mintha ott sem volna. Inkább mint egy jó barát, egy régi
kedves ismerős.
November l7-én, délelőtt tíz óra – ez volt az az időpont, amikor Christine és Natalie megta-
lálták az ingatlant, amelyet tökéletesnek véltek. Mindketten azonnal tudták, hogy ez az – és
biztosra vették, hogy amikor meglátja, James is ugyanígy érez majd. A Magnolia Bluff nevű
házat csak nem sokkal korábban hirdették meg, méghozzá elég magas irányárral. Nem tűnt
valószínűnek, hogy elkel az idő alatt, amíg Christine Houstonban tartózkodik: egy ismerőse
esküvőjére utazott oda, mert felkérték koszorúslánynak, és több mint egy évvel ezelőtt ígére-
tet tett arra, hogy elmegy. Mellesleg mindent megbeszéltek és elrendeztek. Natalie úgyis inté-
zi az ügyet, ha pedig valamilyen halaszthatatlan döntést kell hozniuk, telefonon elérik őt. És
James itt marad addig is Seattle-ben – ha szükséges, amíg Christine távol van, Natalie őt is
megkeresheti.
 Christine ezt megbeszélte Jamesszel is, mobiltelefonon, miközben Natalie autójában ültek
és a repülőtér felé tartottak, ahonnan egy óra tizenöt perckor indult Christine gépe. James per-
sze mindennel egyetértett, de azért szerette volna ő is megnézni a házat, még mielőtt nyélbe
ütik az üzletet. Majd felhívja Natalie-t később, ígérte, hogy megbeszéljék, mikor lehetséges
ez.
– Holnap este talán alkalmas önnek? – kérdezte Natalie két nappal később, amikor a férfi
felhívta őt telefonon. – Ma estére is megpróbálhatok időpontot kérni, ha önnek ez jobb. Bár az
ügynökük azt kérte, legalább két órával korábban értesítsük, ha oda akarunk menni...
– A holnap este tökéletes nekem, Natalie – mondta James. – De inkább valamikor napköz-
ben, ha lehetséges, és valamivel korábban, mint most.
– Akkor alkalmasabb önnek? – kérdezte Natalie udvariasan.
– Én inkább arra gondoltam, hogy önnek így lesz megfelelőbb – hangzott a válasz. – Hi-
szen az esti időpontok már a szabad idejét veszik igénybe. Nem jó az, ha túl hosszúra nyúlik
az ember munkanapja.
– Emiatt igazán ne aggódjon, kérem. Megszoktam az esti műszakot.
– Christine azt mondta, arra kérte az ügynököt, hogy értesítse önt, amennyiben akad más
komoly érdeklődő is az ingatlan iránt, amíg ő távol van.
– Úgy van.
– És gondolja, hogy valóban értesíteni is fogja önt erről?
– Igen. Biztos vagyok benne, hogy megteszi. Évek óta ismerem ugyanis az illetőt.
– Ez esetben mégse kérjen nekem külön időpontot arra, hogy én is megnézzem az ingat-
lant. Legfeljebb, ha valami sürgőssé teszi a döntést. Tudja, miután hazajön, Christine úgyis
meg akarja nézni legalább még egyszer, mielőtt megvesszük. Akkor majd együtt megyünk
oda, és egy füst alatt elintézünk mindent.
– Rendben van – mondta Natalie. – De ha meggondolná magát, kérem, csak hívjon fel egé-
szen nyugodtan...
Natalie eltöprengett azon, vajon miért gondolta meg magát James ilyen hamar, hiszen ko-
rábban megbeszélték, hogy Christine is elmegy megnézni a házat. Képtelen volt szabadulni a
gondolattól, és jóformán egész este csak ezen törte a fejét. Mintha bántotta volna, hogy a férfi
ily váratlanul visszakozik. Igenis fájt neki. Hogy ez talán paranoiás reakció a részéről? Lehet,
hogy az. És ha James Gannon mostani döntése kapcsán ilyen felemás érzések támadnak ben-
ne, akkor...
Valóban paranoiás... Mégis mit várt Jamestöl? Natalie többféleképpen is értelmezte a be-
szélgetésüket. Talán azért gondolta meg magát James, mert fenntartásai vannak vele kapcso-
latban – vagy mert olyasmit mondott, ami nem tetszik neki? Ezért gondolta meg magát az
általa kért „randevúval” kapcsolatban? Ugyan már, hiszen ez nem is randevú... És ennek az
egésznek semmi értelme...
És Natalie belátta, semmiféle ésszerű magyarázatát nem találja James visszakozásának.
 Annak viszont nagyon is volt értelme – és ez képes volt feledtetni Natalie-val az egész tör-
ténettel kapcsolatos negatív érzéseit hogy Jamesnek ezer és egy dolga lehet, hiszen sok-sok év
után készül távozni a munkahelyéről, az ügyészi hivatalból, amint Natalie ezt Christine el-
mondásából tudhatta. Hiszen még arra sem sikerült időt szakítania, hogy a menyasszonyát
elkísérje egy esküvőre... És semmi sem indokolja, hogy siessen megnézni a házat. Mellesleg
van abban valami romantikus, és talán illendőbb is, ha az ember a jövendőbelijével együtt
tekinti meg először álmai házát, leendő közös otthonukat...
Ám a vége az lett, hogy James Gannon sohasem látta meg ezt a házat, a Magnolia Bluffot.
Annak ellenére, hogy Natalie megbeszélt a számukra egy másik látogatást karácsonyra
Christine-nel.
Christine a hálaadás ünnepe előtti vasárnapon érkezett vissza Houstonból, azon a napon,
amikor Grant Monroe is megérkezett a városba.
Valaha, még egyetemista éveik elején James és Grant szobatársak voltak a Stanford kollé-
giumában. Összebarátkoztak, és azóta is tartották egymással a kapcsolatot, amit közös szak-
mai érdeklődésük is csak erősített az évek során. Grant ösztöndíjas volt a Stanfordon, aztán
ledoktorált, és végül a Harvard professzora lett, a kriminál-pszichológiai tanszéken, ahol azóta
is dolgozott. Már négy könyvet írt és adott ki szakterületéről, a pszichopaták lélektanáról, és
sok más szakkönyvnek is társszerzője volt. Ennek is köszönhetően, Államok-szerte elismert
szaktekintély lett dr. Grant Monroe. Gyakran tanúskodott különböző gyilkossági esetek tár-
gyalásán, mindig csak a vád számára. Egy gyilkossági ügyben James is megkérte a szakvéle-
ményét, s rendszeresen keresték olyan magánnyomozói irodák is, amelyek szabadlábon lévő
gyilkosok után nyomoztak.
Grant bejelentés nélkül érkezett ugyan Seattle-be, a hálaadás hetére, de így is szívesen lá-
tott vendégnek számított náluk. James és Christine már hónapok óta próbálták rávenni ugyan-
is arra, hogy utazzon ide, és látogassa meg őket, főleg azért, mert tudták, Louisianában egy
sorozatgyilkos tárgyalására várják, ami azt jelentette, hogy biztosan nem tud itt lenni május-
ban az esküvőjükön.
Hálaadás napján James már nem dolgozott az ügyészségen, és még nem kellett munkába
állnia a Rain Mountainnél – csak hétfőn, úgyhogy az időzítés ideálisnak tűnt. Szerda estére
várták Grant érkezését.
Úgy tervezték, Christine napközben kalauzolni fogja őt Seattle-ben, és megmutatja neki a
város nevezetességeit is, ha érdekli.
Na és mi volt az, amit Grant a legjobban szeretett volna látni az első itt töltött napon?
– A ház, amelyet megvenni készülünk – mondta Christine Natalie-nak, amikor felhívta,
hogy kérjen időpontot nekik az ügynökségtől. – Függetlenül attól, hogy James látta-e már
vagy sem.
 Hetedik fejezet

Magnolia Bluff, Seattle

November 24., hétfő
Tizenhárom hónappal ezelőtt

A két férfi, akiket számítógéppel sorsoltak össze, s így lettek szobatársak a Stanford
Branner Hallban, különböző végzettséggel és sokféle tapasztalattal rendelkezett, de azonos cél
vezérelte őket: a világot biztonságosabbá tenni azáltal, hogy rács mögé juttassák a legelvete-
mültebb bűnözőket, azaz a pszichopatákat, akik különös kegyetlenséggel gyilkoltak, méghoz-
zá úgy, hogy a megbánásnak a leghalványabb jelét sem mutatták.
Hasonló volt hát az érdeklődési körük, ám Grant és James ezenkívül még külsőre is hason-
lítottak egymásra – legalábbis első pillantásra biztosan. Magas, barna hajú és kék szemű, va-
lamint feltűnően jóképű mindkét férfi. Ám Natalie úgy érezte, hogy ellentétben Jamesszel, aki
komoly erőfeszítéseket tett arra, hogy legyőzze belső démonjait – és ez sikerült is neki –,
Grant szemlátomást most is küzd az iszonyatos gyilkosságok képeivel.
A szemük, a tekintetük mégis a megtévesztésig hasonló volt. Ugyanazok a hosszú szempil-
lák, a csábító pillantás... Amikor először látta Jamest, Natalie azonnal tudta, hogy ez a szem-
pár mély sebekről beszél. Olyan sérülésekről, amelyeket legfeljebb egy nő gyógyíthat be.
Csakis egy nagyon különleges asszony.
Grant talán nem akarta, hogy Christine legyen ez a nő az ő életében. Natalie látta a férfi
szenvedését, és azt is, hogy miféle kísértéssel küzd, miközben bejárták a házat, amelyet addig
még James sem látott. És amelyet – mint utólag kiderült – soha nem is fog már megnézni.
Natalie ezt is érezte akkor – és talán ennek köszönhetően is rájött az igazságra. Még mielőtt
James rájöhetett volna. Sőt Natalie talán még Grantet és Christine-t is megelőzte ebben. Ak-
kor még egyikük sem akart tudomást venni a vonzalomról, amely az első pillanattól fogva oly
nyilvánvalóan ott vibrált közöttük a levegőben, s amely szenvedélybe torkollott – és amely
végzetes következményekkel járt. Annak a férfinak a megcsalásához – elárulásához – veze-
tett, aki mindkettőjük számára oly sokat jelentett.
Ám ennek meg kellett történnie. Mégpedig úgy és akkor.
Natalie csak remélte, hogy mindketten elég emberségesek és megértőek ahhoz, hogy
megmondják Jamesnek, mi történt kettejük között, mégpedig minél hamarabb. És hogy lesz
elég bátorságuk is ehhez.
Natalie sohasem tudta meg, mikor és hogyan vallotta be Grant és Christine Jamesnek, hogy
egymásba szerettek – és azt sem tudhatta, hogy ehhez a vallomáshoz megértésre vagy bátor-
ságra volt-e szükségük inkább. Mindössze azt tudhatta, hogy James igen hamar értesült a tör-
téntekről.
 A hálaadás utáni hétfőn James ugyanis felhívta Natalie-t az új irodájából, a Rain Mountain
Enterprisestól, hogy elmondja neki, úgy döntöttek Christine-nel, mégsem veszik meg a
Magnolia Bluffban megtekintett ingatlant. Elnézést kért tőle a kellemetlenségért, és őszinte
sajnálkozás érződött a hangjából, mintha úgy érezné, ezzel a döntéssel cserbenhagyta Natalie-
t vagy az ingatlan tulajdonosait. Ám most is ugyanaz a kedvesség áradt belőle, mint korábban
– az az empátia, amellyel a legsúlyosabb ítéleteket szokta felolvasni. Erre gondolt Natalie,
miközben hallgatta a férfi érvelését és magyarázatát. Nem bűnös. Ő nem tehet arról, hogy
áldozat lett. Talán így szokott érvelni az erőszakos halált halt emberek szeretteinek. Biztosan
önmagát hibáztatta a történtekért, mint ahogyan azért is, hogy elveszítette Christine-t. Mert –
Natalie ebben biztos volt – James őszintén szerette a menyasszonyát. Minden szeretete az övé
volt. Neki adta a szívét. Ám most úgy tűnik, még ez sem volt elég.
– Sajnálom, James – mondta Natalie végezetül.
– Én is. Őszintén mondom – bizonygatta James.
Christine is felhívta aztán Natalie-t – épp egy héttel karácsony előtt, és akkor már a bostoni
otthonukból, ahová – immáron Mrs. Grant Monroe-ként – időközben költözött.
– Utálom magamat mindazért, amit Jamesszel tettünk – magyarázkodott. – De Grant és
én... ez egyszerűen felfoghatatlan volt, Natalie. Olyan erős vonzalom támadt közöttünk, hogy
néha mi magunk is megijedünk tőle. Mintha egyikünknek sem lehetett volna más választása.
Együtt kell lennünk. Minket egymásnak rendelt a sors. Ha mégis feleségül mentem volna
Jameshez, miközben pontosan tudom, mit érzek Grant iránt, akkor még jobban megcsaltam és
elárultam volna őt. Mert akkor még be is csaptam volna. Márpedig James sokkal jobbat érde-
mel ennél. Ő is egy olyan lobogó szerelmet érdemelne meg, mint amilyen a miénk Granttel.
Minden ember ezt érdemelné...
Hat hónappal később, június végén Ian Collier felhívta Natalie Davist, és megkérdezte tőle,
tudna-e segíteni neki keresni egy ingatlant. Egy családi házra gondolt.
– Hogyne, szívesen – hangzott a válasz.
– Remek – mondta Ian. – És köszönöm, előre is. James Gannon ajánlotta önt. Azt mondta,
Natalie Davis a legjobb a szakmában.
Most, hogy James Gannon neve szóba került, és Natalie pontosan tudta, ki ajánlotta őt
Iannek, azt tette, amit minden hasonló esetben szokott. Vagy telefonált az ajánlójának, vagy
írt egy köszönőlevelet – máskor egy doboz Godiva csokoládét és Crystal pezsgőt küldött neki,
köszönete jeléül.
Talán fel kellene hívnom Jamest, jutott az eszébe ekkor, de aztán gyorsan meggondolta
magát. Mert valahogy úgy érezte, Jamesszel kapcsolatban minden más, mint a megszokott –
beleértve azt is, hogy úgy tűnt, túlreagálja a férfi gesztusát. Mert mi is történt? James ajánlotta
őt Iannek. Pont. Nem kellene, hogy különösebb következtetésekre jusson ennek alapján, és
mégis ez történt – olyan izgatott lett a neve hallatán, mintha James maga hívta volna fel,
mintha azt mondta volna, sokat gondol rá...
 Amikor végre lehiggadt, Natalie eldöntötte, igenis köszönetet mond Jamesnek, de csak az-
után, hogy sikerült megtalálnia a megfelelő ingatlant Ian számára. És amint ez bekövetkezett,
egyre csak halogatta ezt a bizonyos telefonhívást. Végül, már szinte megundorodva önmagá-
tól, sikerült megtalálnia az okát a tétovaságának. Nem attól félt, hogy túlreagálja a férfi gesz-
tusát, vagy hogy kiadja magát, hanem attól, hogy James közönnyel viseltetik iránta – ami egy
pillanat alatt szertefoszlatná minden reményét, és azt a fantáziaképet, amelyet dédelgetett ma-
gában Jamesről és önmagáról. Ez pedig arra vonatkozott, hogy köszönetnyilvánítása James-
nek a kezdete lehet – igen, a kezdete – valaminek, és nem a vége.
És minél hamarabb sikerül tisztáznia ezt a saját maga teremtette helyzetet, annál jobb. A
bizonytalanságnál semmi sem lehet rosszabb.
Ehhez pedig arra van szüksége, hogy pontosan annak tekintse Jamest, amit a férfi jelent a
számára – egy volt ügyfélnek, akit még csak nem is sorolhat az elégedettek közé. És aki –
mindezek ellenére – olyan kedves volt hozzá, hogy beajánlotta őt egy ismerősének. Egy volt
ügyfél tehát, akihez a szokásos módon kell viszonyulnia.
Miután megvette a szokásos Godiva bonbont és egy üveggel a jobb évjáratú Crystal pezs-
gőből, rövid és udvarias köszönőlevelet írt.
Kedves James!
Köszönöm, hogy ajánlott Iannek. Remélem, minden rendben van.
Üdvözlettel: Natalie.
A kis csomagot arra a futárra bízta, akire máskor is szokta az ilyen küldeményeket, és ígé-
retet kapott tőle, hogy egy órán belül kézbesíti a címzettnek. És ugyanakkor önmagának is tett
egy ígéretet ekkor. Hogy nem fogja számolni a perceket és az órákat, nem törődik azzal, hogy
mikor kellett kézhez kapnia Jamesnek a küldeményt, és nem fantaziál arról, hogy mikor nyúl
majd a telefon után, hogy személyesen megköszönje a figyelmességét...
És Natalie valóban nem számolta, mennyi idő telt el azóta. Ám úgy érzékelte az idő múlá-
sát, mintha metronóm ketyegett volna benne – határozottan és egyenletesen, a fantáziaképek
könyörtelen emlékeként. És amikor – pontosan nyolc nap múlva – James felhívta telefonon,
ismét bocsánatkéréssel kezdte. Már korábban is megköszönhette volna Natalie figyelmessé-
gét, mert tudta, hogy ez így illendő, de aztán úgy döntött, inkább vár vele, míg vissza nem tér
a városba, mert időközben – üzleti ügyben – távol volt. Most, hogy mégis rászánta magát és
telefonál... Nos, ha Natalie-nak van kedve hozzá, szívesen meghívná vacsorára...
Az ötlet természetesen elnyerte Natalie tetszését. És meg is beszélték az időpontot. Mint
ahogy azt is, hogy James előtte felugrik Natalie-hoz, és onnan együtt mennek majd az étte-
rembe.
Akkor este James be is csöngetett Natalie ajtaján. És egy üveg behűtött Crystal pezsgővel
érkezett, és egy doboz csokoládét tartott a másik kezében. Az a bizonyos pezsgő és ugyanaz a
doboz csokoládé volt...
Natalie meglepetése őt is meglepte egy kissé. Ezek az ajándékok, magyarázta James, túlsá-
gosan finomak ahhoz, hogy az ember egyedül fogyassza el.
 Natalie-nak meg sem fordult a fejében, hogy ő maga fogja majd meginni a pezsgőt – még
ha Jamesszel is –, illetve megenni a csokoládét. Ő ugyanazt a gesztust tette meg csupán James
felé, amelyet minden ügyfele iránt szokott – akik rendszerint házaspárok voltak. Mint ahogy
James és Christine is azok lehettek volna. És mi van azokkal az ügyfelekkel, akik egyedülál-
lóak vagy nem volt komolyabb párkapcsolatuk? Nos, azok között egy sem akadt, aki vonzó,
harminchat éves heteroszexuális férfi lenne. Ezért aztán egyik sem értelmezte úgy a pezsgőt
és a csokoládét, ahogyan egy szabad, középkorú férfi logikusan tenné – vagány és egyértelmű
kihívásnak –, felhívásnak egy keringőre vagy románcra. Vagyis szexre.
Na és hogyan reagált James Gannon erre a bizonyos, ártatlan gesztusra? Beszédes módon,
amely a saját érzésvilágáról és lelkiállapotáról árulkodott. Csábító ajánlatnak vette azt. Mintha
Natalie akarva-akaratlan ígért volna neki valamit, ami túlmutat a csokoládén és a pezsgőn.
A válasz egyértelmű volt: ott csillogott a férfi kék szemében... Elfogadom, örömmel ve-
szem a felhívást... És köszönöm.
Natalie ekkor megmondhatta volna neki az igazat – azt tudniillik, hogy ő erre a lehetőségre
nem is gondolt. Egy pillanatig sem érezte, hogy félreérthető lenne az ajándék, amelyet küldött
neki. Nem is gondolta, hogy James így is értelmezheti ezt a gesztust. Vagy érvelhetett volna
azzal is, hogy ő már nem az a naiv tizenhét éves lány, aki a tündérmesék illúzióival küzd –
nem, ő felnőtt nő, aki képes irányítani a fantáziáját és uralni az érzéseit.
És akkor még úgy is viselkedhetett volna, ahogyan az a nő tenné, akinek James gondolhat-
ta őt – egy finom, elegáns üzletasszonynak, aki tartózkodóan viselkedik ugyan, de akitől nem
idegen a szenvedély.
Viszont ennek az imázsnak ellentmondott a kijózanító valóság: Natalie egyetlen pezsgős-
poharat sem tartott otthon.
– Ezeket a minap vásároltam – mentegetőzött, miközben két szép metszett borospoharat
varázsolt elő a konyhaszekrényből. – Igaz, nem pezsgőhöz, hanem borhoz valók, de most ki-
vételesen talán megteszik.
– Nagyon is – vágta rá James, anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna a poharakra.
Kibontotta a pezsgőt, és töltött a két pohárba. Könnyed koccintás következett, aztán megálla-
podtak abban, hogy mostantól fogva tegeződnek, és aztán... egyszer csak Natalie nappalijában
találták magukat, ahonnan az ablakból az Anna Királynő Egészségügyi Központra nyílik a
kilátás.
– Régóta laksz itt? – kérdezte James.
– Tizennégy éve – felelte Natalie. – Mióta csak ideköltöztem Seattle-be. Nagyon különle-
ges környéknek találtam már akkor is...
Natalie az első apró korty után érezte, talán hiba volt éhgyomorra innia a pezsgőt. Az alko-
hol máris átforrósította az ereit, és a buborékok meglepő gyorsasággal kezdtek hatni rá – szé-
dült, amiből pontosan tudhatta, menten a fejébe száll az ital. Még egy korty – és ez még
egyértelműbbé tette a hatást. És ekkor úgy érezte, mindjárt táncra perdül. És persze az is szé-
dítően hatott rá, hogy felismerte James szemében a vágyat, amelyet a férfi meg sem próbált
titkolni előle. Ám aztán mégsem perdült táncra James előtt – inkább egy újabb, könnyed
korttyal folytatta.
– Talán azért is döntöttem úgy, hogy ideköltözöm, mert ez a lakás egyike azon kevesek-
nek, ahonnan sem egy hegyet, sem egy tavat, sem pedig a tengert nem lehet látni – fejezte be
a mondatot.
– Béreled? – kérdezte James.
– Igen – bólintott Natalie.
Seattle egyik legfelkapottabb és legelismertebb ingatlanszakértője lévén sok pénzt tartott a
bankban, de saját ingatlanra nem költött.
– Tudom, jobb lenne, ha vennék egy apartmant, vagy akár egy házat. De én... – magyaráz-
kodott.
– Jól érzed magad itt – fejezte be helyette a mondatot a férfi.
– Másfél szoba, kilátással a kórházra – bólintott Natalie. – Komoly érvek ezek. Igen, na-
gyon kényelmesen elvagyok itt.
– Tökéletesen értem, miért. Tényleg szép itt. Egy kényelmes, otthonos kis fészek... Igazi
leánylakás.
Egy otthonos kis fészek, amely hirtelen túl kicsinek tűnt most, hogy a szokásostól eltérően,
nem egyedül volt benne – és amelyet egyszerre kényelmetlennek is érzett... Valami nyugtala-
nította, szédítette...
– Köszönöm az elismerést – mondta, miközben egyre nyugtalanabb lett. Elindult a nappa-
liban lévő vitrin felé, hogy kivegye a bálna-motívumos tálcát, amelyet még sohasem használt,
de amelyről szent meggyőződése volt: valahol itt kell lennie.
Ám még oda sem ért a vitrinhez, amikor a férfi megszólalt.
– Még mindig bicegsz?
Natalie nyomban megdermedt ezt hallva. A szavak jéghideg fuvallatként futottak végig raj-
ta. Beleborzongott. A pezsgő keltette melegség egy csapásra eltűnt, még azé a madárkortyé is,
amelyet az imént küldött le. Most még egy korty mellett döntött, csak azután szánta el magát
a válaszra.
– Bicegek? Azt kérdezted, hogy még mindig bicegek-e? – kérdezett vissza.
– Vagy nem? Rosszul látom? – James zavarba jött és el is bizonytalanodott.
Natalie csak most nézett hátra. Olyasfajta aggodalmat érzett a férfi hangjából, amely érthe-
tetlen volt a számára.
– Igen, azt hiszem, még mindig bicegek. Néha. De nem gondoltam volna, hogy észreve-
szed – továbbra sem nézett James szemébe. – Nem tudtam, hogy ennyire feltűnő...
– Nem, egyáltalán nem olyan feltűnő, Natalie – mentegetőzött James. – És sajnálom, ha
most megbántottalak vagy kellemetlen helyzetbe hoztalak ezzel a tapintatlan megjegyzéssel.
– Mit értettél azon, hogy még mindig? – kérdezte Natalie.
– Mert egy évvel ezelőtt is bicegtél, vagy nem? Legalábbis akkor, amikor a nap vége felé
járt már, és még meg kellett mutatnod valakinek egy ingatlant...
 – Akkor ezért kérdezted, hogy nem lenne-e jobb nekem egy korábbi időpont, hogy meg-
mutassam az...
Álmaid házát, amelyet az otthonodnak szerettél volna az álomházassághoz, amelyből végül
semmi sem lett. Igen, Natalie eredetileg így akarta befejezni a mondatot, de szerencsére sike-
rült még idejében elharapnia a végét.
– Az ingatlant a Magnolia Bluffon? – kérdezett vissza James, és elmosolyodott. – Igen, ez
volt az oka. Épp elég sportsérülésem volt már életemben ahhoz, hogy tudjam, az ilyen bicegés
inkább csak erősödik estefelé, ha még tovább terheli az ember. Azt hittem, azért van, mert
kificamítottad a bokádat. Vagy valami efféle. Persze tévedtem. Ez nem lehet akut sérülés...
Azt hittem, kificamítottad a bokádat Ezt mondta. Nem azt, hogy mi azt hittük Christine-
nel. Jamesnek ezek szerint már akkor feltűnt a járáshibája. Christine-nek viszont nem.
– Összetalálkoztam egy busszal – magyarázta Natalie. – Még tizenhét éves koromban. És
mint az várható volt, a busz bizonyult eresebbnek kettőnk közül.
– Elmesélnéd a részleteket is? – kérte James.
– Nincs ebben semmi különös. Figyelmetlen voltam... és esett a hó azon az estén. Leléptem
az útra, egyenesen a busz elé.
– És gondolom, súlyosan megsérültél.
– Át kellett esnem egypár műtéten – bólintott Natalie. – Van rajtam néhány műtéti heg. És
most már marad is.
– És a fájdalom?
Natalie érezte, hogy James nem arra a fájdalomra gondol, amely miatt bicegni szokott a
nap végéhez közeledve. A férfi megértette vagy megérezte, hogy nagy trauma érhette őt ak-
kor, és hogy ennek a hatása sokáig nem múlik el – mint ahogy a fizikai sérülés, a medence-
csont törése is csak nagy sokára gyógyult be.
Vagy mintha azt szeretné megtudni tőle, ilyen óvatosan, tapintatosan megközelítve, hogy
nem okoz-e fájdalmat neki a szex... a szeretkezés.
Nem, persze hogy nem. Igaz, Natalie nem tudhatta biztosan – de sohasem foglalkoztatta a
gondolat, hogy miként bizonyosodhatna meg erről. A promiszkuis tinédzserévekben soha
semmiféle fájdalom nem kapcsolódott a tudatában a szexhez, igaz, hogy igazi öröm és élvezet
sem – eltekintve attól a diadalittas érzéstől, amely a hódítás puszta tényéből fakadt. Az érzés-
ből, hogy valakinek szüksége van rá, hogy valaki őt is akarja, kívánja. Váratlan elhatározással
kilépett a magas sarkú cipőből és elmosolyodott.
– Voilá – mondta. – Így már biztosan nem fogok bicegni.
James a pezsgővel teli poharat az ablakpárkányra tette, és elindult a szőnyegen, majd né-
hány lépés után megállt Natalie előtt, és gyöngéden megérintette a nő italtól kipirosult arcát.
– Örülök neki.
Natalie lassan bólintott. A férfi keze el nem mozdult eközben az arcáról. Natalie átadta
magát a tenyér jóleső melegségének.
 – Szokásod pezsgőt és csokoládét küldeni azoknak, akik beajánlanak egy új ügyfélnél? –
kérdezte James.
– Igen.
– Ó... Ezt nem gondoltam volna. De úgy tűnik, beletrafáltam.
A férfi elkapta a kezét és az órájára pillantott.
– Akkor talán fel is hívom az egyik tévéstúdiót, hogy megkérdezzem, van-e két szabad
hely a számunkra a mai kvízműsorban...
– Felőlem nyugodtan felhívhatod őket – nevetett Natalie. – Ha tényleg ezt szeretnéd ma es-
ti programnak.
– Azt hiszem, te pontosan tudod, mit szeretnék, Natalie – mondta James sokat sejtető mo-
sollyal.
– Én is ezt szeretném, James – hangzott a válasz. Natalie úgy döntött, nem fogja megját-
szani magát James előtt. Önmagát adja, mindig, minden pillanatban.
Téged szeretnélek.
– És biztos vagy benne, hogy nem csak a pezsgő mondatja ezt velünk? – kérdezte James.
– Ugyan már, hiszen egy fél pohárral sem ittunk meg – rázta a fejét Natalie. – Nekem az
ital csak segít. Megoldódik tőle a nyelvem. Azt hiszem... De nem a pezsgő mondja meg, hogy
mit érzek vagy mit gondolok. Sem pedig azt, hogy mit akarok mondani.
Natalie-nak most már egészen nevetős volt a szeme. És a tekintetéből ugyanaz a vágy tük-
röződött, mint az imént Jameséből.
– Hiányzik a kezed – mondta halkan.
– Nem kell hogy hiányozzon... itt van.
A meleg és erős férfikéz ismét megérintette az arcát. Natalie ismét belesimult a tenyerébe.
Mintha mindig is ott lett volna a helye. Olyan tökéletesnek tűnt, olyan jónak... és mégsem
elégnek.
– Mindkettőt szeretném – suttogta. Ellenállhatatlanul kívánta ezt az érintést, egyre mohób-
ban, mintha mindig is erre vágyott volna.
– Kívánságod parancs a számomra – mondta a férfi gyöngéden.
James két kézbe fogta a kedves arcot, és ujjai lassan bebarangolták minden részét, majd a
gesztenyebarna hajfürtök közé tévedtek, azután vissza a szemöldökhöz, le az ajkakhoz és az-
tán a nyak ívéhez. Most már a szája is követte az ujjak mutatta utat, kóstolgatva, ízlelgetve a
bőr selymét, illatát, ízét, hőmérsékletét. James úgy érezte, mintha csak utazna egy ismeretlen
tájon, s néha el-eltévedne, amit egy pillanatig sem bánt, persze, majd ismét visszatalálna az
elhagyott ösvényre.
Natalie is teljesen belefeledkezett az ölelésébe – élvezettel, önfeledten adta át magát a
gyöngéd, szeretve cirógató érintéseknek, ő is úgy érezte, mintha eltévedt volna... és most va-
laki mégis rátalált. Biztonságban volt James mellett.
 Eddig nem is volt tudatában annak, hogy mindig is ez hiányzott neki az életben, ez az érin-
tés, amely ismeretlen és mégis oly ismerős volt, amelyet olyan átható örömmel fogadott, me-
részen és félelem nélkül.
A hálószobában szeretkeztek, a sötétben. A férfi ajkai megismerték a testét, a műtéti hegek
barázdáit is, és kényeztették, cirógatták az egykori fájdalom helyét, mint ahogy a nő minden
porcikáját is. Szerette Natalie-t úgy, ahogyan volt – az egész lényét, testestül-lelkestül, fenn-
tartások nélkül. És nyoma sem volt itt már a fájdalomnak. Natalie úgy érezte, mintha sebezhe-
tetlenné változtatnák őt ezek a varázslatos mozdulatok – mindörökre. A férfi gyöngédségében
ősi erő rejlett, amely biztonságérzetet adott neki, és az érintése nyomán forró vágy költözött
testének minden sejtjébe.
– Minden rendben van? – kérdezte végül.
– Rendben? Hogy érted ezt? – kérdezte Natalie.
– Nem okoztam fájdalmat neked közben, ugye?
– Nem, James, dehogy. Talán volt valami, amiből erre következtetsz?
– Nem, Natalie, semmi.
Még a hangja is mosolygós volt, és Natalie érezte, mennyire megkönnyebbült a válasza
hallatán.
– Azt hiszem, még soha senkivel sem szeretkeztem ilyen önfeledten életemben... nem érez-
tem, hogy ennyire megsemmisíthet egy pillanat... pontosabban egy nő.
– Ó... Igazán? Tényleg így érzel, James?
– Ezt a kérdést lefordítanád nekem?
– Én sem éreztem még soha így... egyetlen férfival sem – felelte Natalie.
– Remek – suttogta a férfi, miközben végigcsókolta Natalie nyakát, és csak aztán mozdult
odább mellőle.
Natalie-nak máris hiányérzete támadt. Szinte fájdalomként hasított belé, hogy közéjük éke-
lődött a távolság. Pedig James sem akart felkelni még mellőle – csak változtatni valamicskét
az addigi testhelyzetén. Megmozgatta tagjait, óvatosan, hogy aztán újra fészket csináljon az
ágyban Natalie számára, és ismét egymáshoz bújjanak.
– Tudod, már rég fel akartalak hívni – mondta egyszer csak, miután Natalie újra bevackolta
magát mellé, a takaró alá. – Hónapokkal ezelőtt készültem rá.
– Nem kell ilyeneket mondanod nekem – hárította Natalie.
– Pedig ez az igazság, Natalie. Fontos, hogy higgy nekem. Hogy nekem higgy.
– Hiszek neked, James.
Hiszek neked és hiszek benned.
– Úgy értsem, valami történt közben, ami miatt mégsem hívtál fel? – kérdezte.
– Nem erről van szó. Felhívhattalak volna, és mégsem tettem meg. Elkövettem azt a hibát,
hogy megvártam, amíg... amíg elül a vihar.
– Az új munkahelyeden történt talán valami? Erre gondolsz?
– Nem ott, hanem Bostonban.
 Ó. Jaj, ne... Biztos, hogy nekem tudnom kell erről?
Aztán mégis erőt vett magán. Jöjjön, aminek jönnie kell.
– Úgy értsem, a vihar, amelyet Grant és Christine keltett?
– Így is fogalmazhatunk – bólintott James. – Négy és fél hónappal ezelőtt, vagyis június
közepén meggyilkoltak egy nőt, aki korábban Grantnek volt a kedvese. Még Christine előtt...
– Meggyilkolták? – kapta fel a fejét Natalie.
– Igen. Már korábban is panaszkodott arról, hogy valaki zaklatja és követi. Grant tudott ró-
la. Barátok maradtak ugyanis annak ellenére, hogy Grant időközben feleségül vette Christine-
t. És a nő azonnal felhívta Grantet, hogy értesítse a történtekről. És a szokásos jó tanácsok
mellett Grant arra biztatta őt, hogy értesítse a rendőrséget. Ám ő ezt nem tette meg. Egyre
csak azt hajtogatta, hogy majdcsak megunja az illető. Pedig gondolhatta volna, hogy nem így
lesz, ö is büntetőjoggal foglalkozott, a Harvard jogi karán tanított.
– És ezek szerint nem múlt el a veszély...
– Nem. Azon a júniusi éjszakán szokatlan zajra lett figyelmes, amely közvetlenül az ablaka
felől jött. És aztán észre is vette egy férfi árnyékát odakint. Nyomban felhívta Grantet, aki azt
tanácsolta neki, tárcsázza fel a 9ll-et, és megígérte, hogy azonnal elindul, és segíteni fog neki.
Még ki sem hűlt a nő holtteste, amikor Grant megérkezett a lakására...
– Úgy értsem, Grant talált rá? – borzadt el Natalie.
– Igen, és itt kezdődik az igazi bonyodalom – bólintott James. – A nőt leszúrták. Nem volt
pulzusa, és nem is lélegzett már, amikor rátalált. Túl későn ért oda. Grant ezt valószínűleg
akkor is tudta már, amikor megpróbálta mesterségesen lélegeztetni. Mégis úgy döntött, meg-
próbálja, amit csak lehet.
– Meg kellett próbálnia – suttogta Natalie. – Valamit muszáj volt tennie.
– Igen, meg is próbálta, újra meg újra – folytatta James. – És még akkor is ott volt, a holt-
test fölé hajolva, csupa vérben, amikor a rendőrök megérkeztek a helyszínre.
– És ő... hogy is hívták az áldozatot?
– Paris Eugenia Bally – felelte James.
– Ezek szerint ő, mármint Paris, tényleg hívta a 911-et közben...
– Igen, én is azt gondolom, így történhetett. Még a támadás előtt vagy aközben sikerült fel-
tárcsáznia a számot. És a központos hallotta a dulakodás zaját. Hangokat nem, csak a zajokat.
Natalie-t kirázta a hideg. Egészen a csontjáig hatolt a jeges borzongás. James még szoro-
sabban ölelte ekkor magához, hogy a testével melegítse, és a szája Natalie halántékához ért,
amikor halkan azt mondta:
– Sajnálom... Azt hiszem, valami másról kellene inkább beszélgetnünk.
– Engem nem zavar.
És legalább biztonságos téma, tette hozzá Natalie gondolatban. Ha jobban belegondol, ki-
fejezetten szerencsés embernek tekintheti magát... Ellentétben Parisszel, akinek erőszakos
halált kellett halnia. És James Gannon éppen az ilyen bűncselekmények ellen küzdött egész
életében...
 – Amikor azt mondtad, hogy a központos a 9ll-en hallotta a dulakodás zajait... erről
eszembe jutott valami... – jegyezte meg.
– Meséld el, mi az – biztatta James.
– Ez emlékeztet arra a helyzetre, ami Hitchcock Gyilkosság telefonhívásra című filmjében
is látható. Ray Milland hallgatja a zajokat, amelyekről azt hiszi, valaki fojtogatja Grace
Kellyt. Ám a nő az utolsó pillanatban ollót ragad, és agyonszúrja vele a támadóját. Te is láttad
ezt a filmet, ugye?
– Ha láttam volna, akkor ezúton kérek elnézést Mr. Hitchcocktól, ugyanis nem emlékszem
rá – mondta James.
– És az új feldolgozását sem láttad? Tökéletes gyilkosság címmel megy a mozikban.
Gwyneth Paltrow és Michael Douglas játssza a főszerepet.
– Egészen biztos vagyok abban, hogy ezt nem láttam. De a történet ugyanaz?
– Nagyjából igen. Van egy-két modern változtatás benne, például mobiltelefont is használ-
nak a szereplők satöbbi. És a gyilkos fegyvert is valami másra cserélték... Igen, egy mai nőről
szól, aki férjnél van, és fordítóként dolgozik az ENSZ-nél. Manhattanben lakik egy
luxusapartmanban. Esténként régi újságcikkeket olvasgat a férjéről, aki híres teniszező volt.
És itt nem az olló a gyilkos fegyver...
– Hát akkor mi?
– Egy konyhakés – felelte Natalie. – És ebben az új változatban Michael Douglas a mobil-
telefonján hallgatja, mi történik a lakásban. Azt hiszi, Gwyneth Paltrow-t leütötték, mert itt
nem fojtogatásról van szó. Elég rémes a jelenet, hosszasan mutatják az asszony küzdelmét az
életéért, de azt hiszem, ha csak hallaná az ember a zajokat, és nem látná, mi történik valójá-
ban, az még rémesebb lenne. A fantázia képes arra, hogy sokszorosan felülmúlja a valóságot.
– Igen, ezt én is tapasztaltam már. Szóval a központos, aki a 911-es számon hallotta a za-
jokat, valószínűleg megrémült...
– Grantet is megviselhette, hogy olyasvalakit kellett holtan találnia, akit ismert, és akinek
segíteni szeretett volna...
– Az nem kifejezés.
Szóval erre utalt James, amikor a viharról beszélt. Biztosan nagy port vert fel az eset...
– Csak nem azt akarod mondani, hogy a rendőrök Grantet gyanúsították a gyilkossággal? –
kérdezte Natalie hirtelen támadt gyanúval.
– De igen. Pontosan ez történt. És úgy tűnik, továbbra is őt gyanúsítják. A statisztikai ada-
tok alátámasztják ugyanis, hogy a legnagyobb valószínűséggel az az elkövető, akit a holttest
mellett találnak, vagy az, aki bejelentette a halálesetet.
– De hiszen Grantet éppen az áldozat hívta oda a lakására. Paris kért tőle segítséget, nem?
– Ez igaz. És Grantnek van egy tanúja is erre. Christine ugyanis épp otthon tartózkodott,
amikor Paris telefonált Grantnek és segítséget kért tőle. És Christine látta Granten, hogy
őszintén aggódik.
 – Ez sem elég bizonyíték arra, hogy Grantnek semmi köze a gyilkossághoz? – képedt el
Natalie.
– Nem bizony. Legfeljebb akkor lenne az, ha Christine hallotta volna, mit mondott Paris.
Egy feleség vallomása egyébként sem lehet elég ahhoz, hogy egy ilyen súlyos bizonyítékot
ellensúlyozzon. És fennáll az elfogultság esete is.
– Mármint azt a bizonyítékot, hogy Grant csupa vér volt, amikor a rendőrök megérkeztek a
helyszínre? Hiszen erre tökéletesen érthető magyarázattal szolgált az, hogy segíteni próbált az
áldozatnak, nem?
– Igen, én is így gondoltam. És én is úgy érzem, hogy ha ezen kívül semmi sem szólt elle-
ne, akkor mostanra már teljességgel kizárhatták volna Grant bűnösségének lehetőségét.
– De a jelek szerint ez nem történt meg – állapította meg Natalie.
– Nem bizony. Egyelőre semmi sem biztos vele kapcsolatban. Nem tisztázták a gyanú alól.
Továbbra is előzetesben van, mégpedig az első számú gyanúsítottként.
– Akkor biztosan van valami más is a nyomozók tarsolyában, ami ellene szól, nem? – kér-
dezte Natalie elgondolkodva. – Lehet, hogy megtalálták az ujjlenyomatát a gyilkos késen?
– Nem késsel ölték meg Parist, Natalie. A saját ollójával szúrták agyon...
Natalie a szája elé kapta a kezét.
– Paris szabad idejében sokat varrt otthon – tette hozzá James magyarázatként.
– És mondd csak, milyen gyakoriak az ollóval elkövetett gyilkosságok?
– Egyáltalán nem mondhatnám, hogy gyakori lenne az ilyesmi.
– De ez akkor pontosan olyan, mint a Gyilkosság telefonhívásra története, nem?
Natalie még mindig nem tért magához a megdöbbenéstől.
– Olyannyira, hogy úgy érzem, amint lezárult ez az ügy, mármint Grantet tisztázták a gya-
nú alól és a gyilkos rács mögé került, tényleg meg kell néznem ezt a Hitchcock-filmet. Talán
még ezt az új feldolgozást is, amiről az imént beszéltél.
– Nekem mindkettő megvan DVD-n – mondta Natalie. – Megnézhetjük együtt. Nem
mondhatnám, hogy most...
– Hogy most mi?
– Hogy most is lenne kedvem hozzá – fejezte be a mondatot Natalie. – Olyan jól érzem
magam itt veled. Igazán kellemes így az ágyban. És lusta vagyok még ahhoz is, hogy akár
csak megmozduljak...
– Majd legközelebb...
Natalie ismét összegömbölyödött, s élvezte a férfi mondatából kicsengő ígéret biztonságát.
Hát akkor lesz következő alkalom, és aztán még egy, és aztán egy következő is...
– Különben most én sem tudom elképzelni magamról, hogy megmozduljak – mondta
James. – Feleslegesen egy tapodtat sem. De abban is biztos vagyok, hogy egy igazán körmön-
font gyilkos nem egy Hitchcock-filmet választana forgatókönyvnek. Ez olyan banális...
– De a tökéletes gyilkosság nem létezik, ugye?
– Nem. Vagy te már hallottál ilyen esetről?
 – Tökéletes gyilkosságról?
Natalie sokáig gondolkodott a kérdésen.
– Nem, azt hiszem, még nem – felelte végül.
– Bármilyen morbidnak is hangzik, az egyetemen sok időt töltöttünk azzal, hogy megpró-
báltuk eljátszani az általunk tökéletesnek hitt gyilkosságok forgatókönyvét. Ezeket mi ma-
gunk írtuk – mondta James.
– Úgy értsem, te és Grant? – csodálkozott Natalie.
– Néha csak mi ketten, de többnyire inkább nagyobb létszámú társasággal. És a Stanfordon
akkoriban különösen sok diák fordult meg, akinek elég dús volt a fantáziája ehhez. Néha ösz-
szejöttünk, kifejezetten ezzel a céllal. Hol csak nagyon agyafúrt, hol meg inkább horroriszti-
kus bűnügyeket találtunk ki ezekre az alkalmakra. Csak úgy a magunk szórakoztatására.
– Tökéletes bűnügyeket?
– Akadt néhány nagyon elvont történet is közöttük, amelyekben egyikünk sem volt képes
felfedezni a szokásos hibákat.
– A szokásos hibákat... Úgy érted, vannak típushibák?
– Grant szerint, aki évek óta kutatja a bűnözők pszichéjét, a gyilkosok törvényszerűen kö-
vetnek el hibákat. Vannak olyan aberrált gondolatmenetek, rögeszmék, amelyek újra meg újra
megismétlődnek náluk. Éppen ez segít a nyomozóknak felismerni többek között a pszichopa-
tákat is. Grant azt mondja, ez, vagyis az elkövetők tudati korlátoltsága, eleve kizárja a tökéle-
tes bűntény forgatókönyvének lehetőségét. És ez nem elsősorban intellektus vagy intelligen-
ciahányados kérdése. A pszichopaták közül sokan rendelkeznek rendkívüli intelligenciával.
Ám a viselkedésük elárulja őket – magyarázta James. – Bizonyos viselkedési mintáktól képte-
lenek megszabadulni. Még ha tudatosan próbálják is, akkor sem sikerül úgy viselkedniük,
mint a normális embereknek. És ez gyanút kelt. A helyzetet bonyolítja, hogy a „normális”
fogalma különben is képlékeny.
– Vagyis egy pszichopata, például, nem fogja fel, hogy egy normális férj nem adná el el-
tűnt felesége autóját, mielőtt az eltűnése kapcsán kizárnák az emberölés lehetőségét?
– Pontosan. A pszichopata nem is érti, mi az, ami rendellenesnek tűnik ebben a történet-
ben. És szerencse, hogy képtelenek kívülről látni önmagukat, mert ez felbecsülhetetlen segít-
ség az ilyen bűnügyekben nyomozó rendőröknek.
– Azt mondtad, nem hiszed, hogy létezik tökéletes gyilkosság.
– Ehhez egy olyan pszichopatára lenne szükség, aki tökéletesen tisztában van a saját rend-
ellenes viselkedésével, és azzal is, hogy mi tekinthető normálisnak. Olyannyira képes ezt kí-
vülről és tárgyilagosan látni, hogy meggyőzően tud másként, azaz normálisan viselkedni, de
különlegesen fejlett empátiával is rendelkeznie kell emellett, ami eleve kizárt egy klasszikus
pszichopata esetében.
Natalie sokáig gondolkodott a hallottakon.
– És egy normális ember eleve nem is követne el gyilkosságot, ugye?
 – Igen, ez is igaz – bólintott James. – Legalábbis olyan, előre kiagyalt gyilkosságot bizto-
san nem, mint amilyenekről eddig beszéltünk.
James egyik ujjával végigsimította ekkor Natalie mezítelen vállát.
– Hát ez korántsem a legszívderítőbb téma, amiről két ember beszélgethet az ágyban – ál-
lapította meg ironikusan.
– Ez igaz. De hát az élet már csak ilyen. És ez most valamiért fontos volt neked... – állapí-
totta meg Natalie.
Úgy érezte, Jamesnek talán a leginkább arra volt szüksége most, hogy elmondja valakinek
– történetesen Natalie-nak – egy gyilkosság történetét, amely több száz mérfölddel odébb,
Bostonban történt. És amely egy olyan kapcsolatba rángatta őt vissza, amelyből szabadulni
szeretett volna. Amelyet a leginkább elfelejteni akart. Ezek szerint szükséged van rám. James.
Rám van szükséged?
– És ezek szerint Grant ujjlenyomatát megtalálták az ollón? – kérdezte.
– Ő azt mondja, ez lehetetlen, ő egyedül Parishez ért hozzá, az ollóhoz nem nyúlt.
– És mit mondanak a rendőrök?
– A rendőrök? Semmit sem mondanak – vonta meg a vállát James.
– Nem is kell mondaniuk, gondolom. Mert nem is mondhatnak semmit annak, akit előze-
tesben tartanak mint a gyilkosság első számú gyanúsítottját...
– Arról, amire a rendőrök rájöttek időközben, ebben a fázisban egyedül az államügyész
tudhat – felelte James.
– De te azért... nem, bocsáss meg, nem úgy értettem – szabadkozott Natalie.
– Mit én? Mire gondoltál, Natalie? – kapta fel a fejét James.
– Semmire. Úgy értem, te nem tennéd meg, nem tehetned meg, hogy...
– Hogy felhívjak néhány ismerőst a bostoni ügyészségen, és megpróbáljak közbenjárni
Grant érdekében?
– Igen. Erre gondoltam – ismerte be Natalie –, de kérlek, felejtsd is el. Még végig sem
gondoltam, máris kimondtam. Tudom, hogy te soha az életben nem tennél ilyesmit. Hiszen ez
etikátlan, és... a józan ésszel is ellenkezik. Ugye, már el is felejtetted, hogy egyáltalán meg-
fordult a fejemben ilyesmi?
– Csak arra fogok emlékezni – mondta a férfi szelíden –, hogy tudtad, sohasem lennék ké-
pes megtenni ilyesmit. Christine egészen másképpen vélekedik rólam.
Ezek szerint Christine megkérte Jamest erre a szívességre. Elvárta tőle, hogy vegye fel a
telefont és kérjen protekciót Grantnek. És ismét elvárta Jamestől, hogy ő vállalja a legna-
gyobb kockázatot – ez alkalommal a karrierjét, a jó hírét tegye fel. Már nem a szívét – nem
csak a szívét.
– Christine biztosan magánkívül volt akkor – Natalie próbált mentséget találni a számára. –
Képtelen volt tisztán gondolkodni. Ami érthető is.
– Még most is ilyen idegállapotban van – mondta James. – De ugyanakkor más is van, ami
arra utal, hogy képtelen tárgyilagosan látni a helyzetet. Azt kérdezte tőlem, hogyan merészel-
nek a rendőrök ilyen sok kérdést – és főleg ilyen kérdéseket – feltenni annak a férfinak, akit ő
szeret?
A férfinak, akit Christine szeret.
– Milyen nyugodt a hangod, amikor erről beszélsz – állapította meg Natalie.
– Nem is beszélhetnék másként. Végtére is Christine döntött úgy, hogy Grantet választja,
és nem engem. Feleségül ment Granthez. És ez már a múlt. Ez az éjszaka viszont, ez a jelen.
És ez csodálatos...
Ez az éjszaka. Csodálatos... Natalie-ban sokáig visszhangoztak még a férfi szavai. Ez a je-
len. Amelyet senki sem vehet el tőlük, bármit is tartogasson a számukra a jövő.
– És Grant is azt szerette volna, hogy hívd fel a rendőröket vagy az ügyészt az érdekében?
Hogy vesd be az összeköttetéseidet? – kérdezte hosszas hallgatás után.
– Nem, szerencsére nem. És amikor kiderült, hogy Christine ezt kérte tőlem, Grant cseppet
sem örült ennek.
– De, gondolom, azért őt is megviseli, hogy a rendőrök továbbra is őt gyanúsítják.
– Inkább izgatottnak látom, mintsem feldúltnak emiatt. Azt mondja, ő tudja magáról, hogy
ártatlan, és bízik abban, hogy az igazságszolgáltatási rendszer, amelyért olyan sokat dolgo-
zott, végül ártatlannak találja majd. De persze szeretné tudni, mit gondol róla a rendőrség, és
azt is, hogy mi lehet az a bizonyíték, ami ellene szólhat.
– És neki fogalma sincs arról, hogy mi lehet ez?
– Nincs. Még csak tippje sincs erre vonatkozólag. Mint ahogy nekem sincsen – felelte
James.
– De viszonya volt korábban Parisszel...
– Igen, de az a történet már akkor is a múlté volt... Akkor szakítottak, amikor Grant meg-
ismerkedett Christine-nel. Paris nem volt terhes... Sem Granttől, sem mástól. Bár ez az a fajta
információ, amelynek a kiszivárgását még a legjobban működő rendőrségi ügyosztály sem
képes megakadályozni. Hogy Grantet ennyire felzaklatták a történtek, az szerintem elsősorban
Paris miatt van. Nem önmaga miatt vagy a sorsa miatt aggódik. Gyötri a lelkiismeret, mert
Paris tőle kért segítséget, amikor bajba került, és ő... úgy érzi, cserbenhagyta Parist.
– Paris mégsem fogadta meg Grant tanácsát.
– Grant úgy érzi, erősebben kellett volna győzködnie Parist arról, hogy mit tegyen a baj
megelőzése érdekében. Sokkal erőszakosabbnak kellett volna lennie vele, azt mondja. Első-
sorban Paris miatt, vagyis az emléke miatt szeretné, hogy bebizonyosodjon, ő ártatlan a gyil-
kosságban. Abban reménykedik, amint felmentik az emberölés vádja alól, már együtt is mű-
ködhet a hatóságokkal, hogy mielőbb megtalálják az igazi tettest.
– Együttműködjön ugyanazzal a hatósággal, amely most nem hajlandó tisztázni őt a gyanú
alól?
– Grant pontosan tudja, mi zajlik körülötte, és azzal is tisztában van, mi a kötelessége a ha-
tóságoknak ilyenkor. És ő ezt tiszteletben is tartja – magyarázta James. – És ez szerencsére
kölcsönös a két érintett fél részéről. Grant számos esetben segített már a bostoni emberölési
csoportnak nyomozni. Amint felmentik a gyanú alól, egészen másként fognak nézni rá. Bizto-
san örömmel veszik a segítségét, és Grant minden erejét és tudását latba veti majd, hogy si-
kerrel járjon a nyomozás.
– Mit gondolsz, Grant mindent elmondott a rendőrségnek, amit tud az üggyel kapcsolat-
ban?
– Igen. Nekem úgy tűnik, teljes mértékben együttműködik velük, és még csak ügyvédet
sem kért magának. A rendőrök tudják, amit Grant is tud, csak az a gond, hogy ez korántsem
kölcsönös. Grantnek fogalma sincsen arról, milyen bizonyítékokat találtak a helyszínelők a
lakásban, amelyek ellene szólnak, és azt sem tudhatja, mi az a nyom, amely ennyire egyértel-
műen őhozzá vezet. Ez megmagyarázhatatlan a számára egyelőre.
– Olyasmi lehet, amit a gyilkos szándékosan hagyott a helyszínen, hogy félrevezesse a
nyomozást?
– Grant is ezt a forgatókönyvet tartja a legvalószínűbbnek. Egyedül ez tűnik ésszerű ma-
gyarázatnak arra, ami indokolttá teszi a rendőrség intézkedését. Mert ehhez lennie kell olyan
bizonyítéknak a kezükben, amely egyértelműen Grant ellen szól.
– És akkor most mi lesz? – kérdezte Natalie.
– Egyelőre semmi. A kivárás időszakát éljük. Várunk. Türelmesen.
– Tulajdonképpen mire?
– Őszintén érdekel a véleményem? Szerintem arra, hogy Grantet letartóztassák, őszintén
megmondom neked, már számítottam rá, hogy ez be is következik. És akkor... hamarosan
megtudjuk, mivel áll elő az ügyészség.
– De aztán minden tisztázódik majd. És Grant segítségével megtalálják az igazi gyilkost.
– Igen, legalábbis mi erre számítunk.
– Nagy kár, hogy hiába van egy jó barátja, aki ilyen sok időt töltött el az ügyészségen, mint
te, és hogy bár a rendőrségen is sok az ismerőse, ilyen helyzetben semmire sem megy a szak-
mai múltjával. Persze, értem én, hogy ez helytelen, több szempontból is, de akkor is...
– De akkor is?
– Nemegyszer hallottam már olyan esetről, hogy a rendőrök elárulták a gyanúsítottnak, mi-
féle bizonyíték szól ellene, csak azért, hogy így rávegyék a vallomástételre. A rendőrök nyu-
godt szívvel hazudhatnak is neki, nem?
– De igen, megtehetik. Bármilyen információval manipulálhatják, ha ezzel célhoz érnek.
Jól látod a helyzetet. Ám Grantnek szerintem biztosan nem hazudnának. Tudják, hogy azon-
nal átlát rajtuk. Grant továbbra is abban reménykedik, hogy akad majd valaki a rendőrségen,
aki előbb-utóbb úgy dönt, mégis elmondja neki az igazságot. Ugyanakkor úgy véli, és én is
egyetértek ezzel, hogy ennek jóformán semmi az esélye addig, amíg a hivatalos letartóztatásá-
ra nem került sor.
– Vagyis, amint letartóztatják, tisztábban fogunk látni ebben az ügyben?
– Az biztos, hogy akkor legalább elmozdul a dolog a holtpontról, mert szerintem ez a leg-
rosszabb, ami most van. Az, hogy tétlenül várakozunk.
 Várakozunk. Így mondta, többes számban, állapította meg Natalie.
– Ezek szerint te leszel a védőügyvédje...
– Nem, dehogy. És nem azért, mert Christine-nel összejöttek... Már korábban sem vállal-
tam volna el ezt a szerepet.
– Egy barátot nem védhetsz talán egy gyilkossági ügyben? Ez is elfogultságnak minősül?
James elmosolyodott.
– Valami ilyesmiről van szó. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én sohasem dol-
goztam még védőügyvédként. És nem hiszem, hogy most jött volna el a megfelelő pillanat
arra, hogy beletanuljak ebbe a szerepkörbe.
– Pedig most vársz valamire – állapította meg Natalie. – Mint te is mondtad, tétlenül.
És ezért nem hívtál fel engem korábban, tette hozzá gondolatban.
– Megígértem Grantnek és Christine-nek, hogy azonnal Bostonba utazom, ha Grantet letar-
tóztatják. Mint barát. Ennyi és nem több. Pont.
– Egy igazi jó barát, olyan jó barát, amilyen már nincs is. Aki mindent megbocsát.
– És egy olyan barát, aki alaposan megváltozott – tette hozzá James. – Más vagyok, mint
aki egy évvel ezelőtt voltam. Most már távolságtartóan kezelem őket, Grantet és Christine-t
is. És ezeket a falakat, amelyeket én húztam fel magam közé és közéjük, nem fogom lebonta-
ni. És átlépni sem.
– Mire gondolsz például?
– A titoktartásra – felelte James. – A bizalmas információk megőrzésére. Vagy éppenség-
gel elhallgatására mások elől. Én erre képtelen vagyok. De azért elmegyek Bostonba. Már
vártam is, hogy hívnak. Különben már kerestelek volna téged. És akkor korábban is felfedez-
hettük volna egymást...
– Korábban is... – ismételte utána Natalie suttogva. A férfi szája az övére tapadt közben. –
Igen, akkor már korábban is megtalálhattalak volna téged.
– Téged – ismételte utána James. – Téged.
És ismét szeretkezni kezdtek, szenvedéllyel és erővel, és mégis gyöngédséggel. És szeret-
kezésük közben minden ismeretlen ismerőssé változott, az ismerős pedig megújult.
Amikor megszólalt James személyi hívója – abban a pillanatban, amikor épp a lehető leg-
jobban egymásba feledkeztek először mindketten csak nevettek. Spontán reakció volt ez a
részükről.
– Ian lesz az – jósolta James, miközben a padlón heverő készülék után nyúlt. Arra gondolt,
Ian biztosan kitalált valamit – talán, hogy találkozzanak, még mielőtt elkezdődik egy újabb
hivatalos munkanap, vagy mivel épp nősülni készül, olyasfajta változásokat tervez a cégnél,
amelyek Jamest is érintik...
Ám nem Ian kereste ebben a meghitt pillanatban.
– Christine az – mondta halkan, és sóhajtott egyet. – Grantet letartóztatták. Azt hiszem,
most fel kell hívnom őt. Valahol itt kell lennie a mobiltelefonomnak...
 – Használd ezt nyugodtan – mondta Natalie, és James kezébe adta az ágy melletti vezeté-
kes készüléket.
– Köszönöm.
Öt hónappal korábban Christine hallgatta végig Grant telefonbeszélgetését Paris Eugenia
Ballyval. Most a sötétben Natalie volt fültanúja James szavainak, egy hasonlóan kétségbeesett
hívásra reagálva. És hallotta, amint a férfi gyöngéden és megértően beszél vele, biztosítva a
segítségéről – azt a nőt, aki megcsalta, elárulta őt.
– Mindannyian tudtuk, hogy ez is bekövetkezik egyszer, Christine – mondta. – Igen, meg...
Ez a lehető legjobb szerintem, ami csak történhetett. Most legalább mozgásba lendülnek a
dolgok. Igen, akkor még ma este odautazom. Mondd csak, Grantnek sikerült elérnie azt az
ügyvédet, akiről beszéltünk? Remek. És a szüleiddel is beszéltél már? Szerintem minél előbb
hívd fel őket. Biztosan ott akarnak lenni most melletted, hogy segítsenek. És hívd fel Meget
is, és June-t, és talán Bethet is... Cambridge-ben sok szálloda van... Micsoda? Azt nem isme-
rem. Rendben van, igen, egy ideig biztosan ott maradok akkor nálatok. Nos... akkor majd ta-
lálkozunk. Addig is vigyázz magadra... Hamarosan ott leszek.
James azzal letette a telefont, és felült az ágyban.
– Menned kell, ugye? – tette fel Natalie a költői kérdést.
– Igen – sóhajtott James. – És egy időre legalábbis biztosan ott kell maradnom. Grant min-
dig is azt mondta, ha az ügyésznek elég jó bizonyíték van a kezében ahhoz, hogy kiadja a le-
tartóztatási parancsot, az azt jelenti, hogy kelepcébe csalták, úgy tűnik, igaza van.
– Úgy érted, kelepcébe csalta őt az igazi gyilkos? Aki zaklatta Parist? Aki esetleg látta őt
Parisszel? És talán féltékenységi rohamot kapott, azért végzett a nővel? És ezért akarta, hogy
Grantre terelődjön a gyanú? Hogy mindkettőjükön bosszút állhasson?
– Igen, ez is egy a lehetséges forgatókönyvek közül – bólintott James. – De talán mégsem
ez a legvalószínűbb változat. Grant viszont aggódik amiatt, hogy egy ennél is körmönfontabb
fickóval lehet dolga. Egy pszichopatával. A vallomásával, a közreműködésével sok gonoszte-
vőt juttatott már rács mögé. Attól tart, hogy egy ilyen alak lehet ez is, aki az egészet kitervel-
te, mégpedig azért, hogy bosszút álljon rajta valamilyen régi sérelemért. Ezért ölt meg egy
olyan nőt, aki fontos volt Grant számára. És mindent elkövet azért, hogy Grantet juttassa sittre
egy olyan gyilkosságért, amelyhez neki az égvilágon semmi köze. Mindössze annyi, hogy
régről ismeri az áldozatot. Ha tényleg erről van szó, akkor a gyilkos nem fog ölni többé. Úgy
értem, ameddig Grant börtönben van, biztosan nem.
– Vagyis Grant nem fogja kérni, hogy óvadék ellenében engedjék el, és szabadlábon véde-
kezhessen? – kérdezte Natalie.
– Legutóbb, amikor beszéltem vele erről a lehetőségről, határozottan nemet mondott. Ab-
ban maradtunk, hogy majd a védőügyvéddel megbeszéli, mitévő legyen, de nem hinném,
hogy meggondolja magát. Ahhoz túl jól ismerem Grantet. Nem akarja, hogy bárki más az
ismerősei közül veszélybe kerüljön miatta. És sok minden függ attól is, hogy hogyan helyezik
vád alá. Egy előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság esetén nem is élhet a gyanúsí-
tott azzal a lehetőséggel, hogy óvadék ellenében szabadon engedjék. Különösen akkor nem,
ha az ügyész terhelő bizonyítékokra és súlyosbító körülményekre is hivatkozhat.
Natalie-nak már zsongott a feje a hallottaktól. Tudomásul kellett vennie az érzést, a szere-
tetet, amely James hangjából érződött az imént, amikor Christine-nel beszélt. Az, ahogyan
emlékeztette őt arra, hogy hívja fel a szüleit, a legjobb barátait, azokat, akik bizonyára ott let-
tek volna az esküvőjén Jamesszel... És aztán a szállás kérdése. Christine nyilván azt akarta,
hogy James náluk lakjon, míg ott tartózkodik, és James is emellett döntött. Ott fog lakni az
otthonukban, ahol Christine most egyedül van... És előreláthatóan jó darabig.
– Mennyi ideig? – kérdezte Natalie.
– Úgy érted, mennyi ideig lesz Grant börtönben? Az attól is függ, milyen gyorsan jut meg-
egyezésre egymással a vád és a védelem az eljárás következő lépésére vonatkozóan. A véde-
lem biztosan kérni fogja az előzetes meghallgatást és a bizonyítékok feltárását. Fogalmam
sincs, mikorra tűzhetik ki ennek az időpontját, és nem ismerem az itteni szokásokat. Mint
ahogy azt sem tudhatjuk előre, miféle jogi manőverekre kerülhet még sor addig...
– Egy darabig biztosan eltart ezek szerint...
– Persze, az ilyesmi sohasem szokott hamar elintéződni. És ez korántsem egyszerű eset...
James ekkor felállt, de még egyszer odahajolt Natalie-hoz, hogy búcsúzóul megcirógassa
az arcát.
– Most már mennem kell – mondta. – Nagyon jól éreztem magam veled. Köszönöm. Majd
felhívlak, amint lehet.

Natalie tíz nappal később hallotta ismét James hangját. Bostoni idő szerint hajnali kettőkor
kereste őt a férfi, és nem sokat beszéltek. James fáradtnak és szórakozottnak tűnt, és a hangja
olyan halk volt, hogy Natalie ebből arra következtetett: attól tart, hogy valaki meghallhatja,
miről beszélnek. Talán egy vendégszobában volt ekkor. A hálószoba szomszédságában, ahol
Christine alszik. Grant nélkül.
– Küldenék neked egy csomagot, ha nem okoz gondot, Natalie – mondta James.
– Miért lenne gond?
– De nem szabad kinyitnod.
– Sohase vetemednék, ilyesmire – ígérte Natalie.
– Tudom. De ha az ingatlanügynökség címére küldöm, akkor lehet, hogy valaki mégis...
– Nem, ezt nem tartom valószínűnek. De ha előre tudom, hogy érkezik a nevemre egy kül-
demény, akkor majd úgy intézem, hogy ott legyek, amikor jönni szokott a postás. Menni fog...
– Köszönöm.
– Nincs mit.
 Aztán James mégis meggondolta magát – és megbeszélték, hogyan fog érkezni a csomag.
A UP futárszolgálat mellett döntöttek, amely másnap kiszállítja a csomagot, és nem az irodá-
ba, hanem Natalie lakására. Tulajdonképpen ezért kereste őt James. Ez volt az igazi oka.
– James...
Natalie valahogy túl mohónak érezte a saját hangját, bár James volt az, aki kereste őt.
– Ugye, nem egy reggeltől estig tartó nagy bulin vagy ott Bostonban? – kérdezte.
Az évődő kérdést halk, meglepettséget sugalló és hálás nevetéssel jutalmazta James. Majd
egy őszinte vallomással is:
– Sokkal nehezebb és bonyolultabb itt a helyzet, mintsem bármelyikünk is gondolta volna.
Natalie nem kérdezett rá, hogy mit ért a „bármelyikünk”-ön.
– Sajnálom – suttogta. Ugyanúgy, mint csaknem egy évvel korábban is, amikor James el-
veszítette Christine-t. És James is ugyanazt felelte erre, mint akkor.
– Én is sajnálom, őszintén mondom, hogy sajnálom, Natalie.
 Nyolcadik fejezet

Cambridge, Massachusetts állam

December 30., 21 óra 30 perc

James a nappali ablaka előtt álldogált, Grant és Christine Monroe házában. A hó nagy és
lusta pelyhekben szállingózott, áttetsző függönyt húzva az utcalámpa köré, amely olyan ke-
csesen állt, mint egy balerina előadás után a még kivilágított színpadon. Mindez egy régi éj-
szakára emlékeztette Jamest, amikor a Kristály-hegységben volt sízni.
Olyan emlékkép volt ez, amelyet nagy szeretettel dédelgetett magában azóta is. És amely-
ből újra meg újra erőt meríthetett.
James Gannon oda akart állni a legmagasabb lesiklópálya tetejére, a legmagasabb pontra,
ami csak fellelhető a környéken, aztán a sílécet lefelé fordítva, elindulni a mélybe... Igen, csak
úgy, egyszerűen végig-száguldani a leghosszabb lejtőn. Ám erre sohasem került sor még.
Tudta, hogy korántsem lehetetlen pedig, és azt is, hogy túl lehet élni. Ezt a fajta közönyössé-
get az életveszély iránt, az ismerősei közül eddig csak Ian Collierben ismerte fel. Iannek szin-
te a legjellemzőbb tulajdonsága volt ez, ami fehéren feketén kiderült James számára: sok
olyan napot töltöttek el ők kettesben, amikor Ian vállalta ezt a mások számára felfoghatatlanul
nagy kockázatot. Az életveszélyt.
James még csak hatéves volt, amikor először csatolt léceket a lábára, és tinédzserként ver-
senyzett is. Látott felvételeket Ian versenyeiről, ismerte a sportolói pályafutását, azt a szokat-
lan, halált megvető bátorságot, amellyel nekivágott egy-egy lejtőnek, és azt is tudta róla, hogy
az élethez ugyanúgy viszonyul, mint a sízéshez. És azt is tudta, hogy ez a karrier a
Kitzbühelben tartott versennyel ért véget. James az erről készült felvételt is jól ismerte. Bár-
csak sohase látta volna.
Ian vakmerő stílusa a kitzbüheli baleset után sem változott lényegesen – csak egy újabb ta-
pasztalattal gazdagodott. Ám a Kathleennel együtt tervezgetett jövő már erősebbnek bizonyult
– kizárta az Ianre korábban oly jellemző kockázatvállalást. Ian most már úgyszólván minden-
ről lemondott, ami csak veszéllyel járt – és önként vállalta ezt a lemondást.
És ez nem is volt igazán nagy áldozat a részéről. Ezzel nemcsak Ian, de James is tisztában
volt, Iant még sohasem látta olyan boldognak a barátja, mint azóta, hogy meghozta ezt a dön-
tést – pedig számos nyarat töltöttek el együtt. Ez az utolsó a Worthing-ház felújításával telt el.
Az utána következő ősz pedig a Rain Mountain életében hozott változtatásokat érlelte be – Ian
reformjainak egész sorát. És ekkor tervezték meg a ház berendezését is. A festéstől a szőnye-
gek mintájáig, mindenre, a legapróbb részletre vonatkozóan is.
És miközben Bostonban már lehullott az első hó, James egy bizonyos napra gondolt – arra,
amikor Ian felkereste őt az irodájában, és arra kérte, segítsen neki kideríteni, amit csak lehet
Kathleen édesanyjának erőszakos halála ügyéről, Ian nagyon udvarias, de határozott volt.
James pedig akkor még csak rövid ideje töltötte be az új munkakört – akkortól fogva ő volt a
gazdája a városban elkövetett gyilkossági ügyek közül a „holt akták”-nak, vagyis azoknak,
amelyeknek felderítése semmiféle eredménnyel nem járt...
Nem James jelentkezett erre a munkára. A főnökei döntöttek úgy, hogy mostantól fogva
ezzel kell foglalkoznia. A gyilkossági csoport nyomozói mindannyian őt akarták látni ebben a
munkakörben. És James ügyész kollégái is egy emberként támogatták ezt a javaslatot. Úgy
vélték, közülük egyértelműen James az, aki a legenergikusabb, és aki személyiségjegyei foly-
tán a legalkalmasabb arra, hogy felvegye és tartsa a kapcsolatot az áldozatok hozzátartozóival.
A túlélőkkel, az áldozatok szeretteivel. Mindannyian biztosra vették, hogy James mindent
elkövet az érdekükben, ami csak lehetséges, mind emberileg, mind pedig szakmailag. És tud-
ták, hogy bízni fognak benne a gyászoló családtagok. Így aztán nem is maradt más választása,
mint igent mondani a felkérésre – és attól fogva ő volt az, akinek közölnie kellett az áldozatok
hozzátartozóival, hogy az ügyet nem sikerült megoldani, a tettes nincs meg, és a nyomozást
egy bizonyos időn belül le kell zárniuk, még ha eredménytelenül is. És Jamesben megvolt a
kellő empátia, a végtelen türelem és a rendkívüli tapintat ahhoz, hogy tökéletesen tudja kezel-
ni ezeket a kényes helyzeteket.
Jamesnek különösen fontos szerep jutott akkor, amikor olyan ügyekkel kellett foglalkoz-
nia, amelyekről azt mondták a rendőrök: teljesen reménytelenek. A túlélőknek erőt és vigaszt
kellett nyújtania, már amennyire ez egyáltalán lehetséges, és meggyőznie őket arról, hogy a
nyomozó hatóságok mindent elkövettek, ami emberileg és szakmailag csak elvárható és lehet-
séges. És James az ilyen ügyek során tanulta a legtöbbet. Pontosan tudta, kinek mikor mit kell
mondania ahhoz, hogy lecsillapodjanak a kedélyek, elüljenek az indulatok.
És aztán arra is rá kellett jönnie, hogy az évek során ez a munka tőle is sok áldozatot köve-
telt, ő is megfizette mindennek az árát.
Úgy érezte, ő maga egyre kiüresedettebb lett és egyre érzéketlenebb, pedig mindent meg-
tett az áldozatokért és azok hozzátartozóiért.
Az a sok rossz, a bűn és az erőszak, a borzalmak, amelyekkel a munkája során nap mint
nap szembesülnie kellett, lassan, de feltartóztathatatlanul beléívódtak – a lelkébe és a zsigere-
ibe. És ugyanakkor mintha el is emésztette volna a sejtjeit. Az érzéseit. Mint egy fa, amelynek
korhadni kezd a belseje, és aztán egy nagy, egyre terebélyesedő üreg keletkezik benne.
Vagy talán belé is költözött az a sok rossz és gonosz?
Nem, dehogy. Erre mindig is kínosan ügyelt. Nap mint nap szigorú önvizsgálatot tartott.
Bár néha eszébe jutott, vajon ő mitévő lenne, ha a szerettei közül valakinek bántódása esne...
Ha valaki az ő ismerősei vagy barátai közül esne áldozatul egy gyilkos brutális ösztöneinek...
És főleg akkor, ha egy gyermekről van szó. Ezek a kérdések egyre gyakrabban gyötörték,
éjjel-nappal. Ha az egyik nővére fiának vagy kislányának esne bántódása... Vagy a saját
gyermekének...
 Képes lenne-e félreállni az útból, és engedni a hatóságokat, hogy tegyék a dolgukat? Vagy
inkább az önbíráskodást választaná? És mi van, ha a nyomozó hatóságok csődöt mondanak?
És ha tudná, hogy a tettes – akár gyilkos, akár a gyermekeket molesztáló aberrált vagy pszi-
chopata – továbbra is szabadon járhat-kelhet a városban?
Jamest őszintén meglepte, hogy a gyászoló hozzátartozók közül csak viszonylag kevesen
fordultak további jogorvoslatért, és még ennél is kevesebben voltak közöttük, akik a maguk
kezébe vették a nyomozás folytatását – magándetektívet fogadva vagy éppenséggel az önbí-
ráskodással próbálkoztak. Ő egyáltalán nem volt biztos abban, hogy képes lenne ekkora önfe-
gyelmet tanúsítani hasonló helyzetben.
Talán azért érzett így, mert ügyészként sokkal több borzalmat látott az évek során, mint,
mondjuk, az áldozatok szülei vagy akár az esküdtek. Mert James minden ügyet látott, mind-
egyikkel részletesen foglalkozott, elejétől a végéig, hiszen az ügyész az, aki minden tekintet-
ben és minden oldaláról megismeri a rosszat, az emberben lakozó gonoszt, és az összes in-
formációnak a birtokában kell lennie ahhoz, hogy kiválassza, melyek azok, amelyeket meg-
oszthat a hozzátartozókkal, illetve melyek kerüljenek a bíróság – illetve a nyilvánosság – elé.
James Gannon mindig is lelkiismeretesen végezte a munkáját, és a gyakorlat megtanította
arra, mihez kezdjen a legbrutálisabb részletekkel. Ha a szükség úgy hozta, elhallgatta ezeket,
persze csak akkor, ha ez nem befolyásolta a végső ítéletet az adott ügyben. A legtöbb ügyben,
amelyhez köze lett a szakmája miatt, életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték az elkövetőt,
amelyet a lehető legszigorúbb feltételek mellett kellett letölteni az illetőnek.
James ez idáig, mondhatni, tökéletes munkát végzett. Hatékonyan képviselte az áldozatot,
az élőket és a holtakat egyaránt, igyekezett mindent elérni az érdekükben, amit a törvény csak
lehetővé tett a számukra. Ám minél több szakmai diadalt tudhatott a magáénak, annál na-
gyobb lett benne a fájó űr – a kínzó üresség, a hiány, amelyet képtelen volt megfogalmazni
még önmaga számára is.
Aznap, miközben Ianre várt, arra gondolt, talán neki is szabadságra kellene mennie végre.
James persze Mary Alice Cahill anyagát is ugyanolyan lelkiismeretesen kezelte, mint a
többi ügyet. És az első beszélgetésük során derült ki, hogy ő történetesen Seattle-ben tartóz-
kodott akkor – sítúrára érkezett, de csak az esőt leshették a barátaival, mégpedig napokon át –,
amikor ez a bizonyos gyilkosság történt. James és három diáktársa itt szálltak meg a városban
akkor, alig egy mérföldre attól a helytől, ahonnan Mary Alice elindult utolsó útjára – a halál
felé.
Újév napján találták meg a holttestét – a gyilkos meztelenre vetkőztette és megfojtotta – a
Snoqualmia-hágó közelében, egy út mellett. És a hír még aznap az újságok címlapjára került.
Ám James és diáktársai nem foglalkoztak a helyi hírekkel, és így nem is értesültek erről a
gyilkosságról. James visszatért Kaliforniába, azzal az elhatározással, hogy Seattle-ben fog
letelepedni. És ha tudott volna a gyilkosságról, amelyet a lesiklópályák közelében követtek
el? Ez a hír talán még jobban megerősítette volna a jövendőbeli ügyész szándékát, hogy ide
költözzön. És talán már akkor, magától kereste volna a módját annak, hogy segíthesse a nyo-
mozást ebben az ügyben. Hogy a város a lehető legszebb és legbiztonságosabb hely legyen,
mert ő ennek látta és ennek szerette volna látni később is Seattle-t.
James tudta, miért nem értesült a gyilkosságról akkor. Tizennyolc éves volt mindössze, és
a barátaival vakációzni érkezett ide. Ian Colliertől hallott később a történtekről, és tőle tudta
meg azt is, hogy Mary Alice Cahill tizenéves leánya sem értesülhetett akkor a történtekről –
azért, mert rettegett a borzalmas igazságtól. James azt is látta, hogy Ian szereti az áldozat lá-
nyát, aki remegve várja, milyen eredménnyel jár a két férfi megbeszélése.
És éppen ez az érzés, a férfiból áradó szeretet volt az, ami a leginkább hatott Jamesre ak-
kor, Iant szemlátomást ugyanúgy megviselte a gyilkosság híre, mint Kathleent. James min-
dent elmondott Iannek, amit sikerült megtudnia az ügyről, és persze a tőle megszokott és el-
várható tapintattal adta tudtára a részleteket. Mint ahogy akkor is tette volna, ha Kathleennel
beszélt volna személyesen. Próbálta kiemelni a megnyugtatóbb információkat, mint például
azt, hogy Mary Alice nem szenvedett sokat. Hogy hamar bekövetkezett a halál. Hogy nem
került sor nemi erőszakra, Ian is tudta, hogy meztelenül találtak rá, a zuhogó esőben. De Ian
azt nem tudta, és ezt James sem árulta el neki – miután a rendőrök sem adták közre az infor-
mációt –, hogy a holttestet groteszk és obszcén pozitúrába helyezte az elkövető olyan sajátos
módon, hogy ha ismét gyilkolna, ez olyan megbízható pontossággal vallana rá, mintha DNS-
mintát hagyott volna maga után, amit viszont nem tett meg.
James nem látta értelmét annak, hogy ezt is elmondja Iannek. A helyszínen készített fotók
az adatbázisba kerültek, aztán archiválták azokat, és a nyilvántartás szerint soha ehhez hason-
ló gyilkosságra nem került még sor ez idáig az Egyesült Államok területén.
James elkérte a digitális fényképet, amely a medálról készült, és arra kérte Iant, mondjon
köszönetet érte a nevében Kathleennek. És mondja meg neki azt is, ez talán ad némi támpon-
tot a nyomozóknak a továbbiakhoz.
– Hová mégy?
Az ismerős hang kizökkentette Jamest a gondolataiból. Nyomban megfordult. Hallotta a
kérdést, és magában válaszolt is. Találkozni fog azzal a nővel, akinek az édesanyja gyilkosság
áldozata lett. Remélte, hogy sikerül elégtételt szereznie, de hiába próbált mindent elkövetni
ennek érdekében – és lám, végül ő lesz a tanú az esküvőn, amikor Kathleen feleségül megy a
férfihoz, aki remélhetőleg egész életére képes lesz megadni neki a boldogságot, amelyet meg-
érdemelt. És az esküvő után... nos, akkor megkeresem a legmeredekebb lejtőt, és lesiklom
rajta, tette hozzá gondolatban.
– James?
Taxit rendelt és azzal utazott. A reflektor fényében egyre sűrűbbnek látszott a hó. Egyre
csak a szállingózó hópelyheket figyelte.
Nem fordult hátra a hang hallatán.
– Tudod, hová megyek, Chris, ugye?
– Seattle-be. Ian esküvőjére Kathleennel. Azt is tudom, hogy csak tíz órakor indul a géped.
– Igen, de erről a járatról semmiképp sem szeretnék lemaradni.
 – Akkor máris elmész?
– Éjszaka a reptér mellett szállok meg egy motelben.
– Igazából kapóra jön, hogy elutazhatsz, nem?
– Havazik – jegyezte meg James, és csak ekkor fordult Chris felé. – Egész éjjel havazni
fog. Lehet, hogy reggelre már járhatatlanok lesznek az utak.
– Én nem erre gondoltam, James – mondta Chris kissé sértődötten. – És ezt te is pontosan
tudod.
– Mindannyian nehéz napokat éltünk át mostanában, Chris.
Persze, a legnehezebb helyzetbe valószínűleg Christine került, mindannyiuk – minden érin-
tett – közül. Ahogy teltek-múltak a napok, James látta rajta, mennyire fogytán van már az
ereje. Holott korábban jóformán fáradhatatlannak ismerte őt. Az idegei azonban kezdték fel-
mondani a szolgálatot, a türelme elfogyott. A máskor mindig ragyogóan szép, életerős, bol-
dogságtól sugárzó nő csak halvány mása volt egykori önmagának. És James látta rajta, hogy
lassacskán kezdi feladni a küzdelmet...
Majdcsak magához tér, James ezt hajtogatta magában, és próbálta megnyugtatni Chris két-
ségbeesett szüleit és barátait. Végül is elég sokan álltak mellette most a bajban. Rajta kívül is.
És hamarosan visszatalál a régi énjéhez. Ugyanúgy sugárzik majd az örömtől, életerőtől, ma-
gabiztos lesz...
Addig is szüksége lesz azonban a szerettei támogatására. És ha Christine szüleinek és bará-
tainak is fogytán van már az ereje? Ha bátorításra van szükségük nekik is? Akkor bármikor
fordulhatnak Jameshez segítségért. Mint ahogyan Christine is.
Továbbra is bízott Jamesben, támaszkodott rá, és James volt az, akinek nap mint nap, sőt
éjjelenként is feltette ugyanazt a kérdést – amelyre képtelenség volt választ adni. Hogy mikor
tisztázzák végre Grantet az ostoba vád alól? És miért tart ez ilyen sokáig? Hogyan követhet el
az ügyészség és a rendőrség ekkora hibát? És mi van akkor, uramisten, James, mi lesz akkor,
ha nem találják meg azt a gazembert, a gyilkosság tényleges elkövetőjét?
James megpróbált válaszolni erre a képtelen kérdésre, már amennyire csak lehetett. Türe-
lemmel és kedvesen, megértően. Amennyire csak telt tőle. Am ekkorra már ő is kezdte elve-
szíteni a türelmét. Őt is megviselték a történtek. És benne is felmerült számtalan olyan kérdés,
amelyre senki sem tudhatta a választ. Kínzó-gyötrő kérdések voltak ezek, amelyek olyan fáj-
dalmasan hasogatták a tudatát, mintha kést döftek volna belé. És fáradt volt még ahhoz is,
hogy gondolkodjon.
– Nagyon bonyolult ez az ügy – ismételgette, hogy meggyőzze Christine-t.
Úgy tűnt, Christine gondolatban valahol máshol jár, és figyelmét csak nehezen volt képes a
jelenre összpontosítani.
– Igen, valóban az – mondta végül. Majd hirtelen, mintha valamilyen titkos forrásból sike-
rült volna erőt merítenie, így folytatta: – Főleg neked lehet most nehéz, James. Miattunk.
Olyan igazságtalan voltam hozzád, és olyan sokat ártottam neked. Ugye, te is így érzed? És
akkor... most még elvárom tőled, hogy itt legyél mellettem. Annyira sajnálom, James. De úgy
érzem, nem bírtam volna ki nélküled... Olyan nagy szükségem volt rád most, mint még soha
életemben.
– Minden rendben van, Christine – mondta James fáradtan. – Örülök, hogy segíthetek ne-
ked.
– Pedig igazából meg sem beszéltük, mi van velünk. Kettőnkkel. Hogy mi is történt..
– Én nem hiszem, hogy szükség van erre – szakította félbe James. – Beleszerettél Grantbe
és kész. Mi mást kellett volna mondanod még nekem ezen kívül?
– Akkor most utálsz engem, ugye? Biztosan meggyűlöltél azért, amit tettem – sopánkodott
Christine a kezét tördelve.
– Nem, dehogy. Szó sincs ilyesmiről – tiltakozott James erőtlenül.
– De akkor, James... még mindig szeretsz engem? A történtek ellenére is? – kérdezte
Christine mind kétségbeesettebb hangon.
Ez a kérdés azonban már kifejezetten dühítette Jamest. A türelme mostanra végképp elfo-
gyott. Már épp az érthetően rideg és dühös választ fogalmazgatta magában – ám aztán ezt sem
mondta ki. Az utolsó pillanatban ugyanis észrevett valamit Christine nyúzott arcán. Valami
újat, és mégis olyasvalamit, ami régről ismerős volt számára. Hogy Christine azt szeretné, ha
ő is szeretné – ezt kívánta egyedül, semmilyen más vágy nem munkált benne. James szerel-
mét akarta, ebben bízott – és ehhez fűzte minden reményét. És James azt is tudta, hogy ez az
érzés igazi és őszinte volt. Christine körül ugyanúgy vibrált most a levegő, mint régen, a bol-
dogabb napokban, amikor még együtt voltak ők ketten...
James egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy jól látja, amit felismerni vélt. Most, ami-
kor épp menni készült, Christine kétségbeesett mozdulattal kapaszkodott belé, hogy marasz-
talja. Maradék türelmére is szüksége volt ahhoz, hogy a lehető legfegyelmezettebben tudja
kezelni ezt a váratlan helyzetet. Olyan fáradt volt pedig, hogy ez bőven indokolt volna egy
érzéketlenebb, nyersebb választ – hárítást, tiltakozást – a részéről. És ő mégis, most is a lehető
legmegértőbb gesztussal próbált reagálni erre a nem várt fordulatra.
– Nem – mondta Christine-nek határozottan, egyenesen a szemébe nézve. Annak a nőnek,
akiről nem is olyan rég még azt hitte, a felesége lesz. – Nem vagyok már szerelmes beléd. De
azért továbbra is a szívemen viselem a sorsodat, Chris – folytatta az érvelést. – És ez mindig
is így lesz.
Feszült csend támadt. A szótlanság éket vert közéjük. Aztán az emeleti hálószobából, ahol
Christine szülei szálltak meg, halk léptek nesze hallatszott, ők itt tartózkodtak, a házban, míg
Chris barátai. Meg és June egy közeli szállodában vettek ki szobát, a Harvard Yard szomszéd-
ságában. James tudta, hogy Christine akkor sem marad magára, ha ő visszautazik Seattle-be.
Jamesnek muszáj volt távoznia most már. Nem bírta tovább itt a tétlen várakozást. És el is
indult a havas éjszakában, mert egy barátja esküvőjére volt hivatalos – aztán várt rá egy havas
lejtő valahol a hegyekben. Erre vágyott most a leginkább.
 Megérkezett érte a taxi, és alighogy elindultak, James rájött, hogy tévedett. Most nem is a
hegyek hiányoztak neki a leginkább. Skót whiskyre vágyott. És nem is kevésre lett volna
szüksége ahhoz, hogy valamelyest megnyugodjon.
James Gannon nem rajongott különösebben az alkoholért. Csak ritkán ivott. De ezen az éj-
szakán, amikor két hónap után végre magára maradt, a leginkább arra vágyott, hogy valamivel
letompítsa háborgó tudatát, hogy egy időre megszűnjenek azok a borotvaéles kérdések, ame-
lyek zaklatták a lelkét és nem hagyták pihenni az agyát. Csak egy kis nyugalomra vágyott,
legalább egy kis időre, amikor egyedül lehet.

Kathleen mindent elkövetett és megpróbált annak érdekében, hogy lehetőleg akkor alud-
jon, amikor Georgia is – pontosan úgy, ahogyan egy kismama igyekszik alkalmazkodni újszü-
lött gyermeke napjainak kialakulófélben lévő ritmusához. Eleinte lehetetlen vállalkozásnak
tűnt ez a részéről. Napközben, amikor Georgia a legmélyebben aludt, Kathleennek túl sok volt
a dolga ahhoz, hogy követhesse a példáját. Ekkor már mindenki biztosra vette, hogy bárme-
lyik pillanatban megkezdődhet a vajúdás – és bár többször is alaposan megbeszélte az orvosi
team tagjaival, hogy kire miféle feladat vár, Kathleen újra és újra leült egyeztetni velük, közö-
sen és egyenként is. Persze a forgatókönyvnek volt olyan változata is, amelyről nem szívesen
beszéltek, de ez elkerülhetetlen volt – mint ahogyan az is, hogy az érintettekben újabb és
újabb kérdések merültek fel. Igyekeztek minden eshetőségre előre felkészülni, amennyire
csak lehetett.
Ráadásul egyre gyakrabban kereste a kórházat a média – és valakinek az újságírókkal is
foglalkoznia kellett. Ez a feladat szintén Kathleenre vagy valamelyik túlhajszolt kollégájára
hárult, persze, de leginkább – természetesen – Kathleenre.
A nagy nyüzsgés mintha alábbhagyott volna az osztályon december 12-e táján, a karácso-
nyi ünnepek közeledtével. És bár azután megint felbolydult az élet, Kathleen ebből nem sokat
érzékelt – ő addig is egész nap jóformán megállás nélkül lótott-futott. Georgia alvási szokásai
azonban hirtelen megváltoztak – napközben már nem aludt huzamosan, hanem csak rövidebb,
ámde annál intenzívebb szakaszokban. Éjjel – egészen pontosan éjféltől hajnalig – gyakorlati-
lag virrasztott. Ilyenkor volt a legizgatottabb, és folyton igényelte Kathleen jelenlétét. Délután
hat és éjfél között azonban megbízhatóan aludt. És Kathleen is csak ekkor pihenhetett igazán.
Ezen az estén is hat óra körül nyomta el az álom Georgiát. Ám Kathleen csak hét óra után
próbált nyugovóra térni.
A hetedik alkalom biztosan meghozza a szerencsénket, biztatta Ian. Olyan hittel, olyan
meggyőződéssel, hogy Kathleen már-már valóságnak érezte az ígéretét. És erre a hetedik al-
kalomra éppen ezen az estén került sor.
 Igen, most melléje kell szegődnie a szerencsének. Hiszen a hetes szám oly sokszor bizo-
nyított már. És most is, lám – Georgia hét gyermeket vár. Seattle hét dombra épült. És az es-
küvőjük időpontjául is a hét órát tűzték ki Iannel.
Amikor az óra elütötte a hetet aznap este, Kathleen bezárkózott a szobájába, hogy immáron
hetedik alkalommal is megpróbálja elvégezni a mesterséges megtermékenyítést. Saját magán,
segítség nélkül.

A repülőtér melletti hotelben, ahol megszállt, James megkereste a szobáját, amelyről tudta,
hogy egy minibár is van benne. Mégis, végül egy pillantást sem vetett rá. Egész idő alatt ha-
vazott, miközben a taxiban Cambridge-ből Loganba tartott, és eközben rájött, hogy van vala-
mi, amit még a skót whiskynél is jobban kíván – és ami sokkal veszélyesebb, mint lesiklani,
mondjuk, az Everest valamelyik lejtőjén. És ami a lelki nyugalom bódulatának ígéretét hor-
dozza... Ami a megnyugvás lehetőségével kecsegtet. Seattle-ben nyolc óra volt ekkor, de a
jelek szerint mégis felébresztette Natalie-t.
– Itt James – szólt a telefonba, amikor Natalie felvette.
– James – suttogta Natalie meglepődve. – Hol vagy?
– Még mindig Bostonban – hangzott a válasz. – Aludtál, ugye?
– Csak elbóbiskoltam...
Álmodtam. Vagyis inkább a gyermekedről gondolkodtam.
– Szia...
– Szia. Szeretnél tovább aludni inkább, ugye?
– Nem, jól vagyok – tiltakozott Natalie. – Már teljesen felébredtem, és kipihentnek érzem
magam. Komolyan mondom...
– Akkor jó – James hangjából érződött a megkönnyebbülés. Szelíd volt és gyöngéd.
Ugyanakkor hálás is. – Ne haragudj, hogy nem kerestelek korábban.
– Gondolom, sok dolgod lehetett.
– Még annál is több, Natalie – mondta James. – És valahogy sohasem éreztem alkalmasnak
rá az időt. Alig voltam egyedül. Egészen mostanáig.
Natalie jóformán meg sem hallotta James magyarázkodását – hogy nem találta megfelelő-
nek az alkalmat, és hogy nem volt egyedül idáig, azért nem kereste őt, jóllehet, ígéretet tett
neki erre –, mert a magyarázat, amelytől Natalie annyira rettegett, elnyomta a férfi hangját, és
ez a magyarázat ott dobolt benne. Christine és James biztosan ismét összemelegedtek, igen,
ezt fogja mondani James. És Christine időközben belátta, mekkorát hibázott. Megszédítette őt
Grant, és azt hitte, szerelmes lett belé. De ez nem is szerelem. Ezt Grant is tudja, és most már
mindent megbeszéltek és tisztáztak egymással, és... James és Christine úgy döntöttek, mind-
ketten Bostonban maradnak... Igaz, Christine még nem adja be a válókeresetet, de csak addig,
míg Grant ki nem szabadul a börtönből. James most tulajdonképpen csak azt szeretné Natalie
értésére adni, hogy ez és ez történt Bostonban, és hogy megismételje, nagyon kellemes volt
ugyan az az éjszaka, amelyet együtt töltöttek, és ezt Christine-nek is elmondta, de hát ők ket-
ten azért továbbra is...
– Natalie, mondd csak, ott vagy még?
– Persze, és ébren is vagyok...
Csak most jutottak el a tudatáig a szavak, amelyeket Jamestől hallott az imént.
– És most alkalmasnak érezted a pillanatot arra, hogy felhívj? Nyugodtan beszélgethetünk?
– kérdezte halkan.
– Igen. Végre...
– Remek.
Natalie ágyban volt ekkor – abban az ágyban feküdt, amelyben Jamesszel szeretkeztek, és
a telefont egészen odaszorította a füléhez, mintha ezzel is csökkenthetné a távolságot, mely
elválasztja őket egymástól. És ettől úgy érezte ott, a sötétben, mintha James is ott lenne mel-
lette...
– Ez azt jelenti, hogy jó hírt kaptál? Sikerült megtalálni a gyilkost?
– Nem, sajnos, még nem. És az az igazság... semmiféle előrelépés nem történt az ügyben
ez idáig.
– Vagyis megvárod az első tárgyalást? – kérdezte Natalie csalódottan. – Tizenhatodikán
lesz, ugye?
– Látom, figyelemmel kíséred az eseményeket – állapította meg James.
– Persze, már amennyire csak lehet ilyen távolságról. Elolvastam a bostoni lapokat az in-
terneten. Szinte nem volt olyan nap, hogy ne írtak volna valamit erről az ügyről.
– Tényleg? Én ezzel nem is foglalkoztam ilyen mélységig...
– Pedig sokat cikkeztek róla. Nem is tudtam, hogy Grant ilyen ismert ember, és hogy Ál-
lamok-szerte elismert tekintélynek számit a szakmájában.
– Ezek szerint nem csak az ügyvéd nyilatkozatai jelentek meg a lapokban...
– Nem. Nekem úgy tűnik, egyelőre elég kiegyensúlyozott a sajtóvisszhangja. Több ügyvéd
is nyilatkozott, de rajtuk kívül kriminál-pszichológusok, az FBI profilkészítői is, nyomozók a
gyilkossági csoporttól... Tényleg nem figyelted a médiát, amíg ott voltál?
– Christine körül olyan nagy volt a nyüzsgés és a feszültség, hogy nem volt sem kedvem,
sem elég energiám hozzá. Nem figyeltük a sajtót, mert e nélkül is épp elég kényes volt a hely-
zet. De azért érdekelne, hogy mit mondanak a szakértők.
– Nagyjából azt, amit te is mondtál – felelte Natalie. – Grant ártatlanságát a többség tény-
ként fogadja el. A massachusettsi ügyvédek e tekintetben egységes álláspontot képviselnek.
Csak akkor vádolhatnak gyilkossággal egy ártatlan embert, ha olyan bizonyíték áll rendelke-
zésre, amely egyértelműen és cáfolhatatlanul ellene vall. Ám egy ilyen bizonyítékot a tettes is
kreálhatott, akár előre megfontolt szándékkal, már ha egy igazán ravasz és ügyes pszichopatá-
ról van szó. Ezt a trükköt pedig a leginkább akkor lehet leleplezni, ha Grant tudomására hoz-
zák, mi is ez a bizonyos bizonyíték, úgy tűnik, a megoldás kulcsa Grant kezében van. Már ha
engedik neki...
– És hogyan reagálnak a védelemnek arra a feltevésére, hogy a tettes kelepcébe csalta
Grantet?
– Szakmai körökben megoszlanak a vélemények. De úgy tűnik, a közvélemény gyakorlati-
lag egyöntetűen ezt tartja a legvalószínűbbnek.
– Ezt honnan tudod?
– Az ügy kapcsán beérkező telefonhívásokat és e-maileket is közreadták az interneten meg
a sajtóban. Azt is mondják, az ilyen népszerű gyanúsítottat rendszerint felmentik az esküdtek.
– Ami kétségkívül igaz is.
– A tévében volt egy vitaműsor róla, s ott egy szakértő azt mondta, Grant egyénisége, a
hírnevével társítva, igazi ütőkártya – a saját kezében, önmaga védelmét is képes ellátni, még-
pedig úgy, hogy jó eséllyel győztesen kerüljön ki az ügyből. És hogy van Christine? Hogy
viseli ezt az egész ügyet?
– Nem valami jól...
– Na és Grant?
– Ő viszonylag jobban viseli a megpróbáltatásokat. Nekem úgy tűnik, ő inkább Christine
miatt aggódik.
– És te nem aggódsz, James?
– Úgy érted, Christine miatt? – kérdezett vissza James.
– Úgy. Vagy bárki és bármi más miatt is.
– Az én figyelmemet most sokkal inkább a megoldás keresése köti le, mintsem az, hogy
bárki miatt is aggódjam ebben az ügyben. Nem furcsa?
– Nem.
– Úgy hallottam, mintha nevettél volna az imént
– Azon, hogy inkább a probléma megoldása köti le a figyelmedet, és nem az aggodalom
mások miatt. Ez olyan... férfias. Tipikusan machós.
Most már James is nevetett.
– Talán van valami gondod ezzel?
– A probléma keresésével? Vagy a tipikusan férfias megoldás tényével? – folytatta az évő-
dést Natalie. – Nem, azt hiszem, nincs ezzel semmiféle gondom, igazából egyikkel sincsen, ha
jobban belegondolok.
– Remek. De azért van valami, ami miatt mégiscsak aggódom – jegyezte meg James sokat
sejtetően.
– Nocsak, és mi lenne az?
– Hogy a gépem nem fog időben felszállni. Ma reggel szerettem volna elindulni innen –
magyarázta. – De lehet, hogy ma már nem is indulnak járatok.
– Repülőre szállsz? Ezek szerint...
Hazajössz végre? Ezt akarta kérdezni.
 – És... ide tartasz?
– Reményeim szerint igen – mondta James. – Már amennyiben az időjárás is úgy akarja.
Most viszont úgy tűnik, túl sűrűn havazik.
James az ablak előtt állt, és onnan figyelte a havazást. Gyönyörű volt a látvány, és persze
egyre csak vastagodott a hóréteg reggel óta, ami egyre inkább azt erősítette, hogy el sem indul
a gépe. Ezt a problémát biztosan nem tudja megoldani. Most már másra sem vágyott pedig,
mint arra, hogy elinduljon végre. Natalie után vágyott, ott akart lenni mellette. Minél előbb...
– Még nem tudhatom biztosan, mikor érkezem meg Seattle-be – mondta végül. – De remé-
lem, még időben ahhoz, hogy újév napján este hétkor ott legyek az esküvőn. Van kedved el-
jönni velem?
– Ian és Kathleen esküvőjére, az új otthonukba? – kérdezte Natalie.
– Milyen buta vagyok, hiszen Ian biztosan téged is meghívott. Nem tudtam róla, de ma-
gamtól is sejthettem volna, Ian annyira szerette volna azt a birtokot. Azt ugyan nem árulta el
nekem, miért, de az egyértelmű volt a számomra, hogy mindennél fontosabb neki. És hogy
valóra vált ez az álma, azt neked köszönheti.
Igen ám, de engem nem Ian hívott meg, hanem Kathleen. Néhány perccel azután, hogy
megerősítette, terhes vagyok – gyermeket várok tőled.
– Visszaaludtál közben, Natalie? – kérdezte James.
– Nem, dehogy. Csak... valójában nem Ian, hanem Kathleen hívott meg.
– Ezek szerint ismered Kathleent?
– Nem mondhatnám, hogy jól ismerem. A véletlen hozta úgy, hogy találkoztunk. Tudta ró-
lam, hogy én intéztem az ingatlanvásárlásukat, és azt hiszem, ugyanazért hívott meg, amiért
Ian is meghívhatott volna...
– És mi a véleményed Kathleenről? – kérdezte James.
Rábíztam a gyermekünk életét. Ez talán elég sokat elárul róla.
Natalie egy másik kérdéssel válaszolt.
– De te már régebbről ismered őt, nem?
– Inkább csak hallomásból – hangzott a válasz. – Iantől, persze. És láttam róla néhány
fényképet.
És még annál is több fényképet Kathleen édesanyjáról. Akit olyan obszcén pózban hagyott
sorsára a tettes. És aki olyan gyönyörű volt, hogy az már hihetetlen. És persze, a lánya is, aki
oly mélységes fájdalommal gyászolta őt...
– De még sohasem találkoztam vele személyesen – tette hozzá.
– Csodálatos teremtés, és úgy látom, a rajongásig szereti Iant. Azt hiszem, miatta volt
olyan fontos Iannek, hogy megvegye a Worthing-birtokot. Igazából Kathleent szeretné meg-
ajándékozni vele. Te is biztosan kedvelni fogod őt, James. Nem hiszem, hogy akad ember, aki
ne szeretné Kathleen Cahillt.
– Igen, én is biztos vagyok ebben. Tulajdonképpen máris szeretem, amiért Iant olyan bol-
doggá tette.
 És annyira szerettem volna segíteni neki. Sajnos, jóformán semmit sem tehettem érte, tette
hozzá gondolatban.
– Nos, akkor elkísérhetlek az esküvőjükre? – kérdezte mosolyogva.
– Igen, és köszönöm. Kathleen azt kérte, fél hétre legyek ott náluk...
– Részemről rendben. Ott leszünk.
– Akkor már csak arra van szükségünk, hogy az időjárás is kegyes legyen hozzánk – állapí-
totta meg Natalie. – Talán már holnap megérkezel, ugye? Ha minden jól megy.
– Ha igen, akkor... Natalie, ha szabad vagy este, akkor... várjunk csak, hiszen holnap már
szilvesztereste van.
– Programod van...
– Arra gondoltam, talán neked is ugyanaz...
– Igen. Itthon leszek egész este. Remélem, hogy megérkezel. Várni foglak.

A Crystal Mountain Resort nevű panzióhoz nem tartozott olyan sípálya, amelynek Hetedik
Mennyország lett volna a neve. Ha Ian mindenképpen azon akar lesiklani – mondták a hely-
béliek –, akkor át kell mennie a Stevens-hágóhoz. Megéri, mert ott éjjel is lehet sízni. És talán
el is ment volna oda, ha nem tudta volna, hogy ez a hetedik próbálkozás napja, azaz estéje – a
szerencsésnek remélt hetedik beavatkozásnak. Kathleennek ma este talán sikerül teherbe es-
nie.
Ezért úgy döntött, mégsem vág neki. A Hetedik Mennyországot az igazán tapasztalt sízők
számára alakították ki. Veszélyesen meredek lejtő volt, sok-sok szikla és fa között haladt az
út, és mivel jegesedésre is számítani kellett a hóréteg alatt, korántsem volt veszélytelen vé-
gigmenni rajta – ez a terep még a legrutinosabbakat is megleckéztette olykor. A Crystal Green
Valley nevű völgy viszont kellemes és változatos lejtőkkel várt rá – és itt semmiféle csapda
nem leselkedett a lesiklókra. Tökéletesen karbantartott pálya volt, sehol egy szikla, egy fa,
amely akadályt képezne az útjában – népszerű volt hát a turisták körében, és még a közepes-
nél gyengébb tudású sízőknek sem tartogatott különösebb meglepetést, Ian most itt is szívesen
síelt – mint jóformán bárhol és bármikor. Pályafutása kezdetén, majd oktatóként is gyakran
dolgozott ezeken a lejtőkön, ahol ráérősen, nagy kanyarokat téve lehet megkerülni a hatalmas,
gömbölyded hegyhátakat.
Biztonságos és ismerős terep volt hát, ahol Ian ekkor síelgetett. A csillogó hó, a vakító tisz-
taság és fehérség csak fokozta örömét. A többi síző közül sokan ráismertek – meg-megálltak
figyelni a stílusát, irigyelve és csodálva a könnyedséget, amellyel sorra vette a kanyarokat, s
azok, akiknél fényképezőgép vagy filmfelvevő is volt, nem mulasztották el megörökíteni ezt a
jeles alkalmat. Szavakkal leírhatatlan volt a látvány, s egyedül a technika képes visszaadni az
élményt. amelyben a nézők részesültek ekkor.
 És ennek köszönhetően sokan megörökítették azt a pillanatot is, amikor a baleset bekövet-
kezett. Többféle szögből és többféle technikával... A csattanást, a metszően éles törés hangját,
a bordák roppanását. Mert szavakkal ez is leírhatatlan volt.
Na és aztán... a rémült kiáltások. Hiszen ez Ian Collier! Uramisten, elvérzik... Hol vannak
az ügyeletesek? Hívjátok a mentőket! Életben van még? Mobiltelefonok léptek működésbe,
ki-ki segíteni próbált, ahogyan csak tudott.
És ekkor egy borzalmas kiáltás rázta meg a hegyek világát. Egy szót sem lehetett érteni be-
lőle. Mintha nem is embertől származott volna. Egészen a csillagos égig szállt. Nem is lehe-
tett emberi kiáltás, gondolták azok, akik hallották. Ugyanakkor nagyon is emberi volt. Egy
tizenhárom éves fiú torkából szakadt fel, aki úgy érezte, ő okozta példaképe halálát...
Na és a bajnok, a hős? Egyetlen szó sem hagyta el többé a száját. Legfeljebb suttoghatott.
Ám ezt senki sem hallhatta már. A hókristályok lassan egybemosódtak a tenger sok vérrel.

Kathleen valahol azt olvasta, hogy képesek vagyunk irányítani az álmainkat. A technika
pofonegyszerű: elalvás előtt az ember arra gondol, amiről álmodni szeretne. Úgymond, be-
programozza magát rá. Kitörli a tudatából azokat a gondolatokat, amelyek más irányba vin-
nék, és egyedül a kívánt álom képeire összpontosítja minden figyelmét. A tudatosan megvá-
lasztott álom ugyanis többnyire olyan, amelyet a tudatalatti már rég előkészített, s ezért köny-
nyen rááll annak előhívására. Kathleen egyszer már ki is próbálta ezt a technikát. Ám akkor
nem járt sikerrel. Más gondolatok – főleg aggodalmak és félelmek – sodorták magukkal, mie-
lőtt beprogramozhatta volna magát rá.
Ám ezen a fontos estén, ezen a jeles napon, amikor is hetedik alkalommal próbálkozik a
mesterséges megtermékenyítéssel, úgy tűnt, sikerült lehorgonyoznia magát a gondolatnál – és
belekapaszkodott olyan erővel, hogy egy pillanatra sem engedte el...
Ez alkalommal biztosan szerencsével jársz már kicsim. És olyan csodálatos édesapád lesz,
mint Ian. Te vagy a legszerencsésebb baba az egész világon. És semmit sem kell tenned érte,
csak keresd meg az otthonodat idebent, az én testemben, a méhemben, miközben alszom, mi-
közben álmodom.
Kathleen Ianről álmodott és a gyermekükről, miközben az Airlift Northwest mentőhelikop-
tere átrepült a kórház épülete fölött és leszállt a tetőn, hogy mielőbb a baleseti sebészetre vi-
gyék Iant.
És Kathleen akkor is aludt amikor Iant átemelték a műtőasztalra a traumatológián. Az or-
vosi team már várta, felkészültek a lehető legrosszabbra – az iszonyatos vérveszteségre, a
látványra, a tört csontokra és bordákra, a sokkra –, és mindannyian pontosan tudták, kinek mit
kell tennie.
Azt is, hogy mivel kell kezdeni a beavatkozást milyen vért kell előkészíteniük a számára,
ki az a specialista, akit mindenképpen ide kell hívniuk még a sérülthöz. Mindenki mindennel
tisztában volt ekkor már. Egyedül azt nem tudták, hogyan értesítsék a történtekről Kathleen
Cahillt, aki három hete itt lakott a kórház épületében.
 Kilencedik fejezet

Sarah’s Orchard
December 31., kedd, 16 óra 30 perc

Már este fél kilenc volt, mire Sam és Holly megérkeztek – az Ocean Crest Ranchtól
Sarah’s Orchardig tartó út máskülönben másfél órát vett volna igénybe, így valamivel tovább
tartott. A lényeg, hogy minden a legnagyobb rendben zajlott, Holly biztonságban érezte magát
a vackában, és meg is szokta a helyét, mire hazaértek. Nyugodt volt, s ellenállási kísérleteit
hamar megtörte a fáradtság – el is aludt időközben a tökéletes kényelemben, Sam Rain Moun-
tain márkájú kabátjában. Amelyet mostanra úgyszólván kisajátított magának, gondolta Sam,
miközben figyelte, hogyan vackolta be magát a kutya. Hollyt – halk sóhajt követően – ismét
elnyomta az álom.
Sam úgy érezte, a hölgyeknek, akiktől a kabátot kapta, tetszene ez a látvány.
– Na, itt vagyunk. Holly – mondta, miután leparkolt a ház előtt és kinyitotta az ajtót. –
Megérkeztünk. Ez itt az új otthonod.
És az elkövetkező huszonnégy óra igencsak eseménydúsnak bizonyult – ismerkedés, játék,
felfedezés. Elhangzott az első szűkölés – Holly így jelezte, amikor megszomjazott. Aztán en-
nél is hangosabban adta gazdája tudtára, hogy most már éhes is.
És amikor a konyha ajtajához ért és azt nyitva találta, először merészkedett ki a kertbe, a
gyepre. A fűszálak, csakúgy, mint az almafák, még téli álmukat aludták. A legutolsó nyírás,
azaz november eleje óta semmit sem nőtt a gyep – a smaragdzöld szálak így is a kutya hasáig
értek. Olyan pici volt még... Sam ekkor úgy érezte, nem lesz könnyű a számára a közlekedés
ebben a buja kertben.
Ám Holly fáradhatatlannak bizonyult – ott kutyagolt mindig a gazdája mellett, és néhány
rövid vakkantás után birtokba vette a pázsitot is. Az első otthon töltött éjszaka úgy döntött, ott
alszik Samen – a hasával melegítette gazdája mellkasát, nedves orrával a nyakához simulva.
Viszonylag nyugodtan aludta végig az éjszakát – úgy háromóránként ébredt fel csupán, ilyen-
kor mocorgott egy ideig, aztán ismét elszunnyadt. Előfordult, hogy tett egy-egy kört ilyenkor
a házban, két alvás szünetében, de aztán szerencsére újra meg újra visszaaludt.
Sam többnyire felkelt vele és kikísérte a kertbe, hogy ott végezze el a dolgát, ha szükséges
– és napközben is ugyanezt a taktikát követte az első héten. Szívesen vette a karjába Hollyt, és
szerette dédelgetni is, ám azt is tudta, hogy a kutyának elsősorban önállóságra van szüksége –
felfedezni a maga kis világát. Úgyhogy erre tudatosan is törekedett Sam. A kutya, minden
bátrabb lépését követően, újra és újra meggyőződött arról, hogy Sam is ott van valahol a kö-
zelben, és nem hagyta magára.
 És persze nagyon okos kis jószágnak bizonyult. A legintelligensebb kölyökkutya volt, akit
csak hátán hordott a Föld. Sam ezt már az első alkalommal meg is mondta neki, amikor a ku-
tya felébredt a szundikálásból, és első dolga a konyhaajtóhoz vezette, hogy – először önállóan
– elvégezze a legsürgősebbet a kertben.
– Hogy te milyen rendes kislány vagy! – dicsérte Sam, miközben követte a kutyát a kertbe.
– Nagyon okos kislány vagy, igen.
A hangja hallatán Holly megállt és felpillantott rá, kissé félrebillentve a fejét.
– És örülsz is, ugye? Jól érzed magad itt legalább? – kérdezte Sam. – Azt szeretném, ha
boldog lennél.
És akkor válasz helyett – azaz inkább válaszképpen – a kutya előbb balra, majd jobbra
mozdította a farkát. Ez volt az első farkcsóválási kísérlete. És aztán egyre jobban megjött a
bátorsága. Napközben már mind ritkábban igényelte Sam kíséretét. És hallatlanul játékosnak
is bizonyult. Eljátszadozott egymagában, hosszasan és önfeledten, de persze Sammel is szíve-
sen megosztotta a játék örömét. És aztán aludni ment, egyenesen a ládikóba, amelyet – immá-
ron végérvényesen – a kabátjával bélelt ki neki Sam, vagy a padlón tartott kedvenc szőnyegé-
re heveredett, vagy felkéredzkedett Sam ölébe – mert ez is megengedett volt a számára. Sam
eközben olvasgatott, főleg azokat a tájékoztató kiadványokat, amelyeket Marge-tól kapott,
útmutatásul.
Amikor Holly ébren volt, Sam szinte folyamatosan beszélt hozzá. A kutya ilyenkor félre-
hajtotta a fejét, úgy hallgatta, és a farkát csóválva biztatta a gazdáját, hogy ne hagyja abba.
Nem volt különösebben érdekes a számára, hogy miről folyik a társalgás – úgy tűnt, őt min-
den téma egyformán érdekli, amit csak Sam szóba hozott. Sam pedig mesélt neki a kertről, az
idős hölgyekről, s arról, hogy talán el kellene adnia a Harleyt. Aztán beszélt neki a szélről, a
madarakról, a felhőkről, az égről is. Minden újdonság volt Holly számára, csodálatos felfede-
zések lehetőségeinek kimeríthetetlen tárháza. És ugyanakkor Sam számára is sok-sok újdon-
sággal szolgált mindez.
Aznap délután fél négykor, amikor Holly az öléből felmászott a vállára, épp a számítógép
előtt ült. Az internetre csatlakozott, hogy megnézze a legfrissebb híreket a Mail Tribune web-
oldalán, hogy kiderítse, mi történt a nagyvilágban az elmúlt huszonhat és fél órában – akkor
telefonált rá Marge Hathaway. És ekkor szinte kizárólag örömteli hírekre számított, ezen a
szilveszter estén, mintha azt várná, hogy az egész világ osztozik örömében, abban, hogy az
életét bearanyozta egy kiskutya közelsége.
A Mail Tribune honlapján helyi és nemzetközi hírek egyaránt szerepeltek. Most az első –
kiemelt – helyen Ian Collier síbalesetéről tudósítottak. Talán felépül – ez volt az első szalag-
cím, amelyet Sam megpillantott. Továbbklikkelt a részletes tudósításra, s ebből kiderült, hogy
a balesetet az előző éjjel adták hírül először. Olyan balesetnek tűnt, amelynek csak csodával
határos módon lehet szerencsés a végkifejlete... Tragédia a hegyekben. Tinédzser okozta a
balesetet Egy hős halála? Halálfutam. Kritikus állapotban. A gyógyulás kétséges. Aggódó
rajongók. És az is kiderült, hogy Ian Collier ritka vércsoportba tartozik, ezért véradásra kérték
a rajongókat az orvosok...
Ha még mindig egyedül lakott volna ebben a házban, és nem lett volna itt mellette Holly,
Sam valószínűleg egész éjjel az internetet figyelte volna. És ha azt a hírt olvasná, hogy hal-
doklik az édesapja, akire már nem is emlékezett? Vajon mit tett volna akkor? Lélekszakadva
sietett volna Seattle-be, hogy ott lehessen a haldokló Ian mellett, amikor távozik az élők sorá-
ból?
Samnek fogalma sem volt róla, mitévő legyen. Egyszer tervezte csak, hogy találkoznia kel-
lene az édesapjával, és el is kezdte szervezni ezt, pontosan tíz nappal a tizenhatodik születés-
napja előtt. Az első dolga az volt, hogy kiderítette, él-e még egyáltalán Ian Collier. Samnek
tizenegy éves korában elismételte az édesanyja ugyanazokat a szavakat, amelyeket hatévesen
hallott tőle először, hogy ha egy kis szerencséje van, akkor az apja – aki egy szörnyeteg, és
képtelen arra, hogy bárkit is szeressen – a börtönben van. Vagy már meg is halt.
Még ha meghalt is azóta... Sam akkor is elmenne hozzá. Felkeresné a sírját legalább. Már
ha egyáltalán megtalálja. New Hampshire-ben lakott akkor, kollégiumban. Feltárcsázta az
első számot, amely azon a hosszú listán szerepelt, amelyet ő állított össze apja lehetséges
elérhetőségeit összegyűjtve. Ebben volt minden reménye – a végső kudarc előtt
Az első szám felhívása tűnt a legegyszerűbbnek és a legkevésbé eredményesnek, akkor
legalábbis azt hitte.
Akkor, immáron húsz évvel ezelőtt a 206-os körzetszám Washington állam nyugati részé-
hez tartozott. Ám a telefonközpontos azt kérte tőle, mondja meg a város nevét is. Sam ekkor
megkérdezte, szerepel-e a Seattle-ben lakó előfizetők között Ian Collier neve. Két számot is
nyilvántartottak Ian nevén – az egyik az otthoni, a másik a céges volt. Ez utóbbi a Rain
Mountain Enterprises központi száma, tette hozzá magyarázatképpen a telefonközpont ügye-
letese.
Rain Mountain. Eső-hegy. Ismerősen csengett ez a név, valahonnan a messzi távolból. És
valahogy mégis oly idegennek hangzott. Olyan érzést ébresztett fel Samben, hogy nyomban
letette a telefont. Keserédes hullám árasztotta el – a sóvárgás, a vágyakozás, amely karácsony
táján uralkodott el rajta, vagy bármikor máskor, valahányszor csak megpillantott egy kutyát –,
de soha még ilyen elemi erővel nem. Ugyanakkor elállt a lélegzete, és hevesen kezdett verni a
szíve...
A Rain Mountain mint vállalkozás semmit sem mondott Samnek. Semmiféle emléket nem
idézett fel benne. Ám azt pontosan tudta, már amennyire valamit pontosan tudhat az ember
tizenhat éves korában, hogy Ian Collier, akinek a Rain Mountain céghez van köze, azonos
azzal a bizonyos Ian Collierrel, akit ő keresett.
És aztán ismét feltárcsázta a tudakozót. Megkérdezte és felírta magának mindkét telefon-
számot és aztán úgy döntött először a Rain Mountain központi számát hívja fel. Amikor a
recepciós felvette, Sam azt mondta neki, a cégről szeretne megtudni egy-két dolgot. A kedves,
nagymamás hang készséggel mesélt neki, arra a lehetőségre számítva, hogy jót tesz ezzel a
cég hírnevének, és végezetül megígérte Samnek, hogy küld neki prospektusokat is, amennyi-
ben megadja a nevét és lakcímét.
A nevét... Sam nem sokat teketóriázott, bediktálta a kért adatokat. Amikor megmondta a
nevét, a hölgy a biztonság kedvéért megkérdezte tőle, hogy egy vagy két l-lel írja-e, s miután
Sam azt mondta, kettővel, kedvesen megjegyezte: – Nahát, épp, mint Mr. Collier... Aztán
ugyanazzal a lendülettel lejegyezte a Sam által bediktált címet is – azaz a fiú kollégiumi pos-
tafiókjának számát.
Sam tulajdonképpen arra számított, hogy a hölgy meglepve azt mondja majd: – Várjunk
csak! Ön valóban Sam Collier? Netalántán Mr. Collier fia? Nahát, ez hihetetlen. Ő sem fogja
elhinni... Már évek óta keresi önt.
A telefonbeszélgetés azonban véget ért, mégpedig anélkül, hogy ezek a várva várt monda-
tok elhangzottak volna a hölgy szájából. Sam felismerése éles és fájdalmas volt. Ugyan miért
is kellett volna Ian Colliernek keresnie a fiát? Hiszen a fiú, aki gyermekkorát jórészt magá-
nyosan, a saját szobájában töltötte, nem rejtőzött el és nem is bujkált előle. Az apjának mind-
össze egyetlen telefonhívásba került volna az, hogy beszélhessen vele – és ezt bármikor meg-
tehette volna, amikor csak akarja. Épp olyan közel volt a fiához, amilyen távol. Az ő döntése
volt, és az kizárólag rajta múlott, hogy sohasem kereste Samet
A kollégiumi postaládájában, mely rendszerint üres volt, a tizenhatodik születésnapján két
küldemény is várta – egy-egy a szüleitől. Az egyik egy üdvözlőlap volt Vanessától, amelyhez
egy csekk is járult, mégpedig nagyobb összegről, mint a megszokott – talán, mert a tizenhato-
dik születésnapot valamilyen oknál fogva különlegesnek tekintették. Sam mindig is pénzt
kapott, valahányszor csak eljött valamilyen ünnep – a születésnapja vagy a karácsony. Ezt
adta neki az édesanyja, az anya, aki nem sokat törődött a fiával, akit nem is akart megismerni
igazán.
Sam az üdvözlőkártyát csak szétnyitotta, hogy elolvassa – akkor a bankba igyekezett már.
Az apjától egy nagyobb, fehér boríték érkezett – a Rain Mountain bélyegzőjével és címé-
vel. Ezt Sam a kollégiumi szobájában bontotta csak ki, miután magára zárta az ajtót. Óvatosan
fejtette fel a boríték szélét, nehogy eltépje azt, ami benne van.
Tudta, hogy a Rain Mountainről készült az a fénykép, amelyet a kezében tartott ekkor. Az
iskolában a harmadik évben, majd a negyedikben is tanultak földrajzot, és mind az ötven ál-
lam legfontosabb adatait tudniuk kellett. Nevezetességek, gazdaság és történelem... Ám Sam
soha sehol másutt nem látott még olyan fényképet a hegyről, mint ezekben a prospektusokban
– akkor örökítette meg a fotós a Rain Mountaint, amikor hajnalban aranysárga, vagy naple-
mente idején rózsaszínben úszott – vagy éppenséggel a felhőtlen, kék égbolt alatt szikrázott,
fehér hósipkásan, tisztán és ragyogón.
Ez a fénykép ismét előcsalt belőle egy érzést. Mint a prospektuson olvasható minden egyes
szó, különösen azok, amelyek Iantől származó idézetek voltak, vagy amelyek rá, a személyi-
ségére vonatkoztak. Az árva, a gyilkos fia nincstelenként tengette életét a városban, ahol az
emberek többsége milliót érő lakásban élt, és ahonnan bármelyik irányba fordult is az ember,
mindenütt látta a hegyeket. Ezek a hegyek távoliak voltak ugyan, mintha valaki épp csak oda-
festette volna őket a látóhatár peremére – pazar körképként vették körül a várost: az Olympic
vonulata nyugatról, a Cascades keletről, a Baker északról és a Rainier dél felől.
Az árva gyermek szkepticizmusa kényszerítette Iant arra is, hogy tizenhárom éves korában
felkéredzkedjen egy turistabuszra, amely síelni vágyókat vitt a Crystal Mountains felé. Mint
írta, el sem akarta hinni, hogy azok a hegyek „közelről is ugyanolyan pompásak lehetnek,
mint a messzi távolból”. Úgy érezte, biztosan csalódást okoznak majd neki. Na, nem mintha
sokat számítana. Egy illúzióval szegényebb lesz legfeljebb. Aztán majdcsak túllép ezen a csa-
lódáson – mint az összes többin is.
Ám Ian Colliernek ez alkalommal nem kellett csalódnia – a fenséges hegyek nem délibáb-
ok voltak, hanem hósipkás valóságukban tornyosultak előtte akkor is, igaz, már csupán kar-
nyújtásnyi távolságra tőle. Hosszasan csodálta a fenséges látványt, és egészen részévé vált a
tájnak – belefeledkezett és belesimult. Nem akarta meghódítani, és soha nem is próbálta meg-
kérdőjelezni a természet hatalmát. Ezért is döntött a sport, a sízés mellett, és sohasem akart
hegymászó lenni. Arra vágyott, hogy „a társa lehessen ennek a fenségnek, nem pedig ellensé-
ge, aki háborúban áll vele”.
A prospektus és Ian saját szavai alapján Sam úgy érezte, az apja inkább romantikus és ál-
modozó lélek lehet, nem pedig egy érzéketlen szörnyeteg, amilyennek Vanessa festette le őt.
De az sem lehetetlen, hogy egy cég első számú vezetőjeként próbálta ezt az imázst erősíteni.
Miért is írna olyasmit magáról, ami előnytelen színben tüntetné fel a potenciális vevők és be-
fektetők előtt?
Azok, akik személyesen ismerték őt, biztosan tudtak olvasni e sorok között – lehet, hogy
Ian Colliernek nem az az arca volt az igazi, amely a magazinok címlapjáról mosolygott az
emberekre, Ian négy évig tartó kapcsolatáról Vanessával – a Worthing-vagyon örökösével –
soha egyetlen sort sem olvasott Sam. A cikkekben még csak említést sem tettek erről. Lehet,
hogy ha a potenciális részvényesek ismerték volna a részleteket, akkor a cég hírneve is ve-
szélybe került volna. A befektetők nem szívesen bízzák nehezen megkeresett pénzüket egy
olyan férfira, aki így bánt a fiával, ha nem is fizikailag bántalmazva őt, de mindenképpen
mély lelki sebeket okozva neki – olyannyira, hogy a gyermek állandó gyógyszeres kezelést
igényelt, két évvel azután, hogy az édesanyja – aki szintén Ian lélektani hadviselésének esett
áldozatul – vette magának a bátorságot, hogy elhagyja gyermeke apját.
Volt azonban előnye is annak, hogy Samnek nyugtatókat kellett szednie, mondta egyszer
Vanessa a fiának. Mert a gyógyszerek szinte nyomtalanul kitörölték a kisfiú emlékezetéből
élete első négy évét, és azt a két évet, amely a lelki regenerálódással telt, egyfajta amnéziás
állapotban élte végig. Samnek fogalma sem lehetett arról, hogy milyen jól járt ezzel. Talán, ha
tudatában lett volna annak, ami anyja és Mason Hargrove házasságának első két évében tör-
tént, akkor nem kellett volna olyan váratlanul rádöbbennie – mindössze hatéves korában – a
nyers valóságra, amelyet a mostohaapja tárt fel előtte, úgyszólván brutális őszinteséggel – a
mostohaapja, aki éppannyira nem akarta őt, mint Ian. Mert az anya Ian iránt érzett gyűlölete
eleve lehetetlenné tette, hogy szeresse a fiát. Aztán hamarosan megszületett Sam kisöccse is,
aki Vanessa és Mason édes gyermeke, és akit kezdettől fogva igyekeztek távol tartani Sam-
től... és akit viszont – Sam ezt már csak távolról szemlélhette –, csodálatos, gyöngéd és szere-
tő szülőkként neveltek fel.
Sam a tizenhatodik születésnapján eltökélte magában, hogy megvalósítja tervét, és oly sok
év után ismét találkozik az apjával. Voltak persze más tervei is. És a dolgok úgy alakultak,
hogy másnap otthagyta az iskolát. Mindörökre.
Útban a bank felé, feladta még azt a levelet, amelyet a Connecticut állambeli Greenwichbe
címzett, ahol az édesanyja új otthona volt. Azaz Masoné és Tyleré is. De az övé soha. Udvari-
asan megfogalmazott írásmű volt ez a levél. Sam senkit sem hibáztatott azért, hogy sohasem
szerették őt. De azt akarta, hogy tudjanak róla: nem elég, hogy otthagyta a New Hampshire-i
iskolát, ezennel véget vetett az eddigi életének is, amelyet a „ráeszmélése” óta, azaz tíz éve
élt. Sam nem részletezte ebben a levélben, hogy mennyire gyűlölte a kivételezetteket, vala-
mint saját magányát és az otthontalanságot, amely osztályrészéül jutott. Egyszerű mondatok-
ban fogalmazott, a szokványos klisék megnyugtató igazságát használva védekezésül, hogy
kimondja: ideje továbblépnie, maga mögött hagynia a múltat, hogy megtalálja önmagát. És
végül arra kérte őket, amennyiben aggódnának érte, ne tegyék ezt – mert elboldogul ő majd
egyedül is az életben.
Majd miután bement a bankba és kivette a pénzt, amelyet a születésnapjára és karácsonyra
kapott összegekből tett félre az évek során, Sam Collier megszüntette a számlát, és megvette
magának az első igazi ajándékot, amelyet valaha is kapott életében – valamit, amire mindig is
vágyott. Ez a motorkerékpár nem a Harley volt, amellyel mostanában járt, s amelyet jóval
később vett meg – de elég jó volt ahhoz, hogy eljusson vele Seattle-be, s a karácsonyt már ott
töltse. Ugyan találhatna-e ennél alkalmasabb időpontot arra, hogy meglátogassa az édesapját?
Persze csak úgy, előzetes bejelentkezés nélkül.
A karácsonytól még hat hét választotta el ekkor. Bőven volt hát lehetősége arra, hogy el-
próbálja a dühös mondatokat, amelyeket az apja fejéhez vág majd. Hogy átgondolja, mi mon-
danivalója van a számára. Száguldozott a motorral, és közben dühösen üvöltözött, máskor
csak nyelte a haragos mondatokat, vagy keservesen zokogott az erdőben, ahol aztán el is
nyomta az álom. És végül nevetni kezdett – kinevette saját, megvetésre méltó és szánalmas
szavait, és megfordult – vissza Illinois államba, Naperville-től százhúsz mérföldre nyugatra.
A pokolba is Ian Collierrel!
A pokolba a múlttal!
Hiszen előtte áll még az egész élet Az élete, amelyet úgy élhet le, ahogyan csak akarja.
Samnek végül a tenger jelentett megnyugvást. És a kutyák társaságában érezte magát a leg-
jobban. Menekült a világtól. Törékeny volt persze ez a lelki nyugalom, és ő mégis állandóan
menni akart: nyughatatlan volt, folyton keresett és kutatott valamit, amit képtelen volt megfo-
galmazni magának, mígnem egy érzés, amely bármiféle előjel és figyelmeztetés nélkül tört rá,
s amely már nem tűrte, hogy továbbra is elfojtsa magában, megállásra kényszerítette.
 És itt kötött ki végül – ebben a négyszobás házban, egy almáskertben, amely sokkal köze-
lebb van Seattle-hez, mintsem szerette volna. És bár most itt lakott, ilyen közel hozzá, tovább-
ra sem tudta eldönteni, mitévő legyen – siessen-e haldokló apjához, ha már egyszer a véletlen
úgy hozta, hogy épp megtalálta őt Ian Collier balesetének a híre, s ráadásul épp olyan idő-
pontban, amikor az is kétséges, hogy Ian életben marad-e vagy sem.
És ha most tényleg odautazna Ianhez, akkor vajon milyen lelkiállapotban állhatna elé? A
kibékülés tiszta szándékával? Vagy megint csak úrrá lenne rajta az indulat, a régóta elfojtott
csalódás és a gyermeki düh?
A kérdésre senki sem adhatott neki választ, Ian Collierről a legfrissebb cikkek többsége azt
írta, valószínűleg felépül a baleset okozta sérülésekből. Ám most, miközben a kölyökkutya ott
szuszogott békésen a nyaka hajlatába bújva, Sam is megtalálta a választ a kérdésére. És ez a
válasz a megbékélés volt – a düh helyett.
Ám maga az eredeti probléma továbbra is probléma maradt. A pokolba is Ian Collierrel. A
pokolba a múlttal. Sam egyvalamit biztosan nem akart látni – a sajtótájékoztatót az Anna Ki-
rálynő Egészségügyi Központból, amely hamarosan elkezdődik. És az interneten azt is olvas-
ta, hogy erről élőben ad tudósítást a Seattle TV – vagyis itt, Sarah’s Orchardban vagy bárhol
másutt a világon, ő is megnézheti az interneten. Már ha szándékában áll, persze...
És aztán lassacskán meggondolta magát. A seattle-i KOMO TV weboldalán is olvashatott
további cikkeket Ian Collierről, mégpedig az Eső-hegy és az Esőcsináló címmel. Életrajzot
adtak közre róla, sok-sok adattal arról, hogy miképpen támogatja a fiatal tehetségeket, és hogy
megvásárolta a Queen Anne-birtokot. Sam ezeket a cikkeket sem olvasta végig. Talán majd a
sajtókonferencia után... vagy máskor, amikor Holly alszik.
Úgy döntött, mégis megnézi a sajtótájékoztatót. Először is beállította a hangot – azaz telje-
sen levette a hangerőt megkereste a legjobb képminőséget, és kinagyította a kockát a képer-
nyő teljes méretére. Tiszta és jó minőségű volt a felvétel. A KOMO 4TV programjait bármi-
kor figyelemmel kísérhette, a nap huszonnégy órájában nonstop adták ugyanis – most egy
főiskolai focimeccset közvetítettek, majd a bowilngbajnokság összefoglalója következett.
Aztán elkezdődött a sajtótájékoztató is. Drámaian nagy betűkkel írták ki a képernyőre: A
legfrissebb hírek. Sam ekkor még mindig nem adta rá a hangot. Miközben beadták az első
képsorokat, a seattle-i városképet, majd a közelit a kórházról, bal keze önkéntelenül is simo-
gatni kezdte Hollyt. A kutya békésen aludt tovább gazdája ölében. Jobb kezével ekkor a
hangerő gombja után nyúlt és egészen halkra állította – egy számára ismeretlen riporternő
beszélt épp.
– Minden rendben van, Holly – mondta, miközben a kutya mocorogni kezdett az ölében. –
Itt biztonságban vagy... Mindig is biztonságban leszel mellettem. Semmitől se félj.
És miközben simogatta, Holly ásított egy nagyot, kinyújtóztatta tagjait, aztán ismét össze-
gömbölyödött gazdája ölében. És folytatta rövid időre félbehagyott álmát.
Sam bal kezét továbbra is a kutyuson nyugtatta, a selymes bundán. Állított még egy kicsit
a hangerőn, és aztán figyelte a tudósítást.
 A riporternő a sürgősségi osztály bejárata előtt állt. A háttérben, a távolban az ablakon át
ugyanaz a tiszta kék ég látszódott, mint itt Sarah’s Orchard felett is – ugyanaz az esti égbolt,
amely összekötötte egymással Sam házát és a kórházat, apát és fiát. A kórház toronyépülete
aranyló fényben úszott – szinte minden ablak mögött világított valamilyen lámpa –, kívülről
nézve zöld és vörös fények tükröződtek üvegfalairól, az utcai világítás és a közlekedési lám-
pák színei váltakoztak rajta.
– A sajtókonferencia kezdetét várjuk – mondta a riporternő. – A Rain Mountain cég veze-
tője és tulajdonosa, Ian Collier állapotáról fog nyilatkozni a kórház osztályos főorvosa. Amint
elkezdődik az esemény, mi is bemegyünk. Előbb azonban szeretnénk megmutatni önöknek
egy videofelvételt magáról a balesetről, amelyet egy nézőnk készített, de addig nem kerülhe-
tett adásba, míg Ian Collier állapotát válságosnak ítélte a kezelőorvosa. És bár a beteg állapota
jelentősen javult azóta, s úgy tűnik, jó esélye van a teljes felépülésre, előre figyelmeztetjük
nézőinket, hogy a következő képsorok megrázóak, még felnőttek számára is. Kérjük, ne en-
gedjék, hogy gyermekeik megnézzék ezt a bejátszást, amely mindössze kilencven másodper-
cig tart. Nos, tehát, következzék az amatőr felvétel, amely a tegnap éjjel történt síbalesetet
mutatja be.
Sam Collier sohasem szeretett volna megnézni egy olyan felvételt, amely egy kis híján ha-
lállal végződő balesetet rögzít. Épp elég trauma érte már amúgy is életében, és számtalanszor
hozta úgy a sors, hogy neki kellett segítenie a bajba jutottakon – tengeri balesetek alkalmával
–, és ilyenkor mindent megtett, amit csak lehetett. Már amikor volt még mit tenni. Egyszer
egy kollégája lezuhant az olajfúró torony tetejéről, egyenesen rá egy sziklára... azonnal ször-
nyethalt. Egy másik munkatársára egy teljes raklap zuhant, amelyet rosszul rögzítettek. Esélye
sem volt a túlélésre.
És most, hogy a baleset áldozata nem más, mint a saját apja... Nem sok hiányzott ahhoz,
hogy ne nézze végig. Talán nem is lett volna joga hozzá, hogy lássa. Ám a videofelvétel máris
elkezdődött, és Sam nem tudhatta, hogyan fogja megélni a látottakat. Talán egy újabb trau-
maként...
A férfi, az édesapja lefelé siklott a meredek lejtőn, a tőle megszokott könnyedséggel és la-
zasággal, szemlátomást élvezve mozdulatai szépségét, a tájat, a havat – ám nem volt egyedül
ezen a pályaszakaszon. Egy másik síző, aki szintén nem tűnt tapasztalatlannak, ám mozdulata-
iból hiányzott Ian magabiztossága és könnyedsége, a közvetlen közelében haladt. Úgy síeltek
jóformán egymás mellett, mintha egyikük a másik árnyéka lenne – így egyfajta bizarr pas de
deux benyomását keltette a látvány. Szinte egymásra hangolódva ugrottak és kanyarodtak,
hajoltak előre és egyenesedtek fel ismét. Szinkronsízés... Tandemgyakorlat.
Minden tökéletesnek tűnt. Egészen addig, mígnem a másik síző egy bonyolultabb manő-
verre szánta el magát és a levegőbe emelkedett, majd földet érve cikcakkban haladt tovább,
keresztezve Ian útját. Akkor, amikor az ütközés bekövetkezett, a lejtő legmeredekebb szaka-
szához érkezve, iszonyú sebességgel haladtak mindketten. A látvány döbbenetes volt. És az
emberben semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy Ian ezt nem élheti túl. A zajok, a csatta-
nás, a recsegés-ropogás, majd a baleset szemtanúinak kétségbeesett kiáltásai...
Segítsenek rajta! Valaki! Gyorsan, mi lesz már! Sam némán sikoltott, az adrenalinszintje
az égbe szökött. Pontosan úgy, mint régebben, amikor verekedéshez készült… Életveszélyes
indulattal felfegyverkezve, mindenre elszántan – és abban a biztos tudatban, hogy utána nincs
hová menekülnie.
– Most már önök is bizonyára megértik, miért nem adtuk adásba korábban ezeket a képso-
rokat – mondta a riporternő, aki szemlátomást nagy erőfeszítéseket tett azért, hogy hangja
nyugodt maradjon. – A másik síző személyét továbbra sem fedhetjük fel, mivel mindössze
tizenhárom éves. Sikerült beszélnem azonban az édesanyjával, aki éppen fia személyiségi
jogainak védelmében nem állt kamera elé. Bár fizikai értelemben megúszta súlyosabb sebesü-
lések nélkül, a kiskorú fiút érthetően megviselték a történtek. Ő maga is tapasztalt síző, és
Colliert mindig is példaképének tekintette. A sors iróniája folytán épp most viselte először a
Rain Mountain márkájú síléceket, amelyeket nemrégiben kapott ajándékba. Talán éppen a
Collier iránti rajongása is közrejátszhatott a balesetben. Van egy felvétel, amelyen Ian Collier
és egy olimpiai bajnok társa tandemben síel, s az imént látott bejátszásban is szerepel ez a
híres manőver, mikor is az egyik síző felugrás után, a levegőben megfordulva cikcakkban
halad tovább, keresztezve társa útját. Ez előtt a bal oldalon haladó síző kezével int a társának,
aki biccentéssel jelzi, hogy részéről minden rendben van. Úgy tűnik, a tizenéves fiú úgy érez-
hette, mintha most ez a jelenet ismétlődne meg vele... Az általunk bejátszott felvételen, de
más amatőr filmeken is, amelyek más szögből készültek a történtekről, látszik, hogy a fiú a
kezével intett, és úgy tűnik, mintha Ian rábólintott volna...
A riporternő ekkor elhallgatott, a fülhallgatójához érintette egyik kezét, majd így folytatta:
– Épp most értesítettek a kollégáim arról, hogy mindjárt elkezdődik a sajtótájékoztató,
úgyhogy át is adom a szót Keithnek, aki már odabent van az előadóteremben, az első sorban...
A következő hang azonban nem a KOMO riporteréé volt, akinek Keith a neve. hanem a
kórház egyik igazgatóhelyetteséé, ő volt az egyetlen a pódiumon helyet foglalók között, aki
nem viselt fehér köpenyt. Felállt, a színpad közepére ment, így mindkét oldalról a kórházi
személyzet tagjai vették körül. Sam úgy vélte, biztosan azok az orvosok és ápolók lehetnek,
akik Iant kezelik...
– Hadd kezdjem azzal, hogy köszönetet mondok mindannyiuknak, akik eljöttek ma ide.
Csodálatos szilveszter esténk van, nemde? Ideális az idő a tűzijátékhoz, amely akár Mr.
Collier csodás gyógyulását is ünnepelheti. Nos, ezennel átadom a szót dr. Rob Traynornak,
aki a traumatológiai osztály specialistája. Ő részletesen beszámol majd a fejleményekről, be-
mutatja a kiváló orvosi team tagjait, és tájékoztatja önöket a páciens állapotáról. Azt követően
pedig feltehetik kérdéseiket dr. Traynornek.
A traumatológus bemutatta a team tagjait, a nővéreket és a sebészeket egyaránt. Ám nem
mindenkit, aki ott állt körülöttük – például azt a magas, barna hajú nőt sem, akit kihagyott,
vagy talán kifelejtett? Ám úgy tűnt, az illetőt ez cseppet sem zavarta.
 Sam ezt a titokzatos nőt figyelte, miközben dr. Traynor ismertette a beteg állapotát. Törött
bordák, átszúrt tüdőlebeny, belső vérzés, a kar egyik főartériájának sérülése. Ez utóbbi és a
tüdő sérülése jelentette a legnagyobb veszélyt – ha a baleset egyik szemtanúja nem cseleke-
dett volna idejében, vagyis nem szorította volna el az övével a vérző végtagot, akkor Ian
Collier hamarosan elvérzett volna, ott, a baleset helyszínén.
Mert akkor biztosan nem értek volna be vele időben az orvosi központba, így viszont hat
percen belül a műtőasztalra került a sérült, ami igazán nagy szó. Az artériát sikerült össze-
varrniuk, a törött borda szilánkjait eltávolították a tüdőből, és...
– Amikor tíz perccel ezelőtt beszéltem vele, azt mondta, mindenkinek szívélyes üdvözletét
küldi...
Rob Traynor ezzel mondandója végére ért, és eljött a riporteri kérdések ideje. Csak úgy zá-
poroztak a kérdéseik az orvosra.
– Vagyis rendbe jön? Teljesen felépül?
– Igen – hangzott a válasz. – És tökéletesen tisztában van a történtekkel, csakúgy, mint a
jelenlegi állapotával is. Nincs semmiféle fejsérülése, és a gerince is teljesen ép...
– Vagyis nincs szükség neurológiai műtétre?
– Ezt nem állítottam – felelte dr. Traynor. – A balesetet látva nem meglepő, hogy a karjá-
ban több ideg is megsérült. Ám ezek korántsem olyan súlyosak, hogy ne bízhatnánk a teljes és
tökéletes gyógyulásban.
– Úgy tudjuk, eszméletét veszítette a baleset következtében...
– Félig öntudatlan állapotban szállították el a helyszínről, és útközben veszítette el teljesen
az eszméletét. Ez a veszélyesen alacsony vérnyomás és a sokk hatása lehetett. Az agyműkö-
dése azonban tökéletes.
– Azt mondta az imént, mindenkinek üdvözletét küldi. Akkor ezek szerint el is távolították
már az endotracheális csövet?
– Igen, néhány órával ezelőtt...
– Vannak fájdalmai?
Az orvos elmosolyodott.
– Mint ezt nekem is elmondta nemrég, csak akkor, amikor levegőt kell vennie.
– De továbbra is az intenzív osztályon tartják, ugye?
– Igen, ma este mindenféleképpen ott marad még. De mivel a közvetlen életveszély elhá-
rult, már átszállítottuk a telemetriai szobák egyikébe. Itt monitor figyeli a szívműködését, míg
ott van, de ettől eltekintve nem igényel különösebb ellátást az intenzív osztályon kezelt többi
beteghez képest.
– Valami rendellenesség van talán a szívével?
– Nem, semmi ilyesmit nem tapasztaltunk. A monitorozás azonban kitűnő módszer arra,
hogy az egész szervezet működését figyelemmel kísérhessük.
– És a nehezén már túl van ezek szerint?
 A nő, akit az orvos nem mutatott be az imént, éppolyan feszült figyelemmel hallgatta
Traynort, mint Sam. Sam látta rajta, hogy nehezére esik végighallgatni a sajtótájékoztatót.
Nyilván tisztában volt azzal, hogy Iannek jók a kilátásai, mégis aggódott miatta, hiszen Ian
továbbra is sok fájdalomnak és szenvedésnek van kitéve.
Sam egy pillanatra sem érezte, hogy ez a nő képes lesz elmosolyodni a megkönnyebbülés-
től. Ez mégis megtörtént – amikor a sebész azt mondta, Iantől tudja, hogy csak akkor érez
fájdalmat, amikor levegőt kell vennie. Ez nyilván Ian fanyar humorára vall. És ez az átsuhanó
mosoly gyönyörű volt... Az intelligenciát és komolyságot sugárzó női arc egyszerre megeny-
hült, vonásai, gondterhelt homlokráncai egy pillanatra kisimultak...
Ám most, amikor újabb kérdező várt a sebész válaszára, némi feszültség is érződött – az
orvos mintha zavartan, kínosan ügyelve keresgélte volna a megfelelő szavakat. Talán csak az
elvárható óvatosság volt ez a részéről, hiszen olyan páciensről van szó, akit továbbra is az
intenzív osztályon ápolnak...
Ám helyette az igazgatóhelyettes vette át a szót ekkor.
– Ian Collier túl van a nehezén, és hamarosan elhagyhatja a kórházat is – felelte a mikrofon
elé lépve. – Hamarosan. És akkor személyesen válaszol majd önöknek. Nos, van még kérdé-
sük?
– Ian Colliernek nincsen családja... Az intenzív osztályra pedig csak a legközelebbi hozzá-
tartozókat engedik be látogatóként. Volt mellette valaki tegnap éjjel?
– Igyekszünk mindent megtenni annak érdekében, hogy a betegeink ne nélkülözzék a csa-
ládot az intenzív osztályon – hangzott a válasz. Kitérő és diplomatikus volt, de meggyőző. A
férfit, akinek nincsen családja, nyilván gondoskodással és szeretettel vették körül, gondolta
Sam. – És Mr. Colliert stábunk számos tagja személyesen ismeri korábbról is. Dr. Kathleen
Cahill, például, aki szintén a kórházban dolgozik, és a Rain Mountain ösztöndíjasaként végez-
te egyetemi tanulmányait, tizennyolc éve ismeri őt...
És a férfi ekkor a titokzatos nőre mutatott. Vagyis megoldódott a rejtély. A nevét Sam még
mindig nem tudhatta, de lám, kiderült, hogy olyasvalakiről van szó, aki tizennyolc éve ismeri
az édesapját. Mintha csak megérezte volna...
Jóval többről van itt szó, mint egyszerű ismeretségről, gondolta magában.
Ez egy ennél sokkal intimebb kapcsolatnak tűnik. Bizonyára ő virrasztott Ian ágya mellett
az éjjel... Igen, Sam ebben szinte biztos volt ekkor már.
– És... – folytatta a kórház igazgatóhelyettese, hatásszünetet tartva –, mint azt nyilván so-
kan tudják önök közül, dr. Cahill az a szülész-nőgyóász, aki három hete gondozza Georgia
Blaine-t, a hetes ikreket váró páciensünket. Megkértem dr. Cahillt, legyen itt ma este, hogy
tájékoztassa önöket Georgia állapotáról. Úgy gondoltuk, ez is érdekli majd önöket. Nos, dr.
Cahill?
Intett Kathleen felé, és át is adta neki a helyét a mikrofon előtt Kathleen elindult felé a
színpad széléről.
 – Jó estét kívánok mindannyiuknak – kezdte. – Georgia jól van, elsősorban azért, mert
rendkívül fegyelmezetten viseli sorsát, de azért is, mert tudja, hogy minden pillanat, amelyet a
magzatok a méhen belül töltenek még el, növeli a túlélési esélyeiket, és csökkenti annak szük-
ségességét, hogy születésüket követően mesterségesen kelljen táplálni vagy lélegeztetni
őket...
– Köszönjük, dr. Cahill – mondta az igazgatóhelyettes, és ismét előrelépett a mikrofonhoz.
– A hetes ikrek máris három héttel több időt töltöttek el a méhen belül, mint amire számítot-
tunk – fűzte hozzá magyarázatként.
– Ez nem nekem köszönhető – szabadkozott Kathleen. Nem a mikrofonba beszélt, és nem
is nézett szembe a helyiségben tartózkodó riporterekkel. Szerénysége nem képmutatás vagy
álszerénység volt. – Hanem a szülőknek, Georgiának és Thomasnak...
– Úgy látom, van még néhány kérdés ezzel kapcsolatban is – szakította félbe az igazgató-
helyettes. – Nos, kezdjük talán önnel, Keith?
– Mit gondol, dr. Cahill, mikorra várható az ikrek világrajövetele?
Ez ám az igazi kérdés. Kérdés a legjavából, gondolta Sam. És nyilván ez az a kérdés,
amely minden riportert a leginkább érdekelt, aki csak jelen volt ezen a sajtótájékoztatón. És
nyilván mindenki valamiféle homályos, dodonai választ várt. Majd az idő eldönti. A gyerekek
akkor születnek meg, amikor eljön az idő.
Kathleen Cahill azonban olyan precíz és konkrét válasszal szolgált a kérdésre, amely min-
denkit meglepett.
– Mostantól számítva öt-hét órán belül...
– Akkor már bevetésre készen áll az egész team, ugye? – kérdezte Keith.
– Úgy van – bólintott Kathleen.
– Vagyis úgy számíthatjuk, hogy tíz óra húsz perc és tizenkét óra húsz perc között várható
az érkezésük – pontosította egy másik újságíró. – Ezek szerint lesznek közöttük, akik éjfél
előtt megszülethetnek, mások pedig valamivel éjfél után jönnek majd világra?
Kathleen nem válaszolt azonnal. Sam abban sem volt biztos, hogy egyáltalán lehetséges
választ adni egy ilyen kérdésre. Úgy tűnt, a kérdezőn kívül ezt senki nem is várja el
Kathleentől. Az orvosnő arckifejezése rezzenéstelen maradt, ám világoskék szeme hidegen
csillogott.
– A szülés megindításának időpontja a mi döntésünk és felelősségünk. Ezt pedig kizárólag
az a szempont határozza meg, hogy mi a legjobb a magzatoknak, akiknek most már minden-
képpen a világra kell születniük. Erre a világra, ahol keményen keli harcolniuk majd a túlélé-
sért. Részemről mindent megteszek annak érdekében, hogy mindegyikük a lehető legjobb
eséllyel születhessen meg és így is élhessen.
Jó nektek, gondolta magában Sam. Jó nektek, gyerekek.
 Tizedik fejezet

Anna Királynő Egészségügyi Központ, intenzív osztály

Szilveszter, 18 óra

Kathleen nem tudta – és erről csak a sajtótájékoztatón értesült –, hogy Ian orvosa már eltá-
volította az endotracheális csövet. Ő eközben Georgia ágya mellett ült, jóformán egész dél-
után, mindössze egy-két percnyi szünettől eltekintve. És azt megelőzően, hajnali két órától
fogva számtalanszor tette meg a mintegy ötpercnyi távolságot Georgia és Ian szobája között –
mindig a rövidebbik úton, vagyis a lépcsőházon át.
És még azt is megelőzően, Kathleen aludt – és csodálatos álmot látott, egészen éjfélig,
amikor sürgős hívást kapott, mert Georgiának ismét szüksége volt rá. Kathleen a következő
két órát Georgia mellett töltötte. Próbálta megnyugtatni az asszonyt, a legjobb tudása szerint,
bár pontosan tudta – mert ez volt a természetes, hogy az idő múlásával a várandós nő nyugta-
lansága egyre csak fokozódik majd. És ő maga is így volt ezzel.
Georgia teste jelezni fogja, hogy hamarosan szabadulnia kell a tehertől – még ha Isten
adománya is ez a sok gyermek. És egyedül Kathleenre várt a döntés, meddig várnak még – és
ő Georgia és a gyermekek érdekeit egyaránt szerette volna figyelembe venni. Azt is tudhatta
előre, hogy nincs egyetlen bizonyos jel, amire várnak. Az asszony számára gondosan kiválo-
gatott gyógyszerek között több olyan is akadt, amelynek mellékhatásai miatt nem juthattak
egyértelműen érvényre a vajúdás szokásos tünetei és kísérőjelenségei. És maga a vajúdás sem
úgy zajlik le ebben az esetben, mint az egy átlagos szülésnél várható.
Egyedül arra számíthattak, ami úgyszólván láthatatlan és orvosi műszerekkel mérhetetlen
tünet – amelyet Georgia maga produkált, és ez máris elkezdődött a nyugtalanság volt az,
amely részben a szülés vágyából, részben az attól való félelemből táplálkozott. Kathleennek
kell megállapítania, mikor érkezik ez az állapot a tetőpontjához, és akkor kell világra segíte-
niük a gyermekeket. Nem előbb és nem később. A szülés sürgetése nagy kockázattal jár –
akár a kis életekbe is kerülhet, akik még mindig akkor járnak a legjobban, ha minél több időt
töltenek el a méhen belül. És mi van, ha az orvosnő nem ismeri fel a megfelelő pillanatot, és
később indítja meg a szülést a kelleténél?
Ha a méh leállítja az életfunkciók támogatását, amikor a magzatok még odabent vannak...
Nem, ez biztosan nem következik be. Kathleen meggyőződését saját aggodalmai és félelmei
is gyengítették, és tudta, hogy mielőbb szabadulnia kell ezektől az érzésektől. A hetes ikrek
egyedül rá számíthatnak – ő pedig tudni fogja, mikor jött el a lehető legtökéletesebb időpont,
és akkor meghozza a gyors döntést, és biztonságban, épségben átsegíti őket a benti világból
ide, a kintibe. Ám úgy tűnt, addig még hátravan néhány óra. A szülés késztetése már érezhető
volt, de még mindig nem nagyon sürgető. Kathleennek egyelőre nincs más dolga, mint türel-
mesen várni és figyelni Georgiát. Bármilyen apró jelzéseket észlel is, azokat értelmeznie is
kell. Azon nyomban. Mégpedig helyesen.
Menni fog. Sikerülni fog.
Hajnali kettőre járt már az idő, és Georgia továbbra is viszonylag nyugodtnak tűnt.
Kathleen elindult a személyzeti társalgóba, ami rövid útnak ígérkezett. Szüksége volt egy kis
felfrissülésre, mozgásra. És ekkor olyan furcsa, nyugtalanító érzés kezdte feszíteni, aminek
nem találta az okát, hiába kereste. Biztosan az idegeim, ezzel nyugtatgatta magát. Mert bármi-
lyen csodálatos álmot látott is az éjjel, és bármennyire bízott abban, hogy Iannek igaza lesz –
és e szerint a hetedik próbálkozásnak már szerencsével kell járnia –, ez még nem lehetett az a
reggeli rosszullét, amely a másállapot egyik biztos jele. Ám, amikor érzi majd, és megtapasz-
talja ezt, nyilván örömmel fogja tudomásul venni – ez egészen biztos. És akkor sós kekszet
fog rágcsálni, hogy elnyomja a hányingert. És furcsamód most is erre vágyott a leginkább.
Mindig kapható a büfében, akárhányszor fordult is meg ebben a helyiségben. Ugyanúgy hoz-
zátartozott a helyiséghez, mint a hirtelen támadt csönd, amikor belépett ide. De Kathleen ezt
is megszokhatta már.
Ám nem csend várta itt hajnali két órakor, hanem szomorúság és reménytelenség – mert a
jelenlévők már tudták, mi történt Ian Collierrel, és azt is, hogy alig van esélye a túlélésre.
Mire Kathleen egyáltalán értesült a történtekről, Iant már kihozták a műtőből, sőt – azóta
három óra is eltelt. Ez idő alatt, amikor nem lehetett ott mellette, a férfi nem úgy reagált, mint
ahogyan az orvosai remélték tőle. Pedig mindent megtettek érte, amit csak lehetett – szakmai-
lag és emberileg egyaránt. Az artériát összevarrták, a bordaszilánkokat – potenciális tőröket –
módszeresen eltávolították, a törött bordákat stabilizálták, a tüdeje pedig – a súlyos sérülések
ellenére – meglepően jól működött. Igaz, ezt egyelőre jórészt a lélegeztetőgépnek köszönhet-
ték.
Továbbra is aggasztó volt azonban a vérnyomás drámai ingadozása, pedig sok vért kapott.
És jóllehet, állandó megfigyelés alatt tartották, Ian erősen kábult volt. A tudat hiánya pedig
nem magyarázható a látható sérülésekkel, a belső vérzéssel és a műtéthez szükséges altatással
sem. Talán még a fájdalom sem indokolja, bár ennek nagyságáról és intenzitásáról éppen azért
nem tudhattak, mert a beteg mélyen aludt, és hiába keltegették, nem reagált. Az biztos, hogy
addig nem gyógyszerezhetik fájdalomcsillapítóval, amíg nem éber.
Kathleen futva érkezett az intenzív osztályra.
– Látnom kell Ian Colliert – közölte az első emberrel, akivel összetalálkozott itt.
Az illető – egy harmadéves traumatológus rezidens – valószínűleg úgy vélte róla, hogy ő is
a konzulensek közé tartozik, akiket az osztályos orvos kéretett ide konzíliumra. Egy szót sem
szólt hát, csak mutatta neki az utat tovább, az üvegfalú helyiségbe. Kathleen egy pillanatra
megtorpant az ajtó előtt, aztán mély levegőt véve erőt merített a továbbiakhoz – és belépett.
Az ott tartózkodó orvosok, akik Ian ágya körül csoportosultak, a beesett kék szempár és a
fehér köpeny láttán utat nyitottak előtte – anélkül, hogy egyetlen szót is mondott volna. A
fehér köpenyes sorfal között Kathleen ekkor pillantotta meg Iant. És vissza is hőkölt a lát-
ványtól. Jóformán alig ismert rá. Ám a haldoklónak hitt beteg azonnal reagált a jelenlétére –
kinyitotta a szemét, és arcán a felismerés pillanatában halvány, de jól látható mosoly suhant
át. A jelenlévő orvosok erre összenéztek, a főorvos bólintott, majd lassanként távoztak. Mind-
annyian.
És hosszú ideig senki sem tért vissza ide – az ügyeletes ápolónő kivételével, aki egy pilla-
natra sem mozdult el a beteg ágya mellől. Kathleen egy óra múlva jött vissza Ianhez, mert
időközben elhívták az osztályára, de előtte még benézett a traumatológiai team vezetőjéhez is.
Ian most már képes lenne aludni, ha adnának neki egy kevéske morfiumot a fájdalmai ellen,
mondta Kathleen a kollégának. És ha dr. Traynor a jelenlegi gyógyszerezés módosításán gon-
dolkodik, talán elhagyhatnák a dopamin adagolását... javasolta szelíden, Ian vérnyomása most
már magától is tartja a megfelelő szintet...
És végezetül arra kérte őket, jelezzenek neki a személyi hívón, ha Ian állapotában bármi-
lyen változás állna be, míg ő a saját osztályán tartózkodik.
Kathleent egész nap egyszer sem keresték az intenzívről. Pedig biztosan megtették volna,
ha úgy látják, szükség van rá – annak ellenére, hogy a traumatológiai team vezetője soha sen-
kitől sem fogadott el még tanácsot egy betege ellátására vonatkozóan. Főleg nem egy szülész-
nőgyógyásztól. Ám Rob Traynor is tudta, hogy csoda történt, amikor Kathleen megállt Ian
betegágyánál. És ha az ő betegének erre a csodatévő asszonyra van szüksége a gyógyuláshoz,
akkor legyen... ha a szükség úgy hozta volna, személyesen kereste volna meg Kathleent. De
Ian szerencsére jól volt. Békésen aludt, zavartalanul. Javult és stabilizálódott az állapota. Cso-
dával határos módon.
A látványos javulást nyilván elősegítette, hogy Kathleen – ha csak rövid időre is, de –
rendszeresen átjött hozzá. Senki sem hallhatta, mit sugdos ilyenkor Ian Collier fülébe. De azt
mindenki láthatta, hogy csak a szavak erejére hagyatkozott: nem érintette meg a férfit. Mintha
Ian csak a hangjáról ismerhetne rá, de hosszú, vékony ujjainak érintését idegennek érezhet-
né...
Kathleen abban sem lehetett pedig biztos, hogy Ian hallja, mit mond neki. Reggel kétszer is
átlátogatott hozzá, és ekkor Ian elég sokáig ébren volt már ahhoz, hogy az orvosok azt mond-
ják, biztonsággal adhatnak már neki gyógyszert, így aztán Kathleen következő látogatásait
végigaludta. Korántsem alszik valami nyugodtan, állapította meg Kathleen gondterhelten.
Még a morfium mellett sem – amiből a lehető legnagyobb dózist kapta pedig, így, alvás köz-
ben is el-el-torzultak a vonásai a fájdalom miatt.
És Kathleen most is ugyanazokat a szavakat súgta a fülébe, mint addig.
– Épp aludtam, amikor behoztak téged a kórházba. Álmodtam is. És az hiszem, Ian, most
már tényleg sikerült. Valóban hiszem, hogy így van. Biztos vagyok benne, hogy a tegnapi
alkalom, a hetedik, szerencsét hozott. Mert te is ezt mondtad. Mert megígérted, hogy így lesz.
Úgy érzem, mintha már itt növekedne bennem az a cseppnyi új élet. A mi gyermekünk. Ez az
egyetlen magyarázata az örömömnek, amit érzek, annak ellenére, hogy most itt fekszel, és
biztosan emberfeletti fájdalmaid vannak... Ez az öröm a magzatnak köszönhető. Belőle sugár-
zik át feléd. Tudja, hogy te vagy az édesapja, Ian.
Kathleen délutánig, vagyis a sajtótájékoztató előtt már nem láthatta Iant. Túl sok volt a
dolga Georgia körül – be kellett hívni a szülészteam tagjait, még egyszer megbeszélni velük
az ütemezést, az összes lehetséges forgatókönyvet –, annak ellenére, hogy Kathleen úgy látta:
a szülésig még legalább néhány óra hátravan.
Így történt, hogy ő is csak a sajtókonferencián értesült arról, hogy utolsó látogatása óta –
vagyis a délután folyamán – sok minden történt az intenzív osztályon, Ian teljesen magához
tért, és már képes volt érthetően kommunikálni az orvosával. Olyannyira, hogy valószínűleg
az ő kérésére távolították el az endotracheális tubust. Egy ilyen kérésnek, még ha oly határo-
zott is, nem szoktak csak úgy eleget tenni – csak miután bebizonyosodik, hogy a
lélegeztetőgép nélkül is képes tökéletesen funkcionálni a beteg tüdeje. Márpedig Ian esetében
a törött bordák ezt a lehetőséget – egy időre legalábbis – kizárták, Ian szervezete azonban
vasból lehet. A jelek szerint kitűnően állta a próbát. És ezért is kerülhetett át az intenzív egy
másik szobájába, ahol továbbra is folyamatosan figyelték a műszerek az életfunkcióit. A szív-
verése határozott és egyenletes volt, a monitoron ezt neonzöld fény és halk csipogó hang je-
lezte. És ez a szoba számos előnnyel rendelkezett. Volt benne telefon és tévé, valamint pazar
kilátás nyílt az ablakából a város egyik fő-fő látványosságára, a Space Needle-re.
A sajtótájékoztató után Kathleen már Ian hangját is hallotta – még a folyosóról, amikor kö-
zeledett a férfi szobája felé. Épp telefonált, amikor Kathleen megállt az ajtóban. De nem lépett
be, úgy gondolta, megvárja, hogy Ian intsen neki. Kathleen úgy érezte, nem is kell látnia őt –
Ian tudta, érezte a közeledését és a jelenlétét.
Kathleen számára most már semmi sem tűnt sürgősnek. Szüksége volt egy kis időre ahhoz,
hogy felmérje Ian állapotát – így, akár az ajtóban állva, és ugyanakkor önvizsgálatot is tartott.
És ekkor saját magában is érzett némi feszültséget. Ezt csak konstatálta, tényként fogadta el,
majd úgy döntött, megpróbálja eltitkolni a férfi előtt. Mindenesetre furcsállotta. Ezt a fajta
feszültséget még sohasem tapasztalta magában. Akkor sem, amikor reménykedő és reményt
ébresztő szavakat súgott Ian fülébe, a férfinak, aki mozdulatlanul feküdt, akkor még eszmélet-
len állapotban, torkában a csővel. Talán, mert úgy érezte, ennek az Iannek szinte semmi köze
ahhoz az életerős férfihoz, akit oly sok éve ismert – és akit most egy kórházi ágyban feküdni
látott.
Ian mindig elegáns volt. Most egy egyszerű kórházi hálóinget viselt, amelyet nem gombol-
tak be rajta elöl, a mellkasán, így látható volt a testét szabdaló számos seb egy része... Fur-
csamód Ian Collier még így sem tűnt betegnek. Az volt most is, aki egyébként – a Rain
Mountain tekintélyes és karizmatikus tulajdonos-menedzsere. Igaz, most távol az irodájától.
Ám munka mindig mindenhol akadt a számára – főleg akkor, ha kereste is magának a lehető-
séget. Ide, a szobájába is érkeztek telefonhívások, többek között a tengerentúlról, és ezek a
beszélgetések hosszan tartottak ugyan, de ő a kényelmes ágyban fekve bonyolíthatta azokat,
így nem is fáradt el tőlük.
 Ian Collier birodalma valósággal behálózta már az egész világot. Amennyire Kathleen tud-
hatta, ezekkel a hívásokkal kezdődött Ian napja, és ilyenekkel is ért véget. Ám Kathleen sem
volt tisztában ezzel idáig. Most már nem sokat kellett várnia – hamarosan kiderül, miért volt
szükség ezekre a telefonhívásokra. Ismerte már Iant pedig, tudta, hogyan öltözködik, mik a
szokásai... Ám hamarosan még többet megtud majd róla, hiszen együtt fognak élni... az ottho-
nukban, a közös házban.
És Kathleenre megnyugtatóan hatott minden újdonság, amit csak megtudott közben Ianről.
És talán, idővel megadja magát a szexuális vágyaknak, amelyek mindig is ott laktak benne?
Nem... Benne továbbra sem éltek, és nem is támadtak ilyen vágyak. Még a legvonzóbb férfi,
Ian iránt sem érzett semmi ilyesmit. Egyetlen férfi iránt sem. És ez a mostani nyugtalanság
épp erre emlékeztette, mintha ez lenne az, amire szüksége volna, ez lenne az, ami hiányzik
belőle – a nőiességéből, a női lényéből, a teljességéből.
Nos, rendben van. Ezzel fel is állította az öndiagnózist. Nem először jutott erre a következ-
tetésre. És, ezzel próbálta megnyugtatni önmagát, ez a nyugtalanság érthető és indokolt is.
Hiszen az ő kapcsolatuk plátói jellegű. Színtisztán az. Látni egymást, átsétálni a másik háló-
szobájába egy jóízű beszélgetésre. Vagy egy plátói kapcsolattól talán nem ezt várják el az
emberek?
Persze hogy nem. Ezt be kellett látnia. És azt is, hogy ráadásul ő, Kathleen volt az kettejük
közül, aki megtette az őket egymástól elválasztó távolságot... És most ráadásul nem is háló-
szoba volt az, ahol találkoztak, hanem egy kórházterem. Igen, ezzel az ideológiával ez a prob-
léma is megoldódott. És az ehhez társuló kellemetlen feszélyezettség is eltűnt. Nyomtalanul...
Kathleen lélekben már felkészült mindenre, Ian bármelyik pillanatban észreveheti őt. Ám
őt is meglepte, hogy erre még mindig nem került sor. Pedig ott volt, a férfi periferikus látó-
mezején belül, Ian figyelmét azonban lekötötte valami más, állapította meg Kathleen. Az az
életbe vágóan fontos telefonbeszélgetés, amelyet a megrendült, tizenhárom éves fiúval folyta-
tott
– Fantasztikusan ügyesen sízel, Corey – hallotta Kathleen Ian hangját. – Sokkal jobban,
mint én a te korodban. Igen, persze, igazad van. Sok felvételt láttál a versenyeimről, ugye? Én
tizenhárom éves voltam, amikor felfedeztem magamnak a hegyeket. És mégis csak egy év
múlva csatoltam fel az első lécet a lábamra. Tizennyolc éves korodra te sokkal előrébb tartasz
majd, mint én. Igen, Corey... Persze, emlékszem rá. Én mentem elöl. Nem, Corey, a baleset
egyedül az én hibámból következett be. Te megadtad a jelet az ugrásra és a fordulásra is, és én
rábólintottam. Egyszerűen máshol járt az eszem... Igen, mostanában kissé szórakozott vagyok.
Annyi mindent tervezgetek, tudod. Biztosan ez vonta el a figyelmemet most is. Majd egy má-
sik alkalommal megismételjük, Corey, és akkor minden rendben lesz, jó? Ígérem, nem szú-
rom el még egyszer a közös mutatványunkat... Igen, komolyan gondolom...
Ian ekkor változtatott a testhelyzetén, és csak most vette észre Kathleent. És elmosolyodva
biccentett felé.
 – Igen. Most még fel kell épülnöm, de amint teljesen egészséges leszek, találkozunk ismét
a Green Valleyben – ígérte a fiúnak. – Addig is gyakorolj szorgalmasan. És ne felejtsd el,
hogy te semmiről sem tehetsz. Remek... neked is boldog új évet... Köszönöm.
Ian ekkor letette a telefont, és közben egy pillanatra sem vette le a szemét Kathleenről.
Tudja, hogy milyen kellemetlenül érint ez engem, gondolta Kathleen. És hogy cseppet sem
örülök neki.
Látta ezt a férfi tekintetéből, amely aggodalmat sugárzott felé. Kathleen odahúzta a széket
Ian ágya mellé és leült, mosollyal próbálta oldani a feszültséget, amely érezhetően ott vibrált
közöttük most a levegőben.
– Szia – mondta szelíden.
– Szia. Örülök neked – felelte Ian.
– Én is épp ezt szerettem volna mondani...
– Rendben lement a sajtótájékoztató is, ugye? – kérdezte Ian.
– Igen – bólintott Kathleen. – Nem volt különösebben drámai...
– Így is épp elég jutott ki neked újabban a stresszből – jegyezte meg Ian aggódva.
– Az már csak hab a tortán, hogy éppen én javasoltam neked, utazz el síelni...
– Kedves és önzetlen gesztus volt tőled, Kathleen. Amit nagyra értékelek. És te igazán nem
tehetsz arról, ami történt. Így jött ki a lépés...
– De nem is a te hibád, ami történt. Vagy mégis?
– Őszintén megmondva, nem is tudom...
– Olyan jó ember vagy, Ian. Ne is próbáld letagadni, kérlek. Hallottam, mit mondtál
Coreynak az imént. Hogy mindenről csak te tehetsz, egyedül te.
– Azért mondtam, mert úgy éreztem, szüksége van a fiúnak erre a mondatra – magyarázta
Ian.
– Azért az sem mindennapi, hogy alig néhány perccel azután, hogy eltávolították belőled a
csöveket, máris nekiállsz telefonálni. Kideríted a fiú nevét és telefonszámát...
– Nem volt különösebben nehéz a dolgom – hárította el a dicséretet Ian. – A nővérek több
telefonhívást is vettek már ma a fiú szüleitől. Érdeklődtek a hogylétemről. Én kértem őket
arra, hadd hívjam fel, amint magamtól is képes vagyok már rá.
– Ez akkor is kedves gesztus tőled. Emlékszel a balesetre?
– Jóformán minden részletre – bólintott Ian. – A zajokra és az érzéseimre is. Az összeütkö-
zés erejére. Arra, hogy utána mi történt velem, már sokkal kevésbé. Kiáltásokat hallottam
még, aztán... nyilván elveszítettem már az eszméletemet.
– Vagyis arra is emlékszel, hogy Coreyval tandemben síeltetek?
– Nem, semmi ilyesmire – rázta a fejét a férfi. – Nem emlékszem Coreyra, és arra sem,
hogy tudtam volna arról, hogy ott halad velem párhuzamosan. Talán elkalandoztam gondolat-
ban. Ami persze, azóta is előfordul velem.
– Sokat aludtál.
– Igen. De úgy tűnik, a tudatalattim azért járja a maga útját. És ez nyugtalanít.
 – Mi miatt aggódsz?
– Amiatt, hogy nem mondtam el sem neked, sem Jamesnek, hogy hol találjátok a papírjai-
mat, ha meghalok... – felelte Ian tárgyilagosan.
Kathleennek minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy leplezni tudja megdöbbenését.
– Ami szerencsére nem következett be – jegyezte meg.
– De szükség lett volna a dokumentumokra, ha mégis...
– Nem haltál meg, Ian – ismételte el Kathleen.
Nem fogsz meghalni, soha. Tette hozzá gondolatban.
– Ne érts félre, nem mintha ezt tervezgetném magamban – mondta Ian. – De azért átgon-
doltam sok mindent azóta, Kathleen.
– Van egy előre kifizetett számlám egy temetkezési vállalkozónál, és azt a temetőt is kivá-
lasztottam, ahová a hamvaimat szeretném...
– Kérlek, ne akard, hogy ezt végighallgassam most...
– Pedig mindketten felnőttek vagyunk már, vagy nem?
– Én ennyire még nem szeretnék felnőtt lenni – tiltakozott Kathleen.
– Azt legalább elmondhatom neked, hol tartom a hivatalos papírjaimat? – kérlelte Ian.
Kathleen felsóhajtott, de végül elmosolyodott.
– Rendben van – bólintott rá.
Ian viszonozta a mosolyt
– Köszönöm – mondta, majd rövid szünet után így folytatta: – A temetéssel és a hamvasz-
tással kapcsolatos papírokat az irodámban, az irattartó szekrény legalsó fiókjában tartom. Egy
dossziéban, amire ezt írtam: „Vegyes”. A széfem kulcsa a bankban van letétben. Ugyanebben
a fiókban van egy meghatalmazás is James nevére kiállítva, minden személyes és céges
ügyemre vonatkozóan, beleértve az ingatlant is...
– Rendben van – mondta Kathleen. Úgy érezte, képtelen tovább hallgatni. – Most már ezt
is tudom.
– Van még azért egy-két dolog, amiről szeretném, ha tudnál – mondta Ian szelíden, szinte
elnézést kérő hangnemben. – A végrendeletemet is ugyanebben a fiókban tartom. Ez jelenleg
is érvényes. Tíz évvel ezelőtt készíttettem el, de most úgy gondolom, változtatnom kellene
rajta. Először is veled szerettem volna megbeszélni ezt. Azután Jamesszel is. Úgy terveztem,
még karácsony előtt megcsináltatom az újat...
– Igen ám. de Jamesnek közben Bostonba kellett utaznia, én pedig itt vagyok Georgia mel-
lett – vetette ellen Kathleen. – És úgy gondolom, a végakaratod módosítására van még leg-
alább úgy negyven éved.
– Én viszont úgy érzem, ennél hamarabb szükség lesz rá – jelentette ki Ian. – Bár...
– Bár?
– Nos, most, hogy itt fekszem, és van elég időm gondolkodni, sikerült meggyőznöm ma-
gam arról, hogy nem jelenti a világ végét az, ha a régi végakaratom változatlan formában ma-
rad, miközben elpatkolok...
 – Az jelentené a világ végét, ha meghalnál – szakította félbe Kathleen. – Pont. Ami szeren-
csére nem fog bekövetkezni. De most, hogy már tudom, hol tartod a legfontosabb papírjaidat,
amelyek szerintem e pillanatban teljesen irrelevánsak, szeretnék én is kérdezni tőled valamit
– Kérdezz csak nyugodtan – hagyta rá Ian.
– A tudatalattid olyan helyeken jár, ahol boldog vagy?
– Igen. Ahol boldogok vagyunk. A mi életünkről szólnak az álmaim. A gyermekünkről –
felelte Ian.
– Akkor jó – suttogta Kathleen.
Szerette volna, ha a beszélgetésük nem abban a mederben folyik tovább, amelyet Ian hatá-
rozott meg idáig – vagyis nem a halálról, hanem inkább az életről, a közös életükről gondol-
kodnak mostantól fogva. És mentesíteni szerette volna a férfit az aggodalmak terhe alól. Hogy
inkább a remény kerüljön előtérbe, mert ez a gyógyulás útja. De azt is tudta, ez nem fair
Iannel szemben. Mert a férfi most szembesült a saját halandóságával, és most volt szüksége
arra, hogy beszélhessen erről valakivel.
– Tudod, most azért még inkább felnőttnek érzem magam, mint eddig – jegyezte meg. –
Úgyhogy, ha szeretnél beszélni a temetésedről... azt mondtad, már kiválasztottad magadnak a
temetőt?
Jaj, Ian. Milyen végtelen magányra vall, hogy erre is képes voltál már.
Ian szemlátomást örült annak, hogy mégis hajlandó erről beszélni vele. Megkönnyebbülést
jelentett a számára.
– Igen, és meg is vásároltam a sírhelyet – mondta. – Szép a kilátás onnan a hegyekre. Cso-
dálatos hely, és ne aggódj emiatt, egyáltalán nem esett nehezemre megtenni...
– Nem?
Kathleent ez őszintén meglepte.
– Cseppet sem – bizonygatta Ian. – Olyan helyet szerettem volna, ahol bárki szívesen meg-
látogat, aki csak akar...
– Egy igazán békés, nyugalmas hely, Kathleen. Ezért is esett éppen erre a választásom.
Miattad is, Kathleen...
– Meglátogatni téged – ismételte utána Kathleen elgondolkodva.
– Emlékezni rám – tette hozzá Ian. – Vagy csak úgy merengeni. Bárhová kerülök is a halá-
lom után, annak kevés köze lesz ahhoz a helyhez, ahol a hamvaim lesznek. Én legalábbis így
hiszem. Erről már beszéltünk egyszer, az édesanyád kapcsán...
– Igen – bólintott Kathleen. – Emlékszem rá. Azt mondtam, a szívemben őrzöm úgyis, az
emlékeimben. És akkor örökre itt is marad velem...
– És?
– Így is érzem – felelte Kathleen. – És most már örökre így is marad.
– Vagyis ez az egyetlen dolog, ami igazán számít – állapította meg Ian. – Nem az, hogy mi
történik, vagy mi nem történik az ember földi maradványaival.
– De te már mindent elrendeztél ezek szerint...
 – Mert sokszor láttam, milyen káosz keletkezik akkor, amikor valaki váratlanul meghal. És
a túlélők sokan csak találgatják, mit szeretett volna az, aki eltávozott. Hogyan képzelte el a
temetését? Hol szeretne nyugodni? Én éppen ezért határoztam el, hogy leveszem mások vállá-
ról ezt a felelősséget.
Kathleen bólintott. Igen, Iannek tökéletesen igazat adott az érveit hallva. Pusztán gyakorla-
tias szempontokat mérlegelve legalábbis, igen.
– Majd az elkövetkező negyven évben valamikor sort kerítünk arra is, hogy megmutasd
nekem ezt a helyet – tette hozzá
– Rendben van – bólintott Ian elégedetten. – Akkor ezt is megbeszéltük.
És majd valamikor, az elkövetkező negyven év során elmondom neked, hogy van még egy
sírhely az enyém mellett... Azon a békés helyen. Mert megvásároltam a mellette lévőt is... Ian
még magában sem mondta ki a mondat végét. Mert lehet, hogy a saját halálát már képes volt
tárgyilagosan szemlélni, de Kathleenét biztosan nem...
– Ian? Valami baj van talán? – zökkentette ki gondolataiból Kathleen aggódó kérdése.
– Igen, van itt még valami – felelte a férfi. – Ami nem is igazán aggasztó, de mégis. És
ezen sokat törtem a fejemet mostanában, még a baleset előtt. Sokat gondoltam Samre...
– Nincs ebben semmi meglepő – mondta Kathleen. – Hiszen ott fogunk lakni, ahol te éltél
Sammel, ahol annyira szeretted azt a kisfiút, és ahol fel fogjuk nevelni a gyermekeinket.
– Nem meglepő... – ismételte el utána Ian. – De Sammel kapcsolatban... szinte rögeszméim
vannak. És ezek sokkal ellentmondásosabbak, mintsem gondoltam volna...
– Ellentmondásosak? Hogy érted ezt?
– Úgy érzem, a Samre vonatkozó részeket módosítanom kell a végrendeletemben, és ezt
már meg is tehettem volna. Függetlenül attól, hogy James nincs itt a városban, vagy hogy
neked milyen sok a dolgod mostanában a kórházban. Mégsem tettem meg...
– Mert azt fontolgatod magadban, hogy kizárod őt az örökségből, ugye?
– Igen. Talán itt az ideje.
– De azt mondod, ellentmondásosak az ezzel kapcsolatos érzéseid, ugye?
Ian bólintott.
– Azt gondolom, Ian, ha a legkisebb kétely is maradt benned ezzel kapcsolatban, inkább
hagyd úgy a rá vonatkozó részeket, ahogy vannak – tanácsolta Kathleen. – Hiszen Samhez
fűződő emlékeid miatt adtad a cégnek a Rain Mountain nevet, és a vállalat sikere miatt volt
szükséges elsősorban a végrendelet.
Biztosan nem az lesz a világ vége, mint ezt Ian az imént mondta neki, ha változtatás nélkül
érvényben hagyja az eredeti végrendeletét. Kathleen is egyetértett ezzel.
– Mindaz, amit Sam jelent neked, Ian, amit jelentett és jelenthet ma is, az úgysem múlik el.
És ez így van rendjén. Szerintem nincs értelme kizárnod őt az örökségből, mert a cég úgyis
fennmarad, és az emlékét úgyis magaddal viszed. Sőt én inkább úgy érzem, talán éppen annak
jött el az ideje, hogy ismét találkozz vele. Erre még nem gondoltál? Tudod, hol lakik? Vagy
hogy mivel foglalkozik?
 – Nem – felelte Ian alig hallhatóan.
– Akkor ez még inkább amellett szól, hogy semmit se változtass a végrendeleten, ami rá
vonatkozik – mondta Kathleen. – Biztosan nem olyan bonyolult utánajárni annak, hogy hol
lakik. Talán az is elég, ha az interneten beütöd a nevét egy keresőprogramba. Sam Worthing
Hargrove... Ritka név. Vagy felhívhatod Vanessát is. Ha ehhez nincs kedved, és úgy gondo-
lod, mégis fontos, szívesen felhívom én őt helyetted...
Ian látta Kathleen szemében az elszántságot, és azt is, hogy valójában dühös arra a nőre,
aki egy fiúgyermeket adott neki, akitől azután megfosztotta.
– Elmondod, mit gondolsz róla, ha már szóba hoztad? – kérte Ian.
– Csak azután, ha már megtudtam tőle mindent, amit tudni szeretnénk Samről – felelte
Kathleen.
– Igen, azt hiszem, az lenne a legjobb, ha felhívnánk Vanessát Sam érdekében. Tudjuk,
hogy ő elmondta Samnek, ki vagyok én – vagyis, hogy ki nem vagyok neki, még akkor, ami-
kor Sam négyéves volt. És abban is megegyeztünk, hogy később, amikor már idősebb lesz,
megint beszélni fog neki rólam, már amennyiben Sam egyáltalán érdeklődik irántam. De a
jelek szerint nem érdeklődött... Talán az a legjobb neki, ha semmiféle emléke nincsen rólam.
Küldtem Vanessának néhány Rain Mountain-prospektust még Sam tizenhatodik születésnap-
jára, de persze erre sem érkezett válasz – mondta Ian.
– Azt sem tudhatjuk, hogy elküldte-e azután Samnek – jegyezte meg Kathleen. – Melles-
leg, ennek már húsz éve. Sam akkor tinédzser volt még, most pedig felnőtt férfi.
Kathleen már eltökélte magában, hogy lesz, ami lesz, ő mindenképpen felkutatja Samet.
Igen, meg kell találnia Sam Worthing Hargrove-ot. És ha sikerült beszélnie, sőt talán talál-
koznia is vele, akkor... Az újbóli találkozás Iannel biztosan örömteli esemény lesz mindkettő-
jük számára. Egy igazi meglepetés. Kathleen ebben reménykedett.
– Beszéljünk inkább a holnapról – javasolta Ian váratlanul.
– Rendben van – bólintott Kathleen. – Azt hiszem, holnap még be kell érned ezzel a szo-
bával. Elég takaros és praktikus a berendezése – folytatta ironizálva.
– Nem olyan szép, mint a nappalink a házban...
– Ian...
– Mondd csak, nem ma este várható a hetes ikrek érkezése?
– De igen...
– És azt követően... már nincs további kötelezettséged, ugye, itt a kórházban? – kérdezte a
férfi reménykedve. – Hazamehetsz, kivehetsz egy kis szabadságot, mondjuk, néhány hetet is,
nem?
Kathleen elmosolyodott. És ez a mosoly egyfajta ígéret volt – arról is árulkodott, hogy ele-
ve ezt tervezgette magában.
– Nem hiszem, hogy ennek bármi akadálya lehetne – felelte diplomatikusan.
– Tudod, volt már ennél sokkal súlyosabb sérülésem is – folytatta Ian. – És már másnap
nekivágtam a következő futamnak – tette hozzá sokat sejtető mosollyal.
 – Igazán? – kérdezte Kathleen, adva az ártatlant.
– Igen – vágta rá Ian. És ekkor elkomolyodott az arca. – Szeretnék otthon lenni holnap,
Kathleen. A házunkban. Holnap este hét órakor, ahogyan megbeszéltük. Ezt szeretném, min-
dennél jobban. Hogy holnap összeházasodjunk, pontosan úgy, ahogyan elterveztük. A mi új
életünk, az új otthonunkban, egy új év első napján kezdődik el. Ez volt a mi titkos tervünk. Az
ígéret, az ünnepélyes fogadalom, amelyet egymásnak tettünk.
És Ian elszántságát látva, Kathleen is eltökélte magában: tartani fogják magukat ehhez.
– Én is ezt szeretném – mondta halkan, de határozottan. – És akkor úgy is lesz. Jut eszem-
be, tanút is találtam magamnak.
– Igazán? – Ian szeme felcsillant az örömtől.
– Talán kételkedtél bennem?
– Soha – vágta rá a férfi. – Talán ismerem is az illetőt?
– Tulajdonképpen... – ebben a pillanatban jelzett Kathleen személyi hívója. Felállt, és elol-
vasta az üzenetet. – Majd később elmesélem... Most mennem kell, várnak rám odalent.
– Fellépése van a művésznőnek? – kérdezte Ian tréfásan.
– Ezt azért nem mondanám fellépésnek. Azt hiszem, addig még van néhány óránk... De a
biztonság kedvéért inkább ott szeretnék lenni mellette. Ugye, megérted? Lehet, hogy csak
azután jöhetek vissza hozzád legközelebb, hogy már megszülettek az ikrek. Bármikor kerül-
jön is rá sor...
– Éjfél előtt és éjfél után?
– Valószínűleg...
– Miattam igazán ne aggódj, Kathleen – nyugtatgatta Ian. – Jól vagyok. Innen az ablakból
megnézem a szilveszteri tűzijátékot. Ha történetesen szabad leszel már akkor...
Ian nem fejezte be a mondatot. Nem volt szükség rá. Kathleen is ugyanazt szerette volna –
mindennél jobban –, ha teljesülhet ez a kívánsága. Ha történetesen szabad lesz éjfélkor, úgyis
itt lesz Ian mellett. Mert itt van a helye. Hiszen ekkor kezdődik az első közös évük. Boldog új
évet...
 Tizenegyedik fejezet

Sarah’s Orchard
Szilvesztereste. 20 óra

A két idős hölgy, Clara és Eve közül – akik sógornők voltak jobbára Clarával beszélgetett
Sam. És most is Clara volt az, akit Sam felhívott telefonon. Szokásához híven már az első
csengetés után felvette a kagylót és beleszólt.
– Ugyan már, Ryan McKenzie, édes unokám, ugye, nem azt akarod mondani, hogy az
utolsó pillanatban mégis meggondoltad magad? – kérdezte dohogva a hetvennyolc éves hang.
– Ezt nem teheted meg velünk.
– Nem is vetemednék ilyesmire – mondta Sam nevetve. – Én vagyok az, Clara, Sam. Nem
pedig Ryan, akit vártál...
– Sam? – csodálkozott Clara.
– Igen, Sam Collier – hangzott a válasz.
– Már tudom, melyik Sam – felelte Clara tréfásan. És a hangja érezhetően sokkal szelídebb
és kedvesebb lett ekkor. Ugyanúgy beszélt Sammel, mint kedvenc unokájával, aki huszonkét
éves volt. – Uramisten! Már csak azt nem tudom, honnan telefonálsz, Sam. Pedig nagyon jó a
vonal, nemde bár? Miféle egzotikus kikötőben töltöd az időt? Na, meséld csak el nekem, édes
fiam...
– Itthon vagyok, a házban – felelte Sam. – És azért hívtalak, mert szeretnék boldog új évet
kívánni nektek.
– Ó, igazán kedves tőled, Sam... Hogy te milyen figyelmes vagy! És boldog új évet kívá-
nunk neked is, mindannyian. Mondd csak, minden rendben van nálad? Szokatlan tőled, hogy
máris visszajöttél a városból...
Sam már korábban elhatározta, semmiképp sem árulja el Clarának, hogy el sem utazott.
Szerette volna kerülni ezt a témát a beszélgetésük során. Nem akarta, hogy Clara aggódjon
amiatt, hogy egyedül töltötte a karácsonyt
– Minden a legnagyobb rendben van – felelte. – Tulajdonképpen a karácsonyi forgalomról
szerettelek volna kérdezni, de ha telefonhívást vársz Ryantöl...
– Nem, dehogy – tiltakozott Clara. – Csak épp az imént hívott fel, hogy elmondja, Susie-
val úgy döntöttek, Sacramentóban maradnak, mert nem akar egész éjjel vezetni. Későn indul-
tak el, és a szilveszteréjszakai forgalom miatt csak lassan haladnak. Sokkal lassabban, mint-
sem gondolták volna. Én is mondtam neki, hogy jobb lenne, ha megszánnának valahol útköz-
ben, de mivel a telefon néhány másodperccel azután ismét megcsörrent, hogy letettem, attól
tartottam, meggondolta magát, mert nem akarta, hogy egész este attól rettegjek, mi történik
közötte és Susie között, ha ugyanabban a szállodai szobában töltik az éjszakát. Mintha én
ilyesmiről fantáziálnék szabad időmben...
Csak úgy áradt belőle a szó.
– Ki az a Susie? – akasztotta meg Sam kérdése.
– Ó, persze – kapott észbe Clara. – Hiszen még nem is értesültél a nagy újságról. Képzeld
csak, az én legkedvesebb unokám szerelmes. Hát nem hihetetlen?
– Nem, dehogy. Sőt szerintem nagyon is hihető...
És Sam Ryan McKenzie-re gondolt, aki a nyáron ott dolgozott a gyümölcsöskertjében,
utána pedig a nagymamája vállalkozásának számítógépes adminisztrálását végezte. Sam úgy
érezte, ez a kapcsolat komoly lehet a fiú részéről.
– És tetszik neked Susie, Clara? – kérdezte. – Mi a véleményed róla?
– Még csak nem is találkoztam vele. De azt ígérték, most itt maradnak nálunk egészen ja-
nuár 10-éig – felelte Clara. – Aki csak ismeri Susie-t, mindenki rajong érte, és máris azt re-
besgetik, készülhetünk a júniusi esküvőre. És a fiatalok állítólag itt szeretnének letelepedni...
– Ryan valósággal imádja Sarah’s Orchardot – állapította meg Sam. – Úgyhogy ennek elég
nagy a valószínűsége.
– Én is így gondolom. Az én nagyvárosi unokám az ilyen unalmas és poros kisvárosokat
kedveli igazán. Persze azt nem tudhatom, miféle tervei vannak azzal, hogy itt telepednek le.
Az biztos, hogy ennek az égvilágon semmi köze sem lesz a szociológusi diplomájához. Nem
lepne meg, ha veled is inkább arról szeretne majd beszélni, hogy több munkát is vállalna nyá-
ron a kertedben.
– Szívesen adok neki több munkát, ha ezt szeretné – felelte Sam. – Mindig is ő volt a leg-
jobb alkalmazottam.
– Az enyém is – nevetett Clara. – És jut eszembe, kérdeztél arról, hogy milyen volt az idei
ünnepi forgalom. Egyszóval, egészen fantasztikus. Soha nem zártunk még ilyen jó évet. Ösz-
szesen három üveg lekvár maradt ránk. De ezek is elkelnek, mire Ryanék hazamennek. Eve és
én hamarosan folytatjuk a munkát. Most egy kis pihenőt szavaztunk meg magunknak.
– Nagyon is megérdemlitek ezt a pihenést.
– Bevallom, nagyon kellemes, gondtalan karácsonyunk volt ez az idei – mondta Clara lel-
kesen. – De mi a munkát is ugyanúgy élvezzük. Hiszen nincs is annál szebb ajándék az élet-
től, mint ha az ember élvezi, amit csinál. A munka nekünk játék, és a játék munka...
– Ez csodálatosan hangzik – mondta Sam meggyőződéssel. Amint csend támadt, érezte,
hogy most már nincs mit mondaniuk egymásnak. Már így is tovább tartott a beszélgetésük,
mint gondolta, amikor elhatározta, hogy felhívja őket.
Egyszerűen csak boldog új évet akart kívánni valakinek. És úgy érezte, senkit sem ismer
olyan jól, mint Clarát – akit valójában alig ismert És boldog új évet kívánt neki, és az asz-
szonyt sikerült meglepnie ezzel, de azt is érezte a hangjából, hogy ideje elbúcsúzniuk. Mégis
el kellett mondania neki valamit...
– Van egy kölyökkutyám – bökte ki végül.
 – Hisz ez csodálatos, Sam! – lelkendezett Clara. – Mesélj nekem róla. Milyen?
– Cocker spániel – felelte Sam büszkén. – A Holly nevet adtam neki.
– Gondolom, már tisztában van vele, milyen szerencsés kis teremtés – mondta Clara elis-
merően.

Natalie látta James Gannont, amikor a férfi szerelmes volt – mégpedig Christine-be. És
pontosan tudta, milyen az, amikor a férfi rokonszenves, megnyerő arca boldogságtól sugárzik.
És Natalie most már azt is tudta, milyen az, amikor őt kívánja James – és hogy milyen
ilyenkor az a csodálatos sötétkék szempár.
És azt is tudta, anélkül, hogy látta volna, milyen akkor, amikor szomorú: James felhívta
ugyanis, hogy elmondja neki, Christine és ő mégsem vásárolják meg a Magnolia Bluff-házban
lévő lakást. És Natalie azt is érezte akkor, milyen kimerült lehet – elképzelte, milyen mély
karikák feketéllnek a szeme körül, milyen beesett és nyúzott lehet az arca. Ezt az előző éjjel
tapasztalhatta meg, amikor távolsági hívást bonyolítottak le egymással. És a mai nap folya-
mán is beszéltek már, többször is.
A férfi mindig távolsági hívással érte el Natalie-t, egy alkalmat kivéve. És a csalódottságá-
nak – mint Natalie csalódottságának is – az volt az oka, hogy még mindig nem indulhatott el
Bostonból. Így viszont semmi sem sürgette őket – mindent megbeszélhettek, nyugodtan, amit
Natalie megtudott Ianről, magáról a balesetről és arról is, hogy azóta milyen sokat javult
James barátjának állapota.
Az ingatlanügynök, akinek lakása a kórházra néz, viszonylagos rendszerességgel értesült
egy-egy beteg állapotáról az intenzív osztályon dolgozó nővérektől, akik ugyanabban a ház-
ban, sőt ugyanazon az emeleten laktak, mint ő. Natalie szomszédai nem tudták azonban, hogy
ő ismeri Ian Colliert. De amikor elmondta nekik, hogy a férfi nemcsak ügyfele, hanem barátja
is – James barátja, pontosította magában –, örömmel hozták-vitték a híreket, főleg azóta, hogy
ilyen, csodával határos változás állt be az állapotában, mint ők is megjegyezték, azt követően,
hogy hajnali kettőkor meglátogatta a beteget a Kathleen Cahill nevű szülész-nőgyógyász.
Kedvező hírekkel már ők is sokkal szívesebben szolgáltak bárkinek.
Natalie hallotta, mennyire megkönnyebbült James, amikor elmondta neki, Ian egyre jobban
van, és ennél is jobb lett a kedve, amikor a légitársaság végre megadta a pontos – és végle-
gesnek tekinthető – indulás időpontját. És amikor először hívta Natalie-t már a városból,
mindketten mosolyogtak. James gépe, amely a havazás miatt késett ilyen sokat, a Sea-Tac
terminálra érkezett, és amint bekapcsolhatták mobiltelefonjaikat az utasok, ő elsőként Natalie-
t kereste.
James a reptérről egyenesen a saját lakására ment. Úgy számolták, fél tíz lesz, mire megér-
kezik Natalie-hoz. Már ha ez így alkalmas Natalie-nak. Nincs túl késő? James aggódott emi-
att.
 Tökéletesen megfelel, győzködte Natalie. És arra gondolt, bár ezt nem mondta ki, hogy so-
hasem lehet késő. Ha arról van szó, hogy Jamest várja.
Pontosan kilenc óra harminc perckor szólalt meg a csengő. És amikor Natalie kinyitotta az
ajtót, és meglátta Jamest... olyan volt, mintha sohasem látta volna őt még. A legszívesebben
felsikoltott volna, de még idejében megállta. Mégis túl késő volt hát... Jamesnek biztosan.
Már eddig is túl sokáig gyötörte magát.
Natalie lélekben felkészült arra, hogy a férfi kimerült lesz. De amit most látott... olyan volt,
akár egy élőhalott. Sokat fogyott, mióta utoljára látta őt. Márpedig – Natalie ezt pontosan tud-
ta – eleve nem volt rajta egy grammnyi súlyfelesleg sem.
Ám az arcszíne is egészen megváltozott. Semmi nyoma az egészségnek, a kicsattanó
egészségnek és életerőnek, amely annyira jellemző volt rá. Az arca beesett és nyúzott volt,
egészen csontvázszerű, pedig a mély árkoknak, amelyeket Natalie odaképzelt a szeme alá,
nyomát sem lehetett látni. És hogy mit jelentsen mindez? Mintha megállt volna a szívverése
is... Vagy ami még ennél is valószínűbb: otthagyta a szívét Bostonban, Christíne-nél...
Natalie a legszívesebben megérintette volna a színtelen, nyúzott arcot, melyen a bőr vé-
konynak tűnt, akár a pergamen, és a szájával szerette volna átmelegíteni a férfi dermedt ajkát,
és szeretni akarta őt, szeretni, amíg nyomtalanul ki nem törli a testéből és lelkéből is ezeket a
gyötrelmeket. És ha a szívét otthagyta Bostonban? Nos, akkor talán nincs is szüksége rá töb-
bé. Majd Natalie-é dobog helyette is. Kész odaadni neki. Sőt már oda is adta. Csak James még
nem tudott róla.
Mert James biztosan aggódna a következmények miatt, aggódna Natalie miatt, aki készen
állt arra, hogy ilyen nagylelkű ajándékkal lepje őt meg. És aggódott miatta azért is, mert
James maga volt az élő példa arra, milyen az, ha valaki odaadja a szívét egy másik embernek
– és az illető nem viszonozza az érzéseit. Natalie gesztusa csak tovább fokozta a férfi addigi
kínjait. Pedig ekkor már James is adott egy szívet Natalie-nak, amiről szintén nem tudott, nem
tudhatott. Ott dobogott már benne, még ha oly parányi is, olyan örömmel és olyan erővel...
Anya és leánya szíve együtt, egymásra hangolódva, közösen.
– Natalie?
– Hát itt vagy végre – mondta halkan, és csak nehezen tért magához a látványtól. Mintha
egy élő csontváz állt volna az ajtaja előtt.
– Gondolom, pocsékul nézhetek ki – állapította meg James.
– Csodálom, hogy képes vagy egyáltalán rám nézni. Én sem gondoltam, hogy ennyire
megviseltek a dolgok, csak amikor otthon megálltam a fürdőszobában a tükör előtt. Úgy tű-
nik, sikerült teljesen elhagynom magam, míg Bostonban voltam...
Mert mindent és mindenki mást sokkal fontosabbnak tartasz, mint önmagadat, tette hozzá
Natalie.
Pedig nyilván azért ment először haza, hogy rendbe hozza magát – megfürdött, hajat mo-
sott, megborotválkozott és átöltözött, mielőtt elindul Natalie-hoz. Nem is gondolta, hogy ilyen
sok erőt kíván majd tőle ez a néhány, egészen hétköznapi rutinfeladat. James mindig mindent
megtett, ami egy igazi úrtól elvárható – akár erején felül is.
– Eléggé... hogy is mondjam, rémesen nézel ki – mondta ki végül.
A férfi beesett arcán bágyadt mosoly suhant át. Ha lett volna elég ereje hozzá, talán még el
is nevette volna magát.
– Olyannyira, hogy úgy döntöttél, inkább be sem engedsz? – kérdezte szelíden.
– Jaj, ne haragudj... igazán sajnálom – kapott észbe Natalie. Ellépett James útjából, és szé-
les mozdulattal betessékelte. – Tessék, csak tessék.
– Köszönöm.
– Készíthetek neked egy italt?
– Köszönöm, de nem kérek. Jól vagyok így...
Natalie azonban már el is indult a konyha felé. Most megtorpant és visszafordult
– Hogy mondtad? – kérdezte évődve. Érezte, hogy muszáj lelket öntenie a férfiba, és erre a
legjobb eszköznek közös, fanyar humoruk tűnt. És Natalie próbált derűsebbnek mutatkozni,
mint amilyen valójában volt ekkor. Azzal is tisztában kellett lennie azonban, hogy James átlát
a szitán – a színlelt vidámság pedig falakat emelhet közéjük. A legszívesebben megérintette
volna, hogy szerethesse... hogy azt tegye, amire Jamesnek a legnagyobb szüksége van. Bármi
legyen is az...
– Komolyan mondom, most tényleg nem kérek inni, Natalie – bizonygatta James. – Egy
korty se menne le a torkomon, hidd el nekem.
– Véletlenül van itthon egy csomag Godiva csokoládém... Még fel sincs bontva...
– Jól vagyok így, Natalie, hidd el. Már az is sokat számit, hogy itt lehetek... veled.
Amikor James halkan és ünnepélyesen kimondta ezeket a szavakat, egyre fényesebb lett a
szeme – és egyre tisztább a kék írisze. Tiszta kék, akár az ég.
– James... – Natalie ekkor odalépett elé és óvatosan megérintette az arcát, a pergamenvé-
konyságúnak látszó bőrt. – Mondd meg, mire van szükséged. Mit tehetek érted...
James csontos ujjai gyöngéden körbecirógatták a csuklóját.
– Tudod jól, mire van szükségem – mondta halkan. – Tudom, mit szeretnék... összebújni
veled, elfeledkezni mindenről...
– Olyan borzalmas volt idáig?
Halvány, ironikus mosoly suhant át a férfi arcán, és Natalie keze, mely eddig a simára bo-
rotvált archoz simult, odább rebbent. Előbb a járomcsontját cirógatta, majd a fáradt szemek
környékét.
– Nem, egyáltalán nem – tiltakozott James.
– Ezt sajnos nem fogadhatom el válaszként – évődött vele Natalie.
James mosolya eltűnt ekkor, és Natalie érezte, amint ujjai alatt megfeszülnek a férfi arciz-
mai.
– Hát akkor mi a helyes válasz? – kérdezte Natalie szemébe nézve.
 – Jó kérdés – ismerte el Natalie. – Sajnos, úgy tűnik, nem vált be a taktikám. Bárcsak tud-
nám, mi a válasz...
James megfogta Natalie kezét, ujjai átölelték a csuklóját
– Sajnálom, Natalie. Azt hiszem, jobb lett volna, ha el sem jövök most hozzád.
Natalie-hoz elsősorban az „azt hiszem” jelentése jutott el. Ebbe kapaszkodott, ebből merí-
tett erőt. A férfi ujjai továbbra is átölelték a csuklóját mintha ő meg így akarna erőt meríteni
belőle. Natalie elbizonytalanodott. A jelek szerint James menne is, de szívesen maradna is.
Képtelen eldönteni, mitévő legyen.
– Sok kérdés van, amire választ szeretnék kapni tőled – mondta Natalie. Igyekezett köny-
nyed hangnemet megütni ekkor. – Ki tudja? Talán az egyik elvezet a másik válaszhoz is. Úgy
értem, már kiderült számodra, hogy jó kérdés volt az, amit feltettem neked az imént
James ekkor elengedte a csuklóját. És egy lépést hátrált is mellőle.
– Kezdheted – biztatta Natalie-t.
– Rendben – bólintott Natalie. – De nem lenne jobb, ha leülnénk?
Talán túl merész javaslat volt ez a részéről? James arckifejezése erre engedett következtet-
ni. Natalie már tudta, mi lesz az első kérdés, amit fel akar tenni neki. A leglogikusabb. A leg-
nyilvánvalóbb. De muszáj volt leülniük ahhoz, hogy James megnyugodjon és megnyíljon
előtte. Hogy elmondja neki az igazat.
James elmosolyodott
– Részemről ez is rendben van – mondta.
Nem volt kérdéses, hogy hol üljenek le – a nappali volt a legalkalmasabb hely erre. A kis
dohányzóasztal mellett ott állt két kényelmes fotel, egymással szemben. Natalie nem készítet-
te ki a csokoládét az asztalra, s hogy ezt elmulasztotta megtenni, azt ekkor sajnálta csak iga-
zán. Most látta, hogyan nézi James azt a csomagot, amelyet ő küldött neki, a futárszolgálattal,
azzal a kéréssel, hogy őrizze meg és ne bontsa fel semmiképp sem...
– Arra gondoltam, talán most már szükséged lehet rá – mondta Natalie, a csomagra pillant-
va.
James elkapta tekintetét a csomagról.
– Van valami más is, Natalie, amit szeretnék tudni. De előbb kérdezz te – kérte.
– Úgy látom – kezdte Natalie –, bármi legyen is az, ami ennyire aggaszt és ennyire megvi-
selt téged... annak biztosan köze van ehhez a két hónaphoz, amelyet Bostonban töltöttél el.
– Igen, ez egészen biztos – hagyta rá James.
– Akkor valószínűleg van valami köze Christine-hez is – folytatta Natalie óvatosan.
– Vagy Granthez...
vagy Christine-hez és Granthez.
– Én pontosan tudom, mi bánt engem, Natalie – mondta James. – Csak a megoldást nem
tudom. Vagyis egyelőre még nem sikerült megtalálnom.
– De az is segíthet talán – biztatta Natalie –, ha legalább beszélsz róla valakivel.
 – Talán – vonta meg a vállát James. – Ezt elég nehezen vallom be még önmagamnak is,
nemhogy mások előtt, hangosan is kimondjam.
Vagyis senkivel sem beszélt még róla, állapította meg Natalie. Igaz, hogyan is tehette vol-
na meg ezt Bostonban? De most már itt van Seattle-ben, ahol az otthona is. És neki igenis
hajlandó lesz beszélni a történtekről. Bízni fog benne.
– Mondd el nekem, mire van szükséged, James. Mit tehetek érted?
És máris elmondja, kimondja rögtön – mindazt, amire szüksége van. Hogy kimondhassa a
fájdalmas igazságot.
Ám erre még nem kerülhetett sor. Talán át kell gondolnia, mielőtt kiönti neki a lelkét –
hogy rázúdítsa ezt a sok fájdalmat és ezeket a problémákat Már késő, James, túl késő. Innen
nincs visszaút...
– Még mindig szerelmes vagy Christine-be – állapította meg Natalie.
A szavak hirtelen visszazökkentették Jamest a jelenbe. Fel kellett bukkannia a kavargó
gondolatok örvényéből.
– Mit mondtál? – kapta fel a fejét.
– Hogy még mindig szerelmes vagy Christine-be – ismételte el Natalie.
– Tényleg ezt gondolod rólam?
– Talán tévedek? – kérdezett vissza Natalie.
– Hogy még mindig szerelmes vagyok-e Christine-be? Nem, Natalie, nem. Már nem... In-
kább csak aggódom érte. Úgy is mondhatnám, a szívemen viselem a sorsát. De már nem sze-
relem az, amit érzek iránta. És most úgy érzem, nem figyeltél rám, amikor beszéltünk erről.
– Mikor?
– Az ágyban...
James hangja elmélyült az emlékek hatására. És egyre mélyebbről tört elő belőle a vágy is.
– Igenis odafigyeltem mindenre, amit csak mondtál – bizonygatta Natalie.
– És?
– Emlékszem, azt mondtad, hogy a múlt egy... prológus.
– De?
– Az még akkor volt, amikor a múltadat, vagyis Christine-t háromezer mérföldnyi távol-
ságra tudhattad magadtól...
– Teljesen mindegy, hogy hol van ő és hol vagyok én – jelentette ki James. – Már nem va-
gyok szerelmes belé. Ez a lényeg.
James elmosolyodott. A tekintetében pedig ismét ott csillogott a vágy.
– Őszintén mondom, Natalie. Nem vagyok szerelmes már belé.
Képtelenség lett volna nem hinni neki. És Natalie meg sem próbált kételkedni a szavai
őszinteségében. Mintha ez a különös pillanat legalábbis az örökkévalóságig tarthatna. De nem
tartott addig, persze. Ám azt is érezte, hogy Jamesnek el kell mondania neki még valamit.
Valami mást is. És Natalie-nak hallania kellett ezt
– Engem a leginkább Grant aggaszt most... – mondta ki James nagy sokára.
 Natalie követte a férfi tekintetét, amely ekkor ismét a dohányzóasztalra kikészített csomag-
ra tévedt, és azon meg is állapodott
– Mi van benne? – kérdezte.
– Egy nagyméretű boríték – hangzott a válasz. – Grant rejtette el a padló alatt a hálószobá-
jában, egy nappal azelőtt, hogy letartóztatták.
– És mi van a borítékban? – kérdezte Natalie.
– Nem tudom – felelte a férfi. – Nem néztem meg. De azt hiszem, tudom, mi lehet benne...
– Vagyis? Mire gyanakszol?
– Fotókra, amelyek különféle bűncselekmények helyszínein készülhettek és szuvenírekre,
amelyeket egy többszörös gyilkos gyűjtött össze. Olyan ügyekről lehet szó, amelyeket nem
sikerült megoldania még a rendőrségnek, vagy talán amelyek az FBI hatáskörébe tartoznak.
Az elkövetési időpontok több évre nyúlhatnak vissza, ha jól sejtem, és a helyszínek vagy húsz
államban lehetnek, úgyszólván bárhol. És úgy gondolom, ezekről nem sokkal Grant letartóz-
tatása előtt még feltételezték, hogy semmi közük egymáshoz. De lehet, hogy ebben tévedtek a
hatóságok. Mert amikor az FBI egyik profilkészítöje ismét utánanézett az adatoknak, észre-
vett valamit – és ha ez a szempont beigazolódik, akkor... nos, úgy tűnik, az összes gyilkossá-
got ugyanaz az illető követte el...
– És ezzel a lehetőséggel nem is számoltak korábban?
– Ha számoltak is vele eleinte, a nyomozás későbbi stádiumában valamilyen okból elvetet-
ték... Az összes áldozat nő volt, de ezen kívül más hasonlóságot nem lehetett felfedezni a kü-
lönböző ügyek között. Az életkoruk tizennyolctól ötven évig terjed, a társadalmi helyzetük
nagyon változó. A leggazdagabbaktól az egészen szegényekig. És a külsejükben sincs semmi,
ami nyilvánvalóan közös. Ráadásul mindegyik gyilkosság esetében más és más volt az elkö-
vetés módja...
– A sorozatgyilkosoknak pedig megvannak a maguk rögeszméi, nem? – kérdezte Natalie. –
Az áldozataik kiválasztásának szempontja és a gyilkosság elkövetésének módja is rendszerint
hasonló...
– Igen, általában így is van – bólintott James. – És nem tudom, mint ahogy Grant sem tud-
ja, mi volt az, ami elindította az FBI profilkészítőjét ezen a szálon, ő mégis feltételez valami-
féle hasonlóságot, összefüggést a sok gyilkosság között. Harminc-egynéhány esetről van szó.
– És a profilkészítő nem beszélt erről Grantnek?
– Nem. Azt akarta, hogy Grant tárgyilagosan nézze át az adatbázist, hogy kiderüljön,
ugyanarra a következtetésre jut-e, mint a profilkészítő. És Grant is így találta jónak.
– A kriminológusok, akiket a tévében láttam, egyöntetűen azt mondják, hogy Grant ugyan-
olyan intuitív, mint bármelyik profilkészítő, akivel valaha is dolgoztak már. Ráadásul ő a
megfelelő tudományos háttérrel is rendelkezik, hiszen a kutatási területe éppen a pszichopaták
lélektana.
– Grant az egyik legjobb szakértője ennek a témának – ismerte el James. – Vannak, akik
szerint egyértelműen ő a legjobb.
 – Grant is így gondolja?
– Nem. Sőt Grant ezt a bizonyos illetőt is sokkal jobbnak tartja önmagánál, aki most meg-
kérte, hogy segítsen nekik ebben az ügyben.
– És ő is tiszteli és elismeri Grant szakértelmét. Olyannyira, hogy Grant szakvéleményét
kérte, mégpedig akkor, amikor Grant maga is gyanúsított ugyanebben az ügyben...
– Grant hálás is ezért a bizalomért, és nyilván elmélyülten tanulmányozza az adatokat. Úgy
tűnik, olyan sorozatgyilkossal van dolgunk, aki minden szempontból más, mint a többiek.
Egyedi eset. És még Grant sem tudja, mit gondoljon az elkövetőről. Ez a csomag az ő irodá-
jába érkezett, mégpedig egy nappal a letartóztatása előtt. Azt mondta nekem, megnézte ugyan
a fényképeket, de nem volt elég ideje arra, hogy alaposabban is tanulmányozza azokat
– És azt mondtad, néhány ajándéktárgy is van benne? – kérdezte Natalie.
– Másolatok, replikák lehetnek, amelyeket az áldozatok hozzátartozói bocsátottak a nyo-
mozók rendelkezésére. Olyan személyes tárgyak, amelyeket a gyilkos elvett az áldozattól.
Ezért mondtam, hogy szuvenírek. Emléktárgyak.
– Mint például az ékszerek...
– Igen, ez a legszokványosabb – mondta James.
– Na és ebben az esetben?
– Grant ezt nem árulta el nekem. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán tudja, miféle
tárgyakról van szó. Talán megérezte, hogy hamarosan letartóztatják. És attól félt, hogy valaki
betör az irodájába. Akár a bulvársajtó megbízásából is.
– Vagyis inkább hazavitte a dokumentumokat..
– Miután először felajánlotta az FBl-nak, hogy átadja nekik... Egy másik profilkészítő azt
tanácsolta neki, helyezze el egy biztonságos helyen, és majd akkor nézze meg, amikor már
kiengedték a börtönből. Grant azt mondja, a helyszínekről készült fotók olyan borzalmasak,
hogy ezekhez foghatót még soha életében nem látott. Mivel nem akarta, hogy Christine kezé-
be kerüljenek, felszedte a padlót a szobájában, és oda rejtette el. Már korábban is használta ezt
a rejtekhelyet. Nem ez volt az első alkalom ugyanis, hogy kapott olyan anyagokat, amelyek
megoldatlan bűntényekhez kapcsolódtak, és ha azokat túlságosan kényesnek vagy veszélyes-
nek érezte ahhoz, hogy a munkahelyén tartsa, szintén az otthonában rejtette el inkább.
Christine-nek sohasem mutatta meg ezt a rejtekhelyet és szinte biztos volt benne, hogy a
rendőrök sem fognak rátalálni. Az előző két házkutatás alkalmával nem is jöttek rá. De aztán
jobbnak látta eltüntetni onnan a borítékot. Nekem legalábbis ezt mondta. Engem kért meg
arra, hogy hozzam el a házából és vigyem el egy biztonságos helyre. Amit meg is tettem.
Anélkül, hogy elmondtam volna neked, mi van benne.
– Tudtad, hogy nem fogom felnyitni – jegyezte meg Natalie. – És nem is nyúltam hozzá.
De azért örülök, hogy eddig nem tudtam, mi van benne.
Natalie is a csomagot nézte, mely tegnap este érkezett, és a csomagolása érintetlen volt.
Most kirázta a hideg a gondolattól, hogy olyan felvételek vannak benne, amelyek brutális ke-
gyetlenséggel elkövetett gyilkosságok helyszínein készültek.
 – Igyekszem minden egyes szóra odafigyelni, amit csak mondasz, James. És úgy érzem,
téged most elsősorban az zavar, hogy Grant hazudott neked a csomag tartalmára vonatkozó-
an...
Nem egyszerűen aggódott emiatt, és ezzel Natalie is tisztában volt már ekkor. Szenvedett
tőle. És ez nem az a fajta hazugság, amely némi zavart kelthet még az igazán jó barátok kö-
zötti kapcsolatokban is – különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy James már egy ennél
sokkal súlyosabb árulást is képes volt megbocsátani Grantnek. Azt, hogy megfosztotta őt
Christine-től. Hogy ellopta tőle a boldogságot. Vagyis, ha ez egy újabb hazugság, amely eny-
nyire megviselte Jamest, akkor annak bizony szörnyű dolognak kell lennie... egy emberfeletti
árulásnak.
– Mit gondolsz, mi van benne? – kérdezte Natalie.
– Ez is egy újabb kérdés, amelyre csak ezt felelhetem: bárcsak tudnám, mit higgyek.
– Grant talán azt kérte tőled, ne nézd meg, mi van benne?
– Nem.
– Vagyis akkor nyugodtan megnézheted.
– Meg is fogom nézni...
– De nem érzed szükségét még – állapította meg Natalie.
– Most éppenséggel az a dilemmám, hogy itt és most kibontsam-e... vagy inkább sohase
tegyem ezt meg – mondta James.
– Ha elhinnéd, hogy igazat mondott neked ezzel kapcsolatban, akkor már nem haboznál
kibontani – jelentette ki Natalie.
– Nem. Épp ellenkezőleg – ingatta a fejét James. – Ha elhinném, hogy igazat mondott ne-
kem, akkor sohasem bontanám ki. Mert nem lenne szükségem rá.
– De az imént azt mondtad, ki fogod bontani...
– Így igaz. Ami azt jelenti, hogy nem hiszek Grantnek – ismerte el James. – És az a baj,
hogy lehet, hogy igazat mondott nekem a boríték tartalmával kapcsolatban. És én mégis ké-
telkedem benne. Már nem tudok hinni neki.
– Mivel kapcsolatban? – kérdezte Natalie. Bár ekkor már ő is tudta a választ.
És ez alkalommal azt fogja tenni, amit James akar – és amiért szüksége volt rá Jamesnek:
végighallgatni a kimondhatatlant, a vallomást, amelyre oly nehezen szánta rá magát, ám ame-
lyet muszáj volt megtennie.
– Azzal kapcsolatban, hogy Grant valóban ártatlan Paris Eugenia Bally meggyilkolásában
– mondta ki.
Na, végre. Hát ezen is túl van. És hirtelen érezte a megnyugvást, a békét, amely elárasztot-
ta a lényét – Natalie miatt, és neki köszönhetően, aki türelmesen kivárta, míg tisztázta magá-
ban a gondolatait Grant ártatlanságával kapcsolatban. Miféle bűntudat, vagy más szavakkal,
akarva-akaratlanul vállalt bűnrészesség fűzheti őt ezekhez a hidegvérrel elkövetett gyilkossá-
gokhoz? Még csak belegondolni is szörnyű...
 – Azt hiszem, Natalie – folytatta James –, lehetséges, sőt több mint valószínű, hogy Grant
meg akarta ölni Parist. Igen, úgy tűnik, előre kitervelte a gyilkosságot és végre is hajtotta...
Megölte őt.
A nagy kék szemekben a kételynek legkisebb jelét sem látta ekkor Natalie. Mégis szerette
volna megérteni, már amennyire csak lehetséges ezt az aberrációt, amely úgyszólván felfog-
hatatlan. Mi lehetett Grant indítéka? Már amennyiben valóban ő követte el ezt a gyilkossá-
got...
– Na, de miért, James?
– Miért ölte meg Grant Parist? Vagy miért gondolom, hogy ő tette? – kérdezte a férfi.
– Mindkettő...
– Az első kérdés a könnyebbik. Mert hitte, hogy képes rá, és mert azt is hitte, hogy meg-
úszhatja büntetés nélkül.
– Tévedett – állapította meg Natalie.
– Én ebben korántsem vagyok ilyen biztos...
– De hiszen most is börtönben van – vetette ellen Natalie.
– Igen, de erre számított is – jegyezte meg James. – Méghozzá régóta. Ott akart lenni. Bör-
tönbe akart kerülni...
– Úgy érted, ez is része volt a tervének?
– Úgy van – bólintott James. – Kezdettől fogva azt hangoztatta, hogy amint tudja már, mi
az a bizonyíték, amely ellene szól, amellyel kelepcébe csalták, meg tudja mutatni majd a
nyomozóknak, melyik irányban kell elindulniuk ahhoz, hogy megtalálják az igazi gyilkost.
Magabiztos volt, amikor ezt mondta. Igaz, akkor még én is így láttam a helyzetet.
Az ő szemével, tette hozzá gondolatban.
– Mert hittél az ártatlanságában.
– És abban az igazságszolgáltatási rendszerben, amely végül is szabadon engedi az ártatlan
embert. És megbünteti a gyilkosokat. De most már úgy gondolom. Grant nem az ártatlansága
miatt volt olyan magabiztos – hanem éppen a bűnössége tette ilyenné. Azt hiszi, sőt talán tud-
ja is, hogy tökéletes gyilkosság az, amelyet elkövetett. Élvezi minden egyes pillanatát. És nem
kételkedik a végső győzelemben. És különösen élvezi azt, hogy velem is játszhat közben. Azt
hiszem, azt akarja, hogy tudjam, mit tett – és azt is, hogy belássam, semmit sem tehetek elle-
ne...
– De most már tudod, és nem fogod engedni, hogy büntetlenül megússza, amit elkövetett...
– Semmiképp sem szeretném, hogy büntetlenül megússza. De nincsen semmiféle bizonyí-
ték a kezemben, amely ellene szól, Natalie. Érted? Semmi... És biztosíthatlak afelől is, hogy
Grant gondoskodott olyan bizonyítékról, amely valaki más ellen szól. Bárki legyen is az, akit
kelepcébe akart csalni. És ez olyan bizonyíték, amelyet senki sem tud cáfolni majd.
Hosszasan hallgattak.
– Biztosan elkövet majd valamilyen hibát – jegyezte meg Natalie. – Vagy már el is köve-
tett. A pszichopaták mind hibáznak egyszer.
 – Nem biztos, hogy Grant is pszichopata.
– Annak kell lennie pedig, ha már egyszer...
– Úgy érted, ha már egyszer elkövette azt, amiről azt hiszem, hogy elkövette? Ezek csupán
az én gondolataim, Natalie. Az én feltételezéseim. Tudni én sem tudhatom, mi az igazság.
Hiszen nincsen bizonyíték a kezemben.
– És mivel magyarázható akkor Grant arroganciája? Az, hogy játszik veled? Az, hogy
akarja, hogy te is tudj róla, miben mesterkedik...
– Lehet, hogy ez az egész egyfajta játék a részéről...
– Játék? – Natalie végképp nem értette.
– Vagy egyfajta teszt. Hogy kiderüljön, képes-e Grant belerángatni engem egy olyan vá-
daskodásba, amely minden alapot nélkülöz...
– És mi lehet a célja ezzel?
– Nem kell, hogy bármiféle konkrét célja legyen vele. Grant mindig is imádta az effajta
szellemi kihívásokat. Jobb szót most nem találok rá hirtelenjében.
– Effajta kihívásokat? Ezek szerint többször is volt már részed hasonló játékban?
– Grant Monroe már egyetemista éveinkben is ilyen játékokban találta a legnagyobb élve-
zetet – mondta James. – Sokszor versengtünk abban, hogy ki találja ki a legtökéletesebb gyil-
kosság forgatókönyvét. Ezek a játékok akkor ártalmatlannak tűntek. A barátságunk ezt is túl-
élte, és biztos vagyok benne, hogy ezzel ő is tisztában volt. És fontos volt neki a barátságunk
akkor. Neki sokkal fontosabb, mint nekem.
– Fogalmam sincs, mit gondoljak róla – állapította meg Natalie. – Vajon mennyire tartja
fontosnak most a barátságotokat?
James fanyarul mosolygott.
– Úgy érted, mióta megtorpedózta a barátságunkat azzal, hogy elcsábította Christine-t? – A
mosoly ezzel le is hervadt az arcáról.
– Vagy cseppet sem fontos már neki, vagy sokkal fontosabb, mint bármikor korábban – ál-
lapította meg. – Ezért is gondolom, hogy egyfajta tesztről van itt szó, amelyet nekem talált ki.
Próbára akar tenni. Vajon tényleg elhiszem-e róla, hogy képes akár embert ölni is?
– És te igenis képesnek tartod erre, függetlenül attól, hogy megölte-e Parist vagy sem...
– Igen, így van – bólintott James.
– Vagyis tényleg pszichopata...
– Vagy inkább még annál is rosszabb. Olyasvalaki, aki ördögien rossz és pokolian gonosz.
Valaki, akinek a számára a gyilkolás nem több, mint a végső intellektuális kihívás. A tökéle-
tes társasjáték.
A nagy emberi játszma. És még ha pszichopata is, akkor is... élete java részét azzal töltötte,
hogy tanulmányozta azokat a hibákat, amelyeket más gyilkosok követtek el...
– De ő is fog hibázni. Ugyanúgy, mint a többiek. És akkor kezedben lesz a bizonyíték elle-
ne.
– Már amennyiben valóban ő ölte meg Parist...
 – Igen, feltéve, hogy valóban ő Paris gyilkosa.
És feltéve azt is, hogy Grant valóban elkövetett legalább e végzetes hibát, illetve hogy a
nyomozók hitelt adnak James gyanújának, Grantet pedig elítélik... Ez volt az a változat, amely
a legkevesebb bonyodalommal járt volna. Ebben az ideális esetben az események gyorsan és
egyértelműen következnének egymásból, a bűncselekmények elkövetésétől az igazságszolgál-
tatásig. Ám mi van, ha mégsem Grant a tettes? Jóllehet, igenis rendelkezik minden olyan ké-
pességgel és tulajdonsággal, amely egy ilyen brutális tett elkövetéséhez szükséges. Mi van, ha
mégsem ő ölte meg Parist? Vagy ha mégis ő az elkövető, olyan hibátlanul valósította meg a
tervét, hogy abban még James sem talál fogódzót vagy bármiféle támpontot a bizonyításhoz?
Mi van, ha... ha...
James az imént azt mondta, már tudja, mi zavarja őt igazán ebben az egészben. Csak a vá-
laszt nem tudja még. És lehet, hogy James sohasem fogja megtalálni a választ a kérdéseire.
De az biztos, hogy folytatja a keresést, és tovább halad azon az úton, amely oly sok gyötre-
lemmel járt már eddig is, mert nincs más választása egy olyan becsületes embernek, mint ami-
lyen ő... Dicséretes vállalkozás, gondolta Natalie, ám attól félt: eleve kudarcra ítélt és remény-
telen is egyben.
Natalie egyre csak a csomagot nézte, amely ott hevert előttük az asztalon – akár Pandora
szelencéje.
– Talán már el is követte ezt a bizonyos hibát. Lehet, hogy a bizonyíték itt van az orrunk
előtt – mondta elgondolkodva.
– Grant biztosan nem követne el ekkora hibát. Pontosan tudja, hogy ha bármi a kezembe
jut, ami bűncselekmény bizonyítására szolgálhat, akkor azt azonnal átadom a rendőrségnek.
Szerintem azt akarja inkább, hogy törjem a fejem. És hogy aggódjak és vívódjak, míg el nem
döntöm, mitévő legyek ezzel a csomaggal. Azt hiszem, ő azt szeretné, hogy nézzem meg, mi
van benne.
– És ha megnézed, az azt fogja bizonyítani, hogy nem hitted el, amit mondott neked a tar-
talmára vonatkozóan.
– Úgy van – bólintott James.
– Lehet, hogy valóban az van a borítékban, amit mondott. Fényképek, olyan bűntények
helyszínéről, amelyeket még nem sikerült felgöngyölítenie az FBl-nak...
– Igen, ez is egy lehetséges változat. De az sem kizárt, hogy olyan képek vannak benne,
amelyeket maga Grant készített. Mondjuk, szexuálisan provokatív képek, a korábbi szeretői-
ről. Esetleg Christine-ről is...
– Ez is Grantre vallana? Kinézed belőle, hogy képes rá? – hitetlenkedett Natalie.
– Volt már rá példa – felelte James. – Még egyetemista korunkban. Te talán furcsának talá-
lod ezt?
– Egyetemisták körében nem – felelte Natalie.
Vagy mondjuk, a középiskolások között, tette hozzá gondolatban. Neki is voltak hasonló
emlékei, de leginkább a szégyen és megbánás érzése társult most ezekhez, így utólag. A lány-
ismerősi közül szinte egy sem akadt, aki ne állt volna modellt meztelenül a fiújának. És jó-
formán bármilyen pózban engedték fényképezni magukat, amilyenben csak a srácok elvárták
tőlük. Akkor nem érezték, hogy lenne ebben bármi kivetnivaló – legfeljebb az a kockázat,
hogy ha egy felnőtt kezébe kerülnek ezek a felvételek. A digitális technika által biztosított
intimitás még nem volt adott a számukra, nem is beszélve arról, hogy manapság miféle csa-
tornákon adják-veszik az emberek a hasonló, pornográf célokra is alkalmas képeket...
– Polaroidképeket készített? Vagy ő maga hívta elő ezeket a filmeket? – kérdezte.
– Polaroidokat. Mellesleg, én sohasem láttam ezeket. Nem is akartam látni. Egyet sem a
képek közül, amelyeket Grant készített meztelen barátnőiről, és amelyek egyébként kézről
kézre jártak a kollégiumban.
– Ez igazi úriemberre vall...
– Nem hiszem, hogy a képeken szereplő lányokat különösebben zavarta volna, ha én is lá-
tom őket. De hogy nézegessem ezeket a fotókat? Nekem nem voltak, és azóta sincsenek ilyen
hajlamaim.
– Gondolod, hogy Grant azóta is készített ilyen felvételeket?
– Nem tudom. Erről különben sohasem beszélt velem. De ha valóban olyan próbatételről
van szó, amelyet kifejezetten nekem szánt, akkor ez a lehetőség sem kizárt. Igen, nagyon is
könnyen elképzelhető, hogy ilyen fotókat tartalmaz ez a boríték. Natalie...
Natalie nem nézett fel. James átnyúlt az asztal fölött, gyöngéden megfogta az állát, és kissé
megemelte. Aztán visszahúzódott
– Sajnálom, nem lett volna szabad, hogy ilyesmivel terheljelek...
– Nem, nincs ebben semmi rossz – tiltakozott Natalie. – Csak egy kicsit elgondolkodtam
ezen az egészen. Hogy miféle lehetőségekkel kell számolni, illetve mivel nem...
– Ami azt illeti, én is épp eleget gondolkodtam már ezen.
– Persze, biztos voltam benne. Ettől is vagy olyan gondterhelt és fáradt. Mondd csak, meg-
ígérnél nekem valamit?
Natalie azt várta, hogy James erre legalább felvonja a szemöldökét vagy ráncolni fogja a
homlokát. Esetleg megfogalmazza a fenntartását. Hogy majd meglátjuk. Vagy attól függ...
Ám James egyiket sem tette. Egy pillanatig sem habozott
– Bármit – vágta rá azon nyomban.
– Ó...
– Ez talán meglep téged?
– Azt hiszem, soha az életben senkitől sem sikerült még olyan ígéretet kapnom, amelyet a
feltételek ismerete nélkül tett volna az illető – mondta Natalie elismerően.
– Bízom benne, hogy nem vársz tőlem olyan ígéretet, amelyet képtelen lennék betartani –
magyarázta James. – És abban is, hogy nincsenek olyan elvárásaid velem szemben, amelyek
teljesíthetetlenek.
– Ó...
Natalie szóhoz sem jutott.
 – Nos, természetesen olyasmiről van szó, amely teljesíthető. Azt szeretném, ha megígér-
néd, hogy ha ismét ilyen mély mocsárba tévedsz. magaddal viszel engem is... Vagy ha ez nem
lehetséges valamilyen oknál fogva, akkor legalább szólsz nekem róla, amint lehet.. Mert ez
veszélyes. Én legalábbis így érzem.
Most James tétovázott. És valóban ráncolni kezdte a homlokát
– Ez nagyon mély és zavaros mocsár... Igazi ingovány.
– Tudom – bólintott Natalie. – Éppen azért kérem ezt tőled.
– És te is hajlandó vagy megígérni nekem ugyanezt? – kérdezte James.
– Igen...
– Akkor én is a szavamat adom rá.
– Köszönöm.
– Natalie... én köszönöm neked.
– Hogy érzed? Jobb most már, hogy beszéltél róla?
– Igen. Az, hogy veled beszélhettem erről. Most viszont te jössz. Rajtad a sor.
– Miről szeretnél hallani? – kérdezte Natalie.
– Bármiről, ami aggaszt. Ami nyugtalanít. És aminek semmi köze Granthez vagy
Christine-hez...
– Miből gondolod, hogy van bármi is, ami miatt aggódom?
– Éreztem a hangodból tegnap éjjel. Amikor felébresztettelek álmodból.
– Nem, igazán nincs okom arra, hogy aggódjak, James – mondta Natalie.
Legalábbis semmi olyasmi, amiről szeretném, ha tudnál. Hiszen ezek közel sincsenek
olyan fontosak és olyan súlyosak, mint a te problémáid. És különben sincs semmi olyasmi,
aminek ne lenne valami köze Granthez vagy Christine-hez.
– Biztos vagy benne?
– Persze. Százszázalékosan...
Én kizárólag olyan dolgok miatt aggódom mostanában, amelyek Granttel és Christine-nel
kapcsolatosak. Végtére is Christine volt az, aki elmondta nekem, hogy te nem is szeretnél
gyermeket... Legalábbis addig nem, amíg szerelmes nem lettél belé. És én most gyermeket
várok tőled. És az, ahogyan rám nézel, a vágy és valami más is arra késztet, hogy elgondol-
kodjam rajta, elmondjam-e most neked. Egyszerűen meg kellene mondanom, igen. Mert lá-
tom, hogy olyan gyöngéd vagy, hogy egészen ellágyulnak a vonásaid, amikor rám nézel.
Hogy ez talán már szerelem is lehet. Talán igen. De honnan is tudhatnám? Hiszen engem soha
senki sem szeretett még igaz szerelemmel. És most újabb okunk van az aggodalomra. Igen, én
is eljutottam már addig a mocsárig. Egyedül. Hogy máris megszegtem ezzel az ígéretemet?
Nem, mert ez nem tartozik az aggodalmak közé, amelyekről hallani akartál. Mert ennek na-
gyon is sok köze van Granthez. És Christine-hez. Akibe, mint mondod, már nem vagy sze-
relmes. De lehet, hogy ismét beleszeretsz. Ugyan ki ne szeretné Christine-t? Ha Grantet elíté-
lik gyilkosság miatt, és Christine ismét szabad lesz...
– Natalie?
 James hangja most kifejezetten nyers volt. Már-már ijesztő.
– Igen? – kapta fel a fejét Natalie.
És James aztán már szinte parancsoló hangnemben folytatta, ellentmondást nem tűrő han-
gon:
– Mondd meg nekem, mire gondolsz, légy szíves. Mi jár a fejedben? Az igazat akarom hal-
lani tőled. Most, azonnal.
Az igazat. Hát rendben van, gondolta Natalie. Akár el is mondhatja neki.
– Arra gondoltam, milyen volt, amikor legutóbb itt jártál...
És arra a drága kis életre, amelyet együtt hoztunk létre, tette hozzá gondolatban. A mi kö-
zös alkotásunkra.
– Gondolom, nem valami kellemes emlék, amit őrzöl magadban arról az alkalomról.
– Nagyon is kellemes pedig.
– De?
– Inkább csak arra gondoltam, milyen kár, hogy többé nem ismétlődhet meg.
– És miért nem?
Az iménti nyerseség eltűnt a hangjából. Ám helyette – és ez ugyanolyan meglepő volt
Natalie számára – a vágyat vélte kihallani belőle. Talán gyöngédséget, talán szeretet, talán
szerelmet is.
– Nem, várjunk csak... Hadd találjam ki. Most nem találhatsz vonzónak, mert rémesen né-
zek ki...
Natalie elismerő pillantást vetett a legszexisebb férfira, akit valaha is látott. Igaz, most sá-
padt és nyúzott volt az arca. De mégis olyan vonzó és erős. Élő, eleven. Hús és vér férfi. Aki
annyira kívánta őt.
– Egyáltalán nem olyan vészes – dünnyögte Natalie. – Arra gondoltam, talán vihetnénk
egy kis csokoládét is magunkkal a hálószobába. Már csak arra az esetre, ha...
– Ha a legyöngült szervezetemnek szüksége lenne egy kis energiára?
A csábítással felérő ajánlat hallatán felcsillant a ragyogó kék szempár. James felállt és ki-
nyújtotta felé a kezét
– Gyere velem, Natalie...
Azzal kézen fogta és bevezette a hálószobába. Nem álltak meg közben, hogy magukhoz
vegyék a csokoládét, James meg akarta mutatni Natalie-nak, hogy minden rendben van. Hogy
visszatért belé az életkedv és az erő.
 Tizenkettedik fejezet

A 7-es számú műtő

Anna Királynő Egészségügyi Központ
Szilveszteréjjel, 22 óra 38 perc

– Rendben van, Kathleen – bólintott az aneszteziológus, miután mindent megbeszéltek.

– Akkor jó – felelte Kathleen, majd vett egy nagy levegőt, és a szikét Georgia Blaine hasa
fölé emelte, hogy megkezdje a császármetszést. A hét magzatnak otthont adó anyai has ha-
talmas dombként emelkedett előttük a műtőasztalon.
A császármetszéses szülés rendszerint gyorsan lezajlik, és nem lesz ez másként most sem,
annak ellenére, hogy ilyen sok gyermeket kell a világra segíteni egyszerre. És nem Kathleen
volt az egyetlen orvos, aki a műtéti beavatkozást végezte: rajta kívül többen, orvosok és ápo-
lók is körülvették Georgiát, hogy az apró újszülötteket mielőbb kiemeljék és a puha, steril kék
törülközőkre helyezzék, amelyeket jó előre odakészítettek a számukra. Amint biztonságban
tudják őket, és elvágták a köldökzsinórt is, Georgia gyermekeit egy-egy orvosi team veszi
gondozásába, miután saját kis inkubátoraikban átszállították őket az újszülöttosztály intenzív
szobájába. Kathleen egyik kollégája, Stephanie segédkezett a tényleges műtéti beavatkozás
elvégzésében, ám aki csak tehette, mindenki ott nyüzsgött körülöttük, hogy szemtanúja lehes-
sen a drámai pillanatoknak – amikor hét új élet, hét kis testvér gyakorlatilag egyszerre látja
meg a napvilágot.
Az orvosok szájából elhangzó mondatok egyszerűek és célirányosak voltak ekkor. Első
baba – kislány. Második baba – kislány. Harmadik és negyedik baba – ikrek, mindkettő fiú,
egy placentával. Ötödik baba – kisfiú. Hatodik és hetedik baba – ikrek, kislányok, két méhle-
pénnyel.
Stephanie gondolatai – csakúgy, mint Kathleenéi is – ugyanilyen egyszerűek voltak. Egy
egyszerű óhaj, egy kívánság, egy fohász. Egy ima értük.
Légy boldog, kicsi. És valósítsd meg az álmaidat.
Ez volt az a kívánság, amelyet egyfajta fohászként mondott el magában Kathleen minden
egyes gyermekért, akit csak a világra segített. És mindig abban a lélegzetelállító pillanatban
mondta el értük, amikor először tarthatta kezében az újszülöttet. Remélte, hogy biztonságban
érzik magukat ekkor – még ha az édesanyjuk csak később ölelhette is őket magához. Igyekez-
tek kényelmet biztosítani a számukra, melegséget és puhaságot, hogy érezzék, szívesen látják
őket a világban, hogy régóta vártak rájuk, szeretettel...
A Blaine hetes ikrek világra segítése összesen hét percet vett igénybe. Mindannyian kitűnő
eredményt értek el az Apgar-tesztben, egy és öt perccel a születésük után is, és a súlyuk 1000
gramm körül mozgott. Az, hogy nagyjából egyforma nagyra nőttek az édesanyjuk méhében,
igazi megkönnyebbülés volt az orvosok számára. Ezek szerint egyik magzat sem szenvedett
hiányt a méhben. És csaknem egy hónappal idősebbekként születtek meg, mint bármely ko-
rábbi hetes ikrek, ami szerény ünneplésre adott okot a szülészeten.
– Gyönyörűek, Georgia – mondta Kathleen büszkén a végsőkig kimerült kismamának. És a
ragyogó arcú édesapának, aki szintén jelen volt a nagy eseménynél. – Szépek és erősek. És jól
tápláltak. Aggodalomra semmi okunk.
– Köszönjük. Igazán nagyon köszönjük... – hálálkodott a férj.
– Nem illet engem köszönet semmiért. Nagy megtiszteltetés volt a számomra, hogy meg-
bíztak bennem – mondta Kathleen.
– Azt hiszem, mindegyiküket Kathleennek kellene neveznünk – suttogta Georgia.
– Na, persze – nevetett Kathleen. – A fiaiknak azért biztosan lenne ehhez egy-két szavuk.
És úgy gondolom, a kislányok is megérdemlik, hogy legyen saját nevük.
Bármilyen kábult és fáradt volt, Georgia arcán ismét mosoly suhant át.
– Három fiú. És négy kislány, Thomas! Összesen hét gyermekünk van...
– Tudom, szívem. És még most sem tudom elhinni...
Kathleen hamarosan elnézést kért Georgiától és Thomastól, majd Stephanie gondjaira bízta
őket. A szülök ismét köszönetet mondtak Kathleennek, és arra biztatták, menjen haza és ün-
nepelje meg az új évet. Amikor kilépett a helyiség ajtaján, Kathleen még egyszer visszanézett
rájuk. Aztán az órájára pillantott. És ekkor fogta csak fel igazán, hogy nem otthon fogja ünne-
pelni az új év első napját – hanem a férfival, akit szeret. És az otthona ott van immáron, ahol
az övé is.
Volt még néhány perce, ezért benézett az ügyeletesszobába, aztán lezuhanyozott és átöltö-
zött. Majd Iannel együtt nézi meg a tűzijátékot, és beszélgetnek a sötétben, a gyerekekről, az
újszülöttekről. És amikor aludni térnek, ki-ki a saját szobájába megy... de végre egy fedél alatt
pihenhetnek.
Először, aztán örökké. Minden áldott nap. Egész életükben.

Két hónappal korábban James személyi hívója szólalt meg, nem sokkal éjfél előtt. Ezen az
éjjelen Natalie telefonja kezdett csöngeni. Ám most ezt a késő esti hívást nem kísérte riada-
lom. Natalie egyik szomszédja lesz az, aki kivételesen nem Ian Collier állapotáról számol be
neki – mert Ian szerencsére jól volt azóta is –, hanem azért keresi őt, hogy elújságolja a hetes
ikrek születését. Akiket Kathleen – Natalie és egyben Ian barátja is – segített a világra. És aki
miatt valóságos méhkassá változott az egész kórház – felbolydult az élet. Igaz-e, hogy annak a
tartózkodó szülész-nőgyógyásznak viszonya van a jóképű exbajnokkal? Igen, Kathleen való-
ban Rain Mountain-ösztöndíjasként végezte az egyetemet. Erről most már mindenki tudott.
Na, de a jelek szerint, itt ennél sokkal többről van szó...
 Annyira nyilvánvaló, ugye... És ugyanakkor mégsem az. Kathleen volt az, akinek a közel-
ségére Ian csodával határos módon reagált, az ő hangjától tért magához, még csak nem is az
érintésétől. És igaz is, egész nap senki sem látta, hogy akár csak megérintették volna egymást.
Milyen különleges kapcsolat fűzi őket egymáshoz...
Az intenzíven ügyelő nővérek – helyesen és logikusan – arra a következtetésre jutottak,
hogy Natalie-tól választ kaphatnak ezekre a mindenkit izgalomban tartó kérdésekre. Bár köz-
vetlenül nem mertek rákérdezni az őket leginkább érdeklő részletekre, Natalie megerősítette
mindazt, ami máris nyilvánvaló volt számukra. Kathleen Cahill és Ian Collins barátok. Igen,
régi jó barátok. Ez a magyarázata annak a meghittségnek, amely jellemzi az együttlétüket.
Ám a remény mindig mindenkiben él – mint ahogy annak a lehetősége is fennállt, hogy
Natalie előbb vagy utóbb elárul nekik olyan részleteket is, amelyek kielégítik az emberek
természetes kíváncsiságát. Cserébe a friss hírekért, amelyeket a nővérek nap mint nap szállí-
tottak neki a kórházból.
– Gondolom, megszülettek a hetes ikrek – jósolta Natalie, amikor az éjjeliszekrényen lévő
telefon után nyúlt. Mindössze az egyik karját húzta ki James öleléséből. Szeretkezés után és
két szeretkezés között mindig beszélgettek, és épp az imént határozták el, hogy holnap délután
megnézik a Hitchcock-filmet, az eredetit és az új átdolgozást is.
– Halló... – szólt a telefonba Natalie.
Trish volt a hívó fél, aki átellenben lakott, és most érkezett haza az intenzív osztályról. Ám
nem azt a hírt közölte Natalie-val, amelyre számított. Ez a hír váratlan volt. És tragikus.
Olyasmi, amiről nem szívesen vesz tudomást az ember.
Olyan borzalmas volt hallani, hogy Natalie teste egy pillanat alatt kihűlt, izmai megmere-
vedtek. Majd amikor felült az ágyban, James is ezt tette. Döbbenten figyelte Natalie arckifeje-
zését, és hallotta, amint kedves, szelíd hangját kétségbeesés torzítja és a torkát a sírás fojtogat-
ja.
– Micsoda? Nem, ez nem lehet igaz... Nem is értem. Hiszen jól volt, egészen jól... De ho-
gyan lehetséges... Istenem, Kathleen... Hogy ő még nem... nem is tud még róla? Igen, rendben
van. Köszönöm, hogy értesítettél.
Natalie nagy üggyel-bajjal tette vissza a kagylót a helyére, annyira remegett a keze. És nem
csak a keze... minden porcikája reszketett. Visszabújt James ölelésébe.
– James...
– Ian, ugye?
Natalie bólintott. Könnybe lábadt a szeme.
– Meghalt. Nem tudják, mi okozhatta... Még senki sem tudja. Csak elment… azt mondja
Trish. Próbálták újraéleszteni... sokáig próbálták. De reménytelen...
– És mi van Kathleennel?
– Ő nincs ott. És nem is tud még róla. Korábban az osztályán volt, a műtőben, az ikrek vi-
lágra segítésénél. Amikor kiderült, hogy Iannel baj van... nem tudhatott róla, és senki sem
értesítette. Nem találták a helyén. Vagy az is lehet, úgy döntöttek, hogy nem mondják meg
neki. Igen, ez is lehetséges... De most senki sem tudja róla, hogy hol lehet. A traumatológiai
osztály vezetője is keresi őt, hogy személyesen közölje vele a hírt. James... Kathleent teljesen
összetöri majd ez a hír... Olyan boldog volt... Annyira szerette Iant...
James érezte, hogy Natalie testét már meg-megrázza a néma zokogás, és a forró könnyek
ekkor már patakokban folytak a szeméből. Az ujjaival érezte, amint kicsordulnak, majd vé-
giggördülnek az arcán. És szerette volna megállítani őket...
Natalie hirtelen felegyenesedett.
– Oda kell menned a kórházba, megkeresni Kathleent, segíteni neki – mondta. – Ian bizto-
san ezt szeretné. Ezt várná tőled.
– Igen, én is így érzem. Biztosan ezt szeretné – bólintott James nehéz szívvel. – És az lesz
a legjobb, ha máris indulok. De gyere velem te is, Natalie... Kathleennek szüksége lesz most
egy jó barátra.
– Kettőre – szipogta Natalie. – Rád és rám is.
 Tizenharmadik fejezet

Anna Királynő Egészségügyi Központ

Szilveszteréjjel, 23 óra 49 perc

Kathleen elmosolyodott, miközben gondolatban megrajzolta saját önarcképét. Vajon ho-

gyan nézhet ki most? Épp huszonnégy órája volt ébren egyhuzamban, és most, a forró zuhany
után a fürdőszobában a pára oly sűrű volt, mintha felhőbe burkolózott volna. A tükör teljesen
behomályosodott. Nem törölte le a párát, hogy láthassa az arcát.
És mivel most már nem volt más dolga, csak olyasmi, ami örömöt jelentett a számára a jól
megérdemelt alvásig, mert nem kellett egyetlen beteggel sem foglalkoznia, sőt senki mással,
csakis önmagával, boldogan adta át magát az édes semmittevésnek. Még az agya is elfáradt.
Gondolatban mégis elpróbálta, milyen érvekkel fogja meggyőzni Rob Traynort arról, hogy
betegét az intenzív osztályról egyenesen hazaengedheti – hiszen holnap lesz az esküvőjük, a
saját otthonukban.
Kathleen szentül hitte, hogy sikerül meggyőznie majd dr. Traynort erről, Ian sem marad
orvosi felügyelet nélkül, hiszen ott lesz mellette ő – miközben örök hűséget fogadnak egy-
másnak. Ám amennyiben dr. Traynor nem bízik meg benne, úgy szívesen látják őt is a sze-
rény szertartáson, és azután a vacsorán, a Canis étteremben is, hiszen mindketten örök hálával
tartoznak neki. Ian és Kathleen is.
Talán előbb az esküvői meghívót kellene prezentálnia a doktornak, csak azután előadni azt
a kérését, hogy engedje haza Iant… Holnap lesz az esküvőnk, Rob, és szeretnénk, ha ön is
eljönne. És hozzon magával egy vendéget is. Persze, csak egész nyugodtan, ó, és ugye, gon-
doskodik arról, hogy a vőlegény idejében megérkezzen?
Igen, ez lesz a legjobb taktika, döntötte el Kathleen, miközben kilépett a szobája ajtaján. És
minden menni fog... mint a karikacsapás.
És erre a gondolatra el is mosolyodott. Nemcsak az ajka, az arca, de a szíve és a lelke is. És
aztán, a boldogságtól szinte szárnyakra kapva, kettesével vette a lépcsőfokokat úgy sietett
felfelé az intenzív osztályra, Ianhez.

Natalie és James nagy nehézségek árán tudták csak keresztülverekedni magukat a tömegen,
amely Natalie háza és az egészségügyi központ épülete közötti útszakaszon gyűlt össze – in-
nen lehetett a legjobban látni ugyanis a Space Needle tetejéről indított, immáron hagyomá-
nyos szilveszteréjszakai tűzijátékot amely perceken belül elkezdődik. Ünnepi hangulatban,
jókedvűen nyüzsgött a tömeg, izgatott várakozás közepette, örültek a csodálatos időnek, a
tiszta égnek, és mit sem sejtettek a szomorú hírről, amelyet ekkor adtak közre először a rádió-
állomások. Sokan akkor hallgatták a híreket, amikor a tűzijáték után autóba szálltak és elin-
dultak hazafelé.
James és Natalie azonban már értesültek a tragédiáról, és a fájdalom terhe mind nehezebbé
tette lépteiket, miközben a domboldalon felfelé haladtak, a kórház irányába tartva, a lehető
legrövidebb útvonalat választva.
– Segíthetek önöknek valamiben? – kérdezte a recepciós udvariasan, de automatikusan.
Arca nyúzott volt, a szeme karikás, és ez is jelezte, hogy ugyancsak zajlott az élet ezen az
estén a kórházban.
– Natalie Davis a nevem. És Trish értesített az imént telefonon arról, hogy... hogy mi tör-
tént Ian Collierrel. Tudja rólam, hogy Kathleen barátja vagyok. Ez az úr pedig James Gannon,
Ian ügyvédje.
A recepciós bólintott, majd a jobb kéz felől nyíló folyosóra mutatott Ennek a legvégén, az
egyik helyiség ajtaja előtt, a sarokban már ott várt dr. Rob Traynor. Mint egy nyughatatlan
őrszem, fel-alá járt a folyosó e rövid szakaszán. Natalie azonnal ráismert – a tévé által közve-
tített sajtótájékoztatón látta őt először. Nem is olyan rég még milyen boldogan jelentették be a
hírt Ian csodával határos gyógyulásáról...
James is ismerte Robot, és a sebész is őt – egy gyilkossági ügy kapcsán találkoztak már,
amelyben James képviselte a vádat. A traumatológiai osztály vezetője az állam részéről meg-
hívott szakértő volt akkor.
James bemutatta neki Natalie-t, majd elmondta, milyen kapcsolatban állnak Iannel,
Kathleennel és Trishsel.
A zárt ajtó mögött a nővérek nesztelenül tették a dolgukat, míg ők odakint várakoztak. A
helyiség csupa vér volt... Ian pedig a hősi halott. Egy hatalmas, heroikus, emberfeletti küzde-
lem után. A nővérek takarítottak, hogy mire Kathleen ideér... legalább a látvány ne legyen
annyira lesújtó és döbbenetes.
– Hol van most? – kérdezte Natalie aggódva.
– Nem tudom – felelte az orvos. – Arra gondoltam, bizonyára a szobájába ment, miután vi-
lágra segítette a hetes ikreket. Valószínűleg bármelyik pillanatban előkerülhet most már. Pró-
báltam megtalálni én magam is, de sehol sem akadtam a nyomára. Aztán úgy döntöttem, in-
kább itt várom meg. Hogy beszéljek vele, még mielőtt bemegy hozzá...
– Vagyis... még nem is értesült róla? – kapta fel a fejét Natalie.
– Tudomásom szerint nem...– mondta az orvos, és lehajtotta a fejét.
– Mégis mi történt? – kérdezte James.
– Úgy érti, Iannel? Szívelégtelenség. Ez az, amit biztosan tudhatunk egyelőre. És azt is,
hogy amint a monitor jelezte, valami nincs rendjén, az orvosok és a nővérek nekiálltak az új-
raélesztésnek. De hiába próbáltak meg mindent... Nem sikerült visszahozni, még egy rövid
időre sem. Nem tudhatjuk, mi okozta, de az biztos, hogy nagyon gyors lefolyású volt és visz-
szafordíthatatlan. Tüdőembóliára gyanakszunk még és agyvérzésre. A három közül gyakorla-
tilag mindegyik halálos önmagában is.
Nem mondhatott mást. Ez volt minden, amit tudni lehetett.
És most már hárman álltak itt az ajtó előtt, Kathleenre várva. Egyre csak a fényes, linóle-
ummal borított, hosszú és egyenes folyosót figyelték, amelyen Kathleen Cahillnek végig kell
haladnia, bárhonnan érkezik is ide... Ez már csak idő kérdése.
Mint amikor a menyasszony halad végig a padsorok között az oltár felé... a vőlegényéhez,
aki már várja...
És egy röpke, homályos pillanatig Kathleen is így érezte – amikor befordult a sarkon, és
látta, hogy hárman is várnak rá a csukott ajtó előtt, a folyosó végében. Igen, mintha az a
menyasszony lenne, aki szeretett volna lenni. Hiszen itt van a tanúja, Natalie is. Na és James,
akit Ian kért fel tanúnak... Akivel Kathleen még sohasem találkozott személyesen, de akit rög-
tön megismert, mert Ian nemrég mutatott neki egy róla szóló újságcikket, amelyhez fénykép
is tartozott.. És Rob is itt van. Akit Kathleen még nem hívott meg az esküvőre, de akit szán-
dékában állt meghívni...
Az anyakönyvvezető és a férje biztosan odabent vannak Ian szobájában, hogy megbeszél-
jék az eskü szövegét, hiszen hamarosan összekötik az életüket, a sorsukat, Ian döntött úgy,
hogy ne hétkor, hanem később, az éjféli tűzijáték ideje alatt legyen az esküvőjük, amikor
színpompás szikrák és fények világítják meg az égboltot a város felett...
Ám a köd, a borongós homály, amely egy pillanatra szállt csak le a tudatára, egyszerre
szétoszlott Bántó élességgel, szúró fájdalommal. mint amikor vakító fény világít hirtelen az
ember szemébe.
Kathleen azt kívánta magában, bárcsak vak lenne inkább – és akkor nem látná, nem kellene
látnia az ismerősök arckifejezését. Akik egy emberként őt figyelték most.
– Nem... – suttogta döbbenten, miközben közeledett feléjük, rettegve a hírtől, amelyet kö-
zölni fognak vele. Tudta és érezte, hogy így lesz.
– Éppen aludt, Kathleen – kezdte Rob. – És nem is ébredt fel. Nem is tudta, nem tudhatta,
mi történik vele...
– De hiszen...
Kathleennek nem volt ereje tiltakozni.
– Mi sem tudjuk, pontosan mi történt, Kathleen... – folytatta az orvos. – Hogy mi okozhat-
ta...
– Annyira sajnáljuk, Kathleen – mondta Natalie alig hallhatóan. – Rettenetesen sajnáljuk...
mindannyian.
Kathleen ekkor Jamesre emelte a tekintetét.
– Ő James – rebegte Natalie.
Kathleen lassan bólintott, tétován. A tekintete elrévedt egy pillanatra, majd ismét fókuszált.
– Látnom kell Iant – jelentette ki határozottan.
– Persze – bólintott James.
 Rob azonban hozzátette:
– Még bent vannak vele a nővérek, Kathleen. Mindjárt megnézem, hogy mindennel elké-
szültek-e már...
– Azért jöttünk, Kathleen, hogy segítsünk. Ha szükséged van bármire is, csak szólj, kérlek
– mondta Natalie.
Abban sem lehetett biztos, hogy Kathleen egyáltalán meghallotta, amit mondott. Mint
ahogy abban sem, hogy felfogta-e a szavak jelentését. És hogy mit érzékel mindabból, ami itt
történik körülötte ekkor, ezekben a percekben.
Rob az ajtóhoz lépett és keskeny résnyire kinyitotta. Amint belépett, nyomban becsukta
maga után. Ám Kathleen most már egy pillanatra sem vette le a szemét az ajtóról. Az ajtóról...
miközben egyre csak arra gondolt, ami mögötte van. Valószínűleg sikoltott magában, kétség-
beesetten, és ez elnyomott mindenféle külső zajt.
Vagy mégsem? Natalie figyelte Kathleent, aki lassan odafordult felé. Mégis hallotta hát,
amit az imént mondtak neki. Csak egy kis időbe telt, mire felfogta, és képes volt reagálni rá.
Mintha a szavak előbb megkerülték volna a Földet, aztán jutottak volna el hozzá.
– Köszönöm – mondta Kathleen. Udvarias volt, mint mindig, de a hangja élettelennek és
erőtlennek tűnt. És aztán, a következő pillanatban megint olyan volt, mintha itt sem lenne... A
tekintete ismét az ajtóra tapadt. Élettelen és üres, kifejezéstelen volt a pillantása, sőt az egész
lénye – egyetlen arcizma sem rezdült, és tapodtat sem mozdult. Mintha a földbe gyökerezett
volna a lába. És egészen addig így is maradt, amíg Rob, Trish és két nővér ki nem lépett az
ajtón.
Rob odaállt Kathleen elé és a szemébe nézett
– Most már bemehetsz, Kathleen...
Kathleen egy szót sem szólt, Rob félreállt az útjából, ő pedig belépett az ajtón.

Jó volt, hogy a nővérek rendet raktak odabent letörölték a vért, eltakarították a használt tű-
ket, a fiolákat, a törlőket. Kedves gesztus volt tőlük, de Kathleen szerint teljesen felesleges.
Ő ugyanis semmit sem látott a helyiségből. Az sem fordult meg a fejében, hogy le kellett
törölgetniük Ian arcáról a vért, hogy kicserélték alatta és rajta a lepedőt, hogy megigazították
a fejét összekulcsolták a kezét, hogy úgy tűnjön, mintha csak pihenne – kényelemben, nyuga-
lomban. Semmitől sem zavartatva. Miután a párnát is megigazították a feje alatt, az arcát
megvilágító lámpa fényének erősségét visszavették.
Igen, Ian akár alhatott is volna. Pontosan olyan most is, mintha csak álmodna. A gyér
fényben a szája sem tűnt még kéknek. És a jótékony félhomálynak köszönhetően úgy látszott
mintha lehunyt szemhéja meg-megmozdulna, a mögötte pergő álomképek filmje láttán.
Kathleen is azt hihette volna, hogy csak alszik, ha nem érintette volna meg. Amit nem tett
meg, mióta Ian itt feküdt a kórházban. Csak most. Ebben a pillanatban. A teste hideg volt már
és merev. Túlságosan hideg és túlságosan merev ahhoz, hogy még életben lehessen. Az orvos,
aki Kathleen volt, pontosan tudta ezt.
Ian halott. Már nem érezhette az érintését Elkésett ezzel. Ám talán még nem késő ahhoz,
hogy... igen, hogy suttogjon néhány szót a fülébe... annak a férfinak, aki oly jól ismerte a
hangját
Most végérvényesen beköltözött a szívébe Ian. Ez a hely lett a férfi örökös otthona. Itt van
hát a közelében, és ez életben tartja majd, mélyen legbelül. A legbiztonságosabb helyen.
És Ian még itt volt valahol a közelben. Talán éppen ebben a helyiségben. Mintha itt lebeg-
ne a lelke valahol...
– Tudom, hogy hallasz engem... Ugye, hallasz? Nem tévedek... Kérlek szépen, halld meg,
amit mondok neked. Van egy fiad, Ian. Egy fiad... A mi kisbabánk, egy kisfiú. Tudom. Ér-
zem. Együtt fogjuk felnevelni őt, Ian. Mert nélküled nem megy, képtelen vagyok rá egyedül...
 Tizennegyedik fejezet

– Biztos vagyok benne, hogy nem fog kijönni magától – mondta Natalie Robnak és
Jamesnek, mintha ő és Kathleen gyerekkoruk óta jó barátnők lennének, és mintha – éppen
ezért – pontosan ismerné a másik nő gondolatait. Ugyanolyan jól, mintha csak a sajátjai vol-
nának.
Natalie persze a saját érzéseiről beszélt. Úgy érezte, ha a férfi, akit annyira szeret, mint
ahogyan Kathleen szereti Iant, váratlanul meghalna, akkor biztosan ő is ott szeretne maradni
mellette, beszélni hozzá, suttogva, kedvesen, ameddig csak lehet… vagyis mindörökre. Míg a
halál el nem választja őket egymástól... Vagyis még az sem. Nem, még a halál sem állhat kö-
zéjük.
Ám egy idő múlva – valakinek – muszáj lesz közbeavatkoznia... Megzavarnia ezt az intim
helyzetet. Egy érző szívű, megértő emberi lényre vár ez a feladat.
És Natalie úgy érezte, közeledik ez a pillanat. Kathleen ekkor már több mint egy órája volt
odabent Ian mellett. És hamarosan jönni fognak Ianért, hogy átvigyék a kórházépület föld-
szintjén lévő halottasházba.
Nem mintha bárkinek is sürgős lett volna ez...
Egyedül Natalie érezte, hogy lassacskán itt az ideje. Hogy miért? Nemcsak azért, mert biz-
tos volt abban, hogy Kathleen el nem mozdul Ian mellől, amíg valaki be nem lép a helyiség-
be, hanem mert úgy tűnt, ez a virrasztás sokkal inkább árt Kathleennek, mint amennyire jót
tehet neki.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha bemegyek és kihívom – mondta Natalie. Majd meg sem várva
James válaszát, hozzátette: – Már megyek is.
Natalie belépett a félhomályos helyiségbe. Most már sötét volt odakint és jóformán idebent
is. Natalie odalépett az ágy mellé, amelyen Ian feküdt. Kathleen ott ült mellette, odahajolva
hozzá, egészen közel, és halk szavakat suttogva neki. Natalie nem hallotta, mit mond Iannek –
és nem is szerette volna hallani.
– Kathleen... – szólította meg szelíden.
Sokáig semmi.
– Natalie? – Kathleen kissé megkésve reagált, de Natalie ezt jó jelnek tekintette.
– Igen, én vagyok az. Kathleen, talán most már itt az ideje, hogy... – Hogy elvigyék innen
Iant Natalie képtelen lett volna kimondani ezeket a szavakat. És nem is volt szükség arra,
hogy kimondja.
– Te nem így érzed?
Hallotta és látta is, hogy Kathleen felsóhajt. Kissé bele is remegett a válla.
– De igen... azt hiszem, igen – hangzott az alig hallható válasz.
 – Rendben van. Megvárlak itt, az ajtóban, jó?
Natalie megvárta, míg Kathleen lassan rábólintott A szeme épphogy csak megszokta a he-
lyiségben uralkodó sötétséget. Kathleen még súgott néhány szót Iannek, azután rászánta ma-
gát, hogy felkeljen mellőle. Királynői testtartással állt fel, de mint egy sebzett vad, úgy indult
el az ajtó felé. Az ajtó túloldalán azonban bántóan erős fény várta. Egy pillanatra vissza is
hőkölt tőle, mintha falba ütközött volna.
Rob és James még mindig ugyanazon a helyen álltak, mint amikor Kathleen bement
Ianhez. Most amikor Kathleen odaért melléjük, Rob megszólalt.
– Van valami, amit el kell mondanom neked, Kathleen.
Kathleen összerezzent Mi lehet az? Valami, ami még ennél is rosszabb?
– Mi az, Rob? – kérdezte szinte közönyös hangon.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha átmennénk a társalgóba – javasolta Rob. – Ott nyugodtabban
beszélhetünk és magunk között vagyunk. Majd elmagyarázom...
– Ha azt akarod mondani nekem, hogy Iannek orvosi műhiba miatt kellett meghalnia, vagy,
hogy nem megfelelő gyógyszert vagy vérkonzervet kapott… vagy valami ilyesmit… nem, én
ezt hallani sem akarom.
Képtelen lennék elviselni.
– Nem, nem erről van szó, Kathleen – rázta a fejét Rob. – Épp ellenkezőleg.
– Ellenkezőleg? Ezt meg hogy érted? – Kathleen értetlenül meredt rá.
– Gyere velem, kérlek. Majd odafent elmondom...
Kathleen most már eleget tett dr. Traynor kérésének. És az sem volt ellenére, amikor a
doktor azt javasolta, hogy James és Natalie is tartson velük. És a társalgóban senki sem tar-
tózkodott rajtuk kívül, amikor beléptek.
– Ian haldoklott... – kezdte Rob. – Legfeljebb néhány hete lett volna hátra. Halálos beteg
volt.
– Haldoklott? Micsoda? – Kathleen elhűlve hallgatta. – Nem, az nem lehet...
– Ian rákos volt, Kathleen. Többszörös áttétellel, és ez a rák a legagresszívebb fajtából va-
ló...
– Biztosan tévedtek – tiltakozott Kathleen. – Ian biztosan elmondta volna nekem...
– Ian sem tudott róla – magyarázta Rob. – Amikor utoljára orvosnál járt, egy rutin jellegű
kivizsgáláson, még tíz hónappal ezelőtt, semmiféle jele nem volt a tumornak. És gondolom,
hogy azóta is viszonylag tünetmentes lehetett, annak ellenére, hogy most már pontosan tud-
juk, milyen előrehaladott stádiumban volt a daganat.
– Viszonylag tünetmentes? Úgy érted, lehettek tünetei? – Kathleen egyre csak rázta a fejét.
Ian, miért nem mondtad el nekem, ha voltak ilyen tünetek? Ha fájt valamid... Miért nem
árultad el nekem?
– Lehet, hogy észlelt magán egy-két tünetet – folytatta Rob. – Nekem azt mondta egyszer,
az idén a hegyekben tűnt fel neki, hogy alig kap levegőt. Pedig megszokta a magasságot, a
ritka hegyi levegőt
 Most is inkább csak a fáradtságnak tulajdonította, hogy nehezebben lélegzett. És azt is
mondta, amikor síelt, már minden rendben volt.
– Vagyis abban sem lehetünk biztosak, hogy ez a rák tünete volt – jegyezte meg James.
– Úgy van – bólintott dr. Traynor. – És ebben az esetben valóban tünetmentesen élte az
utolsó hónapjait. Ehhez képest pontosan tudjuk, hogy végső stádiumos rák vitte el.
– Egyszerűen felfoghatatlan a számomra, hogy ez történhetett – suttogta Kathleen maga elé
üres tekintettel.
– Pedig ez az igazság, Kathleen – jelentette ki Rob. – Kétség sem férhet hozzá.
– Honnan lehet tudni ilyen biztosan? – kérdezte James.
– A mellkasi röntgenből, amelyet azután a laboreredmények is megerősítettek. Csakúgy,
mint a műtét során nyert szövet– és csontminták...
Rob elhallgatott. Tudta, hogy ennél több érvre nincs szüksége Kathleennek, az orvosnak.
Azt nem árulta el, hogy Ian bordái valósággal darabokra estek szét. És az is kész csoda, hogy
nem következett be korábban valamilyen komolyabb törése, mert a csontjai már olyan álla-
potban voltak... Egy erősebb szorítással is össze lehetett volna roppantani a mellkasát. Rob
nem részletezte a szövettani vizsgálat eredményét, amely egyértelműen kimutatta a mirigyda-
ganatot, de fontosnak tartotta, hogy meggyőzze Kathleent arról, hogy Ian állapota visszafor-
díthatatlan volt.
– Az áttételek a csontjaiban és a tüdejében is jelentkeztek már – mondta.
– És az agykárosodás is jelentkezett...
Ezt már Kathleen állapította meg. Tisztán és nyugodtan mondta ki.
– Ezért nem láthatta Coreyt a lejtőn... – magyarázta. – És engem sem, amikor megálltam a
betegszobája ajtajában, és ő az ágyban feküdt.
– Ian mondta neked, hogy nem is látta Coreyt? – kérdezte Rob.
– Igen – bólintott Kathleen. – Nem látta Coreyt, pedig a baleset minden pillanatára emlé-
kezett egyébként. Valószínűleg már akkor sérült volt a látómező... – Kathleen tekintete nyu-
godt volt, amikor Rob szemébe nézett. – Megmondtad Iannek, hogy rákos?
– Nem.
Kathleen lassan bólintott, és felállt.
– Mennem kell – mondta, és máris indult.
– Menned kell? Hová? – kérdezte Natalie, és ő is felállt. A két férfi követte a példáját.
Nem tudom... Nincs hová mennem, és nem is akarok máshol lenni, mint ahol Ian van. A
halottasházban.
Igen, a legszívesebben mellette maradna egész éjjel. Virrasztana. Beszélgetne vele a bol-
dogságról, a gyerekekről, és minden rendben volna.,, talán nem is tűnik őrültségnek. Igen,
akkor reggelre már ő is erősebb lenne. Elég erős ahhoz, hogy másnap intézni tudja a dolgait...
Bármi legyen is az, amit ilyenkor tenni kell.
Nem. Kathleen, nem leszel elég erős hozzá. Sohasem leszel az. Akkor biztosan nem, ha ma
este elbújsz a halottasházban, és tagadni próbálod az igazságot – a tényt, hogy Ian meghalt.
Mint ahogy akkor sem voltál képes szembenézni a valósággal, amikor az édesanyád eltűnt...
Csak akkor szántad rá magad, amikor már túl késő volt ahhoz, hogy a rendőrök megtalálhas-
sák a gyilkosát
Neked kell szembenézned a tényekkel. Most neked kell erősnek lenned. Most, és nem
máskor. Ezt nem halogathatod tovább.
– Ian irodájába... – felelte végül. – Azt mondta, előkészítette a saját temetését. Ott van
minden papír, ami szükséges ehhez... Mindent elintézett.
Ekkor Jameshez fordult.
– Szükségem lesz a segítségedre. Ian azt mondta, meghatalmazott téged, hogy járj el az
ügyeiben a halála esetén...
– Szeretnék segíteni neked, Kathleen, bármiben – mondta James. – Amiben csak lehet.
Gondolom, először is meg kell keresnünk ezeket a dokumentumokat.
– A széf kulcsa nyitja azt az irattartó szekrényt, ahová tette őket – folytatta Kathleen.
– Rendben van – bólintott James. – És azon belül hol találjuk?
– A szekrénye legalsó fiókjában – felelte Kathleen. – Azt mondta, ez van a dossziéra írva:
„Vegyes”.
– Rendben van. Akkor elhozom onnan – ígérte James. – De előbb hadd vigyünk haza. Öt
percen belül ideállok a kocsimmal a főbejárat elé. Találkozzunk ott, rendben?
– Én itt maradok éjszakára – jelentette ki Kathleen.
– Hol? – kapta fel a fejét Natalie.
– Itt...
– Na, de, Kathleen...
– Mennem kell.
Kathleen máris ott termett a társalgó ajtajánál, és távozott, még mielőtt bármelyikük is
utolérhette volna. Szabályosan elmenekült ebből a helyzetből, és senki sem állhatott az útjába.
James Natalie-ra nézett.
– Gondolod, hogy utána kellene mennünk? – kérdezte.
– Nem – hangzott a válasz. – Szerintem tényleg arra van a legnagyobb szüksége most,
hogy egyedül lehessen. És azt hiszem, tiszteletben kellene tartanunk a kérését. Ha egyszer itt
akar maradni a kórházban... hadd maradjon. Nyilván addig szeretne itt lenni, amíg Ian is itt
van.
– Ez iszonyú nagy csapás Kathleenre – állapította meg Rob. – Mégis olyan nyugodtnak tű-
nik...
– Nyugodtnak? – kérdezte Natalie. Fejét ingatva jelezte, hogy ő ebben kételkedik.
– Azt azért ismerd el te is – kérte James –, hogy nem sok érzelmet fejez ki az arca, a hang-
ja.
– Én ezt nem tartom jó jelnek – mondta Natalie. – Azért van így, mert nem meri átadni
magát az érzéseinek. Hiszen jóformán alig vegetál... És ha szabadjára engedné az érzéseit...
Nem látod, milyen belső harcot vív közben azért, hogy uralkodni tudjon magán?
 – Nem – ismerte be James. – Mondd el akkor nekünk – kérte –, hogy te mit látsz rajta.
Mert ezek szerint másképpen látod őt, mint én.
– Kathleen egy nagyon kedves és szeretetre méltó nő, aki épp most veszítette el a férfit,
akivel azt tervezgették, együtt fogják leélni az életüket. És most ő is teljesen elveszettnek érzi
magát. Annyira lesújtotta Ian halála, hogy ezt szavakkal nem képes kifejezni. Ezért is akart
szabadulni tőlünk minél előbb. Fél attól, hogy szétesik. Hogy összeomlik. Minél inkább sze-
retnénk segíteni neki, annál nagyobb erőfeszítésébe kerül, hogy uralkodjon az érzésein. Senki
előtt sem akarja kimutatni az igazi fájdalmát. Talán nem is képes rá. Valószínűleg mindig is
inkább az érzelmek elfojtását választotta hasonló helyzetekben – mondta Natalie.
– És olyan nagy baj lenne az, ha elhagyná magát? Ha engedné, hogy felszínre törjenek az
érzései? – kérdezte James. – Igaz, annyira büszke teremtés... valószínűleg ezt viselné el a leg-
nehezebben...
– Igen, szerintem is így van – bólintott Natalie. – De nem hinném, hogy ezért küzd olyan
keményen. Attól fél, hogy mi történik akkor, ha engedi, hogy felszínre törjenek az érzései.
Vagyis, hogy mi lesz utána. Nemcsak az érzéseinek, de a jövőtől való félelmének sem mer
hangot adni.
– Vagyis?
Attól fél, ami velem is megtörtént, amikor balesetet szenvedtem és eltörtek a csontjaim, és
meghalt a magzatom.
Olyan ez, mintha kést döfnének az emberbe. Vagy mintha üvegből lenne az ember, és egy
hatalmas ütés hatására apró szilánkokra törne szét. És ezeket a szilánkokat elsodorná a szél.
Hogy összerakhatja-e önmagát az ember, miután apró darabokra tört?
Hogy képes-e feltámadni poraiból, mint a főnixmadár?
Talán igen. De az biztos, hogy már soha többé nem lehet ugyanaz az ember, mint régebben
volt. Mint annak előtte...
– Natalie...
James szólította meg így, ilyen gyöngéden, féltő szeretettel. A kék szempár a lány tekinte-
tét kutatta – szerette volna kiolvasni belőle, mire gondol.
Nem, sohasem lehet már a régi. Sohasem lesz egész. Hacsak nem jön valaki, akivel – aki
mellett, akivel együtt – az ember úgy érezheti: megadatik neki még egy esély az élettől az
újrakezdésre.
– Fél – mondta Natalie. – Attól fél, hogy ha most elhagyja magát, sohasem épül fel a fájda-
lomból.
– És akkor mit tehetünk mi érte? – kérdezte James őszintén aggódva.
– Szerintem csak annyit, hogy maradjunk mellette, ha megengedi... – felelte Natalie. –
Amikor megengedi, akkor viszont mindig legyünk mellette. Lehet, hogy egy kicsit erőszakos-
nak kell lennünk vele, amikor el akar küldeni minket, akkor ragaszkodnunk kell hozzá... Az ő
érdekében.
– És most nem ezt kellene tennünk szerinted? – kérdezte James.
 – Nem, nem hinném – rázta a fejét Natalie. – Nagyon kimerültnek látszik, és most tényleg
az tűnik a legjobbnak, ha egyedül lehet. Pihenjen, ha pihenni akar, és aludjon, ha tud...
– Igen, lehet, hogy hamarosan elalszik – mondta Rob. – Hiszen, ha figyelembe vesszük az
elmúlt huszonnégy óra történéseit… Ian és a hetes ikrek... Akármilyen sok adrenalint képes
tartalékolni a szervezete, mostanra már biztosan kezd kimerülni... Valószínűleg nincs más
választása, mint hogy aludjon. Még neki sem lehet olyan kifogyhatatlanul sok energiája, hogy
napokon át talpon maradjon, alvás és pihenés nélkül...
– Ez tulajdonképpen jó hír – állapította meg Natalie. – Akkor már csak azt kellene kiderí-
tenünk, honnan fogjuk tudni, hogy felébredt. Hogy mellette legyünk, amikor szüksége lesz
segítségre. Vajon hol fog lefeküdni aludni?
– Gondolom, a saját orvosi szobájában – felelte Rob. – Odaát, a szülészeten.
– Vagyis akkor Trish megkérheti az egyik nővért, hogy engedjen be minket az osztályra...
– mondta Natalie. Szemben állt a két férfival, így láthatta, amit ők nem – az ajtót. És elmoso-
lyodott.
– Kathleen... szia...
A két férfi hátranézett Most már ők is látták, amit Natalie.
– Szükségem van a... temetkezési vállalkozó telefonszámára – mondta Kathleen.
– Majd holnap – szólalt meg Rob. – Ma este nincs szükséged rá. Mivel ünnep van, legfel-
jebb délután készülünk el az itteni adminisztrációval.
És a holttestet csak a papírok birtokában adjuk ki.
– Adminisztráció... – ismételte el utána Kathleen.
Dr. Kathleen Cahill szerencsésnek mondhatta magát – sohasem töltött ki efféle papírokat
még orvosként. Még egyetemista korában megtanulta persze, hogy mi is a teendő ilyen eset-
ben, mivel a papírmunka elvégzése is hozzátartozott a munkakörükhöz. Arra is emlékezett
ebből az időszakból, hogy a postmortem vizsgálatokhoz külön formanyomtatványokat kell
kitölteni...
– Ne legyen boncolás, James. Kérlek... nem szeretném.
A hangja megremegett, úgy mondta, könyörögve, kétségbeesetten, mintha legalábbis az
élete múlna ezen. Halványkék szeme ugyanakkor elszántan csillogott – és hidegen. Kathleen
most ilyennek tűnt – elszántnak és hidegnek. Ám James tudta, hogy ez csak a látszat, egy illú-
zió. A törékeny külső olyan, akár a jegesedő víz tetején az első, hártyavékony réteg. A féle-
lem, a törekvés is ilyen – arra, hogy szabadnak érezhesse magát, és ez Kathleen mindenre
elszánt próbálkozása volt, hogy megőrizze egyénisége integritását.
– Nem lesz boncolás – ígérte James. Szelíd volt a hangja, és közben rá sem pillantott
Robra. James Gannon, a volt államügyész pontosan tudta, milyen esetekben szokták javasolni
a boncolást, ám Ian halála más kategóriába tartozott. Több mint huszonnégy óra eltelt azóta,
hogy felvették a kórházba, és közben sokáig eszméleténél volt – vagyis semmi sem indokolta
a boncolás elrendelését.
 – Köszönöm – rebegte Kathleen alig hallhatóan. A legszívesebben máris elmenekült volna,
de volt még valami, amit el akart mondani. Ám nem nekik, hanem Iannek... Előbb Jamesre
nézett, az ügyvédre, aki úgy is dönthetett volna, hogy hozzájárul a boncoláshoz, aztán a se-
bészorvosra, akinek munkaköri kötelessége kitölteni a halotti bizonyítványt. A dokumentu-
mot, amely bármikor nyilvánosságra kerülhet most már...
– Nagyon aggódom Corey miatt – mondta végül. – És tudom, hogy Ian is ugyanígy érezne,
Ian számára nagyon fontos volt, hogy Corey ne hibáztassa magát a balesetért. És borzalmas
lenne... tudom, Ian is gyűlölné a helyzetet, ha Corey mégis felelősnek érezné magát a történ-
tekért. Mert a fiú nem tehetett róla. És ez független attól, hogy Ian halálának van-e bármi köze
is a balesethez. Főleg azért, mert valószínűleg nincsen...
– Én is így gondolom, Kathleen – mondta Rob szelíden. – Corey-re vonatkozóan is, és arra
is, amit a halál valószínűsíthető okáról mondtál. Majd én beszélek vele – ajánlkozott. – Az
édesapjával már amúgy is találkoztam, nem is egyszer.
– Köszönöm – suttogta Kathleen. – De én is szeretnék tenni valamit...
– Aludnod kellene elsősorban – szakította félbe Natalie.
– Úgy értem, tenni valamit... Ianért – rebegte Kathleen.
– Én is így értettem – bólintott rá Natalie. – Ez a legjobb és a legtöbb, amit tehetsz Ianért
most, Kathleen. Kérlek, lásd be, hogy így van.
Natalie úgy érezte, ez az a pillanat, amikor egy kicsit erőszakosabbnak kell lenniük
Kathleennel. Pihennie kell, különös tekintettel az előttük álló napokra.
– Neked alvásra lenne a leginkább szükséged most, Kathleen – folytatta az iménti érvelést
– Mindannyian így látjuk. Sajnos tudjuk, hogy sok megpróbáltatás vár rád a következő na-
pokban is. Hallottad, mit mondott Rob, ugye? Most igazából semmit sem tehetünk, egészen
holnap délutánig. Ha gondolod, beszéljük meg, hogy háromkor találkozunk...
– Ha mégis van valami, amit tehetek...– próbálkozott Kathleen, de már fogytán volt az ere-
je.
– Most ügy tűnik, semmi sincs, Kathleen – győzködte James. – És mivel nincs mit ten-
nünk, maradjunk abban, amit Natalie javasolt. Találkozzunk három órakor...
– Az irodámban – tette hozzá Rob.
Kathleen erejéből ekkor már csak egy biccentésre futotta.
Aztán valósággal elmenekült előlük – az emberek elől.
 Tizenötödik fejezet

Sarah’s Orchard,
Január 1., szerda, reggel 7 óra

– Meghalt. Holly – mondta Sam, a csillogó barna szempárt nézve. – Meghalt, érted? – A
kutya tekintetéből úgy látta, mintha Holly tökéletesen értené minden szavát. Ismerné a fáj-
dalmát is... vagy csak a hangjából kiérezhető gyászt fogná fel, abból a hangból, amely a nyu-
galmat és a biztonságot jelentette a kutya számára. – Nem gondolták róla, hogy elmegy...
mégis ez történt. Nos, akkor együtt megyünk, rendben van? Autóval... Seattle-be. Nem kis
távolság, az igaz, de majd megállunk útközben, ahányszor csak akarod. A kis utazóládádban
kényelemben érzed magad, és így már nem is lesz olyan fárasztó az egész, majd meglátod.
Tudom, hogy minden rendben lesz. Nyugalom, ne félj, míg engem látsz...
A kényelmet persze a Rain Mountain márkájú kabát is fokozta, amelyet Sam most is odate-
rített Holly alá, amikor – pontban éjfélkor – kinyitotta az autó ajtaját. A kutya felugrott az
ülésre. Felsóhajtott, majd kényelembe helyezte magát megszokott vackában, és nyomban meg
is nyugodott, amikor körülvette az ismerős, otthonos puhaság.
És három óra múlva, amikor Sam felébresztette, hogy végezze el a dolgát az út szélén,
Holly nyomban felkelt, s miután megtörtént, aminek meg kellett történnie, magától vissza-
huppant a helyére, a ládikóba. úgyszólván már a második otthona volt az az óceánkék vacok...
Igaza van hát a szakkönyveknek, amelyek ezt a kiskutyaszállító eszközt ajánlják – olyan
volt, mint egy kis fészek, vagy egy kényelmes kis barlang, egy igazi kuckó. Mint egy kis-
gyermeknek a gyerekszoba. Sam emlékeiben persze a gyerekszoba sem azt jelentette, amit
másoknak. Nem a csodák és titkok lelőhelye volt, sem pedig az, ahol szívesen álmodozott
vagy ábrándozott volna...
De azért Sam szobája ott, a Hargrove-villában mégis egyfajta menedéket jelentett a számá-
ra, ott elrejtőzve minden és mindenki elöl, egyedül és magányosan azon törte a fejét, vajon mi
lehet a baj vele – és arra a következtetésre jutott, hogy biztosan benne van a hiba. Gyerekko-
rában mindig is egy kiskutya volt minden vágya – ám ezt sohasem kaphatta meg. Máskor ar-
ról fantaziált, hogy a kistestvérével osztja meg a titkait – ám erre sem kerülhetett sor. Az any-
ja és a mostohaapja úgy találták, veszélyes Sam társasága az ő Tylerükre nézve. Nem is en-
gedték a közelébe.
Sam azért is hálás volt a sorsnak, hogy legalább ez a saját szoba megadatott neki. De soha-
sem érezte magát felhőtlenül boldognak, sem totyogó babaként, sem később, óvodáskorában.
Az is fájt neki, hogy mindig egyedül kellett aludnia az ágyában. És amikor már elég nagynak
vélték ehhez, el kellett hagynia a házat – kollégiumba adták a szülei. Magára hagyták, mint
ahogy az apja is, aki most halt meg. És aztán ő is elhagyta őket – önszántából, mégpedig
anélkül, hogy akár egyszer is hátrapillantott volna azóta.
Sam Collier boldog kutyatulajdonos volt most – és hálás is ezért a sorsnak. És örült annak,
hogy Holly jól érzi magát, hogy szereti a kis vackát, és annak is örült, hogy hallgatott a szak-
könyvekben olvasott tanácsokra és követte az útmutatásokat, s hogy már a második este arra
biztatta Hollyt, hogy aludjon a saját kis szobájában, nem pedig úgy, ahogyan még az első este
tette – mert Sam akkor még megengedte neki –, a gazdája hasára gömbölyödve.
Samnek máris hiányzott a melegsége, az apró test közelsége, a békés szuszogás. Ám belát-
ta, hogy Hollynak sokkal jobb helye van a ládikóban, így mindketten könnyebben viselik
majd a tízórás utazást. Seattle-ben úgysem lehetnek folyton együtt. Néhány órát majd a mo-
telszobában kell töltenie, egyedül, míg ő intézi ügyes-bajos dolgait. De természetesen olyan
panzióban foglaltatott helyet maguknak, ahol kedvelik a kutyákat. Azt még nem tudhatta,
mennyi ideig maradnak a városban. Egyedül abban volt biztos, hogy elmegy Ian Collier teme-
tésére...
Reggel hatkor, amikor Sam az interneten olvasta Ian Collier halálhírét, már sokan jelezték
ugyanazon az oldalon, hogy szeretnének ott lenni a volt bajnok végső búcsúztatásán. Sam is
így volt ezzel. És abban is biztos volt, hogy Ian temetése olyan esemény lesz, amelyet ismét
közvetíteni fognak a helyi tévétársaságok.
A Rain Mountain szóvivőjeként James Gannon azt nyilatkozta, örömmel veszik az adomá-
nyokat, melyeket az Ian által alapított ösztöndíjak, jótékonysági alapok körének kibővítésére
fordítanak majd. Ott volt ugyebár a tudományos ösztöndíj a tehetséges, de hátrányos helyzetű
diákok támogatására, az erőszakos bűncselekmények áldozatainak és hozzátartozóinak segíté-
sét célzó program és a Frend Hutchinsonról elnevezett rákkutatási alap.
– Úgy tűnik, mindent egybevetve, rendes fickó volt, nem Holly? – kérdezte Sam. Nem volt
keserűség a hangjában, sőt – most már inkább egyfajta büszkeséget érzett, amikor eszébe ju-
tott, mit olvasott Ianről az interneten talált cikkekben. A tegnap esti sajtótájékoztató óta még
többet tettek közzé a seattle-i weboldalakon.
Sam hosszasan vívódott – ellentétes érzések között hánykolódott, melyek valóságos ára-
datként sodorták magukkal most, és már-már úgy érezte, fuldoklik, és sohasem lesz képes
felszínen maradni vagy kiúszni a partra.
Ám most, amikor közeledtek a városhoz, és az út végéhez, amelyen húsz évvel ezelőtt in-
dult el, egyfajta – korántsem ismeretlen – nyugtalanság fogta el és ugyanakkor a bizonyosság
is ott munkált benne, hogy innen is tovább kell mennie.
Talán legfőbb ideje volt visszatérni Seattle-be.
Haza.
Immáron halott apjához. Miatta.
Vagy valaki – vagy valami – más miatt
 Kathleen aludt néhány órát. Úgy történt, mint azt Rob Traynor is megjósolta: a végső erő-
tartalékai is kimerültek ekkorra. És végül megadta magát a totális testi-lelki kimerültségnek.
Pihent hát a teste, legalább egy keveset, és a rövid órák szokatlanul mély álmot hoztak a szá-
mára ezen az éjszakán. Ám az agya, a tudata eközben sem nyugodhatott. Amikor felébredt,
érezte, hogy hatalmas űr tátong benne – a fájóan kínzó hiány, mintha most is azért küzdene,
hogy szabaduljon a démonoktól, de aztán rá kellett jönnie, hogy nincs menekvés. És most már
az alvás sem segíthetett rajta.
A démonok nem az álmaiban leselkedtek rá ugyanis. Itt voltak, fizikai valójukban, átjárva
minden egyes oxigénatomot, amelyet csak belélegzett, és befészkelték magukat a méhébe,
mintha ott keresnének végső menedéket maguknak – mintha éppen azt a kis életet követelnék
tőle áldozatul, cserébe, amelynek a létezéséről még meg sem bizonyosodhatott.
Nem lesz itt semmiféle gyermek.
Mert Ian sincsen többé.
Nem!
– De igen – dacoskodott egyre elszántabban. – És igenis szembe kell nézned vele.
Ugyan miképpen kerülhetne ki győztesként egy ilyen reménytelen csatából? Szembe kell
néznie a valósággal.
Mostantól fogva.
Nem halogathatja tovább.
Leemelte magáról a lepedőt, amellyel takarózott ez idáig, és nekiállt rendet rakni maga kö-
rül. A szennyest összegyűjtötte és a kosárba tette. Aztán a szekrényéhez ment és kivette azt a
ruhát, amelyet ezen a napon szeretett volna viselni. Nejlonharisnyát húzott és magas sarkú
cipőt. Mint huszonkét nappal ezelőtt, amikor megérkezett ide a kórházba. New Yorkban vásá-
rolta ezt a ruhát, és akkor még azt hitte, olyan ruhadarab lesz ez, amelyet élete végéig viselni
fog majd. Annyira tetszett ebben Iannek...
És most? Végül meggondolta magát. A ruhát, a harisnyát és a cipőt is egy zacskóba tette,
és inkább a benti egyenruha mellett döntött – fehér, keményített köpeny, tornacipő. Mintha ez
megvédené attól, ami vár ma rá. Mint később kiderült, feleslegesen öltözött be. Az orvosra
nem volt szükség ma a kórházban. Egyedül azzal a beteggel kellett törődnie, aki meghalt – és
aki még a halála előtt magára vállalta a legnehezebb terheket.
Hiszen így még az a feladat sem hárult rá, hogy felhívja a temetkezési vállalkozót – vagyis
akkor mitévő legyen dr. Kathleen Cahill ezen a reménytelen, esős napon? Három órakor talál-
koznak majd, úgy beszélték meg. Akkor magához veszi a holmiját, amit ki kell mosnia, és...
hazamegy. Igen, haza. Hogy szembenézzen azzal az élettel, amelyre annyira vágyott, és amely
most már sohasem lehet az övé.
Vagyis inkább ennek az életnek a kísérteteivel.
 Natalie viszonylag nyugodtan aludt ezen az éjjelen, de nem egyedül. A magzat is ott aludt
vele, a méhében, s az első gyermeke apjának emléke is meg-megcirógatta alvás közben, mint
ahogyan a valóságban James is tette, miután távoztak a kórházból, és hazakísérte Natalie-t
Szótlanul, de egymást átkarolva, gyalog tették meg az utat Natalie házáig, s ujjaik eközben
egymásba kulcsolódtak, elválaszthatatlanul. James ott volt, ahol lenni akart – és ahol lennie
kellett. Natalie így érezte ekkor. Felment vele a lakására is, de csak addig maradt mellette,
míg megbizonyosodott arról, hogy minden a legnagyobb rendben van. És hogy nyugodtan
magára hagyhatja Natalie-t, nem lesz semmi baj... Hogy nincs mitől félnie, és nem kísértik
olyan árnyak, amelyek elrabolhatják őt tőle.
Natalie nem tudta, hogy James átkódolta a személyi hívóját – így már nem csipogott, csak
vibrálva jelezte, ha keresi valaki. Ez akkor történhetett, gondolta később, amikor Rob Traynor
is ezt tette a saját készülékével – ugyanaz a figyelmesség és tapintat irányította mindkettőjü-
ket. Nem akarták, hogy Kathleen hallja a bántóan éles és gyakori csipogást – ami pedig csak
azt jelezte: sok barát, újságíró, magánember keresi, hogy kifejezze megdöbbenését, együttér-
zését, részvétét.
Mert a személyi hívók folyamatosan jeleztek különben. Natalie erre csak akkor döbbent rá,
amikor James megállapította, ez már a hatvanharmadik üzenete, mióta eljöttek a kórházból.
És megtelt a készülék memóriája is. Miközben nekiállt, hogy törölje az üzeneteket, szintén
folyamatosan jelzett a készülék. Csak kapkodta a fejét.
Natalie felajánlotta Jamesnek, hogy segít neki legalább a visszahívásokat lebonyolítani.
Vagy ha ezt nem szeretné, akkor hadd etesse őt közben egy kis Godiva csokoládéval, míg
James ezen dolgozik. Vagy elmegy helyette Ian irodájába, és elhozza azt a bizonyos dosszi-
ét… Miközben James végtelen türelemmel visszahívja mindazokat, akik keresték eddig. Ám
eközben is újabb és újabb üzenetek érkeztek a kijelző szerint…
James udvariasan elhárította Natalie ajánlatát. Fáradt mosoly ült ki az arcára közben. Jólle-
het, kedves és figyelmes gesztus ez Natalie részéről, mondta, vannak dolgok, amelyeket neki
kell megtennie. Ezek az időközben elhunyt ügyfél által meghatalmazott ügyvéd szomorú kö-
telezettségei. És James, a barát személyes küldetése is egyúttal. Inkább hazamegy, a saját la-
kásába, hogy kettejük közül legalább Natalie nyugodtan alhasson, míg ő eleget tesz ezeknek a
feladatoknak.
James ekkor jó éjt puszit nyomott Natalie homlokára, még egyszer megcirógatta az arcát
búcsúzóul, majd távozott. Natalie halvány mosollyal az arcán aludt el. És délután kettőkor
hallott csak ismét James felől.
Megbeszélték, hogy James háromnegyed háromkor érte jön, és hogy autóval mennek –
nem gyalog – vissza a kórházba. Mert Emerald City körzetében erre a délutánra viharos eső-
zést jósolt a helyi meteorológiai intézet Az eső már szakadt, mintha dézsából öntenék, amikor
James megérkezett, és folyton meresztgetnie kellett a szemét útközben, mert jóformán ki sem
lehetett látni a szélvédőn. Két kézzel, erősen markolta a kormányt a viharos erejű szél roha-
mai miatt Natalie így csak a profilját láthatta egész úton.
 – Egy szemhunyásnyit sem aludtál, ha jól látom – állapította meg aggódva.
– Jól látod – ismerte be James.
– Mégis inkább melletted kellett volna maradnom, hogy segítsek neked, amiben csak lehet
– bosszankodott Natalie.
– Te abban segíthetsz nekem igazán, amiben a legjobb vagy. Kathleennel...
– Még semmit sem tehettem érte. Mert nem engedi. És úgy érzem, soha nem is fogja hagy-
ni, hogy bármiben is a segítségére legyek – panaszolta Natalie.
– Szerintem előbb-utóbb mégis belátja majd, hogy szüksége van segítségre. De ha még-
sem... te akkor is sokat segítettél nekem már azzal, hogy megpróbálod megértetni velem, mi-
képpen gondolkodik most.
– Csak arra próbáltam felhívni a figyelmedet, ami szerintem nyilvánvaló és egyértelmű ve-
le kapcsolatban – helyesbítette Natalie.
– Nekem ezek szerint elkerülte a figyelmemet a lényeg – állapította meg James keserűen. –
Éppen a lényeg...
– Igen, de ez nem a te hibád. Úgy értem, vannak olyan női dolgok, amelyeket igazán csak
egy másik nő képes megérteni.
Halvány mosoly jelent meg James arcán.
– Már megint ez a baj...
– Ez az a baj, ami egyáltalán nem baj. Nekem legalábbis nem jelent problémát – mondta
Natalie, és megszorította James kezét.

Natalie, James és Kathleen már várták Robot az irodájában. Neki időközben a műtőbe kel-
lett mennie, egy sürgős esethez, de felhívta Jamest, és megmondta neki, hol találják a papíro-
kat, amelyeket már előkészített a számukra. James alá is írta mindegyik példányt. Miután ez-
zel végeztek, James azt mondta:
– A dosszié pontosan ott volt, az irodában, ahol mondtad, Kathleen, és megtaláltam benne
minden papírt, amire csak szükségünk lehet.
– Úgy érted, semmiféle kérdésben nem kell döntenünk? Mindent elintézett helyettünk, elő-
re? – kérdezte Kathleen.
– A temetéssel kapcsolatban mindent, úgy van. Semmilyen feladatot nem hagyott nekünk.
– És bármilyen másféle ügyben? – kérdezte Kathleen reménykedve.
Úgy érezte, képtelen elviselni a tétlenséget.
– Biztosan akad majd néhány – felelte James. – De azt hiszem, ezekkel csak holnap foglal-
kozhatunk. Ma még semmiképp.
– Rendben van, én is találtam magamnak egy-két tennivalót időközben. Van valami, amit
megtehetek, és szeretnék is megtenni...
 Olyan volt ez a felismerés Kathleen számára, mintha ajándékként érkezett volna – mégpe-
dig egyenesen Iantól. Mintha a férfi tudta volna, hogy nem élhetik meg együtt az elkövetkező
negyven évet, és ezért akart megbeszélni vele oly sok kérdést, még tegnap délután... Mintha
pontosan tudta volna, hogy Kathleennek szüksége lesz egy feladatra, egy megbízatásra,
amelybe belekapaszkodhat, amely a mentsvára lehet, miközben gyászolja őt. Egy fontos kül-
detés – tőle.
– Meg kell találnom Samet – mondta ki Kathleen végül, látva James értetlen arckifejezését.
– Samet? Ki az a Sam? – kapta fel a fejét Natalie.
– Sam Worthing Hargrove – felelte Kathleen. – Ian végakaratának kedvezményezettje.
Gondolom, még nem nézted meg a végrendeletét?
– Nem. De tudom, hogy ott van Ian széfjében – mondta James. – Még nem éreztem ma-
gamban elég erőt ahhoz, hogy megnézzem, és előtte úgyis kérvényeznem kell a banknál, hogy
kinyithassuk a széfet. A kulcsot ugyanis letétbe helyezte náluk...
– Ó, és ma ünnep van, ugye? – kapott észbe Kathleen. – Egészen megfeledkeztem róla. Hát
persze... Különben sem olyan sürgős.
– Majd holnap ezt is elintézzük – ígérte James. – De mesélnél nekem egy kicsit Samről?
Én sohasem hallottam róla eddig...
– Ian együtt élt Sam édesanyjával, azaz Vanessa Worthinggel, egészen addig, amíg Sam
négyéves nem lett – kezdte Kathleen. – A Worthing-birtokon volt akkor egy kertészház is, ők
abban laktak, Iannek azért szakadt meg a kapcsolata Sammel, mert Vanessa egy napon várat-
lanul elhagyta őt, és magával vitte a kisfiút is. Férjhez ment Mason Hargrove-hoz, aki Sam
nevelőapja lett. Ian számára továbbra is fontos volt a fiú. Megalapította a Rain Mountaint, és
amikor úgy érezte, eljött az idő, végrendeletet készíttetett, amelynek értelmében mindenét
Samre hagyja.
– Ennek közel húsz éve lehet már... – állapította meg James.
– Úgy van – bólintott rá Kathleen. – Ian később úgy elöntött, megváltoztatja a végakaratát.
Ez úgy tíz évvel ezelőtt történhetett. Nem tudom, miben állt a módosítás lényege, csak azt,
hogy továbbra is Sam maradt az első számú kedvezményezett. És természetesen te leszel az,
aki tájékoztatja majd Samet erről, James. De szeretném, ha én lehetnék az, aki elsőként veszi
fel vele a kapcsolatot.
És azt is szerette volna, hogy ő lehessen az, aki mesél neki Ianről. Az életéről, nem pedig a
haláláról. És a szeretetről, amely benne élt. A szeretetről, amely soha nem halt meg. A kisfiú
iránt, aki Sam volt. Aki nem is volt Ian saját gyermeke.
– Nos, akkor... rendben van ez a részedről, James? – kérdezte végül.
– Persze – hangzott a válasz.
Az rendben is van, gondolta James, hogy Kathleen felkutatja Ian örökösét, de ha Ian tíz éve
nem változtatott a végrendeletén, akkor mi lesz azzal az asszonnyal, akit feleségül akart ven-
ni? Az lesz, amit mindketten szerettek volna... döntötte el a kérdést James, Ian így akarta biz-
tosítani, hogy teljesüljön az utolsó kívánsága. De akkor is... Kathleent egy szóval sem említi
vajon a végrendeletben?
– Ian említette nekem egyszer, hogy azt tervezi, módosít a végakaratán – jegyezte meg té-
tován.
– Nekem is beszélt erről – felelte Kathleen. – De aztán kiderült, hogy ugyancsak vegyes
érzései voltak azzal kapcsolatban, hogy kizárja Samet az örökségből, örülök, hogy mégsem
tette meg ezt, így legalább van esélyem arra, hogy találkozzak Sammel, és elmondhatom neki,
milyen fontos volt ő Ian számára. És hogy milyen csodálatos ember volt Ian...
Kathleen mellkasából szaggatott sóhaj tört elő ekkor. Mély lélegzetet vett és kihúzta ma-
gát.
– Azt hiszem, ideje felhívnunk a temetkezési vállalkozót – jegyezte meg halkan.
– Megengeded, hogy én tegyem meg ezt helyetted? – kérdezte James.
Kathleen bólintott.
– Köszönöm.
James felkelt az asztal mellől, és kiment az előtérbe, hogy onnan bonyolítsa le a telefonhí-
vást. Natalie fülelt egy darabig, de James túlságosan halkan beszélt, valószínűleg azért, hogy
Kathleen ne hallja.
– Olyan nehéz ez az egész... – sóhajtott fel Natalie.
– Valóban az. Azt hittem, ma már valamivel jobban leszek – felelte Kathleen. – És képes
kezelni ezeket a helyzeteket...
– Képes is vagy rá, Kathleen – biztatta Natalie. – Olyan fegyelmezett vagy, mint mindig.
– Úgy érzem, mégsem eléggé... – sóhajtott fel Kathleen.
– Ne gondolj erre, ilyenkor nincsen „muszáj”. Ha ilyen nagy veszteség éri az embert...
Légy egy kicsit elnézőbb magaddal.
– Talán igazad van – Kathleen tétován ingatta a fejét. – Szeretném, ha minden tökéletes
lenne, Ian miatt. Szeretném meggyőzni magamat arról, hogy ez a legjobb neki is.
– Békében ment el, és anélkül, hogy tudott volna a halálos kórról, amely legfeljebb néhány
hetet engedélyezett volna még neki – mondta Natalie. – Én legalábbis így próbálom felfogni a
történteket. És igyekszem meggyőzni magamat arról, hogy ez így van rendjén. Javítani amúgy
sem tudunk a helyzeten. És a veszteséget sem tudjuk mérsékelni. Én személy szerint különö-
sen azt viselem nehezen, hogy nem áll módunkban enyhíteni a te fájdalmadat.
– A legnagyobb veszteség nem engem, hanem Iant érte – jegyezte meg Kathleen.
És Kathleennek tényleg ez fájt a legjobban. Hogy Ian nem érhette meg azt a boldogságot,
amelyet megérdemelt, az örömöt, amelyre oly régóta vágyott, hogy nem élhettek le együtt
legalább negyven évet békében, boldogságban, szeretetben.
Nemhogy negyven éve nem volt hátra Iannek, de negyven napja sem.
– Kathleen... Mondd csak, hol jársz gondolatban?
– Mindig ott, ahol nem szeretnék – felelte keserűen. – Tudod, miről akar beszélni velem
James holnap?
 – Gondolom, a megemlékezésről. Ian búcsúztatójáról – hangzott a válasz.
– A megemlékezésről? – Kathleennek felszaladt a szemöldöke a csodálkozástól.
– Úgy tudom, Ian számos barátja megkereste már Jamest azzal az ötlettel, hogy szeretné-
nek tartani egy megemlékezést, afféle félhivatalos összejövetelt, amikor Ian életéről beszél-
nek, emlékeznek rá, és elbúcsúznak tőle. És erről a kezdeményezésről már a média is értesült.
De ha te nem értesz egyet ezzel, Kathleen, akkor nyugodtan lemondhatjuk.
– Nincs ellenemre. Csak... éppenséggel nekem is eszembe juthatott volna.
– Neked bőven van most más dolgod. Magaddal is többet kellene törődnöd, Kathleen.
– Az még ráér – vonta meg a vállát Kathleen. – Most azt kellene kitalálnunk, hol tartsuk
ezt a megemlékezést...
– Nem, szerintem emiatt sem kell aggódnod, Ian barátai és James mindent előkészítenek és
megszerveznek. Mindenki szeretne tenni valamit ennek érdekében. James begyűjti a javasla-
tokat, és akkor leültök majd együtt, és megbeszélitek, hogy s mint legyen. A végső szó persze
a tiéd. De engedd, hogy a szervezés terheit levegyék a válladról a barátok.
– Ian annyira szerette őt... – sóhajtott fel Kathleen.
– Úgy érted, Jamest?
– Igen.
– Ez kölcsönös volt...
– James olyan jó hozzám is...
– Ő már csak ilyen, Kathleen.
– Nos, akkor is hálás vagyok a segítségéért. Mint ahogy neked is hálával tartozom.
Kathleen kissé félrehajtotta ekkor a fejét, úgy folytatta:
– Azt hiszem, James repesne az örömtől, ha elmondanád neki a nagy újságot, Natalie.
Ugyanúgy örülne neki, mint ahogyan te is...
– Ó, igazán így látod?
Natalie azért is örült annak, amit Kathleen mondott, mert jó jelnek vélte, hogy a saját vesz-
tesége helyett képes mások örömére gondolni ezekben a nehéz pillanatokban. És nem feled-
kezett bele a saját szomorúságába – képes volt együtt örülni Natalie-val. Mint mindig, most is
inkább másokra figyelt és másokkal törődött. Ez az igazi Kathleen...
– Nem is tudom, Kathleen, mi lenne a jó. Talán tényleg örülne neki. De mi még alig ismer-
jük egymást. Úgy értem, a múltamról jóformán semmit sem tud...
– Nem hiszem, hogy ez ártana a kapcsolatotoknak, Natalie.
– Elkövettem már egyszer azt a hibát, hogy elhittem, ez így is van.
– De az nem James volt... – vetette ellen Kathleen.
– Nem, az még nem ő volt. De úgy érzem, még mindig nincs itt az ideje annak, hogy el-
mondjam neki a hírt.
És nem is ejthettek erről több szót, mert James ekkor visszatért hozzájuk.
– Már várták a hívásomat – mondta. – Az igazgató személyesen is ismerte Iant, és azt
mondta, mindenről ő maga fog gondoskodni.
 – Idejön? – kérdezte Kathleen.
– Igen – bólintott James, és az órájára pillantott. – Öt óra körül.
– Natalie azt mondta, szeretnél beszélni velem a megemlékezésről – jegyezte meg
Kathleen.
– Valóban így van, de ezt hagyjuk inkább holnapra – hárította el James. – Remélem, akkor-
ra már egész listánk lesz a javaslatokból. És majd abból válogatunk.
– Én pedig azt remélem, hogy holnap már... nem leszek ilyen magatehetetlen – mondta
Kathleen, és felsóhajtott. – Ki tudja, lehet, hogy sikerül megtalálnom Samet időközben...
– Minden rendben lesz, Kathleen – biztatta James. – Semmi sem sürgős. Majd megtalálod
Samet, amikor megtalálod. Holnap megnézem a végrendeletet, de most ez sem igazán sürgős.
A temetéssel és a megemlékezéssel már más a helyzet.
– Én ott leszek a házban...
Úgy értette, Ian házában, Ian nélkül.
– Csak gyertek át, bármikor. Szívesen látlak...
– Rendben van. Most pedig... – James hangja még az eddiginél is gyöngédebb volt ekkor. –
Mit szólnátok egy vacsorához hármasban? Keresünk egy csendes, kellemes kis helyet...
– Köszönöm, James, igazán kedves tőletek, de most nem – tiltakozott Kathleen. – Én itt
maradok még egy kis ideig...
Míg Iant el nem szállítják az épületből. Innen, ahol mindenki olyan figyelmes, tapintatos és
körültekintő.
– Szeretném meglátogatni Georgiát és az ikreket – tette hozzá, hogy megnyugtassa őket. –
Ti pedig menjetek csak el vacsorázni, kettesben.
– Szívesen megvárunk, Kathleen – ajánlotta Natalie. – Vagy visszajövünk érted, és akkor
együtt mehetünk haza...
– Nem, igazán nem szeretném – tiltakozott Kathleen. – Köszönöm...
– Estére vihar és eső várható a meteorológiai intézet szerint – próbálkozott egy újabb érv-
vel James.
Nem érdekel.
– Majd fogok egy taxit, ha tényleg elered az eső. És gáláns borravalót adok a sofőrnek.
Vagy hazamegyek majd valaki mással a kollégák közül – mondta Kathleen, és a maga részé-
ről ezzel lezártnak tekintette a vitát.
Nem, erre biztosan nem kerül sor, gondolta Natalie. Mert pontosan tudta, hogy nem így
lesz. Mint ahogyan James is tisztában volt vele. De mindketten érezték, ez nem az a pillanat,
amikor érdemes lenne tovább győzködniük Kathleent.
 Tizenhatodik fejezet

A Worthlng-birtok, Seattle
Újév napja, 18 óra

Sam lassított, majd megállt a kapunál, a bejárat előtt. A távolban egyetlen fény világított a
zuhogó esőben. Egyetlen lámpa, a verandán, semmi más. Sötét volt odabent. A jelek szerint
senki sincs itthon.
Ian Collier halála után a háza is elhagyatottá vált. Mint ahogyan Samet is elhagyta az apja.
A ház üresen és sötéten állt. Magányosan. Elhagyatottan. Sorsára hagyva. De talán az emlé-
kek még ott vannak a falak között, vagy inkább az árnyak között bújnak meg a fehér kővel
kirakott kocsifelhajtó mentén. Emlékek, amelyek oly hosszú ideje összefonódtak az érzések-
kel, amelyek évtizedek óta irányították Sam életét. És ezek az érzések vezették most ide is, a
házhoz, amely a Worthing família rezidenciája volt egykor, és amelyben Sam élete első négy
évét leélhette. Legalábbis így értesült erről egy újságcikkből, amelynek ez volt a címe: Ian
Collier a történelmi Queen Anne Estate új tulajdonosa.
Sam tudta, hogy Seattle-ben lakott abban az első négy évben, amelyről jóformán semmi-
lyen emléket nem őrzött. Ám hogy pontosan hol, arról fogalma sem volt. Ez a ház akkor a
nagyszülei tulajdonát képezte, és valószínűleg ő is járt itt...
Az édesanyja hozhatta el ide. Azért, hogy bosszantsa a szüleit – a gyilkos unokájával.
Vanessa Worthing Hargrove folytatta kamaszkori lázadását még akkor is, amikor a fia, Sam
értelme már nyiladozott, és felfogta, miféle játszma zajlik körülötte. Talán ez volt az egyik
oka annak, hogy el kellett jönnie most Seattle-be. Talán az emlékek és az érzelmek összeáll-
nak itt benne egy nagy képpé – sok apró mozaikdarabból.
Sam lefékezett, majd kinyitotta Holly utazóládikóját. A kutya örömében előreugrott a so-
főrülésre, és felkapaszkodott a vállára. Mintha egy pillanatig sem fárasztotta volna a hosszú
utazás, olyan élénk és eleven volt.
– Legfőbb ideje kinyújtóztatnunk a tagjainkat. Én teljesen elgémberedtem, nem tudom, te
hogy vagy vele – jegyezte meg Sam, azzal felnyalábolta a kutyát és bedugta a hóna alá, a ka-
bátjába, majd kiszálltak az esőbe.
– Inkább így viszlek, jó? Legalábbis addig, amíg nem találunk egy kellemes száraz és me-
leg helyet magunknak az eső elől.
Ezen a nagy birtokon biztosan akad egy ilyen hely. Talán a rododendronok alatt, amelyek
levelei összeérnek, szinte ernyőt vonva a föld fölé, és alattuk eső idején is száraz maradhat az,
aki itt talál menedéket a vihar elől.
Persze csak az, aki nem nőtt még nagyra – gyermekek, talán kisfiúk. Lehet, hogy ezért tű-
nik olyan ismerősnek ez a terület? Tényleg játszott itt gyerekkorában?
 Talán. De az sem lehetetlen, hogy csak tanult vagy hallott arról, hogy Seattle környékén
sok a rododendron. És ezért feltételezte, hogy a birtokon is lennie kell néhánynak. Mint ahogy
volt is. A legnagyobb példányok a ház közvetlen közelében nőttek. Az épület terebélyes ár-
nyékként terpeszkedett a gyepen, kísértetiesen fehérnek tűnt az éjszakában – különösképpen
azért, mert egyetlen árva fényforrás világított benne. Csak nagyjából, sejthetően rajzolódtak ki
a ház körvonalai az éjszakában. Mintha kissé kísérteties is lenne ez a látvány... a házé, ahol a
szülei családja lakott egykor. És olyan kísértetiesen ismerős ugyanakkor ez a környék.
Nem is annyira ismerős. Nem lehet ismerős. Sam belátta, hogy az érzés, amelyet a remény
táplált, most is fájdalmas volt. És megtalálta a magyarázatot is rá. Ez a ház nem lehet ismerős
neki, egy ilyen kései órán. A kisfiút, ha itt lakott is, sohasem engedték ki este a házból.
Az emléktől elszorult a szíve. Hogy szerették-e őt valaha is? Őt, a kisfiút?
– Ó, Holly – suttogta. – Fogalmam sincs róla, képzeld csak el.
A kutya mocorgott a hóna alatt, jelezve, hogy szeretné, ha letenné végre a földre.
A háztól jobbra magasló rododendronok tökéletes rejtekhelynek tűntek. Sam óvatosan le-
tette a kutyát a bokor tövébe, egy száraz területre. Holly megszagolta a száraz leveleket, aztán
felnézett Samre, hogy megbizonyosodjon róla, nem hagyja itt, míg ő felfedezi az új terepet.
Aztán elindult – egyre beljebb és beljebb, a bokor alatt.
Nem fog messzire menni... Mindig a gazdája közelében maradt, mintha mindig is éreznie
kellene a szagát. Sam egy tapodtat sem mozdult, hogy megkönnyítse a kutya dolgát, ő a ve-
randát figyelte közben. Egyedül ezt a részt – a ház előtti ösvény néhány méternyi szakaszát –
világította meg a lámpa. És ekkor a sötétben egy újabb kísértetre lett figyelmes. Az utcán kö-
zeledett, de ide tartott. Ám ez az alak ismerős volt neki. A kabát alatt fehér köpeny libbent
meg rajta. És határozottan közeledett a ház felé.
Az orvosi köpeny... Igen, az libbent meg rajta. A szél is fújt, és úgy tűnik, bőrig ázott, mire
hazaért... De nyilván nem csak az eső és a szél miatt mozog olyan nehézkesen. Fejét lehajtva,
dacosan, mégis nehéz és egyre lassuló léptekkel közeledett a kapu felé. A válla előregörnyedt.
Aztán mégis az elszántság kerekedett felül benne, úgy haladt tovább a ház felé.
Igen, elszántan. Ez a legtalálóbb kifejezés, állapította meg Sam.
Figyelte a nő minden egyes mozdulatát. Mintha most megváltozott volna a testtartása. Le-
het, hogy észrevette őt? Vagy olyan gondolatjutott az eszébe, amely erre az átalakulásra kész-
tette? Ki tudja? Mintha hirtelen megemberelte volna magát, összeszedte volna minden mara-
dék erejét. Felemelte a fejét, dacosan szembeszegülve a széllel, az esővel. Karcsú alakja neki-
feszült a viharnak, amely nem árthatott már neki.
Igen, ő volt az.
Egyedül ment szembe a viharral, jóllehet, a lelkében is vihar dúlt eközben. Épp ezt bizo-
nyította minden mozdulata. Sam megbabonázva figyelte. Milyen erős... Micsoda emberfeletti
önuralomra képes... Pedig biztosan összetört a szíve, gondolta Sam. Mint ahogyan a tökéletes
gyémánt is porrá esik szét, ha olyan hatalmas erővel sújtanak le rá, mint őrá a sors.
 És ha most egy idegen váratlanul odalép elé az árnyékból... Biztosan halálra rémülne tőle.
Sam inkább visszahúzódott a rododendronok közé.
A nő ekkor elővett egy kulcsot. Még távol járt a háztól, de már az ösvényen haladt. Vagy
volt neki kulcsa, vagy tudta, hová szokták elrejteni.
Sam úgy gondolta, megvárja, amíg a nő bemegy az ajtón és felkapcsolja odabent a villanyt.
Akkor megy majd oda, és becsönget. Az ajtócsengő hangja legfeljebb meglepi, de nem rémíti
halálra...
Talán megkönnyebbülten fogadja majd a vendéget – mert nem lehet jó érzés egyedül lenni
itt, most. És talán örül annak, hogy van valaki más is rajta kívül, aki Ian Collier elhagyatott
házában keres menedéket a viharos éjszaka elől.
Sam még várt inkább.
Holly azonban egyre türelmetlenebb lett. És aztán győztek az ősi ösztönök... Mintha most
ismerte volna fel, hogy itt adott a számára egy terület, amelyet őrizni és védeni lehet. Sőt kell
is... Az idegenek elől.
Elővágtatott hát a rododendronok alól, egyenesen ki az útra, és a lehető legdühödtebb vak-
kantással jelezte, ki az úr a környéken.
Kathleen is meghallotta persze.
Összerezzent, de nem rémült meg. Letette a táskáját az útra, és lehajolt az apró jószághoz.
Sam látta az arcán a mosolyt.
– Szia – mondta Kathleen kedvesen. – Hát te ki vagy?
Majd felegyenesedett, és a homlokát ráncolva gondolkodott. Vajon honnan kerülhetett ide
egy kutya – ilyenkor? Túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy egyedül kószáljon. És mégis... sehol
senki rajta kívül. Végigpásztázta a környéket, a kertet, és egy teremtett lelket sem látott. A
kiskutya egyedül volt... Aranysárga bundája száraz... és szemlátomást jól táplált.
Talán ajándék lenne Iantól? Egy meglepetés, amelyet még erre az estére rendelt meg – az
esküvőjük éjszakájára? Az első bébi, a sok közül, akit szerettek volna felnevelni, együtt, kö-
zösen?
Igen, Ianről könnyen elképzelhető, hogy támadt egy ilyen kedves ötlete. És akár le is
mondta volna a vacsorát a Canlisban, csak azért, hogy egy ilyen kedves kutyussal vacsoráz-
zanak inkább itthon, az új otthonukban... De akárki legyen is az, aki idehozta ezt a kutyust,
biztosan nem tudja, hogy Ian nincs többé.
De valaki mégis a gondját viseli – mert a bundája szinte száraz. És ha van gazdája, akkor
az biztosan nem hagyja magára. Egy idegen kertben, egy ilyen hatalmas, ismeretlen területen.
Ez az egész felfoghatatlan volt Kathleen számára. Irracionális, és mégis lehetséges, hogy egy
ilyen kedves kis jószág... az ég küldte ide, egyenest.
– Ian választott téged nekem, ugye? – suttogta Kathleen. A halála előtt... tette hozzá gon-
dolatban. De a halála után lettél meglepetés nekem. Leguggolt a kutya mellé, és a nagy barna
szemekbe nézve beszélni kezdett. – Ugye, ő választott ki téged nekem? Tudta, hogy szüksé-
gem lesz egy jó barátra.
 És látod, igaza lett. Valóban szükségem van rá. Vagyis rád.
Kathleen ismét a könnyeivel küszködött ekkor. És ez volt az, amit egész nap próbált elke-
rülni. Most érezte csak, mennyire kimerült. De ha most zokogni kezd, akkor vége mindennek.
– Nem adhatom fel. Még nem. Túl sok dolgom van. Veled sokkal könnyebb lesz minden.
Itt a házban is. Sokkal könnyebb... Megcsodáljuk együtt a bútorokat, amelyeket Ian vásárolt.
Még én sem láttam őket. Csak a múlt héten szállították ide. Csodálatos lesz, majd meglátod,
Iannek kitűnő az ízlése. Pedig így is mindig aggódott amiatt, hogy nekem nem fog tetszeni,
amit kinézett. Bárcsak sohase aggódott volna emiatt... bár soha...
Kathleen nyelt egy nagyot. Érezte, hogy mindjárt sírva fakad.
– Beszélnem kell veled róla – mondta végül. – Igen, tényleg muszáj lesz ezt tennem. Tu-
dom, hogy nincs ellenedre, és nem zavar majd, ha róla beszélek. Nagyon szeretett volna té-
ged, tudod? Biztosan azt mondaná, te vagy a legaranyosabb kutyus az egész világon. Ami
mellesleg igaz is. Bárcsak ő is láthatná, amikor felnősz.
Ekkor elcsuklott a hangja.
– Úgy tudom, Ian alaposan bevásárolt. Tele van a hűtő. Lehet, hogy kutyaeledelről is gon-
doskodott? Fogadni mernék, hogy igen... Persze itt is maradhatunk, ha neked kint jobban tet-
szik, de odabent mégiscsak barátságosabb... Mert barátok leszünk, ugye, te meg én? Mondd
csak, tetszik neked ez az ötlet?
Kathleen biztosan úgy érezte, a kutyának tetszik, amit eddig mondott neki, mert Holly egy-
re lelkesebben csóválta hozzá a farkát. Kinyújtotta a kezét a kutya felé, ám ekkor Holly várat-
lanul hátrálni kezdett, mintha megijedt volna tőle.
– Jaj, kicsim, nem kell félned... nem bántalak. Kérlek, ne félj – suttogta Kathleen.
Sam hallotta a halk könyörgés minden egyes szavát.
Kétségbeesettnek tűnt. Mintha régóta visszafojtott vágy tört volna elő belőle.
Kérlek, ölelj át. Szeress engem. Kérlek szépen.
– Nem fél öntől.
Kathleen felkapta a fejét és a hang irányába nézett.
Mint ahogy a kutya is. Holly azonban nem érte be ennyivel – el is indult a gazdája felé, a
sötétség irányába, ahol korábban a rejtekhelye volt. Kathleen továbbra is térdepelt, mit sem
törődve az esővel, a viharos széllel, amely arra az éjszakára emlékeztette, amikor az édesany-
ját megölték. És hirtelen érezte az édesanyja félelmét, amely úrrá lett rajta, miközben várta,
hogy beteljesedjen a sorsa...
És Kathleen most, amikor tudta, hogy egy vadidegen – a hangjából ítélve férfi – van itt a
közelben, aki mindjárt előlép a sötétből, arra gondolt, vajon milyen érzéssel adta meg magát
Mary Alice Cahill az elkerülhetetlennek – a közelgő halálnak. Lehet, hogy nyugalom lett úrrá
rajta, hiszen véget ért ezzel számára a szenvedés, és úgy érezhette, ismét találkozik rég elvesz-
tett férjével...
 A gyilkos DNS-mintáját nem találták meg rajta. Nem is találhatták a tövig lerágott körmök
alatt. De talán nem csak a körmök rövidsége volt az oka annak, hogy a gyilkos genetikai ujj-
lenyomata sohasem került elő.
Talán – igen, csak talán – az is történhetett, hogy Mary Alice Cahill semmiféle módon nem
próbált tiltakozni az ellen, amit a gyilkos tett vele. Nem küzdött – sem önmaga, sem pedig a
lánya miatt.
És mi van most ezzel az elárvult lánnyal? És az elhagyott menyasszonnyal?
Harcolni fog. Igen, neki nincs más választása. Célja van, feladata. Megbízatása, küldetése,
amelyet teljesítenie kell – Ianért. Egyedül ő tud arról, hogy mennyire szerette Ian azt a kisfiút,
akinek Sam a neve. Meg kell találnia Samet. Meg kell mondania Samnek...
Mert Sam Worthing-Hargrove mellkasában dobog az a másik szív, amely életben tarthatja
Iant. Igen, ennek így kell lennie. Életben is marad. Rajta nem múlik majd.
Kathleen felállt, és a sötétség felé fordult, ahonnan az idegen előbukkanását várta. És pró-
bálta meggyőzni magát, egy igen egyszerű logikával. Az imént hallott mély férfihang, amely
oly sok érzelemről árulkodott, nem lehet egy gyilkosé, egy potenciális bűnözőé, hanem olyas-
valakié, akit Ian kért meg arra, hogy jöjjön ide a birtokra, egy órával az esküvő előtt, amelyre
most már sohasem kerülhet sor, és hozza el neki a kutyát... Az ajándékot
Az illető az árnyékban meghúzódva, szerényen és türelmesen várta eddig, hogy valaki ha-
zaérkezzen. Valaki, akire rábízhatja a kutyát. És ez a férfi már el is indult felé. A sötét ár-
nyékból az út irányába, amelyet csak gyér fénnyel világított meg a verandán égő egyetlen
lámpa. És lám, a kiskutya is ott volt nála – az erős és izmos karok hajlatában, ott aranylott a
szőre, a bundája, a biztonságos helyen. És a kutya most már csak kíváncsi volt, de nem félt.
És a verandán égő lámpa fénye először a kutyát világította meg. Csak azután a férfit. A fekete
hajú, zöld szemű idegent.
– Ön kicsoda? – kérdezte Kathleen.
– Sam Collier vagyok, Iannek a...
Igen, Sam nem akart ennél többet mondani neki magáról. Nem akarta minősíteni a kapcso-
latukat, semmilyen más módon, ahogyan mások szokták, mintha ezzel is egy sebet tépne fel,
amelytől oly régóta sajog a magányos fiú szíve, Ian elárvult fiáé. Ian sohasem akart, nem kí-
vánt fiáé. Ám Sam a „fia” szót sem akarta kimondani. És nem is volt rá szükség. Hiszen
Kathleen pontosan tudta...
A nő arckifejezése láttán tűnődni kezdett. Most már második alkalommal ezen a viharos
éjszakán. Vajon mi is lenne a megfelelő szó ide? Mi lenne az a jelző, amelyet találónak érez?
– Gondolom, tudja, hogy ki vagyok.
– Igen – suttogta Kathleen. – Az én nevem Kathleen.
– Tudom – bólintott Sam. – Láttam a tegnapi sajtótájékoztatón.
– Már akkor is itt volt, Seattle-ben?
– Nem – rázta meg a fejét Sam. – Otthon néztem az interneten.
 – Épp keresni akartam önt. Ma este akartam nekiállni, hogy megtaláljam. De hát előkerült
magától is...
– Igen – a férfi hangja egészen ellágyult ekkorra. Kísértetiesen ismerős volt. Tele érzések-
kel. – Miért?
– Hogy miért akartam megtalálni? Ó... Ön akkor nem is tudja Ianről...
– Tudom, hogy meghalt.
– Akkor... ezért jött ide.
– Igen. De abban igaza van, hogy semmit sem tudok Ianről. Azt reméltem, majd ön mesél
nekem róla...
Kathleen bólintott. Aztán a homlokát ráncolta.
– Én Sam Worthing-Hargrove-ot kerestem volna – jegyezte meg.
– Ő nem létezik – közölte vele Sam.
– Mert ön megtartotta Ian nevét...
Sohasem kínált fel más lehetőséget számomra az élet. Ez volt az igazság. Ám mert
Kathleen úgy mondta ki, ahogyan, mintha az, hogy megtartotta Ian Collier nevét, egyfajta
ajándék, kellemes meglepetés lenne a számára, Sam nem akarta elrontani az örömét. Inkább
hazudott neki.
– Úgy van, Kathleen.
– Igen?
– Esik az eső...
Nem mintha Samet különösebben zavarta volna. És nem is törődött volna vele, ha
Kathleen nem ázott volna bőrig máris. Ám úgy tűnt, ez Kathleent a legkevésbé sem zavarja.
Sam azonban aggódott érte, mert úgy látta, egészen kék már az ajka.
– Mintha az imént azt mondta volna Hollynak, hogy jobb lenne odabent.
– Holly...
Ian, hiszen Sam nagyon is emlékszik rád. Nagyon is fontos voltál a számára. És látod, még
mindig az vagy.
– Holly? – kérdezte. – Ez a kutyája neve?
– Igen, így hívom. De nem mondanám rá, hogy az én kutyám. Egy kutya önálló lény.
– Aki történetesen úgy döntött, hogy önnel tart...
– Csak azért, mert velem hamarabb találkozott, mint önnel – mondta Sam udvariasan. –
Holly nem fél, Kathleen, csak egy kicsit elfáradt és talán most már álmos is. Hosszú út áll
mögöttünk.
A legszívesebben megfogta volna Kathleen kezét. Azt, amelyet Kathleen az imént Holly
felé nyújtott. Aztán mégis úgy döntött, hogy inkább segít neki a csomagot vinni. Felemelte a
táskát a földről.
– Ezt majd viszem én – mondta. – De azt csak ön tudja, hogyan juthatunk be a házba...
– Van kulcsom – mondta Kathleen egyszerűen.
 A fehér köpenye zsebében. Most érezte csak, mennyire elgémberedtek az ujjai, amikor a
kulcsok után kotorászott. És az is csak ekkor tűnt fel neki, mennyire átázott rajta minden.
Végre megcsörrent a kulcs.
– Majd én kinyitom – ajánlkozott Sam.
– Köszönöm...
Az ajtó könnyen kinyílt. Mintha maga is azt szerette volna, hogy ők ketten akadálytalanul
léphessenek be ide. Pedig a házat felkészítették a betörők és az illetéktelen behatolók ellen. A
riasztó így is adott egy diszkrétebb jelzést arra az esetre, ha az idegen valamilyen úton-módon
feltörte volna a biztonsági kódot, és úgy jutott be az előtérbe.
– Ismeri a kódot? – kérdezte Sam, miközben elindult a hangjelzés forrása felé.
Kathleen tudta, milyen kódot akart használni Ian.
– A mai dátum lesz az – felelte.
– Hónap, nap, év... vagyis négyjegyű évszám?
– Igen – bólintott Kathleen –, és aztán meg kell nyomni az Enter gombot.
Sam ezt tette. És a halk szirénázás nyomban abba is maradt.
– Remek – sóhajtott fel Kathleen megkönnyebbülten. – Azt hiszem, Holly nehezen bírta
volna tovább ezt a zajt...
Mint ahogy ön is, tette hozzá Sam gondolatban.
Könnyen megtalálta a kapcsolót a bejárat közelében és felkattintotta, hogy legalább itt, az
előtérben, ahol megálltak, világos legyen.
– Mielőbb meg kellene szárítkoznia – mondta aggódva.
– Önöknek is... mindkettőjüknek.
– Mi jól vagyunk, Kathleen. Csak egy kicsit lettünk vizesek. De cseppet sem fázunk.
Mert ekkor Kathleen már egyre jobban reszketett, és úgy tűnt, ennek nincs is tudatában...
– A konyhában van egy kis kéztörlő, az, gondolom, megfelel Hollynak – mondta Kathleen.
– A konyha pedig ott van a folyosó végén, balra. Én felmegyek az emeletre két fürdőlepedő-
ért. Mindjárt visszajövök. Idelent találkozunk, rendben?
Igen, ez nagyon logikusnak tűnt. Na, de végrehajtani?
Kathleen megállt a lépcső aljánál, mint akinek földbe gyökerezett a lába. És csak nézett
felfelé. Nem mozdult. Sam látta, hogy egészen belesápadt az arca. És nem egyszerűen szomo-
rúság tükröződött a tekintetéből, hanem valami más is. Félelem. Rettegés. Sam látta rajta,
hogy képtelen felmenni az emeletre. Mert valami vár ott rá. És ez nem más, mint Sam apjának
a hálószobája.
És a sajátja is.
– Ön itt lakik, Kathleen?
– Mára terveztük a beköltözést – hangzott a válasz. – Mától fogva laktunk volna itt. Mind-
ketten.
– Szerették egymást.
 Furcsa érzelem kerítette hatalmába ekkor Samet. Egyfajta indulat, amelyet sohasem ismert
még. És csak nehezen tudta azonosítani, tudatosítani magában, mit is érez ekkor. Féltékeny-
ség volt pedig... igen, féltékeny volt az apjára. És ez az érzés elviselhetetlennek és érthetetlen-
nek tűnt. Ehelyett inkább a gyöngédséget próbálta erősíteni magában, amelyet Kathleen iránt
érzett korábban. A szomorú, kétségbeesett nő iránt...
– Szerették egymást – ismételte el.
– Szerettem Iant – mondta Kathleen. – És ő is szeretett engem. De inkább barátok voltunk,
nem szeretők...
Kathleen közlése ellenére, Sam imént támadt indulata továbbra sem akart csillapodni. Sőt
csak még mélyebbre hatolt benne, és még élesebben fájt. Az apja ennek a kedves, szeretetre
méltó nőnek a barátja volt. És Kathleen megbízott Ian Collierben, szerette őt, és sokkal többre
tartotta a barátságukat, mint a szenvedélyt, a szerelmet, amely múlékony természetű. És ezt a
nő hangjának lágysága is elárulta.
Mert – Sam úgy gondolta – Kathleen is tudta, amit ő is tud. Hogy a szexuális értelemben
vett intimitás viszonylag könnyen elérhető és megszerezhető, és ugyanakkor nagyon is triviá-
lis ahhoz képest, amit a szív meghittsége – vagyis az igazi szeretet – jelent.
Ám sok tekintetben különböztek is egymástól ők – Sam és Kathleen. Mindkettőjüknek volt
már szeretője, persze. De egyikük sem talált igazi barátra.
Most mégis elveszítettek egy barátot...
Kathleen az esőben álldogálva elmondta az imént Hollynak, hogy Ian rendezte be a házat,
amelyről úgy tervezték, a közös otthonuk lesz, és hogy mindent, amit kiválasztott, abban a
reményben vett meg, hogy az Kathleennek is tetszeni fog. És mégis aggódott, pedig igazán
nem kellett volna... Bármit is vásárolt Ian, Kathleen mindig azt mondta rá, ez egyszerűen cso-
dálatos – beleértve a bútorokat is, amelyeket Kathleen szobájához választott a férfi...
És most Kathleen szinte minden ízében reszketett, annyira hiányzott neki Ian. Persze a le-
vegő is alaposan lehűlt mostanra az eső miatt. És a gyász, a fájdalom, a szomorúság miatt is
nyilván fázhatott, mert szemlátomást az egész lényét átjárta a veszteség tudata – a férfi fájó
hiánya, azé az emberé, akit szeretett, akiben megbízott. Aki megvásárolta ezt a házat, mégpe-
dig azzal a szándékkal, hogy közös otthonuk legyen benne...
Kathleen sohasem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz nélküle. Meg sem fordult a fejé-
ben a lehetőség... De most mégis könnyebb, árulta el Hollynak, mert nem egyedül kell itt len-
nie...
Sam gyöngéden megérintette Kathleen arcát, és érezte, milyen hideg. De sikerült magára
vonnia Kathleen figyelmét legalább. És úgy érezte, ehhez a meghitt pillanathoz már hozzátar-
tozik a tegeződés.
– A hálószobád odafent van, ugye? – kérdezte Sam.
– Igen – bólintott Kathleen.
– Rendben van – felelte Sam halkan. – Akkor menjünk fel...
 Tizenhetedik fejezet

– A hálószobámba? – kérdezett vissza Kathleen.

– Mintha odakint azt mondtad volna, meg akarod mutatni Hollynak – emlékeztette Sam.
Csodálkozó kék szeme a nagy barna őzszem riadt pillantásával találkozott. Holly már hallga-
tott a nevére. És nagyon szerette azt, ahogyan Sam kiejtette a száján a nevét. Kedves, gyöngéd
hangnem és hangszín tartozott Holly nevéhez. És a kutya érdeklődéssel szemlélte ezt az új
világot is – onnan, a mostani helyéről, az erős férfikarok öleléséből.
Kathleen mutatta nekik az utat, és Sam, a kutyával a karjában, a nyomában haladt. Bizto-
san nem ez a legmegfelelőbb alkalom arra, gondolta közben, amikor be kellene járniuk a ha-
talmas ház második emeletét. Erre majd később kerítenek sort. Most az a legfontosabb, hogy
megszárítkozzanak. Mert Kathleen annyira fázott már ekkor, hogy Sam attól félt, nem úszhat-
ja meg egy kiadós nátha nélkül.
– Az emeleten egyelőre csak két szoba van berendezve – mondta Kathleen, miközben kö-
zeledtek a lépcső tetejéhez. – Az enyém és Iané... vagyis a tied...
– Az enyém?
Kathleen megállt a lépcsőn, és visszapillantott rá.
– Úgy gondoltam, itt maradsz ma éjszakára. Vagy nem így tervezted?
De igen, valóban ezt szerette volna, természetesen... És most már semmiképp sem szeretné
magára hagyni Kathleent ebben az állapotban. Amikor látja rajta, milyen végtelenül szomo-
rú...
– Szeretnék itt maradni, Kathleen – mondta szelíden.
Alig egy lépésnyire Kathleentől, ő is megállt az imént. És csak most, amikor Kathleen is-
mét hátat fordított neki, tűnt fel Samnek, hogy az átnedvesedett fehér köpeny alól elősejlik a
halvány rózsaszín kombiné. Kirajzolódtak a madárcsontok, a tökéletes női test vonalai...
Pedig Sam látta ezt már korábban is – még odalent az előszobában, és talán Kathleen is
gondolhatta volna... Nem, Kathleen nem tudta. Gondolatban messze járt most is, és bár Sam
csak nehezen tudta levenni róla a szemét, megpróbált nem visszaélni az egyenlőtlen helyzet-
tel. Kathleen háta helyett inkább a lépcsőfokokat nézte a lába alatt, majd a csillárt figyelte,
amely megvilágította útjukat az emelet felé. – Szívesen maradnék itt – folytatta –, de talán
jobb lenne, ha nem az ő hálószobájában aludnék.
– Attól tartok, nincs itt más helyiség, amely alkalmas lenne az alvásra – mondta Kathleen,
és ismét hátranézett. Igen, Sam most már egészen biztos volt abban, hogy nincs tudatában,
mennyire rátapadt a fehér köpeny, és hogy ez milyen izgató látvány lehet egy férfi számára.
 És arról sem tudhatott, milyen nehezére esik Samnek ilyen közömbös hangot megütnie ve-
le. Csak azt látta, hogy a fekete szempillák mögött megbújó zöld szempár aggódik valami
miatt.
– A nappali is be van rendezve... – jegyezte meg Sam.
Igen, tudta, hogy így van. Mert amikor végighaladtak a földszinten a folyosón, útközben
véletlenül bepillantott oda.
– Szívesen elalszom odalent a kanapén is – tette hozzá.
– Nem... úgy értem, ha tényleg jobbnak érzed ezt a megoldást... De azért...
– De?
Sam felkapta a fejét és várt. Talán te nagyobb biztonságban éreznéd magad, ha ott lennék a
közeledben, ugye? Ezt akartad mondani? Sam már abban a pillanatban nevetségesnek találta
ezt a gondolatot, amikor átvillant a fején. És továbbra is küszködött a féltékenységei, amelyet
eredménytelenül próbált elfojtani magában. Ám a válasz, melyet erre a kérdésére kapott
Kathleentöl, váratlanul érte.
– Úgy érzem, Ian biztosan azt szeretné, hogy az ő szobájában aludj – mondta ki végül. –
Olyan sokat jelentene a számára. Olyan sokat... a tudat, hogy itt vagy. Valami azt súgja, tud is
róla.
Kathleen látta, mennyire megváltozott erre Sam arca. Az iménti gyöngédség helyébe fájda-
lom lépett.
– Sam? Valami baj van? – kérdezte aggódva.
– Rendben van, majd ott alszom az ő szobájában – adta meg végül magát Sam. És még egy
mosolyt is sikerült az arcára erőltetnie.
– Rendben van – Kathleen már az utolsó lépcsőfoknál járt, de még egyszer megállt, és mu-
tatta. – Erre van az a szoba.
– Meg fogom találni. Előbb nézzük meg a tiédet.
Kathleen szobája a másik irányban található, de ugyanarról a folyosóról nyílik. A két he-
lyiség közel van, ám mégsem közvetlenül egymás mellett. A távolság diszkrét, mégis létező.
Kathleen választotta ki a szoba színeit – levendulakék és krémszín árnyalataiból, és bár ami-
kor utoljára látta, még üres volt, mostanra minden a helyére került. Tökéletes... Igen, ezt
mondta Iannek, a házzal kapcsolatos elképzeléseire. Mindig ezt mondta. Tökéletes.
December elején járt itt Iannel, és már akkor magával hozta a ruhatára nagy részét – be is
akasztott mindent a helyére. Többségüket sohasem viselte még. De itt volt a legkényelmesebb
farmernadrágja is, és egy kedvenc garbója. És most ösztönösen is kereste volna Iant, hogy
elmondja neki személyesen, hogy minden tökéletes... a bútorok, a színek, a kelmék...
Igen, valóban minden tökéletes volt itt. Itt is. Az ágy, a toalettasztal, a párnázott székek, a
kanapé. A drapéria, a csipkék és a levendula megannyi finom árnyalata... és az ágytakaró.
És az ágyon egy díszpárna. Meglepetés. Rajta a hímzett felirat: Isten hozott itthon. És alat-
ta levendulaszínnel hímezve a neve állt Kathleen.
 Most már nem tudta feltartóztatni a könnyek áradatát. Csak úgy jöttek, egyszerre, jóformán
minden előjel nélkül. Kathleen a keze fejével törölte le őket.
– Nem tudok sírni – szabadkozott. – Egyszerűen képtelen vagyok rá.
– Dehogynem tudsz – biztatta Sam. – Hogyan is bírnád ki sírás nélkül, amikor egy ilyen
barátot veszítettél el?
Kathleen ekkor lehunyta a szemét, és sokáig meg sem mozdult. Mintha minden erejét és
figyelmét összpontosítania kellene valamire. Ám amikor ismét Samre emelte a tekintetét, a
könnyeknek már nyoma sem volt.
– Látod, hogy nem megy... – panaszolta.
– Miért nem, Kathleen? Bizonyítani szeretnéd talán, hogy milyen erős vagy?
– Épp olyan erős vagyok, amilyennek lennem kell – mondta Kathleen dacosan.
– Vagyis ezért tagadod meg magadtól a sírás lehetőségét?
– Képtelen vagyok sírni...
– Igenis képes vagy rá – biztatta Sam. – Vagyis képes lennél rá, ha valóban akarnád. De
nem akarod. Miért nem?
Sam hangja most kissé nyersebb volt, mint szerette volna.
Holly nyöszörögni kezdett. Úgy érezte, nem jó irányba haladnak a dolgok. Neki is szüksé-
ge volt talán egy kis biztatásra, megerősítésre. Ennek adta ilyen egyértelmű jelét. És meg is
kapta, amire szüksége volt – jóformán egyszerre, mindkettőjüktől. Sam az egyik kezét a hátá-
ra helyezte, Kathleen pedig a pofácskáját simogatta meg.
Kathleen teljesen megfeledkezett arról, hogy Holly odalent még elhúzódott tőle. És most,
hogy Sam ölelésében biztonságban érezhette magát, a kutya sem emlékezett már erre. Kinyúj-
totta rózsaszín nyelvét, és hálásan megnyalta Kathleen cirógató kezét.
– Ez a puszi megfelelője nála – magyarázta Sam. – Úgy látszik, mostanra benne is meg-
érett az elhatározás, hogy barátok legyetek...
– Remek – suttogta Kathleen, és közben tovább cirógatta a kutya orrát, fülét, nyakát.
– Én is azt szeretném, ha barátok lennénk, Kathleen – mondta Sam. – Sajnálom, ha azzal,
amit az imént mondtam, megbántottalak.
– Dehogy, Sam. Nagyon is értelek én. Tulajdonképpen Iant védted ezzel, és érthetetlen a
számodra, hogyan lehetséges az, hogy képtelen vagyok arra... hogy megsirassam őt. Hidd el
nekem, a legszívesebben én is ezt tenném. De fogalmam sincs róla, mi történne, ha ez sike-
rülne... Ha mégis képes lennék rá. Mint ahogy nem vagyok...
– Ugyan mi történne? Sírnál egy ideig, aztán meg abbahagynád.
Kathleen a kutya selymes fülét simogatta. Fel sem pillantott közben.
– Gondolod, hogy képes vagyok abbahagyni?
– Biztos vagyok benne...
– Ez pontosan úgy hangzik, mint amit egy igazi jó barát mondhat egy ilyen helyzetben...
– Reméltem is, hogy így érzed.
 Sam Kathleen kezére pillantott közben, és látta, hogy meg-megremegnek az ujjai. A hófe-
hér, hosszú ujjak, melyek a leginkább arra vágytak, hogy teljesen elrejtse őket Holly aranyló
bundája. Talán Sam is megadhatná neki ezt a biztonságérzetet... Biztosan könnyen át tudná
melegíteni a jéghideg kezet... És talán a hidegtől didergő testet is. Könnyű és triviális, jutott
eszébe ekkor, a testi kapcsolat. Az intimitás, a meghittségnek. ez a változata. Sam azonban
nemcsak, erre, hanem ennél többre is vágyott.
– Kathleen?
A hangja rekedtes volt, és erre végképp nem számított Sam. Emiatt talán durvának hat,
amit mondani szeretne. És lám, Kathleen össze is rezzent a hallatán. Talán ha Sam magához
ölelné most... akkor ismét megindulna a könnyek áradata, és Kathleen végre hagyná, hogy
úrrá legyenek rajta az érzések., amelyeket így teljesen elfojt... és akkor végre kisírhatná ma-
gát...
Kathleen csak ekkor, megkésve nézett fel rá.
– Igen?
– Forró zuhanyra lenne most szükséged. Mégpedig gyorsan. És tiszta, száraz ruhára. Attól
félek, megfázol. És utána, ha nem vagy túl fáradt hozzá, beszélgethetünk még. Holly, te meg
én. Ianről.

– Mesélj nekem... – kérte a férfi.

– Meséljek neked? Miről, James?
– Arról, ami nem hagy nyugodni, mióta eljöttünk Rob irodájából – hangzott a válasz.
James Natalie mezítelen válla fölött az órára pillantott, amely az éjjeliszekrényen állt.
– Úgy négy órája, ha jól számolom – tette hozzá.
– Arra gondoltam, hogy mennyire vártam már ezt...
Hogy ismét ágyba bújhassak veled. Hogy megérints. Hogy magadhoz ölelj. Hogy ismét
megsemmisüljek.
És Natalie nem hazudott ezzel. Mert ez a gondolat mindig ott élt benne, mióta csak ismer-
ték egymást.
– Te talán nem így vagy ezzel?
– De igen. Mindig ez jár a fejemben – mondta James. – De szerintem ez korántsem olyan
nyugtalanító gondolat. Én inkább azt látom rajtad, hogy valami bánt. És erről most sem akarsz
beszélni velem – James ekkor megcsókolta Natalie halántékát. – Nem szeretem, ha aggódsz
valami miatt, és ha máshol jársz gondolatban. Akkor is, amikor szeretkezünk...
A férfi tekintetében ott ragyogott a vágy. És Natalie érezte is a türelmetlenségét. A sötét-
kék szempár mégis azt sugallta, hajlandó várni, türelmesen.
– Úgy láttam, már akkor is ez járt a fejedben, amikor ott voltunk még Rob irodájában. És
amikor kimentem, hogy telefonáljak... nyilván beszéltél valamiről Kathleennel. Talán ő mon-
dott neked valamit Ianről, ami azóta sem hagy nyugodni téged... Nem tudhatom. Vacsora
közben úgy éreztem, talán tévedek. És aztán... igen. Tudom már. Azt hiszem, értem. Megnéz-
ted az üzeneteket a személyi hívómon... És ott volt közöttük egy Christine-töl. Ugye, ez az,
ami zavar?
Nem az történt ugyan, hogy Natalie titokban, James tudta nélkül nézte volna meg a neki
szóló üzeneteket. Mindössze azt történt, hogy miután a pincér felvette a rendelést tőlük, James
mutatni akart neki valamit a kijelzőn. És éppen abban a pillanatban érkezett Christine üzenete.
James ettől függetlenül meg akarta mutatni Natalie-nak az egyik funkciót, és Natalie ekkor
véletlenül ráklikkelt az első szövegre. James ezt látva arra kérte, olvassa fel neki az utolsó
üzeneteket. Natalie ezt meg is tette. A gyertyafényes vacsoraasztal mellett. Tizenegy üzenetet
olvasott fel Jamesnek. És az utolsó Christine-é volt.
Most értesültem Ian haláláról. Annyira sajnálom, James! Tudom. milyen nehéz lehet neked
most. Ha szükséged van rám, szívesen odautazom. A legszívesebben máris mennék. Szeret-
lek. Christine.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Christine üzenete nem sokban különbözött a többitől,
amelyet Natalie ezt megelőzően olvasott fel neki. Az egyik Erintől, a másik Taniától érkezett
– James mindkettőre ugyanúgy reagált. Szinte észrevétlen biccentéssel vette tudomásul őket.
A barátok részvétteljes gesztusát.
Natalie úgy érezte, sikerült ugyanolyan tárgyilagos hangon felolvasnia Christine üzenetét,
mint a többit is – mint ahogy abban az illúzióban ringatta magát, hogy Jamesnek nem tűnik
fel, miféle nyugtalanság járta át akkor s azóta.
– Nekem elsősorban mint férfira van szükségem rád – mondta végül diplomatikusan.
– Rendben van, így is lesz – ígérte James. – Ha majd... Nem, amikor majd ismét szeretke-
zünk... De tudod, azóta, hogy kiderült, annyira félreértettem Kathleent akkor este, amikor Ian
meghalt, igyekszem minden alkalmat megragadni arra, hogy fejlesszem a gondolatolvasói
képességeimet. Nos, ezek szerint semmit sem fejlődtem volna azóta?
Natalie halkan felsóhajtott. Ám ez is épp elég beszédes válasz volt tőle.
– Szóval arra kérlek, mondd el nekem, mi nyugtalanít ennyire Christine-nel kapcsolatban –
mondta James.
– Nem igazán Christine az oka – hangzott a válasz. – Inkább az, ami ő volt neked. Amit ő
jelentett a számodra. És az, ami én vagyok neked. Szóval az aggaszt engem, ha összehasonlí-
tom kettőnket. Érted már, mire gondolok?
– Nem – rázta a fejét James. – Őszintén szólva, fogalmam sincs róla, mire akarsz célozni
ezzel.
– Valószínűleg azt gondolod rólam, hogy a megfelelő iskolázottsággal rendelkezem, mert
ilyen drága ingatlanokat forgalmazok – kezdte Natalie. – Pedig ez nem igaz. Most kezdem
úgy érezni magam, mint egy szélhámos... És egyszerű munkáscsaládból származom, James.
Az én szüleim nagyon egyszerű és szegény emberek.
James továbbra sem értette, hová akar kilyukadni ezzel.
 – És gondolod, hogy ez bármin is változtat? – kérdezte végül, a homlokát ráncolva.
– Mindenesetre érthető lenne, ha ezért másképpen gondolkodnál velem kapcsolatban...
– Nem, szerintem ez semmit sem indokol – vágta rá James határozottan.
– Akkor is... – folytatta Natalie az érvelést. – úgy érzem, ez is olyasvalami, amiről tudnod
kell. Nem akartalak félrevezetni. Semmi sem áll távolabb tőlem. És nem is szeretném, ha
másnak hinnél engem, mint aki valójában vagyok.
– Most sem arról beszélsz, Natalie, hogy ki is vagy valójában, hanem arról, hogy honnan
származol – állapította meg a férfi. – Nem hiszem, hogy félrevezettél volna engem ezzel kap-
csolatban. Úgy gondolom, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ki vagy. Vagy te nem így
érzed?
Igen, olyan magabiztosnak tűnt most James, hogy Natalie ettől végképp elbizonytalano-
dott. És a szavaiból érezte, hogy a férfi tényleg szereti őt. Nagyon is szereti. Sőt ezek a mon-
datok már-már felértek egy szerelmi vallomással.
– Nem, nem hinném, hogy félrevezettelek – mondta ki végül nagy nehezen. – És remélem,
hogy semmit sem tettem, amiből erre következtetnél.
– Jól van. Most már tudom, hogy honnan származol, milyen családból jöttél. És ha kell,
akár meg is esküszöm rá, hogy nem érdekel – fejtegette James, és ekkor elmosolyodott. – Így
már rendben van részedről a dolog?
– Igen – vágta rá Natalie, de aztán gyorsan visszakozott is. Ez sem kerülhette el James fi-
gyelmét.
– Van még valami más is, ugye? – kérdezte.
– Igen... Tinédzserkoromban elég sok fiúm volt... Nagyon is sok – folytatta a vallomást
Natalie.
Abban most már biztos volt, hogy a szegénység, amelyben felnőtt, nem számít James sze-
rint. Még az sem, hogy nem végzett egyetemet. A jelek szerint ez sem érdekelte különösebben
a Stanford Egyetem oly sok szakkiadványának szerzőjét. Ám a sötétkék szempárból valami
mást olvasott ki most, amikor megtette ezt a második vallomást. És James arckifejezése is
sokkal komorabbnak tűnt, mint az imént volt. Talán mégsem tudja majd elviselni a tudatot,
hogy oly sok férfinak, fiúnak szerzett gyönyört a nő, akit annyira kívánt még az imént... Vagy
inkább arról van szó, hogy a ledérséget, a könnyűvérűséget tartja megbocsáthatatlan bűnnek?
Most már talán undorodni fog tőle...?
Ha így lesz, akkor... akkor darabokra törik a szíve. Natalie úgy érezte, elhamarkodottan
cselekedett – ő sem mérte fel igazán, milyen következményekkel járhat ez a vallomás. Most
már nem tehetett mást – megpróbált lélekben felkészülni James válaszára. És beleborzongott a
tudatba, hogy ezzel talán mindent elronthatott.
Én nem vagyok ribanc. Hogyan mondhatsz ilyet rám?
Mert tényleg az vagy. Egy ócska ribanc. Egy cafka. Tudod, hogyan nevezik az ilyen csajo-
kat? De ha te inkább kurva akarsz lenni, akkor örömmel teljesítem ezt a kívánságodat így is
hívhatlak, ha neked ez jobban tetszik.
 Nem, James biztosan nem teszi meg azt... hogy elővesz egy köteg papírpénzt és hozzávág-
ja. És James még nem is tud a gyermekükről.
Na és ha tudna róla? Arra a hírre vajon hogyan reagálna?
– Sajnálom... Annyira sajnálom... – rebegte Natalie alig hallhatóan.
Őszinte, mélységesen mély megbánást érzett ekkor, és a suttogása kétségbeesésről árulko-
dott. Valójában Jamesnek és a gyermeküknek tette ezt a töredelmes vallomást, a kislánynak,
aki talán sohasem ismeri majd az apját... És annak a magzatnak is szólt mindez, akit elveszí-
tett, oly sok évvel ezelőtt. És talán a tizenéves lánynak is, aki Natalie volt akkor. A lánynak,
aki nem tudta, hogy amikor olyan sok férfinak adja oda magát, valójában a saját álmaitól
fosztja meg önmagát.
– Milyen betegséged van? – kérdezte James végül, hangjában bántó éllel.
– Micsoda?
– HIV-fertőzött vagy talán?
Natalie érezte a hangjából az indulatot. A haragot.
– Micsoda? Nem, dehogy. Nem vagyok HIV-fertőzött... – tiltakozott hevesen.
– Biztosan?
– Megesküszöm rá. Se HIV-fertőzött nem vagyok, sem hepatitises. Soha semmilyen sze-
xuális úton terjedő betegségem nem volt még... – védekezett Natalie.
– Akkor miért kellett elmondanod nekem ezt az egészet? – értetlenkedett James.
– Ugyanazért, amiért azt is, hogy szegény családból származom. És hogy nincsen diplo-
mám. Hogy tisztában légy az igazsággal. És ne érezd azt, hogy becsaptalak. Megmondanám
neked, ha HIV-fertőzött lennék, James. Sajnálom, hogy elhitted rólam, képes volnék kitenni
téged ekkora kockázatnak. Hogy feltételezed rólam, szántszándékkal meg akartalak volna
fertőzni egy halálos kórral.
– Én nem feltételeztem ezt rólad – tiltakozott James.
– De igen.
És ez sokkal rosszabb volt, mintha megvető ajakbiggyesztéssel fogadta volna Natalie
iménti vallomását. Haragudott a tizenéves Natalie-ra.
– Látom, hogy dühös vagy – állapította meg Natalie. – És azt is, hogy most mennyire meg-
könnyebbültél.
Ám ekkor egy másik, furcsa változást is észre kellett vennie Jamesen. Hogy most ismét ott
csillogott a férfi szemében a vágy.
– Tudod, mi az érdekes, Natalie? – kérdezte James szelíden. – Eddig még csak meg se for-
dult a fejemben, mit is jelenthetne nekem ez az egész. A düh, amit láttál rajtam, annak szólt,
hogy mit hozna a te életedbe egy ilyen borzalmas betegség... Egyszerűen csak nem bírtam
volna elviselni, hogy... a tudatot, hogy meg vannak számlálva a napjaid.
Natalie érezte, hogy őszinte aggodalom beszél most belőle. És ez az érzés – a féltés – erő-
sebb volt az indulatánál, a dühénél. A félelem munkált Jamesben, a félelem attól, hogy elve-
szítheti őt. Hiszen akkor minden másképpen van, mint gondolta...
 – James... – megremegett a szája, amikor kimondta a férfi nevét.
James odahajolt fölé és megcsókolta a szeme sarkát, aztán végighaladt ajkával az orra he-
gyétől a szájáig... mintha most ismerkedne először a bőre selymével, az illatával.
– Nos, van még valami, amit szeretnél elmondani nekem? – kérdezte halkan.
Igen, gondolta Natalie. Igaz, már csak egy igazán fontos dolog.
Igen, el kell mondania Jamesnek, hogy gyermeket vár tőle. Most, amikor már biztonságban
érezte magát ehhez. És talán elég erősnek is.
Ám ígéretet tett magának és a magzatnak is, akit a szíve alatt hordott, és a másik gyerme-
kének is, aki meghalt… És ez az ígéret kötelezte. Több volt ez, mintsem egyszerű ígéret. In-
kább egyfajta hit, rögeszme. Vagy talán inkább babonás meggyőződés. És Natalie most haj-
lamos volt azt hinni, hogy ezt az érzést a terhesség során megváltozott hormonműködés is
fokozhatta.
Nem számít. Mert bármi legyen is ez az érzés, akármilyen irracionálisnak tűnjék is, hitte –
egész lényével, minden sejtjével és minden porcikájával –, hogy várnia kell még, január 6-a
utánig, mielőtt megosztja örömét Jamesszel. És meggyőződése volt, hogy a szomorú évfordu-
ló napját most is egyedül kell átvészelnie, bármilyen veszélyes érzelmi hullámok közepette
kell úsznia tovább a part felé, ahol James vár rá...
James zökkentette ki a gondolataiból.
– Natalie...?
Érezte, de nem látta, hogy a férfi elmosolyodott, mert az arca az arcához ért közben, s
Natalie mosolygó ajkai most rátaláltak a férfi szájára.
– Most nincs semmi más... – mondta ki végül. – Ezen kívül.
– Akkor ezek szerint maradhatok továbbra is az, aki vagyok? – kérdezte James évődő mo-
sollyal. – A férfi a számodra?
– Igen – bólintott Natalie. – Tulajdonképpen én is ezt szerettem volna kérni tőled most.
 Tizennyolcadik fejezet

Holly degeszre ette magát. Teli hassal és boldogan – mert Sam, a kedvenc plüssrókája és a
kényelmes ládikója is itt volt a közelében – épp kényelembe helyezte magát a konyha padló-
ján, a sárga pléden, amikor Kathleen megjelent. A kutya erre ugyancsak váratlanul reagált –
eszeveszett ugatásba kezdett, és fenyegetően, halk morgásokat hallatva közeledett Kathleen
felé, aki farmert és garbót viselt, és kifejezetten jól tűrte a váratlan támadást.
– Na, de Holly – korholta szelíden –, máris elfelejtetted, ki vagyok? Hiszen mi már bemu-
tatkoztunk egymásnak – emlékeztette a kutyust, majd leült, alig néhány lépésre attól a helytől,
ahol a kutya megtorpant.
Kathleen kinyújtotta a kezét felé, a feltétlen bizalom jeleként, és a kutya most már nem el-
lenségesen, inkább csak érdeklődéssel és távolságtartóan méricskélte.
– Most nem vagyok olyan vizes, mint tegnap, és azt hiszem, a kórházszagot is sikerült le-
mosnom a bőrömről. Talán ezért találsz most olyan idegennek – állapította meg Kathleen. –
De mi azért barátok lettünk már... Vagy erre nem is emlékszel?
– De igen, emlékszik – felelte Sam, miközben odalépett kettejük közé és letérdelt Holly
elé.
A gazdája jelenlétéből, a közelségéből a kutya ismét erőt és bátorságot merített – egyszerre
mindkettőt és Sam mellett megállva – biztonságban tudva magát – csóválni kezdte a farkát,
jóllehet, mind a négy mancsa a földön maradt, parányi, örökké izgő-mozgó testének többi
része követte az orrát Kathleen keze felé – egészen addig, míg el nem érte. És akkor – lelke-
sen megnyalogatta.
– Nahát, milyen finom puszikat kapok tőled... Köszönöm – mondta Kathleen hálás mosoly-
lyal. – Mondd csak, arra még nem gondoltál, hogy felkéredzkedhetnél ide hozzám? Mondjuk,
leülök a padlóra, és te idefekszel az ölembe... Én nagyon örülnék neki, Holly...
Hollynak szemlátomást tetszett az ötlet, de azért óvatos volt – és amint Sam megmozdult,
riadtan pillantott hátra rá. Nem volt nagy pedig a távolság, amit Sam megtett, és a védelmet
kínáló sárga takaró is a helyén maradt. Holly mégis aggódva figyelte Samet, aki felvette a
padlóról a műcsontot, amellyel a kutya nemrég hosszasan foglalatoskodott, és visszament
ugyanoda, ahol az imént volt – csatlakozott Kathleen és Holly társaságához. Sam a műcsontot
óvatosan, de feltűnő mozdulattal Kathleen térdére tette, és mint az várható volt, Holly nem
állt ellen a csábításnak. És hamarosan esze ágában sem volt már tiltakozni az ellen, hogy
Kathleen az ölébe vegye. Holly elégedettségét látva, Sam is letelepedett melléjük a padlóra.
Mindketten Hollyt figyelték, talán irigyelve önfeledt boldogságát, amelyhez egy ilyen apróság
is elég. A lelkes rágcsálás, az elégedett farkcsóválás láttán mindketten megnyugodtak.
– Ez olyan különleges dolog... – kezdte Kathleen, keresve a megfelelő szavakat a helyzet-
re.
 – Béke, nyugalom árad belőle... ami könnyen átragad róla az emberre is, ugye? Erre gon-
doltál? – kérdezte Sam.
Kathleen bólintott
– Azt hiszem, hamar megszoknám a közelségét. Már most is arra vágyom, hogy állandóan
itt legyen az ölemben... Egy ilyen csodálatos kis teremtmény...
– Azt hiszem, Holly is így van ezzel – állapította meg Sam. – Meglátod, nem sok időbe te-
lik, és te leszel a kedvenc játszótársa...
– Ebben azért kételkedem. Szerintem ezt a pozíciót egyszer és mindenkorra te fogod betöl-
teni az életében...
Sam ezekből a szavakból is érezte azt a szomorúságot, amely Kathleen egész lényéből
áradt felé. És mintha a lemondás, a reménytelenség is társult volna hozzá. Vagy lehet, hogy
Kathleen nem is Hollyra gondolt? Talán inkább önmagáról beszélt? Egyfajta szemérmes,
spontán, tudatalatti vallomás lehetett ez a részéről?
Kathleen talán nincs is tudatában annak, hogy mit vél kihallani a szavaiból? Az biztos,
hogy a stílusától idegen a provokálás, mint ahogy a nyílt vallomás is. Most mintha nem is
lenne önmaga... És hiába figyelte minden apró rezdülését, Sam úgy látta, egyetlen jelét sem
adta annak, hogy sejti, mire gondol a férfi, amikor őt nézi. A tekintete valahová a távolba ré-
vedt, talán egy fénylő pontot nézett a padlón...
– Úgy értem...
Aztán ez a réveteg mondat sem fejeződött be.
– Holly szereti az emberek közelségét – mondta Sam. – Kedveli a társaságot. A kutya kü-
lönben is társas lény. Mint az ember. De van, hogy hirtelen nyugtalanság lesz úrrá rajta.
Örökké izeg-mozog, mint minden egészséges kölyökkutya. És sokféleképpen tudja jól érezni
magát. Nem csak úgy, hogy játszik vele valaki.
Kellemes és megnyugtató volt Sam hangját hallgatni. Mert úgy tűnt, mentes minden aggo-
dalomtól, kételytől, negatív érzéstől.
Kathleen most végre ráemelte a tekintetét. A zöld szempár mosolyogva figyelte.
– Mint a csontrágás is – dünnyögte maga elé Kathleen.
– Például. Igen, ezt imádja – állapította meg Sam. – És ugyanakkor jót is tesz a fogainak
meg az állkapcsának. Erősödik tőle...
– És még mit szeret csinálni?
– Futkározni. Igazából versenyt futni szeretne. De sohasem megy el igazán messzire tőlem.
Fontos még neki a közelségem. Legalábbis látótávolságon belül kell maradnom, mert csak
akkor érzi biztonságban magát.
– Gondolom, ez kölcsönös – jegyezte meg Kathleen.
– Úgy bizony.
És mivel úgy figyelte Kathleent, ahogyan – szinte minden mozdulatát szeretve féltő aggo-
dalommal kísérve, érezve minden rezdülését –, Kathleen is megtapasztalhatta ezt a biztonság-
érzetet. Olyan érzés volt, mintha Sam régóta keresne valamit, és a kérdéseire a választ éppen
Kathleentől remélné. Vagy, ami még ennél is rosszabb: mintha Kathleen maga lenne a válasz.
És ami még ennél is rosszabb: mintha azt akarná, hogy Kathleen legyen a válasz.
Kathleen tekintete ekkor a konyhapultra tévedt – egy kis zsák hevert ott, rénszarvas mintás,
mellette pedig Sam hátizsákja pihent. Aztán a padlót nézte, ahol Holly sárga plédje hevert. Itt
volt a kutya két tálkája, az ivóvíznek és az ételnek való is, és a kedvenc játéka, a plüssróka is.
Az asztal alatt pedig a ládikó, amiben utazni szokott. A tengerkék színű, kényelmes kis vacok.
És a ládában... nicsak...
– Az egy Rain Mountain kabát, ugye? – kérdezte váratlanul.
– Igen – mondta Sam. – Történetesen ez volt rajtam, amikor elmentem Hollyért a tenyész-
tőhöz, és... sajnálom... nem is gondoltam rá...
Sam csak suttogott, mert látta, hogy Kathleen tekintetét elhomályosítják a könnyek.
– Csak így volt hajlandó hazajönni velem – magyarázta halkan. – Majd kiveszem belőle,
ha zavar. Most már biztosan jó lesz neki erre a célra a pléd is.
– Nem, dehogy...
Mindössze ennyire futotta Kathleen erejéből ekkor. Megrázta a fejét, mégpedig olyan hir-
telen, hogy egy-két könnycsepp el is röpült az arcáról, egyenesen Holly bundájára. A kutya a
hirtelen, heves mozgást érzékelve nyomban abbahagyta a rágcsálást, és aggódva nézett fel
Kathleenre.
– Kiszámíthatatlan vagyok, ugye? – kérdezte Kathleen. – Egy szeszélyes liba.
Kathleen kérdése úgy hangzott, mintha Hollynak címezte volna, de Sam válaszolt rá.
– Egyáltalán nem...
– Nos, pedig... úgy érzem, mégis ilyen vagyok. – Most letörölte a könnyeit a keze fejével.
– Nem tudom, valaha is képes leszek-e abbahagyni, ha egyszer tényleg elkezdek sírni... – sut-
togta maga elé.
– Emiatt ne aggódj...
– Még Holly bundáját is eláztatom...
– Majd megrázza magát, és rögtön lepereg róla. Miatta igazán nem kell aggódnod. Hogy
vagy?
– Most egészen jól... – felelte Kathleen, halkan szipogva. Meggyőző volt a szavak jelenté-
se, de az nem, ahogyan kiejtette őket. Sam érezte, hogy újabb hullámban törnek fel az érzései
a szívéből, és újra patakzani kezdenek a könnyei...
– Azt akartam mondani, hogy... hamarosan jól leszek – helyesbített Kathleen.
Vagy mégsem. Ettől félt igazából. Attól, hogy a könnyek figyelmeztetés nélkül törnek elő,
s hogy csak akkor állnak el majd, amikor már semmi sem marad belőle... mintha az egész
lényét szeretné elemészteni a sírással, s ezért tartana annyira a könnyektől, hogy az már-már
betegesnek tűnhet. És Kathleen valósággal rettegett most már ettől a lehetőségtől – hogy elso-
dorják tulajdon könnyei.
 Igen, sodorni fogják, ha hagyja magát, de mindig van visszaút. Kell lennie. A megtisztulás
útja... És az ilyen sírástól inkább feltöltődik és gazdagabb lesz az ember, nemhogy kiüresedne
vagy kiégne...
Ám ez az érzés, amely az élettel és halállal, a végső kérdésekkel szembesülve fogja el az
embert, nem a könnyektől függ. Kathleen úgy érezte, illúzió ez csupán, amelynek köszönhe-
tően mégis megkönnyebbülünk a sírástól. Vagy egy egészen másfajta illúzióról lenne szó? A
reményről, hogy miközben sírdogál, megvédi őt ez a férfi mindentől, aki eddig is gondosko-
dott róla, pedig még sohasem találkoztak korábban.
Holly hirtelen felült, és úgy nézte Kathleen arcát, mintha olvasni tudna a gondolataiban.
Érezhető nyugtalanság lett úrrá rajta. Sam látta, hogy mehetnékje támadt.
– Azt hiszem, Hollynak van egy kis dolga odakint – mondta, és felnyalábolta a kutyát
Kathleen öléből. – Még nem tanulta meg, hogy miért jön rá néha ez a nyugtalanság, de már
kezdi felfogni, hogy ha ilyenkor kimegyünk, akkor nyugodtan elvégezheti a dolgát, és azzal
helyre is áll a világban a rend. Mindjárt visszajövünk, Kathleen... – ígérte. – Csak néhány perc
Várj meg itt bennünket.
Ne hagyjatok itt! Kérlek, ne... Kathleen könnyei feltartóztathatatlanul patakzottak, és kép-
telen volt kimondani a kérését. Miután Sam és Holly eltűnt a szeme elől, a hátsó ajtón, lassan
felállt. És anélkül sikerült ez neki, hogy megszédült volna, amin ő maga is csodálkozott.
Arra gondolt, az ablakhoz megy, és onnan figyeli majd őket, de a könnyeitől és az ablakot
verdeső esőtől jóformán semmit sem látott belőlük, csak foltokat. Mégis ott maradt, a pár-
kányba kapaszkodva. És egyszer csak furcsa, mélyről jövő, számára eddig ismeretlen nyuga-
lom szállta meg. És egész lényét elárasztotta. Ebben sem mert pedig bízni most, noha azt szin-
tén jó jelnek vélte, hogy a könnyei is elapadtak lassacskán.
Mire Sam és Holly visszatért a házba, már az sem látszott rajta, hogy pityergett. Teljesen
felszáradtak a könnyek.
– Látom, minden rendben van nálad – állapította meg Sam elégedetten. – És már nem is
könnyezel...
– Igen, jól látod – Kathleen halványan elmosolyodott.
A könnyek elálltak. És én még mindig itt vagyok.
– Hollyval is minden rendben van? – kérdezte. – Helyreállt a nyugalom?
– Igen – mondta Sam. – Szóval... – magyarázta –, amikor ilyen hirtelen nyugtalankodni
kezd, mint most is, azt elsősorban ennek kell tulajdonítanod. Nincs különösebb baja. Sőt ez a
legtermészetesebb...
Kathleen elmosolyodott a most már álmosan bóbiskoló kutya láttán. Holly Sam karjában
pihent – elhagyva magát, mint egy rongybaba.
– Nagyon okos kislány – állapította meg Kathleen. – Nem lehet, hogy inkább a ládikójá-
ban, az esőkabáton fekve szeretne aludni?
– Csak ha részedről is rendben...
– Persze, semmi gond... Igazán semmi... Hidd el, nem zavar. Sőt.
 Sam óvatosan letette Hollyt az utazóládikóba, a kabátra, majd suttogott neki még néhány
szót, meghitten és gyöngéden, aztán megsimogatta és szép álmokat kívánt neki. Holly szoká-
sához híven felsóhajtott ekkor, majd pillanatokon belül mély álomba merült.
Sam lábujjhegyre állt és csendben odébb lopakodott, hogy ne zavarja a kutya nyugalmát.
Holly meg sem mozdult.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha most magára hagyjuk – mondta Sam halkan.
Kathleen bólintott, Sam pedig lekapcsolta a konyhai világítást. Pillanatok múlva már az
előszobában voltak, és ott is csak suttogva beszélgettek.
– Mennyi ideig alszik ilyenkor? – kérdezte Kathleen.
– Úgy három óra hosszat egyvégtében. De... most jut eszembe, így nem tudsz hozzáférni a
hűtőhöz és a kamrához. Ha valamire szükséged van...
– Most semmire. Se ennivalóra, sem pedig italra. Legfeljebb egy újabb felhőszakadásra...
Sam értetlen arckifejezését látva, hozzátette:
– Szívesen megmagyarázom, ha érdekel és nincs ellenedre...
– Reméltem is, hogy ezt mondod majd...
Sam gyorsan átgondolta, hol vannak most – az előszobában vakítóan csillog a csillár, rá-
adásul a márványlapok is visszaverik a fényét. Ugyan hová mehetnének? Nem volt valami
sok választásuk. Érezte, hogy ez nem az a pillanat, amikor Kathleennek kedve lenne sorra
járni a ház többi helyiségét is.
– Szerintem kapcsoljuk le a villanyt, és üljünk le csak ide a lépcsőfordulóba – javasolta vé-
gül Sam. – Az elég kényelmes helynek tűnik. Mit szólsz hozzá?
 Tizenkilencedik fejezet

A két emelet közötti lépcsőforduló szőnyeggel borított felülete valóban kényelmes helynek
bizonyult. És bőven elfértek itt egymás mellett. Kathleen a falnak támasztotta a hátát, Sam
pedig a lépcsőkorlátnak. Így jól láthatták egymást – arcukat megvilágította ugyanis a verandá-
ról ideszűrődő fény.
– Szóval a felhőszakadásról szerettél volna mondani valamit nekem – biztatta Sam.
– Hirtelen eszembe jutott, mennyire szeretett volna Ian ott lenni velünk a konyhában, ab-
ban a pillanatban, és hogy ott is lett volna a helye... – mondta Kathleen. Sam is érezte, hogy
kitérő választ adott ezzel.
– Mesélj nekem arról, mi mindent szeretett volna még – kérte.
– Mindent. Veled kezdve, persze... – felelte Kathleen.
Sam már régóta gyűjtötte magában az erőt ahhoz, hogy képes legyen végighallgatni, mit
mond majd neki az apjáról Kathleen, akiről most már pontosan tudta, mennyire szerette őt.
És most, hogy Kathleen magától hozta őt szóba, és mesélni kezdett neki róla, Sam megfo-
gadta, hogy türelmesen végighallgatja, anélkül, hogy félbeszakítaná. Nem tiltakozik semmi
ellen, bármit halljon is tőle. Félreteszi a kételyeit a fenntartásait és úgy hallgatja végig
Kathleen történetét – a fikciót, amelyben szemlátomást annyira hitt – a barátjáról.
És miután Kathleen megosztotta vele a szeretet titkait, sorra kerülhetnek a hazugságok is –
melyek Ianről és róla szóltak. Sam ezt is végig akarta hallgatni, ugyanúgy, tiltakozás és félbe-
szakítás nélkül. Kathleen miatt, és talán – igen, csak talán – önmaga miatt is.
– Gondolod, tetszene neki, hogy itt vagyok? – kérdezte Sam nem titkolt szkepticizmussal.
– Egészen biztosan örülne neki, Sam. És biztosan meg is hatódna, ha látna. Főleg, hogy
egy Holly nevű cocker spániellel érkeztél, aki egy Rain Mountain esőkabáton szeret aludni, és
akinek a holmija egy ilyen bájos kis zsákban van. Mert gondolom, az az övé ott a konyhapul-
ton...
– Igen, valóban az – dünnyögte Sam. Máris nehezen viselte azt a szerepet, amelyet magára
kényszerített, pedig most is úgy érezte, ez a legjobb, amit tehet. – Azt mondtad az imént, fő-
leg örült volna annak, hogy egy cocker spániellel érkeztem, akit Hollynak hívnak, ugye? Mi-
ért?
– Ezek szerint te nem is emlékszel rá? – csodálkozott Kathleen.
– Nem... Mire?
– Gyerekkorodban, Connecticutban volt egy kiskutyád – felelte Kathleen magától értető-
dően. – És annak is Holly volt a neve.
Nem, nekem sohasem volt kutyám Connecticutban.
Sam sokáig nem szólalt meg, nem akart tiltakozni Kathleen fikciója ellen. Végül mégis
kimondta:
 – Nem.
– Ó... Nos, én úgy tudom, te adtad a Holly nevet annak a cocker spániel kölyöknek, ame-
lyik túl fiatal volt még ahhoz, hogy hazavigyétek egy pár nappal karácsony után. Abban az
évben történt ez, amikor betöltötted a négyet... Az előtt a karácsony előtt, amikor elkerültél
tőle.
– Már nevet is adtam neki pedig? – kérdezte Sam. Semmire sem emlékezett.
– Igen, és te magad választottad ki őt az alomból. És már össze is szoktatok. Innen három
utcára lakott ugyanis a tenyésztő, akinél rátaláltatok. És naponta legalább egyszer ellátogatta-
tok hozzájuk Iannel.
– És mi történt vele?
– Ian el akarta vinni Connecticutba. Hogy veled lehessen.
Legalábbis ezt mondta. Vagy hazudta, gondolta Sam.
– De nem tette meg – bökte ki végül.
– Nem. Mert úgy érezte, a kutya is a múltat idézné, és akkor úgy látták jónak, hogy az a
legjobb neked, ha mindent elfelejtesz, ami csak ide kötött.
Samet ugyancsak meglepte mindez. Ám jól titkolta érzéseit. Kathleen a jelek szerint nem-
csak tud azokról az éveiről, amelyeket gyerekfejjel Ian Collierrel töltött, de rég elfelejtett,
hanem meg is bocsátotta a férfinak azt a szívtelen közönyt, amellyel a felesége és fia sorsa
iránt viseltetett ezt követően.
– És ő megtartotta magának a kutyát? – kérdezte, hogy megszegje a feszült csendet.
– Nem, képtelen volt rá – felelte Kathleen. – Azt mondta, egyszerűen nem vitte rá a lélek.
De ez nem okozott különösebb problémát. A tenyésztő hamarosan talált neki új gazdát. Bőven
volt jelentkező, több család is, ahol szintén voltak gyerekek. És ahol szívesen befogadták...
– Azt mondtad, Ian és én többször meg is látogattuk ott...
Kathleen arcára szelíd mosoly ült ki ekkor. Sam jól látta a fényben.
– Naponta legalább egyszer, Ian azt mondta.
– És hogy mindössze háromutcányira volt tőlünk a tenyésztő... Vagyis mi itt laktunk annak
idején?
– Igen. Úgy értem, itt, ezen a birtokon, de nem ebben a házban – helyesbített Kathleen. –
Volt itt akkor még egy kertészlak is. Úgy tudom, az volt akkor az otthonod.
– Hol?
– A birtok délkeleti végében. Az almafák közelében.
Sam számított arra, hogy Hollyval kapcsolatban valamilyen különleges dologról fog érte-
sülni Kathleentől. Ám a hír – hogy Ian Collier és ő itt laktak négy évig – teljesen váratlanul és
felkészületlenül érte. Úgy érezte, mintha szíven ütötték volna. És ő még azt hitte, már semmi
sem okozhat neki meglepetést ebben az életben. És azt gondolta magáról, ő lélekben már se-
bezhetetlen... Mekkorát tévedett!
És indulattal reagált erre a váratlan ütésre is. Hiszen elhagyta őt Ian Collier. Mégis ragasz-
kodott a fantáziaképekhez és a vágyaihoz, amelyek azokat az elfeledett éveket jelentették a
számára... És amikor elég idős volt már ahhoz, hogy döntsön a saját sorsáról, véletlenül ő is
egy almáskertben álló házat választott magának otthonául, és éppen karácsonykor hozta el a
kölyökkutyát – igaz, nem azt, amelyet az apja ígért neki, ám amelyet sohasem kapott meg
tőle...
Az almáskert. A kutya... És...
– Mesélj nekem Ianről és a karácsonyról – kérte.
– Jól vagy, Sam? – aggodalmaskodott Kathleen.
– Persze. És te?
– Én is...
Kathleen a leginkább azt szerette volna, ha sikerül mielőbb megértetnie Sammel, milyen
mélyről jövő szeretettel gondolt rá Ian. És lám, úgy tűnik, kudarcot vallott. Mert Sam most
még jobban eltávolodni látszott Iantől. Kathleen mégsem adta fel. Nem tehette meg. Ő tudta
az igazságot egyedül, és erőt adott neki a tudat, hogy a szeretet az ő oldalán áll, az ő ügyét
támogatja.
– Ian valósággal rettegett a karácsonytól, mióta te eltűntél az életéből – mondta végül.
– De az a kis zsák, a konyhapulton, a rénszarvassal, tetszett volna neki, nem?
– Azért, mert te hoztad ide, Sam... – felelte Kathleen. – Úgy érezte volna, hogy te vissza-
hoztad ide ezzel azoknak a karácsonyoknak az örömét, amelyeket nem tölthetett veled.
– Kathleen... elég ebből – szakította félbe Sam váratlanul. A hangja éles és metsző volt.
– Elég? Jaj, sajnálom, Sam. Azt hittem... Ne haragudj, de nem vettem észre, milyen rossz
érzés lehet neked ez. Úgy gondoltam, ahogyan Ian is... hogy biztosan elfelejtetted azokat az
éveket, amelyeket együtt töltöttetek ti ketten.
– Úgy értettem – magyarázta Sam –, elég ebből a revizionista múltidézésből.
– Revizionista? – Kathleen nem értette. – Úgy érted, azok a karácsonyok, amelyeket Iannel
töltöttél, nem voltak boldogok?
– Azt akarom mondani, hogy nem lehettek olyan fontosak Iannek, mint ahogy ezt elhitette
veled – magyarázta Sam. – Pontosabban szólva, én nem voltam elég fontos neki.
– Nem voltál fontos? Az egész világot te jelentetted neki...
– Ő hagyta, hogy elkerüljek innen. Kathleen, ő azt akarta, hogy menjek el. Hogy tűnjek el
az életéből...
– Ez hazugság! – tiltakozott Kathleen. – Ha kell, az eget és a földet is megmozgatta volna,
ha képes lett volna rá, ha ezzel elérhette volna azt, hogy együtt maradhassatok ti ketten... Az
édesanyád mondta neked, hogy Ian lemondott rólad, ugye? Az édesanyád?
– Igen – bólintott Sam.
– Ez a hazugság, Sam – jelentette ki Kathleen. – Ő hazudott neked.
Olyan szenvedéllyel érvelt, ami önmagában véve is meglepte Samet. Ez a nő az édesapja
barátja volt. És ezt eddig is tudta róla. Látta, mennyire a szívén viselte Ian sorsát – hiszen ez a
sajtókonferencián is kiderült a számára. És most milyen dühösen, foggal-körömmel védi az
apját, az apja emlékét... igen, tulajdonképpen erre is számított. Hogy Kathleen mindenáron
védi majd Iant. Hogy olyan fiatal volt még – igen, ezzel is biztosan érvelni fog. Mindössze
tizennyolc éves volt akkor, amikor te megszülettél, az apaság felelőssége túl nagy teher lehe-
tett a számára. Nem is felelhetett még meg ennek a szerepnek. Lehet, hogy nem volt mindig
olyan kedves, hogy nem mindig éreztette veled a szeretetét úgy, ahogyan kellett vagy lehetett
volna. Vagy ahogyan te vártad tőle. De ő tisztában volt ezzel. És igyekezett mindig jobb és
jobb apa lenni. Igazán így történt De nem lehetett. Gyűlölte azt, ahogyan az apád lehetett,
Sam, de erről nem ő tehetett. És keservesen megbánta később. Hát nincs a szívedben bocsá-
nat? Képtelen vagy arra, hogy feloldozd őt? Kérlek...
Sam már rég eldöntötte magában, mi lesz a válasza erre. Persze, megbocsát majd Iannek.
Talán már meg is bocsátott neki.
Ám Kathleen nem azért küzdött és nem azért érvelt, hogy megbocsásson. Mert ez valóban
küzdelem volt a részéről. Sam tisztában volt ezzel. És most már ő is azt akarta, hogy Kathleen
győztesként kerüljön ki ebből a harcból.
A pokolba is az igazsággal.
– Rendben van – mondta halkan. – Valószínűleg ez történt. Anyám hazudott.
– El kell hinned, hogy ez történt – erősködött Kathleen.
– Úgy gondolom, hogy anyám szinte bármire képes volt azért, amit igazán el akart érni.
– Igen, én is így gondolom.
– Vagyis akkor ebben egyetértünk.
– Az édesanyáddal kapcsolatban igen... Na és mit mondott még?
– Ne, ezt ne várd tőlem, Kathleen, kérlek szépen...
– Pedig meg kell tennünk – mondta Kathleen határozottan. – Tudnod kell, mit érzett Ian
irántad valójában. Neked van szükséged erre, Sam. Tudnod kell, mennyire szeretett téged.
Sam is érezte, hogy Kathleen mindent egy lapra tett fel.
– Lehet, hogy valóban szeretett engem, Kathleen – mondta szelíden. – De ez mit sem vál-
toztat a tényen, hogy egyszerűen csak úgy... elengedett. Nem ragaszkodott hozzám. Semmifé-
le jelét nem adta a ragaszkodásának. Sem akkor, sem pedig később. Pedig bőven lett volna rá
ideje és alkalma.
– Ugyan miféle választási lehetőségek álltak előtte szerinted? – szegezte neki a kérdést
Kathleen. – Édesanyád és Mason megbeszélték a helyzetet egy gyermekpszichológussal, és ő
azt mondta, neked az lesz a legjobb, ha így ér véget a kapcsolatod Iannel. Vanessa legalábbis
ezt mondta Iannek.
– Biztos vagyok benne, hogy ez legalább igaz...
Mert valakinek fel kellett írnia a gyógyszereket, amelyeket aztán éveken át szedett.
– És mit mondott nekik a pszichológus, hogyan kellene véget vetniük a velem való kapcso-
latának? – kérdezte.
– Úgy, hogy el sem búcsúzik tőled – felelte Kathleen. – Mert a búcsúzás olyan fájó emlé-
ket hagyott volna benned, éppen egy olyan érzékeny és fogékony időszakban, amikor a leg-
nagyobb szükséged a boldog, örömteli élményekre volt. És hogyha így, búcsú nélkül költöz-
tök külön tőle, akkor hamar el is felejted majd őt. Anyád ezt mondta. És Mason szinte azonnal
apád helyébe lépett. Vagy nem így történt? Ugye, ez történt?
Ennek és így kellett történnie, gondolta Kathleen, mert így könnyebben elviselhető ez az
egész Ian fia számára most A felnőtt Sam számára is, nem csak a négyévesnek.
– Sam?
A férfit csak nehezen sikerült kizökkentenie gondolataiból.
– Nem tudom, Kathleen – mondta elgondolkodva. – Életem első hat évéből semmire sem
emlékszem...
– Az első hat évből? Az meg hogyan lehetséges?
– Így igaz pedig. Miután elköltöztünk Seattle-ből, két éven át nyugtatókat adtak nekem.
Azt mondták, azért volt erre szükség, mert apám lelkileg terrorizált és bántalmazott is...
– Nem! Ez nem igaz – tiltakozott Kathleen hevesen. – Még csak hallani is... Ian szeretett
téged, Sam. Te voltál minden a számára, az élete...
– Az élete, Kathleen? Ezt azért kétlem...
– Márpedig akkor is te voltál számára a legfontosabb – jelentette ki Kathleen. – És amikor
elveszített téged... akkor úgy érezte, ő is örökre elveszett. A legszívesebben meghalt volna,
Sam. És közel volt az öngyilkossághoz. Nemegyszer úgy vágott neki a havas lejtőknek... miu-
tán elvettek tőle téged. Ezért is lett talán sokkal jobb síző, mint a többiek. Mert nem törődött
azzal, hogy mi lesz vele. A balesete Kitzbühelben halálos kimenetelű is lehetett volna. És Ian
azt hitte, nem is éli túl. Úgy érezte, meg kellett volna halnia akkor...
– Mégsem halt meg.
– Nem. Mert... emlékszel még az Eső-hegyre? Arra, hogy mit jelent? Hogy mit jelentett
neked meg neki?
– Nem – rázta a fejét Sam.
Emlékei nem voltak ebből az időszakból, csak az érzései. Egy árva gyermeké.
– Nem – ismételte el még az iméntinél is határozottabban.
És nem is akarod tudni, látom rajtad, gondolta Kathleen, miközben Sam arcát figyelte. Jól
láttam? Talán düh volt az, ami megvillant az imént a szemedben? Ugye, el sem hinnéd ne-
kem, ha azt mondanám, a közös álmotok, az Eső-hegy volt az, amely megmentette Ian életét
akkor?
– Ian sohasem nősült meg – folytatta Kathleen. – Azt mondta, túl nagy a kockázata annak
az életnek, amelyet választott magának, és nem akart még egyszer ilyen helyzetbe kerülni.
Hogy elveszítse a gyermekét.
És egészen addig így is volt ezzel, amíg... Ian, ó, Ian...
– Mi az, amit most elhallgatsz előlem? – kérdezte Sam.
Kathleen egyre csak a fejét rázta. Sokáig képtelen volt megszólalni.
– Semmi – mondta ki végül. – Csak elkalandoztam gondolatban. Hol is tartottunk az
imént?
 – Arról akartál mesélni nekem, hogy mi volt az, amit elhallgatsz. Valami, nyilván veled és
Iannel kapcsolatban, ami miatt ilyen szomorú lettél újra.
– Igen, jól sejted – suttogta Kathleen maga elé meredve. – Össze akartunk házasodni... Ma
estére terveztük az esküvőnket. Feleségül akartam menni a legjobb barátomhoz, az egyetlen
barátomhoz, és ez a csodálatos ember, ez a férfi feleségül akart venni engem. Gyermeket is
szerettem volna... Ian azt akarta, hogy az ő gyermeke legyen. Szerettünk volna családot alapí-
tani. Ezt terveztük... Ian és én.
– Sajnálom...
Kathleen bólintott.
– Én is. És talán nem is kalandoztam el annyira a témától, mint az imént gondoltam. Mert
tegnap este, miközben a jövőnkről beszélgettünk, a gyerekeinkről, akiket annyira szerettünk
volna, Ian rólad is beszélt. Sokat gondolt rád, a közös emlékeitekre. Sohasem felejtett el té-
ged, Sam. És azt sem, amit veled tett. Akaratán kívül. Harminckét évvel ezelőtt... Bármilyen
nehéz is volt emiatt később az élete, nem felejtette el, és nem is bocsátotta meg magának.
Függetlenül, hogy ez miként befolyásolta a sorsát. Te voltál a fontos neki akkor is. Csak te.
Ian azt tette, amiről úgy vélte, az lesz a legjobb neked. A te szempontodat tartotta szem előtt
egyes-egyedül. Még akkor is, ha ezt te képtelen vagy elhinni.
Sam érezte, hogy elhomályosul a tekintete. Végiggondolta az életét a gyerekkorától egé-
szen mostanáig... Nehéz és megpróbáltató utazásnak tűnt, mindent egybevetve. És magányos
is. Végtelenül magányos. És lám csak, éppen ide vezetett. Itt kötött ki végül, ahonnan elindult.
És mindez úgy történt, hogy jóformán nem is tudott róla.
– De mégsem ez volt a legjobb megoldás, ugye? Te is így érzed, Sam?
– Túléltem, Kathleen. Ennyi...
Azért ennél sokkal többről van szó, jegyezte meg Kathleen gondolatban. Férfivá értél, aki
otthont adott egy ilyen kedves kis állatnak, mint amilyen Holly, mint ahogy a gyermekeidnek
is képes leszel majd megadni ugyanezt a biztonságot. Mert nyilván lesznek gyermekeid...
– Te túlélted, Sam – mondta Kathleen halkan. – Ian azonban nem. Igaz, azt sem élte volna
túl, ha korábban értesül arról, hogy ilyen boldogtalan gyerekkor jutott neked...
Mélyet sóhajtott, és Sam is látta, hogy beleborzongott.
– Azt hiszem, ezért halt meg, Sam – folytatta. – Hogy sohase tudja meg.
Samet mindig is szerette Ian Collier. És ő is szerette az apját. Viszonozta a férfi érzéseit
még gyermekként. Most már Sam is tudta, és hitte, és most végre-valahára, úgy tűnt, értelmet
nyert minden – a szenvedés, a vágy és a remény. Az emlékek azonban végleg eltemetődtek.
Csak az érzések voltak valósak. Tiszták és igaziak. Szerette, igen, Ian szerette őt!
És amikor apa és fia elváltak egymástól, mit is tett a kisfiú? Sam már nem emlékezett rá,
egyszerűen csak tudta. Hogyan lehetséges az, hogy valaki képtelen sírni akkor, amikor elve-
szített egy igazi jó barátot? Hiszen ő maga szegezte ezt a kérdést Kathleennek nem is olyan
rég... Mintha ő is átélt volna már hasonló helyzetet, és megtapasztalta volna, mit jelent az iga-
zi veszteség. Mintha megélt volna már ugyanilyen mélységes szomorúságot, ilyen gyászt. És
még ő adott tanácsot Kathleennek a sírással kapcsolatban... Kezdj csak el sírni, nyugodtan,
majd abbahagyod egyszer, magadtól... Nem kell félni a sírástól, attól csak megtisztul és meg-
könnyebbül az ember.
Sam Collier – amennyire most emlékezett erre – soha egyetlen könnyet sem ejtett még éle-
tében. Hogyan is lehetséges, hogy nem sírt még akkor, gyermekfejjel sem, amikor elveszített
egy ilyen apát? Biztosan sírt, igen, sírnia kellett… és a négyéves Sam talán abba sem tudta
hagyni a sírást… és soha nem is hagyta abba. Hiszen két éven át kellett nyugtatót szednie ah-
hoz, hogy képes legyen beilleszkedni az új életébe. Az új családba, az új környezetbe.
A kisgyermek könnyeit könnyűszerrel elnyomhatták, a sírást beléfojthatták a felnőttek a
gyógyszerekkel, a nyugtatókkal. Egy hallgatag zombie lett belőle, az örökösen síró fiúcska
helyett.
Na és mi lett az el nem sírt könnyek sorsa?
Ügy érezte, mintha tóvá formálódtak volna benne. Igaz, nem volt ez nagy tó, a könnyek ta-
va, nem volt nagy, mondjuk, a tengerhez képest, amely Sam Collier számára a menedéket
jelentette. De azért így is elég nagy. Széles és mély állóvíz, amelyen sem a barátság, sem a
szeretet vagy a szerelem nem hajózhatott át. Egy tó felszíne néha meglepően nyugodtnak tű-
nik. Olyan simának is, akár a tükör. Ám ez csak a csalóka látszat. A düh mindig is ott örvény-
lik a mélyén. A sötét mélységekben. Mindig, szüntelenül. És a szomorúság, a gyász, a veszte-
ség is hullámokat korbácsolhat rajta.
A legveszélyesebb illúzió mindig télvíz idején tört rá Samre. A könnyek a felszínen jéggé
hártyásodtak, amint közeledett az advent, a karácsony.
– Sam?
Sam továbbra sem nézett Kathleenre, hiába szólongatta. Kifejezéstelen arccal meredt előre,
a fal tövében ülve, háttal támaszkodva annak. Ám Kathleen hangja – jóllehet, kedves és szere-
tetteljes volt – végül mégis visszarángatta őt a gondolatok világából a valóságba, a jelenbe.
Vissza a fekete érzések szakadékából, amely Samet elválasztotta a szeretettől. És mint min-
dig, most is úrrá lett rajta a fájdalom, a szenvedés. Pedig Kathleen hangjából nem érződött
félelem – mintha azt tervezte volna, hogy ő teszi meg a kettejüket elválasztó távolságot, le-
győzve minden akadályt. Még a tátongó szakadékot is.
És tudta vajon Kathleen, hogy Sam most már véget vetett a belső harcnak?
– Hiszek neked, Kathleen – mondta ki végül. – Elhiszem, hogy szeretett engem.
– Valóban szeretett. És azt hiszem, te is szeretted őt.
Sam úgy érezte, Kathleen ekkor rálépett a tóra, amelyen hártyavékony volt még csupán a
jég. Szeretted őt, Sam. Mert képes vagy szeretni. A könnyekből keletkezett tó nem akadály –
nem ez az az akadály, amely az utadban áll.
A tó méretei nem zavarták Kathleent. Erős a lába, és a kellő kitartás is megvan benne az út
megtételéhez. Még a vékony jeget sem érezte veszélyesnek. És olyan kecses volt minden
mozdulata... Mintha egyetlen nekiiramodással képes lenne végigsiklani a tavon. És ha eköz-
ben összetörik alatta a jég? Ha elnyeli az örvénylő fekete mélység? Kathleen még ettől sem
félt. Semmi sem tarthatta vissza. Sam legalábbis így érezte. Amíg Kathleen itt van, és amíg
szívesen látja őt, ez így is marad. És Sam most már úgy érezte, szüksége van Kathleenre.
Ez igaz is volt. Mindketten átkelnek talán ezen a tavon. Vagy mindketten megfulladhatnak
közben.
Sam most már csak Kathleent figyelte. Szeretett volna közelebb kerülni hozzá. És közelebb
is került, annak ellenére, hogy egyikük sem mozdult. A szívük közeledett egymáshoz, és ez az
üzenet ott csillogott most már Kathleen szemében. És nyomban el is halványodott, amint
Kathleen kiolvasta ugyanezt az üzenetet Sam tekintetéből.
– Igen...
Sam hangja rekedtes és férfias volt ekkor. Mint ahogy a tekintete is szokatlan erőt sugár-
zott.
– Szerettem őt, Kathleen – vallotta be. – De ez olyan régen volt már. Mintha még az előző
életemben történt volna...
Látta, milyen fájdalmat okoz Kathleennek a keménységével, a szókimondásával. Mintha
Kathleen nem értette vagy nem tudta volna igazán, hogy sokkal több az, amit ajánlott Samnek
az imént – sokkal több, mint amit Sam kínálhat neki viszonzásul. Mintha Kathleen fel sem
fogta volna, hogy Sam is ugyanúgy küzd, mint ő – az élete nagy harcát vívja. Szerette volna
azt tenni, amiről úgy vélte, a lehető legjobb Kathleen számára, igen, mert ő valóban az apja
fia, amit éppenséggel ez is bizonyít – sokkal inkább ezt akarta, mintsem azt, amit a saját érde-
ke diktált volna. Megérinteni Kathleent, magához szorítani és el nem engedni... Soha többé.
Soha.
Érints meg. Szoríts magadhoz. Szeress engem. Mint egy régi, a gyermekkorban megtanult
dal, úgy tört elő belőle ez a néhány mondat. Megtelve érzésekkel, a remény és a vágy kórusa-
ként, ez alkalommal egy új refrénnel kiegészülve: Még nincs késő. Sohasem késő. Öleld át.
Érintsd meg. Szeresd őt.
Sam halványan elmosolyodott.
– Nos, elmondom neked, mit gondolok azzal kapcsolatban, amit mondtál. Elhiszem min-
den szavad, és megígérem neked, hogy ez most már így is marad. De szeretném megérteni a
történteket. Már amennyiben egyáltalán lehetséges...
– Megérteni azt, ami értelmetlen? – kérdezte Kathleen. – Hogy miért hazudott neked az
édesanyád? Erre gondolsz, ugye?
– Talán nem is olyan reménytelen vállalkozás ez, mint amilyennek tűnik.
Semmi sem lehet annyira reménytelen, mint amilyennek látjuk.
– Meg kellene tudnom, mi volt a célja. Mit akart elérni – érvelt Sam. – Ezekre a hazugsá-
gokra nyilván azért volt szüksége, hogy elérje, amit akar.
– Hallottad már a mondást, hogy egy anya csak annyira lehet boldog, amennyire a legbol-
dogtalanabb gyermeke? – kérdezte Kathleen.
– Nem, még soha. De vannak olyan anyák, mint az enyém is, akinek a boldogsága teljesen
független a gyermekéétől, és attól is, hogy képes-e igazán szeretni másokat.
 – Önzetlenül...
– Gondolod, azért hazudott nekem Ianről, hogy bosszút álljon rajta?
– Nem tudom – hajtotta le a fejét Kathleen. – Ian azt hitte, hogy Vanessa boldog volt, ami-
kor együtt éltek. És csak azért ment el tőle, mert úgy gondolta, szebb jövő vár rá Mason mel-
lett. De én mindig is úgy éreztem, mintha Ian rózsaszín szemüvegen keresztül nézte volna az
életeteket, mert... mert olyan boldog volt veled. Te voltál számára a fontos és nem az édes-
anyád.
– Akkor ez mégis egybevág azzal, amit én gondoltam róla – állapította meg Sam. – Anyám
mindig is elvárta, hogy mindenki csodálja őt. Megkövetelte ezt a környezetétől. Azt mondta,
hogy Ian kegyetlenül bánt vele. Bántalmazta őt...
– Soha!
– Én hiszek neked, Kathleen – bólintott Sam. – Anyám gyűlölte Iant. És azt akarta elérni,
hogy én is gyűlöljem meg őt...
– Így akarta büntetni Iant azért, mert nem csodálta őt úgy, ahogyan elvárta tőle?
– Ehhez a képhez azért Mason is hozzátartozott – tette hozzá Sam. – Amikor hatéves let-
tem. Mason azt akarta, hogy vigyenek vissza Ianhez. Azt akarta, hogy tűnjek el a házból, és
ne lehessek az öcsém közelében, akit akkor hoztak haza a kórházból. Anyám dühös volt, ami-
kor Mason azt mondta, vissza kell vinnie engem ahhoz a szörnyeteghez, aki sohasem szeretett
engem. Vagyis igazából őt.
– Gyűlölöm őt ezért... – Kathleen szeméből ismét patakzottak a könnyek.
– Ne, Kathleen, ne, kérlek...
– Úgy érted, ne gyűlöljem őt?
– Ne sírj...
– Miért ne?
– Mert ezek az én könnyeim, nem a tieid – érvelt Sam. – Pontosabban az enyémek és Ian
könnyei. És ezeket a könnyeket már rég elhullattam.
Egy egész tóra valót. Egy hatalmas kiterjedésű állóvíz lett belőlük, amely csalóka és veszé-
lyes. Amelyben az óvatlan ember könnyen pórul járhat. Megfulladhat.
És most Kathleen is fuldoklik, gondolta Sam.
A vonásait kétségbeesés és kilátástalanság torzította. A most keletkezett káosz következ-
ménye lehet mindez. És lám, ezt a végtelen magányt, ezt a szomorú egyedüllétet Kathleen
elfogadta – Samnek legalábbis úgy tűnt. Mintha olyan nő lenne, akinek a megmentése soha
senkinek sem jutott volna még eszébe.
– Kathleen... – suttogta Sam, és kinyújtotta a kezét Kathleen felé.
Érints meg engem. Ölelj magadhoz. Szeress engem.
A káosz csak még tovább fokozódott, sőt el is mélyült a férfi érintésének hatására. Aztán
Kathleen mégis megadta magát neki.
Pedig úgy érezte, mintha fuldokolna. Azaz, mintha mindketten fuldokolnának, és hamaro-
san meg is fulladnak – együtt közösen.
Vagy inkább – ugyanők, együtt közösen – túlélnek mindent.
 Huszadik fejezet

Január 2., péntek

Reggel 7 óra

Sam a konyhaablak előtt álldogált, és a téli reggel sötétjét bámulta, amikor Kathleen belé-
pett az ajtón. Látta a tükörképét az ablak üvegén, és nyomban megfordult felé.
– Jó reggelt...
– Jó reggelt – ismételte utána Kathleen. Sam után, aki úgy érintette meg őt tegnap éjjel,
mint soha még egyetlen férfi sem. És akinek a cirógatására szüksége volt, olyannyira, amit
sohasem képzelt magáról.
És ő is így érintette meg Samet. Vágyakozva, gyöngéden. Kifejezve az érintés szükségét.
Tudta, hogyan érjen hozzá, és mégis... Pedig nem mondta meg neki és nem is mutatta meg.
Mégis tudták mindketten – e nélkül is. A sötétben a lágyság volt az egyedüli valóság, a gyön-
gédség, amelyet oly szívesen fogadott, és a szenvedélyt is, amelyet ez a férfi adhatott neki.
Amelyet adnia kellett Kathleennek. És szenvedély perzselt belőle is, a sötétben – és ugyanak-
kor gyöngéd volt minden mozdulata, minden rezdülése. Olyan végtelenül kedves és gyön-
géd...
Talán csak illúzió volt ez is? A nő, aki ágyba bújt Sam Collierrel, talán nem is létezik. Az
az érzéki teremtés, aki olyan nőies és olyan végtelenül szabad...
Nincs, soha nem is volt.
És mégis... léteznie kell. A szenvedély perzselése most is oly valóságos volt. Szinte tapint-
ható. Ilyen talán csak egyszer adatik meg az embernek egész életében. Kathleen is hallott már
hasonló esetekről – hogy ismeretlen emberek első találkozásuk alkalmával ilyen ellenállhatat-
lan erővel vonzódnak egymáshoz, és ez esetben éppen a közös csapás, egy haláleset pecsételi
meg végérvényesen kettejük sorsát – mint ahogy az esti szeretkezésük is ilyen végzetesnek
tűnt most.
Mégis olyan emberi volt. És megtörtént.
És most valahogy mégsem tűnik valóságosnak.
Vagy mégis az? Nem.
Bár utólag, ha jobban belegondolt, úgy érezte, mintha Sam már korábban is kívánta volna
őt. És hogy a férfi akarta, hogy így legyen. Mert hitte, hogy lehetséges. Hitte, hogy Kathleen
ilyen is tud lenni... És igaza lett.
– Jól aludtál? – kérdezte Sam gyöngéden.
– Igen – vágta rá Kathleen. Olyan jól, Sam karjaiban, hogy egyszer sem ébredt fel az éjjel.
Hogy ő is ott volt végig mellette? Vagy kiment, háromóránként, hogy kiengedje Hollyt a
kertbe? Kathleennek fogalma sem volt erről. De valami távol tartotta tőle a nyugtalanságot, a
rossz álmot...
– Nagyon is jól – ismételte el.
– De nem aludtál olyan sokáig, mint gondoltam – mondta Sam. – Mint ahogyan szerettem
volna.
– Hétkor keltem, ami nálam elég kései ébredésnek számít – érvelt Kathleen. Ekkor Sam
szemébe nézett, aztán rögtön a kutyát kereste. Ott volt a ládikójában, és szabályosan horkolt.
– Hollynak, úgy tűnik, még korán lenne a felkeléshez – állapította meg.
– Hát nem egy korán kelő fajta, annyi szent – nevetett Sam. – Legalábbis télen biztosan
nem. Majd talán tavasszal másképpen alakul a napirendje. Akkor már kora hajnalban
virgonckodni fog. Kathleen...
– Igen?
– Azt hiszem, beszélnünk kellene róla...
– Miről?
– Tudod jól, hogy mire gondolok. Az éjszakáról. Arról, hogy ágyba bújtunk te meg én.
Hogy szeretkeztünk. Ugye, emlékszel rá azért?
Kathleen lassan bólintott.
– Tegnap este...
Sam várt. Türelmesen. Mintha Kathleentől várná a kinyilatkoztatást. Amit nem is akart
hallani igazából. Hogy: Nagy hibát követtünk el. Vagy azt, hogy: Épp erre volt szükségem,
Sam. A szexre, arra a banális intimitásra, amit a színtiszta szex jelent két ember számára. És
nagyon jó volt veled, tudod? Biztosan tudod. Érzéki és merész vagy az ágyban. Legközelebb,
amikor ismét úrrá lesz rajtam a depresszió, talán megismételhetnénk...
Vagy... Samnek már valósággal zsongott a feje. Mit is mondana ő arról, hogy milyen volt
tegnap az ágyban Kathleennel? Még nem öntötte szavakba, de a lelke mélyén tudta, mit mon-
dana neki róla.
Hazaérkezés. Igen, ez az a szó, amely mindent elmond arról, hogy mit érez.
Hazatérés. Visszatalálás. Oda, arra a helyre, amely eddig még nem is létezett a számára.
– Békés és megnyugtató... könnyű rászokni? – sorolta Sam. Igen. mindez... és ugyanakkor
ennél sokkalta több és más is.
Kathleen a homlokát ráncolva törte a fejét a megoldáson.
– Nem én voltam.
Igen, ezt mondta végül.
– Mi az, ami nem te voltál? – Sam ezt végképp nem értette.
– Tegnap este – hangzott a válasz. – Az ágyban. Az a nő nem is én voltam. Én nem vagyok
ilyen szenvedélyes...
– Akkor... átvertél engem – állapította meg Sam.
– Igen, valóban – mondta Kathleen. – úgy érzem, csak eljátszottam, hogy ilyen vagyok.
– Azt képzelted, hogy én vagyok Ian...
 – Micsoda? Nem, dehogyis – tiltakozott Kathleen. – Ian és én sohasem szeretkeztünk. Már
mondtam neked. Barátok voltunk.
– De azt is mondtad, azt terveztétek, hogy családot alapítotok majd – érvelt Sam. – Hogy
gyermekeitek is lesznek.
– Igen, de nem úgy... Hanem... mesterséges megtermékenyítéssel.
Bár Kathleen erre számított, Sam nem ütközött meg rajta.
– Vagyis nem képzelted közben azt, hogy én vagyok Ian?
– Nem.
Sam ettől nagyjából meg is nyugodott.
– Akkor ki voltam én neked közben? – kérdezte évődve. Ki volt az, Kathleen, akit annyira
kívántál?
– Te.
Csak te, te és te.
Sam elmosolyodott és megérintette Kathleen arcát.
– És te is önmagad voltál, Kathleen. Hidd el nekem. Te voltál az. – Az az éned, tette hozzá
gondolatban, aki lenni szeretnél, és aki velem vagy is – és aki leszel, nekem és velem, amed-
dig csak akarod. Mindörökre, ha ezt szeretnéd. Sam erre vágyott, erre a „mindörökké”-re. A
legkisebb kételye sem volt e tekintetben. Akár meg is mondhatná Kathleennek – itt és most.
De ha Kathleen is ezt szeretné, ő akkor sem hinne még ennyire benne, bennük... még nem.
Hiszen ez még csak az első közös reggelük. És remélhetőleg sok követi majd. Mindörökké. –
Nos, akkor mit szólnál egy reggelihez? – javasolta Sam. – Közben megbeszélhetjük, mi le-
gyen a mai programunk.

– Mondd csak, a világ sohasem fogja belátni, hogy egy kis időre abbahagyhatná a forgást?
Natalie költői kérdése akkor hangzott el, miután befejezte a beszélgetést – az irodából hív-
ták –, és letette a telefont.
Nem sokat beszélt, inkább csak hallgatta a hívó felet – és szorgalmasan jegyzetelt közben.
Szilveszter óta rengeteg hívás futott be hozzá, alig győzte felkapkodni a telefont. A titkárnője
reggel fél kilenckor kereste.
– Legalábbis a megemlékezés utánig... vagy legalább a mai napra, amikor Kathleennel me-
gyünk oda...
– Elboldogulok egyedül is – érvelt James.
– Tudom, de akkor is...
– Figyelmes és tapintatos leszek hozzá, megígérem.
– Tudom, James, hogy az leszel – bólintott Natalie. – De én is szeretnék találkozni vele.
Viszont van egy fontos tranzakcióm kilátásban még ma, és ezt az ingatlant a Bainbridge-
szigeten is egyre többen szeretnék megnézni. Az egyik ügyfelem úgy döntött, az új évet egy
luxusház megvételével kezdi a Capitol Hillen, és mielőbb tisztázni akarja velem a részleteket.
Ezt sajnos nem halogathatom tovább, bármennyire is szeretném. És ezenkívül itt van egy
csomó üzenet, ezeket mind vissza kell hívnom még ma, nézd csak...
Natalie végigpörgette a jegyzettömböt, és egyre kilátástalanabbnak látta a helyzetét.
Közben a kezébe akadt egy cédula. Ezt gondosan megnézte, majd James kezébe adta.
– Közöttük van ez is...
– Vanessa Worthing-Hargrove... – olvasta James. Majd hozzátette: – Vajon minek kellene
történnie ahhoz, hogy a Föld valóban megálljon egy percre?
– Úgy tűnik, Ian Collier halála nem ilyen esemény – állapította meg Natalie.
– Nem ám. De ezt elintézem én helyetted. Egy telekről van szó, és nem is sürgős.
– Ez az a birtok, amelyet Ian vásárolt meg Kathleen számára – magyarázta Natalie.
– Tudok róla – bólintott James.
– De ha Ian tíz éve nem módosította a végrendeletét...
James elmosolyodott, de a homlokát ugyanúgy ráncolta, mint eddig. Pontosan tudta, hogy
Natalie Kathleen miatt aggódik.
– Mindenképpen beszélnem kell vele – mondta James, és a maga részéről ezzel lezártnak
tekintette a témát.
Natalie bólintott, aztán sóhajtott egy nagyot.
– Azt hiszem, ideje felöltöznünk... és aztán indulnunk kellene...
Egyiküknek sem volt kedve ehhez, és egy ideig meg sem mozdultak. A nappaliban voltak
– Natalie az egyik fotelben üldögélt, vele szemben, a dohányzóasztal túloldalán James. Mint
szilvesztereste is, amikor Grantről és a gyilkosságról beszélgettek és az UPS-küldeményről. A
csomagot azóta a padlóra száműzték, és maga a beszélgetés – mely mindössze harminchat
órával ezelőtt zajlott le kettejük között – oly távolinak tűnt, mintha nem is ebben az életükben,
hanem még az előzőben került volna rá sor.
– Emlékszel még a régi szép napokra, amikor az volt a legnagyobb dilemmánk, hogy Grant
pszichopata-e vagy sem? – kérdezte Natalie.
– Igen, emlékszem – bólintott James –, bár én azt hittem, és azt reméltem is, hogy amint el-
jövök Bostonból, rájövök, hogy tévedtem. Ehelyett egyre inkább erősödik az a meggyőződé-
sem, hogy igazam volt.
– És most mit akarsz tenni?
– Szerintem nézzük meg a két filmet. Aztán... majd megnézem, mi van ebben az átkozott
csomagban. És aztán... elvisszük innen.
– Ne... – kérte Natalie. – Majd Ian temetése után.
Jamesnek épp elég sok dolga volt mostanában, és Ian búcsúztatásának megszervezése is jó-
részt rá maradt. Natalie tudta róla, hogy most minden erejét és energiáját Ian emlékének akar-
ja szentelni.
– Igen, én is így gondoltam – bólintott James. – Grant ott van, ahol lennie kell, és az első
kihallgatásra is csak jó két hét múlva kerül sor.
 Sam, Kathleen és Holly együtt indultak fel az emeletre, Ian szobájába, amikor James meg-
érkezett. Már bejárták a birtokot, és úgy tervezték, ez lesz az utolsó hely, amelyet ma meg-
néznek.
Úgy egy órát időztek az étkezőben, az asztal mellett üldögélve, míg Holly feltérképezte a
helyiséget. Csodálatos volt minden, amit Ian választott – a berendezés otthonos, kényelmes,
visszafogottan elegáns. És addig is róla beszélgettek, mintha ő is hallhatná...
Aztán átmentek a nappaliba, ahol még tovább időztek, és amikor Hollynak ki kellett men-
nie a kertbe, együtt léptek ki a házból a szemerkélő esőbe. És ellátogattak a birtoknak abba a
végébe is, ahol egykor a kertészlak állt.
Vanessa szülei nem törődtek az épülettel, miután lányuk elköltözött innen. A ház jóformán
összedőlt. De az almafák megmaradtak.
– Az én házam is egy almáskertben áll – mondta Sam. – Oregon déli részében.
– Dél-Oregonban? – kérdezte Kathleen. – Pontosan hol?
– Sarah’s Orchardban...
– Hiszen azt a helyet én is ismerem – mondta Kathleen. – Ott készülnek azok az isteni, fi-
nom sütemények, almalekvárral. Apple Butter Ladies a márkanevük, ugye? – Kathleen meg-
torpant. – Ian imádta – folytatta halkan. – Úgy egy évvel ezelőtt bukkant rá erre a süteményre
a piacon, és azóta... gyakran vásárolt belőle. Rákapott.
– És neked is ízlik? – kérdezte Sam.
– Én még sohasem kóstoltam... – hangzott a válasz. – Ian meg akart lepni vele, egyszer
New Yorkba is küldeni akart nekem, de aztán megbeszéltük, hogy majd... az esküvőnkön kós-
tolom meg először...
Sam látta rajta, hogy ismét elszomorodott, odalépett hát mellé és megcirógatta az arcát.
Egy szót sem szólt, de a szíve együtt dobogott Kathleenével.
– Egy percig se bánd, Kathleen. Az embernek csak az igazán fontos döntéseket nem érde-
mes halogatnia – mondta, majd témát váltott. – Ian tudta, hogy tökéletesen megbízol benne,
hiszen azt szeretted volna, hogy ő legyen a gyermekeid apja.
– Igen, így volt...
Kathleen hosszasan hallgatott. Az iménti rossz érzés újabb hullámokban érkezve öntötte el
a lelkét.
És az egész reggel ilyen pillanatokból állt ezen a napon. Sam és Kathleen is ugyanazt élte
meg. Mintha már egy szív és egy lélek lennének. És megtanulták azt is, hogy nem kell félniük
az ilyen pillanattól. És nem is kell siettetniük az elmúlásukat.
– A te almáidból készülnek azok a finomságok, ugye? – Kathleen eddig is sejtette, hogy
így van, de csak most fogalmazta meg a kérdést.
És mert Sam nem válaszolt rá, csak mosolygott, hozzátette:
– Jó, persze, én is tudom, hogy azok nem a te almáid, mert az almáknak sincsen tulajdono-
suk, mint a kutyáknak, csak történetesen a te kertedben élnek azok a gyümölcsfák... De, ugye,
azokból az almákból készülnek a sütemények?
 – Igen.
– Ian is tudta, Sam, biztos vagyok benne, hogy valamilyen rejtélyes módon, de érezte,
hogy közöd van hozzá... Azért szerette annyira ezt a süteményfélét. Veled hozta kapcsolatba,
ha tudat alatt is...
– Ez elég misztikusan hangzik – állapította meg Sam.
– Talán kételkedsz benne?
Sam Kathleenre mosolygott. A nőre, akibe reménytelenül – azaz éppen hogy reménytelje-
sen – beleszeretett. Sam Collier csak ritkán kételkedett a mágiában – és most már annyira
sem, mint korábban.
– Nem, dehogy. Egy pillanatig sem – mondta határozottan.
Ott álltak az esőben még egy darabig, amíg Holly elvégezte a dolgát és visszafutott hozzá-
juk, végiggázolva a kerten a vizes fűben. Mire átlépték a ház küszöbét, már majdnem elaludt
Sam vállán. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor megszólalt a csengő, és valamivel később
még egyszer, amikor a nevét hallotta – ez alkalommal egy ismeretlen férfihang szájából, ami-
kor bemutatták őket egymásnak. Mert Holly is családtagnak számított immár.
Aztán sóhajtott egyet, és visszaaludt, békésen rágömbölyödve Sam vállára.
James megkönnyebbült, amikor meglátta Kathleent. Arra gondolt, Natalie is biztosan örül-
ni fog, amikor majd elmeséli neki, menynyire összeszedte magát mostanra. James a legszíve-
sebben most rögtön felhívta volna, hogy értesítse erről a jó hírről. És ugyanekkor tudatosodott
benne először az is, mennyire hiányzik neki Natalie – jóllehet, még egy órája sincs, hogy el-
búcsúzott el tőle. Mostantól fogva mindent – hírt, örömöt, bánatot – vele akart először meg-
osztani James. És ekkor jött rá arra is, mennyire szereti Natalie Davist – és hogy tulajdonkép-
pen mindig is ezt az érzést szerette volna megtapasztalni, mióta csak él.
A három felnőtt és a békésen szundikáló kutya a nappaliban telepedett le, amelyet Ian ren-
dezett be. James elmondta, milyen javaslatok érkeztek be a megemlékezésre vonatkozóan. A
legjobb helyszínnek a Wind Chimes Hotel nagyterme tűnt. Utána fogadást tartanak majd a
szálloda átriumában, amely szintén a közelben van, mindössze a liftet kell igénybe venni odá-
ig. És a javasolt időpont január 6-a... Délután 4 óra. Amennyiben ez Kathleennek – és Samnek
is – megfelel.
Megfelelt. James ezután elmondta, kik fognak megemlékezni Ianről. Sokan jelentkeztek, és
James – ismerve őket – biztos volt abban, hogy a beszédekkel sem lesz semmi gond.
– Sokán jelentkeztek önként rajtuk kívül is – mondta. – Őket már meghallgattuk. Bármeny-
nyire is szeretnék, sokan nem képesek nyilvánosság előtt beszélni, még előre megírt szöveget
felolvasni sem. És a meghatottságról nem is szólva... a többség nem jutott tovább az első né-
hány mondatnál. És persze arra is gondoltam, lehet, hogy ti is szeretnétek mondani majd va-
lamit... vagy hogy én beszéljek Ianről a nevetekben...
– Nem – Kathleen és Sam egyszerre mondták ki. – Köszönjük, de nem...
 Nem érezték szükségét, és biztosak voltak benne, hogy képtelenek lennének megszólalni.
Mint ahogy valószínűleg James is. De az érveiket nem sorolták fel, mert mindhárman tudták,
mire gondolnak, Ian pedig biztosan nem várná el tőlük, hogy mégis megtegyék.
Ian sokszor mondott beszédet hasonló helyzetben – barátoktól, kollégáktól véve végső bú-
csút. És pontosan tudta, milyen fontos az embereknek egy ilyen megemlékezés. De ő is csak
azokat biztatta ilyen beszéd elmondására, akik elég magabiztosak voltak és erősek lélekben,
és akiket nem feszélyezett egy ilyen helyzet komorsága. A virágok, a zene, egy-egy
videobejátszás, néhány fénykép... Igen, Ian is valószínűleg így találná jónak.
És ugyanakkor nagy segítség is volt ez az esemény sokaknak – a szervezés lekötötte a fi-
gyelmüket, és érezhették, hogy tehetnek még valamit Ianért. Sokan jelentkeztek még ma is,
hogy szeretnék tevékenyen kivenni a részüket a szervezésben, a lebonyolításban. Mintha ez
gyógyír lenne a közös fájdalomra. Nagyjából összeállították már a menüt is a fogadásra.
James felolvasta a listát.
– Sütemények – tette hozzá Kathleen. – Sarah’s Orchardból. Imádta az almalekváros süte-
ményeket.
James felsóhajtott.
– Tudom. Az irodában is ezzel kínálta a vendégeket. Valószínűleg van is még belőle a
konyhánkon, mert elég sokat rendelt előre. Majd utánanézek. Kiderítem, hol készülnek, és
beszélek velük...
– Ezt bízd csak rám, James.
Sam ugyanolyan megértő és tapintatos volt, mint James. Így a jogász hamar a szívébe zárta
Ian fiát, és érezte, hogy nyugodt szívvel rábízhatja ezt a feladatot.
– Rendben van, Sam. És köszönöm.
Ezzel nagyjából a végére is jutottak mindannak, amit meg kellett beszélniük most. Ám volt
még valami, amit James mindenképpen el akart mondani nekik. Mindkettőjüknek.
– Megnéztem közben Ian végrendeletét – mondta. – És mivel mindkettőtöket érint, és most
mindketten jelen vagytok... azt hiszem, nyugodtan elmondhatom, mi áll benne. Nos, félig-
meddig igazad volt, Kathleen, Ian végrendeletének Sam az első számú kedvezményezettje...
– Micsoda? – kérdezte Sam döbbenten. Erre végképp nem számított.
– Úgy van, jól hallottad. És te is – fordult James ekkor Kathleen felé. – Mert Ian ezt a bir-
tokot a házzal együtt kettőtökre hagyta. Mégpedig fele-fele arányban.
– Ez nem lehet igaz... – Kathleen hitetlenkedve rázta a fejét – Hiszen Ian azt mondta, hogy
tíz évvel ezelőtt módosította utoljára a végrendeletét...
– Igen, ez így is történt – bólintott James. – Akkor nevezett meg téged is örököseként Sam
mellett...
Mindkét kedvezményezett döbbenten fogadta a hírt. Lesújtó volt és mélyen elszomorító.
Ugyanazt érezték mindketten... ők Iant szerették volna... nem a vagyonát. Jó időbe telt, mire
egyáltalán felfogták a hírt. Nemhogy tisztában lehettek volna a következményekkel.
Ugyan ki képes ilyenkor logikusan gondolkodni?
 – A jövő héten, vagy inkább az azutáni héten leülünk együtt, és megbeszéljük a részleteket.
Ahogyan nektek jobban megfelel – szólalt meg végül James. Majd várt, és csak hosszas hall-
gatás után fordult Samhez a következő kérdéssel: – Te tartod a kapcsolatot az édesanyáddal?
– Nem. Már húsz éve nem – hangzott a tárgyilagos válasz.
– Akkor nem is tudhatsz róla... Üzenetet hagyott egy közös ingatlanközvetítő ismerősünk-
nél – mondta James Kathleenre pillantva, aki ebből pontosan tudta, hogy Natalie-ról van szó –
, hogy... szóval érdeklődik az ingatlan és a birtok után. A fia miatt...
Sam lassan elmosolyodott. A tekintete azonban jéghideg volt.
– A másik fiáról van szó. A féltestvéremről, Tylerről.
Sam Tylert sem látta azóta... húsz éve immár. És korábban sem állt vele kapcsolatban. Hi-
szen Vanessa és Mason nem is engedték az öccse közelébe. És mert ő maga is elhitte, hogy
valami baj van vele – ami komoly veszélyt jelenthet az öccsére –, Sam meghajlott a felnőttek
akarata előtt. Sohasem kereste Tyler Nathaniel Hargrove-ot, még akkor sem, amikor annyira
vágyott arra, hogy legalább egyszer lássa a féltestvérét az életben...
Ám mindent egybevetve, semmi komolyabb baja nem volt Samnek – legfeljebb az, hogy
tudta, van egy féltestvére, akit még csak nem is ismerhetett.
De még megismerheti. Még nem késő.
– És ez a barátotok beszélt is már vele? – kérdezte.
– Nem – felelte James. – Csak üzenetet hagyott. Hogy itt lesz a megemlékezésen, és sze-
retné akkor megnézni a birtokot is egyúttal.
– Nem fog eljönni a búcsúztatóra – jelentette ki Sam kategorikusan. A hangjából veszélyes
él érződött, olyannyira, hogy Holly nyugtalan fészkelődésbe kezdett a vállán. Sam észbe ka-
pott ekkor, megsimogatta a kutya fejét, és megpróbált úrrá lenni az indulatain.
– És soha be nem teszi a lábát a birtokra – folytatta az iméntinél sokkal nyugodtabb han-
gon. – Soha. Ezt a telefonhívást is nyugodtan rám bízhatod, James. Előbb felhívom a sütemé-
nyeket készítő hölgyeket Sarah’s Orchardban, utána pedig beszélek vele. Lehet, hogy jobb
lenne most rögtön elintéznem mindkettőt. Vagy van még valami más is ezen kívül?
– Nem, semmi egyéb. Ez minden... – felelte James.
– Rendben van – mondta Sam. Felnyalábolta Hollyt, és Kathleen gondjaira bízta. – Felme-
gyek az emeletre, majd onnan hívom őket... Nem szeretnék indulatból beszélni vele, de az is
biztos, hogy nem leszek valami szívélyes. Ne haragudjatok érte, ha ide is lehallatszik majd,
amit mondok neki...
– Hollyval kikísérjük Jamest a kocsihoz addig – mondta Kathleen. – És köszönjük, James,
köszönünk mindent, amit értünk tettél.

Sam először Clara McKenzie-t hívta fel – ugyanabból a helyiségből, a krémszínű-

levendulakék szobából, amelyben Kathleennel szeretkeztek...
 Clara kifejezetten örült annak, hogy ismét hallja Sam hangját, főleg ilyen hamar, és még
mielőtt Sam elmondhatta volna, tulajdonképpen miért is keresi, lelkesen sorolni kezdte, mi
minden történt náluk szilvesztereste óta. Mert, ugye, akkor beszélt Sammel utoljára.
Nos, mint kiderült, fölösleges volt minden aggodalma – Ryan barátnője, Susie ugyanis va-
lószínűleg a legaranyosabb teremtés, akit valaha is a hátán hordott az öreg Föld, és az újdon-
sült házasok júniusban ide is költöznek hozzájuk, Sarah’s Orchardba. Ryan pedig már ég a
vágytól, hogy folytathassa a munkát Sam kertjében. Már kereste is Samet az otthoni telefon-
számán, hogy személyesen beszéljék meg a továbbiakat, és Susie meg Clara szeretnék majd
megnézni Sam kiskutyáját is, persze, amikor ez alkalmas a számára...
Miután Clara befejezte mondandóját, Sam is elmondhatta, tulajdonképpen miért kereste –
és Clara ekkor kifejezte őszinte részvétét Ian Collier halála miatt. Igen, tudott arról, hogy
meghalt... Olvasta a hírt az újságokban, látta a tévében... Ám azt nem tudta, nem is sejtette,
hogy Samnek köze volt Ianhez... és hogy ráadásul a fia... Clara hangja ekkor megremegett.
Hogy megelőzze Clara elérzékenyülését, Sam elmondta neki, hogy most szervezik a meg-
emlékezést, és hogy a fogadáson almalekváros süteménnyel szeretnék megvendégelni a részt-
vevőket utána.
– Ó, ennek semmi akadálya... – mondta Clara lelkesen. – Mindjárt neki is állunk. Van elég
almánk lefagyasztva, és ha tudjuk, mekkora mennyiségre van szükség, máris nekilátunk a
sütésnek. Ryan és Susie pedig szívesen elviszik kocsival a süteményeket Seattle-be. És ha...
– Meghívom őket a Wind Chimes Hotelbe – mondta Sam. – Fizetem az itteni szállásukat.
– Ugyan már, Sam, erre igazán semmi szükség – hárította el Clara.
– De én így szeretném, Clara. Kérlek szépen...
– Nos, akkor... – mondta Clara végül, vonakodva. – Köszönöm, a nevükben is.
Sam ezt követően felhívta Vanessáékat. Az a férfi vette fel a telefont, aki jó három évti-
zeddel ezelőtt azt akarta, hogy küldjék őt vissza Ianhez.
– Itt Sam beszél, Mason. Ott van anyám a közelben?
– Igen, Sam. Itt van – hangzott a tárgyilagos válasz.
Sam hallotta, hogy a háttérben visszafojtott hangon beszélgetnek egymással – jó háromezer
mérföldre tőle. Majd feszült csend támadt. És legközelebb az édesanyja ismerős hangját hal-
lotta. Vanessa volt az akinek a boldogsága vagy éppenséggel boldogtalansága teljesen függet-
len volt elsőszülött fiáétól...
– Sam! – áradozott Vanessa. – El sem tudod képzelni, milyen sokat imádkoztam azért,
hogy eljöjjön ez a nap is...
– Ezt talán hagyjuk, anya – szakította félbe Sam közönyös hangon, határozottan. – Most
Seattle-ben vagyok, Ian házában. Azt akartam csak mondani neked, hogy sohasem teheted be
a lábadat ide, és azt tanácsolom, hogy ne is gyere Seattle-be. Nem akarlak látni, és nem aka-
rom, hogy a közelembe gyere. A te érdekedben mondom ezt...
– Én ezt képtelen vagyok hallgatni... – Vanessa máris vérig sértődött.
 – Pedig jobban teszed, ha végighallgatsz – folytatta Sam csökönyösen. – Most már tisztá-
ban vagyok azzal, hogy összevissza hazudoztál nekem, és attól sem riadok vissza, hogy el-
mondjam mindezt Masonnak és Tylernek. Azt hiszem, érdekelni fogja őket, mert nekik is
hazudtál, nem csak nekem. Tudom, hogy meg akartad büntetni Iant, mert engem szeretett,
téged meg nem. Azt akartad, hogy én is gyűlöljem őt. Ugyanúgy, ahogyan te is. Nos, most
már láthatod, hogy nem sikerült elérned a célodat...
– Neked fogalmad sincs arról, miféle ember volt ő valójában – szakította félbe Vanessa.
Éles és metsző hangon reagált, mint aki a hisztéria szélén áll, és Samnek ez is épp elég bi-
zonyíték volt arra, hogy jó nyomon jár. Ian Collier valóban szerette őt, de nem szerette
Vanessát. És ez volt az, ami miatt apának és fiának is bűnhődnie kellett Vanessa szerint.
– A másik készüléket felvehetné közben Mason, nem gondolod? – kérdezte gúnyosan. –
Akkor megtakaríthatnánk egy kis időt. Legalább ő is rögtön képbe kerülne.
– Nem! – sikoltotta Vanessa.
Sam érezte a hangjából a félelmet, a lelepleződéstől való rettegést. Mason valószínűleg
rosszul viselné az igazságot. És Vanessa érezte, hogy akkor végleg kicsúszik a kezéből a
helyzet irányítása. Mintha az őt csodáló férj már nem lenne annyira a hatása alatt, mint rég...
Pedig annak idején úgy tűnt, sikerült teljesen magába bolondítania és az ujja köré csavarnia
őt.
– Nem? Akkor jó – vágta rá Sam. – Igazából nem is veled, hanem Tylerrel szerettem volna
beszélni – folytatta a lélektani hadviselést.
– Nem, nem beszélhetsz vele... – tiltakozott Vanessa az eddiginél is hevesebben. Sam nem
remélte, hogy harmincéves öccse épp otthon tartózkodik ebben a pillanatban, de Vanessa vá-
laszából most már pontosan tudta, hogy mégis ott lehet a közelben.
– Nincs otthon véletlenül? – kérdezte.
– Micsoda? Nem... nincs – tiltakozott Vanessa. – Nem beszélhetsz vele. Én nem enge-
dem...
– Nem engeded? – kérdezte Sam gúnyosan. – Efelett nincsen hatalmad. Már nincsen.
Mindketten felnőtt emberek vagyunk, és ha akarjuk, megtaláljuk a módját annak, hogy felve-
gyük egymással a kapcsolatot. Megtalálom én őt a te segítséged nélkül is. De egyelőre hajlan-
dó vagyok alkut kötni veled. Azt szeretném, ha te mondanád el Tylemek, hogy tévedtél
apámmal kapcsolatban, és hogy Ian Collier nem volt az a szörnyeteg, akinek lefestetted őt,
mint ahogy én sem vagyok veszélyes az öcsémre... és hogy úgy érzed, ideje, hogy mi ketten
testvérekként élhessünk, mert azok vagyunk... Még ha ezt te és Mason eddig nem is tették
lehetővé a számunkra.
– Nem, ezt nem tudom elhinni... – Vanessa továbbra sem akart tudomást venni a tényekről.
– Tudod, mit? Akkor hazudj csak nekik továbbra is – mondta Sam metsző éllel. – Mind-
annyian tudjuk, hogy képes vagy rá. Hogy még ez is kitelik tőled. Ha ellenben lehetővé teszed
a számomra, hogy beszéljek most Tylerrel, akkor cserébe megígérem, hogy nem leplezem le a
kisded játékaidat Mason és Tyler előtt. Akkor egyikük sem tudja meg, mi az igazság Iannel és
velem kapcsolatban.
– Megígéred, hogy így lesz? – kérdezte Vanessa. Ez már inkább könyörgés volt, mintsem a
tőle megszokott utasítás. És Sam számára ez is ékes bizonyítékul szolgált arra, hogy Vanessa
valóban fél a lelepleződéstől. Nem is fél, inkább retteg.
– Nem én vagyok a családban az, aki betegesen hazudozik – vágta rá. – Ennél fontosabb,
hogy te ígérd meg, lehetővé teszed-e...
– Igen – vágta rá Vanessa. – Igen...
– Akkor jó. Most már tudod, hol vagyok – közölte vele Sam. – A tudakozó pedig meg-
mondja Ian telefonszámát, azon el tudsz érni, ha akarsz. Szeretnék mielőbb hallani Tyler felől.
Minél előbb, annál jobb. A saját érdekedben.
– Most már le kell tennem...
Vanessa ezt a régről ismert hangnemben, a rá oly jellemző gőggel mondta ki. Ismét a sér-
tett anya szerepét játszotta, aki egész életét egy hálátlan gyermeknek szentelte.
– És kérlek, többé ne telefonálj ide – tette hozzá, gőgösen sziszegve.
– Eszem ágában sincs – felelte Sam, de akkorra már megszakadt a vonal.
Egy darabig még a füle mellett tartotta a kagylót, csak azután tette le. Úgy döntött, előbb
átmegy Ian hálószobájába, csak azután le a földszintre, ahol biztosan várja már Kathleen és
Holly...
Ian szobájában nem volt díszpárna, amelyen ez a felirat állt volna: Isten hozott itthon.
A franciaágyban még senki sem aludt. És a helyiség feltűnően hasonlított Sam saját, ottho-
ni hálószobájához – a színei ugyanazok voltak. Fehér és a kék árnyalatai.
A tenger és a hó színei. Lám csak. Apa és fia világa.
Ez az a hely, ahol szívesen látnak, Sam. Isten hozott idehaza.
Sam a tengerkék szőnyegre lépett, és az ablakhoz ment. Tudta, hogy nem Ian hálószobája a
legnagyobb helyiség a házban, és nem is innen nyílik a legszebb kilátás, Ian mégis ezt válasz-
totta, ezt szerette volna magának – bizonyára azért, mert épp az almafákra látott az ablakából.
Azon túl pedig... Seattle jellegzetes sziluettje körvonalazódott a látóhatáron. És tiszta időben a
Mount Rainier csúcsa is feltűnt..
Ma azonban nem lehetett ellátni odáig. Sam mégis szépnek találta az időt. A bágyadt téli
nap sugarai végigsimították az alvó vulkánra frissen lehullott hótakarót. Sam látott már ehhez
hasonlót – a Rain Mountain egyik prospektusán, amelyet a tizenhatodik születésnapja előtt
kért még telefonon, a cég recepciósától.
Vagy talán azt megelőzően is láthatta már ilyennek ezt a hegyet?
A kérdés valahonnan egészen mélyről tört elő belőle. Az idő, a múlt végtelenjéből. Az em-
lékek örökkévalóságából, amelyeket olyannyira féltett, hogy máshol helyezett biztonságba,
mint a többit – a tudatalatti rejtett, titkos fiókjaiban. És ezek az emlékek – éppen ezért –
mindörökre megmaradnak.
 A boldog emlékek, amelyeket képes volt előhívni a múltból, elválaszthatatlanul összefo-
nódtak azzal az érzéssel és azzal a tudattal, hogy évtizedek óta árvaként élt a világban. És lám,
most mégis olyan fényesek és örömteliek voltak, ezen az ezüstös napon...

Apa! Apa! Apai

Ezt kiáltotta a kisfiú az almafák között, és már mutatta is, mi az a látvány, amelyet annyira
szeretett volna megosztani az apjával. – Nézd csak!
És Ian – természetesen – követte őt, és megnézte. És – mert ez is részét képezte a közös já-
tékuknak –, azt mondta:
– Nos, Sam, ez itt a Rainier-hegy.
Sam pedig nevetett, még egyszer megcsodálta a hósapkás hegyet, szinte cirógatva azt a te-
kintetével.
– Nem, papa, nem az...
A papa szeme elkerekedett erre.
– Nem, Sam? Hát akkor micsoda?
– Eső-hegy, papa – vágta rá a kisfiú boldogan. – Eső-hegy az igazi neve.
 Huszonegyedik fejezet

A Wind Chimes Hotel átriuma

Január 6., hétfő. Vízkereszt, 15 óra 15 perc

Ian Collier hivatalos búcsúztatója délután négykor kezdődik.

Ám a nem hivatalos immáron hetvenöt perce folyt. Azok érkeztek ide délután két órára a
szállodába, akiket a legjobban szeretett Ian – és akik biztosan nem állhatták meg könnyek és
sírás nélkül...
Sokan még ennél is korábban jöttek, hogy ellenőrizzék, minden rendben van-e – megérkez-
tek-e a megrendelt virágok és a koszorúk, a képtartók, amelyekbe Iant ábrázoló fotók kerül-
tek, és... hirtelen aggódni kezdtek a helyiség méretei miatt. A megemlékezés színhelyeként
kijelölt terem valahogy kicsinek tűnt... A szálloda személyzete azonban biztosította őket arról,
hogy minden rendben van. És ők minden apró részletre gondoltak.
Nem sok dolga maradt hát az önkéntes segítőknek. És a személyzet még ezeket a kisebb
feladatokat sem szerette volna rájuk hagyni. Sarah’s Orchardban készült süteményekkel és
más finomságokkal próbálták lekötni inkább a figyelmüket, míg el nem kezdődik a búcsúzta-
tás. Voltak, akik az asztalok körül foglaltak helyet, mások inkább ismerkedtek a környezettel,
körbe-körbe jártak, nézegették az Ianről készült fényképeket, és emlékeztek, vagy a szálloda
nevét adó szélcsengők csilingelését hallgatták, melyeket a neves iparművész, Giselle
Trouveau tervezett.
Mindannyian örültek annak, hogy itt lehettek, Ian barátai, ismerősei és tisztelői között, és
megoszthatták egymással emlékeiket, gondolataikat.

A gyilkos tudta, hogy áldozata korán ideérkezik majd. James Gannonnak sok teendője volt
a megemlékezés kezdete előtt. És a pszichopata megállapította magában, milyen csodálatos
dolog is az, hogy Ian Collier ilyen népszerű volt. Mert így észrevétlenül elvegyülhetett az
emberek között.
A gyilkos mindenképpen el akarta kerülni, hogy észrevegyék őt – főleg Natalie vagy
James. És ez sem bizonyult igazán nehéz feladatnak. A gesztenyebarna hajú ingatlanszakértő
és a Rain Mountain ügyvédje szinte egész idő alatt csak egymásra figyeltek. És az, hogy fel-
fedezte, milyen kapcsolat alakult ki Natalie és James között, csak fokozta a gyilkos elszántsá-
gát. Persze, addig is volt mit tennie délután kettőtől négyig – például lebonyolíthatta azt a
telefonhívást, amely miatt oly sokat nyugtalankodott.
 Talán várnia kellene mégis négyig... Annak ellenére, hogy ilyen ideges. És annak ellenére,
hogy még mindig nem tűnt fel az, akit annyira várt. Az a nő még nincs itt. És ezért egyre in-
kább izgult azért is, hogy a megemlékezés az előzetes terveknek megfelelően folyjon.
És remélte, hogy szép is lesz ez az egész – majd megnézi felvételről, hiszen itt vannak a
tévéstábok is. És most furcsa, már-már érthetetlen gyöngédséggel gondolt Ian Collierre, és azt
kívánta, bárcsak találkozott volna vele még életében. Az utóbbi néhány hétben, mióta tudta,
mi a neve annak a nőnek, akit Ian Collier feleségül akart venni, hosszasan tanulmányozta a
vőlegényt és a menyasszonyt is. Eleinte az interneten böngészve, inkább csak a nőre összpon-
tosította a figyelmét. Egyértelmű válaszokat keresett a vele kapcsolatos kérdéseire – igeneket
és nemeket.
A kérdések is ugyanilyen egyértelműek és egyszerűek voltak. Kathleen Cahill valóban
Mary Alice leánya-e? És ha igen, akkor külsőre hasonlít-e az anyjára?
Az első kérdésre hamar megkapta a választ. És mert ez „igen” volt, folytatta a keresést –
igaz, most már egyre türelmetlenebbül. Ám hiába kereste, sehol sem talált fényképet a kitűnő
orvosnőről...
Aztán úgy döntött, inkább Iannel kezd foglalkozni – hátha előkerül egy közös kép róluk,
mondjuk, az eljegyzésükről, valamelyik seattle-i újság online változatában. Ám sehol semmi.
Végül az Anna Királynő Egészségügyi Központ honlapján rábukkant egy fekete-fehér kép-
re, amely az akkor újonnan odakerült orvosnőről készült. És ez megadta a választ a második
kérdésére is – mégpedig egy határozott „igen” formájában. És azt követően egyre inkább Ian
Collierrel foglalkozott. Mert nem volt jobb dolga, míg várta, hogy a bostoni gyilkossági cso-
port nyomozói végre megtalálják a legnyilvánvalóbb nyomot, így hát olvasással múlatta az
idejét addig is – végigböngészte az összes cikket, amelyet az interneten talált Ian Collierről.
Teltek-múltak az órák, és ő csak olvasta egyik cikket a másik után. Éljen az internet, gon-
dolta magában. És éljenek azok az illetékesek is, akik korlátlan hozzáférést biztosítanak a
börtönlakók számára az internethez.
Sok a közös benne és Ianben. Úgyszólván nincstelennek születtek. Foggal és körömmel
kellett megküzdeniük mindenért, amit csak elértek. Még a legalapvetőbb dolgokért is. És
mindketten sokkal többre vitték, mint azt bárki gondolhatta volna róluk a nyomorúságos kez-
detek láttán.
És van valami, ami a legszorosabb – láthatatlan – köteléket jelentette közöttük. Mindkette-
jüknek egy gyilkos vére csörgedez az ereiben.
Ám míg Ian egy gyilkos fia, ő – a lelki társ, a távoli rokon, akivel Ian sohasem találkozha-
tott – az igazi gyilkos. Akinek azzal, hogy a lehető legjobbkor halálozott el, Ian Collier – a
tudtán kívül – felbecsülhetetlen segítséget nyújtott.
Ha Ian nem akkor hunyt volna el, amikor – és ezzel teljesen elvonta James Gannon figyel-
mét, mégpedig pontosan akkor, amikor a gyilkosnak erre a legnagyobb szüksége volt –, úgy
valószínűleg füstbe mentek volna azok a csodálatos tervek, amelyek a mára időzített gyilkos-
ságokhoz vezettek.
 A mai gyilkosságok. Ízlelgette a szavakat, kéjes örömmel. Szerette és dédelgette őket. És
most három gyilkosságnak néz elébe – igen, három lesz, nem pedig kettő, mire eljön az idő.
És ezt is Iannek köszönheti.
Ha a Rain Mountain tulajdonosa nem akart volna új házat venni, akkor ki tudja, mennyi
időbe telt volna, mire James és Natalie egymásba szeretnek. Mert hogy ez történt, az most
már nyilvánvaló volt. A gyilkos örök hálával tartozik ezért Ian Colliernek. És úgy döntött:
nem marad sokáig az adósa.

– Hol van Holly? – kérdezte James, amikor csatlakozott a többiekhez az asztalnál. Elhívták
az imént – azt kellett eldöntenie, hová ültessék a szónokokat méghozzá nem sokkal azután,
hogy bemutatta egymásnak Samet és Natalie-t.
– Otthon – felelte Sam. Otthon. Ahol, alig három hét múlva, remélhetőleg Kathleennel
vendégül láthatja az öccsét. Tyler kifejezetten örült a lehetőségnek. Mint kiderült, ő is vágyott
arra, hogy találkozzon végre a testvérével.
– Ryan és Susie vigyáz rá – magyarázta Kathleen. – Úgy gondoltuk, már egyedül hagyhat-
juk Hollyt a házban, mert elég otthonosan mozog mindenütt, de annyira örült Ryannek és
Susie-nak, amikor meghozták a süteményeket, hogy amikor felajánlották, szívesen ott marad-
nak egész délután és vigyáznak rá, nem tiltakoztunk ellene.
– Már alig várom, hogy láthassam Hollyt – mondta Natalie.
– Hamarosan sor kerül erre is – felelte Kathleen. – Remélem, meglátogattok bennünket a
hétvégén.
Igaz, még mi is csak ismerkedünk egymással, tette hozzá gondolatban. Egyelőre még az is
furcsa, hogy máris van mellettem valaki, akit szerethetek, miközben el sem búcsúztam még
attól a férfitól, aki a legjobb barátom volt... a férfitól, aki halálában is jót tett velünk, hiszen az
ő révén – neki köszönhetően – ismerhettük meg egymást.
Ő hozott össze bennünket...
– Akkor megismerkedhettek Hollyval és... megmutatjuk a házat is. Iannek köszönhetően
minden olyan gyönyörű... – a tekintete ekkor a kezére tévedt, és ismét könnybe lábadt a sze-
me. Sam azonnal észrevette, és gyöngéden megfogta a kezét.
– Ms. Davis?
Natalie a hang irányába fordult – egy libériás inas volt az, aki kereste.
– Igen?
– Elnézését kérem a zavarásért, hölgyem, de az előtérben van valaki, aki az irodájából ke-
resi önt. Azt mondja, nem szeretné sok idejét igénybe venni, de muszáj önnel beszélnie
most...
 – Ó... rendben van – Natalie megvonta a vállát, majd az asztaltársaság többi tagjához for-
dult. – Fogalmam sincs róla, mi lehet olyan sürgős – magyarázta. – De sohasem tudhatja az
ember. Igyekszem mihamarabb visszajönni.
Az órájára pillantott, és elindult az átrium másik végének irányába.
Három óra huszonöt perc volt ekkor. Január 6-a. A nap nagyobbik fele már eltelt. És min-
den a legnagyobb rendben zajlott idáig. Pedig ez a nap az első gyermeke halálának évforduló-
ja. És egy olyan nap, akár két vihar közötti csend – James a körülményekhez képest nyugodt
volt, és elmondott Natalie-nak mindent, amit el szeretett volna mondani a megemlékezésen
Ianről. James kiadta magából az érzéseit – a szeretetét, a bánatát, a dühét, amelyet a sors igaz-
ságtalansága miatt érzett.
A nap hátralevő része is bizonyára így telik el. Csendes szomorúságban, szelíd, dédelgető
búcsúzkodással. És ma este, éjfél után... Igen, amint vízkeresztnek is vége, eljön az idő... és
Natalie elmondja neki, hogy gyermeket vár tőle.
Erre a gondolatra el is mosolyodott, miközben a szálloda hallja felé igyekezett. Mosolygott
és szinte röpült, olyan könnyed volt a járása – és észre sem vette, amikor a férfi elébe toppant
a semmiből, és megragadta a karját.
– Grant... Te mit keresel itt? – kérdezte Natalie döbbenten. – Engedj el!
– Sajnálom, Natalie, de nem tehetem – mondta a férfi vészjósló hangon. – És egyedül ak-
kor van esélyed arra, hogy még egyszer az életben viszontlásd a szeretődet, ha most engedel-
meskedsz nekem. Egy szót sem szólsz, csak jössz velem, amerre mondom. Megértetted?
– Miről beszélsz? – kérdezte Natalie döbbenten.
– Szép próbálkozás volt, Natalie, de egy kicsit elkéstél vele. Már késő.
Grant a lift felé tartott Natalie-val, amelyet az Olympic luxuslakosztály lakói számára tar-
tottak fenn. A csillogó rézajtó nesztelenül ki is nyílt előttük, amint odaértek, és Grant behe-
lyezte a nyílásba a kártyáját. És amint beléptek a liftbe, ugyanolyan gyorsan be is csukódott
utánuk. Amint kettesben maradtak, Grant ott folytatta, ahol az imént abbahagyta.
– Gondolom, te mindenről tudsz – sziszegte. – Ne is próbálj hazudni nekem. Láttam az ar-
codon, amikor rájöttél, hogy én vagyok az. Azért gondoljuk át együtt a történteket. James azt
hiszi, hogy én öltem meg Parist. Ez tény. Én gondoskodtam arról, hogy erre a következtetésre
jusson. És ha történetesen érdekelne, elmondom neked, hogy tényleg én öltem meg azt a libát.
Engem igazából az érdekelne most, hogy mit gondol még James, vagy mit tud ezenkívül, il-
letve, mi az, amiről úgy gondolja, hogy tudja...
– Te ölted meg Parist?
Natalie megpróbált időt nyerni.
– Ne játszd el nekem, hogy ez újdonság a számodra – dühöngött a férfi. – Figyeltelek mos-
tanában benneteket, Jamest meg téged. Tudom, hogy lefeküdtél vele. Nyilván ezt történt. Ami
azt jelenti, hogy biztosan mondott neked egy-két dolgot rólam. Feltéve persze, hogy beszél-
getni is szoktatok. James nem az a fajta üresfejű playboy, aki képes lenne hallgatni még egy
olyan liba mellett sem, mint amilyen te vagy. Látom, már megint megbotránkoztattalak,
Natalie. Te meg én nem tartozunk egy kategóriába vele. Nemcsak képletesen, hanem a te ese-
tedben szó szerint sem. A nagy James Gannon. Ő velünk ellentétben, a felső tízezerhez tarto-
zik.
A lift halk csengetéssel jelezte, hogy megérkeztek.
– Na, kíváncsi vagyok, mennyire fáradt el Christine, összekötöztem, és a száját is bekötöt-
tem...

– Szerintem menjünk utána, James...

James szótlanul bólintott.
– Nem is értem, miért aggódom ennyire miatta, de elismerem, hogy így van.
Sam jól ismerte ezt az érzést. Pedig tudta, hogy semmi értelme az aggódásnak. Mégis
olyan valós volt most a félelem – és nem tehettek mást, szükségük volt a bizonyosságra.
– Nem tudom, mi lehetett olyan sürgős egy ingatlanirodában. Valószínűleg ez minden idők
legfontosabb tranzakciója – jegyezte meg Kathleen, és ő is felállt az asztal mellől. Az átrium
mostanra már gyakorlatilag kiürült. A megemlékezés öt perc múlva kezdődik. És mivel a tévé
is közvetíti, egy perccel sem kezdhetik később.
Kathleen nem azért aggódott, mert a megemlékezésnek egyetlen percéről sem akart lema-
radni. Ha Ian itt lett volna, ő is inkább Natalie keresésére indult volna, Ian most is itt volt ve-
lük – amikor egyre idegesebben nézték a kijáratot, amelyen utoljára látták kimenni Natalie-t.
És amikor ők is kimentek az előtérbe, hiába keresték – Natalie nyomtalanul eltűnt.
Már csak egy perc volt négyig, amikor a portás intett Jamesnek.
– Telefonon keresik, uram – mondta.
És még mielőtt felvette volna a telefont, James már tudta, ki keresi.
– Ezek szerint kiszabadultál – állapította meg.
– Helló, James. Igen, szabad ember vagyok, neked köszönhetően. Úgy tűnik, a fickó, akit
lépre csaltam, hogy úgy tűnjön, mintha ő csalt volna lépre engem, tegnap délután elfoglalta a
helyemet a börtönben. A barátaim a rendőrségen pedig tiszteletben tartották a kérésemet,
hogy csak azután értesítsék a médiát a történtekről, amikor én és Christine már megérkeztünk
ide Seattle-be. És lám, itt is vagyunk. A huszonnyolcadik emeleten, az Olympic luxuslakosz-
tályban. Igazán pazar egy hely. És mint azt most már biztosan te is sejted, Natalie is velünk
együtt élvezi ezt a kényelmet. Szólok is neki, hogy jöjjön ide a telefonhoz... vagy inkább
Christine-nel szeretnél beszélni? Sajnos, mindkettőjükre várnod kellene egy kicsit, mert kény-
telen voltam összekötözni őket...
Elhallgatott. Amikor ismét megszólalt, jéghideg volt a hangja.
– Nos, akkor elmondom, mit kell tenned, James. Már szóltam a portásnak, hogy adjon ne-
ked egy kártyát, amivel beszállhatsz a liftbe, amely a lakosztályunkhoz hoz. Most rögtön ide
kell jönnöd. Nem viccelek. A legkisebb késlekedés is vért kíván. Lehet az Christine, de lehet
az Natalie is. Előbb még el kell döntenem, melyikük hiányzik majd jobban neked. Megértet-
ted?
– Máris indulok...
James letette a telefont, és előbb Samre, majd Kathleenre nézett. Egyikük sem sejthette, mi
folyik itt, de Sam, aki sokszor vett már részt tengeri mentőakciókban, és a nő, aki kórházban
dolgozott, pontosan tudhatta, hogy életről és halálról van szó.
– Mi az, James? – kérdezte Kathleen.
A portás már ott volt James mellett. Elindultak a lift felé. James ekkor felelt Kathleen kér-
désére.
– Grant Moore gyilkos – mondta. – Azzal fenyegetőzik, hogy megöli Natalie-t és
Christine-t. Azt akarja, hogy most rögtön menjek fel...
– Nem, ne tedd ezt...
– Nincs más választásom, Kathleen. Grant igazából engem akar elkapni.
Igen, James most már egészen biztos volt ebben. És abban is, hogy Grant tervében ez is
szerepel. Az más kérdés, hogy vajon miről szól ez a terv. Nem valószínű, hogy gyilkosság-
öngyilkosság lenne a vége. A pszichopaták számára ismeretlen fogalom a megbánás és a
megadás. Nekik győzniük kell. Győztesként kell elhagyniuk az arénát.. Akármilyen véres is
az.
Grant már be is bizonyította, hogy képes volt elkövetni a tökéletes gyilkosságot. És ráadá-
sul olyan vakmerő módon, hogy úgy tűnhetett, mintha ő lenne a gyilkos – de azt állította,
hogy kelepcébe csalták, miközben ő maga csalt kelepcébe egy ártatlan embert. Na és vajon mi
lehet a következő akció Grant terve szerint? Hogy azt a látszatot keltse, mintha James, aki
beleőrült abba, hogy elveszítette Christine-t, képes lett volna mindenkit megölni, aki csak az
útjába akadt?
Ha valóban így van, akkor... igen, akkor három halottra kell számítaniuk a játszma legvé-
gére. Grant pedig, az egyetlen túlélő, azt mondja majd, felismerte, mit tervez James, és jogos
önvédelemből megölte őt, de csak miután James végzett Natalie-val és Christine-nel is.
A pokolba is. Jamesnek csak most jutott eszébe, hogy ha egyedül indult volna Natalie ke-
resésére a szálloda halljába, akkor Grant talán meg is úszhatta volna.
Ám ezt a lehetőséget még most sem lehet teljesen kizárni.
James elővette a mobiltelefonját az öltönye zsebéből, és miközben beütött egy számot, azt
mondta:
– Megpróbálom felhívni a 911-et. Ha van egy kis szerencsénk, sikerül olyasvalamit halla-
nia a rendőrségnek, ami támpontot adhat nekik a nyomozáshoz.
Miközben már hallotta, hogy kicseng a készülék, a homlokát ráncolva várt
– Feltéve persze, hogy idejében felveszik – tette hozzá pesszimistán.
– Én is veled megyek, James.
James nem válaszolt Sam ajánlatára. Át kellett gondolnia a helyzetet. Miközben a lift köze-
ledett, el is döntötte, mitévő legyen.
 – Azt hiszem, túl kockázatos lenne ez Natalie-ra és Christine-re nézve is. Grant igazából
engem akar. És régóta készült erre a játszmára. Remélem, hogy hajlandó lesz játszani velem
még egy darabig, amíg sikerül elterelnem a figyelmét valamivel és lecsapnom rá, vagy amíg a
rendőrség megérkezik. Remélhetőleg lesz egy épkézláb ötletük – mondta James, miközben
belépett a liftbe.
– Nekem ez csöppet sem tetszik, James – jegyezte meg Sam.
Mielőtt becsukódott a liftajtó, James csak ennyit mondott:
– Nekem se. Elhiheted.

Natalie is félt, de ennek ellenére megpróbált erősnek mutatkozni Christine előtt, akinek a
tekintete üres volt, az arca sápadt, és az életkedve, az ereje fogytán...
Talán még nincs késő.
– Sajnálom, Natalie – mondta Christine, miután Grant leoldotta a kendőt, amellyel bekötöt-
te a száját. Előtte még emlékeztette őket arra, hogy fölösleges segítségért kiáltozniuk, mert
senki sem hallja őket. Christine kezét és lábát is összekötözte, mielőtt lement Natalie-ért, ne-
hogy valamilyen módon eljuthasson a telefonhoz, míg ő távol van.
– Annyira sajnálom... – ismételte Christine.
– Nem a te hibád, Christine – próbálta nyugtatgatni Natalie.
– Ez nem egészen igaz – vetette ellen Grant, és közben Natalie-t jó erősen odakötözte a
székhez. Aztán a kezét is hátrakötötte. – Ha Christine nem bolondította volna magába Jamest,
akkor ma egyikünk sem lenne itt. És ha Christine egy kicsit is kreatívabb lett volna az ágyban,
akkor talán eltelt volna még egy-két év, amíg úgy döntök, hogy meg kell szabadítani a világot
James Gannontól. Akkorra, Natalie, James már téged is rég lecserélt volna egy másik nőre.
Bár ahogy elnézlek, biztos vagyok benne, hogy neked sokkal gazdagabb a szexuális fantáziád,
mert egy igazi ribanc vagy, és ráadásul született csóró is, de ő biztosan odébbállt volna, hogy
egy kékvérű nővel szűrje össze a levet legközelebb...
– Tévedsz Jamesszel kapcsolatban – szakította félbe Natalie. Úgy érezte, képtelen tovább
hallgatni ezt.
– Nem, Natalie, nekem van igazam – jelentette ki Grant. – És amint ideér, meglátod majd
te is. Feltéve persze, hogy még életben leszel. Ám ebben sem lehetsz biztos, ha James pillana-
tokon belül ide nem ér. Persze az sem lehetetlen, hogy inkább Christine-t választom helyetted.
Hol is tartottunk tulajdonképpen? Ó, igen, ugye, te is emlékszel rá, úgy volt, hogy James fele-
ségül veszi Christine-t... Ugyan miféle bizonyítékra van még szükséged ahhoz, hogy belásd, a
származás sokkal fontosabb szempont James számára bármi másnál?
Ekkor valaki megnyomta a lakosztály csengőjét. És abban a pillanatban megvillant a
konyhakés.
 A kéz odaszorította Natalie nyakához, és az éles penge nyomán kiserkent a vére. Grant
megemelte a hangját, és kifejezetten szívélyesen szólt ki:
– Tessék csak, fáradj beljebb.
 Huszonkettedik fejezet

Wind Chimes Hotel

Január 6., hétfő, 16 óra 25 perc

James Gannon mobiltelefonja – mivel sikerült még idejében elérnie a 911-en a központost,
és így az magnóra rögzített mindent – dermesztő hűséggel közvetítette a forgatókönyv megva-
lósulását, melynek helyszíne a szálloda Olympic luxuslakosztálya volt. Ez idáig még semmi
különös nem történt – mindössze a hangokat lehetett hallani. Ám már az elhangzott szavak és
mondatok is halálosan veszélyesnek tűntek. Grant azt tervezte, hogy végez a két nővel és
Jamesszel is, a gyilkosságokat pedig egy ártatlan emberre, Jamesre fogja, mondván, biztosan
elvette az eszét a féltékenység. És a magabiztos Grant Moore olyan hihető tervet eszelt ki,
hogy eddig mindenki hitt is neki. Módszeres alapossággal, körültekintően talált ki mindent, a
legapróbb részletig. És ennek megfelelően elő is készítette a terepet. Még amikor előzetesben
volt, megosztotta aggályait Jamesszel kapcsolatban az ügyvédeivel és a bostoni rendőrséggel
is.
Grant elismert szakértője volt a bűnözők gondolkodásmódjának és pszichéjének. És nem is
hagyta cserben a tapasztalata, a tudása. Tudta, és ez mindenki számára hihető is volt, hogy
James az események hatására instabil lett. Azt mondja majd, ez egyszerűen felfoghatatlan.
James a barátja volt. És Grant még legvadabb rémálmaiban sem látott olyan vérfürdőt, amely-
re a Wind Chimes Hotel Olympic lakosztályában került sor...
És a magabiztos, fennhéjázó Grant Moore még arra is ígéretet tett magának, hogy könnyes
búcsúztató beszédet mond James Gannon emlékére.
A rendőrök most már tudták: Grant élvezetet talál abban, hogy minden részletre kiterjedő-
en ismertesse előttük, miféle sors vár rájuk. Hogy miféle sorsot szánt nekik. És hogy ez a
végzet elkerülhetetlen. És tetszett neki a tehetetlenségük, a félelmük.
Vajon mikor unja meg ezt a kegyetlen játékot? Ez volt az igazi nagy kérdés mindenki szá-
mára.
Mert akkor ölni kezd. Gyilkolni fog, ez biztos. És akármilyen gyors is az akciócsoport,
akármilyen közel vannak is Granthez, könnyen megeshet, hogy legalább egy gyilkosságot
sikerül majd elkövetnie. Már a dühe, az indulata is halálos – és ki tudja, mióta forralta magá-
ban ezt a tervet. És ha az őrület indulattal párosul, a következmények kiszámíthatatlanok. Mi
van, ha rájön, hogy a férfi, akit halálosan gyűlölt, kijátszotta? Hogy a lenézett kolléga túljárt
az eszén? Hogy ő lett ennek a játszmának a nyertese a magabiztos Grant helyett? Igen, úgy
tűnt, egy gyilkosság elkerülhetetlen – a Jamestől kapott információk is mind erre utaltak saj-
nos. Óvatosan fogalmazott pedig, lehetőleg úgy, hogy ne keltse fel Grantben a gyanakvást, és
olyan beszélgetést folytatott vele ekkor a lakosztályban, amely rávilágított Grant tervének
számos részletére. A rendőrök most már nagyjából képben voltak ennek köszönhetően.
A két nő pedig megkötözve ült egymás mellett, Jamesszel szemben. Ő kissé odébb állt, egy
bizonyos helyen – Grant mondta neki, hogy maradjon ott. Grant szintén állt, méghozzá a két
nő mögött, egyik kezében egy nagy konyhakéssel, amelyet máris odaszorított az egyikük nya-
kához.
Bármelyik pillanatban úgy dönthet, hogy végez vele.
Natalie és Christine... élő pajzsok. A támadás – akár James, akár a rendőrök indítják el –
egy vagy több ember életébe is kerülhet. Ám James és a különleges akciócsoport tagjai is csak
akkor lépnek közbe, ha muszáj – ha úgy látják, nincs más választásuk, mert bebizonyosodik,
hogy Grant megunta a nagy emberi játszmát, és mindjárt gyilkolni kezd...
Grant szerencsére nem is sejtette, hogy James mobiltelefonján keresztül a hatóság is fülta-
núja az itteni eseményeknek. Hitte, hogy övé a végső győzelem – és egyelőre semmiféle jelét
nem adta annak, hogy fáradna. Túlságosan is élvezte ehhez a jelenetet. Minden pillanatában
örömét lelte. És eltökélte magában, hogy a végsőkig kiélvezi a helyzetet.
És az is bizonyos, hogy azt akarta: James igenis tudja, lássa be és ismerje el, még mielőtt
meghal, hogy milyen okos és intelligens is ő. És hogy milyen ördögi ugyanakkor...
A reményt az jelentette számukra, hogy az egyik mesterlövésznek sikerül mielőbb olyan
helyet találnia, ahonnan célba tudja venni Grantet. És akkor vége a nagy játszmának.
Addig nem volt mit tenniük – Sam és Kathleen a rendőrökkel együtt a szálloda földszintjén
hallgatták Grant arrogáns hangját, miközben azt ecsetelte, miféle kegyetlenségeket követett el
már, és mi az, amire még készül.
Paris Eugenia Bally meggyilkolása – és egy szerencsétlen tanársegéd lépre csalása, akinek
az irodája Grantének a közelében volt – csak a jéghegy csúcsa.
Bár ezt Grant is elismerte, az a bűntény közelről sem volt tökéletes.
Grant úgy érezte, akkor alakítja a legjobban a szerepét, amikor gyilkol. Tisztában volt a le-
hetőségekkel, épp elég sok ügyet tanulmányozott ehhez a lehető legközelebbről. És tudta,
hogy tájékozottság tekintetében senki sem érhet a nyomába.
Paris meggyilkolása egy különleges szempontot is felvetett – a hamisítás lehetőségét pél-
dául. És ezt egyszerűen zseniális ötletnek minősítette most Grant.
Megalkotott ugyanis egy naplót, amelyről mindenki azt hihette, Paris kézírásával készült.
Ebben részletesen beszámolt arról, hogy valaki követi és zaklatja. És időről időre arra a kö-
vetkeztetésre jutott, hogy az illető csakis Grant lehet.
Az utolsó bejegyzés – a meggyilkolása reggelén – arról szólt, hogy elhatározta, aznap este
szembesíti Grantet a feltételezésével. Egyik zsebében ott lesz a mobiltelefonja, a másikban az
ollója, hogy már védekezhessen, mire a 911-ről kiküldenek ide valakit…
– Fel is hívott engem aznap este – magyarázta Grant – Korábban mondtam neki, hogy ér-
dekelne vele a szex, mert otthon nincs elégben részem. Lépre akart csalni engem. Nem kellett
mást tennie, mint hogy felhívott, és arra panaszkodott, hogy valaki zaklatja, és a férfi most is
ott van az ablaka előtt. Én persze siettem, hogy segítsek neki. Persze szó sem volt semmiféle
zaklatásról. Csak szexelni akart velem. Látnod kellett volna, milyen izgatott állapotban volt
amikor megérkeztem. Annyira várta az együttlétünket. Mondhatom, hogy nagy volt a kísértés.
De én kitartottam az eredeti tervem mellett. Először is megfojtottam. Arra volt szükségem
ugyanis, hogy halott legyen, de ne véres – amikor az ujjlenyomatát rányomom a naplójára. És
azt odatettem az ágya mellé. Akkor elindítottam a felvételt és feltárcsáztam a 911-et. Mindezt
persze nagyon gyorsan meg kellett tennem. A szívében még folyékonynak kellett lennie a
vérnek, amikor leszúrtam...
– És a kazetta? – kérdezte James.
– Amelyről a rendőrök majd azt hiszik, azokat a zajokat rögzítette, amikor Paris küzdött a
támadójával... Emlékszel a Gyilkosság telefonhívásra című filmre?
– Hát persze – mondta James. Mintha látta volna a Hitchcock-filmet. Pedig csak hallott ró-
la Natalie-tól. Közben egyre csak arra gondolt milyen érzés lehet most Natalie-nak, hogy
Grant a torkához szorítva tartja a kést. Natalie... De közben egy pillanatra sem vette le a sze-
mét Grantről. Tudta, hogy csak úgy mentheti meg Natalie-t ha beszélteti Grantet, szóval tartja
őt, amíg csak lehetséges. Amíg nem történik valami...
– És arra is emlékszem – tette hozzá –, hogy nemrég átdolgozták. Gwyneth Paltrow és
Michael Douglas a főszereplője. Tökéletes gyilkosság a címe.
– Igen, én is láttam. És gondolkodtam azon, hogy ezt az új változatot kellene talán követ-
nem ez alkalommal – mondta Grant. – Olyan találó a címe. De amikor ki kellett választanom
a gyilkos fegyvert, már nem tudtam ellenállni a csábításnak, hogy a saját ollójával öljem meg
őt. így tisztelgek én Hitchcock mester előtt. Remélem, most már tudod, hogy a mai napot a
konyhakésnek szentelem...
– Na és a hangfelvétel? – kérdezte James.
– Egy másik idézet Hitchcocktól, hogy úgy mondjam – felelte Grant büszkén. – Mindkét
filmből kölcsönöztem egy-egy ötletet, megoldást, fordulatot, nevezd, aminek akarod. A gyil-
kolási jelenetből a hanganyagot is, így aztán a 911-en a megfelelő hangeffektusokat hallhatta
az ügyeletes.
– És mit csináltál a kazettával? – kérdezte James.
– Odadobtam a többi közé. Valószínűleg még mindig ott van. Paris kazettagyűjteménye
volt az egyik oka annak, hogy éppen őrá esett a választásom. A másik ok pedig... hogy nem
szeretett kézzel írni.
– Neki sohasem lehetett volna kézzel írott naplója – állapította meg James.
– Soha. Balkezesnek született, de a szülei nem engedték, hogy használja, mindig csak jobb
kézzel írhatott. Szép kis gyermekkor... és ennek köszönhetően gyűlölte a szüleit, és az írást is,
ami sohasem múlt el.
– És erről, hogy gyűlölte őket, nem sokan tudtak.
– Csak a legjobb barátai – pontosította Grant.
– De a tanársegéd, akit lépre csaltál, nem tudott róla...
 – Úgy van. És kellőképpen utált engem ahhoz, hogy hihető legyen, ő akarta rám terelni a
gyanút. Amint kiderült a naplóról, hogy hamisítvány, a vér, az ujjlenyomatok, a telefonhívás-
ok egyenesen hozzá vezettek.
– Hogyan derült ki, hogy a napló hamisítvány? – kérdezte James.
– Én vezettem rá őket, de sokkal ügyetlenebbül, mint eredetileg elterveztem. Nem sokkal
karácsony előtt megbeszéltem egy találkozót egy nyomozóval. Azt mondtam neki, emlékszem
rá, hogy Paris azt mondta, járt egy pszichiátriai csoportba, ahol olyan „gyerekeket” kezelnek,
akik hozzá hasonlóan régóta elfojtott dühöt éreznek a szüleik iránt. Úgy próbáltam tálalni ezt,
mintha azt gondolnám, hogy ennek a csoportnak valamelyik tagja ölhette meg Parist. De, per-
sze, nem felejtettem el megemlíteni, hogy neki is jó oka volt a gyűlöletre.
– És meg akartad várni az első kihallgatást.
– Igen. De ez még azelőtt volt, hogy Christine megemlítette nekem annak a nőnek a nevét,
akit Ian Collier feleségül akart venni.
Csend támadt a lakosztályban és a huszonnyolc emelettel lejjebb lévő szinten is. Sam még
jobban szorította Kathleen jéghideg kezét, mint eddig.
– Nem bontottad fel a csomagot, ugye, James? – kérdezte Grant szinte csak úgy melléke-
sen.
– Nem – felelte James.
– De tervezted, hogy megnézed majd, mi van benne, ugye? – firtatta Grant. – Nem hittél az
én FBl-profilos történetemben, és már gyanítottad, hogy én öltem meg Parist. És arra is gon-
doltál, hogy csak játszom veled. Igazam van?
– Nagyon jól ismersz engem, Grant – hagyta rá James.
– Csak sokkal több eszem van, mint neked, James. Te mindig is tudtad, hogy kettőnk közül
én vagyok az agy, nem? Azóta, hogy bekerültünk az egyetemre. Tudtad, és ez a tudat megőrjí-
tett téged. Hogy egy csóró kölyök, aki a semmiből jött, okosabb legyen, mint a Menlo Park-
ban felnevelkedett úrigyerek? A világnak nem így kellene működnie. A te világodnak leg-
alábbis semmiképp. De bűntudatod van az irigységed miatt... főleg, mert rám voltál irigy. Hi-
szen neked nem is volna szabad ilyen alantas érzéseket megélned. Hiszen a nemesség kötelez.
Ezért is tettél úgy, mintha a barátom lennél. Holott valójában sohasem tartottál annak.
– Én a barátod voltam. Grant – emlékeztette James.
– Nem hiszem, James – ingatta a fejét Grant. – Igaz, nagyon ügyesen színlelted. Mások el
is hitték. Talán még te magad is bedőltél a saját trükködnek. De én nem. Engem nem tudtál
átejteni. De elviseltél engem, mert ezt kellett tenned. Igazából csak megvetést éreztél irántam.
Lenéztél engem. Én okosabb voltam nálad, de te mégis jobban érvényesültél. Én csak egy
zseniális féreg vagyok – mondta Grant –, akinek történetesen sikerült elcsábítania a menyasz-
szonyodat...
– James... – suttogta Christine, az elcsábított nő –, én nem tudtam erről. Hidd el, nem tud-
tam róla... Én tényleg azt hittem, hogy ő...
 – Hogy szerettelek? – Grant méla undorral nézett rá. – Hogy te milyen szánalmas vagy! El
kell mondanom neked, James, hogy halálosan unatkoztam mellette. Igazán Christine volt a
legjobb nő, akivel valaha is dolgod akadt?
– Hagyjuk ki ebből Christine-t – kérte James.
– Te is megveted őt, James, most elárultad magad – mondta ki Grant diadalmasan.– De jól
van. Mindketten úriemberek vagyunk. Bár azt hiszem, te is egyetértesz vele, hogy ennek is
megvannak a maga hátrányai. Ezért nem nyitottad ki rögtön a csomagot, ugye? Neked agoni-
zálnod kellett egy ideig. De azért nem az idők végezetéig, ugye? Ha tudtál volna arról, hogy
hamarosan kiszabadulok, és ha Ian Collier nem halt volna meg olyan kitűnő időpontban, ak-
kor beleláttál volna a kártyáimba. Sokkal tartozom Ian Colliernek. Olyan sokkal, hogy komo-
lyan fontolgatom, mégsem ölöm meg Kathleent.
– Megölni Kathleent? Miért? – kérdezte James döbbenten.
– Mit gondolsz? – dobta vissza a kérdést Grant.
– Fogalmam sincs róla.
– Úgy értsem, nem sikerült meggyőznöm téged arról, hogy azért mészárolok le nőket, hogy
bosszút álljak rajtad, amiért lenéztél és lekezeltél engem?
– Erről sohasem fogsz meggyőzni engem. Grant – jelentette ki James.
– A francba is! – Grant elnevette magát. – Tulajdonképpen elég okos fickó vagy te, James.
Úgy tűnik, nem úgy akarsz meghalni, hogy felelősnek érezd magad bármelyik gyilkosságért
is, amelyet én követtem el.
– Én is attól tartok, hiú remény ez részedről...
– Nos, azért talán mégiscsak érdemes volt megpróbálni... Megjegyzem, senkit sem öltem
meg, mielőtt megismerkedtem veled. De azóta, James, szinte abba se hagytam...
– Úgy értsem, meg se fordult a fejedben a gyilkosság gondolata, mielőtt megismerkedtünk
egymással?
– Egyre okosabb vagy, barátom – élcelődött vele Grant. – Vagy talán csak olvastad vala-
melyik könyvemet? Gondolkodtam róla. álmodoztam róla, amióta csak az eszemet tudom. De
te kellettél ahhoz, hogy a fantáziáimat valóra váltsam, úgyhogy hálám sírodig elkísér majd...
Te voltál a múzsám, James. Megihlettél. De talán egy kicsit túl jó voltál. Olyan, akár a cukor.
Én viszont húst akartam. Minél nyersebbet, minél véresebbet, annál jobb.
– Már kezdem érteni...
– Akkor jó. Egyedül azt sajnálom, hogy nem találkoztunk hamarabb. Mert akkor korábban
kezdhettem volna a pályafutásomat mint gyilkos. Ezért sem tudom még eldönteni, mi legyen
Kathleennel. Talán Ian sem szeretné, hogy végezzek vele. De lehet, hogy Ian hitte, hogy a
túlvilágon a szerelmesek ismét találkoznak, és akkor szívességet teszek neki azzal, ha meg-
ölöm Kathleent. Te tudsz arról, hogy mit gondolt ő ezekről a dolgokról?
– Nem – felelte James kategorikusan.
– Micsoda barát vagy te?! Na jó, csak vicceltem. Már megbeszéltük, hogy nem segítenél
nekem még akkor sem, ha ezen múlna az életed. Ami egyébként igaz is. Jut eszembe, máris
halott vagy. Ha kitalálom, mit szeretett volna Ian... talán azt, hogy Kathleen sokáig éljen...
Akkor ez lesz a döntésem. Vagy ez túlságosan nagy hálára vallana? Elismerem, alávaló féreg
vagyok, mert mégsem tudok eléggé hálás lenni neki azért, amit tett. És úgy döntöttem, még-
sem fogom életben hagyni azt a nőt. Nincs bennem elég tisztelet Ian iránt ahhoz, hogy ne öl-
jem meg. És tudod, van valami különösképpen izgató abban, hogy az ember az anya után a
lányát is megölheti.
– Te ölted meg Kathleen édesanyját...? – James elismételte Grant után a borzalmas szava-
kat, mint máskor is tette már ennek a bizarr beszélgetésnek a során, amikor Grant fontos kije-
lentést tett, és James attól tartott, hogy nem elég tisztán megy át a hang a mobiltelefonon, és a
hatóságok esetleg éppen a lényeget nem hallják ezért...
– Igen – felelte Grant büszkén. – Amikor itt voltunk síelni Seattle-ben. A sízés az eső miatt
nem jöhetett össze. De én minden éjjel csavarogni mentem a városba, erre talán emlékszel
még. Minden áldott éjjel. Mert már halálosan untam, hogy ott üldögélünk a szállásunkon, és
hallgatom a te áradozásodat arról, hogy milyen csodálatos hely is ez a Seattle. Mary Alice
Cahill volt az első áldozatom. Mit ne mondjak, nem örült neki. Nem mintha az eddigi har-
minchárom örült volna annak, hogy meg kell halnia. Mary Alice azonban más volt, mint a
többi. Meg is mondta nekem, hogy őt nem érdekli az élet. Először arra gondoltam, talán csak
azért mondja, hátha leteszek a tervemről. Mert sok gyilkos azt élvezi a legjobban, hogy az
áldozat ellenáll, foggal-körömmel küzd az életéért, ő nem ilyen volt. Inkább csak amiatt ag-
gódott, hogy mi lesz a lányával, miután ő meghalt.
– Van valami a csomagban, aminek köze van Mary Alice Cahill halálához – állapította
meg James.
– Olyan hivatalosan beszélsz most, James. Akár egy ügyész. Mintha az esküdtek előtt be-
szélnél. Nem, itt nincsenek esküdtek, barátocskám. Ez egy rögtönítélő bíróság, és én vagyok a
bíró. És tudod, mit? Már meg is hoztam az ítéletet. Meghalsz. És a két szeretődnek is meg kell
halnia.
– Nem akarod elmondani nekem? – folytatta James zavartalanul, mintha meg sem hallotta
volna az iménti mondatokat.
– Hogy mi van a csomagban? Miért is ne mondhatnám el neked? De egy kissé meglep,
hogy még nem jöttél rá. Nincs kedved találgatni? – provokálta Grant.
– Fényképek és emléktárgyak, amelyek az elkövetett gyilkosságokhoz kapcsolódnak – fe-
lelte James.
– Talált, süllyed.
Grant elvigyorodott.
– Biztosan emlékszel még a polaroidképeimre, James. A lányokról készült fotókra gondo-
lok. Igaz, te soha egyet se néztél meg közülük. Tüntetőleg távol maradtál, amikor összehívtam
a barátainkat egy kis fényképnézegetésre. Abban a csomagban van néhány kép Christine-ről.
Nagyon mocskos felvételek. Kár, hogy még nem nézted meg őket. Christine nagyon fotogén,
különösen ezekben a pornográf pózokban. De van itt egy szép felvétel Mary Alice Cahillről
is, többek között. Már a halála után készítettem róla. Mindössze néhány másodperccel utána.
Ez a kép már sokkal jobb minőségű, mint az eredeti polaroid. Digitalizáltam és feljavítottam
egy kicsit. És nem is abban a pózban látható rajta, mint ahogyan a rendőrök megtalálták. Nem
is tudom, láttad-e a helyszínelők által készített felvételeket. De attól féltem, ha meglátod a
Mary Alice-t ábrázoló képet, aki... kiköpött mása Kathleennek, akkor a többit is meg akarod
nézni majd.
– És ebből nyilván rájöttem volna, hogy csakis a gyilkos készíthette róla ezt a felvételt,
senki más. Vagyis te – vonta le a következtetést James.
– James, már megint olyan hivatalos hangnemet ütsz meg velem. Képtelen vagy kibújni a
bőrödből. Egy nem létező esküdtszékhez beszélsz most is. De a te helyzetedben ez is érthető.
Semmi esélyed ugyanis. Nyilván a kétségbeesést próbálod leplezni a tárgyilagosságoddal. De
azért van itt egy tárgyi bizonyíték, amely érdekelheti a te láthatatlan esküdteidet is. Egy kis
függő, amelyet Mary Alice viselt. És ezt mementóként őrzi tőle a gyilkosa, ő mutatta meg
nekem, még mielőtt sejthette volna, hogy meg akarom ölni. Azt akarta, hogy én is lássam a
halott férje fényképét. Daniel Cahill a neve. Olyan fazonú fickó volt, mint te, James, igazi
úriember. Egy katona, aki az életét adta a hazájáért. Milyen megható.
– Mary Alice büszke volt a férjére – jegyezte meg James, hogy húzza az időt, ameddig
csak lehetséges.
– És a lányára is – tette hozzá Grant. – Egyre csak dőlt belőle a szó. Az ő hősi halott Da-
nieléről és a zseniális Kathleen lányáról. Égre-földre dicsérte őket. Tulajdonképpen azért öl-
tem meg, mert már képtelen voltam tovább hallgatni azt a sok locsogást. Valósággal meg-
könnyebbültem, amikor elhallgatott végre. És tudod, mindegyik esetben ugyanezt éreztem,
mind a harmincháromnál.
– Te vagy az a gyilkos, aki évek óta a legkülönbözőbb államokban ölt...
– Igen, én vagyok az. Egy kicsit szégyellem is, hogy látszólag ilyen rendszertelenül
gyilkolásztam. Eleinte vadidegeneket pécéztem ki magamnak. Ezzel valójában megkönnyítet-
tem a dolgomat. De hamar áttértem egy másik szisztémára. És igyekeztem olyan embereket
megölni, akiket jól ismertem. És függetlenül attól, hogy ismertem-e az áldozatokat vagy sem,
mindig, minden alkalommal a tökéletes gyilkosságra törekedtem.
– Miért akartad, hogy a kezembe kerüljenek azok a fotók meg az emléktárgyak? – kérdezte
James.
– Mondd meg te, miért, James. Már épp elég támpontot adtam neked ahhoz, hogy magad-
tól is tudd, mi a válasz. Vagy mégsem? Bocsáss meg, mindig elfelejtem, hogy mégsem vagy
olyan zseniális, mint amilyennek gondolnak. Adjak talán még egy támpontot neked ehhez?
– Légy szíves – kérte James. Persze tudta ő a választ – nagyon is tisztában volt vele, mi le-
hetett a célja Grantnek azzal, hogy az inkriminált bizonyítékokat eljuttatta hozzá. Már réges-
rég rájött erre.
Réges-rég... dehogyis. Valójában csak azóta, hogy ezt a bizarr beszélgetést folytatta a gyil-
kossal. James tudta, egyetlenegy dolgot tehet mindössze, ám ezt megtenni kutya kötelessége –
életben tartani ezt a párbeszédet, szóval tartani a gyilkost, mert egyedül ez jelenti a reményt a
számukra... csak így maradhat életben Natalie és Christine, és ő is. Beszéltetnie kell hát, egé-
szen addig, mígnem a mesterlövésznek sikerül elfoglalnia egy olyan helyet, ahonnan célba
veheti Grantet... Igen, James hitt abban, hogy el fog dördülni az a megváltó lövés, amely vé-
get vet ennek a hihetetlen történetnek. És a leginkább Grant arroganciáját látta a biztosítéknak
arra, hogy a többszörös gyilkos máris túllőtt a célon. Szarvashibát követett el, mégpedig ép-
pen ennek a helyszínnek a megválasztásával. Mert a lakosztály ablakain keresztül tökéletesen
látni lehet őt. És ezért könnyű célpont lehet.. Igaz, hogy ez az egyik legmagasabb épület egész
Seattle-ben, de azért akad több felhőkarcoló is a környéken. És a sors iróniája folytán nem is
olyan messze található innen az a toronyház, amelyben a Rain Mountain irodái vannak. Pon-
tosabban még egy emelettel magasabban is, mint ahol ők most tartózkodnak. Innen épp oda-
látni.
Az irodahelyiségek csendesek, a fények tompák. Ez itt már a megemlékezés ideje. James a
saját irodája ablakát figyelte. Sötét volt odabent. És ebben a sötétben... mintha fémes csillo-
gásra lett volna figyelmes most. Mintha egy fegyver csöve lett volna az. Talán csak képzelő-
dik. Talán csak túl élénken működik a fantáziája, az játszik vele...
Vagy valóban ott jár a mesterlövész. És rájött, hogy nem James irodája a legmegfelelőbb
hely a célzáshoz, hanem a mellette lévő – ahol gyászos sötét honolt most. Abban az irodában
Ian dolgozott... Az a férfi, akiről az imént Grant azt állította, hálával tartozik neki jól időzített
halála miatt. És akiről Grant úgy beszélt, mintha legalábbis barátok lettek volna ők ketten.
Bizarr egy barátság, annyi szent.
Ian Collier bizonyára gyűlölte volna Grant Moore-t, pedig semmi sem állt tőle olyan távol,
mint éppen ez az érzés. A pszichopata oly sok mindentől fosztotta meg azt a nőt, akit Ian sze-
retett, Ian biztosan szívesen látta volna a mesterlövészt az irodájában. És ha az első lövés nem
lenne elég pontos, mint ahogyan James remélte, akkor Ian biztosan kikapta volna a fegyvert a
kezéből, hogy ő maga terítse le helyette a gyilkost.
Igen, a mesterlövész biztosan ott van már Ian irodájában. Ennek így kell történnie. És Ian
lelke vagy szelleme ott van mellette, hogy segítsen neki. Jamesnek nincs más dolga, mint ed-
dig is. Szóval kell tartania Grantet, még legalább egy kis ideig. Kitartás, csak kitartás, egyedül
erre van szüksége.
– Ha adnál még egy támpontot, igazán hálás lennék érte – mondta Grantnek.
– A csomagon egyedül a te ujjlenyomataid vannak rajta.
– És ha kinyitottam volna, akkor a fényképeken és a szuveníreken is csak az enyémek len-
nének rajta. Az volt a terved, hogy velem viteted el a balhét. Az összes gyilkosságot, amit
elkövettél, rám akartad kenni.
– Máris kelepcébe csaltalak, James – mondta Grant sátáni vigyor kíséretében. – Beisme-
rem, augusztus óta jó néhány szöget belevertem már a koporsódba. De akkor még nem tud-
tam, hogy Ian menyasszonya nem más, mint Mary Alice lánya. És hogy a két nő ennyire ha-
sonlít egymásra. Biztos voltam benne, hogy kinyitod a csomagot, amint Iant eltemették. Úgy-
hogy megváltoztattam a forgatókönyvet. Az, amit nyolc hónapra terveztem, most ezen a mai
napon végigjátszódik. Nem volt más választásom. Nem szívesen mentem bele ebbe a cserébe.
De most már jobban érzem magam, örömöt jelent nekem, ha megölhetem Natalie-t és
Christine-t, és ettől sokkal jobb lett a hangulatom. Nem látszol valami boldognak, James. De
azért ne aggódj. Így is te viszed el a balhét. Az is elég, hogy az ujjlenyomataid kívülről rajta
vannak a csomagon. Alkalomadtán majd elmondom a rendőröknek, hogy már a kollégiumban
is készítettél pornóképeket a csajokról. És azt sem felejtem el megemlíteni nekik, hogy mi-
lyen furcsán viselkedtél itt Seattle-ben, amikor síelni jöttünk ide azon a bizonyos télen... És
mivel olyan híres ember vagy, a halálodat is szenzációként tálalják majd. És végezetül írok
majd rólad egy könyvet. Valószínűleg film is készül a sztoridból. Van valami ötleted arra vo-
natkozóan, hogy kire bíznád a főszerepet? Vagy bármi más, amit el szeretnél mondani még a
halálod előtt?
Grant nevetett, kárörvendően és gúnyosan. James hálát adott az égnek közben, amiért ilyen
sokat beszél magától is. Mert minden perc, sőt minden másodperc sokat számított most.
James ezt érezte, ebben reménykedett.
Grant pedig folytatta, úgy tett, mint akit mélyen elgondolkodtat egy kérdés...
– Tudod, most, hogy jobban belegondolok... – kezdte –, lehet, hogy másképpen kellene
megterveznem Kathleen kivégzését. És ezt későbbre is hagyhatom, mint eddig gondoltam.
Végül úgyis meghal, persze, ez biztos. Egy olyan gyilkos áldozataként kellene végeznie, aki
bálványozott téged. Aki felnézett rád, és éppen ezért pontosan úgy gyilkolt, mint ahogyan te
tetted volna. De akkor Kathleen nem halhat meg addig, míg ki nem adtam a rólad szóló köny-
vet. Az is lehet, hogy vele íratom meg az előszót. Vagy az ajánlást. Ugyan, ki lehetne alkal-
masabb erre a feladatra, mint az első áldozatod leánya és annak a férfinak a menyasszonya,
akiben annyira bíztál, mintha a fia lettél volna? Pedig neki sohasem volt gyereke. Igen, szük-
ségem lesz egy fényképre Kathleenről is. Mert ennek a te gyilkosimitátorodnak tudnia kell, ki
is ő. Mi lenne az ideális? Igen, a tökéletes megoldást keresem. Talán egy olyan fénykép
Kathleenről, amelyen a nyakában ott lóg az a medál, amelyet az anyjáról téptem le, és benne a
halott apa fényképe... Szóval elárulnád nekem, hol van most az a kis csomag?
– Persze. Amint elengedted őket – James ekkor a két nő felé mutatott
– Félreérted a helyzetet, James – nevetett Grant – Ez nem túszejtés. Innen senki sem tá-
vozhat élve rajtam kívül. És ha már szóba hoztad ezt a lehetőséget, azt hiszem, ideje, hogy
eldöntsem, melyikőtök haljon meg elsőként. Igazából rád bíznám ezt a döntést. Nekem édes
mindegy. De azért beszédes döntés lesz, nemde bár? Sokat elárul majd rólad. Az igazi érzése-
idről. Most meg kell mutatnod a lapjaidat végre, te kékvérű.
Grant ismét elmosolyodott. A vonásai egészen eltorzultak ettől.
– Tudod, mit? Nem bírom sokáig ezt a nagy feszültséget. Tulajdonképpen már nagyon sze-
retném tudni, hogy a két szeretőd közül melyiktől akarsz hamarabb megválni. Úgyhogy, gye-
rünk, James, mondd meg végre, melyiküknek a torkát vágjam el hamarabb? A ribanc Natalie-
ét vagy a frigid Chrisét..
 Grant csak hallotta, de nem érezte a golyót amely eltalálta. A koponyájába fúródott. És ha
a felismerésig el is jutott, annak semmilyen jelét nem adhatta már. A mosoly azonban ott ma-
radt az arcán.
Élettelenül vágódott a padlóra, így halt meg, arcán a sátáni mosollyal.
James odalépett mellé. Biztos akart lenni abban, hogy már nem él.
És ebben a pillanatban ott termett mellette a különleges akciócsoport három embere. Két
társuk pedig leoldotta a kötelet Natalie és Christine kezéről. És amint kiszabadultak, mindket-
ten elindultak James felé...
Christine-nek az is nehezére esett, hogy azt a néhány lépést megtegye, amely elválasztja
tőle. Rogyadoztak a térdei, ereje fogytán volt. Napok óta nem aludt és nem evett. James meg-
fogta a kezét. Christine kétségbeesetten simult oda hozzá.
– Szeretlek, James... – mondta. – Mindig is szerettelek. Csak... teljesen összezavarodtam.
Ő akarta, hogy ne láthassak tisztán. Egyik pillanatban elhitette velem, hogy szeret, a másikban
mélységesen megvetett és megalázott. És ha megkérdőjeleztem, hogy valóban szeret, akkor
megszégyenített mások előtt. És semmit sem tudtam tenni ez ellen. Pedig azt hittem, képes
vagyok elérni, hogy szeressen, egyszerűen csak szeressen. De a szerelme nem volt valós. Azt
is csak színlelte. Egy szó sem volt igaz az egészből.
– Grant a bolondját járatta veled – suttogta James a kétségbeesett nőnek, aki a karjában ke-
resett menedéket. – És nem csak veled. Mindkettőnket átvert. Engem ráadásul hosszú évek
óta. De most már vége, Chris. Látod, meghalt. És most már minden rendben lesz. Meglátod.
Natalie látta, hogyan ölelik át egymást, és hallotta a szavaikat. És a szavak jelentése is elju-
tott hozzá. Úgy érezte, ez az a fajta újbóli egymásra találás, amely azt jelenti, hogy neki men-
nie kell. Nincs több keresnivalója itt.
És egyszer csak rosszul kezdte érezni magát. Talán, ha kimegy a mosdóba... És egyszer
csak úgy érezte, hogy a magzata nincs biztonságban ezen a helyen. Ugyanaz a furcsa érzés,
bizonytalanság fogta el, amelyet akkor érzett, amikor a másik kislánya meghalt...
Nem volt más célja ekkor, mint hogy távozzon innen, minél előbb. Észrevétlenül ment ki
az ajtón, és máris ott találta magát a liftnél... az pedig éppen szabad volt. Belépett az ajtón, és
nekitámaszkodott a tükörrel borított falnak. És akkor már érezte, hogy vérzik.

Az Olympic lakosztály liftjét lehívták a földszintre, az előtérbe, amint az itt várakozó

rendőrök értesültek arról, hogy Grant meghalt. Kathleennek megengedték, hogy felmenjen, és
vele tartott néhány rendőr és egy orvos is.
Ám az akciócsoport parancsnoka pontosan tudta és el is ismerte, hogy ez a történet nem
mindennapi eset a praxisukban. Kilencven-percnyi tömény dráma. Kathleen hozzá fordult a
kéréssel – és nem az áldozat, hanem az orvos érveit használta.
 – Biztos vagy benne, hogy látni akarod? – kérdezte Sam, miközben a lift előtt álltak és vár-
tak.
– Igen. Látnom kell – felelte Kathleen határozottan. – Az anyám gyilkosát. Úgy kell lát-
nom őt, ahogyan most fekszik ott.
– Mintha még egyszer meghalhatna?
Sam kérdése megakasztotta és elgondolkodtatta. Olyan sokféle érzés örvénylett most ben-
ne. Igazából maga sem tudta, mit is akar. Azon kívül, hogy látni Grant holttestét. Sam is tudta
és értette.
– Igen – suttogta Kathleen. – Újra meg újra meg kell halnia. Én talán más leszek ettől?
– Te az a nő vagy, akit szeretek – mondta Sam. – És az is maradsz. De szükséged van arra,
hogy megértsd a saját indulataidat, mielőtt képes leszel rá, hogy igazán szeress. Tudom, hogy
ez nagyon bonyolult helyzet. Édesanyád szeretett téged, Kathleen, úgy halt meg, hogy szere-
tett, fontos voltál neki, törődött veled. Nagyon büszke volt rád... Ezt te is hallottad az imént.
– Tudom... És most azt gondolod, hogy képes vagyok megfeledkezni a haragomról, az in-
dulataimról... és erre összpontosítani a figyelmemet. És... belátom, Sam, igazad van. Meg kell
néznem őt...
– Akkor... ezt fogjuk tenni – bólintott Sam.
– Úgy érted, feljössz velem oda? – kérdezte Kathleen.
– Úgy – felelte Sam. – Semmi és senki sem akadályozhatna meg ebben.
Ám mégis volt valami, ami közbejött – olyasvalami, amire egyikük sem számított. Amikor
kinyílt előttük a lift ajtaja, egy szédelgő és sápadt asszonyt láttak maguk előtt, aki alig állt a
lábán.
– Natalie...
– Vérzek, Kathleen – nyöszörögte Natalie. – El fogom veszíteni a babát.
Iménti tervüket nyomban meg kellett változtatniuk. És ugyanilyen gyorsasággal el is pá-
rolgott Kathleenből minden indulat, amely addig fortyogott benne. Mary Alice szeretett lá-
nyának most más teendője akadt – és már nem akarta látni a gyilkost, a halottat odafent. És
mint kiderült, bőven volt hely a szívében Mary Alice számára most, hogy kiűzte magából az
indulatait. Dr. Cahill hangja egyenletes és megnyugtató volt.
– Ne félj ettől, Natalie. Szeretném, ha most átjönnél a kórházba, hogy megvizsgáljalak, és
elvégezzünk néhány tesztet is. Abból majd kiderül, mi történt. Rendben van?
– Igen – felelte Natalie, aki egyre sápadtabb volt.
– Máris megyek a kocsiért – ajánlotta Sam. Ő is ugyanolyan nyugodt volt, mint Kathleen.
Gyorsan körülnézett az előtérben, és megállapította, hol van a legközelebbi kijárat az utcára.
– Odaállok majd a járda mellé – és máris mutatta a helyet.
 Huszonharmadik fejezet

Anna Királynő Egészségügyi Központ

8-as számú déli épület
Január 6., 20 óra

– James – Natalie hangja inkább kétségbeesettségről árulkodott, mintsem örömről. Miért

van itt James? Ő nem akarta, hogy idejöjjön. Ám ez a kis dühszikra is elég volt most ahhoz,
hogy erőt merítsen belőle, és felüljön az ágyában. Indulat és kétkedés munkált benne, némi
csalódottsággal vegyítve.
– Nyilván Kathleen mondta el neked, hogy itt vagyok – állapította meg.
James nem értette a harag okát, de azt azonnal felismerte, hogy ettől olyan éles Natalie
hangja. Mégis odament a kórházi ágyhoz, mert az indulat ellenére úgy érezte, Natalie igazából
azt szeretné, ha ott lenne mellette. Ha nem is annyira közel, de mégiscsak közelebb.
– Nem volt más választása, Natalie – mentegette Kathleent. – Eltökéltem magamban, hogy
megtalállak, ha törik, ha szakad. Akár az ő segítségével, akár más módon...
De te nem akartad, hogy megtaláljalak, ugye?
– Olyan hirtelen eltűntél... – jegyezte meg.
– Muszáj volt eljönnöm onnan – felelte Natalie. – Úgy éreztem, egy pillanatig sem marad-
hatok ott tovább.
– Tudom. Megértelek...
James is ugyanolyan gyorsan távozott volna a helyszínről, mint ő – ha lehetősége nyílt
volna erre. Ám a lakosztályba érkező rendőrök egy sereg kérdést szegeztek neki, és Jamesnek
válaszolnia kellett ezekre. A korábbi ügyésznek olyan sok emberre kellett gondolnia akkor –
az igazságtalanul bebörtönzött férfira, aki a bostoni börtönben ült, és Grant áldozatainak csa-
ládtagjaira... És akarva-akaratlan személyes kapcsolat fűzte Grant egyik életben maradt áldo-
zatához – Christine-hez és aztán, amilyen hamar csak lehetett, megkereste Grant egy másik
áldozatát, Natalie-t is, aki szintén oly közel állt hozzá...
– Annyira sajnálom, Natalie…
Ne sajnálj engem, James. Kérlek, ne érezz sajnálatot irántam. Csak menj el. Hagyj most
egyedül.
– Jól vagyok – mondta Natalie konokul.
– Nem, nem vagy jól. Iszonyú megpróbáltatáson mentél keresztül. Gyűlölöm Grantet azért,
amit tett veled. És magamat is azért, mert... mert én tehetek arról, hogy ilyen helyzetbe kerül-
tél.
– Te semmiről sem tehetsz, James.
Csak szerelmes lettél valakibe, és aztán kiábrándultál belőle.
 – És ami Grantet illeti... tényleg pszichopata, ugye?
– Igen.
James közelebb hajolt Natalie-hoz. És Natalie nem húzódott el előle.
– Bárcsak korábban elhittem volna, hogy a valóságnak köze van a filmekhez, amelyekről
meséltél nekem – mondta a férfi keserűen.
– Nem hiszem, hogy ez bármin is változtatott volna. A kazettával, amelyet bejátszott a
911-es számra, Grantnek sikerült elterelnie magáról a figyelmet, és a hangfelvétel egyben
bizonyítékul szolgált az ellen a férfi ellen, akit kelepcébe akart csalni...
– De ez nagyon fontos mozzanat volt az egész történetben, és te már hónapokkal ezelőtt rá-
jöttél.
– Csak mert olyan sok filmet nézek otthon, az ágyban fekve.
– Ez a program nekem is tetszik – mondta James, és elmosolyodott. – Feküdni az ágyban
és csak mozizni...
James azt hitte, Natalie örülni fog ennek a megjegyzésének, de nem így történt. A számára
oly kedves arcot még jobban áthatotta a szomorúság.
– Ne hallgass, Natalie, kérlek, nem bírom tovább – könyörgött neki. – Beszélj hozzám.
– Kathleen azt is elmondta neked, miért vagyok itt, ugye?
– Igen.
Ezt a szót már nem James, hanem Kathleen mondta ki – ott állt ugyanis az ajtóban.
– Elmondtam Jamesnek, hogy kisebbfajta sokkot kaptál, ami teljességgel érthető, a körül-
ményeket ismerve. Azt is mondtam neki, hogy a legfontosabb számodra most az alvás. Ha
zavartalanul átalszod ezt az éjszakát, akkor holnap már haza is engedhetünk.
– Igazán? – Natalie számára igazi meglepetés volt Kathleen közlése. – Vagyis akkor...
egyébként minden rendben van? Így értsem, Kathleen?
– Igen, azt hiszem, reális esélyünk van erre – nyugtatgatta Kathleen. – A vizsgálatok, így a
vérvizsgálat eredménye is ezt támasztja alá. Csak meg kell erősödnöd egy kicsit.
Miután megvizsgálta Natalie-t, Kathleen azt mondta neki, úgy tűnik, a magzatnak semmi
baja. És ezt a vérvizsgálat eredménye is megerősítette ezek szerint. A vérzés szerencsére ha-
mar elállt, úgyszólván magától. Bár ő soknak érezte akkor a vérveszteséget, szerencsére téve-
dett.
– Az irodámban leszek még egy ideig – mondta Kathleen. – És mindenképpen benézek
még hozzád, mielőtt hazamegyek – ígérte.
Natalie hálásan mosolygott rá. Most örült csak igazán annak, hogy a véletlen folytán
Kathleen lett az az orvos, akire rábízta második magzata életét
És a saját életét is.
Kathleenben tökéletesen megbízhatott, mint ez most is bebizonyosodott. James nem tudta,
és sohasem fogja megtudni, hogy gyermeket vár tőle, és hogy mennyire aggódott azért, hogy
ez a kislány túlélje a mai napot...
– Köszönöm, Kathleen…
 Kathleen intett neki, és már épp indult volna tovább, amikor James szavai megállították, ő
is szerette volna kifejezni a háláját. Majd utána így folytatta:
– Hallottam, amit te és Sam mondtatok, Kathleen, a felelősségemről... hogy a történtek mi-
att nem kell felelősnek éreznem magamat. Köszönöm, amit mondtál... tudod, a ráció szintjén
talán én is úgy érezném, igazatok van. De most nem tudok igazán racionálisan gondolkodni.
– Hogyan is tudnál? – Kathleen költői kérdése ott maradt a levegőben. – Akkor... ha nem
gond, most magatokra hagylak benneteket.
És azzal távozott.
Kettesben maradtak. Együtt, és mégis olyan magányosan.
– Gyere hozzám feleségül – suttogta James váratlanul. Úgy érezte, már kezd elviselhetetlen
lenni a magánya. És várta Natalie válaszát, egyre magányosabban. – Mi az, Natalie?
– Mégis elmondta neked, ugye? – kérdezte Natalie lemondóan.
– Kicsoda?
– Kathleen.
– Elmondta nekem? Mit?
Natalie alig észrevehetően megrázta a fejét, James ezért folytatta:
– Nem tudom, miről beszélsz, Natalie. Fogalmam sincs róla. De most már nagyon szeret-
ném tudni. Kérlek, mondd el végre.
Natalie egy kérdéssel válaszolt.
– Mi van Christine-nel?
– Mi van Christine-nel? Úgy érted, feleségül akarom-e venni őt? Erre vonatkozik a kérdé-
sed?
– Ő szerelmes beléd, James. Még mindig az – állapította meg Natalie. – És az, ami közte és
Grant között történt.. Grant el akarta venni őt tőled. Ellopni a boldogságotokat. És még ez
sem volt elég. Megalázta őt, a szokásos lélektani hadviselést folytatta ellene, amiről most már
tudjuk, hogy a legkedvesebb időtöltése volt. És sikerült is elérnie a célját. Bebizonyította, mi-
lyen intelligens... Christine-t ismerve, én azt gondoltam volna, hogy ha valaki, hát ő biztosan
nem eshet áldozatul egy ilyen ördögi játszmának. Olyan magabiztosnak ismertem meg őt. És
úgy érzem, Christine-nek jó esélye van arra, hogy visszataláljon a régi énjéhez. Ő ismét a te
Christine-ed lehet. Ez persze időbe telik, de úgy érzem, biztosan sikerülni fog neki, ha igazán
akarja. És ő olyan végtelenül...
– Igazad van, Natalie – szakította félbe James. – Christine valóban olyan tökéletes, mint
azok a szuperlatívuszok, amelyeket most sorolni akartál. És szerencsére sok barátja van. Én
is, te is közéjük tartozunk. És biztos vagyok abban, hogy meg fogja kapni mindazt a segítsé-
get, amire csak szüksége van ahhoz, hogy visszataláljon a régi énjéhez. És lehet, hogy hama-
rosan ismét az a Christine lesz, akit szerettem. Akit feleségül akartam venni. Én is remélem,
hogy képes lesz erre. De én – ekkor még jobban ellágyult a hangja – már sohasem leszek az a
James, aki akkor voltam, amikor még feleségül akartam venni őt...
– Nem? Biztos vagy benne?
 – Soha. Én a te Jamesed szeretnék lenni, Natalie, és nem az övé. Már persze ha igényt tar-
tasz rám...
– Ó, James...
– Miért ráncolod a homlokodat?
– Tényleg nem tudod?
– Csak azt tudom, hogy szeretlek.
– James...
– Mondd csak, ez tényleg ilyen borzasztó? – kérdezte James, és odahajolt Natalie-hoz,
hogy lecsókolja a könnyeket a szeme sarkából. Natalie arcán megjelent egy bágyadt, erőtlen
mosoly.
– Nem – suttogta. – Egyáltalán nem olyan borzasztó. Sőt... Nem rossz.
James azonban érezte, hogy van itt valami bökkenő. Egy „de”, legalábbis biztosan. Hát-
rébb húzódott és úgy figyelte Natalie-t, karnyújtásnyi távolságból. A csillogó szemekből ért-
hetetlen fájdalmat vélt kiolvasni.
– De? – kérdezte kissé talán türelmetlenül.
– Egy ideig biztosan nem szeretkezhetünk... – mondta ki Natalie.
– Bántalmazott téged Grant?
– Nem, nem. Semmi ilyesmi. Hány óra van?
– Hány óra van? – James most már végképp nem értette, de azért az órájára pillantott. –
Nyolc óra tizenhét perc – mondta végül, és kérdőn nézett Natalie-ra.
– Mert még mielőtt ez történt volna velünk, elhatároztam valamit… – magyarázta Natalie –
És azt is, hogy éjfélig várok vele, csak azután mondom el neked. De most már tudom, hogy ez
téves döntés volt a részemről. Mert neki mindkettőnkre szüksége van. A kislányunknak szük-
sége van az édesanyjára és az édesapjára is ahhoz, hogy biztonságban érezhesse magát ebben
a világban. Hogy túlélje például ezt a napot... egy ilyen szörnyű napot. És minden napot mos-
tantól fogva.
– A mi kislányunknak?
– Igen. Miatta nem szeretkezhetünk egy ideig – magyarázta Natalie. – Azért, hogy ő telje-
sen egészséges legyen. Hogy biztonságban érezhesse magát idebent – és ekkor kezét a hasára
helyezte.
Most James szeme kezdett csillogni a könnyektől. Az írisze kékje felragyogott, szeretettel,
féltéssel telve.
– Úgy érzem, kibírom, Natalie – mondta végül. – Ha megígéred, hogy az egész életemet
veled élhetem le. És vele – ekkor kezét Natalie hasán nyugvó kezére tette.– Mindkettőtöket
szeretlek.
 Natalie már aludt, amikor Kathleen – ígéretéhez híven – benézett hozzá, mielőtt elindult
haza. Pontosan tíz óra volt ekkor.
Hadd aludjon csak. Ez volt az első gondolata, amikor megpillantotta Natalie-t aki békésen
szundikált az ágyában. Mert ez volt a leglogikusabb és a legfontosabb is. Hagyni, hogy pihen-
je ki magát. Nem mintha Kathleen árthatott volna Natalie-nak azzal, ha felébreszti egy kis
időre. Ám a pihenés az, amire a legnagyobb szüksége volt most a betegnek.
És ez az alvás ráadásul – a jelek szerint – boldog álmot is hozott Natalie számára. Halvány
mosoly ült ugyanis az arcán, ami egyértelműen erre utalt.
James benézett Kathleen irodájába, miután meglátogatta Natalie-t. Repesett a boldogságtól
most, hogy már tudta, gyermekük lesz. És tulajdonképpen azt szerette volna megtudni
Kathleentől, mit tehetne annak érdekében, hogy a terhesség hónapjai a lehető legnagyobb
rendben teljenek el, hogyan gondoskodhatna ez idő alatt Natalie-ról, és hogyan könnyíthetné
meg a számára ezeket a hónapokat... Tenni akart valamit, mindenféleképpen. Bármi legyen is
az. Amit csak lehet, ő mindent elkövet Natalie és a magzatuk érdekében. Kathleen azt felelte
erre, máris azt teszi. Hiszen szereti a leendő édesanyát. És a kislányukat.
Natalie álma boldogságot hozott. És Kathleennek is megvolt a maga álma.
És ez az álom Samről szólt, aki visszament a házba, míg Kathleen Natalie-val foglalkozott.
Megköszönte a fiatal jegyespárnak, hogy vigyáztak a kutyára, és miután megbeszélték a to-
vábbi teendőket, Susie-ék távoztak is. Sam elmondta nekik, hogy Sarah’s Orchardban van egy
almáskert és egy ház is ugyanezen a telken, amely az övék lehet… Ha ők is ezt szeretnék.
Mert az Claráéknek is nagy segítséget és könnyebbséget jelent, ha egyikük kedvenc unokája
és annak menyasszonya kertjében terem az alma, amely a megélhetésüket biztosítja – és
amely a jövőjük záloga.
Kathleen felhívta Samet, amikor az irodájában nagyjából végzett a munkával, és már csak
egyszer, egy rövid időre akart visszamenni Natalie szobájába, hogy megnézze, nála is minden
rendben van-e. Azután elindul haza... Sam azt ígérte, odamegy érte. És biztosan ott is van
már, az irodájában. És Kathleen mégis itt álldogált Natalie szobájának ajtaja előtt, pedig pon-
tosan tudta, hogy a betegnek az a legjobb most, ha nyugodtan aludhat.
Miért is lépett be végül Kathleen a szobába, ennek ellenére? És miért érintette meg a vállát,
óvatosan, gyöngéden? És miért kezdte suttogni a nevét?
Kathleen maga sem tudta pontosan az okát, mégis ezt tette.
– Kathleen?
– Szia... – Natalie óvatosan felült az ágyban. – Valami baj van? – kérdezte riadtan, a sze-
mét dörzsölgetve.
– Nem, Natalie, semmi gond – felelte Kathleen. – Nyugodj meg, igazán semmi. Csak... az
imént átnéztem a papírjaidat, amelyeket New Jerseyből küldtek meg.
– Máris megérkeztek?
– Igen, ma. Igaz, elég későn – mondta Kathleen. – De találtam bennük olyan információt,
amiről úgy gondoltam, fontos lehet, hogy még ma értesülj róla.
 – Információ? – Natalie értetlenül nézte. Rosszat sejtett.
– Jó hír – mondta Kathleen mosolyogva. – Igazi vízkereszti jó hír. Az első magzatod nem
azért halt meg, mert figyelmetlen voltál, és leléptél a busz elé...
– Nem?
– Nem. Az első terhességed méhen kívüli volt ugyanis. A magzat a petevezetékben tapadt
meg. Semmiképp sem tudtad volna kihordani. Valószínű, hogy éppen a méhen kívüli terhes-
ség miatt szédültél meg akkor... amikor kiléptél a busz elé. Emlékszem, azt mondtad, minde-
ned fájt, még a hópelyhek is, amikor az arcodhoz értek. Mivel valószínűleg a hasüreg alsó
részét érte a legnagyobb ütés, ezért hihetted azt, hogy ez okozta a halálát…
– Nem emlékszem rá…
– Nem is kell, hogy emlékezz erre – nyugtatgatta Kathleen. – Maga a vetélés nem sokkal
azelőtt következett be. Valószínűleg nem okozott fájdalmat, csak vérveszteséget, és éppen ez
lehetett az, amitől megszédültél akkor. Mert a szemtanúk szerint valósággal tántorogtál, ami-
kor a busz elé kerültél. És mint ezt a kórházban megállapították, a belső vérzés jelentős volt.
Ezért kellett eltávolítani a jobb petefészkedet...
– Vagyis nem én okoztam a halálát? – kérdezte Natalie. Még most sem tudta elhinni.
– Nem – felelte Kathleen határozottan. – És ez a mostani terhességed egészen más. Telje-
sen normális. A magzat a méhben tapadt meg, nem a petevezetékben. Minden rendben van.
Csak ezt szerettem volna elmondani neked még ma.
Kathleen szavai csak lassan jutottak el hozzá. És a jelentésük még ennél is lassabban üle-
pedett le a tudatában. Megnyugtató, otthonosan meleg és kényelmes volt ez az érzés – hinni
Kathleennek, hitelt adni a szavainak.
– Igazad volt, Kathleen – mondta, és halványan elmosolyodott. – Erről tudnom kellett.
Még ma este... Köszönöm, hogy felkeltettél és megértetted, mennyire fontos ez nekem.
 Huszonnegyedik fejezet

Nem is olyan régen dr. Kathleen Cahill a döntését, hogy felébreszti Natalie-t, még egyér-
telműen az orvosi intuíciójának tulajdonította volna. Ám Kathleen most már tudta – még mie-
lőtt felkeltette Natalie-t –, hogy ez alkalommal valami más vezette őt, nem pedig az orvosi
szaktudása és tapasztalata. Ez egy másfajta ösztön volt.
A női ösztön, egyfajta megérzés, ősi és természetes sugalmazás, amely irányította lépteit,
miközben elindult a betegszoba felé. Egy igazi nő megérzése, intuíciója...
Nem is olyan rég még azt hitte, hogy belőle hiányzik a nőiességnek ez az alapvető kritéri-
uma. Sohasem tapasztalta meg a szexuális vágyat, amelyről azt hallotta, létfontosságú része a
női létezésnek, a nő igazi lényének. Nemhogy szerelmes lett volna valaha is... De most... egy-
re gyorsabban vert a szíve, miközben várta, hogy ismét találkozzon azzal a férfival, akit szere-
tett, és akit annyira kívánt, mint még soha senkit. És aki ugyanúgy szerette és kívánta őt.
Mert igenis nőies volt, ízig-vérig, minden porcikájában nő volt, amikor ez a férfi fellobban-
totta benne a szenvedélyt.
És ami a testvéri szeretetet illeti? A nővérség kötelékeit? A közelséget, amelyet az első pil-
lanattól fogva érzett, mióta megismerkedett Natalie-val? Igen, valószínűleg ez az érzés, a test-
véri szeretet volt a másik erő, amely befolyásolta döntésében.
És még... igen, létezett egy másfajta női ösztön is, amelyről azt hitte, nincs meg benne – és
amelynek hiányától valósággal rettegett. És épp ma tanult meg valamit erről a másik ösztönről
– arról, hogy hogyan érezhet egy nő a lánya iránt, hogy miként könyöröghet élete utolsó pil-
lanatában... nem a saját életéért, hanem a lányáért...
És ez az emlék elkísérte Kathleent mindenhová, bárhová ment. Mint valószínűleg Mary
Alice-t is. És most Kathleen a hasára helyezte a kezét, az anyák ősi, védelmező gesztusával,
és érezte – még mielőtt megbizonyosodhatott volna róla –, hogy létezik az új élet, odabent, és
azt is, hogy itt van vele Mary Alice. Igen, itt van mellette az édesanyja, megérinti és érzi őt,
tudja, mire gondol, és mosolyog – mint ahogyan a lánya is. Mosolyog – úgy, ahogyan csak az
asszonyok, az anyák tudnak.

– Sam?
– Szia...
Már az is, ahogyan üdvözölte őt a férfi, elárulta, mennyire szereti Kathleent. Pedig akkor
még nem is láthatta a ragyogást, az új keletű fényt a mosolygó szempárban.
– Mi az, Kathleen? – kérdezte, amikor feltűnt neki.
 – Azt hiszem, gyermeket várok – felelte Kathleen. – Nem, nem jól fogalmaztam. Biztos
vagyok benne...
Most már az egész lénye ragyogott.
– Igen, gyermeket várok – ismételte el.
– Igazán? De...
– Igazad van, még túlságosan kicsi ahhoz, hogy kimutatható legyen. Úgy értem, tudomá-
nyos módszerekkel...
Na de ki törődik a tudományos módszerekkel, amikor más módja is van a megbizonyoso-
dásnak? Az az ősi, megbízható módszer, amelynek az anyák az igazi tudói és mesterei.
– De akkor is biztos vagyok benne, hogy gyermeket várok. Mit szólsz hozzá?
Kathleen máris tudta Sam válaszát. De azért a férfi kimondta hangosan is.
– Örülök neki, pontosan annyira, amennyire te is.
– És furcsán hangzik, tudom, de úgy érzem... kisfiú – folytatta Kathleen a bensőséges val-
lomást. – Egy fiú... Olyan ez, mint valami varázslat...
– Varázslat is – bólintott Sam. – Ami mindig működik, ha az ember szerelmes lesz. És ve-
led, a mi esetünkben különösen így van ez. Kathleen... – Sam igazából csak most kezdte fel-
fogni. – Tényleg gyermekünk lesz?
– Igen.
– És jól vagy, ugye?
– Tökéletesen. Talán egy kicsit mámoros is a boldogságtól – felelte Kathleen. – És mindig
is jól fogom érezni magam, bármilyen hormonális változásokat okoz is ez a kisfiú bennem.
Most persze még túlságosan kicsi ahhoz, hogy bármiféle tüneteket produkáljunk együtt…
mármint az örömön kívül.
– Ez azért elképesztően nagy eredmény egy négy- vagy ötnapos magzattól, nem? Vagy...
mire gondolsz?
Sam észrevette, hogy egy kissé halványabban ragyogott Kathleen arca a kérdése hallatán.
– Mondd el, kérlek...
– Vagy hétnapos magzattól – mondta ki Kathleen nagy nehezen.
– Hétnapos?
Sam nem értette.
– Lehet, hogy Iané a gyermek, Sam. A baleset éjszakáján volt az ovulációm. És miközben
Ian a hegyekben síelt, én... hetedszerre is megpróbáltam a mesterséges megtermékenyítést a
klinikán – magyarázta Kathleen.
– Nos, akkor az ő gyermeke... Ha tényleg akkor volt az ovulációd.
– Ez azért nem ilyen egyszerű – gondolta végig a lehetőségeket Kathleen. – Lehet, hogy
akkor este fogant, úgy értem, a hetedik próbálkozás estéjén. De azután is… Én akkor este
szerettem volna teherbe esni. Ian miatt. És miattam is. És miután ő meghalt… azt hiszem, az a
valószínűbb, hogy az övé…
 – Ian gyermeke – ismételte el Sam, és mélyet sóhajtott. Kifelé bámult az ablakon, az éjsza-
kába.
– A mi gyermekünk, Sam. Egy kisfiú, akit egyformán fogunk szeretni, ugye?
Sam továbbra is az ablakon túli világot figyelte, innen, ahol ő és Kathleen állt jóformán
csak az eget lehetett látni. A város fényei valahol a mélyben ragyogtak, és nem világították
meg az égboltot. És Kathleen úgy érezte, megváltozott az iménti öröm. Mivel Sam nem vála-
szolt, ő is hallgatott inkább. És számukra csak a sötétség létezett ekkor egy ideig.
– Szeretni fogjuk, igen – mondta ki végül Sam. Kathleenhez beszélt, de nem nézett rá to-
vábbra sem. – Szeretni fogjuk. Én is szeretni fogom, Kathleen. Megígérem neked. Sajnálom,
ha úgy érzed, elbizonytalanodtam. Vagy, ha csalódást okoztam most neked azzal, ahogyan
reagáltam erre a hírre. Mert csalódtál bennem, ugye? Igen, biztosan így érzed... Hiszen én is
így érzem.
– Nem, nem okoztál csalódást nekem, Sam. Sohasem tudnál, bármit tennél is – bizonygatta
Kathleen. – Igen, talán meglepett a reakciód. De azt gondolom, ez így természetes. Igen, ter-
mészetes, hogy először azt érezted, cserbenhagytalak, mert neked biztosan csalódást jelent,
hogy Iané is lehet a gyermek. Mint ahogy a tied is. Nekem, veled ellentétben, bőven volt már
időm átgondolni a helyzetet, és mérlegelni ezt a lehetőséget is. Téged pedig nyilván felkészü-
letlenül ért ez az egész. Ez a helyzet szimmetriája és mágia...
– Szimmetria? Mágia? – Sam hiába törte a fejét, nem jött rá a megoldásra. – Nem értelek,
Kathleen.
– Úgy értem, te is úgy szereted majd Ian fiát, mint a sajátodat. Mint ahogyan Ian szeretett
téged...
– Szeretni fogom ezt a gyermeket, Kathleen – ígérte meg ismét a férfi –, akár Iané, akár az
enyém. Tudod, hogy így lesz. De... továbbra sem értem, miért vagy mitől lenne szimmetrikus
ez a helyzet.
És a mágiát sem érezte igazán. Ian gyermeke az ő testvére. Talán van valami, amiről
Kathleen és Ian úgy gondolta, ő sohase tudjon róla? Igen, biztosan van. Lennie kell itt valami-
lyen titoknak. Mint ahogy talán a gyermeküknek sem akartak elmondani valamit... De akkor
is.
– Kérlek, magyarázd el nekem – mondta végül.
– Ez a közös bennetek – mondta Kathleen. – Szeretni egy másik férfi fiát úgy, mintha a sa-
játod lenne...
– De én nem egy másik férfi fia vagyok... – tiltakozott Sam. – Vagyis voltam...
Sam most döbbent csak rá, mi lehet a titok nyitja. Nehezen jutott el a szavak jelentése hoz-
zá, de most már ő is sejtette, mire célzott ezzel Kathleen. És azt is látta, hogy könnyek áztat-
ják az arcát.
– Nekem meg sem fordult a fejemben, Sam, hogy Vanessa ezzel kapcsolatban is hazudott
neked – mondta ki végül. – Pedig ez történt, ugye? Azt mondta neked, hogy Ian fia vagy...
 Én igenis Ian fia vagyok. Sam tiltakozása heves volt – és mégis szótlan maradt. És tudta,
hogy az önvédelem reakciója természetes volt részéről ebben a helyzetben. Ám az agya el-
lentmondásos üzeneteket küldött a testének. Azt már tudta, hogy az anyja hazudhatott neki.
De azt is, hogy Kathleen biztosan nem hazudik.
Kathleen látta Sam gyötrődését, jóllehet, a férfi semmiféle külső jelét nem adta ennek. És ő
mégis érezte, anélkül, hogy hallotta vagy látta volna, mi zajlik le a lelkében. Kathleen tudta az
igazságot, és azt is, hogy ez az igazság lesújtó lesz Sam számára. Mégsem tarthatta vissza
tovább. Nem titkolhatta el előle.
– Ian hamar rájött – mondta. – Alig néhány órával azután, hogy te megszülettél. Tudta,
mert az ő vére AB-s, a tied pedig a 0-s típusba tartozik. Ő nem lehetett a biológiai apád. És
elmenekülhetett volna abból a helyzetből, Sam. Kibújhatott volna a felelősség alól, amit egy
gyermek felnevelése jelent egy tizennyolc éves fiatalember számára. De ő ezt nem tette meg.
Másként döntött. Téged mindig is a fiának tekintett, Sam. Attól a pillanattól kezdve, hogy
először tarthatott a kezében. Az ő fia voltál... Mert ő annak tekintett.
És ő az apám volt. Igenis, az apám volt. Ez a kétségbeesett állítás nem volt elég hangos ah-
hoz, hogy elnyomja Kathleen hangját Sam ugyanakkor azt a kitartó kórust is hallotta, amely a
fejében harsogott: Nem az apád. Ő nem az édesapád. Bármennyire is szeretnéd, hogy az le-
gyen.
És hiába örült annyira annak, hogy Ian vére folyik az ereiben. Pedig sokszor csak az táplál-
ta benne a reményt, hogy Ian jóságát örökölte.
– Iant nem érdekelte a tény, hogy nem ő a biológiai apád – folytatta Kathleen. És Samnek
ettől olyan érzése támadt, mintha olvasni tudna a gondolataiban. – Akkor sem szerethetett
volna jobban téged, ha ő nemzett volna. De amikor az édesanyád elszakított tőle, az ügyvédje
elmondta Iannek, hogy Vanessa mindig is tudta, mi az igazság, és éppen ezért Iannek semmi-
féle jogalapja nem volt arra, hogy kérhesse akár a láthatásodat is...
– És mióta tudta ezt az anyám? – kérdezte Sam. Most kezdett kijózanodni csak az iménti
kábulatból.
– Tudta, hogy már akkor terhes volt, amikor megismerkedett Iannel – felelte Kathleen tár-
gyilagosan. – De ő Iant akarta. A híres síbajnokot. Akivel dicsekedhet. És akivel ugyanakkor
bosszanthatja a szüleit. Saját maga miatt akarta Iant, és nem miattad, nem a te érdekedben. Ian
pedig szeretett téged. És... – ekkor elhallgatott. – Tudom, hogy a leginkább azt szeretnéd, ha
egy szó sem lenne igaz ebből az egészből.
Sam halványan elmosolyodott, úgy nézett Kathleenre.
– Én Ian Collier fia szeretnék lenni, Kathleen – mondta ki.
– Az is vagy, Sam. És csak ez számít, egyedül ez, semmi más.
Kathleen odahajolt hozzá, és az ujja hegyével megérintette Sam szája sarkát. Sokáig hall-
gattak. Kathleen csak akkor szólalt meg újra, amikor látta, hogy Sam már valamelyest meg-
nyugodott.
– És ezenkívül az a férfi vagy, akit szeretek.
 – Én is szeretlek, Kathleen.
És ekkor Sam is megérintette Kathleen arcát, gyöngéden cirógató ujjakkal. Végigsimította
a fáradt szemek alatti területet, aztán a kedves arc élét.
– Eseménydús napunk volt. Azt hiszem, ideje hazamenni – mondta szelíden.
Igen, én is úgy érzem, legfőbb ideje. Kathleen nem mondta ki, csak gondolta. De látta,
hogy Sam még nem nyugodott meg igazán. Hiába próbálta elhitetni vele, hogy túl van már a
nehezén – az érzelmi vihar még javában dúlt a lelkében. Szép próbálkozás volt, de eredmény-
telen. És annyi bizonyos, hogy ez a fajta fájdalom még sokáig nem múlik el.
Volt azonban ezenkívül több dolog is, amiről beszélniük kellett
– Egyszerűen fel sem foghatom – jegyezte meg Kathleen eltűnődve.
– Mire gondolsz? – kérdezte Sam. Mintha kifejezetten örült volna annak, hogy Kathleen
megjegyzése kizökkentette a gondolataiból.
– Arra, hogy miért akarta Vanessa egész életében fenntartani ezt a hazugságot. Miért kel-
lett hazugságban élnetek. Talán így akart bosszút állni Ianen?
– Nem tudom – ingatta a fejét Sam. – Én már nem akarom védeni őt, mint embert, és mint
anyát, még ennél is kevésbé. De biztosan jó oka volt rá.
– Hazudni egy kisfiúnak, a saját gyermekének, amikor mindenki más tisztában van az
igazsággal?
– A családból senki más nem tudta, Kathleen, hogy mi az igazság.
– Mason biztosan tudta. Mint ahogy az anyai nagyszüleid is. És a pszichológus is.
– Nem – rázta meg a fejét Sam. – Egyedül anyám tudott róla, és Ian. És, mint már mond-
tam, anyám ügyvédje. De mindenki más úgy tudta rólam, hogy Ian Collier fia vagyok. Aho-
gyan én is.
– Akkor sem értem, miért volt olyan fontos ez Vanessának. Hol van itt a logika?
– Én sem tudom, miért akarta, hogy abban a hitben nőjek fel, hogy Ian egy szörnyeteg és
nem is ember. Talán ennél is rosszabb lett volna, ha tudom, ki az az ember, aki az igazi apám.
– Lehet, hogy fogalma sem volt róla, ki nemzett téged – jegyezte meg Kathleen. – Sok futó
kapcsolata volt akkoriban.
– Ő legalábbis ezt állította – jegyezte meg Sam némi éllel. – De azt már mindketten tudjuk,
mennyire lehet hitelt adni a szavának.
Sam ismét kifelé bámult – az éjszakát figyelte, mintha a sötétségben látná az esélyt arra,
hogy megtalálja az igazságot.
– Mason... – mondta ki végül. – Igen, ő lesz az a titokzatos férfi. Ezért félt annyira Vanessa
attól, hogy elmondom neki, amit tudok.
– Én úgy tudom, hogy középiskolás koruktól fogva nem találkoztak, csak akkor, a tízéves
érettségi találkozón – mondta Kathleen.
– Ez nem igaz – ingatta a fejét Sam. – A két család gyakran összejárt. Mason és ő rendsze-
resen találkozhattak. Amikor a nagyszüleim, a Worthingek és a Masonok összejöttek, sokszor
utaltak arra, hogy Mason és anyám többször is szakítottak. Egyszer történetesen alig néhány
héttel azelőtt, hogy anyám megismerkedett Ian-nel. Anyám szerintem pontosan tudta, hogy
Mason ejtette teherbe. De nem akart hozzámenni, pedig a szülei nyilván ezt szerették volna. Ő
mindig is lázadozott ellenük. Négy évig Iannel élt, és bizonyára élvezte, hogy Mason távolról
csodálja őt eközben. És ugyanakkor Masont is megbüntette... azzal, hogy nem engedte a fiá-
hoz és magához sem.
– Vagyis nem merte elmondani neki, hogy az ő fia vagy.
– Gondolom, Mason rákérdezett pedig, amikor megtudta, hogy anyám terhes. És ő persze
hazudott neki. Szerintem azért, mert jobban szeretett volna Iannel élni, mint vele. Azt hiszem,
azt tervezte, hogy megmondja ezt neki, miután már egy ideje házasságban éltek, és Ian meg
én összeszoktunk. De nem került sor erre a vallomásra. Ám aztán úgy érezhette, hogy talán
hibázott. Főleg akkor, amikor Masont és engem együtt látott. Talán azt fontolgatta, majd el-
végezteti a tesztet, és akkor a Hargrove család boldogan élhet attól fogva. Én húztam keresz-
tül a számításait, mégpedig azzal, hogy nem tudtam kiheverni a csalódást, amit az okozott,
hogy elszakított Iantól. Mason és én sehogy sem jöttünk ki egymással. Épp ellenkezőleg. Oly-
annyira nem, hogy... Az első emlékem róla az, amikor véletlenül meghallottam, hogy Mason
azt mondta anyámnak, vissza akar küldeni Ianhez. Hogy megszabaduljon tőlem...
– Nem tudom, mennyire nagy erőfeszítéseket tett Mason azért, hogy megpróbálja – jegyez-
te meg Kathleen.
– Úgy érted, azt, hogy megszabaduljon tőlem? – kérdezte Sam.
– Nem, hanem... hogy megszeresse egy másik férfi fiát.
– Nem tudom, Kathleen – ingatta a fejét Sam. – És valami azt súgja, ezt már sohasem fog-
juk megtudni.
Ez történt hát Sammel – sok tekintetben ugyanaz, mint Kathleennel is, néhány órával az-
előtt. A kaotikus érzések egyszerűen, úgyszólván egy csapásra eltűntek – mégpedig ugyanab-
ból az okból kifolyólag, volt más, fontosabb teendőjük is. Pontosabb kérdések, amelyeket
meg kellett beszélniük egymással.
– Szeretni fogom a gyermekünket – mondta Sam végezetül. – Hiszen máris szeretem őt.
 Epilógus

A Collier-ház (az egykori Worthing-birtok)

December 6., Tizenegy hónappal később
16 óra 45 perc

Az ünnepi karácsonyi díszek korán a helyükre kerültek a villában, az Anna királynőről el-
nevezett dombon. Sam és Kathleen már azt is megígérték egymásnak, hogy ez mindig is így
lesz ebben a családban.
Vagy talán le sem szedik a dekorációt, és akkor egész évben így marad a ház, ünnepi dísz-
ben, kárpótolva magukat az eddig elmaradt karácsonyokért. Végül abban maradtak: akárho-
gyan is döntenek, az otthonukban – díszek vagy díszek nélkül – minden nap ünnep lesz.
És ez az este az első közös vacsorájuk, ezen az ünnepen. Nem hívnak sok vendéget, mind-
össze heten lesznek – a szokásos kis csapat. Mindössze Jamest és Natalie-t várták vendégség-
be, az öt hónapos Emily Anne-nel. És hamarosan meg is érkeznek.
Az esték boldogan kezdődtek és boldogan is végződtek ezekben a napokban. Néha a három
hónapos Ian Daniel Collier – vagyis Danny – volt az, aki a leghamarabb elálmosodott. Néha
pedig a kis Emily Anne. Ám még ennél is gyakrabban esett meg, hogy az édesanyák közül
valamelyik kezdett ásítozni. Vagy valamelyik gyermek édesapja jelezte ugyanígy, hogy elfá-
radt.
Hetük közül egyedül Holly volt az, aki egész éjjel képes lett volna ébren maradni – a két
család tagjai mindig hamarabb érezték, hogy most már el kellene tenniük magukat holnapra.
És jó éjszakát kívántak egymásnak.
Ám gyakran találkoztak így, ők heten.
James és Sam együtt dolgoztak a Rain Mountain cégnél, hogy életben tartsák és tovább
álmodják Ian álmát. Hogy Ian mindig is közöttük maradjon.
És vitorlázni is jártak együtt. Ilyenkor Sam tanítgatta Jamest. És síelni is eljártak. Olyankor
James tanítgatta Samet. Mintha csak testvérek lettek volna.
És Sam biológiai fivére is megérkezett egy napon a városba, ő pilóta lett. És Tyler
Hargrove, amikor csak tehette, velük töltötte a szabad idejét – mert tulajdonképpen nem is
ketten, hanem hárman voltak testvérek ők. És Tyler, a harmadik fivér mindkettőjüket megta-
nította repülőt vezetni.
És Kathleen meg Natalie – mintha ők is testvérek lennének – a gyermekeik és Holly társa-
ságában együtt mentek mindenhová, bármilyen volt is az idő. Játszani, bevásárolni, minden-
hová együtt – bárhová, ahová csak kellett. És szinte minden áldott nap meglátogatták férjeiket
a munkahelyükön.
 Sam és Kathleen már mindent előkészített a vendégek fogadására. A vacsora a sütőben. És
a desszertet, amely Susie McKenzie receptje alapján készült almás pite volt, melegen tálalják
majd fel – odaát a nappaliban, a lobogó kandalló előtt, az illatozó fenyőfa tövében.
Leülhetnek a vastag, süppedős szőnyegre is, ha úgy tetszik. Mert Samék a leginkább ezt a
helyet szerették.
Az én családom, gondolta magában, miközben a nappaliba ment, hogy felvegye a telefont.
Az ő kis családi köre. A szereteté.
– Marge volt az – mondta, miután visszatért a vendégekhez, és így ismét teljes lett a kör. –
Nagyon tetszenek neki a fényképek, amelyeket Dannyről és Hollyról küldtél neki – mondta
Kathleennek. – És azt mondja, repes a boldogságtól most, hogy látja, Holly ilyen barátságos
és családszerető kutyus lett. Mert ugye, az vagy, Holly?
Holly, aki egy műcsontot rágcsált lelkesen és elmélyülten, farkcsóválással jelezte a választ.
– Azért lett ilyen, mert te megteremtetted neki a biztonságos otthont – mondta Kathleen.
Sam felé akart fordulni, de közben a kisfiúk az arcára tette a tenyerét és csavargatni kezdte az
orrát.
– Ugye, így van, Danny? Olyan biztonságos helyen vagyunk itt mindannyian...
Danny elmosolyodott az édesanyja hangját hallva. De Hollyhoz hasonlóan, az ő figyelmét
is lekötötte valami – azt a kis függőt babrálta, amelyet Kathleen a nyakában viselt. James
gondoskodott arról, hogy visszakerüljön hozzá – mint ahogy Grant többi áldozata esetében is
ezt tette: intézkedett róla, hogy minden ékszert visszakapjon a tulajdonosa vagy annak hozzá-
tartozói. Eltartott ugyan egy darabig, mire minden ügynek a végére járt, de sikerült minden
egyes áldozatot azonosítani, és így felvette a kapcsolatot a családjaikkal is. James sokat segí-
tett nekik – továbbra is fáradhatatlanul dolgozott azért, hogy mielőbb megnyugodhassanak a
túlélők.
Mary Alice függője... A szerény ékszer viselése végtelen nyugalommal árasztotta el
Kathleent. És nagy meglepetést is tartogatott a számára – mert a belsejében ott lapult, épség-
ben és sértetlenül az édesapja fényképe – katonai egyenruhában. Milyen fiatal volt! Ő az a
Daniel, aki után a kisfia a nevét kapta.
– Milyen szerencsések vagyunk... – mondta halkan.
– Igen – felelte Sam. – Valóban azok vagyunk.
Kinyújtotta kezét a kisfia felé. Nem is tehetett volna mást. Muszáj volt megérintenie
Dannyt, mert a kisfiú is erre vágyott már. A függőről időközben teljesen megfeledkezett.
Megragadta édesapja egyik ujját és belékapaszkodott.
– Annyira szeret téged, Sam... – mondta Kathleen alig hallhatóan.
– Én vagyok a legszerencsésebb fickó az egész világon, Kathleen. A legszerencsésebb és a
legboldogabb...
– Ő pedig a legszerencsésebb kisfiú...
Nem tudták, hogy Danny Ian fia-e. Az övé is lehetett. A vércsoportja „A” típusú – ugyan-
az, mint Kathleené. Így aztán az AB-s Ian vagy a 0-s vércsoportú Sam is lehetett Danny édes-
apja. A DNS-teszt elvégzése nélkül ezt nem lehetett megállapítani. És ők úgy döntöttek, nem
is akarják megtudni. Soha.
És Kathleen arra gondolt, valójában azt sem tudják, mit szeretnének jobban – melyiket a
kettő közül, hogy Sam, vagy Ian gyermeke legyen-e. És ezen a tényen változtatni amúgy sem
állt volna módjukban.
Arra gondolt, vajon Sam elmondta-e ezt Iannek valaha is, egy alkalommal, amikor kint járt
nála a temetőben – mert Sam gyakran elment oda. Sam talán azt is bevallotta Iannek, hogy azt
remélte, elsőszülött gyermeke, a Collier-baba, az ő drága Dannyje, Ian gyermeke – mert akkor
boldog és büszke arra, hogy Ian fiának az apja lehet, s hogy úgy fogja szeretni Ian fiát, mint
ahogyan Ian szerette őt.
A hely, amelyet Ian választott a maga számára – azaz a hamvai számára – örök nyugvóhe-
lyül, tökéletesnek bizonyult arra, hogy ilyen bensőséges vallomásokat tegyen az ember. Itt
csak Ian kedves hegyei lehettek szem- és fültanúi mindennek – és egyedül Ian hallhatta a bi-
zalmas szavakat.
Igen, Ian itt volt Sammel – és Kathleennel is, mindkettőjükkel, mindig. De csakis itt be-
szélt hozzá hangosan Kathleen. És Sam is.
Gyakran közösen jöttek ki ide, de nemritkán egyedül, külön-külön. És mindketten remélték
– és ezt mindketten el is mondták neki –, hogy nem bántották meg azzal, hogy kicseréltették a
sírkövet, amelyet ő választott magának. Ezen ugyanis a nevén és a két évszámon kívül – ga-
lambszürke gránitba faragva – ez a felirat is állott: „Szerető barát, szerető apa, szeretett férfi
és ember.”
A betűk olyan fehérek voltak, akár a hó.
Kathleen nem tudta, és most már sohasem fogja megtudni, melyik férfi a gyermeke édes-
apja. De ez a gyermek biztosan tudni fogja, mi az igazi szeretet. Danny emlékszik majd arra,
hogy Sam tartotta őt a karjában, miközben ott álltak az ablak előtt, a szobában, amely Iané
volt, de most az övé – és mesélt neki a kilátásról. Megcsodálták az almáskertet, hogy milyen
szépek és termékenyek a fák, milyen nagyra nőttek és milyen egészségesek.
Ian Daniel Collier biztosan emlékezni fog erre, mint ahogy arra is, amikor egy napon, tisz-
ta, szép időben megpillantják a hegyet... Miközben türelmesen hallgatja Sam magyarázatát,
sőt talán már izgatottan készül is a válaszra, amikor édesapja a hósipkás, fenséges csúcsra
mutat és azt mondja:
– Nézd csak, Danny, az ott a Rainier-hegy. Vagy... szerinted nem ezt látjuk?
– Nem! – vágja rá majd egyszer a kisfiú.
– Ne-em? – kérdez majd vissza Sam csibészes mosollyal. – Hát akkor mi az? Mondd meg
te nekem, kisfiam.
– Az Eső-hegy, apa. Eső-hegy a neve, apukám.
Apukám.