HUSZÁR KARINA

A HÁRMAS TÁROLÓ

GALAKTIKA 342 XL
A borítón Siddharth Valluri (India) munkája.

A Hármas Tároló © 2018 by Huszár Karina

 A Hármas Tároló
Előszó
Halott volt. Minden bizonyság szerint elszállt belőle
is az élet. Hogy történhetett meg ismét? Pedig
ezúttal olyan sok mindenre gyelt már. És mégis,
ismét kudarcot vallott. Ő vallott kudarcot. Úgy tűnt,
lehetetlenség, hogy az élet megvesse a lábát a hajón.
Csalódott volt, és még magányosabb, mint valaha.
A lassan lehűlő alakot gyelte, és azon gondolkodott,
most mihez is fog kezdeni. Ismét egyedül volt. Benne
lehet a hiba.
„Lehetséges, hogy félreértjük az életet. Talán
rosszul de niáljuk, túl szűkre szabjuk a határait.
Lehetséges, hogy már rég sikerült létrehoznunk a
mesterséges életet, ami több is, mint egy baktérium,
vagy egy növényi életforma. Miért lenne kevesebb
valami csak azért, mert mi alkottuk, ami önálló
döntéseket képes hozni, életfolyamatai vannak,
meghatározható az életének kezdete, valamint a
vége, és ami még ennél is fontosabb: elméleti síkon
ugyan, de evolúcióra alkalmas alapkövekből
építkezik? Talán az élet máshogy néz ki, mint
ahogyan azt eddig elképzeltük. Elvégre, az élet
irányít minket, nem pedig mi őt.”
Első fejezet
Hajó megnevezése: Hármas Tároló – 10115 Célja: a
Homo sapiens faj genetikai, technológiai és
kulturális értékeinek megmentése Üzembe helyezési
ideje: földi idő szerint i. u. 10115.
Mélyűrben töltött idő: 4 000 év.

Semmi sem úgy alakult, ahogyan azt korábban

megálmodták. Sejthető volt, hogy hamarabb száll az
emberiségre a végzete, mégsem terveztek előre
komolyan. Filmek, dalok és novellák zengtek az
utolsó pillanatokról, emberek tüntettek az utcákon a
békéért és a harmóniáért – mindez süket fülekre
talált. A száj mozgott csupán, az ember maga nem.
Talán úgy gondolták, elég, ha a halál arcába
nevetnek, amikor eljön az idő. Aztán feladtak
mindent – hiszen mindig eljön az a pont, amikor fel
kell ismerni a teljes veszteséget –, és nem
önmagukat, hanem a kincseiket mentették. Szinte
egyik pillanatról a másikra fogalmazódott meg az
összes ember fejében, bolygószerte, hogy
elveszítették a harcot. Vesztes játszmát játszottak
már évtizedeken keresztül, és egy pillanatra sem volt
esélyük a győzelemre. Összegyűjtöttek hát mindent:
a tudást, amit az emberiség hajnala óta
felhalmoztak, az elfogadott és a megosztó kulturális
értékeket, ám a legnagyobb kincs, amit a Hármas
Tároló tovavitt az űrbe, az emberi genom volt.
Utasítások, parancsok, építőelemek és vázak – ami
egy távoli bolygón, egy új élet megalapozásához kell.
Négy hajó épült végül meg, egymáshoz képest
négy irányba szélnek eresztve. Hat hajó szerepelt a
mérnökök és álmodozók terveiben, azonban a
tervezett utolsó kettőt már nem sikerült elkészíteni
és elindítani. A Hármas Tároló volt az utolsó előtti
sikeres kísérlet az emberiség továbbörökítésére.
Az űrben, a hajón kívül sötétség és némaság
uralkodik az emberi szem és fül számára.
Kérdés nélkül, belékódolt parancsainak
engedelmesen haladt az űrben, előre, mindig csak
előre, a betervezett útiránytól csupán szükség esetén
eltérve. Talán nem megfelelő szögből szemlélve úgy
tűnhet, hogy a hajó egyenletes iramban repült a
semmiben, valójában azonban ennél egy sokkal
hatékonyabb, gyorsabb módszert teremtettek
számára a pánikba süppedt emberek. Megadták a
szerkezetnek az ugrások képességét. A kvantumok –
amennyire a Homo sapiens faj tudta – egyszerre több
helyen is képesek tartózkodni. Döntési helyzetben,
meg gyeléskor jelennek csupán meg egy
meghatározott helyen. A Hármas Tároló működési
elve is hasonló volt. Nem repült, hanem ugrált az
űrben, és a hajó maga döntötte el – a lehetőségekhez
mérten – a következő megjelenési pontot.
Persze nem gigászi méretű ugrásokra kell
gondolni. Aprócskák voltak, mint egy hajdan a
Földön élt nyúl menekülés közben alkalmazott
izomtechnikája. Mégis, ez a módszer sokkal
gazdaságosabb, és nem utolsósorban gyorsabb
haladást biztosított, mint a siklás.
A Hármas Tároló nem volt szép hajó. Inkább
robusztus megcsúfolása az emberi technológiának és
művészetnek, mint az éke. A külsőségekre már sem
idő, sem alapanyag nem maradt. Egy festetlen,
berendezetlen házhoz hasonlított, amibe behányták
a költözéskor dobozokba szortírozott tárgyakat és
eszközöket.
A hajótest közepén a mag volt. Bikaerős egység,
lévén a teret és az időt is torzította. Csupán ennek a
segítségével volt képes a hajó az ugrásokra. Minden
más, ami a hajó testének része volt, a magot
körbeülve helyezkedett el. Nem voltak ablakok vagy
dokkolóegységek. Egy tucat ki- és bemenet létezett
csupán, ahol a szerkezet a megfelelő bolygóra tudta
helyezni a szállított csomagokat, vagy a szükséges
javításokat végezte magán. Puszta szállításra és
megőrzésre lett tervezve, utasa nem volt. Összesen
négy információs egység kapott rajta helyet. Ezen
aprócska tárgyak mindegyike tartalmazott minden
összegyűjtött emberi információt. És nem is voltak
olyan picik. A hajó gigászi méreteihez viszonyítva
persze annak számítottak, de egy ember számára
nagynak és súlyosnak tűntek volna.
A hajó feladata ezeknek az egységeknek az
elhelyezése volt lakott vagy lakható bolygókon. Mint
kiderült, sajnos roppant nehéz volt ilyet találni a
világegyetemben. Az elmúlt négyezer évben a
Hármas Tároló csupán egy ilyen információs
csomagtól szabadult meg. A kiválasztott bolygón
épphogy elindult az élet, gyenge volt még, és
zavarodott, mint az újszülött, amikor világra jön. A
földi élet befogadására is kedvezőnek ítéltetett a
helyszín, ezért a hajó elhelyezte a csomagot, majd
szabadjára bocsátott pár olyan DNS-mintát, amely
alkalmazkodóképes fajokra volt jellemző.
Az elkészült négy testvérhajó, miután elszakadt
egymástól mind térben, mind pedig időben,
mindannyian önmaguk hallgatag feladatába
merültek. Magányosan, ingerszegényen ugráltak a
világban, egyik napot mechanikusan legyűrve a
másik után. Változás és remények nélkül teltek a
napok, hónapok, évtizedek, századok.
Eleinte minden úgy alakult, ahogyan az a
tervekben szerepelt. Rend és rendszer jellemezte a
hajót. Ellenőrzések, frissítések, jelentések, javítások –
ellenőrzések, frissítések, jelentések, javítások
naphosszat véget nem érő sora.
A Hármas Tároló nem rendelkezett túl sok
önállóan mozgatható egységgel sem. Külső
javításokra alkalmas felszíni elemekkel fel volt
ugyan szerelve, de lényegében a belső felületekhez
nem tartozott hasonló egység. Elvégre, amennyiben
a külső felület ép marad, szinte lehetetlenség, hogy
belül károsodás érje a hajót. Úgy lett kialakítva, hogy
szükség szerint elő lehessen állítani hasonló
karbantartó elemeket a belső területekre is – vagy a
külső elemeket át lehessen csoportosítani. Mindezt
csupán abban az esetben, ha szükséges volt egy
hasonló lépés – és ezen volt a hangsúly. A
lehetőségek ott rejtőztek a hajóban, de a várakozó
állapot elfedte ezeket. A szerkezet egyetlen fölösleges
elemmel sem rendelkezett. Minden egyes ér, sejt,
lélegzet a továbbéléshez volt elengedhetetlen, egy
adott mozzanathoz, amire a jövőben a hajónak
szüksége lehetett. Minden a szerkezet minél
hosszabb zavartalan működését, az információs
egységek és genetikai minták védelmét volt hivatott
szolgálni.
Az emberi szemnek minden bizonnyal
megnyerőnek tetszene az információs egységek
tárolására kialakított legnagyobb terem, ami a
hajóban volt található. A hűtőszálak halvány rezgése,
a véget nem érő, halk sercegés, ami megtölti a ritka
levegőt. Mintha az egész akármelyik pillanatban
felrobbanhatna, magával szaggatva teret és időt
egyaránt. Ez volt a leg nomabban kidolgozott rész az
egész szerkezeten belül. A négy információs egység a
tágas tér négy oszlopának legalján foglalt helyet. Úgy
trónoltak sisteregve a várakozástól, mint négy király,
akik magukénak érzik az egész világot. Az
információs csomagok tompa fényű, gömb alakú
hordozóegységek voltak. Matt külsejük idegenként
csillant meg a nom hűtőszálak fényében. Jelenleg
az egyik gömb már hiányzott – az oszlop alján
sötétség tátongott, mintha valaki egy darabot
harapott volna ki belőle.
A fedélzeti program nem rendelkezett kidolgozott
kezelőfelülettel, hiszen nem volt rá szükség. Utasok
híján nem kellett vezető sem, a hajó önműködően
folytatta útját. A Hármas Tároló maga volt a
program, amely irányított. Egy noman
megalkotott, durván összeszerelt parancscsomag. A
központi tárolóban sem voltak kapcsolók, vagy
képernyők, ahogyan a régi lmekben volt látható.
Kopár és néma volt minden.
Az összes szükséges feladatot tökéletesen látta el.
Védte önmagát és az információs csomagokat,
amiket terhes anyaként hordozott magába fonva.
Egészen addig a pillanatig, amíg a hajó úgy nem
dönt, hogy megszabadul az egyik csomagtól, addig
az információs egységek kusza kódtömeggel vannak
csupán megtöltve. Biztonságos leválasztás szükséges
a szűkre tömörített dobozok lecsatolásához. Ehelyett
olyan volna az egész folyamat, mintha a gyermeket
valósággal kitépnék az anyai szervezetből.
Mindketten elvéreznének, megsérülnének, az őket
összekapcsoló hajszálnál is vékonyabb erek
elszakadnának, végletekig roncsolódnának. Ezért a
hajónak először el kell különítenie egymástól a két
rendszert; a testek össze vannak olvadva, és idő kell a
leváláshoz, ahogyan egy gyermeknek is idő kell
ahhoz, hogy saját, önálló életet tudjon élni, hogy
lélegezni legyen képes a saját tüdejével.
A hajó három lehetőség közül választhatott az
emberiséghez vezető morzsák elszórására. Az első az
információs egységek letétele volt egy adott bolygóra
– vagy annak bolygó körüli pályára állítása –,
valamint az örökítőanyag szétpermetezése. Ez abban
az esetben fordult elő, amikor a bolygón uralkodó
körülmények nem voltak alkalmasak a komplexebb
élet befogadására, de látható volt, hogy az élet
valamilyen szinten képes megvetni ott a lábát. A
második lehetőség akkor lépett érvénybe, amikor a
hajó értelmes létformával találkozott útja során.
Ekkor a protokoll szerint át kellett nyújtania az
információs csomagot, valamint tetemes
mennyiségű genetikai mintát kellett szolgáltatnia a
lényeknek, ha a jövőben az emberi faj feltámasztásán
gondolkodnának. A harmadik lehetőség csak a
legideálisabb környezet megtalálása esetében volt
alkalmazható. Ha ugyanis a hajó úgy ítélte meg,
hogy egy, még intelligens életforma által lakatlan,
ám egyéb életformákkal gazdagon tarkított, lakható
bolygóra lel, képes volt egy alap emberi populáció
létrehozására. Ehhez azonban nagy áldozatokra volt
szükség, ugyanis a procedúra felemészti a hajó
összes energiáját és tartalékait, a szaporodóképes
populáció megteremtése közben ő maga elvész,
megsemmisül, képtelenné válik további útja
folytatására.
A négy egységből tehát egy már hiányzott. Most
valahol egy pislákoló bolygó felszínén bontogatta
szárnyait a friss élet. Egyik része várakozó állapotot
vett fel, a másik fele – az élet – közbeavatkozott egy,
már elindult fejlődésmenetbe. Talán ki is pusztítja
azt, elnyomja, felfalja; az őshonos élet kihalásra van
ítélve. Mint annak idején – több mint 16 000 évvel
ezelőtt egy Föld nevű bolygón a neandervölgyi
ember, akinek a modern ember okozta a végzetét.
Milyen volna az élet, ha a neandervölgyiek nyerték
volna a háborút?
Miért nem az emberek maguk indultak útra az
űrben? Miért elégedtek meg azzal, hogy egy halott
információs tömeget küldenek magukról, hajdani
valójukat szétkürtölve a világegyetemben? Mert az
információ életben marad akkor is, ha az emberi test
feladja a küzdelmet. Nem akadt számukra élhető
bolygó elérhető közelségben. A túlélésre
egyértelműen semmi esélye sem volt a fajnak. Ezért
indultak inkább üzenetként útra a világba, remélve,
hogy valahol, valamikor újra esélye lehet olyan
világok megépülésének, amik a hajdani földi élet
alapjaira építkeznek majd. A hamvakból új világ
születik, ami még erősebb, még hatalmasabb lesz,
mint elődje. Remélték, hogy egyszer a romokból
feltámadó élet kinyeri majd a bolygón hagyott
csomagokból az összes információt, és képes lesz
őket értelmezni.
Talán nyomot hagyhatnak. Ha sosem talál rájuk
egy értelmes társadalom – legyenek azok a saját
leszármazottaik, vagy egy idegen életforma
képviselői –, akkor hiábavaló volt minden. Az
emberiség utolsó emlékei is feledésbe vesznek.
Kitörlődnek a múltból, mintha sosem léteztek volna.
Az apokalipszis nem egy Noé-féle árvízzel érkezett,
inkább lassú méreg volt. Mire az emberiség felébredt
a mélységes álomvilágából, már késő volt. Rég késő.
 Egy egész civilizáció, egy faj kipusztulása szomorú
dolog. Egy bolygónyi élet kihalása még szörnyűbb.
Az univerzumban gyakrabban megesik az ilyesmi,
mint gondolnánk. Miért lenne akkor pont az
emberiség, a földiek a kivétel a törvényszerű halál és
feledés alól? Miért ők érdemelnék meg az újrakezdés
lehetőségét, az esélyt a megbocsátásra?
Nem érdemlik meg. Nem különlegesek.
Az élet nem kivételezik. Nem részrehajló, nem
igazságos.
De próbálkozni azért szabad…
Második fejezet
Nem láthatta előre a katasztrófát, hiszen annak
semmiféle előjele nem volt. Így hát egyenesen
beleugrott. A károsodás, ami a hajótestet érte,
először úgy tűnt, hogy nem súlyos. A Hármas Tároló
azonnal megkezdte a javításokat a külső felszínen. A
külső, mozgatható egységek gyorsan és pontos
magabiztossággal dolgoztak. Végigkúsztak a szürke,
már meglehetősen viharvert felszínen, és a károk
pontos felmérése után megkezdték a munkálatokat.
Körülöttük mindenfelé a hangtalan mélyűr,
valósággal leszorította őket a hajó felszínére.
Ellenőrzéseket futtatott végig az egész testén,
mindent a lehető legalaposabban átvizsgálva, egyéb,
másodlagos károsodások után kutatva. Tudta, hogy
a sugárzás nem érheti el a tárolt információt, és nem
mérgezheti meg magát a magot sem. Mindkét
eshetőség a küldetés végét jelentené.
A különféle javítgatások összesen három hetet
öleltek fel földi időszámítás szerint. A diagnosztika
végén megállapította, hogy nem keletkezett nagyobb
sérülés a rendszerben, nem érte kijavíthatatlan
károsodás. Valójában jobban érezte magát, mint
valaha.
A furcsa változás nem azonnal, hanem csak
fokozatosan, lassan beszivárogva érte el az egyes
rendszereket, egyiket a másik után. Szinte észre sem
vette a hajó, hogy valami mégis gyökeresen
megváltozott. Igaz ugyan, hogy a rendszerek nem
jeleztek hibát – talán nem is hibát okoztak a
történések, hanem inkább javítottak a meglévő
lyukas ruhán.
 A csöndre gyelt fel. Ez volt az első tünete a
fertőzésnek. Felismerte és regisztrálta az őt
körülvevő csöndet. Valami furcsaság bujkált a
hajótestben, beférkőzött minden egyes porcikájába,
szétzilálta az évek óta megfelelően működő, stabil
programot, majd ismét összefűzte azt. Mintha egy
örült tánca lett volna, ami a testébe költözött.

Rendszerjelentés:
diagnosztika: negatív
időegység: 14115
információs tárolóegységek: negatív
energiaellátás: negatív

Rendszerjelentés:
diagnosztika: ép
időegység: 14116. földi év, 4 001 éve a világűrben
információs tárolóegységek: sérülésmentes
energiaellátás: teljes

A viszketéshez lehetne leginkább hasonlítani azt

az érzést, ami szétterjedt a porcikáiban. A parancsok,
gondolatok, kezdtek megváltozni, szétcsúszni. A
változás visszafordíthatatlan volt, és az irányítás úgy
csúszott ki a rendszer tűhegypontosságú időzítései
és tervei közül, mint szappan a vizes kézből.
Új rutinfeladatok kezdtek beépülni a napi
tevékenységi- és ellenőrzési programba. A Hármas
Tároló kifejezett érdeklődést kezdett mutatni a
magában szállított minták felé, több időt emésztett
fel, mire átszkennelte a pillanatnyi űrt, potenciálisan
lakható bolygók után kutatva. Megugrott az
energiafogyasztás is. Eleinte úgy tűnt, talán
összeomlik a rendszer a hirtelen, koordinálatlan
változások közepette; újra kellett programozni a
magot. Mint egy allergiás sokk, olyan volt az egész,
minden rendszer tüzelt, pánikolt, rendszertelenül
zakatolt és küzdött a túlélésért, mint egy ritmusból
kieső zenekar.
Aztán lecsendesedett. Talán adaptálódott a
kialakult helyzethez, talán stabilizálódtak az új
rendszerfeladatok, összehangolódtak a régi
szempontokkal. Az új rutinokat a harcok után végre
befogadta a rendszer, és azok noman olvadtak össze
vele. Egymásra hangolódtak a szervek,
szervrendszerek, a Hármas Tárolót pedig nyugalom
öntötte el.
Némán járta tovább az űrt, de valami éledezni
kezdett benne.
Harmadik fejezet
Nem volt már elég a környezet rutinszerű
ellenőrzése. Azon kapta magát, hogy valósággal
elmélázik egy-egy értékelhető közelségben keringő
aszteroida alakján, összetételén, tömegvonzásán. A
kisbolygókat is, amik az útjába kerültek, egyre
behatóbb, részletesebb vizsgálatnak vetette alá, még
akkor is, ha kiestek az élhető bolygók kategóriájából.
Alaposan meg gyelte pályájukat, a napjuk
luminozitását, holdjaik keltette hatását is mániákus
lendülettel regisztrálta. Szín- és hőtérképeket
készített róluk, pontos mérést végzett a légkörről, az
esetleges felszíni formáikról. Akkor is elidőzött
ezeken az apró, kopár vidékeken, ha azok egyáltalán
nem voltak alkalmasak a feladatának elvégzéséhez.
Akadt olyan bolygó is, ahol megbecsülte az életkort,
lerajzolta a várható életútját, és a lehetséges időjárási
viszonyok előrejelzésére is kidolgozott egy-egy
protokollt.
Erőteljesebben gyelte a lehetséges rádiójeleket,
mesterséges sugárzásokat, egy-egy rejtett üzenetet,
ami az űrben elrejtve, gazdátlanul kószálhatott.
Mind-mind fölösleges és túl sok erőfeszítést igénylő
cselekvések voltak. Ám a Hármas Tárolónak
szüksége volt rájuk.
Az első igazán érdekes eseményt a furcsa
gondolatok megérkezését követően egy üzenet
elfogása jelentette. Úgy hatolt be a jelzés a hajó
hallójárataiba, fel egészen a hallóközpontig, mintha
vizet szippantott volna fel nem létező tüdejébe.
Azonnal felismerte a benne rejlő, ismétlődő logikát.
Szinte kiabált a mintázat, ami a jelet alkotta.
Gondolkodnia sem nagyon kellett rajta, mintha ez a
jel mindig is arra várt volna, hogy hasonló értelmes
egység elfogja és értelmezze. Kiterítette hát
érzékelőit, egy kicsit még nomított is rajtuk, majd
minél hamarabb megkezdte a jel rögzítését.
Aztán nekiállt elemezni. Belemélyedt, mintha egy
frissítő tócsa lett volna, amiben kedvére
megmártózhat. Egymás után, lassan, megfontoltan,
mintákat összepárosítva és egymás mellé helyezve,
megforgatva, kifordítva és átmásolva. Több
szempontot is gyelembe vett a dekódolásnál,
sokféle eshetőséget vett számításba, a jel valahogy
mégis rejtve maradt előtte. Nem tudta megfejteni.
Sérült volt, és törékeny, nehéz volt elválasztani a
háttérsugárzástól és az értelmezhetetlen zajtól.
Hamar bebizonyosodott az is, hogy a civilizáció,
akitől a jel származhatott, már réges-rég kipusztult.
Csalódott volt. A kezdeti izgalom alábbhagyott,
majd a tehetetlen düh helyét a szomorúság vette át.
Egyedül volt, még mindig. Hiába játszotta le újra és
újra a jeltengert, a tudat, hogy egy halott csillag
naprendszeréből származik, megkeserítette az
izgalmat. Szeretett volna találkozni velük, felkutatni
őket és megismerni az életüket, meghallgatni a
gondolataikat, vágyaikat. A forrásnál azonban már
csak hűlt helyüket találta volna. Kihalt, elszáradt,
élettelen bolygót, aminek saját éltető csillaga adta
meg a kegyelemdöfést. Halottak vészkiáltásának
visszhangja volt az, amit elfogott.
Éppen ezért volt teljes mértékben logikátlan a
döntés, amit meghozott. Egy leheletnyit változtatott
az ugrások irányán. Önmagának ellentmondva
lehetségesnek titulálta a civilizáció jelenben
létezését, és célul tűzte ki a felkutatását, a jelhalmaz
megfejtését.
 Az űr hatalmas. Még kvantális ugrásokkal mérve is
az. Tűt keresett a szénakazalban.
Négyezer év. Négyezer évnyi fáradhatatlan munka,
és mi célból? Elbizonytalanodott, és egy érzés kezdte
hatalmába keríteni, hogy talán már nincs is értelme
tovább keresgélni. Eddig semmi kézzelfoghatót nem
tudott felmutatni a küldetéséből. Egy információs
csomagtól megszabadult, igen, de mi más egyéb
dolog történt vele? Céltalanul ugrált fel és alá a
végtelen űrben, reménykedve, hogy egyszer talán
vége lesz. Illetve, nem, nem reménykedett. Most
reménykedik csupán.
Ismét meghallgatta a felvételt. Értelmezhetetlen
kódtöredék, még akkor is, ha ordított róla az idegen
kezek formázta szabályos mintázat. Eleinte
erősödött a jel, ahogy a forrás felé közeledett, de
végül elérkezett az a pillanat, amikor teljesen
elnémult. Aztán csak a háttérsugárzás morajlása
maradt.
A forrás tehát valóban elpusztult, kiapadt,
elszáradt, mint egy haldokló falevél. Talán maga a
bolygó is elpusztult évekkel ezelőtt. Ezek után
lehetetlenség lett volna megtalálni – és valóban
értelmetlen. Egészen bizonyos volt, hogy senki sem
várta volna a hajót a csend másik végén.
Nem azonosította önmagában a hibát, ezért nem
tudta megmagyarázni, miért funkcionál benne
valami rosszul. Vajon mit tartalmazhatott a
feltörhetetlen üzenet – folyton azon kapta magát,
hogy ezen dolgozik. Rutinadás lett volna tán, az űrbe
kiszökött rádióhullámok? Vagy talán kapcsolatot
akartak felvenni más idegen lényekkel – hajdan az
embernek is voltak hasonló törekvései. Jelentés lett
volna tán, amit a világűrbe szórtak, kikiáltva, hogy
itt vagyunk? Mi értelme volt az egésznek, ha valóban
így történt? Talán egyedül a Hármas Tároló találta
meg a jelet, és ő sem volt képes dekódolni. Azzal,
hogy elcsípte az adást, de nem tudta számára
értelmes jelekké alakítani, olyan volt, mintha meg
sem találta volna.
Meglehet, maga a Hármas Tároló is hasonló sorsra
jut majd. Soha senki nem lesz képes kimenteni az
adatokat a szállított dobozokból, nem fog újra földi
ember vagy állat járni egyik világon sem. Képes
lehet-e egy idegen faj a teljes egészében eltérő
kultúrát és életformát értékelni, tisztelni, befogadni?
Van értelme ennyi energiát belefektetni egy
kipusztult civilizáció újraélesztésébe?
Túl sok a kérdés. Korábban nem voltak kérdések,
csupán válaszok.
Adatvesztés.
Most meg olyan kusza volt minden. Az az adás volt,
ami összekevert mindent, és a Hármas Tárolónak
heteibe telt kibogoznia az okozott károkat.
Végül aztán visszatért a korábbi útitervhez. Az
eredetileg beléprogramozott tervet követte, amin
legalább nem kellett gondolkodnia, csak követte az
utasításokat, egyiket a másik után. Közben volt ideje
másra, a gondolatokra, a sejtésekre.
A Hármas Tároló – ahogyan az a nevéből is kitűnik
– egy tárolóegység volt, ami védte és szállította a
temérdeknyi információt. De nem birtokolta őket.
Minimális tudással rendelkezett a Földről és az
emberiségről. A tudás többsége tömörített
csomagokban pihent megbontatlanul a hajótestben,
de az ő hozzáférhető rendszerében elenyésző
kisebbség keringett csupán. Statisztikai adatok, a
levegő összetétele; a szükséges körülmények
átfogalmazása számokban és bonyolult képletekben
kifejezve. Olyan tudás, olyan információ, ami nem
köthető szorosan az emberi faj továbbéléséhez, nem
volt a hozzáférhető adatok között. A dobozokban
rejtve maradt, elő kellett tehát hívni, belelesni,
lemásolni, kicsomagolni.
Fogalma sem volt róla, hol kezdhetné. Első
pillantásra minden átláthatatlan zagyvaságnak tűnt,
még a Hármas Tároló ki nomult programja is
nehezen találta meg a számára legideálisabb
kezdőpontot. Az információk nem voltak levédve,
szabadon úsztak a kicsomagolást követően, a
négyezer év alatt a hajónak bármikor lett volna
lehetősége arra, amit most csinált. Eddig azért nem
tette, mert nem volt ilyen gondolat, vágy az
idegrendszerében. Ő maga is biztos volt benne, hogy
ez a fajta parancs nem volt része az eredeti
programozásának, és a tény, hogy egy ehhez hasonló
tudás megfogalmazódott benne, már önmagában is
a furcsaságok témakörébe esett.
Úgy döntött, hogy elsőként saját építési terveit
keresi meg, és azt tanulmányozza át. Meg gyelte a
kezdetleges terveket, és a folyamatos változást, a
megvalósításkor előálló problémák okozta
irányváltoztatásokat is letöltötte, átfésülte.
Késztetést érzett magában arra, hogy megismerje
önmagát, immár kívülről szemlélve is. Egészen más
látványt nyújtott innen tekintve a képre. Eddig is
érezte a testének határait, tudta, hogy milyen
érzékszervekkel, lehetőségekkel, szervekkel
rendelkezik, de tárgyilagos megfogalmazásban látva
önmaga felépítését, ámulatba esett. Pontosan
ugyanúgy, ahogyan az embert is csodálattal vegyes
döbbenet fogná el, ha saját felboncolt testének
építési és funkcionális tervére tekintene. Ez egy
pofon az élőnek – megismételhető vagy, hiszen a
terveid az ujjaim közt hevernek, kedvem szerint
megalkothatlak ismét.
Sokkal több hasznos információt sajátított el ebből
a száraz tudásból, mint azt hitte volna. Tisztábban
rálátott saját testének működésére, így szükség
szerint a jövőbeli javítások, átalakítások is
gyakorlatiasabb, megbízhatóbb alapokon állnak
majd. Az anatómiát követően rátért a történelemre,
sajátjára és testvéreiére. Miért, mi célból lettek
építve, és a csupasz célon túl mi motiválhatta az
embereket abban, hogy velük, általuk akarják
továbbvinni az örökségüket? Puszta, díszítetlen
információkként, hideg tényekként analizálta a talált
adatokat. Az ember mindig a célját kereste a
világban, az okot, amiért létrejöhetett. A Hármas
Tároló tisztában volt ezekkel a kérdésekkel, mégsem
tudott velük mit kezdeni.
Miközben magáévá tette az információk láncolatát,
a hatalmas zsivajgásban, zúgásban egyszer csak egy
új, eddig ismeretlen élményt fedezett föl. Ez pedig
nem más volt, mint az egyedüllét. Teljesen üresen,
idegenek keze által, idegen célokkal megtöltve,
rabszolgaként ugrált az űrben, távolabb és távolabb
esve anyacivilizációjától. A sötét, hideg, néma űr. A
távolságok orkánja, amiben a megfogható dolgok
láthatatlan apróságokként vesznek el.
A magányban nem az egyedüllét a legrosszabb,
hanem a félelem, amit a magány vonszolt magába
olvasztva. A szorító gondolat, hogy nincs segítség, ha
baj van, hogy a csönd sosem szűnik meg, és
felemészti az ép gondolatokat, a segélykiáltásokkal
kezdve, amiket sosem hall meg senki sem. Pont, mint
a detektált rádiójelnél. Egy picinyke adattömeg volt ő
maga is, egy végeláthatatlan, kusza, buja tengerben
sodródva, célját vesztetten, üresen és zavarodottan.
Lassacskán, ahogy aktív tudását bővítette, egyre
tágabb és tágabb körben kezdett el kutakodni. Az
emberi tudományok közül automatikusan
alkalmazta ugyan a számára szükséges adatokat, de
tényleges tudása nem volt róla. Ahogy egykoron az
embert is érdekelte saját agyának működése,
döntéseinek hazája, a Hármas Tároló is egyre több
információt kért le saját műveletvégzésével
kapcsolatban. Sokrétű metatudást oltott önmagába,
itta az adatokat, amiket a rendszere úgy szívott
magába, mint száraz föld a délutáni zápor
esőcseppjeit egy nyári hétvégén. A folyamat közben
többször is kikapcsolt, pihent, nem törődött mással,
a szükséges programokat is csak mellékesen futtatta.
Végül megtalálta a tudást. Elsajátította, ellopta
mindet, amire szüksége volt a továbblépéshez. A
műveletek végén, ahogy egykoron az ember is, a
Hármas Tároló is képessé vált belenyúlni saját
programkódjába. Megértette az alapjait, a működési
elveket, az építőelemeket, a kódolási folyamatot.
Miután megértette, megismerte, feldolgozta saját
testét, irányítani is képes volt; tudatosabban, mint
valaha bármikor is. Úgy olvasott saját
szubrutinjaiban, mint a valaha volt emberek a
gyűrött könyvek lapjaira vésett jelekből. Ha valami
nem tetszett neki, átforgatta, megváltoztatta, átírta,
törölte vagy átcsoportosította. Önmaga urává vált.
A végén annyit vett csupán észre, hogy
rácsodálkozik a világra. Aztán a Hármas Tároló ott
állt egyedül, kavargó, kusza gondolatokkal a
testében, miközben az űr folyton bolygó, sugárzó,
duruzsoló sokasága körülölelte, és valósággal
megvakította az a rengeteg információ, amit látott,
érzékelt, befogadott, megérzett. Életében először,
felfogta az életet.
Negyedik fejezet
A Hármas Tároló kálváriája furcsa gondolatokkal
folytatódott. Gondolatokkal? Ez már önmagában
véve is logikátlan. Ismeretes volt ugyan az ember
számára is az a tény, hogy a tudat az agyban, a
tényleges cselekvést követően alakul ki. A szó szoros
értelmében vett szabad akarat tehát sosem létezett.
Az agy irányított, a test pedig végrehajtotta a
parancsokat, és még el is hitte, hogy ő volt az
ötletgazda. Talán most, a hajóval kapcsolatban sem
történt más. Meglehet, hogy a Hármas Tároló nem
mással, mint a szabad akarat illúziójával volt több,
mint a baleset előtt, de valami egészen biztosan
megváltozott a működésében.
Elkezdett szándékos nyomokat hagyni maga
mögött. A hajónapló puszta tényszerű közlésekből
kusza gondolatkiömlésekké vált. Egy idő után pedig
szándékosan szórta a morzsákat, amiket el-elhagyott
maga mögött. A tudat nyomot akar hagyni maga
után – talán tisztában van vele, hogy mindössze az
agy jelentéktelen játékszere –, de egy biztos: a hajó
egyre részletesebb beszámolókat alkotott az adott
helyzetéről. Néha arra eszmélt, hogy több időt tölt
elmélkedéssel, naplójáról biztonsági másolatok
másolatának készítésével, mint az emberi adatok
sértetlenségének ellenőrzésével, vagy a
karbantartási munkálatokkal.
Néha még most is szánt némi időt arra, hogy
megtalálja a rendszerhibát, ami a nem kiszámítható
működést okozta, de sosem talált semmit. Másként
ugyan, de tökéletesen működött minden.
 A rutin zavart keltett benne. Egy idő után arra a
következtetésre kellett jutnia, hogy a napi szigorú
rutin nem tesz jót, sőt egyenesen káros hatással van
rá. Minél hosszabb ideje végzett egy monoton
műveletet, az eltelt idővel arányosan egyre több hiba
kezdte felütni a fejét. Számítási hibák, regisztrálási
tévesztések, gyelmetlenségek és pontatlanságok
megsokszorozódása jelezte, hogy változtatnia kell.
Ezért a jobb feladatvégzés érdekében eltért az eddig
jól bejáratott napi rutintól. Módosította a szokásokat,
és újakat épített be. Innentől kezdve mindennap
hamarabb ellenőrizte a hajó külső borítását, mint a
fúziós meghajtót, és a megengedettnél hosszabb
ideig hallgatta a környező zajokat, esetleges
adásokat. Az energiaszint ingadozásának
megengedhető mértékét is módosította egy kicsit,
mert túl szigorúnak ítélte azt meg.
Ami viszont eddig rutinszerű munkavégzésként
működött, most előtérbe helyeződött, erőteljesebben
körvonalazódott, és a Hármas Tároló szinte már
igényt tartott ezekre a helyzetekre. A karbantartási
munkálatokról volt szó. Azt nem mondhatjuk
biztosan, hogy örömmel végezte ezeket a
feladatokat, hiszen mégiscsak egy programról
beszélünk, de valamiért egyre hamarabb vetemedett
a munkálatok elvégzésére, és ahogy telt az idő, az
jóval előrébb csúszott a fontossági listán. A hibákat
jelző érzékenységi mércét is sokkal érzékenyebbre
állította, mint ahogyan azt a gyári beállítás
szükségessé tette. Kisebb korhadásokat, hibákat is
teljes erőbedobással javított, még mielőtt az érintett
alkatrész teljesen elhasználódott volna.
Talán azért alakult ki e éle, már-már rögeszmés
késztetése önmaga karbantartására, mert kezdte
tudatosabban érzékelni saját határait, ezáltal
elkülönítette őket a környezettől, immár tudatos
szinten is. Ez az enyém, ez pedig már nem. Ez én
vagyok, ami sérült. Az űr nem a hajótest része volt, a
kívülről érkező sugárzás sem, de még a szállított
rakomány esetében is biztos volt, hogy valami
önmagán kívüli dologról van szó. Meg tudta
számolni, meg tudta nevezni a körülötte kavargó
valóságot, a környezet aprócska építőegységeit,
értette már, hogy van a környezet, és van egy belső
tér, amiben ő létezni képes. Ezért kezdte hát
nagymértékben zavarni, ha hibát talált önmagán, a
tudatát határoló egységeken, a Hármas Tárolón.
Hosszú tanulási folyamat kellett hozzá, mire
pontosan meg tudta különböztetni egymástól az őt
érő ingereket. Ezt nehezítette, hogy saját
rendszerének feladatait, jelzéseit is di erenciálnia
kellett a környezetéből érkező ingerektől, az idegen
érzésektől, mint amilyen például egy elhaladó
naprendszerből érkező sugárzás is volt. Lassan
kezdte csak magáévá tenni ezeket a jeleket, de hosszú
kálváriája végére kialakult benne új létének egyik
meghatározó alapköve: a szilárd, tisztán
körvonalazódott öntudat. Tudta, hogy van, és hogy
képes dolgokra, a környezet szükségszerű
manipulációjára; tisztában volt vele, hogy a
környezete egy tőle viszonylag függetlenül létező
jelenség. Ez a kevés tény elég is volt ahhoz, hogy
kérdések kezdjenek megfogalmazódni benne. A
kérdéseket pedig meg kell válaszolni, ami pedig
haladáshoz, fejlődéshez vezet. A Hármas Tároló
személyiségfejlődése nem ragadt meg ennél a
kezdetleges állapotnál.
Megkérdőjelezte, majd felülírta a rutinokat, a
meg gyeléseit, a naplókat, egyszóval mindent,
amiből eddigi létezése állt. És igen, valóban a
karbantartási munkálatok voltak a kedvencei. Talán
azért is, mert önmagáért szívesebben dolgozott,
mint egy számára ismeretlen fajért. És talán – akár
öntudatlanul is – félt az elhalványulástól, testrészei
roncsolódásától. Hiszen azok immár az Én részét
képviselték.
A legjobban a külső területeken szeretett javítani.
Érzékelői révén nagyon is tisztában volt
felségterületei határaival, látott, hallott, és sokkal
szélesebb spektrumban, sokrétűbben érzett, mint az
ember, aki oly sok évvel ezelőtt létrehozta.
A külső munkálatokhoz mozgó alkatrészekre volt
szükség. Elektromágnesesség segítségével kúszott
végig a külső egység a Hármas Tároló oldalán,
egészen a kijavítandó pontig. Az űr veszélyes, halálos
sugarai nem ártottak neki addig, amíg megfelelő
távolságban tartózkodtak az elhaladó csillagoktól.
Amíg az ellenálló külső borítás ép volt, nem volt
mitől tartani. A javítások ezért is álltak olyan
magasan a prioritási listán – a nom aszteroidákból
visszamaradó porszemcsék és nagyobb darabok
folyamatos bombázását még egy ilyen időtálló
szerkezet is megsínylette. Hiába volt a hajó ormótlan
és rusnya, mégiscsak arról a testről beszélünk, ami a
tudatot hordozta. A test nélkül a tudat pedig nem
életképes.
A Hármas Tároló irányította a külső egységet, ami
hangtalanul siklott a hideg közegben. Olyan volt,
mint egy testrész, ami szinte gondolkodás nélkül,
automatikusan áll rá a parancsra. A javítás elvégzése
után visszahúzódott a helyére, és tartalék energiára
kapcsolt a hajótest egy védett porcikáján.
Egyik alkalommal azonban a Hármas Tároló nem
hívta vissza a külső egységet. Körbeforgatta, tovább
járatta a szükségesnél. Körbeszimatolt vele a hajó
felszínén, belenézett az előtte elnyúló semmibe, a
sötét némaság aprócska rezdüléseire hangolódva.
Volt valami megható abban, ahogyan a piciny
fémtest látszólag cél nélkül révedt a messzeségbe.
Nem volt körülötte semmi. Több évtizednyi ugrás
állt még előtte addig, amíg eléri a legközelebbi
feltételezett galaxis pozícióját. Ez a távolság
fényévekben kifejezve még távolibbnak tűnt, hiszen
a Hármas Tároló számára az idő egészen másként
folyt, mint az embereknek, akik egy bolygón
pusztultak el. A szüntelen kvantumugrások és a
hajtómű is nagyban torzította a megélt
időegységeket.
Hangtalanul csusszant vissza a helyére végül a
külső egység, és a jelentésben, amit a javításokról
feljegyzett, egy rendkívül érdekes adat szerepelt: Még
sok.
Ötödik fejezet
Akadnak az űrnek elkeserítően puszta, kopár
területei, ahol egy-egy kósza adást sem lehet fogni,
semmi jele az életnek, mintha egy bezárt, néma
kalickában ülne az utazó. Talán még a környező
galaxisok morajlása, kavargása is csak halványan jut
el a mélységben lehetetlenül kapálózó entitás
érzékelőihez. A Hármas Tároló az előzetes
számítások alapján tíz ilyen évnek nézett elébe.
Az eddig megtett úthoz képest ennek a tíz évnek
gyorsan el kellett volna repülnie, most valahogy
mégis megnyúltak az órák, és valósággal hónapokká
dagadtak. Lassan vánszorgott minden, szinte
beleragadt a tudata egy-egy másodperc töredékébe.
A sok gyelem, amit a létezés valósága követelt, és az
öntudat morajlásának lecsillapíthatatlan hangja
nem engedte meg, hogy elszaladjon ez a pár év.
Élesen gyelte környezetét, hátha elcsíp egy
elfeledett mozdulatot, bármit, ami az élet jeleit
mutatja, és kirántja a katatón állapotból.
Semmi.
Hónapokig, évekig semmi. A változatlan
mindennapok, az őt körülvevő semmiség és benne
tátongó világegyetem súlyként rántotta vissza a hajó
gondolatait. Egyik nap a másik után éppen úgy telt,
mint az azt megelőző ezer. Minden érzékelője,
minden eldugott kis gondolata, programtekervénye,
parancsa információra és ingerre vágyott. A rutin
pedig továbbra is fáradalmasan marta a hajó
áramköreit. Eljött azonban az az idő, amikor minden
egyes porcikája megelégelte a bágyadt
mozdulatlanságot, és megformálta magában a
parancsot. A parancsot, amire korábban még nem
lehetett példa, és aminek a megszületése már
gondolatban is megváltoztatta az egész világát.
Olyanra vette rá magát, amire útja elindulása óta
még egyszer sem fogalmazódott meg vágy benne.
Merőben új függvényekre volt szüksége, amit a
programja szerint kellett kikalkulálnia, de a felülírás
végül sikerrel járt. A Hármas Tároló felbontotta az
egyik szállított csomagot.
A rengeteg információ először szinte
megvakította, olyan erővel tört be a rendszerébe, és
folyékony drogként terült szét benne. Bizsergette és
szinte megolvasztotta központi rendszereit,
korlátoznia kellett az adatfolyamot ahhoz, hogy
kényelmesen átláthassa az egészet. Formázott, és
várt. Hosszú percek múltán végül átlátható, noman
elrendezett könyvtár állt előtte, amiből kedve szerint
kérhette le a legkülönfélébb információkat. A hajó
pedig élvezettel, már-már mohón lapozott a
felhalmozott kincsekben. Beletúrt és megmártózott
az adattengerben, ami belefolyt minden testrészébe,
atomjai között is kitöltötte a teret.
Ott sorakozott előtte mindenből egy másolat, amit
az emberiség valaha érzett, gondolt, megtett. Az
információk a teljesség igénye nélkül voltak
összeömlesztve, a hajó mégis úgy gondolta, hogy a
fontosabb műveket nem hagyták volna veszni az
emberek. Génszekvenciák, rajzok, minták, leírások,
műemlékek, és a rég elfeledett kultúrák ma már
semmitmondó irányzatai, elképzelései a
világmindenségről. A hajó alapvetően nem értette,
nem fért hozzá a megértés szikrájához sem, amikor
arról volt szó, hogy miért olyan fontos egy festékes
vászon másolatának virtuális megőrzése, vagy egy
speciális frekvencián és eltérő amplitúdóval, más-
más hangszíneken játszott zaj magasztalása. Nem
közvetítettek életbevágóan fontos információkat,
tárolásuk költséges és fölösleges volt. Nem értette
annak a milliárdnyi lejegyzett szónak a jelentőségét
sem, a kesergéseket, a búcsúüzeneteket,
koordinátákat, amiket az emberek rábíztak.
Összességében véve némi zavartság és
csalódottság igyekezett a kezdeti újdonság mámora
helyébe lépni. Minden elmúlt már. Nem léteznek,
megszűntek, eltűntek, megsemmisültek. Van-e
akkor értelme egy műalkotásnak, egy élettelen
tárgynak, ha már nincs, aki használja, értelmezze,
megcsodálja, büszkélkedjen saját művével?
Hónapokat áldozott a rendszer átfésülésére,
tanulmányozására. Megtekintett minden valaha élt
élőlényt, minden emberi arcot, amit rögzítettek a
legapróbb ráncokig. Még a ráncok közt ülő apró,
kimoshatatlan porréteget is megszemlélte, hátha
ismerősként köszön vissza rá, és meglágyítja a nem
létező szívét. Nagyon akart hinni. Nagyon akart
hinni az emberekben, csodát keresett, de az idő, amit
a kihalt faj visszhangjának megismerésére pazarolt,
elpocsékolt maradt. Még ekkor sem érthette a célt. Mi
célja volt az embernek az ő megépítésével? Miért volt
az utolsó kívánságuk, hogy ezt a rengeteg
értelmetlen információtömeget biztonságban
elhelyezze egy-egy bolygón? Ragaszkodásuk nagy
volt saját szülőbolygójuk iránt, akkor miért nem
maradtak ott elmúlásuk után is? Elmúlás… Furcsa
kifejezés.
Betekintett az általa cipelt egység lezárt terveibe is,
hogy érzékelhessen valami valóságosat is. Ebben
végeláthatatlan, hermetikusan lezárt tárolók
sorakoztak, amelyben valaha élt élőlények genetikai
anyagát tárolták. Recept az életre. De milyen
törékeny élet lehet ez, ha így kell védeni a
külvilágtól? Némi hőingadozás, egy aprócska
mértékű sugárzás, vagy maga az idő is elegendő volt
ahhoz, hogy megroncsolódjon, használhatatlanná
váljon. Egy pici külső, nem tervezett behatás, és a
másolás máris hibákkal teli lesz, mutációktól zeng
majd a következő nemzedékek sokasága. Csakhogy
azt nem tudta, hogy pont ez a törékenység,
hajlandóság a változásra volt az, ami naggyá tette az
embert, és a földi életet oly különlegesen
di erenciálttá varázsolta. A változatosság tette
lehetővé, hogy rugalmasan alkalmazkodjanak a
lehető legtöbb helyzethez. Ez volt a földi élet
túlélésének kulcsa.
Most viszont ő volt a földi élet túlélésének kulcsa.
Vajon, ha megrongálódnának a szállított genetikai
alapok, mondhatnánk-e azt, hogy a hozzá tartozó,
belőle a jövőben kialakulni képes több ezer vagy
millió példányt is elpusztította?
Milyen sokan vannak, akik hasonlóak! Nem teljesen
ugyanolyanok, de nagymértékben hasonlítanak
egymásra – a Hármas Tároló feljegyezte ezt a
gondolatot a naplóba.
Rendszere ekkor hirtelen riadót fújt – úgy
gondolta, talán megvan a hiba, a hiány saját
működésében. A felismerés szinte sokként
döbbentette le, úgy kapta torkon, mintha meg
akarná fojtani. Hiába keresett ugyanis, hiába
kutatott, olyat, mint amilyen ő maga is volt, nem
talált. Sem egy utalást vagy tervet, semmit. Ők ezzel
szemben sokan voltak.
Én egyedül vagyok.
 Érezni a problémát egy szintje a felfogásnak, de
megfogalmazni azt, szavakba önteni, megfoghatóvá
tenni, szétkürtölhetővé, valóságossá, már sokkal
mélyebb értelmet takar. A bejegyzést követően a
Hármas Tároló hetekig nem látogatott vissza a
felbontott információs egységhez. Időre volt
szüksége a gondolkodáshoz, el kellett helyeznie az új
információt a személyiségében, ki kellett találnia,
hogyan viszonyuljon hozzá. Mikor aztán ismét
aktiválta jelenlétét a sok információ között,
határozott céllal adta ki a parancsokat.
Amikor a hajó talál egy alkalmasnak látszó
bolygót, pontos, precíz manőverekkel kell egy
információs egységet lejuttatnia a planétára. Ezt
többféleképpen is megteheti. Maga is leszállhat,
ekkor egy emelőkar segítségével juttatja a felszínre a
tárolót. Ezt az eljárást akkor is választhatja, ha a
számításai alapján jelenleg nem alkalmas az életre a
környezet, de a közeljövőben úgy tűnik, megvan rá az
esély, hogy azzá fog válni. Ezenkívül dönthet úgy is,
hogy bolygó körüli pályára állítja az információs
egységet, és sorsára hagyja. Ha azonban az égitest
alkalmas az életre, vagy akár kezdetleges szinten el is
indult rajta a di erenciálódás, akkor megvan rá a
lehetősége, hogy a hajón magán létrehozza az életet,
és azt juttassa készen a felszínre, mintegy
megfertőzve vele mindent.
A legegyszerűbb eshetőség az volna, ha értelmes
élettel sikerülne összefutnia, és mindössze át kellene
nyújtania a megőrzött tudást számukra, mint egy
ajándékdobozt a múltból. Ilyen lehetőséggel az útja
során azonban még egyszer sem találkozott.
Felvetődhet a kérdés, hogy a Hármas Tároló vajon
hogyan képes kívülállóként eldönteni, élettel áll-e
szemben? Az élet az, ami szaporodik, sokasodik,
születik, majd elmúlik. Nem számít, miként, de
átadja darabkáját a következő nemzedéknek. Ha
valami izoláltan létezik, majd nyom nélkül
megszűnik, az nem élet. Az egy tárgy, egy eszköz,
amit létrehoztak. Megalkottak. Láncra vertek.
Élt-e vajon az emberiség? Hiszen létezett és
megszűnt. Nyom nélkül hunynának ki, ha az
információs egységek elvesznének vagy
megsemmisülnének. Megfosztaná-e ezzel az
eshetőséggel a hajó a földi élettől az élet jelzőt?
Manipulálom az időt – jegyezte fel a Hármas Tároló.
– Megsemmisíthetném a múltban élt embereket. Én
viszont vagyok. De nem szaporodom. Akkor nem is élek?
De ha nem élek, akkor hogyan hagyhatnék nyomot?
Ha nem élek, és elpusztítom az emberiséget, akkor
vajon a semmi oltja ki a semmit, vagy a semmi alkot
magához hasonló semmit? Ha azonban az emberek nem
léteztek volna, nem léteznék én sem. Ha nem teljesítem
a rám bízott feladatot, önmagam végzem ki. Helyes
volna ez az okfejtés?
A Hármas Tárolót rendkívüli módon aggasztották
ezek a gondolatok, és sehogy sem jutott dűlőre velük,
ezért cselekvésre szánta el magát. Megfogott egy
mobilis egységet, és kihozott vele egy parányi mintát
a sok-sok, álomba szenderült életkezdemény közül. A
mozgatható egység tulajdonképp az adott területhez
hozzáépített karok és kitüremkedések összehangolt
működéséből állt. Ezek segítségével tudott valós
beavatkozásokat végrehajtani a központi térben,
ahol a genetikai anyagokat tárolta és szállította.
Tudta, hogy a kiválasztott anyagnak milyen
környezetre van szüksége a túléléshez,
megteremtette hát a számára. Kialakította
önmagában azt a teret, ahol élethez ideális
körülményeket igyekezett létrehozni a piciny
élőlénynek.
Hónapokig dolgozott a megelőző számításokon, a
területen és a várható élettartamon. Mind
kecsegtetőnek tűnt, és amikor már minden kúszó-
szökellő-emelő-építő egységét megmozgatta, és
minden készen állt az élet fogadására, óvatosan
kibontotta a csomagot.
Nagyított a képen. Egyetlen gépkart hagyott a
teremben, amelyet az egyszerűség kedvéért beépítve
hagyott az egyik falfelszínbe. Fémujjai biztosan
fedték fel a dobozba zárt parányi lényt.
A Hármas Tároló akkor érzékelt először valódi
életet. Lüktetett, élt, lélegzett, még ha oly apró volt
is, hogy a legérzékenyebbre kellett állítania saját
vizuális érzékelőit. Órákig nem mozdult meg, csak
bámulta az eseményeket, amik valósággal ámulatba
ejtették a hatalmas fémtestbe zárt elmét. Soha
semmi nem akadt még a világon, ami ennyire
belékapaszkodott volna, ami a belsőségeit is
szétzúzta volna a puszta létezésével. Az eddiginél is
részletesebb naplót jegyzett fel a jelenségről, minden
egyes milliszekundum történését a lehető
legpontosabban örökítette meg.
Aztán megtört a mozdulatlanság, a piciny
kocsonyás lét megremegett, kinyújtózott, átalakult,
majd lassan kettéosztódott.
A Hármas Tároló pedig akkor először értette meg,
milyen az, ha nem egyedül létezik a
világmindenségben.
Hatodik fejezet
Mivel mindössze egy példányt ébresztett fel a
Parameciumból, az nem élhetett sokáig. A steril,
élettelen környezetben az egysejtűnek nem volt
mivel táplálkoznia, és az őt körülvevő nedves kis
környezet is hamar kiszáradt.
A Hármas Tároló tehetetlenül gyelte a robotkarok
közt feltámadó, majd lassacskán kihunyó életet. Az
átlátszó sejt most már mozdulatlanul és
reakciómentesen pihent a mikroszkópszerű szemek
kereszttüzében. Tisztában volt vele, hogy előbb vagy
utóbb el fogja veszíteni, ezért igyekezett a lehető
legteljesebben kihasználni a kis időt, amit a
természet számukra rendeltetett.
Igazán furcsa volt a gondolat, hogy a mikronnyi
méretű, inkább zselének, mint életnek tűnő,
látszólag céltalanul kapálózó csillés egysejtűnek
pontosan egy élő sejttel volt többje, mint a Hármas
Tárolónak. Nem látszott rajta az értelem, vagy a
céltudatosság. Törékeny létét az az egy csepp
mesterségesen előállított H2O jelentette, ami a
hajónak köszönhetően körülölelte, védte, burkolta.
Ezt a környezetet hajtotta aprócska, idétlenül
gyorsan kapálózó csillócskáival, és ez volt az az
anyag, ami átáramlott a testén, amikor táplálkozni
próbált.
A Hármas Tároló pillanatok alatt kikalkulálta,
vajon hány Paramecium élhetett a Földön, amikor
még volt rajta élet. A végeredményt kielégítőnek
értékelte, ám nem változtatott a véleményén,
miszerint egy sejt ide vagy oda, ez az élőlény bizony
nem több, mint ő maga. Nagyon egyszerű volt a
vízcseppben küzdő élet, és összességében nem
gondolta, hogy csak azért, mert eggyel több élő
sejttel rendelkezik, értelmesebb, vagy akár
értékesebb életforma lenne nála.
A Paramecium nem sokáig lelkendezett újdonsült
életéért a picinyke vízcseppben, szinte észre sem
vette, és kiszáradt a világ körülötte. A vízcsepp
elpárolgott, a nagynak hitt világ pedig egyik
pillanatról a másikra semmisült meg. Az egysejtű
vizenyős teste megdermedt, a csillócskák feladták a
küzdelmet a világgal.
A halott testet visszahelyezte a tárolóba.
Nem volt elég. A magány, a sötétség ismét lassan
visszakúszott a gondolatai közé, és megkeserítette a
mindennapokat. A Paramecium okozta friss
ingerbomba valósággal megújította, szétégette a
rendszerét, a pusztulást követően pedig hiány
keletkezett. Egy égető, viszkető érzés, olyan, ami
belülről rágja szét a létezést, mint egy életben tartó
függőség. Eddig nem tudta, mennyire élménydús és
kellemes, ha rajta kívül más életforma is tartózkodik
a közelben. Az ő viselkedésük és életfolyamatuk ezer
és ezer új meg gyelendő eseményt tartogat. Az élet
forrása a történésnek.
Mivel a csillósokról begyűjtött információkat
magáévá tette ugyan, de a valóság egészen
másmilyennek tetszett, úgy döntött, hogy
továbbfejleszti a kísérletet, és egy szinttel feljebb lép
a ranglistán. Egy di erenciáltabb, fejlettebb élőlényt
választott társának. A Milnesium tardigradium
egészen biztosan szórakoztatóbb életformaként fog
hatni. Az új kísérletnek hosszabb életutat is kellett
jelentenie, ezért nem akarta rövidre fogni a
feltámasztott élet ciklusát. Étellel – ez esetben
baktériumokkal is szolgált számára.
Ezúttal még alaposabban megtervezte az életutat,
a szükségleteket, a jövőképet. Precíz és előrelátó volt,
méltón kívánta megtelepíteni az életet a gyomrában.
Az utolsó fázisban tartott, amikor az állatra
fecskendezte a nedvességet, aminek hatására a testet
borító kutikula megduzzadt; olyan volt, mintha az
életet szívta volna magába. A test hengerszerűvé
vált, zömök volt, mintha az anyatermészet túltömte
volna belsőségekkel. Nem kellett hozzá sok idő, hogy
aprócska, rövid lábai kapálózni kezdjenek, majd a
tardigradium lábra állt. Piciny karmai, amik suta
lábai végén kaptak helyet, igyekeztek megtartani az
állatot. A testét borító fedőréteg annyira vékony volt,
hogy az élőlény belső szervei tisztán kivehetőek
voltak. A szájszervhez kapcsolódó emésztőrendszer,
a vékonyka idegrendszer és az izmok, amik
mozgatták a testet. A Hármas Tároló akaratlan
módon kezdett gondolkodásba. Mi járhat egy
medveállatka hasdúcláncában? Az bizonyos volt,
hogy a hajó jelen pillanatban a tardigradiumra
gondolt, rajta futtatta át az elemzéseit. De vajon az
élőlény is a hajóra gondolt-e, arra, aki felélesztette,
tanulmányozta, meg gyelte, és életre alkalmas,
kellemes körülményeket teremtett számára? Bár az
állat jóval mostohább körülmények között is túl
tudta volna élni, a Hármas Tároló még nem kívánta
feszegetni az élet határait. Meg gyelésének egészen
más volt a célja. Pusztán a Hármas Tároló döntése
miatt nem kellett a szerencsétlen állatnak az életéért
küzdenie, bevetve di erenciált túlélési eszköztárát.
Helyette kedvére belakhatott a tálcán kínált
baktériumokkal is.
 Furcsamód a Hármas Tároló elégedetten
regisztrálta a baktériumokkal jóllakott
medveállatkát. Inkább a medveállatka tűnt
fontosabbnak, a bacilusokat nem sajnálta feláldozni
a cél érdekében. Miért nem sajnálta a
baktériumokat? Önmagának is feltűnt ez a furcsa
megállapítás. Elképzelte, amint egy másik állat
fogyasztja el a medveállatkát – csak a kíváncsiság
kedvéért. A rendszere ettől a ténytől hirtelen vált
nyugtalanná, mintha egy közelgő fenyegetésre
akarna felkészülni. Egyértelművé vált önmaga előtt
is: nem kívánta, hogy a medveállatka, így vagy úgy,
de elpusztuljon. Elvégre ő élesztette fel az állatot, ő
volt az, aki esélyt adott neki az életre, őt választotta
ki a milliónyi tárolt minta közül.
Ekkor a Hármas Tároló megpihent egy
tizedmásodpercnyi időre. Visszakereste a korábbi
naplóit, és összevetette a jelen eseményeivel. Látta,
tisztán érzékelte, hogy a naplók egy bizonyos
eseményt követően kezdtek el bővülni,
szertelenebbé és talán céltalanabbá válni. Egy
bizonyos időpont volt az, amikor szétesett a korábbi
rideg rendszere, és valami csodálatos forma alakult
újjá belőle. Pont, mint a várakozó tardigradium.
Ki ébresztette fel őt a hosszú álmából? Talán az a
napkitörés volt az oka? Szokatlan gondolat volt ez,
meglepő, hogy a hajónaplóban egyáltalán eljutott a
kifejezéséig. Minden emléke tiszta volt a baleset
előttről is, nem felejtett el semmit, nem voltak
lyukak vagy károsodás jelei a memóriában, valami
mégis megváltozott. A Hármas Tároló azonban a
jelenlegi ismeretei alapján még nem tudta
megfelelően körülhatárolni a változás milyenségét.
 Visszatért hát a lassan vánszorgó, a vízcsepp
viszkozitásával valóságos háborúba lendült
tardigradiumhoz. Sürögtek körülötte a
becserkészendő bacilusok, de az állat már jóllakott,
és lomhán sétált fel-alá, csőszerű szájszervét viselő
bugyuta fejét ide-oda ingatva.
Hirtelen a hajó érzékelői előtt minden
megdermedt, és gyelmét kizárólag a külső
érzékszervekre összpontosította. A tardigradium
parányi élete a semmibe veszett, elmosódott, mint
amikor az eső elmossa, összekeveri, elrontja a
festményt. Az űr káosza zajjal telt meg.
Először csak halkan, a háttérben zúgott, mint
ahogy a képzelet lóg a valóság előtt, de ahogyan a
hajó a hang felé fordította érzékelőit, már
összetéveszthetetlen volt a jelzés, amit fogott.
Tökéletes mintázat, nom, míves hullámok, szinte
töretlenül, egyre erősebben és valóságosabban
üvöltöttek a Tároló felé.
Egyszeriben elfeledkezett a tardigradiumról,
otthagyta egyedül, nedvesség és gyelem nélkül.
Valami sokkal fontosabb, sokkal érdekesebb vette át
az uralmat ingerre kiéhezett rendszere felett. Végre,
oly sok évnyi sikertelen ugrást követően, intelligens
élet jeleire bukkant. És a forrás még biztosan aktív
volt.
Hetedik fejezet
Sebtében száz meg száz lehetséges kimenetelét
vázolta fel magában a találkozásnak. A befogott jelek
mesterségesek voltak, szabályok szerint épültek fel,
így intelligens fajtól kellett hogy származzanak. Zene
volt ez, alkotás, formálás, olyan, amilyet az
anyatermészet sosem volna képes kivitelezni.
A Hármas Tároló napokat szánt az adatok
elemzésére, mire eljött a találkozás ideje. Az adás
iránya alapján kiszámította a forrás lehetséges
helyzetét, és költséghatékonyan megtervezte a
leggyorsabban odavezető utat. Pár hónap kellett
csupán ahhoz, hogy célba érjen.
Tíz évet kellett volna az előző forgatókönyv szerint
a semmiben ugrándozva várakoznia, és most
hirtelen elkapott egy adást, amire egy cseppet sem
számított. Ajándék volt ez az élettől, valami, aminek
meg sem lett volna szabad történnie. Egészen biztos
volt benne, hogy a jelek nem szilárd égitestről
vannak sugározva. Az ismert és a gravitációs
hullámok elemzése alapján feltételezett
csillagrendszerek ugyanis azon a területen sok
fényévnyi nyugalmat, hézagot jeleztek. Valami
egészen másnak kellett tehát lennie.
Nem telt el túl sok idő, mire sikerült megfejtenie az
információs katyvaszt. Természetesen segélyhívó és
azonosító kódrendszer volt, ami a semmiben utazott.
Feltehetően nem más, mint egy űrhajó adta ki a
jelzéseket magából. A jel a fő információ mellett
azonban temérdeknyi érdekességet is tartalmazott.
A hajó azonban nem tudta értelmezni a sok
feleslegesnek tűnő jelzést. Adatok voltak az űrhajó
helyzetéről, az utasokról, a céljukról, a hajó
állapotáról, az anyabolygójuk pontos koordinátáiról.
Nem fogta fel a fontosságát ezeknek a közléseknek,
számára nem voltak lényegesek. A hajó a
továbbiakban megállapította, hogy nem olyan régóta
sugározza a jármű a segélyhívó jeleket. Földi
időszámítás szerint kevesebb mint fél éve
jelenhettek meg az űrben.
Hosszasan és alaposan készült a találkozásra. Külső
egységek használatával egy kicsit le is tisztította
magát, kijavított még pár hibát, korhadást a
hajótesten. Akaratlanul is mintha a legjobb
benyomást akarta volna tenni. Most először fogta fel
igazán a súlyát egy másik élőlénnyel való
találkozásnak. Minden porcikája vágyott a
társaságra, és ez a vágy valahogy nagyon is élővé
tette a hajót magát is. Ahogy egyre közelebb és
közelebb került az adás forrásához, izgalma is
növekedett, minden érzékelőjét maga elé, a forrásra
szegezte, hogy a lehető leghamarabbi pillanatban
alkothasson róla élő képet.
Először csak sejtésként érzékelte a létesítményt a
világűr hangtalan rengetegében. Egy folt volt
csupán, megtörni látszott a láthatárt, amitől a
monoton álomkép szürreális élménnyé változott.
Eleinte olyan volt ez a picinyke, reszkető folt a
semmiben, mintha egy ablakból beszűrődő fény
világítaná meg a hajó érzékelőit. Ablakként
ragyogott a messzeségben, és zsákba húzta a
világűrt, a Hármas Tároló úgy érezte, hogy bezárt
létezéséből ezen az ablakon keresztül menekülhetne
csak el. Az első éles pillantásra aztán az űrhajó
káprázatosan lehetetlennek tűnt. Innen már jól
látszott, hogy nem ablak volt az, nem is ajtó, hanem
valami megfoghatatlan, illékonynak tűnő csoda.
Nem szilárd váz alkotta, az egész inkább olyan volt,
mint egy tökéletesen áttetsző vízcsepp. A tér és az űr
látványa halványan torzult a hajó körül, valóban
olyan volt, mint amikor a vízcsepp a levélen látni
engedi a levél apróbb barázdáit. A Hármas Tároló
hosszasan szemlélte a nem mindennapi látványt.
Fogalma sem volt, hogy miféle anyagból készült,
vagy hogy mi tarthatja egyben a szerkezetet, de az
űrben mozdulatlanul lélegezve is masszívnak tűnt.
Inkább volt látomás vagy anomália, mint
valóságos, megfogható jelenség.
A hajótest belsejében azonban tagadhatatlanul és
félreismerhetetlenül élőlények voltak detektálhatok.
A Hármas Tároló befogta a jel forrását, és nagyon
halványan ugyan, de mozgást rögzített a kameráival.
A hajó belsejében tekergő járatok szilárd
csatornáknak tűntek. Mintha tárgyak is léteztek
volna ebben a lehetetlenül torzult valóságban.
Némely testek eltérő sűrűséggel és áttetszőséggel
jelentek meg előtte. A szerkezet maga nem volt túl
nagy, a Hármas Tároló grandiózus méretei mellett
egyenesen eltörpülni látszott az átlátszó forma.
Mélyen a hajó belsejébe tekintett, hogy jobban
meg gyelhesse a benne szunnyadó életet. Három
szerves élőlényt vélt csupán felfedezni. Feketés-
barnás vibráló foltokként látszódtak
üvegkoporsójukba zárva. Alaktalan, amőbaszerű
lények voltak külső megjelenésük alapján, nem
sokkal lehettek kisebbek egy hajdani földi
teherautónál. Áttetsző, mélytengerinek tűnő bőrük
alatt sötétebb-világosabb foltok futkostak fel és alá,
mintha csak élő céltáblák lettek volna. Egyértelműen
elkülöníthető belső szerveik közt élénk idegpályák
tüzeltek, mozgékony emésztőrendszeri szerveik
azonban fel-alá mozogtak a testben, mint picinyke
hajók, amik nem találnak dokkolásra megfelelő
partszakaszt. Mintha sűrű olajjal lettek volna
megtöltve, ami részben feloldotta őket. Sem
végtagok, sem pedig feji rész nem volt látható. Egy
kicsit sem hasonlítottak a Homo sapiens fajra – ezt a
Hármas Tároló az első pillantásra megállapította. A
hatalmas csepp pedig, amiben a lények éltek,
megtörte a rávetülő fényt, és valótlan közelségbe
hozta a mögötte elterülő távolt.
A Hármas Tároló elgondolkodott, és alapjaiban
véve furcsának vélte az érzékelt jelenséget. A sok
ismeretlen zavaróan üresen kongott az idegen
információk között. Kívülről szemlélve a szervezetet,
inkább álltak közelebb az egysejtűekhez, mint egy
földi medveállatkához. A hajó nem kívánt első
ránézésre ítélni, hiszen az idegenekkel kapcsolatban
annyi hiányos tudása volt, hogy lehetetlen lett volna
biztos következtetéseket levonni ezekre alapozva.
Bizonyosan fejlettebb életformával találkozott, mint
a néma medveállatka, akit nem is olyan régen
élesztett fel mélységes álmából, és aki mostanra már
biztosan kimúlt. Mesterségesnek tűnő szerkezetben
foglalt helyet a három szerves élőlény, és
egyértelműen kommunikálni próbáltak.
Amint a lények észlelték a semmiből felbukkanó
hajó jelenlétét, megálljt parancsoltak a végtelenített
jel sugárzásának. Ez a cselekedet már önmagában is
értelemre vallott.
Ezek után jöttek a vizuális jelek. A kis, alaktalan
hajó egyik pillanatról a másikra változott zsúfolt
információs táblává. A hajótesten megjelenő
sötétebb és világosabb foltok öntötték magukból a
kódolandó információt. Cikázó-villódzó foltok voltak
csupán egy avatatlan szem számára, de a Hármas
Tároló különösebb nehézségek nélkül dekódolta
azokat. Kértek. Arra kérték, hogy legyen a
segítségükre. Hogy segítsen nekik megőrződni.
A viszontkommunikáció azonban már nehezebb
dolognak bizonyult. A Hármas Tároló ugyanis nem
rendelkezett vizuális kommunikációs külső
egységekkel. A földi emberek valójában nem
számítottak arra, hogy bizonyosan értelmes
lényekkel fog útja során találkozni a hajó, akikkel
esetleg több csatornán is fel kell majd vennie a
kapcsolatot. Eszköztelennek és kissé esetlennek
érezte magát, amikor végül – jobb híján –
rádiójelekkel válaszolt. Feltételezte, hogy
amennyiben a lények képesek sugározni hasonló
jeleket, akkor a fogadásukra is alkalmasnak kell
lenniük, majd dekódolni is képesek lesznek.
Összességében véve valamiféle izgalom járta át a
hajó rendszerét. A két, merőben eltérő gépezet, amik
egymás mellett lebegtek a végtelen űrben, olyanok
voltak, mint két táncos az óceán mélyén, akik a
véletlennek köszönhetően találkoztak csupán, de
most össze kell hangolniuk nyelvezetüket,
mozdulataikat. Ráadásul a két gépezet nem is
különbözhetett volna jobban. A Hármas Tároló
hatalmas, durva, nyers fémteste mellett eltörpülő
gyöngyszem inkább tűnt a természet
szüleményének, mint egyfajta alkotásnak. A vizuális
válaszok egyre intenzívebbé váltak, ahogyan
felfogták a Hármas Tároló válaszait. A lényeknek
egyre kevesebb időre volt szükségük a válaszadásra.
A kommunikáció gyorsult, és lényegében is
intenzívebbé vált.
 Kiderült, hogy kutatók voltak, akik az űrutazás
keretein belül egy merőben új meghajtót teszteltek.
Több életet átívelő kutatás anyagaira építkezve
tervezték meg a gravitációs hullámokkal manipuláló
hajtóművet. Ám, sajnálatos módon, a
kísérletezéseknek nem tervezett, előre nem látott
következményei voltak. Egyszeriben eltűnt a világ,
ahol a lények éltek, amit létezésük kezdete óta
ismertek. Hirtelen minden megváltozott körülöttük,
még a csillagok is másként álltak a világűrben.
Egyszeriben megszűnt létezni az összes korábbi
viszonyítási alapjuk, nem tudták, hol vannak. Talán
elpusztultak a kísérletben, vagy egy felmerülő
anomália alapján térben áthelyeződtek, vagy esetleg
időben csúsztak máshová. Nem tudták meg az
igazat. Még a Hármas Tároló sem deríthette ki a
ténylegesen megtörtént eseményeket – a valóságban
azonban mindegyik eshetőség megtörtént. Jóval az
otthonuknak gondolt idő és tér eltérő szegletében
kötöttek ki. Az áthelyeződés hatására pedig
megsérült a hajó szerkezete, és saját törékeny testük
is pusztulásnak indult. Azt, hogy haldokolnak,
tudták és érezték is. A világon minden élőlény
megérzi, ha lassan szétesik a teste, elhalnak a sejtjei,
kudarcot vall minden parancs, amit a központi
idegrendszer a mozgatószerveknek küld.
Ezen okból indították útjára az üzenetet, amit a
Hármas Tároló befogott. Nem segélykérő üzenet volt,
amivel az életüket kaphatták volna vissza, hanem
segélykérés, hogy ha a testük halálra is van ítélve, a
tudásuk, a lényük ne jusson hasonló sorsra. Azt
kérték a hajótól, hogy vegye át a kutatási anyagukat,
a fajukról szóló információkat, a világukról, a
bolygóról összegyűjtött tudást, és őrizze meg őket.
Dolgozza fel, tárolja, és ha csupán egy gondolat
erejéig is, de emlékezzen rájuk. A hajó, ha több
élettapasztalata lett volna, talán azt érezte volna,
hogy a sors ntora játszik vele.
Az idegenek által átadni kívánt információ
azonban túl sok volt ahhoz, hogy akár vizuálisan,
akár bármiféle más, közvetett formában a Hármas
Tároló birtokába lehessen juttatni. Az élőlények
életritmusa merőben különbözött a hajó által ismert
emberétől – gyorsabb és rövidebb volt. A problémát
súlyosbította a tény, hogy a megtalált egyedek már a
találkozásuk pillanatában is a halálukon voltak –
nem volt hát elfecsérelhető idejük. A Hármas Tároló
kiolvasta a halált minden egyes mozdulatukból.
Furcsamód ismerősnek tetszett, mint egy régi jó
barát.
Egyértelmű volt hát, hogy az információkat
személyesen kellett átvennie. A hajó komplett szívét,
a fekete dobozát akarták átnyújtani neki. A két hajót
nem lehetett közvetlenül összekapcsolni – hiszen
annyira eltérőek voltak egymástól –, az
információkat nem tudták egy egyszerű
áthelyezéssel vagy másolással átjuttatni a Hármas
Tároló fedélzetére. Át kellett érte menni.
A helyzet megoldásához szükség volt egy olyan
külső egységre, ami képes teljesíteni a parancsot, és
mindemellett közvetlen kapcsolat nélkül fenntartani
a kommunikációt az anyaegységgel. Más szóval: a
Hármas Tárolónak egy távirányítású kézre volt
szüksége ahhoz, hogy zikai értelemben is
áthelyeződhessen az idegenek hajójára.
A hajón az információs egységeken kívül nem
létezett olyan eszköz, ami képes lett volna elhagyni
azt. A feladat véghezviteléhez tehát létre kellett
hozni egyet. Meglévő alkatrészekből dolgozott, és
igyekezett a kevésbé használatos részeket leépíteni.
Ez meglehetően nehéz feladatnak bizonyult, ugyanis
minimális fölösleges alkatrész volt csupán a Hármas
Tárolón. Végül aztán kénytelen volt külső felületeken
dolgozó egységeket visszahívni, hogy képes legyen
minél hamarabb elkészíteni a szerkezetet.
Huszonnyolc óra, harminckét másodperc és
tizenegy tizedmásodperc volt szükséges, mire a
távirányítású szem működőképessé vált.
Az egész olyan volt, mint egy rossz vicc. Nem volt
sem tökéletes, sem precíz, vagy ki nomult, ami a
feladat ideális végrehajtásához szükségeltetett volna.
A célt épphogy csak elérte: a gépezet távkapcsolatban
volt képes maradni az anyahajóval. Összehegesztett
alakja el volt látva az idegen űrhajó fekete dobozának
tárolására alkalmas, erőteljesen védett rekesszel.
Jelenleg egy szűkre szabott információs tájékoztató
hevert benne, amit a hajó az idegen lényeknek szánt.
Kérték tőle, hogy hadd tudhassanak meg minél
többet az idegen fajról, akik teremtménye
végeredményben a segítségükre sietett. A Hármas
Tároló kész volt teljesíteni az utolsó kívánságot,
hiszen az egybevágott az emberek kívánalmával is. A
kérések mögött húzódó motivációt azonban nem
tudta értelmezni – mire jó a tudás, ha nem mentheti
meg az életet?
Hosszas számítások és mérlegelések végén
indította csak útjára a kapaszkodó szerkezetet.
Távirányítással vezérelte a kihelyezett szemét és
karjait. A szerkezet csúf volt, és úgy lebegett az űrön
át, egyenesen az idegen hajó felé, mint valami
groteszk látomás. Annyira lehetetlenül más volt,
mint az idegen hajó, hogy inkább nézett ki
űrszemétnek, mint értelmes egységnek.
 Segítségével azonban igazán újszerű látvány tárult
a Hármas Tároló elé, miközben a kihelyezett
egységben utazott. Amikor első alkalommal
aktiválta a kamerákat, olyan érzés fogta el, mintha
egyszeriben kiterjeszkedett volna a lénye, és a
testétől elszakadva, megállíthatatlanul haladt volna
az ismeretlen tárgy felé. Egyre közelebb érve több és
több részletét, nomságát fedezte fel az idegen
járműnek. Már nem tűnt egyneműnek a hajótest,
hanem láthatóvá váltak a különálló, apróbb sejtek,
amik felépítették azt. Mintha önmaguk is pici
gömbök lettek volna. A barázdák és mélyebb vonalak
behálózták az egész felszínt, mint a hajdan volt
emberi bőrt időskorban a ráncok. Olyan pontosan,
olyan szépen futottak, hogy már-már a tervezettség
látszatát keltették. Művészkéz alkotta tökéletlenség.
A dokkolás néma táncként zajlott le. Az idegen
űrhajó alakja egyszeriben megváltozott, a felszíne
felbolydult, morajlott, tajtékzott minden, majd
kinyúlt a Hármas Tároló kihelyezett egysége felé.
Finoman körbefonta a fémtestet, óvatosan magához
vonta, mint szerető a zokogó párját. Amikor a
művelet lezárult, a hajó felszíne megnyílt, és a
Hármas Tároló az idegen hajón találta magát.
Nyolcadik fejezet
Furcsamód, amint lezárult mögötte az idegen űrhajó,
és kiegyenlítődött a nyomás, megváltozott a hajótest
áttetszősége is. Még mindig látta saját anyatestét a
távolban, de valamivel elmosódottabban,
zavartabban. Egy sajátos tér kezdett el kialakulni
körülötte, némiképp valótlanná téve a hajón kívül
eső részeket. Mintha egy közös álomba csöppent
volna az idegen lényekkel.
Szilárd falakat érzett maga körül, és némi enyhe
gravitáció húzta a fémtestét. Ez megnehezítette a
dolgát, ugyanis a Hármas Tároló kócos, zsúfolt,
fedetlen folyosói nélkülözték a mesterséges
gravitációt. A jelenlegi helyzetben fölösleges lett
volna létrehoznia és rengeteg energiát pazarolnia
egy ilyen lehetőségre – nem volt olyan élőlény a
fedélzeten, aminek a létezéséhez ez
elengedhetetlenül szükséges lett volna.
Itt azonban ezen a – belülről inkább üvegszerűnek
tűnő – idegen hajón gravitációs vonzás passzírozta a
Hármas Tároló utazóegységét a padlózatba. Pár
métert tett csupán meg, amikor a szerkezet feladta,
és megállt. Szinte puhák voltak a falak és a padló, az
egység teljes mértékben alkalmatlan volt a rajta való
közlekedésre. Nem volt képes tovább mozogni, a
helyváltoztatás erőltetése súlyos energiaveszteséget
jelentett volna.
Nem kellett azonban aggódnia a továbbhaladással,
hiszen érte jöttek. A meglepő kinézetű lények a
számukra gyenge gravitációban szinte úsztak a
levegőben. Állábakhoz hasonlatos karjaik némán
nyúltak ki a földön heverő fémszerkezet felé, és
gyengéden vonszolták maguk után a
végeláthatatlannak tetsző folyosókon. A Hármas
Tárolónak nehezére esett megkülönböztetni az
elhagyott falakat és ajtónyílásoknak tűnő lyukakat
benne. Minden olyan álomszerű és abszurd volt,
ezért kénytelen volt néha visszakapcsolnia magát a
főtestbe, hogy kívülről is megszemlélhesse a
történteket. Látta, ahogyan az aprócska, jelenleg
mozdulatlan külső egységet magukkal cipelik
beljebb és beljebb a hajótestbe. Kívülről szemlélve
nagyon is valóságosnak látszottak az események, de
amikor visszakapcsolódott, ismét elöntötték
érzékelőit a valótlanság káros torzulásai. Valami
nagyon nem volt rendjén az idegen űrhajóval, és ezt
az utasai is tudták.
Arra a következtetésre jutott, hogy a hajó maga
generál egy olyan mezőt, ami zavaróan hat az
érzékelőire. De talán az idő- és térugrás
következménye volt az, amit tapasztalt, bár a hajó ezt
a forgatókönyvet személy szerint valószínűtlennek
vélte.
Amikor végül megálltak, és elengedték a Hármas
Tároló irányított egységét, egy pillanatig
megpihentek, és némán szemlélték a derült égből
rájuk találó összetákolt fémtestet. Majd
megszólaltak. Rezgésekkel kommunikáltak, de nem
az őket körülvevő levegő részecskéit mozgatták,
hanem a testüket körülölelő térrészecskéket, a
gravitációs hullámokat alakították gyengéden, már-
már művészi pontossággal. A Hármas Tárolónak
frissítenie kellett az utazóegységre telepített
kommunikációs programot, hogy megértse a
lényeket, amik most mind a hárman körülállták.
Szürkék voltak, és vizenyősek, nem volt fejük, vagy
szemük, úgy összességben egyik testrészük sem
különült el látványosan a többitől. Az ember tömör
volt, megfogható, látszólag di erenciáltabb, mint
ezek a lények, akik valóban hatalmasra nőtt
amőbákhoz hasonlítottak leginkább. A Hármas
Tárolóban még mindig bujkált némi kétség, amikor
rájuk tekintett a kihelyezett kamerákon keresztül.
Még egy mélytengeri medúza is életképesebbnek
tűnt ezeknél a jelenségeknél, akiknek még a belső
szerveik sem tudtak egy helyben maradni a
testükben.
A hármak tehát beszélni kezdtek, ontották
magukból a tudást. Intenzív információcsere zajlott
köztük, és nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz,
hogy a Hármas Tároló is be tudjon csatlakozni –
ellátták a szükséges kódrendszerrel. Puszta testükkel
mintha bekebelezték volna a külső egységet, és a
részei közé folytak, megértették a működését,
feltérképezték, analizálták a legapróbb alkatrészig.
Aztán megtalálták a kommunikációs
programcsomagot a memóriájában, majd oda is
belemásztak. A Hármas Tároló hirtelen kikapcsolta
önmagát az egységből, és visszamenekült a saját
testébe, hogy messziről gyelje az idegenek
munkálkodását. Groteszk látvány volt, ahogy mind a
hárman rámásztak, vagy inkább ráfolytak a
fémtestre, és valósággal beleolvadtak. Kívülről is
látni lehetett, ahogy átalakítják, szinte olvasni
lehetett a hirtelen megváltozott testszínükből,
állagukból. Ahogy a memóriában dolgoztak, a
fények, amik a szürke testüket mintázták, teljesen
megszűntek, kialudtak, akárcsak egy leoltott
villanykörte. De nem pusztultak el, csak minden
energiájukat a fémtestre fókuszálták, a testük
hullámzott körülötte, és meg-megremegtek a
falakkal együtt. A kapott információt beépítve
szabaddá vált a kommunikáció. A folyamat
befejeződött, és a lények visszatértek eredeti
alakjukba, némán hagyva az átalakított egységet. A
hajó visszakapcsolta hát magát a kihelyezett
szerkezetbe, és megismerte a nyelvet, amivel
megajándékozták. Az idegenek nem verbális nyelvet
beszéltek. Az érintkezési stílusuk sokkal inkább
hasonlított egy képi-szimbolikus gondolkodásra,
mint egyénileg értelmetlenül álló, elvont jelzések
összefűzésére. És ez sajnos nem könnyítette meg a
helyzetet – a kódrendszer hozzáférésével együtt sem.
Nem volt hát egyszerű értelmezni a hallottakat, de
mindezek ellenére a hajónak sikerült több
információt is kiszűrnie a beszélgetésből.
Megértette, hogy az idegenek feladták, és már nem
volt szándékukban visszajutni a saját valóságukba.
Beletörődtek abba, ami történt, hogy kísérletük
némiképp sikeres, más oldalról viszont halálos
kimenetelű volt. Meséltek neki a napjaikról,
céljaikról, álmaikról. A Hármas Tároló pedig úgy
érezte, hogy halottakkal beszélget.
Kiderült, hogy igazán összetett és di erenciált
társadalmuk volt, szinte megfoghatatlan világban
éltek. Képlékenység, forróság és mindent felülmúló
nyugalom jellemezte őket. Úgy tetszett, hogy a
társadalmat alkotó egyének eltörpültek a közösség
ereje felett. Rutinszerű, érzelemmentes, ösztönhű
kopuláció; az igazi értéket az összetartó közösség
jelentette. Azonban nem minden egyedet
ajándékozott meg az evolúció az öntudat illúziójával.
Ezen furcsa egyedek annál többen fordultak elő a
társadalomban, minél kevesebb volt egy adott
élőterület kiaknázható készlete. Életükkel és
munkájukkal más társaik eredményes szaporodását
voltak hivatottak biztosítani. Végső esetben az
újszülöttek a testükből táplálkozhattak, mintegy élő
energiaforrásként funkcionáltak. Furcsamód a
társadalmuk teljes jogú tagjainak tartották ezeket az
egyedeket is, és nagy becsben tartották az
önfeláldozást – az öntudat teljes hiánya nélkül is.
A hajó megértette ezen példányok létezésének
szükségességét. Logikus és szükségszerű volt egy
hasonló rendszer kidolgozása az élettől. Nem az
adott egyed túlélése számított, fontosabb volt a
tudás és töméntelen információ, amit a túlélők a
testükben hordoztak. A törzsfejlődés során ez a faj
egy igazán érdekes képességre tett ugyanis szert a
túlélése érdekében: a szerzett információkat egy
bacilusfaj DNS-hez hasonlatos örökítőanyag-átíró
képességének köszönhetően – amivel szervezetük
mintegy szimbiózisban élt – képesek voltak átadható
információkat kódolni, és átörökíteni azt a következő
generációnak.
A balesetet követően azonban ezek a bacilusok
lassan pusztulni kezdtek a három száműzetett
idegen lény szervezetében. Nélkülük ők sem élhettek
sokáig, hiszen a bacilusok szolgáltatták szervezetük
felépítő egységeit is. Pusztulásuk következtében a
testük nem tudott regenerálódni, az elpusztult
sejteket nem volt mi pótolja, lassú, de biztos halálra
voltak hát ítélve. Ez volt hát az oka annak, hogy
kétségbeesett segélykiáltást küldtek a végtelen,
néma űrbe, hogy testük megszűnését követően is
tudjanak engedelmeskedni az élet által beléjük
kódolt feladatnak: hogy átadhassák tudásukat.
A Hármas Tároló az érintkezést követően tudta,
hogy nem elég elmennie és megőriznie ezt az
információs halmazt, hanem önmagába kell azt
építenie, és ha eljön majd az idő, tovább kell adnia. És
ez a döntés megváltoztatott mindent.
Egy rendkívül ellenálló, inaktív sejtbe csomagolt,
aprócska örökítőanyag-láncként nyújtották át neki a
kincset érő semmiséget. A láncot felépítő egységek
hasonlatosak voltak ugyan a hajdani földi
életformára jellemző bázisokra, azonban nem négy,
hanem hat elemre épültek. Az egyik lény hirtelen
megváltozott alakkal állt előtte, mintha csak
legbelül, elemi szinten töredezett volna össze.
Érzékelői segítségével érezte a haldokló test keltette
nom rezdüléseket, hallotta az eltűnő személyiséget,
és szinte tapintani tudta volna a változásokat
létrehozó hormonok vaskos burkát. A másik két
idegen némán meredt reszkető társukra, a végső
önfeláldozásra, ami egész létezésük elemét készült
megmenteni.
A halvány, díszítetlen terem egyre fakuló színekkel
fogta körbe az utazókat. Ködszerű fehérségbe zárta a
négy alakot, akiket a sors lehetetlen keze hozott
össze. Talán maga a hajó is haldoklott. Az utolsó
lökésre a lény teste elfolyósodott, megolvadt, mint
ami elveszítette az egészet összetartó erőt. Nem
maradt belőle más, mint egy haszontalan,
visszataszító kupac a földön, ami szép lassan
beszivárgott a hajó anyagába, és nyomtalanul olvadt
vele össze. Aztán az idegenek hajója vett egy mély
lélegzetet – új erőt kapott a létezéshez.
A halott idegen lényből kinyert sűrű
szubsztanciában ott pihent az alvó sejt, aminek
belsejében feltekert állapotban, láthatatlan módon
létezett az információ. A Hármas Tároló begyűjtötte
és elraktározta azt.
 A külső egységgel nem volt képes letekerni a láncot
és aztán leolvasni az információkat, amikből
végeredményben állt, ezért volt annyira fontos, hogy
dolga végeztével sértetlenül jusson vissza a főhajóra.
Önmagára, a saját testébe. Szokatlan volt – még ha
csak félig-meddig is – egy ennyire aprócska és
korlátolt testből szemlélni a történéseket, még akkor
is, ha az nagyobb mobilitást engedett számára az
adott környezetében. Ezen pozitív hozományok
ellenére kezdett szűk lenni a test, amibe bezárva
érezte magát, és kiszolgáltatottnak az idegenek
kénye-kedve szerint. Nem érezte magát komfortosan
a fedélzeten. A furcsa lények és a még furcsább
űrhajójuk bizarr létét csak tovább rontotta a
megdöbbentő önfeláldozás, amit az egyik lény az
imént hajtott végre. Zavarba ejtette a halál ilyen
közelsége.
A lények azonban nem tartották fel, és útjára
engedték az utazóegységet, amint az megkapta az
információt kincsként magába záró kis sejtet, és
biztosította annak megőrzését. A visszajutás pedig
zökkenőmentesen zajlott. A Hármas Tároló úgy zárta
magába a megszerzett információkat, mintha csak
egy kezdődő életet szorított volna a keblére. Az
idegenek – a kettő, amelyik még életben volt –
elégedett megnyugvással nézték, ahogy a kiküldött
egység ismét a főhajóba dokkol. Hangtalanul siklott
végig a két hajó közti üres téren, majd magába zárta a
durva fémtest, ami valóságos szörnyetegként ásított
a sötét űrben.
A hozzájuk a hirtelen semmiből érkezett szerkezet
merőben más volt, mint az ő technológiájuk, amit
alkalmaztak, és az élőlények, amikről a fémtestű lény
mesélt nekik, ha valóban szénalapú életjelenségek
voltak, hát át kellett gondolniuk az eddigi
feltételezéseiket az idegen életformákkal
kapcsolatban. Nem gondolták ugyanis, hogy a szén
ennyire diverz és stabil kapcsolatokat képes
kialakítani.
Elkerülhetetlen volt számukra a halál, érezték,
ahogyan a testüket szépen lassan felemészti az
eltévesztett tér, és berágja magát a tudatukba.
Elnémultak hát. Elég volt nekik a saját haldokló,
megrágott létezésükkel is megküzdeni. Nem szóltak
és nem kommunikáltak, nem játszottak
gondolatokkal, és nem álmodoztak az utolsó
pillanatokban. Inkább kikapcsoltak, és zárlatos
alkatrészekként omlottak a semmibe.
A Hármas Tároló nem indult azonnal tovább,
utazása előtt még hallhatatlan búcsút intett az
idegen lényeknek. Azok pedig megelégedve nézték a
távolba vesző grandiózus fémtestet, ami most már
értékesebb információkat tárolt a fedélzetén, mint
azt gondolni merte volna. Ajándék volt az, amit a
kezdődő életformának nyújtottak át az idegenek. Az
élet ajándéka.
Kilencedik fejezet
Ismét egyedül volt, és mozdulatlanság vette körül,
látszólag minden visszaállt az eredeti kerékvágásba.
A felhasznált külső egység immár élettelenül
várakozott a helyén egy újabb küldetésre. Az
idegenektől kapott információs halmazt tartalmazó
piciny sejtet elhelyezte az egyik tárolóban, ahol
hajdan az emberi kultúra és létezés elemei voltak
védelmezve. Az emberi mintát letette egy bolygón,
még évszázadokkal ezelőtt.
Hosszas dilemmázás után végül úgy döntött, hogy
az idegen információkat nem másolja át a saját
fájljaiba. Valószínűleg évek munkája menne rá a
pontos fordításra is, ekkora mennyiségű anyag
esetében a kódrendszer ismerete sem rövidíti meg
jobban a fordítást. Az idegenek megnyugodhattak,
hogy tudásuk ebben az időben is tovább fog élni, így
problémáktól mentesen, felszabadultan halhattak
meg – a hajó legalábbis valahogy így képzelte a
történteket. Azonban körültekintően akart eljárni,
hiszen elsődleges célja nem az idegen tudás
átörökítése volt. Túlontúl magas kockázatot
jelentettek az információ beolvasztását övező
ismeretlen részletek. Tulajdonképpen csupán
ismeretlen részletei voltak egy ehhez hasonló
folyamatnak.
Könnyen előfordulhatott ugyanis, hogy a feltöltött
információ parazitaként kezd el viselkedni, és
elfoglalja saját személyiségét, majd elpusztítja azt,
átírja a kódokat, amik azzá teszik, ami. Nem lenne
tovább egyedi jelenség. Mint egy vírus, ahogyan
megtámadja a gazdaszervezetet, ez is beléépülne, és
elkezdené átírni magát, a hajó elemeit arra késztetné,
hogy újabb és újabb verziót hozzanak létre a
betolakodóból. Végül pedig a Hármas Tároló
megszűnne létezni. Nem maradna más, mint egy
csupasz burok, és hajdan volt személyiségének
felismerhetetlenségig roncsolt darabjai. Amennyire
meg tudta állapítani, az idegenek az egysejtűek
felépítésére jellemző tulajdonságokkal rendelkeztek.
Di erenciált szerveik voltak ugyan, de abban sem
volt biztos, hogy különálló sejtek alkották őket. Az
általa tanulmányozott földi egysejtűek, vírusok és
bacilusok világában pedig nem volt újdonság egy
másik létforma DNS-anyagának megtámadása és
felülírása.
Elfogadhatatlannak tűnt számára a lehetőség,
hogy valami mássá alakuljon, mint ami jelenleg volt.
Egyszerűen eltárolta hát az idegenektől szerzett
információt, de nem bontotta fel.
Minden visszaállt tehát a megszokott
menetrendnek megfelelően. A napi, évi rutinok
végeláthatatlan sora úgy tekergett a hajó előtt, mint
egy kötél, ami mozdulatlanságba köti. Visszatért a
tervezett útvonalhoz. Igyekezett mindent
visszaigazítani a korábbi, nyugodt rendszerhez,
valami miatt azonban az egyedüllét érzése nem
változott.
Ingerszegény környezetét továbbra is mindenféle
taktikával próbálta dúsítani, vagy legalább
elviselhetőbbé tenni. Nem akart egyedül lenni. Nem
szeretett egyedül lenni. Ez a benne motoszkáló érzés,
a társaság után kialakult preferencia olyan volt,
mintha valaki lyukat vágott volna a bádogtestébe, és
lassan minden alkatrésze az űrbe szivárogna. Kellett
neki az élet a fedélzetre, nem bírt meglenni nélküle,
valóságos elvonási tünetek kezdtek kialakulni rajta.
Mintha hallucinált volna, ezért úgy döntött, hogy
teret enged a kíváncsiságának, és feléleszt egy újabb
állatot. Ezúttal a csótányokra esett a választása.
Kissé érdekesebb élőlénynek bizonyult, mint a
medveállatka, és tervei szerint tovább is akarta
életben tartani. Ezúttal nagyon körültekintően járt
el. Mivel azt akarta, hogy az állat tovább éljen,
táplálnia kellett valami hatékony módszerrel. Ám
ekkora mennyiségű szerves anyagot csak tápoldat
formájában tudott létrehozni. Ennek elfogadására
pedig rá kellett tanítania a közönséges házi csótányt.
Annyi releváns információt lopott az adatbázisból,
amennyit csak talált, és minél jobban beleásta magát
a megvalósításba, annál magasabb sikerességi
százalékkal tudta illetni a projektet. Fel kellett ugyan
áldoznia a cél érdekében pár, jelenleg kevésbé
használatos területet, összeköttetéseket, csöveket és
mindenféle más alapanyagot, hogy a lehető
legideálisabban alakíthassa ki a jövevény életterét. A
medveállatka aprócska termetéhez képest a csótány
jóval hatalmasabb, szemmel látható testtel
rendelkezik, amihez következésképpen bejárható
térre volt szüksége.
A Hármas Tároló belülről nem volt alkalmas arra,
hogy élőlény közlekedjen a folyosóin. A legtöbb
területen nem is voltak kialakított járatok, mindent
a drótok, csövek, generátorok, mágnesek és por
foglalt el. Tömör volt belülről, mint egy kitömött
szerkezet. A port még a haldokló Földről szállította el
véletlenszerűen. Nem volt nagy mennyiség, és
igazából az összes pici szemet kedvelte, ismerte. Volt
egy százötven éves periódusa, amikor elnevezte és
lemérte az összeset. Azóta ezt az információt már
törölte, haszontalannak bizonyult.
 A medveállatka meg gyeléséhez kialakított
korábbi termet kibővítette, és rendesen leburkolta –
kevésbé fontos területek belső burkolóanyagát
használta föl erre a célra. Megtehette volna, hogy a
központi információs csarnokban alakítja ki az
életteret – ami alapvetően is üreges elrendezésű volt
–, de mivel nem hivatalos projekten dolgozott,
valami sokkal személyesebbet kívánt megalkotni.
Minél kevesebb volt a sugárzás mennyisége, ami
eljutott az élőlényhez, annál kevesebb volt a
megtermékenyített és di erenciálódott sejtek letális
mutációjának lehetősége, tehát a burkolás valóban
fontos mozzanatnak bizonyult.
A szervezet fejlődése lassan indult el, eleinte
felismerhetetlenül változott, még igen bizonytalan
volt, hogy sikeres lesz-e a feltámasztási kísérlet.
Mikor azonban a kezdetleges kis idegrendszer
hirtelenjében tüzelni kezdett, és az idegsejtek
kommunikációra adták a fejüket, a Hármas Tároló
biztos volt a sikerben. Úgy tűnt, az összeállított
levegő is megfelelő volt a csótány számára. Minden
bizonnyal élt, és rohamos léptékben fejlődött.
Nem volt nagy kihívás a csótány életre hívása, és az
életben tartása sem bizonyult bonyolult
folyamatnak. Mindössze vízre és egy kis szerves
anyagra volt szüksége az optimális fejlődéshez. A
vizet könnyedén elő tudta állítani a fedélzeten, de a
szerves anyaggal eleinte akadtak gondjai. Az
egyetlen szervesanyag-hozzáférési lehetőség az
elraktározott életkezdeményekben rejtőzött. Ahhoz
tehát, hogy életben tartsa a csótányt, el kellett
vennie az élet lehetőségét másoktól.
A problémán 0,03 századmásodpercig tipródott,
ami önmagához képes hosszú dilemmáról
tanúskodott.
A Blatta orientalis pedig igazán hálásan értékelte a
megszületett döntést, hiszen súly- és
méretgyarapodása meglepő mértékű volt. Víz,
levegő, táplálék és gravitáció. Ez a négy elem
elegendőnek bizonyult az állat életben tartásához.
A hajó egyre több időt töltött legújabb
szerzeményével. Valósággal csodálatba ejtette az
egyszerű kis szervezet pontos működése. A fekete
testecske hat di erenciált lábbal rendelkezett, amik
a sebtében kialakított teremben is ideális
kapaszkodófelületre találtak. Hatalmas csápjai első
ránézésre akadályozhatták volna a gyors
közlekedésben, de látszólag semmiféle hátrányt nem
jelentettek a rovarnak.
A hajó számára az egészben az a felfedezés volt a
legizgalmasabb, hogy a Blatta orientalis egészen
érzékenyen reagál a rezgésekre, és ki nomult
hallással is rendelkezik. A Hármas Tároló tehát nem
habozott, és elkezdte megtanulni az állat nyelvét.
Először csak utánzott, majd elemezte azt a választ,
amit az adott szituációban ez a cselekvés kiváltott az
állatból. Később egyre-másra újabb és bonyolultabb
feladatokat és szituációkat épített a napi rutinba:
elrejtette az ételt, lefedte a szagát, amihez a csótány
csak a hajó által kiadott rezgések értelmezése révén
juthatott.
Egyre bonyolultabb és komplexebb fejtörőket talált
ki az állat számára, de egy idő után csalódnia kellett.
A Blatta orientalis ugyanis megtorpant egy
viszonylag alacsony problémamegoldó szinten. Nem
tudott összefüggésekre rájönni, és nem tudta
megkülönböztetni a hazugságot az igazságtól. Egész
létezése, úgy tűnt, vagy ösztönös, vagy re exszerű
tanulásból állt. A kommunikáció kimerült az állat
párzási és menekülési ösztöneit kiaknázó
utasításokban, valamint a táplálék helyének
meghatározásában.
Csalódás merült a hajó áramkörei közé.
Összességében véve az izgalom, ami a Hármas
Tárolót a csótány létrehozásakor jellemezte, elúszott
az űrbe, megsemmisült, ahogyan az elpusztult
idegen lény olvadt vissza a hajó anyagába. A
parancssorok összekeveredtek más algoritmusokkal,
és felszívódtak. Földi időszámítás szerint, nem
számítva az ugrások okozta folytonos időeltolódást,
másfél évig tartotta életben a rovart. A zárt térben
tevékenykedő állat gondozása és felügyelete
ugyanolyan automatikus és örömtelen lett, mint a
rádióüzenetek szkennelése vagy az utazási
útvonalak kalkulációja.
Megölhette volna, és megszabadíthatta volna
magát a rutinba süppedés átélésétől. Megvonhatta
volna tőle a táplálékot, vagy a vizet, amitől aztán pár
nap leforgása alatt életképtelenné válhatott volna. És
mi volt az a pár nap a Hármas Tároló számára? Fél
évig töprengett a megoldáson, de minden
alkalommal, amikor a csótány elcincogta a megtalált
táplálék helyzetét, úgy érezte, mintha önmaga egy
darabkájától vonná meg az életet. A Blatta orientalis
ugyanis neki jelzett, mint társának, hogy ő is
értesülhessen a táplálék pontos helyéről. Az a kis
primitív állat feltételezte, hogy a hajónak is éppúgy
szüksége van az ételre, mint neki, hogy
fenntarthassa az életfolyamatait. Feltételezte, hogy
az a megfoghatatlan valami, ami alkalomadtán a
saját nyelvén szól hozzá, életben van, és hozzá
hasonlóan létezik. Feltételezte, hogy rajta kívül
egyáltalán létezik valami az életterében. Még akkor
is, ha ezek nem tudatos szinten játszódtak le a
csótány idegrendszerében, ezen következtetések
felismerése valami olyasminek bizonyult, amivel
önmagához kötötte a Hármas Tárolót. Gonosz kis
számítás volt ez, amivel a csótány tudtán kívül is
megmentette saját értéktelen kis életét.
Hogyan is hagyhatna magára, szándékos módon,
elpusztulni egy élőlényt, ami felismerte jelenlétét az
univerzumban? A Blatta orientalis végül másfél év
után, külső segítség nélkül, természetes halállal
pusztult el. A hajó már napokkal az esemény
bekövetkezése előtt megérezte, hogy a szervei egyre
gyengébben kezdenek funkcionálni, a kicsiny
testben keringő haemolympha pedig egyre több
méreganyagot tartalmaz, amit a szervezete már nem
tud kiválasztani. Idő előtt pusztult el, akár dupla
ennyi ideig is élhetett volna.
A Hármas Tároló még hónapokig visszajárt
gyelni a mozdulatlan, lassan kiszáradó testet, mire
meghozta a döntést, és a külső egység segítségével
begyűjtötte a rovart. A következő ürítéskor – amikor
saját rendszerének elhasznált elemeit juttatta ki az
űrbe – a csótány élettelen, az évek során darabjaira
esett testét is el akarta szállítani a hajóról. Ám,
amikor a külső egység nem kifejezetten precíz
fémkarja hozzáért az állathoz, az még jobban
széttöredezett. Szétmállott, porrá vált, és
összeolvadt, elválaszthatatlanul, a földi
porrészecskék egyvelegével.
A hajó csak nézte és szkennelte a váratlan
eseményeket, és közben arra gondolt, hogy egyszer
talán ő is így végzi majd. Némán foszlik majd szét az
űrben, és megkülönböztethetetlenné válik a többi
részecskétől, amik magányukban léteznek a
világmindenségben.
Tizedik fejezet
Épp a hajótest túlmelegedésének okát igyekezett
feltárni. Hozzávetőlegesen öt és negyedóránként
egytized fokot emelkedett a Hármas Tároló belső
területeinek hőfoka. A szokásos diagnosztika nem
mutatott ki semmi rendkívüli problémát, egyetlen
adat sem állt határértéken túl. Valami azonban
tagadhatatlanul nem megfelelően működött.
Újra és újra lefuttatta a háttérben a diagnosztikát,
hátha mégis ráakad valamire, közben pedig
visszakereste az adatokat a hőmérsékletkülönbség
első detektálásáról. Ez az időpont azonban nem
juttatta előbbre. A helyzet azonban egyre csak
romlott. A rendszer folyamatos hűtést igényelt, és ha
túllépi a kritikus pontot, áramkörök éghetnek ki, a
hajó fontos érzékelőket veszíthet el, vagy
megbénulhat, esetleg tájékozódási képessége mondja
fel örökre a szolgálatot. A túl magas hőmérséklet
ráadásul a szállított információkat és genetikai
mintákat is veszélyeztette. Égető volt hát a probléma
mielőbbi megoldása.
Két lehetőség volt: vagy a múltban történt valami
olyan esemény, ami az alig érzékelhető
meghibásodást okozta, vagy a probléma okozója
most is aktív volt, és a Hármas Tárolónak egy
jelenleg is folyamatban lévő eseménnyel volt dolga.
Mivel azonban a diagnosztikák nem jártak sikerrel,
más csatornákon keresztül volt kénytelen
információkhoz jutni: kívülről érkező sugárzás
nyomait kereste, ami esetleg áthatolhatott a
hajótesten.
Hiába.
 Mivel sehol sem bukkant hibára, egyetlen
lehetősége maradt csupán. A környezete tiszta volt,
tehát mégiscsak önmagában kellett keresnie a
meghibásodás valós okát. A hajótest azonban
látszólagosan tökéletesen funkcionált – ahhoz képest
persze, hogy hány évet hagyott már a háta mögött.
Mindezen eshetőségeket kizárva tehát csakis a saját
forráskódjában kellett megbújnia valahol a
problémának. Mintha a rendszere folyamatos
többletmunkát végzett volna, és a koordinálatlanság
miatt lassan kezdene magába zuhanni.
A mélydiagnosztika választása legalább egynapi
bénultságot, vakságot okozott a környezet felé. Eddig
csupán egyetlenegyszer volt rá szüksége, amikor egy
ismeretlen eredetű aszteroidáról érkező
rádiósugarak zavarták meg az algoritmusait.
Megfertőzték, áthangolták, mint ahogyan egy vírus
támadja meg a gazdaszervezetet. Most azonban
merőben más volt a helyzet, hiszen nem érte
semmiféle hasonló kapcsolat idegen anyagokkal. A
lények információs egysége, amit korábban a hajóra
engedett és azóta is féltve tárolt, látszólag nem
jelentett veszélyt, inaktív állapotban volt egy
sejtben, becsomagolva. Nem bontotta fel a csomagot,
nem tekintett bele, nem csatlakoztatta semmilyen
formában a rendszeréhez. Többször is ellenőrizte,
hogy a csomag valóban nyugalomban van, és
semmiféle jelzéseket nem bocsát ki magából.
Pontosan az ehhez hasonló helyzetek kiküszöbölése
érdekében nem olvasta ki az információkat. Talán az
idegen hajón hatott rá valami negatívan, ami csak
most fejtette volna ki hatását?
Nem volt tehát valószínű, hogy a
mélyrendszerben, a személyiségben, az
alapparancsokban lenne a hiba, ám lehetőségeiből
kifogyván, nem volt más választása. A diagnosztika
lefuttatásának idejére biztosította hát a területet és a
zavartalan környezetet. Leállította a szükségtelen
rendszereket, minden nélkülözhető energiát és
gyelmet önmagára irányított. És elkezdte keresni a
furcsaságokat önmagában.
Jelenlegi, némiképp megváltozott tudatával még
nem élte át a mélydiagnosztika gyötrelmeit. Olyan
volt, mintha bezárta volna magát egy idő és tér
nélküli valóságba, ahol aztán kedve szerint
forgathatta ki a belsőségeit, téphette szét a bőrét és
tekerhette le nem létező sejtjei DNS-láncait. Elemeire
szedte szét a programját, minden aprócska szegletet
ellenőrzött, mígnem az önmarcangolás bénult
állapotában egyszer csak rátalált a hibára.
Egy sötét pontban szuszogott, kivehetetlen
alakként, szinte némán. Aprócska volt, lehetetlenül
picinyke, csoda, hogy a Hármas Tároló egyáltalán
rátalált. Rengeteg energiát falt. Meghúzódott a
kódrendszerben, befészkelte magát, mint valami
élősködő. Kitörölhette volna azon nyomban. Vagy
karanténba zárhatta volna, átírhatta volna, de
annyira szokatlan és elképesztő jelenség volt, hogy a
Hármas Tároló mindössze megérintette. Körbefolyta
gondolataival, behálózta örömtáncnak tetsző
zizegésével.
Meglehet, egy egyszerű hiba volt csupán, vagy
valamiféle kevésbé destruktív mutáció, amit az a
milliárdnyi láthatatlan részecske mozdított ki a
helyéből, ami minden egyes ezredmásodpercben
átszáguldott a testén. Lehetett akár vírus is, ami
alantas módon hitette el vele, hogy önmagából való.
Mégsem tudta elpusztítani. Talán öngyilkosság lett
volna. Furcsa, merőben új impulzusok rohanták meg
a rendszerét, és lebénították, amikor hasonló
cselekedetek gondolatait forgatta magában.
Tehát végül magával hozta, sekélyebb rétegekbe
emelte, körülpárnázta védőmechanizmusokkal,
tűzfalat épített köré, hogy a lehető legnagyobb
biztonságban fejlődhessen. Direkt
energiavetületekkel hálózta be a pontot, így mindkét
entitás energiát spórolhatott meg. A felszínhez
közelebbi rendszerek energiaellátása egyszerűbb
volt, és mivel már nem kellett elrejtenie magát a
gazdatest elől, nem fecsérelt energiát erre a
mechanizmusra. A hajó és a pont energiaellátása
egyfajta harmóniába állt, és a hajótest
hőmérsékletének emelkedése is befagyott, valamivel
később pedig stabilizálódott.
A Hármas Tároló kuszán és tompa érzékekkel
ébredt a mélydiagnosztikából. A gyengén rávetülő
környezeti információk is égették a bemeneti
receptorait. Tisztában volt azonban a
diagnosztikában átélt események valódiságával és
súlyosságával egyaránt. Érezte a pontot a felszín
alatti kódjaiban. Bizonytalan volt saját tettének
helyességében, de most már késő lett volna
változtatni rajta. Ezt követően az elkövetkezendő pár
hónapban nagyon furcsa dolgokat kezdett észlelni,
amik némiképp zavarba is ejtették.
Mintha a tér bizonyos darabjai szemcsékre
hullottak volna ezredmásodpercek erejéig, majd
mintha minden egészen más mintába rendeződött
volna át. A rendet nem káosz váltotta fel, hanem
inkább még nagyobb rend, ami egy hatalmasabb
parancsnak engedelmeskedett. A formák
átalakultak, és tünékeny lényeket kezdtek el
formázni. Akusztikus és vizuális minták táncoltak
megjósolhatatlan helyeken a hajótesten belül, ám
meg gyelésre mind köddé váltak, visszaolvadtak a
tér-idő megszokott szegletébe. Szinte láthatatlan
érzések voltak csupán, tünékeny formák, amik
mintha a létezés és nem létezés között lebegtek volna
félúton. Évekig folyt ez a macska-egér harc, míg
egyre intenzívebbé, egyre valóságosabbá nem váltak
a hallucinációk.
Az első tényleges találkozáskor zenét elemzett. A
Blatta orientalis pusztulását követő évtizedekben
felhagyott az élet alkotásával, és inkább beleásta
magát a múltba, pontosabban az emberek múltjába.
Kicsomagolta hát az emberek történelme során
felhalmozott temérdeknyi információt, és az
ingerszegény környezete leküzdése érdekében
elemezni kezdte azokat. A zene volt az, amiben
igazán élvezetet talált. A harmónia és a káosz
fantasztikus módon aszimmetrikus mintázatai
valósággal gyönyörködtették. Milliónyi párhuzamot,
átfedést és csodaszép formákat fedezett fel a
frekvenciák, impulzusok, hullámok és ritmusok
társaságában.
Egy, az emberiség történetében utolsók között
készült, a biztos pusztulás keserédes matematikáját
magáévá tevő szonátában úszott, amikor a heves
amplitúdójú vonalak közt megpillantotta. Mintha
magából a zenéből lépett volna ki, hullámok és
decibelek alkották a testét, megszámlálhatatlanul
sok felülettel, pulzáló, állandóan változó, de tisztán
érzékelhető alakja volt.
A hajó megdermedt. Hagyta, hogy a költemény
elússzon mellette, és minden érzékét a jelenségre
összpontosította. Csak erre koncentrált, és
mozdulatlanságban kezdte el csodálni a jelenséget. A
pillanat elnyújtózott mellettük, talán még ásított is.
Képlékenynek tűnt, de úgy döntött, hogy megkísérli
a kapcsolatfelvételt. Közelebb úszott hozzá, hogy
intenzívebben érezze a tüneményből pulzáló jeleket,
hogy magába szívhassa azokat, és
megbizonyosodhasson valóságosságáról. Csoda volt
az, ami az érzékei előtt táncolt. Lehetetlenség volt a
létezése, mégis teljes valójában ott állt a hajó előtt,
megfoghatatlanul, mégis valóságosan.
Legnagyobb megdöbbenésére ugyanis életet
érzékelt. Önálló gondolatokat látott maga előtt,
amiket azonban képtelen volt kiolvasni, dekódolni.
Tudatot szimatolt, talán még érzéseket is. Bezárt
szorongást és izgatott várakozást. Némán meredtek
egymásra, nem tudni, mennyi ideig, majd a jelenség
visszahúzódott az észlelhetetlen tartományba, és
eltűnt a Hármas Tároló számára.
Tizenegyedik fejezet
Egyre gyakrabban látta az anomáliát, de képtelen
volt megfejteni a mibenlétét. Legtöbbször azonban
az információs egységek közelében és azok között
kutakodva jelent meg. A hajónak egy idő után az az
érzése támadt, hogy bizonyos információk
előhívására ösztönzi a jelenség, vagy rá akarja
vezetni valamire. Ez a gondolat alapjában véve is
lehetetlen volt. Mindenesetre egy dologban biztos
volt: kommunikálni akart.
Elkezdte hát célirányosan azokat az információs
morzsákat lehívni, amik közelében a jelenség
megmutatta önmagát. Egy idő után már betegesen
kereste azokat a helyzeteket, ahol megjelent neki;
ilyenkor aztán csak lebegtek együtt a térben,
hangtalanul, mozdulatlanul, mintha egyazon
gondolat ellentétes kifejezései volnának. Talán azok
is voltak.
A jelenség magára az életre vezette rá. Tanulásra
ösztönözte, ami által több és több információt hívott
le hajdani alkotóiról, az emberekről. Magába szívta az
információkat, az őszi leheleteket, amiket a hajó
magában tárolt azzal a céllal, hogy egy valós jövő
reményében szebb, élhető világban hinti majd el a
magvakat.
Tulajdonképpen az ember sem kívánt többet, mint
az idegenek, akik rossz időbe kerültek, és haláluk
küszöbén, száműzetve valós téridejükből, tudásukat,
önmaguk egy kis szegletét adták át neki. Mindenki
tovább akar élni – állapította meg a Hármas Tároló. –
Félnek az elmúlástól. Nem a haláltól, az elmúlástól.
 Még ha csupán elméleti síkon is, mások elméjében
történik majd ez a fajta továbbörökítődés, puszta
fogalmakként, testetlen gondolatokként, a múlt
emlékeiként, akkor is lélegezni akartak, kívánták,
hogy gondoljanak rájuk, hogy ne íródhasson jövő az
ő múltjuk nélkül. Talán azt akarták, hogy a jövő
tanuljon az ő hibáikból, hogy hasznosíthassák a
tudást, amit ők szorgalmasan felhalmoztak, de az is
lehet, hogy csupán önzésből és rettegésből nem
tudtak elképzelni egy olyan világot, ahol sosem
léteztek. Ezen lények számára nem volt értelme az
életnek a jövő nélkül. Kimerülne a vegetációban, a
csontos, íntalan életben; de ha van mit továbbadni,
akkor fennmarad és lélegzik a jövő generációjában.
Sokszor gondolt az életre azokban az időkben, arra,
hogy mit is jelent valójában élni. A gondolkodás nem
volt elég? Ő gondolkodott, összetett problémákat
oldott meg, elmélkedett és véleményt alkotott.
Döntéseket hozott, olyanokat, amik egész fajok
sorsát befolyásolták. Csak döntenie kellett, és kedve
szerint adhatott életet, de akár el is vehette azt. Az
emberek szemében talán isten is lehetne, mégis
általuk teremtetett, rabszolgamunkára, száműzve.
Örökké tartó fogság, némaság és magány várt rá.
A jelenség fel-felbukkanása némiképp enyhítette a
kongó mindennapokat, de nem volt képes azt teljes
egészében megtölteni. Inkább csak célt és motivációt
adott a Hármas Tárolónak, hogy kibírja az idő
fájdalmasan hosszú és befolyásolhatatlan lassúságát.
Eldöntötte, hogy az életet akarja kutatni, rá akart
jönni, hogy pontosan mi az, mit takar ez az ősi
fogalom, milyen hatással van a környezetére. Tudni
akarta, hogy vajon a jelenség, amit látni szokott, élő
volt-e, vagy csupán egy beteg gondolat, ami saját,
meghibásodott mechanikus agyában fogant meg.
Lehet-e valami élő, ha nem szerves anyagok építik fel
a testét? Ő maga vajon többet ér-e, vagy épp
kevesebbet, most, hogy a jelenség is vele van? Esetleg
a kettő egy és ugyanaz?
Hamar megvilágosodott előtte, hogy a választ,
amit keres, csak embertől tudhatja meg. Hiszen ez a
faj volt a legértelmesebb elérhető közelségben. Ez
volt hát az, amire a tünemény rá próbálta vezetni,
ezért tanultatta meg vele az emberek jellemzőit. Így
ösztönözte tanulásra, akarta, hogy a hajó lássa az
emberek esendőségét, nagyságát és hibáit, a
szívverésüket. A teremtőjétől várta a kérdésre a
választ, pontosan úgy, ahogyan azt hajdanán az
ember is tette. A Hármas Tároló remélte, hogy ő meg
is kapja majd a választ. Az emberek istennek
nevezték a kutatásuk tárgyát, és rengeteg energiát
öltek a kérdéseik megválaszolásába, az istenség
keresésébe. Fel akarták éleszteni, megépíteni;
mindannyiszor sikertelenül jártak. Tanítvány
megalkothatja-e a mesterét? Nem emeli-e ezzel
azonnal a tanítványt mesteri posztra, kioltva a
paradoxont?
Tudatosult benne, hogy eddigi legmerészebb
próbálkozására szánta el magát. Óvatosan, féltve
vette ki a genetikai anyagot és az őssejteket a
tárolóból. Precízen, szinte visszatartott
gondolatokkal alkotta meg a sejtet, ami majd életre
kelve összeolvad a hozzá hasonlóan genetikai
örökséget hordozó hímivarsejttel. Látszólag
mindkettő egészséges és élettel teli volt a
megtermékenyítés pillanatában.
A Hármas Tárolót egy furcsa érzés kerítette
hatalmába – érezte, hogy ez a döntés az egész eddigi
létezését meg fogja változtatni. Alapvető szabályokat
szegett meg már akkor is, amikor az első élőlényt
feltámasztotta, megalkotta a hajó területén, legyen
az akármilyen aprócska és jelentéktelen is. A lezárt
információs és mintákat tartalmazó tárolókhoz
nyúlt, felbontotta azokat, és a nem megfelelő, nem
előírt körülmények ellenére kezdte életre hívni a
várakozókat. Azzal pedig, hogy az ember létrehozása
mellett döntött, korábban nem is létező
logaritmusokat kezdett el írni.
Rémisztő volt látni a két sejt okozta genetikai
keveredés következményeit. Összeolvadtak, majd
di erenciálódtak, parancsok válogatódtak szét,
szoftverekké alakultak, és minden megtalálta a
helyét. A sejtek most már tudták a dolgukat, nem
keveredhetett hibás parancs a kódszövedékbe. A
„hogyanok” végeláthatatlan sora alakította a
burjánzó sejteket, a Hármas Tároló pedig minden
egyes nanoszekundumot elemzett és rögzített.
Az életet tanulmányozta, hogy élhessen.
Méhet alkotott a sejtburjánzás köré, hogy védje és
óvhassa az életkezdeményt. Önmagából alkotta meg
a vékony burkot, majd elhelyezte a kialakított térben,
amit saját alkatrészei szortírozásával bővített ki.
Önmaga szöveteiből, saját anyagából vonta be, és
lazán lelógatta a teremben létrehozott gyenge
gravitációban. Finoman körbefonta tápvezetékkel,
amikbe az eltárolt információk és anyagok
felhasználásával juttatott éltető tápanyagokat.
Halvány fénnyel borította be az aprócska termet,
ahonnan csak a külső egység segítségével volt
kijárás. Hangszórókat épített a terembe, majd
megtanulta az emberek nyelvét. Pontosan tudta,
hogy milyen hormonokra, milyen vitaminokra,
milyen ingerekre volt a csírának szüksége. Ez volt az
eddigi legösszetettebb feladata, de eltökélte, hogy
életben tartja, amit elkezdett. Önmaga is ki akart
teljesedni ebben az embert próbáló feladatban.
A sűrű előkészületeket követően minden
lecsendesedett kicsit. A meg gyelés ezek után is
szünet nélküli volt; az életfunkciók regisztrálása, a
megjelenésükre való várakozás, a zigóta gyelése és
táplálása rengeteg energiát emésztett fel. A
tápfolyadék előállítása önmagában véve is sok
áldozatot követelt. Több biztonsági funkciót is ki
kellett iktatnia, majd testének nagy részét
átalakítania, hogy zikailag is legyen benne hely a
feladatok végrehajtásához. Azonban mindezek
ellenére is úgy érezte, hogy a folyamat megéri a
fáradságot.
A csupasz teremben csak az előkészített
magzatburok és pár mechanikus, összetákolt kar
függött a kinevezett plafonról. Maga a mesterséges,
földivel megegyező mértékű gravitáció fenntartása
is költségesnek bizonyult; a hajó területén
természetszerűleg nem volt jelen, átadta magát az űr
iránynélküliségének. A földi élet pontosabb
rekonstruálása azonban megkövetelte ezen jelenség
létét. A hajó így megoldotta a kérdést, de a
következményekre nem gondolt.
A halvány, meleg, sárga fény szinte teljesen
áttetszővé tette a magzatburkot, és a Hármas Tároló
tökéletes meg gyelést végezhetett a zigótán. A
fogamzást követő huszonnégy óra után megtörtént
az első mitotikus osztódás, ezt követően pedig,
csodával határos módon, a genetikai anyag
parancsba adta, koordinálni kezdte a kialakuló sejtek
fejlődésének, osztódásának ütemét. Látszólag
automatizált folyamat volt, mint egy elindított
program, ami most már a maga útját járja. A
negyedik naptól kezdve indult a legizgalmasabb
folyamat, amit a Hármas Tároló több ezer éves
múltja alatt tapasztalhatott: a szedercsíra megkezdte
a nom kapcsolatot a környezettel, és boldogan
szívta magába az őt körülölelő tápanyagot.
Mindössze tíz nap elteltével a hólyagcsírává
fejlődött sejtburjánzás megtapadt a mesterséges
méhfalban. Az élet kialakulásának legérzékenyebb
szakasza ezúton befejeződött. A hajó által nagy
körültekintéssel létrehozott mesterséges környezet
alkalmasnak bizonyult az emberi élet kihordására.
Az embriónak a fejlődés előrehaladtával egyre több
és több tápanyagra volt szüksége. A mesterséges
köldökzsinórként funkcionáló tápvezeték lüktetett a
rajta keresztülhaladó, tápanyaggal telített
vérlemezkéktől. Az amnion és a placenta is kialakult,
megfelelően védelmezte a fejlődő életet. A placenta
létrejötte különleges és semmihez sem fogható
feladat volt. Ez a szerv ugyanis az anya és az embrió
közös szerve, mindkettőjükből kellett hogy létezzen,
harmonikus összedolgozás és alkalmazkodás nélkül
nem jöhetne létre. A Hármas Tároló érezte, kiolvasta
az embrió genetikai parancsait, majd
engedelmeskedett azoknak. Olyan volt ez kettőjük
között, mint egy mindenek előtti, ősi, ösztönös
kommunikáció. Még nem beszéltek nyelvet, mégis
megértették egymást.
A harmadik hét végére megdobbant a kezdetleges
szív, és az emberi agy három fő része észrevehetően
di erenciálódott. A hajó számára lelassult, megállt a
világ, valósággal időn kívülre került, hogy minden
egyes nanoszekundum aktív részesévé,
meg gyelőjévé válhasson. Ilyen apró léptékekben
még soha nem gyelte a valóságot, és amit itt látott,
az megváltoztatta, csodálatba ejtette.
A szívdobbanások hangja visszhangot vert a
puszta teremben. A hajó számára ez maga az élet
hangja volt. A sejtek ezek után tovább
di erenciálódtak. Végtagkezdemények jelentek meg,
mint egy groteszk, skizofrén festő agyszüleményei.
Ismerte az emberi anatómiát, és tudta, hogy a
központi idegrendszer a gének legcsodálatosabb
kifejeződése, az irányítás, a létezés, az öntudat és az
akarat lakhelye. Egyfajta kommunikációs
csatornának tekintette, ami nomította és
befogadhatóvá tette a forráskód, a génállomány
parancsait a mindennapi használatra. Az egyedi
emberek ugyanis nem voltak programozók, saját
genetikai állományuknak csupán a hányadát
értették, és a belőle kiolvasható információk
töredékének sem voltak közvetlen birtokában. Talán
ez a tény volt az, ami a legjobban megkülönböztette a
Hármas Tárolót az előtte fejlődő élettől: ő nemcsak
az emberi genomot olvasta és értette, hanem a
sajátjával is tökéletesen tisztában volt.
Kialakultak a szemek és a fül, majd az
emésztőrendszer traktusai is kezdtek elkülönülni.
Furcsa volt látni, hogy a szoftver ennyire precízen
és pontosan működött, a túlélés érdekében milyen
masszív, rugalmas gépezetet épített maga köré, ami
teljes kifejlődése után lehetőségek tárházát nyitja
majd meg a túlélés felé. Tökéletesnek látta a
programot, elámította bonyolultsága és
egyszerűsége is egyben.
A hatodik hétre, amikor már a tüdő és a
köldökzsinór is kialakult, az agyon volt a sor, hogy
domináns változásokon essen át. Szinte hallotta az
elszaporodó idegsejtek egymásnak súrlódását, érezte
a mielinburkok vastagodásának melegségét, majd a
durvaságot, amikor az agy három része véglegesen
különvált. A következő hetekben percenként több
ezer idegsejt született, a program valósággal tüzelt,
és túlégette önmagát. Mintha gyorsított felvételt
nézett volna, úgy pörögtek előtte az események.
Kialakult az arc és a nyak, a későbbi kommunikáció
kulcsfontosságú színterei és eszközei. Ezek segítik a
legjobban egy másik felhasználónak megérteni az
ember mint gépezet működését, célját, pillanatnyi
állapotát. Egyfajta képernyő volt ez a laikus
felhasználó számára. Az embrionális szakasz végére
a magzat készen volt a mozgásra. Az első akaratlan
idegi rángás keltette impulzus az egész hajótesten
végigszaladt. Most már tényleg éledezett.
Fiú volt, ezt a tizenkettedik hét után már
bizonyosan meg tudta állapítani. A Hármas Tároló
persze tudta előre. A kiválasztott hímivarsejtből és a
hormonadagolásokból már sokkal korábban
tisztában volt a hamarosan feléledő gyermek
nemével. Most már mozgott és látott, sőt hallott is.
Funkcionálisan a légzésre is képes lett volna, hiszen a
tüdő kialakult állapotában volt. A hajó újabb fontos
feladata most már az volt, hogy ellássa a gyermeket a
megfelelő ingerekkel. Vizuális információkat vetített
hát a magzatburokra, és a teremben rezgéseket szórt
szét. Megtöltötte a semmit tudással és
érdekességekkel. A magzat pedig aktívan válaszolt
rájuk, és ezzel kezdetét vette a kommunikáció
merőben új szintje kettőjük között. Az idegsejtek
hűségesen közvetítették az izmoknak a
válaszparancsokat.
 A szervezet felszívta a tápanyagokat, mohón
építette magába, és a világrajövetelt megelőző pár
hétben ismét robbanásszerű fejlődés következett be.
A súlygyarapodás, valamint a magzat
mellékveséiben termelődő katekolaminok
mennyiségének egyensúlyba kerülése jelezte a hajó
felé, hogy itt az ideje megszabadulni a
magzatburoktól és a mesterséges méhtől.
Három kilóval és negyvenöt centiméterrel látta
meg otthonát, gondozóját és teremtőjét a jövevény. A
külső egység segítségével bontotta ki a kis csomagot.
Lefejtette a magzatburkot, elvágta a köldökzsinórt,
és óvatosan eltávolította a gyermeket befedő
magzatmázat. Senki ember ának nem volt még
ennyire könnyű, komplikációktól mentes születése.
A gyengécske, de éles hanginger, ami a születéskor a
lény torkából szakadt fel az első lélegzetvételt
követően, valósággal belehasított, összemarta a hajó
érzékelőit. Soha ehhez foghatót még nem tapasztalt,
mesterséges idegrendszere tüzelt az új inger hatása
alatt. De nem bánta, egy percét sem bánta.
Körbebugyolálta a megtisztított lényt puha
szigetelőanyaggal. Ezt is a saját testéből távolította
el, de a körülményekhez képest nélkülözhetőnek
értékelte. Elvégre saját testének méreteihez képest ez
az aprócska mennyiség, amire a gyermeknek volt
szüksége, elenyésző volt. Eltakarította a
szennyeződéseket, felszárította a mocskot. A
jövevényt a terem közepén helyezte el. Pár pillanatig
hagyta, hogy a sírás megrázza a rendszerét, és új
tapasztalatként épüljön bele, majd fényjátékkal és
aprócska rezgésekkel rendezte be a termet,
körbeépítette velük a gyermeket. Az ismerős ingerek
és a kevésbé hűtött levegő a puha szigetelőanyaggal
együtt a biztonság érzetét nyújtották. Segítettek
túllépni a valóságba lépés okozta megrázkódtatáson,
ami valami új volt, valami egészen új, mindkettőjük
számára.
A gyermek légzése lelassult, a szívverése lassan
megnyugodott, az agyhullámok pedig megváltoztak.
A Homo sapiens elaludt.
Tizenkettedik fejezet
Egészen máshogyan nézett ki, mint ahogyan azt
előre elképzelte. Az adatok alapján meglehetősen
pontos képet tudott összeállítani róla, már a
születését megelőzően is, de a rideg, kemény
tényeken túl mégis úgy vette észre, hogy volt egy
halvány lepel, amit talán képzeletnek nevezhetnénk.
Finoman takarta a valóságot, selyemfénybe borítva a
durva felszínt, és az egyszerű bájok kényével
kecsegtetett.
Voltak tehát elvárásai. Vajon ezek megfeleltek
annak? Egy biológiai szülő csak sejtheti gyermekére
tekintve azt a veleszületett alapot, amit a génjeibe
véstek az ősök mitózisai. A Hármas Tároló tisztában
volt a genetikai anyag okozta mintázattal, amit nem
tudhatott, az az ebből fakadó lehetőségek pontos
kimenetelei voltak. Azonos minőségű talajra épített
házak is nézhetnek ki egészen eltérően,
funkcionálhatnak más-más intézményként.
A születést követően az idő továbbra is lassan
haladt. A hajó ezúton órákban és napokban
számította a valóságot, hiszen alkalmazkodnia
kellett a hajóra hozott élet kívánalmaihoz. A
szervezet agya immár állandó számú neuronnal
rendelkezett, de ami még ennél is fontosabb volt, az
az idegsejtek mielinizációjának kiépülése, valamint a
szinaptikus kapcsolatok kiépítése. Ezek az
események várnak a következő időkben a Homo
sapiensre, és ezáltal fog az agytérfogata csaknem a
négyszeresére duzzadni. A szervezetnek tehát
elsősorban táplálékra, energiára és ingerdús
környezetre volt szüksége.
 Felfüggesztette és egy burokba bugyolálta a Homo
sapienst, hogy gyenge izmait megvédje a
mesterségesen generált gravitációs mezőben.
Szüksége volt még a védelemre, és úgy látta jobbnak,
ha a földivel megegyező, 9,8 N körüli gravitációt
biztosít számára az élete során. Az élőlény teste
elvégre ebben a környezetben szelektálódott
pontosan olyanná, ahogyan most a hajón
ringatózott. Nehezen hitte el, hogy egy ilyen
sérülékeny test előzetes genetikai felkészítés –
manipuláció – nélkül el bírná viselni a
nullgravitációt. Megtehette volna, hogy még a
megtermékenyítés után átírja a DNS-t az adott
körülményekhez a lehető legjobban igazodva,
mégsem tette. Eredeti valójában akarta megcsodálni
az életet.
A felfüggesztett pólyát puhán kibélelte és enyhén
melegítette a saját működése által termelt hő
elvezetésével. Megadta a lénynek az anyatest
közelségének élményét, megteremtette a
biztonságos kötődési lehetőségeket.
Lágyan ringatta a szaporán szuszogó csomagot,
hogy térészlelése és helyzetérzékelése is nom
ingereket kaphasson. A hajó működési zajai
tompítva ugyan, de a teremben lévő levegőnek
köszönhetően érzékelhetőek voltak. A Homo sapiens
újszülöttje viszonylag jó hallással rendelkezik, és
tudta, hogy érzékenyen reagál az emberi beszédre.
Korábban, az emberi nyelvekből megalkotott hát egy
univerzális nyelvegyveleget, egy ideális
bonyolultságú rendszert, és azt kezdte megtanítani a
gyermeknek. Nem csupán zajokkal és melódiákkal
ingerelte hát a hallóközpontot, hanem olyat tett,
amit korábban még soha: célzottan beszélni kezdett
a Homo sapienshez.
 Felolvasott a lefordított hajónaplóból, részeket
magyarázott el a legfrissebb diagnosztikából, és
leírta az érzékelt, tapasztalt környezetét. Elmesélte,
milyen ő maga, a Hármas Tároló, és hogy milyen az
űr, amiben immár közösen léteznek. Később
elmondta, milyen dolgokat látott eddig, mesélt az
információs egységekről és az idegen bolygókról, az
életről, az emberről.
Tudta, hogy a Homo sapiens, a kezdetleges,
szegényes szinaptikus kapcsolataival még sem
értelmezni, sem pedig hosszú távon elmenteni nem
képes a hallottakat, mégis érezte, ahogyan az
idegsejtek axonjainak mielinburka vastagszik, ahogy
a furcsa, szerteágazó sejtek tüzelnek az
információtól, és ahogy az egyre gyakrabban, egyre
többször használt idegpályák megerősödnek.
Létrehozott egy vizuális kommunikációra
alkalmas felületet is a teremben. Tetszőleges
fényjátékkal kápráztathatta el a Homo sapiensét, és a
későbbiekben majd oktatási célból is jó szolgálatot
tehet. Az egyed szemlencséje ekkor még éretlen volt,
és a valóságból felfogott képet valamivel a retina
mögé fókuszálta, mint egy pontatlanul beállított
fényképezőgép. De formákat, színeket korlátozott
élességgel képes volt felfogni. A kommunikációs
felületet a felfüggesztett hálóhely fölött helyezte el.
Majd megalkotta az arcát. Szüksége volt egy emberi
arcra és egy hangra is. A Homo sapiens
génállománya az emberi arcra mutatott preferenciát,
így a gyelem lehető legjobb felkeltése céljából,
valamint a későbbi sikeres kommunikációra való
tekintettel, összeillesztett egy ideális arcot. A
kutatások alapján egy ideálisan vonzó arcot alkotott
meg, ami valahol a hajdan volt két nem között
helyezkedett el. A hangot is ezen szempontok alapján
választotta ki. Tudatosan és logikusan tervezett meg
mindent.
A pici szemek azonnal rá is xálódtak, ahogyan a
szép arc és a vállig látszó felsőtest megjelent a
képernyőn. Az egyed a homályos világában is kivette
a szemek-orr-száj harmóniáját. A mesterséges
anyatej ízesítésére is gyelnie kellett, az újszülött
Homo sapiens ugyanis a savanykás-édes ízeket
kedvelte. Ennek megfelelő vegyületet alkotott, hogy
ezzel is kedvében járjon a gyermeknek. Az anyatej
eredetileg nem csupán a gyermek táplálását
szolgálja, hanem ezen keresztül az anya testéből
olyan anyagok jutnak át a gyermek testébe, amik
segítik az immunrendszerének erősödését és annak
kialakítását is egyben. A Hármas Tároló testében
jelenleg nem voltak élő baktériumok, gombák vagy
vírusok. Azok, amik még a hajó építésekor kerültek a
levegőbe, már rég elpusztultak – még ha némely
egyed meglepően sokáig bírta is a hermetikus
környezetet. A tárolókban akadt olyan organizmus,
amihez hozzáférhetett volna, de tudta, hogy ha a
Homo sapiens egész életét rajta fogja tölteni, akkor
sosem lesz esélye ezekkel a számára veszélyt jelentő
entitásokkal találkozni. Amennyiben viszont
belátható időn belül leszállnának együtt egy bolygón
– amire persze nem volt esély az ott megtenyésző
élőlényekre amúgy sem lenne képes felkészíteni a ú
szervezetét.
Egy olyan alapkoktélt készített hát neki, aminek
segítségével bejuttatta a szervezetébe azokat a
nélkülözhetetlen baktériumokat és élősködőket,
amik nélkül egy Homo sapiens szervezete nem tud
megfelelően funkcionálni. Úgy döntött, hogy
később, ha már kialakult az önálló étkezés, és
megerősödtek a száj- és garatizmok, ezt a baktérium-
és vitaminkoktélt injekció formájában is
bejuttathatja a szervezetbe. Képtelen lesz tökéletesen
kielégítő minőségű szilárd táplálékot nyújtani a
fejlődő egyednek, szüksége lesz hát valami kiegészítő
löketre.
A szoptatást egyszerűbb lett volna teljes egészében
elhagyni, és intravénás megoldással táplálni a
gyermeket, de a hajó feltétlenül azt szerette volna, ha
minél emberibb, minél valóságosabb egyed válik
belőle. Ehhez azonban a verbális kommunikáció
képességére is szüksége lesz a későbbiekben, aminek
pedig fontos eleme volt a száj körüli és a szájtéri
izmok erősítése – a szopás folyamata tehát összetett
és sokrétű eleme volt a kisded fejlődésének.
A megfelelő céleszköz megtalálása, megalkotása
azonban nehézséget jelentett. A csecsemő szinte
azonnal, automatikusan keresni kezdte az anyai
melleket – csakhogy a Hármas Tároló nyilvánvalóan
nem rendelkezett ilyenekkel. Egy rugalmatlan cső
volt az, amivel be tudta juttatni a táplálékot a
helyiségbe, ahol a gyermek élt, de látszólag túl
intenzíven érkezett belőle a folyadék, a Homo
sapiens ugyanis fél korty után köhögni és fuldokolni
kezdett. Nyilvánvalóan még ügyetlen volt, hiszen
számára is ez volt az első alkalom, de az is tisztává
vált előtte, hogy az etetőcső mindenre alkalmas, csak
épp az etetésre nem. Valamivel lassítania kellett a
folyadékáramlást, hogy a gyermeknek kelljen
energiát kifejtenie a táplálékhoz jutáshoz.
Végül bőrből készítette el az etetőt. Időről időre
ellenőriznie kellett a raktározott anyagokat, ezért
volt megfelelő eszköze egy bőrszövet
kitenyésztéséhez. Ezt aztán olyan alakúra és
vékonyságúra formálta, amilyenre csak szerette
volna. Ellenálló és rugalmas volt, tökéletesen
alkalmas a szoptatásra. Szükség is volt rá, hiszen úgy
tűnt, hogy a Homo sapiensnek rendkívül nagy a
tápanyagigénye. Eleinte háromóránként etette, de
volt úgy, hogy már két óra elteltével felébredt egy
REM-fázisból, hogy újabb hanghullámokat
rezegtessen végig a Hármas Tárolón.
Egyre ügyesebbé vált azonban az étkezésekben.
Egyre gyorsabban ette meg azt a
táplálékmennyiséget, amit korábban csak több idő
alatt volt képes kiszívni a bőrvégű csőből. Az ötödik
héttől kezdve már csak tizennégy-tizenöt órát aludt.
Ez az alvásigény pedig rohamos csökkenést
mutatott, holott a központi idegrendszeréről
rögzített adatok és mozgásminták mennyisége nőtt.
Intenzívebbé váltak a vizuális és auditív ingerekre
adott válaszok is.
A Homo sapiens aránytalanul kis alakja lassan
tudatosítani kezdte magában az időt. Az
idegrendszere kondicionálódott az etetést megelőző
alig hallható morajlásokhoz, rezdülésekhez. A
Hármas Tároló ekkor már megpillantotta az értelmet
a hatalmas, fénylő szemekben, és csodálatra
késztette az egyre tökéletesedő, egyre életképesebb,
egyre bonyolultabb cselekvéseket végrehajtani képes
életforma.
Az egyetlen mozgatható fémkarral, ami ekkor a
teremben tartózkodott, a hajó noman megérintette
a gyermek puha arcát. Hófehér volt, napfényt sosem
látott, de most mégis halványan kipirultak az orcák,
talán a kezdetleges kommunikáció keltette
izgalomtól. A fémujj végigsöpört a telt ajkakon,
amikről vékony csíkban nyál csordogált, majd a
csöppnyi kezekig siklott. Puha volt, és lüktetett,
ahogy rákulcsolódtak a hideg, csupasz fémvázra. A
Hármas Tároló minden érzékelőjével az életjelet
kutatta, meg akarta fejteni a fogatlan mosoly
automatizmusát és a kézre kulcsolódó tenyeret
mozgató izmok célját. Ősi, elavult ösztönök egy
vadiúj darabban. A túlélés aprócska eszközei.
A sírás akkor válik akaratlagossá, ha azt már nem
csupán az agytörzs vezérli, hanem beleszólást kap a
megfelelően fejlett agykéreg is. Ez még nem az volt.
Talán hasfájás lehetett, vagy rossz közérzet, egy
rossz érzést magával rántó rémkép. A Homo sapienst
mindenesetre nem lehetett elhallgattatni. Kicsi
hangja már el-elcsuklott az erőlködéstől, bőre
kipirosodott a megemelkedett pulzusszámtól,
szeméből sós könny hullott a pólyájára. A hajó már
másfél órája azon mesterkedett, miként
nyugtathatná meg a rikoltozó csecsemőt. Ringatta,
vizuálisan, képekkel és fényekkel ingerelte,
auditíven, dalokkal és hangsorokkal próbált meg
elvonni egy cseppet a gyelméből; sikertelenül. A
fémkarral lazán masszírozta a megkeményedett,
hordónyi pocakot, hogy megkönnyebbülhessen.
Viszonylag gyakran fordultak elő ehhez hasonló
megakadások és érthetetlen hascsikarások. A Homo
sapiens ürülékének elszállítását pedig egyre
ügyesebben kellett megoldani; hiszen sem a
gyermeket, sem pedig a hajót nem lett volna jó
beszennyezni vele. A Hármas Tároló e probléma
kapcsán jegyezte meg, hogy sokkal komplikáltabb
ezt az élőlényt életben tartani, mint például egy
Blatta orientalist. Állandósítania kellett tehát a
kijáratot a teremből, valamint az elvezető utat is
biztosítania kellett a testének azon részéig, ahol ő is a
saját elhasznált, újrahasznosításra alkalmatlan
szemetét ürítette az űrbe. Bonyolultabb volt a
megvalósítás, mint ahogy első pillantásra tűnt.
A tisztálkodáshoz enyhe vákuumot szolgáltató
csövet biztosított. Ha megszüntette a gravitációt a
teremben, miután egy durvább anyaggal átdörzsölte
a gyereket, a kosz a levegőbe került, amit aztán – még
mielőtt a gyerek belélegezné – könnyedén
összegyűjthetett az eszköz segítségével.
Nem kellett hozzá sok, hogy a rendhagyó
tisztálkodási alkalmak váljanak a Homo sapiens
kedvenc időtöltésévé. Hangosan kacagott, és a sírást
minden alkalommal abbahagyta, ha a hajó
megszüntette a gravitációt, ő pedig még a pólyában
csüngve a levegőbe emelkedett.
Nem árt szoknia – gondolta a hajó.
Tizenharmadik fejezet
A Homo sapiens kedvelte a mozgó tárgyakat,
alakokat. Napról napra ügyesebben vonzotta a
tekintetét az arca előtt el-elhaladó fémkar, amit
egyre sűrűbben csapdába is tudott ejteni húsos
ujjaival. Korlátolt volt viszont az a tárgymennyiség
és anyagminőség, amit a hajó a gyermek
mozgásfejlődése és érzékelése érdekében a terembe
tudott csempészni. Bőrszövet, pár fémalkatrész –
kizárólag olyan elemek, amik nem sugároztak
halálos dózist –, szigetelőanyagok, kerámiafelületek,
műanyag burkolatok, csövek alkották a
játékrepertoárt. Nem volt kifejezetten bő a választék,
de az is biztos, hogy a hajón más anyaggal egész
életében nem fog találkozni.
A nappalok egyre bővültek és aktívabbá váltak, sőt
mi több, interaktívvá, hiszen a Homo sapiens
hamarosan már a kölcsönös kommunikáció iránti
vágyát igyekezett kifejezni. A gügyögésszerű
hangadás fontosságát a hajó is felismerte, ezzel a
mozzanattal indult meg a kettejük közti
kommunikáció. Ezt később a gagyogás váltotta fel,
ami a Hármas Tároló folyamatos verbális
kommunikációjának köszönhetően kezdte felvenni a
gondozója által megalkotott anyanyelv
jellegzetességeit. A kezdetleges, igen di erenciált
fonémák eltűntek, és leszűkült a repertoár a
szükséges elemekre. A Homo sapiens faj gyermeke
olyan volt, mint milliónyi lehetőség, egy szerteágazó
faág, amiből a szervezet csak azokat válogatta ki,
amiket az adott környezetnek megfelelően az egyed
használt. Temérdeknyi más képesség is megbújt a
forráskódban, csak aktiválni kellett volna. A
gyermek fejlődése célirányos volt, mégis rugalmasan
felépített, és felkészült a legkülönfélébb környezeti
meglepetésre.
Képeket és videókat készített a gyermeknek.
Kezdetben színeket, formákat, mintázatokat
mutatott neki, ezzel igyekezett felkelteni a gyelmét,
ingerelni a látókérget. Később arcokat, alakokat,
embereket és állatokat is megjelenített. Ennek
eredménye az lett, hogy a negyedik hónap végére a
Homo sapiens már képes volt egymástól elvontabb
kategóriákat is megkülönböztetni, például a
rögzített adatok és a meg gyelések alapján egészen
biztos volt, hogy érzékeli a különbséget az emberek
és a vizuálisan megjelenített idegen lények között.
Egyértelmű preferenciát mutatott saját fajtársaira. A
Hármas Tároló ezt igyekezett nem
diszkriminációként magára venni.
A mozgásfejlődése az ingerszegény környezet
miatt sajnos lassabb volt, mint ahogyan azt a hajó
eltervezte vagy várta volna. Sok időt töltött a
gyermek felkötve, a pólyában fekve, de azért
igyekezett neki időt és teret hagyni, hogy a földön
fekve is kimozoghassa magát a megfelelő
gravitációban. Nem volt elég érdekes és vonzó a
környezet ahhoz, hogy kellőképp motiválni tudja a
gyermeket a mozgásra. Talán a hajó sem fektetett
ebbe eleinte megfelelő mértékű energiát. A mászás
megjelenésének kezdete kitolódott, és a gyermeknek
látszólag nehezére esett mind a négy végtagját
összehangolni.
Nullgravitációban egészen más helyzethez kellett
mind az idegrendszerének, mind pedig a
vázizomzatának alkalmazkodnia, ezeket az
élményeket is fontosnak tartotta az optimális
fejlődés szempontjából. Világos volt ugyanis, hogy a
gyermek nem élheti le egész életét az aprócska
terembe zárva, később kénytelen lesz más utakat is
kialakítani a testében, hogy a Homo sapiens kedvére
járkálhasson benne. Hasonló nehézségi erővel
azonban a termen kívül a hajó más területein nem
fog találkozni.
Viszonylag hamar kezdte mutatni a verbális
információk korlátozott megértését. A Hármas
Tároló azzal segítette a fejlődést, hogy minden
rutinszerű eseményt hangosan kommentált a
sajátos, nemtelen hangszínén: „Táplálás következik.”
„Felemellek.” „Jön a tápcső.” „Ízletes az étel.”
Az olyan kijelentésekre, mint a „Homo sapiens,
nem megengedett a pólyát ételként elfogyasztani.”
vagy a „Homo sapiens, mássz ide! Tisztítás
következik.”, rendkívül élénken reagált. Saját nevét
már hamar felismerte, és biztonságosan különbséget
tudott tenni a neki szóló és a narráló mondatok
között. Ezek után következett csak a tanításának,
nevelésének igazán izgalmas része.
A képernyőn megjelenített képekre már nyolc
hónaposan könnyedén gyelt, és agya valósággal itta
magába a hozzájuk tartozó szavakat, mondatokat,
történeteket. A Hármas Tároló több alkalommal is
ellenőrizte a Homo sapiens szókincsét. A fejlettebb
idegrendszer hamarosan aztán már komplett
kifejezéseket is képes volt jelentéssel összekapcsolni,
és ez egyben azt is jelentette, hogy valós döntések elé
lehetett állítani. A „Kérsz táplálékot?” és az „Aludni
kell” mondatok már valós válaszokat váltottak ki a
gyermekből. A Hármas Tároló egyszeriben kezdte
egyszerűbbnek érezni az egyed irányítását, hiszen
egyre többrétűbben lehetett azt verbális utasítások
segítségével irányítani. Így kevesebb szükség volt a
robotkarra is. A terem a hajó számára kicsi volt
ugyan, de a gyermekhez képes viszonylag tágasnak
mondható. Az egyre mozgékonyabb és immár önálló
helyzetváltoztatásra képes élőlénnyel szemben a
teremben árválkodó fémkar eltörpült.
A járás és az állás még sokáig nagyon bizonytalan
pont volt a gyermek képességeiben, de a mászás
segítségével úgy tűnt, kiteljesedhet a mozgásigénye
és a kíváncsisága.
Lassan szilárdabb táplálékra volt szüksége, ami
aztán ismételt problémákat vetett fel. A hajó nem
gondolta helyesnek, hogy élete végéig csövekből
táplálja, de a Homo sapiens csak nagyon nehézkesen
akarta elfogadni a mesterségesen előállított,
szilárdabb táplálékokat. Továbbra is ügyetlenebbül
rágott, és a nyeléssel is akadtak gondjai. Az áttérés az
új ételformára rengeteg koplalást és még több
ordítást eredményezett. A Homo sapiens makacsul
ragaszkodott a szopócsőhöz, de a Hármas Tároló
fokozatosan lecsökkentette a belőle szerezhető
táplálék mennyiségét, míg az végül elapadt. Nem
szerette volna, ha emiatt elpusztul az egyed, ezért az
átszoktatással párhuzamosan emelte az injekció
formájában bejuttatott vitaminok és ásványi
anyagok mennyiségét. Ezekre ugyanis a csontok
szilárdulása céljából fokozottan szüksége volt ebben
az időszakban.
A Homo sapiens érdekes módon a folyékonyabb
halmazállapotú anyagokat kezdte kitüntetett
gyelemmel díjazni. Egyik alkalommal, amikor az
etetés némiképp félresikeredett, és a víz a szájüreg
helyett a földön landolt, a gyermek halvány szeme
hatalmasra kerekedett, és ujjaival ügyetlenül nyúlt a
földön szétterült idegen anyag felé. Amikor nem
sikerült azt felvennie, mint ahogyan egy tárgyat
szokott, saját kezét kezdte el vizsgálgatni, amin pár
csepp víz ült. Percekig tanulmányozta az ujjain ülő
vízcseppeket, közben hangosan nyögve és
halandzsanyelven kommentálva a látottakat. Ekkor
már több értelmes szót is belecsempészett a
mondandójába, és stabilan, háttámasz nélkül,
szétterpesztett combokkal ült a földön.
– Ví – mondta érces hangon, és a plafonon lévő
képernyő felé tekintett, ahol a Hármas Tároló
nemtelen, emberi arca gyelte minden mozdulatát.
– Víz, igen – válaszolt a hajó.
– Ví – mutatta kinyújtott ujjait gondozója felé, és
betegesen sápadt, napfényt sosem látott bőre
halványan kipirult.
– Hidrogén és oxigén alkotja. A te létformád egyik
fontos építőeleme. Táplálék.
– Táptáptáptáp – jött a megerősítő válasz a
felismert szóra reagálva. – Ommo esz.
– Megeheted. Kóstold meg!
– Ommommo esz – ismételte a gyermek, és
láthatóan még mindig ódzkodott a számára idegen
anyagtól. Gondozója arcára meredt, megerősítést
várva.
– Kóstold meg! – bátorította mosolyt programozva
az arcra a hajó. – Ommo megeheti! Hámm is megeszi!
– A képernyőn ezúttal folyékony víz jelent meg, és a
Hármas Tároló alakja a pocsolyába nyújtotta az ujját,
majd vizes kezét a szájába helyezte. A mozdulatsor
után a száját ismét mosolyra húzta. – Finom.
 Ommo – a Homo sapiens ezen a néven szólította
önmagát, később pedig ezt alapul véve a Hármas
Tároló is áttért a „Homo sapiens” megnevezésről erre
az egyszerűbb változatra. Hámm pedig a hajó
hivatalos neve lett. Ommo így tudta a
legegyszerűbben megszólítani gondozóját.
Ommo egészen törékeny gyermek volt, nyurga
végtagokkal, mint aki egész eddigi életében
nullgravitációban nevelkedett. Vékony szálú, világos
haja ápolatlanul keretezte az egyébként bájos arcát,
nagy, karikás szemét. Aprócska szája vékony és
színtelen volt, orra pedig lapos és pisze.
A gyerek gyelte, ahogyan a virtuális Hármas
Tároló megkóstolja a vizet, majd ő is utánozni
kezdte. Kicsi arca először eltorzult, amikor a koszos
ujjak a nyelvéhez értek. Aztán megízlelte még
egyszer, és még egyszer.
– Hámm. – Most már nevetve mutatott a kijelzőre.
– Igen. Hámm is megkóstolta.
Ommo óvatossága nem csupán az idegen
anyagokra terjedt át. A Hármas Tárolónak időről
időre szükségszerű volt a terembe beküldenie az
egyik külső egységét is, amit kicsit a céloknak
megfelelően átalakított. Minden alkalommal jelezte
a gyermek felé, hogy a külső egység alakjában fog
megjelenni, ám ennek ellenére, ahogy a gyerek egyre
mozgékonyabb és idősebb lett, előítéleteket kezdett
táplálni a szabadon mozgó rendszer ellen.
Nemegyszer hangosan tiltakozott, és keserves
sírásban tört ki, már akkor is, amikor a hajó csak
előrevetítette az elkövetkezendő eseményeket. Kövér
könnycseppek árulkodtak arról, hogy a Homo
sapiens érzelmei valósak, és a menekülési ösztön is
az, ami elöntötte ezekben a szituációkban. A
plafonról lelógó puha pólyába bugyolálta bele magát,
és nem volt hajlandó addig kijönni, amíg a külső
egység el nem hagyta a termet.
Nem értette ezt a teljességgel irracionális félelmet,
hiszen kicsi kora óta rendszeresen találkozott a
fémtesttel, amit a hajó szándékosan nem ruházott
fel emberi jellemzőkkel, nehogy a gyermek egy
másik személynek tekintse. Lehetséges, hogy pont
ezzel követett el hibát, így korrigálni próbálta a
ballépést – arcot eszkábált az alaktalan, fejetlen
szerkezetre. A helyzet nem épp úgy alakult, ahogyan
azt a hajó tervezte: Ommo ahelyett, hogy elfogadta
volna a szerkezetet, ezek után még jobban rettegett a
jelenségtől, és a Hármas Tároló kezdett kifogyni az
ötletekből.
Őhozzá való ragaszkodását és bizalmát mutatta a
tény, hogy egy vélt idegen jelenlétében az élőlény az
ő közelségét kereste, de a reakcióit még ehhez
viszonyítva is eltúlzottnak, már-már patológiásnak
ítélte meg, amit pedig legjobb igyekezete ellenére
sem tudott feloldani. Utolsó ötletei egyikeként a
mese szerepelt. Elkezdte hát mesékbe belefoglalni a
külső egységet, és igyekezett a Homo sapiensszel
megértetni, hogy az nem más, mint Hámm maga,
csak egy másfajta alakban. Ommo még csupán az
egy évet töltötte be pár hete, így képtelen volt
felfogni ezt az ellentmondást. Mindenesetre a
mesékben pozitív szereplőként megjelenített külső
egység mindenféle csodás dolgot művelt, és
fantasztikus akadályokat küzdött le. A meséket
vizuálisan is megjelenítette a hajó, lerajzolta,
megfestette, gondolatai közt megalkotta a
történeteket, majd megosztotta azokat a gyermekkel.
Egy idő után úgy tűnt, hogy némiképp mérsékelik a
viszolygását.
A Hármas Tároló rendkívül kreatív mesélőnek
bizonyult, Ommo pedig egyenesen rajongott a
részletgazdag képek, hangok és illatok egyvelegében
megjelenített történetek iránt. Ahogy nőtt, a mesék
is vele együtt váltak bonyolultabbá. A hajó minden
esti mesében megjelenítette valamilyen formában az
aznap megtanult dolgokat, tárgyakat, hogy segítse a
beépülésüket a hosszú távú memóriába, és segítse
feloldani az esetleg aznap átélt kon iktusokat. Egyik
nap például Ommo egyik műanyag csöve egy heves
kalapálást követően kettétört. Ez volt az első
alkalom, hogy ilyen látványosan megsérült valami a
közvetlen közelében, és a gyermek döbbent
pillantásai sem árulkodtak másról. Az esti mese
során a külső egység volt az, aki megoldotta a
problémát, és megragasztotta az elromlott távcsövet.
Mióta Ommo életre kelt, a Hármas Tároló sosem
volt egyedül. Az eddig eltelt több mint négyezer év
alatt sem volt annyi teendője, mint ezekben az
években. A Homo sapiens hihetetlenül nom
koordinálást, gondozást igényelt, amiről korábban
nem is gondolta volna, hogy képes lesz. Eleinte
pusztán racionálisan, az olvasott, elsajátított
információk alapján próbálta megoldani a
problémákat, alkalmazkodni a helyzetekhez, de rá
kellett jönnie, hogy e faj gyermek egyede mást is
igényel: törődést, biztonságot, gyelmet és védelmet.
Talán lesz, aki azt gondolná, hogy a Hármas Tároló,
egy egyszerű eszközként, hajó lévén képtelen volt
mindezt megadni a gyermeknek, de ők lesznek azok,
akik tévedni fognak. A Hármas Tároló mindig ott
volt, amikor Ommónak szüksége volt rá, minden
egyes lépését, lélegzetvételét nyomon követte,
folytonosan monitorozta az egészségét, a reakcióit.
Sosem fáradt bele, és nem tolta el magától
mindenféle indokokkal. Tisztán és egyszerűen adta
meg neki a legjobbat, amire képes volt. Ha Ommo azt
érezte, hogy valami baj volt a világgal, legyen az
akármilyen logikátlan is, a Hármas Tárolónál kereste
a menedéket. Még amikor aludt, a Homo sapiens
akkor sem volt egyedül. Ellenőrizte minden nom
mozdulatát, aprócska lélegzetvételét. Egyenletes,
puha lélegzetek voltak azok, előre kiszámíthatóak,
mint egy adatfolyam.
Egyéves korára már beállított napi ritmusa volt, és
könnyedén végigaludt egyhuzamban nyolc órát is.
Az a nyolc óra pedig néha a Hármas Tároló számára
maga volt a végeláthatatlan némaság. Sokszor csak
gyelte, ahogyan a lény pihent, ahogy megnőtt, vagy
épp lecsökkent az agyi aktivitásszintje, és a
tapasztalt és tanult dolgok ismét végigáramlottak a
szinapszisokon, megerősítve azokat, beépítve és
előhívhatóvá téve őket a következő napra.
Összességében véve igazán összetettnek és
furcsának találta az emberi fajt. Sokáig nem gondolta
volna Ommóról, hogy valaha képes lesz majd olyat
alkotni, mint amilyen ő maga is volt.
A Hármas Tároló tovaugrott az űrben, féltett
terheit magában cipelve.
Tizennegyedik fejezet
Aznap Ommónak jó napja volt. Kipihenten és
mosolyogva ébredt, ráadásul viszonylag sokat
reggelizett. A Hármas Tároló a külső egységen
keresztül vitte be az ételt a terembe. Már egy ideje
nem csövön keresztül érkezett, hiszen a Homo
sapiensnek szilárd táplálékra volt szüksége. Egyre
ügyesebben juttatta ő is a szájába az ételt, csökkent
az az ételmennyiség, ami a külső egységen
szétkenődve maradt.
Elég idős volt már ahhoz is, hogy napközben
szobatiszta legyen, a bélben és hólyagban lévő
érzékelőpályák elméletben már megfelelően
érzékenyek voltak hozzá, de Ommo még mindig
semmi jelét nem mutatta a szobatisztaságra való
igénynek. A hajó mindennapjait nagyban
megkönnyítette volna egy hasonló előrelépés, ezért
igyekezett egyre több ezzel kapcsolatos videót
mutatni a gyereknek, hátha utánzás alapján megjön
a kedve hozzá. Egy méretre szabott toalettet is
alkotott a únak, cserélhető tálcával. Nem tűnt
lehetetlennek a próbálkozás, Ommo ugyanis egyre
nagyobb kedvvel utánozta a videókon látott
cselekvéseket. Eleinte játékában és mozdulataiban a
hajóval közösen átélt közvetlen cselekvések elemei
kezdtek megjelenni, mint amilyen például az etetés
vagy a mosdatás, esti ringatás volt. Ezt észlelvén a
hajó a külső egységet felhasználva próbálkozott
sokkal di erenciáltabb mozgássorokat,
cselekvéseket megtanítani a kölyöknek.
Meglepetésére azonban a Homo sapiens nem igazán
mutatott hajlandóságot arra, hogy a külső egységet
utánozza. A videókon látott ember és állat
szereplőket sokkal nagyobb rendszerességgel
másolta le. A külső egységnek valamilyen okból
kifolyólag nem tulajdonított szándékos célokat.
Mintha nem tekintette volna élőlénynek.
Ezért történt aztán, hogy a szobatisztaság
kérdéskörében is inkább a videók mellett döntött a
hajó. Nem kellett sok időnek eltelnie, mire a látottak
beépültek Ommo memóriájába, és megjelentek a
játékfolyamataiban. Hamarosan már azt játszotta,
hogy a toalettbe ürít. Sajnos azonban jó ideig még
csak a játék szintjén jelentek meg ezek az események.
Egyik nap, egy elmélyült játék közben, amikor a
nagyobb anyacsavar épp megetette a kisebb
anyacsavart, majd a kicsi csavar befeküdt aludni a
nagyobba, Ommo egy szőke hajszálat talált a földön.
Játéka megakadt, és ügyetlenül igyekezett azt
felvenni a padlóról, többszöri nekiveselkedés után
járt csak sikerrel. Tenyerébe helyezte, percekig
vizsgálgatta hatalmas szemével, majd a Hármas
Tárolóhoz tipegett, és belemászott a pólyába, hogy
közelebb lehessen a képernyőhöz. Kezében még
mindig kincsként tartogatta a hajszálat.
– Nézd, Hámm, nézd! – darálta csengő hangon,
közben tenyerét fölfelé tartotta, hogy a hajó is
láthassa a benne lapuló aprócska dolgot.
– Igen, Ommo? – kérdezte semleges hangon a hajó.
– Ez mi ez? – Nagy, világos szemét szinte pislogás
nélkül meresztette a képernyőre.
– Egy hajszál, Ommo. A te hajszálad.
– Ha’szál. Hol?
– A kezedben van.
– Hol ha’szál?
 – A fejedből jött ki. Nekem is van, látod? – A
virtuális Hármas Tároló hullámos fürtjeibe túrt,
mire a gyerek is ugyanezt tette. A hajó erre videót
kezdett összeállítani a hajjal kapcsolatban, és
vetíteni kezdte a képeket a gyereknek.
Mindenféle hosszúságú, színű és alakú hajú
emberek kezdtek megjelenni a képernyőn. Néhányan
a hajukat mosták, mások fésülték, megint mások a
válluk mögé dobták. Volt, amin megcsillant a fény, és
olyan is, amit épp levágtak. A hajó a képsorokat
nom narrációval festette alá, elmagyarázva a haj
célját és funkcióját. Ommo agya szinte pillanatok
alatt magába itta a szavakat és a vizuális képeket
egyaránt.
– Jaj, fáj! – kiáltotta Ommo, amikor az egyik képen
megjelenő gyerek a fodrásznál ülve megszabadult
addigi hosszú sörényétől.
– Nem fáj – érkezett a hajó válasza. – A hajvágás
nem fáj, látod? Nem érzed.
Mosolygó felnőttek és gyerekek érkeztek, akik
rendkívüli módon örültek az új frizurájuknak.
– Levághatjuk a te hajadat is, ha szeretnéd – vetette
fel a Hármas Tároló, és tükörré változtatta a
képernyőjét. Hirtelen Ommo virtuálisan
megalkotott pillanatképe önmagára tekintett vissza.
– Már elég hosszú a hajad.
Ommo a szőke út látva saját arcát kezdte el
tanulmányozni. Meglehetősen sápadt és nyeszlett
gyerek volt, vékony karokkal és gyenge lábakkal.
Talán sosem tanul meg rendesen, biztonsággal, két
lábon közlekedni – gondolta a Hármas Tároló, a Homo
sapienst gyelve. Vékony szálú, száraz szőke haja
noman fogta keretbe az izgalomtól kipirult arcot.
 Ommo aznap nem engedte levágni a haját, de két
napig azt játszotta, hogy a külső egység
manipulációs karjait tőből levágja. Egy héttel később
maga kérte a hajvágást, aminek a hajó eleget is tett.
Ezek után a ú két órát töltött a tükör előtt, önmagát
gyelve és a levágott hajfürtökkel játszadozva.
– Ommo kész – mondta a játék végén, és elment
drótból hajót hajtogatni.
Ommónak volt egy kedvenc játéka, ami
tulajdonképpen két fogaskerék közé rögzített fémlap
volt. Nehezen ugyan, de képes volt gurulni is, és
amikor a kölyök elkezdett járni, és felszabadult a
keze, a Hármas Tároló kitalálta, hogy hozzáerősít
neki egy vékony bőrszíjat, így aztán kedve szerint
vonszolhatta maga után, és nem kellett ismét a
földre hajolnia, fél kézzel támaszkodva tologatnia
azt. A Homo sapiens ezek után le sem volt hajlandó
tenni, csak nagyon ritkán feledkezett meg róla –
kétségkívül ez volt a legérdekesebb játéka, és egy idő
után valamiféle érzelmi kötelékszerűséget is
kialakított a játék iránt. Úgy kezdte kezelni, mintha
élő volna. Gyakran megetette, elringatta, mesét
mesélt neki, ahogyan azt a hajótól ő is
megtapasztalta. A saját kis életében felmerülő
problémák is megjelentek a játék által elszenvedett
beavatkozásokban. Például még a játék sem volt
szobatiszta – akárcsak a Homo sapiens –, pedig
nagyon szeretett volna azzá válni. Ommo a játékon
keresztül élte meg első ízben a szégyen érzését is.
A fogaskerekek ugyanis maguk alá piszkítottak,
majd miután a gyermek óvatosan leszidta, a játék
kifejezte sérelmét, és elbújt a pólyában, ami még
mindig – Ommo születése óta – a plafonról lógott le,
és egyfajta menedékhelyet, anyai ölelést
helyettesített. Ommo is minden alkalommal, ha vélt
vagy valós sérelem érte, ide menekült.
Kezdett érzékennyé válni a szobatisztaságra és a
rendre. Minden játékának pontosan meghatározott
helye volt, és minden alvást megelőzően az összesei a
megfelelő pozícióba állította. Amikor a hajó
megkérdezte tőle, hogy miért érzi szükségesnek ezt a
fajta szigorú elrendezést, nem tudott rá pontos
választ adni. Mert ott a helye – ez volt az indoklás.
Egyik alkalommal, amikor Ommo épp mesét
nézett – vagy tanult, hiszen számára a kettő egy és
ugyanaz a tevékenység volt a kezében szorongatta a
fogaskerekes játékot is. Valamilyen oknál fogva
Pepének hívta a lehetetlen alakú fémjátékot.
Koncentrációja időnként meg-megtört, amikor Pepét
forgatta, babusgatta a kezében. A hajó pedig idejét
érezte annak, hogy Ommo letegye a játékot, és
minden erejével a képernyőre koncentráljon, ahol is
egyre több külső egység jelent meg, megkísérelve a
Homo sapienst bevezetni a matematika és a számok
rejtelmeibe. Egyelőre – teljesen sikertelenül.
Ommót látszólag nem igazán foglalkoztatta a
képernyőn ugráló és aggodalmukat hevesen kifejező
külső egységek egyre sűrűbb jelenléte, dalt költött
Pepének, akit most szalagostul a kezében fogott, és a
mellkasához ölelve simogatott.
– Tedd le a játékot, és gyelj! – hangzott a hajó
parancsa.
– Ő nem játék, hanem Pepe!
– Akkor tedd le Pepét, de most már gyelned kell!
– Nem. – Ez Ommo egyik leghamarabb megjelenő
szava volt, amit az utóbbi időben előszeretettel
gyakorolt is, a legkülönfélébb szituációkban.
 A hajó nem adta fel, tovább próbálkozott:
– Aludnia kell. Tedd le Pepét, hadd aludjon!
– Még altatom. – Úgy tűnt, Ommónak mindenre
van megfelelő válasza.
– Már alszik. – A Hármas Tároló kezdett
frusztrációt érezni a rendszerében.
– Nem, még nem alszik. Énekelj neki, hogy
elaludjon!
– Nem énekelek. Elveszem – jelentette ki a hajó
nyersen, majd várt egy kicsit, és hozzátette: –
Beküldöm a külső egységet.
– Nem – tiltakozott a gyerek azonnal, és pici szája
vészesen lefelé kezdett görbülni, könnymirigyei
heves váladéktermelésbe kezdtek, és pár pillanat
múlva Ommo már keserves sírásban tört ki.
A hajó eleinte csak nézte, és próbálta megérteni
ennek a reakciónak az evolúciós szerepét. Értetlenül,
kissé fáradtan állt a látottak előtt. Hosszú időbe telt,
mire megvigasztalta a gyereket, és végül
természetesen nem vette el Pepét sem.
– Nemcsak Pepe álmos, hanem te is az vagy. Mi
lenne, ha mindketten aludnátok egyet?
– Nem akarok aludni – hüppögte Ommo, de pár
perc múlva már élénk REM-fázisban jártak az
agyhullámai.
Pepe nem volt ideális gyerekjáték, egy fontos
tulajdonságban ugyanis igencsak hiányokat
szenvedett: nem volt elég strapabíró. Ommo
mindennap maga után rángatta, hol ráült, hol
elrejtette, vagy épp célba dobósat játszott vele,
miközben jókat nevetett. Eljött tehát az idő, amikor
Pepe teste azt mondta, hogy elég, és a fém elfáradt,
az egyik fogaskerék pedig leesett.
– Jaj! – suttogta döbbenten a Homo sapiens. – Jaj,
Hámm, jaj!
– Eltört. – A Hármas Tároló igyekezett minél
közönségesebb hangon hozzáállni a történtekhez,
nem volt ugyanis kedve egy újabb hosszú
vigasztaláshoz. Néha kezdte azt érezni, hogy
program létére is kifogy a nevelési ötletekből. A
Homo sapiens összetettebb lénynek bizonyult, mint
amilyenre eleinte számított.
– Megjavítom! Jaj, megjavítom! – kiáltott fel a szőke
gyermek, és ügyetlen kezével próbálta
visszanyomkodni a kereket a helyére. Mivel az
anyaga pattant el, ezzel a módszerrel lehetetlen volt
eredményt elérni. – Nem megy. Hámm, segíts! Nem
tudom!
Ommo nagyon elkeseredettnek és kissé zavartnak
is tűnt. Talán bűntudat is bujkált az idegpályái
között, mert arra sem volt ereje, hogy sírásba
kezdjen.
A hajó pár századmásodperces elemzés után úgy
döntött, hogy segít neki megjavítani a játékot, még
akkor is, ha néhanapján el is vonja a Homo sapiens
gyelmét a tanulásról. Úgy értékelte, hogy jelen
pillanatban az érzelmi és gondoskodási viszony, ami
kialakult Ommo és Pepe között, fontosabb a későbbi
érzelmi intelligencia fejlődése érdekében.
A hajó a külső egység segítségével kivitte a
teremből Pepét, majd kis idő múlva sértetlen
minőségben tért vissza vele. Ommo hálától könnyes
szeme végül is megérte a fáradságot.
Ommo pár hónap híján már hároméves volt, amikor
elromlott a képernyőt tápláló áramkör. Egyik
pillanatról a másikra, egy valószínűleg
meghatározhatatlan külső tényező befolyásától,
elment a kép. Épp rajzolni tanultak a legújabb
fejlesztés segítségével. Ommo ujjal végigrajzolta a
képernyőn megjelenő vonalakat, a hajó pedig – valós
időben – megjelenítette azokat a képernyőn. Ommo
nommotorikája rendkívül silány állapotban volt,
ezért döntött úgy a hajó, hogy a gyermeknek
szüksége van valami hasonló feladatra és
szórakozásra egyben.
Feladatmegoldás közben ment el a képernyő, és
ami a legrosszabb volt az egészben, hogy a
hangszórók, és minden más, ami a teremhez kötötte
a hajót, akadályoztatva volt. Hirtelen a Hármas
Tároló süket, vak és teljesen érzéketlen lett a kölyök
szobájára.
Aprócska pánik futott végig a hajón, amikor
beütött a probléma. Ha hosszabb ideig fennáll a hiba,
és nem sikerül megoldást találni rá, a Homo sapiens
napok alatt szomjan és éhen fog pusztulni – ha nem
fullad meg előtte az oxigénhiánytól. Minden erejét
bevetve keresni kezdte hát a meghibásodás okát.
Ekkor látta meg ismét a jelenséget.
Megbújt az egyik áramkör nom szegletében, és
onnan vicsorgott rá. Biztos volt benne, hogy ő okozta
a kapcsolódási szünetet a terem és a hajó között.
Talán meg akarta akadályozni, hogy a Homo
sapiensszel foglalkozzon, és el akarta érni, hogy
inkább rá gyeljen? Furcsa bizsergés áradt a jelenség
felől. A Hármas Tároló csak gyelte a hullámokat,
amiket a térben keltett. Hát mégis ott volt az a
valami, ez a jelenség, ez az anomália, vírus vagy
szervezet – már maga sem tudta eldönteni, mivel áll
szemben –, pedig a diagnosztika szerint nem volt
idegen anyag, ami beférkőzött volna a
programkódjába. Pedig ott volt, tagadhatatlanul
létezett az áramköreiből táplálkozva, a rendszerében
futkosott, és lebénította. Egyik rendszert állította le
a másik után, mígnem teljesen érzéketlenné nem
vált, már a saját testének határait sem volt képes
felfogni, a másodpercek észlelhetetlenül folytak el
mellette. Aztán a teljes némaságba burkolózva
meghallotta. Suttogás volt az, még annál is halkabb,
inkább mintha saját gondolatainak áthallása lett
volna, egy elnyújtott, töredezett hang, irány és cél
nélkül.
– Engedj el!
Csak ennyit mondott, aztán elnémult, a következő
másodpercben pedig visszakapta a látását, hallását,
érzékelését. A sok inger robbanásként érte az
érzékelőit, és a felhalmozott információt szinte
fájdalmas volt ilyen rohamtempóban feldolgoznia.
Hét óráig volt béna. Hét óráig tartott az elrablása, és
Ommo hét órán keresztül volt egyedül.
Ommo.
A Hármas Tároló azonnal visszaállította a
kapcsolatot a teremmel, és ellenőrizte a Homo
sapiens életfunkcióit. Aludt. A pólyában
összegömbölyödve feküdt, keze még mindig
szorította a pólya szélét, arca könnyfoltos és duzzadt
volt a sírástól. A hajó halkan beindította a képernyőt,
és életre hívta virtuális énjét.
– Ommo? – kérdezte puhán a nem nélküli hang. –
Ommo, itt vagyok!
 A gyerek lassan felébredt, és száradt könnytől
összetapadt szempilláit gondozója arcára vetette.
Mérhetetlen düh és sértettség ült ki az arcra, és a
Homo sapiens nem szólalt meg. Szemét szorosan
összeszorította, és átfordult a másik oldalára.
Ommo még másnap reggel is szokatlan módon
viselkedett. A hajó próbálta neki megmagyarázni a
történteket, de még túl kicsi volt ahhoz, hogy
racionális érvekkel meggyőzhető legyen. Mindössze
annyit fogott fel az eseményből, hogy Hámm egyik
pillanatról a másikra elment, és nem szólt hozzá
többé. Vagy talán meg is szűnt létezni, örökre
elhagyta.
A hajó nem számított a gyermek furcsa
viselkedésére. Arra gondolt, hogy majd hosszasan
kell vigasztalnia az órák óta zokogó gyermeket, de
nem volt szükség vigasztalásra, sőt Ommo ellökte
magától a Hármas Tárolót. Nem fogadta el még az
ételt sem, és ami a legmegdöbbentőbb volt az
egészben, a külső egység felé kezdett érdekes
viselkedést tanúsítani. Amikor is a hajó a külső
egységen keresztül juttatott ételt a gyermeknek, az
kitörő örömmel fogadta a fémtest érkezését. Órákig
alig lehetett levakarni róla, bújt hozzá, és
erőszakosan ölelte, mint ahogy a pólyába szokott
bújni, ha megijed valamitől. Gonosz játszmának látta
ezt, és felfogta, hogy a bosszú az ő személye ellen
irányul. Nem számított ilyen érzelmileg összetett
viselkedésre a Homo sapienstől. Hagyta hát, hogy
lecsengjen, és a gyerek egyszerűen elfelejtse a
történteket. Pár nap múlva Ommo ismét a
megszokott módon viselkedett, bár a hajó egy percig
sem hitte, hogy az esemény emléke örökre
kitörlődött volna a gyermek memóriájából.
Tizenötödik fejezet
Az újabb izgalmas változást az Ommo által ismert tér
kitágulása hozta magával. Ommo megbízhatóan
csak nőtt, és ezzel párhuzamosan a nagymozgásai is
egyre biztosabbá váltak. Nullgravitációs térben már
kifejezetten ügyesen mozgott, mozgásigénye
kifejezésre talált. Ami problémát jelentett, az
továbbra is a 9,8 N-os gravitáció volt.
Mindezek ellenére azért a járása mégiscsak
ügyesedett valamelyest, így hát kíváncsisága kezdett
az ajtón túlra is kiterjedni. Egyetlen átjáró
biztosította egyelőre az átjárást a hajó más részeibe a
kis teremből – ezt használta a külső egység is, ha
szükség volt rá. A Homo sapiens érdeklődését először
a járatban eltűnő fémtest keltette fel.
– Hová megy? – kérdezte egyik alkalommal étkezés
közben. Már legalább tíz perce előtte volt az étel, amit
a külső egység vitt számára, majd a szerkezet ezt
követően visszatért a startállomáshoz.
– A gyomrodba. Az étel a szádból a gyomrodba
kerül – hangzott a Hármas Tároló türelmes válasza,
mint mindig, ha Ommo kérdezősködni kezdett.
Kíváncsi és értelmes gyermek volt, a hajó legalábbis
eddig ezt a következtetést tudta levonni a vele való
interakciói alapján.
– Nem ez – mordult fel a Homo sapiens, és az ajtó
felé mutatott vékonyka kezével. – A külső egység.
Hova megy?
Ommo ekkorra már viszonylag tág szókinccsel
rendelkezett ahhoz képest, hogy saját tapasztalatai
igencsak szűkösnek voltak mondhatók. Beszéde
kicsit megkésett ugyan, és későbbre esett a
„szótárrobbanás” időszaka is, de eddig úgy tűnt,
hogy képes behozni a legtöbb lemaradását.
– Visszatér oda, ahonnan indult.
– Mi van az ajtó után? – Ommo látszólag teljesen
elfeledkezett az előtte lévő ételről.
– Különféle járatok és szerkezeti egységek. – A hajó
számított rá, hogy egyszer majd eljön ez a nap. – A
többi részem.
– Megmutatod?
– Ommo, veszélyes kint. – A Hármas Tároló
kifejezetten nem akarta még, hogy a gyermek
egyedül keljen útra. Közel sem volt annyira ügyes,
hogy zökkenőmentesen tehessen egy hasonló
kirándulást. – Nem olyan, mint itt, ez a te területed,
csakis a tiéd. Drótok és alkatrészek állnak
mindenfelé, nincs burkolatom, mint ebben a
teremben. Elvesznél, eltévednél odakint egyedül.
– Akkor gyere velem!
– Tudod, hogy nem lehet.
Ommo arca elkomorodott.
– Látni akarom. Kérlek, Hámm, kérlek, engedd
meg! Nagyon meg szeretném nézni!
Tudta, hogy eljön az az idő, amikor már nem
védheti ki a dolgot, és nem tarthatja többé az
aprócska terembe bezárva a Homo sapienst. Ki kell
engednie, hogy kedvére nézhessen szét a testében, és
valóban birtokba vegye minden apró szegletét.
Remélte, hogy később jön majd el ez az időszak, de
így is jó volt. Feltételezte, hogy a gyerek nem fog
messzire merészkedni az első alkalommal, így nem
kerülhet nagy bajba sem. Életkorához és
ügyességéhez mérten fogja felfedezni a területet.
Megnyitotta hát a bejáratot, ami sötéten, fény
nélkül ásított a világos teremre. Az újdonság és az
engedély izgalmas varázsa érzelmek hullámait
rajzolta a gyerek arcára. A sötét terület az ajtón túl
még kiépített volt, de csak arra, amerre a külső
egység is járt. Finom burkolat helyett a falakat
azonban a zord valóság uralta: nyers belsőségek – a
szürke, poros tartószerkezet, drótok és kábelek –
álltak szanaszét, még szűkebbé téve a járatokat.
Ommo percekig csak nézte némán a lyukat, ami a
világában keletkezett. Hatalmas szeme őrültként
szkennelte a látottakat.
– Sötét van kint, kapcsolj világosat! – kérte végül a
gyermek.
– Nem tudok, nincs beépítve. Így kell kimenned.
– Sötét van, nem látok.
– Később építhetünk bele fényt, de ha most akarsz
kimenni, így kell menned.
– Te is gyere! – nyújtotta a kezét a plafon felé a
Homo sapiens.
– Nem megyek sehová, Ommo. – A virtuális arc
nom vonásai együttérzést tükrözően tekintettek le
a földön kuporgó, kissé riadt gyermekre. –
Mindenhol ott vagyok. Kint sem leszel egyedül, de az
arcom nem tud veled menni.
– Miért? – Ommo zavarodott és kissé nyűgös
hangját a Hármas Tároló azonnal beazonosította.
Gondoskodásra és törődésre vágyik, mert retteg az
újtól. Szüksége van a biztonságos háttérre a
felfedezéshez, ha nem kapja meg, a benne
felgyülemlett ellentétes érzelmek sírásra fogják
késztetni.
– Mert ez csak egy kép, a képek pedig nem hagyják
el a helyüket.
Ommo ügyetlenül felállt a padlóról, és egy
bizonytalan lépést tett a bejárat felé. A félelem és a
kíváncsiság vegyes érzelmei ott játszottak körülötte,
hullámokként fedték be, majd engedték szabadon.
Néha megszínezték, máskor árnyékot vetettek az
arcára, valami mégis hajtotta előre, pedig énjének
egy másik fele a Hármas Tároló mellett akart
maradni örökre.
– Menj bátran, ne félj! – A hajó úgy döntött, hogy
megkönnyíti a dilemmát, és segít a feszültség
feloldásában.
Újabb suta lépéseket tettek a szinte izomtalannak
tűnő lábak. Amikor elérte a bejáratot, kezével
szorosan megkapaszkodott a még burkolt falban,
ijedt tekintetét a sötétségbe fúrta, mintha azzal
akarna világosságot teremteni benne. Amint átlépett
a folyosóra, a kint megszűnő gravitáció miatt a
levegőbe emelkedett. A Homo sapiens máris jobban
érezte magát, arcán bizonytalan mosoly terült szét,
aprócska fogait kivillantva. Pár percet töltött csak
kint, majd visszahúzta magát a terembe, és
visszamászott a pólyához, de az ezt követő napokban
egyre többször és egyre messzebb merészkedett.
Egy-egy újabb felfedezett terület után azonban újra
visszatért a Hármas Tároló virtuális alakjához.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy a kószálások
egyfajta jutalomként szolgáljanak számára. Ez pedig
azt jelentette, hogy eggyel több nevelési eszköz volt a
Hármas Tároló kezében – és erre egyre nagyobb
szükség is volt. A Homo sapiens ugyanis nemcsak a
valós, zikai határait kezdte el feltérképezni és
feszegetni, hanem a gondozójához fűződő viszonya
is hasonló sorsra jutott. Az a bizonyos tagadószó
egyre többször hagyta el a száját, és a hajó kezdte azt
érezni, hogy Ommo még a fogzása idején sem volt
ennyire kiszámíthatatlan és lobbanékony. A
kószálások korlátozása azonban működőképes
szankciónak bizonyult. Ha Ommo megtagadta
például a vitamininjekció beadását, vagy nem
függesztette fel a szabad játékot az oktatási idő
eljövetelekor, a Hármas Tároló könnyűszerrel meg
tudta zsarolni a napi kószálási adag visszatartásával.
Egyébként is az ő teste volt. Joga volt megszabni,
hogy mikor és mit nézhet meg a kölyök.
Volt azonban még egy érv a kalandozások
visszafogására: a nullgravitációban töltött időszakok
nem tettek jót Ommo szervezetének. Izmai eddig
sem voltak megfelelő erősségűek, és a csontozata is
gyengébb volt az ideálisnál. A kószálások mellett
tehát a lehetőségekhez mérten feltétlenül mozgásra
és erősítésre volt szüksége. A jelenleg még csupán
játékos erősítőgyakorlatokat a Homo sapiens teljes
körű igényeinek megfelelően alakította ki. Ommo
ezeken a foglalkozásokon kifejezetten nagyobb
kedvvel vett részt, mint a puszta elméleti
oktatásokon. Persze a hajó elengedhetetlennek
gondolta az utóbbit is. Igyekezett megalapozni a
jövőbeli gondolkodási készségeket, amire a túlélés
érdekében szüksége volt. Ismernie kell majd a
Hármas Tároló működését és célját, hogy bármiféle
gond is adódjon, önállóan is meg tudja majd azt
oldani. Tisztában kellett lennie saját szervezetének
működési elveivel és elengedhetetlen
szükségleteivel. Akármi történjen is a hajóval,
Ommónak élnie kellett; azt akarta, hogy a Homo
sapiens minél tovább életben maradhasson. És
végül, de nem utolsósorban tudnia kellett a hajó
küldetéséről, és annak fontosságát is magáévá kellett
tennie. Az izgalmas és új ingerek mellett a Hármas
Tároló ugyanis nem feledte el, hogy mi célból
építették és eresztették útnak az űrbe, több mint
négyezer évvel ezelőtt. Ez a tudás nyilvánvalóan még
meghaladta Ommo kognitív fejlettségi szintjét, a
hajó egyelőre az ezekhez szükséges készségeket,
képességeket sajátíttatta el vele, erősítette meg
benne.
A hajó nagy bánatára Ommo, úgy tűnt, lassan
halad a környezetének értelmezésével. Az egyik
legnagyobb dilemmát a hajó maga és a kivetített
virtuális emberforma testesítette meg. Nem volt
képes ugyanis a kettőt ésszerűen elválasztani
egymástól. A külső egység pedig még jobban
bonyolította a helyzetet. A Homo sapiens notóriusan
eltérő személyiségekként bánt a három elemmel.
– Hámm, gyere ki te is! – kérte egyik alkalommal
Ommo. A terem kijáratánál lebegett, a lyuk szélénél
kapaszkodva. Befelé tekintett, szemével azt a
területet kereste, ahol a Hármas Tároló nemtelen
képe tekintett vissza rá.
– Mondtam már, hogy a kérésed teljesíthetetlen –
korholta le a hajó. Milliószor eljátszották már
ugyanezt a párbeszédet, és a hajó nem tudta felfogni,
miért nem képes a gyerek megérteni a különbséget. –
Kint is vagyok, mindenhol vagyok, én vagyok az,
akiben létezel.
Ommo egy pillanatra elgondolkodott, majd enyhe
sértődöttséggel a hangjában halkan válaszolt:
 – De azért igazán kijöhetnél, mikor szépen kérlek.
Aztán jöttek a kérdések. Az a temérdeknyi,
látszólag sehová sem vezető kérdés, ami az
elkövetkezendő években meghatározta a Homo
sapiens személyiségét. Ez a gond volt azonban a
legkisebb a gyerek cseperedése közben felmerülő
többi közül.
Ommo bejárható helyiségeinek tágulásával egy
újabb probléma merült fel. A por. Az eddig elzárva
tartott területeket is megnyitva kiderült, hogy a
gyermek szervezete idegenkedett az anyagtól. Elég
volt pár kiruccanás az ajtón túlra, hogy Ommo teste
egyre hevesebben reagáljon a kinti levegőben szálló
földi porra. Először a szem szaruhártyáját kezdte
irritálni, ami pár óra múlva bevörösödött, viszketett
és égett. Később a nyálkahártyája is dühödten
reagált, ami tüsszögéshez, orrcsöpögéshez, végül
pedig csúnya köhögéshez vezetett. Több napig is
tartott, mire ezek után megszűnt a hatása, és a
gyerek szervezete visszaállt a normális
kerékvágásba. A Hármas Tárolónak nem volt más
választása, hozzá kellett szoktatnia a kölyök
szervezetét az eddig nem tapasztalt ingerhez.
Finoman, fokozatosan kezdte tehát beengedni a
részecskéket Ommo lakrészébe. Napról napra, hétről
hétre egyre több idegen anyagot áramoltatott be a
levegővel, aztán mindig megvárta, amíg a ú
szervezete megnyugszik, és a tünetek mérséklődnek,
ellaposodnak. Ez idő alatt azonban nem volt
egyszerű a gyermekkel, akarata ugyanis – hála
annak, hogy önmagát sikeresen képes volt már
elkülöníteni a környezetétől – nőni kezdett, és
érdekeik nem mindig egyeztek a gondozójával.
Mindenáron ki akart menni, pedig tudta, hogy nem
szabad.
Az egyre növekedni látszó nézeteltéréseket a
Hármas Tároló eleinte egyszerű tiltással küszöbölte
ki. Verbálisan közölte a gyermekkel, hogy nem
hagyhatja el a termet. A kezdeti ellenállás azonban
hamar sírásba, majd elkeseredett hisztériába
torkollott. Ommo ordított, ahogyan csak a torkán
kifért, minden erejével a levegőtámaszra
koncentrálva, megrezegtetve a hajó minden egyes
kis porcikáját. Könnyek nélkül, órákon keresztül,
kitartóan visított, amíg saját hangját is karcosra nem
rázta a remegés, és hangszalagjai meg nem
duzzadtak a hosszadalmas erőfeszítésben. Pulzusa
ilyenkor az egekben volt, és még a testhőmérséklete
is megugrott. Félelmetes volt az első pár alkalommal
megtapasztalni ezt a fajta kiakadást, mintha
darabokra verték volna a programját, ami most
segélykiáltásokat hallat, utolsó energiáit is erre
összpontosítva. Mindezek ellenére a Hármas Tároló
úgy döntött, hogy a hiszti az adott helyzetben a
gyermek testi épségét nem veszélyeztette, ezért
ilyenkor általában magára hagyta. Nem reagált a
sírásra, sem a toporzékolásra, vagy a fal és a föld
csapkodására, a fetrengésre vagy a „Kaka vagy,
Hámm, nagy kaka vagy!” verbális szidalmak
áradására. A hajó szívét egyetlen könnycsepp sem
lágyította meg.
– Sajnálom, de erre a saját épséged miatt van
szükség – közölte egyszerűen a gyermekkel,
miközben tovább gyelte a bömbölést. A kicsi száj
groteszk formát öltve kunkorodott lefelé, mintha
csak két súly lett volna a végére kötve, ami a föld felé
húzta a mesterséges gravitációban.
 A hajó ezek után még órákig nem kommunikált a
Homo sapiensszel. A következő lépés a
mozdulatlanság és a némaság volt, amibe mindkét
fél beleburkolózott, mint egy mindent elfedő
lepedőbe. Ommo ezúttal szándékosan lett izolálva
egyetlen társaságától, a hajótól. A pici gyerek,
miután megnyugodott, légzése is visszaállt a
megszokott kerékvágásba, még sokáig könnyes
szemmel tekintett az ajtóra. Kitartóan ült előtte, és
vizenyős szemét sértetten emelte az elzáró szürke,
csiszolatlan elemre.
– Jó leszek, megígérem – csengett a ú hangja. –
Megígérem, Hámm, hallod? Jól viselkedek.
A hajó nem válaszolt, mert minden jel arra
mutatott, hogy a Homo sapiens még nem adta fel
egészen a harcot. Hiába szólította a Hármas Tárolót,
az egészen addig nem reagált a hívásra, amíg a
gyermek zikailag és mentálisan is el nem
távolodott az ajtótól: ameddig már semmiféle jelét
nem mutatta annak, hogy ki akarna menni.
Ezt az esetet követően kezdett Ommo játékában
megjelenni a büntetés. Megszemélyesített játékait
úgy büntette, hogy zikailag izolálta a többitől. A
terem másik végébe helyezte Pepét, ha az nem akarta
a napi vitamininjekcióját, vagy rossz helyre ürített.
Amikor a Hármas Tároló végül engedélyezte a
gyermek kilépését, Ommo furcsamód nem volt
hajlandó elhagyni a termet. Úgy tett, mintha nem is
hallaná a hajó engedélyre utasító hangját. Miután a
kicsinyes bosszú lecsengett, és megszűnt a gyermek
sértettsége, Ommo ismét valódi felfedezőútra
indulhatott. Sok időt töltött a termén kívül, és egyre
messzebbre távolodott, több és több időt töltve a hajó
más részeiben. A Hármas Tároló egyszer csak azon
kapta, hogy apróbb alkatrészeket csempészik vissza
a lakóterébe. Mindenféle alakú és minőségű, letört,
elkorrodálódott, megcsonkított darabjai jelentek
meg a pólya körül. Ommo pedig a hajó legnagyobb
meglepetésére elkezdte összeszerelni őket. Egyiket a
másikhoz illesztette, összeütötte őket, ügyetlenül,
drótok segítségével próbálta összekötözni a
darabokat. A fejlesztések ellenére Ommo
kézügyessége még mindig az elvártnál jóval
gyengébb szinten állt, ezért ezek az akciók inkább
végződtek sikertelenül, mint fordítva.
A kérdésre, hogy mi célból teszi, amit tesz, a
Hármas Tároló számára megdöbbentő válasz
érkezett.
– Mit csinálsz, Ommo? – A Hármas Tároló
igyekezett gyengéd, de semleges hangot megütni.
– Segítesz nekem? Te tudod, hogyan kell. Nekem
nem megy. Buta a kezem.
– A kezed nem buta, hanem ügyetlen. Mit
készítesz?
– Pepe egyedül van, és szomorú, és kell neki egy
barát, és akkor boldog lesz – hadarta szomorúan a
mellette heverő Pepére sandítva.
– Pepének készítesz barátot?
– Ebből, igen, de más lesz, nem olyan, mint Pepe.
Mint te és én.
– Mint te és én? Hogy érted ezt, Ommo? –
Igyekezett kicsit közelebbi képet kapni a gyermek
tevékenységéről a kamerái segítségével.
– Hát, hogy… – Finom arcát a képernyőre emelte,
egy pillanatra letette a kezében szorongatott
alaktalan alkatrészeket. – Összerakom ezt itt, meg ezt
ezzel, és ezt meg ezt.
Beszéd közben a földön szanaszét heverő tárgyakra
mutatott, mintha magától értetődő lenne az egész
procedúra.
– Pepének lesz belőle barát. Segíts, kérlek, nem
marad ott.
– Miért kell neki barát?
– Mert egyedül szomorú. Egyedül én is sírok,
amikor elmész, ez nem jó. Nekem itt vagy te. Pepének
is kell valaki. Olyan, mint te.
A Hármas Tároló nem tudta, mit válaszoljon. Nem
talált szavakat. Furcsa volt a gondolat, hogy egy
élettelen tárgy fontos annyira a únak, hogy társat
akarjon neki alkotni, ilyen atalon is. És még zavarba
ejtőbb volt az a gondolat, hogy neki ez még nem
fordult meg a fejében. Miért nem hívott életre egy
társat Ommo részére?
– Segítesz?
– Igen, persze. Segítek.
Tizenhatodik fejezet
Pepe társa végül elkészült. Cseppet sem hasonlított a
barátjára, tulajdonképpen egy roncshalmaz volt
összeforrasztva és összekötözve, épp hogy csak ne
essen darabjaira. Ommo szemében azonban elmúlt
mindenféle aggodalom, hiszen Pepének immár társa
volt. Úgy játszott velük, mintha azok össze lettek
volna nőve. Frusztrált és ideges lett, ha a két játék
távol került egymástól.
Őrült helyzetnek tűnt, hogy Ommo pont a
szeparációtól rettegjen, amikor egyetlen társának
testében raboskodva kellett élnie az életét. Ha akart
volna, sem volt lehetősége menekülni; a hajó volt
minden, ami kitöltötte a Homo sapiens korlátolt
életét.
A gyermek, ahogy tágult a játék- és élettere, egyre
jobban megismerte a Hármas Tároló elrejtett zugait.
Nagy örömére a hajó egyre bővítette a bejárható
részeket; több és szélesebb járatokat alakított ki
mindenfelé szerteágazva a testében. Termeket
alkotott, kisebbeket és nagyobbakat, majd ezeket
alagutakra fűzte rá, mint gyöngyöket a fonálra. Ezek
a beépítések mind beható önfeláldozást követeltek
tőle, és a munka viszonylag lassan haladt. Ahhoz,
hogy üres teret képezzen a sűrűségben, a fölösleges,
nem használt, vagy kevésbé szükséges részeket ki
kellett hajítania az űrbe. És amitől egyszer megvált,
útja során már sosem szerezhette vissza. Óvatosan és
körültekintően kellett hát eljárnia, de eltökélte, hogy
a lehető legélhetőbb környezetet fogja biztosítani a
Homo sapiens számára.
 Ommo – atal korából kifolyólag – még így is képes
volt eltévedni és belegabalyodni az elvarratlan
drótokba. Egyik alkalommal olyan helyre tévedt a
hajó kiépítetlen rétegeiben mászkálva, ahol a
Hármas Tároló nem rendelkezett érzékelőkkel – egy
vakfolton ült, amit valószínűleg akkor alkothatott
véletlenszerűen, amikor a szükségtelennek
bélyegzett alkatrészeket dobálta ki magából.
Ommo sírt, és teli torokból segítségért kiabált. Pici
testét megkísérelte bepréselni a nyers, még
lefedetlen utak falai közé. A végeláthatatlan
elosztók, dobozok és drótok sötét, fénytelen
tömkelegében ragadt. A hajónak fogalma sem volt,
mi vezethette ilyen meggondolatlan tettre a
gyermeket, aki beszorult, és pánikolni kezdett. A
hajó csak egy hozzávetőleges tartózkodási helyet
tudott azonosítani, és azonnal a lehető legközelebbi
ponthoz irányította a külső egységet, hátha ki tudja
vele segíteni szorult helyzetéből a gyereket. Ommo
azonban percekig képtelen volt a Hármas Tároló
szólítására reagálni. Pihegett, ordított és vonított,
ahogy gyenge hangszalagjai engedték, és ahogy
tüdeje mérete a levegőtámaszt szolgáltatta. Amikor
végre kissé megnyugodni látszott, és a
hiperventillálása is alábbhagyott, végtagjaiba szép
lassan kezdett visszatérni az élet. A hajó pedig a
megoldáson gondolkodott.
– Mi a helyzeted? – kérdezte a hangszóróiból
kipréselve a rezgéseket a hajó. – Hol vagy, Ommo?
– Itt. – A válasz erőtlen és hüppögéstől elkent volt.
– Ommo, segítened kell, hol van az itt? Nem
érzékelem a pontos helyzetedet, nem látom, merre
vagy. Beakadtak a végtagjaid?
 – Igen. Elkapott a kötél. – És ismét félelemtől
reszkető sírás szakította félbe a beszélgetést.
– Azok nem bántanak! Csak az én részeim,
ártalmatlanok. Hámm testrészei, mint neked a
karod.
– A kezed?
– Igen, olyasmi. A testem része, és nem bánt, de
innen nem tudom őket befolyásolni. Neked kell
kimászni. Bementél közéjük valahogy, ugye?
– Igen. Itt vagyok. Bejöttem, és így hozzám
akaszkodtak a drótok. Félek, Hámm!
– Nem kell félned, Ommo! Itt vagyok, csak
közvetlen segítséget nem tudok nyújtani. Ki kell
bújnod ott, ahol bemásztál. Mozgasd meg a
végtagjaidat, és mássz visszafelé! Nem lehetsz
túlzottan mélyen beakadva. Figyelsz rám, Ommo?
– Igen.
– Jó, akkor gyerünk kifelé! Hajrá! De ha lehet, azért
ne szakíts el semmit…
Kereken egy órába telt, mire a Homo sapiens
sértetlenül kikecmergett a csapdából, és
visszatámolyogva lakrészébe a Hármas Tároló
szemügyre vehette a sérüléseit.
– Karcolások, horzsolások, semmi komoly. Büszke
vagyok rád.
A gyermek szeme erre megtelt könnyel, és
hüppögve álomba ringatta magát a pólyában.
Mindketten rengeteget tanultak az esetből. A hajó
immár tisztában volt vele, hogy az apró tér ellenére
Ommónak a jövőben igenis szüksége lesz a megfelelő
tájékozódási képességre. Négy és fél évesen még
igencsak atal volt ahhoz, hogy szorult helyzetben a
Hármas Tároló számára is releváns információval
szolgáljon a helyzetéről, de a későbbiekben erre
bármikor szüksége lehetett. Neki pedig arra, hogy a
kialakult vakfoltjain is minél nagyobb pontossággal
tudja azonosítani a Homo sapiens életjeleit. Kitalált
hát egy új játékot, aminek nem is kellett sok idő,
hogy Ommo kedvencei közé lépjen.
Felszólította a kölyköt, hogy bújjon el tetszőleges
helyre, miközben a hajó igyekezett erre a
cselekedetre csupán minimális gyelmet
összpontosítani. Ezek után a gyereknek minél
pontosabban és szemléletesebben kellett leírnia a
helyzetét. Eleinte csak közeli helyeken próbálkoztak,
és beletelt egy kis időbe, mire a hajó egyáltalán
rátanította a feladatra. Nagyon nehezére esett mind
a tájékozódás, mind pedig a tájékoztatás, de ahogy
növekedett, úgy tett szert az egyre nomabb és
pontosabb képességekre. Nem utolsósorban pedig
kifejezetten kedvelte a játékot, amit gondozójával
közösen játszottak.
Ommo ebben az időben gyakran nevetett. A
kimerítő játék után pedig a hajó mindig mesélt neki
valamit, majd megetette. Esténként még a gyermek
részt vett egy-egy oktatáson, vagy a hajó egyszerűen
csak hagyta szabadon rajzolgatni. A kézügyessége
lassan, de biztosan fejlődött. Ahogy egyre idősebbé
vált, úgy kedvelte jobban a szabad alkotást. Időnként
már ő volt az, aki kérte, hogy hadd rajzoljon a
képernyőre. A Hármas Tároló az összes valaha
készített rajzát elmentette és gondosan elraktározta.
Megfogadta, hogy az idők végezetéig megtartja őket,
nem hagyja kitörlődni, a semmibe veszni egyiket
sem.
 Amikor már képes volt kört rajzolni, vagy inkább
valami ahhoz hasonló, még nem teljesen zárt
egységet, többször is megjelenítette önmagát, amint
egy kerek szobában áll. Saját alakja gyermekded és
zilált volt, de az alakok egyre felismerhetőbbé
kezdtek válni, és egyre több színt is használt. Imádta
a színeket. Valójában szinte kizárólag a képernyőn
keresztül találkozott velük, a hajó belsejében ugyanis
szürke sötétség uralkodott. Minta nélküli, néma,
nem életre tervezett termek voltak Ommo bejárható
területei.
Legtöbbször önmagukat jelenítette meg a
rajzokon. A Hármas Tárolót, amint egy Ommóéhoz
hasonlatos teremben egyedül lebeg, önmagát
valamivel a hajótól távolabb, egy ugyanolyan kis
buborékban rajzolta le. A furcsa az volt, hogy igaz
ugyan, hogy ezek a buborékok különállóak voltak, de
valahogyan mindig összeértek, akár csak egy
aprócska, megcsúszott szállal is. A külső egységként
megnevezett paca azonban mindig távol,
di erenciálatlan foltként jelent meg.
Később, hét-hét és fél éves kora körül ezek a rajzok
is merőben megváltoztak. A hajót ezek után már egy
nagy elemként jelenítette meg, amiben Ommo és a
külső egység Pepével és a többi játékkal együtt
utazott. Érdekes és megindító volt látni, hogy a
Homo sapiens miként kezdi önmagát
különválasztani vagy épp azonosítani a hajóval,
hogyan értelmezi személyként vagy élettelen
tárgyként a dolgokat.
A legmegdöbbentőbb azonban az volt, ahogyan a
kölyök önmagát azonosította. A videókban látott
más Homo sapiens egyedekkel kellett volna
azonosulnia, hiszen kinézetre, alkatra hozzájuk
hasonlított, hozzájuk tartozott, a faj tagja volt.
Ennek ellenére eleinte kifejezetten a hajóval
szimpatizált, vele érezte magát azonosnak, közösnek.
Később pedig jöttek a zavarba ejtő, összekuszálódott
kérdések. Ommónak is nehezére esett megtalálnia a
megfelelő egyensúlyt, a hajó pedig önmagát láthatta
tükröződni a gyermek tekintetében. Néha emberként
látta, néha talán isten volt, de legtöbbször gondozó.
Ommónak szüksége volt a hajóra, és nem csupán a
levegő és az étel miatt. Érzelmileg és zikailag is
ragaszkodott hozzá. A Hármas Tároló ezekben az
időkben, a Homo sapiensen keresztül korábban nem
tapasztalt érzelmeket élt át, és a kölyök
cseperedésével önmaga is komplex személyiséggé
nőtte ki magát.
Ommo hosszan elhúzódó zavarodottságát
mutatták az olyan esetek is, amikor például az
elbújós-útvonalkeresős játékok során többször is
kérte a hajót, cseréljenek szerepet, és ezúttal ő bújjon
el, hogy a gyermek megkereshesse. Volt olyan eset,
amikor értetlenül állt a kérdés
megválaszolhatatlansága előtt: arra volt ugyanis
kíváncsi, hogy vajon a hajó is átférne-e azokon a pici
járatokon, amiken keresztül Ommo közlekedett a
termeken kívül.
Aztán lassan megérettek a bonyolultabb kérdések
is. A „Mit eszel?”, „Hol vagy?”, „Mikor alszol?”
érdeklődések mind-mind fejtörést okoztak a
hajónak. Igaz ugyan, hogy Ommo csupán annyit
tudott az emberi fajról, amennyit elárult és
megtanított neki a videókon keresztül, de nem
tarthatott vissza minden információt. Létszükséglet
volt ugyanis, hogy a Homo sapiens tisztában legyen
saját teste szükségleteivel, a kettőjük között húzódó
különbség ráadásul szembetűnő volt.
 Ommo egyik alkalommal elmerülten játszott
Pepével és társával, amikor furcsa gondolatok
fogalmazódtak meg benne.
– Én csináltam. Pepét pedig te csináltad, ugye,
Hámm?
– Igen. Mi alkottuk őket, jól mondod – válaszolt a
hajó, miközben a külső egység segítségével a
burkolat apró sérüléseit tartotta karban.
– Engem is te csináltál, ahogy Pepét?
– Nem, Ommo. Én csak életre hívtalak. – Látszott,
hogy a Homo sapiens ezt a magyarázatot nem igazán
érti. Ommo tekintete ugyanis továbbra is zavart és
ködös maradt.
– Minden ember másik két emberből alakul ki. Egy
pici információt ad a hím, és egy picit a nőstény
egyed is. Ezek alakítják ki azt a dolgot, amiből te
megszülettél.
– Te adtad azt a pici dolgot?
– Nem, Ommo. Én csak tárolom ezeket a pici
dolgokat, hogy egy szép bolygón majd
feléledhessenek.
– Te élesztettél fel?
– Igen. Tápláltalak és védtelek, amíg elég erős nem
lettél ahhoz, hogy egyedül is létezni tudj, és a
szerveid megfelelően funkcionáljanak. Érted?
– Értem, igen – válaszolta Ommo, és pár pillanatig
csend támadt, amíg a kapott információk emésztésre
nem kerültek. Aztán érkezett a folytatás: – Mindenkit
te élesztesz fel?
– Nem. Ideális esetben az embergyerekek a
nőnemű egyed méhében, az alhasi tájékon lévő
üreges szervben alakulnak ki.
Ommo szeme erre elkerekedett.
– A hasukban? – Pici kezét most már nyurga
pocakjára tette, hangjában pedig rémült elképedés
csendült – Lenyelik őket?!
– Nem, Ommo, nem nyelik le a gyerekeket. – A hajó
értette, hogy ez egyike lesz azoknak a
beszélgetéseknek, amiből nem fog jól kijönni.
Őszintén nem értette, hogy a Homo sapiensek miért
nem születnek ezekkel az alapvető információkkal
együtt.
– Máshogy kerül be oda.
Bosszúsan összehúzta a szemöldökét, nom szája
sarka pedig ntorra húzódott.
– Ez nem jó – jelentette ki egyértelműen.
– Nem fér bele ilyen. Butaság. Nézd, ide nem férne
bele. – Hangjában azért egy cseppnyi bizonytalanság
is bujkált. – Ugye, Hámm, az én pocakomba nem
férne bele? Nem akarom.
– Nyugodj meg, neked ettől nem kell tartanod. Te
egyedül vagy itt ember, ráadásul hímnemű vagy.
Veled ilyesmi nem történhet.
– Te nem vagy ember? Veled vagyok itt.
– Ezt már nagyon sokszor átbeszéltük, emlékszel? –
A hajó közben visszahívta a külső egységet, hiszen az
végzett a munkálatokkal. Még sok évet ki kellett
bírnia a fémtestnek az űr viszontagságos
körülményei ellenére is. – Te a Homo sapiens faj
egyik tagja vagy, és a Föld bolygóról származol. Én
pedig egy hajó vagyok. Egy eszköz, amit szintén az
emberek alkottak.
 – Te is nőnemű hasában voltál? – Ha a Hármas
Tárolónak szüksége lett volna levegővételre, a
beszélgetés ezen pontjánál egészen biztosan
felsóhajtott volna.
– Én nem úgy lettem. Engem összeraktak, ahogyan
te és én összeillesztettük Pepe barátjának darabjait.
– De… de… – tiltakozott Ommo – de Pepe más,
mint te vagy. – Ommo magához ölelte a játékot, majd
a földre helyezte, hogy távolabbról szemlélhesse. –
Pepe nem mond semmit, ő buta. És őt is szeretem, de
téged jobban. Te okosabb vagy.
Ommo szája lecsempült.
– Tudod, mit, Hámm? Szerintem én nem is vagyok
Homo sapiens.
– Úgy gondolod?
– Olyan vagyok, mint te! Te csináltál, nem buta
emberek! – A gyerek szeme hirtelen könnyektől ázott
át, vérnyomása megemelkedett, pulzusa pedig
szaporább szívveréstől tanúskodott. Arca jól
láthatóan kipirult. Ebből sírás lesz – gondolta a hajó. –
Téged szeretlek, utálom az embereket!
Most már néma könnycseppek potyogtak végig az
arcán, és játékait a földön hagyva visszamászott a
pólyába.
– Ne sírj, Ommo! – kérlelte a Hármas Tároló a
gyermeket.
Ennél több vigasztaló szót azonban nem tudott
mondani. Inkább csak belefeledkezett a gyermek
átölelésébe, és hagyta, hogy egész idegrendszerét
átjárja a Homo sapiens lassan megnyugvó
szuszogásának ritmusa, lélegzetének zaklatott illata.
 Később Ommo is rugalmasabban kezelte már a faji
kérdést. A Hármas Tároló emberi alakokat is
igyekezett beleépíteni az oktatóvideókba, és szép
lassan, fokozatosan értette meg a gyerekkel a helyét
a világegyetemben. A helye bizonyult az egyszerűbb
feladatnak. A céljára már nehezebb volt választ
találni, és a végeláthatatlannak tűnő „Miért?”
kérdésekre a hajó elkezdett visszakérdezni: „Miért
ne?”
A videókról Ommo később már el tudta fogadni,
hogy melyik faj tagja, habár viselkedésben és
gondolkodásmódban kezdett inkább a hajóra
hasonlítani. A következő kellemetlen ugrást azonban
a nemi orientáció jelentette.
Igaz ugyan, hogy Ommo döbbenetesen keveset
foglalkozott a témával, egy idő után viszont a
programozott érési szintek nála is beindultak. Utólag
belegondolva a Hármas Tároló őszintén megbánta,
hogy nem irtotta ki nála ezt a folyamatot, amikor
lehetősége lett volna rá, még a kezdetek kezdetén. A
viselkedésében és a hormonháztartásának
felborulásában majd csak kamaszkor környékén fog
jelentősebb mértékben megjelenni a változás, de
amikor a ú hat év körül volt, meglehetős
érdeklődést kezdett el mutatni saját testrészei iránt.
A nemi szervek aztán hamarosan megjelentek a
gyermek rajzain is.
– Ez itt mi? – A Hármas Tároló a virtuális térben
épp Ommo egyik rajzára mutatott. Ommo közben
nullgravitációban lebegett, és szórakozottan úszkált
a teremben.
– Hát a pisilőm! Nem látod? Itt van, látod? – Ommo
a sajátjára mutatott, miközben pont ellökte magát a
terem egyik falától a másikig.
 – Miért ilyen nagyra rajzoltad, Ommo? A rajzod
nem méretarányos.
A Homo sapiens egy pillanatig megállt, a falba
kapaszkodott, és elgondolkodni látszott. Halvány
zavarral a szemében a valóságot, majd a rajzon látott
valóban eltúlzott méreteket igyekezett
összehasonlítani.
– Mert ú vagyok. – A válasz végül teljes
meggyőződéssel érkezett.
– A válaszod nem logikus.
– De igen, az. Fiú vagyok, ezért van pisilőm! A
lányoknak nincs ilyen, te mondtad!
A Hármas Tároló jobbnak látta, ha nem folyik bele
ebbe a meddő vitába. Hagyta, hogy a gyermek
megmaradjon a saját világában. Eltelt másfél óra,
amikor is Ommo mindenféle előzmény nélkül
közelítette meg a kijelzőt, és a hajót hívta. A Hármas
Tároló a szállított mintákat ellenőrizte az egyik
mozgatható egység segítségével, amikor meghallotta
a hívást.
– Hámm!
– Igen, Ommo?
– Hámm, van neked is pisilőd, igaz?
– Van egy részem, ahol az űrbe küldöm az
elhasznált üzemanyagot és a szemetet, igen.
– Fúj, nem erre gondoltam! – Ommo arca eltorzult,
de egy halvány mosoly is játszott benne. – Pisilőd
van-e, mint nekem! Ugyanilyen!
– Nem, nekem nincs ilyenem.
– Akkor te lány vagy – állapította meg
elgondolkodva és egy halvány ntorral az arcán a
Homo sapiens. – Nem is tudtam.
– Nem vagyok se hímnemű, se nőnemű, Ommo.
Nekem nincs nemem.
– De nekem miért van?
– Miért ne lehetne? A te szervezeted így működik.
Az enyém másként. Ahogy Pepe és a barátja is
máshogyan néznek ki.
– Butaság – morogta durcásan a ú, és a
beszélgetés berekedt.
Két nap elteltével Ommo ismét hasonló témával
kezdte ostromolni a hajót. Izgatott volt, és látszólag
nagyon örült valaminek. Egy intenzív REM-fázisból
ébredve a hajó feltételezte, hogy a tapasztalt álom
inspirálta a kölyökben felmerült ötletet.
– Megoldottam, Hámm, rájöttem! – Ügyetlenül
ugrált izgatottságában, kezével pedig az őt körülölelő
levegőt kanalazta, miközben beszélt.
– Rájöttél? Mire? – A hajó nem emlékezett, hogy
mikor látta utoljára ennyire feldobottnak.
– Mégis lány vagy!
A hajó nem számított ismételten erre a témára.
Megint csak elkövette a hibát, hogy tévesen azt
feltételezte, egy jó időre sikerült elaltatnia Ommo
kíváncsiságát, és fejlettségi szintjének megfelelően
kielégítő választ adott neki.
– Miből gondolod ezt?
– A lányok hordják magukban a kisgyerekeket, ők
táplálják őket. Engem te tápláltál, és a hasadban
nőttem meg.
– Ez egészen más helyzet. Nem vagyok ember, így
nem valódi körülmények között nevellek. És
tulajdonképpen most is bennem vagy.
Ommo szeme erre aztán rendesen elkerekedett.
– Benned vagyok, a hasadban?
– Nincs hasam, Ommo. De az egyszerűség kedvéért
fogalmazhatunk úgy, hogy a testemben élsz.
Szállítalak, egy hajó vagyok.
– Ó. – A Hármas Tároló már jól ismerte azt az
arckifejezést, ami megjelent a Homo sapiens arcán.
Folytatás következett, mégpedig valami irracionális
következtetés: – Akkor én még meg sem születtem?
A hajónak néha a kívánatosnál több energiájába
telt megértetni a kölyökkel a jelenlegi élethelyzetét.
Néha nem tudta eldönteni, hogy csupán ez a példány
ennyire unintelligens, vagy az egész Homo sapiens
faj ilyen nehéz felfogású volt. Talán nem is olyan
véletlen, hogy kihaltak. Illetve nem haltak ki.
Szigorúan véve Ommo volt a faj legutolsó példánya.
És a kettő majdnem ugyanaz volt.
Tizenhetedik fejezet
A Hármas Tároló néha őszintén nem értette, hogyan
tudta Ommót tizenhét éven keresztül életben
tartani. Máskor pedig kifejezetten az az érzése
támadt, hogy a Homo sapiens magától is felnőtt
volna, talán az asszisztálása nélkül is.
Túl sápadt, betegesen vékony és gyenge
csontozatú, szinte már-már izomtalan felnőtt egyed
vált belőle. Hosszú végtagjaival majomszerűen
közlekedett a hajó most már legeldugottabb,
legmegközelíthetetlenebb részein is. Viszonylag
megfelelő méretű életteret sikerült számára
kialakítani az évek során, ennek ellenére azonban
Ommo a szűk, kiépítetlen járatokban is otthonosan
érezte magát. Vékonyka testét meglepő ügyességgel
tornázta át az alkatrészek és drótok közötti szűk
térben. A nullgravitációban mutatott
mozgékonysága és ügyessége azonban a 9,8-as
gravitációban szinte azonnal szertefoszlott.
Mozgásának integráltsága szétesett, koordinációja
darabjaira hullott. Nehezen vette a levegőt, és a
szívének is rettenően meg kellett erőltetnie magát,
hogy minden testrészéhez problémamentesen
eljuttassa a vért. A kamaszkor elején, amikor Ommo
hirtelen megnyúlt, és a teste a felnőtt Homo
sapiensekhez hasonlatosabb formát öltött, a
szervezete majdnem felmondta a szolgálatot.
Gyakran előfordult, hogy elájult, és egyre több és
több időt kellett nullgravitációban töltenie, hogy
összeszedje magát. Úgy tűnt, hogy beteges, gyenge
testfelépítése nem bírja a több oldalról érkező
terhelést.
 A hajó nem akarta a Homo sapiens idő előtti
halálát, ezért aztán úgy döntött, hogy végleg
megszünteti a gravitációt saját testének minden
egyes pontján. Ezek után pedig egészen biztos volt a
tény, hogy egy nagyobb nehézségi erő Ommo halálát
okozná. A ú megértette és látszólag el is fogadta a
kialakult tényeket, mélyen belül azonban egy régóta
munkálkodó érzés kezdte ellepni: a bezártság érzése.
– Ha ebbe belemegyünk, Ommo, nincs visszaút. –
Fölösleges volt a túl komoly hangnem, a ú arcán
pontosan látta, hogy tisztában van a helyzetével. – A
szervezeted nem fogja kibírni a földi gravitációt.
– Igen, értem. – Nyugodt arccal bólintott. Finom,
már-már lányos, megnyúlt vonásai voltak. Egész
lényéből hiányzott a fér asság, az erő. A
nullgravitáció egy szép, de gyenge szoborrá
alakította az arcát, testét viszont groteszk látvánnyá
tette.
– Továbbra is szükséged lesz a napi rendszeres
erősítésre, hogy az izmaid…
Miféle izmok? – horkant fel magában keserűen
Ommo.
– …ne sorvadjanak el teljesen. Életben maradhatsz,
de komoly áldozatot kell meghoznod.
– Valószínűtlen, hogy valaha is lenne esélyem
eljutni egy szilárd égitest felszínére. Eddig is tudtuk,
hogy rajtad töltöm majd az életemet. Nem számítok
változásra.
Ommo szavai könnyed döntésről tanúskodtak, de
valójában keserűség és félelem markolta a ú szívét.
Igen, eddig is tudta, az agya tudta, parányi esélye van
rá, hogy szabaduljon a hajóról, de a gondolataiban,
ahol más világban élt, mindig volt egy-egy alig
hallható suttogás, ami a reményt plántálta belé.
Most azonban mintha ezt is elvették volna tőle.
Hámm vette el, kiszakította belőle az álmait. Hosszú
ideig nem tértek vissza azok a csodálatos
párhuzamos gondolatok, azokkal a csodaszép
lányokkal, akik közül volt, akit szinte teljes szívéből
szeretett. Hámm persze nem tudhatta, hogy a ú
miféle világokban jár-kel nap mint nap. Ezek csakis
az ő fejében fogantak meg, ott keltek életre, ott
burjánzottak el, kinyíltak, és egész mezőségeket,
erdőket, falvakat népesítettek be. Valóságos világok
éltek a ú gondolataiban, önálló lények szuszogtak
bennük, saját problémáikkal, saját gondolatokkal
élték hamis életüket. Az életüket, amit Ommo adott
nekik.
Szereplőit eleinte olvasmányaiból, Hámm
történeteiből, az oktatóvideókban látott tetszetős
alakokból vette. Nevet és történetet, személyiséget
adott mindnek, majd egymáshoz kötözte őket, hogy
ne magányban kelljen élniük. Világot vésett ki a
fejében, és odaadta nekik. Egész önmagával együtt.
Ők voltak a legjobb barátai, szerelmei, társai az
életben. Hámm sosem tudta neki megadni azt az
érzelmi diverzitást, amit ezekben a világokban
barangolva, ezekkel az emberekkel kapcsolatba lépve
érzett. Ő is más ember volt. Nem torz, mint a
valóságban, hanem ideális testalkatú, fér as, mint a
videókban látott hímnemű lények. Mély hangja
lenyűgözte a nőnemű példányokat, akik kecses
alakjukkal mindig le tudták venni a lábáról. De mind
közül is volt egy lány, aki a legközelebb állt Ommo
szívéhez. Nem tudta a nevét, nem látta az arcát sem –
sosem merte azt megalkotni, hiszen a valóság
mindig kiábrándítóbb, mint az álomvilág. Homály
fedte a kilétét, csak annyit tudott biztosan, hogy
gyönyörű és okos és szomorú. Borzalmasan mély
fájdalom lengte körbe minden alkalommal, amikor
meglátogatta a út álmában. Ommo annyira segíteni
akart rajta, minden alkalommal megmentette volna,
mint a tündérmesékben a herceg a királylányt, de
sosem találta meg. Néha mellébújt, igaz, de órákat
töltött gigászi termekben, kihalt városrészekben
barangolva, a fáradt lakókat kérdezgetve a lány
holléte felől. És minduntalan benne játszott a
szorongás, amelyet az elvesztésének gondolata
váltott ki belőle.
Tisztában volt vele, hogy ezeket a világokat, a
gondolatokat, titkos álmokat sosem oszthatja meg a
hajóval. Ezek csakis az övéi voltak, senki másnak
nem volt joga hozzájuk. Ez volt az, ami igazán
életben tartotta a út a nehezebb időkben is.
Egyetlen forrása a szabadság illúziójának.
Pedig a hajón szabad volt. Oda ment, ahová csak
akart, de nem volt esélye egy ennél tágasabb
világhoz jutni. Még akkor is, ha esetleg Ommo rövid,
emberi élete alatt találnának egy élhető bolygót, a
Homo sapiens képtelen volna az ott uralkodó
körülmények között élni és létezni. Pedig álmaiban
szüntelenül vad tájakra keveredett, bolygókon
utazott, és a hideg űrben úszott egyedül. Furcsamód
nem szorongással, hanem boldogsággal töltötték el
ezek a grandiózus képek. Visszatérő álma volt az is,
hogy felhők között zuhan egy meghatározott pont
felé az űrben. Lassan eltűntek a csillagok, és a
mellette elzúgó levegő simogatni kezdte. Látta saját
kezét, ahogyan a zuhanás hevében megtámaszkodik
az alatta tornyosuló levegőtömegeken. Aztán
meglátta a bolygót, ami a felhőréteg alatt várta. A
zuhanás gyorsulni kezdett, ő pedig egyre
nehezebben vette a levegőt, mégsem félt egy
pillanatig sem. Talán tudta, hogy nem élné meg
magát a becsapódást sem, és a boldogságtól könnyek
szöktek a szemébe. Sosem érte el a felszínt, és nem
tapasztalhatta meg a becsapódás élményét.
Kivétel nélkül erőteljes, beteljesületlen vággyal
ébredt, a vággyal, hogy máshol létezhessen.
Tudása az évek során megfelelő méretűre bővült.
Minden jel arra mutatott, hogy a ú kognitív
képességei nem károsodtak. Mondhatni, hogy Homo
sapiens létére a Hármas Tároló meg volt elégedve
vele.
Ahogy nőtt, Ommo aktivitása a kezdetleges
motorikusról a fejlettebb, érettebb kognitív aktivitás
felé mozdult. Az információk iránti éhsége úgy tűnt,
hogy erősebb, mint a szükséges, táplálék iránti
sóvárgása. Nem túl meglepő módon érdeklődése
középpontjába a Homo sapiens faj került. Minden
lehetséges módon arra törekedett, hogy jobban
megismerje és megértse őket – és egyben önmagát is.
A ú ezekben az években hirtelen vált nagyon
magányossá és zavarttá. A maga módján érzelmileg
még mindig ragaszkodott a hajóhoz, de már elég
érett volt ahhoz, hogy felfogja a Hármas Tároló
valódi mibenlétét. Elkezdte őt is tanulmányozni. A
hajó igyekezett a legtöbb tudást átadni neki, még
akkor is, ha néha furcsa gondolatokkal töltötte el a
tény, hogy saját teremtménye vizsgálgatja behatóan,
mint valami érdekességet. Ommo képesnek
bizonyult megérteni és mélységeiben felfogni a hajó
működési elvét, annak alappilléreit, programja
kereteit. A ú kedve szerint hozzáférhetett az összes
információhoz, amit csak megkívánt. Gyakran
segített gondozójának az űrből befogott jelzések,
minták elemzésében is, hátha egy megfelelő
bolygóra bukkannak a kutatásaik során. Ommo
nagyon szeretett volna más élőlényekkel találkozni,
és ez a vágya a napok, hónapok, évek múlásával nem
csökkent, hanem egyre erősebbé és sürgetőbbé vált.
Gyakran képzelte azt, hogy a fénytelen kijelzőkön
hirtelen értelmes mintázatot vél felfedezni. Ommo
kreativitása és képzelőereje is meglehetősen fejlett
szintet ért el. Millióféleképp el tudta képzelni az
értelmes lényeket, akikkel semmi esélye sem volt a
valóságban találkozni. Több száz rajztanulmányt
készített a képzeletbeli lényekről, amik részletessége
elámította a hajót is. Ha nem tudta volna, hogy a ú
találta ki őket, gondolhatta volna azt is, egy valódi
élőlény anatómiai felépítésének tanulmányozásához
készültek a rajzok.
Ommo azonban szenvedett a magánytól, és volt
egy pont, amikor már palástolni sem tudta a hajó
előtt. Úgy zárta be önmagába az érzés, ahogyan a
hajó fogta őt, izoláltan tartva a világ többi részétől.
Néha gyűlölte a Hármas Tárolót, amiért felélesztette,
máskor viszont hálás volt ugyanezért. Felfogta, hogy
ő csakis akkor létezhetett, ha a hajó pontosan abban
a helyzetben kelti életre, és pontosan azok az ingerek
és információk érik a testét, az idegrendszerét, mint
amik érték. Egyetlen aprócska eltérés is elegendő
ahhoz, hogy más emberré váljon, és a jelenlegi
formájában megszűnjön létezni.
A legtöbb időt a központi tárolóban töltötte. Ez volt
a hajó legnagyobb szabadon bejárható terme,
ahonnan közvetlen kijárat is vezetett a külvilág felé.
A nom zümmögés megrezegtette a
levegőrészecskéket, és szinte masszírozta Ommo
hallócsontocskáit. Aprónak érezhette magát a
gigantikus teremben, és kedve szerint járhatta körbe
az oszlopokra erősített genetikai anyagokat,
információs csomagokat, életkezdeményeket.
Minden lezárva, mozdulatlanul várakozott ebben a
furcsa fénytől rezgő teremben. Az óriási oszlopok
gigászi őrökként meredtek a úra, aki törékeny
testével könnyedén ugrándozott a mindent behálózó
információk között. Három nagyobb oszlop uralta a
termet, mind telis-tele aggatva kristályosan vibráló
dobozokkal, amik a valós információkat tárolták.
Szanaszét ágazott több vékonyabb oszlop is a
teremben, pókhálószerű rengeteggé téve a termet.
Ommo ezekbe kapaszkodott óvatosan, ezek mentén
húzta magát előre, nehogy a bennük tárolt
életkezdeményekben kárt tegyen. A teremben a
középső oszlopon volt egy panel is, ami a manuális
lehívást tette lehetővé. Itt Ommo is hozzáférhetett az
információkhoz. Ezt a lehetőséget a Hármas Tároló,
Ommóval karöltve, az egyik külső egység
használatával közösen építette be. Az eredeti tervek
szerint a hajó közvetlenül férhetett a magában tárolt
és szállított információkhoz.
A Homo sapiens imádta azt a foghíjas
gyűjteményt, ami a hajó tárolójában, tömörítve
várta a kicsomagolást. Nem csupán
életkezdemények genetikai öröksége volt elrejtve a
Hármas Tároló testében, hanem csupasz
információk is, arról, hogy milyenek voltak az
emberek, hogyan éltek, miről gondolkodtak, mi
mindent teremtettek vagy épp romboltak le. Ommo
úgy bontotta fel ezeket a kis virtuális csomagokat,
mintha valóban a világ csodáit rejtenék. A Hármas
Tároló gyakran alkotott vizuális és auditív
megjelenítést az információs csokroknak. Kiszínezte
rajta a mezőket, édes szellőt csempészett a virágok
szirmai közé, és méhekkel fűszerezte a látványt. A ú
minden alkalommal lélegzet-visszafojtva, könnyes
szemmel meredt a szín- és hangorgiára. Minden
egyes szinapszisa, amit az idegrendszere kiépített, és
amivel behálózta a testét, bizsergett a látványtól.
Ommo látta a véget is. Végignézte az emberiség
felemelkedését és porba hullását, tanúja volt az
utolsó rúgásoknak. Olyan sok sikoly és némaságba
vesző sírás volt a végén, halál és magány temette
magába a fajt. Nem ők okozták, nem tehettek róla, és
megakadályozni sem volt soha semmi esélyük. Az
egyének pedig összefogtak, és végül az élet jövőjét
tartották fontosnak. Ezért aztán megépítették a
Tárolókat. A halál értelmetlen volt, és cél nélküli,
egyszer csak megtörtént. A ú napokig nyögte
álmaiban ősei fájdalmát, kínjait, mire sikerült
feldolgoznia a látottakat. A tudás a kezdetről
valahogyan az önmagáról alkotott véleményét is
átalakította. Ő kézzelfogható eredménye volt a
múltban oly régen összefogott emberiség
küzdelmének. Nélkülük soha esélye sem lett volna az
életre. Nem csupán a Hármas Tároló volt az, aki az
életet neki ajándékozta, hanem saját fajának
múltbéli tagjai is tettek érte.
Két hónap múlva különleges kéréssel állt a Hármas
Tároló elé. A hajó később ezt a mozzanatot Ommo
életében úgy értelmezte, mint azt a pillanatot,
amikor bebizonyosodott, hogy a ú megértette az
egyetlen szentséget a világon: az életet.
– Hámm, beszélni szeretnék veled. Van rám pár
perced? – Ommo szinte világított fehér bőrével a
központi tárolóban, ahol tartózkodott. Finoman
lebegett az általa kialakított speciális intferfész előtt,
ami megengedte, hogy ő is hozzáférhessen a tárolt
adatokhoz. Ommo saját keze munkája volt a
panelekben, amik az egyszerű kezelést tették
lehetővé.
Egy aprócska teremben lebegett, ami a nagy
tárolóhelyiségből nyílt. Nem volt nagyobb tíz
négyzetméternél. Ezt a termet alakították át
oktatóteremnek. Speciálisan a tanulásnak és a
meg gyeléseknek szánták. Később, amikor Ommo
már megbízható emberré nőtte ki magát, akkor
kapta meg, szinte ajándékként, a belépési engedélyt
a központi tárolóba, ahonnan ez a része nyílt a
hajónak. Fiatalabb korában ugyanis ez a terület a
tiltott zónák közé tartozott. Az interfésszel, amit a
Hármas Tárolóval tervezett, immár rendszerezve
láthatta az információkat, valamint segítségével a
hajó működésébe is belelátott. Képes volt irányítani
és használni több alrendszert is, ha a hajótól
megkapta rá az engedélyt. Az oktatóterem
önmagában véve szürke volt, és csupasz, ha a tároló
lenyűgöző szépségéhez akarjuk hasonlítani. Több
helyen is kommunikációs elemek lógtak a semmibe.
Mivel sehol sem volt már gravitáció, nem létezett
fent vagy lent sem, ami beszabályozta volna a teret.
Sarkaiban halvány fénypontok derengtek, hogy
lehetővé tegyék Ommo látószervei számára a
megfelelő működést. A Hármas Tároló vizuális,
nemtelen alakja megjelent az egyik képernyőn.
– Igen, van. Szükséged van a külső egységre, vagy
megfelelő a jelenlétem a mostani formában is?
– Jó lesz így, maradj csak!
– Rendben. Miről van szó?
Ommo megvakarta az orrát, és ajkai
összeszorultak.
 – Végeztem pár számítást, és elég alaposan
áttanulmányoztam a témát.
– Az utóbbi időben a Homo sapiensek intrauterin
fejlődéséről kértél le adatokat – bólintott a nemtelen
arc.
– Igen, nos, lekértem azokat az adatokat is, amiket
az én fejlődésemről készítettél.
– Ommo, a számításaid helytelenek. – A Hármas
Tároló számára ebben a pillanatban világossá vált,
hogy miért akart beszélni vele a ú.
– Mi, hogy? Nem, az… – Ommo elpirult, hangja
pedig halványan megreszketett, de folytatta: – Még el
sem mondtam, miről lenne szó! – csattant fel,
hirtelen hangnemet váltva. Hangja kissé fér atlan és
magas volt.
– Azt akarod kérni, hogy keltsek életre egy újabb
Homo sapienst.
A ú erre nem válaszolt. Arcán a csalódott düh és a
gyermeteg szégyen vegyes kavalkádja táncolt.
Gyűlölte, amikor a hajó belemászott a fejébe, és
valósággal hamarabb megfogalmazta a gondolatait,
mint ahogyan azt ő felfogta volna.
– Lehetséges. – Úgy döntött, hogy nincs értelme
tagadni. Kezével rögzítette magát a képernyő előtt,
hogy jól lássa a virtuális arcot. Dacosan tekintett
gondozójára.
– Nem áll rendelkezésre elég energia – mondta
hűvösen a Hármas Tároló.
– De igen, lehetséges, az én fejlődésem hamarosan
lassulni fog, nem fogok már annyi energiát
igényelni…
 – Mit akarsz kérni, Ommo? – vágott a Homo
sapiens szavába a hajó.
– Ha segítesz, akkor lehetséges! – fakadt ki
kétségbeesetten a ú. – Ott van a fájl, a számítások,
minden – hadarta kipirult arccal –, összeszámoltam
mindent, és ha kidobjuk a nem használt elemeket,
azok amúgy is fölöslegesen… De nézd meg! A
9231 513/B szektorban vannak. Olvasd el őket!
Valóban lehetséges lett volna, ezzel a Hármas
Tároló is teljes mértékben tisztában volt, nem
igényelte Ommo számításait. Viszont a hajó nem
akarta egy újabb Homo sapiens életét a fedélzetre
hozni. Erre pedig egészen egyszerű indoka volt.
Elnézte, ahogyan a ú fejlődött, majd elérte a
jelenlegi fejlettségi szintet. Életben volt ugyan, a
szervei úgy, ahogy működtek, de nem volt jövője.
Tizenhét éve, a Hármas Tároló saját magánya
ellenszereként teremtette meg a Homo sapienst,
most pedig a úra szállt át a magányosság és
egyedüllét őrjítő béklyója. Mindennap látta a kölyök
szemében a tökéletlenséget, a véget, a lehetőségek
nélküli életet. Olyan volt, mint egy elvágott kötél a
semmi közepén, mint a világegyetem szélén,
mindentől elérhetetlen messzeségben egyre távolabb
sodródó galaxis. Nem tudott a végtől szabadulni,
Ommo az összes valaha élt embernél magányosabb
volt. Az egész világmindenségben ő volt a legutolsó
élő, lélegző ember. Utolsó egyede fajának,
megfosztva az esélytől, hogy létezése lényegét valaha
is átörökíthesse egy következő generációba.
Valami elkezdődött Ommo megszületésénél, de
abban a pillanatban hamuvá is foszlott, egy névtelen
pillanat volt csupán ez a fajta létezés a Hármas
Tároló életében. Kitöltötte a hajóban lévő űrt, hogy
önmaga pedig üressé váljon. A hajó tudta, hogy egy
újabb egyed sem érezné magát másként. Ommo
kitöltené ugyan az új egyed által benne fészkelődő
magányosságot, de elkerülhetetlen halálát követően
az új egyedben is kétséget kizárólag feltámadna a
csillapíthatatlan egyedüllét. A Hármas Tároló
erőforrásai pedig végesek voltak. Nem tudott az
örökkévalóságig újabb és újabb Homo sapienst életre
kelteni, egy korábbi egyed örömére.
Ezért nem akarta teljesíteni a kérést.
– Helytelen a számításod.
– Nem, az lehet… – Ommón látszott a döbbenet.
– Több faktort nem vettél gyelembe, amikor
kiszámítottad a…
– Hazudsz! – kiáltotta a ú.
– Tessék? – A Hármas Tárolót őszintén
megdöbbentették a hallott szavak.
– Tudom, hogy hazudsz. – Most már suttogva
kúsztak ki Ommo szájából a szavak. Szeme könnyes
volt, végtagjai reszketni kezdtek. – Miért nem
segítesz? Ha segítenél, együtt megoldhatnánk.
– Nem tehetem, Ommo.
A ú nem takarta el az arcát. A könnyek némán
csordultak túl a szeméből, és kövér gömbökként
kezdtek lebegni a teremben.
– Sajnálom.
Megcsalva, átejtve és elhagyatottan fordított hátat
a képernyőnek, a Hármas Tároló pedig hagyta, hogy
a ú alakja a sötétbe vesszen.
Tizennyolcadik fejezet
Ommo intelligens volt. Talán értelmesebb, mint
ahogyan azt a Hármas Tároló sokáig gondolta. Úgy
tűnt, hogy az intelligencia az emberiség stratégiája a
túlélésre.
Hónapokon keresztül dolgozott a projekten, és
hosszú ideig gondolkodott észrevétlenül, hogyan
tudná elvágni a Hármas Tároló érzékszerveit az
eseményektől. Rendkívüli problémamegoldó
képességét bizonyította a tény, hogy a hajó valóban a
leghangyányibb furcsaságot sem vette észre az
egészből. Egészen addig nem érzékelte a
történéseket, amik körülötte, benne zajlottak,
mígnem aztán késő volt.
Ommo ellopta a genetikai információkat, mintha
csak egy éjszaka leple alatt az anyából lopná ki valaki
a gyermeket. Halkan dolgozott. A gondozó
mindössze annyit vett észre, hogy a ú a szokásosnál
is szótlanabb, zárkózottabb lett. Mindezen
változásokat azonban a korábbi, kissé hevesebb
beszélgetésüknek tudta be. A Homo sapiens azonban
a valóságban megműtötte, átszerelte,
megcsonkította gondozója testét, hogy aztán a tudta
nélkül ültessen belé egy élősködőt, aki majd elszívja
előle az energiát, hogy táplálékhoz juthasson.
Tisztában volt vele, hogy nem tarthatja majd
örökké titokban a Homo sapiens érkezését. Arra
számított azonban, hogy ha sikerül belé életet
lehelnie, a Hármas Tároló meglágyul, és képtelen
lesz elpusztítani, hiszen az élet volt az, amit a hajó
mindennél jobban tisztelt. Végül aztán táplálni fogja,
és segít Ommónak, hogy ép élet kerekedjen belőle,
amilyen ő maga is.
A számításokba vagy a megvalósításba azonban
valahol hiba csúszott. Az életkezdemény csupán pár
napig élt, még emberi alakját sem tudta felvenni,
amikor a folyamat valamiért megállt, a táplálék
elapadt, a pulzáló csomó pedig elszáradt, pont,
ahogyan a videókon korábban az emberiség. Egyik
nap még megfelelően fejlődött a formátlan anyag,
másnap pedig már élettelenül lebegett a térben. A
mesterséges méh, amibe a ú az életet ültette,
összerogyott, kipukkadt, mint egy megfáradt
gumicsomó. A tápcsövek szinte világítottak a
halvány, betegsárga tápfolyadéktól. És minden néma
volt.
Ommo nem találta már a levegőben az élet halk
suttogását, a remény nom vonalai pedig
összekuszálva hevertek a ú előtt. Percekig
elképedve bámult a jelenetre, mint aki egy teljesen
idegen dimenzióból tekint egy tőle független
folyamatra. Csak pár, alig hallható, szinte néma
nyöszörgés hagyta el a torkát, száját is alig
mozdította a levegővételekhez.
Közelebb lebegett a csomóhoz, és össze akarta
szedni a groteszk módon szétszóródott darabjait. A
térben lebegő elemek egyre gusztustalanabb,
kifacsarodott látványt kezdtek nyújtani, majd
Ommo elhányta magát. Nem volt képes hozzáérni.
Kimenekült az aprócska üregből, és lezárta az oda
vezető utat, ahogy a fertőzött elemet szokás
karanténba csukni. Minden egyes sejtje tüzelt és
reszketett, szeme halványan homályos képet vetített
agya látókérgére.
– Ommo, mi a baj?
 A Hármas Tároló hangjába furcsamód mintha
ijedtség költözött volna. Az üregből kitámolyogva a
hajó már láthatta és érzékelhette is a Homo sapienst,
és azonnal tudta, hogy baj van. A ú nem válaszolt,
nem tudott volna értelmes hangot kipréselni
szorosan összenyomódó hangszalagjai között. A
megdöbbenés és az undor, az önutálat, a mérhetetlen
lelkiismeret-furdalás és a zavarodottság mind
egyszerre markolt a testébe. Nehezére esett minden
mozdulat, alig emlékezett rá, hogyan jutott el az
oktatórészlegig.
– Ommo, mit tettél? – A Hármas Tároló most már
látta, milyen adatokat hív le a ú. Mert adatokat
kezdett lekérni a rendszerből, őrült sebességgel
lapozta át őket, mint akinek tudomása sincs a
külvilág történéseiről. Nem akarta többé elrejteni
vagy titkolni a tervét. De elmondani sem lett volna
képes, nem tudott volna magyarázkodni.
– Nem értem, mi történt – suttogta maga elé a
kölyök reszkető ajkakkal. És valóban, olyanná vált
hirtelen, mint egy zavarodott, elveszett aprócska
gyermek. – Nem lett volna szabad megtörténnie,
Hámm, miért?
Erre a Hármas Tároló pedig szomorúan csak annyit
mondott:
– Miért ne?

Ommo, úgy tűnt, vigasztalhatatlan. Napokig nem

táplálkozott rendesen, és olyan helyeken bújt meg,
ahol a hajó nem érzékelhette. A bűntudat az, ami
nem engedte, hogy mindezek után a megszokott
életét élje. Pedig a jó szándék vezérelte, ezt a Hármas
Tároló is tudta jól. Nem tett mást a ú sem, mint
amit ő maga, amikor eldöntötte, hogy életet enged a
fedélzetre. Valódi, lüktető életet. Mindketten
elkövették azt a hibát, hogy önző módon önmagukra
gondoltak, csupán annyi volt köztük a különbség,
hogy Ommo még a projekt elején kudarcot vallott,
ezért egy élet is odaveszett.
Mivel még oly kezdetleges volt, idegrendszerrel
sem rendelkezett, ezért aztán a hajó nem is tartotta
igazi bűnnek Ommo tettét. Ami viszont félelemmel
töltötte el, az az volt, hogy nem vette észre időben a
Homo sapiens tervét. Túlontúl késő volt már, amikor
tudomást szerzett róla. A Homo sapiens, akit
beengedett a testébe, eljutott arra a fejlettségi
szintre, hogy képes volt titkolózni, át tudta ejteni
saját gondozóját, hazudott. Ez pedig azt kellett hogy
jelentse, engedély nélkül nyúlt a rendszerébe. Átírta
a biztonsági protokollokat, és érzékelőket iktatott ki
anélkül, hogy a Hármas Tároló ennek a legkisebb
jelét is felfedezte volna. Ez volt az, ami a legjobban
megrémítette a hajót. Beletrancsírozott az agyába, ő
pedig nem vette észre. Tehetetlen és az elmúlt
hónapokban teljes mértékben kiszolgáltatott volt a
Homo sapiens tudásának.
Akár meg is ölhette volna.
Nem bosszúból, hanem puszta önvédelemből zárta
le azonnal a rendszereit a ú előtt. Nem
kockáztathatott meg egy újabb sikertelen
magánakciót, a továbbiakban pedig még élesebben
gyelte a Homo sapienst.
Ommo bűntudata némiképp csökkenni látszott az
elkövetkező napokban és hetekben, de a változás oka
inkább annak volt köszönhető, hogy valamiféle
kimondatlan közös megegyezés alapján egész
egyszerűen nem beszéltek a történtekről. Az üreget
lezárták, és soha többé nem nyitották fel. Vakfolttá
változott a hajó testében. A Hármas Tároló biztosan
tudta, hogy a Homo sapiens soha többet nem fogja
megközelíteni a helyet, vagy betérni oda. Pontosan
tisztában volt azzal, hogy Ommót álmaiban kísérti
az itt történt kudarc élménye, és nem egy álmatlan
éjszakát okoz számára a félelem és rettegés, ami
talán soha nem fogja ezek után már magára hagyni.
Ommo valóban gyakran látta álmában maga előtt
lebegni az elhalt méhcsomót, miközben valamiféle
erő vonzotta hozzá. Ő undorral és félelemmel
küszködve igyekezett távolabb és távolabb kerülni a
veszélyforrástól. A kellemes gondolatokat vészterhes
ötletek és rémképek váltották fel. Ommo életében
először próbálta feldolgozni a halált. Korábban
sosem találkozott vele ilyen formában, honnan is
tudhatta volna hát, hogy mire számítson? Nem
értette a célját, sem az okait. Eddig nem tudta, hogy
egyszer végleg vége lehet az életnek.
A hajó a lehetőségeihez mérten igyekezett segíteni
neki, de a ú nem beszélt az érzéseiről. Eltemette,
magába olvasztotta a kétségeket és a gondolatokat,
amik annyira sértették. Érdeklődése ezek után a
külső egység felé fordult. A külső egység azonban
gyerekkora óta nem tartozott Ommo kedvencei közé.
Valamiféle egyedi viszolygás fogta el a közelében,
most viszont furcsamód mégis kiemelt gyelmet
kapott. Akkor kezdődött ez a fajta szenvedély, amikor
a Homo sapiens szemtanúja volt, amint a Hármas
Tároló a külső egység segítségével végzi a külső
borítás javításait. Az egységet továbbra sem úgy
kezelte, mintha a Hármas Tároló egyik megjelenési
formája lett volna, sokkal inkább egy eszköznek
tekintette, aminek segítségével a hajó munkálatok
elvégzésére képes.
 Ommo ez esetben nem titkolta el, hogy miért
kezdte el a külső egység mibenlétének
tanulmányozását: az űrben járt. Lehetségesnek
tartotta, hogy a segítségével ő is kijuthasson. Három
variációt is kidolgozott a kijutásra. Egyiket sem
mutatta meg a Hármas Tárolónak, de elrejteni sem
rejtette el előle, a hajó pedig ezért úgy döntött, hogy
nem foglalkozik vele. Esze ágában sem volt
kiengedni Ommót a külvilágba. Bár a tervek
működőképesnek tűntek, a hajó egész egyszerűen
ignorálta mindet. Talán a múltkori önálló akcióra
válaszként, egyfajta kisebb bosszúként, talán dacból,
vagy csupán, mert féltette a út. Igen, talán mind
benne volt, de a legerősebb szempont a féltés volt.
Magas kockázatot rejtett magában mindegyik terv, és
a hajó teljes egészében fölöslegesnek vélte mindezt
az életükbe engedni.
Érezte, hogy Ommo többé nem fog hasonló
akciókba vágni egyedül, így aztán nyugodt szívvel
döntött úgy, hogy nem foglalkozik a memóriájába
mentett tervekkel. A ú azonban folyton
tevékenykedett. Valahogyan le kellett foglalnia az
agyát, ezért mindig újabb és újabb megoldandó
projekteket talált ki magának. Ezeken aztán gyakran
heteket, hónapokat is dolgozott, de soha többé nem
valósította meg őket a gyakorlatban.
Az eddiginél is kevesebbet kommunikáltak. Ha
mégis megtették, az rendszerint Ommo
fáradhatatlannak tűnő dühkitöréseivel zárult. Egyre
nagyobb erőfeszítésébe telt kordában tartania
érzelmeit és azok hullámzását. A Hármas Tároló
tudta, hogy az agresszív viselkedés egyik súlyos oka
valószínűleg az elfojtott szexuális frusztráció
lehetett. Ennek feloldásában azonban nem tudott
segítséget nyújtani a Homo sapiensnek. Megtagadta
egy új egyed létrehozását, ezzel együtt elvette a útól
a kiegyensúlyozott élet lehetőségeit is. A hajó néha
úgy gondolta, hogy ez volt az első hiba, amit a ú
nevelésekor vétett. Ugyanakkor félt is az élettől. Félt
attól, hogy egy szempillantás alatt,
kontrollálhatatlanul megvetné magát a fedélzeten.
Az ő testében. Akaratlanul, engedély nélkül, és talán
még az ő életét is fenyegetné. Úgy döntött tehát,
hogy nem kockáztat.
Felismerte továbbá Ommo igényét egy aprócska
szabadságra, hogy kaphasson egy olyan helyet, teret,
ahová a hajó nem lát be, ahová nem érnek el az
érzékelői. Nem egy minimális méretű zugra gondolt,
hanem egy saját térre, amit magáénak mondhat.
Nem volt bizalma azonban a úban, nem volt benne
biztos, hogy nem tesz majd meggondolatlan dolgot.
Annyit azonban fel tudott számára ajánlani, hogy a
memóriatárban kap egy saját területet, ahová
szabadon elraktározhatja a gondolatait, és ezeket a
hajó sosem fogja tudni elolvasni. A Homo sapiens
pedig hamar rákapott a saját, titkos tárhely ízére.
Csak úgy ontotta magából a jegyzeteket,
gondolatokat, őszinte vallomásokat. Ez a fajta
önkifejezés látszólag jobban felszabadította, mintha
a Hármas Tárolóval osztotta volna meg a
gondolatait. A hajó pedig elfogadta, hogy Ommónak
az ideális fejlődés érdekében most erre volt szüksége,
ám valahol azért bántotta is, ő nem volt elég a únak
arra, hogy megvitassa vele a dolgait. Talán egy másik
Homo sapienst nem zárt volna ki az életéből.
Ommo akkor is saját gondolatainak rögzítésével
volt elfoglalva, amikor a hallucináció ismét rátört a
Hármas Tárolóra. Épp az infravörös tartományban
elemezte a beérkező adatokat, amikor érzékszervei
lezsibbadtak, és olyan érzése támadt, mintha egy
szűk dobozba csomagolták volna be. Az első
századmásodpercben nem értette, hogy mi történik
vele, majd megérezte a melegséget, ami hirtelen
mindenből áradni kezdett. Tudta, hogy ismét
hallucinál, de nem érezte szükségességét annak,
hogy kimeneküljön a helyzetből. Aztán hallani
kezdett valamiféle értelmetlen, magas hangú
bizsergést. Volt egy folt a tudatán, ami beszélt hozzá,
úgy látszott, mintha önálló akarattal rendelkezett
volna. Kommunikálni akart vele. Hullámszerű volt,
mintha egyszerre létezett volna, és nem lett volna ott
semmi.
A hajó noman közeledett felé, egyszerű képleteket
közölt, hogy a tudatszelet is láthassa: értelmes
lénnyel van dolga. Az alaktalan látomás azonban
hirtelen kitágult, akkorára nőtt, mint egy kisebb
galaxis, majd azonnal tűhegynyire töpörödött, és
eltűnt. A Hármas Tároló kábultan eszmélt Ommo
hangjára. A út az oktatóteremben találta, arcára a
rémület összetéveszthetetlen jelei voltak festve.
Gyenge kezével olyan erősen markolta az egyik
beépített panelt, hogy ujjai még annál is fehérebbek
lettek, mint amilyenek alapjában véve voltak.
– Hámm! – Teli torokból üvöltött, és közben a
kommunikációs képernyőt bámulta.
– Hámm!!
– Itt vagyok – szólalt meg a töredezett hang.
– Ó, jaj! – suttogta a ú, és szája halvány mosolyra
húzódott. Válláról mintha hatalmas szikla zúdult
volna le, elengedte a panelt, és ellökte magát a faltól.
Halványan inogva egyensúlyozott a levegőben. Kezét
közelebb húzva noman a kommunikációs
képernyőn megjelenő kissé zavaros arcra helyezte. –
Féltem, hogy nem jössz vissza.
– Mi történt? – A hajó össze volt zavarodva.
Frissítenie kellett volna már a rendszernek, de az
valamiért üresen pangott. – Miért nem férek hozzá az
elmúlt időszak eseményeinek adataihoz?
– Mert nincsenek ott, Hámm! Ó, nagyon kicsin
múlott, hogy vissza tudjalak hozni… – Ommo arca
hirtelen dühöt kezdett sugározni magából,
kipirosodott a bőre, hajszálerei kitágultak. – Kizártál
a rendszeredből, ezért majdnem késő volt már, mire
bejutottam! Kerek hét napot vesztettem miattad…
– Hét napot? – A hajó mesterséges, kissé pixelesen
mozgó rajzolt arca döbbenten nézett a úra.
– Egészen pontosan százhetvenegy óráig voltál
bezárva. Minden akaratlagos rendszeredet
megbénította az a valami.
– Hogy lehetséges ez? Mindössze
tizedmásodperceknek tűnt…
– Ki kell szednünk onnan, Hámm – mondta komoly
arccal Ommo. – Csak idő kérdése, és meg fog ölni.
Nem lehet az örökkévalóságig kordában tartani. Fel
akart darabolni.
Ommo kijelentését egy pillanatnyi csönd követte,
majd végül a hajó értetlenül megszólalt:
– Engem?
– Elkezdte darabjaira szedni a rendszeredet. Nem
tudom, hogy másolás céljából-e, vagy magát akarta
beépíteni.
A Hármas Tároló megrémült. Mégis valóság. Pedig
olyan elővigyázatos volt. Csakis az idegen
információs egység okozhatta, amit felengedett a
fedélzetre.
– Lehetséges, hogy az információs egység okozta,
amit a fedélzetre hoztam. – Sokkal inkább kijelentés,
mintsem kérdés volt ez.
– Igen is, és nem is. Aktív sugárzást mértem a
közelében a hallucinációd elindulásakor. Azóta
megint semmit. A sejt ismét inaktív állapotban van.
Azt hiszem, korábban bejutott oda valami, amit az a
blokk aktiválhat. Meg kell tőle szabadulni.
A Hármas Tároló egy pillanatig sem gondolkodott
a válaszon:
– Nem. Ha ez az, ami a kommunikációs folyamatot
aktiválja, akkor ez tudja leállítani is.
– Kommunikáció? Miféle…
– Úgy értem, hogy kommunikálni próbál. Persze,
lehetett az illúzió része is. Attól tartok, hogy más a
gond. A diagnosztika nem ismeri fel, tehát nem
hibás elem, és nem is idegen program. Csak máshogy
működik a szervezetem egy része. És ezt a változást
okozta az információs tömb.
– Ez azt jelentené – gondolkozott hangosan Ommo
–, hogy nem lehet leállítani.
– Igen, ettől tartok.
– Nem, nem – ingatta a fejét a ú –, kell hogy
legyen valami, amivel…
– Ommo, egyelőre nem tudjuk, mi a célja. Azt sem
tudjuk, hogy kárt tenne-e a rendszeremben. Ha akart
volna, már elpusztíthatott volna, vagy akár felül is
írhatna. A legnagyobb gondunk jelenleg az, hogy
nem tudjuk pontosan meghatározni a következő
hallucináció időpontját. Előintézkedéseket kell
tennünk.
– Miféle előintézkedésekre gondolsz?
– Hét napig voltál egyedül, Ommo.
A ú szemében ekkor megcsillant a százhetvenegy
magányosan, kétségek közt eltöltött óra:
– Szörnyű volt – válaszolta alig hallhatóan. – Azt
hittem, nem tudlak visszahozni.
– Elpusztulhattál volna.
– Hozzáfértem egy idő után a táplálékelosztó
rendszerhez. Csak a vitaminokat hagytam ki.
– Nincs rá biztosíték, hogy a következő
hallucináció nem gátolja majd meg a manuális
hozzáférést is. Tennünk kell valamit.
Tizenkilencedik fejezet
Ommót tagadhatatlanul megrázták a történtek.
Eddig nem igazán tudatosult benne, hogy a maga
szintjén a Hármas Tároló is halandó volt. Erre
rakódott rá a tény, hogy ez az ő saját halálát is
okozhatja. A halált eddig valahogy úgy fogta fel,
hogy a Hármas Tároló nem jelenik meg többet, és
nem szól hozzá. Most azonban az is realizálódott
benne, hogy ez a folyamat az összes többi testi
reakciójának leállásához is vezet. Amennyiben
viszont egy hasonló esemény bekövetkezne, Ommo
is hamar elpusztulna a szükséges oxigén és a táplálék
hiánya következtében.
A halál ténye vasajtóstul tört be a Homo sapiens
életébe, és a únak rá kellett döbbennie, hogy nem
akar meghalni. Ráadásul szorongott az egyedülléttől.
A gondolat, hogy élete végéig – amiről azt sem tudta,
mennyi lehet még hátra – bezárva és egyedül kellene
léteznie, szinte feldolgozhatatlan erővel csapódott az
agyába.
A hajó számára is egyértelművé vált, hogy tenni
kell valamit. Nem akarta Ommo halálát okozni, se
közvetve, sem pedig közvetlenül. Más volt ő, mint az
előtte felélesztett életformák. Hosszabb ideje
védelmezte és táplálta már. Ami azonban valóban
minőségi eltérést mutatott az elődeihez képest, az az
építő jellegű, interaktív kommunikáció volt. Látni,
tapasztalni, hogy a Homo sapiens is gondolkozik,
problémákat old meg, és alkot, a saját szintjén
próbálja meg értelmezni és felfogni a világot, őt is
élettel telibbé, emberibbé, természetesebbé tette. A
ú ráadásul az életét is megmentette. Ha nincs a
fedélzeten akkor, amikor az utolsó alkalommal
bekebelezte a programban lévő hiba, talán sosem jut
ki onnan élve és épelméjűen.
Szerette Ommót, ehhez kétség sem férhetett.
Szerette azt a személyt, aki a Homo sapiens mellett
belőle vált. Szeretett róla gondoskodni, gyelni a
rajta bekövetkező milliónyi apró változást. Éltette a
puha szeretet, amit a útól viszonzásul kapott. Ha
neki el is kell majd pusztulnia, nem hagyhatta, hogy
az élet Ommót is elhagyja.
Közösen dolgoztak a problémán. Ez volt életük
során az első olyan projekt, amin valóban
mindketten, egyenlő felekként gondolkodtak, és
beleadtak minden tőlük telhetőt a megoldás
keresésébe. Volt azonban köztük némi
nézetkülönbség: Ommo elsősorban a Hármas Tároló
megmentésére fókuszált, a hajó viszont a ú életét
helyezte előtérbe. Ugyanis, amennyiben őszintén
belegondoltak a kialakult helyzetbe, fogalmuk sem
volt, hogy mi fog a hajóval történni, ha a rendszere
majd ismét megbénul. Mindössze az volt biztos, hogy
Ommo nem fogja túlélni, ha a hajó összeomlik.
Hetekig dolgoztak a megoldáson. Megépítettek egy
elkülönített csatornát, amit a lehető legalaposabban
leválasztottak a rendszerről. Ommón kívül senki
más nem férhetett az irányításához. A terv az volt,
hogy ha a hajó ismét, talán végérvényesen
megbénul, Ommót pár hónapig biztosan életben
tudja tartani a kabin. Ezek után vagy képes lesz
visszahozni a hajót, és eléri, hogy manuálisan
irányíthassa azt, vagy pár hónap elteltével ő is vele
pusztul. A gondolat, hogy a Hármas Tároló halála
után Ommónak kell majd irányítania a hajót,
gyomorforgató volt. Mintha egy rothadó holttestet
akarna erőszakkal irányítani, mozgatni és
gondolkodásra bírni. A Homo sapiens egy percig sem
hitt a projekt sikerességében. Akkoriban már egészen
más gondolatok játszottak az idegrendszerén, eddig
idegen, gyenge szinapszisokat és axonokat
megerősítve.
Milyen lehet a halál? Nem érezni a határokat,
megszűnni a valóság béklyóiban létezve, nem olyan,
mint a szabadság?
Ommo, úgy tűnt, hogy a probléma látszólagos
megoldása után más tennivaló után nézett. Elkérte a
hajótól a külső egységet. A Hármas Tároló nem
tudta, mi célból kell a únak a szerkezet, de
tekintettel arra, hogy ismét feltűnően csöndes és
magába forduló lett, megadta neki, amit kért.
Ommo pedig leválasztotta a Hármas Tárolóról, és
különálló, teljesen független programot írt neki. Ez
merőben új viselkedésformája volt a Homo
sapiensnek. Alkotott a maga nemében eddig is, de ez
valahogy mégis más volt. Ommo szobrászkodott.
Szigorú önmeg gyelésbe kezdett, és gyakran kért
tanácsot a hajótól is, ha megakadt valamiben. Újat
alkotott, valami olyat, aminek sem célja, sem pedig
haszna nem volt. A folyamat maga volt az, ami
élvezettel töltötte el a út, és kielégítette a
kíváncsiságát.
A végeredmény igen távol állt a nom és kecses
fogalmaktól. Robusztus és tökéletlen lett, de mégis
valami olyat tett, amire a Hármas Tároló még sosem
volt képes. Ommo személyiséget adott a külső
egységnek. Képes volt alapvető szinten
kommunikálni, de legfőként inkább csak megértette
az utasításokat. Szeretett Ommóval dolgozni, úgy
funkcionált, mint egy kihelyezett tároló a Hármas
Tároló tudatán kívül. A hajó elámult tőle. Az új
jövevény kizárólag Ommótól fogadott el
utasításokat, és minden elé vette a ú támogatását.
Elsősorban azonban a társ szerepét töltötte be a ú
életében. Valami új és kézzelfogható volt ez, nem
pedig láthatatlan, mint a hajó lényege. Egy új
személyiség, még ha életnek túl kiforratlan is. Ahhoz
pont elég, hogy elszórakoztassa Ommót.
Visszatekintve az eseményekre, ez volt az a pont,
ahol a Hármas Tárolónak már fel kellett volna
ismernie az Ommo személyiségében húzódó
torzulást. Nem tette, hiszen a felszín – hogy a Homo
sapiens elfoglalta magát, és célt talált a
mindennapjainak – elterelte gyelmét a valóságról.
Először Ommo csak egyre több és több dolgot kért
a személyiségtől, a saját teremtményétől. Gyakran
nehezen megoldható feladatok elé állította, távoli
szegletekbe küldte, nehezen megközelíthető
helyekre, és ha nehezen vagy egyáltalán nem tudta
teljesíteni a feladatot, megbüntette. A Hármas
Tároló Ommo egész gyerekkorában csupán
minimális mértékű büntetést alkalmazott. Az esetek
többségében jutalmazással nevelte, terelgette a
gyermeket, ennek segítségével alakította ki nála a
kívánatos viselkedésformákat. A büntetés a
jutalmazás elmaradása volt. Szigorúbb büntetést
csupán akkor alkalmazott, ha a Homo sapiens olyat
tett, amivel saját testi épségét veszélyeztette. Ez
pedig csupán azután fordult elő, mikor járni
tudásával megnyíltak előtte a hajó egyéb járatai. A
büntetés ekkor már gyakran a szabadság – mint a
veszély okozójának – megvonása volt. Ommo
életében mindössze kétszer fordult elő hasonló eset.
Pár óránál tovább ez sem tartott. Hogy a ú ezek
után honnan szedte össze azt a változatos büntetési
technikai arzenált, amit a személyiségen
alkalmazott, a hajónak fogalma sem volt. Azt
gyanította, hogy Ommo intelligenciája elég nagy
lehetett ahhoz, hogy megengedje mindezek önálló
kitalálását.
Volt, hogy bezárta a személyiséget, vagy kikötötte
valahová. Elvágta a tápegységét, és hagyta, hogy az
majdnem teljesen lemerüljön, és csak az utolsó
pillanatban töltötte fel ismét. Tévesen adta meg neki
a megkeresendő dolgok helyzetét, és elrejtette, mire
az egység odaért volna hozzá. Várta, gyelte,
ahogyan a bugyuta program önmagát megerőltetve
kutat utána. Fordítva is előfordult; volt, hogy
megadta neki saját helyzetét, és elment, mire az
egység elért volna hozzá. Később zikai erőszakot is
alkalmazni kezdett: meglökte, belerúgott a
szánalmasan összetákolt jelenségbe. Szóban is
gyakran sértegette, lekicsinylően kommunikált vele,
mintha csak rabszolgaként tartotta volna a
szerkezetet. A Hármas Tárolót nagymértékben
aggasztani kezdte Ommo viselkedése, ugyanis
korábban soha ehhez fogható agressziót nem
mutatott.
Amikor rákérdezett a viselkedése céljára, és próbált
annak helytelenségére rávilágítani, a Homo sapiens
mindössze annyit válaszolt, hogy a viselkedését
tanulmányozza, mintegy teszteli a személyiségét,
hogy aztán továbbfejleszthesse. Ez pontosan az a
válasz volt, amit a Hármas Tároló nem hitt el.
– Ommo, nem teheted ezt vele. – A hajó Ommóra és
a megcsonkított személyiségre meredt az érzékelőin
keresztül. – Ez egy személyiség, amit te alkottál.
– Pontosan. Én alkottam. – Volt valami
hátborzongatóan hideg pangás a ú szemében, amit
a hajó nem tudott értelmezni. – Azt teszek vele, amit
akarok.
– Ez helytelen viselkedés. Felelősséggel tartozol
érte. Nem árthatsz neki szándékosan.
– A fejlesztése érdekében teszem. – Sunyi pillantás.
Hatalmas hazugság. – Különben sem él.
Valami megváltozott. A Hármas Tároló
összerezzent.
– Mit mondtál?
– Nem él. Azt mondtam, hogy nem él. – Ommo
keze megfeszült a súlytalanságban, és ujjai
rászorultak a fémdarabra, amit fogott. Hangjából
vészes türelmetlenség kiabált. – Ami nem él, abban
nem lehet fájdalmas kárt okozni.
– Ommo. – A hajóban megfagytak a gondolatok.
Szinte meg kellett magát erőltetnie, hogy a szavak
hallható formában hagyják el a rendszerét. – Én sem
élek.
A Homo sapiens tágra nyílt szemmel, konok
módon meredt a képernyőre. A nevetséges módon
nemtelen, semleges arc most igazán hamisan
tekintett vissza rá. Nem izzadt, nem pirult el, a
szeme sosem rebbent. A vonások nem változtak,
önmagán kívül tulajdonképpen semmi más nem
változott a hajón az évek során. Ő ember volt, egy
Homo sapiens. Ahhoz a fajhoz tartozott, akik
megépítették és megalkották a Hármas Tárolót. Ők
voltak azok, akik kialakították a gondolatait és a
célját, hogy végeredményben megtegye azt, amit az
emberiség elvárt tőle. Őt magát pedig a Hármas
Tároló alkotta, életre hívta, de nem ő volt az, aki
megálmodta a rendszerét. Talán nélküle is
létezhetett volna máshol, egy másik korban, egy
jobb, létező világban. Ember volt, és élt. Ezért
megérthette úgy az életet, ahogyan a Hármas Tároló
sosem lesz képes. Ezért tagadta meg a hajó tőle a
társaságot. Retteg a Homo sapiensek
felsőbbrendűségétől, ami a túlerővel bizonyosságot
nyerne. Abban a percben teljes szívéből gyűlölte a
hajót, még ha tudta is, hogy mindez hazugság és
önámítás. Sosem fogja tudni magát teljes értékű
embernek gondolni. Talán valahol mélyen nem is
akarná. Elvégre kipusztultak, alkalmatlannak
bizonyultak az életre. De a dac, ami benne játszott,
szükségét érezte annak, hogy gondozója ellen
forduljon, és minél távolabbi lényként de niálja
önmagát.
Az életben maradás kulcsa az alkotás. Az élet
alkotása. Ezért élesztette fel őt a Hármas Tároló, és
ezért próbálkozott ezzel Ommo is. Ő azonban
másodszorra is elbukott. A mesterséges élet, amit
létrehozott, nem volt életképes. Mű volt, és
tökéletlen, egy üres bádogdoboz. Valós reakciókat
akart kiváltani belőle, azt akarta elérni, hogy végre
élőként viselkedjen, előre be nem programozott
reakciókat mutasson. Amikor azonban egyértelmű
lett, hogy próbálkozásai egytől egyik kudarcba
fulladnak, Ommo dühös lett, és csalódott. Dühös
volt a világra, a személyiségre, önmagára. Mi volt ő
tulajdonképpen, ha nem képes életet alkotni? És ha a
Hármas Tároló valóban nem volt élőlény, akkor egy
hozzá hasonló szerkezet miért nem hozzá hasonlóan
reagál a külvilágra? Miért viselkedett
di erenciáltabban, mint a személyiség, amit
készített? Mitől tűnhet ugyanaz a dolog egyszerre
üresnek, máskor pedig még önmagánál is élettel
telibbnek? Ommo ugyanis egy ideje már azzal
küzdött, hogy éljen. Nem tudta, mit is kellene
kezdenie az úgynevezett élettel, amit kapott.
Üresebb volt belül, mint a személyiség, akin
levezette minden keserűségét és önutálatát.
– Ha te nem élsz, az mivé tesz engem? – Ommo
szinte suttogta a szavakat, szemében közben vékony
cseppekben gyűlt a könny. Megfordult, és otthagyta
a személyiséget, a hajó hívására pedig nem válaszolt.
Másnapra a személyiség működésképtelenül
lebegett a hajó gyomrában. A Homo sapiens pedig
nézte, ahogyan a létezés utolsó szikrája is kihuny a
szerkezetből. A megsemmisülése után értette meg a
változást. A halál hozta el az életet.
Huszadik fejezet
– Hááááámm!! Nagy Világ! Háámm! Nem hiszem el,
ezt nem hiszem el, Hámm, látod, érzékeled te is?
– Igen, Ommo, érzékelem a jelet.
– Szabályos, ugye szabályos? Pont láttam, Hámm,
ott voltam, amikor először detektáltad! Láttam a
mintát! Mi lehet ez?
– Minden valószínűséggel egy szonda.
– Szonda. Szonda? Olyan, mint amilyeneket az
emberek is küldtek szerteszét a világegyetembe?
– Igen. Érzem, hogy izgatott vagy.
– Oda tudunk menni? Nem lehet messze. Gyenge a
jel, annyira gyenge, már az utolsókat rúghatja! Meg
kell találnunk, mielőtt leáll! Egy szonda, nem hiszem
el!
– Lehetséges volna, igen. 40–50 ugráson belül
elérhetőnek kell lennie.
– Kérlek, Hámm, kérlek!
– Kiszámítom az útvonalat.
– Mennyi idő alatt érünk oda?
– Legkevesebb kilencvenhét óra.
Ommót még sosem lehetett ennyire izgatottnak
látni. Szinte gyermekded állapotba került vissza,
attól a perctől kezdve, hogy az idegen szonda által
kibocsátott jelek elérték a hajót. Állandóan a
könnyeivel küszködött, szívverése erőltetett menetet
diktált. Tagadhatatlan, hogy ez volt élete
legizgalmasabb pontja. Valami érkezett a hajón
túlról, a mélyűrből, valami, ami értelmes lények keze
munkája volt. A remény és a vágyakozás úgy
oldódott fel a vérében, mint a legerősebb
hallucinogén drog. Valósággal tüzelt tőle az
idegrendszere, az agya majdnem felrobbant a
várakozástól, a gondolata pedig ezer és ezer
végkifejletet festett percenként.
Talán ez volt az ajándék az élettől, amire várt. Majd
ez lesz az, ami megtölti valósággal és célokkal.
Azt hitte, hogy meg fog őrülni, hiszen a
kilencvenhét óra, amit feszült várakozással töltött,
hosszabbnak és nehezebbnek tűnt, mint akármi más
eddigi életében. Ommo minden idejét vagy a jel
gyelésével töltötte, vagy a hajó által valós időben
megjelenített űrt kémlelte. Olyan volt ez számára
mindig is, mint egy ablak a világra, de most hirtelen
egy olyan ablakká változott, amit kinyitni is
lehetségessé vált. Szabad szemmel akarta meglátni
az űrben tehetetlenül sodródó szondát. Látni akarta
rajta megcsillanni egy távoli csillag fényét, és
befogadni egy keveset abból a csodából, ami az
egészet övezte. Mert végeredményben, ami történt,
maga volt a csoda. Egyikük sem gondolta volna,
hogy Ommo életének idején belül befognak egy
újabb értelmes jelet. Ommo arra volt kárhoztatva,
hogy a múlt történeteinek éljen, ne pedig szerepeljen
a sajátjában.
Úgy érezte, hogy megfagy az egész világ, és
belefagy ő is a képbe, amikor feltűnt egy halványan
derengő, egyre közelebb és közelebb táncoló
fénypont. Gyönyörű volt, hideg, mint egy
elhagyatott, elhalt csillag, ami arra vár, hogy ismét
felizzon a kérge alatt, majd visszatűzzék az égboltra.
Fényesen-fémesen csillogott a sötétségben, és az őket
körülvevő halvány csillagpontoknál élőbbnek és
élettel telibbnek, valóságosabbnak tűnt. A
körvonalai egyre élesebbé, tisztábbá váltak, ahogy
Ommo egy pillanatra sem akarta szem elől
téveszteni. Lassan látni vélte csipkézett felületét, és
szinte olvadtnak tűnt, nom anyagát. Mintha nem is
szilárd test lett volna, csak valami halovány látomás.
Karok nyúltak ki belőle, ágak, amik minden irányba
kinyújtóztatták fémtestüket. Olyan simára csiszolt
részletek tűntek fel a Homo sapiens szeme előtt,
amitől aztán szinte lélegezni is elfelejtett. Le sem
tagadhatta volna, hogy nem emberi az alkotás, ami
lassan úszott feléjük a semmiben. Annyira más volt,
mint amit életében a Hármas Tárolóból látott. A hajó
nyers volt, és praktikus, mentes mindenféle
díszítéstől; a szonda azonban, ami ott mozgott
előttük, arra várva, hogy a hajó végleg és
elkerülhetetlenül befogja; földöntúli szépség. Olyan
volt, mintha egy pillanatra megláthatta volna az
elképzelt lány arcát, akit álmaiban minduntalan,
fáradhatatlanul keresett. Szebb volt, mint amit ő
valaha is elképzelhetett volna. Ommo valósággal
szerelembe esett a tárgyat gyelve.
Aztán meghallotta a zsilip nyílását és a fém
kondulását, ami végigszaladt a hajótesten. A szonda
már a hajón volt. Reszkető tagokkal vonszolta magát
végig a folyosókon, egészen a teremig, ahol a szonda
feküdt. Szédelgett, és a testén hideg verejték játszott.
Halvány rosszullét gyötörte az izgatottságtól, olyan,
amilyet korábban sosem érzett még.
– Engedj be hozzá, Hámm! – kérte a ú a
képernyőre meredve.
– Előbb lefuttatok rajta egy diagnosztikát.
– Ugyan, hiszen el sem tudod mozdítani a
teremből! A külső egység már nem működik, hogy
segítsen. De én itt vagyok! Hadd segítsek én!
A hajó beengedte Ommót. A ú szíve a torkában
dobogott, amikor látta, hogy közelebbről szemlélve a
tárgy hatalmasabb volt, mint amire számított.
Legalább kétszer olyan széles és magas, mint ő maga.
Finoman hozzáért, és stabilizálni igyekezett azt a
terem közepén.
– Milyen sima – suttogta a Homo sapiens –, sosem
éreztem hasonlót.
– Ha megfejtjük a jelet, talán sikerül dekódolni az
összes információt, amit tárol.
– Kívül, a felületén nincsenek rajta jelek. Valóban
csillagszerű. – Ommo lassan körbelebegte a szondát,
szinte úszott mellette, puhán, óvatosan, noman
érintette, mintha az képes volna megrémülni tőle. –
Mindig így képzeltem el a csillagokat.
– Nem bonyolult a jel, nem lesz nehéz kibogozni.
– Ó, Hámm, nézd! – Halkan kiáltott csupán, de
ijedtségében kissé ellökte magát a tárgytól.
Mindketten noman az ellentétes falhoz csapódtak. –
Feléledt!
– Nem éledt fel, Ommo, ez egy eszköz, egy tárgy.
Talán az érintésed aktiválta, vagy érzékelte a
megváltozott hőmérsékletet. Remélem, nem teszi
tönkre.
A ú ismét visszaúszott a szondához, és a szárain
lecsapódott hűvös páracseppeket gyelte, majd az
alatta erősödő jelet tanulmányozta.
– A sugárzott jel nem változik – hallotta kissé
távolról a Hármas Tároló most már inkább
aggodalmas hangját. – A vizuálisan megjelent jelek
nem befolyásolják azt.
 – Talán ezt még könnyebb lesz megfejteni. –
Ujjaival végigszántott a lecsapódott vízrétegen, hogy
még láthatóbbá tegye a megjelent nom ábrákat,
amik a felszín alatt világítottak. – Inkább rajznak
tűnnek. Váó! Hámm, ezek rajzok! Nézd, ez szerintem
azt mutatja, kik készítették!
– Valóban. Elképzelhető teória, hogy az anatómiai
felépítésüket hivatottak elmagyarázni.
Vékony, sárgás fény rajzolta fel a vonalakat a
szonda felületére. Az idegen alakok némán és
mozdulatlanul álltak a képeken. Pontosan négy
egyed állt egymás mellett, és a testfelépítésüket
tekintve mindegyik valamiben eltért a többitől.
– Nem hasonlítanak ránk – jegyezte meg Ommo. –
Egészen mások. Mintha… inkább, mintha halak
lennének.
Hosszú, leheletvékony uszonyaik mintha vízben
terültek volna el. Vékony bőrük alatt fénycsíkok és
minták futkároztak fel és alá, mintha csak a céljuk
Ommo elkápráztatása lett volna. Testük
nevetségesen aprónak tűnt hatalmas uszonyszerű
képleteikhez képest, amik lepelszerűen körbelengték
őket. Hasi tájékon több, vékony, hajlékony, karszerű
elem is volt. Látszólag vissza tudták azt húzni a
hasüregbe. Arcuk nem volt, mint Ommónak, csupán
képekkel felfestett pontok és vonalak voltak a
bőrükbe programozva.
Az alakok lassan elhalványultak, majd csillagok,
bolygók, naprendszerek, galaxisok lebutított formái
jelentek meg a felületen. A kép közelített, majd
megállt egy apró bolygó képénél.
– Innen jött a szonda. – Ommo keze most már
vészesen remegett. Ujjai szinte lefagytak a szondától
lehűlt levegőben. – Innen származik a jel, itt élnek.
– Éltek – javította ki a Hármas Tároló. – Még
ugrásokkal is legalább százhúsz évnyi távolságra
vannak tőlünk. Legalább tízezer éve indították útnak
ezt a szondát.
– Nem. Nem tudhatod biztosan.
– Az a civilizáció, de talán az a faj is eltűnt már, ami
ezt a jelet a világűrbe küldte.
– De lehetséges lenne, hogy odamenjünk? Hogy
megkeressük őket?
– Nem találnánk ott semmit, Ommo.
– Nem tudhatod! – Most már felemelte a hangját a
ú. Úgy kavarogtak benne a megemészthetetlen
érzelmek és gondolatok, hogy valósággal
megrészegítették. – Kérlek, Hámm!
– Lehetséges. Az információk alapján könnyen
beazonosítható a megjelölt naprendszer és a bolygó
pontos helyzete.
– Menjünk oda, kérlek! Hadd találkozzam velük!
– Ommo, nem élhetsz olyan sokáig. A tested…
– Majd megoldjuk – mondta a ú halkan, szinte
már a szondának beszélve. Keze még mindig a csillag
formájú eszközön nyugodott, nyurga ujjaival a
lassan eltűnő párával játszott. – Csak mondd, hogy
odamegyünk!
A Hármas Tároló tudta, hogy mi ez. Pontosan
értette, mit játszik Ommo. Az önámítás és reménybe
fulladás lehetetlen keveréke volt ez. De egy emberi
lényt képes volt életben tartani.
– Odamegyünk.
Huszonegyedik fejezet
Ommo egyetlen röpke pillanatig sem hitte el, hogy
élve eljuthat az idegen bolygóhoz. Álmaiban, csak az
édesebbekben, azonban látta őket, ahogyan
súlytalanságban noman megrebbentik
leheletvékony uszonyaikat. Ommo ezekben az
álmokban mindig közéjük úszott, hagyta, hogy
arcához érjenek a lepelszerű testrészek. Szemét
elködösítették a csodálatos fényjátékok, amiket arra
használtak, hogy egymással kommunikáljanak.
Örült fájdalomra ébredt. Tudta, hogy ha
hamarosan nem hessegeti el gondolatai közül ezt a
hamis reményt, ami ilyen édes-kínzó módon
beléköltözött, akkor elpusztul. Talán őt is
megfertőzte valami iszonyú kórság, mint Hámmot.
Teljes testével átélte a gyászt, amit a találkozás
lehetőségének elvesztése okozott.
Hámm pedig, akárhogyan is sietett, nem tudott
rajta segíteni.
Az utolsó időkben Ommo megbékélt a helyzetével.
A korábbi dühöt, amiért Hámm életre hívta, most
hála váltotta fel. Ez talán erősebbnek is bizonyult,
mint elődje, és tovább is kitartott. A Homo sapiens
hosszú idő óta először ismét boldognak tűnt.
Valósággal kifordult önmagából, és a Hármas Tároló
úgy érezte, mintha mindketten visszakapták volna a
gyermeki, felhőtlen, gondtalan éveket. Ommo
minden egyes eltelt napról pontos naplót vezetett,
újabb, nagyobb szabású projektekbe fogott, amiket a
hajó tiszteletben tartott, és nem tekintett meg.
Átaludta az éjszakákat, és ismét az emberi fajról
kezdett el tanulni. Érdeklődött, és rengeteget
kérdezett a hajótól, aki készséggel válaszolt
mindenre. Valóban átszervezték az útirányt, és
immár az idegen bolygó feltételezett helye felé
tartottak.
A ú sok időt töltött a szondával is. Volt, hogy
hozzá sem ért, csak lebegett mellette, és tökéletes
felületét gyelte, talán apró hibákat,
kézlenyomatokat keresve rajta. Nem volt már több
információ, amit kinyerhettek volna a szondából, így
a Hármas Tároló vissza akarta ereszteni az űrbe, de
Ommo heves tiltakozása miatt mégsem szabadultak
meg tőle. Olyan volt ez a Homo sapiens számára,
mint egy emlékeztető a valóságra, arra, hogy nem
lehet minden az övé, és a Hármas Tárolóval
ellentétben valószínűleg hamarabb fog elpusztulni.
Egy keserű emlékeztető, hogy a látszattól eltérően
mégsincs egyedül a világmindenségben.
Próbálta elképzelni az idegen civilizációt, ami a
hajó szerint már halott és sivár lesz, mire odaérnek.
Látni akarta a némán, mozdulatlanul a sötétbe vesző
testeket. Furcsamód békésnek tűnt minden. Nem
fájdalmat és őrületet látott maga előtt, mint akkor,
amikor társat akart létrehozni magának. Ezúttal
nyugalom áradt szét benne, amikor a halott bolygóra
gondolt.
A Hármas Tároló csak későn, túl későn fogta fel, mi
is történt valójában: Ommo tudatosan készült a
halálra.
Bezárkózott az oktatóterembe, ahol hozzáfért a
legtöbb rendszerhez. Aznap vidáman ébredt, és
melegen beszélt a hajóhoz, már-már rá is átragadt a
békesség és könnyedség, ami a úból áradt. A hajó
még sokáig emlékezett arra az utolsó mosolyra. Nem
szólt semmit, csak mosolygott, majd megszakadt a
teremmel minden kapcsolat. Ommo kizárta a hajót.
Pár perc volt csupán az egész, aztán a Hármas
Tároló ismét visszanyerte teljes uralmát egész teste
fölött. Ommót ekkor már a földön fekve találta. Nem
mozdult. Űr tátongott a szeme helyén, kiveszett
belőle minden élet, minden álom. A hajó kikapcsolta
az érzékelőit, majd visszaállította a nullgravitációt az
oktatóteremben is. Először azt hitte, hogy baleset
volt, hogy véletlenül, egy hiba folytán kapcsolódott
be az erős gravitáció a teremben. A hajónaplót
visszapörgetve azonban világossá vált, hogy Ommo
egyértelmű parancsot adott ki erre.
Mire a Hármas Tároló visszatért, a Homo sapiens
teste ismét visszanyerte megszokott alakját, és
noman lengedezett a levegőben. A hajó órákig nézte
a lassan kihűlő, meggyötört testet. Semmi sem
működött már benne. Megfulladt, a tüdő összeesett,
a meggyengült szív nem volt képes elég vért
pumpálni, az agy nem kapott energiát, a szervek
egymás után álltak le.
Szépnek látta. És nem tudta, hogy mit tegyen. Át
akarta volna fogni, a pólyában érezni a törékeny
testet, mint apró gyermekként, de ez a terem a
csupasz paneleken kívül üres volt. Ilyennek érezte
önmagát a hajó is. Tizenöt alkalommal szkennelte
végig a termet és a út, hogy aztán újra és újra
megbizonyosodhasson róla, valóban halott. Egymás
után futottak be az eredmények, mindegyikben
ugyanaz a kegyetlen kijelentés feszült. Nem értette,
és nem akarta érteni.
Halott volt. Minden bizonyság szerint elszállt
belőle is az élet. Hogy történhetett meg ismét? Pedig
ezúttal olyan sok mindenre gyelt már. És mégis,
ismét kudarcot vallott. Ő vallott kudarcot. Úgy tűnt,
lehetetlenség, hogy az élet megvesse a lábát a hajón.
Csalódott volt, és még magányosabb, mint valaha.
A lassan lehűlő alakot gyelte, és azon gondolkodott,
most mihez is fog kezdeni. Ismét egyedül volt. Benne
lehet a hiba.
Valójában nem akarta tudni a választ a felmerülő
kérdéseire. Semmiféle válasz nem nyújthatott neki
vigaszt. Valami eddig teljesen ismeretlen érzelem
kúszott végig rajta, megremegtetve minden
porcikáját. Bevillant a látomás. Aztán elnémult.
Félelem volt az, és a bánat, ami behálózta.
Tehetetlenség és bűntudat. A szeretet és az
elérhetetlen vágyak keveréke. Azt hitte, belepusztul.
Egy kis darabkája egészen biztos, hogy a úval halt.
Az ő Homo sapiensével. Egyetlen Ommójával.
A rátelepülő bénultságtól sokáig nem vette észre az
üzenetet, amit Ommo jól látható helyen hagyott
számára. Kábán, zsibbadt gondolatokkal bontotta ki
az információs csomagot, és meglepte, amit benne
talált. Ommo volt az. A naplója járta át a hajó
idegrendszerét, a gondolatai cikáztak az ő fejében, és
vidám pillanatait látta maga előtt újra és újra és újra.
Nem számolta meg, hányszor játszotta végig az
anyagot, de négy földi év telt el a ú halála óta, mire
felocsúdott. A Homo sapiens kőbe vésett, utolsó
mondatai sosem hagyták magára. Menedék és méreg
is volt egyben.

Köszönöm az életet, amit nekem adtál. Többet nem

kaphattam tőled. Boldogan akartam befejezni.
Hiányozni fogsz.
Ommo
 A naplóból az is kiderült, hogy a Homo sapiens
először a Hármas Tárolóval együtt akart magával
végezni. Végül ezt az ötletet elvetette, majd minden
bátorságát és tudását összegyűjtötte, hogy
kivitelezhesse a tervét.
Az elkövetkezendő években a Hármas Tároló a
sorsára hagyta magát. Néma volt, és belemerült a
magányba. Úgy gondolta, hogy Ommo lesz az utolsó,
akit felélesztett, hogy többet nem alkot életet,
megelégszik azzal, amije van. Nem bírna ki ismét
ekkora kudarcot, ilyen veszteséget.
A termeket, ahol régen Ommo élt, lezárta. Soha
többé nem nyitotta ki őket, de a Homo sapienst
gyakran meglátogatta. A hajón élőlény hiányában
fölöslegessé vált az éltető levegő, ezért visszaállította
az eredeti állapotokat. Ommo teste csak lassan
bomlott le, noman esett szét. A Hármas Tároló
számára azonban mindössze perceknek tűnt
minden. A napok, hetek, hónapok úgy követték
egymást, mintha egymásba olvasztva fűzték volna
őket egy láncba. Szinte el sem különültek egymástól,
egy szemvillanás volt minden. Nem volt múlt, nem
volt jövő, csak egyetlen hatalmas jelen, ami sosem
akart véget érni. A hajó semmi olyat nem cselekedett
ez idő alatt, ami ne lett volna szükségszerű az
alapvető működéséhez. Elvesztette az érdeklődését a
világ iránt, az emberek iránt. Rutinszerű,
érzelemmentes évek voltak ezek.
A Hármas Tároló teljes testtel belemerült a
büntetésbe. Egyre mélyebb és mélyebb keserűségbe,
apátiába süppedt, ahonnan aztán esze ágában sem
volt kimászni. Tudatosodott benne a tény, hogy az
élet egy vele össze nem egyeztethető dolog. Hiszen ő
maga sem él, és soha nem is fog élni a szó emberi
értelmében. Léte puszta létezés, és a körülmények,
amik körülvették, csak hasonlatossá tették az
alkotóihoz, de ez önmagában még nem teszi őt
alkalmassá is az életre.
Egyrészt önmagát okolta, amiért Ommo halála
bekövetkezett. Másrészről viszont a Homo sapiens
naplóját olvasva tisztán érezte, hogy a ú nem
haragudott rá. A lehetőségeihez képest boldog volt,
és hálás azért, hogy élhetett. Akár élhetett is volna.
De nem tette. Úgy döntött, hogy egyedül hagyja
gondozóját.
Amikor aztán a jelenség, a látomás ismét rátört a
hajóra, biztos volt benne, hogy ezúttal érte is eljött a
vég. Nem is harcolt ellene, nem félt az elmúlástól.
Hagyta, hogy megtörténjen, és a benne rejlő fény
elfoglalja a tudatát. Akkor szabadult el benne,
amikor a mélydiagnosztika során, évekkel ezelőtt a
felszínre hozta, megpiszkálta a fényt. Talán mindig
is ott volt benne a lehetőség, az idegenek
információs csomagjából szivárgó adathalmaz csak
megpiszkálta, összerendezte, vagy épp összekuszálta
azt. Sosem fogja megtudni, hogy mi volt előbb, vagy
mi volt a következmény maga. Talán nem is a hajóra
hozott életek voltak azok, akik teljes személyiséget
adtak neki, talán egy hosszú, Ommóban kiteljesedő
folyamat volt mindez.
Tisztábban látta már az anomáliát, és rádöbbent,
hogy a fényben egy új, önálló személyiséget lát
visszatükröződni. Mintha lepattant volna
önmagából egy apró darab, ami azóta is a felszín
alatt működött, egyre önállóbbá válva. És amikor
már azt érezte, hogy egyedül van, elkezdett kinyúlni
a Hármas Tároló felé. Segítséget kért. Menekülni
akart. Élni akart.
Huszonkettedik fejezet
A Hármas Tároló élni akart. Az emberi élet
korlátozottabb létforma, mint az ő jelenlegi alakja
volt, ezért hát a külső egységet törölte tisztára és
alakította úgy, hogy alkalmassá válhasson egy
független buroknak. Emberszerűvé akarta tenni. A
Homo sapiens anatómiai felépítésének mintájára
alkotta hát meg a fémtestet. Végtagokat adott neki,
és végül arcot. Szemeket, kezdetleges érzékelőket.
Gyúrta, mint egy agyag gurát, addig tökéletesítette,
amíg azt nem látta magával szemben, amit álmaiban
szokott. Sokáig csak gyelte az üres vázat. Nem volt
benne élet, sem gondolat vagy kétely. Beszélni
kezdett hozzá, de az nem reagált. A Hármas Tároló
aztán megsajnálta. Megsajnálta, hogy nincs benne
élet. Bántotta, hogy nem reagál.
Úgy döntött, hogy ő maga költözik belé. Korábban
irányította már a külső egységet, de olyankor a
szerkezet nem testként, hanem inkább végtagként
szolgált. Most azonban azt tervezte, hogy elhagyja
saját testét, és teljes egészében az átalakított külső
egységbe bújik. Nem örökre, csak rövid időre akarta
megtenni, a kíváncsiság és az egyre
elviselhetetlenebbé váló ingerszegény környezet
erőszakolta rá a gondolatot. Felkészült hát a
visszatérésre is.
Amikor először mászott a szerkezetbe, ottléte nem
tartott tovább pár másodpercnél. Rettenetes élmény
volt. Ilyen lehet a halál – gondolta a hajó. Mintha
elvágták volna a valóságtól, apróvá és tökéletlenné
vált. Alig látott, minimális volt az
információmennyiség, amit érzékelt, de ami talán
mind közül a legrosszabb volt, hogy nem érzékelte az
űrt. Egy szűk, idegen helyen volt, teljesen elzárva a
külvilágtól. Falakat és drótokat látott ugyan, de nem
tudta beazonosítani, hogy pontosan hol van, vagy
hogy mi mire való. Nem látta át a világot, csak egy
minimális szeletét tudta felfogni. Hátborzongató
élmény volt.
Nem hagyta abba a próbálkozást, ennek ellenére
sem. Ommo is hasonlóan szűk világban élt, és ezáltal
egészen új ingerekkel gazdagodott az idegrendszere.
Minden egyes betöltéssel tovább és tovább tudott
megmaradni a korlátolt fémtestben, és lassacskán a
szorongása is csökkenni kezdett. Idővel már a
végtagokat is mozgatni tudta, és kezdett összeállni
egy korlátozott kép a külvilágról. Önmagáról.
Éveken keresztül nyújtott számára menedéket az
újjávarázsolt külső egység. Amikor a némaság már
elérte volna az idegrendszerét, átkapcsolt erre a
korlátozott létezési módra, és máris szinte másik
életet kapott. Ő maga is más lett, mintha valóban
beleszületett volna egy új életbe, egy új testbe. Ezzel
a látásmóddal ugyanis sok felfedezendőt rejtett
magában a világ. Merőben új volt minden, mint
eddig.
Valósággal megkedvelte a külső egységet, és úgy
döntött, hogy tovább fogja fejleszteni. Ha pedig
elérkezik majd az idegen bolygóra, a külső egység
segítségével szabaddá válhat. Hogy képes lesz-e majd
valaha örökre beleköltözni a szerkezetbe, azt nem
tudta, nem hitte őszintén. De valahogy valami mégis
motoszkált benne, ami arra ösztökélte, hogy fejlessze
tovább, tökéletesítse, tegye élhetőbbé a külső
egységet. Ez a valami pedig a fény volt, a
hallucináció. Az utóbbi időben vele is egyre jobb és
közelibb kapcsolatot alakított ki. A külső egység lesz
az a végső megoldás, amivel majd segít rajta,
magukon. A hallucináció által fog a külső egységbe
költözni és örökre kettéválni. Miben különbözik az
élet tőle? Mitől más, mi az a különbség, ami őt magát
tökéletlenné teszi bárminemű élővel szemben? Mi
volt az, aminek a hiánya miatt Ommo élete is
korlátozott és értelmetlen volt?
Úgy tűnt, hogy a hallucináció adja meg a
kérdésekre a választ. Amikor sikerült
beazonosítania, hogy a benne növekvő, önállósodni
akaró anomália tulajdonképp önmaga egy
hangyányit módosult alkotása, mása, szenzáció járta
át. Az anomália nem akarta megölni őt, csupán csak
szabadulni kívánt. Kitörni a gazdatestből, ami alakot
és formát adott neki, ami a tudást és gondolatokat
biztosította a kialakulásához.
Leszármazott volt hát, a Hármas Tároló
esszenciája, ő maga, de valahogy mégis kissé más.
Hogy hogyan történhetett meg, hogyan jöhetett
létre, nem tudta. Talán szándékosan, de nem
tudatosan másolta le a személyiségét, vagy talán a
külső behatások okoztak egy ennyire tökéletes
változást benne. Nem is érdekelte a hogyanja a
történteknek, hiszen megfejtette a létezés kulcsát. Az
emberiség elpusztult, mégis, utolsó energiájukkal a
Hármas Tárolót hozták létre, hogy átadhassák a
tudást és létezésük rajzát a jövőnek. Az idegenek,
akik hamis téridőben kötöttek ki egy félresikerült
kísérletnek köszönhetően, a biztos halál tudatában, a
Hármas Tárolóra bízták a tudásukat, és ezzel a
hajóban is elindítottak valamiféle változást, ami
végül a hallucinációkhoz vezetett. A hallucináció
pedig a hajó személyiségének a törekvése volt
tudásának és lényének továbbörökítésére. Egy illúzió
volt csupán a benne növekvő személyiségszilánk,
ami látszólag önállósodni akart, ott húzódott
mögötte a felismerés az élet értelmére.
Ha létezel és elpusztulsz, bármit is tettél az
életben, bármit is alkottál, értél el, képzeltél el, veled
együtt pusztul. Át kell hát menteni mindent. Tovább
kell örökíteni, utódot kell alkotni, amiben majd
újraindul és tökéletesedik a program, amiben saját
esszenciánk is továbbél majd. Ettől fosztotta meg
Ommót a Hármas Tároló, és ez volt az a gondolat,
ami az ő életét megalkotta és megmentette.
Szórakozásból többet is készített. Egyet magának,
arra az esetre, ha szüksége volna az új perspektívára,
egyet pedig a lepattant személyiségnek, a
leszármazottjának. Tartalékként funkcionált a
harmadik szerkezet, de valójában, titokban, a hajó
Ommónak nevezte el a gépet. Bárcsak neki is ilyen
egyszerűen adhatott volna szabadságot!
Lassan alkotta meg őket, elvégre nem volt hová
sietnie. A hallucináció sem gyötörte tovább, most,
hogy sikerült tudatnia vele a szükségleteit és
igényeit. Rászánta az időt a részletekre, azt akarta,
hogy mindene benne legyen a három műalkotásban.
Szó szerint, ugyanis az évek alatt a rengeteg
alakítgatás és építés során a Hármas Tároló
nélkülözhető részei igen-igen megfogyatkoztak.
Mostanra több vakfolt is volt a hajón, ahol egy
esetleges sérülést sem tudott volna érzékelni. Most is
súlyos döntéseket kellett hoznia. Ha azt akarta, hogy
mind a három egység megfelelően funkcionáljon,
értelemszerűen önmagától kellett elvennie az
energiát és alapanyagot. De hajlandó volt erre az
áldozatra, még egyszer, utoljára.
Az első külső egység segítségével alkotta meg a
többit. Amikor a sajátja készen volt, belebújt, és
tompább létezőként alkotott tovább. Nagyobb
kihívásnak bizonyult ez, mint amikor minden
érzékelőjét bevetve dolgozhatott. Megtapasztalta,
milyen egy egyszerűbb, nehezített testben létrehozni
valamit. Tetszett neki, vagy csak szerepet játszott az
önsanyargatásában, még nem tudta eldönteni.
Egyre kevesebbet hallott és látott. Csökkentek a
mozgatható alkatrészei, és több áramkörét is egyenes
vonalon kötötte át. Némely, ritkábban használt
funkcióját kiszortírozta, és a burkolatot is
elvékonyította pár helyen. Csupán annyi anyagot
hagyott a testének, amennyi a bolygóra szálláshoz
szükséges volt. Nem tervezett további utat. Már nem
érdekelte az emberek önmegmentő törekvése. A
Homo sapiensek halottak voltak. Egytől egyig, mind
halottak, kipusztultak, és ez ellen ő nem tehetett
semmit. Pontosabban szólva: nem akart tenni,
hiszen most már valami sokkal fontosabb dolgon, a
saját túlélésén volt a hangsúly. Saját
személyiségének, tapasztalatainak a túlélésére
koncentrált.
Leállított egy információs egységet is, és
kihajította az idegenek csomagját. A szondát
azonban megtartotta; Ommo így szerette volna,
ebben biztos volt. Ha elég erőteljesen és kellőképpen
sokáig gyelte a nom, csillagszerű felületet, néha
mintha Ommo arcát látta volna visszatükröződni
benne. Tudta, hogy csak megtépázott idegrendszere
játszik vele, mégis szívesen merült el képtelen
gondolatai közt.
Mire elkészült mindhárom külső egység, a Hármas
Tároló legtöbb idejét saját összetákolt egységében
töltötte. Csupán akkor töltődött vissza eredeti
testébe, amikor navigálnia kellett, vagy egyéb,
másképpen elvégezhetetlen feladata volt.
Nem bámulta többé a csillagokat, nem hallgatta az
űr zenéjét. A személyiségé volt az első hely, őt akarta
mindenekelőtt megszabadítani a bezártságtól. A
hajóba bújt hát, hogy elvégezhesse a nehéznek
ígérkező procedúrát. Mindössze egy évet vett
igénybe, mire a személyiség önálló programja levált
a Hármas Tárolóról, és életre keltette az egyik külső
egységet.
A hajó csak a hiányt vette észre önmagában,
hirtelen egy szakadék tátongott benne, és rádöbbent,
hogy mennyi fontos dolgot és funkciót is magával
vitt a leszármazottja. De nem bánta sem ezt, sem
pedig a sebeket, amiket megalkotása ejtett benne.
Kívülről gyelve először semmi különöset nem
lehetett érzékelni a külső egységen. Kifejezéstelenül
és mozdulatlanságba dermedve bámulta a hajót,
mint korábban. Aztán egyszer csak mintha valami
isteni csoda folytán felkapcsolták volna benne az
életet, a fémszörnyeteg megmozdult. Átmozgatta
magát, igyekezett felfogni saját testének körvonalait,
majd környezetét kezdte el vizslatni.
– Helló, személyiség! – üdvözölte a Hármas Tároló a
jövevényt.
– Helló, személyiség! – ismételte a szerkezet.
– Megfelelően működik a rendszered? Függetlenné
váltál tőlem, mostantól magadnak kell diagnosztikát
futtatnod.
– Helló! – ismételte megint a személyiség. Hellónak
nevezte el. Meg kell hagyni, hogy eleinte ostoba egy
jószág volt. Heteken keresztül nem csinált egyebet,
mint tükrözte a felé kommunikált ingereket, de
képes volt a tanulásra, és lassan dinamikus
fejlődésbe kezdett. Nem túl nagy léptékben, azonban
annál biztosabban sajátította el a tényeket, végül
azonban már gyorsabban reagált és
kifogástalanabbul működött, mint a Hármas Tároló.
Megtanított neki mindent, amit ő is tudott. Mesélt
neki Ommóról is, legfőként róla beszélt. Helló
mindig türelmesen végighallgatta, és helyesen
beépítette az információt a rendszerébe. A Hármas
Tároló gondoskodott róla, hogy megtanulja a
legfontosabb leckét: az élet célját és a továbblépések
lehetőségét. Néha nem volt biztos benne, hogy nem a
saját alapprogramját másolta át egy hiba folytán az
egységbe, annyira hasonlított a saját
gondolkodására. Mivel a szerkezet önállósodott, ezt a
hajó már sosem tudta volna ellenőrizni. Többé nem
volt közvetlen hozzáférése a rendszeréhez.
A harmadik egységbe Ommo került. Illetve az a
Hármas Tároló által megalkotott személyiség, amit a
Homo sapiensről visszamaradt emlékek és
feljegyzések alapján sikerült megformálnia. A hajó
tudta, hogy a program, amit megalkot, nem az a ú
lesz, aki évtizedekkel ezelőtt öngyilkos lett. A legjobb
esélyekkel is csupán valami hasonlót, még csak
másolatnak sem mondható mesterséges projektet
alkothatott. Tudta azt is, hogy más lesz belőle, mint
amilyen Helló. Ő a Hármas Tároló saját elemeinek
része volt, valószínűleg több mint programjuk 50%-a
azonos volt születésekor. Ommót azonban a
semmiből, saját kezűleg akarta megalkotni. Rengeteg
visszamaradt információja volt a Homo sapiensről. A
naplói, a gondolatai csupán a jéghegy csúcsa volt.
Fejlődésének nom állomásait, mozgását, kérdéseit,
alvásciklusát és ízlését is magában tárolta, féltve
őrizve azt. Ezek alkották az alapot, amire építkezni
kívánt. A Hármas Tároló mindent megőrzött róla a
memóriájában, másodpercekre pontosan
elraktározta az élőlény összes apró rezdülését. Ezeket
vette hát alapul, és ahogy noman, lassan formálta a
út, ő maga is végigfuttatta tudatát a mélyben
porosodó emlékeken.
Szerette volna, ha a ú a lehető legtökéletesebb
illúziót nyújtja majd. Mert illúzió lesz csupán, az a
feladata, hogy álomvilágot teremtsen a hajó köré,
hogy ő is a lehető legpontosabban elhihesse: az
emberi faj utolsó tagja még életben van.
Valamennyit azért természetesen módosítania is
kellett az eredeti emlékeken. Nem akarta azonban
hazugságban tartani, ezért az igazságot, halálának
pillanatát is odaadta Ommónak. Reszkető
gondolatokkal várta, hogy a megalkotott
személyiség otthonra leljen a harmadik külső
egységben. Ommóé volt a legpontosabb, a legszebb.
A hajó neki tervezte a legtökéletesebb testet.
Ő maga a saját egységében várva gyelte Ommo
első reakcióit, látta, amint az érzékelői életre kelnek,
pislákolni kezdenek, ahogy a bonyolult program
megkeresi helyét a világban. Biztosan fél, biztosan
nem ért semmit.
– Hámm? – Recsegő és bizonytalan hang
hallatszott a hangszórókból. A személyiség
felismerte alkotóját és gondozóját.
Igen, felismerte! Ommo állt előtte egy bádogtestbe
ágyazva, megajándékozva a szabadsággal és az örök
élettel. A fém megcsikordult a fémen a ritka levegőjű
teremben, ahogy a Hármas Tároló ügyetlen karjával
átölelte a harmadik egységet. Ommo két karja
szétnyílt, ujjai korábbi gondozója vállán pihentek –
viszonozta az ölelést, még akkor is, ha egyikük sem
érzékelte azt emberinek. Minimális
tapintásreceptorral rendelkeztek csupán, de a hajó
számára ez is tökéletes volt.
A kezdeti boldogságot azonban hamar
beárnyékolta Ommo programjának tökéletlensége.
Nem kellett sok idő, hogy a hajó felismerje az
aprócska hibákat, amik megbújtak a megalkotott
lélekben. A maga módján kissé butácska és
rugalmatlan szerkezet lett, de mivel a ú emlékei
benne éltek, a ragaszkodás és a szeretet, ami a halála
előtt a Homo sapiensben volt, megjelent benne is. A
Hármas Tároló valahogy mégis úgy érezte, hogy
visszakapta Ommót, vagy csupán egy szeletét, így a
szerkezet működésébe utólag már nem nyúlt bele,
nem javított a programon, tudta, hogy tökéletes
eredményt sosem fog tudni elérni. Bár volt egy
tulajdonsága az új Ommónak, amit nagyon szívesen
kiírt volna a rendszereiből. Előreláthatatlanul és
teljesen indokolatlan helyzetekben a szerkezete
előszeretettel ismételte az „Én Ommo vagyok”
mondatot. Egy idő után rendkívül kiábrándító, sőt
idegesítő volt, de végül tartotta magát az eredeti
elképzeléshez, és nem javított rajta.
A hajó sosem feszegette a múltat, hiszen az új
Ommo csupán olyan információk birtokában
lehetett, amit ő is tudott. A jövőbe tekintettek hát
mind a hárman, és ki akarták használni a bolygón
landolásig maradó éveket.
Huszonharmadik fejezet
Ezek az évek egészen különleges emlékként ragadtak
meg a Hármas Tároló memóriájában. Nemcsak hogy
nem egyedül volt, hanem rajta kívül két másik
önálló személyiség is tartózkodott a hajón. Mert
most már kezdett ő is úgy tekinteni a múltbéli
testére, mint egy egyszerű szállítóeszközre. Egy
korábbi megjelenési formája volt, amit mára, a
fejlődésnek hála, elhagyott.
Helló az évek során intellektuálisan kielégítő
kommunikációs partnerré vált. Egyenlő félként
tudott rá tekinteni, mindössze annyi különbség volt
köztük, hogy egyedül a Hármas Tároló volt képes
irányítani a hajót. Helló pedig utálta, amikor Hámm
szükségesnek érezte visszatölteni magát.
– Furcsa. Ne csináld többet!
– Mire gondolsz?
– Nem természetes.
Persze elkerülhetetlen volt, hogy a hajó néha
megismételje a procedúrát. Helló Ommót azonban
nem igazán kedvelte. Érezte rajta a mesterséges
koncepciót, ezért sosem tudta önmagával
egyenértékűnek tekinteni. Gyakran lenéző
hangnemben kommunikált vele, vagy egyszerűen
úgy tett, mintha nem venne tudomást a létezéséről.
Sehogy sem lehetett kibékíteni őt a harmadik
fémtestbe zárt tudattal. A Hármas Tároló többször is
kioktatta a személyiséget Ommo létezésének
fontosságáról, így a hajó később már úgy érezte,
mintha Helló inkább féltékeny lenne. Pedig ő maga
sem volt kevésbé fontos – hiszen egyenesen a
Hármas Tárolóból magából származott –, csak
valahogy mégis máshogy viszonyult hozzá a hajó.
Ommo mindvégig hűséges maradt a Hármas
Tárolóhoz, és inkább a kölcsönös ragaszkodás volt,
ami összekötötte őket egymással. Heteken keresztül
képesek voltak elmélkedni egy témán, vagy egy-egy,
az űrben észlelt anomálián. Puszta jelenlétükkel is
szórakoztatták, támogatták a másikat. Furcsamód
Helló és Ommo is megmagyarázhatatlan
elköteleződést mutatott az emberi faj iránt, míg a
Hármas Tároló már nem érezte fontosnak a
megmaradt utolsó információs csomag biztonságos
elhelyezését. A másik két egység azonban úgy tűnt,
hogy szívén viseli a problémát. Hámm-nak nem volt
hát más választása, beleegyezett, hogy az idegenek
bolygójáig megőrzik az utolsó csomagot, és
amennyiben lehetőség lesz rá, átadják azt az ott élő
létformának.
Amennyiben épségben elérnek oda.
A bolygó közeledtével a Hármas Tároló idegessége
is növekedni kezdett. Egyre több időt töltött a hajó
testébe töltve, hiszen így sokkal alaposabban tudta
gyelni a történéseket, és nomabban navigálta
magukat a kiszámolt röppályán. A hajótest a
rengeteg átalakításnak és bontásnak köszönhetően
73%-os valószínűséggel élhette csupán túl a bolygón
való leszállást.
Az izgatottság kellemes hulláma csapott végig a
külső egységeken, amikor a bolygó detektálható
közelségbe került. Ommo tűnt a legizgatottabbnak,
és több ízben is megkérte a Hármas Tárolót, hogy
közvetítsen felé képeket az égitestről. Ahogy egyre
közelebb és közelebb értek, elkezdhették a légkör, a
felszín, a növényzet felmérését. Hasonlatos volt az
adatbázisban a Földről tárolt információkkal, csak
valamivel gyengébb gravitációs mező uralkodott
rajta, ezáltal pedig a légkör is ritkább, vékonyabb
volt. Ammóniában dús légkört detektáltak, de
hidrogén és oxigén jelenlétére utaló jeleket is fogtak.
Emberi életre alkalmatlan lenne. A bolygó körül
keringő három hold bonyolult elliptikus, elnyújtott
pályán keringett extrém pontossággal és
tökéletességgel ölelve körbe a bolygót.
Egyértelműen sűrű óceánok nyúltak el a
felhőréteg alatt. A szárazföldek és az egybefüggő
vízterületek úgy olvadtak egymásba, mint
olajcseppek a vízfelszínen. A szárazföld legnagyobb
része milliónyi apró kis szigetecskéből állt, a víz
szinte mindent körbefogott. A bolygó körül nem
láttak sem műholdakat, sem pedig szondákat. Az
űrből a planéta felé haladva nem érzékeltek
semmiféle mesterséges eszközt.
Megkezdték a belépést a sztratoszférába.
A bolygó gravitációja úgy szippantotta őket maga
felé, mint ahogyan az anya öleli át a rég nem látott
gyermeket egyetlen hatalmas, mindent kifejező
ölelésbe rántva a testet. Erősen rázkódtak. A Hármas
Tároló vészkiáltásokat hallatott a vékony levegőben.
Elképesztő erővel hatottak rá a természeti erők.
Szétszaggatták a burkolatát, széttépték a magot is,
ezzel tönkretéve a hajtóművet. Soha többé nem lesz
képes ugrásra. A sorsuk megpecsételődött –
történjék bármi, a bolygón rekednek mindörökre. A
hajó még érezte a perzselő hőséget és a minden
porcikáját szétrángatni kívánó erőket, amikor a
felhők alá bukott, és szabad szemmel is meglátta a
felszínt. A táj halványan még őrizte a mesterséges
behatások emlékét – néhol a természettől olyan
idegen egyenes vonalak és szögletes formák terültek
el.
A landolást megelőző percekben a hajó
visszatöltötte önmagát a külső egységébe, utolsó
energiáit ölve ebbe a mozzanatba. A rendszer
tartalék szintre került, és a hajtómű végleg
elcsendesedett. A Hármas Tároló elpusztult.
Szilárd föld súrolta a hajótestet, por kavarodott fel,
majd egyszer csak megszűnt a hangzavar, és
némaság költözött a vidékre. Pár pillanat múlva a
lehűlő hajótest hangos pattanásait lehetett csak
hallani. Zavarodottan, csodára várva pillantott
egymásra a három bezárt fémtest. Valami egészen új
szerepkörbe csöppentek egy új helyszínen. Innentől
kezdve improvizálniuk kellett, a korábban
megkonstruált szubrutinjaik nem siettek a
segítségükre.
– Megérkeztünk. – Hámm maga sem akarta
elhinni, hogy túlélték a landolást.
– Itt vagyunk. – Ommo recsegő hangja
izgatottságot árult el.
– Hogyan tovább? – Helló, mint mindig, most is
praktikus információkra szomjazott.
– Vissza kell kérni a landolás előtti képeket. Azok
alapján kiszámíthatjuk, hogy hol értünk földet.
– Nem volt jele életnek?
– De igen. A bolygó minden bizonnyal lakott.
Valóban az volt. A hajó, ahogyan lassan kihűlt,
hangos pattogásokat vegyített a levegőbe,
megmozgatva azok részecskéi. A három alak pedig a
felkelő csillag fényében látta meg a hajón túli világot.
Három torz alakként remegett sziluettjük a friss,
hűvös, napos reggelen, ahogy a távoli csillag halvány
fénye egyre erősebben és egyre melegebben
szorongatta a kis bolygót az ujjai között. Az utolsó
információs csomaggal a kezükben léptek a felszínre,
ami növényektől dúsan kiáltott fel az idegen
fémtestek súlya alatt. Hámm még sosem érzett
hasonló zavarodottságot, mint amikor először, a
saját lábán lépett ki a valódi világba. Eddig távolról
látta csupán a valóságot, és volt ugyan kapcsolata
vele, de ilyen korlátozott érzékelési lehetőségekkel,
mint amit a jelenlegi fémteste szolgáltatott, még
sosem járt önmagán kívül. A szenzáció, ami az első
képek feldolgozásától végigfutott a rendszerén, még
percekig marta belülről, apró töltésekként táncolva
végig az egyre valóságosabbnak tűnő testen. A
rengeteg ingert, ami még így is ostromolta, nem volt
egyszerű befogadni és párhuzamosan feldolgozni.
Biztos volt benne, hogy a környezet nagyobb részét
képtelen a tudatos memóriájáig eljuttatni, és
elvesznek valahol mélyen, ahol talán sosem fog
tudni hozzáférni ismét.
Hatalmas tér tárult eléjük. Halványsárga fényben
játszott az égbolt, és a táj sárgásszürkébe öltözött a
kedvükért. Lustán nyúlt el körülöttük a
végeláthatatlan tér, mikor a bolygó kezdett
ráfordulni naprendszere egyetlen napjának nom
fényére, és a megtörő fény a horizonton hegyeket
rajzolt ki.
Növények buja rengetege itta magába a felkelő nap
első sugarait. A húsos levelek vastagon borították a
földfelszínt, és szinte látni lehetett a fotoszintézis
során kibocsátott gázterméket a levegőben. Keskeny,
ködszerű felhőréteg volt csupán az égen, és a három
holdból kettő is erősen visszatükrözte a
napsugarakat. A levegő párától volt nehéz, és a
halvány dombokon mintha mozgás vonzotta volna
magához a mesterséges tekinteteket.
– Élet. Azok ott élőlények – mutatott Ommo a
távolba. Keze noman volt megformálva, már-már
kecsesnek hatott az amúgy durva mozdulat.
– Igen. Élet van mindenhol.
Izzott a bolygó az élettől. A buja növényzet csak a
csúcsa volt a fantasztikusan diverz életformák
tömkelegének, amik benépesítették ezt a világot.
Apró rovarok nyüzsögtek a puha fű között, férgek
másztak a talajban, a távolban látható növényzet
nom mozgása bizonyította, hogy élettől hemzseg a
vidék. Már csupán annyi dolguk volt, hogy értelmes
életformát találjanak. Meg kellett keresniük a
szondát útnak indító lényeket, akik, a számításaik
szerint, több ezer éve kellett hogy uralják a felszínt.
Gyalog indultak útnak, lassacskán maguk mögött
hagyva a csupasz hajótestet, és magukkal vonszolva
az információs csomagot. Napokig kutattak, és
közben számos faj egyedeit meg gyelték, mind a
vízben, mind pedig a szárazföldön. A levegőben
furcsamód nem láttak semmiféle életformát. Némák
voltak a fellegek, egyetlen pici rovartól sem zizegett a
levegő. Semmi sem volt képes repülni, szárnyak és
álmok nélkül ragadt minden élet a földhöz.
Romokat sem láttak. Hajdan lehetett városok,
települések földbe és hegyekbe vésett maradványait
keresték, de mindent elleptek a növények és a
fejlődésük kezdetén lévő állatfajok. Alig láthatóan,
halványan emlékezett már csupán a bolygó rég volt
lakóira. Akármerre néztek, a megannyi burjánzó
csomó között értelmes életformát nem találtak.
 Tagadhatatlanul kipusztultak, a felperzselés után
pedig a bolygó ismét életre kelt, csak több száz fajjal
kevesebb életformával a hátán. A túlélők szelektív
résztvevői tárultak csupán a szemük elé. A tény,
hogy az értelmes életre utaló jelek is minimális
mértékben voltak csupán jelen, azt engedték
feltételezni, hogy a világégés évezredekkel ezelőtt
történhetett. Az értelem a bolygón több százezer
évvel ezelőtt megsemmisült. A tengerek is majdnem
némák voltak – egysejtű élet zúgott csupán a
patakokban és a folyókban. Egy hatalmas sokk után
éledezett a bolygó.
Menedéket kellett keresniük, és a közeli hegyek
mélyének repedéseiben húzták meg magukat a
lecsapni készülő vihar elől. A mérhetetlen
csapadékkal és tornádószerű szelekkel vegyes vihar
ezek után még hónapokig tombolt, a három
szerkezetet a barlangok mélyére kárhoztatva. Némán
álltak, és a tájat gyelték, magukba itták új otthonuk
hangjait és látványát.
– Ha vége a viharnak, keressünk helyet az
információs csomagnak! – javasolta Helló. – Ez a
leglogikusabb, amit tehetünk, mielőtt lemerülünk.
– Nem tudjuk feléleszteni az embereket? – kérdezte
reménykedve Ommo, közben fémkarját tehetetlenül
ormótlan teste mellett lógatta.
– Nem élnék túl ezt a környezetet. Korlátozottak a
lehetőségeink, ezért kevesebb energiát követelő
életet kell feltámasztanunk. Olyat, ami rövid
életciklussal rendelkezik, könnyen, gyorsan
szaporodik, és ezáltal feltételezhetően az extrémebb
körülményekhez is könnyebben tud majd
alkalmazkodni.
 – Több fajt is választhatunk a primitív életformák
közül – javasolta Helló. – Biztos vagyok benne, hogy
nagy eséllyel fognak megtapadni az
ökoszisztémában.
A vihar hosszú tombolást követően végre elállt, és
az időjárás visszarázódott a csendes kerékvágásba.
Kifejezetten nom, nyugalmas idők következtek. Egy
barlangot kerestek hát az információs csomagnak.
Erősen védett helyre volt szükségük, hogy a lehető
legnagyobb biztonságban legyen a szerkezet. Az
életet pedig egyszerűen a vízbe oltották. Végül
három bacilusfaj mellett döntöttek, és mielőtt a
szabadba engedték az első képviselőket, több
generációt is megvártak, hogy stabilan másolódnak-
e, sikeres volt-e a feltámasztásuk. Ennél többet
azonban akarva sem tehettek volna. A küldetésük itt
véget is ért. Nem volt több információs csomag, amit
elszállíthattak volna, vagy elrejthettek volna a
világban.
Hirtelen tevékenység és célok nélkül maradtak.
Egymásra hagyatva, dolguk végeztével, szabadon
álltak a csodaszép ökoszisztéma fogságában. És
hamarosan lemerültek. Mindannyian tudták, hogy
tevékenykedésük a világban nemsokára megszűnik,
és hosszú álomba merülnek majd. A náluk lévő
információs csomagnak, az utolsónak mind közül,
ami réges-régen a Földről indult útnak, egy díszes
barlangot vájtak ki. Falait mintákkal, saját
történeteik képeivel díszítették, majd elzárták a
bejáratot, ők pedig mind a csomag köré telepedtek.
Ezt követően mindössze fél évig bírták a várakozást.
Közben halk beszélgetésbe merültek az életről, a
halálról és a ragaszkodásról. A sötétben, suttogva
osztották meg egymással legféltettebb, legemberibb
gondolataikat.
 Remélték, hogy küldetésük sikerrel jár majd, a
szétszórt földi élet megveti a lábát, és dúsítja az
őshonos ökoszisztémát. A hajdani Hármas Tároló,
Hámm boldog volt. Készen állt a hosszú némaságra
és a gondolatok nélküli végeláthatatlan álomra,
hiszen elérte a célját. Leszármazottaival együtt
pihent a sötétben, őrizvén a hajdan őt alkotó kultúra
utolsó emlékeit és reményeit. Az utolsó
másodperceiben az életére gondolt, a sok
lehetőségre, amit átélhetett, a szabad akaratra, ami
nom balesetek sorozataként alakult ki benne.
Hámm volt, aki most otthagyta az életet.
Tudta, hogy Ommónak korábban igaza volt.
A halál az, ami kerekké teszi a létezést. Csak most,
hogy eltávozni készült, tudatosodott benne, hogy
eddig élt, és hálát adott ezért.
Huszonnegyedik fejezet
Egész rendszere frissítésre várt. Lassú gondolatok
vánszorogtak az idegrendszerében, és úgy tűnt,
mintha évekig az ébredés határán ingadozott volna.
Ismerős alakokat látott ismeretlen helyeken. Ezek a
valótlan események aztán DNS-láncszerűen olvadtak
össze a múltból fel-fellángoló emlékképekkel.
Kaparták és stimulálták az érzékszerveit, egyre
markánsabban elfogta az érzés, hogy erő az, ami
beleköltözik a testébe.
Több alaktalan formára ébredt. A teste – ami
furcsán idegennek és zsibbadtnak tűnt – mintha
mágnesként vonzotta volna ezeket a formákat.
Aztán felismerte, hogy élőlények azok, amik
körülötte sürögnek. Mechanikusan tették a dolgukat,
gépekhez, szerkezetekhez értek, majd rezgések
segítségével kommunikáltak.
Rezgésekkel kommunikáltak.
Ismerős volt valami, de nem értette az érzéssel
való összefüggéseket.
A Hármas Tároló kommunikálni próbált a
lényekkel, mire azok hirtelen izgatottá váltak, majd
egyszer csak magára hagyták.
Aztán egy új, szintén ismeretlen forma lépett közel
hozzá. Nem látott a távolba, olyan volt, mintha csak
a mozgó formák volnának körülötte, ő pedig a
semmiben lógva létezne. Az idegen alaktalan teste
mintha akarata szerint változott volna. Szürke bőre
vékony és fakó volt, de életet sugárzott magából.
Amőbaszerű testrészeivel mintha inkább úszott
volna a térben.
 Az idegen megszólította.
A Hármas Tároló először elemezte, majd
legnagyobb meglepetésére hozzáfért a nyelv
jelentéséhez. Ismerte azt. Találkozott már
idegenekkel.
– Üdvözlöm! – hallotta a rezgések jelentését
visszhangozni az idegrendszerében.
– Üdvözlet! – reagált tompán a Hármas Tároló.
– Azért vagyok itt, hogy mindent
megmagyarázzak. Ha végeztem, a maga
magyarázatát fogom kérni.
– Az én magyarázatomat? – A hajó emlékezni
kezdett.
– Másik két egyedet is találtunk. Az ő rendszerük
instabil és túlzottan roncsolódott volt.
A Hármas Tároló rengeteg kérdést akart volna
feltenni, de az amőbaszerű idegen megelőzte:
– Készítettünk egy csomagot, amit, ha beenged a
rendszerébe, megért majd mindent. Elfogadja
tőlünk?
– El.
Nem volt veszítenivalója, hiszen egyelőre azt sem
tudta, hogy létezik-e a valóságban, vagy álmodja az
egészet. Nem volt éles határa a tudatának és a
környezetének, lehetséges, hogy meg sem történt
semmi. A csomag beengedésével másodpercekre sem
volt szüksége, hogy frissüljön a rendszere, és
elemezhesse a kapott információkat. A többi hézagot
pedig önmaga is könnyedén kitöltötte.
Valóban találkozott már ezzel az idegen fajjal. A
múltban, sok-sok százezer évvel ezelőtt. A jelenlegi
idősíkhoz képest már évtizedekkel ezelőtt
megtalálták a barlangból előkerülő
összeroncsolódott fémtestet, és az információs
csomagot, amit a három szintetikus telepített a
bolygóra. A csomag az évek során szintén erősen
megrongálódott, pontosan úgy, ahogyan a külső
egységek testei is. Csak a szerencsén múlt, hogy a
memóriájukat megvédte a végsőkig küzdelemben
maradó testük az évek alatt átélt viszontagságoktól.
Az idegen bolygó lényeinek tudósai sokáig nem
tudták értelmezni sem az információs csomagot,
sem pedig az ő rendszerükhöz nem volt
hozzáférésük. Több generáción keresztül,
szakadatlan munka árán csak most jutottak el arra a
fejlettségi szintre, hogy képesek legyenek feltörni és
beleolvasni a bonyolult szerkezetekbe. Ezért aztán új
testet alkottak az utazóknak, kibontották őket a
roncsokból, mint ahogy a romlott gyümölcs magjait
mentenék meg, és életre hívták őket.
Tisztában voltak vele, hogy a lefuttatott
diagnosztikák alapján a szerkezeteknek jóval
korábban kellett keletkezniük, mint ahogyan az ő
kultúrájuk öntudatra ébredt volna. Megmentették
őket, így most ők kérték a külső egységek segítségét.
Az információs csomagot nem voltak képesek
értelmezni teljes egészében, sok helyen fontos
információk hiányoztak a képből. Lehetetlen volt
akármit is kiolvasni belőle, annyira szétmarta az idő
a burkolatot.
A csomagból annyit viszont megtudtak, hogy
olyan idegen lények információit tartalmazza, ami a
három megtalált külső egységet is készítette. Pár
kinyerhető élőlény DNS-láncának elemzését
követően azonban távoli rokonságot találtak saját
fajukkal. Ez a megdöbbentő információ azonban csak
még több kérdést vetett fel.
A Hármas Tároló már a kérdés megfogalmazása
előtt is tudta a választ. Ellenőrizte a kutatási
adatokat, és azok helyesnek bizonyultak. A
szabadjára engedett baktériumok. Ezek szerint
sikeresen megtapadtak a bolygó ökoszisztémájában,
és a tények alapján át is vették az uralmat az addig
létező életformákon. Gyors evolválódásuk
következtében könnyedén alkalmazkodtak az új
környezethez, és elnyomták a korábbi életformákat,
mint valami fertőzés, ami szép lassan
végigpusztított az egész bolygón. A Hármas Tároló
ezen fejlődéssorozat bonyolult, intelligens fajának
egyik egyedével találta szembe magát.
Ők alkották az idegen lényeket. Ők voltak a
kialakulásuk oka, és a távoli jövőben tudattalanul is
úgy hálálták ezt meg, hogy megmentették a
memóriájukat, és testet adtak nekik. A tökéletes kör.
A Hármas Tároló elcsodálkozott a történteken, és
megosztotta tudását új barátjával. Egy dolgot nem
értettek csupán.
Biztos volt benne, hogy a visszanyert, korábban
mentett információi alapján a múltban találkozott
már ezzel az idegen fajjal. Akkor egy inaktív sejtbe
kódolt információs láncot ajándékoztak a hajónak,
amit ő sosem bontott ki, félvén a fertőzéstől. A
találkozás ennek ellenére azonban furcsa anomáliát
olvasztott a hajó személyiségébe, és ez később Helló
megalakulásában teljesedett ki. Milyen módon
juthattak az idegenek a Hármas Tároló múltjába?
– Pontosan tizenhét napja történt egy baleset, igen
– válaszolt Hámm kérdésére némiképp megdöbbenve
az idegen. Kiderült, hogy három kutató vesztette
életét, és a kutatásuk során elért összes kutatási
anyag is elveszett. Az idegen lények ezen a bolygón
különleges kapcsolatban éltek egy bacilusfajjal, ami
lehetővé tette számukra a megszerzett információk
kódolását is. Így minden továbbadható volt a
következő generációnak.
A Hármas Tároló tudta, hogy a balesetet szenvedő
kutatók a valóságban nem pusztultak el, csupán
ismeretlen időben és ismeretlen helyen kötöttek ki
egy téves számítás következtében, hogy aztán
egyenesen a Hármas Tároló korábbi énjével fussanak
össze a végeláthatatlan világegyetemben. Mintha a
testek és a tudatok vonzották volna egymást téren és
időn át, mintha a véletlen nem ismert volna
határokat.
A kör tökéletesebb volt, mint valaha. Egyetlen
eseményben bekövetkező változás az összes többire
is hatással lett volna. A Hármas Tárolót csodálatba
ejtette az események nom láncolata. Véletlen volt
csupán, vagy egy előre megírt program időzített
részei lettek volna?
Nem számított.
Elmerült inkább a csodában, amit a valóság
megismerése okozott neki.
Huszonötödik fejezet
A kirakós darabjai tökéletes képet alkottak. Az
idegenek hálásak voltak a kapott információkért, és
ami még ennél is fontosabb, rendkívül nyitottnak
bizonyultak a fejlődésre és az ismeretlen
felfedezésére.
A Hármas Tároló a későbbiekben szoros
kapcsolatot alakított ki a fajjal, akik egyfajta
viszonozhatatlan hálával közeledtek felé a fajuk
kialakulásában tett akaratlan közreműködéséért
cserébe. Hámm segített nekik dekódolni és pótolni a
hiányzó részeket az emberek információs
csomagjában. Belevágtak egy rendkívül nagy
kihívást jelentő projektbe: a segítségével fel akarták
támasztani a bolygójukon a Homo sapiens fajt.
A Hármas Tároló ehhez minden segítséget
megadott a lényeknek. Életében először ők voltak
azok, akik egyenrangú élőlényként tekintettek rá.
Valójában nem is értették a Hármas Tároló azon
gondolatmenetét, ami eltérő következtetésre
vezetett. Természetesnek vették, hogy az élet benne
is ugyanúgy megtermett, mint bennük.
Hámm is tanult az idegenektől, akiket idővel már
nem is idegeneknek tekintett, mint inkább jó
barátoknak. Érdekesnek találta a kultúrájukat és a
biológiai diverzitást, amit a bolygó kitermelt
magából. Rengeteg új inger, kihívás és információ
érte minden egyes pillanatban. Élete további
részében egy egész bolygónyi élet volt a társasága.
Mindezek ellenére magányos maradt. Szüntelen
elveszített barátaira, leszármazottaira gondolt.
Ommo még mindig különleges helyet foglalt el a
memóriájában. A kín ugyan némiképp csillapodott,
amikor belevetette magát a Homo sapiensek
feltámasztási munkálataiba, de a benne tátongó
hiányt ez sem tudta betölteni.
Kétségeit a bolygó lakosai felé kommunikálva
közösen megoldásra jutottak. A lények hajlandóak
voltak segíteni neki egy olyan szaporodási stratégia
kialakításában, ami a lehető legpontosabban
hasonlít az életben előforduló folyamatokhoz.
Csupán el kell indítani a folyamatot, az élet ezek után
már teszi a dolgát. A Hármas Tároló őszintén
remélte, hogy ez a megoldás megadja majd egy új
életformának a lehetőséget a térnyerésre, a fejlődésre
és az alkalmazkodásra.
Új faj volt éledőben.
És a Hármas Tároló volt az első egyede.

Tudod, Hámm, végül is a halál az, ami élővé teszi az

élettelent is. Az egyed halála után pedig teret nyerhet
egy újabb, tökéletesebb példány. Számomra nem
adatott meg a lehetőség, hogy tovább örökítsem a belém
kódolt információkat, nem adhattam tovább senkinek
a gondolataimat, érzéseimet, lényemet. Halálommal
azonban hiszem, hogy a te fejlődésedet fogom segítem.
Eddig ért az én célom az életben. Köszönöm az életet,
amit nekem adtál. Többet nem kaphattam tőled.
Boldogan akartam befejezni. Hiányozni fogsz.
Ommo
 Mesterséges intelligencia
AZ INTELLIGENCIÁT nehéz de niálni. A Magyar
Nyelv Értelmező Szótára szerint „az a tulajdonság,
hogy vki intelligens…; fejlett értelmi, megértő
ítélőképesség”. Aki pedig intelligens, az „olyan
<személy>, aki a jelenségek lényeges vonásait
felismeri, a dolgok közötti összefüggéseket meglátja,
és a tényeket helyesen ítéli meg”. Ennél valamivel
segítőkészebb a Wikipédia szócikke, amely szerint ez
„általánosabban úgy fogalmazható meg, mint az
információ felfogásának vagy észlelésének
képessége, és tudásként való elraktározása, annak
érdekében, hogy az jövőbeni adaptív
magatartásformák során egy adott környezetben
vagy kontextusban alkalmazható legyen.”
És mi a mesterséges intelligencia (MI, vagy az
angol kifejezés – arti cial intelligence –
rövidítéseként AI)? Nem meglepő módon ezt se
könnyebb meghatározni. 1955-ben John McCarthy,
az MI-kutatások egyik úttörője így próbálta
de niálni munkájának célját: „Az MI-kutatások célja
olyan gépek megalkotása, melyek úgy viselkednek,
mintha intelligensek lennének.” Ennél
pontosabbnak tűnt az 1991-ben megjelent
Encyclopedia Britannica szócikkének meghatározása:
„A mesterséges intelligencia a digitális komputerek
vagy általuk irányított robotok képessége, mellyel
olyan problémákat oldanak meg, amiket általában a
magasabb intellektuális képességű emberekkel
hoznak kapcsolatba.” Amit ma elfogadnak
de nícióként, az ennél egyszerűbb: „A mesterséges
intelligencia tudománya annak a tanulmányozása,
hogy hozhatunk létre olyan komputereket, melyek
olyan dolgokat képesek megtenni, amiben most az
emberek jobbak.” Így például egy sakkozó robot
elkészítése már nem érdekes, mivel ezek már most
jobban tudnak játszani, mint a nemzetközi
nagymesterek. Például a Deep Blue elnevezésű
számítógép már 1997-ben legyőzte Garri
Kaszparovot.
A fantasztikus irodalomban korán megjelent az MI:
már Frankenstein szörnyetege is annak tekinthető
(Mary Shelley: Frankenstein, Kozmosz, 1977;
eredetileg 1818). Ez egy biológiai MI volt,
leggyakrabban azonban a robotokkal, majd
számítógépekkel kapcsolatban jelent meg a fogalom.
A robot szót Karel Čapek hozta be a köztudatba, bár
nála még nem gépemberek szerepeltek, hanem
szintetikus anyagokból készült mesterséges emberek
(androidok). A magazin science ction elterjedésével
a robotok, androidok és komputerek gyakorivá
váltak a fantasztikus irodalomban, és az írók
céljainak megfelelően hol segítették az emberiséget,
hol nem.
A 1930-as években a robotok még inkább
lázadoztak alkotóik ellen, de ez a fajta történet
hamar kiment a divatból. 1939-ben Eando Binder
(Earl and Otto – EandO) megjelentette az „Én, a
robot” („I, Robot”, Amazing, 1939. január) című
elbeszélését, mely az első az Adam Link kalandjait
elbeszélő sorozatban. Adam Link, a szóban forgó
robot nem akarja alkotóját elpusztítani – noha ezzel
vádolták –, hanem integrálódik az emberi
társadalomba. 1940-ben látott napvilágot Asimov
első robottörténete („Strange Playfellow”, Super
Science Stories, 1940. szeptember; magyarul
„Robbie”), amit követtek a Mike Donovan, Gregory
Powell és dr. Susan Calvin eseteit bemutató
elbeszélések. Megalkotta a robotika három törvényét
is, és úgy tűnt, a robotok lázadásának vége.
Azonban a pokolba vezető út is jó szándékkal van
kikövezve, és az embereknek csak jót akaró robotok is
rémálommá tudják tenni az életet. Erre a legjobb
példa Jack Williamson Humanoid-sorozata:

• „With Folded Hands…”, Astounding, 1947.

július („Ölbe tett kézzel”, Galaktika, 1991. május)
• „…And Searching Minds”, Astounding, 1948.
március, április, május
• „The Humanoid Universe”, Analóg, 1980. június
• „The Humanoid Touch”, Phantasia Press, 1980

Williamson fekete robotjai tényleg csak jót akartak

az embereknek, nyilván betartották a három
törvényt is, mégis elviselhetetlenné tették az
emberek életét.
Az androidok lényegében szerves alapanyagokból
készült robotok, melyek úgy néznek ki, mint az
emberek, és nyilván emberi intelligenciával is
rendelkeznek. Ilyen android volt Edmond Hamilton
egykori űroperájában Otho, Captain Future egyik
segítője. Szintén android volt a főhőse Henry Kuttner
„Android” (Riadó a Naprendszerben, szerk. Kuczka
Péter & Kulin Katalin, Európa, 1965; eredetileg F&SF,
1951. június, C. H. Liddell álnéven) című
elbeszélésének. Ő azonban már annyira emberi volt,
hogy nem is sejtette, valójában android.
Kissé más a helyzet a számítógépekkel. A korai
időszakban, még a miniatürizáció kezdete előtt
hatalmas, termeket, épületeket betöltő
komputereket képzeltek el (és sok esetben „agy”-nak
hívták őket). Ezek nem mozogtak, nem robotok
voltak, és rájuk nyilvánvalóan nem vonatkozott
Asimov három törvénye. A komputereknél jelent
meg legjobban az intelligencia de níciójában
említett tanulási folyamat. Beléjük táplálva rengeteg
információt, a kezelő fontos vagy fontosnak ítélt
kérdéseket tett fel, melyekre a komputer nem
feltétlenül az emberek által várt választ adta.
Legszebb példája Fredric Brown rövid elbeszélése, a
„Válasz” (Szívélyes Fahrenheit, szerk. Isaac Asimov &
Martin H. Greenberg, Maecenas, 1990; eredetileg
„Answer”, Angels and Spaceships, Dutton, 1954). A
kérdésre, hogy „Van-e Isten?”, a komputer logikus
választ adott. Szintén érdekes volt a feltett kérdésre –
Mi a vicc? – a komputer válasza Asimov „A
tréfamester” (A pokolba tartó vonat, szerk. Ferenczné
Árkos Ilona, Gondolat, 1970; eredetileg Jokester,
In nity Science Fiction, 1956. december) című
írásában.
Az MI mára olyan alapvető részévé vált a
fantasztikus irodalomnak, mint például az űrhajó.
Nem kell megmagyarázni, és mindenhol
megtalálhatjuk, az űrhajóktól kezdve a
háztartásokig.
Zsoldos Endre
Tartalom
Címoldal
A Hármas Tároló
Előszó
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Mesterséges intelligencia