D.B.

Reynolds
Vámpírok Amerikában 3

Rajmund

Rajongói fordítás

Fordította: Szilvi
Lektorálta: Xavier
 RAJMUND GREGOR egy vámpír... és New York City
vitathatatlan ura. Senki más előtt nem hajlandó fejet hajtani, csak
atyjának, Krystofnak, aki az USA egész északkeleti részének
vámpírlordja. A New York-i Buffalóban élő Krystof egy idős
vámpír – úgy tűnik, túl öreg, mert lassan kezdi elveszíteni az
eszét. Rajmund, akit atyja visszahívott Buffalóba, úgy találja,
hogy ura már nincs a helyzet magaslatán, és rohamosan gyengül.
Tudja, hogy a terület összeroppan, ha nem történik valami, és
Krystof gyermekei közül ő az egyetlen, aki elég erős ahhoz, hogy
magához ragadja a hatalmat. Mindemellett gondot okoz néhány
eltűnt nő esete, és egy kóbor vámpír is, aki szemlátomást
gyilkosságra készül.

SARAH STRATTON-nek van egy titka, amit soha nem

mondhatott el senkinek – vagy legalábbis azoknak, akik most
ismerik, még a barátnőjének, Cynnek sem. Ez a titok tönkreteheti
gondosan felépített életét, de lehet, hogy mégis kénytelen lesz
megosztani egy vámpírral, ha valóban meg akarja menteni az
eltűnt nők életét.
 PROLÓGUS

Buffalo, New York

Teljesen sötét volt. Az ujjait a szeméhez érintette, hogy

meggyőződjön róla, nyitva vannak-e. Nyitva voltak. De a
szobában olyan koromsötét volt, hogy még a kibaszott kezét
sem látta az arca előtt. Az anyja biztos megint lehúzta a
hülye redőnyöket a függönyök mögött, hogy spóroljon az
energiával. Regina is az energiatakarékosság híve volt, de
mégsem volt egy átkozott denevér. Bosszús nyögéssel felült,
az ágya melletti kis lámpáért nyúlt, és majdnem pofára
esett, amikor nem találta ott. Elkomorult, és vakon
tapogatózott mindkét kezével, végül valami szilárd dologba
ütközött. Egy kis asztali lámpa, de nem az övé. A
nyugtalanság első rezdülései kavarogtak a mellkasában,
amikor a keze végigtapogatta az ismeretlen talapzatot,
egészen a régimódi nyomógombos kapcsolóig. A
hüvelykujja nyomására halvány, sárga fény gyúlt.
A lány körbenézett, és hirtelen teljesen felébredt. Ez nem
az ő szobája volt. A furcsa lámpának figyelmeztetnie kellett
volna, de valahogy mégis arra számított, hogy a megszokott
hálószobáját fogja látni, a régies bútorokkal, amelyeket Lena
nagymamájától örökölt, és a giccses poszterekkel, amelyeket
két évvel ezelőtt, a huszonegyedik születésnapjára kapott
pénzéből vett, amelyeket olyan kifinomultnak gondolt, de
amikről kiderült, hogy csak furcsák. De ez nem az ő szobája
volt; még csak nem is az ő háza. Akkor hol a fenében volt?
Pislogott, elnyomva a félelmét, dühösen gondolkodott.
Elment szórakozni a barátaival. Rendben, oké. Katie
lánybúcsújára. De azután... Valószínűleg túl sokat ivott.
Minden jel arra utalt – a rossz gyomor, a lüktető fej...
Istenem, talán az egyik barátnője hazacipelte magával?
Ennyire ki volt ütve? Bűntudat hulláma söpört végig rajta,
felváltotta a félelmet, és lelkifurdalás szorította össze a
mellkasát. Szinte hallotta, az anyja kioktató hangját: „Ha
nem tudsz vezetni, fogj egy taxit, vagy menj inkább haza
valamelyik lánnyal! Csak mindenképpen hívj fel, Regina,
hogy ne aggódjak!”. A lány magához szorította a durva
takarót a hirtelen jött hideg ellen, és átvetette a lábát az ágy
szélén. A lába hideg, nedves padlóhoz ért, és összevonta a
szemöldökét az érzéstől. Betonpadló? Felnézett. Ablakok
sem voltak. Ez egy pince? Nem emlékezett rá, hogy
bármelyik barátjának is lett volna vendégszobája a...
Minden eszébe jutott – a fények a sötét utcán, a járdán
csillogó jég. Majdnem elesett. Nem, el is esett. Elpirult a
szégyentől, és eszébe jutott, hogy egy erős kéz kapta el a
karját, és megakadályozta, hogy a földre essen. Felpillantott,
köszönetet akart mondani a megmentőjének, de aztán...
Összerezzent, amikor egy zaj törte meg a csendet, valami
hangos és nehéz, egy falnak csapódó ajtó. Megdermedve
hallgatózott, lépésekre számított. Ehelyett halk, női
zokogást hallott valahol a közelben. Felállt, és óvatos
léptekkel az ajtó felé indult, amely a halvány fényben alig
volt több, mint egy körvonal.
– Helló! – suttogta, és azon tűnődött, vajon a másik hallja-
e őt. Az ajtó kilincséért nyúlt. – Helló? – mondta újra,
ezúttal hangosabban.
Nehéz léptek dobbantak a folyosón, és a lány
visszarántotta ökölbe szorult kezét. A szívverése hirtelen
felgyorsult, lélegzete gyors és felszínes lett, és szédülni
kezdett, miközben igyekezett hallgatózni. Egy kulcs zörgött,
és a láthatatlan nő sírni kezdett, most már hangosabban,
könyörögve. Regina visszabotorkált az ágyra, felhúzta és
átkarolta a lábát, próbált kicsire összehúzódni, láthatatlanná
válni.
A nő sikoltozni kezdett…
 Első fejezet

Sarah Stratton szeme kinyílt, sikoly töltötte meg a torkát,

fojtogatva, ahogy küzdött ellene, miközben a keze az ágya
melletti kapcsolóra csapott. Fény árasztotta el a szobát, és
felült, minden ismerős részletet alaposan megnézve.
Levegő után kapkodott, mélyen beszívva a levegőt, ami
inkább zokogás volt, mint az álmában.
– Hagyd abba! – mondta magának. Álom volt, rémálom,
semmi több. A sötétség, a rémület – ezek nem voltak
valóságosak. Ezúttal nem. Forró könnyek árasztották el a
szemét, és dühösen letörölte őket. Kikászálódott az ágyból,
és a szekrényéhez botorkált. Semmi értelme nem volt
megpróbálni visszaaludni, úgyis hamarosan fel kell kelnie.
Két órát kell megtartania, és dolgozatokat kell javítania.
Akár korábban is nekiláthat a napnak. Beiktathatna egy
reggeli kocogást, talán megihatna egy igazi kávét a helyi
Starbuck’sban, ahelyett, hogy aludna még egy órát. Nem
azért, mert félt az álomtól, attól tartott, hogy visszatér a
félelem, a tehetetlenség...
– Hagyd abba, Sarah! – ismételte meg.
Gyors, éles mozdulatokkal magára húzta téli futóruháját
– meleg leggingset, melegítőfelsőt a magától értetődő
sportmelltartó fölé. Már majdnem tavasz volt, de a saját
bőrén tapasztalta meg, hogy a hideg idő kitart itt
Buffalóban, különösen reggelente. Hosszú, szőke haját
szoros lófarokba fogta, mielőtt lehajolt volna, hogy
megkösse a cipőjét. A földszinten előkapta meleg
széldzsekijét a szekrényből, zsebre tette a mobiltelefonját és
tíz dollárt, majd a kulcsait, miután biztonságosan bezárta
maga mögött a bejárati ajtót.
 Egy pillanatra megállt, hogy alkalmazkodjon a fagyos
levegőhöz, és észrevette a csúszós foltokat az utcára vezető
rövid járdán. A lány az álmában – Regina, ahogy nevezte
magát – egy ehhez hasonló járdán esett el. Sarah
hajthatatlanul megrázta a fejét, visszautasítva az emléket.
Álom, emlékeztette magát. Néhány bemelegítő mozgássort
tett, nekitámaszkodva az öreg fakorlátnak, kinyújtotta a
combizmait. A háziasszonyával közös verandájuk oldalán
még égett a villany, de még ennek a szorgalmas hölgynek is
túl korán volt. De nem túl korán Sarah-nak.
Gyorsan lekocogott a lépcsőkön, oldalra lépett, és átfutott
az elszáradt füvön, hogy kikerülje a csúszós járdát. Az utcán
felvette a szokásos tempóját, a lába egyenletesen mozgott,
állandó ritmusban vette a levegőt, a teste a jeges reggel
ellenére is meleg volt. És végül megengedte magának, hogy
elgondolkodjon az álmon, és azon, hogy mit jelenthet.
Évek óta nem látott ilyen rettenetes rémálmot, olyat,
amiből sikoltozva ébredt, ami visszahozta a hideget és a
nedvességet, a kétségbeesést... a párás lehelet fuvallatát a
csupasz arcán, a kéz melegét, ahogy megérintette...
Sarah megállt az üres utca közepén, nehezen lélegzett,
szíve hevesen kalapált. Lehajolt, kezét a térdére tette,
minden egyes lélegzetvétellel kapkodott a levegő után.
– Hé, jól van? – A férfi hangjára megrándult, és majdnem
felbukott, ahogy tágra nyílt szemmel elhátrált. A férfi
kinyújtott tenyérrel felemelte a kezét, és ő is elhátrált egy
lépést.
– Bocsánat! Csak azt hittem...
Sarah mosolyt erőltetett az arcára, próbált normálisnak
látszani, de a férfi arcán látta, hogy nem igazán sikerült
neki.
 – Nem, én sajnálom! – mondta, és küzdött, hogy
kiegyenlítse a légzését. – Nem hallottam, ahogy jött! Igen,
jól vagyok. Rossz éjszakám volt!
A másik kocogó bólintott, láthatóan nem hitt neki, de alig
várta, hogy elmeneküljön az őrült nőtől. – Ha biztos benne...
– Igen. Igen! – A nő intett a férfinak. – Azért köszönöm,
hogy megállt! Nagyra értékelem! – Lassan sétálni kezdett,
csípőre tett kézzel, és átkozta a saját hülyeségét. Fel sem
nézett, amikor a segítőkész férfi elkocogott mellette, nem
akarta látni az aggodalmat, vagy a kíváncsiságot az arcán.
Az álmok, az átkozott, ostoba álmok. Miért tértek vissza?
És miért most?
 Második fejezet

Az irodájában túl meleg volt. Mivel Kaliforniából jött,

Sarah-t mindig meglepte, hogy a keleti parton élő emberek
ilyen melegen tartják a szobáikat. Álmos lett tőle, ami csak
eszébe juttatta, hogy ma reggel egy órával korábban kelt, és
hogy miért. Határozottan az egyetemi íróasztala fölé
görnyedt, és próbálta ott tartani a tekintetét olvasás közben
azon a valamin, amit manapság az elsőévesek főiskolai
esszének neveztek. A háttérben halk zene szólt, egy retro
állomás, amely a hatvanas és hetvenes évekből játszott
dallamokat, egy másik generáció dalait, amelyek valahogy
mégis megérintették a lelkét. De még a Motown édes
ritmusai sem tudták enyhíteni az undorát az esszékkel
szemben, amelyeket olvasott. Egyáltalán, mit tanítottak
ezeknek a gyerekeknek a középiskolában? A felük abszolút
nem tudott helyesen írni, a másik felüknek pedig a
szókincse nem haladta meg egy tizenhárom évesét. Igaz, a
legtöbbjük csak azért járt a világtörténelem órájára, mert
muszáj volt, de...
Megcsörrent a telefon. Már felvette az asztali telefonja
kagylóját, mire az agya feldolgozta a tényt, hogy a mobilja
csörgött. Undorodó sóhajjal leejtette a vezetékes
telefonkagylót, és előhalászta a mobilját a kabátzsebéből,
amit az egyik közeli irattartó szekrényre hajított.
Megnézve a hívásazonosítót, elmosolyodott, és felcsapta.
– Szia, Cyn!
– Gondolkoztál már azon, hogy mit csináltak az emberek
a hívásazonosító előtt? – kérdezte Cyn.
 – Felvették a telefont, és reménykedtek a legjobbakban,
gondolom. Miért?
Cyn elégedetlen hangot adott ki. – Hogy van Buffalo?
– Hmmm. Jól, azt hiszem. De mindenhol ez a fehér anyag
van! Nem tudom pontosan mi az, de hideg és csúszós!
– Érdekesen hangzik. Leszámítva a hideg és csúszós
részt.
– Igen, nos, nem igazán. Szóval, nem mintha
panaszkodnék – mert dolgozatokat osztályozok, és minden
ürügyet elfogadok a szünetre –, de te miért vagy ébren? Süt
a nap, legalábbis ott, ahol te vagy. Nem kéne inkább
összebújnod azzal a gyönyörű vámpírral, akivel bűnben
élsz?
Cyn elutasító sóhajt hallatott.
– Ne légy már ilyen begyöpesedett, Sarah! Túl fiatal vagy
még ehhez! Különben is, már megcsináltuk ezt az egész
vércsere-dolgot... többször is tulajdonképpen. Párosodtunk,
és ez a házasság vámpír megfelelője. Ha már Rómában
vagy...
– Oké, pfúj, a vér dologra! Még mindig nem értem, hogy...
– A vérrel kapcsolatos dolog fontos, Sarah! Különösen egy
olyan szupervámpírnak, mint Raphael. Ez jelzi, hogy a párja
vagyok, ami egyfajta védelmet jelent. És összeköt minket...
Nem tudom, hogy meg tudom-e magyarázni. De fontos!
– Rendben, hiszek neked! Most témát váltok. Kérlek,
mondd, hogy nincs nyolcvan fok Malibuban!
– Nincsen. Esik az eső, ami azt jelenti, hogy a
bennszülöttek meg vannak győződve arról, hogy közeleg a
vég, és rituális autós ütközésekkel próbálják megbékíteni a
dühös isteneket.
– Jól emlékszem rá. Akkor miért vagy ébren? Alig múlt
dél a te oldaladon!
 – Részvényesi gyűlés. Utána apámmal és nagyanyámmal
reggeliztem. Néha azt hiszem, hogy fel sem ismernénk
egymást, ha nem lenne a családi hasonlóság!
Sarah a saját családjára gondolt, és udvarias nevetést
erőltetett ki magából. Cyn persze nem dőlt be neki.
– Minden rendben, Sarah?
– Persze, miért?
– Ó, ember, ez gyenge volt! Mi folyik ott?
– Nem, tényleg! Jól vagyok! Valószínűleg csak ez az
istenverte időjárás!
– Te voltál az, aki messzire akart költözni a napsütötte
Kaliforniából!
– Igen. – Sarah mélyet sóhajtott, és újra azt mondta,
halkabban: – Igen.
– Oké, ennyi volt! Ki kell téged ráncigálnunk abból a
kisvárosból! Azt hiszem, egy vakáció mindenképpen
időszerű!
– Nem lehet, Cyn! Még ha lenne is rá pénzem, ami nincs...
– Nekem van...
– …nem tudok szabadságot kivenni. Két tantárgyat is
tanítok, és bizottsági munkával is leterheltek. Én vagyok az
új ember, nem vagyok nyugdíjas, és nő vagyok, ami azt
jelenti, hogy én kapom az összes szar megbízást, mert
tudják, hogy nem utasíthatom vissza.
– Egy hétvége – erősködött Cyn. – Az egyetem nem fog
összeomlani, ha kiveszel egy hétvégét! Ugyan már! Valami
közeli helyre. Mi van ahhoz a helyhez közel? A Niagara-
vízesés? A pokolba is, dehogy! – válaszolta magának. – Tele
van turistákkal és azzal a sok vízzel, ami mostanra
valószínűleg már jéggé fagyott. Várj, hol jár az eszem?
Manhattan! Egy órányi repülőútra van, és istenem, Sarah, a
boltok!
 – Cyn, én nem tudok! Különben is, biztosan nem találunk
szállodai…
– Kinek van szüksége szállodára? Apámnak van ott egy
városi háza, vagy lakása, vagy valami ilyesmi. Az mindig
üres az évnek ebben az időszakában. Utálja a hideget!
– Oké, rendben! Egy hétvége, Cyn! Ennyi!
– Micsoda zsémbelődés! Ez történik, ha professzor leszel?
Ugye nem tweedet viselsz?
Sarah végre felnevetett. Ezúttal igazi nevetéssel, nem az
az erőltetett, udvarias nevetés, ami az előbb volt. – Nem,
nincs tweed! Attól a cucctól viszketek! Majd kitalálom,
melyik légitársaságot hívjam fel, és...
– Nem, majd én elintézek mindent! Nem bízom benned!
Van valamelyik hétvége, ami különösen jó neked?
– Nem, nagyjából mindegyik egyforma – vallotta be
Sarah, és elgondolkodott sivár életén.
– Hát, Jézusom, Sarah! Nem csoda, hogy szabadságra van
szükséged! Jól van. Hadd beszéljek Raphaellel, aztán
visszahívlak. Ez jó móka lesz!
– Ha te mondod!
– Dolgozz a hozzáállásodon, kislány! Majd visszahívlak!
Sarah elhúzta a fülétől a telefont, és hirtelen
leeresztettnek érezte magát, amikor Cyn megszakította a
kapcsolatot. Mesélhetett volna Cynnek ezekről az álmokról.
Cyn megértette volna, megpróbált volna segíteni. Elvégre
egy vámpírral él együtt, az isten szerelmére. Mit számít egy
kis telepatikus álmodás ahhoz képest, hogy a szeretője
minden éjjel a vérét szívja? De Sarah soha nem mondta el
senkinek. Azóta nem, mióta kijutott onnan.
Talán Cynnek igaza volt. Nagy stressznek volt kitéve az
új munkahellyel és az ország másik végébe költözéssel, egy
olyan városba, ahol még sosem járt, kivéve az állásinterjút.
És Buffalo annyira különbözött L.A.-től vagy akár Berkeley-
től, különösen Berkeley-től.
Addig meredt a mobiltelefonja képernyőjére, amíg az el
nem sötétült, aztán a zsebébe csúsztatta, és visszatért a
dolgozatokhoz. Mostanában már recept nélkül is lehetett
kapni tablettákat, altatókat, amelyek ugyanolyan jól, vagy
még jobban is hatottak, mint egyes vényköteles
gyógyszerek. Talán hazafelé menet megáll a drogériában.
Elég baj, hogy Cynthia úgy fog megjelenni, mint egy modell
a kifutóról; nem szükséges, hogy Sarah úgy nézzen ki, mint
öt havi rossz idő. Még akkor sem, ha Buffalóban élt.
 Harmadik fejezet

Malibu, Kalifornia

Raphael a teljes alakos tükör előtt állt, és automatikusan a

gallérja alá csúsztatta a piros selyemnyakkendőt, miközben
figyelte, ahogy Cynthia szórakozottan járkál a háta mögött a
szobában. Az ő Cynje általában közvetlen nő volt, de voltak
pillanatok... Általában, amikor akart valamit, amiről tudta,
hogy a férfi ellenállna. Elmosolyodott, és találkozott a
tükörben a pillantásuk, amikor a nő mögé lépett.
– Majd én! – mondta, és elébe siklott, megfogta a
nyakkendőt, és végigfuttatta rajta elegáns ujjait.
A férfi készségesen átengedte, mindig örült, amikor a nő
kiszolgálta, ami nem volt túl gyakori. Cyn vadul hűséges
volt. Ölni is képes lett volna, és már ölt is, hogy megvédje őt
és az övéit. De nem volt hajlandó arra, amit az ő idejében
női munkáknak tartottak. Majdnem hangosan felnevetett a
gondolatra.
A lány elkapta a mosolya szélét, és komoran ránézett.
– Mire gondolsz, vámpír?
– Csak arra, hogy mennyire élvezem, ha megigazítod a
nyakkendőmet.
A lány kételkedve hunyorgott.
– Uh huh! – Befejezte a selyem csomózását, és felnyúlt,
hogy megigazítsa a gallérját. Lábujjhegyre kellett állnia,
hogy a férfi nyaka mögé érjen, ő pedig a csípőjére tette a
kezét, stabilizálta és közelebb húzta, élvezve, ahogy a nő telt
mellei a mellkasához nyomódnak. Cyn a férfi arcához
emelte az arcát, és Raphael nekilátott a nő finom szájának
hosszú és lassú felfedezéséhez, miközben érezte a lány
leheletének melegét az arcán.
A teste ugyanúgy reagált rá, mint mindig, a farka
vágytelin mozdult, ugyanolyan éhesen vágyott a nő ízére,
mintha nem is szeretkeztek volna alig egy órája. Kezét a
lány csípőjéről a fenekének határozott ívére csúsztatta, közel
húzta magához, és hagyta, hogy megérezze az izgalmát.
– Szexszel akarsz lekenyerezni, Cynem?
– Nincs szükségem arra, hogy lekenyerezzelek! –
mormolta a férfi szájára. – Már az enyém vagy!
A férfi elmosolyodott. – Ez igaz, lubimaya. Miért nem
kérdezed meg, bármi is legyen az?
A nő megmerevedett a férfi karjaiban, és Raphael
mosolya egyre szélesebb lett.
– Bármi is az? – követelte a lány.
Raphael hangosan felnevetett, és a nő annyira
hátrahúzódott, hogy behúzzon a férfi mellkasára, azonnal
meg is simítva a helyet, mintha attól félt volna, hogy
fájdalmat okozott neki. – Átkozott vámpír!
– Á, de én a tiéd vagyok, nem igaz?
A nő mindkét karját a férfi nyaka köré fonta.
– Gondolkodtam – vallotta be lassan. A férfi önelégült
mosollyal nézett rá, mire Cyn fintorogva nézett fel rá. – A
hétvégén New Yorkba akarok menni!
A férfi a homlokát ráncolta. – Ott havazik.
– De az Manhattan – vásárlás, klubok, múzeumok. Mit
számít egy kis hó?
A férfi felvonta az egyik szemöldökét, mire a lány
ingerülten csettintett a nyelvével. – Jól van! Emlékszel a
barátnőmre, Sarah-ra?
 Nem sok barátnőjével találkozott, de a név... – Aki a
bárban volt? – kérdezte gyanakodva.
– Pontosan az. Valami – vagy valaki – nyugtalanítja őt.
Tudni akarom, hogy mi! Buffalóban van – mondta Cyn egy
rosszalló fintorral. – Mintha ez nem lenne elég lehangoló, de
nem hiszem, hogy ez az oka. Vagy legalábbis nem csak ez.
Manhattanben találkozom vele a hétvégén.
– Tényleg? – A nő dühösen nézett Raphaelre, mire a férfi
hozzátette: – Nem hagyhatom, hogy egyedül menj
Manhattanbe, Cynem!
A lány pillantása érdeklődővé változott. – Az apámnak
van ott egy lakása. Biztos vagyok benne...
– Nekem is van egy helyem – csitította finoman. – Sokkal
megfelelőbb szállással, mint az apádé. De nekem, vagy a
társamnak nem egyszerű dolog más területére utazni. –
Nagy levegőt vett, miközben elgondolkodott Cyn kérésén,
és azon, hogy ez a saját célját is szolgálhatja. – Egy hétvége,
lubimaya, nem több!
A nő elvigyorodott, és ismét lábujjhegyre állt, hogy
keményen szájon csókolja a férfit. – Szeretlek – suttogta.
– Tudom! – mondta a férfi önelégülten.
Újra megütötte a mellkasát. – Mondd ki!
– Te vagy a szívem, a lelkem, az életem!
Szép zöld szemei megteltek könnyel, és köhécselni
kezdett, hogy elfedje az érzelmeit. – Beszéljek Duncannel?
– Majd én megteszem! Egyeztetnie kell Krystoffal és
Rajmunddal, aki a várost irányítja helyette.
Megcsörrent a telefonja, és megfordult, hogy felvegye az
asztalról.
– Duncan – mondta, és felvette. – Néhány pillanat,
köszönöm. – Letette a kagylót. – Vannak terveid estére?
 – Később edzek Elkével, és talán Mirabelle-lel is, aztán
utána kell néznem ennek-annak az interneten, és el kell
küldenem néhány jelentést. Semmi komoly.
– Akkor majd Duncan egyeztet veled.
Cyn megragadta a férfit, amikor az elfordult volna, ujjait
a rövid hajába fúrta, és lehúzta a fejét egy mély, hosszan
tartó csókra.
– Inkább maradhatnánk itthon, és egész éjjel vad
majomszexelhetnénk! Hideg van odafent és esik az eső.
A férfi az órájára pillantott. – Három óra, Cynem, és
utána megengedem, hogy reggelig szexszel kényeztess!
A lány gonosz pillantást vetett rá. – Megegyeztünk!
A férfi kivette a zakóját a szekrényből, felöltötte, és
mozdulatlanul állt, amíg a nő megigazgatta a nyakkendőjét
és a hajtókáját.
– Tudod, tényleg szeretlek! – mondta Cyn.
– Én is téged, lubimaya!

***

Raphael a tárgyalóasztalnál ült, és figyelte, ahogy Duncan

kivezeti az utolsó emberi vendégüket is a teremből. Érezte,
ahogy a hullámverés nekicsapódik az alatta lévő sziklának,
és megrezegteti a padlót a lába alatt. Ez volt az egyik oka
annak, hogy ezt a helyet választotta otthona felépítéséhez.
Szerette az óceánt, az ősi energiát, az illatát és érzetét, a hold
ezüstös csillogását a fekete vízen.
– Uram! – Duncan becsukta az ajtót, és átment a szobán,
majd helyet foglalt a Raphaeltől jobbra lévő széken. – Jól
ment, azt hiszem!
– Igen, Duncan. Bármennyire is nem szeretek emberekkel
foglalkozni, ez a befektetés ígéretes. – Hátratolta a székét, és
keresztbe tette a lábát a térdén. – Mondd csak, Rajmund
még mindig találkozót kér?
Duncan kimutatta értetlenségét a témaváltás miatt.
– Igen, uram!
– Cynthia Manhattanbe akar látogatni.
Duncan a homlokát ráncolta.
– Nagyon hideg van ott az évnek ebben a szakában.
Raphael a hadnagya szemébe nézett, és elmosolyodott.
– Ez volt az én reakcióm is. Sajnos Cyn meg van
győződve róla, hogy a barátnőjének, Sarah-nak szüksége
van... egy barátra, hogy úgy mondjam.
– Értem!
– Intézd el az előkészületeket, kérlek, Duncan! Egyeztesd
Cynnel az időpontot, és mindenhez a mi embereinket vedd
igénybe, beleértve Sarah utazását is! Ő Cyn barátnője, nem
az enyém. Nagyon keveset tudok róla.
– Értem, uram! Mi lesz Krystoffal?
– Majd én felveszem a kapcsolatot Krystoffal, de
mindketten tudjuk, ki Manhattan igazi ura!
– Akkor hívjam fel Rajmundot?
Raphael bólintott. – Tudod, mit akarunk, Duncan!
– Uram! – Duncan enyhén meghajolt, és elhagyta a
szobát.
Raphael lassan felállt, kinyújtózkodva teljes
magasságába. Nem tervezte ilyen hamar meglátogatni New
Yorkot, de talán így lesz a legjobb. Krystof egyre jobban
hanyatlott. Ez nyilvánvaló volt. És az öregedő lord
gyermekei között csak egyetlen vámpír volt, akinek elég
ereje volt ahhoz, hogy elfoglalja és megtartsa a területet.
Ideje volt új rendet teremteni Észak-Amerika
Vámpírtanácsában, és mi lehetne egy jobb kezdet, mint a két
part közötti szövetség?
 Negyedik fejezet

New York, New York-Manhattan

Sarah egy nagy, fekete terepjáróban ült, és a sötétített

ablakokon keresztül nézve a várost, úgy érezte magát, mint
egy kis szereplő valami filmben, ahol a titkosszolgálat
sürgeti az elnököt egy sötét, külföldi fővárosban.
Egyfolytában arra várt, hogy rosszfiúk ugranak eléjük
fegyverrel a kezükben. Bár, ha jobban belegondolt, biztos
volt benne, hogy a Titkosszolgálat is tanulhatott volna egyet
s mást ezektől a vámpír fickóktól.
Három terepjáró volt, ők a másodikban, egy elöl és egy
hátul, teletömve nagydarab, tréfát nem ismerő vámpírokkal.
A középső járműben ült Cynnel és Raphaellel, valamint
Raphael hadnagyával, Duncannel. Az első ülésen két
biztonsági ember ült, köztük a hegyméretű, akit Cyn
Jurónak hívott. Nyilvánvalóan ő volt az egész főnöke. Az
összes vámpír biztonsági ember ezeket a gyönyörű,
szénfekete gyapjúból készült öltözékeket viselte, amelyek
egyesek puszta fizikai méreteit tekintve, bizonyára egyedi
készítésűek voltak. És ez mennyire volt furcsa? A legújabb
vámpír biztonságiőr öltözék... szénfekete gyapjú. Még a
közöttük lévő egyetlen nő is azt viselt... és úgy nézett ki,
mint aki képes lenne kettétörni Sarah-t, ami valószínűleg
sikerülne is neki. Duncan ugyanezt viselte, bár más inggel
és nyakkendővel. És persze Raphael öltözéke valószínűleg
többe került, mint Sarah háromhavi tanársegédi fizetése.
 Szemügyre vette a vámpírlordot, aki a középső ülésen ült
előtte, egyik karjával átkarolva Cynt, egymáshoz hajtva a
fejüket, miközben oda-vissza mormogtak. Be kellett
ismernie, hogy a férfi megfélemlítette. Túlvilágian jóképű
volt, egy életre kelt szobrászati remekmű. És bár ritkán
szólalt meg – legalábbis a lány nem hallotta –, amikor
belépett egy szobába, azonnal a figyelem középpontjába
került. Olyan volt, mint egy hatalmas nap, amelynek
gravitációja minden mást – bolygókat, csillagokat, elhaladó
meteorokat – a pályájára vonzott, pusztán a létezésével.
Kivéve Cynt. Cyn sosem volt az a fajta, aki a fényét a
persely alá rejtette, de amikor ő és Raphael együtt voltak,
mindketten egy kicsit fényesebben égtek.
Ami pedig Sarah-t illeti, biztos volt benne, hogy Raphael
észre sem vette volna őt, ha nincs Cyn. Nem azért, mert
udvariatlan volt, vagy ilyesmi, hanem mert őszintén szólva
a lány nem került a radarjára. Ami neki nem is volt ellenére,
mert végső soron a férfi egy ijesztő fickó volt.
A sofőr hirtelen káromkodni kezdett, és a fékre taposott,
amikor az előttük lévő terepjáró ugyanezt tette. Sarah a
biztonsági övének szíjába kapaszkodott. Ő volt az egyetlen,
aki használt ilyet. A vámpíroknak valószínűleg nem volt
szükségük rá, és ami azt illeti, Cynnek sem, amiatt, hogy
Raphael soha nem vette le róla a kezét. A terepjárók ismét
elindultak, átszáguldottak Manhattanen, büntetlenül
áthajtva a jelzőlámpákon. Feltételezte, hogy egy olyan
városban, ahol ennyi méltóság van, az emberek
hozzászoktak az ilyen autókonvojokhoz. Rengetegen
dudáltak, de hát mikor nem dudáltak New Yorkban?
Valószínűleg ezért hívták a várost soha nem alvó városnak,
ki tudna aludni ennyi zaj mellett?
 A mellette ülő Duncanre pillantott. A vámpírok közül ő
tűnt a legemberibbnek, de Cyn biztosította róla, hogy
Duncan majdnem olyan erős, mint maga Raphael. A férfi
elkapta a lány pillantását, és szórakozottan elmosolyodott,
éppen akkor, amikor mindhárom terepjáró befordult a
Chopin’s mögötti sikátorba. Manhattan legdrágább és
legtrendibb klubja vámpírok tulajdonában volt. Ki gondolta
volna? Bár ez valójában eléggé helyénvalónak tűnt, tekintve
az elit klub szokásos vendégkörét, amely olyan emberekből
állt, akik semmi másról nem voltak híresek, csak arról, hogy
véletlenül rengeteg pénzzel születtek, amit magukra
költhettek. Ellentétben azonban ezekkel a csillogó
emberekkel, akik a paparazzók szeme láttára érkeztek a
főbejárathoz – ami a Chopin’sbe járás lényege volt –,
Raphael és a csoportja a háztömböt megkerülve egy
nyilvánvalóan nagyon privát bejárathoz érkezett.
Ez a bejárat egy sikátorban volt, de aligha egy tipikus
sikátori bejárat. Valami plüssből és csillogó anyagból
készült, sötétarany színű napellenző húzódott egyetlen ajtó
fölött, alatta sötétkék futószőnyeggel. És a többi épület
vakító mozgásérzékelős fényei helyett, amelyek mellett
elhaladtak, egy visszafogott, lágy ragyogás emelte ki a
napellenző aranyát, és szórta szét a sötét sikátorban.
A terepjárók megálltak, Raphael járműve állt meg a
legközelebb a bejárathoz. A biztonsági személyzet szállt ki
először, kiözönlött a két kísérőautóból. A vámpírok közül
többen mindkét irányba elrohantak, nyilván azért, hogy
megbizonyosodjanak arról, hogy senki sem ólálkodik a
közelben, míg a többiek félkörben foglaltak helyet a
terepjáró körül. Az első ülésen Juro nem mozdult, azon
kívül, hogy néhányszor a szájához emelte a csuklóját. Egy
rádiós mikrofon volt rajta, és Sarah észrevette, hogy
fülhallgatót is visel, megint csak úgy, mint a titkosszolgálat
emberei. Lenyűgöző.
Minden különösebb figyelmeztetés nélkül, hirtelen
mindenki mozgásba lendült. Juro gyorsabban ugrott ki a
terepjáróból, mint ahogy azt Sarah követni tudta volna. A
jármű épület felőli oldalán kinyíltak az ajtók, és ugyanabban
a pillanatban a klub hátsó ajtaja is kifelé lendült
üdvözlésképpen. A biztonsági embereivel ellentétben,
Raphael nem sietett, kecsesen kicsúszott a terepjáróból, és a
kezét nyújtotta, hogy segítsen Cynnek – mintha szüksége
lenne rá, gondolta Sarah mosolyogva. Mégis édes volt,
ahogy várt, ahogy megcsókolta Cyn kezét, és a karjába
penderítette, miközben mindketten nevettek. És biztos,
hogy gyönyörű párt alkottak, Cyn a testéhez simuló fekete,
kötött ruhájában, azokon a végtelen hosszú lábain egy pár
halálos, tűsarkú cipővel, Raphael pedig egy sportos
kabátban a fekete kasmír garbó és nadrág fölött. Sarah
felsóhajtott. Igazán ironikus, hogy a barátaik közül éppen a
cinikus Cyn volt az, aki beleszeretett egy olyan fickóba, aki
nyilvánvalóan igazi romantikus.
– Hé, Sarah! – szakította félbe Cyn az elmélkedését. –
Jössz velünk?
Sarah felnézett és elvigyorodott. Ez már az a Cyn volt,
akit ismert. – Igen, igen! – Átcsúszott az ülésen, és
öntudatosan rángatta lefelé a combján piros
selyemruhájának rövid szoknyáját. Gyönyörű ruha volt.
Cynnel ma egy kis bevásárlóterápiát végeztek,
bebarangolva egész Manhattant, és úgy költötték a pénzt,
mintha mindkettőjüknek lett volna. Cyn gyengéden
ösztökélte Sarah-t, hogy meséljen arról, mi bántja, de nem
az a típus volt, aki túlságosan erőltetné. Túl sok saját
problémája volt ahhoz, hogy akaratlanul is beleássa magát
valaki más problémájába. Ehelyett egy nagyon kellemes
délutánt töltöttek együtt, vásárolgattak, kávét ittak,
pletykáltak a közös barátokról. Mire visszatértek a városi
házba, Sarah meggyőzte Cynt, hogy egyszerűen csak
honvágya van az új városban töltött váratlanul hosszú tél
után.
Emellett ez a nap volt a legjobb terápia, amit kérhetett
volna. Néhány gondtalan órát töltött egy jó barátnőjével a
világ egyik legnagyszerűbb városában, fantasztikus áron
jutott ehhez a gyönyörű ruhához és a hozzá illő gyönyörű
cipőhöz, és egyszer sem aggódott azok miatt az átkozott
álmok miatt. És most éppen táncolni készült Manhattan
egyik legmenőbb klubjában.
De kizárt, hogy úgy ki tudott volna szállni ebből a hülye
terepjáróból, hogy ne villantson mindenkinek, aki csak a
környéken volt.
Cyn visszasétált a terepjáró nyitott ajtajához.
– Gyere! Elállom a kilátást!
Sarah felnevetett, és röviden megérintette a járdát, mielőtt
a meglepően mély szőnyegre lépett. Szép szőnyeg, gondolta.
Túl szép ahhoz, hogy ilyen időben kint legyen. Azon
tűnődött, vajon csak Raphael miatt rakták-e ki, amikor a
gondolatai megakadtak, mert hirtelen minden szőrszála
égnek meredt. A bőre szinte fájdalmasan bizsergett, ahogy
valami nagyon is hatalmas, elektrosztatikus töltéshez
hasonló valami végigsöpört az egész sikátoron.
– Mi a fene? – kapkodott a levegő után.
Cyn gondtalanul megragadta a karját. – Vámpírok! –
súgta Sarah fülébe. – Túl sok, és túl erős egy helyen! Szuper
territoriálisak. Ez Rajmund városa – egyébként RYE-mund,
de Rajnak hívják –, mindenesetre ez az ő városa, de Raphael
a legerősebb vámpír, ami azt jelenti, hogy az összes
biztonsági ember maximális készültségben van. Ösztönös
késztetésük van, hogy megvédjék az urukat. Senki sem
fenyeget senkit, de ez egy automatikus reakció. Most
egyszerre mutatták ki az erejüket, de egy perc múlva
lecsillapodnak.
– Cyn! – szólította meg Raphael mély, bársonyos hangja,
és Cyn előre sietett hozzá, ahol a klub ajtaja előtt várakozott.
Megveregetve Sarah vállát, Cyn Duncanre hagyta, és
Raphael karja alá lépett, és felemelte az arcát egy csókra. A
férfi ajkai elidőztek Cyn száján, mielőtt közelebb hajolt
volna, és valamit a fülébe súgott, valamit, amire Cyn halk,
fülledt nevetéssel válaszolt, amire minden férfi
hallótávolságon belül elfordította a fejét, hogy megnézze.
– Ez bizonyára furcsa lehet Önnek!
Sarah Duncanre pillantott. – Olyan, mint a királyi család,
azt hiszem, nem?
Duncan bólintott. – Pontosan! Lord Raphael egy herceg
látogatóban, vagy ha pontosak akarunk lenni, közelebb áll a
királyhoz. Vannak formaságok, amelyeket be kell tartani,
különösen, hogy ez egy vámpír királyság. Egyetlen rossz
mozdulat... jelentős erőszakot eredményezhet. Valami, amit
mindannyian el akarunk kerülni!
– Feltétlenül! – értett egyet Sarah buzgón. Volt egy olyan
érzése, hogy bármilyen erőszak nagyon rosszul esne egy
bizonyos tanársegédnek. Mellette Duncan elmosolyodott,
mintha tudatában lett volna a gondolatainak.
– Amint leültünk a beltérben, mindenki elhelyezkedik.
– Rendben.
– Mehetünk? – A nyitott ajtó felé mutatott, ahol Cyn és
Raphael már eltűnt, a biztonsági embereik felével együtt.
Miután beértek, gyorsan végigmentek egy hosszú
folyosón, és egy kis előszobán. Sarah érezte a dobpergés
halk lüktetését a tőlük jobbra lévő ajtóból, amely bőrrel volt
borítva. Sarah számára túlságosan is szívdobogásnak
hangzott, de ez valószínűleg csak a képzelete volt,
tekintettel a jelenlévő társaságra. Az ajtó kinyílt, beengedve
a zenét és a nevetést, egy klub jellegzetes hangjait, a
beszélgetések duruzsolásával és a kristályok halk
csilingelésével együtt. Ez végül is a Chopin’s volt, nem
valami bár a szomsédságból.
Sarah a csoport közepén találta magát, és nem is annyira
a saját irányítása alatt mozgott, mint inkább az általános
mozgás sodrában. Átmentek egy újabb bőrrel borított ajtón,
és valamiféle VIP-helyiségbe jutottak, hosszú bárpultokkal
és meglepően üres táncparkettel. Az egyik falnál volt
néhány asztal, de többnyire alacsony, nyitott, fekete bőrből
készült ülőpadok voltak, krómozott és üveg
dohányzóasztalokkal, és alkalmanként egy-egy szabadon
álló bőrszékkel. Az asztalokon gyertyák égtek, de a fény
nagy része a fali lámpákból áradt, amelyek fénye a sötét
mennyezet felé sugárzott, ahonnan visszaverődve finom
árnyékokat vetett.
Ahogy Sarah mindezt felmérte, észrevette, hogy a
helyiségben minden szem rájuk szegeződik. A táncparkett
üres volt, mert mindenki szinte ijesztő intenzitással
Raphaelre koncentrált. És észrevett még valamit. A nézők
közül sokan vámpírok voltak, a szemük csillogott a sötét
teremben, ahogy követték a hatalmas vámpírlord haladását.
Tekintetükben félelem és vágy keveredett, mintha nem
tudnák, hogy az életükért fussanak-e, vagy inkább a lábai
elé vessék magukat.
A túlsó falon rövid időre kinyílt egy pár dupla ajtó, és
beengedte a sokkal hangosabb zenét és a harsány zajt. És
valami mást is. A légnyomás hirtelen lecsökkent, és Sarah
megtántorodott volna, ha Duncan nem fogja meg a karját.
– Most mi van? – mormolta.
– Rajmund – mondta Duncan halkan.
 Ötödik fejezet

Sarah a légzésére koncentrált, amikor a nagydarab

vámpír elindult feléjük a helyiségen keresztül. Magas volt,
mint Raphael, de szőke, rövidre vágott haja, és tiszta kék
szemei voltak egy jellegzetesen szláv arcban. Magas, sima
járomcsontok, kissé keskeny szemek, erős állkapocs, és
gyönyörű, fehér fogakkal teli mosoly. Elegánsan volt
öltözve, szmokingot és ropogósan fehér, sima, lapos
redőkkel díszített inget viselt. De az ing nyaka nyitva volt, a
felső gomb kigombolva, és a fekete nyakkendő lazán lógott,
mintha csak most oldotta volna ki.
A zene még mindig szólt, de az a kevés beszélgetés, ami
eddig folyt, most abbamaradt, mivel mindenki, ember és
vámpír egyaránt, visszatartotta a lélegzetét, várva, hogy mi
fog történni. Sarah gyorsan körülnézett, és azon
gondolkodott, hogy nem kellene-e aggódnia. De Raphael
biztonsági emberei nem tűntek aggódónak – vagy
legalábbis nem aggódtak jobban, mint egész éjjel –, és Cyn
lazán támaszkodott Raphael oldalának.
Visszafordította a tekintetét az újonnan érkezettre, és
rájött, hogy abban a pusztító mosolyban nincsenek agyarak.
Egyik vámpír sem villantott látható agyarakat. Valószínűleg
valami protokolláris dolog, mint például, hogy a
békekötésre sem vihetsz fegyvert.
Raj megállt közvetlenül Raphael biztonsági főnöke előtt,
és egy olyan vigyort villantott a hatalmas Juróra, amely
egyszerre volt barátságos és kihívó. A nyomás egyre
erősödött Sarah mellkasában, és a lány kezdett azon
tűnődni, vajon túléli-e az éjszaka üdvözlő részét, nemhogy
azt, ami utána következik. Juro nem reagált, azon kívül,
hogy félreállt, miközben Raj egyetlen lépést tett előre, és
enyhén meghajolt. – Uram!
– Rajmund! – nyugtázta Raphael.
Nyilvánvalóan a vámpírok nem pazarolják a szavakat,
gondolta Sarah, kissé ingerülten, és azon tűnődött, vajon
meddig fog ez még tartani. Az új cipője látványos volt, és a
tíz centis sarok csodát tett a lábával, de sosem ilyen
álldogálásra szánták.
– Erre, uram! – mondta Rajmund könnyedén, mintha
valami néma beszélgetést folytatna. És talán így is volt.
Hallott már pletykákat a vámpírok telepatikus
képességeiről, de még nem volt alkalma megkérdezni Cynt
erről. Ami azt illeti, nem volt benne biztos, hogy a barátnője
egyáltalán megmondaná-e, ha megkérdezi. Voltak dolgok,
amiket Cyn önként vállalt, és voltak, nos... Sarah ezt meg
tudta érteni. Végül is Cyn elsősorban Raphaelhez volt
hűséges.
– És ő kicsoda?
Sarah felnézett, és a tekintetét szépen megragadta egy
jégkék szempár. Felszikrázott az energia, ahogy a testében
minden idegszál hirtelen felébredt, és boldogan zümmögni
kezdett.
Kényszerítette magát, hogy megmozduljon, hogy
kinyújtsa a kezét. Érezte a férfi ujjainak erejét, ahogy az övéi
köré fonódtak, egészen kicsi volt a keze a férfiében.
Nemcsak magas volt, hanem nagy is. A vállai, a felkarja és a
mellkasa hatalmas volt, keskeny csípőre és izmos combokra
keskenyedett, és... ó, istenem. Sarah mindig is szerette a
nagydarab férfiakat. Persze a legtöbb férfi hozzá képest nagy
volt, de ő a nagydarab férfiakat szerette, azokat, akikből
forróság áradt, olyan feltekeredett energia, amely arra
figyelmeztetett, hogy bármelyik pillanatban akcióba
lendülhetnek. Az ilyen férfiakban volt valami visszafogott
erőszak, valami alfahím arrogancia, ami azt sugallta, hogy
minden ellenféllel szembenéznek, és minden egyes
ellenfelet le tudnak győzni. Ez, mondta magának, egy
vámpír. Hirtelen megértette, miről beszélt Cyn, milyen érzés,
amikor ez a sok erő és energia csak rád összpontosul.
A férfi elmosolyodott – egy lassú, lusta mosoly, amely
egy ezredmásodperc alatt elszívta azt a kevéske levegőt,
ami még a tüdejében maradt, így a lány levegő után
kapkodott, de igyekezett nem mutatni. Valami a férfi
szemében azt súgta neki, hogy egyébként is tudja, és
hirtelen élénk képek támadtak benne egy sötét szobában
lévő meztelen testekről. De nem. A férfi égve hagyná a
villanyt, hogy azok a jeges szemek a lány testének minden
rezdülését figyelemmel követhessék, ahogyan vonaglik.
Jézusom, Sarah, szedd össze magad!
A tekintete a férfi arcára villant, és rájött, hogy úgy
bámult, mint egy idióta, amikor a férfi gazdag, nyugodt
hangon azt mondta: – Rajmund Gregor. Raj, a barátaimnak.
– A szavai mélyek és dübörgőek voltak, alul a
rekeszizmában kezdődtek, és hosszú utat tettek meg azon a
csodálatos mellkason keresztül egészen a lány füléig.
A szeme vidáman csillogott, és Sarah az ajkába harapott,
küzdve a késztetés ellen, hogy még közelebb kerüljön
hozzá, hogy érezze azt a nagy testet, ahogy körülöleli... Mi
volt a baja? Nagyot nyelt, és sikerült szalonképes mosolyt
varázsolnia az arcára. – Cyn barátnője, Sarah Stratton
vagyok – mondta, és átkozta világos bőrét, miközben a pír
felhevítette az arcát.
 Raj csak jókedvűen felnevetett, és hatalmas kezét a lány
hátára tette.
– Üljünk le, édesem! – mondta, és gyöngéden irányítva
Raphael után vezette. Egy vámpír, akit Sarah nem ismert
fel, előrement, és kinyitott egy újabb ajtót előttük. Juro rövid
időre eltűnt ebben az új helyiségben, majd újra megjelent, és
biccentett.
A szoba egyértelműen a nagyon zártkörű partik számára
volt fenntartva. A berendezése nagyjából ugyanolyan volt,
mint a VIP-teremé, amelyen átmentek, de a bőr puhább volt,
az asztalok króm helyett csiszolt acélból készültek, az
üveglapok pedig vastagabbak és csillogóbbak voltak.
Raphael és Cyn odasétáltak a legnagyobb, ülőgarnitúra-
szerű kanapéhoz – fekete bőrből készült és a falhoz simult,
előtte alacsony, üveg dohányzóasztal helyezkedett el.
Leültek egymás mellé, míg Duncan egy öblös bőrfotelben
foglalt helyet Raphaellel szemben, az asztal túloldalán.
Sarah Cyn másik oldalára ült, és igyekezett figyelmen kívül
hagyni Raj gonosz vigyorát, amely veszélyes estét ígért.
Nekidőlt a puha bőrnek, és úgy tett, mintha érdekelné a
berendezés.
A helyiség elég kicsi volt ahhoz, hogy inkább melegnek
és meghittnek, mintsem elszigeteltnek érződjön – ezt az
érzést fokozta a VIP-teremre néző üvegfal. Sarah-nak eszébe
jutott, hogy a másik oldalról fekete, lakkozott falnak
látszott. Innen bentről azonban enyhén áttetsző üveg volt,
amely tiszta rálátást biztosított mindenre, ami a nagyobb
teremben történt. Hirtelen életre keltek a hangszórók,
hallhatóvá téve a zenét és a beszélgetések moraját, ahogy a
klub vendégei – emberek és vámpírok – folytatták a
félbeszakított szórakozást.
 Az egyik fal előtt végig bárpult húzódott, és Sarah látta a
különböző, legjobb minőségű alkoholos italok címkéi sorát,
amelyek közül sokat felismert a szülei bárpultjából. Persze
az már régen volt, az álmok előtt... és ami utána jött.
Félretolta az emléket, és inkább a csiszolt mahagóni pulton
várakozó ezüst pezsgősvödörre koncentrált, benne egy
palack jól behűtöttnek tűnő Krug Grande Cuvee-vel. Már
szinte érezte a buborékokat a nyelvén. De várjunk csak! A
vámpírok ittak? Mármint a vért leszámítva.
Raj még mindig állt, egyik keze a kanapé háttámláján
nyugodott.
– Van itt egy teljes bárpult, uram – mondta Raj,
megválaszolva a lány ki nem mondott kérdését. – Danny –
mutatott a vámpírra, aki kinyitotta előttük az ajtót. Magas
és karcsú volt, vonzóan jóképű, mokka színű arcbőrrel és
egy bonyolult tetoválással, amely a nyakánál indult, majd
eltűnt az inge alatt. Bólintott, amikor Raj kimondta a nevét,
és egy olyan férfi magabiztosságával mosolygott rá, aki
tisztában volt vele, hogy a nők vonzónak találják.
– Danny – folytatta Raj –, bármit elkészít, amit csak
szeretne. Ha itt nincs, a főbárban biztosan tartunk ilyet. És
természetesen vér is rendelkezésre áll, bármilyen formában,
amit csak szeretne! – Amikor ezt mondta, elkapta Sarah
tekintetét, és egy pillanatra megragadta, mielőtt hagyta
volna, hogy meleg simogatásként végigvándoroljon a lány
testén, a mellein keresztül le a csupasz lábán a nagyon
magas sarkú cipőjéig, és onnan vissza. Sarah kissé
megremegett a férfi vizsgálódásának hatására, amitől Raj
magabiztosan elmosolyodott. Nem Danny volt az egyetlen
vámpír a helyiségben, aki tudta, hogy tetszik a nőknek.
Sarah ellenállt a késztetésnek, hogy lefelé rángassa a
szoknyáját, és szórakozottan azon tűnődött, vajon a
vámpírok falkában járnak-e – mintha Raj összes vámpírja
nőcsábász lenne, míg Raphael összes vámpírja olyan erős,
csendes típus, mint amilyen ő is volt. Persze Raphael
emberei ellenséges területen voltak, szóval valószínűleg ez
is közrejátszott. De Raj valahogy fiatalabbnak,
gondtalanabbnak tűnt. Raphael hatalmas tekintélyt
sugárzott, azt a magabiztosságot, hogy senki sem merne
keresztbe tenni neki. Sarah szerint Rajnak sem merne senki
sem keresztbe tenni, de ez azért volt, mert átkozottul
veszélyesnek tűnt.
Látta, hogy Raphael valamit súg Cyn fülébe. A barátnője
bosszúsan felsóhajtott, de felállt, és magával húzta Sarah-t
is.
– Gyere, Sarah! – mondta, miközben sietve megkerülte az
üvegasztalt. – Minket, nőneműeket a bárba száműztek,
amíg a nagymenők komoly dolgokról tárgyalnak!
Sarah Raphaelre pillantott, de a férfi figyelme Cynre
szegeződött, a szeme ezüstösen csillogott, az ajka pedig
szelíd mosolyra görbült. – Köszönöm, lubimaya! – mondta.
Cyn elutasítóan fújt egyet, de rávigyorgott a férfira,
mielőtt odavonszolta volna Sarah-t a bárpulthoz, ahol egy
pohár finom pezsgő várta, rajta a nevével.
Raj figyelte a két nőt, ahogy átsétálnak a padlón, és
felmásznak a magas bárszékekre. El kellett ismernie, hogy
Raphael nője, Cynthia lenyűgöző volt. De olyan volt, mint
egy egzotikus állat, valami vad, bájos és teljesen
kiszámíthatatlan. Volt egy olyan érzése, hogy a nő egy
pokolfajzat lehet az ágyban, de azon kívül rengeteg
munkával jár. Raj ízlésének túl sok munkával.
A barátnője, Sarah, viszont valami más volt. Nyilvánvaló
volt, hogy úgy érezte, alulmaradt a feltűnően gyönyörű
Cynthiával szemben, de ez kár volt, mert a maga nemében
elbűvölő nő volt. Ha átsétálna az ajtón kívüli helyiségen,
minden vámpír szeme követné annak a feszes kis seggének
minden apró mozdulatát. Alacsonyabb volt, mint Cyn, talán
163 centis lehetett a magassarkú cipők nélkül, de ennek a
fele láb volt, a többi pedig csupa buja gömbölyűség. A
mellét eltakarta a vörös selyemruhája, de szépen kitöltötte.
Elég szépen ahhoz, hogy már előre tudta, milyen íze lesz,
amikor a száját ráteszi a feszes mellbimbókra, amelyek a
felette feszülő anyaghoz nyomódnak. A lány hátradőlt a
bárszéken, hosszú, szőke haját átdobta az egyik válla fölött,
és keresztbe tette a lábát. Raj érezte, ahogy megkeményedik
a várakozástól.
– Rajmund!
Raj pislogott, és azonnal visszaterelte a figyelemét.
– Uram! – Leült a bőrkanapéra, és úgy fordult, hogy
szembekerüljön a vámpírlorddal. Duncan félrelökte az
alacsony asztalt, és közelebb húzta a fotelt, hogy ők hárman
beszélgethessenek.
– Találkozni akartál – mondta Raphael.
Raj egy pillanatig némán tanulmányozta őt. A következő
szavai nagy valószínűséggel elítélhetik őt, ha Raphael az
ellensége. Rajnak elég ereje volt, hogy legyőzze a saját
mesterét, ha és amennyiben úgy dönt, hogy megteszi ezt a
lépést. De nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, hogy
képes lenne-e legyőzni Raphaelt, és nem lehetett biztos
benne, hogy a vámpírlord hol áll, ha a tanácsban lévő
társairól van szó. Másrészt Raj bízott Duncanben – már
amennyire bízott minden olyan vámpírban, aki nem a saját
teremtménye volt. És Duncan támogatta ezt a beszélgetést.
– Ön ott volt a tavaly őszi tanácsülésen, uram – mondta
Raj Raphaelnek. – Láthatta, hogy Lord Krystof már... nem
az, aki volt. Gyengül, és vele együtt egész északkelet is
gyengül. Egyes vámpírok már engedély nélkül nemzik a
saját gyermekeiket, magán hűbérbirtokokat építenek a
területen belül.
Raphael a homlokát ráncolta.
– Nem tudtam, hogy ennyire rossz a helyzet!
– De Ön tudta, hogy valami nincs rendben!
– Sejtettem.
Raj felsóhajtott belül. Hatalmas vámpírok között
beszélgetni olyan volt, mint sárban úszni; nem volt tiszta út,
és túl sok láthatatlan veszély fenyegetett. Minden szó
fegyverré vált, és ami kimondatlanul maradt, az gyakran
sokkal többet közvetített, mint amit kimondtak. Másrészt a
bátorság erény volt.
– Fogytán az idő, uram! Még a vámpíroknak is. Tudnom
kell, hogy semleges kíván-e maradni, ahogyan délen is
tette!?
– És miért ne tenném?
– Mert Krystof egyszer szívességet tett Önnek.
– Tényleg?
– Krystof elmesélte, uram, hogy amikor Ön ideérkezett
ebbe az országba, eljött az udvarába, és ő megengedte, hogy
átutazzon a nyugati partra, hogy megalapítsa a saját
területét.
Raphael fekete tekintete élesen Rajra szegeződött. Lassú
mosolyban kivillantotta a fogait, őszintén szórakozónak
látszott, de semmi barátságos nem volt benne.
– Tényleg azt hiszed, hogy meg tudott volna állítani,
Rajmund?
Raj lenyelte az ingerültségét, szétválasztva a saját
véleményét a mestere képzelgéseitől.
– Nem! – felelte kifejezéstelenül. – Nem, uram, de Krystof
hisz benne, és talán felhívná Önt, ha fenyegetve érezné
magát. Arra gondoltam, hogy talán van valami tartós
szimpátiája iránta, amire reagálna.
– Engem a stabilitás érdekel! Ha Krystof képtelen
megtartani a területét, az mindannyiunkat veszélyeztet!
Raj bólintott, úgy gondolta, ez a legjobb válasz, amit
kaphat. Meglepődött, amikor Raphael tovább beszélt.
– Régóta úgy érzem, hogy több együttműködésre lenne
szükség a területek között – mondta nyugodtan, keresztbe
téve a lábát, és elsimítva a láthatatlan gyűrődéseket. – Úgy
vélem, hogy benned és bennem sok közös van.
– Uram?
– Egy bizonyos szemléletmód, Rajmund! A gyakorlatias
hozzáállás az üzleti élethez. – Egyenesen Raj szemébe
nézett. – Ha valaha is adódna rá alkalom, úgy vélem,
mindkettőnknek, és a vámpírpopuláció egészének hasznára
válna, ha a jövőben... konzultálnánk!
Jézus Krisztus, Raphael nemcsak hallgatólagos
beleegyezését adta, hogy Raj megdöntse Krystofot, hanem
egy kibaszott szövetséget is javasolt. Azzal, hogy Raj
uralkodik északkeleten, Raphael pedig az egész nyugaton,
nagyot lépnének Észak-Amerika vámpírpopulációjának
ellenőrzésében. A többi Lord véres gyilkosságot kiáltana, ha
ezt megtudná. A Lordok soha semmiben sem működtek
együtt; ez szinte lehetetlenné tette az egymással való
üzletelést. De ha ő és Raphael...
– Mit gondolsz Délről? – folytatta Raphael lazán, mintha
nem éppen az előbb dobott volna egy politikai bombát Raj
ölébe.
– Forró és ragacsos – mondta Raj vigyorogva. – De
kétlem, hogy erre gondolt.
Raphael arcán pengeéles mosoly jelent meg.
 – Meglepett, amikor Anthony ragadta magához az
irányítást – folytatta Raj komolyabb hangnemben. – Azt
hittem, elégedett New Orleansban.
– Így is volt – erősítette meg Duncan. – Jabril hagyta,
hogy úgy irányítsa New Orleanst, ahogy akarja, amíg fizette
a sarcot. De aztán a hurrikán eltörölte a birtokainak felét és
elvitte az embereinek is több mint a felét.
– Annyit? – mondta Raj meglepődve.
– Legalább – mondta Duncan bólintva. – A konkrét
számokkal kapcsolatban nagyon titokzatos, de nem titok,
hogy máskülönben nem ment volna a területre.
Raj elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Nem ismerem
annyira jól Anthonyt, de véleményem szerint nincs annyi
ereje, hogy sokáig megtartsa a területet.
Raphael megvonta a vállát.
– Anthonynak szüksége volt bizonyos segítségre,
különösen Jabril meglehetősen szövevényes pénzügyeit
illetően. Az egyik emberem, Jaclyn, meglehetősen jártas az
ilyen ügyekben, és egyelőre délen marad.
Raj arca kifejezéstelen maradt, miközben Duncan és
Raphael közé nézett, ismét meglepődve a beszélgetésük
nyersességén. Raphael szinte egyenesen kimondta, hogy
Anthony csak Raphael támogatása miatt képes megtartani a
területét. Ezt Raphael az új együttműködési politikája
bizonyítékának szánta?
– Ahogy mondta is, uram – mondta végül Raj, Raphael
felé biccentve –, a stabilitás a cél mindannyiunk számára.
Enyhén szólva... nyugtalanító lenne, ha Dél ilyen hamar
újabb veszteséget szenvedne el!
– Igen – értett egyet Raphael, a tekintetét felemelve
követte társát, aki elhagyta a bárpult melletti ülőhelyét, és
most visszatért a kanapéhoz. – Lubimaya – mondta.
 – Lejárt az idő, szépfiú! – felelte a nő, megfogta Raphael
kezét, és talpra rántotta. – Táncolni akarok! – Cyn az
üvegfalon keresztül a VIP-terem felé mutatott. A
táncparkett ismét megtelt vonagló testekkel, amelyek közül
néhányan valóban táncoltak.
– Uram – mondta Raj, és felállt Raphael mellé. – Ha
óhajtja, teljesen leengedhetem az ablakot!
– Tökéletes! – döntötte el Cynthia. – Csatlakozzunk a
bulihoz!
Raj Raphaelre pillantott, aki egy pillanatra megvonta a
vállát, majd bólintott. Raj a válla fölött jelzett Dannynek, aki
benyúlt a bárpult alá, és megnyomta a vezérlőt, aminek
hatására a füstös üvegfal lecsúszott a padlóban lévő résbe.
Zene és zaj zúdult rájuk, marihuána, emberi izzadság és
kölni szagával együtt. A teremben teljes lendülettel pezsgett
az élet, és az emberek nem csak a szabadon fogyasztható
alkoholtól mámorosodtak meg. Ezek a VIP-szobák Raj
minden egyes klubjában egyetlen céllal léteztek, és ez a vér
volt. Akárcsak a Krystof által fenntartott vérházak
Buffalóban vagy Raphaelé L.A.-ben, a VIP-szalonok
összehozták az éhes vámpírokat és a készséges emberi
donoraikat, akik felajánlották a vénáikat az észbontó
szexuális élmény és a halállal való kacérkodás illúziójáért
cserébe. Minden ember, aki belépett ezeken a dupla ajtókon,
aláírt egy jogairól lemondó nyilatkozatot és felmentést, az
egészet rögzítették biztonsági videófelvételen, hogy
bizonyítsák az önkéntes részvételt, ha valaha is erre kerülne
sor. Még száz évvel ezelőtt is a vámpírok egyszerűen
elvették, amire szükségük volt. Most már ügyvédek, és
három példányban kiállított űrlapok álltak rendelkezésükre,
mint mindenki másnak.
 Ebben az időszakában az éjszakának, vagy hajnalnak,
minden színlelés eltűnt. Vámpírok és emberek az árnyékos
sarkokban, a táncparketten, vagy ha egy pár a meghittséget
választotta, a hátsó, privát szobák egyikében találkoztak.
Mindenütt ott terjengett az izgalom illata, a vadászó
vámpírok több tucatjának erőteljes és csábító hatásával
együtt. Raj mély levegőt vett, és az édes kis Sarah-ra
irányította a tekintetét.
Sarah figyelte, ahogy Raphael megforgatja a nevető Cynt.
Szinte azonnal eltűntek a tömegben, mintha valahogyan
árnyékfüggönyt húztak volna maguk köré. A lány a
homlokát ráncolva próbált látni, de sötét volt odakint, a
fények mintha szinte állandóan váltakoznának, ami
megnehezítette, hogy egy dologra összpontosítson. Egy
rövid pillanatra meglátott egy párt az egyik bőrkanapén, és
meglepetten pislantott. Talán jó oka volt annak, hogy a
fények olyan gyengén világítottak. Elpirult, és gyorsan
elfordította a tekintetét, csak hogy felfedezze, hogy Raj
bámulja a szoba másik végéből. A szeme elkerekedett, a
szíve hevesebben kezdett verni, és hirtelen úgy érezte
magát, mint egy nyuszi valami vad, éhes és teljes mértékben
elnyelni képes lény tekintete alatt.
Raj elmosolyodott azzal a lassú, lusta vigyorával, és egy
született ragadozó laza csípőmozgásával elindult feléje, a
szemeinek mély gleccser csillogó kékje, a helyére szegezte a
lányt. Kinyújtotta a kezét, ahogy közelebb ért.
– Gyere, kicsikém! Táncolj velem!
Testének minden idegszála izgatottan zsongott, és azt
kiabálta: Igen! De a lány ingerülten elfintorodott. Kicsikém?
Nem ebben az életben!
– A nevem Sarah! – javította ki határozottan.
 Raj felnevetett, melegen és szexin, tele intim tudással,
mintha már évek óta szeretők lennének.
– Nagyon jó – értett egyet a férfi. Megfogta a lány kezét,
és lehúzta a magas bárszékről, egyik karjával átölelve a
derekát, mielőtt Sarah megbotlott volna a hirtelen
mozdulattól.
– Táncolj velem, kicsi Sarah! – suttogta a fülébe.
Sarah önkéntelenül is megremegett. Tudta, hogy nemet
kellene mondania. A férfi egy arrogáns fattyú volt, aki azt
hitte, hogy azzal a vonzó vigyorral bármelyik nőt
megkaphatja, akit csak akar. Tudta, hogy kedvesen meg
kellene köszönnie, vissza kellene mászni arra a nevetséges
bárszékre, és leinni magát a drága pezsgőből, de mielőtt az
agya megfogalmazhatta volna a szavakat, a teste döntött
helyette, és a férfi felé hajolt, miközben Raj a másik terem
felé vezette.
A zene megváltozott, ahogy a táncparketthez közeledtek,
lágy és érzéki lett, lassú és finom. Raj az ölelésébe húzta
Sarah-t, aki kicsinek és törékenynek érezte magát a férfi
széles, izmos mellkasához simulva, erős karjai által
körbeölelve. Még a magas sarkú cipőjében sem ért fel a
válláig, de a férfi nem görnyedt meg, mint egyes férfiak,
vagy nem emelte fel a testét, hogy úgy vonszolja körbe a
táncparketten. Megfogta a lány jobb kezének ujjait, a baljába
hajlította őket, és a szívéhez szorította, majd a másik kezét
mélyen a lány hátára helyezte, az ujjai még egy kicsit lejjebb
is vándoroltak. A legkisebb nyomással rávette, hogy
összeérjen a testük, a lány melle a férfi mellkasához, a férfi
csípője Sarah hasához. Sarah felnézett, amikor elindultak a
többi pár között, és találkozott azoknak a gyönyörű kék
szemeknek a pillantásával.
– Ölelj, kicsim! – mormolta. – Táncolj velem!
 Sarah összehúzta a szemét a becézésre, de végigcsúsztatta
a bal kezét a férfi lehetetlenül széles mellkasán, mielőtt
hagyta, hogy a dereka köré fonódjon.
– Tessék! – A férfi közelebb hajtotta a fejét, és lágyan
ringatózni kezdett a zenére. – Finom az illatod – suttogta.
A lány elmosolyodott a szemtelen kettős célzáson, és
azon kapta magát, hogy hónapok, sőt talán évek óta először
nyugszik meg igazán. Lehunyta a szemét, hagyta, hogy a
feje a férfi széles mellkasának támaszkodjon, hagyta, hogy
egyenletes légzésének áramlása, együtt a füle alatt
egyenletes ritmusban dobogó szívével gyengéden
elálmosítsa.
Könnyedén siklottak a sűrűn tömött tánctéren, körbe-
körbe, amíg szinte teljesen el nem rejtőztek egy üres fülke
sötét zugában, a hátsó falhoz simuló fekete függöny puha
bársonya beitta és magába szívta a zsúfolt teremből áradó
halvány fényt.
Sarah érezte, ahogy Raj keze lejjebb csúszik, amíg meg
nem állt a feneke domborulatán, érezte, ahogy az ujjai egyre
erősebben nyomódnak, amíg a legkisebb hely sem maradt
közöttük. Érezte a férfi leheletét a bőrén, ahogy lehajtotta a
fejét, hogy megcsókolja a halántékát, a nyelvének nedves
melegét, ahogy megérintette a füle ívét. Sarah
megborzongott, amikor Raj megcsókolta a füle alatti
érzékeny bőrt, végigkövetve a nyaki ütőér vonalát, amíg
meg nem állt, és finoman megszívta, nem szakította fel a
bőrt, csak körbe-körbe siklott a nyelvével, mintha
megjelölné a helyet.
Érezte a férfi agyarainak sima érintését a nyakán, ahogy a
farkának kemény hosszát is a hasán. Felemelte a karját, a
férfi válla alá és a háta köré fonta, közelebb nyomva magát
nekidörgölődzött a férfi izgalmához. Raj halkan kuncogott.
 – Olyan mohó vagy, kicsikém!
Sarah hallotta magát, ahogy halkan felnyög, egy olyan
hangot kiadva, amely annyi érzéki éhséggel volt tele, hogy
el sem hitte, hogy a saját torkából jött. Raj morogva
válaszolt, miközben könnyedén felemelte a lányt, és
megpördítve a falhoz szorította. A keze a lány selyemruhája
alá csúszott, felfelé haladva a combján és a csípőjén. Sarah
karjai ismét a férfi nyaka köré fonódtak, csupasz lábát Raj
csípője köré fonta, és közelebb sürgette a férfit, érezni akarta
a lábai között. Raj magasabbra emelte a lány lábát a hátán,
kezét a nő combja alá csúsztatta, bele a lába közötti
nedvességbe, félrelökve a selyemtanga átázott háromszögét.
Sarah felkiáltott, amikor a férfi vastag ujjai könnyedén
becsúsztak a nedves redői közé, mélyen behatolva, kitágítva
őt, hogy felkészítsék a farkának teljes vastagságára, amit
egyre keményebbnek, és egyre hosszabbnak érzett...
– Sarah?
Sarah pislogott... és hirtelen rémülten megdermedt. Azon
tűnődött, hogy hol...
– Sarah? – ismételte meg Raj, ujjaival finoman megemelve
a lány állát.
A lány forrón elpirult, és hátralépett, teret engedett
közéjük, érezte saját izgalmának forróságát, a nedvességet a
lábai között. Düh villant át rajta, és a férfira meredt.
– Jól vagy? – kérdezte a férfi gondoskodóan.
A lány mély levegőt vett, biztos volt benne, hogy a férfi
tett vele valamit, de úgy tűnt, a férfi valóban aggódik, és
nem akarta szégyenbe hozni magát azzal, hogy megvádolja
a... Nagyot nyelt, kétségbeesetten próbálta elfelejteni a férfi
szájának érzését, a... Ó, Istenem, nem valami rejtett fülkében
voltak. Még mindig a táncparketten voltak. Ez az egész csak
a fejében volt? – Valószínűleg az időeltolódás! – rebegte.
 – Gyere! – erősködött a férfi. – Azt hiszem, le kéne ülnöd!
– A férfi erős ujjaival megfogta a kezét, és Sarah újra
perzselő vágyat érzett, pontosan emlékezett, milyen érzés
volt, amikor azok az ujjak... remegett a lába, amikor Raj
felemelte a bárszékre.
– Tessék – mondta, és átnyújtotta a magas
pezsgőspoharat. – Igyál egy kortyot, és jobban fogod érezni
magad!
Jobban? Megőrült? Ha jobban érezné magát, egy padlóra
olvadó nedves tócsa lenne!
– Köszönöm! – mondta, ivott egy kis kortyot, és lehunyta
a szemét, miközben érezte, ahogy a buborékok
végigcsiklandozzák a torkát.
– Mondd el, hol voltunk – mormolta Raj a fülébe. – Mit
csináltunk.
A lány szemei felpattantak, majd gyanakodva
összeszűkültek. – Nem tudom, mire gondolsz!
– De igen, tudod! – A férfi incselkedően elmosolyodott. –
A nevemet suttogtad.
– Nem is!
Felnevetett, tisztán férfias hangon, tele magabiztos
szexualitással. – Még sosem jártál vérházban, ugye? –
kérdezte.
– Mi az a vérház?
Raj felemelte az állát, és a táncparkett felé mutatott. – Ez,
édesem! Vér és szex, adok... kapok.
– Oooh! – mondta, és érezte, ahogy az arca újból
felforrósodik a szégyentől. – Nem tudtam! Sajnálom, én...
– Ne kérj bocsánatot! – mondta vidáman a férfi. – Nagyon
élveztem!
A lány gyorsan felnézett a férfira, azon tűnődve, hogy
mi...
 – Semmi sem történt, Sarah! Csak valahogy elsodródtál,
miközben táncoltunk. Megsértődnék... – A férfi lehalkította
a hangját. – …de mivel rólam álmodoztál...
Sarah undorodva nézett rá.
– Tudod – folytatta Raj, a szórakozása nyilvánvaló volt –,
néha-néha eljutok Buffalóba. Talán még találkozunk.
– Talán nem!
– Ugyan! Történtek már furcsább dolgok is!
– De nem velem! – mormolta. Hirtelen bevillantak a
megkínzott nőkről szóló álmai, és megborzongott, mert
tudta, hogy ez nem egészen igaz.
Raj a homlokát ráncolva közelebb lépett, egyik hatalmas
kezét a lány karjára téve. – Fázol, édesem?
Érezte, ahogy a megmagyarázhatatlan könnyek nyomják
a szeme hátulját, és lehajtotta a fejét, hogy a férfi ne lássa, és
a pezsgős pohárra koncentrált, amit még mindig a kezében
tartott. – Jól vagyok! – hazudta. – Csak fáradt vagyok.
Általában nem szoktam ilyen későn fenn lenni. Nagyon
unalmas életet élek Buffalóban.
– Akkor ezen változtatnunk kell, nem igaz?
Sarah egy újabb kortyot ivott az immár meleg pezsgőből,
és azon tűnődött, hogy mit is akar valójában. Vissza
Buffalóba, ahol csak azt akarta, hogy minden visszatérjen a
régi kerékvágásba, ahogyan az álmok visszatérése előtt volt.
De most... Hallotta, ahogy Cyn és Raphael visszatérnek a
táncparkettről, hallotta, ahogy nevetgélnek egymással,
miközben visszatelepednek a kanapéra. És érezte Raj szilárd
jelenlétét, ahogy mellette áll, a megnyugvást, hogy van egy
védelmezője, még ha csak rövid időre is, valaki, aki közte és
a hideg világ többi része között áll.
És hirtelen nem is volt biztos benne, hogy egyáltalán mit
akar.
 Másnap este Sarah kinyitotta a nagy terepjáró ajtaját,
kiugrott, és körbesétált hátulra, ahol Raphael egyik
vámpírja várta a kis gurulós bőröndjével és egy akasztós
táskával, amelyben az új piros ruha volt. Fogta a táskát, és a
karjára terítette, egyik kezével végigsimítva a
nejlonborításon, mintha az alatta lévő ruhát simogatná.
Cynre pillantott, aki arra várt, hogy elköszönjön.
– Valószínűleg soha többé nem fogom ezt felvenni! –
mondta vágyakozva.
– Mindig ott van a karácsonyi tantestületi buli.
– A kollégáim agyvérzést kapnának, a feleségeik pedig
meg lennének győződve arról, hogy el akarom rabolni tőlük
a sápadt, pufók férjüket!
Cyn felnevetett. – Kedves társaságnak tűnik. Egyszer
majd meg kell látogatnom őket!
Sarah is csatlakozott a nevetéséhez.
– Meghalnál az unalomtól, mielőtt kiérnél a repülőtérről!
– Felnézett, és találkozott a tekintete a barátnője zöld
szemének pillantásával. – Köszönöm, Cyn! Nagyon jól
éreztem magam!
Cyn egy percig tanulmányozta őt. – Hívj fel, Sarah! Ha
bármire szükséged van, hívj fel, jó? Még ha csak egy baráti
hang is az.
– Úgy lesz! – Megölelte Cynt, majd megragadta a
bőröndje fogantyúját. – Mennem kell, különben lekésem a
gépem!
– Vigyázz magadra! – Cyn megpuszilta az arcát, mielőtt
visszasétált volna, és becsúszott a terepjáróba. Sarah
megállt, hogy esetlenül integessen a csomagja mellől, és
látta, ahogy Raphael karja körbeöleli Cyn vállát, és magához
húzza, mintha még ez a pár perc különlét is túl sok lett
volna.
Csak állt és nézte, amíg el nem tűntek, aztán besietett a
terminálba, amikor az automata ajtók surrogva kinyíltak
előtte. Várt rá az élete Buffalóban. Talán nem az, amit ő
választott volna, talán még csak nem is az, amit tervezett,
amikor elvállalta az ottani munkát. De legalább nem zárták
be éjszakára. Legalábbis még nem.
 Hatodik fejezet

– Szóval, mit mondott?

Raj a tetőkorlátra támasztotta a könyökét, nem
foglalkozva a kérdéssel, kedvetlenül bámulta a harmincöt
emelettel lejjebb lévő, forgalmas manhattani utcát.
Előrehajolt, és figyelmesen bámult, mert úgy vélte, hogy egy
piros ruhás nőt látott. Elnevette magát. Sarah Stratton már
régen eltűnt, visszatért a könyveihez és a tantermeihez. Egy
dologban igaza volt. Valószínűleg soha többé nem fognak
találkozni. Ami nagy kár lenne, döntötte el, és azonnal
elgondolkodott, miért is gondolta ezt.
– Raj?
Hűvös pillantást vetett kitartó klubvezetőjére.
– Hogy megy az új klub, Santos?
– Remekül! A Chopin’s összes túljelentkezését átvesszük,
plusz még azon felül is, köszönve az új helyszínnek. De
beszélnünk kell erről a másik dologról, Raj!
– Ha beszélgetni akarsz valakivel, keress egy terapeutát!
– A fenébe, azt hittem... – Santos következő szavai
félbeszakadtak, amikor Raj megragadta a torkánál fogva, és
felemelte.
– Van valami problémánk, Santos?
Santos megpróbált válaszolni, de csak hörögni volt képes.
Raj kinyitotta a kezét, és hagyta, hogy a férfi a földre
zuhanjon, ahol négykézlábra emelkedve dühösen köhécselt.
– Bocsánatot kérek, Mester – nyögte ki végül Santos.
Raj elutasító pillantást vetett rá. – Takarodj a szemem
elől!
Santos kezdett felállni, de egyetlen pillantás Rajra arra
késztette, hogy inkább hátrakússzon néhány lábnyit a
lépcsőház ajtajáig, mielőtt talpra állt volna, hogy aztán
lebukdácsoljon a lépcsőn.
Raj fintorogva hallgatta, ahogy a vámpír lépteinek fémes
dobbanása elhalkul. Undorodva káromkodott az orra alatt,
miközben visszatért az alatta elterülő utca szemléléséhez.
– Gyűlölöm ezt a kibaszott vámpírszart! – mondta.
– De te olyan jól csinálod! – A nő hangjából szórakozás
hallatszott. Kisétált az árnyékból, hogy a korlát fölé hajolva
csatlakozzon a férfihez a távoli forgalom szemlélésében. –
Tudod, csak azt a kérdést tette fel, amire mindannyian
választ szeretnénk kapni! Már két éjszaka eltelt, mióta
Raphael elment, és még mindig nem mondtál egy szót sem.
Kíváncsiak vagyunk.
– Te is, Em?
Raj hadnagya megvonta a vállát. – Én különösen!
Raj felsóhajtott. – Mindannyian olyan lelkesek vagytok,
talán inkább valamelyikőtöknek kellene bevállalnia
Krystofot!
Emelie felnevetett. Halk, érzéki hang volt.
– Engem élve felfalna! Te vagy az egyetlen, Raj, és ezt
mindannyian tudjuk. – A nő rá-, majd félrenézett, mielőtt
megfordult volna, hogy a hideg fémnek támassza a hátát.
– Mi van, ha nem teszem meg? – kérdezte Raj halkan. –
Mi van, ha úgy döntök, hogy nem szabadulok meg az
öregtől?
A nő ismét megvonta kecsesen a vállát. – A tiéd vagyok,
Raj, testestül-lelkestül! Te alkottál engem, a tiéd vagyok! A
hűségem a tiéd, akár ragaszkodsz ahhoz, amid van, akár
felveszed a harcot Krystof és az egész északkelet ellen! –
Elhallgatott, hogy közelebb hajoljon. – De a barátod is
vagyok. És mint barátnak, meg kell értenem, mi folyik itt,
hogy tudjam, kell-e aggódnom vagy nem! Mindketten
tudjuk, hogy Krystof nem bírja már sokáig! Ha nem te
iktatod ki, valaki más fogja, és akkor harcra kerül sor, mert
bárki is legyen az, magának akarja majd ezt a várost! Lehet,
hogy Krystof megelégszik azzal, hogy Buffalóban rohadjon,
de senki más nem fog!
Raj tanulmányozta a gyönyörű nőt, akinek valahogyan
volt annyi ereje, hogy a hadnagya legyen a könyörtelen
vámpírpolitika világában. A nő komolyan gondolta, amit
arról mondott, hogy a barátja, és a hűsége megérintette
valahol, amit nem akart beismerni.
– Tudod – mondta –, Raphael egyenesen kimondta, hogy
szerinte Krystof elveszett. Amit Duncan is megerősített.
Emelie meglepettnek látszott.
– Azt hittem, ezek a fickók körülményesebben játszanak!
– Igen, de lesz ez még jobb is! Szövetséget ajánlott, amint
elfoglalom a területet!
– Tessék?
Raj felnevetett. – Nagyjából én is így reagáltam. Persze
nem volt ennyire nyers, de a jelentése rohadtul világos volt!
Em magába szívta ezt az új információt.
– Nos – mondta végül –, te nyilvánvaló választás vagy!
Úgy értem, ha úgy gondolja, hogy Krystofnak mennie kell,
akkor te erősebb vagy, mint bárki más odakint, és ismered a
terepet.
– Igen – sóhajtott fel Raj. – És pokolian biztos vagyok
benne, hogy nem fogok hátradőlni, és hagyni, hogy valaki
más ránk támadjon, szóval azt hiszem... – Megcsördült a
mobilja, és egy jellegzetes dallamot játszott, ami csak egy
dolgot jelenthetett.
– Bassza meg! – káromkodott, és kirántotta a telefont a
zsebéből.
– Uram! – vette fel.
 – Rajmund – mondta bársonyosan az atyja, a vámpírlord
Krystof. – Hogy ment a látogatás?
– Egészen jól, uram!
– Nagyszerű! Mindent elmesélhetsz, ha ideértél!
– Uram?
– Történt valami, Rajmund. Szükségem lesz rád
Buffalóban egy ideig!
Raj a homlokát ráncolta, és azon tűnődött, vajon mire
készülhet az öreg. Krystof nem véletlenül adta a New York
körüli gazdag területet Rajnak. Ez boldoggá tette – és távol
tartotta Buffalótól. Persze, az öreg kíváncsi volt Raphael
látogatása miatt, de ezt telefonon is elintézhették volna.
Akkor miért hívja most vissza?
– Valami, uram? – kérdezte.
– Valami meglehetősen csúnya dolog.
– Mi az, ami...
– Majd megtudod, amint ideértél!
Raj kísértést érzett, hogy megkérdezze, miféle baj
történhetett a kibaszott Buffalóban, amit az öregember
szokásos csicskásai nem tudtak kezelni. De ez túl közeli
kacérkodás lett volna a lázadással, és ő még nem állt készen
arra, hogy kimutassa a foga fehérjét.
– Rendben van, uram! – morogta az összeszorított fogai
közül. – Holnap alkonyatkor elrepülhetek...
– Repülj ma este, Rajmund!
– Uram...
– Van egy magánrepülőd! – vált ingerültté Krystof
hangja. – Használd! Holnap napnyugta után egy órával
találkozunk, és teljes jelentést várok a látogatódról! – Az
öreg letette a kagylót.
– Bassza meg!
 Emelie csak nézett rá. A vámpír hallása lehetővé tette
neki, hogy eleget halljon a beszélgetés mindkét oldalából, és
hogy megértse Raj dühét. – Megyünk Buffalóba?
– Nem mi! Itt van rád szükségem; nem bízom senkiben,
csak a sajátjaimban, és különben is, nem akarom, hogy
Krystof már most tudomást szerezzen rólad, nem
hivatalosan! Lehet, hogy szenilis, de nem vak!
– Nem mehetsz oda egyedül, Raj! Legalább néhány őrt
vigyél magaddal...
– Képes vagyok megvédeni magam, Emelie! Különben is,
nekem nem szabadna őröket tartanom!
– Tudnia kell, hogy készítettél sajátokat! A kémei...
– A kémei jelenthetnek, amit akarnak, de ha a saját
gyerekeimmel körülvéve jelenek meg, akkor valamit tennie
kell ellene. Még nem állok készen arra, hogy erőltessem.
Egyedül megyek. Hívd fel a repülőteret, hogy készítsék elő
a gépet! – Kiszámolta a sötétségből hátralévő órákat, és
halkan káromkodott. A fenébe azzal az öregemberrel! – És
mondd meg nekik, hogy úton vagyok!
 Hetedik fejezet

Buffalo, New York

Hideg volt. Nagyon hideg. Regina reszketett a vékony

kabátjában, és azt kívánta, bárcsak többet törődött volna
azzal, hogy melegen öltözzön, amikor Katie lánybúcsújára
készülődött, és kevesebbet azzal, hogy jól nézzen ki.
Megjegyzés saját magának: ha legközelebb elrabolnak, vegyél fel
egy rendes kabátot! Kétségbeesett kuncogása a rémület
zokogásává változott, amikor a nehéz fémajtó ismét kinyílt,
és megremegett a betonpadló. Elhátrált a falig, érezve a
kemény fém ágykeret hidegét a derekánál. Múlt éjjel megint
hallott valakit sírni. Kivágódott egy cellaajtó, és ő annyira
hálás volt, hogy nem érte jöttek, annyira örült, hogy nem ő
volt az, aki sír és könyörög.
Összerezzent a sötétben a közelből felhangzó fémes
hangra. Kinyílt az ajtaja, és a folyosóról halvány fény
szűrődött be, ami vakítóan fényes volt a cellában lévő teljes
sötétséghez szokott szemeinek. Egy férfi töltötte be a
keskeny ajtónyílást, sötét sziluett, széles vállakkal és
szögletes fejjel, a szemei csillogtak a gyenge fényben.
Lekászálódott az ágyról, és az egyik sarokba húzódott,
térdét a mellkasához szorította, egész testében remegett a
hevesen verdeső szívétől. Összeszorította az ajkát, nem volt
hajlandó egy hangot sem kiadni.
– Tudom, hogy ott vagy, kislány! Nem bújhatsz el előlem!
Elszörnyedt kiáltás hagyta el az ajkát, és hallotta, hogy
ugyanúgy zokog, mint a többiek, könyörögve. – Ne, kérlek!
– suttogta felbámulva a férfira. – Ne engem!
 Tiltakozása összeomlott, amikor a férfi közelebb húzódott
hozzá, ahogy a tekintete az övébe fúródott, és valami
ragacsos és meleg dologgal elhomályosította az elméjét. A
folyosó fénye elhalványult, amíg már nem maradt más, csak
a férfi szeme, az ő akarata, az ő vágya. Kinyúlt érte, és a nő
valahol mélyen legbelül felsikoltott.

***

Sarah legurult az ágyról, annyira sem állt meg, hogy

felkapcsolja a villanyt, és vakon a fürdőszobába rohant.
Térdre rogyott és hányt, a gyomra kontrollálatlanul
hullámzott, miközben zihálva a vécécsésze oldalát
markolta.
Könnyek gördültek végig az arcán, és némán esdekelt: Ne
már megint! Kérlek, Istenem, ne már megint!
Üres gyomorral és égő torokkal kuporodott össze a
padlón a hideg porcelán mellé. A szagtól visszahőkölve,
lecsapta az ülőkét, felnyúlt, és elpirult. A falba kapaszkodva
felhúzta magát, hogy a csukott fedélre üljön, és megengedte
a vizet a mosdónál, lefröcskölte túlhevült arcát, nem
törődve a vízzel, amely túlcsordult az oldalán és ráfolyt a
linóleumpadlóra. Felkapott egy törülközőt a fogasról, és
eltakarta az arcát, előrehajolva, amíg a homloka meg nem
érintette a térdét.
Minden olyan ismerős volt, az elszigeteltség, a hideg,
minden szívdobbanás, mint egy üstdob a mellkasában,
minden lélegzetvétel olyan hangos volt, mint egy fújtatás a
fogság síri csendjében. Theresa Bracco, tinédzser Nyugat-
L.A.-ből, és Julie Seaborn, egy kétgyermekes anya
Hollywoodból... és a többiek, a névtelen többiek, akik az
álmait kísértették. Akikről megpróbált tudomást sem venni.
Mindannyiukra emlékezett.
És emlékezett arra is, mi történt, amikor a szüleihez
fordult segítségért.
Az intézet, ahová küldték, inkább volt bentlakásos iskola,
mint elmegyógyintézet – leszámítva a zárakat az ajtókon.
Tizenöt éves volt, amikor belépett azokon az ajtókon, és a
tizennyolcadik születésnapjáig nem is lépett ki onnan,
amikor a kaliforniai törvények értelmében immár
felnőttként elmenekült a szülei gyengéd gondoskodása elől,
és újra magára talált. Új név, új város, új élet. Főiskola,
egyetem, diploma, munka. Mint mindenki más. Senki sem
tudta, ki is ő valójában. Senki. Még jó barátnője, Cyn sem
tudta az igazságot Sarah Strattonról. Semmi sem
különböztette meg attól a milliónyi embertől, akik irodába
vagy iskolába jártak, akik keményen dolgoztak és minden
este biztonságban aludtak az ágyukban. És Sarah pontosan
ezt akarta.
De most visszatértek az álmok, és velük együtt az
emlékek is az összes nőre, akik a rémálmaiban sírtak, és
most kísértetként, félig láthatatlanul ott ólálkodtak az elméje
sarkában.
Felállt, kinyitotta a tükrös szekrényt, és gyors, határozott
mozdulatokkal kivette a fogkeféjét és a fogkrémet. Ezt nem
teheti meg még egyszer, határozta el határozottan. Nem
képes megismételni. Ez nem valami dokudráma volt a
tévében. Ez az ő élete volt. Az évek, amikor két helyen is
dolgozott, hogy megszerezhesse a főiskolai diplomát, a
nulláról kezdve, a semmiből rakva össze magát. Tehetetlen,
csalódott könnyek töltötték meg a szemét. Addig hagyta,
hogy jöjjenek, amíg majdnem megfulladt a fogkrémtől.
Hanyagul a mosdóba köpött, és kiöblítette a száját, majd
felállt. Belenézett a tükörbe, és meglátta a napfelkelte
rózsaszín és aranyszínű tükörképét, amely épp csak
kivehető volt a redőny lamellái között. És nem tudta
megállni, hogy ne tűnődjön el, vajon Regina is ugyanezt a
napfelkeltét látja-e; hogy annak a nyirkos pincének van-e
valahol egy ablaka, a szabadság egy gúnyos szikrájaként
neki és a többieknek. Akiket hallott sírni a sötétben.
 Nyolcadik fejezet

Raj fékezés nélkül vette be az éles kanyart a sikátorba, és

érezte, ahogy nagy BMW szedánjának hátsó része kissé
megbillen a csúszós járdán. Az évnek ebben a szakaszában
Buffalóban az időjárás nem tudta eldönteni, hogy tél van-e
vagy tavasz, amikor az egyik nap még hozhat egy utolsó
hóvihart, a következő pedig gyors olvadást, amely a
rákövetkező napra csúszós jéggé fagyhat. Ez volt az egyik
oka annak, hogy utálta ezt a várost. Túl hideg, túl nedves,
túl szeles. És túlságosan halott, még egy vámpírnak is.
Megnyomta a kocsi napellenzőjére erősített távirányítót,
amint befordult a kanyarba. Mire a garázshoz ért, az ajtó
már teljesen nyitva volt, és a nagy szedánt becsúsztatta a
szűk helyre, becsukva maga mögött az ajtót, még mielőtt
leállította volna a motort. Túlságosan is közel járt, és ezt ő is
tudta. A repülőtéren kellett volna maradnia, de utált
nyilvános helyen aludni, még ha az jól őrzött hely is volt.
Soha nem érezte magát igazán biztonságban, hacsak nem a
saját ajtaja mögött, a saját biztonsági őreivel. Túl sok
vámpírt ismert, akik megbíztak másokban, és már nem
voltak itt, hogy siránkozzanak az ostobaságuk miatt.
A garázsban többnyire sötét volt, de ez nem jelentett
gondot. A vámpírok ugyanolyan jól láttak a sötétben is,
mint világosban, talán még jobban is. A sötétben az ember
csak azt látta, ami szükséges volt. A lámpafénynél
elterelhette az ember figyelmét egy szépség vagy a szeszély.
Költői hangulatban vagy ma este, Raj?
Felmordult a saját üres gondolataira. Mostanra már
inkább reggel volt, mint éjszaka. Pillanatok alatt be kell
jutnia, különben elalszik a garázs padlóján a kocsija mellett,
és ebben semmi költői sem volt.
A belső ajtó nehéz puffanással csukódott be mögötte, és
automatikusan bezáródott. Egyenesen a biztonsági
panelhez sétált, és a hüvelykujjlenyomatával, valamint egy
hatjegyű kóddal újra élesítette.
Buffalói búvóhelye egy kis raktárépületben volt, ötven
lábnyi széles, és majdnem három emeletnyi magas,
visszhangzóan üres, és csak a riasztópanel LED-jének zöld
fénye világította meg. Ez az ő privát helye volt, egy olyan
hely, amiről még Krystof sem tudott. Raj talán gyűlölte ezt a
várost, de sokkal gyakrabban járt ide, mint ahogy arról a
vámpírlordnak tudomása lett volna. Átsétált a csupasz
betonpadlón egy rövid lépcsőhöz, amely a földszint alá
vezetett. Tíz lépcsőfok, egy forduló és még öt lépcsőfok után
egy újabb nehéz ajtó, egy újabb biztonsági panel. Egy másik
hatjegyű kód, és a kinyíló ajtó mellett meleg levegő szökött
ki.
Raj belépett a páncélteremszerű ajtónyíláson, és hagyta,
hogy az a saját súlyától becsukódjon mögötte. Itt volt
világítás, halvány, aranyszínű ragyogás, amely
automatikusan kapcsolódott fel, hogy megérintse az
egyébként sötét bútorokat, és kiemelje a bordó szőnyeg
rubinszínű mélységeit. A szoba tágas volt, a fenti raktár
kétharmadnyi részét foglalta el. Balra egy hatalmas, egyedi
készítésű ágy dominált, az ágyneműt maga Raj vetette be
szépen, amikor utoljára itt töltötte az éjszakát. Az ágy két
oldalán egy-egy sötét mahagóniból készült asztalka állt, a
fal mellett pedig egy alvadt vér színű szarvasbőr fejtámla.
Jobbra egy hozzá illő kanapé és két fekete bőrfotel állt, egy
teljesen feltöltött bárpult mellett. A legendával ellentétben a
vámpírok képesek voltak enni és inni is, bár nem nyertek
belőle táplálékot, és az ételeknek kevés íze volt. A pia
viszont ugyanolyan jó ízű volt, mint mindig is volt. Lehet,
hogy nem volt ugyanolyan ütős, de egy Lengyelországban
született és nevelkedett ember számára a vodka íze olyan
természetes volt, mint a légzés. Ez volt a másik dolog,
amiben a legendák tévedtek: Raj éppúgy élt és lélegzett,
mint bármelyik ember, aki nappal sétál az utcán. Néhány
nagyon hasznos fejlesztéssel.
Most jól esett volna neki egy pohárka jéghideg vodka.
Sajnos a Manhattan melletti kis repülőtérre való eljutás
tovább tartott, mint kellett volna, és a rövid repülés ellenére
a nap már felemelkedett a horizonton. Testének minden
sejtjében érezte a közelgő nap sürgetését. Végül úgyis
megadja magát a hatásának – a legendáknak ebben a
részben igazuk volt –, de elég idős és erős volt ahhoz, hogy
egy ideig ellenálljon az öntudatlanságba zuhanásnak.
Szándékosan nem sietett, ellenőrizte a biztonsági panelt, és
beütött egy utolsó kódot, hogy lezárja mind a fenti raktárat,
mind ezt a szobát. Éppen lerúgta a bakancsát, amikor a
nappali fény végre elkezdte elszívni a tudatát. Eszméletének
utolsó szálaival az ágyhoz botorkált, letépte magáról
maradék ruháit, és visszahúzta a takarót. Az utolsó dolog,
amit érzett, a ropogós, tiszta takaró érintése volt a csupasz
bőrén.
 Kilencedik fejezet

Sarah biccentve köszönte meg a pultosnak a kávéját, és

elhaladt a koffeinre éhes reggeli tömeg mellett a kávézó
előtt. A hideg levegő a benti meleg után falként csapott le
rá, és kissé megborzongott, egyik kezével összehúzva a
kabátját, vigyázva, nehogy kiöntse a forró italt. Az időjárás
elég szép volt mostanában ahhoz, hogy a kávézó előhozza
és felállítsa a téli raktárból az ernyős asztalokat, és a lány
hálát adva a kabátja vastag gyapjújának, leereszkedett az
egyik hideg fémszékre. Elővett egy példányt a helyi
újságból, a Buffalo Newsból. Nem egy New York Times volt,
de ha valaki a helyi hírekre volt kíváncsi, ez volt a
legfontosabb újság. És amit Sarah keresett, az nagyon is
helyi hír volt.
Belekortyolt az italába, majd széthajtotta az újságot, és
majdnem megfulladt, amikor meglátta a címlapot.
Összehajtotta az újságot, és hátradőlt a székében.
Határozottan felemelte a csészéjét, ivott egy kortyot, majd
még egyet, figyelte az Elmwoodon elhaladó autókat, az
anyákat, akik hatalmas babakocsikban ülő kisbabáikkal
bemanővereztek a kávézó ajtaján, hogy odabent
összegyűljenek egy távoli sarokban, és koszos pelenkákról
és át nem aludt éjszakákról meséljenek. A tekintete az utca
túloldalán lévő parkra vándorolt, ahol egy hinta várakozott
elhagyatottan, ülései üresen lógtak súlyos láncaikon, az
egyik egy babaülés volt, biztonsági kerete egyenetlenül
billegett, ahogy a lánc valahol fent elgörbült.
A hideg tavaszi levegő csípte a tüdejét, amikor mély
levegőt vett, és letette a poharat az asztalra, kezét egy
pillanatig az összehajtogatott papírra tette, a szemét pedig
lemondóan lehunyta. Felsóhajtott, és kinyitotta a szemét,
valamint az újságot is.
A történet a címlapon szerepelt a hajtás alatt, egy csinos,
göndör, fekete hajú, vékony arcú lány fekete-fehér fotójával
együtt. Olyan mosoly ragyogott az arcán, mint aki tudja,
hogy szeretik. Sarah erre a mosolyra meredt, és azon
tűnődött, vajon milyen lehet mostanra.
A cikk szerint Patricia Beverly Cowens, akit Trishnek
szólítottak, tizennyolc éves volt, és elsőéves egyetemista.
Két nappal ezelőtt, vasárnap este egy buliban vett részt, és
azóta nem látták. Sarah a homlokát ráncolta, és
elgondolkodott. Az első álma majdnem egy hete volt, jóval
Trish eltűnése előtt. Soha nem tudta biztosan, de mindig is
úgy vélte, hogy az álmai valós időben történnek. És most,
hogy Trish Cowensről olvasott, biztos volt benne. A tegnap
esti álmában Regina volt – Sarah nem is tudta, minek
nevezze. Hogyan lehet leírni, hogy valaki más fejében van,
valaki más rémálmában? Regina emlékezett arra, hogy
hallotta, ahogy az elrablója behoz valakit, egy új áldozatot,
azon a napon, ami könnyen lehetett a vasárnap is.
Sarah ökölbe szorítva a kezét küzdött a vágy ellen, hogy
az asztalra csapjon. Ha a férfi elrabolta Trisht, az azt
jelentette, hogy Regina számára már túl késő volt? Kérlek,
könyörgött minden istenhez, aki esetleg meghallgatja.
Kérlek, ne hagyjátok, hogy Regina meghaljon!
Behunyta a szemét az elhatalmasodó kétségbeesés ellen.
Nem tudom ezt megtenni, gondolta kétségbeesetten. Nem,
újból! De meg kell tennie, nem igaz? Mert nem volt senki
más. Érezte, ahogy a sors nevet a válla fölött, és újra
felemelte az újságot.
Maga a rendőrfőnök vezette a sajtótájékoztatót, amit
egészen addig furcsállott, amíg tovább nem olvasta a cikket,
és rá nem jött, ki Trish apja. William Cowens, önerőből lett
milliárdos, elnökök és filmsztárok barátja. Perverz módon,
szerencse, hogy Trish volt a legutóbbi áldozat, gondolta
keserűen. Persze nem Trishnek, hanem a többieknek, mert
Trish apjának megvolt a befolyása ahhoz, hogy történjenek
dolgok. Sarah folytatta az olvasást. Mint mindig, a
rendőrség most is nagyon körültekintően járt el a kiadott
információkkal kapcsolatban. Sarah remélte, hogy említést
tesznek Regináról is, hogy megerősítik, hogy más nők is
tűntek el. De nem volt ilyen. Tehát talán ez egy elszigetelt
eset volt. Talán valaki váltságdíjért rabolta el Trisht, vagy
akár azért a tetemes jutalomért, amit az apja felajánlott.
Talán maga Sarah is ott lát sorozatgyilkosokat, ahol azok
nem is léteztek, és Regina csak a képzelete szüleménye volt,
a túl sok stressz és a túl kevés alvás miatt. Lehetséges volt,
nem igaz? Sóhajtott egyet. Mit jelentett az, ha már a saját
józan eszében sem hitt?
Átfutotta a cikk többi részét, és megtorpant, amikor
meglátta Cowens szóvivőjének nevét. A szavakra meredt,
képtelen volt elhinni, amit látott. Vajon mi lehetett ennek az
esélye? tűnődött. Edward Blackwood. Azon kevés emberek
egyike, akik kapcsolatba hozhatták Sarah Strattont egy fiatal
kaliforniai tinédzserrel, és ő itt volt Buffalóban.
Nem mintha Blackwood jelenléte meglepő lett volna,
tekintve William Cowens vagyonát. Blackwood bámulatos
adománygyűjtő volt a Humanity Realized számára, amely az
általa alapított intézet volt, azzal a meghirdetett céllal, hogy
elősegítse a „teljes emberi potenciál elérését”, bármi is
legyen az. Valamikor régen érdeklődött Sarah iránt, a
szüleinek teljes főiskolai ösztöndíjat ajánlott fel az
együttműködésért cserébe. Szerencsétlenségére a lány szülei
nem akarták a pénzét. Amit ők akartak, és amit senki, még a
Humanity Realized sem tudott megadni nekik, az egy
normális lány volt, aki nem változott traumatizált nőkké
álmában. Sarah csak azt tudta, hogy nem akar senki kísérleti
patkánya lenni, főleg nem Edward Blackwoodé. És most itt
volt, éppen akkor, amikor újra kezdődtek az álmai.
A férfi részvétele az ügyben jelentősen megnehezítette
Sarah életét. Ha eddig óvakodott is a belekeveredéstől, a
jelenléte most eldöntötte a kérdést. Nem akart sem vele, sem
a bulvársajtóval összefutni, amely minden mozdulatáról
beszámolt. Felnevetett volna, ha nem lett volna az egész
olyan tragikus. Az egyetlen személy, aki garantáltan hitt az
álmainak, és ő volt az egyetlen ember, akivel nem akart
semmit sem kezdeni.
Hirtelen felállt, a félig elfogyasztott kávéját a szemetesbe
hajította az újsággal együtt. Elszántan elindult a járdán az
irodája felé. Meg kellett tartania egy órát, élnie kellett az
életét. A rendőrség nyomozott. Nem volt szükségük Sarah-
ra és az álmaira.
A tantestület parkolója csak félig volt aznap délután,
amikor Sarah elindult vissza a kocsijához, ügyesen
kikerülve a jégolvadék tócsáját, amely mellett valahogy
sikerült leparkolnia. A korábban ígért napsütés bejött, és
most szinte melegnek érezte a levegőt. Az arcát a gyenge
napsütés felé fordította, és azt kívánta, bárcsak egyszerűen
csak elindulhatna, talán autózhatna a környéken,
megállhatna egy szendvicsért, és leülhetne egy
piknikasztalhoz, élvezve a tavasz első igazi jelét, mert
eléggé biztos volt benne, hogy nem fog sokáig tartani. Úgy
látszik, az országnak ezen a részén nem volt félút – vagy
befagyott a segged, vagy egy nagy, gőzölgő pocsolyává
olvadtál.
 Ne panaszkodj, Stratton! Van munkád, nem igaz? Néha
bűntudata volt emiatt. Az egyetemi barátai közül sokan
küszködtek a családjukkal és a kötelezettségeikkel, míg ő
egy tisztességes egyetemen kapott állást. Ilyen állást már
nehéz volt találni, de néha még így is elgondolkodott azon,
hogy mit keres itt. Nem arról volt szó, hogy nem élvezte a
tanítást. De igen, bár tudta, hogy a diákjai többsége
szükséges rossznak tekintette az óráit, olyasminek, amivel
kitölthetik a kötelező követelményeket a választott
karrierjükhöz vezető úton – ami túl sokuknak a jogi
egyetem. Mintha a világnak minden évben új ügyvédekre
lett volna szüksége. És nem is arról volt szó, hogy nem
élvezte a kutatás részét. Szerette a történelmet, szerette
felfedezni a régmúlt embereiről és eseményeiről szóló
ismeretek homályos darabkáit. Amit nem szeretett, az az a
fajta kutatás volt, amivel elnyerhette volna a kinevezését – a
lábjegyzetek és a szakirodalmi áttekintések, a prezentációk
és a konferenciák, a jelenlévők üdvözlésével és
seggnyalásával együtt. Az akadémiai politika pedig egy
külön világot jelentett – a hátbatámadás a legkitűnőbb
művészetek közé emelkedett.
Átkelt a járda és a parkoló közötti szakaszon, az agya
érzékelte a szilárd, lapos sarkú csizmája talpa alatti textúra
változását. Eszébe jutott a hétvégi piros ruhája, a helyes kis
magas sarkúval, amelyet Raj olyan nyíltan csodált. Mikor a
fenében kezdtem el strapabíró csizmát hordani? tűnődött el
sóhajtva. Valószínűleg akkor, amikor először esett a
fenekére a nedves hóban. De akármikor is volt, itt volt a
tavasz, és ideje volt abbahagyni. Holnap újra magas sarkút
fog viselni.
– Jó napot, Stratton professzor!
 Sarah kizökkent a gondolataiból, és mosolyogva fordult
legjobb, és talán az egyetemen az egyetlen barátja felé.
– És szép délutánt önnek is, Hoffman professzor! Messze
van a megszokott törzshelyeitől. – Linda Hoffmannak
ideiglenes kinevezése volt művészettörténetre, a férje, Sam
jóvoltából, aki afféle sztár volt a művészeti tanszéken.
– Azért, mert téged kereslek. Ugye eljössz Sam
születésnapjára csütörtök este? És ne keress munkával
kapcsolatos kifogásokat! – tette hozzá, megelőzve Sarah
válaszát. – Pénteken kezdődik a szünet, úgyhogy elvárom,
hogy megjelenj, és ugyanúgy berúgj, mint a többiek!
– Linda, én tényleg...
– És hozz magaddal partnert is!
– Rendben! Hol is találok egy ilyet?
– Bolond lány! Az segítene, ha egyszer-egyszer igent
mondanál! Nézz magadra! Tudom, hogy kapsz ajánlatokat!
Sőt, az unokatestvérem, Tony, pár hete, anyám születésnapi
partija után érdeklődött felőled. – Sarah arckifejezését látva
sietve folytatta: – Ne aggódj! Nem adtam meg neki a
számodat. Még én is tudom, hogy nem az eseted, bár, ha
jobban belegondolok, nem is tudom pontosan, milyen az
eseted. De – tette hozzá, a pletyka csillogásával a szemében
–, ha már Tonyról beszélünk, hallottál Trish Cowensről?
Sarah gyomra összeszorult, és kényszerítette magát, hogy
kifújja a levegőt, és zavart fintort színleljen.
– Trish Cowens?
– Néha-néha ki kell húznod az orrod a könyvekből,
kislány! Patricia Cowens, William Cowens lánya? Tudod, a
bazilliárdos, aki feltalálta a... – Linda a levegőben
hadonászott a kezével. – Valamit vagy másképp, nem
tudom! De nem ez az érdekes. Itt tanul az egyetemen, és
eltűnt. Az apja megőrjíti a helyi rendőrséget, hogy
megtalálják.
– Ez szörnyű – mondta Sarah halkan. Nehezen tudott az
itt és mostra koncentrálni. Az agya folyton fel akarta
cserélni Trish Cowens mosolygós képét az álmaiban látott
rémisztő képekkel.
Linda azonnal kijózanodott, mintha tudatában lett volna
annak, hogy valaki más tragédiáján áradozott. – Hát persze,
hogy az! Tony szerint éjjel-nappal dolgoznak...
– Várj! – szakította félbe Sarah. – Mi köze van ehhez az
unokatestvérednek?
– Ó! – mondta Linda, és elgondolkodva ráncolta a
homlokát. – Tony zsaru. Azt hittem, ezt te is tudod!
Valójában nyomozó. Ő és a társa... – Linda elhallgatott, és
tűnődve nézett rá. – Itt is van a lehetőség a számodra! Dan
jóképű, és sokkal... ööö... okosabb, mint Tony. Persze, azt
hiszem, már a harmadik válásánál tart – tette hozzá
homlokát ráncolva.
– Linda – mondta Sarah türelmesen. – Mi köze van
Tonynak Trish Cowenshez?
– Ő és Dan vezeti az ügyét – mondta Linda meglepődve.
– Nem említettem már ezt?
– Nem – mondta Sarah szórakozottan. – Nem, nem
említetted.
– És ez még nem minden! – Közelebb lépett, és
körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, egyedül vannak.
– Azt hiszik, hogy vámpírok csinálják.
Sarah zavartan pislogott. – Mit csinálnak?
– Ellopják azokat a lányokat! – kiáltotta Linda, mintha
Sarah nem figyelt volna oda.
– Lányokat? Többes számban? Úgy érted, hogy több is
van, mint egy? – kérdezte, bár már tudta a választ.
 – Nos, igen. Azt hiszem, három vagy négy, nem vagyok
benne biztos. De Sarah, vámpírok!
– Igen, ezt értem. Miért? – kérdezte hirtelen.
– Miért? – szajkózta Linda zavart arckifejezéssel.
– Miért gondolják, hogy vámpír is van benne? Úgy értem,
miért tenne ilyet egy vámpír?
– Természetesen a vérért!
Sarah a homlokát ráncolva gondolt Raphaelre és a
bandájára, Rajra. Próbálta elképzelni, hogy bármelyikük is
az utcáról rabolna el nőket, különösen, hogy olyan
gyönyörű nők voltak szombat este a klubban, nők, akik
lelkesen felajánlkoztak. – Nem hiszem, hogy ezt kellene
tenniük, Linda! Legalábbis többé már nem!
Linda rosszallóan nézett rá, elégedetlenül a nagy hírére
adott reakcióval.
– Hát, nem is tudom – mondta ingerülten. – Tony azt
mondta, hogy az eltűnt nők mind jártak azokban a
borzalmas vérházakban, vagy valami ilyesmi. Igazából nem
akart erről beszélni, de az anyja kipréselte belőle. – Linda
lazán megvonta a vállát, mintha lerázná magáról az egész
témát. – Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy meg
fogják találni! Ismered az elsőéveseket. Amikor először
mennek el otthonról, egy kicsit megőrülnek. Oké, édesem,
nekem most rohannom kell! – Egy gyors puszit nyomott
Sarah arcára. – Találkozunk a bulin, és vegyél fel ruhát, az
isten szerelmére!
Sarah figyelmen kívül hagyta a ruhára vonatkozó
megjegyzést, ugyanabba a kategóriába sorolta, mint a
praktikus csizmáját.
– Ott leszek! – mondta helyette. – És add át Samnek
üdvözletemet!
 Figyelte, ahogy a barátnője átsiet az épületek között, és a
vámpírokra és a sötét, ablaktalan szobára gondolt,
amelyben Regina felébredt. Az a fajta szoba, amelyet egy
vámpír talán azért választ, hogy elrejtse az áldozatait.

Aznap késő délután Sarah az otthoni irodájában ült, a

számítógépe előtt görnyedve feszülten bámulta a monitort,
és várta, hogy feltáruljanak az univerzum titkai. Vagy
legalábbis a következő fejezetet a könyvből, amely a
megbízatását hivatott megszerezni. Sajnos, csak az üres
képernyő bámult vissza rá. Amikor a monitor visszaváltott
a képernyőkímélőre, meglepetten összerezzent. Mióta ült itt
a gondolataiba merülve? Sóhajtva ellökte magát az
íróasztaltól, és még csak arra sem vette a fáradságot, hogy
elmentse a munkáját. Száz szónál többet nem gépelt, és
egyiket sem volt érdemes megőrizni. A gyomra korgott,
emlékeztetve arra, hogy már órák teltek el az ebéd óta.
Hangosan ledübörgött a furcsán keskeny lépcsőn, és a
konyha felé vette az irányt. Az ikerház, amelyben lakott,
valaha egy ház volt. Amikor valaki kettéosztotta, az ő felét
kissé kisebbre szabták, és a meglévő lépcsőház közepén
vágták el, így mindkét egységben egy-egy szűk lépcsősor
maradt, mint amilyen a padlásra szokott vezetni, amit soha
senki nem használt. Szerencsére Sarah apró termetű volt,
163 centi harisnyában, ha a zokni vastag volt – bár a nála
jóval magasabb testvérei egyszerűen csak Tökmagnak
hívták. Nem volt sovány, de fitt és feszes volt, így kit
érdekelt, mit mutat a mérleg?
Megkerülve a lépcső alján lévő korlátot, zoknis lábával a
konyhába ballagott, és kinyitotta a fagyasztó ajtaját.
Tupperware-dobozok káprázatos sora fogadta, mind
gondosan felcímkézve, háziasszonya, Mrs. Maglietto
jóvoltából. Mrs. M. mintegy örökbe fogadta Sarah-t, amikor
rájött, hogy nincs a közelben családja. Megrögzött
pletykafészekként mindig tudta, hogy Sarah mikor jön és
mikor megy, és gyakran összefutott vele a verandán azzal a
raguval, amit ő vagy valamelyik lánya készített aznap.
Sarah nem bánta. Közel állt a családjához, mielőtt minden
szétesett volna. Néha hiányzott neki az összetartozás érzése,
a tudat, hogy valaki törődik vele, hogy hiányozni fog nekik,
ha meghal... vagy ha elragadja valamelyik emberi
szörnyeteg, aki kísérti az álmaiban.
Sarah megborzongott, és rájött, hogy még mindig a
nyitott fagyasztó előtt áll a gondolataiba merülve. Először a
számítógép, most meg a fagyasztó. Legközelebb elalszik,
miközben a kocsiját vezeti. Ki kell találnia valamit az álmok
kezelésére, mielőtt a fagyasztó általi megfagyásnál
drasztikusabb bajba kerülne. Becsapta a fagyasztó ajtaját, és
inkább kivett egy joghurtot a hűtőből, és kifelé bámult az
ablakon, miközben bekanalazta, de alig volt tudatában az
evésnek. Valahogy ki kellene derítenie, mit tud a rendőrség.
Természetesen felhívhatná Linda unokatestvérét, de mit
mondhatna? Még ha emlékezne is rá, nem tudta elképzelni,
hogy szívesen elárulna bármilyen fejleményét is a
nyomozásnak. Végül is, ki volt ő? Egy egyetemi adjunktus,
aki aligha volt szakértője a...
A kanala csörömpölve esett a mosogatóba. Miért is nem
gondolt erre hamarabb? Nem épp most töltötte a hétvégét
az ország két legerősebb vámpírjával? És a legjobb barátnője
gyakorlatilag nem az egyikük felesége? Felhívhatná Linda
unokatestvérét. Nem tudta a vezetéknevét, de elég könnyű
lenne kideríteni. Felhívhatná, és felajánlhatná a
vámpírszakértői szolgálatait. Nos, talán nem szakértő, de
forrás. Valószínűleg amúgy sem volt semmi alapja a
pletykáknak, de nem ez volt a lényeg. Így esélyt kapna arra,
hogy kiderítse, mit tud a rendőrség anélkül, hogy elárulná
magát. És különben is, ki máshoz fordulhatna a rendőrség,
ha vámpírokkal kapcsolatos kérdéseik lennének? Az igazi
vámpírok mind Manhattanben voltak. Látta őket Raj
klubjában. Melyik magára valamit is adó vámpír élne
Buffalóban, amikor ott van Manhattan játszótérnek?
 Tizedik fejezet

A nap lenyugodott, és a vámpírok felkeltek. Raj kinyitotta

a szemét, és azonnal tudta, hol van, és hogyan került oda.
És éhes volt. Tegnap este olyan sietve hagyta el a várost,
hogy nem volt ideje egy kiadós étkezésre. Általában
vészhelyzet esetére tartott itt a bár hűtőszekrényében
zacskós vérkészletet, de az utolsó látogatása Buffalóban
hetekkel ezelőtt történt, és a hűtőszekrényben jégen kívül
semmi más nem volt. Ami azt jelentette, hogy – átkozott
Krystof – Raj első dolga az volt, hogy találjon egy önkéntes
donort. Demens vagy sem, Krystof erőteljes vámpír volt, és
Rajnak nem állt szándékában másként találkozni vele, mint
a legjobb formájában.
Emellett nem lehetett nehéz nőt találni a városnak ebben
a részében, még szerda este sem. Ez volt az egyik oka
annak, hogy itt alakította ki a búvóhelyét.
Felállt, a fürdőszoba felé vette az irányt, nyögdécselve a
megmeredt nyaka miatt. Ma reggel arccal lefelé zuhant az
ágyba, amitől mindig egy kicsit rosszul érezte magát,
amikor felébredt. Hangos csigolyaroppanással
megmozgatta a nyakát, és a tükörbe bámult, miközben
borotválkozni kezdett. Amikor még ember volt, bajusza és
vállig érő haja volt. Most csupasz volt az arca, és sűrű, szőke
haja alig ért a gallérjáig. Elfordította a csapot a
zuhanyzóban, és hagyta, hogy a gőz betöltse a fürdőszobát,
mielőtt az egyenletes vízsugár alá lépett – a modern ember
egyik legnagyobb találmánya.
Miközben a forró víz elmosta kényelmetlen nappali
alvásának következményeit, Krystofra gondolt, és arra,
hogy mi lehet ez a legújabb krízis. Az öregembernek
mostanában nagyon kevés kapcsolata volt a világgal a saját
szűk körén kívül. Több száz éve élt Buffalóban, az elmúlt
kilencven évet egy nagy, századfordulós házban a Delaware
Park városrészben. Mivel rettegett a tűztől, néhány éve
kénytelen volt az egész épületet újrakábeleztetni, de a
házban nem volt tévé, hifi-rendszer és csak egyetlen
számítógép volt, amelyet a szolgái használtak a biztonság
ellenőrzésére.
Érdekes, hogy Krystof egy egész penthouse emeletet is
birtokolt egy belvárosi felhőkarcolóban, irodákkal és
hálószobákkal egyaránt. De soha nem használta, kivéve, ha
le akarta nyűgözni a látogatókat – ami nyolcévente egyszer
fordult elő, amikor az Észak-Amerikai Vámpírtanács éves
találkozójának a házigazdája volt.
Ami magát a várost illeti, Buffalo valaha terjedelmes és
prosperáló volt, acélművei és kikötői virágoztak, és
állandóan új emberek érkeztek. Raj négy évtizeddel az
amerikai polgárháború előtt érkezett ide, más jövőt keresve,
mint amit a saját hazája kínált, amelyet lassan
szétszakítottak a versengő külföldi érdekek. A puszta
véletlen hozta kapcsolatba Krystoffal, aki akkor már
évszázadok óta vámpír volt. Krystof volt az első
mestervámpír, aki az új világba költözött. Mivel nem volt
vetélytársa, létrehozta saját területét, és vámpírlorddá tette
magát. És állandóan potenciális újoncokat keresett a
szülőföldjén, Lengyelországban, olyan embereket, akik
hozzászoktak a nemesi hierarchiához, és nem fognak
bosszankodni az uralma alatt. Az, hogy a beszervezett
férfiak nem mindig önként jelentkeztek a szolgálatára, nem
számított. Ha egyszer átváltoztak, mint Raj, nem sok
választásuk maradt.
 Sajnálatos módon, Lord Krystof gazdagsága
szükségszerűen a városéhoz kötődött, és Buffalo fénykora
már a messze múlté volt. Az, hogy Krystof nem volt
hajlandó belátni a hanyatlás igazságát, és hatalmi székhelyét
Manhattanbe vagy a többi feltörekvő északkeleti város
valamelyikébe áthelyezni, jelezte, mennyire nincs képben;
de sokkal súlyosabb probléma volt az, hogy nem tudta
fenntartani a rendet a területen. Nem Raj volt az egyetlen
vámpír, aki hűséges követők seregét kezdte kialakítani. Ha
nem történik semmi, az északkeleti rész hamarosan
hűbérbirtokok méhkasává válik, ami addig gyengíti az
egészet, amíg darabokra nem hullik – vagy fel nem kelti
néhány erős kívülálló figyelmét, aki jön, és tartósan
leporolja.
Amikor a zuhanyzó vize kezdett kihűlni, Raj elzárta a
csapot, kilépett, egy nagy törölközőbe csavarta magát, és
megszárítkozott, miközben a szekrényéhez sétált.
Ruhaválasztása általában a fekete farmernadrágokra és
bőrdzsekikre korlátozódott, különösen hideg időben. Ma
este azonban inkább egy szénfekete gyapjúöltönyt vett elő.
Krystof elégedett lesz. És egyelőre ez volt Raj célja. Azt
akarta, hogy a vámpírlord önelégülten és önhitten bízzon a
saját hatalmában, teljesen felkészületlen legyen a nem túl
távoli napra, amikor Raj lépni fog. Eldobta a törölközőt, és
öltözködni kezdett. Az éhsége percről percre nőtt. Ideje volt
vadászni.

A nő halkan felnyögött, miközben Raj ivott, a nyálában

lévő vegyi anyagok orgazmikus gyönyörré változtatták az
élményt a nő számára, ahelyett a brutális aktus helyett, ami
valójában volt. Raj lassan kihúzta agyarait a nő nyakából, és
nyelvével érzékien végigsimított a két apró szúrt seben,
felgyorsítva az alvadást és a gyógyulást. Megnyalta a száját
és a fogait, ízlelgetve a lány vérének aromáját, mielőtt
visszahúzta volna az agyarait az ínyébe. A vér édes volt a
fiatalságtól, és felmelegítette a korábban megivott rum.
Hangokat hallott, és gyorsan megmozdult, a lány apró
testét a saját nagy teste mögé rejtve, amikor két pincér
közeledett feléjük a sötét folyosón, és addig hátat fordított
neki, amíg el nem tűntek. Aztán visszakísérte az álmos nőt a
zsúfolt nagyterembe, a táncparkett szélét megkerülve egy
üres fülkéig. A nő hamarosan fel fog ébredni, valószínűleg
kissé zavarban lesz az orgazmusa nyilvánvaló bizonyítékai
miatt. De nem lesz emléke Rajról, vagy maradandó, esetleg
negatív károsodása. Csak annyit vett el, amennyire
szüksége volt, kevesebbet, mintha a nő a helyi
Vöröskeresztnél adott volna vért. Kisétált a kocsijához, újra
erősnek és élőnek érezte magát. Még korán volt, bár
kétségtelenül később, mint ahogy Krystof szerette volna. De
az öreg vámpírlord háza csak egy rövid autóútra volt, és
bármi is várt rá ott, most teljes erőbedobással fog szembe
nézni vele.
 Tizenegyedik fejezet

A BMW készségesen reagált, amikor ráfordult a

Delaware Avenue-ra, és Rajnak kényszerítenie kellett
magát, hogy visszavegyen a sebességéből. Ez volt a veszélye
annak, ha valaki túl sokat iszik. Be volt tépve és
legyőzhetetlennek érezte magát, ami sosem jó kombináció,
amikor az ember az atyjával találkozik.
A hátsó ajtón ment be, biccentve a két őrnek, akik
közvetlenül a házban állomásoztak – az arcuk ismerős volt,
és ők is egyértelműen felismerték őt, bár a nevüket nem
tudta. Áthaladt az üres konyhán, majd a folyosóra, ahonnan
az alagsori lépcsőn ment lefelé, ellenállva a késztetésnek,
hogy kettesével szedje őket.
A lenti helyiség tele volt vámpírokkal, de ők alig voltak
többek, mint egy húsfal Krystof és bárki között, aki lefelé
jött a lépcsőn. Krystof inkább gyengékkel vette körül magát,
olyan vámpírokkal, akik nem jelentettek kihívást a
vámpírlord tekintélyének. Ha az öreg előre tudta volna,
hogy Raj milyen erőssé válik, valószínűleg már évekkel
ezelőtt szárazra szívta volna, és otthagyta volna egy
temetkezési vállalkozónak.
De az volt az igazság, hogy senki sem ismerte Raj
hatalmának teljes mértékét, még Emelie sem. A legtöbbször
gondosan leárnyékolta, és csak annyit használt belőle, amire
szüksége volt a munka elvégzéséhez. Elég veszélyes volt
ahhoz, hogy Krystof fenyegetésként tekintsen rá. Nem volt
oka reklámozni, hogy valójában mekkora fenyegetést jelent.
Természetesen Raj ereje volt az, ami miatt ma este a
vámpírlord barlangjába kellett jönnie. Volt alkalma
elgondolkodni Krystof hirtelen idézésén, és ez a
forgatókönyv volt az egyetlen, aminek volt értelme. Bármi is
történt Buffalóban, az elég komoly volt ahhoz, hogy Krystof
a háta mögött akarja tudni Raj erejét. Raj csak remélni tudta,
hogy túléli, bármi is legyen az.
Az újabb vámpírok egyike – egy nagydarab latin-
amerikai férfi, akit Raj még sosem látott – bukkant elő a
tömegből, és kihívóan kidüllesztette tekintélyes méretű
mellkasát. Fizikailag impozáns volt, de még csak egy
cseppként sem jelent meg az erőskálán, és ez volt minden,
ami számított. Raj félig lehunyt szemmel tanulmányozta a
fiatalabb vámpírt, és lusta mosolyt villantott rá.
– Jozef – mondta elnyújtva, miközben átnézett az idióta
válla fölött. – Ha fontos neked ez a kölyök, akkor jobb, ha
most azonnal visszahívod a lábadhoz!
A szoba túloldalán Krystof biztonsági főnöke felnézett és
káromkodni kezdett, amikor a szóban forgó kölyök
vicsorogva Raj arcába tolakodott.
– Morales, te kibaszott idióta, vissza! – csattant fel Jozef.
Átment az alagsoron, és a vámpír vastag mellkasába bökött.
Morales megmerevedett a bökés hatására, és csak még
jobban bámult.
Raj felkuncogott. – Ez itt lehet, hogy túl hülye ahhoz,
hogy életben maradjon. Biztos, hogy meg akarod menteni?
– Azt mondtam, hogy vissza, baszd meg! – Jozef
erősebben meglökte, amitől a másik vámpír a tömegen
keresztül a túloldalon lévő kemény falnak csapódott. Jozef
bólintására két másik visszatartotta az idiótát, amikor az
már rögtön visszarohant volna a küzdelembe. A biztonsági
főnök undorodva rázta a fejét. – Sajnálom, Raj! Annyira új
még, hogy napkeltekor be kell zárnunk, különben kint
álldogálna, és az égen lévő szép fényekben gyönyörködne.
 – Akkor talán hagynod kellene, mindannyiunknak
szívességet tennél vele! Mit keres itt?
– Krystof kedveli őt.
A szoba túloldalán Morales diadalmasan rávigyorgott, de
Raj csak nevetett. A kölyök nyilván nem tudta, de Krystof
kegye azt jelentette, hogy a vámpír túl ostoba vagy túl
gyenge ahhoz, hogy a legkisebb fenyegetést is jelentse.
– A mesterünk már vár rád – mondta Jozef. Ami azt
jelentette, hogy Raj elkésett, és Krystof dühös volt.
Raj gondtalanul megvonta a vállát.
– Késő volt, amikor tegnap este hívott. Alig értem a
városba hajnal előtt, és ennem kellett. Miről van szó?
– Rajmund!
A szobában minden vámpír – Raj kivételével – féltérdre
ereszkedett, amikor Krystof megjelent az irodája ajtajában.
A térdelés egy olyan modorosság volt, amihez a vámpírlord
ragaszkodott, és aminek Raj már évek óta nem
engedelmeskedett.
– Atyám! – üdvözölte Raj, megbiccentve a fejét, semmi
több. Felemelte a fejét, és egyenesen Krystof szemébe nézett,
kihívva, hogy erőltesse a kérdést.
A vámpírlord vékony szája rövid időre megfeszült,
mielőtt hamis mosolyra görbült.
– Jó újra látni téged, Rajmund! – A hangja erős és
egyenletes volt, ami azt jelentette, hogy valószínűleg épp
most evett. Az elmúlt néhány évben nyilvánvalóvá vált,
hogy Krystof egyre gyakrabban táplálkozott. Ez egy újabb
jele volt növekvő gyengeségének, hogy visszatért egy olyan
napirendhez, amely közelebb állt egy újjászületettéhez, mint
egy jelentős korú és erejű vámpíréhoz. Amikor éhes volt, a
beszéde tétovává és bizonytalanná vált, mint egy öregedő
emberé, bár sosem tűnt öregnek. Nem a teste öregedett.
Hanem az elméje.
– Gyere be! – mondta, kecsesen intve a kezével. Elindult
vissza az irodájába, de megállt, és összevonva a
szemöldökét, éles pillantást vetett Jozefre. – Ürítsd ki a
szobát, Jozef! Rajmundnak és nekem magányra van
szükségünk!
A biztonsági főnök felállt térdelő helyzetéből, és
kedvetlenül meredt a mesterük távozó hátára. Egy hosszú
perc múlva elfordította a fejét, és egy olvashatatlan
pillantást vetett Rajra, mielőtt gyorsan meglökte volna a
hozzájuk legközelebb álló vámpírt.
– Mindenki fel az emeletre! – vakkantotta.
Raj megvonta a vállát, kacsintott egyet a füstölgő
Moralesre, és besétált az ajtón Krystof belső szentélyébe.
Krystof egyedül volt, leszámítva egy fiatal nőt, aki egy
díszes, bársony ülőgarnitúrán heverészett az egyik falnál. A
nő félmeztelen volt, blúza szétnyílt a kis, halvány melleken,
a szoknyája majdnem a derekáig felgyűrődött, és a
fehérneműje is eltűnt, ha egyáltalán volt neki. Friss, vörös
vér szivárgott lustán a nyakán lévő nagy vénából, és a nő
halkan dúdolt, álmodozó arckifejezéssel, miközben egyik
ujjával egy lila hajtincset tekergetett.
– Bájos, nem igaz?
Raj azonnal a vámpírúrra fordította a figyelmét,
bosszúsan, hogy megengedte magának, hogy elterelje a
figyelmét az emberi nőstény. Az elterelődött figyelem
halálos lehetett Krystof jelenlétében, nem számított, hogy az
öregember félig szenilis volt.
– Fiatal – jegyezte meg. De hát Krystof mindig is a
fiatalokat szerette.
 Krystof kivillantotta a fogait egy vigyorban, amelyben
jóval több látszott az agyaraknál. – Több mint tizennyolc
éves, és az egyik vérházból szedték ki, szóval csak hogy
tudd, legális. – Hátat fordított, és némán végigsétált a mély
szőnyegen, hogy leüljön egy cikornyás, antik íróasztal
mögé, amelynek intarziái olyan gyönyörűek voltak, hogy
még Raj is csak értékelni tudta őket. A vámpírlord íróasztala
mögött telt, gazdag vörös színű bársonyfüggöny lógott –
pusztán a hatás kedvéért, mivel az alagsori szobák
egyikében sem volt ablak. A többi falat mély mahagóni
lambéria szegélyezte, visszafogott szatén tapétával előtte.
Krystof leült egy törékeny székre, és puha kezét egy
bőrrel szegélyezett mappára engedte. Hosszú, sötét haját
fekete bársonyszalaggal kötötte össze, keretbe foglalva
ránctalan arcát és barna szemét, amely feltűnően tiszta volt,
és nem mutatta a feszültség jeleit, ahogy várakozóan
felnézett Rajra. Rajnak eszébe jutott egy régi, orosz mondás
arról az emberről, akinek az arcát nem érinti a szél. Arra
utalt, akit nem nyomasztanak az élet viszontagságai, és ez
nem bóknak minősült. Itt volt egy vámpírlord, aki már
évszázadok óta élt, aki emberek és vámpírok százait, ha
nem ezreit taszította egyaránt rabszolgasorba, aki brutálisan
gyilkolt minden ok nélkül, csak a saját kényére-kedvére. És
mégis, ott ült, egy elkényeztetett fiatal arisztokrata
képmásaként, akinek a kezét soha nem szennyezte be
semmi olyan durva dolog, mint a vér.
Raj bámulta ezt a teremtményt, aki annyira
megváltoztatta a saját életét, és majdnem eluralkodott rajta
a késztetés, hogy átugorja az íróasztalt, és kiszorítsa belőle a
természetellenes életet.
– Miért vagyok itt? – vicsorogta.
 Az íróasztal túloldalán Krystof ajka összeszorult, és
megrovóan csóválta a fejét.
– Ne merészkedj túl messzire, Rajmund! Itt még mindig
én vagyok az úr. – A szemei hirtelen elkerekedtek, és Raj
rájött, hogy akár most rögtön is megtehetnék, egyszer s
mindenkorra eldönthetik ezt a dolgot kettejük között. De
nem úgy, hogy az összes saját támogatója több száz
mérföldre van Manhattanben, miközben Krystof egy olyan
ház alatt ült, ami tele volt kegyencekkel, akiknek az élete az
ő további létezésétől függött. Ők a túlélés nyers ösztönéből
fakadóan, a halálig védelmeznék őt, függetlenül attól, hogy
mit éreznek személyesen iránta.
Raj lesütötte a szemét, és röviden lehajtotta a fejét.
– Elnézést kérek, uram!
Krystof kegyesen elmosolyodott, a jóindulatú nagyúr a
szolgájával. Raj olyan erősen csikorgatta a fogait, hogy úgy
gondolta, az öreg vámpír is biztosan hallja.
– Szóval – kezdte Krystof egy született arisztokrata unott,
kellemes hangján. – Mondd el, mit akart Raphael!
Raj felnézett, és hanyagul megvonta a vállát. – Egy
manhattani kirándulást a párjának.
Krystof a homlokát ráncolta. – Miért pont New York?
– Vásárlás, gondolom. Ezt csinálták a barátnőjével egész
nap!
– Los Angelesben nem lehet vásárolni?
– A barátnője New Yorkban dolgozik, itt Buffalóban, ami
azt illeti. Az egyetemen tanít. Ami pedig Raphael párját
illeti... – Raj az egyik lábával odahúzott egy
kényelmetlennek kinéző széket, és leereszkedett rá. –
Gazdag amerikai nő, és nyilvánvalóan hozzászokott ahhoz,
hogy a saját feje után menjen. Raphael elnéző vele.
– Valóban?
 Krystof érdeklődő megjegyzése kiélesítette Raj figyelmét,
bár vigyázott, hogy ne mutassa ki.
– Bizonyos mértékig igen – tisztázta. – Elég szép nő.
Az öreg vámpírlord felnevetett. – Szóval még Raphaelnek
is van gyenge pontja. Sosem hittem volna, hogy meglátom
azt a napot!
Raj nem szólt semmit. Ha Krystof azt akarta hinni, hogy
Raphaelt valahogy meggyengítette a párja, Cynthia, az az ő
döntése volt. Raj eleget látott ezen a hétvégén ahhoz, hogy
tudja, hogy bár a nyugati vámpírlord egyértelműen szereti
az emberi nőt, egyáltalán nem engedett a védelméből. Ha
valami, akkor most talán még biztosabb volt, mint valaha.
Miután végre személyesen is találkozott vele, Raj hajlamos
volt elhinni sok pletykát, amit Cyn elszántságáról hallott, és
arról, hogy hajlandó ölni is, ha kell. És nem volt kétsége
afelől sem, hogy haláláig védelmezné Raphaelt, ha ez
szükséges. Ami Raphaelt illeti, csak egy bolondnak jutna
eszébe, hogy kárt tegyen Cynthiában, és túlélje.
– Nos, ez mind nagyon érdekes, de nem ez a fő oka
annak, hogy idehívtalak, Rajmund! Van egy kis problémánk
az emberekkel, és tudod, hogy sosem éreztem jól magam
velük. Elvégre az ember nem beszél a jószágokkal! –
Elnevette magát a saját tréfájától. – Mégis, ez itt Amerika, és
az embernek muszáj alkalmazkodnia!
Raj figyelmen kívül hagyta. Krystof már majdnem
háromszáz éve élt ebben az országban, és még mindig úgy
beszélt, mintha csak egy hónapja érkezett volna.
– Attól tartok, az emberi rendőrség aggódik, Rajmund!
Ez felkeltette Raj figyelmét. – A rendőrség? Miért?
– Úgy tűnik, eltűnt néhány nő. Mintha ez olyan ritka
jelenség lenne egy emberi városban! Olyan lazán
lemészárolják egymást, hogy mi sokkal kisebb veszélyt
jelentünk rájuk nézve, mint ők magukra. Sajnos, egy
befolyásos ember is belekeveredett – a lánya is az eltűntek
között van, és meggyőzte a rendőröket, hogy közünk van
hozzá! Persze ez nevetséges! A lány kétségtelenül szétdugja
a minimális agyát egy alkalmatlan emberrel, és amikor rájön
a tévedésére, miután terhes és beteg lesz, hazatér. De addig
mindannyian kénytelenek vagyunk játszani ezt a buta
játékot!
A hangja már nem egy unatkozó arisztokrata hangja volt,
hanem szinte durvává vált valamilyen érzelemtől. Lehet,
hogy félelem? Vajon Krystof többet tudott ezekről az eltűnt
nőkről, mint amennyit elmondott, és ez volt a valódi oka
annak, hogy Rajt hívták, hogy foglalkozzon az esettel?
– Mindenesetre – folytatta a vámpírlord –, ma este
találkozni fogsz a rendőrséggel...
– Ma este? – követelte Raj.
Krystof rosszallóan felvonta az egyik szemöldökét a
félbeszakításra. – Ma este – ismételte meg. – Mondtam
nekik, hogy este kilenckor…
– Egyáltalán miért kell beszélni velük?
Krystof türelme elfogyott. A szék összecsuklott mögötte,
ahogy felállt, a szemei felparázslottak a hirtelen sötétté vált
szobában, az ereje pedig úgy terjedt szét, hogy nemcsak a
Delaware Park-i házat árasztotta el, hanem egész Buffalo
városát, és azon túl Manhattant is, ahol Raj saját vámpírjai is
megérezték az erő hullámzását, és azon tűnődtek, vajon
nem fognak-e hamarosan meghalni.
Raj felpattant, amikor megremegett körülöttük az ősi
kúria Krystof akaratának erejétől. Gipszpor töltötte meg a
levegőt, miközben az öreg fa nyikorogni kezdett a hirtelen
nyomás alatt. Krystof ifjú donora nyöszörögni kezdett
félelmében, miközben a külső szobában a kristály
halálhörögve kezdett énekébe, ahogy valami a földre
zuhant, és millió darabra tört. A felettük lévő emeleteken
minden mozgás megszűnt, ahogy Krystof elvonta az
életerőt, amely életben tartotta a kegyenceit, a
legkegyetlenebb módon demonstrálva hatalmát.
Raj érezte a körülötte lévők rettegését, ahogy térdre estek,
ahogy a szívük megállt a mellkasukban, és elfogyott a
levegőjük. Még ő sem volt teljesen immunis Krystof
akaratának vonzására. De a többiekkel ellentétben ő
küzdött, elég erőt szabadított fel ahhoz, hogy a szíve tovább
dobogjon, a tüdeje pedig levegőt szívjon be atyja követelései
ellenére is.
A csendben, amely a vámpírlord akaratát jelentette, Raj
egyetlen szívdobbanása hangos dobpergésként hallatszott.
A szoba túloldalán lévő Krystof is hallotta. Találkozott a
tekintetük.
– Szóval – mondta végül Krystof. Pislogott, és visszatért a
fény. Raj tudta, hogy az egész városban a vámpírok, akiket
elöntött mesterük érintése, megkönnyebbülten csuklanak
össze, beszívva a friss levegőt a tüdejükbe, és érezve, ahogy
az ereikben lévő vér ismét lomhán lüktetni kezd. A fiatal nő
a kanapén görcsösen köhögött, arca fehérre sápadt a
félelemtől, ajkai kékre színeződtek az oxigénhiánytól.
Krystof tétova pillantást vetett rá, majd türelmetlenül
felsóhajtott, odalépett hozzá, és féltérdre ereszkedett
mellette. Feltűrte az ingujját, és az agyaraival lazán feltépett
egy eret, kinyújtotta a csuklóját, és hagyta hogy néhány
csepp vér a lány ziháló ajkai közé hulljon. A lány majdnem
megfulladt, ahogy a sikamlós folyadék végigcsorgott a
torkán, de a szorongását hamarosan eksztázis követte,
ahogy a vámpírlord vérének teljes gazdagsága elérte a
szervezetét. A lány felnyögött, az oldalára fordult, és
összegömbölyödve reszketett.
Krystof megnyalta a saját vénáját, és lesimította a
mandzsettáját, majd gyors, hatékony mozdulatokkal
begombolta, miközben leült a kanapé szélére. Egyetlen
vércsepp csúfította el a makulátlan fehér anyagot, és a
homlokát ráncolva nézte.
– Hagynom kellett volna, hogy meghalj, Rajmund! –
mondta anélkül, hogy felnézett volna. – A mai napig nem
vagyok benne biztos, hogy miért nem tettem.
Raj hallgatott.
Krystof gyűlölködő pillantást vetett rá. – Persze most is
megölhetnélek – folytatta társalogva. – Mindannyian önként
meghalnának, ha hívnám őket! – intett a feje fölé a kezével,
az emeleten lévő vámpírokra célozva. – Ha kellene, a várost
is kiszipolyozhatnám, hogy legyőzzelek, és te mit tehetnél?
– A szeme ismét izzani kezdett, de ez a tűz a halál
hidegsége volt. – Semmit! – csattant fel, dühösen Rajra
nézve. – Én vagyok itt az úr! Ezt ne felejtsd el, Rajmund!
Egyszer talán eljutunk egy kihíváshoz, de az a nap nem ma
van, és ezt mindketten tudjuk. – Bosszúsan összeszorította
az ajkát, miközben a körülötte lévő rendetlenséget
szemlélte, kissé lehajolt, hogy megigazítson egy eldőlt
széket, mielőtt visszafordította a figyelmét Rajra.
– Ma este kilenckor találkozol egy bizonyos Scavetti
nyomozóval és még néhány emberrel – mondta. Az ujjait a
zakója alá csúsztatta, és egy közönségesnek látszó
névjegykártyát húzott elő a rendőrkapitányság logójával.
Raj felé nyújtotta. – Az észszerűség határain belül minden
kérdésükre válaszolsz! Mondanom sem kell, hogy légy
diszkrét! A személyes ellenségeskedésünktől függetlenül
tudom, hogy megbízhatok benned, hogy a legjobb tudásod
szerint kezeled ezt az ügyet! – Elhallgatott, a tekintete nem
tágított. – Van még kérdésed?
Raj egy szívdobbanásnyi ideig tanulmányozta atyját,
emlékeztetve a vámpírlordot, hogy a szíve már nem más
akaratából dobog, csak a sajátja szerint. Elvette a felkínált
kártyát, és megkérdezte: – Bölcs dolog ez, uram? Oly sokáig
éltünk túl úgy, hogy észrevétlenek maradtunk!
Egy rövid pillanatig Raj azt hitte, hogy valami
ravaszsághoz hasonlót lát az öreg vámpír szemében, de
aztán eltűnt. – A legutóbbi lány akkor tűnt el, miután részt
vett az egyik ilyen nevetséges vámpírjelmezes
rendezvényen – mondta Krystof, és a szája undorodva
fintorodott el. – Az ügyvédeim elmagyarázták az
embereknek, hogy nekünk semmi közünk az ilyenekhez,
de... – Kecsesen megvonta a vállát.
Raj bólintott.
– Majd tájékoztatom Önt!
Krystof bólintott, és figyelmét a reszkető fiatal nőre
fordította, egyik sima, fehér keze a csupasz combját
simogatta.
– Kifelé menet becsukod az ajtót, ugye, Rajmund?

***

– Minden rendben, Raj?

Raj elfordult Krystof irodájának csukott ajtajától, és ott
találta Jozefet, aki mindössze néhány lábnyira állt tőle,
egyik kezében egy kihegyezett karóval. Raj éles pillantást
vetett a karóra. – Azt használni is akarod? – kérdezte, szinte
remélve, hogy a másik vámpír azt mondja: „Igen”. Most jól
esne neki egy jó kis harc.
 Jozef lefelé nézett, mintha meglepődne, hogy egy halálos
fegyvert tart a kezében. Elkáromkodta magát, és elhajította.
– Néhány fiatalabbnak nem sikerült – magyarázta, majd
elvigyorodott. – Beleértve Moralest is.
Raj egyetlen reakciója az egyik szemöldöke enyhe
felívelése volt. Ránézett az órájára.
– Szeretnék veled beszélni, Jozef, de erre csak később
kerülhet sor! Krystof megkért, hogy nézzek utána...
– Tudok a zsarukról! – csattant fel Jozef, és hirtelen
megváltozott a hangulata. – Én vagyok a biztonsági főnöke,
Raj! Tudom, hogy miért vagy itt!
Raj némán szemlélte a másik vámpírt. Határozottan van
benne némi neheztelés, gondolta. És ki hibáztathatná érte.
– Nézd – mondta Raj, és konspiratívan a férfi felé hajolt –,
ha gyorsan el akarom ezt intézni, szükségem lesz a
segítségedre! Ezek már nem az én utcáim.
Jozef egy percig tanulmányozta őt, mielőtt egyetértően
bólintott volna. – Elmondom, amit tudok – mondta. – Hívj
fel később! Most, ha jobban belegondolok, el kellene jönnöd
hozzám. Celia örülne, ha találkozhatna veled. Már unja a
régi arcokat.
Celia Jozef emberi felesége volt. Réges-régen
összeházasodtak a hagyományos módon, Celia mostanra
már halott családja kedvéért, akik soha nem ismerték meg
annak a férfinak az igazi természetét, akihez hozzáment.
Több mint egy évszázada voltak együtt, elég régóta ahhoz,
hogy bár Celia még mindig ember volt, az élete teljesen
összeforrt a vámpír férjével. Ha Jozef valaha is úgy döntene,
hogy elhagyja őt, hogy nem ad neki többé vért, napokon
belül meghalna. De ez soha nem történhetne meg. Celia egy
aprócska, gömbölyded nő volt, és teljesen uralta a
nagydarab vámpírt. Raj inkább találkozott volna a nappal,
minthogy akár csak egy napra is megszállottja legyen olyan
valakinek, mint Celia, nemhogy örökre.
– Azt élvezném – hazudta. – Majd összehozzuk!
Raj a bejáraton keresztül ment ki, örült, hogy messze
maga mögött hagyhatja Krystof idegbeteg vámpírokkal teli
fészkét. A kinti levegő friss volt, és most az egyszer nem
bánta a hideg csípését. Megkönnyebbülés volt a ház
lappangó miazmája után, a félig őrült lorddal és a
talpnyalóival. Megnyomta a távirányítót, hogy kinyissa a
BMW zárjait, és becsusszant, élvezve a bőr jó illatát, a motor
sima dübörgését, amikor elfordította a kulcsot, és Leonard
Cohen szomorú, rekedtes hangját, amely a hifiből morajlott.
Felvette a mobiltelefonját, és gyorshívta Manhattant.
– Raj! – Em még azelőtt felvette, hogy a telefon az első
csörgés végére ért volna.
– Most már így veszed fel a telefont?
– Sajnálom, uram! – mondta. – Ön...
– Jól vagyok, Em! – engedett a férfi. – De Krystof ma este
szembesült a szomorú valósággal. Mindenki rendben
átvészelte?
– Semmi gond! Néhány fejfájás és némi pánik a fiatalok
között, de többnyire... – Elhallgatott, mintha bizonytalan
lenne, hogy folytassa-e. – Aggódtam, Raj! – mondta halkan.
– Ennyire kevés a bizalmad bennem, Em?
– Nem! – mondta gyorsan. – Nem igazán – javította ki. –
Csak... te egyedül vagy ott, és Krystof mögött ott áll az
egész bandája...
– Mármint előtte. Krystof hátulról vezet!
Em felnevetett, és a férfi hallotta a megkönnyebbülést a
hangjában, amikor folytatta: – Szóval, hamarosan
visszajössz?
 – Bárcsak! Itt baj van. Nők tűntek el, köztük egy olyan
ember lánya is, aki elég gazdag ahhoz, hogy rávegye a
zsarukat, hogy felfigyeljenek rá. A lány egy vámpírpartin
volt, mielőtt eltűnt, ezért a rendőrség utánajár annak, amit
vámpírkapcsolatnak tartanak.
Em felhorkant.
– Milyen vámpírkapcsolat? Nem szóviccnek szánom, de
egyikünket sem kapnánk lencsevégre azokon az ostoba
bulikon!
– Ezt mondta Krystof is nekik, de tudod, hogy megy ez!
És őszintén szólva, nem vagyok benne biztos, hogy az öreg
olyan ártatlan, mint ahogy állítja. Túlságosan is aggódik
emiatt az egész helyzet miatt.
– Hát, bassza meg! Pont erre van szükségünk! Még több
rossz sajtó! Miért nem hagyjuk, hogy Krystof maga takarítsa
el a saját mocskát?
– Mert egy ilyen dolog mindannyiunknak árthat.
Különben is, ha van benne igazság, és nem Krystof az,
akkor meg kell szabadulnom attól a vámpírtól, aki emögött
áll. Isten tudja, hogy Krystof nem fogja bepiszkolni a kezét!
Hallotta Em hosszú sóhaját a telefonon keresztül.
– Hadd küldjek néhány embert, Raj! Most, hogy Krystof
tudja...
– Még nem! Még túl korai lenne. Meg kell ismernem a
terepet, és ki kell derítenem, mi folyik itt valójában. Eddig
csak annyit tudok, amit Krystof elmondott, és neki mindig a
saját hátsója a legfontosabb. Úton vagyok a zsarukhoz, ha
elhiszed ezt – Krystof már azelőtt elintézte, hogy ideértem
volna. Utána majd hívlak.
– Ha még nem túl késő, még mindig tudok valamilyen
csapatot szerezni...
 – Hagyd, Em! Majd hívlak! – Letette, mielőtt a lány
tovább tiltakozhatott volna. Úgy szerette Emet, mint a
testvérét, és ő egy elsőrangú hadnagy volt, de néha tényleg
egy tyúkanyó tudott lenni.
Felhangosította a zenét, és elhúzott a járdaszegélytől, a
rendőrőrs felé véve az irányt – az egyetlen hely, amire soha
nem számított, hogy meglátogat.
 Tizenkettedik fejezet

Sarah Kalifornia óta nem járt rendőrőrsön, még egy

parkolócédulát sem kapott a tizenkét év alatt. Ott állt a
rövid betonlépcső alján, bámulta az üvegajtót, és azon
tűnődött, miért érzi úgy, mintha feladná a szabadságát
azzal, hogy belép abba az épületbe. Értelmileg tudta, hogy
ez csak egy épület. Sőt, egy épület, tele férfiakkal és nőkkel,
akik nap mint nap kockára teszik az életüket a hozzá
hasonló emberekért. És nem mintha le akarták volna
tartóztatni, vagy ilyesmi. Kellemesen elbeszélgetne Tony
Scavettivel a vámpírokról, aztán hazamenne a furcsa
lépcsővel és Tupperware-ekkel teli fagyasztóval rendelkező
kis kétszintes házába. Akkor miért volt a teste teljes harci,
vagy menekülési üzemmódban?
– Vámpírok, Sarah – motyogta magában halkan. – Csak a
vámpírokról fogsz beszélni. – És ha Tony véletlenül elárulna
valamilyen információmorzsát, és ő véletlenül javasolna
valamit cserébe, mi baj lehetne belőle? Hát persze!
Megigazította a vállán a táskáját, és felment a lépcsőn.
Az ajtó éppen kinyílt, amikor a kilincsért nyúlt, két
öltönyös – és fegyveres, ahogy észrevette – férfi jött kifelé,
amikor belépett. Az egyikük tartotta neki az ajtót, a
tekintete fel-alá járt a lány testén, végül elismerő mosoly
jelent meg az arcán. Sarah ma nadrágot viselt – mondjon
bármit is Linda, túl hideg volt máshoz. De szépen simult a
csípője ívére, és tudta, hogy olyan alakja van, hogy jól áll
neki a pulóver, még akkor is, ha a teste nagy részét elrejtette
a hosszú gyapjúkabátja alatt. Visszamosolygott, egy
köszönömöt mormolt, és belépett az állomásra.
Az első dolog, ami megcsapta, az a szag volt – izzadság,
piszok, és mindezek alatt a fenyőillatú tisztítószer hosszan
tartó illata. Sajnos túl sok mosdatlan test haladt át itt
nemrégiben ahhoz, hogy még a legszigorúbb takarítás is
változtatott volna rajta – és volt egy olyan érzése, hogy a
takarítás nem volt olyan szigorú. A következő a kopár
előcsarnokban zsúfolódó emberek száma volt. A Tonyval
való találkozóját késő estére időzítette, mert azt hitte, akkor
nyugodtabb lesz. Ennyit erről az elképzelésről.
Jobbra tőle egy recepciós pult volt – és ez nem Mayberry
volt. Az alsó fele fal volt, a felső fele pedig dupla rétegű,
feltehetően golyóálló műanyag. Különböző egyenruhás
embereket látott mögötte mozogni, egy jól táplált,
középkorú tiszt ült a pultnál a műanyag mögött, és többé-
kevésbé a váróterem felé nézett. Odasétált a feje
magasságában lévő kis ovális lyukhoz, megállt, és várta a
reakciót. Eltartott egy darabig, de a férfi végül felnézett.
– Segíthetek? – kérdezte.
Emlékeztetve magát, hogy volt oka, amiért itt van, és nem
az volt, hogy ellenszegüljön az első zsarunak, akivel
kapcsolatba kerül, Sarah elmosolyodott, és kedvesen így
szólt: – Stratton professzor vagyok. Sarah Stratton. Azt
hiszem, Scavetti nyomozó már vár engem.
A zsaru néhány pillanatig némán nézte a nőt, de aztán
megnyomott néhány gombot a konzolján, és beleszólt a
fejhallgatójába. – Scavetti. Látogatód van! – Elhallgatva
figyelte a másik oldalt. – Nem, egy hölgy az! Azt mondja,
hogy a neve... – Sarah-ra nézett segítségkérőn.
– Stratton – emlékeztette a lány. – Sarah Stratton.
 – Sarah Stratton – ismételte meg a zsaru. – Igen, oké! –
Megnyomott még egy gombot, és azt mondta: – Mindjárt
jön. Foglaljon helyet!
Sarah felmérte az ülőhelyeket, és úgy döntött, inkább
állva marad. Néhány perccel később kinyílt az egyetlen,
ablaktalan ajtó az előcsarnok túloldalán, és megjelent Tony
Scavetti. Már majdnem elfelejtette, hogy néz ki; nem tett rá
túl nagy benyomást, amikor találkozott vele korábban. De
azonnal felismerte. Egyike volt azoknak az olasz-amerikai
férfiaknak, akik mellett nap mint nap elhaladt a város
utcáin, hátrafésült sötét hajjal, olívazöld bőrrel és mélybarna
szemekkel. Jóképű volt, ha tetszett a típusa, és láthatóan sok
időt töltött az edzőteremben, a rosszul szabott sportkabát
alatt látható karcsú dereka és széles vállai alapján. Odasétált
hozzá, és kezet nyújtott neki. – Scavetti nyomozó.
A férfi tekintete nem jutott el a nő arcáig, miközben
röviden megrázta a kezét, és úgy tűnt, sietett, hogy
bevezesse a nőt, és becsukja az előcsarnok ajtaját.
– Sarah – mondta a férfi –, gyere be!
A nő követte a nyomozót egy rövid folyosón, majd át egy
íróasztalokkal és emberekkel zsúfolt irodán. A telefonok
szinte folyamatosan csörögtek, és a hangok egyenletes
moraja hallatszott, amelyet időnként megtört egy-egy
hangos szóváltás. Nem kevés fej fordult utána, a legtöbbjük
egyszerűen csak kíváncsian figyelte, ahogy Tony után ment
egy üvegezett irodába, ahol négy asztal állt, de egyik sem
volt foglalt.
– Foglalj helyet! – mondta a férfi, és az ajtótól legtávolabbi
asztalhoz lépett. Az íróasztal előtt két párnázott, egyenes
szék állt, és a lány arra ült le, amelyiken nem volt
elszakadva a borítás.
 – Szóval, Sarah – mondta mosolyogva. – Mit tehetek
érted?
Sarah letette a táskáját a padlóra, és előrehajolt.
– Remélem, inkább én tehetek érted valamit – mondta, és
kissé elmosolyodott. – Ahogy a telefonban is mondtam,
tegnap beszéltem Lindával, és említette, hogy te vagy a
vezető nyomozó a Trish Cowens-ügyben.
Tony nem tűnt boldognak, de bólintott.
– Azt is mondta, hogy szerintetek vámpírok is érintettek
lehetnek, és mivel én...
– Huh… – Gyorsan ránézett a nőre. – Hogy a fenébe tudta
Linda…
– Azt hiszem, az anyád mondta neki.
– Huh – Felsóhajtott, és mosolyogva hátradőlt a székében,
amíg az a mögötte lévő falnak nem ütközött. – Bocsánat!
Rossz szokás! Azt hiszem, le kell tartóztatnom az anyámat,
amiért nem a megfelelő pillanatban beszélt. Sajnálom,
Sarah, de lehet, hogy csak az idődet vesztegetted azzal,
hogy idejöttél! Nem áll módomban semmilyen folyamatban
lévő nyomozásról beszélni! Biztos vagyok benne, hogy
megérted!
– Értem – biztosította a lány. – És nem azért vagyok itt,
hogy kérdéseket tegyek fel. Valójában remélem, hogy
néhányra tudok válaszolni neked. Nagyon jó barátságban
vagyok néhány emberrel, akik magasan állnak a
vámpírhierarchiában. Ha szükséged lenne...
A férfi lekezelően elmosolyodott, és előregurult a
székével. – Azt hiszem, a vámpírokkal kapcsolatban már
mindent tisztáztunk. Nem hiszem... – Megcsörrent a
telefonja, és gyorsan felvette. – Scavetti! – Egy pillanatig
hallgatta, majd káromkodni kezdett: – Mi a fasz... – A
tekintete ismét a nőre villant, és kissé elfordult. – Mit keres
itt? Nekem senki sem szólt… Igen. Nagyszerű. Kibaszottul
fantasztikus! Mi van a... Rendben, vezesd be, és találkozunk
a tárgyalóban!
A férfi lecsapta a telefont, és a lány látta, ahogy a
nyakában megfeszülnek az inak, ahogy küzdött, hogy
uralkodjon a dühén. A nyomozó hirtelen felállt, és Sarah
tudta, hogy lejárt az ideje.
– Gyere! – mondta szűkszavúan. – Kikísérlek. – A férfi
megkerülte az íróasztalt, megragadta a karját, és gyorsan
visszavezette a nőt az irodába, nem engedte el, amíg át nem
értek a folyosóra.
Sarah érezte, hogy az esélye, bármilyen csekély is volt,
elúszik. Mire gondolt, amikor azt mondta, hogy a
vámpírokkal kapcsolatban már mindent elintéztek? Volt
valaki a városban, aki tudott a vámpírokról? Az egyetemen
senki, az biztos. Ki lehetett... A szemei tágra nyíltak, amikor
hirtelen eszébe jutott valaki, aki csak egy rövid repülőútra
van innen, és pokolian többet tudott a vámpírokról, mint ő.

***

Raj behajtott a rendőrőrs mögötti parkolóba, és leparkolt

egy helyre a második sorban, ahonnan jó rálátása volt a
bejáratra. Nem érezte jól magát itt, bár Manhattanben
állandóan kapcsolatban volt a zsarukkal. Mindig akadt
valami halálvágyó idióta, aki úgy döntött, hogy beleköt az
egyik vámpírjába, vagy aki berúgott, és verekedni kezdett a
várakozó sorban, ahogy az végigkanyargott a háztömbön.
De Manhattan Raj városa volt, és ő ismerte az ottani
zsarukat. Tudta, hogy ki melyik körzetben dolgozik a
klubjai körül, és mindig adakozott a különböző rendőrségi
jótékonysági szervezeteknek, amikor hívták, ami gyakran
előfordult. Ez viszont határozottan nem az ő városa volt, és
nem valami seggfejjel volt dolga egy részeges rendbontás
miatt. A Cowens-lány már néhány napja eltűnt; nagy
valószínűséggel már halott volt, ami miatt ez egy lehetséges
gyilkossági nyomozássá vált. És Rajnak volt egy olyan
érzése, hogy a buffalói rendőrség nem lesz meghatódva a
New York-i rendőrbálnak tett adományaitól.
Egy taxi lassult le a kapitányság előtt, a bal első kereke
láthatóan belecsúszott egy vízzel teli kátyúba, mielőtt a
sofőr gázt adott volna, hogy az autó kipufogógázt okádva
megálljon a lépcső előtt. Egy kócos, sebtében felöltözött nő
ugrott ki a hátsó ülésről. Pénzt lökött a sofőr felé, mire az
elindult, az utolsó pillanatban kitérve, hogy másodszor is a
kátyúba csapódjon, és a kijárat felé menet elhaladt Raj
mellett, a fagyos levegő ellenére lehúzott ablakokkal.
Ahogy a taxi kirobogott az utcára, egyenesen egy limuzin
elé vágott, amely lelassított, hogy a maga nehézkes
kanyarodásával be tudjon fordulni a parkolóba. Raj halkan
kuncogott. Ki gondolta volna, hogy egy rendőrségi
parkolóban ülni ilyen szórakoztató is lehet? A hosszú,
fekete jármű méltóságteljesen haladt el az épület előtt, a
sofőr ügyesen kikerülte a vízzel teli kátyút, miközben szinte
pontosan azon a helyen állt meg, ahol korábban a taxi is. A
jobb oldali utasajtó szinte azonnal kinyílt, és egy férfi ugrott
ki belőle, felkészült viselkedése és diszkrét fegyvere már
azelőtt testőrnek hirdette, hogy alaposan végigpásztázta
volna a környéket. A sofőr is kiszállt, és megkerülte a kocsit,
majd a testőr megerősítő biccentését követően kinyitotta a
hátsó ajtót, és mondott valamit annak, aki bent volt, mielőtt
félreállt az útból.
Egy nagydarab férfi lépett ki először, hosszú, fedetlen
szőke haja volt, teveszínű kasmírkabátja pedig szorosan be
volt gombolva. Épp csak annyira fordult meg, hogy jól meg
lehessen nézni az arcát, és Raj halkan káromkodni kezdett.
Edward Blackwood – egy utazó kígyóolajkereskedő, ha volt
ilyen.
A limuzinból egy második férfi is előbukkant, majdnem
olyan magas, mint Blackwood, de közel sem volt olyan
testes. Az ötvenes évei végén járt, gondosan fésült sötét haja
volt, fekete télikabátot viselt, és a hideg ellen sálat tekert a
nyakába. Blackwooddal ellentétben nem várt, hanem
azonnal felment a lépcsőn és bement az épületbe, a
testőrével a sarkában. Blackwoodot mintha meglepte volna
a gyors távozás, és sietni kezdett, hogy utolérje. Raj a
homlokát ráncolta. Tekintve Blackwood azon szokását,
hogy olyan gazdag emberek körül lógott, akiknek semmi
jobb dolguk nem volt a pénzükkel, mint a Humanity
Realizedre pazarolni, Rajnak arra kellett gondolnia, hogy a
sötét hajú férfi William Cowens, az eltűnt lány milliárdos
apja volt. Ami nem tette boldoggá. Arra készült, hogy a
zsarukkal kell foglalkoznia, nem pedig egy zaklatott apával.
A limuzinsofőr beállt a járművel a parkolóba, hogy ott
várja a főnöke visszatérését. Raj még néhány percig ott ült,
aztán lekapcsolta a gyújtást, és kiszállt a meleg autóból.
Ideje kideríteni, mennyit tud a rendőrség. És mennyit nem.
Ideje elvégezni a munkát, és eltűnni ebből a városból,
mielőtt az kiszipolyozza őt.
Raj gyorsan átkelt a parkolón, és kettesével lépkedett
felfelé a lépcsőkön. Egy női parfüm illata lengett a
levegőben, valami könnyű és virágos, valami furcsán
ismerős. Ez az illat kitartott, még a recepcióhoz menet is,
ahol egy emberi rendőrrel nézett szembe, aki egy golyóálló
akadály mögött ült, és szorgalmasan figyelmen kívül
hagyott mindenkit a másik oldalon.
 Raj megkocogtatta a műanyagot, mire a rendőr felnézett.
– A nevem Gregor, Raymond Gregor – mondta, a neve
amerikai változatát használva. – Scavetti nyomozó vár
engem.
– Mr. Gregor? – A férfi hangja a háta mögül érkezett, és
Raj kissé megfeszülve pördült meg.
– Dan Felder nyomozó – mondta a férfi, és előrelépett. –
Scavetti a társam. – Felder magas és karcsú volt,
valószínűleg visszafogottan jóképűnek tartották.
Mosolyogva nyújtotta a kezét. – Nem akartam megijeszteni!
Éppen erre jártam, és meghallottam a nevét!
– Nyomozó! – mondta Raj, elfogadva a kézfogást.
– Szóval, nem okozott gondot az épületbe bejutás, mi?
– Tessék?
Felder kényelmetlenül félrenézett. – Valamiért azt hittem,
hogy, tudja… meghívóra van szüksége, vagy ilyesmi.
Raj első ösztöne az volt, hogy gúnyolódjon, de jobb
belátásra tért. Nagylelkű gesztus volt, és különben is,
később még jól jöhet, hogy van egy baráti kapcsolata az
ügyosztályon belül.
– Nem – mondta. – De köszönöm, hogy gondolt rá,
Felder! Az ilyen nyilvános helyeken, mint ez, remekül
boldogulok.
– Ó, persze! Így már érthető! – Felder egy csukott ajtó felé
mutatott. – Errefelé vagyunk. – Fejével az asztalnál ülő
zsaru felé biccentett, aki megnyomott valahol egy gombot.
Hangos zümmögés hallatszott, és Felder kitárta az ajtót,
jelezve, hogy Raj menjen előtte. Ő jobban szerette volna, ha
a zsaru megy előre, de az túlságosan paranoiásnak tűnt
volna, így hát belépett.
Alig tettek néhány lépést, amikor ugyanaz a parfüm
csapta meg az érzékeit. Felemelte a fejét, és elvigyorodott.
Sarah Stratton jött a folyosón, egy másik nyomozó
kíséretében. Láthatóan kényelmetlenül érezte magát, és
zavarba jött attól, amit a nyomozó mondott, és még nem
vette észre, hogy Raj ott áll.
– Nézd, nagyra értékelem, hogy eljöttél, Sarah – mondta a
zsaru, ahogy közelebb értek. – De ahogy mondtam, nekünk
is vannak saját szakértőink ezekben a dolgokban.
– Hát persze! Csak gondoltam, nos, mivel nekem vannak
kapcsolataim a helyi vámpírlorddal...
Tényleg? Ez újdonság volt Raj számára. És ez nem tette
boldoggá. Nem akarta, hogy Sarah Stratton száz méteren
belül legyen Krystof, vagy bármelyik másik vámpír
közelében. Kivéve persze saját magát.
– Tony – mondta Felder nyomozó.
A másik nyomozó türelmetlenül felnézett.
– Igen, egy pillanat, Dan! Nézd – mondta halkan, és
megfogta Sarah karját. – Miért nem hagyod meg a számod,
és én majd...
– Nem! – válaszolta azonnal. Idegesen felpillantott, és
megdermedt, a szemei tágra nyíltak, amikor meglátta, hogy
Raj őt figyeli.
Raj ajkai elégedett mosolyra görbültek, bár
legszívesebben leütötte volna Tony kibaszott kezét a lány
karjáról.
– Tony! – erősködött Felder. – Ő itt Raymond Gregor.
Tony, feltehetően az a Tony Scavetti, akivel Rajnak
találkoznia kellett, végre odafigyelt. Elfeledkezett az oldalán
álló nőről, hogy Rajra koncentrálhasson. – Maga a vámpír?
Raj bólintott. – És maga pedig bizonyára a nyomozó –
felelte. Cinikus élvezetet lelt Scavetti automatikus
reakciójának mozdulatában, amikor a férfi kihúzta magát
teljes magasságába – ami nem lehetett több 173 centinél –, és
megfeszítette túlságosan szűk zakója alatt a tornateremben
szerzett izmokat. Raj kifejezéstelenül nézett rá. Hosszú élete
során túl sok Scavettivel találkozott már, olyanokkal, akik
csak azért kezdtek verekedésbe, hogy bebizonyítsák, senki
sem keményebb náluk.
– Jó, hogy tisztáztuk ezeket a részleteket! – mondta
Felder, megjátszva a békéltetőt. Valamit, amit valószínűleg
gyakran kellett tennie, ha Scavetti társa volt.
– Ööö, Stratton professzor? – emlékeztette Scavettit.
Scavetti a homlokát ráncolta, de visszaterelte a figyelmét
Sarah-ra. – Igen. Sarah, biztos vagyok benne, hogy Gregor
tud válaszolni minden felmerülő kérdésre. Sőt, ti ketten
valószínűleg ismeritek is egymást, igaz?
Élénk rózsaszín pír terült szét Sarah járomcsontja mentén,
miközben felnézett Rajra, elrontva az egyébként
porcelánsápadt bőrét. Mogyoróbarna szemei szinte szürkére
sötétedtek az érzelmektől, és egy szívdobbanásnyi ideig
elidőztek rajta, mielőtt lecsukódtak volna, hogy elbújjanak a
sűrű szempillák mögé.
– Mr. Gregor – mondta halkan.
– Stratton professzor – dorombolta Raj. Megfogta a lány
kezét, és megrántotta, simán kiszabadítva Tony
szorításából, és elég közel húzta magához, hogy
belélegezhesse az illatát, kizárva az izzadt zsaruk és az égett
kávé szagát. A mozdulata megijesztette Sarah-t, és felnézett
a férfira.
– Nem szívesen szakítom félbe magukat – mondta
Scavetti gúnyosan. Raj épphogy visszatartotta a
félbeszakításra adott dühös vicsorgását, és érezte Sarah
meglepődött rándulását, mintha elfelejtette volna, hogy
Scavetti egyáltalán ott áll. – Folytathatnánk, kérem? –
kérdezte a nyomozó.
 Raj Scavettire pillantott, és megengedte, hogy a megvetés
felhője átvonuljon az arckifejezésén, mielőtt teljesen
kifejezéstelenné válik ismét. – Természetesen, nyomozó! –
mondta. – Csak előbb elkísérem Stratton professzort a
kocsijához!
Sarah döbbent pillantást villantott rá, de Raj csak enyhén
meghajolt, és a folyosó felé intett. A lány halványan
rámosolygott, és kissé megremegett, amikor elsétált
mellette. Raj lenyelte a vigyorát, és követte, figyelve a lány
csípőjének tompa ringását a terjedelmes télikabát alatt, és
azt kívánta, bárcsak valami könnyű és selymes ruhát
viselne, mint korábban. Talán egy puha szoknyát, valamit,
ami körbetáncolja karcsú lábait azok felett a szexi magas
sarkú cipők felett, amelyeket úgy tűnt, hogy kedvel.
Hátrapillantva látta, hogy a két zsaru őt bámulja, és
méltóságteljesen megvonta a vállát. – Csak egy pillanat az
egész! – biztosította őket.
– Mi a fasz? – hallotta Scavettit káromkodni, mielőtt még
tíz lépést megtett volna. – Mit fog vele csinálni?
– Úgy tűnik, ismerik egymást, Tony – válaszolta Felder
unottan. – Szerinted mit fog csinálni? Kiszívja a lányt a
parkolóban? Különben is, mit érdekel téged?
– Baszd meg, Dan! Lehet, hogy nem akarom, hogy
belekeveredjen ebbe az ügybe, de ez nem jelenti azt, hogy
azt akarnám, hogy valami kibaszott vámpír a nyakát
szopogassa!
Raj kuncogott, és nem figyelt tovább. Épp akkor érte utol
Sarah-t, amikor az kinyomta a kinti ajtót, és beengedte a
sokkal frissebb levegőt.
 Tizenharmadik fejezet

Sarah a nehéz ajtónak támasztotta a vállát, beszívta a

hideg levegőt, és azt mondta magának, hogy mindent
megtett, amit csak tudott, hogy segítsen Trishnek. Scavetti –
nos, nem volt előzékeny, de valószínűleg olyan udvarias
volt, amilyen csak lehetett. A férfi szájából minden második
felhangzó szó egy káromkodás volt, bár a lány kedvéért
igyekezett cenzúrázni magát. És biztos volt benne, hogy a
férfi csak azért egyezett bele abba, hogy adjon neki öt
percet, mert Linda szerint abban reménykedik, hogy
összejön vele.
És akkor persze ott volt még Raj. Elég hülyén jött ki,
amikor megjelent. Ha tudta volna, hogy itt lesz, eleve nem
jött volna el. És nem csak azért, mert hülyét csinált belőle a
zsaruk előtt. Az a férfi, az a vámpír, csak bajt jelentett.
Valahányszor kétlábnyira megközelítette a gyönyörűségét,
úgy tűnt esett az IQ-ja negyven pontot. És ezt a férfi is
tudta. Az arrogancia csak úgy áradt belőle, olyan átkozottul
biztos volt a... A vastag üvegajtó hirtelen eltűnt, amikor egy
hosszú kar átnyúlt a válla fölött. Eltűnt az előcsarnok fénye,
árnyékba borítva őt, és felnézve nem lepődött meg, hogy
Raj ott áll közvetlenül mögötte, könnyed vigyora egy
pillanatra sem tévesztette meg.
Köszönetet mormogott, és kilépett a lépcsőfeljáróra,
összehúzta a kabátját, és még jobban beburkolózott a
melegébe.
– Jól vagyok, Raj – mondta gyorsan. – Nem kell... –
Oldalra rántotta a tekintetét, amikor egy autó ajtajának
határozott csattanása zavarta meg az éjszakát. A parkoló
túloldalán a sofőr éppen kiszállt egy hosszú, fekete
limuzinból, hogy friss levegőt szívjon. Nem lehetett biztos
benne, de nem gondolta, hogy a jármű ott állt volna, amikor
ő érkezett. Persze bárki lehetett. A limuzinok nem voltak túl
gyakoriak – kivéve a szalagavatókon –, de nem is voltak
teljesen ritkák a városban. De valamiért – talán a
telefonhívás miatt, amit Tony kapott, miközben a lány az
irodájában ült – meg volt győződve arról, hogy ez az autó
William Cowensé, és ez azt jelentette, hogy Edward
Blackwood is a közelben van. Azonnal hátat fordított az
előcsarnoknak, és a biztonság kedvéért ellépett a lámpáktól.
Raj természetesen észrevette a reakcióját, és átkarolta a
vállát, hatalmas termete hatékonyan eltakarta őt mind a
limuzin, mind az előcsarnok elől. Sarah érezte, ahogy a férfi
a feje fölött a limuzint és annak sofőrjét tanulmányozza.
– Gyere, Sarah! – mondta. – Elkísérlek a kocsidhoz! – A
férfi elindult lefelé a lépcsőn, a lányt szorosan a válla alatt
tartva. – És elmondhatod, miért nem akarod, hogy Williams
Cowens megtudja, hogy itt vagy. – Sarah majdnem elvétette
a következő lépcsőfokot, de a férfi masszív ereje egyenesen
tartotta. Halk kuncogással szorította a testéhez. – Imádom a
csizmád, édesem – mormolta. – De nem a legjobb választás
az itteni jeges utcákhoz!
Sarah örömöt érzett, hogy a férfi észrevette a bevallottan
szexi, magas sarkú csizmáját, de átkozta saját ügyetlenségét.
– Nem számítottam rá, hogy sokat kell majd sétálnom –
mormolta. – És nem aggódom William Cowens miatt.
– Nem? Akkor talán a limuzinsofőr miatt. Talán egy volt
szeretőd? – Könnyedén mondta, de az utolsó szavaiból
határozott morgás hallatszott.
Sarah felnevetett. – Persze, a limuzinsofőr az. Csak
megdöbbentem, ennyi az egész. Nem szoktam rendőrőrsök
környékén lógni.
 Ekkorra már odaértek a kocsijához. Sarah megcsipogtatva
kinyitotta a zárakat, és Raj kinyúlt mellette, hogy kinyissa
az ajtót. – Blackwood az? – erősködött.
A nő átdobta a táskáját az ülésen, és elkeseredett
pillantást vetett rá. – Már mondtam neked! Nem is tudom...
Raj az egyik kezét az ajtóra tette, a másikkal pedig a kocsi
tetejének támaszkodott, és ezzel gyakorlatilag hatékony
csapdába ejtette a nőt. Olyan átkozottul nagy volt. A lány
elfojtott egy rövid, irracionális késztetést, hogy elfusson,
ehelyett felnézett a férfi jól szórakozó szemeibe.
– Tudod, hogyan működik a hazugságvizsgáló, Sarah?
A lány zavartan vonta össze a szemöldökét a látszólagos
értelmetlenségre.
– Persze! Amikor az ember hazudik valamiről, vannak
fiziológiai változások, amelyek elárulják őt. A pulzus, a
légzés... és valószínűleg néhány más dolog is. Ez nem éppen
az én területem, de mi...
A férfi lehajolt, amíg a szája a nő füléhez nem ért.
– A pulzusod és a légzésed épp most szökött fel, kicsim.
És a szexi szíved is kalapál. Vagy őrülten szerelmes vagy
belém, vagy nem vagy teljesen őszinte. Bár lehet, hogy
mindkettő! – Sarah érezte a férfi nyelvének lágy érintését a
füle ívén. – Finom – suttogta a férfi.
A nő megborzongott, és kényszerítette magát, hogy a férfi
jeges kék szemébe nézzen. Csakhogy azok már nem voltak
annyira jegesek. Megnyalta az ajkát, és azok a szemek
követték a nyelvének mozgását, mielőtt lassú, érzéki
pislantással visszatértek a tekintetéhez. A jég is lehet forró,
emlékeztette magát.
– Miért érdekel téged? – sikerült kimondania.
– Nem azért jöttél le ide, hogy vámpírokkal kapcsolatos
tanácsokat adj – rótta meg gyengéden. – Persze, ott van még
a szoros kapcsolatod Lord Krystoffal... – A férfi hagyta,
hogy a szavak szuggesztíven félbeszakadjanak.
– Nem igazán ismerem őt – ismerte be a lány. – Bár
egyszer láttam egy egyetemi fogadáson. És valószínűleg
rávehetném Cynt, hogy szervezzen meg egy találkozót
vagy...
– Nem hiszem! – szakította félbe a férfi keményen.
Sarah meglepődve nézett fel rá, és elkapta valami érzelem
eltűnő felvillanását a szemében. – Ha bármi kérdésed van a
vámpírokkal kapcsolatban, megkérdezhetsz engem! –
mondta. – Senki mást!
– Tessék? – kérdezte, és a férfi arrogáns viselkedése
visszahozott valamennyit a szokásos tartásából.
Raj vonzó mosolyt villantott rá, olyat, amely majdnem
elfeledtette vele újdonsült elszántságát. – Lord Krystof nem
sokat foglalkozik az emberekkel! Míg én... – A férfi lágyan a
lány arcához dörzsölte az orrát, majd ismét a füléhez
tapasztotta az ajkait. – Teljes mértékben a rendelkezésedre
állok!
Sarah-nak nem kellett vámpír, hogy megmondja neki,
hogy a szíve épp most kezdett el hevesebben verni. Arcát a
férfiéhez simította, és megdöbbentette annak simasága, a
bőrének meleg, férfias illata.
– Raj – mormolta.
– Igen?
– Mit csinálunk?
A férfi felnevetett. – Biztosan kiestem a gyakorlatból, ha
ezt meg kell kérdezned tőlem!
Sarah rámosolygott a férfira, és ellazultnak érezte magát,
akárcsak a klubban. Furcsa volt, hogy a férfi hogyan tudta
ezt éreztetni vele – furcsa és egy kicsit nyugtalanító is.
Elkezdett megfordulni, hogy beszálljon a kocsijába, de
Rajnak más ötletei voltak. Átkarolta Sarah derekát,
lábujjhegyre emelte, és megcsókolta – hosszú, lágy, érzéki
csábítás szájjal és nyelvvel. Amikor végül véget vetett a
csóknak, ajkával végigsimította a lány állkapcsát, miközben
óvatosan visszaengedte a saját lábára. Sarah
belekapaszkodott, nem volt teljesen biztos benne, hogy
képes lenne egyedül is talpon maradni.
– Vissza kell mennem! – mormolta a férfi, miközben
tovább kóstolgatta a nőt, a szája lassan vándorolt az arca
egyik oldaláról a másikra, majd le a nyakához, ahol
elidőzött. – Miért ne ugorhatnék be hozzád később? – A férfi
gyengéden beleharapott Sarah nyakába, majd elpuszilta az
apró fájdalmat. – És mindent megbeszélhetnénk arról, hogy
mi is folyik itt valójában.
Sarah kényszerítette magát, hogy levegőt vegyen, és fél
lépést elhátráljon. Nekiesett az ajtó szélének, és Raj a karján
lévő kezével stabilizálta. A nő felbámult rá, kissé döbbenten
felfedezve, hogy valóban fontolgatja a dolgot. A férfi
vámpír volt. Még csak néhány napja ismerte, igazából csak
néhány órája, és komolyan fontolgatta, hogy meghívja
magához. Beszélgetni. Hogy beszélgessenek.
– Te szórakozol az elmémmel, Raj? – kérdezte halkan.
– Pokolian remélem!
Elnevette magát, és megrázta a fejét a saját ostobaságán.
– Nem mindenki tud egész éjjel fent maradni. Nekem
holnap tanítanom kell, és már későre jár.
– Akkor holnap este – erősködött a férfi.
Elmosolyodott, és a Linda által szervezett születésnapi
ünnepségére gondolt – mit tenne a barátnője, ha egy vámpír
kísérővel jelenne meg?
– Holnap estére már elköteleztem magam egy barátnak!
– Miféle barát? – kérdezte mogorván.
 A nő elkeseredett pillantást vetett rá.
– Nem mintha bármi közöd lenne hozzá – mondta élesen.
– De ő egy barátom az egyetemről. Ez a férje születésnapi
partija.
– Rendben! Majd utána találkozunk!
– Talán. Nem tudom... – A következő szavai
félbeszakadtak, amikor a férfi könnyedén felemelte, és újabb
hosszan tartó csókkal borította be a száját. Hallotta magát,
ahogy halkan nyögdécsel a férfi ajkaira, és tudta, hogy ha
Raj ebben a pillanatban kérdezte volna, bárhová elkísérte
volna, ahová csak akarja. A férfi gyengéden elengedte,
Sarah teste lassú, szuggesztív siklással csúszott lefelé Raj
testén, ami nem hagyott kétséget afelől, hogy mennyire
felizgult. A nő a férfi mellkasának dőlt, biztonságban érezve
magát a karjai között, miközben levegő után kapkodott. –
Tudod, hol lakom? – kérdezte halkan.
Hallotta a férfi vigyorát, amikor az válaszolt.
– Megtudhatom!
Nem volt kétsége afelől, hogy ez igaz. Valójában nem
kételkedett abban, hogy Raj nagyjából bármire képes, amit
csak a fejébe vesz.
– Rendben – mondta. Kényszerítette magát, hogy
elhúzódjon a férfitól, hogy néhány centi távolságot tegyen
maguk közé, hogy gondolkodni tudjon. Megfordult, és
átdobta a táskáját az ülésen. – Azt hiszem, holnap
találkozunk!
– Igen, úgy lesz!
Sarah megremegett e három szó forróságától, és azon
tűnődött, vajon tényleg elvesztette-e végre az eszét,
ahogyan a szülei és a terapeutái is gondolták, még annak
idején.
 Raj hátradőlt, és figyelte, ahogy Sarah kihajt a parkolóból.
Azon kapta magát, hogy alig várja a következő
találkozásukat, és nem csak azért, mert vonzódott hozzá,
bár ez nem volt kérdéses. Valójában az érzései a lány iránt
egy kicsit mélyebbre hatoltak, mint amennyire az
kényelmes volt számára. Már New Yorkban is vágyott rá.
Ha nem lett volna akkoriban meglehetősen különleges
helyzetben, mint Raphael kíséretének tagja, akkor ráhajtott
volna. De már nem volt Raphaellel. A lány parfümjének
illata megmaradt, és a férfi elvigyorodott. Ó, igen,
határozottan meg akarta ízlelni az ő édes Sarah-ját,
méghozzá nagyon hamar.
De arra is kíváncsi volt, hogy mit rejteget. És határozottan
rejtegetett valamit. Könnyedén ki tudta volna szedni a
fejéből. Már a legkönnyedebb felfedező érintés is elárulta
neki, hogy a lány elképesztően fogékony volt az akaratára,
talán még fogékonyabb, mint a legtöbb ember. De azt is
elárulta neki, hogy fizikailag és érzelmileg is kimerült attól a
titoktól, amit rejtegetett. Egy titok, amelyet Raj hamarosan
felfed.
Persze az sem ártott, hogy a titok egy olyan csomagba
volt csomagolva, amelyet Raj lassan és nagy élvezettel akart
kibontani. Nem fogja gyorsan elvenni a nőt, mint általában
azokat a nőket, akikből ivott, nem úgy, mint korábban azt a
nőt a bárban. Raj nem tettette magát másnak, mint ami volt.
Ő egy ragadozó volt, és az emberek a prédái voltak. És ő
nagyon jó volt abban, amit csinált. De valamiért nem akarta
rávenni Sarah Strattont, hogy teljesítse a parancsait. Azt
akarta, hogy a lány önszántából menjen vele, hogy azért
hívja be az otthonába, mert ott akarta őt, nem pedig azért,
mert elhomályosította az elméjét a kéjvágy. Bár a lány már
így is vágyott rá. Még nem adta át magát neki teljesen, de a
teste finom hangjai azt súgták neki, hogy hamarosan meg
fogja tenni. Elmosolyodott magában. Ó, igen, tényleg
nagyon fogja élvezni Sarah Stratton kicsomagolását.
 Tizennegyedik fejezet

– A kibaszott rendőrfőnök egy jokert dobott nekünk,

Dan! – hallotta Raj Scavetti hőbörgését már a folyosó végén.
– A kapitány azt mondja, hogy néhány perccel ezelőttig
nem tudott róla, de nincs kizárva, hogy hazudik, hogy védje
a saját seggét. Részt akarnak venni a megbeszélésen.
– Milyen megbeszélés, és ki akar részt venni rajta? –
kérdezte Raj, miközben besétált a tárgyalóterembe.
Scavetti szúrós pillantást vetett rá. – Csak egy gyors
harapás, mi, Gregor?
– Ön egy goromba ember, Scavetti! – mondta Raj, rá sem
pillantva a nyomozóra, miközben az asztal végén lévő
székbe zuttyant, háttal a falnak, arcát pedig a nyitott ajtó
felé fordítva. – De Felder elég rendes embernek tűnik,
úgyhogy feltételezem, hogy Ön jó zsaru. – Teljesen
nyugodtan hátradőlt a székben. – Folytathatjuk?
– Neked nem valahol máshol kéne lenned, vámpír?
Raj önelégült pillantást vetett rá. – Most már igen!
– Rohadék! – motyogta Scavetti. – Mi ez a vámpírokkal és
a nőkkel? – Undorodva csóválta a fejét, de a hangjában nem
tudta leplezni a rejtett csodálatot.
Raj megengedett magának egy könnyed mosolyt, tudva,
hogy ez irritálni fogja Scavettit. A zömök nyomozó egy rá
vetett dühös pillantással válaszolt, majd elragadó
személyiségét a partnerére fordította. – Cowens és
Blackwood is részt vesz a megbeszélésen!
– Tudják, hogy... – kezdte Felder.
 – Hogy itt van az egyik vérszívó? Igen, tudják. Ne vedd
sértésnek! – tette hozzá, és egy olyan pillantást vetett Rajra,
amelyből világosan kiderült, hogy a sértés nagyon is
szándékos volt.
– Mr. Gregor – kezdte Dan Felder.
– Szólítson Rajnak!
– Raj? – mondta Tony, egészen elnyújtva az egyetlen
szótagot.
– Egy becenév, nyomozó! Mi, vérszívók meglehetősen jók
vagyunk benne!
Scavetti szeme résnyire szűkült, miközben próbálta
eldönteni, hogy vajon játszanak-e vele, de Felder ismét
közbelépett. – Ugyan már, Tony! Mr. Gregor... ööö, Raj azért
van itt, hogy segítsen nekünk! Mi kértük, hogy jöjjön ide,
emlékszel?
Raj megsajnálta Feldert, hogy minden nap egy ilyen
kellemetlen partnerrel kell dolgoznia. De az igazság az volt,
hogy neki is érdekében állt, hogy ez az ügy gyorsan
megoldódjon, ezért igyekezett diplomatikusabban
viselkedni.
– Lord Krystof nagyon érdekelt az ügy megoldásában,
uraim! Megkért, hogy segítsek, amiben csak tudok.
– Lord Krystof, mi? – gúnyolódott Scavetti szemmel
láthatóan. – Hát nem kibaszottul aranyos!? Azt hittem,
Amerikában vagyunk, Dan!
– Jézusom, Tony, mi a fene bajod van? – Láthatóan még
Dan Felder is csak ennyit tudott elviselni.
Scavetti becsukta a száját, visszaszívva, amit mondani
akart. Kihívóan Rajra meredt, hogy mondjon valamit.
Amikor Raj nem szólt semmit, Scavetti bocsánatkérő
pillantást vetett a partnerére.
 – Jól vagyok! – motyogta. Hátat fordított, nyilvánvalóan
azért, hogy a következő szavait titokban tartsa. Nem
sikerült. Raj könnyen meghallhatta volna, még akkor is, ha a
szobán kívül, a folyosó végén állt volna. De Scavetti ezt nem
tudhatta.
– Csak kizökkentett, ennyi az egész – mondta Scavetti
halkan Dannek. – A rendőrfőnök is csak felbukkan így az
utolsó pillanatban! Ez az ügy fontos nekem, ezt te is tudod!
– Éppen ezért kellene örülnöd a vámpírok segítségének! –
válaszolta Felder. – Mit tudunk a közösségükről? Semmit,
az biztos. Úgyhogy a változatosság kedvéért játssz szépen,
te idióta!
– Igen. – Tony idegesen felnevetett, és láthatóan
megacélozta magát, mielőtt visszafordult volna Raj felé. –
Önnek nem gond, hogy William Cowens és a kibaszott lelki
tanácsadója is jelen legyen a helyiségben?
Raj könnyedén megvonta a vállát.
– Nekem nincs ezzel semmi bajom. Minél több
információval rendelkezünk, annál hamarabb megoldhatjuk
ezt az ügyet, és visszatérhetünk a saját életünkhöz. Higgye
el, nyomozó, én sem örülök jobban, hogy itt lehetek, mint
Ön!
Tony barna szemében felvillant hirtelen a hitetlenkedés,
de egyetértően bólintott. – Cowens és a rendőrfőnök az
előbb négyszemközti megbeszélést tartottak. – Az ujjaival
jelképes idézőjelet mutatott az utolsó három szónál. –
Blackwood is velük van. Bármelyik pillantban itt lehetnek.
Raj felsóhajtott, és arra gondolt, hogy minden egyes extra
perc, amit Scavetti társaságában tölt, legalább egy órát
elvesz a halhatatlan életéből. De várt, és hagyta, hogy a
gondolatai elkalandozzanak a bájos Sarah Strattonra és arra,
amit vele tervezett tenni, hogy kellemesebben teljenek ezek
a percek.
Elrántotta a gondolatait Sarah-ról, és az ajtóra szegezte a
tekintetét, pillanatokkal azelőtt, hogy egy nagydarab, sötét
öltönyös férfi lépett volna a szobába. Felismerte Thornton
rendőrfőnököt az előcsarnokban, a golyóálló üveg mögött
lévő képéről. Vele volt William Cowens, a testőre, és
Edward Blackwood. Thornton rendőrfőnök körülnézett,
tekintete rövid ideig megállt Rajon, mielőtt Scavettire tért
volna.
– Elkezdte már az eligazítást?
– Nem, uram! – mondta Scavetti. – A kapitány azt
mondta, hogy várjam meg önt és Mr. Cowenst.
– Akkor kezdjük el! William – fordult Cowenshez –, ők itt
Scavetti és Felder nyomozók! – mutatott rá mindkettőjükre.
– Ők vezetik Patricia ügyét, és teljes mértékben megbízom a
képességeikben! – Kihúzott két széket, az egyiket
Cowensnek kínálta, a másikba pedig ő maga ült. – Edward
Blackwood – folytatta a HR alapítója felé biccentve – Mr.
Cowens tanácsadója ebben az ügyben, és ő lesz a
sajtószóvivője, hacsak nem döntünk úgy, hogy indokoltabb
egy személyesebb nyilatkozat. – Természetesen arra nem
vette a fáradságot, hogy a testőrt is bemutassa. Nem lett
volna helyénvaló, és senki sem sértődött meg. A férfi
alaposan szemügyre vette a szobát, a tekintete elidőzött
Rajon, mielőtt elindult volna, hogy elfoglalja a pozícióját az
ügyfele és az ajtó között, miközben továbbra is jól látott
mindenkit a szobában.
– És ön, uram – szólt Thornton közvetlenül Rajhoz –,
bizonyára a helyi vámpírközösségünk képviselője. – A férfi
szinte megfulladt a szavaktól, amit Raj szórakoztatónak
talált. Az, hogy a legtöbb ember inkább azt hitte, hogy
vámpírok nem is léteznek, a vámpírközösség számára
érthető, sőt, előnyös volt. Ahogy Krystofnak is elmondta, a
vámpírok nagyrészt annak köszönhették fennmaradásukat,
hogy úgymond a radar alatt éltek. Ha az emberek túl sokat
gondolkodnának azon, ami közöttük járkál, talán
ösztönözve lennének, hogy tegyenek valamit ellene. És
bármennyire is erőteljesek voltak a vámpírok, mégis
kevesen voltak, különösen a Földön most élő több milliárd
emberhez képest.
De mindig meglepte, amikor az emberi hatóságok
megengedték maguknak, hogy ugyanolyan tudatlanok
maradjanak. Thornton egy amerikai nagyváros
rendőrfőnöke volt – egy olyan városé, amelyet nem
kevesebb, mint egy vámpírlord irányított; egy olyan városé,
amely nyolcévente vendégül látta a kontinens
leghatalmasabb vámpírjait, a Vámpírok Tanácsának
találkozóján –, és a férfi még a vámpír szót sem tudta
kimondani anélkül, hogy ne akart volna megfulladni tőle.
De Raj ezeket a gondolatokat megtartotta magának.
Könnyedén felemelkedett, éppen csak annyira, hogy a kezét
félig átnyújtsa az asztalon, és ezzel megállapította a
rangsort, kényszerítve a rendőrfőnököt, hogy ugyanezt
tegye.
– Raymond Gregor – mondta. Azt is észrevette, hogy a
rendőrfőnök kerüli, hogy közvetlenül rá nézzen, és ismét el
kellett fojtania a késztetést, hogy hangosan felnevessen. A
televízió és a filmek sok mítoszt terjesztettek a vámpírokról,
a legtöbbjük teljes ostobaság volt, bár némelyikük elég
szépen a vámpírok kezére játszott. A szemkontaktus igénye
volt az egyik ilyen. Néha segített a célpont figyelmének
fenntartásában, de ha Raj meg akarta volna ragadni az
irányítást egy ember elméje felett, akkor biztosan nem
kellett időt vesztegetnie arra, hogy a szemébe bámuljon,
hogy ezt elérje.
– Mindig megtiszteltetés számomra találkozni néhány
kiváló kékruhás emberünkkel, nyomozók! – törte meg
Blackwood hangja a hirtelen támadt feszültséget. – Még
akkor is, ha öltönyt viselnek – tette hozzá a
szabadalmaztatott vonzó mosolyával. Kezet fogott a két
nyomozóval. – És Mr. Gregorral – lelkendezett, és Rajjal is
kezet rázott. – Ez valóban örömömre szolgál! Az intézetem
szívesen kezdeményezne párbeszédet az önök embereivel!
Úgy vélem, sok közös van bennünk!
Raj megjegyzés nélkül fogadta a kézfogást. A Humanity
Realized már évek óta kereste a vámpírközösséget, és próbált
„párbeszédet kezdeményezni”. A vámpírok szinte
halhatatlanok voltak, és a HR tudni akarta, hogy miért,
hogy eladhassák a titkot a gazdag embereknek, és így
teljesíthessék küldetésüket, hogy megvalósítsák a szerintük
teljes emberi potenciált. Mivel az utolsó dolog, amire a földi
embereknek – és ami azt illeti, a vámpíroknak is – szüksége
volt, hogy egy csapat gazdag, halhatatlan seggfej
futkározzon a világban. A bolygó összes Vámpírtanácsa
határozott rendeletet adott ki. Semmiféle együttműködés
nem lehetett az emberekkel, ha a vámpírok fiziológiájának
kutatásáról volt szó. Ez volt az egyedüli, és talán az egyetlen
dolog, amiben minden tanácstag teljes szívvel egyetértett, és
ezt a rendeletet teljes mértékben betartották. A büntetés
halál volt – végleges és azonnali halál – minden vámpírra,
akit rajtakaptak a rendelet megszegésén. Nincs tárgyalás,
nincs fellebbezés. A vámpír igazságszolgáltatásnak megvolt
a maga kódexe, és ez kompromisszum nélküli volt.
– Szeretnék valamit azonnal tisztázni – mondta Cowens,
és a hangja azt sugallta, hogy hozzászokott ahhoz, hogy
minden szavára szigorúan figyelnek. És valóban, csend lett,
ahogy a helyiségben mindenki megfordult, hogy ránézzen.
– Eltűnt a lányom! – Mély levegőt vett, amit az orrán
keresztül fújt ki, az állkapcsa összeszorult, láthatóan
küzdött, hogy kordában tartsa az érzelmeit. – Tudom,
hogyan működik ez! – mondta nyersen. – Tudom, hogy
mindannyian azt hiszik, hogy már halott! – A tekintete
megkeményedett, ahogy Felderre és Scavettire meredt. – Én
nem hiszem ezt! Nem is fogom elhinni, amíg nem lesz egy
holttest, amit hazavihetek! Teljes körű nyomozást akarok,
megértették? Nem érdekel, ha nehezményezik, hogy így
beszélek Önökkel! Panaszkodhatnak a szakszervezetnél, a
rendőrfőnöknél, magánál az Istennél is! Nem érdekel! Azt
akarom, hogy megtalálják a lányomat. Holtan... – Behunyta
a szemét a fájdalomtól. – Élve vagy halva! – folytatta
rekedten. – Vagy fejek fognak hullani! Megértették?
Felder és Scavetti viszonozta a tekintetét, és Raj
elismeréssel adózott nekik, hogy nem ijedtek be a kifejezett
fenyegetéstől. Cowensnek több mint elég befolyása volt
ahhoz, hogy néhány városi nyomozót utcai zsaruvá
minősítsen vissza, ha cserbenhagyják, és ezt tudniuk kellett.
– És te – mondta Cowens, és dühös tekintetét Rajra
szegezte, aki szenvtelenül nézett vissza. – Leszarom, hogy
ki vagy, vagy ki az úgynevezett urad! Ha közületek
valamelyik szörnyetegnél van a lányom, ha csak egy
hajszálát is meggörbítettétek – Cowens felállt, és előrehajolt
az asztal túloldalán –, olyan erőforrásokkal rendelkezem,
amiket el sem tudsz képzelni, vámpír! Egyetlen lyuk sem
lesz elég mély ahhoz, hogy elrejtsen! – Hirtelen hátralökte a
székét, dühös pillantást villantott mindenkire, és elindult
kifelé a helyiségből, a testőre pedig rohant, hogy még előtte
az ajtóhoz érjen. Blackwood csak néhány lépéssel
lemaradva követte, de a rendőrfőnök csak állt, és nézte,
ahogy távoznak.
Amikor visszafordult, az arckifejezése komor volt.
– Ez egy nehéz ügy, uraim! Nemcsak önöknek, hanem az
egész ügyosztálynak. Bízom önökben, hogy megoldják! – És
ő is távozott, magukra hagyva hármukat.
– Nos! Ez hasznos volt! – jegyezte meg Raj szárazon.
Kihúzta magát a laza testtartásából, hogy mindkét könyökét
az asztalra tegye. – Szóval, uraim, árulják el, pontosan miért
is volt itt ma este Sarah Stratton?
Scavetti megfordult, és néhány percig némán bámult rá,
majd hitetlenkedő kuncogással megrázta a fejét. – Felhívott,
és azt mondta, hogy kapcsolatban van a helyi főnökkel. –
Szkeptikus pillantást vetett Rajra. – A főnököddel,
gondolom.
– Azt is gondolhatnánk! Blackwoodnak mi köze van
hozzá?
– Bassza meg, ha tudom! Úgy tűnik, eléggé tetszettél
neki! Talán neked kéne megkérdezned őt, Raj!
Raj lustán tanulmányozta Scavettit, és arra gondolt,
milyen könnyű lenne elkapni a mocskos szájú nyomozót
valamelyik este, és eltüntetni. Vajon hiányozna-e valakinek,
tűnődött. Vajon még egy olyan neandervölgyinek is, mint
Scavetti, lehetnek olyan kapcsolatai, akik szeretik?
– Ön házas, nyomozó? – kérdezte. – Van felesége?
Családja?
Scavetti gyanakodva nézett rá.
– Mi a fenéért érdekli ez magát?
Raj megvonta a vállát. – Csak kíváncsi vagyok!
– Hát, hagyjál a picsába a kíváncsiságoddal! És ha többet
akarsz tudni Strattonról, kérdezd meg őt te magad! Seggfej!
Felder megforgatta a szemeit.
 – Mi lenne, ha folytatnánk az eligazítást, Tony? Nem Raj
itt az egyetlen, akinek van társasági élete is. Nekem is késői
randim van a következő exfeleségemmel!
Scavetti még néhány percig kifejezéstelenül meredt a
falra. Majd minden külső figyelmeztetés nélkül, mindkét
kezével az asztalra csapott, megcsörömpöltetve Felder már
amúgy is csorba kávéscsészéjét, és felborítva néhány
bontatlan vizes palackot.
– Bassza meg, ez az! – jelentette ki. – Csináljuk!
Felállt, és odalépett egy táblához, amely végigfutott az
egész túlsó falon. A táblának egy nagyjából ötször hat láb
széles poszter volt támasztva, amit Scavetti félretolt, hogy
felfedje a táblára ragasztott fényképeket és jegyzeteket.
– Az elmúlt hónapban három olyan nőt találtunk, akire
illik a profil – mondta hirtelen, és egy pilanat alatt teljesen
professzionálissá változott. – Mindhárom eltűnt,
holttesteket még nem találtak.
– Mi a profil? – kérdezte Raj kíváncsian.
Scavetti csúnya pillantást vetett rá, de válaszolt.
– Egyelőre abból indulunk ki, hogy van vámpír kapcsolat,
szóval ez a kibaszott első számú. A többi a szokásos – kor,
megjelenés, hozzáférés. William Cowens lányát, a
tizennyolc éves, egyedülálló Patriciát utoljára egy
vámpírpartin látták. Nyílt rendezvény volt, amit a
kollégiumban és az egyetem különböző helyein,
hirdetőtáblákon és más hasonlókon hirdettek. Beszéltünk a
tyúkeszű szobatársával, aki azt mondta, hogy az utolsó
pillanatban győzte meg Cowenst, hogy menjen el a buliba,
mert még soha nem volt ilyenben. Egyelőre nem gondoljuk,
hogy kifejezetten őt célozták volna meg. Nem hívták fel az
apját, nem követeltek váltságdíjat, még a nagy hírverés
ellenére sem – ami nem sokat mond a kibaszott esélyeiről.
Hacsak nem valamelyikőtöknél van? – kérdezte tettetett
kíváncsisággal. – Úgy tudom, hogy néhány napig életben
tartjátok őket!
Raj nem vette a fáradtságot, hogy válaszoljon, Scavetti
pedig morogva folytatta. – Mindenesetre egyelőre úgy néz
ki, hogy véletlenszerű emberrablás – korán és, amennyire
tudjuk, egyedül távozott a buliból, és azóta senki sem látta.
Azt tudjuk, hogy soha nem ért vissza a kollégiumba.
– Visszatérve a Cowens előtti legutóbbi esetre... – Lejjebb
ment a táblán egy másik fiatal nő képéhez, aki idősebbnek
tűnt Patricia Cowensnél, de nem sokkal. – Regina Aiello,
huszonegy éves, az édesanyjával él, aki jelentette az
eltűnését. Az anya szerint a barátnőivel ment el szórakozni,
afféle lánybúcsús estére, valakinek a hétvégi esküvője előtt.
Beszéltünk a barátokkal, akik azt mondták, hogy
mindannyian egy kibaszott vérházba mentek...
– Úgy tűnik, manapság ez a divat a lánybúcsúkon –
szakította félbe Dan, majd folytatta –, nincsenek többé
Chippendale táncosok, azt hiszem. Most a vámpírok a
divat!
– A többiek nem vették észre, hogy eltűnt – emelte fel
Tony kissé a hangját, hogy hangosabb legyen a társánál, és
tovább beszélt. – Egészen addig, amíg az anyja másnap el
nem kezdett telefonálgatni. Úgy látszik, a csoportból többen
is félrehúzódtak a buli alatt, hogy Isten tudja, mit
csináljanak, és ők csak feltételezték, hogy Aiello is így tett.
Az anya azt mondja, nem tudta, hogy egy vérházba
mennek, és úgy tűnt, eléggé megdöbbentette az ötlet. A lány
barátaival beszélgetve az a benyomásom, hogy Aiello nem
igazán volt nagy bulizós.
Raj fél füllel hallgatta a tényeket – az Aiello barátaival
készített kihallgatásokat, és így tovább –, de ellökte magát
az asztaltól, és felállt, a táblához sétált, ahol az eltűnt nők
képeit tanulmányozta. Trisha Cowens eltűnése talán
megkérdőjelezhető – azoknak a nevetséges
vámpírpartiknak semmi közük nem volt semmihez, ami
valóban vámpír volt –, de hogy Aiello egy vérházból tűnt el,
az aggasztó volt.
Raj a homlokát ráncolta, és tovább olvasott, miközben
Scavetti káromkodásokkal teli beszámolója áttért a
következő nőre, tudomásuk szerint az elsőre, akit elvittek.
Martha Polk, tizenkilenc éves, eljegyzett menyasszony, de a
szüleivel élt. Egy előkelő vendéglátóipari cég alkalmazottja
volt, és egy belvárosi magánpartin dolgozott, amely után
többen, köztük a pincér személyzet néhány tagja is, egy
másik vérházba mentek.
Raj határozott mintát látott kialakulni, de hogy
vámpírokról van-e szó, vagy valakiről, aki azt akarta, hogy
vámpírnak tűnjön, az volt a nagy kérdés. Nem mintha
mindenki egyből hazament volna a vérházakból. Scavetti
nem járt messze ebben a kérdésben. Ha egy vámpír talált
egy finom és hajlandó társat, nem volt szokatlan, hogy
kettesben töltöttek néhány napot, különösen hétvégén. Az a
nagyon fiatal nő, aki korábban Krystof irodájában lézengett,
jó példa volt erre. De Polk már majdnem egy hónapja volt
távol, és ez túlságosan hosszú idő volt.
– Polk csoportjának minden tagja kibaszottul amnéziás
lett a kérdéses éjszakát illetően – mondta Scavetti. – Egyikük
sem fogja biztosan állítani, hogy Polk velük volt a
vérházban, de azt sem, hogy nem volt ott. Úgy tűnik, a nő
vőlegénye féltékeny típus, és senki sem akarja felvállalni,
hogy bajba keverje. Mintha nem lenne már így is kibaszottul
nagy bajban!
 Raj tanulmányozta a fiatal nő képét, amely a munkahelyi
fényképes igazolványáról származott. Túl fiatalnak tűnt
ahhoz, hogy férjhez menjen. Az arca nyílt és kifejező volt,
széles mosolya és barna haja volt, amelyet egy lófarokba
fogott össze.
– Aztán ott van Dr. Estelle Edwards – folytatta Scavetti. –
Ő beleillik az időkeretbe, körülbelül egy héttel Polk előtt
tűnt el, és van vámpír kapcsolat is, de ő idősebb, mint a
többiek, és gyökeresen más körökben mozog. Ő egy
kutatóorvos az egyetemen.
Raj lehajolt Edwards profiljához, amely elkülönült a
többitől. Közelebb hajolt, és erőlködve próbálta elolvasni
valaki egyenetlen kézírását. Összevonta a szemöldökét. A
férje azt mondta, hogy egy helyi vámpírkapcsolatával
találkozott? Mi a fenéről volt szó?
Ismét elmozdította a tekintetét, hogy végigpásztázza a
tábla tetejére tűzött képeket. Scavettinek igaza volt. Estelle
Edwards kilógott a sorból. Csak a harmincas évei végén járt,
de gondosan fésült és harsogó szőke hajával, valamint jól
táplált arcával sokkal idősebbnek, szinte matrónának tűnt.
A másik három nő mindegyike vékony, sötét hajú volt, és
olyan fiatalos érettséggel rendelkeztek, amit Raj is ismert –
olyan nők, akikből sok vámpír – köztük ő is – szívesen
táplálkozott. Ez az érettség különleges ragyogást
kölcsönzött nekik, lágyította az arcukat és duzzadtá tette az
ajkukat, ami arra invitálta a vámpírt, hogy beleharapjon
azokba az ajkakba, és belekortyoljon az élet nedűjébe.
Visszafordult Estelle Edwards képéhez. Minden arról
árulkodott róla, hogy megállapodott, házas, matróna. Elég
vonzó volt, de ő sosem fordította volna el úgy a fejét, mint a
másik három.
 – Mi a szakterülete? – kérdezte Raj, félbeszakítva
Scavettit.
A nyomozó látható fintorral nézett oda, ami gyorsan
érdeklődéssé változott, amikor meglátta, hogy Raj melyik
képet nézi.
– Nem vagyok benne biztos. Te emlékszel, Dan?
– Igen. – Felder a jegyzeteit lapozgatta. – Uh...
hematológia?
– Vér – mondta Raj boldogtalanul.
– A férje azt mondta, hogy próbált támogatást szerezni
egy vámpírokkal kapcsolatos tanulmányhoz – tette hozzá
Felder. – Ki akarja deríteni, hogy mi az, ami miatt... –
Ránézett Rajra, mintha egy pillanatra elfelejtette volna, hogy
egy igazi vámpír van vele a szobában. – Vagyis, hogy miért
éltek olyan sokáig, meg ilyenek!
– Veszélyes téma – mondta Raj elgondolkodva. – Hogyan
tervezte ezt tesztalany nélkül csinálni?
– Hogy érted ezt?
A férfi teljesen megfordult, és a két nyomozó közé nézett,
próbálta eldönteni, mennyit mondjon.
– Úgy értem, hogy minta nélkül nehéz a vért
tanulmányozni, és egyetlen vámpír sem működött volna
együtt, legalábbis nem önként. Hacsak nem akart meghalni.
– Miért nem?
– Mi nem osztozunk – mondta Raj röviden. – Honnan
tudja, hogy ő is benne van ebben az ügyben? Talán nyomást
gyakorolt egy vámpírra, aki nem akart együttműködni, és
talán emiatt ölték meg.
– Igazából nem vagyunk benne biztosak, hogy benne van.
Ahogy Tony is mondta, illik az időzítés, és határozottan van
vámpír kapcsolat, de ami a többit illeti... – Felder megvonta
a vállát. – Lehet, hogy igaza van abban, hogy valami
felbosszantott vámpír végzett vele, de a férje eléggé
ragaszkodott ahhoz, hogy kapcsolatba lépett valakivel a
vámpírközösségből. Valakivel, aki hajlandó volt
együttműködni a kutatásában. És azt mondta, hogy
legalább egyszer már találkozott az illetővel, bárki is volt az.
– Volt ennek az állítólagos kapcsolatnak neve?
Scavetti utálkozva horkantott fel.
– Én is ugyanezt kérdeztem tőle. Azt mondta, hogy a
felesége nagyon titkolózó a munkájával kapcsolatban.
Kurvára alaposan utánanéztünk a férjnek, megmondom
őszintén, de nem hiszem, hogy lenne ott valami. Úgy értem,
hogy semmi sincs ott. Az volt a benyomásom, hogy nem
töltenek túl sok időt együtt. Nincs izzás, ha érti, mire
gondolok.
– Ő is doktor az egyetemen – tette hozzá Felder. – Egy
nagy pszichiátriai klinikát vezet, vagy valami ilyesmi. Bár
borzasztóan biztosnak tűnt abban, hogy a felesége fog
mintákat kapni. Azt mondja, sorban álltak a
gyógyszergyárak, hogy szponzorálják. Sok pénzzel is.
– Mennyi pénzről beszélünk? – kérdezte Raj kíváncsian.
– A jó doktor majdnem megfulladt a saját nyelvétől,
amikor megpróbálta elkerülni a választ erre a kérdésre, de
rávettem, hogy beismerje, bőven tízmilliókról beszélünk.
– Érdekes – mondta Raj, leplezve növekvő aggodalmát. –
Utánanézek ennek a szempontnak – mondta. – Lehet, hogy
valaki átverte őt, akár ember, akár vámpír, és ha ez igaz,
meg fogom találni. Szeretnék beszélni Edwards férjével –
mondta. – És talán meglátogatni a laboratóriumát.
– Megszervezek valamit... – kezdte mondani Felder, de
Scavetti félbeszakította, figyelmen kívül hagyva társa
meglepett tekintetét.
 – Ez nem fog megtörténni, Gregor! Nagyra értékeljük az
együttműködést meg minden, de nem engedhetem, hogy
beszennyezze az ügyemet, hogy körbe-körbe járkáljon és
beszélgessen az emberekkel, hogy összezavarja a
nyomozást!
Raj nem fáradozott azzal, hogy vitatkozzon. Már nem
számított, hogy a nyomozó mit akar vagy mit nem akar.
Krystof azért küldte ide, hogy együttműködjön a
rendőrséggel a nyomozásban, és ő ezt meg is tette. De Raj
azt feltételezte, hogy nem keveredett vámpír ezekbe a
bűncselekményekbe, hogy ez az egész együttműködés csak
a látszat kedvéért történik. Ma este azonban eleget
megtudott ahhoz, hogy kételkedjen ebben a feltételezésben,
és ez azt jelentette, hogy a hatóságokkal való valódi
együttműködésnek innentől vége. Ha vámpírok is
érintettek, az belső ügy volt, és ennek megfelelően fogják
kezelni. Ha Edwards férjének igaza volt, és egy vámpír adta
a vért ehhez a kutatáshoz – nos, csak egyetlen lehetséges
kimenetele volt a vámpírnak és a vele kapcsolatban álló
embereknek. És ez a végkifejlet valószínűleg nem lenne
elfogadható az emberi hatóságok számára.
Raj még egyszer a táblára pillantott, megjegyezte mind a
négy eltűnt nő legfontosabb adatait, mielőtt elfordult, hogy
megkerülje az asztalt.
– Akkor azt hiszem, itt végeztünk? – Scavettire pillantott,
akit mintha meglepett volna a gyors kapituláció, noha ő volt
az, aki ragaszkodott ahhoz, hogy Raj szálljon ki az ügyből,
és tűnjön el az életéből. – Nagyszerű – mondta Raj, amikor
senki sem ellenkezett. Az ajtó felé indult, de egy hirtelen
gondolat megállásra és megfordulásra késztette. – Ha egy
vámpír is belekeveredett ebbe az egészbe, meg fogom
találni, és elintézem. A saját biztonságuk érdekében, uraim,
a nyomozásnak ezt a részét bízzák rám! Ha bármit
megtudok, ami segíthet a saját erőfeszítéseikben, szólok.
Addig is... – Egy vékony, aranyszínű tokot húzott elő a
zakója belső zsebéből. – Az elérhetőségeim – mondta,
kinyitotta a tokot, és néhány vastag, fehér névjegykártyát
dobott az asztalra. – Hívhatnak bármikor, bár éjszaka
mindig jobb – mondta egy gyors vigyorral.
Scavetti még mindig morgott, amikor Raj átsétált az
előcsarnokon, és kilépett a sötét éjszakába, hogy elkezdje a
válaszokat keresni.
 Tizenötödik fejezet

A hőmérséklet még néhány fokot csökkent, amíg Raj bent

volt. Átkozott Buffalo és az időjárása. A Balti-tenger partján
fekvő szülővárosára emlékeztette Lengyelországban. A
hideg és a csapadék ott is örökkévalóságnak tűnt, a napok
úgy teltek el egymás után, hogy a napfénynek még csak egy
halvány szikrája sem volt. Az apja dokkmunkás volt, és
néha-néha, különösen télen, véletlenül elejtett egy láda
Olaszországból vagy Spanyolországból érkező narancsot, és
a láda tartalma szétszóródott a dokkban. Ilyenkor az apja
mindig hazavitt néhányat az érett, zamatos gömbökből,
vékony selyempapírba csomagolva, mintha
felbecsülhetetlen kincsek lennének. A citrusok sűrű illata,
miközben az anyja lehámozta a héját, a gyümölcslé
édessége, amikor minden egyes adagot elfogyasztottak – a
sokkal fiatalabb Raj napfényben fürdő hegyoldalakról
álmodott, ahol gyönyörű, szűk ruhás nők szedték az
aranyszínű gömböket a kötényükbe.
Egy kipufogógázt okádó busz hajtott el az utcán, és
belezúgott az álmodozásába. Raj felsóhajtott. Már
évszázadok óta nem látta a napot. Másrészt viszont nem
volt hiány gyönyörű, szűk ruhás nőkből. Sarah Strattonra és
a piros ruhájára gondolt. Sajnos Sarah-nak holnapig várnia
kell. Ma este egy vámpírral kell beszélnie.
A Krystofhoz vezető út rövid volt, az utcák többnyire
forgalom mentesek. Halandóknak későre járt, de a
vámpíroknak a munkanap közepén. Raj elővette a
mobiltelefonját, és végigpörgette a tárolt számokat, hogy
megtalálja a kívántat.
– Igen – válaszolt Jozef.
– Találkoznunk kellene – mondta Raj.
Egy pillanatig csend volt. – Adj pár órát!
– Kint leszek! – Raj letette a kagylót. Két órát kell elütnie.
Ismét a buja Sarah Stratton jutott eszébe, de ő mostanra már
valószínűleg biztonságban betakarózva és melegen feküdt
az ágyában. Á, hát jó. Két óra. Akár meg is nézhetné a házat,
ahol Patricia Cowenst utoljára látták.
Gyorsan megfordult, és visszahajtott a búvóhelyére, ahol
éppen csak annyi ideig maradt, hogy megszabaduljon az
öltönyétől, és felvegye a szokásos hideg időben viselt
ruháját, amely pulóverből, farmerből és bőrdzsekiből állt,
minden feketében.
Visszatérve a BMW-be, emlékezetből előhívta az eltűnt
lány utolsó ismert tartózkodási helyének címét, és beírta a
műszerfal GPS-ébe, hogy útbaigazítsa. Volt idő, amikor
ezek az utcák olyan ismerősek voltak számára, mint a
lengyelországi dokkok, és a városnak ez a része nem sokat
változott az eltelt évek alatt. De ellentétben gyermekkora
utcáival, Buffalo nem váltott ki belőle nosztalgikus
emlékeket. El is engedte őket, amint elhagyta. Ez már nem
az ő városa, ha valaha is az volt.
A csendes utcákon cirkálva leparkolt néhány
háztömbnyire attól a háztól, ahol Patricia Cowens részt vett
a vámpíros bulin. Senki sem tudta pontosan, hogy hol és
mikor tűnt el. Kicsivel tizenegy után hagyta el a házat, és
azt mondta a szobatársának, hogy busszal akar visszamenni
az egyetemre. De soha nem ért vissza a kollégiumba, és az
egyetlen buszsofőr, aki aznap este közlekedett, nem
emlékezett rá, hogy felvette volna. Persze egy idő után
valószínűleg minden utas ugyanúgy nézett ki ezeknek a
srácoknak, de a rendőrség abból indult ki, hogy a lányt a
ház és a buszmegálló között kapták el, valószínűleg még
azelőtt, hogy elérte volna a forgalmas főutcát.
A környék csendes volt, amikor kiszállt a kocsiból, és
körülnézett. A közelben egy kutya ugatott fel röviden, de
gyorsan feladta az erőfeszítést, ahogy Raj elindult az utcán.
A környék régebbi volt, szerény házak sora, éppen elég
nagy telkeken ahhoz, hogy a magánélet illúzióját keltse.
Többnyire gondozottak voltak, a felhajtók tele voltak
kisbuszokkal és közepes méretű autókkal. Mivel számára
munkaidő volt, így minden jó polgár mélyen aludt, a házaik
jól be voltak zárva, csak néhol látszott egy-egy éjjeli lámpa
pislákolása az ablakon keresztül, és néhány helyen a terasz
lámpája űzte el a sötétséget.
Raj egyenesen a házhoz sétált, ahol a partit tartották,
fellépkedett a lépcsőn, majd megfordult, hogy a teraszon
állva kifelé bámuljon. Itt is voltak utcai lámpák, de rengeteg
fa is. Nyáron a fák eltakarták az utcai világítás fényeinek
nagy részét, de mivel a tél még csak néhány hete múlt el, a
legtöbb fa még mindig csupasz volt, ágaik csavarodott
csontvázakra emlékeztető árnyékokat vetettek a járdára és
az üres előkertekre.
Dulakodásnak nem volt semmi nyoma, jutott eszébe a
Scavetti tábláján lévő jelentés. Nem volt vér – legalábbis az
emberi rendőrség nem talált –, nem voltak szétszakadt
ruhadarabok, vagy eldobott holmik. Ami még fontosabb,
senki sem hallott semmit. A kutya az utca végén nem
ugatott annyit, hogy a gazdája észrevette volna, és nem
voltak sikolyok, kiáltások. De ha William Cowensnek igaza
volt, és a lánya elrablója egy vámpír volt, akkor a lány
önként ment volna vele. És ha az a vámpír elég sokáig
maradt volna a környéken, a kutya megszokta volna, és
abbahagyta volna az ugatást, ahogy ma este Raj esetében is
tette.
A néma utcát tanulmányozta. Bárki is vitte el a lányt, már
várt rá. Talán nem konkrétan rá, hanem valakire a
társaságból. És ha Scavetti munkaelmélete helyes volt, az
elrabló már legalább kétszer megtette ezt korábban. Tehát
keresett volna egy sötét helyet, ahol senki sem vette volna
észre, de ahonnan jól rálátott a házra, hogy lássa az
embereket, akik jönnek-mennek, és várt egy egyedül távozó
nőre, egy olyan fiatal nőre, mint Patricia Cowens.
Raj az árnyékok és a fény mintázatára koncentrált, olyan
helyekre, ahol egy hozzá hasonló elbújhatott. Három házzal
lejjebb és az utca túloldalán, két régebbi téglaház között
nagyjából tízlábnyi hely volt. A távolabbi háznál égett a
verandán a lámpa, de abból a fényből semmi sem jutott el a
két ház közötti sötét kanyonba.
Lassan végigfürkészte a környéket, majd lelépett a
verandáról és végigsétált a repedezett járdán, majd át az
utcán. Ahogy közelebb ért a rejtekhelyhez, felkapta a fejét,
és az amúgy is felerősödött vámpírérzékei felerősödtek.
Mély lélegzetet szívott a tüdejébe, megízlelte a levegőt,
ahogy közelebb lépett, bakancsa szinte nesztelen volt a
száraz füvön.
Ha egy vámpír elég erőteljes volt, képes volt sötétségbe
burkolózni és szinte eltűnni, különösen éjszaka és közvetlen
fény nélkül. Ilyen mély árnyékban, mint az... ott. Valamiféle
kölni. Halvány volt, de Raj szaglása sokkal erősebb volt,
mint egy emberé, és bár hideg volt, nem esett sem eső, sem
hó, mióta Trisht elrabolták néhány nappal korábban. Újra
beszívta a levegőt, és rosszallóan elfintorodott. Túl édes. De
a kölnivel keveredve ott volt a vámpír régi vérszaga. A
fenébe! Abban a reményben jött ide, hogy bebizonyítja,
tévedett, hogy arra talál bizonyítékot, hogy egy ember
garázdálkodik az övéin, nem pedig valami rohadék, aki úgy
döntött, hogy megszegi a vámpírtársadalom minden
szabályát az új korban.
Újabb lélegzetet vett, rögzítve az illatot az emlékezetében.
Hatalom kellett ahhoz, hogy elrejtőzzön az árnyékban, hogy
úgy jusson el az áldozathoz, hogy az ne lásson semmit.
Magán Rajon kívül, Krystof általában nem tartott maga
körül olyan embereket, akik elég erősek lettek volna ahhoz,
hogy ilyesmit tegyenek. Ha más nem is, akkor a vámpírúr
legújabb kegyencei gyengébbek voltak, mint valaha,
valószínűleg azért, mert Krystof tudta, hogy gyengül az ő
irányítása is.
Vajon egy kívülálló megérezte ezt a sebezhetőséget, és
Krystof tudta nélkül beköltözött? Valaki, aki felderítette a
területet, hogy felkészüljön egy hatalomátvételre? Ha igen,
akkor a betolakodónak nem maradt más választása, mint
vadászni, hogy táplálkozhasson. A vérházak emberi
donorai elérhetetlenek lennének egy kívülálló számára,
valaki számára, akinek nem lett volna szabad itt lennie, és el
kellett rejtenie a jelenlétét. De miért rabolná el a nőket?
Miért nem keresett egyszerűen egy készséges halandót, és
törölte ki az elméjét, ahogy Raj tette korábban?
Tett egy lépést kifelé a két ház közötti árnyékból, de
gyorsan visszahúzódott, amikor meghallotta, hogy
közeledik egy autó a háztömb végéből, lassan halad, mintha
keresne egy címet. Nézte, ahogy a sofőr majdnem megállt a
partinak helyet adó ház előtt, de aztán továbbment, hogy
helyette a szomszéd ház előtt parkoljon le. A motor leállt, és
felgyulladt a belső lámpa, amikor a sofőr kiszállt, és
becsukta az ajtót, tekintetével a házra tapadva, ahol Trish
Cowenst utoljára látták.
Raj elvigyorodott, egyáltalán nem lepődött meg azon,
hogy a sofőr Sarah Stratton volt. Ha valami, hát ez egy
pillanatnyi személyes elégedettséggel töltötte el. Igaza volt a
nővel kapcsolatban. Valahogyan benne volt ebben az
ügyben, méghozzá úgy, hogy nem akarta, hogy bárki is
tudomást szerezzen róla.
A sötétséget maga köré csavarva, ahogy az elrablónak is
tennie kellett, Raj átkelt az utcán, nem több, mint egy felhő
árnyéka, amely a fogyó hold előtt halad át az éjszakában.
Tökéletes csendben közeledett a nő felé, amíg már csak
néhány lábnyira állt tőle, egy szilfa csupasz ágai alatt. Elég
közel volt ahhoz, hogy Raj hallja minden lélegzetvételét,
hallja, ahogy a szíve gyorsan ver az idegességtől, vagy talán
a félelemtől.
Nem volt olyan merész, mint Raj, csak félig ment fel az
egyenetlen sétányon a házig, és egész úton halkan
motyogott az orra alatt. Az a kevés, amit ki tudott venni a
lány szavaiból, teljesen értelmetlen volt Raj számára. A nő
megállt, és a sötét tornácra meredt, majd megfordult, és
gyorsan visszaindult a kocsija felé, úgy tűnt, hirtelen
nagyon szeretne elmenni. Még mindig nem vette észre a
férfit, aki ott állt, sietett a járdán visszafelé, tűsarkú cipője
élesen kopogott a cementen. Szorosan keresztbe font
karokkal ment el a férfi mellett, és a tartása arra utalt, hogy
nem az időjárás miatt fázik.
Raj kilépett mögüle, és a mellkasához húzta a lányt, egyik
kezét a szájára szorítva, hogy elfojtsa a sikolyát.
– Azt hittem, mostanra már biztonságban leszel az
ágyadban, kicsim – mormolta a füléhez közel. A férfi
enyhített a szorításán, anélkül, hogy elengedte volna a nőt,
kitűnően érzékelve Sarah testét az övé mellett, a szívének
dobbanását a karján, ahol szorosan tartotta, és a félelem
elhalványuló remegését, amikor a lány rájött, hogy ki fogta
meg. Aprócska volt hozzá képest. A férfi könnyedén
felemelhette volna Sarah testét, és el tudta volna vinni,
ahogyan Trish Cowenst is elhurcolták néhány nappal
korábban. De ő nem valami gazember vámpír volt, és ez
nem Trish Cowens volt.
– Ha elveszem a kezem, megígéred, hogy nem sikítasz?
A lány lefelé rántotta a fejét, amit a férfi beleegyezésnek
vett. Elvette a kezét a szájáról, és helyette a csípőjére
helyezte át, de még mindig a helyén tartotta. A nő nagy
levegőt vett, de nem próbált kiszabadulni. Rövid időre
elernyedt a férfi karjaiban, és hagyta, hogy a feje Raj
mellkasára essen.
– Remegsz – mondta a férfi halkan.
A lány felháborodottan megmerevedett.
– Halálra rémítettél!
Raj elnevette magát, a szorítását simogatássá változtatta,
és élvezte a lány puha gömbölyűségeit a keze alatt, a
melleinek meleg súlyát a karjához simulva.
– Mit keresel itt, Sarah?
Sarah ekkor megmozdult, de a férfi csak még biztosabban
tartotta.
– Csak kíváncsi voltam – erősködött a lány. – És aggódom
Trish miatt...
– Sarah, Sarah – dorgálta meg a férfi. – Már megint
hazudsz!
Elengedte a nőt, amikor az megpördült, hogy mérgesen
rá meredjen. – Te mit keresel itt?
A férfi felvonta a szemöldökét. – Én közreműködöm egy
folyamatban lévő rendőrségi nyomozásban! Neked viszont
azt mondták, hogy nincs szükség a szolgálataidra. És mégis
itt vagy.
A férfi inkább érezte, mint látta a lány pírjának
forróságát.
– Legalább nem az árnyékban lopakodtam, és nem
kémkedtem az emberek után – mormolta, és nem volt
hajlandó a férfi szemébe nézni.
Raj a tágas tér felé mutatott.
– Aligha lopakodtam. Egyszerűen csak nem vettél észre,
amivel mélyen megbántottál.
Mosolyra számított, de ehelyett a lány félelemmel teli
szemekkel nézett fel rá. – Ő sem vette észre – suttogta. – A
férfi csak... ott volt.
– Ki? – kérdezte Raj, hirtelen elszántan. Elfojtotta a
hirtelen támadt ingerült késztetést, hogy a lányért nyúljon,
hogy magához húzza, és megnyugtassa, hogy semmi sem
árthat neki, amíg ő vele van. Válaszokat akart. – Mit tudsz,
Sarah?
A lány kísérteties szemekkel bámult rá, kutatta az arcát,
kereste a... Mit? gondolta Raj.
– Semmit – suttogta a lány. – Rémálmok. Nem jelentenek
semmit! – A hangja elcsuklott az utolsó szavaknál.
Raj ekkor mégis kinyújtotta a kezét, de a nő megelőzte,
mindkét kezével megragadta a férfi kabátjának elejét, és úgy
markolta a bőrt, mintha mentőöv lenne. Ismét remegni
kezdett, és a férfi zavarodottan átölelte.
– Mondd meg a nevüket, Raj! – követelte váratlanul, és
annyira felemelte a fejét, hogy egy kutató pillantást vessen
rá. – A többi nőét. Tony nem akarta nekem megmondani…
Raj a homlokát ráncolta.
– Miért van szükséged a nevükre, Sarah?
 A nő elfojtott egy éles nevetést, és a férfi mellkasára
hajtotta a homlokát. – Mert tudnom kell, hogy megőrülök-e
vagy sem. – A hangja tompa volt a férfi pulóverében, de Raj
hallotta a kétségbeesést a hangjában. Ez jobban aggasztotta,
mint kellett volna, de megkönnyítette a döntését.
– Tudsz Trishről; benne volt az újságokban.
Sarah meglepetten nézett fel rá, mintha nem számított
volna arra, hogy a férfi válaszol a kérésére. Aztán bólintott.
– Van még három másik nő: Estelle Edwards, Martha
Polk és Regina Aiello.
A lány arca mintha összeroskadt volna, zokogás hagyta el
az ajkát, ahogy ismét a férfi mellkasába rejtette az arcát.
– Regina – mondta halkan. – Annyira sajnálom!
– Mit sajnálsz, Sarah? Mondd el, mi folyik itt!
– Semmi! – mondta, hátralépve a férfitól, hogy egyedül
álljon, még akkor is, amikor egyik kezével a férfi pulóvere
elejét simogatta, letörölve könnyei nedvességét. – Ismerem
Regina anyját. Aggódott, és amikor hallottam erről az
ügyről... Nem tudom, mit mondjak most neki!
Már megint hazudott, a francba!
– Ezt meg kell beszélnünk! A lakásodon, most! – mondta
türelmetlenül. – Követlek...
– Nem! – A nő a férfi dühös szemébe nézett,
mogyoróbarna szemeiben aranyszínű foltok csillogtak az
utcai fényekben. – Késő van! – hozta fel kifogásként. – Nem
is kellett volna idejönnöm! Nem tudom, mit gondoltam, mit
találok itt!
Raj némán tanulmányozta a nőt, tétovázott. Tudott
valamit, vagy legalábbis azt hitte, hogy tud valamit.
Másrészt, Trish Cowensen kívül még az eltűnt nők nevét
sem tudta, így bármit is gondolt, hogy tud, nem jutott el
annak a lényegéhez, aki ezt tette. Valószínűleg. És még
mindig találkoznia kellett ma este Jozeffel.
– Rendben! – mondta mosolytalanul. – Akkor holnap
este.
A nő visszabámult rá, mintha nem igazán bízna a férfi
könnyed kapitulációjában.
– Akkor jóban vagyunk, ugye?
Raj ekkor elmosolyodott, lassan görbítve felfelé az ajkait.
– Ó, igen, Sarah! Nagyon jóban vagyunk!
A lány eltávolodott néhány lépést, úgy mozdult, mintha
egy veszélyes állat elől hátrált volna, mintha attól félne,
hogy a férfi hirtelen ráveti magát, és itt, ezen a hideg,
buffalói utcán megbecsteleníti. A gondolat szórakoztatta
Rajt, miközben a nő végre megfordult, és a kocsijához
sietett.
Elhaladva mellette, a nyitott ablakon át egy aprót
integetett neki. Raj elmosolyodott. És amikor a nő elment,
benyomott egy számot a gyorshívóból.
– Uram! – válaszolt azonnal Emelie. – Miben lehetek a
szolgálatára?
Raj összerezzent. Utálta ezt a hivatalos vámpír szarságot,
és Em tisztában volt ezzel. Csak akkor fordult a
formalitásokhoz, ha dühös volt rá, vagy ha valaki más is
hallhatta. És Rajnak nem jutott eszébe semmi sem, amivel
mostanában felbosszantotta volna.
– Szabadulj meg tőle, akárki is az, Em! Beszélnünk kell!
– Igen, uram!
Raj várt, és hallgatta, ahogy Em megmozdul, ahelyett,
hogy a többieket kérte volna, hogy távozzanak. Hallotta a
nő egyenletes lélegzését, ahogy ment, egy ajtó nyitódását és
csukódását, majd egy újabbét.
 – Rendben! – mondta, most már sokkal lazábban. – Az
irodában vagyok. Mi a helyzet, főnök?
– Gratulálok! – mondta a férfi szárazon. – Te nyertél!
Küldd ide néhány emberemet! Nem egy hadsereget,
legalábbis még nem. Csak egy kis erősítést. És csak a saját
gyermekeimet, olyanokat, akikben abszolút megbízhatok.
– Igen – sóhajtotta a nő nyilvánvaló megkönnyebbüléssel.
– Készen állunk az indulásra, uram! Rögtön azután, hogy
elmentél, kiadtam egy figyelmeztetést, a biztonság kedvéért.
Ha azonnal indulunk, még hajnal előtt ott lehetünk.
– Elég lesz holnap este is! Még nincs semmi konkrétum,
de előfordulhat, hogy valaki be akar költözni a városon
kívülről Krystofhoz, és ezt nem fogom hagyni!
– Csak szólj, uram!
– Mihez kezdenék nélküled, Em?
– Megoldanád! Persze nem olyan jól – tette hozzá. – De
boldogulnál!
– Köszönöm! Még valami, Em. Tudni akarok mindent,
amit csak tudunk arról a nőről, aki a múlt héten Raphaellel
és a párjával együtt Manhattanben járt... Sarah Strattonról.
Bízd ezt Simonra, és mondd meg neki, hogy ásson
mélyebbre! Azt már tudom, hogy itt Buffalóban tanít az
egyetemen, szóval ez egy jó kiindulópont, de mindent
akarok, amit Simon talál. Ha szüksége van egy képre, a
nőnek rajta kell lennie a klub biztonsági felvételén.
– Oké! – mondta Em lassan. – Megint kóbor cicákat
szedsz fel, főnök?
Raj felnevetett. A nő kíváncsisága eléggé átsugárzott az
éteren, de ő nem akart többet mondani. Egyelőre még nem.
– Majd később beszélünk, Em! – mondta, figyelmen kívül
hagyva a lány kérdését. Megszakította a hívást, zsebre vágta
a telefonját, kinyitotta a kocsi ajtaját, és becsúszott a
kényelmes belső térbe. Miközben elhajtott a Sarah-éval
ellenkező irányba, kóbor cicákra és Emelie-re gondolt.
Mindig azt mondta neki, hogy gyengéje a bajba jutott
hölgyek. És tudnia is kellett, hiszen az a lány, akit egyszer
régen megmentett, maga Emelie volt.

Albany, New York 1918

Raj végigsétált a sötét utcán, magába szívva az izgalmat,

a félelmet. Az Egyesült Államok háborúban állt. A férfiak
sorban álltak, hogy harcolni menjenek Európába, olyan
dicsőséget keresve a csatákban, amelyet a szülővárosuk
utcáin sohasem találnának. Raj figyelmeztethette volna őket.
Elmondhatta volna nekik, hogy semmi izgalmas nincs a
csatatér bűzében, a vérben és az ürülékben, a körülötted
haldokló barátaid sikolyaiban, miközben te nem tehetsz
mást, csak harcolsz, hogy megmentsd a saját nyomorult
életed. De nem mondott semmit. Úgysem hallgattak volna
rá.
Lelkes fiatalemberek kóboroltak Albany utcáin, többnyire
részegen, élvezve az utolsó mulatozást, mielőtt Sam bácsi
elküldi őket katonának. Holnap majd megbánják ezt az
utolsó éjszakai élvezetet – amikor majd lüktet a fejük,
lázadozik a gyomruk, és egy forró, zsúfolt buszon ülnek,
hogy valami komor kiképzőtáborba utazzanak.
De néhányuknak, valószínűleg a legtöbbjüknek, a mai
este volt az első igazi ízelítő a szabadságból, az első
alkalom, hogy távol kerültek a családi farmtól, a kisvárosi
kíváncsi szemektől. Gyakoriak voltak a verekedések, de a
rendőrség nemigen figyelt oda, felismerve, hogy hiába is
próbálnak rendet tenni egy olyan káoszban, amely egy-két
nap alatt úgyis eloszlik. És amíg az újoncok arra
szorítkoztak, hogy egymást verjék, senkit sem érdekelt.
Elfordult a főutcától, és a mellékutcákat fürkészte, a sötét
sikátorokat, ahol a fiatal katonák elaludtak vagy elájultak.
Akárhogy is, gyors, könnyű ételt jelentettek egy éhes
vámpír számára.
Egy csoport zaja hívta fel a figyelmét arra, aminek egy
csendes mellékutcának kellett volna lennie. Hangoskodó
férfiak gyűltek össze, akik bátorítást és fenyegetést
kiabáltak. Kétségtelenül egy újabb ökölharc. Raj majdnem
elfordult. Semmi keresnivalója nem volt ezekben a
civakodásokban. De valami arra késztette, hogy
visszaforduljon, és még egyszer odanézzen. Nem a szavak
voltak, amelyeket a férfiak kiabáltak; azokat alig tudta
kivenni. De a gúnyolódás nyers brutalitással és aljassággal
volt teli, ami égette az érzékeit. Raj a homlokát ráncolva
tolakodott át a tömegen, amíg elég közel nem került ahhoz,
hogy átlásson a vállak fölött, hogy mi történik.
Gonoszul káromkodni kezdett, és céltudatosan
előretolakodott a maradék úton, dühösen félredobálva a
testeket. Egy fiatal nő feküdt a kör közepén, félmeztelenül,
véresen és összeverve, legutóbbi erőszaktevője a lábai
között morgott. Raj kirúgott, vastag csizmája hangos
roppanással törte össze a bordákat. A férfi sikoltva repült át
a levegőben, a sikoly fojtott gurgulázásba váltott át, amikor
a közeli falnak csapódott.
Raj harcra készen guggolásba pördült, nyitott szájából
teljesen kivillantak az agyarai, halvány kék szemei
jéghidegen szikráztak a dühtől.
A fiatalemberek, akik pillanatokkal korábban még tele
voltak bátorsággal egy tehetetlen nő megerőszakolásának
lehetőségétől, elmenekültek a vámpír haragja elől. A
sikolyok elhalkultak a sikátorban, ahogy egymást letaposva
menekültek. A másik oldalon a sérült erőszaktevő
igyekezett elkúszni, és szótlanul nyöszörgött. Raj előre
lépett, azzal a szándékkal, hogy szárazra szívja a férfit, hogy
soha többé ne tudjon brutálisan bántalmazni egy védtelen
nőt, de a háta mögül egy apró, elveszett hang hallatszott.
Visszafordult a nő felé. A nő összegömbölyödött, vékony
ujjai azzal küszködtek, hogy ruhája foszlányait a megviselt
teste köré húzzák, hogy eltakarják a meztelenségét. A férfi
lekapta a kabátját, és betakarta a nőt, óvatosan, hogy ne
érjen hozzá, hagyta, hogy a nő a mellkasához szorítsa az
anyag végeit, miközben hangtalanul reszketett.
– Hadd segítsek, gyermekem! – mondta halkan. A hangja
mély és dallamos volt, ugyanaz a hang, amit arra használt,
hogy elcsábítsa az óvatlanokat, hogy rávegye a
gyanútlanokat, hogy megnyissák neki az ereiket. A lány
elcsendesedett, reszketett, mint egy kis állat a ragadozó
tekintete alatt, és nem volt hajlandó ránézni, mintha ez
valahogy megmentené.
– Van családod? – kérdezte a férfi.
A lány ekkor sírni kezdett, halk zokogás, amely az egész
testét megrázta. Raj meg akarta nyugtatni, el akarta
mondani neki, hogy el tudja tüntetni ezt az egészet. Lehet,
hogy az ő vére nem olyan erős, mint a mesteréé, Lord
Krystofé, és a lány nagyon súlyosan megsérült, de ettől
függetlenül ő vámpír volt. És a vére erősebb volt, mint a
többieké, elég erős ahhoz, hogy begyógyítsa a lány
sérüléseit, elég erős ahhoz, hogy kitörölje ezt az éjszakát a
fejéből, hogy olyan legyen, mintha meg sem történt volna.
De a jelenlegi állapotában nem hallotta volna meg a férfit,
még kevésbé hitt volna el valami ennyire fantasztikusat.
 – Hadd segítsek! – ismételte meg helyette. Egyik kezét
gyengéden a lány hátára tette, és összerezzent, amikor a
lány megrándult az érintésétől, és a sikolyai végre hangot
kaptak, ahogy a lány egyre kétségbeesettebbé vált.
A férfi felsóhajtott. Az utolsó dolog, amire a nőnek
szüksége volt, hogy egy férfi keze legyen rajta, de a nap már
kezdett felkelni, és neki be kellett mennie.
– Sajnálom, édesem! – mondta. Könnyedén felkapta a
lányt, egy gyors mentális ütéssel, amely elvette az
eszméletét, elhallgattatta a sírását, és hagyta elernyedni a
karjaiban. Durva volt, de hatásos, és az idő fogytán volt.
Miközben versenyt futva a nappal, a mellékutcákon
száguldott a rejtekhelye felé, arra gondolt, hogy vajon mit
fog csinálni a lánnyal, most, hogy megmentette.
 Tizenhatodik fejezet

Buffalo, New York, napjainkban

Raj megállt a Krystof háza melletti járdaszegélynél,

leállította a motort, és kiszállva a kocsiból, a hűvös, kora
hajnali időben annak melegéhez támaszkodott, várva, hogy
Jozef megjelenjen. Néha eszébe jutottak azok a férfiak, akik
sok évvel ezelőtt megtámadták Emelie-t. Hétköznapi
emberek voltak – fiúk, apák és testvérek. Néhányuk
kétségtelenül meghalt a háborúban. Mások hazatértek,
családot alapítottak és megöregedtek. Így vagy úgy, de
mostanra szinte biztosan meghaltak. Eszükbe jutott valaha
is az az éjszaka a sikátorban? Ránéztek-e valaha is a saját
lányaikra, és szégyellték, amit tettek? Voltak emberek, akik
őt szörnyetegnek nevezték, emberek, akik minden vámpírt
kiirtottak volna a Földön. De ránéztek-e valaha a saját
szomszédaikra, és elgondolkodtak?
Felnézett, amikor a bejárati ajtó kinyílt a hangtalan
zsanérokon. A mélyebb árnyék Jozef tömegévé alakult,
emlékeztetve Rajt, hogy Jozef is rendelkezik azzal a
hatalommal, hogy manipulálja az árnyékot, ha úgy akarja.
De nem Jozef volt a támadó. Raj szinte azonnal elvetette ezt
a gondolatot, amint felmerült benne. Jozef elég erős volt, de
intelligencia és fegyelem kell ahhoz, hogy magasra
emelkedjen valaki a vámpírhierarchiában. És ebben Jozef
alulmaradt. Ő volt a tökéletes eszköz – megbízható, de
teljesen fantáziátlan. Ez egyszerre volt előny és gyengeség
egy biztonsági főnöknél. Soha nem szervezne lázadást, de
lehet, hogy nem is látná előre valaki más lázadását. Raj
megítélése szerint ezt senki sem tudta jobban, mint maga
Jozef. Jó helyzetben volt itt Krystofnál, és érdeke fűződött
ahhoz, hogy ez így is maradjon. A biztonsági főnök elhaladt
a villódzó fények között a bejárathoz vezető sétányon,
átvágott az udvaron, egyenesen feléje tartva.
– Raj – mondta Jozef, amikor elég közel ért. – Jó ideje nem
jártál Buffalóban.
Raj elmosolyodott magában. Krystofhoz hasonlóan, Jozef
is jobban szerette, ha Raj távol van a várostól. Hanyagul
megvonta a vállát.
– Az öreg nem szereti, ha itt vagyok, én pedig
megelégszem Manhattannel!
Jozef felemelte a tekintetét, hogy Raj szemébe nézhessen.
– Szóval, miben segíthetek?
Segíts visszajutni Manhattanbe, gondolta Raj mosolyogva.
– Sok új arcot látok – mondta.
A másik vámpír nem válaszolt azonnal, inkább elfordult,
hogy szétnézzen az utcán. Raj nem siettette őt. Ha Jozef azt
akarta, hogy Raj eltűnjön, ez volt a legjobb módja, hogy ez
megtörténjen. Végül az elméje úgyis eljut erre a
következtetésre. Addig is, Raj várt.
– Túl sok az új arc – mondta hirtelen Jozef. – Krystof
havonta ötöt, néha tízet is átváltoztat, és mindegyikük olyan
hülye, mint az az idióta Morales – folytatta a férfi.
– Egy hadsereg? – kérdezte Raj élesen.
– Inkább ágyútöltelék, de milyen fenyegetés ellen? Nem
tudok egyről sem!
Raj ezt a gyanúja fényében mérlegelte. – Költöztek új
vámpírok a környékre? Bárki, aki elég erős ahhoz, hogy
kihívja Krystofot?
 Jozef felnevetett.
– Mármint rajtad kívül?
– Nem lehetek én, aki miatt aggódik! Nem adtam rá okot.
– Még, tette hozzá magában. – Valaki másról beszélek, egy
kívülállóról. Talán valaki, aki nem hivatalosan van a
városban.
Jozef tekintete kiélesedett. – Tudsz valamit, amit én nem?
Raj megvonta a vállát, és azt mondta: – Elmentem a
házhoz, ahonnan elvitték Cowens lányát a múlt hétvégén. A
nyom régi volt, de volt ott valaki. Valaki, aki elég erős
ahhoz, hogy észrevétlenül becserkéssze a zsákmányát az
üres utcán.
Jozef megmerevedett.
– Ha Krystof szerint valaki orvvadászik, valaki, aki képes
arra, amit te mondasz, hallottam volna róla. Tudod, hogy
milyen! Ha valódi veszély fenyegetné, mindenkit, akit csak
talál, maga és a fenyegetés közé lökne. – Elhallgatott,
keresve a kapcsolatot. – Gondolod, hogy talán erről van
szó? Ezért lóg körülötte ez a sok új hús? De nekem miért nem
szólt róla?
Na, ez egy jó kérdés volt. Krystof ugyanolyan jól ismerte
Jozef korlátait, mint Raj, ezért tartotta Jozefet a közelében,
Rajt pedig távol. De ha a vámpírlord valóban szenilis lett,
lehet, hogy már nem gondolkodik olyan logikusan, mint
egykor. Raj frusztráltan beletúrt a hajába. A fenébe azzal az
öregemberrel!
– Oké, figyelj, beszélek néhány emberrel ezekről az eltűnt
nőkről. Szemtanúkkal, családtagokkal, a szokásos.
Megtalálom azt, aki ezt csinálja, és ha közülünk való,
elintézem, hogy eltűnjön ez a férfi. – Elgondolkodva
elhallgatott, eszébe jutott az a túl édes kölni. – Vagy nő.
Jozef felkapta a fejét. – Nő? Szerinted ez egy nő?
 – Nem, nem hiszem! De kizárni sem tudom! – tette hozzá,
Emelie-re gondolva – nem mint gyanúsítottra, hanem mint
példára. Az emberekhez hasonlóan, a női vámpírok is
általában gyengébbek voltak, mint férfi társaik, de ha a
vámpír elég erőteljes volt, a fizikai erő kevésbé vált
fontossá, különösen, ha az áldozat egy kislány volt, mint
Patricia Cowens.
Jozef a homlokát ráncolta, mintha próbálná feldolgozni a
gondolatot. – A zsaruk tényleg beavatnak a nyomozásukba?
– Nem, nem engedik! Nagyjából csak végig akarták
csinálni, hogy mondhassák, megpróbálták. De nincs
szükségem az engedélyükre ahhoz, hogy kérdéseket tegyek
fel. – Elkezdett volna valamit mondani Sarah-ról, de
meggondolta magát. Lehet, hogy most nem bízik benne –
valamit biztosan eltitkolt előle –, de ettől még a lehető
legtávolabb akarta tartani Krystoftól és a bohócaitól.
Homlokát ráncolva feldobta a kulcsait, és elkapta őket.
– Mennem kell! Maradjunk kapcsolatban, Jozef!
Megpördült, meg sem várva Jozef válaszát, megkerülte a
kocsit, és kinyitotta az ajtót. Mire elhúzódott a
járdaszegélytől, a másik vámpír már elment, és Raj azon
tűnődött, hogy miért is emelkedik fel minden szőrszála a
puszta gondolattól, hogy egy másik vámpír legyen Sarah
közelében.
 Tizenhetedik fejezet

Sarah másnap alig tudta nyitva tartani a szemeit, és csak

fél füllel hallgatta a tantestületi értekezleten elhangzottakat.
Keveset aludt az elmúlt éjszaka, részben azért, mert félt,
hogy visszatérnek az álmok. Másrészt azért, mert úgy
forgolódott, mint egy ostoba tinédzser, Rajra és a lassú, lágy
csókokra gondolva. Azt mondta magának, hogy ez csak
azért van, mert már nagyon régóta nem volt komoly
kapcsolata. A főiskola óta nem, és még akkor sem volt
igazán komoly. Korán megtanulta, hogy kerülje a közeli
barátságokat, mert mindig kérdezősködtek a múltjáról,
arról, hogy hol nőtt fel, hol élt a családja. Olyan kérdések,
amelyekre Sarah-nak nem volt jó válasza. Cyn volt a kivétel
a szabály alól, mert egyszerűen fogalmazva, Cyn nem
kíváncsiskodott. És most persze ott volt az új barátja, a
hihetetlenül szexi Raj.
Eszébe jutott egyik professzora, akinek végzős korában
járt az óráira. A férfi Lengyelországban született a háború
előtt, túlélte kis zsidó falujának elpusztítását, mindenki és
minden, amit csak ismert, nemcsak az egész családja – bár
az is elég borzalmas volt –, hanem egy egész életforma
eltörlését. Egy évig volt a tanársegédje, és sok időt töltött
vele, teáztak, és hallgatta a történeteit az örökre eltűnt
világról. Mindenfélét mesélt, de ami most jutott eszébe, az
egy apró bölcsesség volt a régi országból. Soha nem
sajátította el a lengyel szavakat; ez egy nehéz nyelv volt,
amit éveken át tanulhattál, és mégsem értetted az
árnyalatokat. De egy durva fordításban valami olyasmi volt,
hogy „Minden szörnyeteg számára létezik egy szörnyeteg,
aki szereti őt”.
Talán ezt látta Rajban. Mindketten valamiféle
szörnyetegek voltak, csodabogarak egy olyan világban, ahol
az emberek élték az életüket, és soha nem kellett aggódniuk
a megkínzott nőkről szóló álmok miatt, vagy... nos, bármi is
volt az, ami miatt a vámpírok aggódtak. Vér, feltételezte, és
hogy honnan szerezzenek.
Mozgásra lett figyelmes maga körül, és rájött, hogy végre
véget ért a gyűlés. Az asztal túloldalán a tanszékvezető
furcsán nézett rá, ő pedig igyekezett a gondolataiba merült
tudósnak látszani, nem pedig unottnak, miközben
összeszedte a papírjait, és betuszkolta őket a túlméretezett
táskájába. Bizonyára sikerrel járt, mert a férfi helyeslően
biccentett felé, mielőtt csatlakozott volna a tanszék
rangidős, azaz férfi tagjainak egy csoportjához, akik most a
legközelebbi bárba készültek, hogy kábultra igyák magukat.
Egy dolgot rögtön észrevett az akadémikusokkal
kapcsolatban. Sokat ittak. Legalábbis az idősebbek. És ki
tudja? Részvétel még néhány ilyen gyűlésen, és lehet, hogy
ő is sokat fog inni.
A többiekkel együtt elindult a lift felé, de az órájára vetett
pillantás után inkább a lépcső felé sietett. Még le akart
zuhanyozni és átöltözni az esti buli előtt. Lehet, hogy
szörnyeteg, de ez nem jelentette azt, hogy úgy is kell
kinéznie, vagy úgy is kell bűzlenie.

***

Raj sokkal jobb hangulatban ébredt a városban töltött

második éjszakáján. Ma reggel bőven volt ideje
visszaérkezni a búvóhelyére, levetkőzni, és még egy jó
hideg vodkát is meginni, mielőtt lefeküdt volna átaludni a
napot, biztonságban a Buffalo belvárosának utcái alatti
személyes páncéltermében. És az sem ártott, hogy
hamarosan személyesen meg fogja látogatni Sarah-t. A lány
bőrének íze édes volt. A vére még édesebb lesz. A férfi a
homlokát ráncolta. Sarah Stratton azonban sokkal több volt,
mint édes íz. A nő rejtegetett valamit, és a férfinak
szándékában állt megtudni, hogy mi az, még mielőtt ez az
éjszaka véget érne.
Az órájára nézett. Éppen elmúlt nyolc óra. Egy dolgot
még el kellett intéznie – némi előkészületet kell tennie Em és
a csapat részére. És aztán az édes Sarah-ra fordíthatja
osztatlan figyelmét, hogy megkapja a válaszokat.
A telefonja megcsörrent, amikor megállt egy nagy ipari
épület előtt, nem messze Buffalo nemzetközi repülőterétől.
– Hol vagy, Em? – vette fel.
– Uram! – mondta Em, hangosan beszélve, hogy a kis
repülőtér jelentős háttérzaján túl is hallható legyen. – Éppen
a készleteket szedjük össze. Éjfél előtt ott leszünk!
– A menedékházban vagyok – mondta, és a szélvédőn
keresztül a sötét épületet bámulta. – Felkapcsolom a villanyt
és a fűtést, de nem leszek itt, amikor megérkeztek. Pár perc
múlva találkozom valakivel.
– Vacsora, főnök?
– Így is mondhatni. Ha már itt tartunk, ma este már
mindenki evett, ugye?
– Muszáj megkérdezned?
– Igen. Mindenki maradjon a közelben, amikor a városba
értek. Később beugrom, és beavatlak, de valami nagyon el
van baszva ebben a városban, és nem akarom, hogy
bármelyik emberem is vakon menjen ki oda!
– Úgy lesz, főnök!
 – Később találkozunk!
Raj a zakója zsebébe csúsztatta a telefont, és kiszállt a
kocsiból. Az öreg raktár két emelettel magasodott fölötte,
csak a tekintélyes hosszán végigfutó nagy biztonsági
lámpák világították meg, és az ajtó fölött volt még egy
lámpa. Az épület téglafalai öregek és megfeketedtek voltak
az évek óta tartó reptéri szennyeződéseknek és a kemény
időjárásnak köszönhetően, és elhagyatottnak látszott. Egy
éles szemű megfigyelő azonban észrevette volna, hogy a
lámpatestek újak, és erős ketrecekbe zártak, hogy
megakadályozzák a vandalizmust. Hogy bár az ablakok
koszosak és madárürülékkel tarkítottak, egyetlen egy sem
volt repedezett vagy törött, a keretek biztonsági üveggel
voltak kitöltve és szilárdan zárva voltak. Az egyetlen
gyalogos bejárat pedig egy masszív acélajtó volt, erős zárral.
Raj mindig is tudta, hogy egy nap majd fel fog lépni
Krystof ellen. Évekkel ezelőtt vette meg ezt az ingatlant,
kedvező áron kaparintotta meg, amikor a korábbi
tulajdonosnak diszkrét eladásra volt szüksége, és Rajnak
volt készpénze. Persze a tulajdonjog azóta többször is
megváltozott – legalábbis papíron. Ahogy felbámult az
épületre, először jutott eszébe, hogy még a hónap vége előtt
ő lesz az északkeleti vámpírok ura. Eszébe sem jutott, hogy
elbukhat. Legyőzné Krystofot, és elfoglalná a helyét, mint
azon kevesek egyike, akik az egész vámpírtársadalmat
irányítják. Ez nem tartozott azon dolgok közé, amire
különösebben vágyott volna. Ha Krystof másfajta lord lett
volna, Raj megelégedett volna azzal, hogy Manhattanben
marad a klubjaival és a gyerekeivel, elszigetelve a
vámpírpolitikától.
De Krystof mindig is kicsinyes zsarnok volt, örök
életében egy elöregedőben lévő királyi ház elkényeztetett,
fiatalabb fia, amelybe emberként született. Az elméjének
nemrégiben bekövetkezett romlása csak súlyosbította a
veleszületett gyengeségeket. Ami pedig Rajt illeti, elege volt
már egy úrból; nem állt szándékában egy másikat szolgálni.
Kinyitotta a robusztus fémajtót. Halvány biztonsági fény
gyulladt ki, és egy kis előcsarnokot mutatott, néhány
lábnyival arrébb egy második ajtóval. A belső ajtó
könnyedén kinyílt, miután a külső ajtó teljesen bezárult, és
Raj belépve a főépületbe azonnal elfordította a kapcsolókat,
hogy felkapcsolja a felső világítást.
Míg az épület külseje csak sejttette, hogy több, mint
aminek látszik, a belseje nem hagyott kétséget. Az ablakok
magasan a padló felett voltak, és vastag acél redőnyökkel
voltak lezárva. A hatalmas üres tér minden sarkát hosszú
ipari lámpák világították meg. És amikor Raj emberei
később megérkeznek, a járműveikkel egyenesen a raktárba
hajthattak a felemelhető ajtókon keresztül, amelyeket
jelenleg a betonpadlóba fúrt vastag rudak rögzítettek.
A rakodótér fölött volt egy félemelet, több szobával az
emberi őrök számára – néhány megbízható férfi és nő
számára, akiket Em a vámpírcsapattal együtt hoz majd
Manhattanből. Akárcsak Raj sokkal kisebb, privát, belvárosi
raktárában, a vámpírok fő hálóhelyiségei itt is a föld alatt
voltak, biztonságosan egy banki páncélterem ajtaja mögött.
Csizmás léptei hangosan visszhangoztak, ahogy átkelt a
raktár padlóján. Két rövid lépcsőfokon lefelé haladva
beütötte a digitális kombinációt, és kinyitotta a
páncéltermet. A belső helyiségek spártaiak voltak, de ezt a
helyet sosem szánták állandó főhadiszállásnak. Ez egy
előkészítő terület volt, semmi több. Ott is felkapcsolta a
villanyt, ellenőrizte a hőfokot a termosztáton, és visszament
az emeletre, nyitva hagyva maga mögött az ajtót. Az
emeleten volt egy mikrohullámú sütő, amely kettős funkciót
látott el: ételt melegített az embereknek és vért a
vámpíroknak. A pult mellett, amely egyben bárpult is volt,
egy hűtőszekrény állt a túlsó falnál, a lépcső közelében
pedig egy nagy vértároló egység duruzsolt vidáman. Most
üres volt, de nem sokáig. Ellenőrizte, hogy működik-e, és
ismét az órájára pillantott. Ideje indulni.
Égve hagyta a főfényeket, bezárta és biztosította a
páncéltermet, majd kilépett az épületből, és bezárta maga
mögött. Em ismerte ezt a helyet; ő volt az, aki segített neki
felállítani. Biztosan nem volt szüksége arra, hogy a férfi
megmondja neki, hogyan helyezze el az embereiket. És
különben is, Sarah már várta.
 Tizennyolcadik fejezet

Sarah Lindába karolva sétált ki az étteremből. A hideg

éjszakai levegő csípős volt a meleg étterem után, ami ebben
az esetben jó dolog volt. Valószínűleg túl sok bort ivott, de
olyan jó íze volt, és egy kis időre képes volt minden másról
elfeledkezni, és csak élvezni a bulit. Sajnos sosem tudott túl
sokáig vagy túl jól felejteni. Éppen ezért Linda hamarosan
újra odabent lesz Sam és a barátai társaságában, és még
jobban elázik, míg a józan Sarah hazamegy, mint egy jó
kislány, akivé sosem tervezte, hogy válik.
– Biztos, hogy nem akarsz maradni, édesem? – Linda
leheletéből a csodás Chateau Margaux illata érződött, amit
egész este ittak.
– Igen, biztos vagyok benne! Aludnom kell egy kicsit,
különben holnap használhatatlan leszek, és vissza kell
térnem a kutatásomhoz. – Nem mondta Lindának, hogy Raj
átjön később, és nem is állt szándékában. A barátnője
valószínűleg azonnal az esküvőt kezdené tervezgetni, ha
megtudná, hogy Sarah-nak egy tényleges randija van.
– Én is kutatok – mondta Linda ujjongva –, csak nem túl
gyakran! – Felnevetett, mintha ez lenne a legviccesebb
dolog, amit valaha hallott. Az étteremben ragaszkodott
hozzá, hogy biztonságosan kikísérje Sarah-t a kocsijához, de
Sarah most azon tűnődött, hogy ki fogja Lindát
biztonságosan visszakísérni az épületbe.
 – Talán be kéne menned! – mondta, és megpróbálta
visszafordítani magukat az étterem felé. – Meg tudom én is
találni...
– Jó estét, Sarah!
Összerezzent Raj hangjának hallatán, és megfordulva
látta, hogy a férfi lazán a kocsijának támaszkodik, és úgy
nézett ki, mint egy rosszfiú, akitől minden anya óvja a
lányát, és egy Calvin Klein arcszesz-reklám modelljének
keresztezése. Széles vállát bőr burkolta, keskeny csípőjét és
hosszú lábát szűk farmernadrág borította, amitől a gyomra
– és anatómiájának alsó részei is – sajogni kezdtek. A férfi
gonosz mosollyal nézett rá, mintha pontosan tudta volna,
mit érez.
– Raj – mondta szinte nyüszítve a nő.
– Raj? – Linda megállt, hirtelen teljesen kijózanodva,
ahogy felfogta ezt az új fejleményt. – És ki lehet ez, Sarah,
kedvesem? – kérdezte bársonyosan, és szemérmetlen
kíváncsisággal fürkészte végig a vámpírt tetőtől talpig. –
Talán az a kutatás, ami miatt vissza kell térned?
– Um! – Sarah érezte, hogy elpirul, és sietve megszólalt. –
Linda, ő itt Raymond Gregor. Raj, a barátnőm, Linda
Hoffman.
Raj hűvös pillantást vetett Lindára, és a kezét nyújtotta
Sarah-nak. A lány gondolkodás nélkül megfogta, és azon
kapta magát, hogy Linda mellől Raj válla alá húzódik. A
férfi magához szorította, mielőtt megszólalt volna.
– Örvendek, Linda! Gondoskodom róla, hogy Sarah
épségben hazaérjen!
– Tényleg? – kérdezte Linda ravaszul, és egy sejtelmes
pillantást vetve Sarah-ra. – Nocsak, nocsak!
– Linda, Raj és én...
 – Régi barátok vagyunk – szakította félbe Raj. – A
városban jártam, és megkerestem Sarah-t. Régen volt már,
ugye, édesem? – Raj megpuszilta Sarah halántékát, a
lehelete melegen érintette a lány bőrét, és a nő a hidegen
kívül valami mástól is megborzongott.
– Hmmm. – Linda nyilvánvalóan nem vette be, de
ugyanilyen nyilvánvalóan hajlandó volt várni a teljes
történetre. – Akkor hagylak titeket, hogy utolérjétek
magatokat! – Kicsit felnevetett, majd így folytatta: – Majd
beszélünk, Sarah drágám – mielőtt egy apró integetéssel a
válla fölött visszasétált volna a parkolóból.
Sarah megfordult, hogy magyarázatot követeljen Rajtól,
de azon kapta magát, hogy a férfi szó szerint leveszi a
lábáról, amikor egyenesen felemelte egy perzselő csókba,
amitől eltűnt a haragja, nagyjából az agysejtjei felével
együtt. A férfi magához szorította Sarah-t, és olyan éhesen
csókolta, mintha valóban túl sokáig lettek volna külön, nem
pedig csak órák óta. Érezte, hogy a saját válasza is olyan
intenzitással emelkedik, amire nem emlékezett, hogy valaha
is megtapasztalta volna. Nem akart másra gondolni, csak a
férfi szájának ízére, a nyelvének az övéhez simulására, a
nagy testének érzésére, amely körülölelte őt, és megvédte a
barátságtalan éjszakától. Halkan felnyögött, és átkarolta a
férfi nyakát, a nevét suttogva az ajkára.
– Azt hiszem... – kezdte Raj, de bármit is gondolt, a lány
újbóli igénye a szájára elhallgattatta. – Sarah – próbálkozott
újra, és sikerült elég közel vinnie az ajkait a lány füléhez
ahhoz, hogy a nő meghallja, amit mond. – A barátnőd még
mindig figyel!
Sarah megmerevedett az emlékeztetőtől, hogy Buffalo
legnépszerűbb étterme előtt állnak. A férfi vállába temette
az arcát, mire Raj halkan kuncogott. – Hazaviszlek!
 – Ne! – tiltakozott a lány. – Én is...
A férfi szorosabbra vonta köré a karját. – Nos, én nem
tudok – morogta. – Nem akarom, hogy eltűnj a szemem
elől!
A friss vágy meleg hullámként áramlott át Sarah testén.
– Oké! – suttogta.
Raj autója közvetlenül az övé mellett parkolt. A férfi egy
csippanással kinyitotta a zárakat, és szinte beemelte a nőt az
anyósülésre, majd egy határozott puffanással becsukta az
ajtót. Sarah kissé megrándult a hangra, az adrenalin eléggé
kitisztította a fejét ahhoz, hogy elkezdjen gondolkodni, mit
keres Raj kocsijában, arra készülve, hogy visszaviszi a
házába, és...
Raj áthajolt a vezetőülésből, hogy egy gyors, kemény
csókot adjon neki. – Ne gondolkozz olyan erősen, édesem!
Nem vagyok veszélyes! – Szűk körben megpörgette a
kormányt, és kihajtott a parkolóból a megriadt
parkolóinasok mellett. – Legalábbis rád nem! – mormolta.
Sarah aggódó pillantást vetett rá, de gyorsan rájött, hogy
tetszik neki a gondolat, hogy a férfi veszélyes lehet. Tetszett
neki ez a nagy, halálos vámpír, aki vágyakozik utána, aki
annyira akarta őt, hogy kész lett volna megszerezni ott a
parkolóban. És ő készen is állt rá. Lehet, hogy nem volt
tapasztalt, de tudta, ha egy férfi akarta őt. Persze, nem is
igazán küzdött ellene. Elmosolyodott, és enyhe
önelégültséget érzett.
Raj abban a pillanatban kinyúlt a kezéért, és a szájához
emelte egy lágy csókra, mielőtt kemény, izmos combjára
tette volna. – Hozzád, vagy hozzám, édesem?
Sarah meglepődve nézett rá. – Van lakásod?
A férfi felnevetett. – Persze, hogy van lakásom! Mit
gondolsz, hol alszom, a helyi temetőben?
 Sarah elpirult. – Nem! – tiltakozott. – Persze, hogy nem!
Csak azt hittem... Nem is tudom. Talán egy hotelben?
A férfi elutasítóan felhorkant. – Láttad már a helyi
szállodákat? Manhattanből jöttem, drágám. Magasabb
színvonalhoz vagyok szokva. Szóval, mi legyen?
Hamarosan fordulnom kell!
– Gondolom, hozzám – mondta Sarah, és ismét aggódni
kezdett, hogy mibe keveredett. – Én a...
– Tudom, hogy hol laksz! Úgy volt, hogy ott találkozunk!
– Akkor miért... – Egy hirtelen támadt gondolatra
összevonta a szemöldökét. – Honnan tudtad, melyik
étterem?
A férfi könnyedén megvonta a vállát. – Azt mondtad,
hogy ünnepség lesz. Errefelé nem sok olyan hely van, ahol
érdemes ünnepelni. Szerencsém volt, és megláttam a
kocsidat.
Sarah nem volt biztos benne, hogy hisz neki, de nem
tudta kitalálni, hogy másképpen hogy tudta volna, hogy hol
találja meg. – Nézd, Raj... – A férfi újra megcsókolta Sarah
kezét, hosszan simogatva az ajkával az ujjait, és éppen csak
hozzájuk érve a nyelvével.
– Már megint gondolkodsz! – mondta. – És különben is...
– A férfi megállt Sarah háza előtt. – Megérkeztünk, és
legalább egy jóéjtpuszit megérdemlek, amiért épségben
hazajuttattalak!
Sarah válaszra nyitotta a száját, de a férfi már kiszállt az
autóból, és máris a mellette lévő nyitott ajtónál állt, a kezét
nyújtva, hogy segítsen neki. Tudta, hogy nem lenne szabad,
de mégis megfogta a kezét, és hagyta, hogy a férfi az
ölelésébe húzza, tudta, hogy ugyanazt a sóvárgó vágyat
fogja érezni abban a pillanatban... Ó, Istenem, igen!
 Raj követte Sarah-t a századfordulós ikerház bejáratának
két, kissé elgörbült ajtajához vezető lépcsőn. Az épület bal
oldali részén sötét volt, de egy függöny lebbenése elárulta
Rajnak, hogy valaki leskelődik. A veranda fénye alatt Sarah
behelyezte a kulcsát, és kinyitotta az ócska ajtót. Az ajtó
kinyílt, és Raj belélegezte Sarah otthonának illatát, mély
elégedettséget érezve, amely a Sarah által megtestesített
egyedi illattal együtt áramlott. A lány felnézett rá, hosszú
haja aranylóan omlott a puha vállakra, és Raj agyát hirtelen
egyetlen szó töltötte ki. Az enyém! A gondolat azelőtt csapott
le rá, mielőtt meg tudta volna állítani, és elkomorult, amikor
a teste keményen megrándult ösztönös válaszreakcióként.
Az agyarai mohón átnyomultak az ínyén, éhesen vágyva a
lány vérének ízére, a farka pedig egészen másfajta éhségtől
merevedett meg. Soha nem érzett még ilyen azonnali
vonzalmat egy nő iránt. Nem volt biztos benne, hogy ez
tetszett neki, de határozottan akarta a nőt.
– Behívnál? – kérdezte lustán.
A nő tágra nyílt, bizonytalan szemekkel nézett fel rá.
– Gondolod, hogy meg kellene tennem?
A férfi cápamosollyal vigyorgott rá, és elég közel húzta
magához, hogy a lány megérezze a teste reakcióját. –
Hacsak nem szeretnéd inkább a verandán csinálni, hogy a
szomszédod is élvezhesse!
Sarah hevesen elpirult, és belépett a házba.
– Gyere be!
Raj annyi időre megállt, hogy rákacsintson arra, aki a
szomszédban leselkedett, majd követte Sarah-t, és azonnal
becsukta maga mögött az ajtót. A lány a kabátját a
lépcsőkorlátra dobta, lerúgta a magassarkúját, és elindult az
ikerház hátsó része felé. A kabátja nélkül Raj láthatta, hogy
szoknyát és pulóvert visel. Nem az a selymes, áttetsző
vékony ruha volt, amire a múltkor vágyott, de valójában
nagyon szép volt, a szoknya szűk és hozzásimult a
csípőjéhez, kiemelve a nagyon szépen gömbölyödő fenekét.
Azt a feneket figyelte, miközben követte a konyhába. A nő
motyogott valami ostobaságot egy csésze teáról, felemelte a
teáskannát, és megrázta, mielőtt visszatette volna a
gázégőre, és elfordította a gombot, hogy meggyújtsa a
lángot. Amikor megfordult és észlelte, hogy a férfi
közvetlenül mögötte áll, meglepetten felnyikkant.
– Félsz tőlem, Sarah? – kérdezte halkan, és ujjával
gyengéden az egyik füle mögé tolta a haját.
– Rettegek! – felelte a lány ideges kis nevetéssel. – De nem
úgy, ahogy te gondolod!
Raj ajkai mosolyra húzódtak, miközben hagyta, hogy az
ujja végigvándoroljon a lány nyakán, végig a kulcscsontja
törékeny ívén, és épp a mellek telt domborulata fölött állt
meg, ahol érezte a lány szívének gyenge dobbanását. – Azt
hiszem, elég jól nézel ki ahhoz, hogy megegyelek!
– Ó! – sóhajtotta a lány. A szemei, amikor találkozott a
pillantásuk, még mindig tágra nyíltak, de már nem voltak
bizonytalanok.
Raj megszüntette a köztük lévő távolságot, a testéhez
húzta a nőt, birtoklóan átkarolta a derekát, a kezét a
csípőjére tette, miközben lehajolt, hogy mélyen belélegezze
a meleg illatát. Sarah szíve hevesen vert, a légzése gyors és
felszínes lett. A mellei puhán simultak a férfi mellkasához, a
mellbimbói keményen meredeztek. A férfi Sarah pulóvere
alá csúsztatta a kezét, hogy megérintse bársonyosan puha,
meleg bőrét, és a lány beleolvadt az ölelésébe, felnyúlt, hogy
átkarolja a nyakát, karcsú ujjai a férfi hajának végeivel
játszottak, miközben csókra emelte az arcát. Raj sokkal
többet akart a játékos csókoknál, felmordult, és ujjait a lány
selymes fürtjeibe fonta, a száját pedig a csupasz nyakára
eresztette. Érezte a forrón és édesen áramló vér illatát,
érezte, ahogy Sarah nyaki ütőere az ajkához simul, ahogy
lehajolt, hogy megkóstolja. Az agyarai lassan előbújtak,
hogy a lány bársonyos bőrét súrolják, olyan keményen és
készen, mint a farka a hasánál. A nő halkan felnyögött, és a
férfi ezt gyengéd vibrációként érezte a szívében. Az ő
asszonya. A vére az ő itala; a teste az övé, hogy elvegye!
Raj megdermedt. Felemelte a fejét, és a keze
mozdulatlanná vált. Pislogott a szinte mindent elsöprő vágy
ellen, hogy belemélyeszthesse a fogait a lányba, hogy
felemelje a pultra, és ott helyben, a konyhában a magáévá
tegye. Sarah halkan, sóvárogva nyöszörögte a nevét.
Mi a fene? A férfi Sarah vállára tette a kezét, és
kiegyenesítette a karját, eltávolítva magától annyira a lányt,
hogy levegőt vehessen anélkül, hogy belélegezné az
izgalmának bódító illatát.
– Sarah – mondta, és kissé megrázta a lányt. – Sarah!
A lány halkan tiltakozott, és vágytól elhomályosult
szemeivel zavartan nézett fel rá. – Raj? – kérdezte halkan,
megbántódva.
– Bassza meg! – A férfi ismét a mellkasához húzta a lányt,
szorosan átölelte, és Sarah karjait közéjük szorította. A lány
erőlködve próbálta megérinteni a férfit, apró rándulásokkal
megsimogatva. Rajt gyötörte a saját izgalma, üvöltve
követelte, hogy tegye magáévá a nőt. Sarah hajába temette
az arcát, és felnyögött. Olyan könnyű lenne felemelni,
felcsúsztatni azt a szűk szoknyát a derekáig, széttárni a
lábát, és addig döfködni sajgó farkát a lányba, amíg
mindketten üvöltve el nem élveznek. A nő akarta ezt. És az
Istenért, ő is akarta; az egész teste lüktetett, fájt a szükségtől.
De maga a vágy ereje késztette megállásra, mert Raj nem
csinált ilyesmit, nem vesztette el az önuralmát egyetlen
nővel sem, legkevésbé egy olyannal, akit alig ismert. Ő
irányított, mindig is ő irányított.
– Sarah! – parancsolta. Egyik kezével megfogta a lány
finom állkapcsát, és kényszerítette, hogy rá nézzen.
– Raj – felelte a lány türelmetlenül.
Felsóhajtott, máris bánta, amit tenni készült, és azt
kívánta, bárcsak egy kicsit önzőbb fattyú lenne. De nem volt
az. Egy gyengéd lökéssel álomba küldte a lányt, kitörölve az
estére vonatkozó emlékeit a hazatérése óta. A lány
összeesett, de a férfi könnyedén elkapta, a karjába emelte, a
mellkasához szorította, a fejét a vállára hajtotta.
Felvitte az emeletre, szinte oldalazva kanyarogva a
nevetségesen keskeny lépcsőkön, tudva, hogy a kíváncsi
szomszéd valószínűleg minden lépését hallja. Két szoba volt
odafent, az egyik nyilvánvalóan valamiféle iroda. Azt
egyelőre figyelmen kívül hagyta, és egy finom rúgással
kinyitotta a lány hálószobájának ajtaját. Egy franciaágy
töltötte ki a tér nagy részét, a sarokban egyetlen
éjjeliszekrény állt. Az ajtó melletti komódon egy ékszer
jellegű, Tiffany lámpa állt, amely minimális fényt adott, de
vámpír látásához bőven elég volt.
Sarah ernyedt alakját az ágyra fektette, a csipkével
szegélyezett párnák hatalmas halmát a padlóra lökte. A
ruháját rajta hagyta, bár enyhe fenntartásokkal. Nem
mintha nem akarta volna meztelenül látni a lány édes kis
testét – határozottan akarta –, de nem akarta, hogy arra
ébredjen, hogy mit csinált vele, amíg eszméletlen volt.
Különösen, mivel megtagadta magától az örömöt, hogy
pontosan azokat a dolgokat tegye, amikre a lány kíváncsi
lett volna. Egy dolog megfizetni az árat a bűneinkért, de
teljesen más dolog megfizetni az árat anélkül, hogy előbb
megvalósulna a vétkezés gyönyöre.
Bedugta Sarah-t a friss illatú takaró alá. A lány halkan
motyogott, összegömbölyödött az oldalára fordulva, és az
ott maradt párnát az arca alá szorította. Raj figyelte, ahogy a
lány be- és kilélegzik, és hosszan elidőzött a sápadt arcának
érintésével. Nem értette, mi történik. Gyönyörű nők álltak
sorban, hogy a hét minden éjszakáján ágyba bújhassanak
vele. Mi volt tehát az édes Sarah-ban, ami miatt minden férfi
ellen, aki hozzá merészelne érni, vérfürdőt fontolgatott?
Úgy viselkedett, mint egy éretlen gyerek, aki az első friss
vér után liheg, amit valaha is megízlelt? Raj nem szerette a
dolgokat, amiket nem értett, különösen akkor nem, ha ezek
a dolgok képesek voltak sebezhetővé tenni őt.
Felállt, és átment a folyosón a lány irodájába, amely még
a hálószobájánál is kisebb volt. A szokásos számítógépes
cuccok is voltak benne, de leginkább könyvekkel volt tele a
szoba. Könyvek a polcokon, könyvek a dobozokban,
könyvek a földön egymásra halmozva. Raj kíváncsian
nézegette a címeket. Rengeteg tudományos kötet azokkal a
szövevényes címekkel, amelyeket a tojásfejűek annyira
szerettek. A következő könyvespolchoz lépett, és
elfintorodott. Romantikus regények, nagyrészt vámpírosak.
Em tucatjával olvasta ezeket a könyveket. Igazán élvezte,
amikor körbeadogatta őket a srácoknak, és azt javasolta
nekik, hogy tanuljanak belőlük.
Kivette az egyik névjegykártyáját az arany tokjából, és
Sarah telefonja alá dugta, ahol a lány biztosan meglátja,
aztán lekapcsolta az asztali lámpát. A folyosó túloldalán
Sarah békésen aludt, a haja aranylóan kócos volt, hosszú
szempillái sötétek az alig látható sápadt arcon. Raj magát
átkozva megpördült, gyorsan visszasétált a keskeny lépcsőn
a konyhába, ahol az átkozott teáskanna hisztérikusan
sivított. Kikapcsolta, és elviharzott a bejárati ajtóhoz,
hangulata minden egyes lépéssel egyre sötétebb lett.
– Bassza meg! – káromkodott, és éppen csak sikerült
megállnia, hogy ne üsse át az öklével a falat. Az egész
átkozott éjszaka előtte állt, keményen, mint a kő, és elsétált
az egyetlen nőtől, akit alig várt, hogy megdugjon. Valaki
meg fogja fizetni az árát a rossz hangulatának. Talán itt volt
az ideje, hogy kikérdezzen néhány helyi vámpírt. Látni
akarta, hogy folyik a vér, és az biztos, hogy nem a sajátja
lesz az.
 Tizenkilencedik fejezet

A vérház, ahonnan Regina Aiello eltűnt, Corfuban, egy

kis faluban volt, jóval a fővároson túl, néhány hektárnyi
terület, amelyet a festői Murder Creek patak határolt. Raj
mindig is eltűnődött azon, vajon ez a patak volt-e Krystof
motivációja a birtok megvásárlására – egy Murder Creek
partján álló ház, ahol a vámpírok játszadozhatnak, túl nagy
kísértés volt ahhoz, hogy kihagyja.
Kívülről a ház ugyanúgy nézett ki, mint amikor Krystof
közvetlenül a második világháború után megvásárolta –
szépen karbantartott, kétszintes épület, fedett tornáccal
ellátva. Az előkertet ápolt gyep borította, de a többi területet
hagyták elvadulni, mindkét oldalon magas fű húzódott, ami
egyfajta biztosítást jelentett a magánélet megőrzéséhez,
hogy ne lehessen látni, mi történik valójában az egyszerű,
fehér parasztházban.
Raj félrehúzódott a BMW-vel az út szélére. Ilyen messze a
várostól nem voltak járdaszegélyek. A ház zsúfolásig
megtelt, sőt, az emberek többsége kiáradt a tornácra, sőt,
még az udvarra is, ahol asztalokat és székeket állítottak fel,
hogy elférjen a tömeg. Amennyire Raj meg tudta figyelni,
nem ellenőrizték, hogy ki jön és ki megy, és az is biztos,
hogy senki sem ellenőrizte a személyi igazolványokat. Mi a
fasz?
Végigsétált az egyenetlen füvön, léptei kemények voltak
a puha talajon. Mindenfelé párok szexeltek az előkertben,
vámpírok süllyesztették agyarukat a huszonöt méternyire
sem lévő közút teljes látótávolságában. Megragadott egy
marék hosszú hajat, és lerántotta az egyik szabályszegő
vámpírt a donor de la nuitról 1. A vámpír dühödt üvöltéssel
kapálódzott, agyarai teljesen kinyúltak, és csöpögött róluk a
vér, kezei karmokká görbültek.
Raj unott pillantást vetett rá.
– Ki itt a főnök? – kérdezte.
– Ki a fasz vagy te? – vicsorgott a vámpír.
Raj egy szót sem szólt. Erejének egy apró szálával térdre
kényszerítette a vámpírt, majd hátrahajlította, amíg a
csigolyák pattogásának hangja olyan hangos volt, hogy a
házból érkező dübörgő zenén is túl hallatszott. A vámpír
képtelen volt másra, csak nyögni a fájdalomtól, de a szemei
tágra nyíltak a félelemtől, aranysárgán csillogtak, ahogy
némán kegyelemért könyörögtek.
– Azt hiszem, feltettem neked egy kérdést! – mondta Raj
nyugodtan. Figyelmeztetés nélkül elengedte a vámpírt,
amitől az olyan erővel zuhant előre, hogy teljes arccal a
fűben landolt, mielőtt lassan, fájdalomtelten felemelte
magát, éppen csak annyira, hogy válaszoljon Raj kérdésére.
– Mick a főnök, uram – mondta rekedten a vámpír. – A
jobb oldali első szobában lesz.
– Köszönöm! – mondta Raj vidáman, és elsétált. Hallotta
maga mögött, hogy a vámpír társa aggódó hangokat ad ki,
amíg egy kegyetlenül káromkodó vicsorgás el nem űzte. Raj
elmosolyodott. Az estéje máris jobbnak tűnt.
Incidens nélkül átment az elülső verandán. A házon kívül
minden vámpír szemtanúja volt az előbbi erőfitogtatásának,
és gyorsan elhátráltak, magukkal rángatva az emberüket.
Ahogy gyanította is, nem volt kidobó az ajtónál – ami azt
jelentette, hogy a beleegyezésekről sem volt jegyzőkönyv,
nemhogy aláírt lemondó nyilatkozat. Ez a ház egy

1
Az éjszaka adományozója
katasztrófa volt, ami csak arra várt, hogy megtörténjen – és
ma este ennek a katasztrófának a neve Raj volt.
Miután bejutott, elég könnyen megtalálta Micket. A
bolond egy nagy, baldachinos ágy közepén feküdt, nőkkel
körülvéve. Nagydarab férfi volt, magas és kövér, fején
rakoncátlan vörös hajjal, és széles mellkassal, amely
ugyanolyan meztelen volt, mint a rajta fekvő nők. Hatalma
is volt. Elég ahhoz, hogy irányítsa ezt a házat és a
vámpírokat benne. De ahhoz nem elég, hogy szembeszálljon
egy igazi mesterrel.
Raj szerencséjére túl arrogáns is volt ahhoz, hogy ezt
észrevegye.
Raj lazán besétált a szobába, úgy nézett ki, mint egy
leendő házvásárló, aki a berendezést ellenőrzi. Mick
tekintete óvatosan követte, de nem mozdult az ágyról.
– Az előkertben vámpírok süllyesztik el az agyarukat –
jegyezte meg Raj, miközben végigsimított a kezével egy
különösen szép antik tükör ezüstkeretén.
– Megdöbbentő – mondta Mick szárazon. A nőjei
ciccegtek.
Raj rápillantott. – És úgy tűnik, senki sem ellenőrzi a
kedves vendégeid személyi igazolványait – folytatta, és egy
aprót biccentett a félmeztelen nők felé, akik domborítani
kezdtek a tekintete alatt.
Mick egy parancsot mordult ki, visszaterelve rajongói
figyelmét egyedül rá.
– Mi közöd hozzá? – követelte. – És ha már itt tartunk, te
ki a fasz vagy?
– Nem mutatkoztam be? Milyen bunkóság! Raymond
Gregor – mondta, és folytatta a többnyire rikító berendezés
szemrevételezését. Megállt, és tekintetét a nagydarab
vámpírra terelte. – Raj a barátaimnak, de attól tartok, te nem
tartozol közéjük, Mick!
A vörös hajú vámpír megvetően felhorkant, és kezdte
ellökdösni magától szerencsétlen játszótársait, hogy
lemásszon az ágyról. Raj hálás volt, hogy a vámpír visel
nadrágot, amit egy gyors mozdulattal begombolt, mielőtt
szembefordult volna vele.
– Szóval te vagy Raj! Már hallottam rólad!
– Tényleg? Én viszont még soha nem hallottam rólad!
Mick szeme dühösen összeszűkült, és kihúzta magát
teljes magasságára, kihívóan kidüllesztve a mellkasát,
ugyanúgy, ahogy az ember Scavetti tette előző este.
– Mick – mondta Raj gyengéden. – Talán előbb ki kéne
takarítanod az embereket a szobából!
A másik vámpír egy pillanatig értetlenül nézett, aztán
felnevetett.
– Frankie! – mondta egy alacsony, ijedtnek tűnő
vámpírnak, aki az ajtó mellett állt. – A ház zárva van, zavarj
ki mindenkit! Öt perccel ezelőtt! – tette hozzá csettintve,
mivel Frankie csak állt és bámult rá.
Raj türelmesen megvárta, amíg a házat bezárják és
kiürítik az emberi szemtanúktól. Az emberek részéről sok
volt a panaszkodás, de a vámpírok részéről semmi. Feszült
csendben haladtak végig a házon, kilökdösve a látogatókat
az ajtón, a kocsijukhoz kísérték és betuszkolták őket. Raj
csak remélni tudta, hogy hazafelé menet nem történik
tömegkarambol. Az nem tenne jót az üzletnek.
– Szóval, Raj – mondta végül Mick. – Hol akarod ezt
csinálni?
Raj elmosolyodott, és lassan felszabadította valódi
erejének egy részét. Éles löket volt, olyan finom, mint a
legzamatosabb nő vére, amit valaha is elvett, olyan édes,
mint az első lassan lecsúszó vér a torkán egy hosszú
szárazság után. Gúnyos pillantást szegezett Mickre.
– Itt is megtehetjük! Nem fog sokáig tartani – mondta a
biztos tudásból fakadó arroganciával.
Mick szeme kitágult, és Raj meglátta a félelem első
felvillanását, ahogy a vámpír felismerte Raj hatalmának
valódi mélységeit. De nem hátrált meg. Tudnia kellett, hogy
ezt a csatát nem nyerheti meg, de állta a sarat, és Raj abban
a pillanatban elhatározta, hogy nem öli meg a jó öreg
Micket. Ilyen bátor vámpírokra lesz szüksége, amikor
átveszi Krystof területét. És ő mindenképpen át fogja venni
a területet.
Mick támadott először, megértette, hogy ez az egyetlen,
csekély esélye. Egy koncentrált erőlándzsát indított Raj
mellkasa felé, és ugyanabban a pillanatban fizikailag is
támadásba lendült, átvetve magát a szobán. Jelentős tömege
úgy csapódott be, mint egy faltörő kos, és Raj felnyögött a
becsapódástól, de könnyedén visszaverte, és pusztán a
hatalmának erejével egy elegáns, majdnem a mennyezetig
emelkedő szekrénybe hajította a másik vámpírt. Legalábbis
az volt, mielőtt Mick neki nem csapódott, és az egészet
forgáccsá nem zúzta. Igazán kár, gondolta Raj mellékesen.
Mick üvöltve felállt, és újra támadni készült, de Raj –
fizikai erőszakot akart, sőt, szüksége volt rá – két kemény
lépéssel átkelt a szobán, és egy lendületes ütéssel
belecsapott a nagydarab vámpírba, eltörte az állkapcsát, és
megpördítette, hogy az ágynak csapódott, és
belegabalyodott a leszakadt baldachin poros, kék
bársonyába. Mick megrázta a fejét – groteszk látványt
nyújtott a lazán lelógó állkapcsával –, és ökölbe szorított
kézzel ismét felállt. Megfeszültek az izmai, az erek pedig
kidudorodtak, ahogy összeszedte a maradék erejét egy
utolsó kétségbeesett erőfitogtatásra, a száját dühös üvöltésre
nyitotta, mintha hangjának a puszta hangereje is súlyt
adhatna a támadásnak.
Raj felemelte a kezét, és ennek az erőnek minden egyes
cseppjét, és még többet is visszaküldött a tulajdonosára, a
padlóra taszítva Micket, és addig nyomta, amíg az ízületei
recsegni nem kezdtek, és kínjában fel nem sikoltott a
nyomasztó súly alatt.
– Add meg magad! – követelte Raj halkan. – Add meg
magad, és szolgálj engem önként, vagy meghalsz itt és
most!
Mick megrándult Raj nagyobb ereje alatt, az arcát
eltorzította a düh és a fájdalom, miközben utolsó erejéig
küzdött. Egyik öklével a padlóba csapott, átütötte az öreg
fadeszkákat, és összezúzta a csontokat a kezében, mielőtt
végül felemelte a tekintetét, hogy Raj kérlelhetetlen kék
szemébe nézzen. Egyetlen szót erőltetett ki tönkrement
szájából. – Mester!
Raj bólintott, és elengedte, majd azonnal levetette a
kabátját, feltűrte az ingujját, és agyaraival felhasította a saját
csuklóját.
– Önként és szabad akaratodból jössz hozzám, Mick? –
kérdezte hivatalosan.
Mick egy pillanatig meglepődve nézett a szemébe, de
aztán bólintott, éhes tekintete pedig leereszkedett a dús
vérfolyamra, amely oly kínzóan közel volt. – Igen, uram!
– És ez az, amire igazán vágysz?
– Uram, ez a leghőbb vágyam!
Raj leeresztette véres karját a vámpír tönkrement
szájához.
– Akkor igyál, Mick, és légy az enyém!
 Mick Raj csuklójára engedte a száját, és nagy kortyokkal
szívni kezdte magába az erőteljes vért. Raj érezte a rántást
nemcsak a csuklóján, hanem a lelkén is, ahogy egy újabb
vámpír lett az övé – az övé, akinek parancsolhat, akinek az
élete vagy halála tőle függ. Még egy kővel nőtt a felelősség
terhe, amely már így is túl nehéz volt.
Amikor érezte, hogy a kötelék véglegessé válik,
visszahúzta a karját új kegyencének mohó szájától. Nem
vette a fáradságot, hogy megtörölje. A seb néhány perc alatt
magától is begyógyul, és ebben a szobában nem volt semmi,
amivel szívesen megtisztította volna. Letűrte az ingujját,
visszahúzta a kabátját, és felállt, hogy szemügyre vegye az
összegyűlt vámpírokat. Néhányan a megdöbbenéstől tátott
szájjal bámultak, mások szinte megkönnyebbültnek tűntek.
Krystof tekintélyének kudarcát bizonyította, hogy egyikük
sem tiltakozott a hatalomátvétel ellen, sőt, még csak a kijárat
felé sem rohant, hogy jelentse a történteket.
– Ez a ház két éjszaka múlva, új vezetés alatt újra kinyit –
jelentette be Raj. Lenézett Mickre, aki már kezdett
gyógyulni az ereiben lüktető erőteljes vértől. – Mick
gondoskodik majd a megfelelő igazgatásról. Ugye, Mick?
– Igen, mester! – mondta Mick lelkesen. Amikor ezúttal
felnézett, a tekintete csak tiszteletet tartalmazott. – Már
régóta vártunk Önre, uram!
– Tudom! – mondta Raj komoran. – De most már itt
vagyok! – Megpördült, és elhagyta a házat azon az úton,
amelyen bejött, figyelmen kívül hagyva a vámpírokat, akik
térdre borultak hódolatukban, amikor elhaladt mellettük.
Azzal, hogy elfogadta Mick esküjét, gyakorlatilag elrabolta
őt Krystoftól, nyíltan kinyilvánítva a szándékát, hogy meg
akarja dönteni a vámpírlordot. Lehetséges volt, hogy
Krystof elméje annyira legyengült, hogy észre sem veszi a
veszteséget, vagy egyszerűen csak a szolgái közötti
rivalizálásnak könyveli el. Elvégre azért hozta Rajt
Buffalóba, hogy eltakarítsa a mocskát. De akár értékelte
Krystof a tett valódi jelentőségét, akár nem, Raj tudta, mit
tett. És tudta, hogy ez csak az atyjával való végső
konfrontációhoz vezethet. Azt is tudta, hogy diadalt kellene
éreznie első győzelmének könnyedségétől, és egy része fel is
ismerte ennek az éjszakának a fontosságát. De csak annak a
szörnyű tehernek volt élesen a tudatában, amely hamarosan
az övé lesz. A teher, amelyet minden vámpírlord hordozott,
vámpírok ezreinek a súlya, akik a következő lélegzetüket
egyedül az ő akaratából fogják venni. Beszállt a BMW-je
kényelmébe, és a város felé fordult, próbált
visszaemlékezni, mikor érezte magát valaha is ennyire
egyedül.
Már majdnem hajnalodott, amikor behajtott
magánlakásának garázsába. Úgy tervezte, hogy elhajt a
reptér melletti raktárhoz, és megnézi, mi van Emmel és a
többiekkel, de ehelyett az Erie-tó dokkjain találta magát.
Nézte, ahogy a rakodómunkások kirakodnak egy hatalmas
teherhajót; a hatalmas darukat, ahogy kiemelik a nagy
fémkonténereket, amelyek annyira különböznek a ládáktól
és hordóktól, sőt, néha még a jószágoktól is, amelyek
megszokottak voltak, amikor még ő dolgozott ezeken a
dokkokon. Amíg egy véletlen találkozás be nem hozta
Krystofot az életébe. Gyakran gondolt arra az éjszakára – ha
munka után egyenesen hazament volna abba az ocsmány,
kis szobába, amelyet jóval többért bérelt, mint amennyit ért,
vagy ha megállt volna az egy háztömbnyire lévő bárban
ahelyett, ahová először érkezett, mert úgy érezte, hogy
fizetésnap után tele a zsebe pénzzel. Egy szeszély, még csak
nem is igazi döntés – egy ilyen jelentéktelen dolog, ami
örökre megváltoztatta az életét.

Buffalo, New York, 1830

Rajmund három korsó habos sörrel egyensúlyozva tért

vissza az asztalhoz, kitérve a röpködő öklök és a botladozó
részegek elől. A hab bőségesen lecsurgott az ujjaira, majd
tovább is, hogy csatlakozzon a koszos padlón lévő régebbi
löttyök rétegéhez. Elég lepukkant hely volt ez a kocsma, egy
sötét móló szélén állt, és bűzlött az alig néhány méterre lévő
dokkok nedves gabonájától. De egyike volt azon kevés
kocsmáknak, amelyek kiszolgálták őt és a barátait, olyan
vaskos akcentussal bíró bevándorlókat, mint egy szelet az
anyja kenyeréből, ha egyáltalán meg tudtak szólalni
amerikai szavakkal, ami nem túl gyakran, és közel sem elég
gyorsan történt.
Kikerült egy ír fickót, aki a bárpult felé tartott, és
leereszkedett a székre, amelyet Maciek őrzött a számára, a
korsókat egy puffanással és az aranyszínű folyadék utolsó
fröccsenésével tette az asztalra.
– Lassabban, Rajmund! – mondta Maciek lengyelül. –
Nem marad semmi az ivásra!
– Raj – javította ki Rajmund. – Már mondtam neked,
Maciek! Az amerikaiak képtelenek kimondani a lengyel
neveket. Hívj Rajnak!
– Raj – mondta Zosia, a hangja mély, fülledt dorombolás
volt, amitől a férfinek sötét sarkok és felhúzott szoknyák
jutottak eszébe. Lehetőleg az övéi. – Ennek semmi értelme,
Rajmund!
Megvonta a vállát, és előrehajolt, hogy csókot lopjon a
lány buja ajkáról. – Talán nincs, édesem, de az
amerikaiaknak tetszik, nem? És most már mindannyian
amerikaiak vagyunk!
– Te talán az vagy – mondta, és felemelte a vállát, hogy
félrelökje a férfit. – Én még mindig lengyel vagyok! –
Rajmund átölelte a lányt, és elvigyorodott, figyelmen kívül
hagyva Maciek rosszalló fintorát. A barátja agya otthon
ragadt Lengyelországban, ahol egy rendes lány az anyjával
töltené az estét, nem pedig egy mocskos kocsmában
iszogatna a Rajmund Gregorczykhoz hasonlókkal. De már
nem a gdanski dokkoknál voltak. Ez Buffalo volt, New
York. Amerika. És ez volt a jövőjük.
Maciek húzott egy nagy kortyot a korsóból, és letette az
asztalra. Egyik piszkos kézfejével megtörölte az arcát, és a
sűrű habból majdnem annyit szétkent a szakállán és a
bajuszán, mint amennyit letörölt.
– Elmondom, mit gondolok – kezdte.
De esélyük sem volt meghallgatni, mit gondol Maciek. Az
ajtó kicsapódott, mintha kivágta volna a tó felől érkező
vihar, amely mintha arra készült volna, hogy lerombolja
körülöttük az épületet. A vastag fa olyan hanggal csapódott
a falnak, mintha egy tonna tégla zuhant volna a dokkra.
Csend lett. A helyiségben minden fej az üres ajtónyílás
felé fordult és bámult. Többen keresztet vetettek, és a
Szűzanyához imádkoztak. Egy férfi lépett a csendbe. Egy
gazdag ember. Raj meg tudta állapítani tiszta ruhájáról,
fehér kezéről és kifényesített körmeiről, rendesen megfésült
hajáról. És a lenéző pillantásból, amellyel végigsiklott az
összegyűlt részegeken.
Mások is voltak vele. Furcsa, gondolta Rajmund, hogy
eddig nem vette észre őket, pedig bizonyára ők léptek be
először a bárba. Négyen voltak, ketten elöl, ketten pedig
kétoldalt védve a gazdag embert oldalát, erős testalkat és
húsos öklök jellemezték őket, ahogy a gazdag embert a
finom ruhája. Testőrök voltak, felbérelt izmok, hogy
biztosítsák, hogy a gazdag ember fehér keze tiszta
maradjon.
A piperkőc szippantott egyet a levegőből, és azonnal az
orrához emelt egy finom fehér zsebkendőt.
– Nos – mondta erős akcentussal amerikai nyelven. – Meg
kell, hogy tegyék!
Ami ezután következett, az a vér és az erőszak homálya
volt, ahogy a négy testőr beletépett a tömegbe, a szájukban
lehetetlen agyarakkal, az ujjaik karmokká görbültek, mint
valami gonosz vadállatnak. A kocsma törzsvendégei, akik
kétszáz kilós ládákat úgy dobáltak, mintha gyerekjátékok
lennének, rémülten sikoltoztak, és a mocskos padlón
próbáltak elkúszni, amely most vörösnek látszott a feltépett
torkokból mindenfelé kifolyt vértől. Rajmund megragadta
Zosiát, és maga mögé lökte, a falnak dőlve próbált
visszaemlékezni, hogy van-e hátsó ajtó, és hogy be van-e
zárva. Látta, hogy Maciek felkap egy nehéz széket, és
meglendíti, hogy széttörje az egyik fenevad hátán, de a lény
megfordult, és nevetve – röhögve – Maciek torkába
mélyesztette az agyarait, és ő sikoltozni kezdett.
Mögötte Zosia is sikoltozott, a hangja a többiek fölé
emelkedett, egy éles női kiáltás a férfiakkal teli teremben.
Rajmund látta, hogy a gazdag férfi észrevette, bár már nem
nézett ki olyan jól, mint korábban – drága ruháját sötét vér
és vérfoltok borították, fehér kezét egyik halott ír szajha
testébe temette. Felemelte a fejét, a szeme úgy izzott a gyér
fényben, mint egy állaté, míg Rajmund már a bőrén érezte a
forróságát.
 – Maradj csendben, Zosia! – sziszegte Rajmund. Érezte,
ahogy a lány reszket mögötte, a keze szorosan markolta a
férfi ingének vékony szövetét.
A gazdag férfi elmosolyodott, és elindult feléjük, úgy
siklott át a káoszon, mintha maga az Isten szabadítaná fel az
utat, az embereket és a szörnyeket úgy söpörte félre, mintha
csak selyemfüggönyök lennének.
– Mit keresel itt, fiú?
Raj döbbenten meredt rá. A szörny lengyelül beszélt
hozzá.
– Én… A dokkokon dolgozom – dadogta, nem tudta, mi
mást mondhatna.
A gazdag ember elvigyorodott, és ez szörnyű látvány
volt.
– Többé már nem!
Az egyik finom fehér kéz egyetlen suhintása kitépte
Rajmund torkát. Térdre rogyott, érezte a saját vérének
melegét, ahogy az ujjain keresztül lecsurgott, és csatlakozott
a padlón egyre növekvő tócsához. Zosia a nevét sikoltotta,
és ő tehetetlenül nézte, ahogy a haszontalan testén
átvonszolják a nőt, a sarkai gyengén rángatóztak, miközben
a gazdag férfi a nyakába süllyesztette a fogait, és ivott.
Az utolsó dolog, amit Raj látott, mielőtt a fekete függöny
a szeme elé borult, Zosia szépséges, haláltól elernyedt arca
volt, egykor ragyogó, kék szemei fakók és élettelenek.
Rajmund sötétben nyitotta ki a szemeit. Embereket látott,
nem, nem embereket, szörnyeket, akik mozogtak az
árnyékban, hallotta a morgásukat, ahogy élvezettel szívták a
nedveket a húsdarabokból, amikre nem akart gondolni. Ez
volt a halál? Ez volt a pokol, amire a papok figyelmeztették,
a lelkének romlása, amit megjósoltak, ha elhagyja
szülőföldjét, és ilyen messzire utazik?
 – Felébredt – morogta valaki.
– Á, végre! – Rajmund felismerte ezt a hangot. A gazdag
emberét. Azt, aki a gonoszt elegáns köpenyként hordozta
magával.
– Hozzátok ide neki a nőt!
A nőt? Zosiára gondolt? Akkor még él?
Egy fiatal lányt löktek ki a sötétségből – nem Zosiát. Nem
ismerte fel ezt a szánalmas gyermeket. A lány megbotlott, és
szánalmasan zokogva, keményen rá zuhant. A teste szextől
és izzadságtól bűzlött, és reszketett a félelemtől. A férfi
kinyújtotta a kezét, hogy megnyugtassa, amikor a lány
néma könyörgéssel a szemében felé fordult. Megérintette a
lány karjának csupasz bőrét... és megmagyarázhatatlan
éhség söpört végig rajta. Hallotta a lány vérének
száguldását, a szívének rémült dobogását, érezte a lány
papírvékony bőre alatt az édes, friss illatot. Mámorító volt.
Közelebb hajolt, elmerült az illatban, kinyújtotta a nyelvét,
hogy érezze a lüktetést, mint valami kis állat, amelyik a
szabadulásért könyörög.
Érezte, ahogy az ínye felhasad, érezte, hogy valami
kemény és éles tépi az ajkát, és tudta, hogy agyarak, ahogy
a lány nyakának puha húsához nyomta őket. Az egyik éles
hegye átszúrta a bőrt, és kicsordult egyetlen csepp vér.
Behunyta a szemét a mámorító íztől, a fejét hátravetette,
mintha egy áradat ömlött volna le a torkán egy sovány
csepp helyett.
A tekintete az apró, vörös szúrt sebre esett. A vastag,
kiemelkedő érre. Arcát a lány nyakába temette, és most
először táplálkozott.
Rajmund félrelökte a lány testét, állkapcsa nagyot
reccsent, ahogy igyekezett levezetni a táplálkozás okozta
feszültséget. Egy pillanatig csendben ült, fejét ide-oda
forgatta, hallgatta a csigolyák pattogását, miközben
körbenézett a szobában. Megdermedt, amikor észrevette a
vérengzés nyomait, amikor rájött, mivé vált, mit tett.
Elborzadva kúszott végig a mocskos padlón, amíg a háta
mögött meg nem érezte a falat.
Valaki felnevetett, és Raj felnézve látta, ahogy a gazdag
férfi bámul rá, aki ismét finom szövetekbe öltözött, keze és
arca makulátlanul fehér volt.
– Zosia? – nyögte ki Rajmund. – Maciek?
A gazdag férfi elegánsan legyintett a kezével a szobában.
– Attól tartok, mind meghaltak. Méltó ügyért, ha ez
megvigasztal! – A tekintete Rajmundra szegeződött. – De te
nem, Rajmund! Te nagyon is élsz!
– Miért? – kérdezte Rajmund, inkább egy meggyötört
lélek kiáltása volt, mint egy férfias kérdés.
A gazdag ember elmosolyodott.
– Mert megtehetem. Gyere, fiam! Most már közénk
tartozol.
Rajmund hátravetette a fejét és felüvöltött.

***

A mobiltelefonja csörgése hozta vissza Rajt a jelenbe.

Zsebéből előhúzta a telefonját, miközben kiszállt a kocsiból,
és nem vette a fáradságot, hogy ellenőrizze ki hívja.
– Igen!
– Raj? – Em hangja nyugtalan volt.
– Igen, Em! Valami baj van? – Beütötte a biztonsági kódot
a magánraktár ajtaján, meggyőződött róla, hogy
becsukódott és bezáródott mögötte, mielőtt átkelt az üres
téren, és leereszkedett a lépcsőn a magánlakásához.
 – Nincs – mondta Em óvatosan. – Ezen a részen nincs.
Mindannyian itt vagyunk a raktárban, a srácok lent
rendezkednek be. Arra számítottam, hogy te...
– Valami közbejött!
– Rendben, oké! Találkozunk ma este?
– Igen! – Becsukódott mögötte a páncélterem ajtaja.
Beütötte a kódot, hogy bekapcsolja az épület teljes védelmi
rendszerét, és hallotta, ahogy a páncélterem nehéz zárjai a
helyükre csúsznak.
– Hadd gondolkozzam egy kicsit, Em! – Megdörzsölte a
homlokát, próbálta megtervezni a következő huszonnégy
órát. Újra találkoznia kell Sarah-val. Még mindig ki kell
derítenie, mit rejteget, mi az igazi oka annak, hogy olyan
szívesen részt venne a rendőrségi nyomozásban. És Krystof
valószínűleg már várja a helyzetjelentést, de kurvára várni
fog, amíg Rajnak nem lesz rá ideje. A saját emberei sokkal
fontosabbak voltak. – Rögtön napnyugta után átmegyek!
Nagy itt a felfordulás, Em. Rosszabb, mint gondoltam.
– Akkor örülök, hogy itt vagyunk neked, főnök!
– Igen. Este találkozunk!
Bontotta a kapcsolatot, és a telefont bámulta, miközben
Sarah Stratton járt az eszében. Ő egy olyan bonyodalom
volt, amire most nem volt szüksége, és ha a gondolat
váratlan fájdalmat is okozott, nem törődött vele. Nem ez
lenne az első eset, hogy kénytelen lenne hátrahagyni egy
embert, aki fontos volt számára.
Azonnal tárcsázta a lány számát, és megkönnyebbült,
amikor megkapta a lehetőséget, hogy egyenesen a
hangpostára kapcsoljon.
– Sarah! Beszélnünk kell! Ma este tíz körül ott leszek! –
Ennyiben hagyta a dolgot, és letette a telefont. A lány
megkapja az üzenetet, amikor reggel felébredt. És ha nem
lenne otthon, mire odaér, akkor meg fogja keresni, és így
vagy úgy, de megszerzi, amire szüksége van.
 Huszadik fejezet

Regina kényszerítette magát, hogy felüljön, kinyissa a

szemét és ébren maradjon. Vámpírok kapták el; ebben most
már biztos volt. De nem csak vámpírok. Voltak átlagos
emberek is. Az volt a baj, hogy nem tudott rájönni, mit
akarnak. Az egyik, akit úgymond ismert – akivel táncolt a
vérházban, és aki valahogy kiütötte és elrabolta –, szinte
minden este meglátogatta. De minden, ami a látogatásai
után történt, valahogy elmosódott. És hálás volt ezért, mert
az a kevés, amire emlékezett a többi vámpírról és arról,
hogy mit tettek vele... Nem akart ezekre a dolgokra
gondolni. A kezét végigsimította a hidegtől libabőrös,
csupasz karján; még a vékony kabátját is elvesztette valahol.
Ujjai végigsimítottak egy fájó ponton a bal karján, és lefelé
nézve óvatosan megérintette azt a helyet. Sötét zúzódások
tarkították a bőrét, még a gyenge fényben is jól kivehetőek
voltak. Volt egy másik szoba is. Egy olyan, ahol erős fények
voltak és az alkoholos bedörzsölés hideg érzetét követően a
vére megtöltötte a kis üvegcsövet. Egy nő beszélt valakivel,
miközben Regina karja fölé hajolt. De mit mondott a nő? És
ki volt még ott?
Regina megpróbált visszaemlékezni, de szédüléshullám
csapott le rá, amitől üres gyomra kavarogni kezdett a
hányingertől. Visszafeküdt, és lehunyta a szemét, várva,
hogy eltűnjön a fájdalom. Olyan ironikus volt. Mindig is a jó
lányok közé tartozott – nem drogozott, nem ivott, és szinte
soha nem randevúzott. Amikor végre úgy döntött, hogy
kitör a megszokott keretek közül – az első apró lázadása –,
és mi történik? Valami őrült elrabolja.
 Fáradtan felsóhajtott, és megmozdult a kényelmetlen
ágyon. Olyan nehéz volt gondolkodni. Talán ezt is akarták,
összezavarni, hogy ne tudjon tisztán gondolkodni, hogy ne
emlékezzen az arcukra, amikor elengedik. Mert hinnie
kellett benne, hogy el fogják engedni. Vagy hogy valaki
megtalálja őt és a többieket. Ez volt az egyetlen dolog, ami
életben tartotta. Megborzongott, és a takaróért nyúlt, amit a
férfi végre hozott neki tegnap este. Ez jó jel volt, nem igaz?
Csak... a takarónak parfümszaga volt. Olyan illat volt, amit
felismert, egy pézsmaillat, amit ő soha nem viselt. És nem
tudott nem elgondolkodni azon, vajon ki használta ezeket a
takarókat, mielőtt odaadták volna neki?
Lecsukódott a szemhéja, és akaratlanul is kicsordultak a
könnyei. Haza akart menni; az anyját akarta. Elaludt. Talán
mire felébred, már ott lesz a rendőrség, talán rátalálnak.
Talán még időben. Mielőtt azt tennék vele, amit a
pézsmaillatú parfümöt viselő lánnyal tettek, a lánnyal,
akinek már nem volt szüksége a takaróra.
 Huszonegyedik fejezet

Sarah arra ébredt, hogy könnyek csordulnak végig az

arcán, a párnája pedig nedves az arca alatt. A könnyek
ezúttal nem csak Regináé voltak. Sarah-é is. A düh, a
csalódottság, a kétségbeesés könnyei a lány törékeny
bátorsága és reménykedése miatt, hogy közel a megmentés.
De hogyan találhatnák meg Reginát, mielőtt túl késő lenne,
mielőtt úgy végezné, mint a többiek, akiket Sarah nem
tudott megmenteni? Felült az ágyban, és mély levegőt vett.
Akkor még csak tinédzser volt, emlékeztette magát
szigorúan. Egy gyerek. Most már felnőtt volt, egy nő, akinek
megvoltak a saját forrásai és kapcsolatai. Biztosan ki tud
valamit találni... Megcsörrent a telefonja, és tudta, hogy nem
ez az első alkalom. A csörgés ébresztette fel.
Automatikusan megfordult, és az éjjeliszekrényéhez
nyúlt, ahol éjszakára mindig otthagyta a vezeték nélküli
telefonját. De az nem volt ott. Újra csöngött... a másik
szobában. A lány a homlokát ráncolta. Soha nem feküdt le
úgy, hogy a telefonja ne lett volna a közelében. Soha.
Elkezdett kikászálódni az ágyból, és ekkor érte a második
meglepetés. A tegnap esti ruháit viselte – a pulóverét, a
szoknyáját és a melltartóját. Ez egyszerűen nem volt helyes.
Egyetlen épeszű nő sem aludt melltartóban. Ez volt az egyik
első dolog, amit levett, amikor belépett az ajtón, a cipőjével
együtt. Biztos részegebb volt, mint gondolta, amikor tegnap
este elhagyta az éttermet. Csak a szerencsének köszönhette,
hogy sikerült hazajutnia anélkül, hogy kárt tett volna
magában vagy valaki másban. Ostoba, Sarah! Taxit kellett
volna hívnia. A telefonja még egyszer megcsördült –
teljesen hiába, minek utána a hívás automatikusan a
hangpostára irányult.
Kissé remegve állt fel, mezítláb odalépett a szekrényéhez
egy pár papucsért, majd gyorsan megállt a fürdőszobában.
Átment az irodájába, és ott találta a vezeték nélküli
telefonját az asztalon, a töltőjében. Felvette, és észrevette,
hogy ott van egy névjegykártya, egy vastag, fehér kártya,
ropogós széllel és egy ismerős névvel... És hirtelen minden
eszébe jutott.
Elment az étterembe, Raj a parkolóban várta. A férfi hozta
vissza ide, és... Mit csináltak? Emlékezett, hogy kinyitotta az
ajtót, emlékezett, hogy beengedte a férfit a házba. Mrs. M.
hallgatózott az ablakban, mint mindig; Raj is mondta. De
aztán mi történt? És hogy került az ágyba teljesen
felöltözve?
A telefonján villogott a fény, emlékeztetve őt, hogy
üzenetei vannak. Felhívta a hangpostát, és felfedezte, hogy
kettő is van. Szórakozottan megnyomta a lejátszás gombot,
még mindig próbálva visszaemlékezni...
– Sarah!
Raj. A székbe roskadt, hirtelen olyan erős sóvárgás
öntötte el, hogy elállt tőle a lélegzete. Előrehajolt, átölelte
magát, mellbimbói megmerevedtek, és fájdalmasan
erotikusak voltak a melltartó csipkéjéhez nyomódva,
combjai szorosan összeszorultak a vágyakozástól, amely
olyan erős volt, hogy hangosan felnyögött. Legszívesebben
levetette volna a ruháit, és...
– Beszélnünk kell. Este tíz körül átmegyek!
És ennyi volt. Letette, anélkül, hogy bemutatkozott volna,
anélkül, hogy elköszönt volna, csak feltételezte, hogy a nő
este várni fog rá, mint egy jó kis házikedvenc.
 – Arrogáns szemétláda! – motyogta, bár kissé zihálva.
Egyik kezét a szíve fölé szorította, várva, hogy a teste
magához térjen, és csak félig hallgatta, ahogy a hangposta
továbbment a következő üzenetre, ami a hívás lesz, ami
felébresztette. Linda volt az, aki követelte, hogy Sarah
azonnal hívja vissza, és meséljen el neki mindent erről a
gyönyörűséges Rajról, és arról, hogy miért nem említette
még soha Sarah. Sarah elmosolyodott Linda leírásától. Raj
lenyűgöző volt azokkal a gyönyörű kék szemekkel és a
dögös testével. Megborzongott, ahogy lecsapott rá a
vágyakozás újabb hulláma.
– A kurafi! – káromkodta el magát hirtelen.
Berohant a fürdőszobába, és elkezdte letépni a ruháit,
először a pulóverét, majd a melltartóját. Félmeztelenül
közelebb hajolt a tükörhöz, felemelte a haját, és a nyakát
vizsgálta, hátha talál rajta valami árulkodó nyomot. Perverz
módon csalódást érzett, amikor nem talált egyet sem, de
azonnal levetette a szoknyáját, lecsúsztatva a csípőjén, le a
padlóra. Az összes vámpírokról szóló könyvben azt olvasta,
hogy volt egy nagy véna a combokban, amit némelyikük
nagyon szeretett. Bámulta csupasz combját a tükörben,
majd leült, hogy a saját szemével is megnézze. Semmi.
Semmiféle harapásnyom.
Hirtelen elég hülyén érezte magát, a hűvös
fürdőszobában, nagyjából meztelenül ülve a csukott
vécéülőkén. Ha megerőszakolta, miért vette volna a
fáradságot, hogy visszaadja rá a ruháit?
– Hülye! – mormolta. Felállt, és a tükörképét bámulta. –
De azért csinált valamit. Tudom, hogy csinált valamit!
Vadul összerándult, és elkezdte összeszedni szétszórt
ruháit. Visszasétált a hálószobába, összehajtogatta a
pulóvert, a többit a ruháskosárba dobta, majd levetette a
fehérneműjét is, és a forró zuhany alá lépett, egy darabig
állva a lüktető vízsugarak alatt, hagyva, hogy felmelegítsék.
Az első dolog, amit az ikerházba költözése után tett, hogy
lecserélte a „víztakarékos” förtelmet, amelyet Mrs. M.
spórolás gyanánt felszerelt, egy tisztességes zuhanyrózsára.
Hitt a takarékosságban, de elég volt. Néha egy nőnek
szüksége volt egy jó forró, gőzölgő zuhanyzásra, méghozzá
a vizes fajtából.
Miután kilépett a zuhany alól és megtörölközött, felvette
a legmelegebb melegítőjét és a báránybőrrel bélelt papucsát,
majd lement a földszintre kávéért. Miközben az első adag
koffein ízletesen átáramlott a szervezetén, újra
végiggondolta az előző éjszaka homályos emlékeit.
Határozottan emlékezett arra, hogy Rajjal együtt érkezett
ide a házba, mert emlékezett rá, ahogy kifejezetten behívta
őt. A férfi becsukta az ajtót, majd... A vágy lökése ugyanúgy
végigsöpört rajta tetőtől talpig, akárcsak korábban. Valami
történt vele. Valami, aminek köze volt ahhoz az átkozott
vámpírhoz. És ki akarta deríteni, hogy mi az.
Visszalépett az irodájába, és megtalálta a fehér
névjegykártyát, amit a férfi az asztalán hagyott. Tárcsázta a
számot, tudta, hogy a férfi napközben nem elérhető, és
remélte, hogy a csörgő telefon sokkal kevésbé teszi
pihentetővé az alvását.

***

Raj szokatlanul ideges és elégedetlen volt, ahogy

felöltözött az éjszakára. És nem a szokásos éhség okozta ezt
az érzést. Elég idős, és elég erős volt már ahhoz, hogy ne
kelljen minden éjszaka táplálkoznia. A két nappal ezelőtti
nőnek a bárban bőven elegendőnek kellett volna lennie
ahhoz, hogy legalább még egy napig erős maradjon – nem
mintha olyan sokáig kellett volna, de megtehette volna.
Fontolóra vette, hogy útközben beugrik valahol egy ivásra,
mielőtt találkozna Emmel és a többiekkel, de ha ennyire
szüksége lenne vérre, bármikor megcsapolhatja a raktárban
lévő zacskós készletet. És különben is, valamiért nem volt
vonzó az ötlet, hogy egy névtelen idegenből táplálkozzon.
Nem, nem valamiért nem volt az! Hanem egy nagyon is
konkrét okból, egy szőke hajú, formás kis testű ember miatt,
akit mindenféleképpen meg akart kóstolni. Túlságosan is.
Raj nem hitt az önkielégítésben. Igen, szép autókat vezetett,
szép ruhákat hordott, és a manhattani lakosztálya jóval
túlmutatott a kényelmen a felszereltségével, de ezek olyan
dolgok voltak, olyan értelmetlen tulajdonok, amikről
gondolkodás nélkül lemondhatott. Amikor a magánéletéről
volt szó, a fegyelem és a kontroll volt a legfontosabb. Néha
megivott egy-egy vodkát, de soha nem ivott mértéktelenül.
Jobban szerette egy gyönyörű nő vénájából származó vért,
de soha nem vitte túlzásba, és mindig boldogan és
jóllakottan hagyta ott a nőit. Voltak vámpírgyermekei, de ő
volt a mesterük és az atyjuk. Nem a barátjuk, vagy az
ivócimborájuk volt. Emelie-ben teljes mértékben megbízott,
de ő volt az egyetlen.
Ezért is volt olyan irritáló ez a hirtelen jött irracionális
vonzalom Sarah Stratton iránt. Az a vágya, hogy megvédje
őt, hogy megízlelje, hogy ellopja, és csakis az övé legyen,
erős és ösztönös volt. Nem kellett azon gondolkodnia, hogy
akarja-e őt; akarta őt – teljesen és minden lehetséges módon.
Erőfeszítésébe került, hogy ne tépje le a ruháit, pokolba a
következményekkel. Undorodva ingatta a fejét. Ha lett
volna választása, még ma este visszarepült volna
Manhattanbe, és soha többé nem látta volna Sarah Strattont.
Mivel ez nem jöhetett szóba, egyszerűen civilizált
emberként kell viselkednie, nem pedig dühöngő
vadállatként, még akkor is, ha az utóbbi közelebb állt az
igazsághoz.
Felhúzta a bőrdzsekijét, és felvette a mobiltelefonját,
észrevéve, hogy bejövő üzenet érkezett magától a bájos
Sarah-tól. A homlokát ráncolta, mert arra gondolt, hogy le
akarja mondani a ma esti találkozójukat, ami
elfogadhatatlan volt. Amikor azonban meghallgatta az
üzenetét, a homlokán még jobban elmélyültek a ráncok.
Tudom, hogy csináltál valamit tegnap este, vámpír, és tudni
akarom, mi volt az! Senki sem szórakozik a fejemmel, érted? Még
te sem! És a pokolba a tíz órával, Mr. Magas és Hatalmas! Tíz
perccel napnyugta után itt akarlak látni, különben megyek a
zsarukhoz!
Szünet következett, amely alatt a férfi hallotta, ahogy a nő
frusztráltan felsóhajt.
Oké, szóval nem igazán megyek a zsarukhoz, de nem is fogok itt
várakozni! Ha kilencig nem vagy itt, elmegyek, te pedig
igyekezhetsz a hülye vámpírtrükkjeiddel megkeresni!
Raj egy része kuncogni akart a Sarah hangjában jelenlévő
elkeseredésen. Egy része pedig, teljesen irracionálisan, meg
akarta tapsolni a lány elszántságát, hogy szembeszállt vele.
A racionálisabb része viszont azt követelte, hogy megtudja,
miért emlékszik egyáltalán bármire is a tegnap este
történtekből. Vajon öntudatlanul is azt akarta, hogy
emlékezzen rá, és hagyott egy gyenge pontot az általa
elültetett emlékekben? Ez egyszerre lett volna ostobaság és
veszélyes. Csak egy módon derülhet ki. Beütötte Em számát
a gyorshívón. A vámpírjai ébren voltak, és készen álltak az
indulásra. Hallotta a hangjukat a háttérben, amikor a nő
felvette.
 – Uram!
– Útközben el kell intéznem valamit, Em! Nem tart
sokáig.
– Remélem is, hogy nem – mondta a lány szárazon. –
Ebben a raktárban ragadni olyan, mintha egy
majomketrecbe lennék bezárva. Ezeket a fickókat ki kell
engedni!
A férfi felnevetett. – Nemsokára! Már úton vagyok! – De
előbb, gondolta magában, még foglalkoznia kell egy makacs kis
emberkével.
 Huszonkettedik fejezet

Sarah a fején keresztül felhúzta a pulóverét, lesimította a

csípőjénél, és leellenőrizte, hogy nem gyűrődött-e össze a
melltartó csipkéje a finom anyag alatt. Frissen mosott haja
csillogott a hálószobai fényekben, és épp csak annyira
sminkelte ki magát, hogy a szeme kissé füstös legyen, az
arany pöttyök olyanok voltak, mint a szikrák a füstben. Ó,
szedd össze magad, Sarah! Szikrák a füstben, az Isten szerelmére!?
Elnevette magát. Nyilvánvalóan túl sok romantikus regényt
olvasott, amit annyira szeretett.
Persze, ő egyáltalán nem hasonlított a könyvekben
szereplő vagány hősnőkre. Soha nem lőtt még pisztollyal,
soha nem használt kést – hacsak a konyhai fiókjában lévők
nem számítanak. És bár fitten tartotta magát, kizárt dolog
volt, hogy bárkit is fejbe rúgjon. Egyrészt túl alacsony volt,
másrészt egy kicsit túl gömbölyded, és három kiló
túlsúllyal, függetlenül hány reggel futotta le az ötmérföldes
körét. Néhány férfinak azért tetszettek az idomai. Általában
nem a megfelelő férfiaknak, de legalább ez bizonyította, hogy
nem egy totális varangy volt.
És amúgy is, miért töltött ennyi időt a készülődéssel? Ez
nem egy randi volt. Épp ellenkezőleg. Az volt a szándéka,
hogy alaposan leteremti Rajt, és az útjára bocsátja. Ennyi
volt.
– Ez határozottan nem randi! – szidta a tükörképét
sokadszorra is. Ez persze felvetette a kérdést, hogy miért
viselte a legszebb csipkés push-up melltartóját, és miért
vette egyáltalán a fáradságot, hogy szemfestéket kenjen
magára. Hát igen, füstöt kellett csinálni a szikrákhoz, nem
igaz?
 Hangosan felnevetett, mint egy őrült, és leült az ágy
szélére, hogy felhúzza a cipőjét. Nem egy híres ember
tervezte őket – mint a legtöbb nőnek, neki sem volt annyi
pénze, hogy ötszáz dollárt költsön egy pár cipőre. De
szépek voltak, és ami még fontosabb, tíz centis sarkai
voltak, így nem érezte magát annyira tökmagnak Raj mellett
állva. Nem mintha ez egy randi lett volna, vagy ilyesmi.
Felállt, majd lekapcsolta a felső lámpát, miközben kisétált a
hálószobából, készen arra, hogy elintézze az oroszlánt a
barlangjában. Vagy a saját barlangjában. Vagy akármiben.
Mert ez határozottan nem randi volt.

***

Raj egy kecses ugrással ugrott át a lépcsőkön Sarah

verandájára. Sietett, hogy odaérjen a raktárba, és nem volt
ideje arra, hogy embernek tettesse magát. A kezét a kilincsre
tette, és mivel nem volt bezárva, lenyomta, és kopogtatva
besétált.
Félúton a lépcsőn találkozott Sarah-val. Másik melltartót
viselt, olyat, amely még jobban kiemelte nyilvánvaló
gömbölyűségét a puha gyapjúpulóver alatt. És mi a fenéért
vette ezt észre? A lány döbbenten nézett rá, ami gyorsan
felháborodásra váltott.
– Gyere csak be, miért is ne?
– Igen, köszönöm! – mondta, figyelmen kívül hagyva a
lány szarkazmusát. – Gondoltál már arra, hogy bezárod az
ajtót?
– Mi értelme lenne? Nem akadályozna meg, ugye?
– Szép. Készen állsz az indulásra?
– Indulásra? Megyünk valahova?
 – Igen! Még be kell ugranom valahova, aztán elviszlek
vacsorázni.
– Tényleg? – kérdezte a lány olyan hangon, amely éppen
az ellenkezőt sugallta. Lesétált még pár lépést, de megállt
azon a lépcsőfokon, amelyiken a férfi szemmagasságában
volt. – Mi történt tegnap este? És az igazat akarom, nem
pedig a vámpír szarságaidat!
– Nem is tudtam, hogy vámpíros szarságokat mondtam
volna neked – mondta szelíden.
– Ha, ha! Mi történt, Raj? És ne mondd, hogy semmi, mert
átkozottul jól tudom, hogy csináltál valamit az
emlékeimmel, és az biztos, hogy nem volt közös
megegyezés!
Raj meglepetten húzódott hátra. Először is, a nőnek nem
kellett volna emlékeznie semmire, másodszor pedig a
szóhasználata kifejezetten kellemetlen helyzetbe hozta. Ő
nem vett el nőket akaratuk ellenére. Soha, de soha. Azóta az
első éjszaka óta nem, amikor a kocsmában túlságosan
magán kívül volt, hogy felfogja, mi történik. Sarah várta a
választ, és vádlóan nézett rá. Valamit csinált a szemével,
ami kiemelte a szürkeséget, de nem rejtette el a mindig ott
lévő aranyszínű pöttyöket.
– Beszéltünk az eltűnt nőkről – mondta lassan. – Te...
feldúlt voltál. Több mint feldúlt. Nem értettem, miért, de
zavart, hogy így látlak, ezért elaltattalak, és elvettem az
emlékeket, hogy ne legyenek rémálmaid!
Ez legalábbis az igazság egy változata volt. Nem
pontosan feldúlt volt, bár határozottan elvesztette az
önuralmát. És nem akarta tovább fokozni a rémálmait azzal,
hogy belekeveredik az életébe.
 Sarah figyelte őt, az arcát kutatta az igazságot keresve,
szögezte le. Nyugodtan bámult vissza rá, és felismerte a
pillanatot, amikor a nő úgy döntött, hogy hisz neki.
– Soha többé ne csinálj ilyet, Raj! – mondta halkan. –
Semmilyen okból! Az emlékeim az enyémek, jók és rosszak
egyaránt, és én majd megbirkózom velük! Nem bírom
elviselni, hogy bárki is szórakozzon a fejemmel!
Több volt ebben, mint amit mondott, és elgondolkodtatta
Rajt, mi történhetett a múltjában. Vajon köze volt ahhoz,
amit rejtegetett?
– Sajnálom! – mondta a férfi.
Sarah elmosolyodott hirtelen, mintha Raj meglepte volna.
– Hát, nem hall ilyet az ember minden nap! – Az
arckifejezése hirtelen ismét komoly lett, és furcsán nézett rá.
– Ööö, Raj, mi nem, vagyis, ööö... mi nem...
– Sarah – mondta halkan, és elkapta a tekintetét. – Ha
szeretkeztem volna veled, emlékeznél rá!
Sarah arca kellemes rózsaszínre pirult. – Arrogáns fattyú!
– mormolta, de ismét rámosolygott, és a férfi érezte, ahogy
egy súly felemelkedik a lelkéről. – Rendben! Hadd vegyem
fel a kabátomat!
Figyelte, ahogy a lány lesétál mellette a maradék lépcsőn,
nézte, ahogy a feszes feneke ringatózik egy sötétkék
nadrágban, és azok az átkozottul szexi magassarkú cipők,
amiket mindig viselt…
– Jobb, ha vastag kabátot veszel fel! – mondta. – Hideg
van odakint. Talán azt, ami a múltkor is rajtad volt. –
Amelyik elrejti az édes kis tested csábítását tette hozzá
magában.
– Oké! – mondta egyetértően, és elővette a hosszú, barna
kabátot. A férfi elvette tőle, és tartotta, amíg a lány felhúzta,
felcsúsztatva a vállára. Hagyta magának, hogy végigsimítsa
a kezét a nő karján, ami ujjbegyeinek könnyed érintésével
végződött, de ellenállt a késztetésnek, hogy az arcát a lány
meleg, aranyló hajába temesse.
Jézusom, Raj, bajban vagy!
A lány felnézett rá a válla fölött. – Szóval elviszel
vacsorázni? Éhes vagy? – kérdezte ártatlanul.
– Felkínálkozol? – nem tudta megállni, hogy ne vágjon
vissza.
A lány finoman felhorkant. – Álmodban, haver!
Lehajolt, hogy egyenesen a fülébe súgja: – Vagy talán a
tiédben, édesem!
A lány megborzongott, a férfi pedig elégedetten
elmosolyodott. Lehet, hogy nem állt szándékában a lányt
használni, de azt sem akarta, hogy teljesen immunis legyen
rá.
Sarah kinyitotta az ajtót, de a férfi elé lépett, a figyelme a
szomszédba irányult, ahol ismét figyelt valaki.
– A szomszédod nagyon odafigyel, hogy ki jön és ki
megy itt!
– Ez csak Mrs. M. – mondta a lány vidáman, és
megkerülve a férfit kisétált a verandára. Figyelmeztető
pillantást vetett rá. – Rajtam tartja a szemét!
– Sok férfi látogatód van?
– Egyáltalán nem – mondta a nő, és megveregette Raj
karját, mintha megnyugtatásra lenne szüksége. – Mrs. M.
csak egy kicsit túlságosan védelmező.
Jó, gondolta. De ezt megtartotta magának. – Zárd be az
ajtót! – utasította a lányt.
– Igenis, Mr. Raj, uram!
A férfi lesétált előtte a lépcsőn. Hosszú éjszakának nézett
elébe.
 Sarah a szeme sarkából figyelte Rajt, ahogy a péntek esti
forgalomban manőverezett. Ma este másnak tűnt, még
mindig barátságosnak és túlságosan védelmezőnek, de
valahogy hűvösebbnek, leszámítva azt az egy elszólását,
hogy éhes-e, ami elég nagy hülyeség volt tőle. Nem akart
rámenős lenni. Vagy igen? El kellett ismernie, hogy
vonzódott hozzá. Ki ne vonzódott volna? Megvolt benne az
a magas, sötét és vonzó kisugárzás, leszámítva persze, hogy
szőke és kék szemű volt. A haja sűrű volt, egyenesen a
gallérjáig hátrafésülve, épp elég hosszú ahhoz, hogy a lány
azon tűnődjön, vajon milyen lenne, ha még hosszabbra
növesztené, talán a válláig. És azok a gyönyörű kék szemek,
amolyan jeges kékek, kivéve, amikor tagadhatatlan
forrósággal izzottak. Megborzongott a meleg kabátjában.
Aha. Határozottan vonzódott hozzá. És néha biztos volt
benne, hogy a férfi is vonzódik hozzá, de aztán mintha
átkapcsolt volna egy kapcsolót, és eltűnt volna az üzleties
külső mögött.
– Te más vagy, mint a többiek! – mondta hirtelen.
A sűrű forgalom ellenére a férfi felé fordult, hogy
ránézzen, a szemei gyakorlatilag izzottak a félhomályban.
– Többiek? – kérdezte olyan mély és halk hangon, hogy
szinte morgásnak tűnt.
Sarah idegesen megnyalta az ajkát. – A többi vámpír itt
Buffalóban.
– Találkoztál már más vámpírokkal is itt Buffalóban?
Volt valami abban, ahogyan ezt kérdezte, ahogyan
ránézett, ami hirtelen tudatosította benne, hogy egy
vámpírral van egy autóban. Egy nagyon nagy, veszélyes
vámpírral. Sajnálta, hogy felhozta ezt az egészet, de a férfi
magyarázatot várt, ezért azt mondta: – Olyasmi. Úgy értem,
igazából nem találkoztam senkivel, de tavaly volt egy
fogadás az egyetemen. Úgy volt, hogy bemutatkoznak a
helyi, Buffalóban élő tehetségek. Manhattan annyira
megdrágult, hogy néhányan tényleg visszaköltöznek
Buffalóba élni. Persze nem sokan, de valaki úgy döntött,
hogy nem árt emlékeztetni az embereket arra, hogy van itt
egy nagy egyetem, orvosi központtal, és sok okostojással és
művésszel. Ez nem Manhattan, de nem is Külső-Mongólia.
Raj szkeptikusan nézett rá. – A vámpírok? – emlékeztette
Sarah-t.
– Igen. Nos, én csak egy történész vagyok, méghozzá
kezdő, de a barátnőm, Linda – a múltkor találkoztál vele –,
férje afféle sztár a művészeti osztályon.
A férfi bólintott, és Sarah arra gondolt, hogy lehetséges,
hogy tegnap este már mesélt neki róla, csak nem emlékszik
rá.
– Szóval – folytatta –, meghívtak, hogy tartsak velük a
fogadásra. Az összes helyi nagyágyú ott volt, köztük a
főnököd, Krystof Sapieha is.
– Ő nem a főnököm! – csattant fel Raj.
Sarah zavartan összevonta a szemöldökét. – De én azt
hittem, ő a helyi vámpírlord, és hogy...
– Ez bonyolult! Folytasd a történeted! – parancsolta a
férfi.
A nő csúnyán nézett rá – tényleg abba kellene hagynia a
parancsolgatást. – Mindenesetre Sapieha mindössze talán
egy órát volt ott, néhány másik vámpírral – gondolom,
testőrökkel –, bár nem voltam túlságosan lenyűgözve.
– Nem? – Raj gyors, szórakozó pillantást vetett rá, mielőtt
visszaterelte a tekintetét az útra, hogy megálljon egy piros
lámpánál. – Mit vártál?
– Óriási eunuchokat. Tudod, arany fülbevalók, meg
ilyesmik.
 A férfi felnevetett. – Biztos vagyok benne, hogy az arany
és a kasztrálás hiánya ellenére is elég ügyesek voltak, és
valószínűleg voltak mások is a tömegben, akikről nem
tudtál. Krystof nagyon is tudatos a saját biztonságával.
– Lehet. De úgy gondoltam, érdekes lenne találkozni vele.
Tudod, Cyn és Raphael miatt. Arra gondoltam, hogy
valószínűleg barátok.
– Beszéltél Krystoffal?
Hirtelen tudatosult Sarah-ban, hogy a lámpa zöldre
váltott, de ők még mindig ott ülnek. Raj feszülten nézte őt,
és nemcsak a méretével, hanem a fenyegetettség érzésével is
lehengerelte, mintha minden azon múlna, hogy mit mond
legközelebb.
– Nem – mondta óvatosan. – Próbáltam, de ő azzal a
nővel beszélgetett, mintha nagyon benne lett volna, tudod?
Azért elindultam felé, de amikor túl közel értem, egy másik
vámpír megállított. – Megvonta a vállát. – Talán Krystof
éppen a következő étkezését készítette elő, vagy ilyesmi.
Rögtön utána elment.
Raj elégedettnek tűnt a válaszával. Legalábbis
megnyugodott, így Sarah már nem érezte, mintha az élete
függne a következő szavaitól. Raj felpillantott a lámpára, és
felgyorsítva áthajtott a kereszteződésen. – Jobb is így! –
mondta végül. – Krystof nagyon öreg – folytatta, mintha ez
mindent megmagyarázna.
Befordult egy ipari területre, nem messze a repülőtértől,
és többször is elkanyarodott, amíg egy sötét mellékútra nem
fordultak, amely mellett egy rakás elhagyatott raktárnak
tűnő dolog állt. Behajtott az egyik ilyen raktárépület
parkolójába, és megállt közvetlenül az ajtó mellett. Sarah
körülnézett, előrehajolt, hogy a szélvédőn keresztül is
kinézzen. Sehol sem volt másik autó, és belülről sem jöttek
fények.
– Tudod, megfelelsz a sztereotípiádnak – mondta a lány.
– Sztereotípia?
– Nagy, gonosz vámpír, ártatlan, tehetetlen nő,
elhagyatott raktárépület, az éjszaka közepén. Tudod!
Sztereotípia.
– Mostanában semmi rosszat nem tettem, és te aligha
vagy gyámoltalan, és valószínűleg annyira ártatlan sem –
tette hozzá egy ferde vigyorral. – Ráadásul ez a raktár nem
elhagyatott. Elismerem az éjszaka közepét. Gondolj rá úgy,
mint vámpírdélutánra.
– Humorérzék? Vigyázz, Raj, kezd elcsúszni a
sztereotípia!
Amikor a férfi még csak el sem mosolyodott, Sarah arra
gondolt, hogy talán mégsem volt humorérzéke. A kulcsokat
a gyújtásban hagyva és járatva a motort, a férfi megfordult,
és egyenesen Sarah szemébe nézett.
– Várj a kocsiban! Csak néhány percig maradok!
– Igen, mester! – mondta dallamosan.
Raj megcsóválta a fejét, és kiszállt. Mielőtt két lépést tett
volna, kinyílt a raktár ajtajat, és egy nő lépett ki – egy
magas, gyönyörű nő, akinek Raj borzasztóan megörült.
Sarah kíváncsian kinyitotta a kocsi ajtaját, azzal a
szándékkal, hogy csatlakozik a társasághoz.
A nő odanézett a hangra, és elvigyorodott.
– Ki a vacsora? – kérdezte, és az állát Sarah irányába
biccentette.
Raj gyorsan átpillantott a válla felett, és Sarah felé fordult,
elzárva a másik nő elől a kilátást. – Szállj vissza a kocsiba! –
parancsolta komoran.
 – Ne légy ünneprontó, főnök! – mondta tisztán a nő. –
Hagyd, hogy a kis barátod csatlakozzon hozzánk!
Raj visszafordult, és Sarah most először látta megvillanni
az agyarait. – Fogd be, baszd meg, Em!
A nő játékos arckifejezése megfagyott a férfi szavaira, de
ami a helyébe lépett, az nem felháborodás volt, amit Sarah
egy barátnőtől várt volna. Ehelyett lehajtott fejjel térdre
rogyott. – Uram! – mormolta, – Bocsáss meg nekem!
Sarah a térdelő nőről Rajra meredt, és azon tűnődött,
vajon neki is félnie kellene-e.
– Szállj vissza a kocsiba, Sarah! – ismételte meg a férfi, és
a nő felé sétált, az agyarai ismét nem látszottak.
Várjunk csak! Uram? Ez a nő vámpír volt?
Sarah hallotta, ahogy Raj halkan káromkodni kezd,
miközben megkerülte a férfit, odalépett a nőhöz, és
kinyújtotta a kezét. – Sarah Stratton – mondta a nőnek.
A nő döbbent és kérdő pillantást vetett Rajra. A férfi egy
undorodó hangot adott ki, és intett, hogy rendben van. A
vámpírnő felállt, megfogta Sarah kezét, és határozottan
megrázta. Nem egy olyan, csak az ujjakkal való, lányos
kézfogás, hanem igazi kézfogás.
– Emelie – mondta a nő. – Nincs vezetéknév, mint Prince
– tette hozzá egy ferde mosollyal.
Raj felhorkant, Emelie pedig komoran nézett rá Sarah
válla fölött. – Mindenki Önre vár, nagyuram! – mondta
kihangsúlyozva.
– Adj egy percet! – mondta Raj.
– Ahogy óhajtod! – válaszolta Emelie. – Örülök, hogy
megismerkedtünk, Sarah! Talán legközelebb tényleg tudunk
beszélgetni.
– Csak a holttestemen keresztül! – motyogta Raj.
 – Túl késő – mondta Emelie kedvesen, és visszasétált a
raktárba, becsukva maga mögött az ajtót.
Sarah megpördült, amint a nő eltűnt.
– Uram? – ismételte meg.
Raj rövid időre lehunyta a szemét, majd kinyitotta, és
türelmes pillantást vetett rá. – A vámpírok sokáig élnek. A
túlélés érdekében rendkívül strukturált társadalmat
alakítottunk ki, hogy megvédjük magunkat egymástól,
valamint a fáklyákkal és karókkal felszerelt emberektől.
Amikor ez a struktúra először kialakult, még nem létezett
olyan, hogy demokrácia. És amúgy sem működne. A
vámpírok többek, mint éjszaka ébren maradó emberek! –
Hirtelen közelebb lépett, és Sarah szemébe nézett. – Ezt ne
feledd, Sarah! A vámpírok veszélyesek és
kiszámíthatatlanok, bármennyire is emberinek tűnnek!
– Oké – mondta a lány halkan. – Rendesen meg vagyok
rémülve!
A férfi egy kicsit hátrébb húzódott. – Nem kell félned
Emtől!
– Ti ketten... – hagyta, hogy félbeszakadjanak a szavak,
szégyenkezve, hogy egyáltalán feltette a kérdést.
Raj egy kicsit túlságosan is önelégülten mosolygott.
– Zavarna, ha így lenne?
– Nem, természetesen nem. Én csak...
– Hát, nem vagyunk azok. Em a legjobb barátom és a
hadnagyom. De soha nem volt köztünk semmi más.
– Ó, hát... Oké. – Sarah idegesen megköszörülte a torkát.
– És most mi lesz?
– Most visszaülsz a kocsiba, és ott maradsz! Nem fog
sokáig tartani. – Megfogta a karját, és visszakísérte a BMW-
be, határozottan becsukva az ajtót. – Maradj itt! – mondta az
ablakon keresztül, amikor a lány megnyomta a gombot,
hogy leengedje. – És húzd vissza az ablakot! Nem Emelie az
egyetlen vámpír odabent!
Ahogy elsétált a kocsitól, Sarah úgy vélte, hallotta, ahogy
azt mormolja: „És nem áll szándékomban osztozni!”. De
lehet, hogy tévedett.
 Huszonharmadik fejezet

Raj még utoljára átvizsgálta a környéket, ellenőrizte, hogy

Sarah a remélhetőleg lezárt kocsiban ül-e, ahogy ígérte, és
kinyitotta a raktár ajtaját, készen arra, hogy bocsánatot
kérjen Emtől. Odabent égtek a lámpák, az emberi szemnek
túl gyengén, de egy vámpírnak éppen megfelelően. És a
nagy tér már nem volt üres. Négy nagy terepjáró – mind
fekete, feketére sötétített ablakokkal – parkolt a rakodóajtó
közelében. A nagy hűtőszekrény mellett a csapat nyolc
tagja, akiket Emelie hozott Manhattanből, különböző
tevékenységekkel foglalatoskodott. Néhányan lustálkodtak,
a nagyképernyős tévét nézték, vezeték nélküli fejhallgatót
viselve, hogy megőrizzék a raktár nesztelen látszatát.
Mások a felszerelésüket ellenőrizték, főként fegyvereket és
késeket. A vámpíroknak nem sok eszközre volt szükségük.
Erejükkel, gyorsaságukkal és agyaraikkal saját maguk
voltak a leghalálosabb fegyver. De egy pisztoly néha jól jött,
és a kések mindig szórakoztatóak voltak.
Em éppen Abellel, Raj egyik legidősebb és
legmegbízhatóbb gyermekével beszélgetett. Abel elkapta
Raj tekintetét, és biccentett neki, a fülében lévő nagy
gyémánt vidáman pislogott a majdnem fekete bőrén. Emelie
befejezte, amit mondott, és odasétált hozzá, megkerülve egy
számítógépes felszereléssel és elektronikával megrakott
asztalt. A csapat műszaki varázslója, egy Simon nevű
ember, helyezkedett ott el, ujjai repkedtek a billentyűzeten,
miközben a fülhallgatójában olyan hangosan bömbölt a
zene, hogy Raj még onnan is hallotta, ahol állt.
 Emelie lesütötte a szemét, ahogy közelebb lépett. A férfi
elszörnyedésére féltérdre ereszkedett, és azt mondta: –
Elnézést kérek, uram! Nem tudtam...
– Jézusom, Em, kelj fel! – rántotta talpra Raj a nőt. –
Nekem kell bocsánatot kérnem! Nem kellett volna így rád
förmednem! Nem tudom, mi van velem!
Em tanulmányozta a férfit, sötétbarna szemei komolyak
voltak, arcának szép vonalait előnyösen kihangsúlyozta a
feje tetején feszesre húzott lófarok.
– Raj, barátom – mondta halkan. – Ez nem igaz! Csak
néhány percet töltöttem veletek, de tudom, mi történik. És
te is tudod!
Raj néhány lélegzetvétel erejéig tartotta a nő komoly
tekintetét. Amikor elfordította a szemét, csúnyán
káromkodni kezdett.
– Bassza meg! Miért pont most? Miért pont ő? Jézusom,
Em, ez a város egy totális káosz! Krystof új vámpírokat
gyárt, mintha csak játékszerek lennének, valaki nőket rabol
el a vérházakból, és most ő! Erre kurvára nincs szükségem!
A hangja egyre hangosabbá vált, mígnem felhívta magára
a terem másik oldalán álló vámpírok figyelmét is.
Mindannyian abbahagyták, amit csináltak. Még a tévét
nézők is letették a fejhallgatójukat. Lehet, hogy nem akartak
hallgatózni, de nem tehettek róla, ha a férfi úgy üvöltözött,
mint egy idióta. Mély levegőt vett, és lassan kiengedte.
– Most nem tudok ezzel foglalkozni! Túl sok minden
forog kockán! Nem engedhetem meg magamnak, hogy
elvonja a figyelmemet egy kislány, aki azt hiszi, hogy a
vámpírok olyanok, mint amit olyan könyvekben olvas,
amelyeknek a borítóján félmeztelen férfiak vannak!
Em szája összeszorult, láthatóan igyekezett nem nevetni,
de a szeme elárulta. – Miért nem használod a lányt, főnök? –
kérdezte gyakorlatiasan. – Talán csak ennyi kell – egy gyors
korty, egy menet a szénában, és máris szabad vámpír vagy!
– És ha nem? Akkor egy kibaszott vámpírhoz van kötve
élete végéig! Arról nem is beszélve, hogy a dolgok
hamarosan eldurvulnak errefelé, és rengeteg vámpír van,
aki szívesen rátenné a kezét, ha hozzám kötődik. Nem
érdemli meg, hogy belekeveredjen ebbe az egészbe!
Em megvonta a vállát. – Talán hagynod kéne, hogy Sarah
maga hozza meg ezt a döntést. Ő már felnőtt nő, tudod,
nem egy gyerek. Különben is, vannak rosszabb dolgok is az
életben, mint egy vámpírhoz kötődni, különösen egy olyan
erőteljeshez, mint te.
Raj csak mogorván nézett rá.
– Miért nem hagyjuk a szerelmi életem témáját?
Em megvonta a vállát. – Te vagy a főnök! Elmondod, mi
folyik itt, vagy egyszerre akarsz mindenkit tájékoztatni?
– Csináljuk egyszerre! Nem szeretem egyedül hagyni
Sarah-t!
– Akkor hozd be!
– Nem! – mondta azonnal.
Em jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét, és a fejét
ingatta, miközben átvezette Rajt a várakozó csapathoz.
– Rendben, emberek! – kezdte Raj. – A következő a
helyzet: Az elmúlt hónapban több emberi nő tűnt el,
mindannyian valamilyen módon kapcsolódtak
vámpírtevékenységhez. Az utolsó William Cowens lánya. –
Körülnézett, és látta, hogy a csapata minden tagja
tudálékosan bólogat.
– Cowens volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy a
rendőrség járjon utána a vámpírkapcsolatnak. Krystof
beleegyezett az együttműködésbe, szerintem leginkább
azért, mert biztos volt benne, hogy semmi közünk az
egészhez, és így könnyen szerezhet némi jó állampolgári
babért. Engem azért hívott, hogy elvigyem a balhét, és ha
lesz következmény, gondoskodjak róla, hogy az ne rá essen.
Eddig semmi meglepetés. De... – Elhallgatott, hogy minden
egyes embere szemébe nézzen. – A legújabb információk
arra engednek következtetni, hogy valóban lehet egy
vámpír is érintett. Nem vagyok benne biztos, hogy Krystof
tud róla vagy sem, de egyértelműen úgy érzi, hogy valaki,
vagy valami fenyegeti, és nem gondolnám, hogy csak én
vagyok az. Új vámpírokat hoz létre jobbra-balra, olyan
sokat, hogy Jozef még csak nem is tud mindegyikről. A
kulcs a vérházak. A sok új vámpírral, akik itt szaladgálnak,
a házak biztosan zsúfoltak, és lehet, hogy valaki titokban
beolvadt. Azt akarom, hogy kétfős csapatokra oszoljatok,
civilben. Négy vérház van Buffalo szélesebb körzetében.
Már megálltam a corfui háznál, és ott... változott a
vezetőség. – Emelie éles pillantást vetett rá. – Először nem
volt alkalmam túl sok kérdést feltenni, úgyhogy továbbra is
szükségem lesz ott egy csapatra, és váltakozva mindegyik
másik háznál. A sok új vámpír miatt nem jelenthet gondot,
hogy elvegyüljetek, de ne erőltessük.
– Em és én szabadon leszünk; megvan a mobilszámunk.
Ha bármi furcsát találtok, hívjatok minket. Kivéve, ha az
életetek veszélyben van, és akkor azt teszitek, amit kell.
Kérdés?
– Zacskókon akarsz tartani minket, vagy
táplálkozhatunk? – kérdezte Abel.
Raj egy percig gondolkodott, majd azt mondta: –
Menjetek csak, és táplálkozzatok a vérházakban, különben
feltűnnétek. De ne vigyétek túlzásba! Szükségem van rátok,
hogy éberek és bevetésre készek legyetek!
Abel megértően bólintott, Raj pedig körülnézett.
 – Még valaki?
Nem volt más kérdés, így Raj a hadnagyához fordult.
– Em! – mondta, jelezve, hogy kísérje az ajtóhoz.
Odakint meggyőződött róla, hogy Sarah ott van, ahol
hagyta. Meglepődött, amikor a lány vidáman integetett
neki, de aztán a válla fölött átpillantva, morcosan látta, hogy
Em visszainteget.
– Jézusom! – káromkodott megint. – Hagyd abba! – Em és
az autó közé helyezkedett, gyakorlatilag elzárva minden
kilátást Sarahra. – Nézd, Em! – mondta halkan. – Ez nagyon
rosszul is elsülhet! Néhány dolog, amit hallottam, arra
enged következtetni... A francba, nem is szeretem felhozni
ezt! – Elfordította a tekintetét, megrázta a fejét, aztán
visszanézett a nőre. – Azt hiszem, valaki vámpírvért árul
kutatás céljaira.
Em szemei döbbenten tágra nyíltak, ami tükrözte a saját
érzéseit. – Nem a mieink közül!
– A pokolba is, dehogy! Valaki helybéli. Az egyik eltűnt
nő az egyetem kutatója volt. A férje azt állítja, hogy
találkozott valakivel, aki azt mondta, garantáltan
hozzájuttatja vámpírvér-mintákhoz.
– Krystof? – kérdezte Em hitetlenkedve.
Raj megrázta a fejét. – Ez nem tűnik rá jellemzőnek! Soha
nem láttam még, hogy akár annyit is kockáztatott volna,
mint egy papírvágás. És valami ilyesmiért? A Tanács
éjfélkor keresztre feszítené, és otthagyná a napon, és ezt ő is
tudja.
– Azért egy ilyen dologban sok pénz van!
– Igen, de neki nincs szüksége pénzre! Azt gondoltam,
esetleg arról lehet szó, hogy megoldást keres a bajára, de
akkor miért hozott ide, hogy áskálódjak benne? – Megrázta
a fejét. – Nem hiszem, hogy ez Krystof. Még nem zárom ki,
de nem érzem helyesnek. – Gyorsan átpillantott a válla
fölött, és látta, hogy Sarah figyelmesen nézi őket, még ha
nem is hallhatta, miről beszélnek.
Visszafordult Em felé, és még jobban lehalkította a
hangját.
– Holnap beszélek az eltűnt kutató férjével. A zsaruk nem
akarnak bevonni, de nincs szükségem az engedélyükre, és
ha vámpírokról van szó, az amúgy sem tartozik rájuk.
Utána majd jelentkezem! Addig is, vigyázz arra, ami az
enyém! Gondoskodj róla, hogy senki se menjen ki egyedül,
és ez rád is vonatkozik, Em! Vagy az egyik csapattal mész,
vagy velem! Nem akarok senkit sem elveszíteni emiatt!
– Én is szeretlek, főnök! Megcsókolnálak, de az új
barátnődnek nem tetszene!
– Em! – Undorodva ingatta a fejét. – Most megyek, de
majd jelentkezem!
Sarah nézte Rajt, ahogy elfordul Emelie-től, és visszasétál
a kocsihoz, azzal a halálos kecsességgel mozogva, minden
izma megfeszülve és készenlétben. A férfi ránézett, és Sarah
látta, hogy a szeme megint az a furcsa jeges-kék lett.
Elmosolyodott, és elkapta a férfi meglepett tekintetét,
amelyet gyorsan egy fintor követett. Ez elgondolkodtatta,
hogy a férfi miért próbálja annyira nem kedvelni őt.
Raj felrántotta az ajtót, és beült a kocsiba, alig várva meg,
hogy becsukódjon az ajtaja, mielőtt egy kerékcsikorgó
kanyarral kirobogott volna a koszos parkolóból. Nem szólt
semmit, miközben elindultak vissza a város felé, de Sarah
nem bánta. Ma este sokat megtudott Rajról, valószínűleg
sokkal többet, mint amennyit a férfi akart, hogy megtudjon.
Az ember sokat tanulhatott abból, hogy csak figyelte az
emberek egymáshoz való viszonyát, még anélkül is, hogy
hallotta volna, mit mondanak. Sőt, néha jobb volt nem
hallani a szavakat, mert a szavak nem mindig mondtak
igazat, de a test általában igen. Például biztosan tudta, hogy
Raj igazat mondott Emelie-ről. Semmi szexuális kapcsolat
nem volt közöttük, és soha nem is volt. Barátok voltak,
nagyon régi, közeli barátok, akik teljesen lazák voltak
egymással. De ennyi volt. Semmiféle szexuális
feszültségnek nem volt nyoma közöttük. Semmi flörtölés,
semmi hatásvadász pózolás, még öntudatlanul sem.
Másrészt ott volt Emelie reakciója Sarah-ra, és Raj
reakciója Emelie reakciójára. Sarah nagyon diszkréten
elmosolyodott. Igen, ma este megtudott néhány dolgot
Rajról, és kezdett értelmet nyerni az egész.
– Még mindig éhes vagy?
Megszakította a magángondolatait, hogy a férfira nézzen.
– Tessék?
– Vacsora – mondta türelmesen. – Még mindig éhes
vagy?
– Ó, persze! Igen. Ööö, szoktál étterembe járni?
Raj felnevetett. – Általában nem! Legalábbis nem enni.
Elpirult erre a nem túl finom emlékeztetőre.
– Nem halok éppen éhen! Úgy értem, nem baj, ha...
– Tudok egy helyet – mondta a férfi. – És még mindig
beszélnünk kell!
– Miről? – kérdezte idegesen.
A férfi ránézett. – Azokról a hazugságokról, amiket
folyton mondasz nekem!
Apám, tényleg tudott egy helyet, gondolta magában Sarah.
Bekapta az utolsó falatot a legzamatosabb lazacból, amit
valaha is kóstolt. Egy kis étteremben voltak, amely mellett
szinte minden nap elhaladt az egyetemre menet, anélkül,
hogy valaha is észrevette volna, micsoda kincs ez a hely. Az
egyik olyan frusztrálóan gyors hangulatváltásban, amit
kezdett Rajhoz kötni, a férfi szinte vidám lett, amint leültek.
Úgy tűnt, régi barátja a lengyel tulajdonosnak – legalábbis
ezen az érthetetlen nyelven beszéltek. Csak a lengyelben
volt ennyi változata az S betűnek.
Raj még vodkát is ivott, Sarah meglepetésére és a férfi
nyilvánvaló szórakozására.
– Nem arról van szó, hogy nem ehetünk rendes ételt,
édesem – mondta a férfi áthajolva az asztal felett, hogy
konspiratívan suttogjon. – Csak az íze elhalványul a
szokásos étrendünkhöz képest. – Aztán rákacsintott, azok a
hűvös kék szemek jegesen forrón villantak, és a nő elkezdett
azon tűnődni, milyen lenne, ha egyetlen éjszakára... vagy
talán kettőre is rá összpontosulna ez a vámpír érzékiség.
Raj magabiztosan rámosolygott, mintha tudta volna, mire
gondol, amit a lány dühös pillantással viszonzott. Amitől a
férfi csak még egyszer elnevette magát, mielőtt a tulajdonos
visszatért, és mindketten lehajtottak még egy vodkát. Nem
mintha ez bármilyen hatással lett volna Rajra. A nő viszont
óvatosan szopogatta egyetlen pohár fehérborát. Elég nehéz
volt józanul is ellenállni a férfi bájainak.
– Mr. Gregor! – hallatszott egy szívélyes hang a termen
keresztül, és amikor Sarah döbbenten felnézett, azt látta,
hogy Edward Blackwood tart feléjük. A tulajdonos kérdő
pillantást vetett Rajra, de Raj enyhén megrázta a fejét, és
kicsusszant a fülkéből, az asztal mellé állt, és nem tűnt
sokkal boldogabbnak a HR-alapítója láttán, mint Sarah, bár
talán nem ugyanazon okból.
– Mr. Blackwood – mondta simán. – Ez váratlanul ért!
– Váratlan öröm, bizonyára – duruzsolta Blackwood. –
Sajnálom, hogy nem volt alkalmunk többet beszélgetni a
múlt este! Talán most szánhatnánk rá egy percet, ha a
kísérője nem... – A férfi pillantása végigsöpört Sarah-n, és a
lány megdermedt, meg volt győződve arról, hogy azért
hallgatott el egy rövid másodpercre, mert szinte felismerte.
Raj mintha megérezte volna Sarah kellemetlen érzését.
Ismét a lány elé lépett, elzárva Blackwood kíváncsi tekintete
elől.
– Sajnálom, Blackwood – mondta Raj, de egyáltalán nem
úgy hangzott, mintha sajnálná. – Terveink vannak!
– Hát persze! Bunkóság volt tőlem, hogy mást
gondoltam! Hogy halad a nyomozás, ha egy pillanatra
rabolhatnám az idejét?
– Nyomozás?
– Nos, igen, a rendőrséggel. Sikerült már valamire
haladni?
– Ezt tőlük kellene megkérdeznie! Attól tartok,
udvariasan megkértek, hogy maradjak ki belőle!
Blackwood a homlokát ráncolta. – De azt hittem, vagyis
úgy tudtuk, hogy ön is részt vesz benne!
– Nem – mondta Raj a fejét rázva. – A magam részéről
utánanézek az ügynek, és nem bánnám, ha beszélhetnék
néhány tanúval, de nincs hozzáférésem! Legalábbis
hivatalosan.
– Nahát! Nos, talán elintézhetek néhány hívást! –
Előhúzott egy vékony pénztárcát a zakója belső zsebéből, és
kivett egy névjegykártyát. Átnyújtotta Rajnak, és így szólt: –
Cserébe talán beleegyezik, hogy találkozzunk, ha ennek az
egésznek vége! – Raj átvette a névjegykártyát, és a zsebébe
csúsztatta, miközben Blackwood nyilvánvalóan valamiféle
kölcsönösséget várt. Amikor nem érkezett semmi, idegesen
megsimította a nyakkendőjét, köhintett, és azt mondta: –
Nos, akkor majd intézem azokat a hívásokat! Kellemes estét
kívánok!
 Raj addig nem mozdult, amíg Blackwood át nem kelt a fő
étkezőn, és be nem fordult a látóteréből az egyik kisebb,
privát szobába. Anélkül, hogy leült volna, valamit mutatott
a tulajdonos barátja felé, és a kezét Sarah karja alá
csúsztatta.
– Elmegyünk – mondta, szinte felrántva a lányt a
székéről.
Sarah nem tiltakozott, hiszen semmi mást nem akart,
mint minél messzebb kerülni Blackwoodtól. Hagyta, hogy
Raj kirángassa az étteremből, de végül kitámasztotta a lábát,
amikor a férfi mint valami plüss játékot vonszolta volna
végig az utcán, ahol a kocsija parkolt.
– Állj meg! – mondta, miközben kirángatta a karját a férfi
szilárd szorításából.
A férfi hűvös pillantást vetett rá.
– Az volt a benyomásom, hogy el akarod kerülni
Blackwoodot!
Sarah elpirult, de dacosan felemelte az állát.
– Ez nem jelenti azt, hogy azt akarom, hogy úgy
vonszoljanak végig az utcán, mint egy engedetlen gyereket!
Tudok járni, tudod!
– Igen, tudom! – mondta a férfi úgy, hogy a lány még
jobban elpirult.
– Hogy csinálod ezt?
– Mit?
– Úgy, hogy minden valamiféle előjátéknak tűnjön. Ez
csak járás! – panaszkodott a lány.
A férfi felnevetett, és átkarolta a derekát, hogy újra
meginduljon az autó felé.
– Nem akkor, amikor te csinálod, édesem! És nem
azokkal a magassarkú cipőkkel, amiket viselsz!
 Sarah akaratlanul is elmosolyodott, amikor a férfi
kinyitotta a kocsi ajtaját, és a lány beszállt az autóba. De a
mosolya elhalványult, amikor meglátta, hogy Blackwood az
étterem előtt áll, és feléjük néz.
– Figyel minket – mormolta, miközben Raj elhelyezkedett
a vezetőülésben.
– Tudom! – Elfordult a járdaszegélytől, és egy nem
engedélyezett U-fordulót hajtott végre, amely az ellenkező
irányba vitte őket, amerre menni akartak, de elkerülte, hogy
elhaladjanak az étterem és Blackwood kíváncsi szemei
mellett.
Sarah azt várta, hogy Raj valahol be fog fordulni, de
ehelyett a városból kivezető főútra tért.
– Hová megyünk? – Alighogy kimondta a szavakat, a
férfi máris átvágott több forgalmi sávon, és megállt egy
sötét, csendes házakkal és nagyon kis forgalommal bíró
utcában. A motort járva hagyta, de leparkolta a kocsit, és
szembefordult Sarah-val, egyik hosszú karját a nő ülésének
háttámlájára támasztva.
– Azt hiszem, itt az ideje a mi kis beszélgetésünknek,
Sarah!
– Itt? – kérdezte a lány.
– Itt. Kezdhetjük azzal, hogy miért félsz Edward
Blackwoodtól. A fickó mellett a használtautó-kereskedők
úgy néznek ki, mint a kiscserkészek, de meglehetősen
ártalmatlan. Hacsak nincs véletlenül néhány milliód elrejtve
valahol egy vagyonkezelői alapban? – A férfi kérdő
pillantást vetett rá.
– Nincs. – Mély levegőt vett, és lopva Rajra pillantott.
Csak ült ott, és figyelte őt azzal a hűvös, kék tekintetével, és
úgy nézett ki, mintha a világ összes ideje a rendelkezésére
állna, és kész lenne azzal tölteni, hogy arra várjon, hogy a
lány kibökje, amire kíváncsi. Sarah nyugtalanul játszadozott
az ujjaival a combján, amíg a férfi ki nem nyúlt, és a kezét az
övére nem tette, lenyugtatva őket.
– Nézz rám, Sarah! – A lány megtette. – Bármi is az,
bármi is történik... nem lehet olyan rossz. Vámpír vagyok,
édesem! Rendszeresen iszom emberi vért. Mi olyat tudsz
mondani, ami ezt felülmúlná?
A lány felnevetett, és rémületére érezte, hogy könnyek
gyülekeznek a szemhéja mögött. – Ez csak... Éveket
töltöttem azzal, hogy elmeneküljek az egész elől, és most...
– A múltkor a többi nőről kérdeztél. Tudni akartad a
nevüket. Miért?
A könnyek azzal fenyegettek, hogy kiömlenek, és
végiggördülnek az arcán. El akarta mondani neki az igazat,
és valami azt súgta, hogy meg fogja érteni, ha megteszi.
Talán igaza volt, talán azért, mert vámpír volt, és semmi,
amit elmondhatott volna neki, nem lett volna ennél
rosszabb. De...
– Mondd el, Sarah!
– Tizenhat éves koromban eljöttem otthonról – suttogta
nyomorultul, gyűlölve magát. – Nem tudtam tovább ott
élni! Megváltoztattam a nevemet, és megszakítottam
minden kapcsolatot, hogy ne találjanak meg! – Ez közel állt
az igazsághoz, elég közel, és remélte, hogy a férfi nem fogja
észrevenni a különbséget.
A férfi a sötét autóban homlokráncolva nézett rá. – Miért?
Történt valami?
A lány bólintott, nem volt hajlandó a férfi szemébe nézni.
– Egyszerűen nem volt jó hely a számomra.
– És hol jön a képbe Blackwood? – kérdezte a férfi,
láthatóan zavartan.
– Micsoda?
 – Blackwood – ismételte meg a férfi. – Láttam a
reakciódat a rendőrségen, és ma este is! Nagyon megijedtél
tőle!
– Blackwood... – mondta Sarah, miközben gyorsan
gondolkodott –, ...ismerte a szüleimet. Felismerhet engem,
és aztán... Tizenkét éve nem láttam a családom egyetlen
tagját sem. Szeretném, ha ez így is maradna!
Raj hallgatott, könnyedén kocogtatta a kormányt,
tekintete az éjszakai forgalomra szegeződött, de a
gondolatai távolinak tűntek. Hirtelen visszanézett a nőre, és
megkérdezte: – Akkor miért ez az ügy? Miért érdekelnek az
eltűnt nők?
– Én csak... Olvastam Trishről az újságban. Sajnáltam őt,
és arra gondoltam... Mivel Tonyt többé-kevésbé ismertem,
és Cyn a barátom. Arra gondoltam, hogy talán én is
tehetnék valamit, ahelyett, hogy megvárnám, amíg Trish
meghal. – Ez a rész legalább igaz volt.
Várta Raj reakcióját, várta, hogy megint hazugsággal
vádolja, de a férfi csak tovább kocogtatta az ujjaival a
kormánykereket, aztán az órájára nézett, és azt mondta: –
Haza kell vigyelek!
Amikor a házhoz értek, Sarah anélkül nyitotta ki a kocsi
ajtaját, hogy megvárta volna, amíg Raj leállítja a motort.
Elindult felfelé a lépcsőkön, és menet közben előkotorta a
táskájából a kulcsait. Mögötte meghallotta a BMW
távirányítójának pittyenését, majd Raj mellette volt, az
ajtóhoz kísérte, és megvárta, amíg kikulcsolja a zárat.
Kinyitotta az ajtót, belépett, és a lépcsőre dobta a táskáját,
majd levette a kabátját. Tudatában annak, hogy a férfi fölé
tornyosul, magán tartotta a magassarkúját, de még mindig
érezte, hogy a férfi hűvös tekintete minden mozdulatát
követi. Vajon mennyit látott? tűnődött. Vajon a vámpírok
tudtak olvasni az emberi gondolatokban? Egyesek szerint ez
csak mítosz volt, de a vámpírok nem igazán álltak sorba,
hogy tanulmányozzák őket, így ki tudta valójában az
igazságot?
– Felteszek egy kis vizet teának – mondta, nem igazán
tudva, mi mást tehetne. Raj követte őt a konyhába. Ahogy a
teáskannáért nyúlt, a férfi árnyéka rávetült, és olyan erős
deja vu érzése támadt, hogy meg kellett kapaszkodnia a
tűzhelyben, különben elesik. Érezte, hogy a férfi
közvetlenül mögötte van, elállja az ajtót, tekintete jegesen
forró a hátán. A szíve szaporán kezdett verni, és hideg
verejték borította be a bőrét, miközben a következő
lélegzetvételéért küzdött.
– Sarah?
A lány megpördült a férfi hangjára, és elöntötte a vágy,
hogy csökkentse a köztük lévő távolságot, hogy felnyúljon,
és megérintse Raj arcát, hogy végigsimítson ujjaival a sűrű
haján, és megnézze, vajon olyan selymes-e, mint
amilyennek látszik. Érezni, ahogy a karjai könnyedén
átölelik, miközben felemeli, és újra és újra mélyen
belesüllyeszti a farkát, amíg ő a nevét nem sikoltja.
Megdöbbenve a saját gondolataitól, kényszerítette magát,
hogy félrenézzen. Elkerülve a férfi érintését, oldalt elsiklott
a pult mellett, amíg a hűtőszekrényhez nem ért. Hátat
fordított a férfinak, kinyitotta az ajtót, kivett egy üveg hideg
vizet, és túlhevült arcához tartotta.
– Bocsánat! – mondta. – Kicsit fáradt vagyok. Nem
aludtam jól!
– Akkor mennem kéne! Hagylak aludni.
– Ne! – mondta gyorsan, majd megforgatta a szemeit a
saját hülyeségén, és hálát adott, hogy elfordult a férfitól, és
így Raj nem láthatta. Mély levegőt vett, és megfordult,
tekintete a vizes palackra szegeződött, miközben lecsavarta
a kupakot. – Arra gondoltam, hogy talán segíthetnék a
nyomozásban! Valószínűleg beszélni akarsz néhány
emberrel az egyetemen, és én talán veled mehetnék, tudod,
mivel ott dolgozom. Arra gondoltam, hogy olyanok
lehetnénk, mint a társak – mondta észszerűen. Sajnos,
amikor felemelte a tekintetét, a férfi nem úgy nézett rá, mint
egy partnerre. Inkább úgy, mintha ő egy steak lenne, ő
pedig egy éhező ember.
Raj az ajtófélfának támaszkodott, megtagadva magától
még egy lépést, félt közelebb kerülni Sarah-hoz. Az ínye fájt,
és az ajkai szorosan összezárultak az agyarai fölött, amelyek
semmi mást nem akartak, mint belemélyedni a lány puha
húsába, és inni a vérének édes nektárját. Észrevette a lány
reakcióját, tudta a pillanatot, amikor a teste
visszaemlékezett arra, ami előző este a konyhában történt,
még akkor is, ha az elméjét kitörölték. Hallotta, ahogy a
lány szíve felgyorsul, látta a hirtelen felcsillanó izzadtságot
az ajkai fölött, és tudta, hogy a mellei közötti finom völgy
meleg és nedves.
Kiegyenesedve elvált az ajtótól, leginkább azért, hogy
enyhítse az ágyékában lévő nyomást, mint bármi másért. –
Rendben – mondta, és úgy gondolta, hogy ez nagyon rossz
ötlet. Kerülnie kellene minden kapcsolatot a nővel, nem
pedig egy kibaszott partnerséget kialakítani. De valamiért a
szája csak mondta tovább. – Tényleg beszélnem kell az
emberekkel – mondta. – Tanúkkal, családtagokkal,
ilyesmikkel. És néhányan megfélemlítőnek találnának.
– Tényleg? – kérdezte vékony hangon.
– Te viszont... – Nem tudta megállni a dolgot. Bezárta a
köztük lévő távolságot, és kinyújtotta a kezét, hogy az ujja
köré csavarjon egy szőke hajtincset. – Te vagy az almás pite
és a vasárnapi iskola. Az emberek valószínűleg odamennek
hozzád az utcán, és elmondják a titkaikat. A kisgyerekek
téged keresnek meg, amikor elvesztették a tömegben az
anyjukat.
Sarah rosszallóan nézett rá, láthatóan nem tudta
eldönteni, hogy hízelgésnek vagy sértésnek vegye a férfi
szavait.
Raj felnevetett, és érezte, ahogy a szexuális feszültség
elszáll.
A lány egy apró félmosolyt villantott rá. – Mi a fene! –
mondta. – Mikor kezdjük?
– Holnap este, ha ráérsz.
– Persze, miért ne? Kinek van szüksége alvásra!?
– Dr. Edwards férjével akarom kezdeni. Ő egy férfi és egy
akadémikus, így a jelenléted különösen hasznos lehet.
– A mindenit, köszönöm! Imádok hasznos lenni! Ki az a
Dr. Edwards?
– Estelle Edwards. Orvosi kutató és az első nő, aki eltűnt.
Nem illik a profilba, és szeretném tudni, miért.
Megvonta a vállát. – Rendben!
Raj elmosolyodott.
– Akkor hagylak aludni! – mondta. Végigsétált a
folyosón, elégedetten, hogy tisztán megúszta a dolgot, és
már azon gondolkodott, hogyan úszhatná meg a holnap esti
találkozást. Isten tudta, hogy időt akart vele tölteni. De
túlságosan is akarta őt, és ez egyikük számára sem volt
egészséges. Elérte a bejárati ajtót, és megfordult, hogy
elköszönjön, de Sarah már ott volt mögötte.
Ott állt, és felnézett rá, a kezét a háta mögött tartva, mint
egy jól nevelt gyerek. Mély levegőt vett, ami semmit sem
segített Raj újonnan szerzett önuralmának, és azt mondta: –
Nem akarsz jóéjtpuszit adni?
 A férfi megdermedt. – Micsoda?
– Egy jóéjtpuszit – erősködött.
A férfi a homlokát ráncolta. – Sarah...
A nő türelmetlenül nézett rá.
– Mi a probléma, Raj? Tegnap este megcsókoltál, nem
igaz? És azelőtt is. Hirtelen nőtt egy második fejem, vagy
mi? – Megveregette a vállát, mintha az új kinövést keresné.
– Jól van! – Lehajolt, és egy szemérmes csókot akart adni
az arcára, de Sarah-nak más tervei voltak. Az utolsó
pillanatban elfordította a fejét, hogy az ajkuk találkozzon. És
a férfi elveszett.
A nő ajkai puhák és melegek voltak, elolvadtak Raj ajkai
alatt, miközben szétnyílva egy apró nyögést sóhajtott. Raj,
egyik karját a nő dereka köré fonva, felemelte, és
megpördülve a falhoz nyomta, testét az övéhez szorítva,
miközben felfedezte édes száját. A nyelvük összekeveredett,
a lány karcsú karjai a nyaka köré fonódtak, és közelebb
húzták őt, amíg már szinte azt hitte, hogy egyetlen egésszé
olvadnak össze, örökre csapdába esve egy perzselő
ölelésben. És bizonyára volt ennél rosszabb módja is annak,
hogy valaki véget vessen az életének?
A lány felkiáltott, amikor Raj agyarai az ajkába haraptak,
és megszívta, elmerülve Sarah vérének első kóstolásában, a
szédítő varázslatban, ahogy az átjárta a szervezetét. Egy
pillanatig még tartotta a lányt, élvezve a meleg, készséges
test érzését, az izgalmának látványát, kipirult arcát és a
vágytól ködös szemét, majd hagyta, hogy lecsússzon, amíg
a lába meg nem érintette a padlót.
– Légy óvatos, kicsikém! – suttogta durván. – Ne
incselkedj, hacsak nem vagy felkészülve a
következményekre! – Addig tartotta a lányt, amíg az meg
tudott állni a saját lábán, és megengedett magának egy
gyengéd csókot az éhes kis szájára, mielőtt elhúzódott tőle.
– Holnap felhívlak! – mondta, majd távozott, miközben a
lány csalódott tiltakozása visszhangzott mögötte az üres
járdán.
 Huszonnegyedik fejezet

Raj biztosította a magánpáncélterme ajtaját, és egyenesen

a bárpulthoz ment, töltött egy feles vodkát, és felhajtotta. De
semmi sem tudta lemosni Sarah vérének hosszantartó ízét.
Talán, ha soha nem kóstolta volna meg a bőrének édességén
túl, távol tudna maradni tőle. De most... Az az apró korty a
véréből megpecsételte a sorsát. Még mindig hátrahagyhatná
a nőt, visszarohanhatna Manhattanbe a leggyorsabb
repülőgépével, de az emléket, a szükségletet soha nem
törölhetné ki. A lány az övé volt, és átkozott legyen, ha
hagyja, hogy másé legyen, legyen az ember vagy vámpír.
De vajon Sarah átkozott lenne-e, ha elvenné őt?
Visszacsapta az üres poharat a bárpultra, és letépte
magáról a ruháit, tudatában a felkelő napnak, ahogy az
elszívja az energiáját. Amikor végre belezuhant az ágyába,
üdvözölte a nappali alvás édes feledését. Legalább néhány
órára szabad lesz.
Amikor este felébredt, Tony Scavetti üzenete várta a
hangpostáján, és kérte, hogy hívja fel. Aligha számított rá,
de jó volt tudni, hogy nem vesznek kárba a névjegykártyái.
Raj lezuhanyozott és felöltözött, mielőtt beütötte a
nyomozó közvetlen számát.
– Scavetti!
– Raymond Gregor, nyomozó. Ön hívott.
– Igen – mondta Scavetti, és úgy hangzott, mintha inkább
kihúzta volna az összes fogát, minthogy ezt a hívást
kezdeményezze. – Úgy tudom, szeretne beszélni néhány
tanúval.
 Mivel nagyjából ez az utolsó dolog volt, amire Raj
számított, hogy mondani fog, szüksége volt egy percre,
hogy válaszolni tudjon.
– Szeretnék – mondta végül.
– Igen, szóval… Telefonáltam néhányat. Dr. Edwards ma
este otthon lesz, ha látni akarja.
– Kilenc óra felé ott leszek – mondta Raj. – Miért változott
meg a véleménye, nyomozó?
– Nem tudom, mire...
– Ne játszadozzunk, Tony! Legalábbis magunk között ne!
– tette hozzá Raj szárazon. – Miért ez a hirtelen
udvariasság?
Hallotta Scavetti szapora lélegzetvételeit, majd valami
olyasmit, ami úgy hangzott, mintha egy szék csapódott
volna a falnak. – Vannak barátaid, Gregor! Ezt meg kell
hagyni. Barátok, akiknek kurva sok pénzük van! És a pénz
beszél, még akkor is, ha kurvára be kellene fognia a száját!
És visszatér az igazi Scavetti, gondolta Raj. Ez szinte
megnyugtató volt.
– William Cowens felhívta a rendőrfőnököt, és kérte az
együttműködésünket – tette hozzá Scavetti. – Követelte, a
kurva életbe. A kapitány keményen ránk szállt. Szóval
megkaptátok a kibaszott interjúitokat! Ennyi elég lesz?
– Igen, és köszönöm!
– Ja, mindegy! Hé, Gregor, ha már haverok vagyunk, meg
minden, miért vagy itt?
– Tessék?
– Úgy értem, a te szokásos területed Manhattan, ugye?
Raj ezt nem mondta el neki, és nem lett volna könnyű
bárkinek is előásnia az információkat róla és az üzleteiről.
Talán a zsaruknak volt valakijük Krystof körén belül.
 – Biztos nem kevés olyan helyi fickó is van, aki képes
lenne ilyesmivel megbirkózni – mondta Scavetti. – Akkor
meg minek hozni egy ilyen ficsúrt a nagyvárosból? Mit
akartok eltitkolni?
Raj is szerette volna tudni a választ erre a kérdésre, de
csak annyit mondott: – Ezt a kérdést Lord Krystofnak
kellene feltenni. Ahogy te is, én is csak azt teszem, amit
mondanak nekem!
– Rendben – mondta Scavetti, láthatóan egy szavát sem
hitte el. – Mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy szólni
fogsz, ha megtudsz valamit azokról az eltűnt lányokról.
– Önnek és nekem ugyanaz a célunk, nyomozó! Sajnálom,
ha ezt nem hiszi el!
– Igen. Mindegy!
A telefon elnémult Raj fülénél. Kikapcsolta, és fejből
beütötte Sarah számát.
– Halló?
Nem mutatkozott be.
– Ma este kilencre van időpontunk Dr. Edwardsnál. El
tudsz jönni?
– Jó estét neked is, Raj!
Egy pillanatig hallgatott, aztán azt mondta: – Sarah!
– Igen.
– El tudsz jönni vagy nem?
– Igen, lordom!
A férfi elkomorult. Átkozott Emelie. – Ne hívj így!
– De Emelie...
– Emelie szeret játszadozni!
Raj hallotta a számítógép billentyűinek halk kopogását, és
rájött, hogy a nő valami máson dolgozik tovább, miközben
hozzá beszél. – Megzavartam valamit? – morogta.
 – Hát, ma este valaki bizonyára a koporsó rossz oldalán
kelt fel. Szóval, felveszel, vagy mi lesz?
Raj egy pillanatra elgondolkodott a mondat „vagy mi”
részén, de azt mondta: – Kilenc előtt ott leszek!
– Akkor majd találkozunk.
– Igen! – mondta, és letette, eltökélten, hogy akkor is ő
mondja ki az utolsó szót.
A telefonja szinte azonnal megcsörrent. Sarah volt az. A
hüvelykujjával megnyomta a gombot, és mielőtt bármit is
mondhatott volna, a nő azt mondta: „Viszlát, Raj!”, és
letette.
 Huszonötödik fejezet

– Elmegyünk az egyetemre, miután találkoztunk

Edwardsszal – mondta Raj, amikor Sarah végre válaszolt a
türelmetlen kopogtatására a bejárati ajtaján. A nő úgy
döntött bezárja az ajtót, és a férfi nyilvánvalóvá tette
ingerültségét, amikor végre beengedte. – Én is beszélni
akarok Trish szobatársával – folytatta. – Telefonálj előre, és
győződj meg róla, hogy ott van-e!
Sarah sötét pillantást vetett rá. – Ki bízott meg ennek a
partnerségnek a vezetésével? Talán én valami másra
gondoltam!
– Tényleg? – kérdezte kíváncsian.
A lány bosszúsan összeszorította az ajkát, és odalépett,
hogy elvegye a kabátját a kanapé támlájáról, ahová
korábban hajította.
– Nem! – csattant fel, és elkezdte felrántani a kabátot a
karjára. Meglepődött, amikor Raj elvette tőle, kecsesen
átcsúsztatva a karján, a kezét néhány másodpercnél tovább
tartva a vállán.
A lány megremegett, és Raj azonnal felemelte a kezét.
– Az én autómmal megyünk! – mondta, és tartotta az
ajtót. Majd felvonta az egyik szemöldökét. – Pontosabban,
hacsak nincs más terved?
A lány kinyújtotta a nyelvét, miközben elment mellette,
amivel egy rövid, szinte vakkanásszerű nevetést váltott ki
belőle. Úgy látszik, még Raj is meg tudott lepődni. Jó tudni.
Fél óráig tartott az út Edwardsék házáig, amely egy nagy,
dupla telken álló, burjánzó ranch-stílusú ház volt Buffalo
egyik külvárosában. Ez a külváros hamis vidéki jelleget
sugárzott, fehér kerítésekkel és széles pázsitokkal,
amelyeken a megye más részein hat ház is elférne.
– Van gyerekük Edwardséknak? – kérdezte Sarah, amikor
behajtottak az U alakú felhajtóra.
– Nincsen. Karrierjük van. – A férfi ránézett, és rajtakapta,
hogy kétkedve szemléli a házat. – Nem helyesled?
– Nem igazán érdekel egyik sem, amíg boldogok. Csak
nézem ezt a hatalmas házat, és próbálom elképzelni, ahogy
ők ketten bolyonganak benne. Valószínűleg napokig el
tudnának lenni anélkül, hogy látnák egymást.
– Talán ez történt. Talán Estelle valójában most is
dolgozik valahol a házban, és Dr. Edwards nem is tud róla.
– Leállította a motort. – Menjünk!
A ház kívül és belül is ki volt világítva. Egyemeletes volt,
valószínűleg pincével, de a mennyezet magas volt, és az
ablakok ezt kihasználták, a talajtól majdnem a tetővonalig
értek. A magas, kétszárnyú ajtókban homályos, metszett
üvegtáblák voltak, így láthatták, hogy valaki mozog
odabent, amikor becsengettek.
– Majd én átveszem – mondta Sarah. – Valószínűleg
feldúlt, és egy nő...
Raj felhorkant. – Amennyire te tudod, ez a fickó meg is
ölhette a feleségét. Az ilyen esetekben mindig a férj az első
számú gyanúsított.
A nő elgondolkodva nézett rá. – Te vagy nagy rajongója
vagy a rendőrös műsoroknak... – Raj megforgatta a szemeit.
– Vagy még nem árultad el az összes titkodat!
A férfi száraz pillantást vetett rá.
– Oké, szóval nem mondtad el egyetlen titkodat sem! De
majd fogod! – mondta magabiztosan. – Az emberek
mindig...
 Kinyílt a bejárati ajtó, félbeszakítva azt, amit az emberek
Sarah világában mindig csináltak. Donald Edwards csak
egy kicsivel volt alacsonyabb Rajnál, de feleannyi kilósnak
látszott. Barna kordbársony nadrág, fehér ing és szürke
gyapjúkardigán lógott lazán vaskos csontozatú testén,
mintha mostanában vagy beteg lett volna, vagy lefogyott
volna. A haja fekete volt, egészen rövidre vágva, bőven
átszőve ezüstös szálakkal.
– Dr. Edwards? – mondta Sarah. – Sarah Stratton vagyok.
Azt hiszem, már vár minket? – Kinyújtotta a kezét, amire
Edwards üresen bámult, mintha nem igazán tudná, mit
kezdjen vele. Amikor végre reagált, az lassú és módszeres
volt, egy laza szorítás, amit szinte azonnal elengedett.
Sarah nyugtalan pillantást vetett Rajra.
– Raymond Gregor – mondta Raj, kinyújtva a kezét.
Edwards kézfogása ezúttal gyorsabban jött, mintha miután
már megtette Sarah-val, emlékeztette volna a helyes
dologra. Hosszú, vékony ujjak fonódtak Raj ujjai köré, és a
férfi érezte a hőt és a pulzust a bőre alatt.
Várták, hogy Edwards mondjon valamit, hogy behívja
őket, vagy esetleg elküldje őket. – Scavetti nyomozó azt
mondta, hogy felhívta magát? – emlékeztette Raj.
A férfi barna szeme rá szegeződött, és bólintott. – Igen,
természetesen. Jöjjenek be! – mondta. Elsétált az ajtótól,
helyet adva, hogy beléphessenek. A hangja száraz volt az
egyedülléttől. Vagy egy olyan férfi volt, aki mélyen
gyászolja az eltűnt feleségét, vagy egy olyan, aki túlságosan
rákapott a gyógyszerekre.
Követték őt az előszobán túli ülősarokba. Furcsa szoba
volt, nagy és magas mennyezetű, középen egy süllyesztett
térrel, amelyben egy L alakú kanapé és néhány szék,
valamint egy kandalló állt. Egy szélesvásznú televízió volt
az egyik oldalon, de úgy volt elhelyezve, hogy a szoba
szinte minden ülőhelyéről kényelmetlen lehetett nézni.
Edwards egy, a magasságához képest túl kicsi székre ült, és
a szomszédos kanapé felé mutatott.
Sarah a párna szélére ült, aggodalmat sugárzott, térdeit
összezárta, kezeit összekulcsolta, testével kissé előrehajolt.
Raj a kanapé karfájára ült, közel hozzá. Nem kapott
egyértelmű sugallatot Edwardsról, és ez idegessé tette.
– Meghalt? – Edwards arcán nem volt kifejezés. Még csak
rá sem pillantott Rajra, hanem Sarah-ra meredt, mintha
tudta volna, hogy ő az, aki a rossz hírt közli.
– Nem! Ó, nem, Dr. Edwards! – Sarah kinyújtotta az
egyik kezét, hogy megérintse a férfi bütykös,
kordbársonyba öltözött térdét. Rajnak vissza kellett fognia
magát, hogy ne ragadja vissza a kezét, amikor az elég
sokáig ott maradt, mire újból megszólalt volna. – Nagyon
sajnálom! Nem ezért vagyunk itt!
Edwards egész teste összeomlani látszott. Raj érezte a
könnyek szagát, mielőtt meglátta volna, ahogy a férfi
lehunyt szemhéja alól szivárognak. Scavetti tévedett
Edwards házasságának ezt a felét illetően. Ez a férfi szerette
a feleségét.
– Annyira sajnálom! Scavetti nyomozónak el kellett volna
mondania – tette hozzá Sarah komoran. – Mi nem...
– Egy új nyomozás részesei vagyunk – szakította félbe
Raj. – Bizonyos információk jutottak a tudomásunkra,
amelyek alapján úgy véljük, hogy a felesége esete egy
nagyobb minta része lehet. A cél, amiért itt vagyunk, hogy
összegyűjtsünk minden új részletet, amit csak tudunk,
abban a reményben, hogy tisztább képet kapunk a
bűncselekményről.
 Sarah összeráncolta a homlokát, de Edwards reagált a
professzionális hangnemre. Láthatóan kiegyenesedett a
székben, és megnyugtató lélegzetet vett. Egyenesen Rajra
nézett.
– Természetesen! – mondta, és megérkezésük óta először
tűnt ébernek. – Bár a rendőrség már többször járt itt. Én
nem...
– Friss szemek, Dr. Edwards – mondta Raj élénken. – És
egy új nézőpont. Csak néhány kérdés.
– Természetesen! Elnézést! Szeretnének valamit inni?
Most főztem kávét.
A kávé hidegen és érintetlenül állt, és Edwards még
mindig nem mondott nekik sokkal többet, mint amit már
eddig is tudtak. Azt állította, hogy szinte semmit sem tud a
vámpír kapcsolatról, akivel a felesége találkozni akart, amit
Raj hihetetlennek talált. Ha egy nő, akivel törődik, késő esti
randevúra indult volna egy ismeretlen vámpírral, biztos,
hogy tudta volna, kivel találkozik. A pokolba is, ő is vele
ment volna.
– Nem aggódott amiatt, hogy a felesége ilyen késő este
találkozik valakivel, talán még egy vámpírral is? – kérdezte
Raj nyersen, amire Sarah megdöbbent pillantást vetett rá.
Dr. Edwardsot is meglepni látszott a kérdés. Nem
válaszolt azonnal, Rajra bámult, majd elfordult, mintha
azon gondolkodna, hogy válaszoljon-e. Amikor
visszanézett, a szeme tele volt veszteséggel, és valami
mással – bűntudattal.
– Úgy volt, hogy aznap este együtt vacsorázunk –
mondta halkan. – Most már értelmetlennek tűnik, de
akkoriban... – Vett egy nagy levegőt, mielőtt folytatta volna.
– Valamiféle szakmai sikert értem el, és ezt akartuk
megünnepelni. Estelle az utolsó pillanatban lemondta.
Dühös voltam. Annyiszor csinált már ilyesmit, mindig
mindenek elé helyezte a munkáját. Hagyott egy
telefonüzenetet, amelyben lemondta a programunkat, és
beszámolt a találkozójáról. Még csak vissza sem hívtam.
– A felesége vezet határidőnaplót? Valamit, amiben
szerepelnek a találkozói?
Könnyek csillantak Edwards szemében, és nagyot nyelt,
mielőtt bólintott. – A számítógépén, de azt már elvitte a
rendőrség. Nem hiszem, hogy találtak volna valamit.
– Van titkárnője? – kérdezte Sarah. – Valaki, aki esetleg
felhívhatta a kapcsolatát?
Edwards megrázta a fejét. – Estelle nagyon óvatos volt a
munkájával kapcsolatban. Az orvosi kutatás igencsak
versengő, egyesek szerint vérengző terület, és korábban már
átverte egyik kollégája. Ritkán osztott meg részleteket a
laboratóriumán kívül, és még akkor is csak azt tudták az
asszisztensei, amin éppen aktívan dolgoznak, a nagyobb
projektről nagyon keveset.
Raj felállt, hogy távozzon. Ez teljesen felesleges volt!
– Köszönöm, Dr. Edwards, hogy...
Edwards is felállt, félbeszakítva őt. – Meg kell értenie! Jól
élünk itt, de nem volt ez mindig így. Nehéz belelátni a
szakmai személyisége mögé, de Estelle nagyon okos. Azt
mondta, hogy találkozik valakivel a vámpírközösségből,
valakivel, aki elég magasan áll ahhoz, hogy biztosítsa a
hozzáférést a szükséges vérmintákhoz. Hittem neki, Mr.
Gregor! És azt hiszem, hogy bárkivel is találkozott... – Vett
egy nagy levegőt, mielőtt folytatta: – ...bárkivel is
találkozott, az tudja, hogy ő hol van!
Raj összevonta a szemöldökét, és élesen bólintott.
– Ha számít valamit, azt hiszem, igaza van, Dr. Edwards!
– Intett Sarah felé, jelezve, hogy ideje távozni.
 Sarah visszatette az érintetlen kávét a finom csészealjra,
és felállt. Amikor leült, lecsúsztatta a kabátját, most pedig
összeszedte, és indulni készült. Valamin megakadt a szeme,
és Raj látta, hogy odamegy az előszoba falának támasztott
nagy komódhoz.
– Ez a felesége? – kérdezte Edwardstól, megérintve egy
ezüstkeretes fényképet.
– Igen – válaszolta az orvos, és láthatólag zavartan nézett
rá. – De én már adtam egy fényképet a rendőrségnek.
– Igen, uram! – mondta Raj gyorsan. – Dr. Stratton új az
ügyben. Köszönjük, hogy ilyen rövid időn belül
beleegyezett, hogy találkozzunk! Majd jelentkezünk – tette
hozzá, és kisietett Sarah-val az ajtón.
 Huszonhatodik fejezet

Sarah megvárta, amíg már Raj kocsijában ülnek, és

visszatérnek a főútra, mielőtt megszólalt.
– Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy Krystof valami
nővel beszélgetett azon az egyetemi fogadáson?
– Mmm – mondta Raj szórakozottan.
– Estelle Edwards volt az!
Hitetlenkedve nézett rá. – Miért nem mondtad ezt
korábban? – követelte.
– Még sosem láttam a fényképét – válaszolta nyugodtan.
– De találkoztál Scavettivel!
– Öt percig, hogy elmondja nekem az összes okot, amiért
semmi közöm a drága ügyéhez. Csak azért tudom, hogy
Trish hogy néz ki, mert benne volt az újságban.
– Az istenit!
– Nem értem, Raj!
– Mit nem értesz? – kérdezte. Hirtelen dühösnek tűnt, bár
nem feltétlenül rá.
– Mi a kapcsolat? Miért Estelle Edwards, és miért azok a
nők?
– A vér – mondta tömören. – Az a rohadék!
– Magyarázd meg, kérlek!
A férfi elfintorodott.
– A vámpírok örökké fiatalok maradnak. Az emberek is
szeretnének. Minden a vérben van!
Sarah szeme tágra nyílt a megértéstől.
– Ó, Istenem! – mondta. – És Estelle Edwards
hematológus! Egy vagyont kereshetne!
– Pontosan!
 – De miért nem tette ezt eddig még senki? A pokolba is,
miért nem alapítottatok mindannyian egy vállalatot, és
kaszáltatok?
Megállt egy piros lámpánál, és megfordult, hogy
ránézzen.
– Mit gondolsz, meddig maradnának szabadok a
vámpírok, ha az emberek felfedeznék, hogy a vérünkkel
örökké élhetnek? – kérdezte komoran.
A lány a férfira meredt, amikor tudatosult benne a
felismerés.
– Igaz – mondta. – Értem. – A lámpa váltott, és a BMW
úgy kilőtt, mintha versenypályán lenne. – Szóval Krystof
bajban van? – kérdezte a lány.
Mr. Kifürkészhetetlen csak megvonta a vállát, figyelmen
kívül hagyva a kérdését, és Sarah hirtelen erős késztetést
érzett arra, hogy hozzávágjon valamit. Sajnos semmi sem
volt kéznél, és különben is, olyan sebességnél, amivel a férfi
száguldott, a kocsi valószínűleg látványosan összetörne, és
ő meghalna. Neki persze nem esne baja. Hülye vámpír.
Egyenesen előre bámulva, és a hatalmas szedánnal
végigszáguldva az üres utcákon, szinte sugárzott belőle a
düh. Sarah arra számított, hogy egyenesen hazaviszi, és
csak kilöki a járdaszegély mellett, ezért meglepődött,
amikor a férfi az egyetem felé fordult.
– A szobatársnő neve Jennifer Stewart – mondta hirtelen,
és elsorolta a telefonszámát. – Próbáld meg felhívni!
– Igen, uram! – válaszolta, amiért egy metsző pillantást
kapott oldalról. Beütötte a számot.
– Ha nincs ott, akkor kiteszlek...
– Helló, Jenniferrel beszélek? – Sarah egy fintort vágott
Raj felé. – Jennifer, a nevem Sarah Stratton!
 Jennifer Stewart akár Patricia Cowens ikertestvére is lehetne,
gondolta Raj. Ugyanaz a szív alakú arcuk volt, amelyet
hosszú, göndör, fekete haj övezett, ugyanaz az éppen érett
testük, amely szinte könyörgött, hogy elkapják.
– Már elmondtam a rendőrségnek – mondta a lány. –
Trish még soha nem volt egy ilyen partin sem. Nagyon
aranyos volt, de alig ment valahová. Nagy dolog volt
számára, hogy az apja megengedte, hogy beköltözzön a
kollégiumba, és nem akart semmit sem tenni, ami miatt
meggondolhatta volna magát. Eléggé védelmező, már-már
teljesen megszállott. Tudták, hogy csak azért vett itt egy
házat, hogy hétvégenként meglátogathassa? Kint van
vidéken, és hatalmas.
– Azért vett egy házat, mert Trish ide járt iskolába? –
kérdezte Sarah.
– Igen. Trish azonban nem bánta. Azt mondta, ez azért
van, mert meghalt az anyja. Igazából nagyon rendes fickó
ahhoz képest, hogy milyen elképesztően gazdag.
Raj kezdett türelmetlenkedni a beszélgetés miatt. Már túl
voltak egy feleslegesen hosszúra nyúlt bemutatkozáson,
amelynek során Jennifer bölcsen kérte, hogy mutassák meg
az igazolványukat. Raj ezt meg tudta érteni. Elvégre eltűnt a
szobatársa. De az igazolványellenőrzést hosszas magyarázat
követte, hogy miért kellene őt „Jennek” hívniuk, és nem
„Jennifernek”, és soha nem „Jennynek”. Raj bárhogyan
hívta volna, ha ez azt jelenti, hogy a következő évezred előtt
választ kap.
– Bár nem hiszem, hogy jól érezte magát a partin –
mondta Jen. – Néha elég furcsa ott a hangulat, tudod?
Raj nem tudta. Nem is akarta tudni. Amit tudni akart, az
az volt, hogy bármi mondanivalója volt is Jennek, segíthet-e
neki kideríteni, hogy Krystof-e az, aki a vámpírvérrel
kereskedik. Jézusom, ha ez igaz volt, az öreg tényleg
elvesztette az eszét. Odasétált az ablak melletti kis
íróasztalhoz, és odahajolt, hogy megnézze a két szobatárs
fényképét, amely egy parafa táblára volt ragasztva. Anélkül,
hogy egy pillantást is vetett volna hátra a válla fölött, letépte
a fényképet a tábláról, és a zsebébe dugta, mielőtt
megfordult volna, hogy az íróasztalnak támaszkodjon.
– Te, vagy Trish jártatok valaha valami komolyabb
buliba, mint ezek a partik? – kérdezte türelmetlenül. –
Bármilyenre, amiben vámpírok is részt vettek?
Jen ránézett a férfira azokkal a nagy, kislányos
szemekkel, és megrázta a fejét. – Ó. Úgy érted, mint egy
vérházban vagy ilyesmi?
Pontosan erre gondolt Raj, és furcsállotta, hogy az
ártatlan szemű Jennifer ilyen otthonosan kérdezte. – Többek
között – mondta. – Valami ilyesmi?
– Nem, uram! – mondta a lány, erőteljesen ingatva a fejét,
és megrázva fényes fürtjeit. – Soha!
Raj kiegyenesedett az íróasztal mellől.
– Jennifer! – mondta mély, csábító hangon. A lány
tekintete olyan gyorsan fordult rá, mint az iránytű az észak
felé.
A férfi féltérdre ereszkedett előtte, és megfogta a kezét,
mint udvaronc a hercegnő előtt.
Jennifer, ugye tudod, mi vagyok én?
Igen. Még a mentális hangja is fiatalos és ziháló volt. Ez
megmosolyogtatta a férfit.
Próbálom megtalálni Trisht, Jennifer, és tudom, hogy segíteni
akarsz, igaz?
A lány buzgón bólintott.
Segítek neked emlékezni néhány dologra, rendben van?
Ez olyan, mint a hipnózis vagy valami ilyesmi?
 Pontosan olyan!
A lány a homlokát ráncolta. Ugye nem fogok úgy
kotkodácsolni, mint egy tyúk, vagy ilyesmi?
Raj nevetni akart, de komolyan válaszolt. Nem, az a
bizalmad elárulása lenne, és én soha nem tennék ilyet, édesem!
Rendben, akkor.
Raj hallotta, ahogy Sarah nyugtalanul mozog mögötte. Az
egész beszélgetés Jenniferrel csak néhány percig tartott
volna, de hirtelen elképzelte, hogy mit láthat Sarah. Őt
térdelve a fiatal nő előtt, aki a tekintetét a férfira szegezi, az
arcát boldogság itatja át, mintha ő lenne a legcsodálatosabb
ember, akivel valaha is találkozott. Megköszörülte a torkát,
és megszólalt hangosan.
– Jennifer, hazudtál az előbb, amikor a vérházról
érdeklődtem?
A lány szeme megtelt könnyekkel, amelyek végigfolytak
az arcán. – Sajnálom! – suttogta a lány.
– Miért hazudtál, édesem?
– Nem szabad! – mondta a lány gyermeki hangon. – A
szüleim nagyon-nagyon megharagudnának rám!
– Elmondtad a rendőrségnek?
– Nem! Elmondanák!
– Én nem fogom elmondani!
Boldogan elmosolyodott. – Tudom!
– Akkor elmondhatod az igazat, ugye? Mesélhetsz nekem
a vérházról!
– Igen – bólintott erőteljesen. – A barátnőmmel, Karával
kétszer is jártunk ott. Először ijesztő volt, de a vámpírok
nagyon kedvesek voltak. És némelyikük jóképű is volt,
ahogy azt a romantikus könyvekben írják.
Raj elfordította a fejét, hogy megossza a szórakozását
Sarah-val, és megdöbbenve tapasztalta, hogy a lány
dühösen bámul rá. Elfintorodott, de visszafordította a
figyelmét Jenniferre, nem akarta elveszíteni őt, sem azt a
tökéletesen tiszta képet, amit egy olyan vérházról kapott,
amelyet felismert a saját itt töltött idejéből. – Találkoztál
valakivel a vérházban, Jennifer? Valaki különlegessel?
A fiatal lány elpirult.
– Volt egy fickó. Úgy tűnt, nagyon tetszem neki. Egész
éjjel táncoltunk, és azt mondta, hogy jöjjek el máskor is,
hogy esetleg elmehetnénk valahova, vagy ilyesmi.
Raj a homlokát ráncolta a kép láttán, amit a lánytól
kapott, ami egyáltalán nem volt kép. Bárki is volt az, elég
időt töltött vele ahhoz, hogy becsapja az elméjét, és
megváltoztassa az emlékeit.
– Nagyon tetszett neki a kabátom!
Raj pislogott. – A kabátod?
– Igazából nem az enyém volt – vallotta be Jen, közelebb
hajolva a férfihoz. – Trishtől kértem kölcsön. Olyan szép
ruhái vannak. – Jen szomorúnak tűnt. – A mi kabátunkat
viselte, amikor elment.
Raj feszülten bámulta a nőt. – Emlékszel a vámpír nevére,
Jennifer? Arra, aki veled táncolt?
A nő a homlokát ráncolta. – Nem emlékszem!
– Hogy nézett ki?
A lány ismét a homlokát ráncolta, lenézett az
összekulcsolt kezükre, és koncentrált. – Arra sem
emlékszem. Sajnálom! – A lány felnézett a férfira, és Raj
láthatta, ahogy egyre jobban elkeseredik, ahogy próbál
áttörni a másik vámpír kondicionálásán, hogy a férfi
kedvében járjon. Ő nem akarta ezt.
– Semmi baj! – mondta gyorsan, megnyugtatva a lányt. –
Nagyon segítőkész voltál ma este!
– Tényleg?
 – Abszolút! – Megfogta a kezét, és az egyik ikerágyhoz
vezette. – Most már aludnod kellene!
– Én fáradt vagyok – mondta a lány nagyot ásítva, és
összegömbölyödött az ágyon.
A férfi lehajolt, fölé húzta a takarót, és megérintette a
vállát. – Jó éjt, Jennifer!
Kiegyenesedett, és azt látta, hogy Sarah ott áll mellette,
szinte vibrálva a dühtől.
– Mi... – kezdte.
– Kifelé! – mondta dühösen.
A férfi összeszűkült szemekkel nézett rá, nem volt
hozzászokva, hogy bárki is parancsolgasson neki.
– Mi a bajod?
– Kifelé, baszd meg!
– Nézd, Sarah, ha el akarsz menni, csak rajta! Meg kell
győződnöm arról, hogy...
– Nem hagylak egyedül vele!
Raj érezte, ahogy a saját dühe is felemelkedik.
Megragadta a nő karját, és megszorította, amikor az
megpróbálta elrántani magát, kirángatta a szobából, lefelé a
viharvert lépcsőn, és nem engedte el, amíg a BMW-je
mellett nem álltak.
– Mi a fene bajod van? – követelte.
– Nekem? Neked mi a bajod? – követelte a nő. –
Gyakorlatilag megerőszakoltad azt a lányt!
– Elment a kibaszott eszed? – mondta a férfi, minden szót
tisztán kiejtve. A legvékonyabb szálakkal kapaszkodott a
dühébe. Hogy a nő azzal vádolja őt...
– Miért? Mert nem nyúltál hozzá? Azt hiszed, hogy a
nemi erőszak csak a testtel történik? Próbálkozz újra!
Tudom, milyen érzés...
 – Szart se tudsz, mert én soha nem bántanék egy nőt! –
vicsorogta, és olyan közel lépett hozzá, hogy érezte, ahogy a
nő teste remeg. – Soha többé ne vádolj ilyesmivel! Soha!
Megértetted?
Sarah rámeredt. – Baszódj meg, Raj! – suttogta.
Megpördült, és elrobogott a parkolón keresztül, miközben
elővette a mobiltelefonját a táskájából.
Raj kihasználta vámpírsebességét, hogy elébe kerüljön.
– Szállj vissza a kocsiba! Nem hagylak itt!
A nő felnevetett. – Nos, én nem szállok be egy
erőszaktevő mellé a kocsiba, úgyhogy peched van!
Raj csak bámult rá, nem akarta elhinni, amit mondott.
Hogy gondolhatott ilyet róla? Hogy gondolhatta bármelyik
nő, hogy ő egy ilyen szörnyeteg, nemhogy ez a nő?
A nő telefonon beszélt valakivel, és Raj megértette, hogy
taxit hív. Megfordult a fejében, hogy felkapja a nőt, és
bedobja a kocsijába. A pokolba is, kitörölhetné ezt az egész
kibaszott rémálmot Sarah fejéből, és ő soha nem emlékezne
semmire. De nem teszi meg. Nem ismét. És nem Sarah-val.
Figyelte, ahogy a lány átviharzik a parkolón, az utca felé
tartva, ahol feltehetőleg megvárja a taxit. Talán jobb is így.
Ürügyet akart, hogy elmenjen a lánytól. Hogy rávegye a
nőt, hogy elmenjen tőle. Hogy minél messzebb kerüljön a
vámpíroktól általában, és tőle különösen. Nem erre gondolt,
de ez is megteszi. Jó lesz. És hosszú távon mindketten
jobban járnának.
Újabb szó nélkül visszasétált a kocsijához, és ott ült, amíg
meg nem látta, hogy megérkezik a taxi, és Sarah be nem
szállt, és biztonságban nem volt. Aztán egyedül belehajtott
az éjszakába.
 Huszonhetedik fejezet

Raj megállt a raktár előtt, és elfordította a gyújtásban a

kulcsot. Egy darabig csak ült, és hallgatta a hűlő motor
pattogását, a közeli Genesee Roadon közlekedő nagy
teherautók időnkénti süvítését. A repülőtéren csend volt. Az
utolsó utasszállító járat éjfél körül érkezett Chicagóból.
Utána a terminálok nagyjából leálltak reggelig, és hatkor
indultak az első teherszállító járatok.
Megvolt a kapcsolat, amit keresett. Jennifer, az édes
Jennifer adta meg neki. A vérházak voltak azok. Trish
Cowens elrablásának sehogy sem volt értelme számára.
Miért cserkészne be egy vámpír az utcán egy áldozatot,
amikor a vérházakban rengeteg nőt találhatott, akik
hajlandóak voltak egy órát, vagy egy hétvégét eltölteni vele,
ha ezt akarta? De a vámpír nem Trish Cowenst akarta.
Hanem Jennifer Stewartot, aki annyira hasonlított a
szobatársára, és aki bőrdzsekit viselt azon az estén, amikor a
vérházba ment. Ugyanaz a dzseki volt Trishen aznap este,
amikor elrabolták.
De mi volt a kapcsolat az elrabolt nők és Estelle Edwards
vámpírkutatási projektje között? Szüksége volt emberi
alanyokra, hogy a kutatásait tesztelje? És mi a helyzet
Krystoffal? Még ha ő is áll az egész mögött, biztosan nem ő
volt az, aki Jennifer Stewarttal táncolt a vérházban, vagy aki
elraboltaTrish Cowenst az utcáról. És folyton visszatért
ahhoz a tényhez, hogy Krystof volt az, aki Buffalóba
rendelte, hogy kiderítse, mi történik.
Raj káromkodott, és kilökte az ajtót. Túl sok az átkozott
kérdés és kevés a válasz. Odasétált a raktárhoz, arra
számítva, hogy üres lesz. De amikor belépett, Emet ott
találta, aki az egyik nagy terepjáró felé tartott, az egyetlen
raktárban maradotthoz.
– Raj – mondta a lány, és feléje fordult. – Nem
számítottam rád itt!
– Van még bármilyen emberi erőforrásunk a városban, az
itteni őrökön kívül?
A lány pislantott, láthatóan meglepte a férfi rideg
viselkedése, de Raj nem volt barátságos hangulatban.
– Egyikben sem bíznék meg, uram, de hajnalra tudok
szerezni valakit.
– Csináld! Nagyobb létszámú nappali őrségre van
szükségem erre a helyre, és huszonnégy órás őrségre Sarah
mellé.
Emelie megállt a mobiltelefonja gombjai nyomkodásában.
– Azt hiszed, hogy ő...
– Nincs időm babusgatni, de tudnom kell, mi az amivel
belekeveredett! Végig hazudott nekem, és tudnom kell,
miért! Simon talált valamit róla?
– Semmi lényegeset, uram, de még mindig kutat. Van egy
furcsaság...
Raj élesen ránézett. – Mi az?
– Úgy tűnik, nem létezik nagyjából tíz évvel ezelőtti
időpont előtt. Talán kicsit kevesebb.
– Ez mit jelent?
Megvonta a vállát. – Nincs születési anyakönyvi
kivonata, nincs érettségije, nincs jogosítványa, amit ez előtt
az idő előtt találnánk. Persze lehetséges, hogy magántanuló
volt, és tényleg nem vezetett autót, amíg el nem szakadt a
szülői háztól, de ettől Simon pókérzéke bizseregni kezdett.
Most mélyebbre ás.
Raj a homlokát ráncolta. – Szólj, amint találsz valamit!
Hol vannak a többiek?
 – Szerte az egész városban, ahogy parancsolta, uram!
Váltogattuk egymás között a vérházakat, és csak ennyit
mondhatok. Itt senki sem felelős. Egyik helyi vámpír sem
vonta fel a szemöldökét, amikor felbukkantam, pedig én
nem igazán olvadok be.
Raj bólintott. A legtöbb vámpír férfi volt, bár ez inkább a
véletlen műve volt, mint tervszerűség. Ellentétben azzal,
amit a népszerű fikciók el akartak hitetni, nem volt olyan
sok vámpír a világon. Csak a mestervámpíroknak volt
erejük gyermeket csinálni és megtartani, és a leggyakoribb
ok, amiért egy mester gyermeket csinált, az az volt, hogy
megvédje a területét. A legfiatalabb vámpírok kivételével,
minden vámpírban létezett egy erős kulturális előítélet,
amely a nőket a védendő kategóriába sorolta, míg a
férfiakat védelmezőknek tekintették. És ott volt még a vér
iránti szükséglet – ha a vámpírnak volt egy női szeretője,
még ha csak rövid időre is, azt akarta, hogy a nő ember
maradjon, hogy továbbra is táplálkozhasson belőle. Mindez
azt eredményezte, hogy több férfi vámpír volt, mint nő, ami
viszont azt jelentette, hogy Emelie-re mindenképpen fel
kellett volna figyelniük.
– Jozef még a városba érkezésem első éjszakáján mesélte,
hogy Krystof úton-útfélen gyerekeket csinál – mondta Raj. –
A helyi vérházak vezetői valószínűleg annyira
hozzászoktak az új arcokhoz, hogy nem veszik a fáradságot,
hogy bárkit is kikérdezzenek.
– Vagy talán túlterheltek – mondta Emelie. – A házak,
ahol eddig jártam, túlságosan zsúfoltak. A
szellőzőrendszerek nem működnek megfelelően, és az
emberek megrészegülnek a vámpírferomonoktól.
Raj bólintott, nem lepődött meg ezen.
 – A vérházak a kulcs, Em. Szerintem Trish Cowens
tévedés volt. Valaki a szobatársát akarta megkaparintani, de
helyette Trisht kapta el. – A férfi a homlokát ráncolta. – És
Sarah azt állítja, hogy látta Krystofot Estelle Edwardsszal
beszélgetni egy egyetemi fogadáson.
Em arcán tükröződött a döbbenete.
– Ez eléggé megdöbbentő, főnök!
A férfi bólintott.
– Úgy néz ki, de a fenébe is, Em, ez egyszerűen nem illik
bele! Krystof nem hozott volna ide, ha ő állna mindezek
mögött. Tudná, hogy rá fogok jönni. Valami még hiányzik!
Csak nem tudom, mi az. – Nyugtalanul felsóhajtott. – Nem
számít! – mondta végül. – Ha Krystof az, akkor a
tervezettnél hamarabb foglalkozom vele, ennyi az egész. És
nem lehet ő az, aki elviszi a nőket a házakból, mert a házak
vezetői átkozottul emlékeznének rá, ha Krystof
meglátogatta volna őket. A múltkor Corfuban voltam, és
senki sem szólt egy szót sem Krystofról. Tehát még ha
benne is van, nem egyedül cselekszik!
– Akárkik is azok – mondta Em –, mostanra már biztos
kezdenek egy kicsit idegesek lenni a hatalmas
sajtóvisszhang miatt. Meg kell találnunk azokat a nőket,
mielőtt a rosszfiúk elkezdenek megszabadulni a
bizonyítéktól, feltéve, hogy még nem tették meg!
Raj undorodva megcsóválta a fejét.
– Telefonálj, Em! Hívj ide még néhány embert az emberi
erőforrásaink közül. Aztán te és én meglátogatjuk az East
Amherst-i vérházat. Jennifer Stewart, Trish szobatársa
kétszer is járt ott. Látni akarom, hogy néz ki!
 Huszonnyolcadik fejezet

A ház nagyjából olyan volt, mint amilyenre emlékezett. A

hetvenes évek elején épült, fából és üvegből készült
kétemeletes ház volt, egy oda nem illő A-vázzal, amely
nevetségesen nézett volna ki, ha nem lettek volna körülötte
teljesen ugyanilyen házak. Egyfajta mini svájci faházas
apartmanok New York állam északi részén.
A belső tér ugyanolyan erősen a hetvenes években
ragadt, mint a külső. Egy rövid folyosó vezetett a
süllyesztett nappaliba, amelynek falain faborítás és
aranyozott tükör váltakozott. A szőnyeg eredetileg
kétségtelenül valamilyen hosszú szőrű szőnyeg volt, de az
már régen eltűnt, helyére valami kevésbé érzékenyet tettek,
valami olyat, amin nem látszanak a vérfoltok. A belső tér
sötét és füstös volt, a zene kemény ütemben lüktetett, amitől
az olcsó padló rezgett a lába alatt. És Emnek igaza volt. A
levegő fojtogató volt a feromonoktól és az emberi
izzadságtól.
Raj az ajtóban állt, és várta, hogy valaki kihívja, vagy
legalábbis elismerje, hogy oda tartozik. De senki sem tette.
Emre pillantott, és elindult a ház hátsó része felé, végül
kikötve egy konyhában, amelyet kiürítettek, hogy helyet
csináljanak két egymás mellett álló nagy, mélyhűtős
hűtőszekrénynek. Raj odasétált a készülékekhez, és
kinyitotta az egyik ajtaját.
A belsejében szépen fel voltak sorakoztatva a vérrel teli
zacskók. A ház vezetője vagy üzletet kötött a helyi
vérbankkal, vagy többet szívott ki az emberi donoroktól,
mint amennyit bárki tudott. Becsukta a nehéz ajtót. Még
mindig nem szólította meg senki.
 – Az emeletre – mondta Emelie-nek.
A lány bólintott, és visszaindult a folyosón, majd
megkerülve egy gyenge vaskorlátot, felfelé folytatta. A
lépcsők zsúfoltak voltak, de amint felértek az emeletre, a
folyosó többé-kevésbé üres volt, mivel a tevékenységeket
zárt ajtók mögött végezték. A szokásos hangok szűrődtek ki
ezeken az ajtókon keresztül – nők, férfiak és vámpírok, a
szexuális szenvedély és kielégülés mámorában. Nem kevés
kitörést fájdalomkiáltások szakítottak meg; néhány vámpír
meg sem próbált gyengéd lenni.
Raj érezte, ahogy saját agyarai is a kiszabadulásra törnek.
Nem táplálkozott vénából azóta a nő óta, akivel a bárban
találkozott az első éjszakáján a városban, és bár a zacskós
vér tartalmazta az összes szükséges tápanyagot, nem
tartogatott semmit abból a zsigeri kielégülésből, amelyre
majdnem annyira vágyott. A rossz szellőztetőrendszer és az
önkéntes emberek tömege között lenni olyan volt, mintha
egy éhező embertől azt kérnék, hogy sétáljon át egy
McDonald’son anélkül, hogy megkóstolna akár egy sült
krumplit is. Kinyílt mögötte a főlakosztály ajtaja, és ő
teljesen előbújt agyarakkal megpördült. Egy vámpír jelent
meg, karja átölelte egy fiatalember derekát, aki biztosan
összeesett volna, ha a vámpír nem segít neki.
– Raj! – mondta a vámpír. – Hallottam, hogy a városban
vagy! Mi a helyzet, nagyfiú?
– Tüntesd el az embert, Kent! – morogta Raj.
– Persze – mondta Kent egyetértően. – Menj vissza a
szobába, drágám! – mondta a társának. – Kicsit fáradtnak
tűnsz! – Megfordította a kezével az embert, és gyengéden a
háttérben álló nagy ágy felé lökte. A fiatalember éppen csak
elért odáig, az arcával lefelé zuhant, amikor a térde a
matracnak ütközött.
 Kent nézte, és szeretettel megcsóválta a fejét. – Aranyos
fiú, de olcsó randi! – Behúzta az ajtót, és visszafordult
Rajhoz, arcán már csak üzleties kifejezés maradt.
– Beszélgessünk! – mondta. Kihúzott egy kulcscsomót a
szűk farmer zsebéből, és kinyitott egy ajtót közvetlenül a
főlakosztály mellett. Ez egyfajta kis iroda volt, egy ipari
kinézetű fém íróasztallal és két székkel. Ablak nem volt, és
az elrendezésből Raj úgy vélte, hogy ezt a helyet a
szomszédos lakosztályból választották le.
Kent az íróasztalnak támaszkodott, háttal a külső falnak,
és a két székre mutatva kíváncsian nézett Emre, mielőtt
megszólalt volna.
– Meglep, hogy látlak, Raj! Kellemesen, de mégis
meglepődve. Szóval, mi a helyzet?
Raj nem ült le. Csak állt az ajtóban, tudatában volt
Emelie-nek a háta mögött, és a háznyi vámpírnak
mindenfelé körülötte. Kent a barátja, vagy az volt valaha, de
Raj nem menne olyan messzire, hogy azt mondja, megbízik
benne. Senkiben sem bízott, aki Krystof kézközelében
maradt. Tanulmányozta Kentet, és látta, hogy finom
izzadságfoltok árulkodnak a nyugodt homlokzat mögötti
idegességről, látta, hogy a keze olyan erősen szorítja a
kulcsokat, hogy az ujjai között vér kezdett szivárogni. Raj
Kent szemébe nézett, és addig tartotta a pillantásukat, amíg
Kent halk nyögéssel le nem sütötte a szemét. Lecsúszva a
padlóra, térdre ereszkedett.
– Mester! – préselte ki magából a fájdalomtól
összeszorított ajkai közül.
Raj még néhány percig otthagyta, miközben Emelie
mozdulatlanul állt mellette, valószínűleg küzdve a saját
késztetésével, hogy térdre ereszkedjen.
 – Kelj fel, Kent! – mondta végül, és a két szék közül a
nagyobbikba ereszkedett, hátralökve azt az egyik falnak.
Kent megkönnyebbülten felsóhajtott, és miután Rajra
pillantott, remegve feltápászkodott, hogy elernyedve
összeroskadjon az íróasztallal szembeni falnál.
– Miben lehetek a szolgálatára, uram? – kérdezte Kent
fojtottan.
– Nem vagyok az urad, Kent!
A másik vámpír egy gyors pillantást mert vetni Raj
arcára, majd elfordult. Megvonta a vállát.
– Krystof már nem foglalkozik semmivel a Delaware Park
határain kívül. Te vagy az egyetlen Mester, akit az elmúlt
két évben láttam.
Raj leplezte megdöbbenését.
– Senki sem ellenőrzi a házakat?
– Jozef, néha. Pár havonta jár erre, de volt itt a múlt
hónapban, úgyhogy egy darabig még nem számítok rá.
Raj elhallgatott, elgondolkodott.
– Kérdezett már valaki az eltűnt nőkről?
– Nők?
– Három nő, Kent! Három különböző eltűnés, de
mindegyikük megfordult valamelyik vérházban, beleértve
ezt is. Egy negyedik... – Megfontolta, mennyit akar elárulni.
– Egy negyedik nőnek más kapcsolata van a
vámpírközösséggel, de ő is eltűnt. Neked senki sem szólt?
– Nem! Most hallok erről először!
Raj a fejét ingatta. Kent igazat mondott, ami azt jelentette,
hogy Krystof még azt az alapvető óvintézkedést sem tette
meg, hogy figyelmeztesse a házak vezetőit. Elővette Jennifer
Stewart és Trish Cowens képét, amelyet a kollégiumi
szobájukban lévő tábláról vett el, és kettétépte, hogy csak
Jennifer maradjon meg. – Felismered ezt a lányt?
 Kent figyelmesen tanulmányozta a képet, de megrázta a
fejét.
– Sajnálom, uram, ő egy lehet a száz, ezer nő közül.
Jönnek-mennek, és ismersz engem, nem fordítok olyan nagy
figyelmet a hölgyekre!
– Mi az a sok zacskós vér odalent, Kent? Honnan
származik?
A másik vámpír mintha egy pillanatra megdermedt
volna, és Raj halkan felmordult. – Kent!
– Parancs – zihálta, és Raj látta, hogy a vámpír egy másik
mester kényszerével küzd. Újra a földre zuhant volna, de
Raj már talpon volt, és elkapta, mielőtt a földre eshetett
volna.
– Kinek a parancsa, Kent? – kérdezte feszülten.
Kent megrázta a fejét, mintha próbálná kitisztítani, aztán
hátravetette a fejét, és felsikoltott. Raj azonnal reagált,
mindkét kezével megragadta a másik vámpírt, és a tiszta
erő gömbjével vette körül magukat. Kent összeesett, Raj
pedig átválogatta az elméjét, feloldva a parancsok és
ellenparancsok kuszaságát, amit valami ügyetlen mester
hagyott hátra előtte.
Akárki is tette ezt, volt elég ereje ahhoz, hogy átvegye egy
másik vámpír akaratát, de nem volt elég kifinomultsága,
vagy tapasztalata, hogy ezt sérülésmentesen tegye. Raj
átkozta a tudatlanságot, amely könnyen maradandó
sérülést okozhatott volna Kentnek, és belekóstolt a másik
esszenciájába. Ismerős volt, de... ki? Valaki, akit ismert?
Vagy csak valaki, akinek korábban már találkozott az
erejével? Raj óvatosan visszahúzódott, és a karjába emelte
Kentet. Emelie készenlétben állt, és Raj fejének rándulására
azzal válaszolt, hogy kinyitotta az ajtót, és kilépett a
folyosóra, hogy mindkét irányba szétnézzen.
 – Tiszta, uram!
Raj bevitte a férfit a főlakosztályba. Fontolóra vette, hogy
az ágyon hagyja a szeretőjével, de túl sok ablak volt ebben a
szobában, és nem lehetett biztos benne, hogy Kent időben
felébred. A gardróbszekrény mellett döntött,
begyömöszölve az eszméletlen vámpírt a hátsó sarokba,
betakarta egy halom takaróval, amelyet nyilvánvalóan már
használtak korábban. Kilépve a szekrényből, becsukta az
ajtót, megnézte az alvó embert, és visszavezette Emelie-t a
folyosóra. A lány kérdőn nézett rá, de a férfi megrázta a
fejét. – Később!
Kimentek az ajtón, és visszatértek a terepjáróba, mielőtt
bárki a házban észrevehette volna a jelenlétüket. Raj sokáig
nem szólt semmit, próbált visszaemlékezni, hol futott össze
korábban azzal az erővel, annak a vámpírnak az ízével, aki
olyan csúnyán összezavarta Kent fejét. Csak amikor Em
befordult egy mellékútra, amely a repülőtér mögött
kanyargott a raktárhoz, csettintett az ujjaival a hirtelen
megvilágosodástól. – Trish Cowens – mondta.
– Uram? – Em levette a szemét az útról, hogy aggódó
pillantást vessen rá.
– Az a szemétláda, aki Kent elméjével szórakozott.
Ugyanaz a seggfej, aki Trish Cowenst is elvitte. Elég erős
ahhoz, hogy elrejtse a személyazonosságát, de ahhoz nem
elég erős, hogy ne csináljon zűrzavart közben. És tuti, hogy
nem Krystof az, még ilyen elbaszottan sem, mint amilyen az
utóbbi időben. – Elgondolkodva kocogtatta az ujjait az
ajtón. – Te és én a következő pár napban felkeressük a város
összes vérházát. Kent túlságosan elcseszett ahhoz, hogy
azonosítani tudjam, de a többiek talán nem lesznek azok.
Talán az emberünk a gyakorlással javított a technikáján! –
Kimondatlanul hagyta annak lehetőségét, hogy Kent a
javulás, a többiek pedig rosszabbak – veszélyesen
rosszabbak – lesznek. Az órájára pillantott. Kevesebb mint
két óra volt hajnalig. A házak hamarosan zárnak, és ha nem
akart a raktárban aludni, akkor neki is így kell tennie. –
Holnap este kezdünk. Napnyugta után a raktárban leszek.
A többiek mehetnek előre, de te velem jössz!
Emelie mobilja megcsörrent, és a férfi megvárta, amíg a
nő fogadja a hívást, mond néhány szót, majd leteszi. – A
további emberi személyzet reggelre itt lesz, uram. Kit akarsz
Sarah mellé?
– Van nő a csapatban?
– Yossi már itt van, szóval Angel is jön – mondta a nő.
Yossi Raj egyik vámpírja volt. Angel pedig az emberi
szeretője, már több évtizede. – Küldd mellé napközben
Angelt és az egyik srácot. Olyasvalakit akarok, aki a
közelében tud maradni, ha kimegy. Tudni akarok
mindenkiről, akivel találkozik, és arról, hogy miről
beszélnek!
Em értetlenül nézett rá, miközben behajtott a raktárépület
parkolójába, és leparkolt az ajtó közelében, a motort járva
hagyta. – Gondolod, hogy készül valamire?
Raj a homlokát ráncolta. – Nem tudom! De valaki, aki
haragszik rám, talán azt gondolja, hogy fontos személy, és
könnyű célpont.
– Szóval szerinted több ember is érintett, nem csak Estelle
Edwards?
– Lehetséges. Tegnap este összefutottam Edward
Blackwooddal egy étteremben. Szívesen rátenné a kezét egy
kis vámpírvérre a kutatásaihoz, és az intézetének biztosan
van pénze, hogy finanszírozzon ilyesmit.
– Talán ez a másik vámpír, aki próbál bejutni, a saját vérét
ajánlja fel mintának – vetette fel Em.
 – Az elég lenne? Dr. Edwards férje úgy tűnt, úgy
gondolja, hogy a feleségének egynél több donorra lenne
szüksége.
– A pokolba is, ha tudom, főnök! Olyasvalakire lenne
szükségünk, aki ért a vérhez!
– Nem csak a vérhez, hanem a vámpírvérhez is – mondta
Raj elgondolkodva. – Oké, Em, én leléptem! Holnap
találkozunk!
Nem vesztegette az idejét, kerékcsikorgatva kiszáguldott
a parkolóból, és egyenesen a belvárosi búvóhelye felé vette
az irányt. Csak egyetlen embert ismert, aki talán tudna
válaszokat adni a kérdéseire, és hajlandó lenne beszélni
vele. Ez Peter Saephan volt, Raphael nagyon is személyes
emberi orvosa. Raj nem is gondolt volna ilyesmire a
Raphaellel való legutóbbi találkozása előtt. De ha a nyugati
vámpírlord komolyan gondolta az együttműködést, ez volt
a tökéletes alkalom, hogy bebizonyítsa. Emellett, ha valaki
vámpírvért árulna, az világszerte hatással lenne a vámpírok
közösségére. A fáklyás parasztok semmiségek lennének
ahhoz a vadászathoz képest, ami akkor következne be, ha
az emberek rájönnének, mire képes a vámpírvér.
Újra az órájára nézett. Még korán volt a nyugati parton,
és talán éppen lesz elég ideje egy hívásra, mielőtt elragadja
a nap.
 Huszonkilencedik fejezet

Buffalo, New York

Sarah másnap reggel sokáig maradt az ágyban. Csukva

tartotta a szemeit, remélve, hogy visszaalszik, de nem
sikerült. Nem mintha nem lett volna fáradt. Tegnap éjjel
megint nem aludt jól, de ezúttal nem az álmok tartották
ébren, hanem a lelkiismeret-furdalás. És kezdte azt hinni,
hogy jobban szereti az álmokat.
A probléma az volt, hogy nem tudta pontosan, miért van
bűntudata. Talán azért, mert tétlenül nézte, ahogy Raj
vámpír módjára bánik Jennifer Stewart fejével? Vagy azért,
mert valódi bizonyíték nélkül vádolta meg Rajt valami
szörnyűséggel?
Egész éjjel feküdt az ágyban, és a plafont bámulva újra és
újra lejátszotta a fejében a jelenetet Jennifer kollégiumi
szobájában. És nem tudott nem arra gondolni, hogy
kihagyott valamit. Valami létfontosságút.
Felsóhajtott. A nap besütött a szobájába. Az ablakai
keletre néztek, és csak az alsó részen volt redőny. Általában
szerette, hogy a hálószobája reggelente napos és meleg,
különösen télen. Ma csak kihangsúlyozta a port a
komódján, és arra emlékeztette, hogy Raj elérhetetlen.
Persze, még ha éjszaka lenne is, nem valószínű, hogy szóba
állna vele. Eléggé ki volt akadva tegnap este.
Másrészt Jennifer tizennyolc éves volt, és valószínűleg a
füléhez ragasztott mobiltelefonnal aludt. Sarah felkelt az
ágyból, és előkotorta a saját mobiltelefonját a táskájából. Egy
gyors ellenőrzés a híváslistán megadta neki Jen számát,
amikor felhívta tegnap este Raj kocsijából.
A lány azonnal felvette.
– Jen! – Eléggé virgoncnak hangzott, gondolta Sarah.
– Szia, Jen! Sarah Stratton vagyok. Tegnap este
meglátogattalak a kollégiumban, emlékszel? Trish miatt?
– Igen, persze! Üdvözlöm, Stratton professzor!
– Lenne még néhány kérdésem. Találkozhatnánk később?
– Azt hiszem. Bár most dolgozom. El kell készítenem egy
beadandót gyerekirodalomból, ami a jegyem harminc
százalékát teszi ki, és aznap kell beadnom, amikor
visszajövünk a szünetről. Miféle idióta az, aki a tavaszi
szünet utolsó napján írja meg a dolgozatát? – morogta,
aztán mintha eszébe jutott volna, hogy kivel beszél. –
Mindegy – motyogta. – Van pár órám. A bátyám később jön
értem, hogy elmenjünk a szüleimhez. Azt hiszem,
találkozhatnánk.
Sarah figyelmen kívül hagyta a lelkesedés hiányát, és azt
mondta: – Remek! A szobádban vagy?
– Persze! – mondta Jen nevetve, ami elárulta Sarah-nak,
hogy hülye kérdést tett fel. – Mintha ma bárki is tanulhatna
ott! Olyan, mint egy temető. Nem, az Unionon vagyok.
Gondolom, talán egy óra múlva tarthatnék egy
kajaszünetet, vagy ilyesmi.
– Oké – egyezett bele Sarah, aki hirtelen ősinek és
tájékozatlannak érezte magát. – A bejárati ajtóknál
találkozunk.
– Raj is jön? – kérdezte Jen hirtelen fellángoló
lelkesedéssel.
– Ööö, nem, Jen, ő...
– Ó, persze! Vámpír. – nevetett fel a lány. – Oké, nézze,
mennem kell!
 – Várj, honnan tudod... – De Jen már rég letette.

***

– Persze, hogy tudtam, hogy vámpír! – Jen úgy nézett

Sarah-ra, mintha elment volna az esze. – Gyönyörű pasi,
kísérteties szemek, beszél a fejemben. Mi más lehetne?
Sarah körbepillantott a zsúfolt ebédlőben, de senki sem
figyelt oda, vagy legalábbis senki, aki furcsának tartotta
volna, hogy vámpírokról beszélgetnek.
– Nem tudom – mondta. – Csak arra gondoltam...
– Tágítania kell a látókörét, Stratton professzor! Ezt
mondta az irodalomtanárom is a múlt héten. „Tágítsátok a
látókörötöket!”. Persze nem hiszem, hogy a vámpír
irodalomra gondolt, de hát, mindenkinek a sajátja, nem
igaz? Ez nem olyan, mint Shakespeare, vagy valami
ilyesmi?
– Ööö, nem, az Cicero volt. Szóval nem gondolod, hogy ő,
nem is tudom, kihasznált tegnap este?
Jen rámeredt, majd úgy tűnt, rájön, mit csinál, és befogta
a száját, gyorsan körülnézett, mielőtt azt mondta volna: –
Raj a legédesebb srác, akivel valaha találkoztam. És ugyan
már, Stratton professzor, még önnek is észre kellett vennie,
hogy totál cuki! Bárcsak a legutóbbi barátom fele ilyen
kedves lett volna. Ő csak annyit akart, hogy...
– Oké! – Sarah feltartotta a kezét. Nem igazán érdekelte,
mit akart Jen utolsó barátja. – Ez nagyszerű! Most már
megyek is. Csak meg akartam győződni róla, hogy jól vagy!
– Persze – mondta Jen, zavarodottnak tűnve. – Miért ne
lennék? – A lány arca felderült. – Figyelj, ha látod Rajt,
mondd meg neki, hogy üdvözlöm, oké? És mondd meg
neki...
 – Megmondom neki – mondta Sarah gyorsan felállva. –
Köszönöm, Jen! Ha szükségünk lenne még valamire, majd
hívlak!
– Vagy Raj is hívhat – kiáltott utána Jen, miközben Sarah
kisietett az ebédlőből. – Minden este nagyon sokáig fenn
vagyok!
Sarah nemcsak kimerült, hanem lehangolt is volt, mire
hazaért a Jennel való találkozásból. Az első reakciója a
megkönnyebbülés volt, hogy a lány jól van, de ahogy
hazafelé vezetett, csak arra tudott gondolni, amit előző este
Rajhoz vágott, mielőtt elviharzott. Emlékezett a férfi
arckifejezésére, a hitetlenkedésére, amikor nemi erőszakkal
vádolta, majd az elárult tekintetére, amikor felfogta a szavai
értelmét. Micsoda idióta volt. Mekkora tökfej. És a férfi
mégis megvárta, amíg megérkezik a hülye taxi, és ő elindul
vele, mielőtt maga is elhagyta volna a parkolót. Behunyta a
szemét a megbánás hullámai ellen. Mit tett?
Leparkolt a háza előtt, és felvonszolta magát a bejárathoz
vezető lépcsőn, azon gondolkodva, hogy felhívja-e Rajt, és
bocsánatot kérjen. Még világos volt, ami azt jelentette, hogy
nem kell megkockáztatnia, hogy a férfi leteszi a telefont.
Hagyhatna egy üzenetet a hangpostáján, és visszabújhatna a
bűntudata mögé. De lehet, hogy meg sem hallgatná, lehet,
hogy amint meghallaná a hangját, megnyomná a törlés
gombot, ami nem volt több, mint amit meg is érdemelt
volna. A fenébe!
Kikulcsolta a bejárati ajtót, hálás volt, hogy Mrs. M. ma a
fia házában van, és nem várta egy újabb Tupperware-
dobozzal. Megcsörrent a mobilja, miközben kinyitotta az
ajtót, és a táskáját a földre ejtve, a kulcsokat tapogatva, a
zsebében kotorászott a telefonja után. A negyedik
csörgésnél kapta fel, éppen azelőtt, hogy a hívás
hangpostára ment volna.
– Halló – mondta kissé zihálva.
– Sarah Stratton?
A lány feszülten figyelve hallgatott. A hang ismerős volt,
de...
– Igen – mondta óvatosan.
– Edward Blackwood vagyok. Azt hiszem, úgy is
mondhatni, találkoztunk a múlt éjjel. Ön a vámpírral,
Raymond Gregorral vacsorázott.
– Ó! – A tüdeje megfeszült, hogy elég levegőt termeljen
ehhez az egy szótaghoz, és hogy tovább folytassa a be- és
kilégzést. Összerogyott a lépcsőn, nem törődve a táskájával,
amely a még mindig nyitott bejárati ajtó mellett hevert a
földön.
– Persze, nem mutatkoztunk be rendesen egymásnak –
folytatta Blackwood –, de beszéltem azzal a nyomozóval,
Mr. Scavettivel, és ő említette az ön nevét.
– Értem!
– Arra gondoltam, hogy talán együtt ebédelhetnénk, Ms.
Stratton!
Érezte, ahogy a szíve kalapál a mellkasában, de úgy tűnt,
hogy az agyáig nem jut el vér. Volt valami gúnyos abban,
ahogy a férfi kimondta a nevét? Vagy olyan dolgokat
hallott, amik nem voltak is ott, mert annyira megrémült?
– Ez nagyon kedves – sikerült kimondania –, de attól
tartok, most eléggé elfoglalt vagyok, a vizsgák és a saját
kutatásaim miatt. Nem tudnék...
– Olyan benyomásom támadt, hogy együtt dolgozik a
vámpírral a Cowens-ügyön!
 Sarah a lába közé ejtette a fejét, rákényszerítve a vért,
hogy visszaáramoljon az agyába, hogy gondolkodni tudjon.
Ez megnehezítette a légzést, de különben elájult volna.
– Jól van? – Blackwood sikamlós hangja tele volt
aggodalommal.
– Igen – válaszolta, szinte zihálva. – Igen, sajnálom! Edzés
közepén ért el; csak egy kicsit kifulladtam, ennyi az egész!
– Á, elnézést, hogy félbeszakítom! Mi itt az Intézetben
szilárdan hiszünk az egészséges testmozgásban. Én magam
is rendszeresen edzek egy edzővel, bár gyengém a finom
ételek! – A férfi önironikusan felnevetett, ami ugyanolyan
hamis volt, mint minden más, amit azóta mondott, hogy a
nő ostoba módon felvette a telefont anélkül, hogy
ellenőrizte volna a hívásazonosítót. Nem mintha számított
volna. Blackwood kitartó ember volt. Erre emlékezett.
– Nem ebédelünk együtt holnap? – mondta a férfi,
bizonyítva benyomásának helyességét.
– Bocsássa meg a nyersességemet, de pontosan miért is
akar velem ebédelni? – kérdezte Sarah, ismét emlékeztetve
magát, hogy már nem egy rémült tinédzser. Felnőtt nő volt,
és ha nem akart valakivel ebédelni, akkor nem is kellett.
– Nos, mint talán tudja, a barátomnak, Williamnek –
vagyis Patricia apjának – segítek átvészelni ezt a szörnyű
élményt. És mivel úgy tűnt, hogy önnek vannak
információi...
– Mr. Gregor a barátom, Mr. Blackwood. Vacsoráztunk,
semmi több. Nem tudom, miért gondolja, hogy...
– Ugyan már, Susan, erre semmi szükség velem szemben!
Sarah szíve úgy megugrott, hogy a háta mögötti lépcső
élének ütközött.
– Tessék? – suttogta.
 – A hajad valamivel sötétebb, és persze már több mint tíz
év telt el, de, ha szabad megjegyeznem, szép nő lett belőled,
Susan! – Kihangsúlyozva ismételte meg a nevét.
– Ne hívjon így! – sikerült némi meggyőződést a hangjába
erőltetni.
– Természetesen – mondta simán. – Természetesen
megértem a magánélet iránti vágyát. A bulvársajtó mindig
is tolakodó volt, de most, hogy az internet pillanatok alatt
szétszórja a képeket az egész világon, eléggé elszabadultak
a dolgok.
Sarah rátalált a dühére. – Ez fenyegetés, Mr. Blackwood?
– Bántó, hogy ezt gondolja! – tiltakozott, de nem fektetett
bele igazi erőfeszítést. – Az egyetlen célom, hogy
kapcsolatba lépjek önnel, az, hogy segítsek egy kedves
barátomnak megmenteni a lányát, mielőtt túl késő lenne. –
Hatásvadász szünetet tartott. – Még nem túl késő, ugye,
kedvesem? Úgy értem, mi másért...
Sarah lehunyta a szemét, érezte, ahogy az elkerülhetetlen
végzet súlya ránehezedik.
– Mit akar? – kérdezte tompán.
– Egy egyszerű találkozót. Esetleg egy kellemes ebédet a
régi barátok között.
Nem vagyunk barátok, gondolta gonoszul, de csak
magában. Blackwood félelmetes ellenség lenne, és neki
nemigen volt védekezési lehetősége a hadjárat ellen, amit
esetleg indíthatna ellene.
– Mikor? – kérdezte.
– Holnap Chloénál. Mondjuk kettőkor? Délben olyan
megszokott!
És Edward Blackwood soha nem akart szokványos lenni.
– Rendben.
– Csodálatos. Akkor már alig várom. Jó napot! …Sarah.
 Ült és hallgatta a néma levegőt, és érezte, ahogy a pánik
fizikai fájdalommá fokozódik a mellkasában.
Legszívesebben sikoltozott volna a frusztrációtól, a dühtől,
a kétségbeeséstől. Könnyek töltötték meg a szemét. Beszélni
akart valakivel; beszélnie kellett valakivel. Rajt akarta. De
nem kaphatta meg, mert túl ostoba, túl vak volt ahhoz, hogy
meglássa a vámpír mögött az embert, mielőtt hagyta volna,
hogy a saját félelmei eluralkodjanak az érzelmein, és
mindent rajta töltsön ki.
Felhúzta a térdét, és a kezébe ejtette az arcát, hagyta,
hogy a könnyek kicsorduljanak, miközben a lenyugvó nap a
horizont alá süllyedt, halványuló fénnyel beragyogva a félig
nyitott bejárati ajtón.
Hangok ébresztették fel. Sarah felemelte a fejét. A szoba
sötét volt, és egy percbe telt, mire rájött, hol van. A hidegnél
is jobban megborzongott, amikor rájött, hogy a lépcsőn ülve
aludt el, az ajtaja pedig félig nyitva állt. Fájt a háta, ahogy
kiegyenesedett a kényelmetlen helyzetből, és amikor felállt,
erősen kapaszkodnia kellett a korlátba, hogy megtámassza a
túl hosszú üléstől begörcsölt lábát. Egy autóajtó csapódása
rávette, hogy az ajtóhoz siessen, hogy becsukja és bezárja,
mielőtt óvatosan kikukucskált volna az ablakon. De senki
sem volt ott. Felkapcsolta a veranda fényét, és fáradtan
felmászott a lépcsőn, remélve, hogy aludni fog... és nem
álmodik.
 Harmincadik fejezet

Raj a raktárhoz hajtott, és a biztonsági lámpák közötti

árnyékban parkolt le. Odabent félhomály volt és csend.
Néhány emberi őr a lakótérben üldögélt, és fejhallgatóval a
fejükön valami videojátéknak tűnő dolgot játszottak. Em az
egyik terepjárónak támaszkodva beszélgetett Yossi
Angeljével, pontosabban inkább figyelmesen hallgatta, amit
a jóval alacsonyabb nő mondott. Raj nem tudta, mi Angel
valódi neve, de tekintve a nő valódi korát és japán
származását, nem valószínű, hogy Angel volt. A
vámpírközösségben azonban mindenki számára ő Yossi
Angyala volt. Raj egyik legjobb emberi erőforrása is, gyors
eszével és kiegyensúlyozott temperamentumával, valamint
több harcművészetben való jártasságával. Talán még ennél
is fontosabb, hogy figyelemre méltó módon tudta
megváltoztatni a külsejét és a viselkedését. Ma este önmaga
tizennyolc éves változatára hasonlított, fekete, derékig érő
hajjal. Amikor Em meglátta Rajt, egy intéssel odahívta.
Türelmetlenül felsóhajtott, és ránézett az órájára, de még
volt egy kis idő, mire felhívhatja a nyugati partot. Odasétált,
és kérdő pillantást vetett Emre.
– Mondd el a Mesterünknek, amit nekem is mondtál! –
mondta Angelnek.
Angel féltérdre ereszkedett.
– Uram! – mormolta, és várta az engedélyt, hogy tovább
beszélhessen. Raj fájdalmas pillantást vetett Emelie-re, és
lenézett a tökéletesen egyenes vonalú, sápadt fejbőrre Angel
sötét fejének közepén. Gyűlölte ezt a vámpíros szart.
– Kelj fel, Angel! – mondta szelíden. – És mondd el, mi
folyik itt!
 – Igen, uram! – A szokásos takarékos mozdulataival
felállt. – Az utasításnak megfelelően egész nap követtem
Sarah Strattont. Késő délelőttig otthon maradt, amikor is
elhajtott a helyi egyetemre, és találkozott egy diákkal,
Jennifer Stewarttal. Jennifer a terem...
– Tudom, hogy ki ő! Folytasd!
– Jennifer és Sarah találkoztak egy ebédre. A
beszélgetésük nagy részét nem hallottam, mivel az ebédlő
rendkívül zajos volt. Amikor azonban Sarah távozni
készült, Jennifer odaszólt neki, hogy ön, uram, bármikor
felhívhatja őt. – Angel szégyenlősen lesütötte a szemét,
nyilvánvalóan azt hitte, hogy Raj a fiatal nőt vette célba. Ez
kellemetlenül emlékeztette Sarah még mindig friss vádjaira.
– Mi van még? – kérdezte túl élesen.
Angel röviden lehajtotta a fejét, és folytatta.
– Sarah láthatóan zaklatott volt a találkozó után.
Egyenesen hazament, de amikor kinyitotta a bejárati ajtót,
megcsörrent a mobilja. A sietségében, hogy felvegye a
telefont, elejtett néhány tárgyat, és nyitva hagyta az ajtaját,
amíg beszélt, így hallhattam a beszélgetést az ő oldaláról.
Edward Blackwood volt az, aki hívta őt, uram.
Raj megmerevedett a figyelemtől. – Blackwood? Mit
akart?
– Abból, amire következtetni tudtam, találkozni akart
vele. Sarah nyilvánvalóan vonakodott, de végül
beleegyezett a találkozóba.
– Részletek?
– Chloe éttermében, holnap délután kettőkor. Már
egyeztettem Simonnal. Ő biztosít egy apró jeladót, amit
Sarah-nál fogok elhelyezni. Simon egészen biztos benne,
hogy képes lesz rögzíteni az egész találkozót.
 Raj meg akart ütni valamit. Miért találkozik Sarah
Blackwooddal? Azt mondta neki, hogy a család barátja, akit
el akart kerülni. Vajon erről is hazudott?
– Rendben – mondta végül. – Maradj a közelében holnap,
Angel! Bármi történjék is, nem akarom, hogy egyedül
legyen vele! Em, tegyük Simont a közelébe. Ő egyszerre
figyelheti a poloskát és támogathatja Angelt.
– Igen, uram! Beszéltem vele, és az utca túloldalán fog
berendezkedni. A Chloe-ban végig ablakok vannak a
homlokzaton, így jó eséllyel lesz rálátásunk is.
– Bocsásson meg, uram! De van még más is!
Raj Angelre nézett. – Több?
– Uram... úgy tűnt, vagyis, feltételezem...
– Csak mondd ki, Angel – mondta türelmetlenül, és arra
gondolt, talán ő maga is szörnyeteg, ha még Angel is fél
nyíltan beszélni vele.
– Nem akarok feltételezéseket gyártani, de úgy
gondolom, hogy tudni szeretné... – Vett egy nagy levegőt az
orrán keresztül, és belevágott. – A telefonhívás után még
feldúltabb volt. A bejárati ajtaja még mindig nyitva volt, és
hallottam, ahogy sír – mondta Angel halkan, már nem
nézve közvetlenül a férfira.
Raj csak bámult rá, a gondolatait elnyomta a düh, amely
azzal fenyegetett, hogy minden önuralmát elnyeli.
– Menj, aludj egy kicsit, Angel! – mondta Em halkan.
– Igen, hölgyem! Uram! – suttogta Angel.
Raj alig vette észre a lány távozását. A kezét ökölbe
szorította a szinte elhatalmasodó vágy ellen, hogy
belevágjon a mellette álló terepjáró csillogó fekete
sárvédőjébe, az állkapcsa megfeszült a frusztráció üvöltése
ellen. Felnézett, és még Em is hátralépett egy lépést az
arcára kiülő düh láttán.
 – Ki van ma este Sarah-val? – sziszegte.
– Cervantes.
– Hívd fel! – Miközben Em tárcsázott, Raj megfordult, és
a kijárat felé viharzott. Em követte, és ahogy kiléptek, átadta
neki a telefont. A férfi a füléhez emelte.
– Hol van?
– Azt hiszem, visszavonult éjszakára, uram! Az ajtaja még
nyitva volt, amikor megérkeztem, de nem sokkal később
becsukta és bezárta. A verandán kigyulladt a lámpa, azután
pedig az emeleten is.
Raj halkan káromkodott. Nyitva hagyta az ajtaját? Ez
nem vallott rá, ugye? De honnan a fenéből tudhatná? Alig
ismeri a nőt. A fenébe is. Legszívesebben odarohant volna a
házhoz, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a nő
biztonságban van, de mivel a lány egyértelműen a rémálmai
közé sorolta, nem gondolta volna, hogy a látogatásától
jobban érezné magát.
– Köszönöm, Cervantes! Szólj, amint bármi változik! –
Visszaadta a telefont Emnek. – Corfuba megyünk, és
útközben el kell intéznem egy hívást!
– Uram – vette a bátorságot Emelie –, talán meg kellene
állnunk...
Raj megpördült, és acélos tekintetét a lányra szegezte.
– Ez nem javaslat volt, Emelie!
A lánynak elakadt a lélegzete. – Igen, uram!
Raj kilépett, és a BMW-hez ment, felrántotta az utasoldali
ajtót, és a kulcsot átdobta a tető felett Emelie-nek.
– Te vezetsz! – morogta.
Em egy kézzel elkapta a kulcsokat, és becsúszott a
vezetőülésbe. Miközben a nő simán kihajtott a raktár
parkolójából és rákanyarodott az utcára, Raj beütötte
Duncan számát.
 – Mi történik, főnök? – kérdezte a nő.
Raj nem vett róla tudomást, kifelé bámult az ablakon, és
Sarah járt az eszében, ahogy sír az átkozott rozoga ikerház
lépcsőjén. A mobilja hangszórójából Duncan hangja
hallatszott.
– Jó estét, Raj!

Raj köszönetet mondott Peter Saephannak, és bontotta a

kapcsolatot. Megígérte, hogy tájékoztatja Raphaelt,
feltételezve, hogy olyasmi derül ki az ügyről, ami több, mint
valami helyi hülyeség.
– Mi volt ez az egész, főnök? – zavarta meg Em hangja a
gondolatait.
– Ez Raphael házi orvosa volt – mondta hanyagul. Em
megfordult, hogy rábámuljon. – Figyelj az útra, Em! – Épp
időben rántotta vissza a figyelmét, hogy elkerülje a piros
lámpán való áthajtást. – Ma reggel Duncant hívtam fel
utoljára. Egy üzenet várt rám, amikor ma este felébredtem.
– Raphael megengedte, hogy beszélj Saephannal?
A lámpa átváltott, és Raj megrándult, amikor Em a
gázpedálra lépett.
– Igen – válaszolta a lány kérdésére. Aztán megvonta a
vállát. – Ha valaki tényleg vámpírvért árul, az
mindannyiunkra visszahat. Én pedig csak fel akartam tenni
néhány kérdést.
– Hűha! Lehet, hogy tényleg komolyan gondolta azt a
szövetséges baromságot, amiről meséltél.
Raj bólintott, miközben kifelé bámult az ablakon.
– Lehetséges!
– Szóval, mit mondott Dr. Saephan az eltűnt kutatónkról?
A férfi a nőre nézett. – Azt mondta, hogy ha Edwards ezt
csinálja, akkor általában annyi donorra lenne szüksége,
amennyire csak lehet, de mivel vámpírvérrel van dolgunk,
úgy gondolja, kettő vagy három is elég.
– Vámpír vagy ember?
– Mindkettő. Azt mondta, a nők kiválasztása
valószínűleg csak a vámpírok preferenciája. Az embereknél
nem használhat egyszerűen zacskós vért, mert a fizikai
harapás megváltoztatja a kémiát.
Em az utat bámulta, és figyelt minden egyes szóra.
– Akkor tehát a nők valószínűleg még életben vannak. Ez
is már valami.
– Egy ideig még mindenképpen, igen.
Lefordultak a Lake Roadra, és meglátták a vérházat. Raj a
fehér, zsindelytetős parasztházat tanulmányozta, és halkan
azt mondta: – Hát, ez már előrelépés.
Em feléje fordította a fejét.
– Erről akartam beszélni veled! – csattant fel. – Nem
hiszem el, hogy erősítés nélkül jöttél ide! Mi van, ha...
Raj hűvös pillantást vetett rá. – Azt akarod mondani,
hogy képtelen vagyok megvédeni magam, Emelie?
Em pislantott, és egy nagyot nyelt, de kitartott.
– Egyáltalán nem, uram! – mondta hivatalosan, de aztán
vicsorogva hozzátette: – És ezt te is tudod! De ez nem jelenti
azt, hogy legyőzhetetlen vagy! Egy egyszerű telefonhívás,
csak ennyit kérek!
Raj megengedett magának egy alig látható mosolyt.
– Rendben! Most már bemehetünk, mami?
– Baszódj meg! – mondta Em vidáman, és kivágta az ajtót.
Együtt keltek át az egyenetlen gyepen, megkerülve a
bebocsátásra váró klublátogatók rendezett sorát. Két vámpír
kidobó állt az ajtóban, ellenőrizték az igazolványokat, és
lemondó nyilatkozatokat készítettek, amelyeket aztán
aláírattak, és átadtak egy harmadik vámpírnak, aki egy kis
asztalnál ült, közvetlenül odabent. A kidobók egyszer
végigmérték Em-et, amit a lány figyelmen kívül hagyott, és
tisztelettudóan biccentettek Rajnak, visszatartva a tömeget,
hogy ő előre mehessen. A zene ugyanolyan hangos volt,
mint korábban, de aztán úgy tűnt, mindenki így szereti.
Minek egy vérház az isten háta mögött, ha nem lehet feljebb
tekerni a hangerőt? Folyamatos áramlottak a vámpírok és az
emberek az emeleti különtermek felé, és nem kevés
örömkiáltás hallatszott a földszinti sötét sarkokból is. De
amíg mindez a házon belül maradt, Raj nem sokat törődött
azzal, hogy mit csinálnak.
– Uram!
Raj megfordulva látta, hogy Mick vár rá. Amikor
találkozott a tekintetük, Mick azonnal lesütötte a szemét, és
meghajolt derékból, néhány másodpercig tartva a
meghajlást, mielőtt vigyorogva kiegyenesedett volna.
– Megtisztelő, hogy visszatért, uram, ráadásul egy ilyen
bájos kísérővel! – Megcsodálta Emelie formás alakját, az
értékelését valahol az arca alatt délen pihentette.
Em egy „Megüthetem ezt a köcsögöt” pillantást vetett Rajra,
de a lány nyilvánvaló undorára Raj csak szórakozva
megrázta a fejét.
– A hadnagyom, Emelie – mondta Micknek. A másik
vámpír szeme kissé kitágult Em címére, és Raj érezte, ahogy
megugrik az ereje, amikor a nagydarab vámpír ösztönösen
kihívta Em-et a pozíciójáért. Elfojtott egy elégedett vigyort,
amikor Emelie egy erőhullámmal és egy gonosz vigyorral
lecsapta Micket. Lehet, hogy úgy nézett ki, mint egy modell
a kifutóról, de Em kemény volt. Minden bizonnyal
keményebb, mint Raj bármelyik másik vámpírja, és ez már
mondott valamit.
 Mick hátratántorodott, és komor arckifejezéssel, de
elismerően biccentett Emnek, majd visszafordult Rajhoz.
– Bízom benne, hogy minden úgy van, ahogyan szerette
volna, uram?
– Igen, remekül néz ki! Figyelj, tudunk valahol beszélni?
A másik vámpír szeme másodszor is meglepetten nyílt
tágra.
– Erre! – Visszavezette őket a házon keresztül egy olyan
helyre, ami valamikor valószínűleg egy zárt terasz lehetett,
de amikor Mick becsukta a ház ajtaját, a hangos zene
elhallgatott, mintha csak lekapcsolták volna.
– Egy vámpír néha nem tud gondolkodni ekkora
ricsajban – viccelődött. – Kérem, uram! – intett a rakás szék
felé, majd maga is leült, hátradőlt, és teljesen nyugodtnak
látszott, annak ellenére, hogy alig néhány nappal ezelőtt
összeütközésbe került Rajjal. Raj ezt már megfigyelte a
vámpíroknál. Akkor érezték magukat a legkényelmesebben,
ha egyértelmű volt a dominancia láncolata. Mick
könnyedén ült Raj hatalma alatt, amíg Raj demonstrálta a
fölényes erejét. Problémák csak akkor merültek fel, ha nem
volt nyilvánvaló a hierarchia, vagy ha – mint Krystof
esetében – a dominánsnak tartott személy olyan lazára
engedte a gyeplőt, hogy az már nem volt hatékony.
– Szóval, Mick – kezdte Raj –, ugye tudod, miért vagyok a
városban?
Mick megvonta a vállát. – Tudom, hogy mit hallottam.
Krystof azért hozta ide, hogy foglalkozzon ezekkel az eltűnt
lányokkal, mert aggasztják a zsaruk. – Tanakodva nézett
Rajra. – Jozef szerint ez baromság. Nem egészen örül, hogy
visszatért.
– Igen, ezt észrevettem – mondta Raj szárazon. – Én sem
vagyok túlságosan elragadtatva, hogy itt lehetek. – Hirtelen
támadt egy gondolata, és kíváncsian előre hajolt, a fejét
csóválva. – Jozef nem hiszi, hogy van vámpír kapcsolat
ezekben a bűntényekben?
– Nem mondta ki nyíltan, de ezt a benyomást keltette
bennem. Miért, Ön szerint van?
– Sok új arcot vettem észre a városban – mondta Raj,
témát váltva. – És nem csak a vérházakban. A múltkor a
Krystof pincéjében lévő hús fele új volt számomra.
Mick felhorkant. – Mit gondol, miért volt itt minden
ennyire elszabadult? Az öreg olyan gyorsan gyártja az új
testeket, hogy csodálkozom, hogy a zsaruk nem ebben
nyomoznak, néhány hiányzó darab helyett... – A tekintete
Emelie-re siklott. – …vagyis fiatal nők. Legalább
néhányuknak a városon kívülről kell jönniük, vagy talán
egyenesen egy hajóról, így senki sem hiányolja őket.
– Van valami elméleted arról, hogy Krystof miért olyan
buzgó az átalakításokkal? Tudsz valamilyen fenyegetésről?
Mick felhorkant. – Mármint Önön kívül? – mondta,
akaratlanul is Jozefet utánozva. Megrázta a fejét. – Nem, bár
néhány idősebb eltűnt. Talán Krystof aggódik...
– Idősebb? – szakította félbe Raj. – Mint például kik?
– Csak azt tudom mondani, amit hallottam. De ismeri
Byront?
Raj bólintott.
– Igen, nos, a társa, Serge eltűnt néhány hete. Először azt
hittem, hogy csak továbbállt, tekintve, hogy milyen Krystof.
De Serge nem ment volna el Nina nélkül – ő a régi cicája.
Mióta eltűnt, ő egy kibaszott szellem, és Byron nem mond
semmit. Ő az, akivel beszélnie kéne.
Raj a homlokát ráncolta. – Még mindig megvan az a
videotékájuk a városban?
 – Igen, de ugyanolyan valószínű, hogy otthon találja őket.
Úgy hallottam, Byron mostanában nem igazán figyel az
üzletre.
Raj és Emelie felállt, Mick is követte őket.
– Rendben – mondta Raj. – Kösz, Mick! Egyébként jó
munkát végeztél itt!
Mick a szíve fölé tette a kezét, és ismét meghajolt.
– Köszönöm, uram!
– Igen – mondta Raj. – Oké. Elmegyünk innen, Em!
Em követte Raj gyors lépteit a füvön át, majd vissza a
BMW-hez.
– Kulcsok! – vakkantotta Raj. A nő sóhajtva adta át őket.
– Tudtam, hogy nem fog sokáig tartani – mormolta.
Raj alig figyelt rá.
– Te, vagy valamelyik srác hallottatok valami hasonlót a
többi vérházban?
– Nem, uram! Még csak suttogást sem. Csak azt, hogy a
házak túlzsúfoltak, és ahogy már mondtam, senki még csak
nem is pislogott az ismeretlen arcunkra, bár mondtam a
srácoknak, hogy csillapítsák le az erőszintet, hogy úgy
tűnjön, mintha frissebbek lennének, mint bármelyikük is
valójában.
Raj a homlokát ráncolta. Öreg vámpírok. Ki kellett
derítenie, ki hiányzik Serge-en kívül. Ha a hiányzó
vámpírok elég erőteljesek voltak ahhoz, hogy kihívást
jelentsenek, akkor lehet, hogy valaki kiiktatta a
versenytársakat, mielőtt játékba lendült volna, de ha nem....
Nem ismerte olyan jól Byront és Serge-et, de Serge sosem
tűnt neki olyan típusnak, aki egyedül vágna neki, Byron
pedig gyenge volt.
Beült a vezetőülésbe, és beindította a kocsit.
 – Byron és Serge a városban lakik, közel a bolthoz, talán
még egy telken is. Nézd meg... – De Em már tudta a címet,
és a Blackberryjét a kezében tartva, éppen beírta a műszerfal
GPS-ébe.
– Szép – mondta a férfi.
– Azért élek, hogy szolgáljam, uram!
– Persze! – horkantotta Raj.
A videotéka sötét volt, amikor megérkeztek, ami
egybevágott azzal, amit Mick mondott, de Raj mégis
meglepődött. Byron és Serge mindig későig nyitva tartott,
mivel a vámpírtársaik voltak a legjobb vásárlóik, különösen
az idősebbek, akik lassan fogadták el az újabb
technológiákat. Körbejárta a háztömböt, egészen a szerény
házig, amely közvetlenül az üzlet mögött állt. Ez a város
régebbi része volt, még abból az időből, amikor sok
kereskedő ugyanabban az épületben lakott, ahol az üzlete
volt. A belvárosi bűnözés növekedésével a legtöbb üzlet
már régen elköltözött, de a két vámpírnak nem kellett
aggódnia a bűnözés miatt. Egyetlen demonstráció a
következményekről, és a helyi gengszterek nagyjából békén
is hagyták az üzletet.
Ő és Em a kicsi, takaros házhoz mentek.
– Szerinted van itthon valaki?
– Minden elég erősen be van zárva, de legalább egy
ember van bent – mondta Em koncentrálva. – És egy vámpír
is.
– Byron és Nina, ha Micknek igaza van. Oké, csengessünk
be, mint nem kívánt vendégek.
Nem törekedtek arra, hogy nesztelenek legyenek,
hagyták, hogy a bakancsuk dobbanjon a fából készült
tornácon, és keményen és hosszan megnyomták a csinos, kis
csengőt. Raj várt egy percet, majd újra csengetett. Ha
Byronban annyi ész lenne, amennyit Isten egy hörcsögnek
adott, tudná, hogy nemcsak két vámpír áll a küszöbén, de
bármelyikük fel is téphetné az ajtót anélkül, hogy
udvariasságból becsöngetne a kibaszott csengővel.
Halvány fénycsík jelent meg az ajtókeret mellett, amikor
kinyílt az ajtó, és feltűnt Byron sápadt arca. Sokáig bámult
Rajra, majd Emelie-re, és vissza Rajra, azután szélesebbre
tárta az ajtót, és kinyomta a szúnyoghálós ajtót.
– Gyertek be! – mondta kedvetlenül.
Emelie betolakodott Raj mellett, hogy elsőként menjen be
– a lány kezdett szabályos púp lenni a hátán, amikor a
biztonságáról volt szó. A mozgás egy rövid villanását látta a
folyosó végén – feltételezte, Nina az. Byron halk, nyugtalan
hangot adott ki, és amikor Raj megfordult, látta hogy a
másik vámpír félve nézi őt.
– Nem fogom bántani őt, By! Ezt tudnod kellene!
Byron vállai megereszkedtek.
– Én már semmit sem tudok, Raj! Egy kibaszott dolgot
sem! – Körülnézett, mintha nem tudná, hova üljön, mintha
nem is a saját házában állnának. Végül a nyilvánvalóan
nappali felé mutatott, és arrafelé kezdte vezetni őket, és a
szobába lépve megnyomta a kapcsolót. A sarokban
felgyulladt egy állólámpa, kiemelve a nagy, kényelmes
széket és egy régi, könyvekkel teli asztalt. Mellette egy
hosszú, párnákkal megrakott kanapé állt, amelynek a
háttámlájára egy kézzel készített takaró volt vetve. A fény
elég világos volt az olvasáshoz, de elég lágy egy vámpír
szemének is.
– Foglaljatok helyet! – mondta Byron. A nagy fotel felé
indult, de megállt, és Rajra pillantva inkább a kanapéra
telepedett, egész a szélére csúszva, hogy helyet csináljon
Emnek, ügyelve arra, hogy elég helyet hagyjon közöttük,
hogy ne kelljen összeérniük.
– Köszönöm – mondta Raj. Leült a nagy székre, de nem
dőlt hátra. Betolakodónak érezte magát ebben a házban,
ebben a szobában. – Elnézést a zavarásért, By!
– Nem zavartok. Azt hiszem, tudtam, hogy előbb-utóbb
ide fogsz érni.
– Miért is?
Byron alaposan tanulmányozta Raj arcát, mielőtt
válaszolt volna.
– Mert történik valami! – A hangja megremegett a dühtől,
ami minden egyes szóval nőtt. – És valaki beszélt neked
Serge-ről, különben nem lennél itt. Szóval ne játssz velem
kibaszott játékokat, oké?
Emelie felborzolódott, de Raj megnyugtatón kinyújtotta a
kezét.
– Szerinted mi folyik itt? – kérdezte halkan.
– Honnan a faszból tudjam? Krystof üzent, hogy Serge-et
akarja, tehát Serge megy. Ez úgy hat hete volt, és azóta egy
szót sem hallottunk felőle. Nina azt mondja, hogy még
mindig él, hogy tudná, ha meghalt volna. De akkor hol a
faszban van? – Az utolsó mondatnál megtört a hangja, és
Raj félrenézett, hogy megadja a magánszférát a gyászának.
– Mick azt mondta, lehet, hogy mások is eltűntek –
mondta halkan.
– Igen – mormolta Byron. – Lehetséges. Van néhány, akik
régebben sokat jártak az üzletbe, de mostanában nem láttam
őket. Az egyikük Barney. Ő egy idős ember, aki szereti a
filmeket, különösen a klasszikusokat, amiket nehéz
beszerezni. Charles fiatalabb... Úgy értem, tudod,
viszonylag. Ő a videojátékokat és a pornót szereti – a mi
nagy slágereinket, tudod?
 Raj bólintott.
– Igen, szóval… Egyiküket sem láttam már egy ideje.
Persze lehet, hogy csak olyanok, mint én, és kurvára félnek
elhagyni a saját házukat.
Raj felállt, és az ajtó felé rántotta a fejét, jelezve Emelie-
nek, hogy elmennek. Byron meglepetten nézett fel, és
gyorsan felállt. Esetlenül megtántorodott, Raj pedig a
homlokát ráncolta. – Vigyázol magadra, By? Sem Ninának,
sem Serge-nek nem teszel jót, ha éhezel!
– Nina nem akarja, hogy elhagyjam a házat. Attól fél,
hogy én is eltűnök... – elakadt a hangja. – Nem eszik
rendesen, nem alszik. Nem kockáztathatom, hogy...
– Majd küldök egy kis vért... – Raj az órájára pillantott, és
a homlokát ráncolta. – Holnap este. Addig is, ha bármire
szükséged van, hívj ezen engem vagy Emet! – Átnyújtotta
Byronnak az egyik névjegykártyáját, mielőtt visszasétált a
bejárati ajtóhoz. Elkezdte kinyitni, de Byron hangja
megállította.
– Majd szólsz nekem? – szólította meg.
Raj megfordult.
– Bármit is találsz – könyörgött Byron. – Bármi is az, Raj!
Hadd tudjam meg! Semmi sem lehet rosszabb, mint nem
tudni!
A férfi bólintott. – Értesíteni foglak! Addig is vigyázz
magadra és Ninára! – Nem tudott elég gyorsan kijutni a
házból. Végigsétált a járdán, és a kapun át a kocsijához, ahol
parkolt. Kinyitotta a zárakat, de ahelyett, hogy beszállt
volna, kemény léptekkel sétálni kezdett oda-vissza a
sikátorban.
– Az istenit, Emelie! Mi a fenét képzel Krystof?
– Talán semmit! – mondta a lány. Raj megállt, és ránézett,
miközben Em folytatta. – Hónapok, a fenébe is, évek óta
mondogatod, hogy az öregnek nincs rendben a feje. Talán
végleg elment az esze, és már egyáltalán nem gondolkodik.
– Bassza meg! Jól van, eljött az idő! Holnap este
meglátogatom az öreget. Meglátjuk, mit tud erről az
egészről. – Lehunyta a szemét, érezte, hogy a nap
fenyegetően közeledik a horizonthoz. – Ma este már nem
tehetek semmit! Induljunk! Nem akarom, hogy a végén a
majmokkal együtt kelljen meghúznom magam a ketrecben –
mondta, megismételve Em korábbi megjegyzését a többi
vámpírral kapcsolatban.
– De az nem baj, ha nekem igen? – jegyezte meg Em,
miközben becsúszott a BMW anyósülésére.
– Igen, mert azért élsz, hogy szolgálj, nem igaz? – A lány
egyetlen válasza egy felemelt középső ujj volt. Raj
elmosolyodott, és eszébe jutott, hogy egy ideig talán ez lesz
az utolsó dolog, amin mosolyoghat.
 Harmincegyedik fejezet

Sarah kissé késésben volt, amikor a Chloe díszes, piros-

arany napellenzője felé sietett az utcán. Nem szívesen vette
volna igénybe az étterem parkolószolgálatát, inkább ő maga
parkolta le a saját autóját egy gyors meneküléshez készülve.
De ez a két háztömbnyire lévő nyilvános parkoló
használatát jelentette. Elsietett a hosszú ablaksor mellett,
amely több lábnyival az utca szintje fölött helyezkedett el, és
a főtérre nézett. Blackwood már ott ült az egyik ablak
melletti asztalnál, tisztán láthatóan mindenki előtt, aki
véletlenül arra járt – kétségtelenül szándékosan. A főpincér
körülötte legyeskedett, miközben híres vendége egy pohár
vörösbort kortyolgatott, és kedélyesen csevegett.
A fény tökéletes volt, kiemelte Blackwood műszőke
hajának aranyszínét. Valószínűleg nagyon drága műszőke
haj volt, de ha máshogy hívják, akkor is szőkítés... A lány
elmosolyodott, és a reggeli felkelés óta először érezte magát
egy kicsit jobban.
Nem mintha ez sokáig tartott volna. Fölment a lépcsőn,
majd félreállt, hogy elkerülje, hogy egy csapat öltönyös
üzletember feldöntse, akik éppen akkor tolakodtak át az
ajtón, amikor érte nyúlt. Két lépésnél nem tett többet az
étteremben, amikor Blackwood megpillantotta. Intett, és
mondott valamit a főpincérnek, aminek hatására a
rángatózó kisember az éttermen keresztül a lány irányába
sietett.
– Ms. Stratton – mondta zihálva. – Engedje meg, hogy...
– A női mosdó? – kérdezte a nő, félbeszakítva.
 – Ó! – mondta, láthatóan megdöbbenve azon, hogy a nő
nem rohan a nagy ember asztalához. – Igen, természetesen.
Csak arrafelé. Majd szólok Mister...
– Köszönöm! – Sarah elmenekült a díszes folyosón, és
mindenféle gyávának nevezte magát. Nem mintha teljesen
ki tudott volna bújni a találkozó elől, úgyhogy mi értelme
volt késleltetni azzal az öt perccel, amíg kezet mos?
Felsóhajtott, és benyomta az ajtót, majdnem megfulladva a
légfrissítő erős illatától. Gyorsan megmosta a kezét, és a
mosdókagylón álló takaros fonott kosárból kivett
papírtörlővel megszárította. A nedves papírt eldobva,
kotorászni kezdett a táskájában szájfényéért. Nem mintha
érdekelte volna, hogyan néz ki, de néhány másodperccel
tovább halogathatta az elkerülhetetlent.
Egy fiatal ázsiai nő lépett be mögötte, és hirtelen megállt,
kezével az arca előtt legyezgetve.
– Hű! Bűz van itt bent.
Sarah elmosolyodott a válla fölött. – Tudom.
A nő odasétált a Sarah melletti mosdókagylóhoz, és
gyorsan megmosta a kezét, közben előrehajolt, hogy
tanulmányozza tökéletes, aranyszínű arcbőrét.
Nyilvánvalóan elégedett volt azzal, amit ott látott – és ki ne
lenne az, gondolta Sarah irigykedve –, és egy papírtörlőért
nyúlt, véletlenül a földre lökve Sarah táskáját. Gyorsan
utána kapott, de Sarah is így tett. Együtt kapták el, és a nő
Sarah vállának megérintésével és egy bocsánatkérő
mosollyal elengedte.
– Sajnálom!
– Semmi baj! – mondta Sarah. – Amúgy sincs benne
semmi más, csak szemét.
– Nekem mondod? Mármint nem a tiéd. De esküszöm, a
táskám napról napra nehezebb lesz, és nem tudok rájönni,
miért. – Tudálékosan összevigyorogtak, miközben Sarah
átvetette a vállán a táska pántját, összeszedte a bátorságát,
és kisétált, hogy szembenézzen a zenével.
Blackwood az udvariasság látszatát keltve felemelte nagy
seggét a székről, és azt mondta: – Köszönöm, hogy
találkoztunk, kedvesem!
Sarah alig vett róla tudomást, arra koncentrált, hogy
leüljön, felakassza a táskáját a székre, és kigombolja a
kabátját. Nem vette le; nem tervezte, hogy olyan sokáig
marad itt. Blackwood feszülten bámult rá. Idegesen kortyolt
egy korty vizet, amikor a férfi beszélni kezdett.
– Szóval, mondd csak, Susan – kezdte a férfi. A lány
dühös pillantást vetett rá, mire a férfi azonnal meghátrált, és
úgy tett, mintha zavarban lenne. – Milyen ostoba vagyok!
Persze, most már Sarah, ugye? – A férfi behízelgően
elmosolyodott. – Tudod, megértem a titoktartási vágyad. A
kamerák vakító fénye kimerítő tud lenni. – Várta, hogy
Sarah válaszoljon, hogy talán megjegyzést fűzzön a közös
nyomorúságukhoz, de a lány hallgatott, a vizét kortyolgatta,
és számolgatta a szálakat az asztalterítőn. – Szóval… akkor
– mondta Blackwood, megtörve a csendet –, kíváncsi
vagyok, vajon hogyan jutottál el oda, hogy a vámpírral
dolgozz ezen az ügyön? Nem is tudtam, hogy a városban
vagy, és hidd el, kiváló forrásaim vannak.
– Mondtam már, Mr. Blackwood...
– Edward, kérlek.
– Mr. Blackwood – ismételte meg határozottan. – Mr.
Gregor a barátom. Semmi több! – És valószínűleg már az sem,
gondolta magában, és a gondolatra ismeretlen fájdalmat
érzett a mellkasában. – Egyszerűen csak együtt
vacsoráztunk, amikor meglátott minket.
 Blackwood arca elvörösödött, és a szája összeszorult a
nyilvánvaló ingerültségtől, de taktikát váltott.
– William meglehetősen meg van győződve arról, hogy a
vámpírok állnak a dolog mögött, tudod. De én nem vagyok
benne olyan biztos.
Sarah felnézett rá. – Nem gondolod, hogy vámpírok is
benne vannak?
– Nem, én... – kezdte Blackwood, de aztán kíváncsi
pillantást vetett rá, és konspiratívan előrehajolt. – Hacsak
nincs valami mondanivalód? Mindig is úgy éreztem, hogy a
rendőrség jól tenné, ha meghallgatná, amit te...
– Nem tudok semmit...
– Ne játszadozz velem! – csattant fel Blackwood, a
barátság minden látszata eltűnt egy pillanat alatt, helyét
kemény elszántság vette át. – Megértem, miért nem
fordultál a rendőrséghez – mondta. – Az idióták akkor sem
ismernének fel egy igazi tehetséget, ha az a seggükbe
harapna. Azt viszont nem értem, hogy miért döntöttél úgy,
hogy azokkal az undorító vérszívókkal állsz össze. Ha
álmodsz...
– Azok az álmok évekkel ezelőtt voltak – erősködött
Sarah. – Én nem csinálok ilyesmit...
– Ez baromság! – Blackwood majdnem felkiáltott. A
helyiségben hirtelen mindenki elcsendesedett körülöttük.
Blackwood mély levegőt vett, és széles mosollyal hátradőlt,
rubinszínű nyakkendőjét a nagy hasához simította, és intett
a főpincérnek, aki aggódva nézett feléjük. Hosszan ivott a
borából, és a száját finoman megpaskolta a szépen kivasalt
szalvétával.
– Mindketten tudjuk, mire vagy képes – mondta halkan,
és az a hamis mosoly ismét szilárdan kiült széles arcára. –
Szóval ne sértegess azzal, hogy mást színlelsz!
 – Mit akarsz tőlem? – kérdezte Sarah feszülten.
– Mindent akarok arról, amit Patricia Cowensről, és erről
az egész ügyről tudsz!
– Már mondtam! Nem tudok semmit, és nem is akarok
tudni semmit! Van fogalmad róla, minek tettek ki engem
annak idején? A rendőrség úgy bánt velem, mint egy
gyilkossal, a szüleim pedig azt hitték, hogy őrült vagyok.
Elvittek egy intézetbe, Edward! Az elmúlt tíz évet azzal
töltöttem, hogy mindent megtettem, hogy elfelejtsem ezt az
úgynevezett ajándékot, és ezen semmit sem fog változtatni,
amit mondasz!
Blackwood önelégült mosollyal nézett rá.
– Semmi? Nos, Susan, egészen biztos vagyok benne, hogy
a bulvársajtó el lenne ragadtatva, ha megtudná, hogy a
kedvenc tinédzser médiumuk él és virul, és itt él
Buffalóban. Nos, feltételezem hetekig a címlapokon lenne,
ha ez felbukkanna. Ott leszel a kétfejű tehenek és Elvis
mellett. És persze a bulvársajtó mindenütt ott van az
interneten is, nem igaz? Mit gondolsz, mit szólnának ehhez
az egyetemi kollégáid?
Sarah a székébe gyökerezve ült, a szíve a torkában
dobogott, és figyelte, ahogy a Blackwood szájából elhangzó
minden egyes szóval egy kicsit lejjebb megy az élete utolsó
tíz éve a lefolyón. Annyira tévedett Rajjal kapcsolatban. Ő
nem volt szörnyeteg. Még csak közel sem járt hozzá. Az
igazi szörnyeteg ott ült vele szemben ebben az elegáns
étteremben, önelégült mosollyal a kövér arcán, ami arról
árulkodott, hogy fütyül rá és mindenki másra.
– Az, hogy nem vagy hajlandó szembenézni a
tehetségeddel kapcsolatos igazsággal, az egész emberi faj
vesztesége – mondta. – Igazi veszteség. És, ha szabad
megjegyeznem, önzőség a részedről! Biztosan tartozol azzal,
hogy...
– Nem tartozom senkinek semmivel! – sikerült suttognia.
– Legkevésbé neked! – Vakon felkapta a szalvétáját, az
asztalra tette, és a vállára húzta a táskája pántját.
Hátrább tolta a székét, hogy felálljon, de Blackwood
határozott kézzel az asztalhoz szorította Sarah kezét, és a
helyén tartotta.
– Nos, Sarah, nem hiszem, hogy bármelyikünk is...
– Blackwood igazgató? – A nő felnézett, és egy középkorú
nőt látott feléjük közeledni, aki annyi ékszert viselt, hogy
egy kisebb falut is el tudott volna látni egy évig az
értékéből. – Ön az! Hallottam, hogy a városban van...
Blackwood egy pillanat alatt talpra ugrott.
– Hát persze, kedvesem, és micsoda öröm, hogy
láthatom! – A nő megfogta a kezét, és elfordította az
asztaltól, miközben odaszólt valakinek a helyiség
túloldalán. Sarah meglátta az esélyt, és menekülőre fogta a
dolgot, szinte kirohanva az étteremből. Elhaladt a tágra
nyílt szemű főpincér mellett, és eltolakodott a matrónák
triója mellett, akik felziháltak a durvaságán. Mintha
érdekelte volna.
Heves menekülésvágyában majdnem leesett a lépcsőn.
Egy nagy, fekete furgon parkolt közvetlenül az étterem
előtt, és egy része felfogta, hogy az inas a sofőrrel
vitatkozik, miközben elrohant mellette. De ezt maga mögött
hagyta, az öltönyös hivatalnokok és egy iPodos tinédzser
kíváncsi tekintetével együtt, akiket félrelökdösött az útjából.
Átvágott a két épület közötti bűzlő átjárón, megkerülve a
szemeteseket, és majdnem felbukott egy hajléktalanban, aki
dühösen mormogott, amikor megzavarta a délutáni
szundikálását. Kulcsokkal a kezében ért a kocsijához, és
hálás volt a távirányítónak, ami csippantva kinyitotta az
ajtókat, mert nem hitte, hogy be tudta volna dugni a kulcsot
a zárba, amennyire remegett a keze.
Miután beült a kocsiba, bezárta az összes ajtót, és a
kormánykerékre hajtotta a fejét, próbált gondolkodni.
Menekülnie kell. El kell tűnnie Buffalóból, New Yorkból.
Minden, amit az elmúlt évek alatt felépített – a karrierje, az
iskolai végzettsége – most már nem számít. Kezdheti újra az
egészet. Spórolt egy kis pénzt, ami egy évre elég lesz, ha
óvatos. Valamilyen hangot hallva, gyorsan felült, és
körülnézett. Senki sem volt ott, de nem szabadott volna itt
ülnie a szabadban. Mély levegőt vett, és beindította az autót.
A kocsi legalább az övé volt, szabadon és tisztán.
Készpénzzel fizetett érte, eggyel kevesebb dolog miatt
kellett aggódnia, eggyel kevesebb nyom vezetett hozzá.
Kihajtott a parkolóból, és elindult hazafelé, tudva, hogy
holnapra már nem lesz otthona.
Sarah befordult az utcájába, elhaladt az ikerház mellett,
és megkerülte a háztömböt, hogy a sikátorban parkoljon. A
sikátort egy kopott kerítés és egy rozoga kapu választotta el
a koszos hátsó udvartól, amelyen Mrs. M-mel osztozott. A
kapun lakat volt, de az belül volt, és az idő nagy részében
nyitva lógott. Egyikük sem töltött sok időt itt hátul,
leszámítva, amikor kivitték a szemetet. Sarah a
kulcstartójával babrált, miközben odament a házhoz, és
próbálta felidézni, melyik nyitja a hátsó ajtót. Még soha nem
használta, de biztos volt benne, hogy Mrs. M. adott neki egy
kulcsot, amikor beköltözött.
Megtalálta a megfelelő kulcsot, bedugta a zárba,
besurrant, és becsukta maga mögött az ajtót. Első gondolata
az volt, hogy ellenőrizzen minden redőnyt és függönyt a
földszinten, és mindet becsukja, mielőtt felsietne az
emeletre, hogy törölközőket terítsen a hálószobája
ablakainak fedetlen részeire. Sötét lett, amikor az ablakokat
letakarta, ezért felkapcsolt néhány lámpát, és szobáról
szobára járva leltárt készített. Tényleg nem volt semmi
olyan bútor, amit ne tudott volna hátrahagyni. Talán
öntudatlanul is ezt tette az évek során, soha nem vásárolt
semmit, ami jelentett neki valamit. Talán egy része tudta,
hogy eljön ez a nap, amikor ismét mindent hátra kell
hagynia.
A dolgozószobájában kinyitotta az íróasztal alsó fiókjába
rejtett kis széfet. Az útlevele és egy tartalék jogosítvány volt
benne, bár hamarosan új személyi igazolványra lesz
szüksége. A hitelkártyákkal lehetett volna a legkönnyebben
nyomon követni, így azoknak azonnal el kellett tűnniük.
Megfordította a székét, és bejelentkezve a számítógépen, a
bankja honlapjára lépett. Néhány gombnyomással átutalta a
folyószámlájáról az összes pénzt egy külön számlára, az
anyai nagyanyja nevére. Maude nagyi már régen meghalt,
és nem ellenezné. Sarah volt az egyetlen unokája, és közel
álltak egymáshoz. Meghalt, mielőtt minden szétesett volna,
ami valószínűleg jó dolog volt. Mindenesetre a számla nem
sokáig marad nyitva. Előbb-utóbb valaki – a sajtó vagy a
rendőrség – lenyomozza az átutalást. De addigra a pénz
eltűnik, készpénzben felvéve a bankokból vagy ATM-ekből,
útban oda, ahol végül kiköt.
Miután ezt megtette, körülnézett a dolgozószobájában. A
bútorok egyike sem számított, de a könyvei mindenképpen
vele tartanak. Az asztali számítógép, és természetesen a
laptopja is. A dobozok – még a beköltözése idejéből –, lent
voltak a lépcső alatti szekrényben. Ma este elkezdhet
pakolni, és holnapra már el is mehet. A bérleti díja ki van
fizetve a hónap végéig, de adni fog Mrs. M.-nek még egy
hónapra elegendő összeget, hogy kárpótolja a hirtelen
távozásáért.
Átment a folyosón a hálószobájába. Itt nem voltak
emlékek. Se elveszett szerelmek, se szenvedélyes, forró
éjszakák. Újra Rajra gondolt. Szenvedélyes szerető lett
volna, ehhez nem férhetett kétség. Néhány találkozásuk
emléke még mindig borzongást csalt a csontjaiba, és a
gyomra összeszorult a vágytól. Milyen lett volna, ha
szeretkeznek?
Behunyta a szemét, és szándékosan elhessegette a
gondolatot. Ez soha nem fog megtörténni. Hacsak össze
nem fut vele egy stoptáblánál, amikor kifelé tart a városból,
soha többé nem fogja látni. A gondolatra fájdalom lüktetett
a mellkasában, és szórakozottan megdörzsölte, meglepődve,
hogy sírva fakadt.
– Ne légy ostoba, Sarah! – szidta magát. – Még csak nem
is beszél veled!
Mély, megnyugtató lélegzetet vett. Ruhák, gondolta
elszántan, és a szekrényhez masírozott. Az összes ruhája
megy vele. Nem volt olyan sok, és semmiképpen sem
engedhette meg magának, hogy itt hagyja őket. Legalábbis
akkor nem, ha egy ideig a megtakarításaiból kell élnie.
Merengve állt, és azon töprengett, hol kezdjen hozzá,
amikor megszólalt odalent a csengő. Megdermedve
hallgatózott, és összerezzent, amikor a telefonja hangosan
csörögni kezdett, a kitartó csengetés ellenpontjaként. Nem
foglalkozott a telefonnal; bárki is volt az, ment a
hangpostára. Ehelyett nesztelenül az ablakhoz lépett, és
megrándult, amikor a régi keményfa padló hangosan
nyikorgott a lába alatt. Felemelte az egyik törölköző sarkát,
amelyet a függönyrúdra akasztott, és meglátott egy kint
parkoló fekete furgont. Teherautó típusú furgon volt,
ablakok nélkül, és volt benne valami – hátulról egy zilált
férfi bukkant elő, aki úgy nézett ki, mintha aludt volna
benne, vagy talán ott lakott volna. Hangosan becsapta a
dupla ajtókat, és elsétált az oldalához, ahol kinyitotta a nagy
tolóajtót. A belső tér meglepően jól megvilágított volt, és
tele volt felszereléssel, valamiféle… Sarah döbbenten
húzódott hátra. Ez egy sajtós autó volt, és most már tudta,
hol látta korábban. Az étterem előtt állt, ahol Blackwooddal
találkozott; emlékezett rá az őrült utcai rohanásából.
A szíve összeszorult, amikor Blackwood hamis mosolya
töltötte be a gondolatait. A sajtó egész idő alatt ott volt.
Nem csoda, hogy olyan feltűnően kitette magát az utcai
ablakba, azt akarta, hogy lássák őt, hogy közös képeket
készítsenek kettejükről. Hazudott neki. Akár beleegyezett
volna, hogy együtt dolgozzon vele, akár nem, a férfi már
terveket szövögetett, hogy nyilvánosságra hozza az egészet.
Átkozta az aljas szélhámost, és igyekezett leküzdeni a
pánikot, amely megpróbálta felütni a fejét. Semmi értelme
pánikolni. Csak egy fickó volt – újra becsengettek, és
hallotta, hogy valaki kiabál odalentről. Oké, két fickó. A
férfi a furgonnál felnézett, és visszaüvöltött valamit.
Valószínűleg valamelyik bulvárújság, vagy talán valamelyik
szórakoztató magazin. Szorosan követték Blackwood
kalandjait, bár sosem tudta kideríteni, miért.
Oké, ezzel meg tud birkózni. Gyorsan összepakol, és csak
annyit visz magával, amire a következő egy hónapban
szüksége lesz. A ruhái nagy része, még a könyvei is
biztonságban lesznek itt, amíg fizeti a lakbért.
Kihasználhatná az időt arra, hogy kialakítsa az új
személyazonosságát, találjon új lakást, és amikor minden
megnyugodott, visszajöhetne a többi holmijáért. Ez volt a
terv. Igen. Határozottan meg tudja csinálni. Felkapott egy
bőröndöt a szekrényéből, és elkezdett pakolni.
Két órával később már a helyi sajtó is megérkezett nagy
erőkkel, mivel nem akarták, hogy a bulvársajtó lekörözze
őket, ha egy saját emberükről szóló történetről volt szó.
Addig kopogtattak az ajtaján többször is, hogy azt hitte,
biztosan kivérzett az ujjuk. Még Mrs. M-et is kikérdezték a
szomszédban, miközben pörögtak a kamerák. Sarah felhívta
őt és figyelmeztette, a házinéni pedig nyugodtan vette az
egészet, sőt, úgy tűnt, egy kicsit még élvezte is a hírverést.
Sarah még egyszer megköszönte a házinéninek, és letette
a telefont, majd csak úgy, a fenébe is, meghallgatta a
hangpostáját, és nagyjából az első szótag után törölte az
egyik üzenetet a másik után. Az a seggfej Blackwood
többször is telefonált, felajánlva William Cowens
otthonának kétes biztonságát menedékként. Milyen kedves
tőle, gondolta Sarah gonoszul, tekintve, hogy ő uszította rá
a sajtó hiénáit.
Felment az emeletre, hogy folytassa a pakolást, és azt
mondta magának, hogy ez az egész dolog hamar el fog
múlni. Valami más sztori kelti fel majd a bulvársajtó
figyelmét, és továbblépnek Sarahról és arról, ami valójában
nem is volt olyan nagy sztori. Újra kikukucskált az ablakon.
A helyi hírek bemondónője volt odalent, valamiféle élő
közvetítést csinált. De a bulvársajtósok, úgy tűnt, már
pakolták a felszerelésüket. Az este hidegnek ígérkezett, és
különben is, egy bezárt és lezárt házból nem lehetett annyi
tudósítást kihozni. Amint elmennek, bepakol néhány dolgot
a kocsijába, és még napfelkelte előtt eltűnik, anélkül, hogy
bárki is okosabb lett volna.
Ez nem volt jó. Sarah sokadszorra is kikukucskált az
emeleti ablakon. Ez határozottan nem volt jó. Ahelyett,
hogy feladták volna, és hazamentek volna, amint lemegy a
nap, az újságírók tömege, akik az elülső pázsitján tolongtak,
csak nőtt. Könnyek töltötték meg a szemét, és azzal
fenyegették, hogy kicsordulnak, de letörölte őket, ahogy tíz
perccel ezelőtt, és azelőtt is tíz perccel. A sírással semmire
sem megy. Megfordult a fejében, hogy kimegy, és
nyilatkozatot tesz, de szinte azonnal el is vetette ezt az
ötletet. Korábbi tapasztalatból tudta, hogy a média éhsége
csak nőtt a táplálkozással. És ezt soha nem lehetett
csillapítani, különösen nem ebben a korban, amikor nincs
sem személyes, sem intim titok, hogy ne harsognák szét az
újságok, magazinok és weblapok oldalain, ahol sorra
felszívja őket a közönség, amely teljes szívvel elfogadta az
emberek jogát, hogy minden átkozott dologról tudjanak.
Egy sziréna visítása miatt visszasietett az ablakhoz. Vörös
lámpák villogtak, ahogy megérkezett egy rendőrségi
szedán. Épp ideje volt, gondolta dühösen. Az a sok riporter
és operatőr biztosan megsértett valamilyen rendeletet.
Hagyja, hogy a zsaruk eltakarítsák őket, ő pedig elfut
utánuk, amilyen messzire és gyorsan csak tud. Dörömbölni
kezdtek a lenti ajtón, de nem törődött vele, ahogy az összes
többivel sem.
– Sarah Stratton! – kiáltotta egy mély hang. – Itt a
rendőrség! Nyissa ki!
Oké, ez újdonság volt. Lesietett a lépcsőn, és időt szakított
arra, hogy kinyissa az egyik redőnyt annyira, hogy
meggyőződjön róla, hogy tényleg a zsaruk azok. Oké, tehát
nem a zsaruk voltak, csak egy rendőr volt. Tony Scavetti. És
mi a fenét keresett itt?
– Nyisd ki az ajtót, Sarah! – Újra dörömbölt, megrázta az
olcsó ajtót a keretben, és a nő elkezdte kikulcsolni a
különböző zárakat, amíg még volt ajtó, amit ki kellett
nyitnia.
Sarah az előszobájában állt, szemben Scavettivel, aki
dühösebb volt, mint amennyihez joga lett volna. Nem ő
kérte ezt az egészet.
– Nézd – mondta a férfi. – Ez egy baromság! Azt akarom,
hogy ennek a médiacirkusznak azonnal vége legyen!
Beviszlek a...
– Nem megyek sehova! – erősködött a lány, nem hagyta
magát megfélemlíteni. Ismerte a jogait. – Ha azt akarod,
hogy ennek vége legyen, javaslom, kezdd azzal, hogy
megszabadulsz azoktól a kinti bohócoktól! – Keményen az
elözönlött előkertje irányába bökött az ujjával. – Nem tettem
semmi rosszat!
Scavetti egy lépéssel közelebb lépett, betolakodott Sarah
személyes terébe, és megpróbálta megfenyegetni őt a
nagyobb magasságával és testtömegével. – Ha le kell
tartóztassalak...
– Milyen alapon? – követelte Sarah, egyenesen a férfi
arcába tolakodva. Egész életét azzal töltötte, hogy kisebb
volt a legtöbb embernél. Valami sokkal jobbal kell előállnia,
mint a mérete, ha meg akarja félemlíteni.
– Egy folyamatban lévő nyomozás akadályozása,
bizonyítékok visszatartása, és...
Sarah felnevetett. – Milyen bizonyíték lenne az, Tony? –
gúnyolódott. – Azt akarod mondani az ügyésznek, hogy
eltitkoltam előled az álmaimat? Mi vagy te most, az
agyturkászom?
Scavetti dühösen elpirult, és válaszra nyitotta a száját, de
valaki más kezdett el dörömbölni az ajtaján.
– Sarah! – kiabálta egy nő.
 Sarah összevonta a szemöldökét. Az első ösztöne az volt,
hogy figyelmen kívül hagyja, ahogyan az összes előzőt is
figyelmen kívül hagyta, de volt valami ismerős a hangban.
Az ajtóhoz legközelebbi ablak felé indult, de Scavetti ért oda
előbb.
– Ki a fasz ez? – vicsorogta Scavetti.
A félig nyitott redőnyön keresztül kinézve, Sarah kétszer
is megnézte. Az a nő volt, aki az étterem mosdójában is ott
volt. Az, aki ledöntötte a táskáját. Mi a fenét keresett itt?
Mintha meghallotta volna Sarah ki nem mondott
kérdését, a nő sürgetően beszólt az ajtón: – Sarah, a nevem
Angel! Rajnak dolgozom! Segíteni szeretnék neked! Engedj
be!
Sarah szíve egy kicsit megdobbant. Raj? De ez azt
jelentette, hogy tudott a Blackwooddal való találkozásáról.
Egész idő alatt kémkedett utána? Miért tenne ilyet, hacsak...
– Sarah, kérlek! Hadd segítsek!
Sarah a bejárati ajtóhoz sietett. Ha volt valaki ebben az
egész zűrzavarban, akiben megbízott, jött rá hirtelen, az Raj
volt.
– Mi a fenét csinálsz? – követelte Scavetti. A férfi utána
nyúlt, de Sarah előbb felpattintotta a zárat, és éppen csak
annyira nyitotta ki az ajtót, hogy óvatosan
kikukucskálhasson. – Honnan tudjam, hogy tényleg Raj
küldött téged?
– Nem tudom – mondta a nő, Angel, látszólag
nyugtalankodva a kérdéstől. Mondani kezdett valamit, de
káromkodva elhallgatott, ujjait az egyik fülére helyezve,
mintha hallgatózna. Közelebbről megnézve, Sarah látta,
hogy valamiféle rádiós fülhallgatót visel, mint amilyet
Raphael biztonsági emberei is hordtak. Bólintott arra, amit a
másik fél mondott. – Menj, és hívd fel Rajt! – mondta Angel
Sarah-nak. – Ne, várj! Emelie-t hívd fel! Azt mondja, hogy
mondjam meg neked...
Ha a nő tudta Raj és Emelie nevét is, akkor Rajnak kellett
őt küldenie. Sarah kinyitotta az ajtót, és hátralépett. Angel
befurakodott, és gyorsan becsukta az ajtót, kizárva a zaj és a
testek rohanását, amelyek követni próbálták.
– Köszönöm! – mondta a levegő után kapkodva. – És
tényleg Rajnak dolgozom!
– Ma ott voltál az étteremben!
– Igen. Tudtunk a Blackwood-találkozóról, és nem
akartuk, hogy egyedül menj oda. Jó okkal, mint kiderült.
– Nem értem! – mondta Sarah. – Miért tenne Raj... –
Scavetti hangosan megköszörülte a torkát a lány mögött. –
Ah – mondta, kissé megfordulva, hogy a feldühödött
nyomozóra mutasson. – Ő itt Scavetti nyomozó, a buffalói
rendőrségtől. Azt akarja, hogy...
– Nem kell vele menned! – mondta Angel azonnal, és
barátságtalan pillantást vetett Scavettire. – Raj itt lesz...
– Mi a fasz köze van ennek az átkozott vámpírnak ehhez
az egészhez?
Angel hideg pillantással vágott közbe. – Megvárjuk, amíg
ideér, mielőtt bármit is eldöntenénk.
– Ki a fene nevezte ki őt Istennek? – vicsorogta Scavetti. –
Nem kell megvárnom semmilyen kibaszott vámpírt...
– Állj! – kiáltott rá Sarah Scavettire. – Várni fogunk! –
mondta határozottan. – Hacsak nem akarsz mindezek előtt
rúgkapálva és sikoltozva kivinni innen! – A túlfűtött
sajtósok tömege felé mutatott.
Scavetti a homlokát ráncolta, láthatóan éppen ezen
gondolkodott.
– Ugyan már, Tony – hízelgett a nő. – Mit árthat, ha
megvárjuk, amíg Raj ideér? Ha kirángatsz oda, mindenhol
benne lesz az újságokban. És az mire lenne jó? Nem akarod,
hogy belekeveredjek az ügyedbe, és ez nagyjából az utolsó
dolog a világon, amit én is akarok. Talán együtt
kitalálhatunk valamit.
Scavetti bámult rá, és a lány látta rajta, hogy nem örül. De
azt is tudta, hogy ideget érintett azzal, hogy a sajtó is
megjelent. Végül röviden, elégedetlenül bólintott.
– Rendben. Várunk. – Ránézett az órájára. – Tíz perc.
Utána leszarom, mit mondasz! Kiviszem innen a segged!
Sarah tudta, mikor kell kiszállni. – Köszönöm, Tony!
Felmegyek az emeletre, hogy összepakoljak pár dolgot, a
biztonság kedvéért – mondta.
– Jó ötlet! – mondta Angel. Önelégült pillantást vetett
Scavettire, miközben követte Sarah-t a lépcsőn. – Segítek
neked!
 Harminckettedik fejezet

Kinyitva a szemeit, Raj a buffalói búvóhelye ismerős

környezetét látta. A lámpák már égtek. Az időzítő úgy volt
beállítva, hogy mire felébred, legyen kevéske fény, ami
szükséges volt, hogy lásson. Miközben felkelt az ágyból, a
fényerő addig növekedett, amíg elérte a megvilágítás
egyenletes, lágy szintjét. Az első gondolata az éhség volt, de
nem volt ideje megállni egy élő donorért. Legalábbis ezt
mondta magának. Nem volt hajlandó szembenézni a
növekvő vonakodásával, hogy névtelen nőket csapoljon
meg vérért és szexért. Nem volt hajlandó megbirkózni
ennek a vonakodásnak a jelentőségével a Sarah Stratton
iránti érzelmei fényében – aki már történelem volt,
emlékeztette magát határozottan.
Odament a bár hűtőjéhez, és kivett egy egységnyi zacskós
vért. Meglazította annyira a kioldószelepet, hogy a tartalma
ne robbanjon szét a mikrohullámú sütőben, és gyors
felmelegítésre állította. Alig egy perc múlva megrázta a
zacskót a kezében, hogy kiegyenlítse a hőmérsékletet, és
gyorsan lehajtotta, miközben igyekezett nem gondolni arra
a nőre, akiből inkább inna ehelyett.
Sarah édes vérének emléke így is megütötte – a hirtelen
kicsorduló vér, amikor agyaraival megkarcolta a nő telt
ajkát, a melegség, ahogy a nyelvét simogatta, és gyönyörű
lassúsággal csúszott le a torkán. Az agya továbblépett, és
arra gondolt, milyen finom lenne felfedezni a lány vénáját,
átszúrni a nyakának bársonyos puhaságát, miközben a
farkával belemélyed a feszes kis testébe. Szinte érezte puha
íveit a keze alatt, hallotta éhes kis kiáltásait, ahogy a falhoz
szorította – Elég!
 Undorodva dobta félre az üres zacskót, és máshová
kényszerítette a gondolatait. Sarah nem akart tőle semmit,
és neki sokkal jobb dolga is akadt, mint egy olyan nő után
futni, aki azt hitte, hogy szórakozásból kislányokat
erőszakol meg. Érezte a jogos düh forró áradását, és
üdvözölte, hagyta, hogy megtöltse a belsejét
határozottsággal, miközben elfordította a zuhanyzóban a
csapot. Lehunyt szemmel a csempefalnak támaszkodott,
karjait kinyújtotta egyenesen maga elé, miközben a forró víz
a nyakát és a hátát csapkodta, és átgondolta, amit eddig
tudott. Újra elképzelte a fiatal nők arcát, elképzelte a
jeleneteket a vérházaknál, ahonnan eltűntek. Amikor Estelle
Edwardshoz ért, megálltak a gondolatai. Minden hozzá
vezetett. Ő volt a narancs az almás tálban, a magányos rózsa
a margarétacsokorban. Ő volt a kulcs. Egy vérre
specializálódott kutató, akit láttak beszélgetni Krystoffal,
majd azt mondta a férjének, hogy van egy kapcsolata a
vámpírközösségben, aki tudna...
Csúnyán káromkodni kezdett, amikor eszébe jutott egy
gondolat. Akkora erővel vágott az öklével a falba, hogy
megrepedt a csempe.
Fiatal nők tűntek el, de idős vámpírok is! Idősek, de nem
erőteljesek. Ez volt a döntő elem. Elég idősek voltak ahhoz,
hogy teljesen kifejlődjön bennük az emberi kutatókat
leginkább érdeklő tulajdonság – a betegségekkel és az
öregedéssel szembeni ellenállás –, de nem voltak elég erősek
ahhoz, hogy saját gyermekeiken uralkodjanak, vagy hogy
más vámpírokra kényszerítsék az akaratukat. Mi van, ha az
eltűnt vámpírok is foglyok voltak, akárcsak a fiatal nők? Mi
van, ha mindannyian – vámpírok és emberek – nem voltak
egyebek, mint Estelle Edwards kísérleti patkányai?
 De akkor miért hozta ide Rajt, hogy kibogozza?
Krystofnak tudnia kellett, hogy ilyesmit soha nem tűrne el.
Hacsak nem ez volt végig az öreg terve? Talán elvesztette az
irányítást a projekt felett, és nem tudta, hogyan állítsa le ő
maga. Jézusom! Ennek sincs értelme.
Elzárta a csapot, undorodott az egész ügytől. Gyorsan
megszárítkozott, és már félig felöltözött, amikor megszólalt
a telefonja. Felvette, és nem lepődött meg, hogy Emelie volt
az.
– Em – mondta üdvözlésképpen. – Hogy ment ma Sarah-
val és Blackwooddal?
Emelie visszaszívta, bármit is akart mondani, majd
megszólalt.
– Rendben, akkor kezdjük az étteremmel! – Raj
összevonta a szemöldökét, de Emelie belekezdett a
beszámolójába, így figyelmesen hallgatta. – Angelnek
sikerült időben bepoloskáznia Sarah-t, így az egészet
hallhattuk. Blackwood megpróbálta megzsarolni, azzal
fenyegetőzött, hogy a sajtóhoz fordul a valódi kilétével...
– Megzsarolni? Várj, milyen személyazonosság? –
szakította félbe Raj.
– Oké, itt kezd bonyolulttá válni a dolog. Blackwood úgy
tűnik, ismeri Sarah-t még Kaliforniából.
– Igen, ő is ezt mondta. A család barátja, vagy ilyesmi.
– Nem egészen! Az édes kis Sarah nem volt túl közlékeny
velünk. Az igazi neve Susan Siemanski. Ismerős ez a név
neked egyáltalán?
Raj a homlokát ráncolta. Sarah valójában nem is Sarah
volt? Mi a fene? – Nem! – mondta. – Kellene?
– Nem, hacsak nem töltesz túl sok időt az interneten!
– Fizetek embereknek, hogy ezt megtegyék helyettem! –
mondta türelmetlenül. – Mi a fasz folyik itt, Em?
 – Susan Siemanski több weboldalon is felbukkan,
mindegyik a furcsa és ismeretlen dolgokkal foglalkozik.
Paranormális szarságok. A mi embereink követik ezeket az
oldalakat, feltételezett vámpírtevékenységet keresve. Néha
ez csak álca a valódi dologhoz, és mi...
– Tudom, Em! Térj a lényegre!
– Bocsánat! Susan, alias Sarah Stratton, tizenöt éves volt,
amikor azt állította, hogy „kapcsolatba” került álmaiban az
elrabolt nőkkel. Két esetet hoztak nyilvánosságra, néhány
hónap különbséggel. Mindkét esetben holtan találtak egy
nőt, miután a rendőrség figyelmen kívül hagyta Siemanski
figyelmeztetéseit. Ezután eltűnt a radarról, ami
megmagyarázza, miért nem létezett Sarah tíz évvel
ezelőttig. Biztosan megváltoztatta...
– Rendben – vágott közbe Raj, és érezte, ahogy egyre nő a
dühe. A nő egész idő alatt hazudott neki, hagyta, hogy azt
higgye, azért szökött el, hogy elmeneküljön egy rossz
otthoni helyzet elől, hagyta, hogy a férfi mindenféle
következtetésekre jusson. És egyik sem volt igaz. A nő egy
kibaszott médium volt. Ez volt a kapcsolata ezzel az
üggyel? Talán az eltűnt nőkre utaló jeleket kapott az
álmaiban, vagy mi a faszt csinált? Az istenit, teljesen
hülyének nézte őt!
– Raj, ott vagy?
– Igen. Szóval, mit akar Blackwood?
– „Meséld el az álmaidat” fajta baromságot, de
nyilvánvaló volt, hogy azt akarta, hogy a lány kizárólag
neki dolgozzon, senki másnak, és főleg nem nekünk,
undorító vérszívóknak. Azt hiszem, így fogalmazott.
– Képzeld csak el! – mondta Raj szórakozottan, miközben
elővett egy inget a szekrényből, és anélkül, hogy letette
volna a telefont, belebújt. – Pedig olyan kedves embernek
tűnt!
– Igen, nos, szerencsére beugrott az egyik rajongója, és
Sarah elmenekült. Visszament a házába, és ott is maradt.
Balszerencséjére, a dörzsölt seggfejnek egy kamerás stábja
várakozott odakint, hogy lefilmezze a rég elveszett
tinédzser médium diadalmas újrafelfedezését, vagy ha ez
nem jön össze, hogy véghezvigye a fenyegetését, és
leleplezze őt. Amit, úgy tűnik, meg is fog tenni.
Abbahagyta, amit csinált. – Mi történik?
– Van egy kis probléma!
Raj hallotta, ahogy Emelie valaki mással beszélget,
egyoldalú beszélgetés, mintha egy második mobiltelefonon
beszélt volna. Hallotta, ahogy káromkodik, majd
parancsokat kiabál valakinek a raktárban.
– Yossi volt az – mondta, amikor visszatért hozzá. – Sarah
házát ellepték a riporterek, akik tudni akarták, miért hívtak
egy médiumot, hogy segítsen megtalálni William Cowens
lányát. A rendőrség is ott van, az a Scavetti fickó
személyében. Őrizetbe akarja venni a lányt...
– Nem! – Raj szinte üvöltött. Megint hallotta, hogy Em a
másik telefonon beszél.
– Angel úgy gondolja, rá tudja venni Sarah-t, hogy
engedje be. Akarod, hogy...
– Igen! Azt akarom, hogy valaki bemenjen a házba. Nem
akarom, hogy Sarah eltűnjön a rendőrségen! Tudnom kell
mindent, amit erről az ügyről tud. Mondd meg Angelnek
most, Em! Megvárom!
Em röviden beszélt, majd visszatért. – Oké, Yossi és
Cervantes kint maradnak, de Angel most az ajtón
dörömböl. Hogyan tovább?
 Raj már a kabátját húzta, a telefont a válla és a füle közé
szorította. Em oldaláról nagy zajt hallott, a terepjárók
motorjai indulásra készen felpörögtek.
– Em! – kiáltotta, biztos akart lenni benne, hogy a lány
hallja. – Szükségünk van egy menekülő autóra, valami
jellegtelenre!
– Úgy lesz, főnök! – mondta a terepjáróhoz rohanva.
Raj beütötte a páncélterem kijárati kódját, és
türelmetlenül várta, hogy az ajtó kinyíljon.
– Találkozunk Sarah-nál! – mondta, bontotta a
kapcsolatot, és a garázs felé száguldott.

***

– Mi a fasz? – Raj vetett egy pillantást az utcára Sarah

ikerháza előtt, és megkerülte a háztömböt, mert eszébe
jutott valamiféle sikátor, és feltételezte, hogy van hátsó ajtó
is. Kicsit szétszórt volt mindkét alkalommal, amikor Sarah
konyhájában járt. A sikátor keleti végét egy drótkerítés zárta
el. Csúnyán káromkodott, és ismét tett egy kört, majd
befordult a sikátor nyugati végén, és a gyorshívóval
tárcsázta Emet, miközben Sarah kocsijához hajtott, és
leparkolt mögé.
– Hol vagy? – kérdezte, mielőtt a lány bármit is
mondhatott volna.
– Három járműben vagyunk, két terepjáróban és a bérelt
szedánban. A két terepjáró a háztömb két végénél parkol.
Nagy a káosz odakint, főnök!
– Igen, én is láttam. A Sarah háza mögötti sikátorban
vagyok. Itt hátul is lézeng néhány riporter, de semmi olyan,
amit ne tudnék kezelni. Túl sötét van a többieknek, azt
hiszem. Mindkét terepjáró jöjjön be elölről. Mondd meg
nekik, hogy legyenek látványosak. Te hozd a szedánt hátra,
mi ketten erre megyünk. Angel a házban van?
– Igen, uram, Scavetti nyomozóval együtt, aki Angel
szerint nem túl boldog. Sarah megkötötte magát, és nem
hajlandó semmit sem tenni, amíg Ön oda nem ér. Scavetti
mindjárt felrobban, de Angel nem tűnik túlságosan
aggódónak emiatt.
– Találkoztam Scavettivel. Bármikor Angelre tenném a
pénzem. Hívd fel, mondd el neki, mi fog történni, és mondd
meg neki, hogy tájékoztassa Scavettit! Nem akarom, hogy
pisztolyt tartsanak a fejemhez, amikor belépek a hátsó ajtón!
– Nem hiszem, hogy most te lennél Scavetti kedvenc
embere!
– Össze vagyok törve! – Raj felnézett, amikor egy fehér
Taurus jelent meg a visszapillantó tükörben, Emmel a
volánnál. Gyorsan megfordult, hogy a BMW a sikátor
nyitott végével álljon szemben. Em ugyanezt tette, és beállt
mögé. A lány kiszállt a kocsiból, és izgatottan vigyorgott a
férfira.
– Jó móka lesz ma este, mi, főnök?
Raj a fejét csóválta. Néha emlékeztetnie kellett magát,
hogy Emelie címlapmodell külseje mögött egy totális
adrenalinfüggő rejlik. Az ilyesmiért élt.
– Mindenki készen áll?
A lány bólintott.
– A szavadra, nyomják a gázt. Két perc a ház előtt, két
perc bent.
Raj felmérte hátul a helyzetet. A sivár udvart viharvert
fakerítés vette körül, és ha volt is lámpa, nem világított. Egy
féloldalas kapu állt tárva-nyitva, lakatja hasztalan lógott a
kerítés U-gyűrűjében, valószínűleg a sötétben a
Blackberryjük körül gubbasztó tucatnyi makacs sajtós tette
oda. Időnként valamelyikük felpillantott a házra, de ott sem
volt semmi mozgás. Sarah ablakai mind be voltak fedve, a
redőnyök leengedve, a függönyök behúzva, de a
szomszédos emeleti ablakból megpillantotta a házinéni
kíváncsi arcának villanását. Az asszony remek kém lett
volna. Az ikerház Sarah felőli belsejéből nem szivárgott fény
az udvarra, és mögötte a sikátor is ugyanolyan sötét volt,
utcai lámpák nélkül. Egy mozgásérzékelős reflektor, amely
akkor világított, amikor elhaladt mellette, ismét elsötétült.
Három autó parkolt oldalról, mindegyik a zsákutca felé volt
fordulva, és feltehetően a riportereké volt, mert az itt
lakóknak több esze lenne.
– Rendben – mondta Emnek. – Szépen elaltatom ezeket az
embereket, aztán te és én bemegyünk hátul, pont
ugyanakkor, amikor Yossi és a többiek bemennek elöl. Nagy
zajt csapnak, csaliként kiviszik Angelt, és elviharzanak.
Körülbelül olyan magas, mint Sarah, csak a haját takarjuk el.
Te itt hátul lelépsz Sarah-val, és elviszed a raktárba. Én
elintézem Scavettit és bármi mást, ami még felmerül, és
később ott találkozunk.
– A zsarut én is el tudom intézni, ha te inkább...
– Ő engem ismer! Te vidd Sarah-t!
Em röviden tanulmányozta a férfit. – Te vagy a főnök!
Raj bólintott. – Add meg Yossinak az engedélyt!

Sarah összekuporodott a lépcső közepénél, a térdét a

mellkasához szorítva, teljesen szerencsétlennek érezte
magát. Szegény Mrs. M. a szomszédban ugyanolyan
csapdába esett volt, mint Sarah maga. Scavetti nem tudta
eldönteni, hogy Raj miatt volt-e jobban kiakadva, vagy
amiatt, hogy most mindenki azt fogja hinni, hogy a buffalói
rendőrség, azaz Tony Scavetti egy médiumot használ a
nagyon is kiemelt ügyük megoldására. Miután beleegyezett,
hogy ad Rajnak tíz percet, a nyomozó undorodva felemelte
a kezét, és eltűnt Sarah nappalijában, ahol a lány hallotta,
ahogy káromkodik valakivel a mobilján. Angel nagyjából
ugyanezt csinálta, bár sokkal kevesebb káromkodással, és
úgy suttogott a fejhallgatójába, mint valami különleges
ügynök egy akciófilmben.
Sarah a maga részéről nem tudta, hogy Raj közelgő
érkezése jó vagy rossz hír-e, de azt tudta, hogy gyorsabban
el tudja tüntetni, mint ahogyan arra egyedül, és a rendőrség
bevonása nélkül képes lett volna. Így hát ült a lépcsőjén,
ahol kívülről senki sem láthatta, hallgatta Scavetti és Angel
egymással versengő mormolását, és várta Rajt, aki
valószínűleg gyűlölte őt.
Hirtelen kihúzta magát, mert egyszerre két dolog történt.
Angel felkiáltott: „Bejönnek!”, és a hirtelen felbőgő
terepjáró-motorok és csikorgó kerekek miatt, Scavetti a
bejárati ajtó felé rohant. Hevesen káromkodott, amikor
Angel kinyitotta előtte az ajtót, de aztán mindketten
elhátráltak, amikor négy fekete harci felszerelésbe öltözött
férfi átrohant a kiabáló, dühös riporterek tömegén,
felrobogott a tornácra és be a házba. Angel becsapta
mögöttük az ajtót, és Sarah kis előszobája hirtelen megtelt
termetes, nagydarab vámpírokkal, miközben Scavetti szinte
a mellkasát döngette dühében. A tesztoszteron olyan sűrűn
terjengett a levegőben, hogy Sarah felnézett a plafonra, arra
számítva, hogy látható felhők lebegnek a fejük felett.
– Mi a fasz?! – kiabálta Scavetti. – Ki a fene
engedélyezte...
– Én voltam – mondta Raj a konyhából. A nagy
felhajtástól és zajongástól a bejárati ajtónál, Sarah nem is
hallotta, hogy kinyílt a hátsó ajtó. Rájött, hogy ez volt a terv,
hogy az elölről belépő csapatnak egyetlen célja volt –
fedezni az uruk hátsó udvarból történő belépését.
A hangja hallatán mind a négy vámpír egy emberként
fordult meg, izmaik úgy remegtek, mint a lovaknak a
startkapunál, ahogy Angel mellett féltérdre ereszkedtek.
Scavetti tátott szájjal bámult, tekintete hitetlenkedve
vándorolt a térdelő vámpírokról Rajra, majd vissza.
Sarah kemény lépteket hallott, majd feltűnt Raj feje és
válla a tőle jobbra lévő korláton keresztül. Fekete bőrkabátot
és farmert viselt, veszélyes tekintélyt sugárzott, nagyobbnak
tűnt, mint eddig, és kétszer olyan halálosnak, mint az előtte
térdelő vámpírszolgái. És bár tisztában kellett lennie azzal,
hogy a nő ott ül, még csak egy pillantást sem vetett rá. Sarah
szíve fájdalmasan összeszorult. Em sétált be Raj mögé,
fekete harci öltözékben sokkal jobban nézett ki, mint Lara
Croft valaha is. Raj intett a térdelő vámpíroknak, és azok
felugrottak.
– Scavetti nyomozó – mondta Raj nyugodtan. – Le van
tartóztatva Ms. Stratton?
Sarah megrándult a neve hallatán, miközben a
rendőrnyomozó pengeéles tekintettel nézett körbe.
– Kurvára nincs szükségem erre a szarságra, Gregor! –
vicsorogta.
Raj erősen felfegyverzett vámpírjai felháborodva
morogtak a mesterükkel szembeni ilyen tiszteletlen
viselkedés miatt, és Sarah visszahúzódott a falhoz,
erőszakra számítva. Raj azonban csak mosolygott.
– Hadd vegyem ezt le a vállairól, nyomozó.
Biztosíthatom, hogy ez nem Ms. Stratton hibája! Ha azt a
személyt keresi, aki kiszivárogtatta a kilétét, hívja Edward
Blackwoodot!
 Tehát igaza volt Blackwooddal kapcsolatban. Nem
mintha valaha is kétséges lett volna. A rohadék egész
délután szinte megállás nélkül telefonált, nyilvánvalóan úgy
gondolta, hogy Sarah rajta kívül senki máshoz nem
fordulhat. Nem tudta, hogy a lány inkább hagyja, hogy
Scavetti letartóztassa, minthogy a zsíros kezébe adja magát.
– Minden kibaszott jól fog menni! – mormolta Scavetti
válaszul Raj Blackwoodra tett megjegyzésére. Körülnézett.
– Nyilvánvalóan van valami terve!
– Angel fog csaliként szolgálni. – A férfi az alacsony nőre
mutatott. – Az embereim a bejárati ajtón keresztül távoznak,
mintha elszállítanák Ms. Strattont, nagy feltűnést keltve
eltűnnek az éjszakába, és a lehető legtöbb figyelmet
magukra vonzzák.
Sarah Angelre nézett, aki elkapta a tekintetét, és
konspiratívan elvigyorodott. A lány a mögötte álló, erősen
izmos vámpírhoz simult, és Sarah azon tűnődött, vajon egy
párt alkotnak-e, vajon ezért van-e az, hogy Angel, aki
nyilvánvalóan nem vámpír, Raj társaságában van?
– Addig is, a hadnagyom – mondta Raj, Emelie-re
mutatva, aki válaszul gyorsan tisztelgett. Megtorlást ígérő
pillantást vetett rá, de közben egy apró mosoly játszott a
szája körül. – A hadnagyom – folytatta –, a hátsó ajtón
keresztül kiviszi Ms. Strattont, és egy olyan helyre szállítja,
amelyet csak az embereim ismernek.
Scavetti eddig elégedettnek tűnt, de most elkomorult.
– Tudni akarjuk majd, hová viszi! És hol a picsában leszel
te mindeközben?
Raj türelmes pillantást vetett a nyomozóra.
– Arra gondoltam, hogy megragadhatnánk az alkalmat,
hogy tájékoztassuk egymást a fejleményekről, nyomozó,
beleértve természetesen Ms. Stratton tartózkodási helyét is.
A célunk ebben az ügyben következetesen az volt, hogy
segítsük az önök nyomozását, nem pedig, hogy
akadályozzuk. Amint az önök megelégedésére végeztünk,
újra csatlakozom a csapatomhoz.
Scavetti úgy nézett ki, mintha valami romlottat nyelt
volna, de bólintott.
A maga részéről Sarah-nak elég komoly kétségei voltak
afelől, hogy Rajnak szándékában áll-e bárkit is tájékoztatni a
hollétéről, miután elhagyták ezt a házat. Azt sem tudta nem
észrevenni, hogy Emelie fogja őt elvinni, nem Raj. Ennyit a
fehér lovon ülő lovag forgatókönyvéről. Egészen biztos volt
benne, hogy egyik jelenetben sem volt olyan, hogy a lovag
segédje lovagolt volna el a megmentett leánykával. Kíváncsi
volt arra is, hogy vajon megkérdezi-e valaki a véleményét
minderről, vagy úgy kezelik, mintha csak egy rakás
poggyász lenne...
– Ez elfogadható számodra, Sarah?
Gondolataiból kizökkenve felkapta a fejét, és Raj először
nézett rá, mióta felbukkant a semmiből. Jégkék szemeit
vizsgálgatta, és hideg mélységükben sehol sem talált
melegségre utaló jelet. Nyelt egyet a torkát elszorító gombóc
ellen, és bólintott. – Igen. Köszönöm!
Raj még egy pillanatig tartotta a tekintetét. – Fel kellene
hívnod a szomszédodat, hátha ő is meg akarja magát
mentetni – mondta hűvös hangon.
– Rendben – suttogta Sarah. Gyorsan felállt, hálás volt a
kifogásért, hogy felmehetett az emeletre, távol Emelie és a
többi vámpír töprengő tekintetétől. Még csak egy lépést tett
meg, amikor eszébe ötlött egy gondolat. Megállt, és
megfordult, hogy megkérdezze: – Mi lesz a kocsimmal? –
Raj csak nézett rá. – Szükségem lesz a kocsimra, bárhová is
megyünk! – erősködött. Nem tudta pontosan, mit fog
csinálni, vagy hová fog menni, de azt biztosan tudta, hogy
nem akarja a szükségesnél tovább elviselni ezt a fagyosan
udvarias Rajt.
A férfi még egy pillanatig tartotta a tekintetét, majd
Emelie-re pillantott. – Add ide a kulcsaidat – szólította meg
a nő Sarah-t. – Majd később az egyik srác elviszi a
biztonságos házba.
– Oké – egyezett bele Sarah. Felment az emeletre, hogy
felhívja Mrs. M-et, és felkapja a táskát, amit korábban már
összepakolt, mielőtt a sajtó lecsapott volna, és minden tervét
a kukába dobta volna. Egyelőre belement Raj menekülési
tervébe. De az első adandó alkalommal el akart tűnni. Ha a
férfi nem akart tőle semmit, az rendben volt. Nem volt rá
szüksége, hogy elmeneküljön ebből a városból. Az első
eltűnését akkor rendezte meg, amikor tizennyolc éves volt
és nincstelen. Most is meg tudta volna csinálni. Rajnak már
nem sokáig kellett aggódnia miatta.
 Harmincharmadik fejezet

A manőver óramű pontossággal működött. Nem mintha

Sarah mást várt volna. Úgy tűnt, Emelie már azelőtt tudta,
mit akar Raj, mielőtt még kérte volna, és ha már egyszer
döntés született, nem lehetett vitatkozni. A vámpír őrei
szinte fanatikus figyelemmel hallgatták minden szavát, de
hát, amit mondott, annak látszólag volt értelme, szóval
miért is ne?
Mrs. M. beleegyezett, hogy őt is kimentsék, és gyorsan
elkészítették azt a tervet is, hogy hogyan juttassák el a
fiához. Raj azt mondta, hogy majd ő gondoskodik róla,
miután mindenki más elment, valamint ő és Scavetti
befejezték a beszélgetést. És egy szót sem szólt Sarah-hoz,
mióta megkérte, hogy hívja fel Mrs. M-et.
Amikor eljött az idő, a házban minden lámpát leoltottak,
és Raj fekete ruhás vámpírokból álló csapata, közrefogva
Angelt, úgy rontott ki a bejárati ajtón, majd át az udvaron,
mintha a pokol kutyái lennének a nyomukban. Még le sem
értek a teraszról, amikor Emelie kitaszigálta Sarah-t a hátsó
ajtón és az udvaron át, ahol Sarah majdnem felbukott valaki
testében. Elfojtott egy sikolyt, és megragadta Emet, aki
halkan felnevetett.
– Ne aggódj! Még életben vannak.
– Mi történt velük? – suttogta Sarah, kerülgetve a most
már meglátott néhány embert, akik különösen kísértetiesen
néztek ki a Blackberryjeik és mobiltelefonjaik kékes
fényében.
– Raj történt velük – mondta Em némi elégedettséggel.
– Ez mit jelent? – mordult fel Sarah ingerülten.
 Em csettintett, és felemelte a kezét csendre intve,
miközben átmentek a kapun a sikátorba, ahol egy unalmas
fehér Taurus parkolt Raj szedánja mögött. Buffalo
környékén több tízezer ilyen fehér amerikai szedán
közlekedett, mint ez. Olyan gyakoriak voltak, mint a szél, és
Buffalo nagyon szeles város volt.
Perceken belül kiértek a sikátorból az utcára. Emelie tett
egy becsmérlő megjegyzést az autó erőtlen motorjára, de a
sebességhatáron belül maradt, miközben a repülőtér felé
tartottak. Sarah-ra pillantott. – Egyelőre a raktárba viszlek.
– Raj miért nem jött velünk?
– Mert bárki vezetheti ezt az unalmas kis kocsit, de csak
Raj képes arra, amit éppen csinál!
– Ez mit jelent? – követelte Sarah ismét.
– Hogy az összes riporter eltűnik – mondta Emelie
kísérteties filmes hangon, és felnevetett.
– Remek! – mormolta Sarah, nem látva a humort.
– Ne aggódj! Kicsit megzavarja az emlékeiket, de
mindannyian rendben lesznek, még az a csúnya
rendőrnyomozó is – vagy legalábbis annyira, amennyire
voltak is. Raj csak nem akarja, hogy bárki is emlékezzen
arra, hogy egy csomó vámpír érkezett sietősen, hogy
megmentse az aranyos kis seggedet.
Sarah elpirult. – Nem érdekel, mit csinál velük! Gyűlölöm
azokat az embereket!
Emelie hosszabb pillantást vetett rá. – Van olyan hely,
ahová szívesebben mennél? Talán a családodhoz?
Sarah kibámult az ablakon, és megrázta a fejét. – Nem!
Nincs családom!
– És mi van a szüleiddel, vagy a testvéreiddel?
Sarah megfordult, és lapos pillantást vetett Emelie-re.
– Te ellenőriztél engem!
 Emelie könnyedén bólintott, minden szégyenlőség,
minden bocsánatkérés nélkül.
– Nem volt könnyű, ha ez vigasztal! – ajánlotta fel.
Sarah mély levegőt vett, és kiengedte.
– Már nem számít, nem igaz? – Hüvelykujjával
hátrabökött a válla fölött. – Most már mindenki tudja, ki
vagyok. Újra kell kezdenem az egészet!
– Raj segíthetne ebben. A vámpírközösségnek vannak
forrásai.
Sarah keserűen felnevetett. – Nem hiszem, hogy Raj
szánna rám időt, ha nem lenne muszáj!
Emelie értetlenül nézett rá.
– Ma a megmentésedre sietett, nemde?
– De igen – ismerte el Sarah. – De csak azért, mert meg
akarja oldani ezt az ügyet, és én vagyok hozzá a legjobb
nyom. Legalábbis eddig. Valószínűleg már az sem leszek
sokáig.
Emelie azzal döbbentette meg Sarah-t, hogy kinyújtotta a
kezét, és csettintett az arca előtt az ujjaival. Amikor ettől
visszahőkölt, Emelie azt mondta: – Huh! Szóval, nem vagy
vak, tehát az egyetlen alternatíva a hülye!
– Tessék?
– Raj megőrül érted, kisember!
– Raj utál engem, girhes vámpír!
Emelie felnevetett. „Girhes vámpír”, ismételte meg. –
Kínos, de pontos. Szóval áruld el, Sarah – mondta
megfontoltan –, pontosan mit tettél a mesteremmel, hogy
így kifordítottad magából? Kibaszott hangulata volt az
utóbbi napokban, és szerintem ez a te hibád.
Sarah pillantása találkozott Emelie biztos tekintetével, és
elfordult, nem akarta bevallani, mit tett.
 – Ugyan már, Sarah! Néhány napig sok időt fogunk
együtt tölteni. Sokkal szórakoztatóbb lesz, ha csajos
dolgokról beszélgethetünk – tudod, pasikról, sminkről,
frizurákról, meg ilyen szarságokról!
Most Sarah-n volt a sor, hogy felnevessen az ötlettől,
hogy Emelie-t érdekelné egy csajos beszélgetés.
– Mit mondott Raj? – kérdezte.
– Lehet, hogy nem vetted észre, Sarah, de Raj, ha akarja,
tisztességesen tud egy Szfinxet utánozni. Nekem nem
mondott semmit. És ez elárul valamit, mert Raj nagyjából
mindent elmond nekem. Ő az atyám, és ez eléggé fontossá
teszi őt, de ő a legjobb barátom is. Ő volt az első ember, aki
másnak látott engem, mint aminek lennem kellett volna. A
parancsára habozás nélkül meghalnék, és bárkit megölök,
aki árt neki!
– Ó!
Emelie elvigyorodott.
– Ne aggódj, ez nem fenyegetés volt. Raj engem ölne meg,
ha egyetlen hajszáladat is meggörbíteném a csinos fejeden.
De szerintem bármit is tettél, valami rossz lehetett, mert az a
vámpír megőrül érted.
Sarah felsóhajtott. – Raj elmesélte neked, hogy a múltkor
elmentünk az egyetemre, és beszéltünk Jennifer Stewarttal?
Trish szobatársával?
– Igen. Az elmúlt pár éjszakán amiatt csináltuk a három
dolláros túrákat a buffalói vérházakban.
Sarah meglepetten pislogott. Raj nélküle folytatta a
nyomozást? Hülyeség volt, de valahogy fájdalmat okozott
ez a felfedezés.
– És? – kérdezte Emelie türelmetlenül.
Sarah összerezzent. Elég jó sejtése volt, hogy Emelie mit
fog reagálni arra, amit mondani készül.
 – Nem tudok semmit arról, hogy ti hogyan csináljátok a
dolgokat. Úgy értem, azt tudom, hogy a vérivás aktusát
nagyon jó érzéssé tudjátok tenni – nem mintha én valaha is
csináltam volna ilyet.
Emelie hangosan „hú”-zott, láthatóan szórakoztatta Sarah
tapasztalatlansága.
Sarah rosszallóan nézett rá, és folytatta. – Úgy tűnik, Raj
beszélt Jenniferrel, öhm, a fejében, azt hiszem, úgy is
mondhatni. Tudod, telepatikusan, vagy bárhogy is
csináljátok. Azt hiszem, végül rávette, hogy hangosan
beszéljen, hogy én is hallhassam, de erre csak később jöttem
rá. Akkor még nem tudtam, hogy mi történik.
Emelie arca elkomorodott. – Mit mondtál neki? –
kérdezte, a szeme hirtelen sötét lett a vádtól.
– Mondtam neki, hogy amit tett, az egyenlő a nemi
erőszakkal – mondta Sarah halkan. – Hogy Jen elméjét
erőszakolta meg a teste helyett.
Emelie rövid időre lehunyta a szemét, mintha fájdalma
lenne, és enyhén megrázta a fejét. – Neked és nekem
beszélnünk kell! – mondta komoran. De aztán csendbe
burkolózott, balra kanyarodott egy hosszú, sötét utcán,
végül megállt ugyanaz előtt az elhagyatottnak tűnő
raktárépület előtt, ahol Sarah és Raj is megállt, ami egy
emberöltővel ezelőttinek tűnt. Akkoriban, amikor még
tetszett neki.
Sarah felsóhajtott, amikor Emelie elhajtott az irodaajtó
mellett, és inkább megállt a három nagy rakodóajtó egyike
előtt. A kocsit megállítva, hátranyúlt a hátsó ülésre, és egy
fekete vászontáskában kotorászott, amiből egy nagy
garázskapu nyitónak látszó valami került elő. Rámutatott és
kattintott, és a bal oldali ajtó szinte hangtalanul
felemelkedett. Emelie az ölébe ejtette a távirányítót, és
behajtott a kocsival, majd ismét kattintott, hogy becsukja
maguk mögött az ajtót, amint áthaladtak.
– Otthon, édes otthon – jelentette ki Emelie, és leállította a
motort.
– Mi ez a hely? – kérdezte Sarah, az ablakon keresztül
bámulva.
– Ez, kedvesem, az, amiért Raj lesz az északkeleti rész
következő vámpírlordja. A nyers erő jó dolog, és neki abból
is van bőven, de az ész az, ami a különbséget jelenti, és Raj
egy kibaszott zseni, ha stratégiai tervezésről van szó. Már
évekkel ezelőtt megvásárolta ezt a helyet, felkészülve erre a
napra.
Sarah szkeptikus pillantást vetett rá. – Erre a napra? –
Emelie vagy valami másról beszélt, mint a saját szorult
helyzetéről, vagy Raj több volt, mint egy stratégiai zseni,
inkább egy átkozott jövendőmondó.
Emelie nevetve nyitotta ki a kocsi ajtaját, és kiszállt.
Felkapta a hátsó ülésről a táskát, és azt mondta: – Sokkal
többről szól ez a nap, mint amire te gondolsz, kisember!
Pokolian sokkal többről!
– Mondj valamit, amit nem tudok! – vágott vissza Sarah.
– Mennyi időd van?
Sarah megpördült. – Mi van?
– Azt mondtad, mondjak valamit, amit nem tudsz. Nos,
mennyi időd van?
– Ha, ha! – Sarah irigykedve figyelte, ahogy Emelie
elsétál. Úgy nézett ki, mint egy modell a kifutón, az egyik
vállára dobott nehéz táska és a funkcionális fekete harci
felszerelés ellenére, amit viselt. Vagy talán éppen emiatt. A
kontraszt csak kiemelte nagyon is nőies vonzerejét. Mintha
csak tudatában lett volna annak, hogy Sarah figyeli,
megfordult, és vigyorogva visszahátrált néhány lépést. –
Gyerünk, Sarah! El kell mesélnem egy történetet, és
szükségem lesz előbb egy italra!
– Egy ital? De...
– Ne légy már ilyen nyuszi! – Emelie ledobta a táskáját
egy halom hasonló felszerelés mellé, és visszasétált, hogy
Sarah karjába karolva átvezesse a nagy, üres téren
valamiféle nappali felé a sarokban. Mivel Emelie
ugyanolyan erős volt, mint bármelyik vámpír, Sarah
választhatott, hogy megy-e vele, vagy rongybabaként
vonszolják. Inkább ment vele.
Átmentek az ál-nappaliba, amely körülbelül akkora volt,
mint Sarah házának egész első emelete. A vastag bolyhos
szőnyeg határozta meg. Számos kanapé és szék volt
szétszórva furcsa szögben, bár mindegyik egy
magánmozihoz méltó, szélesvásznú kijelző felé volt
fordítva, amelyhez szédítően sokféle elektronikus eszköz
tartozott. Emelie elengedte Sarah karját, és odasétált a
bárpulthoz, amely az egyik fal mentén állt, mögötte pedig
több sor üveg sorakozott a pulton. Emelie megragadta az
egyik üveget, és töltött magának egy felest valami átlátszó
folyadékból. Kínálta Sarahnak is, aki megrázta a fejét.
– Raj évtizedekkel ezelőtt rászoktatott a vodkára –
mondta Emelie. – Amikor még csak a komcsik itták. –
Elnevette magát a saját viccén, és ledöntötte a torkán a
szeszt. Sarah majdnem felköhögött együttérzésében, de
Emelie-t látszólag egyáltalán nem zavarta az alkohol. –
Vérrel jobb az íze, de nem akarom bemocskolni az ártatlan
érzékenységedet! – Rákacsintott Sarah-ra, és töltött
magának még egy felest, amit ugyanúgy lehúzott.
– Oké – mondta, mély levegőt vett, majd kiengedte,
mintha valami fontos döntésre jutott volna. A kezét keskeny
csípőre téve, töprengve nézett Sarah-ra.
 – Foglalj helyet, Sarah! El fogok mesélni neked egy
történetet. Egy olyan történetet, amelyet nagyon kevesen
ismernek – valójában csak két ember ismeri a világon, és
ebbe én is beletartozom.
– Uh, nem vagyok benne biztos...
– Ugyan már! Te tudós vagy, nem igaz? Hol a
kíváncsiságod? Mindjárt megtudod, hogyan lettem vámpír.
 Harmincnegyedik fejezet

Em töltött még egy felest, és gyorsan lenyelte.

– Csoportos erőszakot követtek el rajtam. – Sarah-ra
pillantott, mintha megjegyzést várt volna. Amikor Sarah
nem szólt semmit, folytatta. – A körülmények nem
számítanak. Mondjuk úgy, hogy jobban vonzódtam a
szakácsnő lányához, mint a fiatalemberekhez, akik
megjelentek a szüleim házában, hogy udvarlót játsszanak,
és valami hülyeséget csináltam, hogy ezt jóvá tegyem.
– Raj talált rám, miközben... Mindegy, néhányukat
lerángatta rólam, a többit elijesztette. Erre a részre nem
igazán emlékszem. Nem is nagyon próbálkoztam. De
emlékszem, ami utána következett. Visszavitt a
búvóhelyére. Nem volt puccos, de biztonságos volt. –
Félmosollyal az arcán nekitámaszkodott a pultnak. –
Tudom, mire gondolsz! Ő egy vámpír, igaz? Egy értelmes
lány sikítva menekült volna előle. De én tudtam, hogy kik
az igazi szörnyek, és nem a kedves vámpír volt az, aki rám
ejakuált!
A kezével végigdörzsölte a karját, mintha hirtelen fázni
kezdett volna, odasétált az egyik kanapéhoz, felvette valaki
ledobott kabátját, és magára húzta.
– Az igazi szörnyek teljesen emberek voltak. Azok az
emberek akár az unokatestvéreim vagy a nagybátyáim is
lehettek volna. A pokolba is, amennyire én tudom,
némelyikük az is volt. Majdnem halálra vertek és
erőszakoltak! – A padlóra meredt, arcáról minden érzelem
eltűnt. – Hülyeség – mondta végül, majd mély levegőt vett,
és Sarah szemébe nézett. – Raj választási lehetőséget ajánlott
nekem azon az éjszakán. Meggyógyítana, kitörölné az
emlékeimet az erőszakról, és visszavinne a szüleimhez.
Vagy a szabadság. Egy esélyt, hogy önmagam lehessek. A
választás könnyű volt.
– Megbántad valaha is, hogy...
– Soha! – válaszolta Emelie azonnal. – Soha! Raj talán
mást mondana. Akármilyen jó vezető, akármilyen erőteljes
vámpír, ő sosem kérte, hogy átváltoztassák. De én szeretem
az életemet, és szeretem Rajt. Nem mint szeretőt. Sosem
voltunk azok. Nem érdekelnek a férfiak, és Raj soha, de
soha nem erőltetné magát senkire. Ezzel nagyon
melléfogtál! De úgy szeretem őt, mint a mesteremet és a
barátomat, az igazi teremtőmet. Ő a legjobb férfi, akivel
valaha találkoztam, Sarah, vámpír vagy sem, és én már
régóta élek. – Figyelmesen előrehajolt, kényszerítve Sarah-t,
hogy ránézzen. – És nem tűröm, hogy bárki fájdalmat
okozzon neki!
Sarah felsóhajtott. – Nagyon elbasztam, igaz?
Emelie felnevetett. – Igen, tényleg elszúrtad! És annak
sem örül, hogy hazudtál neki arról, hogy ki vagy!
– Mindenkinek hazudok erről – mondta Sarah
elutasítóan. – A mai nap előtt senki sem tudta.
– Mi van a barátaiddal?
– Senki! – ismételte meg Sarah.
Emelie elfordította a fejét, mintha hallgatózna, aztán tett
két lépést, és leguggolt Sarah elé.
– Figyelj rám! Raj már majdnem itt van. Még sosem
láttam, hogy úgy törődött volna egy emberrel, mint veled!
Ez az egész ma esti dolog? Senki másért nem tette volna
meg. De ha akarod őt – és bolond vagy, ha nem akarod –, el
kell hitetned vele, hogy ő nem egy szörnyeteg!
– Nem az! – mondta Sarah, már a felvetésen is
felháborodva.
 – Nem, de néha azt hiszi, hogy az, és te nagyjából azt
mondtad neki, hogy te is így gondolod!
– Én… Sarah-nak eszébe jutottak a Rajnak mondott
dolgok, és nagyot sóhajtott. – A fenébe!
– Ez nagyjából összefoglalta a dolgokat – értett egyet
Emelie. Felállt, és elindult az ajtó felé. Mire odaért az
ajtóhoz, az már nyílt, és Raj lépett be rajta.
– Uram! – mondta Emelie szeretetteljes tisztelettel.
– Em – mondta a férfi, és még csak rá sem pillantott
Sarah-ra. – Amikor elküldesz valakit a kocsiért, mondd meg
neki, hogy ellenőrizze belül is a házat, és körülötte is! Biztos
akarok lenni benne, hogy senkit sem hagytunk ki!
Sarah mélyebbre süllyedt a párnákba, és merengve
bámult a férfira. Tény, hogy néhány estével ezelőtt nagyon
melléfogott, és ha a férfi valaha is esélyt adna neki, szívesen
kérne bőségesen bocsánatot, de nem kellene ekkora pöcsnek
lennie. Soha senkinek nem árulta el az igazi nevét, soha
senkiben sem bízott meg ennyire, még Cynben sem, szóval
miért gondolta, hogy neki majd kiönti a szívét? Próbált
haragot gyűjteni a férfi ellen, de nem sikerült. Persze az sem
segített, hogy olyan átkozottul jól nézett ki, ahogy ott állt a
szűk farmerben, a pólója megfeszült a széles mellkasán a
bőrdzseki alatt. Emlékezett annak a kabátnak az illatára, a
puha bőrre az arcán, a cipzár súrlódására.... Istenek!
Megfordult a széken, hátat fordított a férfinak, és
összegörnyedt, hogy ne kelljen ránéznie. Valószínűleg ő is
megkönnyebbült, hogy nem kell többé látnia. Nem mintha
egyébként is nézte volna. A kurva anyját!
Raj tudta, hogy Sarah őt figyeli, tudta, hogy valami
figyelmet vár tőle. Látta, ahogy a lány összerezzent, amikor
azt mondta Emnek, hogy az egyik srác ellenőrizze a házat,
és egy kis bűntudatot érzett. Sok mindenen ment ma
keresztül, és a legrosszabb még hátra volt. Valószínűleg ez
az egész miatt el fogja veszíteni az állását, és a nagy
nyilvánosság miatt nehéz, ha nem lehetetlen lesz újat
szerezni. Az a seggfej Blackwood kétségkívül szívesen adna
neki munkát a hamis intézetében, de Raj tudta, hogy a nő
ezt még csak meg sem fontolná. Azon tűnődött, vajon van-e
elég pénze ahhoz, hogy egy darabig boldoguljon, aztán
azon, hogy miért érdekli ez őt. Nem mintha a nő bármiben
is őszinte lett volna vele.
Különben is, tudta, hogy hacsak egy centit is enged, ha
csak egy kicsit is hagyja magát törődni, az a centi mérfölddé
válik, és a nő újra a zsigereiben lesz, a jelenléte addig rágja,
amíg kénytelen lesz megérinteni, és akkor... akkor... Nos,
nem volt kétséges, hogy ez hol fog végződni. Megrázta a
fejét, undorodva önmagától. Jézusom, már majdnem
kétszáz éves volt. Talán fel kéne nőnie, és nem úgy
viselkednie, mint egy istenverte szerelmes tinédzser. A
kanapé mögül meghallotta Sarah lélegzetvételének apró
szünetét, és azon tűnődött, vajon sír-e. A fenébe! Ki kell
jutnia ebből a kibaszott raktárból.
Tekintetét Emre fordította, és azon kapta, hogy küzd a
mosolyával. Remek! Kurvára nagyszerű!
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy felhívjuk Blackwoodot –
mondta durván. – Megvannak az erőforrásai, hogy
támogasson egy ilyesmit, és kíváncsi vagyok, miért akarta
annyira magának Sarah-t!
– Ráadásul elég nagy seggfej!
– Az is! – Az egyik raktárajtó kinyílt hirtelen, hogy
beengedje a két terepjárót, amelyekben Angel és az őt kísérő
csalicsapat utazott. Az ajtók becsukódtak mögöttük, és
kiözönlöttek a kocsikból, az akció utáni izgatott fecsegésük
elhallgatott, amikor meglátták Rajt ott állni. – Problémák,
Yos?
– Semmi, uram!
– Jó. Simon, tudnom kell, hol van pillanatnyilag
Blackwood, aztán te, Danny és Cervantes velem tartotok!
Mindenki más ellenőrizze a felszerelését, és pihenjen az
éjszaka hátralévő részében. Holnap este találkozunk, és
megnézzük, hol állunk.
Emelie közel hajolt Rajhoz, és elég halkan beszélt, hogy
csak ő hallja.
– Nem igazán vagyok alkalmas a bébiszitter szerepére,
főnök! Itt van Yossi és Angel. Ők tudnának vigyázni... –
Elhallgatott, amikor meglátta Raj arckifejezését. – Igen, igen.
– Nagyot sóhajtott. – Sokkal könnyebb volt veled dolgozni,
mielőtt...
– Ne mondd ki, Em! – figyelmeztette a férfi.
A lány megvonta a vállát. Nem kellett kimondania
hangosan. Sarah Stratton jól a bőre alá férkőzött, és ha nem
szabadul ki hamarosan, soha nem is fog. Valószínűleg már
túl késő volt, de ezt még nem volt hajlandó beismerni,
bolond lenne.
Sarah hallotta, ahogy Raj távozik. Nem azért, mintha
hangos lett volna, inkább azért, mert a vámpírjai mind
nagyon csendesek lettek, ha ő a közelben volt. A raktár
ajtaja becsapódott, és megemelkedett a zajszint, ahogy az
emberei a szokásos tevékenységüket végezték. Többen az ő
irányába tartottak, és ő gyorsan megtörölte a szemét, nem
akarta, hogy bárki is lássa, hogy úgy sír, mint egy nagy
gyerek. Megtörölte az arcát a pólójával, és körülnézett,
próbálta felidézni, hová ejtette a táskáját. Vagy hogy
egyáltalán behozta-e a kocsiból.
 – A táskád hátul van a hálófülkénél. – Sarah összerezzent
Em hangjára közvetlenül mögötte. Felült, és amikor
körülnézett, látta, hogy Raj hadnagya gondosan üres
tekintettel néz rá.
– Mit szólnál, ha megmutatnám, hol fogsz aludni? –
kérdezte Em.
Sarah egyetértően bólintott. Át kell gondolnia, hogy mit
tegyen ezután, de most túl fáradt volt. Holnap vezetni fog...
Várjunk csak egy percet. – A kocsim? – kérdezte Emtől.
– Reggel átküldjük az egyik emberi őrt. Ő majd ellenőrzi
a házat, és akkor elhozza a kocsidat. Miért? Sietsz valahová?
– Nem – mondta gyorsan Sarah. – Tudod, csak jobban
érzem magam, hogy saját járművem van.
Em szkeptikus pillantást vetett rá.
– Persze! Nos, mire felébredsz, valószínűleg már itt is
lesz! Gyere, körbevezetlek! Valószínűleg így is, úgy is
velünk leszel néhány napig.
Ne számíts rá, gondolta Sarah magában. Jóval előbb el fog
menni.
 Harmincötödik fejezet

Raj és csapata jóval éjfél után érkezett meg. Ez egy tágas

ház volt egy csendes, nagyméretű házakkal teli utcában.
Egy kéthektáros területen elhelyezkedő kétszintes épület
volt, türkizkék, a parti fényeitől csillogó medencével. Egy
nagy fehér sátrat állítottak fel kinn, és partizók tömegei
kavarogtak odabent és odakint, teljes fekete gálában.
– Ez az, Simon? – kérdezte Raj.
– Igen, még mindig itt van. Többen is tweetelnek a
buliról.
– Várj itt! Danny, Cervantes… menjünk!
Raj megállt a bejárathoz vezető lépcsőn, és a bulizó
emberek gondolatait fürkészte, Blackwoodot keresve.
Összerezzent a düh, a féltékenység és a kapzsiság
túltengésétől, ami egy ilyen összejövetelt jellemzett, de
végül ráakadt a HR-alapítóra, és elültetett benne egy
javaslatot, ami a házba vezette, távol a tömegtől. A telepátia
volt Raj különleges erőssége – de minél kevesebb emberrel
kellett foglalkoznia, annál hatékonyabb volt.
– Nem kell kopogni – mondta, és az ajtóhoz lépett. – Mr.
Blackwood mindjárt beenged minket.
Jóslatához híven, kinyílt az ajtó, és Blackwood zavartan
bámult rájuk.
– Gregor? – kérdezte. – Mi... – A szemei tágra nyíltak,
ahogy megpillantotta a Raj mellett álló két terjedelmes
vámpírt.
– Beszélgessünk, Blackwood! – mondta Raj udvariasan.
– Tényleg, nem hiszem, hogy...
– Nem – jegyezte meg Raj. – Nem hiszed, ugye? Nos,
talán itt az ideje, hogy elkezdd! Biztos van valahol ebben a
monstrumban egy olyan hely, ahol zavartalanul
beszélgethetünk? – Hűvösen körülnézett.
– Igen – mondta Blackwood, hirtelen tudatára ébredve a
lehetséges kínos helyzetnek. – Természetesen. Erre!
Végigvezette őket egy folyosón, és be egy kétszintes
könyvtárba. Danny és Cervantes becsukta a kétszárnyú
ajtókat, és megálltak a kijárat előtt, míg Raj átment a
helyiségen, hogy megálljon a nagy íróasztal előtt, amelyet
Blackwood állított közéjük, mintha ez segítene rajta. A HR-
alapító a könyvtárba vezető út során újra megtalálta a
golyóit, és most jogos dühtől duzzadva fújtatott.
– Szeretném tudni, mit jelent ez, Gregor! A polgármester
és a rendőrfőnök is a ma esti vendégek között van, úgyhogy
ne hidd, hogy...
– Csend! – mondta Raj halkan. Blackwood hangja
megszakadt a mondat közepén, arca kivörösödött az
erőfeszítéstől, ahogy küzdött Raj parancsa ellen. Úgy tűnt,
hogy végre megértette a történtek teljes jelentőségét, és
belesüppedt a bőr íróasztal székébe, verejték gyöngyözött
hirtelen elsápadó arcán.
– Szépen akartam ezt csinálni, Blackwood – mondta Raj. –
De látni téged itt ezen a nagy partin a puccos
szmokingodban, miközben Sarah Stratton bujkál, és azon
töpreng, hová meneküljön legközelebb... Kedvet kaptam,
hogy fájdalmat okozzak! Úgyhogy... vége, Blackwood. Te
következel!
Raj szenvtelenül szemlélte a reszkető emberi tócsát, és
remélte, hogy kijönnek a szőnyegből a foltok. Nagyon szép
szőnyeg volt, afgán, gondolta, és valószínűleg drága.
Blackwood megrándult, és felnyögött, amikor Raj
kísérletképpen megbökdöste az egyik bakancsával. Az
idejövetel nem volt teljesen hiábavaló. Személyes örömöt
okozott neki, hogy fájdalmat okozhatott a HR-alapítónak,
különösen azok után, amit a férfi önimádó elméjében talált.
Nem ő állt az emberrablások mögött, és nem is tudott róla
többet, mint amit az újságokból megtudhatott. Az egész ügy
nem jelentett számára többet, mint egy lehetőséget, hogy
elnyerje William Cowens kegyeit. Az, hogy Sarah-t
belekeverte az egészbe, puszta véletlen volt, mintha egy
gyémántot talált volna az utcán. Leginkább nem kedvelte a
nőt, és örült a bajának azután, ahogyan az
ebédmegbeszélésükön bánt vele. Ez utóbbi annyira
feldühítette Rajt, hogy majdnem megölte a férfit. De nem
akarta, hogy bárki összefüggést találjon Sarah leleplezése és
Blackwood hirtelen halála között.
Újra belerúgott az emberbe, ezúttal erősebben.
Blackwood kinyitotta a szemét, és végigcsúszott a padlón,
majd az íróasztal hátuljának támaszkodva megpihent, ahol
ülő helyzetbe emelkedett, és rettegve figyelte Rajt.
– Holnap elhagyod a várost, Blackwood! És nem fogsz
visszajönni! Sem Buffalóba, sem New Yorkba! Nem akarom,
hogy még egyszer betedd a lábad az országnak erre a
részére, megértetted?
Blackwood gyorsan bólintott.
– El fogod felejteni, hogy Susan Siemanski valaha is
létezett. Sarah Stratton olyasvalaki, akiről még sosem
hallottál. Ha te, vagy bármelyik embered kapcsolatba lép
vele, vagy még egyszer a közelébe megy, tudni fogok róla.
Hiszel nekem, ugye, Edward?
Újabb görcsös bólintás.
– Jó. Akkor itt végeztünk. Csak még egy dolog. –
Tekintetét Blackwoodon pihentette, és lustán pislogott.
Blackwood szája kinyílt, és megpróbált sikítani, de nem jött
ki semmilyen hang.
 Cervantes becsukta mögöttük az ajtókat, amikor
elhagyták a könyvtárat, majd nyugodtan végigsétáltak a
folyosón, bakancsos lábuk nesztelenül lépkedett a vastag
szőnyegen. Raj elkapta az egyik pincért, amikor elhaladtak a
konyha mellett, megragadta a férfi karját, és elkapta a
tekintetét.
– Azt hiszem, Mr. Blackwood szívrohamot kapott –
mondta, majd kitörölte a férfi emlékét magáról és az
embereiről, és kisétált az ajtón.
 Harminchatodik fejezet

Egy autóban volt, az ülés durva anyaga acélgyapotként

dörzsölte meztelen bőrét. Felnyögve megpróbált átfordulni,
de nem sikerült. Gyenge volt, túl gyenge. Valami nem
stimmelt. Hangok hallatszottak, férfiak beszélgettek,
röviden vitatkoztak, aztán az autó hirtelen elkanyarodott, és
ő valami fémnek ütközött. A szemei felpattantak a sötétben,
és felfedezte, hogy nem az ülésen van, hanem a
csomagtartóban. Sós könnyek gördültek végig az arcán, és
savként égették.
A kocsi megállt, felnyílt a csomagtartó fedele, elvakítva őt
a tompa fénnyel. Valaki volt ott, egy nagydarab férfi, aki
érte nyúlt, és úgy emelte fel, mintha semmit sem nyomna. A
férfi tett néhány lépést, felemelte a karját, és... a lány repülni
kezdett a levegőben, rémült sikolya csak egy szánalmas
nyöszörgésnek hallatszott. Kövek, száraz kóró, és bozót
tépte a testét, ahogy lezuhant a földre, és legurult egy lejtőn.
Elterülve feküdt, képtelen volt megmozdulni, és
hallgatta, ahogy lecsapódik a csomagtartó fedele, ahogy az
autó ajtajai is becsukódnak, és a motor elhalkul, ahogy
távolodik. Reszketve a hidegtől, majdnem megfulladva a
bűztől, ami között otthagyták, kinyitotta a szemét, és
felbámult a holdra, amely alig volt több, mint egy fehér kifli
a tiszta égbolton. Gyönyörű volt. A nyomasztó
rothadásszag, a csupasz bőrébe maró fagyos levegő ellenére
elmosolyodott. És valahol az agyában egy halk hang azt
mondta, amit már tudott. Haldoklik. Elhallgattatta a hangot,
egyszerűen kikapcsolta. Bámulta a holdsarlót és a fényesen
kivilágított épületeket, amelyek túlságosan messze voltak
ahhoz, hogy bármiben segítségére legyenek, aztán lehunyta
a szemét.

Sarah sírva ült fel, és automatikusan az ágya melletti

kapcsolóhoz nyúlt. Kemény puffanással zuhant a padlóra,
és feljajdult a hideg linóleum érzésétől, ahol meleg
szőnyegnek kellett volna lennie. A szíve hevesen kalapált,
ahogy hirtelen minden eszébe jutott. A riporterek tömege, a
raktár... Regina!
Négykézlábra emelkedve mászni kezdett, és végre
megtalálta az ágy melletti asztalt, ahol az óráját hagyta.
Ránézett a világító számlapra. Kilenc óra, de vajon reggel
vagy este volt? Feltápászkodott, és kinyitotta az ajtót. Zajok
hulláma, terepjárók motorjai és kiabáló hangok fogadták.
Kibotorkált az ajtón, és lefelé a lépcsőn, majdnem nekiesett a
nőkre halálos Dannynek, aki Raj csaposa volt azon a száz
évvel ezelőtti manhattani éjszakán a klubban.
– Hűha, szépségem – mondta Danny játékosan, és segített
neki talpon maradni. – Jól vagy?
– Életben van! – krákogta Sarah. A hangok elhaltak, és
Sarah csak most ébredt rá, hogy valamiféle megbeszélést
szakított félbe. Raj állt ott, ahogy Em, és egy csomó más
vámpír és ember is. És mindannyian rá meredtek. A nő
megtalálta Raj arcát a tömegben. – Életben van! Regina
Aiello. Meg kell találnunk őt!
Raj jóképű arca továbbra is sötét és hideg maradt.
– Kérlek! – könyörgött neki, a félelem és a frusztráció
könnyei megvédték a férfi jeges tekintetétől. – Gyűlölhetsz,
ha akarsz, de kérlek, találd meg őt! Kérlek, Raj! Eddig sosem
hallgattak rám, és mind meghaltak! De Reginát
megmenthetjük. Kérlek! Kérlek! – Zokogva ült le a lépcsőre,
a szíve majd megszakadt. Ez nem történhet meg újra! Nem
ismét! A fenébe! Nem hagyhatja, hogy újra megtörténjen!
Dühösen ledörzsölte hasztalan könnyeit,
megkapaszkodott a korlátban, és felállt. Raj még mindig őt
bámulta. Mintha együttérzés csillant volna a férfi
tekintetében, de nem bízott benne. Akkor nem, amikor
Regina élete volt a tét.
– Tudom, hol van! – mondta, és a hangja minden egyes
szóval erősebbé vált. – És ha nem segítesz, magam keresem
meg! – Az utolsó szóra egy apró zokogás hagyta el az ajkát,
és nagyot nyelt.
– Öltözz fel! – mondta Raj élesen. – Danny, te és
Cervantes velem jöttök! – parancsolta, miközben a tekintete
nem hagyta el Sarah-t. – Em, küldd ki a csapatokat, de
maradj kapcsolatban!
Sarah még csak a kabátját cipzározta, amikor
felemelkedett az ipari méretű ajtó, és kiszáguldottak az
éjszakába. Danny vezetett, ezért elmondta, mit keresnek.
Csak arra hagyatkozhatott, amit Regina szemével látott, de
felismerte azokat az épületeket a távolban.
– Merre, szépségem? – kérdezte Danny, és megállt az első
nagy kereszteződésnél, amelyhez értek.
Sarah a hatalmas terepjáró első ülésén ült, Dannyvel az
egyik oldalán, Rajjal pedig a másikon, aki átvetette a karját a
mögötte lévő ülésen. Raj a becézésre fintorogva nézett
Dannyre, és nagy kezét a lány vállára téve, kissé elhúzta őt a
másik vámpírtól. Sarah megköszörülte a torkát, eltökélten,
hogy nem hagyja magát megfélemlíteni. Nélküle nem
tudják ezt megcsinálni.
– Az egyetemi kampuszra megyünk. Tudod, hol van?
– Persze! – mondta Danny kacsintva. – Bár elég nagy
hely. Valami különleges helyre?
 – Az egészségügyi központtól délre, de nem állunk meg.
Csak el kell helyezkednem a főépületekhez képest, és onnan
kifelé megyünk.
– Mi van? – mordult fel Raj.
– Tudom, amit Regina tud – mondta Sarah nyugodtan. –
Valamiféle dombos területen van a kampusztól délre. A
távolságot nehéz megítélni, de olyan szag van, mint egy
szeméttelep, vagy egy hulladéklerakó.
Raj káromkodni kezdett az orra alatt, de biccentett
Dannynek, aki vigyorogva elfordult jobbra, és jóval a
megengedett sebességhatár fölé tolta a terepjárót.
Sarah szíve kalapálni kezdett, amikor elértek a
kampuszhoz. Egészen biztos volt benne, hogy igaza volt az
épületekkel kapcsolatban, de a látvány könnyeket csalt a
szemébe a megkönnyebbüléstől. Buffalo nagyon sík hely
volt, és megkérdőjelezte, hogy bármi dombszerűség is lenne
a közelben.
– Ez az – suttogta. – Pontosan ez az. – Elfojtotta a
könnyeit. – Oké, tudsz arrafelé vezetni, Danny? – mutatott
nagyjából déli irányba. – Nem tudom pontosan...
– Felfogtam, drága – mondta vonzó vigyorral. –
Megkeresem a kedvedért a lányodat!
Raj halkan átmorgott Sarah feje fölött, és Danny azonnal
kijózanodott, és teljesen professzionálissá vált. A hátsó
ülésen Cervantes nevetve felhorkant. Eddig a pontig
csendben volt, és a lány már majdnem el is felejtette, hogy
ott van.
Sarah idegesen mocorgott, ahogy egyre jobban
távolodtak az egyetemtől. Folyton hátrapillantott a válla
fölött, próbálta összehangolni a helyzetüket azzal, amit az
épületekből látott. Cervantes minden egyes alkalommal őt
figyelte, amikor megfordult, a szeme halványsárgán
csillogott a gyenge fényben. Valamikor régen ez
megijesztette volna, de az elmúlt néhány hét eléggé
immunissá tette a vámpírok furcsaságaira.
Valamikor a jövőben, amikor mindennek vége lesz, és az
élete visszatér a normálishoz közeli állapotba, majd
kutakodik egy kicsit. Cyn sok mindent nem mondott el a
vámpírokról, például azt se, hogy a szemük világít a
sötétben vagy amikor dühösek, vagy azt, hogy mindig
agresszívek voltak, állandóan tesztelve a dominanciát
egymás ellen. De talán csak azok voltak ilyenek, akik az
igazán erős vámpírok környezetében voltak, mint Raphael
vagy Raj. Több százan, talán akár ezren is lehettek, akik
csendes, eseménytelen életet éltek.
– Sarah!
Megrándult Raj hangjára. A terepjáró megállt. Danny
keze a kormánykereket szorította, és Sarah szinte érezte a
mellette ülő Raj testéből kiáradó feszültséget. És volt még
valami más is. Levegőt vett, és majdnem megfulladt. A szag
undorító volt.
– Ó, Istenem! – kapkodott a levegő után. Lökdösni kezdte
Rajt, kétségbeesetten próbált kiszállni a terepjáróból. – Szállj
ki! – követelte. – Engedj ki!
– Sarah... – A férfi még mondani akart valamit, de aztán
megvonta a vállát, és kinyitotta az ajtót, kicsúszott az útból,
és elkapta a nőt, amikor az majdnem leesett a magas ülésről.
A lába alatt nyálkás volt a talaj a nedvességtől, a föld és a
törmelékek az évnek ebben a szakában szokásos állandó
megfagyási és olvadási ciklusától. Addig fordult, amíg meg
nem látta a távolban az épületeket, aztán elindult.
– Várj! – kiáltott utána Raj, de a lány figyelmen kívül
hagyta, és csak a pillantásait váltogatta az egyenetlen talaj,
amelyet alig látott a lába alatt, és a messzi egyetemi fények
között. – Sarah! – A férfi nehéz keze megragadta hátulról a
lányt, felkapta és megtartotta, amikor próbált kitörni. –
Hagyd abba! – parancsolta. – Meg fogjuk találni! – mondta
lágyabb hangon, Sarah füle mellett. – Nézd!
Danny és Cervantes a közelben álltak, a szemük izzott a
koromsötét éjszakában, miközben a fejük lassan ide-oda
forgott, úgy tűnt, mintha nem vennének tudomást a
környezetükről, ugyanakkor mégis mindennek élesen a
tudatában voltak. Raj karja meglazult a lány körül, de nem
engedte el, megakadályozva, hogy beleavatkozzon abba,
amit az emberei csinálnak. A két vámpír szinte egyként
bámult ugyanarra a pontra lefelé a dombon, ahol álltak.
– Uram – mondta Danny, de Cervantes máris
megmozdult, gyorsabban, mint ahogy Sarah követni tudta
volna. Az egyik pillanatban még öt lábnyira volt tőle, a
következőben pedig már olyan messze volt lefelé, hogy nem
is látta volna, ha nem világít halványan a szeme. Danny
közelebb lépett Rajhoz, mintha bármi, amit találtak, az
nyugtalanította volna, előhozva azt a mélyen gyökerező
vámpírigényt, hogy megvédje a mesterét, amiről Cyn is
beszélt.
– Cervantes? – szólította Raj.
Cervantes nagydarab ember volt, nem olyan hatalmas,
mint Raj vagy akár Danny, de azért mégis nagy. Úgy
bukkant elő a bűzös sötétségből, mint egy mesebeli gólem, a
szemei halványsárgán izzottak, a feje egy szögletes tömb
volt a széles vállak felett, és egy fiatal nő ernyedt testét
tartotta a karjaiban.
Sarah felkiáltott, és oda akart menni, de Raj ismét
megállította.
– Engedj el! – követelte a lány a férfit lökdösve.
 – Hozd a terepjáróhoz! – parancsolta Raj. – Danny, nyisd
ki a csomagtartót, és vedd ki azt a takarót odabentről!
– Életben van? – kérdezte Sarah döbbenten. Nem igazán
hitte, hogy sikerülhet megmenteni Reginát. Nem azok után,
hogy mindenki más meghalt.
– Alig – mondta Raj feszülten. A férfi szorosan tartva,
szinte elvonszolta Sarah-t a terepjáró hátsó részéhez, és
várta, amíg Danny szétteríti a takarót, és Cervantes ráfekteti
a kis alakot.
Raj Danny szemébe nézett, majd a tekintetét átvitte
Sarah-ra, egyértelmű jelzést adva a másik vámpírnak.
Mielőtt Sarah tiltakozhatott volna, a másik vámpír máris
megfogta őt, miközben Raj a terepjáróhoz, és a sérült fiatal
nő mellé lépett.
– Mi történik? – kérdezte Sarah zavarodottan. Nem látta,
mit csinál Raj, mert Cervantes mellette állt, Danny pedig a
helyén tartotta. Aztán hirtelen az jutott eszébe, hogy nem
akarják, hogy lássa, mit csinál.
– Ó, édesem – hallotta Raj halk mormogását. – Majdnem
szárazra csapolták, és nem finoman – mondta hangosabban.
Levetette a kabátját, és a könyökéig felhúzta a pulóvere
ujját. Sarah látta, ahogy a szájához emeli a karját, és a
haldokló fiatal nő fölé hajol.
– Várj! Mit csinálsz? – követelte a lány.
Raj éles pillantása ragyogó, jeges kéken villant át a válla
felett, mielőtt visszafordult volna Reginához.
– Megmenti a kibaszott életét! – sziszegte Danny Sarah
füle mellett. – Most pedig fogd be a szád!
Sarah meglepődve felzihált, hogy a szívélyes Danny így
beszél vele, amit gyorsan követett a heves szégyen, hogy
valószínűleg megérdemelte. Már megint a legrosszabbat
feltételezte Rajról, és ezúttal ez Regina életébe kerülhetett
volna.
– Sajnálom! – mormolta.
Raj tudomást sem vett róla, de Danny szorítása enyhült
kissé. Sarah megborzongott a hideg levegőben, és
megpróbálta elképzelni, mennyivel rosszabb lehetett
Reginának, meztelenül fekve és haldokolva egy kupac
szemétben. Kidobva, mert már nem volt hasznukra.
– Tedd be a kocsiba, Danny! – sodródott hozzájuk Raj
hangja, és Sarahnak egy percbe telt, mire rájött, hogy rá
gondolt, nem Reginára. Kinyitotta a száját, hogy
tiltakozzon, aztán egy csattanással be is csukta, és hagyta,
hogy Danny az utastérhez vezesse, ahol felemelte az ülésre,
és becsukta az ajtót. Gyorsan átsétált a másik oldalra, beült a
vezetőülésbe, beindította a motort, és bekapcsolta a fűtést.
Sarah a mellkasához húzta a térdét, és átfogva a lábait,
várakozott.
Inkább hallotta, mint látta, hogy Raj felállt.
– Óvatosan! – mondta.
Sarah megfordult, és látta, hogy Cervantes a takaróba
csavarja Reginát, mielőtt felemelte volna a mellkasához
szorítva, majd megfordult, hogy becsússzon a hátsó ülésre,
a lánnyal a karjaiban.
– Menjünk! – mondta Raj feszes, dühös hangon,
miközben Sarah arrébb csúszott, hogy helyet csináljon neki
elöl. Kivakkantott egy címet, és Danny elindult.
Sarah megvárta, amíg újra a főútra érnek, mielőtt halkan
meg merte kérdezni. – Kórházba visszük?
Raj rápillantott, majd elfordult. – Haza. Hazavisszük!
Sarah pislantott, lenyelte az első ösztönét, ami az volt,
hogy követelje, miért. Ehelyett csak ült és elgondolkodott
egy pillanatig, aztán megértette. Raj valószínűleg már
többet tett Regináért azzal, hogy a vérét adta neki, mint
amennyit egy orvosokkal és gyógyszerekkel teli kórház
tehetne, és ha kórházba vinnék, ott kérdések merülnének
fel. Olyan kérdések, amelyekre sem ő, sem Raj nem akart
válaszolni.
– Él vele valaki? – kérdezte halkan.
– Az anyja.
Sarah bólintott, és hallgatott, amíg meg nem álltak egy
kétszintes ikerház előtt, amely nagyon hasonlított ahhoz,
amelyen Mrs. M-mel osztozott, csak a környék volt
másmilyen.
– Lehetne... – Sarah halk kérdése félbeszakadt, amikor Raj
megfordult, hogy ránézzen. Az arca kifejezéstelen volt, de a
szeme még mindig jegesen csillogott. – Öööö – nyelt
idegesen. – Nem úgy értem... vagyis a szemed!
Raj arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott,
élénkebbé, emberibbé vált. Egy gyors pislogás, és a szeme
visszanyerte világos, de teljesen normális színét.
– Cervantes – mondta, és kinyitotta a terepjáró ajtaját. –
Te hozod a lányt! Danny, várj itt! Gyere, Sarah!
Ez inkább parancs volt, mint kérés, de mivel úgyis ezt
akarta, Sarah nem ellenkezett. Ahogy a keskeny betonjárdán
a sötét házhoz sétáltak, Raj elég közel hajolt, hogy azt
mondja: – Most te jössz, édesem! Használd azt a teljesen
szomszédlányos külsődet, és győzd meg anyját, hogy mi a
jó fiúk vagyunk. Nem akarom, hogy a zsaruk a fejünkre
szálljanak emiatt!
Sarah szíve hevesebben kezdett dobogni. Végignézett
magán – farmernadrág, Nike, és egy póló egy világos színű
gyapjúdzseki alatt. Inkább az egyik diákjára hasonlított,
mint egy professzorra, de talán ezt a javára is fordíthatná.
Kihúzta a hajából a hajgumit, ujjával végigfésült a tincseken,
tudta, hogy ez lágyítja az arca szögleteit, és fiatalabbá teszi.
Raj az ajtóhoz lépett, félreállt, és a lányra nézett, hogy
engedélyt kérjen, mielőtt becsengetett.
Eltartott néhány percig, és többször is kellett csengetnie.
Elvégre már majdnem éjfél volt. De végül Sarah meghallotta
a mamuszok csattogását, pont olyanokét, amilyeneket a
házinénije is viselt, majd felgyulladt a terasz lámpája. A nő,
aki ajtót nyitott, akár Mrs. M. is lehetett volna, plusz-mínusz
tizenöt év, így Sarah tudta, hogyan kell meggyőzni.
– Mrs. Aiello?
Az asszony pislantott, és szemügyre vette a tornácán álló
valószínűtlen triót.
– Igen?
– Mrs. Aiello, a nevem... – Sarah hangja megbotlott az
ismeretlen szótagok között – …Susan Siemanski. A
rendőrséggel dolgozom. – Látta, ahogy a nő szeme kitágul,
látta, hogy a tekintete a Cervantes karjában oly gondosan
tartott csomagra szegeződik.
– Az ott... – Mrs. Aiello remegő ujjai eltakarták az ajkát,
félt kimondani hangosan.
– Ha bemehetnénk, asszonyom? – szólalt meg Raj
gyengéden. – Hideg van.
– Ó, Istenem, ó, Istenem! – A nő hangja egyre emelkedett,
miközben a rácsos ajtó gyenge zárjával babrált. Sarah érezte,
hogy Raj megfeszül mellette, és tudta, hogy aggódik, a
figyelemfelkeltő ricsaj miatt. Sarah kinyitotta az ajtót, és
belépett a házba, átölelte a kétségbeesett anyát, és
visszahúzta a házba. – Csendesebben, Mrs. Aiello! Kérem!
Nem akarjuk, hogy a sajtó...
– Nem, nem. Persze, hogy nem! Sajnálom! Akarja, hogy...
– A nő bizonytalannak tűnt, hogy merre induljon, arca
sápadt volt, keze remegett.
 – Semmi baj, Mrs. Aiello! Regina jól van. Vagyis most már
rendbe fog jönni, hogy itthon van Önnel. – A szeme
sarkából látta, ahogy Cervantes gyengéden lefekteti a lányt
egy nagy, párnákkal teli kanapéra. Mrs. Aiello felocsúdott a
döbbenetből, és odasietett, hogy letérdeljen a lánya mellé.
– Kicsikém, ó, köszönöm, Jézus, Mária és József! – Regina
fölé hajtotta a fejét, vállai remegtek a zokogástól.
Raj hosszan nézett Sarah-ra. Ő elpirult, és félreállt, hogy
szabaddá tegye az utat a férfi számára, hogy letérdeljen a
kanapé mellé. Cervantes szinte vonakodva távolodott el,
mintha nem akart volna lemondani a sérült Regina iránti
igényéről, de Raj egy pillantására visszatért a bejárati
ajtóhoz, ahol várakozóan megállt.
– Mrs. Aiello! – A nő felkapta a fejét, és megfordult, hogy
Raj szemébe nézzen. Elmosolyodott, amikor a férfi
megfogta a kezét, és Sarah megdöbbenve látta, hogy Raj
visszamosolyog. Nem azzal a félig gúnyos mosollyal, amit
az utóbbi időben kapott tőle, hanem egy őszinte mosollyal,
olyan mosoly, amilyet egy gyerek vált ki az emberből.
Közelebb hajolt, és egyik nagy kezével megsimogatta a nő
arcát. Szeretetteljes érintés volt, gyengéd és megértő, és
Sarah elszégyellte magát, ahogy újra eszébe jutottak a
szörnyű dolgok, amiket a fejéhez vágott.
– Boldog személy az én Reginám – suttogta hirtelen Mrs.
Aiello. – Mindig nevet és mosolyog, még akkor is, amikor
vitatkozunk. Soha nem tudja sokáig tartani a haragot!
Raj némán bólintott, majd az anya kezét a lánya kezébe
tette, és simán felállt, pillantása találkozott Sarah
tekintetével a szoba másik oldalán. A lány mindent megtett,
hogy ne lépjen hátra félelmében. Raj szeme csillogott,
mintha erő sugárzott volna belőle, ahogy ott állt és a lányra
meredt. Sarah megdermedt, csapdába esett a férfi
bűvöletében. Aztán a férfi megmozdult, és hirtelen megint
csak Raj volt, jóképű, arrogáns és türelmetlen, hogy eltűnjön
innen. Két hosszú lépéssel átvágott a szobán.
– Menjünk! – mondta.
– Viszontlátásra, Mrs. Aiello – szólt halkan Sarah, de
Regina anyja már teljesen megfeledkezett róluk.
Sarah megkönnyebbült sóhajjal lépett ki a verandára,
beszívta a friss levegőt, és kitisztította a fejét nemcsak a
túlfűtött ház melegétől, hanem a pókhálóktól is, amelyek
mintha a gondolataira tapadtak volna. Cervantes már
beszállt a terepjáróba, és Raj sem sokkal maradt le mögötte.
A lány sietett, hogy utolérje.
– Mit csináltál? – kérdezte zihálva. Amikor a férfi
figyelmen kívül hagyta, Sarah kinyújtotta a kezét, és
megragadta a karját, hogy megállásra kényszerítse, vagy
magával rántsa. Raj megpördült, tekintete hidegebb volt,
mint az éjszaka. A rémület kis borzongása futott végig a
nőn, a szíve gyorsabb ritmusra váltott, és elakadt a lélegzete
a tüdejében.
– Mit gondolsz, mit tettem, Sarah? – A férfi célzott
pillantást vetett a karján lévő kezére, amire a nő egy halkan
elmormolt bocsánatkéréssel elengedte.
A férfi ismét eltávolodott, és Sarah rohant, hogy újra
utolérje.
– Akár lassíthatnál is, a fenébe is! – panaszkodott. – Nem
fogsz itt hagyni, és ezt te is tudod!
A férfi figyelmen kívül hagyta, megállt a terepjáró nyitott
ajtajánál, és türelmetlenül várta, hogy Sarah felmásszon, és
becsússzon az ülés közepére. Raj láthatóan dühös volt.
Micsoda újdonság! Ha kettesben lettek volna, talán
követelte volna, hogy ezúttal mi a probléma, de mivel
Danny és Cervantes minden szavát hallotta, így hát a
nyelvébe harapott, és nem szólt semmit.
Raj berántotta az ajtót, és ráförmedt Dannyre, hogy
„húzzon innen a picsába!”. Talán Danny tudta, mi a
probléma, mert elkanyarodott a járdaszegélytől, és kipörgő
kerekekkel elindult.
Szó nélkül visszamentek a raktárhoz, de ahelyett, hogy
bement volna, Danny lehúzódott a parkolóba, és kérdőn
felemelt szemöldökkel nézett Rajra.
– Ti ketten jelentkezzetek be Emnél! – parancsolta Raj, és
kinyitotta az ajtót maga felől. – Vegyétek sorra az egyik
vérházat! Sarah velem jön!
Sarah összerezzenve meredt rá. Nem volt biztos benne,
hogy ilyen hangulatában bárhová is el akart menni vele,
vagy akármilyen más hangulatában. De úgy tűnt, sem
Dannyt, sem Cervantest nem érdekelte, mit akar Sarah. A
terepjáró hátsó lámpái már el is tűntek, mire a lány
feldolgozta, hogy elmennek.
– Szállj be a kocsiba! – mondta Raj, miközben
megcsippantotta a kocsijának zárjait.
– Talán meg kellene...
– Szállj be a kocsiba, Sarah! – mondta a férfi, a BMW
csillogó fekete teteje fölött meredve rá.
– Hol vagyunk...
– Szállj! Be! Az! Autóba!
Sarah mély levegőt vett, és körülnézett. Egy üres parkoló
közepén állt, egy sötét utcán, mérföldekre bárkitől és
bármitől, és még a vészhelyzeti húsz dollárja sem volt a
zsebében. A raktár persze közvetlenül mögötte volt, de
valahogy kétkedett benne, hogy beengednék, még ha lenne
is ott valaki. És tényleg nem hitte, hogy Raj bántaná őt.
Felsóhajtott, kinyitotta a kocsiajtót, és belesüppedt az
ülésbe, hálát adva, hogy legalább nem kellett öt láb magasra
felmásznia, hogy odaérjen. Apró örömök!
Raj elmerengve száguldott a sötét utcákon, nem tudta
biztosan, hová tart. Sarah mellette ült, most az egyszer
hallgatott, nem követelve, hogy megtudja, mit csinál, hová
mennek, vagy bármit a számtalan magyarázkodás közül,
amihez mindig ragaszkodott. Valószínűleg azt gondolta,
hogy a férfi dühös. Ami így is volt, bár nem rá. Az tette
dühössé, amit felfedezett Regina Aiello fejében.
Az utolsó pillanatban meghozva a döntést, keményen
jobbra kanyarodott az autópályáról, a kocsi hátsó része
megpördült a csúszós felületen. Elkapta Sarah kezének
rándulását, ahogy a lány megkapaszkodott a kartámaszba,
és elégedetten elmosolyodott.
– Mi történt, Raj? – kérdezte Sarah hirtelen, halk, feszült
hangon. – Kérlek, mondd el!
Ennyit a hallgatásáról. Amikor Raj nem szólt semmit,
folytatta. – Tudom, hogy bejutottál Regina elméjébe.
Szeretném tudni, mit találtál ott!
– Miért? Hogy biztos lehess benne, hogy nem
erőszakoltam meg?
Olyan hevesen húzódott el a férfitól, hogy a feje az
ablaknak ütközött. A férfi hallotta a könnyeket a hangjában,
amikor halkan azt mondta: – Próbáltalak hívni. Hagytam
üzenetet.
Raj figyelmen kívül hagyta, és tovább vezetett.
– Beszéltem Jenniferrel – tette hozzá.
– Tudom! Elmondta.
– Beszéltél Jennel? De...
Ránézett a nőre, és látta a megbántottságot a szemében,
hogy Jennifert felhívta, de őt nem. De hát Jennifer nem is
vádolta meg azzal, hogy megerőszakolta, igaz?
 – Azt mondtam, hogy sajnálom – mondta halkan. –
Tudom, hogy te nem tennéd... – Elfordította a tekintetét a
férfitól, és nagyot nyelt. – Meg kell értened, milyen ez
nekem! Hogy milyen nekik!
A férfi oldalról pillantott rá. – Nekik?
– A nőknek az álmaimban, a rémálmaimban. Az ő
fejükben vagyok. Érzem mindazt, amit ők éreznek – a
fájdalmat, a rettegést, a szörnyű, iszonyatos reményt, hogy
valaki még időben érkezik. – A nő megrázta a fejét, és
elfordult a férfitól, hogy az ablakon bámuljon kifelé. –
Kérlek, tegyél ki valahol! – mormolta kétségbeesetten. –
Nem érdekel, hol! Tegyél ki egy telefon mellett! Majd...
– Megint elmenekülsz, Sarah?
A nő Raj felé pördült. – Hogy merészelsz...
– Ilyesmivel vádolni téged? Ezt akartad mondani,
édesem?
A lány mély levegőt vett. – Mondtam, hogy kurvára
sajnálom!
Raj hirtelen felnevetett.
– Tudod, azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy
káromkodni hallottalak – mondta, csak hogy bosszantsa a
lányt.
– Igen? Akkor baszódj meg, még egyszer! Engedj ki ebből
a kibaszott autóból!
– Nem!
– Nem? – szinte ordította a nő. – Annyira elegem van
belőled... – A szavai elakadtak, amikor a férfi átvágott
három forgalmi sávon, be két hatalmas, tizennyolc kerekű
teherautó közé, és csak centijei voltak, hogy beessen egy
lehajtóra, ami Buffalo egyik munkásnegyedébe vezetett.
Mellette Sarah ellazította halálos szorítását a karfán, és a
környező utcákat fürkészte. Valószínűleg fogalma sem volt,
hogy hol vannak, valószínűleg sosem merészkedett túl
messzire az egyetemtől, a trendi éttermekkel és takaros
bárokkal.
Raj ezzel szemben pontosan tudta, hová megy. Gyors
egymásutánban kanyargott a szűk utcákon, és egy
lepukkantnak tűnő bár elé húzódott le egy fekete
aszfaltcsíkra. Leparkolt, kiszállt a kocsiból, és szó nélkül
elindult a gyengén megvilágított telken keresztül.
Figyelmeztetően kattintott a távirányítóval, és hallotta,
ahogy a nő halkan káromkodik. Sarah kinyitotta a
kocsiajtót, és a férfi elmosolyodott, miközben érezte a nő
dühös tekintetét a hátán. Megállt a bár bejáratánál,
udvariasan megvárva, amíg a lány utoléri, majd kinyitotta
az ajtót, és intett neki, hogy menjen be előtte. A lány
megállt, hogy óvatosan bekukucskáljon az ajtón, gyanakvó
pillantást vetett rá, és átlépte a küszöböt. Raj kuncogva
követte a nőt, és hagyta, hogy az ajtó lassan becsukódjon
mögötte.
Sarah megállt benn, hagyta, hogy alkalmazkodjon a
szeme. Odabent még sötétebb volt, mint kint, különösen,
miután Raj hagyta, hogy az ajtó egy tompa puffanással
becsukódjon. Tudatában volt, hogy Raj türelmetlenül
toporog mögötte, és félreállt, figyelve, ahogy a férfi
végigsétál a helyiségen. A szemközti falon három olcsó,
bádog falilámpa lógott, olyanok, amelyek a fémbe
lyuggatott mintán keresztül halvány, sárgás fényt vetettek a
padsorokra. Jobbra egy hosszú bárpult állt, a tükör körül
fáradtan pislogó fényekkel. Raj lengyelül kiáltott valamit a
csaposnak. A pultos felmordult, és a pult túlsó végén lévő
kis fagyasztóegység felé indult.
Sarah áthaladt az üres asztalok között a pultig, ahol egy
pillantást vetett a tompa, ragacsos felületre, és úgy döntött,
hogy állva marad. Rajnak nem voltak ilyen aggályai,
mindkét könyökével a pultra támaszkodott, egyik lábát a
rúdra tette, amely valamikor réges-régen, egy korábbi
életében sárgaréz lehetett. A válla fölött a lányra pillantott. –
Kérsz valamit inni?
– Te mit iszol? – kérdezte a lány.
– Vodkát! – horkant fel a férfi, mintha hülye kérdés lenne.
– Én is ugyanazt kérem.
Meglepetten felnevetett, és odaszólt a csaposnak, aki a
pult alá nyúlt, és elővett két felespoharat. Egyik kezében a
poharakat, a másikban pedig egy fagyos üveg vodkát
cipelve, kommentár nélkül letette mindkettőt a pultra Raj
elé. Az üveg címkéje lengyelül volt, de ez nem egy volt azok
közül a divatos, Amerikának készült lengyel vodkák közül,
gyönyörű üvegben, és Sarahnak volt egy olyan érzése, hogy
az alkoholtartalma is jóval magasabb.
Raj felvette mindkét poharat és az üveget, és a már
amúgy is sötét helyiség legsötétebb sarkában lévő boksz felé
vette az irányt. Sarah nem látott más választást, minthogy
kövesse őt.
– Foglalj helyet! – mondta a férfi. Majd megfogadva a
saját javaslatát, becsúszott az egyik padra, a poharakat az
asztalra ejtette, és a fémkapcsok felpattintása után lecsavarta
az üveg kupakját. A vodka olyan hideg volt, hogy inkább
híg szirupként folyt, mint folyadékként, az alkohol
megakadályozta, hogy teljesen szilárdra fagyjon.
– Sokat isztok, srácok – jegyezte meg a lány. Lesöpörte a
vele szemben lévő padot, és leült.
Lusta pillantást vetett rá. – Mi csak ezt csináljuk, édesem!
Utálta, amikor a férfi ezzel a hangsúllyal becézte. Mintha
valójában ribancot akart volna mondani, de túl udvarias
volt.
 – Nem így értettem, és ezt te is tudod! – mondta.
A férfi elmosolyodott, és az egyik megtöltött kispoharat
odatolta elébe.
– Igyál egyet! Jobban fogod magad érezni!
Sarah kételkedett ebben. Nem volt nagy ivó, de az a
néhány alkalom, amikor engedett neki, sokkal rosszabbá
tette a dolgokat, nem pedig jobbá. Lenézett a kis pohárra,
amely már szinte fehér lett a hideg folyadéktól. A férfi
kuncogását meghallva, gyorsan felpillantott, hogy
belenézzen a kék szemekbe, amelyek ugyanolyan jegesek
voltak, mint az előtte álló vodka. A férfi tekintete lassan
lefelé vándorolt a pohárra, majd újra felfelé, nyíltan
kihívóan. A fenébe is! Sarah lélegzetet vett, felvette a poharat,
és az ajkához emelte. A szeme azonnal könnybe lábadt az
alkohol kipárolgásától, és habozni kezdett, de a férfi azzal a
lekezelő mosolyával figyelte.
Kinyitotta a száját, és egyenesen a torkába lökte a fagyos
folyadékot, érezte, ahogy az ott lévő izmok összehúzódnak
a sokktól. Fulladozni kezdett, ahogy igyekezett leküzdeni a
reflexszerű köhögést, nem volt hajlandó megadni a férfinak
az elégtételt, még akkor sem, amikor a gyomra lángra
lobbant. Jézusom! Hogy tudta valaki meginni ezt a cuccot?
Raj elismerően felnevetett.
– Nazdrovia! – mondta, és ő is bedobta a saját felesét, majd
az asztalra csapta a poharát, és azonnal újra felemelte az
üveget. A férfi a lány poharára mutatott, de ő megrázta a
fejét, még mindig képtelen volt megszólalni, és a könnyei
fékezhetetlenül gördültek végig az arcán. Raj kicsúszott a
boxból, elsétált a bárpulthoz, és egy pohár vízzel tért vissza,
jég nélkül.
– Ez majd segít – mondta, és a lány elé tette az asztalra.
 Sarah megvárta, amíg biztosan ki tudja nyitni a száját
anélkül, hogy levegő után kapkodna, aztán felvette a
poharat, és lassan belekortyolt. A víz éppen csak egy kicsit
volt hűvösebb a helyiség hőmérsékletnél, megnyugtatta a
traumatizált torkát, és lemosta a minden bizonnyal tiszta
alkohol maradványait. Felkapott néhány koktélszalvétát az
asztalról, és megtörölte vele a szemét, amelynek durva
felületét csiszolópapírként érzékelte túlhevült bőrén.
– Nem sokszor iszol? – kérdezte.
– Ez – mondta Sarah rekedten –, nem ivás!
– Ahonnan én jövök, ott az.
Sarah megivott még egy korty vizet, majd még egyet,
mielőtt megbízott volna annyira magában, hogy képes
bármit is mondani.
– Elmondanád, hogy mit tudtál meg Reginától?
A férfi hűvös pillantást vetett rá.
– Én találtam rá, nem te! – erősködött.
A férfi még mindig nem szólt semmit, csak kételkedve
felvonta a szemöldökét.
A nő az asztalra dobta a nedves szalvétákat.
– Te vagy az egyik legfrusztrálóbb ember, akivel valaha is
találkoztam!
– Azért, mert nem vagyok ember, édesem! Folyton ezt
magyarázom neked, de te nem figyelsz rám!
– Rendben. Te vagy az egyik legfrusztrálóbb férfi, akivel
valaha találkoztam, ehhez mit szólsz? Még mindig férfi
vagy, nem igaz?
– Ó, igen! – húzta ki magát szuggesztíven. – Határozottan
az vagyok!
Sarah érezte, ahogy az arca ismét felforrósodik, és nem a
vodkától. – Rendben, megadom magam! Mit keresünk itt?
A férfi megvonta a vállát. – Iszunk valamit.
 Sarah felsóhajtott, és beljebb húzódott a padon, oldalra
fordult, hogy a falnak támaszkodjon, és felhúzta maga elé a
lábát. Átkarolta a térdét, és hagyta, hogy a feje hátraessen, a
szeme pedig becsukódjon. Fáradt volt. Nem emlékezett,
mikor aludt utoljára rendesen, és nem tudta, mennyi idő
telik el a következőig. Arra gondolt, mennyi mindent kell
még megtennie, ha ennek vége lesz, ha megtalálják Trisht és
a többieket. A rémálom ezután mindenki más számára
véget ér, de Sarah számára csak akkor kezdődik.
Természetesen fel kell mondania az egyetemen. Rosszul
érezte magát, hogy így cserbenhagyja őket, de a félévnek
már majdnem vége, és találnak majd valakit, aki helyettesíti
az óráit. Biztos volt benne, hogy ezt mindenképp jobban
szeretnék, mint azt, hogy ő vigye végig a félévet. Az is elég
rossz volt, hogy hamis személyazonosság alatt élt, bár ezen
valószínűleg még túl tudtak volna lépni. Semmi illegálisat
nem tett. De egy médium? Egy nő, aki foglyul ejtett nőket
személyesített meg álmaiban? Ez olyan volt, mint azok a
szennylapok, amelyeket az élelmiszerboltok pénztárainál
árultak, és egyáltalán nem illett egy tisztességes egyetem
oktatójához. Újra felsóhajtott, ezúttal mélyebben, és örült,
hogy már kisírta magát a vodkától. A legkevésbé sem
hiányzott neki, hogy sírva fakadjon a Tökéletes Raj előtt, aki
vele szemben ült az asztalnál.
– Fáradt vagy? – kérdezte.
A lány szemei kinyíltak, és bizalmatlan pillantást vetett
rá. A férfi egy pillanatra majdnem együttérzőnek tűnt.
A férfi cinikusan felnevetett, inkább csak felhorkant,
mintha tudta volna, mire gondol a lány.
– Regina nem tud semmit arról, hogy hol tartották fogva
– mondta minden bevezetés nélkül. – Először elkábították,
aztán... – Komoran nézett a nőre az asztal túloldalán. – De
ezt te már tudod, ugye, Sarah? Mi mást nem mondtál még el
nekem?
Sarah egy percig tanulmányozta a férfit, majd félrenézett.
– Emelie azt mondta, hogy nem fogod megérteni.
– Mit nem értenék meg?
– Hogy miért nem mondtam el neked.
– Úgy érted, miért hazudtál nekem?
A lány frusztráltan kifújta a levegőt, és egy hitetlenkedő
pillantást vetett rá.
– Miért kellett volna bármit is mondanom neked? Mi
vagyunk mi most, a legjobb barátok, Raj? A pokolba is, még
a legjobb barátaimnak sem meséltem erről semmit!
– Mi van a barátnőddel, Cynthiával? Fogadok, hogy ő
tudja!
– Tényleg ez zavar téged? Hogy Cyn tudhat valamit, amit
te nem? – A férfi állkapcsa megfeszült, és a nő hitetlenkedve
felkacagott. – Erről van szó, ugye? Nem, várj! Nem Cyn az,
hanem Raphael! Azt gondolod, hogy Cyn elmondta
Raphaelnek! Ez az ostoba vámpíros játszadozás! – Keserűen
felnevetett. – Hát, ne aggódj, Raj! Cyn sem tudja. Senki sem
tudja – mormolta. – Vagy legalábbis nem tudták, amíg ez az
egész meg nem történt.
Ismét hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Fel kell
hívnia Cynt is, ha ennek vége, gondolta fáradtan. Újra el
kell magyaráznia az egészet. Bár valami azt súgta neki,
hogy Cyn sokkal jobban megértené, mint Raj.
Raj töltött magának még egy felest, és ledöntötte a torkán,
az üres poharat ismét az asztalhoz csapva.
– Legalább egy vámpír is érintett benne – mondta
hirtelen, kifejezett undorral a hangjában. – Az irányítása alá
vonja a nőket, hogy csak azt lássák, amit ő akar, hogy
lássanak.
 Sarah ránézett. – Meg tudod mondani, hogy ki az?
– Nem! De azt meg tudom mondani, hogy ki nem. Van
hatalma, de nem tudja, mit csinál. A munkája ügyetlen, és
potenciálisan káros.
– Regina?
Megrázta a fejét. – Nem lesz semmi baja!
– Nem az egyik vérházból vitték el?
Raj bólintott. – Corfuból, de az nem...
– A többieket is ugyanígy vitték el? Mármint Trish
kivételével.
– Nagyjából, és szerintem bárki is vitte el Trisht, az Jent
akarta elkapni. Ő az előző héten volt az egyik másik házban.
Várj egy percet – mondta lassan. – Miért?
– Nos, így megtalálhatjuk.
Raj tekintete kiélesedett. – Mi nem csinálunk semmit! Én
teszek. Te tovább már nem veszel részt ebben a
nyomozásban! Túl veszélyes lett! – Kicsúszott a fülkéből, és
várakozón megállt mellette. – Gyere, visszaviszlek a
raktárba!
Sarah letette a lábát, kilépett a fülkéből, és nyugodtan
megszólalt. – Nem megyek vissza a raktárba! Segítenem kell
Trishnek és a többieknek, és nem tudok...
– Nem!
– Tessék? – követelte a nő. Felnézett a fölé tornyosuló
férfira, és azt kívánta, bárcsak magassarkút viselne a Nike
helyett.
– Már mondtam – magyarázta a férfi dühítő türelemmel.
– Ez túl veszélyes ahhoz, hogy...
– És én megmondtam neked – vágott közbe, minden
egyes szót tisztán kiejtve –, azt teszek, amit akarok! Nem
egy vagyok az átkozott vámpírjaidból, aki minden
szavadon csüngenek...
 A férfi ekkor megragadta Sarah-t, felemelte a lábáról, és
elnyelte a következő szavait, amikor a száját a szájához
szorította. A csókja éhes és követelőző volt, az érintése
durva és ismerős egyszerre, egyszerre tele dühvel és
szükséggel. Sarah viszonozta a csókot, apró nyögéssel a férfi
nyaka köré fonva a karjait. Istenem, mennyire hiányzott ez
neki. A férfi. Minden egyes frusztráló, ellenszenves,
csodálatos centimétere.
A férfi elmélyítette a csókot, és a nő érezte, ahogy Raj
agyarai az ajka puha húsához nyomódnak, érezte a szúrást,
ami után elkezdett a vére folyni. Raj is felnyögött, és még
jobban magához szorította a lányt, egyik kezét a feneke alá
csúsztatva az erekciójához szorította, amely keményen és
hosszan simult a farmer durva anyagához. Sarah a férfi
dereka köré kulcsolta a lábait, és elégedetten sóhajtott a
szájára.
– Ez nem fog megakadályozni abban, hogy...
Raj csak annyira húzódott hátra, hogy megszólalhasson.
– Túl sokat beszélsz! – És akkor Sarah elveszett az
érzésben. Úgy érezte, Raj mindenütt ott van, a nyelve az
övét simogatta, a csókja a szájától az állkapcsára és a
nyakára vándorolt, ahol elidőzött, a füle alatti bőrt
szopogatta, és simogatta a nyelvével.
Halványan észlelte, hogy a csapos valami érthetetlent
kiabál lengyelül, hogy Raj küszködik, hogy kiszedjen
valamit a zsebéből. Pénz, gondolta Sarah, amikor a férfi az
asztalra dobta azt, és elindult az ajtó felé. Nem tudta,
hogyan jutottak ki, de hirtelen a kocsinál voltak, a férfi
kemény teste a hideg fémhez szorította, keze a pulóvere
alatt matatott, félrelökve a melltartóját, amíg a mellei meg
nem töltötték a tenyerét, és a mellbimbóit a lehetetlenségig
megkeményítette. Sarah érezte, ahogy a szíve vadul ver, és
tudta, hogy Raj is biztos tudatában van, tudta, hogy érzi a
bőr alatt a vér száguldását. Beletúrt a férfi sűrű, hullámos
hajába, közelebb húzva a fejét a nyakához, érezte, ahogy a
férfi agyarai a bőréhez nyomódnak, érezni akarta...
Hirtelen trillázó hang hallatszott, ami elviselhetetlenül
hangosnak tűnt a csendes parkolóban.
– Ne törődj vele! – zihálta a lány, és Raj köré szorította a
lábait. A csengőhang újra megszólalt, és Raj megdermedt, a
lehelete zihált a nő nedves, forró bőre felett. Érezte, hogy a
férfi megmerevedik alatta, és nem a jó értelemben.
– Ne! – könyörgött halkan Sarah.
– Jézusom! – mondta Raj. – Nem szabadna...
Kezének érintése megváltozott, már nem simogató volt,
hanem egy személytelen ketrec, ami megtartotta, amíg a
lába a földre ereszkedett. Sarah lecsúszott a testén, érezte
Raj nyilvánvaló izgalmát, ahogy a férfi a lábára állította,
néhány centit és száz mérföldet téve közéjük.
– Nem kellett volna ezt tennem! – mormolta. Az átkozott
telefon harmadszor is megcsörrent. – Bassza meg! –
káromkodott, és ellépve a nőtől, elkezdett a zsebében
kotorászni a mobilja után.
Sarah a kocsinak dőlt, túlságosan megdöbbenve ahhoz,
hogy bármit is mondjon, még mindig feldobta az érzés,
ahogy a férfi száját a nyakán érezte, a kezeit pedig a testén.
Kissé megremegett. Raj ránézett, a szemei már nem
perzselőek voltak, csak kifejezéstelenül üresek. Sarah pedig
a fogait csikorgatva azon tűnődött, vajon találna-e valahol a
közelben egy hegyes fadarabot. Megigazította a ruháját,
nem volt hajlandó Rajra nézni, nem volt hajlandó látni az
arckifejezését. Hallotta, ahogy kattannak a zárak, és
becsúszott a kocsiba, egészen az ülése szélére ült, remegő
kézzel végigsimítva hosszú haján, próbálta kibogozni a
legrosszabbat, emlékezett a férfi vastag ujjaira, ahogy
félresöpörte az útból, a szájára... Behunyta a szemét az
érzéki túlterhelés ellen, és kissé megborzongott.
Raj háttal állt neki, a telefonnal a fülénél.
– Ne menj be nélkülem, Em! Majd találkozunk... Bassza
meg, ott leszek, amint tudok! – A hüvelykujjával bontotta a
kapcsolatot, és visszadugta a telefont a zsebébe, majd
megpördült, és megkerülve a kocsit a saját oldala felé
tartott. Kinyílt az ajtaja, ő pedig becsúszott, és jelenlétével
betöltötte a kocsit, kiszívva az összes levegőt a lány
tüdejéből. Sarah belendítette a lábát a kocsiba, és becsukta
az ajtót.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Persze – hazudta a lány. Lesöpörte a nem létező
szöszöket a farmerjáról, elkerülve a férfi kétségkívül őszinte
tekintetét.
– Visszaviszlek a raktárba – mondta a férfi. – Néhány őr
ott van, és Emnek is vissza kell érnie...
– Ne aggódj emiatt! – szakította félbe a lány. Érezte,
ahogy a férfi rámered a két ülés közötti végtelen
szakadékon keresztül.
– Sarah – kezdte mondani Raj.
– Nem kell mondanod semmit! Megértem! – A lány
megfordult, és mosolyt kényszerítve az arcára, röviden a
férfi szemébe nézett. – Úgy hangzott, mintha indulnod
kellene!
Raj a homlokát ráncolta. – Vannak embereim a terepen,
édesem, vagy én...
– Ne hívj így! – csattant fel a lány.
A férfi rámeredt, láthatóan megdöbbenve az éles
hangnemtől. Sarah megrázta a fejét. – Sajnálom! Nem
érdekes!
 A férfi halkan káromkodott az orra alatt, de nem szólt
többet, sebességbe rakta az autót, és kihajtott a parkolóból.
Sarah csak ült, és bámult kifelé az ablakon, és azt
mondogatta magának, hogy így lesz a legjobb. Hamarosan
úgyis el fog menni, és az utolsó dolog, amire szüksége volt,
egy újabb bonyodalom, egy újabb részlet, amit rendbe
kellene rakni, mielőtt útnak indulna. Nem mintha ezt a
bizonyos részletet el kellett volna rendezni. Raj elég
világossá tette, hogy bármi, ami vele kapcsolatos, hibának
számít az ő részéről. Szóval jobb volt így. Egy tiszta
szakítás. Felveszi a pénzét, és újra szabad lesz, talán kivesz
néhány hetet, körbeautózik, és megnéz néhány látnivalót,
mielőtt letelepedik valahol, és felépít egy új életet.
Összeszorította az állkapcsát, és kinézve az ablakon, azon
tűnődött, hogy ezúttal a szabadság íze miért olyan keserű.
 Harminchetedik fejezet

Raj mellékutcákon hajtott vissza a raktárhoz, végig

átlépve a sebességhatárt, átvágva a stoptábláknál, és a
kanyarokban sem lassítva, amíg be nem fordult a raktár
parkolójába. Sarah kis szedánja a parkoló egyik végében
állt, és Raj elkomorult, nem volt biztos benne, hogy örül,
hogy ott látja. Nem volt szüksége a kocsijára. Arra volt
szüksége, hogy addig maradjon a fenekén, amíg ő meg nem
bizonyosodik róla, hogy biztonságban van az utcán. Persze,
gúnyolódott magával. Mintha veled itt nagyobb biztonságban
lenne!
Undorodva ingatta a fejét. Gyakorlatilag letámadta őt a
bárban. Ahogy ott állt, a pokolba küldte, ahogy mindig is
tette, és egyszerűen elpattant benne valami. Megpróbálta az
éhségre fogni. Napok óta nem evett rendesen; a zacskós vér
jó volt, ha kellett, de többre volt szüksége. Többet akart.
Amit akart, az Sarah volt, és a legrosszabb módon akarta őt,
a fenébe is, minden tekintetben.
Leparkolt a főbejárat mellett, és Sarah azonnal kinyitotta
az ajtaját, szinte kiugrott a kocsiból, láthatóan alig várta,
hogy megszabaduljon tőle. Okos lány. A férfi követte az
autót megkerülve, hogy kinyissa a raktár ajtaját, majd
kitárta és tartotta, amíg a lány elhaladt mellette. A belső
ajtót is kitárta előtte, mielőtt még Sarah odaért volna, és azt
is megtartotta. Sarah köszönetképpen némán biccentett, és
egyenesen a félemeletre vezető lépcső felé indult.
– Sarah – szólította meg halkan, mivel nem bírta tovább
elviselni a csendet. A lány lehajtott fejjel megállt a lépcső
lábánál, háttal neki. – Nem úgy értettem – kezdte. – Ez...
Nézd, ma este valószínűleg túl későn érek haza, de holnap
itt leszek, és mi...
A nő szembefordult vele, mogyoróbarna szemei sötétek
és kifejezéstelenek voltak, az aranypöttyök szinte egyáltalán
nem látszottak.
– Ne aggódj emiatt! – mondta elutasítóan. – Jól vagyok! –
Elfordult, és elindult felfelé a lépcsőn. – Mindig jól vagyok!
– mondta olyan halkan, hogy ha a férfi ember lett volna,
meg sem hallotta volna. Ez nyugtalanította, és már követni
kezdte a nőt, de a telefonja pont ezt a pillanatot választotta,
hogy ismét csörögni kezdjen, visszhangozva a csendes
raktárban.
– Mi az? – követelte.
– Uram! – mondta Em feszes hangon. – Nem tudom,
hogy meddig...
– Öt perc múlva ott vagyok, Em! Senki sem csinál
semmit...
– Tartom őket, uram, de nem tudom, még meddig...
– Senki sem mozdul, amíg oda nem érek! – vicsorgott.
Zsebre vágta a telefonját, és már rohant is kifelé a raktárból
a kocsiba, vámpírvérének emberfeletti gyorsaságával.
Sarah egy része hallotta Raj távozását, tudatában volt
annak, hogy valahol baj van. Ugyanez a része remélte, hogy
senkinek sem esett baja, legkevésbé Emelie-nek, de még
Rajnak sem. De a gondolatai nagy része valami egészen
máson járt. Meglátta az autóját kinn, és azon tűnődött, vajon
otthagyták-e a kulcsát. Nem mintha számított volna. Volt
egy tartalék kulcskészlet a táskájában, amit akkor kezdett
magánál hordani, amikor két évvel ezelőtt először bezárta a
kulcsokat a kocsiba, és akkor úgy döntött, hogy a pótkulcs
nem igazán tesz jószolgálatot otthon az íróasztalában,
amikor mérföldekre van tőle. A félemeleten az ideiglenes
szállása felé sétált, érezte a fémfelület egyenetlen felszínét a
lába alatt, és félig valamiféle sportesemény hangjait hallotta
átsodródni a nappaliból, ahol néhány emberi őr a nagy
képernyő előtt lógott. Raj vámpírjai, feltételezte,
mindannyian azt csinálták, amit az éjszaka közepén
szoktak. Ránézett az órájára. Néhány perccel hajnali egy
előtt volt.
Belépett a szobába, és automatikusan ellenőrizte, hogy
minden úgy van-e, ahogyan hagyta. A kontrollmániás, aki
volt, ismerte a sorrendet a szobában, egészen az összes
ceruza és toll pontos helyéig. Linda kíméletlenül ugratta is
emiatt, de Linda ezt nem érthette. Senki sem érthette. Ha
egyszer elvették tőled az életed, minden pillanatodat
idegenek kezébe adták, akiknek íróasztalaik és bürokratikus
tekintetük volt... Amikor végre visszakaptad, amikor az
életed újra a tiéd volt, minden pillanat, minden részlet
fontos lett.
A kis helyiség gyors átvizsgálása azt mutatta, hogy a
laptopja ott van, ahol hagyta, azzal a néhány holmival
együtt, amit sikerült a táskájába gyömöszölnie, mielőtt
kisietett az ikerházból... még két napja sem? Sokkal
hosszabbnak érződött. Nem tűnt helyesnek, hogy az egész
világát ilyen rövid idő alatt a feje tetejére állíthatták.
Kihúzta a táskáját az ágy alól, és elkezdte újracsomagolni,
leltárba véve, hogy mi van nála, és mentálisan összeírva,
hogy mit kell még vennie, és összevetette a pénzével. A
városból kifelé menet meg kell majd állnia egy
bankautomatánál, majd az első adandó alkalommal, amikor
lehetősége lesz rá, az egyik fióküzletükön keresztül felveszi
a teljes összeget. Ezért külön díjat kell fizetne, ami
igazságtalannak tűnt, de legalább készpénzben lenne nála
az összes pénze, és senki sem tudná a számla segítségével
megtalálni őt.
Vállára vette a táskáját és a laptop táskáját, még egyszer
utoljára átellenőrizte a szobát, majd kisurrant a félemeletre,
és becsukta maga mögött az ajtót. A tévé körül ülő őrök
felnéztek, és először azt hitte, megpróbálják majd
megállítani, de ő vidáman intett nekik, mintha nem lenne
nagy ügy, és megnyugodtak. Visszafojtott lélegzettel
kinyitotta előbb az egyik, majd a másik ajtót, odasétált a
kocsijához, csippantva kinyitotta a zárakat, bedobta a
cuccait, és elhajtott. Nem tudta, hogy végül hová fog menni,
de tudta az első megállót.
Raj talán úgy gondolta, hogy ez az ügy túl veszélyes lett
az ő számára, de nem értette. Az igazi veszély Trisht
fenyegette, és bárki mást, akik még mindig azoknak a
vámpíroknak fogságában vannak, akik úgy dobták ki
Reginát, mint a tegnapi szemetet. És függetlenül attól, hogy
Raj mit gondolhatott, Sarah ezúttal nem fog elmenekülni.
Miközben a gyér forgalomban vezetett, addig lapozgatta
a mobiltelefonja híváslistáját, amíg újra meg nem találta
Jennifer Stewart számát. Stratton professzornak már túl
késő volt, hogy felhívjon egy diákot, de mivel Sarah már
nem sokáig lesz sem professzor, sem Stratton, ez nem
számított.
Jen vidáman vette fel a telefont. Sarah zenét és nevetést
hallott a háttérből, és arra gondolt, milyen jó lehet
tizennyolc évesnek és gondtalannak lenni. Úgy látszik,
Trish folyamatos távolléte nem igazán nyomasztotta a
szobatársát.
– Jennifer – mondta Sarah. – Üdv, itt Sarah Stratton,
Stratton professzor!?
 – Ó, igen – mondta Jen, hallhatóan zavarban és nem
túlságosan elragadtatva a késő esti hívástól. – Üdv, Stratton
professzor!
– Csak egy gyors kérdésem lenne, Jen. Raj kért meg, hogy
felhívjalak. – Oké, ez hazugság volt – egy kicsi, nagyon
ártatlan füllentés.
– Persze! – Jen lelkesedése ezerszeresére fokozódott. –
Bármi, amit csak tehetek!
– Kösz, Jen! Figyelj, meséltél Rajnak arról a vérházról,
ahol jártál, de van egy pár ilyen a környéken, és biztosak
akarunk lenni benne, hogy a megfelelőt kapjuk el.
– Persze, megértem! Ez az, amelyik Kelet-Amherstben
van, amolyan színes, csúcsos ház, aminek a belsejében
amolyan diszkóhangulat uralkodik. Teljesen régimódi…
– Mmhmm – mormogta Sarah. – Tudod az utcát?
– Ó, hadd gondolkozzak! Nem én vezettem, és tudod,
hogy van ez!
– Ez fontos, Jen! – mondta Sarah szórakozottan, miközben
elhajtott a régi ikerháza mellett. – Nagyon közel vagyunk, és
ez segíthet megtalálni Trisht! – Egy kis bűntudat keltés
sosem árt.
– Ó, ember! Trish! Persze! Lássuk csak, Evergreen vagy
valami karácsonyi. Alpesi! Ez az! Az Alpine-on volt,
közvetlenül a Stahley mellett. Erre emlékszem, mert az
egyik barátnőmnek ez a vezetékneve, és kérdeztem tőle,
hogy olyan-e, mint a nagyapja vagy valami hasonló, de azt
mondta, hogy nem.
Sarah úgy gondolta, hogy ezzel és egy online térkép
segítségével meg fogja találni a helyet. Rosszabb esetben
egyszerűen csak fel-alá kocsikázik az utcán, és egy csúcsos
házat keres, ahol sok ember jár ki-be.
 – Köszönöm, Jen! Ez tényleg sokat segített! És bocsánat,
hogy ilyen későn hívtalak!
– Hé, semmi gond, Stratton professzor! Tavaszi szünet
van, tudod?
– Igen. Bulizz tovább, Jen!
– Uh. Oké! Szia!
Addigra Sarah már lehúzódott, és leparkolt az ikerháza
mögötti kivilágítatlan sikátorban. A ház eleje teljesen sötét
volt, ami arra utalt, hogy Mrs. M. már alszik, vagy még
mindig a fia házában van. Sarah remélte, hogy az utóbbiról
van szó, mert a nőnek olyan füle volt, mint egy denevérnek.
Besietett a kapun, és át a hátsó udvar kiszáradt füvén a
konyhai bejárathoz, bedugta a kulcsot, és a lehető
leghalkabban kinyitotta az ajtót. Letette a laptopját az
asztalra, bekapcsolta, majd lábujjhegyen felsétált a lépcsőn a
hálószobájába, hogy keressen valami ruhát. Nem tudta, mi
az öltözködési szabályzat egy vérházban, de valószínűleg
nem farmer és póló. És ha bármilyen információhoz akart
jutni, akkor be kellett olvadnia.
 Harmincnyolcadik fejezet

Raj csikorgó gumikkal állt meg Krystof háza előtt. A

motort járva hagyta, kinyitotta az ajtaját, és átviharzott az
utcán oda, ahol Emelie és három másik embere várakozott,
az ereje elektromos áramként lüktetett körülötte, a szeme
olyan fényes volt, mint a nap egy jégtábla jegén keresztül.
Minden vámpírja, még Emelie is térdre rogyott a
közeledésére.
– Keljetek fel, és mondjátok el, mi a fene folyik itt!
Em kecsesen felállt, pihenőpozíciót vett fel, a kezét hátul
keresztbe vetve, a vállát hátrahajtva. Rövid időre a férfira
nézett, de gyorsan lesütötte a szemét.
– Uram – kezdte a lány. – A szokásos körutunkat tettük.
Négy csapat, minden házban eltöltött egy kis időt, aztán
továbbment. Én Abellel voltam, amikor valaki felhívott
Simon mobilját használva.
– Hol kellett volna Simonnak lennie?
– A raktárban volt, uram, de korábban telefonált, hogy
valamilyen elektronikai kellékeket megy beszerezni.
– Ki hívott?
– A hívó nem azonosította magát, uram, csak annyit
mondott, hogy ha élve akarom visszakapni Simont, akkor
jobb, ha megkeresem Önt, és ráveszem, hogy megjelenjen a
következő fél órában. Ez... – ránézett az órájára – negyven
perce volt, uram!
Semmiféle ítélkezést nem hallott Emelie hangjában. Nem
is kellett. Sarah-ra vetette magát a parkolóban, miközben
valaki elrabolta Simont az orra elől.
– Természetesen először felhívtam Önt! – folytatta
Emelie. – Aztán Abel és én egyenesen idejöttünk, Dannyvel
és Cervantesszel együtt – biccentett a többi vámpír felé. – A
többi csapatot felhívtam, és visszaküldtem őket a raktárba,
hátha ez valamiféle csapda, hogy mindenkit elkapjanak.
– Most jöttem a raktárból. Még nem voltak ott.
– Nem, uram! Ők voltak a legtávolabb, ezért küldtem
őket a raktárba, míg mi idejöttünk. Talán harminc perce
érkeztünk, de nem vették tudomásul a jelenlétünket. A
parancsát követve, meg sem próbáltuk közvetlenül
megközelíteni a házat!
– Rendben...
Ebben a pillanatban megcsördült Em telefonja. Megnézte
a hívásazonosítót, Rajra nézett, és azt mondta: – Yossi. –
Kevesebb mint egy percig hallgatta, majd letette. – Ő és a
többiek a raktárban vannak. Minden normálisnak tűnik, de
elővigyázatosságból felébresztették a többi emberi őrt.
Sarah a raktárban volt. De erre most nem tudott gondolni.
– Rendben, nézzük meg, mit akar az öreg!
Raj hátra vezette a vámpírjait, és nem fáradva a
kopogtatással, felrántotta a konyhaajtót. Megbámulta a
testeket, akiket Krystof ott őrzött, és elsétált mellettük. Nem
futott, nem dobálta szét a dolgokat, csak úgy sétált át,
mintha joga lenne ott lenni, és jaj annak, aki mást merészel
mondani. Érezte maga mögött Emet és a többieket, mint
fizikai és vámpír erőfalat. Ő nem olyan volt, mint Krystof. Ő
nem ostoba emberekből csinált vámpírokat, és soha nem
változtatott át senkit, aki nem akarta. A gyermekei okosak
és erősek voltak, személyes hűségből, és Em szerint
szeretetből szolgálták őt.
De Simon nem vámpír volt. Ő ember volt.
Bármelyiküknek túl tudott volna járni az eszén, de fizikailag
nem volt erős, valószínűleg ezért is választották ki őt
Krystof áldozati bárányának. De még nem esett bántódása.
Simon már régóta Rajjal volt, sokkal régebben, mint azt a
kinézete alapján gondolni lehetett. Rendszeresen
táplálkozott Raj véréből, hogy életben és egészséges
maradjon, ami azt jelentette, hogy Raj tudta volna, ha bármi
baja történik.
A lépcső alján lévő terem ugyanolyan zsúfolt volt, mint
korábban, de ezúttal nem színlelt barátságosságot. Hagyta,
hogy az ereje felemelkedjen, mindent és mindenkit
félrelökött az útjából, mint annyi szemetet az utcán –
aminek nagyjából látta is őket. Nem látta Jozefet, de talán a
biztonsági főnök bent volt a mesterével... és Simonnal.
Az ajtó kinyílt, mielőtt odaért volna, és hívogatón szélesre
tárult. Gúnyosan vigyorgott. Ha Krystof azt hitte, hogy
olcsó trükkel le fogja nyűgözni, akkor tévedett. A válla
fölött hátrabiccentett Em felé, és tudta, hogy a lány a
többieket megállítja az ajtónál, miközben ő maga követni
fogja őt befelé. Másképp szerette volna. Nem azért, mert
nem bízott Emben, hanem mert bízott benne. Ha
leszámolásra kerül sor közte és Krystof között, akkor
szerette volna, ha Em távol marad tőle, hogy esélye legyen
minél több gyermekét megmenteni a visszahatástól. De nem
tenné meg ezt vele. Nem kérné meg, hogy maradjon kint,
miközben ő szembenéz a közös életük legnagyobb
fenyegetésével.
– Rajmund – mondta Krystof gördülékenyen. Ugyanazon
a kanapén ült, ahol a lány feküdt valamelyik este. Hátradőlt
az egyik kipárnázott sarokban, a lábát keresztbe tette a
térdén, egyik kezét kecsesen a kárpitozott karfára hajtotta,
míg a másikat Simon fején tartotta, és úgy simogatta finom,
barna haját, mintha a gazdája mellett térdelő valamiféle
kutya lenne. De Krystof nem volt Simon gazdája.
 Raj érezte, ahogy a dühe magasba szökik, de
visszafojtotta, mert tudta, hogy Krystof pont ezt a reakciót
várja tőle. Figyelte az öregember arcát, és látta rajta a
csalódottságot. Elmosolyodott.
– Azt hiszem, van nálad valami, ami az enyém – mondta
szelíden.
Krystof könnyedén felnevetett, de a tekintetben, amelyet
Rajra vetett, nem volt semmi szórakozás.
– De Rajmund – rótta meg halkan, de a hangja kemény
lett, amikor folytatta –, neked nem szabadna semmi
sajátodnak lennie!
Raj mosolya csak kiszélesedett, és egy pillanatra meglátta,
ahogy a félelem csillanása felváltja atyja önelégült tekintetét.
– Ne játszadozzunk, Krystof! Mit akarsz?
A vámpírlord kecsesen megvonta a vállát, és felállt, maga
mögött hagyva Simont. Raj nem mozdult azon kívül, hogy
megfordult a helyén, szemmel tartva Krystofot. De
tudatában volt Emelie-nek, aki gyorsan mellé lépett, maga
mögé utasítva Simont. Krystof letelepedett az íróasztalához,
és Emelie felé intett.
– Látom, jól kiképezted őket! Még azt az embert sem
tudtam rávenni... – intett Simon felé, aki felállt –, hogy
bármit is mondjon nekem. Persze kényszeríthettem volna.
– Megpróbálhattad volna – javította ki Raj.
Krystof szája ingerülten összeszorult. – Amit én akarok –
mondta, figyelmen kívül hagyva Raj kijelentésének
igazságát –, az egy jelentés a nyomozásodról!
Raj ránézett. – Nem tudtál telefonálni? – gúnyolódott.
– Nem is kellene! – mondta Krystof ingerülten, és egyik
kezével az asztalra csapott. – Azért hoztalak ide, hogy
megoldd a problémámat, nem azért, hogy az embereid a
városomban szaladgáljanak, és az ügyeimben turkáljanak!
 Raj nem hitt a fülének. Nehezen tudta visszatartani a
döbbenetet az arcáról, és csak remélni tudta, hogy Emelie is
így van ezzel. Krystof, a kibaszott vámpírlord, gyakorlatilag
átengedte a területét. Nemcsak azt ismerte el, hogy tud Raj
magánhadseregéről, hanem panaszkodott, panaszkodott,
mint egy gyerek, hogy beszivárogtak a szülővárosába.
– Mit szeretnél tudni? – kérdezte Raj.
– Szeretném tudni – mondta Krystof Rajt utánozva –, hogy
mit fedeztél fel! Van-e vámpír kapcsolat ezekben a
bűntényekben, vagy nincs?
Raj azon gondolkodott, mit mondjon, mennyit valljon be
abból, amit tud. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Jozef
sehol sincs, és azon tűnődött, hogy ez mit jelenthet. Vajon a
biztonsági főnök a raktár megtámadására készül, miközben
Raj itt áll és ezekre a nevetséges kérdésekre válaszol? Vagy
azért maradt távol, hogy passzív támogatását fejezze ki Raj
felé? Túl sok az ismeretlen, gondolta.
– Úgy tűnik, tényleg létezik vámpír szál – mondta
óvatosan. – Tovább vizsgálódom, és arra számítok, hogy a
következő negyvennyolc órában megtalálom a megoldást.
Biztos vagyok benne, hogy egyetértesz abban, hogy bárki is
legyen az, azonnal el kell pusztítani!
Krystof erre gyorsan felnézett, és Raj érezte, hogy
nyomást próbál gyakorolni a tudatára, megpróbálva
rákényszeríteni, hogy többet áruljon el, mint amit mondott.
Raj visszabámult rá, nem árult el semmit, de ez önmagában
is sokat mondott. Atyja megvonta a vállát, és ő fordította el
először a tekintetét.
– Rendben van! Tájékoztatni fogsz, mielőtt bármilyen
végső lépést tennél!
– Természetesen! Emelie – mondta, és megvárta, amíg a
lány az ajtóhoz kíséri Simont, és kinyitja. Perifériás látásával
érzékelte, ahogy Cervantes és Abel megragadják a jóval
kisebb embert, és maguk közé helyezik, és érezte, hogy az
emberei – vámpírok és emberek – figyelme kizárólag rá
összpontosul, és csak a parancsára várnak. Büszkeséggel
töltötte el a teljes fegyelmezettségük és odaadásuk. A pokol
kapujában is mellette állnának, ha erre kérné őket.
– Elmegyünk – mondta.
Rövid biccentéssel üdvözölte Krystofot, és elindult kifelé
a szobából.
– A nődet akartam elkapni – gúnyolódott Krystof a háta
mögül – de nem találtam meg!
Raj megdermedt. Felnézett, és látta, hogy Emelie őt
figyeli, láthatóan azon aggódva, hogy mit fog tenni. Egy
pillanatig csalódottságot érzett, hogy a lány kételkedik
benne, és hagyta, hogy ez megjelenjen a szemében. Em
elpirult, és lesütötte a szemét.
Ami Krystofot illeti, Raj megpördült az ajtóban, ahol állt,
és a leghidegebb hangon, amit csak ki tudott adni, azt
mondta: – Soha többé ne nyúlj senkihez, aki az enyém,
Krystof! Senkihez sem!
Áttolakodott a vámpírjai között, maga előtt tolta Simont,
érezve, ahogy a többiek felsorakoznak a háta mögé. Emelie
vezetésével lementek a lépcsőn és a konyhán keresztül, meg
sem állva, amíg ki nem léptek a házból és ki nem értek az
utcára.
– Sajnálom, uram! – mondta Simon szerencsétlenül. –
Ostoba voltam és szétszórt! Nem láttam, hogy jönnek, amíg
nem voltak rajtam, és...
– Ne aggódj emiatt, Simon! – mondta Raj. – Ha nem te
lettél volna, akkor valaki más lett volna. – Az órájára nézett,
és látta, hogy még bőven van ideje megállni és megcsapolni
egy önkéntes donort, mielőtt a nap visszakényszeríti a
búvóhelyére. Majd az egyik vérházat használja; azok
mindig zsúfoltabbak voltak, mint a klubok a hét közepén, és
ideje volt, hogy túllépjen ezen a Sarah-val kapcsolatos
fixáción.
– Emelie – mondta –, szólj Yossinak, és vidd vissza
Simont a raktárba. Én megyek...
Em telefonja megszólalt. A férfi összevonta a
szemöldökét, de intett a fejével, hogy vegye fel. A fenébe is,
indulnia kellene, különben túl késő lesz, hogy...
Látta, ahogy Em álla leesik, majd a rettegéstől tágra nyílt
szemekkel felé fordul.
 Harminckilencedik fejezet

– Az istenit! – vicsorgott Raj. – Mi a fenét képzelt?

Em gyorsan beszélt a telefonba, miközben Raj úgy
vezetett, mint egy démon, átcsúszott a piros lámpákon, és
gumicsikorgatva vette be a kanyarokat. Sarah Kent
vérházában volt. Sarah, aki annyira fogékony volt a vámpír
szuggesztióra, hogy majdnem orgazmusa lett, miután öt
kibaszott percig táncolt vele abban a manhattani klubban. A
franc essen bele! Figyelmeztette a veszélyekre, de vajon ez
megállította-e? Nem! Persze legalább részben az övé is volt
a hiba. Jobban kellett volna tudnia, hogy a legapróbb
információt sem adhatja meg neki, tudnia kellett volna,
hogy a lány bajba fog keveredni és...
Em bontotta a hívást, és beütött egy másik számot. Raj
ránézett.
– Biztos vagy benne, hogy ő az – mondta Em. – Ha úgy
látod, hogy bele akarja süllyeszteni az agyarát, akkor
megállítod! Nem érdekel, mibe kerül. Tizenöt perc múlva
ott leszünk! – Letette a telefont, és aggódó pillantást vetett
Rajra. – Ez Yossi volt. Ő és Gino már a vérháznál vannak.
Yossi bent van.
Kibaszott Kent! Szét fogja tépni azt a rohadékot, ha
Sarah-n akár csak egy karcolás is lesz. Két keréken vette be a
kanyart, és beletaposott a gázpedálba, érezte, hogy a dühe
minden egyes mérfölddel egyre erősebbé válik.
– Mi a faszt képzelt? – ismételgette.
– Valószínűleg azt, hogy ha te nem mondasz neki
semmit, akkor majd ő maga jön rá!
Raj mélyen a mellkasából morgott, és egy hideg pillantást
vetett a lányra. – Ne kísértsd a szerencsédet, Em!
 A nő megvonta a vállát.
– Nem tudom, miért játszod ezt a játékot vele, vagy
magaddal! Akarod őt, hát vedd el!
– Baszd meg! – Öklével a kormánykerékre csapott, és
kettétörte volna, ha az utolsó pillanatban nem fogja vissza
magát. – Egy istenverte vámpír vagyok! Azt hiszed, ezt
akarja? Minden éjjel egy halott ember mellett ébredni, aki
vért iszik, hogy életben maradjon? Különben is, azzal vádolt
meg, hogy megerőszakoltam Jennifer Stewart elméjét, az
isten szerelmére!
Fájt neki beismerni, hogy a nő, akinek a megszállottja lett
– az első nő az átváltozása óta, aki többet jelentett neki, mint
egy gyors étkezés –, azt gondolta, hogy képes a
legszörnyűbb tettre, amit egy férfi elkövethet.
Em tekintete lyukat égetett az arcába, de nem törődött
vele.
– Sarah hibázott – mondta Em türelmesen. – Beismerte.
De nem értette, hogyan csináljuk a dolgokat, akkor
legalábbis nem. Ami pedig a többit illeti... Raj, barátom, te
vagy az egyik legjobb ember, akit ismerek. Az egyik legjobb
ember, akivel valaha találkoztam. Szóval vámpír vagy, és
akkor mi van? Én is az vagyok. És Sarah elég idős ahhoz,
hogy meghozza a saját döntését. Ő egy átkozott egyetemi
tanár, az Isten szerelmére! Nincs jogod elvenni tőle ezt a
döntést!
– Ha hozzáértek, mindenkit elpusztítok abban a kibaszott
házban! – vicsorogta.
– Tudom.
Gino odakint várta őket az ajtó melletti árnyékban állva.
Leugrott a sekély tornácról, hogy félúton találkozzon velük
az utcán, óvatos tekintetet vetve Rajra. Gino erős vámpír
volt, fizikailag erős és rettenthetetlen. De egy pillantás az
ura arcán megjelenő dühre a térdére rogyasztotta, és
lehajtott fejjel kezdett beszélni.
– Még mindig odabent van, uram! Yossi vele van.
Raj megragadta Ginót a kabátja elejénél fogva, és talpra
rántotta. – Hogyan vele?
– Őrzi őt, uram! – erősködött Gino. – Csak figyeli. A
többiek... – A szeme kitágult a félelemtől, amikor Raj
közelebb húzta, agyarai teljesen megjelentek, szemei jeges
kékséggel csillogtak. – Mester! – nyüszítette.
Em kinyújtotta a kezét és megragadta Gino karját,
kirántva őt Raj hatósugarából, maga mögé dobta.
– Ez időpocsékolás, uram! Be kell mennünk a házba! –
Olyan lökést adott Rajnak, amit más nem mert volna, és
megpróbált elé lépni, de a férfi vicsorogva rámordult, és
előre nyomult a tornácra és a házba, figyelmen kívül hagyva
Em tiltakozását. – Lehet, hogy csapda!
– Jézusom, Em! – hallotta Gino panaszát az ajtóból. – Azt
hiszed, hagynám, hogy csapdába sétáljon?
– Csak fedezzétek a hátunkat! – csattant fel Em.
Bent majdnem olyan sötét volt, mint kint. A felső
szegélyvilágítást annyira letompították, amíg a kis izzók
már alig világítottak, még egy vámpír látása számára is. A
zene elég hangos volt ahhoz, hogy a tömegben lévő
emberekben a névtelenség hamis érzetét keltsék, de ahhoz
nem, hogy zavarja a szomszédokat. Raj hallotta a háta
mögött Gino szavait.
– Egyenesen előre, uram, a hátsó szoba.
Raj előreviharzott, tudatában annak, hogy az emberek és
a vámpírok egyaránt igyekeznek kitérni az útjából, és
hagyta, hogy a dühének hulláma félrelökjön mindenkit, aki
nem mozdult elég gyorsan. A vámpírok közül néhányan
személyesen is ismerték őt; mások csak a hatalmának súlyát
ismerték fel. De mindannyian félremenekültek. Egy-kettő a
tudatlanabb emberek közül hangosan tiltakozott, szavaikat
az ostoba szájra szorított vámpírkéz szakította félbe.
Raj mindennek a tudatában volt, és mégsem, mert elméjét
teljesen lefoglalta a kép, ahogy Sarah elrejtőzik valamelyik
magánszobában, megrészegülve a vámpírferomonok
túltengésétől, ami teljesen átitatta a vérház levegőjét.
Végiglépkedett a keskeny folyosón, és belépett a nagy
hátsó szobába, amely valaha valakinek a családi szobája
volt. Itt hátul ugyanolyan zsúfolt volt a hely, de az emberek
bátrabbak voltak, jobban hozzászoktak a vámpírmámorhoz.
Egy sötét szépségű és érzéki nő arra gondolt, hogy felajánlja
magát Rajnak. A férfi csak meredt rá, alig felfogva, mit lát,
aztán a nő eltűnt, Em vagy valaki más rángatta el. Nem
érdekelte, melyik, mert a tömegben felvillant a szőke haj, és
felhangzott az ismerős kacagás. Látta a hajba beletúró
vastag ujjakat, hogy megragadják a nő tarkóját. És minden
más elveszett a kihívás üvöltésében.
Raj tornádóként csapott le a zsúfolt táncparkettre, testeket
dobált félre az útjából, amíg Sarah-hoz nem ért. Megragadta
a nőt a derekánál, és maga mögé lökte, homályosan
tudatában lévén, hogy Em ott van, hogy elkapja.
Ugyanezzel a mozdulattal a kezét a vámpír felé lökte, aki
hozzá mert érni a lányhoz, és átlökte a fél helyiségen
keresztül, amíg egy hangos reccsenéssel a falnak nem
csapódott. A vámpír olyan alkatú volt, mint Raj, hosszú,
sötét haja fürtökben lógott a válla körül, és sötét szeme
vörösen égett a dühtől, hogy ellopták tőle a zsákmányát.
Felüvöltött haragjában, és teljesen kiengedett agyarakkal,
méretes öklével Raj állkapcsába akart csapni. Raj nem fáradt
azzal, hogy félrehajoljon, csak belelépett a lendületbe,
hagyta, hogy az ököl a levegőn kívül másba ne csapódjon,
és alig érezte, ahogy a vámpír vastag karja a vállához
csapódik. Saját öklét ellenfele gyomrába süllyesztette,
megragadta a vámpír torkát, és hagyta, hogy a kalapács
erejű hullám térdre kényszerítse.
A vámpír szemei kidülledtek a fájdalomtól és a
döbbenettől, amikor Raj ereje becsapódott, amikor az agya
végre regisztrálta, hogy ki támadta meg. Működésbe lépett
valamiféle állati önfenntartási ösztöne, és egy zavart
nyüszítés tört ki a torkából, megértésért és kegyelemért
könyörögve.
– Raj – mondta Em mögötte, a hangja alig hallatszott a
fejében dübörgő dühtől. – Uram! – kiáltotta, ezúttal
hangosabban, és a férfi ingerült morgással vicsorgott hátra a
válla fölött, anélkül, hogy elengedte volna az áldozatát.
– Nem tudhatta, Raj – mondta Em feszülten, majd még
sürgetőbben: – Uram, ezek a te embereid!
– Még nem azok – morogta a férfi.
– Lord Rajmund! – követelte a nő, hangja megmerevedett
az elítéléstől.
Raj az előtte térdelő, rémült vámpírra meredt, és arra
gondolt, hogy a Krystoffal és a zsarukkal folytatott napokig
tartó politikai játszmázások után milyen jó érzés lenne
kitépni ennek a vámpírnak a torkát, megízlelni a vérét, és
félredobni az élettelen testét, hogy az porrá váljon előtte.
Arra eszmélt, hogy a teremben halálos csend lett, az
emberek mind eltűntek, elküldte őket az a néhány vámpír,
aki még képes volt racionálisan gondolkodni Raj dübörgő
erejével szemben. Felemelte a tekintetét, és végigpásztázott
a megmaradt vámpírok arcán. A legtöbben nem voltak
hajlandóak ránézni, szemüket lesütötték, néhányan odáig
mentek, hogy alázatosan féltérdre ereszkedtek. Mások
mohón várták a táplálkozási őrületet, amely akkor
következne, ha Raj megölné a sötét hajú vámpírt. Addig
tartotta ezeknek a tekintetét, amíg mindegyikük térdre nem
rogyott, meghajolva a nagyobb hatalma előtt.
De voltak néhányan, nagyon kevesen, akik engedelmesen
letérdeltek, de figyelték is őt. Tudták, hogy ki ő, tudták,
hogy valószínűleg ő lesz a következő uruk, és ítélkeztek
fölötte, várva, hogy milyen úr lesz belőle. Raj
legszívesebben felüvöltött volna a frusztrációtól.
Lenézett a sötét hajú vámpírra, látta a rémületet és a
lemondást a szemében.
– Baszd meg! – vicsorította. Visszahúzta az erejét, és
elengedte a vámpírt, hagyta, hogy a földre zuhanjon, ahol
köhögve kapkodott levegő után.
– Bocsásson meg, uram! – nyögte rekedten.
Raj sarkon fordult, és elkapta Sarah-t Yossi elől, aki
óvatosan távol tartotta a testétől, egyértelművé téve, hogy ő
csak testőr, semmi több.
– Te is baszódj meg, Em! – morogta Raj, miközben
kivonszolta Sarah-t a helyiségből a folyosóra.
Arra számított, hogy Sarah ellenkezni fog, tiltakozni fog
az erőszakossága miatt, de nem számolt a
vámpírferomonok túltengésével, vagy a nő érzékenységével
irántuk. Ahelyett, hogy küzdött volna, Sarah a nyaka köré
fonta a karját, és szimatolni kezdte a férfi nyakát, puha, telt
mellei Raj mellkasához simultak.
– Hagyd abba, Sarah! – mormolta a férfi, szégyenkezve a
lány nevében.
– Raj! – mondta elragadtatva, mintha csak most jött volna
rá, hogy ki tartja őt. – A legkedvesebb vámpírom!
– Jézusom! – mormolta a férfi. Erősebben magához
szorította a nőt, és felnyögött, amikor a lány elrugaszkodott
a talajtól, és a dereka köré fonta a lábait. Érezte a Sarah lábai
közti forróságot a csípőjéhez simulni, érezte a hajának,
parfümjének ismerős illatát. A saját teste, amely már így is
adrenalinnal volt árasztva, reagált a lány jelenlétére, és
káromkodni kezdett az orra alatt. Mindkettőjüket el kell
tűntetnie erről a helyről.
Kent lépett elé, és féltérdre ereszkedett.
– Bocsásson meg, uram, fogalmam sem volt róla, hogy ő...
– A hangját félbeszakította Raj erejének jeges szorítása,
amely érintés nélkül is elfojtotta a lélegzetét.
– Most már tudod, te szemétláda! – morogta Raj, és
elengedte Kentet, aki szinte a padlóra rogyott, és keményen
zihált. – Em! – üvöltötte Raj hátra a válla fölött, és
kiviharzott a házból, félig magával cipelve Sarah-t, aki most
éppen csókolgatta, puha ajkai végigcuppogtak a férfi
nyakán, nyelve a fülébe merült, majd újra kijött.
Odalépkedett a BMW-hez, és megpróbálta kiszabadítani
magát a lány karjainak és lábainak ráfonódásából, anélkül,
hogy fájdalmat okozna neki. Sarah nevetni kezdett, mintha
ez egy nagyszerű játék lenne, hagyta, hogy a férfi elhúzza az
egyik karját, csak hogy visszahelyezze, amikor a másikért
nyúlt, engedelmesen a lábára esett, amikor azt követelte
tőle, majd újra felugrott, amikor Raj a kocsihoz nyúlt, arra
kényszerítve a férfit, hogy elkapja, vagy hagyja, hogy a
fenekére essen. Raj kísértést érzett, hogy éppen ezt tegye, de
Emelie és a többiek is mind kijöttek a házból, és figyelték az
egész megalázó cirkuszt. Legalább senki más nem
merészkedett még ki, gondolta hálásan.
De míg Yossi és Gino emlékeztek Raj korábbi dühére, és
gondosan kifejezéstelenül tartották az arcukat, Em nem
fáradt azzal, hogy leplezze a szórakozását.
– Legalább megjelölhetné, ha már ilyen ősemberesdit
akar játszani, uram! – jegyezte meg.
 – Igen, Raj – vágott közbe Sarah. – Legalább... – A szavai
egy magas nyikkanással szakadtak félbe, amikor Raj
felkapta, és bedobta a kocsijába.
Em elfojtott egy nevetést, de Raj nem szórakozott, és ezt
tudatta is a nővel.
– Holnap este találkozunk! – mondta ridegen. – A
raktárban!
Em azonnal kijózanodott, és mintha most először vette
volna észre, hogy Raj mennyire dühös még mindig. – Raj –
mondta, és megérintette a karját. – Talán hagynod kéne,
hogy...
A férfi lenézett Em kezére, és hideg, kék tekintetét az
arcára emelte. – Gondolod, hogy bántanám, Emelie?
Em visszarántotta a kezét, és a szája rövid időre
összeszorult. – Nem – mondta.
– Akkor holnap találkozunk!
Bevágódott az autóba, és behúzta maga mögött az ajtót.
– Csatold be a biztonsági övet! – parancsolta Sarah-nak.
– Talán nem akarom...
– Kapcsold be azt a kurva biztonsági övet, vagy én
teszem meg helyetted, és mindketten tudjuk, hogy képes
vagyok rá!
Sarah kinyújtotta a nyelvét a férfi felé, és bekapcsolta a
csatot, majd némán, keresztbe font karokkal ült, miközben
Raj kilőtt a vérház elől, kerekeivel felverve a koszt az út
széléről.
 Negyvenedik fejezet

Raj túl gyorsan hajtott, amikor bekanyarodott a szűk

garázsba. A gumik megpördültek a csúszós felületen,
amikor beletaposott a fékbe, és a lökhárító a túlsó falnak
ütközött. A vére még mindig forrongott, az adrenalin még
mindig száguldozott a szervezetében. Elég nehéz volt
lehiggadni a harci mámorból egy olyan összecsapás után,
mint amilyen a vérháznál történt, de még nehezebb volt,
amikor Sarah karcsú keze kalandozott rajta, miközben
végigszáguldott Buffalo utcáin.
– Hagyd abba, Sarah! – mondta már vagy századszorra.
A lány válasza is ugyanaz volt – egy halk, doromboló
nevetés, amitől Raj farka még jobban megkeményedett, és
megfájdultak az agyarai.
Vicsorgó káromkodással kinyitotta a kocsi ajtaját, és a
lány mellé csattogott. A nő nem mozdult, még csak ki sem
csatolta a biztonsági övét. Fogait összeszorítva ellenállt
annak, amiről tudta, hogy történni fog, átnyúlt, és
megnyomta az öv kioldóját, és nem lepődött meg, amikor
lehajolva megérezte, hogy a nő ujjai végigsimítanak a hasán
és a lábai között.
– Ooooooooh – huhogta a nő. – Ez az enyém?
– Jézusom! – Raj kiemelte a lányt a kocsiból,
megtámasztotta addig, amíg be tudta írni a biztonsági
kódját, aztán átdobta a vállán, és durván belökte az ajtót.
Megvárta, amíg meghallja a zár kattanását mögötte, majd
beütötte a második kódot a belső panelen, és lecipelte a
lányt a lépcsőn, kinyitotta a páncélterem ajtaját, mielőtt
letette volna odabent.
 Meglepő módon úgy tűnt, hogy a lány végre kifogyott a
kakaóból, apró sóhajjal Raj mellkasának dőlt, és a fejét a
mellkasának támasztotta, a karjával lazán átölelve a férfi
derekát a kabátja alatt. Raj lenézett a lány aranyszőke fejére
a pulóvere feketéjén, az arcát a hajzuhatag mögé rejtette.
– Sarah? – mondta halkan.
– Mmmm?
– Még mindig velem vagy?
A lány halkan felnevetett, és egy kis tekergő mozdulatot
tett a csípőjével, emlékeztetve a férfit, hogy még mindig
kőkemény a hasánál. Félretolta a lányt, és aktiválta a
nappali biztonsági rendszert. Megfordulva látta, hogy a nő
őt figyeli, füstös mogyoróbarna szemei érzelmektől
parázslottak, az aranyszínű pettyek fénylettek a lámpák
meleg fényében. Sarah a földre ejtette a kabátját, és a férfi
most először vette észre, mit visel. A kifakult farmer úgy
tapadt a lábára és a csípőjére, mint egy második bőr,
megmutatva feszes combjait, és azt a csodálatos, szív alakú
fenekét. A melleit egy pántnélküli felső mutatta meg, vörös
szatén simult a halvány bőréhez, és elég szoros volt, hogy a
telt halmok hívogatóan kidomborodjanak. Be akarta hunyni
a szemét a kísértés ellen, de nem tudta magát rávenni.
Sarah látta, hogy a férfi figyeli, és incselkedőn
végigsimított az ujjával a vörös szatén felső részén, majd
simogató mozdulatokkal lefelé vezette a kezét, amíg az a
derekához nem ért. Elmosolyodott. – Végre találkozunk,
Raj.
– Ne, Sarah! – mondta a férfi halkan.
– Miért ne? – érdeklődött a lány édesen. – Tudom, hogy te
is akarod! Gyerünk, édesem! Dugjunk!
Raj dühe rohamléptekkel tért vissza. Dühös volt, hogy a
lány ilyen veszélynek tette ki magát, dühös, hogy arra
kényszerítette, hogy kimutassa az erejét, mielőtt még készen
állt volna. – Amikor megduglak – vicsorogta –, nem azért
lesz, mert úgy viselkedsz, mint egy tüzelő szuka egy csapat
korcs szaga miatt!
Sarah megrándult, mintha a férfi pofon csapta volna, a
szemei megteltek könnyel, a fájdalom megjelent az arca
minden porcikáján. – Ez kegyetlen volt – suttogta –, még
tőled is.
Kegyetlen volt. Kegyetlen és igazságtalan. Tudta ezt, de
átkozott legyen, ha bocsánatot kér, nem azok után, hogy a
lány eljátszotta azt a hülye trükköt a vérházzal. Tudta, hogy
a többi nőt a vérházakból vitték el. Látta, milyen biztonsági
intézkedéseket hozott a védelme számára a raktárban, és ő
mégis elment egyedül, csak hogy bebizonyítsa, hogy képes
rá.
– Haza akarok menni! – mondta halkan.
– Nagy kár. – A lány döbbenten nézett fel a férfira. –
Mindjárt felkel a nap – magyarázta a férfi.
– De – a lány körülnézett, mint egy menekülni próbáló
csapdába esett állat. – Csak nyisd ki az ajtót. Majd én...
– Nem hiszem! – mondta a férfi elutasítóan. – Le kellene
zuhanyoznod – mondta, és a fürdőszoba felé mutatott. –
Van néhány ruhám, amit felvehetsz.
– Rendben – mondta a lány azzal a halk hanggal, mintha
el akarna tűnni. Ez feldühítette, mert tudta, hogy ő volt az,
aki miatt így érezte magát. Seggfejnek érezte magát, ahogy
nézte, ahogy a lány elsétál, ahogy lerúgja a cipőjét, és
mezítláb besurran a fürdőszoba félig nyitott ajtaján, majd
lélegzetvisszafojtva becsukja maga mögött.
Már átöltözött, mire a lány kijött. Az a pulóver volt rajta,
amit Raj az ajtóra tett, de a nadrágot nem vette fel. A lába
csupasz volt, de a póló a térdéig lógott, mint egy hálóing.
Az ő pólója. Az ő ruháit viselte. És amikor a nő kénytelen
volt közelebb jönni, hogy az ágyhoz jusson, a saját szappana
illatát érezte a bőrén. Emnek igaza volt. Ha akarta őt, tennie
kellett érte valamit. Ha pedig nem, akkor el kell engednie a
lányt.
– Tiéd lehet az ágy – mondta gyengéden, megpróbálva
jóvátenni a dolgot. – Én a kanapét választom.
– Nem számít – mondta a lány, és friss könnyek
csordultak végig az arcán. – Valószínűleg nem fogok aludni.
– Dehogynem fogsz!
A lány zavart tekintete volt az utolsó dolog, amit látott,
mielőtt a karjaiba zuhant.
– Sajnálom, édesem – suttogta –, de nem engedhetem,
hogy előbb ébredj fel, mint én! – Az ágyhoz vitte, és
betakargatta, miközben egy aranyló hajtincset félresöpört az
arcából. – Aludj jól!
Lefeküdt a bőrkanapéra, kiemelkedően tudatában annak,
hogy Sarah alig néhány lábnyira alszik tőle az ő ágyában.
Egyszer-kétszer megfordult, felült, és átült a másik végébe,
próbált kényelmes pozíciót találni. Hátradőlt, és feladta,
mint vesztes ügyet. Ha egyszer a nap magával ragadja,
úgyis mindegy lesz.
 Negyvenegyedik fejezet

Raj éhesen és felajzva ébredt, és mindkét problémájára ott

feküdt az ágyában a megoldás, melegen és egészségesen
kipirulva. Lassan felállt, minden izmát kinyújtóztatva,
hallotta, ahogy a nyaka megreccsen a túl rövid kanapén
töltött kényelmetlen nap után. Átment a szobán, és megállt
a lány fölött, figyelve belső szentélyének majdnem tökéletes
sötétségében, ahogy alszik. Hallotta minden egyes
szívdobbanását, érezte minden lélegzetvételének páráját,
testének melegét, amely felmelegítette ágya hideg lepedőjét.
Hiba volt idehozni őt. Még nagyobb hiba volt, hogy ezt úgy
tette, hogy már olyan régóta nem táplálkozott. Tegnap este
akart megállni és táplálkozni, de aztán jött a hívás, hogy
Sarah a vérházban van, és most... itt volt.
Emlékek töltötték meg a fejét – ahogy a sötét hajú
vámpírral táncolt, ahogy a teste a férfi testéhez simult,
ahogy a fickó kezei végigsimítottak rajta. Raj lehunyta a
szemét a düh újabb hulláma ellen. Amikor kinyitotta, a lány
még mindig ott volt, még mindig aludt. A lány az övé volt.
Miért nem vette el?
Az agyarai mohón megnyúltak, és előbújtak az ajkai
közül. Kinyitotta a száját, hogy kinyújtsa az állkapcsát.
Mintha tudatában lett volna a rá leselkedő veszélynek,
Sarah mormogott valamit álmában, és megfordult. Az illata
felszállt Raj orrába, finom és édes, megspékelve az ő
szappana és ruhája illatával. A farka megkeményedett és
megfékezhetetlenül elnehezült a bő melegítőnadrágban,
amelyet csak azért vett fel, mert Sarah vele volt. Halkan
felmordult, felfedezve a szobában lévő hűvös, kék fényt, a
szeméből áradó ragyogást, amely két különböző éhség
forróságából eredt.
Megcsörrent a mobilja. Üdvözlendő figyelemelterelés.
Átment a szobán, és ellenőrizte a hívásazonosítót. Emelie
volt az. Hát persze. Valószínűleg aggódott érte. Vagy talán
Sarah-ért.
Raj nem vette fel. Hagyta, hogy azt gondolja, a zuhany
alatt van; hamarosan úgyis ott lesz. Felkapott egy
farmernadrágot, és anélkül, hogy az ágyra nézett volna,
besétált a fürdőszobába, becsukta az ajtót, mielőtt még
egyszer megpillanthatta volna az ott fekvő kísértést.
A zuhanyzás ébresztette Sarah-t. Legalábbis úgy
gondolta, hogy az lehetett. A szobában nem volt más zaj, és
bár a fény halvány volt, mégis volt elég, hogy lásson. A
fürdőszoba ajtaja csukva volt, de amikor felült, magával
húzta a takarót is. Nem emlékezett az elalvásra, de minden
másra igen. Egész teste kipirult a szégyentől, amikor eszébe
jutott, ahogy Raj berontott a zsúfolt helyiségbe, hogy
megmentse őt a saját ostobaságától.
Fogalma sem volt róla, milyen lesz a vérház, arra sem
gondolt, hogy a levegő át lesz itatva ilyen erős
afrodiziákumhatással. Eszébe jutott, hogy Raj mondott
valamit erről a New York-i klubjában. Amikor azt az
erotikus... bármi is volt az, ott a táncparketten. De ezt ő csak
úgy fogta fel, mintha csak Rajra reagált volna. Hülyeség.
De nem csak az ő hibája volt. Mit gondolt Raj, mit fog
csinálni, ül abban a hülye raktárban, mint egy jó kis kutya,
és várja, hogy a hazaérkező gazdája megsimogassa a fejét?
Ha legalább elmondta volna, hogy mi történik, vagy ami
még jobb, ha beleegyezett volna, hogy meglátogatja vele a
vérházakat, ahogy azt a lány akarta eredetileg, akkor
mindez nem történt volna meg.
 Az őszinteség azonban arra kényszerítette, hogy
beismerje, óvatlan volt. Erre már akkor rájött, amikor
belépett a vérházba, kezdve a lemondó nyilatkozattal, amit
aláírattak vele, a vámpírok értékelő tekintetével az ajtóban.
Rögtön tudta, hogy mindenki mit feltételez, mit akar.
Ugyanazt, amit mindenki más is akart ott. Szex és vér. Nem
mintha ő maga ellenezte volna, ha van egy kis szex és vér,
csakhogy ő Rajt akarta, és csakis őt. De a férfi nem akarta őt.
Pontosabban nem akarta őt akarni, ami ugyanaz volt. Főleg,
ha a szóban forgó vámpír Mr-Önkontroll-Raj volt.
A többi vámpírnak úgy tűnt, eléggé tetszik. Az a sötét
hajú vámpír teljesen odavolt érte. Ó, légy őszinte, Sarah, te is
odavoltál érte. Ezért ivott ritkán. Hülyévé tette az embereket.
De tegnap este belekóstolt abba, milyen érzés lehet
részegnek lenni, és nem is volt olyan rossz. Életében először
nem aggódott azon, hogy túl alacsony-e, vagy túl nagy-e a
melle. Nem aggódott amiatt, hogy a mellette ülő kedves
fickó talán egy sorozatos erőszaktevő, vagy valami másfajta
szörnyszülött, aki csak követni akarja hazáig, és szörnyű
dolgokat készül tenni vele. Jól érezte magát, vagy legalábbis
jól érezte magát, amíg Raj fel nem bukkant, és nem kezdte
magát teljesen kurvának érezni. Egy teljesen, nem kívánt
kurvának.
Kinyílt a fürdőszobaajtó, fényt engedve a szobába. Sarah
elhúzódott a fény elől, és mozdulatlanná vált, amikor Raj
megjelent, csak egy nadrágot viselve. Fekete farmer volt
rajta, mélyen lógva a csípőjén, begombolatlanul, és félig
felhúzott cipzárral. A mellkasa csupasz és még mindig
nedves volt, és Sarah nyelt egyet, hogy milyen gyönyörű
volt. A vállai szélesek és vastagok voltak az izmoktól, a
mellkasa feszes és izmos, karcsú derékba és kemény, lapos
hasba keskenyedett. A bőre aranylóan ragyogott a
fürdőszobából áradó fényben, és alig látható göndör, szőke
szőrzet borította a mellkasát, ami egyenesen a kigombolt
nadrágja nyílása felé irányult.
A lány pillantása felvándorolt a férfi arcára, és odaért a
jeges, kék szemekhez, amelyek visszabámultak rá. Enyhén
izzottak, mint mindig, amikor a férfi dühös volt, és a nő
szorosabbra húzta maga körül a takarót, örült a gyenge
védelemnek. Hirtelen úgy érezte magát, mint egy kis állat
egy ragadozó tekintete alatt, egy baljós kép. Elfintorodott, és
érezte, ahogy a saját dühe is megemelkedik. Ő nem volt állat;
nem volt senki prédája, és az isten szerelmére, kurva sem
volt.
– Raj – mondta hűvösen. Ezzel tudomásul vette a férfi
jelenlétét, semmi több.
– Sarah. – A férfi hangja mély volt és dübörgő, és
határozottan megfélemlítőnek szánta. Nyilvánvalóan még
mindig dühös rá. Hát, nagy kár.
Összeszedve a bátorságát és a leghidegebb hangját, Sarah
így szólt: – Ha befejezted, szeretném én is használni a
fürdőszobát!
Raj pislantott. Majd ismét. Nem szólt semmit, de
eltávolodott két lépésnyire a fürdőszoba ajtajától, épp egy
kis helyet hagyva a lány számára.
Sarah kimászott a nagy ágyból, vigyázva, hogy a
túlméretes póló, amit viselt – nyilván az övé volt –, ne
csússzon fel. Egy pillanatig kétségei támadtak, amikor
elsietett a férfi mellett, aki nagydarab, dögös testével csak
állt ott, és lefelé bámult rá. De Sarah továbbment, és gyorsan
becsukta az ajtót kettőjük között. Miután bejutott, nekidőlt a
csukott ajtónak, és megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Ez
nem is volt olyan nehéz. Szóval egy nagy, gonosz vámpír
volt. Az emberei talán rohantak az utasításait teljesíteni,
még Emelie is meghajolt a férfi szeszélyes énje előtt, de
Sarah-nak nem kellett. Raj világossá tette, hogy nincs
köztük semmi, szóval ki ő, hogy megmondja neki, hova
mehet és hova nem? Ha be akar ugrani a város összes
vérházába, és végigtáncolni az éjszakát, az az ő dolga volt,
és nem a férfié. A pokolba is, akár meg is mondhatná neki.
Ez lenne csak sokkoló a számára, nem igaz? Egy gyenge
emberke, aki megmondja neki, hova dughatja a macsó
baromságait? Vissza kéne mennie Manhattanbe és a
gyönyörű nőkhöz. Valószínűleg mind bukik rá, és sorban
állva várják, hogy az ereiket és a lábaikat is kitárják.
Miután befejezte a gyors zuhanyzást, talált egy bontatlan
fogkefét, amit használhatott – és ez mi volt? Vajon állandóan
hozott ide idegen nőket, hogy tartalék fogkefét kellett
tartania kéznél? Készen állt a szembesítésre, amiről tudta,
hogy bekövetkezik. Raj valószínűleg arra számított, hogy ő
bocsánatkérően és szégyenkezve fog viselkedni. Hát,
találgass még egyszer, agyaras fiú!
Megtalálta a farmerját, amely még mindig az ajtón lógott
tegnap este óta. Kissé nedves volt, mivel két zuhanyzás is
történt azóta, de néhány ráncigálással és némi tekergőzéssel
végül sikerült felhúznia és begombolnia. Természetesen
alsónemű még mindig nem volt alatta, de jobb volt, mintha
egyáltalán nem lett volna rajta semmi. Egy pillantást vetett a
túl szűk, vörös szaténfelsőre, amit előző este viselt,
gondolkozott, hogy újra belepréselje magát, de inkább Raj
melegítőjét húzta át a fején. Elég bő volt ahhoz, hogy
melltartó nélkül is megtehesse benne a rövid utat hazáig.
Rajon kívül más úgyse láthatta, és őt amúgy sem érdekelte.
Mély levegőt vett, hagyta, hogy a levegő ki-be járjon a
tüdejéből, hogy levezesse a feszültséget, majd kinyitotta a
fürdőszoba ajtaját.
 Raj a szoba másik oldalán állt, a szekrény mellett, amikor
kinyílt a fürdőszobaajtó, és Sarah kijött rajta. Azonnal
keresni kezdett valamit, teljesen figyelmen kívül hagyva a
férfit. Ez meglepte őt. Ez, és a viselkedése is. Zavartságra,
sőt szégyenkezésre számított. Azt hitte, hogy a lány
csendben besurran a hálószobába, annyira eluralkodik majd
rajta a bűntudat, hogy még csak rá sem néz. Ezt még el
tudta volna viselni, sőt, még arra is felkészült, hogy
megkönnyíti a helyzetét, és úgy tesz, mintha elfelejthetnék
ezt az egész megalázó estét. De a nő ott masírozott,
félrerángatta az ágyneműt, motyogott valamit az orra alatt,
és úgy hajlongott abban az istenverte szűk farmerben, hogy
az nagyon veszélyes volt. Mindkettőjükre nézve. A férfi már
így is egy hajszálon függött, ami a nőt illeti.
Sarah megtalálta a cipőjét, először az egyik, majd a másik
lábára állt, hogy a lábára csúsztassa. Azonnal néhány
centivel magasabbnak tűnt, a lábai pedig egy mérfölddel
hosszabbnak. Raj majdnem felnyögött.
Sarah végül ránézett a férfira. – Szeretnék most elmenni!
– Elviszlek a raktárba! Em majd elintézi... – A férfi
elhallgatott, és a lányra meredt. A nő valamit csinált a
kezével, a férfi felé tartotta, és úgy nyitogatta és csukogatta
az ujjait és a hüvelykujját, mintha egy bábu beszélne, vagy
ilyesmi.
– Ez meg mi a faszom? – követelte.
– Ez, ó nagy vámpír, bla-bla-bla-bla! Tudnom kell, hol
van a kocsim, benne a cuccaimmal, aztán hazamegyek. Ha
nem akarsz elvinni oda, akkor nyisd ki azt a hülye ajtót, és
engedj ki ebből a börtönből. Majd hívok egy taxit. Talán
meg fogsz lepődni, ha megtudod, hogy évek óta egyedül
boldogulok a...
 A lány megrökönyödve hallgatott el a mondat közepén,
amikor a férfi hirtelen megjelent alig néhány centire tőle,
emberi érzékszervei nem vették észre, hogy megmozdult
volna.
– Óvatosan, kicsikém! – figyelmeztette a férfi. – Nem
akarhatsz velem kekeckedni! Nem ma este!
A lány szeme elsötétült a dühtől, és összeszűkült, amikor
meglepettsége ellenére egyenesen a férfi szemébe nézett.
– Tényleg? És miért is, Raj? Elegem van abból, hogy azt
hiszed, jogod van irányítani engem! Nem vagy a pasim, és
pokolian biztos, hogy nem vagy az őrzőm, úgyhogy az én
szemszögemből nézve nincs semmiféle igényed rám! Ahogy
a dal is mondja, nem akarsz engem magadnak, szóval hadd
találjak valaki mást! Szarj, vagy szállj le a biliről, Raj! Most
vagy soha! Ideje...
Sarah ijedten felsikoltott, amikor Raj átkarolta a derekát,
és felemelte. Egyik kezének ujjait a hajába túrta és
félrehúzta, kiszabadítva a nő nyakának hosszú vonalát.
– Akkor a mostot választom! – morogta a férfi.
Sarah felkiáltott, amikor Raj belemélyesztette agyarait a
nyakának bársonypuha bőrébe, és átszúrta a nyakszirt
törékeny falát. A kiáltás a gyönyör nyögéseivé változott, és
folyni kezdett a meleg és édes vér, ahogyan azt Raj tudta
előre, hogy az lesz. Sarah átölelte a férfit, odaszorítva Raj
fejét és ajkait a vénájához. Áthullámzott a testén az első
orgazmus, és újra és újra a férfi nevét suttogta, amíg el nem
ernyedt a karjaiban.
Raj felemelte a fejét a lány nyakáról, és megnyalta a sebet,
ízlelgetve a lány vérének és bőrének aromáját. Sarah
elégedett sóhajjal simult hozzá, és a férfi feljebb emelte,
mindkét kezével a fenekét fogva, és az ágy felé indult.
 – Ne helyezd magad túlságosan kényelembe, édesem! –
mormogta. – Még közel sem végeztem veled! – Sarah-t az
ágyra fektette, és levette róla a tőle kapott felsőt, kiélvezve a
feltáruló bőr minden egyes centiméterének látványát. A férfi
felnyögött a nő melleinek látványától, amelyek teltek és
elnehezültek voltak, a mellbimbók és az udvaraik olyan
világos rózsaszínűek, hogy Raj alig tudta megállapítani, hol
végződnek, és hol kezdődik a halvány színű bőr. Képtelen
volt ellenállni, lehajtotta a fejét, hogy megkóstolja őket,
megízleljen minden egyes kemény, hegyes mellbimbót,
érezve, ahogy lédús, érett gyümölccsé duzzadnak a
szájában. Nyelvével végigkövette a mellek körvonalait,
majd továbbhaladva a testén, áttért a lapos hasra, miközben
kigombolta a szűk farmert, és letolta a csípőjéről.
Sarah megvonaglott a férfi keze alatt, amikor Raj lejjebb
csúsztatta a farmert a lábán, és láthatóvá vált a sima és
bársonyos nemi szerve, kivéve egy kis foltot a puncija
tetején lévő puha, szőke fürtökből. Raj átrángatta a nadrágot
a lány lábfején, és félredobta, majd felállt, és levetette a saját
farmerját is.
– Tárd szét nekem a lábaid, Sarah! – dörmögte
leereszkedve az ágyra, és a combját az övé alá csúsztatva.
Sarah az ajkába harapott, de széttárta annyira a combjait,
hogy a lába a férfi lába fölé kerüljön, így a férfi egyenesen
rápillanthatott érzékeny redőire. A férfi halkan felnevetett a
torkából, szinte morogva, miközben a kezét a lány térdére
tette, és végigsimított ujjaival Sarah combjának belső
oldalán.
– Szélesebbre, kicsim!
A lány felzihált, egész teste szégyenlősen kipirult, ahogy
kitárulkozott a férfi tekintete előtt.
 – Milyen szép punci! – Az egyik ujját megnyalta, majd
kinyújtva végigsimított a lány punciján, még jobban kitárva
őt a figyelme előtt. – És mennyire nedves nekem! – Beszívta
a lány izgalmának édes illatát, és élvezettel hümmögött.
– Raj! – tiltakozott a lány, de a teste elárulta, a háta ívbe
feszült a gyönyörtől, a mellbimbói megkeményedve
könyörögtek a figyelemért. Raj ujja felvándorolt a kemény
csiklóhoz, és ott megállt, figyelve, ahogy a lány megremeg a
vágytól, miközben újra és újra köröz rajta. – Raj! – ismételte
meg, de ezúttal vágyteli suttogással.
Akarta őt, meg kellett, hogy ízlelje az egész nőt, ezért a
lábai közé temette az arcát, a nyelve felváltotta az ujjait, a
lány nedvei kiáradtak, a csiklója lüktetett, ahogy egyik
orgazmus követte a másikat, miközben Sarah, ujjaival Raj
hajába fúrva a férfi nevét sikoltozta, görcsösen hullámzott,
mintha nem tudná, hogy közelebb kényszerítse-e a férfit,
vagy eltolja. Raj nyelve tovább kutatta a lányt, megízlelve
minden egyes új, titkos völgyet, miközben hosszú, vastag
ujjai belülről incselkedek, dugták, kínozták, előrejelezve a
következő ígéretét. A nő remegett Raj rohama alatt,
elárasztva a legutóbbi orgazmusa nedveivel, a hangja
elrekedt, mert többször kiáltotta a férfi nevét, mint
amennyiszer Raj meg tudta volna számolni. Sarah hirtelen
felnyögött, a feje ide-oda csapkodott.
– Raj! Raj, kérlek!
A férfi még egyszer körbejárta Sarah csiklóját a nyelvével,
mielőtt felemelte a fejét annyira, hogy megkérdezhesse: –
Kérlek, mit, kicsim?
A lány megremegett a férfi alatt.
– Szükségem van rád bennem! Kérlek!
 A férfi felfelé csúszott a lány testén, állát, mellkasát,
farkának kemény hosszát a lány érzékeny csiklójához
dörzsölte. – Mondd ki, mit akarsz, Sarah! – követelte.
A lány rá meredt, mogyoróbarna szemei sötétek voltak a
sóvárgástól, és megteltek könnyel. – Dugj meg, Raj! Kérlek,
dugj meg!
A férfi lassú, elégedett vigyorral jutalmazta, és széttárta a
nő lábait a csípője körül, miközben a combjai közé süllyedt.
Nem volt szükség előjátékra. Sarah nedves és kész volt rá.
De kicsi volt. A férfi pedig nem volt az. Hosszú, lassú
lökésekkel csúszott bele a lányba, érezve a teste ellenállását,
ahogy helyet csinált neki. A nő feszes volt. Annyira szoros.
Sarah hangosan zihált, ujjai a férfi karjaira szorultak,
nedves, forró hüvelyének izmai összeszorították Raj farkát,
tiltakozva a hirtelen behatolás ellen. A férfi néhány
másodpercig megállt, hagyta, hogy Sarah teste
alkalmazkodjon a farka méretéhez, majd óvatosan mozogni
kezdett ki-be, minden egyes lökéssel egyre mélyebbre
hatolva, amíg a lány belső izmai el nem lazultak a férfi
körül, és üdvözlő ölelésben simogatták a farkát.
Keményen beledöfött, a végsőkig belé merülve, majd
elkezdte komolyan dugni, ki-be mozgott, karjaival a lány
fölött tartotta magát, figyelve az arcát, és minden egyes
lökésénél megtartva a tekintetét. A nő a nevét mormolva
elmerült a gyönyörben, túlhevült bőre csillogott az
izzadságtól, ahogy felfelé emelkedett a férfi felé. Raj
megnyalta a nő bőrét, élvezve a kóstolót a sós és meleg
ízből. Sarah magasabbra emelte a térdeit, és a férfi a
mellkasához nyomta őket, hogy még mélyebbre
hatolhasson. Sarah felsikoltott, és közelebb húzva magához
a férfit, körmei a hátába vájtak.
 Raj felmordult a gyönyörtől, és még gyorsabban kezdett
mozogni, a lány apró teste minden egyes lefelé irányuló
lökésnél megemelkedett, a mellei remegtek, a bimbói olyan
kemények és nagyok voltak, mint egy cseresznye, és élénk
rózsaszínűre pirultak. Raj leengedte a fejét, és beleharapott
az egyikbe, megízlelve a lány vérének vörös nedvét,
hallgatta Sarah gyönyörsikolyait, ahogy újra elélvez.
A lány orgazmusának érzése a farkán már túl sok volt
neki. Úgy hullámzott végig a hosszán, mint ezer ujj,
mindenhol hozzáért, simogatta, szorongatta, bátorította,
könyörgött, hogy adja ki a magját. Hátravetette a fejét, és
felüvöltött, ahogy átcsapott az élvezet határán, és teljesen
megtöltötte a nőt.
Raj összeomlott Sarah fölött, nem volt biztos benne, hogy
képes lenne megmozdulni, minden lélegzetvétele telítődött
a lány illatával. Érezte, ahogy a szíve dobog alatta, érezte a
vérének illatát. Felnyögött, és oldalra fordult, mielőtt
teljesen agyon nyomta volna a nőt, magához húzta Sarah-t,
és a fejét a mellkasára hajtotta. Gyengéden simogatta a lány
hosszú haját, hallgatva, ahogy a légzés ritmusa egyenletessé
válik, ahogy a nő lassan ellazul. Sarah szeme csukva volt, de
egyik kezével továbbra is simogatta a férfit, magasan a
mellkasánál kezdte, és lefelé siklott a bordáin át a csípőjéig,
majd vissza felfelé, újra és újra.
Ez hiba volt. Tisztában volt vele. De ez nem magyarázta
azt a csontig hatoló elégedettséget, amit a férfi érzett, hogy a
nő kielégülten és ernyedten fekszik mellette, és a vére már
őt melegíti, ahogy áramlik az ereiben és a szívében. Az övé
volt. Már az első pillanattól kezdve tudta, és nem számított,
mennyire küzdött ellene, nem számított, mekkora
veszélynek tette ki, de maga mellett akarta őt. Az ágyában,
az életében. Mélyet sóhajtott, és Sarah egész teste fel-le
mozdult a férfi mellkasának mozgásával.
– Ha azt mondod, hogy sajnálod – motyogta álmosan –,
akkor karóba húzlak, amíg alszol!
Raj elmosolyodott, majd felnevetett, és közelebb vonta
magához a lányt.
– Nem sajnálom – ismerte be. – Bár ez valószínűleg nem
volt bölcs dolog.
– A fenébe is a bölcsességgel! Soha nem hagynánk el a
házunkat, ha csak az érdekelne, hogy bölcsek legyünk. Én
nem bölcs akarok lenni, élni akarok!
– Ah!
A nő felült, és szigorúan a férfira nézett, bár a hatást
elrontotta szőke hajának hullámzása, és gyönyörű melleinek
ringása.
– Istenek, de gyönyörű vagy – suttogta Raj. – Napokig itt
tudnék maradni, és szeretkezni veled!
Sarah elpirult, de nagyon elégedett mosollyal ajándékozta
meg a férfit. – Csak napokig?
– Nos – kezdte, és közelebb húzta a lányt, hogy az egyik
telt dombot simogathassa. Enyhén megrágcsálta a
mellbimbót, és azt mondta: – Minden étel itt van, amire
szükségem van, de előbb-utóbb neked is enned kell!
– Rendben – mondta a lány zihálva, és máris ívbe
feszítette a hátát, hogy bátorítsa a férfi nyelvét újabb
felfedezőútjain. – Ó, Istenem, Raj!
A férfi maga alá gurította, csípőjével széttárta a lány
lábait, és mélyen belecsúszott a síkos, nedves melegébe. A
nő teste ezúttal könnyedén befogadta. Még mindig
kellőképpen kitágult volt, hüvelyének falai még mindig
lüktettek a korábbi szeretkezéstől. A férfi lassan kezdett
mozogni, beljebb csusszant, majd visszahúzódott, amíg már
csak a farkának a hegye volt a lányban, aztán ismét mélyre
merült. Sarah a férfi csípője köré kulcsolta a lábait, és
gyönyörteli kiáltásai gyorsabb tempóra sarkallták Rajt. A
férfi érezte, ahogy a nő közeledik a csúcspontja felé, érezte,
ahogy lüktet a teste körülötte, magába szívja, simogatja a
farkát, amíg át nem billent az eksztázis határán, és fel nem
sikoltott. Raj hátravetette a fejét, és Sarah nevét üvöltötte,
követelve őt a világ előtt. Az övé volt, csak az övé, mindig
az övé.
Sarah csak feküdt Raj hatalmas testének súlya alatt, és
úgy érezte, mintha minden csontja, minden izma, minden
ízülete elolvadt volna, és csak egy emberre hasonlító
pocsolya maradt volna belőle. Egy nagyon boldog és
elégedett tócsa, az biztos, de semmiképpen sem volt képes
semmi olyan nagyra törőre, mint a mozgás. A férfi
mormogott valamit, amit Sarah nem értett, aztán felemelte
magát az erős karjaira, és oldalra fordult, egyik karját
kinyújtva, hogy magához szorítsa, mintha attól tartana,
hogy elszökik.
Nem állt szándékában sehova se menni, de ismerte Rajt,
és a következő szavak a szájából valami olyasmik lesznek,
amivel távol akarja majd tartani őt attól, ami itt a városban
történik. Ehhez hozzá kell szoknia, gondolta. Hozzá kell
szoknia, hogy egy főnökösködő, arrogáns, túlságosan
védelmező, csodálatos, jóképű vámpírszerető gondoskodik
róla. Mert a férfi tényleg törődött vele. Nem mondta ki,
szavakkal nem, de volt valami abban, ahogyan átölelte,
ahogyan lenézett rá, amikor szeretkeztek, ami azt sugallta,
hogy fontos neki. A sajátjának tekintette. És Sarah úgy
gondolta, biztosan vannak rosszabb dolgok is az életben,
mint hogy valaki olyan becsben tartja, mint Raj.
 – Meglep, hogy ismered ezt a dalt. A „You Keep Me
Hangin’ On” a Supremestől – mondta váratlanul. – Az még a
születésed előtt volt.
Sarah Raj mellkasához simulva elmosolyodott. Oké, talán
más is kijöhet a szájából, gondolta álmosan.
– Amikor abban a diliházban voltam, amit a szüleim
találtak nekem... – Raj felmordult halkan, és a lány hálából
egy csókot nyomott a mellkasára. – Volt ott egy éjszakai
ápoló. A kórházban nem engedték a zenehallgatást; azt
mondták, ez felzaklatja a betegeket, de ez a fickó úgy
gondolta, hogy ez kegyetlen és szokatlan büntetés. Ezért
becsempészett egy rádiót, és mi csak ültünk, és hallgattuk a
zenét.
Raj rosszallóan morgott. – Te ezt így hívtad?
A lány megütötte Raj mellkasát ugyanott, ahol korábban
megcsókolta. – Sokkal idősebb volt nálam, majdnem olyan
idős, mint a nagyapám, és szerette a régi zenéket, úgyhogy
azt hallgattuk. Főleg Motownt; imádta a soul zenét. – Egy
pillanatra elhallgatott az emlékektől, aztán azt mondta: –
Meglep, hogy te ismered a dalt!
Elutasítóan fújt egyet.
– Már azelőtt klubokat üzemeltettem New Yorkban, hogy
megszülettél volna, kislány! És azok nem mindig
Manhattan menő helyei voltak. Egy munkásosztálybeli
táncklubbal kezdtük Brooklynban, még a hatvanas években.
– Huh! – mondta, mintha erősen gondolkodna. – Szóval
ez azt jelenti, hogy majdnem elég idős vagy ahhoz, hogy
akár a nagyapám is lehetnél!
Raj felnevetett. – Inkább dédnagyapa, üknagyapa, de ki
számolja!
 Sarah közelebb bújt hozzá, örült, hogy a férfi tud vele
viccelődni, és azon tűnődött, mikor jön elő az a másik téma,
ami elrontja az estéjét. Már nem sokára, mint kiderült.
– Sarah! – Vett egy mély lélegzetet.
Meg is érkezett, gondolta.
– Nem vehetsz részt tovább ebben a nyomozásban! Csak
figyelj – tette hozzá, amikor a lány felült, és rámeredt,
megállítva a tiltakozását, mielőtt levegőt vehetett volna,
hogy hangot adjon neki. – Ez már vámpírügy lett, és
minden ember, aki belekeveredik, meg fog sérülni. Bíznod
kell bennem, hogy elintézem ezt az ügyet, hogy megtalálom
Trisht és a többieket! – A férfi kifejezéstelenül nézett a
szemébe. – Bízol bennem, ugye?
A nő összeszűkült szemekkel nézett vissza. – Ez egy olcsó
trükk, Raj! – A férfi ártatlanul nyitotta tágra a szemeit. Sarah
undorodva fújta ki a levegőt. – Még csak ne is nézz rám így!
– gúnyolódott. Rágcsálni kezdte az ajkát belülről, aztán
halkan elkáromkodta magát. – A fenébe! – Felhúzta a térdét,
és megfordult, hogy üljön a férfi mellett. – Mi lesz a
következő lépésed?
Raj az egyik izmos karján pihentette a fejét, a másikkal a
lány teste köré nyúlt, és simogatni kezdte a fenekét.
– Rá fogok jönni, ki csinálja ezt, és darabokra tépem.
– Nem lehet olyan egyszerű, különben már megtetted
volna.
A férfi elvigyorodott. – Most már többet tudok, mint
néhány napja. Reginától nem sokat tudtam meg, de ahhoz
eleget, hogy tudjam, hol keressem. Bízz bennem, édesem!
Ez a művelet hamarosan befejeződik!
Sarah felsóhajtva megadta magát.
– Nem tudok itt ülni a sötétben és várni rád! Megőrülnék!
 A férfi felnevetett. – Ne aggódj! Nem hagylak a
börtönömben!
– Nem gondoltam komolyan, amikor ezt mondtam!
– Tudom! De nem hiszem, hogy valaha is láttalak volna
ilyen dühösnek. Ez... lenyűgöző volt.
Sarah felhorkant. – Mindenesetre megmozdította a
segged!
– Ha már a seggeknél tartunk – simogatta meg
elismerően az övét. – De előbb fel kell hívnom Emet!
 Negyvenkettedik fejezet

– Raj!
Még soha nem hallotta Emelie hangját ilyen
kétségbeesettnek, amikor felvette a telefont.
– Minden rendben van, Em?
– Igen! – mondta gyorsan. – Te voltál az, aki... Sarah veled
van?
– Igen.
– Ő... jól van?
– Igen, jól van. – Csúfolódva Sarah-ra pillantott, amikor a
nő elvigyorodott, nyilvánvalóan kitalálva, hogy mi volt Em
kérdése, és valószínűleg azt is, hogy hogyan tette fel.
– Hát a francba! – káromkodta el magát Em. – Kurvára
ideje volt már!
– Figyelj, Em! Reggelig elmegyek oda Sarah-val, és ott is
maradok. Holnap azonnal indulni akarok, úgyhogy ma este
maradj nyugton. Ha a srácok vénából akarnak táplálkozni,
mondd meg nekik, hogy a városban vadásszanak, ne a
vérházakban, és maradj éber! És biztos nem kell
mondanom, hogy legyetek diszkrétek!
– Az a középső nevem, főnök!
– Ezt nem is tudtam!
– Csókold meg a seggem!
– Ez neked „csókold meg a seggem, uram!”. – Em
nevetése félbeszakadt, amikor Raj bontotta a kapcsolatot. –
Ami téged illet, kicsikém – mormogta, magához húzva
Sarah-t, maga alá gurította. – Egészen más terveim vannak a
seggeddel, bár ha szépen kérsz, előbb megcsókolom.
A feneke és minden más testrésze is kellemesen sajgott,
amikor Sarah a zuhany alá lépett, az izmai olyanok voltak,
mint a túlságosan megnyújtott gumiszalagok. Lehajtotta a
fejét a forró víz alá, hagyta, hogy az átáztassa a haját, és
végigfolyjon a hátán. Jó érzés volt, majdnem olyan jó, mint
Raj testének hosszú, kemény forrósága, amikor a férfi mögé
lépett a zuhany alatt, és magához húzta.
Hagyta, hogy a férfi megtámassza, miközben a
szappanért nyúlt, és elkezdte végigsimítani a testét azokkal
a csodálatos nagy kezeivel, esetlenül próbálva lemosni az
órákon át tartó szex izzadságát. A lány lehunyta a szemét,
és félálomban a férfinak dőlt.
– Mennyi idő van napfelkeltéig? – kérdezte álmosan.
– Néhány óra – mormolta. Egyik karját a lány dereka köré
fonta, és hagyta feljebb csúszni, amíg a puha mellek nem
értek az izmos alkarjához. A másik keze lefelé csúszott
Sarah hasán, be a lábai közé, ahol finoman ringatóztak az
ujjai benne. A lány felzihált, amikor Raj végigsimított
duzzadt csiklóján, az érzés olyan volt, mint egy áramütés,
amely a lába között kezdődött, és felfelé vándorolt a
melleihez, ahol a mellbimbói azonnali válaszként
megkeményedtek. Raj halkan a fülébe kuncogott.
– Lehet, hogy mégiscsak napokig fogok dugni veled!
A lány megremegett, ahogy Raj szavai felidézték az
elmúlt néhány óra emlékeit, az állandó izgalom állapotában
töltött órákét, ahogy a férfi harapásától érzett eufória újra és
újra átjárta a szervezetét, amíg a teste már túlságosan
ernyedt nem lett, hogy bármi mást is tegyen, minthogy
remegve feküdjön a férfi karjaiban. A fenekét a férfi kemény
farkának nyomta, a combját gyúrta, miközben fel-le
dörzsölte magát, érezve, ahogy a férfi erekciója siklik a
szappanos bőrén. Most Rajon volt a sor, hogy felnyögjön, a
karjai egyre erősebben szorították a lányt, a lába között lévő
keze erősebben nyomta, miközben lejjebb engedte a fejét,
hogy finoman harapdálni kezdje Sarah nyakát és vállát.
Sarah vonaglott a férfi érzéki támadásától, és azt kívánta,
bárcsak Rajnak igaza lenne, bárcsak a földalatti rejtekhelyén
maradhatnának, biztonságban a puha fényben és a selymes
lepedők között, miközben a világ és a zűrzavar folytatódik
nélkülük. Hallotta, ahogy Raj lélegzete felgyorsul, amikor a
férfi hátulról felemelte őt, a nedves, csempézett falhoz
szorította, és egyik térdével széttárta a lábát, miközben a
teljes hosszával mélyen belecsúszott. Sarah megremegett, és
Raj nevét kiáltotta, megfordult, amikor a férfi szája meglepő
vadsággal az övére tapadt, és olyan erővel nyomta az ajkát a
fogaihoz, hogy folyni kezdett a vére, megtöltve Sarah száját
és a torkát. A nő fuldoklani kezdett, és el akart húzódni, de
a férfi stabilan tartotta, nem engedte el. – Csak egy kortyot,
kicsikém – mormolta a férfi a lány bőrén. – Ez fontos! – A
farkát továbbra is ki-be mozgatta, ujjai a lány csiklójával
játszottak, elárasztva őt az érzéki gyönyörrel, és így
elterelve a figyelmét, hogy reflexszerűen lenyelje a meleg
vért. – Ez az én jó kislányom! – suttogta, és addig fokozta az
erőfeszítéseit, amíg a vére ereje el nem érte a lányt, és el
nem nyelte az első orgazmus sikolyát. Nem hagyta abba,
keményebben, gyorsabban simogatta, mélyen felrobbanva
benne, amikor ujjai még egyszer átbillentették a határon, és
a nő csatlakozott hozzá a hullámzó csúcspontban, amely
végigdübörgött a testén, és ernyedten lógva hagyta őt a férfi
karjaiban.
– Sarah!
A lány szemei kinyíltak. Körös-körül víz volt, és a levegő
tele volt gőzzel.
 – Ó, a francba! – zihálta. Raj felnevetett, és a lány
rácsapott. Elaludt az átkozott zuhany alatt. – Nagyon vicces!
Tudod, ez mind a te hibád!
– Ha arra célzol, hogy kimerítettelek a rendkívüli
szexuális képességeimmel, akkor szívesen vállalom a
felelősséget!
A nő megfordult, és a férfi mellkasába ásított. – Tiszta
vagyok már?
– Igen. Olyan tiszta és édes, mint mindig. – A férfi átnyúlt
a nő válla fölött, és elzárta a vizet. – Gyere! Szárítkozzunk
meg és öltözzünk fel. A raktárba megyünk napközbenre.
– Te is ott maradsz?
– Vagy ez, vagy mindketten itt maradunk, és nem
hiszem, hogy ezt akarnád!
Sarah belegondolt, hogy egész nap Raj páncélszekrény-
szerű hálószobájába van bezárva, miközben a férfi szinte
élettelenül fekszik az ágyon.
– Nem – mondta a fejét rázva. – De neked is van ott hely?
Raj felnevetett.
– Szerintem csinálnak helyet az uruknak és mesterüknek.
Különben is, a tegnap este után Krystof tudja, hogy az
enyém vagy, és nem akarom, hogy túl messze legyél, amíg
ez a dolog le nem zárul!
 Negyvenharmadik fejezet

– Látod ezt az ajtót?

Sarah megállt, és megfordult, hogy ránézzen a raktár
ajtajára, amelyen az imént lépett be. Zavartan összevonva a
szemöldökét, felnézett Rajra. – Igen?
– Addig nem mész át ezen az ajtón, amíg nem állok
melletted!
Sarah szkeptikus pillantást vetett rá. – Igen, persze!
– Komolyan mondom, Sarah! Tökéletesen biztonságban
vagy, amíg itt maradsz, és én teljesen megbízom az emberi
őreimben. Ha nem így lenne, akkor lent lennél velem, akár
akarod, akár nem!
Sarah kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon a férfi
szokásos, nagyképű bánásmódja ellen, de Raj hirtelen ott
állt mellette, és a mellkasához húzta. – Bízom bennük, de
benned is bízom, Sarah! Ne akard, hogy keresnem kelljen,
mert meg foglak találni! Megízleltem a véredet, és te is
megkóstoltad az enyémet! Nem bújhatsz el előlem, én pedig
dühös leszek!
Sarah felnyúlt, hogy átölelje a férfi nyakát, és lehúzza az
arcát egy hosszú, lassú csókra. – Jól van!
– Gyerünk! – mondta a férfi, ajkait a lány füle mellé téve.
– Betakargatlak. – A lány egész teste kipirult a férfi
szavaiban rejlő sugallat forróságától, és az órájára pillantott.
Raj tudálékosan felnevetett. – Van még idő, drágám! –
mondta. – Mindig van idő!

Sarah félrelökte a túl meleg takarót, és megfordult. Lehet,

hogy elég fáradt volt, hogy elaludjon a zuhany alatt állva,
de ez az ágy túl kemény volt, és valahányszor lehunyta a
szemét, csak Rajt látta, az elégedettségtől ragyogó kék
szemeit, miközben ő tehetetlenül remeg alatta az orgazmus
egymást követő hullámaitól. Halkan elkáromkodta magát,
felült, és az olcsó éjjeliszekrényen hagyott üveg vízért nyúlt.
Bármennyire is furcsának találta az ötletet, hogy Raj véréből
akár a legkisebb mennyiséget is megigya, csak egy szóval
lehetett volna leírni azt, amit akkor érzett, amikor a férfi
vére legurult a torkán, és a farkát a testébe döfte. Eksztázis,
teljes és tökéletes eksztázis. Már a gondolattól is
vágyakozón remegett, mellei megduzzadtak, mellbimbói
megkeményedtek, a lábai között feszült várakozás
keletkezett. Felsóhajtott, és az órájára nézett. Még órák
vannak hátra. Raj nevetne álmában, ha most látná őt.
De legalább az a kevéske vér, amit elfogyasztott, segített a
hosszú éjszakai szex utáni fájdalmakon, különösen, hogy
több mint egy éve cölibátusban élt. Ami fájdalmat
tapasztalt, az már kezdett elmúlni, hála a vámpírvér
gyógyító hatásának.
Nyilvánvaló, hogy határozott előnyei voltak annak, ha
valakinek vámpír szeretője volt. A hihetetlen szexen kívül,
természetesen. Cyn tett célzásokat, igazából több mint
célzásokat, az észbontó szexre. De Sarah egészen mostanáig
nem értette. És a szex Rajjal több volt, mint egyszerű szex.
Ez, nos, ez az a régi, elcsépelt kifejezés volt... szeretkezés.
Több volt köztük, mint egyszerű szexuális vonzalom.
Sokkal több. Lehetetlennek tűnt, hogy ilyen rövid idő után
meg tudjon szeretni valakit, de ez történt. Szerette Rajt.
Abszolút, teljesen, fülig szerelmes volt. Ki gondolta volna?
Hangosan felnevetett, és gyorsan befogta a száját, nem
akarta, hogy bárki meghallja.
Istenem, mit gondolnának a kollégái az egyetemen? A
rendes kis Stratton professzor – a gondolatai megakadtak.
De hát ő már nem volt Stratton professzor, ugye? Az
életének ez a része eltűnt. Az igazság sötét felhőként
lebegett a boldogsága felett, de a takarókkal együtt azt is
félrelökte. Ma nem akart ezen gondolkodni.
Felkelt az ágyból. Még órák voltak hátra napnyugtáig.
Órák, mire találkozhat Rajjal, és a férfi elfeledtethetné vele a
tönkrement karriert. Felsóhajtott, és körülnézett. Nos, lehet,
hogy a raktárban kell maradnia, de az biztos, hogy nem
akart egész nap ebben az átkozott szobában maradni. Le
kellett dolgoznia egy kis energiát, különben tényleg meg fog
őrülni.
Lehúzva magáról Raj felsőjét, az arcához szorította, és
beszívta az eau de Raj meleg illatát. Ez volt az egyetlen ok,
amiért ebben aludt, nem mintha ezt valaha is bevallotta
volna bárkinek is, legkevésbé neki. A férfi nem volt éppen
híján az arroganciának. Vagy bármi másnak, gondolta
gonoszul. Kissé önelégültnek érezve magát, felvett egy
sportmelltartót és egy bugyit, majd magára húzott egy
leggingset és egy pólót. Lehet, hogy bent kell maradnia, de
ez egy nagyon nagy raktár. Több mint elég nagy ahhoz,
hogy legyen hol futnia.
Egy órával később Sarah még egyszer megkerülte a
parkoló terepjárókat, és ösztönösen lebukott, amikor a
félemeleti erkély kinyúló része alatti falhoz ért. Itt üres
irodák voltak, és azon tűnődött, vajon mire is használták
valaha ezt a raktárépületet. Talán a feldolgozóipar
termékeinek, a régi szép időkből, amikor Buffalo az acélipar
szíve volt. Ma már berozsdásodott, mint minden más.
Elkanyarodott a faltól, hogy elkerülje a fémlépcső nyitott
rácsait, és a nappali felé vette az irányt. Simon éppen a
számítógépén pötyögött. Még csak fel sem nézett, amikor a
lány elrohant mellette, ahogyan az előző tizenkilenc körön
sem tette. Egészen addig folytatta, amíg újra a lépcsőhöz
nem ért, és akkor úgy döntött, hogy mára eleget gyötörte a
testét, és feladta. Különben is, nem mintha előző este nem
edzett volna bőven. Elmosolyodott a gondolatra, és még
jobban lelassított, a lépcső tövénél körözve kirázta a lábát, és
egyenesen a szobájába szándékozott menni, hogy egy forró
zuhanyt vegyen.
– Szia!
Sarah nagyjából két lábnyi magasságra ugrott fel, és
megpördülve egy sovány fiatal nőt látott, aki körülbelül a
lépcső harmadánál ült.
– Nina vagyok – mondta a nő, amikor Sarah zavartan
pislogott rá. – Te biztosan Sarah vagy.
– Uh, igen! Bocsánat, de te ki vagy?
– Ó, nem mondták neked?
– Mit nem mondtak?
A lány elpirult, és Sarah hülyén érezte magát. Vékony,
aprócska teremtés volt, alig látszott belőle valami a túl
nyárias ruhában és rózsaszín pulóverben, és egy apró,
rózsaszín strasszal borított mobiltelefont szorongatott
csontsovány ujjaival. És halvány, kék szemekkel nézett fel
Sarah-ra egy olyan sápadt arcból, amely túl öregnek tűnt a
korához képest.
– Bocsánat – mondta újra Sarah. – Csak megleptél, ennyi
az egész! Nem tudtam, hogy más is van itt! Hát, kivéve az
őröket, tudod, és Simont.
– Igen – mondta a lány homályosan.
– Szóval, ki is vagy te?
– Nina – ismételte a lány, mintha ez jelentene valamit.
– Az egyik emberi őrrel vagy? – Valószínűbb, gondolta
Sarah magában, hogy ez a gyerek az egyik vámpírral van.
Határozottan úgy nézett ki, mint akit nemcsak a vértől, de
az életerejétől is megfosztottak.
– Nem. Byronnal és Serge-dzsel vagyok.
– Ők is itt vannak?
– Nincsenek – mondta a lány szomorúan.
Sarah kezdte azt hinni, hogy Nina talán nem teljes
paklival játszik.
– Oké. Nekem most fel kell... mennem az emeletre, és... le
kell zuhanyoznom, úgyhogy... – Tett egy lépést a lépcső
felé, azzal a szándékkal, hogy átlépi vagy megkerüli a
soványka Ninát, de a lány hirtelen megelevenedett.
– Van valami olvasnivaló magazinod?
Sarah fél lábbal már a lépcsőn állva, elfintorodott.
– Lehet, hogy van valami a kocsimban.
Nina felderült. – Itt van a kocsid?
– Hát, igen, de...
– Akkor talán el tudnál vinni a boltba!
– Ó, nem, azt nem tehetem! Úgy értem, megígértem...
– Ó!
A lány olyan levertnek tűnt, hogy Sarah kénytelen volt
hozzátenni: – De megnézhetem a kocsimban. Valószínűleg
van nálam valami olvasnivaló. Talán nem egy magazin, de
biztos van egy-két könyv.
– Miféle? – kérdezte Nina könyörtelenül.
– Romantikus, azt hiszem. Valószínűleg vámpíros. –
Sarah tudta, hogy valószínűleg van ott egy-két komolyabb
tartalom is, de nem gondolta, hogy Nina azt keresne.
– Király! Azokat imádom! Megnézhetjük?
– Mit? Most?
– Hát, igen.
Sarah felsóhajtott. – Oké! Hozom a kulcsaimat.
 Az őr nem volt boldog. Sarah eléggé biztos volt benne,
hogy csak azért engedett, hogy Nina befogja a száját, ami
nagyjából az ő motivációja is volt. De az igazság az volt,
hogy nem gondolta, hogy ez nagy ügy. Persze, megígérte
Rajnak, hogy nem megy ki, de ő úgy értette, hogy ki, mint
egy kiruccanás a bevásárlóközpontba, nem pedig pár
méterre az ajtótól, az isten szerelmére. Az egész dolog, hogy
nem lépheti át a küszöböt, mintha csak viccelt volna.
Elvégre verőfényes napsütés volt. A rosszfiúk mind
vámpírok voltak, és ugyanúgy elrejtőztek a sötét, kis
ágyaikban, mint a lent alvók.
Az őr kinyitotta a belső ajtót, és megvárta, amíg
mindannyian a két ajtó közötti előtérbe zsúfolódnak, majd
kinyitotta a nehezebb, külső ajtót, és egy rövid pillanatra
kilépett a napfényre, hogy körülnézzen. Mormogott valamit
a rádiójába, majd türelmetlenül intett, hogy jöjjenek ki.
Sarah már éppen elindult előre, amikor a férfi hirtelen
felkapta a fejét, és a lány egy felpörgő autómotor hangját
hallotta, amely túl gyorsan, és túl közelről jött.
Ezután minden mintha lelassítva történt volna, úgy tűnt,
mintha örökké tartana, pedig nem lehetett több néhány
másodpercnél. Az őr hátratántorodott a lövések
csattanására. Hallotta a férfiak kiabálását, és megpördült,
megrántotta a belső ajtót, valami olyan homályos
elképzeléssel, hogy figyelmeztesse a többieket, de a
biztonsági rendszer nem engedte kinyitni, amíg a külső ajtó
nyitva volt. Nina csak állt ott, sápadt arca eltorzult a
pániktól, csakhogy nem a maszkos férfiakra nézett, akik
most feléjük rohantak, hanem az ajtóra, amelyet Sarah
küszködve próbált kinyitni. Sarah végre megértette, amikor
érezte, hogy a másik nő csontos ujjai megragadják a karját,
érezte a meglepő erőt, ahogy egy hosszú, sötét autó fekete
nyílása felé lökte.
Mintha valaki mással történt volna, hallotta a körülötte
zajló csatát, a mögötte lévő nehéz ajtó becsapódását, érezte a
lövések lőporszagát, a csikorgó gumik füstjét, és mindezek
fölött a sebesült emberek sikolyait. De aztán megragadta
egy pár erős kar, bedobták egy autó hátsó ülésére, és
legurították a földre. Valami durva és büdös dolgot dugtak
a szájába, és a kezét hátra rángatták, hogy egy műanyag
kötegelővel megkötözzék. Egy tűt szúrtak a csípőjébe, és
érezte, hogy teljes öntudatlanságba süllyed. Utolsó
gondolata az volt, hogy Raj ezúttal tényleg dühös lesz.
 Negyvennegyedik fejezet

Raj üvöltve ébredt fel, felugrott a keskeny ágyról, és évek

óta először engedte szabadjára teljes erejét. Az
végigdübörögve a raktáron megrázta az alapokig, ahogy a
falak megremegtek érezte, hogy minden egyes őr, ember és
vámpír egyaránt térdre rogy a rettegéstől.
Sarah! Kereste őt, és átkozta magát, amiért nem erősítette
meg a vérkapcsolatot, amiért nem erőltette jobban, hogy
még több vért vegyen magához. Nem talált semmit, és egy
pillanatra kétségbeesett. De közel volt a biztos tudathoz,
hogy a lány nem halt meg. Eszméletlen volt, be volt
drogozva, nem tudta, melyik, de élt.
Dühösen gondolkodva öltözködött. Érezte maga körül a
vámpírjait, gondolataik féltek a dühétől, kíváncsiak voltak
az okára, de még mindig állhatatosak voltak, még mindig
erősen tartották erejüket, hogy ő erőt meríthessen belőle. Jól
választotta ki a gyermekeit. Nem voltak közöttük gyávák
vagy gyengék. Kinyitotta az ajtaját, és kiviharzott a
folyosóra. Térdre ereszkedve vártak rá, fejüket hűségesen és
alázattal lehajtva.
Tekintete megtalálta Emelie-t. A lány felemelte a fejét a
kimondatlan felszólításra, és a szeme tele volt tudással és
félelemmel, de a félelem nem tőle, hanem érte volt.
– Nincs több játszadozás, Em! Készüljön fel mindenki, és
induljunk! Ez ma este befejeződik!
Raj Simon válla fölött figyelte, ahogy a technikus még
egyszer lejátssza az elrablásról készült videót. Érezte, ahogy
Em közeledik a háta mögött. Megpördülve egy hideg
pillantást vetett rá. – Mi a faszt keresett itt Nina?
 – Vállalom a felelősséget, uram! Byron telefonált tegnap
este, amíg Ön távol volt! Azt mondta, Krystof tudomást
szerzett róla, hogy beszélt Önnel, és hogy megfenyegette.
Megkérdezte, hogy Nina velünk maradhat-e. Ő maga akarta
áthozni, és itt akart maradni ő is, de én nem bíztam benne
ennyire. Abel és én elmentünk a nőért. Biztos felhívott
valakit. Sajnálom! Nem is tudtam, hogy van telefonja.
– Beszélni akarok azzal az őrrel, aki délután kinyitotta
nekik azt a kurva ajtót!
– Alig él, uram! Elég vért adtunk neki, hogy egyelőre
stabilizáljuk, de eléggé ki van ütve. Épp csak annyit
szedtem ki belőle, hogy megtudjam, mi történt, és a
részleteket megerősítettem a két tetőn lévő őrrel.
Mindhármukat leterítették, amint kinyílt az ajtó, még
mielőtt Sarah-hoz hozzáértek volna.
– A kurva anyját! Hol van az a seggfej Byron?
– Cervantes és Abel úton vannak hozzá. Ha szerencsénk
van, még azelőtt elkapjuk, hogy eléggé felébredne ahhoz,
hogy elfusson. Csak remélni tudjuk, hogy Nina elég ostoba
volt ahhoz, hogy hazamenjen hozzá.
– Rendben. Mindenki készüljön fel, és induljunk! Ha
Byron nincs ott, nem vesztegetjük az időt a keresésére. Ő és
az a ribanc meg fognak majd fizetni, de Sarah az első! –
Felvette a kabátját, érezte, ahogy a súlya ránehezedik a
vállára, és beszívta a finom bőr meleg illatát. Jól élt
vámpírként. Bármennyire is bánta egykor az átváltozást,
bármennyire is megvetette még mindig Krystofot, amiért
akarata ellenére átváltoztatta, ezt el kellett ismernie. Hosszú
élete sokkal könnyebb volt, mint az emberi élete valaha is
volt.
– Uram – mondta Em tétován. Felnézett, és látta, hogy a
lány szemeiben könnyek csillognak.
 – Ne sírj, Em! Jó utunk volt!
– A fenébe, Raj, ne merészeld...
A férfi gonosz vigyorral nézett rá.
– Ne aggódj! Nem áll szándékomban a kardomba dőlni.
Krystof ma este elbukik, de bolond és pocsék Atya lennék,
ha nem tennék óvintézkedéseket!
Em szeme kitágult. – Én nem fogok...
– De igen, fogsz! – mondta keményen. – Két embert
viszek be magammal. Még azt is megengedem, hogy te
válaszd ki, melyik kettőt. De te maradj ki ebből, Em!
Szükségem van rád...
– Ezt nem teheted velem, ez...
– De igen, és meg is teszem! – Közelebb lépett egy lépést,
és a szeretet ritka gesztusaként gyengéden a lány arcára
tette a kezét. – Te voltál az első gyermekem, Emelie, és
mindig is te leszel a legjobb! De nem te vagy az egyetlen!
Túl sokan vannak itt és otthon, akik számítanak a
védelmemre. Ha valami rosszul sülne el, szükségem van
valakire a gyilkos zónán kívül, aki elég erős ahhoz, hogy
megvédje az embereimet a visszahatástól. Elég rossz, hogy
néhányan így is meg fognak halni. Nem akarom, hogy
mindenki velem együtt pusztuljon! Megértetted?
Szükségem van rád, Em! Te meg tudod menteni őket, ha én
elbukom!
– Nem fogsz elbukni! – suttogta hevesen.
– Nem – mondta a férfi egy újabb vigyorral –, nem fogok!
El fogom távolítani azt a rohadékot, és mindenkit, akinek
bármi köze van ehhez! Aztán megkeresem Sarah-t, és
megtanítom neki, mi az ára annak, ha megszegi az urának
és mesterének tett ígéretét!
Em visszafojtott valamit, ami részben zokogás, részben
nevetés volt. – Sok szerencsét hozzá!
 – Legyen egy kis hited, Emelie!
– Rengeteg hitem van, uram! Ha nem így lenne, a
holttestemen kellene átgázolnod, hogy kijuss azon az
átkozott ajtón!
A raktár tele volt energiával. Raj állt és magába szívta az
egészet – a vámpírok ádáz lelkesültségét, akik tudták, hogy
hamarosan erre az egy éjszakára felszabadulnak a
civilizáció kötelékei, a törvények és erkölcsök korlátozásai
alól, amelyek szerint kénytelenek élni ebben az új világban,
a megfigyelő kamerák és a DNS világában. A mai este a
vámpírokról, a vérontásról és a vérfürdőről szólt, és ők ezt
kirobbanó örömmel várták.
Nyílt vigyorra reccsentette az állkapcsát, és kinyújtotta a
karját, mintha fel tudná markolni ezt a sok energiát, hogy
magába szívja. Hagyta, hogy a saját ereje átjárja őket,
eltöltve őket önbizalommal és a mellettük lévő erejének
bizonyosságával. Együtt fogják ezt véghezvinni, és még az
éjszaka vége előtt győzelmet aratnak. Biccentett Emelie felé,
és a nő visszavigyorgott. A vámpírjai felüvöltöttek, és
elkezdtek a várakozó járművekbe tolakodni. Felbőgtek a
motorok, és kinyíltak a nagy raktárajtók.
Raj az utolsó terepjáró nyitott ajtaja felé lépkedett, és
megállt, amikor Sarah tudata öntötte el hirtelen az érzékeit.
Magához tért és éber volt. Kiküldte hatalmának egy
lándzsáját, küzdve, hogy elérje a nőt a gyenge vérségi
köteléken keresztül, de ez nem volt elég. Frusztráltan a
terepjáró tetejére csapott, és beérte a megnyugtatás és a
melegség erőteljes lökésével. A nő tudni fogja, hogy itt van,
hogy jönni fog. Ennek elégnek kell lennie.
Megpördült Em telefonjának csörgésére. Em a füléhez
tartotta, és hallgatott. A tekintete a férfira siklott, és egy
nevet mormolt: Byron.
 – Elkapták – mondta, kikapcsolta a telefont, és
visszadugta a zsebébe.
Raj vicsorogva villantotta ki az agyarát.
– Akkor ez az első megállónk!
 Negyvenötödik fejezet

Hideg volt ahol felébredt, sötét és nyirkos. Érezte a

nedvességet, amely a falakon csorgott lefelé, és
felemelkedett a padló alól, hogy fájdalmat okozzon a
csontjaiban. Megfordult, és ez olyan szédülést váltott ki
belőle, hogy vakon valami szilárd dolog után kellett kapnia,
hogy megnyugodjon, és egy fémágy hűvös rácsát markolta
meg. Belekapaszkodott, érezve a durva krátereket, ahol a
festék lepattogzott. Óvatosan lélegezve feküdt, és várt, meg
volt győződve arról, hogy álmodik, és hamarosan a saját
ágyában, a saját szobájában ébred fel.
– Helló? – szólalt meg egy remegő lányhang.
A döbbenettől felpattant Sarah szeme, és ráébredt, hogy
valóra vált a legrosszabb rémálma. A szívverése az egekbe
szökött, kipréselte a levegőt a tüdejéből, és minden egyes
dobbanással megrázta az egész testét.
– Helló? Van ott valaki? – szólalt meg újra a lány.
Sarah a hang irányába fordította a fejét, és egy fénycsíkot
látott, ahol az ajtó még nem záródott be teljesen. A szeme
tágra nyílt, és kezét a szája elé szorította, hogy ne sikítson.
Ismerte ezt a helyet. Az ajtó kinyílt, és felnézett, arra
számítva, hogy a rémálmaiból ismert árnyat látja, azt, aki
elrabolta Trisht, Reginát pedig otthagyta meghalni.
– Felébredtél. – Egy fiatal nő rajzolódott ki a folyosóról
érkező fényben, alacsony, mint Sarah, de vékonyabb és
sokkal fiatalabb. Trish, döbbent rá Sarah. Ő Trish Cowens
volt.
– Minden rendben van! – mondta Trish. – Egyelőre
elmentek. – Közelebb jött, lassan lépkedett, egyik kezét
kinyújtva, mintha egy megrémült állathoz közeledne.
 Sarah pislogott. És tüzes dühöt érzett, amely a szívéből
indult, és minden porcikájába szétszáguldott, hogy
felmelegítse a testét. Raj volt az. Úgy érezte őt, mint egy
hatalmas, de távoli dühöngő lángot. A meleg vérének
emléke a nyelvén olyan élénken villant fel, hogy szinte
érezte az ízét. Nem akart inni a véréből, csak azért egyezett
bele, hogy örömet szerezzen neki. A többnek még a
gondolata is undorító volt. De most már értette, miért volt
ez fontos. Ez volt az a kapcsolat, amiről Cyn próbált
beszélni neki. Csak remélni tudta, hogy ez elég volt ahhoz,
hogy a férfi rátaláljon, mielőtt túl késő lenne.
– Jól vagy? – kérdezte Trish.
Sarah-nak sikerült egy gyenge mosolyt csalnia az arcára,
de rájött, hogy a lány talán nem látja. – Igen – mondta
hangosan. – Vagyis egy perc múlva az leszek. – Mély
levegőt véve lenyelte az émelygését, majd lassan kiengedte
a levegőt, és megismételte a ciklust. Felnézett. – Te Trish
Cowens vagy, ugye?
Trish odasietett az ágyhoz, és majdnem felbukott
siettében, hogy közelebb kerüljön.
– Keresnek engem? Az apám... – A hangja elcsuklott, és
Sarah kinyújtotta a kezét, lehúzta a lányt, hogy leüljön
mellé. Mintha az érintés jelzés lett volna, Trish sírni kezdett,
úgy zokogva, mint egy kisgyerek. Sarah átkarolta, és hagyta
sírni, szorosan átölelve ringatta kicsit.
Trish zokogása végül alábbhagyott, de a lány kitartott,
nedves arcát Sarah pólójához dörgölte. – A rendőrségtől
vagy? – kérdezte halkan, reménykedve.
Sarah felsóhajtott. Ha ezt élve megússza, Raj meg fogja
ölni. – Nem a rendőrségtől vagyok, Trish, de a barátaim
tudják hol vagyok, és értünk jönnek!
 – Vámpírok azok – mondta Trish tompán. – Ők kaptak el
minket!
– Tudom! – mondta Sarah, és erősebben megszorította a
rémült fiatal nőt.
– Megölték Reginát!
– Nem! – mondta Sarah gyorsan. – Még időben
megtaláltuk Reginát, és megmentettük.
Trish felült, és Sarah-ra meredt a gyenge fényben.
– Tényleg? Ezt nem csak azért mondod, hogy jobban
érezzem magam?
– Szó sincs róla, drágám, ő is él, mint mi is, és
szándékomban áll, hogy ez így is maradjon! Elmegyünk
innen, Trish! Még nem tudom, hogyan, de biztosan élve
megyünk innen el!
 Negyvenhatodik fejezet

Byron háza ugyanúgy nézett ki, mint négy estével ezelőtt.

Byron azonban nem. A padlón kuporgott Raj előtt, egy laza
melegítőnadrágot leszámítva meztelenül, mellkasán és a
karján több mély vágásból vér folyt.
Raj felvont szemöldökkel nézett Cervantesre.
– Megpróbált megszökni, uram! – mondta rezzenéstelen
arccal.
Raj végiggondolta a kontrasztot a szikár Byron és
Cervantes között, és megengedett magának egy apró
mosolyt. Nem tartott sokáig. Odasétált Byronhoz, és
leguggolt, hogy a gyengébb vámpír szemébe nézzen,
alkarját a térdére támasztotta, kezét lazán lelógatva a térdei
közé.
– Nem nézel ki valami jól, By!
Byron heves ellenszenvvel pislantott rá, mielőtt gyorsan
lehajtotta volna a fejét, és a vaskos hajzuhataga mögé bújt.
– Nem csináltam semmit! – mormolta.
– Nem? Akkor talán csak Nina volt az! Mit gondolsz?
Nem hagyhatjuk, hogy az embereink így dacoljanak velünk,
igaz? Megöljem őt helyetted?
Byron felkapta a fejét, szeméből pánik sugárzott.
– Nem Nina tette, Raj! Esküszöm!
– Mit? – kérdezte Raj halkan.
Byron gyorsan pislantott, tudva, hogy lebukott.
– Bármi is az – erősködött, és a hangja panaszos
nyöszörgésbe váltott. – Ideküldted ezeket a fickókat, hogy
elkapjanak, rájöttem, hogy történt valami, de én aludtam,
ember! Ezt te is tudod! És Nina, ő nem tenne...
 Raj behajlította az egyik ujját, és Byron felsikoltott, a feje
hátrafeszült, a nyakában lévő inak csontszilánkokként álltak
ki. Raj leejtette a kezét, Byron pedig előrebukott,
összegömbölyödött, mint egy sebesült állat, aki volt is, a
kezét a feje köré kulcsolta, miközben hangosan sírt.
Raj előrehajolt, hogy a fülébe súgjon. – Hallod Nina
szívverését, By? Én igen!
A síró vámpír felemelte a fejét, hogy rémülten Rajra
bámuljon.
– Szerinted milyen hangosan kell sikítanod, hogy
előbújjon a rejtekhelyéről? Nézzük meg, jó?
– Ne! – nyöszörgött Byron. – Ne, nem teheted... – A
mondat félbeszakadt, ahogy a kíntól felsikoltott, vér folyt a
füléből, a szeméből és minden pórusából, ahogy Raj az ujjait
ökölbe szorította. A vér kezdett összegyűlni alatta, és
Cervantes gyorsan hátralépett, a szeme vajsárgán csillogott
a vérszomj és az izgalom kombinációjától.
Raj felemelte a fejét, hogy elkapja Cervantes pillantását,
mielőtt megmozdult volna annyira, hogy lusta pillantást
vessen a sivár szoba falait borító olcsó lambéria egy részére.
Cervantes szeme tágra nyílt, és figyelmesen tanulmányozta
a lambériát, vastag ujjaival végigsimított a felületen, amíg
meg nem találta, amit keresett. A válla fölött Rajra nézett,
aki röviden megrázta a fejét, mielőtt visszatért volna a
figyelme a haldokló Byronra.
– Micsoda pazarlás, By – mondta valódi sajnálattal. – Én
megvédtelek volna téged! – Könnyedén felállt, és
szenvtelenül figyelte, ahogy Byron porrá omlik a lába előtt.
Gyorsan összefonta a karjait, és felrántott állával jelzett
Cervantesnek.
A nagydarab vámpír ökölbe szorította a kezét, és
belecsapott a lambériába, ami meglepett és rettegő sikolyt
váltott ki Ninából, aki mélyen a rejtekhelyben kuporgott.
Cervantes benyúlt, és ugyanolyan könyörtelenséggel
rángatta ki a lányt, mint amilyennel Byront is kezelte. A
nyakánál tartott nő ott lógott előtte.
– Ezzel mit csináljak, uram?
Raj undorodva fintorította el a száját, ahogy a zokogó nő
elméjéhez ért. Gondolatai kaotikusak voltak a rettegéstől,
úgy szóródtak szét előtte, mint levelek a szélben. Elkapott
egy képet Sarah-ról, és belekapaszkodott, kitépte az emléket
Nina agyából, nem foglalkozva azzal, hogy milyen kárt
okozhat. Látta az elrablókat, látta, ahogy az emberi őr elesik,
miközben megpróbálta biztonságba taszítani Sarah-t, látta,
ahogy a nőt a hátsó ülésre dobják, miközben körülötte
tombolt a csata. De ő mindezt már tudta. Még egyszer
átkutatta a Nina agyában lévő zűrzavart, és megtalálta, amit
keresett. Egy telefonhívást, a hangot a másik végén. Olyat,
amelyet Raj felismert.
Visszahúzódott Nina tudatából, az ereje ellökte magától,
mint egy íztelen húsdarabot, ami volt is. A nő beleesett a
por- és vértócsába, ami Byron volt, és megpróbált
felemelkedni, a kezén lévő véres ragacsot bámulva
felsikoltott a rémülettől, amikor rájött, mi lehet az.
Négykézláb elmászott, vörös csíkokat hagyva maga után,
ahogy a falhoz kuporodott, vad szemekkel, miközben
őrülten locsogott.
– Uram – szólalt meg Em a háta mögül. – Meg...
– Ne! – mondta a férfi élesen. – Hagyd őt úgy, ahogy van!
– De...
Raj megpördült, és mély, fagyos kékkel izzó szemekkel
tanulmányozta a hadnagyát. Mindenki elcsendesedett, az
egyetlen zaj az őrült nő motyogása, és Em térdre
ereszkedésének hangja volt.
 – Bocsásson meg, uram!
Három lélegzetvételig hagyta, hogy a nő ott maradjon,
aztán kisétált a szobából.
– Krystofhoz megyünk – mondta határozottan.
A vámpírjai sietve követték, többen előtte rohantak, hogy
előőrsként szolgáljanak az esetleges ellenséggel szemben,
aki talán előre látta a lépéseiket, és most odakint áll lesben.
Raj a homlokát ráncolta, de felismerte a szükségszerűséget.
Ehhez mostantól hozzá kell szoknia. Feltéve, hogy túléli ezt
az éjszakát.

Krystof háza ugyanúgy nézett ki, mint mindig. Egy öreg

kúria, zsalugáteres ablakokkal, és a felhajtó tele autók
legutóbbi modelljeivel. Raj az utcán állt, ismét visszafojtva
az erejét – nem volt oka, hogy fennhangon hirdesse a
jelenlétét a vámpírlordnak. Bár a korábbi fellobbanása, és a
Byronnal való összecsapása alapján az öregnek tudnia
kellett, hogy jön, különösen, miután elrabolta Sarah-t. De
éppen a ház normalitása volt zavartkeltő. Nagyobb
ellenállásra számított, egy védelmi vonalra, valamire, ami
előre figyelmezteti Krystofot, és fogyasztja Raj erőforrásait,
meggyengítve őt, mielőtt még belépne a házba.
Érezte, hogy Em odalép a háta mögé.
– Mi a baj ezzel a képpel? – kérdezte.
– Túl csendes – válaszolta azonnal. – Azt várnám, hogy
Krystof távol a drága énjétől állítja fel a védvonalat. – A
vámpírlord háza felé biccentett. – Ennél már egy
diákszövetségi házban is nagyobb biztonságot láttam.
Raj éppen csak elmosolyodott. – Sok ilyenben voltál már,
Em?
– Néhányban – ismerte el a lány. – Azok a jól táplált
fiatalemberek mindig olyan lelkesen adakoznak.
 A férfi szórakozva felhorkant. – Kettőt magammal viszek!
– Uram... Raj, én...
– Itt van rád szükségem, Em!
A nő felsóhajtott, és átintett a válla fölött. Cervantes és
Yossi odaléptek, és elfoglalták a helyüket a férfi két oldalán.
Raj oldalra pillantott Emre.
– Sorsot húztak a megtiszteltetésért – mondta Em.
Raj felhorkant, és arra gondolt, hogy atyjukat elkísérni a
lehetséges halálba, aligha nagy megtiszteltetés. – Nagyra
értékelem a gondolatot, uraim!
Cervantes elvigyorodott, míg Yossi némán bólintott.
Mindketten türelmetlenül szemlélték a néma házat, izmaik
megfeszültek a magukra kényszerített mozdulatlanság
miatt, szemük csillogott az utcai fényekben.
– Megint hátul megyünk be – mondta Raj hűvösen. – Ha
a korábbi látogatásaimból következtetni lehet... – felemelte a
fejét, hogy vigyorogva az előttük álló házra mutasson –,
...nem hiszem, hogy gondunk lesz. Bármeddig
megelőzhettek, amíg... – Elfordította a tekintetét, hogy
mindegyikükkel szemkontaktust teremtsen, és csodálkozott,
hogy ki tudta érdemelni ezeknek az erős és rátermett
vámpíroknak a rendíthetetlen hűségét. – Amíg – ismételte
meg, és halkabban folytatta – el nem érjük Krystof belső
szentélyét. Azon a ponton egyedül haladok tovább.
Látta nyugtalan reakciójukat, és elmosolyodott.
– Megértem az aggodalmatokat – mondta, és felemelte a
tekintetét, hogy Emelie-t is bevonja a szavaiba. – De ennek
így kell lennie! Emelie?
– Igen, uram!?
– Emlékezz az ígéretedre!
A lány szemei rózsaszín könnyekkel teltek meg, de
bólintott egyet élesen. – Igen, uram!
 Körbepillantott az összegyűlt vámpírok között, és némi
meglepetéssel vette tudomásul, hogy hány emberi őr
döntött úgy, hogy elkíséri őket. Byronnál nem vette észre
őket, ami azt jelentette, hogy valaki hívta őket.
Odapillantott, és látta, hogy Emelie kerüli a tekintetét.
Csodálkozva ingatta a fejét. Ritka drágakő volt az ő Emelie-
je.
Felemelte a fejét, és hagyta, hogy az ereje kiáramoljon,
élvezte a páratlanul felemelő érzést, ahogy kifelé sugárzik
az éjszakába, és jelzi a jelenlétét Krystofnak és bárki másnak
a hatósugarában, aki képes az ilyesmit érzékelni. Mély
lélegzetet vett, és a tüdejét megtöltő levegőnek édesebb és
tisztább íze volt, mint bármelyik lélegzetnek, amit valaha is
vett. Tudata lustán kinyúlt, mint egy macska, amelyik felkel
a délutáni szunyókálásból, és érzékszerveivel befogadta a
körülötte lévő éjszakát. A vámpírok szívének dobogása úgy
vette körül, mint egy timpanonverseny 2, az emberi követőié
valamivel gyengébben, de ugyanolyan hűséggel. Behunyta
a szemét az érzések túlterhelése, a csábító mámor ellen,
majd tiszta céltudatossággal újra kinyitotta őket.
– Ne várakoztassuk meg Krystofot!
Megkerülte a házat, és belépett a konyhába, meglepve
három vámpírt, akik úgy néztek ki, mint akiket rajtakaptak
a hűtőszekrény vérkészletének dézsmálásában. Döbbenten
bámultak rá, és csak megkésve tanúsítottak gyenge
ellenállást. Raj, pusztán az ereje cseppnyi foszlányával
félresöpörte őket, a falakhoz és a szekrényekhez lökve,
elszívva az erejüket, és kábultan a földön hagyva őket. Ez
volt az ára annak, hogy Krystof csak gyengéket és ostobákat

2
Timpanon – ókori ütős hangszer
választott gyerekeinek. Alig lelassítva a találkozástól, Raj
beljebb sétált a házba és lement a lépcsőkön.
Az alagsorban zűrzavar tombolt. A konyhán keresztül
történő belépőjétől figyelmeztetve, Krystof több brutális
védelmezője is a lépcső aljához rohant, tele lelkes
szándékkal és tomboló tesztoszteronnal, de a támadásuk
nem volt szervezett. Iránytalannak tűntek, mint a
flippergolyók a gépezetben, ide-oda ugráltak, nem tudták,
hogy a betolakodót támadják-e, vagy visszavonuljanak,
hogy a mesterük belső szentélyét védjék. Közöttük
Cervantes és Yossi kezelte a kezdeti támadást, Raj pedig
könnyedén legyőzte a többieket. Megállt az alsó
lépcsőfokon, és felmérte a romokat, ismét csodálkozva a
vámpírlord csekély ellenállásán. És hol volt Jozef?
Megrázta a fejét. Ezek a dolgok már nem számítottak. A
kihívás most már tényleg megvalósult, és nem volt visszaút.
Gyorsan átment a szobán, és minden ünnepélyesség nélkül
kivágta az ajtót. Krystof a díszes ülőgarnitúrán kuporgott,
az arcát egy fiatal nő véres nyakába temetve. Raj hirtelen
belépésére hátradőlt, szája dühös vicsorgásra nyílt,
agyarairól vér csöpögött az ing csipkés, fehér anyagára. Raj
alig vette észre a vámpírlord dühét, a figyelmét inkább a nő
hosszú, szőke haja kötötte le, kecses, csupasz lábai
ernyedten lógtak a földre, egyik fehér karja kinyúlt, keze
könyörgésre nyílt.
Raj felüvöltött, két kemény lépéssel átszelte a szobát, és
kitépte a nőt Krystof markából. A nő haja félrelebbent, és
Raj egy ismeretlen arcra meredt. Megkönnyebbülés járta át,
hogy nem Sarah volt, aki holtan feküdt a karjaiban, majd
bűntudat, hogy bármilyen megkönnyebbülést talált ennek a
nőnek az értelmetlen halálában. Felemelve a tekintetét ott
találta maga előtt a vámpírlordot, aki megölte a nőt, és
akinek a szája a nevetés undorító paródiájára nyílt.
– Azt hiszed, le tudsz váltani, Rajmund? – csúfolódott
gúnyosan. A szemei úgy ragyogtak, mint az ikerlángok a
megfeketedett lelkével szemben, miközben szabadjára
engedte az erejét, hagyta, hogy az addig duzzadjon, amíg a
ház fel nem nyögött a nyomástól, a bútorok a falaknak
repültek és darabokra törtek, mintha egy hurrikán tombolt
volna teljes alakjában a kis szoba közepén. De még ez sem
volt elég. Szinte elektromos erőhullám rázta meg a szobát,
amikor Krystof a szolgái felé nyúlt, letépve a védelmüket
kiszívta őket, ellopta azt az erőt, amivel rendelkeztek, és egy
áthatolhatatlannak tűnő védőgubóba szőtte maga körül.
– Nem vagy más, mint egy rakparti patkány! – vicsorgott
Rajra. – Arra születtem, hogy uralkodjak már
évszázadokkal azelőtt, hogy te megszülettél volna, és még
évszázadokig uralkodni fogok, miután téged is elfúj a szél a
szánalmas gyermekgyűjteményeddel együtt! – Az utolsó
szavakat gúnyosan köpte ki, és úgy vágta Raj arcába, mint
egy nyálfröcskölő köpést.
Raj meghajlította az akaratát, biztos, sima eleganciával
tömörítve a saját erejét. Úgy nőtt, mint egy nagy vihar első
hulláma, egyre magasabban és egyre sűrűbben tombolva,
erőt merítve abból az elképzelhetetlen helyből, ami benne
volt, a vámpírerő azon tartalékából, ami a különbséget
jelentette egy szolga és egy lord között. Kinyújtotta a kezét,
és tudatára ébredt, hogy Cervantes és Yossi érintetlenül áll
az iroda ajtaja előtt, hogy Emelie az utcán kanalizálja az
összes vámpírjának az erejét, itt és a távoli Manhattanben
egyaránt. Még az emberi őrök csekély erejét is
összegyűjtötte, és mindannyiuknak menedéket nyújtott,
miközben felajánlotta neki ereje mentőöveként, amelyet
szükség esetén igénybe vehet.
Tudta, hogy a szemei hideg, kék tűzzel kezdtek égni, és
elmosolyodott, látva, hogy felvillan a felismerés atyjának
arcán.
– A beszéd olcsó, uram!
Krystof minden figyelmeztetés nélkül csapott le, feltépve
erejének védekező gubóját, hogy a tiszta energia faltörő
kosát küldje át a kis helyiségen. Raj felnyögött, amikor a
lövés eltalálta, érezte, ahogy a saját ereje megereszkedik a
halálos támadás alatt, megtörés nélkül meglazult és
körbeáramlott Krystof erődárdája körül, felemésztette,
magába szívta azt, így ő erősebb lett, mint korábban, nem
pedig gyengébb. A vámpírlord szemei kitágultak a
döbbenettől, és hevesen igyekezett visszahúzódni,
megfeszülve, hogy kiszabaduljon Raj erejéből, mielőtt azon
kapta volna magát, hogy ugyanúgy szárazra szívódik, mint
a saját csatlósai.
Raj kinyújtotta a kezét, és lefelé csapott, mintha csak egy
ráragadt rongydarabot rázott volna le. Érezte az
energialökést, ahogy az ereje ismét összezárult körülötte, és
látta, hogy Krystof kissé hátratántorodik a törmelékhez,
amely egykor az íróasztala volt. De az öregember még nem
fejezte be. Ő egy vámpírlord volt, nem valami túlértékelt
rabszolga, akit egy gyors erőfitogtatással el lehet bocsátani.
Egyenesen állt, kinyújtott karral, kezét ökölbe szorítva,
mintha villámokat gyűjtene a levegőből. Dübörgött a
kihívás, megzörgette a falakat, és egy tömör energiafalat
lökött át a szobán, amely úgy csapódott Rajnak, mint egy
tonna könyörtelen kő, hátraszorítva őt, térdre kényszerítve.
Raj dacosan felüvöltött, dühös volt az ostobasága, a
toronymagas büszkesége miatt. Annyira biztos volt a saját
felsőbbrendűségében, annyira hivalkodó volt az
arroganciájában. Miközben ő az öregember erőfeszítésein
nevetett, Krystof magához ragadta a kezdeményezést, és
halálos erejű sortűz sorozatokkal ostromolta. Raj érezte,
hogy elgyengül a könyörtelen támadás alatt, miközben
Krystof egyre erősebb lett, egyre több és több kegyencét
szívva le, kinyúlva a területének végéig, maga a
könyörtelensége volt a legnagyobb előnye.
Raj hallotta, ahogy Emelie sikoltozik a fejében, követelte,
hogy fogadja el, amit felajánl, és könyörögni kezdett,
amikor a követelései meghallgatás nélkül maradtak. Raj a
vámpírgyermekeire gondolt, Cervantesre és Dannyre,
Yossira és az ő Angeljére. Emelie-re. Mi történne velük,
milyen bosszút állna Krystof az emberei ellen az uruk
arroganciája miatt? Elfogadhatatlan.
Megnyitotta magát Emelie erejének áramlása előtt,
befogadva a sok gyermeke egyesített erejét, hagyta, hogy a
dühe táplálja elszántságát, miközben olyan üvöltéssel állt
talpra, hogy az egész ház összeomlással fenyegetett
körülöttük. Egymás után csapott le Krystofra, nem engedve,
hogy a vámpírlord diktálja ennek a küzdelemnek a
feltételeit. A maga módján vágott vissza, minden oldalról
támadva, arra kényszerítve Krystofot, hogy védekezzen a
minden irányból érkező sortüzek ellen. A vámpírlord
felüvöltött, kétségbeesetten küzdött, hogy újra megteremtse
áthatolhatatlan gubóját, még akkor is, amikor Raj ereje
felemésztette annak szövetét.
Krystof végül térdre rogyott, egy utolsó védekezésként
vákuumként szívta magába az erőt, feladva minden
támadási kísérletet az egyszerű túlélés érdekében. Amikor
ez is kudarcot vallott, felnézett Raj szemébe, a szája véres
vigyorra nyílt, a szemében lévő tűz halvány parázzsá
olvadt.
– Azt kívánom, leld örömöd ebben! – mondta, majd
felnevetett, és üvöltött, mint egy őrült, miközben Raj a
testébe húzta a kinyújtott karjait, amíg azok két ökölbe
szorított energiaoszlopként nem álltak előtte. Krystof
sikoltozott a kíntól, ahogy a szörnyű súly a padlóra nyomta,
testének minden csontja megrepedt az elviselhetetlen
nyomás alatt, ízületei elszakadtak, tüdeje szétrepedt,
minden pórusából, minden nyílásából vér ömlött, ahogy a
teste mintha magába roskadt volna. Raj szélesre tárta az
egyik öklét, a bőre kifehéredett az erőlködéstől, mígnem
összeszorította ismét az öklét, és Krystof szíve lángra
lobbant a mellkasában.
A szoba levegője hirtelen mozdulatlanná vált, egy
suttogásnyi mozgás sem volt, egy porszem sem szállt, és
aztán, mint egy pillanat alatt összeomló vákuum, Krystof
teste elpárolgott és eltűnt, nem maradt más, mint egy kupac
por és véres folt a szőnyegen.
Raj elzárkózott Emelie-től, térdre rogyott, feje kimerülten
a mellkasára esett, miközben mély levegőt vett... és
felüvöltött a kíntól. Hirtelen ezernyi hang töltötte meg az
elméjét, ahogy minden a területen élő vámpír felkiáltott
félelmében, a fennmaradásért, a védelemért, a puszta
életéért kapcsolódva hozzá. Észlelte, hogy kinyílik az iroda
ajtaja, hogy Cervantes és Yossi berohan, hogy körülvegyék,
és egyesítve az erejüket megpróbálják tompítani Raj új
alattvalóinak elsöprő igényeit. Raj lassan ringatózott előre-
hátra, izmai megfeszültek, nyakán kiálltak az inak,
miközben igyekezett értelmet adni a történéseknek, hogy a
végtelen kakofóniába valamiféle rendet és értelmet vigyen.
Az őt körülvevő erőfal egyre erősödött, ahogy Emelie is
hozzáadta a saját erejét, ahogy óvatosan beirányította a
többieket, tégláról téglára építve a falat, míg végül a hangok
elhalkultak, és nem lettek többek, mint egy egyenletes zúgás
a háttérben.
Raj térdelve maradt, a feje előre lógott, az álla a
mellkasához ért. Vér csorgott a szeméből, és a kezéből, ahol
a körmei belemélyedtek a tenyerébe. Hangokat hallott
odakintről, lépések dübörgését a lépcsőn, és akkor Emelie
ért mellé, letérdelve a teste mellé.
– Uram? – mondta halkan. – Raj? – tette hozzá sürgetően,
amikor a férfi nem válaszolt.
A férfi felnyitotta az egyik szemét, és rekedten
felmordult.
– Utálom ezt a vámpír szarságot!
A nő felnevetett, ami inkább megkönnyebbülésből fakadó
zokogás volt, és szólt valakinek, hogy hozzon neki vért.
Újabb kiabálás és lépések, és egy zacskó felmelegített vért
nyomtak a kezébe. A fogaival feltépte és felszívta a
tartalmát, majd továbbadta az üres zacskót, és elvett egy
újabb felajánlottat, míg végül három teljes liter vért nyelt le,
sokkal többet, mint amennyit egyetlen ember biztonságosan
adni tudott volna.
Mély lélegzetet vett, és Emelie-re nézett, az elméje végre
kitisztult.
– Sarah? – kérdezte.
– Nincs ebben a házban, uram!
Raj csúnyán elkáromkodta magát. Betekinthetett Krystof
beteg agyának minden mocskos zugába, de nem talált ott
semmit Sarah elrablásáról, vagy bármilyen összeesküvésről,
hogy vámpírtitkokat adjon el a gyógyszergyáraknak, szóval
hol a fenében...?
 Léptek dobbanása hallatszott az alagsori lépcsőn, és
további hangok vitatkozása.
– A fenébe! – nyögött fel. – Most mi van?
Emelie továbbra is mellette maradt, de védekező
guggolásba pördült. Raj felnézett, és nem látott mást, csak a
vámpírjai testét, amelyek védőfalat képeztek közte és a
közeledők között. Felnevetett, amikor ráébredt, hogy
valahogy megszerezte a saját húsfalát. Hallotta, ahogy
Simon hangja felemelkedik a többiek között. Nos, legalább
az ő húsfalának volt agya. – Engedd át, Em!
Simon befurakodott Raj testőreinek méretes alakjai közé,
és úgy zuttyant a körülötte lévő szabad térbe, mint a
fogkrém a tubusból. Letérdelt, és elvigyorodott. – Lordom!
– Simon – nyugtázta Raj. – Akartál valamit mondani
nekem?
– Ó! Igen, uram! Tudja, hogy minden mobilvonalat
figyelek, mert az ember sosem tudhatja...
– A lényeget, Simon! – A fickó egy műszaki zseni volt, de
néha elveszett a saját magyarázataiban.
– Igen, uram! Bocsánat, uram! Nos, észrevettem, hogy
egy számról folyamatosan hívások érkeznek a
hangpostájára. Négy hívás kevesebb mint egy óra alatt.
Természetesen nem férhetek hozzá a hangpostájához, uram,
az...
– A lényeg?
– Visszahívtam a számot, és Kent volt az amhersti
vérházból. Azt mondta, mondjam meg, hogy Jozef az.
Raj megdermedt, és a műszaki szakértőjére meredt.
– Mi volt pontosan az üzenete? – kérdezte halkan.
– Azt mondta, mondjam meg Önnek, hogy talált valakit,
aki emlékszik, hogy látta az Ön által keresett lányt, és hogy
Jozeffel ment el.
 – A rohadék! – Raj hirtelen felállt. Most már minden
értelmet nyert. Nem Krystof játszadozott. A hülye barom
tényleg nem tudta, mi folyik az orra előtt. És ez
megmagyarázta, hogy a biztonsági főnök miért nem volt itt,
hogy megvédje a mesterét. De vajon Jozef tényleg azt hitte,
hogy felveheti Rajjal a harcot? Arra számított, hogy Raj
annyira legyengül a Krystof elleni küzdelemben, hogy
könnyebben legyőzhető lesz? – Emelie! – mondta.
– Már rajta vagyok, uram – válaszolta a lány, miközben
szorgalmasan pötyögött a Blackberryjén. – Van egy háza pár
háztömbnyire innen, de nem az lesz az a hely. Túl kicsi. A
fenébe!
– Hagyd, engedj engem! – Simon előkapta a saját
készülékét. – Itt is van! Van egy ház Clarence-ben, egy nagy,
három hektáros vacak. A tulajdonjog a felesége leánykori
nevén van. Ez lesz az. – Em felé mutatott. – Átküldöm
neked a címet.
– Nem kéne előbb telefonálnunk? – kérdezte Em. – Hogy
meggyőződjünk arról...
Raj feltartotta a kezét.
– Ott van! – morogta. Elfelejtették. Ő maga is
megfeledkezett erről a nagy rohanásban. Most ő volt az
északkeleti terület ura, és a hatalma exponenciálisan
megnőtt, amikor átvette ezt a palástot. Ahogyan életet és
védelmet biztosított a vámpírjainak, úgy ők is kölcsönöztek
neki egy olyan erőtartalékot, amelyet tetszés szerint
megcsapolhatott. Tudta, hogy hol van Jozef, és tudta, hogy
Sarah vele van. Raj vérségi köteléke annyira megerősödött a
nővel, hogy őt is érezte a fejében, ahogyan a területen lévő
összes vámpírt is. Beleértve Jozefet is.
Kinyújthatta volna a kezét, és egyetlen gondolattal
kiolthatta volna Jozef életét. De ebben mi lett volna a móka?
 – Emelie!
– Uram?
– Hagyj itt egy csapatot, hogy eltakarítsa ezt a zűrzavart,
és elintézzen mindenkit, aki megpróbálja kihasználni a
helyzetet. Te velem jössz!
 Negyvenhetedik fejezet

Történt valami. Sarah megfordult a kényelmetlen

vizsgálóasztalon, amelyhez odabilincselték, és figyelte,
ahogy az a ribanc Edwards úgy szaladgál a laborban, mint
az egyik patkánya. Őrült módjára mentette a számítógépes
fájlokat, miközben minden papírdarabot felkapott, ami a
keze ügyébe került, és belehajigálta a dobozokba az egészet.
Mintha ezzel bárkit is becsaphatna. Egy egész rohadt laborja
volt itt lent. Azt hitte, senki sem veszi észre? Hogy ezt
tényleg megússza? Ez a hülye nő hónapokig dolgozott
vámpírokkal, és még mindig azt hiszi, hogy el tud rejtőzni
előlük? Az élete két centet sem érne, ha bármit
nyilvánosságra hozna ezekből a dolgokból.
– Tudod, meg fognak ölni – mondta Sarah társalgási
hangnemben. Edwards nem vett róla tudomást, leült a
számítógépéhez, és kicserélte a pendrive-okat. Szemmel
láthatóan rengeteg adat volt. Sarah azon tűnődött, vajon
mióta tart ez a projekt. Régebb óta, mint azt bárki is sejtette,
az biztos. – Le fognak vadászni, és meg fognak ölni!
Valószínűleg fájdalmasan – tette hozzá.
– Fogd be, te hülye kurva!
Sarah elmosolyodott. A jó doktornő kissé sipítozónak
hangzott. Remélte, hogy ez azt jelenti, hogy a segítség már
úton van, mert volt egy olyan érzése, hogy ezek a fickók
nem akarnak szemtanúkat hagyni maguk után.
Az alagsori ablakok megrezegtek, amikor egy egész
terepjáró-konvojnak hallatszó dolog érkezett, amit több
hang is követett. Automatikusan felnézett, de nem látott
semmit. Az átkozott ablakok teljesen el voltak sötétítve. De
ez nem akadályozta meg Edwardsot abban, hogy döbbenten
bámuljon fel rájuk, éppen azelőtt, mielőtt elkezdte volna
kitépni a kábeleket a gépe hátuljából.
– Bassza meg! – káromkodott a nő az orra alatt. – Majd én
elviszem az egész rohadt...
Bármit is akart mondani, elveszett, amikor egy
hatalomhullám emelkedett a háznak, és úgy rázta meg,
mint egy gyerek a malacperselyét, betörve a befeketített
pinceablakokat, szétrepítve az üvegszilánkokat. Edwards
pánikbaesetten felsikoltott, és karját a fejére borítva az
íróasztala alá bukott. Amikor végre felnézett, az arca
halálsápadt volt, és tágra nyílt szemei tele voltak
félelemmel.
Sarah csak elvigyorodott. – Megérkezett a barátom!

Raj körülnézett, ahogy kicsúszott a terepjáró hátsó

üléséről. Ő akart vezetni, de Em a nagy terepjáró hátsó
ülésére ültette, és motyogott valami olyasmit, hogy jobb, ha
hozzászokik. Ehhez és még sok minden máshoz, úgy
látszik. Amikor elindult a felhajtón a kétszintes épület felé,
ahol Jozef felállította a kis projektjét, olyan biztonsági
kordon vette körül, amely vetekedett bármelyik világvezető
személye körülivel. Felsóhajtott, és azon tűnődött, vajon
vezetheti-e még valaha a BMW-jét.
– Em! – A lány ránézett a férfi bal vállánál lévő helyéről. –
Bemegyek a... – Raj elhallgatott a mondat közepén, amikor a
nő csúnya pillantást vetett rá. – Ezt meg kell tennem! –
mondta türelmesen.
A lány szája ingerülten szorult össze.
– Legalább hadd menjünk be előtted, hogy
meggyőződjünk róla, hogy nincs valamiféle csapda, vagy
ilyesmi! A kibaszott Jozefnek tudnia kell, hogy a pokolban
sincs esélye egy szemtől szembeni küzdelemben!
 Raj elmosolyodott, szórakoztatta a nő Jozefről alkotott
véleménye. Figyelme hirtelen a házra terelődött, és eltűnt a
mosolya. Kinyílt a bejárati ajtó, és Jozef állt ott, Serge-dzsel
és Charlesszal az oldalán, akiket a legnyilvánvalóbban nem
az akaratuk ellenére tartottak fogva. Nem tudta megállni,
hogy ne tűnődjön el, vajon Nina rájött-e, hogy Serge-et nem
elrabolták, hanem a sorsára hagyta őt. Nem mintha a fattyú
elég sokáig élne ahhoz, hogy bárki is aggódjon emiatt.
– Mozgás! – mondta Raj. A vámpírkordon kettévált, és ő
előrelépkedett, amíg már csak néhány lábnyi távolság
választotta el Jozeftől és a lakájaitól.
Raj felmordult. – Hol van, Jozef? Azt akarom, hogy Sarah
azonnal itt legyen!
– Ne hallgass rá, Joey! – hallotta meg Raj Jozef
feleségének rikácsoló hangját, éppen mielőtt a vámpírokat
megkerülve kilépett volna a verandára. A hegyes kis arca
eltorzult a felháborodástól, a göndör haja úgy nézett ki,
mintha nemrég áramütés érte volna. A rövid tornác szélére
lépett, és nyálat fröcsögve Rajra üvöltött.
– Mi a faszt képzelsz magadról, hogy idejössz és
megmondod az én Joey-mnak, hogy mit csináljon? Te vagy
az, aki ennyi éven át hajlongva és megalázkodva tűrted azt
az őrült vénembert, mindössze csak maradékokat kapva? –
követelte. – Nem te, nem a nagy Raj! Te elrepültél a
nagyvárosba, nagy embernek Manhattanbe! Hát már nem!
Az én Joey-m veszi át itt az irányítást, és mi mondjuk meg,
mi lesz, nem te!
Raj három másodpercig szótlanul állt, aztán felnevetett.
– Te most kibaszottul szórakozol velem, Jozef? Hagytad,
hogy ez az emberi kurva rábeszéljen erre? Hát semmit sem
ért a csaj? Te kurvára semmit sem értesz? – A hangja
felemelkedett, minden egyes szóval egyre hangosabbá és
dühösebbé vált. – AZ ISTENVERTE TÉRDEDRE, MOST! –
üvöltötte.
Parancsa szökőárként csapott le a házra, halálos erejű
robbanásként, amely minden ablakot betört, és üvegeső
záporozott a sötétben. A három lázadó vámpírt összezúzta
Raj parancsának ereje, térdre kényszerítette őket, ahol
görcsbe rándultak a férfi arcára kiülő dühtől. Jozef fel merte
emelni a fejét, de még ő is csak tátott szájjal, döbbenten
bámult.
– Azt hitted, Krystof azért adta nekem Manhattant, mert
kedvel engem, Jozef? – követelte Raj kemény, mély hangon.
– Neked kellett volna a legjobban megértened az indokait! –
Előrelépett, és a tornácra lépve teljes undorral bámulta a
legyőzött triót. – Tényleg azt hittétek, hogy ezt
megúszhatjátok? Ennyire kibaszottul hülyék vagytok?
Magas hangú visítással, tompa fogait kivillantva,
karomként görbülő, vörös végű ujjaival, Celia a férfi
hátának vetette magát. Raj nem fáradt azzal, hogy
megforduljon, hatalmának egy erőteljes lökésével
visszaverte a nőt, amely láthatatlan faltörő kosként
csapódott be, és lehajította a nőt tornácról, hogy az üveggel
borított földön landoljon, mint egy leszúrt rovar.
– Celia! – nyögött fel Jozef, és oda akart menni hozzá, de
Raj egy hideg pillantással megállította.
– Ne aggódj, Jozef! Még nem halt meg! – Jozef feje
megfordult, a szeme tele volt félelemmel.
– Nem az ő hibája volt, Ra… – úgy értem, uram! Kérlek,
hagyd életben!
Raj lenézett a nagy vámpírra, ajka megvetően legörbült,
de csak annyit mondott: – Az élete a tiédhez kötődik! –
Kinyújtotta a kezét, és Emelie egy sima, fából készült karót
tett a tenyerébe. A férfi körülfonta az ujjait a hűvös nyélen,
és kedvesen azt mondta: – Menj a pokolba, Jozef!
Jozef megtalálta a büszkesége utolsó morzsáit, és
felhorkant: – Ott találkozunk, te polyák fattyú!
Raj elmosolyodott, egyetértően lehajtotta a fejét, és azt
mondta: – Talán úgy lesz! – Sima ívben lefelé lendítette a
karját, és olyan keményen és mélyre lökte a karót, hogy az
ökle hallható puffanással csapódott a vámpír vaskos
mellkasába. Jozef zihálva hátraesett, arcán rövid ideig
felvillant egy hitetlenkedő tekintet, mielőtt eltűnt egy
szürke porzuhatagban. Raj egy hosszú kifújt lélegzetet
hallott maga mögött, ahogy Celia meghalt a párjával együtt,
az életüket túlságosan szorosan összekötötte a hosszú
párzási kötelék ahhoz, hogy túlélje a halálát.
Serge és Charles arcra borultak, és könyörögve esdekeltek
az életükért, amiről tudniuk kellett, hogy hiábavaló
erőfeszítés. Senki sem maradhatott életben, aki részt vett
ebben a műveletben. Ez sértette a vámpírság legalapvetőbb
alapelvét. Raj egy pillantásra sem méltatta őket, átlépett a
porhalmon, és belépett a házba. Em el tud bánni ezzel a
kettővel. Ő meg akarta találni Sarah-t.
 Negyvennyolcadik fejezet

A pincében Sarah némi szórakozással figyelte, ahogy

Estelle Edwards próbálja beletuszkolni az asztali
számítógépet egy keskeny dobozba. A doki izzadt és
vicsorgott, mint egy disznó az erőfeszítéstől, de nem járt
sikerrel. Végül feladta, és hagyta, hogy a nyavalyás gép
csattanva zuhanjon a padlóra. Csúnyán káromkodott, olyan
szavakat használva, amelyekről Sarah tudta ugyan, hogy
léteznek, de valójában még sosem hallotta őket kimondva.
Hűha.
A folyosó végén lévő ajtó dübörögve kinyílt, a
szokásosnál jóval nagyobb erővel csapódva a falnak.
Edwards pánikba esetten felnézett, mielőtt a szája komor
elszántságot sugalló vonallá húzódott össze. Nem az a fajta
nő volt, aki könnyen feladja. Kihúzta a kulcsokat a fehér
laborköpenye zsebéből, és gyorsan levette Sarah bilincseit
az asztalról, belemarkolt a hajába, és hátrafelé húzta a
szobában, hogy szemben legyen az ajtóval. Sarah
megbotlott, összekötözött lábai nehezen találtak
támasztékot, de a nő csak még jobban összeszorította a
markát, könnyeket csalva Sarah szemébe. Úgy érezte,
mintha gyökerestől tépnék ki a haját.
– Egy szót se szólj, ribanc! – sziszegte Edwards Sarah
fülébe, és a nő érezte, ahogy valami éles hegy a hátába bök,
közvetlenül a veséje fölött.
Sarah hallotta a lépéseket a folyosón, majd a még
hangosabb zajt, ahogy valaki berúgta a három cella ajtaját.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mert tudta, hogy Trisht és
a többieket időben megtalálták, de aztán gyorsan kifújta a
levegőt, amikor a mozdulat hatására Edwards fegyvere a
bőrébe szúrt, és vért fakasztott.
A zaj hirtelen abbamaradt, és egy ismerős morgást
hallott, amitől elmosolyodott. Raj közeledett.
Raj a folyosó utolsó ajtaja felé viharzott, az egyetlen,
amelyik nyitva állt. Érezte a betört ablakon beáramló
éjszakai levegő szagát, de fölötte vér – Sarah vére – illata
terjengett. Emelie ki akarta kerülni, de a férfi egy éles
paranccsal visszatartotta, maga lépett be az ajtónyíláson, és
nem mást talált, mint Estelle Edwardsot, és előtte fájdalmas
szögben kicsavart fejjel az ő Sarah-ját.
Raj hagyta, hogy a tekintete végigvándoroljon a szeretője
testén, észrevette a sötét zúzódást az arcán, a csupasz bokák
lilás duzzanatát, ahol valaki olyan szorosan kötözte össze
műanyag kötegelőkkel a lábát, hogy alig tudott megállni.
Katalogizálta a sérüléseket, összeszámolta, hogy mekkora
kárt okozzon ennek az embernek, mielőtt megölné.
Felnézett, és tekintete találkozott Sarah pillantásával, látta a
dühös arany dacos villanását a szorult helyzete ellenére is.
Elmosolyodott, és gyengéden megszólalt.
– Sarah.
– Szia, Raj! – A lánynak sikerült elvigyorodnia. – Micsoda
csapda... – A lány felkiáltott, amikor Edwards hátrarántotta,
és Raj megérezte a friss vér csordulásának szagát. A nőnél
kés volt. És megvágta vele Sarah-t.
A dühe olyan nagy volt, hogy szinte megbénította.
Hangosan felmordult, kinyitotta a száját, és kivillantotta az
agyarait. – Emelie!
Emelie mellé lépett. – Igen, uram!
Edwards megmerevedett, és azt mondta:
– Engedjetek ki innen, vagy megölöm...
 Csak ennyit tudott mondani, mielőtt minden
megváltozott. Raj túl gyorsan mozdulva, hogy az emberi
szem meglássa, még kevésbé, hogy reagáljon rá, átsuhant a
szobán, és elfordította Sarah-t Edwards mellől, az orvost
Emelie felé hajította, aki megragadta, és eltörte a csuklóját,
hogy elengedje a fegyvert. Raj figyelme csak Sarah-ra
összpontosult, felemelte, és biztonságba helyezte a
vizsgálóasztalon, mielőtt megpördült volna, hogy
szembeforduljon az emberi nővel, aki a fájdalomtól
sikoltozva dajkálta törött karját.
Egyetlen hosszú lépéssel átkelt a kis szobán, és ujjait a nő
torkára fonva, elzárta a hangot.
– Találkoztam a férjével, Dr. Edwards – mondta halkan.
A nő szeme kidülledt, és lilulni kezdett az arca, miközben
levegőért kapkodott, és egyetlen működőképes kezével a
férfi ujjaiba markolászott. – Jobbat érdemelne – mondta Raj.
A földre ejtette Edwardsot, és Cervantes már ott is volt,
átvetette a vállán a nő ernyedt testét. Gyorsan elhagyta a
szobát, léptei végigdübörögtek a folyosón és fel a lépcsőn.
Raj visszafordult Sarah-hoz, aki aggodalom és
megkönnyebbülés elegyével nézett rá, ahogy közeledett
felé. Emelie ott guggolt előtte, óvatosan levágva a duzzadt
bokája húsába mélyedt műanyag kötegelőt. Raj tekintete
találkozott Sarah pillantásával, és komoran elmosolyodott.
Joggal aggódott. Bármennyire is megkönnyebbült, hogy a
lányt élve és viszonylag jó állapotban találta, dühös volt,
hogy egyáltalán ilyen helyzetbe hozta magát.
Felemelte a lány megbilincselt kezét, és elpattintotta a
fém bilincset, majd átdobta a szobán. Sarah szeme megtelt
könnyel, és óvatosan megdörzsölte a csuklóját, hangosan
felzokogva, amikor Em végre leszedte a kötegelőket, és a
vér visszafolyt a lábfejébe.
 – Emelie – mondta Raj halkan, le sem véve a szemét
Sarah-ról.
Inkább érezte, mint látta, ahogy Emelie pillantása róla
Sarah-ra siklik, majd vissza, és hallotta, ahogy a lány
felsóhajt. Odahajolt, hogy megölelje Sarah-t, és azt suttogta:
– Majd később beszélünk!
Raj rosszallóan nézett a hátára, amikor a nő elhagyta a
szobát, majd ezt a rosszallást átvitte Sarah-ra.
– Tudom – mondta lemondóan.
Raj felemelte a lányt, és hátrébb tolta az asztalon.
Gyengéden felemelte egymás után a lábait, hogy enyhítse a
fájdalmat, meleg áramlatokat küldve a lábfejének és a
bokájának duzzadt szövetébe. Gyorsabb lett volna, ha
megosztja vele a vérét, de tudta, hogy a lány nem akarja ezt.
– Raj – mondta a lány halkan. A férfi felpillantott rá. – Ki
vagy akadva?
Óvatosan elengedte a lány talpát, és a karjába véve a
mellkasához szorította, és érezte a szívverésének egyenletes
dobbanását a bordái alatt. Megcsókolta a lány feje búbját.
– Örülök, hogy életben vagy!
A nő elégedetten felsóhajtott, és belesüllyedt a férfi
ölelésébe, és előrebújt, hogy átkarolja a derekát.
– És pokolian dühös is vagyok – tette hozzá szárazon. A
lány karjai megfeszültek, és az arcát a férfi pulóverének
elejéhez dörzsölte.
– Sajnálom! – mondta.
– Ebben biztos vagyok!
Enyhén meglegyintette a férfit. – Ne légy gonosz! Tudod,
hogy értettem!
A férfi halkan felkuncogott, és átölelte a lányt, tudta,
hogy ez nem tarthat sokáig. Az ellenségei közel jártak
ahhoz, hogy elvegyék Sarah életét. Nem vállalhatta újra ezt
a kockázatot, nem hagyhatta, hogy Sarah fizessen azért, ami
ő volt.
– Ki kell vinnünk innen – mondta végül. – Ez volt a fő
helyszín?
– Azt hiszem, igen. Edwards nagyjából itt élt, és azt
hiszem, minden adatot itt tároltak. Azt nem tudom, hogy
feltöltött-e valamit.
– Simon majd gondoskodik róla. Ez a hely, ez az egész
projekt el fog tűnni. Sosem történt meg.
– Nekem is el kell majd tűnnöm megint – mondta
fáradtan. – Blackwood gondoskodott róla, mielőtt elszökött
a városból.
Raj felsóhajtott, és elhúzódott.
– Simon segíthet neked – mondta. – Bármire is lenne
szükséged, megkérdezheted tőle vagy Emelie-től. Szereznek
neked új személyazonosságot, fuvart... bármit, ami
szükséges.
Sarah felnézett rá, és a férfi látta a zavarodottságot és a
fájdalmat az arcán. – Raj?
– Nem maradhatok, Sarah, és nem vihetlek magammal!
Nekem... vannak kötelezettségeim. Dolgok, amiket most
kell elintéznem... – A férfi félbeszakította a mondandóját. A
nőnek nem kell minden keserű részletet hallania az új
életéről vámpírlordként. Hónapokba telhet, mire uralma alá
vonja a területet. Hónapokig tartó utazások, egymás utáni
kihívásokkal találkozva és legyőzve őket, elpusztítva
azokat, akik túlságosan függetlenné váltak Krystof uralma
alatt ahhoz, hogy elfogadják az új Lordot, összegyűjtve
azokat, akiknek segítségre lehet szükségük, akár az
elhanyagoltság, akár egyszerűen az átmenet okozta trauma
miatt. A kimerítő, brutális munka hónapjai után egy hosszú,
hosszú életű uralkodás következik. Olyan teher volt ez,
amire soha nem vágyott, de ez az ő terhe volt, nem Sarah-é.
Ő jobbat érdemelt.
A férfi a kezébe vette Sarah arcát, hüvelykujjával
végigsimított a lány puha ajkán, gyengéden megcsókolta a
duzzadt halántékon a csúnya zúzódást. Sarah lehunyta
könnyáztatta szemeit, amikor a férfi lehajolt, hogy még
egyszer utoljára megcsókolja, és élvezze a szája édességét.
– Beküldöm Emelie-t. – A férfi távozott, mielőtt a lány
kinyithatta volna a szemeit, mielőtt megláthatta volna a
fájdalmat, amit az imént odatett.
Emelie fordult be a sarkon, még mindig fintorogva Raj
távozó háta után. Elkapta Sarah megbántott, zavarodott
tekintetét, és gyorsan odament hozzá, undorodva ingatva a
fejét. Hangosan ciccegett, és azt mondta: – A férfiak olyan
idióták! Örülök, hogy leszbikus vagyok! – Végigmérte
Sarah-t, és a homlokát ráncolta a sérüléseire. – Nem osztotta
meg veled a vérét?
Sarah elpirult. – Nem.
– Akkor mi a fenét keresett itt? Jézusom, nem hiszem el...
– Nem az ő hibája – kelt Sarah Raj védelmére. – Az
enyém. Ő próbálkozott, öhm, korábban, és én nem akartam,
vagyis én nem... – legnagyobb elszörnyedésére, sírni
kezdett.
– Ó, kicsim – sóhajtotta Emelie. – Most mit csináljak
veletek kettőtökkel? – Átölelte Sarah-t, hagyta, hogy kisírja
magából az összes félelmet, amit azóta nyomott el, hogy
fejbe vágták és bedobták a kocsi hátsó ülésére, az összes
fájdalmat, amit a nyomorultul fájó lába és karja, a fejében
lüktető fájdalom okozott. És legfőképpen a szívében érzett
fájdalmat a gondolattól, hogy soha többé nem láthatja Rajt.
– Most már jobb? – kérdezte Emelie.
 Sarah bólintott, és egy zsebkendőért nyúlt a közeli
polcról. Kifújta az orrát, és a használt zsebkendőt a
szemetesbe dobta.
– Bocsánat!
– Semmi baj! Már megszoktam. Raj sok emberre van ilyen
hatással.
Sarah felnevetett, és érezte, hogy a szeme friss
könnyekkel telik meg. Lenézett a kezére, hogy Emelie ne
vegye észre, és egy fehér kártya elmosódott körvonalaira
lett figyelmes. Összevonta a szemöldökét, és felnézett Emre.
– Adj neki néhány hónapot – mondta Em türelmesen. –
Egy ideig kemény lesz, de utána... – A kártyára biccentett,
amelyen Sarah látta, hogy Em neve és mobilszáma van
feltüntetve. Em a szemébe nézett, és határozott,
jelentőségteljes pillantást vetett rá. – Bízz bennem, kicsim!
Sarah a tenyerébe vette a kártyát, és bólintott. – Oké!
– Rendben! – mondta Em. – Most pedig menjünk innen!
A srácok szét fogják szedni ezt a helyet, és aztán rávesszük
Simont, hogy foglalkozzon a te kis problémáddal. Ő
zseniális abban, hogy eltüntesse az embereket! – Gonoszul
elvigyorodott. – De a jó értelemben.
Sarah felnevetett, és remélte, hogy Emnek igaza van.
Simonnal és minden mással kapcsolatban is.
 Negyvenkilencedik fejezet

New York, New York-Manhattan

Raj a tetőn állt, magasan Manhattan felett, és figyelte,

ahogy az autók fel-alá közlekednek az utcán, a piros és
fehér fényeik visszatükröződnek a nedves járdáról. Ma
ismét esett az eső; ez a hónap kezdett New York
történetének egyik legcsapadékosabb hónapjává válni. De
egyelőre elállt az eső. A levegő meleg és párás volt, de
sokkal jobb, mint az a steril, feldolgozott cucc, ami odabent
várt rá, a különböző beosztottjaival folytatott újabb
maratoni megbeszélésekkel együtt.
Ha valaki három hónappal ezelőtt azt mondta volna neki,
hogy egy vámpírlord élete némiképp hasonlít egy vállalati
vezetőéhez, kinevette volna. Ó, tudta, hogy üzletről van szó.
Elvégre évtizedek óta ő intézte Krystof ügyeit
Manhattanben. De ez a végtelen fecsegés minden apró
részletről, még a legapróbb vámpírvállalkozásról is a
területe legtávolabbi pontjain... Jesszus, voltak pillanatok,
amikor legszívesebben elfutott volna, amilyen messzire és
amilyen gyorsan csak tudott. Találni valami trópusi
paradicsomot, ahol melegek és bársonyosak az éjszakák, és
lágy hullámok csobognak a napmeleg tengerparton – csak
maga mögött hagyni ezt az egész szart, és azt mondani,
hogy basszák meg.
De olyan sok lélek volt, akiket szeretett, és akik
számítanak rá – Emelie és a többi gyereke. És most már a
végtelen számúnak tűnő többi, akikkel valójában nem
törődött, de akik ugyanúgy, ha nem jobban, de rá
támaszkodtak.
És különben is, ki töltené vele azokat a bársonyos
éjszakákat? A paradicsom nem lenne paradicsom, ha
teljesen egyedül lenne.
Felsóhajtott, felegyenesedett a korlátról, és megfordult,
hogy szemügyre vegye a sok és éber vámpírt, akik vele
együtt osztoztak a háztetőn. Itt biztosan sosem volt egyedül.
Többé már nem. A tekintete végigpásztázott a biztonsági
csapaton, felfedezve Emelie hiányát. Úgy tűnt, Em
megérezte, hogy egyre fogyatkozik a türelme a
találkozókhoz, és azt kérte, hagyja, hogy az éjszaka
hátralévő részére törölhesse a naptárát. Még volt néhány
óra napfelkeltéig, de a férfi készségesen beleegyezett,
eredetileg arra gondolt, hogy beugrik az egyik klubjába, bár
ezt az ötletet gyorsan elvetette, mert az csak még több üzlet
lenne. Még mindig ott voltak a divatos emberi klubok, tele
gyönyörű emberekkel, akik kétségbeesetten vágytak a
figyelemre. De ez sem volt vonzó számára. Lehet, hogy
inkább otthon kellene eltölteni néhány csendes órát – némi
behűtött vodkával, jó zenével. Szórakozottan megcsóválta a
fejét. Tényleg kezd öregedni, ha így képzelte el a
szórakozást.
Elindult a lépcsőház felé, amely az épület legfelső
emeletére vezet, a tetőtéri lakásához. A biztonsági csapata
vele tartott, előrelátva az irányt, kettőt beküldtek maguk
közül a lépcsőházba elébe, míg a többiek köréje
csoportosultak. Raj elfojtott egy újabb sóhajt, és hagyta,
hogy végezzék a dolgukat, lement a lépcsőn, át a
vészkijáraton, majd a folyosón a lakása kétszárnyas ajtajáig.
Ott megálltak, és vártak, amíg beütötte a biztonsági
kódot, és elfoglalták a helyüket a folyosón az ajtaja két
oldalán, miközben ő egyedül lépett be a sötét lakosztályba.
Ez volt az egyetlen dolog, amihez ragaszkodott, az egyetlen
dolog, amin Emelie-vel hosszasan és keményen vitatkoztak,
még akkor is, ha a nő tudta, hogy a végén a férfi akarata
győzedelmeskedik. Nem engedett semmiféle testőröket
belülre – ez az otthona volt, az ő belső szentélye. Ez volt az
egyetlen hely, ahol nem voltak kérvényezők, ahol senki sem
várta tőle a válaszokat vagy a védelmet. Az egyetlen hely,
ahol igazán egyedül lehetett.
Kivéve, hogy ma este nem volt egyedül.
Először a nő lélegzetvételét hallotta, amely felgyorsult,
hogy megfeleljen a szapora szívverésének. Szinte
közvetlenül vele szemben állt, egyik kezével egy szék
háttámlájába kapaszkodva, mintha csak le akarta volna
magát horgonyozni a sötét szobában. Raj mély levegőt vett,
lehunyta a szemét, ahogy minden visszatért a fejébe, a lány
érzete maga alatt, körülötte, a gyönyör apró sikolyai, ahogy
újra és újra elélvezett, amíg a karjaiban feküdt, sápadt bőre
izzadságtól volt nedves. Erőt vett magán, és gyertyák
lobbantak fel a szobában, sokkal barátságosabbak voltak,
mint a modern kor kemény, mesterséges fényei.
A lány szemei kitágultak, az aranyszínű pettyek
visszaverték a lángokat. Végül ránézett a férfira, dacosan
felemelte az állát, mintha vitára számítana. Raj
elmosolyodott. Nem fog vitatkozni vele, ma este nem.
– Sarah.
– Raj? – A lány hangja megingott, és a férfi látta a
könnyek csillogását a szemében.
– Gyere ide, kicsim!
A lány futni kezdett a szobában. Rajnak szándékában állt
hagyni, hogy odamenjen hozzá, de az akarata csődöt
mondott, túl erős volt az igénye, hogy megérintse, és túl
gyenge a szíve. Félúton találkozott vele, elkapta, amikor a
karjába ugrott, könnyedén átölelte, miközben szájuk
találkozott, minden bizonnyal évszázadok óta először. A
férfi a mellkasához szorította a lányt, csókjuk először
kemény volt, a fogak és a nyelvek összecsapása, mintha az
idejük véges lenne, és mindkettőjüknek minél többet kellene
megízlelniük a másikból a rájuk szánt rövid idő alatt. A nő
újra és újra a férfi nevét suttogta, miközben könnyek folytak
végig az arcán. Raj megízlelte sós ízüket, és közelebb vonta
magához a lányt, a hálószobájába vitte, berúgta az ajtót, és
mindkettőjüket leeresztette a hatalmas ágyra, ahol már túl
sok hónapja egyedül és éhesen aludt.
Az agya zúgott a kérdésektől. Hogyan került ide, hol volt,
de a testének megvoltak a maga tervei. Érezte, ahogy az
agyarai az ínyéhez, a farka pedig az öltönynadrághoz
feszül. Visszahúzódott, és a lányra meredt, végigsimítva az
ujjával halvány szemöldökének ívén, puha arcán és ajkai
körvonalán. A lány beszívta az ujját a meleg kis szájába, és a
férfi felnevetett. – Éhes vagy, édesem?
– Éhen halok – mondta lelkesen, és a férfi nyaka köré
fonta a karját. – Öltönyt viselsz.
A férfi lenézett magára. – Így van.
– Szerintem le kéne venned – mondta a nő. – Most!
– Milyen sietős! Talán lassan fogunk haladni...
A lány ügyes ujjai lecsúsztak a testük közé, hogy
megragadják Raj erekcióját a nadrágja anyagán keresztül,
mire a férfi felnyögött, és hátravetette fejét az olyan nagy
gyönyörtől, hogy legszívesebben üvöltött volna. Leengedte
a fejét, és lapos pillantást vetett rá. – Óvatosan, kicsikém! –
morogta. – Régen volt már!
A lány határozottan a férfi szemébe nézett.
– Hiányoztál, Raj! Nagyon hiányoztál!
 A férfi szíve összeszorult az ismeretlen érzelemtől, és
hagyta, hogy a keze a lány nyakára ereszkedjen, majd a
fehér blúz selyme alá csúszott, és addig babrált a
gombokkal, amíg fel nem fedte a mellei közötti völgyet. – Te
is hiányoztál nekem, Sarah! – Lehajtotta a fejét, és
gyengéden megcsókolta, megízlelte édes száját, a nyelve
felfedezte, emlékezett. A lány apró, mohó hangot adott ki,
és a férfi farka megugrott válaszul. Raj felnyögött, fogai
előbújtak csókjuktól, érezte, ahogy a lány nyelve körbesiklik
rajtuk, amíg meg nem csípte az egyik élét, és meleg vére a
szájába folyt. Az íz átlökte a határon.
Letépte a lány blúzának maradékát, felfedve telt melleit,
amelyeket alig takart egy habos, csipkés melltartó. Azt is
letépte róla, és erősen megszívta a mellbimbóit, nyelvével
mindegyiket felfedezte, amíg azok vágyteli, két szép
rózsaszín gyöngyszemekké nem keményedtek, amelyek
nedvesen csillogtak a gyertyafényben. Újra támadásba
lendült, fogaival végigkarcolta a puha melleket, és
felnyalintotta a lassan csordogáló vért, mire a lány
felsikoltott, és a hajába temette a kezét, közelebb húzódva
hozzá, ívbe feszítve a hátát.
A férfi lefelé haladt Sarah testén, figyelmen kívül hagyva
a lány tiltakozását, miközben csupaszon hagyta a melleit a
szoba hűvös levegőjében. Valamiféle rövid, szűk szoknyát
viselt. Raj nem fáradozott a cipzárral, egyszerűen
felcsúsztatta a combján, amíg a dereka köré nem gyűrődött.
Végigcsókolta a hasát, állkapcsát a hasa puha bőréhez
dörzsölte, és letépte a halovány csipkebugyit a puncija fölül,
amikor az akadályozta felfedezésében. Sarah halkan
felnyögött, lábait hívogatóan széttárta, hogy izgalmának
édes illata felszálljon, és kínozza a férfit.
 A férfi nagy kezeivel végigsimított Sarah combján,
szélesebbre tárva a lábait, leeresztette a száját a selymes
redőkhöz, és a nyelvével megnyitotta. Megtalálta a kemény
kis csiklót, és nyelvével végigsimított rajta. A nő felsikoltott,
vadul rángatta a férfi haját, és zihálva könyörgött: – Kérlek,
Raj! Kérlek!
A férfi nem tudta, hogy a lány miért könyörög, de azt
tudta, hogy ő mit akar. Ugyanolyan éhesen szopogatta a
csiklóját, mint a mellbimbóit, addig izgatta a forró kis
csomót, amíg a lány sikoltozni nem kezdett, amíg nem
érezte, hogy a puncija összeszorul a szája alatt, amikor
keményen elélvezett. Elmosolyodott, és lassan, komótosan
nyalogatta a lány nedveit, miközben az kétségbeesetten
nyöszörgött.
– Raj! Bébi, lordom, mesterem, bármi is vagy! Csak dugj
meg, kérlek! Kérlek!
Raj tiszta férfiúi elégedettséggel felnevetett, felállt az ágy
széle mellett, levetkőzött, és éhesen figyelte a lányt, aki
vonaglott a tekintete alatt, kis ujjai lecsúsztak a combjai
közé, és eszeveszetten dörzsölték, próbálva eltörölni az ott
égő, csillapítatlan vágyat. Kilépett az alsónadrágjából, és
meztelenül az ágyra térdelt, gyönyörködve Sarah buja
testében, telt és sóvárgó melleiben, a halvány rózsaszínű
udvarban a mély rózsaszínű mellbimbók körül, amelyek a
szájáért könyörögtek. Tekintete tovább siklott lefelé, a
derekánál még mindig összegyűlt szoknya mellett a forró,
kis közepéig, amely csupa nedvesség volt és készen állt rá.
A férfi mélyen felmordult a mellkasából, és a lány tágra
nyílt szemei fel-alá cikáztak Raj testén, majd megállapodtak
a kiálló farkán. Előbukkant rózsaszín nyelve, vágyakozva
megnedvesítve az ajkait. Sarah a férfi szemébe nézett, és
anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét, szándékosan
még szélesebbre tárta a lábait.
A férfi mosolyából kivillantak az agyarai, és leereszkedett
Sarah combjai közé, majd teljes hosszával, hosszú, lassú
mozdulatokkal mélyen a szűk hüvelybe hatolt. Sarah
felkiáltott, lábát a férfi csípője köré fonta, és szorosan
magához ölelte, körmével végigkarcolta a hátát, annyira,
hogy a férfi érezte a bordáin a vér meleg csordulását. Raj ki-
be mozgott, vágyott maga körül a nő csúcspontjának
érzésére, a saját elélvezésének rohamára. Túl sokáig tartott.
Várt, amíg meg nem érezte, hogy a nő remegni kezd alatta,
amíg a teste szorítani kezdte a farkát, és arra késztette, hogy
kilövellje a magját. A fejét a lány nyakához eresztette,
agyarainak teljes hosszával végigsimítva az izzadságtól
nedves bőrén, mielőtt kissé megemelte a fejét, és agyarait
belemélyesztette a vérének ízletes áramlásába.
A nő azonnal elélvezett, sikoltozva, a lábai szinte
görcsösen a férfi háta köré fonódtak, még jobban ráemelve
magát Raj farkára, miközben a férfi is csatlakozott hozzá az
extázis lángoló, kontrollálhatatlan szabadesésében.
Raj összeomlott a lány felett, az utolsó pillanatban
elfordulva az oldalára, hogy ne nyomja össze. A mozdulat
azzal fenyegetett, hogy lüktető farka kicsúszik a forró, szűk
hüvelyéből, de a lány gyorsan reagált, a lábaival oldalra
ollózott, hogy magában tartsa a férfit. Raj halkan
felkuncogott, és megragadta a lány csípőjét, még erősebben
a teste ívébe húzva. Lustán nyalogatta a nyakát, lezárva a
sebet, élvezve a vérének ínycsiklandó ízét, amely íz
egyedülálló volt, az ő Sarah-ja.
– Jó ízed van – dörmögte a mellkasa mélyéről.
A lány megremegett, és felcsúsztatta a kezét Raj hátán a
bordái mentén, ahol felsértette a körmeivel. A vérétől vörös
ujjakat a szájához emelte, tisztára szopogatta őket, és az
ajkát megnyalva, mintha a legédesebb mézet ízlelné, azt
mondta: – Neked is!
Raj megdermedt.
– Sarah – mondta óvatosan. – Ha te...
– Tudom – mondta határozottan. – A tiéd vagyok,
ameddig csak akarod!
– Az nagyon hosszú idő lenne – mondta a férfi, és
gyengéden megcsókolta. – Nagyon... – Újra megcsókolta. –
...nagyon hosszú idő.
Sarah a férfi nyaka köré fonta a karjait, és a szemébe
nézett. – Oké! De semmi ilyen vámpírpárzási szarság! Nem
vagyok gorilla! Igazi esküvőt akarok!
A férfi felnyögött, és tiltakozásul hátravonta a fejét, de
aztán ismét a szemébe nézett, és elmosolyodott.
– Éjszakai esküvőnek kell lennie!
Sarah felnevetett. – Szeretlek, Rajmund!
– Igen, szeretsz – mondta önelégülten. A nő addig meredt
rá, amíg Raj meg nem könyörült rajta, és be nem vallotta: –
Én is szeretlek!
Hosszan megcsókolta a lányt, élvezve a tudatot, hogy az
övé. – Csak egy kérdésem lenne – mondta végül. A lány
szeme tágra nyílt. – Mióta szervezkedtek Emelie-vel
ellenem?
Sarah felnevetett, és mozogni kezdett a férfin. – Ez... –
Ívbe feszítette a hátát, fel-le csúszott a férfi megkeményedő
farkán. – ...nem összeesküvés, uram. Azt hiszem, fel kell
frissítenünk egy kicsit a memóriádat.
Raj felmordult, megfordította magukat, és az ágyra
kényszerítette a nőt, mélyen belesüllyesztve magát.
– Úgy látom, meg kell tanulnod a helyedet, kicsikém! Az
pedig az urad alatt van!
 Sarah átkarolta a férfi nyakát, és a fülébe suttogott.
– Szeretlek, mester!
Raj elmosolyodott, amikor megcsörrent a telefonja.
Átnyúlt Sarah fölött, hogy előkotorja a mobiltelefonját a
nadrágja zsebéből, amely a földön hevert. Megnézte a
hívásazonosítót.
– Emelie – szólt bele, meg sem várva, hogy a nő bármit is
mondjon. – Töröld a programomat a következő három
napra! – Sarah szemei tágra nyíltak, amikor a férfi lassan
elkezdett ki-be mozogni benne. – És, Em? Köszönöm!
 Epilógus

Malibu, Kalifornia

Cyn előrehajolt, és mosolyogva olvasta Sarah legújabb e-

mailjét. Mulattatta, hogy Sarah és Raj összejöttek. De
ugyanakkor örült, hogy van egy barátja, aki tényleg
megértette, hogy mit jelent egy vámpírral párosodni. Vagy
Sarah esetében hamarosan házasodni. Cyn elgondolkodva
szorította össze az ajkát, és próbálta kitalálni, hogyan
győzhetné meg a legjobban Raphaelt, hogy elmenjenek az
esküvőre. Az átkozott vámpírok olyan tüskések voltak
egymással, különösen most, hogy Raj átvette az atyja
területét.
Hátralökte magát a számítógéptől, és felkapott egy üveg
vizet, hátrahajtotta a fejét, és hosszan belekortyolt. Mivel
nem volt friss levegő, Raphael földalatti búvóhelyén
általában hűvös és egy kicsit túl száraz volt a levegő. Mégis
jobban szeretett itt dolgozni napközben, amíg a férfi a szoba
másik felében aludt. Az első néhány órában általában Cyn is
vele aludt, aztán dolgozott egy darabig, végül napnyugta
előtt visszabújt mellé az ágyba. A férfi szerette, ha ott volt,
amikor felébredt, és ő sem bánta, hiszen...
Megdermedt, lassan elvette az üveget a szájától, és vakon
letette az íróasztalra, miközben megfordult, hogy az ágy
fölötti mély árnyakba bámuljon. Hallott... Az agya
száguldva próbálta újraalkotni a pontos hangot, de nem
sikerült neki. Egyáltalán nem szabadott volna zajt hallania.
Raphael mindig tökéletesen mozdulatlanul aludt. Felállt, és
az ágyhoz lépett, a lélegzete elakadt a torkában, amikor újra
meghallott valamit, de ezúttal... Ez egy nyögés volt?
– Raphael? – A hangja recsegett a feszültségtől, a szíve
pedig hevesen dobogott a mellkasában. A férfi hangosabban
nyögött fel, olyan gyötrelmes és fájdalmas hangot adva ki,
hogy a nő pánikba esve vetette magát a magas ágyra,
odakúszott hozzá, és vakon kinyúlt a sötétben, hogy
megérintse az arcát. A tüdeje összeszorult a félelemtől, és
visszahúzódott az éjjeli lámpához, hogy a legfényesebb
fokozatra kapcsolja, mielőtt megpördült, hogy a teljes
fényben megnézze a férfi arcát.
Vér borította. Cyn felsikoltott.
– Raphael!

Folytatódik...