A pozsonyi csata

Bognár József

Historia est magistra vitae - A történelem az élet tanítómestere - valljuk már a

rómaiak óta. Egy nemzetnek pedig elsősorban saját múltja adhatja a legfőbb
tanulságokat a jelenre illetve a jövőre nézve. A baj azonban az, hogy történelmünkről
időtlen-idők óta csak alig tudhatunk valami hiteleset. Hamis, hazug tanítások között
vergődünk. Már ott tartunk, hogy még hazug történelmünket is hamisítják.

Mai, hivatalosan propagált történelmünk alaptényei is ingatag talajon állnak. Elég

csak józanul gondolkodni ennek belátásához, a történelmi képtelenségek
felismeréséhez. Jó példa erre a Szent István-kultusz. Szinte mindenki azt hiszi,
hogy ez nagyjából ezer éves, pedig csak Mária Terézia idején kezdett burjánozni. A
középkori keresztény Magyarországon ugyanis elsősorban Szent László-kultusz volt.
Tény, hogy éppen László király idejében kanonizálták István, Imrét, Gellértet, de
ennek ellenére igazi kultusza Lászlónak volt, mint királyok példaképének éppen úgy,
mint a nép, a rászorulók megsegítőjének. Érdemes elgondolkodni azon is, hogy
Szent István intelmeiről nem tud se az Árpád, se az Anjou-kor. Magát az írást is csak
a XV. században találták meg Bécsben magyar törvénykönyvek mellett. Az intelmek
nyelvezete is hordoz XII. századi stílus fordulatokat... Hogy a Habsburgoknak mi
céljuk volt Szent István előtérbe helyezésével Szent Lászlóval szemben, nem tudjuk.
De akkor (1771) az ügy érdekében hírtelen előkerült a Szent Jobb is Ragusából. A
barguzini Petőfi-csontok kálváriájából tudjuk, hogy nálunk komoly erőknek nem céljuk
még a múlt kézenfekvő eseteinek tisztázása sem. Így fel se merjük vetni, hogy a
Szent Jobb és a székesfehérvári királysírok bizonyítottan Árpád-házi uralkodóktól
származó maradványait vessék egybe DNS vizsgálattal. De nem, ezt inkább ne
tegyék, ennyit nem bírna ki a beteg magyar lélek. Viszont azon azért érdemes
morfondírozni, hogy néhány éve az ortodoxok is szentként ismerték el első
Istvánunkat, azzal a megokolással, hogy abban az időben még egységes volt
Európában a kereszténység. A szakadás csak 16 évvel István halála után
következett be. Amit persze eddig is tudtunk, mégis évszázadok óta mormoltuk
lelkesen, hogy István választott kelet és nyugat, Bizánc és Róma között. De ha az
akkor még egy volt, akkor mi között is választott? Vagyis az egész Szent István-
kérdést a múltban éppen úgy az aktuálpolitikának vetették alá, mint napjainkban,
főleg a bevándorlás kérdésben. Mária Terézia idején ment a csillagász Sajnovics is
amatőr nyelvészkedni a lappok közé, és azzal a több mint kétszáz éve tudott
dologgal jött vissza, hogy a lapp és a finn nyelv rokona a magyarnak. (Amit különben
ma se cáfol senki sem.) Finnugristáinknak azóta is Sajnovics e megállapítása
bölcsességük kiindulópontja.
Rosszhiszeműségüket mutatja viszont, hogy arról sohasem beszélnek, miszerint
csillagászunk még tucatnyi más nyelvvel (például: kínai, mongol, török stb.) is
rokonította nyelvünket ugyanebben az írásában. De Mária Terézia és fia József
korában kezdik használni az Árpád-ház nevet a történészek. Addig a „szent királyok
rendje" volt az elfogadott megnevezés nemzeti dinasztiánkra. Az Árpád-ház
elnevezés azonban nem logikus, hiszen a dinasztia minimum Álmossal kezdődött,
mitikus értelemben pedig a Turultól eredeztethető.

Másik nagy bűnünk, tudatlanságunk mellett, önbizalomhiányunk és ahhoz

kapcsolódó vereségtudatunk. Vereségeinket ünnepeljük. Minél nagyobb annál
rögeszmésebben ragaszkodunk hozzá. Pozitív jellemformálónak tartjuk, pedig csak
jellemtorzítók. Nagy vereségeinket (Muhi, Mohács, 1703-1711, 1848-49, Trianon,
1945, 1956) a megszépítő messzeségben egyre nagyobb győzelemmé álmodjuk át,
dicsekszünk vele, és büszkén követjük a vesztes elődök útját, hibáit, mulasztásait.
Amiben igen „szép eredményeket" tudunk már felmutatni. Győztes hőseinket
elfeledjük, bukott mártírjainkat- nem ritkán árulóinkat- felmagasztaljuk. Eszünkbe se
jut sikeres elődeinket tanulmányozni, ellesni sikereik titkát. Inkább siránkozunk,
megalázkodunk az éppen aktuális győztesek előtt. Büszkék vagyunk rá, hogy mennyi
legyőzőnket, megnyomorítónkat éltük már túl. Mindi tőlük várjuk igazságunk
elismerését, ahelyett, hogy megfogalmaznánk egy nemzetstratégiát, és annak
szellemében harcolnánk, keresnénk szövetségeseket, és végre újra megtanulnánk
győzni. A történelem olyan, mint a sport, a győztesnek van igaza. A mentegetőzökre
senki se kíváncsi. Egyébként nem voltunk a múltban is ilyen élhetetlenek, gyávák,
mert akkor már honvisszafoglaló magyarjaink elbuktak volna az első nagy próbán
907-ben Pozsonynál. Honvisszafoglaló Árpádék bejövetelét rögtön megérezték a
szomszédok. Mert igazi életképes hódítók módjára rögtön tájékozódtak a helyzet
felől mindenekelőtt nyugat és délnyugat irányba. Először Észak-Itália akkori urát,
Berengárt vertük laposra Brentánál 899-ben Berengár tanult is az esetből, és attól
kezdve lelkes szövetségesünk lett. A következő évben Kurszán leverte a morvákat,
II. Majomir is elbukott a csatában. A morvák pedig eltűntek a történelemből, ha
egyáltalán voltak benne valamikor. Szintén abban az évben ismét körülnéztünk
Észak- Itáliában, aminek Modena feldúlása volt legemlékezetesebb pillanata minkét
fél számára, ha ellenkező előjellel is. A cölöpökre épült Velencét is megpróbáltuk
akkor elfoglalni. Ami nyilván meglepő szándék egy lovassereg részéről. Egyes
kutatók az erről szóló latin feljegyzésekben a bőrtömlőt hajónak fordították, mintegy
magyarázatképpen a lehetetlennek látszó vállalkozás igazolására. Mintha nekünk
akkor lettek volna hajóink. Nem. Katonáink ugyanis leszállva a lovaikról, bőrtömlőkkel
úszva közelítettek a tenger felől . A támadás sikertelen maradt, de azt ma is
megtanulhatnánk ebből az esetből, hogy őseink vakmerőek voltak és a lehetetlent is
megpróbálták, ha azt látták jónak. A szerencse pedig, mint tudjuk, a bátraké. 901-
ben Carantánia és Bajorország esett áldozatul hódító kedvünknek. Aminek hatására
a bajorok a következő évben első ízben mutatták meg igazi arcukat. Luitpold herceg
vezetésével ugyanis a vendégségbe hívott Kurszánt és kíséretét - a vendégjogot
megszegve - orvul legyilkolták. Az Árpád utáni második ember halálát azért annyival
ellensúlyoztuk, hogy a következő, 903-as évben végigpusztítottuk Bajorországot.
Majd 904-ben III. Lajos ellen vonultunk és győztünk a korábban legyőzött
Berengárral szövetségben. 906-ban a delamancokkal karöltve, védelmükben
Szászországot és Türingiát dúltuk fel. Szép, sikeres út volt az is. Azt követően még
több mint fél évszázadik sikert-sikerre halmoztunk. Amit az a körülmény se ront le,
hogy időnként szükségképpen érték egyik-másik egységünket kudarcok, vereségek
is. De az összkép imponáló, ezért halljuk századok óta, hogy az a korszak csúnya
pogány dolog volt, ezért kell elhallgatni, elfelejteni, szégyellni. Hiszen akkor még mi
voltunk sorsunk kovácsai, nem mások játékszerei, kiszolgáltatottjai. Az pedig
hazugság, hogy a második augsburgi csata (955) következménye miatt álltak le
nyugati támadásaink. Nem álltak le. Igazi visszavonulásunk majd Géza idején (972-
997) kezdődik, az ő központosító törekvései, a magyar törzsek egymás elleni harcai
miatt. Addig a magyar határ 907-től nyugaton háborítatlanul az Enns folyó volt. Amit
még az Augsburgnál győztes Ottó is tiszteletben tartott. Ezt főleg a Habsburgok mai
öntudatos szálláscsinálói miatt is illik megjegyezni. Ugyanis abban az időben az
„örök" Ausztriát azért nem kellett meghódítani harcosainknak, mert az a rendkívül
tradicionális ország akkor még papíron se volt. A Bécsi-medencétől az Enns folyóig
elterülő területnek pedig a szép magyar neve „nyugati gyepű" volt és magyar
támaszpontokkal volt tele. Nyugati támadásaink is sok esetben onnan indultak. Ezért
jutottunk el három-négy nap alatt lovainkon a Rajnáig.

907 roppant fontos év a magyar történelemben. Abban az évben halt meg Árpád
fejedelem és akkor zajlott történelmünk talán legfontosabb csatája, a pozsonyi. Ma a
hivatalos Magyarország természetesen éppen az eset jelentőségének megfelelően
hallgat e tényekről, hűönmagához, hagyományaihoz. Hallgassunk Árpádról, van
helyette elég sztárpolitikusunk, megasztárunk, egyebünk. Pozsonyt pedig úgy hívják,
hogy Bratislava vagy kissé globalistán: Pressburg. Szóval kerüljük a magyarkodást...-
Így az egyszerű állampolgárokra, írókra, költőkre, zenészekre hárul az igazi
múltunkra való emlékezés. Amiben annyi jó azért van, hogy legalább nem sajátítja ki
magának ezt a csodás kort, talán legragyogóbb évszázadunkat „elitünk". Így
megmarad nekünk. Az eddigi emlékezők közül pedig talán a legmeghatóbb Szőke
István Atilla „A pozsonyi csata" címmel megjelent, „múlt-vigyázó" verseit tartalmazó
kötete. Ha pedig végre tisztázni akarjuk milyen mélyre süllyedtük, akkor is legjobb,
ha a pozsonyi csata korában élt magyarok helyzetét, gondolkodását, cselekedeteit
vetjük össze saját tehetetlenkedéseinkkel.

907 elejére érett be nyugaton az a gondolat, hogy le kell számolni véglegesen az „új
hunokkal", ki kell szorítani őket a Kárpát-medencéből. Az akkor mozgósítható nyugat
fogott össze ellenünk. Mert akkor még ekkora összefogásra volt szükségük ahhoz,
hogy legalább egy kiadós vereséget szenvedjenek tőlünk. Mára viszont már odáig
süllyedtük, hogy elég egy minket bíráló cikk valamelyik központilag irányított
globalista napilapban és „elitünk"- politikai nézetekre való különbség nélkül - rögtön
magyarázkodni kezd gazdáinál. Névlegesen a 13 éves IV. Lajos, valójában a
hitszegő, orvgyilkos Luitpold bajor herceg vezetésével állt össze ellenünk egy
jelentős haderő. Számukat százezerre szokás tenni. Ami ha igaz, mindenképpen
hatalmas erő volt akkoriban. Őseink persze nem ijedtek meg, nem loholtak
bocsánatkéréssel ellenségeikhez, hanem készülődtek, hogy megfelelően
fogadhassák a nem kívánatos vendégeket. Magáról a csatáról keveset tudunk.
Igazán még az időpont is bizonytalan. A korabeli évkönyvek nagyjából ennyit írnak:
„A bajorok egész hadseregét megsemmisítették a magyarok." A kárörvendőbbek
még ezt is hozzáteszik: „ a magyarok Luitpold herceget megölték, övéinek féktelen
kevélységét letörték, a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és
a grófok többségét meggyilkolták". Valóban az egyházi halottak között volt a
birodalom palotakáplánja (gyakorlatilag a kancellárja), a salzburgi érsek, a brixen-
sabeni és a freisingi püspök, és három apát. A világiak között volt a fővezér, Luitpold
bajor herceg és Sieghard herceg valamint tizenkilenc gróf. A fiatal király csak azért
maradt életben, mert az első kudarc után a kiinduló helynek számító, számukra
addig biztonságosnak látszó Ennsburgból is Passauig futottak vele. A főemberek
közül a magyarok Árpád három fiát vesztették el. Így lett aztán nem sokkal ezután a
negyedik fiú, a tizenegy éves Zolta-Zoltán Árpád utóda. A csatát Aventinus, a
reneszánszkori történetíró nyomán egykori kiváló történészünk, Horváth Mihály így
írja le. (Az eltérő dátum ne tévesszen meg senkit se. Korabeli magyar följegyzéseket,
ha voltak is, pedig nincs hol keresni. Az ilyen esetleges pogány irományok ugyanis
áldozatul estek az akkori haladók kultúra pusztító szenvedélyének. Jellemző a
pusztulás a felejtés mértékére, hogy Anonymus és Kézai már nem tudtak a csatáról.)
De nézzük Horváth Mihály leírását:

„Mint egykoron nagy Károly az avarok ellen intézett hadjáratában, a sereget három
részre osztották. A Duna bal partján Luipold herceg, a jobb parton Ditmár érsek
számos más püspökkel nyomult előre, míg Sieghard herceg, a király rokona,
Rathold, Meinhard, Eisengrin s más bajor nagyokkal a Dunán egy hajóhadon
ereszkedtek az országba. Lajos király maga Ennsburgban maradt hátra. De a
magyarok fővezérei, Lél, Bulcsú, Botond készen fogadták az ellenséget, ki német
lassúsággal csak augusztus második hetében érte el a határokat. Némely lovas
csapatokat a Duna bal partjára küldvén, kik ott Luitpold herceget foglalkodtatnák,
augusztus 9-én egész erejükkel Ditmár érsek s a püspökök seregére rohantak.
Ditmár érsek, a vezér, számos püspökkel és a sereg nagyobb részével a harctéren
maradt halva. A magyarok még az éjjel átkeltek a Dunán Luitpold herceg a folyam
bal partján, alig vette hírét társai veszedelmének, midőn a győztes magyar sereg már
tábora előtt termett és a meglepett herceget, mielőtt seregét harcrendbe állíthatná,
Eisegrin főétekfogóval s tizenöt más előkelő úrral és hadaik nagy részével együtt
felkoncolta. De a kétnapi véres munka sem fárasztá még el karjaikat. Augusztus 11-
én hasonló erővel rohannak a hajóhadra, hol a megfélemlített ellenséget már nem
volt nehéz legyőzniök."- A csata leírása hitelesnek tűnik. Ugyanakkor hadtörténészek
dolga lenne a pontos hely meghatározása. Amit megkönnyít az a jogos feltételezés,
hogy nyilvánvalóan a támadók és a védők vezérei is bizonyítottan képzett stratégák
voltak. Tehát a földrajzi terepet is jól választották meg. Különösen érdekes lehet a
szárazföldi és a folyami-vízi erők működése összehangolásának lehetősége,
szükségszerűsége. De ez legyen a szakemberek dolga, ha egyáltalán érdekli őket.
Jellemző, hogy a mohácsi csatatér minden négyzetcentimétere már százszor ki lett
kutatva, míg a pozsonyi csatának még a pontos helyszínét se tudjuk. De a csata és a
páratlan győzelem tényét akkor se lehet tagadni, bár még akadnak ilyenek.
Megnyugtatásukra közöljük, hogy manapság már a kérdésben alaposan érintett, és
korábban sokáig lelkesen hallgató németek se próbálkoznak vele. A Kárpát-
medencei magyar állam igazi megalapítói és stabilizálói tehát -minden más
híreszteléssel ellentétben - Árpád fejedelem és a pozsonyi csata győztes hősei
voltak.

Történelmi paradoxonjaink
béklyójában
Erdey Zoltán

Az élet a lehetséges sorsváltozatok ezerféle variációját kínálja. Ha sorsunkat a

statisztikai véletlenek alakítanák, a történelem talán sohasem ismételné önmagát.
Hogy mégis sok a hasonlóság az egyes történelmi helyzetek és a társadalom
válaszreakciói között, azért elsősorban a sztereotípiákban, történelmi frázisokban
való gondolkodásunk és probléma-feldolgozásunk okolható. A történelemtanítás és -
ismeret egyik fontos célja pedig éppen az lenne, hogy felismerjük és kikerüljük a
korábbi buktatókat - hogy a történelem ne ismételhesse önmagát. De milyen
következtetések vonhatók le a magyarság évezredes hazugságok láncolatára épülő
írott történelméből? Azt látjuk, hogy amíg történelmi tudatunkat valós tapasztalatok
alakították, addig a magyarság a honfoglaló Árpád, a külbiztonságot megteremtő
Vérbulcsu és a türelmi politikát gyakorló Géza vezérek és fejedelem vezetésével
tudott gyökeresen új, korszerű választ adni a történelem kihívásaira. Amióta pedig
megszakadt a kapcsolat a történelmi valóság és a mesterségesen eltorzított
történelmi köztudat között, azóta hibát hibára
halmozunk, és folytonosan ismétlődő
történelmi zsákutcákban vergődik
nemzetünk, ugyanazon problémákkal
küszködve, ugyanazt a nótát húzva, mint az
elakadt tű a hibás hanglemezen...

A népeket tanítani hívatott írástudók árulása

három alapvető formában jelentkezik:
hallgatás a kritikus időben, a hatalmi
szempontok tudatos kiszolgálása
(történelemhamisítás), és a közfigyelemnek a
lényegtelen kérdésekre való irányítása, mely
utóbbi, ha tudatosan történik, szintén a
hallgatás egy minősített esetének tekinthető.
Látható, hogy e három negatív
magatartásforma közül a második ítélhető

Vérbulcsu
legkárosabbnak, mert eleve megnehezít vagy lehetetlenné tesz minden objektív
megismerési szándékot. Az érdekmotivált "koncepciós" történelemírás jelensége
annyira általános, hogy már kérdésessé teszi magának a történelemnek, mint a
társadalmi folyamatok megismerésére irányuló ismeretanyagnak egzakt tudomány
jellegét. A történetírókat természetesen sohasem a jóhiszemű tévedésekért
kárhoztatja az utókor - ilyen tévedésekben, hibás következtetésekre vezető
szubjektív megfigyelésekben (1) minden tudomány történet bővelkedik -, hanem a
tudósi elfogulatlanság nemritkán tapasztalható hiányáért, melyen SELYE János
világhírű orvostudósunk a tudományok művelőinek azt a nélkülözhetetlen
tulajdonságát érti, hogy "(a tudós) ellenőrizni tudja előítéleteit, és bizonyító erejű adat
esetén hajlandó felülvizsgálni őket".

A történelmi eseményeket csakúgy, mint a természeti folyamatokat, sok tényező

motiválja, és e motiváló tényezők hiányos ismerete majdnem biztosan téves
interpretációhoz vezet. Öreg hiba azonban, ha a "tudósban" már az objektivitásra
való törekvés szándéka sincs meg.

Már most túllépve az általános jelenségeken, a minden korban minden nép, nemzet,
uralkodócsalád történetírásában fellelhetőtorzításokon, és figyelmünket saját
történelmi tárgyú publikációinkra irányítva azt tapasztaljuk, hogy írott történelmünk
hemzseg az önellentmondásoktól. Történelmünk lapjait forgatva egy olyan nép képe
bontakozik ki előttünk, mely elfeledte, hogy torz beállításban ismeri eredetét, ősi
kultúráját, múltját, hagyományait, mely nem érti éppen ezért jelenét, nem látja jövőjét
sem. És itt rögtön a szemünkbe ötlik az első paradoxon: ennek a népnek történelmét
idegenek írták, vagy ha magyarok, azok munkája vagy elveszett (Ős-Gesta), vagy ők
is kritikátlanul merítettek idegen forrásokból, megerősítve ezzel a rólunk terjesztett
történelmi torzképek hitelességét (3).

Azt lehet mondani, hogy ezen első számú történelmi paradoxonunknak, hogy máig
sincs a magyarságnak hivatalosan elismert nemzeti történetírása, folyománya az
összes többi.

Történelmünkben az első tisztázatlan pont éppen a nagy nemzeti seregszemlékkel

ünnepelt honfoglalás előzménye, indítéka és pontos lefolyása (4). Tisztázatlan a
legősibb magyar néptörzsnek, a székelyeknek az eredete (hunmaradék vagy avar?),
szerepük a magyar honfoglalás több mint fél évszázados folyamatában. Semmit sem
szólnak a krónikák a magyar ősök Scythiából hozott vallásáról, vagy ha ezt meg is
teszik, nem a magyarokat, hanem a "Szkítia belsejében lakó népeket" említve
(Thuróczy), akkor kritika nélkül idézik a görög és más szerzők e népeket illető
rágalmait emberáldozásokról, emberevésről (5).

Joggal vetődik fel a kérdés: hogy kerülhetett bele ez a sületlen rágalom tömeg a
minden későbbi történelmi munkák forrásanyagául szolgáló magyarságeredet-
történetekbe. Véletlenül aligha. E krónikák királyi jóváhagyással íródtak, az ősmagyar
hitet, szertartásokat tűzzel-vassal írtó inkvizítor papok keze munkái. Tevékenységük
nyomán hasonlott meg a lélekben a magyarság, veszett el - először a történelem
során - identitástudata, kényszerült megtagadni vitéz és mártír őseit: Lehelt,
Vérbulcsut, Koppányt és ősei hitét, melyet immár csak erdők mélyére üldözött,
bujdosott táltosaik őriznek egy röpke történelmi pillanatig. Hogy milyen tökéletes
munkát végzett a magyarországi inkvizíció, azt nemcsak FEHÉR M. Jenő már
hivatkozott könyve bizonyítja, hanem az is, hogy a mindmáig legátfogóbb és
legtényszerűbb magyar lexikon, a Pallas millenniumi kiadása még egy szót sem tud
a magyar ősvallás lényegéről (l. XII. kötet: Magyar mitológia). Ősvallásunk alapjait
csak a legutóbbi időben kezdték feltárni a magyar tudomány perifériájára szorított
vagy onnan is kitagadott nemzeti történészeink: Zajti Ferenc, Padányi Viktor, Pap
Gábor, Badiny Jós Ferenc.

Bár ősvallásunkról már régóta köztudott, hogy az a kereszténység alapjául is

szolgáló erkölcsrendben és természetfilozófiában gyökerező, a négy természeti
elem: tűz, víz, föld és levegő (ég) tiszteletén alapuló, lényegileg monoteista vallás
volt, mely a Nap által megszemélyesített, mindenek fölött álló egy Istenben és földi
közvetítőjében, a Természetistenasszonyban (Nagyboldogasszony, Anahyta) hitt, e
vallásnak éppen azért kellett eltűnni a magyarság tudatvilágából, mert eszmeileg
sokkal közelebb állt az eredeti krisztusi tanokhoz, mint az akkorra már elzsidósított,
ótestamentumi alapokra helyezett kereszténységhez.

Mennyiben és milyen módon érintette a vallási szempontoknak alávetett

történetírásunk (helyesebb lenne egyszerűen történelemhamisításról beszélni!) a
történelmi valóság elkendőzését, arra számtalan példát lehet felhozni.

Forrásanyagait ismételve, THURÓCZY a bibliai Noéig vezeti vissza Árpád

családfáját, majd a zsidó nép bibliai vándorlásához meglehetősen hasonló útvonalat
követve vezetteti Álmossal népét az "ígéret földjének közelébe", Erdélybe, ahol is
"Álmost megölték, mert neki nem volt szabad (!) beköltöznie Pannóniába". A korabeli
egyházi történészek nyilvánvalóan igyekeztek a magyarság történelmének minden
lehetséges mozzanatát zsidó mitológiai alap okra helyezni, azt ilyen értelemben
átszínezni, hogy a nép a rákényszerített új vallásban ezáltal is "saját" történelmére -
ha úgy tetszik: végzetére - ismerhessen. (Csak megjegyezzük: a magyarság körében
sohasem volt gyakorlat a rituális királygyilkosság, és Álmos vezér már jóval előbb
meghalt a bolgárok elleni ütközetek egyikében.) De ugyanígy bibliai ihletésű az ősi
földet a felszerszámozott fehér lovon (szimbolikus jelentés: fék = föld; nyereg = víz; ló
= föld) megvevő Árpád-legenda is (Judit könyve). Nem valószínű, hogy az ősei
jussába visszatérő Árpád ilyen "zsidóízű" csalárdságra vetemedett volna egy "casus
belli" produkálása céljából. Ha küldött is Árpád egy felszerszámozott áldozati lovat
Szvatopluknak, e gesztus megjelenése aligha lehetett több, mint hogy "Szergej,
nyergelj, és húzz el, amíg nem késő!"

A honfoglalás után a magyarság közel egy évszázadig élhette a maga elfogulatlan

életét. E száz év történelmét a későbbi történetírók elhallgatták, ahol ezt nem
tehették, meghamisították. Kobzosok száját befogták - mert mégis "illetlen dolog
lenne", ha ők interpretálnák az Istvánkori "rendszerváltás" eseményeit -, és ha sokat
akadékoskodtak, úgy jártak, mint Thonuz apa (Thonuzoba) besenyővezér, akit I.
István király a feleségével együtt elevenen eltemettetett a szeretet vallása nevében,
mert nem akarta felvenni a kereszténységet (6). Egyházi történészek igyekeztek
minden forrásból összegyűjteni e "pogány" korra vonatkozó terhelő adatokat. A
"kalandozások korára" vonatkozóan előszeretettel hagyatkoztak német, francia,
vatikáni stb. feljegyzésekre, elhallgatva a hadműveletek tényleges célját, Botond,
Lehel és Vérbulcsu hadjáratait közönséges rablóportyázásoknak tüntetve fel.
PADÁNYI Viktor a Vérbulcsu c. tanulmányában (Történelmi tanulmányok - Hídfő
Kiadó, 1972) pontos korrajzot adva hátterül, európai látókörű és
tekintélyűhadvezérnek jellemi Vérbulcsut, és kiemeli azt a fontos szerepet, amit
zseniális an vezetett hadjáratai játszottak a magyar érdekben álló európai
erőegyensúly megteremtésében. A szerző rámutat arra is, hogy Lehel és Bulcsu
tragédiájánál már megjelenik a későbbi történelmünket kísérő fátum: a kimagaslók,
élre törők cserbenhagyása és a bukásuk fölött érzett kaján káröröm. Bulcsu és Lehel
összmagyarság érdekében végzett törzsi - mondjuk úgy: családi - vállalkozását nem
támogatják más törzsek, elmarad a németek árulása és gyalázatos gyilkosságért
méltán kijáró megtorlás, sőt - amiről már Padányi nem ír - Vérbulcsu és Lehel
vezérek népét büntetésük örök szolgaságra veti az Ottó császár felé politikailag nyitó
Géza fejedelem, precedenst teremtve ezzel a honfoglaló magyar tömegek
jobbágysorba taszításához (7).

Itt, az augsburgi csatamezőn szembesül a magyarság először azzal a történelmi

paradoxonnal, hogy győzelmes erőinket éppen a legválságosabb pillanatban bénítja
meg a nemzeti széthúzás; az, hogy a magyarnak a saját faja a legnagyobb
ellensége. Az, hogy míg más népek éppen a válságos pillanatokban fognak össze
érdekellentéteiket a közös ellenség legyőzése utáni időre halasztva, addig mi éppen
nemzettestvéreink nehézségeit kihasználva igyekszünk föléjük kerülni.

A történelmi sorsfordulók mindig ellentmondásokkal terhesek. Államátalakító István

király kora szinte "tobzódik" a mindmáig feloldatlan paradoxonokban.

Kezdődik azzal, hogy államalapító királyunkat Géza fejedelem magyar környezetétől

szigorúan távol tartva főleg külföldön nevelteti. A fejedelem az utódául
törvényellenesen kijelölt fia érdekében építteti megközelíthetetlen fellegvárrá
Esztergomot, és költözik maga is oda a pilisi ősbudavári udvarából. A történelem itt is
hallgat és elhallgat. Miért kellett Istvánt húszéves koráig rejtegetni népe és a törzsfők
szeme elől? Miért kellett a budavári gyepűknél is erősebb védelmet biztosító kőfal
István védelmére. Mitől, kittől féltette Géza a fiát? Vagy magát féltette volna?

Nos, a félelemre megvolt minden oka. Azzal, hogy a szenioritás elvén alapuló
öröklésrendet István kijelölésével utódjává megszegte, a vérszerződés íratlan, de
éppen ezért mindennél erősebb törvényének felrúgására készült. A vérszerződés
értelmében viszont a szerződés megszegőit "átok sújtsa", ami bizony több volt, mint
életveszélyes fenyegetés.

István tehát idegen vazallusai élén jött az országba haza, majd az ellene jogosan
felkelt trónvárományos Koppányt kivégeztette, és népét papok és idegen csatlósai
szolgaságára vetette. Történelemírásunk mindmáig nem revidiált álláspontja szerint
tehát a trónbitorlóként idegen zsoldos okkal népére törő Istvánnak volt igaza a
"lázadó" Koppánnyal szemben.

Az István-kori történetírás ettől kezdve mintha már a látszattal sem törődne, szinte
halmozza az ellentmondásokat. Koppány bűnéül rója fel egyrészt, hogy "vérfertőző"
viszonyba akart lépni Saroltával, Géza feleségével, ami méltán felbőszítette Istvánt.
Hiszen az anyjáról volt szó! Hogy "csont van a dologban", hogy nem István anyjáról,
hanem Géza fejedelem második feleségéről lehetett szó, az ezer év alatt csupán egy
történésznek, PADÁNYI Viktornak tűnt fel, aki Géza fejedelem második házassága c.
tanulmányában elemzi ezt a rejtélyt, rámutatva, hogy az egész mesét csupán István
igazolására és Koppány befeketítésére találták ki - valószínűleg nem István király
tudta nélkül. Mint ahogy nem az ő tudta nélkül maradt ki a történetből az sem, hogy
végül is megölette mostohaanyját - talán éppen azért, mert éppen ellenkezőleg
történhetett a dolog, mint ahogy azt MAKKAl Sándor a Magyarok csillaga c.
regényében leírja: Sarolt szíve talán mégis húzott Koppányhoz, és nem árulta el őt.
Ha István anyja, Géza első felesége egy lengyel hercegnő volt, mint PADÁNYI állítja,
akkor ki volt a második feleség, Sarolt (Saroldu)? MAKKAl szerint Ajtony húga.
Kettőjük közötti rokoni kapcsolat valószínűségét mindenesetre erősíti közös sorsuk
és az a tény, hogy István gyűlölte mindkettőjüket. Hogy aztán Sarolt volt-e szemében
a nagyobb szálka, és az asszony kivégeztetése lázította-e fel ellene a Koppány
felkeléséttől még távolmaradó Ajtonyt, vagy Ajtonynak és nemzetségének kiirtásakor
került-e Saroltra is sor, ez már majdnem részletkérdés.

Fontosabb kérdés lenne annak kiértékelése ezer év történelmi tapasztalatának

birtokában, hogy igaz-e PADÁNYI nevezett tanulmányának végéhez fűzött
lábjegyzetének utolsó félmondata: valóban a nemzet fennmaradásának véres és
keserű ára volt-e Koppány bukása? (8)

Ehhez először tisztán kell látni, hogy Koppány, minthogy nem elsősorban a
kereszténység, hanem sokkal inkább az idegen papság és az általuk képviselt és
támogatott és elhatalmasodó idegenuralom ellen kelt fel, felkelése nem
pogánylázadás, hanem első nemzeti szabadságharcunk volt az új hazában. A
magyarság már korábban is lázadozott Géza fejedelem idegen, elsősorban
németorientációja ellen, és felháborodással vette tudomásul, hogy a trónbitorlónak
tekintett István német zsoldosokkal jött elfoglalni a trónt. Ha pontosak akarunk lenni,
azt kellene mondani, hogy Koppány a német lovagrenddel szövetkezett, globalizáló
egyházi világhatalom ellen vette fel a harcot. Ez már viszont a németség történelmi
paradoxonja (9). Ami történelmi ellentmondásra mi szeretnénk rámutatni, az az, hogy
vezethetett-e út Koppány felnégyelt testén át a nemzeti megmaradáshoz vagy pedig
ki kell-e mondanunk végre a fájdalmas igazságot, hogy I. István király trónra
lépésével lezárult a magyarság önálló, elfogulatlanul élni képes kultúrateremtő
korszaka, és egy olyan "ezeréves haláltusa" (10) vette kezdetét, melynek
mérföldköveit ősi kódexeinkből rakott máglyák, levert szabadságharcaink, rabbá,
koldussá, szolgává alázott honfoglaló magyar népünk könnyei, a hazájukból
elűzöttek átkai jelzik mind a mai napig, és ha le is kell vonnunk a következtetést,
hogy "ez volt megmaradásunk ára", akkor nézzünk szembe azzal is, hogy ki és mi és
hogyan maradt meg e hazában. Ezer éve a magyarság lelkét, megtartó hitét,
kultúráját feladva alávetette magát ugyanannak az, akkor vallási köntösben
jelentkező globalizáló hatalomnak, melynek ma egzisztenciális létének utolsó
szimbólumát: önálló állami létét készül feláldozni.

Történelmünk egyik legnagyobb szabású elidegenítési folyamata zajlik hazánkban.

Paradox helyzet, hogy mindezt annak az államalapító István királynak a szellemi
örökségére hivatkozva teszik (és tehetik!), aki szájába idegen tanácsadói adták - ha
nem utólag hamisították! - Imre herceghez írt intelmeit, melynek az idegenek
befogadását szorgalmazó, sűrűn hivatkozott mondata: "gyenge az egynyelvűország'
ma is, mint minden korban, jó ütőkártya a hazánk etnikai felhígításán fáradozó
kormányok kezében.

Csak sejthetjük, hogy mit gondolhatott István király akkor, amikor látnia kellett, hogy
gyilkoltatták meg ezek a Magyarország feletti egyeduralomra törő erők (a szintén régi
mondás: ereszd be a tótot, és kiver a házból" nem innen származik, későbbi
eredetű!)koronázása előtt nyolc nappal Imre herceget (állítólag vadkan ölte meg,
mely "fenevad" viszont innentől lép be, mint sorsformáló erő a magyar
történelembe!). A tettes (felbujtó) ugyanaz az unokatestvérével, a "német, vagyis
inkább velencei" Péterrel összejátszó (11) Gizella volt, aki kitolatta Vazul szemeit is,
és erősen feltételezhető, hogy benne volt a keze István király egészségi állapotának
"hirtelen elnehezedésében" is. Nem véletlen, hogy ennek a Gizellának, aki tulajdon
férje "dinasztikus érdekből való" meggyilkoltatásával saját magát tette özveggyé,
sürgősen távoznia kellett a passaui zárdába, miután Aba keresztülhúzta Péter és
Gizella klikkjének uralmi álmait. Jól mutatja, hogy István uralkodásának vége felé
hogy hatalmasodott el az idegen befolyás az udvarban, az a tény, amikor az utódjául
kijelölt, megcsonkított Vazult eléje vezették (a király), keserves könnyekben tört ki, de
... nem tudta méltó büntetéssel sújtani a gonosztevőket. Magához hívatván tehát
Kopasz Lászlónak (PADÁNYI és más források szerint Vazulnak) fiait; Andrást
(Endrét), Bélát és Leventét, azt tanácsolta nekik, hogy amilyen gyorsan csak tudnak,
meneküljenek, hogy életüket és épségüket megőrizhessék" (THURÓCZY). Tehát a
krónikás már ötszáz éve is tisztában volt azzal, hogy Vazul nem egy István király
elleni merénylet miatt vakíttatott meg (amit azután PADÁNYI az István és Vászoly c.
tanulmányában be is bizonyít). Az István király életét végigkísérő és élete végét
teljesen beárnyékoló ellentmondásos és érthetetlen tények tükrében végül is nem
ártana tisztázni: milyen állapotok uralkodtak az udvarban? Ki vagy kik uralkodtak
tulajdonképpen? Mennyire volt (lehetett független királyi akarat, ha István hatalma -
legalább kezdetben - idegen vazallusai kénye-kedvétől függött? Kiknek a tanácsára
vagy utasítására, milyen egyházi áldással követte el azokat a kegyetlenségeit,
melyeket méltán ír rovására a történelem? Mi lehetett ott, ahol a király képtelen volt
megvédeni saját családtagjait, és a fejvesztett menekülést ajánlja számukra? Mert
nem a magyarok elől kellett meneküljenek - a nemzet később Andrást is, Bélát is
visszahívta, trónra ültette, Pétert és pereputtyát pedig azon mód elzavarta, egyúttal
megtisztítva az országot az István által becsődített gyülevészektől, akiktől hatalma
megszilárdítását remélte, és akiknek végül őmaga és családja - majdnem az Árpád-
ház is - áldozatául esett. Nagy király volt-e István vagy idegenek hálójában vergődő
báb, akit a titkos küldetéssel melléje rendelt bajor felesége és klikkje irányított, és
akinek családi kapcsolataira hivatkozva formáltak később a német és Habsburg
uralkodók igényt a magyar koronára?

Úgy tűnik, élete vége felé István, a népétől elzártan nevelt, vallási fanatikussá tett
gyermekből csak látszatra nőtt "nagy királlyá", országalapítóvá. Uralkodása nagy
változásokat hozott, de e változásoknak az ősfoglaló magyarság adta meg az árát. A
törzsi keretek felbontásával egybeszervezte a magyarságot, de a régi törvények,
erkölcsrend, tradíciók eltiprásával, őskultúránk kiirtásával, a nép széles tömegeinek
szolgaságra vetésével nagy lelki meghasonlást idézett elő, mellyel egy ezeréves
nemzeti destrukció, önfelszámolási folyamat vette kezdetét. Ő volt történelmünkben
az első uralkodó, aki nem nemzetségekben, törzsben - tehát fajban -, hanem
alattvalókban gondolkozott, és ilyen szempontból mindegy volt neki, hogy az saját
fajtájabeli-e vagy idegen. Elmulasztott fajvédelmi törvényt hozni, ezt majd csak II.
András királyunk teszi meg az Aranybullában, de ő is csak a méltóságok
elnyerésében korlátozza a jövevényeket, valamint kijelenti, hogy "fekvő birtok az
országon kívülieknek ne adományoztassék". (Ekkor már az ország nagy része a
Géza és István idején beözönlött aleman (frank eredetű német) és francia, majd
később olasz kalandorokból lett birtokosok kezén van. Ennek annak idején -
THURÓCZY-t idézve - hallván a király hittérítő szándékát "személyesen jöttek
segítségére, hiszen rájuk nézve veszedelmes és gyűlöletes volt a magyarok
vadsága". Elképzelhetjük, hogy milyen viszony alakult azután ki az alávetett
magyarság és az őket "gyűlöletesnek" tartó királyi vazallusok között.)
István királyt az egyháznak tett szolgálataiért szentté avatták, a magyarság
pacifikálása, erejének megtörése érdekében kifejtett tevékenységéért, a pápai hűbér
elfogadásáért az "országalapító" jelzőt kapta. Történelmi távlatból azonban e jelzők
mögött már nem láthatunk mást, mint az Új Világhatalom "érdemrendjeit", melyeket
hűséges kiszolgálóinak osztogatott. A "nagy" király ikonszerűen jellegtelenné festett
portréja mögött pedig megsejthetjük az élete végén tévedéseire rádöbbenő, népe
körébe visszakívánkozó, udvari méregkeverők hálójában vergődő embert, aki
"keserves könnyekben tör ki" a megkínzott Vászoly láttán. A király sír, de könnyeit
nemcsak az elétáruló emberi szenvedés látványa váltja ki - láthatott ő már életében
ennél különb dolgokat is! -, hanem az, hogy unokatestvére meggyötört arcára
pillantva döbbenhetett rá Imre herceg halálának igazi okára, saját végzetére és a
népére váró keserűmegpróbáltatásokra.

Ez volt István király megtérése. Amikor halála után ötven évvel felnyitották az
ősbudavári Mária Regnum-bazilikában levő sírját, jobb kezét épen, el nem porladtan
találták. Heuréka! - kiáltott az egyház, a gondviselés jelét látva abban, hogy a kéz,
mely a szent dolgokat véghezvitte, ellenállt az enyészetnek. Azok a nagyon öregek,
akik még emlékezhettek akkoriban István király uralkodásának utolsó éveire,
azonban alighanem csendes megilletődöttséggel nézhettek a síron túli világból
érkező jelre. Túl az Orseoló Péter uralkodásával járó megpróbáltatásokon, túl az Aba
Sámuel-féle nemzeti restaurációs kísérlet bukásán, az azt követő trónviszályokkal
járó nemzeti megosztottságon, I. András hitszegésén, Salamon árulásán,(11) mellyel
az országot végleg német hűbérré tette, túl a Vata-féle és I. Béla uralkodása alatti,
főleg a teutonok uralma és az idegen papság inkvizíciós zaklatásai ellen kirobbant
felkelések vérbe fojtásán, és a magyarság első kollektív kifosztásának fél
évszázados folyamatán, e királyi jobb kéz különös figyelmeztetésnek tűnhetett.
Mintha a Sors e jellel nyilvánvalóvá akarta volna tenni örök időkre a magyarság
számára, hogy hol keresse jövendő hányattatásának, idegen érdekek malomkövei
közötti, talán örök őrlődésének okozóját.

Az egyházi hatalom által félremagyarázott, síri világból érkező igazi istváni intelem
értelmét máig sem fogta fel a magyarság. Idegen papjai és vezetői irányításával
elindult az úton, mely múltja elfeledéséhez, nemzeti léte feladásához vezetett. Az
István király által "rendszeresített" botos ispánok korbáccsal, karddal hajtották a
népet keresztvíz alá, s ha valaki nem akart megválni varkocsától, könnyen a fejétől is
búcsút vehetett. Országszerte megindult a hajtóvadászat a sámánok, a magyar nép
gyógyítói, a nemzeti emlékezet fenntartói ellen. Két évszázados halálküzdelem után
örökre elhallgattak a sámándobok. De ha holdvilágos nyári estén vándor vetődik a
pilisi erdőkbe temetett hajdani királyi székhely, Attila városának falain épült Alba
Regia regényes romjai közé, még hallhat nagyon halk hangokat. Szentlélek felől
mintha harangkondulás hangja suhanna át az erdőn, onnan, ahol István király
építtette a nagy bazilikát. Az elsüllyedt magyar Atlantisz harangjainak kondulása ez,
s feleletül az erdő mélyén felsír valahol a kuvik - vagy talán régi regősök gyászos
énekét hozza a szél Dobogókő felől, ahol ilyenkor hosszú fürtű táltosok ujjai alatt
pereg a sámándob, és halkan dobban az ország szíve. Elfeledett ősök üzennek az
éteren át a még élő magyaroknak, akik képtelenek meglátni, felismerni az 1945 és
2000 között végbement társadalmi és vagyonátrendeződési folyamatokban, Európa
felé való lázas menetelésükben az ezeréves séma ismétlődését.

István király keze mintha a maga által támasztott veszély elhárítására jött volna
vissza közénk. Figyelmeztetve, hogy új formában jelentkező német és pán-európai
hegemon törekvések veszélyeztetik ismét nemzeti létünk utolsó maradványait. Ezt az
évezredes veszélyt az istváni államátszervezés nem elhárította, csupán elodázta.
Akkor kivett ugyan ellenségeink kezéből egy ütőkártyát, de a fegyverszünet ára a
magyarság nagy tömegeinek szolganéppé süllyedése volt. Más kérdés, hogy a
magyarokból is lettek urak, ha hajlandók voltak ütni népüket, és idegenek is
asszimilálódtak jó magyarokká idővel, de mindezen lehetőségek fölött ott lebegett az
egyház világhatalmat építő szelleme, és könyörtelenül szelektálta a vele
szembeforduló nemzeti erőket, bármilyen formában jelentkeztek is azok. De már
ekkor az egyház is csak eszköz volt annak a látens erőnek a kezében, amely céljai
érdekében egyaránt felhasználta az emberi gyengeségeket, hatalomvágyat, a pénzt
és a hit erejét.

Ebben a lassan egész Európára ráboruló hármas - gazdasági, politikai és egyházi -

hatalmi szorításban vergődik népünk, amióta a Kárpát-medencébe visszatért, és
történelmi paradoxonjainak sorozata vezethető vissza arra a tényre, hogy Vérbulcsu
óta nem támadt a magyarságnak olyan vezetője, aki e hármas hatalmi szféra
összefonódását, közös eredőjét felismerve e ténnyel való szembenézést a
magyarság önvédelmi politikája alapelemévé próbálta volna tenni.

Ehelyett István királlyal kezdetét vette egy asszimilálódási folyamat, melynek

elsőként a legfontosabb nemzeti megtartó erőnek számító kultúránk és hitéletünk
esett áldozatul. Az ősmagyar keresztény-manicheista természetfilozófiában
gyökerező vallásunk és az azt involváló kultúránk természetszerűleg került
antagonisztikus ellentétbe az akkorra már világhatalmi célok eszközévé vált,
ótestamentumi alap okhoz visszakanyarodott zsidókeresztény egyetemes vallással.
Nemzeti királyaink átnevelését e vallás fanatikus papjaivá, majd a nép megtörését,
hitének kioltását és múltjának elfeledtetését annak rabbá tétele és nemzeti
függetlenségünk fokozatos elvesztése követte.

A Bulcsu vezérünk által felismert és sikerrel gyakorolt erőegyensúly-politikától

honfoglaló magyarság kardjaink összetörésén, és e kardokból kovácsolt rabbilincsbe
verésén át nyílegyenes út vezetett 1241-ig, amikor a magyart először használták
védőpajzsul, és dobták áldozatul Európa védelmében. Az egyetlen ésszerű magyar
politika akkor a magyarokkal kapcsolatot kereső tatár kánnal való
kiegyezés/megegyezés és seregeik átengedése lett volna az országon, hogy
"megmoshassák lábukat a nyugati tenger vizében". Ugyanilyen hiba volt később
Szulejmán útját elzárni Bécs felé. Így nálunk morzsolódtak fel azok az ellenséges
erők, melyek szerencsésebb magyar politika esetén nyugati ellenfeleinket
gyengíthették volna (12). Így viszont elértük, hogy a tatár és török hatalom
lehanyatlása után Magyarország egy kivérzett, legyengült országként prédájául esett
az idegen terjeszkedésnek. IV. Béla főleg németekkel telepíti be az országot, akik
olyan önkormányzati jogok birtokába jutnak, melyek egész a kiegyezésig blokkolják
nemcsak a magyar ipar fejlődését, hanem telepeik körül a magyar etnikum puszta
fizikai létét is akadályozzák. A török kiűzését követően a neoaquistica commissio
nyiltan a német élettér növelését és a magyarság visszaszorítását célozza, és a
peremterületeken is nemzetiségi betelepítésekkel hígítja a százötven éves harcban
megritkult, az ország felszabadításáért is legnagyobb véráldozatot hozó
őslakosságot.

Sorstragédiánkat elemezve nem a történelmi kényszerhelyzetekben hozott - jelen

esetben népesedéspolitikai - intézkedéseket lehet bírálni, hanem egyrészt azt a
politikát, mely e kényszerhelyzet kialakulásához vezetett, másfelől bűnös
szemhunyás nem rámutatni a kényszerintézkedések esetleges távlati
következményeire. Ezáltal ugyanis lemondanánk a történelmi tanulság levonásáról,
minden történelem és történelem tanítás lényegéről; arról, hogy okulva a múlt hibáin,
ne kövessük el újra azokat.

Az idegen hatalmi szempontok szerint átírt történelmünk azonban éppen e

tanulságok levonását nem teszi lehetővé mindmáig. A jelen dolgozat bevezetőjében
említett első paradoxonunk következménye ez, mellyel kapcsolatban HOMONNAY
fentebb hivatkozott művében idézi ACSÁDY Ignác történészünk megállapítását: "A
magyar mindenkor inkább csinálta, mintsem írta a történelmet, s tetteinek
följegyzését, megörökítését idegenekre, gyakran engesztelhetetlen ellenségeire
bízta." Az így lejegyzett történelmünk azután olyan görbe tükröt tartott elénk, amiből
nemcsak a történelmi folyamatok valóságos természetét és saját történelmi
hivatásunk lényegét nem ismerhettük meg, hanem igazi ellenségeinket sem.
Dolgozatom végén erre a paradoxonra kívánok rámutatni: jóllehet, a magyarság
történelmének utóbbi évezrede szinte egyetlen hatalmas élethalálharc, de ezt a
harcot - ritka kivételektől eltekintve, és még szabadságharcaink sem tartoznak
mindig e kivételek közé - mindig ellenségeink érdekében, ellenségeink ellenségei
ellen vívtuk. E hatalmi malomkövek közötti őrlődésünk során elveszett a magyar
érdek, elveszett a haza és elvesztünk mi magunk.

Adassék örök emlékezet Koppány vezérünknek, kiirtott, szolgaságra vetett

honfoglaló nemzetségének, a magyar szabadság elsőmártírjainak.

Várgesztes, 2000.
Havi Magyar Fórum, 2000. július

1. O. WILDE szerint mindenki tapasztalatnak nevezi saját tévedéseit.

2. Lásd tk. HADANICS I.: Similia Similibus Curantur és a Pál felvilágosított c. tanulmányait - Nap Fiai, XXXVIII.
évf. nov.-dec.

3. Középkori történetíróink udvari papok voltak, annak az egyháznak a képviselői, amely felelős voltősi kultúránk,
vallásunk, hagyományaink totális megsemmisítéséért (FEHÉR M. Jenő: Középkori magyar inkvizíció). III. Béla
király Névtelen Jegyzője tollát bevallottan is azon szándék vezérelte, hogy a magyarság ne a "regősök csacska
énekéből" hallgassa eleinek vitézi tetteit, mert az "igen illetlen lenne", hanem "ezen irományok bizonyos
fejtegetéséből,.. értse nemesileg a dolgok valóságát". Műve, a Gesta Hungarorum csak töredékben és
átiratokban maradt fenn. Bár magyar; de szintén egyházi ember volt a legnagyobb középkori krónikaírónk, KÉZAI
Simon. Jórészt külföldi forrásokból és valószínűleg az általa még ismert eredeti Gestából szedi össze krónikája
anyagát (nemcsak Anonymus Gestájából, hanem a már II. Endre idején is csak egy-két példányban létezett Ős-
Gestából), mely mű azután forrásanyaga lett THURÓCZY J., BONFINI és HELTAI G. krónikáinak is. Az Ős-Gesta
megsemmisülése ilyen módon fájdalmas kultúrtörténetiveszteség ugyan, de tartalma nagyjából rekonstruálható.
Rekonstruálható, de ezek és a THURÓCZY Magyarok Krónikájának szintén alapul szolgáló egyéb történetek
(Képes Krónika, Sarnbucus-kódex stb.) igen zavaros, ellentmondásos, sőt származástanilag hiteltelen
magyarságeredet-képet tárnak elénk. A HELTAI-val záródó középkor végéig tehát - kimondhatjuk - a magyarság
honfoglalás kori történelme nincs hitelesen megírva. És nem is lesz, mert a török hódoltság utáni történetírásunk
már német birodalmi érdekeket szolgál, majd a század elejétől fokozatosan zsidó befolyás alá kerül, és maradék
nemzeti jellegét is elveszti; a két világháború közötti időszak nemzeti elkötelezettségű történészeibe (MÁLNÁSI,
PADÁNYI) a sajtódiktatúra és az emigráció fojtja belé a szót.

4. Ma már kezd teret nyerni a kettős honfoglalás elmélete (jóllehet, három vagy talán négy is volt). A régebbi
krónikák az avarokról nem vagy csak nagyon zavaros formában tesznek említést. THURÓCZY kitöltetlenül hagyja
az Attila halála és a magyarok második bejövetele (Honfoglalás) közötti háromszáz éves űrt. A Bonfini munkáit
alapul vevő HELTAI krónikája viszont kronológiai tévedések sorozatát követi el, és az avaroknak (általa:
magyaroknak nevezett) Nagy Károllyal vívott csatáját az augsburgi vereség után teszi.
5. Mindazonáltal HELTAI Gáspár krónikája tekinthető az első igazán magyar szellemű történelmi esemény tárnak.
Művéből tudatosan igyekszik kigyomlálni a forrásmunkákban fellelhető, a magyarságra nézve sértő kitételeket.
Hasonló törekvés hatotta át már Mátyás király udvari történészeinek munkáit is, amivel kapcsolatban HELTAI azt
írja előszavában: "Meghadja pedig Mátyás király mind a püspekeknek, mind apáturaknak és mindenféle
deákoknak, hogy elkeresnék mind az egész országot, minden káptolonbeli libráriákat és minden klastromokat, és
egybegyűtenének minden jedzéseket, írásokat és minden históriákat, és azokat behoznák hogy megláthatná
azokat a Bonfinius rhetor; és egymásután szép rendre hoszhatná, és szép ékes deák szókkal megírhatná
azzokat." Ha nyelvezete és szelleme alapján HELTAI-t tekintjük is az első nemzeti krónikaírónknak, az első
kollektív krónikaírás és az elkészült mű"lektorálása" mindenképpen Mátyás király és történészének érdeme.

6. Thonuzoba mártírhalálát a Pallas Nagylexikon így kommentálja: "Szent István idejében visszautasította a
kereszténység felvételét, s halála után (!) őt feleségével együtt pogány módra temették el az abádi rév mellé."
(XVI. kötet.) Ez esetben tehát - finoman szólva - enyhít a történetíró. A Gellért-legenda esetében viszont a
krónikás még "rátesz egy lapáttal", amikor a Kelenföld felé igyekvő, megbokrosodott lovai által a Dunába zuhant
püspököt a "lázadó magyarokkal" guríttatja le hordóban (!) a sziklákról. Az első esetben az "Új (Világ) Rend"
képviselője által elkövetett kegyetlenséget kellett enyhíteni, a másodikban az annak sérelmére "elkövetett" tettet
felnagyítani.

7. MÁLNÁSI Ödön úgy fogalmazza meg ezt a Vérbulcsu által már világosan felismert és követett hatalom-
egyensúlyozó politikát, hogy a "germán, szláv és bizantin expanziós törekvések metszőpontjában a nagy
érdekellentétek állandó kiegyenlítése ... azaz a három expanzív szomszéd hatalmi tényező közül mindig a kisebb
ellenállás vonalán haladó két gyengébbel szövetkezés." Ez az erőkiegyenlítési és lekötési taktika motiválta
Botondot, Lehel és Bulcsu bizánci, déli és nyugati hadjáratait, nem pedig a "fosztogatás". A tragikus 955.
augusztusi, eleve rosszul időzített hadjárat esetén a magyar seregek "Vörös" Konrád lotharingiai herceg
megsegítésére indultak Ottó ellen. Ide azonban késve érkeztek, mert Ottó időközben kiegyezett Konráddal, és
szövetkezett vele az Augsburg alá érkező magyarok ellen. A harcban Konrád bizonytalan körülmények között -
alighanem Ottó orgyilkos bérenceinek keze által - életét vesztette. Nem valószínű, hogy Lehel vezér csapta volna
fejbe kürtjével az árulót a vesztett csata után kiáltván: "Előttem fogsz menni és szolgám leszel a másvilágon!", bár
jólesik a szép mesét hallgatni.

8. "Akárhogyan is állítja be a dolgot Harwik püspök erősen céltudatos legendája, s akárhogyan is eltorzítja az
eseményeket későbbi, egyházi nyomás alatt álló történetírásunk, Koppánynak az ősi magyar öröklési jog szerint
tisztán és megtámadhatatlanul igaza volt. Koppány középkori történelmünknek egyik tragikus hőse, akit a
hatalmas Új Erő, a kereszténység gázolt le, és bukása a nemzet fennmaradásának véres és keserű ára volt."
(Padányi V.: Adalékok Szent István élettörténetéhez - Tört. tanulmányok, Hídfő, 1972.)
Ez a tétel azonban nem teljesen helytálló. Már Attiláról tudjuk, hogy udvarában vezető szerepet igen gyakran
keresztények töltöttek be. A magyarság mindig nagy vallási türelmet tanúsított - mondjuk úgy: vallási kérdésekből
nem csinált ügyet. Géza fejedelem - bár ősi hiten élt - maga is felvette a kereszténységet. Koppány sem a
kereszténység, hanem a vallási köntösben jelentkező idegen hódítás ellen kelt fel.

9. NIETZSCHE ezt úgy fogalmazta, hogy "az egyház épp német kardok, német vér és bátorság felhasználásával
vívta élethalálharcát a földön mindaz ellen, ami nemes!", és megállapítja: "A német nemes mindig az egyház
"svájci gárdistája", mindig is kiszolgálója az egyház valamennyi rossz ösztönének - viszont jól megfizetik."

10. Utalás HOMMONAY O. János: Ezeréves haláltusa (Turul, 1975) c. könyvének címére és szellemére. Találó
megállapítása: "az európaiaknál a néptömegből, a polgári társaság fonák elrendeléséből forrott ki a romlottság; a
magyarok közé kívülről hozatott be" jó adalék a "szép idegen" hasznosságának értékeléséhez.

11. Vörösmarty Mihály Salamonról írt gyönyörű versének sajnos nem sok történelmi alapja van; inkább csak egy
lélektani helyzet költői megfejtése.

12. E megoldással kapcsolatos ellenérvek egyike, hogy Magyarország ezt erkölcsileg nem tehette meg, nem
igaz.
Hogy a politikai "erkölcs" már akkoriban is mi mindent megengedett, arra jó példa, hogy a Bécsen átmenekülő IV.
Bélát - szorult helyzetét kihasználva -Frigyes a szó szoros értelmében kifosztotta, és csak három vármegye
átengedése árán engedte szabadon. (Nem a sors fintora, hanem I. világháborús áldozatvállalásunk "jutalma" volt,
hogy e területek jó részét - a mai Burgenlandot - Ausztria véglegesen megkapta a trianoni békediktátumban.)
A másik ellenérv, hogy egy átvonuló sereg nagy pusztítást okozhatott volna, szintén el kell vetni. Egyrészt ez a
megfontolás fel sem merült, amikor 1147-ben III. Konrád keresztes hordái vonultak át pusztítva, rabolva az
országon "királyi engedéllyel", másfelől egy erős seregek által biztosított átvonulás lényegesen kisebb pusztítást
okozott volna, még ha lettek volna is túlkapások, mint a tatár- és törökvész pusztításai.
Történelemhamisítás: A
szlovák Nagymorva Birodalom
Fico: Szvatopluk volt első királyunk

A kabinet ünnepi ülése után

mondott beszédében Robert Fico miniszterelnök kijelentette: nem engedi meg azt,
hogy kiürüljön és elnéptelenedjen a szlovák történelem. Így folytatta: - Egyre több
történész hangoztatja, hogy a nagymorva fejedelemségben nem szlávok, hanem régi
szlovákok éltek, akiknek a királya Szvatopluk volt. Legyünk büszkék erre. Ha a
magyaroknak lehet Szent Istvánjuk, a cseheknek pedig Szent Venceljük, akkor
nekünk pedig Szvatoplukunk lesz, akinek a szobrát mielőbb felállítjuk a pozsonyi
várudvarban - jelentette be.

A szlovák szakértők meglepődve fogadták a kormányfő beszédét. Ján Steinhübel, az

egyik legismertebb szlovák régész rámutatott: eddig csupán Milan S. Durica, az
1939-ben alakult fasiszta szlovák bábállam elnökének, Jozef Tisónak a dicsőítője és
néhány dilettáns személy használta a "régi szlovákok" megnevezést. Egyesek még
azzal is próbálkoztak, hogy a nagymorva birodalom helyett Nagy-Szlovákiát
használjanak.

Dusan Kovác szlovák történész lapunknak nyilatkozva kifejtette: a nagymorva

birodalomban szlávok és nem szlovákok éltek, az utóbbiak önmeghatározása
legfeljebb a XV. századra tehető. A "régi szlovákok" kifejezéssel egyetlen komoly
publikációban sem találkozunk, mert ez a megnevezés egyszerűen minden
tudományos alapot nélkülöz - szögezte le.

Miroslav Kusy lapunknak nyilatkozva kifejtette: a kormányfő régi mítoszok

leporolásával igyekszik gyarapítani híveinek a számát.- Nacionalista retorikában már
eredményesen verseng Ján Slotával. Hovatovább csak annyi közöttük a különbség,
hogy a Szlovák Nemzeti Párt elnöke primitíven, a kormányfő pedig kifinomultabban
nyilvánul meg - hangsúlyozta az ismert politológus. Kollégája, Öllős László, a
somorjai székhelyű Fórum Kisebbségtudományi Intézet elnöke arra hívta fel a
figyelmet, hogy a szlovák kormány meghirdetett irányvonala magyarellenességhez
vezethet.

A kormánypárti Szlovák Nemzeti Párt külön nyilatkozatot adott ki, amelyben

hangsúlyozzák: el kell érni, hogy a szlovákok hazájuk minden talpalatnyi földjén
otthon érezzék magukat, ne éljenek elnyomott kisebbségként, mint jelenleg Dél-
Szlovákiában. Megismételték azt az igényüket is, hogy a szlovák államiságot
törvénnyel védjék.

Forrás: Népszabadság Online (Szilvássy József)

Vékony Gábor: A morvák „birodalma"

A 8-9. század fordulója nagy változások kora Közép-Európa keleti részein. Az avarok
795-ben vereséget szenvednek Nagy Károlyfrank hadaitól, és az avar birodalom
összeomlott.* A 800 karácsonyán császárrá koronázott frank uralkodó az egykori
avar terület egy részét bekebelezte, nagyobb része mégis kívül marad a frank
birodalmon. A Közép-Duna vidékén, Pannóniában azonban újra és újra frank
seregek tűntek fel, hogy a nyugtalankodó népeket lecsendesítsék. Az avarok mellett
a lázadások, a háborúk részvevői a szlávok is, akikkel a frankoknak különösen sok
bajuk volt, hiszen keleti határukon végig szláv népcsoportok éltek. Határaik
védelmére a frankok határgrófságokat hoztak létre, e határgrófságokon kívül pedig
alávetett szláv fejedelemségek védték a birodalmat.

Ilyen határvédő szláv alakulat volt eredetileg a morva fejedelemség is. E nép nevével
először 822-ben találkozunk, amikor követeik -más szláv népek követeivel együtt -
ajándékokkal jelentek meg Jámbor Lajos előtt a frankfurti birodalmi gyűlésen. A
Morva folyó menti szlávok - nevük is a folyó nevéből származik - ekkor még aligha
élhettek egy fő uralma alatt. A frank birodalom keleti védelmi rendszerének végleges
kialakítása (828) után azonban ez is hamarosan bekövetkezett. Az első morva
fejedelem, Mojmír valószínűleg a 9. század harmincas éveiben egyesítette uralma
alatt a Morva folyó vidékén élő szlávokat. Valamikor 833 és 838 között száműzte azt
aPribinát, aki később a Dunántúl délnyugati részén ugyancsak egy kis szláv
fejedelemség, egy, a frankok által adományozott beneficium főnöke lett. Pribina
elűzése azoknak a hatalmi harcoknak a része volt, amelyeknek eredményeként
Mojmír egyedüli ura lett a morváknak. Valószínűleg Mojmír hatalomra kerülésével
párhuzamosan fejeződött be a morvák keresztény hitre térítése is. Hogy azonban
ennek számottevő eredményei nem voltak, arra az is utal, hogy a Mojmír által elűzött
Pribinát Ratbod, a keleti frank területek grófja keresztelteti meg. Morvaország
területén a 9. század második felében is ismerünk olyan temetőket, ahol pogány
módra, hamvasztásosan temetkeztek.

Mojmír csupán másfél évtizedig tudta megtartani fejedelemségét. Az elpártolásra

hajló fejedelem ellen Német Lajos 846-ban hadat vezetett, s megfosztotta hatalmától.
Helyére Mojmír unokaöccsét, a túszként Regensburgban nevelt Rasztiszlávot ültette.

A határvidéki apró szláv fejedelemségek lázongása megszokott dolog volt. A morva

fejedelemség esetében még sajátos körülmények is hozzájárultak a lázongások
gyakoriságához. Morvaország és a frank birodalom közvetlen keleti szomszédja
Bulgária volt, a bolgárok pedig többször beavatkoztak frank és morva ügyekbe is. A
morva fejedelmek így számíthattak a bolgárok segítségére. Másrészt a keleti
határvidék urai - különösen amikor királyfiak töltötték be e tisztet - többször lázadtak
az uralkodó ellen; e lázadásokhoz pedig a morvák alkalmas segéderőként jöhettek
számba. Nem csoda, hogy Rasztiszláv sem sokáig maradt nyugton. 853-ban a
bolgárok és a szlávok megtámadták Német Lajost, de vereséget szenvedtek. E
háborúban biztosan részt vettek a morvák is, akik ellen Német Lajos 855-ben hadat
viselt. Noha a keleti frank seregek Morvaország nagy részét elpusztították és
kirabolták, Rasztiszlávot nem tudták legyőzni, sőt válaszul a morva fejedelem
végigpusztította a Duna jobb partján fekvő frank területeket. Az ellenségeskedések
nyilván már korábban megkezdődtek, mert 852-ben egy frank előkelő a morvákhoz
menekült. A frank főurak közül többen is kapcsolatban lehettek Rasztiszlávval, mert a
keleti területek addigi őrgrófját, Ratbodot árulás és hűtlenség miatt megfosztották
hivatalától, s helyére 856-ban Német Lajos fia,Karlmann került. 858-ban őt bízta meg
a király a Rasztiszláv elleni hadjárattal. A királyfi azonban az apja ellen lázadt (861-
863) és a morva fejedelem szövetségét kereste.

863-tó1 aztán felgyorsultak az események. Német Lajos Karlmann ellen gyűjtött

sereget, de közben azt a hírt terjesztette, hogy a keletről jövő bolgárok segítségével
a morvák ellen vonul. Ez év őszén azonban a bolgárok kénytelenek voltak letenni a
fegyvert a bizánci seregek előtt, s felvenni a keresztény hitet. A bolgár kán, Borisz (a
keresztségben kapott nevén: Mihály) azonban már 864 közepe felé újra a Közép-
Duna vidékén van. A mai Bécstől kevéssel nyugatra fekvő Tullnban találkozott
Német Lajossal, akivel szövetséget kötött, s mindketten bevonultak Morvaországba.
Rasztiszlávot Dowina (Dévény) várában ostrom alá fogták; a szorongatott helyzetben
levő morva fejedelem hűségesküt tett.

Ugyanebben az időben bizánci térítők is érkeznek morva földre, a „szláv testvérek",

Konstantin-Cirill és Metód. Életrajzaik ugyan szép történetet kerekítenek idejövetelük
okairól - pl. Rasztiszláv követsége III. Mihály bizánci császárhoz szláv nyelven
beszélő térítőkért -, a valóság azonban egyszerűbb és komorabb volt. A frissen
megkeresztelkedett bolgárok hadaival együtt bizánci térítőpapok, szerzetesek is
feltűnnek a Közép-Duna vidékén, természetesen bizánci megbízásból.

Cirill és Metód morvaországi missziójának egyetemes művelődéstörténeti

jelentősége van. Cirill megalkotja a szláv hangrendszernek megfelelő írást, a
glagolicát, s egy bolgár nyelvjárásra - ez az ún. egyházi szláv vagy ószláv nyelv -
különböző egyházi szövegeket fordít. A szláv irodalom bölcsője tehát a morvák
földjén ringott. A morvák harca a keleti frank birodalommal szemben ettől kezdve
egyházi harc is lesz. Cirill és Metód 867 végén, Rómába tartva, megfordulnak a kis
délnyugat-dunántúli fejedelemség székhelyén is, Pribina fiánál, Kocelnél. A szláv
nyelven, bizánci rítus szerint miséző, térítő testvérekre féltékenyen figyel fel a német
klérus. A„szlávok apostolai" azonban Rómába mennek, ugyanakkor, amikor ott egy
bolgár követség is tartózkodik, annak a Péternek a vezetésével, aki már korábban is
megfordult a pápa városában, a Bizánc és Róma között ingadozó Bulgária
képviselőjeként.

870-ben a bolgárok ugyan végleg Bizánc mellett döntenek, II. Adorján pápa (867-
872) azonban még a bolgár földön álló Sirmium érseki székébe nevezi ki Metódot
(869). De az új érsek már nem tudta elfoglalni székhelyét, mert a bolgárok 867-870-
ben a keleti kereszténység mellett döntöttek. Metód ismét Kocelhez megy, 870-ben
azonban a passaui püspök (hozzá tartozik a morvaországi misszió),Hermanrich
elfogatta és fogságra vetette. Ugyanakkor Rasztiszlávot unokaöccse, Szvatopluk
kiszolgáltatta a németeknek, akik megvakíttatták és kolostorba zárták. Morvaország
közvetlen német fennhatóság alá került, az új fejedelmet, Szvatoplukot azonban
hamarosan elűzték a morvák, s egyik rokonát, egy Szlavomir nevű papot tettek meg
fejedelmükké. 871-ben Szvatoplukot küldték a németek a morvák ellen, de ő
váratlanul visszapártolt övéihez, s élükön megsemmisítette a német sereget.

Ettől kezdve új időszak kezdődött a Morva folyó mentén. Szvatopluk 873-ban

visszaküldte az előző évi háborúban ejtett német foglyokat, s hűséget és az évi adó
pontos fizetését fogadta. Metód kiszabadult fogságából, s megtér Morvaországba.
Tíz éves békés időszak következett, s valószínűleg ekkor számolhatunk a morva
fejedelemség terjeszkedésével. Erről azonban jobbára megbízhatatlan adataink
vannak. Tudjuk, hogy a csehek morva fennhatóság alá kerültek, s az is valószínű,
hogy az Elba melletti szorbok is adót fizettek a morváknak. Szvatopluk északra való
terjeszkedése részben alighanem német jóváhagyással történt, hiszen kapcsolatot
tartott a német előkelőkkel. 882-884 között ismét háború dúlt a két ország közt. A
harcokba a bolgárok is beavatkoztak, 883-ban Morvaország földjét dúlták. 884-ben
aztán III. Károly a bajor-morva határon, Tulin közelében találkozott Szvatoplukkal,
ahol véget vetettek az ellenségeskedésnek.

Közben folyt az egyházi harc is. VIII. János pápa a szláv nyelven miséző Metódot
880-ban Rómába idézte, hogy hithűségéről megbizonyosodjon, a bajor papok
ugyanis eretnekséggel vádolták. Az érsek számára az események kedvezőtlenül
alakultak. A pápa ugyan megerősítette Metódot jogaiban, de nyitrai püspökké egy
sváb papot, Wichinget nevezte ki, s ez Metód jogainak csorbítása volt. 885-ben,
Metód halálának évében, Wiching el is érte Metód tanítványainak kiűzését
Morvaországból, s az érseki széket magának foglalta le. A tanítványok Bulgáriába és
Bizáncba menekültek. Többükből a bolgár klérus jelentős személyisége lett.

Mindez Szvatopluk jóváhagyásával, s aligha a németek ellenére történt. A béke

azonban így sem tartott sokáig. 890-ben ugyan az új király, Arnulf-Karlmann
„balkézről" való fia - valahol a mai Ausztria területén találkozott Szvatoplukkal, s 891-
ben is békekövetséget küldött hozzá, de a morvák 892-ben újra német területen
pusztítottak. Arnulf nagy sereget gyűjtött ellenük, amihez a magyarok is csatlakoztak.
A nagy hadsereg s a létrehozott szövetség ellenére Arnulf nem járt különösebb
eredménnyel a morvákkal szemben. 894-ben azonban Szvatopluk meghalt, s ez
meghozta a bajorok és a morvák között a békét. Szvatopluk örökösei, három fia
uralma alatt azonban Morvaország hamarosan szétesett. Igaz, hogy IX. János pápa
898-899-ben még egy érseket és három püspököt szentelt fel a morváknak, de 902-
ben a magyarok elfoglalták Morvaországot, s ettől kezdve a morvák magyar
fennhatóság alá kerültek.

A morva fejedelemség elfoglalása mély nyomot hagyott a magyar hagyományban. E

hagyomány szerint a honfoglaló magyarok ellenfele Szvatopluk, illetve a morvák
megszemélyesítője Morot (Anonymusnál, Menumorout) volt. Szent Naum (az egyik
Metód-tanítvány) életrajzában is azt olvashatjuk, hogy a morvák Bulgáriába
menekültek, s földjük az ugrok (magyarok) birtokában maradt. Ugyanezt a
hagyományt találjuk Bíborbanszületett Konstantin császárnál is, aki szerint a türkök
(magyarok) elfoglalták Moráviát, amelynek lakói a szomszédos népekhez
menekültek. Konstantin császár írja azt is, hogy a magyarok „Nagy Morávia"
területén laknak, de ezt a területet (nem ismervén a 9. századi viszonyokat) már a
magyarok szállásterülete alapján írja le, s ezért különös földrajzi ellentmondásokba
keveredik. Az egykori, a régi Morávia a jól ismert középkori szóhasználat szerint
„nagy" Morávia. Megvan ennek a névnek a magyarok által használt (de török
eredetű) neve is. Anonymus Menumorout nevében a morout a morvák neve, a menu
pedig aligha más, mint a török men szó, amelynek „nagy" a jelentése.**

Morvaország tehát attól vált „naggyá" (lett „egykori"), hogy a magyarok elfoglalták. A
valóságban a keleti frank határon lévő kis szláv fejedelemség volt, mint történetéből
láthattuk fentebb. A morva fejedelemség jelentősége valóban nagy, „nagysága"
azonban elsősorban Cirill és Metód tevékenységének következménye. Jellemző
módon a Morva folyó mentén virágzó élet van a magyar foglalás után is, ami annak
az eredménye, hogy a morváknak nem kellett állandó harcot vívniuk a németekkel,
bajorokkal függetlenségükért, viszont a magyar kalandozó hadjáratok résztvevőiként
gyakran gazdag zsákmányra tettek szert. Rasztiszláv és Szvatopluk egykori váraiban
a mindennapi élet szintjén virágzó kézműves-ipari tevékenység folyt tovább is, és a
kereskedelmi kapcsolatok távoli területekre vezettek.

* Vö. Váczy Péter cikkét e számunk 14. oldalán.

**Vö. Tomka Péter: Hová tűntek az avarok? História, 1981/2. szám.

Két tenger mosta Nagymoravia 1919-ben

A csehszlovák állam megalapításának előkészítésében, a mellette szóló érvelésben

már Masaryk 1917. évi Új Európa címűmunkájában is fontos szerepet kapott a
csehszlovák államiság előzményeinek felsorolása, pl. a 7. századi csehszlovák állam
németellenes küzdelmei, az 1628 után önállósult Szlovákia (!) európai védőbástya-
szerepe és az a tény, hogy Szlovákia, mint az egykori Nagymorávia magja, csak a
10. században szakadt el az anyaországnak mondott Csehországtól. Az 1918-1919.
évi történeti munkák, röpiratok az egységes csehszlovák nemzeti múlt
megteremtését tűzték ki feladatul. A Csehszlovák nemzet tanulságos ezeregyszáz
esztendős történelme (1918, 1919) című brosúra a nemzeti elnyomás sötét
szimbólumaival és a szláv testvériség diadalának idillikus képi ábrázolásával körített
népies összefoglalását adja az új államnemzet közös múltjának. (Szarka László)

Forrás: História 1986/01, Digitális Tankönyvtár

Püspöki Nagy Péter: A tények erejével

Válasz Dr. Peter Ratkos, Dr. Sc. vitairatára a germánok, szlávok, avarok és
nagymorvák Csehszlovákia területét érintő több fontos kérdése ügyében.
Tartalom:
A tények erejével
A vitatott kérdések áttekintése
A Kvád királyság
Mikor jelentek meg a szlávok Szlovákia területén?
Hol volt Szamo „Birodalma"?
Avarok, vagy szláv avarok?
A Frank birodalom avar tartományairól (805-900)
Nagymorávia fekvéséről. Külön füzetben kapható.
Az ősi Nyitra kapcsán
Két fontos kérdésről
Kisebb megjegyzések
Amiben Peter Ratkosnak igaza van
Összegezés
Online olvasható: 1. rész, 2. rész, 3. rész

Avar

Itt voltunk 895 előtt is?

A kettős honfoglalás elmélete megkérdőjelezhető, de a 895-ös dátum
sincs kőbe vésve. Sőt. Ma csak annyi biztos, hogy Árpád népe
keletről érkezett a Kárpát-medencébe, és nem valószínű, hogy a
besenyők elől menekült volna. Nehéz azt is elképzelni, hogyan
lehetett gyerekekkel, szekerekkel, csordákkal menekülni.

1200 év némaság után szólalt meg az avar síp

1200 év némaság után Csajághy György hangszerkutató volt az első,
akinek sikerült megszólaltatnia egy ókori avar sípot. A professzor
legelőször gyerekdalokat és magyar népdalokat játszott. Azt hitték,
hogy az 1200 éve föld alatt rekedt, egyedi hangszer örökre néma
marad. Azonban hála Csajághy György zenetanárnak, az avar
hangszer több, mint ezer év hallgatás után magyar gyermekdalokat
énekelve mégis újra megszólalt.

A korai avarok nyelve

Szekeres István
avar magyar

Kr. u. 567-ben Baján vezetésével a Belső-Ázsiából kiszorított

avarokból és heftalita hunokból álló nép foglalta el a Kárpát-
medencét. Türk üldözőik elől 557 végén érkeztek a Kaukázus előterébe,
ahonnan követséget küldtek Konstantinápolyba. Szövetségi szerződés (és
évjáradék) fejében vállalták, hogy a birodalmat fenyegető utigurokat,
kutigurokat, saragurokat és szabírokat leverik, akiket a következő néhány év
alatt uralmuk alá kényszeríttetek.

Avar kori temető Dunaharasztinál

Horváth M. Attila
avar regeszet

A Dunaharaszti és Vecsés között kijelölt új M0 autópálya-

szakasz nyomvonalán egy jelentős avar kori temető sírjait tárták
fel a Budapesti Történeti Múzeum régészei. A lelőhely a Gyáli
patak 2. ága mentén, egy homokdomb északkeleti lejtőjén
húzódik. Itt két egymástól némileg elkülönülő, jól
körülhatárolható egységet alkotó sírcsoportból álló avar temető
mintegy 170 sírját tárták fel. A feltárt sírok szinte mindegyike
bolygatott volt.

Magyarkép a szlovák történelemkönyvekben

Mihályi Molnár László
magyar avar

A politikai indíttatású történetírás olyan múltat kreált, amivel egy

átrajzolt és megszépített eredetet, származást vitt be egy
társadalmi rétegről vagy csoportról a köztudatba, és ezzel a
kincstári optimizmussal próbált önmagáról kedvező képet
alkotni. A szlovákoknak nem volt egységes nemzeti nyelvük,
csak a XIX. század derekán egyeztek meg abban, hogy a
Zólyom és Liptó megyei nyelvjárásukat alapul véve kodifikálják.
A kelet-szlovákiai és a Pozsonytól nyugatra élő szlovákok
nyelvhasználata közt nagyobb a különbség, mint a Halotti beszéd és a mai
magyar nyelv között. Az egységes nyelvhasználathoz pedig egységes
történelmet is ki kellett találni.

Történelemhamisítás: A szlovák Nagymorva

Birodalom
avar magyar
 Ján Steinhübel, az egyik legismertebb szlovák régész
rámutatott: eddig csupán Milan S. Durica, az 1939-ben alakult
fasiszta szlovák bábállam elnökének, Jozef Tisónak a dicsőítője
és néhány dilettáns személy használta a régi szlovákok
megnevezést. Egyesek még azzal is próbálkoztak, hogy a
nagymorva birodalom helyett Nagy-Szlovákiát használjanak. A
régi szlovákok kifejezéssel egyetlen komoly publikációban sem
találkozunk, mert ez a megnevezés egyszerűen minden
tudományos alapot nélkülöz (Dusan Kovác).

A szlávok régészeti kutatása hazánkban

László Gyula
finnugor regeszet avar

Nyilvánvaló, hogy az a feltételezés, hogy a honfoglaláskor az

egész Kárpát-medence szláv lett volna, téves. A griffes-indások
késő avar-kori népessége jóval nagyobb tömegű lévén be is
olvasztotta magába a hódítókat. Szőke Béla megállapításai
nyomán teljesen megváltozott az a kép, amelyet Hampelre
támaszkodva Fehér Géza is képviselt, azaz, hogy a
halántékkarikás temetők szláv népességet jelentenek. Ezek jó
része ugyanis kétségkívül a magyar köznép temetője.

Kik voltak az avarok?

Csuray Károly
avar hun szkita

Az írott emlékek, az egykorú és közelkorú történelem, a nép

köztudata, hagyományai, mind tisztában voltak azokkal az
igazságokkal, amelyeket az újabb és legújabb tudományok
vakmerőén letagadtak, vagy egyes tudósok problémákká
avattak. Mikor csak a régi írott történelemnek egymagában
kétségtelen ténye az, hogy az avarok (Baján népe) nem voltak
avarok, hanem határozott bizonyossággal hunok.

Babylonian seal in Egypt confirms contact

Lisa Chapman
babylon avar egypt archeology
 Austrian archaeologists have found a Babylonian seal in Egypt
that confirms contact between the Babylonians and the Hyksos
during the second millennium B.C. She said a recently-
discovered cuneiform tablet had led archaeologists to suspect
there had been contact between the Babylonians and the
Hyksos. Forstner-Müller added that Manfred Bietak had begun
archaeological research on the period of Hyksos dominance at
the remains of a Hyksos palace at Avaris in 1966.

A Baján alatt bevonuló szabírokról

Varga Géza
szabir avar magyar

Csaba királyfi története az önálló szabír dinasztia története. Csaba két fia
különböző időpontban tért vissza a Duna völgyébe. Az első fiú Baján
avarjaival.

Avarok
Bíró József
avar szabir magyar

Atilla hatalmas hún birodalmának szétesése után rövidesen egy újabb subar,
ősturáni származású népcsoport, az avarok viszik tovább származásunk
folytonosságát. Az avarok szerepe történelmünkben László Gyula professzor
A kettős honfoglalás című munkája után 1978 óta jól ismert tény
Magyarországon is. Ez a korszakalkotó munka alapjában rengette meg a
finnugorizmus a magyarság származására vonatkozó elméletét.

Útjelzők a magyar ókor történetének kutatásához

Mesterházy Zsolt
magyar szkita szabir hun parthia avar finnugor

A magyar ókor kérdéskörével behatóan foglalkozom néhány éve. Nem remélt

összefüggések tárultak fel előttem, műveltségünk elemeit ma már nemcsak
keleten, de nyugaton egyaránt észlelem olyannyira, hogy táguló figyelmem
használható történeti adatok birtokába juttat.
A kazárok és magyarok
Bíró Lajos
szabir magyar avar

A legvalószínűbb az, hogy Kazáriát a szabírok, azaz fehér-magyarok (és a

velük szövetséges manysik és chantik, régi nevükön szintén szabírok)
alapították meg, bevonva türk törzseket is birodalmukba, pl. a csuvasok őseit,
onogurokat, kabarokat, stb. A szabír törzsek egy része továbbra is a dél-
kaukázusi hazájában maradt, amikor a nép zöme a Kaukázustól északra
költözött.

A magyar őstörténet kincsestára: Utószó

Mesterházy Zsolt
magyar szabir subartu szkita avar hun

A több ezer éves subar-szabir történelem középső, ma még

egységesen nem tárgyalt időszaka a Kaukázus környékéhez
kapcsolódik. Ez a vidék nemcsak az odaveszett Kunmagyaria
temetője, de a magyar őstörténet középső szakaszának is
őrzője nemcsak subar-szabir név alatt, de szkíta, roxolán, rex-
alan, alán, pártus, avar, masszagéta, szarmata, mada, méd stb.
nevek alatt is.

The Ethnonym Apar in the Turkish Inscriptions of

the VIII. Century and Armenian Manuscripts
Dr. Mehmet Tezcan
avar

Late rulers of the second Turkish Qaghanate (682-745) left behind some
inscriptions in Turkish in the mid of what is today Mongolia, known as
commonly Turkish or Orkhon Inscriptions. The ethnonym Türk was firstly used
by this state, and the word Türk first time occurs in Turkish in those
inscriptions.

Párthusok, fehér hunok, avarok

Kánnai Zoltán
parthia avar hun
 Az egykori párthusokat a kútfők egyértelműen a szkíta (daha,
masszagéta, szarmata, szaka) népcsoportból eredeztetik,
ugyanakkor eftalita (fehér hun!) eredetűnek is mondják; mi több,
eredeti nevük apar (Sztrabónnál parn, aparn) vagy abar, amiből
a görög hangrendszer hiányos volta miatt lett avar.

Töprengések egy sztyeppei ötvösről

RMaria
avar regeszet

A Kárpát-medencében letelepült népek művészetének ornamentikáját

Written Artifacts from the Hun, Avar and

Homecoming Eras
Varga Géza
magyar hun avar

Based on the artifacts that have survived, the Huns and Avars
used the Szekler alphabet’s logograms, ligatures and letters – to
record text of Hungarian language.

elemezve kevés kutató tér ki a Fenlaki lovassírban talált ötvös-

Scythian sages: Abaris the Hyperborean

scythia avar

Itt voltunk 895 előtt is?

A kettős honfoglalás elmélete megkérdőjelezhető, de a 895-ös dátum
sincs kőbe vésve. Sőt. Ma csak annyi biztos, hogy Árpád népe keletről
érkezett a Kárpát-medencébe, és nem valószínű, hogy a besenyők elől
menekült volna. A Sanoma Media kiadó Best of 1990-2009.
emlékkönyvének aktuális számából merítettünk.
Szombati cikkünkben a hun-magyar kapcsolatok néhány kérdését feszegettük,
most a még ma is népszerű kettős honfoglalás elméletét mutatjuk be, és azt,
mi a legújabb álláspont a magyarok Kárpát-medencei bevonulását illetően.

Avarok tengerébe érkeztünk?

A napjainkra már a középiskolai történelem tankönyvek lapjain is megjelenő

kettős honfoglalás elméletét még Nagy Géza foglamazta meg a XIX. század
legvégén, de a ma is sokak által ismert érvrendszert László Gyula
régészprofesszor dolgozta ki részleteiben. Nézete szerint már az avar korban,
a VII. század végétől magyar nyelvű csoportok jelentek meg a Kárpát-
medencében. László Gyula az 1940-es években az avar-, illetve a honfoglalás
kori lelőhelyek térképezéséből indult ki. Érdeklődését az keltette fel, hogy az
akkoriban ismert, VII-VIII. századi avar lelőhelyeket ábrázoló térképet
összevetette a X. századi magyar temetőket ábrázoló térképpel, s azt találta,
hogy azokon a területeken, ahol magyar sírok koncentrálódnak, hiányoznak az
avarok és fordítva.
Ebből arra a következtetésre jutott, hogy az Árpád vezetésével a IX. század
végén a Kárpát-medencébe érkezők egy olyan földet foglaltak el, ahol jelentős
avar kori lakosság élt, így azokon a területeken telepedtek le, amelyeket az
avarok szabadon hagytak. Összevetette mindezt a Kárpát-medencéből ismert
magyar helynevekkel, s azt találta, hogy mind a két népesség területén a
magyar helynevek vannak többségben.
Lehetetlen volt ugyanakkor nem felfigyelni arra, hogy az általa számba vett
avar kori temetőkből ismert sírok száma sokszorosát képviselte a honfoglaló
magyarként értékelt temetkezésekének. Mindezekből, illetve a középkori
magyar és külföldi krónikák többféleképpen értelmezhető adataiból László
Gyula arra a következtetésre jutott, hogy a VIII. században a Kárpát-
medencében már jelen kellett lenni a magyar nép jelentős csoportjainak.
Az 1940-es éveket követő évtizekben László Gyula sokszor visszatért a kettős
honfoglalás elméletének bizonyítására. Mára azonban úgy tűnik, az által
felhozott érvekkel szemben inkább ellenvéleményeket hoznak fel a
szakemberek, semmint azt támogatókat. „Az 1940-es évek óta több
tekintetben is jelentős változásoknak lehettünk tanúi. Egyrészt az eltelt
évtizedekben előkerült újabb és újabb leletek teljesen átrajzolták a László
Gyula kiindulási pontját jelentő elterjedési térképeket, így azokon az avar,
illetve a honfoglalás kori temetkezések már koránt sem egymást elkerülő
elterjedést mutatnak.
Azt is sikerült a régészeti kutatásoknak tisztázniuk, hogy a jellegzetes nagy
sírszámú későavar temetők használata nem érte meg Árpád magyarjainak
honfoglalását. A Dunántúlon ma már egyértelműen látszik az a régészeti
horizont is, amely a térség IX. századi történetét meghatározó Karoling
Pannónia lenyomataként tartható számon. Az Alföldön ezen időszak
leletanyaga még csak kibonatkozóban van.
Nem utolsó sorban pedig az 1950-es évek végén Szőke Bélának sikerült a
korábban tévesen szlávnak tartott leletanyag reális újraértékelésével
meghatároznia a 10-11. századi magyar köznép hagyatékát. Így az is
nyilvánvalóvá vált a kutatás számára, hogy a magyar köznépet nem a
későavar tömegek között kell keresni." - mondta az fn.hu-nak Bollók Ádám
régész, az MTA Régészeti Intézetének munkatársa.
„Ugyanakkor mindez koránt sem azt jelenti, hogy a Kárpát-medencébe érkező
honfoglaló magyarok ne találtak volna itt már a későavar korszakban is
helyben lakó népességet. S bár az általuk beszélt nyelv(ekk)el kapcsolatban
jelen pillanatban a belső keletkezésű írott források hiányában találgatásokra
vagyunk utalva, annyi valószínűnek látszik, hogy e népelemek nem
jelentéktelen részét képezhették az elkövetkezendő évszázadok során a
Magyar Királyság népeinek. Az ő anyagi kultúrájuknak a vizsgálata a régészeti
kutatás kiemelt feladatai közé tartozik" - tette hozzá.
Mindez azt is jelenti, hogy bár a végérvényes válaszoktól nagyon messze
vagyunk, a kettős honfoglalás elmélete abban a formában, ahogyan azt László
Gyula megfogalmazta, ma már nem tartható. Az azzal kapcsolatban
lefolytatott vita azonban igen sok megfontolsára érdemes szempontot hozott
felszínre.

Nem hajtott a besenyő

Ha fentebb már többször is szóba került az Árpád vezényletével lezajlott

magyar honfoglalás, vessünk itt egy pillantást arra is. Mint a korszak annyi
más kérdését, ezt is problémák egész sora veszi körül - mégha ez a tény
sokszor nem is tudatosul azonnal. A legtöbb történész által vallott
hagyományos honfoglalás-kép már több évtizede megszilárdult, kevesen
vannak csak a szakmában, akik eltérővéleményeket hangoztatnak. E kép
szereves része, hogy részben nyugat-európai, részben pedig bizánci
forrásokra támaszkodva a magyarok keleti szomszédaiként élő besenyőket
tartják a honfoglalás közvetlen kiválóiként. Mindig is volt azonban néhány
olyan történész, aki nem adott feltétlenül hitelt eme elképzelésnek.
„Ha kiindulási alapul a történészek többsége által feltételezett jelentős erejű
besenyő támadást vesszük, amelynek elég erősnek kellett ahoz lennie, hogy a
magyarságot kimozdítsa korábbi szállásairól, s előidézze a Kárpát-medencébe
történő betelepülésüket, koránsem túlzó az a gondolat, hogy ennek az
eseménynek valahogyan tükröződnie kellene a korszak régészeti
hagyatékában is. Ilyen nyomot azonban mindeddig nem találunk" - veti fel a
régész.
„Nehéz azt is elképzelni, hogyan lehetett gyerekekkel, szekerekkel, csordákkal
menekülni. De közelítsünk más oldalról is. Próbáljuk egy pillanatra a ránk
maradt bizánci forrás szerzőjének nézőpontját is mérlegelni: a korabeli városi
kultúra fellegvárából, Konstantinápolyból nézve milyen más, logikus
magyarázat kínálkozott arra, hogy egy nép elhagyja korábbi lakhelyeit, s új
hazát szerez magának, ha nem az, hogy valaki elűzte onnan. S nem érdemes
meglepődnünk azon, hogy az egykori emberek - akárcsak a maiak - logikus
magyarázatot igyekeztek találni az őket körülvevő világ eseményeire, gyakran
spekulációkkal kitöltve a hiányos információk közötti 'réseket'. Látván a
korszak forrásadottságait, sajnos mi is sokszor erre kényszerülünk. Olyan ez,
mintha egy fehér lapon néhány fekete pontot látnánk csupán, amiket minden
áron egyenes vonalakkal akarunk összekötni. Pedig semmi sem zárja ki azt,
sőt, igencsak valószínű,hogy egykor hurkok is léteztek" - fogalmaz Bollók
Ádám.

Ez volt a tervezett végállomás?

A besenyők elől való menekülés elképzelése mindennek ellenére központi

szerepet játszik a honfoglalásról született legtöbb feldolgozásban. Olyan
kutatói is akadt, aki e besenyő nyomást oly erősnek vélte, hogy azt is
felvetette: a 899/900 telén Észak-Itáliában áttelelő magyar sereg - ritka
jelenségről lévén szó - tuljadonképpen a magyarok további nyugatra történő
vonulását készítette volna elő. Erre utaló nyom azonban mindezidáig nem
került elő. A besenyők eme túlértékelt szerepének fényében az is nehezen
lenne érthető, miért éppen a Felső-Tisza-vidékén ütötték volna fel sátraikat a
X. század első évtizedeinek magyar fejedelmei, amint arra a korabeli sírleletek
vizsgálata nyomán több régész is következtetett azáltal, hogy a mai
Északkelet-Magyarország területén előkerült temetőket a fejedelmi kísérethez
tartozó közösségek hagyatékának határozta meg.
Így eme áttelelés mögött érdemesnek tűnik más okot keresni. Összefügghet
mindez azzal, hogy a források szerint a magyarok 900 tavaszán Itáliából
„Pannóniába, mint sajátjukba tértek haza". Nem véletlen, hogy ezt az évet
szokás a honfoglalás befejező időpontjaként meghatározni. A kezdetekről
azonban koránt sincs ilyen tiszta képünk. Az általánosan emlegetett 896-os év
ugyanis a XIX. század végén kialakított konvenció eredménye. A történészek
egy része azonban korábban, 894-től vagy 895-től számítja a honfoglalás
eseménysorozatát. Egyesek azt is felvetették, hogy néhány magyar, vagy a
csatlakozott népelemekből összeálló előörs már 894 előtt is megérkezhetett a
Kárpát-medencébe.
Sőt, amint a régész fogalmaz: „Pusztán az eddig feltárt leletanyag alapján az
is elképzelhető, hogy egyes magyar csoportok, előörsök már egy-két
évtizeddel korábban is megjelentek a Kárpát-medence keleti régióiban. A frank
évkönyvek legalábbis 862 óta ismerikőket, egy 881-es bejegyzés alapján
pedig egészen pontos információkkal bírtak velük kapcsolatban. A kérdés
tárgyi oldalát tekintve minden bizonnyal sokat fog segíteni, ha a magyarok
feltételezett IX. századi kelet-európai szállásterületeiről (a bizánci források
Levediájából, illetve Etelközéből) az utóbbi években jelentősen megszaporodó
korabeli leletanyaggal összevetve a medencéből ismert formákat közelebb
kerülhetünk majd a keletről beköltözők megismeréséhez."

A korai avarok nyelve

Szekeres István

Kr. u. 567-ben Baján vezetésével a Belső-Ázsiából kiszorított avarokból és

heftalita hunokból álló nép foglalta el a Kárpát-medencét.
Türk üldözőik elől 557 végén érkeztek a Kaukázus előterébe, ahonnan
követséget küldtek Konstantinápolyba. Szövetségi szerződés (és évjáradék)
fejében vállalták, hogy a birodalmat fenyegető utigurokat, kutigurokat,
saragurokat és szabírokat leverik, akiket a következő néhány év alatt uralmuk
alá kényszeríttetek. 562-ben az Al-Duna mellől újabb követség kereste fel I.
Iustinianust, hogy kijárják letelepedési helyszínül a Balkán hegység és az Al-
Duna között elterülő, területet. Előterjesztett kérelmüket I. Iustinianus azzal
utasította el, hogy részükre a gepidák országát ajánlotta fel. Csakhogy az Olt
völgyét erős gepida, a Vaskapu menti átjárót bizánci őrségek zárták el. Ekkor
az avarok már nagyobb részt a Havasalföldön tanyáznak.
Így a Kárpátokat északról megkerülve nyugat felé próbálkoztak, ahol az
Elbánál a frank Sigebert hadereje megállította őket. 565. november 28.-án, I.
Iustiniánus halála után hét nappal (!) ismét megjelennek Konstantinápolyban,
de ekkor az al-dunai határzár megerősítése mellett II. Iustiniánus még az
addig érvényben lévő szerződést is felbontja velük. Ezek után ismét
megkerülik a Kárpátokat és Türingiában megverik a frankokat, Sigebert is csak
váltságdíj ellenében szabadult 566 késő őszén.
Ekkor, 566-67 telén Alboin longobárd uralkodó követei szövetségi ajánlattal
keresik fel Bajánt, felajánlva a gepidák országát és a zsákmány felét. A Duna
bal partján be is vonult haderejük a Kárpát-medencébe. Kunimund gepida
király a longobárdok ellen összevonta haderejét, amikor értesült az avarok
támadásáról, amit végül Baján serege vert szét. A csatában meghalt gepida
uralkodó koponyájából Baján ivóedényt készíttetett, s győzelmi ajándékként
elküldte Alboinnak.
Lehet, hogy e „győzelmi ajándék" és az avar haderő (közelsége) miatt a
következő év tavaszán a longobárdok gyorsan felkerekedtek a Dunántúlról és
elvonultak Itáliába, a róluk elnevezett Lombardia területére. Ezzel Szent István
állama előzményeként az egész Kárpát-medence Baján honfoglaló népének
birtokába került. Avar múltunkra utalnak (utalhatnak) uar-hun> varkun >
Várkony helyneveink.

Avar kori temető

Dunaharasztinál
Horváth M. Attila

A Dunaharaszti és Vecsés között kijelölt új M0 autópálya-szakasz

nyomvonalán egy jelentős avar kori temető sírjait tárták fel a Budapesti
Történeti Múzeum régészei. A lelőhely a Gyáli patak 2. ága mentén, egy
homokdomb északkeleti lejtőjén húzódik, ahol az intézmény Ős-, és
Népvándorlás kori Osztályának munkatársai mintegy 6000 m2-nyi felületen
végeztek feltárásokat.
Itt két egymástól némileg elkülönülő, jól körülhatárolható egységet alkotó
sírcsoportból álló avar temető mintegy 170 sírját tárták fel. A feltárt sírok szinte
mindegyike bolygatott volt. A bolygatások rendszerint a felső-testet,
alkalmasint csak a koponya környékét vagy a deréktájat érintik. Nem ritka
azonban a sírok teljes felbolygatása sem. A rablógödrök és a sírokból előkerült
maradványok alapján bizonyosnak mondható, hogy a rablásokra, nem sokkal
a temetkezések után kerülhetett sor. A rablások ellenére a megmaradt, és
regisztrálható beásásokból, és falenyomatokból további információkat
nyerhettünk a temetkezési szokásokról, és a sírszerkezetekről. A
leggazdagabbnak tekinthető, csak részben bolygatott férfisírokból
varkocsszorítók, préselt-, illetve öntött övveretek és szíjvégek mellett,
szablya-, illetve kard, valamint kések, csatok, csonteszközök, és reflexíjak
csont merevítő lemezei kerültek elő. A női sírok nagy részében voltak
fülbevalók, gyöngyök, orsógombok, csont tűtartó, illetve tojások maradványai.
Többségükben azonban többnyire csak övcsatok, vas kések és
függesztőkarikáik, valamint kerámia edények orsógombok maradtak. A feltárt
objektumok, a sírrítusok és a megmaradt leletek alapján a lelőhely a Kr. u. 7-8.
század fordulójára, illetve a 8. századra keltezhető.
A terepi munkák a lelőhelyen november eljén fejeződtek be, a gazdag
leletanyag restaurálása most folyik. A legszebb leletek 2010 tavaszától
kiállításra kerülnek az Aquincumi Múzeum Van új a föld alatt című, az előző év
legszebb budapesti leleteit bemutató kiállításán.

Horváth M. Attila
ásatásvezető régész

Magyarkép a szlovák
történelemkönyvekben
Mihályi Molnár László

A történelem és a történelemszemlélet a társadalmi és politikai háttér

függvényében gyakorta kerül egymással ellentmondásos viszonyba, s ennek
egyik fő oka a történelemkönyvek, valamint az iskolai történelemoktatás
milyensége. A politikai indíttatású történetírás olyan múltat kreált, amivel egy
átrajzolt és megszépített eredetet, származást vitt be egy társadalmi rétegről
vagy csoportról a köztudatba, és ezzel a „kincstári optimizmussal" próbált
önmagáról kedvező képet alkotni.
A szlovákoknak nem volt egységes nemzeti nyelvük, csak a XIX. század
derekán egyeztek meg abban, hogy a Zólyom és Liptó megyei nyelvjárásukat
alapul véve kodifikálják. Még a XX. század második felében is kellett olyan
rendeletet kiadni a szlovák iskolák számára, hogy nem csupán a szlovák
órákon, hanem valamennyi tantárgy tanításánál az irodalmi nyelvet kötelesek
használni. A kelet-szlovákiai és a Pozsonytól nyugatra élő szlovákok
nyelvhasználata közt nagyobb a különbség, mint a Halotti beszéd és a mai
magyar nyelv között. Az egységes nyelvhasználathoz pedig egységes
történelmet is ki kellett találni.

a Nagymorva Birodalom 894 előtt

Ókor és középkor

Az általános iskolai és középiskolás tankönyvek Közép-Európa késő ókori

történelméből kiemelik a Római Birodalom szerepét, de csak röviden írnak a
hunokról. A szkítákat meg sem említik a Kárpát-medencében, csak a
keltákat, gótokat, longobárdokat, és kihagyják a mai Szlovákia területén négy
évszázadnál hosszabb ideig élő kvádok tárgyalását. Ennek hátterében az áll,
hogy kell egy időpont és egy helyszín arra, hogy oda beilleszthessék a
szlávokat. Az avarok harmadfél évszázadát megpróbálják a maguk képére
formálni. Kijelentik, hogy az avarok elszlávosodtak, azután már csak szláv-
avarként, szlávokként (újabban csak szlovákokként) említik őket, főleg a
jelenleg magyar többségű területeken (Komárom, Kassa környéke). Végül
nagy terjedelemben tárgyalják a frank kereskedő, Samo ténykedését, valamint
a Nagymorva Birodalom elképzelését, mintha egy teljesen dokumentált
igazság lenne. Még csak kételyek sem merülnek fel azt illetően, hogy
Nagymoráviát az egykori krónikások Szirmium (Szerémvár) tájára, a Dráva, a
Száva és a szerbiai Morava folyókhoz helyezik.
Bíborbanszületett Konsztantinosz bizánci császár a Vaskaputól háromnapi
járásra jelzi Belgrádot, attól kétnapi járóföldre Szirmiumot, amiről megjegyzi,
hogy valaha ott kezdődött Nagymorávia, ahol Szvatopluk is uralkodott. Az
Annales Fuldenses (Fuldai Évkönyv) szerint Német Lajos 846-os hadjáratát a
Margus menti szlávok ellen folytatja, ami előtt átkelt a Száván. OttMojmír
unokaöccsét, Rasztyiszlávot tette meg fejedelemnek, vagyis Morávia egy
vazallus, frankoktól függő alakulat volt. Hazafelé, Pannónia meghódítása után
pedig Csehországon (Boemanok földje) keresztül tért vissza (és nem volt
közben Morávia). Rasztyiszláv tehát a Margus (szerbiai Morava) menti szlávok
fejedelme volt, ő hívta be a bizánci missziót. II. Jenő pápa (824-827) oklevele
szerint az avar tudun és Mojmír Hunnia Avaria egyes területein, illetve
Maraviában uralkodott, amely Pannónia és Moesia tartományban volt, Moesia
pedig több okirattal igazolhatóan a Drina és a szerb Morava között feküdt.
Mindezekkel nem foglalkoznak a szlovákiai történelem tankönyvek, hanem
ellenvetést nem tűrően azt írják, hogy „a szlávok a VI. század folyamán
elfoglalták egész Kelet- és Délkelet- Európát. Megkezdődött Európa ókori
(Római Birodalmon kívüli) történelmének utolsó korszaka, amelyet ószláv
korszaknak nevezünk. A VI. században a szlávok megjelentek a mai Szlovákia
területén is. Nyugodt életüket a nomád avarok zavarták meg, akik csaknem
250 évig éltek elődeink szomszédságában. Ezeket az elődeinket a történészek
szlovjéneknek is nevezik. Az avarok tavasztól őszig hódításokkal foglalkoztak,
főleg a Római Birodalom keleti területein, a téli hónapokban pedig a
szlovjének kifosztásával."
„Az avar fennhatóság alóli szabadulás érdekében alapították meg a szlovjének
az első törzsszövetségüket, amely Samo birodalmaként ismeretes. Samo
frank kereskedő 623-ban a szlovjénekkel együtt megverte az avarokat, ezért
királlyá választották. [...] Dagobert frank uralkodót is legyőzték. Nem tudni
pontosan, hogy Szlovákia, Csehország és Ausztria mely területein feküdt a
szlovjéneknek ez a kezdetleges állama, amelynek köszönhetően az
elkövetkező évszázadokban képesek voltunk megőrizni etnicitásunkat, és nem
engedtek az avar és frank nyomásnak. [...] Nagy Károly legyőzi az avarokat,
megerősödik a Morva folyó mentén a Morva Fejedelemség és a mai Szlovákia
területén a Nyitrai Fejedelmség. Nyitrán az első ismert fejedelem Pribina
[Priwina] volt. 833-ban Mojmír morva fejedelem elfoglalta Nyitrát, és elűzte
Pribinát, aki Német Lajos keleti frank uralkodónál talált menedéket [...], 846-
ban hűbéradományba kapta a Dunántúlt. Az erős és egységes Nagy-Morávia
I. Mojmír uralkodása alatt meteorként tűnt fel Európa egén. Szlovákia területe
Nyitra székhellyel kiváltságos helyzettel bírt ebben az államban."
El tudjuk képzelni, hogy ha ez a tananyag, akkor milyen történelmi
ismeretekkel vannak felfegyverkezve a szlovákiai fiatalok. Samoról egyébként
mint a winnidek (venétek) királyáról beszélnek kortársai, illetve a helyszínt
Karintiába teszik (a Dunától délre, a Dráva és Mura vidékére). Ebből talán
érthető, hogy a szlávvá lett bolgárokról elég kevés szó esik, de érdekes
módon a szerbeket és horvátokat is csak a IX. századtól kezdik emlegetni
(mert valójában ott volt Morávia!). A tankönyv ezzel kezdi a történetüket: „a két
nagy délszláv nemzet (a horvátok és a szerbek) sorsa sem volt mindig
egyszerű. A IX. század elején a horvátok a Frank Birodalom, a szerbek pedig
Bizánc fennhatósága alá kerültek. A horvátoknak ugyan egy ideig saját
államuk volt, de a Magyar Királyság már a XI. század végén bekebelezteőket."
Aztán részletezi a szerbek sanyarú sorsát a bizánci uralom alatt, majd a török
megszállást, de arról már nem szól, hogy a horvátok később a Horvát
Bánságban éltek.
Ezeknek a csúsztatásoknak és fantáziadús részleteknek egyetlen központi
célja, hogy egy őshonos, jogfolytonos, de a magyarok által egy évezreden át
kegyetlenül elnyomott és leigázott szlovák nemzet képét láttassák, és
igazságosnak hirdethessék a trianoni diktátumot.
A szlovák őstörténeti koncepció elsődleges szempontja a magyarellenesség: a
szlovákok jelenlétét a magyar történelem ellenében fogalmazza meg, amiből
teljesen kizárják az avarokkal, hunokkal vagy szkítákkal való magyar
kapcsolatot, illetve rokonságot, mert az már időben megelőzné még ezt a
koncepciót is. A szlovák régészet szinte politikai megrendelésként kapta
feladatul, hogy az egész ország területén dokumentálni kell a szlovákok
jelenlétét már az V. század második felétől, és akik ebben részt vállalnak,
azok kiemelten publikálhatnak és juthatnak egyre feljebb a ranglétrán. A
pozsonyi várnál az 1970-es években végzett ásatások során egy egyetemi
hallgató nyári gyakorlata során tapasztalta, hogyan kell megrakni egy
nagymorva rotunda falait ott, ahol olyan sosem volt.

A magyarok megjelenése és a magyar nép jellemzése

Pavel Dvořák, az egyik - még viszonylag tárgyilagosnak mondható - népszerű

szlovák történész egyik munkájában [2] egyszerűen szlovákoknak és
cseheknek fordítja Anonymus Gestájának 36. fejezetében a „sclavi et boemi"
kifejezést. Szarkasztikusan megjegyzi, hogy Anonymus zagyvaságokat írt,
főleg Szlovákiával kapcsolatban, mert a csehekről, cseh fejedelemségről és a
bolgárokról is tesz említést, de egy szót sem ejt a Nagymorva Birodalomról (!).
„Egy dolog bizonyosnak tűnik. Árpád hadai után - akik minden bizonnyal egy
olyan apokaliptikus pusztítást hoztak magukkal, amilyen egy ilyen hadjárattal
jár, főleg, ha egykori ázsiai lovasokkal jön Európa felé - jött civil lakosság is,
nem csupán pásztorok, hanem földművesek és kézművesek is. Megtelepedtek
nálunk [sic] örök időre."
A könyv 302. oldalán található az egyik szlovákiai „csúcsmodell". Egy
képaláírás. A képen Szent István a Képes Krónika ábrázolásán egy S betű
iniciáléjában (Stefanus) látható, egyik kezében harci zászló, másikban pajzs,
hármashalmon kettőskereszttel. A képaláírás így szól: „I. István király,
illusztráció a Bécsi Képes krónikából. Milyen erős lehetett a nagymorva
hagyomány, hogy még a XIV. században, a heraldika virágkorában is arra
inspirálta a festőt, hogy a heraldika előtti időkben élt első magyar uralkodót a
pajzsán lévő kettőskereszttel ábrázolja." Ebben a fejezetben éppen azt
bizonygatja, hogy a kettőskereszt a szlovák nagymorva birodalom jelképe lett
volna, holott még le is írja, hogy (egyelőre!) nem találták ennek régészeti
nyomát sehol, de van elég okuk azt állítani, hogy ez így volt. Éppen Szent
István fentebb jelzett ábrázolásával akarja közvetve igazolni, hiszen az
Árpádok nemzetsége csak a szlovákoktól vehette át a jelképet.
A szlovák történetírásban ugyanis a talán, esetleg, lehetséges, elképzelhető,
minden valószínűség szerint kifejezések bizonyíték értékűek. Így került be a
szlovák alkotmány első mondatába a nagymorva hagyomány, és így lett
országcímer az apostoli kettőskereszt. Mindezek után már ne csodálkozzunk
azon, ha még a szlovák irodalmi szövegek is tele vannak olyan
kijelentésekkel, hogy mi magyarok mindent a szlovákoktól tanultunk, vettünk
át. Az nem zavarja őket, hogy a bizonyítottan szláv jövevényszavaink (pl. az
egyházra és szervezeti rendszerre vonatkozóak) vagy délszláv, vagy pedig
Árpád-kor előtti keleti szláv eredetűek lehetnek. Sajnos ebben az elszlávosító
nyelvészetben hatalmas szerepe volt annak a Knyiezsa Istvánnak, aki -
nyelvésznek gondolva magát - ebben a folyamatban nem lovat, de egész
ménest adott a szlovák történethamisítók alá. Ott is szlovák eredetű szavakat
talált, ahol a magyarba is latinból került, s onnan vették át tőlünk a szlovákok.
A tankönyvek elégtételként jegyzik meg az augsburgi vereségről, hogy ezzel
befejeződött Európa kirablása. Az újabb tankönyvek a kereszténység felvétele,
vagyis a magyar államalapítás utáni időszakról viszonylag objektív képet
festenek, azzal a megjegyzéssel, hogy ezen a területen az ősszlovákok
tovább éltek folyamatosan, magyar elnyomás alatt. Máshol azt róják fel, hogy
a magyarok beolvasztották őket a magyar nemzetbe. Erre alapozta a
kormánypénzen működtetett Szlovák Liga 1945 után a visszaszlovákosító
programját.
A tankönyvek és a történelmi kiadványok természetesnek tartják, hogy
Szlovákia már korábban is létezett, és a szlovák nemzet történetének
korszakai: Szlovákok a Nagymorva Birodalomban, Szlovákia Magyarország
része, a Habsburgok és Szlovákia, Szlovákia 1914-1918 között, Szlovákia
Csehszlovákia része, az első Szlovák Köztársaság (1939-1945), Szlovákia a
felújított Csehszlovákiában (1945-1992), az önálló Szlovák Köztársaság. A
szlovák történelemkönyvek a Trianon előtti Magyarországot Uhorsko, a
megcsonkított országot Maďarsko néven emlegetik. A keleti szlávok nevezték
ugornak a magyarokat, a szlovákból viszont eltűnt a „g" hang, így lett az uhor.
A szlovákok egyébként magyarnak neveznek bennünket, tehát indokolatlan
lenne az Uhorsko kifejezés, hisz régen sem használták, viszont ezzel is azt
akarják igazolni, hogy ők már az ugor, onogur időkben is itt voltak, vagyis
előttünk.
Az általános iskola 7. évfolyamának tankönyve elismeri István nagyságát,
szervezőképességét, kiválóságát, és jelzi, hogyhalálakor kirajzolódott a
királyság körvonala Európa térképén. A további évszázadokban lényegében a
magyar történelem taglalása folyik, a magyar történetírás adataihoz igazodva,
és természetesen kiemelve a felvidéki, felső-magyarországi történéseket, de
ezt a területet az akkori időkre vonatkozólag is egyre gyakrabban csak
Szlovákia névvel illetik.

Magyarkép a szlovák történelemkönyvekben

Mihályi Molnár László

A történelem és a történelemszemlélet a társadalmi és politikai háttér függvényében gyakorta

kerül egymással ellentmondásos viszonyba, s ennek egyik fő oka a történelemkönyvek,
valamint az iskolai történelemoktatás milyensége. A politikai indíttatású történetírás olyan
múltat kreált, amivel egy átrajzolt és megszépített eredetet, származást vitt be egy társadalmi
rétegről vagy csoportról a köztudatba, és ezzel a „kincstári optimizmussal” próbált önmagáról
kedvező képet alkotni.

A szlovákoknak nem volt egységes nemzeti nyelvük, csak a XIX. század derekán egyeztek
meg abban, hogy a Zólyom és Liptó megyei nyelvjárásukat alapul véve kodifikálják. Még a
XX. század második felében is kellett olyan rendeletet kiadni a szlovák iskolák számára, hogy
nem csupán a szlovák órákon, hanem valamennyi tantárgy tanításánál az irodalmi nyelvet
kötelesek használni. A kelet-szlovákiai és a Pozsonytól nyugatra élő szlovákok
nyelvhasználata közt nagyobb a különbség, mint a Halotti beszéd és a mai magyar nyelv
között. Az egységes nyelvhasználathoz pedig egységes történelmet is ki kellett találni.

Ókor és középkor

Az általános iskolai és középiskolás tankönyvek Közép-Európa késő ókori történelméből

kiemelik a Római Birodalom szerepét, de csak röviden írnak a hunokról. A szkítákat meg sem
említik a Kárpát-medencében, csak a keltákat, gótokat, longobárdokat, és kihagyják a mai
Szlovákia területén négy évszázadnál hosszabb ideig élő kvádok tárgyalását. Ennek
hátterében az áll, hogy kell egy időpont és egy helyszín arra, hogy oda beilleszthessék a
szlávokat. Az avarok harmadfél évszázadát megpróbálják a maguk képére formálni.
Kijelentik, hogy az avarok elszlávosodtak, azután már csak szláv-avarként, szlávokként
(újabban csak szlovákokként) említik őket, főleg a jelenleg magyar többségű területeken
(Komárom, Kassa környéke). Végül nagy terjedelemben tárgyalják a frank kereskedő, Samo
ténykedését, valamint a Nagymorva Birodalom elképzelését, mintha egy teljesen dokumentált
igazság lenne. Még csak kételyek sem merülnek fel azt illetően, hogy Nagymoráviát az
egykori krónikások Szirmium (Szerémvár) tájára, a Dráva, a Száva és a szerbiai Morava
folyókhoz helyezik.
Bíborbanszületett Konsztantinosz bizánci császár a Vaskaputól háromnapi járásra jelzi
Belgrádot, attól kétnapi járóföldre Szirmiumot, amiről megjegyzi, hogy valaha ott kezdődött
Nagymorávia, ahol Szvatopluk is uralkodott. Az Annales Fuldenses (Fuldai Évkönyv) szerint
Német Lajos 846-os hadjáratát a Margus menti szlávok ellen folytatja, ami előtt átkelt a
Száván. Ott Mojmír unokaöccsét, Rasztyiszlávot tette meg fejedelemnek, vagyis Morávia egy
vazallus, frankoktól függő alakulat volt. Hazafelé, Pannónia meghódítása után pedig
Csehországon (Boemanok földje) keresztül tért vissza (és nem volt közben Morávia).
Rasztyiszláv tehát a Margus (szerbiai Morava) menti szlávok fejedelme volt, ő hívta be a
bizánci missziót. II. Jenő pápa (824-827) oklevele szerint az avar tudun és Mojmír Hunnia
Avaria egyes területein, illetve Maraviában uralkodott, amely Pannónia és Moesia
tartományban volt, Moesia pedig több okirattal igazolhatóan a Drina és a szerb Morava között
feküdt.

Mindezekkel nem foglalkoznak a szlovákiai történelem tankönyvek, hanem ellenvetést nem

tűrően azt írják, hogy „a szlávok a VI. század folyamán elfoglalták egész Kelet- és Délkelet-
Európát. Megkezdődött Európa ókori (Római Birodalmon kívüli) történelmének utolsó
korszaka, amelyet ószláv korszaknak nevezünk. A VI. században a szlávok megjelentek a mai
Szlovákia területén is. Nyugodt életüket a nomád avarok zavarták meg, akik csaknem 250
évig éltek elődeink szomszédságában. Ezeket az elődeinket a történészek szlovjéneknek is
nevezik. Az avarok tavasztól őszig hódításokkal foglalkoztak, főleg a Római Birodalom keleti
területein, a téli hónapokban pedig a szlovjének kifosztásával.”

„Az avar fennhatóság alóli szabadulás érdekében alapították meg a szlovjének az első
törzsszövetségüket, amely Samo birodalmaként ismeretes. Samo frank kereskedő 623-ban a
szlovjénekkel együtt megverte az avarokat, ezért királlyá választották. […] Dagobert frank
uralkodót is legyőzték. Nem tudni pontosan, hogy Szlovákia, Csehország és Ausztria mely
területein feküdt a szlovjéneknek ez a kezdetleges állama, amelynek köszönhetően az
elkövetkező évszázadokban képesek voltunk megőrizni etnicitásunkat, és nem engedtek az
avar és frank nyomásnak. […] Nagy Károly legyőzi az avarokat, megerősödik a Morva folyó
mentén a Morva Fejedelemség és a mai Szlovákia területén a Nyitrai Fejedelmség. Nyitrán az
első ismert fejedelem Pribina [Priwina] volt. 833-ban Mojmír morva fejedelem elfoglalta
Nyitrát, és elűzte Pribinát, aki Német Lajos keleti frank uralkodónál talált menedéket […],
846-ban hűbéradományba kapta a Dunántúlt. Az erős és egységes Nagy-Morávia I. Mojmír
uralkodása alatt meteorként tűnt fel Európa egén. Szlovákia területe Nyitra székhellyel
kiváltságos helyzettel bírt ebben az államban.” [1]

a Nagymorva Birodalom 894 előtt

El tudjuk képzelni, hogy ha ez a tananyag, akkor milyen történelmi ismeretekkel vannak

felfegyverkezve a szlovákiai fiatalok. Samoról egyébként mint a winnidek (venétek)
királyáról beszélnek kortársai, illetve a helyszínt Karintiába teszik (a Dunától délre, a Dráva
és Mura vidékére). Ebből talán érthető, hogy a szlávvá lett bolgárokról elég kevés szó esik, de
érdekes módon a szerbeket és horvátokat is csak a IX. századtól kezdik emlegetni (mert
valójában ott volt Morávia!). A tankönyv ezzel kezdi a történetüket: „a két nagy délszláv
nemzet (a horvátok és a szerbek) sorsa sem volt mindig egyszerű. A IX. század elején a
horvátok a Frank Birodalom, a szerbek pedig Bizánc fennhatósága alá kerültek. A
horvátoknak ugyan egy ideig saját államuk volt, de a Magyar Királyság már a XI. század
végén bekebelezte őket.” Aztán részletezi a szerbek sanyarú sorsát a bizánci uralom alatt,
majd a török megszállást, de arról már nem szól, hogy a horvátok később a Horvát Bánságban
éltek.

Ezeknek a csúsztatásoknak és fantáziadús részleteknek egyetlen központi célja, hogy egy

őshonos, jogfolytonos, de a magyarok által egy évezreden át kegyetlenül elnyomott és
leigázott szlovák nemzet képét láttassák, és igazságosnak hirdethessék a trianoni diktátumot.

A szlovák őstörténeti koncepció elsődleges szempontja a magyarellenesség: a szlovákok

jelenlétét a magyar történelem ellenében fogalmazza meg, amiből teljesen kizárják az
avarokkal, hunokkal vagy szkítákkal való magyar kapcsolatot, illetve rokonságot, mert az már
időben megelőzné még ezt a koncepciót is. A szlovák régészet szinte politikai
megrendelésként kapta feladatul, hogy az egész ország területén dokumentálni kell a
szlovákok jelenlétét már az V. század második felétől, és akik ebben részt vállalnak, azok
kiemelten publikálhatnak és juthatnak egyre feljebb a ranglétrán. A pozsonyi várnál az 1970-
es években végzett ásatások során egy egyetemi hallgató nyári gyakorlata során tapasztalta,
hogyan kell megrakni egy nagymorva rotunda falait ott, ahol olyan sosem volt.

A magyarok megjelenése és a magyar nép jellemzése

Pavel Dvořák, az egyik — még viszonylag tárgyilagosnak mondható — népszerű szlovák

történész egyik munkájában [2] egyszerűen szlovákoknak és cseheknek fordítja Anonymus
Gestájának 36. fejezetében a „sclavi et boemi” kifejezést. Szarkasztikusan megjegyzi, hogy
Anonymus zagyvaságokat írt, főleg Szlovákiával kapcsolatban, mert a csehekről, cseh
fejedelemségről és a bolgárokról is tesz említést, de egy szót sem ejt a Nagymorva
Birodalomról (!).

„Egy dolog bizonyosnak tűnik. Árpád hadai után – akik minden bizonnyal egy olyan
apokaliptikus pusztítást hoztak magukkal, amilyen egy ilyen hadjárattal jár, főleg, ha egykori
ázsiai lovasokkal jön Európa felé — jött civil lakosság is, nem csupán pásztorok, hanem
földművesek és kézművesek is. Megtelepedtek nálunk [sic] örök időre.”

Szlovákia betagozódása a Szent István-i magyar államba

A könyv 302. oldalán található az egyik szlovákiai „csúcsmodell”. Egy képaláírás. A képen
Szent István a Képes Krónika ábrázolásán egy S betű iniciáléjában (Stefanus) látható, egyik
kezében harci zászló, másikban pajzs, hármashalmon kettőskereszttel. A képaláírás így szól:
„I. István király, illusztráció a Bécsi Képes krónikából. Milyen erős lehetett a nagymorva
hagyomány, hogy még a XIV. században, a heraldika virágkorában is arra inspirálta a festőt,
hogy a heraldika előtti időkben élt első magyar uralkodót a pajzsán lévő kettőskereszttel
ábrázolja.” Ebben a fejezetben éppen azt bizonygatja, hogy a kettőskereszt a szlovák
nagymorva birodalom jelképe lett volna, holott még le is írja, hogy (egyelőre!) nem találták
ennek régészeti nyomát sehol, de van elég okuk azt állítani, hogy ez így volt. Éppen Szent
István fentebb jelzett ábrázolásával akarja közvetve igazolni, hiszen az Árpádok nemzetsége
csak a szlovákoktól vehette át a jelképet.
A szlovák történetírásban ugyanis a talán, esetleg, lehetséges, elképzelhető, minden
valószínűség szerint kifejezések bizonyíték értékűek. Így került be a szlovák alkotmány első
mondatába a nagymorva hagyomány, és így lett országcímer az apostoli kettőskereszt.
Mindezek után már ne csodálkozzunk azon, ha még a szlovák irodalmi szövegek is tele
vannak olyan kijelentésekkel, hogy mi magyarok mindent a szlovákoktól tanultunk, vettünk
át. Az nem zavarja őket, hogy a bizonyítottan szláv jövevényszavaink (pl. az egyházra és
szervezeti rendszerre vonatkozóak) vagy délszláv, vagy pedig Árpád-kor előtti keleti szláv
eredetűek lehetnek. Sajnos ebben az elszlávosító nyelvészetben hatalmas szerepe volt annak a
Knyiezsa Istvánnak, aki — nyelvésznek gondolva magát — ebben a folyamatban nem lovat,
de egész ménest adott a szlovák történethamisítók alá. Ott is szlovák eredetű szavakat talált,
ahol a magyarba is latinból került, s onnan vették át tőlünk a szlovákok.

A tankönyvek elégtételként jegyzik meg az augsburgi vereségről, hogy ezzel befejeződött

Európa kirablása. Az újabb tankönyvek a kereszténység felvétele, vagyis a magyar
államalapítás utáni időszakról viszonylag objektív képet festenek, azzal a megjegyzéssel,
hogy ezen a területen az ősszlovákok tovább éltek folyamatosan, magyar elnyomás alatt.
Máshol azt róják fel, hogy a magyarok beolvasztották őket a magyar nemzetbe. Erre alapozta
a kormánypénzen működtetett Szlovák Liga 1945 után a visszaszlovákosító programját.

A tankönyvek és a történelmi kiadványok természetesnek tartják, hogy Szlovákia már

korábban is létezett, és a szlovák nemzet történetének korszakai: Szlovákok a Nagymorva
Birodalomban, Szlovákia Magyarország része, a Habsburgok és Szlovákia, Szlovákia 1914-
1918 között, Szlovákia Csehszlovákia része, az első Szlovák Köztársaság (1939-1945),
Szlovákia a felújított Csehszlovákiában (1945-1992), az önálló Szlovák Köztársaság. A
szlovák történelemkönyvek a Trianon előtti Magyarországot Uhorsko, a megcsonkított
országot Maďarsko néven emlegetik. A keleti szlávok nevezték ugornak a magyarokat, a
szlovákból viszont eltűnt a „g” hang, így lett az uhor. A szlovákok egyébként magyarnak
neveznek bennünket, tehát indokolatlan lenne az Uhorsko kifejezés, hisz régen sem
használták, viszont ezzel is azt akarják igazolni, hogy ők már az ugor, onogur időkben is itt
voltak, vagyis előttünk.

Az általános iskola 7. évfolyamának tankönyve elismeri István nagyságát,

szervezőképességét, kiválóságát, és jelzi, hogy halálakor kirajzolódott a királyság körvonala
Európa térképén. A további évszázadokban lényegében a magyar történelem taglalása folyik,
a magyar történetírás adataihoz igazodva, és természetesen kiemelve a felvidéki, felső-
magyarországi történéseket, de ezt a területet az akkori időkre vonatkozólag is egyre
gyakrabban csak Szlovákia névvel illetik.

Névhasználat

Az 1995-ös szlovák nyelvtörvény elrendelte, hogy a történelmi neveket a szlovák kiejtés,

illetve fordítás szerint kell használni a könyvekben, ami elég zűrzavaros állapotot idézett elő.
Újabban már a magyar tankönyvfordításokban is ezt szeretnék bevezetni. A földrajzi neveket
szlovákul kell feltüntetni, de megengedik mellette a magyart (egyelőre). Ez még akkor is
érvényes, ha a magyar nyelvhasználat az ősi, ószláv alakot őrizte meg a földrajzi névben. A
soviniszta ihletettségű módosított nyelvtörvény szellemében pedig már egyáltalán nem
akarják engedélyezni a magyar földrajzi nevek használatát sem a magyar tankönyvekben, sem
az egyéb tájékoztató kiadványokban. A családnevek és keresztnevek szlovák átírásának
gyakorlata még XIX. századi eredetű, amikor még a magyar nyelvben is alkalmaztak hasonló
megoldásokat, de rendszerré az 1980-as években kezdett válni.
Štefan Bočkaj — Bocskai István
Peter Pázmaň — Pázmány Péter
Helena Zrinská — Zrínyi Ilona
Alžbeta Bátoryova — Báthory Erzsébet
Štefan Sečéni — Széchenyi István
František Vešeléni — Wesselényi Ferenc
Ľudovít Košut — Kossuth Lajos

Ellentétes értelmezések

Az első olyan korszak, amiről a magyar történetírással és a dokumentumokkal is ellentétesen

vélekednek a szlovák történetírók, a honfoglalás és a nagymorva korszak, valamint az avarok
szerepe. A másik a Felvidéknek főleg északi, hegyvidéki, erdős és hegyes területeinek
benépesedése. A szlovák történetírás a szlovákok V-VI. századtól tartó kontinuitását
igyekeznek bizonygatni, de kevesebbet szólnak arról, hogy a Felvidék a IX. században szinte
lakatlan volt.

L. Kaminská Kassa és környékének régészeti anyagát bemutatva például a gyönyörű avar

leletek képei mellett azt írja, hogy „[a szlávok és] a VI. században érkező avarok a IX.
századig szimbiózisban éltek, akkor az avarok mint etnikum megszűntek létezni. A szlávok az
avarok hatására új temetkezési módot honosítottak meg. Az avarok uralma után
folytatódhatott a szláv lakosság civilizációs fejlődése a nagymorva korszakban. A IX.
században érkező magyarok Kárpát-medencei bevonulása nem érintette a Kassai-medencét.
Közvetlen kapcsolatba velük a szlávok csak a X-XI. században kerültek, amikor a korai
feudális államszervezés zajlott.” A szerző nem kevesebbet állít, mint hogy az állítólagosan itt
élő szlávok teljes tárgyi kultúrájukban (régészetileg dokumentálható) igazodtak az avarokhoz,
de minden másban (szellemi kultúra, nyelv stb., nem bizonyítható) az avarok elszlávosodtak,
azóta is itt élnek, de egy töredéknyi avar szót sem őriztek meg.

A Szlovákia enciklopédiája I. kötete a hunokról alig 20 sorban emlékezik meg. Samo szláv
birodalmát és az avarok elszlávosodását 13 oldalon írja le, amiből 8 oldal képanyag, és a
maradékból is másfél oldalt szentel László Gyula elméletének cáfolására (amikor ebben az
1978-ban kiadott könyvben csak fél oldal jutott a kommunista párt megalakulásának). A
Nagymorva Birodalom történelmét viszont 41 oldalon tárgyalja, a Szlovákiában
kizárólagosan előírt szemlélet szerint.

Később a térség népességmozgásainál a tatárok pusztításának nem tulajdonítanak olyan

jelentőséget, amely esetleg megkérdőjelezné a szlávok (szlovákok) folyamatos helyben
maradását. Az északi területek elzálogosítása következtében lengyel hatás alá került és sok új
településsel gyarapodó vidékekről nem szólnak.

Az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc kapcsán aztán elkezdődik a

magyarellenes hangulatkeltés. A szlovák nép a XVIII. század végén kezdte magát nemzetként
megfogalmazni, aminek kezdetei a reformáció korába nyúlnak vissza. A császári uralom alatt
maradt északi vidéken főleg a jelentős városi német polgárság és a császári német katonaság
révén a lutheránus (evangélikus) vallás terjedt el, és ennek követői a szláv ajkú lakosság
körében először cseh nyelven terjesztették az evangéliumot, ami viszont csak a nyugati
szlávok körében volt érthető teljesen. Az 2. osztályos gimnáziumi történelemkönyv ezzel
magyarázza, hogy az idegenek cseheknek nevezik őket, de büszkén jegyzik fel azt, hogy
Thököly Imrét „tót kiráj”-nak csúfolják, és Rákóczi a „levelezésében Szlovákiát tót impérium,
tótság néven nevezi”. Az evangélikusok anyanyelvű igehirdetése tette lehetővé, hogy egy-egy
evangélikus líceumban kialakuljon egy sorsközösséget vállaló felvidéki szláv öntudat, s már
kezdték szlováknak nevezni az egyes megyékben magukat (Liptó, Zólyom, Turóc, Trencsén).
Ám eltartott a XIX. század derekáig, hogy meg tudjanak egyezni egy közös irodalmi nyelv
kodifikálásában. A pozsonyi líceum papneveldéje lett ennek a műhelye, abban az időben a
városban ezeken a hallgatókon kívül alig voltak szlovákok.

Anton Bernolák nevéhez köthető a mai szlovák írásbeliség alapjainak lefektetése a XVIII.
század végén. Akkoriban jelentek meg az első újságok és könyvek, és a nyelvhez keresniük
kellett egy messzire a múltba nyúló történelmet, amelyet a Nagymorva Birodalomban meg is
találtak, és azóta is ezt próbálják színezni. Viszont rájöttek, hogy a magyarok ellenében kell
magukat és történelmüket megrajzolni, nehogy a császárral szembekerüljenek. Azóta is
azoknak az irodalmi alkotásoknak és meséknek a szellemisége határozza meg a szlovák
történetírást és közgondolkodást, szinte nem is keresve a közös, elválaszthatatlan történelmi
időszakot, az egymásra utaltságot, szinte meg sem említve, hogy Magyarország milyen
áldozatot hozott azért, hogy a törököt megállítva a hódítás ne érje el az északi területeket, ahol
a szlávok szabadon gyarapodhattak és szaporodhattak. A XIX. századi történések
gyakorlatilag valamennyi kiemelt szlovák hősének az a legfőbb tulajdonsága, hogy nem
szerette vagy egyenesen gyűlölte a magyarokat, és minden bajt az ezer éves magyar
elnyomásra vezették vissza. Ján Kollár 1821-ben tanulmányt írt a szlávok elmagyarosításáról.
Kollár evangélikus lelkészként Pesten szolgált, ahol például Petőfit is konfirmálta, de
előkerültek a reformkori magyar politikusokról a császári titkosrendőrség számára írt
jelentései. A történelemkönyvek meg sem említik, hogy a magyar nyelvet Magyarországon
csak 1844-ban tették hivatalossá (abban az évben, amikor a szlovákok a szlovák nyelvről
megegyeztek). Ezért aztán az egész reformkort úgy ábrázolják, hogy a zsarnok, magyarosító
törekvések domináltak, és kiemelik, hogy a magyar országgyűlésben 1847-ben nem fogadták
el Ľudovít Štúr zólyomi követ követeléseit (az esemény különben olyan fényben tűnik fel,
mintha az országgyűlés végig csak ezzel a kérdéssel lett volna elfoglalva). Hangsúlyozzák a
márciusi törvények jelentőségét, az ország modernizálását, de aztán hozzáteszik, hogy „a
magyar kormány negatív oldala az volt, hogy magyar nemzeti államot akart kiépíteni.
Elutasította a többi nemzet egyenjogúságát, ami később polgárháború kitöréséhez és a magyar
forradalom vereségéhez vezetett.” (gimnázium 2. osztály) Az idegen intervenciót
polgárháborúnak nevezni elég szerencsétlen dolog egy tankönyvben, de ezt azért teszik, hogy
igazolni tudják azt, hogy a Jozef Miloslav Hurban által a bécsi udvartól kapott pénzen
felállított „szlovák önkéntesek” miért harcoltak. A zsoldosokat hősként emelik ki, mintha
szabadságharcot folytattak volna a szlovák nemzet függetlenségéért, de arról nem tesznek
említést, hogy legalább 15-20 ezer szlovák harcolt a szabadságharc oldalán. Majd
sajnálkoznak, hogy a császár a nekik tett ígéretekből semmit sem adott meg Világos után, és
nem szólnak az 1849 nyarán Szegeden elfogadott, világviszonylatban is előremutató
nemzetiségi törvényről, amelynek eltörléséhez Hurban katonái is hozzájárultak.
 A XIX. század második felének történelme úgy néz ki
a szlovák könyvekben, hogy a kiegyezés veszedelmet jelentett a szlovákokra nézve, mert a
magyar országgyűlés magyarosító intézkedéseket hozott. Dicsőséges nemzeti korszak ez
számukra, hiszen a Matica slovenská (Szlovák anyácska) szervezetük megalakult, és valóban
egy gazdagodó kulturális tevékenység indulhatott el, viszont egyre erősödött a nagy szláv
álom gondolata. A legnagyobb zsarnokságnak tüntetik fel, hogy a kultuszminiszter betiltott
három szlovák gimnáziumot az ott folyó pánszláv propaganda miatt. Arról viszont nem írnak,
hogy 1920 után körülbelül 500 magyar iskolát szüntettek meg.

Arról sem szólnak valósághoz hűen a tankönyvírók, hogy Magyarország nem lehetett a
világháború kirobbantója, mert az osztrák császár döntött, és a koronatanácsban egyedül a
magyar miniszterelnök szavazott ellene. 1938 úgy jelenik meg, mint Dél-Szlovákia horthysta
fasiszta megszállása. Holott a Tiso vezette Szlovákia hadserege Hitler oldalán vonult be
Lengyelországba 1939-ben, rögtön megszüntetve az elfoglalt területen a lengyel iskolákat, és
az elsők között vitette el zsidó lakosságának többségét, s ezért a szlovák állam fejenként 500
márkát fizetett a németeknek. Erről egy sor sem olvasható, de természetesnek tüntetik fel
Edvard Beneš 1945 utáni dekrétumait, a kitelepítéseket, a magyarok és németek
meghurcolását a háború eredményeként könyvelik el.

A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa 2007-ben olyan határozatot hozott, amelyben többek
között azt is leszögezték, hogy a második világháború utáni rendelkezések nem okai a
diszkrimináló gyakorlatnak, a beneši jogfosztások megkérdőjelezhetetlenek és érinthetetlenek,
valamint a háború utáni politikai döntések törvényesek és a fasizmus vereségének
következményei. Amíg ilyen határozatok megszülethetnek, addig a tankönyvek nem fognak
változni, legfeljebb romlani, az olyan tisztességes szakemberek mint Dušan Škavran és Štefan
Šutaj, akiket megillet a dicséret, kevés eséllyel kapnak majd teret tankönyvek írására. A
magyar iskolák tanárai számára pedig megadatik az a rebellis esély, mint minden korszakban,
hogy azt tanítsák, ami igaz, és úgy tanítsák, ahogy az helyes.
Jegyzetek

1. Az őskortól az újkorig. Orbis Pictus, Pozsony, 1999. (az oktatási minisztérium által előírt
tankönyv a középiskolák 1. évfolyama részére)

2. Dvořák, Pavel: Feltárt történelem. 1975.

Az első szkíta-hun történeti

alkotmány
Obrusánszky Borbála

A 19. századi magyar történészek körében még egyértelmű volt az, hogy
az Anonymus által megörökített vérszerződési eskü volt az első magyar
történelmi alkotmányának alapja, amikor is a szövetséget kötő törzsek
szabályozták az új államot vezetők jogait és kötelességeit. Az ősi magyar
jogszokás nem egyedülálló, hiszen a szkíta és hun népek között nagyon
változatos formákat találunk.
Ha összegyűjtjük és elemezzük az eurázsiai térségben élt íjfeszítő, vagy
lovas népek esküvési szertartásait, akkor abból kiderül, hogy náluk az
egyik legfontosabb szövetségi forma volt a vérszerződés volt, amelyet két
vagy több, társadalmilag egyenrangú fél, nemzetségi vagy törzsi vezető
kötött. Amikor a törzsszövetségi rendszer egy magasabb szintre jutott,
akkor az önként szövetséget kötő,egyenrangú törzsek a vérszerződés
megkötése által hoztak létre birodalmakat, amelynek szóbeli alkotmányát a
vérszerződés esküjében szabályozták. Ennek betartása kötelező volt az
összes szövetséget létrehozó fél - tehát a maguk élére választott uralkodó
és a törzsek - számára.
A vérszerződés elnevezésére az eurázsiai lovas nomád népek az ant, and
szót használják, amelyet az etimológiai szótárak eskünek értelmeznek. A
szó első említése az írott emlékekben már a türk korszaktól megtalálható, s
a szó általánosan elterjedt Eurázsia-szerte. A Tiszántúlon még a 19.
században használatos volt az anda, mint barát kifejezés, mely az ősi
szkíta esküdt testvériség szokására utalt.
Nézzünk néhány példát, hogy keleti rokonaink hogyan fogadtak örök
barátságot.
Az ókori antik szerzők közül elsőként Hérodotosz emlékezett meg arról,
hogyan kötnek a szkíták szövetséget, az ő leírását a későbbi szerzők is
rendre megerősítik. A szerző tömören leírja a vérszerződés elemeit: az
eskütevők megszúrják magukat, vagy kis sebet vágnak testükön tőrrel, s
vérüket egy nagy agyagcsészében borral elkeverik. A csészébe ekkor
kardot, nyílvesszőt, harci bárdot és lándzsát mártanak, majd a szerződő
felek elmondják az esküformát és megisszák a vért. A dél-oroszországi
szkíta leleteken a kézművesek meg is örökítették a szertartást, így a külső
történeti forráson kívül „belső" forrás is bizonyítja létezését. A Hérodotosz
által megörökített szertartási elemek mindmáig megfigyelhetők a lovas
népek esküdt testvériségi szokásaiban. A Kr. u. 3. században íródott Han-
shu kínai évkönyv megemlíti a hunok vérszerződési szokását. Ott
hasonlóan írják le az aktust, mint a görög szerzők, de egy, számunkra
fontos adattal megtoldották, vagyis a szertartás előtt fehér lovat áldoztak az
égieknek. A fehér ló áldozat visszaköszön a bolgároknál, nálunk,
magyaroknál, de a mongol esküvési szokásokban is, ami azt bizonyítja,
hogy az is fontos része volt a szertartásnak.

A vérszerződés szerepe

A vérszerződés nemcsak az állam egységét segítette elő, hanem

megvédte a törzsi vezetők érdekeit az uralkodó egyeduralmi törekvéseivel
szemben, megakadályozva, hogy az uralkodó teljhatalomra tegyen szert. A
mongol és a magyar történelemben egyaránt megfigyelhető, hogy az andák
által trónra emelt uralkodó, Álmos vagy Árpád, avagy maga Dzsingisz kán
nem volt korlátlan hatalmú egyeduralkodó, hiszen az egész közösséget
érintő ügyekben - háború, közigazgatási reformok, törvénykönyvek
módosítása stb. - a nemesek gyűlésével, az országgyűléssel közösen
döntöttek. Szintén nagyon keveset hallunk, hogy miért is volt még fontos a
vérszerződés. Az nemcsak az állam egységét segítette elő, hanem
megvédte a törzsi vezetők érdekeit az uralkodó egyeduralmi törekvéseivel
szemben, megakadályozva, hogy az uralkodó teljhatalomra tegyen szert. A
mongol és a magyar történelemben egyaránt megfigyelhető, hogy az andák
által trónra emelt uralkodó, Álmos vagy Árpád, avagy maga Dzsingisz kán
nem lehetett korlátlan hatalmú egyeduralkodó, hiszen az egész közösséget
érintő ügyekben - háború, közigazgatási reformok, törvénykönyvek
módosítása stb. - a nemesek gyűlésével, az országgyűléssel közösen
döntöttek. Arra szintén sok példa van a hunoktól egészen a mongolokig,
hogy mi történt azzal, aki visszaélt hatalmával, azt a törzsi vezetők
leváltották, és helyére új, a törvényeket betartó uralkodót ültettek.

Hun-magyar azonosság

Bár a hatalmas, Ordosztól a Kárpátokig nyúló szkíta és hun birodalom a Kr.

u. 6. századtól részekre szakadt, de az új birodalmak, mint a türk népek
állama is továbbvitte a szkíta-hun örökséget, így a vérszerződési
szokásokat. Több felirat, és krónika is egyértelműen bizonyítja, hogy
megmaradtak azon államalkotó szokások, melyek már korábban is
ismertek voltak. Tehát, a Belső-Ázsiában és Közép-Ázsiában uralkodó türk
népek nem szakasztották meg az ősi pusztai hagyományt. Ugyanezt
találjuk a 13. század elején kialakult mongol birodalomnál is. A világhódító
Dzsingisz kán ugyanolyan módszerrel, vagyis vérszerződés megkötésével
tette szövetségessé barátait, és a szkíta-hun népeknél már jól bevált
formulával növelte meg birodalma területét. Ha még kérdéses lenne bárki
számára, hogy a magyar vérszerződés vajon honnan hagyományozódott
Árpádékra, akkor érdemes nagyon röviden szólni arról, hogy őseink kikkel
is álltak a legszorosabb kapcsolatban a Meotisz-vidéken, vagy éppen az
ahhoz közeli Dagesztánban, vagyis Kis-Szkítiában. Utóbbi
szállásközpontra Nyitray Szabolcs hívta fel a figyelmet. Természetesen a
hunok voltak azok, akik átörökítették ezen ősi szerződési fajtát és az egész
alkotmányossági rendszert ránk. Ne felejtsük el, hogy Árpád magát Attila
örökösének tartotta, ez egyértelműen kiderül Anonymus munkájából. Bár
az akadémiai vonalat követő magyar történészek váltig tagadják a
vérszerződés meglétét, és főleg annak hunokhoz való kapcsolását, és a
magyar hagyományban meglévő elemeket legfeljebb türk átvételnek tartják.
Csakhogy a türk birodalom nem terjedt ki Kelet-Európára, sem a
Kaukázusra, hanem ott a helyi források szerint megmaradtak a hunok, így
teljesen tisztázható, hogy mi magyarok, igen is az ősi szkíta-hun
vérszerződési hagyományt örököltük meg, és vittük tovább a Magyar
Királyság keretei közé is.

Mai hagyományok

Nemcsak az lehet fontos számunkra, hogy a mi vérszerződésünk egykor

létezett, hanem, hogy azt magunkénak vallottuk-e. Ezt leginkább onnan
tudjuk meg, hogy a néphagyományban nyomot hagyott-e az ősi esküvési
forma. Fontos megjegyezni, hogy az ősi vérszerződés pontjainak betartását
is nyomon tudjuk követni a magyar krónikákban. Már Szent István király
első törvénykönyvében találunk egy érdekes nyomot, a király a hatalmasok
közül való esküszegőket kézlevágással vagy ötven tinó megfizetésével, a
közrendűeket szintén kézlevágással vagy tizenkét tinó megfizetésével
büntette. Az Anonymus által leírt pontokat akkor kezdték el alkalmazni,
amikor a magyar trónra olyan uralkodó került, aki nem tartotta be annak
pontjait, és mellőzte a törzsi vezetőket az államirányításból. Orseolo Péter
az őt trónra emelőtörzsi vezetők leszármazottai, a későbbi királyi tanács
tagjai nélkül kormányzott, s az ország tisztségeire idegeneket nevezett ki,
azt a magyar előkelők számon kérték az uralkodótól. A magyar nagyurak
tiltakoztak az efajta kormányzás ellen, többször fordultak az uralkodóhoz,
ám miután ő sorra visszautasította őket, az ország vezetésében szerepet
játszó vezetők gyűlést hívtak össze, amelyen István vejét, Aba Sámuelt
emelték trónra. Miután jelöltjük nem volt érdemes bizalmukra, közösen úgy
határoztak, hogy Vazul fiait hívják meg a trónra. Hasonló eset történt II.
András idejében, amikor annak idegen felesége, Gertrúd magyarok helyett
idegeneket nevezett ki az ország élére. Valószínűleg a magyar király és az
őt trónra emelő nemesek közötti kapcsolatot egy megállapodás
szabályozta, hiszen az említett események nem a véletlen művei. Az egyik
lehetséges megoldás, hogy a két fél viszonyát íratlan szabályként a
vérszerződés pontjai szabályozták, olyannyira, hogy az 1222-es
Aranybullában törvénnyé emelt ellenállási jog eredete valószínűleg a
vérszerződésre nyúlik vissza. Bár az ellenállási jog eredetéről nincs
teljesen elfogadott álláspont, tanulmányom pedig nem ezzel kíván
foglalkozni, mindenesetre érdemes megfontolni, hogy az vajon külső
hatásra alakult-e ki, avagy a középkori erős és független magyar királyi
hatalomnak volt szüksége a törvényhozásban távoli, teljesen ismeretlen
külföldi minták gyors beültetésére. A magyar jogszokások is azt bizonyítják,
hogy ezt a hagyományt nem vettük át senkitől, hanem az mindig is saját
szokásunk volt. A testvérré fogadás vagy a régi magyar jogban atyafiúvá
fogadás 1877-ig általánosan elfogadott jogi aktus volt nálunk, eltörlése után
pedig hagyományként tovább élt.
A történeti feljegyzések mellett a magyar néphagyományban szinte máig
találunk arra példát, hogy a vérszerződés ősi formái továbbéltek, ami arra
utal, hogy ez a magyarság saját, ősi hagyománya volt. A székelyek között,
ám a Dunántúlon és a palócoknál is megőrződött a vérrel megpecsételt
barátság szokása, s hasonlóan megy végbe, mint az Anonymus által
megörökített vérszerződési szertartás. Ezentúl a magyar mesevilágban is
megőrződött a vérszerződés ősi rítusa, melyet nálunk komaságnak is
nevezhetünk. Ahogyan az egyik tanulmányban olvashatjuk, a komaság
esetében a vértestvérség ősi barátsági viszonya él tovább. A komaság és a
vérszerződés kapcsolatát írja le Tárkány Szűcs Ernő jogi népszokásokat
összefoglaló könyvében. A szerző példaként Zalát és Somogyot emeli ki,
ahol a lányok is sírig tartó testvért választottak maguknak, mátkatálat
küldtek egymásnak, vagy komálás útján barátságot kötöttek. A komaság
intézménye, sőt maga a koma szó is napjainkig használatos a magyarság
mindennapi életében, ezzel a szerző a vérszerződésnek a magyarságon
belül való továbbélését igazolta.

Ősmagyarok Azerbajdzsánban
(2008)
Mübariz Helilov, Nyitray Szabolcs

A magyar történészek előtt is ismert és elfogadott, hogy a 950-es években

Bíborbanszületett Konsztantinosz által leírt Perzsia vidékére szakadt
"szavárd-magyarok" azonosak a 750-es években a mai Azerbajdzsán
területén hirtelen felbukkanó 'szevordi' népcsoporttal. Ezt a szevordi
népcsoportot gyakorlatilag az összes szaktörténész a Levédiából (!?)
Perzsiába (Dél-Kaukázusba) költözött szavárd-magyarokkal azonosítja -
ezt minden akadémiai térképen így jelölik. Mindenki meg van róla
győződve, hogy az ottani magyarok a XIII. esetleg a XIV. században
nyomtalanul beolvadtak az azerbajdzsáni népességbe. Pedig nem így van!
Létük még a XX. században is fellelhető - csak a II. világháborús német- és
magyar-ellenes szovjet politika miatt törölték a 'madzsar' (magyar) előtagot
a falu nevéből...

Egyetlen történész sem értette, hogy Levédiából

hogyan kerülhettek magyarok Azerbajdzsánba már 750-ben, mikor a
besenyők csak 894-ben lépték át először a Volga vonalát... Így aztán
"mérvadó" akadémikusaink futószalagon gyártották az elméleteket, hogy
letolják 750-re a magyarok Perzsiába költözését. Ám mindegyikőjüknek
beletört a bicskája, mert mindenáron észak-keleten, Baskíria irányában
keresték a megoldást- ahol nem is találhattak semmit. Erre a hihetetlen
ellentmondásra a mai napig nem született elfogadható magyarázat,
Németh Gyula jóvoltából...
Létezik ugyanis egy teljesen hiteles, ősi derbenti forrás, a Derbendnáme,
ami leírja, hogy a VI. században Hoszrau Anósírván szaszanida nagykirály
Dagesztán területén felépítteti 'Kicsi (!!!) Madzsar' és 'Ulu Madzsar'
városokat, amik önálló uralkodókkal rendelkeztek, és a Perzsa Birodalom
vazallusai voltak. Azt a közismert tényt senki sem vitatja, hogy ugyanebben
az időben, pontosan ugyanitt, az Északkelet-Kaukázusban létezett egy hun
királyság.
Mit bizonyít ez? Azt, hogy mi, magyarok tényleg hunok vagyunk!
Ezt a történelmi jelentőségű, tudományosan minden oldalról tényszerűen
alátámasztott felfedezést, a finnugor légvárat azonnal romba döntő
"hiányzó láncszemet" teszi most közzé Mübariz Helilov azerbajdzsáni
akadémikus és magyar munkatársa, a több mint három évet
Azerbajdzsánban kutató történész, Nyitray Szabolcs, miközben röviden
megismertetik az olvasót a kaukázusi rokon nép történetével és kultúrájával
is.
Tartalomjegyzék:
A DERBENDNÁME ÉS AZ UTI TARTOMÁNYBA TELEPÜLT SZAVÁRD-
MAGYAROK FELFEDÉSÉRŐL
Kicsi Madzsar és Ulu Madzsar a Derbendnáméban
Azonos-e Kicsi Madzsar és Ulu Madzsar Kummadzsar (al-Madzsar)
várossal?
Az a bizonyos rejtélyes pápai bulla az ázsiai magyarokról
Összegzés a madzsar városokról
Hiteles történelmi párhuzamok a Derbendnáméban valamint egyéb
történelmi analógiák Kicsi Madzsar és Ulu Madzsar valóságáról
Végkövetkeztetés a három Madzsar városra vonatkozólag
A "szavárd-magyarok"
Madzsar Garaolan és Garaolan
Összefüggések Kicsi Madzsar és Ulu Madzsar valamint a kettészakadt
ősmagyarok között
NYELVÉSZETI ÉS ANTROPOLÓGIAI ADALÉKOK A MEGLÉVŐ
ALAPVETŐ ELLENTMONDÁSOKKAL
Önmagukért beszélő szócikkek és nyelvtani "rokonítások"
A finnugorizmus kiteljesedésének okai, valamint az emberi értetlenség és
böszmeség csúcsa Honti László és Engel Pál személyében
Miért mond ellent minden tudományág egységesen a finnugor-magyar
rokonság tanának?
A magyarok szkíta és lényegi türk voltának helyes értelmezése a történelmi
analógiák és "segédtudományok" megvilágításában
ÁLTALÁNOS TUDNIVALÓK SZEMÉLYES TAPASZTALATOKKAL
AZERBAJDZSÁNRÓL ÉS A TÉRSÉGRŐL
VISSZATÉRÉS A DAGESZTÁNI ŐSMAGYAROK
KETTÉSZAKADÁSÁHOZ
Bolgár-magyar együttélés
Tárgyi bizonyítékok
ZÁRSZÓ

A szlávok régészeti kutatása

hazánkban
László Gyula

A Kárpát-medence természeti gazdagsága az emberi életre rendkívül

kedvező volt a távoli őskortól mind a mai napig. A múlt névtelen, majd a
történeti korokba érkezvén immár névvel is ismert népei egymást váltva
népesítették be ezt a „tejjel-mézzel folyó Kánaánt”. Ennek megfelelően a
régészeti feltárások bősége jellemzi területünket. A szkíta, szarmata,
germán, avar, szláv, magyar régészeti leletek napról napra gyarapodnak s
ezzel együtt gazdagon jelentkeznek a különbözőtörténeti magyarázatok is.
Minket közelebbről most az a népvándorláskor érdekel, amelynek népeit az
előbb felsoroltuk, sőt közelebbről a szláv népek hagyatékának kutatása áll
az érdeklődésünk középpontjában.
A századforduló körül úgy tűnt, hogy a korszak régészeti emlékeinek réte-
geződése és a történeti, nyelvészeti kutatások egymást erősítő
megfigyelései példaszerűen megoldottak. A Kárpát-medence régészeti
leleteit Hampel József háromkötetes régészeti munkája, a szláv régészeti
leleteket közép-európai áttekintéssel Jan Eisner fogta össze. Hampel a
halántékkarikás temetőket minősítette szlávnak, az úgynevezett bjelo-brdoi
kultúra emlékeiben vélte megtalálni a szlávok régészeti hagyatékát. A
tudományos kutatás más területei is megértek összefoglalásra. Ekként a
nyelvészeti területen Melch János és Kniezsa Istvánmunkássága a
területek népiségét s ezzel együtt a szláv településtörténet korai szakaszait
is felvázolták.
1945 után Fehér Géza nagyérdemű régészünk kapott jelentős akadémiai
táltatást a hazai szláv régészet leletkataszterének elkészítésére.
Párhuzamosan Éry Kinga, Kralovánszky Alán és Szőke Béla kapcsolódtak
bele a munkába. Valóban, hátsó gondolatok nélkül, őszintén kívántuk a
Kárpát-medencei szláv népek régészeti hagyatékának tisztázását.
Ugyanebben az időben, hasonló erővel és sokkal nagyobb anyagi
megalapozással folyt a szláv államokban is ez a munka, itt főként Eisner
alapvető munkája alapján. A nyitrai intézet irányításával mintaszerű
munkával gyűjtötték az anyagot kiváló ásatásokkal. Az intézet igazgatója
Anton Toéik példamutatóan közölte nyugat-szlovákiai honfoglalás-kori
magyar temetőket. A másik központ Kassa volt, aholBudinszky Krcska
vezetésével folyt a kutatómunka. A magyarázatok részben ellentétesek
lettek, a vita felforrósodott. Szabad legyen ezt a beszámolót egy emlékem
felelevenítésével megszakítanom. A Rákosi időkben meglátogatott minket
Moszkvából Tretjakovprofesszor, kiváló szláv régész. Az őt körülvevő
magyar kutatók egymással versenyezve bizonygatták, hogy a magyar
honfoglaláskor itt mindenki szláv volt. Tretjakov professzor erre a
következőt mondta: „Uraim, egyet nem értek, ha valóban úgy volt, ahogy
önök mondják, akkor most miért nem beszélünk egymás között szlávul?”
Ezt az emléket azért elevenítem fel, mert a szláv kutatók némelyike még
mindig úgy véli, hogy a honfoglaláskor a Kárpát-medencét szláv népek
töltötték ki.
A vita elsősorban a honfoglaláskor itt talált tömör népességről, a griff-indás
övűekről folyt. A nyitrai iskola ezeket előbb avar-szlávnak, majd később
szlávinak, még később – a mai napig – szlávnak tartja, a griffes mintákat
pedig Bizáncból származtatja. Ezzel szemben a magyar kutatás arra
hivatkozik, hogy a griffes művészeti stílus gyökerei Belső-Ázsiáig
követhetők, tehát nem a szlávsághoz, hanem az avarsághoz kapcsolhatók.
Hampel ezt a népességet hunnak vélte, a sírokban talált római
kisbronzokat keltező értékűnek vélte. Ám e késői kisbronzokon
megtalálhatók a kétségtelenül X-XI. századi halántékkarikás temetőkben is,
nyilván a dunántúli római uralom felszínre került érmeit használták fel mind
a kései avarok, mind pedig a halántékkarikás népek. Nézzük, hogy áll a
helyzet ma, elsősorban a halántékkarikás népességgel, hiszen ez jellemző
a X-XI. századra. Ennek a népességnek emlékeit gyűjtötte össze Fehér
Géza, aki egyúttal a mossburgi-zalavári ásatásokkal kívánta megkoronázni
szláv kutatásait. Cs. Sós Ágnesösszegyűjtötte a Kárpát-medencei szláv
kérdés irodalmát, bőven ismertetve a szláv kutatók álláspontját. Zalavár
volt a Nyitráról elűzött Pribina herceg uralmának központja. Zalavárott
szerencsére nagyjából bolygatatlan rétegek őrizték meg az építmények és
a temetkezések nyomait. Itt a halántékkarikás népességhez nyugati,
rövidkardos népesség – tehát nyilván katonaság– is csatlakozott. Mindezen
ásatások közben került közlésre Fehér Géza és munkatársainak gyűjtése a
bjelo-brdoi jellegű temetőkről, méghozzá Szőke Béla gondozásában, aki
alapvető megállapításokat fűzött a temetők népi voltáról, kiderítvén, hogy a
halántékkarika nem köthető néphez, hanem egyúttal s kétségtelenül
korai magyar népi leletre is jellemző. Szőke Béla megállapításai nyomán
teljesen megváltozott az a kép, amelyet Hampelre támaszkodva Fehér
Géza is képviselt, azaz, hogy a halántékkarikás temetők szláv népességet
jelentenek. Ezek jó része ugyanis kétségkívül a magyar köznép temetője.
A XX. század végére teljesen megváltozott az a világos kép, amellyel
Hampel József osztályozta a leleteket. Agriffes-indásokkal kapcsolatban
felmerült a nagyrészt magyar nyelvű onogur népesség (fehér magyarok)
betelepülése, a halántékkarikás népességgel meg az Árpád-kori magyar
köznép jelenléte. Meg kell említenünk még a következőket. IX-X. századi
szláv területeken talált temetőkben uralkodó temetési szokás
ahalotthamvasztás. Ha ezt vesszük alapul, akkor a Kárpát-medence
mondott korú temetőiben alig-alig találunk hazánkban ilyen
temetkezéseket. Például az általam feltárt felgyői (Csongrád megye) több
száz síros későavar temetőben alig néhány halotthamvasztásos sír került
elő, pedig a helynév szláv! Úgy tűnik, hogy a hazai szlávság nagyrészt már
áttért a tetemtemetkezésre s ezért újmódon kell majd megközelítenünk a
szláv temetőket, a szláv sírokat. Gondolom, hogy a helynevekkel való
együttes vizsgálat az új megközelítés módszere. Az azonban az eddi-
giekből is nyilvánvaló, hogy az a feltételezés, hogy a honfoglaláskor
az egész Kárpát-medence szláv lett volna, téves. Ennek bizonysága,
hogy a griffes-indások késő avar-kori népessége(nagyrészt a magyarok
első honfoglalásának népe) nemhogy csupán megérte Árpád népének
honfoglalását, hanem jóval nagyobb tömegű lévén be is olvasztotta
magába a hódítókat. E szempontból nem közömbös, hogy a középkori
hazai temetők, sőt a mai magyar népesség voltaképpen egyenes folytatása
a késő-avarkor (nagyrészt ugyancsak magyar) népességének.
Hangsúlyozni kívánjuk, hogy a magyar régészet továbbra is egyik fontos
feladatának tekinti a honfoglaláskor itt talált népek, köztük a szlávok „sine
ira et studio” kutatását, és semmiféle külső - politikai - szempontnak
nincsen helye munkánkban!
1997. szeptember 23.

Kik voltak az avarok?

Csuray Károly

Az írott emlékek, az egykorú és közelkorú történelem, a nép köztudata,

hagyományai, mind - tisztában voltak azokkal az igazságokkal, amelyeket
az újabb és legújabb tudományok vakmerőén letagadtak, vagy egyes
tudósok problémákká avattak. Mikor csak a régi írott történelemnek
egymagában kétségtelen ténye az, hogy az »avarok« (Baján népe) nem
voltak avarok, hanem határozott bizonyossággal hunok, s amikor ezek az
álavarok (pseudo-avares) az avarokkal való összetévesztésükön kapva-
kapnak, mert ez számukra erkölcsi nyereség, erőbeli többlet, amikor egy
erősebb, kiválóbb, keletibb avar nép létezését ismerik, amely mind ezen
okoknál fogva kellett, hogy a bajáni hunságnál régibb, maradandóbb és
minden vonatkozásában többet jelentőbb legyen, - csodálatosan nem
keresik, hogy kik voltak ezek a tulajdonképpeni avarok?
Itt-ott felemlítik őket határozatlanul, sokszor tudatosan elhallgatják,
olyképpen, mint mikor a meg nem értett utrigur -kutrigur-féle politikai, -
momentán alakulások - felbomlása után néznek a semmibe. Ez a
tudomány vakon haladt el a keleti kútfők sok fontos adata mellett és szinte
gyerekes csínnyel dobta félre az elsőrendűen fontos örményeket. Ellenben
a semmiből nemcsak nyelvtudományt, de történelmet csinált Hunfalvy Pál
és a lényegében hozzá hasonló Vámbéry Ármin, akiknek jó időre sikerült
homokba temetni az igazságot. De, nagyon helyesen mondja Munkácsi
Bernát, hogy - évszázadok problémái lehetnek viszontagságos sorsú
kérdések és igazságok és bukásuk után kelhet fel győzelmük kapcsolataik
kiderítésével. Továbbá, hogy az ismereteknek minden ágában is - a
tévedések erdőin át jutunk az igazsághoz! Helyes megállapítása az is,
hogy: »Évezredekre terjedőmúltja volt már a magyar nyelvnek mielőtt a
magyar nép a történet láthatárán megjelent és ama törzseknek élete,
amelyek e nyelvet és rokonait beszélték, nem fogható fel másképp, mint
állandó tolongásnak, ide-oda vándorlásnak a szkítha gyűjtőnév alá foglalt,
különböző nyelvjárásokat beszélő nemzetiségek között!«
Valóban évezredekre terjedő múltja van a magyar nyelvnek, valóban
hamarabb volt e nyelv, mint maga a nemzet, mert ez alapjában maga az
egységes szkítha nyelv, a szkítha nyelvcsalád tagjainak ősi nyelve, amelyet
a történelem ezredévei során egymás után, - de akár egymás mellett is,
kialakult és különböző politikai egységekbe tömörült szkítha népek csupán
nyelvjárásbani különbözőségekkel beszéltek.
Maga a magyarság pedig nem a Kárpátoknál jelent meg a »történelem
látóhatárán«. Addig más név alatt ismerten élt. A jóhiszemű Munkácsival
szemben, akit nyelvészkedése és a korszellem inkább Vámbéry iskolájába
sodort - azt is meg kell jegyezni, hogy a szkítha népek ide-oda nem
tolongtak, hanem egyrészt természetes kirajzásaik alkottak szülőföldjükön
kívüli államokat, - másrészt sohasem más nép ereje, de a maguk
céltudatos útja volt minden megmozdulásuk.
Láttuk, hogy a szlávoknak a szkítha népekre vonatkoztatott ugor
elnevezése (fehér ugri, fekete ugri) egyrészt annakidején zavarta meg a
byzantinusokat, - másrészt újabban vezette a tudósokat olyértékű
megállapításokra, mint amilyen volna az, hogy a német, a germánok -
deutsch ágazata. Mikor pedig a fehér hunokra értelmetlenül ráruházták és
rajtuk hagyták az »avar«nevet, úgy okoskodtak, hogy ha, - az elképzelésük
szerint - az avaroktól kiűzött fehér hunok már a köztudatban »avarok«
lettek, akkor a türköktől kiűzött (?) avarok legyenek turkok.

A »turk«. A »massagéta«.

Ez a »turk« szó az arab és a perzsa nyelv »ugor«-ja. Ezeknél éppen azt

jelentette, mint a szlávban az utóbbi. Általánosan az idegen népre
vonatkozó megjelölés volt. De a byzantinusoknál ez a szó, - épp úgy, mint
addig a szkítha, a kelet földrajzi fogalmává is változott: Kelet-Turkia, keleti
türk. A források értékelésénél, különösen a Priscos Rhetor
feljegyzéseiben sem ezen tényeket, sem azt a zűrzavart nem szabad
figyelmen kívül hagyni, amelyet az addig valóban ismeretlen ótörök nép
megjelenése a Kr. u. VI. század közepétől - nem annyira a szkítha népek
között, - mint inkább a tudósításokban okozott.
Ezért van az, hogy a türk nevet alkalmazzák a szkíthaság utolsó
hegemóniájára, arra a legfiatalabb és leghatalmasabb nemzetre, amely
meglepő fellépésével állandóan foglalkoztatta ezentúl őket, jóllehet tudták,
hogy kik vagyunk és jól ismerték múltunkat.
*
A szkíthák (szakák) szabad szkítháknak nevezett nyugati ágából
keletkeztek a hun politikai alakulások, a keletibb szabad szkíthákat
massagétáknak nevezték a görögök.
Utóbbiak között a vizek mellett települtek neve volt a thyssagéta. Már
Herodotos megteszi a síkföldi baromtartó massagéta és az északibb,
lovasvadász és halász thyssagéta és jirka közti különböztetést.
Utóbbiakban a keleti hunságnak velünk szomszédos és két legközelebbi
rokonnépét, a kunt és a besenyőt látjuk. A földrajzi összefüggést nem
érintette a keleti hunságnak - a hiungnuk-nak története, ezek nyilván
sereghajtók maradtak. A szkítha népek szokásául ismertük meg, hogy
vereség esetén csak a közvetlenül érintett törzsek menekültek, ők így
azután is megmaradtak velünk szomszédos földjeiken.
A legszélsőbb jirkáktól (tehát besenyőktől) északra már a Herodotostól még
nem ismert mongol-török népek következtek, akik jó sokára léptek csak ki -
a hun iskola elvégzése után - az ismeretlenségből. Ezeket azonban mégis
megkülönbözteti a szkíthaságtól.
A népazonosság minden kritériuma szerint az ősi szkíthák népe, maguk a
szkíthák voltak a massagéták annyira biztosan, hogy Nagy Sándor
történetírói ráismerve bennük Herodotos dnyeperi szkítháira, alig tudták
magukat a hazugság vádja alól tisztázni.Strabo azt mondja, hogy a Káspi
körüli szkíthák a dahák, a keletiek a massagéták, a többi népet általában
nevezi szkíthának (szaka). Ugyanigy Ptolomeus, aki térképén is így jelöli
meg őket. »Sogdiani, Dahae, Massagetaea, Sacae eiusdem nationis sunt«
mond Curtius (Hist. Alex. Magni L. VI. c. 3.)
Ha már most egybevetjük ezen adatokat;
Procopius: »Massagetas, sive ut iam vocant Hunnos«, »Atillam,
Massagetarum, Scytharumque exercitu armatum adversus Aetium
processisse...«
Belisar: »Aigan parentes babui Massagetas, sive ut iam vocitant Hunnos«
(»De bello Vandalico«).
Evagrins: »Hunni, olim Massagetae...«, »Hunni qui et Massagetae...«
Theophanes: »Ad Eurum Tanaidis Turci habitant, qui olim Massagetae
vocabantur...«
»In Oriente ad Tanaim Turci degunt, qui Massagetae antiquitus dicti
sunt...«
Menander: »Turci, qui antiquitus Sacae vocabantur...«
továbbá Bizanti Faust: »A massagéták királya számos hun hadak
vezére...« azon időben, a saját vére Chosroes, Arménia királya ellen
bosszút forraló massagéta király, Samesan egybegyűjté hunjainak minden
hadát...« (Örmények tört. 4. kötet.) - Fuldai évkönyvek (894): »Avari, qui
dicuntur ungari«, Tamás, spalatói esperes (900 körül): »A massagéta
nemzetnek egy része kiköltözvén országából, mely magyar nevet visel,
nagy sokasággal jött, minden akadályokat elpusztítván, egész Pannóniát, a
Duna mindkét oldala fele elfoglalta«. - Federic aquileai patriarcha: »Magna
Ungarorum gens a Syria egressa« (Aquileai krónika),Nicephora Gregoras:
»Massegatae Alani vulgo dicuntur«. A szerencsétlen augsburgi csatáról
fennmaradt egykori kézirat a magyarokat egyszer ungariusnak, többször
parthusnak nevezi. Agathias »onguroknak nevezett unnok«,
Theophilaktus, a hun-ugorok onogur, unnugor, »a hun nép egyik ága«
kifejezései, - ezek és hasonló egykorú megállapítások tömege bizonyítja,
hogy ezek egyfajtájú népek voltak, továbbá, hogy csak a területi és később
a politikai összefüggés megszakadása választotta el az »u. n. szabad
szkíthaság«hun és massagéta népeit egymástól s utóbbiakat nevezte,
korszakának téves és kényelmes kifejezésével turknak a byzánci.
*
Népünknek tehát idegenek adta első és utolsó neve: massagéta és turk,
közben a szlávok elnevezése volt az ugor. Az őshazában való, magunkra
vonatkozó saját nemzeti nevünk volt pedig az avar!
Hunfalvy úgy okoskodott, hogy nem lehettünk turkok, mert ungari vagyunk.
Azt nem veszi tudomásul, hogy úgy az egyik, mint a másik egy-egy idegen-
adta elnevezés, a sajátmagunk adta név mellett.
A császári írókat tévedéssel gyanúsítja meg, pedig azok nála sokkal jobban
ismertek bennünket, színről-színre és múltunkban is. Szembeszáll
Jordanesszel, aki is azt mondja: »Hun-gori autem hinc sunt noti...« s
bennünket meghagy a Maeotis körül, de a hunokat céljai szerint az Uralhoz
helyezi. Tagadja természetesen Georgius Monachus »Turkovi, Unnoi,
Ungari« azonosítását,Ibn-Roszteh és Gurdézi turk-madzsar egyeztetését,
megdöbbentő vakmerőséggel tagad minden elméletével nem egyező tényt.
Az avarok megfelekezése.

Nagy Sándor ázsiai hódításai halála után csakhamar bomlásnak indultak.

Indiát a keleti hunok foglalták el és Pendsáb, keleti Afganisztán és Baktria
szkítha királyokat uralt. Azos király háromnyelvű (görög, - prakrit - .....)
érmeivel könyvtárnyi könyv foglalkozik, de a harmadik nyelvet eddig nem
fejtették meg!!!
Strabo, Pasianos, Tocharos és Sakaraulos királyokat említi meg a 12
szkítha király közül, akiknek 300 uralkodási esztendeje jelentette az Indo-
szkítha birodalmat. Bizonyos, hogy ha több, mint 20.000 drb. érmüket
olvasni fogják, - fajtánk mibenléte nem lesz többé vitatható.
Nagy Sándor indiai hódításainak sorsára jutott Antiochus öröksége is,
amelyet az avarok egy része foglalt el Nagy Sándor halála után (60 évvel) s
alkotott belőle 500 évig (Kr. e. 260.-Kr. u. 226-ig) fennmaradó, Rómával
dacoló világbirodalmat.
Az avar »pártus«-ok felléptének oka nem egészen világos, bár nyilvánvaló,
hogy a roskadozó nagysándori birodalom csábította a szkíthákat a
hódításra. - Arrian görög történetíró (Kr, u. II. század) azt mondja: »a
pártosok Szeszostrisznak, Egyiptom királyának és Jandusszosznak, a
szkítha királynak idejében költöztek ki azon helyre, amelyet most bírnak.«
Constantinos Menasse (Comp. Cronicum XIII.) ugyancsak a
Szeszosztrisszal való szövetség eredményének tudja a régi asszyr földnek
a pártusoktól történt megszerzését.
Ugyanezen szabad szktíhaságból váltak ki előbb a királyi szkíthák, most
ismét a szabad szkítha, massagéta nép megfelekezéséről van szó, midőn
alkalmas és királyi férfiú hatalmas vállalkozására sereglett össze a nép
jelentős része. Hogy ez nagy belső harcok nélkül nem történhetett meg,
mutatja a kivált résznek adott »pártus« név.
A nisibi felirat ezeket örökíti meg: »Antiochus országlásának 11. évében a
pártusok a macedónok igáját lerázták és az euthaliták királyának fia lett
királyuk, kinek nemsokára Kelet- és Északázsia minden népei
meghódoltak«.
Ezt a feliratot Tiridetes örmény király vésette be, maga is pártus, illetve
pártus dinasztiából származott. Így az euthalita hunnak is nevezett avarok
közül való, akiknek gazdag, következésként művelt és polgárosodott
államáról T. Simocatta is ír.
A hódító, az első pártus király Arszak volt, aki Arméniát is meghódítván,
abból pártus secundo-geniturát képezett, trónjára ültetvén öccsét, Val-
Arszákot.

Az Arszakidák.
Az ősi, művelt pártus Arszakida király érdeklődött új népe, az örmény kiléte
iránt és ezért Mar-Ibas-Katinát elküldte bátyjához, hogy a ninivei királyi
könyvtárban kutasson az örmények története után. Ezt a munkát folytatta
később az V. század közepéig Choronei Mózes. Mar-Ibas beszél a
chusokról vagy pártusokról és ezek anyanépéről, a daha vagy
massagétaszkíthákról és magasztalja a honalkotó és hős legnagyobb
királyt, Valarszakot.
A pártus Arszakida dinasztia és az örmény történelem kapcsán forrásaink
tehát az örmény krónikák is, amelyek a közvetlen tudomás és érdek okából
a legmegbízhatóbbak közé sorozandók. Ezek alapján állapítható meg az is,
hogy az Arszakida dinasztiából származott menekült volt Basilius és utódai,
Constantinus Porphirogenetus és Bölcs Leó!...
Így tehát, ha utóbbiak honfoglaláskori s ezt megelőző történetünknek és
ethnographiánknak méltán legnagyobb tekintélyei, - érthető.Ezek a
császári írók tulajdon ősi fajtájukat kellelt, hogy legjobban ismerjék!
Ha pedig minden jottájuk tökéletesen bizonyosnak és vitatlanul világosnak
bizonyult, tudhatjuk, hogy mialapon írta Bölcs Leó, hogy szokásos nálunk
és keményen büntetjük az - elpártolást. Az ő korában már a magyar,
szervezett nemzetként jelent meg, továbbá köröskörül alsóbbrendű
ellenségek vették körül. Az egy Zuárd, vagy Szavardnak (az ősinemzet
névvel egyező név),Árpád vezérének elpártolásán kívül, aki népével együtt
a balkáni bolgárok között maradt, nem is tudunk másról. Az elpártolás
előfordulásának és kemény büntetésének alapja Bölcs Leó tudatában
elsősorban a pártus elpártolás és annak következményei lehettek.

»Savartoeasphaloi«.

Lebediában újabb ilyen megfelekezés gyöngíti az akkor már önmagát

magyarnak nevező avar szkíthaságot: egy részük a régi hazába visszatér.
Együgyű mese, hogy holmi bessenyőtámadás szakította volna szét őket. A
bessenyő, fajtabéli, nyomunkon haladó gyengébb nép volt, -másrészt
bizonyos: hogy itt alakult ki a magyarságban az atillai örökség
megszervezésének végleg elhatározott célja, amely az azelőtti hun haza
felé útnak is indította őket. Itt és e helyett azonban 3 törzsük inkább a régi
hazába tért vissza.
Már most: a historikusok előtt a minden szavában tekintély Bölcs Leónak
ezen kifejezése itt: »savartoeasphaloi« - amely szóval a visszatérőket
nevezi - érthetetlen!...
Pl. A germán Zeuss, vagy a magyar (!) Borovszky e kifejezést így
értelmezik: »szabar-toi-aszfaloi« - a »swarts« és»phal« = »fekete« és
»polovcz«-kun. Kinviccnek is rossz ez a szófejtés, - bár valamiben a
lényegre így is ráhibázik. Hogy a szabir fogalommal és szóval lenne
kapcsolatban Bölcs Leó meghatározása, eleve kizárta Hunfalvy szelleme.
Az összetett szó elsőrésze nem lehet vitás. Savar-, szabardi, szabir
változatban is előforduló avart jelent. Bölcs Leó tehát azt a néprészt jelöli
meg, amely az új »magyar« politikai fogalomból a régit akarta visszaállítani,
az előbbi hazában. Ha a népnévből keletkezett helyfogalmat kutatjuk, vagy
feltesszük, a menekülés - különben képtelen - esetét, - akkor a szó
második része az »asphali« »jólvédett« »megerősített« lehetne.
Már Dárius emlékirataiban előfordul Sapardia. Ez az avar föld, amelyet
joggal azonosítanak a Zapaortenonhegyvidékkel. Így: »Sabartoeasphaloi«
egyenlő volna »Zabaorte« és asphali azaz »a jól védett Sabaorta«
kifejezéssel. Ez az a hely azőshazában, ahol Arszak Dara városát építette:
»Arsaces regnum Particum format, urbem quoque nomine Daram in monte
Zapaortenon condit...«(Justinius Historiarum L.XLI.C 5.) »A Caspiis
orientem versus regio est Zapaortene dicta et in ea fertilitatis inclitae locus
Daricum« (Plinius Hist. Naturalis L. VII. C. 16.) Ez a hely még Pliniusnál
»Abaorte«, Isidorus Characenus-nál»Apaortikene«, D'Auville és Haas
régi földabroszán »Apaortene«. Chorenei Mózesföldrajzában »Skithia,
amely Apaktariának, másként Turkiának is mondatik«.
De vessük egybe ezeket is: »Hunni, qui appellantur Saberi, gentes
Hunnicae« stb, és hasonlók a byzantinusokban, - »Sabiri, gens Hunnica,
ad Caucasum habitani frecuentissimi et in multos principatus rite divish
(Theophilactus).
Így tehát az auktorok mellett, az azok közül kimagasló Bölcs Leó bizonyítja
- a Lebediából visszatérők kapcsán - azt, hogy a»magyar« előtt az egész
nép neve az avar és hogy hol feküdt az őshaza!
Julián megcáfolt legendájának földje, a filológusok tundrái, Vámbéry
Szibériája helyett ide is utal minden nyom, s ennek fekvése a magyar
lélekben valahogy benne van. »Nem jártam arra, - de odaszállnék...«
Értelmezhető azonban Bölcs Leó kifejezése akként is, hogy: »bátor« vagy
»igazi« avar. Menekülésük okának hiányában pedig éppen ez látszik a
helyesnek. Mindenik esetben a helynévben vitatlanul benn van és lényeges
az »avar«.
Jerney János, a pártuskérdésnek is nagy tekintélyű kutatója, a
magyarságot közvetlenül a pártusoktól származtatja. Értékes itt a Klaproth
Gyula elleni támadása, aki kaukázusi útleírásaiban (1807.) azt
bizonyítgatja, hogy Theophilactos ogorjai a kaukázusi avarok. Ezt még
fellelhető történeti nevekkel igazolná, mint Uldni, Adilla, Budach, Ellak,
Balamir, amelyek ismert hun, Almus, Zolta, Leel, Geissa, Sarolta ismert
magyar nevekkel egyezőek.
Jerney idézi pl. Kézai Simont, aki beszél a perzsiai magyarokról.
Nyilvánvalóan a visszatért avarokról van szó. Ezt a tényt különben teljesen
vitán felül helyezi az a történelmi tény, hogy őket az európai magyarok
odaszakadt törzsének nevezve, XXII. János pápa 1329-ben a samosgati
(Simsat) püspök felügyelete alá helyezi. Ma már és régóta csak a
»Madzsar« nevű város, falu, hegy és személynevek, a nagyon sok magyar
típusú arc jelzi emléküket.

A Baján alatt bevonuló

szabírokról
Varga Géza

A magyar krónikák királylistájában Keve és Kear neve két perzsa uralkodót

jelöl: Kavádot és fiát, Küroszt. Joggal kapja fel fejét az olvasó, mondván,
hogy mit keresnek perzsa császárok a magyar királynévsorban?
A történeti források alapján meglepően pontos választ adhatunk e
kérdésre.
A Tarih-i Üngürüsz a magyar őstörténet honfoglalást megelőző szakaszát
elbeszélve említ egy 20 000 lovassal bíró népet: „egy nap Adzsem
(Perzsia) országának padisahja Kosztantinije (Bizánc) fejedelme ellen
hadjáratot indított, és emiatt Dzsiddija (Szkítia) [2] országának uralkodójától
segítséget kért. Dzsiddija fejedelme segítségül Hunor népéből ... húszezer
katonát gyűjtött össze, és Adzsem padisahjához küldte (ezt a sereget).
Amikor Adzsem padisahja is Kosztantinije ellen ment, az említett Hunor
népét támadás érte, mely aztán ily módon elvált Adzsem padisahjától, és
Pannonija tartományába költözött."
A TÜ egységes folyamatként adja elő e lovasnép történetét, mindvégig
azonosítva őket a Szent Koronával már bizonyosan rendelkező középkori
magyarság elődeivel. A Szent Korona eredetének kulcsát tehát e nép
(eleink) történetében kereshetjük.
A történeti forrásokban azonban hiába kutatnánk azt a népnevet, amit a TÜ
használ, mert Hunor népével nem találkozunk bennük. Azonosításukhoz
azt a történelmi helyzetet kell megtalálnunk, amikor valamelyik hun
népcsoport Perzsia szövetségeseként Bizáncot támadta, miközben egy
nagy erejű támadás miatt végül a Kárpát-medencébe vonult.
Az időpontot a Perzsia és Bizánc közötti ellenségeskedések időpontja
határozza meg. Bréhier (1999) szerint ezekre 527 és 532, valamint 540 és
545 között került sor. Perzsiát ekkor Kavád (488-531) és fia, Kürosz (531-
579) uralta. Kürosz apját, Kavádot 498/9-ben a hatalmuk tetőpontján lévő
hunok ültették Irán trónjára. Az avar anyától született Kürosz 557 táján
szövetségre lép a türkökkel és legyőzi korábbi szövetségesét, a heftalita
Hun Birodalmat.
506 és 557 között a Kaukázus északi előterében, de részben a
Kaukázuson túl is, a szabírok az urak (Vásáry/1993/132), ezért joggal kelti
fel érdeklődésünket e nép. Mint látni fogjuk, a hunoktól az avarokon át
Árpád honfoglalásáig ívelő szabír-magyar történet adja meg a választ a
kérdéseinkre.

kitalált középkor

A Baján alatt bevonuló szabírokról

Rovó - 2010.12.19 11:52

Csaba királyfi története az önálló szabír dinasztia története.

Csaba két fia különböző időpontban tért vissza a Duna
völgyébe. Az első fiú Baján avarjaival.

Egy nép, amelynek húszezer igen jó lovasa van

(részlet Varga Géza: "A Szent Korona születésének ideje, helye

és alkalma" c. tanulmányából)

A magyar krónikák királylistájában Keve és Kear neve két perzsa uralkodót jelöl:
Kavádot és fiát, Küroszt. Joggal kapja fel fejét az olvasó, mondván, hogy mit
keresnek perzsa császárok a magyar királynévsorban?

A történeti források alapján meglepően pontos választ adhatunk e kérdésre.

A Tarih-i Üngürüsz a magyar őstörténet honfoglalást megelőző szakaszát elbeszélve

említ egy 20 000 lovassal bíró népet: „egy nap Adzsem (Perzsia) országának
padisahja Kosztantinije (Bizánc) fejedelme ellen hadjáratot indított, és emiatt
Dzsiddija (Szkítia) országának uralkodójától segítséget kért. Dzsiddija fejedelme
segítségül Hunor népéből… húszezer katonát gyűjtött össze, és Adzsem padisahjához
küldte (ezt a sereget). Amikor Adzsem padisahja is Kosztantinije ellen ment, az
említett Hunor népét támadás érte, mely aztán ily módon elvált Adzsem padisahjától,
és Pannonija tartományába költözött.”

A TÜ egységes folyamatként adja elő e lovasnép történetét, mindvégig azonosítva

őket a Szent Koronával már bizonyosan rendelkező középkori magyarság elődeivel. A
Szent Korona eredetének kulcsát tehát e nép (eleink) történetében kereshetjük.

A történeti forrásokban azonban hiába kutatnánk azt a népnevet, amit a TÜ használ,

mert Hunor népével nem találkozunk bennük. Azonosításukhoz azt a történelmi
helyzetet kell megtalálnunk, amikor valamelyik hun népcsoport Perzsia
szövetségeseként Bizáncot támadta, miközben egy nagy erejű támadás miatt végül a
Kárpát-medencébe vonult.

Az időpontot a Perzsia és Bizánc közötti ellenségeskedések időpontja határozza meg.

Bréhier (1999) szerint ezekre 527 és 532, valamint 540 és 545 között került sor.
Perzsiát ekkor Kavád (488-531) és fia, Kürosz (531-579) uralta. Kürosz apját,
Kavádot 498/9-ben a hatalmuk tetőpontján lévő hunok ültették Irán trónjára. Az
avar anyától született Kürosz 557 táján szövetségre lép a türkökkel és legyőzi
korábbi szövetségesét, a heftalita Hun Birodalmat.

506 és 557 között a Kaukázus északi előterében, de részben a Kaukázuson túl is, a
szabírok az urak (Vásáry/1993/132), ezért joggal kelti fel érdeklődésünket e nép.
Mint látni fogjuk, a hunoktól az avarokon át Árpád honfoglalásáig ívelő szabír-
magyar történet adja meg a választ a kérdéseinkre.

A kaukázusi szabír területek ekkor Perzsia érdekkörébe tartoznak. Kürosz írja az

Intelmeiben, a Karnamag VI. és IX. epizódjában, hogy 53 ezer türköt (köztük 20 ezer
igen jó lovast!) telepített le Alánország határán, valamint Azerbajdzsánban és a mervi
oázisban. Hét törzsre osztotta őket és kagánokat jelölt ki föléjük.

Ezzel függ össze, hogy Kavád és Kürosz egyik legfőbb bizalmasa a vallási
bonyodalmakban és politikai villongásokban oly nagy szerepet játszó Zabergán
(szabír kán) az 526-ban a bizánciak ellen küldött perzsa sereg nesztoriánus vallású
vezére. Mivel Kürosz 542-ben lefejeztette a nesztoriánus egyház fejét, ezért
Zabergán és szabírjai elhagyják Iránt. (Fehér/1972/71-95). Később, a türk támadás
következtében 557 körül összeomló heftalita Hun Birodalom avarjai követik
testvéreiket: Zabergán szabírjait a kelet-európai füves pusztákra.

Talán több véletlen egybeesésnél, hogy a Fekete-tenger partján élő magyarokról azt
állítja Ibn Ruszta és Gardízi is: „Vezérük húszezer lovassal vonul ki”. Ibn Ruszta
műve Kmoskó Mihály (1997/66) szerint „meglehetősen rendszertelenül összefércelt
kompiláció, amelynek egyes részei más és más szerzők műveiből vannak kiollózva”.
Ezért könnyen lehetséges, hogy ez esetben egy avar kori adat továbbéléséről van szó,
amelyet a történetírók nem felejtettek el megemlíteni, ha eleinkről volt szó.
A kijevi orosz őskrónika is megőrizte e több hullámban zajló vándorlás emlékét:
„Keletről, a szkíták földjéről először a bolgár-törökök érkeztek, és letelepedtek a
Duna mentén. Majd az oborok és a fehér ugorok következtek, akik (623-ban)
Herakliosz császár ellen hadakoztak. Később, már Oleg fejedelem idejében (897-912)
a fekete ugorok vonultak el Kijev mellett.

Az orosz őskrónika elsőként idézett mondatában szereplő hun-utód népeket

előszeretettel bolgároknak tekinti a kutatás, bár a források onoguroknak, vagy
szabíroknak is nevezik őket. Az 551-ben író Jordanesz ezekről, vagyis az akkor a
pontuszi tenger felett élő onogur-szabírokról írja, hogy egyszer már jártak a Kárpát-
medencében. (Ők azok, akik az avarokkal vonulnak be újra a Kárpát-medencébe s ott
vélük azonos nyelven beszélő népet találnak a TÜ szerint.)

Jordanes e helye ugyanazt a történetet őrizte meg, mint a Csaba-monda, mert a

Csaba név a szabír népnévből vált személynévvé. Az emlékezet e szabír dinasztia
tagjainak cselekedeteit egyetlen személyhez, Csaba királyfihoz kötötte. Ez
magyarázza Csabának a magyar hagyományban megőrzött magas életkorát (a néki
megfelelő bolgár Irnik 108 éves).

Krónikáink szerint Csaba (azaz az önálló szabír dinasztia) megérte a Kárpát-

medencébe történő első visszatérés időpontját. Kézai így ír erről: Csaba „fiait
Edemennek és Ednek hívták. Mikor a magyarok másodízben jöttek be Pannóniába,
Edemen az atyjának és anyjának igen sok rokonságával jött be. Anyja ugyanis
Korozminok közül való volt. Ed azonban atyjánál maradt Szittyaföldön.” Kézai e
helyen több fontos körülményre emlékezik. Tud a szabír-magyarok több hullámban
történő bevonulásáról; az első visszatérők két csoportjának egyesüléséről; és arról is,
hogy az egyik csoport Szkítiából, azaz a heftalita Hun Birodalomból érkezett.
Korozmia (Horezm) ugyanis a heftalita Hun Birodalom része volt, amely a türk
támadás következtében ekkor szűnt meg létezni. Edemen népe tehát egyrészt a
heftalita Hun Birodalom lakosságából (avarhunokból), másrészt a Kárpát-
medencéből Atilla halála után keletre (Perzsia határáig?) visszahúzódott hun-utód
népekből (onogur-szabírokból) került ki.

Húszezer lovasú eleink elszakadásának története a türkök tolmácsolásában is

fennmaradt. A szogdok, akik korábban a heftaliták alattvalói voltak, a Hun Birodalom
bukása után kérték új urukat, a türk Dizabulost, hogy küldjön követeket a
perzsákhoz a kereskedelmi kapcsolatok helyreállítása érdekében. Az első követjárás
azonban eredménytelen volt, a második követség tagjait pedig a perzsák
megmérgezték. Ezután a türkök a bizánciakhoz fordultak. A bizánci császár
kikérdezte a követeket s eközben hangzott el a minket érdeklő párbeszéd is, amely
Menandrosznál maradt fenn:

„Tehát ti – kérdé a császár – teljesen tönkretettétek a heftaliták hatalmát?” Mikor

ezek azt felelték, hogy igen, azt kérdezte a császár: „Vajon a heftaliták városban
laknak-e, vagy pedig falvakban?” - „Uram, ez a nép városban lakik.” – „Tehát – szólt
közbe a császár – nyilvánvaló, hogy ti valamennyi városukat elfoglaltátok.” – „Úgy
van.” – felelték. – „Hanem most arra vonatkozóan világosítsatok fel, mekkora az
avarok sokasága, amely a turkok birodalmától elszakadt, s vajon egy részük még
most is hatalmatok alatt van-e?” – „Vannak, akik a mi hatalmunk alatt vannak; akik
azonban elszakadtak tőlünk, azok – azt hiszem – körülbelül húszezren vannak.”
(Bendefy/2000/120)

A történeti források szerint (Szádeczky/1992/19) a türkök elől menekülő avarok

558-560 körül hódoltatták a pontuszi sztyeppe népeit (köztük a Zabergán vezette
szabírokat). Ezt követően vélük együtt foglalták el a Duna-Tisza vidékét 561-562
után. Baján kagán (aki Menander Pretectornak egy kb. 562-re datálható híradásában
szerepel első ízben) ekkor kér letelepedésre alkalmas területet Jusztiniánusz bizánci
császártól. Baján közvetlenül ezt megelőzően (kb. 561-ben) vette át a pontuszi
népekkel kibővített avar törzsszövetség vezetését. Ez jelentette a szabír dinasztia
önállóságának („Csaba királyfi” uralkodásának) végét, amelyre a magyar és a bolgár
történeti hagyomány egyaránt emlékezik. A dinasztiaváltásra valóban Atilla 453
közepén bekövetkezett halála után 108 évvel került sor, ahogy azt a bolgár
feljegyzések megőrizték.

Sikerült tehát fényt derítenünk azon eseményekre, amelyekre a TÜ, mint a hun-
magyar dinasztia történetére emlékezik, s amelyek a Szent Korona keletkezésének és
vándorlásának körülményeit is megvilágítják. Az eseménysort egymástól függetlenül
leíró krónikások lényegében egybehangzóan adják elő a történetet. Ez a szabír-avar-
magyarok története, s egybevág a Bíborbanszületett adatával, miszerint a magyarok
régi neve a szabír volt. A TÜ e szabír történet keretében adja elő a heftalita Hun
Birodalmat ért támadást és az avar honfoglalást is. Ami azt jelenti, hogy a hunok, az
onogurok, a szabírok és az avarok egyetlen nép fiai voltak a magyar uralkodóház
krónikása szerint is. A TÜ tehát a hun uralkodócsalád történetíróitól származó
kétségtelen hitelű adatsort mentett meg, amelyet sztyeppi rovás(?)írásos történeti
feljegyzésekből és a szájhagyományból sajátjaként örökölt a középkori magyar
krónikafolyam.

Kürosz e nép fölé nevezett ki feljebbvalókat 531 (Kürosz uralkodásának kezdete) és

542 (az első szabír csoport Perzsia határáról való távozásának időpontja) között. A
három területre letelepített hét törzs nyilván ekkor is szövetséget alkotott s Kürosz a
szövetség vezetőjének (a nesztoriánus keresztény vallású Zabergánnak) adhatta a
Szent Koronát. Ez az aktus formális lehetett, Kürosznak nyilván nem volt lehetősége
a szabír uralkodó tényleges kijelölésére, csupán megerősíthette a jelentős katonai
erőt képviselő szabír törzsek választását. Erre utal az a körülmény is, hogy a Szent
Korona Mervben készült, amely ekkor (mintegy százötven éven keresztül) a
hunoknak adózott, azaz a Hun Birodalomhoz tartozott. Kürosz tehát megszépítve
adja elő az eseményeket, amelyben neki valójában csupán formai szerep juthatott.

Ezt az eseménysort támasztják alá azok az örmény adatok is, amelyek szerint eleink
a Szent Koronát az örményektől hozták volna el. Az említett perzsa-bizánci háborúk
egyik célja ugyanis éppen Örményország megszerzése volt. Ehhez az okot az
szolgáltathatta, hogy Örményország trónján korábban a hun uralkodóházból
származó Arszakida-dinasztia egyik ága ült, s e korábbi helyzet visszaállítására
törekedtek a heftalita Hun Birodalomból kivált szabír törzsek. Az örmények a
visszatérő hun-szabír uralkodót és koronáját a sajátjuknak tekinthették s ez
tükröződik e sokáig nem értett örmény álláspontban.

Avarok
Bíró József

Atilla hatalmas hún birodalmának szétesése után rövidesen egy újabb

subar, „ősturáni" származású népcsoport, az avarok viszik tovább
származásunk folytonosságát. Az avarok szerepe történelmünkben László
Gyula professzor A kettős honfoglalás című munkája után 1978 óta jól
ismert tény Magyarországon is. Ez a korszakalkotó munka alapjában
rengette meg a finnugorizmus a magyarság származására vonatkozó
elméletét.
Oláh Imre A Ninmrud hagyomány című könyvének 76. oldalán a
következőket olvashatjuk: „Ezek szerint az örmény geográfusok véleménye
az volt, hogy az addig ephtalita, kidarita, stb. nevet viselő fehér-húnok a
tőlük sabar-(s)avar néven ismert szabir-húnoknak, vagy (a)var-húnoknak
azon felekezetéhez tartoztak, akikben az I. Dárius perzsa király feliratain
szereplő, egykor hatalmas humavarkák (homurgák) nemzetségének késői
utódait kell látni..." Ebből az idézetból világosan kitűnik, hogy az avarok
nevüket a savaroktól, vagyis a subar-szabiroktól kapták, mely ugyanakkor
származásukat is megjelöli. Mind a szabiroknak, mind az avaroknak igen
sokféle népetnikumi névmegjelölése volt: abar, aparni, abaorta, parni,
parthus, var, obar, obor, zapaorta, stb. Az avar népcsoport is a
sumirőshazából, Közel-Keletről vándorolt a Káspi-mediterráneumba, és a
Kr. e.-i 5. századtól kezdődően már köteteket megtöltő adataink vannak
róluk. Az avar név- és népetnikum-eredettel kapcsolatban a The
Encyclopedia Britannica IX. ed. (1878) arról tudósít, hogy Elam nevét már
az akkádok gyakran Subari, Subartu, és a helybeliek Avar, Var-nak
mondták. (Elam a Zagros hegység nyugati lejtőjén, már a sumir uralom
alatt nagy jelentőséggel bírt őstörténeti szempontból.)
Herodotosz viszont Atai-nak nevezi Irán ősnépességét, melyről ma már
bebizonyosodott, hogy az valójában az Afarti (avar) népcsoport nevének
egyik elgörögösített formája. Ez pedig nem más, mint a subar népetnikum
későbbi Var, Abar, Abeiri, Aparni és Parni változata, mely népcsoportokat a
görögök a nagy szidta népcsoportba sorolták történelmi munkáikban.
Mikhond, perzsa történész Razut-uz Safa (1832) című munkájában írja,
hogy a fehér húnok Khorezmben laktak, és négy hatalmas nemzetségből:
az avar, a khazár, az ur (oghuz) és a petsenyeg (besenyő) törzsekből
álltak. Gyárfás István az avar és uz törzsekre vonatkozóan A jász-kunok
története c. könyvében azt írja, hogy „... maga a turkok fejedelme Turxanth
az avarokat oarchonita (avar, kun) néven említi ... az ogor, ogur, unugor
ugyanaz, egy hún törzs neve... általában az avarok hún eredetét a római és
görög írók egyezőleg állítják. Az ogur törzsek között leghatalmasabb
valának a várkunok, majd a közel-ázsiai avarok ... a vitéz várkunok is
hatalmuk alá jutottak."
Az ókori népek közül az avarok (szabarok, subarok) voltak, akik a
leghatalmasabb kultúrát megteremtették a Káspi-mediterrániumban.
Először az avarok a Káspi-tó déli térkörében telepedtek le, miután
elhagyták a mezopotámiai régiót. Később, külső nyomásra az Aral-tó déli
partján, a Szir-Darja és Amu-Darja folyók mentén. Itt alapították meg híres
birodalmukat, az „ezer városú" Baktriát. A Baktria elnevezést később kapta
Baktra nevű fővárosáról, amelynek ősi avar neve `Szara' volt, mint a Szir-
Darja mellékfolyójának és a hegynek a neve, amelynek a lábánál épült.
Baktria a mágus papok vallási központja is. Maga a birodalom hét részből
állt, Tokharisztán, Bamján, Bakhlán, Badaksztán, Andekhut, Szuburgán és
Balk tartományból.
Balk volt a központja az Egy Istent tűz jelképében tisztelő mágus vallásnak.
Ott íródott az Aveszta nevezetű szent könyv, a méd nyelv raghai
dialektusában. A baktriai subar avarok az Istent a tűz jelképében imádták,
mint általában az „ősturáni" népek. A mágus hit lényege voltaképpen az
volt, hogy az Élő Isten földi megjelenését az emberben élő isteni szikra
hasonmásának tekintette. Történelmi forrásadatok szerint a mágus hit
központja még Dárius uralkodása idején is Balkban volt.
Baktriának számtalan városa volt, ahonnan élénk kereskedelmet folytattak.
Hajóik a Szir- és Amu-Darján, valamint az Aral- és Káspi-tavon
bonyolították le az áruforgalmat. A Káspi-tavon és a Volga folyón keresztül
az Ural folyó térségébe is eljutottak, és így több milliónyi
négyzetkilométeren nem csak kitűnő árucikkeket, de műveltségüket és
subar-sumir nyelvüket is terjesztették. Kétségkívül ilyen formában jutott el
az ősi subar-sumir nyelvlerakódás a 'finnugornak' elnevezett volga-urali
ősnyelvekbe is, és ez szolgált alapul az urali és magyar nyelv
rokonságának is, melyre a finnugorizmus nyelv- és„fajrokonság" elmélete
felépült. De nem csak a nyelvet tanulták el ezek az urali ősnépek, hanem
azoknak – az orosz régészek által„gorodicsének" elnevezett – kis
földváraknak az építését is, amelyek a jellegzetes ókori és középkori avar
gyűrűváraknak azősi és primitív rokonai.

Padányi Viktor Dentumagyaria c. nagy munkájában részletesen bemutatta

a sumir `igar' és `ékur' szó analízisét, mely körülkerített lakhelyet, telepet,
várost jelent az ósumir nyelvben. Padányi bemutatta ugyanott az `igar'
szó„város" értelmében való roppant időbeli és térbeli kiterjedését, az
ósumir Ékurtól a magyarországi Egerig, meg Győrig, mely a sumir `igar'
bázis és az avar körsánccal körülvett tipikusan avar lakótelepeket hozza
kapcsolatba. Itt tehát ismét igazolódik a subar-sumir-avar azonosság és
folytonosság.
Az avar kultúrkisugárzás nem csak északi irányban terjedt el, hanem
behatolt Indiába is. De az Indiai-óceán és a Perzsa-öböl térségében is ők
alapozták meg a kultúrát, pl. a perzsákét is. De vallást (napimádás) és
prófétát (Zoroaszter) is adtak a perzsáknak.
Az ős-avarok vallása a sumir vallás egyik változata volt. Az égitestek,
különösen a Nap, a természetfölötti Lény megjelenése náluk, aki a fényben
(napsugár, tűz) jelentkezik, és akit „Zonuz", „Tanuz",„Teniz", „Izten" (az iz a
sumir nyelvben tűz) néven 'tisztelnek' — írja Padányi.
Az i. e. 2. évezred folyamán a mezopotámiai térkörben egyik hatalom a
másikat váltja (sumir Larsza, amorita Bábel, a lovas Kasszu birodalom,
majd Mitanni és Assziria), addig a magyarok nyugodtan fejlődhettek a
Nyugat-Káspi térkörben. Majd i. e. 900-800 táján megjelentek a madák,
médek, és ezután a két nagyhatalom ádáz küzdelmén 550 táján a perzsa
Cyrus kerekedik felül, és mintegy két emberöltőig a perzsák uralkodnak a
térségben, majd Nagy Sándor töri le a perzsa uralmat i. e. 331-ben. Nagy
Sándor korai halála után a macedón uralom sem tartott sokáig, és az
avarok nagy szabadsághősük, Arszák vezetésével Aparda, Parda — egy
újabb történetírói torzítással Parthia (Parthus) — néven ismét hatalmas
birodalmat kovácsoltak össze. Ez volt a pártusok királysága. A pártus
birodalom összeomlása után az avarok a kök-türkök (kék törökök) uralma
alá kerültek, mintegy másfél évszázadra (a korábbi dáh-hún-szabir
elvándorlások leszármazottai). A kök-türkök támadása következtében
vándorol el az avar birodalom egyik népcsoportja, a kunok, avar-kunok,
akiket vár-kunoknak is neveznek, Baján nevű kagánjuk vezetésével, és a
Kárpát-medencében megalapítják az újabb avar birodalmat (i. e. 568). A
kök-türk birodalom összeomlása után a visszamaradt avarok a fehér-
húnokkal, úzokkal és egyéb szomszéd népekkel újabb birodalmat
alapítanak (Kusán birodalom), amelynek a mongol Dzsingisz kán vet véget.

Baján kagán avar-kúnjai a Kárpát-medencében vetették meg lábukat, ők

László Gyula A kettős honfoglalásának avarjai.
László Gyula 1944-ben, A honfoglaló magyarok élete c. könyvében leírja a
régészeti tapasztalatait, hogy a„kései avarok" és a honfoglalók
szállásterületei nagy tömbökben kiegészítik egymást, az avarság tehát nem
szlávosodott el, hanem megérte a magyar honfoglalást. Az 1955-ben
megjelent avar könyvében pedig megállapítja, hogy 670-680-ban újabb
nagy tömegű avar népcsoport áramlott a Kárpát-medencébe, ezt a
megállapítást elfogadta régésztudományunk. 1963-ban pedig a budapesti
nemzetközi régészeti konferencián kifejtette, hogy a kései avar kultúra
határai egybeesnek az Árpád-kori magyar nyelvhatárral, és végül 1970-ben
a Valóságban megjelent Kérdések és feltevések a magyar honfoglalásról c.
cikkében, a negyedik fejezetben 4 térkép kíséretében kifejti a kettős
honfoglalásról kialakult feltevését. Ilyen előzmények után — mind
hazánkban, mind külföldön — nagy örömmel fogadták az 1978-ban kiadott
A kettős honfoglalás c. könyvét, mert népünk keleti-délkeleti származását
igencsak megerősítette. Kutatásaim eredményeit igazolják a tételei, mert
az avar-savar-szabar-szabir származás történelmi folytonosságát
megerősíti.
Nemrégiben levélben kért meg Horst Friedrich professzor, a történelem- és
filozófia tudomány doktora egy bajor őstörténelmi társaság elnöke, hogy
készítsek számukra tanulmányt a savar-szabar-szabir kutatásaimról.
Könyvéből és a Lech-IsarLand (1944) című folyóiratban írott cikkéből (Das
Ratsel der Entstehung des baierischen Volksstammes, azaz: A bajor
népetnikum keletkezésének a rejtélye) kiderült, hogy hisz az avar-szabir-
hún és bajor rokonságban. Etimológiailag is, pl. még Bajorország
nemzetközi neve: Bavaria, Avaria is erre enged következtetni. Tehát nem
vagyunk rokontalanok Európában sem, csak próbáljuk megérteni a
múltunkat, és ne a finnugorizmus téves következtetéseire, hanem a
történelmi tényekre, régészeti felfedezésekre alapozzuk a kutatásainkat!
Friedrich professzor leveléből az is kitűnik, hogy Németországban, de több
angolszász országban is szépen növekszik az ún. noncomformist (nem
alkalmazkodó) tudósok száma, akik az indogermanisztika-
indoeuropaisztika tévtanait elutasítják.

Útjelzők a magyar ókor

történetének kutatásához
Mesterházy Zsolt

A magyar ókor kérdéskörével behatóan foglalkozom néhány éve. Nem

remélt összefüggések tárultak fel előttem, műveltségünk elemeit ma már
nemcsak keleten, de nyugaton egyaránt észlelem olyannyira, hogy táguló
figyelmem használható történeti adatok birtokába juttat. őstörténetünk kissé
szokatlan megközelítésű tárgyalása - úgy tűnik fel -érdeklődést váltott ki.
Erről így írtam korábban: Hiszem, hogy történész elődeink már felrajzolták
a történet gerincét, továbbá, hogy az egymástól első pillantásra távol eső
magyarázatok -kárpát-medencei magyar őshonosság (Magyar Adorján);
délről északra haladó benépesülés (Baráth Tibor); lüktetés a Kárpát-
medence és Mezopotámia között (Badiny Jós Ferenc); közép- és belső-
ázsiai elszármazási elv (Nagy Gyula, Bakay Kornél); a magyar múlt átfogó,
a finnugorságtól megtisztító nyelvészeti szemlélete (Götz László); a
magyarság égig hatoló hite és szelleme (Pap Gábor) - ívei most végre
találkoznak egy közös, egymásba illeszthetőtörténeti látványban.
Épp ezért úgy gondolom, hogy nincsenek egyedül üdvözítő kizárólagos -
csak hun-szkíta, csak sumér, csak ugor, csak helyben kialakult -
megoldások az ókori magyar történelem kifejtése során, mert mindenkinek
igaza lehet saját kutatási területén elért eredményei alapján. E hatalmas
történelmi agyag összeillesztéséhez nagy időtávot kell átfogjunk. Ma
mindinkább úgy látszik, hogy az eurázsiai ragozó nyelvű népek közös őse
nemcsak az őskárpáti gravettiekben található meg, de az elmúlt 10000
évben a Kárpát-medencéből - az általam Ó-Magyarországnak nevezett
térségből - kivándorolt népesség országaiban is. A szerves művelődés és a
szerves nyelv összeköti Eurázsia nyugati - nagyobbik - részét. A szerves
művelődés és a szerves nyelv összeköti Eurázsia nagyobbik nyugati
részét, ennek bizonyításával a magyar történetírás régóta áhított sikerekre
számíthat. Kiszélesített látásmóddal a sajátunkon kívül Eurázsia nagyobbik
részének ókori történelmét rakhatjuk végre rendbe és rendszerbe is. Ami
ezen kívül marad, az nem a mi történelmünk.
Korábban a Kincsestárban már felvetettem Ó-Magyarország ókori
történetének kérdéseit és a magyar nyelv legalább 5000 éves helybeli
ősiségét is feltételeztem. A magyar őstörténet-kutatást e feltevés új helyzet
elé állította. A kutatások az utóbbi években újabb lendületet vettek, és az új
helyzetben döntenie kell arról, mi a közvetlen cél. Azon népcsoportok
eredeti kiindulási körzeteit akarjuk-e megjelölni, amelyek legjobb tudásunk
szerint a Kárpát-medencébe vándoroltak be egészében vagy töredékeiben,
vagy pedig felvállalja azon rokonnak tekinthető népeket is, amelyek velünk
közös tőről származtak, de sorsuk alakulása folytán nem jutottak el be mai
hazánk területére. Az első lehetőség nyilvánvalóan szűkítő jellegű;Eurázsia
számos pontját jelölhetnénk ki az elszármazottak kezdeti kiindulási
helyeként. A második esetben minden nyelv- és fajrokonunk sorsát kell
végigkövetni a történelem során. Az Olvasó nyilván tudja a választ, hiszen
csak a kelta és etruszk összeolvadás (etnogenezis) korábbi részletezése
és részletekbe menő elemzése is mutatja állásfoglalásomat. Magam ez
utóbbira szavazok - beleértve hangsúlyosan Ó-Magyarország újkőkorát és
a megelőző korokat is. Így jártam el korábban a Kincsestár szerkesztésekor
is. A kelták és etruszkok rokonnépekként, sőt jórészt ó-magyarországi
leszármazottakként való azonosítása nemcsak ragozó nyelvű társainkat
hozza közelebb a mai emberekhez, de segít azon hagyatékuk
felismerésében is, amelyet tőlük és általuk az őket követő népek átvettek
és mind a mai napig használnak. Magam most megelégszem annyival,
hogy felhívom a figyelmet olyan tényekre, amelyek léteznek és alapos
kutatást igényelnek. Azősnyelv szókincsének ma kiterjedt európai
használata létező tény, ahogy a kelta és etruszk rokonságunk is az. A
magyar őstörténet földrésznyi méretű kutatásának szükségessége
úgyszintén parancsoló kötelesség az elkövetkező történész- és
nyelvésznemzedékek számára.
Mindez egyben azt is jelenti, közel az idő, amikor végleg felhagyhatunk a
saját magunk kissé romantikusnak tekinthető régi vágyával, hogy majd
egyszer, valahol nagyon messze valamikor valóban megtalálhatjuk az
egyetlen és igazi, nagybetűs ŐSHAZÁNKAT, amely senki másé csak a
miénk. Úgy tűnik, egyre valószínűbben le kell mondjunk e régi vágyunkról.
Helyette sokkal többet kapunk cserébe. Egy másikőshazát, - ezúttal az
összeolvadások elemzésével felállított és bizonyítható igazit, - amelyet Ó-
Magyarország néven tisztelhetünk és nem kell miatta földrészeket
felkutatni, fölásni. Az a szabir őstörténeti folyamatosság, amely elsősorban
a Kaukázus hegyeihez és környékéhez köthető, igen jelentős része, szinte
vezérfonala a tízezer éves magyar őstörténetnek; a többiek elszármazási
helyeinek azonosítása emellett azonban legalább ilyen fontos. Így kerül sor
egyre nagyobb területek bevonására sor a kutatómunkába. Ugyanígy
érdekelhetnek mindenkit a többi köztes őshazák is - a szkíták, a hunok, az
avarok, griffes-indások elszármazása is. Régóta ismert forrásokat újból
kézbe vehetünk, kibővíthetjük még továbbiakkal az utalások és felmerülő
adatok hatására, de a végeredmény mindig az lesz, hogy ragozó nyelvű
rokonaink történelmébe ássuk bele magunkat egyre mélyebben.
Ugyanilyen izgalmas a Folyamköz és Ázsia műveltsége is, történelmünk
fontos jelképeinek hazája. De ugyanígy érdekelhet minket a mai Európa
magyari hagyományainak felismerése, további rokonaink felfedezése,
szellemük rezdülésének megértése. Meg kell tanulnunk a teljes
Eurázsiában gondolkodni és - Ó-Magyarország elöljáró kisugárzását nem
szem elől tévesztve - új magyar történelmet írni, meg kell tanulnunk egy
egyre bővülő világból használható adatokat kiválasztani. Népeink korábbi
elterjedése indokolja a tér kibontását, nem pedig valamiféle megalománia.
Finnugor korszakunk összenyomta a lehetséges érdeklődési területet -
gondoljunk csak az 50. szélességi foktól délre eső tájak vizsgálatának
általános tilalmára, - mára újra jelentősen megnőtt a vizsgálandó területek
száma. Az indoeurópai szemlélet visszaszorulása tovább növelték a
magyar történetírás lehetőségeit. Most nem arról van szó, hogy világhódító
tervek támogatására kellene nekünk földrésznyi méretekben
újragondolnunk elődeink életét, hanem egyszerűen a tényekre kell
figyelnünk. Ennek ellenkezőjét már átéltük korábban az indoeurópai
felsőbbrendűség korszakában, amikor a félremagyarázott történelem
ezernyi baj forrásává vált az egész világra nézve.
A Kárpát-medencében korábban hosszú idő alatt megvalósult bonyolult
összeolvadás leírása olyan eredményre vezetett, amely a történeti
valóságot a leghívebben tükrözi. Más vonatkozásban is így kell
közelítenünk. Ahol jelentős magyar vagy velünk rokon népekből álló
csoportosulás, hatalmi központ, műveltségét kisugározni képes központ
létrejöttével számolhatunk, mindenütt a teljeskörű eredetet és az
elszármazásokat kell számba vennünk ahhoz, hogy a továbbiakban tisztán
lássunk. Ugyanez a számbavétel Andronovó, Ordos, Bajkál, Xincsiang,
Korezm, Baktria, Párthia, Sumer, Szabiria, Média, Urartu, Mitanni, Anatólia,
Szíria, Szkítia, Cimmeria, Trákia, Kréta, Mükéné, Trója, Egyiptom, stb, az
ír, skót, brit, gall, ibér Kelta kialakulásban és az összes többi esetben is
(finn, észt, szláv, germán, latin, stb.) elvégzendő, mégpedig az egyszerű
honnét jöttek? hová mentek? kérdések feltevése helyett, hiszen újabban
egyre több esetben bizonyosodunk meg a hosszabb idő alatt végbement
sokeredős egyesülési, összeötvöződési folyamatokkal leírt történelem
célravezetővoltáról. Ó-Magyarország, Etrúria, a Kelta Európa
összeforrásának felismerése erősíti a felvetés helyességét. Ameddig a
többi fent említett ragozó nyelvű országban egyesülők összeforrásának
folyamatát nem írjuk le, a munkát nem végezzük el, jelentős új érvekhez a
magyar őstörténet kutatásában nem jutunk. Ezt követően világossá válik,
hogy eme számos ragozó nyelvű központ vonzáskörzetében, mindig a
tágabb környéken élő ragozó nyelvű népek egyesültek. Látható lesz az is,
hogy Eurázsia ősi ragozó népei egy tőről fakadnak, egyazon műveltségük
tízezer kilométernyi földet és ugyanennyi év tudását öleli föl. A ragozó-
toldalékoló nyelvű népek feltárandó összeolvadásainak, szétválásainak
felvázolása kezünkbe adhatja közös származási helyük megállapításának
lehetőségét is. Ha ez sikerül, akkor minden hozzánk hasonló műveltségű
nép közös hazája találtunk - a miénkkel egyetemben.

A kazárok és magyarok
Bíró Lajos

Rendkívűl fontos Mas'udi-nak az az állítása, hogy "a kazároknak törökül

sabir, perzsául khazar a nevük." [1] Ami azt jelenti, hogy a törökök "szabir"-
nak nevezték azt a népet, amelyet a perzsák "kazár"-nak hívtak. A "kazár"
népnév kapcsolatos lehet a perzsa uralkodó, Khuszrau (Khuszró) nevével.
Tehát a kazárokat helyesebb lenne szabirnak nevezni. A fehér magyarok
és a manysi-chanti (vogul-osztják) rokonnépeink is "szabir"-nak nevezték
magukat valaha. A szabirokat Patkanov orosz tudós "a magyarok, vogulok,
osztjákok közeli rokonainak", Fehér Géza pedig magyaroknak tartotta [2] -
hozzá lehet tenni: teljes joggal. A fehér magyar (szabir-"kései avar")
méltóságnevek a kazároknál is szerepelnek: így a - kende v. kündü név [3],
Árpád méltóságneve mint kazár uralkodói cím Ibn Fadlan-nál fordul elő. A
"kende" nevet a türk "kün"= Nap szóból eredeztetik, de ugyanígy köze lehet
a chanti "kunt, khunt, khondil" = hajnalpír szóhoz.[4]
- a tárkány kazár méltóságnév [5] éppúgy előfordult a "korai" magyaroknál
is (="kései" avarok) - lásd pl. "Tárkány" helyneveinket. A "tárkány" magyar
képzésű név: vö. sárkány, boszorkány, stb.
- A tudun [6] (szintén magyar eredetű =tudó) szintén megvolt a "korai"
szabir - fehér magyaroknál,
- a gyula [7] a kazár-magyar kettős királyságban a kende mellett a másik
uralkodó neve volt (nálunk Gyula-Fehérvár volt a székhelye): és e név a
"gyúl" (gyújt, gyullad, stb.) igénkből képződött.
Šarkel kazár (azaz szabir) város nevének az értelmezése (jelentése: fehér
ház [9]) az első elemét tekintve a magyarból, a manysiból és a türkből
lehetséges:"šar" = manysi "sar" (fehér), csuvas "sura" (fehér, világos),
magyar "sárga" (a többi türk nyelvben a "sar" gyök sárgát, aranyat jelent,
vö. régi magyar "sárarany"). A városnév második tagja, a "kel" nemcsak a
csuvas "kil"-lel (=ház) egyezik, hanem a finn "kylä" = falu, település, a
manysi "kül"-lel (=ház) és a magyar "hely"-lyel. [10] A csuvasba a "kil" szó a
manysiból kerülhetett át, ugyanis más török nyelvben nem található meg.
Ráadásul a szibériai chanti-manysi területen található a Serkaly
településnév, ami Sarkel emlékét őrizhette meg.
A kazár főváros neve, Ätil a Volgát is jelentette. [11] Az Ädil folyónév a
legnyugatibb török népeknél tűnik fel: pl. baskír "idel" = nagy folyó; csagatáj
"ädil" = folyó. De ez maradt meg a magyar Etelköz névben és a régi
magyar "ügy"-ben (=folyó) is (vö. még: ital, iszik, stb.). Mind a türk, mind a
magyar változatok őse a sumér ID = folyó szó. A hun király neve (Etele) is
innen, ebből a nyelvi forrásból származik. Ráadásul a hun királyt a
néphagyomány szerint folyó medrébe temették. [12]
A "Tarih-i Üngürüsz" azt írja, hogy Hunor egész népével Adzsem (=Irán)
szomszédságában telepedett le, a Szamarkandtól a Fekete-tengerig
terjedő területen. "Egy nap Adzsem országának [Irán] padisahja
Kosztantinije [Bizánc] fejedelme ellen hadjáratot indított...Dzsiddija
fejedelme segítségül Hunor népéből húszezer katonát gyűjtött össze és
Adzsem [Irán] padisahjához küldte ezt a sereget. Amikor Adzsem padisahja
is Kosztantinije ellen ment, az említett Hunor népét támadás érte, mely
aztán ily módon elvált Adzsem padisahjától, és Pannonija tartományába
költözött." [13]
"Hunor népe" a mi szabirjainkkal azonosítható. Ők voltak a Dél-
Kaukázusnak és Irán Hürkania-Várkony [perzsa szövegekben: Varkan]
nevezetű tartományának azon chionitái, akikről Ligeti Lajos ezt írta: "e
másik szárnyat fehér hunnak szokás nevezni, a görögök, rómaiak
chioniták-nak nevezik, az Aveszta nyelvében h'yaona, a pehlevibenkhyón a
nevük... A fehér hunok nemcsak Közép-Ázsiában, Irán határán játszottak
fontos szerepet, hanem a Kaukázusban is, ahol egyik jelentékeny törzsük a
Var nevet viselte." [14] Ligeti e fehér hunokat - a várkun vagy várhun népet
kaukázusinak és "iráni habitusú"-nak nevezte. Félre nem ismerhetően
látszik az iráni eredet a "kései avarok" régészeti hagyatékán is: tehát a
történeti és nyelvészeti adatok is megerősítik, hogy népünk eme szabír
(=fehér magyar v. kaukázusi "fehér hun") ága az ókori Irán területéről
vándorolt be a Kárpátok közötti hazába. Mindezekkel kapcsolatban fontos
megállapításokat tett Bakay Kornél is: "A szabirokat (Saviri) Jordanes
húnoknak mondja...Prokópiosz világosan elmondja, hogy a szabírok már a
VI. század elején a Kaukázusban éltek." A kaukázusi fehér-hun királyságot
Szuvár-nak, azaz "Szabír"-nak nevezték. "Minden ismert adat arra mutat,
hogy a kazárok a kaukázusi szabírok, a kaukázusi onogúrok és a barszilok
(alánok) törzseiből »jöttek létre«, akik viszont a hun népek közé tartoztak."
[15] Czeglédy Károly kutatásai szerint a fehér hunok (akik szabír-fehér
magyar honfoglalóinkkal azonosíthatók) "heftalita" illetve "nephtalita" neve
az egykori Izrael Naftali törzsének nevére vezethető vissza. [16] (A Naftali
[Nephtali] törzs jelképe a szarvas volt, és az asszírok az elhurcolt izraeli
törzsek egy részét Médiában, azaz észak-Iránban telepítették le.) Czeglédy
írta róluk: "Tekintettel arra, hogy a keleti heftalita törzscsoportok uar és
khyon elemei ugyanúgy egyetlen egységet alkottak, mint a pannoniai
avarok hasonló Ouar és Khounni csoportjai, önmagától kínálkozik a
gondolat, hogy a pannoniai avarok heftalita eredetűek." [17]Így az is
érthetővé válik, hogy a duncsébi avar temetőben miért találtak hétágú
gyertyatartókkal díszített sírmellékleteket, valamint sejthető, milyen "zsidó"
vallása volt a kazároknak (=szabíroknak). Ugyanis a heftaliták (neftaliták) a
lovat részesítették kultikus tiszteletben és "az ég és a tűz szellemét
imádták." [18]
A Tarih-i Üngürüsz-ben említett támadás, amely Hunor népének, vagyis
népünk szabír ágának kettészakadását okozta, a Bíborbanszületett
Konstantin bizánci császár által is említett kangar-magyar háborúban
történt. Néhány idézet Boros János Kaukázus-könyvéből: "Czeglédy
ismertetett két szír nyelvű forrást, amely »kangar« népet említ a bizánci-
perzsa háborúkkal kapcsolatban az 541. évben. Mar AbaMartyrologiuma
szerint Khuszró perzsa király ekkor megtámadta a kangarokat és őriztette
földjüket, Mar AbaVitája
szerint pedig a király ekkor elindult Örményországba és Grúziába, hogy
hadat viseljen a kangarok ellen." [19] A Tarih-i Üngürüsz szerint egy
perzsa-bizánci háború alatt történt a Hunor népe elleni támadás, amikor a
perzsákat segítette a katonaságuk. Az iráni sahok a VI. század folyamán
szinte állandóan háborúskodtak Bizánccal. II. Khuszró a VII. század első
felében újabb háborút indított Bizánc ellen, és a perzsák 609 és 619 között
megszállták Szíriát, Palesztinát és Egyiptomot. A kangarok támadása a
dél-kaukázusi szabír törzseink ellen bekövetkezhetett a VI. század
folyamán vagy a 609-619-es háború idején is. Tény, hogy a szabírjaink
677-700 körül költöztek a Kárpátok közé, és a szavárdok az arab Baladuri
szerint 757 előtt a Kaukázustól délre, a Kura folyónál laktak. [20]
A legvalószínűbb az, hogy Kazáriát a szabírok, azaz fehér-magyarok (és a
velük szövetséges manysik és chantik, régi nevükön szintén szabírok)
alapították meg, bevonva türk törzseket is birodalmukba, pl. a csuvasok
őseit, onogurokat, kabarokat, stb. A szabír törzsek egy része továbbra is a
dél-kaukázusi hazájában maradt, amikor a nép zöme a Kaukázustól
északra költözött. Ez magyarázza meg azt, hogy amikor a szabírok
"eltűntek", megjelentek a kazárok (=Khuszró népe?).

Jegyzetek
[1] Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai... Bp., 1986., 353.o.
[2] Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása. Bp.,1991.,152.o.
[3] Ligeti: I. m., 1986., 482.o.
[4] Kispál Magdolna: A napszakok nevei az ugor nyelvekben. Bp.,1938.,
32.o.
[5] Ligeti: I. m., 1986., 481.o.
[6] Ligeti: I. m., 1986., 483.o.
[7] Ligeti: I. m., 1986., 484.o.
[8] Ligeti: I. m., 1986.,481.o.
[9] Ligeti: I. m., 1986.,475.o.
[10] Bakay Kornél: A magyar őstörténet régészeti forrásai., II. köt. Miskolc,
1998.,130.o.
[11] Ligeti: I.m., 1986., 478.o.
[12] Dobos Ilona: Paraszti szájhagyomány, városi szóbeliség. Bp., 1986.,
53-62.o.
[13] A magyarok története. Tarih-i Üngürüsz. Bp.,1982., 38.o.
[14] Attila és hunjai. (Szerk. Németh Gyula) Bp.,1940., 28-29.o.
[15] Bakay Kornél: A magyar őstörténet régészeti forrásai. II. kötet Miskolc,
1998., 55. és 76.o.
[16] Gyarmath Jenő: Mezopotámiai emlékek Magyarországon. Bp.,
1995.,15.o.
[17] Gyarmath: I.m.,1995., uo.
[18] Gyarmath: I.m.,1995., uo.
[19] Boros János: A Kaukázus. Bp.,1980., 251.o.
[20] Boros J.: I.m.,1980., 251.o.

A magyar őstörténet
kincsestára: Utószó
Mesterházy Zsolt
E kronológia során sok más, történelmet támogató tudomány eredményeit
nem említhettem részletesen, csak nagyon keveset, hogy a történet szálai
ne alakuljanak túlzott szövevénnyé. Itt, a történet végén kell kiemelni a
nagyszerű, széles kitekintéssel bíró és vaslogikával, szívósan haladó
Bakay Kornél által összegyűjtött régészeti eredményeket és az azokon
alapuló következtetéseket. Nem elsősorban azért, mert nagyban
támogatják az eddig elmondottakat, hanem mert hazai szerzőként szélesíti
azt az ösvényt, amelyet országúttá építenek ma egyre többen az
őstörténetben. Padányi Viktor méltó utódaként összegzi a magyar nép
kialakulásának utolsó évszázadait. Nagy érdeme annak kimondása, hogy
török eredetű szavaink nem szóátvételek, hanem közös nyelvkincs része,
gyökerük az ősnyelvben van. Megtaláltuk volna annak a régi nyelvi
kérdésnek is a magyarázatát, hogyan lehetséges az, hogy ha nyelvünk
mélyére ásunk két vagy több magyar nyelvet láthatunk egymás mellett
azonos erővel élni? De kimondja azt is újra igen nagy hangsúllyal, hogy
Dentumagyaria volt a színhelye a szabir-(hun)-magyar és onogur-(hun)-türk
népek egyesülésének, amely a vérszerződésben testesült meg.
És most kell visszatekintsünk a történelem kezdeteihez, gondoljunk Aratta,
Korezm és Szubar-ki subur-subar népére, mely Sumeriában felépítette az
első magas kultúrát, majd onnét szétáradva benépesítette és kulturálisan
meghódította Eurázsiát. Fennmaradt Kis-Ázsia és a Kaukázus - Urartu,
Mitanni, Szabiria, Alánia, Szkítia, Szabiria - kultúráiban hettitaként,
szabarként, szabirként, szkítaként - visszahúzódva a hegyek közé
megőrizte az ősnyelvet teljes tisztaságában. Bíró Józseftől nemcsak a
szabir őstörténet részleteit tudhatjuk meg, hanem Körösi Csoma Sándor
valódi kutatásainak irányát, színhelyeit is. Körösi Csoma székely-magyar
géniusza fedezte fel számunkra az ősi szabir tudás szanszkritba vésett
bizonyságát a Kah Gyur és a Stan Gyur 325 kötetnyi buddhista szent
magyarázataiban. Így válik érthetővé a bevezetőben is említett szabirság
alapos okkal feltételezhető kulcsszerepe az ősi kultúra hazahozatalában.
Ha tudjuk Gosztonyi óta a sumer-magyar nyelvtan gyakorlatilag
azonosságát, igen nagy valószínűséggel megtaláltuk hozzá azt a népet,
amely képes volt azt megőrizni és hazahozni. Lehetett-e egyáltalán más
nép rajtunk kívül az, amelyik idehozta (vissza)? Götz Lászlótól és másoktól
tudjuk azt is, hogy a sumer nyelv rengeteg más nyelvben kimutatható
szavaiban, de azok nem ismerik a nyelvtant hozzá, csak kevéssé. Ha ezt
így vesszük, kézzelfoghatóvá válik a sok évezredes népi folyamatosság,
mint vezérfonal, amely a magyar népőstörténetét végigkíséri.
A több ezer éves subar-szabir történelem középső, ma még egységesen
nem tárgyalt időszaka a Kaukázus környékéhez kapcsolódik. Ez a vidék
nemcsak az odaveszett Kunmagyaria temetője, de a magyar őstörténet
középső szakaszának isőrzője nemcsak subar-szabir név alatt, de szkíta,
roxolán, rex-alan, alán, pártus, avar, masszagéta, szarmata, mada, méd
stb. nevek alatt is. A fentebb említett népek mind megfordultak ott
évezredeken át, mégsem kutattuk át földje és szelleme mélyeit. Amíg azt a
tenger munkát el nem végezzük, ami a Kaukázus feltárásával jár, az ősi
mah-gar népet beborító és feldaraboló ködöt fel nem számoljuk, nem
mondhatjuk, hogy mindent megtettünk a magyar őstörténet felkutatásában.
Talán ez lehet a következő generáció egyik nagy feladata, amelyet
azonban már holnap meg kell kezdenünk, sőt be kell(ene) kapcsolódnunk a
Kaukázus teljes gőzzel folyó ásatásaiba is és nemcsak azért mert megint
mások olvasnák el először a felhozott iratokat, - esetleg rosszul olvasnák el
ősi dokumentumainkat, - hanem azért is, mert mi magunk vagyunk a kulcs
saját történelmünk kérdéseinek megoldására.
Nem állunk rosszul e történelmi kutakodás végén. Van egy élő
ősanyanyelvünk, van hozzá népi folytonosság is, tízezer év történelem és a
sok évezredes művészeti, tárgyi hagyományaink eszmeisége szinte az
időtlenségbe nyúlik vissza, van vallás és hit, amely az aranyszarvas
képében is évről évre megújulva szántja az eget. És most, hogy főképpen
magyar szerzőnknek is köszönhetően, de mások kutatásainak
összegzéseként is megtalálnunk látszik a folyamatosság subar-subur-
szabir-szavárd fonalát, kezdhetünk neki a többi, az idők folyamán velünk
egyesült rokonnépek történetében visszafelé hátrálni az időben és térben.
Egy ősnép hajtásai találkoztak össze - a Padányi által szabiriai
gyarmatként leírt, a vasérc kiaknázására létrejött ország -Dentumagyaria
keretei között is, ezért nem idegenek számunkra a besenyő, bulgár, kun,
türk feliratok sem, bármilyen kevés is van belőlük.ők is hoztak sok színt és
változatosságot, nyitott szellemet, mívességet, új gondolatokat és
hagyományokat a nép jelleméhez. Kihámozhatjuk az ő elszármazási
helyeiket is a Kaukázus vidékéről, Pártosországból, Szkítaországból,
Korezmből, Kusánországból, Közép- és Belső-Ázsia, Kína, Szogdia,
Fergána azóta megváltozott téreiről, Kis-Ázsia, Kánaán, Egyiptom
legkülönbözőbb részeiből. Eközben egyetlen pillanatra se tévesszük szem
elől a temérdek néven szereplő szkítákat, szarmatákat, hunokat, mert
nélkülük soha nem lesz leírható Eurázsia történelme. Szinte mindenütt
találni valamit, amit ma is a magunkénak tudhatunk, gondoljunk csak a
szkíta aranyszarvasra, az aranyból öntött szkíta szibériai pihenőjelenetre -
legutóbb Pap Gábor: Hazatalálás c. művének borítóját díszítette, - amely
Bakay Kornél összegzése szerint nem más, mint a magyar középkori Szent
László - legenda befejező képe, - példázva az évezredeken átívelőszellem
pazar alkotásait. Útjelző karóink nem magányosan állnak már, egyre több
van belőlük és egyre többet mesélnekőstörténetünkről a maiaknak.
Sikerült mozgásba hozni a felhalmozott adatok tömegét annak érdekében,
hogy a magyar őstelepes paraszti nép folyamatos, legalább ötezer éves
helyben lakását és magyar nyelvűségét igazolhassam. Az ősiség tényének
reménye igen erős érv a további kutatás folytatásához. A föld alatt
lappangó történelem tiszta forrásként feltört, életre kelt és megtagadott
elődeink megmaradt emlékeit újra vállalva új szempontok alkalmazásával
értékelhetjük újra. Néhány kérdésre választ kaptunk, amire korábban nem
tudtuk a helyes feleletet. Most már tudjuk, Anonymus honos és bevonuló
magyarjai egymásnak örültek végeláthatatlanul sorjázó ünnepléseik
alkalmával. Közkinccsé kell legyen az a szellemi hagyaték is, ami a régi
korokból még megmaradt. Összegyűjtjük megmaradt regősénekeinket,
elolvassuk az agyagtáblákat és a leveleket is a régmúlt időkből. Apránként
rájövünk majd arra, hogy mit is jelentenek e sokak által csak régi
ócskaságnak tartott dolgok. A kincs beszűrődik a kisiskolások könyveibe,
onnan a fejekbe, kiszorítja onnét a szürkeséget, és lassan helyére tesszük
hagyományaink eredetét is. Egyetemeink megalapíthatják azokat a
katedrákat, ahol méltóan oktathatják a jövő mágusait és kihasználhatják
azokat a szellemi kapacitásokat, amelyek e történelem bővebb kifejtését
megalapozzák. Végre eljuthatnak Körösi Csoma soha el nem ért céljaihoz,
szkíta régészeink bátran kérhetnek ásatási koncessziókat messze keleten,
hogy múltunk előkerülő emlékeit mindannyian megcsodálhassuk. Kiássuk
mindazt, amit a bevezetőben megemlítettem, hogy még többet tudjunk meg
a régiekről. Megkérjük Badiny professzort, adjon régi-új nevet az
andronovói kultúra néven ismert hatalmas mahgar sztyeppei országnak,
mert emlékei a miénk is. Magyari országokat rajzolunk a távoli múlt
térképeire oda, ahol éltek az elődök. Ha elég kitartóak leszünk, bízvást
találhatunk még több rokon népet, mint amennyi most szóba került.
Kiadhatunk olyan könyveket is, amelyekben már nemcsak olvasni, de nézni
való dolgok is lesznek. Mindezeket a dolgokat pedig nem másért, mint a
saját magunk és mások gyönyörűségére tesszük meg. Életre hívjuk azt az
intézetet is, ahol a régmúlt feltárásán dolgozhatnak kutatóink. Megtanítjuk
másoknak is, ha érdeklődnek iránta. Nem dörgöljük soha mások orra alá e
kiásott régiségeket sem itthon sem máshol, nem piszkálunk vele bután
más, szintén büszke népeket, mert ezek a kincsek nem erre valók. Úgy
írunk történelmet, ahogy egy királyi szkítához illik, magunkat nem istenítve,
másokat nem gyalázva. Nem akarjuk majd elfoglalni valamelyik dél-tengeri
kis szigetet ködös felsőbbrendűségre hivatkozva, mert nincsenek ilyen
gondolataink. A történelmet arra fogjuk használni, amire való. Saját
megismerésünkre, és a múltra támaszkodva válaszoljuk meg a jövő
kérdéseit. Ha ezt tesszük, jó válaszokat kapunk.
Láthatóak már a kutatás további lendületvételére is biztató jelek, és éppen
újra más nemzetbeliektől, onnét, ahonnét a legkevésbé számíthattunk rá
korábban. Dudás Rudolf amerikai sumerológus a Miskolci Bölcsész
Egyesület sumer tanszékének megnyitása alkalmából egy interjúban
elmondja (Magyar Demokrata, 2. évf. 2. sz.), hogy: „Los Angelesben élő és
ott sumérul tanuló magyar barátaim győztek meg arról, hogy léteznie kell
magyar sumerológiának. Az írásos táblák száma egyre növekszik, újabb és
újabb meglepetések érik a tudományt. Amerikában most nagy hangsúlyt
fektetnek a sumer nyelvre. Az egyetemeken többszáz (!) új hallgatót
állítottak a sumer kultúrára. Rájöttek, hogy a római és görög kultúra nem a
legrégebbi, hanem ezek a kultúrák a sumérból erednek. Az amerikai
embert a civilizáció kezdete érdekli. ők már nem olyan keresztényi
alapokon gondolkoznak, mint Nyugat-Európában, hiszen Európában a
keresztény vallás vezette be a keresztény világnézetet. Mindenki azt hitte,
Ábrahám volt az első ember a Földön. Az amerikai ember ma már tudja,
hogy Ábrahám és Mózes előtt éltek más emberek is. Az amerikai már egy
új világnézetet akar teremteni, és csak azt veszi tekintetbe, ami valójában
megtörtént, nem másolatokat akar, az eredetire kiváncsi. ... A sumer nyelv
újrafelfedezése nyomán kialakult modern nyelvészet világosan kimutatta,
hogy az indogermán nyelvek kifejlődése nem belső faji folyamat
eredménye, hanem aránylag későn, Kr. e. a II. évezred fordulója körül
végbement nyelvkiegyenlítődés következménye, méghozzá sumer, finn,
ugor, kaukázusi és szemita nyelvek behatására formálódott, semleges
területeken. A nyelvészeti darwinizmus letűntével párhuzamosan a finnugor
nyelvek kialakulásának az elmélete is hitelét vesztette. Nyilvánvalóvá vált,
hogy a magyar nyelv is tulajdonképpen a sumer nyelvtani alapokra épült,
ural-altáji nyelv. A sumer már a történelem előtti korokban az eurázsiai
szkíta-magyar népek közös nyelve volt. A sumer ékírás a Délkelet-
Európában már előzőleg ismert képírásjelekből fejlődött ki, - (pl. Erdély,
Magyar Adorján és Badiny Jós Ferenc meghatározásai szerint. A szerk.) és
lett az ókori Kelet uralkodó írásrendszerévé." Dudás Rudolf a régészet
területén is izgalmas hírekről tudósít:„Bebizonyítottnak látszik az a tény,
hogy Borsod megye lakossága a kőkorszaktól eredően őslakos itt."
Búcsúzásképpen egy óhajt fogalmaz meg: „Ott az Oceánon túl
keserűséggel tapasztaljuk, hogy a Megyer törzs lakhelyéről, mely Árpád
törzsének dél-kaukázusi gyarmata, a Kelet Tigris földről, a Turul, a Tabán
és a Kerka folyók vidékéről a régészek ottani legújabb kutatásairól a
magyar nép semmit sem tud. Ajánlatos lenne, ha az itteni hivatalosságok
elismernék az amerikai régészek legújabb eredményeit és tájékoztatnák a
magyar népet, mert ezek a kutatások előbb vagy utóbb úgyis kiderülnek.
Lépést kell tartanunk a tudomány ezen fejlődésével is."
Köszönet illeti meg mindazon tudósainkat, akik munkája lehetővé tette e
könyv létrejöttét. Ugyanilyen megelőlegezett köszönet illeti azokat is, akik
ezután alkotnak majd maradandót a magyar őstörténelem és szellem újbóli
kibontásában. Köszönöm az Olvasó kitartását is és befejezésül egy
kívánságomnak adok hangot. A romantikus történetírás cáfolatain
újjászülető magyar történetírás művelőit az átmenet „kétkezes" munkára
kényszerítette és kényszeríti még ma is. Legutoljára Kolozsvári
Grandpierre Endrét, aki Anonymus igazságát állította helyre, lehántva róla
a hazugságok és elhallgatások lepleit. A „kétkezesek" egyik kezükkel az
indoeurópai és finnugor romokat kellett megsemmisítsék és eltakarítsák,
másik kezükkel a régi-újat megírni. Remélem, hogy ez elkövetkezőkben a
magyar történész-szerzők már csak egy kézzel kell írjanak, megőrizve a
„kétkezes" lendületet.
Ez a lendület átterjedhet más területekre is, és nemcsak a kutatásban,
hanem a múltnak a jövő felé való átterjedésében is. Az Egyesült Európa
jövője már körvonalaiban látható, de legalábbis sejthető. Története,
kulturális öröksége, nyelve az ősnyelvben gyökerezik. Abban az
ősnyelvben, amelynek neve szabir-magyar. Sokak szerint igazi európai
alkotás, mert itt alakult ki a Duna-medencében. Igazi és eredeti európai
találmány és a szétterjedés okán már nemcsak a miénk. Ha Európa nagyot
akar lépni előre, ezt múltjára, de még inkább közösősnyelvére és
szellemére támaszkodva és onnét elrugaszkodva könnyebben megteheti.
Nincs Európában nyelv, melyben nem találtak volna százával közös
szókincset a magyarral. Ez lesz (lehet) még egyszer, másodszor is
hozományunk Európa számára. Az a nép, amely saját nyelvén sok-sok
ezer évvel ezelőtt képes volt megfogalmazni az emberi ésszel ma is
megfoghatatlan Isten fogalmát és lényegét néhány szóban tömörítve,
megtanítva rá a többieket, megérdemli, hogy ma is taníthassa őket egy
valódi, közös Európaország (ÚrSzék) régi-új nyelvére. Az a tény pedig,
hogy az itt - bár csak oldalszálként - felvillantott európai vonatkozású
események erősen abba az irányba mutatnak, hogy nemcsak a nyelv volt
közös valamikor, de Európa emberanyaga is igen nagy hasonlóságokat
mutat a neolitikumtól, ignorálni fogják Trianon mögöttes szándékait is,
magyarul nem is vagyunk mások, mint ők, csak ezt hitték. Ezenkívül még
nagyon sok téveszme kell hátramaradjon addig, míg a közösen, mindenki
által elfogadható múlt kitisztul. A kitisztult európaországi őstörténetben
szerepelnie kell mindannak, amit ebben a könyvben olvasni lehet és egész
Európaország kisiskolásai csak egyféleképpen tanulhatják a történelmet,
mégpedig úgy, ahogy az valójában történt. Véget ér az önrontó téveszmék
sulykolása és véget ér a romantika hőskeresése is. A megújított, büszke
magyar történelem elsősorban a miénk, de jut belőle bőven
Európaországnak is.
Az új Európának új történelemre és új hitre van szüksége, ha komolyan
gondolja az egyesülést. Az pedig itt kezdődik velünk is, a magyarokkal, IZ-
TENnel és a Boldogasszonnyal, közös ősökkel és közös jövővel.
Budapesten, 1998. június havában

The Ethnonym Apar in the

Turkish Inscriptions of the
VIII. Century and Armenian
Manuscripts
Dr. Mehmet Tezcan
Late rulers of the second Turkish Qaghanate (682-745) left behind some
inscriptions in Turkish in the mid of what is today Mongolia, known as
commonly Turkish or Orkhon Inscriptions. The ethnonym Türk was firstly
used by this state, and the word "Türk" first time occurs in Turkish in those
inscriptions. During the short life of this qaghanate, its boundaries extended
to vast areas from the Khingan Mountains in the east to the Sogdiana in the
west, and Bilgä Qaghan (716-734), who erected those stones, ruled over a
lot of Turkish and non-Turkish peoples in Central and Inner Asia. The
inscriptions give very important information about the founding of the
Qaghanate in 552, its following splendor, some specialties of early Turkish
states, the period of the second Turkish Qaghanate, the neighboring
kingdoms, and in short, human geography of Central Asia and the Near
East in those ages.
In this article, I will tell on a place-name or ethnonym, (A)Par or Par, which
still keeps its mystery, according to the Turkish inscriptions and some early
Medieval Armenian sources.
We have not any formal documents written in Turkish about the first Turkish
Qaghanate which was founded by Bumïn (552-553?) and Istemi (552-574?)
in 552, and our data are based on only Chinese annals. However, the two
inscriptions dated to the second qaghanate period fortunately give us very
important and formal information through Bilgä Qaghan’s words.

Párthusok, fehér hunok,

avarok
Kánnai Zoltán

Az egykori párthusokat a kútfők egyértelműen a szkíta (daha, masszagéta,

szarmata, szaka) népcsoportból eredeztetik, ugyanakkor eftalita (fehér
hun!) eredetűnek is mondják; mi több, eredeti nevük apar (Sztrabónnál
parn, aparn (pl. Altheim, F.- Stiehl, R.: Geschichte Mittelasiens im Altertum,
1970.)) vagy abar, amiből a görög hangrendszer hiányos volta miatt lett
avar. Sztrabón egyértelműen ezen parnok, aparnok alapításának tudja be a
Párthus Birodalmat. (Az avarokat viszont a bizánci Teolaktosz Szimokatta
tartja fehér hunnak.) A leírások és a fennmaradt szobrok a párthusokat
viseletükben és harcmodorukban a hunokhoz teljesen hasonlóan
ábrázolják, embertanilag pedig europidként (de nem árjaként, hanem
teljesen magyar karakterűként!).
Lássuk konkrétan a kútfőket:
"Parthiaci gens olim Schythica" (Stephanus Byzantinus, De Urbibus ...)
"Parthi Schytharum exules fuere. Hoc etiam ipsorum vocabulo
manifestatur, nam Scythico sermone Parthi exules dicuntur." (Justinus:
Epitome
Historiarum Lib. XLI. c.1.)
Nagy Sándor (Kr.e. 330): "Sogdiani, Dahae Sacae, Massagetae sui juris
sunt, omnes hi simul si terga nostra viderint sequentur, illi enim eiusdem
nationis sunt (egy nemzethez tartoznak)." (Curtius: Historianum - Historia
Alexandri Magni i. VI. 3.)
Sztrabón (Kr. e. I. század): "ex Dais alii Aparni alii Xanthi alii Pissuri
appellantur, Aparni Hyrcanis et eorum mari proxime adjacent. Tradunt
Parnos Daas esse ... Ab iis ortum Arsacem putant ... Postea Arsaces vir
Scytha, cum ex Dais quosdam haberet, qui Parni dicuntur, nomades
Ochum accolentes." (Strabo: De situ orbis, Lib.XI. cit. Kephart Calvin:
Races of Mankind, New York, 1960.)
Ptolemaiosz szerint:"Tenent regionem quae juxta Oxum sunt Derbictae,
quae sub his Massagetae post quos Parni et Dahae" (Ptolomaeus:
Cosmographiae L.V.)
Sanatruq párthus király nisibisi palotájának romjai közt a VII. században
fedezték fel azt az oszlopot, amelynek feliratán többek között a következők
álltak: "Antiochus országlásának tizennegyedik évében a párthusok
lerázták a macedónok igáját és az euthaliták királyának fia lett a királyuk,
kinek nemsokára Kelet- és Észak-Ázsia minden népei meghódoltak ... Ezek
a párthusok fejedelmei, akik atyjuknak, Arszáknak halála után uralkodtak
Bálh-ban a kusokon. Az első párthus királynak, Arszáknak négy fia volt, kik
között roppant birodalmát felosztotta. Az elsőnek adta az euthalitáknak -
hunoknak - országát ..." (Sebeos: Heraclius történetei, 1851.
Konstantinápoly, 10. old.)
Ezt az oszlopot Tiridates örmény király állíttatta Kr.u. 305-ben, s felirat át fő
udvari embere, Agathangelos készítette el (Sebeos id. mű 2. old.). Ez még
messze nem az ún. "hun", hanem az ún. "szkíta" időszak, s ez az
eftalitanév általunk ismert legkorábbi előfordulása (a hun, unn nevek már
jóval kor ábban is ismertek Transzkaukáziában, így pl. Dárius király Kr.e.
510 körüli vésetű perszepoliszi feliratán, a Kr.u. II. századi Ptolemaioszt,
Marcianost, Tyrosi Marinost és Dionysius Periegetest már nem is említve).
Az eftaliták viszont más néven fehér hunok (lásd Procopiust alább). Ki kell
emelnünk, hogy e három legutóbbi idézet alapján a szkíta-eftalita-párthus-
hun-eftalita folytonosságot illetőleg most már direkt bizonyítékkal is
rendelkezünk! A nisibisi felirat ugyanakkor nemcsak a szkíta-párthus-eftalia
azonosságot bizonyítja, de keletkezési ideje határozottan el is szeparálja a
szóbanforgó hunokat és eftalitákat mindennemű altáji népalakulattól!
Written Artifacts from the
Hun, Avar and Homecoming
Eras
Varga Géza

The Hun-Avar-Magyar writing has been continuous to this day. An example

of this is the Holy Crown that was originally made for the Huns, including
signs and symbols. The symbols built into the crown can not be read
continuously, based on the way we read today. The symbols on the crown
however do give meaning: it represents the idea of kingmanship on the
steppes. The "fold" (earth) formed out of gold - that also had the meaning of
king - and the "jo" (good/river) logograms ensembled together, that even
allows us to give the meaning: "good king: good land". This idea that has
developed from the military democracies of the steppes has been the
concept for the Doctrine of the Holy Crown for thousand years.

Angol

Written Artifacts from the Hun, Avar and

Homecoming Eras
Rovó - 2009.03.19 13:07

Based on the artifacts that have survived, the Huns and Avars
used the Szekler alphabet’s logograms, ligatures and letters – to
record text of Hungarian language.
The Hun-Avar-Magyar writing has been continuous to this day. An example of this
is the Holy Crown that was originally made for the Huns, including signs and
symbols. The symbols built into the crown can not be read continuously, based on
the way we read today. The symbols on the crown however do give meaning: it
represents the idea of kingmanship on the steppes. The “fold” (earth) formed out of
gold – that also had the meaning of king – and the “jo” (good/river) logograms
ensembled together, that even allows us to give the meaning: “good king: good
land”. This idea that has developed from the military democracies of the steppes has
been the concept for the Doctrine of the Holy Crown for thousand years.

Hun emblem from Aluchaydeng (China) with the “Joma” ligature; Hun emblem
from Budapest including the text “north”; Hun buckle with the “os eg” (the old
sky/our ancestor the sky); artifact from the Hun era found in Tolna County
including the “Keszi Denesne” text

Diagram 1. Hun artifacts including Hungarian text written with Szekler logograms
and letters
Szekler (left), Hun (right)
Diagram 2. Comparison of Szekler and Hun letters

The Avar saltshaker from Sopronkőhida, including the “magas ős sarok” (high
ancient corner) text; the “Isten” (God) logogram from the treasures found in
Nagyszentmiklós; the Avar treasure of Gizella includes a Turul (hawk) with the
“Ten” logogram written on it, similarly to the cow statue from Szentgyörgyvölgy

Diagram 3. Avar artifacts with Szekler signs; the legend of Konstantin mentions the
Avars among people, who use books during their masses written with their own
writing

The “Jóma szár föld(je)” text

Diagram 4. Bowl from Afrasijab (IX-X.th century)

Diagram 5/a. “good king: good land”, says the hieroglyph text built into the Holy
Crown – the cross surrounded by a circle had both meanings of “king” and “earth”.

The “Jóma” ligature, and the “earth”, “good”, “God”, “corner” and “Du”
logograms

Diagram 5/b. Szekler signs from the crown made for the Sabir-Huns during the
Oasis of Merv in 531

The World Tree symbol on a bracelet from Ibrany (“high” and “corner”
logograms); disk from Biharkeresztes (“Earth” logogram); pouch plate from Karos
(“ancestor” and “god” logograms); disk from Komaromszentpeter (“corner” and
“affair” logograms)

Diagram 6. Szekler signs being used by Magyar during the IX.th and X.th century

Pouch plate from Tiszabezded (“Du”, “good” and “corner” logograms); disk for
braided hair (“ancestor” logogram)

Diagram 7. Szekler signs being used by Magyar during the IX.th and X.th century
 Mouthpiece including the “Lyonak” (for Lyo) text

Diagram 8. Piece of a mouthpiece from the IX.th century found in Bodrog-Alsóbű –

most likely made by the Avars who lived in the area when the Magyars came back to
the Carpathian-basin

Scythian sages: Abaris the

Hyperborean
Abaris the Hyperborean (Greek: Ἄβαρις Ὑπερβόρειος, Abaris Hyperboreios),
son of Seuthes, was a legendary sage, healer, and priest of Apollo known to
the Ancient Greeks. He was supposed to have learned his skills in his
homeland of Hyperborea, near the Caucasus,which he fled during a plague.
He was said to be endowed with the gift of prophecy, and by this as well as by
his Scythian dress and simplicity and honesty he created great sensation in
Greece, and was held in high esteem.
Scythian, son of Seuthes. He wrote the so-called Scythinian Oracles and
Marriage of the river Hebros and Purifications and a Theogony in prose and
Arrival of Apollo among the Hyperboreans in meter. He came from Scythia to
Greece. The legendary arrow belongs to him, the one he flew on from Greece
to Hyperborean Scythia. It was given to him by Apollo.
More information:

 Abaris the Hyperborean-wikipedia

 Abaris- Suda On Line
 Abaris, magician of Scythia and teacher of Pythagoras-occultopedia

GÉTÁK, DÁKOK, TRÁKOK

Vissza az időben, Bábel Tornyáig


Harcos, sarló alakú ( falx daciae) karddal- Adamclisi

Lekéstem Róvó dákjait, de úgy érzem, most részemről is megérnek egy misét
 Én nem vagyok nyelvész, csak jóérzésemre hagyatkozva boncolgatom most a
dákok nyelvét és a róluk szóló feljegyzéseket. Ameddig olyan kijelentések is
elhangzanak, hogy a dák népnév a gyík szavunkkal kapcsolatos (Bíró Lajos),
véleményem szerint eredményre vezetőbb lenne, ha a Bábel Tornya talapzata
alatt kapirgálnánk bizonyítékok után, és békén hagynánk a székelyeket.

Csak feltevések léteznek arra vonatkozóan, hogy a román nyelv megőrzött
dák eredetű szavakat is.A feltevéstől a kijelentésig pedig csupán a
tendenciózus ( hogy ne mondjam bombasztikus) i nterpretációt kedvelő
nyelvészek jutottak el. Az ă magánhangzó (ami körülbelül úgy hangzik mint
angol about szó első magánhangzója, de hangsúlyosan) Európában csak a
román és az albán nyelvben fordul elő. Ez további találgatásokra ad
alkalmat, mert így figyelembe kéne vennünk az illíreket is. Elsősorban a
BRT és a BRZ mássalhangzókhoz kapcsolódó ă magánhangzóval alkotott
szavak a “gyanusak”. A GR és PR mássalgangzókhoz csatolt ă-vel alkotott
szavak már azonosságot mutatnak az albánnal. Példának: zgardă (nyakörv),
năpîrcă(varangyos kígyó),şopîrlă ( gyík). A brînză ( túró), burtă ( has vagy
gyomor) és a barză ( gólya) szavakra még nincs konkrét etimológiai
magyarázat. Feltételezhető, hogy egy, ezen a tájon élő népcsoport nyelvéből
kerültek a románba. Ugyanez vonatkozhat a gyakori „ răs", "răz"
előképzőre is. Sokan hivatkoznak a ciliciai Pedanios Dioskurides botanikus
könyvében szereplő növények nevének géta-dák eredetére. Ám, a “ De
Materia Medica” Pamphylos munkájának ( K.u 65 körül) a másolata. Plinius
a “Naturalis Historia”-ban emlíést sem tesz erről a műről,és nem szeretném
itt részletesen levezetni, de több kutató a “ barbár “ szinonímák listáját III.
századi betoldásnak véli. Ezért ezek a nevek nem tekinthetőek tisztán dák
eredetűnek, mert a Dunától északra még latin és görög nyelvű kolonisták is
éltek.Értelmetlen dolog "elvetni a sulykot", mert egy olyan történelmi
ténnyel szembesülünk itt, amire még senki sem talált magyarázatot. Két
évszázados római megszállás nem írthatott ki nyomtalanul egy nyelvet, főleg
ha azt is figyelembe vesszük, hogy a dák lakosságnak csupán a 14 %-a volt
 latin nyelvű fennhatóság alatt, és az itt élő római katonák nagytöbbsége sem
beszélte jól a latint. Amit biztosan elmondhatunk az az, hogy a görögök
gétáknak, a latin nyelvű történeti munkák pedig dákok nevezik a Románia
területén élő ókori népet.
Sztrabón ( K.e 64- K.u 23 ) „Geographika" munkájában * egy rövid
magyarázatot találunk : “ A dákok nyelve azonos a gétákéval” majd
hozzáteszi, hogy a görögök közt ismertebbek az Iszter (Duna) két partján élő
géták, akik a trákokkal keveredtek.
Lucius Annacus Florus ( K.u.I.század második fele), Gentulus hadjáratáról
írt rövid történetében * a dák törzseket a Duna és a Déli-Kárpátok közé
helyezi.
“ A dákok elválaszthatatlanok a hegyektől.Onnan, Cotisonis király vezetése
alatt szoktak lejönni és pusztítani a szomszédos területekre, amikor a Dunát
befagyasztja a fagy, és a két partot összeköti. Augusztus császár elhatározta,
hogy eltávolítja ezt a népet, amihez nagyon nehéz közeledni. Elküldte
Lentuluszt, és elzavarta őket a Duna túloldalára.Az innenső oldalra
garnizonokat rakott.A dákokat akkor nem győzték le, csak visszaverték és
szétszórták őket”
Marcus Junianus Justinus ( K.u.III.század)* így ír a dákokról:
"Daci quoque suboles Getarum sunt" ( A dákok a géták egyik ága
–“hajtása”)
Még Marcus Porcius Cato-t (Cato Censor) szeretném
megemlíteni.”Origines” című munkáját jobbára csak más írok idézeteiből
ismerjük. Egy Philippe Briet ( 1601-1668) nevű jezsuita geográfus * a
következőket idézi Cato művéből:
“Cato in originibus Danos eosdem esse cum Dacis scripsit”--Cato az
eredetben azt írja, hogy a dániik azonosak a dákokkal.
Majd lejjebb,
“Cato in originibus dictum esse vult a Danis qui iidem sunt cum Dacis” –
Cato az eredetben úgy tartja, hogy a Dunát a dániikról nevezték így, akik
ugyanazok a dákokkal

Valószínű, hogy Briet emlekezetből idéz, vagy csak félreértésből keveri ide a
dániikat ( dánok?), mert se Tacitusnál se az eddig ismert északi írásokban
nem találjuk ezt a Cato idézetet.

A Balkánon és a Kárpát-medencében valamint a Duna mentén élő trákok,

géták valamint illírek közeli szomszédságban éltek a mediterráni görögökkel
és rómaiakkal, egybefonódó de mégis különböző evolúcióval és tradícióval
kapcsolódott hozzájuk egy északabbra élő nép, aki lehet,hogy csak kiejtés-
beli különbségekből eredően kapta a dák elnevezést.

…………………….
* Sztrabón. „Geographika" VII.Könyv 3:13
* Justinus “ Historiarum Philippicarum T.Pompeii Trogi Libri XLIV In
Epitomen Redacti”
* Florus “Bellum Thracicum” XXVIII (IV, 12, 18).
“18. Daci montibus inhaerent. Inde Cotisonis regis imperio, quotiens
concretus gelu Danuuius iunxerat ripas, decurrere solebant et uicina
populari.
 19. Visum est Caesari Augusto gentem aditu difficillimam summouere. Misso
igitur Lentulo ultra ulteriorem perpulit ripam; citra praesidia constituta. Sic
tum Dacia non victa, sed summota atque dilata est.”
* “Parallela geographiae veteris et novae” II.Könyv,V.fejezet -Historica
descriptio Daciae-

A KITALÁLT KÖZÉPKOR
Pap Gábor

Földindulás a nyugat-európai középkorkutatásban

(“A tizenegyedik parancsolat: NE HAZUDJ!” c. eloadássorozat keretében, 2001 december 5-

én (Magyarok Háza) elhangzott eloadás írott változata. Az eredeti hang- és videoanyag
letöltheto a: címrol)
Pap Gábor ( a fotó az eloadáson készült )

Ebbol már gyaníthatjuk, hogy arról a nagyjából 300 éves idocsúsztatásról lesz szó, amelyik
jelenleg az európai történettudománynak lehet mondani, hogy a botrányköve. Nagyon érdekes
jelenségnek lehetünk tanúi, ugyanis olyan kérdésrol van szó, amit egy tudomány, még akár
10-15 évvel ezelott is nagyon egyszeruen intézett el, ugyanis hallgatott róla. Jelenleg az
Internet korszakát éljük, és egyszeruen nem lehet hallgatni dolgokról. Tehát befutottak a saját
csövükbe, az Internetet arra találták föl, hogy „Flinston család” és egyéb szinten elárasszák
azokat, akik egyáltalán szabadidovel rendelkeznek, – elsosorban az ifjúságot s azon belül is a
fiatalabb réteget – és ezáltal lehetetlenné tegyék, hogy egy szervesebb, egy magasabb szintu
muveltséggel egyáltalán találkozni tudjanak. Ha valaki mégiscsak ilyet juttat be remélték
hogy ez úgy el fog veszni a nagy áradatban, hogy senki nem fogja megtalálni. Mellé lottek –
nem az elso eset, de ez katasztrófával járt, ugyanis az a helyzet, hogy ma már jelentos
felismerést nem lehet meg nem történtté tenni. Ezt felismerte az a kutató csoport, melynek
muködését és eredményeit most röviden ismertetni fogom, ugyanis ok már 1992-ben
közzétették az elso idevágó felismeréseiket s abban a pillanatban, ahogy lehetoség nyílt az
Internetre bejuttatni híreket, teljes szélességben bejutatták. [ - a szerk.] S volt annyi eszük,
hogy nemcsak a mellettük szóló írásokat, hanem azokat is, akik velük vitatkoztak, ugyanis
nagyon tanulságos egy elmélet életképessége szempontjából hogy eloször is mernek-e ellene
érvelni; ketto milyen szintuek ezek az érvelések – gondoljunk itt ilyen újabb kori
kiadványokra, mint a Sacrum Imperium címu idoszaki kiadvány – azon le lehet mérni, hogy
akiknek nem tetszik a mi muveltségünk azok milyen szinten fogalmaznak. Azt egyébként, ha
valaki ismeri ezt a kiadványt mert legnagyobb meglepetésemre ezt is lehetett kapni a
Fehérlófia nevu boltban, ami azt jelenti, hogy úgy látszik kezdünk „mindenevokké” válni, –
mindenesetre már megjelent az ellenírás, de nekem semmi közöm nincs hozzá, úgy értve
nemhogy nem én írtam, nem is tudtam hogy megjelent „Kontra Sacrum Imperium” címmel.
Mondjuk én ilyen stílusban nem vitatkoznék, de meg kell hogy mondjam, hogy telitalálatok
sorozata. Ez arra figyelmeztet, hogy nekünk nem kell fölvenni minden koszlott büdös
kesztyut, azok ott vannak jól, ahol vannak a sárban. Viszont ma már vannak olyanok, akik
névtelenül – tehát álneveken – meg tudnak védeni s meg is akarnak védeni és ez nagyon nagy
tanulság, mert ez megint csak nem régi jelenség. Még egy 2-3 évvel ezelott biztos, hogy erre
a… – most nagyon finoman fogok fogalmazni -, nívón aluli íráshalmazra még nem ment
volna válasz. Egyszeruen nem mert volna válaszolni az, akinek meglettek volna pedig az
érvei. Volt egy olyan pillanat, amikor úgy gondoltam, hogy ezen utolsó alkalmon tanulság
céljából éppen ezt a Sacrum Imperiumot fogom elemezni – lebeszéltem magam róla. Nekünk
tényleg nem ez a feladatunk. Nagyon jól tudjuk, hiszen többször is említettem, akár én csapok
bele a sárba, akár a sár csapódik rám, csak én lehetek sáros. Tehát egy bizonyos szint alatt
tényleg nem szabad csapkodni.

Visszatérve erre az elméletre – illetve itt most már többrol van szó, mint elméletrol a Kitalált
középkorról, – ennek az elotörténete is tanulságos. Két úton jutott hozzám ugyanis ez az
alapveto írásmu, aminek valóban ez is a címe. Egyszer Miskolcon a kezembe nyomta egy
fiatalember, aki Grazban tanul. Itt valószínuleg ismeretlen úgyhogy a neve nem fontos, hogy
elhangozzék…, a lényeg az, hogy még annyit suttogott hozzá hogy ez egy nagyon izgalmas
történetírói munka, amelynek a lényege az, hogy Nagy Károly mint olyan nem létezett. Mint
történelmi személy Nagy Károly nem létezett. Jól tetszett hallani! Az egész Karoling kor egy
kitalált történet.

Dr. Heribert Illig ( fotó: Sigrid Reinichs )

Ilyenkor mit csinál az ember, nyílván ugyanazt, mint a jelenlévok nagy része, el kezd
vigyorogni, hogy persze én meg a római pápa vagyok és krokodilnak születtem. Lehet végül
is dolgokat jópofán elmagyarázni és ahogyan leírja ennek a könyvnek a szerzoje – Heribert
Illignek hívják -, ahogy leírja az eloszóban tényleg amikor publikálta eloször ezt az írását –
még akkor más címen, más részletezettséggel -, akkor csak ennyit reflektált rá a szakmai
sajtó, hogy „na van végre egy új Danikenünk”, most éppen a történettudományban, annyira
képtelenségnek tunik. Egyszer valamelyik eloadáson – meg is tudom mondani, hogy melyiken
-, itt az elso padban ült egy hölgy aki föladott nekem egy könyvet, – nem tudom most itt ül-e
mert…ah itt van! csak akkor az elso sorban ült, – s föladott nekem egy könyvet. Itt van a
kezemben – ebbol láthatja, hogy megbecsülöm – …és a következo van beleírva – ugye nem
baj, ha felolvasom? Az van beleírva: „Úgy néz ki nem csak nálunk hazudnak!” – egy ilyen
eloadáson volt, „a 11. parancsolat” címun, mégpedig az áprilisin. [ 2001.április 25.
Készíthetnek-e órát azok, akik annyit sem tudnak róla, hogy ketyeg? - Honnan "küldték" a
Magyar Szent Korona egyes "alkatrészeit", s ha tették, miért nem tudják máig sem, hogyan
muködik?, Magyarok Háza - a szerk. ] És akkor hát van egy rövid kedves beírás, s aláírás
Nothaftu Zsuzsa. Na most aki tud németül az tudja, hogy itt „beszélo” névrol van szó –
nyilván o maga is tudja, mert rám mosolygott akkor amikor végigolvastam itt, – a „nothaft”
azt jelenti hogy „szükségszeruleg”, legalábbis az egyik jelentésében ezt. Ebben a pillanatban
leesett egy tantusz, hogy ezt a témát nem fogom tudni megkerülni. Ugyanis valahonnan már
akkor ismeros volt ez a cím, és ahogy hazamentem rögtön elkezdtem, – mit kezd el az ember
olvasni, ezt a hátulsó borító szöveget – és akkor vált ismerossé, hogy jééé én ezt már olvastam
valahol, s ami velem szinte soha nem fordul elo, benyúltam a könyvespolcra és egybol
megtaláltam az elozot. Ez egyébként hetek felesleges munkája, miután nem szoktam
megtalálni. Egybol, benyúlva, megtaláltam, összehasonlítottam, kiderült hogy ugyanarról van
szó. Ez az a pillanat, amikor az embernek tudomásul kell vennie, hogy a téma keresi, nem én
keresem a témát, tehát ezt nem lehet átlépni. A lényeg az, hogy ennek a könyvnek,
megvannak a maga elozményei.

Két kutatási vonulat ér ugyanis össze Illignek ebben a munkájában. Még egyszer mondom a
címét: Das erfundene Mittelalter, a Kitalált középkor. Ebben a muben, ahogyan O a
bevezetoben szépen végigköveti, két kutatási vonulat találkozott s o maga figyelmeztet rá,
hogy ez egy egészen rendkívüli pillanat volt. Az egyik az az idoszámítás történetének a
menetén került be a képbe, a másik pedig a hamisításoknak a története mentén.

Heribert Illig: Das erfundene Mittelalter

Mind a kettovel éppen abban az idoben foglalkozott, olyan értelemben hogy a középkor föl se
merült, tehát O idoszámítási kérdésekkel is, meg hamisításkérdésekkel is foglalkozott, de
elsosorban egyiptomi, ókori témák kapcsán. Ott figyelt föl bizonyos dolgokra, publikált is
ebben a témakörben, mégpedig egy olyan folyóiratban, amit O alapított és mindjárt az elején
egy munkatársi gárdával dolgozott benne, ez akkor még ilyen címet viselt – 1989-ben
indította el – hogy: Vorzeit-Frühzeit-Gegenwart. Azt jelenti, hogy Elokor, korai ido és
jelenkor. S ebben még elsosorban ókori témákkal foglalkozott. A kora középkori hamisítások
tulajdonképpen egy konferencia kapcsán kerültek bele a látóterébe, egy nagyon híres
hamisításokkal foglalkozó történész, ez a bizonyos Horst Fuhrmanns, 1986-ban – tehát jóval
elobb még mint ahogyan ez a folyóirat elindult – egy konferenciát a következo szöveggel zárt
le, miután megint egy pár írásról a középkor derekáról kiderült hogy hamisítvány. Mi ezeket a
híreket úgy elolvassuk valamelyik újságnak az utolsó elotti oldalán két sztriptíz no meg három
húsreklám között, ezek teljesen kimaradnak a tudatunkból. Az tudniillik, hogy milyen
arányban fedeznek föl jelenleg hamisításokat – a Karoling korra vonatkozóan például 1986-
ban a következo az adat: 270 ún. Nagy Károly okmányról tudunk és ebbol már 1996-ig –
amikor Illig ezt publikálja -, már 101-et hamisnak minosített a tudomány. 270-bol 101 hamis.
Erre már azért föl kell tenni a kérdést – és ezt minden szaktudós egyértelmuen elismeri: Mi a
hitele egy olyan történetkutatásnak, amelyik a saját történetének tetemes részében, kb. fele
arányban hamis adatokkal dolgozik, arra épít föl történelemkoncepciót, s ami ennél is
veszélyesebb, ennek alapján tervez nekünk jövot? Már idestova a felénél tartunk ugyanis a
fönnmaradt összes adat esetében, amirol egyértelmuen kiderült, hogy hamis, s hol vagyunk
még akkor a folyamat befejezésétol. Ennek a – ez egy konferencia volt – és ennek a zárszavát
Horst Fuhrmanns tartotta, s egy nagyon érdekes, figyelemre méltó megállapítást tett. A
hamisítások amelyek olyan nagyon híresek, s amiket többé kevésbé azért már korábban
fölfedeztek, egy közös jellegzetességet mutatnak. Ezeknek a hamisításoknak az idopontját
általában pontosan tudjuk. Tudjuk, hogy mondjuk 294-ben hamisítottak egy adatot. Igen ám
de a felhasználás, amikor eloször használják ennek a hamisításnak az eredményét az nem
akkor történik. Hanem? – átlagosan 300 évvel késobb, s valamennyi ilyen fontos hamisítás –
fölsorolja, s miután itt nem szakemberekbol álló gárda van, én nem fogom egyenként
fölsorolni ezeket, de a könyvben benne vannak részletesen, – tehát figyelemre méltó mondja
O, hogy honnan tudhatták, mondjuk 284-ben hogy 584-ben mik fognak történni, hogy annak
az érdekében hamisítsanak? S azt mondja a zárszóban, hogy engedjenek meg neki egy játékos
következtetést: „…itt két eset van, többrol nem lehet beszélni. Vagy minden hamisító próféta
volt, – tehát pontosan tudta, hogy 300 év múlva mi fog történni – vagy valami gond van az
idoszámításunk körül.” Ennyit mert megfogalmazni egy szaktekintély 1986-ban, ’88-ban
pedig a konferencia jegyzokönyvében ezt írásban is közzétette. Ez volt az egyik indítéka
Heribert Illignek. Leírja még O, de Horst Fuhrmanns-ra hivatkozva, hogy „nem szokás
hamisítani raktárra.” Ilyen nincs, hogy én raktárra hamisítok dolgokat, majd csak eljön az ido,
amikor használni fogják ennek az eredményét. Ilyen nincsen. Minden hamisítás azonnali,
célratöro muvelet, ami azt jelenti, hogy azonnal kell hogy a hasznát lássák vagy
megsemmisítik, mert semmi értelme nincs.

Mi volt a második vonulat? Elore bocsátom a második vonulat önmagában is elegendo lett
volna ahhoz, hogy Heribert Illig felállítsa ezt az „idocsúszás”-elméletét. Ez pedig mint
említettem az idoszámítás története, tehát naptártörténet. Azt tudjuk ugye, hogy a Gregorián
naptárrevízió az 1582-ben történt, XIII. Gergely pápának az utasítására 1582 október 4.-e után
mindjárt október 15.-ét iktatott be a naptárba. 10 napot korrigált. Miért volt szükség erre a
korrekcióra? Zárójelben megjegyzem, hogy ezt római-katolikus világban vezették be, a
reformáció egy darabig még nem vett róla tudomást, de meglepoen hamar átvette, –
gyakorlatilag a nyugati világ nem sokkal a bevezetése, kihirdetése után ebben az idoszámítási
rendszerben számol a mai napig is. S mert a keleti egyház nem vette át, ebbol adódott az a
furcsaság, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom az november 7.-én történt. Már
ennyit elcsúszott – október 25.-ét mi itt november 7.-ének írtuk, ok pedig még akkor a régi
naptár szerint október 25.-ének. Nem tévesztendo össze az október 23.-ával. Ez a csúszás
ugyanis a Julián naptárhoz képest történt. A Julián naptár a nevét Julius Caesarról kapta, mint
az ismert, o pedig Krisztus elott 45-ben vezette be, amikor is egységesítette az addig teljesen
heterogén, s különbözoképpen történo idoszámítást. Miután nem volt pontos az o korrekciós
metódusa – tehát keveset korrigált – elcsúszott a tényleges idotol az, amit számontartottak. Ez
mit jelent? Azt hogy hiába volt a nappal egyforma hosszú, mint az éjszaka, még nem jelzett a
naptár tavaszi napéjegyenloséget. Miért olyan fontos ez? Azért mert a középkorban a tavaszi
napéjegyenloséghez számították a Húsvétot és akkor még a Húsvét kiszámítása nem mellékes
dolog volt egy társadalom életében, hanem a legfontosabb dolgok egyike. Ez azt jelenti,
hogyha elcsúszott a napéjegyenloségtol a naptári adat, akkor az egész ünneprend csúszott,
mivel mozgó ünnep lévén valahová le kell horgonyozni, ez a tavaszi napéjegyenloség. A mai
napig is oda horgonyozzuk le. Ez a folyamat nagyon jól utánaszámolható. Illig is mit mond,
számítógépek korában élünk, nézzük meg Krisztus elott 45, adjuk hozzá 1582-t, – én most
fejbe nem fogom kiszámolni – lényeg az, hogy ennyi évre vonatkozó csúszást kell korrigálni.
Pillanatok alatt kidobja a számítógép: 13 napot kell korrigálni. (12,7 napot.) Ehhez képest a
pápa 10 napot korrigált. Ez önmagban még nem lenne tragédia, azt mondjuk jó hát akkor nem
volt pontos számításra lehetoség…, most az egyik az, hogy ekkorát nem lehet tévedni, azt
felejtsük el. A másik meg nem ez a gond – Illig is hangsúlyozza -, az gond hogy pontos a
naptár. Nem tudom értheto-e? 13 nap helyett csak 10 napot korrigált és mégis pontos a naptár.
Semmi baj nem lenne, hogyha azzal a 3 nappal csúszásban lennénk, de nincs csúszás. Ez
pedig egyetlen módon képzelheto el, hogy az ennek a 3 napnak megfelelo évmennyiség
sohase történt meg. Muvileg van beiktatva. Nem tudom követheto-e? – ez rettento fontos
tétel.

Természetesen Illig nem 1-2 nap alatt jött erre rá és foleg azonnal utána nézett, – az nem
létezik, hogy erre az idoszámítással foglalkozó tudósok rá nem jöttek volna. Ha mások nem,
akkor a csillagászok, azok közt még akad azért gondolkodó fej. Tényleg rájöttek, na és mit
tetszik gondolni mivel magyarázzák? Ez tényleg olyan, hogy ezek után semmiféle nemzeti
kisebbrenduségünk ne legyen, mert még nekünk se hazudtak ekkorát. Majd rá fogunk jönni,
hogy valahol itt vagyunk a gyökereinél a hazugságoknak. Mivel magyarázták? Nem Krisztus
elott 45-ig korrigált a pápa, hanem a niceai zsinatig. Erre ugye mindenki elképed, húúú kéne
tudnom mikor volt a niceai zsinat…, már mindenki szégyelli magát és nem is gondolkodik
hogy ez egy blöff, miért a niceai zsinatig, miért nem Napóleon trónra lépéséig… Mi köze
ennek a kérdéshez? Itt egyszeruen arról van szó, hogy egy felgyülemlett hibát kell korrigálni,
s tudjuk, hogy mióta gyülemlik föl – mi köze ennek a niceai zsinathoz? Az égvilágon semmi!
Ráadásul volt olyan alapos, – én biztos nem lettem volna ilyen alapos, mert nincs ténylegesen
köze a kérdéshez – de O volt olyan alapos, hogy utánanézett a niceai zsinat aktáinak. Hátha
legalább szóbakerült az idoszámítás mint olyan, – szóba sem került! Megvannak az aktái.
Nem tudom érzékeljük-e? Ismerjük ezt az arcot, megjelenik a televízióban, mosolyog és közli,
hogy „nem lehet a Magyar Szent Korona Szent István koronája, mert hiszen rajta van a
paláston Szent István eredeti hiteles képe és azon nyitott korona van…” Magyarul, így szépen
mosolyogva az arcunkba hazudik. Én innentol kezdve az Akadémiánk elnökét fölmentem,
mert „kismiska” azokhoz képest… [ taps a nézotéren ] …ennyire ne szeressék ot, attól azért o
még mindig olyan amilyen, csak azért nála nagyobbat is tudnak hazudni… és ugyanazzal a
mosolygós képpel így bele, csak most nem 2 milliónak, aki nézi a TV-t, hanem mondjuk 200
milliónak, akit érint a kérdés. Magyarán szólva itt 300 évvel semmi módon nem tud
elszámolni, se a történettudomány, se a csillagászat tudománya, se az egyháztörténet. Ez a
300 év akarjuk vagy nem, mesterségesen van becsempészve a történetírásba, – nem a
történelembe, mert sohase történt meg. Ez ami a faktum, az a két útvonal volt ami
figyelmeztette Ot arra, hogy valami gond van és innentol kezdve gyakorlatilag ezzel a
kérdéssel foglalkozik. Innen megint egy pár információ. Eloször hagy fogalmazzam meg az O
fo tézisét, ahogyan O ebben a könyvben ezt leírta, – szó szerinti idézet következik:

„1991 januárja óta a következo tézist képviselem röviden fogalmazva. Az európai

történelemben a VII., VIII. és IX. század muvileg beiktatott idoegységet képez. Ennek nincs
semmiféle reális történése, úgyhogy maradék nélkül törlendo. Az elotte és az utána lévo
idoszakok pedig közvetlenül vagy csupán kis eltéréssel összekapcsolandók. A kérdéses
idoközt ekkori tudásomnak megfeleloen – tehát ’91-et írtunk ekkor – pontosan behatároltam.
A fiktív, kitalált idoszak 614 szeptemberétol 911 augusztusáig tart. Egy ilyen precíz adatolást
azonban csak a további kutatások fényében erosíthetünk vagy változtathatunk meg.” – eddig
az idézet. Ez a ’98-as könyvbol való.

A Zeitensprünge folyóirat tartalomjegyzéke 13 évre visszamenoleg:

Hozzáteszem, hogy 1999-ben már módosította ezt a javaslatot, nem sokkal, a 614 mint dátum
maradt, s augusztus végétol javasolja a kimaradást és azt 911 szeptember elejéig, tehát az az
idoszak maradt ki, ez gyakorlatilag 300 év, – egészen pontosan az O számításai szerint ez 297
év. Az elmélet kidolgozására vonatkozóan, még néhány adat: 1989-ben a Vorzeit-Frühzeit-
Gegenwart… és ’91-tol már benne az idocsúszás téma folyamatosan jelenik meg. Mindezt
nem azért idézem most, hogy telerakjam a fejüket adatokkal, hanem hogy jelezzem, mire az
ember komolyan vehet egy elméletet milyen hallatlan mennyiségu és minoségu tényanyaggal
kell azt megalapozni. Nehogy már azt higgyük, hogy a hasára ütött és szeretett volna
imponálni a kutatótársainak ezért kitalált valamit. Itt ’91 óta módszeresen ennek a feltárására
gyulnek-gyulnek az adatok – el is hoztam ennek a folytatásaként megjeleno Zeitensprünge
címu folyóiratnak néhány példányát. 1995-tol ugyanis megváltoztatta a címét ennek a
folyóiratnak, s innentol Zeitensprünge néven jelenik meg, Idougrásoknak fordítjuk magyarra.
Itt pedig nagyon kiváló munkatársai voltak, megint neveket mondanék de csak nagyon
röviden: Hans-Ulrich Niemitz [Prof. Dr., E-mail: niemitz@r.htwk-leipzig.de ], Angelika
Müller… – azért mert hátha ülnek közöttünk olyanok, akik történészek és mond nekik
valamit. Megint azt kell mondjam, nem az utcáról érkeztek s nem olyanok akik mindenáron
föl akartak tunni, – ezek nagyon jó nevek… Vagy Manfred Zeller ok Erlangenbol valók, aztán
Gunnar Heinsohn Brémából [Prof. Dr., E-mail: gheins@uni-bremen.de ], Christian Blöss,
Uwe Topper Berlinbol. Tolük már mind jelentek meg írások, ezeket lehet ellenorizni. Végül
Illignek a vonatkozó munkái – aztán nem lesz további hasonló adatdömping, – 1992-ben
megjelenik egy nagyon csúnya nevu – de nem is tudom hol van ez a helység – úgy hívják
hogy Gräfelfing. Mindenesetre a második is, azt már nem fogom ismételni, tehát hol van ez?
[nézotérrol: München közelében..] …München közelében, tudniillik O bajor majd ez ki fog
derülni a továbbiakból. Ennek az a címe, hogy Karl der Fiktive, genannt Karl der Große …Na
most ez akkora poén meg kell mondjam, hogy én nem változtattam volna meg ezt a címet a
további kiadványokban sem. Ez magyarra fordítva így szól „Fiktív Károly, akit mi Nagy
Károlynak nevezünk” – teli találat. Ha valaki ez után se olvassa el a könyvet, az ilyenre hogy
„Kitalált középkor” nem fog rámozdulni. Ez volt az elso könyve és már ekkor ennek a
megjelenésekor elkezdodött ez a számunkra nagyon is ismeros foglalkozásmód – „na végre
Daniken megjelent a történettudományban…” és ezt ok nagyon pontosan tudják, de nehogy
azt higgyük, hogy mi raggatjuk rájuk ezeket a „fenegyerek” címkéket. Akárhol vizsgáljuk a
bajorok szereplését – nemcsak a történettudományban – mindig jön egy ilyen elbiggyesztett
ajak német részrol, „ja már megint a bajorok”, holott ha valakinek ok nekik köszönhetik, hogy
egyesült mai állapotukban megmaradhattak a II. világháború után. Akkor pontosan a
bajoroknak köszönhetik. Ha azok ki nem tartanak a német egység mellett a legvadabb
idoszakokban is, akkor bizony ma nincs Németország. (Azt várhatjuk, hogy mikor lesznek
hálásak nekik…)

Friedrich Kaulbach (1822-1903) festményén “Nagy Károly 800-as császárrá koronázása”

látható. „Die Kaiserkrönung Karls der Großen 800″, 1861. Jelenleg Münchenben van
kiállítva.

Az 1994-es kibovített kiadás még mindig ugyanott jelent meg, az már merészebb volt de
kevésbé bikfangos, ennek az volt a címe: Hat Karl der Große je gelebt? – „egyáltalán élt
valamikor is Nagy Károly?” Aztán ’96-ban jelentette meg eloször ezt a Das erfundene
Mittelalter, a Kitalált középkor c. munkáját – ezt már Münchenben. Ez a mu 2000-ben már a
9. kiadásánál tartott. Ehhez azt kell tudni, hogy egy új kiadáshoz minimum 10.000 példányban
el kell fogynia, – ezt németországi barátomtól tudom, tehát megbízhatónak tunik az adat. Ez
azt jelenti, hogy ez minimum 90 ezer 2000-ig. Közben megjelent ’98-tól ugyanennek a
zsebkönyv változata – ezt mutattam elsonek, ez a kicsi. Ez azért is különösen érdekes, mert a
címlapján egy olyan festmény van, amelyen Nagy Károlyt koronázza a pápa, de furcsa módon
az a korona, amit a fejére tesz egyértelmuen a Magyar Szent Korona. Sajnos a reprodukciónak
nincs itt a szerzoje, nincs megnevezve, hogy kinek a festménye és egyenlore nem is találtam
meg. Valahol ez a Moritz von Schwind körébol származhat, mert stílusa alapján egy ilyenfajta
származást gyanítok, de hát ezt be kell bizonyítani, illetve meg kell tudni – ebben majd
segítséget kérnék, mert rendkívül fontos tételrol van szó. Ugyanis ez az egy kép többet elárul
a szándékról, mint nekem majd hosszú sok mondatom. 1999-ben pedig megjelent a folytatása
a Kitalált középkor címu könyvnek, ennek az a címe Wer hat an der Uhr gedreht? „Ki forgatta
át az órát?”…tehát ki az aki átállította? Ez nagyon lényeges kérdés, mert végül is mi
elkövetünk minden nagy felfedezéssel kapcsolatban egy típushibát. Példát mondok: Az
aranymuvesek annakidején egyértelmuen kiderítették Dukász Mihály nem lehet eredeti a
Magyar Szent Koronán. A reagálás nem az volt, hogy „köszönjük szépen a felismerést”, ami
egyértelmu, cáfolhatatlan, hanem az hogy ugyan kinek lett volna érdeke? – nem tudom
értheto-e? -, nem a ténnyel foglalkozik, hanem amíg nem tudod bebizonyítani, hogy kinek
volt érdeke mikor miért, addig magát a tényt sem vesszük komolyan. Ez módszertanilag
megengedhetetlen és ráadásul nem is egészen jóhiszemu hiba, hanem azt jelenti, hogy itt már
aljas szándékokat fel lehet tételezni…, tehát ilyen újabb idokben már ilyen kérdésre már nem
válaszolok, hanem visszacsatolom a kérdezohöz mint egy bumerángot, hogy döbbenjen rá
hogy milyen aljasul manipulálták ot, hogy egyáltalán ilyen kérdést megenged magának.

Dukász Mihály bizánci császár zománcképe a Magyar Szent Koronán Szuz Mária helyén.

Mindenesetre nagyon sokan tették föl neki is a kérdést, ugyan „hogy lehetett ezt megoldani?”,
ugyan „ki lehetett az?”, s O is nagyon finoman emlékeztet rá, hogy ez a két kérdés nem
szigorúan kapcsolódik egymáshoz. Attól hogy O esetleg nem tudja pontosan megmondani,
hogy ki állította át az órát, attól még az az óra át van állítva! Attól még a 10 nap amit korrigált
XIII. Gergely pápa nem fog ugrásszeruen megnoni 13 napra! Ez egy külön kérdés, s különös
szerencse kell hozzá ha mégis meg tudja mondani. De ez egy másik kérdés. Mindenesetre
nagyon komoly érdekeltségeknek kellett közrejátszani, mert itt nem babra megy a játék. A
második jelentos része még nem ezzel foglalkozik – azzal is foglalkozik -, hanem ennek a
lebonyolítási lehetoségeivel. Ugyanis rögtön ezzel kezdi egy átlagember ha meghallja, hogy
ugyan már, ez kivitelezhetetlen, ez teljesen lehetetlen hogy ne vették volna észre, ne derült
volna ki és ezzel le nem buktatták volna. Aki így fogalmaz, ha közember, akkor ez
megbocsátható. Jó hát nem lehet minden tekintetben tájékozott az úr vagy hölgy, de ha
szakember teszi, én meg kell hogy mondjam nagyon zordan szoktam lereagálni. Ugyanis aki
ennyire nem ért dolgokhoz az tényleg ne tegyen föl még kérdést se…, – legföljebb egy
könyvet a polcra, az a maximum. De kérdésig sem szabad elengedni, ugyanis itt nagyon
lényeges dologról van szó, a kérdésekkel nagyon-nagyon keményen lehet csúsztatni, és
egyszeruen le lehet állítani folyamatokat. Aki szakember az azonnal tudja, hogy a
középkornak abban a szakaszában, amelyrol most szó van, nem abszolútumhoz mérték az
idot. Az hogy mi kijelentjük, hogy lehetetlen volt átállítani, mindenki tudta hogy mikor
született Jézus és ahhoz képest meg mindenki tudta, hogy hol tart az idoszámítás. Lehet hogy
tudta, lehet hogy nem tudta, az tény hogy nem így számították az idot. Az átlagos idoszámítás
az indikcióktól történt. (Az beiktatást jelent magyarul.) Ha királyság volt a király
indikciójától, ha hercegség a herceg indikciójától, ha pápaság a pápa indikciójától és senkit
nem érdekelt, hogy egy abszolút idoponthoz képest ez most 720 év, vagy 220 év vagy 1220
év. Ha egyáltalán számoltak abszolútumhoz akkor az sem a Jézus születése volt, hanem a
világ teremtése. A világ teremtéséhez, ahogy ma zsidók számolnak – tehát tudjuk ok se Jézus
születésétol, nem is tudom miért…(?) – mindenesetre nem onnan számolják az idot, hanem
egy feltételezett világ teremtése dátumtól. Ezzel a dátummal viszont egy nagy baj van és ezt
Illig nagyon pontosan – egyáltalán szokjuk meg Illig nagyon pontosan adatol, létkérdésrol van
szó. O elore is megmondta, késobb is minden vitapartnerének felhívta rá a figyelmét, hogy
tényekre, tehát a személyeskedést hagyjuk ki a játékból. Ha tényekbol ennyit meg tud cáfolni,
akkor szóba állok magával, ha nem, akkor ne is számítson válaszra. Nekünk is meg kellene
már ezt tanulni, illetve pontosabban mi már gyakoroljuk jó régen ezt, – „övön aluli” dolgokra
nem szabad reagálni. Fölbátorítjuk vele az illetot. Ez az Illig féle válaszadási mód… – egy
pillanatra még hagy nézzem meg, mit kellene… – igen! Illig a következo alaptényeket közli
még velünk. Adva van egy olyan idoszámítási rendszer, amelyet az Ószövetség kétféle
hivatalos fordítása – tudjuk hogy a középkorban kétféle hivatalos fordítása volt az
Ószövetségnek. Az egyik, amikor görögre fordították. Ez a 70 tudós által adott görög nyelvu
változat, a Septuaginta, így találjuk meg ezen a néven a lexikonokban is. A másik pedig, ami
Hieronymusnak (Szent Jeromosnak) tulajdonítódik és amelyet viszont Vulgatának nevezünk,
ez volt az általános, tehát latin nyelven így futott a teljes Biblia szövege. Ebben a
kettosségben azonban rejlik egy nagyon érdekes gond, amivel tudomásom szerint egyáltalán
nem foglalkoznak, pontosabban Illig tudomása szerint, amit nekem is illik most
tolmácsolnom. Ez pedig a következo: a kétféle idoszámítás között 300 év differencia van. Az
egyik szerinti Világteremtés 300 évvel elcsúszik a másikhoz képest. Ahhoz képest, hogy itt
egy rendkívül fontos tételrol van szó szinte egyáltalán nem téma. Föl sem merül, hogy hogy
lehet ugyanabból az alapszövegbol ekkora mértéku tévedéssel fordítani görögre, illetve
latinra. Miután itt pontos forrásmegjelölések vannak, nem érdemes most ezen itt vitatkozni.
Egyet kell tudomásul venni, hogy a 300 év – illetve ahhoz közeli elcsúszás a ketto között már
a középkorban megfogalmazódott. Pontosan idézi azt a forrást, ami még ki is számítja már a
középkor folyamán siránkozások közepette, hogy milyen rosszul jártunk, mert, és akkor leírja
hogy hány generációnyi a tévedés a kétféle változat között. Ezt nem Illig fedezte föl, már a
középkorban tudatosított eltérésrol van szó. Ezek a 300 évek úgy szép lassan el kezdenek
gyarapodni. Azt mondja az ember, ha ez egyikre építem a történetírást akkor megkapom azt
amit mi ma jegyzünk. Ha a másikra építem, akkor megkapom az Illig félét, ami megfelel a
tényeknek. Ezek persze oldalirányból jövo megvilágítások, de nem elhanyagolhatók. Ami a
kérdésnek a “ki és milyen érdekbol vitte ezt véghez” részére vonatkozik, azt viszont megint
idézet formájában hagy olvassam föl. Ezt mondanom sem kell nem bátortalanságból fakad,
hanem abból, hogy tényleg még csak véletlenül se fogalmazzak mellé. Ilyen címeket sorol fel
O, hogy „kik, mikor, hol” – az átállítás kik által, mikor és hol történt meg. Erre O két verziót
ad, a ketto összhangzatosan muködik, nem egymástól független és nem is vagy-vagy alapon
történik, hanem is-is alapon.

Eloször a Keleti átállítást veszi, a Ki? kérdésre a válasza, ezt egy táblázat formájában közli:
„Ki? – VII Bíborbanszületett Konstantin.” Most véletlenül nem ismeros ez a név nekünk? Az
a helyzet tudniillik, hogy a mi ostörténetünkben kulcsszerepet játszik. Ez a De administrando
imperio, amelyben a magyarok Honfoglalás elotti állapotaival foglalkozik, meg a
Honfoglalást követoen is egészen a Bulcsú idejéig. Ezt bizony mi tole tudjuk. Ha az ember
megtudja, hogy ez a császár képes volt csúsztatni, akkor azt úgy megkérdezi: hihetünk neki a
saját történelmünkre vonatkozóan? Ott semmiféle érdek nem motiválta? Majd mindjárt látjuk,
hogy egyszeruen a magyar történelem nem hagyható ki ebbol a játékból. Minden egyes figura,
aki ebben szerepet játszik, nekünk is kulcsfiguránk.

„Hol történt mindez? – Bizáncban. Mikor? – a X. században. Mit tesz? – mármint

Bíborbanszületett Konstantin – átállítja az órát és kitölti az így nyert többletidot.” Itt van a
dolognak a nyitja. Ezeknek ido kell, és hát nyilván Illig nem meri megfogalmazni, de már mi
kitalálhattuk, hogy mire kell az ido. (Majd a végén az összefoglalásban én is elmondom a
magam elképzelését.) Tehát idot kell nyernie, „miért? – hogy ily módon idot biztosítson a
birodalmi ereklye, a Szent Kereszt fiktív visszaszerzésének.” Ez így eléggé „kínaiul” hangzik,
ehhez azt kell tudni, hogy a perzsa támadás éppen ebben az idoben a 600-as évek elején –
ezért is kellett a 614-el indítani ezt az idorést – betörnek a bizánci birodalom területére,
eljutnak Jeruzsálemig és a perzsa hadsereg magával viszi a Szent Keresztet. Az egész
kereszténység legfontosabb ereklyéjét, amit még annak idején Konstantinnak az édesanyja
Heléna császárno – legalábbis a legendák szerint – fedezett fel, ismerjük, sokat festették a
jeleneteket és ez volt a fo ereklyéje a bizánci birodalomnak s rajta keresztül az egész
kereszténységnek. Ezt a perzsák elhurcolták, és ha a tényleges idorendben számoljuk a
dolgokat, bizony Bizáncnak ezt soha nem sikerült visszaszerezni. Ha én megkérdezném, –
hogy ha valaki itt esetleg a vallástörténetnek, egyháztörténetnek a tudora – akkor nem
mondaná e meg nekem, hogy hol van a Szent Kereszt, ma – egy elég nagy darab fa, valahol
azért csak megvan? Erre azt szokták mondani, ó kérem szépen azt már annyi kis szilánkra
feldarabolták és ilyen kereszt ereklyetartókba befoglalták, hogy abból már egy erdot lehetne
konstruálni, nem egy keresztet. Amilyen cinikus annyira nem is igaz ez a kijelentés.
Egyáltalán nem biztos. Mindenesetre, ha a tényleges idorendet tekintjük, akkor ideje sincs
Bizáncnak arra, hogy földarabolja ezt a keresztet és kicsi részletekben kereszt ereklyetartókba
foglalja. Miért? Azért mert nem fér hozzá, Perzsiában van. Tehát „be kellett iktatni – írja Illig
– azt az idoszakot – ami nem 2-3 év – ami alatt meg lehetett írni, mint hogyha a bizánci
császár elorenyomult volna, elfoglalta volna Perzsiának egy részét, visszaszerezte volna a
Keresztet.” – ezért fiktív a visszaszerzés. Nem valóságban megtörtént és ehhez kell ido, mert
egyébként a megtörtént dolgokat elég pontosan lehetett tudni, ezeknek idot kellett szakítani és
ennek idot csak jóval késobb lehetett szakítani, amikor már egyetlen kortárs sem élt. Ne
felejtsük el logikailag ez egy hibátlan konstrukció Illig részérol. „Mennyit kellett? – erre írja
O le, hogy az órát bibliai alapon – a kétféle fordítás különbségét tekintetbe véve – dinasztikus
alapon – ennek megint megvan a részletes indoklása, hogy miért kellett kitágítania a bizánci
császárságnak a muködési idejét – és/vagy kronológiai alapon.” Ez azt jelenti, nehogy azt
higgyük, hogy ennyiféle idoszámítási rendszer volt Európában Bizáncot is belevéve. (Itt az
elobb azért vettem elo a földrol a kéziratot, mert bizony néhányat fölírtam, de végül is úgy
ítéltem meg, hogy ezt nem fogom mindet felolvasni.) Nehogy azt higgyük egyetlen féle
idoszámítási rendszer volt, hanem volt külön egy alexandriai, meg volt külön egy Alexander,
vagyis Nagy Sándor féle és a ketto között megint ez a buvös majdnem 300 év a különbség.
Amikor Illig sorra veszi az idoszámításoknak a középkorban szokásos fajtáit, teljesen
döbbenetes hogy állandóan ez a 300 év körüli különbség jön elo, és erre mondja O valahol,
hogy tényleg bolond lenne valaki, aki ezt nem használja ki, hogyha egyszer szüksége van
idore. Itt már tényleg nem lehet megspórolni, hogy kimondja az ember – miért van szüksége
idore? Azért mert ha nincsenek tényleges osei, és ha nincsenek tényleges hostettek a
múltjában, akkor helyet kell nekik szorítani! Európának nincs múltja mint ismeretes… Sem a
bizánci részen, se a nyugat európai részen – no majd csinálunk nekik. Bizony nagyon nagy
szükségük volt erre a 300 évre és itt már maga Illig is érezheti, hogy tulajdonképpen maga
alatt vágja a fát. Minél több igazságot hoz felszínre, annál inkább recseg-ropog az az ág, amin
o maga is ül. Akár mennyire is tudjuk, hogy a bajor nem azonos a némettel, tehát mindjárt ki
fog derülni, hogy az egész Német-római Birodalom az a Karoling Birodalmon alapszik… – és
már Illig megfogalmazza, nem az én következtetésem hogy többrol van itt szó – az egész
Európa Ház, mint olyan az a Karoling birodalmi eszmén alapszik. Ha O kihúzza Karoling
korszakot, mint jellegadó osképet, akkor összeomlik az Európa Ház koncepció. Értheto?

Mindjárt ott kezdodik, hogy nincs is ezredforduló, 1701-ben vagyunk. Nade „mecsoda özlet”
volt ez azoknak a köröknek, akik nem fogják föladni ezt a tézist. Legalábbis addig, amíg
valamilyen biztos széfbe nem juttatják a szerzett hasznot… – természetesen „kemény
munkával” szerzett hasznot. A másik része – majd látjuk hogy ez csak egyik fele a képnek,
amit itt elolegesen elmondtam – az átállításnak Nyugaton történik, s ugyanezeket a kérdéseket
teszi föl. „Ki?” – itt megint azt kérdezném, hogy nem akarjuk kitalálni? Ugyanis a válasz „III.
Ottó császár és II. Szilveszter pápa”. Na most itt már tényleg érezhetjük, hogy a bizonyos
nostra res agitur, itt a mi ügyünkrol van szó, ez nem kétséges. Ahol a baloldalt a pápaság és a
császárság a nyugati formájában van, a jobboldalt a bizánci császárság – ahol nem kell két
személyt megnevezni, mert ugyanaz a személy tölti be a legmagasabb szintu egyházi és a
világi hatalmat (cezaropapizmus) -, akkor itt az ember azért rákérdez, hogy véletlenül a
térképen a ketto közé nem esik valami terület? …És az nem fontos terület? Akkor kiderül,
hogy az egész cirkusznak egyetlen tétje van, az pedig a Kárpát-medence. Miután ezt
nyilvánvalóan észrevette Illig is, egy ilyen gyors visszavonulást fuvatunk. Ugye ennyire azért
nem akartunk igazat mondani, jön kicsit visszafelé – nem sokat becsületére váljék -, ez maga
már egy óriási dolog, hogy ennyit lemert írni… Már sokan kérdezték, hogy „él még ez az
ember?” Az arcképe megvan az egyik könyvben és hát egy bizony kicsit megviselt ez az
ember, nem is csodálom, egyfolytában „nyírhatják” odakint, de azért jó egészségnek örvend.
Most a legutolsó Zeitensprünge is itt van és egy nagyon szellemes, kedves eloszót írt hozzá,
nem így szokott halála elott 5 perccel fogalmazni az ember – én nagyon hosszú életet kívánok
neki és eredményeset.

III. Ottó császár és II. Szilveszter pápa. „Hol történik mindez? – Rómában és Kölnben.” Erre
már nyilván fogalmazódik a kérdés, miért nem mond Aachent? Majd megtudjuk miért nem
mond Aachent. Erre csak úgy lehet válaszolni, ahogy Kálmán királyunk válaszolt volna, hogy
„Aachenrol miután nincsen, említés se tétessék.” Tessék csak fogódzkodni, az az Aachen amit
nekünk tanítanak Nagy Károly korára, a Karoling korra vonatkozóan, akkor még egyáltalán
nem is létezett! Itt csúsztatásoknak mestermuveivel állunk szemben és ezeknek megfelelo
áhítattal tessék majd hallgatni. „Hol? – Rómában és Kölnben” – ezek ugyanis már akkor
léteztek. „Mikor? – a X. században. Mit tesz? – átállítja az órát. Miért? – itt jön egy nagyon
érdekes dolog – azért hogy a „végidok császára” (ez az „Endekaiser”) birodalma
elkezdodhessék” – ezt ugyanis 1000-re jósolták. Értheto? Ha még nincs 1000 csak 700, akkor
én III. Ottó nem lehetek az Endekaiser. Más az eset, ha be tudom úgy állítani az órát, hogy
most van 1000, mert akkor én vagyok a „Jani”. Nagyon szépen mutatja, hogy hogyan
készülnek erre, szinte évenként változtatja meg a címét ez a III. Ottó a pecsétjein is, ahogyan
a világ felé megmutatja önmagát, s egyre határozottabban jelzik ezek a címzései, ahogyan
megszólítatja magát, ahogyan az oklevelein jelzi magát, hogy o most azonosítja magát ezzel
az Endekaiserrel, a Végidok császárával. Azért ne felejtsük, hogy ma, amikor az a bizonyos
Sacrum Imperium címu folyóirat – amire többet nem fogok hivatkozni, de azért még egy
„kellemes” kis oldalt reflektorfénybe hagy állítsak bele – egyfolytában a Nagy Károlyi
eszmére hivatkozik, amelyhez képest mi természetesen „büdöslábú” kis alantas ilyen nem
tudom én kik vagyunk, s örüljünk hogy egyáltalán megturnek bennünket. Ennek létezik ma
Magyarországon egy nagyon nagy szájú, nagyon eroszakos és egyértelmuen külföldrol
pénzelt képviselogárdája… Nem veszélytelenek, tessék csak oket számontartani. Ezt a
Sacrum Imperium folyóiratot, valamelyik példányát – na ezt már biztosan nem lehet kapni,
ami ez a bizonyos ominózus szám, de bármelyiket kézbevehetjük, vagy akár a Pannon Fund-
nak bármelyik számát. Ugyanezek s csak a legeroszakosabb cikket vegyük kézbe, rájuk
fogunk ismerni. Ez valamennyi és ezt ki is fejezik, leírják expressis verbis lehet olvasni, hogy
mindegyik Nagy Károlyra épít és erre a birodalmi eszmére, és ehhez képest vagyunk mi
periférikusak, alacsonyabb szintuek, megvetendok, fölzárkóztatandók és lehet folytatni. A
nagy semmihez hogy zárkózzunk föl? Valószínuleg megvolna a jó szándék mindannyiunkban,
mert annyira bennünk van, hogy fölzárkózni ketto, három, négy, de nincs mihez. Ez a
zseniális Illigben, hogy egészen idáig ki is mondja, ki mondja azt is hogy ez az egész Európa
koncepció amit ma itt adagolnak nekünk az magára a nagy semmire épül és annyit is ér. Ha
valaki mégis föl akar zárkózni ám tegye. „Mennyit állít át? – erre egy nagyon szellemes
mondás van – az óra 1000-re lett hitelesítve.” Ot nem az érdekelte, hogy mennyit állít át,
hanem az hogy a megszerezheto, mozgósítható adatok ne mondjanak neki ellent, tehát ez a
300 év most jött el, mert most vagyunk 300 évre 1000-tol. Vagy most állítjuk át az órát, vagy
utána nem lesz rá módunk, mert utána már nem lesz Endekaiser. Ha o mondjuk 800-ban kap
észbe, akkor ez 1100-ra fog kijönni, s o sajnos csak 300 év körüli dátumot állíthat át, mert
azokra kapta meg korábban ezeket a jelezéseket, ami a Septuaginta és a Vulgata közötti
különbség, meg ami a különbözo idoszámítások között adódó különbség. 300-tól nem nagyon
lehetett eltávolodni. Ez teljesen nyilvánvalóvá teszi, hogyha o azt akarja, hogy 1000-re legyen
hitelesítve órája csak 700 körül állíthatja át. Ezzel az óra visszaállítással egy nagyon érdekes
anyag maradt ki a történelembol, erre egy külön táblázatot állított össze Illig. Adva van egy
táblázat, amelyen be van satírozva, hogy milyen részek kerülnek bele ebbe a bizonyos 300
évbe. O, mint említettem 614-tol 911-ig tartja ezt az idoszakot, én meg kell mondjam máris
korrigálnám és nemcsak az egyszeruség kedvéért, majd látni fogjuk a második felében az
eloadásnak, hogy ennek is van alapja amit én mondok. Úgy veszi a táblázatot, hogy ha nem is
országonként de legalább Európa és Afrika illetve Ázsia bizonyos egységes területeit figyeli
egyszerre. Irántól Marokkóig, ez szemmel láthatóan most az iszlámnak a területe lesz… Mi
marad ki? Megmarad nagyjából a szasszanida kor és kiesik az iszlám expanzió ideje. Ez azt
jelenti, hogy nagyon nagy pontossággal utánamentek, hogy egyáltalán ez a futás – tudjuk, ami
a Mekkából Medinába történo átmenekülés idopontja ami kezdete az iszlámnak, innen
számolják az idot, az bármilyen furcsán hangzik a jelenlegi iszlám idoszámításban is elvan
csúsztatva. Ezt ok tudják, mert számontartják azt az évet is, amikor a tényleges idopont
kellene, hogy beíródjék a történeti muvekbe, de nem azt írják be, hanem van egy
megegyezésszeru dátum. Ez azt jelenti, hogy az iszlám történetírásba szintén felfedezheto ez a
probléma, de tulajdonképpen nem magában az iszlám történetírásban van a gond, hanem a
szinkronizálásban. 614-ig viszonylag turhetoek az adatok. Elindul az iszlám – mert már
elindul -, egy kicsit késobbre van datálva, hogy valamivel ki tudják tölteni ezt a 300 évet. Egy
kicsit korábbi eseményeket hátrább csúsztatják a késobbi eseményeket elorébb, minden
esetben ez a gyakorlat. Na jó de van egy nagy rész, amit nem lehet kitölteni, nincsen semmi. S
még egy, nem tudom fölfigyeltek-e rá, hogy itt soha régészeti adatokra nem hivatkoznak.
Ugyanis a régészeti adatok azért nagyon sok mindent elárulnak, ezt Illig maga is
hangsúlyozza, hogy igazából hamisítani csak írásokat lehet. Mert azért mondjuk egy Karoling
méretekben, az írásokban hamisított Nagy Károly képhez méltó palotát föld alá leásni, hogy
majd kiáshassuk és „fölfedezhessük”, ez megoldhatatlan még a mai eszközökkel is. Ezt
legföljebb úgy lehet, hogy csinálunk egy Nagy Károlyról szóló monstre filmsorozatot, ehhez
fölépítik a díszleteket, utána sok ilyen „macis” sorozatot csinálnak, elfelejti a nézo, mert a
nézo mindig csak a tegnap esti tévémusorra emlékszik, elfelejti, hogy Nagy Károlyról volt 10
évvel ezelott egy filmsorozat és utána jön a régészet s „föltárja”. Végül is ma már ezeket is
meg lehet csinálni, de azért ilyen mértékure a legjobb tudomásom szerint még nem
vetemedtek. Ugyanis nagyon költséges. Tulajdonképpen ez az egyetlen hátulütoje, viszont
írást úgy lehet hamisítani, ahogy nem röstellnek. Namost itt a röstelkedésnek nyomát sem
látjuk, mindenesetre az iszlám expanziónak van 300 éve, ami alatt az iszlám semmi mást nem
csinál, mint feldúl, gyilkol, lerombol, rohan, terjeszkedik. Mi csodálkozunk, hogy sehol senki
nem áll ellen – hogy van ez? Semmi más nem történik ugyanis. Mindaz, ami ténylegesen
fogható emlék azt O szépen sorban mutatja ki egyfolytában, antedatált tehát korábbra
csúsztatott, vagy késobbre csúsztatott s még így is óriási lyukak vannak amikor egyszeruen
nem történik semmi. Megjelenik utána megint a történelem régészeti, építészettörténeti
adatokkal is az Emirátusok illetve a Szultanátusok idején. Ez már a IX. század, pontosabban a
900-as évek.

Mi történik Bizáncban? Meg kell mondjam, hogy az egész muveletben ez volt a

legzseniálisabb! S ez azért nagyon érdekes, mert én nem hiszem, hogy aki foglalkozott már
muvészettörténettel vagy történelemmel ne tunt volna fel, ezt egyszeruen nem tudom elhinni.
Ugyanis mi történik? Ha én bizánci történetírást folyamatában nézem, akkor – Illig
gyönyöruen kimutatja – egyszeruen kimaradt maga a történetírás is, nem csak a történelem,
hanem az a Bizánc, aki majdnem minden, elnézést de „tetuelmozdulást” a császár sapkáján
följegyez, egyszer a történetírás nem folytatódik. Emlékanyag semmi. Ez tényleg kínos, mert
akármennyit datálnak késobbi idore a korábbról való emlékek közül, és akármennyit
csúsztatnak vissza az idoben, a közepe mindig üres marad. Márpedig ez egy nagyon jól
adatolt birodalom. Mit találtak ki? Nem fogják kitalálni. Egyszeruen zseniális! A
képrombolást. Van egy olyan irányzat a bizánci birodalom történetében, amikor a csúnya
bizánci császárok betiltják a képeket, ezt nevezzük képrombolásnak, s ezzel ok nyertek egy
másfél évszázadot gyakorlatilag. Már csak a peremeket kell kitölteni, ugyanis ez pontosan a
kellos közepe ennek a 300 évnek, és itt nem kell keresnünk muveket. Miért? Mert a csúnya
császárok betiltották. Teljesen értheto, hogy nem készültek. Ez zseniális, s mi ezt bevesszük.
Bevesszük, megtanuljuk jól a dátumokat is, megtanuljuk és komolyan is vesszük.

Spanyolország következik és már most itt egy kicsit kezdhetünk gyanítani megint dolgokat,
ugyanis a nyugati gótok maradnak ki. Már érezhetjük, hogy itt nagyon nagy baj van, mert
eddig az iszlámból maradt ki a legdicsoségesebb korszak, most pedig itt a germán hosi osi
múlt kezd nagyon komoly veszélybe kerülni. Ha nincs nyugati gót, akkor majd ki fogja
megverni Atillát, illetve hol van azoknak a hos nyugati gótoknak az utódja – mert ez már
késobb van mint Atilla – akik olyan dicsoségesen elpáholták? Kimarad 300 év nyugati gót,
vagyis vízi gót. Akkor most mire fogja építeni a germán a maga nagymellényét, ami van neki,
ez nem múlt ido, van. Van a két világháború után is, sot nott még egy kicsit. Mire fogja
építeni? Nincs ezek szerint sem nyugati gót – vízi gót -, sem asztúriai nagy birodalom, ami
aztán majd segít kiszorítani a csúnya iszlámot a Spanyol-félszigetrol.

Itália. Megint baj van, mert a longobárdok nincsenek. Márpedig ezek is germánok. Csináljuk,
csináljuk az „osöket”, remélem ebbol már kiderült. Nagyszeru, ez a 300 év eddig még csupa
olyan „ossel” telt meg, ami nélkül nagyon nehéz lenne ezt a „nagymellényt” viselni.
Kimaradnak a longobárdok és a karolingok. Nincs Karoling korszak Itáliában – rettenetesen
kínos, igaz hogy emléke se volt de írások azért imitt-amott beszéltek róla.

Németország. Kimaradnak a merovingok és teljesen kimaradnak a karolingok úgy ahogy

vannak.

Végül Franciaország, s mondanom sem kell ugyanez a kettos, a merovingok és a karolingok

és egy egész pici kis jelentéktelen Karoling-dinasztia töredék él a 900-as években ismét.
Ennyi maradt a nagy Karoling korszakból, ez is csak Franciaországban. Erre a nagy semmire
építik a mai Európa Házat. A továbbiakban a lombardok pedig egy egészen kicsi részben
tényleg megmaradnak – a longobárdok – a Lombard Királyságban, de az is már a 900-as
évek.

Ha ezt egy történész végignézi, az vagy kétségbeesik vagy úgy viselkedik mint egy sarokba
szorított vadállat. Kitámad, fröcsköl és semmiféle érvet nem hoz föl, viszont szabályosan a
torkomnak ugrik. Elore figyelmeztetem, hogy az Illignek a torka egy kicsit távolabb van
innen, én most itt bemutatok egy elméletet. Mert még nagyon távol állok attól, hogy minden
részletét alaposan ellenorizni tudtam volna, de eddig még Illig urat nem tudtam rajtafogni
hamisításon, pontosabban hamisítást föl sem tételezek róla, de tévedésen, csúsztatáson egész
egyszeruen nem tudtam rajtafogni, pedig a példáinak a nagy része olyan, amit én is ismerek.
Egyebet, mint szégyenkezést nem éreztem, mert erre nekem is rá kellett volna jönnöm.

A továbbiakban azt fogjuk vizsgálni, hogy milyen allergikus pontok vannak ebben az új
történet képben, és miket kell korrigálnunk.

“Nagy Károly koronázása” – Vita Caroli ( Bibliothéque nationale de France )

Az elobb láttuk, mint egy térképre vetítve – virtuálisan ugyan dehát mégiscsak térképre
vetítettük magunknak -, hogy milyen államok illetve milyen földrajzi egységek maradnak ki
ilyen módon a történelembol – gondoljunk a longobárdokra -, most pedig olyan alapon
osztályozom, ami bennünket közelebbrol érdekelhet. Az elso az, hogy a Karoling-kor mint
olyan gyakorlatilag megszunik. Miért nagyon fontos ez? Azért mert a történelmünkben elég
sok fontos tétel éppen a „Nagy Károlyi rabláshoz” kapcsolódik, amit olyan nagyon sokáig
magam is komolyan vettem, lévén hogy nem volt más adatom rá. Hogyha egyszer nem volt
„Nagy Károly” akkor ki rabolta el az avar kincseket? Ezzel a kérdéssel történetesen Illig maga
is foglalkozik, és mint minden ilyen esetben megnézi a forrásokat. Egyáltalán honnan tudjuk
mi, hogy „Nagy Károlynak” voltak rablásai? És akkor kiderül, hogy tulajdonképpen két
alapmu van, amit soha senki eddig nem kérdojelezett meg. Az egyik ez a Vita Caroli, az
Eginhardnak az udvari történetírónak – most már ilyenkor én nagyon nehezen tudom
visszafojtani a nevetést, mert ezek mind, tulajdonképpen mind fiktív alakok. De hát így
kerültek be a történelembe, így említem oket – Eginhard. Mindenki Eginhardra hivatkozik, ha
a Karoling-korról van szó, mintha o tényleg létezett volna. Annyira hozzászokunk ahhoz, amit
sokszor mondunk az úgy igaz, hogy föl sem merül bennünk, hogy talán esetleg azt is kellene
bizonyítani, hogy Eginhard egyáltalán létezett. S tényleg föl sem merül, bennem sem merült
föl – jaa a Vita Caroli, persze a Vita Caroli, Károly élete… Ja hát akkor az ha benne van az
tévedhetetlen, az kortárs volt, kiváló muveltségu volt, azt már csak tudta. A másik pedig az
annalesek, a birodalmi annalesek. Illig mind a kettorol nagyon kurtán-furcsán de nem úgy,
hogy kevés adat alapján, hanem nem sokat „lelkizve” a dolgon egész egyszeruen kimutatja,
hogy hamisítvány. Ez akkora érvágás a nyugat európai öntudaton, hogy ezt tényleg nem lehet
kiheverni. Itt egyet lehet csinálni valóban úgy tenni, minthogyha nem történt volna semmi,
addig ameddig tudnak. Végül is nagyon hosszú ideig ez nem fog menni, de gondolom ismeros
ez a képlet, amikor még egy kicsit tudunk még hazudni, azalatt összelopkodunk még ezt-azt
amazt, utána úgyis odébb állunk valahová, ha még egyáltalán maradt hely a Földön ahol
hisznek nekünk és akkor majd ott hazudunk az annak megfelelo módon.

A Karoling kor ilyen apróságokat – mint mondjuk a két szóbahozott mu – tartalmaz, és ezeket
idézi egyenesben Illig, hogy „Nagy Károly” ezen és ezen télen kétszer egymás után hadserege
élén átkelt az Alpokon és itt megyünk szépen, olvasunk tovább s föl se tunik, álljunk meg egy
pillanatra! Egy macska se tud átmenni télen az Alpokon, nemhogy hadsereg! Hogy képzeli
ezt? – kétszer egymás után? Esetleg a Szent Gotthard alagúton. Ez nem átjáróház, télen nem
lehet átmenni az Alpokon, kész le van zárva. Hadsereggel semmi módon. De, hogy nehogy el
kezdjünk gondolkodni kétszer megy át. [nevetés a nézotéren] Ha leírná, hogy egyszer megy át
– ahh hát ez képtelenség! De kétszer átment… Az elsonél még hitetlenkedünk, de hát, ha
kétszer átment… – most ezt így kell csinálni! Ha nekünk itt bizonyos kérdésekben az a
benyomásunk, hogy profin hazudnak, ezek gyenge kis amatorök, „kispályások”…- így kell
hazudni. Ezt úgy veszi be jelenleg a világ, hogy föl sem merül a kétségnek árnyéka se. Utána
Illig nagyon „kegyetlen”, én ahhoz képest borzasztó szelíd vagyok – egyáltalán, nem is
említhetem magam egy lapon egyébként se Illiggel -, a lényeg az hogy O egyszeruen azt
mondja, különben meg ha már itt tartunk nézzük meg hogy voltak-e egyáltalán utak akkor.
Egy hadseregnek valahol föl kell vonulnia. Kiderül, hogy nincsenek utak, illetve semmi
nyoma nincs. A 900-as években kezdenek eloször utak épülni Nyugat-Európában, amin
egyáltalán hadseregek vonulni tudnak. Akkor hol vonultak? Hol csinálták a fegyvereiket? Van
egyáltalán város Nyugat-Európában ekkor? Kiderül, hogy nincsen. De hát akkor Aachen?
Aachen nincsen, bármilyen furcsa, pici „vakondtúrás” vagy még annyi se. Nade hát akkor ott
van mégis ez a palotakápolna. Tényleg?

Nahát, Illig mondom „kegyetlen”. O azt hiszem pontosan 24 szempontot sorol föl,- most
ennek nem nézek utána, úgy emlékszem hogy pont 24-et, tehát húszon fölül -, mindegyikbol
megnézi hogy egyáltalán ez a kápolna épülhetett-e a feltételezett idoben. Kiderül, hogy szóba
se jöhet. Egészen egyszeruen nem lehetett volna olyan építészt találni, amelyik 200 év szünet
után és újabb legalább másfél évszázad elott egyszerre így szépen „fölspriccel” a föld alól.
Megcsinálja ezt a tényleg világraszóló épületet, amiben olyan építészeti bravúrok vannak,
amit körülbelül másfél-két évszázad múlva ér utol az európai építészet. De ennek semmi
elozménye nincs. Ha ezek az építomesterek nem az urbol jöttek, akkor nem tudtak honnan
jönni, sehol máshonnan. Ez mindegyik nagyon komoly szempont, itt nem arról van szó, hogy
az amator odamegy, azt mondja hogy hát ezt a színt így nem is csinálhatták, nem errol van
szó. Mert a palotakápolnának rendkívül bonyolult a térlefedo rendszere. Ezt mi annak idején
tanultuk és tényleg az ember úgy eltunodött, hogy honnan a bánatból szedték ezeket a
megoldásokat. Sehol elozménye ennek nincsen!

Kimutatja pontosan, hogy mikor jelenik meg az egyik térlefedo elem, mikor jelenik a másik –
ezek megoldások, nem fölhasznált anyagféleségeket jelentenek – és kiderül hogy legkorábban
a XI. században. Még nem így az összes, mint ami a palotakápolnán együtt van, hanem
egyáltalán a fontosabb térlefedési megoldások. Semmi szín alatt nem készülhetett elobb a XI.
század közepénél, második felénél. Nagyon keményen hozza a példákat. Itt az a szerencsém
nekem, hogy azért mégiscsak muvészettörténész volnék, így a példákat azonnal ellenorizni
tudom, s kiderül, hogy amikor mi tanultuk ezt a palotakápolnát az nem igaz, hogy ezek
bennünk nem merültek föl -, fölmerültek. Csak jól voltunk idomítva. Aki fölteszi a kérdést az
utána „kimegy” s utána nem jön vissza, aki bent akar maradni az nem tesz föl kérdést. Ez az
igazi muvészet a muvészet-történetírásban, megsejteni idejében, hogy melyik az a kérdés,
amit nem ildomos föltenni. Mert ez dönti el végül is, hogy benne maradok-e egy csapatban
vagy nem maradok benne, – ez az egyetlen kritérium. Nem igaz, hogy nekünk ezek nem
tuntek föl, mindegyik föltunt kivétel nélkül mindegyik. S valami ösztönös parancs, hogy ha én
azt akarom, hogy majd egyszer 2001 december 5.-én én három órát „untathassam” a
közönséget, nekem akkor nem szabad megszólalnom. A legtöbben pontosan ezért utálnak,
mert nem lehet azt mondani rám, hogy dilettáns. Kellemetlen. De se nyelvészeti
vonatkozásban, se muvészettörténeti vonatkozásban. Illigre rá lehet mondani, mondják is. De
tényekre nem lehet mondani. Ezért Illig mindig tényekkel kezdi, és tényekkel folytatja és
tényekkel végzi. Erre nem lehet azt mondani, hogy dilettáns, tessék utánanézni.

Ez az avar kor, ez tényleg allergikus pont. A legújabb számában ennek a Zeitensprünge-nek –

ezt nemrégen kaptam meg, s tulajdonképpen ma olvastam el az egyik tanulmányt a másikat
még csak átfutni tudtam, nagy részletességgel nem – de ez a másik most ami miatt kézbe
veszem ez az egyetlen olyan Karoling uralkodói székhely amit megpróbáltak módszeres
ásatásokkal föltárni. A dolog egészen karikatúraszeru. Hozzá kell tennem, hogy maga Illig
egy szerzotársával ír róla – lllig nagyon jól ír, nemcsak egyszeruen, hanem egészen jól azon a
német nyelven, amit tényleg a mosóno is megért, mert ez is a célja. Semmi nagyképusködés,
ugyanakkor szellemes, de végtelenül szellemes, úgy tud „hazavágni” hogy én oldalakon
keresztül a hasamat fogtam. Ezt is jó lenne Tole megtanulni. Néha mi olyan nagyon durván
támadunk, teljesen fölösleges.

[1.] Felolvasok egy rövid fölsorolást, a következovel él, azt mondja, nézzük, hogy amikor
nagy kiállítást csinálnak ebbol a bizonyos Pfalz-ásatásból – ez Ingelheimben van. Ingelheim
az a Rajna partján van, nagyon közel a Rajnához és a Karoling-kor egy reprezentatív
emlékének tanítják. Miért? Mert benne van a Vita Caroli-ban és természetesen az
annalesekben is. Azt mondja, hogy a cím már gyönyöru: Ingelheim – karolingisch oder
römisch? „Karoling vagy római” és ezen az ember úgy el kezd töprengeni. [Zeitensprünge
2001/3, 467-492.] A régészet ennyit nem tud megállapítani? Hogy valami 800 körüli-e, vagy
300-400 évvel született Krisztus után? 400 éves távlatokban nem tud dönteni? S akkor jön a
következo: akkor mit ér ez a régészet? S akkor itt messzirol földereng, hogy de hiszen ez
nekünk ismeros. Honnan ismeros? Fehérvár – fehér folt.

Bradák Károly: Fehérvár – fehér folt. Hol volt, hol nem volt királyaink koronázó és temetkezo
városa?, Püski kiadó, Bp. 1999. Függelék: 1.) Pap Gábor: Fehérvár – ezüstvár? – Egy
elképzelés színe és visszája. 2.) Bradák Károly: Megjegyzések Szörényi Levente Az eltunt
Osbuda c. tanúlmányához

Ugyanez a kérdés csak itt még gyönyörubb. Következo, idézi ugyanúgy, mint hogyha Bradák
Károlyt olvasnám, pontosan ugyanaz a módszer, ugyanaz az elegancia, ugyanaz a tömörség,
semmi mellébeszélés, de idézi a katalógusból, azt mondja: „monolitikus oszlop – elso tétel –
római (II. évszázad)”, még csak nem is a vége római uralomnak. A következo: „oszloplábazat
– római vagy VIII. század.” Ezt mi most el kell fogadjuk, hogy ez „szakvélemény”? Értheto?
Ez körülbelül ilyen, mint: „csizmadia vagy kéjgáz”. [nevetés a nézotéren] Együvé került,
valami módon összejött. No, azt mondja: „kompozit fejezet (oszlopfejezet) – római (II.- III.
század) vagy VIII. század vége.” Most, ha ennyire pontosan tudja, hogy II. – III. század a
római koron belül, akkor hogy lehet ilyen, hogy vagy a VIII. század vége. No most nem én
mondom, még Illig se mondja ki, ez önmagáért beszél. Aztán még nem állunk le.

„Korinthusi oszlopfejezet – római (II. század) vagy VIII. század vége.” Ezek a hat évszázadok
csúszkálnak ide-oda, hát Istenem! Ennyit szabad tévedni. „Gerendázat – római vagy VIII.
század vége.” Itt legalább nem osztályozza a rómain belül, hogy II. század. „Fal és padlólapok
– na most hogy nem lehet megállapítani, hogy fal vagy padlólapok azt nem tudom – római
vagy VIII. század vége.”

Nem untatom ezzel tovább a tisztelt jelenlévoket, ez tipikus esete annak, ami nálunk
Fehérváron elofordul. „Szent István bazilikája” miközben egyfolytában római emlékanyag jön
elo, ahogy ezt itt annak idején megbeszéltük. [Fehérvár - fehér folt: A székesfehérvári „Szent
István kori bazilika" és a „királysírok" botránykrónikája. 2001 május 16., Magyarok Háza]
Megint azt kell mondanom, hogy azért ok a profik. Szóval, az hogy föl se merüljön… –
nálunk legalább fölmerült, és azért Bradák nem most kezdte ezeket, elottük járunk legalább
egy fél évtizeddel, náluk pedig ezek egészen friss dolgok. Ez a legutolsó Zeitensprünge, ez
akkor még nem volt meg, amikor Miskolcon én megtartottam az eloadást a nyár végén. A
legfrissebb adatokból és a Karoling-korból legyen elég most ennyi.

A 2. számú allergikus pont az avar kérdés. Ez az elobb már fölmerült egy pillanatra, tudniillik
az avar kérdés azért rendkívül lényeges itt, mert tulajdonképpen az egész avar birodalomi kor
kimarad. Erre szoktuk mondani, ezért ez túl nagy ár, akkor inkább nem egyezünk bele Illignek
az elméletébe. Most ez nem beleegyezés kérdése és nem annak a kérdése, hogy nekem
tetszik-e vagy nem tetszik. Majd mondok én a 9. pontban olyat, hogy feláll a szor a hátunkon.
Ennek vannak olyan következményei is, amit biztosan nem lehet elfogadni, de elso látszatra
bizony következik ebbol az idokimaradásból és ezeket mind komolyan kell venni. A 3. és
legfontosabb – mert az avar kérdést majd a továbbiakban a Honfoglalással kapcsolatban
tárgyalom – arra figyelmeztet Illig is, de leginkább a Zeitensprünge-nek az egymást követo
cikkei, hogy az avarokat bármennyire is úgy tanítjuk ma, hogy önálló birodalom volt, mindig
vagy kifejezéssel kapcsolják össze az eredeti hiteles források és ott vagy a hunokhoz
kapcsolják, hogy hunok vagy avarok, vagy a magyarokhoz. [Volker Friedrich: Nibelungen
und Phantomzeit im Donauraum. Fiktives Awarenreich zwischen Hunnen- und Ungarnsturm,
2001/1, 50-72.] Avari sive – ha latinul fogalmaznék – hungari. Nem önálló népként, hanem
mindig minthogyha egy másik elnevezése lenne a hunnak vagy a magyarnak. A Krónikáink
például egyáltalán nem ismerik ezt a szót, hogy avar. Egyáltalán nem szerepel. A magyar
krónikás hagyomány nem ismeri – no most ez feltuno hiány. Ez azt jelenti, hogy nem lehet
300 évig, ha létezik egy Avar Birodalom, hogy annak valami nyoma ne maradjon egy olyan
krónikás hagyományban, ami az elottük lévo Atillát részletesen tárgyalja. Ezekre már rég föl
kellett volna figyelni és majd a végén hivatkozom egy olyan tanulmányra, amelyik bizony egy
kicsit föladja a leckét nekünk.

A 3. tétel az allergikus pontok között a szláv kérdés. Ezzel a rangjának megfeleloen elég
sokan foglalkoznak. Talán a legélesebben ez a Heinsohn-Sidorczak kettos [Joanna Sidorczak:
Gibt es Slawen betreffend Schriftquellen aus dem frühen Mittelalter? (mit Gunnar Heinsohn)
Zeitensprünge 2001/2, 200-212], de mások is írnak róla, Zeller, Topper. Ez a következo miatt
érdekes: nekünk a jelenlegi történettudomány a következo módon adja elo a történteket. O
leírja, hogy hol jelenik meg pontosan eloször a szláv kifejezés, és itt már lehet látni, hogy
azért a németektol nagyon sokat ne várjunk. Ne várjunk, egyrészt nem mindenki grállovag
mint Illig, aki hajlandó a saját rovására is vagy a saját múltjának a rovására is az igazságot
kimondani. Másrészt pedig, mert mondjuk nem annyira talán mint az orosz, aki tényleg nem
tudja hogy mikor hazudik, mert rutinból hazudik, nem úgy hogy mindig elhatározza, hogy
most o hazudni fog, hanem mert egyszeruen benne van ebben, megy neki. De azért a német is
hajlik rá, és mindig ott van az a kicsi ördög a háttérben, hogy azért ha egy mód van rá, akkor
megszerezzük ezt a Kárpát-medencét. Addig-addig hallgatunk el tényeket, addig-addig
nagyítunk föl kicsi dolgokat, addig-addig csúsztatunk át, na nem sokat, amíg egyszer csak
kiderül mégiscsak germán volt eloször a Kárpát-medencében. Majd látni fogjuk, hogy hát
persze! – erre kellett az a 300 év. Mert nem voltak itt, most mit csináljunk? Mi aztán nagyon
gyujtjük be oket ide több egymást követo korszakban, de hát már olyan korra vonatkozóan én
nem tudom behívni a németet, amely kor nem is létezett. Pedig aztán itt most nagyon megy a
német behozatal.

A szlávban az a „kellemetlen”, hogy pontosan arra a korra esik a „nagy szláv birodalom”
amely kor nem létezett. Akkor itt szépen írja, de ez nagyon kedvesen és nyílván a Sidorczak
az szláv eredetu; a névbol következtetve valószínuleg lengyel volt eredetileg, a források is,
amiket használ elsosorban lengyelek és a lényege a következo. Itt döbben rá az ember, hogy
tulajdonképpen mit tanítanak ma nekünk. Mert nekünk azért nem ennyire surítetten tanítják a
hazugságot, mert akkor mi magunk is rájönnénk. Hanem úgy, hogy itt egy kicsit hazudok, ott
egy kicsit, itt egy kicsit tolok rajta, itt egy kicsit húzok belole, és így tovább, és így tovább,
egyszer csak kialakul egy kép, hogy körülbelül a VI. századtól, – mert attól kezdodik eloször
ugye. Fölmerül a sclavus mint olyan, onnantól kezdve egészen a IX. század vége X. század
eleje (tehát 900-as évek eleje) létezik – és most tessék megfogódzkodni, mert ezt tanítják –
egy hatalmas szláv birodalom Európában. A Balti-tengertol az Adriai-tengerig és Kelet felé
egészen a Fekete-tenger partjáig. Ez így van a tankönyvekben. Csak egyszerre ekkorát nem
hazudnak. Mert akkor azért az ember mégiscsak fölhördülne: Valami kis bizonyítékot nem
kellene mégis mellé tenni? Mert jól hangzik, kétségtelen, de valami kis picike bizonyíték nem
kéne?!

Összeadnak ilyen kis említéseket, de egyvalamirol megfeledkeznek és sajnos Illig is hajlamos

már megfeledkezni. Ha én azt olvasom hogy sclavus, az egyáltalán nem biztos hogy az népre
vonatkozik. A sclavusnak ugyanis jelentése van. Azt jelenti, hogy szolga. Ha egyszer leírják,
hogy az avaroknak csak kb. 1/5-e volt avar, a többi a kb. 50%-uk sclavus volt, eszébe nem jut,
mert ez egy ilyen társadalom volt. Aminek kb. a fele az a sclavusokból volt vagyis a
szolgákból. Akkor név szerint már csak olyat említenek népisége tekintetében, akinek
egyáltalán volt népisége. Nem tudom értheto-e? Miközben mi egyfolytában ilyeneket
olvasunk: „a szláv törzsek”, hát könyörgöm a szláv ott kezdodik, ahol törzsi hovatartozás
megszunik. Ilyen nincs hogy „szláv törzs”! Ez körülbelül olyan, mint az a vaskarika, ami
tetszik tudni bükkfából készült. Ilyen nincsen! A sclavus az azt jelenti, hogy elvesztette a
törzsi hovatartozását. Nem tud betagozódni törzsbe, mert szolgai szerepre kényszerült. Ezért
nem tud a nyelve sem szervesen muködni, mert a valóságnak mindig csak egy bizonyos
részletével találkozik. Az egészre vonatkozóan szókincse sincs. Nemhogy a belso
összefüggései meglennének a nyelvének. Tehát el lehet szlávosodni. Na de ez hogy létezik
egy birodalom az Északi-tengertol az Adriai-tengerig és innen Kelet felé a Fekete-tengerig,
ez, ahogyan Illig és csoportja teljesen logikusan felteszi a kérdést. Akár komolyan veszem azt,
hogy ezek törzsek, hogy ezeknek van nemzeti hovatartozásuk, akár nem valami régészeti
hagyaték kéne, hogy maradjon utánuk. És kiderül, hogy nincs. De nem úgy nincs, mint ahogy
mondjuk elore-hátra datálva csak kitöltheto ez az idoszak, hanem egyáltalán nincs. Ha
egyszer majd megnézzük ezeket a szláv kiadványokat, amikben aztán már tényleg minden
szláv. Ott sincs. Egész egyszeruen nem maradt semmi, pedig aztán ok ásnak. Az biztos. Azt is
lehet tudni, hogy lesz például mondjuk egy szlovák „múlt”. Ezt nagyon pontosan lehet tudni,
a közelmúltban, ami népmuvészet és egy kicsit több benne mondjuk a kék, mint ahogyan
általában, az onnantól kezdve „szlovák népmuvészet”. Ezek még a két világháború között úgy
voltak közzétéve, hogy: „népmuvészet Szlovákiában.” Már régen nem, már “szlovák
népmuvészet”. Aztán, népmuvészet Romániában. Nem, már „román népmuvészet”, – és azt
az oldalát fényképezik, ahol nincs felirat, mert a felirat sajnos magyar. Ez a közelmúltra
vonatkozó. Ami a múlt csinálásnak a régebbi korokra vonatkozó része, ezt hirtelen ki akartam
mondani a nevét, egy nagyon kiváló történészünk gyujtötte föl, majd eszembe fog jutni a
neve. Tudniillik, hogy egyszerre avar emlékeket eloször, az elso publikációk általában magyar
szerzoktol származnak, mert Magyarország területén, a történelmi Magyarország területén
kerültek elo. Nos, utána jött a két világháború közt, megkockáztatták hogy „avar-szláv”. Jól
értesült tudományos körök nem szisszentek föl, tehát lehet továbbmenni. Úgy ahogy annak
idején a demarkációs vonalat meghúzták nekik Trianon elott, eszükbe nem volt megtartani,
jöttek tovább. Azt mondták, kipróbáljuk mit szól hozzá az Antant, nem szólt semmit.

Ugyanez a módszer azt mondja, hogy próbáljuk ki. Azt fogjuk írni, hogy szláv. Mit szólnak
hozzá? Egy hang sincs. Miért szóljanak? Nekik nem fáj. Ma már ilyen módon, Bécsben
láttunk egy nagy kiállítást annak idején, pontosabban nem is Bécsben volt, hanem közelebb a
határhoz egy régi kis kastélyban és avarokról, hunokról – elsosorban avarokról volt – és csak
nézek: „karantán muvészet”, a legtisztább késoavar muvészet, csodálatosan szép dolgok,
fényképeztem is. És már karantán. A karantán az tudvalevoen szláv, – miért?, mert a
jegyzeten már „karantán-szláv”. Ez a karantán késobb Karinthia lett. Választhattok. Nem kell
a szláv majd lesz pre-osztrák meg Karinthia…és akkor jön a csiki-csuki játék. Nem tetszik a
szláv? Majd kaptok osztrákot. Nem tetszik az osztrák? Majd kaptok szlávot. Valami
elképeszto, hogy mit megengednek maguknak. A szláv azért nagyon fontos kérdés, mert
akárhol túrunk bele a történelembe mindenütt ebbe a kérdésbe botlunk. A szláv kérdés
kulcskérdés. Ha a nyelvtörténetet tárgyaltuk – emlékezünk még rá -, ceterum censeo az egész
szláv jövevényszó kérdést alapjaitól újra kell tárgyalni. Ezek a tanulmányok egyértelmuen
kimutatják, semmi nyoma nincs olyan szláv muveltségnek Európában, amelytol mi bármilyen
kultúrszót át tudtunk volna venni. Ha nem volt elég értheto elismétlem: Nyoma sincs olyan
szláv muveltségnek Európában, amitol mi akár egyetlen egy muveltségi szót kölcsönözni is
tudtunk volna. Magyarul, itt a hazugságnak egy olyan hallatlan dömpingjével állunk szemben,
ami bennünket sújt elsosorban, de azért most már a németek is érzik magukon. Mert
egyszeruen nem lehet tovább hurcolni. Na most, ha még vissza tudunk rá emlékezni Grover S.
Krantz-nak a muvét én itt elég részletesen ismertettem az elso vagy második alkalommal.
["Az Szkítiából kijöttekrol" - A szkíta-hun-avar-magyar etnokulturális folytonosság és
paródiái, a Nagy-Morávia, a dáko-román és az illír-szláv elmélet. 2001 február 14., Magyarok
Háza - a szerk.] Ha az o gondolatmenetét – ez egy amerikai kutató volt és o vezette le, hogy
csak innen a Kárpát-medencébol terjedhetett szét, az amit mi ma „finnugornak” nevezünk és
nem pedig Keletrol jött ide -, biztos emlékszünk rá mert ez egy elég nevezetes és elég hosszan
ismertetett tézissor volt. Ha még emlékszünk rá ott is meg kellett jegyeznem, Krantz-nál is
egyetlen allergikus pont volt. Az a szláv. A szlávval nem tudott mit csinálni. Persze, mert nála
még bent volt ez a 300 év. Még komolyan kellett venni a szlávot valamilyen módon. Nem
tudta sehogy sem adatokhoz kötni, ott volt kerékkötoként, állandóan nyikorgott-csikorgott a
kerék, de ezentúl hogy észrevette, hogy itt gond van nem tudott mást mondani.

A 4. az Bizánc, a képrombolás – errol már ejtettünk szót. Bizánccal nagyon komoly gondok
vannak. Ez azt jelenti, hogy a bizánci uralkodólista ugyanis megvan. Pontosan tudjuk
lexikonban utána lehet nézni mikor ki uralkodott és ettol ok kitöltötték ezt az idot. Itt
egyenesbe kell föltenni a kérdést: Hazudnak? Tényleg hazudnak? Igen, hazudnak. Ezek
csinált nevek, és ahogy eddig ezt csak a pápákról tudtuk, azt gondolom tudjuk, hogy a
pápaság korai története az elejétol a végéig fiktív adatokkal dolgozik. Ezt egyháztörténetben
lehet olvasni, nem olyan nagyon titkolt dolog. Na de ha én elkezdek fiktív adatokkal feltölteni
idoszakokat én akkor akármennyit hozzáadhatok, hozzáadhatok még 300 évet mert fiktív
adatokkal azt is fel tudom tölteni. S ha eleve kijelentem, hogy ezt nem is kell komolyan venni,
akkor annyit nem veszek komolyan amennyit mondanak. Ha azt mondják, hogy 800 évet ne
vegyünk komolyan, akkor 800 évet nem fogok komolyan venni.

5. Az az arab villámháborúk kora. Itt egy nagyon jó tanulmány van az egyik Zeitensprünge-
ben amely bizony kimutatja – erre utaltam az elobb – tudják az iszlám történetírók, tudják és
mégsem teszik. Mást írnak, mint amirol tudják, hogy igaz.

A 6. kérdés, a kazár kérdés. Na most a kazár kérdés náluk a Honfoglalás ügyében elég
jelentos. Azt hogy mi egyáltalán Kazáriát, – hogy mondjam – egy bizonyos vallásalakulat
kapcsán szoktuk tárgyalni, amit ok fölvettek, meg holmi ilyen levelekre hivatkozunk, amelyet
ebben a bizonyos korban írt egy spanyolországi zsidó sorstársainak Kazáriába, ha volt
egyáltalán akkor Kazária és ha volt az a kedves zsidó testvérünk ugye? Mert ha nem volt,
akkor az egész összeomlott. S nagyon úgy néz ki, hogy nem volt. Megint egy levél. Ezeket
bizony szép lassan megint az alapoktól kell újra tárgyalni. Kazária ugyanis nagyon úgy néz ki,
abban a formában, ahogy leírják, az tényleg nem létezett. Nem véletlenül nincs lelet. Megint
nincs lelet. Feltunoen kevés a lelete. Feltunoen.

7. Következo a pápai állam kialakulása. Ezt hosszan részletezi Illig, tényleg nagyon
szórakoztató olvasmány. A pápaságot háromszor alapították meg, de a második esetben nem
tudtak arról, hogy az elso már megtörtént és a harmadik esetben nem tudták, hogy az elso és a
második már megtörtént. Ezek nagyon kellemetlen dolgok, különösen, ha az ember adatok
birtokában értékeli a dolgokat. Az elso ajándékozás az úgynevezett Konstantin-i. Errol elég
korán kimutatták, hogy ez hamisítvány. A reprezentatív kimutatott hamisítványok közé
tartozik. A második az a Pippin-i adomány. O adta azt a területet, amelyen ma a Pápai Állam
illetve amelyen a valamikori Pápai Állam volt, nem a mai. Ennek a Pippin-nek egyetlen
nagyon komoly gondja van, az hogy nem létezett. Pontosan abba az idoszakba esik, amikor
„teremnek” ezek a figurák és valószínu éppen azért teremnek, hogy ajándékozhassanak -, és
most megint rádöbbenhettünk az egyik indítóokra. Ne felejtsük el a ki kérdésre az egyik az II.
Szilveszter, a pápa volt. A harmadik pedig bizony maga Károly és ez a Pippin ez nem a fia
„Nagy Károlynak”, hanem az apja Károlynak – Pippinbol több is volt. Ez azt jelenti, hogy
háromszor adományozták azt az egyet, ami, ezek után meg lehet kérdezni, egyáltalán
adományozta ezt valaki? Attól hogy számontartják, hogy adományozta az egyáltalán nem is
biztos, hogy meg is történt.
A 8. tétel az a vikingkérdés. Megint nagyon szellemesen tárgyalja Illig. A vikingekrol
majdnem ugyanazt tudjuk, mint az arabokról. S már ha a kettot párhuzamosan olvassuk, már
biztos hogy vakarjuk a fejünket. Az hogy ezek egyebet nem csinálnak, mint pusztítanak,
felgyújtanak, lerombolnak, legyilkolnak, és az ember eltunodik, már egy század eltelt, nem
unják még? Nem. Megint elindulnak, megint feldúlnak, megint fölégetnek és így tovább. A II.
világháború után a szonyegbombázások és egyéb ilyen „kellemes” dolgok után – nem
vikingek, amerikaik csinálták meg angolok -, elég tág tere nyílt a feltárásoknak. Nálunk is,
tudjuk a Budai várban akkor kezdodtek el a komolyabb ásatások. A lényeg az, hogy
elindultak ilyen nagy városföltárások. Például Köln. Na most felkészül ugye a régész. Mibol
készül föl? Vita Caroli természetesen, meg az annales és akkor hallja, hogy Köln-nél ekkor és
ekkor – természetesen ebben az idoszakba esik az egész „vikingdúlás” és „fosztogatás” -, a
vikingek már megint megjelentek Köln-nél és fölégették, és porig égették, és nem tudom én
hány hulla és egyebek. Na most keressünk legalább egy elszenesedett kis fogpiszkálót. Nem
többet. Egy kis ekkora fogpiszkálót. Nincs. Nincs, nyoma sincs semmiféle földúlásnak. Akkor
keressük a másik városnál Paderborn-nál és a harmadiknál, amiket emlegetnek. Mindegyiknél
megtörtént, nyoma sincs! Nyoma sincs viking pusztításnak. Ettol még a viking pusztítások
ezekben a ripsz-ropsz rajzfilmekben elkezdodnek és onnantól kezdve kiverhetetlenek az
ifjúság fejébol. Mire való a viking? Hogy dúljon és pusztítson. Egyszeruen nincs, olyan
nyilvánvaló esetek, ahol részletesen leírják a pusztulás mértékét semmi nyoma nincs
semmiféle pusztításnak. Ha egy várost fölégetnek annak elég nyilvánvaló nyomai maradnak.
Aztán akárhogy planíroznak utána és építenek rá egy újabb várost, ott marad a nyoma. Átégett
rétegek… Nyoma sincs. A viking pusztítás, a vikingekkel mikor egyáltalán találkozunk akkor
éppen 911-ben, ennek alapján javasolta Illig a 911-es évet, ahol újrakezdodik a történelem.
Egy viking vezér – mondja hogy ki egy Rollo nevezetu úr – kap egy birtokot, és mit csinálnak
a vikingek? 1. Nem hajóznak. 2. Nem pusztítanak. 3. Akkor mit csinálnak? Földet muvelnek!
Ott a nyoma és ennek tényleg megvan a nyoma. Megint pontosan ugyanaz a hazugságáradat,
nem tudom hogy emlékeztet-e ez bennünket valamire. Kik azok, akik szintén
„beszáguldozzák” Európát, mindenütt csak „rabolnak”, „fölgyújtanak” és így tovább? Ezek
mi vagyunk! Ugyanannyi alappal. A vikingkérdés nagyon érdekes kérdés, mert itt aztán a
kizáró okok csostol jönnek. Megemlítve a várost, föltárás megtörtént, nincs nyoma. Megint
ugyanez, megint ugyanez.

9. Végül van egy utolsó, amit már ma írtam be miután itt egy tanulmányt végigolvastam.
Most tessék fogódzkodni: ez a dáko-román kérdés. Most ez az a pillanat, ahol az ember kicsit
bekeményít, és azt mondja, hogy ha nagyon sokat ülünk az ülepünkön és várjuk ölbetett
kézzel, hogy majd a németek ki fogják szedni a gesztenyét a tuzbol akkor úgy járunk, mint
ahogy jártunk máris. Annak a tanulmánynak, amire most hivatkozom a címe – egyébként
Weissgerbernek hívják egy ilyen egyszeru szép „magyaros” neve van – az hogy: „A magyar
fantomkorhoz”. [Klaus Weissgerber: Zur magyarischen Phantomzeit. Die Ungarische
Bilderchronik. Zeitensprünge 2001/3, 410-439.] Már a magyar fantomkort tárgyalják, és
bármilyen furcsán hangzik ez a tanulmány így kezdodik: „Das Karpatenbecken…” Eddig ilyet
le nem írt német szerzo! „A Kárpát-medence”. Ez az elso szava. Ez azt jelenti, hogy valami
megváltozott a világban. Ugyanis eddig mindig körülírták – azt hogy magyar jó azt persze
nem ejti ki, vagy ha nagyon muszáj akkor elotte utána szájat öblít, de azt hogy a Kárpát-
medence egyáltalán létezik ez egy németnél, ez az önmegtagadásnak a csúcsa. Ráadásul olyat
leír – most tényleg érdemes fogódzkodni – hogy az egész Illig elméletnek a kulcsa az a
Magyar Krónikás hagyomány. Itt lehet vizsgáztatni – ez mit jelent? O egyetlen emlékünket
vizsgál, a Képes Krónikát. Itt megint el kell mondanom, amit már Miskolcon elmondtam,
hogy azért ez szégyenletes ám, hogy rólunk még a legértelmesebbje is mennyire alig tud
valamit, és ami ennél még felháborítóbb, semmiféle szégyenérzet nem mutatkozik.
A Képes Krónika elso lapja (Országos Széchenyi Könyvtár)

Tárgyalja a Magyar Krónikákat és a bevezetoben elmondja, hogy egyetlen egyet ismer, a

Képes Krónikát, a többit Internetrol tudja hogy van, Kézait kivonatosan. Internet. Most
elképzelhetjük milyen hitele van egy Internet Kézai kivonatnak. Anonymusról hallott, de még
nem sikerült megszereznie. Azért a német, német marad. Szóval az, hogy mi itt vagyunk
kéznyújtásnyira mi beszélünk németül, nem is kell magyarul megtanulnia. Ennyi se! Így
adnánk a kezébe. Nem, bocsánat o „piszkos kézzel” nyújtott könyvhöz nem nyúl. Inkább
leírja, mert azért o becsületes, tanult Illigtol, valószínu, hogy rá is parancsolt, hogy akkor
viszont írd le fiam, és leírja! Nem tudja a XX. század legvégén és a XXI. század legelején –
mai idoszámításunk szerint – beszerezni Anonymust. Ez nem azt jelenti, hogy szerencsétlen
német tudós, te ennyire béna vagy? Nem, hanem mi, azaz magyarok – a „büdöslábúak” – nem
népszerusítjük eléggé hatékonyan az emlékeinket. Már megint nem o a hibás, hanem mi
vagyunk a hibásak. Ez csak értheto ugye? Születési jogon csakis mi lehetünk hibásak. Ezt
szokjuk meg!

Bármennyire is történtek lépések, azért itt meglehetosen gyászos a helyzet. Ha egyetlen

emlékünket viszont valaki is ismeri és azt tényleg eredetiben – mert van faximile kiadása -, o
tudniillik tud latinul. Magyart nem tud megkeresni egy Anonymus szövegben, de latinul
kiválóan tud. Sot! Görögöt eredetibol fordít. Az a könnyebb. A tanulmányában a Képes
Krónika alapján egy rendkívül érdekes idorendet állapít meg.

Most ez már az utolsó tételünk és egyszersmind az egésznek majd az utolsó tétele lesz, ezen
ugorjunk át. Ami miatt említem az a dáko-román elmélet. Ugyanis, ha én kivonom ezt a 300
évet és 614 után 911-et írok akkor – és ezt tessék észrevenni! – abban a pillanatban
megjelenik a román. Abban a pillanatban! O hozzá begyuruzik. Ide nem gyuruzik be. Nálunk
jól zár a védelem. Ide be nem jön – ’92 óta már megvan a fiktív Karl. De ide nem gyuruzik
be. A román már szimatol, már tudja, hogy neki most kell lépnie és lép. És beengedi, hiszen
ha ez a 300 év kimarad, akkor megvan a kontinuitás. Pont ez hiányzott nekünk! Késo római
kor után máris jön a korai magyarkor és ott már emlegetik a valachokat. Akkor mégiscsak van
kontinuitás. Éljen Illig elvtárs! Föl sem merül, hogy nem ott van a gond, hogy 614 és 911 közt
mi történik, hanem ott van a gond, hogy a legrövidebb életu provincia volt Dacia provincia.
Ennyi ido alatt nem lehet elrománosodni. Teljes képtelenség. Nincs rá mód. Hacsak nem
vesszük azt, hogy a román kettes meg a román hármas adó egyfolytában a latin nyelvet
sugározta falura. Mert akkor esetleg meg lehet tanulni ennyi ido alatt. Egyébként teljes
képtelenség. De ez senkit nem érdekel, hogy ott van a gondnak a góca. Akkor ok
kimutathatóan még a Balkánon vannak. Minden közbülso fázisa megvan az úgynevezett
románság kialakulásának. Nem itt van a gond, hogy túl szuk volt az ido, hanem ott van a
gond, hogy hol vannak ok még akkor! De remélem fölfogjuk ennek a kérdésnek a súlyát.
Abban a pillanatban, hogy van valami változás, ezek, mint a hiéna már ott vannak, és nehogy
ezt tanuljuk el tolük, de azt viszont el lehet tanulni, hogy tessék az igazságot a kello idoben
kimondani! Mert ha mi nem mondjuk ki, azonnal átváltja hamissággá és azzal telikürtöli a
világot. Ez nekem is meglepetés volt, bár a barátom figyelmeztetett rá külföldrol.

Gyorsan vegyük számba, hogy milyen átszámítandó fontosabb dátumaink vannak. A

következot javaslom: a tapasztalatom azt mutatja, hogy nem 297 év, hanem kerek 300 év a
korrekciós ido. Megvan a maga oka, hogy miért. Egyrészt elég körülményes dolog 297 éveket
csúsztatni. Majd itt látni fogjuk, hogy ha a mi történelmünkre átfordítjuk, márpedig szemmel
látható, hogy ha Bizáncban is, meg Kölnben is, meg Rómában is összehangoltan hamísítják a
történelmet, annak a tétje csak itt lehet a Kárpát-medencében. Mert ha ezeket összekötöm
egymással, annak a központja itt van a Kárpát-medencében. Aminek az érdekében folyik, az
nyilvánvalóan itt van.

Vegyük idorendi sorrendbe!

1. 1. A 895-ös Árpád féle Honfoglalás 300 évvel korábbra, 595-re kerül és ez azért
döbbenetes, mert pontosan megegyezik az elso avar honfoglalással. Ezt még annak idején
Miskolcon úgy adtam elo, mint hogy milyen zseniális vagyok mert ki tudtam számítani. Ez
egyébként aránylag egy egyszeru kivonási muvelet. De azóta már megjelent. Ebben az elobb
érintett tanulmányban már Weissgerber úr szépen veszi a logarlécet, számol, tologat ide-oda
és gyönyöruen ugyanezeket az összefüggéseket kimutatja. Azt hogy a magyar Honfoglalás az
pontosan egybeesik azzal, amit mi „avar honfoglalásnak” nevezünk. Ennek tényleg
megvannak a régészeti bizonyítékai, megvannak a rávonatkozó írásos anyagok is, és feltunoen
hasonlítanak az adatok arra, ami aztán késobb megint megismétlodik. Általában ez a 300 év
úgy zajlik le, hogy az elején is van egy esemény, meg végén is van esemény és a ketto
feltunoen emlékeztet egymásra. Olyan, mint az a bizonyos Ady vers, amit Karinthy úgy
mondott, hogy: Maga megbolondult? Maga megbolondult? ..hogy mindent kétszer
mond ..kétszer mond? Mert minden esemény kétszer szerepel és feltunoen azonos módon!

“Primus ingressus Hungarorum in Pannoniam” Nagyméretu miniatúrában:”A magyarok

bejövetele Pannóniába” (Képes Krónika, 7. oldal)

“Icipit prologus de secundo ingressu et de casibus prosperis et adversis eorundem”. A

miniatúrán a magyarok második bevonulása Pannóniába. (Képes Krónika, 21. oldal)

Ebben a tanulmányban ezt már pontosítja Weissgerber és méghozzá úgy, hogy a Képes
Krónikát komolyan veszi. A Képes Krónikát mi állandóan emlegetjük, és soha nem vesszük
komolyan. Ez számomra is döbbenetes volt, hogy egy német történésznek kell figyelmeztetni
arra, hogy a Képes Krónikában teljesen hiteles az idorend, sot, ez az egyetlen hiteles jelenleg
az Európai eredeti idoszámításra vonatkozóan. Pontról pontra kimutatja. Ez azt jelenti, hogy –
tessék megint fogódzkodni – nem két Honfoglalás van, hanem három. O pontosan ismeri a
László Gyula féle kettos Honfoglalást, pontosan tudja, mert nem is lehet nem tudni, hiszen a
Krónikáink általában két ingressus-ról, két bejövetelrol beszélnek. A Képes Krónika is. Van a
primus ingressus, az elso bejövetel és ez még a hunokra értendo. S van a secundus ingressus
ez pedig az Árpádi Honfoglalás. Na most o nagyon finom, egyenes idézetek segítségével
lefolytatott bizonyítás során kimutatja, hogy a Képes Krónika három Honfoglalásról tud és a
szövegekbol, ahogyan ott van, tényleg ez derül ki. Ez szégyen és gyalázat, hogy ez bizony
nekünk nem jutott az eszünkbe!

Az elso, megmondja a Képes Krónika, egészen pontos idoadatokat mond, amit mi így
söprünk le az asztalról. Miért? Azért mert ugye 300 év, az ugye most közbe van iktatva. S
akkor most ugye rájöttünk más miatt is jó ez a 300 év. Nemcsak arra jó, hogy ahol eddig nem
volt osi hosi múlt, azt most meg lehet írni ebben a 300 évben, hanem arra is jó, hogy ott, ahol
viszont volt hosi osi múlt, ott azt szét lehet nyomni és ezzel egy tényleges kontinuitást meg
lehet szüntetni. Ezért nem tud összeérni Atilla Álmossal, mert a Krónikák egyfolytában öt
generációról írnak. Leírja pontosan. Atilla fia Csaba volt, Csaba fia volt Ed, Ednek volt a fia
Ügyek, Ügyeknek volt a fia Elod és Elodnek volt a fia Álmos. Öt generáció. Beszorozzuk az
átlagos 30-al, akkor pontosan azt kapjuk meg, hogy meghal 453-ban Atilla és akkor 595-ben
itt vannak Álmosék. De mert azt a 300 évet közbeékelték ezért egy ma magára valamit adó
történész sehol a világon nem fogadhatja el a Krónikánkat hiteles beszámolónak. Miért? Azért
mert túl rövid az ido. Értheto? Tehát, azt kell mondja az ember, hogy „zseniális” – ha
egyáltalán gonoszságra lehet ilyet mondani. Úgy van megtervezve, hogy minimum két legyet
üt egycsapásra. Egyszer csinál ott, ahol nem volt egy szakrális fejedelemséget… – ugyanis
nem érik be ám kevéssel: „Nagy Károlyból” szentet csinálnak. Tudjuk, hogy ebben a 300
évben „Nagy Károly” már szent is lett és ezt a szentségét Barbarossa Frigyes meg is erosítette
egy általa kreált ellenpápával. S volt fölszentelve is a tisztelt, éppen itt Ingelheimban. Még azt
is elérte, hogy a tiszteletére fölszenteltek egy monostor templomot. Nem árt ha tudjuk, hogy
egy ideig bizony „Nagy Károlyt” mint szentet próbálták bevezetni, aztán ez nem sikerült.
Végül is miért, miért nem ezt részletezi Illig, de most nem tartozik ide. Ahol nem volt
szakrális királyság és ennek megfelelo személy, ott csináltak, ahol meg volt ott ezt
megszüntették. De ha valahol volt tényleg szakrális királyság az nálunk volt. Az tudottan
szakrális volt. Anonymus még úgy írja le Álmost aki ennek a második megjelenése a
történelemben, az elso Atilla volt. S még úgy írja, hogy “Almus id est sanctus” – szó szerint
idéztem, Álmos, azaz hogy Szent. O még az Álmos kifejezést ezzel magyarázza, hogy Szent.
Nagyon lényeges dolog, nem mi találjuk ki ma, hogy szentként tisztelt személy volt Álmos.
Egy olyan dinasztia indult útjára Álmossal, amelyik ez elso tagjában – amelyik Atilla volt –
egy egész világ számára meghatározó jelentoségu tényleges karizmatikus alakzat volt, és aki
elindította konkrétan az Árpád-házat az Álmos volt nem Árpád, az pedig szent volt. Ezt
történetesen Bakay Kornél nagyon jól látta – talán emlékszünk még rá – ezért is helyezte a
Koronára, a szándékával nem volt baj és jól idézett Álmos tényleg szent volt, a maga korában
így tiszteleték, más kérdés hogy a Koronához való kapcsolata abszolúte nem bizonyított
feltételezés.

2. 2. A következo a kettes szám, az 1001-es dátum. Az 1001-es dátumot mi egyfolytában úgy

tanuljuk, mint egy dinasztia indulását. Miért? Azért mert ezt tanuljuk, úgy mint Szent István
koronázásának a dátumát. (Az hogy aztán melyik idoszakában volt, az elozo év Karácsonyán
volt vagy 1001 Karácsonyán az egy külön téma.) 1001. Számoljunk vissza 300 évet és akkor
melyik az a dátum, ami idekerül? Pont az Árpád-ház kihalása. 1301-ban hal ki az Árpád-ház,
s ha a 300 évet kivonjuk hová kerül? 1001-be. Ez azt jelenti, hogy az 1001-es év nem attól
fontos, mert Szent Istvánt megkoronázták, hanem mert az az uralkodóház halt ki, került át
manifeszt állapotból látens állapotba, amely még Jézussal indul útjára. Ez az elso évezred, s
ennek a záró mozzanata az Árpád-ház kihalása, de nem Szent István megkoronázása, az 701.
Sot majd látni fogjuk azon is korrigálnunk kell. Nagyon fontos tételrol van szó, mert egy 1000
éves birodalomnak van vége az Árpád-ház kihalásával. S ez a birodalom ez Jézussal indul –
az O születésével. [ Jelenések Könyve 20.rész! - a szerk. ]

3. 3. A 3. tétel az a dekanátus határok. Itt tényleg elég hátborzongató a dolog, ugyanis azt
tudjuk, hogy 720 évenként van dekanátus határ. 2160 év kerekítve egy Világhónap. Ez
csillagászati tény, ez nem olyan, hogy most én asztrálmítoszi rendszert eroltetek rá a
történelemre, ez attól függetlenül, hogy az illeto szolgaként éli meg, úrként, mindenképpen
Világhónapokban számolható az emberi történelem. Ha én Jézus születésével indítom a Halak
korszakát, akkor tudjuk, hogy a Világhónapokban mindig a végüknél megyünk be, a 3
dekanátus közül nem a Halak-dekanátus fogja indítani, hanem a Skorpió-dekanátus. Ez tart
720-ig, s ez színezi át az alapveto Halak tulajdonságokat. Utána még mindig nem a Halak
tulajdonságokat kapjuk tisztán, hanem a Rák tulajdonságok színezik át és 1440-ben vált át a
tiszta Halak tulajdonságra, amikortól kezdve a meghatározó – tudjuk hogy mindig a túloldal
meghatározó a testiség szintjén, a tényleges megvalósulás szintjén. Ez azt jelenti, hogy nekem
az elso 720 évben a földbol olyan árulkodó nyomokat kell találnom, amiben a meghatározó az
a Bika tulajdonságoké. Miért? Azért mert Skorpió jellegu a kor. Annak a megvalósulása az
anyagi világ szintjén az a Bika tulajdonság. Mit fogok kapni, mint jellemzo lelettípust?
Kincslelet kincslelet hátán. Ezt az elso 720 évet mi a kincsleletek alapján tudjuk
továbbragozni. Utána bekövetkezik 720-al egy drámai váltás és az 1440-ig tart. Csak egy a
gond, hogy ez a 720 innentol kezdve 1020-ra tevodik a mai idoszámítás szerint. A dekanátus
határ nem a mai évszámok szerint számított 720, mert az már beleesik a 614 és 911 közöttibe.
No most annakidején emlékszem, hogy rettenetesen sokat kínlódtam vele, hogy mi történt
Európában 720-ban. Dekanátus határ, valami nagyon nagy dolognak kellett történni, s kiderült
hogy semmisem történt. 720 körül egyszeruen megszuntek az adatok. Az ember kereste az
avar történelmet – nem történt semmi. Kereste a bizánci történelmet – nem történt semmi.
Keresett nyugaton – megint nem történt semmi. Van egy kozmikus fordulatunk, aminek
nagyon pregnánsan kell mutatkozni a történelemben, ez az emberiségnek a sorsfordulója és
gyakorlatilag semmi nem történik. Itt már lehetett érezni, hogy valami gond van. Ha én ezt
tudom, hogy 1020-ra kerül, akkor rögtön kiderül, hogy hohó! na igen de a Képes Krónika
nem azokat a dátumokat használja, nála 699 Szent István születése. S abban a pillanatban
kiderül hogy ez 720, ez pontosan az az érett Szent István, akinek a fejére lehet tenni a Szent
Koronát és akkor nem az történik 1000-ben amit mi mondunk, hanem az egész elcsúszik
annyit amennyi a Képes Krónika idoszámítása, de ezt senki nem veszi ám komolyan – le van
írva, ez nem kiszámított dolog, le van írva hogy 699. S ezt nekem egy német tudóstól kell
megtudni, úgyhogy enyhén rosszalja hogy egyetlen magyar kollégája sem figyelt föl ezekre az
adatokra. Ez azt jelenti, hogy bizony nagyon úgy tunik, hogy ez a koronázás volt a
korszakhatár jelzo. Ami ilyen módon pontosan abban a korában érte Szent Istvánt amit mi is
számontartunk nagyjából, csak máshonnan indítjuk a születését. Tehát: a dekanátus határ
valószínuleg ide esik, ezt én még például a miskolci eloadásban nem tudtam. Itt rengeteget
segített Weissgerber ez a tanulmánya, mert tényleg egyenesben idéz… és hát utána az ember
természetesen megnézi az eredeti forrást is.

Még valami: az 1440-es év. A második menet, a Ráknak a tulajdonságai a szellemiség terén,
testiség terén a Bak. Milyen emlékeink lesznek? Épített emlékek. Ez a bizonyos második
dekanátus, ez emlékek terén épület épület hátán. Minden más mufaj csak az épületen keresztül
érvényesül. Ha plasztika, épületplasztika, ha festmény akkor épület festmény…és így
tovább…és így tovább. Ez tart 1440-ig. Na de mikor van ez az 1440 mai idoszámítás szerint?
1740 és mindig 1-et adjunk hozzá, mert tudjuk ez az 1 le volt csalva Jézus születésénél. Ezért
1001-re került az a dátum, ami az Árpád-ház kihalása. 1741-ben mi történik? Halak Halak-
dekanátusa indul el, ami azt jelenti, hogy keményen Halak tendencia. S ennek a testi
megvalósulása kemény Szuz tendencia. Itt egy Szuznek úgy kell megjelennie, hogy: Mária
Terézia koronázása. Itt megjelenik a no, megjelenik a racionalitás, megjelenik a felvilágosult
abszolutizmus és így tovább De ez nem elég. Hanem ugyanakkor megjelenik a keleti
szomszédunknál ugyancsak a nouralom. Megjelenik I. Katalin utána II. Katalin és ezzel
elindul egy olyan romboló folyamat aminek tulajdonképpen a mai napig benne vagyunk a
sodrában. Ez amikor már a Szuz tényleg gátlástalanul tombol a világban ez a mai napig is tart,
mert most mi tulajdonképpen 1701-ben vagyunk. Amikor ezt eloször elmeséltem egy
vonatutazás alkalmával Szántai Lajos barátunknak, akkor egyetlen mondata volt rá: „nyertünk
300 évet!” [nevetés a nézotéren] Ez pedig nagyon fontos tétel, vigyázat, mert ez kegyelmi
ajándék. Vagy ezalatt megjön az eszünk, vagy akkor tényleg lottek az emberiségnek, mert ne
felejtsük el ma is azzal jönnek, hogy már semmit gond a Vízöntobe átmentünk. Az egész New
Age orületnek ez az alapja. Nemhogy nem mentünk át, hanem a Halaknak is egy jó tetemes
része – majdnem a fele – hátravan. Itt egy hatalmas dologról van szó, mert tényleg megvan a
lehetosége annak, hogy magára találjon az emberiség és azt a terhet, ami most szellemileg is
nyomasztja, de hát most már lassan fizikailag is a pusztulás szélére sodorja, azt egészen
egyszeruen dobja már le a hátáról. Nem kell utána megtaposni, de azért lehetoleg már ne
hurcolja tovább. Ha ezalatt nem vált ember belole higgyük már el, hogy nem lesz belole soha.
Éppen eleget cipeltük már. 300 év nyereség, ez egy óriási dolog.
Nem tudom, hogy lehet-e érezni a súlyát, tulajdonképpen ezek a 300 éves elcsúszások
folyamatosan olyan összefüggésekre világítanak rá, amire soha nem jöttünk volna rá
magunktól.

Képes Krónika (121.oldal)

4. 1440-ben koranalopás történik, ugye tudjuk? A mai idoszámítás szerint. Ez visszacsúszik

1140-re és itt valóban van a Képes Krónikában ábrázoláson egy korona menekítés. Viszik
lóháton a Koronát, amivel eddig nem tudtunk mit kezdeni. Úgy látszik ezek az allergikus
pontok úgy muködnek, hogy a 300 év kihúzása után is megmaradnak jelzoértékként és ennek
talán a legszebb példája a következo lesz. A magyar történelemnek a legnagyobb csapása, ami
tényleg megsemmisíto jellegu volt az nem Trianon, nem is 1945, hanem 1541, amikor Buda
elesett. Ehhez képest semmi az 1526-os Mohácsi vész, utána még két hadsereg érintetlenül
maradt, még a harckészség megvolt, még minden megvolt. 1541 után elesett a központ, 3
részre szakadt az ország, végleg meghúzták ezeket a határokat – ezek már csak módosultak,
de a 3 részre szakadtság egészen 1686-ig illetve valamivel késobbig fönnállt. 1541: Kaptunk
rá jelzést elore vagy nem? 300 évet visszapörgetek és mit kapunk: 1241 – mi történt? Muhi
csata, a tatárdúlás. Ha én ezekkel a 300 évekkel – és azért észrevettük nyilván mindegyik „1”-
el végzodik. Nem 1540, hanem 1541. Visszavetítek: 1241… Úgy látszik muködik ez a 300-as
rendszer.

Cserélt képek a Magyar Szent Koronán. Dukász Mihály bizánci császár helyén eredetileg
Szuz Mária, Konsztantin helyén (baloldalt) Atilla, I.Géza helyén pedig Buda volt eredetileg.
(Bovebben: Pap Gábor: “Angyali korona, szent csillag” )

1790-ben mi történik? 1790-ben kicserélik a képeket a Magyar Szent Koronán. Ez az a

pillanat, amikor visszakerül a Magyar Szent Korona II. József halála elott közvetlenül és az
eddigi legvalószínubb jelzések szerint közvetlen elotte történnek a képcserék. Amikor
visszakerül akkor már ezekkel a megváltozott képekkel. 1790-ben válik nyilvánossá az, hogy
itt kicseréltek képeket a Szent Koronán. Egy szakrális tartalom, egy üdvtörténeti jellegu
tartalom napi politikai tartalommá aljasodott le. Ennél nagyobbat nem lehet zuhanni. Ennek
mi felel meg, ha el kezdjük visszavetíteni? 1490 és itt most „0”-ás dátumunk van. Mi történt
1490-ben? Meghalt Mátyás király. Valami lezárult. A Magyar Szent Koronának az
hatékonysága ami megvolt a teljes eredeti képrend esetén, ez kétségtelenül nem muködik ma.
Ez nem azt jelenti, hogy a Szent Korona nem muködik egyáltalán, hanem azt jelenti, hogy
bizonyos vonatkozásokban gyengült illetve átprogramozódott. S ez a magyar történelem
1490-el áll. Amit 1490-ig nem tudott elmenteni az örökkévalóságnak

Szántai Lajos – eloadás a Rám-hegyen (Pilis)

Mátyás király, az azóta már elpusztult. A második fele az uralkodásának, ahogy azt Szántai
Lajos nagyon szépen és részletesen kiszokta fejteni, az tulajdonképpen egyetlen nagy
menekítés. Elzárni csapokat, ami tényleges, megvalósult, anyagba fogalmazott érték azt
valahogy úgy elrejteni, hogy amikor majd megfelelo ido eljön akkor újra eloveheto legyen.
Amióta ezzel a nem akarom minosíteni milyen hölggyel összeházasodott, azóta egyetlen
hatalmas értékmentés a tevékenysége, semmi más nem fontos számára. Akik ebben
akadályozzák, azokat azonnal félresöpri az útjából, s nagyon úgy néz ki – ez megint Szántai
Lajosnak a fölismerése -, hogy ebben kulcsszerepet a Pálosok játszották. Egyedül az volt az a
testület, ami egyenes ági örököse az osvallásunknak, ennek biztosított törvényes kereteket a
judeo-kereszténység nagyobb áramlatában, nem lehetett kitiltani, mert elismertette magát és
ugyanakkor az összes osvallási elemet megtudta orizni, de ekkor mindez a föld alá került. A
legjobb helyre, mert azóta ami történik, akkor már tényleg legjobb helye a föld alatt. Ennyit
az átprogramozott dátumokról és akkor most a legeslegutolsó tétel az pedig így szól, hogy a
tanulságok.

Tanulságok

1. 1. Érdekes módon az elso számú tanulság nem lesz sok. Ez még Miskolcon úgy
fogalmazódott, hogy az elmélet abszolút hiánya a Kárpát-medence. Augusztusban [2001] ez
még így volt igaz, ma már nem igaz. Nem igaz ebben a tanulmányban egyértelmu, hogy a
Kárpát-medence már foszerepet játszik, s ez a Weissgerber egy nagy kötetet készít most elo,
aminek ez tulajdonképpen egy mutatványa. Már önmaga rájött, hogy kulcsszerepe van a
Kárpát-medencének, s ha fogcsikorgatva, de bizony leírja és ebben a magyarságnak. Úgyhogy
most már azt hiszem ideje lesz nekünk is egy kicsit hozzányúlni a tollhoz, mert ezt most már
nem lehet tovább hagyni, hogy mindent, amit ott kikaparnak az azonnal a román hasznosítja a
maga kifejezetten hazug származáselmélete megtámogatására. Bármennyire is nagylelku az
ember azért egészen idiótának nem kell lenni, – más dolog az idiotizmus és más dolog a
nagylelkuség.

2. 2. A szlávosodás szerepe az idocsúsztatásban. Rendkívül, alapvetoen fontos. Tanulságok: a

szlávkérdést újra minden vonatkozásában, hangsúlyozom minden, nyelvi, történeti, régészeti,
minden vonatkozásban újra kell tárgyalni. Nem járunk töretlen úton, már László Gyula
figyelmeztetett rá, hogy nincs szláv régészet. Mert fölvetették neki annakidején – mikor még
szlávuralom volt Magyarországon, legalábbis hivatalosan -, hogy miért nem szentelt nagyobb
teret A népvándorlás muvészete Magyarországon címu kötetében a szláv régészeti
hagyatéknak és akkor nagyon nyersen közölte, hogy egyszeruen azért, mert nincs mirol
beszélnünk. Ezzel együtt megírattak vele egy fejezetet, ami feltunoen a legrövidebb és
gyakorlatilag semmilyen tényt nem tud felmutatni, csak vélekedésekrol, nem a sajátjáról,
hanem a kollégái vélekedéseirol tud beszámolni. Nyelvészetileg természetesen ugyanúgy újra
kell tárgyalni, és itt nem lehet nagylelkusködni. Innentol kezdve már azt a tételt kell nagyon
komolyan venni, hogy aki hazugsággal tartósan együttmuködik, az kollaboránsnak számít és
azt úgy is kell kezelni. S itt most már fölismerheto igazságokkal van dolgunk.

3. 3. A valódi kontinuitás helyett ál-kontinuitás. Ha valaki netán jegyzetel, akkor ezt az egy
mondatot írja fel. Az egésznek itt van a kulcsa, ezt ne várjuk Illigtol mert Illig tényleg
rendkívülit teljesít, de ilyet O nem mondhat ki. Ahol nincs valódi kontinuitás ott csinálnak
helyette egy ál-kontinuitást és párhuzamosan ezzel megszüntetnek egy valódi kontinuitást.

4. 4. Utolsó pontja ennek a bizonyos utolsó fejezetnek, az hogy nagyon ne keseredjünk azért
el. S most nemcsak azért, mert íme a bizonyság, hogy nagyobbat is lehet hazudni annál, mint
amiket nekünk hazudnak naponta, ez nem a Népszabadság nagyságrendje azt gondolom
észrevettük. Ha már egyáltalán, akkor ez a Narancsnak a nagyságrendje, de azért még annál is
profibb, ok nem profik, hanem egyszeruen mocskolódnak, ezek azért profi módon csinálják
ezt. Itt az ember néha szinte beleborsózott, hogy mennyit kellett ezen „kotlani”? Ez azért nem
olyan magától értheto, ez részleteiben is ki van dolgozva, mert azért gondoljuk el ok nem
pancserekkel számoltak. A mai átlag lakossága Földnek pancserek sorozata, „egy vagon
majom” ahogy szoktuk mondani… [nevetés a nézotéren] …Ne haragudjunk, ha világnak el
lehet azt adni, amit ma az amerikai népnek eladnak, akkor tényleg elmajmosodott a világ. Itt
nem ilyenfajta emberekkel kellett még számolni, hanem viszonylag még önállóan gondolkodó
s a hagyományukat tiszteletben is tartó emberekkel, és be lehetett adni nekik. Ez azt jelenti,
ahogy le is vezeti Illig a második a kötetében, hogy azért azt se felejtsük el, hogy itt egy ilyen
jellegu idoszámítás kizárólag kolostori rendszerben muködött. Nekik egy kolostori hálózatot
kellett kézben tartani, arról pedig tudjuk, hogy kézben is tartották. Azért volt olyan
rettenetesen fontos, hogy „eretnekség” ne legyen. Miért? Hogy ne tudja ellenorizni. Ott még
hiteles adatok is bekerülhetnek a köztudatba, de egy engedélyezett szerzetesi rendszeren belül
csak adagolt adatok kerülhettek be a köztudatba. Amit az érdek diktált, az került be az írott
úgynevezett „forrásokba”, mert azok ettol kezdve lettek források és ezért van az hogy
mennyire végrehajtható volt, de még mennyire végrehajtható volt csak vakfegyelem kellett
hozzá, mert ha valaki egyszer elszólta magát azt azonnal likvidálni kellett. Mondjuk nagyon
nem is szólhatta el, mert a cella az eléggé jól zárható és ezeket úgy nem nagyon engedték ki,
pontosan ezeket a másoló barátokat… úgy megtisztelték, de o maradjon benn a cellában ne
sétafikáljon, az a másik a kolduló az fecseghet amit akar…

5. 5. Az utolsó pont az biztatna, tulajdonképpen nem mi vagyunk az egyetlen vesztesei ennek

a hazugságáradatnak, talán nem is nálunk a legtragikusabb a helyzet, mert ugyanakkor az
egész benne van egy egyszerre kozmikus és egyszerre üdvtörténeti rendszerben. S ez pedig
azt jelenti, hogy a Halak-Szuz tengely szerepét azt hiszem nem értékeljük eléggé. Mi Jézus
születésével bementünk egy tengelybe, ez a tengely egy kozmikus tengely, ez pontosan
derékszögben van a saját Tejútrendszerünkre és ezért, mint tengelyt „Halál-tengelynek”
nevezzük. De nem vesszük komolyan. Miért? Mert ez az eloadó „heppje”, mert neki az a
heppje hogy ez a tengely ez Halál-tengely, mert o biztosan nem szereti a Szüzet – nem tudom
miért ne szeretném – vagy a Halakat, fél tolük…valami miatt nem szereti ezt… Szó nincs
semmi szeretetrol nem szeretetrol, ez tényleg Halál-tengely. Ebbe besétálni nem lehet
következmények nélkül. Ennek van egy olyan következménye, amit egyszeruen nem veszünk
komolyan vagy egyáltalán föl se ismerünk, ez pedig micsoda? Az hogy a testi fizikai
megvalósulás síkján egyre fokozódó jelentoséget nyer a Szuz tulajdonság. Ez pedig mit
jelent? Azt jelenti, hogy amit dokumentálni tudok az van, amit nem tudok dokumentálni az
nincs. Nem a tett maga számít, hanem az a dokumentum, az a bizonyíték ami tanúsítja, hogy a
tett megtett tett. Ennek viszont van egy nagy veszélye, ami ennek a kornak a sajátja, elotte
nem jelenik meg s hál’ Istennek már nem sokat kell hurcolnunk… – 300 év ide-oda. Ennek a
következo a lényege: ha én tudom, hogy nem a tett a fontos, hanem a bizonyíték, akkor én el
kezdhetek „bizonyítékot” is gyártani. Miért? Mert bizonyítékot könnyebb gyártani, mint tettet.
Ez a veszély ez korábban nem muködött, mert ez ennek a kornak a sajátja, ez a Halál-
tengelynek az egyik legfontosabb megnyilvánulási módja, s ennek a következo konkrét
megnyilatkozásai vannak:

· · Az elso talán legnyilvánvalóbb az, hogy az igazságot minden tekintetben kezdi kiszorítani
a bizonyíthatóság. Ez az jelenti, hogy ma már az ember-ember közötti kapcsolatokban, mint
mérce, föl se merül az igazság – csak a bizonyíthatóság. Ilyen már nincs is, hogy
igazságszolgáltatás errol már itt beszélgettünk, jogszolgáltatás van. Igazságról egyáltalán nem
is beszélünk, de tudományos tételekben sem – tudom bizonyítani vagy nem tudom
bizonyítani, föl sem merül, hogy ennek elvileg semmi köze nincs az igazsághoz, – ez a
bizonyíthatóság. De annyira megszoktuk, hogy az igazságot bizonyítássorozattal közelítjük
meg, hogy egyszer csak azt mondja az ember: bolond vagyok én még mindig az igazsággal
foglalkozni, hát nem sokkal egyszerubb itt leülök és csinálok „bizonyítékokat”. Leforgatok
egy filmet valamelyik hétvégén mondjuk a soroksári Duna-ágba. Ha elég jól leforgatom,
utána eladom a televízióban, mint az Öböl-háborúról készült „helyi dokumentációt”. Értheto?
Minek menjek én ki oda, ott még esetleg lonek is, de lehet, hogy nincs is ott háború – kitudja
(?), így viszont lett egy hír.

· · Itt nagyon lényeges a kérdés, mert a második menetben, ha az igazság a bizonyíthatósággal

kiszorítható ez nem kis dolog, mert bizonyítékot mindig könnyebb gyártani, de a második
lépésben a tudás kiszorítható a jólértesültséggel. Ez azt jelenti, hogy senki itt már igazi
tudásról nem beszél – naprakészen vagy informálva, vagy nem? A többi az nem érdekes. Mi
az hogy „tudás” – definiáld hogy tudás… Jólértesütség az igen: hallottad tegnap a Kossuth
Rádiót? – igen, olvastad a Népszabadság vezércikkét? – igen…na még a Sacrum Imperiumot
is – igen, akkor én jólinformált vagyok…még a Narancsot is olvastad?…úúh hát akkor te
nagyon jól… A tudást kiszorítja a jólértesültség.

· · Harmadik: a tényeket kiszorítják hírek. Mi ezt annyira magától értetodonek vesszük, hogy
én minden alkalommal külön „dührohamokat” kapok. Azt mondja: „láttad?” Mit láttam? „…
hát ahogy nekiment a gép…” Minek? „…annak két…” Igen tényleg? Miért te láttad? „…hát
persze hát egyenesben…” Mit láttál? „…hát az egyenest.” Mit? „…közvetítést.” A
közvetítést? Én azt hittem a tényrol beszélünk. Végig a hírrol beszél, s egyfolytában úgy tesz,
minthogyha a tényekrol beszélne. Föl se tunik neki! Itt végig a hírekrol volt szó. Na most
melyiket könnyebb gyártani? Híreket vagy tényeket? Nem tudom észreveheto-e, folyvást
ugyanarról van szó, ez egy tendencia, ez ennek a kornak az alaptendenciája. Amiket pedig én
itt nevükön nevezek ezek tünetek. Ezek nem voltak 2000 évvel ezelott, s nem lesznek – hála a
Jóistennek – már 500 év múlva se. Ez egy olyan fertozés, amit az emberiség, ha egyáltalán
túléli, akkor immunisan fog belole kikerülni. Nem lesz érdemes tovább hazudni. Ma még
érdemes.

6. 6. Az utolsóhoz érkeztünk és ezzel gyakorlatilag be is zárhatjuk, ugyanis az egész

kérdéskörnek itt van az egyik kulcsa, és ezzel én visszautalok az elso itteni eloadásra is.
[Boncold csak, nyelvész... - Sajnovics "halszagú atyafisága" és a "szláv jövevényszavak"
csapdája. 2001 január 24., Magyarok Háza] Az úgynevezett „finnugor ostörténet” kérdéseire.
Ugyanis erre én is csak menetközben döbbentem rá, hogy nyelvet könnyebb készíteni, mint
népet. A népeket szépen kiszorítják a nyelvek. Ez bizony nagyon lényeges dolog. Ez azt
jelenti, hogy mi az ókorra vonatkozóan gyakorlatilag csak nyelvekkel rendelkezünk, és
ezeknek a nyelveknek mi megfeleltetünk népeket, és elfelejtjük, hogy nyelveket lehet ám
gyártani! Nem csak úgy, ahogyan mondjuk egy makedón nyelvet gyártott a nagy Jugoszlávia
annak idején. Ugyanis a makedónról mindenki tudta, hogy bulgárul beszélnek. Na most én
Bulgáriában hallottam a hírt és elég elkeseredetten magyarázta egy ottani történész
professzor, hogy vegyük már észre, hogy itt most nyelvkészítés ürügyén népet csinálnak.
Miért? Hogy ne tudják fölismerni, hogy ok virtigli bulgárok. Miért? Azért mert nekik is volt
Trianonjuk, a bulgároknak – csak egy kicsit korábban volt. De ne felejtsük el Dobrudzsa attól
lett román, mert egyszeruen kiirtották onnan a bulgárokat. A törököket is. Nem úgy, ahogy
Erdélyben a magyarokat, hanem nagyobb tételekben. Egészen pontos adatok vannak róla. Ne
tudjuk meg, hogy milyen az, amikor egy román egy bulgárt írt ki. Mert etnikailag
megtisztította Dobrudzsát. Dobrudzsa soha nem tartozott Romániához. De odacsatolták. Kit
érdekel? A bulgár tudósok – ez most már tényleg a legvége – egyszeruen elmondták, hogy
Makedónia annyira bulgár még mai is, hogy bármelyik pillanatban, ha egyszer egy szövetségi
köztársaság Jugoszlávia, mert ugye szövetséginek volt kikiáltva, bármikor egy picit lazul a
gyeplo, egyszeruen bejelenti az elszakadását és akkor nem áll meg ennél, hogy önálló lesz,
hanem azt mondja, hogy mi bulgárok vagyunk, szeretnénk Bulgáriához csatlakozni. Ez
ugyanaz, ami Erdélynél veszély, hogy nem Erdélyt fogják kikiáltani, hanem azt mondják,
elnézést mi mindig is Magyarországhoz tartoztunk, most mit játsszuk meg itt az agyunkat?

A következot találták ki a jugók: megcsinálták a „makedón nyelvet”. Hogy csinálok makedón

nyelvet? Elobb van irodalom és aztán majd csak fogja ezt beszélni valaki. Miért? Mert az
irodalmat lehet kivinni könyvkiállításokra, senki nem fog elmenni Makedóniába, eloször is be
se engedjük, és másodszor nem fog elmenni oda hogy ellenorizze egyáltalán ezt a nyelvet
beszéli-e valaki? S ez nem elég, újságot indítottak el. A Makedón Szemle vagy nem tudom
Hírharang vagy egyéb, és ahol már újság is van – újság hetente. Akkor ezt a nyelvet valakik
beszélik, nem? Van irodalma, akkor ezek szerint kell legyen írója, akkor legalább az az író,
meg az az újságíró az biztos makedón nem?! Az aljasságnak tényleg nincs határa. Nyelveket
lehet csinálni, akár lombikban, akár ma már számítógéppel órák alatt teljes szótári készletet és
majd csak lesz hozzá nép. Majdcsak el tudom hitetetni a világgal, hogy van egy ilyen nép.

Ugyanis visszamenoleg mai napig nem tudjuk, hogy lett a bulgár-törökökbol szláv-bolgár. A
mai napig nem tudjuk. Maguk a bulgárok sem tudják. Ugyanis az elso nyelvemlékeik teljesen
egyértelmuen bulgár-török nyelven vannak. Olvassák oket, jól lehet érteni oket. Miután nem
volt rádió, televízió sem, s a meggyozésnek egyéb demokratikus eszköze, lehetetlen hogy
annyi ido alatt, mint ahogyan Omurtag megjelenik a Balkánon török nyelvvel, török
etnikummal, s amikor az elso állítólag már „szláv-bulgár” törzsek megjelennek, a ketto között
még évszázad sem telik el. Hogy oldották meg?

Itt teljesen nyilvánvalóan olyan átverésnek vagyunk áldozatai, aminek a kulcsa az, hogy
egyszerubb a dokumentumot létrehozni, mint a valóságot, ami a dokumentumban megjelenik.
Érdemesebb a dokumentum révén az érdekeinket érvényesíteni és ez történik. Ennyit
vigasztalásul, gondolom elég sovány volt a vigasz.

A befejezésnek pedig csak annyit, hogy ahogy említettem ez tényleg perdöntoen fontos tétel.
Egy szabályos földindulásnak vagyunk a tanúi. Az európai történetírás, amióta egyáltalán
tollat ragadtak, azért hogy megmagyarázzák nekünk, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és mit
akarunk – mert ez tulajdonképpen erre találódott ki – azóta ekkora válságot még nem élt át.
Tovább nem lehet elhallgatni, ez is teljesen nyilvánvaló és nagyon idoszeru, hogy mi is
elkezdjünk ebben a kérdéskörben most már alkotó módon részt venni, mert a veszélyek elég
nagyok. A gyakorlat ott tart, hogy mi Miskolcon már minden dátum mellé odatesszük
zárójelben a valódi dátumot. Ez azt jelenti, hogy ha valakit zavar a kérdés eléje utána
kérdojelet tehet, nyugodtan meg lehet csinálni, senkit nem zavar vele, de már ezeket az
adatokat nagyon komolyan kell venni, és lehetoleg ezeket az alapmuveket azért most már jó
lenne lefordítani magyarra. Ez a következo lépés lesz. Úgyhogy én megköszönöm a szíves
türelmet, figyelmet, ami rendkívüli volt.

[vastaps - Vége]

A magyarok génállománya és
az őstörténete
A 2000-ben elvégzett Semino-féle, genetikai vizsgálatsorozat, Y-kromoszómás kutatási
eredményei szerint:

“- A magyar férfiak 60 %-a az EU-19-es – őskőkorszakbeli – ősapa leszármazottja.

- A magyar férfiak további 13,3 %-a az EU-18,

- 11 %-a az EU-7,

- és 8,9 %-a az EU-4 ősapa utóda.

Mindez azt jelenti, hogy a jelenlegi magyar férfiak 93,3 %-a négy ősapától ered, és 73,3 %-a
már az őskőkorszakban a Kárpát-medencében élt férfiak utódja.” (Dr. Czeizel Endre: A
magyarság genetikája 235. oldal, 3. bekezdés.)

További fontos megállapítása volt a Semino-féle vizsgálatnak az, hogy az urali népekre
jellemző TAT (EU13+EU14) jelű gén a magyarokból teljesen hiányzik!

A honfoglalóknál hét mintából kettő esetben tudták kimutatni ezt a bizonyos Tat markert, ami
uráli, vagy ha a jelenleg rendelkezésünkre álló archeogenetikai adatokat veszünk figyelembe,
Belső-Ázsiába az ázsiai hunok irányába mutathat.

“2000-ben, a világ egyik legautentikusabbnak elismert folyóiratában, az USA-ban megjelenő

Science-ben, Semino és 16 genetikus munkatársa közös közleményt tettek közzé. A magyar
népesség vonatkozásában az alábbi megállapításokat tették:

1. A magyar nép ősei a napjainktól számított 40-35 ezer évvel ezelőtt Európában elsőnek
megjelent europoid őstelepesek között voltak!!

2. A magyar nép populációgenetikai szempontból ma Európa egyik legkarakterisztikusabban

elhatárolható népessége (amire az Eu19 haplotípus – őskőkori genetikai marker, a
magyarokban, legmagasabb százalékarányban kimutatható jelenléte utal).

3. A magyar nép legközelebbi – genetikai szinten igazolható – rokonai a lengyel, az ukrán,

továbbá a horvát nép. (Mit mondott Zrínyi?: Horvát vagyok, tehát magyar! Zrínyi a szkíta
jogfolytonosság okán még tudta mit beszél.)

Genetikailag olyan, hogy “indoeurópai” nem létezik. Nincs “szláv” sem, csak “európai”, és
értik ez alatt éppen a magyarságra legjellemzőbb haplotípusok csoportjával jellemezhető
népeket. A magyar nép genetikailag európai, sőt, “őseurópai”. (Természetesen a nyelvünk is
és az írásunk is az!)

Géneket nem lehet “kölcsönözni”, “átvenni”, hamisítani, csak és kizárólag örökölni! “A

recens minták azt mutatják, hogy a 132 magyarországi és 99 székelyföldi férfitól, valamint
ugyanolyan 113, illetve 84 nőtől nyert minta összetétele nem különbözik egymástól, és
valamennyiüknek jó kilenctizede az európai őslakosságéval egyezik meg.” – olvashatjuk a
Magyar Tudomány említett számában. Fontos észrevenni: a székely és a magyar nem
különbözik egymástól!

Már a honfoglalás- és Szent István-kori Magyarország lakossága is szinte kizárólag

biológiailag európai eredetűekből állt.” Az un. Honfoglalók csak hazatértek őseik földjére,
vérrokonaik közé.

Az Eu19 haplotípussal kapcsolatosan megemlítendő, hogy az nem csak Európában fordul elő.
Tekintélyes frekvenciákkal találkozhatunk Észak-Indiában, Pakisztánban és Közép-Ázsiában
is, ahol egyébként a marker legnagyobb gyakoriságát éri el. Ezek azok a területek, ahol a
szkíta, szaka, sumer, hun, szabír, pártus stb. kultúra kisugárzott és történetileg, régészetileg is
kimutatható a jelenléte.Megállapítható, hogy az őstörténet kutatás egyiptomi, indiai, sumer,
ázsiai elemei egy közel 50.000 éves nép, a királyi szkíták, vagy szaknyelven szólva az EU19
haplotipus kulturális epizódjai. Ezért a magyar nem származik sem a sumertól, sem az
egyiptomitól, sem az ázsiai népektől, hanem az EU19 génállományú, Őseurópai, ősnép
alkotott az említett helyeken civilizációkat, birodalmakat, az adott helyi populációkkal
közösen.
Ezért van az, hogy a nagyon szembetűnő azonosságok mellett, karakterisztikus különbségeket
mutatnak fel ezek az ősi kultúrák. Az azonosságot az EU19 őseurópai nép alapkultúrája adja,
az egyedi ízt, pedig a helyi lakosság kultúrája adja. Ettől különbözik az etruszk, a pelazgtól, a
föníciai a sumertól, az indiai szaka az ázsiai huntól, az ír kelta a Kárpát-medencei keltától.
Ettől más az egyiptomi, a hurrita, a káld, a méd és a pártus, de az EU19 genetikai és kulturális
információs tartalma köti őket össze.

Az Eu19-es haplotípus génfrekvencia térképe Európában Semino és munkatársai közleménye

alapján. (Ábra: Gáspár R.)

Az Eu19-es haplotípus génfrekvencia térképe Európában Semino és munkatársai közleménye

alapján. (Ábra: Gáspár R.)

Ahol a lila árnyalat megjelenik, ott az EU19 őseurópai nép tartósan megtelepedett és
keveredett a helyi lakossággal, és elvitte magával a gabonát, a sertést, a szarvasmarhát, a
kerámiát, majd a kereket, kocsit, lovat, nyerget, nadrágot, zekét, kabátot és nem utolsó sorban
a hitvilágot, a vallást, a társadalmi felépítmény mellérendelő, köztulajdonon alapuló
szerkezetét. (ezt nevezik ma Szentkorona értékrendnek)

Ezért az őstörténet kutatás terén nem a kabátot kell a gombokhoz hozzávarrni, hanem
fordítva.

Az Angol régész, Gordon Childe szerint a kőkorban létezett egy azonos műveltségű nép a
Mezopotámia, Kárpát medence, Kréta háromszögben. Észrevételeit 1929-ben tette közzé a
The Danube in Prehistory c. művében.

“A Kárpát medence volt a szarvasmarha európai háziasításának gócpontja, mert a vad őse itt
élt a legnagyobb számban. A sertés helyi vad őseinek háziasítását a Kárpát medencéből, főleg
a bronzkorból lehet kimutatni.” A Kárpát medence az őskőkor (a paleolitikum)-tól kezdve
Európa legsűrűbben lakott területe volt. A Kárpát medence nemcsak az állatok háziasításának
volt az egyik legfontosabb gócpontja, hanem Európa benépesedésének is.

Az új kőkorban (neolitikum) a Kárpát medencében 3 nagy műveltségkör virágzott. – A

KŐRÖS műveltség (i.e. 5.000) kiterjedt Erdélyre, Duna-Tisza közére, valamint a
Dunántúl Duna-Dráva szögletére. – A Nagyalföldön volt az alföldi vonaldíszes edények
műveltsége (i.e. 4.000). – Míg a Dunántúlon a Dunántúli vonaldíszes edények műveltsége
(i.e.4.000). Az utóbbi leletanyaga megtalálható a Bécsi és Cseh medencén keresztül egészen a
Rajna vidékig.

H. Würm (Würm a göttingeni egyetem neves professzora) kutató igazolta, hogy a Kárpát
medencében a gabonafélék kinemesítése az Őscirokból az i.e. 6.000 – ben már befejeződött.
Állítását igazolják a gabona termesztéséhez szükséges szerszámokat előállító kőipartelepek
feltárásai és azok kormeghatározásai Tarcal, Tokaj, és Csitár határában.

A Kárpát medencéből származik – az epigrafikai és paleográfiai írásrendszer a

gyökrendszerű, fraktál ősnyelvvel – a korong előtti és a korongolt kerámia – a gabona
kinemesítése az őscirokból – a fémbányászat – a fémművesség – a háziasított sertés és
szarvasmarha – az ötvös művészet és a technikai civilizáció alapja a kerék, a kengyel!

Gordon Childe és Fritz Sachermeyr szinte egybehangzóan írják műveikben, az Európai népek
tanítómesterei a Kárpát medencei scythák voltak.

Ezért köszönet és hála mindazon őstörténet kutatónak, akik a Kárpát-medencei 50.000.- éves
nép történelmét, annak szeletei feltárták, illetve ezen ősnép és más népek közös múltját, az
ezen együttműködésből kifejlődő civilizációk „magyar” vonatkozásait feltárták.

A közlő megjegyzése:

Ez a tanulmány a Kárpát-medencei 50.000 éves ősgén jelenlétét bizonyítja a mai magyar

férfiak 73,3%-ban.

A tanulmány 2000-ben készült. Magyar Tudományos Akadémia miért nem hozta

nyilvánosságra? Ennek a tanulmánynak a napvilágra kerülésével a szellem kikerült a
palackból. Az igazság napjai közelednek.

ÁRPÁD NÉPE
Milyen a magyar ember?

Kiszely István

Európai megjelenésünk annak idején nagy riadalmat keltett az indoeurópai világban.

Bölcs Leo bizánci császár szerint: a magyarok a munkát, a fáradtságot, az égető meleget,
fagyot, a hideget, minden nélkülözést tűrnek. Szabadságkedvelők és pompakedvelők.

Gardizi szerint: bátrak és tekintélyesek.

Mihály szíriai pátriárka szerint: becsületesek, őszinték, életfenntartásukban okosak… nem

szeretik a sok beszédet.

Ottó freisingi püspök megrettenve ír a magyarokról: külsejük marcona, szemeik beesettek,

termetük alacsony, viseletük vad, nyelvük pedig barbár. A sorsot kell vádolni vagy az isteni
türelmet kell csodálni, mely e szörnyetegeknek ilyen pompás ország birtokba vételét
megengedte. Európa ezt a sajátos megítélésünket napjainkig megtartotta.

Bertrandon de la Brocquiere 1433-ban a magyar nők szépségét dicséri.

Montagu Mária 1717-ben megjegyzi: az összes bécsi szépség Magyarországból került ki.

Beudant 1818-ban így jellemezte a magyarokat: A magyarok úgy látom, még megőrizték a
magyarországi síkságokon azokat a sajátos jellegeket, amely megkülönbözteti őket más
népektől.

Rónay Jáczintnál ezt olvassuk 1847-ben: Egy nemzet sem buzog oly hőn nemzetisége mellett,
mint a magyar, mégis egy se fogadja olyan könnyen, mondhatni könnyelműen az idegent, és
mindent, mi idegen, mint éppen a magyar.

Paul Topinard és Paul Broca 1881-ben kiadott első antropológiai kézikönyvében ez áll a
magyarokról: A magyar családok arczvonásai a legszebbek közé tartoznak egész Európában.

Hans Norman 1883-ban így ír a magyarokról: … A magyarok jó alkatúak, kemény izomzatú

nemes emberek, mintegy márványból faragottak…

A szerzők érdeküktől és politikai hovatartozásuktól függően hol rosszat, hol szépet írtak
rólunk; egyikük sem maradt meg az általánosságoknál. Mégis mi az, ami a magyarokat
elkülöníti Európa minden más népétől? Belső-ázsiai, minden európai néptől idegen
származása. A lovas népek szabadságszeretete az, hogy kevésbé kényszerül egy zsarnoki
rendszer uralma alatt maradni, mint egy korán megtelepült nép. Egy lovas nép szélesebb
látókörű, világot látottabb, megértőbb, nagyvonalúbb és türelmesebb, mint az állandó helyhez
kötött lakosság. Az ősi lovas népek az idegenekkel szemben szabadon, önérzetesen
viselkednek… Mivel őseink szállásterületei nagyobb távolságra voltak egymástól, így mindig
örültek egy magukfajta megérkezésének, szerették – ma is szeretik – és megbecsülik a
vendéget, az idegeneket is szeretettel befogadják, mert nem féltik azt, amiből nekik bőven
jutott. E nép önzetlensége talán a történelem folyamán való mindenkori jólétének tudható be.
A Kárpát-medencében igazán ínség – mint Angliában a burgonyavész idején vagy
Szászországban – sohasem volt, mert ez a nép mindig bővelkedett állatokban és mezőgazda-
sági terményekben. Befogadtuk az idegent, amikor arra szükség volt. Jól érezte itt magát a
szlovák, sváb vagy szerb származású magyar – mindegyik “magyarnak” vallotta magát,
hiszen soha egyetlen népet ki nem rekesztettünk. A magyar befogadó nép volt – és az is
maradt. Amikor a délszláv háború idején arról volt szó, hogy befogadjuk – élelmet és otthont
adjunk – a nyomorult menekülteknek, amit a gazdag “nyugati” országok sem tettek meg –
egyetlen interpelláció sem hangzott el ez ellen a parlamentban.

Régebben az alaki (morfológiai) tulajdonságokban, a külső megjelenésben keresték a magyar

sajátosságokat. E területen Bartucz Lajos antropológus professzor írt időtálló munkát 1936-
ban A magyar ember címmel. A rendelkezésünkre álló, még viszonylag kevés honfoglalás-
kori csontvázon és az élő lakosságon végzett vizsgálat alapján elemezte a magyarság keleti
elemeit, amelyek dominánsabbak az európai jellegekkel szemben…

A magyar nemzet az ittmaradt őslakosságból, a honfoglalás előtt ugyancsak Keletről érkezett

hunokból, avarokból, a félmilliónyi honfoglaló magyarból és a későbbi betelepítettekből és
betelepültekből alakult ki, mégis dominánsai megmaradtak azon alaki, megjelenési formáink
(típusaink), amelyek Európában csak a magyarokra jellemzőek. Ilyen belső-ázsiai, törökös
magyar típus a ma is 30 százalékos gyakorisággal előforduló turanid típus (169 cm-es átlagos
férfitermet, erőteljes járomcsont, egyenes orrhát, viszonylag kis szem, ritka szövésű, egyenes
szálú sötétbarna haj, sötétbarna szem; a kis- és nagykunok jellegzetes megjelenési formája
ez), a kb. 12 százalékban előforduló pamíri (gondoljunk a hosszú, szikár arcú, nagy, egyenes
orrú alföldi parasztságra, vagy akár Arany Jánosra) és a 4-5 százalékban előforduló erősen
kiálló, kissé görbült orrú, szikár, erős járomcsontú taurid típusra. Sokan a kelet-európai
területen felvett szőke, kék szemű, erőteljes járomcsontú és pisze orrú keletbalti típus is
részben a magyarokhoz kötik. A magyarok ősi fiziológiai, élettani tulajdonságai közé tartozik
az Európában részben már csak nálunk előforduló tejérzékenység (ezért őseink nem ittak tejet,
hanem a tejfehérjét kicsapatták, kumiszt, joghurtot, aludttejet és sajtot fogyasztottak)…

Őseink élettani tulajdonságai közül elsőként a vérsavóban lévő ellenanyag-tulajdonságokat

(markereket) vizsgálták. Ugyanis ha egy népen belül szelekciós vagy egyéb populáció-
genetikai mechanizmusok működésének hatására a Gm-tulajdonságok egy bizonyos
gyakorisága kialakul, akkor az nemzedékről nemzedékre átadódik, megőrződik. A
magyaroknál előforduló markerek Európa egyetlen népénél sem találhatók meg;
legkeletebbre Kelet-Turkesztánban az ujgurok és a jugarok hordozzák, ami immunológiai
rokonságot feltételez. Ez a marker nem fordul elő a finneknél, az ősi ugor népeknél, de
szórványban megtalálható a mai finnugor népeknél, ami kizárja a finnekkel és az ugor
népekkel való élettani rokonságot, de bizonyítja azt, hogy őseink átvonultak azon a területen,
ahol a mai finnugor népek éltek. A népek közötti rokonság legújabb kutatási területe a DNS-
lánc oldalláncainak azonossága; e téren nagy nemzetközi összefogással Piotr Weglenski
genetikus professzor, a varsói egyetem rektora publikált a markerekhez hasonló
eredményeket.

1989-ben Czine Mihály előszavával… megjelentet egy kötet, Mi magyarul vagyunk emberek
címmel. E kötetben az élet minden területéről érkező szerzők kelet-nyugat közti híd szere-
pünkről írtak és a kovász szerepére látnák érdemesnek és alkalmasnak a magyarságot.
Pozsgay Imre írja: Ha a nemzet saját indentitásában nem tud megerősödni… akkor a nemzet
csak bérmunkása lehet a világnak és soha nem lesz önálló tényezője a világpolitikának…

Mi mások vagyunk, mint Európa minden népe; nem jobbak, nem rosszabbak, hanem mások.
Ezt a másságot vállalnunk kell és meg kell őriznünk, hiszen csak addig él egy nemzet, amig
van hagyománya (Széchenyi István). Talán egyetlen európai nép sem tudta megtenni azt, amit
a magyarok, hogy nemcsak ősi kultúrájukat, nyelvüket tartották meg, hanem viselkedési
formáikat is. Ezt kell tovább adni utódainknak, mert az uniformizálódó liberális világ éppen
ettől akar megfosztani bennünket: a sajátostól, az egyeditől, az ősitől, az egyedülállótól.

(Magyar Demokrata, V. évf. 17. szám, Budapest 2002. április 25.)

“Milyen a magyar ember” kérdésre a válasz: MAGYAR. E jelző elkülönít minket minden más
európai néptől. Más a származásunk, más a testalkatunk, mások az élettani tulajdonságaink
és más viselkedésünk és érzelemvilágunk.

„Decretum… Ugros eliminandos esse”

 A Kárpát-medencében való megmaradásunk biztosítéka, a
Pozsonyi csata.

A Kárpát-medence visszafoglalásának egyik fontos lépése volt, a gyepűrendszer

kialakítása. Az ellenséges szláv-germán népeket, igyekeztek vagy felőrölni (lásd: Morva
Birodalom), vagy a határtól minél messzebb űzni. A germán-német fejedelmek nem nézték
jó szemmel az újonnan érkezőket. Egy részt, Attila hunjait vélték felfedezni a
magyarokban, illetve egy új, katonailag erős állammal a hátukban nem érezték magukat
biztonságban.

A magyar seregek Kr. u. 906-ban már Szászországot pusztították. A szászországi betörések

után döntöttek egy magyarellenes hadjárat terve mellet a nyugat-európai uralkodók.

„Decretum… Ugros eliminandos esse”, vagyis elrendeljük, a magyarok kiirtassanak,

kezdetű bullában hozták Európa tudomására a keresztes hadjárat tervét.

907. június 17. körül II. (Gyermek) Lajos (900-911) frank király, és a pápa hívószavára több
mint százezres keresztény sereg gyűlt össze az Enns folyó és a Szt. Flórián (Passaui)
kolostor között elterülő síkságon. Ideérkezett kíséretével II. Lajos király is. A keresztesek
táborában megállapodtak a hadjárat tervében is. Ennek előzménye, Nagy Károlynak az
avarok ellen, közel egy évszázaddal korábban vezetett sikeres hadjárata volt. A keresztes
haderő legnagyobb részben nehéz gyalogságból állott. Tekenősökből, ahogy akkor hívták a
magyarok a nyugati, páncélba burkolt, nehezen mozgó gyalogságot.
A több mint száztízezres nyugati sereggel szemben, mint egy harmincötezer fős magyar
hadsereg állt. A keresztes haderő három hadoszlopra osztva, a Duna két partján, illetve
egy hadoszlop a Dunán, hajókon közeledett Pozsony alá.

Az északi (bal oldali) erősebb sereg vezére maga a fővezér, Luitpold örgróf volt, a délié
pedig Theotmar érsek. A flotta vezetője, ami az utánpótlást szállította, Sieghard volt.
Őseink célja az volt, hogy a számbeli túlerőben levő, de megosztott ellenség ne
egyesülhessen egy döntő csapásmérésre. Ehhez először a csapatok átkelését, s az
utánpótlás lehetőségét kellett megakadályozni. Így a csata első napján taplós nyilakkal
felgyújtották a német hajókat. Sieghardt is csak néhányad magával menekült meg, s vitte a
hírt a királynak Ennsburgba.

A másik két sereg rész is hasonló sorsra jutott. A magyar csapat lovas íjászai július 5-re
teljesen felőrölték a Ditmár vezette seregrészt. Megsemmisítették a Luitpold őrgróf
vezette sereget is. Elesett maga Luitpold, Ditmár érsek, két püspök, három apát, és
tizenkilenc gróf. A legenda szerint az üldöző magyar lovasság levágta a menekülőket, majd
Ennsburghoz érve színleg megfutott. A már sokszor alkalmazott nomád technika megint
bevált. A vár őrsége lépre ment, és üldözésükre indult. A visszaforduló magyar lovasság
megsemmisítette az „üldözőket”. A menekülő király is nehezen jutott csak el Passauig.

A győzelem megerősítette a Magyar Fejedelemség helyzetét a Kárpát-medencében,

határait kitolta az Enns folyóig.

Azonban a magyar hadat is súlyos veszteség érte. Árpád és 3 idősebb fia a pozsonyi
csatában vesztette életét. (GL)
 1100 éve volt a pozsonyi csata

1100 éve volt

a pozsonyi csata
2007-07-06
1100 évvel ezelőtt volt a pozsonyi csata, az akkori ismert
világ egyik legnagyobb eseménye, amelyből a magyarok
győztesen kerültek ki.

A 907-ben, 1100 évvel ezelőtt lezajlott pozsonyi csata

kimagasló helyet foglal el a magyar történelemben. A csata
eredményeképp a magyarság végleg megtelepedhetett a
Kárpát-medencében.
A csata története kimaradt a tankönyvekből, ezért lássuk, mi
is történt: 895-től kezdve honalapító őseink fokozatosan megszállták a Kárpát-
medence akkoriban lakható területeit. A törzsek végleges letelepedésével
párhuzamosan Árpád gondosan kiépítette az ismert „gyepürendszeren” alapuló,
hézagmentes határvédelmi hálózatát, melyen belül megszervezte az új, Európában
egyedülálló alapokon álló szilárd, de ekkor még fiatal államot.
A germánság jól látta, hogy a keleti-délkeleti előterében micsoda fontossága van a
Duna-Kárpát tájegységnek. Ha e térben egy újabb, jelentős katonai erőt képviselő
nép ver gyökeret, mint ahogyan ezt Árpád népe tette a szeme előtt, ez létében
veszélyeztetheti, mert onnan nyugat felé nyitott kapu vezet a germánság életterébe.
A hunok és avarok fojtogató évtizedeinek nem szabad megismétlődnie, – vélték a
császárutód IV. (Gyermek) Lajos tanácsadói. Tanácsadói egy megelőző háborút
 ajánlottak a királynak. Lajos udvarában még élt az emlékezet jól ismerték a
lovasnépek szokásjogait, miszerint a legyőzöttek határterületét maguknak igényelték
saját határvédő berendezéseikhez. Miután még Német Lajos (805-876) az Ostmark
területét minden esetben Pannóniának, de sohasem Bajorországnak jelölte meg
irataiban, határtalan aggodalommal várták, hogy mikor hivatkoznak Árpádék ezekre
az örökölt területi jogaikra. Árpád lovas tumánjai szinte évente, de néha többször is
egyazon esztendőben, már kilenc hadjáratban tágították érdekterületüket nyugati
irányba – 895-907 közötti évek alatt.
Azt sem tudták megakadályozni, hogy kegyencüket, Morvaországot 905-en letöröljék
Európa térképéről és ennek keleti részét beépítsék birodalmukba. Ott azóta Árpád
legkisebb fia, az alig 13 éves Zsolt a kormányzó.
Amikor Árpád egyik lovashadteste 906-ban már Szászországba is ellátogatott,
elhatározták, hogy elébe vágnak az esetleges megtorló támadásnak. Ezért egy
hatalmas, 100 ezer fős egyesített frank-bajor sereget toboroztak össze, és annak
fővezéréül az addigi őrgrófot, a bajor Luitpoldot nevezte ki Lajos király. Luitpold
egyesítette a bajor Nordgau, Ostmark és Karintia őrgrófságokat, s ezért hercegi
rangra kapott a királytól. Gyermek Lajosról tudni kell, hogy 905-ben Berengár Itália
királya megvakíttatta. Berengár ugyanis Itália északi részét is szerette volna
meghódítani, de hódítási mámorában éppen a magyarok akadályozták meg. A főurak
Gyermek Lajost hívták uralkodni, akit Berengár elfogott.
Árpád nyugati gyepüi kitűnően ellátták szolgálataikat, s jó előre jelezték sereg
gyülekezését. Árpád idejekorán riadóztatni tudta tumánjait (egy tumán – magyarul
tömény – 10 ezer fő). A fővezérséget egyúttal saját maga vette át, míg három fia:
Tarhos – 43 éves, Üllő – 41 éves és Jutas – 35 éves, – egy-egy lovashadosztályt
vezettek a csatába. A magyar csapatok az ellenállást már messze nyugaton,
Pozsony előterében felvették. Árpád terve szerint minden áron meg kellett
akadályozni, hogy a háromfelé tagolt ellenséges erők egyesülten léphessenek fel a
számszerűleg jóval gyengébb magyar hadsereggel szemben. Ezt csak úgy tudták
biztosítani, ha az első mozzanatban a folyóátkelést egyedül lehetővé tevő hajóhadat
kikapcsolják. Ezért a csata első napján, 907. július 3-án, taplós nyilazással
fölgyújtották a német hajókat, miközben búváraik megfúrták és elsüllyesztették a
legerősebb német hajókat. Sieghardt – a parancsnok – maga is csak néhány hívével
tudott nagy nehezen elmenekülni, hogy sietve Ennsburgba menjen, ahol a király
nyugtalan kíváncsisággal várta a győzelmi híreket.
A második mozzanatban Árpád minden erővel rázúdult a gyengébbik, déli ellenséges
oszlopra, azt körbezárta és 4-én és 5-én teljesen felőrölte. Árpád diadalittas
harcosait ismert bőrtömlős pontonjai segítségével éjszaka átúsztatta az északi
partra, ahol irtózatos, élethalálharcban, kétnapos küzdelemben sikerült neki Luitpold
seregét is megsemmisíteni. A német hadsereg irtózatos csapást szenvedett. Maga a
fővezér is életét vesztette a csatában és ezrével a hadoszlop lovasai. A kis számú
menekültet a magyar könnyűlovasok könnyűszerrel utolérték és levágták.
Ennsburgig érve színlelten visszavonultak. De amint a vár őrsége üldözőbe vette
őket, villámgyorsan megfordultak és azokat is felkoncolták. Erre a király sietve
elmenekült, és Passauig meg sem állott.
Páratlan győzelmük után a magyar tumánok mélyen előretörtek nyugatra, Árpád az
ország határát a hun és avar határral egybeeső Enns folyónál jelölte ki. Nyugat és
Kelet hatalmát az Enns folyó választotta el, amely aztán 955-ig lett határfolyó és
nyújtotta a védelmet Magyarországnak. Az egész terület német grófságait – hűséges
uraikként – vazallusainak fogadták. Életükkel együtt meghagyták nekik vagyonukat,
és rájuk bízták a területi közigazgatás szolgálatát is, de azért hadisarcot kellett nekik
 a mindenkori magyar fejedelmeknek fizetni.
Csámpai Ottó
forrás: felvidek.ma

Egy elfelejtett ütközet - A pozsonyi csata

Ezen elnevezéssel két csatát tart számon a magyar történetírás. A

mostani cikk az első csatáról szól aminek a magyar oktatás és
történelem kutatás nem igazán szentel szinte semmilyen helyet.
Az összecsapást körüli "homályt" próbálom világosabbá tenni.

Noha mind a mai napig úgy tanítják, hogy a besenyőktől 895-ben súlyos vereséget
szenvedve keltünk át a Kárpátok hágóin, hogy megkezdjük a honfoglalást, nincs okunk a
szégyenkezésre. Már 899. szeptember 24-én a Brenta folyón keresztül, szemtől-szembe
ráúsztatva a túlparton tartózkodó, az egykorú források szerint is háromszoros túlerőben
lévő itáliai seregre, a magyarok tönkreverik Berengár itáliai király hadát. Az Itáliából való
hazatérést követi a morva területek teljes meghódítása, melyeket fél évszázadon át még
bolgár segítséggel sem bírt bekebelezni a keleti frank birodalom. ( Azt már csak súgva
merem megkérdezni: hogy tudtak minket a besenyők elverni, míg nyugatot tönkre vertük?
:) Erre nem válasz az eltérő harcmodor. Egyértelmű a válasz: közük nem volt a
besenyőknek a honfoglalásunkhoz. )

Johannes Turmair, művésznevén Johannes Aventinus 1477-1534 között élt bajor történetíró
Annales Boiorium című, 1521-ben megjelent krónikájában (Gyermek) Lajos német király
Ennsnél hívja össze a német és bajor seregeket, ahol dekrétumban rendeli el a
magyarok kiirtását (Ugros eliminandos esse).

Álljon itt egy hadtörténész ezredes szakszerű rekonstrukciója, jóval izgalmasabban tudja
előadni mint én:

„A POZSONYI CSATA LEFOLYÁSÁNAK REKONSTRUÁLT TÖRTÉNETE

Hadműveletek a Duna déli partján

A gyülekezést követően a Duna déli oldalán, a római limes út nyomvonalát követve, egy
bajor hadoszlop június 17-én megkezdte előrevonulását, és napi 25 kilométer átlagos
menetteljesítménnyel haladva június 24-én átkelt a Bécsi-erdőn. A bajor támadási
szándékot a gyepűsávban őrjáratozó felderítők valahol a Bécsi-erdő nyugati vonulatánál
észlelték, és azonnal útnak eredtek a hírrel a határvédelmi egységekhez és a
szállásterületeken tartózkodó, azonnal bevethető törzsi főerőkhöz. A határvédelmi erők a
riasztást követően azonnal elindultak a gyepűsáv mélységébe azzal a céllal, hogy
kihasználva a könnyűlovasság mozgékonyságának rendkívül megfelelő terep előnyeit,
állandóan zaklatva a túlerőben lévő ellenséget, lassítsák annak előnyomulását a főerők
beérkezéséig. A számítások azt mutatták, hogy a bajor hadoszlop a Fischa folyó
környékéig ellenállás nélkül vonulhatott. Azonban ebben a térségben már megjelentek a
határvédelmi erők és június 26-án felvették a harcérintkezést a támadók első
csoportosításaival. Ettől kezdve a gyepűsávban folyamatosan nyomon követhető a
határvédelem halogató harctevékenysége. Június 28-án beérkeznek a riasztott magyar
főerők első csoportjai, és a Fischa keleti, 10–15 kilométeres sávjába érve feltehetően
felváltották a két napja harcoló határvédő erőket. Amennyiben lépcsőzött bajor
előrevonással és harcba lépéssel számolunk, akkor a főerőik bevetése erre az időre
valószínűsíthető.

A dátumok alapján feltételezhető, hogy a főerők első csoportjainak (a Pozsonytól mintegy 40

kilométer mélységig riasztott csapatok) harcbavetésekor nagyobb összecsapásra is sor
kerülhetett június 28–29-én. A nekrológiumoknak a püspökökre vonatkozó korai dátumai
azt valószínűsítik, hogy a Duna déli oldalán a zömmel egyházi méltóságok által felállított
had vonult, Theotmár salzburgi érsek vezetésével. Egyúttal utalnak a Pozsony előtti
elhúzódó harcokra is.

A bajorok megerősödve a beérkezett erőkkel, tovább nyomultak, és június 29-ére mintegy 15

kilométerre megközelítették Pozsonyt. Ugyanezen a napon feltételezhető a főerőik újabb
csoportjainak harcba lépése (Pozsonytól 80 kilométer mélységig riasztott csapatok). A
dunántúli szállásterületek nagyobb mélységeiből (Szombathely, Komárom) július 1-jén és
2-án további magyar erők érkezhettek Pozsony térségébe, melyek feltehetően
alkalmazási körletekben, csapdát állítva várták be az elfáradt bajor hadoszlopot. A
bajorokkal harcérintkezésben harcoló csapatok magukra vonva a támadókat, bekerítésre
alkalmas területre csalogatták a harcokban kifáradt bajor erőket, ahol már vártak rájuk a
rejtett körleteket elfoglaló magyarok. Július 4-én, a Pozsonnyal szembeni Duna jobb
partjához közeli térségben a szemben álló felek között döntő ütközetre került sor,
melyben a magyarok hatalmas veszteségeket okozva súlyos vereséget mértek a
bajorokra.

A bajor vereség alapvető okát abban látom, hogy nem szerveződhettek össze csapásmérő
erővé, nem alkalmazhatták a döntő csata harceljárását. A magyarok támadása az időben
elkülönült, csoportokba szervezett menetrendjüket érte, lehetővé téve részenkénti
megsemmisítésüket, és a magyarok részéről az erőfölény megszerzését. Mindez azért
alakulhatott így, mert nem ismerték a magyaroknak a messze hordó reflexíjaikra alapuló
távolharc taktikáját és az ezzel kombinált, színlelt megfutamodás harceljárását. A
vereséghez hozzájárulhatott – feltételezve az északi hadoszlop létét –, hogy a Duna két
partján felvonuló erők nem rendelkeztek folyamatos összeköttetéssel, nem
tájékozódhattak a kialakult helyzetről.”

(Torma Béla, In: Új Honvédségi Szemle 2007/7.)

 A feltételezett csatahelyszínek

A csatákban elhullott a nyugati összevont erök nagy része köztük Luitpold, Ditmár érsek, két
püspök, három apát, és tizenkilenc gróf. A menekülőket az üldöző lovasság levágta, s
Ennsburghoz érve színleg megfutott. A vár őrsége lépre ment, s üldözésbe fogott. A
visszaütő magyar lovasság megsemmisítette az "üldözőket". A menekülő király is csak
nehezen jutott csak el Passauig.

Más országokban külön kutatócsoportok, intézetek és szakértők foglalkoznak az események

hátterének feltárásával, befogadás kultúrájával és a győzelmeket megörökítő
emlékművek felállításával, melyekre külön forrásokat különítenek el.

Nálunk a millennium óta alig állítanak emlékművet a győztes magyarokra emlékezve, ahol
viszont vesztettünk, számtalan emlék hirdeti, hogy nekünk Mohács kell. Szigetvár mellett
 szobrot avatnak Szulejmánnak, aki Mohácstól Szigetvárig, 40 éven át vezetett ellenünk
győztes hadjáratokat. Kurgán-halmot emelnek Muhi-pusztán a tatárjárás emlékére, ágyús
emlékművet raknak az 1809. évi győri csata helyszínére, és obeliszkeket állítanak a
román hadsereg 1919-es hatvani bevonulásának elismeréseként. A budapesti
Szabadság téri Trianon-emlékmű helyére állított szovjet emlékművet csak azért nem
sorolom ide, mert az már sajnálatos módon politika lenne. Mi ebből a tanulság?
Emlékezzünk és emlékeztessünk!

1896-ban országra szóló építkezések és ünnepségek hirdették a honszerzés és

nemzettudatunk fontosságát, a Feszty-körképtől kezdve a Hősök teréig, a budapesti
belváros gyakorlatilag a mai napig ebből él. 1996-ban szinte semmi maradandó nem
készült Árpád magyarjainak tiszteletére. 2000-ben, az államalapítás millenniumán szintén
nem.

2007-ben pedig még azt is elfelejtettük, hogy 1100 éve egy győztes csata miatt fejezhettük
be a honfoglalást. 907 azonban nemcsak a honszerzés befejező dátuma, hanem Árpád
nagyfejedelem halálának hagyományos évszáma is, aki feltételezések szerint éppen
ebben a csatában kaphatott halálos sebet, és akinek a dinasztiája kilenc szentet és
boldogot adott Európának. Köztük van az az Európa-szerte tisztelt Szent Erzsébet is, aki
több mint 800 éve született. Árpád emlékét sem ápoljuk méltón, még a sírjának helyét
sem ismerjük, pedig neki köszönhetjük hazánkat, Magyarországot, ami bár csonkán, de
még 1100 év múltán is áll.

Bosszantó, de volt egyszer egy pozsonyi csata is...

- Levelet kaptam ismét. Nem túl hosszút, vastagbötüset, inkább röpcédula szerűt, mely
kijelent, látszólag ugyan nagyot mond, hogy átérezhessem magyarságomat, vagy ha nem
tudok a csatáról eleget, esetleg hírét sem hallottam egyáltalán, hát most aztán figyeljek
jobban, és szégeljem magam.
- Ezúttal a pozsonyi csatáról szól a levél - másolat persze - merthogy titokban tartják az
okosok, tehát szélesebb körben kéretik terjeszteni. Csakhát, szerintem nem ez a módja a
"tájékoztatásnak", ez inább csak handabandázó nagybötűs hangulatkeltés, melyre kevesek
figyelnek oda.
- Kicsit utánakerestem - van hír róla, ha nem is sok, főleg szomszédainknál, s még
nyugatabbra, mert fájó dolog egy ekkora pofára esés..
- Nem tudom mi az oka, hogy tízezer magyarból, ha egy is tud róla.

- Talán csak ostoba szívjóságunk, meg az internacionalista haladószellemű progresszív

( kihagytam valamit...? ) blabla, s főleg a szervilis majré - meg ejrópa' és hogy ne hívjuk ki
magunk ellen a sorsot félelme munkálna, mint mindig?
- Hírlik, a fehér lovat is vissza akarják adni...- mi lesz itt még Uramisten?
- Hagyomány...? Hagyománytisztelet...? Még csak az kéne...! Az csak kiváltágosoknak
engedtetik meg, akik büszkék lehetnek rá, s némi erőszakkal világszerte ünnepelhetik. Ősi,
istenadta jog - nem való avatatlanok köreibe.

- Nagyon bögyében voltunk a korabeli európa büszke hatalmainak, százezres sereget

gyüjtöttek a magyari betolakodók ellen, aztán néhány nap alatt megsemmisítő vereséget
szenvedtek. Nincs a pozsonyi csatának hiteles leírása, de vannak történészek, akik
bogarászhatnak a megvertek irományaiban és abból sok mindenre lehet következtetni széles
mosollyal, igen elégedetten.
- Az alábbi részlet a HM honlapjáról való:

----

" - A csatát nem õrizte meg a magyar történelmi emlékezet, pedig jelentõsége felmérhetetlen,
hiszen a Kárpát-medencében végleg megtelepedõ õseink napjainkig kiható tettét hajtották
végre 907-ben Pozsony alatt. Legyõzték Gyermek Lajos király (900–911) hatalmas hadát,
mely a 900–906 között elfoglalt bajor területek visszaszerzésével döntõ csapást akart mérni
eleinkre. Ez a gyõzelem biztosította számunkra a Dunántúlt és ezzel a teljes Kárpát-medence
birtoklását. Az egyesült magyar hadak itt adták át névjegyüket a Keleti Frank Birodalomnak,
tudtukra adva országunk határait. A pozsonyi csata a Kárpát-medencében hazára lelõ
magyarság korai történetének elsõ olyan hadi eseménye, melynek tükrében összefüggéseiben
ragadható meg a honfoglaló törzsszövetség hadügyének néhány fontos kérdése, mint a
katonai felderítõ tevékenység, a békében fegyverben tartott csapatok bevethetõsége, a haderõ
mozgósításának néhány kérdése, a gyepûelve rendeltetése és tagozódása, a határvédelem és a
könnyûlovascsapatok alkalmazása.

- Ismeretes, hogy õseink 900-ban indított támadásukkal elfoglalták Pannóniát (Dunántúlt), és

a támadó seregek egészen Linzig hatoltak elõre, ahol a Liutpold határõrgróf által mozgósított
bajor sereg elõl visszavonulva a Fischa folyó vonalában véglegesítették a határsávot, a
gyepûelvét. Ezt követõen, 900– 906 között, a honfoglaló törzsek a szárnyakon szilárdították
meg pozícióikat. 900 körül a déli irányban elfoglalták az Alföld déli végeit (Bánság, Bácska,
Temesköz és a Szerémség területét). Ezzel birtokba vették a gazdaságilag és katonailag
egyaránt fontos, Balkánra vezetõ átjárókat.
Délnyugatra kiterjesztették fennhatóságukat a Mura-völgyére és lezárták a karantánok elõl az
átjutás lehetõségét Pannóniába. 904-ben szövetkeztek I. Berengár langobárd királlyal
(Provence-i Lajos császár ellen) és 905-ben békében váltak el egymástól. 906-ra véglegesen
õseink birtokolják a Dráva és a Száva közét, biztosítva ezzel a szabad kijutást a Pó-síkságra.
Északon 902–906 között véglegesen legyõzték a frankbarát morvákat, és Moráviát
elszakították a Keleti Frank Birodalomtól. Valójában két fontos esemény történt a térségben.
Az egyik a Morva Fejedelemség felszámolása, a másik a bajorok végleges veresége
Moráviában. Azonban a kialakult helyzet magában hordozta a feszültséget. A fiatal Magyar
Fejedelemségnek (vagy törzsszövetségnek) állandóan készenlétben kellett tartani csapatait a
megszerzett területek védelmében.
A Keleti Frank Birodalomnak rá kel lett döbbennie, hogy a Kárpát-medencében egy új,
egységes és erõs hatalom van kialakulóban, mely birtokolja legkeletibb provinciáját,
Pannóniát és legyõzte a frankokat Moráviában. Ennek a megakadályozása céljából a bajorok
907 júniusában hadjáratot indítottak a fiatal Magyar Fejedelemség ellen.
A pozsonyi csata történetét részleteiben és összefüggéseiben nem jegyezték fel a korabeli
források. Csupán szûkszavú, hézagos információk maradtak ránk. A csata rekonstruálható
története hitelességének megítélése érdekében vegyük számba a rendelkezésre álló
mozaikinformációkat.

FORRÁSOK

A csatáról alapvetõen latin nyelvû német (frank) források emlékeznek meg, érthetõ
visszafogottsággal. Ezek közül legfontosabbak az évkönyvek. Elsõként a Sváb évkönyvet
idézem:
„907. (év) A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget (bajor
határõrgróf) megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan
menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták.
907. (év) A bajorok teljes seregét megsemmisítették a magyarok.”
Látható, hogy a bajorok veresége és az elszenvedett nagy veszteségek tényén kívül az évkönyv
nem közli sem a csata helyszínét, sem pontos dátumát.
A Salzburgi évkönyv adja meg ezeket a fontos információkat:
„907. (év) Nagyon szerencsétlen harc folyt Braslavespurchnál (Pozsony) július Nonae-je 4.
napján (július 4-én) …”
A 20. században talált, harmadik bajor évkönyv, a salzburgi Annales Iuvavenses maximi ad a.
907 tartalmazza a csata két napra kiterjedõ idejét (július 4-én és 5- én, szombat és vasárnap),
és egyúttal megerõsíti a helyszínt (Brezalauspurc).
A Salzburgi és Sváb évkönyvek írása egyidejûek a csatával, ezért hitelességük mérvadónak
tekinthetõ.
További (indirekt), de fontos források csoportját alkotják a korabeli nekrológiumok (halottas
könyvek) és királyi oklevelek, melyek a csatában részt vevõ bajor elõkelõket és egyúttal a
veszteségeket nevesítik meg. A korabeli nekrológiumok a fentiektõl eltérõ dátumokat is
megörökítettek. Így a Freisingi nekrológium az áldozatokat (a csata idejét) június 29-re
jegyzi. Az Annales Admuntenses ismeri három elesett püspök nevét (Theotmár, Otto/Udo és
Zakariás). Halálukat a Merseburgi és a Weissenburgi évkönyv június 28-ára adja meg.
Ugyancsak a Freisingi évkönyv Liutpold halálát július 5-ére jegyezte föl.
A dátumok szétszórtságából – a feltételezhetõ pontatlanság ellenére is – azonban
megállapítható, hogy egy hosszan elhúzódó (június 28-tól július 5-ig tartó) csatározásról
beszélhetünk, melynek idõben elsõ szereplõi a püspökök. Az õ jelenlétük az elsõ ütközethez
köthetõ, mely a hiteles források tanúbizonysága szerint július 4- én esett meg. Liutpold gróf
halálát július 5-én említi a Freisingi nekrológium és így személye ezen a napon lezajlott
második ütközethez kapcsolható. Ezek alapján feltételezhetõ, hogy a bajor elõrevonás
legalább két menetoszlopban (csoportban) történt, és így harcba lépésükkel is idõben
eltolódva, egymás után számolhatunk a források adatai szerint. Az is észrevehetõ, hogy az
elsõ áldozatok az egyházi méltóságok körébõl kerültek ki. Ez arra utal, hogy a feléjük
elrendelt mozgósítási kötelezettséget végrehajtva, külön menetoszlopban vezették csapataikat.
Léteznek királyi oklevelek (diplomák) is, melyek részben alátámasztják, részben kibõvítik a
csatában áldozatul esettek neveit. Királyi diplomák õrizték meg azoknak a világi és egyházi
méltóságoknak a neveit, akik a csata elõttig a királyi udvarban rendszeresen elõfordultak
(adományozások és ajándékozások esetén az oklevelekben jelenlétüket föltüntették): Liutpold
gróf, valamint Iring, Gumpold, Meginward, Papo, Isengrim és Sigihard grófok, további 29
névvel.
A pozsonyi csatát követõen a világi nagyságok többsége nem szerepel az oklevelekben. 907
elõtt a király környezetében gyakran elõforduló, fent említett grófok közül Sigihard, Iring,
Papo, Meginward és Isengrim jelenléte nem mutatható ki többé az udvarban.

-----

A POZSONYI CSATA LEFOLYÁSÁNAK REKONSTRUÁLT TÖRTÉNETE

- A magyar haderõ alkalmazásáról nem szólnak a hiteles források. Márpedig figyelmen kívül
hagyásukkal a csata nem modellezhetõ. Tevékenységük azonban a bajor csapatok mozgásának
tükrében megítélhetõ. A csata kimenetele egyértelmûen bizonyítja, hogy õseinket nem érte
váratlanul a bajor támadás. Ez ésszerûen arra vezethetõ vissza, hogy támadó csoportosításukat
idõben felderítették.
A történelmi források adatainak felhasználása, valamint az értékelés során megismert
mozaikkockák összerakása, továbbá a feltárt történelmi háttér segítségével a csata lefolyása az
alábbi részletességgel rekonstruálható.

Gyülekezés
A 907 júniusában hadjáratra induló bajor sereg, mozgósítás elrendelése után, május hónapban
Ennsburg térségében gyülekezett, mely idõpont az elõzõ évekhez hasonlóan egybeesett a
rendszeres éves májusi seregszemlével. Az idõpont megválasztása rendkívül megfelelt a hadjárat
valódi céljának leplezésére, hiszen egy szokásos, évenként ismétlõdõ mustra leple alatt készítették
elõ a törzsszövetség elleni hadjáratot. Céljuk ezzel éppen a felderítés, de legalábbis a döntéshozók
megtévesztése volt, azaz azt elérni, hogy minél késõbb derüljön fény támadó szándékukra. Tehát
õseink felderítése, ha észlelte is a bajor fegyveresek gyülekezését Enns körzetében, úgy
értékelhette, hogy éves rutintevékenységrõl van szó. Itt kezdõdött a bajor hadmûveleti
megtévesztés, és ez tartott egészen az északi hadoszlop elõrevonásának felderítéséig.

Hadmûveletek a Duna déli partján

A gyülekezést követõen a Duna déli oldalán, a római limes út nyomvonalát követve, egy bajor
hadoszlop június 17- én (egy nappal korábban vagy késõbb) megkezdte elõrevonását, és napi 25
kilométer átlagos menetteljesítménnyel haladva június 24-én átkelt a Bécsi-erdõn. A bajor
támadási szándékot a gyepûsávban õrjáratozó felderítõk valahol a Bécsierdõ nyugati vonulatánál
észlelték, és azonnal útnak eredtek a hírrel a határvédelmi egységekhez és a szállásterületeken
tartózkodó, azonnal bevethetõ törzsi fõerõkhöz. A határvédelmi erõk a riasztást követõen azonnal
elindultak a gyepûsáv mélységébe azzal a céllal, hogy kihasználva a könnyûlovasság
mozgékonyságának rendkívül megfelelõ terep elõnyeit, állandóan zaklatva a túlerõben lévõ
ellenséget, lassítsák annak elõnyomulását a fõerõk beérkezéséig. A számítások azt mutatták,
hogy a bajor hadoszlop a Fischa folyó környékéig ellenállás nélkül vonulhatott. Azonban ebben a
térségben már megjelentek a határvédelmi erõk és június 26-án felvették a harcérintkezést a
támadók elsõ csoportosításaival. Ettõl kezdve a gyepûsávban folyamatosan nyomon követhetõ a
határvédelem halogató harctevékenysége. Június 28-án beérkeznek a riasztott magyar fõerõk
elsõ csoportjai, és a Fischa kelet 10–15 kilométer sávjába érve feltehetõen leváltották a két napja
harcoló határvédõ erõket. Amennyiben lépcsõzött bajor elõrevonással és harcba lépéssel
számolunk, akkor a fõerõik bevetése erre az idõre valószínûsíthetõ.
A dátumok alapján feltételezhetõ, hogy a fõerõk elsõ csoportjainak (Pozsonytól mintegy 40
kilométer mélységig riasztott csapatok) harcbavetésekor nagyobb összecsapásra is sor kerülhetett
június 28–29-én. A nekrológiumoknak a püspökökre vonatkozó korai dátumai azt valószínûsítik,
hogy a Duna déli oldalán a zömmel egyházi méltóságok által felállított had vonult, Theotmár
salzburgi érsek vezetésével. Egyúttal utalnak a Pozsony elõtti elhúzódó harcokra is.
A bajorok megerõsödve a beérkezett erõkkel, tovább nyomultak, és június 29- ére mintegy 15
kilométerre megközelítették Pozsonyt. Ugyanezen a napon feltételezhetõ a fõerõik újabb
csoportjainak harcba lépése (Pozsonytól 80 kilométer mélységig riasztott csapatok). A dunántúli
szállásterületek nagyobb mélységeibõl (Szombathely, Komárom) július 1- jén és 2-án további
magyar erõk érkezhettek Pozsony térségébe, melyek feltehetõen alkalmazási körletekben,
csapdát állítva várták be az elfáradt bajor hadoszlopot. A bajorokkal harcérintkezésben harcoló
csapatok magukra vonva a támadókat, bekerítésre (tõrbecsalásra) alkalmas területre csalogatták
a harcokban kifáradt bajor erõket, ahol már vártak rájuk a rejtett körleteket elfoglaló magyarok.
Július 4-én, a Pozsonnyal szembeni Duna jobb partjához közeli térségében a szemben álló felek
között döntõ ütközetre került sor, melyben a magyarok hatalmas veszteségeket okozva súlyos
vereséget mértek a bajorokra.
A csata lefolyása alátámasztja korábbi feltételezésünket, miszerint a bajorok déli hadoszlopa
mélységben és idõben is tagolt lehetett. Az ütközet elõtti hosszúra nyúló, nyolcnapi
csatározásokat indokolhatja a bajor erõk lépcsõzetes harcba lépése, amelyben egy erõs
elõrevetett osztag felvette a harcérintkezést a magyar határõrizeti erõkkel, azonban a fõerõk
harcbavetésére két nappal késõbb kerülhetett sor.
A rekonstruált ütközet lefolyásába szervesen illeszkedett a magyar véderõ azonnal bevethetõ
csapatainak lépcsõzetes alkalmazása. Mozgósításra nem volt idõ, még ha a legkorábbi felderítési
lehetõséggel (az Ennsnél június 17.) számolunk. Magyar erõkkel a Dunántúlról, valamint a Nyitra
folyó és a Kis-Kárpátok közébõl számolhatunk.

A második ütközet és a Duna északi hadoszlopa problematikája

Vizsgáljuk meg egy másik hadoszlop alkalmazásának lehetõségét a Duna északi partján. Erre
ugyan közvetlen információval nem rendelkezünk – jóllehet a források közvetetten utalnak rá –,
azonban a hadmûveleti megfontolások és a hadszíntérismereteink is azt valószínûsítik, hogy a
július 5-i ütközetre a Duna északi partközelben, valahol Pozsony térségében sor került. A gyanút
erõsítette meg számításom, amit a folyó északi partközelében, Langenstein–Pozsony 261
kilométer útvonal 18 nap alatti teljesítésre végeztem. Itt a harcérintkezés felvétele a Morva
határfolyó mentén, július 1-jén jött létre. Az eredmény: a határfolyó menti harcérintkezés
létrejötte további bizonyítéka lehet a Duna bal partján alkalmazott hadoszlop létének, és egy
második ütközet megtörténtének.
Ha egybevetjük a folyó két oldalán zajlott eseménysorozatot, érdekes összefüggésekre
bukkanhatunk. Összehasonlítottam az ütközetek és a megelõzõ fontosabb események idõbeli
lefolyását. Legszembetûnõbb a különbség a határfolyók mentén bekövetkezett harcérintkezés
felvétele esetén. Míg a déli hadoszlop június 26-án lépett harcérintkezésbe a határvédelmi erõkkel
a Fischa folyó mentén, az északi hadoszlop a Morva folyónál július 1-jén vette fel a harcot a
beérkezett magyar/morva csapatokkal, tehát öt nappal késõbb. A halogató harctevékenység (itt
õseink által, a színlelt megfutamodás harceljárására alkalmazott terminológia) a Duna jobb
partján, a harcérintkezés felvételétõl az ütközetig (~40 kilométer sávban) nyolc napban, míg az
északin (~15 kilométeren), három napban számolható.
Mi lehetett az oka annak, hogy a Duna északon modellezett ugyanazon események 3–5 nap
késéssel következtek be? Hadmûveleti megfontolások alapján nagy biztonsággal itt is a tudatos
bajor hadmûveleti megtévesztés rajzolódik ki. Ennek lényege abban fogalmazható meg, hogy a
déli hadoszlop szándékosan gyors elõrevonásával, napokkal megelõzte az északi hadoszlopot. A
megtévesztés következtében a magyar véderõ fõerõi a Duna déli partjára összpontosultak, kevés
csapatot hagyva a Duna északi területein. A megtévesztés kezdetben bevált. Közrejátszott ebben
az is, hogy az északi útvonalon elõrevonást végrehajtó csapatok felderítését az uralkodó
terepviszonyok lényegesen megnehezítették. Ennek következménye az lett, hogy amíg a déli
hadoszlop harcolt, az északi hadoszlop nagyobb ellenállás nélkül, július 1-jére kijutott a Morva
folyóig, és 15 kilométerre megközelítenie Pozsonyt (a magyarok elõvédharcai innen számolhatók).
A Duna bal partján kialakult veszélyes helyzet szükségessé tehette a Duna délen bevetett magyar
csapatok egy részének átcsoportosítását a folyó északi oldalára. A Dévényi-folyosóban halogató
harcot vívó erõk a folyón átkelt könnyûlovascsapatokkal megerõsödve, feltehetõen a táborba
vonult, harcokban kifáradt Liutpold seregét bekerítették és megsemmisítették.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért vált szükségessé a hadmûveleti megtévesztés? Mi lehetett az
eredendõ indítéka? A településtömbök eloszlása azt mutatja, hogy a Dunától északra a Nyitra és
a Kis- Kárpátok között több mint másfélszer nagyobb településsûrûséget jelez a feltárt fegyveres
lelõréteg együttese, mint a Dunántúlon. Ez azt jelenti, hogy a csatát megelõzõen a Magyar
Fejedelemség térségben diszlokáló, bevethetõ erõinek a zöme a Dunától északra helyezkedett el.
A bajor hadmûveleti megtévesztés szándéka feltehetõen ennek az erõcsoportosításnak a területi
megosztása lehetett.

A bajor vereség alapvetõ okát abban látom, hogy nem szervezõdhettek össze csapásmérõ erõvé,
nem alkalmazhatták a döntõ csata harceljárását. A magyarok támadása az idõben elkülönült,
csoportokba szervezett menetrendjüket érte, lehetõvé téve részenkénti megsemmisítésüket, és a
magyarok részérõl az erõfölény megszerzését. Mindez azért alakulhatott így, mert nem ismerték a
magyaroknak a messzehordó reflexíjaikra alapuló távolharctaktikáját és az ezzel kombinált,
színlelt megfutamodás harceljárását. A vereséghez hozzájárulhatott – feltételezve az északi
hadoszlop létét –, hogy a Duna két partján felvonuló erõk nem rendelkeztek folyamatos
összeköttetéssel, nem tájékozódhattak a kialakult helyzetrõl.

A POZSONYI GYÕZELEM KÖVETKEZMÉNYEI

A pozsonyi gyõzelem a Magyar Fejedelemség nyugati határát kitolta az Enns folyóig, és északra
véglegesítette a volt Morva Birodalom keleti részeinek (a mai Szlovákia és Észak-Magyarország
területének és Alsó-Ausztria keleti területeinek) elfoglalását. A bajorok veresége oly
megsemmisítõ volt, hogy a németek legközelebb 123 év múlva, 1030-ban indítanak újból
támadást a Magyar Királyság ellen.
A pozsonyi csata részletes elemzése egy sor, a magyar hadüggyel kapcsolatos kérdést világít meg.
Ezek közül a legfontosabb a korabeli magyar hadszervezet mozgása, mely éppen a csata kapcsán
figyelhetõ meg.
Észre kell vennünk a hadüggyel kapcsolatos, néhány fontos körülmény jelenlétét. Az elsõ a
magyar haderõ mozgósítási rendszerét érinti. Ugyanis a csapatok alkalmazási körleteikbe
érkezésének dátumai – még a feltételezett, korai Enns környéki felderítés esetére – sem teszik
lehetségessé egy mozgósított haderõ bevetését, melynek normaidejére a mozgósítás elrendelését
követõen a gyülekezési körlet elfoglalásáig – a krími tatárok ismert normáit figyelembe véve – 2–
4 hét számolható. Ebbõl következik, hogy a pozsonyi csatában a békében is hadra fogható,
azonnal alkalmazható haderõt (a törzs- és nemzetségfõk állandó katonai kísérete) alkalmazták.
A számítások azt igazolják vissza, hogy a könnyûlovas-véderõ alkalmazásával a Kisalföldrõl és a
hozzá csatlakozó területekrõl számolhatunk. A Felsõ- Tisza-vidék térségébe helyezhetõ fejedelmi
katonai kíséretnek nem volt lehetõsége részt venni a harcokban.
A magyar hadügy egy másik fontos kérdését, a határvédelem rendjét is pontosíthatjuk. A
feldolgozás megerõsítette korábbi értékelésünket a gyepûelve kettõs rendeltetését illetõen. A
magyarok a gyepûelvének a határfolyóktól nyugatra elterülõ sávját biztonsági zónának
 tekintették. Rendeltetése a terület ellenõrzésében, idegen mozgások felderítésében és a
határvédelmi erõk riasztásában fogalmazható meg. A Wienerwald és a Fischa folyó közötti
biztonsági zóna mélysége reálidejû felderítést biztosított, lehetõvé téve bármely ellenséges
behatás elleni intézkedés idõbeli foganatosítását. A modellezés alátámasztotta, hogy a Fischa,
mint határfolyó képezte az ellenséges támadások megállítását és visszaverését elõkészítõ elsõ
ellenállási vonalat. Ettõl keletre húzódott a határõrizeti sáv, melyben a magyar könnyûlovasság a
látszólagos megfutamodás taktikáját ismétlõdõen alkalmazva lelassította az ellenség
elõnyomulási ütemét, állandó zaklatással veszteségeket okozott, kifárasztotta erõit, felmorzsolta
erkölcsi tartását, megbontotta fegyelmét és számára elõnyös helyen döntõ csapást mért rájuk.
Tehát a határõrizeti sáv rendeltetése az ellenség megsemmisítésében határolható be.
Az ütközet tanulságai alapján a gyepûelve rendeltetése a felderítésben, riasztásban és a
határvédelem szervezett egységében foglalható össze. Nagy valószínûséggel a felderítés a
határvédelem része volt, és sem a fogalmak, sem a mögöttük ma ismert tartalom akkor még nem
vált szét.
A gyõzelem a honfoglalók, és az õslakosság összefogásából születhetett meg, a törzsszövetség és
a csatlakozott népek fegyveres erõinek együttmûködése alapján. Három évvel Kurszán vezér
halála után esetleg mást lehetett volna elvárni, azonban viszálykodás és az elkülönült helyi
érdekekért folyó harc helyett egységes katonai fellépésbe ötvözõdött a hon birtoklásának tudata."

Torma Béla

Nemrégen volt a pozsonyi csata évfordulója. / 907. július 3-6. /

907-ben egyesült európai haderő gyűlt össze a bécsi medencében (Bécs akkor még nem
létezett semmilyen formában).

A hadjáratot német-római vezetéssel szervezték meg és az akkori német király rendelete

szerint azzal a céllal, hogy "... decretum..Ugros eliminandos esse.." azaz " elrendeljük, hogy a
magyarok kiírtassanak".

Ezt a nemes célt extra adag erő koncentrálásával akarták megvalósítani mai szóval élve,
"biztosra mentek".

Az akkori Európa viszonyai között szinte elképzelhetetlen 100.000 fő körüli létszámban gyűlt
össze a csapásmérő erő.

Még a jóval későbbi keresztes hadjáratok idejére sem tudtak ilyen létszámú hadsereget
megszervezni.

907 június derekán megindult a támadás, amely három oszlopban nyomult előre a Duna
vonalán. A déli parton a 'gyengébb', kb. 40ezres szárny; a Dunán hajókon egy kb. 10-12 ezres
inváziós csoport+hadtáp míg az északi parton egy jó 45 ezres főerő az elit.

Árpád, a törzsszövetség fejedelme az egész Európára kiterjedő felderítő hálózata miatt jó

előre tudott a készülő pusztító háborúról.

A törzsszövetség egyesült főerejét - 40.000 lovas - négy részre osztotta.

Az egyenként 10ezer fős lovas egység neve tümen azaz magyarul tömény régi sztyeppei
hadszervezési szokás. Az elsőt Ő maga vezette,a többit pedig fiaira bízta: Tarhos(43),
Üllő(41), Jutas(35). Emellett természetesen az egész hadműveletet irányította.

Az ellenség átkelésének és ezzel egyesülésének megakadályozására elsőként az inváziós

flotta sorsa pecsételődött meg: gyújtólövedékekkel tűzijáték és viziparádé keretében
szenvedett technikában 100%-os, élőerőben kb. 95%os veszteséget a hajóhad.

Másnap az elsáncolt déli szárny kapott koncentrált többirányú lovasrohamokat amelyek

hatására maradéktalanul elpusztult/40.000 ember/ A csata utáni éjjel Árpád elrendelte az
átkelést teljes csendben. Tehát átkelés a Dunán kb. 35.000 lovassal az ellenséges sereg 'orra
előtt', éjszaka, tök csöndben!!! (A fantáziátokra bízom ez mit jelenthetett mind egyéni mind
közösségi teljesítményben két napnyi öldöklő csata után.)

Az átkelés annyira sikerült, hogy hajnalban az ellenség a felkelő napból záporozó több
tízezres nyílfelhőre ébredt majd túlereje ellenére ismét két nap öldöklő ütközet ellenére szó
szerint halomra pusztult a pozsony körüli síkságon. A néhányezer fős túlélő csoport
menekülés közben próbált rendeződni de a magyar könnyűlovasság üldözésben is hatékony:
Ennsburg váráig meglepően kevesen jutottak el. A vár alatti síkon felvonuló magyar haderőre
rátört a királyi őrség és tartalék de a színlelt visszavonulással magyar részről a német üldözők
csőbe futottak mert a környező erdőkből kitörő magyar lovasság a megforduló főerőkkel
őket is legázolta. A német király olyan gyorsan menekült, hogy minden értékét /még a
trónszékét is!/ hátrahagyta, seregvezéreiből pedig a flottavezetőn kívül mindenki meghalt
/grófok, püspökök tucatjai/.

A csata következménye, hogy a magyar határ az Enns folyó lett /Ober Enns - innen a meséink
'Óperenciás tengere'/ valamint hogy idegen sereg 130 évig nem mert Magyarország felé
fordulni. /Szent István idején először, de akkor ugyanígy jártak csak a Vértes hegységben. /

Árpád fejedelem két fiát vesztette és Ő maga is halálos sebet kapott és pár hét múlva
meghalt - a hazáért.

Eltemették tisztességgel titkos sírba őse, Atilla közelébe - a mai Nagykevély hegy rejtett
völgyébe - nyugodjék örök békében!

A 907 -es pozsonyi csata hivatalos tananyag az Egyesült Államok összhaderőnemi katonai
akadémiáján, ismertebb nevén a West Point-on. Tehát minden amerikai hivatásos tiszt
évtizedek óta vizsgázik belőle.

Dobos Csaba - Nagy Attila)

Történelem

Pozsonyi csata
Ezen elnevezéssel két csatát tart számon a magyar történetírás. Az
elsőről nem sokat tudunk, pedig az Árpád-év kapcsán is illik
megemlékeznünk róla.

Pozsonyi csata
Előzmények
896-tól a honfoglaló magyarok törzseinek végleges letelepítésével párhuzamosan Árpád
fejedelem megszervezte és kiépítette a gyepürendszeren alapuló határvédelmi hálózatot
is.
A németség jól látta hogy érdekeit veszélyeztetve milyen fontos katonai erőt képviselő
nép ver gyökeret a Kárpát-medencében. Emlékeztek még a hunok, később az avarok
fojtogató évtizedeire, s arra is, hogy a Fischa melletti tárgyalásokra (904 nyara) meghívott
Kurszán vezért és kíséretét legyilkoltatták ("in dolo malo"). Gyermek Lajos (893-911)
tanácsadói egyetértettek egy megelőző (prevaentiv) támadás megindításában.

Amikor aztán Árpád egyik lovas hadteste Szászországot is megdúlta (906), el is

határozták, hogy megelőzik a megtorló támadást. Evégből egy kb. 100000 fős sereget
toboroztak, melynek vezéreként Luitpuldot nevezte ki Lajos király. Hogy rangban is
megfeleljen a tisztségre, az eddigi markgráfot hercegi rangra emelte.

A csata lefolyása

A sereget Lajos tervei szerint két hadoszlopra osztva a Duna két oldalán vonultatták fel.
Az északi (bal oldali) erősebb sereg vezére maga a fővezér, Luitpod lett, a délié pedig
Ditmár/Theotmár érsek. A párhuzamosan haladó hadak között úszott lefelé az
utánpótlást biztosító flotta Sieghardt parancsnokságával.

Árpád gyepüőrzői már idejekorán tudatták a nagy sereg készülődését. A lovas

tyumenek/tömények időben összegyülekeztek. A fővezér maga Árpád lett, s fiai vezették
a hadosztályokat: Tarhos(43 éves), Üllő (41), és Jutas (35).

Árpád célja az volt, hogy a számbeli túlerőben levő, de megosztott ellenség ne

egyesülhessen egy döntő csapásmérésre. Ehhez először a csapatok átkelését, s az
utánpótlás lehetőségét kellett megakadályozni. Így a csata első napján (9 07. július 3.)
taplós nyilakkal felgyújtották a német hajókat, s a figyelmet így elvonták a Kund vezette
búvárcsapat hajólékeléséről. Sieghardt is csak néhányad magával menekült meg (a
tízezerből), s vitte a hírt a királynak Ennsburgba.
Másnap Árpád a négy töménnyel a déli seregtestet zárta körül, mellyel nagyjából azonos
létszámú volt (kb 40000 fő). Árpád a Ditmár vezette sereget július 5-re lovas íjászaival
teljesen felőrölte. Ezt követően a teljes sereg az éjszaka folyamán átúsztatott a Duna
baloldalára, ahol két napos küzdelemben megsemmisítették a Luitpold vezette ötvenezer
fős sereget.

Elesett maga Luitpold, Ditmár érsek, két püspök, három a pát, és tizenkilenc gróf. A
menekülőket az üldöző lovasság levágta, s Ennsburghoz érve színleg megfutott. A vár
őrsége lépre ment, s üldözésbe fogott. A visszaütő magyar lovasság megsemmisítette az
"üldözőket". A menekülő király is csak nehezen jutott csak el Passauig.

A páratlan győzelmet kihasználva a magyar tömények messze nyugatra az Ostmarkba

nyomulva a német grófságokat behódoltatták. Vagyonukat, életüket, közigazgatásukat
meghagyták, de adót kellett fizetniök a mindenkori magyar fejedelemnek.

A csata következményei

Az ötnapos csatában Árpád olyan súlyos sebet kapott, hogy nemsok idő múlva bele is
halt. Mindhárom felnőtt fia is holtan maradt a csatamezőkön.(Az öt fiúból már csak a
tizenéves Zolta/Zsolt maradt az élők sorában, mert a legidősebb testvér Levente még a
honfoglalás során esett el, mikor Bizánc és Bolgárország irányá ból fedezte az Alduna
vonalában a honfoglalókat.)

Az elesett Luitpold helyére fia, Arnulf lépett. Apja után megkapta a B ajor Markgráf
tisztet, s a király őt is herceggé tette. Árpád unokáját, Üllő lányát kapta feleségül, akit S
cheyerben Ágnes névre kereszteltek.

Minden nyugati ország tudomásul vette, hogy "védőpajzsuk" a pozsonyi csatában

megsemmisült. Magyar gyepüvé, felvonulási területté vált a N oricum/ A varicum/
Ostmark/ A varische Mark néven nevezett terület az E nns - Salzach, illetve a F ischa -
Lajta - Bécsi-erdő által határolt területen.

Az Arnulffal kötött szerződés értelmében a magyarok szabad átvonulási jogot szereztek

az A ugsburg területén túlra is, amit a későbbiek során ki is használtak.

Előzmények

Őseink 900-ban indított támadásukkal elfoglalták Pannóniát (Dunántúlt), és a támadó seregek

egészen Linzig hatoltak előre, ahol a Liutpold határőrgróf által mozgósított bajor sereg elől
visszavonulva a Fischa folyó vonalában véglegesítették a határsávot, a gyepűelvét. Ezt
követően, 900– 906 között, a honfoglaló törzsek a szárnyakon szilárdították meg pozícióikat.
900 körül a déli irányban elfoglalták az Alföld déli végeit (Bánság, Bácska, Temesköz és a
Szerémség területét). Ezzel birtokba vették a gazdaságilag és katonailag egyaránt fontos,
Balkánra vezető átjárókat.
Délnyugatra kiterjesztették fennhatóságukat a Mura-völgyére és lezárták a karantánok elől az
átjutás lehetőségét Pannóniába. 904-ben szövetkeztek I. Berengár langobárd királlyal
(Provence-i Lajos császár ellen) és 905-ben békében váltak el egymástól. 906-ra véglegesen
őseink birtokolják a Dráva és a Száva közét, biztosítva ezzel a szabad kijutást a Pó-síkságra.

Északon 902–906 között véglegesen legyőzték a frankbarát morvákat, és Moráviát

elszakították a Keleti Frank Birodalomtól. Valójában két fontos esemény történt a térségben.
Az egyik a Morva Fejedelemség felszámolása, a másik a bajorok végleges veresége
Moráviában. Azonban a kialakult helyzet magában hordozta a feszültséget. A fiatal Magyar
Fejedelemségnek (vagy törzsszövetségnek) állandóan készenlétben kellett tartani csapatait a
megszerzett területek védelmében.

A Keleti Frank Birodalomnak rá kel lett döbbennie, hogy a Kárpát-medencében egy új,
egységes és erős hatalom van kialakulóban, mely birtokolja legkeletibb provinciáját,
Pannóniát és legyőzte a frankokat Moráviában. Ennek a megakadályozása céljából a bajorok
907 júniusában hadjáratot indítottak a fiatal Magyar Fejedelemség ellen.

A POZSONYI CSATA LEFOLYÁSÁNAK REKONSTRUÁLT TÖRTÉNETE

Gyülekezés

A 907 júniusában hadjáratra induló bajor sereg, mozgósítás elrendelése után, május hónapban
Ennsburg térségében gyülekezett, mely időpont az előző évekhez hasonlóan egybeesett a
rendszeres éves májusi seregszemlével. Az időpont megválasztása rendkívül megfelelt a
hadjárat valódi céljának leplezésére, hiszen egy szokásos, évenként ismétlődő mustra leple
alatt készítették elő a törzsszövetség elleni hadjáratot. Céljuk ezzel éppen a felderítés, de
legalábbis a döntéshozók megtévesztése volt, azaz azt elérni, hogy minél később derüljön
fény támadó szándékukra. Tehát őseink felderítése, ha észlelte is a bajor fegyveresek
gyülekezését Enns körzetében, úgy értékelhette, hogy éves rutintevékenységről van szó. Itt
kezdődött a bajor hadműveleti megtévesztés, és ez tartott egészen az északi hadoszlop
előrevonásának felderítéséig.

Hadműveletek a Duna déli partján

A gyülekezést követően a Duna déli oldalán, a római limes út nyomvonalát követve, egy bajor
hadoszlop június 17- én (egy nappal korábban vagy később) megkezdte előrevonását, és napi
25 kilométer átlagos menetteljesítménnyel haladva június 24-én átkelt a Bécsi-erdőn. A bajor
támadási szándékot a gyepűsávban őrjáratozó felderítők valahol a Bécsierdő nyugati
vonulatánál észlelték, és azonnal útnak eredtek a hírrel a határvédelmi egységekhez és a
szállásterületeken tartózkodó, azonnal bevethető törzsi főerőkhöz. A határvédelmi erők a
riasztást követően azonnal elindultak a gyepűsáv mélységébe azzal a céllal, hogy kihasználva
a könnyűlovasság mozgékonyságának rendkívül megfelelő terep előnyeit, állandóan zaklatva
a túlerőben lévő ellenséget, lassítsák annak előnyomulását a főerők beérkezéséig. A
számítások azt mutatták, hogy a bajor hadoszlop a Fischa folyó környékéig ellenállás nélkül
vonulhatott. Azonban ebben a térségben már megjelentek a határvédelmi erők és június 26-án
felvették a harcérintkezést a támadók első csoportosításaival. Ettől kezdve a gyepűsávban
folyamatosan nyomon követhető a határvédelem halogató harctevékenysége. Június 28-án
beérkeznek a riasztott magyar főerők első csoportjai, és a Fischa kelet 10–15 kilométer
sávjába érve feltehetően leváltották a két napja harcoló határvédő erőket. Amennyiben
lépcsőzött bajor előrevonással és harcba lépéssel számolunk, akkor a főerőik bevetése erre az
időre valószínűsíthető.

A dátumok alapján feltételezhető, hogy a főerők első csoportjainak (Pozsonytól mintegy 40

kilométer mélységig riasztott csapatok) harcbavetésekor nagyobb összecsapásra is sor
kerülhetett június 28–29-én. A nekrológiumoknak a püspökökre vonatkozó korai dátumai azt
valószínűsítik, hogy a Duna déli oldalán a zömmel egyházi méltóságok által felállított had
vonult, Theotmár salzburgi érsek vezetésével. Egyúttal utalnak a Pozsony előtti elhúzódó
harcokra is.

A bajorok megerősödve a beérkezett erőkkel, tovább nyomultak, és június 29- ére mintegy 15
kilométerre megközelítették Pozsonyt. Ugyanezen a napon feltételezhető a főerőik újabb
csoportjainak harcba lépése (Pozsonytól 80 kilométer mélységig riasztott csapatok). A
dunántúli szállásterületek nagyobb mélységeiből (Szombathely, Komárom) július 1- jén és 2-
án további magyar erők érkezhettek Pozsony térségébe, melyek feltehetően alkalmazási
körletekben, csapdát állítva várták be az elfáradt bajor hadoszlopot. A bajorokkal
harcérintkezésben harcoló csapatok magukra vonva a támadókat, bekerítésre (tőrbecsalásra)
alkalmas területre csalogatták a harcokban kifáradt bajor erőket, ahol már vártak rájuk a rejtett
körleteket elfoglaló magyarok. Július 4-én, a Pozsonnyal szembeni Duna jobb partjához
közeli térségében a szemben álló felek között döntő ütközetre került sor, melyben a magyarok
hatalmas veszteségeket okozva súlyos vereséget mértek a bajorokra.

A csata lefolyása alátámasztja korábbi feltételezésünket,

miszerint a bajorok déli hadoszlopa mélységben és időben is tagolt lehetett. Az ütközet előtti
hosszúra nyúló, nyolcnapi csatározásokat indokolhatja a bajor erők lépcsőzetes harcba lépése,
amelyben egy erős előrevetett osztag felvette a harcérintkezést a magyar határőrizeti erőkkel,
azonban a főerők harcbavetésére két nappal később kerülhetett sor.

A rekonstruált ütközet lefolyásába szervesen illeszkedett a magyar véderő azonnal bevethető

csapatainak lépcsőzetes alkalmazása. Mozgósításra nem volt idő, még ha a legkorábbi
felderítési lehetőséggel (az Ennsnél június 17.) számolunk. Magyar erőkkel a Dunántúlról,
valamint a Nyitra folyó és a Kis-Kárpátok közéből számolhatunk.
A második ütközet és a Duna északi hadoszlopa problematikája

Vizsgáljuk meg egy másik hadoszlop alkalmazásának lehetőségét a Duna északi partján. Erre
ugyan közvetlen információval nem rendelkezünk – jóllehet a források közvetetten utalnak rá
–, azonban a hadműveleti megfontolások és a hadszíntérismereteink is azt valószínűsítik,
hogy a július 5-i ütközetre a Duna északi partközelben, valahol Pozsony térségében sor került.
A gyanút erősítette meg számításom, amit a folyó északi partközelében, Langenstein–Pozsony
261 kilométer útvonal 18 nap alatti teljesítésre végeztem. Itt a harcérintkezés felvétele a
Morva határfolyó mentén, július 1-jén jött létre. Az eredmény: a határfolyó menti
harcérintkezés létrejötte további bizonyítéka lehet a Duna bal partján alkalmazott hadoszlop
létének, és egy második ütközet megtörténtének.

Ha egybevetjük a folyó két oldalán zajlott

eseménysorozatot, érdekes összefüggésekre bukkanhatunk. Összehasonlítottam az ütközetek
és a megelőző fontosabb események időbeli lefolyását. Legszembetűnőbb a különbség a
határfolyók mentén bekövetkezett harcérintkezés felvétele esetén. Míg a déli hadoszlop június
26-án lépett harcérintkezésbe a határvédelmi erőkkel a Fischa folyó mentén, az északi
hadoszlop a Morva folyónál július 1-jén vette fel a harcot a beérkezett magyar/morva
csapatokkal, tehát öt nappal később. A halogató harctevékenység (itt őseink által, a színlelt
megfutamodás harceljárására alkalmazott terminológia) a Duna jobb partján, a harcérintkezés
felvételétől az ütközetig (~40 kilométer sávban) nyolc napban, míg az északin (~15
kilométeren), három napban számolható.

Mi lehetett az oka annak, hogy a Duna északon modellezett ugyanazon események 3–5 nap
késéssel következtek be? Hadműveleti megfontolások alapján nagy biztonsággal itt is a
tudatos bajor hadműveleti megtévesztés rajzolódik ki. Ennek lényege abban fogalmazható
meg, hogy a déli hadoszlop szándékosan gyors előrevonásával, napokkal megelőzte az északi
hadoszlopot. A megtévesztés következtében a magyar véderő főerői a Duna déli partjára
összpontosultak, kevés csapatot hagyva a Duna északi területein. A megtévesztés kezdetben
bevált. Közrejátszott ebben az is, hogy az északi útvonalon előrevonást végrehajtó csapatok
felderítését az uralkodó terepviszonyok lényegesen megnehezítették. Ennek következménye
az lett, hogy amíg a déli hadoszlop harcolt, az északi hadoszlop nagyobb ellenállás nélkül,
július 1-jére kijutott a Morva folyóig, és 15 kilométerre megközelítenie Pozsonyt (a magyarok
elővédharcai innen számolhatók).

A Duna bal partján kialakult veszélyes helyzet szükségessé tehette a Duna délen bevetett
magyar csapatok egy részének átcsoportosítását a folyó északi oldalára. A Dévényi-
folyosóban halogató harcot vívó erők a folyón átkelt könnyűlovascsapatokkal megerősödve,
feltehetően a táborba vonult, harcokban kifáradt Liutpold seregét bekerítették és
megsemmisítették.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért vált szükségessé a hadműveleti megtévesztés? Mi lehetett az

eredendő indítéka? A településtömbök eloszlása azt mutatja, hogy a Dunától északra a Nyitra
és a Kis- Kárpátok között több mint másfélszer nagyobb településsűrűséget jelez a feltárt
fegyveres lelőréteg együttese, mint a Dunántúlon. Ez azt jelenti, hogy a csatát megelőzően a
Magyar Fejedelemség térségben diszlokáló, bevethető erőinek a zöme a Dunától északra
helyezkedett el. A bajor hadműveleti megtévesztés szándéka feltehetően ennek az
erőcsoportosításnak a területi megosztása lehetett.

A bajor vereség alapvető okát abban látom, hogy nem szerveződhettek össze csapásmérő
erővé, nem alkalmazhatták a döntő csata harceljárását. A magyarok támadása az időben
elkülönült, csoportokba szervezett menetrendjüket érte, lehetővé téve részenkénti
megsemmisítésüket, és a magyarok részéről az erőfölény megszerzését. Mindez azért
alakulhatott így, mert nem ismerték a magyaroknak a messzehordó reflexíjaikra alapuló
távolharc-taktikáját és az ezzel kombinált, színlelt megfutamodás harceljárását. A vereséghez
hozzájárulhatott – feltételezve az északi hadoszlop létét –, hogy a Duna két partján felvonuló
erők nem rendelkeztek folyamatos összeköttetéssel, nem tájékozódhattak a kialakult
helyzetről.

A POZSONYI GYŐZELEM KÖVETKEZMÉNYEI

A pozsonyi győzelem a Magyar Fejedelemség nyugati határát kitolta az Enns folyóig, és

északra véglegesítette a volt Morva Birodalom keleti részeinek (a mai Szlovákia és Észak-
Magyarország területének és Alsó-Ausztria keleti területeinek) elfoglalását. A bajorok
veresége oly megsemmisítő volt, hogy a németek legközelebb 123 év múlva, 1030-ban
indítanak újból támadást a Magyar Királyság ellen.

A pozsonyi csata részletes elemzése egy sor, a magyar hadüggyel kapcsolatos kérdést világít
meg. Ezek közül a legfontosabb a korabeli magyar hadszervezet mozgása, mely éppen a csata
kapcsán figyelhető meg.

Észre kell vennünk a hadüggyel kapcsolatos, néhány fontos körülmény jelenlétét. Az első a
magyar haderő mozgósítási rendszerét érinti. Ugyanis a csapatok alkalmazási körleteikbe
érkezésének dátumai – még a feltételezett, korai Enns környéki felderítés esetére – sem teszik
lehetségessé egy mozgósított haderő bevetését, melynek normaidejére a mozgósítás
elrendelését követően a gyülekezési körlet elfoglalásáig – a krími tatárok ismert normáit
figyelembe véve – 2–4 hét számolható. Ebből következik, hogy a pozsonyi csatában a
békében is hadra fogható, azonnal alkalmazható haderőt (a törzs- és nemzetségfők állandó
katonai kísérete) alkalmazták.

A számítások azt igazolják vissza, hogy a könnyűlovas-véderő alkalmazásával a Kisalföldről

és a hozzá csatlakozó területekről számolhatunk. A Felső- Tisza-vidék térségébe helyezhető
fejedelmi katonai kíséretnek nem volt lehetősége részt venni a harcokban.
 A magyar hadügy egy másik fontos kérdését, a határvédelem rendjét is pontosíthatjuk. A
feldolgozás megerősítette korábbi értékelésünket a gyepűelve kettős rendeltetését illetően. A
magyarok a gyepűelvének a határfolyóktól nyugatra elterülő sávját biztonsági zónának
tekintették. Rendeltetése a terület ellenőrzésében, idegen mozgások felderítésében és a
határvédelmi erők riasztásában fogalmazható meg. A Wienerwald és a Fischa folyó közötti
biztonsági zóna mélysége reálidejű felderítést biztosított, lehetővé téve bármely ellenséges
behatás elleni intézkedés időbeli foganatosítását. A modellezés alátámasztotta, hogy a Fischa,
mint határfolyó képezte az ellenséges támadások megállítását és visszaverését előkészítő első
ellenállási vonalat. Ettől keletre húzódott a határőrizeti sáv, melyben a magyar
könnyűlovasság a látszólagos megfutamodás taktikáját ismétlődően alkalmazva lelassította az
ellenség előnyomulási ütemét, állandó zaklatással veszteségeket okozott, kifárasztotta erőit,
felmorzsolta erkölcsi tartását, megbontotta fegyelmét és számára előnyös helyen döntő
csapást mért rájuk. Tehát a határőrizeti sáv rendeltetése az ellenség megsemmisítésében
határolható be.

Az ütközet tanulságai alapján a gyepűelve rendeltetése a felderítésben, riasztásban és a

határvédelem szervezett egységében foglalható össze. Nagy valószínűséggel a felderítés a
határvédelem része volt, és sem a fogalmak, sem a mögöttük ma ismert tartalom akkor még
nem vált szét.

A győzelem a honfoglalók, és az őslakosság összefogásából születhetett meg, a törzsszövetség

és a csatlakozott népek fegyveres erőinek együttműködése alapján. Három évvel Kurszán
vezér halála után esetleg mást lehetett volna elvárni, azonban viszálykodás és az elkülönült
helyi érdekekért folyó harc helyett egységes katonai fellépésbe ötvöződött a hon birtoklásának
tudata.

Torma Béla elemzése alapján (Új honvédségi szemle, 2007. július 5)

A históriai ámítás legújabb hazai trükkjei 1.

Megjegyzések a „Magyarország története” sorozat

nyitó köteteihez

Az elmúlt hetekben feltűnően gyakran találkozhattunk a Kossuth

Könyvkiadó és a Metropol Könyvtár reklám szövegeivel mind a
televízióban, mind a Magyar Rádióban, mind a folyóiratokban,
hirdetvén: rendkívüli históriai esemény részesei lehetünk, mivel 24
kötetben megjelenik Magyarország története Romsics Ignác
főszerkesztésében, a hazai – úgymond - „legnevesebb történészek”
tollából. Ügyes fogással a nyitó kötetet 495 Ft-os ún. bevezető áron
adták, adják, mégpedig nem a könyvesbolti hálózatokban (ahol
valóban megdöbbentően túlzó 50-60 %-os terjesztői díjat kérnek!),
hanem az újságárusoknál. Viszik is tömegesen az „Őstörténet és
honfoglalás” c. kötetet, amelynek szerzője Fodor István, az ún.
finnugor irányzat egyik legmegrögzöttebb, ortodox képviselője.

A 104 oldalas A/4-es formátumú kötet, s természetesen a hozzá

kapcsolódó tv-műsor is, úgy tárgyalja őstörténetünket, mintha az
elmúlt évtizedekben a történettudományban a legcsekélyebb
változások sem következtek volna be, mintha a finnugornak nevezett
rokonság 2009-ben is kőkemény igazság volna. „Természetesen a
/finnugor/ nyelvcsaládhoz tartozunk mi magyarok is.” – írja a szerző.
A kiválasztott képek közül nyolc, beleértve a teljes tükörbe helyezett
nyitó képet is, a rénsz*rvas vadász osztyákokat mutatja, akikhez sem
embertanilag, sem genetikailag, sem néptörténetileg az égvilágon
semmi közünk sincs! Nyelvük valóban rokonságot mutat a magyar
nyelvvel, ez a rokonság azonban nem úgy jött létre, ahogyan belénk
sulykolni igyekeznek. Fodor István módszertanilag is ugyanazt az utat
járja ma is, mint amit 25-30 évvel ezelőtt járt, vagyis perdöntőnek
nevezi a visszafelé következtetést, azaz a retrospektív módszert,
amely szerint a XIX-XX. századi vogul és osztyák népművészetben
fennmaradt motívumok visszavezethetők (!) a régészeti korokba, azaz
öt-hat ezer évvel ezelőtti időkbe. Mivel az obi ugorok a XIX. században
(!) az ősi sziklarajzokhoz hasonló tetoválásokat is használtak, ezek
„kétségbevonhatatlan bizonyítékai annak, hogy a sziklarajzokat több
ezer évvel korábban (!) finnugorok készítették”. Ez a megdöbbentően
primitív és abszurd eljárás, véli és állítja a szerző, teljesen
tudományos és elfogadható, ellenben a nemzeti hagyományaink és
krónikáink szkíta-hun rokonságtudata tudománytalan, dilettáns
megközelítés. Nincs is említés róla az egész kötetben!
Szabad úgy magyar őstörténetet írni, hogy a szkítákról és a
sz*rmatákról csak annyit közölnek, hogy iráni nyelvűek voltak, tehát
semmi közünk sincs hozzájuk, a hunokat pedig egyetlen szóval sem
említik meg?!
A 14-35. oldalakon 45 esetben szerepel a „feltehetően”, „talán”,
„valószínűleg”, „vélhetően”, „megegyezés szerint”, „sejthetően”,
„minden bizonnyal” kifejezés, amely jelzi a teljes bizonytalanságot, a
feltevések megalapozatlanságát. De miért nem tárgyalja a legfrissebb
feldolgozás a genetikai vizsgálatok eredményeit, amelyek
egyértelműen kimutatták, hogy a magyarság nincs rokonságban az
ún. finnugor népekkel, miért nem tárgyalja a finn régészek legújabb
kutatásainak összegzését, amelyek elutasítják az uráli és a finnugor
időszak és a közös őshaza feltételezését? Miért nem adja rövid
összefoglalását a korszerű nyelvészeti vizsgálatoknak, amelyek
kimutatták, hogy az obi ugor nyelveknek a magyar nyelvhez kötődő
kapcsolatai roppant szerények és csekélyek, az ún. uráli korra
rekonstruált etimológiák száma mindössze 284 (ebből 148
bizonytalan), a finnugor etimológiák száma 419 (ebből 207
bizonytalan), az ugor etimológiák száma pedig csak 105 (s ebből 52
bizonytalan)! A szerény mértékű nyelvrokonságnak a legvalószínűbb
oka nem az ősi rokonság, hanem a közös kapcsolatok, érintkezések
hatása, amely kialakított egy közlekedő nyelvet.
A históriai ámítás legújabb hazai trükkjei 2.
A szerző is érzi a feloldhatatlan, súlyos ellentmondást a felfestett
őstörténet és a magyarság későbbi története között, ezért a második
fejezettől – noha megmarad a hivatalos változat hirdetése mellett -
igyekszik elhitetni, hogy a magyarokat mind Magna Hungáriában,
mind Kazáriában, mind Etelközben annyi „külső hatás” érte, hogy –
bár az örökös vándorlás miatt az ekhós szekér maradt a haza
számukra – mégis nagy változáson mentek keresztül. A „zord északi
vidékekre kényszerült rokonaink” műveltsége degradálódott, az
„előmagyarok” azonban, valamilyen csoda folytán, nem kényszerültek
a tajgára és a tundrára, nem lettek rénsz*rvastenyésztők és medve-
tisztelők, hanem lovas néppé váltak.

Nyilvánvalóan súlyosan torz és hamis ez az őstörténeti kép! A magyar

etnikum és a nyelv nem 1500 évvel ezelőtt jött létre, s nem a
nagyállattartásra való áttérés okozta az ősmagyar etnikum
kialakulását.
Tárgyilagos kutató számára felfoghatatlan ez a makacs ragaszkodás az
ósdi finnugor őstörténeti elmélethez. Nem érti, miért tudománytalan
minden más megközelítés? A józanul gondolkodó ember azt sem érti,
miért ez az elvakult indulat a magyar ősmúlt tárgyalása kapcsán?

A 38. oldaltól a képek is azt mutatják, hogy egy egyedi és magas

színvonalú kultúrával rendelkező nép emlékei alkotják múltunk
hagyatékát, amelyben nyoma sincs rénsz*rvas-, medve- vagy
lúdkultusznak, nyoma sincs a primitív szibériai sámánizmusnak,
nyoma sincs a vogulok és osztyákok igen szerény emlékanyagának,
akik még a XVII-XVIII. században is egyszerű botíjakkal, falándzsákkal,
kőkésekkel és hegyes botokkal voltak felszerelve, s csak ólmot tudtak
önteni. Az archeológia megcsúfolása, hogy magasan fejlett neolitikus,
réz- és bronzkori kultúrákat sorolnak ún. finnugor népekhez, pusztán
azon az alapon, hogy manapság és a közelmúltban (!) ezeken a
területeken finn típusú nyelveket beszélő néptöredékek is laktak,
illetve laknak. Sőt, olyan „csúsztatásoktól” sem rettennek vissza, hogy
40 ezer évvel ezelőtti őskőkori kultúrákat „zürjénföldinek” mond a
szerző, valamint 10 ezer évvel ezelőtti településformákat XIX. századi
osztyák sátrakkal hasonlítgat össze.
Az államalkotó, meghatározó európai hatalomként működő
magyarság őstörténeti múltja biztonságosan, állítják a hivatalosan
elismert történészek, csak a Kr.sz. utáni IX. század elejéig követhető
visszafelé, (zárójelben jegyezzük meg: a szerző az i.e. jelzést használja
a Kr.sz. előtt és után helyett !), feltételesen talán az V. század is szóba
hozható, de a magyar népet nagy múltú, ősi népnek semmiképpen
sem szabad nevezni. Ez ugyanis tudománytalan dilettantizmus, a
finnugornak nevezett töredék népek esetében azonban ez kőkemény
tudomány.

A „Magyarország története” sorozat első kötete semmi újat, semmi

 többletet nem ad, ellenben minden elfogulatlan olvasó
meggyőződhet újra és újra a mai hivatalos történészek hamis kettős
mércéjéről.
Vajon a sorozat többi kötete is hasonló szellemben készül? Legyenek
óvatosak!
A sorozat második kötete „Az államalapítás” címet viseli, szerzője a
pécsi Font Márta, s ez már eleve garancia arra, hogy az elmúlt hatvan
esztendő alatt kialakított „hivatalos történeti képet” festi fel a kötet
összeállítója.
A csábos és vevőcsalogató 495 Ft után ez a könyv már 1590 forintba
kerül, de bizony nem éri meg az árát, noha szép kiállítású a kötet, hála
az „Europas Mitte um 1000” c. német kiadású (WBG Darmstadt,
2000) kötet illusztrációinak!
A hamisságok ebben a kötetben jobban el vannak rejtve, sokszor
hirtelenjében fel sem figyelünk rájuk. Például: „Géza nagyfejedelem
szereplése váratlan.” Miért? Mert a „barbár szokásjoggal szakított”,
azaz elsőszülött fiát tette utódjává. Csakhogy ez éppen úgy nem igaz,
mint az, hogy „Taksony azon kevesek közé tartozott, aki túlélte az
augsburgi vereséget és visszatért a Kárpát-medencébe.” Az
elsőszülött trónutódlása Álmos nagyfejedelem korától igazolható, s
Taksony elsőszülöttje volt maga Géza is. S az Álmos-Árpád-
dinasztiában (819 – 1301) számos a példa erre. Taksony herceg 955-
ben részt sem vett a Lech folyónál szerencsétlenül járt kisebb
létszámú magyar sereg hadjáratában! A XVI. (s nem 14.) századi
Aventinus ugyan felsorolja Bulcsú, Lél és Súr mellett Csabát és
Taksonyt is, ám ez közismerten téves adat! De így kell fogalmazni
azért, hogy az olvasó átérezze a csatavesztés szörnyű súlyát, amely
„rákényszerítette” a barbár magyarokat a nyugat felé nyitásra. Az
erős magyar állam szóba sem jöhet, hiszen akkor a kalandozó
rablóbandák „keresztényi megtérését” nem lehetne kényszer-
lépésként tálalni. Arról pedig szó sem esik, hogy a Magyar
Nagyfejedelemség, egyedül Közép- és Kelet-Európában, független
(szuverén) hatalom volt, amelynek fejedelmei igenis maguk döntöttek
minden fontos kérdésben. Így a római judeo-kereszténység
felvételében is, mivel az, ellentétben a keleti kereszténységgel, nem
járt függőségi viszonnyal!
A históriai ámítás legújabb hazai trükkjei 3.

A szerző a nyomasztóan magyarellenes ún. szegedi iskola (Kristó Gyula,

Engel Pál, Róna-Tas András, Makk Ferenc) szellemiségének kritikátlan
szószólójaként festi fel a Kárpát-medencei „törzsi államok” létezését,
sőt még egy térképet is készítettek a sokféle „törzsi országról”, holott
a X-XI. században törzsekről és barbár törzsfőnökökről egyáltalán nem
beszélhetünk. Mindaz, amit Koppány hercegről ír, régi, elavult
 közhely, Gyula és Ajtony pedig azért marad „törzsfő”, hogy ki
lehessen mondani: „István király keresztény királysága lassabb
ütemben terjedt ki a Kárpát-medence egészére, mint korábban
feltételeztük.” Ám ez a kijelentés is légből kapott.
Ezek után a tárgyilagos olvasót már aligha lepi meg mindaz, amit a
koronázásról, a Szent Koronáról, a palástról és a jogarról ír a bal felé
erősen elkötelezett szerző. Ósdi ítélkezések sorjáznak egymás után,
hiszen „régóta tudjuk, hogy a korona két részből áll”, hogy a jogart
Henrik császár adta István királynak, hogy a palást miseruha volt, etc.

A vármegyerendszer és az egyházmegyék létrehozása önmagában a

legfényesebb bizonyíték István királynak a Kárpát-medence egészét
magában foglaló országára. Önálló magyar állam-felépítést
feltételezni azonban egészen tudománytalan eljárás, „szembesülnünk
kell azzal a kellemetlen ténnyel, hogy a megalkotás módja, a megyék
megszervezését kialakító politikai elképzelés teljesen ismeretlen.”
Az első két kötet elolvasása közben és után sok emberben felmerül a
kérdés: mi volt a valódi célja ennek a sorozatnak? Miért sulykolják
továbbra is a régi közhelyeket, miért hallgatják el a rovás betűs
írásbeliségünket, miért nevezik barbár nomád népnek IX-X-XI. századi
őseinket?
A sorozat felkért szerzői mindannyian tudják, hogy a nemzet lelki-
szellemi egység, amelynek két alappillére van: a közös múlt ismerete
és vállalása, beleértve a történeti hagyományokat, a legendákat,
mítoszokat, meséket is, valamint a jövendő közös elképzelése és
építése. Minden nemzet, a holtak és az élők eltéphetetlen szoros
egysége, amelyik nép tehát – bármilyen okból – megtagadja a múltját
jelentő valós őseit, az gyökerét vesztett faként, elpusztul.

A magyar nép tradicionális tudatában ezredév óta az él, hogy egy ősi
népesség leszármazottai vagyunk, tagjai a nagy múltú szkíta-hun-avar
családnak, amely legalább háromezer éve meghatározó tényezője a
világnak. Ezek a lovasíjász nemzetek igen sokat adtak az egyetemes
világnak, miközben maguk is sok mindent átvettek másoktól. Ha ezt a
tudatot sikerül belőlünk kiölni, ha az erre kiképzett „szakértőknek”
sikerül hiteltelenítenie mindazt, amit magunkról eddig tudtunk és
hittünk, akkor históriai immunrendszerünk semmisül meg, s csak idő
kérdése teljes önfeladásunk. Mindenki láthatja, tapasztalhatja: ez a
folyamat manapság gőzerővel zajlik, sőt egyre agresszívebben lépnek
fel a „tudatformálók” mind az iskolákban, mind a ismeretterjesztő
fórumokon. Dühödten támadnak az ún. Árpád-sávos zászlóinkra, a
turulmadarunkra, eltorzítva értelmezik a Szkíták aranya c. kiállítás
tanulságait, mellesleg szólván ugyanaz a szerző (Fodor István) végzi el
a magyar múlt „szkíta-mentesítését”, akiről fentebb már szóltunk!

Nem ritka, hogy jó szándékú magyar tudósok is beállnak a sorba s

kimutatják például, hogy a turul szó a XIII. század végén élt Kézai
 Simon eszelménye, szüleménye (Benkő Loránd, Magyar Nyelv
105/2009), tehát nem magyar nyelvi valóság, hanem a feltételezetten
(!) kipcsak török nyelvű besenyőktől vehette át a krónikaíró. Mintha
ezáltal (ha ez valóban így volt), nem a mi ősi hagyatékunk volna ez a
fogalom, ez a szó ! De bizony az, hiszen a besenyők is édes testvéreink
voltak, több fejedelmünk felesége is közülük való volt.
Szomorúan vehetjük tudomásul, hogy a hivatalosan elismert és
támogatott magyarországi történész műhelyekben megállt az idő!

Dr. Bakay Kornél

Magyar Örökség-díjas
régész

I. morvamezei csata
(kroissenbrunni csata)
1260. július 12.
Előzmények:
A tatárjárás utáni évek magyar külpolitikája a Babenberg-örökség megszerzése volt. A
magyar király számára a tatárok támadása több tanulsággal is szolgált. Az egyik, hogy a
nyugati fejedelmek szövetségére nem számíthat. Szövetségesként a mongol hódítással sújtott
kelet-európai uralkodókra támaszkodhat. A másik, hogy az ország újjáépítésében nagy
hangsúlyt kell fektetni a várépítésre. A tatár hadakkal szemben sikeresen vették fel a harcot
az erős jól védett, megfelelő fegyverekkel felszerelt várak. A magyar király tartott a mongol-
tatár hadak visszatérésétől. Ennek a félelmének adott hangot a pápához címzett levelében.
A levélben kifejtette, hogy a Duna vonalát tekinti a fő védelmi vonalnak.
A Dunától nyugatra lévő területeket képzelte el nemcsak a királyság, hanem Európa
védelmi rendszerének is. Erre utal, hogy a magyar várrendszer első köveit, alapját a
Dunántúlon tették le. Ekkor épült a dunántúli várak többsége is. IV. Béla védelmi
politikájának, tervének részét képezte az osztrák grófságok, legfőképp Stájerország
megszerzése. Azonban más is fente a fogát, a fent említett területekre. Vencel, majd 1253-
ban bekövetkezett halála után II. Ottokar (más forrásokban Otakar)
cseh királyok.
IV. Béla és a cseh király 1254. május 1.-én Pozsonyban
találkozik, ahol megállapodnak a Babenberg-örökség felosztásán.
Stájerország déli, nagyobb része került magyar fennhatóság alá,
amelyet Gutkeled István foglalt el. A cseh király háttér és
aknamunkájának köszönhetően a stájerországiak nem fogadták el a
magyar vezetést. Ezért 1258-ban, majd egy évvel később felkelést
robbant ki a magyarok ellen, miközben a stájerországi nemesség
meghódolt II. Ottokarnak.
IV. Béla és fia István, hogy visszaszerezzék a stájerországi
birtokokat, 1260 nyarán harmincötezer fős hadserege élén, megindultak a cseh királyság
ellen.
A csata:
A magyar király oldalán, a magyar és a már letelepített kunok mellett, halicsi, orosz
és lengyel katonák szolgáltak. A cseh király seregét a cseh lovagok mellett szilézia, bajor,
morva és lengyel fegyveresek erősítették. A cseh király erejét bizonyítja, hogy a tatár-
mongol verhetetlennek hitt csapatok a közép-európai hadjárat során, csak cseh területen
szenvedtek súlyos vereséget.
A csata István herceg támadásával kezdődött. Miután átkelt a Morva folyón, feltehetőleg
kun csapatok élén, rajta ütött egy cseh egységen. Majd a támadást színlelt menekülés
követte. A jól bevált nomád harci lovas taktikát alkalmazta. A hirtelen támadással részsikert
ért el, mivel egy jelentős számú lovagokból álló egységet felmorzsolt. Azonban sem a
magyar, sem a cseh király nem kezdett támadásba. A két hadsereg közel két hétig nézett
egymással farkasszemet a folyó két oldalán. Majd a két király egy két napos
fegyverszünetben állapodott meg. Ennek lejártakor a magyar fél meg kezdte az átkelést. Az
elsőnek átkelő egységek azonban beleütköztek a cseh király seregének utóvédjeibe, amelyek
kihasználták az adandó alkalmat. Megfordították a lovakat és egy gyors rohammal,
lehengerelték a magyar könnyűlovasokat. A magyar sereg alakzata megbomlott, pánik tört
ki a katonák között. A katonák menekülni kezdtek. István, aki már átkelt, csak nagy
nehézségek árán menekült meg. A magyar nehézlovasság, amelyik a folyó másik oldalán
ragadt, ütközet nélkül kényszerült visszavonulni. IV. Béla tízezer harcost veszített.
Következménye:
IV. Béla kénytelen volt lemondani az osztrák területekről. Szövetséget kötött II.
Ottokarral, amit házassággal pecsételtek meg. A cseh király feleségül vette Kunigundát, IV.
Béla unokáját. A frigyre, 1261. október 25-én, Pozsonyban került sor.
Ami öröm volt az ürömben, hogy a mongol invázió elmaradt, így nagy hátrány nem
származott a stájer területek elvesztéséből.
Azonban a viszonylagos béke nem tartott sokáig. Habsburg Frigyes oldalán magyar-kun
seregek gyakran betörtek cseh területekre, majd IV. Béla unokája, IV Kun László a (II)
morvamezei csatában megsemmisíti Ottokar seregeit. (GL)

II. morvamezei csata

(dürnkruti csata)
1278. augusztus 26.
V. István halála után a magyar trónt, fia László (lásd a képen)
örökölte. Édesanyja, Erzsébet kun származású volt. Maga a
király is sok időt töltött a tatárjárás után visszatelepült kunok
között. Jobban érezte magát szeretett kunjai között, mint a
magyar főurakkal, akik gyermek korában elrabolták, hogy
ezzel apját sakkban tartsák. Uralkodása alatt is érezte, hogy
helyzete kiszolgáltatott, az ország kiskirályai kényük-kedvük
szerint cselekszenek. László, tíz évesen 1272. szeptember 3-án IV. László néven foglalta el a
trónt.
Csak később, származása és a kunok iránti szeretete miatt aggatták rá a „Kun” nevet.
Uralkodásának egyik, ha talán a legfontosabb csatájával szeretnék foglalkozni, mely közel
650 évre eldöntötte Közép-Európa sorsát. Történt, hogy a német választófejedelmek, 1273-
ban a cseh királlyal, Ottokárral (vagy Otakar) szemben egy svájci kóbor lovagot, Habsburg
Rudolfot választották német királlyá. Ottokar nem szívesen vette tudomásul a döntést. Így a
két szemben álló fél között az összeütközés, elkerülhetetlen volt.
A német királyt, hét választófejedelem, köztük a cseh király választja, illetve közülük is
választhatják. Így kerül a képbe Ottokar, cseh király, aki ekkor Közép-Európa
leghatalmasabb uralkodója. Így a másik hat fejedelem, egy gyengébb jelöltre adta voksát,
hogy megőrizzék viszonylagos hatalmukat, függetlenségüket. Egy erőskezű királlyal
szemben ez nehezebb lett volna.
A fegyveres konfliktusra, mindkét fél készült. László a gyengébb, Habsburg Rudolf oldalára
állt annak ellenére, hogy Ottokarhoz rokoni szálak kötötték. Ottokar felesége, László
nagynénje volt.
A morvamezei ütközet előzményeként, 1276-ban Habsburg Rudolf magyar és kun seregek
élén támadást indított a cseh király ellen. Ezzel sikerült a cseh királyt kiszorítani az osztrák
területek nyugati, déli szlávok lakta részeiről. Természetes, hogy ezek után Ottokar
visszavágásra készült. Alig várta az alkalmat, hogy leszámolhasson ellenfeleivel.
1278-ban a végletekig kiélesedő konfliktusban, mindkét fél szövetségeseket keresett maga
mellé. Habsburg Rudolf, megint követeket küldött Kun Lászlóhoz. Azonban a magyar
király, először kitérő választ adott, mivel Rudolf rabló hadai gyakran beütöttek a Magyar
Királyság területeire is. Rudolf követei azzal rémisztgették, illetve próbálták Lászlót
meggyőzni, álljon az ő oldalukra, hogy Ottokar a királyság nyugati, észak-nyugati részén
élő szlávok fölé is ki akarja terjeszteni hatalmát.
A követváltások után került sor a morvamezei csatára, 1278. augusztus 26-án.
A magyar rendek, a kun vezetéssel úgy döntött, hogy Habsburg Rudolf oldalára áll.
Azonban a kunok részéről felmerült, hogy a cseh király legyőzése után, üssenek egyszerre
két legyet. A csata végén, rohanják le Rudolf még megmaradt seregét, és verjék szét azt is.
Ez, azonban csak a kunok elképzelése volt. A magyar urak nem támogatták egyhangúlag a
Rudolf elleni támadást. Pedig, ha előre látták volna, hogy néhány száz év múlva éppen az
osztrák Habsburgok jelentik a veszélyt a magyar szabadságra.
Az ütközetben mindkét fél hatalmas erőket mozgósított. A csehek nagyon tartottak az
ismeretlen harcmodorú ázsiai kunoktól, akik a nomád népeknél megismert harcmodort
hozták magukkal Morvamezejére is.
Hatalmas küzdelem alakult ki, amelyet végül Kun László seregei nyertek meg. Mivel, a
magyar urak nem álltak a kunok mellé, hogy az osztrák csapatokat is megtámadják egy füst
alatt. Kun László nem akart a magyar nemesség nélkül újabb harcba bocsátkozni, Rudolf
elleni támadás elmaradt. A Habsburgok, ezek után a csehektől már nem háborgatva
megerősödtek, hogy háromszáz év múlva Közép-Európát bekebelezzék. (GL)
Négyesi lajos

az Augsburgi csata

955. augusztus 10-én zajlott le Augsburg közelében a csata, amelyet már a kortársak is az
európai történelem szempontjából meghatározó jelentőségű események közé soroltak. 2000
nyarán dr. Nemerkényi Antal - a Magyar Földrajzi Társaság titkára - megkért, hogy a társaság
bajorországi tanulmányúján, az augsburgi csatatéren ismertessem a 955 augusztusában ott
lezajlott eseményeket.

Tudtam, hogy a földrajztudósok gyakorlatias emberek lévén azt várják, hogy az összecsapások
pontos helyszínét mutatom meg, azonban a rendelkezésemre álló szakirodalom megismerése
után rá kellett döbbennem, hogy a csatatér helyének kérdésében nem létezik elfogadott nézet,
sőt ez a 955-ös események egyik legkritikusabb kérdése. A források és a rendelkezésemre álló
térképészeti anyag tanulmányozása után kialakítottam egy koncepciót, melynek akkori
szembesítését megakadályozta az időjárás. Hazatérésünk után tovább folytattam a kutató
munkát, finomítottam a korábbi elgondolásomat. 2001 tavaszán már nem halogathattam tovább
a helyszín bejárását, bízva a kedvező időjárásban útnak indultunk. Berkes Sándor, a Honvéd
Kulturális Egyesület elnöke volt nem csak útitársam, hanem az "ördög ügyvédje" is, amikor
koncepciómat szembesítettem a terep valóságával.
A terep

Augsburg, akár csak korábban, ma is egyike Bajorország legnagyobb városainak. Széles

autópálya íveli át a Lech völgyét, Donauwörth felé forgalmas autóút halad. A modern
civilizáció környezetformáló hatása alaposan rányomta bélyegét a tájra.

Mégsem haszontalan egy terepbejárás során megismerkedni a 955-ös események

helyszínével, hiszen a civilizáció a domborzatot alig változtatta meg, az egykori
növénytakaróra és vízrajzra is következtethetünk néhány apró jelből. Amennyiben
vizsgálódásainkat térképen kezdjük, valószínűleg arra a következtetésre jutunk, hogy a Lech-
mezőre mint síkságra tekintsünk, melyet keleten és nyugaton, észak-déli irányban húzódó
alacsony dombok határolnak. Az események reális megítéléséhez azonban mégiscsak ki kell
menni a terepre. Az emberi térérzékelés rendkívül szubjektív. Egy adott terepen mozogva
szemmértékkel megbecsüljük a legnagyobb szintkülönbséget, és ezután mindent ehhez
viszonyítunk. Viszonylag sík vidéken a 30-50 méteres szintkülönbség is jelentősnek tűnik,
míg magashegyi viszonyok között 100-200 méter még nem annyira feltűnő. A terepen való
mozgás, tájékozódás, manőverek során, a látszólag jelentéktelen terepformák - horpadások,
vízmosások, dombocskák - tudatosan vagy ösztönösen, mint tájékozódási pontok rögzülnek
emlékeinkben. Érdemes kipróbálni, hogy viszonylag sík terepen, harcszerűen mozogva
mennyire markánsan érzékeljük ezeket a jelenségeket. Egy apró terephullám érezhetően
megnöveli a figyelési távolságot.

Augsburg környékén a folyókat és patakokat 30-60 méter magas dombok kísérik. A három
legjelentősebb vízfolyás, az Alpok felől érkező Lech, a Wertach és a Schmutter. A Lech a
Wertachhal Augsburgnál egyesül, majd egy 10-12 km széles völgyben folytatja útját északi
irányba, melyet mindkét oldalon a már említett dombok határolnak (1. sz. vázlat).
A dombsor nem egységes, nyugat-kelet irányú völgyek szabdalják, melyek a felszíni vizeket
vezetik a Schmutterba és a Lechbe. A Schmutter-patak a nyugati dombsor lábánál fut. Jelenleg
2,5-3 méter széles mederben, magas gátak között. A felső folyásnál még látszik a nyoma, hogy
a patak eredetileg több keskeny mederben, széles mocsaras ártérrel keretezve haladt északra.
Augsburg magasságában már a Lech völgyében halad azzal párhuzamosan. A két vízfolyást egy
folyamatosan ellaposodó dombhát választja el egymástól, mely Stadtbergen és Gablingen
között végig 10-15 méterrel magasabb a Schmutter és a Lech medrének szintjénél.

A Lech szabályozott mederben folyik a Duna felé. A X. században szélesebb lehetett a medre
mint manapság, és ezt még egy lapos ártér kísérte. Hazai folyóink közül a Rába sárvári
szakaszához tudnám hasonlítani. A Lech a Schmutterrel párhuzamosan, attól mintegy 4
kilométerre, a keleti dombsortól 3,5 kilométerre folyik. Az egykori meder a keleti
dombsorhoz közelebb is lehetett.

A fentiekben az Augsburgtól északra fekvő területet jellemeztem - mivel kutatási

eredményeim alapján ezt tekintem a csata színhelyének -, azonban nem hagyhatom figyelmen
kívül azt, hogy sokan a csatát Augsburgtól délre helyezik, nem utolsó sorban azért mivel a
földrajzi értelemben vett "Lechfeld", a Lech-mező itt terül el.

Augsburgtól délre egy tölcsérszerűen kiszélesedő síkság fekszik, melyet a már ismertetett
dombsor határol. Az alapszint déli irányban fokozatosan emelkedik, de a relatív
szintkülönbség megmarad - a Lech partjának magasságához viszonyítva - 20-50 méteres
értéken belül. A város alatt a síkság szélessége kb. 10 kilométer, majd további 10 kilométert
délre haladva már eléri a 15 kilométert. A síkság nyugati szélén a Wertach folyik, a Lech
medre itt is a keleti oldalon húzódik, hasonlóan az északi részhez, a keleti dombsortól
mintegy 3-3,5 kilométerre. Valószínűsíthető, hogy a szabályozás előtt a meder itt is közelebb
feküdt a keleti dombokhoz.

A források

A csatával számos kútfő foglalkozik, de közülük semmi esetre sem hagyható figyelmen kívül
két csaknem egykorú, részletes leírás. Augsburgi Gerhard Szent Ulrik[1] életéről szóló írásában
az augsburgiak szemszögéből tárgyalja az eseményeket. Tőle tudjuk, hogy a kalandozók 955-
ben az Iller folyóig prédálták a területet (2. sz. vázlat), közben pedig Augsburgot ostrom alatt
tartották. A vár védelmét Ulrik püspök irányította. Az egyik jelentősebb összecsapásra
feltehetően augusztus 8-án került sor a város keleti kapujánál. A magyarok jelentős létszámú
csoportja próbált betörni a városba, azonban a püspök katonái a kapu előtt vitézül ellenálltak,
míg végül a magyar csapat vezérét levágták. Erre az ostromlók nagy siránkozás közben, halott
vezetőjük testét magukkal hurcolva, visszatértek a táborukba. Valószínűleg a bosszúvágy
sarkallta a kalandozókat arra, hogy másnap általános ostromot indítsanak a város ellen. A harc
közben érkezett a magyar táborba Berchtold a risinesburgi[2] vár ura, aki hírt hozott a német
sereg közeledéséről. Az ostromnak vége szakadt, a magyar sereg megkezdte a felkészülést a
következő napi összecsapásra. Az éjszaka folyamán Dietpald gróf a várbeli fegyvereseket Ottó
király táborába vezette. Másnap a csata eseményeit a városiak nem látták, sőt a visszatérő
magyarok nagy tömegét látva úgy gondolták, hogy nem került sor csatára.

Widukind szász történetéből[3] a csata eseményeiről értesülünk. Ottó egy kis létszámú szász
csapattal indult el Augsburg felé. A város közelében csatlakozott hozzá a frankok és bajorok
csapata. Ide érkezett Vörös Konrád frank herceg is, kinek jelenléte lelket öntött a katonákba.
Közben a felderítők híreket hoztak a magyarok helyzetéről. Ottó elhatározta, hogy a következő
napon megtámadja a kalandozókat. Kora hajnalban vonultak ki a táborból, nyolc csapatra
tagozódva. Az első háromban bajorok, a negyedikben frankok, az ötödikben - mely a
legnagyobb létszámú volt - Ottó a haladt a szászokkal és válogatott vitézekkel - akik előtt
Mihály arkangyal zászlaját vitték -, mögöttük két sváb csapat, végül pedig a málhát ezer cseh
vitéz őrizte. A sereg egyenetlen, nehezen járható terepen vonult előre, hogy elkerüljék a magyar
lovasíjászok zaklatásait, akik a cserjések rejtekéből törtek elő. A magyarok miután átkeltek a
folyón, késlekedés nélkül megtámadták a cseheket, majd a két sváb csapatot. Rövid harc után az
életben maradottak futásban kerestek menedéket. Mikor Ottó értesült a támadásról, Vörös
Konrádot küldte vissza a málha visszaszerzésére, aki messzire űzte a magyar portyázókat, majd
visszatért a fősereghez. Mikor a király látta, hogy elérkezett a csata döntő pillanata, nem
késlekedett, hanem rohamra indult a magyarok ellen. Azok egy darabig ellenálltak, de rövidesen
menekülésre fogták. Az üldözés során még a kalandozók táborát is elfoglalták, és
kiszabadították a foglyokat. A menekülő magyarok között a lakosság is nagy pusztítást vitt
végbe. A három magyar vezért elfogták és felakasztották. A csatában vesztette életét Vörös
Konrád is, aki a melegben megoldotta páncélja kötelékeit és egy torkába fúródott magyar
nyílvessző megölte. A későbbi források őrizték meg a csata helyére vonatkozóan a Günzenlé
és a Kühlental nevét.

A magyar források közül Kézai Simon krónikája[4] érdekes adatokat közöl. Eszerint a
magyarok Augsburg alá érve, a Lech folyón túl a réten ütöttek tábort és éjjel nappal zaklatták
a várost. Ulrik püspök a császárt hívta segítségül, aki Ulmból vonult a városhoz. Miután a
magyarok helyzetét kikémlelte, napfelkelte után három órával, esőzés közben megtámadta és
legyőzte a városhoz közelebb álló magyar csapatot. Lehel és Bulcsú ennek láttára elmenekült
és a Dunán hajóval próbált visszajutni Magyarföldre. Regensburgnál elfogták és a császár
ítéletére felakasztották a vezéreket.

Historiográfia

A csata jelentőségét bizonyítja a számos tanulmány, melyben neves történészek

rekonstruálják a 955. augusztusi eseményeket. Annak ellenére, hogy mindegyik ugyanarról az
összecsapásról szól, mégis jelentős eltéréseket tapasztalhatunk.

Hans Delbrück, [5] (1873) a német hadtörténetírás meghatározó egyénisége a német sereg
létszámát 7-8000 főre becsli. Nagy figyelmet szentel annak a kérdésnek, hogy Ottó serege
melyik irányból közelítette meg a várost. Véleménye szerint északkeleti irányból érkeztek, és
az Augsburgól délre elterülő magyar táborral szemben a Lech jobb partján bontakoztak szét.
A magyar sereg több kísérletet tett a folyón való átkelésre, de ezeket sorra visszaverték. Végül
egy osztaguk a Lechen átkelve megkerülte a német jobb szárnyat és megtámadta a málhát. A
frankok azonban szétverték ezt a csapatot is. Végül megtört a magyarok ereje, és a Lech
folyón a csatatértől délre átkelve elmenekültek.

Horváth Mihály[6] (1878) figyelemre méltó rekonstrukciót közöl a csata eseményeiről. E

szerint Bulcsú a sereg egyik részét már augusztus 9-én átküldte a folyón, hogy míg ők
szemben, azok hátulról támadjanak. Amikor 10-én a németek megindultak, azt hitték, hogy
előttük állnak a magyarok, csakhogy közben Bulcsú a magyar fősereget hátrébb vonta, hogy
legyen elég helye a megkerülő csapatnak a szétbontakozáshoz. Amikor a megkerülők
megrohanták és szétverték a 8. légiót, Ottó a távolban már meglátta a magyar főerőket. Ekkor
megállította a seregét, és Konrádot visszaküldte a megkerülő csapat ellen. A magyar fősereg
maga előtt látta a várakozó németeket, de nem kezdték meg a támadást, mivel arra vártak,
hogy a megkerülők támadása megzavarja a német csatarendet. Nem tudták, hogy a
megkerülők már végrehajtották a támadást, de Konrád szétverte őket. Mikor Konrád visszatért
a csatarendbe, Ottó már teljes erejét a magyar főerők elleni támadásra koncentrálhatta.

Marczali Henrik[7] (1894) kétségesnek tartja a 100 000 magyart a 15-20 000 némettel
szemben. A csata helyét Augsburgtól dél-délnyugati irányba teszi. A csata a magyar
megkerülő osztag támadásával indult, akik átúsztattak a folyón. A kezdeti siker után Konrád
csapata szétverte őket, eközben a magyar főerő mozdulatlanul várakozott. Mikor a frankok
visszatértek a csatarendben kijelölt helyükre, a német sereg általános támadást indított.
Megítélése szerint a magyar vereség oka, hogy a megkerülők tevékenysége nem volt
összhangban a főerők mozdulataival, hiányzott az együttműködés. A források leírásait
figyelembe véve, a csata legjelentősebb eseménye a magyar megkerülő csoport legyőzése
volt, mivel ezzel az eseménnyel foglalkoznak a legrészletesebben. A győzelem elsősorban
Konrád vitézségének köszönhető, Ottó csak másodlagos szerepet játszott.

Rónai Horváth Jenő[8] (1895) szerint a magyar vezérek, amikor tudomást szereztek Ottó
seregének közeledéséről, úgy döntöttek, hogy elébe mennek és a csatát a várostól délre
elterülő mezőn vívják meg. A magyar fősereg, hátában a várossal, délre néző arcvonallal állt
fel. A sereg másik része, éjszaka átkelt a folyón és a németek oldalába és hátába került. Ottó
harcosai öt harcvonalban álltak fel. Elől a bajorok három légiója, mögöttük a frankok - nem
tudni miért, a vázlat szerint két légióban -, majd a szászok, ezután a svábok két légiója, végül
a szekérvár és 1000 cseh vitéz. A megkerülő osztag támadása szétszórta a cseheket és a
svábokat, azonban a frankok ellentámadása visszavetette őket. A frankok ezután visszatértek a
harcrend második sorába. Éppen időben, mivel - megkésve - ekkor kezdte meg a magyar
főerő az előrenyomulást. Ottó rögtön támadást indított és a németek zárt rendben kézitusában
verték szét a magyar sereget.

Pauler Gyula[9] (1899) a magyar sereg létszámát 20-25 000 főre becsli. A csata helyét
Augsburgtól délre teszi, de megemlíti Wyneken[10] véleményét is, aki északra helyezi azt. A
német sereg csatarendjét 3 csatasorban építi fel, ezek mögött a csehek álltak a málhánál. A
csata kezdetén a magyar lovasíjászok "körülrajongták" a németeket és hátul sikerült betörniük
a csatasorok közé. Konrád a frankokkal hátrafordult és megtámadta őket. Eközben a magyar
fősereg nyílzáport zúdított a német csatarendre, de azok fegyelmezetten állták a lövéseket.
Miután Konrád győzelmet aratott és visszatért a csatasorba és Ottó megindította a döntő
támadást.

A cseheket megtámadó magyarokat nem különálló megkerülő osztagként értelmezi, hanem a

főerők egy csapataként. Így a Lechen való átkelést az egész magyar seregre vonatkoztatja,
idejét jóval a csata megkezdése előtti időpontra helyezi. Ezzel kapcsolatban megemlíti
Köstler[11] okfejtését, miszerint a magyar tábor csakis a folyó jobb partján lehetett, mivel a
magyar vezérek részéről nagyon otromba stratégiai hiba lett volna a vízi akadályt táboruk és a
menekülési út közé venni. Pauler szerint az átkelés említése egymagában bizonyítja, hogy a
tábor a keleti parton volt, hiszen ellenkező esetben a megkerülőknek kétszer is át kellett volna
kelniük.

Kropf Lajos[12] (1906) kiemeli a német történészek között dúló "tollháborút" a csata
helyének kérdésében. Giesebrecht és Ranke a várostól dél-délnyugatra a Lechfeldre, Wyne-
ken[13] a Lech bal partjára, Augsburgtól észak-északnyugatra, helyezi az összecsapást. Kropf
írásában Schäfer[14] tanulmányát ismerteti, aki Wyneken nézetét fogadja el. Megjegyzi, hogy
a problémát a leggyakrabban használt két forrás ellentmondásai okozzák, ami annak tudható
be, hogy Ulrik életírása a hiteles, míg Widukind csak általános leírást ad. A magyar fősereg a
várat ostromolta, amikor megtudták, hogy közeledik Ottó serege. Erre elvonultak a vár alól és
elébe mentek a németeknek. Csak így volt lehetséges, hogy a várbeliek kivonuljanak Ottóhoz,
de ezt bizonyítja az is, hogy a városból nem látták a csatát. A Lechfeldet csak egy forrás
említi, mégpedig a későbbi Annales Lambertini, míg a többi leírásban Augsburg közeli vagy
Lech melletti csatáról írnak. Megemlíti az Annales Palidenses adatát, miszerint a csata
Gunzenlenál volt a Lech partján azonban a települést azóta elmosta a folyó.[15] Más nézet
szerint, mely az Annales Zwifoltenses leírásán alapul, az összecsapás a Kolitalnál, a várostól 25
km-re északnyugatra volt. Kropf, Schäfer után a csatát Augsburg közelébe északnyugatra, a
Lechtől nyugatra a Scmutter-patak mellé teszi.

Molitorisz Károly[16] (1911) A magyar tábor helyét a Lech bal partjára, a Lech és a Wertach
közé teszi. Ezen kívül még feltételez a Lech jobb partján a keleti kapuval szemben egy másik
- kisebb magyar tábort is. A német sereg felvonulásával kapcsolatban Dümmler véleményét
fogadja el, miszerint Ottó Ulmból vonult a csatatérre, azonban megjegyzi, hogy a - magyar
történészek által elfogadott - Schäfer-féle nézet ezt nem fogadja el. A csatateret - Delbrück
véleményét elfogadva - Augsburgtól délkeletre helyezi. A német sereg létszámának
meghatározásánál a csehek 1000 fős csapatát veszi alapul, a szászokat 1000, a frankokat
1000, a svábokat 1500, a bajorokat pedig 2000 főre becsli. A magyar vereség indokait keresve
vitába száll Delbrückkel. Nem fogadja el, hogy a német győzelem Ottó hadvezéri
zsenialításának köszönhető, sokkal inkább a magyar főerő és megkerülő csoport közötti
együttműködés hiányában látja a kudarc okát.

Breit József[17] (1929) könyvében Ottó serege Donauwört-től délkeleti irányban mozogva jut
a várostól délre húzódó síkságra. Szerinte a magyar tábor a Lech jobb partján állt. Ezzel
szemben, Augsburgtól 8 kilométerre délre fejlődött csatarendbe a német sereg. A
sereglétszámokat 25 000 fő németre és 35-40 000 fő magyarra teszi. A magyar sereg egyik
része a tábor közelében kelt át a folyón, míg a nagyobb létszámú csapat a város keleti szélén
található hídon vonult át. Mikor ezt Ottó megtudta, a sereg arcvonalát a híd irányába
fordította. A megkerülő csoport sikeresen szétverte a málhát őrző cseheket, de a frankok
visszafordultak és legyőzték őket. Mikor a magyar fősereg a németek közelébe ért, azt
tapasztalta, hogy a megkerülőknek nem sikerült szétzilálni a német csatarendet, így rövid
ideig tartó arctámadás után visszavonultak Augsburg felé.

Erdélyi Gyula,[18] (1929) Ottó seregének felvonulásáról írva figyelembe veszi a Widukind
által említett egyenetlen terepet. Annak helyét a várostól északra, a Lech völgyét nyugatról
kísérő dombsor területére teszi. A lovasság mozgási sebességét, valamint a források egy-egy
megjegyzéséből gyanítható időpontokat (Vörös Konrádot akkor érte a nyíllövés amikor
melegen tűzött a nap, Ottó serege csak késő délután ért Augsburgba) figyelembe véve, a csata
helyét a várostól 14-16 km, a német tábort pedig 32 km távolságra teszi. A német sereg e két
pont között vonult hosszan elnyúló oszlopban. Az átkaroló csoport a Kühlenthalnál támadta
meg a cseheket. Ottó szétbontakozásra adott parancsot a bajoroknak, közben a frankokat
hátraküldte a csehek és a svábok megsegítésére. Mikor ez sikerült nekik, visszatértek a
fősereghez, és részt vettek a magyar főerők arctámadásának elhárításában, majd az
üldözésben. A magyarok döntő vereségére a táboruknál, a Günzenle nevű helyen került sor,
Augsburgtól délre.

Erdélyi Gyula 1929-es kötetének nagy erénye, hogy gazdag bibliográfiát közöl a csata
irodalmáról.
Julier Ferenc[19] (1930) a csata helyét Augsburgtól északnyugatra, félnapi járóföld (12-15
km) távolságra teszi. Ottó serege egy cserjékkel, fákkal borított magaslaton állva csatarendben
várta a magyarok támadását. Öt harcvonalban álltak: bajorok, frankok, Ottó birodalmi
dandára, svábok és leghátul a csehek a podgyásszal. A csatát a magyar megkerülő csapat
meglepetésszerű támadása vezette be a folyó irányából. Ez kezdetben sikeres volt, szétszórták
a cseheket és a svábokat, de a frankok ellentámadása szétszórta őket. A magyar hadvezetés ott
követte el a hibát, hogy a fősereget nem rendelte rohamra a megkerülők támadásával
egyidejűleg. Megkésve kezdték meg a támadást, amit a németek visszavertek és a
közelharcban legyőzték őket. A menekülő magyarokat egészen a táborukig üldözték.

Balanyi György[20] (1942) A Lech jobb partjára helyezi a magyar tábort. Feltételezése szerint
a német sereg Donauwörthnél vagy attól nyugatabbra lépte át a Dunát, majd déli irányba
menetelt Augsburg felé. Amikor elérték a várost, a Lech és a Wertach összefolyásánál tovább
meneteltek és a várostól délre elterülő hullámos felszínű kietlen Lech-mezőn letáboroztak. Így
a két szembenálló sereget csak a folyó választotta el egymástól. Ottó, hogy védje seregét a
magyarok nyilaitól, a Wertach jobb partját kísérő magaslatok, bokrokkal és cserjékkel
megtűzdelt területén állította fel a csatarendet, három csatasorban. A magyarok a támadás
mellett döntöttek. A sereg nagyobb része az augsburgi hídon, a kisebbik rész pedig a német
csatarend alatt, a Lechen átgázolva, átúsztatva nyomult előre. A manővereket már az éjszakai
órákban megkezdték, és ezt jól hallották a várbeliek. Ulrik püspök értesítette Ottót, aki
sebtében megváltoztatta az arcvonalát a város felé, mivel a támadást keletről, a folyó felől
várta. A megkerülő csoport sikeresen szétverte a tábort őrző cseheket, majd az előttük álló
svábokat, de ahelyett, hogy folytatta volna a támadást, fosztogatni kezdte a tábort. Vörös
Konrád visszakanyarodott és szétszórta ezt a csapatrészt. Mindezt a fősereg tétlenül
végignézte, Bulcsú késlekedett kiadni a támadási parancsot. Ottó, amint Konrád visszatért a
csatarendbe, azonnal támadást indított és legyőzte a magyar fősereget is. Csak a német sereg
létszámára közöl becslést, melynek alapja a Widukind által említett 1000 fős cseh csapat és a
nyolc légió. Ezek alapján 12-15 000 főre teszi a létszámukat, figyelembe véve, hogy lehettek
a cseheknél erősebb csapatok is, és az éjszaka kivonult várőrség tovább növelte a sereg erejét.
Balanyi figyelemre méltó, új gondolatokkal próbálta megoldani a források ellentmondásait. A
közölt vázlat igényes, látszik, hogy felhasznált térképészeti anyagot is. Ennek ellenére
érezhető, hogy nem rendelkezik helyismerettel és megfelelő katonai alapismeretekkel. Az
általa említett magaslatok a valóságban a Wertach jobb partján, a folyótól 700-1000 méterre
húzódó tereplépcső, mely a folyópart szintjénél 10 méterrel magasabb (túlzás lenne ezt
magaslatnak nevezni). Kelet felé lankásan ereszkedik, majd 5-6 kilométeres távolságban eléri
a Lech partját. A csataleírásból arra következtethetünk, hogy Ottó eredeti terve szerint a
magyarok átkelését kívánta megakadályozni. Ehhez a sereget közvetlenül a folyóparton kellett
volna felállítani. A magyar terv szerint a két részre osztott sereg a folyón átkelve, átkarolja,
bekeríti a németeket. Ez a megoldás bizonyítja a szerző hadtörténelmi műveltségét, hiszen a
brentai vagy a muhi csatára asszociálhatunk a terv láttán. Csakhogy ebben az esetben kellene
lenni egy lekötő csoportosításnak is a németekkel szemben, a folyó túlsó partján. Tovább
lépve, ha Ottó tudomást szerzett a magyar manőverről, akkor jobban tette volna, ha
arcvonalváltás helyett Augsburghoz vonul, hogy megakadályozza az átkelést, de legalább a
bal szárnyát fedezhette volna a vár. (Már az sem teljesen érthető, hogy 9-én, amikor a várhoz
ékeztek, miért haladtak tovább délre, hogy ott táborozzanak le.) A továbbiakban már csak a
két állandó kérdés marad megválaszolatlanul: miért nem folytatta a sikeres támadást a
megkerülő osztag, és miért nem kapcsolódott be a harcba a fősereg?

Györffy György[21] (1984) a magyar tábor helyét a Lech jobb partjára, a várossal szemben
fekvő részre teszi. A magyar sereg létszámát a teljes haderő alig negyedének becsli, jóval 20
000 fő alatt, legalább 5 000, de legfeljebb 10 000 főre, Ottó seregét 10 000-20 000 közé. A
német sereg nyugat felől közeledett, a magyar vezérek velük szembe vezették a sereget, de az
egyik szárny átkelt a folyón, és a tábor felől álló cseheket támadta meg. A megkerülő
csoportban a kabar-székely etnikum harcosait véli felismerni, hiszen "a megkerülő
hadmozdulat a magyar taktika szerint a katonai segédnépek feladata volt". Nem tudni mire
alapozza ezt a megállapítást, mivel Bölcs Leó "Taktikáján"[22] kívül más szabatos leírása
nem maradt fenn a magyarok harceljárásának. Itt pedig nem olvashatunk az említett
szabályról.

Kristó Gyula[23] (1985) a csata eseményeit a korabeli forrásokat idézve mondja el. Sajnos
nem foglal állást a vitatott kérdésekben, pedig egy kötetnek, mely ezzel a címmel jelent meg,
nagyobb terjedelemben kellene foglalkozni a kérdés több mint egy évszázados történeti
irodalmával és a felvetődött különböző nézetekkel. Ennek ellenére az idézetek közé szúrt
megjegyzései magyarázatot keresnek a csata némely vitatott mozzanatára. A magyar
megkerülő osztag sikeres támadását azzal magyarázni, hogy a németek nem vártak támadást,
mivel: "A felderítők jelentése és az Ottó seregéhez csatlakozott augsburgiak beszámolója
alapján a németek meg voltak győződve, hogy a magyarok a Lech túlsó, azaz jobb partján
állomásoznak, s ezért a birodalmi had, kissé elbizakodva, tovább folytatta az előrenyomulást."
- vitatható, mivel Widukind szerint Ottó szándékosan vezette egyenetlen terepen a sereget,
hogy kivédje a magyar íjászok zaklatását a felvonulás közben. Valószínűleg tisztában volt az
ellenség helyzetével, amint ezt pár sorral korábban a szerző maga is leírja. A magyar fősereg
vereségével kapcsolatban megállapítja, hogy: "Mivel a magyarok meglepetésszerű támadása
nem hozta meg a remélt eredményt, kénytelenek voltak közelharcba bocsátkozni." Ha a
magyar haditervnek azt fogadjuk el, hogy a megkerülők hátba támadják a németeket, majd
ezzel összehangolva a főerők is támadást indítanak a megzavart ellenség ellen, akkor eleve
nem kerülhették volna el a közelharcot.

A kötet erénye, hogy az irodalmi tájékoztatóban felsorolja a csatával foglalkozó magyar és

külföldi szakirodalom jelentős részét. Sajnos az Árpád-kor hadtörténetéről szóló
munkájában[24] is a fenti leírást olvashatjuk. Közöl egy vázlatot is Karl Köstler[25] és Hans
Einsle[26] alapján, mely szerint az események a várostól délnyugatra játszódtak le. Erre utal a
vázlat "csatatér" felirata. Ottó seregét négy csatasorra tagolva ábrázolja: elől a három bajor,
majd a szász és a frank, végül a két sváb légió menetelt. Őket követte a málha az ezer cseh
harcossal. A magyar csatarend nem jelenik meg a vázlaton, csak egy vastag nyíl jelzi a
magyar sereg mozgási irányát. E szerint az egész magyar sereg a Gunzeniétől délre, a Lech
jobb partjáról kiindulva, széles ívben északnyugat felé haladva, átkelt a folyón, majd
megtámadta a cseheket és a málhát. Ezután keleti irányba vonultak vissza. A vázlat, tehát
alapjában véve hibás, hiszen nem a teljes magyar sereg hajtotta végre a megkerülő
hadmozdulatot. Ennek ellenére a vázlat négy helyen köszön vissza a magyar történeti
irodalomban, Kristó Gyula két említett, Kordé Zoltán és Petrovics István, valamint
Veszprémy László műveiben.

Borosy András[27] (1985) a német sereg létszámát 8 000 főre, a magyarokét valamivel
nagyobbra becsli. Véleménye szerint a német sereg az összecsapáskor már vonalban állt: a
svábok a bal szárnyon, középen Ottó szász és thüringiai harcosai, jobb szárnyon a frankok. A
csehek a poggyászt őrizték. A magyarok, a bal szárnyat megkerülve, szétverték a cseheket és
visszaszorították a svábokat a jobb szárny felé. Ottó a jobb szárnyról a svábok segítségére
küldte a frankokat. Miután sikerült szétverniük a magyar megkerülő osztagot, az egész sereg
frontális támadásba kezdett és közelharcban győzte le a magyarokat.
Winkler Gusztáv[28] (1993) 15 000 fős magyar és 12 000 fős német seregről ír. A közölt
vázlatai a csata kétféle rekonstrukcióját mutatják. Az egyik Augsburgtól keletre, a másik
pedig a várostól északnyugatra helyezi az összecsapás színhelyét. A csata lényegét abban
látja, hogy a magyarok a Lech-folyón való átkelés után egy harapófogót akartak kialakítani,
azonban a főerők késlekedése miatt ez nem sikerül. Ennek okaként elképzelhetőnek tartja,
hogy a bajorok támadása miatt nem tudott a magyar fősereg átkelni a folyón és részt venni a
támadásban.

Veszprémy László[29] (1996) a német tábor helyét a várostól északra, mintegy 20-30
kilométeres távolságra teszi. A magyar megkerülő csoport átkelését a csata napjának hajnalán
vagy inkább a csatát megelőző napon feltételezi. A magyar átkarolás sikertelenségét a fősereg
késlekedésében látja. A sereglétszámok kérdésében a mérsékelt becsléseket tartja hitelesnek.
A németek létszámát 3-4 000 főre, ezzel együtt a csehek 1000 fős légiójának létszámát
reálisan 3-400 főre becsli, akár csak a többi hét csapatot. Az összecsapás színhelyét a várostól
délnyugatra helyezi, ahova a német sereg északnyugati irányból vonult fel. Ottó serege négy
csatasorra tagolódott. Elől a három bajor, majd a szász és a frank, végül a két sváb légió
menetelt. Őket követte a málha az ezer cseh harcossal. (A vázlat Kristó könyvéből származik,
a Köstler/Einsle féle változat.)

Bóna István[30] (2000) szerint a csata Augsburgtól északnyugatra, látótávolságon kívül, a

Lech bal-parti mezején folyt. A magyar rejtett erő rossz időzítéssel támadta hátba a cseheket,
és ezzel időt biztosított Vörös Konrádnak, hogy ellentámadást indítson. Miután a frankok
szétszórták a magyar csapatot, ismét a harcrendben kijelölt helyükre álltak, és a német falanx
rohamra indult. A magyarok főerő nem volt képes megállítani a lendületes rohamot, mely
szinte elsöpörte őket (vázlatot nem közöl).

A "Hadtörténelem fiataloknak" sorozat, magyar kalandozásokat feldolgozó füzete[31] az

augsburgi csatának külön fejezetet szentel. Figyelmet érdemel az a megállapítása - nem tudni
milyen forrás alapján -, hogy Berchtold a császár seregéből szökött meg, amikor hírt vitt a
magyaroknak. A kiadvány jellegénél fogva az események rövid, szabatos leírására
szorítkozik, nagyobb részt Kristó Gyula gondolatainak felhasználásával. A közölt vázlat
Köstler és Einsle alapján készült - Kristó Gyula könyvénél már ismertetett hibákkal -, a
szöveghez nem sok támpontot ad, azonban a Gunzenié szerepeltetése inkább zavaró, mivel a
leírásban nem mond semmit a jelentőségéről.

Bruno Scherff[32] a szembenálló seregek vonulási sebességét figyelembe véve, rekonstruálja

a felvonulás időrendjét. A német sereg gyülekezési helyéül Donauwörth-öt jelöli meg, ezzel
együtt megkérdőjelezi Berchtold árulásának hitelességét, véleménye szerint ez a motívum
azért került a korabeli leírásokba, hogy Augsburg ostromának felhagyását indokolja. A német
tábor Münster (Augsburgtól 27 km) környékén volt, ide vonultak Dietpald fegyveresei az
éjszakai órákban. Számításai szerint 3-4 óra lovaglással tették meg a 20-28 km-es távolságot.
A csata eseményeit a Lech keleti partjára teszi. Az első összecsapás - a magyar megkerülő
osztag támadása - a várostól 25 km-re érte a cseheket vonulás közben. Mivel ezt a távolságot
a magyarok nem lettek volna képesek a hajnali órákban megtenni, valószínűleg már az előző
éjszaka ide vonultak. A német sereg csatarendje - a táborból már felfejlődve vonultak ki -
Munster és Thierhaupten között menetelt ekkor. A főerők összecsapása a várostól 10-12
kilométerre, Thierhauptentől DNY-ra (a falu 20600 méterre van Augsburgtól) - a csata pedig
e szerint félúton a város felé - zajlott, hiszen azt a várfalakról nem látták.
Scherff egész művében nagy sikerrel alkalmazza a vonulási sebességekből levonható
tanulságokat. Ezzel a módszerrel az augsburgi csata színhelyének meghatározásával
kapcsolatban is értékes eredményre juthatna, azonban az általa kalkulált értékek, véleményem
szerint helyenként erősen durva becslésen alapulnak. Ha a német sereg napi
menetteljesítményét 30 kilométernek veszi, akkor aránytalan Dietpald harcosainak éjszakai 3-
4 órás menetét 20-28 km-re tenni. A becslés 8 km-es tűrése önmagában aránytalan, hiszen
harchelyzetben a tereptől függően a 3-4 órás menetteljesítmény lehet ennyi. Esetleg még arra
gondolhatok, hogy a 3 óra a 20 km-re, a 4 pedig a 28-ra vonatkozik, tehát a menetütem 8
km/óra lehetett. Ez éjszakai menetnél erős túlzás.

Karl Leyser[33](1960) tanulmánya a csata alapvető irodalmának számít történész körökben. A

csatát a várostól északnyugatra a folyó bal partjára helyezi. Véleménye szerint a két
szembenálló fél tudatosan kereste az összecsapást, a csata egyfajta végső leszámolásnak is
tekinthető. Ezt a gondolatot alapul véve a németek tudatosan választották Szt. Lőrinc napját az
összecsapásra. A magyaroknak vagy nem volt tudomásuk a nap jelentőségéről, vagy Bulcsú
bizánci keresztényként nem utasította vissza a németek kérését. Az ostrom kérdésével
kapcsolatban kifejti, hogy a magyarok nyugati kalandozásaik során jártasságot szerezhettek az
ostromtechnikában, így 955-ben - nyugati értelemben vett - ostromtechnikai eszközöket is
alkalmaztak. A magyar tábort a folyó bal partjára helyezi, de feltételez egy seregrészt, mely a
jobb parton maradt. A mikor a magyar vezérek látták a németek csapatmozdulatait, az ún.
megkerülő csoport átkelt a folyó jobb partjára, majd visszatérve a bal partra került a németek
hátába. A német sereg létszámát 3-4 000 fősre becsli.

Maximilian Georg Kellner[34] (1997) új változatot közöl a csata színhelyére és lefolyására

vonatkozóan. Vélemény szerint Ottó serege Ulmból indult el, de nem a Duna mentén, hanem
az egykori római úton haladt a Schmutter völgyéig, ahol Gessertshausennél táborozott le
augusztus 9-én este. Másnap reggel menetoszlopban indultak tovább Augsburg felé a
Schmutter völgyében. A magyar sereg Augsburgtól délre táborozott. A csata napján a sereg
egyik része Bobingennél átkelt a Wertachon és megtámadta a menetoszlop végén haladó
cseheket. Ottó ellenük küldte a frankokat, közben a serege felvette a harcrendet. Konrád
legyőzte a magyar megkerülő osztagot majd visszatért a csatarendbe. Ekkor indított támadást
Ottó a patak völgyének felső végénél - a mai Diedorf környékén - álló magyar főerők ellen. A
csata utolsó fázisa a várostól délre, a Lech-mezőn játszódott, ahol a menekülő magyarok
csoportjait verték szét az üldöző németek. A német és a magyar sereg létszámát egyformán 4
000-5 000 főre becsli.

Geoffrey Regan[35] (1993) a világtörténelem döntő csatái között tárgyalja a 955-ös

eseményeket. 30 000 magyar és 8 000 német harcosra becsli a seregek létszámát. Vázlatán a
csata színhelyét Augsburgtól északra helyezi, a német sereget oszlopban ábrázolja.

Matthias Springer[36] (2001) tanulmányában a német történettudomány jelen álláspontját

érhetjük tetten. A korabeli források ellentmondásai és a kérdéssel foglalkozó neves
történészek eltérő véleménye között feszülő ellentéteket óvatos fogalmazással igyekszik
áthidalni. Mellékelt vázlatán csak helység- és folyónevek szerepelnek, anélkül, hogy
ábrázolná a csata eseményeit. Erezhetően nagy hatással van rá Delbrück nézete, de nem foglal
állást a csatatér jobb- vagy bal-parti elhelyezkedését illetően. Szimpatizál Schreiff
véleményével, miszerint a csata 10-12. között zajlott, csak a kései hagyomány vonta azokat
össze egy nappá.
Az interneten szintén találhatunk néhány oldalt a csatáról. A königsbrunniak[37] úgy tudják,
hogy a település környékén zajlott a csata. A kissingi[38] városházán pedig egy falfestmény
őrzi a csata emlékét. Ők is úgy tudják, hogy a település közelében zajlott a döntő összecsapás.

A magyar történelmet bemutató Corvinus honlap[39] rövid összefoglalást közöl. A seregek

létszámát 35-40 000 magyarra és 20-25 000 németre becsli. A csatateret Augsburgtól északra,
a Lech nyugati partjára helyezi. Nem kimondottan "autentikus" forrás, de érdemes
megemlíteni, hogy az "Age of Empires" című számítógépes játékhoz készült egy német
kiegészítés a csatáról.[40]

A fenti áttekintésből láthatjuk, történész nemzedékek fáradoztak azon, hogy a szűkös

forrásadatok ellentmondásait feloldva - esetenként figyelmen kívül hagyva -, minél
logikusabban rekonstruálják a csata eseményeit, magyarázatot adva a magyar vereség okaira.
A legszembetűnőbb eltéréseket a csatatér elhelyezése mutatja. Négy alapváltozatot tudunk
elkülöníteni.

Első változat: Delbrück a csatát a várostól keletre helyezi. A német sereg a Lech jobb partján
vonul fel, és megakadályozza a magyar főerők átkelését a folyón. Ez a változat megpróbálja
összeegyeztetni Kézai leírását, mely szerint "a magyarok mikor Augsburg alá értek, a Lech
folyón túl a réten ütöttek tábort" és Widukind egyik mondatát: "a magyarok semmit sem
késlekedve átkeltek a Lech folyón". Ennek értelmében a magyar tábor a Lech nyugati partján
volt, tehát a német seregnek a folyó keleti partja felől kellett közeledni, mert így kap értelmet
az átkelés végrehajtása. Schreiff szintén Delbrück gondolatmenetét követi, de az összecsapást
északabbra helyezi a Lech keleti partján.

Második változat: a Kézaitól származtatható nézetet, mely szerint a magyar tábor és ezzel
együtt a csatatér Augsburgtól délre feküdt, sokan axiómaként fogadták. Főleg magyar
hadtörténészek - Rónai Horváth, Marczali, Pauler, Molitorisz, Breit, Lukinich, Kristó -, de
több német kutató is - Giesebrecht, Ranke. A déli, délkeleti, délnyugati helyszínt támogatja a
"Günzenlé" nevű helyről szóló hagyomány, mely ide teszi az összecsapást, valamint az a tény,
hogy földrajzilag csak az Augsburgtól délre elterülő síkság viseli a Lech-mező (Lechfeld)
nevet.

Harmadik változat: Wyneken és követői - Schäfer, Kropf Lajos, Erdélyi, Julier, Bóna, Leyser,
Geoffrey Regan - abból indulnak ki, hogy a német sereg a Duna felől (északról) közelített.
Ezért a csatára legnagyobb valószínűséggel a várostól északra került sor. Widukind utalását a
nehéz, átszegdelt terepre úgy értelmezik, hogy Ottó serege a Schmutter-patakot nyugatról
kísérő dombsor területén vonult fel. Egy másik hagyomány, mely szerint a csatára a Kotilánál
(Kolital, Kühlenthal) került sor, szintén ezt a nézetet támasztja alá.

Negyedik változat: Maximilian Georg Kellner egészen új és egyedi megoldást javasol.

Feltételezi, hogy Ottó serege Ulmból indult, de nem a Duna mentén, hanem az egykori római
úton, mely egyenesen átvág Augsburg felé a Lech és az Iller közötti dombokon. A csatát a
Schmutter völgyébe helyezi a várostól nyugatra.

Érdemes megemlíteni még egy ötödik változatot is. Az interneten szörfözve akadtam egy
német kincskereső oldalra. Itt szerepelt az ajánlott kutatási területek között a 955-ös
"Hunnenschlacht" helyszíne is, melyet a szerző - Reinhold Ostler, aki több kincskereséssel
foglalkozó könyv szerzője - a Zusam-folyó völgyébe tesz. Sikerült egy emailt váltani,
melyben a bizonyítékokat firtató kérdésemre azt válaszolta, hogy tárgyi leletek egyértelműen
bizonyították a feltevését. Sajnos ez volt az utolsó levél, mivel további kérdéseimre: mit és
hol talált, hol publikálta, már nem válaszolt. További adatok hiányában nem mondhatok
véleményt erről a változatról, de azt szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a Zusam
völgyén átvezető és Augsburgot érintő római út valószínűleg gyakori útvonala volt a
kalandozó csapatoknak, a 910-es és 955-ös csatán kívül valószínűleg több összecsapás
lezajlott itt kisebb erők között, tehát egy magyar anyagot tartalmazó lelet-együttes nem
feltétlenül a csata helyét bizonyítja.

A továbbiakban a rendelkezésre álló adatok alapján megkísérlem rekonstruálni a 955.

augusztusi csata eseményeit.

A seregek felvonulása

A magyar sereg feltételezhetően júliusban indult el a Duna völgyén keresztül a délnémet

területek felé. Először Bajorországot fosztották ki, majd a Lech folyón átkelve Svábországra
törtek, és az Iller folyóig terjedő területről zsákmányoltak. Mongol és török analógiák alapján
feltételezhető, hogy a sereg előrenyomulása nem egy oszlopban történt, hanem egy jól
biztosított menetalakzatban. A főerők megindulása előtt széles sávban felderítő csoportok
törtek be az ellenség területére. A mögöttük fekvő, átvizsgált sávban a főerők is megkezdték
az előrenyomulást, hátul a málhával. A magyar sereg a Duna völgyében vezető egykori római
úton menetelt. A portyázó csoportok érték el először a Lech partját, körülzárták a várost, majd
behatoltak az Illerig terjedő területre. Ezt követően érkezett be a főerők oszlopa a málhával, és
tábort vertek a Lech keleti partján.

Itt néhány gondolat erejéig érdemes megállnunk, hiszen a magyar tábor helye is vitatott.
Widukind arról ír, hogy a csata előtt a magyarok átkeltek a Lechen. Ez arra utal, hogy a
magyar tábor és az összecsapás helyszíne nem ugyanazon oldalán volt a folyónak. Az nem
derül ki, hogy az átkelés az egész seregre vagy csak a megkerülő csoportra vonatkozik. Kézai
szerint a magyarok Augsburgnál a Lech folyón túl a mezőn ütöttek tábort.[41] Ez első
olvasásra azt bizonyítja, hogy a magyar tábor helye a folyó nyugati partján volt, azonban
figyelembe kell venni a nézőpont kérdését. A leírás hangvétele arra utal, hogy nem magyar,
hanem nyugati forrást használt. Gondoljuk meg! Ha egy augsburgi szemtanú meséli, hogy a
magyarok a Lech folyón túl ütöttek tábort, akkor az a keleti partot jelenti. A rétnek pedig nem
feltétlenül csak a több tíz négyzetkilométeres Lechfeldet nevezhették, hanem akár egy
négyzetkilométernél kisebb sík füves területet is. Az átkelés kérdésében Pauler[42]
véleményét fogadom el, aki szerint az egész magyar sereg átkelt a Lechen. A fentiek
értelmében a magyar tábor helyét a Lech keleti partjára a várostól délre teszem.

Visszatérve a kalandozók tevékenységére, láthatjuk, hogy remek stratégiai érzékkel

használták ki a folyók adta természetes védelmet. A portyázók által fosztogatott területet
nyugatról az Iller, északról a Duna, keletről pedig a Lech határolta. A terület számításba
jöhető fegyveresei az augsburgi várba húzódtak, melyet a főerők őriztek. Ha felmentő sereg
közeledik, annak végre kell hajtani az átkelést valamelyik folyón, és ez időt biztosít a
zsákmányoló erők összevonására. A tábor keleti parton való elhelyezése pedig szabad utat
biztosít a visszavonulásra, de a folyó akadályozza az üldözőt. A folyók hatását hasonló módon
használták ki a kalandozók 900-ban Észak-Itáliában is.

Ottó szász katonáival először Ulmba vonult. Nem véletlenül, hiszen innen ellenőrizhette az
Iller és a Duna vonalát, felkészülve arra, hogy megakadályozza a magyarok tovább vonulását
nyugat felé. Mivel a magyarok egyre komolyabb erőfeszítéseket tettek a város elfoglalására,
úgy döntött, hogy Augsburghoz vonul. Ekkor már úton voltak a hívására gyülekező bajor,
frank, sváb és cseh csapatok. Valószínűleg Donauwörth volt a gyülekezés helye. A
Kellner[43] által közölt változatot, miszerint Ottó Ulmból egyenesen Augsburgba vonult,
azért nem tartom valószínűnek, mivel ezen a területen portyáztak a magyar lovasosztagok. Az
átszegdelt terepen végig a magyarok zaklatásával kellett volna számolnia, másrészt arra sem
ad választ, hogy a risinesburgi Berchtold honnan értesült a közeledésükről. A svábok és a
frankok - figyelembe véve a terület elhelyezkedését - Ulmban csatalakozhattak Ottóhoz. A
jelentős létszámú bajor és cseh hadak pedig a Duna vonalában közeledtek keleti irányból.
Mikor Ottó elhatározta a támadást, Donauwörthöt jelölte meg találkozási pontul. Ide a seregek
a Dunán hajókon is beérkezhettek, de legalább a málhát szállíthatták hajókkal. Ez a
közlekedési mód - főleg Ottó csapatainak, mivel lefelé haladtak a folyón - a szárazföldi
menetnél nagyobb sebességet biztosított (a hajó ugyan lassabban halad mint a ló, de nem
igényel pihenést, így napi átlagban hosszabb utat lehet vele megtenni), és egyben védelmet is
jelentett a portyázó magyarokkal szemben. Ez magyarázhatja a risinesburgi (Reisenburg)
várúr jól értesültségét, hiszen az egész sereg ott hajózott el a vár alatt. Ulmból valószínűleg
augusztus 7-én indultak el és - szükség esetén éjszaka is hajózva - érték el Donauwörtöt. Itt
egyesültek a bajorokkal és a csehekkel, majd a Lech völgyében megindultak dél felé. Augusztus
9-én mintegy 30 kilométeres menet után a várostól 7-8 kilométerre táboroztak le.

A magyar sereg a táborverés után augusztus 9-ig kis csoportokban az Illerig húzódó területen
fosztogatott. A sereg többi része a táborban tartózkodott, időnként nagyobb létszámú
csoportok megpróbáltak behatolni Augsburgba. Nem klasszikus, a filmekből ismert,
ostromgépekkel, faltöréssel és létrás rohamokkal vívott ostromra kell gondolni, hanem
elsősorban a kapuk ellen irányuló támadásokra. A korabeli ostromok jelentős része ebben
merült ki, nem véletlen, hogy a várkapu biztosítását műszaki létesítmények egész sora
(barbakán, csapóhíd, rostély, farkasverem stb.) szolgálta. Az augusztus 8-án a keleti kapunál
lezajlott összecsapás jól mutatja az ostrom komolyságát. A "megrettent" várvédők, bár a
magyarok nagy tömegben csoportosultak a kapuhoz, nem húzódtak a falak védelmébe, hanem
a kapu előtt csaptak össze az ostromlókkal, míg azok vezetőjük eleste után vissza nem
vonultak. A másnapi tömeges ostromot valószínűleg a bosszú motiválta, mely már a vezérek
által szervezett támadás lehetett. Augsburgi Gerhard különböző ostromgépeket említ,
melyeket a magyarok az ostromnál használtak. Nem tartom reálisnak, hogy katapultokat és
ballistákat lássunk e mögött, még akkor sem, ha Ulrik életírása röpködő köveket említ.
Egyrészt nem valószínű hogy a kalandozók értettek volna ezek kezeléséhez, másrészt ezek az
eszközök nem sok kárt tettek volna a falakban, mivel azok nagy többségében faszerkezetű
földsáncok voltak.[44] A hadigépek alatt valószínűleg - a falak megmászásához - létrákat és -
a kapuk betöréséhez - erős gerendákat kell értenünk. Ezeket az eszközöket nagy
valószínűséggel a rabszolgákkal cipeltették, akiket korbáccsal nógattak gyorsabb haladásra.
[45]

Az ostrom napjának délutánján kaptak hírt a magyar vezérek Ottó seregének közeledéséről.
Azonnal beszüntették az ostromot, és megkezdték a másnapi összecsapás előkészítését.

A csatát közvetlenül megelőző események

Berchtolt érkezése után Lehel, Bulcsú és Súr haditanácsot tartott. Már augusztus 9-én délután
portyázó csoportokat küldtek a közeledő német sereg felderítésére. A késő délutáni órákra
sikerült tisztázni a német tábor helyét, és elkezdhették kidolgozni a támadás tervét. A csatát
elemző történészek véleménye egységes abban, hogy a magyar vezérek egy megkerülő osztag
alkalmazásával kívánták hátba támadni a német csatarendet, majd a zavart kihasználva a
főerők arcból támadtak volna. A vereség okát egységesen a megkerülők és a főerők közötti
együttműködés rossz megszervezésében látják.

A források tükrében elfogadhatónak tűnik ez a megoldás, azonban ott látom a problémát,

hogy az alapvetően könnyűlovas magyarokra nem jellemző az arcból indított roham, még
akkor sem, ha egyidejűleg egy másik csapat azt az ellenséget hátba támadja. A kikülönített
seregrész rendszerint az ellenség csatarendjének szétzilálását kapja feladatul, de ezt általában
nyílharccal és színlelt megfutamodással éri el. Amennyiben a megkerülő osztag a feltételezett
hátbatámadást hajtja végre, akkor a színlelt megfutamodást nem alkalmazhatják, mivel eleve
nem tudják az üldözőket a főerők elé csalni. A hátbatámadás harcászati szempontból is
kockázatos megoldás. Amikor a kikülönített osztag betör a német csatarendbe, óhatatlanul is
összekeverednek a hadsorok. Mivel nem a színlelt megfutamodás a cél, közelharcban kell
előre törniük és keményen harcolni a főerők támadásának megindulásáig. Eközben a főerők
nem használhatják az íjaikat, mivel ezzel sajátjaikat is veszélyeztetnék. Nem marad más
választás mint közelharcban fölmorzsolni a németeket, amiben azok eleve jobbak voltak.

Mivel Widukind egy magyar osztagról ír, mely sikeresen támadta a málhát őrző cseheket,
nem vitatható, hogy a csatatéren a magyar sereg legalább két nagy csoportra tagolódott. A
kérdés lényege, hogy nevezhetjük-e a málhát támadó seregrészt megkerülő osztagnak, és
ebből következően feltételezhetjük-e azt, hogy a német sereg hátbatámadása volt a feladatuk.
Későbbi korok harcászati elveinek visszavetítése helyett célszerűbb lenne a korabeli magyar
taktikát figyelembe venni.

Az események rekonstruálását 910-ben kell kezdenünk. Ekkor történt, hogy Gyermek Lajos
seregét a kalandozó magyarok Augsburgnál szétverték. Liudprand írja le az eseményeket
Antapodosis[46] című munkájában. A magyarok hajnalban támadták meg a német tábort,
sokakat álmukban ért a halálos nyíllövés. Idővel a németek összegyülekeztek és felvették a
harcot, de a magyarok kerülték a közelharcot, és alkalmas pillanatban visszavonulást
színleltek. 19 óra körül a magukat győztesnek hívő németek az üldözésükre indultak, és nem
is sejtették, hogy az egész napos harc után a menekülők egy jól előkészített les felé csalják
őket. Meglepetés és pánik tört ki rajtuk, amikor mindenfelől rendezett magyar csapatok
támadtak rájuk. Hamarosan fordult a kocka és az üldözőkből üldözöttek lettek, akiket
elrémített a magyarok kürtjeinek harsogása.

Képletesen fogalmazva 955-ben ott lebegett az augsburgi mező felett a 910-es csata árnya. A
magyar vezérek számára a sikeres taktika sablonját kínálta, Ottó számára pedig
figyelmeztetést jelentett Gyermek Lajos veresége.

Bizonyos értelemben minden taktika sablonos. Minél bonyolultabb a tervezett tevékenység,

annál szigorúbban követeli a szabályok betartását. A szabályokat pedig a háborúk
tapasztalatai érlelik, stratégiai-taktikai sablonokat teremtve. Bulcsú tapasztalt vezér volt,
tudta, hogy a kipróbált módszereken nem érdemes változtatni. Másrészt az idő is szorította, ha
a 910-ben bevált taktikát akarta alkalmazni. Ekkor ugyanis hajnalban a martaléknak (a
megkerülő osztag helyett inkább ezt a kifejezést használom) meg kell indítani a támadást a
német tábor ellen. Augusztus 10-én 04.30-tól[47] már hajnalodott és 05.09-kor északkelet-
keleten kelt fel a nap. Fél ötig a sereg táborban lévő részének át kellet kelni a Lech hídján és
egyesülni a sereg többi részével. Ki kellett jelölni a martalék és a zöm (a főerőkre használom
ezt a megnevezést) erőit. A martaléknak végre kell hajtani az ellenség megközelítését, a
zömnek el kell foglalni a lesállás helyét. A martalék addig nem kezdheti meg a támadást, míg
a zöm nem áll harckészen, hiszen nem lehet tudni, hogy mikor jön el az alkalmas pillanat a
színlelt megfutamodásra. Az előkészítés fontos eleme, hogy miközben a csapatok
végrehajtják a manővereket, folyamatosan tartsák a kapcsolatot - valószínűleg hírvivők
közvetítésével.

A hadtörténeti szakirodalomban eddig elfogadott állásponttal szemben - a források elemzése és

a korabeli harceljárásról rendelkezésünkre álló ismeretek alapján - én azon a véleményen
vagyok, hogy a magyar haditerv nem az ellenség bekerítésére vagy hátbatámadására irányult,
hanem a málhát őrző cseheket megtámadó csapat a lestaktikának megfelelően a martalék volt,
melynek feladata az ellenség maga után csalogatása lett volna a leshelyen felállított főerők elé. A
magyar vezérek a 910-ben bevált taktikát kívánták ismételten alkalmazni. Ennek megfelelően a
martalék feladata a német sereg táborának megtámadása volt.

Ezek után nézzük milyen körülmények között kellett a másnapi csatát előkészíteni! 955.
augusztus 9-én 19.36-kor nyugodott le a nap, de a teljes sötétség csak 20.00 után állt be. A hold
21.03-kor kelt fel keleten, azonban a fénye csak 22.00 táján érvényesült, mivel ekkorra
emelkedett a horizont fölé 10º-al. A hold tányérjának kb. ¾ része volt látható, hiszen a telihold
augusztus 6-án 12.25-kor, az utolsó negyed pedig 13-án 15.13-kor állt be. A fényes augusztusi
hold ezen az éjszakán 02.22-kor délkelet-kelet irányban 40º-al a horizont fölött állt
legmagasabban, és csak 08.20-kor nyugodott le. A fényviszonyok tehát kedveztek az éjszakai
manővereknek. A portyázókat visszahívták, ők már a Lech bal partján, a város közelében
gyülekeztek. A táborban lévő erők délután megkezdték a hídon való átkelést, amit a 20-22 óra
közötti sötét időszakban fejeztek be. Valószínűleg a sötétet kihasználva hagyta el Augsburgot
Dietpald gróf a várbeli fegyveresekkel és vonult Ottó táborába. Ez a német tábor helyének
meghatározásához fontos adatot jelent, mivel a gróf csapatának elméletileg 6-7 óra állt
rendelkezésre, hogy eljusson oda. Figyelembe véve, hogy éjszaka, rejtetten kellett menetelniük,
és a táborba már hajnal előtt odaérhettek, a tábor légvonalban 10 kilométernél nem lehetett
távolabb. Véleményem szerint a német tábor a mai Gablingen közelében volt (1. sz. kép). A
magyar seregnek szintén kb. 6 óra állt rendelkezésére, hogy a zöm elfoglalja a kijelölt leshelyet,
a martalék pedig megközelítse a német tábort.
 Már említettem, hogy Ottó is tudhatott a 910-es eseményekről, és annak tanulságait
figyelembe vette a terve kidolgozásánál. Legalábbis erre következtethetünk abból, hogy a
német sereg már hajnalban elhagyta a tábort. Bár a források nem írnak róla, de azt sem tartom
valószínűtlennek, hogy Dietpald grófnak is része lehetett ebben. Az augsburgi fegyveresek
ugyanis útjuk során láthatták a felvonuló magyar csapatokat, valószínűleg a leshely felé tartó
zömöt. A táborba érve beszámoltak a tapasztaltakról és ezzel hozzásegítették Ottót a helyes
döntéshez.
A csata

A német tábor már napfelkelte előtt talpon volt. A király úgy határozott, hogy a Schmutter-
patakot nyugatról határoló dombok erdői között vezeti seregét tovább (2. sz. kép). A nehezen
járható, átszegdelt terep miatt, a sereget könnyen manőverező csoportokba, összesen nyolc
légióba osztotta.[48] A légiókat tehát a gyorsabb menetelés érdekében szervezte, ez pedig - egy
későbbi analógiát figyelembe véve - segíthet a sereg létszámának megbecslésében. 1044-ben
amikor III. Henrik a Rába árterében menetelt 6 000 fős seregével Ménfő felé, 17 légióra osztotta
a csapatot, a nehezen járható terep miatt.[49] Ez átlagosan 350 fős csapatokat jelent. Így a bajor,
szász, frank és sváb légiókban 2500, a cseh légióban pedig 1000 fő lehetett, a sereg együttes
létszáma pedig 3 500 fő volt (3. sz. vázlat).
Mivel a légiók létszáma valószínűleg eltért, és az éjszaka csatlakozott augsburgiakat is
számításba kell vennünk, a létszám elérhette a 4 000 főt. A magyar sereg létszámát
megbízható adatok hiányában 6 000-8 000 főre becsülöm. A martalék és zöm aránya 1:2
lehetett.

A német légiók jóval napfelkelte előtt elindultak. A nehezen járható terep miatt a málhát
visszahagyták a táborban, hiszen akadályozta volna a gyors haladást. A tábor őrzését az 1000
cseh vitézre bízták. A légiókat az erdei utakon valószínűleg a kiváló helyismerettel rendelkező
augsburgi fegyveresek vezették. Természetesen az egész sereg nem indulhatott meg egyszerre,
hanem először az egyik bajor csapat kb. 300 méter hosszú oszlopa hatolt be az erdőbe, majd a
következő.

A légiók hallótávolságra (50-100 méter) követték egymást. Indulásig a légiók a tábor mellett az
erdőszélen várakoztak. Hajnalra már öt légió menetelt, és csak a két sváb csapat várakozott a
tábor közelében, amikor a martalék megkezdte a támadást. A német menetoszlop élén haladó
légió ekkor már 2 kilométerre távolodott el a tábortól, és mit sem tudva a támadásról tovább
menetelt.

A két sváb légió a támadást észlelve a tábort őrző csehek segítségére indult, de a magyar
harcosok visszaverték őket és a menekülőket - svábokat, cseheket vegyesen - az erdőbe űzték.
Valószínűleg meglepődtek, hogy ilyen könnyen sikerült elfoglalni a tábort, de a pillanatnyi
zavart leküzdve, hozzáláttak a zsákmány összegyűjtéséhez. Ezzel egyidejűleg futárt
menesztettek a leshelyen várakozó zömhöz a tábor elfoglalásának hírével. Ez 06.00. után
történhetett.
Mikor a martalék szétverte a cseheket és a svábokat, a menekülők az erdőbe szaladtak és
igyekeztek utolérni a szászok légióját. Mikor ez néhányuknak sikerült, Ottó is tudomást
szerzett a tábor és a málha elvesztéséről. Megállította az oszlopot, és Vörös Konrádot küldte
vissza a frank légióval a tábor visszafoglalására.

Konrád összegyűjtötte az erdőben gyülekező svábokat és cseheket, majd váratlanul a tábort

fosztogató magyarokra támadt. Azok között hamar kitört a pánik és rendetlenül elmenekültek.
A táborban Konrád erős őrséget hagyott, és a győzelmi trófeákkal visszatért az erdőben
várakozó fősereghez. Ez hét óra után történhetett.

Ottó úgy döntött, folytatják a menetet, főleg mivel a bajor elővéd jelezte, hogy jelentős
létszámú magyar sereget látnak maguk előtt. Feltételezésem szerint ez a mai Ottmarshausen
környékén történhetett (3. sz. kép).

Bulcsú miután hírt kapott a tábor elfoglalásáról, úgy döntött, hogy a zöm visszavonul a
táborba. Először a városhoz közelebb álló osztagok indultak el. Nyolc óra előtt eleredt az eső,
a harcosok leengedték az íjak húrját.
Ekkor bukkantak fel az erdő szélén a bajor légiók, nyomukban a szászok és a frankok. Ottó
támadást vezényelt, és a zöm hátramaradt csoportjaira rohantak a németek. Elkeseredett
közelharc bontakozott ki a Schmutter völgyében, ugyanis a mocsaras patak akadályozta a
magyarok visszavonulását.

Bár Kézai leírásának hitelessége általában megkérdőjelezhető, azonban az általa közölt

időpont, ti. az, hogy Ottó napfelkelte után három órával támadta meg és verte szét a városhoz
közel álló csapatot, a fentiek értelmében reálisnak tűnik. Feltételezem, hogy ez az adat nem
kitalált, hanem valamilyen konkrét forrásból származik.

A vereség okai

A magyar vereség okait keresve, első helyen Ottó remek elgondolását, a német sereg rejtett
felvonultatását kell említenem. Az összecsapások során ugyanis, bár a magyar sereg
létszámfölényben volt, a németek minden összecsapásban helyi erőfölényt élveztek. A magyar
taktika szerint a csata első időszakában a sereg megoszlik. A zöm a leshelyen áll, a martalék
pedig színlelt támadást indít az ellenség főerői ellen. Az erőviszonyokat tekintve, az egy
csoportban álló ellenség nagyobb erőt képvisel a martaléknál, de esetenként a zömnél is. Ha a
martalékot sikerülne közelharcra kényszeríteniük, akkor eleve erőfölényt élveznének, de a
martalék feladata a színlelt megfutamodás, ezért nem vállalják az előnytelen helyzetben a
harcot. Ha sikerül támadásra, üldözésre ingerelni az ellenséget és maguk után csalni a zöm által
felállított csapdába, akkor azon túl, hogy élvezik a meglepetés előnyét, a zöm és a martalék
egyesülésével az erőviszonyok is megfordulnak. Ezt erősíti, hogy az üldözés során az ellenség
csoportjai részben felbomlanak, szétszóródnak.

Augsburgnál ez nem sikerült. A martalék a tábor megtámadásánál az 1000 cseh vitézzel

szemben jelentős erőfölényben volt, a két sváb légiót pedig részenként verte szét. Konrád
csapata a svábok és csehek maradványaival megerősödve a készületlen, szétszóródott,
zsákmányoló martalékot támadta meg, akikkel szemben erőfölényt élvezett.

A magyar sereg a martalék veresége után meggyengült, egyedül kellett szembenézniük Ottó
seregével. Ha a zöm a leshelyen marad, ez akkor is jelentős hátrányt jelentett volna, azonban a
leshely kiürítése során a Schmutter völgyében egyre kevesebb erő maradt, és ők is az
elvonulásra készültek.

Ottó támadása váratlan irányból, készületlenül érte őket, a németek ismét erőfölényt élveztek.
A Kézai által említett eső is nekik kedvezett. Az utolsó összecsapások a várostól délre, a
magyar tábor környékén zajlottak, azonban a magyar erőknek csak részei vettek részt, a
németek ismét erőfölényben voltak.

A kedvező erőviszonyok és a szerencsésen megválasztott taktika mellett a csata kimenetelében

a véletlenek sorozata is fontos szerepet játszott. Annak ellenére, hogy korábban már
elszenvedtek néhány vereséget a kalandozók - köztük az egyik legjelentősebbet Riadenál 933-
ban -, mégis félelmetes hírük volt még 955-ben is. A keresztény harcosok nem szívesen
vállalták az összecsapást, hiszen az ellenség szándéka, tevékenysége szinte kiszámíthatatlan
volt. Soha nem érezhették magukat győztesnek, mert a menekülők mögött lesek, csapdák, rejtett
tartalékok lestek a gondatlanul üldözőkre. A nem nomád ellenséggel vívott vesztes csatából volt
esély menekülni. A magyarok ezzel szemben kíméletlenül üldözték az ellenséget. Ha valaki
keresztények fogságába esett, volt esélye a szabadulásra ha elég nagy váltságdíjat tudott kínálni
magáért. A magyarokkal szemben ez sem működött minden esetben. A lélektani hadviselés
fontos eleme a nomád taktikának. A falak mögé menekülők csak a lovasok tömegét látták, és
biztosak lehettek, hogy csak idő kérdése a kegyetlen pusztulás. Az emberek inkább elrejtőztek,
és csak kényszerből vállalták a védekezést a városokban és kolostorokban - persze nem túl nagy
lelkesedéssel.

Valószínűleg Augsburg sem állt volna sokáig ellen, ha nem Szent Ulrik vezette volna a
védelmet. A püspök hatalmas lelki erővel bírt, hiszen korábban látomása volt, melyben Szent
Afra megjövendölte a magyarok vereségét.[50] Ulrik bízott az Úrban, és hite átragadt a védőkre
is. A magyarok nem erőltették az ostromot, bíztak benne, hogy a védők idővel majd megtörnek.
A püspök közben folyamatosan küldte segélykérő követeit Ottóhoz, aki nem hagyhatta cserben
hívét. Ha a város gyorsan elesik, akkor valószínűleg nem mozdult volna ki Szászországból, de a
kitartó várost meg kellett segítenie. Először csak Ulmba vonult nem túl lelkes katonáival. A
harcosok féltek az összecsapástól, de - Widukind szerint - Vörös Konrád megjelenése
lelkesítően hatott rájuk. Kezdtek bizakodni, de Ottó tudta, hogy egy kritikus helyzet könnyen
pánikot kelthet a katonákban.

A kritikus pont a magyar martalék támadásának időszakában volt. A német sereg jelentős része
már az erdős dombok között menetelt. A tábort őrző csehek és a visszamaradt svábok már nem
látták őket, magukra maradva, erős volt bennük a kiszolgáltatottság érzése. Nem véletlen, hogy
hamar megfutottak. Az erdőben menetelők szerencsére nem látták ezt, hiszen akkor könnyen
rájuk is átragadhatott volna a pánik. A sereg megállt, elbizonytalanodtak. Ottó tudta, hogy csak
a szilárd harci szellemű Konrádot küldheti vissza. A herceg nem vallott szégyent, és az a siker
lelket öntött az egész seregbe.

A vereség hatása

Vitatott kérdés, hogy az elszenvedett vereség milyen mértékben érintette a Magyar

Törzsszövetség belső viszonyait. A hét gyászmagyar történetében már a korabeli tudatban
megjelent a megsemmisítő katonai vereség képe. Kétségtelen, hogy 955 után nem indultak
kalandozó hadjáratok nyugatra, de az is tény, hogy Ottó sem indított támadást.

Ahhoz, hogy az esemény súlyát reálisan ítélhessük meg, több szempontot kell figyelembe
vennünk. Véleményem szerint a kalandozásokat nem szerencsés azonosítani a magyar
hadüggyel. A kalandozó hadjáratokban nem a törzsszövetség teljes hadereje vett részt, így az
elszenvedett vereség is csak közvetve gyakorolt hatást a magyar törzsek önvédelmi
képességére. A kalandozó hadjáratokat inkább üzleti vállalkozásnak tekinthetjük, melynek
elsődleges célja a zsákmányszerzés volt. Ennek szervezését, vezetését egy jól képzett
"hivatásos" katonaréteg végezte, a katonatömeget a törzsek szabad harcosai adták. A
kalandozó portya lebonyolítása komoly szervező és vezető tevékenységet követelt. A
vállalkozást adatgyűjtő, hírszerző munka előzte meg a kiválasztott terület viszonyairól. A
sereg megszervezésénél pontosan kalkulálni kellett a létszámot, hogy az ütőképes,
mozgékony, de ellátható legyen. A sikeres harci alkalmazás mindenkor 70%-ban a logisztika
függvénye. Sok múlott a vezérek tapasztalatán, képzettségén. A törzsszövetségnek lehetett
több képzett katonai vezetője, akik képesek voltak megszervezni a szállásterület védelmét, de
a kalandozó portyához ez még nem elég. Ismerni kellett a célterület földrajzi, politikai
viszonyait, kiterjedt helyi kapcsolatokkal kellett rendelkezniük.

955 augusztusában a legnagyobb csapást a három vezér fogságba esése és kivégzése

jelentette. Az is elgondolkodtató volt, hogy a korábbi évekkel szemben a németek és csehek
egységesen léptek fel, de a kivégzés ténye szinte sokkolta a kalandozások vezető rétegét. A
nomád seregek vezéreinek nagyobb a túlélési esélyük, mint nyugati társaiknak. A nyugati
vezér személyes példamutatással vezeti seregét rohamra. A nomád vezér irányítja a
hadmozdulatokat, személyesen nem harcol, kritikus helyzetben inkább visszavonul a sereggel.
Bulcsú, Lehel és Súr valószínűleg elég gazdag volt ahhoz, hogy bizakodjon a fogság
túlélésében is, hiszen képesek voltak olyan hatalmas váltságdíjat felkínálni, melynek még egy
uralkodó sem tudott ellenállni.

Ezzel szemben Ottó nem volt hajlandó alkudni. Korábban a német fejedelmek előkelő
tárgyalópartnernek, az akkori Európa politikai tényezőinek tekintették a magyar vezéreket,
ezzel szemben Ottó nem tekintette őket egyenrangúnak. Gazdag híres harcosokat méltatlanul
bitófán végeztetett ki. A holttestüknek nem ismert a sorsa, szerencsés esetben jeltelen sírba
elföldelték őket. Gondoljuk meg, három nevezetes harcost megfosztott a halálon túli élettől, a
becsületüktől. Ez rettenetes kilátás volt az itthon maradottak számára, hiszen nyilvánvaló volt,
hogy Ottó nem tartja be az addigi hallgatólagos szabályokat.

A régensburgi kivégzés nem csak a három legtapasztaltabb hadvezértől fosztotta meg a

magyar harcosokat, hanem meglehetősen kockázatossá tette a nyugati portyákat. Ettől
függetlenül a törzsszövetség hadereje az augsburgi csata után is komoly erőt képviselt, képes
lett volna hatékonyan védelmezni a szállásterületet.

[1] Augsburgi Gerhard: Szent Udalrik élete. In: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról.
(Szerk. Györffy György.) Budapest, 1986. (a továbbiakban: MEH) 257-261. o.

[2] Valószínűleg a mai Reisenburgról van szó, mely Ulm és Donauwörth között, Günzburg
keleti szélén található a Duna partján.

[3] Widukind: A szászok története. MEH 252-255. o.

[4] Kézai Simon magyar krónikája. (Ford. Bollók János.) Budapest, 2001. 105. o.

[5] Hans Delbrück: Über die Glaubwürdigkeit Lamberts von hersfeld; Diss. Phil. Bonn 1873.;
Geschichte der Kriegskunst im Rahmen der politischen Geschichte. Das Mittelalter. III. k.
Berlin, 1923. Reprint. Berlin, 1964. Egy az egyben Delbrück leírása, apróbb lényegtelen
kritikai észrevételekkel: Razin: A hadművészet története. II. k. Budapest, 1961. 167-169. o.

[6] Horváth Mihály: Kisebb történelmi munkái. II. k. Budapest, 1878. 204. o.

[7] Marczali Henrik: Az ágostai csata. Századok, 1894. 867-880. o.; megegyezik, "A magyar
nemzet története" című kiadványban közölt leírásával. (A magyar nemzet története. [Szerk.:
Szilágyi Sándor] Budapest, 1895. 173-175. o.

[8] Rónai Horváth Jenő: Magyar hadi krónika. Budapest, 1895. 32-35. o.

[9] Pauler Gyula: A magyarok 954.-i és 955.-i hadjárata. Századok, 1899. 581-594. o.; A
magyar nemzet története Szent Istvánig. Budapest, 1900. 83-88. o.
[10] Wyneken: Die Schlacht auf dem Lechfeld.

[11] G. Köstler: Die Ungarnschlacht auf dem Lechfelde und die Folgen des Ungarnkrieges
überhaupt. Intern. Revue 1882-3.

[12] Kropf Lajos: Az ágostai csata. Századok, 1906. 156-161 és 765. o.

[13] Wyneken: Die Schlacht auf dem Lechfeld.

[14] D. Schäfer: Die Ungarnschlacht von 955. Sybels S Hist. Zeit.chr. III. F. I. Band. 538-
551. o.

[15] Luitpold Brunner: Die Einfälle der Ungarn in Deutschland bis zum Schlacht auf dem
Lechfelde. Augsburg, 1855.

[16] Molitorisz Károly: A lechmezei csata. Hadtörténelmi Közlemények, 1911. 497-518. o.

[17] Breit József: A magyar nemzet hadtörténelme. II. rész. Külföldi kalandozások a vezérek
korában (898-970-ig) Budapest, 1929. ; CD-ROM változat, Arcanum Digitéka 34.fej.
Ugyanezt a változatot közli: Hadtörténelem. A Ludovika katonai Akadémia tankönyve.
Budapest, é. n. 80-83. o.

[18] Erdélyi Gyula: A magyar katona - a magyar hadszervezet és hadművészet fejlődése.

Budapest, 1929. 239-277. o.; Uő: A magyarok hadművészete. Budapest, é. n. 43-47. o.

[19] Julier Ferenc: Magyar hadvezérek. Budapest, 1930. Reprint. Budapest, 1992. 23-32. o.

[20] Balanyi György: Augsburg. 955. In: Sorsdöntő csaták. (Szerk. Lukinich Imre és Markó
Árpád.) 1. k. Budapest, é. n. 227-234. o.

[21] Györffy György: A kalandozások kora. In: Magyarország Története. Előzmények és

magyar történet 1242-ig. (Főszerk. Székely György.) Budapest, 1984. 689-696. o.

[22] Bölcs Leo a magyarok kedvelt harceljárásai között a bekerítést említi. Ennek első fázisa
lehet egyik vagy mindkét szárny átkarolása, de eközben a szárnyak fenntartják az
együttműködést a főerőkkel. Augsburgnál a "megkerülők" önállóan tevékenykedtek, tehát
sem átkarolás, sem bekerítés nem jöhet számításba. Figyelembe vehetjük még Leo
figyelmeztetését, miszerint előnyös ha a bizánci sereg hátában mocsaras terep vagy széles
folyó akadályozza a mozgást, azonban ez is az átkarolás, bekerítés kivédésére szolgál. Bölcs
Leo hadi taktikájának XVIII. Fejezete. In: A magyar honfoglalás kútfői. (Szerk. Pauler Gyula
és Szilágyi Sándor.) Budapest, 1900. 37., 43. o.

[23] Kristó Gyula: Az augsburgi csata. Budapest, 1985. 81-102. o.

[24] Kristó Gyula: Az Árpád-kor háborúi. Budapest, 1986. 42-43. o.

[25] Karl Köstler: Die Ungarnschlacht auf dem Lechfeld. Augsburg, 1884.

[26] Hans Einsle: Die Ungarnschlacht im Jahre 955 auf dem Lechfeld. Ursachen und
Wirkungen, 1979.
[27] Borosy András: Magyarország hadügye és háborúi a honfoglalástól az Arpád-ház
kihalásáig. Magyarország hadtörténete. I. k. (Főszerk. Liptai Ervin.) Budapest, 1985. 24-25. o.

[28] Winkler Gusztáv: Az európai kulturkör hadművészete a kezdetektől a magyar honfoglalásig.

Budapest, 1993. 135-138. o.

[29] Veszprémy László: A magyar honfoglalás és a kalandozások kora. MH HUSZK 1996.

23-29. o.

[30] Bóna István: A magyarok és Európa a 9-10. században. Budapest, 2000. 51-56. o.

[31] Kordé Zoltán-Petrovics István: A magyar kalandozások. Budapest, 1989. 49-58. o.

[32] Bruno Scherff: Studien zum Heer der Ottonen und der Salier (919-1056). Ismerteti:
Veszprémy László Hadtörténelmi Közlemények, 1989. 4. sz. 545-550. o.

[33] Karl Leyser: The battle at the Lech, 955. History, 50. (1960) 1-25. o.

[34] Maximilian Georg Kellner: Die Ungarneinfälle im Bild der Quellen bis 1150. Verlag
Ungarisches Institut. München, 1997.

[35] Geoffrey Regan: Döntő csaták. Budapest, 1993. 51-53. o.

[36] Matthias Springer: 955 als Zeitwende - Otto I und die Lechfeldschlacht. In: Otto der
Grosse. Magdeburg und Europa. Mainz, 2001. Bd. 1. Essays. 199-208. o.

[37] www.members.aol.com/newslatter/koenigsbrunn/index.htm

[38] www.kissing.de/Geschichte/Lechfeld/Lechfeld.htm

[39] www.hungary.com/corvinus/lib/thou/thou02.htm

[40] www.agearena.de/arena/data/kampagne/lechfeld.zip

[41] "et cum Augustam pervenissent ultra fluvium Lyh, in prato fixere sua castra" (SRH 169.
o.) - Bollók János fordításában: "Mikor Augsburghoz értek, a Lech folyón túl, a mezőn
ütötték föl a táborukat" (Kézai: i. m. 105. o.) Tudom, hogy hadtörténészként nem szerencsés
nyelvészeti fejtegetésekbe bocsátkozni, de talán egy lábjegyzet ad annyi szabadságot, hogy
egy apró megjegyzést tegyek. A helyi hagyományban fennmaradt a Günzenlé helynév, mint a
magyar tábor helye. Ez a Lech partján fekszik, ma már nem lokalizálható pontosan, de a
Günzenlé szóban talán a libalegelő szó rejtőzik (gans: liba, allee: út), egy tágas folyóparti rét,
amit a helybeliek számon tartottak. Ez megmagyarázná, hogy miért hangsúlyozza Kézai, hogy
a magyarok a folyón túli mezőn táboroztak le, ugyanis a mező aGünzenlé nevű rét volt.

[42] Pauler: i. m.

[43] Kellner: i. m. 183. o.

[44] Bóna István részletesen ír Augsburg erődítéseinek 955-ben feltételezhető állapotáról.

Hangsúlyozza, hogy a régészeti kutatások alapján feltételezhető, hogy az északi és nyugati
oldalon még álltak a 8-10 méter magas, bástyákkal tagolt, római-kori falak. Mivel a keleti és
déli oldalon gerendasáncok voltak, a magyarok ide helyezték az ostrom súlyát. Szükségesnek
tartom megjegyezni, hogy Sopronban szintén megvoltak a római-kori városfal alapjai, és
bizonyíthatóan erre építették a gerendakazettás földsáncot. A római alapfalak megléte, nem
feltétlenül bizonyítja, hogy azok a X. században is álltak.

[45] Ulrik életírása szerint: "a magyarok közül egyesek korbáccsal fenyegetőzve
kényszerítették a többieket az ostromra".

[46] Liudprand: Antapodosis. MEH 225-226. o.

[47] A csillagászati adatokat a SkyMap 3.1 program alkalmazásával számítottam.

[48] A légiókra osztás kérdése a csatával foglalkozó szakirodalom egyik vitatott kérdése.
Általában a légiók mögött szervezeti egységet látnak a történészék és annak létszámát vitatják.
A 4-5 000 fős római légiótól a 3-400 fős bandériumig változó létszámú szervezeti egységeket
látnak mögötte. Véleményem szerint Ottó seregében a légió elnevezés nem önálló szervezeti
egységeket jelentett. A kontingensek nemzetek szerint különültek el, a felosztást a bonyolult
menetfeladat tette szükségessé. A 3-400 fős létszámú kötelék megfelelő mozgás- és
harcképességgel rendelkezik. Jól példázza ezt az ókori Róma hadseregének cohorsa vagy a
modern hadseregek zászlóalja.

[49] Az adatot Pauler Gyula közli Berno levelére hivatkozva. (Pauler Gyula: A magyar
nemzet története. Budapest, 1899. I. k. 420. o. 181. jegyzet.

[50] Szent Udalrik élete. MEH 257. o.

Augsburgi csata

955-ben a magyarok Bulcs és Lehel alatt ostromolni kezdték Augsburgot, melyet püspöke
Ulrik hősiesen védelmezett. Ottó német király azonban, ki időközben kibékült a magyarokat
behivó vejével Konrád herceggel, aug. 9-én már megjelent a vár fölmentesére s másnap
nyolc dandárral kezdte meg a támadást. A magyarok azonban, kiknek egy része Bulcs
vezetése alatt még az éjjel átkelt a Lechen, Augsburgtól délre Königsbrunn mellett háta mögé
kerültek, s az utolsó támadást intéző cseheket szétvervén. nyomban a hetedik, majd a
hatodik dandárt támadták meg. Ottó a futók feltartóztatására s megsegítésére Konrád
herceget küldte, kinek vértes lovasai a tábort fosztogat magyarokat meg is szalasztották.
(Ottó, kezében a szent lándzsával, most maga indult a magyarok derék hadára., mely Bulcs
hadosztályának szerencsétlenségét egész mértékében még nem ismervén egyideig a
leghősiesebben küzdött a túlnyomó erőelől azonban a magyarok végre is hátrálni
kényszerültek. A vitézek egy része a megáradt Lech folyamba veszett, más része a felgyujtott
falvak tűztengerében pusztult el sokat pedig futásközben vertek agyon a menekülő bajor
parasztok. Állítólag csak hét magyar menekült meg a veszedelemből (l. Gyászmagyarok).
Lehel, Bulcs és még egy magyar vezér (talán Sur) fogságba esett s utóbb Regensburgban
mind a hármat fölakasztatta a király. De a németek is sok halottat vesztettek; köztük volt a
kétszínü Konrád herceg is, kit magyar nyíl teritett le. Botond ugyan, aki ezalatt a Rajna
mellékén hadakozott, a szerencsétlenség hirére visszatért és állítólag bosszút állt a
németeken és a zsákmány egy részét visszavette; ez azonban csak afféle szépítgetése az
eseményeknek. mint mikor Livius elbeszéli, miként szedte el Camillus a gallok Brennusától a
Rómában ejtett zsákmányt. E csata tulajdonképen nem az egész magyar nemzetnek, hanem
csak két törzsnek veresége volt ugyan. de így is nagyban hatott arra hogy a magyarság
fölhagyjon rabló kalandjaival s jobban simuljon az európai viszonyokhoz. A nevezetes
csatatéren talált emlékek egy részét az augsburgi Maximilián-muzeum őrzi. Ez ütközet
főforrása az egykori Widukind, Res gestae Saxonicae. Pertz Monum., III. 456. Egyéb kútfők:
Rödel, Bischof Udalrich v. Augsburg u. d. Hunnenschlacht auf d. Lechfeld. (München, 1886.)
Hofmann, Die Thore u. Befestigungen Augsburgs vom X. Jahrh. an. (Zeitschr. des hist. Vereins
f. Schwaben. XIII. 1887.) Urházy, 955. aug. 10. (P. Napló 1855. II., 43-4.) Köstler. Die
Ungarnschlacht auf dem Lechfeld. Augsburg, 1884. Szabó Károly, Vezérek kora. 262-318 l.
Czuczor Gergely 1824-ben hőskölteményt írt Augsburgi ütközet címen.

Az augsburgi csata feltételezett helyszínén.

Augsburg közelében 955 augusztus 10-én a Lehel, Búlcsú és Súr vezette magyar sereg
összecsapott I. Ottó német katonáival. A csatát a magyar történelem tragikus eseményei
között tartjuk számon Muhi és Mohács mellett. Vitathatalnaul jelentős hatást gyakorolt a
magyarság életmódjára, mivel 955 után már nem vezettek őseink kalandozó hadjáratokat
nyugat felé. (Persze nem szabad elfejteni, hogy I. Péter és Aba Sámuel is vezetett Ausztria és
Bajorország területére egy-egy portyát, de ezek már nem sorolhatók a kalandozó hadjáratok
közé.)

A csatával kapcsolatban máig több tisztázatlan kérdés merül fel, mely többségében a gyér
forrásanyagnak köszönhető. Nem tisztázott a csata helye, és a két sereg mozgása a csata
előtt. Az első nagy kérdés, hogy Augsburgtól északra vagy délre játszódtak le az események,
hiszen a Lech-mező a várostól délre terül el. Az északi variációt pedig az támogatja, hogy
Ottó északról közelítette meg a csatateret, és a város lakói csak augusztus 10. délutánján
látták meg - jóval az események után - a német sereget.

Augsburgtól délre 8-10 km széles síkság terül el. A csatával foglalkozó történészek jelentős
része, szinte axiómaként kezeli, hogy csakis ez a terület volt alkalmas nagy lovastömegek
összecsapására. Nem kívánok itt kitérni a létszám kérdésére (közeljövőben tervezem leadni a
csatáról szóló tanulmányomat a Hadtörténelmi Közleményeknek, melyben részletesen
foglalkozom a csata vitatott kérdéseivel), de azt meg kell jegyeznem, hogy nem tartom
elfogadhatónak a több tízezres létszámbecsléseket. Megítélésem szerint a magyar sereg kb.
10 000, a német kb. 4 000 főt számlált. Minthogy az összecsapások nem egy időben, nem egy
helyen játszódtak le, a csapatok csak részenként ütköztek meg, ezek az események nem
igényeltek hatalmas sík térségeket.

Másrészt valószínűnek tartom, hogy néhány kutató véleményét az "autóstérkép szindróma"

befolyásolta, ugyanis egy nagy méretarányú domborzati térképen az ember eleve valamilyen
sík területet keres a lovasharchoz, legalább egy pár négyzetcentiméternyit. Ez persze eleve
csak torz eredményt szülhet.
2000. nyarán a Magyar Földrajzi Társaság tanulmányutat szervezett Bajorországba, mely
útbaejtette Augsburgot is. A Biztonságföldrajzi és geopolitikai szakosztály - melynek tagja
vagyok - felé az a kérés érkezett, hogy az egykori csata helyszínén egyikünk tartson előadást
az egykori eseményekről. Én vállalkoztam a feladatra, így a nyár első felében igyekeztem
alaposabban utánanézni a csata irodalmának, mely nem volt ismeretlen előttem, hiszen a
hadtörténelem órákon rendszerint ejtettem róla néhány szót. Most azonban komoly
kihívással kellett szembenéznem, hiszen meg kellett jelölnöm az események helyszínét. Az
anyaggyűjtés során külön figyelmet fordítottam a forrásokban fellelhető adatoknak, melyek
a terepre vonatkozó információkat közölnek.

Ebből a szempontból, - számomra - Widukind: A szászok története című művének egy

mondata volt a legfontosabb, mely így hangzik:

"(a németek) kivonulnak a táborból, számra nézve mintegy nyolc légió. A sereget egyenetlen
és nehéz terepen vezetik, hogy az ellenségnek ne adjanak alkalmat arra, hogy zavarják a
csapatokat nyilaikkal, amelyeket kíméletlenül használnak a cserjések védelme alatt." (ford.
Horváth János)

A német sereg egyenetlen, nehezen járható terepen vonult fel. Nem arról van szó, hogy
erdős, bozótos vagy mocsaras területen, hiszen külön kiemeli, hogy a magyarok a
cserjésekből támadtak, másrészt a forrás egyértelműen egyenetlen terepról ír. Ez a leírás
Ottó seregének felvonulását nem a síkra, hanem dombos, átszegdelt terepre teszi. A Lech
folyó völgyét, keletről és nyugatról egyaránt dombos, átszegdelt terület zárja le. Minthogy a
magyarok a folyó keleti partján táboroztak és Widukind leírja, hogy a csata előtt átkeltek, így
nyílvánvaló, hogy Ottó serege a nyugati sombsort használta felvonulási útként. Tudjuk, hogy
a csata előtti éjjelen az augsburgot védő fegyveresek egy része Dietpald gróf vezetésével
kiszökött a német táborba. Ebből az következik, hogy a tábor nem lehetett nagyon messze a
várostól, de nem is volt nagyon közel, hiszen az augsburgiak nem látták a csata eseményeit.
A német tábort megítélésem szerint, 10 kilométeren belül kell keresnünk a nyugati dombsor
lábánál. Itt folyik a Schmutter patak, melynek partján fűzérszerűen követik egymást a kis
falvak. Ottó serege augusztusban hajtott végre menetet Donauvörth-től. A lovas seregnek
olyan táborhely kellett, ahol elegendő víz volt a lóitatáshoz. Ez szintén a Schmutter mellett
szól. A fentieket figyelembevéve a német tábor Gablingen környékén lehetett. Ottó 955
augusztus 10-én hajnalban innen indította útnak 8 csapatba osztott seregét az erdős dombok
közé, hogy azután déli irányban haladva elérjék a városba nyugatról vezető egykori római
utat.

Erre a következtetésre jutottam a források, a szakirodalom és a rendelkezésemre álló

kartográfiai anyag elemzése után. Az időjárás sajnos 2000 nyarán nem kedvezett annak, hogy
a terepen is meggyőződjek elméletem helyességéről, ugyanis Augsburg esős ködös idővel
fogadott benünket, így meg kellett elégednem a város és a Lech folyó látványával. 2001
áprilisában azonban ismét Augsburg felé utazhattam, Berkes Sándor barátom, a Honvéd
Kulturális Egyesület elnöke jóvoltából, aki elvállalta, hogy útitársam lesz a terepbejárásban.
Odafelé útbaejtettük a dürnkruti (morvamezei) csatateret is, így csak esefelé értük el
Augsburgot. Az éjszakát a dombsor fenyőerdői között töltöttük, majd a következő napon
bejártuk az egykori összecsapás, általam feltételezett helyszíneit.

Az alábbi összeállításban az itt készült képeket közlöm.

Útban Augsburg felé rövid pihenő Salzburg közelében. Berkes Sándor a Honvéd
Kulturális Egyesület elnöke és jómagam.

A Lech.
 Hajnal a gablingeni fenyvesben.
A következő panorámaképekre kattintva teljes méretben láthatja.

A Lech folyót és a Schmutter patakot elválasztó dombhát Augsburgtól északra. A

jobb szélen Gablingen házai látszanak, ahol a német tábor lehetett. A háttérben
húzódó dombsor fedezékében indította el I.Ottó seregét hét csapatban.

A Schmutter patak völgye. A kép jobb szélén a dombsor, az utolsó markáns

kiemelkedés a Burgstall domb Ottmarshausennél.
 A Schmutter völgye Ottmarshausennél. Feltételezésem szerint itt állította fel a
magyar sereg zöme a lesállást.

Kalandozó hadjáratok
Kalandozó hadjáratoknak vagy
kalandozásoknak nevezik azokat a
katonai vállalkozásokat, amelyeket a
honfoglalást követően a magyarság
vezetett Európa különböző vidékeire. 862
és 970 között bizonyosan, legalább
negyvenhét hadjáratot indítottak a magyar
seregek, ebből harmincnyolcat nyugati,
kilencet déli irányba. Mutatnak nyomok
északi (fehér horvátok) és déli (horvátok,
szerbek) irányú hadjáratokra is de ezek
részleteiről nincs információnk.

A kalandozó Magyar hadjáratok célja

A hadjáratok céljáról a legkülönfélébb

magyarázatok ismeretesek. A valódi célok
és okok keresését megnehezíti, hogy
csaknem kizárólag nyugati krónikások
leírásaiból tájékozódhatunk. Ezek a
krónikások a magyarokat
természetszerűen ellenségüknek
tekintették, így elfogult, túlzó képet
mutatnak a magyarokról és az általuk
okozott pusztításról.
A történetírók egy része e krónikák
nézeteit átvéve, kizárólag rabló,
zsákmányszerző, sőt céltalanul pusztító
háborúkként jellemzi ezeket a
hadjáratokat. A 19. századi magyar
történetírók úgy vélték, hogy a kalandozó
hadjáratok egyik célja a hadi dicsőség
szerzése volt. A 20. század második
felében történetírásunk fő vonulata a
hadjáratokat a nemzetségi társadalom
általános válságával, a termelésből
kiszorult szabadok zsákmányszerző
szándékával magyarázza.
A hadjáratok minősítéséhez figyelembe
kell venni a következőket is:

 A kor hadviseléséhez hozzá

tartozott az ellenséges területek
dúlása. A kor ellátási és hadsereg-
szervezési viszonyai között nagyon
nehéz volt egy ütőképes hadsereg
egyben tartása, így csak ritkán
került sor nagy ütközetekre. A
háborúk többségében az ellenfelek
egymás hátországának
felégetésével próbálták a
győzelmet kicsikarni. Ez a stratégia
más hadseregekre is jellemző volt.
 A hadjáratokban a magyar
haderőnek csak egy része vett
részt. A legfeljebb ötezer lovasból
álló magyar sereg célját sokszor
több száz nem ritkán ezernél is
több kilométer megtétele után,
sokszor ellenséges területen
áthatolva érte el. Ez a tény egyrészt
a hadjáratokat irányító magyar
vezetők magas szintű hadvezéri
képességeit bizonyítja, másrész
kétségessé teszi azt, hogy a
hadjáratok egyedüli célja a
zsákmányszerzés volt.
 A korban általában szokás volt a
legyőzöttek javait zsákmánynak
tekinteni. (Nagy Károly avar
hadjárata után szekérszámra vitték
az avar kincseket Nyugat-
Európába, mégsem találkozunk e
hadjárat zsákmányszerző
minősítésével.)
 A magyar hadjáratok jelentős része
a nyugat-európai belső háborúk
egyik résztvevőjének
szövetségében történt. Nem ritkán,
az egyik évben még szövetséges
erő, már a következő évben a
magyarsereg célpontja (Ez irányba
 Vajay Szabolcs végzett jelentős
kutatásokat).

Mindezek figyelembevételével a
kalandozó hadjáratok céljáról egy
árnyaltabb felfogás is létezik: a
kétségtelenül meglévő zsákmányszerzés
mellett ezek a hadjáratok egy nagy ívű
katonai stratégia részei, melynek célja a
Kárpát-medencei magyar hatalom
megszilárdítása és annak
megakadályozása, hogy Európában egy
azt veszélyeztető államalakulat létrejöjjön.
A magyar hadjáratokat az tette lehetővé,
hogy a magyar hadművészet jelentős
fölényben volt a nyugat-európaival
szemben.

A kalandozások időrendje

A magyarság hadjáratai Európában a 10.

században

 899: Az első hadjárat, amelyet

bizonyosan kárpát-medencei
 hazájukból indítottak a magyar
seregek. Arnulf császár itáliai
riválisa, Berengár ellen a
magyarokat bérelte fel. A magyar
sereg a később sokat használt
útvonalon, Pannónia déli peremén
(Pannónia ekkor még nem volt
magyar kézen), a Dráva-Száva
vonalán jutott Itáliába. A források
ezt az utat később Strata
Hungarorumnak (a magyarok
útjának) nevezték. A hadjárat
részleteiről több forrásból is
értesülhetünk (Liudprand, János
diakónus, Regino). A magyar sereg
több ágra szakadva dúlta Itáliát. Az
egyik seregrész 899. vagy 900.
június 29-én Velencét is ostromolta.
Sikertelenül, mert a források szerint
Péter dózse a magyarokat
hajóhadával (!) megfutamította.
Berengár megrémült az addig
ismeretlen nép támadásától és
tizenötezer fős hadsereget gyűjtött.
Liudprand beszámolója szerint ez a
sereg háromszoros túlerőben volt a
magyarokkal szemben. Ebből
adódik, hogy a magyarok kiállítható
haderejüknek (Ibn Ruszta 880 körül
írt tudósítása szerint a magyarság
húszezer lovast tud kiállítani) csak
töredékével vettek részt a
hadjáratban. Berengár a 899.
szeptember 24-én vívott brentai
csatában vereséget szenvedett. A
magyarok szokatlan módon
Itáliában teleltek és 900 tavaszán
vonultak vissza. A történészek egy
része ezt a tényt új honfoglalási
kísérletként értelmezte, de az
áttelelésen kívül más érvet nem
tudtak ennek bizonyítására
felhozni.
 900: 899. december 8-án meghalt
 Arnulf keleti-frank uralkodó, a
magyarok szövetségese. Mivel
Árpád népét már nem kötötte
szövetségi szerződés, Itáliából
hazafelé jövet megszállták
Pannóniát. A következő négy
évben folytatott morva, bajor
háborúkat az elfoglalt területek
biztosítására indították.
 901-904: Hadjáratok Karintiába,
Bajorországba és morva területre.
A magyarok felajánlották az
Arnulffal kötött szövetség
megújítását. Az elutasítás után
három éven keresztül folyt a
magyar-bajor háború, amely
magyar győzelemmel végződött,
annak ellenére, hogy a bajorok
tárgyalást színlelve 904-ben tőrbe
csalták és megölték Kurszánt.
 904-905: A magyarok Berengár
itáliai király (a brentai csata
vesztese) hívására beavatkoznak
az Észak-Itália birtoklásáért kitört
háborúba.
 906: A nyugati szláv dalamancok
hívására hadjárat indult
Szászországba.
 907: Keleti frank sereg indul
Magyarország ellen Gyermek Lajos
király névleges vezetésével, aki
helyett Hatto mainzi érsek igazgatja
a birodalmat. Döntő csapást
akarnak mérni a magyarokra, de
legalábbis eltávolítani őket
Bajorországtól. A pozsonyi
csatában a magyar had
megsemmisíti a keresztény
csapatokat.
 908: Hadjárat Szászországba és
Türingiába.
 909: A magyar seregek első ízben
harcolnak sváb területen. Ebben az
évben volt a hadjáratok során első
magyar vereség. A hazatérő
 magyar sereg Rottnál vereséget
szenvedett az Arnulf bajor herceg
vezette seregtől.
 910: A bajorországon keresztül
támadó magyar hadak az Augsburg
melletti Lech mezőn június 12-én
vereséget mértek a sváb seregre. A
csata után a magyar sereg első
ízben dúlta fel Frankföldet, ahol az
ellene gyűjtött sereget június 22-én
legyőzte.
 911: A magyar sereg a Burgundia
ellen indított hadjárat során első
ízben kelt át a Rajnán.
 912: 911. szeptember 24-én
meghalt Gyermek Lajos. A
Frankföld és Türingia elleni hadjárat
az új uralkodó, I. Konrád
adóztatását célozta.
 913: A burgundiai hadjáratról
visszatérő magyarokat minden
addiginál nagyobb vereség érte az
Inn folyó mellett. A győztes bajor
sereget Arnulf bajor herceg vezette.
 914: A magyarokat többször
legyőző Arnulf belviszályok miatt a
magyarokhoz menekült.
 915: Türingia és Szászország
megtámadása után a magyarok
nem tudták bevenni a fuldai
kolostort.
 917: Az első olyan év amelyben
egyszerre két irányba indult
hadjárat. Egy Nyugat-Európai
hadjárat során a magyarok január
21-én lerombolták Bázelt.
Ugyanekkor indított hadjárat során,
Simeon bolgár cár
szövetségeseként részt vettek
annak Bizánc elleni háborújában.
 919: a Nyugat-Európai hadjáratot
azért indították, mert a német
trónon uralkodóváltás történt. A
magyarok végigdúlták
Szászországot és Püchen mellett
 vereséget mértek Madarász Henrik,
az új német király seregére.
 922: Berengár hívására magyar
csapatok vesznek részt az itáliai
belháborúkban.
 924: Berengár király
szövetségeseként, Szalárd
vezetésével indítottak hadjáratot
Itáliába. A magyar csapatok
március 15-én megsarcolták Pávia
városát. Ezt követően az Alpokon
átkelve Galliára akartak támadni,
de meghalt Berengár király és
ellenfelei a magyarok üldözésére
indultak. A magyar sereget
beszorult az Alpok hegyszorosai
közé. Ki tudtak törni Gothia (a mai
spanyol-francia határvidék) felé, de
az ellenfelek nem hagytak fel az
üldözéssel, így a magyar sereg
nagy veszteségeket szenvedett. A
források szerint a magyar sereget
járvány is gyengítette. Ugyanebben
az évben Szászországba is indult
hadjárat, ahol egy ismeretlen nevű
magyar vezér fogságba esett.
Szabadon engedése és évi adó
fejében Madarász Henrik kilencévi
békét vásárolt a magyaroktól. A
szász származású Liudolf-ház első
német uralkodója a békét arra
használta fel, hogy a magyar harci
taktika ellen eredményes sereget
szervezett.
 926: Hadjárat Bajorországba és
Svábföldre. Ehhez a hadjárathoz
kapcsolódik Sankt Gallen
monostorának elfoglalása 926.
május 1-jén. Az eseményről
részletes leírás maradt ránk.
(Widukind) Részletesebben lásd:
Sankt Galleni kaland
 927: X. János pápa testvérének
hívására a magyar seregek Itáliát
(Toscana, Apulia) dúlták fel.
 933: Lejárt a német királlyal kötött
kilencévi béke és Madarász Henrik
megtagadta a további adófizetést.
A magyarok megtámadták
Szászországot, de a merseburgi
csatában március 15-én vereséget
szenvedtek. Ugyanebben az évben
Itáliába is vezettek hadjáratot.
 934: A merseburgi vereség nem
okozott törést a hadjáratok
vezetésében, mert ismét két
irányba indultak magyar csapatok.
Az egyik sereg nyugat felé Metzig
nyomult előre, a másik a Balkán-
félszigeten bizánci csapatokkal
harcolt. Ez volt az első jelentős
hadjárat a Bizánci Birodalom ellen.
Egy nehezen értelmezhető arab
forrás szerint a magyarok a
besenyőkkel szövetségben vettek
részt a hadjáratban összesen
mintegy hatvanezer lovassal.
 935: Hadjárat Burgundiába és
Aquitániába. A magyarok Rudolf
király seregei elől kitértek és
átvonultak Itáliába.
 937-938: Nagyszabású nyugat-
európai hadjáratok indultak, melyek
oka, hogy az előző évben, 936.
július 2-án meghalt a magyarok
nagy ellenfele, Madarász Henrik és
a trónon fia, a későbbi Nagy Ottó
császár követte. Elsősorban
Madarász Henrik céltudatos
hadseregszervezésének
köszönhetően a magyarok számára
egyre nehezebb feladatot jelentett a
szászországi védelem feltörése. Az
elszenvedett vereségek véget is
vetettek a Szászországba indított
hadjáratoknak.
 942: Itália felé indult katonai akció,
de Itália királya, Vienne-i Hugó
békét vásárolt a magyaroktól és
azok továbbvonultak az Ibériai-
 félsziget felé. Egészen Andalúziáig
nyomultak, de végcéljukat Córdobát
nem sikerült elérniük.A hadjáratról
több nyugati és arab forrásból is
tájékoztat. Ibn Haiján ?Al
Muqtabas? című munkájában nem
csak a hadjárat részleteiről, hanem
a magyarok Duna melletti
lakhelyéről, illetve a magyarokról is
értékes leírás található.
 943: Ismét két irányba indul
hadjárat. A déli irányú támadás
során a magyarok a Bizánci
Birodalom területén pusztítottak,
majd öt évre szóló békét kötöttek. A
nyugat felé támadó magyar sereget
Berthold bajor herceg Wels
városánál megállította és legyőzte.
 947: Feltehetően a Wels-i vereség
hatására több éves szünet után
Itália felé indult hadjárat. A sereget
Árpád unokája, Taksony vezette. A
magyarok Otrantóig végigdúlták a
félszigetet, majd adó fejében békét
kötöttek a későbbi II. Berengár
itáliai királlyal.
 948: A bajor hercegség élére I.
Henrik (Gizella magyar királyné
nagyapja) került. A magyarok ezért
megtámadták Bajorországot, de
ismeretlen körülmények között
vereséget szenvedtek.
 950: 907 óta első eset, hogy
ellenséges hadsereg lép magyar
területre. I. Henrik bajor herceg
nagy zsákmánnyal és foglyokkal tér
vissza Bajorországba.
 951: Hadjárat Aquitániába. A
magyarok a német területet
elkerülve, Észak-Itálián keresztül
vonultak fel, de itt időközben Ottó
megszerezte a hatalmat. A
visszatérő magyarok súlyos
vereséget szenvedtek.
 953: Lázadás tört ki Ottó német
 király uralma ellen. A lázadók élén
fia, Liudolf és veje Vörös Konrád,
Lotaringia hercege állt. A hercegek
a magyaroktól kértek katonai
segítséget. A magyarok nem
ütköztek meg Nagy Ottó seregeivel,
hanem a Rajnán átkelve Vörös
Konrád ellenfeleit semmisítették
meg.
 955: A szokásosnál nagyobb
létszámú, nyolc-tízezer fős magyar
sereg augusztus 10-én az
augsburgi csatában vereséget
szenvedett Ottó csapataitól. A
magyar csapatok vezéreit Bulcsút,
Lehelt és Súrt Nagy Ottó
kivégeztette. Ez volt a magyarok
utolsó Nyugat-Európa felé vezetett
hadjárata. Kapcsolódó mondák:
Lehel kürtje, gyászmagyarok.
 959: Hadjárat a Bizánci Birodalom
ellen. A magyar hadak
Konstantinápolyig hatoltak, ahol
egy éjszakai rajtaütés során
vereséget szenvedtek. Ehhez a
hadjárathoz kapcsolható a Botond
monda.
 961: A Bizánc területére behatolt
haderő ismét egy éjszakai támadás
során szenvedett vereséget.
 968: Kisebb, néhány száz fővel
végrehajtott betörés során volt az
utolsó sikeres magyar ütközet
Thesszaloniké mellett.
 970: Orosz, bolgár, besenyő
szövetségben indult magyar
hadjárat a Bizánci Birodalom ellen.
Az arkadiupoliszi csatában a
szövetséges haderő vereséget
szenvedett. Ez volt az utolsó hadi
vállalkozás a kalandozónak
nevezett hadjáratok sorában.
 A magyar népvándorlás
Levédia

A legújabb kutatások szerint a magyarok a 670-es években, a Kuvrat-féle onogur-bolgár birodalom

felbomlása után költöztek Etelközbe, miután a kazárok valószínűleg magyar segítséggel
megdöntötték Kuvrat egymással vetélkedő fiainak hatalmát. A magyar őstörténet későbbi
hagyománya szerint első fejedelmünk Levedi volt, akinek a szállásterülete volt Levédia Etelközön
belül, de a magyarok rögtön egész Etelközt birtokba vették.

Etelköz

A 7-9. század között a Don és Szeret folyók között (a mai Ukrajna déli része, valamint Moldva
területe), az úgynevezett Etelközben (Folyóköz) lett a magyar törzsszövetség új szállásterülete. A
magyar törzsek először a Kazár Birodalom szövetségesei voltak, majd független birodalmat hoztak
létre, ahol államalkotó népként uralkodtak más népcsoportok felett.

A Kazár Birodalom, amelynek e korszak kezdetén a magyarok is az érdekszférájához tartoztak, a 8.

században alakult ki. A kazár uralkodó, a kagán és a magyar törzsek között hosszútávú kapcsolat
alakult ki, amely néha baráti volt, néha ellenséges. Volt példa rá, hogy a kazárok téglaerődítményt
emeltek a magyar törzsek elleni védekezés céljából. A kazárok sok szempontból mintát jelentettek a
magyarság számára. A legnagyobb jelentőséggel hatalmi berendezkedésüknek, a kettős
fejedelemségnek az átvétele bírt.

A magyarokat a kazárok egyébként türköknek nevezték. Ez az elnevezés szerepel Bíborbanszületett

Konstantin, bizánci császár elbeszéléseiben is. A birodalom kormányzásáról című művében ő nevezte
Etelköznek a magyarok lakhelyét. Etelköz pontos földrajzi meghatározása nem egyértelmű,
törzsterülete valahol a Dnyeper-Dnyeszter-Prut folyók környékén lehetett.

A magyarsághoz más népek is csatlakoztak, akik később teljesen magyarrá lettek. Ilyenek voltak az
eszkilek, akik talán a székelyek ősei lehettek, de a berszilek és a kabarok is ekkor érkeztek. A kabarok
érkezése azért is volt fontos, mert ők a Kazár Birodalom ellen lázadtak fel, majd csatát vesztettek, és
végül a magyaroknál kerestek menedéket. Ez azt mutatja, hogy a magyarság legalább olyan erős
lehetett ekkoriban katonailag, mint a kazárok. Fő fegyverük az íj volt.

A törzsek életének gazdasági alapját az állatállomány jelentette, ugyanakkor ki voltak szolgáltatva a

sztyeppéknek, ezért a földművelés jelentősége egyre nagyobb lett. Felszerelésük és szállásaik is a
gyors költözködés követelményeihez alkalmazkodott. Ekkor terjedhettek el a cserépfazekek és
edények is. A földművelés fokozatos erősödésére utal az is, hogy számos földműveléssel kapcsolatos
szavunk van, melyeket ebben a korban vettek át őseink a környező népektől (búza, árpa, tarló, eke,
sarló, gyümölcs, alma, bor, seprő, komló, kender, borsó, ökör, bika, tinó, ól, karám). "Különösen
disznó és tyúk szavunk bizonyság erre, hiszen a nomádok állandó mozgását sertés és baromfi nem
tudná elviselni."
A magyar törzsek vándorlásának feltételezett útvonalai

Honfoglalás

Általános értelemben honfoglalásnak nevezzük azt a folyamatot, melynek során valamely nép egy
kiválasztott területet birtokába vesz, abból a célból, hogy ott új hazát alapítson. Ennek megfelelően a
magyar történelemben honfoglalásnak nevezzük azt a folyamatot melynek során a magyarok a
Kárpát-medencét a birtokukba vették.

A nagy történelmi időtávlat és a viszonylag kevés írásos forrás miatt nehéz pontosan rekonstruálni a
honfoglalás menetét és eseményeit. Két jelentősen eltérő fő elmélet létezik. A legelterjedtebb,
hagyományos nézet szerint a magyarok egy lépcsőben szállták meg a Kárpát-medencét. A honfoglaló
törzsek eszerint 895 táján telepedtek meg a Kárpát-medence alföldi területein. Ekkoriban Szvatopluk
morva fejedelem fiainak birodalma már széthullóban volt, ami megkönnyítette a dolgukat. 902-re a
Kárpát-medence egész területét irányításuk alá vonták, bár az állataik miatt főként az Alföld,
Mezőföld, Kisalföld, Csallóköz és Szerémség területein telepedtek le, ahol megfelelő minőségű
legelők álltak rendelkezésre. E nézet szerint az itt lakó, főleg avar és szláv eredetű népek nem éltek
túl sűrűn a vidéken és pár emberöltő alatt beolvadtak az új jövevények törzseibe. Ha földművelésben
nem is, állattartásban valószínűleg volt mit tanulniuk a magyaroktól, akik ridegtartással, téli
takarmányozás nélkül nevelték állataikat.

A másik jelentős elmélet László Gyula nevéhez fűződik. A kettős honfoglalás elmélete szerint a
magyarság ősei két lépcsőben szállták meg a Kárpát-medencét. Az első szakasz 670 körül volt (griffes-
indás kultúra), míg a második szakasz a jól ismert 9. század végi bejövetel.

Szócikkünkben a hagyományos nézet szerint ismertetjük a honfoglalás történetét, majd a kettős

honfoglalás elméletét is bemutatjuk.

A Honfoglalás menete (893-902)

A Kárpát-medence keleti részének elfoglalása

893 tavaszán I. Iszmaid bin-Ahmed emír, a buharai központú Számánida emirátus uralkodója
hadjáratot indított a tőle északra a Szir-darján túl élő úzok ellen. Fogjul ejtette az úz fejedelemnőt, a
katunt és rengeteg rabszolgát, állatot valamint kincset zsákmányolt. Az úzokat keleti szomszédaik is
megtámadták, ezért csak nyugatra vonulhattak. Kárpótlásul rátámadtak a tőlük nyugatra élő
besenyőkre, elszedték állataikat és legelőiket. 894-ben a besenyők átkeltek a Volgán, és megjelentek
Európában, a magyarok etelközi szállásterületének közvetlen keleti szomszédjaként. Ebben az évben
a magyarok a dunai polgárok ellen vezettek hadjáratot, amelynek vezetője Árpád fejedelem fia,
Liuntika volt.

894-ben a magyarok Szvatoplukkal kötöttek szövetséget, melynek emlékét feltehetően a 14. századi
magyar krónikában megörökített, ún. Fehér ló-monda őrizte meg. A megállapodás értelmében a
magyar és a morva seregek együttesen rohanták meg Arnulf pannóniai tartományát, a források
szerint komoly pusztításokat okozva ezzel. Feltehetően ez a segítségnyújtás, illetve Szvatopluk halála
is hozzájárult ahhoz, hogy a morvák, még az év őszén békét kötöttek a frankokkal. Az akkori kor
felfogása szerint az egyik fél halála esetén a megállapodások érvényüket vesztették. A fejedelmi cím
örökléséért két testvért, II. Mojmír és II. Szvatopluk vetélkedett, ez a későbbiekben elősegítette a
magyar terjeszkedést.

A Fuldai Évkönyv beszámol a magyarok pannóniai hadjáratáról és a hatalmas pusztításról. Szvatopluk

azonban még a hadjárat előtt meghalt, halálát a Fuldai Évkönyv előbb említi. Egy feltevés szerint a
magyarok (főleg kavarok) értesülve Szvatopluk haláláról nem vonultak vissza a Kárpát-medencéből,
hanem a Felső-Tisza vidékén teleltek át. Biztosan annyit tudunk, hogy 894 őszén a keleti frankok és a
morvák békét kötöttek.

A magyarok bejövetele Pannóniába. Miniatúra a Képes Krónikában

A frank-morva békekötés után a nyugat felé tekintő magyar törzsfőknek új katonai szövetségest
kellett keresniük maguknak. Erre nem sokáig kellett várni: 895-ben a bizánci császár követe jelent
meg Árpád és Kurszán vezéri szállásán, hogy segítséget kérjen az új, energikus bolgár cár, Simeon
ellen folytatott háborúhoz. A Dunán Eusztháthiosz tengernagy által a bizánci flottával átszállított
magyarok lerohanták a bizánciak ellen hadakozó bolgárok országát, majd a források szerint legalább
két csatában az ellenük vonuló Simeon bolgár cár seregét is legyőzték. Először feltehetően Preszláv -
Mundraga környékén, majd Disztra (Szilisztra) váránál. A Mundraga várába zárkózó Simeon
hamarosan békét kötött a bizánciakkal, akik visszavonultak. Simeon ekkor a magukra magyarok ellen
vonult és egy nagy csatában legyőzte őket. A Fuldai Évkönyv csak erről a harmadik csatáról számol
be, amiben Simeon maga is 20 ezer lovast vesztett.
Az Etelközben maradt magyarokat közben besenyő támadás érte. A két oldalról jövő támadás
harapofogóba vette a magyarokat és ez Etelköz feladására és a nyugat felé húzódásra késztette őket.
Kisebb csoportjuk ekkor mehetett délre (a Kuma és Terek folyó vidéke, ill. a Kaukázus) felé. A keleten
maradtakat ezen a déli területen írta le később Al Bakri, Gardizi, stb.

A honfoglaló vezérek a Vereckei-hágónál. (A Feszty-körkép részlete.)

A honfoglalás pontos menete és időrendje nem ismert, de a leírt 895-ös események hatására történt
900 előtt, amikor újra hallunk a magyarokról. Úgy tűnik, hogy a Kárpát-medemcébe bevonuló
magyarok nem ütköztek számottevő ellenállásba és a besenyőkkel vagy bolgárokkal sem tudunk
újabb csatáról ebben az időben, ami a rendezett áttelepülés mellett szól, amivel az ellenséges
szomszédok is megelégedhettek. A legújabb régészeti kutatások szerint nem vonultak vissza teljesen
a Kárpátok mögé, az új védvonal a Kárpátok előterében volt. Erre utalnak a Przemysl, Lvov,
Dnyeszter- és Prut-menti valamint Bukarest közelében feltárt sírok.

A magyar törzsek létszámát kb. 400 ezer főre teszik ekkoriban, ennek katonai hadereje kb. 70 ezer
főre tehető. A bizánci szövetségben végrehajtott bolgár hadjárat, melynek feladata a Kárpát-
medence megszállásának előkészítése, és az észak-nyugati bolgár tartományok meghódítása,
mindössze két törzs katonai potenciálját, azaz mintegy 20-25 ezer harcost foglalt le. Az egyes törzsek
védelmi erői (ún. gyepűvédők) különben sem vettek részt hadjáratokban. Megfelelő védelmi erő egy
esetleges besenyőtámadásra rendelkezésre állt tehát. Azt is figyelembe kell venni, hogy több száz
ezres tömeg (köztük arányos mértékben öregek, betegek, gyerekek, és állapotos nők) nem menekül
"rendezetlenül" ezer kilométert lóháton, kocsikon, kordékon. Egy ilyen áttelepülés tervezést igényel
és felkészülést, takarmányt, tartósított élelmiszereket, sót, stb. Az ellentmondás lehetséges feloldása,
hogy a ?menekülés? inkább tervszerű kiürítés lehetett a besenyőktől tartva, akiknek támadása a
hátramaradottakat érhette az Etelközben.

Erdélyben a magyarok a Képes Krónika bejegyzése szerint megölték Álmos vezért, ?nem mehetett be
ugyanis Pannóniába?. Arra, hogy ezt miért tehették, három elmélet is létezik. 1. Egyes feltevések
szerint ekkor járt le Álmos megbízatása, és ezután feláldozták. 2. Mások szerint a kendét akkor kell
feláldozni, ha döntő háborút veszít, mert ekkor bizonyossá válik, hogy meggyengült ítélőképessége.
3. A harmadik feltevés szerint Álmos fejedelem rituális feláldozásával ereje, bölcsessége és tehetsége
átáramlik fiába, Árpádba. A forrásból azonban nem derül ki, hogy a megölés rituális feláldozás lett
volna. Nem tudhatjuk, mennyire befolyásolhatta a szerzőt Mózes története, aki elvezette népét új
hazájába, de ő maga nem léphetett be oda. Álmos igen idős ember (jóval 60 felett jár) ebben az
időben, így nem zárható ki az sem, hogy mégis természetes halállal halt meg.

Pannónia elfoglalása

Árpád fejedelem lovasszobra. A honfoglaló vezérek együttesében a Millenneumi Emlékművön,

Budapesten. Zala György alkotása.

A honfoglalás nem egy év alatt zajlott le, és legalább két nagyobb szakaszban. Először az ország keleti
felét, majd később a X. század elején a nyugati felét foglalták el. Utóbbira az adott alkalmat, hogy
899-ben Arnulf keleti frank császár szövetséget ajánlott a magyaroknak Berengár itáliai király ellen. A
hadjárat idején azonban meghalt Arnulf, így - hasonlóan Szvatopluk öt évvel korábbi halálához - a
magyar felfogás szerint megszűnt a szövetség, az Itáliából visszatérő csapatok elfoglalták a Dunántúlt
és 902-ben morvák által birtokolt északnyugati területeket, ami után a morva állam megszűnt.
Mindezek a hódítások nagyobb csaták nélkül zajlottak, a magyarok nem ütköztek számottevő
ellenállásba. A magyar hódítást megkönnyítette II. Mojmír és II. Szvatopluk rivalizálása, valamint a
morvákat érő ismétlődő frank támadások is.

Az ezt követő időszak hadjáratainak célja láthatóan a katonailag ellenőrzött terület, a mezsgye
nyugatra tolása volt az Ennsig, ahogy azt korábban az avarok is tették. A hadjáratok vezetőinek nevét
nem ismerjük, az egyetlen kivétel 904, amikor megölték Kuszált, azaz Kurszánt, egyes források szerint
lakomán tőrbecsalták, mások szerint csatában esett el. Árpád fejedelem halálának időpontja sem
ismert.

A magyar-keleti frank háborúk történetében az első jelentős összecsapásra 907-ben került sor,
amikor a pozsonyi csatában sikerült visszaverni a támadó keleti frankokat. A csatában elesett Liutpold
bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek is. A salzburgi évkönyvek szerint ez volt a
legszerencsétlenebb háború, Gyermek Lajos király Passauba menekült. Ezzel a magyaroknak sikerült a
határt az Ennsnél biztosítaniuk és ezután következett a távolabbi kalandozások kora.