SOSE KEZDJ SÁRKÁNNYAL

ROBERT N. CHARRETTE

MENEKÜLÉSÜK SZINTE

ÚGY FESTETT, MINTHA HULLÁMVASÚTON ÜLNÉNEK

A pilóta vad manõverekbe kezdett és sikerült elkerülnie, hogy üldözõik tüzet nyissanak. Az
imbolygó gépen Hanae Samnek zuhant. Sam érezte a lány remegését, érezte izzadt félelmét.
A lány szorosan kapaszkodott. Sam lenézett és látta, hogy Hanae meredt szemekkel bámul az
ablakon át a kinti sötétségbe.
-- Mi az?
-- Nem tudom -- felelte a lány. -- Mintha láttam volna egy... Ott van! Ott van megint.
Sam elõször csak sötétséget és a metroplexum fényeit látta. Aztán megpillantotta a rövid
lángnyelveket lövellõ lényt. A lángok fénye megvilágította a szörnyeteget, kiemelte pikkelyes
orrát és fehéren villogó, hatalmas fogait. Sam nem tagadhatta tovább a dolgot -- Seattle
légterében egy sárkány repült...

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Robert N. Charrette:
Never deal with a dragon
Copyright © FASA Corp. 1990.
All rights reserved.

Fordította Serflek Szabolcs

Hungarian translation © 1994, Beholder Bt.

Paulnak, mert társam volt

a Hawkmoorból
a Hatodik Világba
vezetõ hosszú, tekervényes úton.

Köszönetnyilvánítás
Szokás szerint elõször Liznek mondok köszönetet a megszokott fantasztikus erõfeszítéseiért.
Külön köszönet a FASA mûvészeti legénységének a hibajavításokért és hibacsinálásokért.
Végül is túléltük a dolgot. Köszönet Nix Smithnek Castillano kölcsönadásáért. És persze,
köszönet az eredeti árnyvadász csapatnak, akik segítsége nélkül stb., stb.
 PROLÓGUS

Irány az árnyékvilág

2050

A hullámok tompa moraját hamar felváltotta a légkondicionáló rendszer halk susogása és

emberi hangok lágy dörmölése. Az éles, sós illat helyébe a fertõtlenítõ kesernyés szaga lépett.
Az ébredõ világba való visszatérés égetõ fájdalommal járt. Sam úgy érezte, agya a
koponyájának feszül, mint valami héliummal töltött léggömb, amit víz alá nyomtak.
Amikor felnyögött, a hangok elhallgattak. Bárki is tartózkodott odakint, a lecsukott
szempilláin túli világban, most egy jelre várhatott, hogy megbizonyosodjék róla, a fiú valóban
ébren van. De Sam még nem akart kapcsolatba lépni
vele. A kinti fény még a szemhéján keresztül is túl élesen vágott, ezért semmi hajlandóságot
nem mutatott a szeme kinyitására.
-- Verner-san -- szólalt meg egy testetlen hang kérdõ hangsúllyal, de enyhe felszólítással is
keverve.
Sam erõt vett magán és kinyitotta szemét, csak azért, hogy görcsösen ismét összezárja, mert a
ragyogó fény szinte égette az agyát. Önkéntelenül is felnyögött és grimaszolt egyet. Az egyik
látogató vette a jelzést, és a fények nemsokára halványabbá váltak. Sam másodszor is próbát
tett, és ezúttal sikerült nyitva tartania a szemét. Sûrûn pislogva körbenézett a vendégein.
Az ajtó mellett egy fehér köpenyes nõ állt, keze még mindig a világításszabályozón pihent. Ő
volt Sam orvosa. Széles mosolya elárulta, hogy elégedett a keze munkájával. A másik három
férfi nem viselt fehér köpenyt. Kettejüket Sam azonnal megismerte. A harmadik fickó nyilván
testõr lehetett.
Az ágy mellett a gyorsan terjeszkedõ Renraku cégbirodalom vezetõje, Inazo Aneki impozáns
alakja magasodott. Az öregember jelenléte legalább annyira zavarba ejtette Samet, mint az
öreg ráncos arcán tükrözõdõ aggodalom. Sam csak egyszerû alkalmazottként dolgozott a
Renrakunál és eddig még nem tett semmi jelentõset a társaságért. Huszonegyedik századi
mércével mérve pedig ez a mostani beültetési operációja sem volt különleges. Az igaz, hogy a
mester hozta Samet a társaságba és egyesek szerint különös figyelemmel kísérte Sam útját.
Ennek ellenére az öregember és állítólagos támogatottja között kölcsönös megismerkedésük
óta semmilyen személyes kapcsolat nem volt. Annál meglepõbb, hogy most Aneki-sama is
megjelent a lábadozószobában.
Aneki mögött Hohiro Sato állt, a társaság alelnöke, az igazgató jelenlegi meghatalmazott
helyettese. Bizonyos mértékben ennek a jólöltözött férfinak a jelenléte csak még jobban
fokozta Sam döbbenetét. Satóról mindenki tudta, hogy tökéletesen elfogulatlanul viseltetett
bármelyik beosztottjával szemben egészen addig, amíg az ügy nem érintette a cég profitját.
Sam gyakran találkozott Satóval, és távoztában mindig a hideg futkározott a hátán. Sato
távolságtartó viselkedése és felszínes udvariassága nem volt túl bizalomgerjesztõ.
Mit keresnek ezek itt?
-- Örülünk, hogy felébredt, Verner-san -- mondta élénken Sato. Szavait meghazudtolta
azonban az aranyszínû Zeiss szemekbõl sütõ lenézés, mely annak szólt, hogy Sam nem
született japánnak. Sato ritkán engedett meg ilyen pillantásokat magának felettesei
jelenlétében. Ha a hangjába bármiféle érzelem is keveredett, akkor az biztosan nem jóérzés
volt. Sato szemmel láthatóan nem szabad akaratából állt Sam ágya mellé. Idejött, mert így
kívánta a protokoll. Így viselkedik Aneki közvetlen helyettese egy alacsonyabb beosztású
dolgozó jelenlétében. -- Aggódva vártuk, hogy visszatérjen az ébredõ világra.
-- Domo arigato -- a hivatalos köszönetnyilvánítás kissé reszelõs hangon jött ki Sambõl.
Megpróbált felemelkedni és meghajolni, de az orvos megrázta a fejét a mozdulat láttán. Aneki
felemelt keze ugyanezt parancsolta. -- Nem vagyok méltó a figyelmére.
-- Ezt Aneki-sama tudja a legjobban megítélni, Verner-san. A doktor megerõsítette, hogy az
adatjack beültetése rutinszerûen, komplikáció nélkül zajlott le, de Aneki-sama saját szemével
kívánt errõl meggyõzõdni.
Új testrészének említésére Sam a fejéhez nyúlt és megérintette a kötést. A fején nem érezte az
érintést, de az ujjai egy kemény dudort tapintottak jobb halántékánál. Az operáció elõtt
alaposan elmagyarázták neki, mi is ez: egy krómacél jack-csatlakozó, melybe beleillik a
szabványos számítógépes kábel. Ezen adatjack segítségével Sam sokkal hatékonyabban tud
majd számítógépes fájlokkal és adatokkal bánni. Sam szíve szerint továbbra is a szokásos
billentyûzetnél maradt volna, de a társaság úgy döntött, hogy az õ beosztásához már kijár egy
adatjack. Sam ezzel természetesen egyetértett.
-- Azt hiszem, nemsokára ismét visszatérhetek a munkámhoz -- tûnõdött hangosan.
-- Legalább egy hét pihenésre lesz még szüksége, Verner-san -- szólalt meg puhán a doktor. --
Elõször korlátozott hozzáférési gyakorlatokat kell végeznie, ismerkedés céljából.
-- Bölcs tanács -- vágott közbe Sato. -- A Renraku túl sokat fektetett be ahhoz, hogy ne a
megfelelõ idõben térjen vissza a munkájához. De minden tõlünk telhetõt megteszünk. Kevés
ideje lesz a kutatása folytatására a költözése miatt.
Költözés? Sam ezt nem értette. Egyáltalán nem tervezett költözést.
Sato figyelmen kívül hagyta Sam kérdõ tekintetét és rezzenéstelen arccal folytatta:
-- Talán sajnálatos, hogy nem tud azonnal visszatérni a munkájához, de az idõzítés így
szerencsés. A seattlei archológia projekthez való áthelyezése...
-- Áthelyezés?
Sam közbeszólása hallatán Sato arcán halvány grimasz futott végig.
-- Így van. Sietek leszögezni, hogy Aneki-sama ezt nem tekinti rangvesztésnek. Továbbra is a
legnagyobb becsben fogja önt tartani. Mindazonáltal úgy
véli, hogy az ön tehetsége leginkább Seattle-ben szolgálhatja a társaságot. A társaság saját
hatáskörében döntött úgy, hogy áthelyezi a lakásbérletét. Minden
ingóságát összecsomagoltuk, természetesen az utazáshoz és a kórházi tartózkodáshoz
szükségesek kivételével -- bólintott Sato, mintha csak figyelmeztette volna egy titkár. -- És a
kutyája már meg is kezdte az utazást. Teljesen egészséges, így nyilván hamar kikerül az
ilyenkor szükséges karanténból. Annak jeleként, hogy Aneki-sama mennyire sajnálja az
áthelyezés hirtelenségét, a Renraku Társaság az összes utazással és lakásbérlettel kapcsolatos
költséget magára vállalja. A JSA észak-amerikai szuborbitális járatára szóló jegy már csak
önre vár. Amint az orvos megállapítja, hogy kellõképpen felépült, útnak indulhat.
Sam csak pislogni tudott. Hogyan lehetséges ez? Két nappal ezelõtt még a Renraku központ
személyzeti osztályának egyik gyorsan emelkedõ csillagaként lépett be a kórház kapuján. És
mi van azokkal a pletykákkal, hogy Aneki egyengeti Sam útját? Úgy tûnt, bizonyosan nagy
dolgokat ér el a cégnél a jövõben. És most kihajítják a társaság észak-amerikai részlegéhez.
Bár az áthelyezés a viszonylag jónevû archológia projekthez szólt, Sam akkor is el fog
távolodni a központi irodától, a társaság szívétõl, Tokiótól, választott otthonától. Világos volt,
hogy lepottyant... nem, lerúgták... a szamárlétra gyorsliftjérõl. Vajon mit csinálhatott?
Megsértette volna Aneki-samát? Gyorsan az öregre pillantott, de csak aggódó és részvétteli
kifejezést látott az arcán.
Keresztülhúzta egy riválisának terveit vagy megsértett egy feljebbvalót? Fejben gyorsan
végigpörgette az utóbbi idõk ténykedéseit és projektjeit, de semmit sem talált, ami erre utalt
volna. Mindenkivel szemben udvariasan és elõzékenyen viselkedett, néha még jobban is, mint
amennyire elvárható lett volna. Így próbálta ledolgozni abból származó hátrányát, hogy nem
született japánnak.
Japánban eltöltött egész ideje alatt nem találkozott nagyobb lenézéssel vagy undorral annál,
amivel a japánok akármilyen külföldit illetnek. Egészen biztos, hogy nem a viselkedése
okozta az áthelyezést.
A munkája sem eredményezhette ezt a rangvesztést, bármennyire is tagadta Sato, hogy
rangvesztésrõl lenne szó. Rendszeresen túlórázott és mindig pontosan és idõben teljesítette
feladatait.
Akkor hát mit tett?
Sato arcát fürkészte, hátha talál ott valamit, ami kiindulópontul szolgálhatna. De ha a férfi
arckifejezése el is árult valamit, az csak türelmetlenség és unalom volt. Sam gyanította, hogy
Satót személyesen egyáltalán nem érdekelte Samuel Verner, és ezt a látogatást is csak
felesleges idõhúzásnak tekintette, mely más, fontosabb feladatoktól vesz el idõt.
-- Talán ha az igazgató úr... -- kezdte Sam bátortalanul. -- Talán ha informálna arról, milyen
hibát követtem el, akkor ki tudnám javítani.
-- A kérése szemtelenség -- csattant fel Sato.
Aneki szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát, majd felállt, mielõtt Sam vagy Sato
bármit is mondhatott volna. Meghajolt és elindult az ajtó felé. Észre sem vette Sam
válaszbólintását, mellyel a fiú jelenlegi helyzetében válaszolni tudott a szertartásszerû
meghajlásra. A doktornõ is mélyen meghajolt.
-- Élvezze a pihenést -- szólt oda Sato, miközben a testõr nyomában õ is elindult kifelé.
Csakúgy, mint az elõbb Aneki, õ sem nézett a doktornõre. Amikor az alelnök az ajtóhoz ért,
hirtelen megállt és félig Sam felé fordult.
-- Részvétem a nemrég önt ért veszteséget illetõen.
-- Veszteség? -- Sam csak még jobban összezavarodott.
-- A húgával történt sajnálatos balesetre gondolok, természetesen -- Sato tökéletesen játszotta
az ártatlant.
-- Janice? Mi történt a húgommal?
Sato szó nélkül elfordult, de Sam észrevette, hogy az alelnök, mikor úgy gondolta, hogy senki
sem látja, gonoszul elvigyorodott egy pillanatra. Aztán gyors léptekkel végigvonult a
folyosón, rá sem hederítve Sam záporozó kérdéseire.
Sam megpróbált felállni, azzal a szándékkal, hogy utánamegy és kikényszeríti belõle a
választ, de amikor egyik lábbal lelépett az ágyról, olyan kábasághullám söpört végig rajta,
hogy majdnem összerogyott. Szédülõ fejjel a doktornõ karjaiba omlott. A doktornõ
visszatámogatta Samet az ágyba és figyelmeztette betegét, hogy pihennie kell. Sam hagyta,
hogy elrendezzék az ágynemûjét, majd kinyúlt és megragadta a doktornõ karját.
A doktornõ fintorgott egyet a nyilvánvaló szemtelenség láttán.
-- Kimerült, Verner-san. Pihennie kell, különben megsérülhetnek az idegi áramkörök finom
érintkezõi.
-- A fenébe az áramkörökkel! Tudni akarom, mi folyik itt!
-- Az arcátlanság és a fizikai kényszer nem éppen az udvarias érdeklõdés eszközei.
Sam tudta, hogy a doktornõnek igaza van, de hát nagyon aggódott a húgáért. A lány volt az
egyetlen, aki megmaradt neki, miután a szülei meghaltak azon a szörnyû júliusi éjszakán
2039-ben.
Elengedte a doktornõ karját és lassan hátradõlt. Teste szinte remegett, ahogy önfegyelmet
erõltetett magára.
-- Kérem, bocsássa meg nem megfelelõ viselkedésemet.
A doktornõ gyorsan megmasszírozta a karját és lesimította patyolattiszta, fehér köpenyének
ujját.
-- A szélsõséges érzelmi állapotok gyakran kontrollálatlan viselkedéshez vezetnek, Verner-
san. Az ilyen viselkedés a nem megfelelõ idõben és a nem megfelelõ társaságban riasztó
következményekkel járhat. Megérti ezt?
-- Igen, doktornõ. Megértem.
-- Nagyon jó. Tehát feltett egy kérdést.
-- Megengedi? -- Sam megvárta, amíg a doktornõ beleegyezése jeléül bólint.
-- Doktornõ, tud ön valamit arról, mire célzott Sato-sama a húgommal kapcsolatban?
-- Sajnos igen.
Úgy tûnt, a doktornõ nem szívesen beszél errõl, de Samnek tudnia kellett az igazságot. Nem
számít, bármilyen lesújtó is legyen az.
-- Mondja el, doktornõ -- kérte. -- Legyen szíves.
A doktornõ hosszú, kemény pillantást vetett Samre.
-- Két nappal ezelõtt az ön húga kawaruba kezdett. Úgy gondoltuk a legjobb, ha az operáció
elõtt errõl még nem értesítjük önt.
-- Istenem, ne... -- Az iszonyat végigsöpört Samen. Kawaru... a Változás, ahogy a japánok
udvariasan nevezték. Goblinizáció volt a közismertebb szó arra folyamatra, melynek során
egy ember teste és szervei átalakulnak és átszervezõdnek egy metahumán -- egy ork vagy egy
troll -- testévé és szerveivé. Alkalmanként a szerencsétlen áldozat valami sokkal ocsmányabb
lénnyé is átalakulhat. -- Hogyan lehetséges ez? Hiszen tizenhét éves. Ha át kellett volna
alakulnia, az már korábban megtörtént volna. Ő már biztonságban volt.
-- Szakértõje ön a kawarunak, Verner-san? Talán tanítania kéne a Császári Kutatóintézet
tudósait. -- A doktornõ szigorú arcot vágott. -- A legjobb tudósainknak sem sikerült még
felderíteni a kawaru misztériumát.
-- Annak már harminc éve -- tiltakozott Sam.
-- Nem egészen. De hosszú évek óta szenvednek azok, akik gyógyírt keresnek rá. Még ma is
csak nagyon keveset tudunk róla. Amikor a szomatikus mutációs hatás elõször jelentkezett, a
világ népességének körülbelül tíz százalékát érintette. Abban a felfordulásban azonban csak
kevesen tudták tanulmányozni a jelenséget. Ma már képesek vagyunk a megfelelõ
megfigyelésekre, de a kawaru manapság sokkal ritkább, így kisebbek a lehetõségeink is. Bár
minden egyes megfigyelt esetbõl tanulunk egy picit, még mindig csak a sötétben
tapogatózunk. Túl sok a variációs lehetõség. A legtöbb, amit tudunk annyi, hogy
meghatározzuk azokat, akik átváltozhatnak. De erre is csak hosszú genetikai vizsgálatok után
vagyunk képesek.
-- Janice és én sosem mentünk át ilyen vizsgálaton.
-- De még ha át is mentek volna, az eredmény akkor sem lenne száz százalékig megbízható.
Teljesen átlagos családokban még mindig születnek olyan gyermekek, akik a késõbbiekben
kawarun mehetnek át.
-- Akkor nincs remény.
-- Folyamatosan tanulmányozzuk a kawaru útján létrejött metahumán fajok biológiai
változásait. A szaporodásuk és a mutációk folytatódó esetei azonban továbbra is
megmagyarázatlanok. Miért van az, hogy a Megváltozottak közül egyesek normálisan
szaporodnak és saját fajukhoz tartozó gyermekeket nemzenek, egyesek gyermeke pedig
rendes embergyerek lesz? Megint mások gyermeke pedig normális embernek tûnik, aztán
késõbb hirtelen átmegy a kawarun és másvalamivé változik. Még a legjobb genetikusok sem
tudják megjósolni, ki fog átváltozni és mivé.
-- Akkor ez biztosan mágia -- suttogta Sam.
Sam egyik kora gyermekkori emléke az volt, hogy egy férfi arca jelent meg a családi tridim
képernyõn. A férfi rendkívül érzelmesen és meggyõzõen beszélt az új világról, a Felébredt
Világról. Arról beszélt, hogy a mágia és a mágikus lények ismét megjelentek a világban, hogy
kihívják a technikát -- nem csak azért, hogy eldõljön, ki a felsõbbrendû, de azért is, hogy
eldõljön, ki marad egyáltalán életben a Földön. A férfi felszólította az embereket, hogy
használják a technika vívmányait, vonuljanak vissza a földekre és éljenek egyszerû életet.
De Sam apja soha nem fogadta el, hogy a mágia érkezése ismeretlenné változtathatja a jól
ismert és rendezett, technikára alapozott világot. Hagyományos módon nevelte, a fiát és szinte
elzárta a Megváltozott világtól. Még az állatkertben tett látogatásaik alkalmával is elkerülték a
paranaturális kiállításokat, ahol griffeket, fõnixeket és más, egykoron csak a legendákban
szereplõ lényeket lehetett megtekinteni.
-- Mágia? -- csattant fel a doktornõ szinte pontosan ugyanolyan hangon, ahogyan Sam apja
szokta. -- Lehet, hogy létezik némi mágia a világban, de csak a gyengeelméjûek hiszik, hogy
ez minden rejtélyt megmagyaráz. A társaság feljegyzései szerint ön nem azok közül az
együgyûek közül való, akik azt hiszik, hogy a varázslatoknak igazi erejük van és a misztikus
energiák bármi lényegeset képesek lennének megváltoztatni. A társaságunkban is megjelent
úgynevezett mágusoknak megvannak a saját korlátaik. Lehet, hogy úgy irányítanak
energiákat, hogy az látszólag ellentmond a jelenleg ismert fizikai törvényeknek, de az
állítólagos varázserejük korlátozott és idõvel meg fogjuk érteni a mibenlétét. A fejlõdés
persze lassú. Túl sok értékes adatot elvesztettünk, mert a kawaru elsõ kitörésénél számos
kutatóintézet elpusztult. Hogyan birkózhatnának meg a felszentelt tudósok a szokatlan
jelenségekkel, ami kor körülöttük szétporlad a rend, gyûlölet, félelem és erõszak borítja el a
világot és a férfiak, nõk és a gyermekek is átalakulnak? De a káosz napjait már magunk
mögött hagytuk. Eljön az idõ, amikor majd megértjük a kawarut, sõt talán megakadályozni
vagy visszafordítani is képesek leszünk. De ezt szigorúan tudományos alapon fogjuk tenni. A
mágia ebben nem segíthet.
A doktornõ annak a hitnek adott hangot, amelyben Sam is felnõtt, de a szavai mintha idegenül
csengtek volna. Sam üresnek érezte magát belül, letaglózta a kétségbeesés, a húgával
történtek híre. Az apjuk megpróbálta megóvni családját a Változás hatásaitól, de a történelem
most olyan erõvel zuhant rájuk, mely mindkettejük életét kiszakította rendes kerékvágásából.
Bármi erõ táplálta is a goblinizációt, az most elérte a húgát is. Hogyan történhetett ez meg?
Sam leküzdötte magában a vágyat, hogy felüvöltsön kétségbeesésében.
-- És hogy van Janice, doktornõ? Rendbe fog jönni?
A doktornõ együttérzése jeléül megérintette Sam vállát. -- Nehéz biztosat mondani, Verner-
san. A húga hosszú Változás alatt áll. Az életjelei ugyan erõsek, de a megpróbáltatásainak
még nincsen vége.
-- Látni akarom.
-- Ezt nem tanácsolom. Kábult állapotban van és nem tenne jót neki az ön jelenléte.
-- Nem érdekel. Akkor is látni akarom.
-- Ez nem rajtam múlik, Verner-san. A Császári Genetikai Tanács csak az ott dolgozó
személyzetnek engedélyezi a Kawaru Osztályra való belépést. Elõfordulhat ugyanis, hogy egy
beteg váratlanul befejezi az Átváltozást és ámokfutásba kezd.
-- De ön be tud engem csempészni, vagy nem? -- könyörgött Sam. -- Orvosi köpenyt
viselnék... úgy tennék, mintha medikus hallgató lennék.
-- Talán. De ha felfedeznek, az végzetes következményekkel járna. Az ön számára. Az én
számomra. Még a húga számára is. Szinte azonnal megvonnák tõle az átköltöztetési alapját,
feltéve, ha túléli a dolgot. Az elõtte álló új élethez való alkalmazkodás így is épp elég nehéz
feladatokat ró rá. És ön is elveszítene mindent, amit a társaságnál elért.
-- Én most nem számítok. Janice-nek szüksége van rám.
-- Neki arra van szüksége, hogy ön dolgozzon és pénzt keressen a számára. A legjobban úgy
segíthet neki, ha engedelmeskedik a feljebbvalóinak. Itt a kórházban semmit nem tehet.
-- Ön ezt nem érti...
-- Téved, Verner-san -- A doktornõ lassan megrázta a fejét. Szemében feneketlen szomorúság
tükrözõdött. -- Túlságosan is értem.
A doktornõ alakja váratlanul hullámozni kezdett Sam szeme elõtt. Egy pillanatra Sam azt
gondolta, hogy könnyek futották el a szemét, de aztán rájött, hogy a doktornõ utasította az
ágyat, hogy csillapító injekciót adjon Samnek.
A óceánról szóló korábbi álma ismét visszatért, az ellenállhatatlan áradat magával sodorta, le
a mélybe, ahol vigyorgó trollok és goblinok nyújtották mancsaikat Sam felé. Teljes erejébõl
küzdött ellenük, de csak egyre mélyebbre sodródott. Aztán új tompaság ébredt a tagjaiban és
kúszott lassan az agya felé. A szörnyek képe szertefoszlott, és csak tompán lüktetõ fájdalom
maradt vissza utánuk a halántékában. Aztán az is elenyészett, elnyelte a csöndes kábulat.
Már néhány órája sötétség takarta a környéket, amikor a tünde kilépett a szabad ég alá. Az
erdõben halk hangok hallatszottak, senkit nem zavart a magányos tünde jelenléte. Könnyû
szellõ kígyózott át a vastag fatörzsek között, gyöngéden megrezegtetve a faleveleket. A finom
légmozgás beletúrt a tünde fehér hajába és megcirógatta a bõrét. A tünde elmosolyodott.
Bár az erdõt nem tekintette otthonának, mint fajtájából sokan, mindig is érezte a belõle áradó
hatalmas vonzerõt. Béke honolt a faóriások homályában, béke, a világban folyó hatalmas
túlélési harc minden vadsága ellenére is. Néha azt kívánta, bárcsak itt maradhatna, de ez
általában nem tartott sokáig. A munkája fontos volt számára és ezt a fajta munkát itt nem
végezhette.
Felnézett az égboltra, élvezte, hogy a felhõfoszlányok közül kikandikáló csillagok õrá vetik a
fényüket. Mennyi csillag... Hideg derengésükkel sejtetni engedték az egyetemes tudás általuk
õrzött hatalmas kincseskamráit. De egy napon -- gondolta a tünde -- egy napon még
elmegyünk hozzátok.
Apró mozgás vonta magára a figyelmét. Egy hullócsillag, gondolta. Aztán a mozgás irányába
nézett és felismerte, hogy nem hullócsillagot lát, hanem egy repülõgépet, mely az égitesteknél
is sebesebben siklik az éjszakai égbolton. Ideje akcióba lépni.
Eljött az idõ.
Megtörte a szokásos közösségi transzt és ezzel visszatért a hétköznapi világba, ahol a
másodpercek kérlelhetetlenül haladtak elõre, elsietvén a jelen mellett, mely az erdõ életét
jelentette. Gyorsan szemügyre vette a csillagok állását és megállapította, hogy a többiek már a
helyükön várnak rá. Visszalépett a fedél alá és letérdelt az apró, alacsony asztalhoz.
Az orvosi acélból készült jack-csatlakozót a halántékán lévõ csatlakozóba nyomta és az ujjai
végigtáncoltak Fuchi 7 kiberdekkjének billentyûin. Belépett a Mátrixba. Figyelme az
elektronikus világ villódzó tere felé fordult, ahol a kibernetikai funkciók és programok szinte
tökéletes és kézzelfogható valóságot alkottak. Felszaladt a kibertér elektronpályáin a
mûholdas csatlakozásig, majd ismét le, belépve a Seattle Regionális Telekommunikácós
Hálózatba. Néhány pillanat elteltével már útban volt, hogy találkozzon társaival a Renraku
archológia belsejében.
A Seattle-Tacoma Nemzetközi Repülõtér fényei eltûntek a repülõgép mögött, hogy aztán
nemsokára elõtte jelenjenek meg ismét. A gép körözött. Sam futólag eltöprengett rajta, miért,
de aggodalmáról hamar elfeledkezett, hiszen biztos volt benne, hogy a pilóta figyelmeztette
volna az utasokat, ha bármiféle probléma történik. Samnek úgy tûnt, saját élete is körbe-körbe
jár most, hogy visszatért abba az országba, melyet olyan szívesen hagyott el a Tokió Egyetem
kedvéért. Körbe-körbe rohant, saját farkát üldözve, sehová sem jutva.
Három órával ezelõtt ismét megpróbálkozott azzal, hogy valamit megtudjon a húga
állapotáról. Már egy hete szinte csak ezzel foglalkozott, de még csak azt sem mondták meg
neki, hol kezelik Janice-t. És amikor Renraku kísérõi megpróbálták elráncigálni a telekomtól,
hogy betuszkolják a várakozó JSA-repülõ beszállófolyosójára, elvesztette hidegvérét.
Egyszerûen csak attól félt, hogy ha távol lesz Japántól, minden kapcsolatot elveszít húgával.
Kísérõi azonban a híres Vörös Szamuráj biztonsági erõkhöz tartoztak, így egyszerûen
megragadták és minden tiltakozása ellenére felültették a kijelölt repülõgépre.
Két órával késõbb Sam ismét a földön állt, ezúttal azonban a kijelölt célállomáson. Egy rojtos,
szintibõr dzsekit, laza pilótasapkát és hegyes cipõt viselõ Renraku alkalmazott köszöntötte. A
ruházat nem kevésbé volt felháborító, mint a nõ túlságosan is ismert beszédmodora és durva
viccei. Átkísérte Samet a szokásos vám-- és biztonsági ellenõrzéseken, majd egy várakozó
Egyesült Boeing légibusz fedélzetére irányította. A légibusz a Renraku emblémáját viselte. A
nõ biztosította Samet, hogy a döntött szárnyú siklógép a leggyorsabb módja annak, hogy
Samet az archológiába szállítsa. Sam beszállt hát és elfoglalta helyét a
luxus berendezésû utastérben. Ezenközben a nõ elõresétált és eltûnt a pilótafülkébe vezetõ
ajtó mögött. Kis idõ múlva a gép felemelkedett a földrõl. A felszállást a pilóta kommentárja
kísérte, mely szerint kisebb, könnyen elhárítható hibákat észlelt a gépen.
Sam már huszadszor -- vagy negyvenedszer? -- figyelmeztette magát, hogy jelen pillanatban
nem tehet túl sokat saját életbenmaradásáért. Hogy elterelje figyelmét a repülés okozta
félelemtõl, a többi utas felé fordult. Nekik is a Renraku archológia volt az úticéljuk.
A korlátnál Alice Crenshaw ült. A Japánból idevezetõ úton a nõ közvetlenül Sam mellett ült,
de keveset beszélt, ami tökéletesen illett Sam nem túl vidám hangulatához. Crenshaw csak
annyit mondott neki, hogy õt is a archológia projekthez irányították át. Ő sem örült a
dolognak és elég sértõen válaszolt a stewardnak, aki pedig udvariasan érdeklõdött az
áthelyezésének oka felõl.
Crenshaw nem sokkal Sam után szállt fel a légibuszra. Rá sem hederített a HFR-gép
fedélzetén tartózkodó többi utasra és mintha észre sem vette volna azok udvarias, beszélgetés
kezdeményezésére irányuló próbálkozásait. Ehelyett szinte azonnal elfoglalta magát egy üveg
whiskyvel.
Egy széles, dupla ülésen Jiro és Betty Tanaka beszélgettek csöndesen. Legalábbis így
mutatkoztak be Samnek. A férfi nisei volt, második generációs japán, aki már Amerikában
született. A nõ Kalifornia Szabadállamból származott. Sam irigyelte a bérmunkás és felesége
egyszerû reményeit és félelmeit. A fiatal számítógépes specialista, Jiro számára a Renraku
archológiában végzendõ munka elõrelépést jelentett.
Még egy utas utazott a gépen, mégpedig Mr. Toragama. Sam nem törõdött vele, Crenshaw
pedig megvetette, így a férfi társaság híján a középvezetõk szokásos aggodalmával az arcán
az ölében heverõ hordozható számítógép billentyûit kezdte nyomogatni.
Sam elfordította a fejét, és kinézett az ablakon. A légibusz már elhagyta a leszállóhelyet és
most Seattle fölött haladt egy csillogó fénykupac felé, mely a metroplexum szívét jelentette.
Ott terpeszkedett a Renraku archológia, masszív körvonalai mellett eltörpültek az üzleti
negyed felhõkarcolói. Bár egyes részei még mindig építés alatt álltak, az archológia már most
is vagy egy tucatnyi háztömböt foglalt magába. Az archológián túl az Aztechnology piramis
rikító neonfényei világítottak, messzire hirdetve, hogy a társaság tulajdonosai Aztlanból
származnak.
A légibusz bedõlt egy kicsit, hogy elsuhanjon az archológia déli része elõtt. A repülõ
leszállófényeinek gyémánt mintázata elõször az archológia napelemeinek sima felületérõl,
majd a tengeröböl sötét vizérõl tükrözõdött vissza. Bár a repülõgép zaját eltompította az
utastér szinte tökéletes hangszigetelése, a vízszintes repülésbõl a függõlegesbe való átváltást
kísérõ vibráció jól érezhetõ volt. A gép lejjebb ereszkedett egy kicsit, miközben elhaladt az
archológia vízparti oldalán sorakozó, Renraku tulajdonban lévõ dokkok és raktárépületek
fölött. A HFR* az egyik leszállóhely felé tartott.
Sam látta, ahogy a leszállófények egyre közelebbrõl világítanak. Odalent sem hivatalos
fogadóbizottságot, sem nyüzsgõ szerelõket nem lehetett látni. Leszállás elõtt a gép egy picit
még elõrelendült, majd lassan leereszkedett a leszállóhelyre.
A pilótakabinból nem szólt senki, így az utasok vártak. A Tanaka házaspár az ablakon
keresztül mutogatta egymásnak az archológia innen látható részeit. Mr. Toragama elpakolta
számítógépét, és jégkockacsörgés jelezte, hogy Crenshaw még egy utolsó italt töltött
magának. Sam is jól érezte magát a helyén, így kinézett az ablakon, ahol a még mindig forgó
rotorok szolgáltattak némi látványosságot. Éles kattanás visszhangzott végig a kabinon, ahogy
a kijárati ajtó zárja elfordult.
-- Épp idejében -- dörmögte Crenshaw.
Az ajtó kinyílt és a lépcsõ legördült. A kabin csendjébe hirtelen betört a légibusz alapjáraton
járó motorjainak dörmögõ hangja. A hanggal együtt illatok is beáradtak, az óceáni levegõ
összekeveredett a repülõbenzin és a felhevült mûanyag és fém szagával.
A szokásos reptéri hangulatot azonban darabokra szaggatta a felhangzó fegyverdörgés.
Crenshaw ledobta italát és szinte azonnal a dzsekijébe nyúlt, de mozdulatlanná dermedt,
mikor egy masszív figura vetõdött be a kijárati ajtón és gyorsan talpra ugrott. A behatoló egy
nagydarab, izmos, páncélt viselõ ork volt. A kabin fényei megcsillantak sárga agyarain és
vérben forgó szemein. A következõ csillanás azonban a kezében tartott HK227 automata
karabély tiszta acélházáról érkezett.
-- Ha mozdúsz, meghóttá -- vicsorogta az ork alig érthetõ angolsággal.
Bár a szavait nehéz volt kivenni, a kezében tartott karabély minden szónál ékesebben beszélt.
Crenshaw lassan kihúzta kezét dzsekijébõl, miközben a többiek meg sem moccantak. Betty
Tanaka csöndesen csuklani kezdett, az ijedten remegõ Jiro pedig nem tett semmit, hogy
csillapítsa felesége csuklását.
Az ork elégedetten nyugtázta a dermedt csöndet, majd óvatosan elindult a gép belseje felé. A
pilótafülke csukott ajtaja elõtt egy gyors oldallépéssel elszökkent. Most, hogy félreállt az
ajtóból, két újabb behatoló léphetett a gép fedélzetére. Az egyikük egy rojtos bõrkabátot
viselõ nõ, a másik pedig egy rongyos katonai egyenruhába öltözött amerindián férfi volt. De
Sam figyelmét nem a behatolók öltözéke kötötte le, hanem sokkal inkább a levegõt hirtelen
megtöltõ hátborzongató, állati üvöltés.
Sam földbe gyökerezett lábakkal állt, miközben egy idomtalan test robbant be a kabinba. A
nagydarab, kutyaszerû bestia elsuhant az amerindián elõtt és vadul vicsorogva a nõ lábainál
kötött ki.
Megvillant a sárga fogsor és elkapta a nõ kabátjának bal ujját. A nõ a karját teljes erejébõl az
állat állkapcsába nyomta, hogy megakadályozza a további harapásban. A bestia hátratáncolt
néhány lépést, miközben a nõ szabad kezével megpróbálta megragadni az állat szöges
nyakörvét. A dög hátsó lábaira állt és ezzel felemelte a nõt a padlóról.
Aztán a bestia hirtelen hevesen oldalt ugrott, amint egy sárgás, csillogó ragyogás suhant végig
a nyakörvén. A fény megvilágította a nyakörvbe vésett Renraku emblémát. Az állat
fájdalmasan üvöltve hátraugrott és nekiesett a fémfalnak. Kitekeredett nyakkal saját testébe
harapott, mintha így meg tudna szabadulni égetõ kínjától. Még egyszer felüvöltött, ezúttal
azonban nem azon a csontvacogtató hangon, amely szinte megdermesztette Samet és a
többieket. Ez a fájdalom és értetlen félelem hangja volt. A padlóra zuhant és rángatózott még
egyet-kettõt, mielõtt végleg kimúlt volna. A megperzselt szõr szaga minden mást elnyomott.
Varázslattal gyõzte volna le az állatot az a nõ? Sam nem lehetett biztos benne, hiszen még
sohasem látott mágust harcolni. Jelen pillanatban azonban semmilyen más magyarázat nem
jutott az eszébe.
A nõ kicsit üres szemekkel és zihálva motyogott valamit magának.
-- Rohadt bargesztek. Hogy miért nem mindig az izmos fiúknak mennek neki elõször?
A fegyverek ismét csattogni kezdtek odakint, gyors halállal árasztva el az utasteret. A nõ a
padlóra vetette magát, a férfi pedig nekifeküdt a légibusz egyik fém válaszfalának. A Renraku
alkalmazottak ennél lassabbak voltak. Betty Tanaka megtántorodott, ahogy a lövedékek a
testébe csapódtak, Jiro pedig megperdült és vérzõ vállal Toragamának zuhant. Az ütközéstõl
mindketten elnyúltak a padlón. Sam az ülése mögé bújt. Épp idejében, mert a golyók máris
végigszaggatták a mennyezetet a feje fölött. Crenshaw nem volt tûzvonalban, így állva maradt
és le nem vette szemét az orkról, aki szintén a fém válaszfal fedezékében tartózkodott.
A férfi behatoló váratlanul felpattant, megragadta a kijárati ajtó kilincsét és egyetlen
mozdulattal becsukta az ajtót. A fickó szinte emberfeletti fürgeségébõl és erejébõl Sam arra
következtetett, hogy bizonyára kibervert építettek a testébe, attól ilyen gyorsak a reakciói.
Miközben a nõ feltápászkodott a padlóról, kabátja szétnyílt egy pillanatra és látni engedte az
izmos testet takaró mérhetetlen mennyiségû fegyvert és lõszeres hevedert. A nõ káromkodott
egyet, amikor a lába egy pillanatra beleakadt az oldalán lógó kardhüvelybe. Sam a fegyverre
bámult. Bár még soha nem látott ilyet, felismerte, hogy a gazdagon díszített cirádás fegyver
nem lehet más, mint egy varázskard. Életében elõször, egy varázsló jelenlétében állt. A
gondolatra hideg veríték ütött ki a homlokán.
Ez egy igen veszélyes banda lehet, ha egyikük tényleg tud varázsolni.
-- Hol van a pilóta? -- kérdezte a nõ az orkot.
Az undorító figura fejével a pilótafülke ajtaja felé intett.
-- Ott búvik.
-- Menj és mozdítsd meg. Azok a buzgómócsing Raku szemetek nem várnak örökké, hogy
tüzérséget hozassanak és kifüstöljenek innen. Azonnal el kell hagynunk ezt a bazi mûhegyet.
Az ork fegyverével az utastér felé mutatott. -- Hát ‘zekkel mi legyen?
-- Majd én vigyázok rájuk.
-- Mos kõ lelõni mind -- morogta az agyarai közül az ork.
-- Erre most nincs idõ. Menj és piszkáld meg a pilótát.
Az ork morgott egyet, de a nõ (szemmel láthatóan õ volt a bandavezér) nem engedett. Végül
az ork legyintett, felemelte fegyverét és berúgta a pilótakabin ajtaját. Odabent semmi nem
mozdult, így belépett a szûk folyosóra. Bár hatalmas teste elzárta a kilátást, Sam hallotta a
repülõgép számítógépének halvány hangját, amint rendületlenül ismételte: -- Kérem, jelezze,
ha le kívánja állítani a motorokat.
A nõ végigfuttatta tekintetét a rövid gépfegyvertûz okozta mészárláson. A halál szaga megülte
az egész légibuszt. Betty Tanaka kicsavarodott testhelyzetben hevert a dupla ülésen, vére
szertefröcskölt az ablakon és az ülés mögötti falon, valamint mélyen beszivárgott a puha
üléspárnákba. Mellette a férje térdelt, aki rá sem hederített saját sebesülésére. Halott felesége
kezét markolászta és zokogott. Mr. Toragama beijedt, élettelen zsákként kucorgott a két
üléssor között.
-- Senkinek sem kell, hogy baja essen. Üljenek le és csatolják be az öveiket -- mondta
csöndesen a nõ. Amikor senki nem mozdult, pattogó hangon japánul is elismételte ugyanezt.
Sam elkerekedett szemekkel bámult rá. Hát nem esett elég bajuk már idáig is?
-- És mindig lássuk a kezeiteket -- tette hozzá a férfi tört japánsággal. Szavait a bal kezében
tartott Ingram géppuska meglengetésével nyomatékosította. A jobb kezében tartott géppuska
nem mozdult, mereven Crenshawra szegezõdött.
-- Nyakig benn vagyunk -- kiabálta az ork a pilótakabinból. -- A pilótacsaj nyitva hatta a
zablakot és megpörkõtték egy kissé. Má mehet is a fagyasztóba.
A nõ a férfira villantotta a tekintetét, mire az bólintott és elõrement az orkhoz. Amikor
elindult, a nõ benyúlt a kabátja alá és elõhúzott egy rövidcsövû puskát.
Sam megpróbált Crenshawra nézni. A támadók Crenshawt illetõ megkülönböztetett figyelme
arra a tiszteletre emlékeztette, mely Tokióban a Vörös Szamurájokat övezte. Crenshaw
valószínûleg egy különleges ügynök lehetett, valami olyasmi, amit az emberek céglegénynek
hívtak. Elgondolkozott azon, vajon a nõ megpróbálkozik-e valamivel. A mágus fáradtnak
tûnt, eléggé kimerítette a bargeszt megöléséhez használt varázslat. Ez bizonyára lelassítja a
reakcióit és ennyi talán elég is Crenshawnak. A behatoló tüzelésre kész puskája azonban épp
elég fenyegetést jelentett, így Crenshaw végül szó nélkül követte az utasítást. Keresett egy
valamennyire még nem összevérezett ülést és becsatolta magát.
Sam úgy érezte, elárulták. Crenshaw magához ragadhatta volna a kezdeményezést. Éppen az
ilyen fickók elleni harcra képezték ki. Miért nem kelt munkatársai védelmére ahelyett, hogy
ilyen simán beadja a derekát? Ezek után mire számíthat még Sam? Sóhajtott egyet, elhúzta
Jirót felesége holtteste mellõl és beültette egy ülésbe. A férfi szemmel láthatólag nem érzékelt
semmit a külvilágból.
Sam éppen a biztonsági övét csatolta be, amikor az amerindián kikiáltott a pilótafülkébõl. --
Tényleg baj van, Sally. Ezt a rohadt gépet kizárólag rigóknak tervezték.
-- Montam, hogy hozzuk Rabót is! -- visította az ork. -- Az kibûvészne minket innét!
-- Rabo nincs itt -- vágott vissza Sally. -- Az a robotpilóta úgysem tudna átvinni minket az
õrjáratokon.
A két férfi elõbukkant a pilótakabinból, maguk után vonszolva a pilótanõ ernyedt holttestét.
-- Tán pajzsnak jók ezek a muksók -- jegyezte meg az ork gonosz vigyorral és Mr. Toragama
ölébe hajította a hullát.
Sally megvetõ pillantást vetett rá.
-- És mi van a tündével? -- kérdezte az amerindián. -- Ki tud hozni minket távirányítással?
-- Nem tudom -- felelte a nõ. Elõhalászott egy kicsiny, fekete dobozt a zsebébõl, felcsapta a
képernyõjét, kihúzott belõle egy zsinórt és hozzácsatlakoztatta a falon lévõ interkom
panelhez. Bepötyögte a kódot.
-- Szolgálatodra -- szólalt meg egy recsegõ hang az interkomból. -- Hol vagytok? Elég
gyengén fogom a jeleiteket.
-- Egy hefeszben vagyunk egy rakás Raku alkalmazottal. A pilóta halott és a rohadt bárka
csak rigóknak épült. Be tudsz szállni a robotpilótába, hogy kihozz minket innen?
-- Kívánom, bárcsak másképp lenne, Drága Hölgy, de nem teljesíthetem a kérésedet. Dekás
vagyok, nem pedig rigó. Nincs meg a repülõgép-vezetõ huzalozásom. Azt javaslom, találjatok
valami más közlekedési módot. De minél gyorsabban. A dekásaik már akcióba léptek és a
helyzetem minden mikroszekundummal egyre kényelmetlenebbé válik. Izolálni tudtam a
rossz fiúk kommunikációs kísérleteit, de attól tartok a központi biztonsági szolgálat hamar
felfedezi a dolgot. Még a mostani kapcsolat fenntartása is veszélyes.
-- Csak tudsz csinálni valamit, Svindler -- jelentette ki az amerindián.
-- Mivel le kellett térnetek az elõre eltervezett útról, erre kevés az esély -- A tünde hangja
elhallgatott egy kicsit. -- Talán az egyik utas éppen egy rigó.
Sam hirtelen arra lett figyelmes, hogy a csoport figyelme feléje irányul. Pontosabban a
halántékába ágyazott adatjackre.
-- Mi a neved, fiú? -- kérdezte Sally.
-- Samuel Verner.
-- Nos, Verner, rigó vagy? -- szegezte neki a kérdést az amerindián.
Vajon hazudjon? És ha hazudna, mi lesz, ha a mágus elolvassa a gondolatait és rájön? Talán
megjátszhatná, hogy gondjai vannak a repülõgéppel. Ha elég sokáig fel tudja tartani ezeket a
banditákat, a Renraku biztonságiak elkapják õket. De az is biztos, hogy nem harc nélkül. És
két ember már meg is halt, egyszerûen csak azért, mert útban voltak. Sam lassan megrázta a
fejét.
-- Ez egy adatjack. Kutató vagyok.
-- Vezettél már repülõt?
-- Siklókat. Egy Mitsubishi ornitoptert.
-- Naccerû -- nyögött az ork. -- Babapilóta. Inkább a robopilkóba bíznák.
Az interkomból megszólalt a tünde halvány hangja. -- Ó, te hatalmas rakás nyershús, a fiú
lehet, hogy nem rigó, de van valamennyi repülési tapasztalata. Az inputja talán vihet némi
változatosságot a robotpilóta meglehetõsen korlátozott repertoárjába. És ha nem is pilóta,
talán elég elõnyt biztosíthat.
-- Ez igaz. -- Ezt az amerindián mondta. -- Talán van némi esélyünk, ha a tünde átirányítja a
légelhárítást és rossz vektorra küldi a járõreiket.
Sally egy pillanatig gondolataiba merült.
-- Rendben, nagyfej. Meg tudod csinálni?
Az interkom halkan sercegett, miközben a tünde végiggondolta a dolgot.
-- Nem lesz könnyû, tekintettel arra, hogy már riadóztatva vannak, de ha ön úgy kívánja,
Nemes Hölgy, felajánlom a szolgálataimat.
-- Akkor ideje felszállni -- zárta le a vitát a nõ. -- Oké, Verner. Nyomás elõre.
Sam segélykérõen a többiekre nézett. Jiro le nem vette szemét felesége holttestérõl, Crenshaw
arcán pedig semmilyen érzelem nem tükrözõdött. Ami pedig a halottakat illeti, azok nem
szolgálhattak már tanácsokkal. Kicsatolta hát az övét és felállt.
A pilótafülke ugyanúgy tele volt fröcskölve vérrel, mint az utastér. Sam megpróbálta nem
észrevenni a pilótaülésre száradt vérfoltokat és leült. Az amerindián a segédpilóta helyét
foglalta el.
-- Egyes helyeken Szellemcsinálónak hívnak -- mondta. -- Lehet, hogy nem vagyok pilóta, de
tudok valamit a repülésrõl. Próbálj csak meg valami gyanúsat és máris azon kapjuk magunkat,
hogy a robotpilótával repülünk. Wakarimasu-ka?
-- Megértettem.
-- Helyes. Akkor csatlakozz be és indulás.
Sam elõhúzta az irányítópult adatkábeljét. Végül is nem csinálta végig az orvos által javasolt
korlátozott hozzáférési gyakorlatokat. Be volt gyulladva. Hallott már arról, hogy a rigók
szinte összeolvadnak a gépükkel. Agy lesz belõlük, mely a gép testét irányítja. És azt is
hallotta, hogy voltak, akik nem bírták ki az átmenetet és elvesztették tudatukat a lélektelen
géppel való egyesülésben.
A gépet szigorúan rigóknak tervezték. Ha valaki nem rendelkezett adatjackkel, pusztán csak
annyit tehetett, hogy bemondja a célállomást és az indulási idõt a robotpilótának. Ez pedig
nem éppen a legjobb módja a gyors lelécelésnek.
Ezek a banditák azt várják tõle, hogy csatlakozzon be és bírálja felül a robotpilóta döntéshozó
funkcióit. A pilóta szürkeállományát a gép mûködésével összekapcsoló speciális gépirányító
beültetések nélkül azonban legfeljebb csak arra lesz képes, hogy befolyásolja a repülési
irányt, a repülési magasságot, no meg az érkezési és indulási idõt. A repülést magát továbbra
is a robotpilóta fogja irányítani. Persze, ha nem csatlakozna be, akkor a légibusz a Seattle
Légiirányító Központtal venné fel a kapcsolatot, így valamelyik légiirányító utasításait
követné és csak a kijelölt légifolyosókon repülne alacsony sebességgel és kevéssé kockázatos
manõverekkel. A banditák azt akarták, hogy ennél könnyebben szökjenek meg és nem nagyon
érdekelte õket, mibe kerül ez Samnek.
Sam megértette, hogy ha becsatlakozik, akkor is csak néhány dolgot tud irányítása alá vonni,
de még ez a kevés is nagy kockázattal jár. De megérezvén a mellette ülõ férfi türelmetlenségét
úgy döntött, hogy ha nem csatlakozik be, akkor hamarosan még nagyobb veszélynek lesz
kitéve.
Megragadta hát a csatlakozót és belenyomta a halántékán tátongó aljzatba. Fájdalom söpört
végig az agyán, de pillanatok alatt elenyészett. Mintha csak szellemképet látna, mûszerek és
kijelzõk jelentek meg a szeme elõtt, ahogy a repülõgép számítógépe a látóidegére vetítette
azok képét. Ha elfordította a fejét, "láthatta" a képzeletbeli mûszerfal többi részét is. Kiszúrta
a súgó panelt, kinyúlt és mentálisan "megnyomta" a gombot. A számítógép adatokat kezdett
sorolni az alapvetõ gépkezelési mûveletekrõl. Az agyában csengõ gépi hang hideg volt és
szenvtelen, nem úgy mint a hangszórókban szóló sokkal barátságosabb hang. A légibusz
idegensége elbátortalanította és a feje is fájni kezdett hátul, a tarkójánál.
Golyók koppantak a pilótafülke páncélüvegén. A kattogó hangokat az amerindián sürgetõ
hangja festette alá:
-- Indulj már!
Sam megfogta a botkormányt. Hogy a valóságban fogta meg, vagy csak a számítógépes
szimuláció keretében, azt már nem tudta biztosan. Felpörgette a motorokat és hátrahúzta a
kart. A légibusz ellentétesen forgó rotorlapátjai nekilendültek és hamarosan elég felhajtóerõt
szolgáltattak ahhoz, hogy a gép elemelkedjen a talajról. Az igazi repülést a robotpilótára
bízva, Sam utasította a légibuszt, hogy emelkedjen az éjszakai égbolt felé.
-- Merre? -- kérdezte Szellemcsinálót.
-- Északnak a plexum fölött. De most azonnal.
Sam engedelmeskedett.
Már vagy öt perce repültek, amikor Sam ráébredt, hogy ha eddig nem jöttek légelhárító
rakéták, akkor már nem is fognak. A tünde nyilván megtartotta a szavát. Sam lehívta a
radarképet, de semmi olyasmit nem látott, ami üldözésnek tûnt volna. És azon is meglepõdött,
hogy a Seattle Metroplexum egyetlen légijárõre sem állította meg õket. A tünde dekás nyilván
hamis repülési tervet küldött az õ számítógépeikbe is, miközben az elkötött HFR-t elrejtette a
normális légi forgalomban.
Éppen a külvárosi lakónegyedek fölött haladtak el, amikor Szellemcsináló utasította Samet,
hogy kapcsolja ki a külsõ fényeket és változtassa meg az útirányt úgy, hogy a Redmond
pusztulat felé tartsanak. A Redmond pusztulat egy régi, lerobbant városnegyed volt,
elhagyatott, romos épületekkel és mindenféle gyanús elemekkel. A robotpilóta megpróbálta
visszakapcsolni a fényeket, de Sam felülbírálta.
Ahogy a metroplexum fölött haladtak, a társaságok dolgozóinak lakásaiból kiszivárgó fények
egyre ritkábbak lettek. Majd a pusztulat szélén sorakozó hatalmas neonreklámok rikító fényei
következtek. És a kereskedelmi területen kívül már alig látszottak fények.
Sam figyelte, ahogy az amerindián a sötétséget fürkészi odalent. Eltûnõdött azon, vajon a
férfinek a szemét is "felturbózták-e", nemcsak a reflexeit. A magukat utcai szamurájoknak
nevezõ kalandozók és izomfiúk legtöbbje ilyen felerõsített látással rendelkezett. Ez a
Szellemcsináló nyilván közülük való volt.
-- Lejjebb -- rendelkezett Szellemcsináló.
Sam utasította a légibuszt, mire a robotpilóta felsikoltott: -- A magasság veszélyesen
alacsony. Le akar szállni?
-- Fogd be a pofáját.
Sam rácsapott egy kapcsolóra, mire a pilótafülke hangszórói elhallgattak. -- Leszállunk?
-- Még nem. Menj északkeletnek.
Sam megváltoztatta a repülési irányt és közölte a robotpilótával, hogy a leszállás még nem
esedékes és a magasságot tartani szándékozza.
Újabb tíz percnyit repültek, miközben még párszor irányt változtattak, részben azért, hogy
elkerüljenek néhány kiégett épületromot, részben azért, mert Szellemcsináló így látta jónak.
Amikor a szamuráj kiadta a parancsot a leszállásra, Sam boldogan adta át az irányítást a
robotpilóta leszállásvezérlõ mechanizmusának. A sötétben szinte láthatatlan épülettömbök
közötti lavírozás eléggé fárasztó volt ahhoz, hogy még akkor se szívesen vállalja el a kézi
leszállásvezérlést, ha történetesen értett volna a géphez.
-- A francba! Csapd le a fényeket! -- csattant fel a szamuráj, amikor a robotpilóta bekapcsolta
a leszállófényeket.
Sam megriadt a férfi vadságától és villámgyorsan leoltotta a fényeket. A légibusz legalább
ilyen gyorsan panaszkodni kezdett a repülési biztonságot és az FAA szabályokat illetõen. Sam
elcsöndesítette. A HFR kicsit ferdén ereszkedett le egy szemetes területre, nem messze egy
sor bedeszkázott ablakú bérháztól. A szamuráj kirántotta a jack-csatlakozót Sam fejébõl és
kitaszigálta a pilótaülésbõl. Sam kinyúlt, hogy lekapcsolja a motorokat.
-- Hagyd.
Sam vállat vont és elindult az utastér felé. A többiek már kiszálltak, így a halottaktól
eltekintve senki sem tartózkodott az utastérben.
-- Miért nem hagytok magunkra? -- hallotta Jiro hangját.
Az ork válaszolt. -- Nevezzük biztosításnak.
A Renraku alkalmazottakat belökdösték az egyik elhagyott épületbe, miközben a légibusz
ismét felszállt. A kapualjból Sam figyelte, ahogy a HFR lassan felemelkedett és amikor
túlhaladta az épületek magasságát, vízszintes repülési módba kapcsolt és délnek indult. Egyre
feljebb és feljebb emelkedett az éjszakai égbolton. Sötét tömege eltakarta a felhõk résein
kikandikáló csillagok fényét. Szellemek kormányozta árnyékhajó.
A szamuráj is megjelent a kapualjnál, majd becsusszant rajta. A benti sötétség biztonságában
megszólalt: -- A hefesz úton van a tenger felé.
-- Gondolod, hogy túl sokáig tartózkodott a földön? -- kérdezte Sally.
-- Elég hamar megtudjuk, ha igen -- hangzott a felelet.
Az ezt követõ csöndben tisztán hallani lehetett, amint az ork tárat cserél HK227-esében. A
másik kettõ követte a példáját, majd ismét csönd borult rájuk.
Egy perc elteltével az ork megszólalt: -- Mér nem vágjuk ki ezeket csak úgy a zuccára?
-- Cog kocsit küld.
-- Mi meg várjunk, he? Bammeg! Ha a Raku szamurájok vagy a zsernyákok ránk áttak, má
hóttak vagyunk.
-- Kocsi nélkül nem vihetjük biztonságosan magunkkal a vendégeinket -- felelte Sally.
-- És kinek kõnek? Elég a magunk baja. Má most is csak hótsúlyok -- Az ork külön
kihangsúlyozta a "hót" szót, hogy senki számára ne legyen kétséges, legszívesebben hogyan
rendezné a Renraku foglyok problémáját.
-- Szerintem lebecsülöd az értéküket.
-- Megcsináttuk a melót, amire fizettek. Megvannak a lemezek a Szellemnél. Emmá elég. Tú
sok pluszpéz kõ neked.
-- Vannak bizonyos kiadásaim.
-- Az életemmel nem fizetek a kiadásaidra.
-- Most akarsz vergõdni? Add csak ide a kártyádat és megkapod a részedet -- vágta rá Sally és
kinyújtotta a kezét. -- A szokásos egy a tízet kapod, ha lelépsz, mielõtt átadjuk a szajrét.
Sam szinte érezte, hogyan növekszik a feszültség, amint a mágus és az ork farkasszemet
néztek egymással. Végül az ork fordította el elõbb a tekintetét. Megvonta a vállát és
dörmögött valamit az orra alá.
-- A meló az meló.
Sally elmosolyodott. -- Ne aggódj, Kham. Rendben fog végzõdni.
Az ork élesen visszanézett, mint aki ezt már hallotta párszor, majd megfordult és eltûnt a sötét
épület belsejében.
Miközben várakoztak, Sam a lehetõségekhez képest igyekezett ellátni Jiro sebét. Saját ingébõl
tépett le egy darabot a kötözéshez. A férfit mintha teljesen kiütötte volna felesége halála, még
akkor sem szólt semmit, amikor Sam a sebén dolgozott. Sam miután befejezte a kötözést,
törökülésben leült a piszkos padlóra. Gondolatai sötétségben felvették a versenyt a szobával.
Összerezzent, amikor Szellem megjelent az ajtóban. Nem látta az amerindiánt távozni.
-- Itt a kocsi.
Sally az ajtó felé intett a puskájával.
-- Gyerünk.
A kocsi egy hosszú Toyota Elite volt, átlátszóságszabályozós polimer ablakai sötétre állítva.
A sofõr ablaka le volt engedve, mögüle egy szélesarcú koreai kölyök vigyorgott rájuk foghíjas
mosollyal. Megpöccintett egy kapcsolót és a hátsó ajtó feltárult.
A Renraku alkalmazottak bemásztak a kocsiba és elfoglalták a plüss szintibõr és bársony
üléseket. Sally és az ork velük szemben ült le a pótülésekre. Szellemcsináló a sofõr mellé ült.
Amikor az ajtók becsukódtak, a sofõr elhadart valamit erõs utcai szlengben, amibõl Sam csak
Cog nevét tudta kihámozni. Sally bólintott és bekapcsolta a magnót. Telt, mély hang szólalt
meg.
-- A barátai hívása éppen idõben ért el, Ms. Tsung. A kötelességeim a városon kívülre
szólítottak, de most örömmel biztosítom önnek ezt a kis szolgáltatást, mielõtt távozom. A
sofõr az egyik állandó emberem. Megbízhatnak a diszkréciójában.
Az üzenet csak ennyi volt, Sally mégis elégedettnek tûnt a hallottakkal. Legalábbis a sofõrnek
intézett szavaiból erre lehetett következtetni.
Az elkülönítõ fal kiemelkedett az elsõ ülések támlájából, elzárva Sam kilátását az utcára és a
sofõr visszapillantó képernyõjére. A besötétülõ ablakok pedig tökéletesen elvágták õket a
külvilágtól. Csöndesen vártak, mialatt a kocsi a pusztulat utcáin kígyózott. Csak egyszer
érkezett zaj kívülrõl, amikor egy nehéz puffanás hallatszott a kocsi jobb hátsó ablaka felõl. A
banditák azonban nyugodtak maradtak.
Úgy egy órával késõbb a kocsi lassított, és az elkülönítõ fal visszacsúszott a helyére. Egy
szeméttel teleszórt sikátorban haladtak, melyet idõnként meg-megvilágított egy távolabb lévõ
vörös neonreklám.
Az ajtók mindkét oldalon kinyíltak, de a kocsi nem állt meg.
-- Kifelé -- rendelkezett Sally.
Elengedik õket? Sam ezt nehezen tudta elképzelni. Crenshaw már fel is állt és kiugrott az
ajtón, miközben Sam még mindig azzal küszködött, hogy felálljon valahogy a süppedõs, puha
ülésbõl. Az ork lába segített a kiugrásban, melynek eredményeképpen Sam fejjel elõre egy
nagyobb szemétkupacba zuhant. Éppen idõben emelte fel a fejét, hogy lássa Sallyt elegánsan
kiugrani a kocsiból, miközben öt árnyékfigura bemászott a járgányba. Mire a Toyota elérte a
sikátor végét, az ajtók becsukódtak. A kocsi balra fordult és a neonreklám vörös fényeitõl
kisérve elhúzott.
Tehát a foglyul ejtõik végül is elengedték õket. Sõt, még társaságuk is akadt. Legalább egy
tucat fiatal fiú és lány várt rájuk a sikátorban. A vibráló fényben Sam jól látta, hogy rongyos,
rojtos ruhákat hordanak, és mindegyikük tollat visel a fejkötõjén. A legkisebb figura odalépett
az utcai szamuráj magas alakjához. A neonfény felvillanása egy pillanatra élesen kirajzolta
vonásait. A fickó ugyanolyan karvalyorrú volt, mint az, akit megszólított.
-- Hoi, Odabent Sétáló Szellem. Légy üdvözölve itthon.
Sam tudta, hogy éhesnek kellene lennie, de nem érzett semmit. A foglyulejtõik által itthagyott
tál krillostya és szójatorta pedig csak felfordította a gyomrát. A vizestömlõ is laposan, szinte
teljesen üresen hevert a padlón. Vízre pedig szükség volt, még ehhez a puha, rosszízû
anyaghoz is.
Az idõ izzadtan vánszorgott elõre. Foglyulejtõik egy egyajtós szobába zárták õket. A szoba
ablakait kemény mûanyag lemezek takarták. Az egyik lemez sarka letört, ezen némi fény
szivárgott be. Sam megpróbált kikandikálni a résen, de csak falfirkákkal teli téglafalakat
látott. Számos szitokszót és védõszlogent felismert, de a banda szimbólumaival nem tudott
mit kezdeni. Mindenesetre ennyi elég volt annak megállapítására, hogy a csapat egy
amerindián bandához tartozott.
Jiro felébredt ismét és nyögött egyet. A férfi már órák óta hol elaludt, hol felébredt. -- Mi
történik? -- motyogta fáradtan. -- Nem értem.
Crenshaw ingerülten reagált.
-- Hagyd már abba a vinnyogást. Az idegeimre megy.
A nõ tökéletes érzéketlensége viszont Samnek ment az idegeire.
-- Szerintem nem fogod fel, mi történt.
-- Voltam már rosszabb helyzetekben is.
-- Mi lehetne ennél rosszabb? -- nyögte Jiro. -- Betty meghalt.
-- Te is meghalhattál volna -- vágott vissza Crenshaw.
-- Talán jobb is lenne úgy.
-- Ne beszélj így, Jiro -- mondta Sam.
-- És ugyan mit számít? -- folytatta Jiro közönyös hangon. -- Mindnyájunkat meg fognak ölni
ezek a... ezek a... terroristák.
-- Terroristák! -- csattant fel Crenshaw. -- Fiú, te nem is tudod, mit jelent ez a szó. Ezek az
alakok egyszerû mezei árnyvadászok. A legjobb ütõlapjuk az az utcai mágus, de még így is
csak piti bûnözõk, akik elbújnak a társaságok nagy fényei elõl és az árnyékban kaparásznak
morzsák után. Ezek emberi patkányok.
-- De ha nem is terroristák, akkor is menekülnek a törvény elõl -- mondta gyengén Jiro. --
Hogyan engedhetnének szabadon, ha egyszer láttuk az arcukat és hallottuk a nevüket?
-- Az nem sokat számít -- vonta meg a vállát Crenshaw. -- A nevek csak utcanevek és az
arcokat is elég könnyen meg lehet változtatni. Ezek a vadászok egyetlen adatbázisban sem
szerepelnek, így aztán nem is lehet lenyomozni õket. El fognak engedni, ha jól viselkedünk.
Mindössze csak várnunk kell.
-- Várnunk? Úgy is csak halállal végzõdhet az egész -- jegyezte meg Jiro színtelen hangon.
Lefeküdt és másodpercek alatt ismét elaludt. Sam eltûnõdött azon, hogyan képes erre.
Crenshaw felcsípett egy darab szójatortát a földrõl.
-- Enned kell, kölyök.
-- Nem vagyok éhes.
-- A te bajod.
Crenshaw a szájába tette a falatot és leküzdött mellette még pár krillostyát, mielõtt végleg
kiürítette volna a vizestömlõt. Samet megdöbbentette a nõ önzése. Hirtelen azt kívánta,
bárcsak valahol máshol lenne. Bárhol. Csak elég messze társai fullasztó jelenlététõl.
Feltápászkodott és elkezdett járkálni. Crenshaw nézte egy darabig, de hamar elunta és
becsukta a szemeit. Nem sokkal késõbb horkolni kezdett.
Sam még jobban ki akart jutni innen.
Minden remény nélkül megpróbálkozott az ajtóval és meglepõdött, amikor észrevette, hogy az
könnyedén kinyílik. Óvatosan szélesre tárta. A külsõ szoba legalább annyira rideg és csupasz
volt, mint a belsõ. Sally a belsõ fal mellett aludt. A hallba nyíló ajtó nyitva állt és Sam látta,
hogy két bandatag áll õrt elõtte. Valamilyen érthetetlen nyelven beszélgettek csöndesen.
A másik szobának azonban rendes ablakai voltak. Sam friss levegõ utáni vágyában odasétált
az egyikhez, mely alatt a tûzlépcsõ kínálkozott csábítóan. Mélyen kihajolt az ablakon, amikor
észrevette, hogy nem sokkal odébb a fémrácson Szellem áll a falnak támaszkodva.
-- Nem a szökésen jár az eszed, ugye?
Sam nemleges választ hebegett és maga is meglepõdött azon, hogy tulajdonképpen nem akart
megszökni. Igaz, hogy minél távolabb akart kerülni Renraku alkalmazott társaitól, de arra
azért nem gondolt, hogy elhagyja õket. -- Csak levegõzni akartam.
-- Hát akkor csak tessék, ha az itteni levegõ kielégít -- Úgy tûnt, a szamuráj gondolkodott
valamin. Csöndesen elnézte a napnyugta fényeiben fürdõzõ romos házakat. Nem is szólt
semmit, amíg Sam oda nem lépett mellé. -- Te tényleg furcsa vagy.
-- Hogy érted?
-- Hát, ami azt illeti, nem hazudtál, amikor azt mondtad, hogy nem akarsz megszökni.
-- Nem hagyhatom itt a többieket.
-- So ka -- mondta Szellem értõ bólintással. -- Megértem a barátaid iránt érzett hûségedet.
-- Ezek nem a barátaim -- kottyantotta ki Sam. A szamuráj felvonta a szemöldökét, mire
gyorsan hozzátette: -- Mindnyájan a Renrakuhoz tartozunk.
-- So ka. A törzshöz való kötõdés még erõsebb. Az én embereimet soha nem hívnák törzsnek
azok a csibész etnológusok, akik bevizelnének a gatyájukba, ha kikerülnének a biztonságos
plexumon kívülre. Azok a fehérköpenyesek bandának hívnak minket. De mi törõdünk a
sajátjainkkal. Nem olyanok vagyunk, mint azok a rézbõrûek, akik kint élnek Szelis-Sídben.
Azok az álmodozók nem ismerik fel, hogy a mai világban az élet egyenlõ a városi élettel. A
rézbõrû embernek hozzá kell szoknia a betonhoz, mint ahogy hozzászokott a lóhoz is, ha nem
akar teljesen eltûnni a színrõl. Amikor a fehérek megjelentek, voltak akik harcoltak ellenük,
voltak, akik üdvözölték õket. A végén persze ez nem számított. Elvesztettük a földünket és
nyomorúságban, szegénységben és csüggedésben végeztük. Aztán táborokba zártak
bennünket, ahol megpróbálták a lelkünket is elvenni.
Sam látta a fájdalmat a férfi arcán. Szellem túl fiatal volt ahhoz, hogy megjárja a
haláltáborokat, melyeket Jarman elnök létesített az indiánkérdés végsõ megoldására, de
szemmel láthatóan mélyen átérezte a táborok minden nyomorúságát.
-- Amikor Vonyító Prérifarkas a Nagy Szellemtánccal lejött a hegyekbõl, alaposan meglepte a
fehéreket. Rádöbbentek, hogy a rézbõrûek többé nem tûrik a sorsukat. A mágiájával megtörte
a fehérek technológiáját. De ez akkor volt. Most már a fehéreknek is van mágiájuk,
akármennyire is nem akar néhány emberünk szembenézni ezzel. A Táncot vezetõ öregek nem
értik, mit jelentett az a számunkra. Nem tüntette el a fehér embert, ahogy állították, sem a
feketéket, sem a sárgákat. Ők még mindig itt élnek. És itt vannak a városaik és a munkájuk is
-- talán meggyengültek és visszaszorultak a Felébredtek mágiája és hatalma miatt -, de messze
nincsenek legyõzve. A Tánc valójában csak lélegzethez juttatott bennünket. Megadta a
lehetõséget, hogy a saját fegyverükkel gyõzzük le õket. De nem könnyû a játék. Lassan igazi
háborúvá fajul a dolog, de az embereink készen állnak erre is. Megmutatjuk nekik. És a v
égén gyõzni fogunk. De ahhoz, hogy gyõzzünk, túl kell élnünk és a túléléshez nujenre van
szükségünk. Ha nincs pénzed, nem figyelnek rád. És nagyon sok árva kártya várja, hogy az
árnyvadászok megtalálják.
Szellem elhallgatott, mintha kimerült volna a hosszú beszédtõl. Sam nem tudta, mi vette rá a
férfit, hogy így beszéljen, de most már látott reménysugarat arra, hogy ezek esetleg mégsem
véres kezû martalócok, akik azonnal megölik õket, ha csak rájuk merészelnek nézni. Most
elõször kezdett azon gondolkodni, hogy talán élve megússza ezt az egész elrablást.
Szellem következõ mondata azonban alaposan meglepte.
-- Miért beszélek itt neked? -- mordult fel az amerindián.
-- Nem tudom. Talán kellett valaki, aki meghallgat.
-- Nincs szükségem tejfölösszájú tacskók hallgatóságára -- vágta rá nyersen Szellem.
Felnézett a sötétedõ égboltra és visszaparancsolta Samet a szobába.
A szamuráj hirtelen hangulatváltása bizonytalanságban hagyta Samet azt illetõen, hogy mire
számíthat ezek között az árnyvadászok között. Bármit mondtak is, semmi sem annak tûnt,
amit Sam megértett belõle. Az egyik percben értelmet nyert, míg a másikban tökéletesen
idegennek hangzott. Mintha egy másik világban éltek volna. Sam zavartan visszakászálódott a
helyére.
Amíg kint beszélgettek, egy tünde érkezett. Törökülésben ült egy sarokban, figyelmét az
ölében heverõ adatolvasó kötötte le. A bal halántékából kiálló jack-csatlakozóból Sam arra
következtetett, hogy õ volt az a dekás, aki az elõzõ esti vadászat alkalmával belépett a
Mátrixba, hogy biztosítsa számukra a menekülést.
Sally továbbra is a szoba egyetlen berendezési tárgyát képezõ habszivacs szõnyegen feküdt.
Már ébren volt és kipihentnek látszott, a kimerültség karikái eltûntek a szemei alól. Szellem
félretolta Samet az útból és átlépett az egyik faliszõnyeg mögött rejtõzõ ajtón. Sam eddig azt
hitte, a faliszõnyeg csak dekoráció. A szamuráj egy tálcával tért vissza, melyen hideg tofu és
gõzölgõ szójakávé díszelgett. Átnyújtotta az ételt Sallynek, aki szomorú mosollyal köszönte
meg.
-- Öreg vagyok én már ehhez, Szellem.
Úgy tûnt, régi történet ez kettejük között.
-- Idd meg a kávédat -- Szellem megvárta, amíg a nõ félig kiüríti a poharat. -- Még nem
beszéltél arról, mik a terveid a Rakukkal.
-- Hess innen, Izomagyú Nagyúr -- szólalt meg a tünde a sarokból. -- A nemes Lady
Tsungnak pihenésre van szüksége, mielõtt nekivágna a kemény üzletnek. Ti utcai szamurájok
mind egyformák vagytok -- nem elég érzékenyek, nem értitek az embereket, nincs érzéketek a
finom idõzítésekhez. Mindig csak az izmaitokat akarjátok feszítgetni. És miután
lenyûgöztetek minket a felpumpált testetekkel, csak felcsípitek a pénzt és már vissza is
kotródtok ocsmány odútokba.
Vékony, fényes tûk csusszantak elõ Szellem jobb kezének körmei alól. Sam észrevette, hogy
a tünde az amerindián türelmének határát feszegeti, visszaélve vendégszeretetével. Sally
egyik kezét azonban a szamuráj hátára tette úgy, hogy a tünde ne lássa. A tûk visszacsúsztak a
helyükre.
-- Igaza van, Svindler -- mondta. -- Szellem jókor kérdezte. Itt az ideje, hogy döntés
szülessen.
A tünde felhúzta az orrát a válasz hallatán. Szellem elégedetten az ablakhoz sétált és kinézett
rajta, miközben Sally félretette a tálcát és egyenes derékkal felült. -- Mi van az elhozott
lemezeken?
-- Tulajdonképpen jó fogás volt, Nemes Hölgy -- A tünde hangjából hirtelen minden
sértõdöttség eltûnt, helyét átvette a hûvös professzionalizmus. -- Termelési beosztások.
Néhány személyi fájl. Pár szabadalmaztatott alkalmazás. Klassz szajré. Egész szép értéke
lenne az utcán, ha a vadászat nem lett volna ennyire zajos. De mivel az volt, várnunk kell,
amíg lehûl az izgalom és csak akkor szabadulhatunk meg tõle biztonságosan.
-- Ez azt jelenti, hogy egy csomó pénzt elvesztettünk?
-- Természetesen.
-- Mindegy, legalább az ültetésért pénzt kapunk.
Sam megint összezavarodott. Azt megértette, hogy az általuk elrabolt adatok kevésbé
értékesek a szabadpiacon, ha várnak az eladásukkal, de eddig azt gondolta, hogy ezek csak
egyszerû tolvajok. -- Miféle ültetésért?
Szellem beszélni akart, de becsukta a száját, amikor Sally megszólalt.
-- Adakoztunk egy kicsit a számítógépes kutatóirodák takarító-ellátmánya számára. Egy
tisztítószeres spraynek álcázott aerosol generátort. Egy Vigidnek nevezett kis baktériumot
szór ki majd a tisztítóoldattal. Néhány órán belül egy rakás Renraku bérmunkás beteget fog
jelenteni. Az elkövetkezõ néhány nap egy kicsit kellemetlen lesz nekik, de sokkal inkább a
Renraku vezetõségnek, mert a nagy munkaerõ-kimaradás felborítja az ütemterveiket. És amíg
õk csak kotlanak, a megbízónk, az Atreus Applications elõnyhöz jut a versenyben. Az új
szoftvercsomagjuk egy teljes héttel elõbb jut be a Mátrixba, mint a Renrakué. Ez volt az
eredeti meló. Az Atreus azt akarta, hogy emeljünk el néhány prototípust is, hogy álcázzuk,
mire ment ki igazából az akció. Ezért emeltük el a lemezeket.
Ez egyenesen hangzott -- jól tükrözte az árnyvadászat szövevényes természetét. De valami
szöget ütött Sam fejébe. A tisztítóellátmány megfertõzése. Még egyszer végigfuttatta Sally
szavait a fejében. Miért nem szórták egyszerûen szét az anyagot? A vadászok elõtte kaphattak
volna ellenszert. Miért kellett a tisztítófolyadékkal keverni? Csak hogy késleltessék a hatást?
Egy elrejtett, idõzített kapszula ugyanúgy megtette volna. Miért éppen a tisztítófolyadékba?
Vagy egyáltalán fontos volt ez? Valahol mélyen az agyában munkába lépett egy idegvégzõdés
és beugrott egy emlék.
-- Elnézést kérek -- szólalt meg óvatosan. -- De a tisztítófolyadék oldószere. Aceton-alapú
volt?
-- Ki tudja -- felelte Sally. -- Mit számít?
Sam mélyet lélegzett. -- Ha az volt, nem hiszem, hogy a Vigid azt csinálja, amire
számítottatok.
-- Ah -- fortyant fel a tünde. -- Túsz barátunk széleskörû biotechnológiai tudásról tesz
tanúbizonyságot. Azért így is kellemes profitunk lesz.
-- Nem vagyok biotechnikus -- felelte Sam, kicsit ingerülten. -- Csak kutató vagyok. De a
memóriám jó. Egyszer olvastam egy cikket a Vigidrõl. Egy UCAS kutató végzett egy
kísérletet. Az egyik asszisztense a kémcsövek tisztítása közben egy kis acetont fröcskölt a
tenyészetre. Az aceton reakcióba lépett a vírus proteinhéjával és ennek eredményeképpen a
vírus magjának genetikus anyaga izomerikus mutáción ment át.
-- Akkor egy másik baci lett belõle -- mondta unottan a tünde.
-- Egy halálos baci. Az asszisztens meg is halt. A megismételt kísérlet alkalmával az
izomerikus vírussal megfertõzött analóg kísérleti egerek harminc-negyven százaléka
elpusztult.
Sally arckifejezése grimasszá torzult Sam szavainak hallatán. Poharát lassan, vontatottan
helyezte a padlóra. -- Nem piszkos munkára szerzõdtünk.
-- A pénz ahhoz túlzottan kevés volt -- bólintott a tünde.
-- Kapd be a pénzt! -- csattant fel Szellem és a tûk ismét megvillantak az ujjai végén. -- Valaki
beakasztott nekünk.
Sally lassan bólintott.
-- Azt hiszem, beszélnünk kell valakivel a jelenlegi megbízónkat illetõen, mielõtt ismét
találkozunk velük.
Sam nem egészen értette, miért vitték magukkal a vadászok, de úgy gondolta, nem lenne
taktikus dolog megkérdezni. A Kham nevû ork is csatlakozott hozzájuk, akit egészen
felbõszített az a hír, hogy esetleg átverték õket. Úgy kellett lebeszélni arról, hogy nehéz
fegyverzettel érkezzen a közvetítõvel való találkozásra.
A találkahelyre az út olyan helyeken vezetett át, amilyeneket Sam eddig csak a tridimen látott.
A zsúfolt utcákon kültelki punkok, rockerek és szakadt fickók nyüzsögtek. Koldusok
nyújtogatták nyomorúságos kalapjaikat és dobozaikat a különféle bandákhoz tartozó izomfiúk
és bicskások felé. A éhezõ és kalandvágyó arcok összekeveredtek a hatalmas neonreklámok
és utcai tridim képernyõk rikító fényében.
A zajos tömeg körülöttük hullámzott, szétvált, ahogy haladtak elõre, majd ismét összefolyt
mögöttük. Még a legvadabb utcai szamurájok és ork kemény gyerekek is akadékoskodás
nélkül tértek ki az útjukból. Talán a mágusnak valami köze lehet a dologhoz, de az is lehet,
hogy Sam csak képzelte a dolgot.
Egy kevésbé zsúfolt területen végül megálltak egy elhagyott raktárépület elõtt. A betört
ablakokon benézve Sam úgy látta, az épület belsõ terének padlóját is ugyanúgy szemét és
törmelék borítja, mint a kinti utcát. A bentrõl áradó vizeletszagot még idekint is erõsen
lehetett érezni. Amikor beléptek az épületbe, a járókelõk még csak rájuk sem néztek.
Odabent hárman vártak rájuk. Mindhárman magas és erõteljes termetûek voltak. Ahol szakadt
ruhájuk látni engedte testüket, csak vastag izomkötegek látszottak ki. A szokásos fegyvereket
viselték. Utcai szamurájok, gondolta Sam, de egyikõjükön sem látta az utcai szamurájok által
annyira kedvelt kiberverek nyomát. Ezek a fickók vagy annyira tökösek voltak, hogy nem volt
szükségük gépi segítségre, vagy a beültetéseik voltak nagyon finomak. Bármelyik is legyen,
elég veszélyesnek tûntek.
A balszélen álló szõke hajú férfi lábánál egy kutya ült. Vagy kinézete alapján inkább félig
farkas. Az állat halkan felmordult, amikor Sam és társai beléptek az épületbe. Miközben a
többiek a szokásos üdvözlõ szavakat váltották, Sam leguggolt és kinyújtotta kezét a kutya
felé. Az óvatosan elõrenyújtotta fejét, majd rendkívül lassan elõresétált és megszagolta Sam
ujjait.
-- Freya harap -- figyelmeztetett a közvetítõ egyik embere.
-- Nincs kétségem felõle -- felelte Sam, le nem véve szemét Freyáról. Az állat próbaképpen
megnyalta Sam ujjhegyeit. Sam elmosolyodott és másik kezét is elõrenyújtotta, hogy
megvakargassa Freya nyakát. -- Gyönyörû példány. Hol szerezted?
-- Csak úgy utánam jött egy este -- felelte az egyik õr szarkasztikusan.
Valaki megköszörülte a torkát, mire Sam megfordult. A vadászok már az újonnan érkezõk
felé fordulva álltak. Két újabb hatalmas szamuráj kísért egy nagydarab fickót. Arcát alig
lehetett kivenni a hátulról, az utcáról érkezõ fények miatt. Gazdagon díszített öltözete nem
egészen illett a környékhez, de úgy tûnt, otthon érzi itt magát. Nyilvánvalóan õ volt a
közvetítõ, akivel találkozni akartak. A férfi elõrelépett.
-- Új barátok?
Sam arra gondolt, a reszelõs hangú pasas nyilván õróla beszél. Sally válaszolt.
-- Mindig is. Tudod, mennyire társasági nõ vagyok.
Ha a közvetítõnek tetszett is a válasz, himlõhelyes arcán ez nem látszott. Hideg szemeit a
mágusra szegezte.
-- Örülök, hogy idõt tudtál szakítani erre a találkozásra -- mondta Sally. -- Biztos vagyok
benne, hogy meg fogja érni a dolog, Castillano.
Castillano megvonta a vállát. -- És miért velem? Nektek Cog a kedvenc kapcsolatotok.
-- Cog elérhetetlen.
A közvetítõ arca kifejezéstelen maradt. -- Én vagyok a második legjobb -- mondta, inkább
kijelentésnek szánva, mint kérdésnek.
Sally röviden felnevetett. -- Maradjunk annyiban, hogy ma te voltál a legjobb választás.
-- Specialista kell?
-- Jelen pillanatban leginkább információk érdekelnének.
-- Kirõl?
-- Egy megbízóról.
Castillano elgondolkodva dörzsölgette kezeit. Ha a férfi arca még érdeklõdést is mutatott
volna, Sam most leginkább egy könnyû üzletet szimatoló kereskedõhöz tudta volna
hasonlítani. A közvetítõ résnyire kinyitotta a száját és nyelvét végighúzta alsó ajkán.
-- Ez a fajta információ nagy keletnek örvend mostanság.
Az árnyvadászok egymásra néztek. -- Van valami új, amirõl eddig nem hallottunk?
-- Talán -- felelte Castillano szenvtelen hangon.
-- Add a számlához.
A közvetítõ bólintott.
-- Vigyorgó Sam és Friss Johnny.
Sally félrebillentette a fejét és kicsit bosszankodva nézett a férfire.
-- Az Afterours bárban kitört tûzharc nemigen számít új hírnek. Az újságok tele voltak vele.
-- De az újságok nem említették a karabélyt.
-- Miféle karabélyt? -- kérdezte Sally hirtelen feltámadt érdeklõdéssel.
-- Arisaka KZ-977. Lövészkarabély. Hangtompító nélküli. A Lone Star emberei szedték fel az
utcáról az elõtt az épület elõtt, ahol a két fickót megölték.
-- Ők nem használnak nagy fegyvereket -- vetette közbe Szellem.
-- Ja -- bólintott az ork. -- Johnny sose szerette a nagy zajt. Igazi tacskó vót.
Castillano az orkra bámult.
-- Mi a lényeg, Castillano?
-- Mr. James Yoshimura egyetlen fejlövéstõl halt meg, amikor kilépett az Afteroursból. Két
Lone Star rendõr hallotta a lövést és látták, hogy Yoshimura elterül. Kiszúrták Samet és
Johnnyt. Az egyik vadász begazolt és a zsarukra lõtt. A zsaruk visszalõttek. A karabély
lepottyant. A vadászok meghaltak. A Lone Star ballisztikusai megállapították, hogy a gyilkos
golyót valahonnan onnan lõhették ki, ahol a vadászok álltak. A karabély jobban túlélte a
zuhanást, mint Vigyorgó Sam.
-- Semmilyen más szemtanú nem volt?
-- Senki -- felelte Castillano.
-- Rohadt zsaruk -- állapította meg Szellem. -- Sam és Johnny csak kiskereskedõk voltak.
Soha nem csináltak piszkos melót.
-- Lehet. A Lone Star fiúknak viszont tiszta a lapjuk. Nyilvánvalóan nem megvesztegethetõek.
Csak egy kicsit hamar tüzelnek.
-- Akkor Samet és Johnnyt felültették.
Castillano megvonta a vállát.
-- És ti tudtok valamit errõl.
-- Azt nem mondtam. A témával kapcsolatos nyomozás meglehetõsen egészségtelen dolog.
-- Úgy fest, elég vacak vadászhetünk volt. Minket is átrázott valaki.
-- Összefüggést kerestek?
-- Ha van, akkor teszünk ellene valamit. Ha nincs, akkor Sam és Johnny nagyfiúk voltak --
mondta Szellem.
-- Pontosan mit akartok?
-- Kezdjük egy Vigid nevû biotermékkel.
-- Tüntetõk elleni szer. Gyorsan harcképtelenné tesz akárkit és az utóhatásai olyanok, mint
egy gyomorrontásos vírusnak. Aerosolos kiszerelés. Mit akartok még?
-- Má épp eleget hallottunk -- mordult fel az ork.
-- Arra vagyunk kíváncsiak, mi történhet, ha a szert acetonfürdõbe helyezik.
Lehet, hogy Castillanót meglepte a különös kérdés, de ha így is volt, ez nem látszott rajta.
Átsétált a sötét szobán, szinte rutinból kikerülve a szemetet. Egy asztal tetejérõl felemelt
valamit, ami leginkább egy nagyobb darab szemétnek tûnt. Egy telekom csatlakozó bukkant
elõ. Castillano elõhúzott egy zsebszámítógépet és hozzácsatlakoztatta. Néhány percig
eljátszadozott a billentyûkkel, majd megszólalt. -- Ez beletelik egy kis idõbe. Mikor akartok
találkozni?
-- Nézd meg az UCAS Mai Kémia 2048 decemberi számát -- mondta Sam. -- Most nincs idõ
másolat készítésére.
A közvetítõ átnézte a dokumentumot. -- Wilkins és Chung?
-- Ez az -- felelte Sam, a vadászok felé is bólintva.
Castillano a bajszát simogatva nézte a képernyõt. -- Úgy fest, a Vigid rosszul viseli az acetont.
Nagyon mérgezõvé válik.
-- Most már hisztek nekem? -- fordult Sam a vadászok felé.
A tünde most szólalt meg elõször.
-- Te adtad a címet, Cég Úr. Lehet, hogy a dokumentumot csak úgy odatették.
-- Nem valószínû -- felelte Castillano. Még Samet is meglepte, hogy a közvetítõ hirtelen ilyen
közlékeny lett. -- Nem találta el a hónapot.
-- Jó, tegyük fel, hogy a rohadt vírus tényleg mutálódik. Ki gyártja, Castillano?
-- A Genomicsé a szabadalom. Kizárólagos gyártási szerzõdésük van a Seretechhel.
-- Seretech! -- köpött ki Szellem.
-- Kibaszott szemetek! -- üvöltötte az ork.
Sally és Svindler gondterheltnek látszottak.
-- Mi az? -- kérdezte Sam.
-- Volt velük néhány félreértésünk korábban -- mondta diplomatikusan Sally.
-- És azt gondolod, hogy õk állnak emögött? Hogy szándékosan felültettek minket?
-- Kétségkívül -- mondta a tünde. -- Az Atreus csak arra volt jó, hogy elaltassa a gyanúnkat.
Valószínûleg õk intézték el, hogy a Renraku biztonságiak rájöjjenek, hogy ott vagyunk.
-- De csak miután elhelyeztük azt a rohadt kis játékszert -- tette hozzá keserûen Sally.
-- Miért jó az nekik, ha benneteket elkapnak?
-- Utálnak minket, Mr. Öltöny -- vicsorogta az ork. -- Ez bákinek elég ok.
-- Még csak nem is kellett elhallgattatniuk minket kifelé menet -- tette hozzá Szellem. -- Ha
bármelyikünket is elkapnak, nem tudtuk volna, hogy õk béreltek fel, így a Seretechhez nem
vezetett volna szál. Mi azt sem tudtuk, mire képes az a rohadt vírus, így nem mondtunk volna
semmit. Csak egy szimpla betörés és prototípusrablás lett volna az egész. Nem nagy ügy.
Egészen addig, amíg az emberek el nem kezdenek potyogni. És azért is minket hibáztattak
volna, de valószínûleg azt gondolták, hogy úgy is az Atreusra mutogatunk és akkor õket is
magunkkal rántjuk.
Sally folytatta:
-- A Seretech tiszta marad és páholyból nézi az eseményeket. Elintézik a Renraku riválisaikat
és minket is eltakarítanak az útból. Amelyikünket meg nem szednek le a Raku szamurájok,
azt tömeggyilkosság vádjával elítélik. Azt úgysem hinné senki, hogy nem tudtunk róla, hogy
az anyag mérgezõ. A Seretech meg két legyet üt egy csapásra. Esetleg hármat, ha beáruljuk az
Atreust. És megint a megacég kerül felülre.
-- És most mi lesz? -- kérdezte Sam.
-- Lenyeljük a békát és nem megyünk a napra -- sóhajtott Sally. -- A Seretech veszélyes ügy.
Sam megdöbbent.
-- És mi van a Renraku embereivel? Azok ártatlan emberek. Nem hagyhatjuk õket simán
meghalni.
-- Nem hagyhatjuk? -- kérdezte Szellem.
Samet elöntötte a méreg. Sally elé ugrott és ujjával vádlóan bökdösni kezdte.
-- Azt hittem olcsó pénzért nem csináltok piszkos munkát. Nagyon jó kis fizetség, mi? És ha
rázós lesz a dolog, összecsuklotok. Biztos élvezitek, hogy mások potyognak, nem igaz? És mi
lesz a nagybecsû híretekkel, ha az utcán megtudják, hogyan használtak ki benneteket?
-- Kabbe. Senki nem tujja meg -- motyogta az ork.
-- De õ máris tudja -- kiáltotta Sam és Castillanóra mutatott. A férfi széttárt kezekkel tartotta
vissza a testõreit. -- És õk is tudják!
-- Hmm, Lady Tsung -- mondta csöndesen a tünde. -- Talán visszamehetnénk és kihozhatnánk
azokat a flakonokat.
-- Már túl késõ -- felelte Sally. -- Egy részüket már elhasználták.
-- Elmondhatnánk a Renrakunak, mi folyik itt -- javasolta Sam.
-- Nem hinnének nekünk. És ha hinnének is, akkor is nyomoznának utánunk, mivel azt
gyanítanák, hogy közünk van a dologhoz. Mint ahogy van is. És amikor az emberek
elkezdenek meghalni, vérbosszúvá alakulna át a dolog. Jobb ebbõl kimaradni.
-- Várjatok egy kicsit! -- vágott közbe Sam. -- Castillano, mutasd azt a számítógépet.
A közvetítõ egyszerûen csak Samre bámult és kezét védelmezõen a billentyûzet fölött tartotta.

Sally felsóhajtott: -- Vállalom a felelõsséget.

Castillano átnyújtotta a billentyûzetet.
Sam dolgozni kezdett, közben átkozta a billentyûzet lassúságát. Hirtelen pihekönnyû érintést
érzett a vállán. Hátrafordult és a tünde állt elõtte.
-- Ezzel gyorsabb -- mondta Svindler.
Sam a tünde kabátja alatt rejtõzõ kiberdekkre nézett. Speciális funkcióbillentyûitõl és
vállpántjától eltekintve ugyanúgy festett, mint egy közönséges számítógép-billentyûzet. Sam
lelkesen elvette.
Ez nem olyan lesz, mint egy Egyesült Boeing légibuszba becsatlakozni. Ez egy igazi bejárat a
Mátrixba. És a robotpilóta nem fogja elválasztani a kibertér fényes világától.
-- Itt van a jack -- mutatta a tünde.
Sam hátracsúsztatta a borítólemezt és kihúzta a telekom csatlakozóját. Egy gyors mozdulat és
máris a tünde kiberdekkje foglalta el Castillano számítógépének helyét. Megfogta az
adatkábelt, hogy összecsatlakozzon a dekkel. Hirtelen majdnem meggondolta magát, de aztán
eszébe jutottak az archológiában dolgozó ártatlanok, akik halálra vannak ítélve, ha most nem
segít. Összeszorította a fogát, majd bedugta halántékába a csatlakozót.
A várt éles fájdalom ismét végigfutott az agyán, de el is halványult hamar. Sam az elõtte álló
feladatra koncentrált. Rá sem hederített a kibertérben körülötte hemzsegõ csillogó spirálokra
és lüktetõ adatcsatornákra. Egyenesen a masszív Renraku épület felé indult. A cége jelszavait
használva az egyik kapun belépett a fõ adatbázisba.
Csillagsorok szikrázó rétegei és oszlopai vették körül. Minden egyes csillag egy adatfájlt
jelképezett, a színe a fontossági besorolásáról árulkodott. Sam bevitte a kulcsszavakat a
kiberdekkbe és végrehajtott egy keresést. Nézõpontja szédületes sebességgel vándorolt a
sorok között. A dekk által javasolt minden egyes fájlnál megállt egy kicsit szemlélõdni. A
felesleges adatokat figyelmen kívül hagyta.
A külsõ szemlélõ számára alig néhány másodperc telt el és már meg is találta, amit keresett.
Lemásolta a fájlt, majd gyorsan visszamenekült ahhoz a ponthoz, ahonnan belépett a
Mátrixba.
-- Van egy ellenszer -- mondta az aggódó arccal várakozó társainak, miközben kihúzta fejébõl
a csatlakozót.
-- Hol szerezhetjük meg?
-- Épp ez a baj. Még nem gyártották le sehol. Csak a gépben létezik.
A szobára csönd borult. Sam szinte érezte, hogy a vadászok megpróbálják kigondolni, hogyan
lehetne jóra fordítani a dolgokat.
Castillano megköszörülte a torkát.
-- Biotechnek van egy laborja. Teljesen számítógép-vezérelt tervezõ komplexum. El tudom
intézni, hogy bemutassalak neki. A szokásos díjakért.
Sam ismét reménykedni kezdett. Sallyre nézett. A nõ a mellkasa elõtt összenyomott
tenyerekkel állt. Keze kicsit remegett és karján megfeszültek az izmok, ahogy a kezeit
egymásnak préselte. Sam most elõször vette észre, hogy a mágus jobb kezének kisujján
hiányzik az utolsó ujjperec. Sally végül nagy sóhajtással ellazította az izmait.
-- Csináljuk meg.
***
-- Igazán kedves, hogy benézel hozzánk -- jegyezte meg Crenshaw csípõs udvariassággal,
amikor Sam belépett a piszkos szobába. Bezárta az ajtót, kirekesztve ezzel a külsõ szobából
beszivárgó szürke, kora hajnali fényeket. A sarokból áradó ürülékszag szinte elviselhetetlen
volt.
-- Megpróbáltam segíteni a társaságnak.
-- Azzal, hogy benyaltál ezeknek a bûnözõknek. Inkább magadon próbáltál segíteni --
morogta Crenshaw. -- Azt gondolod tán, hogy jobb vagy nálunk? Hogy másképp fognak veled
bánni, ha hozzájuk dörgölõzöl?
-- Te most azt hiszed, hogy megpróbáltam a magam javára alkudozni? -- kérdezte
hitetlenkedve Sam.
Crenshaw grimasza elárulta, hogy pontosan erre gondolt.
-- Azért, mert te így gondolkozol, még ne hidd, hogy mások is így gondolkoznak. Van aki
törõdik másokkal.
-- Ja, és én vagyok Miki egér.
-- Tévedsz, Crenshaw. Azt remélem, meg tudok menteni néhány életet.
-- Elõször is a magadét.
-- Nem. Elõször is az archológiában dolgozó néhány cégtársunkét -- Sam elmesélte, hogy
verték át a csoportot és hogy úgy döntöttek, valamit csinálnak ez ellen. -- Velük megyek,
amikor be akarják juttatni az ellenanyagot.
-- Hõs akarsz lenni?
Ez eddig meg sem fordult Sam fejében. -- Szükségük van a segítségemre.
-- A hõsök elhaláloznak, kölyök. Ezt még ezek a fafejek is megértik. Nem kellesz te nekik
hozzá.
Sam feltételezte, hogy a nõnek igaza van, de az is biztos, hogy bárhol is hatoltak be a múltkor
az archológiába, a Renraku biztonsági szolgálat azt a bejáratot már rég megszüntette vagy
lezárta.
-- Talán csak arról akarok megbizonyosodni, hogy tényleg megcsinálják.
Crenshawt ez nem gyõzte meg.
-- Ám legyen, kölyök. Majd úgy teszek, mintha meggyõztél volna nemes szándékaidról. Ha
kitör a tûzharc, az érzelgõsek csak annyit érnek, mint egy kiégett JMÉ chip. Tudod, hogy
veszélyes a dolog.
-- Nem érdekel -- Sam maga is meglepõdött a hangjából kicsengõ határozottságon. -- Meg
kell csinálni.
-- Crenshaw-sannak igaza van -- suttogta Jiro a sarokból, ahová lefektették. Sam még csak
észre sem vette, hogy a férfi ébren van. -- Hagyd. Csak elrontod a társaságnál elfoglalt
pozíciódat.
-- Szóval téged is megfertõzött, Tanaka-san -- Sam szomorúan megcsóválta a fejét. -- Nem
törõdöm a társaságnál elfoglalt pozíciómmal. Meg fogják érteni, hogy a társaság iránti
hûségem kényszerít erre a lépésre. Segítenem kell az árnyvadászoknak, hogy ne vesztegessék
feleslegesen az idejüket az archológiában.
Crenshaw elvigyorodott, Tanaka pedig lehajtotta a fejét és ismét elcsöndesedett. Sam látta,
hogy nem hatottak rájuk az érvei. De így is jó. Rövid kibertérbeli túrája és az alváshiány már
épp eléggé kimerítették. Pihenésre volt szüksége. A vadászatot másnap éjjelre tervezték.
Határozottan veszélyes meccsnek néztek elébe. Észnél kell majd lennie. Sam lefeküdt a földre
és elnyújtózott a kemény padlódeszkákon. Néhány pillanattal késõbb már aludt is.
Arra ébredt, hogy egy kéz nehezedik a vállára. Az ajtóból vörös fény ömlött be a szobába. A
ragyogás megvilágította Szellem arcvonásait.
-- Ideje indulni, sápadtarcú.
Sam nehézkesen felült és megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai. Egy pillanatig
nem tudta, hol van, de az ismerõs szag hamar visszahozta a valóságba. Gyorsan körbenézett
és látta, hogy rajta kívül csak az amerindián tartózkodik a szobában.
-- Hol vannak a többiek?
-- Úgy gondoltuk, az lesz a legjobb, ha biztonságosabb helyre szállítjuk õket, amíg vissza nem
térünk.
Sam bólintott, Szellem pedig csendben átvágott a szobán. Talán igazat beszélt a férfi. De az is
lehet, hogy a vadászok túszként tartják fogva a társait, hogy õ jól viselkedjen. Arra nem akart
gondolni, hogy esetleg megölhették a társait, hogy ne kelljen õrizni õket. De tény, hogy ez a
lehetõség is fennállt. Crenshaw cinikus szavai visszhangzottak a fejében. Vajon tényleg
megbízhat ezekben a fickókban?
Sam nagy recsegéssel szintén átevickélt a szobán. A külsõ szobában Sally, Szellem és az ork
éppen azzal foglalkoztak, hogy ellenõrizzék a testükre csatolt mindenféle fegyvert és
felszerelést.
-- Hol van Svindler?
Sally rámosolygott. -- Ne aggódj. Olyan helyen, ahonnan zavartalanul be tud szállni a
Mátrixba. Ma is rázós futama lesz a kibertérben, akárcsak a múltkor.
-- A többiek vele vannak?
-- Csak ne kérdezõsködj túl sokat -- intette a nõ.
Szellem egy kést csúsztatott a csizmáján lévõ tokba, majd felemelt egy csomagot a földrõl és
Samnek dobta. Sam ügyetlenül kapta el, meglepte a csomag súlya. A fekete papírcsomagolás
valami nagyobb darab tárgyat rejtett. Sam szemügyre vette. A csomagolópapír alól fém
csillant elõ. Sam teljesen kihámozta a tárgyat.
-- Egy repeszpuska -- mondta Szellem. -- Tudod használni?
Sam végignézett a gonoszul csillogó fegyveren. -- Nem.
-- Naccerû -- morogta az ork. -- Hátúról fog seggbelõni minket, Sally.
-- Ha megteszi, jön utánunk -- felelte a nõ. -- Ezt ugye tudod, Verner?
Tudta. Túlzottan is jól. Megpróbált szólni, de nem jött ki hang a torkán. Helyette inkább
bólintott.
-- És jusson eszedbe -- horkantotta az ork --, hogy rajtad tattom a szemem.
A vigyázó tekintettõl kísérve Sam óvatosan a földre fektette a puskát és lehúzta róla a
védõborítást. Aztán közelebb hajolt és felcsatolta a töltényövet és a pisztolytáskát. Ezeket a
fegyver megpillantásának izgalmában nem is vette észre az elõbb.
-- Úúú, nézzétek -- gügyögte a ork. -- Egy félelmes árnyvadász. Hû, de be vagyok gazóva!
-- Fogd be, Kham -- parancsolta Sally. -- Verner mindent jól fog csinálni, ha nem piszkálod
állandóan.
Sally a derekára csatolta a töltényövét, majd rojtos kabátjának egy lebbenésével az ablak felé
indult. Sam indult volna utána, de hirtelen egy kéz ragadta meg a karját. Hátranézett és
Szellem humortalanul vigyorgó arcát pillantotta meg. A bordáinál érzett nyomás arra
késztette, hogy lenézzen. Az amerindián egy fegyvert tartott a bordáinak. Sam nagyot nyelt.
Sam eredetileg nem akarta elvenni, de ha ezek megbíztak benne annyira, hogy fegyvert adtak
a kezébe, talán õ is megbízhat annyira õbennük, hogy elfogadja, erre valóban szüksége lehet.
Elvette a fegyvert és a tokjába csúsztatta.
A tûzlétra nagyokat recsegett az árnyvadászok súlya alatt. Sam attól tartott, kiszakadnak a
bilincsek a falból és mindnyájan lezuhannak az alattuk húzódó sikátorba. De nagy
meglepetésére, amikor leértek, a rozoga alkotmány ugyanolyan stabilnak festett, mint elõtte.
Három motorkerékpár várakozott a sikátorban. Közülük kettõ gyors Yamaha Rapier volt.
Sima, tiszta mûanyagfelületei alapján teljesen újnak tûnt. A harmadik egy masszívabb járgány
volt, egy Harley Scorpion. A gép csupa motorból, vasból és furcsa szorítóbilincsekbõl meg
kampókból állt.
-- Te velem gyüssz -- röfögte az ork és felült a Scorpionra. Sam felült a bûzös metahumán
mögé. Sajnos semmilyen kapaszkodót nem talált, csak az orkot magát, és úgy döntött, azzal
inkább mégsem próbálkozik meg. Kham kilõtt, Sam pedig majdnem lebucskázott a motorról,
amikor befordultak a sarkon. A Rapierek motorzaja csakhamar csatlakozott a Scorpion
harsogásához. A társaság V-alakzatban indult el a pusztulat utcáin.
Seattle utcái motorkerékpárról is ugyanazt a képet mutatták, mint amikor a közvetítõhöz
mentek. Legalábbis ami a pusztulatot illeti. Amikor civilizáltabb negyedekbe értek, az
utcákon kevesebb ember nyüzsgött és a zajok és fények is csökkentek. A vadászok azonban
nem keltettek nagy feltûnést. Más motorosokat is láttak hosszú bõrkabátokban. A pusztulat
utcáin nyüzsgõ kemény fiúkat konszolidáltabb népek váltották fel, bérmunkások, családok és
egyéb normális emberek.
Seattle határváros volt, a Szelis-Síd Tanács vad területei között egyedül. A Kanado-Amerikai
Egyesült Államok elõretolt állása egy idegen föld szívében, kereskedõváros a Csendes-óceán
partvidékén. Ennek megfelelõen kemény és öntörvényû helynek kellett lennie, valami
olyasminek, amilyen a Vadnyugat lehetett annak idején, amikor férfiak és nõk egyaránt
pisztolytáskában hordták a maguk törvényét.
A nagy társaságok szerencsére mindenre odafigyeltek, ami kellemetlenül érinthette az üzletet
és ezek mellett még békerendõrök is mûködtek az utcákon. Magándetektívek és Lone Star
õrjáratok járták az utcákat nehézfegyverekkel, hogy védelmezzék megbízóikat. A társaságokat
nem érdekelte, hogy az emberek mit mûvelnek egymással, az azonban igen, hogy mit
mûvelnek a társaság vagyonával és dolgozóival.
Tokió rendezett békéje után Sam furcsának és idegennek találta az itteni kényes egyensúlyt a
káosz és a civilizáció között. Volt azonban Seattlenek egyfajta pezsgése, ami minden
kultúrája, fejlettsége és történelme ellenére Tokióból hiányzott. Lehet, hogy kezdte
megszeretni ezt a várost.
Minél közelebb értek a központi üzleti negyedhez, a környék annál civilizáltabb képet
mutatott. A villanyautók és tömegközlekedési eszközök itt már megszokottnak számítottak.
Motorkerékpárokat csak ritkán lehetett látni. Annál több Lone Star jelvényt viselõ járõrkocsi
járta viszont az utcákat. Az emberek itt túlnyomórészt a nagy társaságok alkalmazottai voltak,
de a társadalom legalján élõk ezekrõl az utcákról sem hiányoztak. A furcsaság és idegenség
érzete továbbra is megmaradt Sam tudatának perifériáján. Ilyesmit soha nem érzett Tokióban.
De élvezte a dolgot.
Seattle belvárosába érve ráfordultak az Alaskan utcára és dél felé haladtak. A távolban
magasodott az archológia. A környezõ épületek szinte eltörpültek mellette. Az archológia
sötét északi falán a Renraku név virított hideg kék betûkkel angolul és japánul. Alatta a
társaság emblémája ragyogott arany színekben -- a jól ismert pont koncentrikus körökkel
körülvéve.
Sam biztonságot, otthont adónak találta ezeket a szimbólumokat. A Seattle fölött lebegõ
archológia hatalmasnak és elérhetetlennek tûnt. És baljóslatúnak. Sam elképzelte, hogy az
eredetileg rádióhullámokat szimbolizáló koncentrikus körök valójában radarhullámok,
mindent látó energianyalábok, melyek arra irányulnak, hogy felfedezzék és elpusztítsák a
társaság ellenségeit. Korábbi izgatottságát hirtelen félelem váltotta fel. A zsúfolt utcán is
meztelennek és kiszolgáltatottnak érezte magát. A Vörös Szamurájok már bizonyára figyelik
õket.
De ha figyelték is õket, még semmilyen akcióba nem léptek. A vadászok letértek a fõútról és
mellékutcákon haladtak tovább a kikötõ raktárépületei között. Amikor elérték céljukat, a
Kibenec Transport nagy rakodódokkjait, lassítottak. De a hatalmas, hullámos lemezbõl
készült kapuk továbbra is mozdulatlanok maradtak.
-- Rohatt tünde, megin lemaratt -- morogta Kham, hangját azonban szinte teljesen elnyomta a
motorok dübörgése. -- Biztos kiment virágot legelni.
Szellem intett, hogy tegyenek egy kört a tömb körül. Erre az ork megint felnyögött. --
Mindenki ránk fok figyenni.
-- Nincs más választás -- kiabált át Sally a motorjáról.
A második kör végén a hat ajtó közül a harmadik feltárult, ahogy befordultak a sarkon. A
vadászok bemotoroztak rajta, majd leállították gépeiket. A masszív kapu ismét lecsukódott,
elzárva õket az utcától. Hirtelen csend borult rájuk.
Szellem magabiztosan kalauzolta õket a sötét épületek között. Végül elérkeztek egy
karbantartó panelhez. Egy kis matatás egy multiszerszámmal és a panelt már le is emelték.
Lemásztak a panel mögött rejtõzõ rozsdás, rozoga létrán. Az épületbõl sós tengerszag áradt.
Sam ha figyelt, jól hallhatta a vízcsöppek csattanását a betonon.
-- Oké, sápadtarcú. A legelsõ nyugati dokkban vagyunk Gyors Freddie Sebészeténél. Innentõl
te vezetsz.
Samnek fogalma sem volt, merre van Gyors Freddie Sebészete, de az archológiáról eddig
látott térképek alapján emlékezett a dokkra. Kimentek az utcára és a dokktól elindultak az
archológia felé. Az épülettömb mellett körbefutó úttól körülbelül harminc méterre egy
javítómûhelyhez vezetõ kapura mutatott. Mielõtt Szellem elõvehette volna multiszerszámát,
Kham vállával nekifeküdt a dróthálós kapunak. A vékony lánc elpattant és a lakat a földre
koppant.
-- Sietünk vagy nem? -- morogta Kham mentegetõzve.
Elosontak a pihenõ gépek mellett. Sam a csontvázépület pincéjébe vezette õket. Egy kis
kutatás és már meg is lelte, amit keresett.
-- Ez az akna az archológia hõcserélõ csöveihez vezet. Azok mellett be tudunk jutni egy be
nem fejezett karbantartó állomáson keresztül.
-- Remélem, nem tévecc, cimbora. Ennem tûnik kényelmes menetnek.
Sam is remélte, hogy nem téved. Az egész behatolás egy háromhetes építési ütemterven
alapult. A dokumentum szerint az állomást azóta már be kellett volna fejezni és ellátni
biztonsági berendezésekkel. Sam abból indult ki, hogy az archológiában szinte minden munka
jócskán késett a kitûzött határidõhöz képest. Ha ez esetben a munkások véletlenül pontosak
voltak, akkor nem fognak tudni bejutni.
Az ork félelmei beigazolódtak. A mászás végülis egyáltalán nem bizonyult "kényelmes"
menetnek. A nagydarab metahumán kétszer is beakadt az aknakanyarulatokba, miután úgy
akart továbbmászni a szûk réseken, hogy egyetlen felszerelési darabját sem vetette le magáról.
Két verejtékes órával késõbb elérték a karbantartó állomást. A nyitott aknanyíláson át halvány
fények szûrõdtek ki az állomásról.
Sam megtörölte izzadt homlokát. Most legalább már nem kell amiatt izgulnia, hogyan
reagálnak a vadászok, ha zárva lesz az akna vége. Terv szerint megtalálták az állomás
terminálját. Sam nem csatlakozott be, csak simán odaállt és bepötyögte a kódot, ami alapján
Svindler tudni fogja, hogy sikerült bejutniuk az archológián belülre.
Svindler szinte azonnal válaszolt a terminál hangszóróján keresztül.
-- Késésben vagytok.
Sally megrázta a fejét, belefojtva ezzel Sambe az ingerült választ.
-- Mindnyájan készen állunk a következõ szakaszra?
-- Biztosíthatom, hölgyem. Az ellenõrzõpontokat utasítottam, hogy egy karbantartó csapat fog
érkezni. Átmeneti belépési kártyák várnak rátok az alfa-szinten, de ahhoz, hogy felvegyétek
õket, a különleges képességeiteket kell használnotok. Sajnos nem rendelkezem az
aktivizálásukhoz szükséges kódokkal és arra sem volt idõm, hogy hamisítványokat készítsek.
Igazán figyelemreméltó az itteni rendszer. Nagyon kifinomult.
-- A dicshimnuszt majd késõbb, tünde -- vágott közbe Szellem. -- Mit fogunk csinálni a
kódokkal?
-- Nem kell próbálgatnotok, Bicskás Úr. Azt hiszem, van más megoldás is. Ha a nemes Cég
Úr bepötyögi a saját kódját, azt rá tudom másolni a kártyákra. A kódismétlést majd egy
rendszerhiba mögé bújtatom.
A vadászok várakozásteljesen néztek Samre. Samnek kiszáradt a torka. Ha a Renraku
hatálytalanította a személyes kódját, miután õ eltûnt, a terv füstbe ment. Sõt, ami még
rosszabb, riadót is kiválthat. De bármelyik is történjen, felrúgja a céggel kötött
hûségszerzõdését. Ha ugyan nem tette ezt már meg azzal, hogy ezeket az embereket
kalauzolja a Renraku archológia belsejében.
-- Svindler?
-- Parancsára, Cég Úr.
-- Ha beütöm a kódomat, el tudod olvasni, vagy csak vakon másolod le?
-- Miért e bizalmatlanság? Hát nem Svindler vagyok, a Mátrix varázslója? Ha a kódból
egyszer adat lesz, azt csinálok vele, amit akarok.
Nem, gondolta Sam, nagyon is nagy bizalomról teszek tanúbizonyságot. Csak a tollaidat
borzolod, amikor azzal hencegsz, milyen nagyfiú vagy.
-- Nem tartod meg a másolatot egy következõ vadászatra?
-- Cég Úr, ön megsért. Természetes, hogy nem. A célszerûség szem elõtt tartása volt az oka
annak, hogy ezt javasoljam. Egy magamfajta dekás azt nyit ki, amit akar, és akkor, amikor
akarja.
-- Ezt jó hallani, Svindler -- felelte Sam. Ez valószínûleg azt jelenti, hogy ezt nem tudod
megtenni. -- Begépelem.
Amíg Sam a kódját pötyögte be, Kham félrehúzta Sallyt. Négy pár Renraku munkaruhával
tértek vissza, a hozzájuk való sapkákkal együtt. Miközben a vadászok öltözködni kezdtek,
Sam csak állt, kezében a munkaruhával.
-- Ez nem fog menni -- mondta végül. -- Sally és én talán átjutunk, de ti ketten nyilvánvaló,
hogy nem Renraku alkalmazottak vagytok.
-- Mér, a Raku válogat a munkások közt? -- morogta az ork.
-- Igen, ha módjában áll.
-- Húzd csak fel azt az overallt, sápadtarcú. Sally majd elintézi a dolgot.
Más választása nem lévén, Sam engedelmeskedett. -- Mit értesz az alatt, hogy Sally majd
elintézi a dolgot? -- kérdezte, miközben felhúzta a fehér ruhát.
-- Egy kis illúzióvarázslat -- felelte a nõ. -- Az õrök azt fogják látni, amire számítanak.
-- Ha ezt meg tudod csinálni, miért bajmolódunk az overallokkal?
-- Így könnyebb. Minél kevésbé kell megváltoztatnom a valóságot, annál könnyebben veszik
be az õrök is.
-- De ha ezt meg tudod csinálni, miért nem sétáltunk be simán a bejárati kapun?
-- A tridimek miatt -- felelte Sally. -- És most maradj csöndben egy kicsit, hadd koncentráljak.

Sally lehunyta a szemeit és a varázskardjának a kabátján vágott résen kikandikáló markolatára

helyezte bal kezét. Jobb kezét bonyolult mozdulatokkal lassan elõre és hátra mozgatta. Sam
mintha valami halvány derengést látott volna a kezei nyomában. De lehet, hogy csak
képzelõdött.
Annyira különös volt az egész. Sam körbenézett és látta, hogy Szellem arcára kiül az
idegesség. Valami talán nem jól ment? Az orkra nézett. Kham ámulattal telten bámulta Sallyt.
Arckifejezése a vágyakozás és a félelem keveréke volt. Az ork könyékkel mellbe ütötte
Samet.
-- Imádom, ha íccsinál -- suttogta.
Sally szeme ismét kinyílt és a varázslat már készen is volt. Utasította õket, hogy a
fegyvereiket rejtsék a szerszámos dobozokba. Miután ez megtörtént, beültek egy siklókocsiba
és a liftekhez hajtottak.
Az alfa szinten az õr gyanakvás nélkül fogadta õket. Átnyújtotta a belépõkártyákat anélkül,
hogy különösebb figyelmet szentelt volna a csoportnak. Sam látta, hogy jól mûködik a
varázslat, mert amikor Kham átvette a neki járó kártyát, az õr elé lépett és középsõ ujját
kinyújtva bemutatott neki. Szinte hihetetlen, de az õr nem reagált.
Amikor ismét biztonságban voltak egy másik liftben, Sam odahajolt Sallyhez és a fülébe
súgta:
-- Kham az elõbb nem egészen úgy viselkedett, mint egy átlagos munkás. Miért nem reagált
az õr?
A nõ finoman felkacagott. -- Ismerem már Khamot. Az õ részét mindig alaposabban
kidolgozom a varázslatban.
A lift lefékezett, a csapat pedig kilépett egy folyosóra. A folyosó javarészt üres volt. A néhány
késõ éjjel is itt dolgozó férfi és nõ rájuk sem hederített. Sam csak most emlékezett vissza,
hogy Tokióban õ is mindig átnézett a szerelõcsoportokon. Az is megfordult a fejében, hogy
egyáltalán felfigyelnének-e rájuk, ha nem mûködne Sally varázslata. Nemsokára egy másik
ellenõrzõponthoz érkeztek. Sam ismét csak örült annak, hogy Sally megerõsítette a
varázslatának Khamot illetõ részét, ugyanis ezúttal az ork vadul kinyújtotta sötétlila nyelvét a
pult mögött ülõ nõ irányába. A nõ azonban csak egyszerûen minden jót kívánt, majd tekintetét
ismét a pult belsõ felén villogó tridim képernyõre szegezte.
Három lifttel és két ellenõrzõponttal késõbb elérték a Számítógépes Rendszerkutatás irodáját.
Az itt álló õr mellett a megszokott módon haladtak el. Odabent gyorsan kapcsolatba léptek a
tündével, aki visszajelzett, hogy minden csöndes.
-- Túl sima a dolog -- jelentette ki Szellem. Két Ingramját elõhalászta a szerszámos dobozból.
Az egyiket az övébe tûzte, míg a másikat lövésre készen a kezében tartotta. Kham és Sally is
megragadták a saját fegyvereiket. Úgy tûnt, sokkal inkább megbíznak a szamuráj ösztöneiben,
mint a tünde jelentéseiben.
-- Elsõ a biztonság, sápadtarcú -- mondta az amerindián, amikor meglátta, hogy Sam nem
veszi kézbe a saját fegyverét. -- Nem lesz idõd visszamenni, ha elkapnak minket.
Sam vonakodva felvette a repeszpuskát.
-- Gyorsan kell csinálni -- mondta Sally és elõhúzta a Castillano biotechnikusa által
biztosított, ellenanyagot tartalmazó ládákat. -- Szórjátok szét. Nem tudjuk, mennyit használtak
el az anyagból és hol. De mindent meg kell tisztítanunk a Seretech piszkától.
Szétváltak.
Sam éppen a harmadik szobáját, a rendszerfejlesztõk hatalmas munkatermét akarta beszórni,
amikor Sally csatlakozott hozzájuk.
-- Megvan mind -- mondta a nõ és õ is nekilátott a permetezésnek.
Egy perccel késõbb megjelent egy vörösbe öltözött biztonsági õr. Lehet, hogy váratlanul
nézett be ide, lehet, hogy éppen útban volt az õrhelyére. Mindenesetre nem volt sietõs a dolga
és ez felbátorította Samet. A sok siker után Sam úgy érezte, Sally varázslata tökéletes. Szinte
teljes biztonságban érezte magát. Most, hogy Sally is itt volt a szobában, semmi rossz nem
történhet. A varázslat mindannyiójukat megóvja a lebukástól.
Amint az õr elhaladt mellette, Sam felemelte fegyvert tartó kezét és intett az õrnek. Az õr
visszaintett, majd folytatta tovább az útját. Már majdnem eltûnt az ajtó mögött, amikor
hirtelen megállt és tágra nyitott szemekkel megfordult.
-- Vigyázzon, hölgyem -- kiáltotta Sallynek, miközben a fegyveréért nyúlt. -- Fegyveres
behatoló!
-- N... nem... -- dadogta Sam és felemelte a repeszpuskát.
Az õr rá sem hederített. Elõhúzta a saját fegyverét és tüzelõállásba helyezkedett.
Sam meghúzta a ravaszt. A fegyver hátraugrott, miközben egy csomag mûanyag repeszt
küldött útjára. A majdnem szubszonikus sebességgel repülõ hegyes mûanyagdarabkák
bíborvörös csíkot festettek az õr mellkasára és vállára. A férfi hátratántorodott, vér bugyogott
a szájából, majd elterült és nem mozdult többet. Fegyvere szinte természetellenesnek tûnõ,
tiszta csengéssel csapódott a padlónak.
A következõ csattanást Sam fegyvere szolgáltatta, ahogy a padlóra esett.
A lövés hangjára Szellem és Kham rohanvást közelítettek.
-- Haj, haver! Mitöttént? -- ugatta az ork.
-- Az õr valószínûleg észrevett valamit a varázslatból -- felelte Sally.
Sam kábán állt, lelki szemei elõtt újra és újra lepörgött az utolsó néhány másodperc. Látta,
amint az õr megfordul, értetlen kifejezéssel az arcán. Semmi félelem. Semmi aggály. Csak
értetlenség. Aztán a barna szemek szélesre nyíltak, amikor meglátták a repeszpuskát.
-- Azt hiszem, meglátta a puskát.
Sally mondott valamit, amit akár káromkodásnak is lehetett venni. Dobbantott a lábával.
-- Szerszámnak kellett volna látnia. De mivel a repeszpuska olyasvalami, amihez nem voltál
hozzászokva, a varázslat nem tudta tökéletesen elfedni.
-- Már megtörtént, Sally -- mondta Szellem csitító hangsúllyal. Odalépett az õrhöz, hogy
megvizsgálja.
-- Lelõttem -- mondta Sam. Kábának érezte magát.
-- Ne aggóggy, cimbora -- felelte Kham. -- A cég úccse fogja megtunni, hogy te vótá az.
-- De meghalt -- tiltakozott Sam.
-- Még nem -- felelte Szellem. -- De meg fog; ha nem kap kezelést. És ha kap, miközben itt
vagyunk, mi is halottak leszünk.
-- Fejezzük be és tûnés -- zárta le Sally a beszélgetést.
Ismét hozzáláttak a munkának, hagyták, hogy Sam csak álljon és bámuljon.
Az õr fiatalnak tûnt, nem lehetett sokkal idõsebb, mint Sam. De az élete hamar véget ért, mert
a varázslat nem egészen úgy mûködött, ahogy tervezték, és mert Sam ostoba volt és pánikba
esett. Ez nem tûnt igazságosnak.
Az õr nem olyan volt, mint az utcai vagány gyerekek. Még csak nem is az arctalan Vörös
Szamurájok közé tartozott, akiket már megedzettek az élet keménységei. Csak egy fiatal
kölyök, aki a munkáját végezte. Még védeni próbálta Sallyt, mert azt hitte, hogy õ nem
tartozik hozzá a csapathoz, és egyedül Sam a betolakodó. Micsoda ostoba irónia.
Miért fogadta el a fegyvert a vadászoktól? Nem tûnt valószínûnek, hogy szüksége lett volna
rá. Szüksége volt rá? Akár igen, akár nem, tény, hogy használta. És az eredmény itt feküdt a
lába elõtt.
Hogyan vezethették idáig a jó szándékai?
Végtelennek tûnõ néhány perc múltán Sam észrevette, hogy Szellem õhozzá beszél. Pislogott
egyet és rájött, hogy már nem a Számítógépes Rendszerkutatási Központban vannak. A
vadászok valahogy kihozták onnan és most a föld alatti F-szint felé tartottak egy liften. Az
eredeti terv szerint ez volt az utolsó megálló az archológián belül. A tündének közben az volt
a feladata, hogy elintézze, hogy kapjanak egy kocsit, amivel elhajthatnak.
-- Gyerünk, sápadtarcú. Hallgass ide -- mondta Szellem. -- A tünde bekapcsolt egy vészriadót
az õrnek. Most már orvosi felügyelet alatt áll a fickó. Így már elégedett vagy?
-- Elégedett? -- Sam számára olyan távolinak tûnt a saját hangja, mintha valaki más beszélne
helyette. -- Tudnom kell, hogy rendbejött-e.
-- Ezt valószínûleg nem fogod megtudni.
-- Ti csak menjetek tovább. Én visszamegyek, hogy megtudjam. Ti már megcsináltátok, ami
nektek kellett. Már nincs rám szükségetek. Menjetek csak. Hagyjatok itt.
-- Hogy kihíjjad a rohatt katonákat -- horkantotta Kham.
-- Nem hívom ki õket -- ellenkezett Sam.
-- Naná, hogy nem -- felelte az ork és egyenesen Sam gyomrának nyomta HK227-esét. -- Mer
gyüssz velünk.
Sam Sallyre és Szellemre nézett, de csak hideg tekintetekkel találkozott. Szellem elvette
Samtõl a repeszpuskát, amely korábban valahogyan visszakerült Sam övébe. Sam lehajtotta a
fejét és hagyta, hogy elvezessék.
Amikor az elkötött furgonnal a Western sugárúton jártak, Sam szirénázást hallott odafentrõl.
Felnézett és egy DocWagon légimentõt pillantott meg, amint éppen leszállt az archológia
egyik leszállóhelyére. Eltûnõdött, vajon idõben érkezett-e ahhoz, hogy még segíteni tudjon.
A maga választotta védekezõ kábulat falán csak érzékfoszlányok villantak át. Egy gyengén
megvilágított épület, ahol a fehér overallok eltûnnek egy szemétmegsemmisítõben. Fények és
árnyékok. Az ork bûze. Egy sziréna vijjogása. Az arcába csapó szél és az ülése alatt dohogó
erõs motor.
Hirtelen arra lett figyelmes, hogy a motor robaja megszûnik és a szél sem vág többé az
arcába. Kham mögött ült. A Scorpion robaja alapjáraton tompa morgássá szelídült. Ismét a
pusztulatban voltak valahol.
-- Itt leszász, Verner.
Sam átlendítette lábát a motoron. Megállt a három árnyvadász között. Sally felé fordult.
-- És mi van a többiekkel? Most már elengeditek õket?
Szellem válaszolt.
-- Már egy félórája szabadok. Most már az archológiában vannak, ha elég bátrak voltak
ahhoz, hogy a Harmadik sugárúton haladó buszjáratot válasszák az Orkvároson keresztül.
-- És veled mi lesz, Verner? -- kérdezte puhán Sally. -- Te is visszamész a Renrakuba?
-- Természetesen -- felelte Sam automatikusan. -- A társaságnak dolgozom.
Kham csattanósat köpött a betonra. Sally rávillantotta rosszalló tekintetét, majd ismét Sam
felé fordult.
-- Lehet, hogy ez ostoba döntés.
-- Nem hiszem. Biztos vagyok benne, hogy meg fogják érteni.
-- A temetésedre mész -- horkantotta az ork, majd felpörgette a motorját és eltûnt az
éjszakában.
-- Sok szerencsét -- mondta Sally és õ is elhúzott Rapierjén.
-- Nagyon lojális vagy, sápadtarcú. Remélem, meg is érdemlik -- Szellem odalökte Samnek a
repeszpuskát. -- Szükséged lehet rá, amíg haza nem érsz, de aztán remélem találsz majd neki
egy helyes szemétmegsemmisítõt, mielõtt találkozol a biztonsági embereiddel.
Az amerindián Rapierje vad csikorgással elhúzott ugyanabba az irányba, amerre a többiek is
eltûntek.
Sam pedig magára maradt az utcán. Kicsit odébb egy árva korcs kutya kutatott a
szeméthalmok között ételmaradékok vagy patkányok után. Sam letette a puskát a lába elé és
leült a járdaszegélyre.
Sokáig bámult a fegyverre, amíg észrevette, hogy nincsen egyedül. A korcs otthagyta a
szemétkupacot és leült Sam mellé. Ő is a fegyvert nézte.
-- Tudod te, hogy mihez kezdjek?
A kutya nyüszített egyet és megpróbálta megnyalni Sam arcát.
-- Semmi kajám nincsen a számodra.
Az állat farka tompán dobolt a kövezeten. Sam felállt. A kutya is. Elindult az utcán, majd
néhány lépés múlva megtorpant és visszanézett Samre.
-- Hát akkor veled vadásszak ezentúl?
A kutya felemelte a fejét.
-- Nem. Most nem. Ez az árnyékélet nem nekem való.
Sam kiválasztott egy irányt, mely remélhetõleg valami barátságosabb környékre vezetett és
elindult. Az éjszakai égbolton derengõ fények megerõsítették, hogy valószínûleg jó irányba
halad. Néhány tucat lépés után észrevette, hogy a kutya mellette üget.
-- Velem jössz?
A kutya vakkantott egyet.
-- Helyes, barátom -- mondta Sam és továbbment. -- A hûség nem könnyû erény. De azt
hiszem, ez téged nem aggaszt. Végülis csak hû maradsz a saját természetedhez.
Ember és kutya szótlanul baktattak egymás mellett. Mögöttük pedig az eleredõ esõ halkan
dobolni kezdett a kövezeten fekvõ, magányos fegyveren.

ELSÕ RÉSZ
Ehhez, barátom,
egy fizetés nem elég

2051.
Samuel Verner soha nem hitt a Gépben Lakozó Szellem meséjében.
Akármilyen bizarr is a mese, mindig kell lennie egy logikus magyarázatnak. Egyes sztorik
egyszerû kitalációk voltak, más meséket magukat technomágusnak tartó dekások terjesztettek,
megint másokat tehetségtelen behatolók találtak ki, hogy saját hibáikat magyarázzák.
Semmilyen bizonyíték nem mutatott arra, hogy a Mátrixban bármiféle testetlen szellem élne.
De most a Renraku archológia Mátrixának elektronikus ege alatt Sam még egyszer
elgondolkodott ezen.
Sam saját kivetülése éppen egy adattárban dolgozott, amikor egy perszona ikon lépett be
ugyanoda. Az ikon magja a szokásos Renraku dekás alakját viselte: egy jólöltözött bérmunkás
krómosan csillogó figuráját. A figura munkaruhájának bal mellén, vállán és hátán a Raku logo
világított kékes neonfénnyel. A krómfelületrõl visszatükrözõdött az adattár vizuális
megjelenítésére szolgáló, kavargó szám és betûhalmaz. Mint mérges sebek, harsány, vörös
csíkok szántották fel az ikon felületét és enyhén világító felhõkörvonal lengte körül a figurát.
A figura külsõ héja a kabuki bohóc karikatúrája volt. Ha valaki egyszer is látta ezt a bohócot
elõadás közben, egészen biztos, hogy soha nem felejtette el emelkedett, pátoszos, kissé
erkölcstelen, hatalmas kacagásra ingerlõ viselkedésmódját. Sam is jól ismerte a kabuki figurát
és krómosan csillogó tükörképével is gyakran találkozott a Mátrixban. A cég jelvényét viselõ
bohókás figura Jiro Tanaka perszona ikonja volt.
Csakhogy Jiro már legalább három órával ezelõtt meghalt.
Mielõtt napi munkája elkezdõdött volna, Sam törvénytelenül behatolt az archológia kórházi
adatbankjába. Jiro fájlját lezárták, bár még nem pecsételték le. A fájlban talált orvosi
jelentésekbõl megtudta, hogy Jiro agymûködése 6:30-kor leállt. Sam elszomorodott, de nem
lepte meg a hír; a fiatal dekás állapota az utóbbi idõben fokozatosan romlott, miután öt nappal
ezelõtt véletlenül lezuhant egy nyitott erkélyrõl. A kétemeletnyi zuhanás összetörte a csontjait
és súlyosan megrongálta belsõ szerveit. A doktor csak annyit mondott, hogy nem lát sok
esélyt a gyógyulásra, tekintettel a lehetséges agysérülésre és arra, hogy a betegbõl
nyilvánvalóan hiányzik az akarat a felépülésre.
Jiro ikonja most mégis itt volt a Mátrixban. Lassan, bizonytalanul mozgott az adatsorok
között, mint egy frissen kiszabadult lélek, mely még nem szokott hozzá teljesen új formájához
és képességeihez. A szellemek a valós világban is lehetetlen dolognak számítottak; hát még a
Mátrix szigorúan logikus világában. A Mátrix világát alkotó képeket csak a programozók
generálták annak érdekében, hogy a számítógép hihetetlen sebességét felhasználva
könnyebben lehessen nagy mennyiségû adattal bánni. És mint ilyen, az egész csak kivetített
képekbõl állt, nem volt valós "világ". Következésképpen nem létezhettek benne sem
szellemek, sem elkóborolt lelkek.
A nagy adatbázisokat vadászterületüknek kiszemelõ besurranó dekások szerint a behatoló
dekás lelke bezárva maradhat a Mátrixban, miután az agyát szétégette valamiféle gyilkos
jelenlétgátló program. Sam épp elég tudományos cikket olvasott arról, hogy ezek a hírek csak
egyszerû kitalációk. A perszona ikon csak egy képecske volt, mely azt jelezte, hogy a
gépkezelõ figyelme éppen merre irányul. A valóságban nem létezett, még akkor sem, ha egy
ugyanarra a területre figyelõ másik gépkezelõ észlelhette is az ikont. Egyszerûen csak
kivetített kép volt, amit éppen oda vetítettek ki, ahol az illetõ a Mátrixot alkotó adatcsatornák,
optikai chipek és egyéb számítógép-részegységek irdatlan halmazán belül a munkáját végezte.
Az elektronikus világban nem volt helyük a szellemeknek. A lelkek Isten fennhatósága alá
tartoztak és ha a test meghalt, a lélek visszaszállt Teremtõjéhez. És semmilyen gép nem t udta
ezt megakadályozni.
Valami más magyarázata kell, hogy legyen a dolognak. Miközben Sam ezen gondolkodott,
programja tovább futott. Mivel kiberterminálján csak felületes keresést végzett, saját ikonja
szinte áttetszõen állt a pergõ-forgó adathalmaz közepén. Jiro ikonja elhaladt mellette. Semmi
jelét nem adta, hogy felismerte volna Sam jelenlétét. Sam egyszerre érezte magát csalódottnak
és megkönnyebbültnek. Jirónak még a szelleme sem haladt volna el mellette rezzenetlenül, a
felismerés bármiféle jele nélkül. Jiro ikonját nyilván egy idegen használta.
Sam ujjai végigszáguldottak kiberterminálja billentyûzetén. Leállította a keresõprogramot és
elindított egy másikat, amit õ csak Fogócskának nevezett. Amikor a Fogócska mûködésbe
lépett, Sam ikonja hirtelen átlátszatlanná sûrûsödött és átváltozott a szokásos, jólöltözött Raku
bérmunkás ikonná. Sam Jiro ikonja mögé helyezkedett és lépésrõl lépésre követni kezdte a
behatolót. Idõrõl idõre Sam ikonja váratlanul egy másik helyre "teleportált". A Fogócska
program így akadályozta meg, hogy a követett ikon tulajdonosa észrevegye, hogy a nyomában
vannak.
Ez a teleportáció a programnak egy olyan része volt, amelyet Sam nem értett. Az tudta, miért
mûködik, csak azt nem tudta, hogyan. De hát végül is csak felhasználó volt, nem pedig
programozó. Nem kellett tudnia. Az elrablásukat követõ néhány hónapban a program
különleges funkciója jól bevált és Samnek ennyi elég is volt.
Jiro feleségének halála igen mélyen érintette a fiatal dekást. Az egykor nyitott, társasági életet
élõ Jiro hirtelen magányossá, befelé fordulóvá vált. A Renraku Társaság is reagált erre a
változásra, hiszen mindig is törõdtek alkalmazottaik jólétével. Amikor Sam jelentette, hogy a
fiatal dekás milyen módosítást eszközölt Mátrixbeli ikonján, a cég pszichiátere egyetértett,
hogy tanácsos lenne elõzetes óvintézkedésként megfigyelés alá helyezni Jirót. Megbízta a cég
néhány profi programozóját, hogy írjanak egy speciális figyelõ programot, mely egy másik
dekás számára lehetõvé teszi Jiro követését a Mátrixban. A szoftvert behelyezték Jiro
kibertermináljába és némi hardver változtatást is végrehajtottak benne, így Jiro ikonja
számára tökéletesen láthatatlanná vált a követõ személy.
Sam meggyõzte a pszichiátert, hogy õ maga lenne a legalkalmasabb megfigyelõ. Végül is
Sam azon kevés emberek egyike volt az archológiában, akik ismerték valamennyire Jirót. Az
orvos egyetértett, hogy Sam bizonyára olyan kis változásokat is képes észrevenni Jiro
viselkedésében, melyre egy idegen esetleg nem lenne képes. Talán így a múltra utaló finom
jeleket is megfigyelhetnek. Az orvos végül is annyira lelkesen belement a javaslatba, hogy
Sam gyanakodni kezdett arra, hogy a doki azt képzeli, ez a megfigyelés Samnek saját
magának is jó terápia lesz. De nem érdekelte a dolog. Terápia vagy sem, szemmel akarta
tartani Jirót. A repülõjüket eltérítõ árnyvadászok által rájuk kényszerített kaland egyfajta
köteléket teremtett közöttük. Sam nem hagyta magára Jirót, különösen azok után nem, hogy
látta, barátja milyen könnyedén vette tudomásul Alice Crenshaw lelketlen viselkedését.
Jiro ikonja kilépett az adattárból és gyors tempóban belefúrta magát a számítógéprendszer
belsejébe. A nyomában szaladó Samet meglepte a hirtelen sebességváltás. Egy ideje már
elszokott a Fogócska mûködésétõl, hiszen a pszichiáter pár hónappal ezelõtt végül
megállapította, hogy Jiro állapota normális és a követõ program használatára nincsen szükség.

Leküzdötte a röpke szédülést és az elõtte álló feladatra koncentrált. Ha az ikon irányítója nem
Jiro volt, akkor valaki illegálisan lépett be a Renraku számítógépes rendszerébe. Legitim
felhasználó nem dolgozhat másvalaki perszona programjával; vagy nem tudja a megfelelõ
kódokat, vagy elbukik a jelszóellenõrzésen. Sam pedig vállalta munkaszerzõdésében, hogy
lehetõségeihez képest megakadályozza a rendszer szabálytalan használatát.
Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy kijelentkezik és értesíti a biztonságiakat, de aztán
elvetette az ötletet, mert ez azt jelentené, hogy megszakadna a kapcsolata a behatolóval. A
Raku biztonsági dekások valószínûleg rövid úton lokalizálnák az illetõt, de nem tudnának
arról, hogy az illetõ a fülön csípéséig mit mûvelt. És ha végül összeakadnának az ikonjával és
megküzdenének vele, a harc eredménye valószínûleg az lenne, hogy az illetõ kiszorul a
Mátrixból. Ez persze véget vetne az illegális behatolásnak, de nem oldaná meg a tilos
ikonhasználat rejtélyét. Sam pedig tudni akarta, ki használja a barátja nevét.
Az ikonok végigsurrantak az adatvonalakon, csomópontokon haladtak át, csomópontokat
hagytak el. Néha vörös neonfénnyel világító szamurájok képei elõtt haladtak el. Ezek az
õrfigurák védelmi célokat ellátó programok, ún. JG-k (Jelenlétgátló) voltak, melyeket a dekás
szlengben egyszerûen csak jégnek hívtak. Ezek az õrök a Renraku Vörös Szamurájok elit
csoportját jelképezték a számítógépen belül. Ruhájuk sokkal inkább az õsi szamurájok
öltözetére emlékeztetett, mint a mai biztonsági õrség modern páncélruháira. Egyik szamuráj
sem állta az útját a behatolónak, persze Sam erre is számított. Az ikonokba beépített azonosító
kódok igazolták ittlétüket. Bárki is bitorolta Jiro ikonját, bizonyára elõre felkészült erre.
A Mátrix egyes területei ködös, homályos látványt nyújtottak, az objektumok képei nem
rajzolódtak ki olyan élesen a háttérbõl, mint máshol. Jiro ikonja megállt az elsõ néhány ilyen
csomópontnál, szemmel láthatóan érdekelte a jelenség. Ez ismét csak arra utalt, hogy a
behatoló külsõ személy, hiszen minden Renraku dekás jól ismerte a Raku számítógépes
rendszerének adatvonalai között néhol fel-felbukkanó, zavaros területeket. Ez a homályos
jelenség teljesen véletlenszerûen néha megjelent a rendszerben, néha eltûnt, de szerencsére
nem befolyásolta a számítógép mûködését. Egyik dekás sem ismerte a különös köd
származási helyét vagy mûködésének módját, de tudták, hogy ha ilyenekkel találkoznak,
nyugodtan tovább folytathatják a munkájukat.
A behatoló elidõzött néhány adatfájlnál, de Sam egyiknél sem vette észre azt a kis villanást
vagy pillanatnyi megmerevedést, mely arról árulkodott volna, hogy az illetõ a fájlok tartalmát
letöltötte volna a perszona memóriájába. Ha tehát Jiro ikonjának bitorlója nem akar adatokat
lopni, akkor vajon mit keres itt? Csak "szórakozik", élvezi, hogy valaki más ikonjának leple
alatt ide-oda mászkálhat a Mátrixban?
A behatoló továbbhaladt.
És végül megállt a cég dekásai által csak Falnak nevezett csillogó akadály elõtt. A Fal nem
volt más, mint egy jellegtelen, vibráló statikus szemcsékbõl összeállított hosszú vonal,
melynek szürke árnyalatai élesen elütöttek az egész Renraku számítógéprendszert övezõ
halványkék ragyogástól. Ez a terület még a Raku saját dekásai számára is tiltott zóna volt. Jiro
ikonja megtorpant a Fal elõtt egy idõre, mintha csak szemügyre venné.
Mi lehet a célja? Meg akarja támadni a Falat? Sam szinte ugyanabban a pillanatban szállt ki a
Fogócska programból, amikor a Jiro ikon végül elõrelépett és egybeolvadt a Fallal, eltûnve
ezáltal Sam szeme elõl. De mielõtt még Sam kiadhatta volna a riadókódot, az ikon
támolyogva ismét megjelent, mintha valaki alaposan mellbevágta volna. A kabuki figura
villant egyet és sziszegve, sercegve tántorgott a Mátrix láthatatlan padlóján.
Ugyanebben a pillanatban a Falból kivált egy szamuráj. A harcos ugyanazokból a kavargó,
szürke, statikus szemcsékbõl állt, mint szülõje. A hullámzó felszín eltakarta a szamuráj
ikonjának igazi vonásait. Ellépett a Faltól, elõhúzta katanáját (szamurájkardját -- a ford.) és
Jiro ikonja felé indult. A kard magasra emelt pengéjén villámnyalábok harsogtak.
Jiro ikonja elvetõdött az elsõ csapás elõl és ködös szellemalakot hagyott a nyomában. A
szamuráj-ikon odalépett ehhez a szellemalakhoz. Miközben a szellem megpróbált küzködve
felkelni a földrõl, a katana villámgyorsan a nyakára suhintott és lefejezte. A csapás annyira
gyors volt, hogy a fej le sem pottyant a testrõl, csak odébbcsúszott egy kicsit. Aztán fej és test
egyszerre felvillant és eltûnt, megszûnt létezni.
A szamuráj oldalt fordította a fejét, tekintete az igazi Jiro ikonra szegezõdött. Bár a lefejezés
mindössze a másodperc egy törtrésze alatt lezajlott, ez az idõ elég volt a behatolónak, hogy
elõkészítsen egy támadó programot. Az ikon belsõ magja egy veszedelmes külsejû pisztolyt
húzott elõ, míg a kabuki figura a Renraku Mátrix szabványos támadóprogramját indította el.
Ez utóbbi egy sistergõ, villámló kézifegyver képét vette fel. A krómosan csillogó felületû
Raku bérmunkás és a körülötte vibráló bohócfigura egyszerre emelték fel fegyvereiket a
rohamozó szamuráj felé.
A pisztoly eldördült. A bohóc kezében tartott tükörkép azonban többször egymás után is
tüzelt. Ilyesmire az eredeti pisztoly prototípusa nem lett volna képes. Sam furcsa, lassított
felvételként szemlélte, amint a lövedékek becsapódnak a szamuráj statikusan sercegõ
páncélzatába. És ártalmatlanul lepattannak róla.
A szamuráj ikonja ezenközben elérte ellenfelét és fölébe magasodott. A katana a páncélos fej
fölé emelkedett, egy pillanatra lebegve megállt, majd lecsapott. A penge kettészelte a külsõ
bohócfigurát, de a belsõ mag mellett ártalmatlanul elhaladt, mert Jiro ikonja oldalt vetette
magát. A kabuki bohóc szétpattant és eltûnt, mint egy szappanbuborék. A szamuráj elõrelépett
egyet és ezzel a lendülettel újra lecsapott. A kard telibe találta és hátratántorította a földrõl
éppen feltápászkodó Jiro ikont. Az ikon krómosan csillogó felülete megfeketedett ott, ahol a
kard rávágott.
A katana ismét a levegõbe emelkedett. Jiro ikonjának roncsa maga elé emelte egyik karját,
hogy kétségbeesetten megpróbálja elhárítani a borotvaéles penge újabb csapását. A kard újabb
suhanással kettészelte a feltartott kart és végül a figura mellkasában állapodott meg.
Jiro ikonja azonnal eltûnt. A szamuráj egy darabig a halálos csapás utolsó mozdulatában
megmerevedve állt, majd feje fölé emelve kardját hátralépett. A szikrázó penge gonoszul
sistergett.
Sam mozdulatlan maradt, amikor a szürke-fekete szamuráj feléje fordult. Amit most látott, az
nem számítógépes játék, nem edzõgyakorlat és nem is trideo mûsor volt. És bár a harc csak
kivetített képek formájában jelent meg, a végeredménye nagyon is valóságos volt. A Jiro
ikonját irányító behatoló most valószínûleg holtan vagy értelmétõl megfosztva hevert
kiberterminálja mellett. Agyának a gondolkodásért és az összetettebb életfunkciókért felelõs
területeit tönkretette a számítógép által vezérelt szamurájprogram. Samen végigsöpört a
rémület, amikor a páncélsisak sötét szemüregei az õ irányába fordultak, de aztán
megnyugodott, amikor látta, hogy a szamuráj visszatolja kardját a hüvelyébe. A statikusan
vibráló harcos a Fal felé fordult és odalépett szülõjéhez. Aztán egy pillanat alatt egybeolvadt
vele és eltûnt, mintha ott sem lett volna.
A Fal tövében pedig Sam végiggondolta a lehetõségeit. Ha beszámol az esetrõl a
feletteseinek, minden bizonnyal meg fogják kérdezni, hogy miért követte Jiro ikonját, miért
nem jelentette azonnal, amikor elõször meglátta. És ez egyben azt is jelentené, hogy
szemtanúja volt annak, hogy a Renraku illegális, fekete jeget használ.
Sam feje sajgott, ujjai hidegen és élettelenül lebegtek a billentyûzet fölött. Üres tekintettel
bámult a Falra, szeme elõtt még egyszer lejátszódott a rövid, de halálos kimenetelû harc. Itt
nem tehet sokat. Úgy döntött, hogy nem megy
vissza szabályosan oda, ahonnan belépett a Mátrixba, hanem egyszerûen kicsatlakozik.
Mátrixbeli ikonja azonnal semmivé foszlott, érzékei pedig ismét a négyszögletes szoba felé
fordultak, ahol valós világbeli teste a kiberterminálja fölé görnyedve ült egy széken. Nagyot
sóhajtva kihúzta halántékából a csatlakozót. Két kezével megdörzsölte az arcát, hogy
csökkentse a nyilalló fájdalmat, mely mindig agyába hasított, amikor belépett a Mátrixba,
vagy kilépett onnan. A dörzsölés hatására a fájdalom általában tiszta fáradtsággá szokott
szelídülni, ez alkalommal azonban tovább lüktetett.
Fekete jég.
Ez védte hát a Falat. Ezeket a gyilkos Jelenlétgátlókat abból a célból készítették, hogy
tönkretegyék a behatoló felszerelését és ezzel együtt nagy valószínûséggel az életét is
kioltsák. Bármi is legyen a Fal mögött, az a Renraku számára annyira értékes lehet, hogy a
védelmet létrehozó nagyfõnökök nem éreztek lelkiismeretfurdalást amiatt, hogy az õrzõ,
fekete jég adatvezetéken végigküldött halálos áramimpulzusai szétégetik az illegális behatoló
agyának finom sejtjeit. A fekete jég használatát betiltották, de ahol mégis elõfordult, azt
sohasem jelentette senki a hatóságoknak, mivel a védelem behatoló bûnözõk ellen létesült. A
cégvilág a huszonegyedik században is azon az egyszerû elven mûködött, hogy a halott ember
nem beszél. Sam mégis mûködés közben látta a gyilkos jeget, túlélte és akár beszélhet is róla.
Soha nem hitte volna, hogy a Renraku odáig süllyedjen, hogy emberi életeket is kioltson.
Hogyan engedhette ezt meg Aneki-sama? Sam gyanította, hogy a bölcs öregember nem tudta
pontosan, mit mûvelnek a beosztottjai az archológiában és úgy érezte, kötelessége értesíteni
az igazgató-samát a történtekrõl. De hogyan? Arra tippelt, hogy a szamuráj utolsó pillantása
egyben azt is jelentette, a fekete jeget készítõk tudják, hogy Sam látta gaztettüket. Ha
megpróbálkozna azzal, hogy jelentse, ami történt, egészen biztosan beavatkoznának és
megmásítanák a jelentését. Ha Sam nyilvánosságra hozná, amit tud, akár pusztán a Renraku
társasági hierarchián belül, csak ellenségeket szerezne. Hatalmas és gyilkos ellenségeket.

Piszkos, gyûlölködõ arcok bámultak rá. Durva, morgó hangok nevén szólították és gúnyolták.
Csonka fogú vigyorok csúfolták, kacagtak rajta. Egész életét azzal töltötte, hogy távol tartsa
magát utálatos, tehetetlen világuktól. Tehetetlenség -- ezt még az acsarkodó arcoknál is
jobban gyûlölte.
Csõcselék voltak. A világ minden pontján ugyanilyen reménytelen figurák botorkáltak a
metroplexumok árnyékában. Utcagyerekek, kisstílû tolvajok, koldusok, narkósok és ehhez
hasonlók. Bicskások, hajléktalanok, zsebmetszõk, piti bûnözõk. Egyesek jobbak voltak a
többieknél, ezek árnyvadászoknak hívták magukat és nemes idealista szerepben tetszelegtek.
De a szép név sem változtatott igazi természetükön -- tolvajok, kezdõ terroristák és a
társaságok testén élõsködõ paraziták voltak csupán.
Néha a csõcselék kerekedett felül és elkaptak valakit, mielõtt õ vagy valamelyik társa elég
bõrmintát szerzett volna ahhoz, hogy a társaság orvosai helyreállítsák belõle az illetõt. De ha
az ember kivárta a megfelelõ idõt, bosszút lehetett állni és a megfelelõ pillanatban ragadozó
tigrisként lehetett lecsapni rájuk. A férgek elõbb vagy utóbb mindig elkövettek egy hibát és
ilyenkor egy profi
könnyen a fejüket vehette. Legalábbis õ ezt tette volna, ha valami taknyos áruló nem kábítja el
és nem erõszakolja meg.
A sötétben itt-ott megcsillanó, izzadt, röfögõ testek látványa csak növelte haragját. Koszos,
bûzös szoba. Szurtos, tapogatózó kezek. Karikás szemek alatt csorba fogú vigyor. Remegõ
ajkak. Fájdalom.
Gyûlölte az árulókat. Gyengeelméjû, torz alakok, akik saját maguk és a barátaik javára
elárulnák a cégük örökségét és aztán csak a saját javukra elárulnák a barátaikat is. Gyûlölte a
mocskokat, akik mindig másokkal végeztették el a piszkos melót, nehogy vér tapadjon a
kezükhöz. És még jobban gyûlölte azokat, akik az egész haszonélvezõi voltak és akik aztán
mindig visszamásztak a társaság védõburka mögé, mintha semmi nem történt volna. Mintha
senkit sem árultak volna el.
Az arcok egymás után, sorban megváltoztak, vonásaik összefolytak és átalakultak. Nemsokára
mindegyik arc külön, jól felismerhetõ vonásokat öltött. Egy széles, mocskos bõrû, karikás
szemû pofa. Csatornatöltelék. Útszéli szenny. Ezt a pofát soha nem felejti el.
Az arc hirtelen millió szilánkra robbant és a szerteröppenõ repeszek alól egy másik ábrázat
bukkant elõ, közönséges, tizenkettõ egy tucat fajta. Szõke haja a bérmunkások tipikus
fazonjára vágva, bal halántékában krómacél jack-csatlakozó tátongott. Szögletes állkapocs.
Egyenes orr. Mogyoróbarna szemek. Ezt az alakot is ismerte. Mintha a saját arca lett volna,
annyira ismerte vonásait. Őszinte, kutyahûségû, mindenkiben megbízó, ártatlan árulóarc.
Nevetve gúnyolta az õ tehetetlenségét.
Gyûlölte.
Bamm!
A jobb kezében tartott Ruger Super Warhawk felugatott és 11 mm-es golyókat röpített a
vicsorgó álarcba. Eltûnt az adatjack.
Bamm! Bamm!
Eltûntek a mogyorószínû szemek. Eltûnt a gyöngyházszínû fogsor.
Bamm! Bamm! Bamm!
Az arcokat darabokra szaggatták a süvítõ golyók, az áruló megszûnt létezni. Elégtétel a
szégyenért.
Ha nincs áruló, nincs szégyen sem. Bárcsak ilyen könnyû lenne a valóságban is eltakarítani a
figurát és a vele kapcsolatos emlékeket, mint ahogy az elõbb elképzelte az arcot a fegyvere
célgömbje elõtt.
-- Szép lövés, A. C.!
Crenshaw megfordult és szinte villanásnyi idõ alatt már célra is tartott. A pontos célzáshoz a
fegyverébe épített célzórendszer szolgáltatta az adatokat a tenyerébe ágyazott csatlakozón
keresztül. A fegyver célgömbje tévedhetetlen magabiztossággal ráállt az elõbb szóló arcra. A
figura elfintorodott, amikor Crensahw ujja lenyomta a ravaszt.
A fegyver üresen kattant.
Crenshaw elvigyorodott az arcra kiülõ rettegés láttán. A fegyverkapcsolat már közölte vele,
hogy kifogyott a lõszer, de a fickónak ezt nem kellett feltétlenül tudnia. Hadd higgye egy
kicsit, hogy begõzölt. Ez még nem árt Crenshaw elõmenetelének. Lassabb volt, mint a legtöbb
Renraku speciális ügynök és a testébe épített kibervert is legalább egy generáció választotta el
a legmodernebbektõl. Ha a félelem elõnyt jelent a számára, ám legyen. Bármilyen elõny jobb
a semminél. Nem érdekelte, hogy a csatornatöltelékek azt hitték, hogy megõrült; a fickók
odafent tudták, hogy elvégezte a munkáját. És csak õk számítottak, csak az õ véleményükre
kellett adni.
-- Basszameg, Crenshaw! Mit csinálsz?
-- Mindenki megbánja, aki mögém lopakodik, Saunders. Ezt ne felejtsd el, mert legközelebb a
fegyver nem lesz üres.
Saunders tágra nyílt szemekkel és merev arccal hátralépett. Crenshaw leemelte fejérõl a
hangcsökkentõ berendezést és elsétált a tûzvonalból. Odadobta fegyverét a raktárosnak és egy
pillanatig sem érdekelte, hogy az elkapja-e vagy sem. Az öltözõ felé menet felkapott egy
törülközõt.
-- Dilis vagy! Ezt te is tudod, Crenshaw -- kiáltott utána Saunders. -- Teljesen begõzöltél.
Crenshaw kihallotta a hangból az erõltetett hepciáskodást. Elvigyorodott.

Sam általában Kiniru nedves orrának egyetlen bökésére felkelt, de ezúttal arra is szükség volt,
hogy a kutya a gyomrára helyezze egyik hatalmas mancsát. A hirtelen nyomás kiszorította
Sambõl a levegõt. Zihálva ült fel.
Kiniru szokásos kutyavigyorral a pofáján bámulta gazdáját. Gyors pillantás az ablakfalra (ezt
mindig átlátszón szokta hagyni): az óceán felõl gördülõ sötét felhõk esõt ígértek. A hajnali
homályt csakhamar eloszlatja majd a felkelõ nap fénye. Éppen megfelelõ idõ lesz a temetésre.
Sam pöccintett egyet a kapcsolón és a trideo berendezés máris életre kelt. Heraldo Fong
Kutató szem címû mûsorában éppen egy szenzációs gyilkosságsorozatról számoltak be. Sam
félretolta a takarót és megrázta a fejét. Meglepte, hogy ebben az idõben az archológia
programigazgatója engedett ilyen mûsort képernyõre kerülni. Sam a földre lendítette a lábait,
mire Kiniru is hátralépett. Az ajtóhoz kocogott és várakozásteljesen visszanézett.
-- Várj egy kicsit. Elõbb fel kell öltöznöm.
Kiniru türelmetlenül vakkantott egyet.
-- Menj, beszélj Inuval. Tõle majd megtudod, hogyan kell csöndben maradni.
Kiniru ahelyett, hogy követte volna az utasítást és odament volna Sam másik kutyájához, leült
és farkával ütögetni kezdte a küszöböt. Sam rá sem hederített. Kikapcsolta a trideót -- a
mûsorvezetõ éppen egy cirádás körmondat közepén tartott holmi be nem jelentett mágusokkal
kapcsolatban -- és utasította a készüléket, hogy számítógép-képernyõként funkcionáljon.
Miután nem talált neki szóló üzenetet, Sam nekilátott, hogy folytassa a húga utáni folyamatos
nyomozását egy kicsit. Miközben öltözött, a képernyõn a futó program adatai látszottak. Ma
is ugyanaz, mint tegnap -- semmi. Figyelmen kívül hagyta a lakásának számítógépét figyelõ
szakértõi rendszer villogó ábráját. Tudta, mit akar a rendszer, de még nem készült fel arra,
hogy elküldesse vele a Sato-samának készített üzenetét. Valószínûleg már nem is aktuális a
dolog; Sato néhány nap múlva az archológiába érkezik.
Kiniru megbökte a lábát.
-- Jól van. Menjünk.
Inu pontosan ott várt, ahol szokott. Csöndesen ült az ajtó mellett. A fekete-fehér pöttyös korcs
felállt és vakkantott egyet üdvözlésül. Amikor Sam kinyitotta az ajtót, a támadt résen a két
kutya izgatottan átfurakodott, majdnem ledöntötték gazdájukat a lábáról. Sam elnézte õket,
amint végigrohannak a folyosó végén lévõ nyitott térség felé. A 82-ik szintre épült park elég
nagy volt ahhoz, hogy a két kutya alaposan kirohangálhassa magát. A többi lakó is szerette a
kutyákat, ezért Sam nyugodtan szabadjára engedhette õket. Inu megtorpant a folyosó végénél
és szemrehányón nézett vissza Samre.
-- Menj csak, Inu. Én itt maradok.
Inu várt még egy kicsit, de Sam kezének lendületes intésére nekiiramodott és kirohant a
napfényre, hogy kergetõsdit játsszon Kiniruval és a szinten lakó pár gyerekkel. Sam azt
kívánta bárcsak õ is ennyire gondtalanul élhetne, mint ezek a kutyák. Inu volt az a kutya, aki
egy évvel ezelõtt egyszerûen csak Samhez csapódott az utcán és kikövetelt egy darabot a fiú
életébõl, mintha csak mindkettejük sorsa így rendelkezett volna. Kiniru fajtiszta kutya volt,
Inu pedig korcs. De az egykor sovány, összeaszott utcakutya olyan félelmetes gyorsasággal
illeszkedett bele az archológia életébe, mintha eleve oda született volna.
Sam néha arra gondolt, Inu valószínûleg azonos õvele, kutya változatban. Amikor Sam az
elrablásuk után visszatért az archológiába, arra számított, hogy a társaság a szemére vet majd
egyet s mást. Ehelyett Jiróval együtt csupán egyszerû orvosi vizsgálatnak vetették õket alá,
hogy kiderüljön, rendben van-e az idegállapotuk. Semmiért nem hibáztatták õket. Sõt, még
csak nem is tettek említést a történtekrõl. Sam arra számított, hogy bármelyik pillanatban
feljelentik a lelõtt õr miatt. De nem. Mintha semmi sem történt volna.
Ez persze nem jelentette azt, hogy Sam is elfelejtette volna a dolgot. Inu vele maradt élõ
emlékeztetõként. Néha éjnek évadján arra riadt fel álmából, hogy az õr arca lebeg a szeme
elõtt és szemrehányó hangon ismételgeti: -- Mark Claybourne voltam. Elvetted az életemet. --
Amikor Mark Claybourne véletlenül átlátott Sally Tsung illúzióvarázslatán, Sam beijedt.
Lelõtte a fiatal õrt annak ellenére, hogy csak meg akarta sebesíteni. Izgatottsága és a
fegyverkezelésben való járatlansága miatt azonban olyan halálos sebet okozott neki, amellyel
még a modern orvostudomány sem tudott mit kezdeni. Amikor kiderült, hogy a fiú egyes
testrészeire mindörökre béna marad, Claybourne öngyilkosságot követett el. Az életét ugyan
saját maga oltotta ki, de a felelõsség Samet terhelte.
Sam csak nehéz munka árán tudta kideríteni a fiatal õr kilétét, miután visszatért az
archológiába. Valaki zárolta Claybourne orvosi jelentéseit, mintha el akarná tussolni az ügyet.
És miután Sam ennek ellenére megszerezte az információkat, Claybourne állandó szellemként
beköltözött az álmaiba. Sam a gyónásra képtelenül napról napra együtt élt a bûntudattal,
miközben feledésért és bocsánatért imádkozott és megfogadta, hogy soha többé nem oltja ki
ártatlan ember életét.
És az árnyvadászok, akik miatt belesodródott ebbe az egészbe? Vajon õk éreznek
lelkiismeret-furdalást? Törõdnek azzal, hogy gyilkossá tették Samet? Nem valószínû. Inuhoz
hasonlóan õk is csak a felszínen éltek, életvitelük élesen eltért Sam alkalmazotti
életformájától. Sam feltételezte, hogy most is odakint vadásznak valahol, mindenféle kétes
ügylettel megbízva. Talán már nem is emlékeznek rá. Csak egy kabát volt a számukra, amit
gyorsan levetettek, amikor már nem volt rá szükségük. Ők árnyvadászok, Sam pedig
cégalkalmazott, idegen az õ világukban.
A világ egyik vezetõ hatalma, a Renraku társaság vette felügyelete alá Samet és a húgát a
szüleik halála után. Sam úgy nõtt fel, hogy apja és anyja a társaság volt, így hûségét nem
rendíthette meg semmi. A tavalyi események mégis fájó nyomot hagytak a lelkében. És most
egy újabb felfedezést tett, mely ismét érzékenyen érintette a társaság iránt érzett feltétlen
hûségét. A két nappal ezelõtt a Mátrixban látottak fájdalmas kérdõjeleket hagytak hátra az
etikával és a felelõsséggel kapcsolatban. Kérdõjeleket, melyek megválaszolására a
leghalványabb reménye sem volt. Kérdõjeleket, amelyeket legszívesebben elfelejtett volna.
De tény, hogy egyre nehezebb volt a régi rajongásával gondolni a Renrakura.
Sam karórája csipogni kezdett és ezzel az aggasztó gondolatok átmenetileg háttérbe szorultak.
Hanae nemsokára megérkezik és õ még nem evett és nem zuhanyozott. Visszalépett a
lakásába. Éppen a reggelije után visszamaradt üres dobozokat hajította a
szemétmegsemmisítõbe, amikor az ajtó megcsörrent.
-- Kivel beszélek? -- szólt bele az interkomba, miközben a másik kezével beindította a gépet,
mely az archológia újrafeldolgozó üzemébe juttatta a szemetet.
-- Milyen hivatalosak vagyunk ma. Na jó. Hanae Norwood vagyok, uram. Emlékszik rám?
Tavaly találkoztunk a Függetlenség napi ünnepségen.
Sam kitárta az ajtót a kuncogó Hanae elõtt. A lány éjfekete haja jól kiemelte arcának eurázsiai
vonásait, de nyomott szürke ruhája valahogy nem illett a karakteréhez. Bár megfelelõ öltözet
a temetésre, mégis élesen elütött az élénk színeket kedvelõ lány ízlésétõl. Hanae lábujjhegyre
állt és puszit nyomott Sam arcára.
-- Az egész sokkal egyszerûbb lett volna, ha itt maradtam volna éjszakára.
-- Egyedül akartam lenni.
-- Ne légy már ennyire aggódó. Megértelek -- mondta Hanae, miközben a táskájában
kotorászott. -- Hoztam neked egy karszalagot.
Sam köszönetet motyogva elvette a felkínált fekete szalagot. Ez annyira jellemzõ volt a
lányra. Tudta, hogy Sam valószínûleg el fog feledkezni róla, ezért magára vállalta, hogy
hozzon egyet neki. Így kívánta ugyanis a társasági etikett. Remek társként, mindig számon
tartotta ezeket a Sam számára jelentéktelen apróságokat, melyek mégis fontosak voltak a cég
ranglétráján való emelkedéshez. Hanae hûséges, figyelmes, érzékeny és nem utolsósorban
vonzó és szép lány volt. Tökéletes társ egy Samhez hasonló embernek. Sam eredetileg
hivatalos viszonyra törekedett, de valami legbelül mégis visszatartotta ettõl.
Miközben Sam befejezte az öltözködést, Hanae besétált a hálószobába, hogy a tükörben még
egyszer ellenõrizze a sminkjét. A tükör közvetlenül a számítógép-terminál mellett kapott
helyet. Sam túl késõn döbbent rá, hogy elfelejtette kikapcsolni a képernyõt. Cipõhúzás közben
látta, hogy Hanae a képernyõt fürkészi.
-- Még mindig nem küldted el a levelet Sato-samának?
Ne most. -- Nem akarok errõl beszélni.
-- Pedig kellene -- ragaszkodott hozzá finoman a lány.
-- Ugyan miért? Ha Sato egyáltalán emlékszik még rám, akkor arra emlékszik, hogy utoljára
Tokióban találkoztunk a kórházban. És egészen nyilvánvalóan kimutatta, hogy
idõpocsékolásnak tekinti az egész látogatást, még akkor is, ha Aneki-sama érdemesnek találta.
Sato nem szereti a gaijineket és még kevésbé azokat, akik az õ pozícióját fenyegetik azzal,
hogy elvonják Aneki-sama figyelmét.
A lány zavartnak tûnt.
-- De hát te nem vagy veszélyes õrá.
-- Aneki-sama szemmel követi a karrieremet. Ez épp elég veszély a Satóhoz hasonlók
számára.
-- Eltúlzod a dolgot. Sato-sama okos ember, máskülönben nem lett volna Aneki-sama
különleges megbízottja. Tudja, hogy egy egyszerû kutató soha nem jelenthet veszélyt az õ
pozíciójára. Bizonyára félreértetted a szándékait.
-- Félreértettem? Épp eléggé a kedvére volt, hogy idekerültem az archológiába. Mindenki
tudja, hogy azok, akik igazi jövõ elé néznek a Renrakunál, a Japánban lévõ fõ irodákban
dolgoznak. Az archológia projekt fontos ugyan, de csak mellékvágány.
-- Persze, hogy fontos -- Úgy tûnt, Hanaet sértette, hogy Sam esetleg másként gondolja a
dolgot. -- Épp ezért vagy itt. Aneki-sama valószínûleg azt akarja, hogy tapasztalatot szerezz,
ami késõbb a hasznodra válhat. Ez egyszerû lépcsõfok csupán, nem pedig büntetés.
-- Hát tényleg nem érted? -- Sam méregbe gurult. -- Láttam Sato arcát, amikor elmondta, hogy
mi történt Janice-szel. Élvezte, hogy rossz híreket mondhat.
-- Ez nem szép tõled.
-- Ez nem szép õtõle. Sõt, ami azt illeti, eléggé kegyetlen. Nem érdekelte, mi történt a
húgommal. Egyszerûen csak azt élvezte, hogy nekem fáj a dolog. Janice akár él, akár meghalt,
az bizonyos, hogy a Verner vérvonal beszennyezõdött. Ha nem lenne a szemében épp elég
szenny az, hogy nem vagyok japán. Japánban minden, így a kawaru is az egész családot érinti,
nem csak a személyt. Az egész családot szétrombolhatja. A húgom metahumán volta épp elég
indok ahhoz, hogy megakadályozza az elõmenetelemet a társaságnál.
-- De nem rúgtak ki -- jelentette ki végül Hanae.
-- Ezt nem érted te sem, igaz? Én is sokat gondolkoztam rajta. Épp elég történetet hallottam
másokról, akiket hasonló esetben elbocsátottak.
-- Talán Aneki-sama befolyása. A támogatód volt, így nem hagyott magadra. Látod,
valószínûleg õ küldött ide gyakorolni.
A lány optimizmusa mindig felvidította Samet, különösen most, hogy ezzel azt sugallta, hogy
tovább folytathatja a régi életvitelét.
-- Talán nem hagyott magamra. De még az egyik legnagyobb multinacionális társaság
igazgatójának is meg kell hajtania a fejét a Japánban uralkodó társadalmi szokások elõtt. Ez a
Seattle-be való számûzés valószínûleg a legtöbb volt, amit el tudott érni, talán a húgommal
történtek iránti sajnálatának a kifejezése.
Hanae elmosolyodott.
-- Aneki-sama jó ember.
-- De bármi is a szándék, a Renraku távol tart a húgomtól, amikor neki a legnagyobb szüksége
lenne rám. Minden próbálkozásom elõl elzárkóztak.
-- Nehéz azt hinni, hogy Aneki-sama engedélyezne ilyesmit.
Sam kicsit kétségbe vonta a dolgot, de lelkének másik fele azt akarta hinni, hogy Aneki
valóban jó ember és az õ tudtán kívül mások korrumpálják a Renrakut.
-- Valaki más a felelõs ezért -- szögezte le Hanae.
-- Például Sato?
-- Azt nem hiszem -- mondta a lány határozottan. -- Aneki-sama sosem engedné, hogy hozzá
ennyire közel ilyen ronda dolgok történjenek.
Sam ismét szívesen hitt volna ebben, de hát a saját füleivel hallotta az ellenségességet Sato
hangjában. És ugyan ki állt volna közelebb Aneki-samához, mint Sato? Persze lehet, hogy
tényleg nem Sato áll emögött. Samnek a férfi különös viselkedésén kívül más bizonyítéka
nem volt. És mivel nem tudta, hogy ki a felelõs, csak még mérgesebb és ingerültebb lett. --
Bárki is az oka, itt dekkolok Seattleben és "biztonsági okokból" be vagyok zárva az
archológiába. Micsoda vicc! Amióta megérkeztem, még csak a közelébe sem engedtek
semmiféle érzékenyebb adatnak. Közönséges kutatásokon dolgoztatnak. Elvégzem a
munkámat és jó kutató vagyok, de még mindig nem tudom, hogy mi történt Janice-szel.
-- Talán felbérelhetnél valakit -- javasolta a lány.
-- Mibõl? Az archológiában észveszejtõ magasak az árak. A mostani alacsonyabb
fizetésembõl még akkor sem tudnék megfizetni egy detektívet, ha esetleg kapcsolatba
engednének lépni eggyel.
-- Akkor a cégen belül kell próbálkoznod.
-- És gondolod, hogy nem próbálkoztam már ezzel eleget egy éven át? -- vágott vissza Sam. --
Semmi eredmény. Janice nem létezik a Renraku számára. Semmi mást nem tudok, csak
annyit, hogy biztosítottak számára lakást és némi pénzt. Erre nagyon ügyel a Japán Császári
Kormány. Megvetik a metahumánokat, de nagyon ügyelnek, hogy rugalmas kormány
benyomását keltsék. Rugalmas kormány! A metahumánok bunrakumin-nek számítanak
manapság Japánban; a számkivetettek egy újabb osztálya, akik csak nyomorúságra,
szegénységre és a felsõbb osztályok által megvetett, piszkos munkára számíthatnak. Még az
eddigi bunrakuminek is lenézik a metahumánokat. És Janice most itt tart.
Hanae megrettent a Sam szemeiben szikrázó indulattól. Mivel kiskorában a társaságon belül
nõtt fel, még mindig hitt a társaságban és a nagyszerû zaibatsu szellemben. Jelen pillanatban
még Samnél is jobban hitt a cégben. Sam hite az árnyvadászok között szerzett tapasztalatának
köszönhetõen az utóbbi idõben egy kicsit megingott. És Hanae tényleg nem értette, hogy mit
akart elmagyarázni neki Sam.
Nem volt értelme tovább erõltetni a témát. Sam saját érzései éppen eléggé felkavarodtak; nem
akarta csak még jobban felizgatni a lányt. Belebújt kabátjába és csak ennyit mondott:
-- Elkésünk.
Hanae félénken bólintott és elfogadta Sam felajánlott karját.
-- Majd késõbb beszélünk még róla, ha akarsz.
Sam emlékeztette magát, hogy a lány csak segíteni akar.
-- Jó. Késõbb.

A hangár külsõ ajtaja lassan feltárult, elektromos motorjai hangosan tiltakoztak a szokatlan
munka ellen. A túloldalon a sárkány állt, aranyszínû pikkelyei ragyogtak a hajnali fényben.
Amikor az ajtók teljesen félrecsúsztak, a lény összevonta hatalmas bõrszárnyait; kitárt
szárnnyal túl széles lett volna ahhoz, hogy beférjen az ajtón, amelyen át repülõgépek szoktak
kigördülni. A Sárkány lehajtotta hosszú nyakán ülõ, ék alakú fejét, hogy két jókora szarva ne
akadjon bele a kapu tetejébe.
Katherine Hartot mint mindig, most is lenyûgözték a bestia méretei. A nyugati sárkányok a
sárkányfélék legnagyobb testû faját képviselték, így a belõlük sugárzó erõ is sokkal
nyomasztóbb volt, mint kisebb társaik esetében. A nõ elõírásosan meghajolt a hangárba
belépõ szörnyeteg elõtt. A sárkány izmos teste úgy haladt el mellette, mintha õ ott sem lett
volna. A lény egy kivilágítatlan alagút felé tartott.
Szemmel láthatóan rossz kedvében volt.
Az egyetlen jó hír az volt, hogy mivel Hart az utasításnak megfelelõen idõben érkezett, a
sárkány dühe nem ellene irányult. Miután a lassan összezáródó hangárajtók tompa homályba
burkoltak mindent, megfordult és elindult a bestia után. A folyosó még a hangárnál is
sötétebben tátongott. A sötétségbõl gõzcsövek sziszegése hallatszott. Idebent melegebb és
nedvesebb volt a klíma, a rozsdaszag elnyomta a folyosó fertõtlenítõillatát. Az õsrégi
légkondicionáló szerkezet küszködve végezte dolgát.
Nagyszerû, gondolta Hart. Talán ez feljavítja a vén gyík kedvét egy kicsit. Az õ kedvével
persze senki sem törõdött. Gyûlölte a sárkányok számára oly kedves, párás klímát, de ennyi
áldozatra hajlandó volt, ha ettõl a lény kevésbé ingerülten lép fel vele szemben.
De amikor rálépett a kövezetre, rögtön tudta, hogy a sárkány hangulatjavulására kevés az
esély. A szörnyeteget biztosan dühíteni fogja a hideg, sima csempe, melynek kemény
felületén nehezen tapadnak majd karmos lábai. Miért nem tudtak jobban elõkészülni a sárkány
látogatására? A bestia karmai apró lyukacskákat mélyesztettek a gondosan csiszolt felületbe.
Talán a felelõst most érzékenyen érinti, hogy a sárkány tönkreteszi a szép csempét és
legközelebb majd a bestiának jobban tetszõ talajt produkálnak a fogadáshoz. Legalább annyit
megtehettek volna, hogy homokkal szórják fel a padlót.
A szörnyeteg farka elõre hátra imbolygott, akaratlanul is kifejezve ezzel gazdája ingerültségét.
Faroktüskéi perceken belül fel fognak nyársalni valakit. Hartnak a sárkány hátsó testrésze
mögött elfoglalt helyzete ugyan tiszteletadást fejezett ki, de ezzel túl közel került azokhoz a
gyilkos tüskékhez. Remélte, hogy a hatalmas gyíklény nem feledkezik meg arról, hogy õ a
háta mögött áll.
Miközben az elõttük pislákoló fény felé tartottak, Hart kis híján elbotlott az egyik félméteres
árokban, de az izmos farok csapásától való félelem segítségére vált abban, hogy megtartsa az
egyensúlyát. A sárkányt persze minden kétséget kizárólag bosszantaná, ha véletlenül megölné
Hartot. Végül is még nem végezte el teljesen azt a munkát, amiért megfizették. Ettõl
függetlenül vigyáznia kell, mert könnyedén áldozatául eshet a sárkány dühének.
A folyosó mélyérõl fénypászmák villantak feléjük, kékeszöld fényük visszatükrözõdött a
sárkány aranyszínû pikkelyeirõl. A lény halkan böffentett egyet, de visszafogta a lángokat.
Mindössze csak halvány füstpamacsok szálltak fel a pofájából. Hart hangosan felsóhajtott
megkönnyebbülésében; ha a sárkány tüzet okádott volna, az bekapcsolta volna az épület
automatikus tûzoltó rendszerét. És a mennyezeten futó csövekbõl permetezõ víz csak még
jobban feldühítette volna a bestiát. Meg persze Hartot is. A hajára már így is ráfért volna egy
kis kezelés.
A sárkány rosszkedvû volt ugyan, de a fények mégsem aggasztották. Hart feltételezte, hogy
csak a folyosó végében zajló munkálatokból villant ki néhány fénysugár, de az is lehet, hogy
egyfajta keresõfényt láttak. A sárkány mindenesetre áralmatlannak ítélte. Legalábbis saját
magára ártalmatlannak, javította ki magát Hart. Bár a gyíklény igényt tartott még a
szolgálataira, Hart nem volt biztos abban, hogy figyelmeztetné, ha olyan helyzet állna elõ,
mely csak õrá lehet veszélyes. Az is lehet, hogy a sárkány szándékosan bedobja õt a
mélyvízbe, hogy megbizonyosodjon képességeirõl.
De semmi sem történt, miközben végigsétáltak a folyosón és elérkeztek egy csukott, kettõs
raktárajtóhoz. A boltíven túl a folyosót egy világító, zöld fénybõl formált fal zárta le. Igen
erõs, mágikus akadály. Hart megcsóválta a fejét az itteniek ostobasága láttán. Szándékosan
törekednek arra, hogy felbosszantsák a sárkányt? Már rég ki kellett volna nyitniuk a kaput
ahelyett, hogy hagyják várakozni a hatalmas gyíklényt. A sárkány nem szerette, ha olyanok
várakoztatják, akiket alsóbbrendûnek tekintett.
Egy teljes, hosszú percig várniuk kellett, mire a halványzöld fényfal szertefoszlott. Elõször
kilyukadt a közepén, majd a lyuk gyorsan tágult, mint mikor sav emészt meg egy
papírdarabot. Az eltûnõ fényfal mögött egy másik ajtó bukkant fel. Ez az ajtó a fal eltûnésével
egy idõben halkan szusszanva félresiklott. Egy ember várt rájuk. Meghajolt és valami
köszönés- meg bocsánatkérésféleséget motyogott.
A férfi stilizált szimbólumokkal díszített, világoszöld laboratóriumi köpenyt viselt. Amikor
derékból meghajolt, nyakából elõrelendült egy lánc, melynek végén nehéz, ezüstös korong
függött. Hart felismerte a mágikus szimbólumokat, de ezek igaziak voltak, nem pedig olyan
durvák, mint amiket a felszínes emberek viseltek védelmezõ kabalaként. Ezek a szimbólumok
nagyban hasonlítottak azokra, amiket õ is használt, és ha a finom eltéréseket módja lesz
behatóbban is tanulmányozni, kiderítheti a férfi mágikus orientációját. A szimbólumok
bõségébõl és elrendezésébõl annyi máris kiderült, hogy a férfi mágus és egy hermetikus rend
tagja. Az adott csoportot Hart nem ismerte fel, de annyit azért tudott az emberek mágikus
rendjeirõl, hogy ez a férfi rendjének egy kisebb fontosságú tagja.
-- Üdvözlet, Sárkány Nagyúr -- mondta a férfi hangosabban. -- Igazán megtisztel a
jelenlétével.
A sárkány méltóságán alulinak tartotta, hogy válaszoljon.
Hart egy pillanatra elkapott egy kicsit a bestia érzelmeibõl és beigazolódott, amitõl félt. A
boltíven kívül maradt, mialatt a sárkány elvonszolta hatalmas, aranyszínû tömegét a férfi
mellett. Amikor a sárkány farka a lábai felé lendült, Hart gyorsan oldalt lépett. A hegyes
tüskék centiméterekkel zúgtak el a térde mellett. A továbbra is meghajolva álló mágus nem
vette észre a veszélyt. Ostoba fickó. Egy sárkányt mindig szemmel kell tartani.
A bestia farkának vége épphogy áthaladt az ajtón, amikor Hart észrevette, hogy az erõs
farokizmok megfeszülnek. Az elefántcsontszínû tüskék felágaskodtak és a sárkány farka a
mágus felé suhant. A férfi felnyögött meglepetésében és fájdalmában, amint a tüskék
végigtépték bal combját és belefúródtak a gyomrába. A csapás ereje felemelte a földrõl és az
oldalsó falnak repítette. Nyögve a padlóra csúszott.
-- Legközelebb talán nem leszel ennyire lassú.
A sárkány szavai a valóságban nem hangzottak el, Hart mégis tudta, hogy a mágus is hallotta
a mondatot, akárcsak õ. A sárkánybeszéd is egyfajta mágikus trükk volt, valamivel több a
közönséges hangnál, valamivel kevesebb a telepátiánál. A sárkányoknak ismerniük kellett a
nyelvet, hogy "beszélni" tudjanak. A "szavaik" állandó, lapos hangszínnel szóltak, de
olyasféle érzelmi felhangokat hordoztak, ami az emberi beszédbõl hiányzott. Az érzelmi töltés
közléséhez nem volt szükség nyelvre. A bestia bosszúságát és ingerültségét azok is világosan
megértették volna, akik nem beszéltek angolul.
A sárkány elõrehaladt a terembe, rá sem hederített a faroktüskéirõl csöpögõ vérre és az
áldozatául esett férfi sikoltozására.
Hart odalépett a mágushoz. Egyetlen gyors pillantás elég volt annak megállapítására, hogy a
férfi sebesülései túlhaladják az õ képességeit. Lehajolt és egyik kezét a jajgató férfi
homlokára helyezte. A mágus testét szaggató fájdalom a segítségére volt abban, hogy
legyõzze a férfi akaratát és mély álomba küldje. Ez épp elég áldás lesz a számára.
Háta mögül futó léptek közeledtek. Gyorsan hátrapillantott és látta, hogy a mágus társai
rohannak, hogy segítsenek. Az egyik nõ kirántott egy elsõsegélycsomagot a fali tartóból és
nagy igyekezetében szinte fellökte õsz hajú társát, aki közülük a legdíszesebb kabátot viselte.
A nõ igyekezete nem éppen kellemes gondolatokat váltott ki feljebbvalója fejében, ez Hart
világosan látta a férfi tekintetébõl. Igazat adott neki; a sebesült mágus megmentéséhez többre
volt itt szükség, mint kötszerre és véralvasztó sprayre.
Hart hátralépett, hogy ne zavarja õket a munkában. Észrevette, hogy selyemövét összefoltozta
a mágus vére. Gyorsan végiggondolta, érdemes lesz-e még rituális célokra felhasználni és úgy
döntött, már nincs jelentõs értéke. Kikötötte derekán a csomót és hagyta, hogy a selyemöv a
földre csusszanjon. Plusz ezer nujen a költségekhez, Öreg Gyík. Igazi Scaratelli selyem volt.
Kizárta gondolataiból a tönkrement selyemövet és körbenézett a teremben. Hatalmas csarnok
volt, valóságos méh az anyaföld mélyén. A mennyezetet még õ sem látta, sötétbe és
távolságba burkolózott. Az építmény kiálló gerendáira erõsített lámpák éles fénytölcséreket
vetettek a padlóra. Hart a legfelsõ szinten állt, innen kettõs rámpák vezettek le két ellentétes
irányba. Még éppen ki tudta venni, hogy alatta különféle magasságokban más emelvények is
sorakoznak a falak mellett. A terem hatalmas tál formájú volt, minden egyes szint e gondosan
õrzött szentély zsúfolt padlója felé kanyargott.
A terem közepén egy áttetszõ anyagból készült, hatalmas tartály terpeszkedett. Körülötte
mindenféle gépek és monitorok sorakoztak. Technikusok dolgoztak a henger körül,
monitorokat figyeltek, tárcsákat állítottak be. Munkaköpenyük színét elnyomta a tartályból
áradó, szivárványszínû ragyogás. Rá sem hederítettek a tartályban lévõ tejszínû folyadék
belsejében mocorgó sötét tömegre.
Hart továbbra is szemmel tartván az odalent zajló munkálatokat, elindult a sárkány után az
egyik rámpán. Az egyik szélesebb platón utolérte a sárkányt és megállt mellette. A platóról
kitûnõ rálátás nyílt a lenti sürgés-forgásra. A sárkány a durva padlóra eresztette hatalmas
tömegét, kinyújtotta nyakát és fejét a platón körbefutó korlátra fektette.
Odalent mágusok és technikusok serénykedtek, munkájuk eredményeképpen különös illatok
szálltak a látogatók felé. Szerves anyagok és a gépek által keltett, jól ismert ózonszag
keveredett a varázstevékenység eredményeképpen felszálló illatokkal. Ez a környezet már
sokkal jobban tetszik neki, gondolta Hart, miközben a kavicsos földön kényelmesen
elhelyezkedõ szörnyeteget figyelte.
-- Ez már sokkal kielégítõbb -- jelentette ki a sárkány kérdezetlenül.
Hart és munkaadója zavartalanul figyelhettek, mígnem Hart észrevette, hogy valaki közeledik.
Az a mestermágus volt, aki olyan csúnyán nézett kolléganõjére, amikor az elsõsegélydobozzal
a kezében akart segíteni a sebesült máguson. A mágus megtorpant egy pillanatra, hogy
kellemes arckifejezést öltsön és csak úgy lépjen olyan helyre, ahol elképzelése szerint a
sárkány már láthatja. Onnan, ahol állt, Hart meghallotta -- vagy inkább megérezte -- a halk
csuffantást, ami szerinte a sárkány elégedettségének jele volt.
Hart tudta, hogy a bestia látja, hogy a mágus õrá várakozik. A sárkány pár percig hagyta,
hogy várakozzon a férfi, ezzel is kifejezve felsõbbrendûségét, majd félrehajtott fejével jelezte,
hogy kész meghallgatni az embert.
A férfi elmosolyodott.
-- Épp idõben jött, Sárkány Nagyúr. Már majdnem készen van.
-- A terveknek megfelelõen fog mûködni, Dr. Wilson?
-- Természetesen. Az utolsó két prototípus remekül vizsgázott a kísérletek során. A mutációs
faktorok jóval az elõre látottakon belül maradtak és a stabilitásban sem észleltünk csökkenést.
Nincs okunk, hogy azt higgyük, az eljárás nem sikerült.
-- Nos, ezt ne is tegyék.
Wilson nyelt egyet és Hart megérezte a férfi rettegését. Afelõl sem volt kétsége, hogy a
sárkány is megérezte. Talán a levegõbõl ki lehetett szagolni.
-- Nem akartam tiszteletlen lenni, Sárkány Nagyúr. Mindössze arról van szó, hogy mint
mágus és technikus jól tudom, minden új eljárás problémákkal szokott járni. Ez természetes.
A projektünk azonban nagyon simán haladt elõre az Ön irányítása alatt. Nincs kétségem
afelõl, hogy a végtermék az Ön kedvére lesz.
A sárkány figyelmen kívül hagyta Wilson megjegyzését és meglebegtette egy kicsit a
szárnyait.
-- Mutassa meg.
-- Ahogy kívánja, Sárkány Nagyúr. -- Wilson rózsaszín nyelve kicsit kivillant a bajsza alól,
ahogy megnyalta az ajkát. -- Elnézését kell kérnem, de ez beletelik néhány percbe.
A sárkány nem szólt semmit. Wilson gyorsan megfordult és eltûnt egy oldalfolyosó
sötétjében. Egy pillanattal késõbb a terem alján lépett ki egy folyosó torkolatából és gyors
beszélgetésbe kezdett négy kollégájával.
Hart szerette volna közelebbrõl is megnézni a mûveletet. Benyúlt válltáskájába és elõhalászott
egy szemüveget. Finoman ráütött a keretre, hogy beállítsa a nagyítás mértékét, majd a szeme
elé helyezte. A látvány lenyûgözõ volt, annak ellenére, hogy csak nagyon keveset értett meg a
bonyolult, hermetikus formulákból. A kémiaiakról nem is beszélve. Arra gondolt, bárcsak
lenne róla egy másolata, hogy késõbb kedvére tanulmányozhassa õket.
A konzolok egyszerre hunytak ki, amikor az odalent összegyûlt máguscsoport taumaturgikus
kántálásának elsõ, remegõ hangjai megszólaltak. Végigfuttatta tekintetét a terem alján. A
közönséges technikusok egyetlen kivétellel mind eltûntek. Az egyetlen itt maradt technikus
most egy gumicsövet illesztett egy kerekes bádogedényhez. A csõ másik vége a tartályhoz
volt rögzítve. A technikus odasétált az egyik pulthoz és beállított néhány kapcsolót. Epeszínû
zöldség ömlött a tartályban lévõ folyadékba és elkeveredett vele. A végén az egész úgy
festett, mint az olvadt jáde. Egyre több és több lett a tartályban a zöld folyadék és az alaktalan
tömeg egyre lassult, míg végül beszüntette a mozgást és megdermedt. A technikus szemmel
láthatóan elégedetten nyugtázta a történteket, kikapcsolta a mûszereit és távozott.
Amint az alakja eltûnt egy ajtó mögött, a mágusok felemelték hangjukat és erõsebben kezdtek
kántálni. A mesterhez korábban csatlakozott négy mágus most szétvált és ketten-ketten a
tartály ellentétes oldalain foglalták el helyüket. A dal ereje ismét megnövekedett, amikor
Wilson a tartályhoz lépett. A párban álló mágusok ismét szétváltak, a két pár egyik tagja egy
helyben maradt, míg a két másik tag úgy helyezkedett, hogy szabályos négyzet alakban állják
körbe a tartályt. Amikor elfoglalták végsõ helyüket, a kántálás szinte üvöltõ hangerõbe
csapott át, majd hirtelen puha, monoton dúdolássá szelídült.
A hermetikus körben Wilson egy sor kifinomult kézmozdulatot hajtott végre. A kezdetben a
karjaival végzett, söprõ mozdulatok lassan alábbhagytak, a kezei, végül már csak az ujjai
mozogtak. Aztán ezek a mozdulatok is abbamaradtak. Egy szívdobbanásnyi idõ múltán
Wilson hátralépett. Kezének egyetlen mozdulatára egy hálószerû alkotmány ereszkedett le a
terem mennyezetérõl. Mint egy öreg pók petyhüdt hálója, a szíjak belecsobbantak az ismét
átlátszóvá vált folyadékba és kígyók gyanánt körülfonták az odabent lebegõ tömeget. Wilson
ismét intett egyet és a háló emelkedni kezdett.
A tartályból egy humanoid figura bontakozott ki. Bár nem viselt ruhát, Hart sem elsõdleges,
sem másodlagos nemi jelleget nem fedezett fel rajta. Most, hogy már tisztán látszott, kiderült,
hogy bõre ugyanolyan tejfehér, mint az õt korábban körülölelõ folyadéké. Húsa puha volt és
sima, izomkötegek csak kevés helyen torzították. Valahogy befejezetlennek tûnt.
Odalent a számítógép-képernyõk ismét életre keltek, szimbólumok, képletek és grafikonok
jelentek meg rajtuk. Hartot nem érdekelték ezek a képek. Az egyszerre taszító és lenyûgözõ
bice figura kötötte le minden figyelmét. Ámulata olyan erõs volt, hogy könnyedén elfújta az
arcán általában helyet foglaló hûvös, professzionalista kifejezést.
-- Egészen rendkívüli, nem igaz?
Hart meglepve fordult hátra. Nem vette észre, hogy Wilson elhagyta a kísérlet színhelyét és
egyedül visszatért a platóra.
-- Még soha nem láttam ehhez hasonlót.
-- Még senki nem látott ilyet. És részben ettõl annyira értékes a dolog.
-- A reakció adataira figyelj, Hart!
Hartot bosszantotta, hogy a sárkány a nevén szólította a mágus elõtt, de nem szólt semmit,
tette, amit parancsoltak. Átfutotta az adatokkal teleírt képernyõt és füttyentett. Az adatok akár
egy olimpiai bajnok atlétára is ráillettek volna, de még soha egyetlen olimpiai bajnok sem
emelkedett ki ilyen sok területen. -- Elképesztõ -- jegyezte meg.
A sárkány elégedetten csuffantott.
-- Nagyon jó.
A mágus meghajolt. Arckifejezése az értékes és elismert szolga gondosan megválasztott
kifejezése volt, de Hart a maszk mögött jól látta a férfi igazi érzelmét: a megkönnyebbülést.
A sárkány felállt és nyakát elégedetten kinyújtotta. És amikor kiértek a szülõtermet védõ
asztrális és anyagi védõkorláton túlra, odaszólt Hartnak:
-- Úgy vélem, itt az ideje, hogy Mr. Drake elindítsa a Köpönyeg Hadmûveletet.
Hart megérezte a szörnyetegbõl áradó türelmetlenséget.

-- Mindnyájan e bolygó porából származunk és ugyanoda térünk vissza. És míg világi

porhüvelyünk ismét egyesül a Földdel, lelkünk tovább szárnyal, hogy számot adjon
tetteinkrõl. Fontoljuk meg hát az ember tetteit, különösen testvérünkét, Jiróét.
A pap abbahagyta a beszédét és néhány elszórt "ámen" után csend töltötte be a kis kápolnát.
Nem voltak sokan. Samen, Hanaen és a papon kívül még tíz másik ember jött el a temetésre.
Jiro nem szerzett sok barátot az archológiában eltöltött egy éve alatt. A résztvevõk többsége
az üzleti ismerõsei közül került ki. A családjából csak egy nagybácsi képviseltette magát.
Egyetlen gally cseresznyevirág virított a sírnál, de mesterségesen hajtatott virágai hamar
hervadni kezdtek. Illatuk elnyomta a földbõl áradó dohszagot.
Sam elnézte a kartonkoporsót. Olcsó hulladékpapírból készült, Jiro természetvédõ
felfogásának megfelelõen. A papír még mindig drágának számított északnyugaton. Valahol
olvasta, hogy más területeken a hívõk szövetzsákokat használnak, vagy pedig egyáltalán nem
fedik el a holtat.
A pap meglebbentette gyapjúköpenyét, hogy magára vonja az egybegyûltek figyelmét.
-- Testvéreim, mi azonban még itt vagyunk, itt élünk a világban. Jiro testvérünk továbblépett a
soha véget nem érõ körforgásban. Imádkozzunk, hogy egyesülhessen az élet nagy
szellemével. Megtiszteljük földi porhüvelyét azzal, hogy nem helyezzük a föld mélyébe,
hanem dicsõségesen feldolgozzuk. Néhai testvérünk így mindannyiunkat gazdagít majd.
Miközben a pap beszélt, a koporsó a kápolna belsõ fala felé csúszott és eltûnt a sötétségben.
Sam észrevette a koporsót hordozó motoros plató oldalára tapadt piszokfoltokat. Odabent a
sötétben valahol a templomszolgák leemelték a dobozt és egy futószalagra helyezték, mely az
archológia újrafeldolgozó üzemébe vezetett. A használható szerveket már elküldték a
szervbankba. A visszamaradó részeket pedig az utolsó atomig visszaforgatják. A
természetvédõk igazán komolyan vették az újrafeldolgozást.
-- A család megkért, hogy bejelentsem, ebéd lesz a 144. szinten, a Hszien Természetes Ételek
étteremben. Azok, akik adakozni kívánnak, a kápolna kijáratnál megtalálják a lehetséges
jótékonysági szervezetek nevét. Természetesen az Egész Föld Temploma Társaság számára is
lehet adakozni. Minden adomány adómentes. Köszönöm a részvételüket.
A pap meghajolt és õ is eltûnt a kápolna hátsó részének sötétjében. Az ilyenkor kötelezõ
néhány pillanatnyi tiszteletteljes csönd után Sam és Hanae éppen indulni akartak, amikor Sam
észrevette Alice Crenshawt nem messze az ajtótól. Álmában nem képzelte volna, hogy a
keménykötésû biztonsági ügynöknõ is felbukkan itt. Crenshaw mindig igyekezett az
érzéketlen fegyveres látszatát kelteni.
Sam úgy döntött, hogy beszélni akar vele, ezért a biztonsági ügynöknõ felé irányította Hanaet.
Talán két lépést tehettek, amikor egy alacsony, vézna figura bukkant fel elõttük. A
homlokában tátongó porcelán adatjack és a hajtókáját díszítõ kitûzõ elárulta, hogy a
Renarakunak dolgozik, mint dekás.
-- Nahát, hogy mik nem vannak! -- kezdte minden figyelmeztetés nélkül. -- Hogy mik ki nem
derülnek egyesekrõl a haláluk után? Nem is tudtam, hogy Jiro természetvédõ volt. Te tudtad?
-- Nem -- felelte Sam kicsit ingerülten a férfi kéretlen közvetlensége miatt.
-- Hé, haver, neked tudnod kellett -- ragaszkodott a fickó a magáéhoz. -- Te voltál a legjobb
barátja. Nem igaz, Warner?
-- Verner. De nem mondanám, hogy én voltam a legjobb barátja. Csak jó viszonyban voltunk.
Jiro senkit nem engedett túl közel magához a felesége halála után.
-- Ja. Azt hittem, te jobban ismerted, mint a srácok az adatosoktól.-- A fickó tekintete
körbepásztázott a kápolnában. -- Igazad van, hogy nem volt sok barátja. Azt hittem, az
irodáról több pasi lejön, még akkor is ha Jiro magányos srác volt. Tudod, a zaibatsu szellem,
meg az ilyesmi. De azt hiszem, ha megint fel akarod ébreszteni ezt a szellemet: ehhez,
barátom, egy fizetés nem elég. Tudod, ugye?
-- A társaság itt Amerikában nem követeli meg a vallásos hagyományokat -- jelentette ki Sam,
óvatosan semleges hangszínnel. Úgy vélte, ezzel tudja a legkönnyebben lerázni a kíváncsi
fickót.
-- Itt Amer... hé, haver, te is Japánból jöttél és éppen akkor, nem igaz? -- A kis fickó nem is
várta meg a választ. -- Hát, itt egy kicsit mások a dolgok. Nincsenek injunok meg ilyenek.
Sõt, azt is hallottam, hogy odakint kutyába se veszik a metákat. Rezervátumokban tartják,
vagy valami ilyesmi.
-- Nem tudom -- sziszegte Sam a fogai között. Hidegvére kezdte elhagyni. -- Nem voltam túl
sokat odakint.
-- Csak hallottál arról a szigetrõl, Yominak hívják, vagy minek, ahová kipakolják az orkokat
meg trollokat.
Sam lenyelte dühét. Ez a fickó nyilvánvalóan teljesen érzéketlen volt. Értelmetlen dolog lett
volna vitába szállni vele, Sam különben sem akart jelenetet rendezni itt, a kápolnában. --
Shaikujin voltam. És jó alkalmazottként soha nem távolodtam el nagyon a Renraku
területérõl, üzleti utak kivételével. A társaság nem nagyon tudott mit kezdeni az úgynevezett
Felébredtekkel, így aztán nem is láttam belõlük túl sokat.
-- Nem értem, mirõl dumálsz! Volt egy haverom, aki tök jó mûszerész volt. Casey, igazi
klassz cimbi, még akkor is, ha törp. Az EEO-n keresztül munkát kapott a Renrakunál. Hat
hónap se telt bele és a fõnöke megvádolta azzal, hogy nem végzi elég jól a munkáját. Ez
persze nem lehetett igaz. Ismertem Caseyt. Apukám, az a fickó -- egyébként nõ volt -- úgy
vigyázott a gépeire, mintha a saját kölykei lettek volna. De inkább felmondott, minthogy
munkaügyi bíróság elé kerüljön. Azt hallottam, átment a Mitsuhamához. Azok is japánok
ugyan, de valahogy nem olyan vadak ezzel az ázsiai felsõbbrendûségi izével, tudod.
Sam észrevette, hogy Crenshaw kilép az kapun. -- Nézze... ööö...
-- Addison -- felelte a fickó segítõkészen. -- Billy Addison.
-- Addison-san, igazán kellemes volt magával beszélgetni, de most már igazán mennem kell.
Karon fogta Hanaet és megpróbálta megkerülni Addisont. De a dekás feltartott kezét Sam
mellének támasztotta.
-- Várj egy kicsit, haver. Nézd, valójában kérdezni akartam valamit. Nos... hát... az
adatosoknál a fiúknak nagyon böki a csõrét valami. És hát... szóval tudtuk, hogy ti barátok
voltatok Jiróval... és...
-- És mi?
Addison idegesen mocorogni kezdett. Körbenézett, hogy megbizonyosodjon róla, senki más
nem hallja, amit mond. Amikor felismerte, hogy a kápolna már kiürült, arckifejezése egy
kicsit megnyugodott. -- Szóval... azt pletykálják, hogy Jiro éppen chipezett, amikor lezuhant.
-- Chipezett? -- kérdezte értetlenül Hanae.
-- Ja, tudod, JMÉ chipet használt.
Hanae szörnyülködve szája elé kapta a kezét. A JMÉ a Jobb Mint az Életet jelentette. A JMÉ
chipeket szórakoztató szimulációkra gyártották és úgy mûködtek, hogy a felhasználó egy
adatjacken vagy egy külön erre a célra szolgáló csatlakozón keresztül a fejébe dugta a chipet.
Az elõre beprogramozott szimuláció lehetõvé tette, hogy a chip segítségével az illetõ "átéljen"
egy valóságban meg nem történõ eseménysort úgy, mintha saját maga cselekedne. De a JMÉ
élmények többek voltak valóságosnál. A közönséges mûérzet rendszerektõl eltérõen ezeket az
ingereket elektronikus úton felerõsítették, jóval "vaskosabbá" tették, mint bármely más, a
normális életben tapasztalható érzetet. Az így felturbózott szimuláció sokkal izgalmasabb,
sokkal érzékibb volt a valós életnél. Sam nem tudta, hogy a fickó igazat beszél-e, de azt tudta,
hogy a JMÉ-zés hosszú távon meglehetõsen káros. A felhasználók gyakran el vesztek a chip
világában, sokkal jobbnak találván azt a valóságnál, így elhanyagolták valóságos testüket és
szellemüket, míg végül ebbe belepusztultak. Elõfordult az is, hogy agyuk annyira ráállt az
állandó chipezésre, hogy soha többé nem tudtak már különbséget tenni valóság és szimuláció
között.
Sambe hirtelen belevillant, hogy egy chipezõ illetõ könnyen belefeledkezhet a szimulált
világba és véletlenül áteshet egy korláton. Így végezte volna Jiro is? Betty halála
évfordulójának közeledtével Jiro hangulata egyre nyomottabbá vált. Az igaz volt, hogy
miután visszatértek a Renrakuba, Jiro chipezett egy keveset, de mindig távol tartotta magát a
"masszívabb" szimulációktól. Az orvosa még javasolt is neki bizonyos chipeket, úgynevezett
visszailleszkedõ-terápiának.
Ez új fényt vetett a dolgokra. De Sam ezt sem Addisonnal, sem Hanaevel nem kívánta itt és
most megvitatni.
-- Ez igazán egyikünkre sem tartozik. És különben is, miféle jelentõsége van ennek már?
-- Hát, Jiro szempontjából már nem sok. De gondolkoztunk az osztályunk elõmenetelén,
tudod, hogy mi lesz, ha a hír szárnyra kell és bizonyos egyének nyomozásba kezdenek.
Tudod, hogy Kansayaku Sato nemsokára ideérkezik? Tudod, a fejszés ember? Lehet, hogy...
-- A szavai elhalkultak és a férfi összeesküvõ módjára, jelentõségteljesen összevonta
szemöldökét. -- Tudod. Aggódtunk.
Az aggodalmat Sam meg tudta érteni, különösen akkor, ha Addison csoportjában valakinek
van rejtegetnivalója. De egészen biztos, hogy bármire is célzott az elõbb Addison, nem jelent
anyagi veszélyt a Renrakura nézve. Ugyanis ha jelentene, Addison vagy a dolgokért felelõs
személy már menekülne is.
A JMÉ említése azt is jelentheti, hogy az osztályon valaki rendszeresen chipezik. Sok dekás
használt chipeket pihenési célokra, de a legtöbbjük elég bölcs volt ahhoz, hogy távol tartsa
magát a JMÉ-tõl. Az a következtetés, hogy egy dekás is benne volt a veszélyes szórakozásban
feketepontot eredményezhetett valaki(k)nek az adatlapján. Mégpedig akkora fekete pontot,
ami jelentõs kihatással lehet az elõléptetési tervekre. És ez érthetõ is. Egyetlen komoly cég
sem bízná Mátrixának titkait nem teljesen beszámítható emberekre. Épp elégszer volt már
példa olyanra, hogy megzsarolt dekások adatokat loptak el vagy illúzióképekkel az agyukban
ámokfutást végeztek a Mátrixban és tönkretettek fontos rendszereket. Ha egy dekás chipezik,
az elõbb vagy utóbb kitudódik és könnyen megzsarolhatják.
De az is lehet, hogy az illetõ már meg is fizette chipezésének az árát. Ha Addison vagy
valamelyik barátja chipekkel látta el Jirót és Jiro egy ilyen chip hatása alatt zuhant le, akkor
minimum gyilkossági kísérlet lesz ellenük a vád. Sam ugyan nem emlékezett arra, hogy Jiro
kórházi fájljai említést tettek volna JMÉ-krõl, de ez persze nem jelentett sokat. Ha valaki
elrendezte, hogy Jiro chipet kapjon, akkor ugyanaz a valaki ott lehetett a helyszínen is, hogy
szépen kivegye a hulla halántékából a JMÉ chipet, mielõtt még a mentõk odaérnek. Egy ilyen
személy érthetõ okokból nem örülne egy esetleges nyomozásnak.
Vajon valaki az osztályról futtatta Jiro ikonját a múlt héten a Mátrixban? A számítástechnikai
osztály tudhatott Jiro sérülésérõl és hozzáférhettek Jiro kiberdekkjéhez. Egy szétégetett agyú
dekást nehéz lenne elbújtatni, de egy jól mûködõ háttércsapat képes lehet arra, hogy gyorsan
kirántsák az illetõ fejébõl a csatlakozót, mielõtt a fekete jég kárt okozna. Más dekkjének
használata persze tekintélyes pénzbírságot vagy azonnali kirúgást von maga után, de ez nem
mindig riasztotta el a vállalkozó kedvû számítógépzsonglõröket. De bárki is futtatta Jiro
ikonját, a fickó a Fallal is találkozott, ami csak súlyosbította a dolgot. Ha Addison
csoportjának egyik tagja használta Jiro ikonját, akkor az egész csoportot kirúgják, ha fény
derül a csalásra. Bõségesen volt tehát okuk arra, hogy féljenek egy esetleges vizsgálattól.
-- Ne aggódj, Addison-san. Nem hiszem, hogy lesz JMÉ-nyomozás -- De miközben ezt
kimondta, jól tudta, hogy kell lennie. Jiro igenis használt chipeket, még ha a kórházi adatai
között ez nem is szerepel. És épp így Jiro balesetével kapcsolatban is indulnia kell
vizsgálatnak. Másfelõl viszont, ha Addisonnak és cimboráinak vaj lenne a fején, a fickó most
nem kérdezgetne itt idegesen mindenféléket. Valaki másról van tehát szó, valakirõl, akinek
érdekében áll, hogy a társaság hivatalosan ne vizsgálódjon az üggyel kapcsolatban. Crenshaw
a biztonságiaknál dolgozik. Talán õ tud valamit.
-- Most már igazán mennünk kell.
-- Ja, persze, haver -- Addison hátralépett, arcán ideges vigyor villant át. -- Hát, azért kösz,
Warner. Jó haver vagy.
Sam kisietett a kápolna kapuján. Hanae nem kérdezett semmit, próbálta tartani a tempót, de
néhány lépés után feladta. Sam elõreszaladt, mindenáron szerette volna elkapni Crenshawt.
Tekintete végigpásztázott a kápolna elõtti parkon, de sehol nem látta a nõt. Aztán Crenshaw
kibukkant egy sövény mögül. Már majdnem kiért Sam látómezejébõl. A fiú utánarohant.
A rohanó léptek hallatára a nõ megfordult, de nem hagyta abba a gyaloglást. Sam intett egyet
és kiáltani akart, de a nõ más irányba fordult és meggyorsította lépteit. A Sealth Igazgató
emlékmûve elõtti ösvényelágazásnál elfordult és eltûnt néhány fa között.
Sam odarohant. Tüdeje hevesen zihált. Túl kövér volt ehhez, túlzottan elpuhult az
ülõmunkától. Az elágazásnál majdnem elcsúszott, amikor megpróbált élesen befordulni.
Döbbenten meredt a szeme elé táruló látványra, így aztán belerohant a szobor oldalába. A
fájdalmat azonban szinte meg sem érezte, mert sokkal jobban lekötötte az a látvány, hogy az
ösvény, amelyre Crenshaw az elõbb ráfordult, most üresen és elhagyatottan tátongott.
Ez alatt a rövid idõ alatt a nõ nem érhetett el másik keresztutat. Le kellett térnie az ösvényrõl.
Szándékosan el kellett bújnia Sam elõl. De miért?
Samnek semmilyen értelmes válasz nem jutott az eszébe. Nem volt rá esélye, hogy sikerül
becserkésznie valahogy Crenshawt. A nõ egészen biztosan jó pár trükköt ismert, amivel
elrejtõzhet el egy Samhez hasonló, amatõr vadász elõl.
De Crenshaw ott volt, amikor Betty Tanaka meghalt és Jiróval együtt fogságba estek. És épp
elég... mi is? ragaszkodás? tisztesség? kíváncsiság? volt benne ahhoz, hogy eljöjjön Jiro
temetésére. Látta Samet és tudnia kellett, hogy Sam beszélni akart vele. Miért menekült hát
el?
Sehogy sem állt össze a kép. Egyszerûen kevés volt a tény. Sam csak feltételezésekre
támaszkodhatott. Gyanakodni kezdett, hogy talán nem is akarja tudni, mi a valóság és mi az
udvarias kitaláció vagy éppen eget rengetõ hazugság. Úgy nõtt föl, hogy hitt abban, az igazság
fontos és most kezdte úgy érezni magát, hogy talán nem is érdekli, mi történt valójában.
Valaki eltitkolta a Jiro halálával kapcsolatos tényeket. Talán valaki magán a Renraku
Társaságon belül. Valaki, talán egy ambiciózus tisztviselõ, saját javára próbál információt
rejtegetni és saját maga érdekében kívánja felhasználni a társaságot.
Figyelj csak ide. Úgy festek, mint a hét balekja a Channel 23 "Egy alkalmazott bûnbánásai"
címû mûsorában.
Sam szerette volna tréfával elûzni aggasztó gondolatait, de nem tudta. Túl sok romlott dolgot
látott az utóbbi idõben. Vajon hány csalásról hitte el eddig, hogy ez így van rendjén? Ezen
töprengett, amikor Hanae lihegve, kivörösödött arccal beérte. Sam úgy vélte nem dührõl, csak
a futás okozta fizikai megerõltetésrõl van szó. Aggodalom redõzte a lány arcvonásait.
-- Miért futottál el?
-- Nem futottam el. Megláttam Alice Crenshawt. Beszélni akartam vele Jiróról. Ő is ismerte.
Megpróbáltam elcsípni, de szándékosan elbújt elõlem. Tudta, hogy beszélni akarok vele és
elsétált. Mint a társaság többi része, õ is elkerül engem.
-- Én nem kerüllek el téged, Sam -- felelte puhán Hanae.
Ez így volt. A lány nagyon jó volt Samhez, gond esetén mindig lehetett rá számítani. Miért
kételkedett hát a lány iránti érzelmeiben? Minden egyes alkalommal, amikor csökkenteni
akarta nyugtalanságát, magához ölelte Hanaet. A lány hozzásimult, szemmel láthatóan élvezte
a fiú karjai által nyújtott biztonságot. Még nem vette észre, hogy Sam nem lazult el annyira,
mint õ. Vagy ha észre is vette, valószínûleg a Samben már a megismerkedésük óta állandóan
meglévõ feszültség számlájára írta. A fiú már úgy is épp eleget panaszkodott emiatt.
-- Itt már csak zsákutca az életem -- szólalt meg Sam, jól tudván, hogy ezt már ezerszer
elmondta.
-- Ne beszélj így, Sam -- A szomorúság jól érzõdött a lány hangján. -- A Renraku az
otthonunk.
-- Bizonyos szempontból. Engem például bezártak ide. Soha nem kapok jó megbízásokat.
Lecsökkentették a biztonsági besorolásomat. Zsákutca.
Érezte, hogy a lány feszültsége növekszik. Hanae rengetegszer elmondta már, hogy Samet
jókedvûnek szereti a legjobban és bármit megtenne azért, hogy felvidítsa, ha szükséges. Sam
szerette volna ezt hinni. Sõt, szerette volna hinni, hogy Hanae erre valóban képes is. A lány
nyugtatására vágyott és meg akart felelni az elvárásainak, azt akarta, hogy olyan férfi legyen,
amilyet Hanae szeret.
-- De ez még csak mind rendben is lenne, ha találkozhatnék Janice-szel. Tudják, hogy mi
történt vele. Miért nem mondják ezt el nekem is?
-- Bizonyára jó okuk van rá.
Sam ebben nem volt biztos. Egyáltalán nem.
Úgy festett, a lánynak nem tûnt fel, hogy nem válaszolt.
-- Ha Sato-sama itt lesz, észreveszed, hogy majd megváltoznak a dolgok. Szüksége van rád,
hogy jól mûködjön a projekt és egészen biztosan segíteni fog neked. Végül is Aneki-sama
helyettese és Aneki-sama a tanítód volt. A Renraku odafigyel a sajátjaira. A
megpróbáltatásaid mögött bölcs okok húzódnak. Sato-sama segíteni fog.
Úgy, mint Tokióban? -- Ezt nem hiszem.
-- De próbáld meg elhinni.
Sam kierõszakolt magából egy mosolyt. -- Rendben van.

Alice Crenshaw bezárta maga mögött az iroda külsõ ajtaját, kirekesztve ezzel a biztonsági
igazgató titkárnõjének tiltakozását. A kis hülye majd belenyugszik, hogy Crenshaw betört az
igazgatóhoz.
John Silla, az igazgató tanácsadója az ajtó és az íróasztal között állt félúton, eltakarva fõnökét
Crenshaw szemei elõl. Silla a szokásos vörös overallt viselte, az arany Renraku embléma és a
kapitányi csillag szikrázva ragyogott a gallérján. Fehér Sam Browne öve puhán csillogott az
irodát bevilágító tört fényben. Az erõs testfelépítésû fiatalember mereven állt, izmai ugrásra
készen; keze pisztolytáskája fedele alatt, pisztolya markolatán nyugodott.
-- Nagyszerû védelem -- mondta Crensahw, ahogy elõrelépett. -- De lassú. Már az ajtónál
kellett volna lenned, mielõtt becsuktam.
Tadashi Marushige hátradõlt székében, miközben Crenshaw megkerülte Sillát. A biztonsági
igazgató karba tett kézzel az asztalára könyökölt és kifejezéstelen tekintettel nézett az
irodájába berontó nõre. Ő is a társaság egyenruháját viselte, a gallérját díszítõ rangjelzés
elárulta, hogy tábornoki tisztségben szolgál a Renraku katonai erejében. Crenshaw soha nem
gondolta volna, hogy Marushige ruházatának alsóbb rétegeiben is egyenruhát visel, nem csak
kívül és nem csak akkor, amikor az elit Vörös Szamuráj gárdistáknál szemlézik.
-- Korán érkezett -- jegyezte meg Marushige, miközben Crenshaw helyet foglalt az íróasztal
bal felénél ásítozó egyik karosszékben.
-- Hasznos szokás.
Marushige tekintete mérsékelt haragról árulkodott.
-- Csak folytassa a munkáját nyugodtan -- ajánlotta nagylelkûen Crenshaw, jól tudván, hogy
stílusa felbosszantotta a férfit.
-- Semmi baj -- felelte az igazgató hûvösen. -- Úgyis éppen befejeztem.
Intett Sillának. A tanácsadó odalépett az asztalhoz és a rajta heverõ térképeket a gyûjtõjükbe
pakolta. Az asztal túlsó felérõl elõhalászott egy aktatáskát és a térképcsomagot elhelyezte
annak egyik rekeszében. Crenshaw csöndesen figyelte, hogy Silla átsétál a szobán, a földre
állítja az aktatáskát és megáll az ajtóhoz közel. Észrevette, hogy Silla mögött a fogason
katonai sapkák és ballonkabátok lógnak; ez azt jelentette, hogy az archológián kívüli akció
van kilátásban. Különös. Majd konzultál a forrásaival a találkozó után.
Visszafordult és látta, hogy Marushige csöndesen várakozik, sötétbarna szemével õt figyeli.
Az igazgató nem szólt semmit. Végül Crenshaw megadta magát a férfi türelme elõtt.
-- Nem én vagyok ma az egyetlen, aki megelõzi a tervezett idõbeosztást -- Az igazgató
tompán mordult egyet, melyet Crenshaw úgy értelmezett, mint felszólítást mondandója
bõvebb kifejtésére. -- Úgy gondoltam, önt talán érdekli, hogy a tizenegy órára megbeszélt
találkozója kicsit elõbb fog elkezdõdni. A Különleges Ügyosztályról jövõ barátaink már úton
vannak.
-- Érdekes -- Ha Marushige meglepõdött is, nem mutatta, bár Crenshaw gyanította, hogy nem
érdekelték a fejlemények. Nyilvánvalóan nyakig el voltak merülve a tervezésben a
tanácsadójával és azt az utasítást adták, hogy senki se zavarja õket. -- És tudván, hogy azt
kívánom öntõl, vegyen részt a megbeszélésen, bizonyára azonnal otthagyta a munkáját, hogy
minél hamarabb ideérhessen.
Crenshaw nem reagált az igazgató hangjából kicsendülõ gúnyra.
-- Természetesen.
-- Igazán dícséretes.
Az igazgató ritkán dícsért, még ha gúnyosan tette is. Crenshaw arckifejezése nem változott,
testének egyetlen porcikájával sem mutatta, hogy meglepõdött. Benyúlt a kabátja belsõ
zsebébe és elõhalászta cigarettás dobozát. Gondosan kiválasztott egy barna rudacskát és
meggyújtotta a cigarettásdoboz élén felizzó gyújtóval.
Marushige az egész mûvelet alatt összeszorított szájjal mosolygott. Amikor Crenshaw
belélegezte az elsõ adag füstöt, kihúzta íróasztalának egyik fiókját, kiemelt egy kristály
hamutálcát és a nõ elé csúsztatta.
-- Ami azt illeti, az ön archológiai adatlapjai mind dícséretesek -- mondta halkan. -- Hogy érzi
magát Seattleben?
-- Nem Tokió.
-- Ah, igen. Hosszú pályafutásának nagy részét tokiói irodánkban töltötte.
Crenshaw nem törõdött azzal, ahogyan a férfi a hosszú szót hangsúlyozta. Az egész úgy
hangzott, mint egy visszavonulás elõtti beszéd.
-- Mindketten ismerjük az adatlapjaimat. Mirõl van szó?
-- Az ön adatlapjairól, Crenshaw-san. Mind az itteni munkája, mind a Japánbeli tapasztalatai
alapján az a megítélésem, ön a legmegfelelõbb jelölt egy igen különleges küldetésre.
Francba! A kis szemét végül talált egy olyan melót, amit biztosan nem tudok megcsinálni. És
akkora élvezettel mondja ezt, hogy biztosan valami öngyilkos vállalkozásról van szó. Hosszan
szippantott a cigarettájából, hagyta, hogy a száraz hõ leáramoljon a tüdejébe és
megmelengesse egy kicsit. Nem hittem volna, hogy lesz ehhez idege.
-- Nincs kétségem afelõl, hogy ön is tud arról, hogy egyik elöljárónk,
Kansayaku Hohiro Sato megtiszteli látogatásával a seattlei archológiát. Tény-feltáró
vizsgálatot végez és az otthoni iroda számára készít jelentést. A biztonsági szempontok
természetesen életbevágóan fontos szerepet játszanak. A
Kansayaku magától értetõdõen a legmagasabb szintû figyelmünket kívánja, melyre egyéb
fontos teendõim miatt sajnos már nem marad energiám. Ennek értelmében azt kívánom öntõl,
hogy ön legyen a helyettesem Kansayaku Sato irányában. Természetesen ön felel a
Kansayaku személyes biztonságáért is.
Crenshaw egyszerre könnyebbült meg és kezdett el gyanakodni. Egészen biztosan nem akart
külsõ akciót. Túl öreg volt már az ilyesmihez, beültetései pedig egy teljes generációval
elavultabbak voltak a potenciális ellenfelekénél. A Marushige által adott megbízatás magas
kockázati tényezõvel járt, de az is igaz, hogy valószínûleg nem fizikai veszéllyel. A Renraku
erõforrásait figyelembe véve nem valószínû, hogy bárki akárcsak egyetlen lövést is leadhatna
Satóra. De egy ilyen nehezen kielégíthetõ, maximálisan követelõzõ aligazgatóval szemben a
karrierje forogna kockán. Egyetlen megingás -- bármilyen apró -- a Kansayaku szeme láttára
és máris búcsút mondhat állásának.
-- És mi van, ha nem fogadom el a... megtiszteltetést?
-- Az önnek az üggyel kapcsolatos véleménye tökéletesen mellékes -- Marushige lepillantott
az íróasztalába épített képernyõre. -- Úgy fest, igaza volt az elõrehozott találkozóval
kapcsolatban. A Különleges Igazgatóság két embere megérkezett.
Lenyomta az asztali telekom gombját és utasította a titkárnõjét, hogy engedje be a
vendégeket.
Vanessa Cliber érkezését nem volt nehéz észrevenni. A nõ hatalmas lendülettel érkezett,
kilökte az ajtót Silla kezébõl és nekivágta egy antik üveges szekrénynek. Szorosan összefont
haja csak a nyakánál lazult meg egy kissé, kipirult arca a szilárd elhatározás szigorú
kifejezését sugározta. Odacsörtetett az asztalhoz és egy csomag adatlemezt szórt a biztonsági
igazgató elé. A kazetták mindenfelé röpködtek. A legtöbbjük az asztalon landolt, de volt
néhány, mely a földre repült.
Crenshaw hitetlenkedve megrázta fejét Cliber viselkedése láttán. Ebben a stílusban igazán
nehéz lesz megegyezni egy japánnal.
-- Mit jelent ez az egész? -- követelte a nõ. -- Shermannak lassan a macskákat is munkába kell
állítania.
Marushige nyugodt maradt. Felállt és elõírásszerûen meghajolt a nõ felé.
-- Jó napot, Cliber igazgatónõ. Ugyan nem értem a Huang elnökkel kapcsolatos utalását, de
attól tartok, arra célzott, hogy õ is legalább ennyire fel lesz indulva, mint ön.
-- Az biztos.
-- Nos, mivel némi idõbe fog telni, amíg összegyûjtjük az ön által oly lendületesen átnyújtott
lemezeket, talán elmondhatná, mi az velük kapcsolatban, mely annyira felizgatta önt.
Marushige leült, Silla pedig egy széket tolt Cliber mögé. A nõ észre sem vette.
-- Nagyon is jól tudja, mi a probléma.
A biztonsági igazgató vállat vont. Figyelme az új érkezõ felé fordult.
-- Ah, Dr. Hutten. Kérem, bocsássa meg udvariatlanságomat. Az ön érkezése némileg
észrevétlen maradt. Silla, hozzon a doktornak is egy széket.
Hutten köszönetteljesen bólintott, közben odasúgott valamit Clibernek. A nõ válaszul röviden
bólintott, majd mélyet lélegzett és õ is helyet foglalt. Hutten is leült, amint megkapta Sillától a
széket.
-- Kérem, bocsásson meg Vanessának, Marushige tábornok. Nagyon keveset aludt az utóbbi
néhány napban. Tudja, komoly problémáink voltak.
Marushige együttérzõen bólintott. -- Tökéletesen megértem, doktor. Mivel a megbeszélt idõ
elõtt érkeztek, úgy vélem, a formalitásokra most nincs idõnk. Térjünk tehát egyenesen a
tárgyra. Miben állhatok szolgálatára?
Cliber felhorkant:
-- Azt már tudnia kell. Épp elég feljegyzést küldtem önnek. Úgy tûnik, egyáltalán semmit sem
várhatunk az embereitõl.
-- Ó, igen. Biztosíthatom önt, igazgató asszony, hogy a feljegyzései mind keresztülmentek az
íróasztalomon. A Biztonsági Igazgatóság igyekszik a lehetõségekhez képest a leggyorsabban
cselekedni.
-- Akkor az emberei kibaszott lajhárok! -- csattant fel Cliber.
-- Vanessa!
-- Sajnálom, Konrad -- felelte a nõ bocsátkérõen Hutten felé fordulva. Szemmel láthatóan
beletelt pár másodpercébe, amíg lecsillapította magát. -- Az elmúlt négy hónapban a
biztonságiak egyetlen személyi kérésünket sem teljesítették. Elképesztõen kevesen vagyunk.
Emberekre van szükségünk. Ha számítógépeseket nem is tud felszabadítani, legalább küldjön
pár technikust. Még kutatók is megtennék.
-- Ez így van -- helyeselt Hutten -- A legutolsó igénylésünkben számos értékes személy is
szerepelt. Különösen érdekel minket Schwartz, Verner és Chu.
Crenshaw kikapta cigarettáját a széke karfájára helyezett hamutartóból. Heves mozdulata a
földre lökte a hamutartót. Annak tartalma szétszóródott a hosszú szálú, makulátlanul tiszta
szõnyegen.
-- Vegyük például ezt a Vernert -- mondta röviden Cliber. -- A fickó évekig a tokiói irodában
dolgozott. Képzett, gyors felfogóképességû pasas. A nevét még Aneki is megemlítette
néhányszor. Mi kell még, hogy jóváhagyja egy igényünket?
-- Az idõk és az emberek változnak -- morogta Crenshaw.
-- Ez pontosan mit jelent?
-- Verner biztonsági szempontból veszélyesnek minõsül.
-- Nem hinném, hogy láttam volna ilyen megjegyzést a kartonján -- jegyezte meg Hutten.
-- Veszélyes, azt mondtam -- Crenshaw szinte köpködte a szavakat. Utálta, ha egy puhatökû
kutató kétségbe vonta a szavait. Feltételezte róluk, hogy értik a munkájukat, hát legyenek
kedvesek és feltételezzék õróla is ugyanezt. Miért nem tudják elfogadni a szavát?
Marushige közbevágott, mielõtt Cliber válaszolhatott volna. -- Nem szükséges
konkrétumokba bonyolódnunk. Igazgató asszony, doktor, tudomásul vettem formális
panaszukat.
-- És Shermanét.
-- És Huang elnök úrét is. De sajnos az én kezem is meg van kötve. A Különleges Igazgatóság
feladata, hogy tökéletesen érzõ mesterséges intelligencia rendszert állítson elõ. Ha ez valóra
válik, igazán világrengetõ diadal lesz. De nem engedhetjük, hogy versenytársaink
hozzáférjenek verítékes munkánk gyümölcséhez.
-- Már évek óta nem érnek a nyomunkba.
-- Mondja ön, igazgató asszony. De mi van akkor, ha az õ kutatási programjuk egy olyan
problémánál akad el, amit mi már megoldottunk? Nem lehetséges, hogy egy kém megszerzi
nekik a szükséges információt?
-- Senki sincs olyan közel a célhoz, mint mi -- ragaszkodott a magáéhoz Cliber.
-- Ez lehetséges, igazgató asszony. Ön megengedheti magának, hogy higgyen ebben. Én
azonban nem. A Biztonsági Igazgatóság felelõssége, hogy a Renraku mesterséges
intelligencia kutatásának még a létezésérõl se tudhassanak a versenytársaink. Még a saját
embereink nagy része sem tud róla. Nem engedhetem meg, hogy ügynök ékelõdjön a
projektbe.
-- A múlt héten akkor nem végzett valami jó munkát -- mondta gúnyosan Cliber.
-- Ah, Tanaka perszona programjának illetéktelen használatára gondol.
-- Mi másra? Vagy akadt valami más biztonsági gikszer is az ön aranyos kis hierarchiájában?
Marushige arcán megdermedt a mosoly. Szemei megkeményedtek, jóllehet hangja továbbra is
puha és udvarias maradt.
-- Természetesen nem, igazgató asszony. Az igazgatóságom mindig elismeri a hibáit. Azonnal
informáltuk önt az esetrõl, nem így történt?
-- De igen. De azóta még nem mondtak semmit.
-- Mert nem volt semmi jelentésre érdemes. Ön tudja talán a legjobban, mennyire összetettek
Mátrixunk biztonsági rendszerei. Biztonsági dekásaink legtöbbje szigorúan behatárolt
körzetben dolgozik, anélkül, hogy pontosan tudná, mit is õriz. Elõfordulhat, hogy míg
néhányan jelentéktelen dolgokat óriási fontosságúnak feltüntetve jelentenek, addig mások
elmulasztják jelenteni a fontos adatokat. A Zéta biztonsági szinttel rendelkezõ operátoraink
meglehetõsen biztosak abban, hogy semmilyen adatot nem vittek ki a rendszerbõl, jóllehet
nem kerültünk közelebb annak kiderítéséhez, hogy ki irányította Tanaka programját.
-- Azért tartja Vernert biztonsági szempontból veszélyesnek, mert õ is belekeveredett az
ügybe, Crenshaw? -- kérdezte Hutten.
-- Mirõl beszél?
-- Ő is ott volt a csomópontban, amikor a behatoló összetûzésbe került a védelmi
rendszerünkkel.
Crenshaw Marushigére villantotta tekintetét. Az igazgató arca semmit nem árult el. Ha tudott
is róla, nem tájékoztatta õt. És ez egyáltalán nem tetszett neki.
-- Ms. Crenshaw intézi az ügy személyes vonatkozásait -- jelentette ki Marushige. -- Nincs
komoly bizonyíték arra nézve, hogy Verner is közremûködött volna egy az MI projektbe való
befurakodási kísérletben. Biztosíthatom önt, hogy a Biztonsági Igazgatóság teljes erejével
azon van, hogy kiderítse a behatoló kilétét.
-- Annyira teljes erejével, hogy nem tud embereket felszabadítani a számunkra? -- kérdezte
Cliber megvetõen.
-- Ez a perszona bitorlási eset csak egy példa arra, miféle nehézségekkel nézünk szembe. Ha
egy Vernerhez hasonló valaki belekeveredik egy behatolási kísérletbe, nem javasolnám, hogy
olyan pozíciót bízzon rá, amely csak megkönnyítené a számára titkos adataink ellopását. Nem
gondolja, igazgató asszony?
Cliber összehúzta a szemeit.
-- Ha Verner veszélyes, rúgják ki. Ha nem, adják nekünk.
-- Itt most a projekt biztonsága forog veszélyben, a biztonságért pedig én vagyok felelõs,
igazgató asszony.
-- Én pedig azért felelek, hogy a projekt határidõre befejezõdjön.
-- Akkor bizonyára megérti a felelõsségünk súlyát és az arra való törekvéseinket, hogy jól
végezzük a munkánkat.
-- Tudom, mivel próbálkoznak -- jelentette ki Cliber. -- És arról is teszek, hogy ezt Sato is
megtudja.
-- Kansayaku Sato a saját vizsgálódásai alapján a saját következtetéseit fogja levonni,
igazgató asszony -- felelte szelíden Marushige.
Cliber rábámult.
-- Akár távozhatunk is, Konrad. Itt nyilván nem jutunk ötrõl a hatra.
Hirtelen felpattant és elindult az ajtó felé. Hutten esetlenül feltápászkodott, arcán fájdalmas
félmosollyal. Gyorsan meghajolt, mielõtt fõnöke után indult volna.
-- Silla -- szólalt meg halkan a biztonsági igazgató. -- Szerezz egy kocsit -- Amikor az ajtó
becsukódott a tanácsadója mögött, Crenshaw felé fordult.
-- Túlságosan nyíltan kimutatja az ellenséges érzelmeit, Crenshaw. Elképzelhetõ, hogy
jelentést tesznek a Vernerrel kapcsolatos véleményérõl.
A nõ már eddig is elég ingerült volt és egyáltalán nem volt kedve játékokat játszani az
igazgatóval. -- Hadd jelentsék.
-- Pedig aggódnia kellene -- figyelmeztette a férfi. -- Az ön bõrérõl van szó.
-- Miért nem a sajátja miatt aggódik? Ha engem seggbelõnek, a magáét is közszemlére
teszem. Miért nem tették be a biztonsági feljegyzésekbe Verner számítógépes
nyomkövetésének eredményét? Ön tudott arról, hogy ott volt, amikor megtámadták a Falat --
Marushige megrezzent, elárulván ezzel, hogy Crenshaw ezúttal telibe talált. Tudott a dologról.
A nõ rámosolygott és felkészült arra, hogy megfordítsa a tõr hegyét. Emlékeztetni kívánta az
igazgatót arra, hogy melyikük is helyezkedik el felül kettejük közül. -- Nem mondhatja majd
azt, hogy a kábítószer adagolója meghibásodott ennél az esetnél.
Az igazgató orrlyukai kitágultak, mint mindig, amikor Crenshaw szóba hozta a férfi titkos
szégyenfoltját. Marushigének beültetett kábítószer adagolója volt, mely folyamatosan
különleges, pszichoaktív szerekkel látta el szervezetét, hogy ezzel kiküszöbölje a korábban
kiszámíthatatlan idõközönként rátörõ dührohamokat. A beültetés elõtt teljesen ki volt
szolgáltatva rapszodikus rohamainak és ezért kis híján el is bocsátották a cégtõl. A vegyszerek
kiküszöbölték a problémát, de alkalmanként elõfordult, hogy a chip rosszul számított ki egy
adagot és akkor kibújt Marushigébõl Mr. Hyde. Az igazgató kétségbeesetten védelmezte a
Renrakunál elfoglalt pozícióját és mindent megtett annak érdekében, hogy titokban tartsa
betegségét. Épp ez a szégyenfolt volt az, ami ütõkártyát adott Crenshaw kezébe.
-- Emlékezzen csak vissza, ki szerepelt a néhai Claybourne haláláról készült biztonsági
kamerafelvételen. Az a fickó nem vált volna nyomorékká, ha ön nem rúgta volna meg úgy.
-- Nem kellett volna lelövetnie magát -- sziszegte Marushige összeszorított fogai között.
Crenshaw felkacagott és még egy cigarettát húzott elõ.
-- Nem számít, mit kellett volna tennie. Nem kellett volna megrúgnia. Sokféleképpen lehet
átkozott bolondnak lenni. Ön volt az, aki megsértette a fiú gerincoszlopát.
-- Nem értett a munkájához.
-- Pontosan ezt fogják az ön fõnökei is mondani önrõl, ha megtudják, hogy megnyomorította a
cég tulajdonát.
-- A szalagokat lehet kozmetikázni. Az ön szava áll majd az enyémmel szemben.
-- Melege lesz egy kicsit, Marushige. Ezt egyszer már megbeszéltük. A szalag bármilyen
teszten tisztán fog átmenni.
-- Ha öntõl származik a szalag, ön is belekeveredik a behatolási ügybe. Már kint az utcákon
meg kellett volna állítania azokat az árnyvadászokat.
-- Nem volt benne a szerzõdésemben.
-- A Kansayaku nem így fogja látni -- felelte Marushige. -- Azt rebesgetik, díjazza a
személyes kezdeményezõkészséget.
-- Épp ezért vagyok most itt. Ezért mentem vissza az archológia biztonsági központjába. Ezért
szereztem be egy igen hasznos trideo szalagot. Látja, nálam van a kezdeményezés -- mondta
Crenshaw hûvös mosollyal. --, de kizárólag személyes célokra fogom felhasználni.
Marushige hátradõlt a székében, bal kezét ökölbe szorított jobb kezére fektette.
-- Megjutalmaztuk a Claybournenel kapcsolatos hallgatásáért. Annak ellenére, hogy
visszataszító módon szerezte a hivatalát, hatékony szolgálatot végzett. De most túl messzire
megy, Crenshaw. Vigyázzon, ne lépje át a határvonalat.
-- Nem kényszerítem semmire, Marushige. Megtarthatja a hivatalát, ha akarja. Igazán nincs rá
szükségem. De ha megpróbál kirúgatni, azért jusson az eszébe, hogy ha megbukom, magával
rántom önt is.
Marushige végighúzta hüvelykujját a bal arcán húzódó sebhelyen. Kis idõ múlva megszólalt:
-- Bölcs dolog lenne, ha Sato ittléte idejére elfelejtené Verner iránti gyûlöletét. A Kansayaku
igen közel áll Aneki igazgató úrhoz és Verner, úgy látszik, az öregember egyik ölebe.
Egyikünknek sem hiányoznak újabb gondok.
-- Igazán megható az aggodalma -- mondta vontatottan Crenshaw. Marushigét kevésbé
érdekelte Crenshaw zavara, mint az, hogy Sato esetleg beleturkál a dolgokba és kideríti, hogy
a biztonsági igazgató manipulálja a feljegyzéseket. Valószínûleg megkönnyebbülne, ha ez a
nõ itt valamelyik akcióban fûbe harapna. Ezen az úton megszabadulhatna tõle. -- Nem
hiszem, hogy aggódnia kellene. Sato legalább annyira nem kedveli Vernert, mint én.
-- Ez bátor kijelentés és ha igaz, rendkívül érdekes -- jegyezte meg Marushige.
-- Honnan tudna ön ilyesmirõl?
-- Van még egy pár kapcsolatom -- nevetett Crenshaw.
Marushige válaszul szélesen elmosolyodott, de a szeme hideg és ellenséges maradt.

Sam ideges volt. Efelõl semmi kétség. Tenyere izzadt és minden vágya az volt, hogy
lepihenhessen a legközelebbi pihenõszobában. Ha az elkövetkezõ néhány percben nem hívják
be, elmegy és majd akkor jön vissza, amikor ideje lesz, hogy bemenjen.
Sam megpróbálta elkapni a vörös egyenruhás õr tekintetét. Ez a férfi volt a kísérõje azóta,
hogy kilépett a felsõbb szintekre vezetõ liftbõl. A férfi merev tekintete és arckifejezése
hajszálnyit sem változott, amióta leült a Sammel szemközti ülésre. Egész viselkedése hûvös
és idegen volt. Felesleges próbálkozás lett volna szóba állni vele.
Sam végre elhatározta magát és felemelkedett a süppedõs ülésbõl. Mielõtt kiegyenesedhetett
volna, az õr már mellette állt, kifejezéstelen arca Sam következõ lépésére várt. Semmi kétség
afelõl, hogy a szamuráj könnyen átminõsítené magát kísérõbõl hóhérrá, ha arra kerülne sor.
Sam remélte, hogy a férfi nem csalódott nagyon védencében, amikor lassan odasétált a
recepciós pulthoz.
-- Elnézést kérek. -- Udvariasan mosolygott, amikor a nõ feje felemelkedett a konzol mögül.
-- Sokáig tart még?
A nõ korábbi kedves mosolya csak emlék volt. Néhány pillanatig egyetlen szót nem szólt, de
arckifejezése annyira éles volt, hogy szinte minden szépség leolvadt róla. Sam átlépte az
udvariasság határait és a nõ nem tétovázott, hogy ezt a tudtára hozza.
-- Sato-sama majd hívatja, ha elkészült, Verner-san.
-- De én csak...
-- Kérem, foglaljon helyet -- szakította félbe a nõ jeges hangon.
Az udvariassági formulák hiánya tudatta Sammel, mennyire faragatlannak tartja õt a nõ. Sam
azonban úgy döntött, hogy nem ül vissza a tapadós bõrfotelbe, hanem a várakozás idejére
elõlépteti magát. Elsétált a pult elõtt a tágas terem másik felébe, közben jól tudta, hogy ezt a
területet a nála magasabb rangúaknak foglalták le. A recepciós hölgy nem reagált a
nyilvánvaló arcátlanságra, de Sam biztos volt benne, hogy feljegyzi, mi történt. Hadd
jegyezze. A helyes viselkedés elleni apró lázadása egy kicsit azt éreztette Sammel, hogy ura a
helyzetnek.
A várakozó terem ezen fele nem volt ugyan tágasabb, mint a másik, de a bútorzat sokkal
elegánsabb volt és itt többen is tartózkodtak. Két Vörös Szamuráj õr vigyázta a belsõ irodákba
vezetõ faajtót. A fal melletti fotelekben két férfi üldögélt. Úgy tûnt, az egyik szunyókál, de a
másik Sam felé fordította fejét, amikor a fiú átsétált a perzsaszõnyegen. Sam ugyan nem
láthatta a beültetett krómlencsék mögött rejtõzõ szemeket, de biztos volt benne, hogy õt
figyelik és kiértékelik mozdulatait.
Kiválasztott magának egy ülést. Ezúttal szövetborításút, hogy legalább az ülés miatt ne kelljen
izzadnia. Nagyon szerette volna alaposan szemügyre venni a króm szemlencsés férfit, de úgy
döntött, nem lenne bölcs dolog, ha direkt rábámulna. A recepciós pult mögötti üvegfallal
elválasztott térség felé fordította a fejét és úgy tett, mint aki érdeklõdéssel figyeli a hátul
nyüzsgõ irodás kisasszonyok sürgölõdését. Néha-néha tekintete a Vörös Szamurájokra siklott.

Hamar kiderült, hogy az õrök nem túl izgalmasak. A szokásos kemény, profi, racionális típus.
Olyanok, mint a kísérõje. A harcban bizonyára életveszélyesek, de egy Samhez hasonló, jó
dolgozóra egyáltalán nem jelentenek veszélyt.
A másik két férfi nem hasonlított rájuk. A hajtókájukon viselt, koncentrikus köröket ábrázoló
jelvényekbõl Sam láthatta, hogy Renraku alkalmazottak. Cégjelvényeik ellenére valahogy
mégsem úgy festettek, mint ahogy Sam a tipikus Renraku alkalmazottakat elképzelte.
Aztán hirtelen rájött, hogy ismeri ezeket az embereket. Vagy legalábbis tudott róluk. A
Hohiro Sato érkezése és a Sam rendelkezésére bocsátott kihallgatás idõpontja közötti héten
Sam végzett egy kis kutatást. A lehetõségekhez képest igyekezett a legtöbbet megtudni
Satóról, hogy csökkentse annak a valószínûségét, hogy esetleg kellemetlen helyzetbe kerül a
meghallgatás során. Megtudta, hogy Sato mindig küldöttséggel utazik, amint az elvárható volt
egy multinacionális cég ilyen vezetõ beosztású emberétõl. A Kansayakut kísérõ tömegben
azonban az irodisták, õrök, tanácsadók és sofõrök mellett volt néhány fickó, akinek funkciója
meglehetõsen homályosnak bizonyult.
A fájlokból szerzett kép alapján Sam felismerte, hogy a krómszemû férfi Kosuke Akabo, a
kapcsolatszervezés specialistája. Ha azonban tényleg azt a munkát végezte, amit a címe
sugallt, minden bizonnyal nem olyan kapcsolatokról volt szó, amit az ember általában
feltételezne egy ilyen funkcionárius munkakörérõl. Úgy festett, mint egy pórázon tartott
ragadozó, leginkább az ajtót õrzõ Vörös Szamurájokhoz hasonlított. Akabo jószabású, szürke
ruhája valami drága anyagból készült és jóval elegánsabb volt, mint amilyet egy átlagos
alkalmazott megengedhet magának. Annak ellenére, hogy a szabása a mostani szokásos
divatot követte, még Sam gyakorlatlan szeme is felismerte, hogy a férfi nem csak egyszerû
irodakukac.
Akabo nyugodtan, de mindenre figyelve ült a helyén, nem tett felesleges mozdulatokat.
Hiányzott azonban belõle a szamurájok feszült örökébersége. Olyan ember benyomását
keltette, aki bízott magában, hogy azonnal felismeri az esetleges veszélyt. Mint ahogy
valószínûleg fel is ismerné. A szemeit mûszakilag "felturbózták"; talán más érzékszerveivel is
így jártak el.
Sam óvatosan az esetleges beültetések nyomait fürkészte, de a króm szemlencséken kívül más
kibernetikus módosítást nem látott. Ez mégsem ingatta meg abban a sejtésében, hogy a
férfinek még egy utcai szamurájnál is több beültetése van. Az utcai szamurájok nyíltan
viselték krómacél testrészeiket, melyek látványa önmagában általában elég elrettentõ erõvel
bírt, még mielõtt harcra került volna sor. Akabo harcos volt, ura védelmezõje. Sam ezt
biztosan tudta.
A másik férfi pedig minden bizonnyal Harry Masamba lesz, mivel a Satóval utazó emberek
listáján csak egyetlen fekete szerepelt. Az adatállományok szerint Masamba idõbeosztás-
specialista, de az igazi szakmája napnál világosabban kiviláglott nemcsak nyegle
viselkedésébõl, de az arca elé húzott, szimbólumokkal telezsúfolt kalapjából is. Egyetlen
valamirevaló alkalmazott sem aludna a fõnöke elõszobájában. Masamba mágus volt.
Valószínûleg azért nézték el szemtelen viselkedését, mert képességei ritkának és értékesnek
bizonyultak.
Sam elgondolkodott, a mágus jelenlétén. Gyerekkora óta arra nevelték, hogy a legtöbb ilyen
fickó csak sarlatán és a ostoba emberek megtévesztésébõl él. Sam azonban, apjával
ellentétben, a Masamba-félék által a Hatodik Világnak nevezett régióban nõtt fel. Túl sok
bizonyíték volt ahhoz, hogy a mágia létezését tagadni lehessen. Az alkalmazóiban mégsem
bízott.
Ezzel nem mindenki volt így. A cégek világa elfogadta és felhasználta a mágiát, nem annyira
profitszerzési, mint védelmi célokból. A mágusok túl ritkák és megbízhatatlanok voltak
ahhoz, hogy futószalagok mellett dolgoztassák õket, de szinte felbecsülhetetlen értéket
képviseltek ipari kémekként. És ahol mágiával támadtak, ott mágiával kellett védekezni is, így
aztán a mágusok gyakori látványnak számítottak a cégek biztonsági berkeiben. Szinte
mindegyik multinacionális cég vezetõ emberei tartottak egy-két mágust a közvetlen
közelükben. Az alacsonyabb beosztású vezetõknek a cég alkalmazásában álló bérmágusokkal
kellett beérniük, mivel egy varázserõket formálni képes személy túl értékes volt ahhoz, hogy
kihasználatlanul hagyják. A hatalom jele volt, hogy Sato saját mágussal is bírt.
A hatalomból Satónak bõven kijutott a Renraku Társaságon belül. A
Kansayaku címet viselte, de az üzleti adatok vizsgálójánál sokkal nagyobb hatáskörrel
rendelkezett. Embereket is vizsgált és kíméletlenül lenyeste a halott ágakat és a
nonkonformistákat a Renraku fájáról. "Favágó" hírnevét mindenki félte. És most Seattlebe
érkezett, mert az archológia projekt krónikusan kicsúszott a határidõbõl.
Satónak az archológiába érkezése személyesen nem aggasztotta Samet. Semmi olyan
komolyabb területen nem dolgozott, mely kapcsolatba hozható lett volna a késéssel és mivel
megszakadt a kapcsolata a vezetõséggel, amikor elküldték Japánból, semmilyen felelõssége
nem volt a történtekkel kapcsolatban. Még ha a fõnökeit és az egész osztályt le is cserélik, õ
valószínûleg marad, hiszen munkája adatok csoportosításából és átfésülésébõl állt.
De a húgával való találkozásra engedélyt kérõ levelére kapott válasz meglehetõsen aggasztó
volt. Semmilyen okot nem látott arra, miért kellene Satónak személyesen beszélnie vele. Hát
nem tisztán megvetést tanúsított a Kansayaku vele szemben, amikor utoljára találkoztak?
Véleményének változása nem tûnt valószínûnek, még akkor sem, ha Hanae hitt abban, hogy
Sam egy ilyesféle happy endet várhat a találkozástól. Sam túl sokszor látott be a függöny
mögé az utóbbi idõben; nem nagyon osztotta a lány optimizmusát.
A recepciós hölgy azonban hirtelen kimondta a nevét és ezzel elvágta a további gondolatokat.
Akár segíteni, akár ártani akart Sato, ha Sam késlekedne, az nem vetne jó fényt rá. Felállt,
lesimította ruháját és Akabo krómtekintetétõl követve elõreindult. Vörös ruhás õrzõje meg
sem moccant.
A belsõ iroda berendezése mellett a kinti váró nyomortanyának tûnt. A bejárat mögött
fenséges, boltíves folyosó húzódott, a fali festmények egyenként vagyonokat értek. A tágas
folyosó egy még tágasabb szobába -- terembe? -- nyílott, mely mellett Sam irodája eltörpült.
Pedig abban tucatnyi társával együtt dolgozott. A ragyogó ízlésrõl tanúskodó bútorzatot
azonban jelentéktelenné halványította a teljes egészében üveg szemközti fal, mely mögött
Seattle lélegzetelállító panorámája szikrázott. A város tágas látványa egy kicsit zavarta Samet,
hiszen neki nem engedélyezték az archológia elhagyását.
A bejárat és az ablak között félúton, sötét, faragott fából készült talapzaton egy íróasztal
terpeszkedett. A krómozott lábakon álló márványlap mögött, szarvasbõr fotelben egy jól
ápolt, elegáns férfi ült.
Sato.
Sam jöttére felállt, lelépett az emelvényrõl és megkerülte az íróasztalát.
-- Konichiwa, Verner-san.
-- Ojama shimasu, Sato-sama -- Sam elõírásszerûen meghajolt. Úgy döntött, kínosan
udvariasnak kell lennie.
-- Kérem, foglaljon helyet -- Sato egy alkóvra mutatott az ablak elõtt. Sam választott magának
egy fotelt és leült, háttal a kilátásnak. Egyrészt az etikett úgy követelte, hogy a házigazda
élvezhesse a látványt, másrészt pedig nem akarta, hogy a kilátás elvonja a figyelmét.
Sato is helyet foglalt, miközben valamit gagyogott a Sonics jelenlegi bajnokságbeli állásáról.
Szavaiból kiderült, hogy a Kansayakunak halvány fogalma sincsen a kosárlabdáról. Sam
elengedte a szavakat a füle mellett, jól tudta, hogy ez csak bevezetõ társalgás. Puszta
udvariasság, mely lehetõséget adott arra, hogy a beszélgetõpartnerek felmérjék egymás
hangulatát.
Egy nõ teát és édes süteményeket hozott tálcán. Sam csak akkor ismerte fel, amikor kitöltötte
a teát. Alice Crenshaw volt az. Crenshaw rávigyorgott és Sam hirtelen megdermedt, mint egy
jégszobor.
-- Ms. Crenshaw tájékoztatott az ön tevékenységeirõl, amikor Seattle-be érkeztem -- kezdte
Sato, maga mögött hagyva a kezdeti udvariasságokat. -- Rendkívül érdekesek.
Samnek fogalma sem volt arról, erre mit feleljen. Mit is mondhatna? Nem tudta, Crenshaw
mit mondott Satónak. Bármit mond most, könnyen bajba keveredhet miatta.
-- Semmi mondanivalója? -- Sato mosolya az archológia második szintjén létesített hatalmas
akváriumokban úszkáló cápákat juttatta Sam eszébe. -- Azt kell gondolnom, valami
megjegyzést kíván hozzáfûzni ehhez. Talán valami indoklást a tetteire?
Sam megköszörülte a torkát. Sato még mindig nem árult el semmit arról, miféle próbának
vetik itt most alá.
-- Mindig a Renrakura gondoltam elõször. Nem hiszem, hogy valaha is hûtlenséget követtem
volna el.
-- Ez betanult válasz, Verner-san -- állapította meg Sato. -- Most nem reggeli gyûlésen
vagyunk, így nem a shakun szajkózására vagyok kíváncsi. Biztosíthatom önt, hogy kívülrõl
ismerem a társasági illemkódexet.
-- Nem akartam megsérteni, Kansayaku.
-- Nos, akkor nem lépek fel támadólag -- Sato a tálcára helyezte teáscsészéjét. -- Egyelõre.
Sam is visszatette a magáét. A porcelán halkan kocorgott, ahogy hozzáért a csillogó
felülethez. Sato utolsó szava annyira halk volt, hogy Sam alig hallotta.
-- Elégedetlen a munkájával?
-- A társaságot szolgálom, Kansayaku -- jelentette ki határozottan Sam. -- Minden tõlem
telhetõt megteszek, bármilyen feladatot is kapok.
-- Igen. Úgy tûnik. Nem is kaptunk panaszt a teljesítményét illetõen -- Sato finoman
megütötte fotelje karfáját. Sam némi csalódottságot vélt felfedezni a mozdulatban. -- De ön
elégedetlen.
-- Kényelmetlenül érzem magam, mert visszatartják elõlem a húgommal kapcsolatos
információkat.
-- Azt a hírt kaptam, hogy biztonságban átköltöztették. A Renraku ebben a tekintetben mindig
megfelel a kötelezettségeinek. Errõl ön is értesülhetett a hivatalos csatornákon keresztül.
Sam szeme elõtt felrémlett a kétsoros elektronikus levél.
-- Hiszem, hogy a társaság mindent megtett, amit a kötelességének vél. De mégsem értem.
Miért nem léphetek kapcsolatba vele?
-- Mirõl beszél?
-- Többször is kérelmeztem, hogy kommunikációs kapcsolatot létesíthessek a húgommal.
Mindet visszautasították. Még az áthelyezési központ postai kódját sem adták meg.
-- Ez szokatlannak tûnik.
-- Én is így gondoltam, de nem kívántam az ügyet a Szerzõdésügyi Bíróság elé vinni.
-- A számítógépemet -- parancsolta Sato ellentmondást nem tûrõ hangon.
Crenshaw odavitte a gépet az asztalra. Bekapcsolás elõtt kigörgette a képernyõt, majd odatolta
a gépet Sato elé. Sato egy darabig csak a billentyûket ütögette.
-- A feljegyzések között nem találom az ön kérelmeit.
-- Ez hogyan lehetséges? -- kérdezte Sam hitetlenkedve.
-- Valóban -- bólintott Sato elegánsan. -- Hogy lehetséges?
Sam veszélyt szimatolt. Sato épp az imént mondta, nincs nyoma annak, hogy Sam
kapcsolatba kívánt lépni Janice-szel. A társaság nem humánus viselkedésével kapcsolatos
egyetlen panaszt sem támogatna a Renraku Társaság levelezõ adatbázisa. Arra
kényszerítették, hogy hagyja inkább a témát. Soha. Soha nem adja fel a harcot a húgáért. Csak
õ maradt meg a családjából.
Sato csak megerõsítette Sam gyanúját, amikor megszólalt:
-- Ön tehát hozzám fordult és egy magánkihallgatás alkalmával a húga felõl érdeklõdött. Én
közöltem önnel, hogy a Renraku gondját viselte a húgának, annak megrázó esete során. Az ön
húga minden figyelmet és gondoskodást megkapott, amit a törvény elõírt a számára. Hivatalos
értesítéseket fog kapni és módjában áll majd, hogy levelezzen a személyügyi hivatalon
keresztül. Nincs szükség rá, hogy tovább zaklassa elöljáróit ezzel a témával.
-- Megértettem -- hazudta Sam.
Valójában nem értette a dolgot, de egyvalami világossá vált elõtte. Egyelõre nem tudta,
milyen okból, de szándékosan elvágták a húgától és Sato benne volt a dologban.
-- Örülök, hogy megértjük egymást, Verner-san -- Sato felállt, hirtelen mozdulatára Sam
ügyetlen felpattanással reagált. -- Visszatérhet tehát a munkájához.
Sam meghajolt Sato háta mögött is.
-- Elnézését kérem, hogy annyit elraboltam értékes idejébõl, Kansayaku.
Mivel már nem törõdtek vele, Samnek nem volt más választása, mint távozni. Amikor
elhaladt az elõtér festményei elõtt, megkockáztatta, hogy udvariatlanul visszanézzen a válla
fölött. Sato visszaült az íróasztalához és belemélyült valamibe számítógépe képernyõjén.
Crenshaw az emelvény szélénél állt és arcán elégedett vigyorral szemlélte Samet. Szemmel
láthatóan kedvére voltak a történtek. Mit tett Sam, amivel kiváltotta a nõ gyûlöletét?
Személyes õre már várt rá, hogy visszakísérhesse a liftekhez. Miközben az alsóbb szintek felé
utazott, Sam újragondolta az egész találkozót. Bizonyosnak érezte, hogy voltak olyan
megjegyzések, amelyeknek nem fogta fel teljesen az értelmét. És akárhogyan is próbálkozott,
nem tudott rájönni a dolgok mögött húzódó miértekre.
Hanae a 200. szinti folyosón várt rá. Csöndesen álldogált a korlát mögött, míg az õrállomáson
dolgozó szamuráj megigazította a Sam csuklójára erõsített csipogót. A kis készülék azonnal
jelez a biztonságiaknak, ha Sam elhagyja a pozíciójának és biztonsági szintjének megfelelõ
területeket az archológián belül. A következõ hívásig tilos volt belépnie a felsõ szintekre.
Miközben áthaladt a detektorkapun, Hanae sietve elindult felé. Arcán izgatott várakozás
tükrözõdött.
-- Milyen volt?
Sam nem akarta kiábrándítani a lányt, de semmi olyasmit nem tudott mondani, mely
beteljesítette volna Hanae reményeit.
-- Közölték, hogy rendszeres jelentéseket fogok kapni Janice hogylétérõl. Leveleket is írhatok
neki, de többet nem panaszkodhatok. Legalább azt nem tiltották meg, hogy imádkozzak érte.
A lány Sam arcát fürkészte:
-- Nem igazán hiszed, hogy a társaság be is tartja ezt, igaz?
Sam nem válaszolt. Ha Hanae már olvasott az arcáról annyit, hogy feltegye ezt a kérdést, a
választ is tudta rá. A lány kinyúlt, hogy megsimogassa Sam arcát, majd hirtelen szenvedélyes
öleléssel átkarolta a fiút. Testének melege jólesõ érzéssel töltötte el Samet.
-- Szerintem beszélned kéne valakivel -- javasolta a lány próbaképpen.
-- Odáig nem alacsonyodom le.
A lány idegesen felnevetett. -- Nem, nem úgy értettem. Szerintem beszélned kéne valakivel,
akivel a sétálóutcában találkoztam.
-- Hanae, most igazán nem vagyok abban a hangulatban, hogy elcseverésszek egy idegennel --
A lány barátait soha nem találta túlzottan érdekesnek és most inkább egyedül akart maradni.
-- Nem kell most. És különben is meg kell még beszélnem vele egy idõpontot.
Az a tudat, hogy a közvetlen találkozó elkerülhetõ, felkeltette Sam érdeklõdését.
-- Ki ez az illetõ?
Hanae idegesen körülnézett.
-- Itt inkább nem említeném a nevét. Egy... tehetségkutató.
-- Nem végzek sutyi munkát.
-- Nem. Ez nem olyan. Egy cégnek dolgozik.
Ez érdekes fejlemény volt. A tehetségkutatók elégedetlen dolgozók után kutattak, akik talán
hajlandóak lettek volna céget váltani. Hanae eléggé aggódhatott, ha fejvadászhoz fordult. Az
ilyesmit egyáltalán nem volt rá jellemzõ; a lány a cég lojális alkalmazottja volt. De Sam
felismerte, hogy õ maga sem úgy viselkedik, ahogyan szokott. Így aztán valóban megfontolta
a lehetõséget.

A sétálóutcán hangok, fények és emberek kavalkádja fogadta Samet. A hivatali folyosók és a

magánlakások csöndes rendezettsége után némi idõbe tellett, amíg megszokta az itteni zsivajt.
A legrosszabbnak a nyilvános tridim képernyõk vakítása bizonyult, melyek ellenállhatatlanul
harsogva mutatták be a legújabb termékeket vagy éppen beszámoltak a legutóbbi cégközi
háborúkról vagy Városi Bunyó játékról. Sam általában elkerülte az archológia elsõ öt szintjét
elfoglaló zajos negyedet, jobban szerette a lakónegyedek között meghúzódó sétálóutcákat és
bevásárlóközpontokat. Ott valahogy kevésbé jutott az eszébe, hogy Renraku kíséret nélkül
nem hagyhatta el az archológia területét.
A tömeg viszont nem zavarta. Seattle lakóit érdekesnek, a különféle embertípusok
keveredését izgalmasnak és mulatságosnak találta. A turisták között voltak ázsiaiak, a
körülvevõ Szelis-Síd Tanácsból jött indiánok, a helyi multinacionális cégek emberei, gazdag
és szegény UCAS polgárok, sõt néha tündék, törpök vagy éppen orkok egymáshoz szorosan
tapadó csoportjai is felbukkantak. Oly hosszú idõ után Sam kényelmetlen érzése végre
alábbhagyott egy kicsit, hagyta, hogy a tömeg részévé váljék. Mindig biztonságérzettel
töltötte el, ha csoportban lehetett, de az utóbbi idõben sajnos csak kevésszer volt ebben az
érzésben része.
Amikor elõször ideérkezett az archológiába, kirándult néhányszor a metroplexumba, de ezek
az utazások általában csak arra voltak jók, hogy idegennek, különállónak és magányosnak
érezze magát. Kísérõi lehetetlenné tették, hogy élvezze ezeket az utakat. A utca emberei
mindig gyanakodva fogadták az idegent, akit Renraku õrök kísértek, magukkal az õrökkel
pedig csak ritkán lehetett jót beszélgetni. Az elsõ néhány hét után feladta ezeket a
próbálkozásokat és úgy döntött, hogy inkább a Mátrixon, a tridim képernyõkön és a színes
brosúrákon keresztül igyekszik megismerni Seattlet és a benne lakó embereket.
Hanae mellette sétált, szemén krómvázas napszemüveget viselt, melyek megvédték a
bonyolult optikai rendszeren keresztül bevetített napsugaraktól. Haját másképp viselte, új
blúzt húzott és bár a farmere ismerõs volt Samnek, csak ritkán viselte. Kezdett igazán
beleszokni a cselszövõ szerepébe. Sam remélte, hogy a lány nyilvánvalóan nem illõ öltözete
nem kelti fel a néha erre járõrözõ Raku õrök figyelmét.
Sam semmit nem tett azért, hogy elfedje kilétét. Ugyan mi értelme lett volna, ha egyszer
csipogót viselt a jobb csuklóján? Bármelyik õr pillanatok alatt azonosíthatná, ha venné
magának a fáradtságot, hogy belenézzen a központi biztonsági adatbankba. Ami a zavartalan
cselekvést illeti, mindössze csak annyiban bízhattak, hogy az õröket különösebben nem
érdekli kettejük "bevásárló körútja".
Hanae egy teljes héten át fûzte Samet, hogy rávegye, beszéljen ezzel a titokzatos, új baráttal.
Sam úgy vélte, hogy egy külsõ munkaerõ-toborzóval való akár felszínes kapcsolat is
visszavonhatatlan lépés lenne, ezért keményen ellenállt. Hanae sorozatos érvekkel azonban
végül megtörte az ellenállását. És most, két nap elteltével itt voltak, hogy találkozzanak az
ismeretlen fejvadásszal.
Vízpermet söpört végig rajtuk, ahogy a szellõztetõ rendszer enyhe szellõt fújt az irányukba. A
levegõben kavargó nedvesség igazolásul szolgált, hogy a mellettük csillogó vízesés valódi,
nem pedig holmi fejlett, holografikus trükk. A vízesés a harmadik szinten lévõ rejtett
nyílásból zúdult alá. A sebesen rohanó ár Madagaszkárról származó kvarc sziklák között
bukdácsolt tova. A sziklákat gazdag trópusi növények üdítõ zöldje díszítette. A vízesés
meredeksége az elsõ szinthez közel lecsökkent és lefékezte a víz vad rohanását, hogy az
nyugodtabban folyhasson bele a park tavába. Sam és Hanae a parkban sétáltak. Trópusi
madarak és rovarok surrantak a levegõben. Ezek az állatok egyrészt saját elhatározásukból
nem hagyták el a park területét, másrészt visszatartotta õket a park határán felállított
ultraszonikus védõfal.
Sam hirtelen valami nagy szemû majomhoz hasonló lényt szúrt ki az egyik fán. A lény
himbálódzó mozdulatai azonban hamar ráébresztették, hogy nem majmot lát. A lény megállt
egyik lábán, amikor Sam rámeredt. Nagy, sötét folyadékszemek néztek vissza a fiúra. Volt
bennük valami lenyûgözõ. Aztán egy pillanat és Sam ráébredt, hogy már nem ezeket a
szemeket bámulja. Az állat eltûnt. Sam tekintete végigfutott a fákon, de sehol sem látta.
Amikor elmondta az esetet Hanaenek, a lány felkacagott: -- Egy szellemlemúr. Állítólag több
is van belõlük a parkban, de én még egyet sem láttam. Mágikus lények, tudod.
Hogyne tudná! A lény a szemei elõtt tûnt a semmibe. Sam megborzongott. Minden egyes
alkalom szörnyûnek bizonyult, amikor a mágia megérintette az életét.
Hanae elkalauzolta a titokzatos állat mellõl. Átsétáltak a lagúna fölött ívelõ hídon és rátértek a
korallzátonyos terület mellett futó ösvényre. A park békéje helyreállt, miután Hanae
váratlanul megragadta Sam karját és gyorsan végigvonszolta a fiút a sétálóösvényen. Nem
messze a Coral Café várta vendégeit. A vendéglõ többek között annak is köszönhette
népszerûségét, hogy vastag üvegfal mögötti, vízszint alatti üléseirõl gyönyörû kilátás tárult a
korallzátony víz alatt rejtõzõ szépségeire.
-- Ott -- sürgette Hanae -- Ő az.
A Hanae által mutatott nõ lélegzetelállítóan szép volt. Platinaszõke hajától egészen
aranydíszítésû cipõjéig mindene úgy festett, mintha egyenesen a Mode Moderne divatmagazin
legújabb számának lapjairól lépett volna le. Ruhája a legújabb divat szerint készült, de csak
halvány foglalata volt annak a drágakõnek, amit a nõ saját maga jelentett. Magas volt, karcsú
és érzéki kecsességgel mozgott.
Hosszú, könnyen lebbenõ ruhája gallérján arany Renraku szimbólum villant, de Sam egy
pillanatig sem hitte, hogy az valódi. Amikor elindultak feléje, a nõ hátravetette hosszú
aranyhaját a válláról. Egy röpke másodpercre a mozdulat kecses ívû, hegyes végû fület fedett
fel.
Sam nem számított tündére. A tündék a megacégeknél leggyakrabban elõforduló
metahumánok közé tartoztak, de ennek ellenére ritkán lehetett látni õket és csak nagyon
kevesen voltak, akik bármiféle felelõs pozíciót foglaltak el.
Így viszont már összeállt a kép. Karcsúsága, magassága, mozdulatainak finom eleganciája --
ez mind a tündék népeként ismert metahumán faj jellemvonása. Sam eltûnõdött, vajon mennyi
idõs lehetett a nõ. A tündék ha egyszer elérték a felnõttkort, alig változtak a korral. Sam húsz
évre becsülte a tünde korát. De az is lehet, hogy a nõ a Káosz Éveinek egyik elsõ szülötte, így
akár negyven éves is lehet.
Az orvosok Megmagyarázatlan Genetikus Szindrómának nevezték azt a jelenséget, hogy
közönséges szülõknek metahumán gyermekei születnek. Az MGSZ (sokan MEGESZ-nek
csúfolták) azonban csak címke volt egy olyan fiókon, melynek tartalmát senki sem ismerte.
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a felnövõ gyermekek a tündérmesék tündéire hasonlítanak, a
tudósok mindenféle ronda elnevezésekkel illették a gyönyörû teremtményeket. Az új
generáció tagjai persze nem voltak tündérek, ez azonban nem akadályozta meg a médiákat
abban, hogy különféle mitológiai nevekkel illessék õket. A nevek végül is rajtuk ragadtak, de
a tünde vagy törp gyerekek ennek ellenére emberek maradtak, jóllehet váratlan és merõben új
alfaját képezték a homo sapiensnek. Voltak olyanok, akik nem hitték ezt az egészet és
tagadták, hogy a metahumánok is emberek lennének. Ezt a fajta hozzáállást Sam sohasem
értette. Még a "Hatodik Világ mágikus zagyvaságát" lenézõ apja is elismerte, hogy a
metahumánok "a gének egyfajta keveredéseként létrejött emberek". Sam pedig a hegyes
füleket és a fehér hajat nem találta kevésbé emberietlennek, mint például a fekete vagy a sárga
bõrt.
Ilyetén gondolatai azonban elszálltak, amikor a nõ feléjük fordult és Hanae megejtette a
szokásos bemutatást.
-- Sam, õ Katherine Roe. Vele akartalak megismertetni.
-- Telegit thelemsa -- üdvözölte Sam.
-- Siselle. Thelemsa-ha -- A nõ finoman felkacagott. -- Remek a kiejtése, Sam, de kérem, ha
lehet, beszéljünk inkább angolul. Ugye nem akar zavarba hozni a nyilvánosság elõtt?
-- Hogyan?
-- Azok közül a tündék közül, akik nem idegen országban nõttek fel, csak nagyon kevesen
beszélik a nyelvet. Végül is mindannyian a saját kultúránk gyermekei vagyunk.
-- Csak elõzékeny kívántam lenni -- motyogta Sam bocsánatkérõen. -- Ez minden, amit a
Sperethielbõl tudok.
-- És én megdorgáltam önt érte. Látja már, hogy valóban zavarba hozott? -- Roe arca dühösen
villant egy pillanatra. Aztán visszatért a mosolya. -- Honnan tanulta meg ezt a Sperethielbõl?
-- Ó, Sam rengeteg mindent tud, Katherine. Ő a társaság egyik legjobb kutatója.
Sam elvörösödött Hanae lelkes ismertetõje hallatán. Roe felvont szemöldökeinek láttán így
válaszolt: -- Azt mondják, nagyon jó memóriám van.
-- És ez a jó kutató jellemvonása -- bólintott Roe.
-- Ez bárki számára hasznos jellemvonás -- tette hozzá Hanae. -- Biztos vagyok benne, hogy
rengeteg mindenrõl beszélnetek kell, úgyhogy én elmegyek és bevásárolok egy kicsit.
Találkozzunk kettõkor a Lordstrung elõtt, rendben? -- kérdezte.
Sam bólintott, Hanae pedig puszit nyomott az arcára és elsietett. Roe bekísérte Samet a Coral
Café étterembe. Ott már foglalt asztal várta. Hamar a tárgyra tért.
-- Talán tudok segíteni, hogy kikerüljön innen.
-- Pontosan mit ért ezalatt?
-- Az elõvigyázat, mindig tanácsos, Sam. Ön nem ismer engem, én viszont tudok valamicskét
önrõl. -- Arca komoly maradt, miközben kinyúlt és kezét Sam karjára fektette. -- Bizalmas
információt fogok önnel közölni, és úgy ítélem meg, ön olyan ember, aki tudja, hogyan kell
titkot tartani.
És várt a válaszra. Sam habozott. A nõ aggodalma és komolysága többnek látszott egyszerû
színészkedésnél. Azonban így is óvatosnak kellett lennie.
-- Nem ígérhetek diszkréciót anélkül, hogy tudnám, mirõl van szó.
Sam megkönnyebbülést és elégedettséget olvasott ki a nõ mosolyából.
-- Így válaszol az az ember, aki komolyan veszi a szavait -- mondta. -- Rendben. Ha úgy véli,
hogy bármely általam elmondott információ kompromittáló lehet önre nézve, elmondhatja a
fõnökeinek. De mit fognak gondolni egy olyan alkalmazottról, aki egy hozzám hasonló
bûnözõvel leül egy asztalhoz?
Hangjának könnyed hordozása nem csökkentette Sam aggodalmát. Ha Roeval való
találkozására fény derül, annak következményei lesznek. A hivatalos retorzióktól való híres
félelmei hirtelen valósággá változnának.
-- Egyáltalán nem vennék jó néven.
-- Én nem kívánom elmondani nekik. Akkor ön miért tenné? -- Miután Sam nem válaszolt
semmit, tovább folytatta: -- Kihagyom a neveket. Ez majd enyhíti egy kicsit a jelentéstõl való
félelmét. Mellesleg ilyesféle dolgok gyakran megtörténnek. Látta már az "Egy alkalmazott
bûnbánásai" címû mûsort?
-- Nagyon kevés tridet nézek. És nagy ívben elkerülöm a kitalációkat.
-- Kitaláció? -- kiáltott fel halkan a tünde. -- Az a mûsor minden percében igaz. Minden egyes
epizód elején elmondják.
-- Ha a mûsor valóságos történeteket dolgoz fel, akkor az általuk említett cégek miért nem
szerepelnek sosem a világ tõzsdéin?
-- Hát, ebben igaza van. Most összetörte az illúzióimat -- Roe gúnyos komolysággal mondta
mindezt.
-- Ezt azért valahogy kétlem. -- A nõ megpróbált könnyíteni Sam komolyságán, Sam pedig
kezdte megkedvelni õt.
A tünde pajkosan mosolygott, majd arckifejezése hirtelen józan komolyságra váltott.
-- De komolyra fordítva a szót, a társam, Mr. Drake és én már dolgozunk egy kihozatalon.
Kevés plusz gondot jelentene, ha ezzel egyidõben önt is kihoznánk.
-- Nem ismerem a fõnökeit. Honnan tudnám, hogy nekik akarok dolgozni?
-- Ezt nem kell tudnia.
-- És higgyem azt, hogy ön és ez a Mr. Drake puszta szívjóságból csinálják az egészet? --
kérdezte Sam szkeptikusan.
-- Természetesen nem -- mosolygott magabiztosan Roe. -- Nekünk is megvannak a
szempontjaink, mint mindenki másnak. A fõnökeink állják a kihozatal költségeit. Ha önt is
kihozzuk, anélkül, hogy ezt velük közölnénk, akkor ön ingyen kerül ki innen. Utána Mr.
Drake és én önnel együtt azon leszünk, hogy állást keressünk önnek egy másik városban,
mondjuk San Fransiscóban. És miután találtunk egy megfelelõ otthont az ön számára, az új
cége kifizeti nekünk a munkaközvetítõnek járó fejpénzt. Gyakorlatilag ingyen üzletrõl van
szó.
-- Nem fogom kompromittálni a Renrakut -- mondta Sam.
-- Nem is kell. Beletesszük a munkaszerzõdésébe. Ez persze megnehezíti majd az üzlet
létrejöttét, de nem lesz lehetetlen a dolog. A mostani életszínvonalához képest egy hajszálnyit
rosszabb körülményekre kell majd berendezkednie.
Sam hirtelen rádöbbent, hogy már döntött és a megvalósítás fázisába lépett. A jövõ kezdett
feltárulni elõtte.
-- Ha tovább folytathatom az életemet, azt hiszem, megéri a dolog.
-- Akkor megegyeztünk?
-- Ne olyan gyorsan. Szeretnék találkozni ezzel a Mr. Drake-kel.
A nõ habozott egy kicsit, de Sam tudta, hogy csak a hatás kedvéért teszi.
-- Rendben. Összehozok egy találkozót, amint ön el tud szabadulni.
-- Azt hittem, Hanae már elmondta, hogy õrizet nélkül nem hagyhatom el az archológiát. --
Megütögette a jobb csuklóját körbeölelõ, mûanyag karkötõt. Finom vezetékek és lapos chipek
rejtõztek a csipogó félig átlátszó mûanyagfelülete alatt. -- Ez riasztja a biztonsági szolgálatot,
ha kilépek a memóriájába táplált területrõl. Riadó kiváltása nélkül nem lehet eltávolítani és a
Renraku Biztonsági Igazgatósága tudja csak kikapcsolni. Az ön Mr. Drake-jének ide kell
jönnie.
-- Az nem jó -- mondta a tünde, halvány fejrázás kíséretében. -- A fõnök nem jöhet. Várnia
kell, amíg kijut innen, hogy találkozhasson vele.
A nõ hangjának megkeményedésébõl Sam megérezte, hogy a téma nem képezheti vita
tárgyát.
-- Ez nem túl megnyugtató.
-- Ki akar kerülni innen vagy nem?
Ki akart. Túl messzire elment már ahhoz, hogy visszafordulhasson. Egyszerûen csak nem volt
biztos abban, hogy a legjobb utat választotta-e.
-- Hadd gondolkozzak rajta.
-- Csak ne tartson túl sokáig -- figyelmeztette a nõ. -- Tartanom kell az ütemtervet.

-- Eljött az idõ?
-- Nem.
-- Pedig kezdek éhes lenni. -- A kijelentés nyûgösen hangzott.
-- Nemsokára, Tessien.
Szivárványszínû tollak zizzentek színtelenül Hart sötétben is látó szemei elõtt. A kígyó lassan
összetekeredett. Szárnyait összehúzta, hatalmas fogakkal teli állkapcsát pedig bal szárnytollai
mögé dugta, így nemsokára különös alakú tollkupacra emlékeztetett. Nem éppen megfelelõ
álca. Az United Oil társaság Puget öbölbeli dokképületei között egy nagy rakás toll még
feltûnõbb látványt nyújtott, mint egy sárkányféle.
Nem jellemzõ türelmetlenségével együtt Tessien sárkányféle volt, egyike azon lényeknek,
akik a legendás sárkányok hatalmára tartottak igényt. A lény -- Hart nem tudta hím-e vagy
nõstény -- faja szerint a tollas kígyókhoz tartozott, a nyugati félteke legnépesebb sárkányféle
fajába. Ha kinyújtózott, a lény nem volt más, mint tíz méternyi tollal fedett izomzat és
szárnyainak fesztávja is megfelelt ennek. Tessien veszélyes bestia volt és már vagy négy éve
Hart társaként mûködött különféle árnyvadászataik során.
A nõ szinte már megbízott benne.
A dzsekijének zsebébõl felcsendülõ halk csipogás arra figyelmeztette, hogy valaki átlépett az
általa korábban gondosan elhelyezett érzékelõ sugarak egyikén. Egy más hangú második
csipogás azt is tudatta, merre mozog az illetõ. Benyúlt a zsebébe, hogy elcsöndesítse a
rádióvevõt. A csipogó hang leleplezheti õket, mielõtt rohamra lendülnének. Az érzékelõ által
nyújtott esetleges plusz információ ennyit nem ért.
Az út fölé függesztett tükörre pillantott. A tükör jó rálátást biztosított a fõ raktárépületre.
Négy alak rohant az épület felõl egyenesen Hart és Tessien irányába. Körvonalaik alapján
árnyvadászoknak ítélte õket. Három férfi és egy nõ. Halk csilingelés hallatszott a vezetõjük
nyakában hintázó amulettek és talizmánok felõl. A fickó vagy mágus vagy nagyon gigerli.
A halk hangok elfulladtak, amikor egy csoport United Oil biztonsági ember bukkant elõ az
egyik raktárépületbõl. Csizmáik kopogása a betonon elnyomta a menekülõk által keltett
zajokat, de az ütemes dobbanások is csakhamar elhalványultak az ég felõl felhangzó
rikácsolás hangjaira. Egy csapat tûzkakas jelent meg a levegõben, hogy lecsapjanak
áldozataikra.
A tûzkakasok szárnyas lények voltak, akiket gyakran alkalmaztak biztonsági feladatokra,
hiszen érintésük sokkolta az áldozatok idegrendszerét, melynek hatására azok mozdulatlanná
dermedtek egy idõre. A paraállat gazdájának pedig csak oda kellett sétálni és megbilincselni
az illetõt. Persze a gazdának ügyelnie kellett arra, hogy visszahúzza a a tûzkakast, mielõtt az
éhesen beleássa magát a megdermedt áldozat húsába, de hát a multicégek nem nagyon
törõdtek azzal, ha néhány illetéktelen behatoló véletlenül elpatkol. Ez is csak elriasztásul
szolgált mások számára. Ezek a mostani tûzkakasok élénk rikoltozással száguldottak az
árnyvadászok felé, rövidke szárnyaikkal hevesen csapkodva, lábaikkal kalimpálva igyekeztek
elvágni az útjukat.
A vezetõ tûzkakas beérte az elöl rohanó vadászt. Rárontott és hirtelen felhúzott, hogy hosszú,
pikkelyes farkát a férfi felé lendíthesse. Egyetlen érintés elég volt ahhoz, hogy megbénítsa
áldozatát. A vadász futtában félreugrott, így a farok ártalmatlanul zúgott el mellette.
Hart úgy tippelt, hogy az illetõ egy bicskás lehet, egyike azoknak a kibernetikusan
felturbózott punkoknak, akik utcai szamurájnak nevezték magukat. Általában izomfiúkként
szolgáltak az árnyvadász csapatokban. A férfi villámgyors mozdulatai elektronikusan
megtámogatott reflexekrõl árulkodtak.
A holdfényben acél csillant, ahogy a férfi alkarjából pengék ugrottak elõ. Ez is csak
megerõsítette Hart feltételezését. A szamuráj oldalt fordult, pengéi végighasították az állat
húsát. Az sikoltozva a földre zuhant.
A második tûzkakas egy másik vadászt támadott, aki kétségbeesetten igyekezett elhárítani a
veszélyes farok támadását egy maga elé emelt négyszögletes tárggyal. Hart felismerte, hogy
egy kiberdekk az. Elég furcsa módja a költséges technológia felhasználásának.
De mielõtt a tûzkakas áthatolhatott volna a kétségbeesett vadász hevenyészett pajzsán, a
szamuráj ismét akcióba lépett. Beleeresztett néhány sorozatot a lénybe, majd visszafordult,
hogy végezzen a földrõl felrepülni próbáló elsõ áldozatával.
Hart észrevette, hogy a szamuráj nem sebezte meg a társát, amikor arrafelé tüzelt.
Fegyverkapcsolat, gondolta.
-- Ez gyors fickó, Tessien -- jegyezte meg Hart és az utcai szamurájra mutatott. -- Őt kapd el
elõször.
-- Túl sok fém. Nem lesz jó íze.
-- Nem kapod el a többieket, ha a bicskás pasi felnyársal. Amíg elintézed, addig én
gondjaimba veszem a mágust. Ha a tüzérség és a páncélzat elpusztult, a gyalogsággal már
könnyû dolgunk lesz.
-- Igaz. Jó szemed van a taktikához, apró lény.
Hart kezét becsúsztatta a tollak alá és megvakargatta az ízületet Tessien nyaka és feje
találkozásánál. -- Igazán értesz hozzá, hogyan bókolj egy lánynak, barátom. És most kapd el
õket.
Tessien a levegõbe emelkedett és harsány rikoltásokkal adott hangot harci kedvének. Aztán
hangos üvöltéssel az árnyvadászok felé iramlott. Azok megtorpantak egy pillanatra, majd
akcióba kezdtek, mintha elõre számítottak volna ilyen fejleményre is. Hart rájött, hogy ez
valószínûleg így is volt. Elég sokan tudtak róla, hogy a United Oil seattlei biztonsági fõnöke
Haesslich, egy nyugati sárkány.
Hart érezte, amint az energiák gyûlni kezdenek a mágus körül. A vadászok az õ varázslataira
támaszkodtak a sárkányféle elleni küzdelemben. Pontosan, ahogy Hart eltervezte.
Bíborszínû lángok robajlottak elõ a mágus kinyújtott kezeibõl és célba vették a tollas kígyót.
Hart szeme sarkából látta, hogy a United Oil biztonsági emberei fedezékbe bújnak.
Tessien teste egy pillanatra kiegyenesedett és Hart látta, hogy a mágus vigyorogni kezd. De
hamar az arcára fagyott a mosoly, amikor a lángok egy utolsót villantak és kihunytak, a kígyó
pedig sértetlenül bukkant elõ mögülük. A sárkány magasabbra röppent. Hart a Tessient védõ
mágia erején felbátorodva elõrelépett, hogy szembeszálljon a mágussal.
-- Valami gond van?
A férfi szemei összeszûkültek és bólintott, mint aki megértette, mi történt. Egyik amulettje
felé nyúlt.
Hart három lövedéket pumpált a férfi gyomrába Atchison gyártmányú fegyverébõl. A férfi
hátrazuhant, testébõl vér, belek, bõr- és ruhafoszlányok fröcsköltek szerteszét.
A levegõt megtöltõ kesernyés szagot azonban elsöpörte a felhevített légfuvallat, ahogy
Tessien kitátott torkából tüzes lehelet szisszent elõ. Az utcai szamuráj testében rejlõ víz a
másodperc törtrésze alatt felforrt és elpárolgott. A fickóból nem maradt más, mint egy rakás
gõzölgõ, összeolvadt fém-, mûanyag- és húshalom.
Tessien körözni kezdett a hirtelen megszeppent túlélõk feje fölött. Hart odakiáltott nekik.
-- Dobjátok el a fegyvereiteket és nem esik bántódásotok.
Fémes csörömpölés volt a válasz.
Tessien leszállt a földre Hart mögé. Kígyófeje védelmezõen a nõ fölé ágaskodott. A United
Oil biztonsági õrök elõbújtak fedezékükbõl és idegesen szemlélték õket és az árnyvadászokat.
De inkább õket. Körbeálltak, ujjuk fegyverük ravaszán.
-- Kik vagytok? -- kérdezte a vezetõjük.
Hart leolvasta a férfi névtábláját. Fuhito õrnagy. So ka, Haesslich helyettese.
-- Önöket fedeztük, õrnagy.
-- Nem informáltak arról, hogy különleges ügynökök is közre fognak mûködni. Szerintem ti is
behatolók vagytok. És szerintem igen nagy bajba kerültetek.
Szárnyak lobbantak az éjszakában. Sárkányszárnyak. Hart felnézett és megpillantotta az
ismerõs alakot. Megnyugodott. Most már nem lesz gondjuk a fegyverek ravaszain görbedõ,
izgatott ujjakkal.
-- Mi a gond? -- bömbölte a nyugati sárkány, amint földet ért.
Fuhito meghajolt a sárkány felé.
-- Haesslich-sama, ezt a két árnyvadászt azon kaptuk, hogy összetûzésbe keveredtek azokkal,
akik behatoltak az épületbe. Azt állítják, hogy valamiféle támogatást nyújtottak az
embereimnek, de az ön által adott eligazítási parancsokban nem szerepelt háttértámogatás.
Valószínûleg kétségbeesett vadászokról van szó, akik a sajátjaik ellen fordultak, hogy
mentsék az irhájukat. Csürhe.
-- Fuhito, néha elgondolkozom azon, miért is fizetlek. Parancsold vissza az embereidet és
vigyétek magatokkal az igazi behatolókat.
-- Tehát a kígyó és a nõ valóban önnek dolgoznak -- mondta Fuhito feszengve.
-- Természetesen. Tudtam a behatolni készülõ vadászokról. Azt is tudtam, hogy meglehetõsen
tapasztalt csapatról lesz szó, akik talán kisiklanak a markodból. Meg kellett állítani õket és
nem lehettem biztos abban, hogy én is jelen leszek, hogy magam intézzem el õket.
-- Említhette volna.
A sárkány kimutatta megvetését.
-- Követem az utasításait, Haesslich-sama. -- Fuhito gyorsan, szögletesen meghajolt. Aztán
megfordult és odalépett a dekás elé, aki egész idõ alatt jóízûen vigyorgott a kárára. Lekevert a
nõnek egy pofont, mire az a kövezetre zuhant. -- Behatoló vagy és bûnözõ. Hamarosan kevés
okod lesz a mulatságra.
-- Te is épp elég vagy nekem -- motyogta a nõ vérzõ ajkaival. -- Igazi kakiba fogsz kerülni a
céged fõnökeinél, Mr. Bádoglemez. Készítek majd egy jelentést a brutalitásodról.
-- Jogaidról már akkor lemondtál, amikor beléptél a United Oil területére -- sziszegte Fuhito.
Nehéz csizmájával fejberúgta a nõt, mire az ájultan terült el. Társa váratlan elõreugrását két
nagydarab õr fékezte meg. -- Vigyétek a vallatóközpontba!
Miután az õrök eltávoztak, Haesslich elismerõen nézett végig a hullákon. -- Dícséretes
hatékonyság, Hart.
-- Ön kapja a számlát. Ez a fajta meló nem szerepelt a szerzõdésben.
-- Írd a számlához -- javasolta Haesslich. Hangjából élvezet csendült ki. -- A United Oil
fizetni fog.
-- Rendben -- bólintott Hart. Ezt amúgy is megtette volna; a szerzõdése meglehetõsen
részletesen kitért a "külön szolgálatokkal" kapcsolatos fizetségekre.
A sárkány leült a hátsó lábaira. -- És mi van azzal, amire felbéreltelek? Mindent elrendeztél?
-- Úgy fest. A galamb még mindig röpköd, de biztos vagyok benne, hogy utunkba akad.
-- Azt jól is teszi. Nem akarom, hogy felboruljon az ütemterv. -- A határozottság alig takarta a
bestia hangjából kicsendülõ fenyegetést.
Tessien felszisszent, de Hart gyorsan kinyúlt és megérintette. Most nem lett volna célszerû
megverekedni.
-- Minden munkánkra elégedettségi garancia áll -- biztosította Haesslichet.

10

Sam bosszankodva játszott az ételével. A Garrelsen Mall Cafe a szokásos ebédidei nyüzsgést
produkálta. És bár Sam asztala a fal mellett állt, nem olyan helyen, ahol emberek sétálnak, a
zaj így is idegesítette. A pincérnõ rendszeres idõközönként felbukkant és afelõl érdeklõdött,
ízlik-e az étel. Az igyekezete arra irányult, hogy Sam végre távozzon és átengedje helyét egy
újabb fizetõ vendégnek. Sam rá sem hederített.
Roe késett.
Vajon magára hagyta Samet? Vagy elkapták a Renraku biztonságiak? A Vörös Szamurájok
lefülelték volna, hogy az egyik alkalmazottjukat munkaszerzõdése megszegésére biztatja?
Vagy egyszerûen csak Roe így akarja letesztelni, mennyire ideges Sam?
Végül is nem számított. Sam már elhatározta magát. Ha Roe nem bukkan fel, majd más
módot talál, hogy kijusson az archológiából. Ez ugyan kemény feladat lesz, de az ittmaradás
még ennél is keményebbnek bizonyult. Túlságosan is nyilvánvalóvá vált, hogy soha többé
nem fog itt már információt kapni Janice-rõl. Türelme pedig fogytán volt.
De ha elkapják . . . nos, az is megoldja a problémát.
Áldozott egy keveset a szabadidejébõl, hogy túlórázzon és így majdnem teljesen bevégezze a
feladatát. Senki sem hibáztathatja majd Samuel Vernert azért, hogy meglógott a munkája elõl.
A kutyák gondot jelentettek, mert õket nem nagyon tudta magával vinni. Gazda nélkül meg
nem éltek volna meg sokáig az archológiában. Szerencsére úgy tûnt, hogy Ms. Haramoto a B
folyosóról imádja õket és boldogan beleegyezett abba, hogy gondjukat viseli, ha Sam esetleg
üzleti útra utazna. Bár ez az "üzleti út" soha nem fog véget érni, Sam azért remélte, hogy a
hölgy hosszú távon is szeretni fogja az ebeket. Személyes tulajdona pedig kevés volt, így nem
jelentett problémát.
Hanae viszont igen. A kedves, figyelmes Hanae. És bár Samnek hiányérzete volt a
kapcsolatukat illetõen, nem tudta volna itthagyni a lányt. Hanae segítette hozzá a szökési
lehetõséghez és Sam az utóbbi napokban hosszú idõ óta ismét jól érezte magát. Örült, hogy
csinál valamit és nem arra vár, hogy mások cselekedjenek helyette. A lány részese volt ennek
a változásnak és Sam hálával tartozott neki ezért. Talán nem a legjobb alap egy kapcsolat
építésére, de hát jobb kapcsolatok is indultak már rosszabb alapokról. Gondját fogja viselni a
lánynak.
Ebben biztos volt. És lám, azon gondolkodott, hogy kiemeli Hanaet az õt egész életén
keresztül védelmezõ cég kezeibõl, miközben nem tudta pontosan, saját magáról tud-e majd
gondoskodni. A Seattle-be való érkezésekor vele megtörtént események világosan
megmutatták, mennyire más az élet a cégvilágon kívül. Erõszakos, gyakran életveszélyes.
Hanae talán még kevésbé készült fel erre, de Sam biztosan érezte, hogy nem fog elválni a
lánytól.
A pincérkisasszony ismét feltûnt, de mielõtt szólhatott volna, Roe megjelent mögötte,
belecsusszant a Sammel szemközti székbe és gyorsan rendelt magának egy salátát
sárgarépaitallal. A pincérnõ duzzogva elindult, hogy teljesítse a rendelést.
-- Elnézést a késésért. Volt egy kis közlekedési probléma. A Western Avenue-n
összekülönböztek a Vörös Cserkészek és az Ősiek. A szokásos bandamarhaság. De hogy
állnak a dolgok önnél? Sikerült döntenie? -- A késés okozta idegesség hamar lecsillapodott,
modora visszazökkent megszokott választékos, nyugodt medrébe.
-- Sokat gondolkodtam.
-- Ennek örülök, Sam. A betokosodottabb alkalmazottféléknek ezt is kell tenniük.
Ez azt jelentette, hogy beszáradtabb alkalmazottfélének tartja õt? Sam remélte, hogy nem. Ő
nem tartotta magát annak és csöppet zavarta, hogy a tünde esetleg ilyen véleménnyel van róla.
De gyorsan az eszébe idézte, hogy Roe képességei és kapcsolatai számítanak most, nem pedig
a jó véleménye. A legfontosabb dolog, hogy kikerüljön a Renrakuból.
-- Szeretnék kikerülni innen.
-- Kicsit óvatosabban, ha lehet -- figyelmeztette Roe hamiskás mosollyal. -- Még egy ehhez
hasonló nyilvános helyen is füle van a falnak.
A nõ tréfás kedve idegesítette Samet, de tudta, hogy igaza volt. Valahogyan körül kellett
volna írnia a dolgot, hogy ártatlannak tûnjön a beszédtéma. A nõ szakmájának kifejezései még
érthetetlenebbek voltak, mint a cég szlengje. De Sam úgy döntött, hogy egyenes lesz és
határozott, amíg minden el nem rendezõdik. Még nem fejezte be a mondókáját.
-- Hanaenek is jönnie kell.
Roe meleg mosolya azonnal szertefoszlott.
-- Ez egy kicsit megnehezíti a dolgot.
Sam nyelt egyet. Elérkezett a blöff ideje.
-- Vagy õ is jön vagy én sem megyek.
Roe a fiú szemeit fürkészte. Sam érezte a bronzszínû tekintet erejét és keményen küzdött,
hogy arcán rezzenés se látszódjék. Remélte, sikerült eltakarnia az afölött érzett aggodalmát,
hogy a tünde esetleg visszalép az egyezségtõl. A tünde remélhetõleg elégedetten nyugtázta
már döntését.
-- Szerencséd van, hogy jó kedvemben vagyok, haver. És most figyelj. A terv a következõ...

11

Sam elfordult a képernyõfaltól és ismét körbenézett a szobában. Ez az apartman adott otthont

neki több, mint egy éven át. De néhány apróságtól, a kutyák okozta folttól a szõnyegen és a
Hanae által készített tálon kívül semmi sem emlékeztetett a lakóra. Az összes többi a társaság
tulajdonát képezte, a faliképeket is beleértve.
Valószínûleg a ruháit is itthagyja, mert egy bõrönd túl feltûnõ lenne. Arra kellett
hagyatkoznia, amit a testén viselt, no meg arra, amit Roe biztosít a számára, ha sikerült a
szökés. Fotóalbumai a szófa elõtt álló nagy asztalon hevertek szétszórva. Sam az éjszaka nagy
részét azzal töltötte, hogy kiválogatta a számára legkedvesebbeket. Végül néhány tucat fotó
maradt vissza, melyek családjának sûrített történetét alkották. Ő és Janice Kyotóban; húga
diplomaátvétele a Tokió Egyetemen, Samé a Columbia Egyetemen; néhány kép a legutolsó
családi kirándulásról, nem sokkal azelõtt, hogy meghaltak a szülei: apja régi amerikai
haditengerészeti egyenruhájában; anyja, amint az egyik szokásos kártyaparti házigazdájának
teendõit látja el, néhány fénykép a gyermekkoráról; szülei és nagyszülei házassági fotói és
végül egy õsrégi metszet Thaddeus Samuel Helmut Vernerrõl, aki az elsõ Verner volt, aki kiv
ándorolt Amerikába. Ezek a képek alkották múltjának vékony fonalát, ezek képviselték azt az
értéket, melytõl nem volt szíve megválni.
Tekintete végigfutott a könyvespolcon. Néhány valódi könyv és apró, elektronikus adattárak
sorakoztak rajta. Sam sose szerette annyira a könyveket, mint a húga vagy az apja. Nem volt
fontos másolatot készíteni róluk. Sam számára mindig is a tartalom volt a fontos, nem a
forma. Egyedül a Bibliáját akarta magával vinni, de sajnos az utazótáskához hasonlóan egy
könyv is felkeltené a gyanút.
A szent könyv tartalma nélkül azonban nem kelt volna útra. Chip változata a zsebében lapult
biztonságban. A Biblia számítógépes változata mellett még néhány olvasóchip szorongott a
kicsiny tasakban. A legtöbbjük útmutatókat tartalmazott, de Sam magával vitte apja naplóját
és saját levelezését is. Hirtelen ötlettõl vezérelve hozzájuk csatolta befejezetlen
repülõszimulátor tanfolyamának tananyagát is. Ezenkívül még négy szürke chipet tartott
magánál.
Ezek a chipek hordozták saját perszona programját a kibertermináljáról. Elvitelük
gyakorlatilag lopásnak számított, de ezek a programok kifejezetten az õ számára készültek és
megsemmisülnek majd, ha a terminálját kiadják valaki másnak. Olcsóbb volt új készletet
égetni az új belépõ számára. A chipek semmilyen adatot nem tartalmaztak és Sam abban is
biztos volt, hogy új munkáltatója a saját céljainak jobban megfelelõ, új perszona chipekkel
fogja ellátni õt. A négy chip magával vitele szimbolikus jelentõséggel bírt. Mátrix jelenléte
fizikai testével együtt ki fog költözni a Renrakuból.
Talán épp ezért döntött úgy, hogy magával viszi a repülési tankönyvet. Talán átvitt
értelemben a pszichikai kötõdésébõl való kirepülését jelképezte. Vagy az egy évvel ezelõtti
repülésre emlékeztette az árnyvadászokkal. Sam most újabb veszélyes akció elõtt állt,
melynek kimenetelével ismét nem volt teljesen tisztában.
Az órájára pillantott.
-- Mindjárt idõ van -- szólt Hanaenek, aki még mindig a fürdõszobában matatott.
-- Csak egy perc.
Sam remélte, hogy a "csak egy percbõl" nem megint tizenöt lesz, ahogy az Hanaenél gyakran
megesett. Körbejárkált a szobában, akaratlanul is azt az útvonalat követve, amit Kiniru
szokott, ha a gazdájára várt, hogy az kiengedje végre rohangálni egy kicsit.
Hanae néhány perc elteltével felbukkant. Sokkal érzékibben volt öltözve, mint amitõl Sam jó
elõre félt. Tartós anyagból készült, laza, hosszan elomló ruhát viselt, egyáltalán nem
visszafogott kivágással. Egyik vállán átvetve dagadó tarisznya lógott.
-- Nem túl nagy egy kicsit az a táska egy klub meglátogatásához?
-- De igen -- mondta a lány habozva --, de nem lesz semmi baj. Ez is része a legújabb
divatnak. Sok toll, gyöngy meg rojt.
-- Remélem, nem túl nehéz. Rohanvást kell majd átvágnunk a klub leszállóhelyén a
repülõhöz.
-- Ha letiltják a csipogó jelét, kényelmesen sétálva is odamehetünk a repülõhöz. Különben is,
az emberek mindig arrafelé távoznak.
-- De nem DocWagon légimentõvel.
A lány megvonta a vállát. -- Ha túl nehéz lesz, majd segítesz. Minden jól fog menni.
Sam magában imádkozott, hogy igaza legyen a lánynak. Nem akarta, hogy bármi is lelassítsa
õket most, hogy elérkezett az idõ.
Sam aggodalmai ellenére gond nélkül eljutottak a 6-os szinten lévõ klubnegyedbe. Senkinek
nem tûnt fel az archológiában egy éjszakai szórakozóhelyre igyekvõ pár. A negyed termei
már zsúfolásig megteltek, jóllehet még kora este volt. Mindenféle zenék hangjai szûrõdtek ki
a klubokból, egyetlen, kavargó hangorgiává egyesülve. Az itt mulatókat ez szemmel láthatóan
nem zavarta. A parketten táncolók a saját fejükben szóló zene hangjaira mozogtak. Néhányan
saját fantáziájuk alapján táncoltak; mások chipcsatlakozókat viseltek a fejükön vagy mûérzet
lejátszókat használtak, hogy közvetlenül az agyukban csendüljön fel a zene.
A Rumplestiltskint hamar megtalálták. Roe még nem érkezett meg, de pár százan már hosszú
sorban kígyóztak a klub elõtt, remélvén, hogy sikerül bejutniuk a divatos helyre.
-- Erre nem számítottam -- jegyezte meg Hanae, amikor meglátta a sort.
-- Kíváncsi vagyok, Roe számított-e.
-- Ha igen, akkor az is része a tervnek -- Hanae hangjának remegése nem illett magabiztos
szavaihoz.
-- Szerintem bejutunk a sorral.
Tíz perccel késõbb Hanae megragadta Sam karját és odasimult a fiúhoz. -- Lehet, hogy már
odabent van. Lehet, hogy nélkülünk ment el.
-- Ne aggódj -- nyugtatta Sam, de õ maga sem volt túl magabiztos. -- Betartja az egyezség rá
esõ részét.
Harminc perc elteltével még mindig a sorban ácsorogtak. A klub bejárata már idelátszott és
elõször pillanthatták meg az ajtónállót is. Sok klubhoz hasonlóan a Rumplestiltskin is egy
trollt alkalmazott kapusnak. Kidobóemberhez túlzottan is elegánsan volt öltözve, de
testmérete és viselkedése egy fikarcnyi kétséget sem hagyott afelõl, hogy könnyedén be tudja
tölteni azt a funkciót is. Három méternyi izom és vastag bõr több, mint elég volt ahhoz, hogy
a legvadabb mulatozót is megfékezze. Még mindig vagy tíz méternyire voltak a bejárattól,
amikor Roe hirtelen felbukkant.
-- Ezt nem így kell -- mondta. Mindkettejüket karon fogta és egyenesen a kapushoz vezette
õket. Jobb kezében egy fényes hitelkártyát lóbált (az apró mûanyaghengert valójában csak a
hagyomány miatt nevezték "kártyának"). A henger végén lévõ négy, sötét csík igazolta, hogy
legalább száz nujent ér. Odadobta a trollnak. -- A barátaim lekésik az asztalfoglalásukat.
Aztán kettejükhöz fordult:
-- Giacomo gondotokat viseli majd, úgyhogy ne aggódjatok. Minden el van rendezve, de most
el kell mennem, hogy felhívjam a csapatunk egyik tagját. Körülbelül félóra múlva
találkozunk. Jó szórakozást.
Sam tekintetével követte. A tünde végigsétált a sor mellett és szóba elegyedett egy ápolatlan
férfiakból és nõkbõl álló négyessel. Még ebbõl a távolságból is jól látta, hogy közülük a
legmagasabb egy ork. Agyarain ezüstdíszítést hordott, mely hûvösen csillant az esti
fényekben. Veleszületett iszonyatos erejével könnyedén tartott egy hatalmas bõröndöt.
Roe társai minden bizonnyal árnyvadászok voltak, õket bérelték fel a szöktetéshez. Kemény,
tapasztalt benyomást keltettek. Talán túl tapasztaltat is, gondolta Sam. Kevés gyakorlattal
rendelkezett a témában, de arra számított, hogy Roe csapata valahogy sokkal... sokkal
milyenebb lesz? Impozánsabb? Veszélyesebb? Lazább? Inkább Tsungra és társaira hasonlító?
Az árnyvadászok képességein való elmélkedés nem segített ideges hangulatán.
Roe körülbelül egy háztömbnyit sétált a vadászokkal a sor mellett, aztán befordultak egy
folyosóra, mely eltávolodott a Rumplestiltskintõl. Elhaladtak Sam és Hanae elõtt. Közelebbi
látványuk csak megerõsítette Sam félelmeit. Mivel a folyosó lámpáinak fénye csak köröket
világított meg, a csoport hol eltûnt, hol felbukkant. Sam felfigyelt a csoport közepén gyalogló
alakra. A figura nyugodt, majdhogynem kimért léptekkel haladt, míg a többiek szapora
léptekkel surrogtak körülötte. Úgy tûnt, hogy élõ korlátot vonnak a középsõ alak köré,
megakadályozzák, hogy a tömegbõl bárki is hozzáférhessen.
Hosszú, egyenes kabátja sikeresen álcázta az alak nemét és felszerelését. Sam mindössze egy
halvány arcot látott kivillanni a felhajtott gallér és az idomtalan kalap közül. A bõre puhának
és simának tûnt, mint egy babáé. Szemei elbújtak vastag szemüvege mögé. Az arc oldalt
fordult egy pillanatra és Samnek az a benyomása támadt, hogy õ áll a fickó figyelmének
középpontjában. Aztán eltûntek, elvegyültek a tömegben. Semmi szimpátia, ellenszenv,
aggodalom vagy más érzés nem torzította el a nemtelen simaságot. Bárki is volt a fickó, Sam
kényelmetlennek találta a sötétkabátos albínó megjelenését.
-- Sam, kimeredt szemekkel bámulsz -- súgta Hanae. De hangosan azt mondta: -- Gyere,
drágám. Igazán nagyszerû, hogy Mr. Giacomo asztalt foglalt a számunkra.
-- Azt hittem, ismerõs alakot látok -- motyogta Sam és hagyta, hogy a lány bekísérje a klubba.

12

A felcsípés kevesebb idõt vett igénybe, mint ahogy azt a nõ gondolta volna. Mr. Célpont --
leginkább csak így tudott a pasasra gondolni -- az elõre megbeszélteknek megfelelõen a
csöndes kis bárban várt rá. A nõ késett, így a pasas inni kezdett. Egész jó huzata volt. Amikor
a nõ megérkezett, az arca már piroslott a szesztõl, adatjackjének ezüst pereme élénken elütött
arcpírjától.
A férfi izgult, hogy létrejön-e a randevú és megkönnyebbült, amikor hölgye felbukkant, így
nem volt nehéz rávenni még néhány ital elfogyasztására. És minél több alkohol kerül a
szervezetébe, annál kevésbé fogja észrevenni a környezetében jelentkezõ anomáliákat. A nõ
csak játszadozott saját italával, arra várt, hogy javasolhassa, menjenek fel a lefoglalt
lakosztályba. Gyerekjáték volt legyõzni a férfi szabódását és természetes gyanakvását.
Mennyi agysejt, gondolta a nõ, és mégis milyen könnyen felülbírálják õket a hormonok és az
állati ösztönök.
-- Remélem, Kathy, veled nem lesz annyi gondom, mint ezzel -- mondta a pasas, miközben
másodszor próbálkozott azzal, hogy hitelkártyáját beillessze az ajtó nyílásába. Elég magas
rangban állt cégénél ahhoz, hogy a kis hengerbe beírt személyes kódja szempillantás alatt
kinyissa a mágneszárat. De ehhez elõbb bele kellett találni a kártyaolvasó nyílásába.
-- Majd én -- A nõ csókot lehelt a férfi remegõ kezére és finoman becsúsztatta a hitelkártyát a
nyílásba. -- Általában be tudom tenni a dolgokat a helyükre.
Amikor az ajtó feltárult, elsuhant a férfi mellett. Vállkendõjét végighúzta a férfi vállain,
hívogatóan elmosolyodott és belépett a terembe. Pontosan tudta, hogy Jenny kamerákkal
figyelteti a szobát és a földi akciócsoport tagjai a rejtekhelyükön elbújva várnak.
Mr. Célpont is elindult befelé. Kicsit bizonytalanul mozgott, mint aki túlerõltette magát, de
hát ez könnyen elõfordulhatott egy ilyen rossz kondícióban lévõ alaknál. Nem volt ugyan túl
kövér, de a könnyû vállalati élet puhánnyá tette. A nõ nem hitte, hogy a férfi túl sokat látott
volna az archológián kívüli világból. Ez persze rendjén is volt. Íróasztal körüli életvitele csak
még nyitottabbá tette a nõ közeledésére.
Két lépés megtétele után a pasi visszafordult az ajtó felé. A nõ izmai megfeszültek egy
pillanatra, készen arra, hogy visszarántsa a férfit, de hamar megnyugodott, amikor látta, hogy
Mr. Célpont csak a vezérlõpanel felé nyúlt. Vigyorgott, mint egy gyerek, miközben számokat
pötyögött be a panelen.
-- Nem szeretném, ha megzavarnának. Az elõmenetelem látná kárát.
-- Nem bizony -- dorombolta a nõ. -- Valóban nem örülnénk, ha megzavarnának.
Szerepének megfelelõen beljebb sétált a lakosztályban és tágra nyílt szemekkel nézett körül.
-- Hûha -- kiáltott fel, mintha lenyûgözte volna mindaz, amit a hatalmas szobában látott. -- Ez
a hely egész baba. Tök fényûzõ.
Utcai szlengje azonban nem fejezte ki kellõképpen, amit látott. Kihalt, veszélyeztetett vagy
éppenséggel paranormális állatok szõrméi, vörös fából készült padlóborítás, a falakon és
gondosan megvilágított emelvényeken álló festményremekmûvek, óceánokat, erdõket
ábrázoló, falméretû, csúcsminõségû tridim képernyõk és hasonló tárgyak alkották a szoba
berendezését. Úgy tûnt, ide kizárólag ritka és értékes dolgok kerülhetnek be. Egy krómozott
fémkerettel ellátott, lakkozott fehér és fekete panelekbõl készült mûszerfal a szórakoztató
elektronika minden áldását felvonultatta: mûérzet sisakoktól kezdve, tridim képernyõkön át
egészen az álomchipekig és illegális csatlakozókig. Méregdrága likõrök, fûszerek és egzotikus
finomságok hevertek szanaszét, díszes tartókban. A bútorzat központi darabja egy csillogó
selyemlepellel borított, hatalmas ágy volt. Az egész szoba valahogy hihetetlen dekadenciát
sugárzott.
-- A Renraku törõdik a fontos embereivel -- a férfi egy XV. Lajos korabeli stílusban készült
bõrfotelre hajította kabátját és birtokló mozdulattal mutatott körbe. -- Van még egy pár ehhez
hasonló kis búvóhely ezen a szinten. Különleges vendégekkel való magántalálkozásokra
tartjuk fent õket.
-- Különlegesnek érzem magam, hogy itt vagyok.
A nõ egy villanásnyi kétkedést érzékelt a pasi arckifejezésében. Korábban a férfi már
elpanaszolta, hogy az emberei csak azért szeretik, mert elõnyökben tudja részesíteni õket. És
most nem venné ki jól magát, ha védekezésre kényszerítené a férfit.
-- Mindig különlegesnek érzem magam, ha veled lehetek.
Ettõl a pasas elmosolyodott. Még mindig volt valami ügyetlen idegesség a tekintetében, de
már nem gyanakodott. Mint egy reményteljes kérõ, kidüllesztette mellét és elhatározta, hogy
lenyûgözi választott hölgyét. Máskor és máshol a nõ talán még vonzónak is találta volna a
férfi naiv próbálkozását.
-- Figyelem, számítógép -- szólalt meg magabiztosan a férfi. Következõ szavai azonban kissé
bizonytalanabbul csengtek. -- Kérünk valami zenét. Mondjuk a Bolerót. Rajta.
A zene felcsendülõ elsõ akkordjaira odalépett a nõhöz és ügyetlenül fogdosni kezdte.
Tapasztalatlan volt és csak saját magával törõdött, de hát mit lehet várni egy olyan embertõl,
aki ideje nagy részét a munkájával tölti? A nõ ügyesen kisiklott az ölelésbõl, de ígéretképpen
azért megcirógatta a férfit.
-- Phühh. Csak lassan. Ez az elsõ találkánk és azt szeretném, ha különleges lenne. Használni
szeretném az toalettszobát.
-- Nekem így is tetszel. -- Csalódottság és vágy csendült ki a férfi hangjából.
-- Bizonyára nem élveznéd, ha összepisilnélek. A hólyagom egy kicsit nagyon tele van. Azt
szeretném, ha semmi nem terelné el a figyelmünket.
A férfi arcára finnyás grimasz ült ki. Helyét azonban hamar ismét elfoglalta az alkohol
táplálta nemi vágy.
-- Akkor siess. Itt várlak.
Nekilátott, hogy kigombolja az ingét, miközben hölgye eltûnt a fürdõszoba irányában. A nõ
rátenyerelt a nyitógombra és amint az ajtó résnyire kinyílott, már be is csusszant rajta. Csábító
csókot dobott a férfi felé, majd behúzta maga után az ajtót. A villanyt csak ezután kapcsolta
fel. A fürdõszoba hatalmas volt, nagyobb, mint a Bellevueben fenntartott apartmanja. De nem
sokáig szemlélte a csillogó fémekbõl és méregdrága márványból készült luxus berendezési
tárgyakat. Azonnal a földön fekvõ, egyetlen adatjackkel ellátott, meztelen alakra fókuszálta a
figyelmét. Az emberforma alak halványan, szõrtelenül feküdt a kövezeten, mint egy meztelen
csiga a boncolóasztalon. Egyáltalán nem látszott annak a ragadozónak, aminek eredetileg
tervezték.
Hart letérdelt mellé és megnyugodott, amikor hallotta, hogy a lény még lélegzik. Az egész
akció dugába dõlhet, ha a lény testébe fecskendezett drogok esetleg káros hatást váltanak ki.
A háttércsapat emberei ellátták a mûködéséhez szükséges anyagokkal. A befecskendezett
keverékben volt valami olyan szer is, ami közömbös, passzív állapotban tartja a lényt egészen
addig, amíg Hart be nem adja neki a stimulálószert. De a nõ eléggé tartott ettõl az átkozott
technológia-mágia teremtménytõl. Látta a lényrõl készült jelentéseket és nem teljesen hitte el,
amikor Wilson meggyõzõen bizonygatta, hogy a lény az elõre megtervezett menetrend szerint
fog mûködni. Az élõ szervezetek sosem dolgoztak olyan kiszámíthatóan, mint a gépek. És
jelen pillanatban a legkevésbé arra volt szüksége, hogy ez a valami idõ elõtt felébredjen és
Hartot szemelje ki áldozatnak az igazi célpont helyett.
Felállt és vetkõzni kezdett. Túl nagy volt a kockázat ahhoz, hogy ne játssza el rendesen a
szerepét. Nyakláncát és csilingelõ ékszereit is levetette és mindent a pipereasztalkára
helyezett fekete válltáskába szórt. Amikor már csak az alsónemûje és cipõje volt rajta,
megszólalt. Tudta, hogy mikrofonok rejtõznek mindenhol a szobában.
-- Jenny?
-- Igen, fõnök? -- válaszolt azonnal Jenny hangja a fürdõszoba hangfalaiból.
-- Mind készen vagytok? -- Hart elõhalászott egy fekete kazettát a táskából és azt is a
pipereasztalkára helyezte.
-- Nálunk minden rendben, fõnök. A Mátrix tiszta. Amikor megjelentetek a folyosón,
behatoltam a helyi vezérlõbe és állóképeket vetítettem a biztonsági õrök monitorjaira. A
lakosztályt is és a folyosót is üresnek fogják látni. Nem tudják, hogy itt vagyunk.
-- És hogy vannak a felbérelt fiúk? -- Fecskendõt húzott elõ a táskából és hozzácsatolta a
gyógyszeres flakont.
-- Egész jól. Kurt épp most pecázta le a madarat az égrõl, Chin Lee a startjelre vár. A helyiek
viszont nem túl fegyelmezettek. Greta bepiált, Sloan meg chipezik.
-- Átkozott amatõrök. -- Hart lepattintotta a tû hegyét védõ sapkát és visszadobta a táskába. --
Pótoljátok, amit esetleg elemelnek és maradjatok a mikrofonoknál. Azt akarom, hogy
figyeljetek. Ha rosszul sül el a dolog, mondjátok meg Tessiennek, hogy várjon legalább egy
hetet, mielõtt Drake után megy.
-- Meglesz, fõnök.
Hart ismét letérdelt a halvány bõrû alak mellé. Az gyengén megremegett, amikor a tû behatolt
a vénájába. Hart az utolsó cseppig belepumpálta a szert a lény szervezetébe. Felállt, gyors
mozdulattal visszahelyezte a fecskendõt a kazettába és a becsukott kazettát visszalökte a
táskába. Lekapcsolta a fürdõszoba világítását és hangosan megszólalt:
-- Tíz másodperc múlva nyisd ki a fürdõszoba ajtaját, Jenny.
-- Vettem -- válaszolt a testetlen hang. Hart megborzongott, de nem csak félmeztelensége
miatt. Még Jenny ismerõs hangja is különösen, hátborzongatóan csengett most, hogy egyedül
volt egy sötét szobában ezzel a lénnyel. Arra gondolt, jó lenne, ha felhúzná a táskában rejtõzõ
egyenruhát, de bárminemû késedelem azzal fenyegetett volna, hogy Mr. Célpont gyanút fog.
Belépett a zuhanyozóba és behúzta a vízálló oldalfalat. Ráült a csaptelepre és nekidõlt a hideg
csempéknek. Ha nem látszol, nem leszel célpont, mondta Wilson. Remélte, igaza volt.
Hart belefogott a légzõgyakorlatba, mely lecsillapítja szervezetét és a közönséges érzékek
számára észrevehetetlenné varázsolja õt. Motoszkálást hallott a sötétbõl. A francba! A lény
már felébredt, de a fürdõszobaajtó még nem nyílt ki! Vagy túl gyorsan semlegesítette a
befecskendezett szer az altató hatását, vagy a lény anyagcseréje volt gyorsabb annál, amire
Wilson számított. De bárhogy is, ha a fürdõszoba ajtaja nem nyílik ki hamarosan, Hart nagy
bajban lesz.
Mintha csak végszóra történne, az ajtó zümmögni kezdett. Résnyire félrecsúszott, aztán
beszorult. A lény teste megfeszült. Jenny káromkodásai recsegve csattantak fel a
hangszórókból. Az albínó vadász azonban rá sem hederített a hangra, csak mereven figyelt.
Az ajtórésen beszûrõdõ fény nem világította meg az egész fürdõszobát, de Hart számára ennyi
elég volt, hogy kivegye a középen görnyedõ alakot. A testen még mindig nem látszottak az
izmok, de most már minden kétséget kizáróan a beígért ragadozó várakozott a fürdõszoba
padlóján. Orrlyukai kitágultak, miközben elõre-hátra lengette a fejét. A lendítések ívei egyre
kisebbek lettek, míg végül a lény tekintete ráállt a zuhanyozófülkére. Ajkai hátrahúzódtak,
kivillant alóla egybefüggõ fogsora. Szemei zöld fényben ragyogtak. Próbaképpen egy lépést
tett Hart rejtekhelye felé.
-- Kathy?
A vadász teste megdermedt, feje Mr. Célpont hangja irányába fordult. Egy pillanatig nem
történt semmi. Aztán a lény szemmel láthatóan úgy döntött, hogy Hart jelenléte biztosabb
áldozatot ígér, mint holmi távoli hang. Ismét a zuhanyozófülke felé fordult és újabb lépést tett
elõre.
Hart végiggondolta a lehetõségeket. Ha varázslattal próbálkozna, a lény ráveti magát, mielõtt
befejezné a varázslást. Fegyvere még mindig a táskájában pihent és a lény éppen közte és a
pipereasztal között helyezkedett el. Egyetlen fegyvere a jobb cipõjébe rejtett tõr volt.
Lecsúsztatta kezét és megfogta az ismerõs markolatot. Tizenöt centiméternyi acél nem túl sok
egy ilyen lény ellen, de meg kell próbálkoznia vele. Ha megsebzi és sikerül hátratántorítania
egy kicsit, talán nyer annyi idõt, hogy elmondjon egy varázslatot. Vagy legalább esélye lesz
arra, hogy a fegyveréhez ugorjon és elintézze a lényt. A terv persze könnyen dugába dõlhet,
de ez jelen pillanatban olyan távolinak tûnt.
A lény halvány tenyerét a zuhanyozófülke áttetszõ falára fektette. Hart teste megfeszült,
felkészült a tõrdöfésre. Nem mert megmozdulni, ezért elég esetlen helyzetben volt a
szúráshoz. Egyedül az szólt a javára, hogy a lény valahogy nem érezte biztosan a jelenlétét.
Ha biztosabb lenne a dolgában, gyorsabban mozogna. De Hart tudta, hogy még a meglepetés
elõnyével együtt is ez marad az egyetlen esélye. A lény túl gyors volt ahhoz, hogy felvehesse
vele a harcot.
A mûanyag oldalfal meghajlott egy kicsit, amint a lény nyomást fejtett ki rá. Hart tisztán látta,
amint a rózsaszín tenyér ellapul egy kicsit az áttetszõ felületen. A mûanyaglap lassan csúszni
kezdett oldalra.
-- Kathy, szándékosan kéreted magad?
Hartot átmenetileg elvakította a fényözön. Hallotta, hogy a lény felmordul és tompa
puffanással nekiugrik Mr. Célpontnak. Mindketten bezuhantak a nappaliba. Hart kiugrott a
zuhanyozóból és a fegyvere után kotorászott. Szemei csak lassan álltak vissza a szinte nappali
fényre. Éppen megtalálta a fegyverét, amikor megkezdõdött a sikoltozás.
Belépett a nappaliba. Mr. Célpont megpróbált elhátrálni a lény elõl. Karjából vér fröcskölt ott,
ahol a lény megmarkolta. A pánikba esett férfi egy szürke irhakabátot dobott támadójára. A
lény könnyedén elhajolt és összegörnyedt, hogy ismét ráugorhasson áldozatára. A két alak a
földre zuhant. Rövid birkózás után a lénynek sikerült mindkét kezével megragadnia Mr.
Célpont fejét. Feltérdelt, majd felállt, erõszakkal felállítva ezzel a férfit is. A szerencsétlen
flótás öklei cséphadaróként püfölték a puha testet, láthatóan minden eredmény nélkül.
A lény bõre rózsaszínûre váltott és sötét borosták jelentek meg kopasz fején. Dudorok
mocorogtak a bõre alatt, holmi puha földet túró vakondok gyanánt. A dudorok egy pillanatra
összehúzódtak, aztán a bõr megfeszült, ahogy izmok jelentek meg ott, ahol korábban még
csak puha hús volt.
Ujjai elfordultak egy kicsit, véraláfutásos nyomokat hagyva a férfi arcán. Hüvelykujjaival
kinyitotta áldozata száját és kinyújtotta meglepõen hosszú, vörös nyelvét. Ajkait finoman a
férfi ajkaira helyezte, mintha csak szájon akarná csókolni.
Mr. Célpont erõsebben kezdett vergõdni.
Vékony, áttetszõ csápok nyúltak ki a lény testébõl. Vak féregtestekként tekeregtek a fényben.
De ahol megérintették a férfi testét, ott beásták magukat a húsába. A csápok hamar
rózsaszínre, majd vérvörösre váltottak. A férfi üvöltött, mintha tulajdon lelkét szívnák ki
belõle.
Amennyit Hart tudott a lényrõl, az alapján ez így is volt. Elszörnyedve a falhoz hátrált. Amint
a falhoz ért, lábaiból kiszaladt az erõ és a földre roskadt. Tehetetlenül, kábán bámulta a
halálos ölelésben összesimult két alakot.
Amikor a sikolyok elhaltak, a lény eleresztette áldozatát. Az elernyedt test az ágyra zuhant, a
mozdulattól a csápok kiszakadtak húsából. A puha, féregszerû madzagok petyhüdten
lekókadtak, majd gyorsan visszahúzódtak a lény testébe. A lény végigsimított magán újonnan
redõzött bõrû kezével. Megperdült a sarkán és az ágyra vetette magát.
Hart az ágyon egymás mellett fekvõ két alakot bámulta. A mennyezetre erõsített tükörben jól
látszott a két arc és a két test. Alig különböztek egymástól. Az egyik fehér alsónadrágot és
sötétkék zoknit viselt. A másik, vértõl és egészségtõl duzzadó test meztelen volt. Wilson
teremtménye életre kelt. A Hart által idecsalt férfi élõ másolatává vált.
Doppelganger.
Ezt a nevet adta neki Wilson. Teremtmény, mely képes egy másik személy alakját felvenni.
Most, hogy akció közben is látta, Hart megértette, hogy kezdeti félelme a lénytõl több, mint
megalapozott volt. Forrón remélte, hogy soha életében nem válik majd ennek vagy egy ehhez
hasonló lénynek az áldozatává.
A falnak támaszkodva lassan feltápászkodott a földrõl. Térdei remegését legyõzve óvatosan
megközelítette az ágyat. A doppelganger nem mozdult.
A lény többet nem volt nemtelen, már határozottan hímnemûvé vált. Bõre vértõl telítetten
feszült, mellkasa a lélegzés szabályos ütemére süllyedt és emelkedett. Félig lezárt szempillái
alól ernyedten figyelte a nõt. Hart levetkõztette az áldozatot. Nem akart közel menni a
doppelgangerhez, ezért csomóba kötötte a ruhákat és odalökte neki.
A lény keze megvillant és röptében kapta el a csomagot. A ragadozó megszagolta a ruhákat,
mielõtt beléjük bújt volna. Hartra vigyorgott, az ajkai mögött húzódó alaktalan fehérség most
már a férfi fogsorának mintáját vette fel. Hart tudta, hogy a foglenyomata pontosan
megegyezik áldozatáéval. Az ellopott arcot perverz kifejezés torzította el.
-- Miért nem maradsz még egy kicsit? -- szólalt meg reszelõs hangon, mintha az áldozata
berekedt volna.
-- Ismered a menetrendet -- Hart legalábbis remélte. A lény adatjackjébe csatlakoztatott
chipnek az volt a feladata, hogy az átváltozás után ellássa a lényt a megfelelõ instrukciókkal.
De az csak a nõt leste.
Hart libabõrös lett az undortól. Elfordult, hogy elrejtse arckifejezését. Érezte, hogy a lény õt
nézi, miközben kisétált a fürdõszobába. Kellemetlen érzés volt, egyáltalán nem olyan, mint
amit pár perccel ezelõtt érzett, amikor megtette ugyanezt az utat. Boldogan csusszant bele a
táskában rejtõzõ kezeslábasba. Így kevésbé érezte magát védtelennek. Vállára akasztotta a
táskát és visszament a nappaliba.
-- Minden rendben, Jenny. -- Meglepetten hallotta saját, magabiztos hangját. -- Vigyük innen.
A túlsó falat díszítõ óceán képe megrezzent, majd elhalványult. Az alatta rejtõzõ ajtó feltárult
és a szomszédos lakosztályban várakozó háttércsapat elõbukkant. Mindnyájan DocWagon
egyenruhát viseltek. Sloan és Feketekutya tökéletes DocWagon mentõsök benyomását
keltették, Greta viszont különlegesen hülyén festett nõvérruhájában. Persze az is igaz, hogy az
ork nõ minden ruhában hülyén festett.
Most, hogy már nem volt egyedül a doppelgangerrel, Hart önbizalma visszatért.
-- Jenny, merre van a repülõ?
-- Kurt a Mitsuhama épület mögött lebegteti a hefeszt. -- Jenny hangjának remegése elárulta,
hogy a dekás is szemtanúja volt az átváltozás legalább egy részének, és õt is iszonyattal
töltötte el a látvány. Késõbb majd beszélniük kell errõl. De jelen pillanatban a szökés
fontosabb volt. Hart nagyon szívesen húzta el innen a csíkot.
Greta és Feketekutya nekiláttak, hogy az ork bõröndjébõl elõvarázsolt, összecsukható
hordágyra pakolják a férfi testét. Sloan odaállt az ágy mellé és hol a doppelgangerre nézett,
hol az áldozatra.
-- Egész jó a maszkmesteretek -- mondta az ágyban heverõ lénynek. -- Alig látszik, hogy
albínó vagy.
-- Van pár különleges tulajdonságom még -- felelte kimérten a lény. A hangja már most
majdnem ugyanolyan volt, mint a férfi eredeti hangja.
Sloan kacagott egyet.
-- Azt meghiszem. Remélem, hogy ki is használod, haver.
-- Gyerünk, Sloan, segíts a többieknek -- vágott közbe Hart. Rá se hederített a férfi haragos
tekintetére, azonnal Jennyhez fordult. -- Milyen a forgalom odakint?
-- Néhány magángép, de a Lone Star õrjáratok másfelé õgyelegnek. Az összes DocWagon gép
vagy a földön áll, vagy utast visz.
-- Kezdjétek el a hívást. Kurt azonnal jön, amint megkapja. Teljes szirénázás. Végül is
segélyszolgálatot nyújt. -- Hart zordan elvigyorodott. Elnézte, ahogy a férfi ernyedt testét a
hordágyra helyezik. A Köpönyeg Hadmûvelet fontos mérföldkövéhez érkezett.
Sloan segítségével gyorsan összefonta a haját és begyömöszölte puha, zöld sapkája alá.
Elrendezte egyenruháját és vállára vetette a táskát. Természetesen õ volt az orvos.
-- Minden OK?
-- Ja -- mondta Greta és az utolsó csatot is becsatolta. -- A pasi kész a zútra.
-- Jenny, zárj be mindent, miután kiértünk. Utána te fedezel minket. -- Hart leellenõrizte a
Jenny által felállított trideót, hogy megbizonyosodjék róla, a kinti hallban nincs senki. --
Rendben. Indulhatunk.

13

Kavarodás támadt a terem végében. Halványzöld egyenruhák és a klub dolgozóinak

szabványöltözetei villantak ki a tömegbõl. Sam éppen gondolkodni kezdett, mi a csuda lehet
ez, amikor a tömeg szétvált -- egy hangosan üvöltõ ork ápolónõ lökdöste félre az embereket.
Hatalmas testével könnyen utat tört az õt követõ, kerekes hordágyat toló két embernek. A
hordágy mellett egy DocWagon sebészi egyenruhát viselõ doktornõ kocogott. Az
oxigénmaszk és a világoszöld lepedõ takarása miatt Samnek fogalma sem volt, ki lehet a
beteg, vagy hogy mennyire súlyos az állapota.
Az orvossal más volt a helyzet. Szövetmaszk takarta ugyan arca nagy részét, de csillogó,
bronzszínû szemei elárulták, ki is õ. Samre kacsintott.
-- Ők azok, Hanae. Menjünk.
Mivel a tömeg a mentõsöket figyelte, Sam és Hanae könnyedén hátralopódzhatott a
leszállóhelyre vezetõ ajtóhoz. Az üvegen átnézve Sam látta, hogy egy DocWagon jelzéseket
viselõ Federated Boeing légibusz készülõdik a leszálláshoz. A dönthetõ szárnyakon ülõ
hatalmas rotorok felkavarták a port. A HFR lassan leereszkedett a leszállóhely közepére.
A mentõs csapat szétoszlatta a tömeget és az ajtók felé rohant. Sam kinyitotta az egyik
ajtószárnyat, hogy segítsen nekik. A másik szárnyat az ork lökte odébb a vállával. A hordágy
átgördült. A mentõsök keresztülvágtak a leszállóhelyen, Samet és Hanaet az ajtóknál hagyták.
Roe szállt be a repülõbe elsõnek és segített betolni a hordágyat.
Sam és Hanae rohanni kezdtek a gép felé.
A rotorok dübörgésében is jól lehetett hallani, amint a Sam csuklójára erõsített csipogó
bekapcsol. Szirénaszó visított fel és a leszállóhely körül minden reflektor bekapcsolt, fénnyel
árasztva el a menekülõket. A vakító fények által megvilágított HFR belsejében Sam Roet
kereste, de nem találta sehol.
A klubban vörös ruhás biztonsági õrök próbálták átküzdeni magukat a tömegen, hogy
kijussanak a leszállóhelyre. A többi leszállóhely felõl fegyveres Renraku õrök közeledtek
rohanvást.
Az elöl rohanó õrök megálljt kiáltottak. Hanae szinte ösztönösen megtorpant, de Sam
továbblökte. Most már nincs megállás.
Épp akkor érték el a repülõt, amikor az elsõ osztag elérte a leszállóhely szélét. A légibusz
hangja egyre magasabb hangszínnel sivítani kezdett, ahogy a motorok felpörögtek a
felszálláshoz. Hanae felrohant a lépcsõn, de válltáskájának szíja megakadt az ajtó szélében.
Sam letépte a szíjat a lány válláról és hagyta, hogy a táska a betonra pottyanjon. Hanae
elindult, hogy felvegye, de Sam határozott mozdulattal belódította õt a gép belsejébe. A lány
elnyúlt a padlón, Sam pedig maga is bevetõdött a fedezékbe. Mögöttük Hanae emlékfotói
szétszóródtak a betonon, majd szerteröppentek az éjszakában a rotorok kavarta szélben.
-- Utolsó figyelmeztetés -- dörögte az õrparancsnok hangja a sisakjára erõsített hangszóróból.
-- Állítsák le a motorokat.
Az ork nõ odaugrott az ajtóhoz. Hatalmas kezében szinte eltörpült az Ares Predator.
-- Kapjátok be!
A fegyver eldördült, mire az õrök villámgyorsan szétszóródtak. Egyiküket leterítette a lövés.
Hamar viszonozták a tüzet. Automata fegyvereikbõl géllövedékek záporoztak. Egyikük
kikapta fegyverébõl a biztonsági õrség hagyományos géllõszerét tartalmazó tárat és egy
halálos lövedékekkel teli tárat csattintott a helyére. Lövedékei végigkopogtak a repülõ
fémburkolatán és néhány betalált az ork széles mellkasára. A nagydarab ork röffent egyet a
becsapódás hatására, de az ajtóban maradt.
-- Rohatt szemetek, több kõ ahhoz, hogy leszeggyétek az öreg Gretát.
Az egyik õr nyilván szaván fogta és az ork szeme közé lõtt. A nõ hátratántorodott és elnyúlt a
levegõbe emelkedõ gép padlóján. A szél besüvített a nyitva hagyott ajtón, miközben a HFR
eltávolodott az archológiától.
-- Mi volt a gond? -- kiáltotta Sam Roe felé.
A nõ megvonta a vállát.
-- A dekásom nem volt olyan jó, mint gondolta. Bocs.
Sam kinyúlt és megragadta a Roe csizmájának szárából kiálló tõr markolatát. A nõ figyelte,
amint Sam a csuklóját körbezáró csipogó alá csúsztatja a pengét, majd egy hirtelen vágással
kettészeli a kemény mûanyagot. Felvette a földrõl a hasznavehetetlen készüléket és kihajította
az ajtón. Utána visszadobta Roe-nak a tõrt. A tünde röptében elkapta a markolatánál.
-- Köszönöm -- mondta Sam, majd Hanae-hez fordult, hogy megvigasztalja a csöndesen síró
lányt.
Roe visszacsúsztatta kését a csizmájába.
-- Feketekutya, zárd be azt az ajtót.
A megszólított férfi felkelt és behúzta az ajtót. A zajszint drámaian lecsökkent. A többi
vadász Roehoz fordult.
-- Mi lesz Gretával?
-- Hogyhogy mi lesz vele, Sloan? -- Roe letépte fejérõl az orvossapkát és kiszabadította
platinaszõke hajzuhatagát. -- Tisztában volt az esélyekkel.
-- Igazán kemény csaj volt. Igazi harcos -- dícsérte Sloan. -- Hiányozni fog.
-- Annyira, hogy ne vedd fel a pénzének a rád esõ részét? -- kérdezte Feketekutya.
Sloan gonosz pillantással válaszolt.
-- Felveszem a pénzt, de azért hiányozni fog.
-- A következõ chipedig -- dünnyögte Feketekutya.
-- Pofa be.
-- Ahhoz te kevés vagy, chipagyú.
Sloan benyúlt a ruhája alá. Apró, fekete fegyvert rántott elõ, de Roe kirúgta a kezébõl.
-- Nyugi, ti ketten. Ha a vadászatnak vége, széttéphetitek egymást. De addig nekem
dolgoztok. Üzlettársak vagyunk. Világos?
-- Ja. De csak az üzlet miatt -- felelte vigyorogva Feketekutya. Sloan mogorván bólintott.
Ezek után senki nem szólt semmit, amíg a légibusz váratlanul meg nem dõlt. Hanae kirepült
ülésébõl és Sam ölében landolt, Sloan pedig nekivágódott a falnak. A többieknek sikerült
nagy erõfeszítések árán a helyükön maradniuk. A görgõs hordágy azzal fenyegetett, hogy
elszakítja a falhoz erõsítõ szíjait.
-- Mi a lófaszt csináltok ott elöl, Kurt? -- bömbölte Feketekutya.
-- A cég a nyomunkban van -- jött a visító válasz a pilótafülkébõl. -- Raku légivadászok.
-- Mennyire komoly? -- kérdezte Roe feszülten.
-- A számítógép szerint nem annyira fürgék, mint mi, de épp elég tûzerejük van ahhoz, hogy a
seggünkbe pörköljenek. És azt üzenik, meg is teszik, ha nem teszem le a gépet azonnal.
-- Francba! -- káromkodott Sloan, miközben visszatápászkodott az ülésébe. -- Roe, megsütnek
minket elevenen. Ez a bárka nem áll ellent egy felfegyverzett gépnek.
-- Csigavér, Sloan -- rendelkezett Roe. -- Kurt, repülj közel az épületekhez. Nem fogják
megkockáztatni, hogy kilõjék az üzleti partnereik toronyházait. És kapcsold ki a rádiót. Ne
zavarjanak a hablatyolásukkal.
-- Vettem -- kiáltotta vissza Kurt és bedöntötte a HFR-t. -- A Mitsuhama torony felé repülök.
A fenébe, azok a tökfejek még így is tüzet fognak nyitni.
-- Naná -- nyögte Feketekutya. -- Nem pöcsölnek.
-- Egyetlen terv sem tökéletes -- jegyezte meg Roe. -- Csak csináld, Kurt.
Menekülésük lassan úgy festett, mintha hullámvasúton ülnének. Kurt olyan manõvereket
végzett a légibusszal, amilyenekre a tervezõk annak idején nem is gondoltak. Mégis sikerült
állandó távolságot tartani köztük és üldözõik között, és így elkerülte, hogy azok tüzet
nyissanak. Az ülésekbe foggal-körömmel kapaszkodó utasok nem tehettek mást, bíztak a
pilótában. Sam magában imádkozott, de jól tudta, hogy sem a szerencséjük, sem az
üzemanyaguk nem fog örökké kitartani.
Hanae Samnek zuhant és inkább a fiúba kapaszkodott, mint az ülésbe. Sam érezte a lány
remegését, érezte izzadt félelmét. A lány szorosan kapaszkodott. Sam lenézett és látta, hogy
Hanae meredt szemekkel bámul az ablakon át a kinti sötétségbe.
-- Mi az?
-- Nem tudom -- felelte a lány. -- Mintha láttam volna egy... Ott van! Ott van megint.
Sam elõször csak sötétséget és a metroplexum fényeit látta. Aztán megpillantotta az
Aztechnology piramis neonfényei elõtt lebegõ kígyóalakot. Nem akart hinni a szemének.
A szárnyas figura átvillant a légibusz fényein és bevágódott a gép mögé. Amikor a HFR
felemelte az orrát, Sam jól látta, hogy a lény rövid lángnyelveket lövell ki a száján. A lángok
fénye megvilágította a szörnyeteg szivárványszínû tollazatát, kiemelte pikkelyes orrát és
fehéren villogó, hatalmas fogait. Sam nem tagadhatta tovább a dolgot. Seattle légterében egy
sárkány repült.
A lény nem volt hosszabb a repülõnél, de hatalmas szárnyai sokkal nagyobbnak tüntették fel.
De hát végül is minden sárkány nagy. Vajon azért jött, hogy elpusztítsa õket? A Renraku
fekete jeget használ a számítógépes behatolók ellen. Most sárkányt küldene az elõle
menekülõk nyakára?
Sam hitetlenkedve nézte, amint a sárkány megkerüli a légibuszt és az üldözõik felé iramodik.
A Renraku pilóta azonnal reagált. Rövid sorozatot adott le a lényre, majd felkapta gépe orrát
és elhúzta a csíkot.
-- Menekülnek -- visította Kurt diadalittasan a pilótafülkébõl. -- Valami elijeszthette õket.
-- Egy sárkány -- válaszolta Sam hirtelen rekedt hangon. Egyenesen Roera nézett.
-- Tessien -- mondta a nõ. -- Együtt dolgozunk.
Sam várt, hátha többet is mond, de a tünde egyszerûen csak felállt és elõreindult a
pilótafülkébe. Sam hátradõlt és behunyta a szemét.
Uram, útjaid kifürkészhetetlenek!
És Sam most ismét a seattlei éjszakában repült, valaki más tervének részeként. Elsõ
alkalommal elég rosszul állt a szénája, de most egy sárkány is benne van az ügyben. Mi mást
nem mondott még el nekik Roe? Vajon mibe keveredtek megint?