NNCL961-433v2.

Philip José Farmer

FENEVADAK

Philip José Farmer FENEVADAK

Eredeti cím: Blown
Copyright © 1969 by Philip Jósé Farmer
All rights reserved!

Fordította: Nemes István

A borítón látható festményt Zsilvölgyi Csaba
készítette
ISBN 963 7841 21 0 Hungarian translation © by Cherubion Kfí., 1993
Cherubion
Könyvkiadó és Szolgáltató Kft. Az AVALON Kiadói Csoport tagja
Felelős kiadó:
Nemes István és Nemes Judit ügyvezető igazgatók
Műszaki szerkesztő: Király Edit
Szakmai tanácsadó: Bihon Tibor
Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó
Nyomta az Alföldi Nyomda
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4171.66-14-2
 Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Terjedelem: 9 (A/5) ív Készült Debrecenben, 1993-ban
 FIGYELMEZTETÉS!

Ez a modern klasszikus
science fiction regény
olyan jeleneteket tartalmaz,
melyek sokkolhatják Önt!
 BEVEZETÉS
A BESTIA KÉPMÁSA

Napok óta iszonyatos szmog gyötörte Los Angeles városát, aki tehette, elköltözött, és aki
maradt, annak veszélyes volt az utcára lépnie gázmaszk nélkül. A forgalmat szinte teljesen
megbénította a menekülők áradata, és a rendőrség éjjel-nappal dolgozott, hogy helyreállítsa a
rendet.
Egy különös küldemény érkezett a Los Angeles-i rendőrségre; egy videokazetta, melyen
szexőrült vámpírok brutálisan meggyilkolják Herald Childe üzlettársát, Colbent.
Mivel a rendőrségnek a szmog-katasztrófa miatt nincs ideje mélyebb nyomozásokat
folytatni, a magándetektív Herald Childe munkába kezd, hogy megoldja az ügyet.
A nyomok a vámpír hírében álló Igescu báró világtól elszigetelt házába vezetnek.
Hamarosan kiderül, hogy Childe gyanúja beigazolódott, és a legkülönösebb lények, vámpírok,
farkasemberek, kígyónők, disznónők és egyebek fogságába kerül, akik szertartásszerűen
szexuális tevékenységre kényszerítik.
Childe megtudja, hogy Igescu báró és bandája nem földi teremtmények, egy másik
dimenzió lakói, akik érkeztükkor letapogatták az emberek mentális kisugárzásait, és alakjukat
az alapján öltötték fel, aminek az emberek gondolták őket.
Így ölt alakot a bestia képmása.
Hogy mit keresnek a Földön és mi a céljuk, azt Childe nem tudta meg, de arra rájött, hogy
állandó szexuális tevékenységre van szükségük ahhoz, hogy fennmaradjanak.
A házban lakozó, félig anyagtalan szellem, Dolores del Osorojo segítségével Childe-nak
sikerül kiszabadulnia, és számos kaland és borzalom után megöli Igescu bárót s több
szörnyeteg társát, majd miután felgyújtja a házat, elmenekül.
Azonban a megpróbáltatásai még nem értek véget. Nem találja otthon a volt feleségét, s
egy titokzatos és vészterhes telefonhívás tudtára adja, hogy a játszma még nem ért véget. És
ha nem tartja a száját...
Bár Igescu báró elpusztult ugyan, de vannak még a Földön hozzá hasonlók, akik esetleg
bosszúra szomjazhatnak.
Fenevadak...
 1. fejezet

Az eső úgy zuhogott, mintha el sem akarna állni.

A hatodik nap estéjén ebben a fantasztikus filmek Vénusz bolygójára emlékeztető városban
Herald Childe Vivienne Mabcrough-t követte.
Néhány pillanattal ezelőtt fékezett egy hatalmas fekete Rolls-Royce mögött, arra várva,
hogy a lámpa zöldre váltson a Santa Monica bulvár és a Beverly Hills-i Canon Drive
kereszteződésében. A Rollson hátul is volt ablaktörlő, s a fémkarok között Childe Vivienne
Mabcrough-t pillantotta meg.
A nő a hátsó ülésen ült egy férfi társaságában, és éppen akkor fordította oldalra a fejét,
amikor a lámpa zöldre váltott. Childe tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni ezt a profilt.
Nemcsak mert ez volt a legszebb, amit valaha is látott, hanem mert legutóbb egy olyan
helyzetben találkozott vele, amit bár nagyon szeretett volna, képtelen volt kiverni a fejéből.
Néhány másodpercig, amíg a dudák meg nem szólaltak mögötte, arra gondolt, hogy inkább
hagyja elmenni a nőt. Ha követi, esetleg felhívja magára a Vivienne és a hozzá hasonló lények
figyelmét. Ilyesmit pedig normális ember egyáltalán nem, de még egy bolond sem kívánt
volna magának.
Ennek ellenére 1972-es Pontiacjával a Rolls után eredt, közben leszorított egy Jaguart,
amely szabálytalanul próbált előzni bal felől. A Jaguar dudája felvisított és a szélvédőn
keresztül is látszott, hogy a vezető átkozódik. Sár fröccsent Childe autójára, de az ablaktörlők
gyorsan eltüntették a foltokat. Közben Childe látta, amint a Rolls nyugat felé fordul a Little
Santa Monicán és áthalad egy sárga lámpán. Childe megállt a pirosnál, gyorsan
körbepillantott, de mivel egyetlen rendőrautót sem látott –, bár messzire nem is láthatott a
szürke vízfüggönytől – bekanyarodott balra. A következő sarkon megpillantotta a jobbra
forduló Rolls hátsó lámpáit, és gyorsan utánaeredt. A hatalmas autó a Moonlark étterem előtt
állt meg, ahol Vivienne és kísérője kiszálltak. Csak egyetlen lépést kellett tenniük az esőben a
bejáratig, ahonnan az ajtónálló továbbvezette őket. A Rolls sofőrje egyenruhát viselt, és most
feltehetőleg az a feladata, hogy visszavigye az autót Vivienne rezidenciájához. Természetesen
az autó lehetett a nő partneréé is, de ez most mellékes volt. Childe arra is kíváncsi lett, hol
lakik a férfi.
Annak ellenére, hogy már nem dolgozott magándetektívként, Childe azért hordott egy
magnót magával. Most, miközben követte visszafelé a Rollsot a Santa Monica bulváron, majd
a Sunset bulvár északi részén, belemondta a mikrofonba az autó rendszámát és típusát. A
Rolls kilódult a Lexington útra, és két háztömbnyivel később megállt egy hatalmas György-
stílusú ház felhajtóján. A sofőr kiszállt és hátraindult. Childe egy fél háztömbnyivel tovább
hajtott, ott leparkolt és visszasétált. A szakadó eső és a sűrű félhomály miatt egyszerűen
képtelen volt kivenni a házszámot az utcáról. Egészen meg kellett közelítenie a házat, és
közben csak abban reménykedett, hogy senki nem fog kinézni az ablakon. Bent égtek a
lámpák, de életnek nyoma sem látszott.
Visszament a kocsijához, és jobb oldalról ült be, mert nem akarta összevizezni a cipőjét és
a bokáját. A koszos, szürkésbarna víz padkától padkáig megtöltötte az utcát és lassan már az
úttest és a járda közötti füves részt nyaldosta.
Childe beült az autóba, és a címet is bemondta a magnóba. Azonban ahelyett, hogy elindult
volna, még egy jó ideig üldögélt és azon tanakodott, mit tegyen most.
Az Igescu báró házában eltöltött éjszaka óta őt nem háborgatták. Akkor ő miért háborgassa
most őket?
 De ezek gyilkosok, szadisták és emberrablók. Erről személyesen győződött meg.
Bizonyítékai azonban nem voltak. Ha pedig elmesélné a hatóságoknak az akkor történteket,
egész biztos elmegyógyintézetbe zárnák. És ő egy szót sem szólhatna emiatt.
Voltak idők, amikor maga sem hitt élénk emlékeinek. Még a legborzalmasabb dolog is,
amikor Dolores del Osorojo teljes bőrét, a szemeit meg mindent együtt lehúzta a vécén, az is
kezdett egyre hihetetlenebbé válni.
Az emberi agy csak egy bizonyos határig képes elfogadni és felfogni a történteket, így
kalandja Igescuval, Vivienne Mabcrough-val, Hajló Fűvel, Fred Paóval és a többiekkel abban
a hatalmas észak Beverly Hills-i öreg házban, már kívül esett ezen a határon, így tehát teljesen
természetes, hogy az agya próbálja mindezt eltemetni a tudat alatti poros, sötét kamráiba.
Most haza kellene mennie Topanga Kanyon-béli lakásába, és elfelejteni ezt az egészet,
vagy legalábbis megpróbálni azt.
Childe felhorkant. Ő már horogra akadt, és most képtelen szabadulni. Rengeteget tűnődött
Igescu és emberei valódi személyazonosságán. Tényleg vámpírok, vérfarkasok, vérmedvék,
rókák és más olyan lények, amelyeket az emberek általában természetfelettinek tartanak? Még
Igescu származásukról és természetükről tartott „tudományos” előadása, amelyet az öreg
tudós, Le Garrault is megerősített, is képtelenségnek tűnt most. Igescu magyarázata azonban
több volt, mint mese.
Ismét felhorkant és káromkodni kezdett. Ha a fene fenét eszik is folytatni fogja a
nyomozást. Ha nem látta volna meg most Vivienne-t, talán még képes lett volna legyűrni
magában a vágyat, hogy ismét kutatni kezdjen. Azonban a nő látványa úgy hatott rá, mint
öreg vérebre a szellő, ami rókaszagot hoz a dombok felől.
Begyújtotta a motort, és meg sem állt a Santa Monica-i benzinkútig. Belépett a
telefonfülkébe, és a Los Angeles-i rendőrfőkapitányságot tárcsázta. Barátja, Furr őrmester
csak több kicsengés után vette fel a kagylót. Childe arra kérte, nézzen utána a Rolls
rendszámának. Furr megígérte, hogy néhány perc múlva visszahívja. Három perccel később
valóban megszólalt a telefon.
– Megtaláltam. A Rolls egy bizonyos Mrs. Vivienne... V-I-V-I-E-N-N-E... Mabcrough
tulajdona. Fogalmam sincs, hogy a családnevét hogyan kell ejteni. M-A-B-C-R-O-U-G-H.
Mabkró? Mabcrúz? Gőzöm sincs. Különben...
A nő címe megegyezett azzal a házéval, ami előtt a Rolls megállt.
Childe megköszönte a szívességet, és letette a telefont. Úgy látszik, Vivienne biztos benne,
hogy nem fogja többet zavarni. Még azután sem változtatta meg a nevét, hogy a múltkoriban
megpróbálta Childe-ot megölni, amiért kiderítette, hogy a lány az egyik partnerét a pénisze
leharapásával küldte a másvilágra. Valószínűleg Vivienne abban bízott, hogy sikerült annyira
megfélemlíteni, hogy soha többé ne merészkedjen az ő, vagy a hozzá hasonlók közelébe
– bármi történjék is.
Childe odatocsogott a kocsijához, beült és óvatosan visszaindult Vivienne Mabcrough
házához. Elég későre járt már az idő, és az eső miatt Beverly Hills utcáin már kisebb folyók
hömpölyögtek. Annak ellenére, hogy csütörtök éjszaka volt, szinte senki nem járt odakint.
Nyoma sem volt a szokásos forgalomnak. A Santa Monica bulváron persze sokkal többen
közlekedtek, mivel ez az út vezetett Westwoodba, Los Angeles nyugati felébe.
A fényszórók úgy villogtak, mint az özönvízkori szörnyek szemei, amelyek lázban égnek,
hogy feljuthassanak a bárka fedélzetére. A Santa Monica és a Beverly Drive
kereszteződésében egy lerobbant autó állt, amire a többiek most egyként hörögtek rá. Childe
megpróbált átfurakodni a dugón, de két lámpaváltásba is beletelt, mire sikerült, mert mindenki
bent tolongott a kereszteződés közepén, nem várva meg, míg rendeződik a helyzet.
Amikor végre Childe túljutott a dugón, folytatta útját a Beverly Drive-on. Eleinte húsz
mérföldes sebességgel hajtott, majd néhány sarok múlva lelassított tizenöt mérföldre. Attól
félt, hogy beázik a motorja, és a fékjei sem fognak úgy, ahogy kellene. Időnként óvatosan
rálépett a pedálra, hátha így szárazon tarthatja, de igazából nem is reménykedett abban, hogy
kísérlete sikerrel járhat. Négy autó haladt el mellette, és mind a négy olyan gyorsan hajtott,
hogy teljesen beterítette vízzel Childe Pontiacját. Szerette volna kidugni a fejét az ablakon és
lehordani őket a hülyeségük és aljasságuk miatt, de már jött is a következő zuhany.
Amikor odaért a Mabcrough-rezidenciához, továbbgurult egy fél sarokkal és csak akkor
állt meg. Teltek az órák. Eleinte türelmetlen volt, de aztán a több évnyi magándetektívség alatt
megszokott üldögélés és várakozás lassan felülkerekedett benne. Időnként belevizelt egy
olyan tartályba, amit a repülőgép pilóták is használnak. Elrágcsált néhány kekszet, és kávét is
ivott. Éjfél felé azonban az idő malomkerekei kezdték felőrölni á türelmét. Idegei szinte
pattogtak, és ő lassan-lassan kezdett kiborulni.
Aztán a következő pillanatban feltűnt a sofőr, beült a Rollsba és elhajtott. A házból
kiszűrődő fényben Childe jól látta a sötét alakot. Átlátszó esőköpenyt viselt, ami a fejére is
ráhajlott. Ahogy az autó elindult, Childe is felkászálódott az ülésen. Megvárta, míg a Rolls a
következő sarokhoz ér, aztán utánalendült anélkül, hogy azonnal felkapcsolta volna a
fényszóróit. Az eső azóta sem állt el, és ha lehet, még több víz hömpölygött az utcákon.
A Rolls felvette Vivienne-t és partnerét a klubnál, majd visszaindult a ház felé. Childe
remélte is, hogy így lesz, mert semmi kedvet nem érzett a további furikázáshoz. A Rolls
megállt a hatalmas ház bejárata előtt és kitette az utasait. A sofőr elhajtott a kocsival,
feltehetően az oldalsó bejárathoz, a garázshoz. Childe kiszállt, és óvatosan végigment a ház
oldalánál. Látta, hogy a garázs fölött, az emeleten fények gyúlnak ki. Remélte, hogy a sofőr
lakik ott.
Óvatosan megközelítette az oldalajtót, amelyet sűrű bokrokerdő és hátulról egy fal vett
körül, így legalább sem a szomszédok, sem a járókelők nem láthatják, gondolta.
Néhány percnyi kísérlet után kinyílt az ajtó. Childe gyorsan körbevilágított a lámpájával,
riasztót keresett, de nem látott semmit. Lassan, menekülésre készen elindult a ház belseje felé,
előre felkészült arra, ha esetleg kutyát tartanának a lakók. Egy régi óra ketyegésétől eltekintve
azonban semmi más nem hallatszott.
A következő pillanatban pedig már Vivienne hálószobájának résnyire nyitott ajtaja előtt
állt.
 2. fejezet

A hatalmas szobában nem világított más, csak egy padlólámpa. Talapzata több mint egy
méter magas volt, és valami furcsa, pirosas kvarcból faragott, két meztelen nimfát vagy
nőstényszatírt formázott, amelyek háttal álltak egymásnak. A félhomály vékony pergamenként
borult a szobára. Childe-ot a látványtól úgy kirázta a hideg, mintha egy hatalmas jégcsapot
dugtak volna fel a végbelébe egészen a hátsó agyáig. Eszébe jutott az a sok emberi bőr, amit
Igescu házában egy szekrényben talált. A bőröket lefejtették a testekről
– az is lehet, hogy élő emberekről –, utána pedig úgy varrták azokat össze, hogy fel lehessen
fújni, akár a léggömböket.
A lámpabúrát lángokban vergődő piros, kék és lila emberszerű lények díszítették.
A falakat nehéz, szőttesszerű anyag borította. Ezen három alak látszott, és ugyanaz a minta
ismétlődött újra és újra. Az egyik egy szatír volt, amely egyik patájával egy alacsony kövön
állt, a másikat a levegőben tartotta. Háta ívben hátrahajlott, kezeit és a fejét magasra tartotta
és egy pánsípot fújt. Előtte egy nimfa térdelt és a szatír hatalmas, lila péniszét szopta. A nimfa
mögött egy félig ember, félig kígyó lény állt. Alsóteste egy fehér és lila foltos óriáskígyóé
volt, köldökétől fölfelé pedig női test. Telt, jó formájú mellei voltak, hegyes, bíborszínű
bimbókkal. Bájos, háromszögletű arcát hosszú ezüstszínű haja hangsúlyozta ki. Karcsú
ujjaival szétnyitotta a nimfa tojás alakú fenekét, és hosszú, villás nyelve éppen behatolni
készült a nimfa vaginájába vagy végbelébe.
A lámpa mögött egy hatalmas, tizenkét oszlopos, rojtos takaróval fedett ágy állt. Rajta
pedig Vivienne és a férfi feküdtek, mindketten meztelenül.
A nő a hátán feküdt, lábait a fölé hajló férfi vállain nyugtatta. A férfi éppen akkor készült
behatolni.
Childe figyelte őket. Valami különösen furcsát várt a férfitól, de semmi újdonságot a nőtől.
Amikor Igescu kúriájának titkos járataiban bujkált, megleste Vivienne-t a hálószobájában. A
nő akkor azt hitte, egyedül van, és a lehető legkülönösebb módon szeretkezett saját magával.
Childe tudta, hogy azt a látványt soha nem fogja elfelejteni.
– Tedd már be, bébi! – kérte a férfi, aki sötét hajú, harmincöt év körüli lehetett, és szőrös
teste már kezdett elnehezülni. A következő pillanatban pedig felordított, és testének görcsös
mozdulatától, amelyet csak valami borzalmas fájdalom okozhatott, szinte hanyatt esett. Aztán
egyszerre próbált felállni, és minél messzebb kerülni Vivienne-től. A nő lábai úgy rebbentek
szét, mint két fehér madár, amelyek megijesztették egymást. A férfi leesett az ágyról és
elterült a földön. Ekkor már abbahagyta az ordítást, de teste továbbra is reszketett, és közben
fájdalmasan hörgött.
Vivienne feltérdelt, odamászott az ágy széléhez és lenézett a férfira. Közben valami
hosszú, fekete fejű dolog csusszant vissza a lábai közé, és eltűnt a résben.
– Mi a bajod, Bill? – kérdezte. – Elkapta a macska a farkadat?
A férfi közben felült, riadtan vizsgálgatta és simogatta a péniszét. Most meglepetten nézett
fel a nőre.
– Úristen! Mi történt? Még te kérdezed, mi történt? Én azt hittem... én tényleg azt hittem...
neked fogak vannak a micsodádban?
A férfi most felállt. Szürke bőre kezdte visszanyerni eredeti színét. Meglóbálta a farkát a
nő felé.
– Nézd meg! Ezen fogak nyoma látszik!
A nő a kezébe vette a lekonyult szervet, amely úgy nézett ki, mint egy hatalmas, beteg
féreg, és föléhajolt, hogy jobban megnézze.
 – Honnan veszed, hogy ezek fognyomok? – kérdezte. – Tényleg van rajta néhány pötty, de
ez nem komoly. Na? Anyuci fiacskája jobban érzi már magát?
Megcsókolta a nagy, lilásvörös makkot, majd nyelvét végigfuttatta rajta.
– Távozz tőlem, asszony! – tiltakozott a férfi, miközben gyorsan hátrálni kezdett.
– Megőrültél? – kiáltott rá a nő. Felült az ágyon és csodálatos, telt mellei a férfi felé
ágaskodtak. Fanszőrzete sűrű, sötétvörös háromszöge, amelynek színe csak árnyalatnyival tért
el hajáétól, szinte lángolt. Lábai természetellenesen hosszúak és fehérek voltak. Bill közben
egyre hátrált.
– Ide figyelj, engem valami megharapott – kezdte. – Benned fogak vannak! '
A nő hátradőlt az ágyon úgy, hogy lábujjai leértek a földre.
– Tudod mit, drágám? Dugd be az ujjadat és nézd meg, milyen bolond voltál.
A férfi megnézte a vörös szőrzetet és a nyílást, amely most egy kicsit szétnyílt.
– Az ujjaimat sem szeretném elveszteni – morogta. Vivienne hirtelen felült, és szép arca
eltorzult a dühtől.
– Hülye állat! Azt hittem, te egy normális, egészséges férfi vagy! Nem tudtam, hogy egy
idegbeteggel kezdtem! Persze, méghogy fogak vannak bennem! Takarodj a fenébe, mielőtt
kihívom az ápolókat az elmegyógyintézetből!
Bill bamba arccal nézett a nőre, majd a következőket hozta fel mentségére:
– Az élő istenre esküszöm! Nem tudom, hogyan magyarázzam. Lehet, hogy én vagyok a
bolond, vagy valami görcsöt kaptam, és attól volt az a furcsa, égő érzés. Nem, akkor is fogak
voltak! Vagy egy csomó tű! Vivienne felállt, és a kezét nyújtotta Bill felé.
– Gyere ide, bébi! Ülj le az ágyra! Ide. Megpaskolta maga mellett a matracot.
Bill beismerte, hogy ő volt a bolond, mert a csodálatos alakú, gyönyörű arcú Vivienne
látványa úgy látszott, felülkerekedik félelmén. Pénisze duzzadni kezdett, de még nem állt fel.
Leült az ágy szélére, mire Vivienne megkerülte az ágyat és egy párnával tért vissza. Ledobta a
földre és rátérdelt.
– A számban vannak fogak, bébi, és használni is tudom őket – közölte, majd a kezébe vette
félig merev szervet, és nyelve hegyével simogatni kezdte a végét. A férfi először ijedten
összerándult, de aztán figyelmét a nő szája kötötte le. Vivienne feje lassan fel-alá mozgott,
egyik pillanatban teljesen eltűntetve a hatalmas nemi szervet, amely a következő
másodpercben lüktetve és fényesen bukkant elő ismét.
Bill remegett és nyögött, de tekintetét képtelen volt elszakítani a telt, vörös ajkak között
csúszkáló péniszétől. Már a látványtól is szinte eksztázisba esett.
Herald Childe nem tudta, maradjon-e, vagy menjen. Szerette volna átkutatni a házat, hátha
talál valami bizonyítékot Vivienne és a társai ellen. Neveket, címeket, feljegyzéseket vagy
filmeket; bármit, ami hasznára lehet. Itt volt a megfelelő alkalom. Vivienne-nek most más
dolga van, gondolta, nem valószínű, hogy odafigyel a külső zajokra.
Volt azonban valami, ami nyugtalanította. Aggódott a férfiért. Viselkedéséből egyértelműen
látszott, hogy nincs tudatában Vivienne testi furcsaságainak és gyilkos hajlamának. Childe
pedig feltételezte a nőről a gyilkos hajlamot, bár ő maga soha nem látta, hogy Vivienne
megölt vagy megsebesített volna valakit, de abban biztos volt, hogy nem sokban különbözik
szörnyű társaitól.
Bill ártatlan volt, legalábbis abban az értelemben, mint áldozat. Valószínűleg soha nem tett
semmi rosszat Vivienne és a csoportja ellen. Egyszerűen csak felszedték, mint ahogyan Childe
társát is annak idején.
Childe-nak most eszébe jutott az a film, amit a gyilkosok elküldtek a Los Angeles-i
rendőrségre, és kirázta a hideg. A társával ugyanígy bántak, mint most Bill-lel. Aztán a nő
egyszer csak kivette szájából a műfogsorát, betett helyette egy borotvaéles acélfogsort, és
leharapta a társa péniszének a végét.
 Az ezt követő bíborszínű szökőkút, a vér látomása azóta gyakran kísértette Childe-ot
álmában.
Úgy döntött, most közbelép. Ez persze azt jelenti, hogy nem nézhet körül a házban, de
először biztonságban akarta tudni a férfit. Ezt most kell megtennie. Képtelen volt azonban
cselekedni. Meg akarta tudni, mi történik ezután. Vár egy kicsit, aztán majd megállítja a nőt,
gondolta.
Vivienne most felállt, feltárva Bill vörös és lüktető péniszét, ami 45 fokos szögben meredt
előre.
– Csússz hátrébb az ágyon, drágám, és feküdj hanyatt! – szólt oda neki a nő.
Úgy látszott, a férfi korábbi fenntartásai vérnyomása emelkedésével teljesen megszűntek.
Feljebb mozdult az ágyon, hátradőlt és a párnára tette a fejét. A nő odamászott mellé, és egy
percig nyalogatta péniszének a végét.
– Bill? – kérdezte.
A férfi a hátán feküdt, karjait széttárta. Szemei nyitva voltak. Nem válaszolt.
– Bill? – szólította meg a nő hangosabban. Amikor ismét csak csend volt a válasz, Vivienne
feljebb csúszott és belenézett a férfi arcába, aztán először csak megcsípte, majd körömmel
belemart a bőrébe: Vér spriccelt ki a négy barázdából, de a férfi még most sem mozdult.
Lilásvörös pénisze ennek ellenére duzzadtan, csillogva meredt a levegőbe.
Vivienne megfordult, és ekkor Childe önelégült vigyort látott az arcán. Bármit is tervezett
az imént, most már úgy tűnt, senki sem állhat az útjába.
Childe tudta, most kellene berontani a szobába, de képtelen volt mozdulni. Úgy látszott,
Bill teljesen megbénult, de hogy mitől, Childe-nak egy kis ideig fogalma sem volt erről. Aztán
eszébe jutott, hogy az a valami megharapta Bilit, és belefecskendezte a mérgét, ami a pénisze
kivételével teljesen megbénította a férfi testét. Az továbbra is duzzadtan meredt a levegőbe.
A nő most Bill fölé kerekedett azzal a szándékkal, hogy ráül a férfira és a péniszét
becsúsztatja vaginájának nyílásába. Azonban amikor a nemi szerv feje bent volt a nő testében,
Vivienne megállt és nem engedte rá magát teljesen, így kuporgott legalább harminc
másodpercig, közben pedig úgy remegett, mintha orgazmusa lenne.
Rögtön ezután leszállt a férfi továbbra is meredten álló péniszéről, amin azonban most apró
vér csíkok látszottak végig a tövétől a fejéig.
Vivienne megfordult és most háttal ült rá Billre. Kezével lenyúlt a feneke alá, megfogta a
péniszt és beirányította. Ez alkalommal a végbeléhez tette, és lassan ránehezedett. Amikor a
fej bent volt a testében, megállt.
Childe már tudta, mi következik. A gyomra felfordult és tudta, most kellene közbelépnie,
és megállítani ezt a borzalmas erőszaktételt, de egyszerűen megbilincselte a vágy, hogy lássa,
amit tudomása szerint még élő ember nem látott soha. És a hangsúly itt az élőn volt.
Vivienne várt egy kicsit, és a következő pillanatban szeméremajkai szétnyíltak. A sűrű,
vörös szőr kettévált, és egy apró férfifej tűnt fel a nyílásban. Nyálkásan csillogott a fényben,
haja fekete volt, pici bajuszt és kecskeszakállt viselt, szemei gránátként virítottak pókláb
vékonyságú szemöldöke alatt. Keskeny szája szinte nem is látszott, orra pedig hosszú és
kampós volt.
A fej és a hozzá tartozó test egyre kijjebb csúszott a vaginából, majd felemelkedett és
sziszegő hangot adott ki, bár Childe úgy sejtette, hogy ezt csak az ő képzelete tette hozzá.
Végigkígyózott a ráncos herezacskón, majd alábújt; láthatóan a végbél felé tartott. A
következő pillanatban eltűnt a fej, miközben a test egyre csak tekergeti kifelé a nő
szeméremnyílásából. Ekkorra a fej már mélyen bent járhatott a férfi beleiben.
Childe hirtelen magához tért. Megrázta a fejét, mintha egy rossz álmot akarna elűzni. Nem
volt benne biztos, hogy nem esett-e valami félhipnotikus állapotba, miközben ezt a bizarr
jelenetet figyelte.
 Éppen akkor lépett be a szobába, amikor Vivienne bevezette a férfi péniszét a végbelébe,
majd lassan ránehezedett. Szemei csukva voltak, arca eksztatikus állapotról árulkodott. Childe
egyre közelebb ment hozzá, közben a nő fel-alá mozgott és valami furcsa nyelven motyogott.
A szobában nem hallatszott más, csak a nő hangja, az eső monoton kopogása és az ágyrugók
nyikorgása, ahogy Vivienne ficánkolt a férfi farkán, mint majom a rúdon.
Most hogy közelebb ért, Childe látta, hogy a nyálkás valami teste bent van a férfi
végbelében. Láthatóan olyan mélyre hatolt be, amennyire csak tudott, vagy amennyire
szándékában volt, mivel már nem mozgott. Childe hirtelen rosszul lett, mert elképzelte a
golflabda nagyságú fejet, amint vakon pislog gonosz szemeivel a sötét bélben és szája vadul
zabálja, amit ott bent talál.
 3. fejezet

Kinyújtotta a kezét és megérintette az egyik csodálatos mell rózsásvörös, duzzadt

bimbóját.
A nő azonnal hevesen reagált. Gyönyörű, égszínkék szemei felpattantak, leugrott az ágyról,
otthagyta a lüktető, merev péniszt, közben kirántotta azt a valamit a férfi testéből. Mindkettő
furcsa cuppanó hanggal járt, eközben a kígyószerű lény apró szája magas, sivító hangon
átkokat kezdett szórni. Legalábbis Childe így gondolta, bár a nyelvet magát nem értette. Latin
eredetűnek tűnt; meghatározhatatlan francia, katalán, vagy talán a kettő közötti lehetett.
Amikor a lény meglátta Childe-ot, hátrébb mozdult a teste felé, amely úgy tekergeti a fej
mögött, mint egy csörgőkígyó. Vivienne eközben egyre hátrált az ágy másik vége felé tartva,
és amikor odaért, lekuporodott. A lény ott lengedezett a lábai között, majd elkezdett
visszahúzódni a vaginába, és szemeit egyfolytában Childe-on tartotta. Vörösen izzó szemei
olyan tömény gyűlöletet és halált sugároztak, hogy a férfi úgy érezte, mintha a lény megmarta
volna. Aztán a következő pillanatban a fej eltűnt a nyílásban, a szeméremajkak összezárultak,
mintha a lény soha nem is létezett volna. Tulajdonképpen nem is lenne szabad léteznie,
gondolta Childe.
Aztán odament az ágyhoz és pofon ütötte az ott fekvő férfit. Keze nyomán piros folt
keletkezett a Bili nevű férfi arcán, de mindössze ennyi volt a reakciója. Továbbra is a plafont
bámulta, közben mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Nemi szerve kezdett összeesni
és ráncosodni.
– Csak akkor tér magához, ha beadom neki az ellenszert – szólalt meg Vivienne, akinek
kezdett visszatérni a színe és még halványan rá. is mosolygott az ágyon fekvő férfira.
– Akkor add be! – utasította Childe.
– És ha nem?
A hangsúly nem volt fenyegető, csak kíváncsi.
– Kihívom a zsarukat.
– Ha megteszed – kezdte a nő lassan -,. téged fognak elvinni. Azt mondom majd, hogy
betörtél a házamba, megfenyegettél, hogy megerőszakolsz, leütötted a barátomat és esetleg
gyilkosságot is megkíséreltél.
Childe azon gondolkodott, miért nem vádolja magával a nemi erőszakkal, de aztán rájött,
hogy a nő nem szeretné, ha megvizsgálnák.
– Tényleg nem valami fényes a helyzetem, de azt sem hiszem, hogy te örülnél a
nyilvánosságnak.
A nő most lemászott az ágyról, és az öltözőasztalka felé indult, puha csípőjével
megérintette Childe-ot. Elővett egy cigarettát, meggyújtotta, majd a férfit is kínálta. Childe
elutasítón rázta a fejét.
– Akkor ez azt jelenti, hogy meghátrálsz? – kérdezte.
– Csak akkor, ha beadod az ellenszert – mondta Childe. – Egyébként nem érdekel, mibe
fog nekem kerülni, de olyan cirkuszt csinálok, hogy rád dől az épület.
– Rendben – válaszolta a nő.
Kihúzott egy fiókot, közben Childe éberen figyelte, nehogy fegyvert vegyen elő. Kivett
egy hatalmas varrótűt, és odament vele az ágyon fekvő meztelen férfihoz. A tű hegyét
beleszúrta a nyaki ütőérbe, aztán visszasétált a fiókhoz. Mire eltette a tűt, Bill már
mozgolódni kezdett. Néhány perccel később nyögött egyet és felült az ágy szélén.
Csodálkozva nézett rá a meztelen Vivienne-re, aztán Childe-ra, mint aki nem tudja, mi
történik.
 – Magánál volt? – kérdezte Childe.
Bill bólintott. Furcsa arckifejezéssel nézte Vivienne-t.
– Képtelen vagyok elhinni! – kiáltott fel. – Mi a fenét csináltál velem? Perverz disznó!
Childe először nem tudta a férfi kijelentését, mire vélni, hiszen a jelző túlságosan finom
volt a történtekhez képest. Aztán rájött, hogy Bill nem látta azt a valamit, ami a nő
vaginájából jött elő.
Azt hihette, hogy valami tárgyat dugtak fel a végbelébe.
– Ott hevernek a ruháid – mondta a nő és az ágy másik oldalán álló szék felé mutatott.
– Öltözz fel, és tűnj el!
Bill imbolyogva felállt, megkerülte az ágyat, majd felöltözködött.
– Olyan gyorsan rátok hozom a zsarukat – kiáltotta ellenszenvesen –, hogy pislogni sem
lesz időtök. ELKÁBÍTANI engem! Elkábítani ENGEM! Mi a pokolért? Mit akartatok
csinálni?
– A helyében én nem hívnám ide a rendőröket felelte Childe. – Hallhatta, ez a nő, amíg ön
kábult volt, engem is megfenyegetett. Önt is megvádolná mindenfélével, és higgye el nekem,
hogy rengeteg befolyásos barátja van. Azon kívül a gyilkosságtól sem riad vissza.
Billen látszott, hogy megijedt és gyorsabban kezdett öltözködni. Vivienne ránézett az
órájára.
– Heraldnak és nekem fontos megbeszélnivalónk van. Kérlek, siess egy kicsit!
– Ja, gondolom, van mit megbeszélnetek, perverz dögök! – üvöltötte Bill szikrázó
szemekkel.
– Az isten szerelmére – mondta Childe –, én mentettem meg az életét!
Childe most Vivienne-t figyelte. A nő csípőjét kidűtve az öltözőasztalkára támaszkodott,
súlyát egyik lábán nyugtatta. Childe gyűlölte őt. De ugyanakkor lenyűgözően gyönyörű és
kívánatos teremtés volt, ám hidegen halálos és szörnyűséges.
Bill közben minden ruhadarabját magára öltötte, kivéve az esőkabátját és kalucsniját.
Ezeket valószínűleg az előcsarnok szekrényében hagyhatta.
– Isten veletek, ti elferdült alakok! – motyogta Bill, miközben keresztülbukdácsolt az ajtón.
– Majd viszek be nektek pizzát a börtönbe.
Vivienne felnevetett. Childe azon tűnődött, ne menjen-e el ő is a férfival. Most hogy
követte a nőt és bejutott ebbe a házba, ahol Vivienne és társai laknak, kételkedni kezdett
abban, vajon helyesen cselekedette. Megmentett egy áldozatot, az igaz, de ez az áldozat olyan
értetlen, hogy nem fogta fel, mitől is menekült meg valójában. Nem is érte meg a kockázatot
és a fáradtságot, amitől ő, Childe vállalt érte.
Vivienne megvárta, míg a bejárati ajtó becsapódik Bill mögött, aztán csípőjét ringatva
lassan elindult Childe felé.
A férfi hátrébb lépett.
– Tartsuk meg az egészséges távolságot, Vivienne utasította vissza a nőt. – Egy porcikám
sem kíván téged; és engem nem lehet csak úgy megerőszakolni, ha ez a szándékod.
A nő ismét felnevetett, és leült az ágy szélére.
– Eszem ágában sincs! De miért jöttél ide? Mi békén hagytunk téged annak ellenére, hogy
könnyedén megölhettünk volna bármikor. Talán az lett volna a legjobb azok után, amit velünk
tettél.
– Ha ember lennél, megértenél.
– Ja, a majomkíváncsiságra gondolsz? Hadd emlékeztesselek, a malájok hogyan fogják
meg a majmokat. Ételt tesznek egy üvegbe, amelynek olyan kicsi a szája, hogy csak nyújtva
fér bele a majom keze. Csak úgy tudná kihúzni, ha elengedné a kaját. De természetesen esze
ágában sincs elengedni, így a vadász könnyedén elkaphatja öt.
– Igen, tudom – válaszolta a férfi. – Az analógiád nagyon pontos. Azért vagyok itt, mert
még mindig úgy gondolom, hogy közötök van az ex-feleségem eltűnéséhez. Tudom, hogy te
ezt tagadod, de nem tudom kiverni a fejemből a gyanút, hogy Sybilt is ti intéztétek el.
Képesek vagytok rá. Ti képesek vagytok bármire, ami gonosz és embertelen.
– Embertelen? – kérdezte a nő mosolyogva.
– Rendben, értettem a célzást. Itt vagyunk egyedül ebben a házban, és ezt az egészet Billen
kívül senki nem tudja. És Bill nemcsak azt nem tudja, hogy én ki vagyok, de szólni sem fog
rólam senkinek. Főleg akkor, ha sorba veszi a lehetséges következményeket és azt, hogy őt is
megvádolhatják.
– Megvádolhatják? Mivel? – kérdezte a nő tágra nyílt szemekkel. Mielőtt azonban a férfi
válaszolhatott volna, így folytatta: – Nem hiszem, hogy bárkinek bármit is elmondhat.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Childe, pedig már tudta a választ.
A nő ismét az órájára nézett.
– Körülbelül pár másodperce halt meg szívrohamban.
Felnézett a férfira, és ismét elmosolyodott.
– Hogy elsápadtál! Hogy megijedtél! Mit vártál, drágám? Azt hitted, elengedem, hogy
aztán első útja a rendőrségre vezessen? Persze utána megvádolhattam volna olyan dolgokkal,
amiért börtönbe dugják, de én semmiféle nyilvánosságot nem akarok. Tényleg, Herald Childe,
hogy lehetsz ilyen naiv?
Childe összeszedte magát, és megpróbált kitörni a jégburokból, ami már csaknem teljesen
megbénította.
Nagy lendületet vett, és nyújtott kézzel ráugrott a nőre, aki megkísérelt az ágy másik
oldalára átgurulni, de a férfi elkapta a sarkát és magához húzta. Vivienne az egyik sarkát
belevágta Childe vállába, a férfi azonban nem törődött vele, lehajolt és három ujjával benyúlt
a nő nedves vaginájába. Egyik ujján égő fájdalmat érzett, és tudta, hogy a lény megharapta, de
minden erejét összeszedte és olyan mélyre nyúlt be, amennyire csak tudott.
Vivienne fájdalmasan felsikoltott, de a férfi nem húzta vissza a kezét és – a számos harapás
ellenére is – sikerült megragadnia az apró fejet, amely rendkívül csúszós volt és keményen
ellenállt, de végül mégis kicsúszott a vaginából. Szája tátva volt, fogai csillogtak a fényben,
szemei vörös drágakövekként szikráztak szakállas arcában.
A férfi bal vállát a nő jobb lábához nyomta, hogy testével felfogja a rugdosásokat. A nő
azonban lehajolt, megragadta Childe haját és teljes erejéből húzni kezdte. A fájdalom olyan
erős volt, hogy Childe csaknem elengedte a lény fejét. De nagy nehezen mégis sikerült a
kezében tartania, aztán a következő pillanatban amennyire csak tudta, hátra feszítette a saját
testét. A lény kígyószerű teste kivágódott a nyílásból, közben úgy visított, mintha haldokló
nyúl lenne.
Ahogy a lendülettől hátraesett, Childe látta a lény farkát, ahogy kicsúszik a vaginából.
Sokkal könnyebben kijött, mint gondolta. Talán nem is volt odanőve a nő húsához.
A farka végén azonban lógott néhány vörös és véres gyökérszerűség, és Vivienne most
vinnyogva fetrengett a földön az ágy mellett.
Childe felugrott, és elhajította a valamit. Sikamlós, izmos teste, nyálkás feje, és az arcból
és a szemekből sugárzó gyűlölet olyan undorító volt, hogy Childe úgy érezte, azonnal
elhányja magát.
A test átszelte a levegőt és az ágy másik oldalán landolt. Csapott néhányat, hogy leessen a
földre, majd eltűnt a szemük elől.
Vivienne most abbahagyta a sikoltozást, bár bőre szürke volt, és szemei hatalmas
fehérjében csak két kis kék pötty látszott.
– Ezt jól megcsináltad! Remélem, össze tudom szedni magamat! – hörögte.
– Micsoda? – kérdezte Childe értetlenkedve, mert mostanra már alig állt a lábán. Igaz,
ujjaiban csökkent a fájdalom, de csak azért, mert fél oldala csaknem teljesen lebénult. Szemei
előtt kezdett elhomályosulni a szoba képe, s Vivienne fehér teste, a lába közötti vörös
háromszögből kilógó véres gyökerekkel lassan forogni kezdett előtte.
 – Ezt úgysem értenéd, te hülye ember!
Childe most óvatosan letérdelt, majd leült. Teste csaknem megbénult, fél oldalát olyan
könnyűnek érezte, mintha gumiból lettek volna. Vivienne alsóteste pont az orra előtt libegett,
így homályos látása ellenére is figyelemmel kísérhette a történteket.
A bőr kezdett felrepedni a szőrzet vonala mellett. A nyílás egyre nőtt, mintha láthatatlan
kés hasítana egyre mélyebbre a nő húsába, és mintha a műtétet végző láthatatlan valakik
egyben akarnák kihasítani a vaginát és a méhet.
Repedések tűntek fel a nő csípőjén, a combjain, a térdein, lábszárain és a lábfején.
Childe előrehajolt, hogy jobban lásson. Repedések látszottak a nő csuklóján, a könyökén, a
mellein és a nyakán. Teljes egészében olyan volt, mint egy betonjárdára esett porcelánbaba.
Amikor Childe ismét a nő nemi szervére pillantott, azt látta, hogy az kisétált a lábak között
eddig elfoglalt helyéről. Saját tűvékonyságú, hússzínű ízeit lábain tántorgott. A háta volt a
szeméremcsont, a sűrű, vörös szőrzettel borított rész a nyílás és a vénuszdomb. A hasa pedig a
vaginacsatorna védőburka. A vagina mögött közvetlenül ott masírozott a méh apró lábain,
mintha vissza akarna kapcsolódni.
A helyükön támadt résből most újabb szervek bújtak elő, amelyek közül még Childe is
felismert néhányat. Az a húscsomó ott a petekürt és az ovárium, de az a másik, az mi a pokol
lehet? – gondolta.
Ekkorra a hasadás elérte a melleket, azok legördültek a bordák meredek lejtőjén és leestek
a földre. Az egyik a férfi lábán landolt és messze gurult, de a másik csak feküdt a hátán – ami
tulajdonképpen az eleje volt –, és vadul kapálózott vékony póklábaival, nyilván átfordulni
próbált.
A has és a törzs felső része eközben összevissza repedezett. A végbél és a fenék két fele
elmászott valahová. Ennek már egy kicsit vastagabb lábai voltak, de úgy látszott, így is alig
bírják el a hús súlyát, ezért lassan haladt; míg a kezek az ujjakat használva lábakként,
villámgyorsan átrohantak a szobán és eltűntek az ágy alatt.
A fej is az ágy alja felé tartott. Ezt a testrészt vékony, körülbelül hét centiméter hosszú
lábak tartották a padló fölé, és a fülek mögül kinyúló négy hosszabb láb tartotta
egyensúlyban. Vivienne szemei tágra nyílva pislogtak, és úgy látszott, ebben az állapotában is
teljesen magánál van. A szemek szerencsére nem néztek Childe-ra.
A férfi nagyon rosszul lett, de remélte, hogy nem fog hányni. Belseje teljesen elzsibbadt,
de némi émelygésen kívül semmi mást nem érzett.
Most hirtelen az oldalára dőlt, ám képtelen volt vissza felülni, bármilyen kétségbeesetten
küzdött is. Legalábbis próbált küzdeni, de erőfeszítései inkább csak mentálisak maradtak.
Izmai, már amennyire meg tudta ítélni, a legkisebb remegéssel sem reagáltak.
 4. fejezet

Amikor Childe meglátta a kígyószerű lény fejét, amint éppen kilesett az ágy vége mögül,
akkor döbbent rá, hogy mit tett: egy erős rántással kitépte a nő testéből, feltehetően a
méhéből. Tulajdonképpen ezt akarta. Azonban az meg sem fordult a fejében, hogy ez olyan
eredménnyel fog járni, mint a Mexikóban karácsonykor felaggatott babák madzagjának a
meghúzása. Egy rántás és a baba szétreped, miközben mindenféle finomságot szór szét a
szobában.
A kígyószerű lény volt a nő madzagja, és amikor ezt kihúzta belőle, Vivienne darabokra
hullott szét, miközben szétszórta különböző testrészeit. Ezek pedig olyan mászkálásba
kezdtek, amit csak Bosch lett volna képes érzékletesen lefesteni.
A lény most Childe felé kezdett mászni, nyálkás, kecskeszakállas, cápafogakkal teli száját
és gránátszínű szemét a férfira meresztette. Torkából éles sivítás tört elő.
Childe képtelen volt megmozdulni, csak feküdt az oldalán és bámulta a közeledő lényt.
Azon tűnődött, vajon mit szándékozik vele tenni. Harapása mérgező volt, és míg Bilit
megbénította, de szexuális szerveit működőképes állapotban hagyta, az ő számára a második
harapás akár halálos is lehet. Vivienne különben is azt mondta, hogy ezen csak az ellenszer
segíthet, amit Childe tudomása szerint csak ő adhat be. Amíg azonban a nő ilyen állapotban
van, ebben nem is reménykedhet.
Egy nagy kupac feltekeredett bél haladt el Childe előtt eltakarva előle a kígyólényt.
Mögötte mint egy húsos százlábú, a gerinc jött, ami a következő pillanatban nekiütközött a
fejjel lefelé bukdácsoló lábnak. Sarka a plafon felé nézett és húsz apró láb vitte titokzatos
célja felé. A gerinc és a láb az ütközéstől felborultak; néhány percig vakon kalimpáltak a
lábaikkal, míg ismét sikerült talpra kecmeregniük.
A kígyószerű lény egyre közeledett. Childe figyelte és közben azon tűnődött, vajon mi
teszi lehetővé gyors, tekergőző mozgását. Talán kígyócsontváz rejtőzik benne?
Bénultságában nem is gondolkodott rajta, hogyan történhetett meg mindez. Most már
egyszerűen csak elfogadta a tényeket.
Már a soklábú vagina és mögötte a soklábú méh is Childe felé tartott. A szőrös hátú állat
nekiütközött a hasának, hátratántorodott, kicsit elfordult, majd többször nekiütközve a
testének egyre feljebb haladt. Amikor az arcához ért, megállt, majd lassan odacsúszott a
szájához. A férfi nem látta, de az volt az érzése, hogy az ajkaihoz támaszkodik. A szőrök
irgalmatlanul csiklandozták az orrát és tüsszentésre késztették. Kellemes, tiszta illata volt
enyhe pézsma beütéssel, amit más körülmények között Childe nagyon élvezett volna.
A vagina ott maradt a szájához préselődve, mintha valami ismerőst fedezett volna fel ebben
a süket és vak világban. A méh befészkelt a nyaka hajlatába, nedves bőrét a férfién nyugtatta.
A kígyószerű lény eközben egyre közeledett, aztán eltűnt a feje mellett. Childe
megpróbálta megfordítani a fejét, hogy hátranézzen, de képtelen volt akár csak megmozdulni
is. A következő pillanatban érezte, hogy a lény a tarkóján mászik. A férfi üvölteni akart, vagy
valami, emberfelettit tenni, ami által kibújhatna a bőréből és kirohanhatna a szobából. A lény
azonban rátekeredett az arcára, nedves szakálla már a fülcimpáját csiklandozta.
A hangja vékony volt és fülsértő. Szavait nem lehetet érteni. Ugyanazon a furcsa francia és
spanyol keveréknyelven beszélt, mint korábban. Mindez úgy hangzott, mint valami hiányos,
artikulátlan francia, talán inkább ősi francia nyelv.
Miközben a vékony, fülsértő handabanda tovább folytatódott, a lény apró villás nyelvével
már a férfi fülében matatott.
 Majd hirtelen minden elcsendesedett. A test most is ott volt, de meg sem mozdult. A
vagina-rész eltávolodott Childe arcától, a méh pedig követte. Ekkor Vivienne feje bukkant elő
az ágy alól és lassan közeledett. Nyelve kilógott petyhüdt ajkai közül, ragyogó szemeit a
férfira szegezte.
A fej néhány lépésre Childe arca előtt megállt. Szemei felnéztek a férfi arcán tekergő
lényre. Ajkai mozogtak, de hangot nem adott ki. Ez várható is volt, hiszen a fejhez nem
tartozott tüdő. A két tüdő, mint beteg dinoszauruszok a mocsárban, úgy tántorogtak a
távolabbi fal mellett.
Előfordulhat, gondolta Childe, hogy a lény tud szájról olvasni. Talán a nő most adja ki neki
az utasításokat az újraegyesülésre.
De mi van akkor, ha szó sincs újraegyesülésről? Mi van akkor, ha ez a vég? Mit tudok én
ezekről és a hozzájuk hasonló lényekről? Mindegyikőjük nagyon furcsa, de némelyek még
sokkal furcsábbak, mint a többi. Vivienne a legfurcsább. Ő sem a vámpírok, sem az
emberfarkasok, sem a szellemek kategóriájába nem illik bele. Lehetséges, hogy elég lenne
megrántani a madzagját és akkor Vivienne-nek befellegzett. Az viszont biztos, hogy ebben az
állapotban – mármint darabokban – nem sokáig marad életben. A testrészeknek is kell enniük,
kiválasztaniuk a természetes lényekhez hasonlóan, rájuk is vonatkoznak a természet
törvényei, ha még annyira természetellenesek is.
A világegyetemben nincs semmi természetellenes. Amelyek ilyennek tűnnek, azokra még
nincsen magyarázat. Mindent meg lehet magyarázni a természet törvényei alapján. Ha az
ember nem ismer egyes törvényeket, akkor hajlamos azonnal természetfelettire gondolni.
A kígyószerű lény most végigtekergőzött Childe arcán, és lecsúszott a földre. Aztán
odaaraszolt Vivienne arcához, ott karikába tekeredett, és fejét a nő szemei elé emelte. Előre-
hátra hintázott, mint egy kobra és időnként megfordult a feje. A szája egyfolytában mozgott és
arcát eltorzította a düh. Csak amikor a fej teljesen felé fordult, Childe akkor hallotta a vékony,
sipító hangot. A lény ugyanazt az ismeretlen nyelvet használta.
Úgy látszott, közölni akar valamit, de már belefáradt a próbálkozásba. Megfordult, és a
férfi arca mellé vonaglott. Childe csak egy pillanattal később fogta fel, hogy mit is csinál.
Ahogy a lény elmászott mellette, maga után vonszolta a méhet. A farkát beledugta a
belsejébe; talán az újraegyesüléssel próbálkozott.
Amikor elhaladt Childe feje mellett, megállt és megfordult. Fején a méhhel, ismét a férfi
felé haladt. A vagina elmozdult, erre a kígyószerű lény elkezdte a fejével döfölni. Terelgetni
próbálta.
Amikor sikerült a vaginát a megfelelő helyzetbe állítania, hátulról belecsúszott, majd elöl
bukkant ki a nyíláson. A vagina megigézettként hátrált, amíg el nem érte a méh-részt, amivel
azonnal egyesült.
Na és most? – gondolta Childe, és most először volt képes saját magáért aggódni. Lehet,
hogy kezd elmúlni a méreg hatása vagy pedig Vivienne hazudott az ellenszer szükségességét
illetően. Azért akarhatott Bilinek beadni valami ellenszert, hogy minél hamarabb eltűnhessen
a házból. Ugyanakkor olyan mérget adott neki, ami megállította a szívét. Ha igaz, amit a nő
mondott.
Childe ugyanúgy képtelen volt mozdulni, mint korábban. A gondolkodása és látása
azonban már mintha nem lett volna olyan zavaros.
Lenyűgözte ennek az életformának a totális idegensége. Hihetetlen volt, hogy egy élő test
különálló, mozgó darabokra hullhat szét. Vajon meddig képes ilyen formában életben
maradni? A vér minden egyes testrészben benne maradt, de a vérkeringés természetesen
teljesen leállt. Ott volt például a szív, ami a belőle kilógó artériákat és ereket maga után húzva
harminc apró lábán éppen az ágy alja felé igyekezett. A látvány Childe-ot valamiképp egy
levágott fejű csirkére emlékeztette.
 De hogy maradhatnak ezek a testrészek életben oxigén felvétele és a salakanyag leadása
nélkül? Lenni kell valami tartalék energiájuknak! Lenni kell!
És hogyan volt képes Vivienne mindezt a rengeteg repedést, hasadást, lábacskát és isten
tudja még milyen biológiai mechanizmust elrejteni a testében? Kövérnek és lottyadtnak kellett
volna látszania, ám épp az ellenkezőjének hatott. Csodálatos teste és gyönyörű, fájdalmasan
gyönyörű arca volt, amely arc most egy csomó vékony lábacskán és négy támasztólábacskán
sétálgat körbe. A támasztólábacskák a füle mögül nőttek ki.
A kígyószerű lény most ott tekergőzött Childe előtt, próbálta utolérni a végbelet és a
feneket. Láthatóan egyesülni szándékozott velük. Na és utána? Talán egyre inkább
elnehezedik majd, és. képtelen lesz becserkészni a többi testrészt.
Miközben Childe a kígyólényt figyelte, a fej sem tétlenkedett. A két vállat addig lökdöste
és rugdosta, amíg azok be nem szorultak az egyik sarokba. Akkor otthagyta őket és újabb
testrészekért indult. Eközben a kígyólény beletolatott a fenekekbe és a végbélbe, úgymond
felfűzte őket magára, mint ahogyan a vasúti kocsikat kapcsolják össze.
Ebben a pillanatban Childe úgy érezte, mintha a padló enyhén megremegne alatta. Két
hatalmas cipő jelent meg a szeme előtt. Aztán a cipők odébb léptek és Childe meglátta a
hozzájuk tartozó sofőrt is. Nagydarab, sötét bőrű férfi volt, arcvonásai baltikumi eredetre
engedtek következtetni. Magas pofacsontja és homloka volt és sötét, egyenes szálú haja.
Láthatóan egyáltalán nem zavarta az eléje táruló látvány.
Könnyed mozdulatokkal elkezdte összerakni Vivienne Mabcrough-t. A testrészek egymás
mellé kerültek, a belsőségek belülre, és nemsokára ott feküdt a nő a földön teljes egészében. A
hasadások eltűntek, a repedések összeforrtak. Amikor Vivienne bőre ismét sima és tökéletes
lett, a férfi öklével nagyot ütött a szívére. A nő egy ideig levegő után kapkodott, majd felült.
Mozgása egy kicsit még bizonytalannak hatott, de a sofőr kezét eltolta magától.
A kígyólény feje kibújt a lába közül és mérgesen meredt Childe-ra.
– Barton – szólalt meg a nő –, tegye az ágyra ezt a férfit és vetkőztesse le!
Barton szó nélkül engedelmeskedett. Felemelte Childe-ot és az ágyra tette. Módszeresen
levetkőztette, a ruháját szépen összehajtogatva berakta a szekrénybe. A cipőt és a zoknit
betolta egy szék alá. Childe mindezt azért láthatta, mert ekkorra, bár elég nehezen, de el tudta
fordítani a fejét. Beszélni azonban még mindig képtelen volt.
– Most elmehet, Barton – utasította a férfit Vivienne.
A nagy darab, fekete férfi kifejezéstelen arccal nézett Childe-ra.
– Igenis, asszonyom. – Csak ennyit mondott válaszként.
Childe azon tűnődött, vajon mi lehet a sofőr szerepe Vivienne bandájában. Eszébe jutott
Glam, Igescu báró hatalmas inasa, ő is furcsa volt, de mégis ember, legalábbis emberi
származású. Glam elkövetett egy hatalmas hibát. Beleszeretett Magda Holyaniba, egy
kígyónőbe. A nő több alkalommal visszautasította az inast, mire Glam megpróbálta
megerőszakolni. Az eredmény: eltörték minden csontját és kipréselték belőle a beleit és
minden csepp vérét.
Ha Barton ember, akkor ő a történelem legaljasabb kollaboránsa. Illetve nem is a
történelemé, hiszen a történelem, mint minden más emberi tudomány vagy tudományág,
tagadja az ilyen lények létezését vagy létezésének lehetőségét.
Vivienne most megállt fölötte, majd lehajolt úgy, hogy egyik melle csak néhány
centiméterre volt a férfi szájától.
– Az utamba álltái – szólalt meg a nő –, gyönyörű Herald Childe-om, és én nagyon utálom,
ha valaki az utamba áll. Elvetted tőlem az én Billemet, aki igaz nagy seggfej volt, de óriási
farokkal rendelkezett, így tehát most te fogod helyettesíteni annak ellenére, hogy te most „le
vagy tiltva”.
Childe meg akarta kérdezni, mit ért azon, hogy ő „le van tiltva”, de a száját sem bírta
kinyitni.
 Vivienne megcsókolta, nyelvével végigjárta a férfi fogait és ínyét, közben egyik kezével a
péniszét simogatta. Childe teste akarata ellenére is reagált az érintésre. Altestében furcsa
bizsergést észlelt; pénisze felmelegedett és megduzzadt egy kicsit, bár még nem sokat érzékelt
belőle.
Vivienne feljebb csúszott az ágyon, egyik mellbimbóját beillesztette Childe szájába, ő
azonban képtelen volt megszívni, vagy bármit is csinálni. Azt azonban tudta, hogy még ha
képes lenne rá, akkor sem tenné meg. Vivienne volt a leggyönyörűbb nő, akit valaha is látott,
de mostanra már egyáltalán nem találta kívánatosnak. Utálta a gyilkosokat és ezt a nőt
különösen gyűlölte a méhében lakó lény miatt. Remélte, hogy az a valami még mindig ott van
és nem jött ki, de már magától a gondolattól is összeszorult a végbele.
Annak ellenére, hogy nyelvével hozzáért volna a nő melléhez vagy bármit is tett volna, a
bimbó lassan hatalmasra és keményre duzzadt a szájában. Vivienne kivette és a másikat tette a
férfi szájába; hamarosan az is óriásira nőtt. Csókolgatni kezdte a férfi mellét, közben ujjai az
arcát simogatták. Nyelvével lassan a hasa felé haladt, hegyével furcsa geometriai ábrákat
rajzolt Childe bőrére.
Amikor a szőrhöz ért, nyelvét végigfuttatta mellette, majd lassan és módszeresen az
egészet benedvesítette. A férfi érezte, hogy pénisze még jobban megduzzad. Nem akarta, hogy
a nő hatással legyen rá, de valami miatt, talán a méreg bénító hatásának köszönhetően,
egyszerűen képtelen volt ellenállni. Gyűlölte a nőt és üvölteni szeretett volna, amikor eszébe
jutott a kígyólény. Azonban a gyűlölet és a rémület bénultan kuporogtak a testében. A nő
nyelve és a szája által keltett kéj ezzel szemben nagyon is valóságos volt.
Amikor aztán azt érezte, hogy a nő szája rázárul a heréire, egész testét forróság öntötte el; a
gerince táján kezdődött, és a pénisze felé terjedt. Pénisze keményen és erőteljesen
felágaskodott.
Egy idő után a nő nyelvével félretolta a heréit, és ráhajolt a péniszére. Nedves és puha ajkai
lassan végigsimítottak a fejen, majd nyelve hegyét az apró nyíláshoz nyomta. A férfi
belsejében kéjes hörgés kelt, és alig bírta visszatartani magát, hogy meg ne emelje a csípőjét,
hogy ezáltal mélyebbre lökje péniszét a nő szájába. Azonban mivel a méreg hatása még
mindig nem múlt el, csípője mozdulatlan maradt.
Vivienne tovább szopta a péniszt, száját időnként a tövéig csúsztatta. A férfit gerince
végétől pénisze csúcsáig tűzforró kéj járta át. A sűrű, szürke folyadék lassan haladt a kijárat
felé, útközben a pattanásig felajzott idegekhez súrlódva.
Vivienne hirtelen felállt és megfordult, bemutatta gyönyörű hátát és tojás formájú fenekét,
majd a férfi fölé kuporodott, egyik kezével lenyúlt és gyengéden két ujja közé vette a pénisz
fejét. Odaigazította a végbeléhez, és lassan ráengedte magát. A fej egy pillanatra megakadt a
szűk bejáratnál, de aztán könnyedén becsúszott. Addig siklott befelé a meleg résbe, amíg a nő
feneke le nem ért a férfi fanszőrzetéhez.
Vivienne többször lassan felemelkedett, majd visszaült, amitől a férfi szinte eksztatikus
állapotba került. Nem sok kellett volna hozzá, hogy orgazmusa legyen annak ellenére, hogy
nem kedvelte a közösülésnek ezt a formáját. Igaz, csinálta már nem egyszer és nem kétszer,
de mindig csak a nők kérésére tette. Most az ellenkezés teljesen kiszorult a tudata szélére. Az
egyesülésnek ez a formája egyáltalán nem zavarta.
A nő az egyik felfelé irányuló mozdulat közepén megállt.
Childe tudta, hogy mi következik, ezért ösztönösen összeszorította a száját. A rémület
azonban egyáltalán nem csökkentette lüktető merevségét.
Hirtelen valami a heréire csusszant. Lefelé haladtában végigsiklott a zacskóján, és valami –
természetesen a kígyólény szakállas, apró feje – hozzáért a végbeléhez. A következő
pillanatban a lény már be is hatolt, és felfelé nyomakodott a beleibe. Kemény volt és az általa
keltett érzés kellemetlen, olyan mint amikor az orvos egy prosztata vizsgálatnál feldugja az
ujját. Azonban ez a kellemetlen érzés nem tartott sokáig. Valami, talán a lény korábbi
harapása vagy a harapás alkalmával a testébe juttatott méreg miatt ez hamar meleg és
megnyugtató érzéssé vált.
Néhány másodperccel később Vivienne ismét elkezdett fel-le csúszkálni rajta és a férfi
érezte, amint a lény ugyanezt teszi a végbelében. A lény mozgása teljesen független volt a
nőétől, csak sokkal gyorsabb.
A végbelében és a beleiben érzett melegség lassacskán forró és vad kéjjé változott. Ez a kéj
már közel állt az eksztázishoz. Teste egésze ugyanúgy készen állt az orgazmusra, mint a
pénisze. A kétféle érzés úgy váltotta egymást, mint fáziseltolódásban lévő szinuszhullámok.
Ahogy azonban Vivienne egyre gyorsabban kezdett mozogni rajta és a lény ugyanolyan
tempóban folytatta végbelében a csúszkálást, a hullámok lassan kezdtek összehangolódni.
A következő pillanatban vörös fény villant fel Childe szemei előtt, folyékony fém dörzsölte
végig a kéjidegeit, izzó fúró mélyedt az agyközpontjába, és pénisze szinte felrobbant. Olyan
érzés volt, mintha kifordították volna a testét, miközben egy ötödik dimenzióbéli
kontinuumon haladt át. Húskesztyű volt, amit levetettek, kifordítottak, és különféle
sugárzásoknak tettek ki.
Vivienne egy ideig csak ült rajta, majd anélkül, hogy leszállt volna, arccal a férfi felé
fordult. Mozdulata a kígyószerű lényt is magával húzta, de az láthatóan már nem bánta. Egy
része visszacsúszott a nő vaginájába, majd szembenézett a férfival. A szakálla és a feje
mocskos volt, szája sűrű, szürke folyadékot köpködött. Majd amikor abbahagyta a köpködést,
villás nyelvét kiöltve tisztogatni kezdte az arcát. Néhány perc múlva az arca és a szakálla
olyan tiszta lett, mintha lezuhanyozott volna.
Már nem keltett annyira vérszomjas benyomást, mint korábban, de még így is ijesztő
látvány volt.
Childe örömmel látta, hogy lassan visszahúzódik a nyílásba, közben fejét felemelve
keskeny szájával megcsókolta a nőt.
Miután a lény eltűnt a vaginában, Vivienne felemelkedett, és a férfi pénisze kicsúszott a
végbeléből. Lehajolt és megcsókolta a péniszt.
– Szeretlek – mondta. Childe képtelen volt válaszolni.
Szerelem? – gondolta, és hányni szeretett volna.
Ebben a pillanatban három férfi lépett be a szobába. Egyikük egy keskeny pengéjű kardot
szegezett Vivienne torkának.
– Miért szegitek meg a fegyverszünetet? – kérdezte a nő sápadtan.
 5. fejezet

A bokrok mögött bujkáló Forrest J. Ackerman egyre vizesebb lett. És egyre idegesebb.
Három nappal korábban egy hatalmas, lapos dobozt hozott neki a postás. A csomagot
Angliában adták fel, Bram Stoker egyik festménye volt benne. A kép Drakula grófot
ábrázolta, aki éppen egy fiatal, szőke nő véréből lakmározik. A témát már rengeteg
illusztráció feldolgozta; a Bram Stoker: Drakula című könyvének számtalan újrakiadásában
általában úgy ábrázolták a grófot, amint egy gyönyörű, alvó nő fölé hajol, és a mozifilmek
plakátjai is ugyanezt tették.
Azonban az író maga csupán ezt az egy festményt készítette Drakuláról. Néhány hónappal
ezelőttig senki nem tudott a létezéséről. Aztán egy dublini házból, amely egykor Stoker
barátjáé volt, egy tucat olajfestmény és tintarajz került elő. A jelenlegi tulajdonos a padlás
egyik kis szekrényében talált rájuk, de mivel fogalma sem volt, hogy ezek milyen értéket
képviselnek, néhány fontért eladta az egészet egy régiségkereskedőnek, és azt hitte, jó üzletet
csinált.
A kereskedő azonban alkalmazott néhány írásszakértőt, és így kiderült, hogy Bram Stoker
aláírása a festményen és a rajzokon valódi. Amikor Forry Ackerman ezt meghallotta, azonnal
írt a dublini kereskedőnek, és közölte vele, hajlandó bármennyit megadni a festményért. Igaz
a festményt ő kapta meg, de kölcsönt kellett felvennie a bankjától, hogy kifizethesse. Azóta
szinte semmi másról nem tudott beszélni, csak a képről.
Amikor végre megkapta és kicsomagolta, egyáltalán nem volt csalódott. Azt ugyan el
kellett ismernie, hogy Bram nem egy St. John, Bök, Finlay vagy Paul. De volt a képben
valami nyers erő, amint azt mások is mondták. Kétségtelenül, primitív volt, erőteljesen
primitív. Forry örült neki, hogy azért valamennyi művészi értéket mégis képvisel a festmény
annak ellenére, hogy nem nagyon értett az „igazi művészet”-hez, és nem is igen akart érteni
hozzá. Tudta, hogy neki mi tetszik, és ez a kép tetszett.
Ha a kép kevésbé lett volna erőteljes, az sem érdekelte volna. Övé volt az egyetlen eredeti
Drakuláról készült festmény, amit a Drakula írója festett. Ezt senki nem vonhatta kétségbe.
Egészen mostanáig.
Aznap éjszaka hazatért a Sherbourne Drive 800. szám alatti házába. Ugyanúgy esett akkor
is, mint most; a víz széles patakokban folyt lefelé az autófeljárón. Az utcát már teljesen
elöntötte, de a járdáig még nem ért fel. Ez úgy éjjel egy óra körül lehetett, és neki egy
Wendynél tartott összejövetelről kellett eljönnie. Mint a Vampirella és más horror újságok
szerkesztője, Ackerman igen szoros időbeosztás szerint élt. Ma éjszaka még meg kellett
szerkesztenie a Vampirella következő számát, és reggelre elküldenie New Yorkba a
kiadójához.
Kinyitotta az ajtót, és belépett az előszobába. Ez egy meglehetősen nagy helyiség volt,
aminek a falait science-fiction és fantasy újságok borítójának eredeti festményei,
megrendelésre készült képek, különböző horror és „úgynevezett” horror filmek jelenetei és
fényképek borították, amelyek Ifjabb Lon Chaney-t, mint farkasembert, Boris Karloffot, mint
Boris Karloff, és Lugosi Bélát, mint Drakulát ábrázolták. Szinte mindegyiken volt aláírás, és a
„egjobbakat kívánva Forrynak” felirat. Függött még a falon számos Frankenstein fej és
maszk, a Fekete Lagúna Szörnye, King-Kong és még számtalan más szörnyeteg. A
könyvespolcok földtől a plafonig értek és zsúfolásig voltak tömve science-fiction írók
műveivel, gótikus novellákkal, erotikus, szexuális témájú könyvekkel.
Forry házát látni kellett ahhoz, hogy az ember elképzelhesse. Az idők folyamán több mint
egymillió dollár értékű holmit halmozott itt fel. Aztán átköltözött Wendy apartmanjába, a
házat pedig irodaként és magánmúzeumként használta. Sajnos, gondolta, eljön majd a nap
– előre is átkozta –, amikor ő már nem lesz többet, és földi javait nem élvezheti, nem
reszkethet az örömtől saját megvalósult álma közepén. Hagyatékából nyilvános múzeumot
csinálnak majd, amelynek a nagy Ray Bradbury lesz a gondnoka, és az emberek eljönnek a
világ minden tájáról, hogy megcsodálják a gyűjteményét és tanulmányokat írjanak a
könyvritkaságaiból, a festményeiből és a leveleiből. Arra gondolt, hogy hamvait egy bronz
Frankenstein mellszoborba teteti bele, amit a szoba közepén álló emelvényre helyezhetnek
halála után. Így legalább fizikailag itt lesz, ha már szellemileg nem lehet jelen. Ezt azonban
sajnos a kaliforniai törvények nem engedélyezték. A temetkezési vállalkozók és a
temetőtulajdonosok lobbyja gondoskodott arról, hogy a törvények az ő érdekeiket szolgálják.
Minden ember hamvát a temetőben kellett elhelyezni, még ha annak más is volt a kívánsága.
Esetleg a tenger fölött lehetett még szétszórni a hamvakat, de csak repülőgépről, és csak egy
bizonyos meghatározott magasságból. A lobby afelől is bebiztosította magát, hogy ezek a
repülőgépek az idők folyamán ne váljanak tömegjáratokká, és így az elhunytak megfizessék a
sarcot a halál sakáljainak, Anubisz híveinek.
Mindezt végiggondolva Forryban ismét feltámadt a harag a halottakat kirabló pénzéhes,
lelketlen banda iránt. Azon tűnődött, vajon egy kis megvesztegetéssel nem tudná-e elintézni
mégis, hogy a mellszoborba helyezzék a hamvait. Miért ne? Vannak olyan barátai, akiken
keresztül esetleg mindez megoldható lenne. Eléggé vad alakok, legalábbis a nagytöbbségük,
így egy kis illegális intézkedés nem hozná őket zavarba.
Míg mindezeket végiggondolta, lassan levette az esőkabátját és körbenézett. Ott volt J.
Allen St. John festménye Kirkéról és a disznókról, Odüsszeusz barátairól. És ott a
büszkeségeinek büszkesége és ott... és ott... !
A Stoker eltűnt.
A kép eddig az ajtóval szembeni falon függött, hogy még véletlenül se kerülhesse el a
belépők figyelmét. Két másik festmény helyét foglalta el. Forrynak nagyon nehéz dolga volt
ennek a másik kettőnek az elhelyezésével, mivel a házában szinte minden centiméternyi fal
foglalt volt.
Most azonban egy üres lyuk tátongott a Stoker-kép helyén.
Forry átment a szobán és leült. Szíve csak egy kicsivel vert gyorsabban. Mellkasában
pacemakert hordott, ez kontrollálta a szívverését; a lépcsőkön is nagyon lassan járt és futni
sem tudott. Még az izgalomtól sem gyorsult fel a szívdobogás. Az érzelmeket azonban a
pacemaker nem tudta befolyásolni, így Forry teste most erősen reszketni kezdett.
Először arra gondolt, hogy felhívja a rendőrséget, ahogy azt a múltban már számtalanszor
megtette, mert gyűjteménye mindig is a betörők figyelmének a középpontjában állt. A
betolakodók általában science-fiction vagy horror megszállottak voltak, s képesek voltak
bármire, csakhogy rátegyék a kezüket a könyveire, festményeire, szobraira, maszkjaira vagy a
híres emberekről készült fényképeire. Több ezer dollár értékű tárgynak veszett már így
nyoma, és ez magában is elég baj volt. Azonban a tudat, hogy ezek általában pótolhatatlanok,
sokkal jobban fájt Forrynak. A gondolat, hogy ezt bárki megtehette vele, aki úgy szerette a
világot, mint ahogy ő az Istent nem, már fájt. Ő inkább az embereket szerette.
Legyűrte a kényszert, hogy azonnal felhívja a rendőrséget; inkább úgy döntött, hogy
megkérdezi Dummockékat, a fiatal házaspárt, akik nem sokkal azután költöztek be, hogy az
előző gondnokok, Wardék elhagyták a házat. Lorenzo és Hulia Dummock anyagilag le voltak
égve, és nem volt hol lakniuk, így Forry felajánlotta nekik a segítségét. Nem volt más dolguk,
csak rendben tartani a házat, takarítani és néha segédkezni, amikor ő partyt adott.
Mindemellett a betörőktől is óvták a házat, amióta nem lakott itt.
Néhányat kiáltott, majd miután semmi választ nem kapott, elindult felfelé a lépcsőn. A
hálószoba volt az egyetlen helyiség a házban, ahol lakni lehetett. Egy ágy volt benne, egy
asztal és egy szekrény. Ez volt Dummockék szobája. Mindenfelé ruhák hevertek: az ágyon, a
földön, a szekrény tetején és a sarokban felhalmozott könyveken is. Az ágy láthatóan napok
óta nem volt bevetve.
Dummockék nem voltak a szobájukban, és valószínűleg a házban sem. Elmentek
szórakozni, mint ahogy azt máskor is gyakran tették. Forrynak fogalma sem volt, honnan van
rá pénzük, mivel csak Hulia dolgozott, és ő is csak akkor, ha éppen nem volt asztmás rohama.
Lorenzo pornóregényeket írt, melyektől idáig csak egyet tudott eladni, és abból sem túl sok
példány fogyott. Forry aztán arra gondolt, hogy talán elmentek meglátogatni valakit, akit
rendszeresen „fejnek”. Ettől hirtelen nagyon feldühödött, hiszen nevetségesen keveset kért
tőlük cserébe a szállásért. Munkájuk pedig pontosan az lett volna, hogy itthon legyenek és
őrizzék a házat. Aztán majd ha a szemükre hányja a dolgot, azzal fogják vádolni, hogy
kihasználja őket.
Átkutatta a házat, aztán felvette az esőkabátját és kiment a garázsba. A Stoker festmény ott
sem volt.
Öt perccel később megszólalt a telefon. A hang fojtott volt és ismeretlen annak ellenére,
hogy a hívó úgy mutatkozott be, mint Rupert Vlad, a Drakula gróf Egyesület tagja. Mivel
Forryhoz minden hívás a központon keresztül futott be, bármikor belehallgathatott, és
eldönthette, akar-e beszélni az illetővel. A hívó fél hangja ugyan ismeretlen volt, de a név
megtette a hatását.
– Forry, én nem Vlad vagyok. Mit gondol, miért hívom?
- Tudom, hogy nem Vlad – válaszolta Forry lágyan. – De akkor ki beszél?
– Egy barát, Forry. Ismer engem, de még nem mondhatom meg, ki vagyok. A Lord
Ruthven Ligához tartozom és a Drakula gróf Egyesületnek is tagja vagyok. Nem akarom,
hogy bárki is megharagudjon rám, de mondok valamit. Hallottam, hogy megszerezte Stoker
festményét Drakuláról. Át akartam ugrani magához, hogy megnézzem. Előtte azonban
elmentem a Lord Ruthven Liga egyik összejövetelére... és furcsa mód ott láttam a képet.
– Hogy mit? – kérdezte Forry döbbenten. Kezdte elveszíteni az önuralmát.
– Igen, ott láttam a falon... Itt a hang elhallgatott.
– Hugó szerelmére, kérem, ne szórakozzon velem. Beszéljen! – ordította Forry a telefonba.
– Igen, de olyan szemétségnek érzem az illetővel szemben, ő...
– Az egy tolvaj! – közölte Forry. – Egy rohadt tolvaj! Nem ön a szemét. Ha mindent
elmond, akkor ön, uram ezzel a közösséget szolgálja, nem is beszélve rólam!
Forry még izgalmában és felindultságában sem feledkezett meg a jó modorról.
– Hát... azt hiszem, igaza van. Megmondom. Menjen el Woolston Heepish házához. Nézze
meg saját szemével!
– Woolston Heepish! – kiáltott fel Forry. – Jaj, ne! – nyögte.
– Hát igen. Gondolom, már évek óta fúrja magát, igaz? Mondhatom, sajnálom, Forry, hogy
össze kell akasztania vele a bajuszt, de azt el kell ismernünk, hogy csodálatos gyűjteménye
van a fickónak. Lehet is, mivel sok mindent magától „szerzett be”.
– De hát én nem adtam neki semmit!
– Nem hát. Elvette. Viszonthallásra, Forry!
 6. fejezet

Tizenöt perccel később Forry ott állt Heepish villája előtt, mely csupán két saroknyira volt
az ő Házától, és még külső formájában is hasonlított az övére. Különösen így a sötétben és a
szakadó esőben ez az épület az Acker-ház pontos másának tűnt. A kaliforniai ál-spanyol
stílusban épült házat kívül zöld színű stukkó fedte. A felhajtó a ház bal oldalán épült, és ahogy
a látogató végigsétált a fal mellett, hirtelen egy hatalmas fát pillantott meg, ami a teraszon
nőtt. Törzse negyvenöt fokos szögben megdőlve haladt át a házon és koronája óriási kézként
borult a tető fölé. A felhajtó végén a garázs állt, bejárata előtt egy hatalmas fából készült
szörnyeteg díszelgett.
Ha a látogató jobbra fordult, egy különböző feliratokkal teleragasztott ajtó előtt találta
magát. DOHÁNYOZNI TILOS. TISZTÍTSD MEG A CIPŐDET ÉS AZ AGYADAT,
MIELŐTT BELÉPSZ. HEEPISH SZEME RAJTAD VAN. (A felirat a kamerára utalt,
amellyel Heepish minden látogatója arcát figyelmesen tanulmányozta, mielőtt beengedte
volna őket. ) EBBEN A HÁZBAN BESZÉLIK AZ ESZPERANTÓ ÉS A VOLAPUK
NYELVET, hirdették a táblák. (Ez nagyon felbosszantotta Forryt, aki régi és szenvedélyes
művelője volt a volapuk nyelvnek. Heepish nem csak hogy ebben utánozta őt, de még az
eszperantó legnagyobb rivális nyelvét, a volapukot is megtanulta.
Forry ujját a csengő gombján tartva, néhány percig mozdulatlanul állt az ajtó előtt. Az ég
csatornái továbbra is öntötték magukból a vizet, apró patakok csörgedeztek mindenfelé,
melyek teljesen elárasztották a ház teraszát. Az ajtó fölötti lámpa kísérteties, zöld fénykört
rajzolt a földre. Már nem hiányzott más a jelenethez csak a villám meg mennydörgés és a
lassan, nyikorogva feltáruló ajtóban megjelenő, sápadt, piros szájú, éles vonású, hátranyalt
hajú férfi, aki mély hangon és magyaros akcentussal azt mondaná:
– Jó estét.
A ház belsejéből nem szűrődött ki fény. Az ablakokat függönyök és könyvespolcok
takarták. Forry még soha nem járt benn a házban, de már hallott róla. Állítólag a berendezés
hasonlított az övéhez.
Egy percig gondolkodott, majd leengedte a kezét. Tulajdonképpen nem akart mást, csak
egy kicsit körülnézni. Azzal, ha most berontana és követelné vissza a festményét, csak
bolondot csinálna magából, hiszen nem tudhatta, valóban igazat mondott-e az informátora.
Bár nem ez lenne az első alkalom, hogy szándékos félrevezetés miatt kellemetlen helyzetbe
kerülne.
Ellépett az ajtótól és a ház háta mögé került. Lennie kell itt egy spájznak vagy kamrának,
ami a konyhához kapcsolódik, tűnődött. Az ő házában az ilyen helyiséget most újságok és
könyvek tárolására használta.
A függönyök minden ablakon gondosan be voltak húzva. Forry fülét az ajtóra tapasztotta,
de semmit nem hallott bentről. Egy idő után aztán megunta és ismét előre került. A felhajtón
két autó állt és még néhány a ház előtt az utcán, ami esetleg azt jelentheti, hogy Heepishnek
vendégei vannak, töprengett. Talán az lenne a legjobb, ha hazamenne és felhívná ezt az
embert teleonon.
Aztán mégis úgy döntött, hogy jobb, ha szemtől szemben beszél Heepishsel. Nem adja
meg neki a lehetőséget a hazugságra vagy hogy elrejtse a képet.
Azonban döntése ellenére még mindig képtelen volt megnyomni a csengőt. Kisétált a ház
elé és megállt a bokrok között. Az eső csak egyre esett, és ruháján már egyetlen száraz hely
sem volt. Az összecsapás borzalmas lesz. És felettébb zavarba ejtő. Mindkettőjük számára.
Bár lehet, hogy Heepishnek nem. Abban a fickóban annyi becsület sincs, mint egy
levélnehezékben, így vetítette előre magában a várhatót Forry.
Aztán egy arra elhaladó autó fényszórója egy pillanatra belevilágított az arcába. Néhány
pillanatig vaksin pislogott, majd kilépett a bokrok fedezékéből. Miért várna tovább? Heepish
nem fog kijönni, hogy beinvitálja.
Megnyomta a csengőt, ami az ajtóra festett gorgófej orra volt. Bentről erős harangszó
hallatszott, amit egy részlet követett a Szomorú vasárnapból.
Volt egy kukucskálónyílás az ajtón, de Forry informátorai szerint Heepish ezt már régen
nem használta, mert a csengőgomb megnyomása azonnal működésbe hozta a terasz bal
oldalán elhelyezett rejtett kamerát.
Hirtelen az ajtóra szegezett Frankenstein maszk megszólalt.
– Nem lélegzem, s mégis élek! Forrest J. Ackerman! Isten hozta!
A következő pillanatban az ajtó nyikorogva feltárult. Az üdvözlet természetesen egy
magnószalagról szólt, amit az ajtónyitás indított el.
Forryt maga Woolston Heepish fogadta. Magas, méltóságteljes férfi volt, kezdődő
pocakkal és nagy tokával. Bozontos bajusza és egyenes szálú sima haja vöröses fényben
csillogott. Csiptetős szemüveget viselt, és mögötte szaporán pislogtak szürke szemei.
Testtartása kissé hajlott volt, mint minden olyan emberé, aki szinte egész életét íróasztal
mellett könyvek olvasásával töltötte. Vagy egy vizes bokor alatt álldogálva, gondolta magában
Forry.
– Jöjjön be! – szólt lágyan Heepish. Forry megrázta kinyújtott kezét, bár legszívesebben
úgy tett volna, mintha nem látná. Azonban még mindig nem volt benne biztos, hogy Heepish
a tolvaj.
A következő pillanatban pedig már elejtette Heepish kezét, és egész testében
megmerevedett, mert Heepish válla fölött meglátta a festményt. Szinte pontosan ugyanazon a
helyen függött, mint az ő házában. Ott volt Drakula, amint hosszú fogait éppen egy szőke lány
nyakába mélyeszti!
Hirtelen olyan harag öntötte el, hogy a szoba megfordult vele.
Heepish megfogta a karját, és a szófa felé vezette.
– Betegnek látszik, Forry. Csak nem én vagyok ilyen rossz hatással magára? .
A házigazdán kívül még öten voltak a szobában, és most mindenki a szófa köré-gyűlt.
Mindnyájan nagyon fessek voltak, és drága, divatos ruhákat viseltek.
– A festményem! – nyögte Forry. – A Stoker! Heepish felnézett a képre, ujjai hegyét
egymáshoz illesztette, és halványan elmosolyodott vörös bajusza alatt.
– Tehát magának is tetszik! Annyira örülök! Gyönyörű darab, nem?
Forry nagyot csuklott és megpróbált felállni. Az egyik vendég, egy hölgy, aki úgy nézett ki,
mintha mexikói lenne, azonban visszanyomta a szófára.
– Magának pihenésre van szüksége! Nagyon sápadt. Mit csinált kint éjnek idején ilyen
rossz időben? Teljesen átázott! Maradjon itt. Hozok magának egy csésze kávét.
– Nem kérek kávét – utasította vissza Forry. Megpróbált felállni, de hirtelen megszédült.
– A festményemet kérem vissza.
A nő már vissza is tért, egy tálcán forró kávét, cukrot és íejszínt hozott. Odanyújtotta a
férfinak.
– Mrs. Panchita Pocyotl a nevem – mutatkozott be közben a nő.
– Jaj, milyen udvariatlan vagyok! – kiáltott fel Heepish. – Elnézést kérek, hogy még be
sem mutattam magát, kedves Forry. Csak az szolgálhat mentségemre, hogy nagyon aggódtam
a maga egészségéért.
A másik nő magas, karcsú, nagy mellű szőkeség volt, a neve Diana Rumbow. A három férfi
Fred Pao, Rex Bilgreen és George Bunyanként mutatkozott be.
 Forry most először nézte meg őket figyelmesebben és úgy találta, hogy van valami
fenyegető az egész társaságban. Azonban fogalma sem volt, hogy mitől támadt ilyen érzése.
Talán a szemük miatt, gondolta. Vagy az is lehet, hogy annyira felizgatta magát a festmény
miatt, hogy mindenkit veszélyesnek tart, aki Heepishsel van.
Mrs. Pocyotl lehajolt, hogy odaadja neki a kávét megmutatva nagy, világos
csokoládészínű, vörös bimbójú melleit. A mély kivágasd, vékony anyagból készült köntös
alatt láthatóan semmi mást sem viselt.
Más körülmények között, Forryt igencsak feldobta volna a látvány.
Aztán Diana Rumbow, a szőke nő ejtett el egy könyvet, amit addig a kezében tartott, majd
lehajolt, hogy felvegye. Idegessége ellenére Forry szemei majdnem kiugrottak a helyükről, és
úgy érezte, mintha valaki két kézzel megcsavarta volna a golyóit. A nő sem hordott melltartót,
akárcsak Panchita. Hófehér mellei akkora piros bimbókban végződtek, mint a férfi
hüvelykujja. Amikor felállt, a duzzadt halmok szinte szétfeszítették köntösének vékony
anyagát.
Forry közben arra is rájött, hogy ezek a lehajlások egyáltalán nem véletlenek. A figyelmét
próbálták elterelni.
Pocyotl most leült mellé, és a combját erősen az övéhez nyomta. Diana Rumbow
leereszkedett a másik oldalára, és csodálatos mellét a karjához dörzsölte. Forry bármerre
nézett, hatalmas melleket és mély kivágásokat látott.
– A festményem! – nyögte.
Heepish úgy tett, mintha nem is hallaná, amit mondott. Odahúzott egy széket és leült
Forryval szemben.
– Maga nagyon nagy szolgálatot tett nekem, Mr. Ackerman, vagy szólíthatom Forrynak? –
kezdte Hee.pish.
– A festményem, a Stoker! – nyögte Forry ismét.
– Most, hogy végre úgy döntött, fátylat borítunk a múltra, és feltételezem, rájött, hogy az
irántam érzett ellenszenve alaptalan volt, most sok mindent meg kell beszélnünk. Végig kell
beszélgetnünk az éjszakát. Végül is egy ilyen ronda, esős éjjelen mi mást lehetne csinálni?
Nagyon sok közös vonás van bennünk, mint ahogy azt már többen is jó és rosszindulatú
emberek egyaránt mondták. Azt hiszem, nagyon jól meg fogjuk egymást ismerni. Ki tudja,
talán egy nap majd úgy döntünk, hogy a Drakula gróf Egyesület és a Lord Ruthven Liga
egyesül, és megalakítjuk a Nagy Vámpír Bandát, vagy valami hasonlót, annak ellenére, hogy
boszorkányok és nem pedig a vámpírok járnak a bandában. Na, mit szól?
– A festményem – felelte Forry elfúló hangon. Heepish egyre csak beszélt hozzá, a többiek
pedig vidáman csevegtek ezalatt. Időnként valamelyik nő odahajolt hozzá, vagy teljes testével
nekidőlt. A férfi egyfolytában érezte parfümjük illatát, ami a maga egzotikusságában
rendkívül különös volt. Haragja azonban egyre nőtt. És azok a mellek! Aztán Pocyotl szikrázó
fekete, és Rumbow csillogó kék szemei!
Dühösen megrázta a fejét. Miféle boszorkányságot űznek itt vele? Azzal a szándékkal jött,
hogy megkeresi a festményét, leakasztja a falról, vagy ahol van, a hóna alá teszi és
kimasírozik vele az ajtón. Most, hogy ezt így végiggondolta, eszébe jutott, hogy kellene
valami, amivel betakarhatná a festményt, hogy megvédje az esőtől, amíg beteszi az utca
túloldalán parkoló kocsijába. A kabátja is megteszi. Annak nem árt, ha vizes lesz. A festmény
a fontos.
Azonban képtelen volt felállni a szófáról. Heepish pedig oda sem figyelt a megjegyzéseire.
És a vendégek sem. Úgy érezte magát, mintha egy párhuzamos univerzumban lebegne, ami
valamiképpen kapcsolatban áll Heepish házával, de egy más időben. Csak egy bizonyos fokig
volt képes kommunikálni, azután a szavai elúsztak a levegőben. A szoba hirtelen
elhomályosult körülötte.
Az eszébe villant, hogy megmérgezhették a kávéját.
 A gondolat azonban annyira nevetségesnek tűnt, hogy azonnal megpróbálta elhessegetni
magától. De ha Heepish képes volt ellopni a festményét és felakasztani egy olyan helyre, ahol
mindenki láthatja annak ellenére, hogy tudta, nemsokára a tulajdonos fülébe jut a híre, és ha
képes nyugodtan, mi több, barátságosan elüldögélni az emberrel, akitől elvette a tulajdonát,
akkor biztos képes lenne minden fenntartás nélkül meg is mérgezni akárkit.
De miért akarná őt megmérgezni?
A földes padlójú kamra, a hat láb mély és hat láb hosszú árok képe temetési menetként
vonult el a szemei előtt. Egy kemence az alagsorban, égett hús és csontok. Sav marja szét a
testét. Megsütik egy hatalmas sütőben és ez a társaság elfogyasztja vacsorára. Állva
befalazzák, aztán Heepish és a vendégei Amontüladóval mondanak rá tósztot. Beteszik egy
ketrecbe, és rászabadítanak egy csomó, hatalmas, éhes patkányt. Majd a letisztított csontvázát
összedrótozzák és ebben a szobában állítják föl, mint különleges látványosságot. A barátai és
üzlettársai a Drakula gróf Egyesületből és a Lord Ruthven Ligából pedig majd eljönnek ide,
mivel a nagy Forry Ackerman titokzatos eltűnése után Heepish lesz a király. Meglátják a
csontvázat és majd azon fognak tűnődni, vajon kié lehetett. De hát, mondják majd, annyian
vannak, akik szeretnének Hamletet játszani az ismeretlen Yorickoknak, és esetleg még meg is
veregetik a koponyáját. Vagy talán éppen Forry Ackermanról beszélgetnek a csontváz előtt
állva.
Forry megrázta magát, mint egy vízből kimászó kutya. Kezd begolyózni, gondolta. Nem
kell mást tennie, csak érvényesíteni a jogait. Ha pedig Heepish tiltakozik, kihívja a
rendőrséget. Nem hitte, hogy Heepish megakadályozná, hogy bebizonyítsa az igazát.
Olyan hirtelen állt fel, hogy erősen megszédült.
– Elviszem a festményemet, Heepish. Ne merjen az utamba állni! – kiáltotta.
Megfordult, fellépett a szófára és leakasztotta a festményt a szögről, amin lógott. Mögötte
teljes csönd volt. Amikor visszafordult, azt látta, hogy mindenki felállt és felé fordult. Félkört
alkottak előtte, amin keresztül kellett volna törnie, ha el akarja érni az ajtót.
Arcuk sötéten meredt rá, szemük hirtelen hatalmasra nőtt és szinte világított. De csak
szinte, gondolta Forry, hátha ő csak az ördögöt festi a falra. Hátha...
Mrs. Pocyotl hátrahúzta az ajkait, és kivillantak hatalmas szemfogai. Hogyhogy nem vette
ezt észre eddig? A nő elmosolyodott, és Forrynak úgy tűnt, fogai nagyon fehérek és
szabályosak.
Lelépett a szófáről.
– Kérem a kabátomat, Heepish – parancsolta Forry. Heepish elvigyorodott. Mintha az ő
fogai is hosszabbak lettek volna. Szürke szemei olyan hidegek és- kemények voltak, mint a
téli ég New York felett.
– Mivel barátságtalanul viselkedett, Forry, a kabátját megkaphatja.
Forry megértette a célzást. Tehát a kabátját igen, de a festményét nem.
– Kihívom a rendőrséget – fenyegetőzött.
– Nem hiszem, hogy ez okos dolog lenne – szólalt meg Diana Rumbow.
– És miért nem? – kérdezte Forry.
Szerette volna, ha a szíve egy kicsit gyorsabban ver. Ehelyett csak az izmai rángatóztak és
a szempillái verdestek kétszer olyan gyorsan, mint máskor, mintha teste ezzel helyettesítené a
kimaradt szívdobbanásokat.
– Mert erőszakos nemi közösüléssel vádolnám meg – válaszolta a szőke nő.
– Micsoda?
A festmény csaknem kicsúszott a kezéből.
Diana Rumbow most kilépett a köntöséből, megmutatta, hogy nem visel alatta mást, csak
harisnyatartót és harisnyát. Fanszőrzete hosszú volt, sűrű és ragyogó sárga. Hatalmas mellei
egy cseppet sem lógtak.
Mrs. Pocyotl is megszólalt:
 – Mit szólna egy „egyet fizet, kettőt kap” játékhoz, Forry?
S ledobta magáról a köntösét; ő sem viselt mást, csak harisnyát és egy övet. Fanszőrzete
fekete volt, mint a holló szárnya, mellei hegyesek.
Forry hátrálni kezdett, míg lábszára neki nem ütődött a szófának.
– Mi ez az egész? – kérdezte rémülten.
– Hát, tudja, ha kijönne a rendőrség, nem találna a házban mást, csak magát és a két nőt.
Az egyik nő eszméletlen lenne, a másik pedig sikoltozna. Mindkettőjük testében találnának
spermát, ebben biztos lehet. És sebeket is. Maga meztelenül és kábultan feküdne a szófán,
mintha mondjuk, elvette volna az eszét a szenvedély.
Forry rájuk nézett. Mindnyájan vigyorogtak és csak úgy sugárzott róluk a gonoszság.
Látszott, hogy bármit megtesznek, amit Heepish parancsol nekik.
Tehát egy rémálomba csöppent bele. Miféle gonosz lények ezek? És mindezt egy
festményért teszik?
– Álljanak félre! Én most elmegyek! Ez a festmény az enyém, és maguk nem fognak
megállítani. Felőlem a fejükre is állhatnak, de ezt nem kapják meg! Tudja mit, Heepish? Ha jó
barátok lettünk volna, és maga nagyon akarta volna, esetleg magának ajándékoztam volna a
képet, de így nem adom! El az útból! – ordította Forry.
Felemelte a festményt, mint egy pajzsot, s megindult Heepish és a meztelen Rumbow felé.
 7. fejezet

Herald Childe lassan hajtott a szakadó esőben és a hatalmas tócsákban. Az ablaktörlők

egyszerűen képtelenek voltak megbirkózni a lezúduló víztömeggel, fényszórói pedig mintha
egy masszív falat pásztáztak volna.
Több mint két órába került, mire elérte a Topanga Kanyon-béli házát. Lépésben haladt
felfelé a meredek kis utcán, de a víz így is csaknem fél méter magasra csapott fel az autója
mellett. Éppen be akart fordulni a háza előtti felhajtóra, amikor egy autót vett észre az utca
túloldalán álló tölgyfa alatt. Egy újabb elhagyott autó, gondolta. Az elmúlt néhány hét alatt hét
autót hagytak itt. Mind a hét ugyanaz a modell és ugyanaz az évjárat volt. És mind ott állt a
tölgyfa alatt, amikor reggel felébredt. Volt amelyik egy egész hétig ott állt, mielőtt a zsaruk
elvitték volna. De volt olyan is, amelyik már két nap után eltűnt.
Fogalma sem volt, valaki miért pont az ő háza előtt hagyja ott az autóit, vagy ha nem is
hagyja ott, de miért pont ott parkol velük ilyen hosszú ideig. Szomszédai sem tudtak az
autókról.
A zsaruk azt mondták, mind a hét jármű lopott autó volt.
Tehát megérkezett most a következő. Vagy legalábbis úgy fest a dolog. Nem szabad rögtön
messzemenő következtetéseket levonnia, figyelmeztette magát. Az is lehet, hogy csak
valamelyik szomszédjához érkezett valaki. Hamarosan kiderül. Most a legfontosabb, hogy
minél hamarabb ágyba kerüljön. Aludni. Már éppen elege volt abból, ami „abban” az ágyban
történt vele.
A ház az övé volt. Nem tartozott senkinek, az éves adóját is rendesen fizette. Ez egy öt
szobás, spanyol stílusú ház volt, nagy kerttel és sok fával. A nagynénjétől örökölte, és amikor
tavaly az öreg hölgy meghalt, ő akkor költözött ide. 1942 óta, tehát gyermekkora óta nem látta
a nagynénjét, és az elmúlt tíz évben három levélnél többet nem váltott vele. A hölgy vagyonát
azonban mégis őrá hagyta, így Childe-nak maradt elég pénze, és az örökösödési adó kifizetése
után is megtarthatta a házat.
Childe sokáig magándetektív volt, de az Igescu bárónál szerzett tapasztalatai hatására és
felesége eltűnése után felhagyott ezzel a foglalkozással. Úgy érezte, nem volt elég jó detektív,
és különben is elege volt az egészből. Úgy döntött, visszamegy az egyetemre, és a
történelemmel foglalkozik, ami mindig is érdekelte. Diplomát szerez, aztán később esetleg
még le is doktorál. Taníthat egy középiskolában, utána pedig az egyetemen.
Sokkal értelmesebb lenne, ha bérelne Westwoodban egy apartmant, ami közel van az
UCLA-hoz, gondolta. Azonban mostanában meg kellett néznie, mire adja ki pénzét, azon
kívül szerette is ezt a viszonylag csendes házat, így aztán kénytelen volt minden reggel
beutazni az egyetemre. Hogy spóroljon a benzinnel és megkímélje magát a parkolóhely
kereséstől reggelente, hétközben motorbiciklivel járt.
Most azonban iskolai szünet volt.
Nagyon egyedül érezte magát. Igaz, sokat tanult, és a házat és a kertet is rendben kellett
tartania, de így is szüksége lett volna egy nőre, akivel beszélgethet és akivel lefeküdhet.
Akadtak nők, akik időről időre meglátogatták: vele egykorú, vagy egy kicsit idősebb
tanárnők, idősebb évfolyamtársai, és időnként egy-egy fiatal csirkét is sikerült megfűznie. Ő
amolyan elnagyolt Lord Byron volt. Faláb helyett faaggyal, tette hozzá magában, ha valaki ezt
az orra alá dörgölte.
Nem is titkolta maga előtt, hogy neurotikus. Na de ki nem az? Már ha ez egyáltalán jelent
valami vigaszt.
 Felkapcsolta a villanyt, és leellenőrizte az ablakokat, nem áztak-e be. Ez amolyan
pótcselekvés volt, amit soha nem mulasztott el induláskor és amikor hazatért. Aztán kinézett a
hátsó ablakon. A kert keskeny volt, de mély, és Childe ennek örült. Hátul egy nagy domb állt,
amit eddig még soha nem mosott el az eső. A víz most is széles patakokban folyt le róla,
elöntötte az egész kertet, és lassan már a terasz alsó lépcsőit nyaldosta. A szomszédaitól
Childe megtudta, hogy régen a domb sokkal közelebb volt a házhoz. Úgy tíz évvel ezelőtt
azonban lecsúszott, és csaknem az egész .kertet maga alá temette. Nagynénjének rengeteg
pénzébe került, míg hátrahordatta és egy betonfalat építtetett elé. Aztán két éve egy hatalmas
esőzés alkalmával a domb ismét leomlott, de szerencsére csak a betonfalat temette maga alá.
A nagynénje akkor már nem csináltatott vele semmit, és egy évvel később meghalt.
Egész Los Angelest, Venturát és Orange megyét elöntötte a víz. A kormányzó már azon
gondolkodott, hogy Dél-Kaliforniát katasztrófa-sújtottá területnek nyilvánítja. Házak úsztak
el, más házakat sárfolyam temetett maga alá, egy autó eltűnt a Ventura bulváron egy lyukban,
egy asszonyt, aki Los Angeles külvárosában a buszra várt, egyszerűen elsodort a sár, és több
ház belecsúszott a kanyonba. Egyetlenegy dolog jelentett vigaszt az árvízben. Nem volt
szmog.
Childe most belépett a konyhába, kinyitotta a szekrényt, és elővett egy üveg Jack Danielst.
Ritkán ivott, jobban szerette a marihuánát, de amikor letört volt és rosszkedvű, a marihuána
csak rontott a helyzetén. Szüksége volt valamire, ami ellazítja az agyát és az idegeit, és úgy
találta, egy ital éppen kapóra jön ilyenkor.
Nagyot kortyolt a pohárból, majd megborzongott és elfintorodott. Egy idő után azonban az
alkohol egyre jobban ízlett, és Childe már egyáltalán nem fintorgott tőle. Tagjai elzsibbadtak,
és Childe szinte megkönnyebbült. Igaz, Vivienne emléke még elevenen élt benne, de már nem
kavarta fel annyira.
Most a szemei előtt megjelent a kép, ahogy a három férfi belép a szobába, és az egyik
Vivienne nyakára teszi a kardja hegyét. A nő valami fegyverszünetről beszélt.
Vajon milyen fegyverszünet? Fogalma sem volt, mit jelenthet ez az egész. Azonban a
kardos férfi azzal vádolta a nőt és a bandáját – Ogoknak nevezte őket –, hogy ők szegték meg
először a fegyverszünetet. Az Ogok elfogták Childe-ot és megerőszakolták. Ez az ő
törvényeik egyértelmű megszegését jelentette. Még a létezésükről sem lenne szabad tudnia
ugyanúgy, mint a Tocokról sem.
Sőt mi több, Childe életét is veszélyeztették. Meg is halhatott volna felelőtlen viselkedésük
miatt. Tulajdonképpen az Ogok nem tudhatták, hogy a Tocok nem akarják-e megölni őt.
– Nagyon jól tudod, hogy megesküdtünk Barrukh Arcára és Drammukh Heréire, hogy a
Childe-ot békén hagyjuk, amíg fel nem készült – mondta a kardos férfi.
Childe-ot? – gondolta most Herald, s neve eltorzított jelentésére gondolt. – Vagy talán „A
Child”-ot? Vagyis: A Gyermeket.
Később aztán arra gondolt, hogy a kettő esetleg egy és ugyanaz.
Vivienne az ágyon feküdt.
– Teljesen véletlenül tévedt ide a házunkba – védekezett a nő –, illetve Igescu házába.
Betört és kémkedni akart utánunk. A kísértés, hogy egy kicsit leszívjunk az erejéből, túl- nagy
volt számunkra. Ebben tényleg hibásak vagyunk. Aztán a dolgok kicsúsztak az irányításunk
alól. Elismerem, helytelenül jártunk el vele. Elfelejtettük, hogy gondos megfigyelés alatt kell
tartanunk, de tudod, éppen azért hibáztunk, mert annyira emberi a külseje. És időnként olyan
hülyén viselkedik, hogy nem tehetünk róla, de lenézzük érte.
– „A Childe-ot”? – kérdezte a kardos. – Szerintem, ti vagytok a hülyék. Ő még nem felnőtt,
így nem is várhatjátok el tőle, hogy akként viselkedjen. Különben szerintem ti, Ogok sem
vagytok még felnőttek.
Vivienne Childe-ra pillantott.
– Hé... angolul beszélünk! – kiáltotta.
 Ettől kezdve azon a furcsa keveréknyelven beszélt tovább, amit Childe már ugyan hallott
korábban is, de egy szót sem értett belőle. Ugyanezt a nyelvet használták fogvatartói is,
amikor Igescu házában raboskodott.
Bár a beszélgetésüket nem értette, de azért a kardos férfi nevét sikerült kiszűrnie belőle.
Hindarfnak hívták.
Hindarf láthatóan azzal a céllal érkezett, hogy leszúrja Vivienne-t, de a nőnek sikerült
lebeszélnie erről. Végül Hindarf megszúrta Childe-ot egy tűvel, amitől az csaknem teljesen
magához tért. Felöltözött, és hagyta, hogy kivezessék a házból. Annyira azért még nem volt
jól, hogy ő vezesse az autót, így Hindarf ült be a kormány mögé. A másik két férfi követte
őket. Útközben Hindarf nem volt hajlandó Childe kérdéseire válaszolni. Csak annyit mondott,
hogy Childe jobban tenné, ha távol tartaná magát az Ogoktól. Láthatóan elhitte, amit Vivienne
állított, hogy ez esetben Childe volt a betolakodó.
Néhány sarokkal a Topanga Kanyon-i leágazás előtt Hindarf megállította az autót.
– Azt hiszem, innen már vezethet maga – mondta.
Amíg kiszállt, az ülés és a kormány teljesen elázott a becsapódó esőtől. Egy pillanatra még
visszadugta a fejét az autóba.
– Arra kérem – kezdte –, hogy ne menjen ennek a bandának a közelébe. Halálosan
veszélyesek. Ezt magának már tudnia kellene. Ha pedig...
Itt elhallgatott, majd így folytatta:
– Mindegy, ne is törődjön vele! Még találkozunk. Ezzel becsapta az ajtót. Childe átmászott
a vezetői oldalra, és figyelte, ahogy Hindarf és a többiek elhajtanak a Topanga Kanyon felé.
Most az első szobában üldögélt és megpróbált tévét nézni, miközben a Jack Danielst
szopogatta, és még egyszer végiggondolta azt az estét. Nem tudta a titkot megfejteni. Arról
azonban meg volt győződve, hogy Igescu, Krautschner, Hajló Fű, Pao és a többiek nem
egyszerű vámpírok, farkasemberek, vérmedvék meg még ki tudja, micsodák. Tény, hogy
nagyon furcsák, valahol a természetfeletti lények határán lebegnek, mármint akiket az
emberek természetfelettinek tartanak. Az Igescu által előadott teória, amit a XIX. századi
belga is megerősített, „megmagyarázta” ezeknek a lényeknek a létét. Azonban Childe kezdett
arra gondolni, hogy Igescu félrevezette. Fogalma sem volt, miért hazudott volna neki, de
biztos rengeteg dolog van, amit nem tud a báróról.
Ha van egy csepp esze, megfogadja Hindarf tanácsát.
És itt van a baj, gondolta. Soha nem volt képes távol tartani magától a bajt.
Csak a bolondok rohannak bele a vesztükbe, hát úgy látszik, ő bolond.
Négy pohár éhgyomorra elfogyasztott tömény whisky után Childe lefeküdt. Nyugtalanul
aludt és rengeteg hülyeséget összeálmodott, amit ébredés után azonnal el is felejtett.
A telefon kitartó rikoltozására nyitotta ki a szemét. Ahogy a kagyló után tapogatózott,
könyökével leverte a készüléket. Amikor végre sikerült a füléhez illesztenie a kagylót, egy
ismeretlen férfihang kérdését hallotta.
– McGivernnel beszélek?
– Milyen számot hívott? – kérdezte Childe.
Egy kattanás volt a válasz. Childe ránézett karórája világító mutatójára. Hajnali három óra
volt.
Megpróbált visszaaludni, de nem jött álom a szemére. Tíz perccel három után felkelt és
kiment a fürdőszobába hideg vizet inni. A villanyt nem kapcsolta fel. Amikor kilépett a
fürdőszobából, arra gondolt, hogy megnézi az utcát, mielőtt visszafeküdne az ágyába. Az eső
továbbra is szakadt, és már akkor bokáig ért a víz az utcákon, amikor hazaért.
Széthúzta a függönyt és kinézett. Az autó, ami eddig a túloldalon álló hatalmas tölgyfa alatt
parkolt, éppen indulni készült. A mögötte álló autó lámpáinak a fényében Childe egy férfi
körvonalait látta a kormány mögött. Az autó megfordult és a Topanga Kanyon felé indult. A
fény éppen Fred Pao, az Igescu házában látott kínai sápadt arcára esett. A másik autóban
három másik férfi profilját lehette kivenni. Egyikük úgy nézett ki, mint Hajló Fű, a varjú
indián vagy varjú vérmedve. Ez azonban lehetetlen, gondolta Childe. Hajló Fű éppen az ő
autójának a kerekei alatt halt meg, amikor az égő Igescu-kúriából menekült.
Gyorsan megfordult, visszarohant a hálószobába, nadrágot és cipőt húzott, ez alkalommal
mellőzte a zoknit. Kirontott az első szobába, magára rángatott egy kapucnis esőkabátot, majd
az ebédlőasztalon álló egy, a nagynénje hagyatékából származó viaszgyümölcsökkel teli
tálból kikapta a slusszkulcsát és a tárcáját. Beült az autójába és embermagas hullámokat
csapva maga mellett, őrült sebességgel kitolatott az utcára. Sokkal gyorsabban vezetett, mint
ahogy szabad lett volna, így aztán több alkalommal megcsúsztak a kerekek és egyszer a motor
is lefulladt.
Topanga előtt egy negyed mérfölddel érte utol őket. Az elöl haladó autó teljesen lelassított,
és úgy nézett ki, hogy a következő pillanatban bekanyarodik egy privát útra, amely egy
meredek domdoldalon kanyargott felfelé. Childe még soha nem járt arra, de tudta, hogy ez az
út egy hatalmas háromemeletes házhoz vezet, amely még akkor épült, amikor ennek a
bekötőnek a helyén csak egy poros ösvény kanyargóit. A ház a legtetején állt, és ablakaiból az
egész környéket be lehetett látni, többek között az ő házát is.
A vezérautó most megállt. Childe-nak tovább kellett hajtania, ha nem akarta felhívni
magára a figyelmet. A domb tetején talált egy kis lehajtót, oda betolatott, megfordult és
visszaindult. Amikor leért a domb aljába, még látta a Topanga Kanyon felé tartó autók hátsó
lámpáit.
Azon tűnődött, vajon miért gondolták meg magukat. Talán gyanakodni kezdtek?
Meglátták, amikor megfordult?
Childe követte őket vissza Los Angelesbe. Az autók lassan haladtak a szakadó esőben és az
utcákon hömpölygő víztömegben, amíg el nem érték a San Vincente és a La Cienega
kereszteződést. Amikor aztán a lámpák zöldre váltottak, a két autó életre kelt. Hatalmas
vízpermetet csapva még a vizes aszfalton is csikorgó kerekekkel lőtték ki magukat. Childe
követte őket. Bekanyarodtak a Hatodik utcába, felugrattak a járdaszigetre, majd a túloldalon
ismét San Vincente felé vették az irányt.
Végig zöldet kaptak ugyanúgy, mint Childe, aki alig egy sarokkal lemaradva hajtott a
nyomukban. A következő pillanatban hátsó kereke nekisúrlódott az utat szegélyező padkának,
az autó fara felugrott a járdaszigetre és hangos csattanás hallatszott. Childe úgy saccolta, hogy
a hátsó lökhárítójával ütődhetett neki a közlekedési lámpának, de nagy megkönnyebbülésére
alig vesztett a lendületéből. Rálépett a gázra és ismét kilőtte magát a két autó után. Azon
tűnődött, vajon miért is kockáztatja az életét. Azonban maga a tény, hogy ennyire
kétségbeesetten próbáltak elmenekülni előle, és minél távolabb vinni őt attól a dombon álló
háztól, tovább hajtotta.
Később, amikor a két autó befordult a Wilshire bulvárra, már azt kezdte fontolgatni, hogy
feladja a harcot. A két autó lassítás nélkül hajtott át egy piros lámpán, és mire Childe odaért a
kereszteződéshez, már több saroknyival távolabb látta felvillanni hátsó lámpáik fényét.
Padlóig nyomta a gázt és folytatta az üldözést. Fogalma sem volt, mit csinálna, ha utolérné
őket. Négyen egy ellen? És ráadásul az egyikük biztos, de az is lehet, hogy mind a négy,
valami különleges, halálos erővel rendelkezik. Eszébe jutottak Hindarf szavai.
A Wilshire és a San Vincente kereszteződésben a két autó ismét egy piros lámpán hajtott át,
alig két másodperccel azután, hogy az tilosra váltott, és nagy erővel belerohantak két, a San
Vincente-en dél felől közeledő másik autóba. Az elöl haladó jármű hatalmas csattanással
fúródott bele Fred Pao autójának az oldalába, míg a másik félrerántva a kormányt a hátulját
kapta telibe. A Paót követő autó ekkor már képtelen volt megállni, és hátulról belerohant a
fémmasszába. A következő pillanatban Childe autója a hirtelen fékezéstől többször
körbefordult a nedves úton, hátuljával nekicsapódott a Paót követő autónak. Az egymásba
gabalyodott öt jármű úgy forgott körbe-körbe az úton, mint egy ötágú csillag.
 8. fejezet

– Rendben van, Forry – egyezett bele Heepish. Ha ennyire akarja...

Meghajolt, és kezével széles mozdulatot tett. Forry érezte, hogy elönti a méreg és az arca
kipirul.
– Hogy akarom-e? De hát az enyém! A saját pénzemmel fizettem érte! Maga pedig ellopta,
mint egy közönséges bűnöző!
– Egy közönséges bűnöző nem nyúlna az ilyesmihez – közölte Heepish.
Forry belátta, hogy ennek a vitának semmi értelme, és megindult a kijárat felé. A többiek
engedelmesen nyitottak utat neki, és Heepish udvariasan előreszaladva még az ajtót is kitárta
előtte.
– Viszlát, Forry, még biztos találkozunk – búcsúzott el tőle Heepish.
– Ja. Majd meglátogatom a börtönben!
Amikor Forry hazaért, a festményt feltette a falra, majd leellenőrizte az ajtókat, hogy
rendesen be vannak-e zárva. Dummockék még mindig nem voltak otthon, így Forry úgy
döntött, hogy a szófán alszik. Aztán eszébe jutott, hogy neki reggelig össze kell állítania a
Vampirella következő számát. Teljesen elfeledkezett róla!
Készített magának egy kávét, és hátrament a hátsó szobába, amit irodának használt.
Elmerülten dolgozott fél háromig, amikor is valami furcsa zajt hallott valahonnan a házból.
Felállt, és éppen kifelé indult az irodából, amikor minden fény kialudt a házban. Na, már más
sem hiányzott, gondolta.
Óvatosan megkerülte az asztalát, gyufa után tapogatózott, bár nem igazán bízott benne,
hogy talál, hiszen soha életében nem dohányzóit. Kibotladozott a konyhába, és ott folytatta a
kutatást. A konyhaszekrények dugig voltak könyvekkel és újságokkal. Általában étteremben,
vagy Wendynél étkezett. A hűtőszekrény tele volt mikrofilmekkel, csak az egyik sarokban
kucorgott egy kis kávéba való tejszín.
Amint ott tapogatózott az elemlámpa után, felgyulladtak a lámpák. Forry folytatta a
kutatást, hogyha ismét valami baj lesz a villannyal, az elemlámpa fényénél tovább tudjon
dolgozni.
Ahogy visszafelé tartott az irodába, bepillantott a nappaliba. A Stoker festmény ismét
eltűnt!
Nem volt ideje álldogálni és gondolkodni. Felvette az esőköpenyét, belebújt a kalucsniba
és kirohant az autójához. Beszállt a hatalmas, zöld Cadillacbe, és kitolatott abba az állóvízbe,,
amivé időközben a Sherbourne Drive változott. Olyan gyorsan hajtott, amennyire csak mert,
és két perc múlva már ott is volt Woolston Heepish házánál. Fred Pao, a festménnyel a hóna
alatt éppen befelé igyekezett a házba.
Forry rátenyerelt a dudára és fényszóróival villogni kezdett. A kínai ijedtében csaknem
elejtette a festményt. Forry dühösen felordított, majd letekerte az ablakot és odakiáltott.
– Megyek, és hívom a rendőrséget!
Pao kinyitotta az autó hátsó ajtaját és gyorsan betolta a festményt, majd futva megkerülte
az autót, beugrott a vezetőülésre és beindította a motort. A Mercury sivító gumikkal
rugaszkodott el a járda mellől, és megindult az Olympic felé. Forry néhány másodpercig
döbbenten bámult az autó után, majd rálépett a gázra és folyamatosan dudálva a Mercury után
indult. Ott viszi a kínai az imádott Drakuláját, hogy elrejtse, míg a dolgok el nem felejtődnek.
Aztán pedig átadja Woolston Heepishnek!
 Persze azért J. Ackermannek, Los Angeles híres fotósának is lesz ehhez néhány szava,
gondolta. Ugyanúgy, ahogy Buck Rogers egészen a búvóhelyéig követte Gyilkos Kane-t, FJA
is elkapja a tolvajt!
Pao autója nyugat felé fordult az Olympicen. Forry utánalendült, de szinte azonnal rá is
kellett taposnia a fékre, mivel egy hangosan dudáló autó száguldott el előtte hatalmas
vízpermetet csapva maga körül. Forry autója megcsúszott és szinte kiperdült a főútvonalra. A
másik jármű is fékezett egy nagyot, egyszer körbefordult a saját tengelye körül, majd mintha
semmi sem történt volna, folytatta az útját. Forry nagy nehezen egyenesbe hozta a Cadillacet,
és ismét padlóig nyomta a gázt. Mindkét oldalon hatalmas hullámokat csapva előzte meg az
autót, amibe az előbb csaknem belerohant, és nemsokára meglátta Pao autójának a fényeit a
Robertson úton. Átvágtatott egy piros lámpán, fékezésre és dudálásra késztette a
kereszteződésben szabályosan közlekedő többi járművet. Végigkergette Paót a Robertsonon,
majd a Charleville bulváron. Figyelembe serm vették a töméntelen stoptáblát. Aztán Pao
bekanyarodott a Wilshire-re, majd ismét a Robertsonra, és több piros lámpán keresztülhajtva a
Burton Wayre. A távolban felsírt egy rendőrsziréna, erre Forry majdnem lelassított. Aztán arra
gondolt, hogy nagyon is jó oka van a száguldozásra, de még ha megbüntetnék is megérné, ha
a rendőrök elkapnák Paót a lopott festménnyel. Remélte, hogy a zsaruk időben megjelennek,
mert ha nem, esetleg már csak egy halott kínait találnak.
Pao végigrobogott a San Vincenten át egy piros lámpát figyelmen kívül hagyva a Hatodik
utcán. Forry alig két autóhosszal száguldott mögötte. A víz úgy dobolt az alvázon, mint a
kalapács.
A Wilshire és San Vincent kereszteződésben igaz zöldet kaptak, de a másik irányból két másik
autó érkezett és Pao teljes erővel oldalba kapta az elsőt.
Forry azonnal rátaposott a fékre, de a vizes úton továbbcsúszott és nekicsapódott a kínai
autója hátuljának. Homlokát beverte a műszerfalba és minden elsötétült előtte.
 9. fejezet

Childe kábultan körbenézett. A kerekek csikorgása, az egymásnak súrlődó fém és a betörő

üveg hangja után néhány másodpercig csend volt: nem hallatszott más, csak az eső dobolása
és a távolban a rendőrautó szirénája. Valamelyik autónak még mindig égett a fényszórója
kísérteties derengésbe öltöztetve ezzel a roncsokat. A következő pillanatban egy hatalmas
róka ugrott fel Childe autójának motorháztetőjére, rávigyorgott a férfira a szélvédőn keresztül,
leszökkent az utca kövére, majd eltűnt a Stats étterem mögötti sötét sikátorban.
Rendőrautó közeledett az úton, lassan megállt és két rendőrtiszt szállt ki belőle.
Ugyanebben a pillanatban egy hatalmas kutya – nem is kutya, hanem egy farkas – ment el
mellettük, szintén az étterem felé tartva.
Az egyik rendőr benézett az autókba, egy nagyot káromkodott, majd odahívta a társát.
– Hé, Jeff, ezt nézd meg! Két kupac ruha az egyikben, egy kupac a másikban, és sehol
senki, aki viselhette őket! Mi a pokol ez az egész?
A rendőrök teljesen össze voltak zavarodva. Egyetlen halott sem volt, de még súlyosabb
sebesült sem. Childe autója ugyan megsérült az elején és az oldalán, de még így is üzemképes
volt. Mr. Ackerman járművének kilyukadt a hűtője, így azt később el kellett vontattatni. Pao
autója totálkáros lett, de a másik kettő sem járt jobban.
Az egyik rendőr hatalmas elemlámpát vett elő a kocsijából és felkapcsolta. A másik még
mindig a ruhákat forgatta hitetlenkedő arccal, közben motyogott.
– Sok furcsa dolgot láttam már életemben, de eddig ez viszi el a pálmát.
Tizenöt perc múlva újabb rendőrautó érkezett a helyszínre. A rendőrök megállapították,
hogy senkit nem kell kórházba szállíttatni. Felvették a szükséges adatokat és elengedték a
résztvevőket. Az eset ezzel távolról sem volt lezárva, de az eső miatt aznap éjszaka annyi
baleset történt, hogy a rendőröknek még kismillió helyre kellett kimenniük helyszínelni, így
későbbre halasztották a többi elintéznivalót. Az egyikük csak annyit jegyzett meg, hogy Mr.
Pao és Mr. Batlang még megbánják, hogy elhagyták a baleset helyszínét. Ha pedig a ruhák
jelentenek valamit, az is előfordulhat, hogy letartóztatják őket közszeméremsértésért,
magamutogatásért, és pszichiátriai kezelésre fogják őket kötelezni.
Az egyik autó utasa azt állította, hogy kábultak voltak az ütközéstől. Ő ismeri őket,
mondta, felelősségteljes állampolgárok és soha nem hagynák el egy baleset színhelyét, hacsak
nem kerülnek félájult, sokkos állapotba.
– Meglehet – hagyta rá a rendőr. – De azt magának is el kell ismernie, felettébb furcsa,
hogy mindhárman levették a ruháikat, gondosan félrerakták, majd elfutottak. Minden jel arra
mutat, hogy ez valahogy így történt. Mi csaknem azonnal ideértünk a baleset után, de már
senkit nem láttunk.
– Nagyon sűrűn esett az eső – válaszolta az utas.
– Azért annyira sűrűn nem, hogy ne láthattuk volna őket.
– Micsoda éjszaka! – sóhajtotta a rendőr.
Childe megpróbált beszélni a többiekkel, akik részt vettek a balesetben, de csak Forrest J.
Ackerman volt hajlandó válaszolni a kérdéseire. Eleinte nem foglalkozott mással, csak a Pao
autójának hátsó ülésén heverő festménnyel. Gyorsan kivette és áttette a saját Cadillacjébe. Ha
a rendőrök észre is vették, nem szóltak semmit. Forry most már nem akart mást, csak
hazamenni.
– Mihelyt elengednek, én hazaviszem magát nyugtatta meg Childe. – Hallom, itt lakik nem
messze, nem is kell nagyot kerülnöm.
 Childe nem tudta, mire vélni, hogy Ackermannek mi köze van az egészhez. Ártatlan
áldozatnak látszott, de a festmény felkeltette a gyanúját. Vajon hogyan jutott Padhoz?
Különben is úgy nézett ki a dolog, mintha két Pao létezne. Talán ikertestvérek?
Forry Ackerman útközben a történtekről szóló beszámolójában megemlített egy nevet, ami
azonnal lázba hozta Childe-ot. Woolston Heepish. Akkor ismerkedett meg vele, amikor eltűnt
partnere, Colben ügyében nyomozott. Az egyik barátja vitte el Heepishhez, mondván, hogy ő
nyilvántartást vezet a vámpírügyekről, mivel a rendőrségnek eljuttatott filmen is egy Drakula-
típusú vámpír segédkezett Colben megcsonkításában.
Childe úgy döntött, úgy tesz, mintha elhinné Ackerman történetét. A férfit őszintének tűnt,
és mélyen felháborították a történtek. Azonban az is lehet, hogy ő is az Ogok közül való,
ahogyan Hindarf nevezte őket. De az is lehet, hogy egy Tockal állnak szemben.
Amikor Childe megállt Ackerman háza előtt, jobban megnézte az épületet az
esőfüggönyön keresztül a félhomályban.
– Ha nem tudnám – szólalt meg –, hogy nem így van, azt hinném, hogy Heepish lakik itt.
– Az az ember direkt olyanra építtette a házát, mint az enyém – válaszolta Forry. – Ezért
nevezik a „szegények Forry Ackermanjének”, bár nem hiszem, hogy Heepish szegény ember
lenne.
Beléptek a házba, és míg Ackerman felakasztotta a festményt a falra, Childe körbenézett. A
ház belseje is ugyanolyan volt, mint a másiké, de a festmények és a berendezési tárgyak már
nem. Ez a hely vidámabbnak tűnt, és több volt benne a science-fiction elem, mint Heepishnél.
Amikor Forry elégedett mosollyal lelépett a szófáról, Childe megszólalt.
– Más is van ebben a balesetben Pao eltűnésén kívül, ami nem stimmel. Már arra- értem,
hogy a két autó közül, amit üldöztem, az egyikben Pao ült, a másikban a három haverja.
Azonban ön azt állítja, hogy ön is Paót üldözte.
– Így is van – értett egyet Forry. – Tényleg elég zavarba ejtő a dolog. Az egész este zavarba
ejtő és rettentő furcsa volt. Az újságom holnapi számának az anyagát még ma éjszaka le kell
adnom a New York-i kiadómnak és még sehol sem tartok. Dupla gyorsasággal kell
dolgoznom, ha utol akarom érni magamat.
Childe ebből megértette, hogy szívesen vennék a távozását. Ez az ember tényleg él-hal a
munkájáért, gondolta. Nem sokan lennének képesek visszaülni az íróasztalhoz és egy
vámpírokról szóló történeten dolgozni, amikor előzőleg igazi vámpírokkal találkozott; a
farkasemberekről és rókákról nem is beszélve.
– Amikor befejezte a munkáját, s lesz ideje egy beszélgetésre – mondta Childe –, ismét
összejöhetnénk. Lenne még néhány kérdésem, és van néhány információm, amit érdekesnek
találhat, bár nem tudom, hogy elhiszi-e majd őket.
– Túl fáradt vagyok, hogy bármiben is higgyek egy jó kiadós alváson kívül – szólt Forry.
– Nem szeretnék udvariatlannak tűnni, de...
Childe tétovázott. Rabolja tovább ennek az embernek az idejét azzal, hogy figyelmezteti?
Végül úgy döntött, jobb, ha nem teszi. Ha megtudná, valójában milyen komoly veszélyben
forog, esetleg képtelen lenne a munkájára koncentrálni. És az, hogy tud a veszélyről, magában
semmit nem jelentene, hacsak annyira komolyan nem venné, hogy azonnal elmenekülne
innen. Ez pedig nem tűnt valószínűnek. Childe sem hitt volna el az egészből semmit, ha nem a
saját szemével látja. Odaadta Forrynak a telefonszámát és a címét.
– Hívjon fel – ajánlotta –, ha úgy érzi, szeretne erről a dologról beszélni. Én nagyon sokat
tudok magának mesélni. Talán együtt többre jutunk.
Forry megígérte, hogy majd telefonál. Kikísérte Childe-ot az ajtóig, de mielőtt kiengedte
volna, megjegyezte.
– Azt hiszem, a festményt beviszem magammal az irodába. Heepishtől kitelik, hogy még
egyszer megpróbálja ellopatni.
 Childe nem kérdezte meg, miért nem hívta ki a rendőrséget. Valószínűleg azért, mert akkor
még jobban elmaradna a Vampirella anyagával, gondolta.
 10. fejezet

Herald Childe reggel hétre ért haza. Igaz, az eső fél ötkor elállt, de a kanyonokban
valóságos folyamok hömpölyögtek. A rendőrség is megállította, de amikor megmondta, hogy
egy mellékút mellett lakik, továbbengedték. Csak a helybeli lakosok használhatták a Topanga
Kanyonnak ezt a részét, azonban őket is figyelmeztették, hogy saját biztonságuk érdekében
inkább maradjanak távol. Childe nem hallgatott senkire, szó szerint tovább nyomult és nagy
nehezen elérte a házát. A környéken három házat is látott, amelyek több lábnyit lecsúsztak a
domboldalon. Kettő már teljesen elhagyatott volt, a harmadikból pedig éppen most költözött
kifelé egy család. Childe látta, ahogy ruháikat és bútoraikat egy furgon platójára pakolták.
Első gondolata az volt, hogy odamegy és segít nekik, de végül úgy döntött, hogy törődjön
csak mindenki a maga bajával. A furgon sokkal könnyebben megbirkózik a magas vízzel, ha
pedig olyan bolondok, hogy a szófájukat is magukkal hurcolják, hát magukra vessenek.
A túloldali tölgyfa alatt egy ugyanolyan autó parkolt, mint az elmúlt napokban. Az utcán
hömpölygő víz szinte ellepte a kerekeket, a sodrása pedig olyan erős volt, hogy időnként
néhány centiméterre megemelte Childe autóját. A négy kerék közül azonban három mindig a
földön maradt.
Childe a felhajtón parkolta le az autóját. A garázst elöntötte a víz, és különben is azt akarta,
hogy bármikor gyorsan el tudjon indulni vele. Egyáltalán nem volt abban biztos, hogy a
dombról leömlő víztömeg nem sodorja-e el teljesen a garázsát. Vagy ha a domb ledől, nem
temeti-e maga alá a garázst, ami sokkal közelebb volt hozzá, mint a ház.
Kinyitotta az ajtót, belépett, majd kulcsra zárta maga mögött. Éppen keresztülindult a
szobán, amikor a sápadt fényben egy alaktalan lény emelkedett fel a szófáról. Csaknem
megállt a szíve ijedtében.
Aztán lehullott a pléd.
Childe néhány másodpercig egyszerűen nem hitt a szemének.
– Sybil! – kiáltott fel a férfi. Az ex-felesége állt ott.
Az asszony odarohant hozzá, átölelte, arcát belefúrta a vállába és zokogni kezdett. A férfi
nyugtatgatva simogatta a fejét, közben egyfolytában suttogott:
– Sybil! Sybil! Azt hittem, meghaltál. Úristen, hol voltál?
Egy idő után a nő abbahagyta a sírást, és felemelte az arcát, hogy megcsókolja a férjét.
Harmincnégy éves volt, hat napja ünnepelte a születésnapját, de most legalább
negyvenévesnek nézett ki. Hatalmas, sötét karikák árkolták a szemét, az orra és szája közötti
ránc is elmélyült. Emellett rengeteget fogyott.
Childe odavezette a szófához, leültette.
– Jól vagy? – faggatta.
A nő ismét sírni kezdett, majd felnézett.
– Igen is, meg nem is – válaszolta.
– Hozhatok neked valamit?
– Egy csésze kávét és egy cigarettát, ha van. Childe tagadólag intett a kezével, ezzel azt
akarta jelezni, hogy teljes jellemváltozáson ment keresztül.
– Nincsen kávéfőzőm. Visszatértem az iváshoz. Aztán kelletlenül folytatta.
– Persze nagyon ritkán iszom, akkor is csak egy-egy pohárral. Találtam egy iskolát. Az
UCLA-t. Főleg történelmet hallgatok.
– Hogy találtad meg ezt a házat? És hogy kerültél ide? Ez a te autód itt kint?
 – Idehozott valaki... illetve valakik... és beengedtek a házba. Levettem a kendőt a
szememről és körbenéztem. Megláttam a fényképemet az ágyad melletti asztalkán, így jöttem
rá, hol vagyok. Úgy döntöttem, hogy megvárlak, és várakozás közben elaludtam.
– Egy pillanat – szólt közbe a férfi. – Ez egy nagyon hosszú történet lesz, azt már látom.
Mégis megpróbálok valahogy kávét készíteni, meg csinálok néhány szendvicset, hátha
megéhezünk.
Nem szívesen szakította félbe a nőt, de szerette volna zavartalanul végighallgatni a
történetet. Gyorsan megcsinált mindent, egy tálcára rakta a kávét, a szendvicseket, és a fél
csomag kiszáradt cigarettát, amit az egyik szekrény aljában talált, majd bevitte az egészet. Ő
már régen nem dohányzott, de mindig volt itthon néhány szál arra az esetre, ha valamelyik nő,
akit hazahozott, dohányzott volna.
– Jaj, de jó! – sóhajtott fel Sybil, és a cigarettáért nyúlt. Kinyújtotta a kezét, aztán lassan
visszahúzta.
– Hat hónapja nem szívtam egyetlen szálat sem, és azóta sokkal jobban érzem magam.
Csak nem fogom ismét elkezdeni?
Childe ezt már számtalanszor hallotta tőle, de ez alkalommal úgy hangzott, a felesége
komolyan is gondolja, amit mond. Volt a hangjában valami furcsa acélos csengés. Mintha
gyökeresen megváltozott volna.
– Rendben – hagyta rá a férfi. – Anyád temetésére indultál San Franciscóba. Felhívtam a
nővéredet, és ő közölte velem, odaszóltál telefonon, hogy nem kaptál repülőjegyet, az autód
pedig nem indul. Azt mondtad neki, hogy egy barátoddal mégy, de azt nem említetted, hogy
hívják a barátodat. Ez volt a legutolsó hír, amit rólad hallottam. Most pedig több mint egy év
múlva felbukkansz a házamban.
A nő nagy levegőt vett.
– Nem várom el tőled, Herald – védekezett az asszony –, hogy elhidd a történetemet.
– Én mindent elhiszek neked. Jó okom van rá.
– Nem tudtalak elérni, és különben is azután a borzalmas veszekedés után azt hittem, soha
többé nem akarsz látni. El kellett volna jutnom San Franciscoba, de fogalmam sem volt
hogyan. Aztán eszembe jutott az egyik barátom, és átmentem hozzá. Ott lakott nem messze
tőlem.
– Férfi az illető?
– Bob Guilder. Nem ismered.
– A szeretőd? – kérdezte Childe, apró szúrást érezve az oldalában. De érezte a féltékenység
kezd már kihalni belőle.
– Igen – válaszolta a nő. – De csak volt a szeretőm. Nem azért szakítottunk, mert nem
bírtuk egymást, hanem mert szexuálisan nem illettünk össze. Ettől függetlenül elég jó barátok
maradtunk. Szóval amikor átmentem hozzá, éppen indulni készült Carmelbe. Azt mondta,
nem bírja tovább a szmogot, és bár a kormányzó felkérte a lakosságot, hogy ne induljanak
semerre, ő mégis el akart menni a városból. Örömmel elvitt San Franciscóba, neki is volt
néhány elintéznivalója ott. A Ventura bulváron hagytuk el a várost, mivel a rádió bemondta,
hogy a San Diego Freewayen dugó van. Igaz, a Ventura bulvár sem volt sokkal jobb, de a tíz
mérföld óránkénti sebesség is jobb volt a semminél. Alig értünk föl a Tarzana dombra, amikor
az autó motorja túlmelegedett. Nagy nehezen begurultunk Tarzanába, de itt csak egyetlen
szervizállomás tartott nyitva. A többi tulajdonosa vagy otthon kuksolt, vagy pedig megpróbált
elmenekülni a halálos szmogból.
– Nem fogod elhinni – folytatta Sybil –, loptam egy motorbiciklit. Ott állt az út szélén, és
benne volt az indítókulcs. Nem láttam mellette senkit, mivel a szmog olyan sűrű volt, hogy az
orráig sem látott az ember. Már máskor is vezettem Hondát. Tudtad te ezt? Egy másik
barátom néha elvitt motorozni, ő tanított meg, hogyan kell vezetni.
 Meg sok minden másra is, gondolta Childe újabb szúrással az oldalában. A gondolat
automatikusan jött, de örült, hogy már nem sokat számít.
Sybil elmondta, hogy nem volt értelme megpróbálni a Hondával eljutni San Franciscóba. A
forgalom annyira sűrű és lassú volt, hogy semmi esélyét nem látta annak, hogy időben
odaérne a temetésre. Úgy döntött, visszafordul. Égő szemekkel, sajgó tüdővel hazamotorozott.
Két órába telt, míg hazaért. Az autók teljesen megtöltötték az utakat, mindenki egy irányba
tartott, így csak a járdán lehetett haladni.
Amikor visszaért a lakásába, öt perc múlva kopogtak az ajtón. Azt hitte, valamelyik
szomszédja. Kulcs nélkül lehetetlen volt bejutni a házba.
Nem ismerte az ajtó előtt álló két férfit, és még mielőtt bármit is tehetett volna, azok
mindketten ráugrottak. Érezte, hogy egy tűt szúrnak a karjába, majd elájult. Amikor magához
tért, egy három szobás lakásban találta magát, aminek nem volt fürdőszobája. A három
hatalmas szobát pazar bútorokkal rendezték be. Fogsága alatt végig a legjobb ételeket,
likőröket, cigarettát és marihuánát kapta, ezenkívül bármit, amit megkívánt.
Kivéve ruhát. Volt egy csodálatos köntöse és két csipkés hálóinge, amit minden héten
kimostak.
Amikor magához tért, egyedül volt. Gyorsan körbenézett, és észrevette, hogy egyetlen
ablak sincsen a szobákban, és mindkét ajtó be van zárva. Az egyik asztalkán egy hatalmas
színes TV állt, mellette pedig egy rádió. A telefonon nem lehetett városi számot hívni. Amikor
felvette a kagylót, egy férfihangot hallott, s ekkor gyorsan letette anélkül, hogy egyetlen szót
is beleszólt volna. Néhány perccel később kitárult az ajtó, két férfi és egy nő lépett be.
Az asszony most Childe kérésére részletesen leírta őket. Egyikük az egyik Pao lehetett, a
nő pedig Vivienne Mabcrough. A másik férfit Childe nem tudta azonosítani.
Sybil ekkor hisztizni kezdett, mire ismét kapott egy injekciót. Amikor aztán magához tért,
eldöntötte, hogy minden körülmények között megpróbálja megtartani az önuralmát. Azt
mondták neki, hogy nem esik bántódása, és nemsokára elengedik. Amikor afelől érdeklődött,
hogy mit akarnak tőle, nem kapott választ. Később aztán magától is rájött, hogy fogvatartói a
volt férjét akarják zsarolni az ő személyével.
Childe-nak most eszébe jutott a szexuális zaklatás, amit az Igescu házban kellett
elszenvednie, és attól tartott, hogy Sybillel is történt valami hasonló. Megkérdezte tőle, nem
erőszakolták-e meg, míg fogva tartották.
– Ó, dehogynem! Számtalanszor! – közölte a nő tárgyilagos hangon.
– Bántottak? – Úgy látszott, a kérdés egyáltalán nem zavarja a nőt, és nem ébreszt fel
benne fájdalmas emlékeket.
– Eleinte egy kicsit.
– Most hogy érzed magad? Már úgy értem, pszichikailag nem viselt meg nagyon a dolog?
Childe kezdte magát ügy érezni, mint egy pszichiáter vagy egy bíró.
– Gyere ide, és ülj le mellém! – kérte Sybil, és keskeny, fehér kezét Childe felé nyújtotta. A
férfi odament, átölelte és megcsókolta a száját. Arra számított, hogy a nő sírva fakad, de az
csak sóhajtott.
– Ugye, én mindig egyenes és nyílt voltam veled? Folytatta egy idő után.
– Igen. De nem hiszem, hogy az őszinteség kényszered lett volna ebben a fő tényező
– válaszolta a férfi. – Ez a nyíltságod mindig sokkal jobban fájt, mint bármi más.
– Lehet, hogy igazad van – értett egyet a nő, majd belekortyolt a kávéjába.
– Elmondom, mi történt velem – folytatta –, de nem azért, hogy bántsalak. Bár nem
hiszem, hogy bántanálak.
 11. fejezet

Sybil tornázott, dohányzótt, többet, mint szabad lett volna, nézte a tévét, hallgatta a rádiót,
olvasta az újságokat és könyveket, amiket kapott, és általában próbált nem megőrülni.
Helyzetének bizonytalansága zavarta a legjobban. Szerencsére nem volt teljesen egyedül. A
férfi, aki a telefonvonal másik végén ült, bármikor szívesen elbeszélgetett vele, és naponta
legalább ötször látogatókat kapott. A nő, aki az ételt hozta be neki, mindig leült vele
beszélgetni, ha megkérte rá, és egy Plugger nevű férfi meg egy Panchita nevű nő is gyakran
felkeresték. Időnként a fantasztikusan gyönyörű Vivienne Mabcrough is beugrott hozzá.
– Nagyon sok mindenről beszéltek nekem, de rólad is nagyon sok mindent kérdeztek –
mondta Sybil. Főleg a gyermekkorod érdekelte őket, a személyes szokásaid, miket szoktál
olvasni, mikről álmodsz... Gondold el, az álmaidról faggattak!... És más olyan dolgokról,
amiket csak én tudhatok, mivel én a feleséged vagyok. Illetve voltam.
Sybil úgy érezte, ha válaszol a kérdésekre, nem árthat a férjének. Őszinteségrohama
hatására szinte minden kérdést pontosan megválaszolt.
Egy idő után erős szexuális hiánya támadt. Mellbimbói megduzzadtak és még a ruha
érintésétől is fájtak. Nemi szerve viszketett. Nem egy alkalommal azon vette észre magát,
hogy felhúzott lábakkal ül, és előre hátra hintázik a sarkán vagy az ágy oszlopához, a szék
támlájához dörgölőzik. Egyik étkezésnél eldugott egy banánt, és később azzal maszturbált.
– Ha ez jelent valami elégtételt számodra – vetette oda a férfinak –, közben azt képzeltem,
hogy veled szeretkezem. Legalábbis többnyire.
A férfi nem kérdezte meg, hogy máskor kiket képzelt az ő helyébe. Az igazság az volt,
hogy ez már nem is érdekelte. És ezt nagyon furcsának találta, mivel még mindig
ragaszkodott a nőhöz, talán még szerette is. Örült, hogy láthatja, és ismét vele lehet.
Lehet, hogy Sybil időközben megváltozott, de még mindig úgy érezte, hogy mindent ,el
kell mondania férjének.
– Nem kell féltékenynek lenned a másik férfira nyugtatta meg Childe-ot a nő. – Mivel nem
is létezik. Csak kitaláltam. Na, szerinted, ki az?
– Azt hiszem, ez nem a megfelelő pillanat arra, hogy találgassak – ellenkezett a férfi. – De
ha kíváncsi vagy, fogalmam sincs, kit képzeltél a banán másik végére.
– Tarzant! – vágta rá Sybil.
– Tarzant? Ó, na ne mond! Hát tulajdonképpen miért is ne? Banánok, nagy dákók, stb.
A férfi gúnyolódott, de ugyanakkor meg is lepődött. Úgy látszik még mindig nem ismeri a
feleségét. Még hogy Tarzan!
– Valószínűleg egy tévé kamerával figyelhettek engem – jegyezte meg Sybil. –
Máskülönben miért állított volna be Plugger egyik este azzal, hogy nem kell tovább
szenvednem?
Plugger magas, karcsú, napbarnított, fekete hajú férfi volt kissé hegyes fülekkel és nagyon
kellemes arcvonásokkal. Akkor este megállt Sybil előtt, és vetkőzni kezdett. A nő mintha nem
tudta volna, megkérdezte, mit csinál.
– Gyönyörű teste volt. A bőre sima, szinte átlátszó. A dákója viszont nagy volt. Nem
mondom, hogy óriási, csak nagy és vastag; ennek volt a legnagyobb feje, amit valaha is
láttam. Mármint nem a makkja. Az is nagy volt, de az érthető, hiszen Plugger pénisze merev
volt. Megmondtam neki, hogy a látvány nem izgatott fel, sőt.
– Úgy veszem észre, nem lelkesedtél túlzottan a dologért – szólt Childe.
– Hát az az igazság, hogy szenvedtem. Tudod, a banán nem volt az igazi, ő pedig nagyon
helyes hapsi volt. Előtte rengeteget beszélgettünk, és annak ellenére, hogy a fogvatartóim
közé tartozott, szinte megkedveltem őt. Így aztán azt mondtam magamnak, hogyha már
megerőszakolnak, dőlj hátra és próbáld meg élvezni a dolgot.
– Valóban? – kérdezte a férfi.
– Hát nem igazán. Féltem. De aztán közölte velem, hogy nem erőlteti a dolgot, ha nem
akarom, és ez sokat segített.
Plugger ezután leült Sybil mellé és megcsókolta. A nő megpróbálta elfordítani a fejét, de
Plugger gyengéden visszafordította. Sybil tiltakozott, mondván, ez már kényszerítés, de a férfi
azt válaszolta, hogy csak egyetlen csókot kér. Ha nem esik jól, mondta, nem csókolja meg
többet.
Ez így egészen fairnek tűnt Sybil számára. Ha akarja, úgyis meg tudja erőszakolni,
gondolta.
Felemelte az arcát a férfi felé, aki ebben a pillanatban megfogta Sybil kezét, odahúzta a
dákójához, és ezzel egy időben a nyelvét bedugta a szájába.
A sokk, ami hirtelen végigszaladt a nő torkán és a karján, olyan volt, mintha egy
elektromos raját fogott volna meg.
– Úgy értem, egy elektromos sokkhoz hasonlított. Orgazmusom volt a torkomban és a
karomban – vallotta meg a nő.
Childe ijedten összerándult.
– Micsoda? – kérdezte döbbenten.
– Igen, tudom, hogy hülyén hangzik. De így történt. Elélveztem. Mármint úgy értem, hogy
amikor én elélvezek, az egész testem élvez. Ez viszont már az eksztázishoz hasonló érzés volt.
Mindenhol éreztem: a számban, a torkomban és a kezemben.
Childe ezután meg sem szólalt. Az Igescu házában szerzett tapasztalatai egy új, egzotikus
világ ajtaját nyitották meg számára. Igaz, Pluggerrel még nem találkozott, de biztos volt
benne, hogy több különös alak is van abban a bandában.
Sybil egyáltalán nem tiltakozott, amikor Plugger levette róla a köntösét és a hálóingét.
Ezután a férfi odavitte az ágyra, lehajolt és nyelvét bedugta a nő vaginájába. Sybil számára ez
olyan érzés volt, mint amikor szikra pattan egy gázzal teli dugattyúban. Egyik orgazmus a
másikat követte, míg úgy érezte, nem bírja tovább, azonnal elájul.
Majd amikor ott feküdt nyögdécselve és pihegve, a férfi rámászott és dákóját beszorította a
nő mellei közé. Sybil testét szinte sokk érte; az eksztázis olyan intenzív volt, hogy szinte látta,
vagy látni vélte a mellbimbói végén kicsapó kék szikrákat.
– A legviccesebb az egészben az volt, hogy a farka végig puha maradt – emlékezett vissza
– még akkor is, amikor bedugta a számba; de emlékszem, szinte megrázott vele.
– Nem élvezett bele a szádba? – kérdezte Childe. Úgy értem, valami spermaszerű
folyadékot?
– Nem, semmi ilyen nem történt. Az a sokk pedig, amibe ejtett, valami elektromos
élvezésféle lehetett.
Sybil azon az estén gyors egymásutánban számtalanszor elélvezett. Ezután a férfi
végigcsókolta egész testét, aki mintha bőre minden egyes négyzetcentiméterén apró
orgazmusokat élt volna át, majd nyelve hegyét feldugta a végbelébe. Az érzés csaknem
felemelte Sybilt az ágyról, és ekkor valóban elájult.
Sybil itt mintegy az emlék hatására elhallgatott.
– Megdugott egyáltalán? – szólalt meg Childe nagysokára.
Nem akart durva lenni, de most először heves féltékenységet érzett.
– Nem. Én ugyan megpróbáltam betenni, de állandóan kicsúszott. Mondta is, hogy nincs
értelme a próbálkozásomnak. Azonban miközben próbálkoztam, több orgazmusom is volt a
kezemen keresztül. Közöltem vele, hogy nagyon sajnálom, hogy nem tudok érte semmit sem
tenni, de ő azt felelte, nem számít, így is nagyon elégedett. Azt hiszem, nem sokat tévedek,
amikor azt mondom, ez a férfi elektromosan élvezett el. Mondhatni, a magas feszültség volt a
spermája.
Sybil mihelyst annyira magához tért, hogy gondolkozni tudott, megkérdezte a férfit, mi
történt valójában. A férfi azt válaszolta, hogy az ő teste teljesen más felépítésű, mint másoké,
majd felkelt, felöltözött és kisétált a szobából. Ezután minden negyedik nap megjelent a nő
szobájában. Sybil megkérdezte, miért nem jön gyakrabban, mire az volt a válasz, hogy időre
van szüksége, míg feltöltődik a teste. Sybil ezt szó szerint értette, és ismét elfogta a félelem.
Miféle furcsa lények ezek? – tűnődött magában. Amikor azonban a férfi megérintette, azonnal
elmúlt minden félelme.
Plugger ötödik látogatása után két nő, Diana és Panchita kereste föl Sybilt. Elbeszélgettek
vele, majd elmentek. Ezután több alkalommal is meglátogatták. Egyik délután Panchita
megkérdezte, nem kér-e valamit inni. Sybil boldogan beleegyezett, mondván, legalább jobb
kedvre derül.
– Nem igazi pia volt – emlékezett most vissza Sybil. – A szaga ugyan italéhoz hasonlított,
de valami egészen más volt. Földobott, de nagyon befolyásolhatóvá is tett. Szerintem valami
hipnotizáló hatású szer lehetett benne.
– Tényleg? – kérdezte Childe. Már sejtette, mi következik.
– Igen. Szinte repültem tőle, közben mindhárman hisztérikusan nevetgéltünk. Teljesen
elfeledkeztem arról, hogy a foglyuk vagyok, és a kegyelmüktől függök. Úgy éreztem, mintha
már nagyon régi barátnőim lennének, és rendkívül szeretreméltónak tűntek. És... kívánatosak
is voltak a számomra^
– Az egyikük szeretkezett veled?
– Ó igen. Panchita leült mellém és átölelte a vállamat. Utána már csak azt vettem észre,
hogy egyik kezével a mellemet fogja és simogatja a mellbimbómat. Ott és akkor hirtelen
szerelmet és vágyat éreztem Panchita iránt. Teljesen természetesnek tűnt a dolog, a
legtermészetesebbnek a világon. Te tudod, Herald, hogy nem vagyok ferde hajlamú. Soha
életemben nem volt azelőtt homoszexuális élményem. Sőt hányingerem volt, amikor
ilyesmiről hallottam.
Childe hallgatott.
– Diana – folytatta Sybil –, a nagymellű, magas szőke leült a másik oldalamra.
Megcsókolt, közben Panchita felhúzta a köntösömet és szívni kezdte a mellbimbómat.
Hirtelen az egész testem tűzforró lett. A nyelvemmel megsimogattam Diana száját, és ő
viszont. Éreztem, hogy Panchita végigcsókolja a hasamat, de amikor odaért, megállt. Diana
felhúzott és odavitt az ágyhoz, majd levette rólam a köntösömet. Hanyatt dőltem az ágyon,
közben Diana és Panchita is levetkőztek. Odaálltak az ágy két oldalára, megfogták a kezeimet
és odahúzták a lábuk közé. Mind a kettőé nagyon nedves volt. Bedugtam az ujjaimat a
vaginájukba, mire ők elkezdték mozgatni a csípőjüket előre és hátra.
– Muszáj ezt az egészet ilyen részletesen elmesélned? – kérdezte Childe.
– Ez nagyon jó terápia számomra – válaszolta Sybil, miközben szemei csukva voltak, fejét
pedig hátrahajtotta a szófára.
– A két nő bemászott mellém az ágyba – folytatta. Diana csókolgatta és simogatta a
melleimet, Panchita pedig nyelve hegyével rajzolgatott a hasamra. Lassan lefelé haladva
körbesimította a fanszőrzetem háromszögét, majd lehajolt a lábaim közé. Széthúzta őket, és
egy párnát tett a fenekem alá. Csak azt vettem észre, hogy Panchita a klitoriszomat nyalogatja,
időnként feldugja nyelvét a vaginámba olyan mélyen, ahogy csak tudja. Addig folytatta, amíg
el nem élveztem.
– Ezután helyet cseréltek – mondta Sybil. – Diana jobban csinálta a dolgot, legalább ötször
elélveztem. Majd Panchita feküdt rám, én pedig a nyelvemmel ingereltem. Számtalanszor
elélvezett. Utána Diana feküdt rám. ő csaknem azonnal elment. Aztán Panchita az oldalamra
fordított, elkezdte a végbelemet nyalogatni, Diana pedig a lábam között ingerelt. Miután
többször elélveztem, háromszöget alkottunk, száj a lábközben, ujjak fent a végbelekben...
Egyszerűen csodálatos volt!
– Még így visszatekintve is így gondolod?
– Hát aznap éjszaka, amikor elmentek, egyáltalán nem így gondoltam. Rengeteget bőgtem
és undorodtam magamtól. Addigra, tudod, elmúlt a szer hatása. De Diana és Panchita ezután
többször is eljöttek hozzám, és egy idő után felhagytam az önváddal. Kezdtem megszeretni a
dolgot. Miért is ne? Mi van abban, ha nők nőkkel szeretkeznek? Fáj az valakinek?
– Nem – nyugtatta meg Childe. Majd ezt kérdezte: – A velük való szeretkezés csökkentette
a Pluggerral való érintkezésed hatását?
– Egyáltalán nem. Sőt ha osztályozni kellene az orgazmusokat, Pluggernek csillagos ötöst
adnék, a nőknek meg négyes alát.
– Na most az következik, hogy Plugger meg a két nő egyszerre bújt veled ágyba, igaz?
Sybil kinyitotta a szemét, és döbbenten nézett Childe-ra.
– Honnan tudod? – kérdezte döbbenten, majd egy csésze kávét kért.
A férfi odaadta neki a teli csészét.
– Plugger a másik két nővel is csinált valamit? – érdeklődött Childe.
– Persze. Panchita, Diana és én megint háromszöget alkottunk, és Plugger bedugta a
nyelvét Panchita végbelébe. Azt mondta, neki van a legédesebb feneke, amit valaha látott, és
ez engem egy kicsit féltékennyé tett. Akár hiszed, akár nem, mind a hárman áramütést
éreztünk a szánkban és a vaginánkban. Az elektromosság, vagy nem tudom micsoda, mind a
hármunkon áthaladt.
– Még azt meg tudom érteni, hogy legelőször szeretkeztél a nőkkel – hitetlenkedett Childe
–, hiszen akkor a szer hatása alatt álltál. De legközelebb miért nem utasítottad vissza őket?
– Mint ahogy már mondtam, élveztem a dolgot. Eszembe sem jutott, hogy
visszautasíthatnám őket. Nem tudom, miért éreztem így.
– Bizonyára azért, mert az agyad kikapcsolt. Ágyba akartál velük bújni, és nem
foglalkoztál azzal, milyen káros hatással lehet rád a szer.
– Én nem vagyok leszbikus! – kiáltott fel Sybil mérgesen. – Semmiféle neurotikus
vonzódást nem érzek irántuk. Bármikor ott tudom őket hagyni!
– Honnan tudod, hogy így van, hiszen csak most szabadultál ki a börtönükből! – vetett
ellen Childe. Különben nem is érdekes. Legalábbis most nem. Hogyan magyarázták azt, hogy
akaratod ellenére valami hipnotikus szert tudtak beléd tölteni, amikor azt ígérték, nem fognak
kényszeríteni, hogy megidd azt a löttyöt?
– Azt mondták, nem kényszerítettek, hogy megigyam a szert. Később pedig azt mondták,
nem is kell innom belőle most, hogy már ismerem a hatását.
– Tehát nem szoktál rá?
– Egyáltalán nem!
– Hát ez majd idővel elválik. Csak éppen a módszerüket nem értem. Semmi szadizmus. Ha
nem ismertem volna rá több személyre a leírásod alapján, azt hihetnem, hogy nem is az Igescu
bandája tartott téged fogva.
– Mit beszélsz? Kinek a bandája? – értetlenkedett Sybil.
– Majd később én is elmesélem a kalandjaimat, ha egyáltalán lehet így nevezni a velem
történteket.
Sybil ezután folytatta a mondandóját. Childe azon tűnődött, vajon csak ennyi-e az egész:
egy történet. Ahhoz nem férhetett kétség, hogy Sybil ismeri Panchita Pocyotlot, Diana
Rumbowt és a többieket, és valóban a foglyuk volt. De ez a szexuális mese? Tényleg így
történhetett minden, vagy öntudatlanul is leplezni próbál valamit, ami sokkal borzalmasabb
volt a történteknél? Esetleg olyan megrázó élményben lehetett része, amit megpróbált teljesen
kitörölni az emlékezetéből, és egy kitalált mesével helyettesítette be? Ez nem tűnt
valószínűnek, mert Sybil egyáltalán nem tűnt elmebetegnek, ám időnként az elmebetegek is
szoktak normális ember módjára viselkedni.
Ha az Ogok, ahogyan Hindarf nevezte őket, viszonylag jól bántak Sybillel, az csak azt
jelentheti, hogy valami rosszban sántikálnak.
Egyvalami alátámasztja Sybil történetét, gondolta Childe. Az, hogy Vivienne Mabcrough
békén hagyta.
– Aztán az egyik délután bejött a szobámba Vivienne, az a csodálatosan szép nő – folytatta
Sybil.
Vivienne és Sybil elszívtak valamennyit a marihuánaszerű anyagból, közben Sybil már
nagyon is jól tudta, mi következik. Szeretkeztek, de az a kígyószerű lény nem jött elő
Vivienne ménéből. Sybil nem is tudott a létezéséről, Childe pedig nem említette neki.
Vivienne ezután több alkalommal meglátogatta Sybilt; néha egyedül, néha Panchitával
vagy Dianával vagy Pluggerrel, vagy mindhárommal egyszerre. Aztán feltűnt Fred Pao is,
vagy az ikertestvére. Csak annyit akart, hogy Sybil leszopja, és amikor a nő nem volt hajlandó
engedelmeskedni, mondván ő is akar valamit viszonzásképpen, Pao behívta Pluggert. Sybil
ott állt a szoba közepén ráhajolva Pao hosszú, vékony farkára, közben Plugger a végbeléhez
nyomta elektromos dákóját, vagy a vagináját ingerelte vele. Néha letérdelt, széthúzta a nő
fenekét és feldugta a nyelvét a végbelébe.
– Bárcsak minden fogolynak ilyen jó dolga lenne! - szólt Childe. A Colbennel és a
többiekkel történtek jártak a fejében, és az, hogy mi történhetett volna vele is. Minél többet
gondolkodott rajta, annál bizonyosabb lett benne, hogy Igescu bandája nem feltétlenül akarja
megölni őt. Mintha valami speciális egyedként kezelnék, ha hihet annak a rövid
beszélgetésnek, ami Vivienne és Hindarf között zajlott le angolul.
Bár miután megszökött tőlük, és megölt néhányat közülük, kétségtelenül megpróbáltak
végezni vele. De lehet, hogy ilyet csak önvédelemből tettek volna.
Egyre rejtélyesebb és rejtélyesebb, gondolta magában Alice-t idézve.
És Sybil egyfajta Alice volt Szexországban. Kalandjai kétségtelenül legalább olyan
érdekesek voltak, mint Alice-éi.
– Nem találtál valamit furcsának Vivienne-en? kérdezte most a nőt Childe.
– Nem. Miért, kellett volna?
Sybil meglepődése alátámasztotta a gyengéd bánásmódról szóló történetét. Ha Vivienne
szeretkezett Sybillel, és a kígyószerű lényt Vivienne nem mutatta neki, az azt jelentheti, hogy
nem akarta bántani.
Az élvezet és a kábítószer ellenére Sybil nagyon sokszor volt depressziós, magányos és
borzasztóan szeretett volna kiszabadulni. Sokszor úgy érezte magát, mint egy tehén, akit a
vágóhídra hizlalnak. És még miután meg is szokta fogvatartóit, és sokat beszélgetett is velük,
egyetlen kérdésére sohasem kapott választ. Fogalma sem volt arról, miért tartják fogva.
Aztán két nappal ezelőtt kivéve azt a nőt, aki az ételt hordta neki, minden látogatója
elmaradt. Ez a nő pedig soha nem is köszönt, nemhogy a kérdéseire válaszolt volna. Sybil
tévét nézett, füvet szívott, és azon tűnődött, vajon mit jelent ez az egész. Ismét előjöttek a
félelmei, és állandóan arról fantáziáit, milyen szörnyűségek fognak ezután történni vele.
Aztán ezen az éjszakán arra ébredt, hogy egy kéz rázza a vállát. Dobogó szívvel ült fel az
ágyban, és ekkor három álarcos férfit látott a szobában. Az egyik odaszólt neki, hogy
öltözzön. Míg felöltözött, a férfiak összepakolták a holmijait. Valahonnan behozták a ruháit,
valószínűleg egy szekrényből a házban. Aztán bekötötték a szemét, kivezették az épületből, és
idehozták. Az út körülbelül két óráig tarthatott, emlékezett vissza Sybil.
Childe nem mondott semmit, de az volt a gyanúja, hogy a hely, ahol fogságban tartották
Sybilt, sokkal közelebb lehetett, mintsem, hogy két óra hosszat kelljen idáig autókázni. Ha
abban a közeli házban tartották Sybilt, akkor körbe-körbe is furikázhattak vele, hogy
megtévesszék.
 Vagy az is előfordulhat, hogy Vivienne Beverly Hills-i házában tartották.
– Jól vagy? – kérdezte Childe.
– Mi? Ja, persze. Jól vagyok, csak egy kicsit fáradtnak érzem magam. Örülök, hogy
kikerültem onnan annak ellenére, hogy egészében véve nem volt kellemetlen a fogság. Csak
nagyon furcsa. Szerinted Plugger mitől volt olyan amilyen? Úgy értem, honnan volt
elektromos töltés a testében? Nem valami sebészileg beültetett elem volt benne? Elég science-
fiction szaga van a dolognak, nem?
Childe megcsókolta feleségét.
– Mit szólnál egy kis normális szexhez? – kérdezte tőle.
– Benne vagyok – motyogta a nő. – Igaz, késő van és én nagyon fáradt vagyok, de
szeretnék végre egy olyan férfit, aki szeret is. Te szeretsz engem, igaz? Minden baj ellenére?
– Úgy néz ki – válaszolta Childe sóhajtva. – Az elmúlt egy évben rengeteget gondoltam
rád, és el sem tudtam képzelni, hol lehetsz.
– Ez kedves tőled.
– Lezuhanyozok, megborotválkozok, felveszem a pizsamámat és jövök – szólt.
– Én tiszta vagyok – közölte Sybil. – Itt fogok rád várni. Bevihetsz az ágyba. Olyan szép
lenne.
Tíz perccel később miután Childe villámgyorsan elvégezte a teendőit, visszatért a szobába.
Sybil ekkor már félrecsuklott fejjel aludt a szófán. A férfi keserűen elmosolyodott,
megcsókolta a nő homlokát, végigfektette a szófán, betakarta egy pléddel, ismét megcsókolta,
és bement a hálószobájába. Az eső ismét esni kezdett.
 12. fejezet

Forrest J. Ackerman karjára hajtott fejjel aludt az íróasztalán, mellette a Vampirella

legfrissebb számának összecsomagolt anyaga. Most hirtelen felébredt, és megrázta a fejét.
Amikor hajnalban befejezte a munkát, el akart szaladni a Robertson utcai postahivatalba,
hogy feladja. Közben azonban elaludt.
Most az első gondolata a festmény volt. Vajon annyira elkábult, hogy ismét ellophatták
tőle?
A festmény azonban ott állt az íróasztal oldalának támasztva. Forry megkönnyebbülten
felsóhajtott, de ismét feltámadt benne a Woolston Heepish iránt érzett harag. Igazán ideje
lenne csinálni valamit ezzel a fickóval, gondolta. Nem csak hogy tolvaj, de még veszélyes is.
Aki rá tud venni két nőt, hogy meztelenkedéssel vonja el az ő figyelmét a festményről – és
mindezt szemtanúk előtt – az az ember több, mint veszélyes, az őrült.
Forry kibotladozott a konyhába, megmosta az arcát a mosogatóban, majd magához vette a
Vampirella anyagát tartalmazó vaskos borítékot. Már éppen kilépett a házból, amikor eszébe
jutott, hogy nincsen autója. Újabb rossz pont Woolston Heepishnek!
Ebben a pillanatban, mint Gray Lensman vagy Batman, aki a helyzet megmentésére
érkezik, Dummockék gördültek a ház elé.
Lorenzo kikecmergett az autóból, és négykézláb lassan a ház felé mászott. Harmincöt éves,
középmagas, fekete hajú, fekete bajuszú, vékony lábú fiatalember volt. Hulia, a felesége
éppen csak hogy meg tudott állni a lábán. Alacsony nő volt, csodálatos mellekkel és sötét
hajjal. Vastag szemüveget hordott és harminc éves volt.
Forry megszólította őket.
– Szeretném elkérni az autótokat. El kell jutnom a postára.
– Vigyed – morogta Lorenzo anélkül, hogy felnézett volna.
– A kulcsok – emlékeztette Forry. – A kulcsok.
– Ha Huliát kéred, őt is megkaphatod. Tied a picsa. Csak láss el cigarettával, kajával,
piával és géppapírral, és a tiéd a nő, Forry, öreg haver. Kérdezd csak meg tőle, ő is benne van.
– Én a kocsid kulcsait kértem, nem a feleségedet! - kiáltott rá Forry.
Lorenzo csak mászott a bejárati ajtó felé, majd hátraszólt:
– Hulia, gyere gyorsan! Segíts fel! Nálad vannak a kulcsok?
Hulia csak állt imbolyogva és pislogva, mint egy nagy bagoly.
– Milyen kulcsok? A házhoz vagy a kocsihoz?
– Cseszd meg! Forry, ki tudnád nyitni nekünk az ajtót?
Forry benézett az autóba. Ahogyan gondolta, a kulcs ott volt a gyújtásban. Fogalma sem
volt, Lorenzo hogyan tudott hazáig vezetni ilyen állapotban, de a részegek és egoisták
szerencséje közismert.
Visszament, és kinyitotta nekik az ajtót. Miután Lorenzo bemászott, és Hulia átesett a
szemeteskukán, Forrynak még eszébe jutott valami.
– Rá ne merjetek hányni a cuccaimra! Ha megteszitek, repültök! Pronto!
– Na de, Forry! – tiltakozott Hulia. – Ráhánytunk mi valaha is valamidre?
– Csak a Fekete Lagúna Szörnyetegének mellszobrára – válaszolta Forry. – Az egyszer
megbocsátottam, mert le lehetett tisztítani. De ha ráhánytok valamelyik könyvemre vagy
festményemre, repültök!
– Forry, drágám, te nagyon haragudhatsz ránk! - engesztelt Hulia. – Még soha nem láttalak
mérgesnek. Azt hittem, te egy szent vagy.
 – Ha hányok, megkaphatod Huliát – szólalt meg Lorenzo fejét lógatva. – Csak ne rúgj ki
minket innen. A Nagy Kozmikus Regényt írom, Forry. Nem a Nagy Amerikai Regényt. A
Kozmikus Regényt. Tolsztoj, Dosztojevszkij és Norman Mailer meg fognak zöldülni az
irigységtől. Én vagyok a legnagyobb, Forry, mecénásom, művészet támogatója, zsenik és
tehetségesek védelmezője. A neved végigvonul majd a történelmen. Forrest J. Ackerman, az
ember, aki Lorenzo Dummocknak fedelet adott a feje fölé, ágyat, amiben aludhat, íróasztalt,
amin dolgozhat, kaját, piát, cigarettát és géppapírt. És kiváltotta Lorenzo csodálatos írógépét a
zaciból.
A legszomorúbb az volt az egészben, hogy Lorenzo el is hitte, amit mondott. Tizennyolc
éves kora óta elhitte.
Lorenzo Dummock azt mondta, hogy bármit megtenne, ha kell, csak követhesse Apolló
hívását. Bármit megtenne, kivéve a munkát. A munka degradálja, kifárasztja és értékes időt
rabol el tőle. Huliának kell dolgoznia, és ellátnia őt, amíg ír. Hulia azonban asztmája és
időnkénti hisztériás rohama miatt nem kapott állandó munkát. Lorenzo szerint nem szakadna
bele, ha néha odatartaná a fenekét valakinek, hogy megtarthassák a tetőt a fejük felett, és
mellé még piát, cigarettát és géppapírt is tudnának venni. Forry azonban visszautasította az
effajta gusztustalan célzásokat, közölte, inkább azt szeretné, ha Hulia tisztán tartaná a házat,
és hostessnek is beugrana, amikor nagy partikat ad. Hulia erre azt válaszolta, hogy rendben,
de kefélni könnyebb és szórakoztatóbb lenne.
Forry elfordult tőlük, s ismét megfogadta, ahogyan azt már számtalanszor korábban, hogy
az első adandó alkalommal kirúgja őket. Beszállt az ütött-kopott Fordba, ránézett a
benzinszintjelzőre, és a gyanúja beigazolódott. A tank üres volt.
Ennek ellenére a motor beindult, és még egy saroknyit elgurult az Olympic sugárúton,
mielőtt hörögve leállt volna. Forry kiszállt, elsétált a legközelebbi benzinkútig és egy teli
kannával tért vissza. Eszébe jutott, hogy ezt az autót mindig akkor kérte kölcsön, amikor
teljesen üres volt a tankja.
Amikor hazaért, ott találta Alys Merrie-t a szófán ülve. Az egész házban hányás szag
terjengett. Úgy látszik, Lorenzónak mégis sikerült kipakolnia.
– Hello, Alys! – köszöntötte Forry a nőt, miközben a szíve olyan sebességgel dübörgőit,
mint egy leszakadt lift. – Mi szél fújt erre? És hogy jutottál be?
– Egyszer régen, adtál nekem egy kulcsot, emlékszel? – válaszolta a nő.
– Igen, de vissza is kértem, te pedig visszaadtad értetlenkedett Forry.
– Csináltattam róla néhány másolatot. Nem örülsz, hogy láthatsz? Volt idő, amikor...
– Bocsáss meg, el kell intéznem valamit – mondta Forry, majd odament a lépcső aljához és
felnézett. Félúton ott bűzölgött a tócsa. Hulia pedig még arra sem vette a fáradtságot, hogy
feltakarítsa a hányadékot!
Azért jött haza az este, hogy befejezze a munkáját, utána pedig Wendynél akart aludni.
Azonban Lorenzo és Alys Merrie már túl sok volt egyszerre. Úgy elpucol innen, mint „Seaton
Duquesne után”, gondolta magában.
Alys Merrie másképpen gondolkodott. Szőke, középmagas, jó alakú negyven éves nő.
Hiába volt férjnél, de miután egy konferencián találkoztak, „belebolondult az isteni Forryba”,
ahogyan ő mondta. Forryt sokáig elbűvölte a nő, de egy idő után nyűggé vált számára. Nem
volt belé szerelmes, és Alys Merrie heves ragaszkodása már nagyon fárasztotta. Különösen
mióta a nő férje megfenyegette, hogy följelenti.
– Dummockék nem érnek rá azzal a hányással foglalkozni – közölte Alys. – Nagy zajt
hallottam fentről és felmentem megnézni, mi az. Ha hiszed, ha nem, az a dagadt fejű Lorenzo
egy széken ül, Hulia pedig szopja! Nem mintha ez olyan nagy valami lenne, de a fickó közben
jegyzetel! Jegyzetel! Azon tűnődöm, vajon nem a farkát használja-e tollnak.
 – Miért nem mész fel és nézed őket tovább? – kérdezte Forry. – Nekem most dolgom van,
Alys. Egész éjszaka fent voltam, az autóm lerobbant, fáradt vagyok... szóval minden bajom
van.
– Igen, tudok róla.
A férfi csodálkozva nézett a nőre.
– Tudsz róla? Ki mondta el neked?
– A kezdet kezdetétől benne vagyok – magyarázta Alys. Elővett egy cigarettát a táskájából,
meggyújtotta és hűvösen nézett a férfira. Tudta, hogy a hálószoba kivételével sehol nem
szabad dohányozni a házban, és most szándékosan bosszantotta Forryt. A férfit azonban most
egy csöppet sem zavarta a dolog.
– Miben, vagy te benne? – kérdezte. Fáradtsága ellenére kezdte érdekelni a dolog.
– Az egész ügyben. El sem fogod hinni hány évvel ezelőtt kezdődött. Vagy ha elhiszed is,
nagyon meg fogsz ijedni. Nincs más választásod, hinned kell nekem.
A férfi döbbenten ült le egy fotelbe.
– Hány éve?... – kérdezte.
– Úgy tízezer földi évvel ezelőtt – válaszolta a nő. Néhány percig síri csend honolt a
szobában. Alys
Merrie szeretett viccelődni. Forry nagyon jól tudta, milyen erősen vonzódik a science-
fictionhoz, és nem egyszer ki is gúnyolta emiatt. Ez azonban nem látszott alkalmas
időpontnak a viccelődésre.
– Nézz körbe! – kérte a nő, a cigarettáját lóbálva. Nézd meg ezeket a vad festményeket és
fényképeket! Furcsa bolygók, idegen életformák, nagy mellű, elefántormányos marslakók;
szárnyas emberek; gondolkodó gépek; hatalmas rovarok; szintetikus emberek. Millió könyvet
olvastál a különös lényekről és világokról, gyűjteményeddel emlékművet állítottál a science-
fictionnek, a fantasynek és egészen véletlenül magadnak is. Egy egész élet szerelme és
munkája látható itt. Hinned kell ebben az egzotikus világban, amit magadnak kreáltál.
Máskülönben nem gyűjtötted volna ennek a másik világnak a termékeit magad köré.
Valami megváltozott Alys Merrie-ben. Még soha nem beszélt így. Eddig úgy látszott,
képtelen valaha is komolyan vagy folyékonyán beszélni.
– Tízezer év – folytatta a nő. – Elhinnéd, ha azt mondanám, tízezer éves vagyok? Nem is
annyi! Tizenkétezer!
– Tizenkétezer? – hitetlenkedett Forry. – Menj már, Alys! Még a tízezer hagyján, azt
elhiszem, de a tizenkettőt? Ne viccelj!
– Negyvennek se nézek ki, igaz? Na, mit szólsz, Forry?
A következő néhány perc olyan volt Forry számára, mintha a Shet vagy az Elveszett
Horizontot nézné, csak éppen fordítva. Itt nem a gyönyörű, fiatal nő ráncosodott és öregedett
meg a szeme előtt, hanem a középkorú nő fiatalodott vissza gyönyörű lánnyá. Még Helen
Gahagan és Jane Wyatt is megirigyelhették volna.
Forry arra gondolt, bárcsak gyorsabban verne a szíve. Akkor talán nem remegne ennyire.
Tehát igaz. Minden, amiről olvasott, és álmodozott, igaz! Jó, lehet, hogy nem minden. De egy
része mindenképpen.
– Ki és mi vagy te? – kérdezte a nőtől. A szoba kezdett elmosódni a szemei előtt: Paul,
Finlay, St. John, Bök és a vad banda többi tagja is átment háromdimenziósba. Enyhe sokkot
kaphatott, gondolta.
– Na, tetszik a történet? – kérdezte Alys.
– Természetesen – válaszolta Forry. – De még nem válaszoltál a kérdésemre.
– Én egy... Toc vagyok. Mi vagyunk az Ogok ellenségei. Néhánnyal már találkoztál
közülük. Fred Pao, Diana Rumbow, Panchita Pocyotl. És Woolston Heepish.
 13. fejezet

– Heepish! – Forry csaknem sikoltotta a nevet. Úgy érted, Heepish nem is ember?
– Mi nemcsak hogy nem emberek vagyunk – felelte a nő –, hanem földön- és
naprendszeren kívüliek is. Sőt. Galaxison kívüliek. A Tocok otthona az Andromeda galaxis
egyik csillagának negyedik bolygója.
Mindig is szerencsés ember voltam, gondolta Forry. A science-fictionben akartam
dolgozni, és meg tudtam élni belőle. Én akartam a világ legnagyobb science-fiction és fantasy
gyűjtője lenni, és ez is olyan könnyedén és természetesen ment, mint amikor egy csiga házat
növeszt magának. Nekem munkára volt szükségem, egy kiadó pedig egy gyerekeknek való
horror magazint akart indítani. Ki más lett volna alkalmasabb nálam? Ismertem ennek a
tudománynak minden kiemelkedő személyiségét, jóbarátaim voltak, láttam az első Holdra
lépő embert, és remélem, még meglátom az első Marsra lépőt is, mielőtt meghalok.
Mondhatom, szerencsés vagyok.
És most ez az egész! Számomra ez egy olyan álom volt, amiben csak egy holdkóros hihet,
még ha számtalanszor el is képzeltem már. Néhány űrlény rajtam keresztül akar kapcsolatba
lépni a földi emberekkel! Persze ez így nem teljesen igaz. Ha ez a nő helyesen mondta, a
földönkívüliek már tízezer éve kapcsolatban vannak a földiekkel. De vajon fel is fedték
magukat? Ez itt a fontos kérdés.
– Látom, Forry, egyre izgatottabb leszel – szólalt meg a nő. – Tudom, hogy millió kérdés
kavarog az agyadban. Azonban az lesz a legjobb, ha szép csendben meghallgatod a
történetemet. Rendben? Helyes! Dőlj hátra, legyél jó kisfiú és figyelj!... Van egy Sol típusú,
Nap körül keringő, Föld méretű és alakú bolygó az Andromeda galaxis szélén, amely 800 000
fényévnyi távolságra van a Földtől. Az égen hatalmas csillagok ragyognak. A Tocok
bolygójának nincsen holdja, így ár és apály sincsen. Az ötödik bolygónak van két kis holdja,
de nincsenek tengerei. Ez a hely az Ogoké, egy gonosz faj haldokló világa.
Tyűha! – gondolta Forry, bár izgalmát távolról sem fejezte ki ez a belső felkiáltás. Tyűha!
Ez olyan, mint a Gernsback! Vagy a Campbell, fantáziáit tovább.
– Az Ogok és a Tocok nem emberek, hanem kétlaki lények, akik oda-vissza változnak a
tiszta energia és az anyagi forma között. Egyik állapotukban a kötött energia, másikban az
anyag különböző konfigurációit öltik magukra. Alakjuk attól függ, éppen mit akarnak imitálni
vagy alakítani. Azonban méretüknek és formájuknak vannak határai. A legkisebb test, amit
magukra tudnak ölteni, az egy nagyobb fajta rókáé. Ha repülni akarnak, akkor pedig egy nagy
denevéré. Amikor állatokként léteznek, energiafeleslegük láthatatlan uszályként kíséri őket.
Úgy is mondhatnánk, bepakolják energiájukat egy megfoghatatlan, átlátszó bőröndbe.
– Neked milyen az igazi formád? – kérdezte Alyst Forry. .
– Arról volt szó, hogy nem szólsz közbe – figyelmeztette a nő, megvillogtatva hófehér
fogait. Most olyan gyönyörű és fiatal volt, hogy a férfi vágyódást érzett iránta. De azt is lehet,
hogy elveszett ifjúságát sírja most vissza.
– Nincsen igazi formánk, hacsak azt nem nevezed így, amit a legtöbbet használunk.
Bizonyos alak használata ugyanis „keményedéshez” vezet. Az idő múltával azonban egyre
nehezebb változtatni a formánkat. És sokkal több energiára van szükségünk a nem-emberi
alakok fenntartásához, így aztán, mivel a legtöbbünk nagyon régen emberi alakot hord már,
mondhatjuk, hogy ez az igazi formánk. Az Ogok és a Tocok akkor léptek egymással
kapcsolatba, amikor feltalálták az űrutazást. Egyik faj sem közlekedett rakétákkal vagy
antigravitációs gépekkel. Egy rendkívül különös szerkezettel utaztak az űrben. Mármint az
emberek szemszögéből különös. Ezek a járművek szintetikus fémből készült serleg vagy
kehely formájúak voltak. Azért volt szükség erre a bizonyos formára, mert csak ez tudta
összegyűjteni, fókuszálni a Mozgató mentális energiáit. Egyébként a Toc szó a ti nyelveteken
inkább Kapitányt jelent – tette hozzá a nő. – A Kapitány az egyetlen, aki képes aktiválni ezt a
kehelyszerű szerkezetet, és teleportálni a Tocokat az egyik helyről a másikra az űrben.
– És miért csak a Kapitány képes erre? – kérdezte Forry.
– Ez az egyetlen hátránya ennek a szerkezetnek, amit nevezzünk ezentúl Kehelynek –
válaszolta Alys. – Bizonyos szempontból hasonlít a ti középkori mítoszaitok kelyheihez annak
ellenére, hogy belsejének geometriája rendkívül idegen, mondhatni, rémisztő lenne egy ember
számára. A Kehely maga anyag, de csak egy bizonyos fajta energiasugárzás képes működésbe
hozni. Agyhullám sugárzás, azt hiszem, te így neveznéd, azonban ez több annál. Szóval
ahhoz, hogy a Kehely űrhajóként vagy teleportként működhessen, szükség van egy Mozgatóra
vagy Kapitányra. Egyébként egymillió Tocra csak száz Kapitány jut.
– Száz Kapitány jut? – hitetlenkedett Forry felvont szemöldökkel. – És az energia
konfigurációk hogyan születhetnek?
A nő türelmetlenül legyintett, majd folytatta.
– Csak analógiákban beszélek. Ha ennek a szerfelett összetett kultúrának minden részletét
el kellene magyaráznom neked, még húsz év múlva is itt ülnénk. Engedd meg, hogy
folytassam!... Az Ogok körülbelül ugyanabban az időben találták fel a Kelyhet, és találtak rá a
Kapitányaikra. Szinte azonnal megkezdődtek az utazások a két bolygó között, és nem sokkal
később kitört az első háború. A gonosz Ogok le akarták igázni a Tocokat.
Forrynak voltak némi fenntartásai ezzel kapcsolatban. Arra gondolt, hogy szívesen
meghallgatná a történetet az Ogok szempontjából is, és majd csak azután döntene, melyiket
hiszi el inkább.
– A Tocok végül visszaverték az Ogokat – folytatta Alys –, de mindkét fél súlyos
veszteségeket szenvedett. Békét kötöttek. Ezután mind az Ogok, mind a Tocok más világok
felé fordították a figyelmüket. A távolság nem jelentett problémát, mivel a Kehellyel több
százezer fényévnyit is könnyedén meg lehetett tenni, így a világegyetem tulajdonképpen
nyitva állt mindkét faj számára. Azonban mivel a Kapitányok kevesen voltak, az univerzum
több milliárd lakható bolygója közül csak néhányat tudtak felderíteni. A Föld egyike volt
ezeknek, és körülbelül ezer Toc érkezett ide. Nem sokkal ezután az Ogok expedíciója is
megérkezett. A rendszerükön kívülre nem terjedt ki a béke, így az Ogok minden fenntartás
nélkül megtámadhatták a Tocokat. Az Ogok és Tocok kétségkívül katasztrofális háborút
vívtak egymással. Elpusztították egymás Kelyheit, és megölték egymás Kapitánait, így aztán
itt ragadtak a Földön. Mi az emberek között élünk, de nem belőlük – magyarázott tovább
Alys. Az a képességünk, hogy különböző formákat tudunk felvenni, számtalan feltételezésnek
adott alapot a vámpírok, farkasemberek és tündérek eredetét illetően. A jó tündéreket rólunk,
Tocokról mintázták az emberek annak ellenére, hogy gyakran vagyunk kénytelenek állati,
vagy más alakot is felvenni. Ha ők nem bántottak minket, mi soha nem viselkedtünk
ellenségesen az emberekkel... A tízezer éven keresztül dúló háború eredményeképpen a
kétezer Ogból és Tocból alig kétszáz maradt. Azonban nem minden Toc és Og halt meg,
akinek elpusztították a testét. Ismét energia konfigurációvá változtak, és később ismét képesek
voltak anyagi formát ölteni. A Földön ez azonban hosszú időbe telt, mivel a mágneses
viszonyok itt másak, mint az anyarendszerben.
-Ez a magyarázata a szellemeknek? – kérdezte Forry.
– Igen. Az embereknek nincsenek szellemeik. Amikor meghalnak, örökre halottak.
Azonban egy Ognak vagy egy Tocnak, aki anyagi formában halt meg, egy olyan helyhez kell
kötni magát, ahol megfelelőek a mágneses viszonyok és vannak emberek. Mondjuk úgy, hogy
az Ogok és Tocok halottai az emberek energiájából táplálkoznak. És amikor már sikerült
nekik némi alakot nyerniük, amit ti emberek ektoplazmának neveztek, akkor vérre vagy
szexre van szükségük, hogy teljes anyagi testet öltsenek. A Tocoknak szex kell, az Ogoknak
pedig vér.
Alys egy pillanatra elhallgatott.
– Az egyikünk nemrégen materiális formát nyert Herald Childe-dal való kapcsolata révén
– folytatta. Szó szerint anyagi testté közösülte magát. No persze Childe-dal sokkal könnyebb
dolga volt, mintha egy teljesen emberi lénnyel próbálkozott volna.
 14. fejezet

– Mi a francot akarsz ezzel mondani? – kérdezte Forry.

– Azt akarom mondani, hogy Childe az egyetlen létező Kapitány. De még ő maga sem tud
arról, hogy ő Kapitány.
– Hogyhogy nem? – döbbent meg Forry.
– Mert félig emberként született, és ember szülők nevelték. Mert a Kapitány pszichéje
nagyon érzékeny és óvatosan kell vele bánni, amíg teljesen ki nem fejlődik. Childe fizikai
szempontból fejlett férfi, de pszichikai képességeit tekintve csecsemő.
– Egy pillanat – szólt közbe Forry. – Nem akarok kötekedni, de ha ti, egyszerű lények,
vissza tudtok térni az anyagi létbe, a Kapitányaitok miért nem képesek erre?
– Néhánynak sikerült, de szinte azonnal meg is ölték őket, mert létezésüket lehetetlen
titokban tartani. Mások pedig azért voltak képtelenek a visszatérésre, mert a körülmények
nem voltak erre megfelelőek; Ha lenne Kapitányunk és Kelyhünk, nem csak hogy haza
tudnánk térni, de elpusztult társainkat is visszahozhatnánk az anyagi valóságba. A Toc és az
Og tiszta energiaformájában nem túl okos lény. Valamennyi intelligenciával ugyan
rendelkezik, de nem a tudata, hanem az ösztönei késztetik a visszatérésre. Addig bolyong,
amíg megfelelő helyet nem talál az átalakulásra. Ez pedig általában elég sok időt vesz
igénybe.
– Bocsánat, hogy megint félbeszakítottalak – szólalt meg Forry.
Ha nem a saját szemével látja, ahogy egy középkorú nő több évet visszafiatalodik, azt
hihette volna, hogy ő most az évszázad átverésének alanya, így azonban nem voltak kétségei.
És most szemtől szemben ül egy földönkívülivel. Egy olyannal, aki a science-fiction egyik
legfurcsább figurája lehetne, gondolta.
Ez a nő bizonyos értelemben éppen azt meséli, hogy a marslakók és a vénuszlakók hogyan
vívják földalatti harcukat a Föld irányításáért, gondolta Forry. Hugó, itt kellene lenned! Ó,
bárcsak idevarázsolhatnám az összes sci-fi rajongót és a Drakula gróf Egyesületet! –
ábrándozott magában Forry.
Aztán hirtelen elkomolyodott. Ha ez igaz, és most már tudta, hogy igaz, akkor több, mint
egy kitalált történet, vagy mese. Ez egy halálos háború.
– Childe? – kérdezte döbbenten.
– Menjünk vissza 1788-ba – folytatta a nő. – George Gordon születéséhez, aki később Lord
Byron néven vált híressé, bár azt nem mondhatnánk, hogy nagy angol költő lett. Amikor
megszületett, természetesen még senki sem tudta... mi sem... hogy egyszer világhírű lesz. Arra
sem mutatott semmi jel, hogy Kapitány lesz, vagy pedig egyszerű ember. Vagy esetleg egy
Toc.
- Tele vagyok kérdésekkel – jegyezte meg Forry mosolyogva. – De hallgatok.
– Ő volt az első, aki itt született – folytatta a nő. A Toc bolygón, ahol a körülmények
optimálisak, de nagyon ritka a születés. Mármint úgy értem, az energialényeink közösülése
folytán ritka. Ezt azonban ellensúlyozza a halálozás rendkívül alacsony száma. Itt a Földön,
addig az időig nem sikerült egyetlen gyermeket sem létrehoznunk. Aztán egy Kapitány
visszatért az anyagi létbe, és arra gondoltunk, hogy megpróbáljuk konzerválni genetikai
képességeit arra az esetre, ha ismét meghalna, ami nem sokkal később be is következett. A
Kapitány akkoriban véletlenül éppen a Byronok közelében élt. Lady Byron szeretője lett azzal
a szándékkal, hogy teherbe ejti. Legalább százan voltunk a környéken azon az éjszakán,
amikor a nő megfogant. Azt hiszem, egy másik eset kivételével ez volt az egyetlen alkalom,
amikor száz ember közösült, hogy egyetlen gyermeket létrehozzon. Minden mentális
energiánkat átsugároztuk Lady Byronba, és végül sikerrel jártunk. A sperma és a pete
egyesülésével egyidejűleg egy energiaembriót alkottunk. Ez az embrió hozzákapcsolódott,
nem is hozzákapcsolódott, hanem egyesült a gyermek Byron testével. Úgy is mondhatnánk,
hogy ő volt az egyetlen emberi lény, aki már ekkor lélekkel rendelkezett.
– Elnézést, de ez az energiaembrió hogyan fejlődött? Különálló lény lett, vagy... –
ámuldozott Forry.
– Egyesül az idegrendszerrel és eggyé válik a testi valósággal. Nem tökéletesen, de
hasonlít rá. És a test halála után is tovább él – adta meg a magyarázatot Alys. – Ennek az
energiabébinek a megalkotásához rengeteg energiát ki kellett sugároznunk magunkból.
Miközben mentális energiáinkat odakoncentráltuk, testben úgy dugtunk, mint az őrültek. Azt
hiszem, a történelem legnagyobb tömegszexe volt ez, ha megbocsátasz a durva szavakért,
Forry, drágám. Tudom, hogy nem szereted sem hallani, sem használni ez efféle kifejezéseket.
Forry vállat vont. A nő folytatta.
– Sajnos annak ellenére, hogy a gyermek rendelkezett néhány rendkívüli képességgel,
Kapitány nem lett belőle. Nem mintha sokra mentünk volna vele Kapitányként, hiszen
Kelyhünk sem volt. A fémet igaz elkezdtük hozzá csinálni, de ezer év alatt se jutottunk sokra
vele. A Tocon egy év alatt elkészült volna, de itt, ahol az ásványok olyan ritkák, és a
potencializálók építéséhez szükséges anyagok még ritkábbak, kétségbeejtően lassan
haladtunk. Aztán az Ogok rajtunk ütöttek és azt a kevés fémet is elrabolták tőlünk. Tudták,
hogy Byron lesz a Kapitányunk, ezért kapcsolatba léptek vele, és mi semmit sem tehettünk.
Aztán amikor rájöttek, hogy hiányzik belőle a képesség, ami Kapitánnyá tehetné, egyszerűen
otthagyták. Kétségbe voltunk esve. Azonban Byronban még mindig ott élt egy Kapitány
genetikai eshetősége, és úgy döntöttünk, kihasználjuk ezt. Ha már ő nem lehetett Kapitány,
talán a gyermeke még lehet.
– Childe? – kérdezte Forry kapva a szójáték lehetőségén.
A nő bólintott.
– Pontosan. Childe: A Child. A Gyermek. Mintát vettünk a spermájából egy olyan
módszerrel, amit most nem részleteznék, és lefagyasztottuk. Nem jéggel vagy folyékony
hidrogénnel, hanem egy energia konfigurációval. És vártunk. Vártunk, közben ellenségeink,
az Ogok, egyre több fémet csináltak; eleget egy Kehely elkészítéséhez. Aztán kiválasztottunk
egy megfelelő genetikai adottságokkal rendelkező nőt, mármint emberi szempontból
megfelelőt, mert ez is fontos. Nem akartuk, hogy a Kapitány fizikailag vagy szellemileg
valamiképp alacsonyabb rendű legyen. A neve miatt esett a választásunk Mrs. Childe-ra.
Byronnal is így voltunk. Végül is mi is az emberi nyelvet használjuk, így bizonyos
szempontból úgy is gondolkodunk, mint az emberek. Persze csak bizonyos szempontból. Hát
így esett a választásunk Herald Childe-ra. Őt választottuk, hogy meghirdesse a mi Toc energia
szellemeink újraszületését, materializálódását. És a visszatérésünket az ígéret Földjére, az
anyabolygónkra. A halottak feltámadnak, mi pedig átkelünk a Zion folyón Beulah földjére,
hogy csak a lényeget emeljem ki.
– És mi van Childe-dal és a Kehellyel? – kérdezte Forry.
Alys éppen válaszra nyitotta a száját, amikor valaki ököllel megverte a bejárati ajtót.
 15. fejezet
Childe-ot délben az ajtócsengő ébresztette föl. Elbotladozott az alvó Sybil mellett és
felrántotta az ajtót. Három férfi állt kint a szakadó esőben. Azonnal rádöbbent, hogy sokkal
óvatosabbnak kellett volna lennie, mielőtt ajtót nyit, de ekkor már késő volt. Az egyik férfi
már benn is volt, kezében egy sprayt tartott. Childe visszatartotta a lélegzetét, a hálószoba felé
szaladt, ahol a pisztolyát tartotta. Azonban amikor az egyik férfi utánaszólt, megtorpant.
A férfi ugyanis már ott állt Sybil mellett és a kését a nő torkára szorította. A harmadik, Fred
Pao, vagy az ikertestvére, légpuskát tartott a kezében.
A következő pillanatban az egyik férfi ráfújt Sybilre, aki ettől azonnal visszaaludt.
– Nem lesz semmi baja – szólalt meg Pao. – Most maga következik, Mr. Childe.
Még mindig be tudna szaladni a hálószobába, gondolta Childe. De ezek képesek lennének
elvágni Sybil torkát, ha úgy látják, nyerhetnek valamit általa, de akkor is megtennék, ha nem
nyernének vele semmit. Még mindig lelőhetné őket, vélte Childe, de Sybilen ezzel már nem
segítene. Másrészt viszont, ha megadja magát, lehet, hogy éppen ezzel írja alá a halálos
ítéletüket.
Fogalma sem volt, mit csináljon. Ez volt a legrosszabb az egészben. A pár szóból, amit a
Vivienne és Hindarf közötti párbeszédből megértett, úgy vette ki, hogy őt valami miatt
különlegesnek tartják.
– Rendben van – szólalt meg végül. – Megadom magam.
A gázsprayt tartó férfi most odalépett hozzá és belefújt az arcába. Childe vissza akarta
tartani a lélegzetét, de bolondság lett volna halogatni az elkerülhetetlent. Rápillantott az
órájára, majd nagyot lélegzett.
Harminc perccel később tért magához. Egy kényelmes ágyon feküdt és a mennyezetet
nézte. Amikor oldalra fordult, Sybilt látta meg maga mellett. A nő még mindig eszméletlen
volt. Childe úgy érezte, hogy megfájdult a feje, és a szája is kiszáradt. És mintha a fogai
megnőttek volna.
Börtönük egyetlen hálószobából és fürdőszobából állt.
Sybil felébredt. Néhány percig még feküdt az ágyban, majd felkelt, odament a férfihoz és
átölelte.
– Sajnálom. Ha korábban elküldelek, most nem lennél ebben a borzalmas helyzetben –
érvelt Childe.
– Erről nem te tehetsz – válaszolta a nő. – Szerinted valaha is sikerül kimásznunk ebből az
egészből? Bárcsak tudnám, mit akarnak tőlünk ezek az emberek.
– Előbb-utóbb úgyis rájövünk – válaszolta Childe. Elengedte Sybilt és körbejárta a szobát.
A szoba egyik falát egy hatalmas tükör borította és a szekrény fölött is lógott egy kisebb. A
férfi feltételezte, hogy be lehet rajta látni a szobába.
Eltelt egy óra. Sybil már nem is próbált beszélgetni férjével, egy könyvbe mélyedt, amit a
polcon talált. Childe ismét körülnézett, hátha talál valamit, ami segítségükre lehet a
kiszabadulásban. Az ajtó nehéz acélból készült, gondosan illeszkedett a sarkainál és kifelé
nyílt.
Másfél órával azután, hogy felébredtek, kitárult az ajtó. Pao és két másik férfi lépett be
rajta.
– Plugger! – kiáltott fel Sybil.
Plugger magas, jó alakú sötét bőrű férfi volt. Hosszú, keskeny ujjai apró dudorokkal voltak
teli.
– A mi ellenségeink... és a maguké... már nagyon közel voltak – magyarázta Pao. – Ezért
kellett ilyen gyorsan elhozni magukat. Sajnálom. Mindnyájan sajnáljuk. De ezt meg kellett
tennünk, különben a Tocok kezébe kerültek volna.
 – Tocők? – értetlenkedett Childe.
– Mindent elmagyarázunk – válaszolta Pao. – Hamarosan. Azonban, Childe, most máshol
van szükség a jelenlétére.
– És Sybil? – suttogta Childe.
– Itt kell maradnia. De nem esik bántódása – válaszolta Pao.
Childe megcsókolta Sybilt.
– Visszajövök – mondta megnyugtatólag. – Azt hiszem, nem akarnak velünk semmi rosszat
tenni. Legalábbis még nem.
Childe figyelte ahogy Plugger bezárja az ajtót. Az ajtó közepén ugyanis volt egy gomb, s
amikor ezt benyomták, magától kinyílt az ajtó. Childe most odalépett, megnyomta a gombot,
és az ajtó hangtalanul kitárult.
– Mit csinál? – szólt rá Pao, és ismét bezárta az ajtót.
– Csak meg akartam nézni, hogyan működik – felelte Childe.
Aztán végigmentek egy széles, gazdagon bútorozott termen. Childe néhány lépés után
megállt. Jól gondolta korábban. A tükrön keresztül valóban be lehetett látni abba a szobába,
ahol fogva tartották őket. Látta Sybilt, amint ott áll a szoba közepén ökölbe szorított kézzel.
Úgy döntött, meggyőződik róla, mennyire fontos ezeknek az ő személye.
– Szeretném, ha ezt a tükröt bezárnák. Nem kedvelem, ha kémkednek utánam – mondta.
Pao egy pillanatig tétovázott.
– Rendben – válaszolta végül.
Megnyomott egy gombot a tükör oldalán, és az azonnal elsötétedett.
– A másikat is zárja be – kérte Childe.
– Teszek róla, hogy meglegyen – felelte Pao. Most azonban kérem, kövessen!
Childe ismét megindult. A másik két férfi a háta mögött lépkedett. A terem végén balra
fordultak, itt ismét egy terembe jutottak, majd innen beléptek egy hatalmas szobába. A
helyiség úgy nézett ki, mint egy milliomos szobája, amit egy filmforgatásra rendeztek be. Az
egyik sarokban egy gyönyörű koncertzongora állt, a falak mellett pedig drága, talán eredeti
XV. Lajos korabeli bútorok. Az egyetlen furcsaság talán csak a szoba közepén álló üvegből,
vagy átlátszó fémből készült kocka volt. Ennek a belsejében egy karcsú lábú, vörös fából
faragott asztalka volt látható, amelynek tetején egy ezüstös kehely állt. Illetve csak egy fél
kehely. Olyan volt, mintha negyvenöt fokos szögben egy éles pengével kettévágták volna.
Pao odavezette Childe-ot az átlátszó kockához és intett az egyik férfinak, hogy hozzon egy
széket. Childe körbenézett. A szobának hat kijárata volt. Némelyik olyan széles, hogy három
férfi is nyugodtan kisétálhatott volna rajta egyszerre. Közte és a kijáratok között csaknem
ötven férfi és nő álldogált. Mindegyik köntöst és pongyolát viselt. Csupán Paón és az
emberein volt öltöny. Childe az ácsorgók között felismerte Panchita Pocyotlt és Vivienne
Mabcrough-t. Vivienne egy vörös színű köntöst viselt, amelynek V alakú kivágása leért
csaknem a köldökéig. Fehér bőre és vörösesbarna haja vad kontrasztot képezett öltözéke
színével. Kezében strucctollakból készült legyezőt tartott. Amikor megérezte magán a férfi
pillantását, elmosolyodott.
Élénk beszélgetés folyt, ahogy Childe belépett a helyiségbe. Most azonban ahogy
odavezették a kockához, mindenki lehalkította a hangját. Pao felemelte a kezét, és teljes lett a
csend. A férfi odalépett Childe-hoz és letett elé egy nehéz, háromlábú széket, amelynek a
támlájára egy szimbólum volt faragva. Ez egy deltát ábrázolt, amelynek egyik végét egy
hatalmas hal tartja a szájában.
– Kérem, üljön le! – szólt Pao.
Childe lassan leereszkedett a székre és hátradőlt. Érezte a hátába nyomódó faragványt.
Ugyanebben a pillanatban a kocka belsejében álló kehely fakó ezüstje felizzott és világítani
kezdett. Egyre fényesebb lett, míg végül úgy látszott, elolvad és szétfolyik.
Áhitatos moraj hallatszott a körbenállók felől.
 Pao elmosolyodott.
– Nagyon hálásak lennénk – mondta Pao –, ha a kehelyre koncentrálna, Herald Childe.
– Hogyan? – kérdezte Childe.
– Csak nézze figyelmesen! Vizsgálgassa! Hagyja, hogy betöltse az agyát! Mindjárt maga is
rájön, mire gondolok.
Childe vállat vont. Miért ne? A procedúra és a kehely felkeltette a kíváncsiságát, és a kérést
sem tartotta veszélyesnek. Kétségtelenül jobban bánnak vele, mint amikor Igescu házában
raboskodott.
Nagy levegőt vett és nézni kezdte a kelyhet. A széles talapzaton apró figurák homályos
képe sejlett. Azonban minél tovább vizsgálta a kelyhet, az alakok annál tisztábban
kivehetőbbekké váltak. A meztelen férfiak, nők és állatok szexuális orgiában voltak
egybeforrva. Itt-ott ugyanolyan kelyhek látszottak körülöttük, mint amit Childe éppen nézett
annyi különbséggel, hogy azok teljesek voltak. Az egyik oldalon egy apró nő látszott, amint
éppen befelé mászik egy nagy kehelybe, ez alatt egy furcsa lény, ami úgy nézett ki, mint
London farkasembere, amit egykor Henry Hull alakított, és éppen a végbelén keresztül
közösült vele. A talapzat másik oldalán egy férfi szállt kifelé a kehelyból. Lábai még a serleg
belsejében voltak, de kemény nemi szerve peckesen előremeredt, és ezt egy hat lábú, emberi
hermafrodita szervekkel rendelkező polip csápja szorongatta, ami közben saját magával
közösült.
Childe nem tudta, mit jelent a kép, de valahogy úgy érezte, hogy a megtermékenyítéssel
lehet kapcsolatban. Nem a gyermeknemző megtermékenyítéssel, hanem a...
Childe egy pillanatra már csaknem megértette a figurák és helyzetük szerepét, de ekkor
elúszott a szeme elől az egész.
A kehely szára karcsú volt. Egy kígyószerű lény tekeredett körbe rajta, ellaposodó feje
alkotta a csésze alját. Torz szemei csupán fekete pontoknak látszottak a kehely ezüstjén.
A serleg felső része a kígyó fejétől eltekintve teljesen sima volt. A belsejében azonban
különböző geometriai alakok látszottak, amelyek mintha kiemelkedtek volna a kehely
síkjából. Childe-nak néha sikerült elkapnia egyiket másikat a szemével, és mintha a
másodperc töredékéig meg is értette volna őket annak ellenére, hogy teljesen ismeretlenek
voltak.
A kehely egyre fényesebben világított. A szobában tökéletes volt a csend, majd hirtelen
meghallotta a helyiségben álldogálók lélegzetvételét, kivéve a magáét, és valahonnan
messziről az esőcseppek dobolását, ahogy verték a ház tetejét és falait, és még messzebbről az
utcán hömpölygő víz hangját.
Sziszegés hallatszott, amit először képtelen volt azonosítani, mert annyira halk és távoli
volt. Kisvártatva rájött, hogy mi lehet az. Nem kellett elfordítania a fejét, hogy megnézze, de
ha megteszi sem láthatta volna. Az a valami Vivienne ruhája alatt rejtőzött. Kicsúszott, és
most ott lógott a lábai között. Apró, szakállas szája nyitva volt, nyújtogatta a nyelvét és
mérgesen vagy kéjvágyóan sziszegett. Vagy talán valami más érzelem fűtötte? Esetleg
áhítat?...
A kehely fénye egyre csak erősödött. Meglepő módon Childe-nak egyáltalán nem fájt a
szeme, amikor ránézett. A kehely fehérsége beúszott a fejébe, és elöntötte az agyát.
Koponyájának egész belseje fehér volt, most agya szikrázó gyémántként világított.
Aztán mindenki egyszerre sóhajtott egy nagyot, és a fény kialudt. Az ezt követő sötétség
már fájdalomként hasított bele Childe testébe. Úgy érezte, mintha valami, amit nagyon
szeretett, meghalt volna. Üres lett az élete; nem volt miért élnie.
Sírt.
 16. fejezet

Amikor abbahagyta a sírást – még mindig nem tudta, miért keseredett el ennyire –,
felnézett. A körbenállók nem beszéltek, de némi zaj mégis hallatszott, ahogy mozgolódni
kezdtek. Néhányan körbejártak, és apró kelyhekben valami folyadékot szolgáltak föl a
többieknek. Mindenki elvett egyet, egy hajtásra kiitta, majd a kelyhet visszatette az
ezüsttálcára.
Pao odalépett Childe-hoz egy tálcával, amin egy sötét folyadékkal teli kehely állt, mellette
pedig néhány szendvics. A kenyér, amelyből a szendvics készült, száraz volt és fekete.
– Igya meg, aztán egyen! – utasította Pao.
– És ha nem? – ellenkezett Childe.
Pao egy pillanatra meglepődött, és megvonta a vállát.
– Erre az egyre nem kényszeríthetjük – mondta. De esküszöm az anyabolygómra, hogy az
étel és az ital nem fog ártani magának.
Childe ismét ránézett a kehelyre, ami már nem volt olyan fénytelen, mint az előbb. Amikor
rápillantott, a kehely felragyogott. Aztán ahogy elfordította a tekintetét, a szeme sarkából jól
látta, hogy ismét fénytelen lett.
– Mikor tudom már meg, hogy mit jelent ez az egész? – kérdezte.
– Talán a ceremónia alatt. Azonban jobb lenne, ha... emlékezne.
– Emlékeznék? – értetlenkedett Childe.
Pao nem válaszolt. Childe megszagolta a folyadékot. A szaga hasonlított a boréhoz, de volt
valami furcsa mellékszaga is. A mellékszag hatására csillagokkal pettyezett fekete űr és piros,
kék, sárga, zöld és lila bolygókkal teli hófehér éjszakai ég képe jelent meg a férfi szemei előtt.
Majd egy vörös sziklákkal teli tájat látott, fehér és vörös gomba alakú épületekkel, fordított
fákat, amelyeknek az ágai a föld felé néztek, és a gyökerük a levegőből táplálkozott, és egy
keskeny, a Szaturnusz gyűrűjéhez hasonló vörös, halványzöld és fehér csíkos keskeny
szalagot a horizont fölött az égen.
Egy kortyra kiitta a kehely tartalmát, és mivel utána azonnal megéhezett, megette a
szendvicseket is. A húsnak olyan íze volt, mint a sajtos marhaszeletnek.
Miután mindenki megitta a maga italát, csak álltak körben, mintha várnának valamire.
Ekkor Pao felemelte a kezét és elkiáltotta magát.
– A Childe-nak erő kell!
A Childe?... Vajon miért mondja ilyen furcsán az ő nevét ez a férfi, töprengett Childe. A
tömeg hangosan megismételte.
– A Childe-nak erő kell!
– És csak egyfajta módon szerezheti meg ezt az erőt! – harsogta Pao.
A tömeg ismét utána ismételte.
– És csak egyfajta módon szerezheti meg ezt az erőt!
– És növekedhet!
– És növekedhet!
– És lehet férfivá!
– És lehet férfivá!
– És lehet a Kapitányunkká!
– És lehet a Kapitányunkká!
– És vezethet haza rég elvesztett hazánkba!
– És vezethet haza rég elvesztett hazánkba!
– És segíthet minket győzelemre az ellenségeink, a Tocok fölött!
 – És segíthet minket győzelemre az ellenségeink, a Tocok fölött!
– A semmin és a hidegen keresztül!
A Tocokon kívül Childe semmit nem értett az egészből. Ezek lehetnek azok, akik közül
már hármat megismert, gondolta. Azok a férfiak mentették meg őt Vivienne karmai közül, és
azzal vádolták a nőt, hogy megszegte a megállapodást.
Az ital hatására ekkorra Childe feje teljesen elnehezült, az étel pedig erővel töltötte el a
testét. Ránézett a kehelyre, ami pillantásától azonnal felszikrázott.
Pao ekkorra befejezte a kántálást. A tömeg azonnal zajongani kezdett. Beszélgettek,
nevetgéltek. És közben vetkőztek. Panchita Pocyotl szétnyitotta a köntösét, ami alatt nem
viselt mást, csak harisnyát és egy vörös harisnyakötőt. Vivienne sem maradt le mögötte, rajta
harisnyatartó öv és harisnya feszült. A kígyólény már visszahúzódott a helyére; a vöröses
bozont csábítóan göndörödött a nő lábai között.
A meztelen Pao, akinek sovány kis hímtagja ott himbálózott a combjain, most odaszólt
Childe-nak.
– Levetkőzne, Kapitány?
Childe kábán felállt, és csodálkozva nézett a férfira.
– Kapitány?
– Nemsokára tudni fogja, mit értek ezalatt, legalábbis remélem, hogy így lesz.
Childe-nak hirtelen eszébe villant, hogyan bánt vele az iszonyúan kövér Mrs. Grasacsov,
amikor Igescu házában raboskodott.
– Meg fognak erőszakolni? – kérdezte ijedten.
– Eszébe sem jut senkinek ilyesmi – válaszolta Pao. – Vivienne a múltkor súlyos hibát
követett el, és ha nem lenne olyan nagy szükségünk rá, meg is ölnénk. Csak annyi szolgálhat
mentségére, hogy lenyűgözte a maga ereje. Azonban ma éjszaka egy ujjal sem nyúlhat
magához.
Ahogy a csodálatos testű meztelen nőre nézett, Childe érezte, kezd felizgulni. Az ital, amit
megivott, mintha egészen a medencéjéig lecsorogva ott tüzet fogott volna. A lángok minden
irányban terjedtek a testében, de főleg lefelé. A forró, nehéz, folyékony fém elérte péniszének
a tövét; egyre terjedt fölfelé, teljesen kitöltve a most már lüktetve ágaskodó szervet.
– Rendben van – egyezett bele, és levetkőzött. Pao elvette tőle a ruháit, és kiment a
szobából. Childe most rendkívül hülyén érezte magát, ahogy ott állt meztelenül, így gyorsan
leült. Úgy látszott,, a többiek tudják, mit várnak tőlük; ölelgetni és simogatni kezdték egymást
a földön és a szófán fekve. Azonban az is látszott, hogy nem tiszta szívből csinálják a dolgot.
Úgy tűnt, mintha várnának valakire vagy valamire.
Pao visszatért. Odalépett Childe-hoz, és megfogta a kezét.
– Az áldását kérem, Kapitány – szólalt meg.
Pao hosszú, vékony péniszét odafektette Childe tenyerére és az addig halott kukac életre
kelt. Megduzzadt, vörös lett, és úgy emelkedett ki a férfi kezéből, mintha húznák. Pao
hátralépett, meghajolt és megcsókolta Childe tenyerét, ahol az előbb a farka feküdt.
– Köszönöm, Kapitány – mondta.
Ezután a párok egy általuk láthatóan jól ismert forgatókönyv alapján kettős sorokba
rendeződtek. Nem volt tülekedés, előzés. A sorban az első Panchita Pocyotl és egy magas,
szőke skandináv arcvonású férfi volt. Odaálltak Childe elé. A férfi megszólalt.
– Bocsánat, Kapitány – majd megfogta Childe kezét és az ujjait rázárta a félig álló
péniszére. Az érintés hatására a szerv úgy fúvódott fel, mint egy hatalmas léggömb. Ott feküdt
keményen és lüktetve Childe kezében, és egy apró folyadékcsepp bukkant ki a végén lévő
nyílásból. A férfi hátralépett, Panchita pedig letérdelt, megfogta Childe péniszét és
megcsókolta először a fejét, majd a tövét. Ezután felállt, hatalmas barna szemeit belefúrta a
férfi tekintetébe, és elhátrált tőle. Childe tovább figyelte a párost. Azok odamentek egy
szófához és lefeküdtek rá. Panchita széttárta a lábait, és mindkettőt feltette a férfi vállaira. Az
szinte azonnal behatolt a sűrű, fekete szőrzetbe, és mozogni kezdett. Fehér bőrű vöröses
feneke egyre gyorsabban és gyorsabban mozgott, majd nemsokára mindketten nyögni és
lihegni kezdtek. Ezután néhány percig mozdulatlanul feküdtek egymáson, majd amikor
Childe újra odanézett, már azt látta, hogy kutya-pózban folytatják a közösülést.
A látvány felizgatta Childe-ot, és azt szerette volna, ha a következő nő csókja sokkal
tovább tart a péniszén. Az azonban szinte azonnal elhátrált, egy „Köszönöm, Kapitány”-t
mormolva, és indián partnerével együtt eltűnt a tömegben.
A párok gyors egymásutánban járultak Childe elé, a férfiak a kezébe tették a nemi
szervüket, a nők lehajoltak, és megcsókolták a péniszét. Voltak azonban kivételek is.
Néhányan a férfiak közül is megcsókolták a péniszét, egy-két nő pedig megfogta a kezét és
odahúzta a lába közé.
Childe-ot ezek a mozdulatok eleinte zavarták. Azonban ahogy egyre több pár járult elé, és
egyre többen kezdtek közösülni a szobában, lassan beletörődött a történtekbe, és elfogadta,
mint valami természetes dolgot. Kezdett úgy tekinteni rá, mint a feladatára. Az egzotikus,
földönkívüli táj képe egyre gyakrabban villant föl a szemei előtt. Általában akkor, amikor egy
péniszt a kezébe nyomtak vagy egy nyelv végigcsúszott az ő péniszének a végén.
A szertartás előrehaladtával a Kehely mind fényesebben világított. A Childe koponyájában
lüktető fehér fénynél már csak péniszének forró fehérsége volt erősebb. Olyan különös érzés
volt ez, hogy a férfi szinte csalódást érzett, amikor lenézett, és a pénisze nem világított.
Most észrevette, hogy Paónak nincsen állandó partnere. Lassan járt körbe-körbe, és amikor
talált egy üres vaginát vagy szájat, betöltötte, nem törődve vele, hogy az illető férfi vagy nő.
Néhány lökés után mindén partnerével elélvezett, majd kihúzta még csöpögő, de merev
péniszét, és ment a következőhöz.
Plugger azonban eltűnt. Korábban még itt volt, és enyhén meg is rázta Childe-ot, amikor
péniszét beletette a kezébe. Olyan érzése volt, hogy Plugger valami módon még vissza is
fogta magát, és bioelektromosságát a minimumra csökkentette. Azután Plugger egy rövid
dugás után otthagyta a partnerét és eltűnt.
Childe gyorsan mérlegelte a helyzetet. Lelki szemei előtt megjelent Plugger, amint éppen
Sybil szobája felé tart. Vajon tényleg oda igyekszik? Aztán egy csapásra megfeledkezett az
egészről, amikor a sorban a következő nő nyelve hegye végigfutott a péniszén.
A sorban állók nagyon nyugodtan viselkedtek, de mihelyt megkapták az áldást, teljesen
bevadultak. Kiabáltak, káromkodtak, csókolózás és szopás közben hangosan cuppogtak és a
szobát szinte betöltötte az egymáson csattogó nedves nemi szervek hangja. A férfiak és nők
nyögtek, sóhajtoztak, és orgazmus közben sikoltoztak. A levegő izzadtság, előváladék és
sperma szagától bűzlött. A fantasztikusan gyönyörű Vivienne-t eltiltották Childe-tól, annál
jobban kihasználta azonban a társait. Most éppen egy hatalmas fekete péniszt szopott,
miközben Pao hátulról a végbelét dugta, a kígyólény pedig ott hintázott Pao lábai között, és a
feje ki-be járt a férfi végbelében. A nyögésekből és a sikoltozásokból ítélve mindnyájan
egyszerre élveztek el. A fekete pénisz félig leeresztett, és kicsúszott Vivienne szájából, aki
szorgalmasan nyeldekelte a spermát. A kígyólény is elhagyta Pao végbelét. Mindezt
meglehetősen kelletlenül tette, közben szája spermaszerű folyadékot köpködött, és ide-oda
tekergeti az orgazmus utolsó hullámaiban.
Ebben a pillanatban az utolsó sorban álló nő is befejezte Childe csókolgatását, és Pao,
akinek ismét kezdett felállni a farka, odasétált hozzá. Childe szemeiben néma könyörgéssel
nézett rá. Közel állt már az elélvezéshez, pénisze meredten lüktetett a levegőben. Agyának az
egyik sarkában nyugtázta, hogy a Kehely is pulzálni kezdett. A fehérség felerősödött,
elhalványult, felerősödött, elhalványult.
Mielőtt Pao odaért volna hozzá, teljes tudatával is felfogta a dolgot. A Kehely egyszerre
pulzált a péniszével.
 Pao megfogta Childe kezét, és felemelte. Ezzel együtt a pénisze is olyan magasra
emelkedett, hogy teljesen a hasához simult. A lüktetés egyre szaporább lett, az eddig a
heréiben gomolygó meleg, szürke áradat egyre feljebb emelkedett és szinte már robbanással
fenyegetett.
– Gyerünk! – szólt rá durván Paóra.
Pao intett a kezével, és Childe megértette, hogy neki magának kell választania.
Childe gyorsan körbenézett. Szuper helyzetben volt, mert alig akadt a szobában olyan nő,
akit nem lehetett gyönyörűnek nevezni.
– Vivienne! – kiáltotta Childe végül.
Pao láthatóan megdöbbent, és már nyitotta is a száját, hogy tiltakozzon, de aztán
meggondolta magát, és intett Vivienne-nek.
Vivienne is meglepődött.
– Én? – kérdezte döbbenten, és magára mutatott. Pao bólintott, és intett, hogy siessen. A nő
gyorsan megindult feléjük, a kígyószerű lény ott himbálózott a lábai között, és minden
alkalommal, amikor nekikoccant a nő térdeinek, vadul sziszegve tiltakozott. Amikor Vivienne
odaért Childe elé, térdre hullott.
– Bocsáss meg nekem, Kapitány – könyörgött, majd elkezdte szívni a férfi péniszét. Az
eksztázis lassú hullámokban jött, és a férfi teste a gyomra közepétől a térdéig jéghideg lett.
– Rántsd ki azt a valamit! – nyögte oda Paonak.
– Mi? – kérdezte Pao meglepődve.
– Húzd ki azt a vackot a lábai közül! Gyorsan! Pao letérdelt Childe mögé, átnyúlt a lábai
között, és megragadta a kígyót, amely éppen Childe combjára próbált rátekeredni. Láthatóan a
végbeléhez akart eljutni, bár úgy látszott, még nem elég hosszú ahhoz, hogy elérje a célját.
Pao most hátulról megragadta és erősen megrántotta.
Vivienne szétesett.
Childe ott állt kezében a nő fejével, aki még mindig a szájában tartotta a péniszét. A
szemek vad tűzben égve meredtek föl rá, a nyelve azonban tovább simogatta a nemi szervét. A
többi testrésze, miután mindegyik megtalálta a saját lábát, szétszaladt a szobában. A
nagydarab fekete, akit Vivienne korábban leszopott, most lehajolt és felvette a soklábú
vaginát, rátette a pénisze végére és húzgálni kezdte rajta. A sok kis láb úgy rúgkapált, mintha
egyfolytában orgazmusa lenne.
A Kehely egyre gyorsabban és gyorsabban pulzált. Childe a két fülénél fogva tartotta a
fejet, és fel-alá húzgálta a péniszén. Lenyomta a nő torkáig, majd csaknem teljesen kihúzta,
aztán ismét tövig visszanyomta. Egyre gyorsabban és gyorsabban.
A jég tűzze változott. Childe hirtelen felsikoltott és testének rándulásaitól csaknem elejtette
a fejet. A szőrzete ott volt a nő orra alatt, a pénisze pedig messze lent a torkában. Újra és újra
elélvezett, a Kehely közben pedig úgy ragyogott, mint a Nap közepe. Pao letérdelt a fej alá és
lenyelte a váladékot, amely a nyitott nyakon keresztül kicsöpögött.
A többiek is odamásztak és próbáltak egy-egy cseppet elkapni. Paot eltolták onnan és
bedugták a fejüket Vivienne nyaka alá, de a következő pillanatban őket is eltolták onnan.
Azok akik egyáltalán nem tudtak szerezni a váladékból, ujjukat végighúzták a
szerencsésebbek száján. Megnyalták, majd a péniszükre, vagy a vaginájukra kenték a
maradékot.,
Childe lassan abbahagyta a rángatózást. A Kehely fénye szinte azonnal elhalványult, és egy
kis idő múlva már alig világított.
Childe lehúzta Vivienne fejét a péniszéről, és odadobta Paónak.
– Most már összerakhatod. Elégtételt vettem mondta.
Majd leült és a Kehelyre meredt. Iszonyú fáradtnak érezte magát.
A többiek odasereglettek köré és halkan beszélgettek. Childe eleinte egy szót sem értett az
egészből, majd meghallotta, amint egy nő azt mondja:
 – Tényleg nőtt! Igaz, csak egy kicsit, de nőtt! – Aztán azt is észrevette, hogy mit csodálnak.
A Kehely oldala, ami a szertartás elején még hiányzott, most ott volt a helyén. Növesztett
egy darab fémet.
– Tényleg maga a Kapitány? – kérdezte Pao még mindig a kezében tartva Childe puha
péniszét.
Childe értette, amit Pao mondott, annak ellenére, hogy a részleteket nem ismerte.
Legutóbbi orgazmusa alatt nagyon sok minden lepergett a szemei előtt. Ez az élmény
valamiképpen felébresztette az eddig alvó faji emlékezetét. Nem, nem ez a jó szó rá, gondolta.
A genetikai emlékezet sokkal pontosabb.
 17. fejezet

Forty Ackerman, ijedten ugrott fel, amikor valaki erősen megverte az ajtaját. Odament és
szélesre tárta az ajtót anélkül, hogy a látogató személyazonosságát ellenőrizte volna. Magas,
szőke, kék szemű férfi állt az ajtóban, mögötte másik kettő.
– Hindarf vagyok – szólalt meg a szőke. – Ez itt Bellow és Grunder. Alys Merrie barátai,
régi barátai vagyunk. Bemehetünk?
– Tilos a dohányzás – közölte Forry, de aztán eszébe jutott, hogy amióta Alys itt van, az
egyik cigarettát a másik után szívja. Beengedte a három férfit, majd bezárta az ajtót. Ketten
azonnal leültek anélkül, hogy az engedélyét kérték volna; Hindarf azonban állva maradt a
szoba közepén.
– Azért vagyunk itt, hogy véghez vigyük tervünk hátralevő részét – magyarázta.
– Milyen tervet? – kérdezte Forry.
Aztán körbenézett a szobájában. Ez a helyiség mindig olyan volt, mint az univerzum
középpontja. Olyan emberek kozmoszról készült illusztrációi borították a falakat, akik testben
soha nem hagyták el a Föld bolygót. Emlékek a Marsról. Másoknak mindez rendkívül
furcsának tűnt, de számára ez volt az otthon.
Most azonban ledobva minden eddigi kötelékét ez az egész kiúszott a valóságból. A valódi
idegenek megjelenése idegenné változtatta ezt a helyet. Az idegenek valódi embereknek
bizonyultak, a képzelet termékei pedig hamisnak. Ellentétben azzal, amit mindig is állított, ez
sokkal valóságosabb volt, mint a fantázia szüleménye.
– Gondolom, azon tűnődik, miért pont magát választottuk – mondta Hindarf. – Miért
akarnánk egy földi embert beavatni az Ogok ellen vívott harcunkba? Miért van szükségünk
magára, hogy a Kapitányt visszaszerezzük?
– Igen, tényleg ezen tűnődöm – válaszolta lassan Forry.
– Van néhány földlakó, aki úgynevezett rezonanciával bír. A genetika játéka folytán
bizonyos pszichikus fogékonysággal, más szóval pszichofizikai komplexussal születnek,
melynek segítségével rendelkeznek egy „fehér zaj”-jal, ahogyan mi nevezzük ezt. Ez nagyon
hasonlít a Tocok által keltett rezgéshez. Ennek eredményeképpen a földlakók találkozáskor
azonnal szimpátiát vagy empátiát éreznek a Tocok iránt, s ugyanakkor az Ogok számára
zavaró jeleket bocsátanak ki. Ezt azért teszik, hogy semlegesítsék a Tocok kisugárzott jeleit.
Hogy jobban megértse, mi, Tocok és Ogok megérezzük, ha egymás közelében vagyunk.
Ugyanúgy ahogy egy oroszlán megérzi egy antilop szagát. Azonban amikor egy „fehér zaj „-t
keltő földlakó is mellettünk van, az Ogok nem képesek érzékelni minket.
Forry elgondolkozva játszott az ujjaival, amikor végre megszólalt.
– Soha nem voltam képes a dolgokat egyértelműen feketében vagy fehérben szemlélni.
Sokkal több szürke dolog van ebben a világegyetemben, mint fekete vagy fehér.
– Tudna például egy jó szót mondani a nácikra? - kérdezte Hindarf. Alys Merrie erre
fülsértőén felnevetett.
– Tudod, mit? – horkant fel a német. – Csókold meg a seggem, és nevezz Hitlernek!
– Woolston Heepish is Og – vetette oda Hindarf. Úgy állította be magát, mint a maga
riválisa, a maga karikatúrájává lett és lopott is magától. Na, ő szürke vagy fekete?
– Fekete, mint az ördög öreganyja – mondta Forry. -A múlt éjszaka is...
Hindarf türelmetlenül legyintett.
– Tudom. De most az a kérdés, hogy segít-e nekünk? Azt előre megmondom, hogy
veszélyes lesz. Azonban még mindig kevésbé veszélyes, ha hozzánk csatlakozik. Meg akarjuk
menteni Childe-ot. Az Ogok fogságban tartják, és a házukból kiszivárgó sugárzás arra enged
következtetni, hogy éppen egy kehely-növesztő szertartáson vesz részt. Szerintem ő nem
tudja, hogy mit csinál, de ez a lényegen nem változtat. Azt teszi, amit az Ogok akarnak.
– Nincsen más földlakó, aki magukkal mehetne? - kérdezte Forry. Eszébe jutottak
fiatalkori fantáziálásai, amelyekben ő állt a marslakók és vénuszlakók érdeklődésének
középpontjában, akik véres harcot vívtak egymással a Föld irányításáért. Ezekben a
fantáziálásokban ő általában a marslakók oldalán állt. A vénusziakban volt valami nedves,
undorító és sunyi. Az a rengeteg eső... Most hogy ezen gondolkodott, rádöbbent, hogy az
elmúlt hét esős nap olyanná változtatta Los Angelest, ahogyan azt a Tudományos Történetek
és a Meglepetés című sci-fi folyóiratok írói a régi szép napokban elképzelték.
– Nem – ellenkezett Hindarf. – Ezen a környéken nincs senki más. Olyan pedig, aki a
magáéhoz hasonlóan erős „fehér zaj „-t tudna kelteni, az egész Földön nincsen.
– Tudom, hogy ez most nem vág ide – kezdte Forry –, de Heepish miért lopott tőlem?
– Mert meg akarja szerezni a maga néhány holmiját a saját gyűjteménye számára, amit
majd magával visz az Ogok bolygójára. Kapzsi és szűklátókörű alak, ezért lopott apránként
magától ahelyett, hogy csak távozás előtt vette volna magához a teljes gyűjteményét.
– Micsoda? – ugrott fel Forry. – Az egészet?
– Persze – szólt közbe Alys Merrie nagy füstkarikát fújva a férfi arcába.
– Már el is tervezte, hogyan üríti ki a házadat és a garázsodat. Néhány perc alatt meg tudja
csinálni, ha a Kapitány hajlandó neki segíteni. A gyűjteményt az Ogok főhadiszállása mögötti
épületbe akarja vitetni. Aztán amikor a Kapitány hazamozdítja az összes Ogot az
anyabolygójukra, a gyűjteményt is hazaküldi, amely különben rengeteg földi műtárgyat,
könyvet és más művészi munkát is tartalmaz, melyek jól jönnének az Ogok múzeuma
számára.
– Meglátogathatja a bolygónkat, ha akarja – szólalt meg Hindarf is. – És ha kéri,
megkaphatja Heepish gyűjteményét. Halála után ő már úgysem tud vele mit kezdeni.
– Halála után? – értetlenkedett Forry. Hindarf bólintott és folytatta.
– Természetesen úgy terveztük, hogy minden Ogot megölünk.
Forrynak ez nem nagyon tetszett, bár úgy gondolta, hogy Heepish igenis megérdemelné a
halált. Azonban a gondolat, hogy elutazhat egy idegén bolygóra, amely egy másik galaxisban
van, rendkívül fellelkesítette. Az egész emberiségből csak ő egyedül mehet el egy teljesen
másik világba! Amikor gyermek volt, arról álmodozott, hogy ő lesz az első ember a Holdon és
a Marson. Azután ezek az álmok szép lassan elhalványultak. Még turistaként sem tudna
ezekre a helyekre eljutni! És most felajánlanak neki egy potyautat egy bolygóra, ami százszor
furcsább és különösebb, mint a Hold vagy a Mars valaha is lehet. Egy elképzelhetetlenül
egzotikus világ egy idegen nap alatt!
– Bármikor visszajöhetek? – kérdezte Hindarftól. Mert örökre azért nem akarom elhagyni
Los Angelest. Itt van a gyűjteményem és itt vannak a barátaim.
– Persze, bármikor visszajöhet – válaszolta Hindarf.
– Arra azonban előre figyelmeztetnem kell, hogyha ez az út megerőltető, akkor a szívem
miatt én nem vállalhatom – jelentette ki Forry.
– Alys beszélt nekünk az egészségi problémáiról szólt közbe Hindarf.
Forry szemei elkerekedtek.
– Mindent elmondott?
– Hát orvosi szempontból igen – válaszolta Hindarf.
– Rendben. Segíteni fogok maguknak. De csak mint „fehér-zaj generátor”. Az öldöklésben
nem vagyok hajlandó részt venni.
A három férfi és Alys elmosolyodtak. Forry is mosolygott, de közben egyáltalán nem volt
benne biztos, hogy nem az ördöggel kötött-e szövetséget. Úgy tűnt, az Ogok tényleg
gonoszak, de a Tocok sem lehetnek angyalok. Egyik ördögcsapat harcol a másik ellen.
 18. fejezet

Amikor Childe reggel felébredt, teljesen üresnek érezte magát, és szégyenkezett.

Rápillantott a mellette alvó Sybilre, aztán percekig csak bámulta a plafont. Valami történt
vele az elmúlt éjszaka, illetve csak sejtette, hogy éjszaka, mert egy ideje fogalma sem volt
arról, hány óra lehet. A karórája ugyanis eltűnt.
Mintha egy kulcsot fordítottak volna el benne beindítva ezzel egy programozott szalagot,
ami felszabadítja az emlékezetét. Úgy csinálta végig a szertartást, hogy semmit nem kellett
megkérdeznie, tudott mindent magától. Amikor felébresztette azt a lüktető fényt, csodálatos,
eksztázisszerű érzést érzett, ami leginkább a szexuális orgazmushoz volt hasonlítható. Nehéz
volt elválasztani a szexuális gyönyört a fény okozta gyönyörtől. Abban azonban biztos volt,
hogy az eksztázis egy része mindenképpen a fénytől származott.
A végső aktus, amit Vivienne fejével csinált, akkor és ott teljesen természetesnek tűnt, és
határozottan kellemesnek. Most azonban ahogy visszagondolt rá, perverznek és undorítónak
találta az egészet. Fogalma sem volt arról, hogy előző éjszaka mi volt rá olyan nagy hatással.
A fene egye meg, gondolta, hogyha legközelebb leültetik a Kehely elé, ugyanezt fogja
csinálni, vagy valami hasonlót.
És ami a legborzasztóbb, olyan emberekkel, olyan lényekkel működik együtt, akik
gonoszok.
Akkor azonban, amikor odaültették a Kehely elé, képtelen volt ellenállni. Bizonyos
szempontból a Kehely sokkal jobban aktiválta őt, mint ő a Kelyhet.
Vajon mi lett az eredménye a szertartásnak, vagy a többinek, ami még ezután következik?
Úgy. döntött, semmit nem fog csinálni, amíg mindent részletesen el nem magyaráznak neki.
Eszébe jutott Sybil. Vajon ha ellenáll az Ogok kívánságainak, nem fogják az asszonyt
megkínozni? Most tudatában annak, hogy ő is miket meg nem tett, kétsége sem lehetett afelől,
hogy ezek semmitől nem riadnak vissza céljuk érdekében. És így Sybil...
Megborzongott.
Kopogás hallatszott az ajtó felől. Nagyon halk volt, de ő azért meghallotta. Mintha
élesebbé vált volna a hallása az elmúlt éjszaka élményei után. Felkelt az ágyból, észrevette
ugyan, hogy meztelen, de nem törődött vele. Odament az ajtóhoz, megnyomta a közepét, és az
ajtó kitárult. A nyílásban Vivienne állt, mögötte Pao.
– Olyan fejlett a technológiátok, hogy valami más módját is kitalálhattátok volna a
figyelmem felhívásának – jegyezte meg Childe bosszúsan.
– Úgy vettük ki a szavaiból, hogy nem szeretné, ha a szobájában zavarnánk – mondta
Vivienne. – így aztán polarizáltuk az egyféle néző ablakokat, kikapcsoltuk a TV monitorokat
és az interkommot.
– Ez igazán kedves – szólt Childe, és közben arra gondolt, hogy ezek tényleg mindent
megtesznek, hogy a kedvében járjanak.
– Mutassátok meg, hol van az interkomm, és én majd érintkezésbe lépek veletek, ha akarok
valamit. A többi vackot pedig továbbra se kapcsoljátok be!
– Ahogy a Kapitány óhajtja... – motyogta Pao.
– Amit pedig most óhajtok egy jó reggeli után, az: válasz a kérdéseimre – parancsolta
Childe.
– Ez csak természetes – felelte Pao, mintha csodálkozna azon, hogy Childe ezt másképpen
is el tudja képzelni.
– Tíz perc múlva fogadlak titeket – közölte velük. Szeretném tudni, hol van az étkező. És
az ajtót hagyjátok nyitva.
 Pao zavartnak látszott.
– Nagyon sajnálom, Kapitány, de itt kell maradnia ebben a szobában a saját biztonsága
érdekében. Tudja, vannak olyan gonosz emberek, akik bántani akarják magát. Nem hagyhatja
el a szobát csak akkor, ha Kelyhezésre jön.
– Kelyhezés?
– A Kehely növesztése.
– Miért, ilyen lesz még máskor is?
– Igen.
– Hát – döbbent rá Childe – mégiscsak úgy fest a dolog, hogy rab vagyok.
Pao alig észrevehetően meghajtotta magát, és így szólt:
– Nem, ez nem így van, Kapitány. Mi csak a maga biztonságát védjük.
Childe bevágta az ajtót az orruk előtt, majd odament az ágyhoz, és felébresztette Sybilt. A
nő nem akart felkelni az ágyból, de Childe megmondta neki, hogy most szeretné, ha
végighallgatná. Childe éppen a fürdőszoba felé indult, amikor észrevett egy, az ágy alól
kikandikáló szőrös fejet. A lény úgy nézett ki, mint egy hatalmas alvó kutya. Childe
megveregette az orrát, mire a lény kinyitotta a szemét.
– Mi a pokol vagy te, és mi a francot keresel az ágyam alatt? – kérdezte tőle mérgesen.
A lény szemei kékek voltak, és rendkívül ismerősek. Azonban az az állat, ami kimászott az
ágy alól, az teljesen ismeretlen volt Childe számára. Testének az első fele egy spánielre
hasonlított, a hátsó pedig egy majomra. Felállt félig emberi lábaira, odacsámpázott egy
székhez és leült. Lógó fülű fejét mancsaira hajtotta. A majom-rész ugyan szőrös volt, de azért
annyira nem, hogy eltakarja az emberi heréket és a köpcös péniszt.
– Eddig éhes voltam – szólalt meg Childe hangosan –, de most hogy téged megláttalak,
bármi legyél is... elment az étvágyam.
A lény nem látszott veszélyesnek, legalábbis pillanatnyilag nem. Látható fáradtsága és
nagy, nedves szemei még csak fokozták ártalmatlansága látszatát.
A lény jelenléte ismét megerősítette Childe-ot ezeknek a személyeknek az idegenségében
és embertelenségében.
Sybil egyáltalán nem látszott ijedtnek annak ellenére, hogy Childe azt hitte, hisztérikusan
visftozni fog, ha meglátja az ismeretlen lényt.
– Sybil, csak nem ez volt a partnered tegnap éjszaka az ágyban?
– Ő is – válaszolta a nő.
– Miért, voltak többen is? – kérdezte döbbenten Childe, hiszen az egyetlen, aki tudomása
szerint hiányzott a tegnapi szertartásról, az Plugger volt.
– Nem, nem hiszem – válaszolta a nő. – Úgy emlékszem, úgy fél órával azelőtt változott
ilyenné, hogy végeztünk volna.
Childe-nak azt már meg sem kellett kérdeznie, mivel végeztek volna.
– Azt mondta, majdnem teljesen lemerült – folytatta Sybil. – Mielőtt idejött volna hozzám,
előtte bent járt a három Toc fogolynál. Gondolom, megdugta őket, illetve berakta a puha
farkát a végbelükbe, és megrázta őket. Ez az egyetlen eddig tapasztalt sokk, ami kellemes volt
a számomra is. Azután idejött hozzám.
Childe érezte, hogy ez nem a megfelelő pillanat arra, hogy leszidja a nőt. Különben lenne a
szidásnak egyáltalán értelme? Sybil régebben is ott szeretkezett, ahol tudott, és élvezte is a
dolgot. Közben pedig állandóan azt bizonygatta, hogy ő, Childe volt az egyetlen igaz
szerelme. Azonban az igazság az, hogy az ő igaz szerelme nem más, mint a szex. A
személytelen szex.
Ebben az egészben nem is az a hihetetlen, hogy Plugger átváltozott ezzé a kutya-
majommá, hanem hogy Sybil milyen nyugodtan vette ezt a metamorfózist.
– Plugger miért érezte fontosnak, hogy stimulálja a foglyokat? – kérdezte Childe.
 – Közölte, hogy a házban mindenkinek részt kell vennie a Kelyhezésben, és ezt csak úgy
lehet, ha a foglyok és én is egy Oggal szeretkezünk.
Most hirtelen az ágy mellett álló zöld szobor megszólalt.
– Kapitány, nem kíván valamit?
– De! – kiáltotta vissza Childe a szobor felé fordulva. – Vigyék ki innen ezt a valamit!
Felfordul a gyomrom Pluggertől!
Egy perccel később kivágódott az ajtó és az a magas, szőke férfi sétált be rajta, aki előző
este a szertartáson az első volt a sorban. Mögötte két nő lépkedett, kezükben megrakott
tálcákat cipeltek. A férfi megfogta Plugger mancsát, és kivezette a szobából. Ezalatt a két nő
reggelihez terített. A kávé, a sült szalonna, a tojás, a pirítós és a dinnye mind nagyon finom
volt.
Amíg ettek, Childe végig Sybilt figyelte. A nő úgy fecsegett, mintha nem venné észre a
férfi komorságát. Úgy látszik, gondolta Childe, egy új, rozsdamentes acélból készült idegzetet
is kapott.
Reggeli után Sybil bevonult a fürdőszobába, hogy ahogy ő mondta, „elkészítse a
sminkjét”. Nemsokára Vivienne és Pao léptek be a szobába. A nő azonnal térdre esett Childe
előtt és egy „Engedelmével, Kapitány”-t motyogva megcsókolta a férfi péniszének végét.
Childe egyáltalán nem tiltakozott. Mint Rómában, gondolta. Csak itt nem a méltóság kezét
csókolják meg.
Pao ezután egyik ujjával megérintette Childe péniszét, és ugyanazt motyogta, amit a nő.
Úgy látszik, ott rejtőzik az erő és a dicsőség, gondolta Childe. Nem csoda, hogy Igescu,
Grasacsov, Dolores del Osorojo és Magda Holyani képtelenek voltak ellenállni a szexuális
vonzerejének. Az Ogoknak hagyniuk kellett volna, hogy ő valamivé kifejlődjön, ahogyan azt
a Vivienne és a három férfi vezetője közötti rövid beszélgetésből is kivette.
Azon tűnődött, hogy vajon az a két farkasember tényleg meg akarta-e ölni, ahogyan azt
akkor gondolta, amikor megtámadták. Talán csak vissza akarták terelni a börtönébe. És
amikor a leopárdnő megijesztette, amikor a tölgyfa koporsójában fekvő Igescut próbálta
megölni, lehet, hogy csak el akarta onnan zavarni. Most már nyilvánvaló volt, hogy
Kapitánnyá kellett fejlődnie. Azonban számtalan kérdés volt, amire még mindig nem tudta a
választ. Csak egy a sok közül: miért álltak azok az autók a háza előtt?
Vivienne most megszólalt.
– Néhány évvel ezelőtt a tulajdonunkban volt egy fél kehely. Több ezer évig gyűjtöttük
hozzá az anyagot. Aztán a Tocok ellopták tőlünk. Követtük őket, és azt, akinél a kehely volt,
sikerült is bekerítenünk, miután a két társát megöltük. A fickó beszaladt egy pályaudvarra, és
amikor látta, hogy mégsem menekülhet, a kelyhet beledobta egy szeméttel teli vagonba.
Persze mi akkor ezt még nem tudtuk. Csak később szedtük ki belőle, hogy mit tett a kehellyel.
– Képzelem – motyogta Childe. Behunyta a szemét és megborzongott.
– Akkorra azonban a vagon a kehellyel együtt begurult egy szemétmalomba. Kemény és
rendkívül költséges detektívmunkával sikerült kiderítenünk, hogy azt a bizonyos
fémszállítmányt autókba dolgozták bele. így aztán...
– De azt nem tudtátok pontosan, hogy milyen autókba, igaz? – kérdezte Childe, akiben
lassan kezdett összeállni a kép.
– Szerencsére az autókat éppen erre a vidékre szállították. Sikerült leszűkítenünk a számot
háromszázra. Elkezdtük lopkodni őket, és otthagytuk valamennyit a maga háza előtt.
Szerencsénk volt, nagyon nagy szerencsénk. Három autóban tényleg volt egy kevés abból a
fémből, ami a kehelyhez kellett. Amikor maga a közelben volt, a fém aktiválódott, de maga
nem láthatta, mert a festék eltakarta a ragyogást, ami amúgy is nagyon halvány volt.
– Bezúzattuk az autókat egy emberrel, akit jól megfizettünk ezért. Olvasztással sikerült
hozzájutnunk a nekünk kellő fémhez, és az apró darabokat pedig arra használtuk, hogy
ezekkel keressük meg a többi autót, amiben szintén volt ebből a fémből. Amikor egy darabka
ilyen fém közel kerül a másikhoz, mindkettő világítani kezd. Ezután már nem kellett
otthagynunk az autókat a maga háza előtt, mert pontosan tudtuk, melyik típus kell nekünk.
Nem egyszer hatósági személyeket is lefizettünk, hogy a tulajdonosok nevét és címét
megtudjuk, de még így is képtelenség volt minden autót ellopni. Ahhoz azonban elég fémet
szereztünk, hogy ezeket magként használva még több fémet tudjunk produkálni. Ez a
procedúra rendkívül fárasztó a Kapitány számára. És azokat is nagyon kifárasztja, akik részt
vesznek a szertartáson. Azonban más választásunk nincs, az akciót tovább kell folytatnunk.
Childe nem teljesen értette a dolgot. Megkérte Paót, hogy még részletesebben magyarázza
el neki az egészet.
Bármennyire is bizonygatta Pao, Childe nem volt hajlandó elhinni, hogy a Tocok a
gonoszok, az Ogok pedig a jók. A Tocok is lehetnek gonoszok, gondolta, de ha így van, csak
illenek egymáshoz az Ogokkal.
Amit az Ogok akarnak tőle egyáltalán nem olyan, hogy a Föld érdekében vissza kellene
utasítania. De ha az Ogokat hazasegíti a bolygójukra, saját világának teljesen felesleges
szolgálatot tesz. Az emberek nem fogják megjutalmazni hősiességéért. Sőt, ha nyilvánosságra
hozná tetteit, bezárnák egy elmegyógyintézetbe.
Nagyon sok zavaró körülmény volt a Kapitányság körül. Az egyik például az, hogy később
visszatérhetne a Földre és hazaküldhetné a Tocokat is a saját bolygójukra. Ha az Ogok ki
tudják nyerni az autókból a szükséges fémet és kelyhet tudnak csinálni belőle, ugyanezt a
Tocok is megtehetik. Rengeteg autó van még az eddig beolvasztottakon kívül.
Erre azonban valószínűleg már az Ogok is gondoltak. Vajon mit akarnak tenni ellene? Nem
volt kedve megkérdezni tőlük, mert egyszerre félt az igazságtól és a hazugságtól is. Ha meg
akarják ölni, vagy fogolyként akarják tartani a bolygójukon, biztos, hogy nem fogják neki
megmondani. És ha ő megpróbál előre utánajárni a sorsának, akkor ezek biztos, hogy megölik
vagy börtönbe vetik. Mindkét esetben csak vesztes lehet.
– Csodálatos és dicsőséges lesz – szólt Vivienne, Amikor elkészül a Kehely, akkor maga,
Kapitányom, materializálja az összes Ogot, akik energia formájában kóborolnak szerte a
Földön.
Childe megdöbbent, pedig azt hitte, hogy újabb meglepetés már nem érheti.
– Úgy érted, azt várjátok tőlem, hogy minden öö... halottatoknak új testet adjak?
– kérdezte.
– Nem, csak képessé teszi őket arra, hogy anyagi testet öltsenek – válaszolta Vivienne.
– Az lesz számunkra a feltámadás napja – örvendezett Pao. Ravasz, ferde vágású szemei
élénken csillogtak. A lámpa fénye pirosas színben tükröződött vissza bennük.
– És ez a feltámadás vagy materializálódás vagy ahogy ti nevezitek, hol történne? –
kérdezte Childe.
– A csűrben a ház mögött – válaszolta Vivienne. Ott elég hely van a rengeteg felhalmozott
cucc ellenére is.
– Körülbelül kilencszázán lesznek – tette hozzá Pao. – De nem egyszerre fognak testet
ölteni. Ezt maga tudja irányítani, Kapitány. Tíz, maximum húsz halottat vezetünk majd ide be
a házba.
Teológiai feltámadásnap? Tényleg valamiféle isten lennék? – gondolta Childe, majd
megkérdezte:
– Lord Byron, az igazi apám ott lesz közöttük?
– Ó, nem. Maga elfelejti, hogy... – motyogta Pao zavartan, majd hirtelen elhallgatott.
Childe-nak nem szabad megtudnia, hogy Byron a Tocok közé tartozott, ők pedig nem fognak
új testet nyerni. Pao szinte látta, hogy a férfi min tűnődik. Ha megmondják neki, hogy az apja
Toc volt, abból mindenképpen azt a következtetést fogja levonni, hogy a Tocok a jók.
– Byron rendkívül tehetséges ember volt, de ezzel együtt nagyon gonosz is – folytatta Pao
lassan. A történelem nem szól a tetteiről, de azért néhány történet mégis fennmaradt. Az
akkori világ semmit nem tud a sztori mögötti sztoriról, mert különben kivégezték volna.
Sajnálom, hogy ilyet kell mondanom az apjáról, de ez kötelességem volt. Szerencsére mi
kimentettük magát a Tocok kezei közül.
Ebből persze az is következik, hogy őt attól is megmentették, hogy ugyanolyan gonosz
legyen, mint az apja, gondolta Childe.
– Szeretnék átgondolni néhány dolgot – közölte –, így jó lenne, ha egyedül hagynátok.
Különben mik a mai terveitek velem?
Pao bocsánatkérő hangon válaszolt a kérdésre.
– A Tocok támadást akarnak intézni ez ellen a ház ellen, ezért az idő most sokkal
fontosabb, mint bármikor eddig. Reméljük, hogy estére ki tudja pihenni magát, és készen áll
egy újabb Kelyhezésre.
– Vacsora után értem jöhettek – mondta Childe. Pao meghajolt, Vivienne pedig ismét
csókolgatni kezdte Childe péniszét, de a férfi megállította.
– Minél több erőt kell gyűjtenem estére – magyarázta.
Paónak ez láthatóan nagyon tetszett, de a nő szinte megdermedt és csalódottan harapta be a
szája szélét. Megfordult, hogy elhagyja a szobát, de Childe megakadályozta.
– Egy pillanat, Vivienne. Emlékszel mindenre, ami múlt éjszaka történt? Úgy értem,
magadnál voltál, amikor ööö... szétestél?
– Van amire emlékszem. Amikor ismét összeállt a testem, nagyjából fel tudtam idézni a
történteket. Olyan volt az egész, mint egy elmosódó álom.
– Szokott lenni orgazmusod, amikor darabokban vagy?
– Nem tudom. Ha elégtételt akart venni rajtam, kétlem, hogy ez sikerült. Ahogy én is csak
valamiféle orgazmus utánzatot érezhettem, magának sem lehetett része egyébben.
– A többieknek a furcsaságát megértem, mivel róluk szó van a folklór történetekben. De
olyanról, mint te, még soha nem hallottam. Az emberek ismerik egyáltalán a te fajtádat? –
kérdezte Childe.
– Ha a felépítésemre gondol, illetve a bennem élő dologra, az én diszkréciómra, ahogyan
én nevezem, nem. Különleges vagyok. 1562-ben materializálódtam újra. Azelőtt i. e. 1431-
ben haltam meg. A méhemben lakó lény pedig i. e. 1440-ben pusztult el. Nagyon jó barátom
volt mind az emberi, mind a mi privát Og életünkben.
– Ez a lény ember volt?
– Igen. Tudja, amikor 1562-ben sikerült anyagi testet öltenünk, a mostani formát vettük föl.
Bizonyos keretek között képesek vagyunk ilyesmire. Nekünk is engedelmeskednünk kell a
biológia törvényeinek, de mi olyan tudással rendelkezünk, ami ezt lehetővé teszi számunkra.
Maguk, emberek természetesen ezt elképzelhetetlennek .tartják. Mi, Ogok olyan szimbiózist
képzeltünk el magunknak, ahol meg tudjuk duplázni szexuális aktivitásunkat. Ezért öltöttünk
ebben a formában testet. De elkövettünk egy hibát. Illetve én követtem el egy hibát. Azt
hittem, hogyha szét tudok jönni darabokra, és ezek a darabok is élhetnek külön szexuális
életet, lehet orgazmusuk, és a részek is okozhatnak egymásnak orgazmust... De hát nem jött
össze a dolog.
Childe azon tűnődött, vajon az igazságot hallja-e. Túl fantasztikusnak tűnt ez az egész
számára. Hogy valaki szándékosan ilyenné legyen? Nem valószínűbb, hogy a Tocok elfogták,
amikor ő és a lény éppen testet öltöttek, és ők tették ilyenné? Azt nem tudta, miért tettek volna
ilyet, de sokkal valószínűbbnek tartotta, hogy valaki szadista tréfát űzött ezzel a nővel,
mintsem hogy ő maga akart volna így élni.
– Mindketten rendkívül nehéz időket éltünk át a XV. századi életünkben – folytatta a nő.
– Őt felakasztották és elégették egyszerre, engem pedig szintén elégettek egy máglyán.
– Boszorkány voltál? – kérdezte Childe. – Tehát mégsem volt minden megégetett
boszorkány ártatlan?
 – Ó, nem! Nem voltam ártatlan, de nem úgy voltam boszorkány, ahogy a kivégzőim
gondolták. Tudja, engem az angolok égettek meg.
– Nem, nem tudtam – válaszolta Childe. – Miért, ki voltál te? Olyasvalaki, akiről én is
hallhattam?
– Azt hiszem. Jean d'Arc voltam. A ménemben lakó lény pedig Gilles de Rais.
 19. fejezet

Amikor az Ogok kimentek a szobából, Childe lefeküdt az ágyra. Sybil, aki csak az utolsó
öt perc beszélgetését hallotta, most hitetlenkedve jegyezte meg.
– Én mindig azt hittem, hogy Jean d'Arcot igazságtalanul égették meg az angolok, és
boszorkányság vádjában sem találtatott bűnösnek.
– Az egyház ítélte el, de később fölmenteni is az egyház mentette föl és kanonizálta. Azt
hiszem azért, mert ő volt a franciák legnagyobb hőse.
– Ezt nem értem – válaszolta Sybil. – Mit csinált Vivienne, vagy Jean, vagy akárhogy is
hívják? Miért akarná egy Og Franciaországot megmenteni az angoloktól?
– Talán saját maga miatt. Ki tudja, mit akart csinálni, miután megmentette a nemzetet a
francia kormányzó számára? Lehet, hogy később teljesen át akarta venni tőle a hatalmat, vagy
rajta keresztül akarta irányítani Franciaországot. Az is lehet, hogy ki akarta űzni az angolokat,
hogy később elfoglalja Angliát és a két nemzetet egy kormányzat alá vonja. Nem kérdeztem
meg tőle, hogy neki és Raisnek mi volt a szándéka. Majd legközelebb megteszem. Most
túlságosan össze vagyok zavarva.
– Ki volt ez a Gilles de Rais?
– Franciaország marsallja, az egyik legnagyobb valaha élt harcos és ezredes. Amellett egy
vad szadista, pszichopata, homoszexuális őrült, aki több száz kisfiút rabolt el, kínzott meg,
csonkított meg és áldozott fel. És kislányokat is, azt hiszem. A királyi ház és a nemesség tagjai
nagyon sok mindent megengedhettek maguknak, ő azonban túlment minden határon.
Boszorkánysággal, rituális gyilkosságokkal és számtalan más dologgal, többek között
szodómiával vádolták. Ki is végezték. Kevés ember élt, aki bestiálisabb lett volna nála.
Mellette a híres Hasfelmetsző Jack is egy kedves, öreg, ártalmatlan fickóvá törpül.
Sybil láthatóan megborzongott, de nem mondott semmit. Childe felállt, és vetkőzni
kezdett. Sybil tágra nyílt szemekkel bámult rá.
– Vetkőzz le! – utasította a férfi.
– Miért?
- Mert szeretkezni akarok veled. Miért, ez olyan meglepő?
– Igen, a múlt éjszaka után, igen.
Sybil elkezdte kigombolni a blúzát, aztán a keze hirtelen megállt a levegőben.
– Nem kéne estére tartogatnod az erődet?
– Gyere, segítek levetkőzni – szólt a férfi, és folytatta a blúz kigombolását. – De igen,
kellene, de amit ők akarnak és amit én akarok, az nem feltétlenül ugyanaz. Különben meg, ha
este esetleg nem megy a dolog, mit tudnak velem csinálni?
– Ó, ne! Ezt nem szabad! – kiabálta a nő.
– Miért, te kinek az oldalán állsz?
– Hát a tieden, természetesen. De nem akarom, Herald, hogy megharagudjanak rád, vagy
rám.
– Mondhatod nekik, hogy én kényszerítettelek közölte a férfi vigyorogva.
– De tényleg nem lenne szabad – tiltakozott a nő erőtlenül, és közben a férfi félig
megduzzadt péniszét bámulta.
– Na, gyerünk, érintsd meg! – biztatta Childe.
– Én nem vagyok Og – válaszolta Sybil. – De ha úgy akarod...
Childe levette a nőről a blúzt, kikapcsolta a melltartóját és félredobta. Sybilnek telt, jó
formájú mellei voltak. Childe megcsókolta a bimbókat, amelyek az érintés hatására szemmel
láthatóan megduzzadtak, aztán szívni kezdte őket: egyiket a másik után. A nő ott állt előtte
kicsit hátradőlve és kéjesen nyögdécselt. Majd lenyúlt és gyengéden megfogta a férfi péniszét.
Childe végigcsókolta a nő mindkét mellét, majd az ágy felé irányította és óvatosan hanyatt
döntötte. Levette róla a szoknyát és a bugyit, és behasalt a lábai közé. Ekkorra a nő sűrű,
fekete szőrzete már teljesen átnedvesedett. Childe végignyalta a nyílást, majd nyelve hegyét
többször végigfutatta a szeméremajkak között. Aztán nyelvét erőteljesen odanyomta a
klitoriszhoz, közben két ujját bedugta a nyílásba, és mozgatni kezdte. Először lassan, majd
egyre gyorsabban. A nő nemsokára mély nyögések közepette el is élvezett, közben végig
Childe haját húzta.
Ezután Childe felkelt a nő lábai közül és mellé feküdt az ágyra. Megfogta Sybil fejét és a
pénisze felé nyomta, amely keményen és duzzadtan meredt a plafon felé. A vége lila volt, és
csillogó, s a bőr úgy feszült rajta, mintha a következő pillanatban szét akarna repedni. A kék
vénák kiaknázatlan ásványi erekként emelkedtek ki a vörös bőr alól.
Sybil egy ideig a heréit babusgatta és nyalogatta egyiket a másik után, majd egyik ujját
óvatosan feldugta a férfi végbelébe. Childe vadul hörgött a száj, a nyelv és az ujj okozta
gyönyörtől. Aztán a nő nyelvével gyengéden végigsimított a péniszen, a tövénél
megnedvesítette a szőrt, majd a hatalmas fejet bevette a szájába. Nyelve remegett a nyíláson,
közben hangosan cuppogott. Fogai időnként nekidörzsölődtek a feszes, érzékeny bőrnek.
Childe heves izomrángások között élvezett bele a nő szájába, és közben úgy érezte, hogy
azonnal darabokra hullik.
Sybil lenyelte az összes spermát, közben egy pillanatra sem hagyta abba a szopást. Kedves,
becéző szavakat mormolt. Childe pénisze ismét kezdett megduzzadni, és amikor teljesen
megkeményedett, kérte a nőt, hogy feküdjön hanyatt. Föléje került, és beléhatolt, amíg szőr
szőrhöz nem ért. Akkor úgy maradt, élvezte a meleget, a nedvességet és a puhaságot. Sybil
sem mozdult, csak az izmai masszírozták a férfit.
– Tudód, Sybil, én nem vagyok szuperman – szólalt meg Childe -..egyszer, kétszer egy
éjszaka általában kész vagyok. De amikor Igescu házában voltam, az a disznónő, Grasacsov,
felnyomott nekem egy végbélkúpot, ami energiaforrásként és afrodiziákumként működött
bennem. Annak az italnak, amit múlt éjszaka kaptam, ugyanilyen hatása volt. Lehet, hogy
ezeknek a szereknek a hatása még mindig tart nálam, azért áll föl olyan könnyen egymás után
többször a farkam. Vagy az is lehet, hogy azért, mert már nagyon régen voltam veled, és te
vagy az én afrodiziákumom. Különben még mindig szeretlek, és egész álló nap szeretkezni
akarok veled.
– Én is szeretlek – mondta Sybil. – De nem kezdenél már el végre mozogni, Herald?
A férfi csípője megmozdult. Először lassan, majd egyre gyorsabban, ahogy a forrőság nőtt
az altestében. Mély hörgéssel élvezett el ugyanakkor, amikor a nő. Sybil arcán könnyek
gördültek végig, megnedvesítve a feje alatt a párnát.
Childe sejtése, miszerint a szer, amit beadtak neki, még mindig érezteti a hatását,
beigazolódott. Igaz, az orgazmus után pénisze veszített valamennyit a keménységéből, de két
perc múlva ismét bevetésre készen ágaskodott. Ki sem húzta a nőből; ott folytatták, ahol
abbahagyták.
Most már azonban a szürke folyadék nem akart olyan gyorsan felemelkedni, mint
korábban. Több, mint tizenöt percig dögönyözte a nőt, és bár izgalma a tetőfokára hágott,
elélvezni nem tudott. Sybil ezalatt egyik orgazmust a másik után élte át. Szemei nyitva voltak,
karjait szétvetve ide-oda dobálta a fejét, nyögött és sírt.
Hirtelen nagyot sikoltott, és úgy látszott, elájult. Childe nem aggódott, mivel régebben is
gyakran tett így. Amikor különösen erős orgazmusa volt, egyszerűen elájult.
Hirtelen azonban a fehér test alatta kezdett bepirosodni. A sima, nedves bőrt vörös szőr
lepte el, mely olyan vizes volt, mintha a gazdája most mászott volna ki a vízből. Az arc
megnyúlt, a hajszálak rövid sörtékké húzódtak vissza, a szemek megnyúltak a fej oldala felé,
az apró, finom fülek hatalmas szőrös szervvé nőttek.
 A hosszú ujjú, gondosan manikűrözött kezek kampós körmű mancsokká változtak. A
vallanak támasztott lábak kiszőrösödtek és egy hatalmas pénisz nyomódott Childe testének,
amely spermát lövellt ki a hasára, és a péniszére, ami mélyen benne volt a lény szőrös
végbelében.
Childe azonban már képtelen volt magát visszafogni. Már majdnem elélvezett, amikor az
átalakulás megtörtént. Különben már korábban is sejtette, hogy aki alatta fekszik, nem lehet
Sybil. Túl könnyen vette Plugger átalakulását, egyáltalán nem izgatta magát a történtek miatt,
és most is túl könnyen belement a szeretkezésbe. Nem mintha Sybil nem lett volna benne, de
ő attól félt volna, hogy estére kimeríti Childeot, és ezzel felmérgesíti fogvatartóit. Ez a lény is
tarthatott ettől, de képtelen volt ellenállni a kísértésnek, hogy erőt és dicsőséget merítsen a
Kapitányból.
És ez lett a lény veszte. Túlságosan felizgult, és elvesztette a fejét. Azonban láthatóan
ennek még nem volt tudatában.
Childe szinte belerobbant a lény vörös szőrű végbelébe. Orgazmusa olyan intenzív volt,
hogy utána majdnem megbocsátott a lénynek. De csak majdnem.
Néhány percig csak feküdt a nedves, szőrös testen.
Aztán felkelt az ágyról, és szorongatni kezdte a lény nyakát, aki csaknem olyan magas és
súlyos volt, mint ő, de láthatóan halálra volt rémülve. Barna szemei kigúvadtak az üregükből
és közben tehetetlenül csapkodott a mancsaival.
Childe megfordult, felrántotta az ágyról, és fülénél fogva az ajtóhoz vonszolta. Addig
kiabált, míg az ajtó ki nem nyílt, akkor nagyot rúgott a lény farka alá és kilódította a szobából.
A kint állók döbbenten figyelték az eseményeket.
– Ez volt az utolsó trükkötök, amit eljátszottatok velem! – kiabálta. – Hol a feleségem?
Jobb lesz, ha sürgősen előkerítitek Sybilt, vagy pedig nem kaptok tőlem semmit! Semmit,
értitek?
A lény felállt a padlóról, mancsával a derekát dörzsölgette és nyüszített. Mondott valamit,
de a szája nem volt alkalmas az emberi beszédre.
– Öljétek meg! – ordította Childe. – Öljétek meg, és mutassátok meg nekem döglötten!
Aztán hozzátok ide nekem Sybilt, a feleségemet, élve és egészségesen!
Az ajtó becsapódott. Childe percekig dühöngve járkált fel és alá a szobában, majd hirtelen
sírva fakadt és sokáig zokogott. Aztán felkelt, lezuhanyozott és ismét felöltözött. Pao és a
magas, svéd kinézetű szőke férfi, O’Brien lépett be a szobába.
 20. fejezet

Ugyanaznap este kilenc órakor, Forry Ackerman és a négy Toc – közöttük Alys Merrie –
elindultak a randevúra. Forrynak rendkívüli módon meg kellett erőltetnie a fantáziáját, hogy
valami-elfogadható kifogással szolgálhasson Wendynek, amiért távol marad az e hónapi
összejövetelről, és kimagyarázza magát a házigazdánál. Azt egy pillanatig sem hitte, hogy
bárkit is kielégített a kifogásával, de még mindig sokkal jobb volt, mintha megmondta volna
az igazságot.
Öt óra körül több órára elállt az eső, és mintha a város fölötti felhőtakaró is elvékonyodott
volna egy kicsit. Aztán a sötétedéssel együtt a villámlás és a menydörgés is újrakezdődött.
Egy fél órával később ismét vadul megeredt az eső.
A televízió minden csatornája az áradat okozta károkkal és halálesetekkel volt tele. A rádió
másról sem beszélt a rockzene szüneteiben. Több mint kétezer otthon vált elhagyatottá, és
még egyszer ennyi házat fenyegetett az a veszély, hogy lecsúszik a domboldalon, vagy elviszi
az áradat. Majdnem minden kanyont lezártak még azok előtt is, akik ott laktak. A
domboldalakon csörgedező erecskék és patakok kisebb folyamokká duzzadtak. A
Medencében és a San Fernando völgyben térdig ért a víz. Az üzleti élet teljesen leállt; a
buszok nem jártak. A kormányzó három megyét is katasztrófaterületnek nyilvánított. Az
állampolgárok árvíz-segélyt követeltek, egy biztosítási ügynököt pedig agyonlőtt egy
felbőszült polgár, akinek a házát egy iszaplavina temette maga alá.
A zöldségkereskedések készlete kezdett kifogyni. A vezetékes víz szinte az egész városban
fertőzött volt, és a szennyvízcsatornák az utcára öntötték tartalmukat. A szinte egyfolytában
szakadó eső ellenére számtalan tűzeset fordult elő, és az egyik tűzoltókocsi, ami az aznapi
huszadik riasztás helyszínére sietett, egyszerűen eltűnt egy óriási gödörben, amit a dombokról
leömlő áradat vájt ki. Senkinek nem történt baja, de az autó odalett.
Néhány perccel indulás előtt Wendy felhívta Forryt. Az összejövetel le lett fújva annak
ellenére, hogy a legtöbb vendég annak a háznak a néhány mérföldes körzetén belül lakott,
ahol a science-fiction rajongók havi bulija lett volna. Ezt már napokkal korábban be kellett
volna jelenteni, de a házigazda szokatlanul csökönyös volt.
Forry megkönnyebbülten sóhajtott fel. Utált hazudni, és azt is utálta, ha neki hazudnak.
Különben meg miért kéne idegesítenie magát egy parti miatt, amikor a világ sorsa múlik azon,
amit a Tocok és ő ma éjjel csinálnak? De mi tagadás, aggódott.
A terepjárónak, amit Hindarf vezetett, jóval a kerekei fölé ért a víz. A férfi ezért a Sunset és
a Beverly Drive kereszteződésében félrehúzódott és megállt. Öt perccel később egy nagy
teherautó fékezett le mellettük. Kiszálltak a terepjáróból és a bokáig érő vízben átlábaltak a
teherautóhoz. Egymásba kellett kapaszkodniuk, hogy az áradat el ne sodorja valamelyiküket.
Egy hatalmas gerenda úszott el mellettük, ami nemrégen még egy hirdetőtábla oszlopa
lehetett. Ha nekik ütközik, biztos eltörte volna valamelyikük lábát.
A teherautóban húszan ültek. Forryék beszálltak, behúzták az ajtót maguk mögött, és már
indultak is. Járművük hatalmas erejével olyan helyeken is biztonságosan haladt át, ahol egy
egyszerű személyautó már régjen megfeneklett volna.
Útközben Hindarf eligazítást tartott. Forry kivételével láthatóan már mindenki tisztában
volt a dolgával. Az eligazítás körülbelül 15 percet tartott, a búvárruhák, palackok és
szemüvegek felvétele pedig 10-et.
Forty tiltakozott, mondván, ő még soha életében nem merült alá, de megnyugtatták, hogy
csupán pár perc lesz az. egész. A búvárruhákat különben is csak azért kell felvenni, közölte
Hindarf, hogy meg ne fázzanak, amíg a vízben vannak.
 A teherautó egy meredek lejtőn állt meg. Kinyíltak az ajtók, mindenki kiugrált az utcára,
Forrynak pedig leeresztettek egy kis létrát. A Topanga Kanyonban voltak, annak az utcának a
végén, ahol az Ogok háza állt. Az innen leömlő barna lé nagy hullámokat vetve egyesült a
Topanga Kanyonban hömpölygő folyammal. Forry örült, hogy búvárruhát és oxigénpalackot
visel, mert így a plusz súly segítségével könnyebben meg tudott állni a lábán. Azt azonban
már nem hitte, hogy a dombra is képes lesz felcipelni a felszerelését.
– Dehogynem – ellenkezett Hindarf. – Tegye be a pipát a szájába, és azon keresztül
lélegezzen!
– Most? – kérdezte Forry.
– Igen, most.
Forry szót fogadott, és már az első lélegzetvétel után sokkal energikusabbnak érezte magát,
mint gyermekkora óta bármikor. A levegő erővel és olyan lelkesedéssel töltötte el az egész
testét, hogy legszívesebben dalra fakadt volna. Ez persze lehetetlen volt a pipával a szájában.
– Lehet, hogy nagyon kemény küzdelem áll előttünk – közölte Hindarf. – A palackjainkban
van egy kis drog, ami segít feltölteni a testünket. A hatása igen intenzív, de nem tart sokáig.
A csoport nagy csattogással haladt végig az utcán. Úgy nézünk ki, mint a vénuszlakók
ezekkel a békalábbakkal, fekete gumiruhában, nagy oxigénpalackokkal a hátunkon és a
szemüvegekkel, gondolta Forry. Néhányuknál még szigonypuska is volt. Szakadt az eső,
végigfolyt a testükön, minden sötét volt és vizes, mintha a Nap második bolygójának az
éjszakai oldalán közvetlenül a felhők alatt vonulnának. Mielőtt odaértek volna ahhoz az
emelkedőhöz, ahonnan már látszott a ház, letértek az útról és elindultak felfelé a dombon. Az
oldal meredek volt és iszapos, és csak a bokrokba kapaszkodva tudtak valamennyit haladni.
Forry most értékelte csak igazán a gumiruhát, ami távol tartotta a testétől az esőt és az iszapot.
A palack súlyát szinte elhanyagolhatónak érezte. A szíve a megszokott sebességgel vert, ami
azt jelentette, hogy az extra energiát a levegővel együtt kapja.
Rengeteg csúszkálás és bokrokon való kapaszkodás után végül fölértek a dombtetőre. Egy
másik, jobb kéz felől emelkedő domb elrejtette őket a ház lakóinak szeme elől, bár Forry el
sem tudta képzelni, hogyan láthatnák meg őket ilyen sötétben. Hindarf körbevezette a
csapatot a nagyobbik domb körül, ahol egy magas téglafal aljához értek, aminek a tetején
csaknem egy méter magas szögesdrót meredezett. Néhány Toc széthajtogatott egy létrát, és
nekitámasztották a falnak. Hindarf mindenkit figyelmeztetett, hogy még véletlenül se érjenek
hozzá a dróthoz, mert áram van benne.
Miután átmásztak a kerítésen, egy lugasban találták magukat, amelynek északi és déli vége
több száz méter távolságba nyúlt, a nyugati vége pedig egyáltalán nem is látszott. Elvették a
létrát a faltól, összecsukták és elrejtették a környező bokrok alatt. Hindarf átvezette őket a fák
között, és nemsokára ismét egy emelkedőhöz értek, aminek a tetején egy újabb, de
alacsonyabb téglafal állt. Olyan kövekből épült lépcsősor vezetett fel rá, amelyek piros és
fekete színben világítottak a Tocok lámpáinak fényében.
Forry úgy gondolta, hogy felelőtlenül használják a lámpákat, és ezt meg is mondta
Hindarfnak, de a férfi biztosította afelől, hogy ez egy fekete fény, amit Forry is csak azért lát,
mert speciális szemüveg van rajta. Elmondta neki azt is, nem hiszi, hogy az Ogoknak lenne
olyan felszerelésük, amivel láthatnák a fényt.
Ahogy felértek a domb tetejére, meglátták a ház körvonalait a távolban. Az épület teljesen
sötét volt, kivéve egy apró fénycsíkot. Továbbmentek és egy hosszú úszómedence széléhez
értek. Az egyik férfi intett Forrynak, hogy kövesse a medencébe. Egy pillanatra minden
elsötétült Forry előtt és fogalma sem volt, merre van fent vagy lent, észak vagy dél. Aztán egy
apró fény villant fel előtte és Forry meglátta maga előtt a vezetőjét, aki a lámpát vitte. Hindarf
békalábai is ott lebegtek az orra előtt.
Végigúsztak az ötven méter hosszú medencében olyan közel a fenékhez, amennyire csak
lehetett. Forry furcsa alakokat látott a, betonaljzatra festve. Griffmadarak, farkasemberek
átváltozás közben, egy láb nélküli sárkány, egy pénisz-csőrű hosszú szárnyú kakas, egy
borotvált vagina szájú ördöghal, undorító képű rák, amin egy meztelen nő lovagol, akinek a
mellei helyén halfejek hintáznak és egy felismerhetetlen sötét valami sejlettek át a sötéten.
Amikor odaértek a medence mélyebbik végéhez, Hindarf és a vezető levettek egy nagy lapot a
falról, ami ez idáig úgy nézett ki, mint a fal bármelyik másik része, de amikor eltávolították,
egy nagy, sötét lyuk maradt a helyén. Hindarf beúszott, és Forry egy pillanatnyi tétovázás után
követte. Tudta, hogy a földlakók becsülete múlik rajta. A lyuk egy földbe vájt alagút volt, és
apró, egymáshoz csavarozott lapocskák fedték. Forry azon tűnődött, vajon mennyi idejébe telt
a Tocoknak ezt megépíteni. Éveket vehetett igénybe, mivel csak abban a néhány órában
dolgozhattak, amikor hajnalban a legsötétebb van. Az is lehet, hogy az alagutat az Ogok
csinálták, mint menekülési útvonalat. Aztán amikor a Tocok felfedezték, úgy gondolták,
kihasználják.
Fogalma sem volt, mióta úszhattak az alagútban. Mintha a vágat lejtett volna, legalábbis
Forrynak az volt az érzése. Aztán hirtelen egy kamrában bukkantak fel, amit fényesen
megvilágított egy, a betonmennyezetről láncon lelógó lámpa. Egy létra vezetett fel a helyiség
végében álló emelvényre, amin hosszú sorokban búvárruhák lógtak. A polcok tele voltak
békalábakkal és oxigénpalackokkal.
Úgy látszott, a második feltételezése bizonyult helyesnek. Az alagutat az Ogok építették, és
menekülésre akarták használni. De ha így van, nem kellett volna őröket állítaniuk ide vagy
riasztókat felszerelniük?
Hindarf elmagyarázta, hogy abban az irányban, amerre eddig haladtak, nem tudnak
továbbmenni. A kamra végében lévő ajtó pedig be van zárva és riasztóval van felszerelve, így
aztán egy másik alagúton keresztül folytatják az útjukat, amelyet ők maguk vágtak és falaztak
fel.
Ismét lemerültek és Forry leereszkedett az alagút aljára. Látta, hogy Hindarf beúszik egy
lyukba, ami olyan szűk volt, hogy oxigénpalackja is alig fért el benne. A járat rendkívül
kanyargós volt, de Forry úgy ítélte meg, hogy nagyjából párhuzamosan haladhat a Og
alagúttal.
A következő pillanatban ismét felbukkantak egy kamrában, de ez már sokkal kisebb volt,
mint az előző. Egy fából készült, tutajszerű építmény lebegett a fal mellett a vízen, és egy
létra állt rajta.
Hindarf lenyúlt és felhúzta Forryt az emelvényre. Az egyik férfi egy vízmentesen lezárt
borítékot nyújtott át Hindarfnak. A férfi kinyitotta és szétterítette a papírt. A lámpák fényében
nem hallatszott más, csak a víz locsogása és a békaemberek nehéz lélegzése.
Némán tanulmányozták a plafont fedő lapocskákat. Ketten felmásztak a létrára és
lecsavaroztak néhányat. Hirtelen hatalmas robaj hallatszott a fejük fölül. Az emelvény a
levegőbe emelkedett a rajta állókkal együtt. Mindenhonnan göröngyök potyogtak rá az
emberekre, bele a vízbe és az emelvényre, amely most egyik oldaláról a másikra dőlt.
Szerencsére a falak nem dőltek össze annak ellenére, hogy számtalan lapocska lehullott, több
másik pedig megrepedezett. A robaj, ahogy jött, úgy el is múlt; olyan gyorsan, mint egy
robbanás. Minden elcsendesedett, csak a víz csobogása és az emelvények nyikorgása
hallatszottak, ahogy a hullámok nekicsapódtak a kamra falának. Hindarf szólalt meg először.
– Ez most vagy egy földrengés volt, vagy pedig a ház csúszott meg a domboldalon.
Bármelyik is volt, az eredeti terv szerint folytatjuk az akciót. Néhány másodpercen belül
kikerülünk ebből a lyukból és feljutunk a házba.
A létrán álló két férfi eddig riadtan kapaszkodott a falba. Attól féltek, hogy a létra összedől
alattuk. Most megvilágítva a lyukat a fejük fölött ismét dolgozni kezdtek. Forry azon
tűnődött, vajon miért csinálnak mindent ilyen lassan. Úgy érezte, hogy a következő
pillanatban nekiesik a burkolólapoknak és mindennek, ami a friss levegőtől elválasztja. Csak
nagy nehézségek árán sikerült legyűrnie magában a kezdődő pánikot.
 Hindarf felmászott a létrán és egy kis ásóval ő is elkezdett ásni. Forry gyorsan odébb állt a
lyuk alól, hogy ne őrá potyogjanak a göröngyök. A vezető rámutatott a térképre.
– Most éppen annak a szobának a padlója alatt vagyunk, ahol Childe-ot fogva tartják –
közölte.
– Honnan szerezték ezt a rajzot? – kérdezte Forry.
– A városi archívumból. Az Ogok azt hitték, hogy ennek a régen épült háznak minden
tervrajzát eltüntették. Azonban volt egy, amit rossz helyre tettek az archívumban. Nagyon
sokat fizettünk érte, de megérte.
– Miből gondolják, hogy Childe itt van ebben a szobában?
– Az Ogok eddig minden fontos foglyot itt tartottak: a Tocokat és a földlakókat is. Lehet,
hogy a szoba tekintetében tévedünk, de abban nem, hogy Childe itt van ebben a házban.
Hindarf abbahagyta az ásást és egy furcsa eszközt tapasztott a falra, amin keresztül
hallgatózni kezdett. Néhány perc múlva búvárruhája egyik zsebébe süllyesztette a hallgatót,
elővett egy fúrót és fúrni kezdte a falat. Forry minden idegszálát megfeszítve figyelt, de
semmit nem hallott. A vezető elmagyarázta neki, hogy a fúró szuperszonikus hullámokkal
működik.
A kövek eltávolítása elég sok időbe került. Hindarf és egy másik férfi egymás mellett álltak
a keskeny létrán, és óvatosan adogatták le egymás után a köveket.
Aztán Hindarf ismét hallgatózni kezdett. Zavartnak látszott, ahogy eltette a fülhallgatót.
– Furcsa sziszegő és csobogó hangot hallok – suttogta.
Elvett egy feléje nyújtott fémlapot, és alulról odacsavarozta a plafonra. Egy drót vezetett le
a fémlapból a fekete dobozhoz, amit az egyik lent álló férfi tartott a kezében.
Hindarf kivételével mindenki leszállt a létráról és félreálltak. Hindarf intett a dobozt tartó
férfinak, aki megnyomott egy gombot rajta.
Ekkor a fémlap és a plafon egy darabja lezuhant Hindarf mellett.
A nyíláson hatalmas víztömeg zúdult le. A vízsugár leütötte Hindarfot a létráról, ráömlött
az emelvényre és magával sodorta a rajta állókat bele az alagútba.
Forry Ackerman is azok között volt, akiket elsodort a víz.
 21. fejezet

– A felesége három hónappal ezelőtt meghalt – közölte Pao.

– Mert megöltétek! – ordította Childe. – Megöltétek! Meg is kínoztátok előtte?
– Nem – tiltakozott Pao. – Nem akartuk bántani, mert át akartuk adni magának, amikor úgy
láttuk volna, hogy felkészült ránk. De meghalt.
– Hogyan?
– Baleset volt. Vivienne, Plugger és a maga felesége háromszöget alkottak. Plugger
Vivienne-t izgatta a nyelvével, a maga felesége Plugger péniszét szopta. Vivienne és a
felesége pedig közben egymáshoz nyomták a vaginájukat. Aztán Gilles is bent volt a felesége
vaginájában, azt hiszem.
– Azt elhiszem, hogy Sybil belement a háromszög játékba – mondta Childe –, de azt nem,
hogy Vivienne-t egyáltalán közel engedte volna magához. Szerintem az a kígyó halálra
rémítette.
– Amikor Plugger feltölt valakit, az annyira beizgul, hogy olyat is lelkesen megtesz, amiről
máskor hallani sem akarna – magyarázta Pao. – Nincs okom, hogy hazudjak magának. Az az
igazság, hogy Gillesnek elborult az agya... amúgy sincs neki sok, csupán egy darabka
agyszövet lakozik az apró koponyájában, még a saját nevét sem tudja és ő maga sem érti, amit
beszél... Szóval Plugger túlságosan felhúzta az agyát, legalábbis így gondolom, és kiharapta a
maga feleségének a végbelét. Felszakított néhány eret, és a felesége elvérzett. Azonban a teste
még a halála után is vadul reagált Plugger elektromos kisüléseire, így sem Vivienne, sem
Plugger nem vették észre, mi történt.
Childe úgy érezte, rögtön elájul. Leült az ágy szélére és a tenyerébe hajtotta a fejét. Pao
némán állt mellette.
Néhány perc múlva felemelte a fejét és Paora nézett. A férfi arca sima volt és
kifejezéstelen. Sárga bőre, lefelé hajló vékony szája, kampós orra, magas pofacsontjai, szúrós
fekete szemei és fekete haja olyanná tették, mint egy borotvált Fű Manchu. Ettől eltekintve, a
férfi – jobban mondva az Og – nagyon ideges lehet a fénylő, baljóslatú máz alatt, gondolta
Childe. Nem alkalmazhatja rajta a jól bevált módszereit. Ugyanis a legszörnyűbb kínzással
sem lehet a Kapitányt Kelyhezésre vagy űrutazásra kényszeríteni. Fájdalom hatása alatt a
Kapitány képtelen ellátni a feladatait.
Childe Vivienne-re, Pluggerre, Gilles de Raisre és arra a lényre gondolt, aki felvette Sybil
alakját. Hogy is hívták? Breughel?
O’Brien elment. Vajon azért, hogy teljesítse Childe parancsát, és megölje Breughelt?
Pao nagyot nyelt és azt kérdezte:
– Mit tehetek önért? – Amit mondani akart, az valójában ezt jelentette: „Milyen elégtételt
kíván?” És közben arra gondolt, hogy Childe őt tartja felelősnek Sybil haláláért.
– Csak azt akarom, hogy azt a kígyót öljétek meg mondta Childe.
Paón látszott a megkönnyebbülés, de így felelt:
– De, uram, akkor Vivienne is meghal.
Childe beharapta a száját. Ő csak a kígyót akarta elpusztítani, azt azonban nem lehetett
önálló lénynek nevezni. Érző lénynek pedig egyáltalán nem. Azt akarta, hogy a kígyó
meghaljon. De Vivienne nélkül, hogy a nő értékelhesse, ami vele és a többi Oggal történik.
– Küldd be Vivienne-t! – utasította Paót.
A férfi kiment, és néhány perc múlva Vivienne-nel együtt tért vissza. O’Brien és még
mások is követték őket.
 – Kérek egy hentesbárdot, kötszereket, fertőtlenítőt és morfiumot – adta ki az utasítást
Childe.
Vivienne elsápadt. Úgy látszott, csak ő egyedül értette meg, hogy a férfi mit akar csinálni.
– Ja igen, és hozzanak még egy faszéket és egy hosszú fogót – tette hozzá.
Vivienne reszketve ült le.
– Állj fel, és vetkőzz le! – szólt oda neki Childe. A nő felállt és lassan levette a ruháit.
O’Brien ekkor visszatért az eszközökkel.
– Láttam azt a filmet, ahol leharaptad Colben farkát a vasból készült műfogsoroddal. így
aztán nekem ne sírj! – parancsolta Childe.
– Nem sírok – válaszolta a nő. – Különben nem én voltam, aki leharapta Colben farkát.
- Nem vitatkozom veled. Képes lennél rá; biztos csináltad már te is.
Childe azt szerette volna, ha a nő sírva fakad és könyörög. Azonban Vivienne nagyon
higgadtan és bátran viselkedett. Na de mit várhat az ember egy olyan nőtől, aki egykor Jean
d'Arc volt?
– Fogjátok le! – szólt oda a többieknek. – És nyissátok szét a lábait!
Pao és O’Brien széthúzták a nő lábait. Sima, hófehér bőrű csodálatos formájú lábak voltak.
Vénuszdombját sűrű, vörös szőr borította. Ez volt a legszebb női nemi szerv, ami Childe
valaha is látott. Nyoma sem látszott a benne összetekeredve pihenő horrorlénynek.
Childe legszívesebben megkérte volna valamelyik Ogot, hogy folytassa a dolgot, azonban
úgy gondolta, hogyha volt mersze belekezdeni, akkor neki is kell végigcsinálni a dolgot.
Óvatosan bedugta a fogót a nyíláson. Vivienne reszketett, mint a nyárfalevél, de egyetlen
hang sem hagyta el a torkát.
Childe még beljebb nyomta a fogót és körbetapogatózott. Az eredeti elképzelése, miszerint
elkapja a fejet a fogóval, most már abszolút hülyeségnek bizonyult. Képtelen volt akkorára
tágítani a nyílást, és a lény túl mozgékony. Azonban kicsalogatni ki lehet, gondolta, és ezt
meg is tette.
A lény nedves, fekete hajú és fekete szakállú feje szinte kilőtt a nyíláson. Apró szája sarkig
nyitva volt, megmutatta rengeteg hegyes fogát. Villás nyelvét sziszegve nyújtogatta Childe
felé.
A férfi egy gyors mozdulattal elkapta a feje mögött. Lassan kihúzta a vonagló testet, majd
a fejet leszorította a faszékre.
Pao most nagy levegőt vett. Egészen eddig a percig azt hitte, hogy Childe kitépi a lényt a
nyílásból, és ezzel Vivienne-t darabokra bontja.
– A bárdot kérem – mondta Childe.
Vivienne némán figyelte, ahogy a férfi a kezébe veszi a bárdot. Még csak nem is pislogott.
– Add be neki a morfiumot – kérte Childe O'Brient. – Tudod, hogy kell, nem?
– Igen, tudom – válaszolta O’Brien. – Látom, felismerte bennem az orvost. Azonban a
morfium nem lesz jó. Vivienne immunis vele szemben.
– Nem akarok neki fizikai fájdalmat okozni mondta őszintén Childe. – Illetve csak a lehető
legkevesebbet. Milyen más érzéstelenítőtök van? Muszáj a fájdalmat eltompítanunk, azt
akarom, hogy Vivienne lássa, hogyan szabadítom meg ettől az ördögfajzattól. Nem szabad
elájulnia.
– Ne is törődjön vele! – szólalt meg Vivienne. Gyerünk, csinálja már! Érezni akarom az
egészet!
Childe nem kérdezte meg, mit értett ezalatt a nő. Lenézett a kezei között sziszegő és
tekergő lényre. Aztán felemelte a bárdot és erősen lesújtott a hajlékony gerincre.
Vér fröccsent szét a szobában. A fej legurult a székről és a földre esett. Pao felemelte és a
vérző törzs mellé tette. A száj még többször kinyílt és szemek úgy meredtek Childe-ra, mintha
még holtan is elátkoznák. Aztán a szemek elhomályosodtak és a száj sem mozdult többet.
 Vivienne teste teljesen elszürkült. A szemei nyitva voltak, de mindkettő kifordult és csak a
fehérje látszott.
O’Brien lefertőtlenítette a sebet. A vérzés lassan elállt. Valami olyan szer lehet, gondolta
Childe, amit a földi orvosok nem ismernek, még O’Brien sem használta a Beverly Hills-i
praxisában.
O’Brien bekötözte a sebet, és Vivienne-t kivitték a szobából. Valaki nekiment a széknek és
a lény teste leesett a földre. Addig hevert ott, amíg az egyik férfi fel nem vette és össze nem
tekerte.
Most két nő lépett be a szobába, és elkezdték feltakarítani a mocskot.
– Mit csináljunk a fejjel? – kérdezte Pao.
– Dobjátok ki a szemétbe – válaszolta Childe.
– Rendben. Készen áll a ma esti szertartásra? – kérdezte Pao.
– Igyekszem összeszedni magam – válaszolta Childe. – Az a baj, hogy Breughel teljesen
kimerített.
– Breughel azt állítja, hogy maga hívta az ágyba mondta Pao.
– Na igen, de nem az lett volna a kötelessége, hogy lebeszéljen róla? Tudta, hogy estére
erőm teljében kell lennem.
– Valóban így van, de túl nagy volt a kísértés. Különben meg csak azt kapta, amit kért.
Azonban mindettől függetlenül, ha kívánja, Breughelt megöljük.
– Á, hadd éljen – felelte Childe. – Most azonban, ha megengeditek, szeretnék egyedül
maradni. Teljesen egyedül. Kapcsoljatok ki mindent, kivéve az interkommot. Ne hozzatok
semmit enni, amíg én nem kérem. Meditálni akarok, később pedig aludni.
– Ahogyan óhajtja – egyezett bele Pao.
Childe egy ideig egy széken üldögélt. Sorban végiggondolt mindent, amit az Ogok
kívántak tőle egészen addig a pontig, hogy hazaküldje-e őket a bolygójukra. Egy másik
bolygón akarta ugyanis őket kitenni. Száműzni akarta őket. Az Ogok egy olyan világban
találnák magukat, ahol éppen meg tudnának élni, de ennél többre nem lennének képesek. Ő
pedig továbbmenne.
Pao nagyjából elmagyarázta a Kelyhezés következményeit, így tudta, hogy az utazási
szertartás alkalmával módja lesz a kozmosz egy részét megvizsgálni. Arról fogalma sem volt,
hogy hogyan, de Pao biztosította afelől, hogy ez igenis lehetséges. Ebből azt a következtetést
vonta le, hogy bármelyik világba elmehet, amit a szertartás alatt meglát, mert az erő
bátorságot is ad neki.
Most azonban meggondolta magát. Menekülni akart. Valahogy ki kell jutnia innen. Ha
visszagondolt a kígyólény fejének a levágására, szinte rosszul lett. Lassan kezd Oggá válni,
gondolta. Ha így folytatja, ugyanolyan rideg és gonosz lesz, mint ők. Ki kell kerülnie innen.
Eltelt egy óra. Tudta, hogy már nincs sok ideje a terve kivitelezéséhez, ezért gyorsan
felállt. Bement a fürdőszobába és kinyitotta az összes csapot. Egy körömreszelővel
lecsavarozta a lefolyó fölötti rácsot és a lyukat betömte néhány törülközővel. A fürdőkád és a
kézmosó lefolyóját bedugaszolta a dugókkal. Aztán körbenézett, hátha talál valami
szerszámot. De az Ogok kivitték a fogót és a bárdot.
Az egyetlen dolog, amit szerszámként tudott használni, a jade szobrocska volt. Ezt arra is
fel tudta használni, hogy belehallgasson az interkommunikációs rendszerbe, mivel a szobor
drót nélkül működött.
Gyorsan körbenézett, hátha talál még valami hasznos dolgot, de nem volt szerencséje.
Leült az ágyra és várt. Jó sok időbe fog telni, mire a víz az ágy fölötti baldachinig megtölti a
szobát, gondolta. Ő ott fog ülni a tetején, amíg a víz a baldachinig emelkedik.
Egymás után teltek az órák. A víz egyre csak ömlött kifelé a fürdőszobából a hálószoba
padlójára. Kétségbeejtően lassan emelkedett a vízszint. Azonban mégis eljött az idő, amikor
felmászott a baldachin tetejére, és ott várakozott tovább.
 Hirtelen megszólalt a kezében tartott szobrocska.
– Kapitány, vacsoraidő van. Óhajt enni?
– Most nem! – válaszolta Childe. Gyorsan megsaccolta, mikor fog a víz felérni a kívánt
szintig. – Majd egy óra múlva. Ugyanazt az ételt kérem, mint tegnap este. Ja, különben mikor
kezdődik a szertartás?
Egy pillanatig csend volt.
– Kilenc körül, Kapitány – válaszolt a hang. – De ha kívánja, elhalaszthatjuk.
– Azt hiszem, most aludni fogok egy kicsit – felelt Childe. – Ébresszetek fel tíz perccel
azelőtt, hogy a vacsorát hoznátok.
Amikor a víz már a baldachinos ágy tetejét nyaldosta, és Childe teste átnedvesedett a ruhán
keresztül, fogta magát és kiúszott a szobába. A fürdőszoba ajtaja ekkorra már majdnem
teljesen víz alatt volt. Childe lebukott a víz alá, és a fürdőszoba mennyezete alatti kis levegős
részen bukkant fel. Aztán ismét lemerült. A mennyezeti lámpát égve hagyta, így egészen jól
látott a tiszta vízben. Egy merüléssel elzárta az összes csapot, aztán felúszott levegőt venni.
Ezután átúszott az ajtón és az ágy fölött bukkant fel.
Éppen fel akart rá mászni, amikor erős robaj hallatszott. Ekkor pánikba esett. Mi a pokol
történhetett?
A szobor belsejéből hang hallatszott.
– Kapitány, ha érezte ezt a rázkódást, ne ijedjen meg! Nem földrengés volt! Az a gyanúnk,
hogy a ház alatti domb csúszott meg. Azonnal utánanézünk. De izgalomra semmi ok! A ház
több mint harminc méterre van a domb szélétől!
A házban mindenkit annyira lefoglalt a Kelyhezésre való készülődés, hogy teljesen
elfeledkeztek a felhőszakadásról és a lehetséges következményekről, gondolta Childe. Házak
dőlnek össze, csúsznak le a domboldalakon, amit a víz kimos alóluk. De ezek az emberek
teljesen elszigetelve érzik magukat a katasztrófától. Nekik fontosabb dolguk van.
Számára azonban éppen kapóra jött a dolog. Ha többen kimennek a házból megvizsgálni a
kárt, könnyebb dolga lesz, mint gondolta.
– Most kérem a vacsorámat – szólt bele a szoborba.
– Még nincsen készen, uram – válaszolt egy hang.
– Hát akkor meg jöjjön be valaki. A csúszáskor eltört egy vízcső. A víz elárasztja a
szobámat.
– Igen, uram.
Várt. A szobrot becsúsztatta az öve alá. Lassan megnyugodott, remélte, hogy a víz
nyomása sokkal könnyebben kivágja majd az ajtót, mint ahogy az normális esetben történne.
A ház megcsúszását kétségkívül az esőzés miatti áradat okozta. Azonban a szobájában
felhalmozódott víz iszonyú súlya mindenképpen közrejátszott benne. Bárcsak minden úgy
történne, ahogy eltervezte.
Hirtelen kivágódott az ajtó. Sikoltás hallatszott, amit szinte azonnal elnyomott a kiáradó
víz dübörgése. Örvények támadtak és nagy hullámok csaptak fel, ahogy a hatalmas víztömeg
kifelé nyomakodott a keskeny kijáraton.
Childe néhány másodpercig tétovázott, majd hirtelen elhatározással alábukott. Szinte
azonnal magával ragadta az áramlat és az ajtó felé sodorta. Nekicsapódott az ajtófélfának,
amitől fájdalmas ütéseket kapott a csípőjére és a bordáira. Aztán ahogy áthaladt a résen, a víz
nekinyomta a kinti folyosó falának, végül elkapta a sodrás és vitte, vitte végig a hall felé. A
ház valószínűleg előre dőlhetett az út irányába, mivel az áradat errefelé rohant
megállíthatatlanul.
 22. fejezet

A víz úgy zuhogott keresztül a lyukon, mint egy vízesés. Hatalmas hullámok ostromolták
az emelvényt, amely reszketett és remegett és minden pillanatban összedőléssel fenyegetett. A
vízsugár több embert nekinyomott a falnak, akik ott kapaszkodtak meg, ahol tudtak.
Forry, aki egy másik embert markolt kétségbeesetten, arra gondolt, hogy ez alkalommal a
ház megint megcsúszott. Most már nem is fog megállni. Leszánkázik a domboldalon, és a
több tonna iszap maga alá temet mindenkit, aki az épületben van. Különösen azokat, akik a
föld alatti lyukban rejtőzködnek!
A legrosszabb az volt az egészben hogy korábban levették a hátukról az oxigénpalackokat,
így arra sem mehettek vissza, amerről eredetileg jöttek.
Vagy talán mégis? Nehéz volt logikusan gondolkodni, amikor a víz továbbra is ömlött
lefelé a lyukon, rázta az emelvényt, és látni sem lehetett a vízpermettől. Azonban most, ahogy
Forry visszagondolt, úgy tűnt, hogy nem is volt olyan hosszú az út az alagútban, és ha kiérne,
nem kellene a medencét is átúsznia, azonnal kiemelkedhetne a vízből.
Azonban a gondolat, hogy végighaladjon azon a kanyargós kis folyosón, amikor a ház
oldala bármelyik pillanatban beomolhat, elbátortalanította. Úgy döntött, inkább mégis itt
marad, bezárva ebben a lyukban.
A következő pillanatban minden lámpa kialudt és teljes sötétség borult rájuk.
Hirtelen, bár az emelvény még mindig rázkódott, a beáramló víz ereje lecsökkent. Valahol
fény gyulladt, és Forry megpillantott egy másik fényt is, ami a plafonon támadt hatalmas
lyukból sugárzott. A víz még mindig ömlött, de ez szinte már semmi sem volt az első
rohamhoz képest.
Hindarf odakiáltott nekik, hogy legyenek csendben. Csodával határos módon ő egyáltalán
nem sérült meg.
Hindarf irányításával ismét felállították a létrát, és a férfi felmászott rá. Az emberei
követték. Az egyik maga elé tuszkolta Forryt és noszogatta felfelé. Forry vonakodva indult
meg a létrán. Keresztüldugta a fejét a nyíláson és egy hálószobát látott, ami csak néhány perce
került ki a víz alól. Az egyetlen kijáratot székek, asztalok és egy ágy torlaszolta el, amiket az
ajtón kiáramló víz sodort oda.
A Tocok elszántan estek neki a bútoroknak. Hindarf és egy másik Toc Childe-ot keresték,
de a férfi nem volt a szobában.
– Mi történt? – kérdezte Forry Hindarftól.
– Nem tudom. Csak feltételezem, hogy Childe, vagy másvalaki, akit itt fogva tartottak,
elárasztotta a szobát. Aztán amikor kinyílt az ajtó, az áramlattal együtt ő is kisodródott.
Feltehetőleg megmenekült.
– Nagyon helyes! – mondta Forry. – Akkor talán el is tűnhetnénk innen.
Hindarf kilépett a folyosóra és elnézett a hall irányába. Több asztal, váza és egy kanapé
volt felhalmozódva a sarokban, ahol a folyosó kanyarodott. A falnak az a része, amit a víz
először telibe kapott, be volt omolva. Egy törött nyakú férfi feküdt a fal tövében. Valószínűleg
Clinch lehetett, egy Og, aki egykor, mint farkasember rettegésben tartotta a középkori
Németországot. Az elmúlt húsz évben adóhivatali tisztviselő volt Los Angelesben.
Hindarf közvetlen utasításokat adott ki. A Tocok egyik felét a hall irányába küldte, hátha
találnak valami nyomot, ami Childe vagy a Kehely nyomára vezethet. Ő, Ackerman és a
csapat többi tagja az ellenkező irányba indultak.
Ahogy kettéváltak, egy újabb lökés következtében elvágódtak. Valahonnan a házból nagy
recsegés és ropogás hallatszott.
 – Nincsen sok időnk! – kiáltotta Hindarf. – Gyorsan!
Betörtek egy ajtót, amit a megrogyott falak miatt nem lehetett kinyitni. Ebben a szobában
volt a három Toc fogoly meztelenül, éhesen és ijedten. A következő szobában Vivienne-t
találták, akit Forry kivételével mindenki felismert. Egy lepedővel letakarva az ágyban feküdt
és fájdalmasan nyögdécselt. Hindarf odalépett és lehúzta róla a lepedőt. Forry szemei szinte
kigúvadtak a látványtól. Egy csaknem egy méter hosszú amputált fejű pénisz lógott ki a lábai
közül.
– Na végre, valaki megölte Gilles de Raist – szólt Hindarf.
– Childe tette – nyögte Vivienne.
– Hol van most?
A nő felnyögött és megrázta a fejét. Hindarf lenyúlt és erősen megrántotta a lábai közül
kilógó valamit. Ami ekkor történt, az olyasmi volt, amit Forry míg élt, képtelen volt
elfelejteni.
Hindarf felemelte a sok lábú vaginát és odavágta a falhoz.
– Itt van valami a gyűjteménye számára – mondta, és odanyújtotta Vivienne rugdalózó
fejét a hajánál fogva Forrynak. Forry hátrálni kezdett, aztán kiszaladt a szobából.
Hirtelen lövések, kiáltások és sikolyok hallatszottak valahonnan a házból. Hindarf
félrelökte Forryt és futva indult a hall irányába. Forry is követte a többiekkel együtt.
Berohantak egy hatalmas szobába, ahol tizenkét Toc küzdött tíz Oggal. A harcolók között egy
emelvény állt, azon egy üvegkocka, benne pedig egy világító szürke Kehely.
Az egyik Toc felrúgta a kockát a lábával, ami nagy csattanással eldőlt. Magával rántotta a
Kelyhet és az emelvényt is. Kétségbeesett tülekedés támadt körülötte. A következő pillanatban
a padló éles szögben megdőlt és gerendák recsegése hallatszott a közelből. A kocka lecsúszott
a szoba egyik végébe, vele együtt csúsztak az egyensúlyukat vesztett küzdők is.
Forry is elesett, és majd tíz métert szánkázott az arcán. A térdéről és a kezeiről teljesen
lehorzsolódott a bőr, de akkor szinte észre sem vette. A Kehely kigurult a kockából és ott
állapodott meg alig néhány centire az orrától.
– Fogja meg és fusson! – ordította Hindarf, majd egy Og nő, akiben Forry Panchita
Pocyotlot ismerte föl, ráugrott hátulról és a földre rántotta.
Forry hozzá sem ért volna a Kehelyhez, ha végiggondolja tette hatását, így azonban a Toc
parancsának hatása alatt és felfokozott idegállapotában gyorsan talpra vergődött és
megragadta a Kelyhet. Érezte, hogy a tárgy meglepően meleg, és mintha gyengén lüktetne.
Testét hirtelen egy furcsa energiahullám öntötte el és sokkal bátrabbnak érezte magát.
Futott annak ellenére, hogy nem lett volna szabad futnia. Kirohant a szobából végig a
halion. Ekkor azonban iszonyú robaj hallatszott, mintha mennydörgés haladt volna keresztül a
házon. A padló megdőlt; Forry elvágódott, mint egy darab fa, de a Kelyhet nem engedte el.
Úgy látszott, a szoba a feje tetejére állt. Forry nekivágódott a plafonnak, ami éppen akkor
nyílt ketté. A fények kialudtak, csak egy elemlámpa világított valahol, valószínűleg egy Og
kezében, aki most lépett be a házba. A következő pillanatban a fénysugár a Kehelyre és a
környezetére esett.
Forry döbbenten látta, hogy a Kehely egyszerűen elúszik tőle. Egy sötét alak bukfencezett
be a fénykörbe és a Kehely után vetette magát. Az illető nem viselt búvárruhát és nem is
Childe volt; tehát csak Og lehetett.
Forry ekkor nagyot rúgott az Ogba, aki éppen egy diadalmas kiáltás kíséretében emelkedett
fel szorosan a melléhez szorítva a Kelyhet. Forry csupasz lába hiszen már rég elvesztette a
békalábát – a jobb farcsontja alatt érte az Ogot. Ezzel egy időben a ház ismét megcsúszott, és
az Og ordítva hanyatt esett. A Kehely kicsúszott a kezéből, és kigurult egy éppen
összeroppanóban lévő ajtón keresztül.
Hideg iszap emelte Forryt és vitte ki az ajtón. Olyan volt az egész, mintha egy gumitutajon
feküdne. Úgy száguldott végig egy másik szobán, mint ahogyan a szappan csúszik ki a
fürdőző kezéből. Hirtelen a Kehely jelent meg előtte fejjel lefelé utazva egy iszaphullámon.
Forry rémülete ellenére is kinyújtotta a kezét és magához szorította a kelyhet.
A következő pillanatban egy hullám borította fel. Iszap ömlött a szájába és az orrlyukaiba.
Fuldokolni kezdett és megpróbált kézzel-lábbal küzdeni a nehéz anyag ellen, ami az életére
tört.
Valami nekivágódott a fejének, mire elvesztette az eszméletét és az iszapnál is feketébb és
csendesebb sötétségbe zuhant bele.
 23. fejezet

Childe kissé kábultan az első ütközéstől végigsodródott a következő hallon, megpördült a

második kanyarban, majd továbbutazott egy hatalmas hullám hátán egy másik hallba. Ennek
egyik végén ott volt a bejárati ajtó, a másikon pedig egy nagy szoba. A víz itt kettévált, az
egyik áramlat – miután kidöntötte az ajtót – a kijárat felé ömlött, a másik pedig be a szobába.
Ez a kettéválás nagymértékben lecsökkentette az áradat erejét és szintjét. Childe térde és
tenyere fájdalmasan lehorzsolódott a szemöldökfán, miközben áthaladt alatta, majd a hullám
odavágta a terasz lépcsőjéhez. A hátára zuhogó víz súlya alatt erősen támolyogva sikerült
talpra állnia. Azonban alig tett két lépést, amikor felsikoltott és hanyatt esett. A ház mögötti
meredek domboldalról lecsúszó iszaphullám elragadta és egy jó darabon magával sodorta,
mielőtt a válláig betemette volna. A férfi nagy nehezen kiszabadította magát, odébb mászott,
és kimerültén elterült a földön.
Fény áradt ki a ház ajtaján és több ablakon is. Tudta, hogyha nem mozdul el onnan, néhány
percen belül az egész épület ráomlik. Körülötte recsegett-ropogott minden, az iszap pedig
egyfolytában ostromolta hátulról.
Bár nagyon szeretett volna ott maradni és pihenni, megfordult, talpra kecmergett és
amilyen gyorsan csak tudott, eltávolodott a háztól. Menet közben hirtelen belebotlott
valamibe, amit egy kőnek hitt volna, ha az fel nem ordít. Gyorsan letérdelt, kezével
körbetapogatta, és rájött, hogy amit ő kőnek hitt, nem más, mint egy nyakig betemetett nő
feje.
– Ki vagy? – kérdezte.
– Hát én – válaszolta a nő.
– De ki az az én?
– Diana Rumbow. És te ki vagy? – kérdezte a fej, majd hozzátette: – Segíts rajtam!
Az iszap már Childe-ot is lábszárközépig betemette. Felnézett, de nem látott mást csak azt,
hogy a ház ismét megcsúszott egy kicsit. Hirtelen minden fény kialudt és hatalmas robaj
hallatszott.
Childe folytatta az útját. Rengeteg időbe kerülne, míg kiásná a nőt, és a ház bármelyik
pillanatban rájuk omolhat. Különben miért segítsen ő egy Ogon? Ezek nem érdemelnek mást,
csak halált.
Amikor eléggé eltávolodott a háztól, megfordult. Egy hatalmas alakot látott ordítva
lecsúszni a meredek lejtőn. Annak ellenére, hogy sötét volt, azt ki tudta venni, hogy az alak az
oldalára dőlt, és közben betemette az iszap.
Childe gyorsan oda akart szaladni, de ehhez az erőfeszítéshez túl üres volt és döbbent.
Leült az iszapra és sírni szeretett volna. Egy idő után aztán feltápászkodott és elindult az alak
felé. Minden lépésnél térdig süllyedt az iszapban. Sokkal lassabban ment a kelleténél, de attól
félt, hogy hirtelen elsüllyed.
Az első test, amit megtalált, az Forry Ackermané volt. A férfi az iszap tetején feküdt és
lassan süllyedt lefelé. A hátára volt fordulva, az arca csupa iszap volt, de a szemüveg ott ült az
orrán. Egy, az úton közeledő autó lámpájának a fényében Childe meglátta az arcot.
– Forry? – kérdezte hitetlenkedve.
Az iszapos száj szétnyílt és kivillantak az iszapos fogak.
– Igeeen?
– Te élsz? Hogy a pokolba kerültél ide? Mi történik itt?
– Segíts fel! - kérte Forry.
 Childe felhúzta, de Forry szinte azonnal letérdelt és kutatóan nézett körbe- körbe. Az autó
már csaknem felért a domb tetejére, így Childe sokkal jobban látott. Azonban fogalma sem
volt, hogy Forry mit kereshet az iszapban.
– De hát az előbb még megvolt! – nyögte Forry.
– Micsoda?
– A Kehely! A Kehely!
– Nálad volt? De hát hogy került hozzád? Forry, kérlek, mondd el, mi történik itt!
Forry könyékig vájkált az iszapban, közben erősen szitkozódott, ami igen szokatlan volt
tőle, de azért mindent elmesélt.
Childe talpra segítette.
– Ide figyelj, soha nem fogod megtalálni a Kelyhet ebben a trutymóban. A legjobb lesz, ha
bemegyünk a házba, már ha netalántán be tudunk jutni, és megkeressük a barátainkat. A
barátaink?...
Forry gyorsan felemelte a fejét és Childe-ra nézett.
– Kiket értesz te a barátainkon?
– Mit tudunk mi a Tocokról? – kérdezte Childe. Rendesek voltak velünk, de megvolt rá a
jó okuk. Az Ogok is sokkal rendesebbek lettek velem, miután kiderült, hogy szükségük van
rám.
– Meg kell találnom a Kelyhet – jelentette ki Forry. – El akarok menni a Tocok bolygójára.
Ez egy olyan lehetőség, ami talán soha többé nem kínálkozik!
– Rendben van, Forry, egyezett bele Childe. Megkeressük a Kelyhet. Én is szeretném, ha
meglenne, legalább végleg letudnám ezt az egészet. De szerintem most azt kellene
megnéznünk, hogy kit tudnánk még megmenteni. Végül is Toc vagy Og, ember vagy nem
ember, ők is éreznek fájdalmat és segítenünk kell nekik.
Az autó most már olyan közel volt hozzájuk, amennyire a vezető oda mert hajtani. Négy
alak szállt ki belőle, és megindultak feléjük az iszapon keresztül. Jó néhány percnyi
kérdezősködésbe beletelt, mire kiderült, hogy az újonnan érkezettek Tocok. A Föld másik
oldaláról érkeztek, és éppen csakhogy sikerült ideérniük.
– Én nem aggódnék a maga helyében, Kapitány nyugtatta Childe-ot a Tocok vezetője, Tish.
– Ha erősen rákoncentrál a Kehelyre, az ragyogni fog. A ragyogás pedig áttör akár több tonna
iszapon is.
 24. fejezet

A Tocok és Ogok kibéreltek egy termet.

Az Amerikai Légió hatalmas tánctermének a kétharmadát kockákra osztották. A
megmaradó egyharmadot átadták a két csoport közel száz megmaradt tagjának. Valamint
Childe-nak, a Kapitánynak, a Kehelynek és az emelvénynek. És természetesen Forry
Ackermannek, aki mint megfigyelő volt jelen. Ő is részt fog venni a szertartásban, mondták,
de ő csak a kimaradó sugárzást kapja. Aztán amikor eljön az utazás ideje, majd odamegy a
többiekhez, és velük együtt elutazik a csillagokba.
Childe a Kehely előtt ült egy széken. Mögötte hosszú sorban ott álltak a Tocok és az Ogok.
Meztelenek voltak. A teremben mindenki meztelen volt.
Azért voltak a Tocok is jelen, mert Childe megmondta, ha a két csoport nem hajlandó békét
kötni egymással, és ezt a békét meg is tartani, ő elpusztítja a Kelyhet és megtagadja a
Kapitányságot. De ha beleegyeznek a békébe és hajlandók együttműködni vele, akkor
mindkét csoport tagjait hazaküldi az anyabolygójára.
A Tocok és az Ogok a hazatérés reményében szinte azonnal megállapodtak egymással.
Childe még mindig nem volt biztos magában, és kételkedett benne, hogy képes lesz-e az
intergalaktikus űrön keresztül átmozgatni és egy bizonyos világban kitenni őket. Azonban
mivel nem tehetett mást, reménykedett. Ha a terve sikerül, akkor a Föld megszabadulna egy
csomó gonosz és potenciális szörnyetegtől. Milyen szép lenne, ha ezt nem csak a Tocokkal és
az Ogokkal lehetne megvalósítani, gondolta.
Hindarf és Pao meghaltak a ház gerendái és a több tonna iszap alatt. Tisht választották meg
főszertartásmesternek, ő volt az, aki elintézte, hogy a hatóságok ne vizsgálják át a romokat.
Egy halom pénzzel megvesztegette, s távol tartotta a rendőrséget a környéktől, így a Tocok és
az Ogok titokban eltemethették a halottaikat.
Tish most egymás után szólította a párokat. Elkezdődött a szertartás. A párok: a férfiak és
nők egyike Toc, másikuk Og volt. Négy nőnek már nem jutott pár, de ezek is beálltak a sorba.
Ezután a párok sorban Childe elé járultak és letérdeltek előtte. Megérintették a heréit,
megcsókolták a péniszét, majd felkeltek. A férfi a szemét a Kelyhen tartotta, közben nemi
szerve minden egyes csókkal nagyobbra duzzadt, míg el nem érte teljes keménységét. A
Kehely fényleni és lüktetni kezdett.
Közben a párok egymás után térdeltek le előtte és megcsókolták, vagy megszívták a
péniszét. Aztán kéz a kézben vagy pénisz a kézben visszatértek a helyükre, és várták, hogy az
utolsó pár is végezzen.
A Kehely egyre fényesebb és fényesebb lett, míg végül már senki nem tudott ránézni, csak
Childe. A fény teljesen betöltötte a szemeit és a koponyáját, de még így is látta mögötte a
Kelyhet és az embereket.
Végül Tish lépett Childe elé, letérdelt, megdörzsölte a heréit és a péniszét, majd
megcsókolta a csillogó fejet. Childe teste a gyomrától a térdéig kihűlt, szinte teljesen jéggé
vált, és pénisze aprókat rángott, ahogy a folyadék lassan a kijárat felé emelkedett benne.
Odaintett egy formás taiföldi nőnek, egy Tocnak, mire a nő azonnal odaszaladt hozzá, lehajolt
és a szájába vette a péniszét. A férfi, aki eddig a partnere volt, gyorsan követte, letérdelt és
arcát a nő lábai közé temette. Egy másik nő négykézlábra ereszkedett és szopni kezdte a férfi
farkát, egy férfi hátulról beléhatolt, egy nő bemászott a férfi lábai közé és a heréit kezdte
nyalogatni, egy férfi feldugta a nyelvét a nő vaginájába, őalá is bekúszott egy nő és szopni
kezdte és így tovább. Az eredmény egy hosszú lánc volt, a végén egy nővel, aki a hátán feküdt
és egy férfit szopott.
 Tish végigsétált a nyögdécselö, vonagló, cuppogó férfiak és nők mellett. Majd amikor a sor
végére ért, letérdelt és belehatolt az utolsó nőbe.
Ám miközben a nőt dögönyözte, Tish valami furcsa nyelven beszélt. A legfurcsább az volt
az egészben, hogy Childe értette, amit mond, bár később már képtelen volt lefordítani.
Childe mozdulatlanul ült, és hagyta, hogy a nő nyalogassa a heréit és a péniszét, míg az
eksztázis egyre csak nőtt .és nőtt a testében. Hirtelen élesen felkiáltott, és elélvezett. A Kehely
szinte fellángolt: egy erős fénysugár csapott ki belőle, ami minden árnyékot kiűzött a
teremből. Tish folytatta a kántálást. Ő még láthatóan nem élvezett el. Aztán amikor Childe
heréi az utolsót rándulták, Tish is felkiáltott.
A terem hirtelen elsötétedett. Apró felhők jelentek meg. A levegő egy szempillantás alatt
lehűlt. A meztelen testek megborzongtak. Szél támadt, mintha a levegő a négyzetek fölötti
sötétség felé áramlana. Eleinte csak gyengén fújt, de egy perc múlva már sivítva áramlott a
terem sarkai felől; erősen rázta és zörgette az ablakokat. Por emelkedett fel a padlóról és apró
örvényekben kavargóit mindenfelé;
A Kehely továbbra is lüktetett annak ellenére, hogy Childe már nem élvezett. A négyzetek
fölötti árnyékokat egyáltalán nem világította meg. Sőt, mintha a fényétől ezek még
sötétebbekké váltak volna.
Az első, akit Childe felismert, Igescu volt, a Toc, akit ő maga ölt meg úgy, hogy egy karót
döfött a szívébe. Később a test porrá égett egy házzal együtt.
Childe-nak álmában sem jutott volna eszébe, hogy valaha még látja ezt a hosszú arcot: a
vastag szemöldököket, nagy szemeket és ezt a hosszú, vékony farkat.
És ott volt Magda Holyani, a gyönyörű, szőke kígyónő.
És Hindarf és mellette Pao.
Mindnyájan emberi alakjukban jelentek meg, és mindnyájan meztelenek voltak.
És ott volt Dolores del Osorojb, a gyönyörű kaliforniai spanyol „szellem”, aki szó szerint
visszaközösülte magát az anyagi létbe csak azért, hogy az Ogok megnyúzzák és megöljék?!
Childe a tömeg közepén pillantotta meg a nőt. Ugyanolyan gyönyörű volt meztelenül, mint
tizenkilencedik századi köntösében. Egyenesen Childe-ra mosolygott, és úgy forgatta a
csípőjét, mintha az együtt eltöltött órákat akarná felidézni.
A levegő felmelegedett és elült a szél.
A termet számtalan hang töltötte be. Az élők és a feltámadottak vidáman beszélgettek és
nevetgéltek egymással.
Tish várt öt percet, aztán csendet kért.
A kívánt csend azonban csak nagyon lassan és kelletlenül állt be, mivel a Tocok és Ogok
annyiban emberek voltak, hogy szerették kifejezni az érzelmeiket.
– „Most következik az utazás!” – kiáltotta Tish.
Várakozó arcok fordultak felé. Childe a szeme sarkából látta, hogy Forry még mindig a
székén ül. A szemei kimeredtek és izzadtság lepte el az egész testét. Childe nem tudta, mi tett
rá ilyen hatást: az eddigi látvány vagy pedig az utazás tölti el izgalommal.
Csak rajta múlt, hogy megy-e vagy sem. Ha úgy dönt, hogy igen, csak oda kell mennie a
terem közepére, és automatikusan ő is utazik.
Tishnek nem tetszett, hogy Forry nem vett részt a szertartáson, de azt elismerte, hogy a
Kehely ereje ezzel csak elhanyagolhatóan csökkent,
Hirtelen Tish odaintett egy nőnek, aki egy sötét folyadékkal teli tálat tartott a kezében.
Odalépett Childe-hoz, megcsókolta a péniszét, majd félreállt és ezzel megkezdődött a
szertartás második része. A nő minden egyes pár előtt odalépett Childe elé és a sötét
folyadékból néhány cseppet ráöntött a heréire. Tish a másik oldalán állt és minden harmadik
ember belemártotta az ujját a tálba és rákente a folyadékot Childe szájára. Olyan íze volt, mint
a méznek, amibe olvasztott sajtot kevertek. Amikor kiürült a tál, Tish ismét intett a nőnek, a
tálat megtöltötték, és a szertartás folytatódott.
 A Kehely továbbra is fényesen világított. Fehér fénye lassan kezdett hatással lenni
Childe-ra. Nem vakult el, ugyanolyan jól látta a körülötte végbemenő dolgokat. Azonban
egyre gyakrabban villantak fel szemei előtt a furcsa látomások. Ott állt egy bolygó felszínén,
és időnként egy vörös, zöld, vagy lila színű csillag húzott el mellette nagy sebességgel. Úgy
érezte, hogy a csillag legfeljebb százezer mérföldre van tőle. Azonban a bolygó fényessége és
közelsége ellenére sem érzett meleget, sőt inkább csontig ható, dermesztő hideget.
Tish újrakezdte a kántálást a furcsa, idegen nyelven. Childe odaintett Doloresnek, aki
boldogan futott hozzá, nagy, formás mellei a lépteivel azonos ritmusban hintáztak. Amikor
odaért elé, letérdelt, arcát a férfi lábai közé temette és sírva fakadt. Aztán megfogta a félpuha
szervet és szopni kezdte. Childe pénisze úgy emelkedett fel, mintha levegővel telt volna meg,
keményen lüktetni kezdett és melegség töltötte el az egész altestét.
A Kehely egyre gyorsabban pulzált és az idegen tájak és villogó, sokszínű csillagok képe
egyre gyakrabban villant föl a férfi szemei előtt.
Dolores egyre erősebben szívta a péniszét, közben a fejét előre hátra mozgatta. Igescu
odalépett a nő mögé és felemelte. Behatolt a nő végbelébe és mozogni kezdett benne. Plugger
letérdelt Igescu mögött, széthúzta a fenekét és nyelvét bedugta a férfi végbelébe. Teste előre
és hátra mozgott, ahogy arcával a vámpír fenekén lovagolt.
Childe még a nő és a férfi testén keresztül is érezte Plugger nyelvének kisüléseit. Remélte,
hogy a többiek is gyorsan bekapcsolódnak a láncba, mert ha nem, kimaradnak a dologból.
Érezte, hogy nemsokára el fog élvezni. Ez azt jelentené, hogy újra kellene kezdeni az utazási
szertartást, mert a láncnak teljesnek, vagy legalábbis majdnem teljesnek kell lennie, amikor ő
elélvez.
A szoba forogni kezdett. Mintha a nők és férfiak meztelen teste egy pörgő korong szélén
korcsolyázna. Ide-oda csúsztak, elkapták egymást, lehajoltak, farkakat és vaginákat nyaltak. f
És ott volt Vivienne. És ott volt egy magas, fekete szakállas, égő szemű férfi, akinek
határozott arcvonásai láttán Childe Gilles de Rais-t vélte felismerni. A férfi eredeti testében
materializálódott. Most pedig éppen egy sovány, szőke férfi végbelébe hatolt be, aki
Vivienne-t nyalta.
Aztán Vivienne és de Rais és mindenki odaállt a forgó korong szélére, ami tulajdonképpen
a nagy bálterem volt. Villámok csaptak ki a Kehelyből, fehér szikrák, vörös pöttyök, zöld
cikkcakkok, sárga nyilak és recés szélű lila kardok. A szikrák felfelé szálltak a Kehelyből,
majd visszapattantak a plafonról, lefelé tekeredtek, beterítették a meztelen, vonagló testeket,
és színes, csillogó sztalaktitként hullottak a padlóm.
Childe érezte, hogy a szürke folyadék emelkedik a testében. Azonban amikor lenézett, csak
Dolores piros száját látta, mint egy különálló vaginát, ami teljesen körülvette a péniszét.
Belelátott a saját testébe, és azt látta, hogy a szürke folyadék most vörös, mint a higany a
hőmérőbén, és úgy emelkedik, mintha a hőmérőt egy kemencébe dobták volna. A vörös fonal
egyre csak emelkedett, majd kiugrott a piros szájból és szerteszéjjel szóródott, mint a
felrobbant, vörös puskapor.
A Kehely hangtalanul robbant szét, egy hatalmas pirosassárga felhőt eresztve ki magából.
Fehér, fénylő fémdarabok repkedtek a levegőben.
 25. fejezet

Forry képtelen volt dönteni egészen az utolsó pillanatig.

Eleinte iszonyú undorral figyelte az eseményeket. Filmen látni az ilyesmit, az csak egy
dolog, gondolta, de így élőben mindez borzalmas és gusztustalan. Azonban egy idő után, a
nyers szexualitás aurája, a gátlástalan orgazmusok, a péniszek és vaginák, a végbelek és
szájak látványa kezdte felizgatni. Csaknem féltékeny lett, amikor Alys Merrie ráhajolt egy
magas indián vörös farkára, és erős késztetést érzett, hogy felálljon a székéről és belevesse
magát a testek gomolygó tömegébe.
Végül azonban (mindig visszafogom magam, gondolta, még itt is) a gátlásai kerekedtek
felül.
A rezgések egyre erősödtek, és Forry remélte, hogy nemsokára véget ér a szertartás, mert
már alig bírta magát visszafogni, hogy gátlásait félretéve ne csatlakozzon a mókához.
Néhány másodperccel később meglátta, hogy mi van Childe agyában. Nem volt tisztában
azzal, hogy a Childe agyában pergő képeket látja-e, csak feltételezte, hogy így van.
Nyilvánvaló volt, hogy Childe és a Kehely valami különös pszichoszexoneurális kapcsolatban
állnak egymással, és ők alkotják a középpontját a teremben lüktető fénynek, és ők is
szabályozzák azt.
Az idegen világ látványa olyan volt, mintha Bonestell, Paul, Sime, Finlay, St. John, Bök,
Emshwiller, és más nagy science-fiction festők képei elevenedtek volna meg a szemei előtt. A
festmény valósággá változott.
A világok képei csak szeletek voltak; mintha Childe vékony csíkokra vágta volna a
kozmikus tortát, és ezeket vagdosta volna hozzá.
Forry felugrott a székről és bizonytalan léptekkel a gomolygó hústömeg felé indult. Úgy
tűnt, mintha mindez néhány lépésre lenne tőle, a párok azonban most mégis eltávolodtak.
Közötte és a Kehelyből kiáradó erő dicsőségében fetrengő testek között áthidalhatatlan
távolság volt.
Forrynak sietnie kellett, mert Childe közel állt az elélvezéshez. Ha nem kerül bele a
hatósugárba, itt hagyják. Itt marad egyedül, meztelenül, álló farokkal, sírva az Amerikai Légió
tánctermében. Ez életének az egyetlen lehetősége. Ó, Forry Ackerman az egyetlen ember, aki
jegyet kap az intergalaktikus űrbe, egy idegen galaxis furcsán csodálatos világába.
Gyermekkori álmai valósággá válnak egy univerzumban. Régóta készül erre az utazásra,
hiszen a valóságban ezért épített fel egy házat, hogy félig hihető másolatokkal próbálja
megtestesíteni ezeket az álmokat.
És most elutazhat.
Futva indult a gomolygó hústömeg felé, közben a Kehely vörös, zöld, sárga, lila és fehér
gombafelhőket eregetett a levegőbe. Feléjük futott, mire a tömeg, mintha mindenki korcsolyát
viselne, elúszott előle.
– Várjatok! – ordította. – Én is jövök!
A távoli horizont hirtelen irányt váltott és Forry felé száguldott, mielőtt a férfi lefékezhetett
volna. És a gyorsan forgó, vakító fehér és mély, űrfekete korongok úgy vágtak bele a testébe,
mintha egy vonat vaskerekei haladtak volna át rajta.
Nem tudta, mennyi idő telhetett el, számára egyetlen szempillantásnak tűnt az egész. Egyik
másodpercben még a teremben volt, a következőben pedig már egy nagy, szürke falú
szobában. Nem volt sem ajtó, sem ablak, sem pedig bútorok. Az egyetlen fény a Kehelyből
áradt.
 Childe és a többiek is itt voltak vele. Kábán néztek egymásra. Néhány pár még egymásba
gabalyodvá feküdt a padlón.
A Kehely és az emelvénye ott állt Childe előtt.
Hindarf odalépett a falhoz, és egyetlen szót mondott. A fal nagy része átlátszóvá vált és a
szemük elé a legsivárabb táj képe tárult, amit valaha is láttak. Csupasz, göcsörtös sziklák.
Sehol semmi növényzet vagy víz. Az ég azonban kék volt, ami azt jelentette, hogy kint igenis
van atmoszféra.
– Gyere ide, Forry! – kérte Childe. – Fogd meg a kezem!
– Miért? – kérdezte Forry, de engedelmeskedett. Hindarf a másik falat is átlátszóvá tette.
Még több szélkoptatta szikla tárult a szemük elé, de a távolban közel a horizonthoz, egy zöld
folt látszott, ami úgy nézett ki, mintha fák koronája lenne.
– Ez nem a mi világunk, és nem is az Ogoké! – kiáltotta Hindarf. Az égre mutatott és Forry
alig látta a bolygó halvány holdját, mely akkora volt, mint a Földé, a közepén sötét foltok
látszottak. Olyanok, mint a halálfejes lepke szárnyán a minták.
Childe intett Dolores del Osorojónak, aki mosolyogva lépett oda mellé, és megfogta a férfi
kezét. Childe mondott neki valamit spanyolul, a nő pedig mosolyogva bólintott.
– Ennyi az egész spanyol tudásom – közölte Childe. – Ez a nő mégis velem akar maradni.
És én is azt akarom, hogy velem maradjon.
– Ez a Gruthrath holdja! – kiáltott fel Hindarf. Odarohant Childe-hoz.
– Kapitány, maga a Gruthrath sivatagos világába hozott minket!
– Igen, tényleg sivatagos, de ha szorgalmasan ástok, meg tudtok élni ti is meg az Ogok is –
közölte Childe.
Hindarf elsápadt.
– Igen, de ugye nem akar... – nyögte elhaló hangon.
– Az én faji emlékezetem vagy genetikai emlékezetem... vagy akárhogyan is nevezitek,
megnyílt – magyarázta Childe. – Tudom jól, hogy nagyon kevés az esélyem arra, hogy akár a
Tocok, akár az Ogok elengednének, miután leszállnék bármelyik bolygóra. Nálam sokkal
nagyobb Kapitányaitok vannak, akik semlegesíteni tudnák az erőmet arra az időre, amíg a
népetek pszichikailag foglyul ejtene. S ezt bármelyikőtök megtenné velem, hiszen én részben
földi ember vagyok, így nem bízhatnátok meg bennem. És amelyik bolygóra vinnélek titeket
először, akár a Tocokéra, akár az Ogokéra, annak a népe ejtene foglyul. És ugyanúgy foglyul
ejtenék az ellenséges nép tagjait is.
– Ez nem igaz! – ordította Hindarf és Igescu egyszerre.
– De én tudom, hogy így van – folytatta Childe. Ti ketten megkockáztattátok a kozmikus
lottót. Nem tudtátok, melyik bolygóra fogok először leszállni, és meg sem kérdezhettétek
tőlem, mivel nem tudtam volna válaszolni. Ha pedig nagyon erősködtök, esetleg gyanút
fogok, így aztán kockáztattatok. És mindketten veszítettettek.
– De hát ezt nem teheti velünk!
A Tocok és az Ogok Childe felé rohantak.
Forry ijedtében csaknem elengedte Childe kezét, mert azt hitte, hogy darabokra tépik
mindhármójukat.
Childe azonban megszorította Forry kezét olyan erősen, hogy megroppantak a csontjai.
– Dögöljetek meg! – ordította és már ott sem voltak.
Forry mellett egy vékony háromszög alakú semmi húzott el, hangtalan lila láng lobbant fel
a lábai alatt, majd a következő pillanatban az Amerikai Légió tánctermének ismerős falai
vették körül és az ismerős padló volt a talpa alatt.
Forry egy percig némán állt, majd lassan azt kérdezte:
– Hol van a Kehely?
– Otthagytam. Tudod, meg kellett tennem, mert így legalább soha többet nem érhetem el.
Hacsak egy másik Kapitány utánam nem hozza.
 – Ennyi az egész? – kérdezte Forry. – Úgy értem, az utazásnak vége?
– Erre magadtól is rájöhettél volna, hiszen nem haltál meg – felelte Childe.
– Sokkal jobbat utaztam a Barbarella című film alatt – jegyezte meg Forry.
Childe felnevetett, és így szólt:
– Nagyot néznél, ha új kötéllel kötnének fel. Felöltöztek, és készültek elhagyni a termet.
– Én a te helyedben nem beszélnék erről senkinek, Forry. És azt hiszem, az lesz a legjobb,
ha többet nem találkozunk – mondta Childe.
Forry Doloresre nézett. A nő fehér, mélyen kivágott blúzt viselt és egy szűk, narancs színű
nadrágot, amelyet az egyik Toc nő hagyott itt.
– És vele mi lesz?
Childe megszorította a sötét hajú nőt.
– Majd én gondját viselem – mondta. – Az igaz, hogy közülük való, de a jobbak közül.
– Remélem – helyeselt Forry, és kinyújtotta a kezét. – Hát, sok szerencsét. Adiau, ahogy az
eszperantó mondja.
– Ne szerezz be fakelyheket magadnak! – szólt vissza Childe.
Forry figyelte őket, ahogy kisétáltak a teremből: Childe karját Dolores karcsú dereka köré
fonta, keze a nő fenekén nyugodott. Hogyan adhatta fel valaki azt az erőt, a lehetőséget az
űrutazásra? – gondolta.
Azonban amikor kilépett Los Angeles ismerős világába, már ismét jól érezte magát. Az eső
elállt, az éjszakai ég tiszta volt és csillagos, autódudák rikoltottak, víz csapódott a járókelőkre,
amint egy-egy nyughatatlan vezető belehajtott az útszéli pocsolyákba, a rádió rockzenét
sugárzott és távolról egy mentő szirénája hallatszott.
Egy fél órával később Forry belépett a házába. Megállt és csak kapkodott a levegő után. A
Stoker festmény ismét eltűnt!
Lorenzo Dummock jött lefelé a lépcsőn álmosan vakargatva szőrös mellkasát és dagadt
hasát.
– Hello, Forry – ásította. – Nem tudnál kölcsönadni néhány dollárt cigire meg sörre?
Teljesen le vagyok robbanva, és...
– A festmény! – kiáltotta Forry a falon lévő fekete foltra mutatva.
Lorenzo csodálkozva állt meg.
– Ja, igen. Akartam is neked mondani. Az a fickó... hogy is hívják? Woolston Heepish?
Idejött körülbelül egy órával ezelőtt és azt mondta, megbeszélte veled, hogy elviszi a Stokert.
így aztán hagytam, hogy elvigye. Nem lett volna szabad?
Forry berohant a dolgozószobájába és Heepish számát tárcsázta. Majd felrobbant a dühtől,
amikor meghallotta a kagylóban a sunyi hangot.
– Maga miért nem ment el a többiekkel? – kérdezte Heepishtől mérgesen.
– Na de, Forry! Visszajött? Én azért maradtam itt, mert azt hittem, örökre itthagy
bennünket. Szeretem a földi életet, és nem hagyhattam ki annak a lehetőségét, hogy a maga
gyűjteményét a sajátomhoz csatoljam!
Forry néhány pillanatig hallgatott.
– Várjunk csak egy percet! – szólalt meg végül. Maga nem fulladt bele az iszapba?
Heepish felnevetett.
– Nem bizony! Szépen kicsúsztam a trutymóból, és hazajöttem. Elegem volt Childe-ból, a
Tocokból és az Ogokból, még ha én magam is Og vagyok.
– Kérem vissza a festményemet! – ordította Forry.
– Nem akarná esetleg elcserélni egy ritka Bokra? Nevetett gúnyosan Heepish.
Forry most azon tűnődött, hogy a fickó nem csempészett-e egy kis LSD-t a kávéjába.
Lehet, hogy minden, ami történt, csak a fantáziája szüleménye volt?
Heepish hangja, mint az éjszaka sötétjében csapkodó denevér szárnya, ismét felhangzott.
– Esetleg összejöhetnénk valamikor? Kellemesen elbeszélgethetnénk? – vihogta
 – Megtarthatja a festményt, ha megígéri, hogy soha többé nem keresztezi az utamat! –
felelte Forry.
Heepish kuncogott.
– Vajon Dr. Jekyll megszabadulhat-e Mr. Hydetól?