A Budai Nagy Antal és a Dózsa György-féle parasztfelkelések

A Budai Nagy Antal-féle parasztfelkelésre Luxemburgi Zsigmond uralkodásának

utolsó évében, 1437-ben kerül sor Erdély és a Délvidék területein, ez egyben az
elsô magyar parasztfelkelés. Ezzel szemben a Dózsa György vezette
parasztmegmozdulása 1514-ben, II. Ulászló alatt történik, de ez azonban
keresztes felkelésnek indul, és csak utána válik parasztfelkeléssé.
Az elsô magyar parasztfelkelés elôzményei a kialakuló árutermelés miatti vagyoni
különbségek növekedése. Mivel Magyarország déli részein igen jó minôségû a
föld, valamint az ország nyugati részein fejlett a mezôgazdaság, ezért ezek a
területek kapcsolódnak be legjobban az árutermelésbe, így a földesurak itt
csökkentik a közös földeket az allódium javára; egyre nagyobb adókat, egyre
több robotot követelnek, és hogy a jobbágyaik ezeket teljesítsék, korlátozzák
ôket szabad költözködési jogukban. Ezeken a területeken sorra törnek ki az
egymástól elszigetelt parasztmozgalmak, amelyeknek az eszmeiségét a
huszitizmus adja. Leverésükre a pápa egy inkvizítort, Marchiai Jakabot küldi.
A tényleges Budai Nagy Antal-féle felkelés okai összetettek. A mozgalom
Erdélyben lángol fel, ami távol van a központtól, ezért kevésbé tud bekapcsolódni
az árutermelésbe, ezért itt az adókat nem terményben, hanem pénzben szedik,
mert az értékesítés nehézségekbe ütközik; a parasztok életkörülményei
rosszabbak, mint máshol, éppen ezért korlátozzák a szabad költözködési jogot.
Mivel Zsigmond uralkodása alatt többször rontja a pénzt, megindul egy infláció-
szerû folyamat, az aprópénz gyakorlatilag elértéktelenedik. Ezért Lépes György
erdélyi püspök több éven át nem fogadja el a rossz minôségû pénzt dézsma
fejében, majd amikor a pénz hirtelen megjavul, visszamenôleg is követeli az adók
fizetését. Aki nem akart vagy képtelen fizetni, azt kiátkozták. Az elégedetlen
erdélyi parasztokhoz csatlakoznak a görögkeletiek is, mert bár ôk a bizánci
egyházhoz tartoznak, a római egyház is adófizetést ír elô számukra, valmint a
kisnemesek is, mert immunitásukat megsérti az egyház. A Budai Nagy Antal
kisnemes vezette mozgalom 1437 tavaszán a Kolozs környékérôl terjed szét
Ugocsára, Szabolcs-Szatmárra és nyírségi területekre, központi fontosságú
városa Kolozsvár. A felkelôk a Bábolna-hegyen sáncolják el magukat, és innen
küldenek követeket Csáki László erdélyi vajdához, hogy elôadják panaszukat,
azonban a követeket lefejezik. Erre harcbaszállnak a parasztok, és júlus elején
Dés mellett nagy vereséget mérnek a nemesi seregekre. Ezután a nemesi vezetôk
tárgyalóasztalhoz ülnek, és július 6-án aláírják az I. kolozsmonostori
egyezményt. Ebben az egyház kötelezi magát a tized évenkénti beszedésére, a
kilencedet eltörlik (bor és gabona után), a tartozások rendezése után a
parasztok szabadon költözhetnek, biztosítják a paraszti jogokat és a kisnemesek
immunitását, lehetôvé teszik a parasztoknak a szabad végrendelkezést, valamint
büntetlenséget ígérnek a résztvevôknek. Ezek betartását ellenôrizendô, évente
parasztgyûlések tartandóak (ez a parasztság renddé szervezôdését jelentené).
Ezután a kisnemesség és a parasztság nagy része eláll a felkeléstôl. Az erdélyi
nemesség evvel azonban csak az idôt kívánja húzni, és szeptember 16-án a
magyar nemesek, a szász patríciusok és a székely elôkelôk létrehozzák a kápolnai
uniót, a szerzôdésben foglaltak értelmében a három réteg kölcsönösen
támogatja egymást a külsô és a belsô ellenség, vagyis a törökök és a parasztok
ellen. Mindkét fél elfogadja Zsigmondot döntôbírónak, ezért követeket küldenek
hozzá, hogy döntse el a kérdést. Amíg a követek visszaérkeznek, a földesúr és a
jobbágy viszonyát ideiglenesen az október 10-én hitelesített II. kolozsmonostori
egyezmény hivatott szabályozni. Ebben hasonló jogokat biztosítanak az
érintetteknek, mint elôdjében, de a pénzterhek valamelyest nônek, és ami a
legfontosabb, nem esik benne szó a parasztgyûlésekrôl. A Zsigmondhoz küldött
követek azonban nem járnak szerencsével, Zsigmond 1437 decemberében
meghal, és evvel egyidôben megindul a nemesség támadása Kolozsvár ellen. A
város 1438 januárjában esik el, megtorlásul elveszti szabad királyi városi jogait,
lakói jobbágyokká válnak. Az elfogott parasztvezéreket Tordán karóba húzzák,
Budai Nagy Antal még a csatában meghalt. 1438. február 2-án a kápolnai unió
három rendje a tordai unióval megerôsíti a régi uniót. A tordai unió egyben az
elsô erdélyi rendi országgyûlés is, a nemesség hatalma helyreáll.
Hunyadi Mátyás halála után a gyengekezû II. Jagelló Ulászló kerül a magyar
trónra 1490-ben. A rendi országgyûléseken a bárók elérik, hogy a jobbágyok
terhei növekedjenek. 1492-ben az országgyûlésen II. Ulászló hivatalosan is
lemond jövedelmei egy részérôl, miután ezek nagy része már úgyis a bárókat
gazdagította, és kötelezôvé teszik a terménykilenced behajtását. Ezt a
középnemesek csikarják ki, mert féltek, hogy jobbágyaik mezôvárosokba vagy
nagybirtokra költöznek, ha tovább növelik a szolgáltatásokat. 1498-ban
bevezetik a szôlô és a föld utáni kilencedet, valamint kiterjesztik a
földbirtokosok földjét mûvelô városi polgárokra is. Szintén ezen az
országgyûlésen határoznak a nemesség és a papság vám- és
harmincadmentességérôl, ráadásul a nemesek már nemcsak a megtermelt, hanem
a vásárolt áruk szállításakor sem kötelezhetôek illeték fizetésére. 1504-ben
kisnemesekbôl kinevezett szolgabírók hatáskörébe utalják a jobbágyok
költözködési jogának elbírálását, valamint már régebben jelentôsen mérsékelték
a nemesek büntetését, ha megakadályozták parasztjaik szabad költözködését.
További rendelkezések voltak még: a parasztok vadászati jogának visszavonása
és a mezôvárosok jogainak csökkentése (hogy a parasztok ne vágyódjanak oda).
1512-ben I. Szelim lesz a török szultán, és még ugyanebben az évben a törökök
elfoglalják a szreberniki bánságot, amit a magyaroknak nem sikerül
visszaszerezniük. További török sikerek hatására X. Leó 1513-ban keresztes
hadjáratot hirdet a törökök ellen, amelynek szervezésével Bakócz Tamás
esztergomi érseket és szentszéki kövezet bízza meg. Bár a nemesség tiltakozik
az idôszerûtlenség és a rosszulszervezettség miatt, Bakócz mégis eléri, hogy
1514. április 9-én kihirdetik a pápai bullát, és Pest központtal megkezdôdik a
toborzás. A nemesség igyekszik visszatartani parasztjait a nyári idénymunkákra
való tekintettel, valamint késôbb a feltûnôen nagy létszámú parasztságtól való
félelmében. A felkelôk többsége a déli végekrôl, a Délvidékrôl jött, de a
Tiszántúlról, a Dunántúlról, a Felvidékrôl és Erdélybôl is szép számmal
képviselték magukat, a felkelés tehát egész Magyarországra kiterjed. Május
közepére az országban mintegy 40000-res paraszti had gyûlik össze, ekkor
Bakócz a parasztok és a nemesek összecsapásainak hírére (Mezôtúr) leállítja a
toborzást, majd késôbb a hadjárat folytatását is, azonban Székely Dózsa
György, a sereg vezére, korábban végvári vitéz valamint testvére Gergely és
ferences papok nem engedelmesnek az újabb felhívásnak és "törökbarát áruló"-
nak minôsítik a nemeseket és a királyt, megtörésüket elôfeltételnek nevezik a
keresztes hadjárat gyôzelméhez. Dózsa azonban még mindig ragaszkodik az
eredeti elképzeléshez, és megindul a törökök ellen. Dózsa terve szerint egyesülni
kell Szapolyai János erdélyi vajda hadaival és közösen megtámadni a török
erôdöket.
Dózsa elképzelése akkor változik meg, amikor 1514. május 23-án Báthori István
temesi ispán a Apátfalvánál rajtaüt Dózsa elôôrsén. Válaszul másnap, 24- én éjjel
a paraszti hadak rágyújtják a nagylaki kastélyt a diadalukat ünneplô nemesekre.
Mellesleg sikerül elfogniuk Csáky Miklós csanádi püspököt, akit néhány
környékbeli földesúrral egyetemben karóba húznak, ezzel kitör a parasztháború.
A paraszti hadak nem engedelmeskednek sem a május 21-22. sem a 24.-i Bakócz
illetve Ulászló felszólító leveleinek, melyek szerint "halasszák kedvezôbb
idôpontra a támadást" és a parasztok térjenek haza. A sikeres hadmûveletek
után Dózsa három részre osztja seregét, egy részének saját maga, másik
részének testvére, Gergely, a maradéknak pedig Lôrinc ferences szerzetes
parancsol. Ez a három hadtest június során Gyula kivételével minden várat bevesz
a Maros mentén Gyula és Temesvár kivételével, ezalatt a király és a bárók az
északi parasztlázadások felszámolásával vannak elfoglalva. Dózsa öccsét indítja
Buda bevételére, azonban ez a sereg Gubacsnál (június 21) -éppúgy mint a belôle
kivált kisebb Hevesnél- vereséget szenved, ráadásul a Pesten maradtak már
június 1-jén letették a fegyvert. Lôrinc pap sikerrel védi Váradot, majd pedig
Kolozsvár ellen indul. Ezzel párhuzamosan Dózsa a Temesvárra menekült Báthori
ellen indul, és június 13-án megkezdi Temesvár ostromát. Egy hónap elteltével a
vár védôi reménytelennek ítélik helyzetüket, és Szapolyai János segítségét
kérik, aki július 15-én egy döntô csatában megsemmisíti Dózsa seregét, a
csatában a vezérkar is fogságba esik. A kudarc Dózsa végzetes mulasztásával
indokolható, ugyains nem számolt Szapolyai mintegy 20000-res seregével.
Eközben összeomlik Lôrinc pap erdélyi offenzívája, majd július végén Bihar
ostromakor serege megsemmisül, Lôrinc máglyán végzi. Dózsával már nem bánnak
ilyen "egyszerûen", elvégre a nemesség példát akar statuálni, hogy a
parasztoknak egy életre elmenjen a kedvük a megmozdulásoktól. Dózsát "elôször
is tüzes vassal megkoronázták, aztán még élve, meztelenül, lábainál fogva
megkötözve saját katonái, akiket közönségesen hajdúknak neveznek, s akiknek
cselekedetei annyi sok szörnyûséget hoztak..., fogaikkal széttépték és felfalták.
Ezután a testet négyfelé vágták és bitófára függesztették."
A Dózsa-féle parasztháború megtorlása nem nagyon véres, mert a nemességnek
is érdeke a termelôerôk megmaradása, csak a fôvezéreket végzik ki, valamint
1514 októberében az országgyûlés néhány jobbágyot sújtó törvényt hoz, így: a
jobbágyokat röghöz kötik, a földesúr szabadon rendelkezik jobbágyától elvett
földdel, a jobbágy köteles heti egy napot robotolni, a kunok és a jászok is
jobbággyá minôsülnek, minden jobbágy legalább egy forint éves adót fizet, a
jobbágy köteles a kilencedet és a tizedet terményben fizetni, a jobbágy köteles
urának havi egy csirkét és évi két libát ajándékként beszolgáltatni, évente tíz
portánként egy-egy hízott disznó jár a földesúrnak, pap csak a nemesség körébôl
kerülhet ki, hajdúk és a parasztok nem viselhetnek fegyvert, így hadba sem
hívhatók, és eme törvényt csak az uralkodó oldhatja fel végveszély esetén.
A két felkelés között alapvetô különbség van, mégpedig az, hogy a Dózsa-féle
felkelés keresztesháborúnak indult, és csak akkor fordult a nemesség ellen,
amikor elôôrsét megsemmisítették; a Budai-féle mozgalom kitörése pedig az
erdélyi parasztok az átlagosnál rosszabb életkörülményeivel indokolható. Mivel
1514-ben keresztes hadjáratot hirdettek, ezért Dózsa felkelésének
tömegbázisa az egész országra kiterjedt, az 1437-es mozgalom viszont lokális
maradt, Erdély területére korlátozódott. További különbség, hogy Budai Nagy
Antal a problémát nem elsôsorban fegyverrel, hanem tárgyalásokkal akarta
megoldani, ezért küldött követeket az erdélyi vajdához, és csak ezek lefejezése
után lendült támadásba. A megegyezési készség azonban továbbra is megmaradt,
ezt tükrözték a kolozsmonostori egyezmények; más kérdés, hogy ezeket a
nemesség csak idônyerésnek szánta. Dózsa azért fordult szembe a nemességgel,
mert ez akadályozta a keresztes hadjárat elindulását, majd folytatását. Dózsa a
nemességre mért csapás után az eredeti terv szerint a török ellen akart
megindulni. 1437-ben a felek döntôbírónak az uralkodót ismerték el (aki sajnos
"idô elôtt" elhalálozott), ami 1514-ben szóba sem került, mert a gyengekezû
Ulászló teljes egészében a bárók befolyása alatt állt. A felkelések leverése után
a vezéreket mindkét esetben kivégezték, de a termelôerôket igyekeztek
épségben megôrizni. Mindkét esetben a felkelés leverését egy-egy országgyûlés
követte, azonban az 1438- as tordai unióban csak megerôsítették a kápolnai
uniót, 1514-ben jobbágyellenes törvényeket is hoztak, amelyek teljesítését az
urak egyenlôre nem követelték meg.

A familiaritás és a tartományúri rendszer

A familiaritás és a tartományúri rendszer egymással szorosan összefügg,
kialakulásukat IV. Béla politikája tette lehetôvé, amennyiben kôvárak építésére
és magánhadsereg létrehozására kötelezte a bárókat. A bárók hatalma egyre
nagyobb lett, és egyre függetlenebbek voltak a királytól. A királyi birtokok
nagymértékû eladományozása megcsappantotta az uralkodó jövedelmét, aki ezért
ki volt szolgáltatva a báróknak. Ehhez járult még az is, hogy az utolsó árpád-házi
királyok gyengekezûek voltak, és a bárók jóindulatának megnyerése céljából
további birtokokat adományoztak.
A bárók hatalmának növekedésével a többi nemes sem érezhette magát
biztonságban, bár jogaikat a királyok többször megerôsítették, de megvédeni
nem tudták ôket. A nemesek ezért felajánlották szolgálataikat egy bárónak, aki
cserébe megvédte ôket a többi bárótól. Ôket hívjuk a báró familiárisainak, ôk
alkották a báró magánhadseregét, irányították a birtokát. A XIII. század végére
a bárók már országrésznyi területeket birtokoltak, és önálló politikát folytattak.
A bárók megszerezték az úriszék jogát, vagyis bíráskodhattak saját jobbágyaik
felett; saját pénzt verettek, önálló külkapcsolatokat létesítettek. Az ország
nagy része a bárók ellenôrzése alatt állt, a királyi hatalom névlegessé vált, ezért
is nevezzük ezt egyfajta anarchiának. A bárók egymásnak üzentek hadat, egymás
jobbágyait rabolták el, a kereskedôket pedig kifosztották. Mivel ezek az
oligarchák országrészeket birtokoltak, ezért más néven kiskirályoknak is
nevezzük ôket. Csák Máté rendelkezett a legnagyobb magánhadsereggel és
birtokokkal, egész Északnyugat-Magyarország a Vértestôl a cseh és a lengyel
határig az övé volt. A Kôszegi csalág birtokolta a Dunántúlt, az Abáéké volt a
Felvidék keleti része, a Borsáéké az Alföld, a Frangepánoké Horvátország, és
végül, de nem utolsósorban Kán László volt az erdélyi vajda. Ez a néhány család
felosztotta maga között Magyarországot, de ennyivel nem elégedtek meg, minél
nagyobb területet akartak megszerezni, az országban káosz volt. Ezt csak
fokozta az Árpád-ház 1301-es kihalása, mindenki király akart lenni, nem is
beszélve az Árpád-ház leányágú leszármazottairól. Ezek közül végül is Károly
Róbert kerül ki gyôztesen, aki már 1299-tôl Horvátországban tartózkodott, de
hatalmát nem tudta megszilárdítani.
A tartományúri rendszer bukását maguk a bárók okozták azzal, hogy az országot
rendszeresen végigrabolták. Károly Róbertet támogatták a pápa, a firenzei
bankárok, a délvidékiek, a kifosztottak, a kunok, a polgárok és a fiatal nemesi
családok: a Szécsényiek, a Báthoriak, a Kállaiak és a Széchiek. Az ô
segítségükkel Károly Róbert sorra leverte a bárókat, akik ahelyett, hogy
egymással szövetkeztek volna, külön- külön vezették magánhadjárataikat. 1311-
ben Csák Máté Buda ellen vonult. Ezt már Károly Róbert sem nézhette ölbetett
kézzel, megindult ellene, és 1312-ben Rozgonynál megverte. 1317-ben sikeresen
leverte Borsa Kopasz lázadását, majd Kán Lászlót és a Kôszegieket gyôzte le.
Hosszas harcok árán sikerült Trencsén és Komárom vármegyéket Csák Mátétól
elfoglalnia. Az elfoglalt birtokok nagy része királyi birtok lett, egy részét a
királyhû fônemesek kapták. Hatalmának megszilárdításával párhuzamosan Károly
Róbert áttette székhelyét Temesvárra; Visegrádra még nem költözhetett, mert
a környék még mindig Csák Máté ellenôrzése alatt állt. Csák Mátéval csak a halál
volt képes leszámolni 1321-ben, ezután került a király székhelye Visegrádra
1322-ben. Csák Máté halálával megszûnt a tartományúri rendszer, visszaállt a
tényleges hatalommal rendelkezô királyság.
A familiaritás tehát a bárók hatalmának növekedésével alakult ki, a nemesek a
bárók szolgálatába álltak, ezáltal elnyerték a báró védelmét, nem dúlta
birtokukat a többi báró. A familiáris a báró magánhadseregében szolgált, aki
erre támaszkodva egyre nagyobb területet hajtott az uralma alá, több
tartományt, országrészeket birtokolt, ezért nevezzük ezt a korszakot
tartományúri rendszernek.

A magyar nép eredete, vándorlása. A honfoglalás, kalandozások,

államalapítás
A magyar nép eredete és vándorlása: Népünk őstörténetéről írott emlékeink
nincsenek, erről a korról a legtöbb információt a magyar nyelv történeti
elemzéséből ismerhetjük meg. Ezenkívül földrajzi ismeretek, régészeti leletek,
néprajzi összehasonlítások segítségével tudunk népünk legrégibb történetét
felidézni.

A magyar nyelv és a magyar nép a finnugor népek családjából származik. Ennek

bizonyítéka a közös szókincs (testrészek, rokoni kapcsolatok, számok nevei) , a
nyelvszerkezeti sajátosságok (ragok, névutók, birtokos személyragok), és a
hangsúlyozás.

 Az őshaza valószínűleg Nyugat-Szibériában, az Ob folyó alsó folyása

melletti, erdős sztyeppe volt. Elsősorban halászat és vadászat adta
őseink élelmét. Ekkor még egy nagy közös nép volt, az urali. (Kr.e VI-
IV. sz.)
 A IV. évezredben már a finnugor népcsoportba tartoztunk, ugyanis a
szamojédok kiváltak.

 A Kr.e. III. évezredben már ugorokról beszélünk, a finn-permiek

nyugatra húzódtak. Fejlődésnek indult a halászat-vadászat technikája, új
eszközöket kezdtek el használni, csiszolt kőeszközök, nagy edények.

 Kr. e. 2000 körül az előmagyarok csoportja vált ki, ők melegebb,

szárazabb vidékre, délkeleti irányba húzódtak. Itt már a déli
szomszédok hatására beindult a termelés (búza, köles), az állattartás.
(juh, kecske, ló, tehén) Fokozatosan álltak át a termelő életre a
 zsákmányolóról. Fémszerszámok használata. (kapa, bronzsarló, őrlőkő)
Kr. E. 1500 körül pedig beindult a nomád állattartás is, juhok,
hátaslovak tartottak. Erre a korszakra nagyot fejlődött a
bronzművesség, a családok apajogúvá váltak.

 Kr. E. 800 környékén pedig kialakult a magyarok népcsoportja, hűvösebb,

nedvesebb éghajlatú területre költöztek. Ekkor alakult ki a népi öntudat,
és természetesen a név is.

 Kr. E. 500-ban a magyarok már a Dél-Urálban laktak (Cseljabinszk

környékén, bár ez korántsem biztos) fejlődött a kereskedelem is, az
olcsóbb vas is elterjedt, “fegyveres erők” alakulnak, íj, nyíl, kard, lándzsa,
pajzs és páncél használatával. Éleződtek a vagyoni különbségek is.

 Kr. E. 500 és Kr. U. 550 között őseink átköltöztek Baskíriába. (Magna

Hungaria) Ez alatt a Volga, Káma és az Urál által határolt területet értjük.
A földművelés jelentősen fejlődött, megismerték a vaspapucsos faekét, és
egyre nőttek a vagyoni különbségek. Valószínűleg ott alakult ki a hét törzs.
/Nyék, Megyer, Kér, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Keszi/. A törzsszervezet
már mesterséges politikai alakulat.

 A VIII. század közepén Levédiába költöztek, a virágkorát élő kazár

birodalom fennhatósága alá kerültek. A kaganátushoz való tartozás
adófizetéssel és katonáskodással járt együtt. Sok mezőgazdasági
technikákat tanultak, és a kereskedelemmel is megismerkedtek. Így már a
letelepülő állattenyésztés is gyökeret ver, baromfit, marhát, sertést
tartottak. A “betakarításhoz” csoroszlyás ekét is használtak. Elterjed a
szablya is, meghonosodik a rovásírás is, a kazárok által. A kazár kagán egy
fejedelmet bízott meg vezetésükkel /kende, kündü/, de a valóságos
hatalmat a nép vezető rétegéből kiválasztott gyula tartotta a kezében.
Gazdasági helyzetükre kedvezően hatott a kazár birodalom gyors
fejlődése is. Az akkori Kelet-Európa legfejlettebb államának hatása
átalakítólag hatott a nomád állattartó magyarokra, és az állandó
megtelepedés felé szorította őket.

 A IX. század elején belháború rázta meg a Kazár Birodalmat. A magyarok

a központi hatalom ellen foglaltak állást, így a kazár-magyar viszony
megromlott. A magyarság biztonsági okokból 840-850 körül nyugatabbra
húzódott. (Ekkor csatlakozott a 8. törzs, kabar) Így került a Dnyeper,
Dnyeszter, Bug és Szeret folyó vidékére, a magyarság által Etelköznek
nevezett területre. A szállásterületet egészen az Al-Dunáig és a Dél-
Kárpátokig terjesztették ki. Az új szálláshelyen csökkent a földművelés és
 növekedett a legeltető állattartás szerepe. A törzsek a lemondott Levedi
helyett új főfejedelmet választottak, Álmos személyében. A függetlenség
megteremtése után a fejedelem erős hatalmat épített ki, szövetséget
kötött a többi törzzsel.

 862-től őseink egyre többször jártak Nyugaton, ugyanis a fejedelmi

hatalom megerősödött, ezért a magyarság többször viselt különböző
szövetségekben háborút. Így módjuk volt a Kárpát-medencét mind
földrajzi, mind politikai szempontból alaposan megismerni. Az itt talált
legelők, szántóföldek kedvezők voltak gazdalkodási szokásaiknak,
stratégiai szempontból pedig jól védhető a medence.

 A 890-es években a magyarok valószínűleg tudatosan készültek a Kárpát-

medence megszállására. A megszállás hosszabb folyamat volt, a felderítő,
portyázó seregeket csak később követte Árpád hada. A honfoglalók száma
közel félmillió volt, míg az itt talált lakosság népessége csak kétszázezer
lehetett.
892-ben a magyarok a keleti frankokkal szövetkezve pusztították
Szvatopluk morva birodalmát. 894-ben Bizánc szövetségében
megtámadták a bolgárokat. Még ugyanebben az évben Szvatopluk
fejedelem hívására ismét a Kárpát-medencébe mentek a magyarok, a
keleti frankok birodalmát, a Dunántúlt pusztították. A dunántúli hadjárat
idején meghalt a morva fejedelem és a magyar hadak nem tértek vissza az
Etelközbe, hanem a Felső-Tisza vidékén várták be az Árpád (Álmos fia)
vezette fősereget. A fősereg 895 tavaszán a Vereckei-hágón vonult be
a Kárpát-medencébe. Ez volt tulajdonképpen a honfoglalás első lépése. A
magyarság zöme ekkor még az Etelközben maradt. A besenyők és a
bolgárok megtámadták és menekülésre késztették az Etelközben védelem
nélkül maradt magyarságot. a menekülök csak nagy veszteségek árán
érkeztek a Kárpátok hágóin keresztül a fősereg után az új hazába.
Valószínűleg maradt velük némi katonai védelem, így el tudták kerülni a
teljes vereséget. Bizonyos elméletek szerint a besenyőktől és a
bolgároktól elszenvedett vereség tisztségébe és életébe került a
főfejedelemnek, Álmosnak. Mások szerint az akkori fejedelemnek tilos
volt meglátni az új hazát.Vagy legalább 400 ezer magyar jött be a
honfoglalással, vagy már éltek itt magyar anyanyelvűek. Az utóbbi László
Gyula kettős honfoglalás elméletét látszik igazolni, miszerint 670 körül
már bejött egy magyar törzs a Kárpát-medencébe. Ezt igazolja az avarok
nagyon kis száma is, mivel azok közben elmagyarosodhattak. Ennek
ellenére az itt talált lakosság zömét avarok és szlávok alkották. 895-ben a
Dunától keletre eső területeket szállták meg a benyomuló magyar törzsek.
895 és 899 között rendezkedtek be az elfoglalt területeken. 899-ben
került sor Pannónia megszállására. 900-ra az egész Kárpát-medence a
magyarság megszállása alá került. A megtelepedést erőskezű, tudatos
politikai hatalom irányította. A vezető valószínüleg Kurszán kündü volt. A
hadak vezére pedig Árpád gyula volt. Később - 904-ben, Kurszán halála
után - Árpád lett a nagyfejedelem. Társadalom: A törzsfők egy-egy
ország rész urai voltak. A törzsi keretek már erősen bomlottak. A magyar
társadalom a honfoglalás után már lényegében osztálytársadalom volt.
Alapsejtje a nagycsalád, amely több családból állt. A X. századi magyar
társadalmat a személyi függés tartotta össze. A csúcsán a fejedelem
állott, alatta az úrnak tisztelt törzsfők és a bőnek nevezett
nemzetségfők. Alul a szabad köznépi falvak lakossága és a szolganépek, az
ínek voltak. A kettős fejedelemség utolsó formái is eltűntek.