Caris Roane – Wings of Fire (Guardians of

Ascension 3.)

Rajongói fordítás, forgalomba nem hozható!

Mivel rajongói fordításról van szó, nézzétek el a

kisebb-nagyobb hibákat. Illetve jelezzétek
nyugodtan a javítanivalót!
Jó olasást mindenkinek!

Fordította: Lexy Erini

Lektorálta: Tündérke, Gemma
„A keresés hiábavaló,
amikor bosszúálló szív által folyik.”

Közmondások gyűjteménye, Beatrice a Negyedikről

1. fejezet
Az elmúlt három hónapban az asszonya elrablása óta Antony Medichi, a késő
római kori Olaszországból, gyilkoló géppé vált. Csontjai acélosak voltak, vére
akár az olvadt vas. Ritkán aludt. Éjszaka halálvámpírokkal csatázott, bárkit
pokolra küldött, aki keresztezte a kardját. De nappal, amikor a legtöbb szépfiú
aludt, Antony az oltára fölé emelte vérző csuklóját és durva vámpírokra vadászott
a Halandók Földjén, a nőt kereste, akit elvesztett.
Azok a vadászatok is halállal végződtek. Nem az övével.
A Grand Kanyon szélén állt, lenézve nyomon követi a halálvámpír repülését az
árnyékban. Még ha távol is volt a turista területektől, lefedte a jelenlétét egy nehéz
koncentrációjú köddel, a természetfeletti képződmény célja, hogy megzavarja az
átlagos emberek agyát. A legtöbb halandó egyszerűen nem tudta őt észrevenni, és
most nem is akart látható lenni.
Antony a szakadékba bámult. A mélységes csend szerte a kanyonban furcsa
hatást keltett, olyan, mint egy vizuális lakoma. A Grand Kanyon minden volt a
szemnek, de semmi a fülnek. De a férfi nem azért jött, hogy a kilátást csodálja,
vagy felölelje a csendet.
Ragadozó pillantása lent követte a halálvámpír repülését, akinek lábai
egyenesek, fényes fekete szárnyai ragyognak a kora reggeli napfényben. Hetek
óta egyfolytában erre a rohadékra vadászott. Minden nyom ide vezetett. A szépfiú
ismeri Eldon Cracet és Rith Do¢onwat is, a két hitvány gazembert, akik kárt
okoztak a Vér Harcosokhoz tartozó nőknek. Mindkét vámpír megérdemelte a
halált. Crane már kiérdemelte, és Medichi elméjének mélyén Rith Do¢onwa is, a
pokolfajzat, aki elrabolta a nőjét, mindkettőjükre halál várt, semmi több.
Három hónappal ezelőtt Parisa Lovejoy őrangyalaként szolgált. Anomáliaként
lépett be a férfi világába, szárnyas halandó volt, egy nő különleges természetfeletti
hatalommal, akinek védelemre volt szüksége az ellenségtől. Senkinek sem
jelentek meg szárnyai a Halandók Földjén, kivéve az első átlépőt. De Parisának
volt. A nő is kukkoló képességgel érkezett, az erő azt követelte tőle, hogy egy
személyre vagy egy helyre koncentráljon, és nézze, hogy mi történik a valós
időben, még egy teljesen elkülönített helyen, vagy egy más dimenzióban is.
Oly sok erő és szépség, és egy erős analitikus elme.
De mindezen óriási ajándék és képesség a breh-hedden hívásához mérten, a
vámpír társának kötődésének mítosza, olyan valóságosan bizonyított, mint a
levegő, amit belélegzett. A nő volt a brehje, a párja, az egyik végzet, ami őt
választotta, az egyik, amire a férfi sóvárgott.
 A férfi nem kereste a társát. Nem akart társat és átkozottul biztos, hogy nem
érdemelte meg, de a nő eljött, ő pedig a védelmezője lett, ám a nő elrabolta a
figyelmét.
Ezért volt itt, egy tönkrement harcos héja, aki küzd, hogy megtalálja a
visszaszerzésének módját.
Amikor Rith elrabolta Parisát, nem csak elrejtette a nyomát, – ami hatalmas
mennyiségű erőt jelzett, – de legalább egy fél percre megtévesztette Medichit egy
Parisa hologrammal. Medichi senkit nem ismert, még a harcostársai között sem,
az erőteljes Vér Harcosok között, aki képes hologramot létrehozni. Szóval igen,
Rithnek hatalma volt, ami okos, veszélyes ellenféllé tette.
De a Grand Kanyon légáramlatán haladó halálvámpír ismerte Rith-t. Válaszai
voltak, és Medichinek szándékában állt megszerezni azokat. Azonnal. Azon a
reggelen.
A szíve keményen vert a mellkasában.
A halál vámpírja közel repült a kanyon falához, mintha az árnyékokban próbálna
elrejtőzni. Medichi kemény mosollyal mosolygott, ami ugyanakkor hajlamos
megdolgoztatni az állkapcsát. A halálvámpír tényleg azt hitte elrejti ezt a méretet?
Medichi nem a szertartásos cadroen-ben kötötte fel a haját, mint kellett volna,
hanem egy keskeny bőrszíjjal a homlokánál, hátul a fejénél rögzítette, hogy a
hosszú harcos haja szabadon ömöljön szét. Jelenleg nem volt civilizált, a vad
szörnyeteg arra vadászott, ami jog szerint az övé volt, amit elvettek tőle.
A szárnyai szorosan voltak rögzítve, szorosan a testéhez, a szél nem tudná a
kanyon peremén át lelökni. De ideje volt a munkával törődni. Tizenhárom
évszázad gyakorlottságával teljesen kitárta a szárnyait, apró mozdulatokkal
szabályozva az egyensúlyt a légáramlatokban, aztán elindult a kanyon üres légtere
felett.
Tiszta adrenalin löket száguldott át a szívén, majd szédítő endorfinokat küldött
a férfi fejébe. Semmi sem volt olyan, mint a repülés, mint a zuhanás egy szikláról
és a tudat, hogy szárnya legtávolabbra kitárt pontja is elkapná, tartaná, majd oda
vinné, ahová csak menni akart.
Egy kis változtatással, a szárnyait teljesen hátra húzva, testét egy bizonyos lefelé
irányuló szögbe fordítva, repülni kezdett. Le és lejjebb, a változó hőmérsékletű
jeges árnyékú és meleg fényben, ahol a kanyon falán kiszögellés és beugró volt.
Nagyon közel volt, a zsákmánya nyolc mérföldes távolságban, kevesebb, még
kevesebb, most már csak száz méter.
A rohadék felnézett. Picsába. Talán Medichi árnyéka átívelt felette.
Pánik növekedett a szépfiú szemében és balra kanyarodott, szorosan összehúzta
a szárnyait, előre vetette a karjait, mintha búvárkodna, a teste most a Colorádó
folyót vette célba.
Medichi nem hezitált. Szorosan a testéhez hajtogatta a szárnyait és ahelyett, hogy
hosszú csapásokkal szelné át a levegőt, inkább rakétává vált és tüzes elszántsággal
a prédája után vetette magát.
 A rohadék jó volt és idős, ami azt jelentette, erős volt, gyors és sok dologban
kibaszott jártas.
De aztán így tett Medichi is. Csaták alatt sohasem utazott a szárnyain, de repült,
méghozzá sokat. Sokat gyakorolt.
És most mosolygott, az állkapcsa rángatózott.
A mérföldmélységű kanyonfalak gyorsan elhagyták, a barázdált sziklarétegek
narancssárgába keveredtek, ahogy kilövellt a kék-fehér csík felé.
Közelebb.
Majdnem meg tudta érinteni a rohadék lábát.
Közelebb.
Ha a bokája köré tudná kulcsolni a kezét.
Közelebb.
A víz egyre feljebb és feljebb emelkedett.
Francba.
A halál vámpírja csak három lábbal a víz felett váltott egyenesbe, de Medichi
hatalmas kockázatot vállalva egy pillanattal hosszabb ideig tartotta meg rakéta
formáját, és ahogy a halál vámpírja elkezdte hasítani a levegőt, Medichi elkapta a
bokáját és lerántotta, egyenesen bele a folyó tajtékzó zuhatagába. Ugyanakkor,
csontjainak acélosságával, vérének olvadt vasával, és egy sebes mentális
paranccsal előrántotta lebegtető képességét, szárnyait ejtőernyős mozdulatba
rántva elkerülte a becsapódást a fagyos vízbe.
A halál vámpír nem volt ennyire szerencsés. A szárnyai elsüllyedtek, ő pedig a
felszínen kiabált, mert a víz szétzúzta őket. A szárnyak tollait helyükön tartó hálók
felépítése meglehetősen törékeny, a legkisebb sérülés is kurvára tud fájni. Ez a
vergődés a vad vizekben a kínvallatás egy formája lenne. Amint jelenleg egy
kupacba rántotta össze, újra és újra feldobta, a halálvámpír minden alkalommal
kiáltozott, amikor a feje előbukkant a vízből. Visszaérkezett egy hatalmas
sziklához. Medichi hallotta, olyan tisztán hallotta a csattanást, mint a másik
visítást.
Medichi a férfi után repült. Amikor a szépfiú becsúszott volna egy nehéz
áramlatba, ami a szikla körül örvénylett, a harcos a hosszú, sötét hajánál fogva
megragadta és kihúzta a vízből. Arccal lefelé a sziklára dobta. Hány halandót ivott
halálra ez a faszfej? Hány átlépőt? A halál vámpírjai nem tesznek különbséget,
amikor haldokló vérről van szó. Akár ember, vagy átlépett, bármelyik megtenné.
Medichi lassan csapkodott a szárnyaival megtartva az egyensúlyát a
levegőáramlatokban, amik a kanyonban áramlottak.
Atya ég, a rohadék szárnya kész roncs volt. A vámpír erősen reszketett, talán a
jeges víztől, de valószínűbb, hogy a sokktól és a hegynyi fájdalomtól.
– Hol van Rith? – kérdezte a férfi. Ideje az egyszerű kérdéseknek.
A halál vámpírja megmozdulva kissé az egyik sötét, gyönyörű szemét Medichire
veti. A halál vámpírját „szépfiúnak” hívni több mint pontos volt. A férfi tökéletes
volt, a halott vér alakította faragott vonásait, porcelán bőre a bágyadt kékes
világítással, amit kétségkívül a fagyos víz turbózott fel. Medichi érezte a vonzerő
húzását, az egyéni vonzerőt, ami duzzadó békét teremtett bent a mellkasában.
Bassza meg! Még a fájdalomtól remegve és a halál felé közeledve is a rohadék
próbálta a férfit megbűvölni.
Medichi egy mentális hatalomlövéssel vágott vissza, ami úgy viselkedett, mint
egy csapás, a halál vámpírjának arcát a sziklához préselte. – Még ezekben az
órákban is, – ordította, – amikor a halállal nézel szembe, még most is megpróbálsz
elbűvölni?
Mosoly kunkorodott a szépfiú szájsarkában. Vér szivárgott az ajkaiból a nedves,
sötét sziklára az arca alatt. – Baszd meg! – suttogta.
– Hol van Rith?
A halál vámpír csak mosolygott. Igen, a kérdések haszontalanok lehetnek, de ő
mindig adott nekik esélyt, mert amit következőnek szándékában állt tenni, fájt,
mint a pokol.
Visszahúzta a szárnyait, majd térdre esett a vámpír mellett. Egy csont állt ki a
rohadék combjából, fényes és fehér. A vér patakokban folyt le a felszakadt bőrén,
de a víz, a törött szárnyainak legközelebbi tollain át, megtisztította.
– Biztos vagy benne, hogy nem akarod egyszerűen csak elárulni nekem? –
kérdezte Medichi. Egy utolsó lehetőség.
Visszatért ugyanaz a válasz, ez alkalommal kissé erősebben:
– Baszd meg!
– Jó, – mondta Medichi. – Akkor a nehezebb úton csináljuk. – A vámpír
homlokára tette a kezét.
Kezdetét vette a küzdelem, ahogy a szépfiú elméje Medichi érintése ellen
feszült, mintha próbálná kivetni őt az elméjéből. Ő is jó harcnak ajánlkozott, de
nem csak Medichi teste lett keményebb a kényszerű elkülönülés alatt Parisával.
A mentális erején is dolgozott, telepatikusan próbálta megtalálni a nőjét. Ennek
során lett erősebb.
Erősen feszült neki, mire a vámpír elméje leomlott. A halál vámpírja kiáltozott,
de Medichi figyelmen kívül hagyta, elkezdődött az igazi vadászat.
Úgy távolította el az emlékeket, mint a legyeket, amíg elő nem bukkant Rith
furcsa arca, kivette az ázsiai vonásait, a széles homlokát és vastag orrát. Azokra
az emlékekre koncentrált, és egy portrét szerzett a férfiról, mint Greaves
parancsnok erőteljes szolgája – de akkor mi más lehetne még? Greaves
mindannak az ismert ellensége, ami kedves volt Medichinek a Másik Földön,
abban a gyönyörű dimenziós világban. Darian Greaves ambíciója volt uralkodni
a Másik Földön és a Halandók Földjén egyszerre, és halálvámpírokból létrehozott
egy hatalmas sereget az erőfeszítései támogatására. Rith volt a kedvenc szolga.
A halál vámpírjának fejében látta Rith búvóhelyeit, néha nagy barlangokban,
néha sátrakban, néha külvárosi otthonokban, de mindegyikben földrajzilag más
helyen. Tovább gyűjtötte őket, próbálva megérezni az asszonyának a jelenlétét. A
vámpír egész idő alatt sikoltozott.
Medichi rábukkan Rith egyik ingatlanjának emlékére, ami mentális pajzsba volt
beburkolva. Mi a fasz volt az? Ennek a halálvámpírnak nem volt elég hatalma
létrehozni egy ilyen mély mentális pajzsot, ami azt jelentette, hogy azt maga Rith
tette.
Megpróbálta átlyukasztani a leplet, de nem tudta és aztán természetfeletti érzés
kerítette hatalmába, egyszerűen tudta. Tudta. Érezhette, ezen a helyen tartotta
fogva Parisát Rith, még a Központ fejlett térképhálózata elől is elrejtette, ami
bármit be tud mérni a két földön.
Parisa.
Parisa.
Édes Jézus! Önkívületben érezte magát. Visszatartotta a lélegzetét.
Végre. Végül megtalálta a kapcsolatot a nőhöz. Egy pillanatra a légzésre
koncentrált. A férfinak magára kellett parancsolnia, ha megvolt a remény
bármilyen információ megszerzésére, amire szüksége volt.
Amikor nyugodtabb volt és még mindig a szépfiú elméjében volt, körbejárta a
befedett jelenséget, mintha mentálisan körbe sétálna. A halál vámpírja most már
zokogott, de Medichit egy fikarcnyit sem érdekelte. A rohadék túl sok emlékének
volt tanúja, amik a haldokló vér behódolását tartalmazták, ahogy megölte az
elfogott nőket, – mindig nőket, mert őket volt könnyű fizikailag legyőzni.
Így, igen, engedte, hogy a pöcs érezze a fájdalmat. Hagyta, hogy sok fájdalmat
érezzen, hiszen az a töredéke sem lenne annak a pusztításnak, amit a meggyilkolt
nőkben keltett és hogy a hátrahagyott családoknak kell kezelni a veszteségeket.
Még egyszer a lefedett tartózkodási helyre koncentrált és mélyről, a halál
vámpírjának elméjéből előjött végül a hely: Burma, a Másik Földön.
Medichi nem tudta jól elkapni az érzést, ami eláradt benne, de tűzijáték pukkant
a fejében, mígnem már csillogás esett az elméjében. Megkönnyebbülés áradt,
tiszta üdítő megkönnyebbülés. Három szörnyen hosszú hónapnyi vadászat után
leszűkítette a keresést egyetlen országra.
Végre.
Az egész teste elernyedt, a torka összeszorult. Megvan az esélye, hogy
megtalálja a nőt, az ő asszonyát.
Parisa a Másik Földön van, Burmában.
Még így is, tekintettel Rith természetfeletti hatalmának szintjére, beletelik
néhány napba a búvóhely megtalálása, ahol fogva tartották a nőt. Rith pajzskészítő
képességével, nem kétséges, hogy Parisa tartózkodási helyét kicseszett köd
takarta. A rácsnak anomáliát kellett keresnie, valami nem specifikusat és
azonosíthatatlant, – más szóval, valami bizonytalant, ami nem tartozott oda.
De mi volt még néhány nappal több három hosszú hónap keresés után és semmit
sem találva? Igen, ki tudta várni, hogy a rács felfedjen egy anomáliát.
A férfi lehunyta a szemét. Hosszú ideig tartott hálát adni a Teremtőnek, a
mennyország felé emelte az arcát, a szíve csaknem lebegett a mellkasában, ami
attól a pillanattól fogva összeszorult, amikor a Parisa hologram a szeme előtt
hullott szét.
Érezte, hogy a szépfiú élete elhalványult. Visszavonult a férfi elméjéből. A halál
vámpír sok vért hányt.
 Medichi leroskadt a teremtmény mellé, ami egyszer szép vámpír ifjú volt. A férfi
a vállára tette a kezét, és ott tartotta. Az érintése elcsitította a remegést.
Medichi a térdére hajtotta a fejét. Megvetette a halál vámpír tetteit, de azt a fiatal
átlépőt is látta, az összenőtt ikrek születését a Másik Földön, aki fogadásból
próbálta ki a halott vért, nem testből, hanem egy serlegből ajánlották fel neki egy
partin. Megígérték, hogy nem lesz rossz hatása, csak az öröm. Nos, az örömöt
megkapta, de vele együtt három évszázadnyi függőséget is, gyilkolást,
kétségbeesést, és nem volt visszaút a hülye tinédzser hibából. Utálta ezt a
szarságot, Greaves árulását és erőszakosságát, a halandó áldozatok
végeredményét. Medichi továbbra is a vámpír közelében maradt, mint az olyan
sok áldozat, akiket megölt, addig, míg érezte az utolsó lélegzetet.
Nyugalom kerítette hatalmába az összetört testet. Medichi felnézett. Milyen
messzinek tűnt a kanyon pereme. A folyó áramlása hangos volt a füleiben, és
uralta a férfi benyomását a helyről. Fent a teljes csend. Lent a rohanó zaj.
A kezével még mindig a halál vámpírja vállán, megismételte azokat a szavakat,
ami a rituáléja volt az évszázadok alatt. Istenfélő férfi volt, nem a szervezett
vallásokban hívő, de bizonyos esetekben, mint ez is, megtette, amit helyesnek
gondolt, sőt szükségesnek.
A most már üres porhüvelyre nézett maga mellett és az összeütköző vízhez
beszélt: „A Nagy Lélek segíthet vezekelni ezekért a szörnyű bűneidért.
Megbocsátást nyerhetsz és békére lelhetsz a Teremtő karjaiban! Ámen!”
Terhes sóhajt adott ki.
Olyan sok halál volt az átlépettek dimenziójában, amikor azokra semmi szükség.
A vámpírok lényegében halhatatlanok, vagy megvan a lehetőség az örök életre.
De hajlamosak a halott vér iránti függőségre, ami minden halál vámpírját
elcsábított, aki megízlelte, megszerzéséhez egyaránt halandók és átlépők
meggyilkolása szükséges.
Viszont Greaves parancsnoknak feltett szándéka volt mind a két világot uralni,
az egyik fegyvereként a halott vért használva. Nem csak ösztönözte a halál
vámpírok teremtését, de őket felhasználva épített hadsereget. Még olyan pletykák
is voltak, miszerint nem csak a hadseregét látta el vérrel, hanem azokat a
Főadminisztrátorokat is szerte a bolygón, akiket meggyőzött, hogy
csatlakozzanak a csapatához.
Medichinek nem volt lelkiismeret furdalása, mert az igazság kardja volt.
Befejezte a bocsánatkérést Istentől.
Még mindig ülve húzta elő a telefonját fekete bőr harci kiltjének zsebéből és a
füléhez tartotta. Benyomta. A telefon hitelkártya méretű volt, és közvetlen vonala
volt a Központhoz. Minden más hívás esetére volt egy BlackBerry-je.
– Helló, Medichi Harcos, – mondta Carla. – Elkaptad a férfit?
– Elkaptam.
Kiabálást és rikkantást hallott, majd Medichi elmosolyodott. Hála Istennek a
nőkért a Központban. A nyugodt kedélyüket és a pozitív szemléletüket
választották még az éjszakai halállal szembenézve is. Őket is átvizsgálták egy
kifinomult interdimenzionális módszerrel, ami inkább technológia volt, mint
természetfeletti erő.
– Jeannie a mai napra már hazament? – Carla és Jeannie műszakja
egybeesik. Carla nappali műszakos volt, míg a legjobb barátnője, Jeannie volt az
éjszakai. A nők aranyat értek és egy héten hét napon át álltak szolgálatban, mint
a Vérharcosok is.
– Igen, – mondta Carla. – Egy órája küldtem el. Van egy kései reggelije az egyik
Milicia Harcossal.
A férfi felborzolódott. Vér Harcosként a védelmező ösztönei állandóan ki voltak
élesedve, még akkor is, ha Carla és Jeannie az érintett személy. A Milicia Harcosai
kevésbé erősek, mint a kiváló Vér Harcosok, de még mindig erős
hombrék[1] voltak és maguk is kibaszott sok tesztoszteronnal bírtak. – Jól bánik
vele? – morogta a férfi.
– Jobban teszi, ha életben akar maradni, – válaszolta Carla, de kuncogott közben.
– Hé, ne aggódj! Nem csak hogy Jeannie meg tudja magát védeni annyi
vámpírként töltött évszázad után, de a Miliciás srácaink sem hülyék. Tudják,
hogy a Vér Harcosok végeznének a seggükkel, ha bármelyikünk megsérülne.
– Kurvára igaz, – kiáltotta a férfi, de sokkal csendesebben tette hozzá, – Még
mindig randizol a pasiddal?
A nő vihogott, majd felsóhajtott.
– Ezt igennek veszem.
– Annyira csodálatos, – gügyögte. – Majdnem annyira helyes, mint te.
Medichi azon kapta magát, hogy újra mosolyog, annak ellenére, hogy fáradt volt
és egy szétszaggatott és igazán halott szépfiú volt mellette. Igen, ez volt az élete,
némileg kényelmes helyzetet keresve, miközben egy hulla mellett ül.
– Takarításra van szükségem, – mondta.
– Látom. Micsoda rendetlenség. Nézd azokat a szárnyakat. – Az elmúlt
hónapokban műholdas képalkotás fokozta a térképhálózat kapacitását. Medichi
kíváncsi volt, vajon Carla megláthatta-e a sebhelyekkel csipkézett hátát, bár most
a haja majdnem a derekáig lógott. Nos, ha az elmúlt három hónapban bármikor is
észrevette a sebhelyeit, a nő nem szólt semmit. Eggyel több ok, hogy szeresse a
nőt. – Hunyd le a szemed!
Medichi hagyta lehullani a szemhéját. Francba, fáradt volt, mert jó érzésnek tűnt
leállni így, egy nedves sziklán a Colorádó folyó közepén. – Kész, – motyogta a
telefonjába.
Látta a szemhéja mögött a fényvillanást. Érezte megmozdulni körülötte a
levegőt. Kinyitotta a szemét. Eltűnt a halál vámpírja, csakúgy mint a vérnyomok,
csont és a tollak törmeléke. – Tiszta, mint a patyolat, mint általában, Carla.
Köszönöm!
– Tudom, hogy már hetek óta ezután a halál vámpír után jártál. Kérlek, áruld el,
van számomra valami új híred? Bármi, amit felhasználva megtalálom a
lányunkat?
 A mi lányunk. Ezért szerette a Központ személyzetét. Mindent megtettek, hogy
egy csapat legyenek, nem számít min mentél keresztül, volt támogatásod.
Megkönnyebbülés szállt át rajta ismét, mint a hűvös szellő egy forró napon. –
Tulajdonképpen, a legjobb híreim vannak. – Elmagyarázta, hogy bejutott a
szépfiú elméjébe és rálelt a lefedett lakhelyre.
Carla számtalanszor felszisszent a beszámoló alatt. A férfi hallotta a
billentyűcsapkodását. – Átállítom a hálót Burmában, a Másik Földön, miközben
mi beszélünk. Hívlak, ha egy oda nem illő légypiszkot is találok. Csak
emlékeztetlek, hogy valószínűleg eltart két-három napig. Jézusom, ez az ország
istenverte nagy. Tudta, hogy Texas méretű?
– Csináld, amit csak tudsz! – mondta a férfi.
– Ha energiamintákat keresnénk, más lenne, de már mindkét földön kutattunk és
egyet sem találtunk, így számíthatunk némi keresgélésre.
– Hé! Bízz bennem! Ismerem az eljárást.
– Tudom, de ó, mennyire szeretném, hogy gyorsan menjen, de egyszerűen nem
megy, bassza meg… – Carla ritkán használt káromkodást. – Burma, Másik Föld.
Ez fantasztikus hír. Van egy limoncellóm[2]. Most pedig irány haza, Harcos, és
az isten szerelmére, aludj egy keveset. Kiérdemelted.
Ó, a fenébe! Carla annyira édes volt. – Nem tudok. Még nem. Elmegyek a
Harapásba. Néhány testvér talán még ott van a hülye reggeli összejövetelükön, én
pedig beszélni akarok Thorne-val. Tájékoztatom a francos háló koordinátákról. –
Thorne volt a felelős a Vértestvériségért, beleértve az összes kommunikációt a
Központtal. De amikor a harcosok bejelentkeznek az éjszakai harcok után, Parisa
keresése elsőbbséget élvezett.
Medichi nem volt egyedül a kétségbeesésével. Mindegyik harcos megszenvedte
az eltűnést a szemük elől. Ha mindez Medichivel megtörténhet, akkor az
mindannyiukkal megtörténhet.
Carla hangja suttogásig mélyült. – És te beszámolsz nekünk… hát, tudod.
– Természetesen.
– Jó. Adj egy másodpercet a háló átállítására.
A kattogás újra elkezdődött.
A férfi felsóhajtott, ahogy a szíve kemény csomóba rándult össze.
Minden huszonnégy órában kapcsolatban volt Parisával, amiről mindenki tudott.
Amit senki nem tudott, az a személyes mód, ahogyan történt. És pokoli volna, ha
felfedné az igazságot, mert olyan volt, mint a telefon szex telefon nélkül. Naponta
egyszer, mindig reggel, miután egész éjjel harcolt, hazament, lezuhanyozott, és
elhelyezkedett. Aztán meghallja Parisa hangját a fejében, csupán egyszer, Antony.
Édes telepatikus suttogás, ami megperzseli a szívét és életben tartja a reményt.
Ami a nővel való kommunikációjának egyetlene formája volt. A nő még nem
lépett át, így még nem fejlődött ki minden képessége. És bármilyen okból, annak
ellenére, hogy szárnyas halandó volt, nem tudott az elméjével kommunikálni,
legalábbis még nem.
 A kritikus hiányérzet ellenére, más természetfeletti hatalma volt, ami a
Harmadik Földi vagy harmadik dimenziós képesség volt, – a kukkoló ablak, amit
meg tudott nyitni. Ha valóban Burmában volt, akkor a világ másik felén volt,
amikor az egyetlen telepatikus kommunikációt küldte. Akkor ott éjszakának kell
lennie.
Ha az volt az igazság, akkor hatalmas a telepatikus ereje. Csak még nem tanulta
meg hogyan használja.
Akárhogy is.
Ez még mindig azt jelenti, hogy félórán belül vagy több, hazamegy, felkészül a
lefekvéshez és felfedezi, vajon életben volt e még a nője.
Kissé összeszorult a szíve. Egyszerre rettegett és vágyott a tapasztalatra, mert
Isten bizony, a férfi nem tudta mit tenne, ha nem hallotta volna a nőt a nevét
kimondva az elméje mélyén. Még ha csak egy percre is rágondolt, hogy esetleg
meghalt, beleőrül.
Carla hangja hozta vissza a jelenben. – A háló Burmán, Harcos, és az imáimban
vagy.
A férfi szeme lángolt. – Köszönöm, – mondta, de a hangja érdesnek hangzott. –
Később.
– Később.
Kinyomta a telefonját és gondolattal a villájába villant lecserélni a kiltjét és a
fegyverhámot. Még mindig nem fedte fel a sebhelyeit a testvérei előtt. Egyedül
Marcus tudta, hogy a hátát kosárfonásnyi ezüst hegszövet terítette be, ő pedig
megígérte a hallgatását. Kizárt, hogy a Harapásba menjen a fivéreivel találkozni,
miközben csupán egy kiltet és fegyvertartót visel. Az utóbbi bár elől elég széles,
hogy megtartson két tőrt, csak egy nehéz keskeny csíknyi fekete bőr fut le a férfi
gerincén.
Picsába. Tudta, eljött az igazság felfedésének ideje, hogy mi történt vele és a
családjával tizenhárom évszázaddal ezelőtt, mielőtt átlépett. De rettegett beszélni
a sebhelyeinek miértjéről. Rettegett bárkit a maga közelébe engedni.
Nos, még nem állt készen beszélni.
A szokásosra váltott: fekete póló, fekete terepnadrág, és acélbetétes csizma.
Elindult a Harapás felé.

***

Parisa Lovejoy kifutott az időből.

A nő nem ismerte a hogyant és a miértet, de valami Rith Do'onwa felé irányuló
viselkedésében besötétedett. Amikor most a nő a közelében volt remegés
ereszkedett le a nyakán és a vállain.
Kint állt a gyepen, mezítláb, néhány lépésnyire a hatalmas tamarinfától Rith
óriási oldalsó udvarában. A nő felbámult a dupla kupola alakú füstre és mint
általában, meghökkent.
 Két réteget látott. A külső kupola a szokásos horgolásszerű kompozíció volt, de
a belső gyönyörű aquamarine, tengerzöld, kék és szürke színekben örvénylett…
káprázatos. A köd láthatatlanul tartotta a mester otthonát a Központ elektronikus
megfigyelő hálózata elől. Végül megtanulta a fogolyként töltött három hónap
alatt: a Vér Harcosai nem tudták megtalálni, mert Rith a nő helyzetét nem egy,
hanem két erőteljes ködkupola alá rejtette.
A két tökéletes kupola azt jelentette, nem számíthat a kiszabadításra.
Tegnap Rith a szokásos közömbösségével bánt vele, de amikor ma reggel
felébredt és találkozott a férfival a reggeliző asztalnál, neheztelés, talán még
gyűlölet érkezett felőle, egy élő tekergő dolog. És csak tudta, hogy kifutott az
időből. Bármilyen jóindulatú palást tartotta biztonságban a férfi otthonában az
elmúlt három hónap alatt, az elpusztult.
Meg kellett szöknie. A nő csak azt nem tudta, hogy oldja meg a dolgot.
Egész nap a kérdéssel küzdött. Most az éjszaka leszálltával meghozta a döntést.
Repülnie kellene és keresztül szakítani a dupla kupolájú ködöt, ami a birtokot
védte, vagy meg kellene kockáztatnia a szerencséjét és maradjon veszteg? A nő
tudta, hogy a köd természete lehetővé teszi, hogy könnyen elérjen az égig, de a
repülési képességei gyakorlatlanok voltak. Egy dolog volt gyakorolni a köddel
őrzött nyugodt környezetű kertben, de más dolog volt a nyílt levegőben, ahol
kiszámíthatatlan szélnyírások[3] a feje tetejére állíthatják.
A nő őszintén nem tudta, mit tegyen, de ha netalán az utolsó pillanatban támadt
volna egy ötlete, könyörgött volna egy utolsó repülésért lefekvés előtt.
A nő nem számított rá, hogy Rith megengedné neki. A férfi nagyon szigorú
menetrendet tartott minden áldott nap. A nő meglepetésére, ugyancsak,
beleegyezett a kérésébe. Tekintettel a hozzáállására, gyanúsnak találta a férfi
beleegyezését.
Amikor felbámult a belső kupolára a kék-zöld köd mintája örvénylett, a nő szíve
a mellkasában dörömbölt. Most rögtön meg kellene kockáztatni a szerencséjét és
átrepülni mindkét kupolán?
Még akkor is, amikor a gondolat belépett az elméjébe, érezte, hogy indák
nyúlnak feléje, azt suttogva, hogy csináld, menj, hagyd ott, törd át.
A nő körülnézett. Anthonyt hallotta volna? A férfi rátalált? Ő bátorította az
otthagyásra? Várt rá a köd mögött?
Reszketett. El akart tűnni. Ó, annyira el akart. Jobban, mint bármire a földön arra
vágyott, hogy lássa Medichi harcost.
Ismét suttogás sodródott felé : Menj, tűnj el, szaladj el, most.
Antony, küldte a nő az elméjével. Semmi sem érkezett vissza.
Lehetséges lenne, hogy a férfi megtalálta a módját, hogyan érje el telepatikusan?
Gyönyörű hosszú selyem ametiszt ruhát viselt nyakba akasztós felsőrésszel, a
szín ugyanolyan volt, mint a szeme. Rith a kezdetektől gyönyörű ruhákban
tartotta. De ebben az esetben a nyakba akasztós azt jelentette, hogy a háta pucér
volt és le tudta engedni a szárnyait. A nő tudta, ha nekilódul az egeknek, lehet,
hogy a lába belegabalyodik a szoknyarészbe, de úgy vélte, Rith akadályozni
akarta. Rithnek minden cselekedetének oka volt. Ő volt a legelővigyázatosabb
férfi, vagy inkább vámpír, akit a nő ismert.
Távolabb lépett a hatalmas tamarinfától, el Rithtől, el a három burmai
rabszolgájától, akik a műsort mentek megnézni. A nők imádták nézni a szárnyra
kelését. Amennyire a nő tudta, egyiküknek sem volt szárnya, – bár évszázadok
óta átléptek. Úgy találta, hogy a szárnyak hiánya nagyon furcsa a második
dimenziós vámpíroknál, persze hacsak, Rith megtalálta a módját, hogy
meggátolja őket a normális repülő képességek megszerzésében.
Mindenesetre.
Rith szörnyeteg volt, egy csendes, elszánt, ártalmatlan megjelenésű szörnyeteg.
Megvolt a módszere, hogy megsebesítse, és valószínűleg a rabszolgáit is, ami nem
hagy nyomot: A szóban forgó kínzási képességei áttörik az elmét a férfi kiváló
mentális erejével. Ha a nő aznap este megszökött a férfi otthonából, ő pedig
elkapta, minimum, hogy a nő fejét örvénylő késekkel egyenértékű dologgal tölti
ki. Legfeljebb ürügyet találna a nő életének elvételére.
Szóval mit csináljon? Tegye próbára a szerencséjét és kísérelje meg a
menekülést a ködön át, vagy megkockáztatva maradjon még egy éjszakát annál a
hatalmas embernél, akiből árad a vágy a meggyilkolására?
Remegtek a karjai, miközben felkészítette a szárnyait. Lehunyta a szemét,
mélyen beszívta a levegőt, kényszerítette magát a koncentrálásra, a feladat, ami
egy teljes percnyi kemény koncentrációt igényelt.
Vett egy végső tisztító lélegzetet, a kezével a derekán kissé előre dőlt, majd
kiszabadította a szárnyait. Nem tudta visszatartani az elégedett nyögést. A
mellbimbó kemény gyöngyökké húzódtak. Valamilyen okból, a szárnyai
leeresztése mindig olyan tapasztalat volt számára, ami a szexuális kielégüléshez
hasonló.
A tollak tökéletes egyensúlyban repültek ki a kis nyíláson a nő hátán és pontosan
ugyanabban a pillanatban csatlakozott a hálóstruktúrába, ami kiemelkedett és
összetartotta a megfoghatatlan tömeget. Sohasem fogja megérteni, hogy volt
képes a teste megalkotni a ragyogást, ami a szárnya volt, hogy hogy képes
természetfeletti kukkoló ablakot nyitni és látni, amit épp valaki csinál? Hogy
tudott az átlépett vámpír anyagtalanná válni? Hogy alkotta meg Rith azt a
különleges ködöt, ami láthatatlan kupolaként tűnt fel az otthona fölött? Akkor az
erő még nagyobb.
A világának voltak rejtélyei, az új világának, az átlépettek világa.
Megtett egy lassú kört, fel-le lebegtette a szárnyait, gyakorolva a háta, a karjai
és a szárnyai mozgatásának kombinációját. Új volt a repülésben, három hónappal
korábban repült először, noha a szárnyai egy évvel korábban már megvoltak. A
barátja, Havily Morgan, egy átlépett vámpír, az elrablás előtt megtanította őt a
repülésre. Egy korábbi alkalommal, Parisa majdnem megölette magát, amikor
elég gyakorlás nélkül emelkedett a levegőbe, de Havily lehúzta a lábát és kihúzta
egy halálos előre bukfencből.
 Mivel egyedül volt itt a kerti börtönében, minden gyakorlatot nagy gonddal
végzett el. Mindennél jobban félt az eséstől és a szárnyai összetörésétől. Nem
gyógyult olyan villámsebesen, mint az átlagos vámpírok tették, ez is egy része az
oknak, amiért félt megkísérelni egy esztelen szökést. Egy hatalmas széllökés
valószínűleg irányíthatatlan pörgésbe vagy dülöngélésbe taszíthatná, könnyen a
földre zuhanhatna. Bele sem akart gondolni, milyen érzés lenne az halandó
állapotában. Végül lebénulhat vagy meg is halhat.
Hát, igen, tényleg nem volt egyszerű a döntés.
Felnézett az örvénylő kupolára és hátra hajtotta a szárnyait. Kilőtt a levegőbe,
előre lendítette a szárnyait, elkapta a levegőt és repülni kezdett. Kollektív zihálás
érkezett a három nőtől a tornácon. A nő a szárnyaival csapkodott és mosolygott.
Megértette az élvezetüket. Látta repülni Havilyt. Lenyűgöző látvány volt.
Az összes Vér Harcost látta repülés közben néhányszor, mindet kivéve Antonyt
természetesen. Ismerte az okot, amiért a férfi nem bontott szárnyat. Közel egy éve
kukkolta, így látta a titkot, amit elrejtve tart a hozzá legközelebb állóktól. Amit
nem tudott, az a miért volt.
Antony.
Most itt volt, küzdött, hogy meglelje a kiszabadulás módját. Igazság szerint, még
ha ki is szabadult, egyelőre nem tudta melyik utat kellene választania: a maradást
a Halandók Földjén vagy az átlépést.
A szárnyait kissé balra döntötte és megkezdett egy fordulatot. Meg kellett
tartania a kis mozdulatait vagy pörgő manőverbe kezdhetne, amiből nehéz lenne
kikecmeregnie. Talán lehetetlen is.
A szíve vágtatott, miközben megközelítette a felső részt. Nagy ívben repült,
egyenesen a feje felé emelte a karját, óvatosan irányította a jobb szárnya élét,
miközben ujjait végig húzta a kék-zöld védőködön. Az erő gyönyörű fodrozódása
áramlott végig a karján. Lent a nők tapsoltak, amikor a kupola újra és újra
hatalmas minták örvénylésével reagált ezekre a mozdulatokra, mint egy
túlméretezett kaleidoszkóp.
Parisa a föld felé merült. Igen, a képességei fejlődtek. A nők megint felziháltak,
de a nő az utolsó pillanatban ejtőernyős pozícióba húzta szárnyait, lábát felhúzva
landolt a talajon. Lábujjaival megérintette a füvet, térdre hullott, szorosan a
testéhez húzta a szárnyait, majd még egyszer elindult fölfelé.
Az elméje mélyén hangosabbá vált a suttogás. Igen, most menj el. Menekülj el!
Antony? küldte a nő reménykedve. Az ő őrző harcosa kommunikált vele? A
suttogások annyira gyengék voltak, hogy nem tudta megmondani.
Antony?
De semmi sem érkezett vissza.
Közel húzott el a tamarinfa csúcsánál, még egyszer felvette az ejtőernyős pózt.
Ez alkalommal lenézett Rithre. A férfi a tornác szélére húzódott, az ökleit
összeszorította az oldalánál, a szeme sötét és csillog, ahogy felnézett rá. Lassú
szárnycsapásokkal tartotta meg a magasságot.
Találkozott a férfi tekintetével.
 Repülj át a ködön. Gyerünk! Szökj el!
És akkor a nő tudta, a szíve mélyre zuhant. Egyáltalán nem hallotta Antony
suttogásait. Rith volt a fejében. Az ő szavai voltak, az ő parancsai, ő volt az, de
egy céllal – rá akarta venni a menekülésre. Ha megtenné, a nő tudta, hogy akkor
halott lenne.
A nő most értette meg, hogy Rith a halálát akarta, de nem ölhette meg nyíltan.
Parancsba kellett kapni, hogy tartsa életben, ami azt jelentette, úgy kellett
megrendeznie a nő halálát, hogy balesetnek tűnjön. A mestere, Greaves tábornok,
volt igazából a felelős érte. Rith csak a fogva tartója volt.
Mi a jobb módja egy baleset kreálásának, mint bántani őt magasan a levegőben,
a ködön túl, halálos pörgésbe vonva a nőt?
Mégis pontosan mi változott, amitől Rith most a halálát kívánta?
A szíve tovább zuhant, kő hullott egy tóba. Lassan megfordult és leszállt,
lecsúszott a gyepre. Nem nézett a férfira vagy a nőkre. Amikor megérezte a talpa
alatt a füvet, lehunyta a szemét és behúzta a szárnyait.
Nem vett tudomást Rithről, ahogy felment a tornácra, aztán a házba. A női
szolgák követték.
Ideje lefeküdni.
Lezuhanyozott, majd belebújt egy puha levendula csipkével díszített fehér pamut
hálóingbe. Igen, fogva tartásának első napjától mindenből a legjobb minőséget
biztosították számára.
A nők lefektették, mert ez volt az egyik feladatuk, annak ellenére is, hogy
önmaga is tökéletesen képes volt visszahajtani a foltvarrott selyem ágytakarót és
a takaró alá siklani. Nevetséges. De Rith ragaszkodott hozzá, hogy tegyék őt
ágyba, mint egy gyereket, minden éjszaka, ami természetesen inkább az
irányításról szólt, mint a kedvességről. Rövidesen a megérkezése után,
nyilvánvalóvá vált előtte, hogy a nők ugyanannyira foglyok voltak, mint ő.
Tudomása szerint sosem hagyták el a házat, és arra kényszerítették őket, hogy kint
aludjanak a szőnyegen Parisa hálószobája előtt. Émelygett ettől.
Amikor egyedül volt az ágyában, halhatta a nők susogását a szőnyegükön, az
órára pillantott az éjjeliszekrényen. Túl korán volt még Medichi Harcost kukkolni.
Még legalább fél óráig nem jön hozzá, talán több.
A három hónap során kialakított egy rutint a durva halál vámpírjai levadászására
a Halandók Földjén – de nem hajnalig. Információk után kutatott Rithről és követi
a nyomokat a helyhez, ahol fogva tarthatják őt. De nem folytathatta ezeket a szóló
vadászatokat addig, amíg éjszakánként a halál vámpírjaival harcolt a Halandók
Földjének Határvidékein.
A harcosa teljesen kimerült. Az egyetlen kapcsolata a férfival akkor lépett
életben, amikor az befejezte az utolsó körtét a Halandók Földjén, amikor
bármilyen információt üldözőbe vett, amit előző délután gyűjtött. A délutánokat
megelőzően az éjszakák szokásos munkája a pletykák követése tette ki a
gazember vámpírok búvóhelyeiről a Halandók Földjén.
 Az oldalára fordult és a vékony sárgaréz Buddhát bámult a privát
fürdőszobájának ajtaja melletti asztalon. Mélyen sóhajtott. Megnyitotta a kukkoló
ablakát, aztán Antonyra gondolt. Amikor látta, hogy Thorne Harcossal tárgyalt,
gyorsan becsukta az ablakot. Felállított önmagának bizonyos szabályokat a józan
eszének megőrzése érdekében. Nem kukkolt senkit, csak Antonyt, és csak akkor,
amikor a férfi hálószobájának magányában lehet vele.
Így várt. Tizenöt percenként ismét kinyitotta az ablakát, amíg végül meglátta őt
lezuhanyozva, meztelenül és az ágyában ülve, rá várva.
Antony volt az őrangyala, kirendelték a megvédésére az átlépési rituáléja alatt a
Másik Földre. Nem mindenkinek, aki belevágott az átlépési rituáléba, volt
szüksége védelmezőre, de a nő halandó volt szárnyakkal, valami, ami látszólag
eddig csupán egyszer történt meg a Halandók Földjén.
Bár egy teljes évig kémkedett utána és tudta, hogy nézett ki, különleges élmény
volt vele találkoznia első alkalommal. A konyhában állt a férfi villájában,
Havilyvel beszélgetett. A férfi megjelent az ajtóban, mint egy isten, a zuhanytól
nedvesen csöpögött, mellizmait közszemlére téve, és mindössze egyetlen fekete
törölközővel a csípője körül.
A törölköző teljesen alkalmatlan volt, hogy elrejtse a teljesen felizgult állapotát.
A férfi illatától, a gyönyörű, pézsmaszag, a zsályaillat, már teljesen ellepte a házat,
de abban a pillanatban a zsályafelhők gomolyogtak a nő felé. Mint mindig, az illat
a testének minden érzékeny pontjával incselkedett, a felkészültséget korábban
sosem tapasztalta meg. A kukkolásán át abszolút vonzódott a férfihoz, de
ugyanabban a szobában állva a vonzalma átfordult a tiszta szexuális szükség és
vágy poklába.
Aztán a férfi megtette az elképzelhetetlent: ledobta a törülközőt. A nő nem
vesztegetve az időt lecsúsztatta a pillantását a mellkasán, lejjebb és lejjebb, amíg
a szeme meglelte, amire szüksége volt. Eszébe jutott, hogy ujjait a nyakára téve a
vénáit simogatta. A kukkolása alatt már látta, ahogy a nőket a Vér és Harapásban
a fülkékbe viszi, a klub, amit a harcosok R/R-ként emlegettek. Elég ideig maradt
és figyelt, ami azt jelentette, látta a férfit vért inni.
A nő semmit sem akart jobban ott állva abban a konyhában, mint valami privát
helyre vinni Antonyt és megadni neki, amire a férfinak szüksége volt.
Havily, isten áldja, megmentette a szituációt. Marcus szintén, amikor
megérkezett és egy egyszerű jobbhoroggal állkapcson vágta Antonyt. Parisa
szeretett volna odamenni hozzá, de Havily kivitte, amíg lenyugodott és
átgondolta a dolgokat.
Egy csomót gondolkodott az elkövetkező néhány nap alatt, amíg a halál
vámpírjai voltak körülötte. A háborút látta közeledni, ami félelemmel töltötte el.
Az egész élmény, bár ahhoz vezetett, hogy elhiggye, az Antony iránti őrült
vonzalma ellenére, a gyengéd érzelmek ellenére, amiket a férfi keltett benne, nem
akarta beteljesíteni az átlépését. Vissza akart térni a világába a Halandók Földjén,
a könyvtárosi munkájához, a magányos életéhez, a higgadtsághoz és a békéhez.
 Tudta, hogy Antony szomorú lenne, esetleg dühös, hogy az átlépés ellen
határozott, de már meghozta a döntését. Épp készült neki megmondani, amikor
Rith közbeavatkozott és mindent megváltoztatott.
Nem tudott mit tenni a könnyek ellen, amik a szeméből szivárogtak, lesiklottak
az orrán, még több könnycsepp csatlakozott, a hajába folytak a feje oldalán.
Legalább hamarosan vele lehetne, de még azt sem oszthatta meg vele, hogy
amikor a férfinál reggel volt, addig nála beesteledett. Valószínűleg mostanra
megtalálhatta volna, ha tudná azt az egy információmorzsát.
És most, mindennél jobban kívánta, bárcsak elárulhatná neki a jelenlegi veszélyt,
ha a tanácsát, ha a segítségét kérhetné, vagy bármit.
Ó, Istenem, életben lesz e még egyáltalán reggel?
De nem számított mennyire nehéz, megpróbált telepatikus vonalat létrehozni
Antonyval, de egyszerűen képtelen volt rá. Csak egy bizonyos ponton ébredt rá,
amikor megérinti magát és megtapasztalja az orgazmust, hogy a fejében suttogja
a nevét és tudta, hogy a férfi meghallotta.
Számtalan módon próbált beszélni Antonyhoz. Megkísérelte a saját fejében
kiáltani a férfi nevét, kiáltotta hangosan és ugyanakkor a fejében is, suttogta is a
nevét, minden magától okozott orgazmus közben sikította a nevét. Semmi sem
működött. Egyedül ez az egy különleges pillanat, amikor a kukkoló ablakán át
összekapcsolódnak, akkor hallhatta a nőt, és akkor az egyszer. Minden más
kudarcba fulladt.
Gyűlölte, hogy ily módon ennyire gyenge volt. Gyűlölte, hogy fogoly volt.
Gyűlölte, hogy még mindig olyan keveset tudott az átlépett életről és az erejéről.
Az egyetlen dolog, amit véghezvitt a három hónap alatt, az a repülésének
gyakorlása volt.

„Légy bölcs, és ne ítéld el, mit idéz elő a másik iránti szeretet,
hiszen a cipők gyakran utaznak gyanútlan lábakon.”
Közmondások gyűjteménye, Beatrice a Negyedikről

2. fejezet
Rith nem az eszéről volt híres. Sosem volt. Ez okból támaszkodott a jövőbeli
áramlásokra, hogy irányítsák őt, azokra a gyönyörűséges fényszalagokra, amik
megjövendölték a közelgő eseményeket.
Elnyúlt a sötétkék bársony díványon a hálószobájában, ami az irodája
szomszédságában helyezkedett el. Lazán összekulcsolta kezét a gyomra felett. A
mahagóni barna plafont bámulta. Az arcizmai furcsának és lazának tűntek, szinte
levertnek, és a torka összeszorult.
 Épp kilépett a jövő áramlásából, újra és újra megsemmisült. Csupán
pillanatokkal ezelőtt ugyanaz a jóslat tért vissza még erősebben a múlt éjszaka
óta, miközben a zuhany befejeződött és Parisa átesett az éjszakai rituáléján.
Parisa Lovejoy megosztozott egy köteléken Greaves Tábornokkal.
Ez nem lehetett igaz! Egyszerűen nem.
Parisa meghatározhatatlan, de mégis rendkívül lényeges szerepét a háborúban
Greaves Tábornok ellen már számtalan alkalommal megjövendölték. Rith újra és
újra felajánlotta a gazdájának a nő halálát, de valamilyen érthetetlen okból,
Greaves inkább kissé könnyedén veszi a jövendőmondók próféciáit. Nem tudta
ezért teljesen hibáztatni, mivel a próféciák nem mindig valósultak meg. És
Greaves minden szemszögből megvizsgál egy próféciát, mielőtt cselekszik, és
gyakran sikeres volt a merész vállalkozásaiban.
De ahol a szárnyas halandó feltűnt, a látnokok jóslata állandó volt, és az elmúlt
napokban megnövekedett az ereje. Rith kialakított egy pánikhoz közeli érzést,
ahol Parisa érintett volt. Saját maga volt, egy erőteljes férfi, talán több, mint amit
a Parancsnok észrevett, újabban kifejlesztett egy valódi tudást csak arról,
mennyire veszélyes volt Parisa mindkettejükre, önmagára és a Parancsnokra.
Számos alkalommal ösztökélte a Parancsnokot a megfelelő irányba, a nő
kiiktatása felé, de a Parancsnok nem mozdult.
Habár még Rith összes tudásával, még a számtalan próféciával és azok
intenzitásával, ami végül a peremre sodorta Rith-t, az a legutóbbi jövő áramlat
volt a kötelék-kovácsolás eseményről. A mélyen érzett kétségbeesés és
féltékenység egészen felemésztette Rith-t. Meg tudta bocsátani a jóslatokat Parisa
veszélyéről az Eljövendő Rendre, – de azt nem, hogy olyan intim kapcsolatba
kerüljön a gazdájával.
Képtelen volt elképzelni, még jóslatok szintjén sem, hogy Greaves hogyan
engedhetné meg ezt a paródiát, amikor még neki, Rith Do'onwa-nak, a gazda
legkedveltebb szolgájának sincs meg az ilyen kötelék.
Korábban, amikor Parisa még sötétedés előtt kért egy utolsó repülést, meglátta
a lehetőséget, hogy saját kezűleg ölje meg. Ha Parisa elhagyta volna a művészien
kialakított ködkupoláját, követhette volna előidézve a legsajnálatosabb, de
nagyon végzetes balesetet.
De nem ment el. A tamarinfa felett lebegett, és valahogy olvasta az elméjét.
Szóval most a nő biztonságban volt, védve az ágyában, és neki esélye sincs az
élete véget vetésére.
Ennyi évszázadnyi szolgálat alatt volt megjutalmazva?
Egyetlen egy dolgot tudott: meg kell előznie a köteléket.
Úgy szerette Greaves-t, ahogy senki más nem tudná. Greaves volt a gazdája, az
életét is feláldozná érte. Köteléket akart, egy csatornát a Parancsnokhoz.
Megérdemelt egy kapcsolatot. Miért kellene Parisának megengednie, hogy
kovácsoljon egyet?
Szemérmetlenség.
 Rith mély lélegzetet vett. Koncentrálnia kell. Meg kell találnia a módját az
esemény megakadályozására.
Ahogy lélegzett, az elméje csillapodott. Néhány perc múlva a vad
féltékenysége is lecsillapodott.
A fényszalagokra koncentrált. Akármikor volt a változás a jövőben fenyegető,
a szalagok ragyognak. Ahogy mentálisan átvizsgálta az összes kritikus embert,
aki részt vett az eljövendőkben, az egyenlet mindkét oldalán, egy ragyogó bronz
szalagra lelt, ami olyan ragyogó fénnyel növekedett, s bár a szemei le voltak
hunyva, érezte, hogy a fény a szemháján keresztül perzsel.
Mentálisan felkapta a szalagot, ami Medichi Harcoshoz tartozott. Végig siklott
az elméje a jövő áramlásain és egy képhez érkezett, ami megragadta a szívét,
részben a látomás jellege miatt, de a helyszín miatt is. Egy sötét helyen látta a
csapdába esett harcost, ami terrakotta csempékből készült. Tudta, hogy ez a
részlet egy templom a Másik Földön, Bengalban. Saját maga építette, a Halandó
Földi felépítést lemodellezve, de egy nagyon kényelmes pince tervezéssel a saját
céljaira.
Mosolygott. Annak ellenére, hogy a szárnyas halandó halálát akarta, a biztos
tudás, hogy egy nap, hamarosan, az uralma alá kerülhet az egyik a Vér Harcosok
közül, minden megváltoztatott. Ha a Teremtő jó és ráragyog a szerencse, eleget
tesz a próféciának. Talán majd Greaves előtt állva megnövekedne az esélye, hogy
kiérdemelje a köteléket.

***

Parisa életben volt még?

Medichi elhelyezkedett az ágyában, kialvatlanul és a szélére. A villája
lakosztályában volt, elvonultan, ami börtönné vált, mert a neki szánt nő
hiányozott… eltűnt… elveszett. De néhány perc múlva megtudja, életben van-e
még: el fog jönni hozzá, mint ahogy mindig tette ezekben az órákban.
A Cave-be ment, később érkezett, mint szokott, így csak Thorne maradt ott.
Thorne hirtelen lehuppant az egyik székre a bárpult előtt, egy üveg Ketel már
készen állt, a férfi ujjai fel-le csúszkáltak az egyik poháron, a pillantása semmire
sem fókuszált különösképpen. Medichi elmondta neki a halál vámpírját a Grand
Kanyonnál, és hogy mit talált a szépfiú fejében.
A hírek egy kis életet vittek Thorne vöröses barna szemeibe. Még mosolygott
is és vállon csapkodta Medichit. – Meg fogjuk őt találni, és ne aggódj, Carla majd
tájékoztatni fog engem. Jeannie is, amikor majd később megjön.
Medichi bólintott.
Thorne bólintott.
Medichi haza indult és most itt volt, az ágyában ült, készen rá, hogy folytassa
a reggeli rituáléját, kész rá, hogy ismét meghallja Parisa hangját a fejében, kész
volt bizonyságot szerezni róla, hogy még mindig életben van.
Ó, istenem, add, hogy életben legyen!
 Épp csak lezuhanyozott és a hosszú haja vége csöpögött, patakocskákat
formálva, amik a hasán és a hátán folytak le. Kioldozta a derekára tekert fekete
törülközőt, és egy nehéz hurokban a térdére terítette.
Legalább volt magánélete. Az első alkalom három nappal Parisa elrablása után
történt. Még Havily és Marcus is a villájában élt. Ők voltak a legközelebbi barátai,
a legerősebb támaszai, de azon a napon, hogy Hav mandarint vitt haza a piacról,
anélkül, hogy belegondolt volna, ez mit tenne vele, anélkül hogy eszébe jutott
volna, hogy Medichi számára Parisának mandarin illata volt, a nő különleges illata
csak az ő számára. Medichinek zsályaillata volt.
Havilynek jobban kellett volna tudnia. Neki Marcus különleges illata olyan
volt, mint a vágott fű és az édeskömény keveréke.
De Havily nem emlékezett rá, Medichiben pedig gyönyört keltett akárhová is
ment. Természetesen a férfi panaszkodott, hogy nem érzi jó magát és visszatért a
hálószobájába a villa északi végébe.
A mandarin afrodiziákumként működött. Nem akarta magát kielégíteni, de az
volt az ő átkozott helyzete: a breh-hedden miatt a mandarin illata Parisát
jelentette, Parisa pedig a tiszta forróvérű szexet.
Átkozott breh-hedden! Abban a pillanatban lecsapott rá, ahogy megérezte
Parisa kedves feromonokkal telt mandarin illatát.
A breh-hedden egy szörnyű társköteléki rituálé, ami csak egy természetfeletti
hatalmú nő és a Vér Harcosa között lépett életbe. Mielőtt Kerrick Harcos
megtalálta az ő breh-jét Alison Wellsben, az összes harcos azt gondolta, hogy a
rituálé csak mítosz. Aztán Marcus is pontosan ugyanúgy kötődött össze
Havilyvel. Nem több a mítosznál. Csak a nehéz kínzó valóság.
Szóval igen, a breh-hedden élt és virult a Vér Harcosok körében.
Atya ég, mennyire imádta a mandarin illatát.
Így ezért elégítette ki magát Medichi. És valamilyen okból ugyanabban a
pillanatban Parisa meglelte őt a kukkoló ablakán át. De csak amikor felszabadult
és az ökle keményen pumpált, akkor hallotta meg a nő gyönyörű hangját a fejében,
egy halk, dallamos Antony-t. Az elrablása előtt rengeteg alkalommal gondolta,
hogy a fejében hallotta a nő hangját, telepatikus erejének a megjelenését. Ezért,
amikor ismét meghallotta a hangot, tudta, hogy nem hibázott: hallotta a nő
hangját, életben volt.
A férfi örvendezett. Felkiáltott. Könnyezett, mert az, amikor megérezte a nő
jelenlétét, nagyon bágyadt volt, de nagyon valóságos is, ő pedig megtudta, hogy
életben volt. Utána egy órán keresztül beszélt hozzá, annak ellenére is, hogy a nő
még nem tudott az elméjében kölcsönösen beszélni vele. Beszélt és beszélt, arról,
hogy mit csináltak egész nap, hogy megpróbálják őt megtalálni, az életben
maradásra ösztönözte, megígérte neki, soha nem fogja abbahagyni a kutatást.
Abbahagyta a beszédet, amikor megérezte, a nő elsodródott, végül véget ért a
kommunikáció.
 Attól a pillanattól mostanáig, a férfi tovább folytatta a rituálét vele minden
reggel, miután levadászta a gazember halál vámpírjait. Visszatért a villájába,
lezuhanyozott, és felkészítette magát a találkozásra a nőjével.
Most, hogy törölköző fedte az ölét, egyértelműen egy kérdés volt a fejében:
Hallani fogja a hangját, érezni fogja ma a jelenlétét? Életben volt még a nője?
Jézus, az ujjai remegtek a kezében tartott kis ezüst tálka körül. Benne kilenc
satsuma fajtájú mandarin volt egymás tetejére halmozva, csábította a tiltott,
mintha az almára bámulna az Édenkertből.
Ideje nekilátni a reggeli szertartásnak. Sosem volt az a személy, aki az ökle
használatára korlátozta magát. Ha kefélésre volt szüksége, ment és szerzett egyet.
Egy csomó bársonyt elkoptatott a Vér és Harapás fülkéiben megszerezve a
megkönnyebbülést, amire szüksége volt. A halandó nők minden este özönlöttek a
vámpír klubokba, és kielégítették a Másik Föld harcosait, – a Milicia Harcosait és
a Vér Harcosait egyaránt. A klubbot épp arra a célra tervezték és még Endelle
asszony, a Másik Föld Legfőbb Adminisztrátora is jóváhagyta. De a Parisával
való találkozás pillanatától a klub minden varázsát elvesztette.
Letette a tálat az éjjeliszekrényére. Egy mandarint a kezében fogott, a
hüvelykujját keményen a közepébe nyomta, leszedve a laza héját. Lé folyt.
Tovább hámozott, amíg feltűntek a gerezdek. Még egyszer a közepébe nyomta az
ujját, feltörve a gerezdeket. Még több lé.
Megborzongott. A szag az agyába hatolt, a szemei visszafordultak a fejébe.
Igen, kemény volt. Mi más is lehetne? Attól a pillanattól, amikor először elkapta
Parisa illatát, az egyetlen dolog, amire számíthatott, az az erőszakos követelőző
erekció volt, amikor a nő közelében volt.
Nyaka hajlatán felállt a szőr és megkönnyebbülés árasztotta el.
Megérezte. Igen. A férfi lehunyta a szemét. Meg tudta mondani, hogy mellette
volt, épp mint egy furcsa hullámzó rezgés a hátán, most már a vállainál, a nyaka
mentén. Itt volt a nő.
Megenyhült a szörnyű feszültség a mellkasában, az ijesztő aggodalom, hogy
meghalt. Az elmúlt huszonnégy óra alatt most először tudott fellélegezni.
– Itt vagyok, – mondom hangosan. – Készen állok rád!
A mandarinra tette a száját, a lét szopogatta és felhördült.

***

Parisa szíve összeszorult, egy gyenge dobbanás mélyen a mellkasában, a

fájdalom, ami annyira ismerőssé vált, hogy most vigasz volt.
Még mindig a baldachinos ágyán feküdt, a természetfeletti kukkolóablak
nyitva.
Most Antony-t látta. Mint egy jó vezető, bármilyen helyzetbe tudta állítani az
ablakát, amilyenre csak vágyott. Ma, tizenhárom órányi távolságra tőle, úgy
igazította a látószögét, hogy szembenézhessen vele, mintha pont a férfi előtt állna.
 Vett egy szakadozott lélegzetet, mintha a torka remegne. Igen, a férfi jóképű
volt – erős arccsont és éles szögletes állkapocs, – de neki mindig gyönyörű lesz.
A haja fekete, vastag, egyenes és hosszú, majdnem a derekáig ért. Lezuhanyozott,
a haja nedves volt, még foltokat csepegtetett. Az éjszakai vadászat után mindig
hosszú gőzfürdőt vett. Néhányszor elég korán érkezett, hogy figyelje a zuhany
alatt. Szikár volt és izmos, teljesen harcos.
Igen, olyan gyönyörű.
Közelebb ment, amíg néhány centiméterre volt az arcától. Figyelte, amint a
nyelve a mandarinba fészkelte magát, kis szívó hangokat kiadva. Tudta, hogy a
férfi a nyelvét az ő testén képzeli el. Ezt is elárulta neki. A vágy túl kis szó volt
rá, mit érzett a férfi iránt, ez iránt a harcos iránt. Ő lenne a mandarin a férfinak, az
pedig felfalhatná.
Könnyek siklottak le az arcán, a vágya a férfiért megnövekedett, a combjai
remegtek. Csendben kellett maradnia vagy a szolgák lecsapnak rá.
Előre hajolva megcsókolta a levegőt egy-két centiméterre a férfitól. Felnyögött,
mintha érezné milyen közel volt. Figyelte a mélyre sikló kezét, lecsúszott a
mellkasán. Az ablakot szélesebbre húzva figyelt. A hasizmai hullámoztak,
megfeszültek, meg akarta érinteni, nyalni, ízlelni a kemény hullámzó dombokat.
A férfi mutatóujja megérintette a széles erotikus szőrcsíkot, ami lefelé vezetett.
Mélyre. Lejjebb.
A nő fejben a férfihoz beszélt. Igen, érintsd meg magad nekem! Itt vagyok.
Szeretném, ha megismernéd a gyönyört. Antony, hallj engem!
A nyögései beterítették a levegőt. Egyik kezével a szájához tartotta a mandarint,
a nyelve lázasan dolgozott. A másik kezével határozottan tartotta magát, most már
pumpálta. A csípője mozgott, felemelkedett.
A nő zihált és összerándult a lényege. Összehúzta a gyomrát, lábai közé
csúsztatta a kezét. Nyomta, húzta, oda préselte. Csípője a matrachoz billent,
miközben a férfit figyelte. A nyögései hangosak voltak a fülében. Meg tudta
mondani, hogy a férfi már közel volt. Kinyitotta a száját, majd a nyögés kiáltássá
nőtt, miközben elment.
A nő vele tartott, a teste lényege hullámzott és rángatózott, a gyönyör keresztül
villámlott a lágy húsán. Elképzelte magában a férfit, mire az érzés tovább
fokozódott. Visszatartotta a lélegzetét és a nyögéseket, amik ki akartak törni a
félelem mellett is, hogy a szolgák meghallhatják. Antony, Antony ment végig a
telepatikus ösvényen.
Minden mozgás megszűnt a férfi ágyában, mint mindig, ebben a pillanatban.
– Hallak, – mondja hangosan a férfi a szobájában. – Azt mondtad Antony,
Antony. Ma este kétszer. Érzem, hogy a közelemben vagy Parisa. Tudom, hogy
itt vagy, és tudom, életben vagy. Hála Istennek!
Antony, kiáltotta a fejében. Még több könny csorgott le az arcán. Visszafordult,
még mindig a férfit figyelte. Itt vagyok, küldte. Itt vagyok. Ha legalább a
telepátiája fejlődne. Legalább kétszer meghallotta a nevét. Ez már volt valami.
Nem sok, de valami.
 – Parisa, van némi információm rólad, de beletelik néhány napba, míg
használható eredményeket kapunk a keresőhálózatról. Ma reggel ráleltem egy
gazember halál vámpírjára Észak-Arizonában, a Halandók Földjén. Ismerte Rith-
t. Tudta, hol vagy. Átkutattam az emlékeit és felfedeztem, hogy Burmában vagy,
a Másik Földön. Carla már ráállította a Központ keresőrendszerét. Tudjuk, hogy
a nyomod nem fog feltűnni, ezért egy anomáliára vadászunk, bármire, ami eltér a
megszokottól. Esküszöm, hogy átvillannék Burmába és magam kezdenék el rád
vadászni, de az az átkozott hely olyan nagy, mint Texas.
Hallotta a férfi frusztrációját, de a feje az új információ körül forgott, hogy a
Központ bemérheti a tartózkodási helyét egy vagy két nap alatt, esetleg három.
Ó… Istenem… igen!
– Mintha jobban tudnál telepatikusan kommunikálni. Megpróbálod? Kérlek,
próbáld meg! Ma kétszer hallottam a nevem. Ennek jelentenie kell valamit.
A nő saját frusztrációja is növekedett, míg már az ágyában térdelt, öklével
pedig a párnáját püfölte. Megpróbálta-e? Csak néhány ezer alkalommal.
Természetesen próbáltam, küldte a nő.
– Meg tudod csinálni. Tudom, hogy képes vagy rá. Ha így tudom érzékelni a
jelenléted, tudom, hogy beszélni is tudsz hozzám. – Hanyatt vágta magát az
ágyában, és a csípőjét mozgatva egyenesen maga elé nyújtotta a lábait. Farka
félkeményen fekszik az ágyékán. Nagyon nagy volt és annyira pokolian
csodálatos. Figyelte a férfi szemeit elöntő könnyeket, kicsordultak, lefutottak az
arca oldalán a hosszú harcos hajába. Közelebb mozdult és úgy tett, mintha
megérintené a férfi haját, átfuttatná rajta az ujjait.
– Abban a percben, amikor találunk agy anomáliát, elmegyek érted.
Mindannyian elmegyünk érted. Mindegyik testvér.
Mandalay mellett vagyok, küldte, de tudta, hogy felesleges. A kommunikáció
több száz különböző módját megpróbálta, de minden amire képes volt, hogy a
férfi hallja a nevét, amikor elmegy.
Megpróbált számos helyszínt, szobáról szobára járva szólongatta a nevén,
váltakozva nappal és éjszaka, a tamarinfa alatt, távol a fától, kiáltozta a szavakat
a fejében, majd halkan hívta. Semmi sem működött. Amikor kinyitotta a kukkolós
ablakát, azt a birtokában lévő furcsa természetfeletti ajándékot, bárhol
megtalálhatta a férfit. Csak gondolatban nem tudott vele beszélni.
A feje alá csúsztatta a karját, a tekintete valahová a plafonra koncentrált.
– Imádom, hogy itt vagy velem, – suttogta. – Hogy a közelben érezhetlek.
Jó. Itt vagyok!
– Undorodsz tőlem? Kérlek, értsd meg, ez az egyetlen alkalom, amikor
hallhatom a hangod. Egyébként nem tudnám.
Sosem tudnék undorodni tőled! Ismerlek, Antony! A harcos testvéreidet is
kihallgattam. Olyan tisztelettel beszéltek rólad, hozzád fordulnak tanácsért,
támogatásért. Imádom a kedvességedet, és hogy sosem hagyod abba a
kutatásomat.
Ez már majdnem egy beszélgetés volt.
 Szinte.
– Múlt éjjel, a megállóm előtt a New River Határvidéknél, Jeannie-vel órákat
töltöttünk a nyomod felderítésével Észak-Afrika területén. – Halványan
elmosolyodott. – Most pedig már tudjuk, hogy Burmában vagy. Nehéz itt maradni
– most azonnal körbe akarom keríteni Burmát. De mi jó lenne abból? Itt fogok
várni, de azért ezt nem kell szeretnem.
– Szerintem tegnap nem mondtam el neked, de tegnap délután Jean-Pierre-rel
rajtaütöttünk egy rohadt vámpír búvóhelyén Svédországban a Halandók Földjén.
Akkor tudtuk meg, hogy ez a rohadék Sedonában van, a Halandók Földjén.
Emlékszel, hogy Thorne-nak van egy háza Sedonában? – Felsóhajtott. – Imádok
beszélgetni veled, érezni a közelséged.
Én is, küldte a nő.
– A rohadékot egész a Grand Kanyonig üldöztem. Az anyaszomorítónak
szárnyai voltak – pardon a franciám, vagy ahogy Jean-Pierre mondja, az olaszom.
Annyira szórakoztató. Minden délután velem volt, mellettem harcolt. Ő is annyira
tönkrement, mint én. Harcosnak még nem volt jobb testvére. Mindent neki
köszönhetek. Elhiszed nekem, hogy sosem fogom feladni a keresést? Sohasem?
Hiszek neked.
Hirtelen felült. – Parisa, meg kell tenned egy dolgot. Ígérd meg, hogy életben
fogsz nekem maradni. Kérlek… maradj életben!
Megpróbálok.
– Ne csak próbáld! – Ja, majdnem egy beszélgetés. – Tegyél meg bármit, amit
az életben maradáshoz meg kell tenned, nem számít milyen szörnyű a jelenlegi
helyzeted. Tudd meg: elmegyek érted!
A nő ismét közelebb húzódott, az ajkai felé. Kissé előredőlt és úgy tett, mintha
megcsókolná. A férfi zihált. – Mit csináltál épp?
Még egyszer odahajolt, és megcsókolta.
A férfi az ajkaira tette az ujját. – Te épp megcsókoltál?
– Igen, – suttogta a nő hangosan a szobájában.
– Parisa! Csináld újra!
Ismét előre hajolt. A férfi teljesen mozdulatlan maradt. Hátra húzódott. A férfi
szemei felnyíltak. – Nem éreztem semmit. Ha megint megpróbáltad, nem éreztem.
– Ismét hanyatt vágta magát az ágyon és a homlokára fektette az egyik kezét. –
Ó, Istenem, annyira hiányol. Érted fáj a szívem.
Hátra dőlt és teljes hosszában szemügyre vette a férfit. A mellizmain a halvány
fekete szőr egészen leért a gyomráig. Szerette a világosabb szőrcsíkot, ami az
alhasáig utazott, feltárva az utat. A szőr göndörödött az ágyékán, egy egészséges
élőlény. A farka félig még állt – mindig annyira hosszú volt a közelében, még
azután is, hogy elment. Ugyanaz a fekete szőr borította a lábait is. Szerette a
kinézetét, olyan férfias volt. Mindig is szerette egy férfin a szőrt. Bele akart túrni
az ujjaival, a lábujjaitól, a lábain felfelé, a farka tövénél, abba a szexi csíkba a
mellkasán, a karjain… de többnyire a hosszú harcoshajába akarta tenni a kezeit.
 A hosszú haj jelentett valamit a Vér Harcosainál. Számos évezredre
visszanyúló szertartás, a harcosok szembenézve a csatákkal, egy rituális dologgal
fogják hátra a hajukat, amit cadroen-nek hívtak, az akarat és szándék erejét
szimbolizálta.
Igen, Antony sok dolgot elmondott neki ezen alkalmakkor, amiket megosztott
vele. Bár nem hallja a nőt, azt tudta, hogy hallgatja, így beszélt.
Antony hangja halkan folytatta. – Beszéltem már neked arról, amikor először
használtam a szárnyaimat az átlépésem után és a hátamra estem? Egy jó percig
nem tudtam lélegezni, a fájdalom majdnem kibírhatatlan volt. Szétzúztam néhány
szárnytollat. Három gyógyító órákon át dolgozva hozott helyre. Amikor a
szárnyak ennyire összetörnek, nem tudod behúzni őket. Emlékezz erre, amikor
repülsz. Légy óvatos!
Közelebb került és az ujjait az ajkához dörzsölte. Majdnem ugyanezt tettem.
Emlékszel? Végül egy pörgésbe kerültem, amikor először repültem, Havily
ragadta meg a lábam és mentett meg. Később, titokban elmondta, hogy figyeltél
minket. Gyakran osztott meg vele dolgokat, annak ellenére is, hogy a férfi nem
hallotta.
Havily Morgan jó barátja volt és nem egyszer mentette meg az életét a rövid
idő alatt, mióta megismerte. Hiányzott neki Havily. Mindannyian hiányoztak
neki.
– Emlékszel, hogy majdnem összetörted magon azon a napon Havilyvel?
Tudtad, hogy néztelek? Amikor majdnem lezuhantál, eldobtam egy tányér
spagettit. Aggódtam érted, de Havily biztonságban tartott.
Ó, miért nem tud meghallani? Az ajkaira szorította az ujjait.
– Mindig hálás leszek, hogy Havily vigyázott rád azon a napon, és olyan sok
mindenre megtanított a repülésről. Azt kívánom, bár én lehetnék az, de…
Senki előtt nem bontod ki a szárnyaidat.
– … sosem engedem ki a szárnyaimat, kivéve elzárkózva. Csak nem tudom.
Meglátnák a hátam. Marcus tudja az igazságot, de bízok a diszkréciójában. –
Mellkasa megemelkedett és lesüllyedt egy súlyos sóhajtól. – Amikor átléptem és
megértettem, milyen gyorsan tudok gyógyulni az új vámpír állapotomban, azt
gondoltam, a hátam is meg megváltozhat, de nem így történt. Én… sebhelyes
vagyok, Parisa. Örökre.
Paris abból, ahogy a szavakat suttogta, meg tudta mondani, hogy bármi is tette
sebhelyessé a hátát, az mélyen a fejében is megsebesítette, talán még a lelkét is.
Már láttam a sebhelyeidet, Antony! Még nem jöttél rá? Hogy lehettem volna
annyira közel hozzád a három hónap alatt, hogy ne vegyem észre a sebhelyeidet?
– Picsába, – morogta. – Már láttad őket, ugye? Hát persze, hogy láttad. Francba!
– Annyira szégyenkezőnek hangzott.
Meg akarta nyugtatni, elmondani neki, hogy nem számít, de képtelen volt rá.
Csak annyit tudott tenni, hogy letörölte a könnyeit.
Visszavonult, mélyen az Antonyval kapcsolatos emlékeibe. A férfi egyszer
megnyugtatta, tartotta, amíg könnyezett. Három hónapja, a Nagykövetek
Fesztiválján, bombát használtak a tűzijátékok helyett, lángba borítva az eget.
Marcus, Antony egyik legjobb barátja, több helyen megégett, Havilyt pedig
elrabolta egy halál vámpírja. Antony megkérte Parisát, hogy használja a kukkoló
ablakot. A gondolat túlterhelte, rettegett, hogy mit fog találni. De Antony tartotta
őt, támogatta. Segített neki, és mint egy csapat, hazavitték Havilyt.
Még mindig számíthatott rá, azzal, hogy minden este vele volt, beszélt hozzá,
kinyilvánította a szerelmét ezen a furcsa, de gyönyörű módon.
Az elméje kezdett elsodródni. Burmban elmúlt tíz és Rith korán ébresztette az
udvartartását, pontosan reggel öt órakor. Szigorú menetrendet tartatott be a
szolgákkal. A fáradsága fokozódott, mert annyira szomorú volt, és mert az eltelt
három hónapban nem volt nagyon reményteljes. Rith okos vámpír. Ha csak
feltételezte, hogy az otthona veszélyben forgott, eltávolítja a nőt, mielőtt bárkinek
esélye volna elvinni.
– Kezdesz elálmosodni, ugye? Mindig meg tudom mondani. Ilyenkor kezd a
jelenléted hullámokban pulzálni, távolodik tőlem, visszatér. Kérlek, ne menj!
Mindig ezt mondta.
– Ha elmész, akkor további huszonnégy órán át találgatnom kell majd, életben
vagy-e még.
Itt leszek veled, Antony. Itt leszek. Kiengedett egy sóhajt. Elnyomta az álom.

„Kedves, emeld az üveget az ajkaidhoz,

Én tartom majd a kezed
igyál és nyugodj meg.
Kedves, engedd, hogy a teremtésed bora
lelked szőlőskertjéből,
megadja neked a békét.”
Verses gyűjtemény, Beatrice a Negyedikről

3. fejezet
Medichi érezte Parisa távolodását – vagyis valószínűleg elaludt. A nőnél éjjel
tíz körül járt az idő.
Oldalra fordult az ágyában. Egy bizonyos ponton a mandarin maradéka kiesett
a kezéből és arccal lefelé pihent a lepedőn. A Parisa iránti éhség tekergőzött a
gyomrában. Nem csak olyan volt, mint a breh-hedden, a mindenféle irracionális
viselkedést előhívó. Mint mandarint szopogatni és hangosan beszélni egy nőhöz,
akit nem láthat.
De érezte. Ó, igen, érezte a jelenlétét az erő fodrozódásában.
Elhagyta az ágyat és egy második gyors zuhanyt véve megtisztálkodott. Friss
ruhát vett fel, farmert és fekete pólót. Havily-nek mostanra készen kellene állnia
a munkára. Ő és Marcus még ugyanabban a szobában lakott, amit három hónapja
elfoglaltak. Marcus visszatért az önkényes száműzetéséből a Halandók Földjén, –
de nem csak, hogy csatlakozzon a Vér Harcosaihoz. Endelle asszony kijelölte a
Délnyugati Sivatagi Körzet Felsőbb Adminisztrátorává, és egy hajórakománynyi
fennhatóságot adott neki. A férfi csinált néhány király változtatást, amikor
Endelle adminisztrációja megosztotta vele a Legfelsőbb Adminisztrátori
területeket szerte a bolygón.
Darian Greaves, az úgynevezett Parancsnok, tizenöt éve elkezdte a Legfőbb
Adminisztrátorok átállításának folyamatát, mindegyikük a férfi csapatával együtt
szembe helyezkedett Endelle asszonnyal. Ha eléggé irányítani tudná őket, Endelle
és harcosai egyszer s mindenkorra elvesztenék ezt az istenverte háborút.
Marcus ennek megálljt parancsolt. Egy Legfelsőbb Adminisztrátor sem lépett
ki az eltelt néhány hónapban. Igen, ami már haladásnak nevezhető.
Mint Havily, aki kiveszi részét a piszkos munkából éjszakákon Endelle mellett.
Most ez volt a legszarabb munka, amit valaki valaha létrehozott. Továbbá, Havily
még mindig minden reggel elszaladt egy Starbucksba a Halandók Földjén a Vér
Harcosai miatt. A többségükkel virradatkor találkozott, friss kávét, pékárut és a
meleg mosolyát vitte. Jean-Pierre soeurette-nek hívta a nőt, ami franciául a „húg”-
ot jelentette. Havily az volt mindegyik Vér Harcosnak, egy szeretett hugica.
Pokolba, szüksége volt egy italra. Elhagyta a lakosztályát és a konyha irányába
indult. Soha nem volt nagy ivó, de ez az elmúlt néhány hét alatt megváltozott.
Kifejlesztett egy igazán ízletes limoncellót.
Átvágott a villája hosszú hallján, amivel szemben jobb oldalt a gyep volt.
Miután bal oldalt elhaladt két vendégszoba mellett, áthaladt a hivatalos nappalin,
amiből a hátsó pázsit volt látható széles terjedelemben. Két évszázaddal korábban
építette meg gyönyörű otthonát.
Imádta a helyet. De itt mindent feladna, plusz az egész kibaszott vagyonát, hogy
Parisa biztonságban és egészségesen kerüljön vissza.
Keresztülvágott az előcsarnokon, majd a kisebb nappalin az étkező mellett. A
konyhába vezető ajtó el volt tolva, így hagyva, a konyha nem volt látható sem az
előcsarnokból, sem pedig a déli szobákból.
Áthaladt a konyhán a hűtőhöz, kinyitotta az ajtót, és megragadta a négyliteres
kancsó házilag készített limoncellót. Elvett egy poharat az összehajtott vászonról
a zsírkő pultról. Mindig kéznél tartott egy poharat.
A rituáléjává vált elkészíteni a limoncellóját, az egyik olyan dolog, ami
épelméjűen tartotta. A recept egyszerű volt: cukor, vodka, citromhéj és egy csomó
várakozás.
Minden héten új adagot csinált, így sosem fogyott ki. Az adagok kezdtek
növekedni. Később még többre volt szüksége. Sokkal többre. Picsába. Ezekkel az
új hírekkel, kizárt, hogy anélkül tudjon aludni, hogy ne legyen egy kicsit részeg.
Az étkezőasztalra tette a kancsót, de ahelyett, hogy elhelyezkedett volna egy
széken, amit a legközelebb húzott a szomszédos nappalihoz, két széket távolabb
húzott az asztaltól, felugrott, és az egyszerű mahagónira helyezte a seggét.
Egymásra tette a lábát a szék sarkán.
Elkezdett inni.
 A kezében tartotta az új hűvös üveget. Ez a másik része volt a rutinjának.
Hosszú ideig képtelen volt megérteni, Kerrick miért kedvelte a Makert, Thorne
miért vedelte a Ketel One-t. Most megvan. Rendszerint előnyben részesített egy
kiváló Cabernet Sauvignont, a saját címkéje is megfelelt neki, egyszerűen kiváló,
ám Parisa elrablása óta eltelt harmadik hete, amikor világossá vált, a közeljövőben
nem fog haza térni, a férfinak egy kicsivel erősebbre volt szüksége.
Az ajkához emelte az üveget és belekortyolt. A nyelve megrándult az örömtől.
Míg a kesernyés citrom szikrákat keltett a szájában, addig az ital hatására elkezdte
azt a hosszú, de szükséges álomba merülést, amit csupán száz bizonyíték
hozhatna.
A várakozás volt az, ami kikészítette.
Várni.
Baszd meg!
Habár végül kapott egy komoly útmutatást, még mindig várnia kellett.
A harmadik pohár után, zsibbadni kezdett… de előkerültek az emlékei. Egy
asszonyt látott, az ő gyermekével állapotosan, átszaladni az olajfaligeteiken az ősi
Itáliában. A nő a hasát tartva kacagott. Öt hónapos terhes volt, gyönyörűen
mutatott. A férfi végigmenne a toscán villán, egyenesen előre, kezével a nő háta
mögött a derekáig húzta volna ruháját, bárki megláthatta, mit tesz a nővel, mit
dédelgetett. A nő leszidná, az arcához emelné az ujjait és arról panaszkodna,
mennyire bunkó volt, milyen vulgáris, mennyire civilizálatlan. Aztán
megtámaszkodna, a gyomrát előre tolva. Á, mindketten büszkék voltak. Öt
hónapja házasodtak össze és öt hónapos volt a gyerek.
Maria.
A férfi mosolygott. Aztán másik emlék bukkant a felszínre, az egyik olyan, ami
perzselő fájdalmat keltett a szívében, noha ez mostani volt, nem pedig tizenhárom
évszázados.
Meghalt azon az éjszakán, amikor az északról jött törzsek beléptek a farmjára,
őt megkötözték, hátát pedig ezernyi csíkra szaggatták, s közben megerőszakolták
szeretett feleségét, meggyilkolták a nőt és ellopták az életet a fiától. Az ő fiától.
Az egyetlen fiától.
Tudta, hogy a gyermeke kisfiú volt, ez volt az egyik legelső gyanú, hogy
természetfeletti erővel rendelkezett. Az erős tudás érzete a fogamzás első
pillanatától fogva vele volt. Maria néhány héttel később mondta el neki, hogy
terhes, ami egyszerre volt megerősítés és figyelmeztetés, hogy az élete hamarosan
megváltozik.
Az ellenség otthagyta Medichit meghalni, kardot döftek mélyen a gyomrába.
Elvérzett a földön. A látvány, ahogy a felesége gyengén szólongatta, ahogy elért
hozzá a felesége fehér vászon hálóingén szétterjedő skarlátvörös vére, életre
keltette az átlépő erőt.
Azon az éjjelen az emberi része meghalt, s megszületett a vámpír. Először nem
tudta, mi történt vele. Átlépett a Másik Földre, megjelent a Határvidéken Róma
szélén, és egy kézi robbanással válaszolt az átlépésre szólító hívásra. Thorne jött
érte, méltóságteljesen lebegett a levegőben bőr kiltben és súlyos harcos
szandálban.
Thorne volt Medichi Őrangyala. Osztozott vele a szenvedésben, enyhítette a
fájdalmát, megmutatta mit tehet, harcossá tette, ahogy minden éjjel együtt szálltak
harcba a halál vámpírjai ellen. Greaves, már akkor is keményen próbálta megölni.
De a rohadéknak nem sikerült.
Az átlépési ceremóniája után, Medichi senkitől sem kért engedély, de a felesége
és fia mindegyik gyilkosát levadászta. Minden arcot megismert, örömmel figyelte
a szenvedésüket, a vérüket, a halálukat. Azon az éjszakán született meg benne a
bosszú, a háború, mint az igazságszolgáltatás, amit minden este ki is mutatott az
új ellenséggel harcolva… a halál vámpírjaival.
A sarkak kopogása a villája keményfa padlóján hozta vissza a jelenbe.
Havily. Francba. El kellene tűnnie a hálószobájában, magával vinni a
limoncellót. Megfeszült. Nem akarta, hogy a nő így lássa. Az volt a hirtelen
reakciója, hogy elrejti a poharat és a négyliteres kancsót. De észbe kapott. Kit
akart átejteni? Havily és Marcus is tudta mit csinált. Nem tudta elrejteni azt a sok
citromot, azt a nagy mennyiségű vodkát. Megigazította az asztalon és a lábával
megragadva húzta közelebb az egyik széket.
Marcus breh-je megjelent az ajtóban, a férfi szíve tompán lüktetett. Egy időben
kicsit belezúgott Havilybe. Talán mindegyik harcos megtette – Luken
bizonyosan.
Bájosnak tűnt a szokásos Ralph Lauren szoknyájában és selyem blúzában. Dús
vörös haja a válla körül lengett. Leopárd mintás magas sarkút viselt. A férfi szíve
dagadt a szeretettől.
– Reggelt, Hav! Egy kicsit későn rohansz!
Figyelte a terjedő pirulást porcelánfehér orcáján. Nagyon becsületes volt, egy
kicsit zavarba jött.
– Nos, tudod, múlt éjjel Marcus veletek volt, srácok és mivel délutánig nem
jelenik meg az irodában, szereti, ha vele alszok. – A pír elmélyült.
Medichi lepillantott. Fekete szőrszálak furcsa szögben álltak a lábán, különösen
a nagy lábujján. Bólintott, de nem kereste a nő tekintetét. – Jó vagy hozzá!
– Ő jó hozzám! – a nő hangja halk, lágy, jószívű.
Fenébe! Meghúzta a maradék limoncellót, szinte megfulladt. Szaggatottan
sóhajtott, visszatolta a lábaival a széket, de egyúttal az asztalt is a nő elé tolta.
Hirtelen eszébe jutottak az új hírek. Beszélt a nőnek a halál vámpírjáról, arról,
hogy Parisa Burmában volt.
– Igaz lehet? Hamarosan hazajön? – Könnyek futották el a nő szemét.
– Annyira reménykedek benne, – mondta a férfi. Pokolba, szűk volt a torka.
Szélesre tárta a karjait. Havily közéjük sétált, a férfi háta köré csúsztatta a karját
és erősen megszorította. A férfi érezte, hogy néhányszor megremeg a mellkasa. –
Hé, – mondta, a hátát simogatva, megpróbálva nem elrontani a frizuráját. Havily
olyan átkozottul stílusos volt. – Tönkreteszed a sminked, ha nekiállsz sírni.
 A nő mellkasa ismét megremegett, de biztos volt benne, hogy most nevetés volt
az. Nem tette, bár a nő elengedte.
A torkában csomó csavarodott. – Megköszöntem már neked és Marcusnak,
hogy a villában maradtatok?
– Csak minden másnap!
A férfin volt a nevetés sora.
Még néhány pillanat múlva, végül hátralépett és óvatosan megtörölte a szemét
az ujjai hátuljával. Az üres üvegre pillantott. – Még mindig nem tudsz aludni?
– Segítség nélkül nem.
A nő bólintott. Nem ítélkezve, hál istennek! A homlokát ráncolva nézett a
padlóra, a gyomra köré fonta a karját.
A szíve megint lesüllyedt. Érezték a kérdést a levegőben. Egyik kezét a vállára
tette, a nő pedig felnézett rá. – Igen, ismét éreztem, hallottam, ahogy a nevemen
szólított. Szóval igen, még életben van.
Kiengedett egy súlyos sóhajt. – Köszönöm Istenem! Ha csak többet tudna
neked mondani, mint a neved!
– Mindössze ennyit tudott, tudod, három hónap alatt. A telepatikus képességei
még nem fejlődtek ki.
– Tudom, tudom.
Bólintott. – És most, tulajdonképpen álmosnak érzem magam.
A nehéz kancsóval a kezében, az üveggel a másikban, visszatért a fridzsiderhez.
Hallotta az ismerős sarkak kopogását, ahogy mögötte követte. – Hogy áll a ház?
– szólalt meg a válla felett.
– Marcusnak volt egy másik nagy küzdelme a vállalkozóval. Képzelheted! –
Marcus rendkívül precíz és fegyelmezett volt, míg a munkavállaló nem volt az.
Medichi érezte, hogy közeleg a vállalkozó seggének a megpörkölése.
Marcus és Havily az Északi Hegység lábánál épített otthont. Közel akartak
lenni Endelle adminisztrációs irodájához, nem volt távol a Sky Harbor reptértől a
Halandók Földjén. A Csendes-óceán északnyugati részén is építkeztek, de az egy
menedék volt, aminek semmi köze nem volt a villában maradásukhoz.
Eltette a limoncellót, majd elmosta a poharát. Igen, ideje aludni térni.
Havily a zsírkőpult másik oldalán állt. – Antony, ha bármire szükséged van…
– Tudom! Csak kérnem kell!
A nő mosolygott és a világos zöld szemei szikráztak. – Tudd, hogy itt leszünk!
– A sötétfoltban való munka mellett Endellével, még az adminisztrációs
központban is dolgozott különleges projekteken. Ez kiderült Havily lelkének
melegéből. Indulatos ellenfele volt Endellánek. A harcaik annyira hangosak, és
szentségtörők, hogy legendává fognak válni. De tulajdonképpen Havily nem
panaszkodott. Sosem tűnt boldogabbnak és valahogy mindezekben a csípős
harcokban a Másik Föld Legfőbb Adminisztrátorával, Havily megbékélt az új
munkájával és az új életével.
A nő bólintott, felemelte a kezét és eltűnt.
 Most, hogy elment, kezét a mosogató szélére helyezte és hagyta, hogy a vállai
és a feje lecsüggedjen. Havilyt a jó szándék vezérelte. Krisztusom, mindannyiuk
jót akart, de az állandó támogatás és törődés tűzként hatott az idegeire. Kezdte
betegnek érezni magát.
A szekrénybe benyúlva megfogott egy új üveget, ezúttal egy tizenhat unciásat.
Kivette az a limoncellós kancsót a hűtőszekrényből és beletöltötte. Hányadik volt?
Három, négy, öt? Rossz lesz, ha elkezdi elveszíteni az irányítást.
Kicserélte a kancsót, felhajtotta, majd a hálószobája felé indult.
Az elmúlt három hónapban összesen, ha aludt három, négy órát. Rémálmok
tartották ébren – Parisát látni, de képtelenül arra, hogy elérje, látta a nő kinyújtott
kezeit, haldoklott és képtelen volt megmenteni.
Most az ágyban fekve felülvizsgálta, hogy menthetné meg. Rájött, hogy elérte
az egyik kötele végét – képtelen volt tovább a földhöz kötve maradni, amikor
harcolt. Egyedül járt és a levegőben harcolt a halál vámpírjaival a reggeli
kutatásain, de még mindig nem tárta fel egyik harcos előtt sem a szárnyait, vagy
mutatta meg a sebhelyeket a hátán. Csak Marcusnak.
Hát, igen, picsába. Tizenhárom évszázad után kénytelen lesz feltárni az
igazságot a harcos testvérei előtt. Amire ma este is sor kerülhet.

***

Éjfélkor, genfi idő szerint, Darian Greaves a penthaousában volt, felült az

ágyában, a számítógépjét az ölébe téve olvasta Rith e-mailjét. Az ambícióival két
világot vesz át, tervei egyszerűek voltak: hadsereget épít a halál vámpírjaiból és a
Felsőbb Adminisztrátorok ellen fordítja a kapzsiságukat. Amikor a hadserege elég
nagy volt és a bolygó területeinek többségét „birtokolta”, egyszerűen eltávolítja
Endelle asszonyt az irodájából és haladni fog a dolgokkal.
Noha Endelle a maga módján elég hatalomteljes volt, nagyon kicsi ambíciói
voltak, s alig elegendő ügyvezetői képessége állt szemben az ő kitartásával és
odaadásával. A nő értékei túl egyszerűek voltak, szervezőkészsége pedig túl
korlátozott volt, hogy valódi fenyegetés legyen.
A falra szerelt, kihúzható lámpa fénye az öle fölé irányítva kedves kis félhold
alakú fényt vetett a válla felett a legutóbbi szeretőjére. Amikor az ágy jól ki volt
használva, szeretett egy kicsit dolgozni két ülés között.
Megdörzsölte a puha vállat. A jel, amivel ellátta, már kezdett begyógyulni. A
karom a bal kezén felettébb sok dologra volt hasznos. Genetikailag
megváltoztatva a kezét teremtette meg a terrort, de az alkalmazása szex közben
elbűvölő volt. Imádta, ahogy egy testet öltött elképzelés képes meglepni őt a
hosszú távú hasznosságával és az innovációval.
A nő nyöszörgött, amikor körmét az egyik legmélyebb sebbe vájta. De
megérezte válaszul a gyönyörét. A nő élvezett egy kis fájdalmat. A férfi pedig
élvezte az átadását. Kiváló pár voltak.
 Már hosszú ideje ismerte, hogy vágyott erre a különös nőre az ágyában és az
oldalán is. Csak nem tudta pontosan, hogy mehetne vele anélkül, hogy
problémákat kreálna az ő Eljövendő Rendjében – a nő a leghűségesebb Felsőbb
Adminisztrátorai közé tartozott. De azt tudta: minden dolog eljön hozzá, aki
kivárja. És ő eljött hozzá, mert a férje meghalt… egy Vér Harcos keze által… az
egyik a néhány alkalomból, amikor hálás volt annak az utálatos jótétlelkek
csoportnak.
Abban is hitt, hogy amikor az élet citromot küld neked, abból limonádét kell
csinálni. A jó kétezer évnyi tapasztalatában a saját módján megtartotta ezt a
különös filozófiát. Igen, pozitív gondolkodó volt. Minden fejlődött. Magában
mosolygott.
Erről a nőről is pozitív gondolatai volt néhány évtizede. De honnan tudta, hogy
a nap, amikor haldokló vért adva a halál vámpírjává változtatta Eldon Crace
Felsőbb Adminisztrátort, az idióta nem fogja használni a speciális tünetcsökkentő
ellenszerét? Az eredmény valami váratlan volt: Crace egy teljesen kifejlődött
szörnyeteggé vált jóval több erővel, mint ami jó volt neki, és Luken Harcos
megölte a férfi kohójában. Ami fekete nap volt.
Beszéljünk a citromokról.
Crace tartósan lezáratta a kohót, miután elrendezték Crace testét. Az, hogy
valamelyik Vér Harcos megtalálta a módot, hogy közvetlenül bevegye bármelyik
keverékét, feldühítette Greaves. Ha Crace nem lett volna már halott, saját maga
gyilkolta volna meg. Greaves látta az esemény biztonsági felvételeit.
Tanúsíthatta, az átlépett Havily Morgan falhoz volt bilincselve és vére lecsapolva,
nézte, ahogy a kohóban feltűnik Marcus Harcos és Crace-re támadt. Nem lepődött
meg, hogy Crace felülkerekedett Marcus harcoson – az utóbbi épp csak felépült
az egész testét borító hármas fokozatú égésekből. De hogy lehetett Crace olyan
ostoba, hogy nem látta előre a másik harcos érkezését?
A Vér Harcosai megsértették a keverékét, amiben egy a vigasz, ami igazán
káprázatos: Creath halálának pillanatától nem volt akadálya, hogy a férfi özvegyét
ágyba vigye. A tökéletes Julianna most arccal lefelé fekszik mellette, a nő extrém
hosszú körmének hegye a megfeszülő részt cirógatta meztelen testén csípője és
combja töve között. Amennyire képes volt rá, Isten segítsen a férfin, szerette a
nőt. Kapzsi volt, hataloméhes, senki megkínzása nem állította meg, egyszerre
élvezte a dominanciát és az alázatos szerepet az ágyban. Más szóval, a nő a
lélektársa volt.
Most pedig egyenlő számú sérülésük volt.
A dudort simogatta az ölében, pont a véna fölött, amit korábban megcsapolt.
Átgörgette számos Látók jelentését különböző dokumentumokban. A
szokásosat találta: a Vér Harcosok egyre erősödnek a szertartásos kötelékek,
a breh-hedden miatt; Marcus Harcos és a breh-je, Havily megelőzte a Felsőbb
Adminisztrátorok disszidálását Greaves csapatához; Alison Wells, aki Kerrick
Harcos breh-je volt és Endelle személyi asszisztense, akinek még mindig valami
meg nem nevezhető dicsőség övezi tetteit a Másik Földön. Milyen bosszantó.
 Az e-mailek Rith Do'onwa fontossági sorrendbe rendezte, az ő legbizalmasabb
és legalázatosabb kegyence. Amennyire képes volt rá, megbízott Rith-ben. A
vámpír elrabolta Parisát – a tett nem kevéssé hatalmas – és egész idő alatt rejtve
tartotta Endella asszony erői elől. Az egyetlen légy a levesben jelenleg az volt,
hogy bár Parisa eltűnt a jövőbeli áramlatokból a három hónap alatt, a nő
mostanában fenyegetésként tűnt fel az Eljövendő Rendjére. Az a nő egy szörnyű
találós kérdés volt.
Az ösztöne azt súgta, hogy ölje meg. Mégis, ha nyíltan félreállítja, még ha
később az egyik kegyeltjét hibáztatná érte, a nő kapcsolata Medichi Harcossal
elhozná az Armageddont. Bármelyik nő halála olyan nagyon közel sodorná a Vér
Harcosait az őrjöngő vadászathoz és mészárláshoz. Greaves nem akart volna
kapni abból a fajta kavarodásból, ha rajta áll. Olyan férfiként, akinek szándékában
állt a világon uralkodni, nagyon könnyedén megtanult bánni a felbolydult és
meghódított árral.
A stratégiája az eltelt századok alatt nagyon egyszerű volt a Vér Harcosokkal.
Le akarta őket fárasztani, de nem a lerohanásig, addig nem, amíg készen nem áll
a Másik Föld átvételére. Még nem volt az övé a COPASS, és amíg átállítja a
jogalkotási bizottság tagjainak többségét, nem lenne elég eszköze a puccshoz,
amit tervezett. De minden nappal közelebb kerül hozzá.
Kicsit mocorog a párnákon és érezte a megszáradt vér húzódását az egyik seben
a hátán. Előre hátra dörgölődzött, aminek következtében a felhasadt bőre kis darab
villámlást küldött az ágyékába. Elbűvölő.
E-mail érkezett.
Rith soha nem ide írt.
A FOGOLY MEG FOG SZÖKNI. Az üzenet a Mumbai Látók Erődjéből,
aminek a legmagasabb pontossági statisztikája az összes erőd közül.
Kisbetű következett. Az utasításod, gazdám?
Greaves mosolygott. Rajongott Rith modoráért. Manapság oly sokan
elfeledkeztek a megfelelő tiszteletbeli címek használatáról.
A gazda egyszerűen a kedvence volt.
– Mi az, drágám? – motyogta Julianna. – Nagyon feszült vagy. – A körmei
végigkarmolták a csípőjét, majd a férfi combját, majd a helyet közöttük. Szörnyű
nyomást gyakorolt a dudorra. A férfi jóváhagyólag sziszegett. A nő kuncogott.
– Megjövendölték Parisa kiszabadulását. Rith tudni akarja, mit kellene tennie.
Tudom, hogy meg akarja ölni, de nem engedhetem. Természetesen
megszoríthatná a védelmet. Talán el kellene engednünk. igen, szerintem, el
kellene engednünk. – Ráment a VÁLASZRA és új e-mailt nyit meg, a kurzor
előtte villog. Egy kis nehézséggel kezdte legépelni a parancsait, bal kezének ujjai
állandóan idomtalanok voltak, bár az évtizedek alatt némileg leváltotta a karmokat
a kezén.
Julianna könnyen elkapta a csuklóját. – Szerelmem, – mondta a nő a könyökére
támaszkodva. A férfi lélegzete akadozott. Tökéletes nő volt. A sötét barna haja
most tömkelegével a válla körül lógott, a szerelmeskedéstől kócosan. A szeme
tökéletesen kék volt, mint a jeges víz, de itt volt az alak, ami annyira
elégedettséggel töltötte el, felfelé ívelt, macskaszemek. – Miért nem engeded
szabadon a szárnyas halandót – miután elmekapcsolatot kovácsolsz vele? – A nő
mosolygott, amitől kissé fondorlatos Scarlett OHarás mosolya volt, az egyik, ami
mindig megmelegítette a szívét.
– Érdekes elképzelés. Folytasd!
– Tudom, aggódtál, hogy a Vér Harcosok személyesnek veszik az emberrablást,
ami ellen te már korábban felkészültél. Miért ne használhatnád fel a nőt?
– Egyfajta kémként használhatnám.
– Nos, nem tarthatod meg, és biztos nem hasítod fel a torkát. – A körmét mélyen
a csípője és combja közé vájta, vért fakasztva. A férfi felszisszent a fájdalomtól,
de a kapott endorfin löket csodálatosan megszédítette. Tényleg szerette ezt a nőt.
– Meggondolom, – morogta. Aztán e-mailt küldött Rithnek, hogy ne csináljon
semmit, amíg átgondolja az ügyet.
Félretette a gépet és kinyitotta bal tenyerét. Az ujjakra koncentrált és megízlelte
a perzselést, ahogy a bőr tört és eltűnt, ahogy a csontok terjeszkedtek, ahogy a
karmok megformálódtak.
Julianna a hátára gördült, a lepedő a csípőjére simult, amíg úgy nézett ki, mint
egy hableány. A vágásai igazán túl sebesen gyógyultak.
Karjait szélesre tárt, ismét készen állt a férfira. A mellei hatalmasok és
tökéletesek és még tovább fokozhatnánk. A nő bordái hullámoztak, mellbimbói
már kiemelkedtek. Mosolygott és sóhajtozott.
– Bánts! – suttogta a nő.
Megtette.

***

Aznap este hét órakor, napnyugta után, Medichi belépett a Vér és Harapásba,
majd ledermedt. Az illat ért el hozzá elsőként, tele vággyal, szexszel és vérrel,
minden amire képtelen volt, minden amit nélkülöznie kellett az eltelt három
hónapban, hiszen Parisa elment.
Jobb oldalt a vörös bársony fülkéket különböző mértékű köd borította, ami
megzavarja a jelenlévő nők elméjét csakúgy, mint a Milícia Harcosaiét. De a férfi
ereje elég kifejlett volt, hogy mindent lásson, halljon és szagoljon. Régen élvezte
a kukkolást. Most kész tortúra volt.
Tudta, mi folyt a fülkékben. Attól a pillanattól fogva minden éjjel használatba
vette a fülkéket, amikor a tulajdonos, Sam Finch, túl sok évtizeddel ezelőtt, mint
amire emlékezhetnének, megnyitotta a lebujt. A Vér Harcosai mindig itt kezdték
el az éjszakájukat, felváltva ittak és marháskodtak, egy vagy két szépséget a
fülkébe vittek, egy kis haladékot kaptak, mielőtt a halál vámpírjai elkezdték
átszakítani a Határvidékeket.
Mély lélegzetet véve figyelmen kívül hagyta az érzékek támadását, ahogy
közvetlenül a bár felé fordult. Most, hogy már itt volt, egy másik küldetése is volt,
valami, amit már hosszú ideje meg kellett volna tennie. Francba, komolyan meg
fogja tenni? Tizenhárom évszázad után valóban elmondja az igazságot, miért nem
bontott soha szárnyakat?
Jean- Pierre hátulról a vállára csapott. – Allô, Medichi! Olyan jók a hírek
Burmáról. Hallottál már a Központ felől?
Medichi szembefordult a franciával. Halvány akcentusa volt, még csak néhány
évszázada lépett át. Még néhány évszázadot ad neki és az angolja tökéletes lesz.
– Nem. Beszéltem délután Carlával néhányszor, de még semmi. Jeannie most is a
fedélzeten van. Seriffe ezredessel dolgozott. A keresőrács a Milícia Harcosok
Központjában nem erős eléggé annyira, mint a Központban, de csak egy
csipetnyivel. – Amikor lehull az éjszaka és előjönnek a halál vámpírjai, Jeannie-
nek a Központ keresőrendszerét kellett használni a halál vámpírjai mozgásának
levadászására, és Thorne-t folyamatosan tájékoztatta. Seriffe kevésbé erős
keresőhálózata az éjszaka további részében átkutathatta Burmát.
Az egész napot hol ébren, hol aludva töltötte, sok remény nélkül várta Carla
hívását, hogy hírekkel szolgáljon Parisáról. Első kézből tudta, hogy a vadászat
napokat is igénybe vehetett, nemhogy órákat, de ő még mindig csodában
reménykedett. Amikor semmi sem jött a napi felderítő kutatásról és ideje volt
felöltözni a harchoz, az idegei felmorzsolódtak. Őszintén, muszáj volt
hadonásznia a megkönnyebbülésért a kardjával és megküzdeni tulajdonképpen
egy ellenséggel. Picsába ezzel a várakozással.
Jean-Pierre meglapogatta a vállát, előre-hátra ingatta a fejét.
– Annyira örülök neked.
– Merci, Jean.
– Oui. Oui. – A francia közben bólogatott is, aztán átvetette a karját Medichin.
Jean-Pierre az egykilencvenjével ugyanolyan magas volt, mint Medichi.
Hosszú hullámos barna haja volt, a fényben világos. A haját cadroen tartotta
egyben a szanaszét állástól és laza fürtökben keretezte a férfi arcát, amit a nők
imádtak. A szeme zöldes szürke, óceánszínű. Valószínűleg ő volt a harcosok
között a legszikárabb, de kibaszottul erős volt. A nők a rohadék elé ájultak,
különösen, amikor lágyan franciául suttogott a készséges fülekbe.
A cadroen, amit viselt, különböző csíkú pasztell brokát volt, kézzel varrták
különösen az ő részére, megcsomózták, a modorosságot a francia udvarban
sajátította el és elutasította ennek feladását. Marie Antoinette – bár nem a szeretője
– egyik ismerőse volt. Ezen évek folyamán komoly és veszélyes szeretetet
fejlesztett ki a mindennapi politikai helyzet megvitatása iránt. Egy hatalmas
tömegeket terrorizáló törvény miatt, 1793-ban guillotine általi halálra ítélték.
Non, nem ismerte az erejét. Oui, végig járta a saját útját, éppúgy mint Medichi
tette évszázadokkal korábban, az Európai Határvidékre Rómából, kezdetét vette
az átlépési folyamata.
Az összes harcos közül, Jean-Pierre volt a legnagyobb támogatója az elmúlt
három hónap alatt. Amikor a zenét lekapcsolták, Medichi elmesélte neki a
vadászatot a halál vámpírjára a Grand Kanyonban, a Halandók Földjén.
 Ám, amikor a történet végére ért, még hozzá fűzte: – Még egy dolog, mon ami.
Mindenkinek elmondom ma este.
Jean-Pierre a homlokát ráncolta. – A szárnyaidról? Hogy miért nem fogsz
egyikünkkel sem repülni?
Medichi bólintott.
– Mon dieu[1], de örülök neki. Repülni fogsz a csatában ettől az éjszakától
fogva?
– Igen. Ez az elképzelés, főleg, mióta bármelyik pillanatban hívást kaphatunk a
központból. Amikor Burmába indulunk, készen akarok állni a szárnyaim
leengedésére.
– Bon[2]! – Többször bólintott.
Medichi megfordult, mély lélegzetet vett, leengedte az állát, feltérképezte a bár
területét. A Milícia Harcosok magasságukkal szétválasztották a tömeget, mintha
tízlábnyi hajóorr volna előtte.
A harcosok teljes harci felszerelésben voltak ott, beleértve Marcust is.
Egyenruhájuk a forró sivatagi hőség számára készült: bőr kilt, bőr fegyvertartó
szíj futott le a hátukon, követve a szárnyak vonalát, nehéz saru, fekete
sípcsontvédők, és ezüstszegecselt bőr csuklóvédők. Thorne a szokásos helyén ült
a bár elején, az egyik kezével Luken hátán. Levezette az egyik kezét a férfi
derekára, megvizsgálta.
– Jézus, – motyogta Thorne. – Egyetlen átkozott heg sincs azokból az
égésekből. Egy-kibaszott-zűrzavar.
Luken vigyorgott. Három hónapja gyújtóbomba kapta el, harc közben a
Superstitionsnál. A szárnyai teljesen leégtek, de szerencsére regenerálódtak, és
azóta repülőszolgálatban volt, mint a testvérek többi része. Most az utolsó
sebhelye látszólag elhalványult.
A férfi a másik duó felé tartott, Kerrickhez és Marcushoz. Az utóbbi csupán
hetente két éjszaka harcolt, a fennmaradt időben a Délnyugati Sivatagi Körzet
Legfelsőbb Adminisztrátoraként szolgált. Hatalmas terhet vett le Endelléről.
Vicces, hogy a nő még mindig nem javított a temperamentumán.
A két férfi az elmúlt két évszázadban ellenségek voltak, de minden, ami történt,
megoldódott. Most elválaszthatatlanok.
Marcus a teljes figyelmével Kerrickre koncentrált. Ja, valami közösben
osztoztak – mindegyikük összekapcsolódott a breh-jükkel.
Marcus a homlokát ráncolta Kerrickre. – Mi a fenét csináltál a homlokoddal?
Kerrick megdörzsölte a jobb szemöldöke fölött és grimaszolt.
– Mi, ez? – Szín lopakodott fel a nyakán. – Alison hozzám vágott egy cipőt. Az
utóbbi időben nem igazán önmaga.
Marcus hátradőlve nevetett. – Nagyon terhes mostanában! Kíváncsi vagyok mit
csináltál! Elmondtad neki, hogy kövérnek látszik, te seggarc? Én cipőt vágtam
volna hozzád.
Kerrick felsóhajtott. – Annál jobban tudom. Összerezzent és én megkérdeztem,
minden rendben van- e.
 – Uh. – Marcus a homlokát ráncolta. – Talán a hangszíned. Néha
a hangszín miatt őrülnek meg.
Kerrick csak ismét felsóhajtott és megdörgölte a púpot.
Más körülmények között, Medichi méltányolta volna az eszmecserét – egyszer
volt már házas. De a két férfi látványa, a boldog kötelékük, a breh-jük biztonsága,
nagyon bonyolult figurájú görcsbe rántotta a gyomrát.
Jobbra fordította a tekintetét. Santiago volt ott, koktél szalvétát tartott
Zachariusnak. Egy tőr vázlata volt rajta.
– Hosszabb, – mondta Zach. – Még mindig azt gondolom, hogy hosszabbnak
kellene lennie.
Santiago röhögcsélt. – Minden nő ezt mondja.
Zach a szemét forgatta. – Rohadtul szar a dumád!
Medichi tulajdonképpen mosolygott a hülyéskedésen. Már az utolsó alkalomra
sem emlékezett, mikor történt, de aztán ma új híreket kapott. Odament és
mindenki vállát meglapogatta.
– Mi a helyzet? – kérdezte. A választ meg sem várva az állát Sam felé emelte.
– Limoncello, – kiáltotta.
Sam egyszer bólintott, a tiszta fehér kendőt átdobta a vállán, rálátást biztosítva
a nadrágtartójára, lehajolva kinyitotta a kis fridzsider ajtaját a pult mögött.
Mindkét harcos ültében nézett fel Medichire.
– Hé, – kiáltotta Zach, – Thorne elmondta nekünk a híreidet. Ami kicseszettül
remek.
És ez volt minden. A harcosok felálltak a bárszékekről, egy bazi nagy raj
halálos harcos test, tenyerek és öklök csapkodták meg.
Valami istenverte oknál fogva Medichi szeme égett.
Marcus félre simította a haját. Az elmúlt három hónapban hosszabbra nőtt,
most a válla alá ért, de még nem elég hosszú a cadroenhez.
– Szóval addig maradjunk veszteg, amíg a Központ keresőhálózata talál
valamit, amit megvizsgálhatunk.
– Tulajdonképpen most Seriffe keresőjét használjuk, a Milícia főhadiszállásáét.
Jeannie szokás szerint a kék rohadékokat figyeli.
Marcus felsóhajtott. Mélyen. A fejét csóválta. – Szétrúgatjuk a seggünket! –
motyogta. Mint adminisztrátor, a szeme mindig a nagyobb problémán volt: hogy
kerülhetnénk fölénybe Greavesszel szemben.
Medichi elnézett a barátai mellett és megfogta a pohár limoncellót, amit Sam
feltartott. Közel húzta a poharat, összeszorította a szemét és hosszan meghúzta.
A szíve keményen lüktetett. Elérkezett az idő, hogy megtegye, amit már
évszázadokkal korábban meg kellett volna tennie.
Amikor kinyitotta a szemét, egyenesen Thornra nézett és mondta:
– Szükségem van rá, hogy a Cave-ben lássalak benneteket, mielőtt elindulunk
a Határvidékekre ma este. – A tekintete Marcusra siklott, kényszerítve, hogy
megértse, mit szándékozott tenni. Csak néhány másodpercébe telt. Bólintott és
halvány mosoly érintette az ajkait.
 Thorne mogorván nézett rá. – Mi folyik itt?
Medichi visszanézett rá.
Thorne lestrapált harcos volt. Ráadásul a vörös, véraláfutásos tekintete, és
fekete karikák voltak a szeme alatt. Olyan volt, mint tükörbe nézni, eltekintve,
hogy Thorne évtizedek óta így nézett ki. Mi a pokol volt a mentsége, kivéve, hogy
a húga belépett a Teremtő Kolostorába Prescottban és már több mint egy
évszázada ott volt?
Természetesen Thorne közismert cölibátusa sem segítette az ügyet.
Hogy tisztességes legyen, Thorne volt Endelle helyettese. Ami egy hatalmas
seggbe baszás lehetett éjjel-nappal. Minden erejével és odaadásával a Másik
Társadalomért, Endelle egy tűzokádó ribanc volt, készen állva a parancsok
okádására. De ő volt az egyetlen dolog, ami összetartotta a világukat, amikor
Darian Greaves Tábornok annyira közel volt, hogy széttépje.
Ahogy Thorne mogorván meredt rá, tudta, hogy mondania kell neki valamit,
ha azt akarja, egyezzen bele a találkozóba, mielőtt kezdetét vette az éjszakai csata.
Thorne nem szerette, amikor megzavarták a menetrendjét.
Medichi mélyen beszívta a levegőt. – Meg kell mutatnom nektek a szárnyam!

„Felfedni, mi rejtve volt,

Felajánlani a fényt, mit sokáig sötétség tartott vissza,
Ez az igazi hősies tett.”
Közmondások Gyűjteménye, Beatrice a Negyedikről

4. fejezet
– Meg kell mutatnod nekünk a szárnyaidat? – ismételte Thorne. Mogyoróbarna
szeme üresnek tűnt. – Miről beszélsz? Most? Ma este?
A harcosok szinte egységesen ledermedtek és Medichire meredtek.
– Igen! Most rögtön! A Cave-ben. – Azt akart, hogy Thorne igent mondjon,
hogy a szalonba parancsolja a harcosokat.
– Picsába – jött, mint egy halk sípszó, Thorne fogai közül. – Cseszd meg! A
Cave-be, hölgyek!
Medichi nem várt. Felemelte a kezét és eltűnt. A vágott csempét érintette a
padlón, majd a biliárdasztal mellett állt meg, keze a csípőjén. Mély levegőt vett.
Tényleg megteszi?
Igen! Eljött az idő. A pillanat, amikor majd a Központ rálel valamire Burmában,
felhajtja a helyet és bármit megtesz, hogy megszerezze Parisát. Azt is beleértve,
hogy szárnyat bont Isten és minden teremtmény előtt. Szóval, igen, meg kell nekik
adnia.
 Érezte, hogy a levegő többször is megrezdült, ahogy a hét nagy test megtöltötte
a Cave-t. Bent sötét volt, egy igazi lyuk Metro Phoenix belvárosában.
A vacak barna kanapék, sokkal inkább bárkák, a fal két oldalán húzódtak. Egy
Tv mozgásérzékelőkkel ment, amikor egy harcos belépett a helyiségbe. A CNN-
re volt kapcsolva, Marcus kérésére. Szeretett a topon lenni a Halandók Földjének
történései kapcsán.
A biliárdasztalt mostanában cserélték le, de az egyik sarokban még mindig volt
egy hatalmas vájat. A zsebek már eltűntek és ragasztószalaggal odaerősített fekete
szemeteszsákra cserélték le.
Medichi belevágott. – Először megmutatom nektek, aztán sok mindent meg
fogtok érteni! – Medichi levetette a fekete pulóverét. Pokolba is, komolyan
megteszi? Parisa érkezése mindent megváltoztatott. Minden átkozott dolgot.
Tekintete találkozott Marcus tekintetével. Marcus lesüllyesztette az állát, a
tekintete ünnepélyes, mégis kemény.
Marcus ugyanazon a napon vette észre a hegeket a hátán, amikor Medichi rálelt
Parisára.
Medichi lassan megfordult addig, míg a háta volt a férfiak felé. Hallotta a halk,
feszült szisszenéseket. A jobb kezével a vállain át előre söpörte hosszú fekete
haját, szóval, amit eddig titokban tartott, az többé már nem volt titok.
Zsigeri rosszullétet érzett. Épp feltárta nekik, hogyan hagyta cserben a feleségét
azon az éjszakán, amikor a nő meghalt. A sebei nem azt képviselték, amit
elszenvedett. A szenvedése semmiség volt. Nem, a rettenetes ezüstös csíkok
Maria halálát ábrázolják.
Az első néhány másodpercben káromkodások különböző variációi özönlöttek,
még Jean-Pierre Merde-éje is. Egy jó hosszú percet adott nekik a
szemrevételezésre.
Kerrick volt az első, aki megszólalt. – Mindig kíváncsiak voltunk. Mi a fasz
történt? Ki tette ezt veled?
A férfi szembefordult velük, ám a tekintete a földet pásztázta és képtelen volt
máshová nézni. A bűntudat szorosan tartotta. Elmondta nekik a történetet olyan
kevés szóval, amennyire csak lehetséges volt. Az északi törzs leérkezését vidékre.
A nemi erőszakot. A gyilkosokat. Beszélt az ostorról, a nevetésről, a részegségről,
és végül a feleségéről és meg nem született gyermekéről. Elmondta a hirtelen
megjelenő hatalmat, ami megmentette az életét, ám mégis túl későn érkezett a
felesége megmentéséhez.
Amikor abbahagyta, a testvérei átvágtak a szobán, mintha egy patak forrását
keresnék. Mindenki, Thorne kivételével. Ő leült a padlóra és a kezébe fogta a
fejét.
Néhány pillanatig senki sem szólat meg. Egyikük sem nézett rá. Mindegyikük
kifejezése elveszett, kísértett volt. Ki volt közöttük, aki nem szenvedett el néhány
tragédiát vagy szörnyű veszteséget vagy fizikai fájdalmat az élet vagy a háború
miatt?
 Végül Santiago közelített. Szavakkal nem lehetett kifejezni, amilyen gyönyörű
volt ez a testvér a vastag, hullámos fekete hajával, sötét szemével és napbarnított
bőrével. Medichi vállára tette a kezét. Egyenes pillantásával találkozott.
– Átérzem a fájdalmad, mi hermano[1], de nekem van egy sebem, ami rosszabb,
mint amit felfedtél ma előttünk.
Francba!
Hát, ha ez nem tette volna rosszabbá.
A testvér felemelte az állát. – Emlékszel egy évvel ezelőtt, a nőre a ragyogó
napnyugta színű hajával és a háborgó tenger árnyalatú szemével?
Medichi a homlokát ráncolta. Mondhatni. Volt egy hirtelen félelme, hogy az a
nő tartósan megkárosította Santiagót a koronaékszerekig. – Igen.
Santiago az öklével a mellkasára csapott. A tekintete vadnak, tébolyultnak tűnt.
– Felvágta a szívem és kivéreztetett, amíg már meg kellett volna halnom. Én
mondom neked, a heg mély, hermano, mély. Meg kellett volna halnom akkor este.
Zacharius közelebb ment. – Mi a pokolról beszéltek? Én nem emlékszem
semmilyen nőre, aki pengével támadt.
– Ki beszélt itt bármilyen fegyverről? – kiáltja Santiago. – Könyörögtem neki,
könyörögtem neki, hogy jöjjön be velem az egyik fülkébe a Vér és Harapásban.
De visszautasított. Még mindig viselem a sebhelyét. Mik Medichi sebei, amikor
egy nő elutasított egy ilyen meghívást? – Kezével drámaian ágyéka felé mutat. –
Kérdezem tőletek!
Mindenki felnyögött, de Medichi nevetett. Könnyek gyülekeztek a szemében,
de nevetett. – Te tiszta hülye vagy!
– Micsoda? – kiáltotta, kezét maga előtt lengette. Aztán kezét Medichi vállára
tette és megölelte. Még arcon is puszilta. – Sajnálom a feleségedet és a fiadat, –
suttogta.
– Gracias, amigo!
Medichi ismét felnevetett. Sok időbe telt mire a testvériség úgy funkcionált,
amint kellett volna és Santiago abszurditása megtette azt, amit más nem tudott
volna. A szobában lévő feszültség elhalványult, ahogy a nevetés végigömlött a
helyiségen. Luken satuba fogta Santiago fejét és néhányszor megcsapkodta a feje
búbját.
Thorne közelebb húzódott, ajkait szorosan egymáshoz préselve kérdezte: – A
sebhelyeid a szárnyaidat is érintették? Tudom, hogy tudsz repülni. Valahogy
megsérültek? Nem tartozol nekünk semmivel, Medichi! Amit ma megosztottál
velünk, az megtiszteltetés!
Medichi elkapta a tekintetét. Az aggodalom Thorne szemeiben majdnem
megint tönkretette. Megrázta a fejét. – Semmi ilyesmi. A szárnyaim rendben
vannak. De itt az ideje elkezdeni repülni a csatában. Túl régóta félretettem már.
Amikor Jeannie telefonál majd egy szót is Parisáról, a levegőben leszek, ahogy
annak lennie kell. Nem rejtegetem tovább. Habár van itt valami, amiről szeretném,
ha tudnál, és jobban meg fogod érteni, ha egyszerűen csak megmutatom.
– Rendben van – mondta Thorne. – Mutasd meg!
 Még egyszer a hátát fordította a testvérei felé és fókuszált. Hátán a nyílások
nedvesek lettek, szárnyai kezdtek előtűnni. Az érzés maga volt a csupasz
mennyország, de mint korábban, néhány zihálás és káromkodás áradat árasztotta
el a levegőt.
– Mi a fasz, – kiáltotta Zach. – Royle szárnyaid vannak, mint Parisának! Mi az
istennyila ez?

***

Reggel tizenegy órakor Parisa a kertben ülve várta Greaves Tábornok

látogatását. Korábban sosem tett ilyet. A tikkfa padon ült a tamarin fa alatt. Az
idegei pattanásig feszültek, szíve pedig tompa puffanással vert. Rith egy órája
küldte ide ki, hogy várjon, ami nem segített a növekvő szorongásán. Mit akart
tőle a férfi és miért várt ennyit, hogy lássa őt?
Rith sötét viselkedése nem változott. Még mindig egyfajta őrült fénnyel a
szemében figyelte, mintha azt várná tőle, hogy hibát véssen, amivel meglenne a
mentsége a bántalmazásra.
Végig csúsztatta a kezét a puha selyemruhán, amit viselt. Greaves látogatására
Rith biztosra ment. Fontos volt, hogy jólápolt legyen, amibe beletartozott a
legkiválóbb ruha is. A sminkje hibátlan: a burmai nők szerették a
macskaszemüket hangsúlyozni fekete szemceruzával előhozva az ametiszt színt.
A nő sötétbarna haját számos lokniba rendezték a fején. Beszéljünk az
aranyketrecről!
De bármi is volt Rith, Greave sokkal rosszabb volt. A nő véleménye szerint ő
maga volt a képmutatás. Úgy öltözött és beszélt, mint egy arisztokrata, de ha csak
a fele igaz a róla szóló történeteknek, akkor halál vámpírt csinál mindazokból,
akik neki szolgáltak. Lehet, hogy úriemberként viselkedik, de a lelke Luciferé és
nem okozott mást csak fájdalmat és szenvedést a két világnak, amit meg akart
hódítani.
Hangos csattanás hallatszott a ház felől, mintha porcelán törne össze a fapadlón.
Parisa a hatalmas brit gyarmati veranda felé fordult. Mozgást látott a nyitott
bejárati ajtó mögött, de nem tudta kivenni, mi történt. Az alakok előre-hátra
viaskodtak az árnyékban. Felhördülés következett, majd Rith felkiáltott.
Felemelkedett a tikkfa padról, amikor egy ismeretlen nő tűnt fel a bejárati
ajtóban. Laza világoskék pizsamaalsót viselt és sötétkék ujjatlan felsőt. Hullámos
gesztenyebarna haja gyönyörű arca körül lógott. Hatalmas világoskék szemei
voltak, szinte már ezüstnek hatott, de vadnak tűnt. Kaukázusi volt, olyan, amit
Parisa már három hónapja nem látott.
Parisa nem lélegzett. A nő észrevette őt és az ő irányába mozdult. Parisa hátrált,
amíg lábai a tikkfa padhoz nem ütődtek.
A nő felé rohant és a padra lökte őt. Ráesett és megragadta a vállait. – Segíts
nekem! – könyörgött angolul. – Segítened kell! Vigyél el innen! Kérlek, kérlek!
Amikor Parisa felfogta, hogy a nő nem támadta meg, megtartotta a nő vállát.
 – Az akaratod ellenére tartanak itt? – Nem lenne igazán meglepő, hogy más nők
is csapdába estek ugyanabban a házban, de Parisa senki mást nem látott vagy
hallott azon a helyen korábban. Honnan jött?
Az árnyék megváltozása a pad mellett megragadta Parisa figyelmét. Rith jelent
meg az ajtóban. Még nem látta őt ennyire dühösnek. Az álla lent volt, az ajkait
legörbítette. Egy kendőt szorított a homlokához, majd megnézte. Félredobta az
anyagot és gyorsan feléjük mozdult. Csípője alacsonyan, térdei behajlítva, ujjai
szétálltak, mint a karmok.
– Én… én nem tudok neked segíteni – mondta Parisa. – Én is fogoly vagyok.
– Mi? – a nő Parisa hajára nézett, a lágy selyemöltözetére. – De olyan bájosan
nézel ki. Azt gondoltam, ez az otthonod.
– Ó, Istenem, nem! – Parisa lenézett az összefonódott karjaikra. Remegés ment
át rajta.E gy lágy vibrálás, tudás. Tudta, anélkül, hogy értené miért, de a jövője
összekapcsolódott ezzel a nővel. Az ezüstös-kék szemekbe bámult. – Úgy érzem,
mintha ismernélek.
– Mit csinálsz velem? – a nő is az összefonódott karjaikra nézett. – Mi ez a
vibrálás?
Rith majdnem ott volt. – Mi a neved? – kérdezte Parisa.
– Fiona. Fiona Gaines. Bostonból. Hosszú ideje vagyok itt. Ki vagy te?
– Parisa.
Fiona szemei megteltek könnyekkel. – Ma volna a lányom születésnapja. Én…
én már nem bírok tovább itt lenni. Segíts, Parisa! Kérlek…
Rith erős, sápadt keze elkapta Fionát és elhúzta egy kemény, erős rántással.
Mivel Parisa nem volt hajlandó elengedni a nőt, megragadta a derekát. Előrelépett
Fiona elé, ezzel azt okozva, hogy mindhárman a gyepre estek.
– Engedd el! – üvöltötte Rith.
Parisa visszautasította. Segíteni akart ezen a nőn, a fogolytársán. Rith
megrántotta és a ház felé fordította, ahol a pázsit lejtett. Fiona a férfival fordult,
ami azt jelentette, hogy Parisa karja gyorsan kicsavarodott a rángatástól. Esélye
sem volt. Eleresztette Fionát. A nő felkiáltott a fájdalomtól. Nemcsak, mert a bőre
megfeszült és lehorzsolódott, hanem mert elválasztották ettől az ismeretlen nőtől.
Felült és a küzdelmet figyelte. Harcra készen állt lábra, de Rith elkapta a
mozdulatát és felé emelte az egyik kezét. A gesztus túl ismerős volt. Parisa
korábban már használta a saját tenyerét a fogsága alatt és elhárította. Most semmit
sem tehetett, gondolta. A következő pillanatban a kézibomba mellkason találta.
Ismét hátraesett a padra és beütötte a fejét. Keményen.
A földre csúszott. Csillagok táncoltak a szeme előtt. Pislogott. Még több
csillag.
A furcsa szögből még mindig a küzdelmet figyelte, ahogy Rith többször
felpofozza Fionát, míg a nő a karjaiba omlott. A vámpíroknak nagy fizikai erejük
van. Még az átlagos kinézetűeknek is, mint Rith.
A vállára emelte a nőt és visszavitte a házba. Amikor eltűntek, Parisának az a
furcsa érzése volt, hogy az élete épp örökre megváltozott.
 Lassan felülve a tikkfa padnak dőlt. Lüktetett a feje. Ki volt az a nő? Miért
tartotta Rith fogva – és más nők is voltak elrejtve valahol a ház belsejében?
Rezgést érzett a levegőben és talpra kecmergett. A hirtelen mozdulat a feje
kóválygását eredményezte.
Greaves öltött testet előtte. A férfi szemöldöke felemelkedett, ahogy
végignézett rajta. Ránc tűnt fel vastag ívű fekete szemöldökei között.
Felnyúlt és megigazította a haját. Néhány finom tincs meglazult és most
rendezetlen tömegként lógott a hátán. Végignézett a saját ruháján. Látta a
fűfoltokat, amit a fű okozott, mikor a térdein csúszott. A szövet véres volt, de
fogalma sem volt, hogy Rithtől vagy Fionától származott-e.
Rith futva jött a házból. – A legnagyobb alázatos bocsánatkérésem, gazdám!
Épp egy pillanattal ezelőtt történt egy sajnálatos baleset. Előkészítem a nőt neked!
Greaves lassan felé fordult és megdöntötte a fejét. – Igen, kérlek, tedd meg!
Rith Parisa mellé viharzott, a karjába fűzte a kezét, és rohamléptekkel elhúzta
a kertből.
– Hogy mered belemártani magad ebbe? – sziszegte újra és újra.
Néhány perccel később hajviseletét két remegő szolga igazította meg, s
visszatért a kertbe, ahogy parancsolták. Új ruhát viselt. Világoszöld selyemruhát,
deréknál szűk, lábszárközépig érőt. Nagyon konzervatív volt.
Visszalépve a kertbe hátulról vette észre Greavest. Egy hatalmas tikkfa széken
ült, könyökét annak széles karjaira helyezte. Mivel a teáscsésze hiányzott a
csészealjról, feltételezte, hogy a teáját fogyasztotta.
Kopasz fején visszatükröződtek az árnyékban táncoló csipkézett szélű tikkfa
levelek. Megkerülte az asztalt, amire felszolgálták a teát és elfoglalta helyét a
tikkfa padon.
A férfi faszén-szürke öltöny viselt, ami halvány és „ó-de-elegáns” csíkos volt.
Nyakkendője levendula, fekete ónix gyűrű díszítette kisujját. Jóképű volt, bár
teljesen kopasz. A legártatlanabb kifejezés volt a hatalmas, kerek, barna
szemeiben. A pillantása hasonlított a gyerekek rácsodálkozására.
Akárhogy is, egy szörnyeteg volt, de a megjelenése jólszabott, ropogós, tiszta.
Igen, egy nagyon takaros szörnyeteg. Az egyetlen tökéletlensége bal keze volt,
amit befelé hajlítva tartott, mintha kissé nyomorék volna.
Az elegáns szörny fehér fogait megmutatva mosolygott.
Parisa kezeit lazán összefűzve a kiváló zöld selyemre tette. Ujjai remegtek, de
miért is ne tennék, amikor ismét felvillan előtte Fiona képe. Hol tartotta Rith a
nőt?
Az arckifejezését nyugodtnak mutatta, bár mérsékelte a pislogást. Egyedül
megemelkedett szívritmusa árulná el az érzelmi állapotát. Valahogy tudta,
Greaves képes érzékelni minden egyes dobbanást, az ütések tempójának
emelkedését és biztos még mosolygott is a félelmén.
Korábban sosem tisztelte meg a látogatásával, így nem tudta elképzelni az okot,
amiért ma eljött. Nem lehet jó.
 A sűrített tejjel felfokozott helyi tradicionális teát szürcsölgette. Parisa nem
törődött a teával vagy a többi étellel. Az étvágya elmaradt még a fogságának
luxuskörülményei ellenére is. Most már tudta, az állatkerti állatok miért tűntek
gyakran annyira letargikusnak: a szabadsága nélkül lelke összezsugorodott.
– Nem kell félned tőlem, Parisa. – A szörnyeteg hangja enyhén megnyugtató,
egy kedvesen hömpölygő patak, élvezet.
–Feltételezem, hogy nem. Három hónapja vagyok itt és kiváló gondoskodást
kaptam.
– Efelől nincs kétségem. Rith az egyik legkedvesebb szolgám. Mindig szóról
szóra követi az utasításaimat – és mivel rólad van szó, rendkívül fontos a
gondoskodásod.
– De miért hozott engem ide, Burmába, Greaves Tábornok? Remélem, azért
jött, hogy elárulja a szándékait. Még jobb volna, ha elengedne! – Honnan jött ez
a bátorság?
Mosolygott. – Meg kell mondanom, az illata mennyei.
Visszafojtott egy sóhajt. Ez volt az egyetlen válasz, amit ad neki? Az illata
mennyei? – Naponta illatos olajban fürdök. – Tudta, hogy számoljon be.
Rith máskülönben bántaná. A korábbi szabályszegése miatt azt gondolta, hogy
valószínűleg büntetés vár rá. Nagyszerű!
Greaves bólintott.
Felemelkedve a székéből, letette a fehér teáscsészét a csészealjra. Szívritmusa
felfokozódott, gyors dobogások, ami súlyos ütemű puffanásokra váltottak. A lába
alatti pázsitba mélyesztette tekintetét. A szálakat kezdte számolgatni.
A férfi leült mellé. A tarkójára tette a kezét. Nagyon irányító gesztus volt.
Rithnek muszáj volt feltűzetnie a haját, hogy hozzáférést biztosítson. Egy
pillanatra kíváncsi volt, a vérét veszi-e.
– Olyan gyönyörű – súgta Greaves. Bal kezét a nő bal karjához súrolta.
Próbált nem az orrán át lélegezni, mert Greaves összes cicomája mellett, furcsa
illata volt. Citromos bútorápoló – vagyis ez állt a legközelebb ahhoz, ami
megközelítette az illatát. Nem volt teljesen kellemetlen, csak furcsa.
Felületesen kapkodta a levegőt, próbált koncentrálni. Sajnos, az elméje
közelében érezte a férfiét. Képes volt érezni a vágyát, hogy behatoljon a fejébe,
amit úgy hallott jellemezni, mint a mély elmei kapcsolatot. Ám minden
légvétellel, minden pajzsát a helyére csapva egy mentális vasfal csúszott le,
keményen azon dolgozva, hogy kint tartsa őt.
A férfi felnyögött. A pajzsai káprázatosak.
A nő lehunyta a szemét.
Engedjen be, súgta az agyán keresztül. Kérem, Parisa kedves! Engedjen be,
vagy bántanom kell!
De kitartott.
A fájdalom elkezdődött, amikor megérezte, a férfi a pajzsait ütögeti. A hang
olyan volt, mintha kalapáccsal csapkodnának egy hatalmas réz harangot. A fogai
összecsikordultak.
 Nem akarta ezt.
Még több fájdalom. Még több dörömbölés. Ó, Istenem, darabjaimra szed.
Csorogtak a könnyei. Ha akarná, se tudta volna visszatartani. Az elméje távoli
zugaiban tudta, hogy sikoltozik.
Szabaduljon meg a pajzsaitól!
Nem. Talán el kell viselnie a fogságot, amit nem értett, talán azt kell tennie,
amit mondtak neki és követni Rith napirendjét, talán félnie kellett, hogy bármelyik
pillanatban megölhették. De Istenre, megtartja az elméjét szentnek és
sérthetetlennek.
Muszáj a fejedben lennem!
Enyhített az erőfeszítésein, de ez csak haladék volt.
Parisa zokogott a hirtelen megszűnő fájdalomtól. Élvezte a szenvedését?
Megfordulva a férfira nézett, a keze még mindig súly volt a nyakán. Hirtelen felé
dőlt. A férfi ajkai az övén voltak. Lágy, hűvös, száraz érintés.
Gondolatai egyenesen Antony felé csúsztak… és megtörtént. A legapróbb
gondolat a férfiról is elég volt. Pajzsai lehulltak, mint a gyorsan suhanó falevelek.
Még úgy is lábra emelkedett, hogy nem egészen látott. Előre futott, de
nekiütközött valami keménynek. Elesett… majd… semmi.

***

Darian Greaves abszolút elégedett volt, ahogy a nő a lábai előtt feküdt. Halandó
volt, szárnyakkal. Hihetetlen. Már olvasott a nő erejéről és most megértette, hogy
kukkoló képessége volt, ami szintén meghökkentő. Tudomása szerint csupán
Endellének volt meg a képessége, hogy kihasználja a természetfeletti kukkolást.
De leginkább az érdekelte, hogy a nő egyértelműen Medichi Harcos breh-je
volt. Úgy tűnt, a misztikus breh-hedden fénysebességgel jött létre a Vér Harcosai
között. Ami a Felső Dimenzió bevonásától bűzlött. Igen, hiszen az, hogy
belefutnak annyi természetfelettien hatalmas nőbe, néhány rövid hónap alatt és a
legerősebb férfiakhoz tartoznak a Másik Földön, mind a Harmadik Föld
beavatkozásától bűzlik, esetleg még felsőbb szinteken.
Ha Endellére gyanakodna, azt mondaná, hogy ő a nő ördögi cselekedeteinek
áldozata volt, de a Nő, Aki Élt nem rendelkezett bonyolult elmével. Mosolygott.
Nem, Endelle asszonynak harcos agya volt. Sokkal jobban teljesítene egy
hadsereg fejeként, mint a Másik Föld Legfőbb Adminisztrátoraként. Hiányosságai
és tévedései áldásosak voltak a folyamatban lévő törekvéseire a világ uralmáért:
mint elvenni egy gyerektől a nyalókát. És az igazat megvallva, Alison hét
hónappal ezelőtti átlépéséig – édes terhes Alison – meglehetősen unatkozott.
– Rith! – hívta.
– Igen, gazdám. – Rith hangja finom volt, derűs.
– Szeretnék még egy kis teát, kérlek! – Valahol Parisa botladozása során az
asztal felborult, a csészealj pedig eltört.
Kár. Már elég régi volt.
 – Vigyem el a nőt?
Parisa a széke és a pad között feküdt. Fényes eső kezdett esni, de pajzsot vont
a feje és a nő teste köré.
– Nem, nincs rá szükség. Még nem igazán végeztem vele. – Megfordítva az
elterült testét visszaültette, széles támaszként tárta ki karjait. Parisa háta a férfin
volt. A zöld selyemruha a vonalaihoz tapadt. Nagyon keskeny dereka volt.A
mélyedés a bordák alatt úgy tűnt, mintha beleillene a férfi egyik lába.
Megértette, hogy Parisa igazi veszély volt ránézve, annak ellenére, hogy
feledhető volt és alig volt ott. Az igazi veszély a háta mögött álló csendes harcos
volt. Ha nem Medichié lenne, nyíltan megölné. De ezt most megtenni, csak
kockázatot hozna a terveire.
Igen, Greaves egy főnök kezét érezte a breh-hedden hirtelen kitörésében a Vér
Harcosai között. Nem a Másik Föld főnöke, de egy Felső Dimenzióbeli, bár
bizonyítani nem tudta. Mint mindenki a Másikon, ő is azt gondolta, hogy a társ-
kötelék csupán egy átlépési mítosz, valami, amit a mesékben írtak, ami elbűvölte
a női szíveket, a férfiakat pedig erősnek és vágyakozónak mutatták a nőikkel.
Ám itt volt, a lábainál, igazi és veszélyes. Érezte a veszélyt, mint egy vadul
forgó szelet maga körül. Még mindig nem tudta hogyan harcoljon ezzel, de ma
haladást ért el. Egy kukkoló ablakot kovácsolt Parisához. Akármikor nyitja meg
a kapcsolatot, képes lesz mindent hallani és látni, amit a nő hallott és látott.
Megérezte Rith illatát, még mielőtt meglátta volna. Az ázsiainak szokatlan
testszaga volt. Mint a rozsda, ami valahogy élt a levegőben, és a nyelveden
érezhetted az ízét. Rith egy csomó kínai gyógynövénnyel foglalkozott. Talán azok
szivárogtak a pórusaiból.
Két nő volt vele. Greaves nem kedvelte ezeket a nőket, de nem tudta volna
megmondani miért. Rith teljesen az irányítása alatt tartotta őket, de volt bennük
valami hitványság, ami taszította. Olyan fajta nők voltak, akik, ha elfognak egy
egeret, levágták volna a lábait, mielőtt megölik. Az ilyen jellemvonások
taszították egy nőben. Általában az engedelmességüket kedvelte, de ezekben nem
volt semmi kedvesség. Biztosan érezte, hogy mindegyik kiváló orgyilkos lehetne.
A leghúzottabb tekintetű nő felállította az asztalt, majd a tetejére friss fehér
vásznat terített. A másik nő letett egy tálcát, egy nagyon kecses tálcát, amin egy
Wedgwood-készletet volt. Tisztelgés a több száz évvel ezelőtti angol uralomnak
Burmában, a Másik Földön.
Mosolygott, miközben Rith felszolgálta az édes burmai teát. Néhány tradíciót
fenn kellene tartani csak hogy mindenkit emlékeztessen a természet és a fölény
szükségességére.
Elbocsátotta Rith-t és a szolgáit. Kézbe vette a csészét és a csészealjat,
belekortyolt az aromával ízesített teába. Hagyta, hogy a krémes állag és a keserű
íz körbefonja a nyelvét.
Mosolygott. Igen, a fölény volt a kedvence.
Ízlelgette, hogy a fölény más volt.
 Oké, szóval csupán egy vámpír volt és nem tudott ellenállni a kísértésnek, de
az öntudatlan Parisával, ki szerezne róla tudomást?
Kioldotta a jobb cipőjét, és a széke mellé téve pihentette. Mély levegőt vett,
aztán a Brescianiba burkolt lábát arra a kedves mélyedésre helyezte Parisa
derekán. Béke érzése árasztotta el mellkasát. Lábát abban a pozícióban hagyta,
amíg végzett a teával.
Volt egy megoldásra szoruló találós kérdése.
A gyanúja kapcsán, Felső Dimenzió bevonásáról Endelle asszony javára, vajon
most kellene lecsapva megkísérelni átvenni a Másik Földet? Vagy várnia kellene?
A teájába kortyolt.
Problémák, problémák.

***

A következő dolog, amit Parisa tudott, hogy a füvön volt. Arca lehűlt a
gondosan vágott szálakon. A paddal és a fával szemben volt. Lassan a másik
oldalára gördült, próbálta felmérni, hol volt és mi történt vele. Nagyon fázott.
A látványt akadályozták a kis asztalka lábai. E mögött meglátta Rith házát. A
cölöpök az építmény alatt olyannak láttatták a házat, mintha folyón lebegne –
kivéve, hogy sehol sem volt víz, csak a furán kinéző lapos fejű macska, ami Rith
tűzmacskának hívott. Az állat őt bámulta. Vad volt és éber. Bundája gyönyörű
arany és rozsda színű volt olyan, mint a tűz. Kissé úszóhártyás lábai voltak és
jobban szerette megenni a békákat és a madarakat.
Miért feküdt az oldalán a fűben?
Ó, igen. Felsóhajtott. Kissé sikerült elmosolyodnia. Antony megcsókolta. De
hogy lehetséges az? Megint elaludt a kertben? Álmodott?
A hátára fordult. Felbámult a tamarinfa leveleire. Haza akart menni. Miért nem
tudott hazamenni?
Felült. Bizonyosan érezte, hogy emlékeznie kellene valamire, de képtelen volt
rá. Talpra állt és megfordulva a tikkfa padra nézett. Ott kellett ülnie. Ebben biztos
volt. De hogy került néhány lépésnyivel távolabb? A Greaves Parancsnoknak
kitett szék a helyén volt, ahogy az asztalon is ott volt a felszolgált tea. Kíváncsi
volt, mikor érkezett meg Greaves. Megborzongott. A férfi szörnyeteg volt. A
modora egy hercegé, de szörnyeteg volt.
Vagy még mindig itt volt?
Ismét megborzongott. Egy homályos emlék tört fel – felvillant a férfi, ahogy
belekortyolt a teájába, aztán leült mellé. Szóval, igen, megjött és el is ment.
Minden ok nélkül a feje elkezdett hasogatni.

***
 A rácsos redőnyökön át Rith a házból figyelte a nőt, aki most felemelkedett a
gyepen elterült helyzetéből. Remélte, hogy meghalt, de nem volt olyan jó a
szerencséje.
A nő élt.
És Greaves végrehajtotta, amit neki kellett volna megtennie – elmekapcsolatot
hozott létre a nővel. Azt is elmondta Rith-nek, hogy lehetővé teszi a nő szökését.
Rith nehéznek találta a pislogást. Még több jövendölést kapott a nő
kiszabadulásáról, de ahogy mindig, azt hitte, a Látók létezése segíti őt a jövő
alakításában, nem pedig egyszerűen megjósolják azt.
Még nem ismerte a módot, de tudta, hogy az a nő még az előtt meg fog halni,
mielőtt esélye lehetne elhagyni a házát.

„A halál csupán egy utazás.

Míg visszatérni a sír széléről
az egy erőteljes ösztönzés a kiszolgálásra, az életre, a szeretetre.”
– Közmondások gyűjteménye, Beatrice a Negyedikről

5. fejezet
Rezgett Medichi telefonja. White Tanks északi végén volt. Jeannie épp csak
elkészült öt, öt kibaszott halál vámpírja feltakarításával – és az éjszaka még fiatal
volt.
Kicsúsztatta vékony telefonját harci kiltje zsebéből. Aznap este kibontotta
szárnyait és megtanult harcolni, miközben a levegőben volt. Kilenc harmincra járt
az idő, és ez az utolsó repülőszázad teljesen kicsinálta. Évszázadok óta repült, de
nem csata során, és most olyan izmai is égtek, amikről nem tudta, hogy vannak.
Lenyomta a telefont. – Szia, Jeannie!
– Kapcsolom Endellet. – A vonal megszakadt. Jeannie még csak nem is
üdvözölte, amit azt jelentette, a skorpiókirálynő hangulatban volt.
– Medichi, – csattant fel Endelle. – Azonnal hozza a kibaszott seggét az
irodámba!
– Egyedül vagyok a White Tanks Határvidéknél a Halandók Földjén, és érzem
a levegő lehűlését! Tudja ez mit jelent! Olyan hamar ott leszek, ahogy csak tudok.
– Úgy értem, most, seggfej, – ordította a telefonba a nő. – Thorne kiküldi
Santiagot a helyére.
– Azt mondtam… – Nem fog leállni vitatkozni vele, ezért kinyomta a telefont.
Talán nem volt tiszta a gondolkodása, -bár, részben a fáradtsága miatt,-
lestresszelt agya rájött, hogy talán épp lecsapta a Másik Föld uralkodóját.
Piiiiicsába.
De most másik problémája volt. A levegő sarkvidékire váltott, biztos jele,
hogy néhány szépfiú volt a közelben. Átlebegtek a dimenzionális Trough-on, mint
Mary-kibaszott-Poppins.
 A telefonja megint rezgett. Figyelmen kívül hagyta. Nem hagyja el a
Határvidéket, amíg Santiago megérkezik, és biztos, mint a pokol, nem hagyja,
hogy Santiago a halál vámpírjaival telt földre érkezzen.
Készen állva tartotta kardját, de nem mozdította szárnyait. Tekintetét a feje
fölötti éjszakai égboltra függesztette. Hurrá a természetfeletti éjszakai látásért. És
ott voltak, először homályos körvonalak, majd minden eltelt másodperccel
kitisztultak.
Mellette a levegő megmozdult. Megfordult, felkészülve egy másfajta
támadásra, ha szükséges, de Santiago materializálódott. Szemei csillogtak, kardját
pont abban a pozícióban fogta, mint Medichi. A teste meghajlott.
Medichi biccentett.
Santiago mosolygott, majd felnézett. – Enyhe jeget érzek a levegőben. Mi van
veled, hermano?
Medichi visszafordult az éghez. Csak négyen lovagoltak lefelé a Trough-ból.
– Elkapod ezeket?
– Ez most egy sértés, amigo?
Medichi nevetett. – Menj a picsába! – Felemelte a kezét és
dematerializálódott, de nem anélkül, hogy elkapta volna Santiago középső ujját,
miközben eltűnt.
Endelle irodájának közepére érkezett, hogy szembenézzen egy sikoltozó
nővel.
– Rám nyomta a telefont! Rám nyomta a telefont! Rám nyomta a telefont?
Az utolsó kijelentést telepatikus és hasogató rezonanciával kombinálta, ami
fájdalmas volt. Majdnem térdre esett. Szent szar! Úgy érezte felrobbant az agya,
és épp hogy csak megőrizte az egyensúlyát.
Csillagokat látott, majd valami elhaladt előtte, gőzt termelve a levegőben.
Automatikusan hátralépett, kikerülve az útból, mígnem az ajtó melletti falnak
ütközött. Francba, Endelle az egyik őrült állapotában volt. Teljesen leengedte
szárnyait, azok állandóan váltakoztatták a színüket, mint egy elkeseredett
kaleidoszkóp. Vörös tűzijátékot hagyott maga után. Minden vörös, ahogy egyik
faltól a másikig vágtatott. Valamiféle ruhát viselt, aminek „szemmel” díszített
pávatollak százaiból kellett készülnie. A tűzijátékkal, a szárnnyal, a „szemekkel”,
egy női látványosságnak nézett ki.
Bizony, rácsapta a telefont, de nem olyan volt, aki feldühödött a lerakás miatt.
Talán meg kellene magyaráznia. – Nem hagyhattam ott a földön Santiagot négy
halál vámpírral, miközben testet öltött. Megölhették volna.
– Nem hiszem, hogy azért zaklatott, mert letette, Medichi Harcos.
Ezekre a szavakra Endelle lelassította a mozdulatait és megállt épp az asztala
előtt. Az északi fal irányába nézett.
Csak miután Medichi is így tett, ébredt rá, hogy nem ő az egyetlen férfi a
szobában, ha nevezhetted annak, ami az a férfi volt. A tekintete a sosem használt
kandallóig követte Endellét az északi falnál.
Owen Stannett.
 Szent ég!
A Supertitions Mountain Látók Erődjének Legfelsőbb Adminisztrátora, a
COPASS irányítója, öntörvényű, hazug rohadék, Endelle ellensége.
Owen. Kibaszott. Stannett.
Megfosztotta Endellét a Látók próféciáitól, amik kritikus előzményeket
szolgáltattak a háborúról. A Superstition-i Erőd volt a legerősebb a világon.
Valószínűleg a közelsége miatt az öt fontos dimenzionális hozzáférési ponthoz a
Másik Földön. Minden kontinensen van legalább egy csatlakozási pont, de Észak-
Amerikában öt volt, a sivatagi Délnyugaton, mind közel a Metro Phoenix
területhez. Rengeteg hatalom koncentrálódik a világ ezen részére.
Stannett volt az egyik fő oka, hogy Endelle adminisztrációja elé olyan sok
kibaszott akadály volt gördítve a Greaves elleni harcban. A fattyú addig etette a
COPASS-t, míg elfogadtatott néhány fontos törvényt. Olyat, amelyik kimondta,
hogy Endelle nem léphette át a Látók Erődjének küszöbét, csupán csak
kifejezetten annak a Legfelsőbb Adminisztrátorának meghívására. Tippelj, ki nem
kapott soha meghívást?
Hogy Stannett aztán leszűkítette a kiáradó információ érkezését, annyira nem
volt meglepő, de minden kísérlet a törvény megszüntetésére kudarcba fulladt. A
bizottság ragaszkodott, hogy szükség volt az egyértelmű elkülönülésre a Látók
szentségének kiosztása és az Állam tevékenységei között.
Természetesen, természetesen, Greaves világszerte kiépítette erőteljes
hálózatát a legtehetségesebb Látókat biztosítva azokról a Területekről, amiket ő
irányított és áttelepítette őket Mumbai, Johannesburg és Bogota Erődjeibe.
Ebben volt a különbség a diktatúra és a demokrácia között. Greaves mindent
megtehetett, amit akart, de Endellét nem csak a tartományi jogok kötötték meg,
hanem a helyi Felsőbb Adminisztrátorok meggyökeresedett jogai, akik mindent
jónak láttak a területeiken. Az autonómia kritikus pont volt egy virágzó világ
megteremtésében, mind gazdaságilag, mind politikailag. Minden Látó Erőd
elsőnek a Felsőbb Adminisztrátorához volt hűséges és a helyi emberek
szükségleteihez. Endelle kérhetett információkat, de a Legfőbb Adminisztrátorok
bármilyen módon reagálhattak, amiről úgy érezték, az volt a legjobb az
embereiknek. Így a globális Látó információk Endelle számára kevéssé voltak
megbízhatóak. A Supertition Erőd próféciái nélkül, csak egy szarpatakja volt
kibaszott evező nélkül.
Azt mondani, hogy Medichi utálta Stannetet, olyan volt, mint azt mondani,
hogy a nap meleg. Az utálatra túl kevés volt egy szó, mert a hatalom le és le és le
szivárgott. Halandók és átlépők haltak meg naponta mintegy a háború
eredményeként, Greaves egyre növekvő halál vámpír hadseregének szörnyű
támadásai miatt. Az információhiány miatt Endellének számolnia kellett az
ellenség Látó-központú megmozdulásaival.
Az óra kérdése maradt tehát: Mi a poklot csinált Stannett Endelle irodájában?
Erősen hímzett bőrbe öltözött, bojttal kiegészítve, mint egy Las Vegas-i
társalkodó. Egy csomó habbal igazította sötét haját bájos hullámokba, amik
körülvették feje jobb oldalát. Tekintete találkozott Medichi tekintetével
mosolytalanul.
A következő pillanatban a levegő rezgése az utoljára érkezett irányába
fordította Medichit. Előre dőlt és készenlétbe helyezte kardját, várt.
Thorne.
Hála Istennek!
Medichi ismét tudott lélegezni, de azt mondta: – Nézd, ki bukkant fel, miután
mennyi évtizedig játszotta az eltűnt Látót a Superstitionban.
Thorne Medichi felé emelte az állát, ám minden figyelmét a kandalló melletti
férfira irányította.
– Stannett. – Bólintott, ami egyidejűleg volt udvarias és kihívó.
Stannettnek kissé meghajlott, mint amikor Viktória-Kibaszott-királynő
udvarában volt. – Thorne Harcos, – gördült le a kígyó sima ajakai közül.
Medichi Stannetthez lépett és kifejezte a legmélyebb ítéletét: – Mi a francot
akarsz, te kibaszott szarházi?
Stannett szélesre tárta karjait. – Békével jöttem ma este, Medichi Harcos.
Szükségem van rá, hogy ezt elhidd.
Annyira őszintének tűnt és hallatszott. Medichi gyűlölte azt az önelégült
fattyú arcát. Az este fiatal volt és már tele volt halálvámpírokkal és küzdelemmel
és ennek a seggfejnek van képe azt mondani, hogy békével jött? Nem fogta fel a
szerepét ebben az elcseszett háborúban? Vagy hogy a műve mibe került a
világnak?
Medichi nehéz karjai felemelkedtek és megrándultak. Elég keveset aludt és a
türelem nem pontosan volt meg benne az ösztön elnyomására. Stannettre vetődött,
készen, hogy szétszaggassa azt a tökéletes bőrt és bármit, amit elért, bár inkább a
vámpír iszapos szívét.
Nem jutott messze. Bár Owen a kandallóhoz lapult és tulajdonképpen
rémültnek tűnt, Thorne természetfeletti sebességgel mozdult és most Medichi és
zsákmánya között állt, őt megállítva védte Stannettet.
Medichi erős volt, fizikailag az egyik hatalmasabb ember a Másik Földön.
Még Thorne sem vehette fel vele a versenyt izomban. De Thorne-nak erre nem
volt szüksége. Egyik keze Medichi mellkasán volt és hátratolta. Nem erővel,
hanem egymást követő módosított kézibomba energiával. Jézus Krisztus, Medichi
képtelen volt elképzelni azt az hatalomszintet, ami szükséges volt az ilyen
kézibomba irányításához, mint ez. Tulajdonképpen nem fájt, de a pulzálás egy
lépést hátra tolta.
– Nem segítesz, – mondta Thorne. – Te. Nem. Segítesz. – Addig ismételgette,
míg Medichi rohadtul megnyugodott.
Medichi nehezen lélegzett, egyik levegővétel követte a másikat. Vöröset
látott, ahogy Owenre nézett.
Thorne Medichi arcába mászott. – Most már lenyugodtál, cimbora? Ha
elveszem a kezem, a helyeden maradsz és jó leszel nekem? Nézz rám!
 Medichi végül elszakította tekintetét Owenről, és Thorne-ra hunyorgott. –
Biztos, – mondta.
Thorne nem vette be. – Megpróbálod még egyszer?
– Ha hozzá engedsz, ráveszem, hogy beszéljen, – mondta Medichi csendesen.
Testében minden izom ugrált.
– Tudod, hogy Stannett eltűnik innen, mielőtt hozzáérhetnél. – Annyira
észszerűnek hallatszott. – És nem fogod tudni követni az erődbe. Blokkolni tudja
a nyomokat, mint Rith. Használnád a fejed? Csak egy rövid másodpercig?
Medichi nem haragudott – főleg akkor nem, mikor Thorne-nak igaza
volt. Attól a perctől, hogy rájött, Parisa ideiglenes hologramját nézte,-Rith
lényegében az orra előtt rabolta el a nőjét,-Medichi egy jó adagot elvesztett a józan
eszéből. Több volt benne az állat, mint az ember, átlépett vámpír természetének
legsötétebb részei kerültek előtérbe.
De miért is ne lenne az? Parisát három hónapja elvették tőle és a bűnösség
olyan volt a lelkében, mint egy féreg. Persze, Jeannie most is minden pillanatban
őt keresi, de ez nem változtat azon, ami történt.
Thorne megragadta hátulról a nyakát, egy kemény pillantással fogva tartotta
tekintetét. – Stannettnek sürgős információi vannak a háborúról egyenesen a
legerősebb Látójától. Rendben van? Ha előhúzol még egy ilyen trükköt, ki kell
küldjelek innen, de a lényeg az, hogy Stannett kérte a megjelenésedet.
Medichi a homlokát ráncolta. – Tényleg?
– Igen. Így mi lenne, ha összehoznánk.
– Igen, Medichi Harcos, – mondta Stannett. – Információim vannak, amik rád
és a nőre, a halandóra szárnyakkal, is vonatkozik.
Medichi megdermedt, ahogy ezek a szavak leülepedtek az agyában. A korábbi
ugrás és átkozódás megsemmisítette a késztetést, hogy öklével szétzúzza Stannett
csinos arcát.
–Jók vagyunk most már? – kérdezte Thorne. A Vér Harcosait egy okból
irányította. Átkozottul erős volt. Aztán Thorne elmosolyodott, egy kicsit
megemelkedett a szájának szeglete. – Ja, én is meg akarom ölni, de még nem
tehetjük meg. Nem tehetjük, ha bármit tudhat, ami a segítségünkre lehet, hogy
visszatartsuk Greavest a Másik Föld elfoglalásától.
Valami Medichi belsejében végül engedett. Következő lélegzete mélyről
érkezett, vállai is ellazultak. Franc, olyan feszesek voltak, mint egy pár bowling
golyó.
A Supertition Látó Erőd Legfőbb Adminisztrátorára nézett. – Sajnálom,
Stanett. Elvesztettem a fejem.
Endelle úgy döntött csatlakozik a beszélgetéshez. – Miért nem mondod el
egyszerűen Medichinek, amit nekem mondtál?
Stanett mély levegőt vett. – Az egyik Látóm tanúja volt valaminek a szárnyas
halandó kapcsán a jövő áramlataiban, a nő Parisa Lovejoy, az ametiszt szemekkel.
Ő az, akit elvesztettél?
– Igen, – Medichi Endellével egy időben vakkantotta.
 – Három hónap, Stannett, – mondta Endelle. – Tudnád mindezt, ha nem
töltötted volna minden idődet abban a Látó Erődben, egyik kezedben a golyóiddal,
a másikban meg a farkaddal.
Stannett felhúzta bal szemöldökét és láthatóan nyelt egyet, talán epét, de talán
a dühét. Endellét nehéz kezelni.
– Talán hiba volt, – mondta a férfi, jobb keze a levegőbe emelkedett, az
univerzális jel, hogy el akart tűnni.
– Ugyan, ugyan, Stannett, szállj le a magas lóról, – mondta Endelle. – Itt
vagyunk és hallgatunk. De igazából azt akarom tudni, miért vetettél véget a
hallgatásodnak ennyi év után. Ez nem te vagy, ami azt jelenti, valami más folyik
itt, valami, amit talán elmondasz nekünk, de talán nem. Tény, hogy szerintem ez
összezúzta a rejtőzködésedet, hogy most itt állsz az irodámban.
Gondolatok sokasága árasztotta el a férfi arcát, a frusztráció, düh csendes
üzenete, talán még a tépelődés is. Végül elmosolyodott, ami zsíros fals mosoly
volt. Leengedte, majd intett a kezével, mintha a látogatás mellékes lenne. – Ennél
jobb barátoknak kellene lennünk, Endelle! Mindig így gondoltam.
– Nehéz egy pitonnal barátkozni.
Valami okból Stannett felnevetett. Medichinek volt egy olyan sejtése, hogy
Endelle ezernyi sértést odavethetne és az nem számítana. A férfi mindenre
felkészítette elméjét.
Könyökét a kandallópárkányra helyezte, amitől szétnyúlt bőrkabátja. Medichi
mogorva volt. Mélyen kivágott bőrmellényt viselt, ami egy csomó fekete göndör
mellkasszőrzetet felfedett. Furcsa ember volt, mesterkélt, hátborzongató. Csak
attól, hogy nézte, Medichi feszengett.
– Nyögd ki, Owen! – mondta Endelle.
– Kiváló. Világosan fogok beszélni. A jövő áramlatai egy közelgő csatát tártak
fel, egy nagyon nagy csatát.
Hirtelen egy szárny szelte ketté a szobát és Medichit hátra ütötte, mielőtt
megmozdult volna. Mi a pokol? A pillantása Endellén állapodott meg. A nő kezeit
magasba emelte, erő áradt belőle, ám nem egy meghatározott irányba, csak egy
szellő, ami körülsiklott a szobában. Megint megütötte. Franc. Olyan erős. Igen, a
nő egy kissé dühös volt.
– Mit értesz nagy csata alatt. – Endelle mogorván nézett és mindkét kezével a
levegőbe ütött. – Mint sereg a sereg ellen?
– Pont ezt mondtam, kivéve… – félbe hagyta. Komolynak tűnt.
A széláram ismét Medichihez csapódott.
Endelle orrlyukai kitágultak. – Kivéve mi, Stannett? Krisztus szerelmére,
kinyögnéd végre? Nem vagyunk mi itt gyerekek.
– A prófécia a szárnyas halandóhoz és a halálának lehetőségéhez kötődik.
Látszólag, ha meghal, hatalmasat veszítettek és Greaves megnyer mindent.
– Ebben mi a faszt csinálhat ez a nő, a halandó, még csak át sem lépett, hogy
kritikus fontosságú a háború eredményére nézve? – Endelle vastag fekete haja a
válla körül hullámzott. Medichi már rengeteg más alkalommal látta a nő
temperamentumát, de még nem látta, hogy a haja a dühéről árulkodott volna. Ami
a Harmadik Föld képességének tekinthető.
Stannett zordnak tűnt, ajka egy szoros vonal. – A jövő áramlások ritkán tárják
fel a miérteket. Amit te is tudsz, Endelle. Amit mondhatok, hogy több mint egy
Látóm jósolt mostanában egy jelentősebb háborúról, csak úgy, mint az
adminisztrációd bukásáról, ha a nő meghal.
Ezt Medichi nem hagyná. – És milyen a pontossági aránya a Supertitioni
Erődnek, te anyaszomorító szardarab? És miért kellene bármit is elhinnünk, amit
mondasz? Éveken át nem segítettél. Miért most? Miért ne adhatnál egy jó
istenverte átverést? – Nem tudta elviselni a nője halálának gondolatát sem, míg a
férfi úgy állt ott, mintha elolvasott volna egy cikket, hogyan csináljon
fejetlenséget.
Endelle szembefordult Medichivel. Megcsóválta felé a fejét és kiejtett néhány
szitokszót, majd egy másik szélbombát küldött felé. Ennek a becsapódása
fájdalmas volt. Rosszul szedte a levegőt és abból a csapásból néhány a tüdejéig
jutott. Előredőlt és öklendezett, mintha fél tucat szőrgolyót nyelt volna. Oké, vette
a lapot. Nem segít.
– A harcosom fején találta a szöget, Stannett. A pontosság mindig is a Látók
problémája volt, a jövő olyan bizonytalan, mint a földrengések.
– A legfontosabb Látóm pontossági rátája kilencvenhárom százalék.
Csend töltötte meg a szobát. Endelle úgy megdermedt, mint egy viaszbábú a
viaszmúzeumban. Még csak levegőt sem vett.
Szent ég! Medichi Stannettre nézett meghajlott helyzetéből. Megint köhögött.
Az idő ment tovább. Endelle szeme kidülledt. – Az nem lehetséges.
– Ennél az egynél az. – Szeme Thorne felé siklott, két hosszú másodpercig ott
tartotta, majd visszatért Endelléhez. Mi a frászt jelentett, hogy Thorne-ra meredt?
Endelle tett egy lépést Stannett felé. – Áruld el ezt nekem, Owen! Miért nem
bukkantál fel korábban? Tudom, hogy ambiciózus ember vagy, de az sosem
merült fel benned, hogy jobb lennék szövetségesnek, mintsem nem
szövetségesnek?
Stannett frivol öltözéke, haja, és még mesterkélt modora mellett is, az arca
hirtelen úgy nézett ki, mint ami acélból készült. Szürke szeme megvillant. –
Sosem leszek senki lekötelezettje, Endelle. Rengeteg politizálás, évszázadokon át
tartó meghajlás, a mélyre merülés kellett ahhoz, hogy egy nap itt állhassak, és azt
mondjam, ma tetszik, hogy megadom nektek ezt a momentumát az
információnak, de ez minden, amit tőlem megszereztek.
A nő összehúzta a szemét. – Kiváló, Liberace, hacsak nincs több
megosztandó „momentum”, akkor szerintem mi itt végeztünk.
Medichi Stanett felé kapta a pillantását. Mindene hímzett fehér bőr és rojt.
Jézus Krisztus! A férfinak nincs büszkesége?
Medichi az első pillanattól kezdve utálta Stannettet, amikor kilenc
évszázaddal korábban szemügyre vette, amikor a rohadék átlépett. Nagyon
szerzetesszerű módon, fekete palástot viselt és ünnepélyesen viselkedett – kivéve,
hogy már akkor belőtte a haját.
Stannett megnyalta a száját.
– Ó, a kurva életbe, csak mondd, – kiáltotta Endelle.
A férfi Medichire irányította a tekintetét. – Csak mentsd meg a nőt, kerüljön
bármibe. És… nos, győződj meg, hogy a jó célból használja a szárnyait.
– Úgy érted a royle szárnyait, – egészítette ki Endelle.
Mindenki tudott Parisa royle szárnyairól, és most már azt is tudták, hogy
Medichinek is ugyanolyan volt. Mindkettejük szárnya valamiféle misztikus
módon azt ígérte, hogy békét hoznak a földre.
Stannett bólintott. – Igen. Pontosan. – Felemelte a kezét és mielőtt
valamelyikőjük még több információt préselhetett volna ki belőle, a férfi eltűnt.
Medichi nem várt. Lehunyta a szemét és érezte a férfi nyomát, az erővonalát,
ami a férfit követte. A vörös és fekete áramlatra koncentrált, Stannett egyedi
jelére, és villanni akart.
De valami természetfeletti falba ütközött és Endelle irodájában tért magához
a hátán fekve felbámulva Thorne-ra és Endellére. Fenébe, meddig volt kiütve? –
Mi történt? – kérdezte.
Endelle egy felháborodott nedves hangot hallatott a torkában és elfordult a
férfitól.
Thorne felajánlotta a kezét. – Miből gondoltad, hogy Stannett nyomába
eredhetsz? Majdnem olya erős, mint Greaves.
Medichi megfogta a felkínált kezet. Csillagokat látott, miközben talpra állt.
Mély lélegzetet vett. Ó, a francba! A jövő folyama nem csak Parisa halálát jósolta
meg, de a szörnyű következményeket is a Másik Földre, ha ő meghalt. Meg kellett
találnia a nőt, mi többet tehetne még? Minden a Központ keresőhálózatán és most
már a Milícia keresőhálózatán múlott. Időben megtalálják?
Endelle kibámult a keleti sivatagra néző ablakon, ami kilométerekre kiterjedt.
A Superstitioni Látó Erőd abban az irányban feküdt nagyjából hatvan kilométerre.
A hely, amit Menydörgő Isten Hegyként ismernek. – Micsoda egy pozőr –
motyogta a nő. – Néhány tetszett a hímzésből, különösen a sárga virágok.
Ahogy Medichi felépült meggondolatlan törekvéséből, az agya gúzsba
került: Csata közeleg, meg kell találni Parisát, csata, Parisa. – Meg kell találnom
Parisát, – mondta. Hangosan mondta ki a szavakat?
Thorne Medichi vállát veregette.
– A térképet a velejéig beizzítottuk a Milícia Központban. Kitartás. Meg
fogjuk lelni. Haza fogjuk hozni.
Medichi tekintete találkozott Thorne véreres szemével és tükröződni látta azt,
amit érzett. Kétségbeesés, pánikkal szegélyezve. Picsába, mit tehetnének még,
hogy megtalálják? Mi van, ha Parisát megölik, mielőtt elérhetne hozzá?
Thorne megszorította. – A legjobb dolog amit tehetsz az, ha visszatérsz White
Tankshez. Burma túlságosan nagy hely bármelyikünknek ahhoz, hogy
kilométerről kilométerre vadásszunk le egy leárnyékolt anomáliát. Menj a
Határvidékre és gondoskodja az ügyről. Ennyit tehetünk jelen pillanatban. Ez az,
amit irányítani tudunk. Oké?
– Igen. – Harcolni jobb lenne. Megőrülne, ha órákig tétlenül üldögélne, és
valami megmagyarázhatatlan radarképre várna.
– Még egy dolog. Tartsd fedél alatt még ezt a Látó információt, amíg Endelle
és én és talán Seriffe ezredes kidolgozunk egy stratégiát, oké?
– Nem akarod, hogy a testvérek megtudják?
– Még nem, – Thorne összeráncolta a homlokát. – Világos?
Medichi nem igazán értett egyet most a döntéssel, de igen, most az volt a
dolga, hogy még inkább koncentráljon arra a verzióra, hogy tartsa-biztonságban-
Parisát mintsem arra, hogy ó-Istenem-Armageddon-közeleg.
Oké. Egyszerre egy kibaszott probléma. Jelenleg ez azt jelentette, hogy azon
kellett munkálkodni, hogy visszafogja a halálvámpírokat attól, hogy elérjék a
Halandók Földjét.
Visszatért White Tanksre.
***
Burmában kilencre járt az idő, ami azt jelentette, Phoenixben reggel hét
harminc volt. Szinte Medichi ideje volt.
Parisa minden tizenöt percben kinyitotta a kukkoló ablakát, de csak a férfi
hálószobájára koncentrált. Ha magát Anthonyt kukkolná, attól tartott, Anthonyt a
halál vámpírokkal folyó küzdelemben találná – és ő tényleg nem akarta azokat a
képeket a fejében. Egyetlen egyszer elkövette ezt a hibát fogva tartása elején.
Egyszer elég volt.
A burmai rabszolgák a szobája előtt voltak. Egyszer-egyszer hallott egy
köhögést vagy a lábtörlő mozgását.
Félretolta a takarót és megdörgölte a karját. Az idegei önálló életre keltek és
úgy tűnt, felkúsznak a karján, majd visszatérnek, majd fel és le. Egész nap a
peremen volt, Greaves látogatása óta. Valami nem volt megfelelő, Rith pedig
még mindig jeges tekintettel követte őt. Ezen gondolkodva megborzongott.
A gondolatai ismét Fiona felé terelődtek, ahogy aznap gyakran tette. Fiona a
segítségéért könyörgött – de mit tehetett volna Parisa, amikor ő is ugyanolyan
fogoly volt Rith otthonában, mint Fiona?
A nő a karjait dörzsölve próbálta csillapítani feszült idegeit.
Igen, mit tehetett volna?
***
Fiona ritkán harcolt a kötelékekkel, de aznap este nem tudta megállni. Nem
érdekelte, hogy a női asszisztens, az egyik a kegyetlen fekete szemekkel, hányszor
ütötte és verte meg. Nem akarta még egyszer a vérét adni. Nem akart megint
meghalni. Nem akart megint visszatérni a halálból.
Addig harcolt, míg megérezte az éles szúrást mélyen az alkarja izmaiban. A
bal oldalára fordulva figyelte a fiatal férfit, aki a fecskendőre nyomta a
dugganttyút. A nő felpislogott a férfira. Az még új volt a munkában, még
verejtékezett sebészeti maszkjában. A nő hallotta, hogy egynél már többször
hányta el magát. Jó.
Kivéve… hogy most nagy távolságból hallotta a szavaikat, és bár próbálta
elrántani kezét az őt megragadó kezektől, képtelen volt rá. Érezte, hogy kezeit
keményen az asztalhoz nyomják. Hallotta, hogy az ördögi nő úgy kacagott, mint
egy szörnyeteg. Hosszan és mélyen röhögött. Szúrást érzett jobb oldali
könyökénél, majd a balon.
Előbb a jobbat csapolják le, majd elkezdik újratölteni a nőt a saját bal karjából.
A nő lehunyta a szemét. Olyan álmosságot érzett. Talán jó dolog volt, jó módja a
halálnak. Még mosolygott is.
A következő dolog, ami tudott, hogy egy furcsa helyen állt, ahol éjszaka volt,
de látszott, hogy valahonnan fény áradt. Körülnézett. Nem tudta, hol volt.
Ugyanazt a trikót és pizsama alsó viselte, semmi mást, még cipőt se, cipőt sosem.
Hogy szökhetne meg egy rabszolga cipő nélkül?
Egy férfi ült a tornácon, egy meglehetősen töpörödött szürke hajú férfi.
Mélyen a torkából gügyögött és napraforgó magot szórt a lába körül fürtökben
lévő madaraknak. Galambok. Feketék, fehérek, barnák és ezek között minden
keverék. Sosem szívelte a galambokat. A föld minden városának sarkába és
hajlatába befészkelnek.
– Vissza kell menned, Fiona!
A férfi beszélt. A nőre emelte pillantását. Ősi szemek voltak, amik
valószínűleg sokkal többet láttak az életből, mint a nő 125 év alatt.
– Ez alkalommal haza fogok menni, – mondta a nő. Hogy meglepődött az
erőtől a hangjában, a határozottságtól. – Ma van a lányom születésnapja. 107 éves
lenne. Igen, tudom. Halandó volt és már hosszú ideje eltemették a földön, de nem
látod – érezte, hogy mosolyog – nekem semmim sincs itt. És fáradt vagyok, oly
nagyon elfáradtam. Igen, haza szeretnék menni.
A férfi megdöntötte a fejét. Ajka összeszorított és zord volt. –
Mindannyiunknak van egy elvégzendő munkája, Fiona. A tiéd élni, és
megígérhetem neked, hogy valami különleges vár rád, ha maradsz és
megpróbálod.
A nő pillantása a galambokra esett. Aztán megcsóválta a fejét. – Tudod, min
mentem keresztül?
– Nem, mert még sosem kellett úgy szenvednem, ahogy te szenvedtél. Nekem
is megvoltak a magam próbái, természetesen. Minden ember, átlépett vagy sem,
próbákat áll ki. Egyesek rosszabbak, mint mások. De én könyörgök neked, hogy
csak még egy kicsivel tarts ki tovább. Neked muszáj élned. Gondolj a fiatal terhes
nőre, aki három napja érkezett meg.
– El fogja veszíteni a babáját, – mondta Fiona. Hangja tompa volt. – A gyerek
sosem éli túl az édesanya első halálát és visszatérését.
Az bólintott. – Megértem, hogy ennek így kell lennie.
– Akkor miért kellene visszatérnem?
– A nőnek és a gyereknek lenne esélye a túlélésre, ha visszamennél.
 Megrázta a fejét. – Nem. Elvesztettem az akaratot a visszatéréshez. – Érezte,
hogy remegés cikázott át rajta, egy erős fájdalom a mellkasa közepén. Egyik öklét
mellei közzé nyomta. Nehezen tudott lélegezni. – Kezdődik. Most használják a
defibrillátort.
A férfi talpra emelkedett. Nem volt túl magas, talán 165cm a nő 180
centiméterje mellett. Próbált tenni egy lépést hátra, de nem tudott megmozdulni.
Lenézett és felnevetett. Nem volt lába. Jelen pillanatban csak egy szellemforma
lehetett. Milyen különös. Talán egy olyan halál közeli élménye volt.
Egy másik remegés vágott belé. Felsikoltott. Fájdalma volt. Szörnyű fájdalmai
voltak.
A férfi lassan mozogva mellé állt. A nő karját fogta és mélyen a szemébe
nézett. – Teljes szívemből könyörgök neked, térj vissza, Fiona! Élj még legalább
most az egyszer. Kérlek! Ez elengedhetetlen. Élned kell! Muszáj megpróbálnod!
Tedd meg a fiatal terhes nőért. Ő és a többiek nem fognak megmenekülni a te
jelenléted nélkül. Tudod, mit jelentesz nekik. Tudod, közülük hányat tartottál
életben.
– De valahogy mindannyian meghaltak az évek múlásával. Én vagyok az
egyetlen, aki ilyen sokáig élt.
– Meg tudod állítani a halál és visszatérés folyamatát, Fiona, de csak ha
életben vagy. Élet, Fiona. Élet. – A szavai halványabbnak tűntek, jelenléte
kevésbé tiszta.
A nő mély lélegzetet vett, majd egy másikat. Egy harmadik remegés rázta
meg. A fájdalom végtelennek tűnt. Összegörnyedt. Felidézte a fiatal nő szemeit,
a legutóbbiét Rith felvásárlásából. A félelmét, a duzzadt hasára szoruló kezét.
Megmenthetné a nőt?
Megpróbálod? Többé nem látta a férfit vagy a galambokat. Csak a hangját
hallotta, és még akkor is olyan volt, mintha a fejében beszélt volna. Fiona
makacssága szokásos bűntudatba süllyedt. Meg kellett próbálnia. Nem tehetett
ennél kevesebbet.
Amikor a negyedik sokk érte a szívét, elkezdte kikaparni a maga útját a
halálból.
 „Amikor a falak lehulltak,
Engedd ki a hangod, had hallják a kiáltásaidat.
A menny válaszolni fog a szenvedélynek.”
– Közmondások gyűjteménye, Beatrice a Negyedikről

6. fejezet
Parisa felült az ágyban. Valami rossz volt, annyira nagyon rossz.
Segíts!
Fiona. Hallotta a nőt. A nő bajban volt valahol ebben a szörnyű házban.
Parisa nem hagyhatta el a szobáját, vagy máskülönben a nők felébrednének.
Elmondanák Rith-nek, aki bántaná őt. Ritkán utazott kukkolósan át a szobán,
kutatva, de most megtette. Meg kellett találnia Fionát.
Kinyitotta kukkoló ablakát és a hallba utazott. A nők egy sorban feküdtek a
földön, mind aludt, mindegyikük feje a nő szoba ajtaja felé állt. Jobban hallanák
őt, ha felébredt.
Elvezette mellettük az ablakot, amíg elért Rith irodájához. Lecövekelt kint az
ajtó előtt és hallgatózott. Halk, reszelős hangot hallott. Egy helybe állította az
ablakot és meglátta Rith-t a sarokban, háta az ajtón irányában. Jobb könyöke
ritmikusan mozgott, fejét lehajtotta, teste megfeszült. A nő először a szexre
gondolt, de aztán a férfi valamit a levegőbe emelet, ami megcsillant a szoba
lámpafényében.
Egy penge. Egy pengét élezett. A hüvelykujján tesztelte le a kifent élét és
mosolygott.
Kivitte a szobából az ablakot és észrevette, hogy nehezen lélegzett, szíve a
mellkasához csapódott. Érte fog menni? Nem volt módjában ezt megtudni,
kivéve, hogy az ösztönei sikoltoztak.
De, különben is. Most muszáj megtalálnia Fionát.
Elment a hall végi bejárati ajtó mellett. Nem volt még a túloldalán ennek az
ajtófélfának, és néhány okból nem tudott túljutni az ilyen ajtókon. Nem tudta
feltárni a helyet, sosem.
Így ehelyett Fionára koncentrált. Látta a nőt, vele volt a kertben, ez jó
lehetőség arra, hogy képes legyen rálelni Fionára a speciális ablakon keresztül.
Lehunyta a szemét és koncentrált. Lenyugtatta elméjét, a gyönyörű, gesztenye
hajú és ezüstös kék szemű nőre koncentrált.
Az ablak ismét megnyílt, de egy teljesen ismeretlen helyen. Úgy tűnt egy
hosszú kőből épült folyosó végén állt, amit felülről három hatalmas kerek gömb
világított meg. Parisa lassan ment végig a folyosón, jobbra-balra mozgott.
Mindenféle nemzetiségű nőt tartottak cellákban, mindegyik magzati pózba
kuporodott, mind aludt. Összesen hatan voltak, de a hetedik ágy üresen állt.
A helyiség kiterjesztése tartalmazott egy nagy, zárt üveges területet ‒ talán
tizennégy x tizennégy láb ‒ahhoz elég tágas, hogy elférjen benne számos kerekes
asztalon kívül még egy, amelyre egy nőt kötöztek le. Mellette egy nő és egy férfi
állt orvosi felszereléssel.
A nő szíve dübörgött, ahogy egyre közelebb és közelebb vitte az ablakot a
szobához. Elkezdett a nőre fókuszálni az asztalon, akinek haja kedves
gesztenyeszínű volt. Fiona… aki felbámult a plafonra, a szemei üvegesek, bőre
szörnyen fehér. A nő… halottnak tűnt.
Nem, nem, nem!
Az ágy mellett tasakok voltak…. a vérnek. Fiona vérének.
Gyenge riasztás robbant. A technikus az ágy jobb oldalán állt, egy férfi, az
ismerős defibrillátor lapátokat tartotta. Egy másik hajlás a szobában és Parisa
meglátta, hogy egy zacskó vér folyik most Fiona karjába, látszólag visszatöltötték,
amit elvettek tőle. A technikus az ágy bal oldalán lezárta a lecsapolt vért.
Csendben voltak, míg dolgoztak.
Még két technikus érkezett köpenyben a szomszédos folyosóról. Betöltötték
Fiona vérét két elkülönített hatalmas Igloo tartályba. Egy perc múlva elmentek.
Beszéljünk a hatékony folyamatról.
Visszafordult Fionához. A megmaradt két szakember ‒a férfi és a nő ‒ az
alapvető újraélesztő technikákat végezték és alkalmanként Fiona meztelen, fehér
mellkasára tapasztották a defibrillátort. Egyfajta unott légkör vette körbe a nőt. A
férfi verejtékezett. Ő nem annyira közömbös.
A nő elvett egy töltött fecskendőt és a tűt a karján lévő csőbe nyomta. Várt, a
lapáttal a férfi felé pillantott. Egyszer bólintott. Fiona újabb ütést kapott,
keményen, a teste felemelkedett az asztalon.
Halottnak kellett lennie. Az ajka kék volt.
Aztán a mellkasa felemelkedett és lesüllyedt. Parisa hallott egy nyögést. Fiona
szeme befordult a fejébe.
A nő még mindig unottnak nézett ki. A férfi visszatette a gépre a lapátokat.
A nő néhányszor megütögette Fiona arcát és ráordított.
Fiona szemei kinyíltak, néhányszor megrebbent. A nő egy csészét tartott a
szájához, amelynek a tartalma vörös volt. Fiona próbált küzdeni és a folyadék,
amely nagyon sűrű volt, lefolyt az állán és a pucér mellein.
– Ne – Fiona súgta. – Kérem, ne!
A nő néhányszor megcsapkodta. A férfi lefogta a karját és leszorította.
Kényszerítették a szája kinyitására és sikerült ledönteniük a folyadékot… vérnek
kellett lennie… le a torkán. Fiona köhögött és köpködött. Elengedték.
De a vér mágikus volt. A szín gyors hullámmal tért vissza Fiona testébe és
másodperceken belül az egészség mintaképe volt. Néhány másodperc múlva az
ágyon vonaglott és nyöszörgött. A nő nevetett rajta, de kibogozta a köteleket.
Fiona mélyen a combjai közé nyomta a karját és oldalra fordult, ahogy a keze
előre-hátra dolgozott. Még néhány másodperc és felsikoltott. Mit adtak a nőnek?
Ó! Istenem!
Ha Parisa jól értette mi történt, Fionának épp orgazmusa volt, kemény. Miféle
vér volt az?
 Pár perccel később a személyzet összeszedett minden felszerelést,
lekapcsolták a villanyt, és ott hagyták az asztalon a nőt. Parisa közelebb húzódott
hozzá és belenézett az arcába. A folyosólámpák gyenge fénye felfedte tompa és
könnytelen szemeit.
Parisa Fionával várakozott. Kegyetlenségnek tűnt magára hagyni. Képtelen
volt beszélgetni vele, elérni őt vagy megvigasztalni, de felfogta a nő
kétségbeesését, ezért maradt.
– Érzek itt valakit – suttogta Fiona. – Nem tudom hogyan, de mégis érzem.
Parisa megugrott, az ablak pedig meglibbent. Gyorsan visszaállította a
koncentrációt.
– Megriaszthattalak. Nem vagyok benne biztos ki vagy, miért figyelsz engem,
talán te vagy az a nő a kertből? A neved Parisa, igaz? Megéreztem az erődet,
amikor összekapcsoltuk a kezünk. Ha te vagy az, kérlek, segíts rajtam! A nevem
Fiona Gaines és Bostonból vittek el. Egy vagyok az elsők közül, akiken Rith
kísérletezett. Egy H és V szolga vagyok: halál és visszatérés. Bár, Rith általában
vérdonoroknak hív minket. Annyira okos. Kérlek, keress meg és vigyél ki innen.
Könyörgök neked! Kérlek! – Lehunyta szemeit. – Nem tudom, hogy képes leszek-
e még egyszer végigcsinálni. Kérlek! – Elengedett egy gondterhelt sóhajt. Nem
sokkal később álomba szenderült.
Parisa várt még néhány percet, aztán egy kissé jobban felmérte a
helyet. Szemben a hatalmas zárt üveges szobával lépcsők voltak, amik
valószínűleg felvezettek Rith otthonához. Ebben megbizonyosodhatott, amikor a
lépcső tetején lévő ajtó kitárult és Rith jelent meg. Lenézett a szobába. Várt egy
pillanatot, aztán valószínűleg elégedett volt azzal, amit látott és becsukta az ajtót.
Parisa elfordult a természetfeletti ablaktól. Végül visszatért a szobájába, a
falat bámulta az ágya mellett. Az ismerős Buddha-szobor köszöntötte. Kezdte
megszeretni a kedves, békés kifejezést a férfi arcán. Rith azt mondta neki, a szobor
Mandalay-ból származott és nagyon öreg volt, több mint száz éves, sárgarézből
készült. Ez a Buddha sovány volt, pillantása békés, intelligens. Mindig
nyugodtabbnak érezte magát, amikor ránézett.
Mit csinálna Buddha?
A gondolat megnevettette. Mégis, ebben az abszurd kérdésben volt valami,
amit tudnia kellett.
Igen, mit tenne Buddha?
Ha Buddha lett volna a tanúja annak, amit Parisa látott a kukkoló ablakán
keresztül, mit tenne a férfi?
A következő kérdés tökéletesen érthető volt: Mit tenne Parisa?
Továbbra is a szobrot bámulta és Fionára gondolt. Csak egy következtetést
vonhatott le abból, aminek épp a tanúja volt, és az elméjén áthullámzó
gondolatoktól hányingere támadt. Egyik kezét a szájára tette, majd vett néhány
mély lélegzetet.
Rith valahogy tökéletesítette ezeknek a nőknek a megölését – a haldokló vér
összegyűjtése érdekében – hogy aztán az életbe visszahozva őket újra és újra
megtegye, megint. Kiszámolta. Százhuszonöt év. Fiona 125 éve ad haldokló vért.
Börtönben tartják ebben a házban, Rith már egy évszázad óta fogva tartja.
Parisa próbált belegondolni az ilyen hosszú bebörtönzésbe. Ő még csak három
hónapja volt fogoly, de már látta fogságának jeleit: étvágytalanságát, gyűlöletet a
tehetetlenség miatt, akaratának folyamatos apadását.
Hogy Fiona 125 év után, megkísérelte a menekülést, az jelentett valamit.
Parisa szívritmusa felszökkent. Új gondolatok kezdtek átáramlani a fején –
a royle szárnyai, a természetfeletti kukkolás, a felszínre kerülő hatalma. Igen, Rith
erős volt, de ő is az! Szóval lehetséges, hogy ebben a helyzetben a tehetetlenség
érzése csak egy illúzió volt. Senki sem tart kést a torkához, csak egy fenyegetés.
Mégis, ha elindult ezen az úton, itt és most egy dolgot be kellett ismernie
magának: meghalhat. Érezte Rith felé áradó megmagyarázhatatlan dühét. Érezte
a vágyát, hogy árthasson neki, valamint a férfi hitét, miszerint a rabszolgaság
tökéletesen passzolt a nők elméjéhez és lelkéhez ‒ nem volt oka azt hinni, hogy a
férfi nem ölné meg őt. Hacsak nem szegül neki ellen.
A világ kezdett másmilyennek látszódni a nő előtt. Még a mahagóni padló is
fényesebben csillogott, a hold pedig keresztülsütve a redőnyön briliáns csíkokkal
vonta be a falat.
Mellei közé szorította kezét. Érezte, hogy a szíve erőteljes energiával
dübörgött, keményebben mint korábban, még eltökéltebben,
reményteljesen, céltudatosan.
Történt vele valami, amíg Fiona szörnyűséges megpróbáltatását figyelte,
valami belső változás, amit nem tervezett – vagy, ahogy köszöntötte az érzelmeit.
Mindezek felett, ha tudna segíteni Fionán, aztán megtenne mindent, amit meg kell
tennie… ma este.
Félretolta a felső paplant, majd lecsúsztatta lábát az ágyról, amíg megérezte a
hűvös, csiszolt fapadlót csupasz talpai alatt. Lenézve begörbítette lábujjait. Aztán
megfeszítette hátizmait. Ideje repülni.
Valahol a nap eseményei között Parisa megváltozott. Ettől a pillanattól kezdve
az élete más lesz, akár átlépett vámpírként fog élni, akár szárnyas halandóként.
De többé nem tűnt fontosnak, hol élt.
Másrészről, nem úgy tűnt, mint minden azelőtt.
Hallgatta a szolgák neszezését. A nők csendesek voltak fekhelyeiken,
remélhetőleg aludtak. Az egyikük horkolt, jó jel.
Felállt, lecsúsztatta vállairól hálóingét, és hagyta a padlóra hullani. Ahhoz,
amit tenni akart, a hátának tehermentesnek kellett lennie. És igen, mert amit ő
akart csinálni, ahhoz tökéletesen meztelennek kell lennie, hiszen nem
kockáztathatta meg a mozgolódást a szobában, vagy a szekrényajtó kinyitását
lenge ruházat után kutakodva. Azok a neszezések felébresztenék a szolgákat, ami
katasztrofális lenne. Egészen jól megértette hűségüket. Ha csak felfedeznék, hogy
kiszállt az ágyból, akkor bajban lenne.
Csöndesen meglapult, ahogy kitisztította elméjét és elkezdett fókuszálni.
Kinyitotta kukkoló ablakát, egy erőteljes gondolatot küldött Antony felé, akire a
Barlangban talált rá a többiekkel együtt, Marcus kivételével, aki valószínűleg
kivette az éjszakát. Jean-Pierre Antony mellett ült a fal melletti hatalmas barna
bőrkanapén.
Antony a padlót bámulta, nagyon kikészültnek tűnt.
Jean-Pierre mondta: – Akkor most arra várunk, hogy halljunk valamit Jeannie-
tól Burmáról.
Jeannie neve lágyan és gyönyörűen hangzott Jean-Pierre francia nyelvén.
– Ja. – Antony megpöckölte mellkasát a kés markolatával. A férfi harcolt, látta
rajta, de a nő meglepetésére kiltet és fegyvertartó hámot viselt, ami azt jelentette,
hogy feltárta harcos testvérei előtt sebhelyekkel szegélyezett hátát. Wow! Mi a
csuda történt még az elmúlt néhány órában, ami ekkora hatalmas változást
eredményezett a harcosban?
De az volt a kérdés, hogy képes lesz-e kommunikálni telepatikusan vele?
Hónapok óta tartó próbálkozás és kudarc után, most képes lesz megcsinálni?
A nő mosolygott. Igen, a dolgok megváltoztak benne.
Antony, küldte a nő, keményen és erőteljesen.
Figyelte és látta felegyenesedni a férfit. Parisa? – érkezett vissza. Szemeit
összehúzva nézett körbe.
Itt vagyok. Mandalay külső részén. Keresztül fogok repülni Rith dupla
kupolájú ködén és jobb lenne, ha itt lennél. Megismétlem, amit épp mondtam.
Mondd el Jean-Pierre-nek is, aki melletted ül.
A férfi Jean-Pierre-hez fordult. – Épp most hallom Parisát.
Felkapta a fejét. – Átrepül a köd dupla kupoláján, Mandalay mellet van és
jobb volna, ha odavinném a seggem.
Jean-Pierre szeme kitágult.
Antony telepatikusan küldte: Mikor csinálod?
Két percen belül, nagyjából.
Francba. Megyek.
– Harcoljunk! – mondta ki hangosan, miközben talpra ugrott.

***

Medichi harcos testvéreit nézte. Egész éjjel csatáztak, mindenki fáradt volt.
Havily ment és szerzett kávét és pékárut, így feltankoltak, de mégis. Felkészültek
erre?
– Parisa szökése… most lesz. Épp most mondta nekem, a fejemben.
Minden mozgás megszűnt. Testek lassan emelkedtek fel a székekből, bőr
nyikorgott.
– Hol? – kiáltotta Zach. – Hol van?
– Mandalay, Burma. A Másik Földön. Fenébe. Mit tegyek? – De ahogy a
szavak elhagyták a száját, kikapta kártyaszerű harcos telefonját a zsebéből és
tárcsázta a Központot.
– Központ! – Jeannie hangja érkezett a vonalon. – Miben segíthetek?
 – Jeannie, épp most hallottam Parisa felől. Mandalay-ban van.
– Édes isten! – Csapkodást hallott. – Elindítom a keresőrácsot, miközben
beszélünk. Odamegyünk. Odamegyünk. Adj nekem egy percet, de lehet
kevesebbet.
– Siess, Jeannie! Bajban vagyunk.
Parisára összpontosított és elküldte, Le kell szűkítened a helyet, ha tudod! A
város melyik oldalán?
Épp a külváros déli vége mellett.
– Déli vég – mondta a telefonba. Parisának küldte, A Másik Földön vagy? A
férfi biztosra akart menni.
Igen. De Antony, van valami, amiről muszáj tudnod. Rith más nőket is tart itt,
vérrabszolgákként. Láttam, hogy csinálta. A halálukat okozza, közben összegyűjti
a vérüket, aztán visszahozza őket az életbe. Az egyik nőt, Fionát, Bostonból
rabolták el. 1886 óta van itt. Ki tudod őt is vinni? Mindannyiukat?
Ó, Istenem. Vérrabszolgák. Tényleg léteznek. Most minden kezdett értelmet
nyerni, hogy volt képes Greaves annyi sok Felső Adminisztrátort és COPASS
tagot átállítani. Arra használja azokat a nőket, hogy biztosítsa a haldokló vért.
Évek óta keringtek pletykák. Most bebizonyosodott.
De bármennyire szerette volna, nem tudta megadni ezeknek az ismeretlen
nőknek az elsőbbséget. Semmit sem tudott Rith biztonsági beállításairól, vagy az
épület elhelyezkedéséről, semmit. És jelenleg Parisa volt az elsődleges szempont.
Megbeszélem Thorne-nal. De egyszerre csak ezt a lépést tegyük meg. Hadd
hozzunk ki téged először onnan.
Igaz. Igaz.
Istenem, tényleg megtörténik? És, hogy volt képes beszélni a fejében Parisa?
Mi változott? Mi változott, hogy megvalósította a lehetetlent? De egyébként kit
érdekelt? Úton vagyok.
Jeannie-nek mondta. – Figyelj, Parisa elmondása alapján, két ködkupola alatt
van. Tudom, hogy a jele nem tűnik fel a nemzetközi hálózaton, de talán Rith-é
igen. Erőteljes a kibaszott. Talán akkor feltűnik valami szokatlan a térképen.
Előtted van Mandalay?
– Igen. Most ellenőrzöm a déli szektort. Gyerünk! Gyerünk már!
A testvéreinek mondta: És melyikőtök jön?
Egyként, félkörben sorakoztak köré, Jean-Pierre állt mellette. A szavak nem
voltak szükségesek. Mellkasa összeszorult, mintha egy súlyos öklös érte volna,
közös támogatásuktól és hűségüktől. Francba, égett a szeme. Thorne-ra pillantott.
Senki sem mehetett sehová az ő engedélye nélkül.
Mindegyik harcos felé fordult. Thorne szája vékony zord vonal volt, de
bólintott és azt mondta – Mindannyian megyünk.
Medichi felemelte az állát. – A közelben fogunk materializálódni és nem
tudom megmondani neked, mire számíthatunk. Nem tudom, szembekerülünk-e
halál-vámpírokkal vagy mi lesz.
– Baszd meg, igen! – ordította Luken. – Szedjük le őket!
 – Jeannie – könyörgött a telefonba.
– Azt hiszem, megtaláltam. Ez hatalmas – olyan, mint amikor Kerrick ahhoz
az orvosi komplexumhoz ment, és a park jelentős részét valami zavaros álcázás
fedte. Csak azt gondoltam, Greavesé volt ez a fajta nagy hatalom. Nem csoda,
hogy Rith el tudta őt rejteni. És te egy dupla kupolájú ködöt emlegettél? Szent
szar!
Medichi figyelmen kívül hagyta ezt a kis beszédet, ami az egyik leghosszabb
volt, amit Jeannie-tól hallott. De csak a legfontosabb részt fogadta be. – Hetünket
kell elküldened!
A férfi ránézett mindegyikükre, túlterhelte a támogatás, amit a testvériség
adott neki. Jean-Pierre bólintott. Luken öklét a mellkasához tette. Zacharius és
Santiago ‒ szinte egyként ‒ kihúzták tőreiket a fegyvertartóból és a magasba
emelték. Kerrick mosolygott, az a sokatmondó pillantás, csak egy harcos tud így
nézni, akit elkapott a breh-hedden, a nézés tele szimpátiával és reménnyel.
Thorne-nak az állkapcsa mozdult. – Gyerünk, szerezzük meg a nődet!
Jeannie felkiáltott. – Megvannak a koordináták. De van ott egy erőteljes jel.
Rith lehet az. Készen vagytok, fiúk?
– Fenébe, igen, Jeannie!
Úton vagyunk érted, Parisa!
Már itt sem vagyok, küldte a nő.
Medichi mély levegőt vett. – Küldj el minket most, Jeannie!
Elkezdődött a vibrálás.

***

Parisa elsiklott a három szolga mellett a szobája előtt, lábujjhegyen mozgott,

míg a kert hátsó gyepéhez ért. Gyenge eső hullt az égből, ami azt jelentette, hogy
a kupolán túl igazi vihar rázhatta meg a földet. Ó, a francba! De mégis, nem igazán
törődött ezzel. Az idő elérkezett. Rith miatta volt itt, és Fionának szüksége volt
valakire, aki kiszabadítja vérrabszolga börtönéből.
A szíve úgy dübörgött, mint egy légkalapács, erős vibrálás rázta meg a
mellkasát. Megrándult, szinte nem tudott levegő után kapni. Ami vele történt, ha
nem nyugszik le, képtelen lesz kiengedni a szárnyait – és csak felfelé vezetett az
egyetlen kiút ebből a börtönből.
Már hetekkel ezelőtt leellenőrizte a ködkupola belsejét, lüktetett a keze, ahogy
repült. Semmi nem volt rajta, ami áthatolhatatlannak érződött. Csak remélte, hogy
a második kupola engedékeny lesz.
Bár, amit eddig megtapasztalt a ködből, a célja annyira nem fizikai volt,
hanem inkább elme előli elrejtés.
Emellett, akár a teljes repülési sebességgel utazva téglafalba is ütközhet, de
egyszerűen nem törődött ezzel. Meghozta a döntését. Most megszabadul a
fogságból.
 Lehunyva a szemét fókuszált a hátán a nyílásokra. Minden mást kizárt. Érezte,
hogy elkezdett nedvesedni, megjelent a folyadék, ami lehetővé teszi a tollak és a
felépítés megjelenését. Mosolygott.
Medichit kukkolva meglódult a szíve. A férfi egy rizsmező szélén állt, a Vér
Harcosai mindét oldalról támogatólag mellette álltak. Vihar dühöngött, villám
villant, bevilágította az éjszakai eget, a férfi hirtelen olyannak tűnt, mint egy isten,
annyira magas, izmos, az arckifejezése vad.
Antony?‒küldte a nő azon az új, erőszakos módon.
Parisa, felkészültél? Itt vagyunk, minden testvér. Rád várunk. Látom a
ködkupolát. Biztonságban vagy?
Igen. Egyenesen át fogok repülni a tetején, de jó lenne, ha elkapnál. Semmi
sincs rajtam.
Bezárta az ablakot és lecsukta az elméjét.
– Mit csinálsz, Parisa? – Rith hangja nyugodtan beszélt az ajtónyílásból.
– Felkészülök a repülésre.
– Pucéran? Ez visszataszító viselkedés. Emellett, esik. Vegyél fel előtte
valami ruhát. – Az angolja igazán tökéletes volt.
– Rendben – mondta a nő. Élvezte, hogy hazudik. Lehunyta a szemét és
egyetlen gondolattal kényszerítette szárnyait rá, hogy előjöjjenek.
Közvetlenül a hátából pattantak ki, egy könnyű mozdulattal, amit korábban
nem ismert, teljesen szárnyat bontott. Pokolba is, igen! Megváltozott.
Kilőtt és egyenesen a csúcsig repült. Maga mögött morgást hallott és egy
gyors pillantással megállapította, hogy Rith letépte az ingét és ott rögtön szárnyat
bontott.
Ó, istenem!
A nő áttörte a belső kupolát. Eső verte az arcát és húzta a szárnyát, de
kétségbeesetten csapkodott velük. Ahogy elindult a második kupola felé,
megérezte, hogy egy kéz megmarkolja a lábát.
Átszáguldott a második akadályon és a vihar teljesen arcon ütötte. Eső és szél
tépkedte szárnyait, spirális forgásba húzva. Igyekezett felidézni, amit Havily
tanított neki. Egyik szárnyát kinyújtotta, a másikat bevette és kiegyenlítődött, de
a szél megint elkapta és egy második spirálba küldte. De ugyanakkor az eső is
verte.
Amikor egyenesbe hozta magát, látta, hogy Rith egyenesen felé tartott.
Elkezdett újra visszafelé esni a köd kupolája felé. De mielőtt messze jutott
volna, észrevette, hogy egyáltalán nem Rith volt az, hanem Medichi, aki felé
repült, a férfi szárnyai hatalmasak, az eső őt is verte, az arca sokkal határozottabb,
mint ahogy valaha látta. Koncentrált és röviden behúzta az egyik szárnyát, aztán
megrázta őket. A bukdácsolás abbamaradt, és egyenesbe hozta magát annak
ellenére is, hogy a szél előre-hátra lökdöste. Remegett.
A következő pillanatban Medichi mellette volt és megtartotta a kezét. A férfi
félelmetes horgony lett. Még ha vadul is hánykolódott, tudta, hogy a férfi akkor
is szilárdan tartaná.
 A férfi nem mondott semmit. Csak nagyon gyengéden elkezdte kihúzni a
szélből, majd lassan a föld felé.
– Húzd szorosan a testedhez a szárnyaidat, ha meg tudod csinálni – ordította a
férfi a vihar zaján keresztül. – Ez az! Igen, csináld tovább! – A nő küzdött, hogy
behúzza a szárnyait és ne döntse meg, vagy ne kezdjen egyik oldalról és másikra
csapkodni. Tetőtől talpig elázott, tollaktól a tollakig.
A tekintetét a férfira koncentrálva tartotta, semmi másra. Annyira erős volt,
évszázadok tapasztalatával irányította szárnyait, mintha minden hirtelen
szélmozgás, minden ostromló esőcsepp, csak lökés lenne. Az eligazítások fürgék
voltak, kicsik és a szorongás legkisebb jele nélkül lebegett a levegőben.
Másrészt a nő úgy érezte, mintha egy mosógépben volna, a keverési ciklusban.
Villámlás cikázott át az égen felettük. Zihált, majdnem megint elvesztette
egyensúlyát – bár ezúttal más okból. Antony krémszínű szárnyait vörös és
narancssárga szín nyaldosta, kék és zöld, mintha tűz világítaná meg. A színek
mozogtak, tollról-tollra repültek folyamatosan változó lángok formájában.
Hajtincsei kiszabadultak a rituális cadroenből és az arca körül röpködtek. Úgy
nézett ki, mintha Zeusz félig állna és félig repülne a levegőben, a kezeit a nő felé
nyújtotta.
Minél jobban a testéhez húzta szárnyait, annál jobban kezdett veszíteni a
magasságából. – Az út további részén én foglak tartani.
Ehhez a nőnek meg kellett bíznia a férfiban, de felkiáltott, ahogy behúzta
szárnyait és zuhanni kezdett. Majd a férfi elkapta, nagyon gyengéden átfogta a nő
szárnyainak teljes körméretével együtt, bölcsőbe zárta a nőt a karjai közt. A férfi
koncentrációja erős volt, miközben a passzátszéllel küzdött. A föld felé tartott,
közelebb és közelebb irányította a földhöz, a Vér Testvériség felé, akik
mindannyian fekete bőrkiltben és fegyvertartóban voltak.
Közelebb. Közelebb. Amikor a férfi lába megérintette a földet, a nő lehunyta
a szemét és felsóhajtott. Könny csurgott eső áztatta arcán.
Figyelte Medichit, amint visszahúzza szárnyait a hátába, ügyetlenkedve az
időjárás miatt.
A nő meztelenségét a szárnyai fedték, miközben a férfi letette a földre. – Be
kell húznod a szárnyaidat, mielőtt eltűnünk innen.
A harcosokra pillantott. – Én… én semmit sem viselek. – Aztán felnevetett.
Kit érdekelt? Kiszabadult a börtönből, amit három hónapig elviselt, és még
mindig életben volt. Antony a karjában tartotta. Mi más számított még?
– Rendben leszel – mondta a férfi.
Mosolygott és bólintott. Eső futott le az arcán. Megérintette az arcát, hogy
meggyőződjön, tényleg valóságos-e. A férfi a kezébe fordult és megcsókolta az
ujjhegyeit. Érezte a sóhaját.
Amikor lábra állította a nőt és amikor kezdte kibontani szárnyait, a férfi térdre
ereszkedett, szembe került a nővel és a karjait köré tette, így védte meg a mellkasát
és persze a széltől és az esőtől is. Mindegyik villámlás fényében láthatóvá váltak
hátán a hegek, rengeteg ezüstös vonal és kidudorodás.
 Kezeit a hátára helyezte, szétterpesztette ujjait. Lehunyva szemeit, a szárnyait
körbe csapkodó széllel kezdetét vette a fájdalmasan lassú folyamat, a szárnyak
visszahúzódása a hátába.
A harcosok nem figyeltek rá. Védelmező körbe formálódtak körülötte, kifelé
fordultak, kardjaik kihúzva, ha támadna az ellenség.
Végre-valahára visszahúzódtak a szárnyai. De az erőteljes hullámzástól, ami
a semmiből keletkezett, az izmai megremegtek, és Rith feltűnt a kupola tetején,
szárnyait alig mozgatva. Visszavonult a ködbe, amikor észrevette Antonyt és a
többi harcost.
– Elkaphatom a rohadékot? – kiáltotta Santiago.
Thorne morgott. – Nem. Azért vagyunk itt, hogy biztonságosan hazavigyük
Parisát. Ez minden, ami most számít.
Ahogy Medichi felemelkedett és a karjait köré fonta, egy villámlás sugárzóvá
tette az arcát. Erőteljes mennydörgés rázta meg a földet.
Felnézett a férfira, miközben az megsimogatta az arcát.
Jean-Pierre a telefonjába ordított. – Velünk van, Jeannie! Vigyél minket haza!
Medichi villája előtt a gyepre.
Parisa becsukta a szemét.
A villa. Hetek óta álmodozott Antony otthonáról.
A vibrálás megkezdődött, amit hosszú, gyors villanás követett az alsó téren
át.

***

Abban a pillanatban, amikor Medichi megérezte súlyos harci szandálja alatt a

villa kis belső udvarát, nem várt a beszélgetésre a többi megjelenő harcossal. A
nője teljesen meztelen volt, átázott és reszketett.
– Itt nappal van – motyogta a nő összekoccanó fogain keresztül.
– Igen – mondta a férfi.
– Természetesen.
A bejárathoz ment, félretolta a masszív ajtót és egyszerre be is csapta az
előcsarnokba érve. Hosszú, fürge léptekkel ment, ahogy átvitte a nőt a hallon
keresztül a hálószobájába.
Egyenesen a zuhanyzóba vitte, mert félt, hogy megfázik. Bekapcsolta és
halványra állította a széles tükör feletti sorvilágítást. Még mindig a karjaiban
szorongatva, egyik kezével igyekezett talpra állítani a nőt, akinek padlóra lógtak
a lábai. Nem tiltakozott.
Megnyitotta a vizet és beállította, hogy mind a nyolc fejből folyjon. Csak
ezután merte lábra állítani, elhúzta arcát a mellkasától és lenézett a nőre.
A nő hátradöntötte a fejét. – Antony – súgta. A nő megázott és remegett. –
Vissza kell mennünk értük.
 A férfi mosolygott, mert nem várta a nőtől, hogy ezt mondja. Arra számított,
talán a fogságát fogja szidni, vagy megköszöni a férfinak, hogy felbukkant. De
ehelyett a nők sorsa miatt aggodalmaskodott.
Bólintott. – Thorne és én megtárgyaltuk, amíg kint vártunk rád. Jeannie csinált
egy műholdas csatornát, hogy megfigyelje, ha Rith halál-vámpírjait vinne be. Ha
nem teszi, akkor a harcosok visszatérnek.
– Ó, jó. Jó. – Fogai összekoccantak.
Fel kellett melegednie. Talán sokkot kapott, vagy egyszerűen csak fázott.
Talán mindkettő. Nem számított.
Még mindig a harcos repülő bőr felszerelésében volt. Arra gondolt, eltünteti,
de nem akarta megrémiszteni, hogy hirtelen egy meztelen férfi jelenik meg
mellette a zuhanyzóban.
– Milyen a hőmérséklet? – kérdezte, mert a nő a víz alá tartotta a kezét.
– Jó.
Csak ezután fordította meg a nőt, így a hátát érte a permet. A nő bólintott és
tenyérrel felfelé maga mögé tette kezét. Megmozgatta az ujjait. – Ó, annyira jó
érzés. – Belépett a vízpermet alá.
A férfi mosolygott és ellépett… kb öt centire. Tudta, hogy a nőnek helyre van
szüksége, valószínűleg teret akart, de úgy tűnt, képtelen odébb menni. Csak állt
ott, a hátát és kiltjét kezdte a víz csapkodni.
A nő csak nézte a férfit, ametiszt szeme sötét volt a helyiség alacsony
megvilágításában. Még néhány centit hátrált és hátra döntötte a fejét, így a víz
lefolyt a haján. Behunyta a szemét. Ő… ábrándosnak tűnt.
Hatalmas hibát követett el, de láthatólag, nem tudott magán segíteni. Hosszú
utat tett meg le a nő nyakán, le a mellkasán, és leérkezve teljesen megállt a
melleinél. Már elfelejtette, nos, hogy milyen halmok voltak. És a szemei
kidülledtek.
A mellei szoros kis csúcsokba húzódtak. Csókolni való csúcsok. Szopogatni
való csúcsok.
Ó, a szarba! Késztetésében, hogy biztonságba helyezze, kihozza a pokolba
Burmából, megfeledkezett erről a részről, az agyzsibbasztó szükségről, hogy
uralma alá hajtsa a nő testét.
A tekintete lejjebb siklott és megbizsergett az ajka, miközben a körben lefolyó
vízpatakokat figyelte, melyek lerohantak, majd lesiklottak a világon
leggyönyörűbb köldökre. Sekély tavacska formálódott a köldökénél, a nyelvét ott
akarta tudni, a szájába akarta szívni a vizet.
A tekintete egy kicsivel tovább kíváncsiskodott, lejjebb és lejjebb, a
szeméremszőrzete fészkénél landolt és ott is maradt.
Csak ezután fogta fel, hogy a gőzös szobát megtöltötte az ínycsiklandó
mandarin illat. Csak ezután ébredt rá, mit tett jelenléte a nővel. Csak azután, hogy
szinte kétszeresére növekedett az agónia, ahogy a hirtelen erekció harcolt a
kiltjével és a kényelmes alsónadrággal, amit alatta viselt.
Jézus Krisztus!
 „Az első szerelem
Óh, az izgalom,
De a megízlelés, ami talán nem utolsó,
Igen, az aroma.”
– Közmondások Gyűjteménye, Beatrice a Negyedikről

7. fejezet
Parisa pontosan ott volt, ahol lenni akart, sokkal inkább ott, mint máshol az
egész világon… a két világban.
Mosolygott és hagyta a meleg víznek felmelegíteni összefagyott bőrét. Mély
lélegzetet vett és ott volt, az egyetlen dolog, amit nem érezhetett, amikor Medichit
kukkolta: a férfi zsályaillatát. Az erős férfias illat betört az agyába, az egész teste
beleborzongott. A térdei megbicsaklottak és elzuhant volna, ám a férfi rögtön ott
volt és elkapta. Még mindig a fekete bőr kiltjét és harcos szandálját viselte a
zuhanyzóban, de kezei a férfi csupasz mellkasán kötöttek ki.
– Teljesen rendben vagy?
A nő bólintott. Mondhatni. A férfi hozzá préselődött.
Érezte a férfit, a teljes férfit. Az erekciója kemény vonal volt fent a köldökénél.
Magassága és hosszú lábai hátrányos helyzetbe hozták a nőt, kivéve, ha magas
tűsarkút viselt volna, talán.
Mindig is nyurgának érezte magát a több mint százhetven centiméterével, de a
férfi magassága mellett kicsinek érezte magát. – A térdem majdnem felmondta a
szolgálatot. – Nem tudta elmondani miért, mert az arca hirtelen lángba borult.
A férfi a fantáziája része volt jó egy éven át, attól kezdve, amikor először
megleste. Úgy gondolt rá, mint aki hozzá tartozik, még az olyan alkalmakkor is,
amikor figyelte, ahogy vörös bársony fülkékbe nőket vitt, abban a piszkos
klubban, a Vér és Harapásban. Megértette egy férfi szükségleteit és most is érezte
szükségét.
Az egyetlen kérdés az volt, mit fog most tenni a nő?
Három hónappal ezelőtt úgy döntött, hogy maga mögött hagyja a férfit – az
átlépettek világa túlságosan brutális volt neki. Szándékában állt visszautasítani az
átlépést és visszatérni az ő csendes, magányos könyvtáros életébe.
De három fogságban töltött hónap, hozzáadva a felfedezését, mit viselt el Fiona
Gaines egészen az 1800-as évek derekától, ettől valami megváltozott benne.
Nem tudott visszamenni a Halandók Földjére, most nem, és máskor sem. Nem
arról volt szó, hogy azt hitte a Másik Földre tartozott, hanem mert volt egy
munkája, amit el kellett végezni, és arra csak akkor képes, ha ezt a világot
választja. Talán az átlépés választása egy örökkévalóságot jelentene Antony-val,
de talán nem. Ám most nem Antony-t választotta, hanem a kötelességet és a célt.
 De hogy illeszkedik bele ez a fantasztikus férfi a szíve változásába? Egyszerűen
nem tudta. Megrémisztette a gondolat, hogy valóságosan is a férfival legyen, ne
csak a fantáziájában, – és nem azért mert, a férfi erőteljes volt. Az a sebezhetőség
rémisztette meg, amit akkor érzett, amikor vele volt, az igazi ereje, ami a nő fölött
volt, hogy a kezében tarthatná a nő szívét és összezúzhatná, amit senkinek sem
engedett meg, mióta a vőlegénye faképnél hagyta. A szívét közel és biztonságban
tartotta, csakúgy, mint ahogy a barátaival is megtartotta a tisztes távolságot.
Fiatalon megtanulta, hogy független életet éljen.
De most itt volt, Antony zuhanyzójában, aki karjait köré fonva tartotta. Az első
pillanattól, hogy meglátta, meg akarta csókolni a férfit. A gyönyörű szájára akarta
szorítani ajkait, figyelni, milyen lenne ezen a nagyon egyszerű módon
összekapcsolódni ezzel a hatalmas harcossal.
A férfi most lenézett rá, karjai megfeszültek a háta mögött, orrlyukai
megremegtek, de úgy tűnt, megdermedt. Talán megérezte a tartózkodását, vagy
talán csak tapintatos volt mindazok után, amiken a nő átment.
Így a nő mozdult. Felcsúsztatta és a nyaka köré fonta karjait, a vastag, izmos
harcos nyak köré. Haját a cadroen összefogta. Lábujjhegyre emelkedett. Nagyon
közel hajolt az arcához. A férfi az ő tekintetét kutatta.
– Annyira gyönyörű, – gyengéd suttogásként érkezett, egy puha vízesés az
ajkairól.
A nő hozzányomta ajkait, csak így, nem keményen, nem gyengéden. Egy első
találkozás, egy meghívás, egy döntés.
A férfi megremegett. Az egész testén érezte, minden helyen, ahol a nővel
érintkezett.
Felhördült, teste kígyószerűen mozgott, folyékony mozdulatokkal. Karjai még
tovább utaztak a nő testén, még közelebb ösztökélte. Szája ide-oda kalandozott és
a férfi szája szétvált. Addig folytatta, míg a férfi lélegzetét magába fogadta és a
zsálya a tüdejéig jutott.
Az illata tovább és tovább emelkedett, majd behatolt az elméjébe. Lábra
ereszkedett.
Az egyik karját elvéve a hátáról elzárta a vizet.
– Az ágyamba jössz?
A döntés már megszületett. Nem tudta megtagadni azt a férfit, aki megmentette
az életét, aki megmentette a józan eszét bebörtönzésének ideje alatt, aki
egyesítette az ég és föld illatát.
Bólintott.
Kihátrált a zuhanyzóból és még mindig szorosan tartotta őt.
Attól fél, hogy eltűnik a karjai közül? De akkor miért? Mert akkor is ezt tette,
amikor Rith elvitte a villájából. A férfi elárulta neki a félelmeit. Elárulta neki azok
alatt az őrült önkielégítő pillanatok alatt, amikor tudta, hogy a nő a közelében volt,
de mégsem hallhatta őt.
Antony, küldte neki most.
 Megragadott egy törülközőt és a nő köré tekerte, soha nem szakítva meg a
szemkontaktust vagy a testi kapcsolatot. Hallak téged.
Most is hallod minden szavamat? Minden átküldött gondolatot hallasz? Mondd
el nekem, hogy megértsem!
Elmosolyodott, a gyengédség a szemeiben, a felkunkorodó ajkaiban,
felélesztett valamit mellkasában, ami elkezdett perzselni az élettől. – Minden
gondolatot hallok, amit átküldesz, Parisa.
A nő küldte, Minden átkozott kicseszett szörnyű gondolatot? Kényszerítette,
hogy hallja őt, hogy megismételje a szavait.
A görbület mosoly lett, vigyor, a jövő ígérete. – Igen. Minden átkozott kibaszott
gondolatot. De Parisa, mi történt? Hogyhogy hirtelen meglelted a telepatikus
hangod? Csodának tűnt. De mégis hogyan?
A nyaka köré vetette karjait és közel húzta. – Nem akarok róla beszélni, még
nem. Ó, Antony, eljöttél értem. Értem jöttél.
– Még szép, hogy érted mentem. – A törölköző földre hullott, ahogy erőteljes
karjait köré burkolta és magához húzta.
Szinte lélegezni sem tudott, ám nem törődött vele. Lélegzett és egyedül volt az
eltelt három hónapban.
Hagyta a férfinak, hogy megfojtsa a közelségével, az ölelésével, nehézkes
zsályaillatával.
Szembefordult vele. Lábujjhegyre emelkedve megnyalta a bőrt a füle alatt.
Olyan íze volt, mint amit meg kellene ennie. Megharapta és majszolta, a férfi
pedig szorosabban fogta. Felemelte és lábai a levegőben lógtak. Majd
megforgatta.
– Van valami, amit tudnom kell! – mondta. Letette és a szemébe nézett. Minden
hirtelen öröm eltűnt az arcáról.
– Nem, – mondta a nő, megértve a kérdést, még mielőtt kimondta volna. – Nem
nyúlt hozzám. Senki sem ért hozzám. Sértetlen vagyok ebből a szempontból. –
Mert látta szemeiben a kétkedést, még hozzáfűzte, – Rith nem erőszakolt meg,
sőt, egyikük sem az emberei közül.
– Sosem bántottak, – állapította meg a férfi.
A szemébe nézett. Tudta, hogy semmit sem tudna visszatartani a férfi elől ami
a nő véleménye szerint megbocsáthatatlan kegyetlenség lett volna.
– Mondd el, amiről a szemeid is beszélnek! – mondta. – Mondd ki a szavakat!
–Rith engedelmességre fegyelmezett. Megszállta az elmémet, amikor
elégedetlenkedtem. Ez bántott. Nagyon. Elég hamar megtanultam, hogy tegyem,
amit mondott és kövessem a menetrendet. Rith nagyon szigorú volt a
menetrendben.
A férfi állkapcsa addig dolgozott, míg az remegéssé nem vált. Elkezdett
remegni, míg végül el kellett engednie a nőt. Kezei ökölbe szorultak, felemelte a
fejét és eleresztett egy kiáltást a plafon felé. Újra és újra felkiáltott. A kiáltás
üvöltésbe fordult, míg a tükör összetört és egyenesen a fekete márvány mosdóra
hullott.
 Csak aztán, hogy az üveg lehullott, tűnt úgy, hogy a kín elhagyta a testét.
A férfi felé mozdult. A szeme üveges volt, beesett, az arca kísérteties. Időre
volt szüksége, hogy annyira meggyógyuljon, mint a nő.
A mellkasára fektette kezét. A bőrét simogatta és hagyta az ujjainak, hogy a
mellizmain található finom szőr felé sodródjanak. Ez egy olyan dolog volt, amit
már hosszú idő óta meg akart tenni. Lehajtva a fejét elkezdte csókolgatni a kerek,
vad erejű izmokat. Nyalogatta, csókolgatta, cirógatta. Lehajtotta arcát és a
mellkasához dörgölte.
A férfi kezei könnyedén pihentek a vállain.
Teste merev lett és hajthatatlan. – Cserbenhagytalak, – mondta a férfi. Hangja
halálos volt. Visszavonult valami nagyon sötét helyre.
Még lejjebb merült és végignyalta a mellbimbóját.
Aztán megharapta. Keményen.
Hátrarándult és felkiáltott. Súlyosan mogorva tekintet ereszkedett az arcára. –
Ezt miért kellett?
– Láthatóan, azt hiszed, meg kell bűnhődnöd, mert nem vagy mindenható. Hát,
én megbüntettelek.
Félig nevetés tört fel a torkából, de megrázta a fejét. – Nem tudod, milyen volt.
– És te sem tudod, nekem milyen volt. Túléltem anélkül, hogy megőrültem
volna, mert éjszaka vagy nappal, de hozzád fordulhattam, és kukkoltalak. És
minden éjszaka, amikor lefeküdtem, annak ellenére szeretkeztünk, hogy nem
tudtuk megérinteni egymást. Életben vagyok, az elmém működik, és mindezt
miattad.
– Ha nem lettem volna laza aznap… Engedtem, hogy elég messze távolodj el
mellőlem. Háttal neked voltam, miközben Thorne-nal beszéltem. Ostoba voltam.
Ha bárki más lett volna Rith-en kívül, megerőszakolhattak volna téged, vagy
rosszabb.
A szeme megint zárkózott volt. Ösztönösen tudta, hogy a férfi nem csak róla
beszélt és a kudarcáról, hogy biztonságban tartsa a birtokán. De bárhová is ment,
nem rázza le a nőt.
Nem állt szándékában hagyni a férfi emlékeinek, hogy befolyásolják ezt a
pillanatot, vagy a háláját, vagy a vágyát.
Ellépett tőle. Mindkét kezét használva megmarkolta a melleit és körkörös
mozdulatokkal lassan dörzsölte mellbimbóit.
A férfi pislantott és lefagyott. – Mit csinálsz?
– Tudod te, hogy mit csinálok. De eddig nem nézhettél engem. Én voltam a
kukkoló. Láttam a hosszú ujjaidat a farkadon munkálkodni, de te nem láthattál
engem. Azt szeretném, ha ez alkalommal te néznél. Azt akarom, nézd, mit
csináltam magammal. Ez így igazságos.
Hosszú mély lélegzetet vett. Pillantása a nő melleire és hüvelykujjára esett.
Súlyos zsályaillat kígyózott felé, hátra kellett lépni, hogy megtartsa az
egyensúlyát. Mosolygott.
– Mandarin, – motyogta.
 – Ismerem az illatodat, milyen, amikor melletted vagyok, Antony. Beszívtad a
mandarint, mert ilyen ízem lenne az ajkaidon, ezért süllyesztetted a nyelved a
belsejébe, miközben elmentél. Mondd, hogy igazam van!
– Igen. – Többször hunyorgott. – Ne csináld ezt! Beszélnünk kellene, kitalálni
minden mást. Ez… ez nem lehet bölcs dolog.
Egyik keze lassan megindult lefelé a hasán és egy ujját használva körözött a
köldökén. – Itt szeretném a nyelved.
A férfi felnyögött. Jó.
Lejjebb vitte kezét. Most ujjai átsiklottak a sötét háromszögön. Lábait széttárta
és újabb nyögés érkezett a férfitől.
Nyomon követte a mozgását, keményen lélegzett. A zsályaillat olyan sűrű volt
a levegőben, hogy meg tudta ízlelni a nyelvén.
Kissé előredőlve mélyebbre siklott az ujja és belemártotta teste magjába.
– Ezt csináltam, Antony. Úgy tettem, mintha te lettél volna az. Néha a farkad,
néha az ujjaid, máskor pedig a szád. – Lehunyta szemét és felnyögött.
Amikor morgást hallott, felnyitotta szemeit, de a férfi nem mozdult. Kicsit még
széjjelebb tárta a lábait és elkezdte ki-be húzogatni az ujját. Élvezte az érzést – de
ami még inkább beindította, az a pillantás volt,- ami lassan átrendezte a férfi arcát.
Szemei elsötétültek. Orrlyukai kitágultak, ahogy keményen beszívta a levegőt.
Megjelentek az szemfogai.
Ó, Istenem, a szemfogai. Közvetlen válaszként lüktetettek az izmok a
nyakában. Megnyalta az ajkait.
A gyönyör átfolyt rajta és felfokozódott. Annyira nedves volt. – Antony –
suttogta.
Tekintete végigkorcsolyázott a férfi széles vállain, kifaragott mellizmain, a
hasán, az ágyékához vezető vonalon, combjai súlyos erején. Csak attól
keményebben lélegzett, hogy a férfit figyelte. De amikor morgás töltötte meg a
kettejük közti teret, az orgazmus olyan erővel söpört át rajta, hogy
megtántorodott, miközben felsikoltott.
A férfi ködbe burkolta, elkapta és magához húzta a nőt. Keményen
megcsókolta, nyelvét mélyen a szájába nyomta. Csípőjét hátrahúzta, a nő figyelte
a kilt és alsónemű eltűnését, valahol összehajtogatva. A férfi hirtelen meztelen
volt. Pont, ahogy a nő szerette volna.
Nem tudott másfelé nézni, csak a farka méretét, a vastag ereket, amik pont azt
tették, amiben a legjobbak. Még mindig képtelen volt levegőt venni. Felkapta a
nőt. A keze intésére az összes üvegszilánk messze siklott a mosdó szélétől, úgy
hangzott, mint az eső. Levett egy törülközőt a zuhanyállványról és ráterítette. A
törölközőre helyezte a nő hátsóját, majd széthúzta a combját és már közöttük is
volt a csípője.
A vállaira tette a kezét. Agya kezdett kásásodni. – Csináld, Antony, – suttogta.
– Szükségem van rád.
Pokolba, érezte, hogy minden ok nélkül készen állt sírni, de már olyan régóta
vágyott erre.
 A férfi a farkát kezében tartva keményen lélegzett, mellkasa minden
levegővétellel megemelkedett. A csípője ringatózott. Lenyúlt kettejük közé és
megérintette a férfit. Felhördült és megrándult.
– Picsába, - motyogta.
Visszafogta magát. Azt gondolta, érti miért teszi, de ez a nőt nem érdekelte.
Most pedig a férfi hozzá tartozott.
A mosdó szélére mocorgott, a férfi vállát használva tartotta meg egyensúlyát.
Lábait a csípője köré fonta, medencéjével előre riszált, kezébe vette a farkát és a
bejáratához vezette. Kis morgásokat adott ki a lihegések között és felkiáltott. –
Csináld! – kiáltotta.
A férfi megborzongott és elkezdett belé nyomulni. Minden egyes centiméternél
morgott, miközben megtette a maga útját a nő testébe. Olyan átkozottul nagy volt
és már hosszú ideje nem csinálta, de csodálatos volt.
– Annyira jó érzés, – kiáltotta.
– Nem akarlak bántani…. auhw, pokolba. – Egyik kezével megmarkolta a nő
fenekét és belé döfött… keményen.
Sikoltott. Talán fájt egy picikét, de el nem árulná.
– Istenem, annyira nedves vagy.
– Mi más lehetnék?
Az ajkai a nyakán vándoroltak, elkezdte szopogatni a bőrét. A nő manőverezni
kezdett a csípőjével. Tudta, mit akart, hol akarta az ajkát. Oldalra döntötte a fejét,
és amikor a férfi ajkai a vénájához ért, felsikított.
A csípője előre hullámzott, majd vissza. A teste verejtékezett. A férfi
leereszkedett, cirógatott, lökött és húzta. Mennyei. Nyelve a vénáján siklott,
hosszú sima siklásokkal. – Ez az, amit akarsz?
– Igen. Igen. – Lihegte, nyöszörögte, csípőjét az övéhez dörgölte, miközben
belé nyomult.
– Vedd a vénám. – A szavak durva parancsként hatottak száraz ajkai közül. –
Ó, Istenkém! Kérlek, kérlek!
– Parisa, – siklott le az ajkairól. – Meg akarok állni, de képtelen vagyok rá.
Érzem, hogy időt kellene neked adnom, de nem megy. Isten segítsen meg!
A nő nyaka nedves volt, ahogy átlyukasztotta. A villanásnyi fájdalom
egyenesen a középpontjáig hatolt és összeszorult, ahogy követte a gyönyör és
épülni kezdett.
A sikolyai megtöltötték a párás fürdőszobát. A csípőjét hozzányomta, ahogy a
vérét a szájába szívta. Torka mélyéről felhördült, dörgő hangon, ami akár morgás
is lehetett, egy vadállat hangja, ami a férfi volt.
A férfi illata megemelkedett és összegyűlt az orrában.
Az orgazmus keményen csapott le a nőre, kiáltozott és sikoltott. A férfi folytatta
a pumpálást, most már gyorsan, morogva. Teste lassan hullámzott, ahogy
elengedte a vénáját, vállait hátrahúzta, míg csípőjével előre mozdult. Felkiáltott,
amikor a nőbe temetkezett, a farka erős és szilárd.
 Ismét elkapta egy orgazmus, a középpontja a férfi köré szorult. Ettől remegés
járta át a testét és a férfi megint felnyögött, ahogy előrehajolva a karjaival foglyul
ejtette a nőt. Felhúzta magához, újra és újra lökött, mígnem kielégült.
A férfi vállára döntötte a fejét, simogatta a hátát, a hegek puha hullámok voltak
ujjbegye alatt. A nő megérintette a nyakát, ahol a férfi szemfogai behatoltak.
– Csak egy kis vér van itt, – súgta.
– Amikor az agyarak visszahúzódnak, hátrahagynak egy kémiai anyagot, ami
lezárja a sebet. Bántottalak?
Hátrahúzódott és találkozott a pillantásuk. Egyik ujját végighúzta a férfi ajkán,
azt amelyik előtte a nőben volt. A férfi a szájába szívta az ujját és kavargó
érzékiséggel megnyalta.
Még az ízed is mandarin, küldte a férfi.
Ó, Antony! Ez… csodálatos volt. Te… csodálatos vagy.
Egy hirtelen cuppanással elengedte a nő ujját, majd mosolygott.
Elhúzta a nő nedves haját az arcából. – Mihez kezdjek veled?
A nő visszamosolygott, de a szíve fájt. – Nem tudom.
Hirtelen elárasztotta a tudás, hogy különböző dolgok választják el őket
egymástól. Bár beléhatolt és kielégítette, bár a nőbe élvezett, az élet szörnyű
dolgokat szabadított el az évek, évszázadok során. Hogy hidalnák át a szakadékot?
A férfival még mindig összekapcsolódtak, egy hatalmas súlyos jelenlét testének
középpontjában. Annyira jó volt. A nő lábai bokáinál összefonva még mindig
birtoklóan kulcsolódtak a derekára. Nem akarta elengedni a férfit. Félt, hagyni
elmenni. Amikor a kapcsolat megszakadt, még mindig igazi lesz?
Tudta, a múlt kísérti a férfit és aláásta magabiztosságát, hogy Rith képessége
elrabolta őt pont Antony ingatlanáról, amikor a férfi alig néhány jardnyira volt
tőle. Még akkor a nő tudta, tudta, hogy ez nem a teljes sztori volt.
És a nő története? Ó, Istenem! Nem akart így érezni.
Előre hajolt és még egyszer a férfi vállán pihentette a fejét. Égett a szeme.
Megsimogatta a cadroen-t, a harcos csatot, ami megtartotta a haját, aztán hagyta
ujjait vándorolni heges hátán. Mi történt, ami tönkretette bőre tökéletességét?
Megérdemelte a korbácsolást és vágást? Természetesen nem. A férfi karaktere
kőbevésett volt. Becsületes férfi. Semmit nem tehetett, amivel kiérdemelte volna
azokat a korbácsütéseket.
De hová tarthat mindez?
Arra gondolt, Antonynak éreznie kellett bizonytalanságát, de mégsem akarta
hangosan kimondani. Ehelyett leengedte a bokáit, hátradőlt, és kissé meglökte a
vállát. A nőre nézett és ledermedt. Kivonta rúdját a nő bölcsőjéből, aki alig tartott
vissza egy sóhajt. Hirtelen hideget érzett. És ürességet. Egyedüllétet.
De nem így volt vele ez mindig is?
A férfi mosolygott, habár ferdén, és leemelte a pultról. Visszacipelte a
zuhanyzóba, megfricskázta a fogantyúkat és egyszerre megindult mind a nyolc
fej. – Engedd, hogy megtisztítsalak.
 A nő felnézett rá. Francba, magas volt. És izmos. És elképesztő. Az
arckifejezése annyira lágy, így érthetően megint égni kezdett a szeme.
– Ne aggódj, – mondta. – Ez még nem jelenti, hogy össze kell házasodnunk
vagy ilyesmi.
Nagyszerű. Egyszerűen csodálatos. Továbbra is kedves srác marad. Nagyszerű.

***

Medichi annyira elszúrta. Száz százalékosan… elbaszta.

Ahogy sampont nyomott a tenyerébe és elkezdte felhabosítani, Parisa hátra
fordult, ő pedig a hajába tette a kezét, a szíve Rhode Island méretűre duzzadt.
Jézusom, miért érzett olyan sok mindent a nő iránt?
Az az átkozott breh-hedden volt, úgy dolgozott a testében, mint egy őrült tudós,
aki ismert minden gombot, amit meg kellett nyomni a libidója feltüzeléséhez. A
samponnak általában éles szaga volt, de tulajdonképpen most nem tudná
megmondani, mert az orra, az orrüregei és agya teljesen eltelt az ínycsiklandó
mandarinillattal. A nő egy gyümölcsös tál volt, amit fel akart falni.
Az ujjai a fejbőrén dolgoztak, a nő nyögött, a teste ismét folyékony lett. A férfi
próbálta megtartani a távolságot, mert a farka válaszolt az illatára, megint teljesen
kemény volt. Picsába, ha a nő látná most, miután épp csak kicsordulásig
megtöltötte, az ökle valószínűleg a férfi száján landolna.
– Antony, mire gondolsz? Már nem a sampont érzem, hanem csak a zsályát,
amit úgy árasztasz, mint egy fűszergyár.
A férfi kacagott. – Nos, jobb, ha hozzászoksz. Had öblítselek le. Hunyd le a
szemed! – A legközelebbi áramlat alá vezette és azon dolgozott, hogy teljesen
eltüntesse a buborékokat.
Szembefordult a férfival, tekintete az erekciójára esett. Egy része sürgetést
érzett, hogy eltakarja magát a nő kedvéért, de a másik része büszke volt arra, ami.
Csípője a nő irányába rándult. – Bocsánatot kellene kérnem, de…
Felnézett az arcára és ajkai szétváltak. Szemei elkerekedtek. Bármi volt az,
mindkét irányba működött. Arra számított Parisa szégyenkezni fog vele: általában
a viselkedése visszafogott volt. Láthatóan tévedett.
Nyöszörgött és zihált, ahogy a férfihoz ívelt. Mielőtt a férfi tiltakozhatott vagy
gondolkodhatott volna, vagy egyéb mást tehetett volna, a nőn volt a zuhanyfalnál,
belemerült a nőbe, aki vonaglott és körmeivel végig gereblyézett a hátán.
Nem tartott sokáig, de úgy tűnt a nőt nem zavarta különösebben, miközben a
plafonig sikoltott, ahogy a férfi elélvezett.
Aztán az ágyba vitte. Egymást átölelve elaludtak, karjai a nő körül. A férfi még
nem akart aludni. A fő hálószoba hatalmas volt, egyik oldalán dolgozószoba volt,
a többi a hátsó pázsitra nézett. A redőnyök kissé nyitva voltak, így láthatta, hogy
az ágyásokban lila lantana (sétányrózsa) és borszínű levendula virágzott. Sárga
verbéna tűnt ki az ágyásokból. Néhol hibiszkusz virított.
 A tájt karbantartó cég néhány személyzeti taggal együtt holnap egész nap a
birtokán lesznek. Hónapokkal ezelőtt Rith a takarító személyzet által jutott be,
ami lehetővé tette számára, hogy az orra elől rabolja el Parisát. Talán máshová
kellene vinni Parisát, amig a kertészek elmennek. Bár a birtoka hatalmas volt,
hozzá tartozott egy olajfaliget, néhány hold szőlő, és egy formális olasz kert sok
rejtett zuggal. Hogy lehetne teljesen biztos, hogy a személyzet minden tagja
távozott? Jobb biztonságra volt szüksége. Valakinek meg kellett figyelnie a
szolgáltató munkások érkezését és távozását. Annyira elfoglalta, hogy visszakapja
Parisát, hogy nem gondolta át, mit kellene tennie, amivel nagyobb biztonságban
tarthatná a nőt, amikor visszatér.
Picsába!
Semmiben és senkiben nem bízhatott, és átkozottul biztos, hogy Rith minden
lehetőséget megragad Parisa visszaszerzésére. Amikor a nő felé mozdult és
elégedetlen hangok hagyták el az ajkait, rápillantott. Szemei még csukva voltak,
a férfi pedig kíváncsi volt, hogy álmában is reagált-e az ő hirtelen előtörő vágyára.
Mély lélegzetet vett és nyugalomra kényszerítette magát. A nőn nyugtatta
tekintetét és a szíve megrándult, összeszorult. Mi a csuda történhetett, ami
lehetővé tette az áttörést? Hogy vált hirtelen képessé a nő kommunikációra vele,
főleg akkora távolságból, telepatikusan? Hogy maradhatott életben mégis?
Kiengedett egy gondterhes sóhajt, amely a háromhónapnyi keresés tortúrájától
volt terhes. A nő itt volt. Biztonságban. Otthon volt. Könnyek érintették a szemét.
Ellenállt az impulzusnak, hogy közelebb vonja, szorosabban tartsa, hogy lássa,
hogy szorosan magához préseli. Akkor soha többé nem válik el a nőtől. Annyira
helyesnek tűnt a nő jelenléte maga mellett… de hogy érzett a nő az ittlétével
kapcsolatban?
Korábban elhúzódott a férfitól, érezte a nő távolságtartását, hogy mélyen
visszahúzódott tőle. A nő egy szót sem szólt és ő sem kérdezte, de kérdés nélkül
is megértette: túl hamar jött ez a közelség, ez az intimitás.
Több módon is bajban volt, és úgy sejtette, a nő is.
Harcos telefonja rezgett. Lehúzta az éjjeliszekrény márvány pultjáról, ahol
általában tartani szokta, végigsimított az elején és beleszólt: – Medichi.
– Thorne akar jelenteni.
– Köszi, Carla. – Olyan csendben beszélt, ahogy csak tudott, de Parisa
mocorgott mellette. Az egyik könyökére emelkedett, a férfi pedig végig futtatta
kezét a nő nyírkos haján. – Ne haragudj, – mormogta. – Thorne.
Bólintott.
– Ott vagy, Medichi? – vakkantotta Thorne.
– Mondd!
– Visszamentünk. Gondolom sejtetted, az egész helyet kipucolták. De a
francba, az egész felszerelés világított, mintha épp lecsapoltak volna valakit.
– Ezt mondta Parisa is.
– A pletykák igazak voltak. Az a hely egy halál és visszatérő intézmény volt.
Vértasakok, tubusok, defibrillátorok. Egy modern kínzókamrát leltünk.
 Medichi lehunyta a szemét. Valami a mellkasában leomlott. – Volt bármiféle
dátum? Számítógép? Akármi? – A hangja szinte olyan érces, mint Thorne-é volt.
– Semmi átkozott dolog. Még egy nyom sem. Pár jármű parkolt hátul. Egy- két
kisteherautó. Ahogy vártuk, Rith felszívódott a szolgálókkal, a többi mindent
pedig átszállította egy másik biztonságos helyre. Mondd, hogy nem lepett meg,
az üres helyiség.
– Nem. Rith okos szemétláda.
– Sajnálom, Medichi.
– Köszönöm, hogy visszamentetek.
Hallott valami halk morgást, ami talán egy szívesen volt, de nem volt biztos.
Megszakadt a vonal. Thorne nem volt épp egy társalgós férfi.
A mellkasához nyomta a kártyaszerű mobilt.
– Mi történt? – kérdezte Parisa.
Lenézett a nőre, majd megölelte. – A harcosok visszamentek Mandalay-ba, de
mindenki eltűnt. Sajnálom.
Érezte a sóhaját, de hosszú ideig nem mondott semmit. A férfi végül
megkérdezte: – Jól vagy?
– Látni akarom Endellét.
– Rendben, – mondta, ám kényelmetlenül érezte magát.— Holnap. Talán
adhatnál magadnak egy kis időt, hogy leülepedjen. – Talán mindazok a dolgok
közül, amiket Parisa most akarhat, ilyen hamar Burma után, nem arra a kérésre
számított tőle, hogy látni akarja a Másik Föld Legfőbb adminisztrátorát.
– Nem, – mondta, miközben a nő ujjai a mellkas szőrzetével játszadoztak. –
Nem, valóban úgy gondoltam, hogy találkozni akarok vele, azonnal. Van néhány
dolog, amit el kell rendeznem.
Nem szerette, ahogy ez hangzott. – Oké. Ha ez az, amit szeretnél.
– Ezt akarom.
A férfi bólintott párszor, de úgy érezte, megdermedt. Vitatkozni akart a nővel,
ám hogy tehette volna?
Kiengedett egy sóhajt. – Elintézem.
A Központot hívta és Carla kapcsolta Legfőbb őnagyságát. Beleegyezett, hogy
találkozik Parisával egy óra múlva, de még odavakkantotta: Győződjön meg róla,
hogy ez alkalommal legyen rajta valami ruha. – A nő nevetése még a fülében
csengett, amikor kinyomta a telefont. Endelle osztozott Parisa természetfeletti
kukkolós tehetségében, akár szemtanúja volt Parisa megmentésének, akár Thorne
jelentett, amikor bejelentkezett. Akárhogy is, Endellenek volt a legrosszabb
humorérzéke, az időzítésről nem is beszélve.
Parisa felállt. – Na?
– Igen. Egy óra. – A nő félig ülő pozícióban maradt, amitől sajnos a nagyon is
csodálatos mellei szemmagasságba kerültek. Teste egy hatalmas rándulással
válaszolt.
Szemei elkerekedtek. – Az a zsálya…. – morogta a nő.
 A férfi megnyalta ajkait. A nő után nyúlt, de az kipattant az ágyból és a talpán
landolt. Magához rántotta a fekete lepedőt, jó szorosan maga köré tekerte, majd
rámutatott az ujjával. – Akarom. Nagyon is. De nincs rá időnk. El kell kezdenem
öltözködni.
Tűzgyorsaságú mozdulattal bólintott. – Hát persze. – De a lepedő, amit a nő
elvett, teljesen fedetlenül hagyta őt, s most ott állt teljesen ágaskodva. – Bocsi.
Nem igazán tudok ezen segíteni.
Eltakarta a szemét és elkezdett múmia stílusban az ajtó felé sétálni. – Még
mindig a másik szobában vannak a ruháim? Minden piperecikkem? – Az utolsó
héten, amikor a házban volt, Havily elvitte vásárolni. Tulajdonképpen egy teljes
gardrób várt rá a vendégszobában.
Azt kívánta bárcsak előrelátóan átvitte volna a nő összes dolgát a szobájába, de
minden gondolatával arra összpontosított, hogy hazavigye őt. – Igen, minden úgy
van, ahogy hagytad. – Felállt és az ölébe húzta takarót. – Most már illedelmes
vagyok – mondta, de mosolygott. Az illedelmes volt a megfelelő szó épp most,
amikor csak azon járt az esze, hogy fogja ezt végrehajtani ebben a dühöngően
merev állapotban?
A nő leeresztette a kezét és visszanézett rá. Elakadt a lélegzete.
– Mi az?
–Te… te olyan gyönyörű vagy így a hajaddal a vállad körül. Antony, annyira
csodálatos vagy. – Pillantása végigvándorolt a mellkasán, ő pedig befeszítette az
izmait. Ezután a nő halkan felnyögött.
Amikor mélyen a torka mélyéről hördült fel és elkezdte félretolni a takarót, a
nő kis nyikkanást hallatott, aztán kiiszkolt a hálószobából. A férfi hátra vetette
magát az ágyon. Szóval, mostantól ez így fog működni. A nőnek csak annyit kell
tennie, hogy bókol, egyszer vagy kétszer ránéz, ő pedig máris kész megragadni és
a hátára dobni.
Jézus Mária!

„A legnagyobb jutalom,
a szív képessége a szerelemre.”
Közmondások Gyűjteménye, Beatrice a Negyedikről

8. fejezet
Jean-Pierre a többi testvérrel együtt visszatért Burmából a Cave-be Metro
Phoenixbe. Sorra búcsúzott el tőlük. Csak amikor Kerrick maradt, ásított és azt
mondta, hogy egyenesen hazamegy Sedonába, hogy a nap többi részét alvással
töltse. Ami hazugság volt.
A háza előtti udvarra villant és egy pillanatig csak állt az illatos arizonai platánfa
alatt, de nem sokáig. Nem tudta pontosan mi ütött belé, de nyomasztó vágyat
érzett, hogy visszamenjen Rith házába, még ha csak pár percre is.
Visszavillant a tamarinfához Burmába, a kezébe csúsztatta a fegyverét a
fegyvertartóból. Még mindig dupla kupolájú köd borította az ingatlant. Lassú
kört tett, meggyőződött, hogy egyedül van.
Kiterjesztette természetfeletti hallását, de a békahangokat leszámítva, nem
hallott semmit. Bement a házba, ismét óvatosan hallgatózott és figyelt minden
árnyékot, halálvámpírokat vagy Rith-t kutatva, talán úgy döntöttek, visszatérnek
ide, amiről most már ők is tudják, hogy egy halál és feltámadás intézmény.
Ahogy átvágott a nappalin, lába alatt csikorgott a mahagóni padló.
Minden szobát leellenőrzött, egytől egyig, az illatra vadászott, ami akkor ejtette
rabul, amikor a Vér Testvériség tagjaival együtt visszatértek. Az illat olyan volt,
mint egy pékség, vagy egy francia cukrászda, mint a frissen sült vajas kenyér, vagy
talán a croissant.
De itt csak foghagymát és kurkumát érzett.
Felsóhajtott, miközben lement a hallba. Elért egy második kisebb hallba, ami az
alagsori lépcsőkhöz vezetett. Kitárta a lépcsőház ajtaját, még egyszer hangok,
vagy az ellenség után fülelt.
Semmit nem hallott.
Leguggolt, lassan, halkan, lépésről-lépésre leereszkedett a lépcsőn. A levegőbe
szimatolt és oui, ahogy korábban, megérezte a pékség illatát.
A lépcső alsó fokán jobbra, majd balra pillantott, aztán még egyszer. Senki nem
volt ott.
A levegőbe emelte az orrát, lehunyta szemét és csak lélegzett. Néhányszor az
orrán keresztül mélyen beszívta, és állathoz hasonlóan szaglászta a levegőt. A
férfi un peu szédülést érzett.
A legnagyobb szoba a lépcsővel szemközt volt és még mindig volt benne néhány
orvosi felszerelés: egy kerekesszék, két állvány lógó véres, vagy folyadékos
tasakokkal, még a gyűlölt defibrillátor is.
Mon dieu, a horror, amit ezek a nők elviseltek. Medichi beszélt nekik az
egyikükről – Fionáról –, aki Bostonból származott a késői tizenkilencedik
századból. Öklét a mellkasára tette. A nő szíve hogy élt túl ilyen sok traumát a
szörnyű évtizedek alatt? Nem értette meg a nő lelki erejét, újra és újra túlélte a
megölését és felélesztését.
Tőle nem messze megrezdült a levegő. Francba! Nem kellett volna visszatérnie.
Keményen fogta a kardját, miközben szembefordult az új ellenségével – de csak
Thorne volt az.
- Mi a faszt csinálsz te itt? – ordította Thorne. Mogorva tekintettel meredt Jean-
Pierre-re. – És átkozottul biztos vagyok, nem emlékszem, hogy engedélyt kértél
volna a visszatéréshez. Most két kérdés is a válaszodra vár.
Jean-Pierre nem mondott neki semmit. – Nem tudom, miért jöttem vissza –
mondta. – Elégedetlen voltam és éreztem a kényszert, hogy visszajöjjek. Talán
elnéztünk valamit.
Thorne körbenézett és megcsóválta a fejét. – Nekem is ugyanaz az átkozott
érzésem van. Endelle azt akarta jöjjek és nézzek szét még egyszer, de az istenit
Jean-Pierre, neked velem kellene először egyeztetned.
Engedtél volna eljönni?
- Nem – vakkantotta Thorne, amit egész nap sokszor csinált.
Jean-Pierre csupán mosolygott és megvonta a vállát.
Thorne is így tett. Olyan volt nekik, mint a chef-jük, a főnökük, a vezetőjük. Élénk
vérmérséklete volt, de a dühe olyan gyorsan eltűnt, mint a fény.
Hát, most, hogy te is itt vagy, együtt is körülnézhetnénk.
Jean-Pierre kihasználta az idejét. Bement minden zárkába, és minden egyes
zárkát követően egyre súlyosabbá vált a lelke. Egyre csak nőtt és nőtt benne a
düh. Dühöngött a szörnyű dolgok miatt, amiket azokkal az ártatlan nőkkel vittek
véghez.
Amikor elért az utolsó cellához, a kenyér – nem, sokkal inkább croissant – íze
átitatta a helyiséget, de nem tudta, miért. Volt fent egy nyílás, de ez mindegyik
cellára igaz volt. Valaki mostanában sütött? Ha így volt, akkor miért nincs
mindegyik szobának ilyen illata?
Annyit tudott, hogy maradni akart, közel lenni az illathoz.
- Mi az? – kérdezte Thorne.
Jean-Pierre megfordult és a férfira nézett. Thorne csípőre tett kézzel az ajtóban
állt. Mogorva volt, mint mindig, mogyoróbarna szeme vörös és annyira szomorú.
Rettenetes terhet cipelt. Jean-Pierre-nek nem állt szándékában tovább tetézni az
aggodalmait.
- Rien, – válaszolta. – Semmit nem találtam.
És ez volt az igazság. Semmit, kivéve a croissant illatát, aminek semmi értelme
nem volt a borzalmas várbörtönben.
***
Parisa épp csak belebújt a tiszta melltartóba és alsóneműbe, amikor kopogás
hallatszott az ajtón, de gyenge volt, nem olyan, mint Medichié.
- Ki az?
- Havily. Bemehetek?
Valami Parisa bensőjében felmelegedett, mintha valaki tüzet gyújtott volna egy
fazék alatt. – Csak egy pillanat. – Kutatott és lelt is egy fekete selyem köntöst a
ruhatárában. Belebújt, ahogy átvágott a szobán. Az ajtót kinyitva mosolygott.
Karjaiba zárva, Havily legalább két tucatnyi rózsát cipelt egy hatalmas vázában. –
Itthon vagy – sikította. Kinyújtotta szabad karját.
Parisa könnyekben tört ki és az üdvözlő ölelésbe zuhant. Havily közel húzta és ő
is szipogott.
- Tönkreteszed a gyönyörű sminked. – Havily mindig úgy nézett ki, mint aki a
Vogue címlapjáról lépett le. Ralph Laurent viselt, dús vörös haja a válla körül
hullámzott.
- Hiányoztál, barátném. Nem volt kivel repülnöm. – Sóhajtott, miközben
eleresztette Parisát. Bemenve a szobába, folytatta tovább a témát. – Alisonnak
még mindig nincsenek meg a szárnyai és emellett igazán terhes, amit most érez
is. De még ha megvolnának a szárnyai, Kerrick biztos hisztizne.
Parisa kacagott és becsukta az ajtót mögöttük. Nagyon nehéz volt elképzelni az
egyik Vér Harcost, amint bármit is csinál, ami hisztihez hasonló. Esetleg
dühtornádóvá válik, de a hiszti?
- Hogy vagytok Marcussal?
Havily körülnézett a szobában és az asztal felé indult az ablak mellett. Oda tette
a vázát. Aztán hátranézett Parisára. – Még mindig ebben a szobában maradsz?
Parisa érezte, hogy elönti arcát a hő. – Nem tudom… nem. Gondolom nem. –
Megrázta a fejét. – Amíg itt vagyok, a hall végén leszek. – Medichi szobája felé
mutatott.
Havily mellkasa felemelkedett majd visszasüllyedt a sóhajtól. – Sejtettem, hogy
így lesz. Örülök. Parisa, nagyon szenvedett. Tudtad, hogy limoncellot kezdett
inni?
Bólintott. – Egyszer-kétszer láttam. – Tekintete eltávolodott Havilytől, az elméje
kissé elhomályosult. – Rájöttem, hogy képtelen vagyok annyiszor kukkolni őt,
amennyiszer szerettem volna, de nem azért, mert nem voltam rá képes, hanem
mert annyira fájdalmas volt nézni őt, s közben képtelen voltam beszélni hozzá.
Ebbe a rutinba estünk, akkor kukkoltam, amikor már ágyban voltam, ő pedig túl
volt az esti harcon.
Nem vette észre, hogy Havily átvágott a szobán, amíg meg nem érezte egyik
karját a vállán. Havily egy hatalmas ölelésbe vonta, s hosszú ideig tartotta.
Végül elhúzódott. – Van egy dolog, amiről muszáj tudnom. Bántottak? Rith
bántott téged? – Hangja karcos és nyers.
Parisa tudta, hogy mindenki agyában megfordult. – Nem erőszakoltak meg. Azt
hittem, hogy igen, azt hittem ez lesz az első parancs. Minden nő erre gondol,
amikor a rosszfiú kezei közé kerül. De nem tették meg. Nem tudom, miért.
Igazság szerint, azt sem tudom Greaves, vagy Rith miért engedte meg az életben
maradásomat.
Havily lassan megcsóválta a fejét. – Egyikre se tudom a választ. Mi… Nem hittem,
hogy visszatérsz. Annyiszor próbáltak megtalálni. – Aztán egy mosoly öntötte el
Havily kedves arcát.
- Mi van? – kérdezte Parisa.
- Csak olyan boldog vagyok, hogy itthon vagy. – Megint megtelt a szeme
könnyekkel, s Parisa ismét az ölelésében volt. De amikor elhúzódott, Parisa azt
mondta: – Találkozni fogok Endellével. Ezért kezdtem el készülődni.
- Mondta, hogy mész. Ezért gondoltam, hogy először ide jövök. Úgy gondoltam,
ha Endellével találkozol, akkor esetleg elviselsz egy látogatást tőlem.
Parisa kacagott. – Át fogok lépni, Hav. Eddig nem tettem, eddig nem voltam….
felkészülve. De most meg kell találnom őket. Fel kell kutatnom őket. Szerintem,
meg tudnám őket keresni, mert találkoztam egyikükkel, egy Fiona nevű nővel. A
nő mondta, hogy közel száz éve H és F szolga.
- H és F?
- Halál és feltámadás. Így hívják, mert lecsapolják a vérüket, összegyűjtik, majd
visszahozzák őket az életbe.
Havily szeme összeszűkült. – Ó, istenem! Akkor igaz.
Parisa bólintott, de nem számított a könnyekre Havily szemében. Mire voltak jók
a könnyek? Le kellett magát foglalni, felkészíteni önmagát és megtalálni a nőket.
– Most már készülődnöm kell, de később találkozunk?
- Hát, persze. Át kell öltöznöm és a palotába megyek. Négy óta Endellével
dolgoztam a sötét foltban.
Parisa bólintott. A sötét folt kritikus volt a háború kimenetelében, és csak Endelle
asszony és Havily rendelkezik ezzel a képességgel. Ez azt jelentette, hogy ketté
tudtak oszlani, a másik részük egy olyan területen utazott, amit sötét foltnak
neveztek, és Greavesre vadásztak. A munka bonyolult és unalmas volt, de amikor
meglelték, a férfi mindig halálvámpírokat toborzott Metro Phoenixben. A
legtöbb halálvámpírját Endelle és Havily leszerelte, a maradékkal a Vér Harcosai
minden éjjel megküzdenek.
Havily puszit fújt, majd felemelte a kezét és eltűnt.
Parisa hátralép. Megfeledkezett róla, milyen gyakran csinálták ezt. Az elmúlt
három hónapban senki nem dematerializálódott a közelében, még Rith sem.
A ruhatárához ment és kinyitotta az ajtót, hogy benézzen a gardróbjába. A ruhák
felén még ott volt az árcédula. Úgy tűnt, mintha száz éve vásároltak volna
Havilyvel.
Egy pillanatra megállt és megdörzsölte az állát. Wow. Otthon volt – fogjuk rá.
Visszatért Medichi villájába, de van egy másik otthona a Halandók Földjén
Peoriában, Phoenix szomszédságában. Az otthona szinte négy hónapja üres,
attól a pillanattól, amikor Marcus és Havily először öltött testet az udvarában,
hogy meglátogassák és megvédjék. Ő teljesen leengedte a szárnyait és meztelen
volt. Nem sokkal később érkezett Crace, hogy megölje.
Legalább Luken harcos megölte Crace-t, hála istennek, de mindig arra a
következtetésre jutott, hogy ő nem háborúra termett.
Aztán Rith rabul ejtette abban a fehérre meszelt olívasajtoló házban.
Erősen megrázta magát és átcsúsztatta fején a blúzt. Ő most itt volt, gondolatai
és az élete drámaian megváltozott, arra készült, hogy szembenézzen a bolygó
legerősebb átlépettjével, a nővel, aki egy méregzsák.
Kiegyenesítette a gerincét és talált egy fekete selyem ceruzaszoknyát. Nem akart
találkozni Endelle asszonnyal; nem, mikor komoly volt az ok amiért fel kellett
keresni azt az asszonyt, aki semmit nem ad fel küzdelem nélkül.
***
A háború megváltoztatja az embert.
Endelle lenézett a túlélőre, alias Parisa Lovejoyra. Kedves szeme volt – nem
levendula, nem rózsa, hanem a kettő között. Ametiszt.
Parisát három hónappal ezelőtt ragadták el a villából, akkor még egy naiv,
rettegő, legyőzött fiatal nő volt. Ám tűzzel a szemében tért vissza, aminek semmi
köze nem volt a háta mögött lévő harcoshoz.
Endelle Medichire tekintett. Az állkapcsa kőkemény volt.
Huh. A pár veszekedett.
Úgy tűnik ma szinte járvány a veszekedés a breh-párok között. Alison Jimmy
Choo cipőt vágott Kerrickhez, tojás nagyságú púpot hagyva hátra, ami pár órán
keresztül volt látható, míg a férfi normális természetfeletti gyógyulási képessége
eltüntette. Havily a legtöbbször az iPhone-ján keresztül üvöltözik Marcussal,
valami olyasmiről, hogy muszáj kiképeznie kardok, kések és fegyverek
használatára. Marcus ódzkodott ettől. Hagyja a férfinak, aki meg akarta védeni a
nőjét, de nem adja meg neki azokat a fegyvereket, amikkel megvédheti önmagát,
ha az az anyaszomorító nem lenne a közelében.
És úgy tűnik már a legutóbbi páros is beleesett a breh-hedden-be, már egymás
torkának ugrottak, metaforikusan és fizikálisan is, mert, wow, Parisának egy
harapás van a nyakán. Jézus Krisztus!
Az arca kipirult. Jól nézett ki, mint akit rendesen megdugtak. A nőnek igazán nem
kellene elégedetlenkedni, de teljesen feltüzelve jött ide.
- Akkor ezt akarod, Parisa? – kérdezte Endelle. Vicces, hogy amikor valakinek
kavics került a cipőjébe, akkor képes megnyugodni és koncentrálni.
Parisa megemelte az állát. – Azonnal át akarok lépni. Semmi ceremónia, csak
adjon egy pár szemfogat, hogy nekifogjak, amit meg kell tennem.
Endelle igyekezett nem mosolyogni, de bajban volt. Szóval a kis könyvtárosuk
elhatározásra jutott, a többiek pedig megbaszhatják magukat. Szerette a
spirituszt. Pokolba, még jóvá is hagyta. Az átlépés nem kislányoknak való. És az
elrablása előtt Parisában sokkal több volt a nőies-picsogós oldal, mint amivel
Endelle megelégedett. De itt és most, a nő golyókat növesztett.
Ja, Endelle jóváhagyta. – És mit kell tenned, ami miatt a mancsa a derekad köré
fonódott?
- Vissza kell mennem értük.
- Burmába?
Parisa összeszorította a száját. Néhányszor még szinte sárkányszerűen az orrán
át lélegzett. Aztán elindult Endelle felé, karjait széttárta egy lábnyira, melyek
egyenesen a nő előtt voltak, mintha egyszerre akarná megrázni Endelle kezét.
Talán kipróbált egy Frankenstein megszemélyesítést? Endelle teljesen biztos
volt, hogy egyik sem állt szándékában.
Kissé meglepődött, amikor ‒ Parisa elég közel ért hozzá, hogy egyenesen előtt
álljon ‒ egy kinyújtott kéz landolt arcának mindkét oldalán. Parisa hátra tolta
Endelle sárga nimfapapagáj tollas homlokpántját. Az ametiszt szemek lezárultak,
Endelle pedig kemény nyomást érzett elméjében. Nem hitte ténylegesen, hogy
a könyvtáros kárt tehet benne, így leengedte pajzsait.
De, valójában nem kellett volna megtennie. A képek először úgy siklottak be az
elméjébe, mint a penge. Emlékeztetni kellett önmagát a nyugalomra, és hagyta
tovább áramlani azokat. A kurva életbe, a szárnyas halandónak volt hatalma.
Endelle megnyugodott, a megosztott emlékek lelassultak. Kezdd elölről, küldte
Endelle.
Parisa mély lélegzetet vett, majd a képek megszűntek. Majd ismét feltűntek,
kezdve egy világoskék flanelpizsama-nadrágos és sötétkék topos fiatal nővel, aki
átrohan a zöld gyepen és Parisa segítségéért könyörög. Majd szembeszáll azzal a
rohadt Rith-szel. Később, Parisa a nő nevével az ajkain ébredt fel, Fiona.
Ekkor vette kezdetét a rémálom. Endelle gyomra lesüllyedt, kemény csomóba
szorult. Végignézte az egész műsort, az üvegfalakat a kőbörtönben, ahol minden
egyes nő élt, aztán a fókusz Fionára váltott, akit egy asztalhoz kötöztek, halott
volt, tényleg halott. Üveges szemek, kék ajkak, fehér arcszín. De a technikusok
visszahozták, lecsapoltak egy tasak vért, aztán a defibrillátort használták.
A végén Fiona ismét lélegzett, vért kényszerítettek le az ajkain, és…. szent ég, az
egy orgazmus volt?
Amikor már egyedül feküdt a cellájában, véget értek a képek.
Parisa elhúzódott. Szembekerült Endelle tekintetével, de a könnyek lefolytak az
arcán. Endelle nem tétovázott, még egy apró másodpercre sem. Megragadta
Parisát és karjai közé zárta. Hagyta sírni, ám nem gondolta őt kevesebbnek. Egész
idő alatt Medichire meredt a fiatal nő feje fölött.
Még kissé Endelle szemei is benedvesedtek, könnyei Parisa fejére potyogtak. –
Nem tudtam – suttogta Parisa. – Három hónapig voltam ott, és nem tudtam.
Nem sejtettem. – Ugyan azok a szavak áradtak újra és újra.
Évtizedek óta hallotta a pletykákat, hogy Greaves nőkkel kísérletezik,
vérrabszolgává változtatja őket, de sosem gondolta, hogy ez lehetséges. Arra a
kis adag vérre gondolt, amit Fionának muszáj volt meginnia. Kétségtelen,
Greavesnek meg kellett osztania a vérét a donorokkal, nemcsak, hogy életben
tartsa őket, de segített visszatérni nekik a halálból. A természetfeletti hatalom
növekedésével egy átlépett vére helyreállító tulajdonságokat is nyert.
Amikor már nem remegett és sírt többé, Parisa elhúzódott Endellétől. Még
egyszer összeakadt a pillantásuk, de a nő szeme vörös, az orra pedig duzzadt.
Endelle megjelenített egy szövetet a kezében a mögötte lévő asztalról, majd
átnyújtotta a fiatalasszonynak.
Parisa megköszönte, s kifújta az orrát. – A harcosok visszamentek a nőkért, de
csak néhány orvosi eszközt hagytak hátra.
Medichi közelebb húzódott. – Semmi jel nem volt, merre mehettek. Még egy
követni való nyom sem. Valószínűbb, hogy teherautóval egy közeli helyre vitte
őket, mint hogy máshová tűnt volna el velük.
Van értelme. Én is ezt csinálnám. – Lenézett Parisára, majd a nő álla alá siklott az
ujja. – Hogy javasolhatod, hogy megteszel valamit, amire a harcosaim sem voltak
képesek? Hogyan találnád meg őket?
Szipogott és kifújta az orrát. – Leskelődöm utánuk. Nos, nem mindegyikük, csak
Fiona, a sötétkék topos nő után.
- És aztán?
– Még nem találtam ki mindent, de tennünk kell valamit. Most, hogy láttam a
horrort, amit elviselnek, nem állok le, amíg mindannyiukat biztonságosan ide
nem hozzuk.
- És ezért tolod előre az átlépési ceremóniát?
- Igen. Hát persze.
Endelle bólintott. Medichire nézett, de a sziklakeménységű állkapocs még a
helyén volt. – Mit gondol?
A férfi pillantása Parisára esett, néhányszor megmozgatta állkapcsát. –
Egyetértek és jóváhagyom, hogy a kukkoló képességét felhasználva mérjük be
Fionát, próbáljon meg kapcsolatba lépni a nővel, de ő arról beszél, hogy önmaga
csinálja végig az egészet. Csak erről beszélt az elmúlt órában. Szerintem ez
hülyeség.
- Miért? – kérdezte Endelle. Gyötörte a férfit, mert néha nagyszerű móka volt
figyelni, ahogy az egyik harcosa bekattan.
- Miért? – mennydörögte a férfi.
Á, itt is volt.
Az arca sötét, dühtől vöröslött. Különösen imádta, ahogy Parisa megmozdulva
haragos tekintetet vetett a férfira. Még a kezét is csípőre tette.
- Igen, Medichi Harcos, miért? – Még Parisa hangja is megerősödött három
hónap alatt.
A férfi nekiindult. Őrült sebességgel mozgott. Csak azt csodálta, hogy füstcsíkot
nem húzott maga után. – Épp csak visszakaptam! – ordította. Parisa irányába
dobta a kezét. – Tudja, milyen volt nekem ez az elmúlt három hónap? – Lépés
közben lefagyott.
- Szar – ordította. Kivette a cadroen-t a hajából és nekidobta a sík üveges
ablaknak. Jó dobás volt, valószínűleg valami kárt is okozhatott volna, de golyóálló
üveget tetetett be, miután a legutolsó alkalommal eleresztette az indulatait. A
legfelső emeleten voltak, Krisztus szerelmére, és még az üvegező cégnek is egy
hétig tartott, pedig ők természetfeletti képességekkel rendelkező embereket is
alkalmaztak, akik tudtak lebegni – és Phoenixben nyár volt. Szóval ja, golyóálló
üveg.
A férfi bőrből és orrszarvú agyarból készült cadroen-je a legközelebbi zebrabőrre
pottyant. – Túlságosan hamar beszélünk róla. Túl dühös vagyok.
Visszafordult Parisához. Közel ment és elkapta az egyik könyökénél fogva. –
Tudom, hogy őrültként viselkedek, de nem akarlak ismét elveszíteni, megérted
ezt? És már a gondolat, hogy valahol Rith közelében vagy… – Lehunyta a szemét,
az orrán keresztül hosszan, mélyen szívta be a levegőt. – Az egész helyzet
őrületbe kerget.
- Ja, azt felfogtam. De talán most közelebb kerültünk, hogy megértsük. – Parisa
halálos arckifejezéssel figyelte.
Endelle tökéletesen rálátott a nő profiljára. Mi ez az egész a breh-ekkel? Fenébe,
mindegyik annyira gyönyörű volt. De talán ez volt a legkevesebb, amit ezek a
férfiak megérdemeltek, amiért minden éjjel az életüket kockáztatták.
- Antony, többé nem vagy felelős értem. Úgy döntöttem, átlépek. Az elmúlt
három hónapot egy igazán furcsa fogságban töltöttem, de egyúttal sok mindent
megtanultam erről a világról. Rith-nek volt könyvtára, az egyik könyv, amit
elolvastam Philippe Reynardtól a Tanulmány az átlépésről. Ismered?
Medichi bólintott. – Egy kicsit nagyképű, de a legtöbb tény igaz.
- Reynard egyik nézete erről a világról a szolgálat, és ez az egyik dolog, amiben
egyet kell vele értenem. Tudom, hogy hatalmas ajándékokat kaptam, de veletek
együtt akarok működni, ki akarom venni a részem. De ennél mégis többről van
szó. Tudod mit gyűlöltem a legjobban, amíg Rith irányítása alatt voltam?
Megrázta a fejét. Tekintete nyugtalanul cikázott, mintha nem tudná, felfogja-e
majd, amit mond következőnek. Endelle magát megfeszítve várta a másik
kitörést.
- Azt utáltam a legjobban, hogy nem voltam képes eljönni – elég fizikai ereje volt
fölöttem, hogy képtelen legyek elszökni. És sosem korlátoztak zárakkal,
láncokkal, kötelekkel vagy bármivel. Az ajtók mindig nyitva álltak, így a friss
levegő átjárta a házat. A ködkupolán annyira egyszerű volt áthatolni, mint ahogy
azt te is nagyon jól tudod, de nekem mégsem volt meg a jártasságom, hogy
eljöjjek.
- Ha rendelkeznék néhánnyal a képességeidből, például a repülőtehetségeddel,
átrepülhettem volna a ködön, bárhová elmehettem volna, bármit csinálhattam
volna. Ha lett volna néhány harci képességem, használhattam volna néhányat az
éles tőrök közül, amiket a konyhában tartott és jó hasznát vettem volna. Talán
nem is számított volna, mert kiváló természetfeletti képességekkel rendelkezett,
de legalább megpróbálhattam volna. Még csak próbálkozni sem voltam képes,
Antony!
Endelle tudta, hogy tátott szájjal bámult. Parisa meggyőzően érvelt, s Endelle
egyetértett a nővel. De az felkeltette a figyelmét, ahogyan a keresztnevén
szólította Medichit, mintha egész életében ezt csinálta volna. Valami okból ez a
frászt is ráhozta.
Összefonta mellkasa előtt a karjait és megszólalt: – Csak hogy tudd, peoriai
szárnyas lény, beleszólásom van abba mit csinálsz és nem csinálsz, amint átlépsz.
Azzal Parisa felé fordult, ametiszt szemei elkerekedtek.
- Meg akarja tiltani, hogy felfegyverezzem magam, vagy hogy a H és F szolgák
után eredjek?
Endelle teljesen mellékvágányra terelődött. – H és F?
–Halál és feltámadás. Tökéletes jelző. Fiona így nevezte. A nők meghalnak, majd
a defibrillátorokkal visszahozzák őket.
–Jézusom! – Endellét ismét rosszullét környékezte. Visszatért az íróasztalához,
csípőjét a szélének döntötte. A szőrmétől, amit viselt, viszketett, karjának
mindkét oldalát vakarta. – Picsába, szerintem allergiás vagyok erre a szőrmére.
- Mi az? – Parisa és Medici kórusban kérdezte, mindketten az orrukat ráncolták.
- Mosómedveféle. Arizonában vagyunk. Beszélnem kell majd az
állatkitömőmmel.
- Állattömő? – kérdezte Medichi. – Úgy érti prémkereskedő?
A hüvelykujját becsúsztatta a mellény alá és megrántotta. – Nem, úgy értem
állattömő. Nem gondolja, hogy egy egyszerű szőrmekereskedő elérhetné ezt a
szart, ugye? – Kifújta a levegőt. – Oké, egyszerre egy kibaszott dologgal
foglalkozzunk. Parisa, elfogadjuk az átlépésed, de meglesz a ceremóniád,
tanúkkal együtt. A COPASS-nak megvannak a szabályai. És mert Őrangyalod van,
a pasid itt – hüvelykujjával Medichi felé bökött – nekem kell levezetni a
ceremóniát. – Elnézett mellettük és elkiáltotta magát: – Alison!
Néhány pillanattal később a szőke szépség, Kerrick Harcos breh-je jelent meg az
ajtóban. Sötét karikák voltak a mindig kedves kék és arannyal szegélyezett szeme
körül, de fogait összeszorította, kezét a túl-nagy-hasán tartotta, ahol a hét
hónapos gyermeke élt.
- Talán ikrek vannak a kemencében – mondta Endelle bizalmatlanul figyelve a nő
hasát.
Alison átlépte a küszöböt, de nem zárta be az ajtót.
- Az orvos négy hónap alatt csak egy szívhangot talált. Ha ketten lennének, akkor
kettőt vett volna észre. Higgyen nekem, a nő minden módon dolgozott a hasam
felett. Ez a kicsi csak nagyon aktív, és én őszintén Kerricket hibáztatom miatta.
Túl erőteljes. Sosem kellett volna összekötődnöm vele. – A nő még csak nem is
mosolygott, amikor mindezt elmondta.
Alison azonnal megbillent és most kissé ingerlékeny volt. Ow, túl rossz!
És ismét, Endelle azon igyekezett, hogy ne nevessen. – Oké, mindegy. Figyelj!
Parisa átlép. Szervezd meg a szertartást ma este ötre a palotába.
Megvacsorázunk mielőtt a harcosok eltűnnek. Világos?
–Világos – motyogta a nő, miközben elfordult. Bezárult mögötte az ajtó. Francba,
még csak nem is üdvözölte Parisát. A terhesség tényleg a legjobbat hozza ki ebből
az általában nyugodt, mi-vagyunk-a-világ tanácsadóból.
Medichi megdermedt és csendesen kérdezte: – Mi folyik itt?
Endelle vállat vont. – Franc tudja. Mostanában igazi picsaként viselkedik és nem,
nem tudom miért. Sosem voltam terhes. Nem is akartam. De legalább majd
visszaszerzi az alakját. Ez az egyik csodálatos haszna az átlépésnek. – Parisára
pillantott, összevonta szemöldökét. – Remélem védekeznek.
A nőben volt annyi jóindulat, hogy skarlátvörös lett. Aztán szemei kerekre
tágultak, ahogy belegondolt a helyzetbe. Fergeteges. Medichi a mennyezetet
bámulta, a berakott spot-lámpákat tanulmányozta.
- Rendben, tűnés az irodámból. Találkozunk ma öt órakor.
- Köszönjük, Endelle asszony!
- Mindegy, átlépőjelölt, csak használja a fejét. Itt mindössze egyetlen zsémbes
terhes asszonyt tűrök meg. – Megkerülte az asztalát, arra gondolt, jobb volna
leellenőrizni az e-mailjeit, aztán úgy döntött, ad egy kis tanácsot Medichinek. –
És Harcos, Krisztus szerelmére, vegyen gumit. – Arra gondolva fordult meg, hogy
talán ki kellene bővítenie a témát, de a pár már nem volt ott.
- Idióták – morogta.
Megkerülve az asztalt helyet foglalt kellemes vezetői székében. Nekidőlt az
appaloosa lóbőrnek, amivel leterítette a háttámlát.
Francba. Meghaló és feltámadó szolgák.
Nagyszerű. Egyszerűen kibaszott nagyszerű.
Nem aggódott eleget Stannett próféciája miatt a közelgő háborúról, ami minden
háború végét jelentette?
De, amikor már minden elhangzott és mindent megtettek, Greaves létrehozott
egy olyan orvosi rendszert, amivel képes rendszeresen összegyűjteni a haldokló
vért, ami betegesen zseniális volt. Hát ja, a H és F szolgaság teljesen érthetővé
vált. Hogy egyezhet bele annyi Felsőadminisztrátor és COPASS tag a haldokló vér
függőségbe, anélkül hogy lehetővé tenne egy könnyű módszert, ami nem foglalja
magába annyi ember meggyilkolását? Egy rakás rojtos seggű, istenverte
kibaszott álszent. Rengeteg okból gyűlölte Greavest, de megesküdött, hogy
ezeket az álszenteket még jobban – azokat, akik haldokló vért vesznek, mert nem
kell részt venniük sem a mészárlásban, sem a rabszolgák begyűjtésében.
Picsába.
***
Óvszerek.
Micsoda egy kezdő hiba.
Medichi a villája előcsarnokában állt, nem nézett Parisára. Kezét végig húzta a
haján, aztán elvette a kezét és lenézett rá. Endelle irodájában hagyta a cadroen-
jét. A szemét forgatta. Mindegy. Átvetette válla felett a haját, hogy lelógjon a
hátán.
Parisára pillantott. A színe nem sokat lanyhult. Az arca még mindig rikító
rózsaszín és a sötét fapadlóra meredt.
- Talán vissza kellene mennem a vendégszobába – szólalt meg a nő.
A férfi beszívta a levegőt, ami úgy hangzott, mintha valaki egy állatot fojtogatott
volna. – Nem – érkezett félig morgásként, félig sziszegésként.
Felnézett a férfira, majd tett egy lépést hátra. A mellkasához szorította a kezét.
- Antony!
Lehunyta a szemét, majd elfordult a nőtől. – Sajnálom. Csak a breh-hedden
ütötte fel a csúf fejét. - Én… én, csak megvannak bennem ezek az ösztönök, amik
egyre tovább erősödnek. Tudod, mint, hogy be akarlak zárni a hálószobámba és
sosem engednélek ki onnan – több okból sem. – Megmerevedett, amikor
felfogta mit is mondott.
Visszaperdült a nőhöz. – Parisa, annyira sajnálom. Nem úgy értettem… sosem
tenném meg veled. – Megállt.
Kísértetiesen fehér árny vette át az előző arcszíne helyét a nő arcán. Tekintete
visszaesett a padlóra, de most ide-oda cikázott. – Tudom, hogy nem tennél ilyet.
Ez mindkettőnknél egyfajta beállítódás. Visszatértem ide és át akarok lépni, de…
– a férfi emelte tekintetét – nem tudom, hová tartozok, mégis hol kellene élnem.
HA jól sejtem, mi ketten randizunk. Elmondtam Havilynek, hogy a te szobádban
aludtam, de valójában nekünk nem is kellene ezt tennünk, nem igaz? Mármint,
nem tudok csak úgy összeköltözni veled. Semmit sem tudok rólad. Azt tudom,
hogy megbízom benned. Hát persze, hogy megbízom benned.
A homlokát ráncolta, majd kimondta. – Először túl kell jutnom a ceremónián,
aztán edzeni akarok. Tudom, hogy Kerrick gyakorolt Alisonnal. Gondolom,
nekem is hasonlóan kellene tennem. Nem tudom. – Homlokára tette a kezét,
majd elfordult a férfitól.
Medichi még mindig egy helyben állt, attól tartott, ha csak egy lépést is tesz
jobbra vagy balra, a nő otthagyná, úgy döntene, bárhol máshol él, csak nem az ő
fedele alatt, ezt pedig nem tehette meg. A nő borzasztóan szenvedett, de ő is.
Hogy magyarázhatná el neki, hogy a breh-hedden volt az ő saját börtöne, hogy
nem ugyanaz a férfi volt az eltelt három hónap alatt, hogy a nő iránti aggodalom
felemésztette az elméjét, a szívét, minden ébren töltött pillanatát? Egész idő
alatt, csak egyetlen egy gondolata volt, kerüljön bármibe, de visszaszerzi a nőt.
Most visszajött és érezte, amint egyre távolabb lebeg tőle.
Próbált észszerű lenni, meglelni a racionális gondolatait, de a félelem úgy
cikázott a bőrén, mint az elektromosság. Még az állkapcsát is összeszorította és
csukva tartotta. Tudta, hogy a nőnek térre van szüksége. Tér kellene neki. De, ha
nem osztotta volna meg vele a hálószobáját, ha nem aludt volna az ágyában, ha
nem hagyta volna, hogy érezze maga mellett a súlyát, ha a keze nem nyúlt volna
ki a férfiért éjszaka, ha a teste nem tapadt hozzá… ja, úgy gondolta, hogy akkor
megőrült volna.
- Nincs jogom megkérdezni – mondta a férfi, a hangja valamiképpen
átpréselődött szorosan tartott állkapcsán. – De, maradnál legalább néhány
napig? Kérlek! – Nyelt egyet. Egy szikla szállásolta el magát a férfi torkában. – Ne
menj!
Felnézett a férfira és hunyorgott. A nő lemerevedett. Kedves szemei kitágultak.
Nem úgy nézett ki, mint aki képes lélegezni. – Nem akarok menni – suttogta. –
De…
- Kérlek! – Ez egy suttogó háború volt.
Lassan fordult a férfihoz. Kutatta a tekintetét, majd kezét a férfi arcára helyezte.
Imádta, hogy a nő magas volt. Magas sarkúban nem sok kellene, hogy utolérje a
férfit. Tenyere hűvös volt a bőrén. Könnyek csillogtak a szemében. – Én… én egy
percre elfelejtettem, neked milyen volt mindez, de már emlékszem. Nem lennék
olyan könyörtelen, hogy pont most sétáljak ki.
- Minden éjszaka figyeltelek, emlékszel? Úgy értem minden reggel. Mármint
nekem éjjel volt, de neked reggel. Minden este elmondtad, mit tettél, hogy rám
találj, hol jártál mindeközben. Reményt adtál, az a remény tartotta meg az
épelméjűségemet. Láttam, mennyire szenvedtél. Láttam, hogy lefogytál.
Figyeltem, mint mélyülnek és sötétednek a szemed alatt lévő karikák. Nem is
gondoltam, hogy ez lehetséges egy átlépett vámpír esetében, de az alváshiány
ezt okozza, nem igaz?
A férfi bólintott. Felemelve a kezét az övére csúsztatta. Gyengéden
megszorította.
- Adunk ennek némi időt – mondta a nő. – Nem hagyom el az otthonod, nem
most, még nem. Egyszerre egy lépést tegyünk meg. Érzem a kínodat, látom a
szükséged. Nem fogok elmenni.
- Megosztod velem az ágyam?
- Meg – szünetet tartott. – Néhány napig, esetleg egy hétig. Oké? Amíg mindent
ki nem találunk.
Felhördült, majd a karjai közé szorította a nőt. Szorosan tartotta. Megfeszítette
magát, mocorgott. Először azt hitte, a nő azt akarja, engedje el, de amikor adott
neki egy kis helyet, ő a nyaka köré vetette a karját.
 Krisztusom! Ez túl sok érzelem volt olyan embereknek, akik ilyen keveset tudnak
a másikról. Behunyta a szemét. Érezte, hogy a nő szíve a torkában dobog, súlyos
nehéz mennydörgések. A nyaka leizzadt. Micsoda fejetlenség! Átkozott breh-
hedden!

„Az egyik vállalta a legtöbb szenvedést,

de ne feledkezzünk meg a megsértett harcosról sem.”
– Közmondások gyűjteménye, Beatrice a Negyedikről

9. fejezet
Azon az estén Parisa a rotunda padló közepén állt, mögötte bal oldalt Havily,
jobbján pedig Antony. A többi Vér Harcos tíz lábnyira állt tőle, egyenesen és
kimagaslóan, a Másik Föld védelmezői. Mint Antony, ők is fekete bőr tunikát
viseltek és egy bronz mellvértet rajta egy címeres ezüst karddal, aminek markolata
körül zöld babérkoszorú volt.
Endelle palotája valóságos gyűjteménye volt a fehér márvány rotundának, a
nyugati oldalon lebegett a McDowell hegység, mintha csak a levegőben lógna. A
legtöbb rotunda nyitott falú volt, egy hatalmas terasz kőkorláttal, ami az egyetlen
elválasztásként szolgált a több száz lábnyi légtértől.
A nő az egész napot alvással töltötte, valamivel, amire már kétségbeejtően
szüksége volt. Antony távolságot tartott, helyet adott neki azzal, hogy elnyúlt a
hálószobájában terpeszkedő kanapén. A nő elmondta neki, hogy rendben van, ha
megosztoznak az ágyon, de a férfi csak felemelte a barna párnát az ágyról, s a
kanapé felé ment. Persze igaza volt. Ha megosztoznak az ágyon, mennyit aludtak
volna tulajdonképpen?
Tehát itt volt, valamennyire kipihenten és végre felkészült az átlépésre a Másik
Földre.
Endelle előtt állva figyelt a ‒ két kézzel nyitva tartott ‒hatalmas szertartásos
könyvből felolvasott gondos szavakra. Ismertette az átlépés feltételeit: a szolgálat
szükségszerűsége, aminek jellegét a Legfelsőbb Adminisztrátor határozott meg, a
Másik Társadalom gondos színvonala és a fogadalom, hogy tartózkodik a
legszörnyűbb cselekedettől, a haldoklók vérének megosztásától.
Tényleg ezt akarta tenni? Tényleg maga mögött hagyja a jó öreg valóságot a
Halandók Földjén?
Figyelte Endelle szájmozgását, de nem igazán hallotta a nőt. Az ujjai annyira
remegtek, hogy ökölbe kellett görbítenie. Nem gondolta volna, hogy ideges lesz,
de valahogy aközött, hogy Endelle szolgálatába állította az életét és az ígéret
között, hogy nem issza haldokló vérét, hirtelen megütötte az átlépésének a
valósága.
– Átlépő-jelölt – kiáltotta Endelle, a nő hangja egy erős harapás volt.
 Parisa tisztán hallotta. – Igen, Endelle asszony?
Épp Endelle fekete szertartási köpenyének nyaka fölött Parisa észrevette a
leopárdszőrme vonalát. A Legfelsőbb Adminisztrátor részrehajló volt az állati bőr
és irha, a madártollak, sőt valami okból kifolyólag a hüllők iránt is. Havily
kificamodott ízlésűnek hívta… enyhén szólva.
Endelle a szemét forgatta. – Egyetértesz, hogy a szívedet és elmédet a Másik
Föld szolgálatának szenteled?
Parisa bólintott. – Egyetértek!
– Egyetértesz, hogy elfogadod a Másik Föld törvényeit, különösen amik a
Halandók Földje bevonásának korlátozását szolgálják?
– Egyetértek!
–És ünnepélyesen nekem ígéred a hűségedet, a Másik Föld Legfelsőbb
Adminisztrátorának?
– Ígérem!
– Akkor kijelentem az itt összegyűlt jelenlévők előtt, akik tanúként állnak az
átlépésednél, hogy ezennel megkapod az átlépett státuszt. Lépj elő, és engedd
meg, hogy átjárjon a vámpír természet áldása. – Eltüntette a ceremóniás könyvet.
Parisa nem tudott mozdulni. Remegett és furcsa volt, ahogy Endelle asszony
kitárt karjait bámulta. Tényleg megteszi? Elfelejtette, hogy a szertartás egy része
magába foglalja a halhatatlanság elfogadását és a vámpírfogakat, amikkel az
emberek vérét vehette és a felszabaduló kémiai anyagokat.
– Parisa, most pofára ne ejts – ordította Endelle. – Vonszold ide a segged!
Endelle éles hangja és a tiszteletlen szavak megszabadították a félelmektől
Parisát. Előre indult, habár bizonytalanul a tíz centis tűsarkain. Amikor már
Endelle előtt állt, a szintkülönbség miatt Parisa szemmagasságba került a
leopárdszőrmével.
Endelle meleg kezeivel annyira lágyan érintette meg Parisa arcát. Bizsergés
kezdett épülni a nő keze és Parisa állkapcsa között. Felnézett Endelle szemébe,
ám az csukva volt.
Újra szédülés támadt rá.
Endelle szemei kipattantak. – Mi a pokol ez veletek, nőkkel? Olyan rossz vagy,
mint Alison az átlépése alatt. Az istenit neki, engedd le a kibaszott pajzsod!
Elakadt Parisa lélegzete. Ezúttal becsukta a szemét, elméje mélyére hatolt és
elengedte, amit a pajzsoknak érzékelt. Még Greaves is elcsodálkozott a nő
pajzsain, csodálatosnak nevezte.
– Végre – csattant fel Endelle.
Erő folyt, áramlott át Parisa testén, melegség és fény, a jólét óriási érzete. Alsó
ínye bizsergett a metszőfogak tövénél. Ezzel egy időben indák érintették meg az
elméjét, próbálva belülről elérni hozzá. Ismerte azt az érzést, és semmi köze nem
volt a Másik Föld uralkodójához.
– Valami történik – suttogta.
– Csak az agyarak, csak nyugalom, vámpír!
– Nem, ez nem az.
 Rith. Tudta, hogy Rith az. Megismerte az érintését, habár ez egy szelídebb
verziója volt mindannak, amit az irányítása alatt tapasztalt.
Egy kép a férfiról, az ázsiai vonások, széles homloka és széles orra, a fekete
haja, mind átvillant az elméjén.
Lehunyta a szemét és rákoncentrált. Ó, mennyire vágyott a férfi halálára.
Sosem gondolta, hogy egyszer ilyesmit mond valakiről, de Rith kegyetlen
vérrabszolga művelete megváltoztatta. Mi van, ha elérné a szörnyeteget és
tartósan megszabadulna tőle?
A férfi mosolygós arca rajta gúnyolódott. Gondolkodás nélkül, gondolat
követett gondolatot, s elkezdődött a vibrálás. A következő pillanatban már
elsodródott, repült, elment.
Ó, istenem, elillant!
És valahol a tudata mélyén tudta, hogy egyenesen Rith-hez megy. A vámpír
valahogy átverte.
***
Medichi a szertartás alatt olyan közel maradt Parisához, amennyire megtehette,
anélkül hogy valami helytelent tett volna. A palotában nyitott falakkal
kapcsolódott össze a legtöbb rotunda, és nem olyan rég volt, hogy Greaves
támadást szervezett Alison átlépési ceremóniája után. Megvolt az oka az
idegességének még az Endelle palotájában lévő korszerű biztonsági rendszer
ellenére is. Nem nyújt védelmet minden természetfeletti eshetőség ellen.
Mint ez is.
A ceremónia során nem egyszer figyelte Parisát. De ahogy Endelle
felhatalmazta az átlépettek életével és a vámpíragyarakkal, a nő eltűnt. Hogy?
Miért? Rosszabb, veszélyben volt?
Előre rohant és Endelle meglepett tekintetével találkozott.
A Legfelsőbb Adminisztrátor pislogott és megszólalt: – Nos, korábban ilyen
még nem történt.
A picsába nem.
Parisa dematerializálódott. Első alkalommal tűnt el, de hová mehetett?
Amennyire Medichi tudta, ez az erő eddig nem mutatkozott meg nála, vagy
talán még azelőtt kiszabadult a fogságból. A szertartás új hatalommal járt volna?
Valószínűleg.
Nem várt engedélyre vagy utasításra. Egy gondolattal eltüntette a köpenyt és
mellvértet, amik akadályoznák, ha harcolnia kellene. Lehunyta a szemét és
meglelte a nő nyomvonalát, ami gyönyörű ametiszt színből állt. A szín nem
meglepő.
Követte az elegáns nyom ösvényét, viszketett a férfi keze, miközben átutazott
a sötét folton, készen állt abban a pillanatban megjeleníteni kezében a kardját,
amint lába szilárd talajt érintett.
Testet öltött, s ugyanabban a pillanatban várakozó öklébe siklott a kard. Rith
nyolc lábnyira állt, mindkét keze Parisa karján, az arckifejezése heves, erőteljes.
Keményen dolgozott, a koncentrációja irányított volt. Bármit próbált is megtenni,
az elvett minden energiát a testéből és tudatából. A nő teste vibrált az energiától.
A nő harcolva próbálta megakadályozni, hogy a férfi magával ragadja. Ha sikerrel
járna, ismét elvesztené a nőt, mert Rith képes elrejteni a nyomát.
– Kibaszott pokolba is, nem! – kiáltotta. A nő felé rohant, természetfeletti
sebességével ez egy nanoszekundumnyi időre zsugorodott. Bal karját a nő köré
csúsztatta, magához húzta, majd kardjával ‒Rith nyakával egy szinten ‒felé
sújtott.
Arra számított, hogy csontnak ütközik és lefejezi a rohadékot, szóval amikor
kardja átszelte a levegőt, azzal a lendülettel elkapta, ő pedig megfordította Parisát.
Rith megszökött. Eltűnt. Franc, az a vámpír gyors.
Körbenézett, verejtékréteg borította bőrét, ereiben adrenalin énekelt, szíve
vágtatott. Volt más várakozó ellenség? Esetleg egy halálvámpír? Egy tucat? Száz?
Mi a pokol ez a hely? Úgy nézett ki, mint egy földalatti barlang. De úgy tűnt
emberek készítették – legalábbis két fal szinte már sík volt és a padló sima,
csiszolt felületű.
Ismét körbefordult, kardját maga előtt kinyújtva tartotta. Parisa bicegett. Mit
tett vele Rith? Mintha nem tudta volna. Az elméjébe akart befurakodni, összetörve
a nő ellenállását az akaratával szemben.
Maga felé lendítette a nőt, köré tekerte karjait és szorosan tartotta, kardja még
mindig a jobb kezében volt. A nő a mellkasához simult.
Elkezdődött a vibrálás, visszatért a palotába épp Endelle mellé.
–Mi a fasz történt? – kérdezte Endelle.
Szembefordult a nővel, tekintete megrebbent. Még mindig teljes harci
felszerelésben volt. Még a kardja is a kezében maradt, amit nehéz megtenni,
miközben dematerializálódott. A fegyvertartóba helyezte kardját, majd
mindezeket elküldte a villába.
– Rith – kezdett bele a férfi. – Majdnem megvolt, de átkozott gyorsan mozgott.
Tudja blokkolni a nyomunkat? Nem akarjuk, hogy megjelenjen itt az a rohadék.
– Picsába, igen – mondta Endelle. Becsukta a szemét, Medichire tette a kezét.
Érezte az asszony hatalmát, sima melegség folyt át a férfin, Parisán, és vissza a
sötét foltba.
Medichi érezte az útvonaluk lecsapódását. Legalább már lélegzethez juthatott.
Parisa megmozdult karjai közt, majd elkezdett csapkodni és sikoltozni. Mi a
frászt csinált vele az a rohadék?
– Hé, hé, hé – suttogta a fülébe. De nem úgy tűnt, mint aki meghallotta.
– Engedj el – kiabált. Kibaszott szemétláda!
Eleresztette a nőt. Kisiklott a karjaiból, hátrált. Ahhoz képest, hogy magas
sarkúban volt, kész csoda, hogy nem botlott el. Guggoló pozícióba ereszkedett,
ugyanakkor vállait is leeresztette. A férfira meredt. Hunyorgott. Ismét csúnyán
nézett rá.
– Hol van? Megölöm. Istenre esküszöm, megölöm! – Arca kipirult, ökleit
kifehéredett bütykökkel szorította.
 A Vér Harcosai közelebb húzódtak hozzá. Aztán már mindegyik kezében
megjelent a kard, mindegyikük arckifejezése vad, készen álltak a nő
megvédelmezésére.
Medichi megkerülte a nőt és elé állt. Oldalt tartotta a kezeit, attól félve, hogy
túl gyorsan eltávolodik tőle. Nemrég tért csak vissza, a palotában pedig sok nyitott
terasz volt, hogy több lábnyit zuhanjon.
– Parisa – mondta, gyengéd hangon próbálkozott.
Rátalált a férfi tekintetére, hunyorgott. – Antony?
– Igen. Itt vagyok.
– Rith. Rith-t láttam.
– Tudom. Követtelek. Visszahoztalak.
– Valamiféle barlang volt. Aztán a szemébe néztem és arra gondoltam,
hogy Újra nem. Próbált elillanni velem, de harcoltam ellene.
– Igen, megtetted.
– De te utánam jöttél? Honnan tudtad, merre kell keresned?
– Ezt nyomnak hívják. Amikor valaki dematerializálódik egy fényvonalat hagy
hátra egészen a megérkezési pontig.
– Helyes. – Bólintott. – Ezért gondolta először Thorne, hogy a H és F szolgákat
járművekkel szállította el – mert ha egyenesen elviszi őket a mandalay-i
otthonából, akkor követni tudta volna őket.
– Pontosan.
Párszor ide-oda ingatja a fejét.
Endelle közelebb ment. – Azt mondod, hogy Rith, akinek kurva sok hatalma
van, megpróbált eltűnni veled, te pedig feltartóztattad?
– Igen.
– De hogy voltál rá képes, amikor ő vitt ki téged innen, a palotából?
Medichi közelebb ment Parisához. Az egész dolog piszkálta a férfit. Ugyanaz
a jól ismert kérdés került felszínre: Képes biztonságban tartani a nőt? Életben?
Édes Jézus!
Parisa a fejét csóválta. – Nem ő vitt ki a palotából. Én illantam hozzá. Ő csak
befejezte a vigyorgó pofa dolgot, és az ő képe öltött alakot az agyamban. Azt
hiszem elültette a fejemben azt a képet. Rávett, hogy elhagyjam a palotát. És
abban a pillanatban annyira vágytam a halálára, hogy rágondoltam és hirtelen
átrepültem az üres téren.
– Akkor az eltűnés teljesen a tied volt – mondta Endelle. – Nos, a szaaaarba! Ez
kibaszott gyönyörű. Jól csináltad, átlépett!
Ráhagyta Endellére, hogy megpróbálja megvigasztalni a második elrablási
kísérlet miatt.
Medichi próbálta megfogni Parisa kezét, de elrántotta. – Ne nyúlj hozzám. –
Vad tekintettel nézett rá, mikor összeakadt a pillantásuk. – Csak túl ideges
vagyok. Nem ellened van, Antony! Én…. az istenit, meg akarok ütni valamit,
olyan őrült vagyok.
 – Rendben van – mondta a férfi. – Rendben van! Meggyőztél, vagy inkább Rith
volt az.
– Miről győztelek meg?
– Ki kell képeznem téged a háborúra: kardok, kések, fegyverek, pusztakezes
küzdelem, bármi, amire kicseszettül szükséged van.
Ekkor a nő végre lenyugodott, távozott belőle a feszültség. Mélyen szívta be a
levegőt. – Jó.
Havily hangja a plafonig emelkedett. – Látod, Marcus? Még csak nem is
kötődtek, de látja az okokat. Te miért nem vagy erre képes?
Medichi megfordulva az elegáns vörös fejet bámulta. Kezét csípőre tette,
miközben a breh-jét bámulta. Marcus visszabámult.
– Az övék egy teljesen más szituáció – mondta Marcus, szemöldökét magasra
emelte, az orrlyuka kitágult. – És én nem vitatkozom. Téma lezárva!
– Szeretnéd tudni mi más van még lezárva? Havily lesüllyesztette állát, nem
volt semmi édes és aranyos a viselkedésében.
Marcus mélyen felhördült, szemei villogtak.
– Még csak ne is gondolj rá, Harcos! Amikor azt mondom kész, akkor úgy
értem, hogy kész. – Repesztő-rezonancia. Szép!
Marcus megint morgott, félig leeresztette szemhéját.
Medichi előre látta a gondot a villában. Havily átkozottul komoly volt, Marcus
tesztoszteronszintje pedig a plafonig ugrott egy meglehetősen szerencsétlen
irányba.
Medichi ebben a pillanatban megértett valamit Marcussal kapcsolatban: az
egész szituáció pokolian felizgatta a férfit. Igen, Medichi megértette. Amikor
Parisa ellenkezett vele ‒mindegy, hogy miért ‒, az felébresztett benne valamiféle
bizarr szexuális dominancia ösztönt, ami rögtön elektromosságot küldött az
ágyékába.
– Valaki szerezzen egy locsolócsövet! – Endelle kacagott, aztán tekintetét
Parisára irányította. – Az érdekedben átlépett, engedd meg, hogy ellenőrizzem az
agyaraidat. Még azelőtt eltűntél, hogy meggyőződhettem, minden jól működött.
– Nem engedem le a pajzsaimat – kiáltotta. – Mert ha az a szörnyszülött megint
megpróbál betörni az elmémbe, nem tudom mihez kezdenék.
– Nyugalom átlépett. Nem szükséges lehúznod. Most pedig hajrá, mert az
élelmezőm azt mondta, elkészült a vacsoránk.
Parisa Endelle kinyújtott kezeinek bölcsőjébe lépett.
– Minden rendben van, nyisd ki a szád!
Parisa engedelmeskedett.
– Most engedd le az agyaraidat. Nem rakéta tudomány, egyszerűen csak
gondolj rá.
Parisa behunyta a szemét és a pajzsaira koncentrált.
Medichi figyelte a hirtelen megfeszülést, s aztán meglátta, előbukkant éles
hegye és a látvány erotikus volt. Egy dolgot jelentett – a nője képes a vérét venni.
 A remegés olyan mélyen futott át a testén, hogy tulajdonképpen hátra kellett
lépnie az egyensúlya megtartása miatt.
Paisa feje megfordult Endelle szorításában. – Mi van már a zsályával? –
kiáltotta. Egy kicsit mulatságosan hangzott az agyarak miatt. Az ajkára tette a
kezét, majd lehunyta a szemét.
Lassan felnyitotta szemeit, majd az ajkát, s megérintette a fogait. Visszahúzta
agyarait az ínyébe. – Hát, ez furcsa volt. – Medichi felé nézett és ráébredt az
ajándéka rejtélyére. – Ó. Istenem.
– Igen – mondta a férfi, de a hangja egy oktávval lesüllyedt, szemhéja
elnehezült. A megcsapó mandarin illatnyaláb egy újabb hátráló lépés megtételére
késztette.
– Az agyaraid kiválóan működnek – mondta Endelle. – De szerintem
szükségünk lesz egy másik slagra. Jézusom! – Torka mélyéből felháborodott
hangot hallatott. – Oké, már hivatalosan is átléptél. Együnk!
Ellépett Parisától, jobbra indult, egyenesen a szomszédos rotundához, tűsarkúja
kopogott a márványpadlón. Ugyanakkor eltűnt a köpenye, feltárva a leopárdbőr
ruhát. A harcosok követték. Mögöttük haladva Marcus és Havily suttogva
vitatkozott.
– Bébi, legyél észszerű – mondta Marcus. – Téged megvéd a kötelékünk.
Parisát is meg fogja, amint beteljesítik a breh-heddent.
– Baromság – suttogott vissza Havily. Gyorsított a tempóján, majd eltűnt az
ebédlőben.
– Bébi – nyafogott Marcus a nyomában haladva.
A szertartási rotunda most üres volt.
Medichi lemaradt, Parisa pedig ment utána, tekintetük összekapcsolódott,
szinte olvasott a gondolataiban. Addig hátrált, míg nekiment a falnak, s
mindketten láthatatlanok lettek a többi vendégnek.
– Szeretnék egy kóstolót… most – suttogta a nő.
Medichi felnyögött és Isten segítsen rajta, megadja a nőnek. Beszéljünk arról,
hogy a tűzzel játszanak. Kezét a férfi vállára helyezve lábujjhegyre állt, tekintetét
a torkának szegezte. Még a magas sarkújában sem ért fel odáig, hiába volt közel
két méter.
De ő megállította a nőt.
– Miért nem? – kérdezte a nő kissé nyüszítve.
A vénát bámulta a férfi nyakán, ami most még hevesebben lüktetett. Azt akarta,
hogy a nő megtegye, de a füléhez hajolt és belesúgta: – Ha a véremet veszed, nem
leszek képes kontrollálni a dolgokat, és szerintem nem szeretnéd, ha valaki
ilyen helyzetben találna ránk.
Hátra húzódott. Felpislogott a férfira. – Csukló? – kérdezte. Édes isten, ismét
megnyalta az ajkát, előbukkan agyarainak csúcsa.
– Jobb, ha gyorsan csinálod és ha azt mondom elég, akkor abbahagyod!
– Oké. – A hangja lehetne még ennél csábítóbb? Úgy árasztotta a mandarin
illatot, mintha egy gyümölcsöskert volna.
 Felajánlotta a csuklóját. A nő két kézbe fogta, aztán megnyalta a kéknek látszó
vénák vonalát. Felnézett a férfira. – Régen figyeltem, ahogy nőkkel szeretkeztél
a Vér és Harapásban a fülkékben.
–Tudom – morogta. Már elárultad. – Meg kellett volna döbbennie. A nő egy jó
kislányos könyvtáros volt. Oké, annyira talán nem jó, de ez nem segített az
erekciója problémáján, ami a tunikája alatt meredezve sátrat képzett elől. Ismét
lehajolt.
– Nyald meg néhányszor. Mivel már vámpír vagy, a vénák
azonnal előbukkannak. – Engedelmeskedett a férfinak. Nyelve nedves és apró
volt, teljesen nőies. Olyan lett, mint egy vékony üvegablak, ami a legenyhébb
nyomásra is összetörhetett. – Ez az – mormogta. Megcsókolta a fülkagylóját. –
Haladj tovább, tedd, amit természetesnek érzel.
Megtette.
Az agyara lecsapott, a férfi pedig felszisszent. Az éles csípés, a tudat, hogy a
nő áttört, hogy más helyeken is áttörhet, gyönyört keltett a karjában, ami
szétterjedt a mellkasában, az ágyékában. Aztán elkezdett szívni, feje a csuklója
fölött mozgott. Felnyögött. Olyan közel állt, hogy elmenjen és az ég szerelmére,
a nő még csak nem is a nyakából szívta a vért.
Nyöszörgött, amikor a férfi a haját, arcát, az állát simogatta. Antony, küldte,
hangja panaszos volt az elméjében. Meg tudom ízlelni a zsályát, mintha az illatod
megízesítené a véred is.
A férfi azt akarta, hogy mindent vegyen el, igya ki üresre, vegye el az utolsó
kibaszott cseppet is. A breh-hedden üvöltött benne, mintha a saját életereje volna
a nő tápláléka.
Mandarin illat emelkedett a férfi körüli levegőben, mígnem elvette az
eszét. Antony, nem hiszem, hogy meg tudok állni. És akarlak. A combjaim között
akarlak… most.
A férfi sem akart leállni, de az a csábító hang elmélyült és rekedtes lett, inkább
egy állaté volt, mint egy nőé. Pokolba, várnia kellett volna, míg visszatérnek a
villába. Próbált beszélni, aztán arra gondolt Miért ne engedne még néhány
kortyot? A nő nyakára fektette tenyerét, követte a nő fejének szívó biccentéseit,
majd közelebb helyezkedett, erekcióját nekidörgölte a csípőjének. Nyögdécselő
hangokat hallatott és még erősebben szopott. A fenébe! Egy szörnyű pillanatig
tulajdonképpen fontolóra vette, hogy a falhoz fordítja és belé hatol. Tudta, hogy
a nő hálás lenne.
Akarattal, ami abból az egyszerű tudásból eredt, hogy egy szobányi ember várt
rájuk, a szabad kezét használva egyik ujját a nő szájába csúsztatta. Amint áttört a
szívó ajkakon, visszahúzta agyarait és mély levegőt vett.
Csuklója kivörösödött a szívástól. Mosolygott. Úgy fogja viselni ma este, mint
egy kitüntetést. Azt kívánta, bárcsak lehetséges lenne sebhelyeket hagyni, ami
mindig erre a pillanatra emlékeztetné. A sebhely azonban ritka volt az átlépettek
világában.
Szorosan tartotta a nőt.
 – Szédülök.
– A vérmegosztástól.
– Csak arra tudtam gondolni, mennyire szükségem van a tested többi részére.
Mennyire vágyom rá, hogy bennem legyél.
– Tudom. Később bepótoljuk.
A férfihoz simulva felnézett rá. – De ne túl későn.
– Nem. Nemsokára, mert jelen pillanatban hasogatok.
A nő mosolya gyönyörű megvilágításba öntötte a világot. Előre dőlve
megcsókolta a száját, vérének íze megmaradt az ajkán. Elhúzódott.
– Isten hozott itthon, Parisa!
***
Thorne Endelle jobb oldalán ült, mindig a jobbján, a férfi a jobbkeze, a
helyettese; Thorne a Megbízható, Thorne, aki gazpachot szürcsöl a kanalából, de
képtelen volt ránézni harcos testvéreire.
Stannett újabb kinyilatkoztatása rágta belülről.
A hatalmas leveses kanál remegett a kezében, ezért letette. Hála Istennek, az
asztal körül nagy volt a zaj. Endelle épp Santiagóval kiabált, egyenesen át a
hatalmas fehérrel leterített asztalon, azt mondta, hogy a férfi legutóbbi pengéje a
kialakítása alapján inkább volt egy rövid kard, mint tőr. Az pedig vitába szállt
vele. Santiago jobbján Havily színlelt érdeklődéssel hallgatta őket. Kételkedett,
hogy tényleg érdekelte a téma. Sokkal inkább kifogást kereset, hogy lekezelően
bánjon Marcussal.
Szóval a breh-hedden nem okozott automatikusan boldog párkapcsolatot. De
akkor mi a fenét csinált?
Végzett a levesével. Pokolba, gyűlölte az ilyesféle szerepet, az egyenruhát
viselni, köpenye a válla körül hullámzott. Legalább levették a szertartáson viselt
sárgaréz mellvértet, amik most egy sorban álltak a rotunda falánál, olyan látványt
keltettek, mint a testetlen mellkasok sokasága. A mellvértek mellett a fal a
palotában lévő számos terasz egyikére nyílott.
Luken előredőlt. – Szerintetek Parisa rendben van?
Thorne a fekete hajú szépségre pillantott. Annyira érdekes arca volt, enyhén
hegyes áll, telt ajkak, és azok az ametiszt szemek. Az arca vörös volt, olyan fajta
pír, ami a vérivásból eredt. Medichi megvillantotta csuklóját, amikor Parisával a
karjai közt tért vissza a rotundáról. A breh-hedden tényleg meglovagolta ezt a
párt.
Félre kellett néznie. Szex, vagy legalábbis annak az ígérete, zümmögött a
levegőben. Szinte látta a várakozó ragyogást. Na és, ha Parisa kissé távolinak
tűnt? Három hónapon keresztül megjárta a poklot. Joga van távolinak tűnni.
De Medichinek megvolt az a pillantás, mint aki tudja, hogy hamarosan ágyba
viszi a nőjét. Ettől Thorne olyan dolgokat akart, amiket nem képes elérni még
legalább tizenkét óráig. Naponta egyszer ment a nőjéhez a Teremtő Kolostorába.
Egyszer egy istenverte nap és senki nem tudott róla. A húga volt a kifogás de igen,
azért ment, hogy a nőjét lássa.
 Felkapta a borospoharat és felhajtotta a maradék sangriát. Majd a levegőbe
emelve meglibegtette a pincér felé. Talán kettőt akart, ahhoz, hogy lenyugodjon
a francba.
Stannett és az átkozott jövendölése az eljövendő csatáról.
Miután minden éjszaka csatáztak a halálvámpírokkal, és Parisát is biztonságban
haza kellett juttatni, a reggelek egy részét Seriffe ezredessel töltötte. Endelle
jóváhagyásával megosztotta a próféciát a Milícia Harcosok parancsnokával. Ha
Greavesnek szándékában állna támadni, a Milícia Harcosoknak is bele kellene
folyniuk a harcba. De az egész dolog gyorsan kész rémálommá válhatna. A
Milícia feladata volt egyszerre megőrizni a békét a rendes átlépettek
társadalmában és ők voltak a tartalékok a halálvámpír osztagok ellen. De ez nem
volt valami hatalmas erő – talán négyezren Metro Phoenix területén.
Stannett Superstitioni Látó Erődje volt egyszer a világ leghatékonyabb
előrejelzője a jövőáramlatoknak – ez volt az elsődleges oka, hogy Endelle egészen
a huszadik századig képes volt irányítani Greaves behatolásait a Másik
Társadalomba. De Stannett vezetése alatt megcsappantak az erődből származó
információk, ahogy Endelle szeretett fogalmazni, egészen a béka húgyáramlatáig.
Stannett rendelkezett egy csomó tehetséges látnokkal, így vagy nem tudta,
hogyan használja fel őket, vagy megvoltak a maga tervei. Thorne jól ismerte a
rohadékot. Az utóbbira gyanakodott.
Endelle az őrületig frusztrált volt, de meg volt kötve a keze, mint ahogy
mindannyiuknak, a Másik Földre való Átlépés Folyamata Felügyelőbizottságának
köszönhetően. (Committee to Oversee the Process of Ascension to Second Earth
– COPASS). Támogatták Stannettet, amikor megtagadta Endelle belépési
kérelmét az intézménybe. Még ha kért is információt a jövő folyamatáról, vállat
vont, mosolygott, és elnézést kért, mert a Látói, megmagyarázhatatlan okokból
hiányt szenvednek szakértelemből és hatalomból. Minden hazugság, de ki
bizonyítaná be? Többé már nem kötelező engednie bárkinek, hogy felülvizsgálja
vagy ránézzen a szervezetére.
– Jól vagy? – súgta Luken.
Thorne mindkét keze remegett. – Persze – mondta, röviden Lukenre pillantott.
– Túl sok a Ketel One, de abbahagytam. – Egyszerre volt hazugság és igazság is.
Próbálta visszafogni, de ez csak egy kifogás volt. Tény, hogy tudott valamit, amit
Endelle nem: A Látó, akit Stennett említett – az ominózus látomás forrása – nem
volt a Superstitioni Látó Erődben. A nő a Teremtő Kolostorában tartózkodott.
Thorne jól ismerte, nagyon jól. Szóval, igen, Stannett igazat mondott a nő
képességeiről.
Hol a pokolban volt már a pincér a sangriával?
Egynél több megbeszélése volt Endellével Stannett kinyilatkoztatása óta, de a
nő nem volt túl hasznos. A legutóbbi javaslata az volt, Lennél szíves bevenni egy
kibaszott nyugtatót? Ez valószínűleg csak némi látó szarság.
De nem az volt.
 Krisztusom. Fontos csata közeleg, ő pedig nem beszélhet erről Endellével, mert
megfogadta, sosem fedi fel a Látó személyét a vezetőjüknek. Endellét arra
kötelezte a COPASS törvénye, hogy minden tehetséges látót a Superstitioni
Erődbe küldjön, az a hely pedig most egy pokol-lyuk volt ‒ bizonyára nem a
szabadság bástyája.
Stannett kettős játékot űzött azzal, hogy gyakori látogatásokat tett a Teremtő
Kolostorába, amiről nem beszélt Endellének, s amivel Thorne élete közel állt a
kibírhatatlanhoz. A Látó az ő asszonya volt és az övé volt már az elmúlt száz
esztendőben.
Krisztus, micsoda egy kibaszott katyvasz.
Még több sangria tényleg megkönnyítené a jelen pillanatot, szinte a pincérre
üvöltött, amikor az újratöltötte a poharát.
Endelle még mindig Santiagóval vitatkozott a férfi pengéjéről. A latin harcos a
széke mögött állt a legutóbbi változattal a jobb kezében, aminek markolatát három
rubinttal rakták ki – Santiagónak mindig rubin kellett. Bemutatott néhány
mozdulatot a nőnek. A legtöbb testvér figyelt. Santiago szeretett szerepelni, és
hála istennek ezért, mert a remegés felkúszott Thorne karjaira.
Mindannyian ott voltak. Minden átkozott, mind a nyolcan, mert Marcus is
visszatért, egy héten két éjszaka harcolt. Mindannyiukat szerette. Szüksége volt
rájuk. Ha csak egyet elvesztene ezekből a férfiakból, hogyan élnének túl egy
egységként ezt az egészet, nem is beszélve az istenverte háború megnyeréséről?
***
Az idő, még ez az egy órás vacsora is adott csöppnyi távlatot Parisának.
Tekintete visszaröppent Antony zúzódásos csuklójára. A férfinak tizenhárom
évszázada volt megtanulni vért venni, neki nem. Mégsem hezitált. Tucatszor
fantáziált már róla, az első pillanattól, amikor Antonyt kukkolta, figyelte, ahogy
elbűvölte a halandó nőket a Vér és Harapásban. Szájtátva nézte, ahogy a
csuklójukból vagy a nyakukból szívja a vérüket, és egyszer ‒megdöbbentő
módon ‒ egy nő bokájából.
Vágy hasított át emlékein. Ugyanakkor agyának egy másik fele visszahőkölt:
Nem lehetsz igazából vámpír. Bizonyára ez egy álom. Talán egy rémálom.
Valóban a csuklójából szívta és lenyelte a férfi vérét?
Vámpír. Nyelvével végigsimított metszőfogain. Többször rágondolt, így érezte
előtörni, majd eltűnni agyarait. Az egész helyzet annyira valótlan volt.
Antony felé pillantott. – Ma este harcolsz? – Milyen furcsa kérdés, de mégis ez
volt a helyes. Antony harcos volt és életének minden estéjén halálvámpírokkal
küzdött.
Előre hajolt és a nő válla köré helyezte karját. – Nem – mondta csendesen. –
Thorne azt akarja, ragadjak szorosan hozzád, amíg kitalálunk egy biztonságosabb
megoldást.
Megborzongott, a férfi egyik kezét az övére fektette. Tudta, hogy csak
vigasztalni akarta, de szörnyű érzés volt visszafogva lenni – elzárva, irányítva.
Eltolta a férfi kezét.
 – Mi az? – kérdezte a férfi.
Megcsóválta a fejét. – Ne itt.
– Oké. – A karja lecsúszott róla.
A nő tekintete harcosról harcosra vándorolt, majd Havilyre, aki még mindig
figyelmen kívül hagyta Marcust, és végül Endellére, aki a trónszerű
vacsoraszékénél állt és a kezében tartotta Santiago pengéjét. Előre-hátra suhintott,
a súlyát mérte. Hol volt Alison? Ó, igen… baba problémák.
Parisa zavart érzett. Elhagyta börtönét, de jelenleg úgy érezte, mintha saját
maga zárkózott volna be egy másikba. Egy másféle börtönbe, másféle szolgálati
és háborús szabályokkal. De még mindig börtön.
Felállt, amikor megérkeztek a pincérek a gyümölcstortás tálcákkal. A
tojáspudingos desszert látványa, annyira különbözött Burmától és a rizstől és a
kurkumától, ami megrázta.
– Muszáj kimennem – állt fel. Érezte a figyelmet. – Az étel kedves volt, Endelle
asszony, de nekem most mennem kell.
Senki nem figyelt rá. Santiago épp valami kétértelmű dolgot mondott a
pengéről, Endelle pedig fejét hátravetve kacagott.
A széke csikorgott a márványon, mikor hátratolta. Szalvétája lesiklott a földre.
Elfordult Jean-Pierre-től, aki szintél talpra állt. Tudta, hogy Antony a háta mögött
volt.
– Mi a baj, cherie[1]? – Jean-Pierre keze a karján pihent.
Parisa lenézett rá. Rith mindig a karjára tette a kezét, irányította, leigázta.
Lerázta a férfi kezét. Ellépett.
Antony elé siklott. – Hagyd békén – mondta Jean-Pierre-nek, túl hangosan.
– Nincs jól. Nézz rá!
– Kibaszottul ne érj hozzá, Jean-Pierre!
Parisan eltávolodott a hirtelen dühtől. Az asztal megdermedt mozdulatok
képévé vált. Mindenki Jean-Pierre-t és Antonyt bámulta, majd lassan minden
pillantás felé siklott.
Csak ezután hagyott fel Antony a bika-szerű hozzáállásával, és tekintete
találkozott a nőével. A homlokát ráncolta. – Mi történt?
– Haza akarok menni! Most!
– Jól van. Minden rendben van veled?
Megrázta a fejét. – Kérlek, csak vigyél haza!
A férfi bólintott. Elindult a nőhöz, kezeit kitárta. Rith is ezt szokta csinálni.
Kinyújtotta a kezét, előbb az egyiket, majd a másikat. Nézz rám, parancsolná. Ő
pedig a szemébe nézne és elveszne.
– Ne nyúlj hozzám!
Antony felemelte a kezeit, de továbbra is előre tartott. A nő pedig hátrált. A fal
mellé ért. Agya egy részében tudta, hogy a teraszon van, és csak egy korlát
választja el, semmi más.
De Antony folyamatosan haladt tovább felé.
 – Nem tudlak hazavinni, ha nem hagyod abba a mozgást. Meg kell érintselek,
hogy visszamenjek veled a villába. Érted?
Bólintott. Egy része felfogta. Egy kis része.
A férfi hirtelen megállt, de ő tovább hátrált. Egy szellő, meleg és gazdag a
sivatag illatától, áradt felé. A kőkorlát állította meg a menetelését, keményen
megütötte a combját. Pislogott, átnézett a peremen, majd visszaugrott Antony
irányába. – Ó, Istenem!
Hirtelen Endelle is ott volt. – Mi a fasz bajod van? – üvöltötte a nő. – Ez az
átlépés, aranyom! Gyorsan szokj hozzá!
Kerrick Harcos tűnt fel a nő mellett. – Szüksége van Alisonra. Megpróbálom
elérni telefonon.
– Nem, ne tedd – kiáltotta Parisa. Kerrick felé nyújtotta a karját, aki lefagyott
félúton tartva füléhez a BlackBerry-jét. – Nem akarom Alisont. Nincs szükségem
rá. Én csak… – Nem tudta befejezni a mondatot. Mély lélegzetet vett, tekintete a
zúzódásra esett, amit ő okozott Antony csuklóján. Az agya egy óceán volt, ami
egyik kontinenstől a másikig hullámzott.
Ismét szédült és gyenge volt. Annyira gyenge. Antony karjára tette az egyik
kezét. – Kérlek, vigyél el az otthonodba! Most! Kérlek!

„Átsöpörni valakivel a sötét foltban volt a legnagyszerűbb öröm átlépett vámpír

életemben, a vér elvétele és adása csak a második helyen állt.”
– Az Emlékiratokból, Beatrice a Negyedikről

10 fejezet
.

Medichi nem várt engedélyre. Még csak máshová sem nézett, csak a nő arcát
figyelte. Parisa köré csúsztatta karját és villant. A következő pillanatban a nőt
tartva állt a villája előcsarnokában.
De fogalma sem volt mit tegyen, azon kívül, hogy elengedte.
A nő tett néhány lépést hátrafelé, otthagyva a férfit szíve közepén egy jeges
nyomással. Idióta volt. Most már tudta. Valahogy azt gondolta, ha együtt lesznek
az majd gyors átmenetet képez az átlépett életbe. Kezdett erről meggyőződni,
amikor látta a nő elképesztő módon felerősödött hatalmát. Amikor a nő a vérét
vette, azt hitte otthon van, szabad.
Idióta, csakugyan.
Teret biztosított a nőnek. Még el is fordult tőle, tett pár lépést az előcsarnok
közepén lévő asztalhoz, ami egy bonyolult és magas elrendezésű fehér
magnóliacsokrot tartott. Az asztal vastag fából készült, s a férfi a mérete ellenére
sem hezitált, megfordult s nekidöntötte a csípőjét. A villában szinte minden harcos
méretű volt. Összefonta karját a mellkasa előtt és várt.
 – Dühös vagy rám – mondta a nő, tekintete kísértetjárta.
– Magamra vagyok mérges. Annyira hülye voltam ebben a helyzetben, veled
kapcsolatban. A farkammal gondolkodtam, ez a probléma.
És akkor mosoly húzódott a nő szájsarkában.
– Örülök, hogy felvidítalak – mondta a férfi.
– A szófordulatod szórakoztat.
A nő könyvtáros volt. Észre kellett vennie az ilyen dolgokat. Érezte
megrándulni ajkait, aztán felsóhajtott. – Jobbá akarom tenni az ittlétedet, Parisa.
Áruld el, mire van szükséged tőlem. Sok tapasztalatot szereztem.
– Tizenhárom évszázadnyit – motyogta a nő.
– Igen. És néhány évtizednyit.
Bólintott. Precíz. – Én pedig mindössze három évtizedet éltem, és egyiket sem
itt, egyiket sem ebben a dimenzióban.
Egy órája még egy vékony üveglapnak érezte magát. S most pont így látta
Parisát, csak ő nem szexuális értelemben volt ilyen helyzetben. Arra gondolt,
hogy ebben a pillanatban sokkal jobban megértette a nőt, mint előtte bármikor.
Felemelkedett az asztal lapjáról és tett néhány lépést. Az előcsarnok hatalmas
helyiség volt, hatalmas partik alatti vegyülésre tervezték, koktélok
felszolgálására, még a táncra is, ha valaki azt szerette volna. Ám jó száz éve nem
volt már itt tánc. Azzal, ahogy a háború egyre rosszabb lett, a látszólag
végeérhetetlen háború.
Úgy helyezkedett el a padlón, mintha csak tábortűz elé ülne, összefűzte a
bokáit, majd alkarját szélesre tárt térdeire fektette. A szertartásos fekete tunika
mélyen lógott, eltakarta a szükséges dolgokat. A köpeny és a bronz mellvért a
palotában maradt. Mindegy!
A nő meglepettnek tűnt, amikor lenézett rá. – Mit csinálsz?
Megvonta a vállát. – Adok neked időt és teret, neked adom a teljes figyelmem.
Nincs itt senki, aki bármire rákényszeríthetne téged. Endelle esetleg hangoskodik
és megpróbál terrorizálni téged, de végül nála mindig nyer a józanész. Mégis,
szerintem mióta Alison átlépett ő is jobban képessé vált hallgatni az érvekre. Nem
nagyon, de jobban. Ami pedig engem illet, ha most túl birtokló vagyok, azért nem
vállalhatom teljesen a felelősséget. Az illatod megbéklyózza a gondolkodásomat
és az érzékeim legnagyobb részét.
A nő kiengedett egy mély sóhajt, így a férfi tudta, hogy a helyes dolgot tette.
Tér. Vicces, ez volt az utolsó dolog, amire a férfinak szüksége volt.
– Szóval mi történt?
– Hogy érted?
Lenézett lazán összefont kezeire, majd egyenesen a nőre emelte tekintetét.
Szarba, fel fogja tenni a nehéz kérdést, azt, amire sosem volt képest választ adni.
– Sosem tudtam meg, mi történt azon a napon, amikor Rith elvitt. Mit gondolsz,
tudsz róla beszélni? Elmondod nekem? Elárulod, mit rontottam el?
Karja lehullott a mellkasáról. – Hol rontottad el? – Úgy tűnt, a nőnek nem
értelmes a kérdés.
 – Én voltam a védelmeződ. Hagytam, hogy valami természetfeletti hatalmas
seggfej elhurcoljon és még észre sem vettem, legalább egy fél percig.
A nő a férfi felé lépett. – Szóval tényleg nem láttál eltűnni?
Ahogy erről beszélgettek előhozta az emlékekeit a lassan folyó horrornak.
Elmondta, milyen volt az ő részéről, hogy Thorne-nal beszélt a telefonján,
miközben a perifériás látásával nyomon követte a nőt, hogy beletelt néhány
pillanatba míg rájött, a nő túl régóta áll mereven – még a kertben fúvó szellő sem
érintette a nyári ruháját.
Nevetségesen hosszú ideig beszélt az elrablás napjáról, ahogy mindegyik
harcos összegyűlt a villában, minden négyzetcentiméteren keresték, felforgattak
minden épületet míg megbizonyosodtak, hogy nem volt az ingatlan területén.
Beszélt a kialvatlanságról. Elmondta a limoncellot.
Azért tette, hogy rávegye a nőt, beszéljen, és most mégsem tudott véget vetni
a szavak áradatának, még ha az élete is múlt volna rajta.
Addigra már mellette térdelt a nő is, ujjaival megérintette a szeme alatti
karikákat. A férfi tekintete találkozott a nőével, nedves volt a könnyektől. Előre
hajolva megcsókolta a férfi száját.
A férfi nagyon nyugodt volt. A karjai közé akarta szorítani, de valószínűleg,
akkor is így érezne. Annyira megértette, hogy tudja, nem most volt itt az ideje,
hogy férfiúi agresszivitása kerüljön előtérbe. Felsóhajtott és kezeit szorosabban
kulcsolta össze.
A nő ugyanúgy ült mellette, mint ő, bokáit összekulcsolva, felhúzva és térdei
széttárva. Cipőit levette és maga mellé helyezte. Fehér virágos ruhája redőkben
elfedte ölének üres bölcsőjét. Egyik kezét a férfi térdére helyezve mély levegőt
vett.
Aztán elkezdett beszélni.
– A ház szép volt. Rith háza. Teljes egészében mahagóniból épült. Régi angol
gyarmati ház másolata volt. Nem láttad, ugye?
A fejét rázta. – Csak amikor átrepültél a ködkupolán. – A nő keze meleg volt
csupasz térdén. – A többi harcos látta a házat, de én nem. Talán kettőnknek vissza
kellene mennünk, szétnézni.
Megcsóválta a fejét. – Talán, de még nem.
Tucatnyi kérdést szeretett volna feltenni a nőnek. Mindegyik a nyelve hegyére
tolakodott és próbáltak áttörni, de visszafogta azokat.
A körmei gyengéden karistolták bőrét. Valószínűleg nem volt tudatában
annak, amit csinált. – Ugyanazon a napon, amikor a házába vitt, addig ostromolta
az agyam, míg már sikoltoztam. Amikor először megérkeztem, nem tudtam, mit
csináltam abban a gyönyörű házban, vagy hogy ki volt az a férfi. Azt mondta, nem
esik bántódásom, ha azt teszem, amit nekem mondanak, és hogy Greaves arra
kérte, szállásoljon el egy hétre vagy tovább. Igen, azt mondta egy hét vagy több.
És aztán? Gondoltam. Mi történik egy hét múlva?
– Otthagyott egy padon ülve egy tamarinfa alatt. Az volt a leggyönyörűbb
kert. Senkinek sem volt még soha ennyire szép börtöne, de olyan volt, mintha
azzal büntetnének, hogy megszámlálhatatlan mennyiségű pamutlabdával
dobálnak. Talán nem bántottak, de közben beindult az őrület, a kétségbeesés.
– Szóval ültem a fa alatt. Órákon át vártam, nem tudva mihez kezdjek. Végül
elmentem megkeresni a férfit. Három burmai női szolgálót találtam, akik csak
bámultak rám. Próbáltam velük beszélni, megkérdezni tőlük, mit kellene
csinálnom és merre volt Rith. Egyikük sem válaszolt.
– Végül is tanulmányozás közben leltem rá. Még csak nem is tűnt dühösnek,
amikor meglátott. De elvitt egy hátsó hálószobába, és ismét meg kellett bűvölnie,
mert amikor felébredtem vagy öntudatomra ébredtem, egy nagyon kényelmes
fekvőfotelhez voltam kötözve.
– Aztán betört az agyamba. Olyan volt, mint a kések örvénylése. Csak
sikoltoztam és sikoltoztam, míg végül berekedtem.
– Amikor visszahúzódott csak négy szót mondott: Azt csinálod, amit mondok.
Ennyit mondott az első napomon. Egyébként a lecke befejeződött.
– Visszatekintve, ezután egyszerű volt az élet. Amikor valamit nem pont úgy
csináltam, ahogy azt ő elvárta, a kezét a karomra tette, majd az agyamba lőtte a
sajátját. A fájdalom brutális volt. De mindig a kezekkel kezdődött. Az… ezért
hőköltem vissza, amikor korábban értem nyúltál, még a palotában. Azt akartam,
hogy megérts!
A férfi bólintott, mély lélegzetet vett. Rith agybúvárkodásának gondolata az
egekig küldte védelmező ösztöneit. De ez nem róla szólt, vagy a reakcióiról a nő
mondanivalójával kapcsolatban. A nő volt a lényeg. – Akkor mi történt a vacsora
alatt, ami visszarepített téged oda, a börtönödbe?
A nő megrázta a fejét és ismét felsóhajtott. – Az egész szituáció hirtelen olyan
volt, mint Rith otthonában lenni. Menj ide, ülj oda, csináld ezt, engedelmeskedj!
Semmi sem fontos.
– Akkor Endelle. Tudod, hogy olyan, mint egy fájdalom a seggeden.
– Ez nem az. Megfordult már benned valaha, hogy mindannyian ugyanabban
a börtönben éltek? Ez egy csodálatos villa, de Antony, tizenhárom évszázada vagy
harcos és úgy tűnik, sosem lesz vége. Semmit nem csinálsz a háborúskodást
leszámítva.
– De én választottam Endelle szolgálatát.
– Tényleg?
A nő arckifejezése annyira megfontolt, komoly volt, hogy megdöbbent.
Hosszú ideig töprengett. – Az élet nem egyszerű, Parisa. Sem halhatatlanként,
sem vámpírként, senkinek sem az. Vannak rosszabb dolgok, mint elviselni a
harcos létet, vagy neked elviselni a fogságot.
A férfi félt, hogy a szavai sértők lesznek számára, de a nő bólintott. Előredőlt
és egyik kezével megsimogatta a férfi hátát, az ujjai súrolták a sebhelyeit. – Fiona
régebb óta szenvedett, mint én valaha – mormogta. – Ahogy mondtam, három
hónapig pamutlabdákkal ostromoltak, míg ő ezalatt H és F szolga volt.
Bólintott. A nő nem tűnt annyira frusztráltnak.
 – Hálás vagyok, hogy nem dédelgetsz – mondta a nő. – Nem akarom, hogy
dédelgessenek. Tudom, nem vagyok olyan erős mint te, de próbálkozom. Erősebb
akarok lenni Antony, igazán. Hasznos szeretnék lenni, de azzal is tisztában
vagyok, időbe fog nekem telni, amíg mindenhez hozzászokom. – Végig csúsztatta
kezét a férfi vállán, le a karjára és még lejjebb. A férfi megborzongott.
A férfi csuklóját felemelte az arcához. – Ez ijesztett meg a vacsoránál. Ettől
akadtam ki.
Előre hajolt. – A francba, annyira sajnálom, de én azt gondoltam, élvezted.
Valójában…
– Mert élveztem is – kiáltotta. – Imádtam… a véred venni. – Szín árasztotta
el az arcát. Mindjárt elkezd sírni? – Nem tudom, hogy magyarázhatnám el,
de annyira valóságossá vált ‒ miközben melletted ültem ‒, hogy beléptem a
vámpírok világába. Gondolom, klausztrofóbiám lett.
Erre elmosolyodott a férfi. – Egy olyan épületben, ami ötven láb magas
mennyezettel együtt, te klausztrofóbiás lettél?
Megszorította a kezét. – Igen. – Aztán felkacagott, a hosszú csilingelés
megmelengette a férfi szívét. Előredőlve a férfi karjára fektette a fejét.
A férfi kissé megmoccant és megcirógatta sötétbarna haját. Nem kedves,
hanem durva volt. Az ölébe húzta a Nagykövetek Fesztiválján az este, amikor
Crace elrabolta Havily-t. Akkor szorosan tartotta. Addigra már olyan sok mindent
megélt, még az átlépése előtt. Aztán három hónapig fogolyként élt. Most itt volt,
átlépett, agyarakat hord, összezavarodott, szomorú.
– Tényleg látom, miért tűnik neked mindez egy másik börtönnek.
A nő kiengedett egy súlyos sóhajt. – Igen, de hálás vagyok a megértésedért,
hogy próbálkozol.
– Megértem és igazad van, néha a háború foglyának érzem magam.
– Akkor mit tegyünk? – A nő a térdeire ereszkedett.
A nő haját simogatta. Tartani akarta, megcsókolni, de nem is akarta
megzavarni ezt a pillanatukat. – Hát, elkezdek veled edzeni a csatára, aztán
hazahozzuk Fionát. Szerintem, ez az elsődleges küldetésünk, Fiona és a többi H
és F szolga.
Felemelve a fejét ránézett a férfira, mintha most látná őt első alkalommal. –
Annyira egyszerű, nem? Megteszünk egy lépést, aztán a következőt…
– … és próbáljuk nem hagyni a horrornak, hogy elkapjon minket.
– Pontosan ez az. Igen, épp így éreztem. Ültem ott, aztán ráébredtem. Most
már vámpír vagyok. Ami fenekestül felforgatott.
A férfi vigyorgott, mert rájött valamire. – Te forgattál fel engem fenekestül.
Kiválóan haladtam, viselkedtem ‒ kivéve a Vér és Harapásban ‒, a következő
dolog amit tudok, hogy mandarin illatot éreztem a villában. Épp csak kiléptem a
zuhany alól, még csöpögött rólam a víz és ott voltál te. A világ leggyönyörűbb
nője állt a konyhámban.
Mosolygott. – A leggyönyörűbb a világon?
– Igen. – A férfi hangja egy oktávval lesüllyedt.
 Elkapta a férfi tekintetét, és valami villogott azokban az ametiszt
mélységekben. – Lehajítottad a törölköződ.
A férfi biccentett és vállat vont. – Ledobtam a kibaszott törölközőt.
Bocsánatot kértem már érte?
– Amiatt nem volt szükség bocsánatkérésre, Antony. – A nő hangja is
elmélyült. – Sosem láttam még olyan csodálatos dolgot. Azt gondoltam, hogy egy
istent nézek.
Közel hajolva ajkát végighúzta a nő arccsontján. – Tudod, mire emlékszem
arról a napról?
– Nem, mire?
– Emlékszem, hogy a nyakadra tetted a kezed és megsimogattad a bőröd,
pont itt. – Mutatóujjának ujjperceit használva érintette meg a nő torkát. –
Emlékszel?
A nő bólintott. – Uh-hm. Igen. A vénám lüktetett. – Hátra húzódott. – Pont itt,
úgy lüktetett, mintha rád várt volna.
A férfi kissé előrébb dőlt a térdein, így rákényszerítve a nőt a közelségére. –
A vénád még mindig vár?
A férfi érezte a vastag hullámokból áradó mandarin illatot, körülötte áramlott,
súlyosan sodródott az orrlyukaihoz, az arcüregébe, az agyába. Nem volt sok hely
a manőverezéshez, ahogy ott ültek, de a csípőjén egyensúlyozva egyik karját a nő
dereka köré vonta, egy helyben tartotta, ahogy az agyarai a torkába süllyedtek.
Itt, küldte a férfi egyenesen az elméjébe.
– Ó, Istenem, igen – suttogta. A torkán érezte a nő ujjait. Ahogy hátra dőlt,
ajkai szétváltak, ő pedig meglátta agyarait. Ó, a szarba, annyira rossz pozícióban
volt, hogy a farka elkezdett figyelmet követelni.
Térdre állva a derekánál fogva kapta el a nőt. Közel húzta és megcsókolta. –
Velem tartasz az ágyba?
Bólintott. – Uh-hm. – Ajkai még mindig szétnyíltak, agyarainak hegye
hívogatta a férfit.
Suttogva mondta: – Az én vénám is érted lüktet.
***
Parisa Antony-val együtt talpra állt. Lehajolva felvette a cipőit. Egyik karját
a nő válla köré csúsztatva bevezette a hivatalos nappaliba, majd végig a hosszú,
hosszú bejáraton át a lakosztályába. A ház édesen illatozott a férfi gazdag zsálya,
bőr és pézsma aromájának keverékétől.
A férfi semmit nem szólt.
Az volt a baj az ilyen nagy távolsággal, hogy a nő agyának volt ideje
feltöltődni képekkel, de nem Antony torkáról, vagy az újonnan előjött agyarairól.
Gondolatai akörül kezdtek forogni, azon a problémán rágódott, azon görcsölt
éppen, mennyire nehéz lenne harcot tanulni vagy megvédeni magát… a terhesség
miatt aggódva.
Megállva a férfihoz fordult. – Gumi? – kérdezte a nő, arca lángolt.
 A férfi bólintott, majd elmosolyodott. – Gyerünk. Minden rendben lesz. – Egy
húzással tovább sürgette a nőt, de az még mindig nem moccant.
A baj az volt – és ez annyira helytelen – nem akarta, hogy a férfi óvszert
használjon. Érezni akarta a férfit úgy, ahogy volt. Magában, teljesen.
– Nem kaphatunk el betegséget – mondta a férfi – semmilyent, csak hogy
tudd. Semmi herpesz vagy HIV.
Nem volt rá kíváncsi. – Jó tudni. – Hm. Igen, az átlépés határozott
előnye. Ismét nekiindult.
Elérték a férfi hálószobájának ajtaját, egy gyönyörű faragott dupla ajtót, ami
legalább tizenkét lábnyi magas volt. Keze már a kilincsen volt, amikor a nő
megérintette csuklóját. – Három napja volt a ciklusom.
Felnézett a férfira, teljesen a tudatában volt lángoló arcának. A férfi
megérezné az illatát?
De a szemhéja félig leereszkedett és halk morgó hang tört fel torka mélyéről.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?
Az egyetlen dolog, amiben biztos volt, hogy bele fog halni a zavarba. Alig
ismerte Antony-t. Csak egyszer szexeltek, nem számítva a három hónapnyi
önkielégítést, és most fogamzásgátló módszereket vitatnak meg. Ő pedig azt
mondta, nem akarja, hogy egy darab latex zavarja a gyönyört. Ó, Istenem!
A nő az arcára szorította kezét, összepréselte a szemét. Oké, talán kicsit
gyerekes volt. Vállait hátrahúzta és elkapta a férfi pillantását. – Szexelni akarok
veled, mi pedig biztonságban vagyunk, és nem akarom, hogy gumi legyen rajtad.
– Akkor bátor volt és pontosan azt mondta, amit mondani akart.
Kivágta az ajtót, nőt a karjaiba kapva az ágyhoz vitte, s egy rúgással becsapta.
Az ágy lábánál megállva a nőt a hátára dobta. Lábai lelógtak a széléről.
– Most pedig – mondta a férfi, mélyen lehajolt és egy-egy karjával
megtámaszkodott a nő feje mellett. – Mondd el, hogy akarod. Megjártad a poklot.
Nézzük meg, javíthatunk-e egy kicsit az életeden.
Megvonaglott a férfi tekintete alatt, sötét barna szeme csillogott a
félhomályban. A nap már a láthatáron volt, de a széthúzott redőnyök szürkületet
kreáltak a hálószobában.
Felmosolyogva a férfira, kezeivel végig simított az arccsontján. Az arc szinte
faragott volt, a csontok erősek és hangsúlyosak. Annyira gyönyörű volt. Nem
hülyéskedett, amikor arról beszélt, a férfi egy istennek tűnt.
– Először – mondta, kíváncsi volt mennyire jön zavarba, amikor készen áll
elmondani a férfinak mire vágyott és milyen sorrendben. – Azt akarom, hogy
szabadulj meg a ruhádtól. Nézni akarlak.
A férfi mosolygott, majd már vigyorgott. Eltávolodott az ágytól, teljesen
kiegyenesedett, intett a kezével és ott is volt, eltűntek a ruhák.
Ó, igen….. átlépés. Felült és megbökte a hasát. – Menj vissza – követelte. –
Látni akarlak!
A férfi vigyora megmaradt. Ellépett a nőtől és kezeit kitárva megtett egy lassú
kört. Tekintete fel alá vándorolt a kőkemény harcostesten. Remegés szaladt át a
vállán, le a derekán, át a lábaira. A férfi szikár volt, izmos, széles vállai keskeny
csípőben és hosszú erőteljes combokban folytatódott. Fekete szőr fedte, amitől
megbizsergett a nyelve, amikor bizonyos gondolatok átsuhantak az agyán.
Amikor visszafordult a nőhöz, tekintete a férfiasságára és a súlyos
herezacskókra esett. Ágyékának jó részét szőr fedte. Félig már kemény volt,
ahogy hosszan, egyenesen lógott… mintha egy-két érintéstől eldurranna.
Kukkoló ablakán keresztül már látta a férfit magát simogatni. De ő azt akarta,
hogy a férfi előtte is tegye meg.
– Érintsd meg magad – suttogta. Még mindig az ágyon ült, lába a padlón,
fehér, virágos ruhája csípője körül terült el.
A férfi mosolygott, kis görbe mosoly, szeme ismerős és nagyon sötét volt.
Közelebb csúszott, talán egy lábnyit és még egy kicsit. Keze körülfogta vastag
péniszét és lassú, bágyadt mozdulatokkal haladt végig a férfiasságán.
– Közelebb – mondta suttogva.
Csak pár hüvelyknyit mozdult.
Ujját a férfi kezére tette, miközben fel-le járt. Majd közelebb dőlve
megcsókolta a kézfejét. Minden mozgást abbahagyott és halkan felnyögött,
hagyta lehullani kezét. Most pedig a nő azt csókolta meg, amit már a kezdetektől
szeretett volna.
Hátrébb húzódva lemeredt a gyönyörű, széles makkra. Végig húzta a tetején
a hüvelykujját. Nedves volt. Előre hajolt és megnyalta a hegyét, a nyílást, amiből
jó dolgok származtak. Aztán ajkai közé vette a fejét és szopta. Szinte megtöltötte
a nőt.
– Ó, édes istenem! – súgta a férfi. Miközben nyögött, a szoba megtelt a zsálya
illatával. Remegés öntötte el a nő vállát, mellbimbói megkeményedtek és olyan
volt, mintha ujjak mozogtak volna a hasán és még lejjebb.
Megtámasztotta kezét a csípőjén, majd előredőlt, annyit fogadott be
ajkai közé a férfiből, amennyit csak tudott, míg elérte a torkát. Ujjai fel-le
mozogtak a többin, ami szabadon maradt.
Amikor mélyen beengedte, felszisszent és kihúzta magát az ajkai közül.
Felnézett a férfira és mosolygott.
– Olyan átkozottul jó volt!
A nő biccentett.
A férfi szeme tűzben úszott. Keze ökölbe szorult oldala mellett. – Mit akarsz
következőnek csinálni?
A kérdés olyannak tűnt, mint egy csokis mousse, egy egyébként is gazdag
étkezés után, dekadens, gonosz, túlzottan sok és mégis tökéletes. A nő ismét
mosolygott. Lehetőségek hulláma száguldott át az agyán. Miközben egyik ötletet
tette félre a másik után, a férfi combját cirógatta, gondosan elkerülve dühöngő
erekcióját.
Választások. Választások.
 Felnézett rá, feljebb. – Vedd le a cadroen-ed. Teljesen egészében érezni
akarom a hajad. Sokkal jobban bele szeretném temetni a kezem, mint azt képes
vagyok kifejezni.
Kezét felemelve megduzzadtak az izmai a mellkasán és alkarján. A nő szíve
felgyorsult. A férfi egy isten volt, ebben a pillanatban pedig az övé, ahogy
kioldotta a cadroen-t és hagyta, hogy haja lehulljon a vállaira, a karjára, le egészen
a mellkasára.
Lábujjhegyre állt. – Most pedig ülj le, hogy rendesen tudjam csinálni.
Helyet cseréltek, miközben leült. Megfordult és széttárt lábai közé állt. A férfi
volt a lakoma, ó, olyan ünnepi, de elsőként – a harcos haja.
Ujjaival végighaladt a feje tetejétől, teljesen le a vállánál a mellkasáig. Kezét
felemelte és a hajába süllyesztette közvetlenül a halántékánál.
Már az első pillanattól kezdve erre vágyott, amikor megleste egy zuhanyzás
után. Képtelen volt elmagyarázni milyen érzéseket váltott ki belőle a férfi haja.
Úgy tűnt mintha valami lényeges élt volna, a férfi lényének visszatükröződése, a
harcos természete.
Hatalmas tincset vett a kezébe és körbetekerte rajta. Aztán lazított szorításán,
a tincsek pedig lehulltak, elváltak, az ujjai között lebegtek. Kiváló haja volt,
annyira különbözött az övétől. Ismét megfogott egy másik vastag hajat, belefúrta
az ujjait, meghúzta. Addig húzkodta, cirógatta, míg a férfi felnyögött és ajkaik
egy meglepett csókban forrtak össze.
A nő kinyitotta száját és zihált, a nyelve megtöltötte. – Ó, – motyogta, ismét
a férfira hajolt.
Nyalogatta a nyelvét, a férfi karja a dereka köré siklott, az erekciója még
mindig határozott és kemény volt a hasán. A férfi csípője őrölt, érezte, ahogy az
erős hossza felsiklott a hasán. A nyelve nyomult, a farka mozgott, ahogy feltolta
a nő ruhájának anyagát.
A nő hátradőlt. Ajkait duzzadtnak érezte. – Le akarom venni a ruhám.
Kezét a nő vállára téve eltüntette a ruhát. A függöny mellett jelent meg a fehér
és rikító virágos ruha.
Mosolygott. – Nagyszerű trükk!
Keze a nő vállán volt és elhúzódott tőle. Felmordult, miközben tekintete
átsuhant a maradék ruháján, vörös csipke merevítős melltartó, vörös csipkebugyi,
semmi harisnya.
– Érzem a zsályát, rengeteget – suttogta.
A férfi morgáshoz hasonló hangot adott ki, majd megragadta a derekánál
fogva. Felállt és feltérdeltette a nőt az ágyon. Így a nő mellei, a legváratlanabb
eseménytől, pont a szájának magasságába kerültek. Kuncogott. Mindkét mellét
kiszabadította a melltartóból, hogy a hatalmas halmok a kosarakon pihenjenek.
Épp csak annyira dőlt hátra, hogy kitérjen a szájától.
Felnézett a nőre ‒ bizonytalanul ‒, de az megcsóválja a fejét. – Nem
mondtam, hogy megteheted. – Ám a tekintete egyszerre volt kihívó és szinte
könyörgött a férfinak.
 A nő hátára téve a kezét egyszer sem szakította meg a szemkontaktust. A férfi
barna szeme feketének látszott a szürkületben. Lenyomta a hátára, magához
szorította, ajkai szétváltak, nyelve megérintette az alsó ajkát.
Ó. Istenem.
Ellenállt. A férfi vállára tette a kezét. A férfira meredt és elhúzódott, de ő
erősebb volt és magához húzta a nőt. Mellbimbói kemények voltak,
meghazudtolva ellenállását.
A férfi nyelve annyira közel volt. Teste megmerevedett. Felsikoltott. A férfi
szorosan tartotta, majd bal mellét a szájába vette amennyire csak tudta.
Mozdulatai gyorsak és durvák, épp erre vágyott, ahogy nyalta, húzta, szopogatta
és az őrületig munkálkodott a nőn.
Ebben a pozícióban a farka a nő bal combját súrolta. Összeszorította combjait,
így farka végigsimíthatta köztük a szoros kis helyet. Túl alacsonyan volt, hogy
behatoljon, de torka mélyéről nyöszörgött az érzéstől ‒ az ajkaitól a mellén,
Antony, küldte egyenesen neki. Még többre van szükségem. Most. Igen, a
telepátiája javult.
Azt akarta, hogy a férfi gyorsan és keményen hatoljon belé, mert már teljesen
készen állt rá.
Ehelyett Ő elengedte a mellét, és egy gyors mozdulattal megragadta lent és
fent, a vállainál és a fenekénél, majd elhelyezte az ágyon. Csípőjét megmarkolva
az ágy szélére húzta, lábait két oldalra tolta, ő maga pedig a padlóra térdelt.
A nő felemelkedve tiltakozni készült, ám a férfi visszafektette. – Megvolt a
kívánságod – mondta, egyik kezével lent tartotta a mellkasánál fogva, míg a
másikkal lecsúsztatta a csipkebugyiját. – Most én fogom azt csinálni, amit csak
szeretnék.
Talán tiltakozott volna még, de az alsó ajkára tette a száját és adott neki egy
francia csókot.
Ó! Édes! Istenem!
Hatalmas férfi volt, a nyelve szintúgy. Nyelve átsiklott a nőn, ő pedig
felsikított. Megcsókolta szeméremajkát, majd a nyelve hegyével döfködte és
böködte a redők között, mígnem már zihált és csak zihált.
– Kapaszkodj – súgta.
– Mibe kapaszkodjak? – Lenézett a férfira, ő is felnézett rá. Mosolygott, de
gonosz mosoly volt az, tele szándékkal és céllal, és ó atyám, előtörtek a
szemfogai.
A férfi megint leereszkedett. Arcát az alsó ajkak közé fészkelte, hátradőlt és
lecsapott.
A szarba, az egyik agyarát használta. Csak egyet. Melegséget érzett épp ott.
A gyönyör elkezdődött, először egy kis bizsergés, majd mintha pataknyi
elektromosság és kéj keveredett volna össze. Bájital. Ez a helyes. Az agyarai
kémiai anyagokat bocsájtanak ki. Nyöszörgött, szeme visszafordult a
koponyájába.
Előbb egy, majd két ujját csúsztatta be mélyen.
 A nő alteste megdermedt, ahogy az érzések elárasztották. Lábait szélesre tárta,
mintha próbálna kiszabadulni, amitől persze a dolgok csak rosszabbak, vagy
jobbak lettek, amitől a férfi felnyögött és a nyögése valamit megrántott mélyen a
nő mellkasában.
Mandarin, súgta a nő fejébe.
Az ujjaival kényeztette. Laposan érintette a nőt a nyelvével, de épp csak
súrolta egy pillanat erejéig, a szivárgó anyagoktól olyan érzés volt, mintha
tucatnyi nyelv pöckölte volna meg az érzékeny húst. Ujjait gyorsabban mozgatta,
s a nő felsikoltott, mert olyat tapasztalt meg, amit korábban soha. Ha ez volt az
átlépés ‒ ó, Istenem, adj még többet és még többet.
Elérte az orgazmus, villámcsapásszerűen érkezett a pulzáló gyönyör.
Lezuhant az ágyról, de a férfi egy kézzel elkapta a csípőjénél, miközben
meglovagolta az orgazmust. Tovább mozgatta a nyelvét, átsegítette, fenntartotta
az eksztázist. Csak amikor abbahagyta a férfi karjainak szorítását, csak amikor
lenyugodott a teste, hagyta abba a férfi, ujjai megálltak, nyelve nem érintette.
Még most is apró kis orgazmus remegések csaptak le a nőre.
Végül mikor már nyugalomban feküdt az ágyon, a férfi megkérdezte: –
Készen vagy a következőre?
– Következő mire? – A szíve szökdelt párat. – Még többre?
Anélkül, hogy a beleegyezését kérte, vagy hogy esélye lett volna levegő után
kapni, megint a nőbe csúsztatta az ujjait, keményen és gyorsan. Ismét a nőre
tapasztotta a nyelvét, rányomta és mozgatta. Egy másik orgazmus üldözte az
utolsót, addig épült, míg a nő csak sikoltozott és sikított. Egy teljes perc eltelt,
míg a csípője lenyugodott. Képtelen volt abbahagyni a zihálást, a szíve vágtatott.
A férfi mély torokhangú nevetése a combjai közül érkezett. Hallotta az
önelégültségét, az élvezetet, az izgatottságot és tudta, hogy a férfi még nem fejezte
be.
Ó, édes Isten!
A férfi háromszor élveztette el.
Háromszor.
Háromszor sikított a plafonig a gyötrelemtől, több orgazmustól, ami egy életre
megvakította. A gyönyör olyan intenzív volt, hogy könnyek csordultak ki a
szemeiből és a hajába folytak.
Zihálva feküdt, megint, egyik kezét a homlokára préselte. – Nem hiszem,
hogy elbírok még többet.
– Parisa – mondta a férfi, hangja szinte duruzsolt.
A nő keze lehullott, fejét felemelve tekintete találkozott a férfiéval. Olyan
kötekvő, kacagó szemek, annyira boldog, olyan nagyon gonosz.
A férfi lassan mozogva felemelkedett térdelő helyzetéből. Kezével
hátravetette a haját és összefogta a nyakánál.
A nő agya eltompult, de aztán tekintete kiélesedett. A férfi pontosan tudta mit
csinál, miközben mellizmai és a karja duzzadtak, hasizmai pedig megfeszültek. A
tökéletes férfi megszemélyesítése.
 Megragadta az időt a feltérképezéshez. A férfitől kapott orgazmusok ellenére
ismét átszáguldott rajta az éhség. Ahogy magába szívta gyönyörű méretét, a
szépséges koronáját, a vénák domborodtak és kitöltötték, amit ki kellett tölteni, a
súlyos zacskók, a nő morgást hallott és rájött, hogy az ő torka adta ki ezt a hangot,
ragadozó és rendkívüli módon birtokló hangot – egy vámpír hangot.
Karját lassan leengedve egyik kezébe fogta a zacskóját, a másikkal pedig
hosszan végigsimított a férfiasságán.
– Be akarod fejezni, vámpír? – kérdezte.
Pillantásuk egybekapcsolódott, s az idő egy pillanatra megállt. Életében még
sosem érezte a valahová tartozás érzését annyira, mint abban a pillanatban.
Vámpír. Megforgatta a szót elméjében és valami a helyére kattant. Talán ez volt
az oka, amiért annyira különállónak érezte magát. Talán sosem tartozott igazán a
Halandók Földjéhez.
De ide tartozott, Antony ágyába. Ebben az egy dologban biztos volt. A harcos
ágyában volt a helye.
Kitárta a karjait, a férfi pedig a combjai közé helyezkedve elnyúlt a nőn.
Nedves volt, ám a férfi hatalmas, és belekerült néhány erős, csodálatos lökésbe,
míg elmerült a bensejében. Ahogy a férfi megtette, a nő teltnek érezte magát – bár
a férfi nem csak szexuálisan kapcsolódott össze vele, de meglelte az útját a nő
szívébe is… és ő pedig megengedte neki, bármit hozzon is a következő néhány
óra, nap vagy év.
A férfi teljesen megtöltötte és valami okból egésznek érezte magát. Igen, ezt
érezte abban a pillanatban Antony testével a sajátján, a férfi súlya hozzá
préselődött, az izmaihoz, a csontjához, egésznek érezte magát, mintha elkezdődött
volna a gyógyulás. Miután annyi mindenen keresztülment, micsoda meglepetés,
hogy a férfival való szex ilyen érzéseket kelt benne.
A férfi belenézett a szemébe, majd megcsókolta, s megízlelte a saját ízét.
Elkezdett mozogni, tolni, kihúzódott, majd behatolt. Karját a férfi nyaka köré
vetette és visszacsókolt. A férfi ajkai közé tolta nyelvét, felnyögött.
Nem tart sokáig. Már összeszorult a férfi körül, a csodaszer, amit belé küldött,
még mindig afrodiziákumként dolgozott, amitől mindent érzett az altestében.
Vonaglott a férfi alatt, egyszerre egy tucatnyi helyen kereste a kapcsolatot, amitől
a férfi nyögései felerősödtek. Ellentartott a lökéseknek, míg elérte a férfit,
nekiütközött, köré szorította belső izmait a lehetetlen hosszára és átmérőjére.
Gyorsított. Megmarkolta a férfi hátát, végigszántott rajta körmeivel.
– Parisa, Parisa – suttogta a nyögések közt.
A nő hallotta a saját hangját, majdnem mint egy síró hang. A kéj intenzív volt
és épült, duzzadt, növekedett. Érezte a közelgő orgazmust, egy hatalmas hullámot,
s amikor lecsapott összeomlott, felemelkedett, miközben a férfiének vetette a
csípőjét.
A férfi felkiáltott, lehetetlen gyorsasággal mozgott a nőben, keményen
pumpált és egy másik kiáltással elment. Vastag farkának rándulásai egy újabb
csúcspontot eredményezett, ismét a tetőpontig tolta a nőt. Szeme kitágult, amikor
összekapcsolódott a tekintetük.
Antony, lélegzett az elméjén át, mint ahogy minden éjszaka az elmúlt három
hónapban. Egy mosoly alakult a férfi ajkán.
Itt vagyok, suttogta és a nő könnyei ismét hullani kezdtek, miközben a
matracba süllyedt.
Összeomlott a nőn, amitől előtört belőle egy sóhaj. Szorosan tartotta a férfit,
átölelte a nyakát a harcos hajával együtt. Légvétele erőlködő volt. Csakúgy, mint
a nőé. Becsukta a szemét, s megengedte magának a pihenést és lélegzett a percek
alatt, amik egymás után suhantak.
Talán sok mindent nem tudott, mit kezdjen az életével, de igen, ide tartozott,
legalábbis most.
Amikor már egy örökkévalóságnak tűnt, felnyitotta a szemét. Felnézett a
gyönyörű sötét fa gerendákra, amik egy háromdimenziós sakktáblát formáztak a
plafonon.
Amikor a szemeivel még jobban koncentrált, észrevette az olasznak tűnő
szavakat, amiket mindegyik gerendába beleégettek keresztben, gyönyörű,
cikornyás folyóírással, Egyik sor a másikba rohant. Mindegyik sort végig követte
és észrevette, hogy egy ponton, a sorok ismétlődni kezdtek, valószínűleg
háromszor mindegyik a hosszú szoba egyik végétől a következőig.
– Antony – suttogta, hangja még rekedt volt, a korábban kiadott hangok
miatt.
– Igen – dörmögte a nyakába.
– Mit írtak a gerendákra?
Kissé felé fordította a fejét és a nőre nézett. Ajkaira tette az ujját és egy súlyos,
mély sóhaj hagyta el a testét. – Egy vers, amit a feleségem írt.
– Házas voltál? – Hát persze, hogy házas volt. Évszázadok óta élt.
Bólintott. – Hosszú, hosszú idővel ezelőtt mielőtt felemelkedtem.
Érezte a hirtelen merevséget a férfi testében, s nem lepődött meg, amikor
elengedte és a hátára gördült, tekintete szinte átlyukasztotta a gerendákat. Érezte
a szavakban rejlő fájdalmat, mintha legalábbis hangosan mondta volna ki. A nő
nem akart beszélgetni. Nem akarta tudni mit jelentettek a szavak, nem akarta
tudni, miért lépett át a felesége nélkül, de akaratlanul ő hozta fel a témát.
Az oldalára fordult, a férfi felé. Érezte, amint a magja és a nedve elkezdett
kifolyni belőle. – Hé, te varázslatos, tudsz adni nekem pár zsebkendőt vagy
fürdőszivacsot?
A férfi mosolygott, majd felkacagott. A kezében megjelent, amire a nőnek
szüksége volt, de ahelyett, hogy átadta volna neki, a nő felé fordult és azt mondta:
– Nyisd szét a lábad!
Még mindig az oldalán feküdve felemelte a bal lábát. Nagyon gyöngéden
borította be a középpontját, majd megmarkolta. A nő leengedte a lábát, egy
helyben tartva a férfi kezét és a zsebkendőt. Mivel egymással szemben voltak a
férfi előre dőlt és megcsókolta. – Köszönöm, hogy nem kérdezősködtél.
 Visszacsókolta a férfit. – Köszönöm, hogy szeretkeztél velem. Épp erre volt
szükségem. Most már úgy érzem, otthon vagyok.
Ami mosolyra fakasztotta a férfit.

11. fejezet
Másnap reggel Parisa egy félkör alakú burkolaton állt a ház előtt, azon a helyen,
ahol Havily repülni tanította. Most valami újat próbált elsajátítani, de amit Antony
akart, hogy tegyen, attól görcsbe rándult a gyomra.
Jean-Pierre és Havily tisztes távolságban állt, talán húsz lábnyira, teret adtak
neki, mintha ők is érezték volna a küzdelmét. Jean-Pierre beleegyezett, hogy segít
a kiképzésében, és Havily, Marcus kívánsága ellenére, ragaszkodott hozzá, hogy
részt vegyen az oktatáson. Havily kardot tartott a kezében.
–Csak akkor vagy képes megcsinálni, – mondta Antony halkan, – ha leengeded
a mentális pajzsaidat.
A nő megrázta a fejét. Úgy tűnt, tekintete egyenesen a férfi fekete pólójára
koncentrált, ahol körbefogta a nyakát.
Úgy tűnt, képtelen a férfira nézni, a nő sem tudta megmagyarázni miért. – Nem
hiszem, hogy meg tudom csinálni – suttogta. – Tudom, én kértem a segítségedet,
hogy nagyon gyorsan tanuljak, de itt leragadtam.
Csak ezután emelte fel pillantását. Egy halvány barázda szelte át a homlokát.
Felemelte a kezét és gyengéden megérintette a nő arcát. – Sosem láttam rajtad ezt
a … félelmet.
– Félek, nem igaz?
– Miért? Mert attól tartasz, Rith ismét rád talál?
Megcsóválta a fejét. – Nem, nem ezért. Egyáltalán nincs kétségem afelől, hogy
Rith elegendő hatalommal rendelkezik, hogy lenyomozzon, de nem tud rávenni
még egyszer, hogy hozzá menjek. Ami azon a helyen történt, meglepetésként ért.
Éreztem a húzást, szóval eltüntem. De higgy nekem, Rith erre nem lesz képes
másodjára is.
– Hát, ha nem ez az, ami zavar téged, akkor mi?
Fény gyulladt. – Beengedni valakit, bárkit a fejembe. Egyszerűen rossz
érzésem van. – És hirtelen, visszatértek az emlékei, olyan gyorsan, hogy oldalra
dőlt. Antony keze elkapta és megtartotta. – Greaves eljött hozzám. Most már
emlékszem. Ó, Istenem! Abban a hatalmas tikkfa székben ült, velem szemben.
Fehér teáscsészéből itta a teát. Én a tamarinfa alatt ültem a padon, amelyikről már
beszéltem neked. Emlékszel?
– Persze, hogy emlékszek. Mi történt?
– Itta a teáját és engem fürkészett, próbált rájönni, hogyan szerezheti meg az
elmém, hogyan semmisítheti meg a pajzsaimat. Aztán leült közvetlenül mellém,
de csak ennyire emlékszem. Később a fűben tértem magamhoz. – Egyik kezét a
homlokára tette, lassan dörzsölgette előre-hátra. – Antony, azt hiszem talán
bejutott az elmémbe. Ezért érzem magam most is ennyire kellemetlenül. Vagyis,
azt hiszem.
– Hát, én nem Greaves vagyok – mondta a férfi. – Megbízol bennem?
A nő tekintete találkozott a férfiéval. – Igen. Természetesen. Az életem is rád
bíznám.
– Képes vagy rá koncentrálni?
Vett egy mély lélegzetet, majd lehunyta a szemét. Tenyerét visszatette a nő
arcára, oda, ahol az elmúlt néhány percben volt.
Próbálkozott. Tényleg megpróbálta. De egyszerűen nem volt képes leengedni
a pajzsait.
– Biztos, hogy bízol bennem?
– Igen, hát hogyne.
–Talán mégse annyira, mint ahogy hiszed.
Felpillantott a férfira, szeme kipattant. – Ez nem igaz.
–Van manapság olyan álláspont, hogy a mentális pajzsaink bizonyos módon
visszatükrözik az életünket. Talán meg kellene kérdezned önmagadtól, a te
pajzsaid miért olyanok, mint az acél.
Parisának be kellett ismernie, hogy van némi értelme. Ismét találkozott Antony
pillantásával, de most a nő mosolygott. – Minden természetfeletti hatalomnak van
némi alapja az idegrendszerben?
Legalább a férfi nevetett. – Alisont kellene megkérdezned. Ő a pszichológus,
de érdekes egy teória. A pontosabb szó, szerintem, talán a személyiség. Van
valami egy analitikus elmében. A hajlandóságod a pajzsra olyan, mint egy
harmadik dimenziós állampolgáré, a Másik Föld nem tud mihez kezdeni vele.
A nő felsóhajtott és nem a félelmeire vagy a pajzs leengedésével szembeni
ellenszenvre fókuszált, vagy más francos dologra, hanem inkább a nőre, aki futva
szaladt ki Rith házából segítségért könyörögni. Nem lenne Fiona hasznára, ha nem
sajátított volna el néhány harci fogást. Képesnek kell lennie megvédeni önmagát,
még ha csak korlátozott módon is. Amint a Központ meg tudja határozni Fiona
helyzetét, a harcosoknak szüksége lehet a kukkoló képességére, és ő ott lehetne.
Talán egy emlékeztető volt Fiona fogsága vagy a szörnyű halál és feltámadás,
de megfogta Antony kezét és visszatette az arcára. – Csak csináljuk, – mondta, az
állkapcsa megfeszült. És anélkül, hogy akár még egy másodpercig tovább
vitatkozott volna a dolgon, hagyta lehullani pajzsait, szinte úgy, mintha a
gravitáció egyenesen lehúzta volna az almákat.
Antony harcos emlékei nem rohanták meg. Ehelyett hosszú, lassú siklással
érkeztek meg. Amikor megütötte az első kép, a Superstition Hegységben állt a
csillagfényes égbolt alatt, a férfi mellett Jean-Pierre, a levegőben három halál
vámpír, a földön pedig négy, a nő mindent úgy lélegzett be, mint az édes szellőt.
Átélte a küzdelmet a férfival, érezte érzelmi hálójának erejét, egy Vér Harcos
csupasz adrenalinját, a férfi egyszerű szándékát, hogy az összes szörnyeteget
kivégezze maga előtt. Érezte a férfi tizenhárom évszázadnyi jártasságát,
szakértelmét, ahogy a kardot és a tőröket forgatta. Pontosan megtapasztalta,
hogyan reagált a férfi teste, miközben szembekerült az ellenséggel, az összes
erőteljes izom megfeszülését a karjában, a hátában, a vállaiban, a combjaiban és
a vádlijában; ahogy lehetetlen sebességgel teljesített, dematerializálódott, forgott,
lebegett, erőteljes volt. Ahogy együttműködött Jean-Pierrel, mindig megjegyezte
a harcos testvére helyzetét, hogy mindkettejüket biztonságban tartsa, a harcban
csúcsteljesítményt nyújtott. Látta, amint a föld a férfi előtt vörössé válik. Testeket
látott és levágott testrészeket és tollakat és szárnyakat szétszórva a sivatagban, a
kísérteties festés méltó volt a legszörnyűbb horrorfilmekhez.
A nő mélyen szívta be a levegőt, mintha versenyt futott volna, a férfival együtt
zihált az emlékekben.
Az emlékben érezte, ahogy Antony ruhát villant a villából, egy rongycsomót,
amit a fegyverszekrény mellett tartott, ezzel törölte le a kardját, s a tőröket. Érezte,
ahogy Jeannie-t hívja, hallotta a nő hivatalos hangját válaszolni a férfi parancsaira
arról, hogy távolítsák el a harc nyomait. A férfival együtt csukta be a szemét,
lezárt szemhéján át is látta a villanást, kinyitotta a szemét, a férfi szemét, és
elcsodálkozott a tiszta földön.
Az emlék véget ért, szinte túl hirtelen. Antony elkezdett visszahúzódni az
elméjéből, ami olyan volt, mint egy hosszú hízelgős húzás, míg a feszülés
elvékonyodott, aztán véget ért. A nő hátralépett és a fejét ingatta. – Olyan furcsa
volt.
Amikor a férfi nem válaszolt, felpillantott rá. A férfi ajka elvált, duzzadt. –
Szerettem ott lenni, – mormogta, a hangja olyan volt, mintha mély kútba
szökkenne bele.
Beszívta az őt körülvevő zsályát, körül lengte, megérintette a nőt intim
helyeken.
– Megint szeretnék ott lenni. – Közelebb ment, alig pár centiméternyire volt
tőle.
A nő megborzongott és érezte, amint teste reagált erre a nagyon is szexuális
felhívásra, de más aggodalmak jártak a fejében. – Szavad ne feledd, Harcos!
– Rendben, rendben!
A nő megértette. A férfi nem tudta teljesen irányítani a történteket, főleg a breh-
hedden miatt.
Tett egy apró lépést hátra és elkapta a férfi tekintetét. Még a kezét is a
mellkasára tette, hogy visszafogja.
– Rendben vagy? – kérdezte a férfi. Pont, amikor a zsálya visszahúzódott.
– Nem tudom. Csodálatos volt. Én is átéltem, amit te a csata alatt, és még
szomorú sem vagyok a látottak miatt.
– De szorongsz. Megérzem.
Pislogott néhányszor. Hogy mondhatná el neki, hogy nem a küzdelem képei
gyötrik, ám az, hogy milyen közel állt hozzá, hogy a férfi már kifejezte, mennyire
szeretne újra a nőben lenni.
Ettől gyors villanás lépett fel a nőben, hogy az élete nem lesz többé újra, hanem
sokkal inkább soha többé. Valami miatt, saját emlékeinek kollázsa pergett le a
szeme előtt: amikor gyerek volt és tinédzser, a számtalan alkalom, amikor kivették
az iskolából, pont az iskola közepén és átutazta az országot. Egész életében sosem
volt olyan alkalom, amikor hosszú távú barátságokat alakíthatott volna ki, kivéve
a munkában. Még ott is elkülönítette a magánéletét.
Később, amikor szerelmes lett, meg volt győződve, hogy a főiskolai kedvese,
Jason volt az egyetlen, bármilyen volt is korábban az élete, rátalált a szerelem és
képes a férfival felépíteni egy új életet. De a férfi kisétalt azon az utolsó éjszakán.
Megközelíthetetlennek hívta a nőt, aminek nem volt semmi értelme. Feltárta a
férfi előtt a szívét, az pedig elment. Szóval, igen, soha többé.
De miért gondolt most erre?
– Parisa, mi az? – a férfi komolyan összevonta a szemöldökét.
Megrázta a fejét. Nem tudta, mit feleljen. – Nem tudom.
– Megbántottalak? – kérdezte.
– Jól vagyok, – mondta. – Én… csak nagyon furcsa élmény volt. – Nem
mondhatta el neki az igazságot: azzal, hogy megosztotta vele az emlékeit,
felidézett valamit, amit nem tudott elmagyarázni. Csak nem akart annyira közel
kerülni… senkihez sem.
Így ráparancsolt az elméjére és elsétált a férfitól, meglengett a karjait és az
emlékekre összpontosított. Más szóval témát váltott. – Még akkor is érzem az
izmaidat a kezemben és a lábamban, amikor sétálok. Rendkívüli, Antony!
Szerinted, megpróbálhatok hadonászni most már az egyik karddal? És a tőrdobást
is szeretném gyakorolni.
***
Medichi Parisát bámulta, a nőjét. Sosem érezte olyan távolinak, mint most. Az
ő részéről nagyon szexi volt megosztani vele az emlékeit, de még többre vágyott.
Tény, hogy annyira akarta, hogy szinte érezte az ízét, de ez ő volt vagy csak az az
átkozott szörnyű breh-hedden ragaszkodás?
Aligha számított. Parisa lerázta. Lezárta az elméjét és kizárta.
Másrészről, talán ez volt a legjobb. Mi volt ő a nőnek? Csak az Őrangyala. A
harcos feladata, hogy biztonságban tartsa. Igen, ő volt a nő breh-je, csakúgy, mint
a nő is az övé volt. De nem valamiféle sors-baromság volt az egész?
Parisa bölcsen tenné, ha tartaná a távolságot, felülkerekedne, elutasítaná a
férfit. Háború volt. Egy hosszú, szörnyű háború.
Jól van. Akkor megtanítja neki, hogy kezelje a háborút.
Számos kard volt a fegyvertartójában. Csak egy volt rendeltetésszerű, ami azt
jelentette, a többi biztonságos lenne Parisa kezében. A rendeltetésszerű kard
halálos fegyver volt, amit speciálisan a halál vámpírok elleni harcra terveztek. Ha
bárki, aki nem a kard tulajdonosa, megérintette a markolatot, az halált
eredményezett.
Alison volt az egyetlen kivétel, aki kitartott egy szemtől szembeni
küzdelemben Leto Harcos ellen, egy korábbi Vér Harcos ellen. Alison a kezébe
vette a férfi kardját és valahogy, amivel ő még sosem találkozott a Másik Földön,
újrakalibrálta a speciális fegyvert, mielőtt a markolat a tenyerét érintette.
 Nem számolt vele, hogy Parisa rendelkezett azzal az erővel. A nő egyértelműen
természetfelettien kivételes átlépett volt, de igen, ezzel nem számolt.
A gyakorlásra, ebből adódóan, két nem azonosított kardot és tőrt tartott a
kezében.
A kardok harcosméretűek voltak, Parisának pedig sokkal kisebb keze volt, mint
a legtöbb Milicia Harcosnak. A kard aránytalannak tűnt.
De abban a pillanatban, amikor átadta neki, a nő könnyen felvette a harcos
mozdulatainak ritmusát. Eltávolodott a férfitól, és végigment egy sor döfő és
blokkoló mozdulaton. A férfi megcsóválta a fejét és mosolygott. Néha
megdöbbentették a vámpír képességek, hiába élt tizenhárom évtizede a Másik
Földön. Egyszerűen csodálatos volt, ahogy átvette és így felhasználta az emlékeit.
***
Jean-Pierre Havily mellett állt a füvön, de tisztes távolban Medichitől és
Parisától. Az újonnan átlépett határozottan harcossá válik amilyen gyorsan csak
lehetséges. A nő megkérte az Őrangyalát, ossza meg vele a többi emlékét is az
elméjével és pont emiatt most Parisa hatalmas, tökéletes mozdulatokkal lengeti a
kardját. A tapasztalat elég hasznosnak bizonyult.
Havily a fogát csikorgatta. – Látod, milyen egyszerű lehetne? – Jobb kezében
tartotta gyakorló fegyverét, hegye a piszkot célozta meg.
A nőhöz fordulva mosolygott. – Felteszem, Marcus nem tudja, hogy itt vagy?
Felhorkant. – Elevenen megnyúzna.
– Szóval, nem árultad el neki. Ehelyett megkértél engem, hogy kísérjelek el, de
erről a breh-ed nem is tud?
A nőben volt annyi becsület, hogy elpirult.
Folytatta. – Soeurette[1], az embered nem akarná, hogy megmutassam neked,
hogy dobd el a tőrt vagy miként tartsd a kardot. Ebbe nem egyezne bele.
A nő felsóhajtott. – Többé nem érdekel, Jean-Pierre. Muszáj megtanulnom
küzdeni. Nem lehet velem a nap minden percében, és háborúban állunk.
–Igen, de… – A nőre nézett. A felismerés áttört a koponyáján. – Cherie,
non,non,non! Mondd, hogy nem azt várod tőlem, hogy osszam meg veled az
emlékeim? Ha belépek az elmédbe, ami a legintimebb tett, akkor oui, engem
megöl, egy penge egyenesen a szívembe. Ezt pedig nem szeretném.
Az aranyos vörös felemelte az állát, tűz csapott ki a szeméből. – Muszáj
megtanulnom, hogy védjem meg magam. Láttad, mi történt Parisával. Rith rájött
a trükkre, hogy villanjon ki a palotából. A palotából.
– De nem én vagyok az, akit meg kell győznöd.
– Nem hallgatja meg az érveimet, én pedig már kétségbe vagyok esve.
Merde! Mit csináljon? Marcos a barátja volt. Mindent megbocsátott. A múlt
olyan volt, mintha meg sem történt volna, ami miatt a Vér Harcosai köszönettel
tartoztak Havilynek.
Három hónappal ezelőtt visszahozta Marcust. Engedett a breh-heddennek,
hogy magával ragadja egy káprázatos utazásra, s aztán térdre kényszerítette a
fenevadat. A nő mindig a Vér Harcosok soeurette-je marad.
 De ez? Ezt nem tehette meg, nem a testvérével, szóval megemelte az egyik
szemöldökét. A nő válaszként felszegte az állát.
A férfi kuncogott. Ez annyira Havilyre vallott. Még a neve is élvezetes volt a
reménytelen francia akcentusával. – Nagyon dühös lenne rám, cherie. Nem
tehetem meg.
Olyan mély lélegzetet vett, hogy behorpadt a mellkasa. Egy percig bent tartotta,
majd kifújta, mintha az irritációjától szabadulna meg. – Marcus nem szólhat bele.
Talán összekötődtünk, de én nem vagyok piszok a csizmája alatt.
Jean-Pierre vigyorgott. – Piszok a cipője alatt? Ez nagyon jó. Elmondom majd
neki, hogy ezt mondtad.
Egy diadalittas kiáltás visszaragadta a figyelmét Parisára. Míg ő ott állva
Havilyvel vitatkozott, Antony megjelenített egy céltáblát az elülső udvaron. A tőr
most nem messze pihent a „bika szemétől”.
–Nézd, – kiáltotta Havily, egyik ujjával a céltábla felé mutogatott. – És most,
udvariasan megkérlek, töltsd meg egyenesen az agyam a harcos emlékeiddel, mert
ez a kard nevetséges a kezemben. Olyan, mintha egy farönköt tartanék.
A férfi megrázta a fejét. – Hajlandó vagyok megtanítani a kard fortélyaira, de
ismét mondom, Marcus átszúrná a szívem, ha megtudná, hogy beléptem az
elmédbe ilyen… intim módon.
Havily a szemét forgatva felnyögött. A bal kezével Medichi és Parisa felé intett.
– De nekem is ezt kellene most tennem. Nézz rá. Olyan, mintha évszázadok óta
kardot forgatna.
A férfi pillantása Parisára siklott. Igaz. Látta, ahogy annyi hónappal ezelőtt
Kerrick Alisonnak adta az emlékeit – s az eredmény ugyanaz volt – egészen
káprázatos. Úgy tűnhet azért, mert mindkét nő, Parisa és Alison annyira erősek
voltak, s mert az emlékeket egyik elme a másiknak küldte, így a harci
képességeket szempillantás alatt elsajátíthatták.
Felsóhajtott. Azt kívánta, bár kényszeríthetné Havilyt, de arra képtelen lenne.
–Nos, – mondta Havily. – Látom, úgy döntöttél, olyan csökönyös leszel, mint
a breh-em, szóval szerintem simán csak Lukent kellene megkérnem. Ő megtenné.
Bármit megtenne nekem.
Elakadt Jean-Pierre lélegzete. – Nem kellene ennyire megsértened, – kiáltotta.
Lukan azóta szerelmes volt Havilybe, hogy az Őrangyalaként szolgált egy
évszáda. – Ilyen intim módon bátorítani, amikor tudod, hogy a szíve érted…
Havily elkapta a tekintetét. – Én voltam az, aki csapdába esett a kohóban egy
őrülttel, aki lecsapolta a vérem. Tudom, miért ragaszkodott Parisa, hogy képezzék
ki. Egyikőtök sem, se Marcus, sem Antony, nem tudja, milyen annyira erőtlennek
lenni.
– De nem voltál begyógyszerezve? Hogy tudnál így harcba szállni egy férfival?
Havily rámeredt. – Egy csomószor átgondoltam, Jean-Pierre. Volt egy
töredéknyi másodperc, amikor Crace elkapott a Nagykövetek Fesztiválján, de
még tudtam volna küzdeni. Ehelyett megdermedtem, ő pedig magával cipelt. Még
csak eszembe se jutott, hogy küzdjek. Talán, ha lett volna némi tapasztalatom,
még ha csak annyi, hogy kell tőrt használni, megjeleníthettem volna egy pengét a
kezembe, megvágom a karját és megszököm. Nem tudom. De még csak a
lehetőségem sem volt meg. Én ezt szeretném itt. Elég tapasztalatot, hogy legyen
választásom, ha egy másik halálvámpír megtámadna. Ti harcosok fizikálisan
annyira nagyok vagytok, olyan erősek, hogy el sem tudjátok ezt képzelni.
A férfi belenézett az intenzív zöld szemekbe. Nem fontolta meg, milyen
tehetetlennek érezhette magát a nő. El sem képzelhette, milyen volt Crace szörnyű
kohója fogságában.
Egy hosszú pillanattal később bólintott. Végül előhúzta farmere zsebéből az
Epic mobilját. Feltartotta egy ujját Havilynek. – Van egy ötletem, de csendben
kell lenned. Egy percre csendben maradnál?
A nő bólintott.
Indította a hívást. – Allo, Marcus? Remélem, nem zavarlak.
Havily zihált, de megtartotta az ígéretét. Vékony csíkká préselte a száját és
csendben maradt.
– Egy megbeszélés közepén vagyok, – mondta Marcus. – Várhatna?
A harcosok mindig fogadják egymás hívásait, nappal vagy este, megbeszélésen
vagy nem megbeszélésen. Jean-Pierre Havilyt bámulva folytatta. Megfogta az
állát. Elhatározása tovább erősödött.
– Öt perc múlva, mon ami, összekapcsolom az elmém Havily-ével és
megosztom a harcos élményeimet. Meg kell történnie. – Több semmit nem
mondott, de véget vetett a hívásnak és visszatette a zsebébe a telefont. Elkezdett
visszaszámolni. – Cinq, quatre, trois, deux…
A levegő remegett a férfi mellett, s egy másodperccel később szemtől szembe
került Marcussal. – A faszt fogod, – ordította. A szemöldöke alig volt több egy
kis vonásnál világos barna szeme fölött, de most úgy tűnt, lesüllyedt a szemére.
Arcának olyan színe volt, mint a céklának, gazdag düh színárnyalata.
Jean-Pierre egy kézintéssel Havily felé lépett el Marcustól. – Ezt neked kell
elrendezned a breh-heddel. Megfenyegetett, hogy Luken segítségét kéri, ami
olyasmi, amit nekünk el kell kerülnünk Luken golyói miatt. De miután
meghallgattam, azt hiszem, hogy most nincs igazad.
Ekkor Marcus Havily felé fordult és elkezdte leszidni a nőt Luken miatt, Jean-
Pierre a gyepen átvágva Medichi és Parisa felé indult, akik kitágult szemekkel
állva hallgatták az elkezdődő ordítozást.
Jean-Pierre az ajtó felé intett. – Talán be kellene mennünk a villába?
Szélesre tárta előttük az ajtót. Parisa gyorsan bement a férfiak előtt.
Pillanatokkal később az ajtó becsukódott a háború előtt, ami most dúlt Antony
otthonának pázsitján.
***
Parisa nem értette, a harcosok miért állnak ellen ennyire a hozzájuk
kapcsolódott nők kiképzésének. Talán sosem értheti meg, mert nem volt férfi.
Antony nem volt éppen buzgó, úgyszólván, de Marcus éppenséggel hajthatatlan
volt. Azért volt így, mert beteljesítették a rituálét, a breh-hedden-t?
 Antonyra nézett. Az ajtóban állt. A vita szavai homályosak voltak, de a
magasság és mélység, a hangszín élessége, könnyedén átsiklott a vékony fán.
Antony egyik kezével a konyha felé intett. – Kávé?
– Oui, – mondta Jean-Pierre. Bólogatott is néhányszor.
Jean-Pierre nem volt annyira magas, mint Antony, egyik harcos sem volt.
Marcussal volt egy magasságban és csak egy kicsit volt alacsonyabb Kerricknél.
Neki volt a legérdekesebb ajka, amit Parisa férfin valaha látott. A telt alsó ajka és
a felső két pontban, ami mogorvává tenne egy nőt. De a férfi… érzéki volt. Szeme
szürkészöld, felváltva figyelmes és vidám. A nőnek mindig olyan benyomása volt,
hogy olyan férfi volt, aki az őrületbe kergette a szeretőjét egy rossz időben
mondott viccel, azzal a céllal, hogy megszabaduljon tőle.
Az ajtófélfáig tárta ki kezeit- egy gesztus a régi világból. A nő követte az irányt.
A kávé jól hangzott. Az elméje még mindig úgy zúgott, mint egy madárraj.
Folytatni akarta az edzést, de semmit sem tudnak csinálni, amíg Marcus és Havily
le nem rendezi a nézeteltérésüket.
A harci emlékek átvétele fantasztikus volt. Még most is, miközben átsétált a
nappalin, illeszkedett Antonyhoz, ha nem is olyan hosszú lépésekkel. Tudta,
milyen futni, mozogni, repülni a férfi bőrében. Melyik izmok feszülnek meg és
melyek alakulnak át minden pillanatban, amikor döf vagy vág a kardjával.
Leckét venni kardvívásból olyan volt, mint gyorsírással beszélni.
Egyszerűen tudta, hogy forgassa a harminc hüvelykes pengét.
Antony tőr leckéje lenne a következő. Nem várhatott.
Antony francia kávéfőzővel készítette a kávét, amit évekkel ezelőtt Jean-Pierre
adott neki. Úgy tűnik a harcosok is gyorsírással beszélnek. A nő leült a pulthoz és
egy nehéz fehér bögréből kortyolta a kávéját, olyanból, amik a régi stílusú
bisztrókra emlékeztették a nőt.
A férfiak is egy bögrét tartottak, egymással szemben álltak a pult és
hűtőszekrény között. A nő szemben leült egy székre, könyökét feltette a sötét
szappankőre. Fészkelődött a széken. Olyan izmokat érzett, amik kényelmetlenek
voltak, a combjában, izmokat lent a derekában. Perzselt a lábikrája és a tricepsze.
Az elméje talán tudta, hogyan harcoljon, de az alig használt izmai kezdtek tűzben
égni – és nem a jó módon.
– Marcus miért annyira frusztrált Havily tanítása miatt? – kérdezte Parisa.
Antony felé kapta a tekintetét. – Nehéz elmagyarázni. Először én sem akartam.
Tény, el kell mondanom, hogy az első reakcióm, egy ideig, az volt, hogy zárjalak
be a hálószobámba és sose engedjelek ki.
Parisa tudta, hogy érti, de egyéb képek siklottak az elméjébe, amiktől lángba
borult az arca.
A férfi kissé megdermedt, aztán megremegtek az orrcimpái. Szeme kitágult. A
nő gyorsan a világos barna kávéra fordította tekintetét a bögrében. Szerette a
tejszínt, a jó sok tejszínt a kávéjában. Lángolt az arca. Sietősen kortyolt, de
félrenyelve köhögött.
– Minden rendben, cherie? – kérdezte Jean-Pierre.
 A fulladás kiváló mentség volt a vörös arcára. Boldogan köhögött és
néhányszor biccentett. – Jó. Jól vagyok.
Ám amikor hirtelen zsályafelhő úszott felé, nem mert Antonyra nézni. Ehelyett
teljesen elfordult a széken, így háttal volt a férfiaknak. Köhögött még néhányszor,
majd megpróbált mély lélegzetet venni.
Lenézett a melleire. A melltartója és pólója túl vékony volt. Mellbimbói merev
csúcsokba húzódtak. Annyi módja volt, hogy ez az élmény, ez a breh-
hedden valamiféle tortúrává váljon.
Lesiklott a székről, majd az ajtó felé indult. Talán ki tud sétálni. Talán, ha körbe
megy, nem érez majd annyi mindent.
– Parisa, – Antony szólította kérdéssel a hangjában.
– Mmm? – válaszolta, ajkához emelte a bögrét és belekortyolt. Ebben a
pozícióban alkarja épp eltakarta a mellbimbóit. Ha így fog menni, beszerez egy
másik ruhatárat. A mellmérete mindig is valamiféle küzdelem volt. Nem volt a
szobában egy férfi sem, aki ne venné észre a vágyát.
Ó, Istenkém! Kész volt belehalni a szégyenbe.
– Mit gondolsz, készen állsz Fionát meglesni? Jean-Pierre javasolta, jogosan,
hogy el kellene gondolkodnunk azon, hogy minél gyorsabban kihozzuk.
–Egyetértek. Igen, had csináljam. – Az agyát a sokkal fontosabb dolgok felé
fordította, leengedte a karjait és feléjük ment. Két pár szem landolt a mellkasán,
ő pedig kicsit vinnyogott. A szaaaaaarba!
Jean-Pierre udvariasan elfordult, de Antony ajkai szétváltak és nem úgy tűnt,
mint aki el tudja szakítani tekintetét a nő melleitől.
– Nos, had lássam, – mondta a nő, még egyszer az ajkához húzta a bögrét. –
Melyik hely lenne ehhez a legjobb? És egyébként szeretném megérinteni az elméd
és figyelni, ha te is képes vagy érzékelni a látomást. Endelle képes.
De Antony a nő irányába dőlt, mintha átlendülhetne a pulton. Én valami mást
akarok megérinteni, küldte a férfi.
Antony, korholta a nő. Jean-Pierre pont itt van.
Kinéz az ablakon.
Hagyd abba a zsályát. Ajkai megremegtek.
Engedd, hogy megint lássalak és megteszem.
A nő megdöbbent, ám a férfi komoly volt. Leeresztette a karját, szemhéja
félárbocra süllyedt. Ajkához húzta a bögrét, s egy szívással belekortyolt a
kávéjába, ami megremegtette a nő combjait. A nő tudta, tudta, ha Jean-Pierre nem
lenne ugyanabban a szobában velük, Antony már a nőn lenne.
Egész éjjel az ágyában aludt.
Arra ébredt, hogy a hatalmas harcos teste körbe ölelte.
A nő megfordult és megsimogatta, ami már kemény és tettre kész volt
közöttük. A szeretkezés eleven. Néhány perc alatt az orgazmusig szállt. A teste
olyan volt, mint a száraz aprófa, amit férfi meggyújtott gyufájával.
Egy dolgot tudott – többé nem vesz fel szűk pólót a férfi közelében. Sőt… –
Megbocsátotok egy pillanatra? Rögtön vissszajövök.
 Elkapta Antony meglepett pillantását, megrázta felé a fejét. Nem akarta, hogy
kövesse. Letette a bögrét a pultra, majd kisietett a szomszédos helyiségbe:
megkönnyebbülten fellélegzett, egyik férfi sem láthatta őt itt. Másik pólóra volt
szüksége azonnal. De egy kis távolságra is a konyhai zsálya működéstől.
Bement az előtérbe, amikor ráébredt, hogy nem hallja Marcus és Havily
veszekedését. Jó. Talán Havily csatlakozik hozzá Antony óráján. Marcusnak
vissza kellett térnie a munkához, de talán Jean-Pierre edzhetne vele.
Elhaladt a hivatalos nappalinál és kinézett az ablakon, de nem látta őket abból
a szögből.
Lement a hosszú fő nappaliba, elérte Antony hálószobáját, de amikor a
vendégszoba közelébe ért, a könyvtár mellett, meghallotta Havily nyögését, egy
tompa hangot hálószobájuk csukott ajtaja mögül. El kellene mennie, de valamiért
megállt útközben. Felütötte csúf fejét a kukkolás, ő pedig tett néhány lépést a
vendégszobája felé jobb oldalt, amit régen használt, Marcus és Havily szobája
pedig bal oldalon volt.
Ritmikus puffanás ütötte meg a fülét, s az ajkához emelte az ujját. Nem kellene
ezt csinálnia, de elkapta a szeretkezésük hangját. Túljutottak a perpatvaron.
Kíváncsi volt, hogy Marcusnak újra és újra ki kell-e nyilvánítania a követelését.
Valószínűleg.
Amikor a nyögések sikolyba fordultak, amikor meghallotta, amint Havily
Marcus nevét kiálltja, magához tért a nem megfelelő viselkedése miatt, amit épp
produkált. Folytatta az útját, majd futva tette meg a megmaradt távolságot Antony
hálószobájáig.
Bement, s becsukta maga mögött az ajtót. Egy másik lakosztály választotta el
Antony hatalmas lakosztályát Marcus és Havily szobájától, így már nem hallhatta
őket. Vett pár mély lélegzetet, kényszerítette a testét, hogy nyugodjon le.
Eltávolodott a faltól és bement a fürdőszobába, amit két hatalmas kabin foglalt
el. Csak remélhette, hogy viselhet valami alkalmast, ami egy kis visszafogottságot
biztosít számára.
***
Jean-Pierre úgy érezte, csapdába esett a konyhában. Bár Medichi volt a
harmadik harcos, akit beszippantott a breh-hedden, a kellemetlen rituálé
változatos módon a harcosok életét is érintette. Mon Dieu, Parisa mellbimbója
olyan érett volt, mint a szilva, kész volt, hogy megszopogassák, Medichi pedig
úgy bámult a nőre, mint aki nagyon is kapható lenne a szopogatására.
Jean-Pierre mindössze annyit tehetett, hogy eltűnt az útból. Meglepődött,
akárhogy is, amikor Parisa elhagyta a konyhát. A meglepetés még nagyobb volt,
hogy Medichi nem követte.
Persze, amint elment, Medichi a pult fölé görnyedt, könyöke a fejéig
emelkedett fel. Kiszedte a cadroent a hajából, amitől vastag tincsekben hullott a
haja arcának mindkét oldalára. Jean-Pierre semmit nem látott a férfi arcából, de
megértette a kínjait. A breh-hedden nem más, mint puszta kínzás.
 Jean-Pierre az ablaknál maradva figyelte a pázsitot. Marcus és Havily már nem
voltak ott. Kétsége sem volt felőle, hová mentek. Most pedig nem tudta, mit
csináljon, így karba fonta kezét a mellkasánál és kibámult a látnivalókra.
– Elnézést mindezért, – szólalt meg végül Medichi.
Jean-Pierre vállat vont. – Nagyon nehéz lehet.
– Oui, – válaszolt Medichi.
Jean-Pierre rápillantott. – Oui?
– Oui. – Medichi mosolya kiszélesedett, majd elhalványult. – Hé, már hosszú
ideje veled vagyok. Tudok kicsit franciául. És sajnálom.
A folyosóról gyorsan közeledő cipőtalpak hangja hallatszott. Egy pillanattal
később Parisa jelent meg az ajtóban, hosszú, laza blúzban. Mindkét férfira gyors
mosolyt villantott. Bár a vállai feszesnek tűntek, azt mondta: – A könyvtárban
akarok lenni, amikor először meglesem Fionát. Velem tartotok?
***
Rith forrongott. Szokatlan állapot a férfitól.
Habár a Látók megjövendölték Parisa szökését, neki nem állt szándékában
elengedni a nőt: úgy tervezte, hogy megöli. De épp csak mikor megjelent a nő
hálószobájában, hogy elvégezze a munkát, az üres ágyat lelte csak. Gyors kutatás
után a házban, meztelenül találta meg a hátsó udvaron. Undorító. Még mindig
nem tudta elhinni, hogy megszökött. Még mindig nem tudta elhinni, hogy
egyáltalán nem törődött az erkölcsösséggel, s semmit sem viselve kirepült a
levegőbe.
Rosszabb, hát persze, most már Greavesnek kapcsolata van a nővel, egy nagyon
intim telepatikus kapcsolat. Amiért Rith megvetette a nőt.
A férfi most Franciaországban volt. Több vészhelyzetre tartogatott helye volt.
Ez Toulouse-n kívül volt, az ország déli részén. A vérdonorokat szép csendben
elhelyezték három hálószobában a nappali végén. Bedrogozva, természetesen. A
szükséges elköltöztetésük nagyszerű alkalmat teremtett az aggodalomhoz és a
túlzott csicsergéshez, amit ő nem bírt elviselni.
Nagyon mereven ült az asztalánál, a Herman Miller Embody Chair-jében, lába
a padlón pihent, vállai ellazultak, gerince tökéletesen egyenes. Előtte hevert a
számítógépe.
Kifejlesztett egy programot a Látó Erődből, a legmagasabb látó csoportból
érkező jóslatok nyomon követésére, Mumbai, Johannesburg és Bogota. A
program állandóan futott. Megfigyelhette az áramlatokat, két vagy három Látó
mindig ugyanazt a próféciát szállította, a különféle jelentések automatikusan egy
elkülönített dokumentumba érkeztek.
De a beérkező információ, mindig ugyanaz volt – Greaves az előnyére
használja az újonnan épült elmekapcsolatot.
Amit nem hagyhat megtörténni. Ha képes megakadályozni, akkor nem. De ő
semmi, ha nem is nagy híve a Látók információinak.
Attól a pillanattól, amikor tudomást szerzett Parisa Lovejoy-ról, a szárnyas
halandóról, fogságba akarta ejteni a Parancsnoknak. Greaves felhasználhatná, ő
pedig bármit megtenne a mesteréért. De sosem volt semmi célzás a Látóktól egy
lehetséges elmekapcsolatról. Ha tudta volna, sosem ejti foglyul a nőt.
Az áramló jelentéseket bámulta, megnyugtatónak találta a folyamatot. Amikor
egy véget ér, az elejétől kezdte el nézni a dokumentumot.
Megremegett, egy hosszú borzongás vágott át a testén. Volt egy nagyon
egyszerű problémája. Vissza kellett szereznie Parisát. Vagyis, az igazat megvallva
a halálára vágyott, de világos, hogy elsőnek ismét el kell rabolnia.
Mély lélegzetet vett, de egy újabb remegés érkezett. Nem volt szexuális ember,
nem volt ilyen funkciója, egy bizonyos szerencsétlen eset óta évszázadokkal
korábban. De úgy hitte, hogy Parisa visszaszerzési vágya nagyon közel állt az
effajta szükséghez. Sóvárgott, hogy ismét uralma alá vonja.
Majdnem sikerült a nő átlépési ceremóniája alatt. Megkínozta az elméjét egy
képpel magáról, a nő pedig megjelent nála. Megrázta a fejét. Olyan közel volt.
Micsoda puccs lett volna… leszámítva a tényt, hogy nem rendelkezett Greaves
engedélyével, hogy ismét Parisa után induljon. A tűzzel játszott.
Amit senki sem tudott, hogy Rith is rendelkezett korlátozott kukkoló
képességgel, bármikor megkereshette Parisát, amikor csak akarta. Csak meg
kellett nyitni, amit ő a kis ablakának hívott, a nőre gondolni, és már ott volt a nő.
Épp most Medichi Harcos villájának könyvtárában volt. Hallgatózott pár percig
és rájött, hogy megkísérelte Fiona kukkolását. Micsoda véletlen egybeesés, de
nem meglepő.
Sajnos, ezt az információt nem oszthatta meg Greaves-sel – abból az egyszerű
okból, hogy Greaves nem tudott a kukkoló képességéről. Valójában eddig csak
két embert volt képes figyelni, az egyikük Parisa. A másik maga Greaves.
Micsoda egy kifeszített kötélen táncolt.
Csengett az asztalán a telefonja, lágy harangjátékkal. Gyorsan válaszolt. – Igen,
mester.
Greaves mély, kellemes hangja megtöltötte a vonalat. – Jó estét, Rith! Remélem
jól telt a napod. Mit csinálnak a donorok? – Mindig udvarias volt. Csak
meghallotta a mesterét, és Rith mosolygott.
Bekapcsolta a hangszórót majd lassan a jobbjába vette. Monitorok sokaságával
rendelkezett, mindegyik szolgára kamerák fókuszáltak, csakúgy, mint Burmában.
Mindegyik donor elaludt. – A nyugtató jól működött. A szállítást a szokásos
módon hajtottam végre.
– Kiváló, de nem is vártam tőled kevesebbet. Csak épp az üzeneteimet
ellenőriztem, amikor észrevettem, hogy hívtál. Bíztam benne, hogy nincs baj.
Rith mély levegőt vett, majd belevágott a kényes kérdésbe. – Engedélyt
akartam kérni a fogoly újbóli elkapására. – Visszatartotta lélegzetét. Kevés
reménye volt a fogságba ejtés engedélyére – tudta, hogy Greaves a saját terve
szerint dolgozik – de meg kellett próbálnia. Meg kellett.
A csend visszatért, nem nyomasztó, ami jó volt, de ennek ellenére mégiscsak
csend.
Végül Greaves megszólalt: – Szükséged van erre a fogolyra?
 Rith bólintott, majd ráébredt, hogy nem mondta ki hangosan. – Igen.
– Tudom, hogy nem kis dolog tőled, hogy feltártad a kérésedet, de sajnálom.
Csak arra várok, hogy Parisa kinyissa az ablakot és hasznosítsam a kapcsolatot.
Bár nem vagyok megelégedve a kapcsolat korlátozottságával, de mégis nagy a
remény egy vagy két harcos elkapására.
– Igen, természetesen, mester.
– Bár megígérem, abban a pillanatban kapcsolatba lépek veled, amint
felhasználható információim lesznek a vérdonorokról. Köszönetet szeretnék
neked mondani, milyen kiválóan gondoskodtál Parisa egészségéről, jól ápoltad.
Gratulálok, Rith!
A férfi szíve meglágyult, mint a puding a mellkasában. – Köszönöm, mester!
–Kétségtelen, hogy informálja Endelle asszonyt a vérdonorokról és a kis
operációnkról, s meg akarják akadályozni. Remélem, hogy a Vér Harcosok
megkísérlik bemérni és megtámadni az intézményedet, és gyanítom, hogy ezt
Parisa elméjének segítségével viszik végbe. Ebben az esetben, azt akarom,
válaszd ki a húsz legjobb halálvámpírját a Phoenix Estrella komplexumból és
hozd őket a toulouse-i otthonodhoz. Aztán készítsd elő az evakuálást a
parancsomra. Megértetted?
Rith mindig meglepődött, hogy bárki érdeklődött a vérdonorjai iránt. A nőknek
nincs különösebb értéke. A harcosok miért vesztegetnének ennyi kritikus időt és
energiát egy ilyen haszontalan küldetésre? De gyakran úgy találta, a harcosok
akciói érthetetlenek. Például, miért jött a teljes egység Parisa támogatására?
– Nem kétlem, hogy megkísérelnek egy mentőakciót, – mondta Greaves. –
Igen, igen, már ismerem a véleményed. És egyetértek. Micsoda katonai erő
vesztegetés egy csapatnyi félig átlépett halandó nő miatt – annyira hihetetlen
számomra is, mint legalábbis neked. De az előnyünkre tudjuk használni az
abszurd érzéküket a lovagiasságra.
Rith mosolygott. – Igen, mester.

„Az igazi barátságok hidakat alkotnak minden szörnyű szakadék fölött.”

– Közmondások Gyűjteménye, Beatrice a Negyedikről

12. fejezet
Jean-Pierre úgy gondolta érthető választás volt Parisától a könyvtár. Meg fogja
lesni a nőt, Fionát ‒ a halál és feltámadás szolgát ‒, Parisa pedig végzettsége
szerint könyvtáros volt, esetleg jobban érezheti magát könyvekkel körülvéve.
A sötét hajú szépségnek nehéz lehet kapcsolatot teremteni egy nővel, akivel
olyan szörnyű körülmények között találkozott. Ki szeretné, hogy emlékeztessék
egy olyan fogságra, mint amit Parisa elviselt. De a nő itt volt, elhelyezkedett a
legtávolabbi falnál, készen állt elvégezni, amit meg kellett tennie.
 Medichinek nagyon büszkének kell lennie a nőjére. Tőrrel és karddal tanult
harcolni és elszánta magát, hogy kiszabadítja azokat, akiket
hátrahagyott. Oui, Medichinek nagyon büszkének kellene lennie.
Parisán most egy bő, fehér blúz volt, ami mélyen a csípőjére ereszkedett.
Jean-Pierre az ajtóban maradva elég helyet biztosított a fiatal nőnek. Keresztbe
fonta karját a mellkasán és mosolygott. A nő megalázva érezte magát a korábbi
nyilvánvaló bizonyíték miatt, ami az érdeklődését tanúsította Medichi iránt. Azok
ketten egyértelműen égtek a szerelemtől, felváltva zavartak és izgatottak. Nagyon
gyönyörű dolog volt látni – különösen nézni, amint Medichit is elkapta, mert
sosem engedte meg magának, hogy szeressen. Választottak nőket a Vér és
Harapásban, bien sur, de nem a szerelemre. Most figyelve őt Parisával, olyan
kedves és figyelmes, szeretettől ragyog a szeme, oui, nagyon gyönyörű.
Ámbár kíváncsi volt, mit jelenthet a breh-hedden a többi Vér Harcosának.
Három harcost már elkapott a láz – Kerricket, Marcust, s most Medichit is.
Baljóslatú volt? Megvolt az esélye, hogy következőnek ő esik bele Cupidó
szerelem hálójába?
Megborzongott. Egész életében voltak szeretői, és minden évtizedben
élvezett egy mélyebb elköteleződést, de a nők nem tudták kezelni a harcos életet
és kötelezettséget. De a három testvéréhez érkező nő annyira erős volt. Más
lehetne, ha egy ilyen nőt kapna? Szörnyű dolog volt a háborúban álló világ. Látta
Parisa mennyire szenvedett, mennyit küzdött a fejlődésért, kihívásokkal
találkozott. Képes lenne nézni a szeretett nő szenvedését? Úgy gondolta nem.
Körülnézett a szobában, elterelést keresett. Medichi könyvtára magas volt,
mindenfelé könyvespolcok emelkedtek a tizenöt lábnyi plafonig. A gyűjteményét
a nyomdagépek feltalálása óta bővítette, a könyvek legtöbbje bőrkötéses volt.
Jean-Pierre szerette a szoba illatát. A bőrnek erős illat van, a törékeny papírok és
a fekete nyomtatás tökéletes kötésben, nagyon férfias, de ugyanakkor nőies is.
Egy vadászó jelenetet ábrázoló faliszőnyeg lógott magasan, a gyepre néző
ablak fölött, melyen faredőnyök szűrték kellemessé az erős fényt.
Medichi Parisa közelébe húzott egy széket. A férfi nem volt meggyőződve
arról, hogy szükség van itt rá, de Endelle kijelölte, hogy segítsen Medichinek és
Parisának, miközben a tervüket csiszolják a szolgák megtalálásáról és
megmenekítéséről.
Ahogy Parisa hátradőlt a székében, sötétbarna haja beleveszett a
csokoládészínű bőrbe. Mély lélegzeteket vett. Próbálta elképzelni, milyen lehet
ez a nőnek, így friss átlépettként, alig kiszabadulva a fogságból, a breh-
hedden nyomása alatt. Csodálta a bátorságát és isten segítse meg, de szüksége is
volt rá, hogy köteléket hozzon létre egy harcossal, a férfi breh-jeként éljen,
mindegy milyen mértékben fogadták el a breh-heddent az életükben. Minden jót,
örömöt és boldogságot kívánt neki, de szerinte a nő még nem értette meg egészen,
milyen kemény élete lehet egy Vér Harcosának társaként.
Visszafojtott egy sóhajt.
– Látom Fionát – mondta Parisa.
 Ilyen hamar. Jean-Pierre nagyon lenyűgözött volt. Parisa halk, szép, bársonyos
hangot adott ki az alsó hangregiszteren. Az arcát elborította az izgalom fénye.
– Merre van? – kérdezte Medichi. – Látsz valamit a környezetében?
‒Kint sétál, egyedül. Egy magas fakerítésen túl, ami mögött hatalmas fák
állnak, bár nem olyan tamarinfák, mint Burmában.
– Próbálj telepatikusan beszélni vele.
Akkor Parisa felnyitotta a szemét és Medichire bámult. – Szerinted meg tudom
tenni?
Megnyugtatóan mosolygott. Gyengéd volt a nővel. Parisának nincs szüksége
kemény kézre. Medichi pont a megfelelő ember volt számára.
Parisa még egyszer becsukta a szemét. A szemöldöke között a koncentráció
ráncai alakultak ki.
Megremegtek Jean-Pierre orrcimpái, maga mögé nézett. Valaki sütött?
Croissant illatot érzett… ismét… ínycsiklandó vajas croissant-t, mint amit Rith
házában is érzett.
Lépéseket hallott, majd megjelent Havily. Szeme csillogott, ajkai
felhorzsolódottnak tűntek. Gyorsan elfordult, hogy meg ne lássa a mosolyát. A
nőt alaposan megcsókolták, vagy még annál is többet tettek.
– Mi folyik itt? – kérdezte csöndesen, amikor megjelent a férfi mellett.
– Parisa látja Fionát – súgta. – Próbál vele telepatikusan kommunikálni. – Még
közelebb dőlt. – A konyhában sütöttél? – A szavak abszurdnak tűntek, de nem
értette, minek az illatát érezte.
– Nem, de vettem házi lángost a Starbucksba menet.
Bólintott. – Akkor tudnom kell – mostantól tanulsz küzdeni Parisával?
A nő bólintott, s csak egy picike önelégültség tűnt fel. – Igen – jelentette ki,
hangját nem emelte meg. – Munka után Marcus megcsinálja az átadást és holnap
megkezdem a kiképzést srácok, veletek és Parisával.
– Trés bien.[1]
– Beleegyezel?
– Bien sur![2] Bölcs dolog. – De a homlokát ráncolta. Ha neki volna egy breh-
je, olyan könnyen beszélne a dologról, ami azt jelentette, hogy a nője talán
megkísérel részt venni az erőteljes halál vámpírok elleni harcban?
Beleborzongott. Szerencsére neki nem kellett ilyen dolgok miatt
aggodalmaskodni.
Bár megtette, kényelmetlenül érezte magát. A croissant íze éhessé tette… sok
dolog iránt. Milyen furcsa.
***
Fiona mereven állt. Körülnézett maga körül. Senki sem volt a kertben, habár ő
állandóan úgy érezte több szempár is vizslatja. Burmában a kertbéli nő, Parisa,
kiszabadulásának pillanatától Rith megduplázta, ha nem triplázta a vér-
rabszolgáinak felügyeletét.
Ám meg mert volna esküdni, hogy egy hangot hall a fejében suttogni. Fiona,
hallasz engem?
 Ismét körbe tekintett, s mozgásba hozta a lábát. Szandál volt rajta és a szokásos
pizsama. Az anyag lágy volt, de ő valami más után sóvárgott, bármit hordott
volna, például farmert, mint oly sok újonnan érkezett. Farmer és egy felső- és
alsónemű. Milyen remek lenne!
Fiona, Parisa vagyok, hallasz? Ne aggódj! Ez telepátia és még nem vagyok
benne túl jó, szóval ha hallasz engem, mondj ki valamit hangosan. Egy szimpla
igen megteszi. Emlékezz, én látlak téged. Természetfeletti leselkedő vagyok.
Fiona sétált, mert attól tartott, ha megfordulva levadássza a hang forrását, Rith
előugrana a bokrokból és visszazavarná a házba. De nem hitte, hogy bármilyen
veszélyt jelentene kimondani hangosan egy egyszerű szót. Hogy lenne veszélyes
dologként értelmezhető?
– Igen.
Halk lányos visítás hallatszott a fejében, majdnem befogta a fülét. Nem volt
hangos, de megriadt tőle. Így hangosan azt mondta: – Ha valóban létezel, s nem
csak elképzelem a hangokat a fejemben, többé nem sikíts, légy szíves!
Ó. Ó. Annyira sajnálom Fiona, de mert meg tudlak lesni, egyszerre látom és
hallom mi történik, és én hallottalak. De, hogy meggyőződjünk tényleg
beszélgetünk, mondj háromszor igent egymás után.
Hát, ha meg fog bolondulni, ezt nem volt nehéz megismételni. – Igen, igen,
igen.
Hallottam és láttam mozogni a szád. Fiona, figyelj rám, mindent megteszek,
hogy meghatározzuk a helyzeted és nem vagyok egyedül. A Vér Harcosai
segítenek nekem. Mindannyian azon dolgozunk, hogy megkeressünk. Miután
kiszabadultam Rith házából Thorne Harcos és az emberei visszatértek értetek, de
addigra Rith már egy másik helyre vitt benneteket. Először azt hittük járművekkel
vagy valamiféle autóval vitt el benneteket, de dematerializált. Igazunk van?
Ha ez az elméje lehullását jelentette az őrületbe, akkor egyértelműen
figyelemre méltó világossággal beszél önmagával. – Igen – mondta hangosan. –
Teljesen igazatok van. Betettek minket egy terepjáróba, egy Hummerbe azt
hiszem, de csak kb. tizenöt percre. De aztán ide villantunk.
Hol vagytok? Ha be tudjuk mérni a tartózkodási helyeteket, akkor mehetünk és
kiszabadíthatunk, de tudnunk kell a világ melyik részén vagytok jelenleg.
Ez volt az a pont, amikor Fiona szíve elkezdett dörömbölni, olyan gyorsan
dobogott a mellkasában, hogy alig kapott levegőt. Lehet ily egyszerű annyi eltelt
év után?
Könnyek égették a szemét. Tovább sétált. Majdnem teljesen meghalt az utolsó
vércsapoláskor. Ha nem lett volna James ‒ az a különös idős férfi, aki egy padon
ült és egy csapat galambot etetett napraforgómaggal ‒ a nő most nem lehetne itt.
A férfi tolta előre, a jövőbe. Ő ültetett bátorságot a szívébe, amikor már kimerült.
Ő mondta, hogy oka van a reményre. Nem igazán hitt neki, de most megtette.
Hangosan megszólalt – franciául hallottam az embereket beszélni.
Egy másik sikkantás, ami miatt a fülére tette a kezét.
 Ó, látom, hogy újra fájdalmat okoztam a fejedben. Nagyon sajnálom, de még
egy nyelv is leszűkítheti a keresést.
Ez alkalommal Fiona mosolygott. – Kitalálom, amilyen gyorsan csak tudom.
Mozgást vett észre a szeme sarkából. Burmai szolgák követték nyomon a
mozdulatait és hallgatóztak.
– Most mennem kell.
– Kihez beszélsz? Megőrültél? Gyerünk! Rith azt akarja, menj vissza a
szobádba. Elég volt a sétából.
Ne aggódj, Fiona! Hallottam őt, de bármikor meg tudlak keresni. Visszajövök
érted.
– Ne hagyj cserben!
– Hogy érted, hogy „ne hagyj cserben”? Megőrültél. Túl régóta vagy itt. Nem
normális.
– Igen – mondta a nő. – Őrült. – Aztán pofát vágott és egy kissé sikoltott, ami
azt okozta, hogy a nő hátra húzódott.
– Elmondom Rithnek mit csináltál. Nem szereti.
Csináld azt, gondolta Fiona. Akkor a következő alkalommal, amikor Parisa
mentális beszélgetést kezdeményez, a nők majd figyelmen kívül hagyják. Nem ez
volna az első alkalom, amikor az egyik vér-rabszolga ott köt ki, hogy a
végtelenségig hablatyol magában, de általában ez volt a vég kezdete. Általában a
nő halálával végződött a következő vércsapoláskor.
***
Parisa előre dőlt a székében. Megborzongott attól, amit épp csak átélt, de
valamiért heves fájdalmat érzett a fejében.
Medichi megérintette a karját. A férfira nézett, a sötét-barna szemek aggódtak.
– Jól vagyok. Szörnyen fáj a fejem, de nem tudom miért.
– Ez még nagyon új neked.
Nagyon egyenesen ült és mozdulatlanul tartotta a fejét. Jean-Pierre és Havily
az ajtó mellett álltak. Mindegyikük a nőre bámult.
–Jól érzed magad? – kérdezte Havily. – Nagyon sápadt vagy. Antony, nézd
mennyire fehér.
– Látom.
Parisa hallotta a beszélgetésüket, de még szörnyűbb lett a fejében lévő lüktetés.
Még mindig látta Fionát. Még mindig nyomon követte a kukkolással, de a
fájdalom annyira intenzív volt, hogy végül lezárta a kukkoló ablakot.
Egy pillanattal később eltűnt a nyomás a fejéből, de könnyek siklottak le az
arcán. – Annyira fájt, de mégis sikeres lett.
– Rendben van. Rendben van – mondta Antony, ujjai gyengéden simogatták a
nő alkarját. – Ez volt az első próbálkozásod. Felteszem, beszéltél Fionával?
Néhányszor sikítottál?
Antonyra nézett, aki lecsúszott a székéről, s most előtte térdelve dőlt a nőhöz.
Megtörölte a nő arát. – A fejében beszéltem vele és bár nem tudott válaszolni, úgy
értem telepatikusan, hangosan adott választ a kérdéseimre, én pedig hallottam.
Úgy volt, ahogy mondtátok – Rith terepjáróba tette a szolgákat, egy Hummerbe.
Vezetett tizenöt percet, aztán valahová elvillantotta a csoportot.
– A csoportot? – Jean-Pierre kérdezte. – Az egy rakás energia.
Parisa mosolygott. Imádta a férfi akcentusát.
– Mit tudsz még? – kérdezte Antony.
Parisa próbálta a beszélgetést szóról szóra felidézni, és kezdte elmesélni a
legjobb tudása szerint. Azzal zárta: – Az egyik nőt, aki Burmában szolgaként
dolgozott, Fionával van, mellé rendelték. Folyamatosan azt kérdezte Fionától,
megőrült-e, valószínűleg, mert Fiona hangosan beszélt.
–Kíváncsi vagyok – merengett Havily. – Azt mondtad, Fiona a kertben sétált.
Nappal volt.
– Igen. Igen, az volt. Ami jelentős, mert még itt is nappal van.
– Mi van az árnyékokkal? Hosszúak voltak vagy nem is volt?
– Nagyon hosszú – mintha majdnem este volna.
– Nagyszerű. Most akkor a kertről. Miféle növényeket láttál?
– Levendulát. Sok levendulát láttam. Azt hiszem borókát is. A kertben voltak
sziklák, talán gyógynövények. Nem vagyok benne biztos.
Amikor Parisa minden oda vonatkozó kérdésre választ adott, Antony telefonált
Carlának a Központba.
Hallotta a nő sikolyát, a saját korábbi izgatottságának visszhangjaként
hallatszott. Amikor végül Antony letette a telefont, mosolygott. Carla biztosnak
érezte, hogy miután átadták az információkat, képesek lesznek megtalálni, ha a
mediterrán régiókat is átfésülik. Ha a nő előérzete igaznak bizonyult, akkor
néhány órán belül bemérhetné a halál és feltámadás szolgák helyzetét.
Lehetséges volt?
Antony mégis, a homlokát ráncolta.
– Mi a baj? – kérdezte a nő.
– Nos, most meg kell szereznünk Thorne beleegyezését, hogy értük menjünk.
Legalább pár Vér Harcost magammal akarok vinni.
– Van rá esély, hogy nem engedi meg? – Thorne-nál volt mindig a végső szó.
Antony biccentett. – Igen.
– Mi van a Milícia Harcosokkal? Vihetünk közülük néhányat?
Megrázta a fejét. – Nem akarnám. A halál vámpírok könnyedén a Milícia
Harcosok fölé kerekedhetnek. Minimum négy Milícia Harcos kell egyetlen halál
vámpír leterítéséhez.
Parisa pislogott párszor. A háború mélységes nehézségei sokkal
hangsúlyosabbakká váltak előtte. – Tudom, hogy meg kellene hallgatnom a
statisztikákat előtte, de eddig ezt még nem tettem. Nem csoda, hogy Greaves
előnyben van. Ő teremti a halál vámpírokat.
– És ellátja őket az elengedhetetlen haldokló vérrel.
Rosszul érezte magát. Ha nem ült volna, valószínűleg visszaesik a székébe.
Egy dologban biztos volt: Valahogy Thorne-nak elég Vér Harcost kell adnia,
hogy hazahozzák Fionát és a többi vér-rabszolgát.
 ***
Greaves elfojtotta dühét. Rith nem volt hibás abban ami történt, vagyis inkább
abban, ami nem történt meg, amikor használta kukkoló-kapcsolatát Parisával.
Ahogy a kukkoló ülés véget ért, Rith házába villant Dél-Franciaországban.
Maga akarta látni, mit lesett meg Parisa, itt volt.
Besétált a toulouse-i kertbe, maga mellett Rithtel. A kukkolás vizuális része
tökéletesen működött. Soha nem hibáztatta ezt a helyet másért, csak amennyire a
természetfeletti eset bekövetkezett. De egy másik rész hibázott, valami tökéletlen
a kapcsolatban.
– Úgy tűnik Parisa kapcsolatban áll azzal a nővel, Fionával. Tisztában voltál
vele? – Greaves a szokásos hangon beszélt, de Rith kifejezéstelenül bámult.
– Nem volt tudomásom speciális kapcsolatról, de azt hiszem talán tudom, mikor
történhetett. Emlékszik, amikor először találkozott Mandalay-ban Parisával ‒ a
ruhája fűfoltos volt, a haja pedig kusza?
Greaves bólintott. Lelassította lépteit, hogy figyelje Ritht, amint óvatosan
beszélt.
–Valamiért a vérszolga Fionának sikerült kiszabadulni. Megjelent Parisa előtt,
a segítségéért könyörgött. Amikor próbáltam elhúzni, Parisa harcolt.
– Értem. Volt fizikai kapcsolat, beleértbe az érintést?
– Igen.
Greaves megint bólintott. – Egy kis korrekció, ugyebár kedves
Rith! Donoroknak hívjuk őket, nem szolgáknak. Az Eljövendő Rendben nem
fogjuk elfogadni a szolgákat. Kérlek, használd a helyes megnevezést!
Rith meghajolt. Valóban szomorúnak tűnt. – Természetesen, mester. Bocsásson
meg! – Amikor felemelkedett és ismét találkozott Greaves tekintetével, folytatta.
– De kérlek, segíts megértenem, pontosan mi is történt. Azt mondod, Parisa a
vérdonorunkat kukkolta ebben a kertben? Itt Toulouse-ban? És azt mondod, hogy
beszéltek? Megsemmisült ez az intézményünk? Habozok mindenkit elköltöztetni,
mivelhogy egy nőt csapolok, míg beszélünk.
Greaves szeme elkeskenyedett. Rith nem volt önmaga, mióta az a tehetséges
halandó kiszökött a mandalay-i házából. Most már tiszta volt előtte. Valami
zavarta Ritht Parisa megmenekülésében. Greaves tudni kívánta. Nem kedvelte a
hullámokat, még a kicsikéket sem, a kiterjedt szervezetében. Ha tudta volna, hogy
Ritht kiüti a ritmusból a szárnyas halandó feletti irányítás elvesztése, sosem
egyezett volna bele Julianna tervébe.
Habár, amilyen kellemetlen volt Rith nyugtalansága, Greavesnek annál jobb
oka volt csalódottnak lenni az elmekapcsolattal. Bár akkor okosnak tűnt a terv,
kialakult egy komoly hiba a kapcsolat hasznosságában – Greaves képes nézni az
egész eszmecserét, de nem hallhatja. Van képe a kapcsolaton keresztül, de nem
hall.
Nem tudta miért vallott kudarcot, talán mert a nő erősebb volt, mint amit
megértett. Továbbá csak akkor tudta használni a kapcsolatot, ha a nő megnyitotta.
Igazán elhitte, hogy sikeresen megnyerte, s még több hozzáférést biztosít majd
neki a híres szárnyas halandó kukkoló kapacitása. De nem. Még most is a
temperamentuma lenyugtatásával küzdött.
Normális esetben nem engedte meg magának a káromkodást, de abban a
pillanatban megadta magát.
Amikor Parisa kapcsolatba lépett Fionával, Greaves megérezte fejében az
elmekapcsolat vibrálását. Megnyitott és átlebegett egy természetfeletti úton,
mígnem látott mindent, amit Parisa is a kukkoló ablakán keresztül. Átélte az
izgalom borzasztó hullámzását, mert a kapcsolat felhasználása a most már átlépett
nővel, végtelen hatókörűnek tűnt.
Abban a pillanatban, hogy észrevette a vérdonor a kertben sétál, úgy tűnt
színtiszta jókedvet lélegzett be. A nő körülnézett és ő észrevette az ajkai
mozgását, hang azonban nem volt, ami azt jelentette, Parisa telepatikusan
kommunikált a nővel, de ő képtelen elkapni a beszélgetésüket, egyik oldalról sem.
Mi volt jó ebben a helyzetben, a képekben a szavak nélkül?
Amikor megjött a burmai szolga visszahozva Fionát a kérésére, megszakította
Parisa ablakát elméjének egy meghosszabbított lökő suhintásával. Igen. Dühös
volt. Még mindig az. Nem tudta elhinni, hogy a tekintélyes természetfeletti
hatalmával valamiként süket volt Parisa kukkoló-kapcsolatában. Ennek ellenére
úgy tűnt.
Mégis, uralkodott az indulatain.
– Nem vagyunk azonnali veszélyben, de mindig hagyj egy donort, ha kénytelen
vagy gyorsan távozni. A nők egy nagyobb jót szolgálnak. Kérlek, ne legyél
finnyás ezzel kapcsolatban.
Rith megrázta a fejét. – Nem finnyásság. Csupán olyan rendszeresen kezelem
a szállítmányokat, ahogy kell.
Ezen Greaves mosolygott.
– Szórakoztatlak, mester?
– Elégedett vagyok veled. Mindig hatékony vagy, a donorok élete iránti
közönyöd nagyon felemelő.
Rith bólintott. – Tudom, hogy tartsam szem előtt a megfelelő prioritásokat. Jól
megtanultam tőled.
Greaves Parisa kukkoló ablakának perspektívájából idézte fel a kertet. A
cipőjébe lépett, különösen mióta a nő annyira összekötődött a Vér Harcosokkal.
Csak idő kérdése lenne, talán kevesebb mint huszonnégy óra, mielőtt felfedezik a
toulouse-i tartózkodási helyüket. – Felteszem, van menekülési terved?
– Hát persze, mester! A tengereket át ez alkalommal, de a szolgákat, vagyis,
donorokat többé nem engedem szabadon. Elvigyem őket egyszerre? Nem lehet
nehézség.
Greaves a helyzetet latolgatta. – Nem, szerintem nem. Megint ki akarom
próbálni a kapcsolatot, meglátom, meg tudom-e javítani a funkcióit. Tudatni
fogom veled, mit tervez az ellenség. Nem kétlem, előfordul, hogy megkísérelnek
menekíteni. Így készíts tervet, menj biztosra a korábban megtárgyalt húsz halál
vámpír kapcsán és informálj. Most vissza kell mennem Geneva-ba. – Nem várt
további beszédet, vagy hogy meghallgassa Rith utolsó alázatos köszönését.
Felemelte a kezét és eltűnt.
***
– Azt hiszitek, szeretek nemet mondani? – Thorne hangja végigdübörgött a
Cave-n.
Reggel kilenc óra volt és mindegyik Vér Harcos megjelent, kivéve Marcust. A
heti két éjszakás harcát töltötte, a hét maradék részét a Délnyugati Sivatagi Körzet
Legfelsőbb Adminisztrátorának nehéz tisztségét töltötte.
Parisa tett egy lépést hátra, elfeledkezett róla, hogy Antony közvetlenül
mögötte állt. Thorne percek óta mennydörgött, a helyiségben járkált, mogorván
nézett. Igen, a harcos mogorva volt.
Antony hatalmas keze a karján landolt, megnyugtatta. Közel hajolva suttogott
a fülébe. – Jól vagy?
A nő bólintott, feje súrolta a férfi arcát és állát. Egy pillanatra zsályaörvény
zaklatta, míg Thorne elérte a szoba végét, megfordult, s elkapta a nő tekintetét.
–Nem érted, mit kérsz – kiáltotta a férfi. – Metro Phoenixben öt kritikus
Határvidéket kell minden átkozott éjszaka megvédenem. És te azt akarod, hogy
mindegyiket engedjem el veled erre a küldetésre? A harcosoknak most pihenni és
aludni kell, nem pedig a világ másik részére menni csatázni. És ha a térkép az
éjszaka beállta után fedezi fel a másik anomáliát, hogyan kellene visszatartanom
a halál vámpírokat, hogy átvágjanak a Trough-on és a halandókból
lakmározzanak, a védelmező harcosok nélkül a hozzáférési pontokon? Válaszolj
nekem!
Parisa nem tudott. Tudta, a Trough a dimenziók közötti hely volt, a halál
vámpírok nem voltak elég erősek, hogy egyből idevillanjanak. Nekik sorban át
kell haladniuk a Trough-on.
– Nem tudom, Thorne Harcos – mondta. – Nem tudok válaszolni. Csak azt
tudom, nem hagyhatom ott azokat a nőket.
– Legalább életben vannak – ordította a férfi, már a nő előtt állt. A bőre
kivörösödött, szeme fehérje véreres. – De minden alkalommal, amikor a halál
vámpírok akadálytalanul elérik a Halandók Földjét a Trough-on át, nők halnak
meg. Férfiak is, de legtöbbször az áldozatok nők. Szerinted mit kellene tennem?
Parisa gyors döntést hozott. Thorne-hoz ment, egyik kezével megérintette az
arcát.
A férfi ellépett tőle. – Mit csinálsz?
– Engedd meg, hogy megmutassam.
Megrázta a fejét, de nem moccant, amikor a nő felemelte a kezét az arcához. A
szeme valami pánikhoz hasonlótól csillogott, de kitartott. A nő lehunyta a szemét
és hagyta, hadd csússzanak át Fiona halálának és feltámadásának emlékei.
A férfi egész teste megmerevedett. Először zihált, egyértelműen megdöbbent,
majd leengedte a pajzsait. Olyan volt, mint egy gát átszakadása, a nő elméje az
övébe szállt, ahogy az emlékek becsapódtak. Az emlék egyetlen része, amit
visszatartott, az volt, ami azután történt, hogy Fiona megitta a kis üvegcse vért.
Abban a pillanatban elvette a kezét az arcáról.
Thorne megtántorodott, szemét összeszorította. – Picsába, picsába, picsába. –
Egy tucatszor elismételte a szavakat. Befejezve a biliárdasztalnak vetette a
csípőjét. A fekete csempepadlót bámulta és a fejét csóválta.
Még jobban megtörtnek nézett ki, mint korábban, ezért a nő odament hozzá és
a karjára tette a kezét. – Most már érted? Én csak három hónapot voltam ott, de
nem vér-szolgaként. Fiona azt mondta, őt 1886-ban rabolták el Bostonból.
– Jézusom! Olyan régóta vér-rabszolga? Még a defibrillátor napja előtt?
– Az utolsó alkalommal majdnem nem tért vissza, kénytelen vagyok kihozni
onnan. Szerintem elérte a határát. Nem tudom megmagyarázni, de úgy érzem
kapcsolatban állok vele.
A férfi kifújta a levegőt, ujjait a hajába süllyesztette, kihúzott néhány tincset a
cadroenből. Csak egy pillanatra, de az elszabadult tincs megfiatalította. Könyörgő
szemeit a nőre emelte. – Ma már mehettek, hajnal után? Csak így mehetünk mind.
Addigra a Határvidékek elcsendesednek.
Antony is közelebb lépett. – Figyelembe vettük a várakozást, de amikor Carla
vagy Jeannie rögzítette a helyszínt, gyorsan kell lépnünk. Akár bármelyik
pillanatban. Adott a növényzet, az árnyékok hossza, jó esély van rá, hogy a
Földközi-tengernél kell keresnünk. Ez még mindig nagy terület a
keresőtérképeknek, de mi készen akarunk állni, hogy azon nyomban menjünk.
Thorne felsóhajtott. – Akkor nagyon le kell szűkítenetek.
– Igen – mondta Antony.
Thorne felnézett a férfira. Mindenki felnézett Antonyra. Öt centivel magasabb
volt Thorne-tól. – Jól van. Igazatok van. Mennetek kell. Vigyetek magatokkal
három harcost, de ha valamit tudok az az, hogy kibaszott csapda szaga van az
egésznek. – Thorne ajka görbe mosolyra húzódott.
– Tudom.
– Kibaszottul hívjatok, ha végül egy ezreddel kerültök szembe.
Parisa nem tudta megmagyarázni miért, de Antony mosolygott. Valami harcos
dolog lehet, mert ő végül is semmi vicceset nem hallott. Antony hozzáfűzte –
Tudom, mennyire gyűlölsz elveszteni egy meccset.
Thorne bólintott, de ajkai a már jól ismert zord vonallá simultak. Megragadta
Antony karját és megszorította, ujjpercei kifehéredtek. – Hívj, ha szükséged van
rám. – Egy határozott pillanatig a harcos szemébe bámult, majd elhúzta a kezét és
a szobához fordult. – Ki a fasz akar menni?
Az összes harcos önként jelentkezett. Thorne ismét biccentett, de most
mosolygott. – Akkor minden rendben. Helyes. – Parisa felpillantott rá. A hangja
olyan volt, mintha átment volna rajta egy úthenger.
– Megyek – mondta Jean-Pierre. A pult mellett állt, egy martinit rázogatott. –
Most nem maradok hátra.
– Rendben. – Thorne megint vakkantott.
Zacharius és Santiago is előre lépett és mindketten harcos kiáltást hallattak.
 Thorne vigyorgott. – Akkor ti ketten is menni akartok?
A harcosok megint felkiáltottak.
– Remek – ugatta Thorne. – Remek. – Antonyhoz ment és párszor mellkason
veregette. – Csak menj biztosra, hogy mindenkit épségben és hangosan haza
hozol. Vetted?
– Igen, jefe[3].
Thorne megrázta a fejét és tömören véget vetett a beszélgetésnek. – Bassza
meg!
***
Fél órával később Medichi és Parisa visszatért a villába, a férfi hálószobájába.
Felemelt egy női fegyvertartót, fekete bőrből és ezüst csatokból állt Parisa vállai
körül. Az oldalsó nyílások számtalan kis csattal vannak lezárva ‒ mely kialakítása
különbözik a férfi harcosokétól ‒ különösen mióta Parisa mellmérete miatt egy új
szintű beállítást kívánt. Ebben az értelemben a fegyvertartó okos művészmunka
volt. Endelle árulta el, hogy ő maga tervezte, mivel egyetlen férfi sem értette meg
azt a számtalan problémát, amit egy egyszerű ruha jelentett, melynek az átlépett
nők változatos méretű és formájú melléhez kellett igazodni.
– Nehezebb, mint gondoltam – mondta Parisa, miközben a derekára emelte a
fegyvertartót.
– Azt jelenti, hogy védelmet nyújt a közepes erősségű tőrdöfésekkel szemben.
Egy kard természetesen átvág rajta. – Már elmondta a nőnek, hogy egy jó kard a
csontot is átszeli. Nem szándékozik ismét előadni.
Elfogta a pánik, a gyomrában kavargott. Igen, hányingere volt. Nem magát
féltette, de Parisa még csak három másodpercet edzett az ő tizenhárom
évszázadával szemben. Nem mehetett volna harcolni, de remélhetőleg ebből nem
lesz harc. Remélhetőleg Carla a koordinátákkal tűnik fel, besiklanak az épületbe,
veszik a szolgákat és eltűnnek.
Jó. A pokolban pedig nem volt meleg.
– Nem kell menned – suttogta. Nem kellene ezt mondani, de nem tarthatta
magában. Az ujjai alatt érezte, hogy a nő megmerevedik, miközben folytatta a
csatok beállítását.
– A francokat nem – válaszolta.
A hangsúlya miatt a nőre nézett. Találkozott a pillantásuk, látta a kemény fényt
a szemében, a kedves ametiszt elhomályosította a dühös lila. A férfi bólintott.
Ismerte azt a pillantást. Már látta, ó, vagy száz alkalommal is, amikor egy újabb
éjszakai harcra felkészülve nézett a tükörbe.
Sosem gondolt harcosként a könyvtárosára, de a szarba, ahogy kezdte beállítani
a csatokat a melle alatt, mégis harcosnak tűnt. Egy kőkemény könyvtáros. Ki
gondolta volna?
Persze ezek a gondolatok egyszerűbbek voltak a többinél. Például mennyire
tapasztalatlan volt, vagy hogy minden pillanattal, amit a nővel töltött, egyre
inkább a kötelékbe süllyedt, ami közel húzta őket egymáshoz, vagy hogy a szíve
belesajdult, miközben figyelte.
 Szóval… a picsába.
Tök mindegy!
Visszatért a csatokhoz. Megjelentette kezében a megfelelő tőrt, a rövid penge
illeszkedett a melle alatti résbe. Átnyújtotta neki, hagyta, hogy néhányszor ki-be
húzza a hüvelyből, míg azt mondta, megfelelőnek érzi. Sima, lapos, rozsdamentes
acél kés, ami jól működik egy küzdelemben.
Amikor már elégedett volt az elölnézettel, megfordította a nőt. A fegyverhám
egy T alakot formált a vállától a dereka aljáig, követte a szárnyak vonalát. Nem
gondolta, hogy repülniük kell, de azért, mint mindig, felkészült minden
eshetőségre. Ezért volt most háttal neki a nő, de nem tudott azon segíteni, amit
következőnek tett. A feltárult bőrre tette a kezét és egyenesen végigsimított rajta.
Antony, küldte. Még a fejében is meglepettnek tűnt, de nem elégedetlennek.
Megremegett az érintésében, egy mandarin illathullám tekergett felé. Lehunyta
a szemét és ismét megtette. Egy másik borzongás, egy másik hullám. Jézus! Még
közelebb ment, a nőhöz préselte a testét, köré fonta a karját, szorosan tartotta.
A nő nem ellenkezett és a mellkasában ragadt a levegő. Fejét megdöntve
illesztette a férfi válla és nyaka közti hajlatba. Leengedte a csípőjét, hagyta, hadd
érezze a nő is, mit tett vele.
Kitárta a karját és a kezébe zárta a férfi arcát. A nyakához dőlt, simogatta a
férfit. Antony, egy újabb édes sodródás érte az elméjét. Minden alkalommal egyre
jobb lett a telepátiában. Még szorosabbra fonta a nő köré a karját. Előre lökte a
csípőjét. A nő pedig hátra tolta a sajátját. A férfi felhördült. Most azonnal a
magamévá tennélek.
Én meg engedném.
A férfi ismét nyögött, a sóhaj és a morgás közötti hang volt. Megfordította a
karjaiban a nőt. Az elkapta az ajkait és mielőtt a férfi belegondolhatott volna, a
kis nőies nyelve az ajkai közé hatolt. Keményen.
A férfi háta meghajolt és rájött, hogy alig tizenöt másodpercre volt a csúcstól.
Talán gyorsa…
Rezgett a telefonja.
Picsába!
A nő elhúzódott, ám eközben a férfi elkapta ajkainak látványát: vörös és
duzzadt. Szemében tűz táncolt.
A dereka köré fonta az egyik karját, miközben kihúzta a telefont a zsebéből. –
Mondd! – A hangja durvának tűnt.
– Hé, Medichi! Itt Jeannie! Jó hírek. Megtaláltuk, ismét az a súlyos ködkupola.
Dupla kupola, feltételezem.
– Hol?
– Ahogy mondtad. A Földközi-tenger. Dél-Franciaország. Toulouse mellett.
Mély lélegzetet vett, mert hirtelen nem kapott levegőt. – Nagyszerű. Köszi.
Összegyűjtöm a csapatot. Talán öt perc.
– Készen fogok állni.
 Jeannie mindig. Hosszú ideje szolgált a Központban. A régi időkben – ami csak
kicsivel több, mint kb. egy évszázada – elmekapcsolatot tartott fent a Vér
Harcosokkal, fogadott és küldött üzeneteket. Fárasztó munka volt, a modern
telefon feltalálása, majd a keresőhálózat rengeteg időt és energiát szabadított fel.
Mindig huszonnégy órás váltásban dolgozott, a Vér Harcosok mellett szolgált.
Voltak mások is, például Carla, de a férfiaknak Jeannie volt az az egy.
Kinyomta a telefont, visszatette a zsebébe. Vicces, hogy egy rövid beszélgetés
képes lelohasztani a legbehatóbb erekciót is.
– Hát megtörténik? – kérdezte a nő.
– Pokolba, igen!
Parisa ellépett a férfitől, az összes mandarin illat megfakult. Tekintete a padlóra
hullott. A férfi érezte a hirtelen támadt szorongást, mint a cigarettaáramlatot a
levegőben.
–Minden rendben lesz – mondta kemény hangon. Csak maradj mögöttem. Ne
próbálj hadat üzenni, ha arra kerül a sor. Használd a tőrt, ha elég közel jutsz, de
csak ha komoly kárt tudsz okozni.
Mélyen szívta be a levegőt. – Mert az ellenség elveheti a fegyvert és ellenem
használhatja.
– Pontosan.
A férfira emelte a tekintetét. – Nem készültem még fel, igaz?
A férfi nem hazudna neki. – Nem. Félig sem. De ez már nem számít, nemde?
Megrázta a fejét. – Nem. Egyáltalán nem. Részt veszek ezen az akción, kerüljön
bármibe. Én akartam képességeket, de tudom évekbe telik, míg alkalmas harcossá
válok. De ez most nem erről szól.
A férfi biccentett. – Tudom. Csak jusson eszedbe, jó dobó kezed van. Neked
van az egyik legjobb, amit eddig láttam. Használd, ha úgy gondolod tudsz
változtatni. Ezért vannak a fegyverek.
Beszívta a levegőt és kitárta a karját. – Minden egy helyen?
A férfi tekintete sajnos a nő mellére esett, amit kiemelt a bőr és a csatok. – Ó,
igeeen.
A nő megforgatta a szemét. – Oké, Mr. Kifinomultság. Essünk túl rajta!
A férfi kuncogott. Kezét a nő vállára tette, s figyelmeztetés nélkül, hogy mit
akart tenni, visszavillantotta magukat a Cave-be.
Amikor megérkezett a nő kiabált. – Hé, figyelmeztesd a nőt! Nem voltam erre
felkészülve. – Megrázta magát mit egy kutya, ami kijött a vízből, majd
összecsapta a kezét.
–Bocsi. Csak olyan otthonos vagy a világunkban. Elfeledkeztem a
figyelmeztetésről!
 „Néha a földbe kell döngölnöd az ellenséged.
Vagy legalább megpróbálni.”
Braulio, a Vér Harcosok egykori vezetője, Kr. e. 3334

13. fejezet
Parisa talán vitatkozott volna Antonyval, de nem voltak egyedül. Zach a
biliárdasztal mellett állt, vastag göndör haja az arca körül göndörödött, a cadroen
visszafogta, de a hátán elterült, mintha a csat képtelen volna összefogni. A szeme
volt a legjobb vonása, búzavirágkék, vastag fekete szempillákkal keretezve. Az
egész világon nem volt olyan nő, aki ne irigyelte volna azokat a szempillákat. Az
ajka telt volt, az orra horgas, ám mégis szexi. Szokásos harcos méretű volt, amiről
egyszer Havily azt mondta, egynyolcvan körül van. Egyik harcos sem volt ettől
alacsonyabb.
Jean-Pierre nyugtalan volt, ide-oda kapta a tekintetét. Hüvelykujját a kilt
övrészébe akasztotta és mogorván bámult, aztán talpra állt. Valami aggasztotta,
de a nő nem ismerte annyira, hogy kitalálja a problémát vagy beszéljen róla vele.
Santiago megkerülte a barna bőr szófát jobb oldalt és megállt a nő előtt.
Megfogta a kezét. – Örömömre szolgált téged szolgálni, Parisa! – A keze fölé
hajolt, s megcsókolta az ujjait.
Érezte, ahogy Antony szorosabban a hátához tapad. Szinte érezte a mogorva
morgást a mellkasában.
Santiago felnézett meghajlott helyzetéből és vigyorgott. Micsoda okostojás!
Hirtelen hátrahúzódott, amikor a morgás elhagyta Antony torkát. Átnézett a válla
felett és a férfira meredt. – Megint kezded?
Ő is kapott egyet, egy figyelmeztetést. Kissé elfordult, még mindig fogva
tartotta a tekintetét, s csak abban a pillanatban nem csak egy férfi volt, hanem
vámpír is. A legmélyebb ösztönei változtak, amikor átlépett. Emlékeztetnie kellett
önmagát, hogy most már ő is átlépett, hogy ő is belépett a vámpírok világába,
hogy többé nem a Halandók Földjén volt.
Megpaskolta a férfi arcát. – Oké, nyugi, Fido.
Viccnek szánta, de Antony megragadta a kezét, s ahol Santiago megcsókolta
az ujjait, lassan hosszú vonalat nyalt végig. A nőnek elfúlt a lélegzete. Megértette
a motivációját, de csak a nyelve lágyságát érzékelte.
A teste mélyen és erősen megrándult. Antony a dereka köré csúsztatta a kezét,
majd keményen szájon csókolta. Tudta, hogy megjelöli, kisajátítja, s a nő egy
része tiltakozni akart az abszurd ősemberes viselkedése miatt, ám a teste teljesen
elárulta gondolatait.
Mandarin, súgta a nő elméjébe.
Zsálya, válaszolta.
Jean-Pierre megköszörülte a torkát. – Nem akarom megsérteni ezt
a petite[1] szerelem-ünnepet, de mennünk kell, non?
Antony elengedte a nőt, sötét szeme csillogott. – Igen. – De először
Santiagóhoz fordult. – Többé ne csináld ezt!
 Santiagó megcsóválta a fejét. – Madre de Dios[2]! – kiáltotta, mindkét kezét a
levegőbe dobta. – Elfelejtettem, hogy a breh-hedden így ural! Lo siento[3]!
-Bocsánatkérés elfogadva! – Mély levegőt vett, majd kiengedte. – Jeannie
szerint Dél-Franciaországban tartózkodnak. Mindannyian ismerjük a
menetrendet! Nem tudhatjuk, az ellenséges csapatok vajon elhelyezkedtek e, de
mi felfegyverkezve megyünk be, mintha a hely halál vámpíroktól nyüzsögne.
Parisa mellettem marad. Amikor megérkezünk megpróbál kapcsolatba lépni
Fionával és eltűnünk. Mindenki készen áll?
Három biccentés. Négy, beleértve Parisát is.
– Menjünk!
A szavak nem tűntek megfelelőnek ahhoz, amit tenni akartak.
Parisa felnézett Antonyra. A válla köré csúsztatta karját. – Készen vagy a
villanásra? – kérdezte.
A férfi emlékezett rá.
A nő mosolygott és biccentett.
A férfi felemelte a karját. Elsőnek a vibrálást érezte meg, aztán a lágy húzást
az időn és helyen át, ahogy lebegtek,- egyfajta metafizikai pislogást. Egy nagyon
ismerős ködkupola mellett értek földet, egy füves vidéken, feltehetőleg a kupola
dupla. Egy pillanatra meghőkölt a köd ismerősségétől és egy remegés vágott a
mellkasába. Meg tudja tenni? Vissza tud térni a szörnyeteg barlangjába?
Mély levegőt véve megparancsolta az idegeinek, hogy nyugodjanak le. Az ő
ötlete volt, hogy erre a küldetésre jöjjenek. Nem állt szándékában összeroskadni
egy kis köd miatt.
A harcosok egy teljes körbe alakultak és megjelentették kardjaikat a kezükben.
Öklök szorultak a fegyvereken, ujjak szorultak a markolaton. Antony emlékeinek
előnyében fogta a kardját, tudta, mennyire teljesnek érezheti egy harcos a kezében
a kardot. Ő is kívánta magának ezt, de tudta, nevetséges arra gondolni, hogy
szétszabdalhat egy halál vámpírt, nem számít mennyire élénkek az emlékek.
Santiago előre lépett. Gyorsan átsiklott a ködön, eltűnt, majd ugyanazzal a
sebességgel visszatért. Szó nélkül a harcosok felé intett és azt súgta: – Két réteg.
Antony köré fonta a karját, mindkét válla fölött szétnézett. Egy kicsit
ironikusnak tűnt, hogy amikor a ködön belül voltak a férfi megnyugodott kissé és
elhúzta a kezét. Adott a környezet, talán még nagyobb veszélyben volt a ködön
belül, mint kint.
A harcosok egy csapatban maradtak, megbizonyosodtak, hogy a kert végében
és a kis kő parasztház hátsó ajtajánál voltak. A kavicsos udvaron csirkék és egy
fa asztal volt az ajtó mellett. A hely üresnek tűnt.
– Nincs itt senki, – súgta a nő.
Egyik harcos sem szólalt meg. Mindegyik a házat kémlelte, várakoztak.
Antony suttogta: – Csináld, Parisa, nézzük, kapcsolatba tudsz-e lépni Fionával?
A férfi karjával átfogva elég nyugodt volt, hogy felnyissa a kukkoló ablakot.
Fiona nevére gondolt. Hirtelen egy fehérre meszelt kis szobába érkezett. A nő
gyönyörű gesztenyebarna haja elterült a párnán. Karja lelógott az ágyról, keze
erőtlen. Aludt, mikor Franciaországban délután volt? Valami nem stimmelt.
Fiona- küldte élesen Fiona elméjében. -Itt vagyunk.
A kéz megrándult és szinte ugyanabban a pillanatban erőszakos fejfájás csapott
le Parisára, mint amit Antony könyvtárában is megtapasztalhatott. A kukkolás
sosem volt még ilyen. Az átlépése a Másik Földre váratlan problémát okozott
volna? Hátra tántorodott és összeesett volna, ám Antony elkapta.
– Jól vagy?
-Megint a fejfájás. Adj egy percet. Láttam Fionát. Még mindig nyitva az ablak.
Egy ágyban aludva jelent meg. – A fájdalom késként hatolt át a nőn. Könnyek
hullottak az arcára. Abba akarta hagyni. Kezeit a szájára tapasztva akadályozta
meg a sikítást. Mély levegőt vett, egyiket a másik után. Csak egy kínzó fél perc
elteltével lett könnyebb a fájdalom, majd eltűnt.
-Ó, atyám! – motyogta.
-Mi a gond, cherie? – kérdezte Jean-Pierre homlokráncolva.
-Fejfájás, – mondta az arcát törölgetve, nedves kezét a puha repülő nadrágjába
törölte. – Az utóbbi időben ez történik, amikor leskelődök. Már jól vagyok. Hadd
próbáljam meg még egyszer.
Újra megnyitotta az ablakot. Ismét éles telepatikus hanggal szólította Fionát,
végül rákiáltott. Ébredj! Fiona, itt vagyunk! Ébredj! A keze minden alkalommal
megrándult, majd lehullott. A lába is megmozdult.
-Szerintem bedrogozták, – mondta Parisa. – Csak a kezét és a lábát tudja
mozgatni.
Zack hátranézett a nőre, göndör fekete haja felhőként mozgott a válla körül. –
Akkor hajrá! Nézzük, terveznek-e valamit ellenünk!
A harcosok gyorsan működő egységként mozogtak, térdek meghajoltak, a
kardok biztonságos szögben egymás mellett.
Hirtelen remegés borította el a ház hátsó részét, a fa asztal elejét. A következő
pillanatban feltűnt egy sor, fizikailag erős halál vámpír.
Parisa megállt. Antony hozzá fordult. – Maradj, csak Rith-t figyeld! Ne nézz a
szemébe, ha érted jön!
Bólintott. Látása elhomályosult az adrenalinrobbanástól, ami megdobogtatta a
szívét. A harcosok szétváltak, felkészültek a négy az egy elleni harcra, a Havilyvel
és Alisonnal folytatott beszélgetésekből tudta, hogy ez eléggé megszokott volt a
harcosoktól. Minden éjjel a halál vámpírokkal csatáztak.
Mi volt nekik tizenhat?
Ám a következő zümmögés még nyolcat tárt fel, a harcosok morogtak: –
Picsába!
Antony tett hátra egy lépést a nő felé, de a harc hirtelen elindult. A halál
vámpírok a harcosokkal együtt mozdultak, természetfeletti sebességgel.
Parisa kihúzta hüvelyéből a tőrt. Abból a távolságból is hallotta Rith kiáltását:
– Élve akarom a nőt. – Nagyon biztos volt a térhódításában.
 Rith. Hallotta a hangját, de merre volt? Nem kétséges, hogy biztonságban, a
ház mellett.
Valami jeges telepedett a mellkasába, a szíve megkövült.
Rith.
A nő pillantása őt kereste, a bejárati ajtónál talált rá, ami a házba vezetett. A
nőt figyelte.
A következő pillanatban már mellette állt. Nem hezitált, megvágta a férfi karját.
A nő vissza villant. A férfi felüvöltött, hátra hőkölt és tett egy lépést hátra. Antony
tettre készen megfordult a kardjával, ám Rith ugyanabban a pillanatban eltűnt.
Az előtte játszódó harc sértette ártatlan szemeit. Sosem látta a harcosokat ehhez
hasonló küzdelembe keveredni. Mindegyik hattal küzdött, és számos halál vámpír
teljesen szárnyat bontott, a levegőbe emelkedtek.
Abban a pillanatban a harcosok felé iramodtak. Mielőtt felfoghatta volna
szándékukat, már egy széles körben körülfogták. Mert a védelmük alatt állt, egyik
harcos sem engedte le a szárnyait.
A nő figyelmeztetően a magasban tartotta tőrét, de minden mozzanat
elhomályosító sebességgel történt. A harcoló szárnyak és csattanó kardok
közepette aláhulltak a halál vámpírok. Széles körben velük mozdult, ha szükség
volna a pengéjére.
Zacharius a levegőbe ugorva megpördült. Az egyik halál vámpírt kizökkentette
az irányításból az egyik karjával és a szárnyával. Visszatért a földre, vas
találkozott vassal, szúrás, s egy újabb halál vámpír hullott le kiáltozva.
A kiáltások körülfogták a nőt, ahogy a kardok szabdaltak és összecsendültek.
Megfordult. Jean-Pierre a bal kezével előhúzott egy tőrt a fegyvertartójából,
miközben világító sebességgel küzdött két halál vámpírral. Ugyanakkor szúrt is,
egy felfelé irányuló erőteljes szúrás, amivel felvágta a repülő halál vámpír
gyomrát, a szegycsont alatt.
A halál vámpír hátra zuhant, szárnyai lassan csaptak. Elvesztette a kontrollt,
orsószerű mozdulatokkal esett, ami egyenesen a földhöz húzta. Nemsokára kusza
szárnyak rendetlen halmaza volt a földön. Nem lélegzett.
Santiagonak csak két halál vámpír maradt, egyetlen karddal harcolt ellenük,
ami egyiktől a másiktól forogva mozdult. Kezdte megérteni, miért volt, hogy csak
nyolc Vér Harcos tartotta vissza a háború áradását.
Nyugodt lett, ahogy lecsökkent a számuk, figyelmét a kukkoló ablakra
fordította. Felszisszent. Fiona épp felült az ágyban. – Parisa?
-Itt vagyok, küldte. Tudod, hol vagy a házban? A harcosok a ház mögött
harcolnak.
-Gyere át egyenesen… – a nő beszéde elmosódott. – … majd bal oldalt menj a
folyosón. Menj végig. A bal oldali ajtó az enyém.
Jean-Pierre szabad volt. Parisa szólt neki. – Meg van. Tudom, hol van.
Jean-Pierre visszament a nőhöz, karját készenlétben tartotta és a jobb oldalához
tartotta. – Eltűnünk. – A nő bólintott.
 A bal karjával gyengéden tartotta és konkrétan az ajtó előtt jelentek meg, távol
a vérontástól. Amikor megérkezett arra ment, amerre Fiona ment, a folyosón,
majd elindult a vége felé.
Jean-Pierre a hátában volt. – Ne nyisd ki az ajtót, cherie!
Megvárta a férfit, keze a kilincsen volt.
A nő elé lépett, de távol tartotta tőle a kardját. Az azonosított penge halálos
lehet. Kemény lökést intézett az ajtó ellen.
Ott volt Rith, a távoli sarokban, mintha a nőre várt volna. A karjában Fionát
tartotta. A férfi vigyorgott és eltűnt.
– Tudod követni őket? – kiáltotta Parisa kétségbeesetten.
Jean-Pierre-nek ugyanaz az ötlete, mert abba az irányba mozdult, ahol eltűntek,
de hirtelen hátralépett, kábult volt. – Merde! A rohadék blokkolja a nyomát. Az
ég szerelmére, hogy képes erre?
Parisa megpördült. – Talán a többi szobákban vannak túlélők.
Jean-Pierre gyorsan elment a nő mellett egyenesen a folyosóra, a kardja ismét
cselekvésre készen. Átvágott és kilökte az ajtót. Parisa benézett. Üres.
Végignézett a folyosón. Santiago vérrel pettyezett szemöldöke egy vékony
barázda, a nőre nézett és biccentett. Ő is kinyitotta az ajtót. – Senki nincs itt. –
Belökött egy másikat. Állt és bámult. Ó, Istenem, bármi volt bent, elmondható,
hogy a férfi megdermedt.
Parisa félt, ahogy a harcos sápadtságát figyelte. Leeresztette a kardját, majd
lassú léptekkel belépett a szobába. Az ajkai mozogtak. Mondott valamit.
Parisa nem akarta tudni, mire bukkant, de nem tudta nem követni. Követnie
kellett. Többé nem tartják vissza vagy rejtik el az igazságot, milyen volt valójában
ez az új világ.
Érezte a háta mögött Jean-Pierr-t. – Non, cherie. Ez nagyon rossz lenne.
-Tudom, – felelte. Tovább sétált. Elérte az ajtót és meglátta az ismerős
szerkezetet egy nőre kötve, aki hasonló színű volt, mint a burmai nők. A szeme
nyitva volt. Vér csepegett a padlóra a tasakból, ami még mindig a karjára volt
rögzítve. Az ajka kék volt, bőrszíne ellenére sápadt, elefántcsont selyem színű.
Santiago az ágy mellé térdelt, beletérdelt a vérbe. Megfogta a nő kezét. Először
az ajkaihoz emelte az élettelen ujjakat, majd a homlokához.
Parisa ismét azt a kemény érzést érezte a mellkasában. Közel húzódott
Santiágóhoz, kezét a vállára helyezte. A férfi megfogta a kezét, s most, amikor
ajkai találkoztak az ujjaival abban nem volt semmi flörtölés vagy ugratás. Az arca
nedves volt. – Ki tenne ilyet?
A kérdés költői volt.
A válasz egyszerű.
Greaves.
Mindennek Greaves volt a szerzője, a legfőbb alkotó, a szörnyeteg.
***
Jean-Pierre hallotta Medichi hangját. Megfordult és elindult a harcos felé.
 Ahogy Medichi bement, Jean-Pierre kilépett a folyosóra. Zach a szobába
bámult. – Jézusom! Ha látnád!
Jean-Pierre a férfira pillantott. Mindannyian érezték a sokkot, amit ezekkel a
nőkkel tettek.
Nem akart közel maradni a gyilkos képhez. Léptei visszafordultak a folyosón,
a végén lévő kis szobáig, ahol tanúja volt, ahogy az a rohadt Rith a nőt, Fionát
tartotta, egyik keze a nő száján, a másik a derekán. Úgy tűnt, a nő szeme nem tud
eléggé fókuszálni. Parisa… drognak hívta.
Az ajtónyílásban állt. Az ablakot bedeszkázták, így a szoba halvány volt, mint
a szürkület. Volt a helyiségben egy furcsa illat, mint a párizsi boulangerie[4], ahol
a kenyér készült. Franciaországban voltak. Talán ez megmagyarázza az illatot. Az
ágy felé ment, homloka kemény vonallá húzódott. Lenyúlt a lepedőhöz és az
arcához emelte.
Oui, az az illat. Belélegezte. Mint egy ínycsiklandó íz, mint egy nagyon kiváló
kroasszon, vajas, a kenyérhez hasonló, de jobb.
Újabb és újabb lélegzetet vett. Lehunyta a szemét.
– Jean-Pierre? – Zach szólította.
Megfordult, de alig látta a harcost. Az orrához emelte az anyagot, ismét
becsukta a szemét. Távolról hallotta, ahogy Zach Medichit hívta.
Mit tudhatnak a harcosok a jó francia pékségről?
Tovább lélegzett, mélyebben és mélyebben. Kitágultak az orrlyukai. Kitágult a
tüdeje. Az illat az agyáig hatolt és ott körözött, százszor, ezerszer. Az illat
forgószéllé változott és átszelte az egész testét, valami olyasmivé formálta a férfit,
ami még életében nem volt.
Állat.
Letépte a lepedőt az ágyról, a karjai közt dédelgette, a mellkasához szorította.
Felszívta az illatot, a testébe itta, minden egyes sejtjébe. Még vérzett a harctól, de
nem érdekelte. Még egyszer összenyomta. Csak ez az illat érdekelte, közel tartotta
magához, a testéhez, a lelkéhez.
Az ágyon hagyta a lepedőt. Az illatra vadászott a szobában, de csak az ágyon
maradt meg. Kinyitotta a régi szekrényt, de abban sem volt semmi. Még egy
kroasszon illatnyaláb érte el az orrát. Térdre hullott, s a régi szekrény minden
egyes sarkát végig szaglászta. Semmi, de az illat mégis erősödött.
A padlóhoz préselte a mellkasát.
Az illat alulról jött, bal oldalt. Térden kúszott tovább, úgy szimatolt, mint egy
kutya. Az egyre erősebbé és erősebbé vált.
Hosszú ujjaival elérte és megtalálta, amit keresett. Hideg volt az ujjhegyein.
Fém, talán.
Kihúzta a szekrény alól. Medálnak tűnt, ám a látása nem volt tiszta. Az orrához
emelte, azt a mennyei zamatot szagolta. Szíve elfacsarodott mellkasában, mint
egy felnyíló sebhely, ami soha többé nem gyógyulhat be.
Zsebre tette az ékszert, s visszafordult az ágyhoz. Nem volt több az illatból. A
kamra steril volt, nem élt itt, legalábbis nem hosszú ideig.
 Minden, ami eddig az életében történt, ebben a pillanatban annyira
semmiségnek tűnt. Jelenleg csak az számított, hogy megtalálja a nőt, Fionát,
akinek olyan illata volt, mint egy francia boulangerie. Visszatért a helyhez, ahol
látta eltűnni Rith-t a nővel. A nyomot kutatta. Ismét eltolta. Megint próbálta a
nyom után villanni, de újra és újra a hálószobában kötött ki.
Sebesen kezdett körözni, mint oroszlán a ketrecében. A levegőt ütötte és
kiáltott. Üvöltött. Ütött és ütött. Újra a nyom után villant. A gát ismét visszalökte
a szobába. Megint és megint a levegőt csapkodta.
Üvöltött és ordibált.
Hallotta az őt szólongató hangokat, de képtelen volt megérteni. A nő volt az?
Ő beszélt? A férfit szólongatta: Mit tettek vele? Megsérült? Megerőszakolták?
Megölték?
Nem bírta elviselni a gondolatot, egy része, a férfi, eltűnt. Karjai megfeszültek
az oldala mellett. Ökölbe szorult a keze, háta meghajolt. Megjelentek agyarai. A
plafonra üvöltött, úgy tűnt nem hagyja abba.
Kezek préselődtek hozzá, egy helyben tartották.
Vibrálást érzett, a sötét folton keresztül is üvöltött, átrepülve az időn, sötétségen
és vágyakozáson.
Lábai padlót értek, ő pedig egy pokoli mély szakadékba zuhant.
***
Medichi lebámult Jean-Pierre-re. Előhúzta a telefonját a zsebéből, végig húzta
rajta a hüvelykujját.
– Itt Jeannie! Miben állhatok szolgálatodra?
– Elő kell nekem kerítened Alisont. Van egy problémánk a Cave-ben.
– Az egyik harcos megsérült?
– Nem éppen. Csak annyit mondok, azt hiszem Jean-Pierr-nek Alison
segítségére van szüksége. Nem vagyunk benne teljesen biztosak, mi is történt.
– Oda küldöm.
Kinyomta a telefont és visszatette a zsebébe. Azt sem tudta, mit nézzen. Jean-
Pierre elájult. A Toulouse melletti házban tanúsított viselkedése megdöbbentette
a férfit. Zach-et szintén. Parisa és Santiago a vérszolgával volt és nem látták a
legrosszabbat, de az üvöltözést hallották.
A hang olyan volt, mint egy hurrikán, mintha hatalmas szél söpört volna végig
a házon. Még mindig nem tudta, mi történt.
Zach azt mondta, úgy gondolja, hogy a breh-hedden ismét kinyújtotta karmait,
de Medichi még nem tapasztalt ehhez hasonlót, és átkozottul biztos, hogy nem
ájult el. Jean-Pierre még mindig ki volt ütve, az oldalán feküdt az egyik vacak
barna bőrkanapén, teste teljesen csendes, mozdulatlan. Még a szemhéja sem
rezdült.
Parisa a férfi köré csúsztatta a kezeit. – Rendbe fog jönni?
– Azt sem tudom, mi a baja!
– Szerinted Rith okozta? Megtámadta az elméjét?
 –Nem tudom. Úgy tűnt megőrült, de nem tudom, miért. Részben
dematerializálódott, de aztán visszapattant, mintha visszapattant volna egy falról,
amin nem tudott áthatolni.
Megsimogatta a férfi karját. – Azt hiszem értem. Próbálta elérni Fionát.
Medichi lenézett a nőre. – Akkor te is azt hiszed, hogy ez a breh-hedden?
Szerinted, ez a nő, Fiona az egyik?
Kiengedett egy vészterhes sóhajt. – Nem tudom. Esetleg. Ó, Istenem,
valószínűleg.
A levegő halvány mozgása örvénylett Medichi körül. Amikor ellépett Parisától
és megjelentette kezében a kardját, felkészült bárkire.
De Alison öltött testet, a férfi vállai pedig lehulltak. Visszaküldte a kardot.
Nem úgy nézett ki, mint aki megijedt, miközben a férfit figyelte. Mostanra már
ismerte a dörgést, miután hét hónapja élt egy Vér Harcossal. Ismerte az örökké
jelenlévő veszélyt, amiben mindannyian éltek. A nő nagyon is terhes volt.
Biccentett. – Mi történt?
–Fogalmunk sincs! – Elmagyarázta az eseménysort, Jean-Pierre különös
viselkedését.
Alison csak a férfira meredt. –Nem Kerrick ment át hasonlón a Vér és
Harapásban? Úgy értem, mielőtt összekerültünk? Nem ő végezte a Cave-ben,
körülvéve veletek srácok?
Medichi érezte, hogy elsápad. –Már majdnem elfelejtettem, milyen őrült volt.
Akkor, szerinted a breh-hedden?
A nő lenézett Jean- Pierre-re. – Mit csináltál volna, ha akkor csapott volna le
legelőször a breh-hedden, amikor rájöttél, hogy a nőt, akit neked szántak, hogy
védelmezd, egy őrült elrabolta?
Visszagondolt a pillanatra, amikor legelőször meglátta Parisát a konyhájában a
villában, elkapta a nő mandarin illatát, feltüzelt állapotan indult meg a nő felé.
Emlékezetébe idézte a valóság teljes elvesztését, az okokat. Egy olyan
neandervölgyi ősemberré változott, akinek kellett a nője.
Marcus hatalmas szívességet tett, amikor állkapcson ütötte és visszatért az
értelme.
Minden annyira alapvető és a hatalmas mértékű megalázottság.
Melyik férfi élvezi, ha elveszti az irányítást?
Alison letérdelt a kanapé mellé. Jean-Pierre harcos felszerelése még mindig
véres volt, de a nő látott már ilyet máskor is. Egyszer megkérdezte tőle, hogy
viseli, ő pedig egyszerűen azt mondta: Amikor meglátom a vért, tudom, hogy a
többi élet, az ártatlanok élete megkíméltetett, s ennek örülök.
Alison pragmatikus volt, a jelenléte megkönnyebbülés.
Jean-Pierre fejére rakta a kezét, érintése gyengéd. Nem cirógatta vagy
dédelgette a férfit, csak ráhelyezte a kezét. Többször része volt már az érintésben,
tudta, hogy most gyógyító hullámok haladnak át Jean-Pierre elméjén.
Egy perccel később a harcos elkezdett mocorogni. Megrebbentek szempillái,
megrándult az ujja, majd a bal térde is előre rándult.
 Néhány másodperc elteltével felnyitotta szemét. Feltámaszkodott a könyökére.
Alison hátradőlt a sarkain, kezei eltávolodtak. – Hogy érzed magad, mon ami?
A férfi lenézett a mellkasára. – Megsebesültem?
A nő megrázta a fejét. – Emlékszel, mi történt?
A férfi felnézett Medichire, aztán Parisára. – Hol van Zach? És Santiago?
–Thorne hazaküldte őket aludni, – felelte Medichi.
Jean-Pierre felült, szemöldökei között mély ránc volt. Öklét a kanapéba
süllyesztette az oldala mellett, hogy feltolja magát, majd aztán ismét
visszahanyatlott a párnára. – Mon Dieu, olyan, mintha felrobbant volna a fejem.
Mi történt? Fáj a torkom.
– Szóval nem emlékszel a farmházra?
Egyenesen előre bámult, ajkai szétváltak, a ránc elmélyült. – A ház. Toulouse.
– A város neve elegánsan gördült le a francia férfi nyelvéről. – Oui, emlékszem
néhány dologra. A harcra. Láttam Rith-t. És láttam… – Hirtelen harsány kiáltást
hallatott, és előre dőlt, a térdére könyökölt, hosszú ujjai kihúzták a cadroenből a
haját. Elkezdett előre-hátra hintázni. – Nála van. A nővel volt. Fionával. Mon
Dieu, mon Dieu!
Alison a válla köré fonta karját.– Igen, Rith elvitte Fionát. Így történt. Helyesen
emlékszel.
A férfi csak hintázott és hintázott.
Medichi visszafojtott hangot hallott az oldalán. Parisa az arcára szorította ujjait.
Könnyek futottak le az arcán.
Köré fonta a karjait és magához húzta. Véres inge és fegyverei ellenére is a
férfiba fúrta az arcát.
Medichi egyenesen állt, felajánlotta a kényelmet, amit csak tudott, de valamiért
ahogy Jean-Pierre előre-hátra ringatózását figyelte, gyors és sebes utazást tett
tizenhárom évszáddal ezelőttre. Ő is így ringatózott, kivéve, hogy a karjaiban a
halott feleségét tartotta. Kimondta a szavakat, amik áthaladtak a fejében. – Jean-
Pierre, nem halt meg.
Mindenki ránézett. Még Jean-Pierre is abbahagyta a dülöngélést. Medichi ismét
megszólalt: – Nem halt meg. Fiona nem halott.
– Honnan tudod?
Elengedte Parisát és lenézett rá. – Megkeresed őt Jean-Pierrnek? Hogy adjunk
neki némi megnyugvást.
A nő bólintott, de összerezzent. Mély levegő vett. A férfinak eszébe jutott a
fejfájása.
-Látom. Öt nővel együtt egy hosszú szobában vannak. Burmában heten voltak,
egy pedig meghalt Toulouse-ban. Hogy én mennyire gyűlölöm ezt a férfit. –
Hangja remegett, miközben hozzátette. – Mindegyikük egy kiságyon van, hiába
ragyog a nap az ablakon keresztül.
-Biztos vagy benne, hogy él?
 Parisa bólintott. – Látom emelkedni és süllyedni a mellkasát. – Hirtelen
megmarkolta a fejét. – Sajnálom. Abba kell hagynom. – Amikor megtette
felkiáltott. – Ó, Istenem, az a fájdalom!
-Most is? – kérdezte Medichi.
-Nem. Nem értem, mi történik. A leskelődés eddig nem fájt, még csak nem is
szúrt. De most olyan, mintha kések lennének a fejemben. – Vett néhány mély
levegőt és Jean-Pierre fordította a tekinteté. – Életben van, Jean-Pierr. Láttam.
A férfi megfogta a kezét, még mindig a térdén könyökölt. – Mi történt velem?
Miért érzem úgy, mintha egy szikla telepedne a mellkasomra? Miért törődök
ennyire egy nővel, akit nem is ismerek? – Mozdulatlanná vált.
Medichi alig lélegzett. Mennyi időbe kerül, amig Jean-Pierre rájön?
Nem sokáig. – Non! C’est impossible. Pas moi. Pas le breh-hedden[5]. Imádom
a nőket. Minden nőt. Nem szentelhetem magamat csak egynek, még nem. Jamais!
Bassza meg!
Medichi keményen az ajkába harapott. Megértette a frusztrációját. Teljesen.
De Parisa volt az, aki elkezdett nevetni. Olyan keményen nevetett, hogy még több
könnycsepp gördült le az arcán.
Jean-Pierre dühe kirobbant. – Te kinevetsz? – ordította.
A nő bólintott, s tovább kacagott. – Oui. Non. Ó, Jean-Pierre, mindannyiunk érezte
már azt, amit te most megtapasztalsz.
Egyik kezével Medichi felé intett. – Szerinted én ezt akartam? A breh-hedden
rabszolgája lenni? Beleragadni a háborúba ezen az erőszakos módon? Nem, de itt
vagyok. – Megtörölte az arcát, nevetése olyan gyorsan távozott, mint ahogy jött. –
Fiona több mint száz éve vérszolgaként él, és ha visszahozod az életbe – hogy
megvédd, szeresd, gondoskodj róla…. Szerintem ez a legkevesebb, amit
megérdemel.

„A közös étkezés,
egy üveg bor,
egy édes desszert
és te!”
– Gyűjtött versek, Beatrice a Negyedikről

14. fejezet
Parisa a zuhany alatt állt, élvezte a vállát és nyakát verdeső forró, forró, forró
vízsugarakat, majd elrejtőzött a vendégszobában, így egy kicsit egyedül lehetett.
Szomorú fény csillant Antony szemén, de nem vitatkozott. Egyszerűen homlokon
puszilta, azt mondta, ő is vesz egy zuhanyt, aztán fényes lakomát készít. Ja, tényleg
azt mondta, hogy fényes lakoma. A harcosok gyakran használtak olyan
beszédstílusokat, amik az előző évszázadokhoz és nyelvekhez tartoztak.
 Így most a vendégszobában zuhanyozott. Kicsavart törölközőnek érezte magát.
Szegény Jean-Pierre.
Szegény Fiona, akinek még bedrogozott állapotban is tudnia kellett, hogy közel volt
a megmeneküléshez.
Ehelyett Rith csaliként használta. A többi vérszolgát már áthelyezte egy másik
területre, kivéve azt az egyet, aki meghalt. Az egyetlen vigasz, hogy legalább az a
huszonnégy halál vámpír mostanra abszolúte halott volt.
A zuhanykabin falának támasztotta kezeit, a csempe hűvös volt ujjai alatt.
Megfeszítette a nyakát, amitől kicsit jobb lett.
Látta az előcsarnokban, a magnólia asztaldísz melletti kis órát. Nem volt még
egészen dél.
Egy dolog okozott megelégedettséget ‒ megvágta Rith-t. Vicces, hogy
mindeddig nem erőszakos emberként gondolt magára, de most, csak annyit akart,
hogy fájdalmat okozzon annak a szörnyű férfinak.
A kimerültség hirtelen lehúzta a testét.
Bár csak dél volt és aludt is egy kiadósat, minden túl sok volt – a friss kiszabadulás
Burmából, belépett egy extrém módon intim kapcsolatba egy olyan férfival, akit alig
ismert, átlépett a Másik Földre. Az agyarak jelenléte a szájában, Antony emlékeinek
közvetlen áttöltésével tanult harcolni, dematerializálódott, a Vér Harcosok oldalán
küzdött, és az isten szerelmére, végignézte, ahogy a breh-hedden egy másik harcost is
maga alá gyűrt. Nem is beszélve a fejfájásról, ami mostanában a kukkolásait kíséri.
De mindezek mellett ott volt a félelem, hogy egy nap talán Antony többet akar tőle,
mint amit megadhat neki. A szíve már egyszer összetört, pár hónapja az esküvője előtt.
Azóta elvesztette az érdeklődését mindenféle kapcsolat létrehozására. Különleges útja
Antony felé egy nagyon erőteljes szükség volt, de emellett, inkább gondolt saját
életének feltételeire, mint az övékre, többesszámban.
Érezte, elkapja a kavargó örvény és igen, az átlépést választotta és igen, Fiona és a
többi H és F szolga kiszabadításán dolgozott.
Ó, mit számít!
Elzárta a vizet és elvett egy törölközött a közeli fogasról. A karja alá kapta a
törölközőt, oldalra döntötte a fejét és kipréselte a vizet a hajából. Csak egy kicsit volt
dühös azért, hogy mennyire kemény épp az élete, szinte büntetésképpen szárította meg
a bőrét, majd ugyanezt tette a hajával. Tiltakozásként ingerült kis sikolyt hallatott, de
mihez? A sorshoz? Istenhez? Vagy a durván dolgozó törölközőhöz?
Miért volt az élet mindig átkozottul nehéz? Még gyerekként sem voltak egyszerűek
a dolgok. A szülei annyiszor költöztették, hogy sosem volt egy rendes barátja sem.
Korán megtanulta, hogy az élet kegyetlen tud lenni. Azt gondolta ezzel már megbékélt,
de most ismét csak bolond volt.
Toporzékolt kicsit a fürdőszobában, a levegőt csapkodta … amíg átúszott a vénáin
valami pirított illat – hagyma, gomba, egyértelműen olasz kolbász. Megkordult a
gyomra.
És minden félelme eltűnt. Ha Antony is spagettit főzött, akkor meghalt és a
mennyországba került.
 És ott volt, látta a létezés igazságát, igen, az élet bonyolult volt, de mindig vannak
örömök, sok öröm kiegyensúlyozza a nehézségeket.
Kibogozta haja gubancait, végig húzta benne néhányszor az ujját. Szájfényt tett fel,
majd megnézte magát a tükörben. Mindennel együtt, amin az eltelt negyvennyolc
órában keresztülment, biztos volt benne, hogy beesett szemei vörösek, az orra pedig
duzzadt a sírástól. De nem így volt!
Beszívta a levegőt.
Átlépett bőre és egészsége volt. Jól nézett ki. Francba, kiválóan.
Kopogást hallott a hálószobaajtón. Teste köré szorította a törölközőt, aztán saját
magán nevetett. Antony látta már meztelenül… nem csak egyszer. Mégis zavarban
volt. – Igen?
– A spagetti majdnem kész – mondta a férfi. – Tegyem be a melegen tartóba?
– Két perc múlva ott leszek. Ígérem!
– Jó. Oké. Két perc múlva találkozunk.
Sietve belebújt egy fekete csipke tangába és melltartóba, farmerbe, és egy bő, lila
pólóba. Hát, mindenhol bő volt, kivéve a mellkasán.
Hátrahagyta azt a furcsa biztonságérzetet, amit a vendégszobában töltve érzett, és a
konyhába sietett. Az illat beindította az ízlelőbimbóit. De mikor cikkcakkban megtette
az utat a nappaliból a konyhaajtóig, nem a pulton lévő gyertyafény állította meg vagy
a szikrázó üvegű sötét vörösbor, vagy az óriási edényre halmozott gőzölgő spagetti
látványa. Minden csodálatos volt, de ami teljesen leállította az a félmeztelenül
álldogáló Antony volt, gyönyörű mellkasa közszemlére téve, farmere alacsonyan
lógott a csípőjén, nedves haja majdnem a köldökéig lógott.
Ó. Atya. Isten.
Szinte teljesen megfeledkezett üres, korgó gyomráról az egzotikus férfiszépség
látványától.
A férfi felnézett a nőre a serpenyőből és az utolsó falat spagettit a tányérra
tette. Mosolygott, azzal a fajta mosollyal, ami bizalmat áraszt és teljes fogsorát
megmutatja. Szeme csillogott a gyertyafényben.
– Látsz valami kedvedre valót?
Igen. Atyám. Igen.
***
Medichi majdnem eldobta az edényt a mandarinfelhőtől, ami hirtelen leterítette.
Egy lépést hátrálva csillapította magát. Igen, a nőjének tetszett, amit látott.
Felkapott két tányér spagettit, és a pultot megkerülve annak hatalmas felületére
tette. A nő is elindult és helyet foglalt.
Nem kapta el a férfi tekintetét, de a tányérjához hajolt. Hátrahúzta nedves haját,
lehunyta szemét és mély levegőt vett. – Mennyei – suttogta.
A nőt nézte, az ínycsiklandó ujjait a hajában, a profilját, ami elefántcsontból
faragottnak tűnt, és nagyon értékessé vált számára az elmúlt hónapok alatt. A szíve
megduzzadt, pedig nem kellett volna.
A nő itt volt.
Biztonságban.
 Jól volt. Maga volt a mennyország.
Levágott egy darabka kolbászt, a fogai közé csúsztatta, majd felnyögött.
Oké, ez egy másfajta húsra emlékeztette a férfit. Félrenézett, felkapta saját villáját
és kanalát, elkezdett szeletelni és csavarni. Ezzel egyidőben az éhség feltámadt a
férfiban.
Kerülte a beszélgetést, mert tudta hová lyukadna ki. Elveszne a nő hangjában, vagy
a szeme színében, az illatában, és még elkezdené a nő nyakát szagolgatni. Emellett,
ahogy eltüntette a spagettit, arról árulkodott, hogy már nagyon kiéhezett volt.
– Sajnálom – mondta a nő. – Udvariatlan vagyok. Csak simán elpusztítottam az
ételt, de egy szót sem szóltam hozzád.
A férfi ránézett, mosolyogva a nő tányérja felé intett a villájával. – Egyél.
Mindkettőnkre ráfér.
Bólintott, mosolyogva megfordult és újra nekilátott. Már a tányér tartalmának felét
elpusztította, amikor megszólalt: – Tudod, azon gondolkodtam, hogy találhatnánk
meg a nőket.
Kezét a nő karjára téve szólalt meg: – Mindezt nem kell most megtenned. Épp csak
visszajöttünk egy kemény szituációból. Egy kis szünet, levegő kell. Ez is fontos.
Kifújta a levegőt és lassan a villájára tekerte a tésztát. – Csak néhány pontban, aztán
ejtem a dolgot, oké?
– Oké, de csak néhányban.
– Jó. Oké. – A nő biccentett. – Először is, kapcsolatba léptél már Carlával?
– Igen, mielőtt nekifogtam a főzésnek. Megnyitotta a térképet Franciaországban,
habár Rith akárhová elvihette a szolgákat. De valahol el kellett kezdenie.
– Jó. Ez az első pont. A keresőrács már a helyén van és kutat. Emiatt aggódtam. –
Kicsit mocorgott, elkapta a férfi tekintetét. – Tudod, hogy a föld a tengelye körül
forog?
A férfi kacagott. – Ja, napi huszonnégy órában.
– Igen. Ha Fionát kukkolom és tudok lelni a közelében egy ablakot, hajszálpontosan
megtudhatjuk a tartózkodási helyét a napkeltéből vagy a napnyugtából. Igaz?
A nőre bámult. – Rájöttél Parisa, hogy bárhol megkurtíthatod a vadászati időt egy
órától tizenkettőig.
Parisa mosolygott. – Ezen gondolkodtam. Szerintem ezzel dolgozhatunk.
– Mi van a fejfájással?
– Gondolom, megszívtam, de azon is töprengtem, ha csak bemegyek, körbenézek
és kijövök, akkor talán nem lesz annyira rossz a fejfájás. Habár, most rögtön
kipróbálnám.
– Miért nem vársz legalább addig, míg végzel az evéssel?
De addigra már letette a villáját. S már meg is nyitotta az ablakot.
Pislogott. – Hát, ez könnyű volt. És semmi fejfájás.
– Jó. Mit láttál?
– Egy hosszú szobában aludt egy tábori ágyon. Volt egy ablak, teljesen világos van
kint.
– Nincs lefedve az ablak?
 – Nincs. Csak rengeteg kék ég. – Mosolygott. – Megnyithatom félóránként az
ablakot és leellenőrizhetem az eget. Jó kezdet lenne, nem igaz?
Medichi előkapta telefonját a farmere zsebéből és tárcsázott.
– Itt Carla, miben segíthetek?
– Volt egy ötletrohamunk. – Elmagyarázta az új tervüket.
– Wow. Gondolnom kellett volna erre. Mond meg Parisának,
hogy jócskán lecsökkentettük a keresési területet.
Medichi nevetett. – Átadom.
Letette és közvetítette Carla üzenetét a beszélgetésből. Ismét intett a villával Parisa
tányérja felé. – Most egyél. És nincs ellenvetés.
Egy darabka kolbász felett grimaszt vágott. Amikor belekortyolt a borba,
megszólalt: – Csodálatos szakács vagy, egyszerűen mennyei volt. A bazsalikom friss?
Bólintott. – A gyógynövénykertben termesztem. – Az északi fal felé intett. – Van
egy kertem hátul.
A száránál fogva tartotta a borospoharat és megkavarta. – Reneszánsz férfi vagy.
Vállat vont. – Szeretek főzni. Évekkel ezelőtt jó ételeink voltak a farmunkon
Itáliában. Volt szőlőkertünk és olajfaligetünk, mint amit itt is csináltam. Arra
gondoltam építek egy fatüzelésű kemencét.
A nő szétnézett a helyiségben. – Hová?
A kezével balra intett. – Szeretném kivenni ezt az egész konyhaszekrényt és pultot,
aztán elölről kezdeni. Ki akarom ütni ezt a falat, francia-ajtót betenni, ami a kertre
nyílik. Hibát követtem el, amikor ide terveztem a kertet, ahol az egyetlen hozzáférési
lehetőség, hogy az előcsarnok ajtaján keresztül juthatunk el a hátsó teraszig. Nem túl
nagy távolság, de nem is kényelmes. Emellett, szeretnék rálátni a White Tanksre ebből
a szobából.
A nő biccentett és felsóhajtott. – Jó tervnek hangzik. – Úgy tűnt kissé
megereszkedett a válla. Nos, a jó étel, vörös bor és a trauma csinál ilyet a testtel.
Elkapta pillantását a nőről. Szüksége volt egy kis pihenésre, látta rajta.
Kényelmetlenül érezte magát, mert középen majd kettészakadt. A breh-hedden nem
csak szexuális jelenség volt, hozzátartozott, hogy teljes tisztelettel gondolt a nőjére,
hogy megadja neki a szükséges pihenést. De a másik része egy szükség volt, hogy
burkolja be, ó, francba, az első pillanattól kezdve, amikor elhagyta az ágyát.
Picsába!
Eltolta az üres tányérját és az asztalra könyökölt. – Valószínűleg tudnál értékelni
egy kis kikapcsolódást – javasolta a férfi, és még mindig nem nézett a nőre.
Megköszörülte a torkát. – Igazán megértem, ha a vendégszobában szeretnél aludni.
Várt, de a nő nem szólalt meg.
***
Parisa próbált megbirkózni a javaslattal, de az agya éberségből átváltott egy
hatalmas sárcsúszdányi letargiává. Az étel csodálatos volt, megnyugtatóan hatott rá.
Kieresztett egy súlyos sóhajt, visszahelyezte a borospoharát. – El sem tudom hinni,
mennyire fáradt vagyok.
A nőre nézett, tekintete nyílt, spekulatív, óvatos.
 A nő kissé összeráncolta a homlokát. – Te dühös vagy rám?
A férfi szemöldöke felsiklott. – Nem. Soha!
Ezen mosolygott. – Soha? Soha nem leszel rám mérges?
– Hát, most nem! – A férfi is mosolygott.
– Azt szeretnéd, hogy a vendégszobában aludjak?
– Őszintén?
– Ja. Őszintén.
– Pokolba is, nem.
Erre felkacagott. – Akkor miért vetetted fel?
A férfi szinte úgy nézett félre, mint aki zavarban van. De mitől?
A férfi alkarjára helyezte a kezét, és abban a pillanatban, amikor megérintette, lágy
vibráló érzés, ínycsiklandó borzongás futott végig rajta. A saját kezére és a férfi bőrére
bámult, a fekete szőrre. Az ujjai a karján cikáztak, ízlelgette az izmait, a szőre érintését.
Annyira férfias volt minden porcikája, minden vonása, s a harcedzett izmok
kezdték feléleszteni, de ez alkalommal egy teljesen más módon.
A férfira emelte pillantását, elkapta az illatát, zsálya és a gyönyörű férfiasság.
Anélkül csúszott le a székről, hogy felfogta volna, hogy megmozdult, míg már csípője
a férfi oldalát érte. Kezét a derekára téve felsiklott, végig a hosszú haj alatt, egyszerre
érezve a lágy mélyedéseket és a domború hegszöveteket, valamint a nagyobb,
keményebb izmokat.
A férfi megrándult, ám ő a sebekre tapasztotta az ujjait. – Ez is a részed – suttogta.
Félretolta a hátáról a hosszú haját. Megfeszült, talán bizonytalan, talán megszégyenült.
A háta fölé hajolva elkezdte csókolgatni és nyalogatni a csíkokat, amiket viselt.
Remegett és előre dőlt.
A nő keze lesiklott az alkarjáról, majd felállva mögé helyezkedett. A haját két oldalt
elválasztotta, s előre tolta a vállain át. A lágy gyertyafényben vette szemügyre a hátát.
A szárny-nyílási éppúgy láthatóak voltak, mint a hegek. Közel húzódott, majd mély
levegőt vett.
A bőrödnek zsályaillata van és még valami nagyon férfias, küldte a nő. Amitől…
éhezem.
Felhördült, hangosan, majd azt mondta: – Mandarin.
Hátra dőlt. – Van nálad?
– Micsoda?
– Mandarin.
Akkor a nő, úgy fordult felé, hogy ránézhessen. Az ajka duzzadt volt a vágytól, a
szeme sötét. Bólintott. Elkezdett felállni, de a nő visszanyomta őt. – Mondd el, hol
van. Idehozom.
– A legutóbbi adagot a hűtőbe tettem, alsó fiók.
A nő megkerülte a pultot, kinyitotta a frigó ajtaját és megtalálta. Hűvös levegő áradt
a bőrére, megkeményítette mellbimbóit. Ahogy kivette az egyik mandarint elpirult a
bűnös ötlettől, ami felötlött benne.
 Bezárva az ajtót Antonyhoz fordult. Az pislogás nélkül, leengedett állal bámult rá.
Tenyere most a konyhapulton pihent. Úgy nézett ki, mint aki kész ráugrani a nőre,
leteríteni és a földre vinni.
A konyhapultra tette a mandarint. Levette az ingét, de a melltartót magán hagyta.
Késsel félbe vágta az egyik mandarint, majd az éles pengével újabb és újabb
darabokra hasította; a gerezdek közé ékelte a pengét, szétszedte az összes darabkát,
míg a fél mandarin egy nedves, pépes massza lett.
A pultra tette a mandarint, a kést a mosogatóba, majd leöblítette és megszárította az
ujjait. Nagyon lassan, miközben Antony elsötétedő arcát figyelte, kiemelte mellét a
melltartó kosarából. Nem akart belegondolni, pontosan, hogy néz ki mindez – de
ismerte Antonyt. A férfi imádta.
Felvette a mandarint, a melléhez emelte és a lé lassan átfolyt mellbimbója csúcsán
és lecsöpögött a hasára.
Figyelte a férfit, a tekintete hőtől és valami fájdalomhoz hasonlótól perzselt. A karja
szélesnek tűnt. Mellkasa emelkedett és süllyedt. Pokolba, a férfi mindjárt
hiperventillálni fog, ha nem tesz valamit.
– Maradj ott – mondta a nő.
A férfi bólintott, mély biccentés. Megkerülte a pultot, a mandarin még mindig
csöpögött, a férfi pedig a látványát fixírozta. Amikor levegőt vett, a vonat motorjához
hasonló hangot adott ki.
Amikor megkerülte a második sarkot a férfi felállt a székről. – Fel kell állnom. Értsd
meg!
A nő a farmerére nézett. A férfi rossz szögben volt. Bólintott.
A csípője megrándult.
– Le a farmerrel – parancsolta.
A férfi tekintete a mellkasán cikázott egyik feltárt mellétől a másikig. Eltüntette a
nadrágját.
Igen, akcióra készen.
A gyönyör merev rúdként várta, mi fog történni. A csúcs nedves volt. Lélegzete
még mindig durva volt, szaggatott.
Miközben még közelebb húzódott felemelte a mandarint a melléről, s a férfi ajkához
érintette. Hangosan és hosszan felhördült, a nő felé dőlt, de keményen szopta a
gyümölcsöt. A látványtól furcsa könnyroham lepte el a szemét. Mélyre nyúlt és
megfogta a farkát, nagyon gyengéden cirógatta a sima kerek csúcsát.
Antony, küldte gyengéden a férfi elméjébe, elárultam már neked mennyit jelentett
nézni téged, minden egyes este, figyelni, ahogy kielégíted magad? Ahogy az ajkadhoz
emelted a mandarint? Segített a tudat, hogy valóságos, és itt vagy, hogy nem voltam
egyedül. Megőrizted az ép eszemet.
A férfi elvette a mandarint a szájától. Lélegzete akadozott. Megrándult a csípője,
még jobban a nő fogásába tolta férfiasságát. – Ez jobb.
– Igen! Ó, igen!
 Felfogta az egyik legördülő könnycseppet a nő arcán, majd lenyalta az ujjáról.
Közelebb ment, farka a nő hasához illeszkedett. A nő köré fonva karjait lent csapdába
ejtette annak kezét, megcsókolta, mandarinízű csók csapott le érzékeire.
A nő ajkai közé dugta nyelvét, minden egyes döféssel megemelte a pulzusát. Karja
a dereka köré kulcsolódott. A férfi bőrére tapadt, simogatta és gyúrta, még a bordázott
sebhelyeket is.
Elszakadt a szájától, a nő nyakát csókolgatta. Amikor megnyalta a vénáját
gyönyörlöket suhant végig a testén, felkészülve az agyarak kemény csípésére. De nem
maradt ott. Elindult lefelé, előrehajolva lesüllyesztette fejét, így elért oda, amit
felkínált.
Megnyalta a mellkasát, majd a mellbimbókhoz ért. Ismét felnyögött, ahogy az ajkai
közzé vette és elkezdte szopogatni.
Teste nagyon mélyen megfeszült, minden egyes szívással összeszűkült. Lélegzete
átalakult halk nyöszörgéssé, egyik a másik után, mígnem már szédült. Kezét a férfi
lágy hajára helyezte.
Csípője vonaglott az ujjak alatt, az ajkak húzásától a mellén, az érzékeny
rándulásoktól a combjai között.
– Antony – sikította. Most már frusztrált volt. Még többre volt szüksége a férfitől.
Elhúzódott a nőtől. Ajka vörös és duzzadt volt a nyalakodástól, szeme vad.
– Segíts, Antony! – A nyaka köré fonta karját és megcsókolta.
A nőt karjai közé kapva a mellkasához szorította. Aki a nyakába temette az arcát.
Érezte, amint előtörnek a szemfogai, elkezdte nyalogatni a férfi nyakát. A hall felé
vitte a nőt, ami a medence és a vendégház irányába vezetett, nem volt túl messze. Arra
gondolt, esetleg a medence jöhet szóba.
A férfi ahelyett, hogy a széles csigalépcső felé fordult volna, óvatos szögben
tartotta, semmi sem árthatott a nőnek. Már önmagában majdnem túl nagy volt, de
mindent kézben tartott.
– A toronyszobában tökéletes magasságban van az ágy ahhoz, amit veled akarok
csinálni.
A nő felszisszent és beleborzongott. Mély kuncogás formálódott a torkában. –
Parisa, újra és újra fogjuk csinálni pont ebben az ágyban. És te sikítozni fogsz.
A csípője megrándult a férfin. Le kell venni a nadrágját. Magában kell éreznie a
férfit.
A toronyban a férfi kezét a nadrágjára téve eltüntette. Hűvös levegő nyaldosta a nő
bőrét.
Ujját végig csúsztatta a tangán, hallotta a csipke hasadását miközben széttépte. De,
ó, jó ég, az érzés, hogy ezeket a dolgokat csinálja vele, mélyen a bensőjében
megfeszült.
Lépésről lépésre haladt hátrálva a nővel, mígnem lába az ágyhoz ütődött. A hátára
lökte, majd követte. Lába épp csak érintette a padlót. Szélesre tárta, majd a lábai közé
ereszkedett.
Megint felszisszent és a csípőjével körözött.
 – Annyira vágysz rám – suttogta a nő nyakába. A nyakát nyaldosta, a vénája
lüktetett.
– Igen, igen, igen, – suttogta. Azt akarta, hogy a férfi tegye meg.
Ám ő inkább kissé megemelkedett és elkezdett benyomulni. Lehunyt szemmel
zihált, minden centiméterét ízlelgette, miközben behatolt, kihúzódott, egy kicsivel
beljebb tolta, óvatosan bevezette magát a nőbe.
– Ezt akartad?
– Igen… de gyorsabban.
A férfi megint kuncogott, mélyen. Megcsókolta a szemhéját. – Megkérnélek, hogy
nyisd ki a szemed és nézz rám, de valami mást forgatok a fejemben.
Természetesen erre muszáj volt kinyitni a szemét. A férfira nézett. – Mit?
– Nyisd meg a kukkolós ablakot.
– Miért?
Csak mosolygott. Egy bizonyos gondolat ötlött fel a nőben, amire pír lepte el az
arcát. Igen, zavarba jött.
Előre dőlt. – Meg akarod tenni – búgta a nő fülébe. Borzongás csapott le a nyakára
és végig a karjain. – Tudom, hogy megteszed.
– Megteszem, de ez annyira… mocskos.
– Azt akarom, annyira közel kerülj, amennyire csak tudsz, és figyeld, ahogy beléd
hatolok. Azt akarom, hogy nézd. Higgy nekem, ha lehetne, én megtenném. Imádnám,
ha megfigyelhetném.
Parisa el se tudta hinni, hogy megteszi. Igen, kukkolta Antonyt, miközben
kielégítette magát, ám mindez mégis valahogy más volt.
És mégis…
Kinyitotta az ablakot. A fájdalom keményen elérte, de most mindezt félretolta,
mígnem úgy érezte, eltűnt a fejéből. Majd leengedte a pajzsait. Mélyen beszívta a
levegőt, de a fájdalom nem tért vissza.
– Jól vagy? – kérdezte a férfi. – Elfelejtkeztem a fájdalomról.
Mosolygott. – Szerintem csak pajzsprobléma volt. Most jól vagyok.
Bólintott. – Jó. – Aztán egy hosszú selymes siklással a nőbe hatolt. Szoros volt, de
nagyon nedves és zihált, mielőtt megszólalt: – Biztos ezt akarod, hogy csináljam?
– Csak ha leírod nekem!
Akkor közel vitte Antonyhoz az ablakot. Micsoda mennyei látvány, jobb, mint egy
tükör. Megkétszerezte az érzést, ahogy figyeli a feneke mozgást, miközben egyszerre
érzi magában, mi mindent csinál a férfi.
Megrándult.
– Igen, ezt akarom – suttogta az arcába. – Mit látsz?
– Téged. A hátad hullámzik felettem, ahogy behatolsz.
Felnyögött. – Hozd közelebb. Nagyon közel. – Szinte a bejáratáig visszavonult,
majd döfött.
A fenekénél oldalra vitte – és ott volt. A farka, hosszú, vastag és kemény. – Látom
a férfiasságod. Antony, olyan gyönyörű. – Kiszáradt a szája. Ó, igen, zihált. Elkezdett
benyomulni, amitől felkiáltott.
 – Gyorsabban – suttogta. – Annyira közel vagyok, nézlek téged, de ó Istenem…
olyan nagy, olyan elképesztő.
A férfi felhördült, keményebben és gyorsabban mozgott. A csípőjénél tartotta az
ablakot, a férfi csak annyi távolságot tartott fent, hogy láthassa, amint a farka ki és be
jár, újra és újra.
– Olyan vagy, mint egy dugattyú, Antony! – Alig kapott levegőt. Nagy volt, a
csiklóját csapkodta, hirtelen tele volt gyönyörrel és sikoltott. Az ablak bezárult, és egy
extázisroham szaladt át a nőn, amitől összerándult és elernyedt.
A férfi hátra feszült és felkiáltott, majd megint.
Kilőtte a magját, de nem lassított. Az újabb orgazmus keményen csapott le, nagyon
keményen. A gyönyör fellángolt benne, majd leülepedett, szétválasztotta a
szeméremajkait és a csiklóját. A férfihoz feszült, aki még tovább pumpált.
A nő hátradőlt és felnézett rá. A szemei befelé fordultak. – Még – súgta a férfi. – Ó,
még többet. – Felkiáltott, miközben ismét ejakulált, a nő a sztratoszféráig szállt, a
kéj fényként cikázott át az egész testén, miközben megfeszült és rátapadt a mozgó
férfiasságára.
Végül a teste lecsendesedett, Antony pedig le tudta lassítani a mozdulatait.
Leereszkedett a nőre, kiengedett egy sóhajt és pihent. Körbe ölelte a férfi vállát.
– Hosszú, hosszú ideje nem éreztem ezt – mondta a férfi.
– Mennyire hosszú?
A férfi teste megdermedt, de kényszerítette magát, hogy ellazuljon. – A feleségem
óta. Nem engedtem ilyen közelséget a feleségem óta.
Erősebben tartotta. – Én sem az eljegyzésem óta. Összetörte a szívem. Az
esküvőnket terveztük, épp megvettem a meghívókat, mikor bejelentette, hogy
képtelen elvenni. Azt gondolta, megközelíthetetlen vagyok.
– Felajánlanám, hogy kitöröm a nyakát, de túl elégedetté tesz, hogy nem vagy vele
többé.
A nő kacagott. Vicces, most gondolt először fájdalom nélkül Jasonre. Felsóhajtott
és még erősebben a férfi köré tekerte karjait. Csak az ujjhegyei értek össze. Erőteljes
harcos izmai kitöltötték. Jaj, túl rossz.
Kuncogott.
A férfi felsóhajtott.
– Tudod, mi a rossz? – kérdezte.
A nőre emelte pillantását. – Mi?
– Hogy a hálószobád olyan messze van. Annyira szeretnék melletted
összegömbölyödni és lustálkodni.
Egy lassú mosoly terült el a férfi arcán. Elkezdődött a vibrálás.
A következő pillanatban ugyanabban a pozícióban feküdt, a férfi még mindig
benne, de az ő ágyán nyújtózkodott. Totálisan elfelejtette, hogy a férfi megteheti ezt.
– Hé – kiáltotta. – Mondtam már, hogy a lányokat figyelmeztetni kell.
De csak nevetett és megcsiklandozta a nyakát. – Nem tudtam megállni.
Kacarászott. – Micsoda egy világ – mondta. – Ebben a pillanatban örülök, hogy itt
vagyok.
 – Én is.

„Nincs nagyobb ajándék a Másik Földön,

annál, ami vénából ered.”
Közmondások Gyűjteménye, Beatrice a Negyedikről

15. fejezet

Greaves számos támadással próbált áthatolni a pajzsokon, amik körülvették a

kukkoló kapcsolatot Parisával. A genovai irodájában ülve a közelmúltban történt
eseményeket latolgatta.
Meztelen testek felvillanó fényét kapta el, mellek, hatalmas mellek, sebhelyek
Medichi Harcos hátán, majd megérezte, ahogy Parisa elméje keményen eltolja őt.
Nem készült fel, habár megakadályozhatta volna, de a nő éppenséggel kilökte őt
az agyából és áthatolhatatlan pajzsok csattantak a helyükre.
A nő erejének szintje meglepetéssel töltötte el. Megkérdőjelezte bölcsességét,
mert hagyta megszökni a burmai házból.
Csak önmagát hibáztathatta. Bár Julianna javaslata briliáns volt ‒ az újonnan
megváltoztatott átlépő erősebb, mint valaha ‒, rádöbbent a hibájára.
Ám a közelmúlt eseményei igen megemelték a vérnyomását, a toulouse-i
farmon a Vér Harcosok miatt elvesztett huszonnégy halál vámpírt. Másrészt
előrelátóan megparancsolta Rith-nek, hogy vigyen megfelelő mennyiségű halál
vámpírt, mert így Rith eltüntethette a vérszolgákat a házból, biztonságba helyezte
őket az új létesítményben. Ebben az értelemben feltörekvő birodalmának sima
futtatása szilárdan a helyén volt.
Megint ott volt az az ezüst csík.
Ahogy végig gondolhatta volna mit tesz, azok a döntések már a levegőben
táncoltak. Rith legfrissebb, Látó-erőd email-je megváltoztatta nézőpontját a
jövőről, különösen amikor a szárnyas halandó került elő.
Az email egyszerre volt bátorító és riasztó. A legerősebb Látó Létesítmények
jelentős döntő csatát jósoltak, amit megnyerhet. A felszínen ez jó hírnek tűnhet,
de Greaves a szó egyik értelmében sem volt újonnan megtért hívő. Talán egy
évezrede felvillanyozta volna a prófécia. De túl régóta élt vámpírként, hogy ne
tudja, mennyire változékony volt a jövő. A valódi nehézsége most az volt, hogy
egyértelműen meghatározza, mit kellene ezzel az információval kezdenie.
De ez az email-ek egy része volt csak, amire koncentrált, az erő apró
borzongásként haladt végig a nyakán és a gerincén.
Bár Rith-től tudta, Parisának royle szárnya van, nem szentelt a körülményeknek
sok gondolatot vagy akár érdeklődést. A royle szárnyak feltételezett mágikus
természete az évezredek alatt beszivárgott a vámpír mitológia kategóriájába,
semmi több.
 A legenda szerint ezeknek a szárnyaknak megvolt a hatalma a béke
megteremtésére. Philippe Reynard szerint, aki az átlépés történelmén dolgozott, a
royle aktuális fordítása egy ősi nyelvből a „jóságos szél” volt. Greaves
visszaemlékezett kisfiú korára, amikor még az anyja gondoskodott róla, aki
történeteket mesélt neki az első vámpírról, Luchianne-ról, a nő royle szárnyáról
és a hatalmáról, amivel olyan szelet tudott megidézni, ami egy egész sereg harcos
dühét le tudta csillapítani.
Természetesen ez abszurd volt. Míg az anyja térdén ülve hallgatta, valahogy a
mese intenzív jelentéssel bírt számára. Férfi volt, aki inkább ösztönből
cselekedett, mint analizált. Ebben a helyzetben érezte kritikus természetét a felé
áramló email-ek iránt ‒ amik Parisa royle szárnyainak megjelenésére fókuszált ‒
, jobban mint a közelgő döntő csata miatt.
Tehát eljött a leghatalmasabb kérdés, mihez kezdjen Parisa Lovejoy-jal. A
jelentéktelenebb kérdés a háború levezénylése – már felvette a kapcsolatot a
tábornokaival az Estrella Központban Metro Phoenixben. Izgatottan tudták meg,
hogy tulajdonképpen két teljes hadosztályt akart észak Arizonában összeszedni
olyan titokban, amennyire csak lehet – igen, egy kis vicc volt. Egyedül
harmincezer katona felállítása hatalmas arány lenne.
Most Leto Tábornok importált halál vámpírokat a bolygó minden részéről,
Felsőbb Adminisztrátorként támogatta. Egy pillanatra elmosolyodott, elképzelve
a csatát. Az igazság egyszerű volt: egy szívdobbanás alatt elveheti Endelle erőit,
ha a számokat nézi. És ő elég okos vámpír volt, hogy a számokkal dolgozzon.
De ott volt az a másik bosszantó, zsémbes igazság, hogy a háborúkat nem
mindig a számok nyerik. Számos más tényező is megváltoztathatja a nyilvánvaló
eredményt. Követett épp elég amatőr és professzionális sportot a Halandók
Földjén, hogy tudja mindez igaz, a jó számokkal bíró csapat elvesztette a
bajnokságot olyan abszurd tudás miatt, mint a „szív”. Abszurd, ám igaz.
Így hát felkészült, és e közben óvatos volt. Mi más lehetne egy kétezer éves
vámpír?
Rith a szokásos üres orvosi vérzacskóval érkezett, tubussal és a steril tűkkel.
Ideje táplálni a vérdonorokat.
Felemelkedett a székből, levette öltönye zakóját. A vállaknál összefogta és az
ujjakat egymáshoz illesztette. Egy vagyont fizetett az öltözékéért, Hugo Boss
szabta testre a Halandók Földjén. Egy évben négyszer.
Levette selyemingének jobb ujjáról a francia mandzsettagombot, ez
alkalommal ametisztszínű volt, a szárnyas halandó folyamatos üldözésének
tiszteletére. Bár már a nő átlépett, neki Parisa Lovejoy mindig is a szárnyas
halandó marad. Ugyanolyan anomália volt, mint Alison Wells, vagy Havily
Morgan.
A három hatalom teli nő a Vér Harcosok breh-jeként szolgált.
Felsóhajtott, miközben letette az ametiszt gombot az asztalára.
A saját épületének hatalmas síküvegű ablakához lépett, egy 1800-as években
készült kőstruktúrához hasonlított, de természetesen elektromossággal és vízzel.
A pince, amit a földbe robbantottak, rejtette a híres Kerek Asztalát, az Eljövendő
Rend helyét. Greaves értékelte a modern időket, rendkívüli módon, de voltak
alkalmak, amikor lelke a korábbi idők földjére és köveire vágyakozott, a tűzre,
hogy szolgák százai hajtsák végre ölési és ételkészítési parancsát, és a folyóparton
sikáljanak.
Manapság már fel kell bérelnie a segítségét és tisztességes bért kell fizetni.
Miközben elkezdte feltűrni jobb ingujját, kinézett Genfre. A lakosság
mindössze százezres, töredéke Halandók Földje városának méretéhez képest. Jól
választotta meg székhelyét, majdnem a Petite Lac tetején, ami része volt a genfi
tónak, önmagában is tónak nézett ki. A szobájából a kilátás elképesztő volt,
különösen éjszaka a kiterjedt fekete víz mindkét oldalon körülvette a csillogó
modern világítást.
Könyöke fölé tűrt ingujjal megfordult és a fekete bőrkanapéhoz ment. Rith már
beállította a szükséges felszerelést.
Leült, Rith az érszorítót használva hozta felszínre a vénáját. Rith évtizedek
precizitásával vezette be a tűt, a vér elkezdett áramlani. A férfi hetente egyszer
adott vért, a véréből állították elő azt a koktélt, ami visszatérítette a női donorait
a feledésből, s készen voltak szolgálni még egy hónapig.
Rith-re nézett, széles homlok, viszonylag unszimpatikus vonások. Rith nem
részesedett a haldokló vérből, bár sokan azt hitték, megtette. Elviselne némi
szépséget. Ám a férfi rendíthetetlenül megtagadta.
Figyelt a megtelő tasakot. – Kóstoltad már a véremet?
Rith a férfira nézett, hírhedt üres tekintetével. – Nem, mester! Soha!
Darian orrlyuka kitágult. Belélegezte a férfi bőrének illatát. A legtöbbször
kiszagolja a hazugságot, de ma nem. Legalábbis nem Rith-en.
– Olvastad a legutóbbi email-t a mumbáji és bogotai próféciákról?
– Természetesen igen! Megjelölte őket!
Rith ujjai megrándultak. Tudniuk kellene.
– Mit tegyünk?
Rith kihúzta a tűt, majd négyzet alakú gézt tett a sebre. A helyére ragasztotta.
– El kell kezdenem mozgósítani a hadsereget. A szárnyas halandót illetően
kíváncsi vagyok a véleményedre. Szerinted mit kellene kezdenünk a nővel?
– Úgy gondolom meg kellene találnunk és megölni. Túl nagy veszélyt jelent az
Eljövendő Rendre.
Darian mosolygott, majd kuncogott. – Imádom, hogy úgy beszélsz a
megöléséről, mint egy virágcsokor elrendezéséről. Először a rózsákat kellene
beletenni, azután a liliomokat. – A férfi megint kuncogott. Rith megenyhült,
ahogy mindig. Rith valahogy az ő saját óvatos, parancsoló, szociopata elméjének
a kiterjesztése volt.
– Az a nő veszélyes, mester! Nagyon veszélyes. Egy órája érkezett egy másik
jelentés ezúttal Johannesburgból, mint régen Alison átlépési folyamata idején,
hogy Parisa megváltoztatja a háború kimenetelét.
 – Állítólag Alison is ilyen hatással lesz, de semmi jelentőset nem valósított
meg. Ellenben Havily Morgan több kárt tett, mikor visszahozta Marcus Harcost a
Halandók Földjéről, hogy a Délnyugati Sivatagi Körzet Legfelsőbb
Adminisztrátoraként szolgáljon. – Halvány remegés suhant át rajta. Marcus
valóban megrekesztette Greaves erőfeszítéseit, hogy Legfelsőbb Adminisztrátor
legyen. – Engedélyt adok arra, hogy megtedd, amit a szívedben látok, amit
egyébként is megtennél. – Gondosan végigmérte Rith-t. – Jó Isten, Rith, te
tulajdonképpen mosolyogsz?
– Igen, mester. – Speciális csomagba tette a vért, majd hűtőtáskába helyezte.
Kint volt a futár, aki készen állt a laborba vinni a vért, ahol a koktélokat készítik
a különféle vérdonor intézményeknek. Greaves örömmel gondolt rá, hogy egy-
két csepp vére életben tartja a donorokat és egészségesek lesznek, így
folytathatják a termelést.
E-képpen igazi életfenntartó volt.
Ami ismét kuncogásra késztette.
Rith összeszedte az orvosi felszerelését és az ajtóhoz indult. Greaves letűrte az
ingujját és felállt. – Kellemes, ilyen boldognak látni, Rith!
– Igen, mester!
Rith épp meghajolt. Greaves támogatta a gesztust, de egy elavult európai
kultúra szokása volt, amit ódivatúnak tartott.
Egy elutasító kézmozdulattal búcsúzott szolgájától.

***
Parisa az elméjében cikázó őszibarackokról álmodott.
Körbe forogtak, egymásba ütköztek, belülről püfölték az agyát. Mindegyik
mozdulat fájt. Végül felébredve a homlokára szorította a kezét.
Ó, hál istennek, csak álmodta a fájdalmat.
Az órára pillantott. Félóránként ellenőrizte a kukkoló ablakát. Időben Fionánál
kell lennie, nagyjából tizenöt percet sodródhatott.
Megint megnyitotta az ablakot. Még mindig nappali fény volt. Gyorsan
visszacsukta. Jó, még nincs fejfájás.
Antony mellette volt, neki háttal, meleg teste a nő oldalához tapadt.
Mozdulatlanul figyelte az ezüstös hegeket, s a hosszú harcoshaját. Meg akarta
érinteni a férfit, de nem szerette volna felébreszteni. Annyi mindenen ment
keresztül az elmúlt három hónapban.
A plafont bámulta, a zsalugerendákat, a fába égetett olasz szavakat. Antony azt
mondta a felesége írta a verset. Azt remélte, egy nap majd megosztja vele a
fordítást.
Gondolatai visszatértek az álmához. Mit álmodott?
Ó, igen. Barackok. Milyen különös a fejében dörömbölő és akkora fájdalmat
okozó édes, kerek, szőrös gyümölcsre gondolni.
A feje alá gyűri az egyik karját és néhányszor mélyen beszívja a levegőt,
hálásan, hogy az álom nem valóságos.
 Annyira kényelmes volt itt, érezni, ahogy mellette Antony rendszeresen szívja
be és engedi ki a levegőt.
A nő meztelen volt.
A férfi szintén.
Szeretkeztek – mosolygott a nő – a toronyszobában, ahogy megtalálta a
megfelelő szöget. Megengedte a nőnek, hogy nézze azt a gyönyörűséges
testrészét, amint elsüllyed a nőben és eltűnik. Könnyek szöktek a szemébe már a
gondolattól is. Az eljegyzése óta nem volt szeretője, nem hitt a szabad
szerelemben. Sosem hitt. Most mégis itt volt, ágyban a férfival, akit alig ismert.
Felsóhajtott. Mégis mit csinál? Mit gondolt, hogy azonnal belevágott
Antonyval?
Legalább adhatott volna magának valamennyi időt és teret, hogy
megismerkedjen ezzel az új világgal, felfedezze hová illik Endelle
adminisztrációjában. Saját lakást kellene szereznie – hogyan feltételezhette, hogy
biztonságban van, amikor Rith még egyértelműen követte a nyomát.
Endelle továbbra is folyamatosan fenntartotta a villa körüli ködöt, az állandó
védelmet. Amikor megérkeznek a munkások dolgozni a szőlőkertbe, az
olívaföldekre, vagy az ingatlan bármely területére, az volt a terv, hogy Endelle
igazgatóságának központjába, illetve Carla és Jeannie egyenesen a palotába
villantják.
Gondolatai áttértek Fionára, mint általában. Már látta pár alkalommal a nőt,
személyesen és a kukkoló ablakon át egyaránt kapcsolatot érzett a nővel.
Egyértelműen hatalmas húzás, hogy megszabadítsa őt abból a borzalmas
rabszolgaságból, amibe a fogva tartója vetette. Felidézte az első alkalmat, amikor
megérintette, tartotta a karját, érezte azt a különös vibrálást kettejük között.
Saját fogsága is eszébe jutott, ami viszonylag enyhe volt. Tudta, hogy nem
szabad, szigorú napirendben tartották, sosem hagyhatta el a számára kijelölt
keskeny, szoros teret.
Őszibarackok.
Őszibarackok.
Greaves néha kicsi őszibaracknak hívta.
Hirtelen felült, amitől Antony is felébredt. Kiugrott az agyból, s mielőtt a nő
feleszmélt volna, megjelent a kezében a kardja, a nagyon pucér teste agresszív
pozíciót vett fel. Lassú körben megfordulva átvizsgálta a szoba minden egyes
sarkát. – Mi az? – kiáltotta.
A férfira nézett és eltakarta a száját. Próbált nem kacagni. – Aaaanyira
sajnálom, Antony! Rémálmom volt. – Ami részben igaz volt.
A férfi először eltüntette a kardját, majd visszasüllyedt az ágyba és felnyögött.
– Hála Istennek! – Felnézett a nőre, szeme véreres és fáradt. – Hála Istennek! –
Elnyújtózott az ágyon a nő mellett, megtámaszkodott az alkarján. – Renden vagy?
Milyen rémálmod volt?
Elhelyezkedett a férfi mellett, a párnára hajtotta fejét. A lepedőt megragadva a
melle fölött a karja alá szorította. A férfi bicepszére tette kezét, az egyik kedvenc
helyére, hüvelykujja előre-hátra mozgott. – Azt hiszem, tudom mi történt, miért
van mostanában fejfájásom kukkoláskor, bár korábban sohasem volt.
Megdörzsölte a szemét. – Miért?
– Greaves.
Mogorván visszanézett a nőre. – Hogy érted azt, hogy Greaves?
Aztán visszatértek az emlékek: az utolsó napon a tíkfa asztalnál, Greaves
odament hozzá és leült mellé, ő harcolt a férfi elméje ellen, a szándéka ellen, hogy
áttörje a pajzsait. Mindent megosztott Antonyval. De csak abban a pillanatban,
talán a bowlinglabdaszerű őszibarackos álma miatt, eszébe jutott mi mást tett még
a férfi. – Megcsókolt.
– Mit csinált? – üvöltötte.
– Megcsókolt. Csak most jutott eszembe. A pillanatban, amikor ajka az
enyémet érintette, rád gondoltam, a pajzsaim pedig egyszerűen csak lehulltak.
Aztán valószínűleg kidőltem, mert arccal a füvön ébredtem fel anélkül, hogy
bármit az eszembe tudtam volna idézni. De én mondom neked, Greaves átjutott,
áttörte a pajzsaimat, bent volt a fejemben. Antony, szerintem ő okozta a fájdalmat,
amikor felnyitottam a kukkoló ablakot. Valahogy kapcsolódott hozzám. Ezért
tudta, hogy elmegyünk a H és F szolgákért. Ezért várt minket Rith a
halálvámpírokkal Toulouse-ban és, hogy a szolgák Fionával együtt eltűntek.
Greaves figyelmeztette őket.
Antony hosszú és kemény pillanatig csak bámulta a nőt, tekintete elsötétedett.
Állát leengedte. Válla megfeszült.
A nő először nem értette meg mi történt a férfival.
Morgás kezdődött, ami arról árulkodott a nőnek, hogy átlépett vámpír
természete került elő és racionális agya túrázni ment. – Megölöm! Kibaszottul
kinyírom!
A vállára csapott. – Antony, elég! Nehogy átmenj itt nekem neandervölgyibe!
Ez az egész jó hír, mert most tudom mi folyik itt. A hasznunkra is
felhasználhatjuk.
Elkapta pillantását a nőről, a hátára gördült, majd vett néhány nagyon mély
levegőt. – A breh-hedden. Egész átlépett életemben nem tapasztaltam ehhez
hasonlót. Egy pillanatig csak meg akartam találni Greavest és a végtagjait
egyesével leszakítani.
– Ja, észrevettem.
Kieresztett egy mély sóhajt, majd megfordult és a nő pillantásával találkozott.
A nő vállára tette a kezét és megszólalt: – Akkor azt gondolod, hogy Greaves
valahogy kapcsolatban áll veled. Elme kapcsolat a kukkoló ablakodhoz.
Amikor így mondta a férfi, a nő hirtelen rosszul lett, émelygett, verejtékezett.
Összeszorította gyomrát a gondolat, hogy egy ilyen szörnyetegnek uralma van
felette. – Igen – mondta. – Azt hiszem, igen. Van valami mód, amivel
megszabadulok tőle?
– A létrehozó személy törheti meg a kapcsolatot. Legalábbis általában ez a
módja.
 – Ó, Istenem, már emlékszem. Nézett minket. Amikor kukkoltam, tudod,
minket, a toronyszobában, figyelt minket.
Amitől Antonynak ökölbe szorult a keze. Egy sor trágárságot motyogott, ami
megfelelőnek tűnt. – Szerinted az egész átkozott dolgot végignézte? – most már
kiabált.
Parisa végig gondolta. – Várj! Talán nem. Amikor először kinyitottam az
ablakot elkezdődött a fájdalom és félretoltam. Mentálisan. Emlékszem, arra
gondoltam, nem akarom, abban a helyzetben a fájdalmat, ezért keményen
megtoltam, aztán már semmit nem éreztem. Úgy éreztem magam, mint általában.
Elkapta a nő tekintetét és bólintott. – Lehet, hogy kilökted. Jézusom, micsoda
erő!
A férfihoz hajolt, a vállának döntötte a fejét. – Ó, istenem, nagyon remélem!
Azt hiszem. – Néhányszor beleverte a fejét, ami bolondos dolognak tűnt, de őt
megvigasztalta. – Tudod, ha az életem ettől furcsábbá válik, nem tudom, mit
fogok csinálni.
A nő válla köré siklott a karja és maga mellé húzta, erősen tartotta. – Pihenj
kicsit! Később esetleg megkísérelhetjük. De ha ez igaz, megmagyarázná, miért
voltunk azon a nagyszerű bulin Toulouse-ban.
A férfihoz tapadt és szorosan hozzásimult. Egyik lábát átvetette a férfién, karját
pedig a gyomrára tette.
– Hogy jöttél rá Greavesre?
– A fejemben köröző őszibarackokról álmodtam, egymásnak ütköztek. Aztán
eszembe jutott, hogy Greaves párszor kicsi őszibaracknak hívott. Bizonyos
szinten tudnom kellett, de csak az álmaimon keresztül tudott átjutni az
öntudatomig.
– Wow – motyogta.
– Aham.
A nő nem volt álmos. Még egy kicsit sem. Agya az álmon dolgozott, Greaves
elmekapcsolatán. Mivel nem tudott aludni és Antonyhoz fészkelte magát,
felnyitotta a kukkoló ablakot. Ahelyett, hogy Fionára koncentrált volna, helyette
egy ártalmatlan tárgyat választott: a villa mögötti White Tank hegységet. Ide-oda
mozgatta az ablakot. Figyelni akarta, ha és amikor a fájdalom előjön.
Néhány perccel később ott volt, villanásnyi fájdalom, de hála istennek
gyengébben.
A fájdalomra fordította figyelmét, de az visszavonult. Koncentrált és leste a
fájdalmat, amíg az semmivé halványult. Bent az elméjében nagyon mozdulatlan
maradt. Meg kellett értenie, meg akarta érteni, egész pontosan mi történik.
Lassan, kicsiket lélegzett és várt. A villa északi részére vándorolt, Antony
olívaföldjének irányába. Elkezdett átvágni a mezőn, mintha kutatna, de egész idő
alatt arra a pontra koncentrált, ahová a fájdalom visszahúzódott.
Az olajliget egyik végétől a másikig ment. A földúton haladt és a szőlőhöz ért.
Várt.
 Kábé öt percnek tűnő idő után szúrást érzett az elméjében – majd a
megkülönböztethető eltérést, mint amit akkor érzett, amikor a toronyszobában
kilökte Greavest az elméjéből.
Szóval igaza volt. Greaves ott van. Arra gondolt, nagyon árulkodó, hogy a
fájdalomszint a kapcsolat miatt általában lecsökkent. Ha mindegyik feltételezése
igaz, kétségtelen, hogy Greaves is az egyenlet végén dolgozik.
Még kétszer megismételte a folyamatot. Mindegyik alkalommal ugyanazt
tapasztalta.
Szóval minden igaz. Greaves kapcsolatot alakított ki vele. Tudta, hogy
telepatikus kapcsolatot lehet kovácsolni az erős átlépettek között – Endellének is
volt Thorne-nal, a másodparancsnokával. Amikor szüksége volt rá, annyit kellett
tennie, hogy a férfira gondolt és elküldte a parancsot. A férfi is válaszolhatott
telepatikusan.
Hasonló volt. De telepatikusan, vagy a kukkolóablakához kapcsolódott?
Csak egy módon derítheti ki. Lehunyta a szemét és a kukkolóablak kinyitása
nélkül az összes mentális figyelmét Greavesre fókuszálta. Ott van,
Parancsnok? ‒ küldte.
Várt.
Semmi nem érkezett vissza. Semmi. Se fájdalomvillanás, még rántás sem.
Még néhány kísérletet tett.
Semmi.
Ha minden feltételezése helyes volt, akkor Greaves látszólag kapcsolatot hozott
létre a kukkoláshoz, de nem telepatikusan.
A riasztás a homlokában kezdődött, majd átterjedt az arcára, nyakára,
mellkasára és a karjaira. Egyszerre érzett forróságot és jeget. Tenyere nagyon
nyirkos volt.
Antony lélegzete mély és állandó. A harcosnak pihenésre van szüksége.
Lassan eltávolodott a férfitól. Kisiklott az ágyból és a fürdő felé lépdelt. A WC
egy kis szobában volt. Felmarkolt egy törölközőt, bement és becsukta az ajtót.
Teljesen meztelen volt, ezért a teste köré tekerve a hatalmas fekete törölközőt leült
a fedelére.
Könyökét a combján megtámasztva előre dőlt, kezébe fogta a fejét. Izzadság
gördült le a nyakán a mellei közé.
Nem nagyon tudott lélegezni megfelelően, hosszú pillanatokig küzdött, míg
már tudta, hogy nem hiperventillál. Nem tudta biztosan mi vele a baj, de
mindazokkal a dolgokkal, amiket az eltelt több mint három hónap alatt átélt,
undorította a gondolat, hogy Greaves telepatikusan kötődik hozzá. Lenyugodott
és bezárta egy másik dobozba. Gyűlölte ezeket a dobozokat. Utálta, hogy megint
Antony villájában élt, egy másik ködkupolával az ingatlan fölött, utálta, hogy
három hónapig úgy élt Rith rezidenciáján, mint egy misztikus madár, amit
kényeztetni és ketrecbe kell zárni, és igazán gyűlölte, hogy bárki ily módon
hozzáférhet az agyához.
 De ami a leginkább kétségbe ejtette, hogy úgy osztotta meg az ágyat Antonyval,
mintha évek óta szeretők volnának. Hol volt ezekben a választása? Nem pontosan
ő választotta Antonyt. Egyszerűen épp akkor tűnt fel a kukkolóablakában, amikor
először engedte ki a szárnyait.
Az előző élete, amiben könyvtárosként élt a Halandók Földjén, az ő választása
volt. Senki nem kényszerítette rá. Senki nem ragaszkodott ahhoz, hogy
könyvespolcot készítsen a háborúhoz. Nem, a saját döntése által lett könyvtáros.
Most be van zárva valamiféle überszexuális kapcsolatba Antonyval,
akármilyen kielégítő is, valóságos volt? Ha mindent megértett, ami azóta történt,
hogy először hozták a villába ‒ az egész kapcsolat Antonyval a breh-hedden miatt
volt, valami, amit nem értett meg, de ami lekötötte és segített őt egy dobozba
kényszeríteni.
Jelen pillanatban semmi különbséget nem érzett, na jó, esetleg egy kicsit, mint
amikor Burmában Rith házában élt, mint egy ékszer, amit valaki birtokolt, ami
állandó védelemre, fényesítésre és gondoskodásra szorul.
A gondolatai nem voltak teljesen helyesek, talán még annyira racionálisak sem,
mint szerette volna, de rosszul lett tőle, hogy Greaves birtokolja az elméjét,
cementet tett a lelkébe és a tó aljára vitte. Talán kiabálnia kellene. Dolgozott rajta,
kipréselt néhány könnycseppet, de nem volt olyan hangulatban, hogy a
könnycsatornáin keresztül szellőztesse meg az érzelmeit.
Nem, nem erre volt szüksége.
Meg kellett törnie a kapcsolatot, de hogyan? Talán Endelle megtehetné.
Mindenki emlegeti, mennyi hatalma van.
De egyébként, Endelle biztos nem változtathatja meg a tényt, hogy
elkülönítették a villában, képtelen úgy végig sétálni a területen, hogy Antony ne
tapadna az oldalához.
És most kukkoló köteléke van egy szörnyeteghez.
Amikor elhagyja a fürdőt, legalább egy döntést meg kell hoznia. Az a célja,
hogy átköltözik az egyik vendégszobába. Nem amelyiket eredetileg használt – a
Marcus és Havily szobájával szembeni –, amelyik közelebb van Antonyhoz.
Még mindig a törölközőbe burkolózva átlépdelt a szobán. Meglepve látta, hogy
Antony felült az ágyon, karját összefűzte pucér mellkasán, hosszú haja a válla
körül lógott. Kifelé bámult az ablakon, ami az első pázsitra nézett. Tudta, hogy
hallja őt, mégsem fordult a nő felé. Csak keresztülbámult a szobán.
Megkerülte az ágyat és néhány lépésnyiről nézett szembe a férfival. A tekintete
még mindig ugyanabba az irányba koncentrált. A nő várt.
– Hosszú ideig voltál a fürdőben.
– Gondolkodtam. És azt hittem alszol.
– Aludtam. Az üres ágyban ébredtem és pánikba estem. Aztán rájöttem, hogy
valószínűleg a fürdőben vagy. Felkeltem és ellenőriztem. Hallottam, hogy
lélegzel és sóhajtozol. A gondolataid nagyon hangosak, csak képtelen vagyok
olvasni bennük.
Kicsit, félig mosolygott.
 – Sok mindent kellett megemésztenem.
– Nekem is. – Homloka még jobban összehúzódott. – Szerintem be kellene
teljesítenünk a breh-heddent.
Valahogy ez volt az utolsó dolog, amiről azt gondolta, hogy a férfi kimondja.
– Miért? – kérdezte a nő. Jó, szinte már kiáltotta a kérdést.
Talán a hangszíne árulta el hitetlenkedését, még önmagának is, de a férfi
szemöldöke felugrott, karjai megremegtek, de nem mozdultak a helyükről.
Sértetten nézett, minden szorosan befeszült.
A férfi felsóhajtott. – Mert ha befejezzük a breh-heddent ‒ ami magába foglalja
a másik elméjébe való belépést ‒ azt gondolom, akkor senki nem lesz képes még
egyszer ilyen kapcsolatot létrehozni veled. Az én tudtom nélkül határozottan nem.
– Azért akarod beteljesíteni a breh-heddent, mert így őrizheted az elmém?
– Nem – mondta a férfi fejcsóválva. Bal oldalt végig húzta a haján az egyik
kezét, míg eltűnt az arcából. – Nem, nincs felügyelet, soha. De így esetleg jobban
megvédhetlek.
– Túl sok a talán. – Leült az ágy sarkára, nagyon a szélére, talán ha három
hüvelyknyit foglalt el a matracból.
A fejét előre-hátra csóválta, tekintete a fekete deszkázott padlóra hullott. A villa
gyönyörű volt, a fa csillogott, egy másik kellemes börtön. – Nem akarom
befejezni a breh-heddent, és nem akarom, hogy bármikor beköltözz a fejembe. –
A férfihoz fordult. – Abban sem vagyok biztos, hogy akarlak-e téged, igazán
akarlak-e. Csapdában érzem magam, Antony. Ez… ez a dolog lecsapott ránk és
megláncolt. Ezért vagyunk itt. Aztán Endelle asszony kijelölt téged a
védelmezőmnek. Nos, a védelem része a szónak helyesnek tűnt.
A férfi felháborodottnak tűnt, szeme kitágult, szemöldöke felemelkedett, ajka
szétvált. Arcán megviselt kifejezés, mintha magába szívta volna a nő szavainak
sokkját, most pedig nem tudná elengedni.
– Jézusom – morogta. – Úgy látom gondolkodtál.
– Igen.
– Tudod, most ébredtem rá, mennyire megközelíthetetlen vagy.
Felállt és a férfira meredt. – Nem hiszem el, hogy ezt mondtad. – Jason és a
szakításuknak gondolata végigszáguldott az agyán. A férfi is ezzel a szóval írta
le, de ez nem volt teljesen fair.
– De igen, nemde? Legalább magaddal légy őszinte, mit is csinálsz épp most,
azokkal a dolgokkal, amiket nekem mondasz. Most mondtad: „Még abban sem
vagyok biztos, akarlak-e.”
– Nem úgy értettem. Ez a breh dolog irányít most mind a kettőnket. Talán még
te sem akarsz engem.
A férfi pislogott, furcsa lassú mozdulat. – Talán a faszt nem.
A nő keményen zihált, pánik kezdett emelkedni benne. Mit csinál? Szakít a
férfival? Megőrült? A férfi arcára pillantva a válasz igen.
Sürgetést érzett a bocsánatkérésre, de amikor kinyitotta a száját az jött ki: – Át
akarok költözni az egyik vendégszobába.
 – Kiváló. Válassz egyet. Nekem nem számít.
Minden egyes szóban érezte a keserűséget. Jó. Ez volt a legjobb. Térre volt
szüksége. Három hosszú hónapja tér kellett.
Összeszedte néhány ruháját és elhagyta a szobát.

***
Milyen kicseszett furcsa.
Medichi a csukott ajtót bámulta, a faragott falapot, ami egy vastag privát
választóként állt a szobája és a villa többi része között.
Karja az oldala mellett lógott, mintha semmi jelentősége nem volna. Alig egy
órája még szorosan tartotta a nőjét, most nem volt nője, csak az űr a mellkasában,
ami a tüdeje közt foglalt helyet.
Parisa nem hagyta el teljesen a bázist. Feltett legalább egy racionális kérdést.
Tudhatja valamelyikük is mi volt valóságos vagy csak valami szarság, amit a
természetfeletti breh-hedden kreált?
Csak egy probléma volt.
Az orrához emelte a nő párnáját és megszagolta. Mandarin. Egész idő alatt, míg
beszélt és vitatkozott és enni valóan nézett ki azzal a fekete törölközővel
káprázatos teste körül, egész idő alatt míg kiabált, ő kőkemény volt és készen állt
a nőre. Átkozott breh-hedden!
Másrészről mély levegőt vett és beismerte a másik igazságot, ami agya hátsó
zugában leskelődött: egy egészen kicsit megkönnyebbült, hogy nem volt ott a nő,
nem volt mellette, nem emlékeztette az új kötelezettségére Őrangyalként, a nő
breh-jeként.
Bassza meg! Mert majdnem mosolygott.
A megkönnyebbülés áttört gátként árasztotta el.
Szabad volt.
Picsába. Szabad volt, amit imádott, egy rohadék volt. Nem kellene ezt éreznie.
Törődött Parisával. Tényleg. Vagy talán csak azt érezte, törődnie kellene a nővel.
De az idő nagy sietséggel rohant, mint ahogy ezernyi alkalommal az átlépése
óta eltelt évszázadok során; a felesége képe a karjaiban, az elfolyó élete, mindez
eltiporta.
Megértette mi kísértette Parisában, milyen védelmezést érzett a nő irányába,
hogy a breh-hedden kicseszett vele. Viszonylag védett életet élt az olaszországi
világában. Száz éve a családjának saját kis háza volt, évszázadok óta a saját
szőlészetükben és olívaföldjeiken dolgoztak.
Így felkészületlen volt, amikor az ellenség eljött. Abban az értelemben nem volt
felelős, hogy kudarcot vallott egy katona kötelességeiben. Kudarcot vallott, mert
férfi volt, nem katona, felülmúlták mennyiségben és fegyverzetben.
De most harcos volt, tapasztalt és erős, mégis majdnem elvesztette Parisát a
védelme alatt.
A nő visszatért hozzá, és az elsöprő utóhatásokkal, a tiszta heves
megkönnyebbülés, hogy ismét a fedele alatt van, képtelenné tette, hogy távol
maradjon a nőtől. Szüksége van rá az ágyában, a nőbe kell temetkeznie, érezni,
hogy tényleg életben, biztonságban van mellette.
A gondoskodása alatt.
A nő nem akarta a gondoskodását.
A nő is meg akart szabadulni a breh-heddentől, mint ő. A szabadságát akarta.
Ő is meg akart szabadulni a bűntudattól, hogy biztonságban tartsa, hiába tudta
pokolian jól, milyen lehetetlen feladat. Egyszer már elszúrta. Ismét megteheti.
Szóval…. a picsába!
Habár kiképezhetné. Folytathatná az önvédelem fejlesztését. Segítheti a
repülésben tőrrel és karddal. Még több mindent megtaníthat a pajzsairól, hogy
állhat ellen Rith megbűvölő támadásának.
Igen, megteheti.
De elég lenne?
A világ háborúban állt.
Semmi sem lehet elég, míg Greaves nem hal meg és temetik el, amíg szét nem
zúzzák feltörekvő birodalmát.
De, hogy a fenébe történik ez meg?

„Az első út ígéretekkel csábít,

A második a büszkeségre épít,
De a méltó út megbocsátást igényel.”
– Közmondások gyűjteménye, Beatrice a Negyedikről

16. fejezet
Amikor Parisa elhagyta Antony hálószobáját az eredeti vendégszobája felé
indult, mert azt ismerte és a legtöbb ruhája még ott volt. Nagyon szomorú volt.
Farmerbe és cseresznyepiros topba bújt, miközben az agya körbe-körbe
forogva próbált értelmet találni a hülye breh-heddenben, a villa másik végében az
ágyban fekvő pucér, jókötésű férfiban, s abban, hogy a teste utána sikoltozott.
Csak ténfergett és tudta. Valami mást is tudott. Ha nem engedi szabadon, akkor
megbolondul. De kivel beszélhetne? Jelenleg Antonyval nem. Igazság szerint a
legjobb dolog volt elhagyni a szobáját, miközben a férfi felült az ágyon, s úgy
árasztotta a zsályát, mint egy fűszergép.
A gondolatai Havilyre váltottak. Igen. Havily!
Elhagyva a vendégszobát a bőr- és könyv mennyországba ment telefonálni.
Havily, Isten áldja, azt mondta öt percen belül a villában lesz és visz kávét.
Míg Parisa várakozott, felnyitva a kukkoló alakot Fionára gondolt, és gyorsan
körbenézett a szobában. Az ablakban még mindig nagyon világos volt. Egy
pillantás után bezárta az ablakot, ‒ ahogy korábban is ‒ és semmi fájdalmat nem
érzett. Nos, legalább ez is valami.
Az előcsarnokba ment, mezítláb és várt. Néhány pillanattal később ott volt a
nő, a vörös hajú szépség, Parisa első átlépett barátnője.
Meglepő volt a megkönnyebbülés, amit érzett, de ha valaki tudhatta, min ment
keresztül, az Havily. Három hónappal azelőtt Havily átment a saját privát breh-
hedden menny-és-pokol kombóján.
Havily kávésbögrével a kezében egy sétát javasolt a díszkertben.
Szeptemberhez képest még meleg volt, de Parisát nem zavarta. Egyszerűen jó volt
egy baráttal időzni, a szabadban lenni, az időjárásról és a virágokról diskurálni,
semmi fontosról.
Parisa a kert annyi füves részén sétált végig, amennyit csak lelt. Néhányszor
kavicsra lépett, de a legtöbbször talált füves részt az átkeléshez.
Havily hallani akarta az ő verzióját a Toulouse-i farmházban történtekről.
Parisa az elejétől kezdve mindent elmesélt.
– Nagyon szomorú lehetsz, hogy annyira közel voltatok Fiona megmentéséhez,
hogy láttad őt, és végig nézted, ahogy Rith elragadta.
– Igen. Jean-Pierre majdnem elkapta, de Rith blokkolta a nyomát.
Havily füttyentett. – Az hatalmas erő. Amennyire tudom, egyik Vér Harcos sem
tudja elfedni a nyomát. – Egy pillanatig csendben volt, majd megszólalt: – Hogy
viselte Jean-Pierre? Úgy értem egyik harcos sem szeret elbukni…. semmiben
sem.
Parisa a nőre nézett, nem tudta, mit kellene mondania. – Nem biztos, hogy el
kellene neked mondanom, de van egy olyan érzésem a nap végére már Marcus is
tudni fogja.
Havily gyengéd kezét a könyökére téve megállította. – Mi történt?
Parisa a fejét csóválta. – A breh-hedden.
– Micsoda? – kiáltotta Havily. – Úgy érted, Jean-Pierre?
Parisa bólintott. Hagyta, hadd találja ki a többit a barátja.
Havily zihált. – Fiona? A vérszolga?
– Pontosan. Emlékszel, amikor a könyvtárban először meglestem Fionát? Ott
voltál, Jean-Pierre mellett álltál.
– Igen! Ó, most már emlékszem. Megkérdezte, sütött-e valaki.
Parisa biccentett. – Azt mondta croissant-t érez.
Havily az ajkába harapott. – Croissant-t? – kuncogott. – Ó, tudom, nem vicces.
A breh-hedennek megvannak a maga igazán szörnyű pillanatai, de ezek az illatok
nevetségesek és annyira …. – kezével a levegőbe intett.
Erotikus. Parisa erre gondolt, de nem akarta hangosan is kimondani. Havily
krémes bőrén megjelenő halvány pírból tudta, hogy neki is hasonló gondolatai
voltak. Parisa tudta, hogy Marcusnak, Havily felé, édeskömény illata volt, amiről
Parisa el sem tudta képzelni, hogy bármennyire csábító lenne. De míg nem kapta
el Medichi zsályaillatát, sosem gondolta, hogy megtapasztalja az ilyen szörnyű
szükséget egy fűszer miatt, ami a Hálaadási baromfira emlékeztetett, a fenébe is!
 – Wóv – motyogta Havily. – Szóval, a breh-hedden megint lecsapott. Rájöttél,
hogy ez négy harcost jelent? Négyet!
Parisa megcsóválta a fejét. Hagyta, hogy Havily a szomszédos kerti
helyiséghez menjen, ahol a boltívet szőlő és levendula virágok borították, egyedi
alakú volt, olyan, ami önmagába fordul vissza.
A következőt különböző fehér virágú cserjék és kisebb növények fedték:
rózsák, fehér lantana (sétányrózsa), még csillagjázmin is, ami egyenlően osztott
elhelyezésben, tucatnyi lugasra futott fel.
– Jean-Pierre mostanra beleőrülhetett. – suttogta Havily, mintha a hangos
beszéd valahogy megsebezhetné a hiányzó harcost.
– Erre nem gondoltam. Ma délután megvan a saját problémám is.
– Oh-hó. Felismerem ezt a hangszínt. Na, mi történt, barátném?
– Hogy érted, mi történt? – Parisa tudta, hogy furának hangzik a hangja, akár
élesnek. Sosem volt jó a hazudozásban.
– Gyerünk már! Mondd el! Nem kerül túl sok természetfeletti erőbe nem tudni
semmit, miután telefonáltál. Emellett, rád van írva a szakítás és minden más.
– Igen?
Havily kacagott. – Mit gondoltál? Hogy a breh-hedden eltalált engem, én pedig
szélesre tártam a karom és már meg is volt? Hosszú ideig foggal-körömmel
harcoltam ellene.
– Azt hiszem, megsértettem Antonyt.
Havily mosolygott.
– Mi az? Miért mosolyogsz?
– Ó, nem az, amire gondolsz. Csak imádom, ahogy Antonynak hívod. Tudod,
senki nem hívja így, engem kivéve. Alison is elkezdte így hívni, de az nem
ugyanaz. Endelle „seggfejnek” hívja, mint a többi harcost is. Egyébként, ő
Medichi, szerintem attól a naptól kezdve, hogy átlépett. Persze, nem tudom
biztosan. Csak egy évszázada vagyok itt.
– Azta! Egy évszázad. Akkor sok mindent láttál. – Kortyolt egyet. A kávé
mindig túl könnyen elhűlt. Jobban szerette perzselő forróan, mikor kortyolgatni
kell, nehogy megégesse a nyelvét.
– Nem akarok bűntudatot kelteni benned, mert ezt mondom, de szeretem látni
Antonyt veled. Marcus azt mondta, hogy eddig nem volt barátnője az évszázadok
alatt.
Parisa megállította. – Mire gondolsz? Hogyhogy soha?
– Úgyhogy soha. Mintha leállt volna, mióta átlépett. Ó, bőségesen
megfektetett bárkit. Mindegyik Vér Harcos. Erre van az a nyomorult klub Dél-
Phoenixben.
– A Vér és Harapás.
Havily megborzongott.
Parisa nem nézett rá. Nem akarta beismerni, hogy rengetegszer leste meg a
klubot, és kémkedett Antony után, amikor más nőkkel feküdt le. Érezte, hogy az
arca felforrósodott. Nem volt épp büszke arra, hogy a kukkolás benne van a
természetében. Habár, az őszinteség kedvéért, nem leskelődött más harcos, csak
Antony után.
– Muszáj kérdeznem valamit – mondta Parisa.
– Bármit.
– Ha nem jelenik meg a breh-hedden, szerinted akkor is vonzódnál Marcushoz,
akkor is szerelmes lennél bele, vagy gondoltad valaha, hogy talán ez az egésze
egy hatalmas hazugság?
Havily mindkét kezét a bögre köré tette és belekortyolt. Tekintete körbe
cikázott, mielőtt végre megállapodott Parisán. – Nagyon analitikus vagy, nem
igaz?
– Igen, azt hiszem az vagyok.
Havily megemelte a szemöldökét. – Az igazat? Sokszor feltettem magamnak
ugyanezeket a kérdéseket, de a végén az ösztöneim után mentem. A kezdetekkor
undorodtam Marcustól, mivel kétszáz évvel ezelőtt dezertált a Vér Harcosoktól,
de minél többet voltam vele, annál jobban megértettem a tette miértjét, igazán
elkezdtem tisztelni és értékelni a férfit, aki ő volt. Nem hiszem, hogy a breh-
hedden felülkerekedhet olyan dolgokon, mint a silány jellem, a gyávaság, a
beágyazódott személyiségvonásokon, amiket nem tudnánk tisztelni.
– A te problémád talán valami másban rejlik, ha megértettem a kukkoló
ajándékodat. Az alapján, amit róla meséltél, egy éve már nagyon jól ismered
Antonyt. És ahogy már valószínűleg tudod, nagyszerű férfi, jó ember és hatalmas
szíve van.
Parisának el kellett kapni a tekintetét a Havily szemében lévő őszinteségtől.
Menekülésként az ajkához emelte a bögre oldalát. Ó, a barátjának ebben
túlságosan is igaza volt. Antony jó ember volt.
– Tény – folytatta Havily a témához ragaszkodva – kíváncsi lennék rá, van-e
valami más, ami zavar téged, valami, aminek egyáltalán semmi köze nincs
Antonyhoz.
Ja, a barátja túl figyelmes. Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon valamit, még
akár vitatkozzon is, de egy szó siklott át az elméjén, túl sok fájdalmat hagyott
maga után. Megközelíthetetlen.
Mocorgott. Még a hideg kávéját is egy lantanával körülvett páfrányágyásba
dobta.
Megközelíthetetlen!
– Túl sok minden – mondta. A magyarázat gyengének hangzott, de az volt.
– Tudom, úgy fogok hangzani, mint Alison és a pszicho-dumája, de lássuk –
minden jogod megvan ezekre az érzelmekre. Nézd azt, mit éltél át! Remélhetőleg
Antony megadja neked azt az időt, amire szükséged van, hogy mindent megoldj.
A breh-hedden nem éppen fair. Olyan, mintha egy a hátadon lévő nehéz kéz
lökdösne olyan dolgok felé, amikről nem tudod, távol kellene-e tőle maradnod.
– Akkor mit javasolsz?
– Nem fogod szeretni!
– Próbáld ki!
 – Élvezd a szexet és hagyd az életet tovább haladni.
Parisa kacagott. – Szórakozol velem?
Havily vállat vont. – Be kell ismerned, hogy lenyűgözőnek tűnik, nem?
Mármint ezek a harcosok, nos, nagyok, és ha eszedbe jut, én is ott voltam, amikor
Medichi ledobta a törölközőjét. Marcusra emlékeztet. Ó, épp úgy hangzok, mint
Endelle ‒ elértem, hogy elpirulj. – A nő ismét kacagott.
Amikor Parisa csendben maradt, Havily megbökte a könyökével. – Szóval
milyen vele?
Parisa mély levegőt vett. – Csodálatos. A kapcsolat…
– Tudom. Azonnali. Voltál már az elméjében? – Szörnyen mohónak tűnt.
Parisa elkapta a nő pillantását. Nem akarta elmondani neki, hogy az volt a
legutolsó hely, ahol lenni akart – és biztosan nem akarta Antonyt az agyába
engedni – de a Havily arcán megjelenő tekintet olyan gyógyszer volt, amit
tanulmányoznia kellene. Felváltva tűnt euforikusnak és kiéhezettnek.
– Nem, még nem voltam Antony elméjében. Nem vagyok biztos, hogy jó ötlet
lenne. És ha ez neked teljesen elfogadható, akkor át kell gondolnom.
Havily felsóhajtott. – Kiváló, higgy nekem! Igazán megértem, min mész
keresztül.
– Köszönöm, hogy eljöttél, Havily! Tényleg segített!
– Jó! Tudod, hiányoztál.
Parisa bólintott. Annyira furcsa érzés volt. Havily igazán a barátja volt a
kezdetektől fogva. Sosem voltak barátai a Halandók Földjén. Kedvelte a nőket,
akikkel együtt dolgozott, de a barátság olyan dolog volt, amit alig ismert, és nem
tudta, hogyan öleljen.
Havily benyúlt krémszínű testre szabott nadrágja zsebébe. Előhúzta a telefonját
és megnézte a kijelzőt. – Ó, Atyám, Endelle az. Vissza kell mennem. Mondhatni
kiszöktem. Valószínűleg rájött, hogy eltűntem. Nagyon rövid pórázon vagyok
mostanában.
– Hát, tudod, hogy nem fog felgyújtani vagy ilyesmi.
Azzal Havilyből kirobbant a kacagás. – Ez aaaaanyira igaz. – Kuncogott
néhányszor, majd megszólalt. – Hát, jobb lesz, ha megyek. Kérlek, hívj bármikor!
– Köszönöm. Foglak. – És úgy is gondolta.
Havily a levegőbe emelte a kezét és eltűnt.
Parisa az üres helyre bámult. A ház felé indult, amikor megremegett a levegő.
Mosolygott. Havily elfelejtett elmondani valamit? Valami mást, azon kívül, hogy
szeretkezzen a harcossal?
De nem Havily volt az.
Még egy másodperc és Rith mosolygott rá, azzal a könnyed üres mosollyal,
ami éles fájdalom szúrásokat árasztott el a mellkasában. Nem tudott lélegezni.
– Rith – motyogta. Szíve kihagyott néhány ütemet, azzal fenyegetett, hogy
teljesen leáll.
A férfi a nő felé indult, lassú léptekkel, karjait kitárva. Agyában érezte a lusta
érzést, mint a lassú tó vize. Pislogott. Annyira álmos volt.
 Nem. Ne. Nem!
Lehunyta a szemét, maga elé képzelt egy képet, egyszerű helyet, nagyon
ismerős környezetet, majd rágondolt. Érezte a vibrálást.
A félelem mozdulatlanul tartotta – vagy talán az érzés volt, ahogy átrepült a
sötét folton anélkül, hogy bárki teherként szolgálna, olyasmi, amit eddig csak
egyszer csinált meg.
Antonyt figyelte, aki az összetört tükör előtt állt a fürdőszobában, a kefét félig
húzta végig a hajában, miközben visszabámult a nőre. Farmer volt rajta, de ing
ismét nem. Érezte maga mellett mozdulni a levegőt, ezért megpördült. Rith
követte, utána ment.
A férfira mutatott és felkiáltott: – Rith!
A perifériás látásával észrevette a fürdőszobában az acél villanását, majd
Antony természetfeletti sebességgel a nőért nyúlt és a hálószobába villant vele.
Kardja átszelte az üres helyet pontosan ott, ahol töredék-másodpercnyi idővel
korábban az a szörnyeteg megjelent.
Visszafordult a nőhöz, a szemei vadak voltak.
Minden annyira gyorsan történt. – Láttad? – kiáltotta. – Láttad őt, igaz? Rith-
t? Igaz?
Tátott szájjal bólintott. Úgy bámulta a padlót, mintha próbálná felfogni, ami
épp megtörtént. Megrázta a fejét. – A picsába! – Eltűnt, majd ismét felbukkant a
hálószobában. Még néhányszor megismételte.
– Picsába! Ez történt Jean-Pierre-rel is a Toulouse-i házban. Hogy a faszba
tudja Rith így blokkolni a nyomot? – Nehezen lélegzett. Összezavartnak tűnt.
A kardjára meredt, majd eltüntette.
A nőhöz ment. – Jól vagy?
– Azt hiszem igen. – Aztán az agya felülvizsgálta életének utóbbi fél percét,
különösen azt a bizarr pillanatot, amikor figyelte, amint Rith felé indult, majd a
menekülésének egyszerű döntését. – Megint villantam – mondta. – Rágondoltam
és eltűntem.
– Hol voltál?
– Az olasz kertben, azon a részen, amiben lantana, páfrány és fikuszfák vannak.
Mezítláb álltam a pázsiton. Havily épp visszavillant Endelle irodájába. – Lenézett
a lábára. – Figyeld! Még mindig mezítláb vagyok. – Aminek persze semmi
értelme nem volt a tekintetben, amit épp megtett, de valahogy ez sokkal
valóságosabbá tette.
A férfi megállt előtte, ajkai elváltak, szeme kitágult. A nő arcát vizslatta. Nem
volt benne biztos, mit keresett. – Újra dematerializálódtál – állapította meg.
Bólintott.
– Hát persze. Fenébe, Parisa, azt is gyakorolnunk kell. – Kinyúlva megérintette
a nő karját, szinte mintha el sem tudná hinni, hogy a nő valóságos. – Imádom,
hogy olyan kibaszott erőteljes vagy.
Parisa elkapta a pillantását róla. Keze lesiklott a nő karján. Elkapta a kezét. A
nő sem engedte el. – Hé, rendben vagy? – kérdezte.
 – Elmenekültem tőle, de olyan, mintha csak szerencsém lett volna. Mindegy. –
Megrázta a kezét. – Átjutott a ködön, amit Endelle csinált. Tudta hol vagyok,
megvárta míg Havily elmegy, hogy megint megpróbáljon elrabolni. Majdnem
sikerült is. – Összeszorult a mellkasa, de nem sírt. Nincs több könny. Rá kellett
jönnie. – Mégis, hogy lehetséges ez?
– Nem tudom – mondta Antony.
Kihúzta kezét a férfiéból és a gyomra köré fonta karjait. – Hogy is
feltételezhettem, hogy biztonságban vagyok vagy életben maradok, ha ez a
rohadék így be tud jutni? – Köröket rótt. A férfi meg sem próbálta megállítani.
– Meg kell beszélnünk Endellével – mondta. – Azt hiszem veszélyben
vagyunk itt. Szükségünk van egy támadási tervre. Valami miatt, Rith elhatározta,
hogy visszaszerez téged.
A fenébe is, nem!
***
Fél órával később Endelle kedvenc korlátjánál állt White Lake-nél, a helyet az
Ő fensőbbsége választotta a találkozóhoz. A kertet a Halandók Földjén lévő
Vencuver szigeteki Butchart Garden-ről modellezték, aminek meglátogatását sok
évtizeddel ezelőtt Havily javasolta. Nehéz volt elképzelni, hogy egy ilyen
bonyolult nőt inspirálhat bármi, de az elsüllyedt kert nyilvánvalóan megtette.
– Imádom ezt a gödröt – mondta Endelle. – Milyen mély szerinted, ötszáz láb?
Ennél többnek kell lennie. – Mindkét kezével a vaskorlátot szorította, ami a
körülvevő paradicsomra nézett. Virágok ezrei, fák és cserjék töltötték meg az
ágyásokat. Középen, mint egy Butchart-ban, kis domb emelkedett, egyfajta földes
vár, játszótér a mászáshoz, hogy a gyerekek megízleljék és kiélvezzék.
Parisa kíváncsi volt, eljön-e majd az az idő, amikor Enedelle asszony közelében
állva nem fog kemény pillantása alatt feszengeni, vagy vele kiabálni. Ő volt a
legkeményebb asszony, akit ismert. A harcosok egyszerre imádták és féltek tőle.
Magas volt, még Antonynál is magasabb, amikor magas sarkút viselt. És mindig
magas sarkút hordott.
Aznap tehénbőrrel büszkélkedhetett. Nem kiváló bőr, de barna és fehér
négyzeteket rejtett, szinte a pepita alternatívája. A szoknya rövid és kemény,
szőrös. Parisa sosem tudta, mi okozza a nő stílusválasztását.
Ellenállt a késztetésnek, hogy megsimogassa a bőrt.
A furcsa darabot halványbarna szarvasmarha mellénnyel ellensúlyozta, a mély
kivágás négy hüvelyknyi hasadást fedett fel. Izmos karja volt. Parisa arra gondolt,
ha nem volna a Másik Föld Legfelsőbb Adminisztrátora, még mindig szolgálhatna
Vér Harcosként.
Felnézve a félelmetes asszonyra, Parisa megkérdezte:
– Volt valaha a Vér Harcosok között nő?
Endelle megemelte szemöldökét. – Mire gondolsz?
– Nem tudom, de mi van Luchianne-vel? Ő volt az első vámpír. Harcos volt?
Gondolom, ismerte.
 Endelle vállat vont. – Sosem gondoltam erre. Kilenc ezer évvel ezelőtt
ismertem. – Hunyorgott ősi vonású szemeivel, ahogy a múltba tekintett. – Nem
volt olyan magas, mint én, de Alisont elérte. Talán 185 cm körüli lehetett. Sumér
volt, legalábbis arról a környékről származott. Marcus is sumér, de ő évezredekkel
később született Luchianne átlépése után a Felső Dimenzióba. Szóval mi a francot
akarsz, Parisa? Felteszem nem azért igényeltél meghallgatást, hogy az átlépések
történelméről diskuráljunk. – Endelle mindig hangos volt, még a beszélgetések
során is, de most dühös is.
Parisa elmondta neki Rith-t.
Endelle Antonyra pillantott. – Nem ölted meg a rohadékot?
Antony elmagyarázta a nyom blokkolását, amit Rith a Thoulouse-i házban és
az ő otthonában is végrehajtott.
Parisára nézett, mogorva volt. – Picsába! Átvillant a ködömön. És egyenesen
nálad jelent meg. Picsába! – Mogorva tekintete tovább mélyült, ahogy továbbra
is Parisára meredt. Még bólintott is párszor. – Hadd értselek meg, vámpír! Eddig
menekülés közben megvágtad Rith a tőröddel, miközben Franciaországban és ma
is dematerializálódtál?
– Igen.
– Mindkétszer szerencséd volt.
– Egyet kell értenem önnel.
Endelle grimaszolt és felemelte a fejét. Hajpántot hordott, benne a barna tollak
gyűjteménye a levegőbe ívelt, talán fácán volt. Úgy rendezték el, hogy egyesen
felfelé álljon, Parisa arra gondolt, a fejék megdöbbentően hasonlít az ősi amerikai
indián kultúrához.
Ő asszonysága folytatta. – Hogy a francba voltál képes dematerializálódni,
amikor még csak egy fél perce vagy átlépett? Mármint, én képes voltam rá, amikor
átléptem, de én... nos, én vagyok.
Parisa vállat vont. – Honnan a francból volt szárnyam a Halandók Földjén?
Erre Endelle kacagott. – Tudod, a beszédmintád megváltozott. Régen inkább
merev voltál, mint a segg. Feloldódtál. Szerintem ez jó dolog. Medichi jó az
ágyban? Ezért tűnsz olyan másnak? Kielégít? Kellene neki. Nagy farkú, mint egy
ló.
Parisa eltátotta a száját és úgy is maradt. Az arca lángolt.
– Endelle, az isten szerelmére – kiáltotta Medichi.
Endelle a szemét forgatta. – Teremtőm, ments meg a prüdériától! – Megfordult
és a korlátra dőlt. Fel-le járatta tekintetét. – Szeretem White Tanks-et. Nekem
teremtették. A hegyek dühödt alakja kibaszottul elakasztja a lélegzetet.
Parisa tekintete végig siklott Endelle profilján. Igazi szépség volt, még ha az
idő többségében mindezt elrejtette a tengerészekhez hasonló szája. Halvány olíva
barna bőr és a vonásai arab hercegnőre emlékeztettek. Puha selyembe kellene
burkolóznia a tehénbőr és tollak helyett.
 Parisa megrázta magát. Egy okból volt itt. – Nem tudom, mit tegyek. Ha Rith
be tud jutni a villa területére, akkor megtalálja a módját, hogy legközelebb
elkábítson.
Endelle bólintott. – Medichi még edz veled? Jobban repülsz már?
– Azt fogjuk tenni, miután beszéltünk önnel. – Gondolatai Fionára terelődtek,
hirtelen Antonyhoz fordult. – Mennyi az idő?
Antony előhúzta farmerje zsebéből a telefont. – Fél egy.
– Mi a pokol – ordította Endelle. – Valahol máshol kellene lenned? Én
kibaszottul untatlak?
Parisa nem tudta megállni. Kacagott. – Sajnálom, de annyira szórakoztató.
Nem a helyes dolgot mondta. A fácánszerű tollak kiegyenesedtek. Parisa
gyorsan hozzátette:
– Fionát figyelem, többször ránézek pillanatokra, az eget kémlelem az ágy
feletti ablakon. – Elmagyarázta a keresést.
A tollak lelankadtak és Endelle szemöldöke megemelkedett. – Na, a francba is
átlépett, van ész abban a csinos fejecskédben. Nem rossz. – Elkerekedett a szeme,
úgy tűnt gondolkodik. Egy pillanat múlva megszólalt: – Oké, folytassátok a
fegyveres kiképzést. A legjobban kell tudnod használni a tőröd. – Parisa mellett
Antonyra nézett. – Azt hiszem, fel kellene állítanunk néhány Milicia Harcost
védelemként az ingatlanon. Rith harcos, szóval kevesebb az esélye, hogy
megpróbálja elvinni Parisát, ha mindenhol harcosok lesznek. Amikor visszatérek
az irodába felhívom Seriffe-t. Egyébként, miért nem hozol létre telepatikus
kapcsolatot Parisával? Így bármikor el tud téged érni.
Parisa mellkasára tett kézzel ismét a süllyesztett kertre bámult – mindenhová
nézett, csak Antonyra és Endellére nem. Utak kanyarogtak, összevissza
keresztezték egymást. Turisták oda-vissza sétálgattak.
Egy buggyos nadrágú tinédzser levette a pólóját és kiengedte a szárnyát. Az
ifjúság nehézkes mozgásával a szikla tetejéhez tartott. A hangosbeszélőből
érkezett a hang: „A kertben nincs szárnybontás! Húzza vissza, vagy a
biztonságiak elé állítjuk!”
A tinédzser már egy tini lány mellett állt, kezét egyujjas szalutálásra emelte, de
visszahúzta a szárnyait, majd a lány köré tette karjait. Parisa mosolygott. Legalább
néhány dolog nem változott a Másik Földön. Teljesen normálisnak tűnt. Megint
az a szó…. normális. Semmi nem volt abban normális, hogy egy vámpír
megpróbálta elrabolni… megint.
Visszanézett Antonyra. Az a nőre bámult, valószínűleg kitalálhatná a
gondolatait, mivel nemrég harcolt azzal a hatalmas dologgal, hogy miért is
gondolta, hogy közelebb kellene kerülniük a breh-hedden beteljesítéséhez ‒ és
hogy a nő nem tette ezt meg. Igen, lehet biztonságosabb lenne, de nem azért akart
közel lenni Antonyhoz, vagy bárkihez, hogy adatokat osszanak meg egymással.
– Azt hiszi ez egy jó ötlet? – kérdezte. – A telepatikus kapcsolat?
A férfi mosolygott, de egy kicsit görbén, csak egy kicsit volt keserű. – Ja. Azt
jelentené, hogy nagy távolságból is tudnánk egymással kommunikálni.
 – Azt bármikor megtehetjük – mondta a nő. – Burmából is hívtalak,
emlékszel?
– Az más, egy gyenge kapcsolat, egy kapocs volt. Rendes telepátiával bárki
megszakíthatja a beszélgetésünket. Ez nem lenne lehetséges az elmekapcsolattal.
– Mi a franc a probléma, Lovejoy átlépett? – ordította Endelle. – Miért állsz
ellen? Szükséged van a kibaszott kapcsolatra Medichi Harcossal. Olyan, mint egy
GPS. Anélkül is tudni fogja a helyzetedet, hogy mentális képet küldenél róla, ne
bámulj már rám. Csak csináld! A francba, rosszul vagyok a nyafogástól. Élni
akarsz vagy nem? Hm? Válaszolj, mert ez istenverte egyszerű kérdés.
Ez a dolog Endellével, két vagy három mondattal le tud forrázni. Élni akart?
Igen. Akart Antonyval elmekapcsolatot? Nem. Intimitást jelentett, olyan érzés
volt, mintha egy másik dobozba kényszerítették volna.
– Rendben – motyogta. – De nem vagyok miatta boldog.
Endelle megint felhorkant. – Ki a pokol törődik vele, hogy „boldog” vagy-e
vagy sem. – Idézőjeleket tett a levegőbe.
– Van valami más is – mondta Parisa. – Ami talán megzavarhatja a telepatikus
kapcsolatot.
Endelle tekintete találkozott az övével – el nem tudom képzelni mi zavarná a
telepatikus kapcsolatot.
– Egy kukkoló-kapcsolat.
Endelle lassan ingatta a fejét. – Mi a pokol az a kukkoló-kapcsolat?
– Azt hiszem, Greaves kapcsolatot alakított ki velem, amikor Burmában
voltam. – Elmesélte Greaves látogatását, a csókot, a pajzsok lehullását, a füvön
ébredést. – Attól a pillanattól akárhányszor nyitottam meg az ablakot, fájdalmat
érzek, éles fájdalmat. Később jobb lett, és most néhány másodperc múlva elmúlik,
de szerintem csak azért, mert Greaves diszkrét akar lenni.
Endelle bólogatott. – Ez megmagyarázná miért volt annyi várakozó halál
vámpír a Toulouse-i házban.
– Pontosan. Kísérleteztem vele, de kíváncsi voltam. Mivel ön annyira erős,
láthatja, hogy igazam van-e? Meg tudja keresni azt a kapcsolatot és megszakítani?
– Az elmekapcsolat szerzője képes csak rá.
– Antony is ezt mondta, de szerettem volna, ha ön is látja, mi történik.
Endelle felsóhajtott. – Le kell engedned a pajzsaidat. Mindegyiket. Képes vagy
rá, vagy én is csókoljalak meg? – Az ajkai megrándultak. Szóval a káromkodás
és a felháborító ruhák viselése mellett Endelle néha félúton tisztességes vicceket
is mond. Szép!
Amire Parisa felkacagott. – Nem – mondta még mindig mosolyogva. – Önnek
leeresztem a pajzsaimat.
– Huh – mondta Endelle. – Úgy tűnik már egy kicsit megbízol bennem.
Parisa vállat vont. – Talán egy kicsit.
Endelle a fejét csóválta. – Makacs nőszemély vagy, de be kell ismernem, van
benned némi potenciál.
 Edelle Parisa arcára tette a kezét. Parisa lehunyta a szemét. Mély levegőt vett,
majd hagyta lehullani a pajzsokat, mindegyiket.
Endelle meleg vízként utazott az elméjében. A mozgás gyengéd volt – micsoda
kontraszt a nő csörgőkígyó temperamentumához képest.
Parisa tudta Endelle mikor lelt rá a kukkoló kapcsolatra, mert a fájdalom
belemart, mély perzselő fájdalom, ami miatt ellökte Endelle karját és a korlát
mellett a fenekére zuhant.
A mellkasához emelte lábait, a könnyek megállíthatatlanul ömlöttek az arcán.
– Jézusom – ordította Endelle. – Mit csináltál?
Parisa felnézett a nőre és a szemöldökét ráncolta. Antony mellé vetette magát.
– Rendben vagy? – kérdezgette többször.
De Parisa elkapta Endelle tekintetét. – Pokolian fájt. Mit csinált?
– Semmit – kiáltotta Endelle. – Semmilyen francos dolgot. Megleltem a
kapcsolatot és szemügyre vettem.
– Olyan volt, mintha tűz volna a fejemben.
Endelle vállat vont. – Megerősítetted az igazságot, hogy csak a kapcsolat
létrehozója szakíthatja meg. Alig tudok közel kerülni hozzá, hogy ne okozna
fájdalmat.
– Greaves az? – Antony keze Parisa karja alatt volt, nekidőlt, miközben talpra
állt.
– Nem tudom megmondani, de abból, amit te mondtál és a perzselő érzésről,
azt mondanám, hogy ez annak a papírfaszú rohadéknak a jele. – Kifújta a levegőt.
Nos, Lovejoy átlépett, itt már semmit nem tehetek, veled ellentétben nekem vissza
kell térnem a munkámhoz. De nincs több nyafogás, az istenit! – Felemelte a karját
és úgy ahogy volt eltűnt.
Ennyi volt? Ennyi segítséget kapott a Másik Föld legerősebb vámpírjától?
Nagyszerű!
Parisa Antonyhoz akart fordulni, hogy mondjon neki valamit, de éles szél
keletkezett az arcánál, ami megvágta, a szél, ami Endellének a jele. Felsikított,
Antony pedig elé állt, átkok sorozatát motyogta.
– Bassza meg – mondta férfi. – Olyan ribanc tud lenni.
– Tudod – mondta Parisa –, nem sokat segített, nemde?
Antony kuncogott. – Vannak pillanatai. Ez nem azok közül való volt. Menjünk
vissza a villába, dolgozzunk kicsit a repülésen, majd még többet a tőrrel és a
karddal. Áttöltöm néhány emlékemet, ha szeretnéd. – Szünetet tartott, találkozott
a pillantásuk. Még mindig a nő előtt állt. Figyelte, ahogy a levegővétellel
emelkedett és süllyedt a mellkasa. – Nem foglak az elmekapcsolatra
kényszeríteni. Még ha jó ötlet is és tényleg biztonságban akarlak tudni, azt hiszem
ez most pokoli lenne neked.
– Igen. De tudod, azt hiszem Endellének egy dologban igaza volt. Sajnáltam
magam, de megpróbálok sokkal jobb lenni.
Antony a vállára tette a kezét, gyengéden figyelmeztette, majd keresztülrepült
a sötét folton.
 „Luchianne-ról, az első vámpírról szóló történetekben mindig kitértek a royle
szárnyaira, amiről azt tartották, megmagyarázhatatlan tüzet csinált.”
– Tanulmány az átlépésről, Philippe Reynard

17. fejezet
Amikor Medichi visszavitte Parisát a villába, a folyosón jelentek meg. Kihúzta
farmerzsebéből harci telefonját, majd végighúzta hüvelykujját a sima fekete külsőjén.
– Itt Carla! Miben segíthetek? – Még nappal volt, így Carla volt szolgálatban.
Jeannie szürkületkor tűnik fel, és egy vagy két óráig a beosztásuk fedi egymást.
– Szia, Carla! Mi a helyzet?
– Helló, Medichi Harcos! Minden rendben! Vándorlunk a térképen. Két technikus
velem van, hogy ellenőrizze, a keresési folyamat olyan gyorsan halad, amennyire csak
lehetséges.
– Még semmi?
– Sajnálom! A Burmai és Toulouse-i anomáliát is felmértük, szóval tudjuk mit
keressünk, de tényleg le kell szűkítenünk a keresést. Kína felett járunk, ahol még
nappal van, de eddig tisztának tűnik.
Parisa gyors pillantást vetett rá. Az ég még mindig nagyon kék, bárhol tartja is Rith a
nőket.
– Az jó. Épp átnézünk mindent Pekingtől Sydneyig, ahol még nem ment le a nap.
– Az rengeteg terület.
– Ja. Köszönöm, hogy leellenőriztél.
Kinyomta a telefonját, majd visszasüllyesztette a zsebébe.
Parisához fordult. – A kereső valahol Kína felett van.
– Jó. Közelebb kerültünk.
A férfi bólintott. – Próbálok diszkrét lenni, szóval légy velem türelmes! Tudom,
hogy Endelle hajthatatlan az elmekapcsolattal, és szerintem is jó ötlet, talán az egyik
leghasznosabb. De mivel kukkoló kapcsolatod van azzal a rohadékkal – ökölbe
szorította a kezét, de küzdött, hogy ellazítsa. Vett néhány mély levegőt. – Akárhogy
is, ha most nem akarsz elmekapcsolatot kialakítani velem, azzal is rendben vagyok.
Őszintén szólva, amin keresztülmentél, ennek a te választásodnak kell lennie.
A nő szeme elkerekedett. – Köszönöm, Antony! Tényleg értékelem. – Egy
pillanattal később hozzáfűzte: – Miért nem hanyagoljuk egy kicsit? A fejfájás… –
Pislogott, kicsit a száját is eltátotta. – Várj egy percet! Antony, csak most fogom fel,
hogy kijátszhatjuk Greaves-t a kukkoló-kapcsolattal.
– Hogyan?
– Nos, eddig úgy tűnt, hogy nem kapcsolódott azonnal, szóval lennie kell egy kis
késedelemnek felé, amikor megnyitom a kapcsolatot. Ezért csinálhatom ezeket a
kikandikálásokat Fionára, hiszen nem érzek fájdalmat. A minta most már nagyon
nyilvánvaló. De létrehozni a saját kukkolómintázatomat ártalmatlan dolog, hagyom,
hogy ellenőrizzen és figyeljen, majd elunja magát és eltűnik. Talán ez megzavarja
annyira, hogy ki tudjuk hozni a szolgákat.
– Francba, ez még működhet is, – mondta a férfi.
 A nő mosolygott. – Most rögtön kipróbálom.
Lehunyta a szemét, a következő néhány másodpercig a férfi csak figyelte.
Összerezzent, majd mély levegőt vett, de a férfi tudta, hogy a kukkolást fenntartja. Az
egész dolog egy jó percig tartott.
Végül kinyitotta a szemét, megint csak mosolygott. – Egész idő alatt a könyvtáradat
pásztáztam végig. Néhány másodperccel a kezdetétől éreztem meg a hirtelen
fájdalmat. De aztán a mester szerintem unatkozott. – A nő még nevetett is.
– Akkor ezt a tudásodat az előnyünkre is felhasználhatjuk.
A nő mosolya kiszélesedett. – Abszolúte.
Medichi mosolygott és valami felmelegedett a mellkasában. Itt volt a nő, a bolygó
leghitványabb emberéhez kötötte egy kibaszott kukkoló-kapcsolat, de mégis nevetett.
A nő megérdemelte a jutalmat.
Bár figyelembe vette, hogy ágyba viszi, de tudta, van valami más, amit a nő szeretett
csinálni, nagyon.
Parisára mosolygott. – Hát, mit szólsz egy repülő leckéhez?
Az arcán megjelenő tiszta örömtől összeszorult a mellkasa. Imádta, hogy a nő
szeretett repülni, jóváhagyta a nő kérését, hogy megtanulja használni a Másik Föld
fegyvereit, csodálta ahogy az életét Fionához kötötte.
Semmit nem kellett volna ezekből megtennie. Senki nem kívánta tőle, hogy
átlépjen, de megtette. Senki nem követelte a segítségét a szolgák kiszabadításában, de
az elejétől fogva ragaszkodott hozzá, hogy legelöl és a közepében legyen a
bonyodalmakban. A nő beszállt a játékba, breh-hedden vagy nem breh-hedden, Parisa
karakterének jó és rossz oldaláról egyaránt árulkodó volt és a pokolba is, tisztelte a nőt.
– Igen, igen, igen, – sikította. – Át kell vennem a repülőruhámat. Rögtön
visszajövök.
Elindult a hivatalos nappali felé, egyértelműen azzal a szándékkal, hogy felsétál a
szobájába, de a férfi utána szólt: – Villanj, Parisa!
Megfordult, halványan ráncolta a szemöldökét. Mosolyogva mondta: –
Dematerializálódj! Emlékszel? Most már meg tudod csinálni.
– Ó, – mondta. – Elfelejtettem.
– Mindeneddel dolgozz ezen az erőn. Rith most már tudja az eltűnési képességedet,
de ő gyors. Ha csak az ujjad hegyét is kapja el, miközben megpróbálsz villanni,
bárhová képes téged magával vinni, ahogy csak szeretné, mi pedig visszatérünk oda,
ahonnan elindultunk.
A nő bólintott, lehunyta a szemét és koncentrált. Eltűnt. Majdnem olyan gyorsan
vissza is tért. A férfira mosolygott, majd felemelte a kezét és ismét dematerializálódott.
Az a mosoly. A nő mosolya. Annyira elégedett volt magával. Annak is kellene
lennie. A fenébe is, képes villanni, de még hány órája is vámpír? Krisztusom, még egy
teljes napja sem.
Amikor visszatért Havily régi repülő felszerelése volt rajta. A szoros fekete bőr
valószínűleg pont ráillik Havilyre, de Parisának túl kicsi és nem szerette, de perverz
rohadéknak érezte magát.
Anélkül, hogy túl sokat gondolkodott volna rajta eltűntette magáról az inget.
 – Mit művelsz? – kiáltotta Parisa.
A nő arcára pillantott, látta, hogy pírba boruló, s nem a zavar miatt. A nő szeme
végigsiklott a férfi vállán, a mellkasán, karjain. Nem tudott magán segíteni,
befeszítette a bicepszét és a mellizmait, csak egy kicsit. A férfi mosolygott,
kétségtelen, hogy önelégülten, amikor szétváltak az ajkai és többször pislogott, mint
szükséges lett volna.
A férfi tudta, hogy néz ki: az évek alatt rengeteg nő lelte örömét a testében. Tudta,
milyen hatást kelt. De teste válaszolt, amikor a felduzzadt mandarin illatba a nő saját
lágy illata vegyült, átvágott a köztük lévő távolságon.
Leengedte az állát és bezárta a rést, egy nanoszekundummal később a nő körül volt
a karja. De a nő karja a mellkasán landolt, nem üdvözlésképpen, vagy hogy
megérintse, hanem védekezően. – Ne, – suttogta. – Mégis a szemében lévő csillogás
egy teljesen más történetet mesélt.
Nem próbálta eltolni magától a nő kezét, legalábbis nem a kezével. Ehelyett a
mellkasával feszült a kezéhez. A mozdulat miatt mellizmai megduzzadtak. A férfi
mellkasát figyelve megnyalta az ajkait. A könyöke feladta a nyomás alatt, eltűnt a férfi
karjai közt, keze kettejük között, ujjait a férfi bőrén, a mellizmain lévő finom
szőrszálakon járatta. Úgy tűnt szerette ezt csinálni.
A férfi megcsókolta, lágy incselkedő csók, ami lányos nyögéseket csalt elő. Antony,
sodródott a gondolat az elméjébe.
Szerette a fejebén a nő hangját. Kissé ellazította körülötte a karját. Az egyik lábát a
nőé mellé tette, csípőjük összeért. A nőhöz dőlt, engedte, had érezze kemény
hosszúságát. Annyit hibáztathatta a breh-heddent, amennyire csak akarta, de gyönyörű
volt és pokoli szexi. Mire van még egy férfinak szüksége?
A mellkasán lévő egyik kéz elkezdett lefelé haladni a hasán, elengedte annyira a
nőt, hogy arra mehessen, amerre csak szeretne. Ujjai megálltak amikor elérte a csúcsát,
majd elkezdett mozogni a tetején.
A nő ajkaiba hörgött, szétnyitotta a száját, ő pedig befurakodott… keményen.
Egy nyögés és sikítás közti hang hagyta el a nő száját. Lehet, hogy a nő ragaszkodott
a vendégszobába költözéshez, de ez semmit nem változtatott a férfira adott reakciója
erején. Akarta őt, a tiltakozása után, hogy nem akarta csapdában érezni magát, a vágya,
a szüksége nagyon, nagyon jó volt a férfinak.
Hátrahúzódva lenézett a duzzadt ajakra és a csillogó szemekre. Visszavonta ujjait a
csúcsáról, majd mindkét kezét a férfi derekára helyezte, ujjai hűvösnek tűntek a
meztelen bőrén.
Elég magas volt, hogy a férfihoz illeszkedjen, még csupasz lábai ellenére sem kell
nagyon messzire mennie a csókért. Milyen lehetne a fejében lenni, a fejébe költözni
és birtokolni őt? A férfi tudta, a breh-hedden beteljesedéséhez három dolognak
egyszerre kell megtörténnie: behatolás, ugyanakkor vérmegosztás és mély
elmekapcsolódás, sokkal mélyebb, mint a legtöbb telepatikus kommunikációnál. És
akármennyit is panaszkodik miatta, ezen a módon is Parisával akart lenni, a teljes
összekapcsolódással.
 Egyszer kihallgatta Marcus és Kerrick beszélgetését. Többnyire mély
torokhangokat hallott, amikor a férfiak egyetértettek a tapasztalatokkal. Kerrick azt
mondta, Alison elengedte az erejét, a hasán át a férfihoz. Marcus azt mondta, Havily
gyakran behúzza magukat a sötét foltba az éjszaka közepén egy második menetre.
Milyen lenne vajon Parisával, egy ennyire erős nővel? Mindig is élvezte a szexet,
magáévá tenni a nőt, üvöltő orgazmusig sodorni. De ez végtelenül erősebb volt.
Mennyi volt ebből a breh-hedden? Picsába, sohasem tudja. A breh-hedden annyira
másnak tűnt az érintettek számára. Mennyire fog náluk különbözni, ha befejezik a
dolgot?
– Mire gondolsz ilyen keményen? – kérdezte a nő.
Pislogott és meglátta a nőt, összevonta ametisztszínű szemét. – Azzal a tudós
elméddel egy kicsit sem vagy kíváncsi, milyen lenne?
– A breh-heddenre gondolsz? – A hangja mélynek tűnt, kissé rekedtesnek.
A férfi bólintott, egyik ujja a nő arcán vándorolt.
Mély, egyenetlen levegőt vett, majd ahhoz az ujjhoz fordult és megnyalta. Ó,
Istenem! – Kíváncsi vagy, – mondta. – Még szép!
– Tudod mit kívánok?
Felnézett a férfira, szeme parázslott. – Micsodát? Mit kívánsz?
– Azt kívánom, bár következmények nélkül megtehetnénk. – Magához húzta a
kezét. – Az elmédbe fúródott elmémmel szeretnélek megdugni, az agyaraimat mélyen
a nyakadba süllyeszteni, és olyan mélyen elvesznék benned, hogy egy hét múlva is
éreznél.
A nő térde megbicsaklott. A térde megbicsaklott.
A férfi kuncogott, miközben köré font karjaival támogatta. A nő fülébe suttogott: –
Az ágyamban akarlak, Parisa. Bassza meg a vendégszoba! A közelemben akarlak,
hogy amikor megkeményedek a hátadra dobhassalak és elmerüljek benned.
A nyakán érezte a nő perzselő lélegzetét. Nyelve a torkán cikázott. Az elméjébe
küldte, Elképzelem, ahogy meglovagolsz, az agyarad a torkomban, az én agyaram a
csuklódban, az elmém az agyadba hatol, majd átveszed, és az enyémbe hatolsz.
Elképzelem, milyen lenne.
A nő már nyöszörgött, teste vonaglott a férfin, nyelve a vénáján mozgott,
megfeszült.
Tudta, ha akarná, meg van az ereje, hogy kövesse a gondolatait, az ágyba
villanhatna a nővel és kiélhetné a fantáziáját. Teste egyértelműen megadná magát.
De ez csak annyi volt, fantázia. Ha most elcsábítaná, annak ellenére, amit nemrégen
mondott neki, soha többé nem bocsátana meg a férfinak. Ha megértette, akkor a breh-
hedden kötelékét, ha beteljesedett, semmi sem képes elszakítani, kivéve a halált.
Szóval… a picsába.
Reszketett, tényleg reszketett, ahogy elhúzódott a nőtől. Tiltakozásképpen
nyöszörgött. Elkapta a kezét, s megcsókolta az ujjhegyeit.
– Mit… mit művelsz? Miért álltál meg? – Arca karmazsinpirosra váltott. –
Miattam?
– Nem, – kiáltotta. – Miért mondod ezt?
 – Mert tudom, hogy bonyolult vagyok, de tényleg akarlak, Antony! Olyan hosszú
ideje vágyok rád, az első alkalomtól, amikor szárnyat bontottam és megnyílt a kukkoló
ablakom, ott voltál te. Állandóan nézegettelek. A Vér és Harapásban Santiagó mellett
álltál. Mosolyogtál, én pedig arra gondoltam, micsoda gyönyörű egy férfi. De nem
csak mert jóképű voltál. – Megérintette az arcát, a szemét. – Azt éreztem, hogy képes
vagyok a lelkedbe látni. Te… van egy bizonyos fény a szemedben, amiről te
valószínűleg nem is tudsz. Én… én mindig hittem benned.
Nem erre számított, miután visszafogta maguk közt a szenvedélyt. Kiabálásra,
panaszkodásra, ordibálásra számított – nem pedig arra, hogy az erényeit magasztalja.
Már megint… a picsába már!
Annyira nem akarta ezt, nem volt rá szüksége, de a mellkasában a fal kezdett
összeomlani, mint egy agyagfal az erőteljes óceán hullámaiban. Az omladozás
szakaszokban kezdődött, de mindegyik fal leesett, amiket tizenhárom évszázada
építgetett, azok, amikről azt hitte obszidiánból vannak. Ehelyett a megfelelő nő előtt
csupán agyag.
Duplán a picsába!
Közelebb húzta magához, s közben a karját is kitárta, köré fonta. Egy kis zokogást
érzett a mellkasán. Annyira rábasztak!
Egyikük sem akarta a történteket. Az élet összezúzta. A nőt is. Nem tudta elmondani
neki, hogy teljesen megérti a gyermekkori nehézségeit, az évente többszöri költözést,
amitől nem érezte a biztonságot, megalapozottságot, hogy sohasem tudott hosszútávú
barátságokat kialakítani, de a férfi azt is tudta, milyen az, amikor az élet pusztító
fordulata egyetlen gondolatot hagy hátra: Hogy tudnám megakadályozni, hogy megint
megsérüljek?
De azok az elválasztó falak valaha leomolhatnak a férfi jelenlététől az életében,
amiket a nő saját maga épített? Szerethetné a férfit?
Tudná szeretni a férfit?
Sokáig tartotta a nőt, nem mozdult meg, kivéve mikor a vállaihoz fészkelte magát.
Érezte a lélegzetét a sajátja alatt.
Végül megszólalt: – Hallom a szívverésedet. Szeretem a hangját. Azt hiszem örökre
el tudnám hallgatni.
Súlyos sóhaj szakadt fel a testéből. Nem tudta, mit tegyen. Nem tudta, mi a faszt
csináljon. Minden másodperccel csak mélyebbre szívta be azokat az érzéseket, amik
nagyon pokolinak tűntek, igen, szerelem volt.
De valami azért van, amit megtehet a nőért, aminek semmi köze nem volt ahhoz,
hogy valamelyiküknek meg kellene adnia magát a breh-heddennek.
Elhúzódott és megfogta a kezét. – Gyakoroltad a repülést Burmában, igaz?
– Minden nap. Rith minden reggel elsőként a gyakorlatokhoz ragaszkodott, szóval
repültem.
Bólintott. – El akarlak vinni egy különleges helyre gyakorolni. Kihívás lesz, de nem
fogom hagyni, hogy bármi is történjen veled. Beleegyezel?
Mosolygott. Nem is… sugárzott. – Pokolba, igen, Harcos! Csináljuk?
 Megint ott volt. Megint beszállt a játékba, amikor épp most csöppent bele egy
háborúba.
– És Antony…
– Igen?
– Sajnálom. Sajnálom, hogy nem…
Megrázta a fejét. – Semmi baj. Én sem!
– Akkor megszívtuk.
– Ja, de a pokolba, legalább repülünk.
A nő mosolya kiszélesedett.
Lehunyta a szemét. Rágondolt. A villa és Mogollon Rim között több száz
mérföldnyi a távolság. De villanva csak néhány másodperc.
Amikor a férfi földet ért, majd kiengedte a köré fonódó karjaiból, a nő felsóhajtott.
Lent kétezer lábnyi szurdok terült el.
– Ez a Mogollon Rim, – mondta a férfi. – Nem tudom, meglátogattad-e már
valamikor vagy sem. Azt tudom, hogy Sedonából van lehetőség dzsiptúrára felfelé.
Sedona kis városa lent pihent, lent a szurdok lábánál fészkelt, az Oak Creek osztotta
ketté. Ahol álltak onnan nem volt látható a város. A kanyon túl sok kanyarulata,
csavara vette őket körül.– Thorne és Jean-Pierre otthona is itt van. Tudtad?
– Hm-hm, – motyogta. – De nem vagyok meglepve. Ki ne akarna itt élni? Ó, a
fenyőillat. Mennyei. És sokkal hűvösebb van, mint Phoenix-ben.
– Alig hétszáz lábnyira vagyunk. – Lepillantva ismét a nőre nézett, hogy ismét
elkapja a szemeiben lévő mohó csillogást. – Készen állsz a repülésre?
– Ó, Antony, igen! Jobban, mint bármi másra a világon.

***

Parisa beszívta a száraz hegyi levegőt, a gyantás fenyő illatát, és a zsályát, ami ahhoz
a férfihoz tartozott, aki még mindig maga előtt tartotta. Kiabálni akart, sírni.
Ez volt az a hely, ahová tartozott. Ide. Ez volt az otthona. – Itt akarok élni, – mondta
a nő.
Közel hajolt a nő füléhez. – Akkor meg kellene tenned. Lenne két nagyszerű
szomszédod!
– Igen, lehet. Szeretem a harcosokat, Antony! Imádom őket! Ez furcsán hangzott?
– Ők a testvéreim, szóval én is szeretem, hogy imádod őket. Nem, egyáltalán nem
tűnt furcsának.
– Soha nem felejtem el, amikor láttam őket, mindannyiukat, Burmában. Miattam
voltak ott és én is ott akarok lenni, hogy valamiképpen visszafizessem nekik. – A fejét
elfordítva felnézett a férfira. Megcsókolta az ajkát.– Köszönöm, – mondta.
– Micsodát?
– Hogy nem tartasz vissza. –Maga köré szorította a karját, ami ironikusnak tűnt.
Köszönöm, hogy nem tartasz vissza.
A nő nyakához dörgölődzött. – Ez mindkettőnk, Parisa. Soha nem akartam ismét
feleséget. Még most sem.
 A nő bólintott. Szóval mindketten megközelíthetetlenek. Mosolygott. – Egy dolgot
tehetünk.
A férfi mosolygott. Megértette, mintha olvasna a nő elméjében. Ellépett tőle, teret
adott a nőnek.
Lehunyta a szemét, s csak egy nagyon kicsit előre dőlt. Mélyen beszívta a levegőt.
Érezte, ahogy a hátán lévő nyílások benedvesednek. Hormonok árasztották el az ereit,
a hátában lévő izmok és szövetek megduzzadtak. Testéből elegáns erotikus
zökkenőmentes suhanással megjelentek a tollak és a hozzá tartozó hálószerű felépítés,
mígnem egy erőteljes suhanással kint volt a levegőn. Még mindig nem tudta felfogni,
a teste hogyan volt képes létrehozni egy ilyen elképesztő dolgot, de egyébként hogy
képes dematerializálódni vagy gondolatokat küldeni másvalaki elméjébe vagy
megnyitni a kukkoló ablakot?
Az átlépők élete, az új élete vámpírként misztikum, komplex, időnként érthetetlen,
és igen, mint most is, csodálatos.
Mellbimbói megkeményedtek, s a bőrmellényhez préselődtek. Nem tehetett róla,
beismerni is utálta, de a vágy mélyen örvénylett benne. A szárnyai leeresztése miért
volt ennyire a szexhez hasonló?
Akármennyire is.
Épp csak kinyitotta a szemét, rezgés áradt a háta mögül, elkapta a szárnyait, mielőtt
eszébe jut, magához húzni őket. Figyelmeztetés nélkül a levegőben volt.
Pánikba esett, de Antony ott volt, teljesen szárnyat bontott és repült. Elkapta a nő
kezét, adott neki egy pillanatot mérlegelni és helyrehozni. Szárnyai kitárultak,
hullámoztak és játszottak a széllel, erőssé vált a levegőben, magabiztossá. Igen, még
csak gyakorolt, de már a részévé vált, egy nagyon ösztönös részévé, ahogy egyszerűen
csak tudta, mit kell tenni.
Most lerepülünk, küldte a férfi. A kanyon minden kereszteződésénél, vagy a szoros
szűkületénél változás van a levegőben. Tudod kezelni?
Parisa megtöltötte a szárnya csúcsát, így egy helyben tudott lebegni, esés nélkül. A
férfi megosztotta vele egy évszázadok óta repülő személy nyugalmát. Az a tudás
hozzáadódott a bizalmához.
Antony szányai kitárultak a nő felett. Úgy lebegett, ahogy a nő, ami parányi
kiigazítást adott minden egyes helytelen levegőáramlásnak. Elkapta a férfi pillantását
és bólintott.
Mosolygott. Ó, a nő mennyire szerette azt a mosolyt. Valami a szíve körül ismét
kezdett lehullani, mint a tűzzel érintkező papír. Ami kitéve maradt, az nyers volt,
mégis reményteljes, valami, amit még… sohasem tapasztalt meg. Lehetne élete ezzel
a férfival? Milyen különös feltenni a kérdést, mikor csupán néhány órával ezelőtt
száműzte a férfit az életéből.
Hát, egy dolgot tudott – ebben a pillanatban nem fog választ kapni.
Mély levegőt vett és elengedte, hagyta eltűnni a történteket: az elmúlt három hónap
fogságát, a küzdelmet az első szárnybontás megértésével, a vámpírok világának
felfedezését, a friss átlépését, Rith kétszeres kivédését, és a szörnyű félelmét a breh-
heddentől.
 Elengedte és megízlelte a pillanatot, ahogy leengedte a szárnyait, ahogy elkezdett
csavarni és forogni, a sedonai vörös sziklás kanyon elegáns szépségét. Lemerült és
megfordult, a szél minden egyes ütését irányította, minden áramlást, minden örvényt.
Néha kitárta a karjait, hogy hasonlítson a szárny mozdulataihoz, néha szorosan maga
mellett tartotta.
Jó ideig Antonyról is megfeledkezett. Csak a zöld fenyőket látta, a manzanitát, a
régi borókákat, a sima szélű vörös sziklák kiterjedését és a fák nélküli fennsíkot, a
patak lefelé csordogáló vizét, a lent szökdelő ijedt szarvast a nő ragadozó szárnyai és
Antony árnyéka alatt a tájon.
Beszívta a friss levegőt, meleg és száraz. Nagyon száraz.
Antony hirtelen befurakodott az elméjébe. Gyönyörűek a szárnyaid. A napsütésben
váratlan színben táncolnak, szinte, mint a lángok.
A nő válaszolt: Ugyanolyan a szárnyunk. Repülj előttem egy kicsit, engedd meg,
hogy szemügyre vegyem.
Nem akarom elhagyni a pozíciót. Nem akarlak szem elől téveszteni, még egy
pillanatra sem, amennyiben szükséged lenne rám.
Jól vagyok. Igazán. Kérlek, Antony! Emlékszek a szárnyaidra Burmából. Emlékszek
a lángokra. Akkor azt gondoltam, hogy a vihar miatt. Légy szíves!
Oké, küldte a férfi, de nagyon vonakodva. De csak egy pillanatra!
Kilőtt lefelé egy gyors szárnycsapással. Ott voltak a tollak, melyeknek krémes
színei tűzként mozogtak. Rendkívüli volt, mintha lángolnának.
Ó, Antony, olyan gyönyörűek. De mitől ilyenek?
A férfi hangosan kacagva küldte, Ötletem sincs!
Hirtelen visszazuhant, hogy mellette repüljön, majd hozzátett, Erre gyere.
A férfira nézett, majd figyelte, ahogy leengedte a jobb szárnyát és egyszerre kezdett
jobbra dőlni és ereszkedni.
Követte, úgy döntötte meg a szárnyát, mintha évek óta ezt csinálná. Épp csak
elkezdett megfordulni, amikor a szél jobb oldalról ollóba kapva teljesen védelem
nélkül hagyta és oldalra taszította. Pörgött, gyakorolta a pörgést a kupola alatt,
magasan felfelé. Amikor háta ismét a nap felé volt, kiegyenesítette a szárnyait.
Mosolygott, de majdnem Antonyba csapódott, aki ejtőernyő pozícióba érkezett,
hogy elkapja. Lábai úgy lógtak, mintha a levegőben állna, az arckifejezése kába.
– Mi az? – kérdezte, miközben ő is ejtőernyős helyzetbe állította a szárnyait a
férfihoz.
– Elképesztő vagy, – kiáltotta.
– Ó!
– Azt vártam, segítségre lesz szükséged, de ehelyett korrigáltad magad, mintha
évtizedek óta repülnél.
A nő nem tudta megállni, mosolygott. Ez volt a legjobb dicséret, amit a férfi adhatott
neki.
A férfi megrázta a fejét, kiengedte szárnyait, majd kilőtt a téglavörös sziklaalakzat
felé, egyenesen és simán több száz lábnyin keresztül. A nemrégiben esett esőtől a
vízmeder elnyelte a sekély bemélyedéseket.
 Követte a férfit, könnyen landolt. Testközelbe húzta a szárnyait, így a tollak a
testéhez tapadtak, a véletlenszerű szélörvények nem fogják ismét elsöpörni.
Szembefordult az alatta elterülő szurdokkal, de a bal válla felett a lábhoz is ellátott.
Néhány száz lábnyit utaztak lefelé.
Felsóhajtott, ahogy Antony mögé húzódva kitárta szárnyait előtte, szinte elnyelte.
Nem lehetett volna elégedettebb.
Előre hajolva megcsókolta a nő arcát. Majdnem olyannak tűnt, mint egy randi.
Mosolygott a gondolaton, de aztán hagyta cikázni a tekintetét, fel és le, megfordult,
ha bármilyen tárgy megragadta a figyelmét, egy kiszögellés, egy szárnyaló sólyom, a
mély kék hegyi ég a sziklák felett. Az élet miért nem lehet mindig ilyen egyszerű, egy
megosztott pillanat a természet szépségével, a szoros kényelem egy másik ember
társaságában, oké, vámpírral, talán szőhetnének egyszerű terveket, mint hová
menjenek el vacsorázni.
Amint a kérdés testet öltött az elméjében, nyugtalanság ereszkedett rá. A
gyomrában rosszullét környékezte. Gondolatai Fionára terelődtek. A beleegyezése
nélkül tárult fel a kukkoló ablak, s ott volt Fiona. Egy kempingszéknek látszó dolog
szélén feküdt, kezei ökölbe szorulva markolták a peremét. Úgy tűnt félt, ajkai
összeszorította, szemei kitágultak. Mellkasa gyorsan emelkedett fel s le.
– Mi az? – kérdezte Antony. – Nagyon befeszültél. Miattam? Túl közel mentem?
– Nem, – kiáltotta. – Ez Fiona. Az ablakom valahogy kinyílt nála, de nem tudom
miért. Csak várj! Megnézem, hátha tudok beszélni vele.
De amikor figyelmét visszaterelte a kukkoló ablakra, egy másik férfi hangja tört
felé. Rith beszélt hűvös igényes hangján. – Azt mondtam, vedd fel a kapcsolatot vele.
Hívd Parisát, most rögtön.
Fiona megrázta a fejét. – Nem tudom. Nincs ehhez erőm. Nem tudom, miért hiszed
az ellenkezőjét.
Parisa zihált. Fiona tévedett. Meg van az ereje, hogy szólítsa, csak nem tudott róla.
Közben hangosan elmagyarázta Antonynak mi történik, azzal befejezve, – De Rith is
ott van. Mit csináljak?
– Hagyd, had menjen végig.
Parisa megremegett. Hálás volt Antonynak, hogy a szárnyai közé zárta.
Rith közel ment Fionához. Parisa tudta, mi történhet, figyelmeztetni akarta, de túl
késő volt. Összerándult, amikor Rith keményen arcul ütötte Fionát.
– Nem tudom hívni, – mondta Fiona. – Nem tudom hogyan kell. Miért hiszed,
hogy képes vagyok rá? Nem kedvellek. Még csak nem is léptem át teljesen. Nem
vagyok vámpír.
Parisa furcsa nyöszörgő hangot hallott. Végig pásztázta a bal oldalt, a hosszú sornyi
ágyat. Testek görnyedtek a takarók alatt. Néhány remegett, de többen nyöszörögtek.
Felmérte az ablakot, de még mindig teljesen világos volt. Jó tudni!
Ahogy visszatért Fionához és Rith-hez, hirtelen szúrás tört az elméjébe. Greaves.
Fenébe! Olyan gyorsan csukta be az ablakot, ahogy csak tudta. Talán még időben volt.
Talán Greaves nem tudja, mit kukkolt.
 – Antony, be kellett csuknom az ablakot. Megéreztem Greavest. De ráláttam az
ablakra, és még mindig teljesen világos volt.
– Oké! Hagy hívjam fel Carlát és adjam át neki a friss híreket.
Antony előhúzta a szárnyait és ellépett tőle. Antony egy csodálatosan sima és
folyékony mozdulattal visszahúzta a szárnyait.
Parisa arra gondolt, folytathatnák a repülést, de amikor elkapta a csalódottság, rájött,
hogy a meglepett kapcsolat Fionával véget vetett a repülési gyakorlat egyszerű
örömének. Egész idő alatt idegeskedne.
Kitárta a nő felé a kezét. – Támogatlak, míg visszahúzod. Gyerünk!
Parisa bólintott, de a folyamat nehéz tapasztalatlansága és a szélörvények miatt.
Rith dupla ködkupolája megvédte a viharoktól, széltől és esőtől a mandalay-i
otthonában, szóval amikor repült, vagy behúzta a szárnyait, hiányzott a tapasztalata az
elemekkel. Egy perccel később, amikor teljesen behúzta a szárnyait, a hátizmai már
feszesek voltak.
A férfi előhúzta a zsebéből a telefonját és Carlát hívta. Átadta az információkat,
majd kinyomva a telefont visszatette a zsebébe.
– Rith megütötte. Kényszeríteni akarta, hogy lépjen velem kapcsolatba. Azt hiszem,
önkéntelenül mégis megtette. Azt hiszem, Fionának felfedezetlen ereje van.
Antony bólintott. – Nos, ha ő Jean-Pierre breh-je, akkor természetesen van.
Körülnézett, még az égen is. Megértette a férfi gondolatait, hirtelen sebezhetőnek
érezte magát kint a nyílt terepen.
– Menjünk vissza a villába. Szerintem már épp eleget voltunk kint.
Mindig kockázatos kint a szabadban lenni. Antony szilárdan tartotta, majd egy
mosollyal és bólintással a villába villantak.
Érezte a lába alatt a burkolatot, de az egész területen állomásozó Milícia Harcosok
megrémísztették.
– Tudom, – mondta a férfi érezve a feszültséget. – Én is majdnem előhúztam a
kardom. Elfelejtettem, hogy itt lesznek. Endelle azt mondta felhívja Seriffe-t. De ha
Rith hívatlanul megint betoppan, egy egész sereggel kell szembenéznie.

***

Rith érezte a fehér pamut nadrágjában rezgő telefonját. Előhúzta a Nokiát, majd
rámosolygott a MESTER szóra, ami a telefonáló személyére utalt. Füléhez emelte a
telefont. Elégedett volt. – Igen, mester.
– Mit keresel ott, kedves Rith?
– Kísérletezek. – A nőnek, Fionának egy ragyogó vörös kézlenyomat volt az arca
bal oldalán. Egy kis vér szivárgott az orrából. Ami éppenséggel csinos volt, az a vörös
folyam a krémes arcbőrén. Fionának nagyon jó bőre volt, kaukázusi.
– Éreztem megnyílni Parisa kukkoló ablakát, aztán megpillantottam a nőket az
ágyakon egy szűk szobában. Ez valahogy miattad volt?
– Igen, úgy hiszem, mester! Megkértem a nőt, Fionát, hogy vegye fel a kapcsolatot
Parisával. Úgy tűnik működött.
 – Érdekes! Gyanítottad Fiona fejletlen képességeit?
– Időnként. Hogy lehetett, hogy ilyen sokáig életben maradt, miközben a többiek
nem?
– Azt hiszem igazad lehet. Leolvasom az erejét, mikor legközelebb odamegyek. –
Szünetet tartott. Rith jobban tudta, mintsem, hogy megszakítsa a mester töprengését.
Egy hosszú pillanat múlva Greaves azt mondta: – Légy készen a donorok újbóli
elköltöztetésére. Eközben talán abbahagyhatnád a további kísérletezést, míg nem
parancsolunk Parisának. Nem akarnánk, hogy Fiona felfedezze a szárnyas halandóval
való kommunikálás képességét.
– Igen, mester, – Greavesnek igaza volt. Parisa képessége, hogy eléri Fionát, a
haldokló vér beszerzési intézményeinek felfedezésével járna. Ki mondhatná meg mi
mindenre képes a nő, de ő nem akarta megkockáztatni a felfedezést. Ha megint el kell
költöztetnie a szolgákat, megzavarhatja a haldokló vér készleteket, amiket szerte a
világba kiküldött.
Ahogy Fiona tekintete találkozott az övével, nagyon nem értékelte a kemény
pillantást a nő szemeiben. Felemelte a szemöldökét. Megtolta az erejével a nő
mellkasát, azzal a fizikai erővel, amivel a parancsok teljesítését ösztökélte. A nő
először ellenállt, de egy pillanat múlva visszaesett az ágyra. A jó intézkedésekért,
fenntartotta a nyomást, míg munkálkodott.
A kezébe villantott egy erős hevedert a speciális ládából, amit egyik helyről a
másikra cipelt magával. Nem érintette meg a nőt, ha a levegőben is irányíthatta a
hevedert, a csuklója köré, az ágyon át. Ugyan így tett a bokájával is.
Ezután már figyelmen kívül hagyta, de a nyomást fenntartotta mellkasán, míg már
levegő után kapkodott. Addig nem engedte el, amíg ki nem dőlt. Csak azután hagyta
levegőhöz jutni.
Ugyanakkor kiválasztotta a következő donort, a nőt, aki nyöszörgött. Nagyon nem
tolerálta az ilyen szánalmas hangokat a szolgái között.
– Te leszel a következő.
– De két hete adtam vért. Nem vagyok felkészülve.
A nő szemére tette a kezét, akinek élettelenné vált a tekintete. Ebben az állapotban
hagyta. Megvitatta, vajon visszahozza-e vagy sem ezután.

„Ki az igaz harcos,

ha nem az, aki harcban edzett?”
– Közmondások gyűjteménye, Beatrice a Negyedikről

18. fejezet
Medichi a villája hatalmas teraszát fedő, félhold alakú burkolaton állt. Parisát
figyelte, ahogy példátlan pontossággal dobálta a tőrt. A tábla már harminc
lábnyira volt, de Parisa mindig kiszúrta a „bika szemét”.
 Egy órája tértek vissza a szurdoktól. Parisa már kétszer végzett gyors
ellenőrzést, de még mindig rengeteg kék ég volt az ablakban. Az idő
visszaszámolt, ő pedig készen állt.
Számtalanszor csinálta a Greavest-rossz-nyomon-járatni rutinját. Rohadtul
piszkálta a csőrét, amikor a nő megtapasztalta a fájdalmat, de nem tehetett semmit,
nagyon határozott volt a terv végrehajtásával kapcsolatban. Pokolba, büszke volt
rá!
Többször konzultált Thorne-nal, naprakész információkkal látta el. Most már
Thorne azt akarta, hogy minden harcos részt vegyen a küldetésen. Medichi nem
tudta miért, de nem is számított.
Érezte maga mögött a levegő mozgását. Megpördült és a füvön őrködő tucatnyi
Milícia Harcos ellenére is megjelentette a kardját.
Medichi fellélegzett, hiszen Jean-Pierre tűnt fel. – Miért nem telefonáltál
először?
Jean-Pierre végig húzta kezét a hosszú, göndör, világosbarna haján, ami a hátán
és az arca mellett a mellkasa közepéig lógott. Nem viselte a cadroen-jét, és
pokolian nézett ki.
– Désolé – motyogta. Bocsi!
– Rohadtul nézel ki.
– Úgy is érzem magam.
– Aludnod kellene. Thorne azt akarja, ma a Határvonalon legyél.
– Tudom, de képtelen vagyok aludni. Annyira fáradt vagyok. Medichi, nem
tudtam, hogy ennyire nehéz. A breh-hedden. Olyan, mint egy kínzás a fejemben,
a tűz itt benn. – A mellkasán körözött a tenyerével. Tengerészkék póló és farmer
volt rajta. Medichi lenézett. Még cipőt sem húzott.
Medichi kuncogott. – Sajnálom, Jean-Pierre, de isten hozott az istenverte
klubban.
– Hogy bírtad három hónapig elviselni? Kevesebb, mint egy napja van
megkötve az eltűnése óta, de valakit nagyon bántani szeretnék.
Medichi felsóhajtott. Tekintete Parisához vándorolt, aki a tornác felé tartott
felvenni a gyakorló tőrt. Még mindig a repülő ruha volt rajta ‒ tekintete, ahogy
mindig, a melleire siklott. Parisa, küldte.
Lépés közben megállt és felé fordult. Igen? A nő tekintete Jean-Pierre-re villant
és intett neki. Az is visszaintett.
Úgy érezte, mintha egy disznó mondaná ki a szavakat, de igyekezett nagyon
kedvesen válaszolni az elméjébe. Esetleg egy ing? Utálom ezt kérni, de nagyon
kívánatos vagy.
A nő majdnem lenézett a mellkasára, de ehelyett keze a mély hasítékra talált,
ujjai a bőr alatt egymásnak préselődő mellein pihent. Jean-Pierre-re nézett és
elpirult. Aztán a Milícia Harcosokra pillantott, akik legalább kellő távolságra
voltak.
Ó, igazad van, igazad van. Most rögtön átöltözök. Édes Jézusom, de Jean-
Pierre egy roncsnak néz ki.
 Feléjük kezdett sétálni, amikor Medichi még hozzátette, Villanj!
Igaz! Igaz!
Felemelte a kezét, szemét lehunyta, majd eltűnt.
– Mon Dieu! – kiáltott Jean-Pierre. – A nőd épp dematerializálódott?
Medichinek nem kellene ennyire elégedettnek lennie, mégis az volt. – Igen. –
mondta. Összefonta mellkasán a karját. Izmai megfeszültek. Az ő nője volt az
egyetlen ismert halandó, akinek Luchianne-hoz hasonlóan már az átlépése előtt is
szárnyai voltak, aki telepatikusan kommunikált, akinek kukkoló ablaka volt ‒ami
elismerten Harmadik Dimenziós adottság ‒, és képes volt a dematerializálódásra.
Pokolian büszke volt.
– Úgy tollászkodsz, mint egy páva, mon ami. – Jean-Pierre mosolygott és
megbökte a könyökével.
– Hol a cadroen-ed?
Jean-Pierre felsóhajtott. – Mit törődöm én a cadroen-nel? Bármivel is, amikor
a nőmet az a szörnyeteg tartja fogva. – Tekintete a közeli gyepre esett, ide-oda
cikázott, mintha a nőre vadászna. – Még azt se tudom mit tegyek, mon ami.
Kétségbe vagyok esve!
– Miért vagy ilyen pokoli rekedt?
– Azért, mert a szélbe kiabáltam, őt hívtam. A breh-hedden szörnyű őrület.
A levegő megremegett Jean-Pierre mellett. Medichi hátra ugrott, és újra feltűnt
kezében a kard, ahogyan Jean-Pierre-nek is.
Parisa jelent meg, aki most a repülő ruhája felett laza blúzt viselt.
Medichi felnyögött és eltüntette a kardját.
Jean-Pierre is így tett a sajátjával, majd megfordult, lehunyta a szemét, kezét a
fejéhez nyomta.
– Valami rosszat tettem? Csak gyakoroltam!
– Jól csináltad. Csak a peremen járunk. – A nő elméjébe küldte, Fiona ‒ majd
fejével gyorsan Jean-Pierre felé biccentett.
Jean-Pierre Parisa mellett állt meg. – Thorne mondta, hogy Rith megint
megpróbált elrabolni. Igaz ez, cherie?
– Igen, ekkor fedeztem fel, hogy képes vagyok dematerializálódni.
A férfi bólintott. – Próbáltad újra megnézni a nőt, Fionát a kukkoló ablakoddal?
Felsóhajtott. Elmagyarázta, mi történt: hogy Fiona valahogy ablakot nyitott,
miközben a sedonai kanyonban voltak. Nem mondta el, hogy Rith megütötte és
ezért Medichi hálás volt. – Antony elmondta, hogy valószínűleg kukkoló
kapcsolatban állok Greaves-szel?
– Oui. Hogy mindig fejfájásod lesz, ha próbálsz nézni valamit.
–Igen, pontosan. Szóval most óvatosan kell használnunk az ablakot. Csak
félóránként nyitjuk meg, nagyon gyorsan, így megnézem az ablakot és a
fényerősséget. Amikor lemegy a nap jelentősen leszűkíthetjük a területet. –
Medichihez fordult.
– Mikor csináltátok utoljára? – kérdezte Jean-Pierre.
– Talán öt perce. Bocsi. Bármerre is vannak, még mindig nappal van.
 A férfi bólintott. Felnézett az égre. – Nos, egy dolog biztos. Nincs
Franciaországban. Ott már órák óta est van.
– Így igaz!
Medichi elkapta a nő tekintetét. – Tehetünk még egy próbát, nem igaz, Parisa?
Jean-Pierre-re nézett és bólintott. – Miért ne?
Sírás és sértődöttség között mozgó hang hagyta el Jean-Pierre torkát. Mielőtt
Medichi megakadályozhatta volna, megragadta Parisát és a karjai közé kapta.
Újra és újra azt ismételgette: Merci!
Medichi érezte kiszélesedő orrlyukait, kezei ökölbe szorultak. Agya leblokkolt,
csak arra tudott gondolni, hogy egy másik férfi keze ér a nőjéhez. A folytatás
irracionális volt, de úgy tűnt, ez cseppet sem számít.
–Vedd le róla a kezed! – tört fel a torkából, a torokból, ami túl kicsi volt a
szavakhoz. Ugyanabban a pillanatban a vállánál fogva megragadta Jean-Pierre-t,
és kezdte eltávolítani Parisától.
– Hagyd abba! – mondta Parisa. Megdermedt. Lebámult a nőre, egész teste
mozdulatlan volt.
– Mit művelsz, Antony? – kiáltotta a nő. – Csak hálás nekem! Ennyi az egész.
Mi a fene bajod van?
De Jean-Pierre elhúzódott tőle és nevetni kezdett. Térdre esve kezébe fogta a
fejét és kacagott. Most azt ismételgette: Mon Dieu! ‒ újra és újra, végül azzal
zárta, hogy: – A pokolba kerültünk!
Medichi csak bámulta a férfit. Furcsa érzés áramlott a vérében. Úgy érezte,
mintha tucatnyi halál vámpírjával került volna szembe. Keze-lába remegett. – Ez
egy rémálom – kiáltotta. – Készen álltam kinyírni téged!
Körbe sétált, ahogy Jean-Pierre is tette. Nagyon hosszú ideig nem tudott
Parisára nézni. Mikor eléggé megnyugodott, hozzá fordult bocsánatot kérni, de a
nő az ajkához tartotta az ujjait, így a férfi tudta, hogy mosolyog, még nevet is.
– Mi az? – kiáltotta Medichi. Egy férfi sem szerette, ha kinevetik.
– Hol van a cadroen-ed? – kérdezte a nő.
Hátranyúlt, de az eltűnt. Mi a francot csinált a cadroen-jével?
Parisa megközelítette, kezével kisimította a haját, majd megpuszilta az ajkát.
Súlyos sóhaj távozott a férfiból.
– Sajnálom! – mondta a férfi.
– Utálom beismerni, de valahogy szexi volt. Egy pillanat alatt begőzöltél.
Szerintem úgy eldobtad a cadroen-t, hogy a medencében kötött ki, aztán a hajad
kezdted tépni és morogtál. Nem fogok nevetni! Tényleg! – A szavak csapását egy
újabb csókkal enyhítette.
Picsába, bármit megbocsát a nőnek, ha továbbra is csókolgatja. Köré siklott a
karja, de nem tudta megállni, a válla felett Jean-Pierre-re bámult. – Csak ne
csináld még egyszer, oké? Gondolj arra, mit tennél, ha én ölelgetném Fionát.
Amikor megjelent Jean-Pierre szemében a kemény fény, lábra emelkedett és
leeresztette az állát, Medichi hozzátette: – Exactement, mon ami!
 Parisa hátra húzódott, Jean-Pierre-re nézett és a szemét forgatta. – Ti ketten
ősemberek vagytok! Hadd kukkantsam meg!
Lehunyta a szemét, majd egy pillanattal később kinyitotta. Megcsóválta a fejét.
– Sajnálom, Jean-Pierre, még mindig nagyon világos van!

***
A délután lassan telt el Parisának, mert Jean-Pierre a villában maradt. Mindig
tisztában volt az eltelt fél órákkal a kukkoló-leskelődések között, mert bármit
csinált: gyakorolt tőrrel vagy karddal, vacsorát készített, vagy szundikált ‒ a férfi
megsebzett pillantással ment oda hozzá. Még azzal sem zavartatta magát, hogy
megkérdezze, mit akar – egyszerűen megnyitotta az ablakot, az ég színére nézett,
majd becsukta.
Jean-Pierre hétkor végre elment, a Vér és Harapásba villant, ahol a harcosok
összegyűltek, mielőtt elindultak a Határvidékre a halál vámpírjaival küzdeni.
Utált elmenni tudva, hogy az óra egyre húzódik, de Thorne világossá tette, amint
bemérik a nőket – csak ennél a kritikus küldetésnél – egy egységként elhagyhatják
a Határvidéket, a nőkhöz villannak és pontot tesznek az ügy végére. Seriffe
ezredessel megállapodtak, hogy hatalmas csapat Milícia Harcos áll készen átvenni
a helyüket, amíg visszatérnek.
Minden készen állt.
De kilenc órára idegei foszlányokban lógtak a várakozástól. Fegyvertartó,
oldalzsebes nadrág, Nike cipő volt rajta, szeme az előcsarnokot pásztázta.
Tízpercenként felnyitotta az ablakot. A Központ keresőrácsa leszűkítette a
területet egy földrajzi hosszúság mentén, hiszen már tizenegy óra telt el, mióta
Parisa először vette észre a napfényes ablakot. A föld mozgott, a nap lement, és
minden hellyel, amit elborított az éjszaka, eggyel kevesebb lehetőség maradt.
Minden az időn múlott, minden akár percek kérdése lehetett.
Háromnegyed tízkor Antony mellett állt a folyosón, aki szintén harci ruhát vett
fel. Thorne tudatja majd a harcosokkal, amikor kezdődik ‒ mondta, és
megnyitotta az ablakot.
Antony a füléhez emelte a telefont ‒ Carla, készenlétben vagyunk.
És ott volt, gyönyörű lila és szürke köd az égbolton.
A nő mosolygott. – Napnyugta – kiáltotta.
Antony a telefonba beszélt. – Napnyugta van, Carla! – Ő is mosolygott, még
Parisa is hallotta a nő visítását.
Antony telefonált Thorne-nak, váltottak néhány szót, majd harci kiltjének
keskeny zsebébe süllyesztette a mobilt.
– A Cave-ben várnak.
– Máris?
Bólintott. – Egy órája Thorne felhívta Seriffét. Nyilvánvalóan már száz Milícia
Harcos állomásozik minden Határvidéken a Halandók Földjén.
Parisa pislogott. Kábult volt. – Az ötszáz harcos. Ki csinálta a ködöt? Ha annyi
nagydarab harcos tűnt fel Metro Phonix hozzáférési pontjain a Halandók földjén,
mind harcos bőr kiltben, fekete bőr csuklóvédőben, akkor valakinek egy réteg
védőködöt kellett alkotnia. Az egyik hatalmas szabály a Másik Föld és a Halandók
Földje között ‒ a Másik Társadalom titokban tartása.
Antony nevetett. – Hagyom, hogy logikusan végig gondold. Igazság szerint, én
sem tudom. Gondolom Endelle. A köd az egyik legjobb munkája.
Parisa érezte, ahogy belül mozdulatlanná válik. – Ez az, ugye?
Bólintott. – A legjobb dobásunk. Készen vagy hazahozni Fionát?
– Annyira remélem! Tényleg!
– Felkészültél a Cave-be villanni?
Ez alkalommal mosolyra fakasztotta. – Köszönet a figyelmeztetésért!
A vibrálás elkezdődött.
Amikor lába leért, végignézett a férfiakon. Egy dolog jelen pillanatban
egyértelmű volt. A férfiak megtisztálkodtak. Se vérpettyek, se izzadság.
Mindenki itt volt… kivéve Jean-Pierre-t.

***
Jean-Pierre még mindig otthon volt. Thorne minden harcosnak lehetőséget
adott egy zuhanyra, a kedvesség számos rettegő nőre terjedt ki, akik remélhetőleg
hamarosan a védelmük alá kerülnek. Azoknak a nőknek nincs szükségük rá, hogy
lássák a Határvidéken vívott csaták eredményét. A háború mocskos, izzadt,
piszkos munka miután már mindent megtettek és elmondtak.
Visszatért a sedonai otthonába, amit Oak Creek mellett épített fel. A saját
építésű hídja mellett állt. Lecsupaszított faágak funkcionáltak korlátként, kézzel
faragott deszkák adták az alapot. A háza olyan, mint egy nyúlüreg, minden fa és
kő, oly keskeny összekötő folyosókkal, amik alig szélesebbek a vállánál. Az egész
épület fehér tölgyből készült, a padló pedig brazil rózsafából, mert szerette az édes
illatot, amikor a fával dolgozott.
Alison azt mondaná, az otthona a terápia egy formája. Nyilvánvalóan nem az
építészeti forma. Inkább egy pillantás az elméjébe.
Vállat vont. Szerette az otthonát, most mégis a legsötétebb gondolatok jártak a
fejében. Ha idehozná Fionát, akivel alig pár pillanata találkozott, talán a karjai
közt tartaná.
A fegyverövre tette a kezét a szíve fölött. Érezte a két tőr markolatát, amit
viselt. Mellkasában vibrálást érzett, valamit ami szent és félelmetes. Ami oly
hosszú ideig üres volt, most megtelt fénnyel. Szíve válaszként megrándult, nem
tudott lélegezni. Merde!
Térdei elgyengültek, mintha elvesztette volna az izmokat az elmúlt pár napban.
Fiona.
Fiona.
A nőre gondolva most fájdalom nyilallt mellkasába, a feje lüktetett. Eddig
megvetette a breh-heddent, most mégis szempillantás alatt áldozatául esett.
Megveregette kiltjén a tépőzáras zsebet, érezte a mélyén rejlő, puha bársonyba
tekert kincset. A medalion. Amit a toulouse-i házban lelt a szekrény alján, ami
megőrizte nőjének, Fionának illatát. Visszajuttatja neki, még ha egy része örökre
meg is akarná tartani.
A férfi annyira elcseszett volt.
Időre volt szüksége a gondolkodásra, mielőtt megérkezne a hívás Thorne-tól,
hogy megtalálták őket, a hívás előtt, amire már bármelyik percben számított.
Hogy is gondolhatta, hogy tiszta marad a feje, miközben a teste így elárulta?
Egy kezével a híd oszlopára támaszkodva mélyen beszívta a levegőt. A nedves
juharfalevelek illata berobbant az agyába, az a súlyos, aromás, üde illat. Elméje
tisztább, élesebb lett. Oui, ismét tudott gondolkodni. Un peu.
Kiegyenesítette vállait.
Ostobának érezte magát, mert kinevette a többi férfit, Kerricket, Marcust és
egyszer még Medichit is ‒ még sok idővel Parisa elrablása előtt ‒, amikor a breh-
hedden felmosta a padlót a magas harcossal. Medichi egy sétáló nyílt seb volt,
már jóval a nő elrablása előtt.
Jean-Pierre nem nevet többé, még saját magán sem.
Egyszerűen nem várt ennyi fájdalmat, ilyen vad utazást a nővel. Mélyen a
lelkében érezte a fájdalmat. Agya megszállott lett, térdeibe gyengeség költözött.
Ismét… merde!
A telefonja újra rezgett a derekán. Kivette keskeny harcos kiltje zsebéből. Szíve
lüktetett, hiszen tudta, mi fog történni.
– Oui – mondta, nem gondolkodott. Átkozódott. Ritkán vette fel a telefont
franciát használva.
– Megtaláltuk őket! – Thorne hangja érdes volt, mint a száraz fa, dörzsölte a
fülét. – Gyere a Cave-be! Most!
Jean-Pierre kinyomva a telefont visszatette a zsebébe. A házára bámult, a
különféle méretű és formájú ablakokra, háttérben a hatalmas juharfák. Közéjük
építette a házat. Az a szörnyű érzése támadt ‒ ami mégis furcsán üdítő ‒, hogy
élete végérvényesen megváltozott.
Lehunyva a szemét koncentrált. Átsiklott a sötét folton, a szélrohamon, ami
egyáltalán nem volt vad. Egy pillanattal később teste szabad volt, súlytalan,
elméje felszabadult.
Megérkezett a Cave-be. Mindenki megjelent. Parisa harchoz öltözött, csatokkal
rögzített bőrmellényben, egyetlen tőrrel a derekánál. Mellei túl nagyok voltak
ahhoz, hogy többet elviseljen. Medichi szorosan mellette állt, testük összeért, váll
és csípő, egyik karja a hátán pihent.
Vadnak és kísértetiesnek tűnt, szemei fényesen ragyogtak.
Jean-Pierre-nek félre kellett néznie. Megértette!
Thorne beszélt, de mit mondott? Igen! A hadi terv!
Új-Zéland. A szolgákat Új-Zélandon tartották fogva. A vidéken lévő privát
helyet Lower Hutt City-nek hívják ‒ alig néhány mérföldre Wellingtontól, a
fővárostól ‒, közel az óceánhoz. Ugyanaz a helyzet – dupla kupolájú köd.
Thorne felosztotta a nyolc harcost, nyolcat, mert Marcus sem maradhatott ki a
küldetésből. Két négy fős csapatot alkottak, az egyik délről érkezik, a másik
északról, hiszen ki tudja, mit fognak találni. Parisa hét szolgát látott a toulouse-i
házban, beleértve Fionát is. De Santiago talált egy halott szolgát, egy tibeti nőt,
akinek a karkötőjén a DOHNA név állt.
– Hacsak Rith nem adott még több nőt az istállójához – mondta Thorne, érdes
hangja keresztülhasított a szoba feszültségén –, akkor csak hat főt találunk. –
Tekintete találkozott Jean-Pierre-vel. – Azt akarom, hogy te legyél elől. –
Tekintete Medichire villant. – Nem tetszik, hogy Lovejoy átlépett is jön. Tudnod
kellene. Talán jól bánik a tőrrel, természetfelettien jól, de egy kard a
fénysebességnél is gyorsabban eltalálhatja.
– Szerinted én nem tudom? – Medichi hangja éles volt.
Jean-Pierre Kerrickre kapta a tekintetét, aki merev állkapoccsal állt Marcus
mellett. Mindkettő merevnek, kimértnek tűnt. Egyikük sem nézett Medichire.
Jean-Pierre felfogta, hogy felszínre tört bennük a testvériség ‒ a férfiak, akiknek
breh-jük volt, túl fájdalmas lenne elveszíteni a kincsüket. Marcus vitatkozott
Havilyvel, hogy eljöjjön-e a kimenekítésre? Havily nem volt itt, Marcus megnyert
volna egy vitát? Esetleg Thotne nem engedte meg!
– Menjünk! – Thorne hangja ismét végigdübörgött a szobán.
Carla mindegyik csapatot a köd szélére villantotta. Jean-Pierre Medichivel,
Parisával, Santiagóval és Zachariusszal volt. Thorne Lukennel, Kerrickkel és
Marcussal.
Jean-Pierre megjelentette kardját a kezében, amint lába talajt ért. Az ég még
részben világos volt, ami jót jelentett a harcban. Megtett egy kört, a többi
harcoshoz hasonlóan. Parisa is alkalmazkodott hozzájuk, kezében tőr, vállai
megfeszültek, térdeit behajlította. Merde, úgy viselkedett, mint egy harcos, de
most Medichi harcos emlékeivel rendelkezett.
Erős légáramlás érkezett a part felől, só és hal illatát hozta magával. Medichi a
füléhez emelte telefonját. Halkan beszélt, majd a csapathoz fordult. – Thorne bent
van, a csűr mellett. Halál vámpírjainak nincs jele.
Intett Santiagónak, aki lehajtotta a fejét, eltűnt a köd mögött, majd visszatért.
Közel húzódott. – Egy halál vámpír az ajtó mellett alszik. Kardja a földön van.
Jean-Pierre mosolygott.
Parisa megszólalt: – Hadd csináljam!
Mindegyik férfi megfordulva a nőre meredt. Medichi tiltakozni kezdett, de a
nő mogorván nézett rá és felemelte a tőrét. – A torokba – súgta halkan,
mindazokért a nőkért, akiknek lecsapolták a vérét. Engedjétek meg!
Egy harcos sem volt jelen, aki ne tudta volna, mit érez.
Medichi Parisát bámulta, de az egész teste megdermedt, talán elég ideig, hogy
racionális gondolkodása előtérbe kerüljön.
Parisa hozzáfűzte: – Először az ablakot használom. Óvatos leszek, de ezt meg
kell tennem.
Merde! Medichi remegett, kardja fel-le emelkedett, bütyke kifehéredett a
szorítástól. De bólintott. – Bemész, elhajítod a tőrt, aztán visszatérsz.
Parisa meghajtotta a fejét.
 ***
Parisa a köd felé fordult. Már szürkület terült el mindenütt, mindenhol
sötétszürke árnyak. Lehunyta a szemét, majd megnyitotta a kukkoló ablakot.
Szemtől szemben látta a halál vámpírját, egy székben ült. Horkolt. Senki nem volt
a közelében.
Becsukta az ablakot. Átment az első fehér, horgoláshoz hasonlító ködrétegen,
melyet a második elegáns, kékes-zöld színű követett. Áthatolt, s ott volt a férfi,
egy gyönyörű teremtmény, sápadt arca, fekete haja lazán göndörödött válla körül,
állát a mellkasába fúrta. Fekete bőr repülő felszerelést viselt, de sehol nem volt
rajta fegyvertartó. Mellkasa csupasz. A látványtól egy pillanatra megfeledkezett
küldetéséről. Szépsége elbűvölő volt, érezte, ahogy az érdeklődés és vonzalom
indái felé nyúlnak, még miközben a rohadék aludt is.
Meg a fenéket! Remélte, hogy örömteli álmokat látott, mert ezek lesznek az
utolsók.
Egy dolgot megértett Antony letöltött harcos képeiből – a hezitálás
elvesztegetett dolog.
Érezte Antony izmait, miközben felé sétált, a keménységüket, a teljes magas
férfi fizikumát. Az érzés erőt és elszántságot adott a nőnek. Ujjai megfeszültek.
Túl sok az adrenalin. Dolgozott a légzésen, lenyugtatta a szívét.
Megállt, ahogy a rohadék magához tért. Valami megzavarhatta. Aztán
meghallotta a harcot a ház mögött, a másik oldalon. A halál vámpírja talpra állt,
majd hirtelen megjelent kezében a kardja.
– Hé – kiáltotta a nő. Ahogy felé fordult, kardját lazán fogta, a nő a nyakára
szegezte tekintetét és elhajította a tőrt. Erő és gyorsaság volt a dobásában.
Medichinek igaza volt – van érzéke a tőrhöz. A penge hosszú és a követ is
áthasítja, ami azt jelenti a gerincét is feldarabolja. A vámpír összeomlott, kardja
kihullott a kezéből.
A nő megfordulva visszamenekült a ködön át.
Elkapta Medichi tekintetét. Bólintott. – Földre került!
Medichi a nő karjára tette a kezét. – Biztos vagy benne?
– Igen, de a ház másik oldalán harcolnak. – Még saját fülének is túl nyugodtnak
hangzott.
Elengedte a karját és a csapathoz kezdett beszélni. – Előre!
Gyors, természetfeletti mozgással a harcosok a köd másik oldalára kerültek.
Medichi megvárta míg elmennek, újra Parisa köré zárta karjait. – Szerezd vissza
a szépfiúból a tőröd. Maradj mozgásban! Tudod hol tartják fogva a szolgákat?
– Igen.
Amikor a kékes-zöld köd másik oldalán álltak, felnézett a második emeletre.
Felismerte a kinti ablaksort. Oda mutatott. – Ott fenn!
A harcosok rögtön a ház hátsó ajtajához rohantak. Antony mellett haladt, míg
elérték az elbukott halál vámpírját. Antony megállt, de a nő megérintette a vállát.
– Majd én! Nekem kell megtennem. Én öltem meg. – Érezte a felszólítást. Ezt a
dolgot megcsinálja. Elvett egy életet, bármilyen kegyetlen is volt az. Muszáj neki
kivennie a pengét.
Letérdelt, s a vámpír tejfehér bőrű vállait megtolva a hátára gördítette. Szeme
nyitva volt, de már üveges. Elment. Annyira gyorsan. Megfogta a tőr markolatát
és kihúzta a pengét.
Kavargott a gyomra. Elfordult a testtől, a tőrt pedig majdnem elhajította. Mély
levegőt vett.
Érezte Medichi kezét a hátán. – Rendben van – mondta a férfi. –
Mindannyiunkkal megtörtént, de most mennünk kell. Kevesebb, mint egy
percünk van erre. Megérted?
Parisa ismét vett egy mély levegőt, érezte, hogy gyomra helyreállt. Fekete
zsebes nadrágjába süllyesztette a tőrt, egy olyan mozdulattal, amit nagyon sokszor
látott Antony emlékeiben.
Felállt. Antony tekintete teljes körben mozgott, felső teste úgy fordult, hogy az
egész teret belássa. Utánozta a férfit, miközben a hátsó ajtó felé tartottak, mindig
ellenőrizte a nyomait.
Súlyos harci saru hangját hallotta a lépcsőkön. Követte a hangot.
Amikor beérte, az ajtó vadul kitárult, meglátta mögötte az udvart – és a halál
vámpírjait széthasító Thorne pengéjét. Vér hullott. Elfordult, mikor újabb
hányinger sújtott le rá.
Felszaladt a lépcsőn. Felérve jobb felől Santiago jelent meg az egyik szobából,
állával a szemközti oldalra intett. Balra meglátta az ajtófélfánál Zachariust.
Beszólt a szobába: – Jean-Pierre, minden rendben? Francba!
Parisa az ajtóhoz rohant. Jea-Pierre a karjaiban Fionát tartotta és sírt. –
Meghalt? – kérdezte.
A férfi gyorsan megrázta a fejét.
– Megsérült?
– Még nem tudom!
Parisa biccentett. A breh-jét tartotta és az felülkerekedett rajta. Antony
megszólalt mögötte: – Jean-Pierre, vidd a palotába! Carla Horace-szal és az orvosi
csapattal várja a nőket. Mi majd megyünk utánatok! Thorne és a csapata már
végzett kint. – Jean-Pierre eltűnt Fionával. Parisa pislogott – a nővel, akivel még
csak rövid ideje találkozott, és aki megmenekült.
Santiago az ágysorhoz ment. Az utolsó matrac üres, talán eredetileg Dohna-é
volt.
Parisa Medichihez fordult. – Hol van Rith és a női szolgálók?
Elnézett a nő mellett. – Zach, látod Rith-t?
A férfi megrázta fejét. Egy nő volt a karjaiban. Könyökei belsejét
leragasztották, az arca krétafehér, kísértetiesen fehér volt. Ó, Istenem! Küzdött a
férfival, és úgy sikoltott: – Nem… ne…. – de hangja elmosódott. Ja, bedrogozták.
– Vidd a palotába!
Zach bólintott, majd elment.
– Hogy csináljuk? – Thorne hangja végig robajlott a szobán.
 Parisa megfordulva a férfira nézett. Thorne tekintete elsiklott a válla mellett,
majd felkiáltott: – Bassza meg!
Parisa kezébe fogta a tőrt és nem hezitált. Akármi volt mögötte az rossz, az
ellenség. Megfordult és döfött, Rith volt az, arcán meglepett tekintet a hasába
sikló penge miatt.
A nő elhúzódott, de nem azért, mert finnyás volt. Meghátrált, hogy ismét belé
mártsa a tőrt, beleszúrja, még több erőt adjon a döfésbe. Ismét kihúzta a tőrt. A
férfi megbotlott, megfordult és egy üres matracra esett. Követte a férfit, vad harci
kiáltással felordított. Addig vágta belé újra és újra a pengét, mígnem gyengéd
kezeket érzett a karján és Antony hangja ért el a füléhez. – Nyugodj meg, Parisa,
elment! Nyugodj meg! Ez az… csillapodj le!
Pislogott, majd rájött, hogy a pengéje nem húsban merült el, hanem a
vékony meglehetősen szép matracban. Véres volt, legalább Rith vére. A férfi talán
eltűnt, de sérülést okozott neki.
Feltartotta a tőrt, kezei remegtek.
Thorne hangja ismét berobbant a hosszú szobában. – Luken, fogd a másikat!
Santiago, van még egy Medichi mellett. Kerrick, oké, megvagy! Jól vagy!
Menjünk vissza a palotába! Marcus! Jó, nálad van az utolsó. Legalábbis, azt
hiszem, hogy az utolsó. Megvan mind a hat?
Antony válaszolt. – Igen. Jean-Pierre Fionával van. Ő ment el először.
A férfi bólintott. – Tűnjünk innen a francba! Az egyik vámpír erősítést hívott!
Legközelebb Parisa már csak azt vette észre, hogy egy rotunda közepén áll,
ahol az átlépési ceremóniáját is tartották. Keze még mindig remegett, de a tőr köré
szorította.
A tőr véres volt, s így a keze is.
A vicces az…. a vicces dolog… nem úgy reagált, mint amire számított. Úgy
érezhetné szédül, hányingere van, kezd hisztérikussá válni. Ehelyett szíve
lecsillapodott, kezdett egyenletes dobbanásokkal verni.
Kitárta a karját és elképzelte Antony fürdőjében a mosdót. Látta a fekete
mosdókendőt, majd rágondolt.
A vibrálás először az elméjében kezdődött, majd átterjedt a testére. A
következő pillanatban, mint a varázslat, kezében tartotta a fekete mosdókendőt.
Újabb gyakorlatot végzett – egy dolgot egyik helyről a másikra villantott.
– Jézusom – motyogta Antony. A nő mellett állt. – Azt honnan villantottad ide?
A fürdőszobámból?
– Igen – válaszolta. Nagyon gondosan tisztította meg a tőrt. Santiago adta a
pengét, mely borotvaéles volt. Addig tisztította, míg már egy csepp vér sem
maradt rajta, majd eltüntette a fegyvertartójában. A markolatot fürkészte. A tőrön
Santiago jegye volt: apró rubint ágyaztak be a markolat tövébe. Megérintette,
megdörzsölte, annyira elégedett volt, hogy kifejlesztett egy képességet, amiben
egyértelműen jó volt.
De ez több annál, vállait büszkén hátra feszítette. Felnézett Antonyra, aki
keményen bámult rá.
 – Nem vagy szomorú, ugye?
Megrázta a fejét. – Nem. Szeretném azt gondolni, hogy utólag majd lecsap rám,
de úgy hiszen nem leszek szomorú.
– Évszázadok óta edzek Milícia Harcosokat, több tízezernyit. A legtöbbjükkel
együtt harcoltam. Picsába, Parisa, egy istenverte harcos vagy.
A nő bólintott. Elmosolyodott. – Még ha majdnem fel is adtam?
– Ahogy mondtam, mindannyian tettünk már így párszor.
– Az évszázadok alatt.
– Igen. – A kezébe fogta a nőét, gyengéden tartotta, egyik ujjáról a másikra
vándorolt a tekintete. – Annyira nyugodt vagy!
– Tudom! Azért lehet, mert letöltöttem a harcos emlékeidet? Azt érzem, amit
te?
A férfi a fejét csóválta. – Nem hiszem…. de ezt sosem gondoltam volna. Egy
istenverte könyvtáros vagy.
A nő kuncogott. – Tudom! Túl nagy mellkassal, amire könnyen illene a
fegyvertartó.
A férfi kacagott, a karjaiba húzta és megölelte. Felsóhajtott. Lehetséges volt?
De ahogy a nő köré fonta a karját, ő pedig megdöntötte a fejét, meglátta Fionát,
aki elkapta a tekintetét. A nő arckifejezése… üres. Karját egy másik vérszolga
körül tartotta, a nő alacsony volt és a hasa…. ó, Istenem, terhes! Ránézésre öt-hat
hónapos lehetett. Könnyek szántották végig arcát.
– Oda kell mennem hozzájuk – szólalt meg.
– Igen! Menj! – mondta Antony.
Felnézett a férfira, aki bólintott, szemöldökét összeráncolta. Fionára és a nőre
vándorolt a tekintete. Beszívta a levegőt. – Francba! Terhes!
– Tudom.
Megközelítette a párosukat, majd letérdelt eléjük. Már elfelejtette, milyen
gyönyörű Fiona szeme, ezüstös kék, a karácsonyi díszek színe. Gesztenyebarna
haja a vállára hullott.
– Ránk találtál – mondta, de arca sápadt volt. Hány napja is csapolták le és
élesztették újra?
– Természetesen rátok leltünk!
– Mi történt először? Miért vártak rád? El akartam mondani, de nem tudtam.
Bedrogoztak!
– Tudom! Minden rendben! Tudták, hogy jövünk, mert Greaves parancsnoknak
kukkoló kapcsolata van hozzám, de rájöttünk és kijátszottuk.
Fiona bólintott, keze lassan fel-le járt a nő vállán.
Parisa a nőre nézett. – Mióta van az intézményben? – Szorosabban ölelte,
megpuszilta feje tetejét. A nő a nyakába temette az arcát. Könnyei nem apadtak
el.
– Mond csak, Fiona, átléptél? Azt mondtad Bostonból származol – a Halandók
Földjéről?
 – A Halandók Földjéről vittek el, de a legtöbb, amire rájöttem, hogy részben
mindannyian átléptünk. Túléljük a Másik Földet, de egyik vérszolgának sincs
vámpíragyara. – Körülnézett. – Valahogy reméltem, hogy van már itt egy nő, aki
ránk vár. Tibeti, volt rajta egy karkötő, amire angol betűkkel írták a nevét –
Dohna. Megtaláltátok Toulouse-ban?
Parisa válla megereszkedett. – Annyira sajnálom, de ő meghalt. Addigra már
elment, mire odaértünk. Nagyon sajnálom!
Fiona Parisa válla mögé nézett, de semmi különös nem volt ott. – Olyan sok
mindenkit elvesztettem az évek alatt – motyogta. – Több százan meghaltak. –
Pislogott, majd körülnézett. – Akkor hol vagyunk most pontosan? Mi ez a hely?
– Endelle asszony palotája.
A nő szeme kitágult. – Úgy érted a Legfelsőbb Adminisztrátor palotájában?
Parisa biccentett.
– Nos, ez is valami. – Még mindig a nő karját cirógatva nézett körül. – Nincs
itt?
Parisa megfordulva végig futtatta tekintetét a szobán. – Nincs, de nem
tévesztheted el, amikor megjelenik. Nagyon magas, impozáns, és …. – a helyes
szavak után kutatott. – …. kificamodott ízlésű.
Fiona nem mosolygott, csak bólintott. – Elmondanál valamit? Mik ezek a
férfiak pontosan? Ők… nos, mindannyian annyira hatalmasak.
– Vér Harcosok!
Ismét kitágult a szeme. – Mármint, A Vér Harcosok, akiket a Másik Föld
Átlépőinek Védelmezőjeként ismernek, eljöttek értünk és kihoztak arról a
helyről?
Parisa ekkor észrevette, hogy a terhes nő túlságosan csendes lett. Talán Fiona
megdöbbent, mert bevonta a harcosokat, különösen Medichit, aki annyira földi,
és nem tud mit kezdeni a hősimádattal. – Miért ne mehetnének értetek a harcosok?
– Hát, évtizedekig úgy tudtam, ők állnak Greaves és aközött, hogy ne csak a
Másik Földet vegye át, de a Halandók Földjét is. Tudni, hogy időt fordítottak a
kiszabadításunkra …. ez nem semmi. Egyhamar nem felejtem el.
Parisa Jean-Pierre gondolt és a bizonyosságára, hogy ez a nő a breh-je.
Kíváncsi, mit fog szólni ehhez Fiona, amikor megtudja. Valószínűleg elalél.
Volt itt még valami, amit meg kellett osztania a nővel, beszélni akart Fionának
a Vér Harcosairól. – Ők a jók. Tiszteletreméltóak! Egyikük sem tudta mit művel
Greaves, hogy rabszolgasorba kényszerítve a nőket biztosítja a haldokló vért a
halál vámpírjainak. Habár így nyilvánvalóan van értelme. Ám hiába voltak
évtizedek óta pletykák, amíg azon a napon ki nem szabadultál a pincéből és nem
jöttél oda hozzám a tamarinfa alatt, egész addig Rith és Greaves titokban tartották
a mesterkedésüket.
Fiona bólintott, szemeiben könnyek ültek. – Köszönöm, Parisa! Köszönöm,
hogy eljöttél értem. Hamarosan meghaltam volna. Most már tudom! Minden
reményt elvesztettem. De miért voltál rabként abban a kertben? Amikor
megláttalak, azt hittem Rith felesége vagy, vagy ilyesmi.
 Ezen Parisa nevetett. – Ó, Istenem nem. Három hónapja rabolt el Medichi
Harcos villájából. Ugyanolyan fogoly voltam, mint te. Csak engem nem
vérszolgaként használtak.
– Vérszolga. – Tekintete fókuszálatlan volt. És újra körülnézett. Kissé
megdermedt.
Parisa megfordult, hogy megnézze mit bámul. Á, Jean-Pierre, és a férfi nem
tűnt boldognak. Karjait összefonta a mellkasán, szemöldökét magasra emelte.
Fiona Parisára nézett, majd vissza Jean-Pierre-re. Nagyon csendesen kérdezte:
– Tudod, miért bámul engem az a harcos? Dühösnek tűnik!
Igen, dühös volt, és igen, Parisa tudta miért bámulja a férfi Fionát, de nem fog
belekezdeni elmagyarázni a breh-heddent a frissen kiszabadult fogolynak.
Habár, egy dolgot megoszthat. – Mindannyian nagyon aggódtunk érted és a
többi nőért, különösen mikor felfedeztük, hogy a te Dohnád nem élte túl. Jean-
Pierre Harcos különösen nehezen viselte. Ott volt Franciaországban, mikor Rith
elvillant veled a hálóból. Azóta dühös, mivel nem tudta megakadályozni.
– Most hol vagyunk, mármint a ház?
– Új-Zéland fővárosa mellett.
Valamiért ezen Fiona kacagott. – Milyen különös.
– Meddig voltál Burmában? Abban a házban?
– Mindig!
– Úgy érted évekig, évtizedekig, anélkül hogy bárki tudott volna róla? –
megdöbbent.
Fiona bólintott. – Megengedték, hogy használjuk a kertet, nos, három hónappal
ezelőttig.
– Amikor megérkeztem.
– Úgy látszik!
– Fiona, hogy a csudába élted túl? Én azt hittem, megőrülök.
Előre-hátra rázta a fejét. – Nem tudom! Hosszú ideig reménykedtem, hogy
ismét láthatom a családomat, a férjem, a két gyermekem. Azon a napon…..
amikor könyörögtem neked, hogy szabadíts ki, akkor volt a lányom születésnapja.
Megőrültem. Leütöttem az egyik asszisztenst, majd kiszöktem a kertbe és ott
voltál te. Rögtön utána büntetésként ismét megöltek és visszahoztak. Túl korai
volt, alig két hét telt el, nehéz volt túlélni….
– Tudom! Figyeltelek. Nem hittem, hogy visszatérsz!
– Láttál engem? – kérdezte Fiona. – Ó, igen, most már emlékszem. Ott voltál.
Éreztelek.
Parisa biccentett. – Valójában megadtam magam a halálnak, de a halál előtt azt
hiszem találkoztam egy angyallal, mindenesetre meglehetősen furcsa személy
volt. Jamesnek hívták. Arra ösztönzött, hogy tartsak ki.
– James? Jamesnek hívták?
– Igen.
 Parisa remegést érzett végigsuhanni a vállain. – Alison ismer valakit, akit
Jamesnek hívnak. Őt is hasonló módon ösztönözte. – Létezik, hogy ugyanaz a
férfi, ugyanaz az átlépett?
– Alison kicsoda?
– Alison nemrégen emelkedett fel. Kapcsolatban van, um…. – Parisa
körbenézett. Mögötte Kerrick Lukennel az egyik teraszon ült. – Ott. Látod a fekete
hajú harcost? Alison az ő… breh-je. Ez egy másik szó a különleges társra. Több,
mint egy feleség. Férfi is lehet breh. Alison…. nagyon erőteljes ebben a világban.
Ő… ó, itt is van. – Kerrick mellett öltött testet, majd a hasára tette a kezét és
összerezzent.
– Terhes.
Az volt, a fiatal nő Fiona mellett felemelte könnyekkel áztatott arcát. Alison
Kerrick mellett állt, egyik keze a vállán. A férfi felállt és a karjaiba zárta. Úgy
tűnt súgott valamit a nőnek, Alison megütögette a kezét és rámosolygott.
– Annyira gyengéd a nővel.
– Igen, az – mondta Parisa. – Nem érzi magát éppen a legjobban. A doktor
biztosította, hogy rendben van, de láthatjátok, szenved. Állandóan a hasán tartja a
kezét. Gyógyító… az elméje.
– Elmegyógyító?
– Igen, terapeuta volt a Halandók Földjén.
Alison lehunyta a szemét, láthatóan így próbált megnyugodni. Egy pillanat
múlva megütögette Kerricket, majd Parisa felé intett. Parisa felállt, kissé
imbolygott, túl sokat térdelt. A csempe kemény.
Parisa bemutatta Alisont Fionának. Fiona bemutatta Kaitlynt a floridai Lake
City-ből, a Halandók Földjéről. Alisonnal a közelben Parisa háttérbe húzódott,
helyet biztosított számára a munkához. Fionának és Kaitlynnek is kérdéseket tett
fel, hogy érzik magukat. Volt valamiféle kedvesség a hangjában, amitől mind a
két nő elengedte magát.
Egy idő után hívatta Horace-t, a gyógyítót, ezután pedig vissza kellett térnie
Antonyhoz. Még rengeteg ideje lesz megismerkedni Fionával és talán a többi
nővel is.
Jean-Pierre közel húzódott Parisához. – Hogy csinálja? – Karját még mindig
összefonta a mellkasán, szálkás izmai megfeszültek. Kezei ökölbe szorultak, majd
elernyedtek, majd ismét összeszorította. Mogorva volt.
– Nagyon nyugodtnak tűnik. Nagyon meglepődött azon, hogy a Vér Harcosai
elmentek értük, és egyértelmű, hogy hatalmas támogatást nyújt a többi nőnek.
Mégis, azt mondta, hogy mióta elrabolták a Halandók Földjéről csak a burmai
házat ismerte.
– Jézus Mária! – morogta Antony.
– Persze – mondta Parisa.
Jean-Pierre torka mélyéről származó morgással válaszolt.
 Az igazság mindent megváltoztat
De a szabadság rajta keresztül érkezik el.
– Közmondások gyűjteménye, Beatrice a Negyedikről

19. fejezet
Endelle soha senkit nem engedett be privát szentélyébe, a meditációs
szobájába, ezen a helyen vadászott Greavesre a sötét foltban.
Még Thorne-t, a másodparancsnokát sem, a férfit, akiben a legteljesebben
megbízott.
De most a karosszéke szélén ülve bámult két férfira, az egyik kibaszottul
ismeretlen volt előtte a rövid, szürke hajával. Szürke haj! A másik férfit
legszívesebben egy csuklómozdulattal és egy erőteljes kézibombával lecsapta
volna – Leto, az áruló balfasz barom.
Nem hezitált. Leto kiérdemelte a halált, előrántotta a legerőteljesebb
kézibombáját, még azzal sem törődött abban a pillanatban, hogy Alison szerint a
férfi kém. Kinek kémkedett?
– Meghalsz, seggfej! –kiáltotta.
A férfi meghátrált, de valami okból az erőáradat csak a férfi körüli teret érte el,
számtalan elegáns tűzijátékként végezte: kék, zöld, lila szikrák. Tényleg
csodálatos.
Leto szemöldöke csinos homlokáig szökkent, ajka hatalmas kerek O-t
formázott, ami azt jelentette számított a találatra, talán még a halálra is.
Ezek szerint….
Tekintete Leto balján álló alacsony férfira villant és mogorván nézett. Teljesen
kihúzta egykilencven egynéhány centis magasságát, plusz a tízcentis cipősarok,
és lebámult a kicseszett rohadékra, aki megfosztotta egy nagyon kielégítő
gyilkosságtól. – Ki a fasz vagy te és miért véded ezt az árulót, hogy a pokolba
jutottál be a belső szentélyembe, és ha ilyen hatalmas erőd van, miért szürke a
hajad?
A férfi nagyon furán nézett ki – vagy legalábbis az arckifejezése különössé vált,
egy alacsony emberhez képest. Szemhéja elnehezült, miközben a nő mellkasát
bámulta, lassan felemelte tekintetét, fel és még feljebb, hogy találkozzon a
pillantásuk. Francba, alacsony volt – egyhatvanöt, nagyjából. – Ó, nem voltam a
belső szentélyedben… még.
A nő nem hibáztatta a kétértelműségért.
Ajkai kinyíltak, elkerekedett, majdnem a padlót érte.
– Te szórakozol velem, tökmag? A nap amikor meglátod a belső szentélyemet,
az a nap lesz egyúttal, mikor az arcoddal mosom fel a padlót – az egyik kezemet
hátra is kötöm.
 – Én azt szeretném látni, ahogy mindkét kezed hátra van kötve. Aztán vetnék
egy jó hosszú pillantást a belső szentélyedre!
Szentséges szűz! Ez a barom vagy nagyon magabiztos vagy totál hülye. A férfi
mosolygott, volt valami abban a mosolyban, amitől feszült lett. Hát, nem gondolta
hülyének a férfit, amiből az következik…..
Megint megnézte. A férfi elméjének nyomult, meg kellett értenie ki a fene a
férfi, miért volt annyi ereje, hogy betörjön az ő helyére, elhozva a seggfej Letot
is, és hogy lehetett képes így eltéríteni egy kézibombát. – Ki vagy te? – kérdezte
a nő.
– James.
Na, a francba! Végre valahára James! – Alison Jamese? Bassza meg! Akiről
hónapok óta álmodik? Akivel néha az elméjében beszél?
– Egy igen és egy másik igen!
– A kibaszott Hatodik Földről származol!
– Igen!
– Akkor mi a csudának szürke a hajad? Senkinek nincs szürke haja, még a
Másik Földön sem. – Tudta ő, hogy sokkal fontosabb dolgokról kellene
tárgyalniuk, de tényleg, szürke haj?
A férfi felsóhajtott. – A Tanács csak úgy engedte meg a beavatkozásom – és
igen, már csak néhány percem maradt erre az interjúra, – ha a megjelenésem
annyira ártalmatlan, amennyire csak lehet. És nem, nem én alakítottam a
kinézetem, amiben jelenleg vagyok. Mások tervezték! – A törpe egy kicsit
harapósabbnak tűnt.
Endelle bólintott, mintha a magyarázatának tökéletes értelme lenne. Ó, a fene,
mivel a Hatodik Földről jött, valószínűleg egy troll vagy aszteroida álcáját is
magára öltheti, ha akarta. De jelenleg egy cseszett kérdése volt, amire jobban tette,
ha válaszol. – Ki a fene tartja vissza a felemelkedésem? Legalább már a Negyedik
Földön kellene lennem. Esetleg az Ötödiken! Miért ragadtam ebben az Isten háta
mögötti, szaros dimenzióban évezredeken át?
Az a mosoly megint megjelent, ami egyszerre pokolian megzavarta és
elégedettséggel töltötte el. – Üzenetem van számodra Brauliótól.
Nem hallhatta jól. Braulio volt a legerősebb Vér Harcos, aki a Másik Földön
harcolt. Egy legenda volt a maga idejében, látta őt meghalni, leverték, felvágta
egy halál vámpírja. Ötezer évvel ezelőtt történt, Endelle kinyírta azt a vámpírt, de
attól még Braulio halott maradt.
– Tisztázzuk a dolgokat, tökmag! Braulio meghalt. Láttam meghalni.
James a fejét csóválta, de nem szólalt meg.
– Azt mondod, hogy életben van?
– Igen.
Akkor a térdei feladták és egyenesen leesett, nem a karosszék szélére, hanem
egyenesen a seggére a hideg márvány csempén. – Meghalt. Az a rohadék halott.
Láttam. – Picsába, égni kezdett a szeme.
– Nem halt meg! – James a fogát csikorgatta.
 – Végig néztem a halálát. – Ha valaha volt neki rendelt férfi, akkor az ő volt.
De amikor megölték, feladta a reményt, hogy a Másik Föld tartogathat számára
valamilyen örömöt, bármilyen valódi élvezetet. Alkalmazkodott, majd
megkeményedett! De Braulio él? Fenébe! A fejét ide-oda csóválta.
– Luchianne áthúzta a Harmadik Földre és meggyógyította. Ez nem egyezett a
szabályokkal, de valahogy megcsinálta. Csak egy másik esetben tette még meg…
értem. Úgyhogy, tudom miről beszélek.
A nő továbbra is a padlón ült, a csempe hűtötte a köntös alatt. – Édes Jézus,
Braulio él! – Nem akart a férfira gondolni. Ő volt a valaha élt legkiválóbb harcos,
évezredekig fájdalmat okozott neki a halála. Ha saját magának beismerte az
igazságot, a szíve egy darabja még most is fáj. Szóval, ja, a picsába!
Hosszú ideig meredt Jamesre. – Mondd el, hogy higgyek neked! Mi a franc az
üzenete?
– Itt van, szóról szóra! Tarts ki… Eljövök!
– Mi a pokolt jelent, hogy „Eljövök”? Úgy érted, mint Jézus második
eljövetele? – Nevetett a saját viccén, de James kék szeme átkozottul komolynak
tűnt.
– Visszajön érted.
– Mikor? Mikor a francba?
– Közel az idő, amikor Alison összeállítja a csapatát és megnyitja az utat a
harmadik dimenzióba, s akkor visszajön érted!
Igaza volt Jézus második eljövetelével. Kacagott, és igen, a hangja élesnek tűnt.
Nem azért, mert nem hitt neki, de kibaszottul nem hitt neki. Nem éred meg a
kilencezer éved anélkül, hogy ne értenél meg egy csomó mindent az élettel
kapcsolatban és az összes dimenziós szarságról. Politika mindig volt, mindig lesz,
a mindennapi élet része. Az, aki legelőször megszerzi a legtöbb hatalmat, akár
férfi, vagy néha nő, mindenki mást levizel. Amikor Owen Stannett néhány napja
az irodájában állt és megejtette a kis beszédét, pontosan értette a mondanivalóját.
Talán gyűlölte a seggfejet, de biztos, mint a pokol, valamit értett abból, mit viselt
el a férfi az évszázadok alatt.
Szóval baszódjon meg, de kissé rohadt szkeptikus volt.
– Tök mindegy, tökmag! – A jó öreg levitációt használva talpra állt, mivel
semmi csinos nem volt abban, ha a sarkain megpróbálna felkászálódni.
Csípőre tette a kezét, és ismét lebámult Jamesre. – Nem tiszteletlenségből, de
majd akkor hiszem el az egész Braulio dolgot, ha látom őt. Most van más dolgunk
is. Amikor Alison először mesélt rólad és róla – a hüvelykujjával Letora bökött,
– azt hittem, látunk majd némi igazi akciót, némi valódi segítséget. Háh! Nem
tudom észrevetted-e, de a jövőáramlatok szerint, bármelyik pillanatban seggbe
rúghatnak minket, és nem az én csapatom nyerne. Meg aztán ott az a dolog
Alisonnal, hogy átvezet a harmadik dimenzióba, közben meg jelenleg pokoli-
terhes-ribanccá vált. Sok történelmet olvasol? Hogy tudná egy terhes nő legyőzni
Hadész kapuit?
 Megdermedt a James arcán megjelenő kifejezéstől. A nő nem értette, mit látott.
Világoskék szeme úgy tűnt tele van felhővel. Mosolygott, de az nem volt mosoly.
Úgy nézett ki, mintha ezer villámcsapás világítaná meg. Szinte már arra gondolt,
hogy valamiféle bizarr változatát figyeli a ... vonzalomnak, de az csak baromság.
Nem úgy festett, mint aki válaszolni fog az ő nagyon is komoly kérdésére.
A kurva anyját!
A felhők eltűntek, visszatér James szemének kéksége, de pillantását a lába előtt
a márványpadlóra szegezte. Pislogott párszor. Úgy tűnt figyelme másfelé
terelődött. Talán gondolkodott, esetleg valaki a Hatodik Földről a fejében
üvöltözik. A nő is szeretne üvölteni. Addig szeretett volna a Tanáccsal kiabálni,
akiket a férfi említett, míg olyan rekedt nem lesz, mint egy nimfa, akit maga Zeusz
elégített ki.
Végre ismét a nőre nézett.
– Nem adhatok egyenes választ. Annyit mondhatok, hogy a Hatodik Föld Látói
megjövendölték, hogy Alison megnyitja a kaput a Harmadikra – de más jövőket,
sötétebb lehetőségeket is megjövendöltek. Ez kényes időszak a dimenzóvilágok
történelmében, és a megvalósulás ideje közeledik. Muszáj óvatosnak lennie,
Endelle asszony! Könyörgök, mindenek előtt, legyen óvatos! Néhány Látónk
előre látta a Másik Föld elestét, a Parancsnok letarolja, de ez több ezer évnél
tovább fog tartani.
A nő előre dőlt. – Az istenit, akkor segíts! Adj meg mindent, amire szükségünk
van, hogy örökre megszabaduljunk ettől a rohadéktól.
Égett az arca. Ha ettől jobban égne, biztos, hogy eldurranna néhány véredény a
szemében.
James láthatóan nőtt egy-két hüvelyknyit, de lehet csak lábujjhegyre állt.
Orrcimpái megremegtek. – Egy pillanatra se gondold, hogy nem vettem
figyelembe, nem csak a Másik, de a Harmadik Föld miatt is. A Tanács, minden
természetfeletti ereje gyenge, hatástalan. Hegyeket tudnak mozgatni, de nem
fognak segíteni az emberi léleknek.
Endelle lehunyta a szemét. Nagy szélt töltötte el a szobát, ami a Hatodik
lakosától származott. Körbenézett és látta Letot a földön heverni, mindkét
karjával a fejét és az arcát védte. Még több fény jelent meg James szemében, de
végül becsukta. Nyugodtabb lett, a szél is elült.
Édes Jézus, Istennek Szent anyja és az összes tanítvány!
– A legtöbb dolog miatt meg fognak fegyelmezni, amit neked mondtam! A
bocsánatodért esedezem! Engedtem a frusztrációmat szóhoz jutni. – Leto felé
intett. – Életben akarom tartani, ami azt jelenti, ha itt lesz az ideje, te felajánlod
neki a védelmedet. Most visszamegy, miután átadta az információkat, amiért jött.
– Letóhoz fordult. – Mondd el neki, amit nekem is, aztán térj vissza a
Parancsnokhoz az Estrella-hegységbe. Ha akármikor fenyegetve érzed az életed,
visszautat biztosítok neked ebbe a szobába, senki nem lesz képes követni. De az
isten szerelmére, ember, ne használd, hacsak nem vagy a halálodon.
 A kék szem most furcsa barna színűn és őrülten villogott. Felelemelte a karját.
A szél még egyszer átsiklott a szobán, mennnydörgés hallatszott, amikor eltűnt.
Egy pillanatra eltűnt a hallása, majd dobhártyája egy csinos pukkanással
megkönnyebbült. Wow.
– Micsoda kilépő! – kiáltotta.
Pislogott párszor, majd Letóra fordította a figyelmét. Korábban Vér Harcos
volt, aki egy évszázada dezertált. Az átállása lyukat képzett a szívében, de most
úgy tűnik, egész idő alatt tévesen ítélte meg a férfit. Először akkor ébredt benne
gyanú, mikor Alisonnal harcolt az arénában. Amikor Alison legyűrte, a férfi
megengedte neki, hogy az elméjébe nézzen. A nő a feltételezhető igazságot lelte:
évtizedek óta kémkedett és válaszolt Jamesnek. Ha most Leto előjött, akkor nagy
kockázatnak van kitéve. Pirítós lesz belőle, ha Greaves valaha rájön, hogy beszélt
Endellével.
A férfi felállt, kissé bizonytalanul, de átszelte a rotundát és felé nyújtotta a
kezét. A nő elfogadta.
Magassarkúban nagyobb volt, mint Leto, úgyhogy most lenézett a férfira.
Annak tekintete a nő hajára siklott. A szeme sarkából látta, hogy lebeg a haja.
Szemforgatva pokoli nyugodt lett. A haja is lecsillapodott. – Általában
kontrollálom, de most dühös vagyok. Szóval, Harcos, akkor azt akarod mondani,
hogy nem árultál el?
A férfi megrázta a fejét, könnyek öntötték el a szemét. – Ok nélkül sohasem
tennék ilyet.
– Sosem értettem meg!
– James felkeresett. Greaves nagyon erős, a Hatodik Dimenzió Tanácsának
pedig hozzáférés kellett.
– Alison mondta, de mindig őrült maradtam ezzel kapcsolatban. El se hittem.
Bassza meg! Renben! Tök mindegy! Mit akartál nekem mondani?
– Először is, James kukkolta az akciót Új-Zélandon, úgyhogy tudom, az első
csapatot biztonságosan áthozták a palotába. De tudnia kell, hogy Greavesnek
szerte a világon további huszonegy halál és feltámasztás intézménye van. Rith
irányítja ezeket. Lényegében Rith irányítja az egész szervezetet. Egy ideig Fiona
volt az első sikeres kísérlet, a megfelelő sterilizálási eljárás előtt vagy mielőtt
elektromosságot használva élesztették fel a szívet. A nő gyógyuló képességei
miatt a tengerimalaca volt.
– Nagyjából, a Hatodik Föld kiküldött a terepre, a Tanács tudni akarta a
hatalmának az erejét, és a tervei mibenlétét. Látszólag negyedik dimenziós
képességei is vannak, amik lehetővé tették neki, hogy elrejtse a műveleteit a
Hatodik Föld elől. De hogy a Hatodik beavatkozzon, vitathatatlan bizonyítékokra
volt szükségük. Évek óta bizonyítékokat továbbítok. – Fáradtnak tűnt,
fájdalmasan fáradtnak. Intenzív kék szemei most árnyékosak voltak. Épp olyan
magas, mint Medichi, vállai olyan szélesek, mint Kerrické. Hosszú fekete haja
van, amiben még mindig viselte a cadroent. Évekig azt hitte, hogy azért hordta,
mert így átbaszta a nőt és a Vér Harcosait. Most viszont arra gondolt, hogy talán
teljesen mást jelent.
– De a Hatodik nem segít nekünk.
– Őszintén nem tudom, mit terveznek. James elejtett néhány dolgot az évek
alatt. A dolgok nem jók az Alsó Dimenzióban. Láthatóan, ha Greaves akár egy
talpalatnyi földet is megszerez és sikerül uralkodnia a Másik és Halandók Földjén,
megteremti a dominóeffektust, ami felfelé mozog majd.
– Az meg mégis, hogy a picsába lehet? – Körbe járkált Leto körül. A haját tépte.
– És hogy adjunk még egy kis nyomást hozzá a helyzethez? – A plafon felé rázta
az öklét. – Kösz a semmit, seggfejek!
Leto kuncogott. – Szerinted ez segíteni fog?
Vállat vont. – Hát, nekem segített.
Az istenit!

***

Fiona tudta, hogy valami mást kellene éreznie, nem ezt. Izgatottnak kellene
lennie? Megkönnyebbültnek? Boldognak, felvillanyozottnak? Nem igaz?
De ő csak zsibbadtságot, hideget érzett.
Persze a vére még nem teljesen regenerálódott a csapolástól. Mindig időbe telt.
Eddig. Megmentették, kiszabadították a csendes szörnyeteg, Rith kezei közül,
az önjelölt Parancsnok szolgálatából, hogy továbbra is vérszolga legyen.
Horace, a gyógyító keze Kaitlyn fején volt, Alison a kezét fogta. Sokkot kapott,
nem volt valami jól. Az elrablása csak az igazság egy része volt, amiért a halál
felé tekintett. A férjét és a kicsi fiát a szeme láttára ölték meg a halál vámpírjai.
Következőnek őt csapolták le, de Rith nem tartotta vissza az igazságot, elvesztette
a babáját, amikor először hozták vissza a halálból.
Mindez túl sok. Őszintén nem tudta, még a gyógyítók erőfeszítései ellenére
sem, vajon a nőnek sikerült-e, de nem nézett ki biztatóan. Egy dologban Fiona
nagyon jó volt, tisztességes pontossággal meg tudta jövendölni a nők élethosszát
vérszolgaként.
Lábra állt, a legtávolabbi erkélyen állt, a legtávolabb a többi vérszolgától és a
harcosoktól. A rotundára visszanézve elkapta egy másik hatalmas kerek szoba
képét, gyéren bútorozták, de gyönyörű arany csíkos fehér márvány borította,
nagyon olyan volt, mint egy palota. Miért volt ennyire üres a hely? Mit jelenthet
ez?
Másfél méterenként gyertyatartók világítottak a rotundán.
Legalább friss levegő áradt be a nyitott falaknál, de mert este volt, kint
feketeség honolt.
Szeptember Phoenixben. Azt várta, melegebb lesz, ám ahogy közeledett a kinti
részhez, megérezte a beáramló hideget. Pajzsot alkotott a melegség és a
kényelmes külvilág között.
 Kiment a csillagos éjszakába. Nem sok mindent látott, csak kilométernyi nyitott
tájat, sötét halmokat, esetleg kaktuszokat. A távolban épületek villantak fel, talán
a dimenzió központja, Metro Phoenix.
Rith folyamatosan ellátta információkkal a nőket az évek során: hol voltak, mi
történt a dimenziókban, hány dimenzió volt. Legalább biztosított könyveket,
amiket olvashattak. Meg akart csodálni mindent, amiről tanult, ám mivel rab volt
és havonta eltávolították a vért a testéből, vajmi kevés lelkesedést érzett az átéltek
feldolgozására, amikről már azt hitte sosem láhatja, sosem tapasztalhatja meg.
Most pedig épp a Sonoran sivatagot nézi, az ezernyi csillagot a feje felett. Rith
havonta fél óra televíziózást engedélyezett, random választott. Legutoljára a
szolgák egy nagyon furcsa rajzfilmfigurát néztek, akit Spongya Bobnak hívtak,
előző hónapban fél óráig a film közepéig egy nagyon jóképű férfit bámultak – A
rakparton . Szeretne több filmet nézni, egész filmeket és határozottan még több
televíziót.
Meghallott a csempe csikorgását a háta mögött. Megfordult és meggörnyedt,
keze kinyúlt, harcra készen… de a harcos volt, akit Jean-Pierre-nek hívtak, aki
olyan dühösnek tűnt, aki a palotába vitte. Igen, már mindenre emlékszik.
Elkábították a drogokkal, de már eszébe jutott.
A férfi láthatóan feltartotta a kezét. – Nem foglak bántani, – mondta.
Gyönyörű francia akcentusa volt.
Leengedte a kezeit és felegyenesedett. – Nem, természetesen nem. Még nem
vagyok önmagam. Ne haragudj!
Hirtelen megkívánta a kávét, egy nagyon erős csésze kávét tejjel, esetleg
habbal. A férfi mellé állt, így láthatta az arcát. A rotundáról érkező fény felfedte
gyönyörű szemét, nem szürke, nem zöld, hanem ezek keveréke. Vastag fekete
szempillái még jobban kiemelték a szeme színét. Az ajka nagyon szokatlan. Az
alsó telt és érzéki, a felső pedig egzotikus pontba végződött. Furcsa sürgetést
érzett, hogy végig futtassa ujjait a száján, s érthetetlen okokból teste a gondolatra
megremegett, amit már nagyon, nagyon hosszú ideje nem tapasztalt.
Ó, Istenem! Kívánta a férfit, ezt a harcost. Nagyon mélyen belé nyílalt, arcát
elöntötte a pír.
A férfi orrcimpája kitágult, ajka szétvált. – Mon Dieu! – suttogta.
Visszatérve megállt a korlátnál, az érzései megijesztették. A reakció teljesen
oda nem illőnek tűnt. Visszafordította figyelmét a sivatagra, a sötét égre és a
csillagokra. A levegő nagyon száraz, teljesen más, mint Burmában és Új-
Zélandon.
– Fiona, – mondta nagyon halkan a férfi, hangja óvatos. Közelebb ment. Érezte
a hátán a testhőjét. – Van valamim számodra. Legalábbis majdnem biztos vagyok
benne, hogy hozzád tartozik.
Visszafordult a férfihoz. A rotunda fénye árnyékban hagyta a férfi arcát. Kezét
előre nyújtotta, s ahogy fordult, a fény elérte a kezét, valami kicsi és arany
csillogott a tenyerén. Mély levegőt vett. Azt fogta a kezében, azt az egyetlen
dolgot, amit meg tudott tartani az évek alatt, az 1800-as évekbeli londoni életéből.
Nem tudott visszatartani egy apró sikoltást.
Az arany medálja.
Tudta, hol rejtette el – a ruhásszekrényben. De bedrogozva távozott a házból.
Amikor felébredt a matracon az ismeretlen házban, első gondolata az volt, hogy
sosem láthatja többé a nyakláncát. Megsiratta.
Most valami különleges csoda folytán, a Jean-Pierre-nek nevezett harcos,
akinek kedves francia akcentusa van, a kezeiben tartja az egyetlen dédelgetett
tulajdonát.
Remegő ujjakkal vette át. – Merci, – mormogta.
Kinyitotta a medált és ott volt, elvesztett családja portréja, évtizedek óta
halottak: a férje, a lánya, a fia.
Nem tudta megmagyarázni miért, közel húzódott Jean-Pierre-hez, vállainak
árnyékában állt meg. A tenyerébe fektette a medált és a fény felé tartva a férfi is
megnézhette.
– A férjem. Ő adta nekem az elrablásom előtti napon. A tizenegyedik
évfordulónkon. Ők a gyerekeim. A fiam, Peter – ó, téged is így hívnak, Pierre,
ugye? És ő pedig a lányom, Carolyn. – Úgy érezte, mintha szíve helyén kő lenne.
Szenvedett.
– Mindig bántam, hogy nem volt családom, – szólalt meg a férfi. – Egyszer
házas voltam, de nem volt jó házasság. Aztán eljött a forradalom.
– A francia forradalom?
Bólintott, halványan mosolygott. – Oui.
– Akkor nagyon öreg vagy.
A férfi kacagott, a szemében csillogó humortól könnyebb lett a nő szíve, a kő
a szívében nem volt annyira súlyos. A férfi megfordulva a rotundára nézett.
– Látod azt a harcost, haja a vállai körül sötét barna, szemöldökét összehúzta?
Igen?
Fiona látta. – Oui, – válaszolta.
Elkapta a tekintetét és rámosolygott. – Hálás vagyok, amiért oui-t mondtál.
A nő is mosolygott. Biccentett. – Mindig tetszett a francia nyelv. A nagyapám
francia volt, de sajnos nem beszélek folyékonyan.
Hosszú ideig fogva tartotta a nő pillantását, s valamiért ismét beléhasított a kávé
utáni vágy. Nagyon különös érzés. Úgy tűnt a férfi megrázza magát, majd
megszólalt: – Az a férfi Marcus Harcos. Négyezer éves.
– Nem, – súgta a nő. – Hogy lehetséges ez?
Jean-Pierre vállat vont. – Medichi Harcos, aki Parisát öleli, a 700-as évekbeli
Itáliából származik. Thorne Harcos, aki egy üveg vodkát szorongat, kétezer éves.
Én vagyok köztük a legfiatalabb.
A nő érezte, ahogy tenyere a medál köré zárul, az öklét figyelte, az aranylánc
lelógott. A kő ismét elnehezült. – Mit kellene most csinálnom? – kérdezte. A
márványt nézte, látta a vízcseppeket, egyik csepp a másik mellett. Nem eshet.
Felhőt sem látott az égen. Ó, a cseppek az ő könnyei voltak. Mikor kezdett
könnyezni?
Érezte, ahogy köré siklik a férfi karja. Közel húzta a mellkasához, ő pedig
hagyta, bár nem tudta megmondani miért is. Csak annyira helyesnek tűnt.
A férfinak csodás illata volt, mintha kávét fröcskölt volna a fegyvertartójára
vagy a bőrére. Nőhöz képest magas volt, orra a férfi nyakának ütközött. Milyen
furcsa, hogy ennyire megbízik a férfiban, pedig nem is ismeri. De miután kijuttatta
abból a pokoli házból, elvitte Rithtől és a haláltól, a szolgaságtól. Miért ne
bízhatna benne?
Visszaadta neki a legféltetted kincsét a világon – a medálját.
Újra könnyezni kezdett.

***

Jean-Pierre a mennyországot zárta a karjaiba. Szíve a fülében dobogott. Csak a

puffanásokat hallotta. Vágy cikázott át a testén, újabb hullám követte a
következőt, elárasztotta, visszahúzódott, hogy aztán ismét lecsapjon.
Túl szorosan tartja esetleg?
Kiesik a karjaiból, mert nem tartja elég erősen?
Nem tudta.
Elveszett a nő közelségének érzésében, csendes zokogásában, a bánatban,
amiben egy évszázadig élt.
Hangokat hallott a háta mögött, kedves hangokat, amik a gyógyítókhoz
tartoztak. Nem lepődött meg, amikor Alison megszólította.
– Jean–Pierre, Horacenak és szerintem a nőknek is legalább egy napra kórházba
kellene kerülniük. Felvettem a kapcsolatot Seriffe ezredessel, ideküld néhány
osztag Milícia Harcost a védelmükre, ha netalán Rith megpróbálná visszaszerezni
őket.
– Bon, – motyogta a férfi. De nem akarta hagyni elmenni a nőt.
Alison Fiona hátára tette a kezét. – Szerintünk neked is menned kellene, Fiona!
– Hát persze.
Egyetlen szó nélkül elhúzódott a férfitól és bement. Nem nézett vissza, ami jó
volt. Valószínűleg sokkot kapott volna. Horace és Alison követte. Ő sem várt túl
sokat, hogy visszatérjen.
Közben tekintete Fiona tarkóját fürkészte. Úgy figyelte, mint a sólyom a
prédáját, csakhogy a nő nem áldozat volt. Ő volt a neki rendelt asszony, a breh-
je. A kötelék már alakult, erősödött. Érezte, és egy pillanatra lélegezni sem tudott.
A nő visszament Kaitlynhez, a fiatal terhes nőhöz. Segített neki talpra állni, de
a nő összecsuklott. Nagyon gyorsan körbevették őket, gyógyítók idegesen
segédkeztek. Alig egy perc alatt hordágyra fektették a terhes nőt s az északi bejárat
felé tolták, ami hosszú úton át vezetett a földszintre.
Meg sem kísérelte követni őket. A rotunda közepén maradt, egyedül, kifosztva
és dühösen, micsoda különös kombinációja ez az érzéseknek. De mindenek fölött,
nem akart a nővel lenni, Fionával, egyáltalán nem kívánt belekeveredni, a
kötődést sem akarta. Akármi is a breh-hedden, a szíve mélyén tudta, hogy ez nem
jó irány számára. Imádta a nők társaságát, egy csomó nőét, harcos volt. Mi másra
volna még szüksége?
Fiona új életet kezdhet itt, de ez még nem jelentette, hogy ebben neki is
szerepelnie kell. Vér Harcos volt, a kötelessége a Határvidékre szólította, halál
vámpírokkal harcolt. Fiona útvonala másfelé ágazott el.
Nehézségek adódtak, amikor belélegezte a nő bőrének illatát, az édes croasson
illatát, a pékségek erőteljes aromáját.
De az illat eltűnt. Időben. Amikor a nő elhagyta a harcos világát, talán
elfelejtheti a nőt.

***

Medichi átölelte Parisa vállát. Figyelte, ahogy az utolsó nőt is átszállították a

kórházba, nem villanva, hanem mentővel. Békét és teljességet érzett, mint egy
ünnepségen. Az érzés különös, de nagyon is helyénvaló.
Haza hozták a nőket. Jól csinálták. Hat nő és egy baba menekült meg Parisának
hála.
A gyógyítók eltűntek.
Kerrick karjait Alison köré fonta, együtt villantak el. Majd Marcus és Havily.
Havily láthatóan szünetet tartott az éjszakai sötét foltos vadászatában Endellével,
hogy találkozzon a túlélőkkel és biztonságot nyújtson nekik.
Egytől egyig a harcosok is eltűntek, Thorne-nel együtt a Vér és Harapásba
tartottak meginni valamit, mielőtt ismét felveszik a harcot a Határvidékeken.
Endelle nem jelent meg a meditációs szobájából. Annyi időre sem hagyta abba
a munkát a sötétfoltban, hogy találkozzon a nőkkel.
Jean-Pierre volt az egyetlen harcos, aki a rotundán maradt. Oldalt maradt,
tekintete homályos, beesett, elveszett. Olyan férfinak nézett ki, akinek nincs hová
mennie. Biztonságosan visszahozta brehjét, aki most a kórház felé tartott.
Medichi odasúgta Parisának. – Próbáljuk megvigasztalni?
– Igen! Hát persze!
Hagyta lecsúszni róla a kezét, de közben megszorította a karját. Követte őt a
franciához.
– Jean-Pierre, – mondta a nő halkan. – Köszönöm!
A nő felé fordult, homlokán barázdák, tekintete tele volt fájdalommal. –
Cherie? – motyogta. Nem úgy tűnt, mint aki hallotta a nőt.
– Köszönöm, – mondta megint a nő, ám mielőtt megállíthatta volna, a nő karja
a nyaka köré siklott és átölelte.
Mindkét karjával átölelte a nő derekát.
Medichi érezte a torkában keletkező mély morgást, keményen próbálta
kontrollálni az ősi reakciót. Korábban a villában majdnem megőrült, amikor Jean-
Pierre meg merte ölelni Parisát, de megállította a harcos tekintetében lévő teljes
fájdalom, láttára majd kiszakadt a szíve a mellkasából. Nem tetszett neki, hogy
egy másik férfi érinti a nőjét, de az a része, ami még képes volt gondolkodni,
felismerte, hogy harcos testvére szenvedett – nos, keresztbe fonta karjait a
mellkasán, s karjai alatt szorította ökölbe a kezét.
Jean-Pierre ránézett. Mosolyogni kezdett, mikor rájött, mit csinál. Talán látott
valamit Medichi arcán, de Jean-Pierre még szorosabban tartotta Parisát.
Ez annyira Jean-Pierre volt. Medichi meg sem lepődött, amikor egy pillanattal
később elengedte Parisát, majd szó nélkül felemelte a karját és eltűnt.
– Ó, – kiáltotta Parisa. – Azt kívánom, bár figyelmeztetnétek! A frászt hozza
rám! Az egyik pillanatban még átölel, a következőben pedig puff, már el is tűnt.
Szembefordult Medichivel, aki még mindig összefonta a karjait. A férfi karjára
nézett, majd fel az arcába, és a szemét forgatta. – Hülyéskedsz velem?
Megbolondultál, mert megöleltem Jean-Pierre-t?
– Uh… ja! Új dimenzió. Vámpírok. Harcosok, akiket elkapott a breh-hedden.
De Parisa csak csóválta a fejét, kuncogott, majd a férfi felé sétált, de úgy, ami
azt jelentette, ha nem engedi le a makacs karjait, akkor a nő beléjük veri a fejét.
Mit lehet tenni, kezei úgy nyíltak ki, mint egy automatikusan nyíló ajtó.
Körbefonta a nőt, mellkasát eláraszotta egy hullám, ami a korábbi békeérzethez
hasonlított. El sem hitte, hogy így érez – majdnem… boldog volt.
– Annyira büszke vagyok rád, – ezek a szavak hagyták el először az ajkát.
A nő annyira szabadította ki magát, hogy felnézzen rá. – Hazahoztuk őket,
Antony! – Majd a szemét elöntő könnyeken keresztül is mosolygott. –
Hazahoztuk őket, a rabszolgaságból, a biztos halálból.
– Te tetted! Te gyakoroltál nyomást, te tartottad nyitva az ablakod, te mentél
biztosra. Igen, tényleg büszke vagyok rád!
Amikor megszólalt a telefonja majdnem nem válaszolt. De a pokolba! –
Mondd!
Thorne hangja recsegett a vonalban. – Gyere a Cave-be, Parisát is hozd
magaddal! Endellének hírei vannak. – A vonal megszakadt.
Medichi mogorván bámulta a telefont. Mi a fene folyik itt, és Thorne miért
vakkant utasításokat ilyen este? Emellett a karjaiba fészkelt Parisával kezdett
testet ölteni egy bizonyos gondolat, mit is kellene csinálniuk… megünnepelni a
nehezen kivívott győzelmüket.
A picsába!
– Thorne azt akarja menjünk a Cave-be!
– Miért?
– Endelle ott van. Úgy tűnik valamit be akar jelenteni!
Parisa elhúzódott a férfitól, és körbenézett a rotundán. – Nincs itt?
– Tudom, tudom! De ez Endelle!
 „A vita heve
A felszínre hozza az igazságot.”
– Közmondások gyűjteménye, Beatrice a Negyedikről

20. fejezet
– Hogy érti, hogy huszoneggyel több olyan intézet van, mint amit átkutattunk? –
Thorne hangja veszélyes éllel bírt.
Parisa a férfit bámulta, majd tekintete visszatért Endelléhez. A nő haja furcsának
látszott, mintha szélörvénybe került volna. Nem tűnt úgy, hogy érdekli.
Csípőre vágta a kezét. – Mi a fasznak vitatkozol velem? Mondjuk egyszerűen azt,
hogy a forrásom megcáfolhatatlan, és ha bárki sejti kiről van szó, ki nem mondja a
nevét hangosan; és az isten szerelmére, pajzsolják a gondolataikat!
Parisa nem tudta kiről beszélnek, ezért a mellette álló Antonyra nézett. Elkapta a
pillantását, de a férfi megrázta a fejét. Talán később elárulja, vagy egyáltalán nem
fontos.
– Át akarom venni – mondta Parisa. Szinte anélkül lépett előre, hogy felfogta volna
mit tett: hangosan beszélt és Endelle asszony felé indult.
– Te? – kiáltotta Endelle. Felső ajka megrándult.
–Miért ne? – vágott vissza Parisa. Ő is csípőre tette a kezét, így Legfőbb Őnagysága
tükörképe lett. Még mindig a harci felszerelést hordta, a csatos női fegyvertartót, a
rubinnal díszített markolatú tőrt, fekete zsebes nadrágot. Még a szárnyait is
kiengedhette, ha arra volt szükség.
Endelle tetőtől talpig végigmérte. – Harcost játszol, vagy mi?
– Ja. Azt. És amennyiben nem tudná, amilyen gyorsan lehet belépek a Női Milícia
Harcosok Kiképző Táborába.
Endelle kacagott. – Ó, azt nem hiszem.
– Mi a francért nem? – kiáltotta Parisa. Gondolkodás nélkül leutánozta Endelle
beszédmintáját.
Endelle tekintete most először kerekedett ki. – Komolyan beszélsz.
– Komolyan gondolom.
–Miért? – Körbenézett a férfiakon. Amikor pillantása Antonyn állapodott meg,
hozzátette: – Talán kétszer is átgondolhatnád. A pasid nem tűnik túl boldognak a
döntésed miatt.
–Túlteszi majd magát rajta, vagy nem – válaszolta Parisa. Nem, Antony nem örült
neki, de ez most nem érdekelte a nőt.
Parisának volt egy küldetése.
– Kemény szavak, átlépett! De ez nem valami flancos könyv olvasása egy
légkondicionált szobában. Biztos vagy benne, hogy van hozzá gyomrod?
– Az igazat? Nem tudom, de azt igen, hogy ezt az ösvényt akarom követni.
– Mi a franc történt Új-Zélandon? – Endelle tekintete Thorne-ra villant.
 Parisa látta a váltást. Tudta: Endelle telepatikus kapcsolatot tart fent Thorne-nal, ám
nem hitte, hogy a férfi képeket is át tud így küldeni.
Endelle kidülledt szemét Parisára fordította. – Megvágtad Rith-t a pengéddel?
Többször is?
Parisa arca felmelegedett. – Bevallom, elvesztettem az irányítást, több kárt okoztam
a matracnak ‒ amire ráesett ‒, mint neki magának. Rith elvillant. De több okból is jó
volna belépni a programba. Sok mindent kell megtanulnom.
– Huhu. – Körbenézett. – Nos, felteszem semmi szükség nincs rá, hogy most
azonnal döntést hozzunk. Hagyj gondolkodni, átlépett!
– Természetesen! – Bal kezét a háta mögé akasztotta, ahogy Antonyt látta állni,
amikor Endelle asszonynak tett jelentést. Harcos póz volt.
Endelle még egyszer végignézett rajta. Szemöldöke felemelkedett miközben azt
mondta: – Nos, a pokolba, átlépett! Pokoli!

***

Medichi készen állt, hogy szétzúzzon két pár golyót.

Kerrick és Marcus hasonló testhelyzetben álltak – karok a mellkason összefonva,
vigyor terjedt szét mindkettejük arcán, miközben visszabámultak rá. Más
körülmények között örvendetes lenne, hogy mindketten átélték már azt, amit ő most.
De azoktól a mosolyoktól meg akarta őket ütni. Ha a közelében lennének, a franc
tartaná vissza az impulzust.
Most csak dühös volt, nagy D-vel.
Az istenit neki!
Parisának meg kell tanulnia egy leckét. Egy hatalmasat. Jelenleg mindent
nehezményezett a hozzáállásában, hogy a nő úgy döntött, magára vállalja a többi H&F
szolga megtalálását, hogy a nő harcossá váljon, hogy a nő a Női Milícia Harcosok
Kiképző Táborába tartva kiképzést kapjon a háborúra. Habár neki ebbe nem volt
jelentős beleszólása. Mintha nem volna elég fontos a nőnek, mintha ő szart se jelentene
és ne halna meg mindazokért, akikkel törődött. Ez így nem kapcsolat volt, hanem
minden férfi magáért küzd… vagy ebben az esetben minden nő.
Megközelíthetetlen? Próbálj-átkerülni-a-világűrbe-és-sok-szerencsét, seggfej!
Mi a francot gondolt a kiképző táborral? Az ottani nők átkozottul férfiasak. Élve
felfalják.
– Medichi – kiáltotta Thorne. – Figyelj ide! – Medichi a férfira pislogott, figyelmen
kívül hagyta, ahogy Marcus Kerrickbe könyökölt, és a kibaszottul szélesedő
vigyorukat.
– Igen, főnök – mondta. Körbenézett. Hová a fenébe ment Endelle?
– Vidd vissza Parisát a villába. Továbbra is őrangyali kötelességet teljesítesz, amíg
Endelle máshogy nem rendelkezik. Adva a tény, hogy Rith láthatóan még mindig el
akarja rabolni a legutóbbi átlépettünket, így biztonságos szinten tartjuk. Vetted?
Bár Medichi vitatkozni akart, azt mondta: – Vettem!
 – Jó. – Tekintete végigszánkázott a csapat többi tagján. – Szép munka, seggfejek!
Igyunk egy italt és mondjunk köszöntőt, majd húzzunk innen a picsába. Ideje még
több szépfiút kicsinálni.
Medichi súlyos izmokkal telt combja megremegett. A karja fájt, ahogy összefonva
tartotta. Torka összeszűkült mindazoktól a szavaktól, amiket visszanyelt, mielőtt
kitörtek volna belőle. Nem akart ordítani Parisával, de ember, ehhez csomót kellett
kötötni a nyelvére.
Santiago Zach-kel együtt a bár mögé ment, és kivettek egy csomó poharat. Zach
kinyitotta a kis hűtőt, kezében megjelent egy üveg Dom Perignon. Pukkanás
következett.
– Milyen szép – mondta Parisa. Egy rávetett pillantás nélkül otthagyta a férfit,
mintha a jelenlétéről is megfeledkezett volna.
Ha nem lenne kötelessége védelmezni, kibaszottul nem maradna ebben a szobában.
Rendben van, köszöntőt mond a fiúkkal, majd a pokolba ezzel a nőszeméllyel.
Megközelíthetetlen. Nem, kicseszett szarság.
Amikor a poharak körbejártak, Lukan a magasba emelte a sajátját. – Parisára, aki
ma seggbe rúgott valakit.
Minden hang csatlakozott hozzá, kivéve Medichié. Csak ivott és füstölgött. Nem
vett tudomást Marcusról és Kerrickről. Pokolba, még csak Parisára sem nézett, bár ő
hozzá fordult és rámosolygott.
Majd megdermedt. Jó.
Kiürítette a poharát, majd lecsapta a pultra. – Vissza kell térnünk – jelentette ki.
A nő most szembefordult vele, hátat fordított a harcosoknak, tekintetében kérdés
ült. A férfiak egytől egyik elvillantak a Cave-ből, a Határvidékekre indultak. Vissza a
háborúzásba. Minden alkalommal egy kis rezgés áradt az irányába, haja az arca körül
lengett.
A nő maga mögé nézett, s amikor a legutolsó is eltűnt – Marcus szalutált neki –
visszafordult hozzá és megszólalt: – Mi a baj?
– Ha meg kell kérdezned, akkor halvány gőzöd sincs, Harcos Asszonyság!
Csinosan ívelt szemöldöke felszökkent. – Dühös vagy, mert részt akarok venni a
harcos kiképzésen?
– A leghalványabb elképzelésed sincs, hogy mire készülsz.
– Igazad van! Tényleg nem tudom.
Oké, a férfi nem erre számított. – A Női Milícia Kiképző Tábor olyan, mint a
Halandók Földjén egy kiváló kiképző tábor. A nők durvák. Egyszerűen fogalmazva,
te nem vagy az.
– Igazad van. Tényleg nem vagyok.
A férfi pislogott, majd elengedett egy elkeseredett sóhajt. – Akkor nem kéne
menned. Még csak gondolnod sem kellene karrierre a milíciában.
– Tegnap még egyetértettem volna veled.
A férfi a magasba emelte a kezét. – Láttál egy maroknyi másodpercet a milícia
akciójából és máris azt hiszed harcos lehet belőled? Nézz magadra! – Egyik kezével a
nő teste felé intett, pillantása többször is elakadt a mellkasméretén.
 – Akkor a nagy mellű nők nem szolgálhatnak? – Most már a nő is mogorva volt.
– Nem ezt mondtam.
– De a mellemre néztél. Ismerd be!
– Nem úgy nézel ki, mint egy istenverte harcos.
Bólintott, összepréselte az ajkát. – Hogy nézek ki, Antony? Mint egy vámpír? Mint
egy átlépett? Egy nőnek tűnök, akinek tíz naponta le kell engedni a szárnyait, mert
különben beleőrül? Egy nőnek, aki az elmúlt három hónapot fogságban töltötte? Egy
nőnek, aki az átlépése előtt egy könyvtárban rejtőzött, mert az élet már túl sokszor
rúgott belé? És pontosan ezekből hány dolog teszi rosszá, vagy helytelenné számomra
a döntést ‒ hogy a legjobb, amit tehetek, harcolni egy háborúban lévő világban.
– De te nem mérlegeltél, egyszer sem kérdezted meg, hogy Te mit gondolsz,
Antony?
Akkor a nő aprót sóhajtott. Még egy kicsit mogorva. – Mit gondolsz, Antony?
– Kibaszottul ne nézz hülyének! Magasról leszarod, mit gondolok. Már elmondtad
Endelle asszonynak, mit tervezel tenni. Egy pillanatnyi gondolatot sem szántál rám,
hogy összefoglald nekem.
– Nem gondoltam rád? Minden amire gondoltam az volt, hogy – azt akarom
csinálni, amit Antony. Életem minden napján és estéjén mindent bele akarok adni,
ameddig csak Rith életben van, ameddig csak Greaves él. Az emberem oldalán akarok
küzdeni. Azt akarom, hogy büszke legyen rám. Egy kisegér voltam, amikor
megérkeztem, amikor Marcus és Havily rám talált az udvaromban, meztelenül és
leengedett szárnyakkal. És amikor Crace is megérkezett? Egyetlen átkozott dolgot sem
tudtam megtenni, hogy abban a helyzetben életben maradjak. Szóval igen, gondoltam
rád, hogy épp olyan akartam lenni, mint te.
Picsába. A beszéde végén könnybe lábadt a szeme, tenyere felé irányult. – Ne! –
Kicsit magasabbra emelte a kezét, majd eltűnt. A férfi még mindig nem tudta elhinni,
hogy birtokolja a villanó képességet.
Követte vissza a villába. Hála Istennek volt olyan értelmes, hogy oda menjen, ne
pedig máshová.
Attól a pillanattól, amikor harci szandálja megérintette a villa folyosójának
keményfából készült padlóját, gyors menetben a déli szobák felé indult. Most a nő volt
dühös. Kiváló.
Követte. Amikor áthaladt a hivatalos nappalin és a férfi már éppen felkapta volna,
a nő megfordult, s felé rázta az ujját. – Te nem akarsz velem hosszútávú kapcsolatot –
kiáltotta. – Azt mondtad, nem akarod. Emlékezz csak erre!
Ezeket mondta neki? – De te sem. Nem akarod a breh-heddent. Megközelíthetetlen
vagy.
– Nem vagyok olyan, mint régen, de igazad van. Nem akarok összekötődni veled.
Nem akarok senkihez sem közel kerülni. De ami rosszabb, ami megöl,
hogy valójában nem akarlak elveszíteni. – Ujjai ismét ráleltek az ajkára, szemei
könnyekkel teltek meg.
Ó, a szarba. – Nem akarsz?
Egyik kezét a homlokára tette. – Nem. Tényleg nem.
 Milyen messze juthatnak ezen az úton?
Ó… Istenem!
– Én sem akarlak elveszíteni – mondta. Úgy tűnik mindkettejüknél egyértelműen
ez az igazság.
– Nagyszerű – fel- és lecsapott a kezével. – Szóval mihez kezdünk? Nem akarom
ezt.
– Én sem.
– Ó, Antony, mit fogunk csinálni? Minden olyan gyorsan történik, még mindig
nagyon dühös vagyok Rith és a fogva-tartásom miatt. Felvillanyozott, mikor
hazahoztuk a nőket, de most rémülettel tölt el, hogy még huszonegy másik olyan
intézet van, mint a Fionáé.
Közelebb lépett a nőhöz, köré fonta a karját. – Hé – suttogta a feje búbjának. Még
ha harcoltak is, az édes mandarin illat ismét lecsapott a férfira. – Nyugodj meg,
Harcos!
A nő kuncogott. Karja a férfi dereka köré siklott, meglelte a fekete fegyvertartó
közepén lévő helyet.
– Olyan jó illatod van – suttogta a mellkasába.
Habár örvénylett benne a vágy, nem reagált rá. Ez volt az első harcuk? Valószínűleg
nem az utolsó. Akar a nő nélkül élni? El tudná viselni, hogy napokra, hetekre elmegy,
miközben a helyi táborokban edz?
A nő tényleg harcosként akart küzdeni?
Fenébe!
– Nem tudom, mit csináljunk – motyogta.
A férfi felsóhajtott. – Mi lenne, ha tartanálak, amíg kitalálod?
Megint kuncogott, visszapattant a mellkasáról. – Az egy évezred is lehet.
– Nekem működik.
Milyen különös, ha végignézi az éveket, évtizedeket, évszázadokat, azt látja, ahogy
így tartja a nőt. Azért, mert Parisa olyan jól a karjába illett? Vagy csak a breh-
hedden szólítása, valami kívülről, ami kettejüket a másik felé kényszeríti, vagy ők
tényleg és igazán egymáshoz tartoznak ebben a dimenzióban, ebben a világban, ebben
a háborúban?
Hátradőlt és lenézett rá.
A nő felpillantott. – Zsálya illatod van. – Mosolygott.
Nem volt szüksége több ösztönzésre. Lehajolt és egy csókba vonta az ajkát, ami
gyorsan elmélyült. Mielőtt a gondolat megformálódott benne, nyelve már a nő ajkai
közt, minden hajlatot felderített, mintha korábban sosem csókolta volna.
Levette kezét a derekáról, majd a mellkasán felcsúsztatva a nyaka köré kulcsolta. A
fegyvertartójuk és tőrjük összeütközött. Nem sok intimitás volt ott, ahol három tőr és
rengeteg szíj választja el egymástól a bőrüket.
– Antony – mormogta elkapva a tekintetét. – Haza szeretnék menni, mármint nem
véglegesen, hanem csak most. Az otthonomban akarok veled lenni, ahol az elmúlt
években laktam a Halandók Földjén.
 A férfi rengeteg időt töltött az otthonában. A ház egyedi volt egy központi udvarral,
olyan privát hely, aminek szomszédságában nincs senki, az utcáról nem látni be.
A házában minden a nőről árulkodott: a tompított arany árnyalat, a gesztenyebarna
és a lila, a váltakozó virágos szőnyeg, fa és csempe, a súlyos olívazöld függönyök,
amik szinte az összes ablakon ott voltak. Valamilyen módon a nő háza ismerősen
hasonlított a sajátjához. Nem volt szoba, vagy bejárat, ahol ne lett volna könyv a
könyvespolcon, az asztalon felhalmozva, üveg szekrényekben elzárva, mint a nagyra
becsült értékek. Még az éjjeli szekrényén is akadt pár, emlékeztetőül, hogy megvolt a
maga élete már az átlépése előtt is.
A könyvek iránti rajongása olyan dolog, ami még jobban összekapcsolja őket, akár
tetszett ez a férfinak, akár nem.
– Tudod, gondját viseltem a házadnak.
Parisa mosolygott. – Újra és újra elmondtad, emlékszel? Tudom, hogy nem hallottál
engem, amikor téged kukkoltalak, de mindent hallottam, amit nekem mondtál.
– Tudom. Legalábbis reménykedtem benne.
– Igen. Elmondtad, hétfőnként a peoria-i otthonomba mentél és meggyőződtől,
hogy minden szolgáltatás ki legyen fizetve, a postát is összeszedted. Azt mondtad,
Endelle köddel álcázta a házat, hogy távol tartsa a vámpírokat.
– Ja.
– Akkor a víz még be van kapcsolva?
A férfi mosolygott. – Van egy megfelelő méretű zuhanyzód, habár nem olyan nagy,
mint az enyém.
Az ametiszt színű szeme elsötétedett. – Antony, senkié nem olyan nagy, mint a tiéd.
A férfi kuncogott. Annyira neki való asszony. A testvérei talán úriembernek hívták,
de ha azokról a nőkről volt szó, akikkel ágyba bújt, általában a nyílt, erotikus dolgokat
részesítette előnyben, még kísérletezgetett is. Még annak is pokolian örült, hogy három
hónapja beleegyezett a hosszú távú szexbe; és amikor a nő legutoljára hozzájárult,
hogy közben használja a kukkoló ablakot ‒ tudta, hogy az ágyidő megfelelő lesz
köztük.
Azt is imádta, hogy soha nem tudta milyen irányba fognak haladni a dolgok.
– Az ágyam csak egy királynői, te pedig határozottan királyi méretű vagy.
Elkapta a nő pillantását, szemhéja félárbócra ereszkedett. – Királyi méret, mi?
Válaszként mandarin illat árasztotta el, ellágyult tőle, megremegett az orrcimpája.
Csakugyan királyi méret.
Teljesen a férfihoz dörgölőzött. – Istenkém, igen – suttogta az ajkába, amitől a férfi
csípője előre rándult. – Kövess!
Nem hezitált. Rágondolt, s pár pillanat múlva megérezte lába alatt az udvar tégláját,
keményen csókolta a nőt. Egy kis jóváhagyó sikkantás hagyta el a nő torkát, egyenesen
a férfi szájába. Azt akarta, hogy továbbra is sikítson, a férfi ajkai közé egyre
hangosabban, s így elnyelheti az orgazmusát.
Kissé hátrébb húzódott. – Ezt le kell vennem. – Megérintette a fegyvertartóját, majd
egy töredéknyi másodperc múlva eltüntette, a nő sápadt bőre jelzőfény volt az
éjszakában. Egyik kezével a mellét vette gondoskodásba. Óriási férfi volt, hatalmas
kézzel, de alig érte körül a nőt. Ó, igen. Hüvelykujjával megdörzsölte a mellbimbóit,
amitől felsikított. Megint megcsókolta.
Érezte, amint a nő is megrántja a fegyverhámot. Hátrahúzódott. – És ettől is
szabaduljunk meg.
El akarta villantani, amikor a nő megállította. – Engedd meg!
– Rendben – mondta mosolyogva. Valamiért, ez a képesség igazi kihívást
biztosított.
A nő lehunyta a szemét, ő pedig érezte az eltűnő fegyvertartót, ami végül a bal
vállán lógott.
Kuncogva szedte le a férfiról, a járólapra hajította a szék mellett. Lenézett rá és még
jobban kacagott. – Jobb leszek.
– Kiválóan csináltad – mondta rekedt hangon. Ismét a nő felé mozdult, kezét a
mellére borította. Tenyerével elkapta a nyaka hátulját; pillantásuk találkozott, ahogy
keze lassan lesiklott a mellére, majd széles körben még lejjebb, körbe és fel, rengeteg
gyönyörű helyet lefedett. A nő felhördült.
Megint megdörzsölte a mellbimbóját, ajkai szétnyíltak. Lehajolt hozzá, elkapta a
száját, mélyen bevezette a nyelvét. A nő nyöszörgött, mellét a kezébe nyomta, a
tenyerének dörgölőzött. A megkeményedett bimbók kemény gyöngyök voltak a
tenyerén, neki pedig még több kellett belőle.
Hátrahúzódva mélyen lehajolt, ajkai közé vette a mellét, hirtelen gyors mozdulattal
fel és le dörzsölte, amitől kis sikkantások távoztak az ajaki közül. A mandarin-és-
nőiesség illata felhőként emelkedett körülötte, ami úgy dolgozott a testén, akár a
gyengéden simogató ujjak; a kiltje alatt olyan kemény volt, mint a szikla. A térdei
guminak tűntek, miközben nyalakodott.
Még többre volt szüksége.
Elakadó lélegzettel távolodott el. A nő előredőlt, mintha elvesztette volna az
egyensúlyát. Szemei sötétek voltak, még az udvarban fénylő lámpákon át is.
Egyik izmos combját a nő lábai közé dugta, megcirógatta. Karját a dereka köré
zárta, a combjára emelte. Szabad kezével a mellét simogatta, majd megcsókolta. Ismét
és ismét a szájába dugta a nyelvét, hagyta, had érezze azt a lüktető mozgást, amit a
lábai közt akart csinálni – nyelv, farok vagy ujjak – addig dolgozni rajta, míg sikítani
kezd.
Eléggé hátrahúzódott, hogy megszólaljon: – Először a nyelvem, majd utána a
farkam.
A nő megborzongott, lefelé indult.
A combjával még mindig megtartva – a nő lába nem ért le a téglára – hátrafelé
haladt, egyik keze a válla mögött, másik a fenekén, így fektette le a napozóágyra, ami
annyira elnyelte, hogy a csípője a peremére csúszott.
Ó, Antony, igen, igen!
Szeretem, amikor a fejemben vagy.
Szeretem, ha bennem vagy, akárhogy is kerülsz be!
A férfi kacagott, a torokhang visszhangzott a kis udvaron.
 Letérdelve a kemény téglára belenézett a nő szemébe, azokba a csodálatos ametiszt
szemekbe, s egy pillanatra vágya átalakult valami többé. Valamivé, amit nem tudott
megmagyarázni, de sok-sok évszázada már átélte a feleségével.
Szinte mint..., a szarba… szinte, mint a szerelem.
De azt nem teheti.
Gyengén csókolta a nőt. Határozatlannak érezte magát, mintha olvasna egy
könyvet, majd hirtelen nem találja a helyét a lapokon.
– Mi az? – suttogta a nő.
Megrázta a fejét. – Nem tudom.
Megérintette az arcát. – Szerintem más dolgokra emlékszel. Gyere vissza hozzám,
Antony! Hagyd meg nekem ezt az időt!
Bólintott. Elhúzódott tőle és ránézett. Hagyta a tekintetét végigvándorolni a nő
testén, a rendkívüli mellein, a köldökén. Kezét a kebleire tette, összenyomta őket.
A lapos, sima hasának látványa, a rá váró széttáruló lábai, a sötét haja remegést
váltott ki az egész testén. Bizonyos mennyiségű fájdalom kísérte végig a nő
látványától. Várni akart rá. Látni akarta, ahogy kéjben úszik az arca, még több zihálást,
sikítást és nyögést kívánt kicsikarni az ajkai közül, mielőtt elélvez.
Lenyugtatta magát, egy gondolattal törölközőt jelenített meg a kezében a
fürdőszobából. A kiltje hosszú, de nem elég, hogy egyszerre manőverezzen,
ugyanakkor a térdét is megvédje.
Szétszedte a törülközőt és letérdelt. Hé, egy kis előkészítés sokat ér, hogy oda
juttassa a nőjét, ahová akarta. Mégis kinevette magát. Istenem, imádta a szexet, és
nagyon szerette ezt a pillanatot is.
Ahogy elhelyezkedett a térdén, végignézett a teljes testén. A könyökére emelkedett,
arca lángba borult, s nem a környezeti világítástól. – Mi az? – kérdezte meg a férfi.
–Te. Olyan gyönyörű vagy, Antony. Tudom, hogy jóképűt kellene inkább mondani,
de szerintem te gyönyörű vagy. Az arccsontod, mintha márványból faragott lenne.
Néha megfájdul a mellkasom, ha rád nézek és a hosszú, harcos hajadra. – Felült és
kezét végighúzta a feje búbjától indulva egészen a teljes hajhosszán, mintha
megdöbbent volna. – Sosem gondoltam, hogy a férfiaknál erotikus lehet a hosszú haj.
– Heves mandarinhullám támadta le a férfi érzékeit, ám mielőtt tudta volna, mit tesz a
nő, felállt a székből és ráült úgy, abban a térdelő helyzetben, most már a dereka köré
csavarta a lábait.
Keményen csókolta meg, a nyelve, ami annyira nőies, behatoló impulzus volt a
száján. Felnyögött és magához rántotta a nőt, tökéletes mellei a lapos mellkasához
préselődtek. Szorította és csak szorította, bicepsze megfeszült és elernyedt, ahogy
magához ölelte. Szoros fogással tartotta, mintha a testéhez akarná szorítani, amitől
éjjel és nappal bárhová magával cipelhetné.
Nyelvük csatázott, erotikus küzdelemmel, ami sokáig tartott, míg egyik kezét a
fenekére tette és a csípőjét kegyetlenül kemény farkához rántotta.
Édes Jézus!
–Tudom, hogy itt akarod – mondta a nő, az ajkai közé zihált. – De én a zuhanyom
alatt akarlak. Oké?
 Oké? Pokolba, azt is mondhatná: Azt akarom, hogy tedd tűzbe a lábad, és jelenleg
még egyet is értene vele.
Felemelkedett a teste köré tekeredő asszonyával, aki sarkait a kilten keresztül a
fenekébe fúrta. Koncentrált és átvitte a sötét folton a fő hálószobába, az emeleten lévő
zuhanyzóba, a hatalmas méretű kabinba.
Leengedte a lábait és a padlóra állt. Kissé eltávolodott a férfitól, lenézett a kiltjére
és a harci szandáljára – az ő fényes védelmezője – és igen, még mindig az ezüsttel
kivert csuklóvédőjét hordta.
Készen állt elvillantani a maradék ruhadarabját, de megállította. – Hadd
gyakoroljak én!
A férfi mosolygott, mert szerette a szemeiben ülő izgatott csillogást. Nagy ereje
volt, és ezzel már az átlépése napján tisztában volt. A nő is ugyanilyen volt.
Aki közben azon dolgozott, hogy eltávolítsa az egyik ruhadarabját. A harcos
szandálját kiválóan eltüntette. Beleegyezően bólintott. Már a fényes pánt is eltűnt.
Kezét a kiltje alá tette, s megérintette alsónadrágját – a kényelmes Calvin Klein-t –, és
rágondolt.
– Kibaszottul nem rossz – szólalt meg mosolyogva.
De elnézett a férfi mellett és nevetett. Amikor ő is megfordult azt látta, hogy a
szórófejen lógott az alsónadrágja.
Kacagva megpuszilta az orrát. – Akkor sem rossz. – Emellett, hihetetlenül szexi
volt, ahogy egy meztelen nő így vetkőzteti le.
– Most a kiltet – mondta a férfi.
Bólintott, majd koncentrálás közben behunyta a szemét.
De a kilt csak a térdéig jutott, ami kibillentette az egyensúlyából. A hideg csempén
csattant a segge. Felnevetett a nőre. Egy pillanat múlva csatlakozott hozzá, tekintete
végigsiklott a férfi testén, amitől elhalványult a nevetése. Az előnye, hogy ebben a
helyzetben a nő vad tekintete elsötétedett, az újabb mandarináram ellopta a lélegzetét.
A könyökére dőlt, lábait kissé széttárva felemelte az egyik térdét és a bokájáig rázta
a kiltet. Teljes erekcióban állt, férfiassága végignyúlt a hasán. Azt akarta, hogy a nő
vessen rá egy jó hosszú pillantást.

***

Parisa nevetett a butaságán, de most azon csodálkozott, hogy egyszerűen egyfajta

géniusz volt. Istenem, Antony csodálatos volt így elnyúlva a padlón, a könyökére
támaszkodva hasa kissé hullámzott a köldöke körül. Oda akarta tenni a nyelvét, mert
ott volt a farka csúcsa is, minden módon végig kívánta nyalogatni.
Fenébe, királyi méretű. Igen… az… volt…
Amikor azt mondta, hogy a zuhany alatt akar lenni, úgy értette a víz alatt állva, teste
az övébe hatolva. De őszintén, ez még sokkal jobb is. Egy nagyon különleges kép
ötlött fel a fejében.
– Még több mandarin – hörögte a férfi.
 A nő megborzongott válaszként, mert a zsálya illata körülötte kavargott, az orrától
a kis lábujjáig végignyaldosta a testét.
Ahogy tekintete arra a pontra hullott vissza, ami alacsonyan várt rá, megnyalta a
száját.
Letérdelt. Majd gyakorolhatja még az eltüntetési technikáját, de most érezni akarta
a kilt levetésének gyönyörét. Megragadta a lehetőséget, felemelte a bokájáról és a
lábáról, kezével végigsimított a lábszárain, a szőrszálai a tenyerét csiklandozták.
A lábujjaival félretolta, majd ő is kinyújtózott. Lefeküdt a csípőjére és felmosolygott
rá, szíve vadul vágtázott. Nem tudta, honnan származott ez a merészség, de szeretkezni
fognak, még ha három hónapja ez csak egy nagy távolságú affér volt is.
Már megleste a férfit, szóval tudta, miket szeret. A szája már benedvesedett, ahogy
tekintete a herék súlyos zacskójára és az erőteljes farkának hosszúságára vándorolt.
Megtámaszkodott, így feje a férfi lábán pihent. Zsálya kavargott.
– Antony?
– Igen. – Az az egy rekedt, vontatottan kiejtett szó megtöltötte a fürdőszobát.
– Megteszel nekem valamit? – Nagyon könnyedén végighúzta ujjbegyét a
zacskóján.
A férfi háta megfeszült és felnyögött. – Édesem, ebben a pillanatban, ha azt kérnéd,
lőjek ki a világűrbe, hát én biztosan megpróbálnám.
Felmosolygott rá, tekintetük találkozott, a nő szíve megremegett. Igen, annyira szép
volt, a haja a mellkasára hullott. Minden tekintetben olyan csemege volt, amire várni
kellett. – Érintsd meg magad, mielőtt én is megteszem.
A férfi a bal könyökére támaszkodva szólalt meg: – Ezt akarod? Nézni akarod a
kezem a farkamon?
Mélyen beszívta a levegőt. Vágy játszott a testében. Remegések cikáztak fel-alá a
testén, miközben a férfi keze egyre lejjebb és lejjebb süllyedt, incselkedett a nővel.
Bólintott. Ujjaival megfogta a csúcsát. Lágyan megsimogatta.
– Igen, Antony! Azt akarom, hogy a kezed a farkadon dolgozzon, miközben én
figyellek. – Boldoggá tenne?
A férfi mosolygott és felsóhajtott. – Már csak az boldoggá tesz, hogy itt vagy velem,
meztelenül. De ha ezt akarod, akkor én is.
Öklébe fogta vastag farkát, fel és le dolgozott rajta, minden felfelé mozdulattal
hüvelykujjával végigsimított a csúcsán.
A nő a lába felé fordította a fejét, előre dőlve közelebb húzódott. Nyelve
megérintette a férfi belső combját, amitől az felhördült. Újra és újra megnyalta, előbb
az egyik combján, majd a másikon is. Minden alkalommal egyre feljebb és beljebb
haladt, mígnem nyelve már a zacskója hullámzó bőrével játszadozott. Beszívta a bőrt,
a férfi pedig felnyögött. Nyelve megtalálta a heréket, játszadozott velük. A húson
dolgozó kezének a hangja megtöltötte a rövid távolságot a feje és a férfi keze között.
Egyre durvábban zihált.
Parisa, küldte. Most rögtön gyere az elmémbe.
 Hátradőlt és felpillantott rá. – Azt akarod, hogy lépjek be az elmédbe? – A gondolat
felkavarta. Ez csak szex, habár intim volt élvezkedni a meztelen testének látványában,
mégis a gondolat, hogy az elméjében van, mindent megváltoztat.
– Megijedtél?
– Nem azt jelentené, hogy egy mérfölddel közelebb kerülünk a breh-heddenhez?
Megrázta a fejét. – Nem szükségszerűen. Emlékezz, hogy a breh-
hedden beteljesedéséhez három dolognak kell megvalósulnia. – Mosolyogva
mozgatta ujjait a dákóján. – Ez a közelében sincs annak a szexnek, aminek meg kell
történnie a rituálé beteljesítéséhez.
A nő mosolygott és rábólintott. Aztán a teste elárulta, mert a tudattól, hogy Antony
fejében lesz, összerándult. – Ó – suttogta.
Közel hajolt a nőhöz, a farka egy csóknyira volt, ahogy a kezei közé zárta az arcát.
– Tudom, hogy korábban nem álltál készén az elme-behatolásra, de szex közben ez
fantasztikus. Én is meg akarom veled csinálni, ám nem most. Mit mondasz?
Ő is akarta. – Tényleg akarom.
Bólintott, majd visszadőlve a bal könyökére még egyszer megérintette magát, az
ügyes ujjakkal, amik tudták, mit csinálnak.
Hagyta a fejét a férfi combján nyugodni, mocorogva közelebb került ahhoz, amire
szüksége volt, azt tette, amit akart. Ajkai közé szívta a heréjét, nyelvével gyengéden
kényeztette. Közben lehunyta a szemét és koncentrált.
Az elméjéhez nyomult. Érezte a pajzsait, annyira erőteljesek, védelmezik az
elméjét. Még a pajzsaid is erősek. Toljam el, vagy hagyod őket lehullani?
Próbáld eltolni.
Érezte a szavak mögött lévő csábító szándékot. Azt akarta, hogy hozzá préselődjön.
Megtette, amitől a férfi hangosan felnyögött. Olyan pokoli szexi.
Érezte a gyengéd simogatást, a kezének tökéletes ritmusát, rájött, hogy ez elrepíti
majd, ami testének minden sejtjét tűzbe borítja. Nedvesség öntötte el a testét. Egyik
lábát a férfiébe akasztotta, csípője az övén körözött.
Felkészültél? ‒ kérdezte.
Istenem, igen!
Addig tolta a pajzsot, míg összeomlott körülötte. Alig lépett be az elméjébe, amikor
a férfi felsőteste megfeszült és felemelkedett a csempéről.
Emelkedj fel és nézz rám, küldte. Keményen lélegzett, amikor elhagyta az ölét,
elengedte a heréjét, hogy felnézhessen rá.
Gyors mozdulattal megsimogatta a kezét, közben egyre beljebb süllyedt az
elméjében, amikor előredőlt egyszerre megnyalta az ujját és a farkát is.
– Ó, Istenem! – Figyelte a férfi kitörését, a mellkasára élvezett, arca extázisban
vonaglott.
A férfi gyönyöre az elméjében robbant. Arra gondolt, időt kellene szánni a férfi
emlékeinek felfedezésére, de ezek az érzések feszes készenléti állapotba hozták a
testét. Szükség öntötte el, a férfi teste a sajátján, magában, akárhogy is tudja befogadni
a férfit. Nem ezt várta. Az oldalára fordult, majd a hátára.
Gyötrődött. Antony, segíts! Ó, atya ég!
 Teste száz különböző módon rándult görcsbe.
Segíts, küldte, de már a fejében volt, érezte őt, amitől egyik görcs követte a másikat.
Itt vagyok. Nézz rám! Nyisd ki a szemed és nézz rám! Kezeket érzett a karján.
Felhúzta a testét.
– Parisa – mondta hangosan.
Kinyitotta a szemét. A férfin volt, szemtől szemben, de még mindig az elméjében.
– Itt vagyok. Tudom, mire van szükséged. – Elfordította a fejét.
A nő szeme kidülledt. A férfi felajánlotta a nyakát, ő is tudta, hogy pont erre vágyott.
Ó, egek, most már tényleg vámpír, igaz? Szíve a mellkasában kalapált. Előtörtek a
szemfogai. Nyál ömlött a szájába. Minden görcs elcsendesedett.
Zihált, s közben azonnal függője lett a férfi elméjében való létnek. Soha nem akart
máshol lenni, de a teste tűzben lángolt.
Ismert más dolgokat, amiket először megtehetne – mint megnyalni a vénát és a
felszínre késztesse – de túl messzire jutott. Valamiféle ősasszonyi vágy uralta el.
Igen, ez az, küldte a férfi. Vegyél el. Vegyél el keményen!
Gyorsan lecsapott, mint a fény, úgy kezdte szívni a nyakát, mintha évtizedek óta
haldokolna a szomjúságtól. Mély szívásokkal haladt, megízlelte a zsálya aromáját.
Belső izmai újra és újra összerándultak. Csípőjét a férfiéhoz engedte,
megtalálta… keményen.
Antony, szükségem van rád!
Készen állok. Nem tudom, mit csináltál velem, de megint készen állok. Vegyél el,
Parisa! Teljesen vegyél el!
Szorosan magához szorította. A férfi felnyögött, miközben a nő szívta.
A másik kezét mélyre süllyesztette és átfogta a medencéjét – igen, nagy a keze.
Felemelte a nőt, a farka fölé helyezte, majd egy erős döféssel felnyársalta. Annyira
benedvesedett a férfitől, olyan szoros, annyira készen állt.
Felsikoltott a férfi nyaka körül, de agyarait benne hagyta, tovább folytatta a szívást.
Amint belé hatolt a nő csípője munkába lendült. A teste olyan furcsán erős volt – talán
Antony vére az oka –, de meglovagolta a férfit. Gyorsan és keményen lovagolt a
férfiasságán, karjai satuként tartották a vállát, szabad kezével bölcsőbe zárta a tarkóját,
így továbbra is a nyakához csatlakozott.
Csak ivott és ivott.
Épülni kezdett az orgazmus, mint egy hatalmas szökőár a távolban. Érezte az
egyre közelgő nyomást. A férfi csípője hirtelen legyűrte; tarkójáról a fenekére
téve a kezét egy helyben tartotta. Ahogy mélyre hatolt fájt, de gyönyörű is volt,
az érzékek összekeveredtek egymással, mígnem a férfi már egyre gyorsabban és
még gyorsabban mozgott, míg elérte azt a bizonyos helyet. Az orgazmus hirtelen,
egy cunami erejével repesztett végig a nőn.
Elengedte a férfi nyakát, háta felívelt és sikított. Sikított és sikított, ahogy a férfi
elnyújtotta az orgazmust. Kiáltásai közt hallotta a mélyen morgó zajokat, az
összeszorított fogak közül kiszűrődő hangot.
 Az orgazmus visszahúzódott, de olyan volt, mint óceánban a hullám: jött a
következő, Antony közben még mindig elsüllyedt benne, keményen, hörögve, egy
állat, egy vámpír.
Parisa! Ó, istenem, Parisa! Megint elélvezek és óóóóó, a piiiiicsába!
Egy harmadik orgazmus gyűrte le a nőt, átrohant rajta, ahogy a férfi megremegett
benne, pumpált és remegett és megtöltötte a magjával.
Tucatnyi csillagot látott, forogtak és forogtak, egy teljes galaxis mozgásba lendült,
majd mind kihunyt.
Amikor magához tért valami puhán feküdt, ágyban, de még képtelen volt kinyitni a
szemét. Ám mosolygott. Miért? Vihogott. Miért? Egy apró puha dolog pöttyözte az
orrát, az arcát, az ajkait, az állát. Ááá… csókok.
– Parisa? Parisa?
Hatalmas távolságból hallotta Antony hangját.
Ismét kuncogott. Annyira boldog volt. Valami drogot kapott?
Ó, igen, Antony vére, a farka, az ajkai, a nyelve, az erős mellizmai, az azokat befedő
mellszőrzete, izmos combja, ahogy úgy sétált, mint egy óriási telivér mén, a remegő
izmai ‒ a fejében volt, amikor elélvezett, a férfi a nőben volt.
– Parisa, Parisa!
Még több apró, lágy, sikamlós érintés, most csak az ajkain, majd valami még
nedvesebb simítás.
Kinyitotta ajkait és megérezte… Antony nyelvét.
Kuncogva teljesen magához tért, kinyíltak a szemei. A férfi a nőn feküdt,
csókolgatta. A férfi ágyában volt a villában. Visszahozta.
Még mindig kapcsolódott az elméjéhez. Felült és megcsókolta. Kidőltem?
A férfi mosolyogva bólintott.
– Ez… hihetetlen volt. Muszáj megint csinálnunk… ó, Antony, nem tudtam, hogy
ilyen is lehet.
– Egy kicsit aggódok.
A nő mosolygott. – Elégedettnek kellene lenned. Elvetted egy nő eszméletét a
gyönyörrel. – A nyaka véres, kicsit feltépte a mohóságávall. – Jól vagy? – Nos, ez volt
az első alkalom, amikor ő kérdezte a férfit, mert eddig mindig Antony érdeklődött tőle,
hogy jól van-e.
De ő ismét csak mosolygott és megcsókolta. – Meggyógyulok.
Vámpír volt, természetesen gyorsan meggyógyul.
Megérintette a nyakát. – Hát, most már két elintéznivalón is dolgoznom kell.

***

Miután mindketten megtisztálkodtak a zuhany alatt, Antony visszavitte Parisát az

ágyába, magához szorította, karjai a vállai köré fonódtak.
Közel volt ahhoz, hogy megkérje a breh-hedden befejezésére, ami megkívánta
egymás vérének vételét a közösülés során, a mély elmekapcsolattal együtt.
 Mi állította meg? A szex észbontó volt, de a szex… nos, csak szex volt, kivéve,
hogy a nő elméjében lehetett. Felidézte ennek emlékét, majd még egyet. Az ideje nagy
részét fogságban töltötte, figyelte a nő kétségbeesését, nézte, ahogy a nő reggelről
reggelre őt kukkolta, amint magát simogatja. Érezte a nő felé irányuló érzelmeinek
mélységét. Szerelmes volt a férfiba, de mennyire szerette? Milyen messzire menne el?
Ismerte azt az érzést. Ugyanazt érezte tizenhárom évszázaddal korábban. Nem tud
még egyszer átmenni azon. Képtelen. Ha beteljesíti a breh-heddent, ha átmegy a
távolságon, ha olyan mélyen beleszeret a nőbe, mi történik… ha a nő meghal… nem,
nem ha meghal, ... amikor?
Nem tud még egyszer átesni ezen.
A hangja átvágta kusza gondolatait. – Szerinted tényleg rossz ötlet részt venni a
harcos kiképzésen? – Ujjait a karján lévő szőrszálakba fúrta.
Hogy válaszoljon erre?
Kiabálni és üvölteni akart, megmondani, hogy maradjon távol a kiképzéstől,
maradjon a villában, rejtőzzön el vele itt. Együtt elrejtőzhetnek örökre, élhetnek
remeteként.
De nem akarta elveszíteni. – Ha tényleg ezt akarod, akkor meg kellene csinálnod a
tréninget. Harcossá válni.
Felbámult a plafonra, felesége versének szavai futottak át a gondolatain. Szerelem
emelkedik fel tüzes szárnyakon…
Mocorgott a férfi karjaiban, amíg fel tudott rá nézni. A könyökére támaszkodott. –
Szex előtt még nagyon másként muzsikáltál. – Halványan mosolygott. – Mi a gond?
Szemei még mindig a zsalugerendákon függtek, a plafon olyan, mint egy sakktábla.
– Minden. Semmi. Pokolba, ha tudom, mit csináljak.
Megfordult és követte a pillantását, hátradőlt az ágyon, a férfi vállán nyugtatta a
fejét. – Áruld el, miről szól.
Egyenesen előre mutatott. Rászánta az időt, minden sort lefordított a nőnek.
–Gyönyörű, nem igaz? A szerelem felemelkedik, mint mi is, mint a lángoló
szárnyak?
– Nem tehetem ezt – suttogta a férfi.
A nő még csak meg sem feszült. – Tudom. Ezért akarok részt venni a kiképzésen.
Mi esélye lehet a szerelemnek kettőnk közt, míg itt van Rith, Greaves és a háború?
Egyszer úgyis elválasztanak minket egymástól.
A nőre fordult, míg már mellette volt. Szembenézett a férfival. – Már szerelmes
vagyok beléd, talán még nem teljesen, de majdnem – mondta a férfi. – De ettől
távolabb nem juthatok. Sajnálom. Annyira sajnálom.
Egyik ujjával követte az ajka vonalát. – Tudom! Minden rendben!
A nő olyan komolynak tűnt, mint amilyennek a férfi érezte magát, szemöldökét
enyhén összeráncolta. – Mások, hogy csinálják? Havily és Marcus? Alison és Kerrick?
– Nem tudom. – Előrehajolva megcsókolta a nőt.
– Szeretlek, tudod, amennyire csak tehetem.
– Tudom.
 – Vissza akarok menni a vendégszobába ma estére. Holnap beszélek Endellével a
kiképző táborról.
– Jó. – Arra számított, a nő el fog tőle távolodni, elhúzódik a karjaiból, a szavai
szerint cselekszik. Ehelyett közel simult hozzá.
Csak egy kicsikét, suttogta a férfi elméjébe.
Igen.
De talán egy perc múlva, érezte a sóhaját, elkezdett felemelkedni. Előredőlve csókot
adott a férfinak, gyengéd nyomás az ajkain.
Feje a párnát súrolta. Figyelte a nő távozását. Azon dolgozott, hogy kezét
mozdulatlanul tartsa. Utána akart nyúlni, megragadni, visszarántani az ágyba, de mire
lenne az jó?
Így volt a legjobb.
Tényleg!

„Kétszer, majd háromszor figyelmen kívül hagyni a leckét,

Sokak életében káoszt teremt.”
– Közmondások gyűjteménye, Beatrice a Negyedikről

21. fejezet
Fiona kórházi ágyának egyik oldalán Parisa, a másikon Havily állt.
Fiona félig ülő helyzetbe emelte az ágyat. – El akarok innen menni, nem
vagyok beteg, csak lecsapolt.
Parisa mosolygott. – Ez egy vicc volt?
Fiona ránézett, kérdésként felhúzta a szemöldökét, aztán elmosolyodott. Még
halkan kuncogott is. – Igen, gondolom az akart lenni. – Felsóhajtott. – Múlt éjjel
jól aludtam, a szervezetemben pedig nincs több drog.
Azt az arany medált viselte a nyakában, amit Jean-Pierre hozott el neki.
Egyértelműen a toulouse-i házban lelt rá egy szekrényben, de Parisa el sem tudta
képzelni, hogy találta meg. Nem számít. Fiona biztonságban van.
Havily elfordult az ágytól, előrehúzta az egyik fotelt és leült. – Szóval, egy
bizonyos okból jöttünk, nem csak rövidke látogatásra. Beszéljünk a H és F
menekültekről, jobb szó híján. Utálom a szolga szót használni.
– De a szolga a pontos, higgy nekem. Még ha meg is voltak a napi feladataink,
és egy egészséges vassal teli diétánk.
Parisa nem hagyta ott az ágy melletti pozícióját. Kényelmetlen érzése volt
Fionával kapcsolatban. Olyan volt az aurája, mint a törékeny, száraz falevelek.
– Ez biztos nagyon kényelmetlen számodra – mondta.
 – Igen, gondolom. – Szemeit leeresztve, bekötött kezére nézett. – Örülök,
hogy itt vagyok. Ennyit hadd mondjak el. Örülök, mert életben vagyok, többé
nem kell azon a helyen lennem, Rith parancsnoksága alatt.
Parisa az ajtónyílás felé nézett. A kórház zsongott az aktivitástól: Antony
Seriffe Ezredessel beszélt, néhány Vér Harcos is volt arra, Alisont is látta kétszer
vagy háromszor elhaladni.
Az épületen kívül számtalan Milícia Harcost láttak az utcára néző
ablakból ‒ a kórház területén járőröztek.
Parisa kényelmetlenséget érzett egész reggel. Egyedül aludt a
vendégszobában, az ágy hideg volt Antony melegsége után. Amilyen magas,
izmos volt a férfi, legalább annyi hőt termelt. Többször felébredt, elfelejtette hol
van a férfi, átnyúlt az ágyon és csak a hűvös lepedőt tapintotta.
Megszokja. Muszáj. Ketten együtt döntötték el, hogy így lesz a legjobb.
Korábban találkoztak Endellével, aki a beleegyezését adta Parisa belépésre a
Női Milícia Harcos Kiképző Táborba. Furcsának hatott belekezdeni a harcossá
való képzésbe, de amikor mindent átgondolt az eltelt másfél évről, helyes
dolognak tűnt.
– Akkor mi a helyzet? – kérdezte Fiona.
Parisa Havilyre nézett. – Hát – kezdte Havily –, talán még korai, de az a
lényeg, hogy megtudtuk: szerte a világon további huszonegy H és F intézmény
létezik.
– Igen – mondta Fiona elengedve bekötözött kezét. – Igen.
– Mi igen? – kérdezte Parisa.
Fiona a nőre pillantott. – Szeretnék segíteni mindannyiuk kiszabadításában.
Kerüljön bármibe! De azt nem tudom, hogy fogjunk bele, és több problémát sem
szeretnék okozni. Még ha fel is számoljuk a H és F programot, mi lesz a
következő? Greaves még többet akar létrehozni; az idő többségében hol kapják
meg a halál vámpírok a vért?
Havily elkapta Parisa tekintetét. – Igaza van – mondta Havily. Ha egyszerre
megzavarjuk mind a huszonegy fészket, két dolog valósulhat meg. Még több
halandót rabolnak el, hogy pótolják őket, vagyis egyre több nő fog meghalni.
Abszolút igaza van. Még erősebben kell ellene harcolnunk.
– Hogyan? – kérdezte Parisa.
–Még gondolkodnom kell rajta – mondta Havily. Keményen bámult Parisára,
majd Fionára kapta a pillantását. – Hármunkban egy dolog megegyezik.
Mindannyiunkat elrabolták. Tudjuk milyen, amikor nincs segítség, egy valaki
erősebb markában lenni. És azért járőröznek a kórházban Milícia Harcosok,
mert még mindig veszélyben vagyunk. Rith is vissza akarja szerezni a szolgáit.
– Parisára nézett. – Szóval akkor elmész a Táborba?
 Bólintott. – Medichi épp Seriffe Ezredessel beszél a tábor védelméről. Senki
sem tudja mihez kezdjen, de én elhatároztam, hogy megyek.
– Mi az a tábor? – kérdezte Fiona.
– Harcos kiképzés. Harcos leszek. – Nevetett a nő. – Olyan furcsának hangzik
hangosan kimondva.
Havily felállt a fotelből. – Tudtad, hogy Endelle azt akarta Alison menjen el
a táborba, váljon harcossá, amikor először átlépett?
– Nem, erről nem tudtam – mondta Parisa. – Úgy érted, Alison nem akarta a
kiképzést?
Havily megcsóválta a fejét. – Tudod, hogy ő egy… gyógyító. Még az
ellenfelét sem ölte meg az aréna-küzdelemben, pedig akkor a halál ellen küzdött.
A harcos elszántan meg akarta ölni, de Alison… nem fogod elhinni… levágta a
karját, majd visszafordította az időt, míg ismét megvolt.
– Ne – kiáltotta Fiona. – Lehetséges volna ebben a dimenzióban?
Parisa nevetett a nőn. – Nekem szárnyam volt a Halandók Földjén. Arról is
azt feltételezték, hogy lehetetlen.
Fiona Havilyhez fordult. – Veled mi a helyzet? Milyen erőd van, amitől
célpont lettél?
– Nos, éppenséggel kettő is van. A véremnek speciális tulajdonságai vannak,
bizonyos tekintetben olyan a hatása, mint a haldoklók vérének. Amitől Crace
mániákussá vált. Ő egy Felsőbb-Adminisztrátorból-halál-vámpírjává-vált, aki
mindennél jobban akarta a vérem. Ő vezérelte az elrablásom.
– Továbbá, Endellével dolgozok a sötét foltban. Igen, tudom… hát, ez egy
alsó tér dolog, olyan tér, ami a dimenziók között létezik. Amikor a sötétben
dolgozunk, egész éjszaka Greavesre vadászunk, mert arra használja ezt az
időszakot, hogy a földön körbeutazva áthozza erre a területre ‒ Phoenix-be ‒ a
halál vámpírjait. Tudod, hogy a Vér Harcosok egész éjjel küzdenek? Greaves az
egész világon felépített egy halál vámpírjaiból álló sereget a Felsőbb
Adminisztráció megdöntésére, emellett utasításba kapták, hogy még több halál
vámpírját teremtsenek a haldoklók vérével.
Fiona a matracnak döntötte a fejét, és kezébe temette az arcát. – Ellátja a
Felsőbb Adminisztrátorokat a vérünkkel, a vérrel, amiért minden hónapban
meghaltunk.
– Igen – mondta Havily. – De te többé már nem.
Fiona keze remegett, amikor megmarkolta Havily karját. – De Rith még több
nőt fog szerezni az igények kielégítésére. Ha meg nem, akkor a halál vámpírjai
éhezni fognak. Azt hallottam, a haldokló vér nélkül kibírhatatlan hasi görcsök
alakulnak ki.
 Parisa megfordult, s csípőjét az ágynak döntötte. Megfogta Fiona szabad
kezét és szorosan a sajátjában tartotta. – Ez nem a te felelősséged – mondta. – A
te dolgod, hogy jól légy és segíts a feladatunkban ‒ kiszabadítani a többi szolgát.
Fiona megrázta a fejét. – Táplálkozni fognak a halandókból, mert gyengék.
Kell lennie jobb módnak. Valami tartósabbnak. A vért becsomagolják és az
egész világon szétosztják. Mi lenne, ha követnénk azt a nyomot és eltüntetnénk
a forrást, aminek vérre van szüksége.
– Úgy érted a halál vámpírjait.
– Pontosan.
– Tisztában vagy vele, hogy Greavesnek van ellenszere és, hogy sokkal több
átlépett részesül a haldokló vérből, mint amiről nekünk tudomásunk van? Azt
pletykálják, hogy a COPASS használja a haldokló vért és az ellenszert.
– COPASS? – kérdezte Fiona.
– The Committee to Oversee the Process of Ascension to Second Earth. (A
Másik Földre való Felemelkedés Folyamatának Ellenőrző Bizottsága). Senki
nem ellenőrizte a betűszót, ami biztos a magában foglalt intelligencia szintjének
jelzése. Teljesen politika.
– Mi köze ehhez a COPASS-nak, ha csak az átlépés menetét ellenőrzik?
– Az évtizedek során az irányító testület egyre több és több hatalomra tett
szert. Most lehetőségük van létrehozni újféle törvényeket. Az egyik ‒ ami a
legjobban akadályozza Endellét ‒, hogy a Látó Legfelsőbb Adminisztrátorának
engedélye nélkül nem férhet hozzá a saját Látó Erődjéhez a Superstition
hegységben.
Fiona a homlokát ráncolta. – De én egészen biztosan tudom, hogy Greaves
Paracsnok Látó információkat használva tervezi meg a történéseket.
– Ezt honnan tudod? – kérdezte Havily.
Pír borította el Fiona arcát. – Hallom a telepatikus beszélgetéseket – súgta a
nő a szavakat.
Parisa Havilyre pillantott. Havily viszonozta a bámulást, és a fejébe
küldte, Hazudik?
– Nem hazudnék ilyesmiben – mondta Fiona. – És csak azért említettem meg,
mert bízom bennetek.
Parisa kacagott, aztán Havily is. – Tudsz telepatikusan kommunikálni? Én
magamtól jöttem rá.
Fiona a fejét csóválta. – Nem tudom.
– Hogy fedezted fel ezt a képességed?
– Általában mindenki gondolatát hallom, habár már nagyon jól megtanultam
blokkolni a zajt. Amikor évtizedekkel ezelőtt először találkoztam Greaves-szel
és Rith-szel, olyan volt, mintha egy teljes zenekar szimfóniáját hallanám. Azt
hittem megőrülök. – Megremegett az emlékektől.
 – Akkor bizonyára mindenkiről túl sokat tudsz.
– Többet, mint szeretném.
– Mi a helyzet Jean-Pierre-rel? – kérdezte Havily.
Fiona mosolygott. – Nem tudok franciául. A gondolataiban keveri a franciát
és az angolt. Emellett, abban a percben mikor rájövök, hogy gondolatokat hallok
a kimondott szó helyett, rögtön lezárom az elmém.
Parisa kifújta a levegőt. – Ez valószínűleg jó ötlet, amikor Jean-Pierre-ről van
szó.
Havily nevetett.
– Miről maradtam le?
Havily szólalt meg: – Hát, ő férfi és harcos is.
Fiona kacagott, először csak kicsit, majd egyre jobban. – Annyira igazad van.
Elfelejtettem milyen volt, amikor véletlenül hallgattam meg. A férfiak csak a
szexre gondolnak. Miután a megosztott szórakozás alábbhagyott, megszólalt a
nő. – Az elrablásom előtt nem voltam ilyen, úgy értem, a Halandók Földjén.
Senki gondolatát nem hallottam, amíg nem érkeztem meg a Másik Földre.
– De akkor, hogy maradtál életben? – kérdezte Havily. – Tudod, halandók
nem képesek rá. – Hüvelykujjával Parisa felé bökött. – Kivéve ezt az egyet, de
ő az egyetlen kivétel… valaha.
Fiona vállat vont. – Greaves első dolga volt, hogy felemelt engem. Tudom,
hogy nem ez a megfelelő kifejezés, de megvan az ereje halhatatlanságot adni,
bár hála a magasságosnak, a vámpírfogak nem törnek elő. Az agyarak
megjelenése már túl sok lenne, amivel ki kellene békülnöm.
– Mintha a H és F folyamata már önmagában is nem lenne elég. Tudod, Fiona,
nem tudjuk felfogni, hogy maradhattál életben olyan sokáig.
Megint a bekötözött kezére meredt. – Igazából én sem értem, de a legrosszabb
az volt, hogy nagyon jól tudtam olvasni a nőkben. Tudtam, melyik fog kitartani
legtovább egy évig, de gyakran csak egy hónapig.
– Jézusom – suttogta Havily. Fiona vállára tette a kezét. – Így vagy úgy,
mindannyian átmegyünk rajta, mert átléptünk, ez a világ pedig háborúban áll. A
vőlegényemet halál vámpírjai ölték meg, pedig ő erős Milícia Harcos volt.
Később Crace, aki Chicago Legfelsőbb Adminisztrátora volt, átváltozott,
rákapott a vérem ízére és elrabolt. Lecsapolt, nem a halálig, mint téged, de
bedrogozva tartott és egy falhoz láncolt. Néha rémálmaim vannak, de Marcus itt
van nekem és átsegít rajta.
Fiona megfogta a nő vállán lévő kezét. – Akkor nővérek vagyunk az effajta
szenvedésben.
– És erősek – mondta Parisa.
Egy másik női hang úszott feléjük az ajtóból. – És együttérzőek. –
Alison előrement, tekintetét Fionán tartotta. – Együtt érzel a többi nővel.
Beszéltem velük reggel. Te voltál a középpont, a tanácsadó, a vigasztaló. A
legtöbbjük így sokkal tovább kitartott, mint amire egyébként képesek lettek
volna.
Parisa a nő felé fordult. Alison elég egyenletesen beszélt, de most keze a
gyomrán volt, orrcimpái kitágultak. Egész idő alatt fájdalmai voltak? – Hogy
van a kicsi?
Alison mély levegőt vett. – Tulajdonképpen szonográfiára jöttem, de arra
gondoltam, benézek a legutóbbi érkezőnkhöz. – Egy pillanattal később már
nyugodtnak tűnt, előre lépve Fiona kezére tette a sajátját, ami még mindig
Havilyét tartotta. Mosolygott. – Ez tetszik. Igazi nővérek. Amikor átléptem
Endelle kivételével egyedül voltam. Higgyétek el, nem volt egy piknik.
Parisából és Havilyből kirobbant a nevetés.
– Mi az? – kérdezte Fiona.
Havily kuncogott. – Nemsokára kitalálod.
– Úgy hallottam divatbolond.
Ezúttal mindegyik hölgy sikítva nevetett.
– Enyhén szólva – szólalt meg Havily.
Alison megtörte a varázslatot és felszisszent, kezét ismét a hasára helyezte.
Ellépve az ágytól szitkozódni kezdett ‒ nagyon hosszú szóláncot alkotott ‒,
amitől Parisa csak bámult. Még sosem hallotta őt így beszélni, de Havily nem
tűnt különösen meglepettnek.
Alison lehunyt szemmel lélegzett, keze a hasán olyan volt, mintha próbálná
félretolni a fájdalmat.
– Oké – mondta. – Ebből elég. Most rögtön levadászom az orvost.
Megfordulva kiviharzott a szobából. Jobbra indult, így Parisa a szoba falában
futó redőnyös ‒ most éppen eléggé nyitva álló ‒ üvegablakon át látta a
menetelését.
– Istenem, remélem jól van – kiáltotta Havily.
Amikor Parisa ránézett, a nő ujjaival óvatosan megtörölgette a szemét. Egy
pillanattal később visszafordult Fionához és megszólalt. – Az ultrahang
készítése beletelik egy kis időbe, addig mi lenne, ha rád koncentrálnánk.
Gondolom rengeteg kérdésed van a Másik Földről, Endelle adminisztrációjáról,
szóval ha készen állsz rá, akkor bökd ki!
Fiona pislogott. – Szóval, ebben a dimenzióban ki csinálja a legjobb kávét?
Száz évig csak teát ittam. Hányingerem van a teától. Régen Bostonban minden
reggel kávéztam.
– Starbucks – mondta egyhangúan Parisa és Havily.
Parisa szerint a hangjában lévő könnyedség és a kérdés volt a legjobb jele
annak, hogy Fiona alkalmazkodni fog.
 A következő órában Parisa Fionával együtt tucatnyi kérdéssel bombázta
Havilyt különböző témákban – Endelle adminisztráciájáról, a Vér Harcosokról,
a Területek működéséről. Az előadás élénk vitává alakult a kertészetről, ami az
egyik legnagyobb művészeti forma a Másik Földön.
További fél óra elteltével Havily a folyosó ablaka felé tekintett. Lenézett az
órájára, majd vissza az ablakra. – Szerintem Alisonnak már itt kellene lennie.
Hirtelen az összeráncolt homlokú Kerrick jelent meg az ajtóban. – Hé, Hav!
Csak figyelmeztetlek, Alison errefelé tart és sír. – Nagyon aggódónak tűnt.
Parisa tudta, hogy a breh-hedden kapcsolat tette lehetővé Kerricknek, hogy
felismerje Alison „látható” érzéseit: bármit érintett meg a nő, vagy bármi
érintette meg a nőt, de ez nem fordítható le az érzelmek megértésére.
Kétségtelen, hogy megérezte a könnyeket az arcán.
De ez nem jó.
– Miért nem vagy vele? – kérdezte Havily.
– Úgy volt, hogy megvár, mert a Milícia Harcos Képző Táborban voltam.
Fenébe. Itt akartam lenni vele.
Épp csak alacsonyabb volt Antonytól. Összevont sötét szemöldök ült
meglepő smaragd szemei felett. Ő is jó felépítésű, különösen fincsi volt a harci
kiltben és a fegyvertartóval.
Az arckifejezése megváltozott, felemelte szemöldökét, elnyílt szemekkel
bámult a folyosóra. Tett néhány lépést, így Parisa csak a folyosóra néző ablakból
láthatta, ha hátra hajolt, tekintetét részben eltakarták a redőnyök.
Alison belépett a látóterébe, a következő pillanatban már a férfi keze a nő köré
kulcsolódott, habár a hasa miatt furcsa szögben végezték. Parisa érezte a szemét
elfutó könnyeket. Alison mellkasa fel-le emelkedett, valószínűleg a folyamatos
zokogástól.
Fiona suttogott: – Ó, ne!
De csak Kerrick arca volt látható.
– Nem lehet teljesen rossz. Nézd! Kerrick mosolyog. – Hirtelen a férfi
nevetése robajlott végig a folyosón. Elhúzódott a nőtől és még erősebben
kacagott, majd ismét megölelte és csak nevetett tovább.
Havily megszólalt. – Biztos ikrek lesznek. Elég nagynak látszik, hogy még
egy legyen benne. Csupán hét hónapos, de hatalmas.
A férfi a nő válla köré fonta a karját és Fiona ajtaja felé fordította. Havily az
ágy végénél állt.
A következő pillanatban megjelent Alison, könnyeket törölgetett az arcáról és
fültől fülig érően mosolygott.
– Mi az? – kiáltotta Havily. Mondd el most rögtön, vagy ezúttal én fogom
hozzád vágni a cipőmet, Lissy.
 Ettől Alison felnevetett. – Ó, az nagyon csúnya volt tőlem, de már megígértem
Kerricknek, hogy többé nem teszek ilyet. – Összeszorította az ajkait, próbálta
visszatartani azt, ami egy újabb mosoly és frissen előtörő könnycseppek
kombinációjának tűnt. A megkönnyebbülése egyértelmű.
Kerrick szorosabban tartotta a vállát, elkapta Havily pillantását. – Nos, először
is, semmi rossz… végeredményben. De nem fogjátok elhinni. A babának
szárnya van.
– Szárnyak? – kiáltotta Havily. – Az nem lehetséges.
– Úgy tűnik mégis – mondta Alison. – Ezért volt annyira kényelmetlen
érzésem. A kicsi egészséges: nagyon jó a pajzsolásban, de láthatóan az, hogy
leeresztette a szárnyait, magzatvíz növekedést okozott, mert még nagyobb
helyet foglal el, egész idő alatt ez volt a probléma. Vagyis ez és a mozgás.
Pontosabban a repülés. – Kitágult a szeme. – A babának van szárnya. El sem
hiszem. Egyszerűen nem tudom felfogni.
Parisa Alison hasát bámulta. Próbálta elképzelni a benne lévő magzatot,
pörgés, forgás, szárnypróbálgatás. Nem tudott elképzelni jobb kezdetet senki
számára – átlépett – vámpír – vagy bármi.
Havily kicsit a pár felé fordult. – De ez az jelenti, hogy még két hónapod van
a leeresztett szárnak problémájával?
Alison kiegyenesedett és megtörölgette az arcát. Összehajtogatta az anyagot
és megint törölgette picit. – Nem. Jó hír, hogy a doktor szerint kezdhetek
telepatikusan beszélgetni a kicsivel, hogy lassan húzza vissza a szárnyait, és
remélhetőleg bent is tartja azokat. Ritka jelenség egy Másik Földi gyereknél, de
van anekdotikus bizonyíték, hogy lehetséges az Alsó Dimenzióban. – Előhúzott
egy kártyát a nadrágzsebéből. – Van egy nő, aki a telepátiára és a csecsemőkre
specializálódott. Tazianne-nak hívják. De miért hangzik ismerősnek a neve?
Havily fürgén csóválta a fejét. – Á, én tudom miért. Ő az a tehetséges kertész,
aki megtervezte Antony előszobájában a magnólia asztaldíszt.
– Milyen igaz, már emlékszem. Nos, úgy tűnik egynél több mindenben
tehetséges. Akárhogy is, amint lehetséges felhívom, hogy pokolian nyugtassa
meg Helenát. – Kuncogott. Kerrick átölelve homlokon puszilta. Hosszú ideig
bámulták egymást. Parisa tudta, hogy telepatikusan kommunikálnak, gyönyörű
dolog volt látni az egymás iránti szerelmet az arcukon.
Parisa szíve fájt a látványuktól. Antonyra gondolt és a vendégszobában töltött
éjszakára. Hirtelen egy pillanatra arra vágyott, hogy az ő kapcsolatuk is ilyen
legyen.
***
Fiona nem tudta, hogy azért-e mert Parisa mellette ült az ágyon, vagy Havily
és Alison, esetleg Kerrick Harcos jelenléte miatt a szobában, de valahogy kezdte
elengedni magát. Könnyek futották el a szemét. Kerrick Harcos kedvessége a
breh-jével annyira normális, hogy majdnem ‒ majdnem ‒ úgy érezte, minden jól
fog alakulni.
A katasztrófa, ami egy évszázadig volt az élete, a kiállt megpróbáltatások,
kezdtek visszavonulni a múltba. Tehet egy lépést előre, esetleg kettőt. Ismerte
ezt az érzést, beletelt egy pillanatba míg tudatosodott benne, hogy amit érez, az
a remény. Az élete még ennyi borzasztó évtized után is újra értelmet nyerhet,
történhet valami, amit képes ő maga irányítani, talán közvetlenül élvezheti is.
Vajon milyen lehet, uralni a lépéseit, parancsolni nekik, kiválasztani a maga
útját, eldönteni, mikor keljen és mikor feküdjön le. Soha többé nem kerülni
havonta a tűk igája alá; a tasakok, defibrillátor, Rith és az orvosi személyzet
nélkül élni?
Az orrlyukain keresztül mélyen beszívta a levegőt és megérezte a kávét.
– Ó, most mit meg nem adnék egy csésze kávéért. Amikor Bostonban volt
házam, a házvezetőnőm legelőször hozott nekem egy csészével. Tudom, hogy
dekadens, de annyira bájos volt.
– Biztos tudunk neked szerezni egy kis kávét – mondta Parisa.
Fiona elnézett Alison mellett a hosszú ablakon keresztül. A redőny kissé
nehezítette a kilátást, de nem hibázhatta el a férfit, aki épp feltűnt a látóterében:
Jean-Pierre Harcos. Ujjai megérintették az arany medált.
Nem kellene ezt tennie.
Tényleg nem kéne megcsinálnia, de valamiért ismernie kellett a férfi
gondolatait. Gondol egyáltalán rá, a nőre?
Leengedte a pajzsait, csak egy kicsit. Legelőször csupán a hozzá közel álló
nők gondolatait hallotta. Havily kíváncsi volt, vajon megtudja-e vásárolni a
legújabb Ralph Lauren szoknyát, amit online látott, Parisa próbált rájönni, hogy
menthetnék meg az összes H és F rabszolgát. Alisonnak arra volt szüksége, hogy
Kerrick hazavigye. Fiona félretolta mindezeket a gondolatokat, lecsendesítette
őket.
Telepatikusan a folyosó felé indult, hagyta, hogy Jean-Pierre elméje elérje az
övét, tekintetét felemelve a nő szemébe nézett. Olyan gyönyörű, belle. Mon dieu,
nem kapok levegőt. Szex. Csak a szexre tudok gondolni, most rögtön benne
akarok lenni. Milyen bájos, az ajkai elnyíltak. Meg akarom csókolni. Ça suffice!
Nincs tovább!
Elszakította a pillantását, kezdet visszafelé sétálni. Jean-Pierre, küldte a nő,
valamiért pánikba esett. Ne menj! Kérlek, ne menj el! Megnyugtatsz! Maradj
velem! Reménye sem volt, hogy a férfi meghallja. Eddig még senki nem hallotta
a telepatikus üzeneteit.
De megdermedt, háta megfeszült attól, amit a redőnyökön át látott. Ó,
istenem, meghallotta? Erre nem számított.
 Tényleg beszéltél hozzám, Fiona, a fejemben? Itt vagyok, ha akarod.
Maradok, ha szükséged van rám. Tényleg te beszéltél hozzám?
Igen, suttogta.
A férfi megfordult és ismét mozgásba lendült lassan, mígnem megjelent az
ajtóban. A férfi szeme kerek és kábult. Szóval meghallotta. El sem tudta
képzelni.
– Allo, Kerrick – mondta a férfi, amikor a harcos felé fordult. A szó Kareeknek
hangzott. Nem kapta el Fiona pillantását. – A nővérek beszélnek. Gratulálok
kettőtöknek! A szárnyak nagyon különlegesek. – Ó, ahogy az akcentusa
dédelgette azt az utolsó szót.
Kerrick és Alison felváltva osztották meg a híreket a férfival, de Fiona nem
nagyon hallotta őket. Ehelyett úgy érezte, különös hullámok haladnak át rajta,
mint a jeges víz, amitől megborzong, de nem a hidegtől, hanem sokkal inkább…
a vágytól… ó, jaj.
Amikor a boldog szülők befejezték a legutóbbi híreiknek elmagyarázását,
Jean-Pierre elment Kerrick mellett. Elkapta Fiona tekintetét. – Kíváncsi vagyok,
hogy hozhatok-e neked esetleg valamit? – kérdezte.
Belenézett a férfi szemébe, s egy pillanatra nem látott mást, csak őt. De
bólintott és kimondta az egyetlen dolgot, amire épp gondolt. – Egy nagyon forró
csésze kávét cukorral és tejjel, de mindkettőből csak egy kicsit. Rendben?
A férfi mosolygott, és úgy tűnt ketté vált az ég. Neki volt a leggyönyörűbb
mosolya. Szemei táncoltak az élettől. A frizurája hullámos, begöndörödött,
szinte már borzas volt, de jól nézett ki. Haja világos barna, de a külső rétegben
nap-szőke tincsek voltak, amiktől a nyári tengerpart jutott eszébe. Elbűvölő,
gondolta a nő. A férfi sármot sugárzott magából.
– Mais oui. De igen, még szép. Hozok neked kávét. – Aztán elmosolyodott,
meghajtotta a fejét, kezét felemelve eltűnt.
– Wów – mondta Fiona, de nem tudta, hogy a hirtelen eltűnésére reagált így,
vagy magára a férfira.
Hirtelen tudatában lett annak, hogy a három nő és az erős harcos őt figyelik,
arckifejezésük óvatos, gondolkodó, habár Havily mosolygott.
– Mi van? – kérdezte Fiona.
– Semmi – mondta Havily, ám mosolya vigyorrá szélesült. – Nagyon jóképű.
Fiona vállat vont. – Ahogy mindannyian, még a Milícia Harcosok is. –
Ujjaival az ágyán lévő vékony takarót tépkedte.
– Hát – szólalt meg Alison. – Mi most távozunk. Még egyszer isten hozott
itthon, Fiona! Ha szükséged van valamire…
Fiona mosolyogva bólintott. – Köszönöm, Alison! Annyira kedves vagy!
 Alison integetett picit mielőtt elfordult. Amikor elérte Kerricket, a férfi még
szorosabban ölelte magához és megcsókolta az ajkát. Még mindig csókolózva
villantak el.
Fiona zihált – nem a villanástól, hanem mert Kerrick megcsókolta a nőt,
amikor elmentek. A gyengédség könnyeket csalt a szemébe. A férje is ilyen
kedves volt, gyengéd, annyira védelmező. Nem akarta, hogy aznap teljesen
magában menjen vásárolni. Nagyon sok nézeteltérésük volt a független szelleme
miatt, de ő abszurdnak érezte, miért ne vásárolhatna egyedül. Boston utcái, a
város ezen része, tökéletesen biztonságos. Az volt, amíg át nem ment azon, amit
ma már tudott: két halál vámpírja, két dicsőséges teremtmény olyan ködöt
alkotott, amit csak egyedül ő láthatott.
A természetes bizalma ‒ amelyet utólag már a legnagyobb hülyeségnek
tartott ‒ okozta azt, hogy megközelítette őket. A különféle járókelők rá vetett
furcsa pillantása ellenére is – valószínűleg őrültnek tűnt, aki a levegővel
kommunikált – beszélgetést folytatott a szörnyetegekkel. De honnan tudhatta
volna, mik ők valójában? Néhány pillanattal később, mielőtt tudta volna mi
történik, meglátta Rith-t.
Pislogva félrelökte az emlékeket.
Havily hangja törte át a gondolatait. – Alison néhány hete már szenved. Olyan
boldog vagyok, hogy már vannak válaszai.
Egyik nőről a másikra nézett. – Nektek van gyereketek?
Parisa a fejét csóválta, de hirtelen Havily nem tudta elrejteni megsebzett
tekintetét.
– Fájdalmat okoztam neked – mondta csendesen Fiona. – Nem úgy értettem.
Havily mosolygott és megrázta a fejét. – Már nagyon régen történt. Gondolom
az Alison terhessége körüli gondok felidézték. – Szembefordult Fionával. –
Amikor fiatal feleség voltam, a Halandók Földjén három kislányom volt.
Skarlátban haltak meg, ahogy a férjem is, de ez a múlt század fordulóján történt.
Mint ahogy mondtam, már hosszú idővel ezelőtt történt.
Fiona félrenézett, hirtelen megsajdult a szíve, talán mert Havily meg tudná
érteni. – Én nem tudom, mikor haltak meg a gyermekeim. Semmit nem tudok
az életükről, hogy nőttek fel, ha felnőttek, akár megházasodtak-e, lettek vajon
gyerekeik, unokáik. Tíz és nyolc évesek voltak, amikor Bostonból elvittek. Van
valami förtelmes ebben a tudatlanságban, és persze ennyi év elteltével egyikük
sincs már életben.
– Megkereshetjük őket – szólalt meg Parisa.
Fiona felsóhajtott. – Már gondoltam rá, valószínűleg egy-két perccel azután,
hogy megérkeztem Endelle asszony palotájába. Attól félek, megint át kell élnem
az egészet.
 Havily Parisával szemközt megkerülte az ágyat, kezét Fionáéra tette és
megnyugtatóan megszorította. – Ma még nem kell tenned semmit. Nézd, Jean-
Pierre visszatért.
Fiona az ajtó felé fordult.
És ott volt a férfi, egy gőzölgő barna kerámia bögrét tartott a kezében.
Hirtelen megszédült, micsoda furcsa reakció. Nos, szörnyen jóképű és olyan,
mintha mindig őt figyelné, rá összpontosítana, ami csak tovább fokozta a
szédülését.
Hol talált ilyen szép bögrét a kórházban?
– Haza mentem – mondta a férfi, mintha a gondolataiba látna. Haza ment.
Ami egy gyors materializációba került, de akkor is azt jelentette, hogy a férfi
erőfeszítéseket tett. – Egyáltalán nem került sok időbe. Van egy nagyon szép
kávézó Sedonában. Nagyon udvariasak. Remélem megfelel majd a cukor és a
tejszín.
A nő mély levegőt vett. Havily keze lesiklott Fionáéról, Jean-Pierre foglalta
el a helyét az ágy mellett. Fiona tekintete oly gyakran hullott az ajkaira, a két
lágy csúcsra, telt alsó ajkára. Lélegzete zihálásba fulladt, kényszerítette szívét,
hogy képes legyen lenyugodni.
Átnyújtotta neki a bögrét, először a fülét, s az aljánál megtámasztotta. –
Óvatosan. Elég forró.
Bólintott, majd megérezte a bögrében lévő kávé illatát – és a férfiét. Olyan
elképesztő, nagyon férfias, és az a csipetnyi kávé illat belőle áradt?
Jobb kezében fogta a bögrét. A férfi el akart húzódni, mikor ő elkapta a kezét
és az orrához emelte. Hölgyhöz nem illően megszaglászta, majd a bőrébe
temette az orrát. – Ez te vagy – kiáltott fel a nő. – Neked van kávé illatod. Te is
megittál egyet? – Felnézett rá. Ajkai szétnyíltak, körülvette a férfi illata, súlyos
hullámokban árasztotta el. A frissen darált kávébabok aromája lebegett a
szobában.
Zihálva engedte el a kezét.
– Mennem kell – mondta a férfi, hangja alig több a suttogásnál.
– Bár ne mennél. – Hirtelen kétségbeesetten közel akarta tartani a férfit.
– Jean-Pierre, tulajdonképpen – szólalt meg Parisa – azt reméltük, hogy egy
kis ideig Fionával tudsz maradni. Nekem muszáj beszélnem Antonyval,
Havilynak pedig vissza kell mennie az irodába.
– Bien sûr – mondta Jean-Pierre. Furcsának hangzott, mintha sokkot kapott
volna.
Fiona nem tudta, mi sarkallta erre, de leengedte a pajzsait, ugyanabban a
pillanatban kizárta a Parisa és Havily felől áradó mentális felkiáltásokat, ahogy
elhagyták a szobát. Csak Jean-Pierre gondolataira összpontosított.
 Elle sais. Maintenant, elle sais. She knows. Tudja. Tudja. Látom a szemében.
Fájdalmat okozok neki. Muszáj elmennem, de nem tudom mozgásra bírni a
lábam. Rá akarom tenni a szám az ajkaira, a melleire, a lábai közé, nyalni…
A nő kihátrált, észrevette, hogy a bögrét tartó csuklója ellazult.
Kiegyenesítette a bögrét, mielőtt annak gőzölgő tartalmát az ölébe borítaná. Az
ajkához emelte a barna kerámiát. Megerősítette elméje pajzsait. Elköszönt
egyáltalán Havilytől és Parisától? Nem. Tényleg megfogta a harcos kezét és
arcához szorítva megszaglászta? Igen.
Megcsóválta a fejét, majd belekortyolt a kávéjába. Nem értette mi történik.
Egy kicsit később rákérdezett. – Jean-Pierre, mi folyik itt? Én… Beismerem,
hogy épp a gondolataidat olvastam.
– Tényleg? De hogyan? Nem éreztelek meg a fejemben.
A karima felett pillantott rá. Kortyolgatta a kávét óvatosan, nem megégetve a
nyelvét. Ó, hogy magyarázza el? Elkapta a férfi tekintetét, arra gondolt, bele
tudna merülni a látványába. Annyira csodálatos, szeme óceánszínű, illata pedig
afrodiziákum.
A vágy úgy cikázott át rajta, mintha néhány zsilip kinyílt volna benne, valami,
amit már évtizedek óta nem érzett férfi iránt. A „vértonik”, aminek megivására
minden egyes csapolás folyamán rákényszerítették, erőteljes orgazmust okozott,
de ez más volt.
Attól a pillanattól kezdve, amire még vissza tud emlékezni ‒ nyolc testvér
közül a legidősebb gyerekként ‒ döntéshozó nő volt. Amikor meglátta, amit
akart, vagy amit meg kellett csinálni, akkor cselekedni kezdett. Arra, hogy egy
évszázadra leigázták, olyan körülmény volt, amire az életében lévő szörnyen
kellemetlen hiányként tekintett.
Megértette, hogy valamilyen gyógymódra és terápiára szorul, ami itt adott
volt. Amint az orvos elengedi a kórházból, mindenre felkészül – nemcsak
önmagáért, hanem a többi szolgáért.
Ám ez egy új világ, és új élet. Kívánta ezt a figyelmes harcost, aki visszaadott
neki egy értékes medált és megkérdezte: Hozhatok neked valamit?
Igen, most új életet kezdhet, ahhoz foghat, amihez akar.
A mellette lévő asztalra tette le a bögrét. Tudta, mit kell tennie. – Be kellene
csuknod a redőnyt – mondta. – És csukd be az ajtót. – Az arcát figyelte. Érzéki
ajkai komolyan összehúzódtak határozott vonallá, a végei mégis
megenyhültek… kicsit.
– Nem kellene… – szólalt meg a férfi, fejét leszegte, pillantása a nő ajkára
esett. Olvas az elméjében?
– Kérlek – suttogta.
Hallotta a redőnyök csukódását. A harcos még meg sem mozdult. Milyen sok
erő van ebben a dimenzióban. Amikor az ajtó is becsukódott, hátradőlt a
könyökén. – Meg fog csókolni, Harcos? Hagyod, hogy megköszönjem, amiért
kihoztál arról a szörnyű helyről? – Melle megfeszült. Évtizedek óta nem érezte
férfi érintését ‒ egy évszázada, ezen a módon nem ‒, a tizenegyedik házassági
évfordulójának éjszakája óta.
– Nem kéne téged megcsókolnom – mondta a férfi. – De azt hiszem, nem
tudok magamon uralkodni. – Hangja rekedt volt, tekintete a nő ajkára
összpontosított, de nagyon lassan mozgott, egyfajta hosszan tartó esésként
érkezett a nőre, kezét a nő mindkét könyöke mellett az ágyra helyezte, csípőjét
az ágy végéhez döntötte.
Csak a férfi ajkait látta, de a kávé dekadens csábításként örvénylett körülötte;
beleszédült és olyan meleg és nedves lett a combjai között, az érintése nélkül is
készen állt a szexre. Milyen furcsa? Milyen misztikus? Mennyire különleges?
Amikor lehunyta a szemét a férfi ajka találkozott az övével, a lehelete maga a
kávé, íze legmélyéig tele férfiassággal, amitől benn mélyen megremegett valami
és elakadt a lélegzete. Olyan régóta nem szeretkezett, mégis itt van, emlékszik a
mikéntre, mintha csak tegnap lett volna.
De volt valami több, amit nem tudott megérteni, miközben megcsókolta.
Nyomást érzett a fejében, tudta, hogy az Jean-Pierre érintése. Mégis több ez
szimpla telepátiánál, mert szavak nem formálódtak, de mégis ott volt, nagyon is
jelen volt a férfi. Elképesztően furcsa, mégis egészen erotikus. Annyira erotikus,
nagyon közelinek érezte az ajkai nyomását a gyengéd csókban. Mellei
megfájdultak, ajka megduzzadt. Belsőleg, nagyon mélyen, mozgást érzett, a
teste próbált valamit behúzni, ami még nem volt ott, de felkészült, olyan
leírhatatlanul készen állt.
Aztán felismerte, hogy egy érintésnyire volt a gyönyör csúcspontjától. És a
férfi mindössze annyit tett, hogy azokat az érzéki ajkait az ő szájára tapasztotta.
Abban a pillanatban, amikor a férfi nyelve az ajkához ért, megmarkolta felette
lévő karját, kinyitotta a szemét, elkapta és megtartotta a tekintetét. Felsikoltott,
elkábult attól, ami épp vele történt. Az orgazmus gyors utazás volt a gyenge
testén, a bent lévő pulzálás csak folytatódott és folytatódott. A férfi ajkaiba
zihált.
Néhány centire elhúzódott. A tekintete lobogva égett. – Te…?
A nő bólintott.
– Mon dieu – suttogta a férfi.
Amikor megszűntek a görcsök, visszafeküdt az ágyába, felbámult a férfira.
Keze még mindig a karját markolta, nem úgy tűnt, mintha el akarná engedi. Nem
szerette volna elereszteni. – Hogy csináltad azt?
A férfi megrázta a fejét és mosolygott, azzal a csodálatos mosollyal. – Hát,
francia vagyok…
***
 Jean-Pierre kiélvezte a karját markoló kezeket, a duzzadt ajkakat, a pírt Fiona
arcán, a szemében lévő riadt meglepetést. Szóval a nője, aki nem az ő nője, épp
átesett a le petit mort-on, a kis halál, a gyönyörű tetőpont. Mon dieu.
A nő kedves, egy nagyszerű szépség olyan hajjal, ami a sötét fára hasonlított,
mély és aranybarna ragyogással. Elegáns hullámokkal omlott le szinte a
könyökéig. De a szeme, ezüst-kék, ami olyan mint a kiváló selyem, most
szenvedélytől csillogott. Nagyon csinos egyenes orr, kerek arc, magas és kedves.
Az állkapcsa egy éles vonal.
A bőre nagyon világos, szinte porcelán, de a megpróbáltatásoktól, a vére
lecsapolásától, néhány napja majdnem elrabolták az életét. Nemsokára sokkal
több szín lesz rajta, bár az arcán lévő pír most tökéletes volt.
Lemosolygott a nőre. Megint meg akarta csókolni, de fölöslegesnek tűnt.
A nő is visszamosolygott. A férfi szíve megduzzadt a mellkasában. Végül
elengedte a karját, ő pedig elhúzódott tőle. De nem ment messzire.
A nő tekintete hirtelen az ablakra suhant és a homlokát ráncolta.
– Mi az? – Megfordulva a férfi is kinézett.
– Azt hittem láttam valamit, csillámlást kint a pázsiton.
Egy alak öltött testet. Egy pillanatra Jean-Pierre nem értette, majd rájött, hogy
Medichi hátát látja, harcos kilt felszerelésben. Igen, Medichi, de mit csinál kint
a gyepen? Nemrég még a folyosón beszélgetett Seriffe Ezredessel, akkor pedig
mintha farmert viselt volna?
Felálltak a nyakán a pihék és talpra ugrott.
– Mi van? – kérdezte Fiona. – Hirtelen feszültnek tűnsz. Valami baj van?
Képtelen volt elkapni tekintetét a gyepen lévő Medichiről. Oui, valami nem
jó.
Fionára nézett. – Kérlek, bocsáss meg! Beszélnem kell az egyik harcos
testvéremmel. Valami nem stimmel!
– Hát persze! – suttogta a nő.
Nem akarta otthagyni. A késztetés mély volt, hogy mellette maradjon,
kezében a kardjával őrködjön felette. De menni kellett.
Mély levegőt vett, mozgásra kényszerítette magát.
A folyosón megint felálltak a pihék a nyakán: Medichi még mindig a folyosón
Seriffé-vel beszélt, és igen, farmer volt rajta. Szóval akkor mi volt az a gyepen?
Jean-Pierre élesen szólította meg.
– Medichi, hol van a nőd?
A homlokát ráncolta. – Mi? Parisa? Nem tudom. – Körülnézett. – Azt hiszem,
Havilyvel az előcsarnok felé tartott.
– Keressük meg együtt. Valami gond van. Épp a gyepen láttalak téged.
– Te mit…?
Megrázta a fejét. – Nem tudom mit láttam, mert te itt vagy.
 Medichi az ellenkező irányba nézett. – Hologram – kiáltotta. Egy szót sem
szólva Seriffe Ezredesnek, futásnak eredt.
Jean-Pierre, lángoló ösztönökkel sietett Fiona mellé. Az ablak és az ágya közé
állt.
És igen, a kezébe villantotta kardját és azt a valamit bámulta, ami az imposztor
volt – vagy a rettegett hologram – kint a pázsiton.

***
Parisa távozott, kiment a kórházból, mert félúton látta Antonyt a
zöldövezetnél, kezét csípőre téve. Átvette a harci kilt ruházatát, úgy nézett körbe,
mintha próbálna rájönni valamire.
– Antony – szólította meg. – Mit csinálsz?
Szembefordult a nővel és intett.
Különös.
Fél óra múlva időpontja volt egy tiszttel, aki a Milícia Harcos Kiképző Tábor
Női Osztályáért felelős, nem szeretett volna elkésni. Úgy döntött, ahelyett hogy
Antonyhoz sétálna, dolgozik az eltűnő képességén.
De ahogy koncentrált és belépett a sötét foltba, megesküdött volna, hogy
Antonyt hallja a háta mögött azt kiabálni, Neeeee!
Amint földet ért egy másik gondolat férkőzött az agyába – hol voltak a sebek
Antony hátán?
„Antony”-ra pislogott, aki nem mosolygott és furcsának tűnt. Tarkóján égnek
álltak a szőrszálak. Nem. Ó, ne!
Felemelte a kezét az eltűnéshez, de nem volt elég gyors. „Antony”
mosolygott, mielőtt észbe kapott a vállára tette a kezét. A harcosának képe a
szeme előtt foszlott szét. Rith jelent meg mosolyogva, szemeiben sötét csillogás.
Megint megtévesztette, pont amikor a sötét foltban utazott, a kegyelmére
bízva. Nem volt ideje válaszolni, idiótának érezve magát ért földet, keményen,
megbotlott és a poros terra-kotta padlóra esett.
Próbált felállni, de nem ment. Egy erős mező tartotta lent.
A levegő alig mozgott a dohos, sötét épületben. Körülnézett. Egyetlen fáklya
égett a távolban. A fal is terra-kotta színű volt, olyan szimbólumok borították,
amiket nem ismert fel.
Enyhe remegést érzett, de Rith sehol nem volt látható.
– Parisa – Antony hangja emelkedett felé, felkapta a fejét. A mező alig tette
lehetővé. Keményen figyelte a földön lévő pozíciójából. De ott volt, kezét egy
észrevehetetlen akadályhoz nyomta.
– Követtél? – kérdezte. Por érte az orrát, amitől tüsszentett.
Bólintott.
– Ó, istenem, mit csináljak? – kiáltotta.
 És hol volt Rith?

***
Medichi ösztönei túlléptek az érzékein. Egy vámpírnak, aki képes bármelyik
Másik Földön lévő átlépett alakjában megjelenni, biztos több terve van, mint
csak ismét elvinni Parisát.
Szóval követte a nyomvonalat, amit az előző találkozáskor blokkoltak. És
most csapdába ejtették. Úgy tűnt egy vallási szentély közepén állt. És csakúgy
mint Parisa, egy természetfeletti mező zárta dobozba.
A levegő mozgására automatikusan megfeszítette a csuklóját, ahogy
megpróbálta a kezébe húzni a kardját, de – meglepetésére – nem működött. Egy
kis távolságban, talán a szomszédos helyiségben kocsi zörgést hallott. Abban a
pillanatban megismerte a félelmet, azt a fajtát, ami csomóba rántja a gyomrot.
A kamrában fojtogató a levegő – olyan illatú a szoba, mintha évek óta nem
nyitottak volna ablakot. Körülnézett. Inkább évszázadok óta.
Egyetlen fáklya égett a helyiség távolabbi végében. Egy nyílás vezetett a
pokol másik részére.
– Nem tudok mozogni – kiáltotta Parisa, de köhögött, por gomolygott
körülötte.
– Feküdj mozdulatlanul. – Ez volt a legjobb, amit mondhatott? Azt mondani
az asszonyának, feküdjön mozdulatlanul?
A következő néhány percet a körülötte lévő mező tesztelgetésével töltötte.
Látta már ezelőtt ezt a fajta pajzsolási technikát. Alison hozott létre ilyet, amikor
szemtől szemben küzdött meg Letoval az arénában. Ez nem tartozott Medichi
képességei közzé, de láthatóan Rith ebben kitűnő.
Minden határhoz mentálisan hozzá csapódott, de az összeállítás
áthatolhatatlan volt.
Egy férfi jelent meg a nyitott ajtóban a fáklya mellett. Egy kocsit tolt, amin
orvosi eszközök voltak. Kesztyűt és zöld műtős ruhát viselt.
Medichi szíve feladta, amikor felismerte a csöveket. – Nem – ordította, de a
sötét bőrű és ázsiai vonásokkal bíró férfi nem vett róla tudomást.
A kocsi Parisa mellett állt meg.
Medichi harcolt a mezővel, tolta, a láthatatlan falaknak vetette magát.
Magasra és alacsonyra is célzott. Felemelkedett, de a gyors mozdulat csak azt
eredményezte, hogy beverte a fejét a pajzs tetejébe, és visszaesett a padlóra…
keményen.
A férfi Parisa mellett térdelt, intett a kezével, majd fekvő pozícióba
támasztotta. Úgy tűnt a pajzsot kizárólagosan Parisa visszatartására tervezték,
mert a férfi akadály nélkül nyúlt a nőhöz. Pokolian azt tehetett vele, amit csak
akart. Irányítása alá vonta, de ő képtelen volt mozogni, még ha a férfi fel is
emelte.
Felemelve Parisa karját egy lapos táblához szíjazta. Behelyezte a tasakhoz
csatolt tűt, s hirtelen folyni kezdett a vére.
Medichi kiabált, de semmi reakciót nem váltott ki.
Parisa hosszú ideig bámulta a karját. Próbált ide-oda tekergőzni, mozogni, de
semmit nem tehetett. Gyönyörű krémszínű bőrét narancssárga por borította,
mely sötét haját is jócskán befedte.
Egy perccel később, ahogy megtelt az első tasak és a férfi becsúsztatva a
csövet kicserélte egy másikra, könnyek kezdtek lefolyni az arcán. – Ne –
kiáltotta. – Ne, ne, ne. – Csak ezután fordult a tekintete Medichihez.
A férfi egy szörnyű, kemény villanással visszautazott tizenhárom évszázadot,
csak akkor a vér a felesége lábai közül folyt, mert megerőszakolták.
Medichi pislogva próbálta kitisztítani a képet, de nem ment. Nem kapta el
Parisa pillantását, mert nem látta. Csak a felesége könyörgő arcát érzékelte,
miközben elpárolgott belőle az élet, a szakadt, vérfoltos, fehér
köntöst, lecsupaszított mellét.
Hogy a francba juthatott megint ide annyi idő elteltével?
A padlóra hullott, felhúzta térdét, s köré kulcsolta a karját.
Hogy a picsába végezhette újra itt?
Lehunyta a szemét, az orrlyukain keresztül mélyen beszívta a levegőt.
Ugyanúgy el fogja veszíteni Parisát, mint ahogy elvesztette a feleségét. Hiába
fogta fel, hogy az életet nem mindig lehet irányítani, miféle baromság juttatta őt
ide? Nem lehet véletlen, hogy itt ül a padlón és nincs ereje segíteni a nőn, akit
szeret.

„A halál egy tükör.”

- Közmondások gyűjteménye, Beatrice a Negyedikről

22. fejezet
Parisa számolt. Az orvosnál már a harmadik zacskó volt. Egy emberi test hány
zacskónyi vért képes előállítani? Már szórakozott volt, kissé elájult, a feje
könnyű, mégis… boldog volt. Hallotta, hogy az eufória a vérveszteség egyik jele.
Egy másik kocsi gurulását hallotta maga mögött a terra-kotta téglán. A fejét
megemelve nézett körül. A második kocsi is megjelent. A most feltűnő nő kék
köpenyt és maszkot viselt, idegen nyelven ordibált. Az orvos visszatért a helyére
és lerázta.
A kocsi zörgése nagyon hangos volt, és a következő dolog, amit Parisa felfogott,
hogy a másik karját is leszíjazták egy deszkához. De a kocsi oldalán lógó vérzacskó
nem az övé. A tű átlyukasztotta a karját. A vér folyt… a nőbe. Hála Istennek!
Egyik karjáról a másikra nézett, az elméje megtagadta, hogy megértse, mi is
történik vele. Csak akkor került végleg minden puzzle a helyére, amikor egy
harmadik asszisztens is megérkezett a defibrillátorral.
Képek vágtáztak át a fején a lecsapolt Fionáról: visszatöltött és döbbent.
Lecsapolt, visszatöltött, döbbent. Egy évszázadnyi halál és feltámadás. Egy
évszázadig figyelte a megérkező, majd távozó nőket, akik utoljára vérüket adták,
de képtelenek voltak visszatérni.
Ez nem történhet meg. Még ha tudta is, hogy a halál vámpírjai halandókra és
átlépő jelöltekre egyaránt vadásznak, azt gondolta saját maga biztonságban van,
mert átlépett. Rossz döntés.
Mi juttatta ide, erre a helyre? Mert látta Antonyt a kórház előtti gyepen? Mert
megbízott a férfiban? Mert túl gyorsan reagált?
Pislogott. Annyira biztonságosnak kezdte érezni, irányítás alatt tartotta az életét.
Kezdett hinni benne, hogy minden rendben lesz. Nevetett a többi nővel,
hatalom-teljes nőkkel Fiona kórházi szobájában. Megtervezte a pályáját. Elmegy
a kiképzőtáborba és harcos lesz, változtat a háborún.
Antonyt bámulta, aki a padlón ült, karját a térde köré fonta, a farmerja koszos.
Mit mondott neki? Tartsd magad távol mindentől!
Elkezdett ezen változtatni, tényleg megtette, vagy azt hitte; de ahogy elméje a
kiképzőtáborba való belépésével kapcsolatos döntéséhez sodródott rájött,
megtanulhatja a készségeket, de valószínűleg nem tenne jót a barátságoknak. A
teste kemény lenne, harcművészetet tanulna, elsajátítaná a képességeket,
amikkel megvédhetné magát, kard- és tőrhasználatot tanulna, azt is, hogyan
küzdjön az ellenséggel. A jelentősebb repülőtrükköket is elsajátítaná.
De az mindössze külső tevékenység és készségszerzés.
A legfurcsább felvillanásban jött rá, hogy az egyik irányított világot a másikra
cseréli. Az új világ a háborúzást is magában foglalja. Az előző az olvasást és a
polcnyi könyveket jelentette; a világát beszűkültnek és irányítottnak tartotta.
Volt valami nagyon szűk és szabályos a könyvtárosságban, csakúgy mint a
hadseregnél.
Nem lennének igazi barátai, sem valódi kapcsolatai ‒ Antonyval sem lenne igazi
kapcsolata.
Levegő mozdult a jobb oldalán, épp az első ápoló mellett, tekintete
megállapodott… Rithen. A férfi mosolygott.
–Ez az, ahová mindig is tartoztál. Minden egyes nap megbetegített, ahogy egy
szeretett házi kedvencként tartottunk Burmában. Most már nem töltöd ki a
jövőáramlatokat. A szalagod eltűnt. – Kacagott. – Tudod, hálásnak kellene lenned
nekem. A Parancsnok azt javasolta távolítsunk el… tartósan ebből a világból.
Kedves Parisa, volt idő, amikor én is ezt kívántam, de aztán egy új terv
körvonalazódott ki előttem, egy sokkal teljesebb terv. – Az orvosi felszerelés felé
intett a kezével.
– Nem akarom – sikította. Próbálta legalább az egyik kezét felemelni, de
mindkettőt a helyére rögzítették. – Inkább meghalok.
Vállat vont. – Elhiszem, hogy ezt választod. – Fiona nem mondta el, hogy mindez
akarat kérdése?
– Miért gyűlölsz ennyire? – kérdezte a nő.
– Mert te vagy a kedvence.
–Kinek? Greaves Parancsnoknak? Aki holtan akar látni? – Nem hallotta az
igazságot. Semmi értelme nem volt.
Rith bólintott. – Emlékszel, kapcsolatot kovácsolt veled!
Eljött a megvilágosodás ideje. Rith féltékeny. – Te ezt úgy hívod, hogy a kedvence
vagyok?
–Mi másnak? Láttalak a jövőáramlatokban, mondtam neki, hogy meg kell
semmisítenünk téged, de nem egyezett bele. Használni akart. Csak most döntött
úgy, hogy meg kell halnod, amikor a kapocs használhatatlannak bizonyult és
sikerült kiszabadítani a vérdonorokat.
– De a mostani ellátásod sokkal inkább illeszkedik a tervbe. A véred kiváló árakat
fog produkálni a piacon.
Nem értette. – Miért?
Megemelkedett a sötétbarna szemöldök. – Elfelejtettem, hogy még nem vagy
járatos a világunkban. A haldoklók vérének fogyasztása mindig visszavezet a
halandókra vagy az átlépő jelöltre, akiknek a vérét beszippantották. Te nagyon
erős vagy, te vagy a szárnyas halandó, ahogy mindig is ismertek, a véred kivételes
tulajdonságú, ami csak tovább fokozza majd a befogadó erejét. Minél erősebb a
befogadó, annál nagyobb előnye van a donorvérnek. Érted?
Mivel a szíve lesüllyedt, csak az állát emelte meg. Ó, Istenem!
A férfi megint nevetett, üreges hang a félhomályban. Kezét a háta mögött
összefűzve állt, az arckifejezése nyugodt, szinte érdektelen.
– De feltételezem egyik sem a te hibád. Nem tudtál mit kezdeni az erőszinteddel,
és sajnos Greaves Parancsnok hibája, hogy fitogtatja a győzelmeit. Igazán élvezte
az uralmat feletted, hagyta, hogy minden szövetségese tudjon róla.
– Én nem vagyok felelős a hibáért. Az életcélom őt szolgálni. – Félrenézett a nőről
miközben beszélt, mintha csak magához beszélne. Felsóhajtott. – Az élet sokféle
módon lehet kegyetlen. Az ő akarata, az én akaratomnak kellene lennie, minden
dologban. – Visszaterelte figyelmét a nőre, pillantása hideg és közömbös.
A férfi logikája annyira perverz, a szándékai annyira aljasok, hogy egy újfajta
horror szorította össze a mellkasát, nehézzé vált a légzés. Rithnek nincs
szándékában hosszú ideig életben hagyni, hacsak nem vágyik arra, hogy
profitáljon a véréből. A célja ettől sokkal mélyebb, sokkal aljasabb. Meg akarja
semmisíteni, mert ő a „kedvenc”. Semmi kétség, amikor elégedett lesz,
egyszerűen hagyja majd meghalni.
– Mi van Medichi Harcossal? – kérdezte.
Tekintete Antony irányába villant, majd visszatért hozzá.
– Később kivégzik Greaves kívánsága szerint. Nem lesz hosszú.
Felemelte a karját, majd eltűnt.
Szédülés hullámzott át rajta, mégis furcsa nyugalmat, álmosságot érzett.
Hányadik zacskót tölti meg az orvos? Negyediket? Ötödiket?
***
Medichi csendben maradt. Nincs értelme kiabálni egy férfival, aki bezárta egy
természetfeletti kalitkába.
Ki kellett találnia, hogyan szabadulhat.
A padlón ült, kezei még mindig a térde körül, szeme lehunyva.
Amikor megérkezett Rith, üvölteni akart vele, de mi jó lenne ebben? Rith tartotta
kezében az összes lapot, most viszont Medichinek muszáj gondolkodnia.
Telepatikusan segélykiáltást küldött Endellének. Ha bárki meghallhatja, az a nő
lesz. De ezek a gondolatok pajzsba ütköztek, majd visszapattantak hozzá,
nehézkes érzés cikázott végig a fejében. Egy másik pajzs, másik ködkupola,
esetleg kettő, Rith specialitása.
Nincs remény, hogy Endelle vagy valamelyik harcos testvére rájuk talál ‒ ilyen
pajzsok mellett biztos nem ‒, nem veszik észre a ködöt.
Abban is kételkedett, hogy a telepatikus kapcsolat működik ebben a
környezetben.
Kinyitotta a szemét és Parisára nézett. Csendesen feküdt, szemei csukva.
Közelebb csúszott, addig a pontig, míg a pajzs engedte. Csak három lábnyira volt
tőle ‒ három láb és teljesen tehetetlen.
A karjából távozó vér gyorsan megtöltötte a zacskót. A testébe bejutó
vér áramlásának üteme azonban talán csak harmada volt, hiszen elég helyet
kellett hagyni a halálnak. Hát persze! Meg kell halnia a haldoklók
vérének előállítása érdekében. Aztán visszahozzák az életbe, hogy fenntartsák
Greaves üzelmeit. Mind a huszonegy intézményt meg kell találniuk és
megsemmisíteni.
De ez a jövő dolga.
Lábra emelkedett és lépkedni kezdett, a celláját jelentő területen.
Antony, küldte Parisa a férfinak. A szűk pajzs széléhez lépett, a megingathatatlan
határhoz feszítette magát.
Itt vagyok, küldte ő is. Próbálom kitalálni a megoldást. Lennie kell lehetőségnek.
Sajnálom, mondta a nő. Épp hogy kinyitotta a szemét.
Mit? kiáltotta a nő fejébe – túl erősen, mert összerezzent.
Vakmerő és makacs voltam. Azt hittem, megértettem, mit kell tennem a Másik
Földön segítségként, hogy változást hozzak, hogy hozzád hasonló harcossá
váljak. Csak áltattam magam!
A Milíciát akartad szolgálni. Ami tiszteletreméltó cél. Most megvédte a nő
választását?
De valójában semmit sem változtattam meg. Én sem változtam. A hangja
elúszott. Hogy értette?
Pánikot érzett. Érezte, ahogy elhagyja. Parisa, szólította a nőt. A szíve dübörgött
a mellkasában. Ó, Istenem! Ó, Istenem! Az ápolók koreografikus precizitással
kezdtek el ide-oda mozogni. Ezt korábban nem csinálták.
– Mit tesztek vele? – kiáltotta. Szinte tudta, de a tehetetlenség érzése a gyors
égéshez hasonlóan csúszott fel a bőrén. Mindössze annyit tehetett, hogy kiabált.
Figyelmen kívül hagyták.
Nem tudta tovább visszatartani a dühét. A kis öt lábnyi pajzzsal körülvett
dobozban rohangált, amiben csapdába ejtették. A plafonra üvöltött
kétségbeesésében, amiért lecsapolják a nőjét a haldoklók véréért, amivel
megetetnek ezer függő halál vámpírját, s mert az is lehet, hogy nem tér vissza
hozzá.
Az utolsó gondolat a piszkos téglapadlóra küldte. Térde keményen koppant, de
a fizikai fájdalom az utolsó volt, amit érzett. A mennyek felé emelte karjait,
hosszan és hangosan üvöltött.
Érezte, ahogy meghalt.
Érezte, ahogy meghalt.
Az üvöltés éles hanggá változott, a saját mellkasa köré fonta karjait, előre-hátra
dülöngélt. Mit tett? Mit tett?
Még ha vissza is tér, mihez fog kezdeni? Önmagában?
Csapdába esett. Mindketten csapdába estek.
És nem volt egyetlen átkozott dolog sem, amit megtehetne.
Medichiben most tudatosult, hogy a szokása, miszerint biztonságos érzelmi
távolságot tart az egész világtól, valamint hogy nyers erőt használva végzett jó
munkát, most ebben a szituációban nem ért semmit. Költői iróniának tartotta,
hogy két erős, erőszakos pajzs tartja távol Parisától.
Magába gubózva élt, tizenhárom évszázadig senkivel sem alakított ki kapcsolatot
a félelem miatt, hogy ismét közel kerüljön valakihez, s megkockáztassa a
fájdalmat, ha elveszíti őket. Amikor átlépett és megtapasztalta a kezdeti
megjelenő erőt, legyőzhetetlennek érezte magát, amikor bosszút állt.
Nemsokára meghívták a Vér Harcosai közé, átvette az új palástot. Úgy érezte újjá
született, az új alak vérben és erőben született. Jó volt a háborúzásban, harcban
és a halál vámpírjainak gyilkolásában, a többi harcos is ilyen volt. Testvéri
csapatot alkottak, a nyolc erő.
De az összes hatalommal most itt áll, csapdában és Parisától távol, képtelen
segíteni a nőnek vagy saját magának. Az Átlépettek Védelmezőjeként szolgált. Az
volt a feladata, hogy megvédje, de képtelen volt rá. Nem védte meg, mert
távolságot tartott tőle. Amikor a breh-hedden beteljesítéséről beszélt, egyszer
sem törődött a lánnyal. Nem, mert csak praktikus dolgokról beszélt: hogy a
természetfeletti kapcsolattal ‒ ha történik valami ‒ lehetséges lesz megtudni a
tartózkodási helyét, érezni, amit a nő érez, s majd egy alig elsuttogott gondolattal
meg is érkezni támogatásul. Kerrick és Marcus is képes erre a párjukkal
beteljesített breh-hedden eredményeként.
De soha nem akarta igazán a köteléket, s talán ez az oka, amiért a nő olyan
könnyedén távol tartotta magát a férfitól, amiért a vendégszobába költözött,
ahol az éjszakát töltötte.
Most pedig imádkozott, mindennel imádkozott, amit eddig távol tartott a nőtől.
Talán sokkal hajlamosabb lett volna a breh-hedden beteljesítésére, ha a férfi
kitárja felé a szívét, igazán kinyitja előtte, szereti, biztonságban tartja, hogy soha
nem hagyja el, soha nem sétál át rajta, mint korábban a vőlegénye tette?
A defibrillátort feltekerték, egy sikoltás a homályos lámpafényben. A női ápoló
felkiáltott. Kezek repültek. Hangos puffanás, majd egy másik és egy újabb.
Felfordult a gyomra.
Élj, kiabálta Parisa fejében. Élj az istenit neki! Mit fog tenni, ha meghal? Hogy
élhet nélküle tovább?
A defibrillátor ismét metsző hangon felvisított. Egy másik lövés. Másik puffanás.
Parisa teste felemelkedett a piszkos padlón. Újra piszokfelhő kavargott
körülötte.
Élj, küldte a férfi. Élj, élj, élj, élj! A kántálás tovább folytatódott az elméjében,
kiterjedt és növekedett addig, amíg megemelkedett a nő mellkasa, beszívta a
levegőt, amíg az egyik ápoló sztetoszkópot helyezett a szívére.
Amikor a pár visszahajol és elkezdi rendezni a felszerelését, amikor látja Parisa
megemelkedő mellkasát a halvány fényben ‒ hiába nincs nyitva a szeme ‒ csak
akkor vesz ismét levegőt.
Kienged egy súlyos nyögést. Tovább ringatózott.
***
Parisa kinyitotta a szemét. Fájt a mellkasa. Úgy érezte, mintha nagy sziklákat
vágtak volna a bordáihoz, egyiket a másik után, körülbelül egy évig. Látta a férfi
ápoló zöld műtősruháját. Épp összepakolt. A munkája véget ért.
A másik oldalra fordította a fejét. A nő egy töredéknyi pillanatra savanyú fekete
szemmel és összevont szemöldökkel nézett Parisára, majd elkapta a pillantását.
Ő is a felszerelését pakolta, türelmetlen volt.
Szóval visszatért.
Rosszul volt. Nagyon fájt a mellkasa, annyira szédült. Aludni akart, de valami
félbe maradt.
Pillantása végigpásztázta a szobát.
Ott. Mellette. Antony, suttogta halkan telepatikusan. Akkor sem tudta volna
beszédre nyitni az ajkát, ha akarná.
Itt vagyok, küldte a férfi.
Erőfeszítésbe került nézni őt. Pislogott. Antony sötét szeme csillogott a halvány
fáklyafényben. Dühösnek tűnt.
Aludj, küldte.
A nő szeme lecsukódott. Igen.
Mikor Parisa másodszor is felébredt fogalma sem volt róla, mennyi ideig
aludhatott. A szoba koromsötét, a fáklyafény eltűnt. Parisa ezt helyesnek
gondolta. Miért pazarolnának fényt egy szolgára?
Felsóhajtott. Erősen hallgatózott. Hallotta Medichi légzését, hosszú és
egyenletes. Aludt. Egy pillanatra pánikba esett, majdnem elkezdett hangosan
beszélni, hogy felébressze, de aztán jobban átgondolta. Ideje gondolkodni,
megérteni az új helyzetet, ezért hagyta pihenni a férfit, hogy mindent
feldolgozhasson. Ki kell szabadulnia innen. Nem engedheti, hogy így érjen véget,
nem akarta, hogy Antony azért haljon meg, mert hagyta Rithnek, hogy
elfoghassa… megint.
Az első pillanattól fogva, amikor leengedte a szárnyait, attól a pillanattól, amikor
először érezte meg a hátán a V vonalban érzett bizsergést, az élete furcsa
tapasztalatok sorozatából állt, mint a széttört üvegdarabkák. Próbált a
darabkákból egymáshoz rakva képet alkotni, de mielőtt lett volna ideje befejezni,
valami kiütötte a keretből a darabokat. Újra kell kezdeni, csakúgy, mint most.
Csakhogy most a darabokat Rith hangszerelése szerinti mintákba rendezték, ő
pedig valami szörnyűvé vált, valamivé, amivé sosem gondolta, hogy válhat…. vér
rabszolgává.
A kérdés pedig az, mit tud tenni?
Analitikus elméje magas fokozatra kapcsolt. A hátán feküdt a mocskos, poros
padlón, egy minden fénytől megfosztott szobában. Nem tudta merre lehet, a föld
melyik részén van, vagy egyáltalán a Földön vagy a Másik Földön.
Legalább most mindkét keze szabad, szabadon mozgathatta. Megérintette a
mezőt. Valami okból, mindössze annyi történt vele, hogy érezte a pajzsot,
ami ismét fogságban tartotta. Dühös áramlás vágott a nőbe, összepréselte a
mellkasát, a torka megduzzadt, megragadta a nyakát, főleg amikor sikítani akart,
de nem tehette, hiszen Antonynak alvásra volt szüksége.
Egy hosszú pillanat után, amikor szíve ismét lenyugodott, lassú, megnyugtató
lélegzetet vett. Ideje volt gondolkodni, nem pedig rémüldözni.
Volt ereje, rengeteg hatalma, ennyit megértett. Kézi-bombát vágott Endelléhez
még az átlépése előtt, anélkül hogy tudta volna, mi is az a kézi-bomba. A Másik
Föld Legfelsőbb Adminisztrátorát elrepítette az asztala mögé. Meg tudja csinálni.
Egész életében tehetetlen volt. Most bőségesen volt ereje, mégis csapdába
esett. Mi a francot jelenthetett mindez?
Valaminek muszáj változnia, valaminek, amit nem értett, még nem.
Mély levegőt vett, egyiket a másik után. Abból, amit megértett: Alison is
fenomenális mennyiségű hatalommal lépett át, hasonló visszatartó
energiapajzsot hozott létre az arénában a Leto elleni harc alatt.
Huh. Parisa elkezdte nyomni maga felett a pajzsot. A sima felületen tartotta a
tenyerét, kiengedett egy kis energiaimpulzust, egy apró kézi-bombát. Hála
Istennek nem teljes gőzzel csinálta, mert a pajzs megfogta az energiát, ami
fényesen cikázott a feje felett ezer különböző irányba, és apró égésekkel
borította a nőt. Még a megperzselt szövet szagát is érezte.
Oké, nincs kézi-bomba.
Továbbra is mély lélegzeteket vett.
Visszaidézte, hogy Havilyvel és Alisonnal Fiona kórházi szobájában vannak.
Testvériség.
Parisa soha nem érezte magát közelebb más nőkhöz, mint abban a pillanatban.
A szenvedéseik, az erejük, a nehézségeik a társkapcsolattal ‒megértést szült
közöttük.
Gyerekként soha nem maradt elég hosszú ideig egy helyen, hogy barátságokat
alakítson ki. Mindig kívülálló volt, soha nem is akart ezen változtatni,
iskoláskorban általában a tárgyi féltékenység dominált a barátságokban.
Azokban az években egy pasi ugyanolyan lehetetlen volt.
Az élete kiszínezett, elrendezett, legyőzött volt a korai tapasztalatai miatt; a
szülei elég könnyelműek voltak, nem vették észre, nem értették meg a
megpróbáltatásait, vagy az ő fejlődése volt torz. Mindketten osztoztak az utazás
szeretetében, az új helyek felfedezésében, de őt egyedül hagyták anélkül, hogy
a szülei felismerték volna mindennek a visszahatásait.
Beleesett egy túlélési mintába, ami mindig azt követelte tőle, hogy
maradjon… tartózkodó. És igen, megközelíthetetlen.
Hirtelen úgy érezte védekeznie kell, mert nem az ő hibája volt, hogy ezekkel az
emberekkel nőtt fel. A mellkasa köré akarta fonni a karjait, de a pajzs nem
engedte. Ebben az utálatos fogságban még csak nem is kényelmes.
Biztos van valami oka, amiért itt van. Valami, amit meg kell tanulnia. Az a
meggyőződése, hogy még a legrosszabb szituáció is biztosíthat lehetőségeket az
önismeretre és a fejlődésre.
Isten segít rajta.
Az arcát könnyek barázdálták. A legjobbat kell nyújtania, igazán. Úgy érezte
elismerésreméltóan alakította a karrierjét. A Halandók Földjén imádott
könyvtáros lenni. Most ezen a másik dimenzión rengeteg erővel rendelkezett, de
egyértelműen nincs meg a képessége, hogy mindehhez hozzáférjen, amivel
megmenthetné önmagát vagy Antonyt.
A gondolatai megint visszatértek Fiona kórházi szobájába és ahhoz az érzéshez,
hogy tartozik valahová. Aztán észrevette Antonyt – aki valójában Rith volt – a
pázsiton.
Az ágy körül a csapatban, úgy érezte ott a helye.
De elfutva, Antonyhoz villanni annyira meggondolatlan volt; így ostoba módon
különvált a csoporttól.
Tudnia kellett volna. Ez pattogott az elméjében. Ismeri Rith erejének szintjét.
Miért rohant ki a pázsitra, miért villant a hamis Antonyhoz a szorongás apró
suttogása nélkül?
Legutóbb, legutóbb, körül kellett volna néznie, legalább megkérhette volna
Havilyt, hogy kísérje ki. Milícia Harcosok vették körül az egész épületet,
megvédték a benne lévőket, de ő kiviharzott, egyetlen gondolat nélkül elvágta
magát a csapattól. Olyan régóta hoz már önálló döntéseket a saját nevében, hogy
még csak egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy óvatosnak kellene lenni
a védett épület elhagyásával.
Teste megfeszült, amikor ezek a gondolatok testet öltöttek, ahogy az igazság a
csontjaiba vájta magát. Bár a függetlenség gyönyörű lehetőség, valójában mit
jelentett ez ‒ a túlzott függetlenséget?
Előre-hátra ingatta a fejét. Mit nyert vele? Nos, elég nyilvánvaló, mivel csapdába
esett egy olyan energiapajzs alatt, ami alól nincs kiút, ismét Rith markában
végezte.
A helyzete hirtelen tele lett iróniával. Az, amire olyan hosszú ideig támaszkodott,
ebben a szituációban a teljes megsemmisülése lett, és nem csak az övé, hanem
a férfié is, akit legyőzve egy pajzs különített el tőle. Követte őt, hogy megpróbálja
megvédeni, most pedig ő is csapdába került, és Greaves szeszélye szerint
kivégzésre ítélik.
Jézus Krisztus! Az ő hibája minden!
Ha ismét végig csinálhatná ‒ mit tenne? Szünetet tarthatna. Legalább
megvárhatta volna, hogy kiderüljön, miért van Antony kint. Telepatikusan kellett
volna megszólítani. Megbeszélhette volna az egyik átlépettel, aki régebb óta élt
a Másik Földön, mint ő maga.
A gondolatai ugrottak egyet, egy nagyon fontosat. Most fordulhatna a
csapathoz? Tanácsot kérhetne egyiküktől, mondjuk Endellétől, hogy segítsenek
kijutni innen? Van elég ereje mindehhez?
Talán.
Levegő süvített át a tüdején. Megnyitotta a kukkoló ablakot és Endellére gondolt.
A következő pillanatban megjelent a palota egyik rotundáján, körülötte az össze
Vér Harcosa.
Épp próbált kommunikálni Endellével, amikor meghallotta felkiáltani Thorne-t.
– Egyszer úgyis fel kell állítanunk a hadsereget, Endelle. Az isten szerelmére,
nincs más választásunk. Greaves épp most hajtott be a Déli Perembe ötezer
Milícia Harcost és száz Halál vámpírját.
Parisa megingott, az ablaka hullámzott, természetfelettien botladozott. Greaves
támadt? A Déli Perem a Grand Kanyonban van. Egy hadsereget hozott Arizonába
Endelle serege ellen? Bizonytalan volt, és arra gondolt, hogy a helyzete egyre
rosszabbá vált.
Ó, a francba!
És ő meg itt van az egyik harcosával, akit egy áthatolhatatlan pajzs tart vissza.
Parisa közelebb vitte az ablakot Endelle Asszonyhoz.
Hé, főnökasszony, küldte a nő. Még csak nem is próbált finomkodni. Itt Parisa.
Fogja a telepátiát?
Endelle a bal válla felett az arcába nézett. Egyenesen Parisa ablakába nézett, s
abban a pillanatban a Legfelsőbb Adminisztrátor megnyitotta saját kukkoló
ablakát és szemtől szembe álltak. Ez volt a legfurcsább érzés, mintha két laptop
kerülne egymással szembe.
Nos, amit tudni akart az az, hogy ...megcsinálta.
Endelle a harcosokhoz fordult.
– Megleltem Parisát a kukkoló ablakkal. Kitartás, emberek!
Parisa hallotta az Endelle mögötti kiabálást és izgatott ujjongásokat, de a
Legfelsőbb Adminisztrátor felkiáltott.
–Pofa be! Hadd beszéljek vele. – Visszafordult Parisához. Oké, szóval hol a
francban van, átlépett?
Valamiféle templomban csapdába kerültünk egy energiapajzs alatt. Antony
velem együtt csapádba esett egy másik pajzs alatt.
Megpróbálom visszakeresni. ‒ Rohadtul ne mozdulj!
Endelle azt tette, amit mondott. Parisa nézte az ablakát, amint eltávolodott tőle.
Minden koromfekete, ordította a Legfelsőbb Adminisztrátor, ami persze olyan
volt, mint a Parisa elméjén végighasító kések, de hé, ő csinálta a kapcsolatot.
Endelle annyit ordítozhat, amennyit csak szeretne. Kibaszottul nem látok
semmit.
Ne vicceljen! ‒ válaszolta Parisa. Nem tud rám vagy Antonyra koncentrálni? Ki
tud villantani minket innen a francba?
Endelle lehunyta a szemét, de egy pillanat elteltével ki is nyitotta. Nem tudom
megtenni.
Akkor elmondja, hogy tudok kiszabadulni a pajzs alól?
Endelle a fejét csóválta. Az én erőmmel sehogy. Hadd hozzam ide Alisont.
– Kerrick! – kiáltott fel a nő. – Gyorsan hozza ide Alisont.
– Azonnal!
Parisa figyelte, ahogy Kerrick a füléhez emeli a telefonját. Egyik harcost figyelte
a másik után. Összetörtnek, döbbentnek tűntek, és egy kicsit összezavartnak is,
valószínűleg azért, mert kapcsolatba lépett velük és mert, ó, igen, Greaves a
Grand Kanyonban tervezte megcsinálni a fő csapást. Seriffe Ezredest is
észrevette, a Milícia Harcosok vezetőjét.
Thorne kissé közelebb húzódott. – Mi a franc folyik itt, Endelle?
– Parisa és Medichi valahol csapdába esett egy energia pajzs alatt, olyanban,
amit Alison hozott létre az aréna küzdelem során. Szóval, ja, életben vannak. –
Még több kiáltás érkezett, hangosabb, de Endelle ennek hallatán összevonta a
szemöldökét. – Később ünnepeljenek! Bajban vagyunk! Energia pajzs. Megvan?
A srácok megnyugodtak.
Parisa rezgést vett észre Endelle mellett, majd Alison került a látóterébe. Néhány
percnyi magyarázatot követően Endelle Alison homlokára helyezte a kezét,
amivel lehetővé tette az erőteljes átlépettnek, hogy lássa Parisát az ablakon át.
Egyenesen Parisára nézett.
Energiapajzs? küldte Alison.
Ja. A padlóra simultam. Még csak a kezem se tudom megemelni. Hogy jutok ki
alóla? Korábban még nem dolgoztam energiapajzzsal, de nemrég azt gondoltam
nekidobok egy kézi-bombát és dematerializálódok…
Jó, küldte Alison. Mély levegőt vett. Amikor először hoztam létre a pajzsot
egyszerűen rákoncentráltam. És igazad van, az eltűnés vagy a kézi-bomba
hajigálás nem működik, csakúgy mint a többi hatalom sem.
Ez nem valami segítőkész. Alison a nő mögé nézett. Parisa oldalra fordulva
figyelte, mit nézett Alison. A harcosok beszélgettek.
Ó, édes istenem! morogta Alison Parisa fejében.
Mi az? Mi történik?
Hallottad ezt a dolgot Greavesről és a seregéről?
Igen, összeszedte a seregét a Grand Kanyonnál.
Kihívta Endellét harcolni. Thorne épp most mondja, hogy Stannett korábban
ellenőrizte és hacsak nem történik valamiféle csoda, akkor elbukik.
Parisa szíve lesüllyedt. Neki is csodára volt szüksége az életben maradáshoz és
Antony életben tartásához, de muszáj elengednie Endellét és Alisont, hogy ezen
a sokkal hatalmasabb problémán dolgozhassanak. Kinyúlt az elméjével és
elküldte.
Alison, tudom, menned kell, de van rá esély, hogy átadd egyenesen az én fejembe
a pajzsos képességedet? Megcsinálhatnám. Tudom, hogy menne, mert Endelle
és Antony is a fejemben volt. Megtennéd nekem?
Alison megfordulva ránézett.
Endelle közbeavatkozott.
Természetesen megcsinálja, de kurvára siess. Szabadítsd ki magatokat abból a
pokollyukból és lennél szíves kibaszottul beteljesíteni a breh-heddent?
Alison nem hagyott ki egy ütemet sem.
Ne figyelj rá, Parisa. A te helyzetedben egyszer egy lépést tegyél, oké? Készen
állsz?
Igen! Csináljuk!
Elkezdtek belebegni Parisa fejébe a hét hónappal ezelőtti arénaharc képei. Már
elég jól tudta, ha átveszi valaki emlékeit, akkor a pajzsait leereszti. Azonnal látta
a Leto elleni harc visszajátszását: Leto ellentámadása, majd Alison megcsinálja az
energiapajzsot, hatékonyan csapdába ejtette a harcost az aréna padlóján.
Mindössze egy másodperc volt.
Parisa pislogott a koromsötétben egy, két, három másodpercig. Mosolygott.
Köszi Alison! Szerintem rájöttem. Mondd meg a harcosoknak, hogy minden tőlem
telhetőt megteszek és hazaviszem Antonyt!
Hajrá, kislány!
Parisa lezárta a kukkoló ablakot.
Hajrá, kislány! Volt ettől édesebb, testvériesebb dolog, amit Alison mondhatott
volna?
Parisa lehunyta a szemét és engedte, hogy Alison emlékei hadd jöjjenek elő
ismét, pontosan megérezte, Alison hogyan építette fel a pajzsot. De vajon
fordított esetben is működik, valaki más által kreált energiapajzson?
Tenyerét felfelé fordította és a pajzsnak nyomta. A pajzs elmozdítása azt jelenti
az energiát magához kell húznia, nem pedig elengedni. De ez Rith energiája.
Képes valaki más energiáját a testébe fogadni?
Csak koncentrált, de az erejét visszatartotta. Talán egyfajta „terület” segítene.
Bal kezének ujjhegyeit a terra-kotta téglára helyezte, ha az energiának szüksége
lenne egy helyre.
Egyre csak Rith energiájára koncentrált, s ahogy rágondolt kinyitott egy szelepet,
az energia egy szörnyű zsibbadós érzéssel kezdett a kezébe siklani. Ahogy
számított rá végigáramlott a karján, át a vállain, a mellkasán, a vállaiban, majd le
a karjaiba és az ujjain keresztül a téglába folyt.
Alig került pár másodpercbe, de ennyi időtől is zihált és fájt a mellkasa. Túl sok
energia, túl hamar miután épp csak visszahozták az életbe azokkal a kibaszott
defibrillátorokkal.
Remegő kézzel nyúlt fel – és nincs többé pajzs. A hirtelen megkönnyebbülés a
fizikai fájdalmain is enyhített.
De még a természetfeletti látása ellenére se látott kibaszottul semmit. Úgy tűnik
a szemeknek szükségük van némi fényre a működéshez.
Térdre hengeredett Antony irányába, alig lélegzett. Legalább a harcos valamiféle
álomba süllyedt.
Amikor elért a férfit körülvevő pajzshoz, felnyögött. Sokkal hatalmasabb volt,
mint a sajátja – inkább börtöncella, mint koporsó. Arra gondolt más megközelítés
segíthetne, így felállt, bal kezét a pajzsra tette, majd lerúgta a cipőit.
Nem volt hajlandó arra gondolni, mennyire kellemetlen is mindez. Ehelyett
hagyta folyni az energiát. Megfeszült, majd ellazult és észrevette, hogy jó döntést
hozott. Az energia egyenesen végigsiklott a bal oldalán, teljesen kikerülte a
szívét.
Amikor az utolsó csepp is eltűnt, Antony nevét mondta.

„Kerestelek téged
a pusztában,
A legsötétebb órákban a neveden szólongattalak,
Mikor megtörtem minden ígéretet
és összetörtem az ismeretlent,
A neveden szólítottalak, mikor kinyílt a szívem
és te ott voltál, kedvesem,
te ott voltál!”
– Versek gyűjteménye, Beatrice a Negyedikről

23. fejezet
Medichi a világ legédesebb hangjára tért magához – Parisa szólongatta a nevén.
– Parisa? Biztos nagyon közel vagy, de nem látlak.
– Nem akartalak megijeszteni.
Most már még közelebb került, közelebb van, mint kellene, mármint tényleg
nagyon közel. Álmodik talán? Felült, majd feltápászkodott. Maga elé tartotta a
kezét.
– Hol vagy?
– Épp itt. Én… hát, hogy is mondjam… kapcsolatba léptem Endellével a közös
kukkoló ablakunkon át. Ő bevette Alisont is, aki küldött nekem egy szép
letöltenivalót az energiapajzsokról. Eltűntek. A pajzsok eltűntek.
A megkönnyebbülés úgy árasztotta el, mint a heves hullámok monszun idején.
Térdei megremegtek, de tartotta magát.
– Most csak hülyéskedsz, – hagyta el az ajkait. – Úgy értem, ez fantasztikus. –
Megragadta a nőt, aki a következő pillanatban már a karjai között állt, a
mellkasához simult, úgy tapadt a férfihoz, mint az őszi nedves szirom. Zokogás
közepette ugrált melle a férfi mellkasán. – Jól van, – mondta a férfi. – Rendben
van. Nagyszerű voltál. Jól van. El sem tudom hinni. Csodálatos vagy!
Egyszerre sírt és nevetett, de nem sokára vett egy mély levegőt. Csak annyira
távolodott el a férfitól, hogy haja az állát súrolta. A férfi orra viszketi kezdett, a
következő pillanatban pedig tüsszentett.
– Beborít az a szörnyű por. Antony, most mihez kezdünk?
Amint a szavak elhagyták az ajkát, felkapcsolódtak a távoli fények és Rith hangja
visszahangzott a szobában.
– Készen állsz a következő körre, kedvesem? – A guruló kerekek hangja ezzel egy
időben érkezett.
A pajzs eltűnt. Lehetséges a villanás? Ilyen egyszerű lenne?
Egy dolog biztos, nem fogja kivárni, hogy megtudja.
Szorosan tartotta a nőt. Épp amikor Rith feltűnt az ajtónyílásban a férfi rá
koncentrált. A következő pillanatban az ágya lábánál állva ölelte Parisát.
Jézus Mária, megcsinálták!
– Tényleg kijutottunk? – kérdezte a nő.
– Igen, megcsináltuk. – Lenézett a nőre, még mindig szorosan tartotta, attól félt,
egyszerűen eltűnik a karjai közül.
– Mi lesz, ha követi a nyomunkat?
– Egyszer már régebben megpróbálta, és majdnem a fejét vettem. Emlékezz, ő
harcos. Nem lesz megint olyan idióta, hogy idejöjjön, bármennyire szeretném is,
hogy megpróbálja.
Felpislogott a férfira. –– Antony, megcsináltuk!
A férfi bólintott, még mindig döbbenten állt. – De hogy merült fel benned a
kukkolóablak használása?
Ezen a nő arckifejezése ellágyult. – Rájöttem valamire: többé nem kell egyedül
haladnom az utamon. Én juttattam kettőnket a bajba, mikor követtem Rith
illúzióját a kórházon kívülre, mert egész életemben úgy cselekedtem, mint aki
senkitől nem függ. Ezt a gondolkodást el kellett engednem, másféle utat
választani. És abban a pillanatban koncentráltam, eszembe jutott, hogy
Endellének szintén van kukkoló ablaka. ÉS most itt vagyunk.
Keményen szájon csókolta, a nő a torka mélyéből feltörő hanggal viszonozta,
miközben karjait a nyaka köré fonta. A keze lejjebb süllyedt, keze közé kapta nő
fenekét. Keményen magához szorította.
Egy pillanattal később a nő hátra dőlt. – Ó, istenem, majdnem elfelejtettem.
– Miért ráncolod a homlokod? Mi a baj? – Rossz érzés kerítette hatalmába a
férfit.
– Greaves támadást szervezett. A Grand kanyon déli peremén gyűjtötte össze a
seregét.
– Picsába. A jó életbe! Oda kell mennem!
A nő nagyon mozdulatlanná vált, ahogy elhúzódott tőle. A zsebében lévő
telefonjáért nyúlt, amikor elkapta Parisa arckifejezését. – Mi a baj?
Megrázta a fejét. – Nem tudom biztosan. – Két melle közzé helyezte öklét. –
Antony, légy nagyon óvatos mostantól. Vigyázz a választásodra!
– Miről beszélsz?
– Annyira biztos voltam benne, hogy te állsz a gyepen, így gondolkodás nélkül
sétáltam a csapdába. Felfogtam, hogy egy csata ölt alakot, de ne rohanj. Itt
vagyok veled. Szánj egy percet arra, hogy rendesen átgondold, mit kell tenned,
mit kell neked és nekem tennünk… együtt, közösen.
Az oldala mellett leengedte telefonját és csak nézte a nőt.
– Valami megváltozott benned, ugye?
Mosolygott, egy nagyon puha meleg mosoly ült az arcán.
– Igen, így van. Hajlandó vagyok olyan dolgokat is megtenni, amikre pár órája
nem lettem volna hajlandó.
Tudta, hogy a nő a breh-heddenre hivatkozott. Remegve ölelte át a vállát. –
Parisa, – mondta halkan.
– Csak gondold meg, aztán ejtsd meg a hívást. Addig lezuhanyozok, itt, a
hálószobádban.
– Oké. – Felemelte a telefonját és lenyomta. – Hé, Jeannie, tudnád….
– Kapcsollak Thorne-hoz.
Igen, mély szarban vannak, ha Jeannie még csak nem is üdvözölte.
– Mondd, – Thorne kavicsos hangja vakkantott rá.
– Kijutottunk.
Hosszú csend, majd: – Hogyan?
Parisara pillantott, aki a zuhany mellett állva kísérletezett, nem túl sikeresen,
elvillantani a ruháit. Ingje az egyik karjáról lógott. Nem rossz egy kezdőtől. A
terrakotta por lerakódott a haján, karjain, a nadrágján.
– Parisa felhasználta Alison emlékeit a pajzs struktúrákról és valahogy
szétszakította a pajzsot.
Thorne füttyentett. – Az egy hajórakománnyi hatalom, de tudnád tartani egy
percre?
Medichi felemelte a szemöldökét. – Persze.
Thorne telefonja megszakadt. Mi a franc? Egy perc múlva ismét vonalban volt.
– A palotában épp helyzet van, de Endelle azt mondja, azt akarja, ti ketten
szánjatok időt a pihenésre, majd jelentkezzetek be újra talán egy két óra múlva.
Megteszitek?
Két perccel ezelőtt Medichi vitába száll volna Thorne-nal. De két perccel ezelőtt
Parisa annyira másnak tűnt. Hajlandó.
– Megtesszük, – mondta.
– Tudod mi zajlik most?
– Parisa elmondta.
– És nem szakítod le a golyóimat a parancs miatt?
Medichi mosolygott. – Dehogy!
– Hát, bassza meg! A közelben leszek. – A vonal megszakadt.
A férfi a fürdőszoba irányába nézett, gőz gomolygott a zuhanyzóból.
Nagyot nyelt, hiszen az asszonya jelenleg meztelen. A bugyija a tükör keretén
lógott, az üres tükörkereten. Jézusom, azt is még le kell cserélni.
Amikor a gőz enyhe mandarinnyalábot kezdett árasztani teste azonnal válaszolt.
Elindult.
A plafonra nézett, majd be a fürdőszobába, és talán semmi különbség nem lesz,
mégis létrehozta a ködkupolát mindkét szobában.
– Olyan szép, Antony! Azt hiszem, még nem láttam a ködödet. Tudod, szinte
arany árnyalatú.
Bármi is okozta azt a nőies tónust a hangjában és az elejtett bókot, szeretet, sőt
szerelem meleg hulláma árasztotta el a mellkasát. A mellkasa közepére tette a
kezét, hosszú ideig küzdött a levegőért.
Abban a pillanatban megértett valamit – szerette ezt a nőt. Szerette! Szerelmes
volt belé! Szerelmes volt belé, és különösképpen szerette, hiszen bár épp most
esett át egy baromi megrázkódtatáson, mégis itt zuhanyozik, és szép dolgokat
mond a ködéről.
Szíve megduzzadt, addig csapkodta bordáit és mellkasát, míg majd szétzúzta,
áttört a gát és szerelem ömlött ki a férfiból, mint rohanó folyó telve élettel.
Szédült, küzdött az egyensúlya megtartásáért, majd összeesett. Ráesett a keleti
szőnyegre. A hátára gördült, arca felemelkedett, ajkai felfelé íveltek. Biztos
idiótának tűnik, terrakotta por borítja kiváló antik szőnyegét, de a francot
érdekelt?
A szerelem elment hozzá, rátalált, összetörte a szívét és az életét körülvevő
falakat, annak ellenére áthatolt rajta, hogy nem volt hajlandó kitárni magát.
Biztonságot, s kissé talán önelégültséget érzett, mert a Vér Harcosai közé
tartozott. Elkötelezte magát nekik, a testvéreinek, úgy tett, mintha ennyire lenne
férfiként szüksége: hatalomra, irányításra, főnök a maga kis világában, egy
harcos.
Pillantását a feje fölött lévő gerendákra összpontosította, amelyekbe a felesége
versét égették. Közvetlenül felette az utolsó mondat ez: A szerelem tüzes
szárnyakon emelkedik fel!
A megértés elárasztotta a testét és elméjét. Tudta, mit kell tennie. Megértette a
legnagyobb jelentését az ő és Parisa breh-hedden-jének. Megértette a célt,
legalábbis részben, amiért royle szárnyakon osztoznak.
– Antony?
A kinyíló fürdőajtó felé pillantott. Parisa meztelenül, hosszú, nedves hajjal állt az
ajtóban. Az általában sötétbarna fürtjei feketének tűntek. A zuhany véget ért.
Felemelkedett a könyökére. Nem tudott mit tenni. Férfi volt és a nőjének vannak
a legcsodálatosabb mellbimbói. Hatalmas és ágaskodó a víztől és a szoba hideg
levegője miatt.
Ó, istenem!
Miért állt ott úgy? – Baj van? – kérdezte tőle.
– Éreztelek téged. – A fejéhez emelte a kezét. – Itt, mintha hozzám beszélnél. Te
voltál? Próbáltál elmondani valamit?
Lábra állt, még mindig kimerültnek érezte magát, az elméje ingadozott. Közel
ment hozzá, próbálta megőrizni teste nyugalmát, ahogy közeledett az asszony
felé. A sajátjába fogta a kezét, majd meghajolva mindkettőre csókot hintett.
Szíve sóvárogni kezdett. Felemelte fejét és foglyul ejtette e nő tekintetét.
– Szeretlek, Parisa. – Hangja mélyre süllyedt. Majdnem suttogott. – Annyira
szeretlek. Nem gondoltam, hogy akár egyetlen percet is eltölthetünk együtt még.
– Keményen nyelt. – Sajnálom, alig kapok levegőt.
A nő ametiszt színű szeme ragyogott a szoba gyenge megvilágításában.
Lábujjhegyre állva megcsókolta a férfit. A szíve kissé jobban összeszorult. –
Szeretsz? – kérdezte a nő.
– Szeretlek, – válaszolta a férfi. –Igen, így van. – Úgy tűnt hangját sziklák és
tövisek csipkézik. – Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!
– Ó, Antony! – A férfi még mindig tartotta a kezét, így felemelkedve megcsókolta.
Ez alkalommal ajka elidőzött és a szíve még jobban elszorult.
– Nem tudom, hogy történt, – mondta, – de hálás vagyok, nagyon hálás. Soha
nem gondoltam, hogy egyszer hálás leszek a breh-hedden-nek, de mégis így van.
Máskülönben sosem találtam volna rád, soha nem húzott volna közel hozzád
anélkül, hogy a mítosz követelései kiverjék belőlem a makacsságot. –
Mosolygott. – Csak mítosz, mi?
A nő bólintott. Tekintete ide-oda vándorolt rajta, mintha csak az igazságot
kutatná. Nem hitt neki?
– Parisa, amikor nemrég láttalak meghalni és képtelen voltam ellene tenni, én is
meg akartam halni. Minél hamarabb, annál jobb.
A nő megdermedt. – Várj! De hát odajöttél hozzám, amikor közel kerültem a
halálhoz, talán mikor klinikailag meghaltam. Halottam a hangod a fejemben, Élj!,
Élj! Újra és újra megismételted.
Ezt tette.
– Te hoztál vissza! Most már tudom. Volt egy részem, ami meg akart halni,
emlékszem mit mondott Rith, hogy a visszatérés akarat kérdése. Szóval, mi
történt? Mi változott?
– Eljöttél hozzám!
A nő lehunyta a szemét. – Nem értem!
– Az évszázadok alatt nem adtam ki a szívem, mert nem hittem, hogy van szívem,
amit nyújthatnék valakinek. Eltemettem a feleségem és a fiam sírjába. Amikor
találkoztam Thorne-nal, és megtanultam, hogy állandó helyem van a Vér
Harcosok között, mindennel örökre végeztem.
– Amikor lecsapott a breh-hedden feldühödtem, mert éreztem a magam köré
épített falakon lévő első repedéseket. Valójában? Meggyőztem magam, hogy
nincs semmilyen fal, csak sokkal értelmesebb férfivé váltam. Vámpír voltam, tele
erővel, ismertem a háborúzást, így háborúztam és minden más elmehetett a
francba. Jó csapat tagja voltam, amíg Alison megérkezett és a feje tetejére
állította Kerrick életét. Közben azt hittem vonzódom Havilyhez. Korábban is
tapasztaltam vonzalmat iránta, időnkét még nem megfelelő vágyat is.
– Ó, nocsak! – Parisa szeme elsötétedett.
A szíve aprót kiáltott örömében. – Féltékeny vagy? – kérdezte. A nő háta mögé
csúsztatta a karját és magához húzta. Hiba volt, mert még mindig por fedte, a nő
pedig vizes volt. Végül megint sáros lesz, de ezzel most nem foglalkozott.
– Maradj távol Havily Morgantől, vámpír! – Ismét megcsókolta, csakhogy most
sokkal több nyelvvel és kemény kutatással, mígnem szétnyíltak ajkai, így a nő a
férfi ajkai közé kényszerítette nyelvét. Felnyögött, ahogy a nője egyértelműen
leszögezte követelését.
Kezét a férfi vállára tette. Érezte a ruha-eltűntetés vibrálását, de ezen a területen
ereje még egyértelműen kezdő szintű. Inge az arcára tapadt. Nevetett miközben
elküldte: – Próbáld még egyszer!
– Ó, sajnálom, sajnálom! – Elkezdődött a remegés és igen, eltűnt az ing, de most
meg a nadrágja került a bokája köré. Hátra esett, de a nőt is magával húzta.
A nő kacagott, ismét saras lett. De a férfit nem érdekelte. Most abban a
pozícióban feküdt, amiben a férfi akarta, hogy legyen.
– Teljesítsd be velem a breh-hedden-t, Parisa, itt és most!
A nő szemöldöke megemelkedett, teste megdermedt a férfi fölött. Koncentrált
és megszabadult a nadrágjától, s a bakanccsal együtt a zoknijaitól.
– Szeretném, – válaszolta a nő. – De van valami, amit muszáj tudnom.
– És mi lenne az? – kérdezte halkan. Nem akart beszélni.
A nő mosolygott, nagyon gyengéden, a férfi arcára fektette tenyerét. Belefordult
a tenyerébe, megcsókolta a közepén. Válaszul csípőjével őrölt a férfin.
Felhördült.
– Várj, – mondta elakadó lélegzettel. – A szex mindig nagyszerű veled. De pár
napja zavar valami. Azóta, mióta megtudtam, hogy ugyanolyan a szárnyunk,
a royle szárnyak. Tudom, hogy valami különleges fog történni, amikor a végső
kapcsolódás a helyére kerül a breh-hedden-ben, de Antony, van ez az érzésem, –
kissé oldalra fordulva a mellei közé szorította kezét, – pont itt. Aggódok!
A férfi felülve az ölébe ültette. Meztelenek és mocskosak, de akármiről legyen
szó, előbb azt kell rendezniük.
– A szárnyaink miatt félsz?
Biccentett. – De nem tudom miért.
– Nekem is ugyanez a vészterhes érzésem van. Talán a breh-hedden miatt van,
egyszerűen nem tudom. Amit tudok, az az, hogy nem érdekel. Mindennél jobban
akarom ezt a köteléket veled. Akarom a hozzáadott felelősséget, és a
megnövekedett erőt. Az életemben akarlak látni most és mindörökké, nem
számít, mi jön, nem lényeges milyen nehézségek állnak elénk, nem számít
párként milyen erőket kapunk. Akarom mindezt, mert téged akarlak a legjobban!
Könnyek csillogtak a szemében. – Annyira büszke voltam a függetlenségemre. –
Megcsóválta a fejét. – De csak addig, míg bele nem ütköztem a harcos világodba,
amikor elkezdtem megérteni ugyanolyan falakat építettem magam köré, mint te,
támaszként tartottam fel a fájdalmat.
– Soha nem kerültem közel senkihez, mert túl fájdalmas magam mögött hagyni
az embereket és újra átélni a fájdalmat. Most itt vagyok és amikor azon a furcsa
helyen aludtál, én pedig felébredtem a csapdában, de megtaláltam a kiutat,
felfogtam, hogy ha reményt akarok az életre és arra, hogy kikerüljünk onnan,
akkor meg kell találnom a segítségkérés módját.
– Ekkor tudatosult bennem, hogy talán elérhetem Endellét a kukkoló
ablakommal, elvégre neki is van. Amikor működött, amikor kapcsolatba léptem
vele, nem voltam annyira meglepve. A vezetés a hatékony háborúban csak akkor
működik, ha összefogunk.
– Amikor hazahoztuk Fionát meg a többi vérrabszolgát, annyira felfújtam az új
képességeimet, hogy eltévesztettem egy dolgot – egy csapatként hoztuk őket
haza. – Megcsókolta a férfit. – Látod? A függetlenségem mentségként szolgált,
hogy ne kerüljek közel senkihez. Ezért estem bele Rith megtévesztésébe, – soha
nem fordult elő velem, hogy feltegyem a kérdés, mit látok épp, vagy valaki
mástól tanácsot kérni, vagy akar telepatikusan kapcsolatba lépni veled. Csak én
voltam, egyedül cselekedtem.
Elernyedt a férfin. – Most itt vagyok. Veled. És sehol máshol nem szeretnék lenni.
Nyaka hátuljára helyezte tenyerét. – Még mindig Milícia Harcos akarsz lenni?
Megrázta a fejét. – Igazából? Nem tudom. Nem tudom ez-e a helyes út számomra
vagy sem. – Aztán elmosolyodott. – Azt hiszem muszáj tanácsot kérnem, tudod,
nem pedig magam meghozni a döntést.
A férfi kacagott. Megcsókolta a nőt. – Szóval mit gondolsz, szeretsz? – A kérdés
csak kisiklott és mellkasa görcsbe rándult. Mi lesz, ha a nő nem szereti, esetleg
még nem tudja? Picsába, be kellene fognia a pofáját.
De a nő megcirógatta az arcát. – Ó, istenem! Aaaaaaanyira szerelmes vagyok
beléd! Megbabonáztál. Ha nem a jó vámpírok közé tartoznál, azt mondanám,
hogy megbűvöltél. Állandóan rád gondolok, a tested után sóvárgok, és amikor
látlak, a szívem belesajdul. Hogy lehet ez lehetséges? Antony, szeretlek!
A megkönnyebbülés egy újabb gátat szakított át és kiáradt. De tovább erőltette:
– Beteljesíted velem a breh-heddent?
Bólintott. – Igen! Itt és most! – Lenézett meztelen melleire és grimaszolt. – Ez
sár?
– Igen, – nevetett a férfi. – Sárosak vagyunk.
– Miért nem indítjuk el megint a zuhanyt és gondoskodunk róla?
Remegés cikázott végig a testén, a farka válaszolt, megkeményedett,
megrándult, sóvárgott.
– Zsálya, – motyogta a nő. Felnyögve a férfira omlott, megcsókolta és sürgetve a
férfi szája közé csúsztatta nyelvét.
Csípője mélyen, a legjobb helyen kapcsolta össze őket. Ha kicsit eltolja és fel-le
emeli, akkor felnyársalhatná. Ha a szobában úszó mandarinillat azt jelenti, mint
korábban, akkor a nő készen állt.
De rohadtul nem a padlón sárral borítva fogja megtenni.
Körül ölelte karjaival a nőt, magához szorította, majd a régi jó öreg lebegéssel
talpra állt. A padló fölött lebegett a lába, karjait a nyaka köré fonta, a férfi
lemosolygott a gyönyörű arcába, majd a zuhanyzóba cipelte.
Rácsapott a karra és mind a nyolc fejből kirobbant a víz. A nő szappant vett elő
és megdolgozta a férfi testét. Hátat fordított neki és elmerült a gyönyörben,
ahogy a nő tetőtől talpig beszappanozza. Ez most tisztálkodás, mégis gyógyulás.
De mikor szembefordul a nővel és az a saját mellkasát kezdte habbal borítani,
elvette a szappandarabot és felmordult. – Az én köröm.
Kuncogott, de a mandarinhullám eredményeként pontosan elárulta, milyen
boldog volt a szappan elbitorolásától.
Oké, férfi volt, úgyhogy pereljék be. Felhabosította, majd hagyta a padlóra esni
a szappant, kezét az elképesztő mellekre tette. A nő háta meghajlott, az ő elméje
pedig elsodródott. Pillantása elkerekedett a látványtól, ahogy a habos
buborékok lefolytak a halmokon, majd a mellbimbójánál kettéválva siklottak
tovább. Ó, Istenem! Kissé hátra tolta, hogy az egyik fúvóka a mellkasára
célozhasson, megszabaduljanak a szappantól és a sártól, a bőre pedig készen
álljon a szájára.
Két perccel később térdre hullott, egyik kezével megtámogatta a nő hátát, a
másikkal a nagyon hatalmas mellét tartotta, ajkai közé kapta az egyik csúcsot és
szívni kezdte.
 ***
Parisa felsikított, a lábai közt mélyen összerándult. Ó, Istenem! Mindenütt
sajgott, a szíve körül, a mellkasa, mellbimbói, a szeméremajkai, és a legmélyebb
helyeken. Antony előtt soha nem érzett ilyesmit. Rájött, hogy a függetlensége
elengedése és a szerelem beengedése az életébe a teste reakcióit ahhoz a
férfihoz igazította, akit ő a breh-jének választott… vagy a férfihoz, akit a breh-
hedden jelölt ki számára. Mégis egyik sem számított, csak az, hogy egész testével,
szívével és lelkével ehhez a férfihoz csatlakozott.
Épp ezért minden érzés intenzitása a duplájára nőtt, triplájára. Teste azért
sikoltott, hogy töltsék meg.
A férfi dédelgette és szopogatta a melleit, apró zihálásokat csalt elő a nő
torkából. A férfi tarkóját simogatta, nagyon jó és selymes az ujjai alatt lévő haj,
bár még kissé poros. Szerette ezt a férfit.
– Mi lenne, ha megtisztálkodnánk és az ágyadba mennénk? Az ágyadban akarok
lenni, Antony, amikor beteljesítjük. – A férfi felnézett rá, ajkai lesiklottak a
melléről. Zihálás tört ki belőle a férfi szája közül előtűnő bőrének látványától.
– Akkor be akarod fejezni? – kérdezte.
– Igen. – Kuncogott. Egy pillanatra olyanok voltak, mint a tinik. – De terra-kotta
por van a hajadban és én is használnék még egy kis sampont.
Tovább tartott megfürdeniük, mint kellett volna. Parisa elveszett Antony karjai
közt, elsősorban azért, mert nem tudta távol tartani kezeit a nőtől.
Végül megszökött előle és kilépett a tusolóból. Ha akarja a nőt, előbb ki kell
öblíteni a hajából a sampont.
Megtörölközött, becsavarta egy törölközőbe a haját és az ágyhoz ment. Egyre
többet gyakorolta az eltűnést, miközben azon fáradozott, hogy az ágy végébe
érjen és levegye a takarót. Szinte beleizzadt. Nem értette miért tölti el bánattal
ez a különös hatalom. Hogy nyithat kukkolóablakot, tölthet le pajzslétrehozó
képességeket, majd szétrombolja azokat, de nem képes egy hülye takarót
eltüntetni az ágyról?
Baromság!
Épp amikor végre levette a paplant a lepedőről, – még ha az egyik ágyoszlopról
is lógott le, – feltűnt mögötte Antony és a karjai közé ölelte. – Szerintem egyre
jobb vagy.
– Igaz, – kiáltotta. De megfordult a karjai közt és a dereka köré fonta a kezét. –
Szóval hol is tartottunk?
– Egyenesen a lényeg! Ezt is szeretem benned!
A nő lenézett, lefelé haladt a mellkasán, a gyönyörű hasizmain, a köldöke
bemélyedésén, az erotikus keskeny szőrcsíkon, ami egyre lejjebb és lejjebb
csalogatta a nő tekintetét. Kemény rúdja a hasának feszült, hátra hajolva
szemügyre vette a farkát. Ajkai bizseregtek.
– Látsz valamit, ami tetszik? – Hangja egyre jobban elmélyült.
Annyira húzódott csak el, amíg kezét végig futtatta a hosszán. A férfi nyögött és
felszisszent.
Aztán ellépett a nőtől.
– Jobb, ha elvégezzük a dolgot, vagy ennyi energia sem lesz a lábamban öt perc
múlva.
Egyik lábán elfordult és a levegőbe vetette magát, repülés közben megfordult,
így mikor a matracon landolt, a hátára érkezett. Hála istennek, gyorsan csinálta,
mert a férfi vámpírsebességgel már rajta is feküdt, testét az ágy sima felületéhez
rögzítette, mielőtt szóhoz jutott volna.
Az idő lelassult, rászánt egy pillanatot, hogy mindent rögzítsen, a lepedő
hűvösségét a háta alatt, a férfi feltüzelt testét, ami készen állt, hosszú és nedves
haja a nő mellére hullott, elmerült az ó-de-jóképű arcán feltűnő szerelmes és
vidám mosolyban.
Szíve összeszorult, miközben az ujjait kinyújtva megfogta a nő kezét és az erős,
magasan ülő arccsontjára tette. Hát tényleg megteszi? Megpecsételi a sorsát egy
vámpírharcos mellett?
– Igazán megtesszük, Antony?
Biccentett. – Félsz?
– Egy kicsit, de aztán rád nézek és semmit sem akarok jobban. De mi lesz velünk?
Megváltoztat minket, ugye?
Vállat vont, már amennyire a karjaira támaszkodva képes volt rá.
– Nem tudom. Kerrick ugyanolyan, ahogy Marcus is, de sokkal jobban
összpontosítanak férfiként és harcosként egyaránt. Ami a nőket illeti, te talán
jobban tudsz válaszolni erre, mint én. Azt tudom, hogy az erejük hatalmasabb és
mindegyikük sokat változtatott a háborúban. Állandóan a tudatában vannak,
fizikailag merre van a párjuk.
A nő bólintott. Ő is ezt látta és egyetért. – Akkor egyszerre csináljuk a három
dolgot?
– Test, vér, elmekapcsolat.
– Hogy kezdjük el?
A férfi ismét mosolygott. – Mondjuk így. – Lassan leengedte magát a nőre és
megcsókolta.
Parisa elfeledkezett aggodalmairól, hogy milyen új dolgok történhetnek vele.
Átadta magát a csóknak, Antony gyönyörű, érzékeny ajkainak, a szerelemnek,
aminek áramlását minden egyes sejtjében érezte.
Szeretlek, suttogta a nő fejébe, megerősítve, amit már a nő egyébként is
megérzett felőle.
Én is szeretlek, küldte.
A férfi súlya olyan, akár a menny. A nő mindig kényelmetlenül érezte magát a
magassága miatt, de most már nem, nem a rajta elnyúló Antony-val, vékony
izmos combjai a nőére simultak, kemény mellizmai a melleit súrolták. Kezével
simogatta a hátán lévő bemélyedéseket és izmokat.
Beleborzongott, mikor ujjaival rátalált a szárnyakat elzáró nedves nyílásra.
A férfi is felhördült, ajkával tépte a nőét. Nyelve besiklott, kutatta a nő ajkait. Ő
pedig szopogatta a nyelvét, miközben a csípőjével őrült felette. Olyan hatalmas
és kemény. Kezét lecsúsztatva ujjait a férfi csípőjére tette. Kissé felemelkedett,
helyet biztosított a ténykedésének.
Súlyos sóhaj szakadt fel belőle, amikor rálelt a férfiasságára, simogatta és
szeretgette a férfit. Hátra dőlt és belenézett a nő szemébe.
– Ez az, – suttogta a férfi ajkaiba. Elkapta a tekintetét. – A szemeid. Olyan fény
ragyog a szemedben, amit nagyon imádok. Teljes szívemből szeretlek, Antony!
Azt hiszem attól a pillanattól, amikor legelőször megkukkoltalak.
***
Medichi mellkasa összerándult… már megint. A nő ujjai határozottan tartották,
érintette, imádta őt. Soha nem gondolta, hogy megint így fog viszonyulni egy
nőhöz. Olyan csodálatos, a gyönyörű testén feküdni, figyelni a szemében csillogó
csodálatot, tudni, hogy szereti valaki, tudni, hogy a szíve szélesre tárult és ismét
képes a szeretetre.
Meg akarta mutatni a nőnek, mit érzett.
Térdét a lábai közé csúsztatta és széttolta. Kitárult a férfi előtt, hagyta lábait
szélesre tárulni, a férfi csípője közéjük siklott. Van ennél sebezhetőbb pozíció egy
nő számára? Ennél nyitottabb? Bizalomteljesebb? Az, hogy ennyire megbízott a
férfiban, újra a darabjaira törte.
Lassan elhelyezkedett, a nő nyílásához dörgölődzött. A nő felhúzta a térdeit,
ahogy a testén végighullámzott a vágy lassú hulláma.
– Igen, – suttogta.
Micsoda elképesztő szó! Nincs jobb az angol nyelvben.
Kissé belé hatolt. Olyan nedves. Annyira felkészült a férfira.
Lehunyt szemmel élvezte. Innentől fogva minden megváltozik. De felkészült rá.
Még beljebb haladt.
Ujjait a férfi vállába süllyesztette, nyöszörgött. Előre dőlve megcsókolta a nő
lehunyt szemeit, majd eltávolodott. Mosolyogva nézett fel a férfira. – A fejedben
akarok lenni, miközben ezt csinálom, – mondta a férfi.
Bólintott. Tekintette találkozott a gyönyörű ametiszttel. Megkereste a nő
elméjét és kicsit megtaszította.
Mosolyogva engedte le pajzsait, amitől gyorsan bukfencezett az elméjük. Gyors,
folyó áramlatként töltötte ki a nő elméjét. Felsikított, s bár csak néhány centire
hatolt belé, érezte a nő szorítását.
Válaszként ő is felnyögött. Sziklakemény volt, a golyói felhúzódtak.
Fenébe, egy szívdobbanás alatt el fog élvezni.
Vett néhány mély levegőt… majd ahogy teljesen belehatolt, ugyanúgy elkezdte
az utazást a nő elméjében. Még csak huszonkilenc éve élt, annyira fiatal, de látta
az életét és legelső alkalommal, végre megértette a félelmeit.
Látta, amikor legelőször engedte le a szárnyait, a pánikot követő csodálkozást.
Hagyta, had árassza el a nőt az iránta érzett szerelme és együttérzése, befedte
az érzéseivel.
– Olyan sok szeretet, – suttogta a nő. – Antony, minden lehetséges módon
teljesnek érzem magam miattad. Antony, én Antonym!
A férfi hátra húzódott, majd előre lendült, lökött. Felsikítva kapaszkodott a
férfiba. Ujjait a vállába vájta. – Igen, igen! – A nő kezei lecsúsztak és megragadta
a férfi seggét keményen. Lökött, mikor a férfi is. Sikoly és nyögés keverékének
tűnő hang hagyta el a száját.
Antony, Antony, Antony, söpört át rajta a nő elméje, amit egyszerre érzett és
hallott, mivel összekapcsolódott az elméjük. Érezte, milyen mélyen tetszett a
nőnek. Én örökké képes lennék így tartani téged!
Azt akarom, hogy maradj itt mindörökre.
A nő szemei kinyíltak. Egyszerűen csodálatos dolog volt a nő szemébe nézni,
miközben még mindig az elméjében volt. Keményen megcsókolta, majd elkezdte
lökni, behatolt, kihúzta, majd visszavágta.
A nő sikolyai töltötték ki köztük a teret, egyiket a másikat után szívta magába.
Én jövök, motyogta a férfi fejébe. Engedj be!
Igen! Ó, milyen elképesztő szó!
***
Parisa nem akarta távol tartani a kezét a férfi kemény, erotikusan mozgó
seggétől, de megtette. Kezét a férfi arcára tette, miközben belenézett a
szemébe. Az a káprázatos sötétbarna szem, majdnem fekete a késő délutáni
árnyékban, de mindig tele van csodálatos fénnyel.
Nem gondolta, hogy képes ennyire szeretni valakit.
Soha többé nem elérhetetlen.
A férfi rámosolygott és egy kemény döféssel emlékeztette, mit csinálnak épp.
Csillogó szemekkel rándult össze legbelül, amikor megérezte hosszának
keménységét, gyönyör hullámzott a hasában, ínycsiklandozó remegéseket
küldve le a combjaiba.
– Óh, – csúszott ki az ajkai közül. A férfi megcsókolta, maradék levegőjét is az
ajkai közé szívta. A zsálya illata durva emlékeztetőül szolgált arra, mennyire
férfias, még több remegést árasztott a testébe. A jelenléte kellemes súlyként
szolgált az elméjében.
Koncentrálás.
Igen, muszáj koncentrálnia.
Vonulj vissza a fejemből, küldte a férfinak, én pedig követlek.
Igen!
Igen, ó igen.
Érezte a visszahúzódást és ami talán az ürességben végződött, az most egy teljes
behatolás érzésévé vált, miközben a férfi fejébe érkezett. Úgy érezte belezuhant
a férfi elméjébe, mint egy óriási tengeri hullámcsapás. Keményen érkezett, majd
elnyúlva szétnézett, felszívott, magába fogadott mindent, ami a férfi volt az
emlékeiben.
A férfi teste is válaszolt. Sokkal keményebben mozgott a nő testében és morgott.
Többé nem csókolta, a feje elfordult. Izzadság borította.
Olyan jó, küldte a férfi. Olyan átkozott jó.
Ez az ő köre, hogy utazzon. Tudta, hogy sikolt, a teste szinte görcsölt a
gyönyörtől, miközben kezdte elkapni az egykori csaták villanását, a korábbi
időket a Vér és Harapásban, még amikor más nőkkel is szeretkezett a
toronyszobában. Le akarta állítani és megmenteni, de tovább nyomult, visszafelé
haladt az időben, visszafelé tartott a századokban.
Kezdett elveszni a gondolatai, emlékei, tapasztalatai közt mozogva, hisz
ugyanakkor érezte a testébe csapódó testet. A hideg és meleg hullámok
váltakozva árasztották el. Gyönyör épült a gyönyörre.
Levegő után kapkodott.
Az elméjét elárasztotta az endorfin. Maga alá gyűrte, legyőzte. A férfi emlékei túl
sok volt, túl csodálatos, túl szörnyű. Felsikított, nem tudta hogyan lesz tovább.
Itt vagyok. És csak így a zűrzavar szertefoszlott. Olyan volt, mintha bár az elméje
közepén, de a férfi mintha pont előtte termett volna. Nem láthatta, de érzékelte.
Lecsendesedett, megnyugodott, megpihent a férfi elméjében.
Jól vagy?
Hallotta saját magát, miközben nevetett.
Hányszor kérdezed meg tőlem? Igen, jól vagyok. Közel vagyunk, nem igaz?
De igen!
Jó mélyen beszívta a levegőt. Add a csuklód, küldte a nő.
A férfi könyökére emelkedett. Abban a pillanatban leereszkedtek szemfogai,
mikor először megérezte ajka alatt a bőrét. Nem gondolkodott. Lecsapott. Amint
vére megérintette és elöntötte a száját, felkiáltott és szívni kezdett. Akármilyen
gyönyört érzett eddig, az csak töredéke volt ennek. Mind a három módon
összekapcsolódott a férfival – elme, vér és a farka olyan mélyre hatolt,
amennyire csak tudott.
Csak ivott és ivott, egy ideig nem ismert semmit, csak azt, hogy ezen a módon
birtokolhatta a férfit, a saját testébe fogadta mindazt, ami a férfi, az életerejét,
azt, ami a szívéből áradt, ami életet adott neki.
Megízlelte a zsályát és a földet, a férfit és a tüzet. Megkóstolta az életet.
Elfordította a fejét, felajánlotta, amit megadhatott neki.
Hosszan és mélyen nyögött fel, nyelve addig kényeztette ismét és ismét a
nyakát, amíg előbukkant a vénája. Először az agyarak hegyét érezte meg. Már
azelőtt felkiáltott, hogy lecsapott rá. Belé süllyesztette az agyarait, a csípője
felrepült, az elméje lekapcsolt, egész testét rázta a remegés.
Ó, édes istenem, mit csinálnak, mivé válnak egy ilyen köteléktől? Érezte valami
közeledését, valami hatalmasét, de hogy a pokolba fogja tudni ezt kézben
tartani?
***
Antony megízlelte a torkán lefolyó vér zamatos mandarin ízét. Megízlelte Parisát
is, a nő aromáját és az életét és az energiát, óriási energiát. Érezte a kétségeit,
de félretolta, legalábbis pillanatnyilag.
Most csak ivott és ivott. Arra gondolt, hogy közben a másikat is érzékeli, azt
ahogy a nő simogatta az elméjét és a csuklóját szívta, majd szabad keze közé
kaparintotta egyik vastag hajtincsét és csípője a férfié felé ágaskodott, még
mélyebbre húzva magába a farkát. Elméje előterében arra fókuszált, amit a
nyakából vett el.
Annyira szerette ezt a nőt. Azt, ahogy hajlandó volt ennyire átadni magát. A
fejében összekapcsolódott a férfival, a nő ereje a férfi erejévé vált. Eltökéltnek
érezte magát, szinte vadnak. A csípője erőteljes hullámzássá és visszavonulássá
vált, hullámzás és visszavonulás, erőteljes dugattyúként dolgozta meg a nő
testét, csikarta ki belőle a kéjt, egyre csak pumpált és pumpált.
Érezte az egyre épülő megváltást, de hirtelen a nőét is megérezte. Érezte, amit a
nő érez a testébe temetkező farkától. Remegett, mivel a kétfelől érzékelt
gyönyör túl sok, egyszerűen túl sok volt.
Meghúzta a férfi haját, aki érezte a nő kezében saját hajának textúráját.
Megkóstolta saját vérének ízét a nő szájában.
Igen, ez túl sok, túl sok, mégsem elég még.
Antony, mi történik?
Képtelen válaszolni neki. Érezte a felé rohanó energiahullámot, fel a lábain, a
térdein, a csípőjén, a mellkasán. A hátán lévő nyílásokat nedvesség kezdte
elönteni. Érezte, hogy a nő szárnynyílásai is mennyire nedvesek.
Aztán megértette. Mindkettőjüket ki kell juttatnia az ágyból.
Egyik karját a nő csípője alá tolta, a másikkal védelmezően átkarolta a vállát, így
tudta folytatni az ivást.
Kiszálltunk az ágyból.
Igen, most már had történjen meg, teljesen.
A szárnyaim. Ó, egek, előjönnek.
Igen, igen, igen.
Ahogy a nő szárnyai az övével együtt törtek elő, egyidejűleg megkönnyebbülés
árasztotta el mindkettejüket. Agyarait kihúzta a nő nyakából és felordított. A nő
is sikított, ő pedig érezte a gyönyörét, az eksztázis csillogását, ami becsíkozta
megfeszült testét és felrepült a teste legjobb pontjába és megragadta a férfit –
és ahogy ő megragadta a férfit, a férfi az élet másfajta nedveit pumpálta beléje,
aminek szintén meg van az ereje egy élet megteremtésére. Csak pumpálta és
pumpálta. Szárnyai kitárultak és elérte, a levegőben hajladozva mindkettőjüket
fent tartotta a magasban.
Ó, Istenem, ó, Istenem, ó, Istenem!
A kéj továbbra is hullámokban árasztotta el őket, mélyen pulzáló hullámokkal, az
orgazmus másodszor is elérte, súlyosan, csípője még mindig a nő testén
dolgozott. Újra érezte a nő orgazmusát, aki közben sikoltozott, ajka többé nem
ért a csuklójához, a karjai a férfit tartották, lábait a férfi lábai köré fonta.
De ha ő érzi a nő gyönyörét, akkor mit érezhet a nő?
***
Parisa a plafonon lévő gyönyörű gerendák felé sikított, amik megjelentek, majd
eltűntek a látóteréből. Az orgazmus hatalmas erővel rántotta le. Amikor előtört
a szárnya, a csúcspont olyan volt, mintha korábban soha nem tapasztalta volna
meg. Ugyanakkor megérezte Antony orgazmusát is. Amikor egyidejűleg törtek
elő a szárnyaik, nem csak azokat a csodálatos érzelmeket élte át, mint amik a
szárnyak előjövetelével járt, hanem a férfiét is befogadta. A megtapasztalt
kombinációtól túltöltődött.
És ismét érezte az egyre épülő gyönyört. Habár már Antony ismét elélvezett,
ismét megtöltötte az áradattal, hiszen még mindig összekapcsolódtak, s mert a
férfi élményei az övéi is voltak, elmondhatta, hogy megint a csúcspont felé
közeledik.
A tökéletes nyomás csak épült és épült. Eljött a megváltás. Hátra vetette fejét és
sikított a gyönyör áramlásával – aztán belezuhant. Az elképesztő energialöket
megint a lábánál kezdődött, felfelé tartott a csípőjéig, a mellkasáig, a válláig,
amíg át nem haladt a feje búbjáig.
Ugyanabban a pillanatban átélte Antony orgazmusát is, a lüktető farkát. Az
extrém orgazmusától megint elárasztotta a magjával, a súlyos löket elárasztotta
a hasát, mellkasát, a fejét. A gyönyör gyönyör hátán érkezett.
Zihálás, verejték, a lebegő szárnyai. Lassan a férfi szárnyai tartották meg őket a
levegőben. A férfi csípője lenyugodott, az utolsó szexuális vágy is elhalványult,
helyét valami új vette át.
Egyfajta meleg vidámság, egy másfajta eksztázis.
Kinyitotta a szemét és elkapta Antony pillantását. Szeme tele van fénnyel, sokkal
többel, mint általában. De tekintetét elvonták a férfi vállán játszó színek. Szárnya
nagyon gyengén csapkodott, egyenletesen tartotta őket a magasban, néhány
lábnyival az ágy felett.
Pislogott. – Tűzben ég a szárnyad.
– Igen, – suttogta. – Ahogy a tied is.
Oldalra fordította fejét és meglátta a kitárult szárnyát, majd az Antony-ét is.
Mindkettejükéből energianyalábok emelkedtek ki. Elkápráztatták a színek:
arany, ametiszt, kék és zöld. Tekintetével megint a férfi szemét kereste. Másnak
tűnt. Haja a válla körül táncolt, ahogy az általuk keltett energia úgy fújdogált
körülöttük, mint a lágy szellő.
A férfi rámosolygott. Még mindig az elméjében volt, ismerte a gondolatait – a
férfi soha nem volt ennyire boldog.
Én is. A férfi biccentett és tovább mosolygott.
De az erő hirtelen átalakult. Antony összerezzent, háta megfeszült, érezte a
küzdelmét. A nő pedig tudta, hogy egy helyben kell tartania.
De következőnek ő kapta a lökést. Arra késztette, hogy elhúzódjon, de
kényszerítette magát a mozdulatlanságra. Aztán felfogta, ez alkalommal a férfi
tartotta őt mozdulatlanul, megakadályozta a szétválásukat.
A kattanás ott helyben megtörtént. Mellkasuk összetapadt, a kötelék mély lett.
Összecsatlakoztak. Egymás szemébe néztek. A férfi visszatért.
A következő pillanatban Parisa hátraívelt és felkiáltott.
– A fájdalom! Ó, Istenem, fáj!
– Ó, atyám, a fejedben! Nagyon mélyen. A kukkoló-kapcsolat. – Tudta, a férfi is
érzi a fájdalmát az összecsatlakozásuk miatt. – Hát, ezt kellett átélned?
– Igen, – suttogta, miközben könnyek csíkozták orcáját. – Érzem a kapcsolat
feszülését, szinte már remeg. – Megint megfeszült. Ismét felkiáltott, majd
szemeit felnyitva a férfi tekintetét kereste.
A fájdalom elmúlt, olyan hirtelen ért véget, hogy felzihált. – Ó, édes istenem.
A breh-hedden épp megtörte a kapcsolatomat Greaves-szel.
– Szent szar! – A férfi nevetett. – Én is érzem. Eltűnt. A rohadék elment.
Egy újabb váratlan haszna a kapcsolatnak.
Készen állt magához ölelni a férfit, szerelemről beszélni, megtapasztalni mit
jelent mindkettőjüknek az a kötelék. Talán ismét szeretkezhetnének is. De
hirtelen szörnyű sejtelem alakult ki benne: Valami rossz történik Endellével,
Thorne-nal, az összes Vér Harcossal, Seriffe ezredessel és a Milícia Harcosaival.
– Érzed ezt? – kérdezte a férfi. – A mindenkire kiterjedő veszélyt?
– Igen. Hogy tudjuk érzékelni? – Nem a kétségét fejezte ki, hanem a terv miatti
aggodalmát.
Átrepült Antony fejébe, felvette a gondolatai sodrását. Átpörgette fejében a
könyvekben és cikkekben olvasott lapokat, azokat az anekdotákat, amiket
a royle szárnyakról hallott.
Ugyanakkor a férfi is elkezdte átolvasni az emlékeit, az anyag csodálatos
letöltésével. Aztán a férfi megértette a gondolatokat és rögtön belenézett a nő
szemébe.
A férfi mosolygott.
A nő is mosolygott.
Akkor már mindketten tudták, mit kell tenniük. Édes jó Isten, ez annyira
lehetetlennek tűnik.
Rosszabb, ha elbukik a terv, akkor mindketten meghalnak azokkal az emberekkel
együtt, akiket szeretnek, akár már a következő órában.
Akkor ennyi lenne? Ők és a szerelmük nemsokára véget ér?
– Mi lenne, ha megnyitnád az ablakodat és betekintenénk.
Parisa bólintott. Mély levegőt véve Endellére gondolt. Az ablak kitárul és
megjelent benne a Legfelsőbb Adminisztrátor. Világoskék repülőszerkóba
öltözött, és teljesen leeresztette a szárnyait. – Sötét kék a szárnya.
– Meg van az ereje a tollszínek megváltoztatásához.
– Azta!
– Szóval hol van?
Parisa körül pásztázott. – A Grand Kanyonban… és nincs egyedül.
„Az ókortól kezdve néhány anekdotikus bizonyíték utal arra, hogy a modern világ
látványának alapja a royle szárnyak. Az újabb történeti feljegyzések azonban
nem erősítik meg ezt a szájhagyományt.”

24. fejezet
Az Átlépettek Felszabadulási Hadserege.
Greaves.
Micsoda egy kibaszott pozőr.
Endelle a Grand Kanyon peremén állt, az egyik szűkebb részén. Késő délutáni
fény telepedett meg a földön, gyönyörű színbe hozva a kanyon éles és kerek
kontúrját. Nemsokára leszáll a szürkület. Mi a poklot akar Greaves?
Egy mérfölddel lejjebb alig látható a folyó, mindössze egy távoli kék-zöld vonal.
A Halandók Földjén – a gátak miatt – a folyók színe mohás zöldnek
tűnt. Egészen a Cortez-tengerig rohan végig, mivel a Másik Földön van, így nem
akadályozzák gátak, ezért kicsit másnak tűnik.
Mindegy!
Aki nem tűnt másnak, az Greaves.
Kiterjesztette a látását – az ő esetében ez valódi Harmadik Földi szarság – és látta
a férfit: feje sima mint a kibaszott nap, pódiumon ült, heverőn, teát szürcsölt,
egyik kezében a csészealj, másikban kisujját magasan felemelve tartotta a fehér
törékeny csészét. Hát, nem vagyunk kis cukik ma délután?
Ha képes lenne természetfeletti ujjait a torka köré fonni és szorongatni, akkor
megtenné. De az Negyedik Dimenziós baromság, ő meg még nem tart ott.
A szemben álló peremen a Milícia Harcosokból és a halál vámpírjaiból álló sereg
állt egymással szemben és miért? Néhány férfi miért nem tudja csak engedni az
embereknek, hogy felneveljék a gyerekeiket, a növényüket, fenntartsák a
haszonállataikat és csak éljenek? Miért kerül elő mindig néhány seggfej, akinek
arra van szüksége, hogy megszerezze a világot?
Jézus Mária!
Úgyhogy ma Greaves bejelentette a világnak, ő menti meg a Másik Földet egy
elnyomó adminisztráció zsarnokságától, amit meg kell állítani. Így hívta Greaves
a nő Phoenix-i műveletét, mivel az elsődleges funkciója a halál vámpírjainak
visszatartása a Másik Föld leigázásától, ja, a Greaveshez hasonló faszfejek
megállítása a föld elfoglalásától. Ezenkívül a szövetséges Főadminisztrátorok úgy
irányították a területeiket, ahogy akarták. Igen, nagyon rohadtul zsarnoki.
Tökéletes.
Ma reggel kezdődött, amikor televíziós és internetes propaganda kampányt
indított a nő adminisztrációja ellen. Felhasznált minden förtelmes képet a nőről,
amit csak talált, ami a dühét bizonyította – elképzelte a képet a dühéről.
Legalább a ruhája cuki volt. Különösen kedvelte a banán-piton földig érő estélyit,
térdét behajlította és szélesre tárta, bőre és háta megfeszült, karját egy-ujjas
tisztelgésre emelte a magasba. Oké, talán nem pont úgy néz ki, mint a Másik Föld
vezetője. Sokkal inkább a Másik Föld őrült vezére. Még egy kis agyarat is
villantott a fotón.
Jól van, na… mindegy.
Sajnos a kampányt az egész világon bemutatták, minden területen és minden
nyelven. Marcus csapata éjjel-nappal folyamatosan ellenőrzi az egész világra
kiterjedő műsorok sugárzását. És az elmúlt néhány órában nonstop átkozódott.
Úgyhogy…. bassza meg.
És ma Greaves forgatócsoportja lefilmezte a férfit és a seregét. Távolról
irányítható videókamerák nagyítottak rá a férfi, majd a nő seregére, ide-oda. Ha
azok a francos dolgok egy kicsivel is közelebb mennek hozzá kézi-bombát dob
rájuk.
Az Átlépettek Felszabadulási Hadserege.
Meg a seggem!
Az a kibaszott hazug rohadék!
Greaves hatalmas hazug volt a kopasz fejétől kezdve egészen a finom gyapjú
öltönyének tökéletesen elrendezett mandzsettájáig.
Endelle teljes szárnyszélességével csapkodott és néhány lábnyira a levegőbe
emelkedett. A repülő öltözete a kék világosabb árnyalatában pompázott, gazdag
égszínkék a csatához. Már csak elvből leopárdos fejpántot viselt és egy pár
leopárdmintás repülő szandált. Hé, egy nőnek megvannak a maga szokásai!
És az az árvácska-seggű Greaves is kurvára komolyan fogja venni. Különösen
mivel az összegyűlt Milícia Harcosok kommunikációs sátrakat állítottak fel
műholdas antennákkal. A férfi készült valamire.
A kérdés az, hány fog feltűnni és mennyire gondolja komolyan, hogy ma kihívja
a nő adminisztrációját.
Nyugalom. A tanga-bevág-a-fenekébe mértékig dühös volt.
Másrészt az egyik előnye az ilyen hosszú életnek, hogy a mondás Most már
mindent láttam, már egy évezrede a mantrája. Ha minden alkalommal kétségbe
esne, amikor egy fasz légypiszok az izmait feszíti, akkor már rég pokoli sztrókot
kapott volna. Nem mintha egy vámpírnak lehetne sztrókja, de mégis.
Habár valami megváltozott a nőben, kissé magabiztosabb lett mióta a Tökmag
feltűnt. Talán azért, mert Braulióról beszélt; vagy amit megtudott Letoról, az
egyik legkedvesebb barátjáról a régi időkből, aki tulajdonképpen nem is vált
árulóvá; vagy, mert tudta a Felső Dimenzió nem teljesen temette el fejét a saját
seggében. Biztos van kiút ebből a zűrzavarból.
Van egy ász a tarsolyában, amiről senki nem tud. Fogalma sincs, számíthat-e
Parisára és Medichire, de mióta megtudta, hogy mindkettejüknek royle szárnya
van, nos, valahogy nehezen viseli. Ő az egyetlen a bolygó felszínén, aki tudja,
mire képes a royle szárny. Luchianne royle szárnyakkal bírt, és nem egy
alkalommal használta őket.
Beszéljünk az előadásról.
Micsoda látványosság volt azokban az időkben. De segítségül hívhat-e egy
ennyire tapasztalatlan párost – hát, a franc se tudja. Most inkább egy kis hit
foglalkoztatta, ami bár egy szentségtelen ribanc, a Teremtő talán valahogy
megsegíti az ő nem épp megfelelő csapatát, hogy szembe szálljon egy
szociopatával és háromszoros túlerővel bíró csapatával.
Miközben magasabbra szállt és jobban kiterjesztette a természetfeletti látását,
észrevette Greaves összeszedett seregének nagyságát. A férfi ÁFH-ja feketében
volt, a hatás végett néhol gesztenyebarna hasítékkal. Mindkét oldalon a fekete
bőr kilt az elvárt viselet, de a dolgok leegyszerűsítése miatt, Greaves serege
gesztenyebarna bőr fegyvertartót hord, ami a nő szerint jó választás, de némi
hímzés feldobná. Ha ebből kijut élve, megkéri Stannettet, adjon Greavesnek
néhány divattanácsot.
A nő még magasabbra szállt. Észrevett valamit délnyugaton túl, valamit repülés
közben, valami hatalmasat.
– Kibaszottul nem lehet – motyogta, miközben tovább figyelt. Tulajdonképpen
aggódott. Amit az emberek nem szeretnek a háborúban, de egyenesen
rajonganak érte, amikor mégis eljön.
Kissé behúzta a szárnyát és visszalebegett a földre. Seriffe Ezredes és Thorne
mellette állt. Háttal állva a kanyonnak a férfiak felé fordult.
– Nem hiszitek el, hogy a kis barack mit csinált.
A férfiak egyszerre szólaltak meg. – Mit?
A nő megcsóválta a fejét. – Kibaszottul nem veszem el tőletek a tortát!
Mondjátok meg ti, fiúk! Repüljetek negyven láb magasra és kutassatok
délkeleten. Azt akarom, saját magatok nézzétek meg! Mondjátok el, mit
gondoltok!
Hátraléptek néhány métert. Aztán kibontották szárnyaikat az összezárt
állapotból teljes szélességükben, majd szinte koreografikus mozdulatokkal
felemelkedtek és a kanyon pereme fölött lebegtek.
Thorne hangja a nő fejébe csapódott a megosztott kapcsolaton
keresztül. Kibaszottul hülyéskedik velem?
Nem. Úgy látszik Greaves mindenre gondolt.
Akkor nem számít mi történik ma, semmiképpen sem fog veszíteni. Nem csoda,
hogy a szürkületet választotta. Gondolom azért, mert a kanyon még szebb ebben
az órában.
A nő megint felszállt és a férfiak mögé repült. A hátadnál, küldte. Ez a repülési
protokoll formája, de mindig is nevetésre késztette.
Thorne leengedte a szárnyát és felé fordult, így a szemébe nézhetett.
– Ön szerint mikor kezdődik a tűzijáték? – kérdezte a férfi karcos hangon.
– Bármelyik átkozott percben.
De ahogy Seriffe Ezredes a nőhöz fordult, meglátta a hirtelen dühödt az
érzelmeiben és visszahúzódott. A férfinak három kisfia van és a felesége.
Rajongott a családjáért és most szembenéz mindennek a végével. Ha a férfi ma
meghal, mi lesz Carolynnel és a kicsikkel?
Aj, a picsába!
Szinte a megfelelő időpontban tűzijátékok lőttek ki az égben és az összes
videókamera különféle pozíciókba helyezkedett, hogy elkapják a legjobb
pillanatot az eget telefröcskölő kék, zöld, lila és sárga színekről, az összes színről
a nap alatt.
Visszarendelte a férfiakat a földre és követe a példájukat. A leopárdmintákat
megint megvillantva ismét kiterjesztette a látószögét a kanyon peremén. Ott volt
a férfi. Még a pillantásuk is találkozott ahogy a nőre emelte a csészéjét.
Az istenverte kibaszott pozőr.
***
Greaves azt részesítette előnyben, amikor mindenki nyer, mint amit pontosan
megtett ma délután. A tűzijáték elragadó volt – nem a legbonyolultabb tervezés
és mintázat, mint amit választhatott volna, de az utolsó pillanatban hozta meg a
döntést, szóval természetesen kompromisszumot kellett kötnie.
Egyébként is, hogy tévedhet valaki egyáltalán a tűzijátékokkal?
Felhörpintette az utolsó korty teát. Mint a ludak, hattyúk és kacsák százada, a
káprázatos ruházatukban, úgy mozdultak pont a kanyon közepén. Kezével intett
segítőjének, vegye el a csészét és a tányért.
A fiatal vámpír nem nézett rá, miközben az oldalához sietett, meghajolt és
teljesítette a feladatot.
Ahogy a szolga elment Greaves talpra állt – az előre elrendezett jel. Az összes
tábornoka visszament a legénységéhez, Leto kivételével, aki a
másodparancsnoka volt és Greaves jobb oldalán helyezkedett el. Letot mindig is
közel tartotta magához. Valami nem volt rendben kedvenc disszidensével, de
még nem volt ideje a mi-értet megfejteni.
Szerette, amilyen gyorsan a férfiak mozogtak, mindegyik eltűnt a legénység
között, parancsokat ordítottak, amíg mindkét hadosztály harci energiától
lüktetett, mind a tűzijátékok dübörgésétől, mind pedig a nagyszerű fényjátéktól
az égen.
Ahogy dél felé fordult ‒ távol a kanyontól ‒ figyelte a levegőbe emelkedő halál
vámpírjait, az elszánt gyilkosok mennyei hosszú sorát: erős fehér bőrük alatt
halványkékes fénnyel, hatalmas csillogó fekete szárnyakkal és az izmos harcosok
vad kisugárzásával. Az ígéret? Az Eljövendő Renddel mindannyiuk számára
gondoskodik majd a haldoklók véréről.
A nap már majdnem lement.
Akkor hadd kezdődjön a szórakozás!
***
Endelle a fejét csóválta.
A francba!
A tűzijátékok már Greaves haderejének mindkét oldalán durrogtak, így a kanyon
feletti égbolt tele lett szikrával és fénnyel. Igen… az előadás.
A szárnyas század szemben állt és túl közel helyezkedett el Endelle hadához. A
vezetőjük hatalmas méretű ruhát viselt, a férfiak és nők szintén. A jelmez mélyen
a levegőbe lógott, nagysága testmagasságuk kétszerese. Mind erős sisakot
hordott, a szárnyuk olyan méretű volt, amely támogatta a súlyos öltözéket.
Endelle a fejét rázta, Thorne-nal szemforgatva néztek egymásra. Akármit is
gondolt Greavesről, ez az egész kibaszott prezentáció istenverte briliáns.
A következő tizenöt percre még elnyúlt a parádé, zene harsogott az egyik új légi
rendszerből, nehéz orkesztra zene, amiben a nő felismerte Holst The Planets-jét.
Jézus Mária!
Hát, talán ez egy kis megtérülés az utolsó látványos eset óta White Lake-nél, a
Nagykövetek Bálján. Habár a gyújtóbombák megzavarták a tűzijátékot, tizenegy
embert megöltek, számtalan híres nyilvános kertet felégettek, az ezt követő sajtó
megdöbbentő támogatottságot szerzett Endelle adminisztrációjának. Szimpátiát
és együttérzést váltott ki az egész világon.
Talán a ma esti kis bemutató Greaves kisujja köré csavarja a világot. Bassza meg!
Mégis mi a francot tegyen, hogy ezzel szembe szálljon? És hány női és férfi
harcosa fog halálba zuhanni ma este a kanyonban?
És – Isten őrizzen – elveszíthet bárkit is a Vér Harcosai közül?
Komoran összevont szemöldökkel állt a sorozatos tűzijáték sárkány alatt, ami
most kelet felé suhant, elegánsan hullámzó mintákkal mozgott az alkonyi
égbolton, az ezernyi hófehér hattyú felett.
Üzenetet küldött Thorne-nak. Kerítsd elő Medichit.!
 ***
Medichi karját Parisa köré fonva állt, várakozott, szeme az eget kémlelte, amin
számos új sárkány jelent meg, mindegyik Endelle seregének legtávolabbi bal
szárnya felé haladt. A hattyúk szinte szemben voltak velük.
– Annyira gyönyörű – motyogta Parisa.
Rettegés töltötte el a férfit. Az arcában szoros, húzó érzést tapasztalt, amit csak
oly ritkán érzett. A legutóbbi alkalommal akkor, amikor rájött, nem Parisát figyeli,
hanem egy hologramot.
A peremmel szemben elhelyezkedő seregre esett a pillantása, olyan távol estek,
de mégis átkozott közel. Repülve a kanyon legtávolabbi pontja csak néhány
szárnycsapásnyira esett. Bár úgy tűnt a Grand Kanyon elválasztja a két sereget,
mégis semmiség, csupán illúzió.
Érezte a telefonja rezgését, jobb karját leengedve kihalászta a fekete készüléket.
Showtime!
Fogadta a hívást. Habár érezte, hogy Parisa próbál elhúzódni, ő nem akart
távolságot, elkapta a tekintetét és visszahúzta magához. A nő rámosolygott, a
férfihoz simult és a mellkasának dőlt. Érzéseik megegyeztek.
– Mondd – válaszolt, a hangja csendesebb lett, mint amire számított.
Egy adag recsegés áradt a vonalból. – Akkor itt vagytok. – A zene a beszélgetés
mindkét oldalán robajlott.
– Ja. Az északi végen.
– Endelle beszélni akar veled.
– Hé, seggfej – szólalt meg Legfőbb Őnagysága.
A francba, hogy megmosolyogtatta, csóválta a fejét.
– Hol van szükség ránk?
– Hát – elhúzódott, a zene elhalkult – attól függ. Befejeztétek a breh-heddent?
– Igen. – Megszorította Parisa vállát.
– Történt valami jelentős?
És most itt ez a kérdés. Több tucat különböző választ adhatna. Ehelyett elmondta
a nőnek, amit hallania kellett.
– A szárnyunk lángolt – arany, ametiszt, kék, zöld színekben.
A férfi nem volt biztos benne, de mintha azt hallotta volna, hogy a nő azt
motyogja: Hála Istennek.
– Jó – csattant fel. – Azt akarom tőletek, repüljetek fel és tegyétek, amit tennetek
kell. Igazság szerint egy évezrede nem láttam már, úgyhogy ti is annyit tudtok,
mint én. Vettétek?
– Igen.
– És Medichi?
– Igen?
– Azt hiszem minden rajtatok áll. – Majd felnevetett. – De semmi nyomás.
A vonal megszakadt.
A férfi megcsóválta a fejét.
– Mi az? – kérdezte Parisa. Amikor elhúzódott, ezúttal hagyta neki.
– Showtime és engedjük le a szárnyunkat.
Parisa komoran összehúzta a száját, miközben hátrált néhány lépést. Megvárta
míg a nő előhúzza hihetetlen, lehetetlen szárnyait, mely annyira izmos, krémes
fekete, ametiszt és arany sávokkal borított. A szélörvények miatt szorosan a
testéhez húzta.
Rámosolygott a lányra. A férfi szárnyai egy hirtelen erőrobbanással törtek ki. Ő
is szorosan a testéhez húzta.
– Most mi jön?
Megfogta a nő kezét. – Várunk. – De hogy mire, abban bizonytalan volt. Ó,
Istenkém, hogy tudhatná bármelyikük is mit tegyenek?
Még egyszer a nőre nézett.
Legrosszabb esetben mi történhet: hogy ma este elveszíti őt, miután alig
kezdődött el vele az élete?
***
Jean-Pierre Endelle seregének legdélibb szárnyában ezer Milícia Harcos vezére
volt. Szíve a mellkasában dörömbölt, elnehezült, szinte fájt.
Az ellenség a levegőben volt a kanyon déli peremén.
Merde!
Felemelte a karját és ugyanabban a pillanatban szárnyat bontott. Hallotta maga
mögött a válaszként leereszkedő szárnyak hangját, mint egy nagyszerű szél.
Most az volt a feladata, hogy teljesítsen, bármennyire is ideges volt. Az ellenség
minden értelemben felkészültebb. Kamerák vették az összes pillanatot, ami
minden bizonnyal Greaves teljes útvonalát érinti.
De ahogy a harcosok között mindig mondják, bassza meg!
Nagyon pontos.
Az ellenfél betört a kanyon oldalán és a levegőbe lőttek. Talán a távolság most
nagyszerű, de a szárnyak gyorsan, nagyon gyorsan mozogtak.
A férfi kinyitotta a száját és kardját magasba emelve felüvöltött. Mögötte
visszhangozták a Milícia Harcosok is. Szárnyával hosszan, lefelé irányuló
lökésekkel csapkodott, majd a levegőbe emelkedett. Nem kellett megfordulni,
hogy észrevegye, követik. Seriffe Ezredes embereinek dühe, hatalma és
energiája hátulról tolta előre.
Átért az Északi perem falán, a kanyon fölé került, lassú, pontos mozdulatokkal
siklott előre. Bal oldalt a periferikus látásával felmérte, hogy a harcos testvérek
sem tesznek kevesebbet. Luken volt hozzá a legközelebb, a testvérek közül
fizikailag legerősebb, szántotta a levegőt, hozzá hasonlóan előretört.
Minden ami harcossá tette a férfiban mozgott, az ereiben áramlott. Bőrének
felülete kipirosodott. Készen állt.
Az ellentétes oldalán vezetve hosszú, szörnyű sornyi halál vámpírja közeledett.
Elkezdtek négyesével szétválni, néhányan egyre magasabbra és magasabbra
emelkedtek, mások alacsonyabbra. A mögötte lévő legényég ugyanezt tette,
magasabban és alacsonyabban kiegyensúlyozott, többrétegű frontvonallá
rendeződtek ‒ ha valaki lezuhan a kanyon alá, a többi harcos párt és csoportot
nem fogja érinteni.
De a harc kaotikus és mindig a legrosszabb történik.
A perifériás látása lefelé irányult.
Azt látta, hogy nyolc halál vámpírja szoros formációban őt vette célba. A férfi
nem várt kevesebbet.
Továbbrepültek, háromszáz yard, kétszáz yard, száz yard. Ejtőernyőzni kezdett a
szárnyával és csak lebegett a levegőben, a szíve most már kalapált. Harminc láb.
Nem várt, hanem sebesen előhúzta mindkét tőrét a fegyvertartóból és hagyta
mindkettőt repülni. A pengék célba találtak. Két halál vámpírja a nyakát
markolta, megpördültek és lezuhantak az égből, egyre lejjebb és lejjebb
szánkáztak.
A megmaradt hat már a férfin is volt. Vágott, forgott, villámsebességgel
felemelkedett, pörgött, vágott, egész idő alatt érzékei rátapadtak
a szépfiúk pozíciójára.
A harc köde szállt rá, két évszázadnyi szolgálat dühe, olyan ellenséggel került
szembe, aki nők vérét vette. Sokkal inkább állattá vált, mint emberré, még inkább
megfeszültek az izmai és vadul morgott.
Vámpírt küldött vámpír után a mélységbe újra, újra, újra.
Néhány perccel később perifériás látásával felmérte a körülötte folyó csatát és
letért a pályáról. A Milícia Harcosok a kanyon mindkét oldalán elhaló sikolyokkal
sziklákra és a lenti folyóba zuhantak.
De amikor meghallotta, hogy a saját nevét ordítják és felismerte Luken hangját,
magasan felrepült és pillanatokon belül levágta a harcosokat, akik követni
merészelték. Kiterjesztette természetfeletti látását ‒ látta ahogy Luken a halála
felé bukdácsol, egyik szárnyát átvágták.
Egyetlen pillantás a csatára bizonyította, hogy Greaves seregének
száma túlszárnyalja a Milícia Harcosokét.
Választás előtt állt: marad és támogatja a körülötte lévő Milícia Harcosokat vagy
megmenti Lukent. De csak egyetlen döntést hozhatott.
Szinte teljesen összezárta a szárnyait, amitől teste rakétává változott. A kanyon
alja felé tartott. Pillanatok alatt Luken zuhanó teste alá érkezett. Felfelé irányulva
kézi-bombát dobott a férfi alá, lassítva a harcos zuhanását.
Luken még így is keményen ért földet. A férfi megdöbbent, remegett, a bal
szárnyának egy vége fájdalmas szögben lógott.
Jean-Pierre biztonságos helyre akart illanni vele, de tudta, hogy egyik szárnya
sem bírná ki az utazást.
Csak ebben a pillanatban vette észre, hogy Luken fegyvertartóját magasan
elmetszették a hasfalán, amiből ömlött a vér.
A férfi felnézett. Greaves hadereje Endelle seregét az északi peremhez vezető út
egyharmadáig szorította. Igen, ez az a pillanat, amikor számítanak a számok.
Erősen szorította meg a harcos kezét.
Luken arca sápadt volt.
– Menj, testvérem! Ments, akit csak tudsz!
Ez Luken halálos ítélete, hiszen sebesülései kiteszik a támadásoknak. Mégis Jean-
Pierre-nek muszáj visszatérnie a sokkal sebezhetőbb Milícia Harcosokhoz.
Jean-Pierre bólintott, amikor egy hirtelen szellő, nagyon meleg és furcsán
megnyugtató, áradt a kanyon északi része felől.
– Érzed ezt? – kiáltotta Luken. Pislogott párszor, egyik kezét a gyomrára
szorította.
– Oui – válaszolt Jean-Pierre. – De mi ez? Nem értem, ez pedig egyre csak
erősödik.
Luken elkiáltotta magát.
– Atya ég! Jean-Pierre, szélesítsd ki a látótered. Látod őket? Látod őket repülni?
Együtt: Mindkettejük szárnya lángol.
– Ki?
– Medichi és Parisa. Ó, te jó ég! Megcsinálták! – A foga összekoccant, sápadt,
nagyon sápadt volt.
Jean-Pierre Luken köré tette a kezét. Igénybe vette látását és kiszélesítette. – Oui
– kiáltott fel. A szellő erős széllé erősödött, súlyosan pulzált a nagyszerű
hatalomtól. – Látom őket. Akkor igaz, nem csak mítosz.
– Nem csak mítosz – mondta Luken, hangja elhalkult.
Béke ereszkedett Jean-Pierre, olyan, amilyent soha nem tapasztalt még. Felfelé
nézett, minden egyes küzdelem megszűnt, az ellenfelek egyre csak haladtak a
szélek felé, megosztva, mit jelent az úgynevezett jóindulatú szél, ami békét hoz,
nagyszerű békét.
A látását szélesen és élesen Medichin és Parisán tartotta, miközben áthaladtak a
fejük felett. Ők voltak, mint egy hatalmas hosszú lángalak: ragyogó arany,
gördülő lángokban ugráló ametiszt, legalján kék és zöld, mély lila és lángoló
arany.
Egyszerűen gyönyörű!
***
Parisa Antony mellett repült, csupán szárnyaik fesztávja választotta szét őket, de
mégis összekapcsolta a breh hedden és a szenzáció, hogy royle szárnyaik vannak.
A színek előtte, felette, mellette és alatta irányíthatatlanul áradtak. Nem tudta
elképzelni, hogy nézhetnek ki Antonyval, ahogy átrepülnek a
kanyonon szétválasztva az ellenséget az ellenségtől, mindkét oldalt
visszairányítva: Greaves haderejét a déli peremre, Endelle-jét pedig Északra.
Szíve elviselhetetlenül megtelt, telecsordult melegséggel, jókedvvel, békével.
Igen, olyan sok békével.
Abban a pillanatban megkezdődött a folyamat, amikor elindultak az Északi
Peremhez. Minden egyes másodperccel növekedett az érzés, addig míg eltelt a
mítosszal, miközben Antony mellett repült. Még az erőt is érzékelték, ami éket
kovácsolt az ellenfelek közé.
Idővel befejezték a rohanást, a csapatok között távolság keletkezett, ami
légvonalban legalább öt kilométer lett, a nő már nehezen lélegzett. Nem tudta,
hogy fékezhetnék meg a lángokat és a szelet, de amikor Antony szárnyával
egyszer az ő irányába bökött, elkapta a tekintetét és a férfihoz hasonlóan
lassított. A lángok a sebesség fokozatos csökkenésével együtt halványultak.
Néhány pillanat elteltével ejtőernyős pozícióban lebegett a férfi előtt. Gyenge
mozdulatokkal ide-oda mozgott a kora esti szellőben.
A férfi feléje biccentett és elküldte: Keressük meg Endelle-t!
A férfi az ellentétes irányba indult, de sokkal lassabb ütemben, így még a nő
lélegzete is lecsillapodhatott. Végig a földön a Milícia Harcosok Endelle
szakaszából egymás után hangos kiáltásokkal és öklüket a levegőbe emelve
éljenezte meg őket, ezernyi boldog hang emelkedett a csillagok felé.
Parisa olyan sok harcost látott lehullani a levegőben az első vonalak fölött
átrepülve, le a most már feketeségbe boruló kanyonba. Az emlékek még évekig
kísérteni fogják, de ellágyította a tudat, hogy hány harcos élhet csak azért, amit
ő és Antony tettek ma.
Miközben Antonyvel együtt Endelle-t keresve szántották a levegőt, Marcus
szárny pozíciót vett fel a nő bal oldalán, Thorne szemben Antony jobb szárnyánál
helyezkedett el. Nemsokára elérték Endelle-t, a többi Vér Harcossal a levegőben
találkoztak, mindegyikük diadalmasan kiabált – Zacharius, Kerrick és Santiago.
Mindegyik formációba rendezkedett be Thorne és Marcus háta mögött. Bár
Lukent sehol nem látták, sem Jean-Pierre-t.
Antony erős hangon szólította meg. – Balra dőlünk?
Parisa követte az utasítást, kissé megdöntötte bal szárnyát, majd ejtőernyős
helyzetbe került Antony oldalán, hat lábnyira landolt Legfelsőbb Őnagyságától.
De Endelle csupán bólintott neki, majd egyesével mindegyik harcosnak. Seriffe
Ezredes a balján állt, Thorne pedig, miután leszállt a nő jobbja felé indult.
Komor volt, miközben megszólalt.
– Luken megsérült. A kanyonban van Jean-Pierre-rel, aki megmentette az
életét. Már elküldtem Horace-t hozzájuk.
És azokkal az egyszerű szavakkal szertefoszlott bármilyen béke és jókedv, ami
meghatározta Parisa életének utolsó tizenöt percét. Az esti szél minden felől
nyögéseket hozott, szörnyű csend telepedett az életben maradt és sértetlen
Milícia Harcosokra.
– A veszteség elfogadhatatlan – mondta a nő. – De hálásak vagyunk Medichi
harcosnak és Lovejoy átlépettnek, amiért volt bátorságuk együtt harcolni ma
este és valami olyat létrehozni, amit azóta nem láttam, mióta Luchianne a Másik
Föld légáramlataiban repült. Titeket megáldottak azzal, hogy az ajándékotok
használata a mi nagyszerű társadalmunkat segíti. – Szünetet tartott és keményen
nyelt. – Most pedig törődjünk a sebesültekkel és azokkal, akiket ma este
elvesztettünk.
„Egyetlen dolgot bánok az életemben – hogy az egyetlen fiam nagyon régen
átadtam az ősi népek között terjedő nevelési rendszernek Európában, a Halandók
Földjén, mert azt semmi más, csak a pusztítás követte. Megbocsátanak-e valaha,
hogy az anyai ösztöneimmel szemben meghajoltam az akkori szokások előtt?
Talán. De soha nem bocsátok meg magamnak!
Istenem segíts rajtam! Effetne!”
Beatrice a Negyedikről: Emlékek-ből

25. fejezet
Öt nappal a csata után Endelle az Északi Peremen állt, ahol sok Milícia Harcosa
meghalt, ahol Luken majdnem ismét meghalt. A nő nem vesztette el a fejét,
egyedül volt.
Négy napja vesz részt a megemlékezéseken.
A több mint száz férfi és nő halála kivett belőle valamit, azt a kevés lazaságot is a
viselkedéséből, amit Darian Greaves felé mutatott.
Az ellenség hirtelen a nő saját ellensége lett, megvetve a régit, de most valami
többet érzett, valami mélyebbet, amit még soha az évezredek alatt. Bosszút
akart, mély, maradandó, állandó bosszút.
Neki pedig megvolt az ereje ahhoz, hogy azt indítson el, amit csak akart.
Megérezte az oldala mellett felkavarodott levegőt, de már ismerte a jelet.
– Helló, Picúr!
– Jó reggelt, Endelle!
Egyszerre volt meglepett, és mégsem, amikor Picúr a kezéhez csúsztatta a kezét.
Érezte a Hatodik Földi erőt átáramlani magába, az állát megemelte. Egy pillanatra
nem kapott levegőt. Egy perccel később ő… nyugodt volt.
Más körülmények között elsütne egy viccet, cukkolná a mérete miatt, hogy a
keze kisebb, mint az övé.
De időbe fog telni, amíg humorérzéke visszatér.
Ehelyett a legutóbbi eseményekről beszélt.
– Greaves lefuttatta a jól összeszerkesztett felvételét a csatáról, az ÁFH
hatalmas győzelmének hívta. Ó, persze egyik felvétel sem mutatta Medichi és
Parisa hatását a csatára.
– Valami másra számítottál?
– Soha nem hittem, hogy ez megtörténhet. Azt gondoltam, van időm építeni
és dolgozni. Soha nem gondoltam, hogy támadásba lendül.
James nem szólt semmit, csak állt mellette a csendes harcmezőre meredve. De
az a kellemes erőáramlás folyamatosan pulzálva haladt a kezén át fel a karján.
Ahogy az üres levegőt bámulta a perem mellett, semmi nem változott.
Természetesen a környezetvédelmi csapat már felkészült, hogy kijavítsa a csata
nyomait kertészeti eszközeivel. Második földi megfelelő a faölelgetésre.
Mindegy!
– A jövőáramlatok miatt támadt meg. – mondta James. – Jobb Látó
információkra van szükséged.
– Igen, így van.
– Muszáj változtatnod. Tudod, mire utalok.
– Az összetöri Thorne szívét.
– Igen, így lesz.
Endelle egy évszázadig kerülte ezt a pillanatot, attól kezdve, hogy mélyen elrejtve
a férfi gondolataiban felfedezte Thorne asszonyát. Nem akart betörni egy
ennyire privát helyre, de az emlék szikrázóan ragyogott, a jövőáramlatok fonalai
fényesen beszéltek.
Így hát behatolt az emlékbe és meglátta azt, amit soha nem akart.
Thorne asszony Harmadik, ha nem Negyedik dimenziós képességekkel
rendelkező Látó, jóval több, mint amit ő eddig ismert, Thorne pedig egész idő
alatt a Második Föld hatásától védelmezte.
De édes Istenem, mit tesz Thorne-nal, ha a nőjét biztosítékként használja fel
ebben a szörnyű háborús játszmában?
***
Greaves lila bársonnyal bevont székben ült. Elfojtotta a borzongást. A mellette
ülő vámpír ízlése és dekorációs érzéke az eltelt évszázadokat idézte. Greaves
mélyen utálta a férfit, amilyen lazán heverészett, néhány csík gondos vonalakba
rendezett kokainnal az előtte lévő üveg kávézóasztalon. Már csak a vállaira
boruló két félmeztelen nő hiányzik az abszurd portréhoz.
– Te mindig is gyűlölted a hedonista hajlamaimat. – mondta Casimir.
Mosolygott. Hatalmas, gyönyörű fogai vannak, a teste isteni, az étvágya Luciferé.
Csizmás lába fel-le járt. Meghitt fehér nadrágja nem rejtette el figyelemre méltó
adottságait. Ha Greaves másra is hajlamos lenne, azt hihetné, Casimir
megpróbálja elcsábítani.
– Nem a hedonizmusod. Minden férfi közül neked kellene legjobban tudnod,
hogy osztozom a hajlamaidon. – Kezével körbe intett a szobán. – De elég
nevetségesnek tartom a külsőségek iránti kifejezésedet.
A vámpír még mélyebbre engedte vállait a fekete bőrkanapén. – Mit akarsz,
Darian? Nem barátsági meghívásnak szánom… hacsak nem azt akarod.
Greaves figyelmen kívül hagyta a meghívást. Sok mindent kipróbált, de a vonalat
meghúzta a szexnél a Sötétség Hercegével. Még egy szociopatának is volt
mércéje.
Felsóhajtott.
Eljött a pillanat.
Számtalan évszázada rettegett ettől a találkozótól. Azt gondolta, soha nem kell
feltennie ezt a kérdést, mert a tervei kiválóan működnek majd. Remélte, hogy a
Felső Dimenzió nem keveredik bele, hogy a kisebb területek elfoglalása
elcsendesíti őket, abban a hitben lesznek, hogy az ő ambíciói elhanyagolhatók –
mígnem túl késő lesz, természetesen.
Mivel már három Vér Harcos beteljesítette a breh heddent, és erejüket
exponenciálisan megnövelték – mert a nőik is részt vesznek benne – a kézírás
egyszerűen megjelenik a falon oly módon, amit már nem tud tovább figyelmen
kívül hagyni. Ha bármi kétsége is lenne – ha figyelembe vesszük a tényeket – a
legújabb románc eredményezte a kukkoló kapcsolat elvesztését Parisával. Aztán
ott vannak a szárnyak, amit a boldog pár bemutatott. Nem akarom túlságosan
szétválasztani a metaforákat, de a royle szárnyak alkalmazása a szög a
koporsómon.
Istenem, milyen műsort rendeztek, milyen békés érzés volt. Beszéljünk még a
látványról. Tényleg nagyon rossz, hogy nem tudta használni a felvételeket a
propaganda kampányában, de az energia, amit a pár használt, a filmen csak egy
furcsa fényvillanásként tűnt fel.
Nem véletlen, hogy a csatlósai képtelenek voltak megölni őket. Erők
munkálkodtak: néhány a sorson alapul és szerencsétlenség kíséri, néhány a
mítosz beteljesülésén, néhányat pedig egy Felsőbb átlépett kezel. Az utóbbi
miatt rendezte meg ezt a szerencsétlen találkozót.
Nem volt választása, de a szavak kimondásától epe emelkedett fel a gyomrából.
– Úgy tűnik, szükségem van a segítségedre.
A hatalmas fehér fogak megint feltűntek. – Az sokba fog kerülni.
A férfi bólintott. – Természetesen!
Casimir a szépen manikűrözött, fényesre csiszolt körmeire nézett. – Nemrégiben
láttam anyádat, amikor hazalátogattam. – Casimir egy Negyedik átlépett.
– És hogy van a Negyedik Föld legnagyszerűbb filozófusa?
– Beatrice bájos, mint mindig. Egy napot sem öregedett. – A férfi kacagott a
saját halhatatlan kis viccén. – Ugyanolyan álszent, mint mindig, habár elég
ítélkező – amiért megvetem –, de gyönyörű. A szemed az övé, tudod. Néha
nagyon nyugtalanító a látványod barátom, és ugyanakkor felismerhető Beatrice
hatalmas kerek szeme. Igen, elég nyugtalanító.
– Még mindig épít dolgokat? – Beatrice szenvedélye mindig is az építészet
volt.
A férfi legyintett a kezével, érzéki és finom mozdulattal.
– A legutolsó projektje valamiféle rehabilitációs központ, amit tó vesz körül. A
tónak gondolom gyógyító tulajdonsága van, a fogvatartottak pedig
megkeresztelkednek benne. El tudod képzelni? A tűz tavának neveztem el.
Ideje elkezdeni a tárgyalást. – Nos, mondd el mi az ára!
Casimir foga ismét megvillant a fényben. – Ó, szerintem tudod te, hogy mit
követelek, már az elejétől fogva tudod.
Greaves érezte, ahogy elméje lazán körbesiklik. Milyen hülye is volt. Talán
gondolt a jólétre, vagy kimeríthetetlen mennyiségű halandó nőre, esetleg a
királyságának jobbik felére, de jobban kellett volna tudnia. Casimir mindig a szív
dolgaira utazott. Jobban szeretett az elején vért szívni.
– Szóval Juliannát akarod.
A férfi vállat vont. – Megakadt rajta a szemem, úgy igen, persze!
Ami hazugság. Casimir talán tényleg látta Juliannát, igaz, de a nő szépsége nem
olyan, mint ami vonzza a férfit. Greaves szerencsétlen kötődése Eldon Crace volt
felesége iránt keltette fel Casimir figyelmét.
Greaves felsóhajtott. Bal keze ökölbe szorult, de nem pattant ki a karma. Nem
lenne értelme. Egy Negyedik átlépettnek fejlettebb a hatalma és nem lenne
vulgárisan megfenyegetve.
A kérdés az életben mindig ugyanaz: Mit hajlandó megtenni azért, hogy
megszerezze azokat a dolgokat, amiket akart?
Ó, a francba!
***
Rith a St. Louis-i föld alatti barlangban lévő vér donor intézetében remegett a
pihenőszékében. Kihúzta magát a jövőáramlatokból, izzadt és émelygett.
Nemcsak a Parisával kapcsolatos terve bukott meg, de a jövője is szörnyűre
fordul.
A kezdetektől a végéig olyan bolond volt, amikor Parisa Lovejoy került a
középpontba. A nő az oka a mostani horrornak. Az ösztönei után kellett volna
mennie és az elején megölni. Vagy, ha később tudta volna megoldani a nő halálát
– mondjuk, mikor az irányítása alatt állt – akkor a jövője most nem tűnne olyan
sivárnak.
Ehelyett kezdőként figyelmen kívül hagyta a veszélyesen megnövekedett
erőszintjét, azt feltételezve, majd az ő erőpajzsa képes lesz egyszerre csapdában
tartani a foglyait, akik nem képesek testetlenné válni. A végén, mire
meggyújtotta a fáklyát, ők már elmentek.
Most a fényes szalag Parisához tartozik, ami Medichi Harcos szalagjával
kombinálva áthatolhatatlan profetikus jellé kovácsolódott, amit már képtelen
tovább olvasni. A pár beteljesítette a breh-heddent. Bármilyen lesz a jövőjük,
bármilyen szabályokkal játszanak a csatában, elvesztek számára, elvesztek a
Második Föld legtöbb Látója elől.
Fiona még mindig – aki a Parancsnok első rabszolga kísérlete – előtérbe került a
jövőáramlatokban; képtelen volt ellenállni a csillogó fénynek a feltárásában.
Felvette a nő intenzív ezüstös kék szalagját és üldözte a próféciáját. Amit ott
talált, attól felemelkedett pihenőszékéből és a rögtönzött mosdóba indult. A
vizes vödörbe hányt.
Látta saját halálát a dicsőséges Technikolortól, amit Fiona tartott a kezében.
Majd látta a halálát Jean-Pierre Harcos keze által. Mindezek után látta magát
Greavest – ő a Parancsnokhoz tartozik – aki a pengét egyenesen a szívébe döfte.
Hogy tud életet kovácsolni a jövőáramlatokból, amikor három különböző módon
jósolták meg a halálát?
***
Egy héttel a Grand Kanyonban lévő csata után Fiona egy hatalmas
konferenciateremben ült Endelle asszony adminisztrációs központjában. A keleti
ablakfal a sivatagi szakaszra nyújtott kitekintést. Mindig sikerül meglepődnie,
mivel a több mint száz éve alatt a Második Földön csak a zöld kertet és a hatalmas
tamarinfát ismerte. A szeme örvendezett a látványtól, mily meglepő! De a
szabadulása pillanatától kezdve feltételezte, hogy milyen jó érzés lesz ennyi
mindent látni. Amikor Endelle asszony palotájába vitték – ami kilométerekre a
Sonoran sivatagra nézett – mindig a hatalmas kék égre, a kaktusz és lucfenyő
halmokra, a magas tekintélyes saguaro kaktuszokra nézett, amik a szabadság
képviselőjeként tündököltek.
Alison mellette ült. Egyszerre tűnt nagyon terhesnek és nyugodtnak. Minden
alkalommal megfeszült, lehunyta a szemét, lenyugtatta a testét, egyik
megnyugtató kezét duzzadt hasára simította. Telepatikusan kommunikált a
csecsemővel, napról napra javul abban, hogy segítsen Helenának visszahúzni
ideiglenes szárnyait; a magzatvíz mennyországban lustán tartotta a görcsöléstől.
Fiona imádta a terhességet, a gyermekét hordani – az aranyos Carolynt sima
mézbarna fürtjeivel, Petert, aki sietősen érkezett meg, készen a világ
meghódítására.
Fiona a szőke szépségre mosolygott. Fiona magas, de még így is öt centivel
lemaradt Alison szárnyolcvan körüli centijétől. A magasság jó dolog, amikor egy
nő egy Vér Harcoshoz kötődik – jobb a csóktávolság.
Parisa erőfeszítéseket tett, hogy felkutassa Fiona nevében az alapvető
eseményeket a családja életéből. A férje, Terence, öt évvel Fiona eltűnése után
újranősült. Lett egy második családja, akikkel teljesen odaadó volt. A nő
mosolygott erre gondolva. Terence jó ember volt, csodálatos szerető férj és
elképesztő apuka. Természetes, hogy ismét megházasodott.
Imádott gyermekei nem boldogultak ennyire jól. Fia huszonöt évesen
trolibalesetben halt meg, a jogi diploma megszerzésére törekedett. A lánya,
Carolyn két évvel később vitorlázás közben megfulladt, de a teste soha nem
került elő.
Fiona néhány könnycseppet hullatott mindegyik gyermekéért, akik a saját
életüket élték, hogy mindketten túlságosan korán meghaltak; egyikük sem
házasodott meg, nem született gyermekük. De igazság szerint, már évtizedek óta
szomorkodott a veszteségein, ezért mióta néhány napja megérkeztek a hírek, a
szomorúsága érezhetően elhalványult. Mindenekelőtt időbe telik visszaszerezni
az életét és szilárd alapokra helyezni ebben az új világban. A többi huszonegy
intézményben lévő vérrabszolga sorsa az elméjében erős iránymutatóként
szolgált arra, hogy Endelle asszony adminisztrációjában a munkája milyen
irányba haladjon.
Alison kinyitotta a szemét. – Sajnálom, de egyre jobb lesz.
– Jó – válaszolta Fiona. – Örülök neked. Semmi sem olyan csodálatos, mint
kihordani egy gyermeket.
Ezer évvel idősebbnek érezte magát a mellette ülő terapeutától, s talán a
tapasztalatok és szenvedések mennyiségétől az is volt. De a nőnek ajándéka van.
Korábban voltak pillanatok, amikor Alison kinyúlt Fionáért, egyik kezét a karjára
vagy a vállára tette, amitől béke öntötte el, és néhány oly régi érzés enyhült,
eltűnt. Még egy időre könnyebben is lélegzett.
Állandóan feszültségben élt – talán újra elviszik, eltüntetik és újra egy
évszázadon át kihasználják. Hitt benne, hogy ez az érzés idővel eltűnik, de
mennyi időbe telik majd? Egy évtized? Két évtized? Viszonylag bölcs nő volt, de
a lelke sérült. Ki ne lenne az a megpróbáltatások miatt, amik több mint egy
évszázadon át tartottak?
– Most beszéljünk a jövődről! – mondta Alison. – Jelenleg Endelle asszony
szeretné, ha te és a többi nő a palotában maradnátok, legalább néhány hétig a
biztonságotok érdekében; közben te is megkapod a további információkat.
Szeretné, ha megfontolnád a foglyok irányításának átvételét. Úgy látjuk,
mindegyikük hozzád fordul vezetésért és tanácsért, mióta itt vagy.
 – Nagyon sok tanácsra van szükségük. Nekem is. Fel akarok mindenre
készülni.
– Természetesen!
Fiona pillantása megint Alison hasára vándorolt, de félrenézett, tekintete
visszasiklott az ablakra. Fiona még mindig fiatal, mert részben átlépett.
Újraházasodhatna ebben a dimenzióban. A vámpíroknak lehet férje, vagy
felesége, az esettől függ. Megházasodhatnak, gyerekeket szülhetnek – másik
földit (Twoling – olyan, aki a Második Földön született). A nőnek tetszett a
gondolat. Mindig is szerette a házaséletet, a családot, akikről gondoskodhat.
Jean-Pierre emléke, a kiszabadulásának éjszakája hirtelen megtöltötte az
elméjét: a fekete bőr kiltben lévő férfit körbeölelő teljes ragyogás, a nehéz
szandál, és a lábszárvédő, az ezüstkapcsok a bőr csuklóvédőjén, a mellkasát
körülövező ezüst pántok. Felidézte a férfi iránti vágyát, ami sebes villanásként
érkezett vissza hozzá, majdnem kicsalva egy zihálást az ajkai közül. Hirtelen kávé
után sóvárgott, keményen nyelt a vágytól.
Ez volt a legfurcsább dolog és igen, már meséltek neki a hírhedt és nyugtalanító
breh-heddenről.
Megremegett. Nem lehet ez a sorsa. Azonban kénytelen beismerni, hogy egy
gondolat a francia harcosra olyan remegést idéz elő bizonyos helyeken, amiket
figyelmen kívül hagy már több, mint egy évszázada. Modern időben van, a szex
egyértelműen átalakult egy furcsa, mégis fantasztikus nyilvános beszélgetéssé.
De a nő idejében, a házassága idejében, a szex határozottan magánügy volt, egy
dolog, amiről még a férj és feleség sem beszélgetett. Szerencsére férje nagylelkű
volt az ágyban, ő pedig élvezte, amit a legtöbb nő az ő idejében fájdalmas
dolognak hitt, amit el kell viselni.
Jean-Pierre pedig bebizonyította neki – bár akaratlanul –, hogy a férfi csókja az
eksztázis peremére sodorja. Megint elnyomta a zihálást. Milyen lenne a
szerelmeskedés, ha már a csókjától meggyullad?
Alison a homlokát ráncolta. – Stresszesnek tűnsz. Rendben vagy a palotával? A
biztonsági szintje utolérhetetlen, azt akarjuk, hogy lekerülj az ellenség radarjáról,
különösen mióta úgy tűnik te vagy Jean-Pierre harcos brehje.
A breh-hedden. Már a gondolattól kíváncsi lett a szex fogalmára a harcossal, de
tudta, nem áll készen, hogy bárki brehje legyen, mivel kardot fog ragadni és saját
maga küzd meg Greaves Parancsnokkal.
Elkapta Alison pillantását. – Persze, hogy jó lesz a palota.
– Jó. Egy percre szomorúnak tűntél, de én nem ezt akartam. – Elkezdett
beszélni az átlépést beteljesítő ceremóniáról: minden nőnél megbizonyosodnak,
hogy beilleszkednek, ebben a hatalmasabb világban, néhány hét pihenő után
megcsinálják. Beszélt pár tanácsadóról, akiket ismert és megbízott bennük. Még
a lehetséges szakmai gyakorlatokról is ejtett néhány szót, teljesen érthető
módon.
Nevetés hallatszott a folyosó végéről, valamilyen oknál fogva – nem tudta
megmagyarázni – hirtelen hideg ölelte át Fiona vállát, mintha vírust kapott volna
el. Hallotta egy nő hangját. Két hangot. Talán Parisáét? Megint nevetés. Nem,
nem Parisa. Igen, Havily, aki a sötétben dolgozik Endelle asszonnyal, aki Marcus
Harcossal kötötte össze magát.
Most meghallotta Seriffe Ezredes kirobbanó férfias hangját. Nagyon kedvelte az
Ezredest. A Metro Phoenix-i Milícia Harcosokat vezette. Kemény, parancsolgató
ember, de mindig meleg fény ragyogott a szemében, mintha állandó
reményérzettel élne, amiben nem számít milyen rossz dolog történik. Igen,
nagyon kedvelte a férfit.
A férfi megint nevetett, ahogy hallgatta a szavait, rájött, hogy a férfi a kisfiával
dicsekszik, aki kilenc hónaposan már járt.
– Hallod őt? – kérdezte Alison mosolyogva. – Imádja a gyerekeit, a felesége
pedig nem tud semmi rosszat csinálni.
– Más szóval a tökéletes férfi.
Alison kacagott.
– Ha tudnád mennyire igazad van. Egyike azon ritka férfiaknak, akik a
nagyszerű erőt együttérzéssel kombinálják a munkában és szeretik az otthont.
Attól tartok hajlamos vagyok túl gyakran példaként állítani Kerrick előtt. Ha csak
megemlítem Seriffe Ezredest Kerrick dühbe gurul. Habár őszintén megvallva,
néha csak azért teszem, mert szeretem nézni, ahogy mogorván bámul rám. Néha
nagyon rossz vagyok.
Fiona kacagott és kezdett benne valami ellazulni. Ő és Alison kissé az ajtó felé
fordulva hallgatództak. Havily izgatott csacsogása túlszárnyalta az Ezredes
hangját. Nagyszerű volt hallgatni, ami egy normális beszélgetésnek számított,
amikor fiatal édesanya volt. Már sétál? Kibújtak a fogak? A rossz dolgokat veszi
fel és dobálja őket? Havily három kislánya meghalt a nő átlépése előtt.
Mennyi szomorúság egy életben.
Mégis mennyi öröm.
– Miért nem beszélünk mi is az Ezredessel? Úgy hangzik az egész családját
elhozta. Szeretnél találkozni velük?
– Igen, szeretnék.
Alison felállt, teljes tekintélyes száznyolcvan centis magasságával.
Fiona egy másik nő nevetését is hallotta, amitől a korábban érzett hideg ismét
megborzongatta a vállait. Mi ez? Talán megbetegedett? Aztán eszébe jutott,
hogy az átlépettek soha nem betegednek meg.
– Igen, a feleségét is elhozta. A nő maga az öröm. Kedvelni fogod. Furcsa, de
valahogy rá emlékeztetsz. Talán mert a szemed színe hasonló, a kedves ezüstös
kék.
Fiona hallotta a hullámzó nevetést és visszautazott több mint száz évet. Az
édesanyjának volt ehhez hasonló nevetése. Milyen különös.
A szomorúság belopózva ismerős dologra emlékeztette, olyan valamire, amit az
elrablásával elveszített. Sürgető kényszert érzett, hogy maradjon ott, ahol volt,
talán bebújhatna az egyik konferencia asztal alá és ott maradhatna, ó, hát
mondjuk egy évig, esetleg egy évtizedig. Még nem elég stabil. Remegő térddel
állt fel. Minden ereje ellenére az évtizedek alatt, amikor megölték és
visszahozták az életbe hónapról hónapra, valamiért végül biztonságos helyre
érkezett, nem tudott nyugodt maradni, szinte már kevésnek érezte magát, hogy
találkozzon az Ezredessel és a családjával.
De nem hajlandó megadni magát a gyengeségnek. Az élet rendje szerint élt, még
ha az kemény is.
Alison mellett ment a folyosón. Seriffe Ezredes került először a látóterébe. A
felesége valahol mellette állhatott, mint ahogy Havily is. A férfi kezében egy kicsi
fiúcska volt, gödröcskés, világosbarna haja lágyan göndörödött a nyaka körül.
Milyen imádni való. A látvány, a kivirágzó gyermek valahogy örömmel töltötte el
a szívét.
De ugyanakkor egy bizonyos tudás kezdett felkúszni a gerincén. Ismét érezte a
késztetést, hogy elfusson és elrejtőzzön, de nem tudta miért. Mi volt ennek a
családnak a jelenlétében, ami azzal fenyegette, hogy rejtőzzön el?
Mégis tovább ment. Kiegyenesítette a vállait, majd vett néhány mély levegőt. A
gyerekre koncentrált, aki az Ezredes bal karján ült.
Hirtelen olyan érzése támadt, ismeri a kisfiút, de ez lehetetlen. Az érzés mégis
megmaradt.
Az Ezredes mögött Havily Seriffe feleségével csevegett. Hallotta őket beszélgetni,
Havily közben kis heves mozdulatokat tett a kezeivel, de a férfi széles válla és
kétméteres magassága elrejtette a feleségét.
Két idősebb gyerek mozgott az apjuk körül, mindkettő Seriffe sötét hajával és
szemével. A karjában lévő totyogós Alison felé fordult, és felé nyújtotta a kezét.
Fájdalmasan ismerős volt Fionának. Biztos látta már valahol ezt a gyereket. De
alig egy hete van Metro Phoenixben. Alison könnyedén elvette a kisfiút és
gyengéden beszélt hozzá. Pici kezecskéjét a nő arcára fektette, Alison pedig
megpuszilta az ujjait.
Az elméjébe beúszott egy kép hosszú idővel ez előttről. A lánya nézett ki pont
így, mint ez a gyermek a hatalmas ezüstös kék szemeivel, az enyhén göndörödő
barna hajával és a világ legédesebb mosolyával.
A pillantása elsiklott a kisfiúról Seriffére, majd a mellette álló feleségére. Fiona
elkapta a nő pillantását. Ismerte őt. Ismerte ezt a nőt. Nem tudta hová tenni, de
egy másik hidegség árasztotta el a derekát, ezúttal a vállait és a karját, még az
ujjhegyei is váratlan energiától remegtek, a felismeréstől. Ismerte, de honnan?
Vérrabszolga volt, akit idővel kiszabadítottak, talán évtizedekkel korábban? De
az nem lehetséges. Fiona emlékezne, ha bármelyik rabszolgát megmentették
volna.
A legfurcsább az egészben, ugyanabban a pillanatban kezdett meg könny folyni
a szeméből, mint a másik nőéből. Fiona sírt, de a másik nő is. De miért? Fiona
zokogott, a másik nő pedig ide-oda csóválta a fejét. Kezét a szájára tette és az
ujjai mögött zokogott.
– Mi a baj, Carolyn? – kérdezte Seriffe. – Kedvesem, mi a baj? Ő… Fiona.
Ó…. édes… Istenem! Ugyanolyan a szemetek. Korábban nem vettem észre.
Havily a fiatal anyuka mellé húzódott. – Mi az, Carolyn? Mi történt? Fiona, jól
vagy? Miért sírsz? Miért sírtok mindketten? Mit hagytam ki?
Alison egyik nőről a másikra nézett, majd Seriffét visszhangozta. – Ó, édes
Istenem! Ez nem lehet!
A fiatal édesanya, az ezüstös kék szemű Carolyn végül megszólalt.
– Anya? Te vagy az? Annyi évtized után nem haltál meg? Átléptél? Ó, Istenem,
anya te vagy az?
– Carolyn? Carolyn Gaines Bostonból?
A nő bólintott.
– Nem fulladtál meg vitorlázás közben?
– Nem. Átléptem 1913-ban. – Kecses kezével az Alison karján ülő totyogó felé
intett, majd az Ezredes mellett álló idősebb fiúkra, majd magára Seriffére. – Ők a
családom. Az Ezredes és én…. néhány éve összeházasodtunk.
Fiona tekintete nem hagyta el Carolyn gyönyörű ezüstös szemeit, világos
mézbarna haját, a halvány szeplőt az állán.
– Lányom – suttogta. – Legdrágább Teremtő a mennyben…. lányom!
Minden erőt elvesztett a lábából és mielőtt felfoghatta volna, mi történik már
egy fekete sokkszakadékba zuhant, amibe hitetlenség és valami több, valami
csodálatos, valami, igen, nagyon sok öröm vegyült.
***
Parisa Lovejoy újonnan kinevezett Átlépettek Védelmezője, felpróbálta az
ünnepi royle ruháját. Luchianne portréja alapján készítették el neki, amit egy
történelmi művész készített ötszáz évvel korábban. Endelle leírása és Philippe
Reynard anekdotikus bizonyítékainak kombinálásával hozták létre.
Mindamellett, amit Antonyval átélt, különösen azokat a szabályokat, amelyeket
Antony mellett betartott a Grand Kanyon-beli csata során, nevetségesnek érezte
viselni a földig érő ruhadarabokat. Megnézte magát a tükörben, úgy nézett ki,
mint „valami” a kései Rómából. Ki vagy te, hogy viselhetsz ilyen elegáns
öltözéket, hogy lehetsz ez a nő, ez a személy?
Pánikot érzett. A könyvtárból kelt útra, az egyik Vér Harcos társa lett, az
Átlépettek Védelmezője, a royle szárnyak miatt a Második Föld nagykövete, de
mindez túl sok. Hogy úgy mondjuk, helytelennek érezte.
A ruha külső része mély lila, lágy, de nagyon hatalmas gömbölyű gallérral. A
súlyos, széles ujjakat a harangszerű mandzsetták körül bonyolult, örvényekből
álló mintával hímezték, amely a szelet hivatott jelképezni.
A nő körbefordulva leeresztette a külső palástot a derekáig, bár az alatta lévő
csillogó, aranyszínű selyem jó érzést keltett. T-alakban vágták ki a hátán,
hasonlóan a fegyvertartóihoz, ez a szárnyak leengedésének is kedvezett.
Hagyta a külső köntöst lila pocsolyaként a padlóra hullani. Az aranyszínű selyem
alatt kiváló háló volt, ami a szoknya szövetét a lábszárához rögzítette. Annyira
furcsa érzés volt, amikor először vette fel a ruhát, de teljesen megértette a célt.
Amikor repült a háló közel tartja testéhez a ruhát. Semmit nem bíznak a
véletlenre.
Antony jelent meg mögötte a tükörben. Odafordult a férfihoz. Hasonló öltözéket
viselt, de káprázatosan festett. Haját szorosan hátrafogta a cadroen, ami
természetesen felfedte magas és erős arccsontját és az általános szépségét. Ajkai
szétnyíltak a férfi bámulása közben. Aki teljesen az övé? Miféle csoda sodorta
hozzá ezt a férfit, egy ilyen harcost, hogy élvezze, szeresse, örökké ízlelje, ha Isten
is úgy akarja.
Az istenek lemosolyogtak rá. Más válasz nem létezik.
Antony mosolygott. A szíve összeszorult a látványtól. Kezét a férfi arcára
fektette. – Szeretlek – suttogta a nő.
A férfi megfogta a nő karját és mély levegőt vett. Lassan engedte ki. – Miért vagy
ideges?
–Azt gondoltam, lehetnék harcos. Be akartam lépni a kiképző programba.
–Tudom.
– Még mindig akarom. A szívem sóvárog utána, hogy olyan harcos legyek,
mint te. De, szerintem kezdem felfogni, hogy minden átlépett egy harcos, nem
számít a foglalkozásuk.
Antony megcsókolta. – Mennyire sok bölcsesség valakitől ilyen fiatalon. De
jusson eszedbe, hogy semmi sem állandó. Most ezt a dolgot kell megtennünk, de
elképzelhető, hogy a későbbiekben be tudsz csatlakozni a programba.
A nő lelke szárnyalt. – Így igaz, nem? Folyton elfelejtem, hogy az átlépett élet
potenciálisan egyenlő a halhatatlansággal.
A nő lenézett a lábánál lévő vászonpocsolyára. – Méltó vagyok én erre?
A férfi vállat vont. – Nem vagyunk. Egyikünk sem. Egyetlen átlépett sem az, és
abban a percben bajban vagy, ha arra gondolsz méltó vagy rá. emellett szerintem
szükséged van némi rálátásra, mi fog történni. Endelle elküld minket egy száz
napos túrára száz területre. Amikor visszatérünk kétségem sincs afelől, hogy
mindketten el akarjuk majd égetni a köntöst és lesz egy egész sor új igazán
csúnya szavunk Őnagysága leírására.
– Ó, Istenem, igazad van. Meg kellene terveznünk egy máglya szertartást,
még mielőtt elmegyünk. Miért nem bérelsz fel egy vállalkozót, aki megépítené a
máglyát a medence mellett?
Kuncogva húzta karjai közé a nőt.
Parisa így már a lila köpenyen állt, de nem érdekelte. A férfi nyakához nyomta az
orrát, hosszan és hangosan szipogott. Aaaaaanyira jó illata volt, zsálya és föld és
férfi. Bizonyos szerencsés gondolatok kezdtek körözni a fejében. Érezte a férfi
feszességét.
– Hagyd abba – suttogta a férfi. – Annyira erős a mandarinillat a fejemben,
hogy alig tudok gondolkodni.
Csípőjét a nőének döntötte, hagyta, hadd érezze meg reakcióját, de ő már tudta.
A breh-hedden egyik eredménye a furcsa mód, amivel érzékelni tudja a férfi
fizikai testét, külső értelemben. Érezte, milyen érzést kelt a saját csípője a
férfiének döntve, a gyönyört, amit ő adott. Érezte a férfi szemszögéből, ahogy a
hatalmas mellei a mellkasának préselődtek. Érzékelte a férfi testének válaszát,
ahogy a farka megvastagszik, meghosszabbodik és megkeményedik.
Remegés cikázott végig a testén válaszként, és további eredményként, a férfi
teste is remegett. Annyira szexi, veszélyes az oda-vissza játék. Ó, igen!
Hátra húzódva felnézett a férfira, de nem szakította meg a kapcsolatot. – Mennyi
időnk van?
A férfi felnyögött. – Csak fél óra múlva érkezünk meg a palotába Endelle
jelmezének jóváhagyására.
A nő megremegett, a férfi is remegett. Elkezdte eltüntetni a ruhákat, de a férfi
kacagva állította meg. – Kérlek, hadd csináljam én!
A nő kuncogott. Most nincs idejük gyakorolni a nő elvillantási technikáját, ami
még mindig szívás.
A másodperc töredéke alatt a nő testestül-lelkestül a férfihoz simult. Felsóhajtott
és beleolvadt a férfi karjaiba. A breh- hedden megvilágította őt, és a férfi tűz volt
a bőrén. A hátán lévő nyílások benedvesedtek, és az ujjai érezték a férfi
szárnycsatjainak bordáit. Gyengéden megpöccintette őket, és a férfi erősen
vonaglott a lányon. A férfi az ágy irányába fordította a nőt. Hallotta a paplan és
a felső ágytakaró suhogását. A következő pillanatban már a hátán feküdt, és a
férfi belé hatolt, minden egyes súlyos centimétere belé hatolt, amitől hátát
meggörbítette, szárnycsatjai szivárogtak, és összevissza maszatolták az ágyukat.
A selyemlepedőnek mennie kellett. A selyem nem szerette a nedvességet. Talán
egy frottírlepedő... legalábbis az ilyen időkre.
***
Egy órával az Endelle-vel való találkozó után Medichi a karjai közé zárta a nőjét.
A Grand Kanyon szájában álltak, pont azon a helyen, ahol több mint két hete állt,
amikor lekaszabolt egy kóbor halál vámpírját, lefelé a sebes folyóba; amikor a
folyóba esett, majd a szikláknak csapódott, összetörten, amikor megszerezte a
rohadék elméjét és meglelte az információtöredéket, aminek segítségével
rátalált Parisára.
Most visszatért szétnézni, emlékezni, gondolkodni.
Parisa felhúzta a vállát. – Miért hoztál ide?
A korábbi csata még friss, mindkettejük számára.
De ilyen volt az azt követő csoda is, az ő csodájuk, ami azért jött létre, mert
mindkettejüknek volt bátorságuk félretolni a félelmeiket és beteljesíteni a breh-
heddent.
– Itt születtünk – mondta a férfi, de nem nézett a nőre. Elméje a távolságra
koncentrált, a végtelen kanyonra, a szépségére, az egész lehetetlenségére, az idő
múlására, ami kialakította a szakadékot, valamint a szárnyaira, amik áttörték
mindezt.
– Igen, mondta halkan a nő. – Itt születtünk meg, a te és az én részem,
amiből mi lettünk. Igazad van!
A férfi érezte a párja ünnepélyességét. Már ismerte az elméjét, minden
bonyolultságát, félelmét, szégyenét, győzelmét, szerelmét, és hogy mennyire
csodálja a férfit. A férfit ez éltette: a nő tisztelete, a hajlandósága, hogy a férfi
mellett álljon, mert hitt benne.
Közelebb vonta magához. Egy rövid sarkvidéki pillanatra félelem cikázott át rajta.
Remegés futott végig a testén. Rossz dolgok közelednek, szörnyű dolgok a Vár
Harcosok számára, a hozzájuk kötődött nőkre. Kemény, utálatos módon sejtette,
hogy elkezdett dolgokat tudni.
De ugyanakkor béke szállta meg.
Ez az élet, az átlépettek élete, jó, rossz, különböző, félelmetes.
De egyúttal nagy, csodálatos, hihetetlen élményekkel teli, és igen, alkalmi
győzelmekkel.
Hagyta átsuhanni magán ezeket az érzelmeket. Parisára nézett, aki elfordult az
előtte lévő fenséges táj bámulásától és a szemébe nézett. A mosolya elérte
gyönyörű ametiszt szemét, amelynek színe megegyezett szárnyuk sávos színével.
–Annyira szeretlek – suttogta a nő.
A férfi a karjai közé húzta. Megcsókolta, a nyelve tolakodott és szívott. Minden
kapcsolatot szeretett, ami a nőhöz fűzte: a nyelvét, a farkát, az ujjait, a nő köré
kulcsolódó karjait, a hozzá préselődő testét, a szárnyait, hegyétől a hegyéig, az
agyarait, de legjobban az elméjét. Istenem, igen, az elméje!
Érezte a mélyen beszívott, majd kiengedett levegő miatt megemelkedő
mellkasát. Érezte, hogy gyönyört érez, mert a karjai közt tartja.
Elhúzódott a nőtől, majd megcsókolta. – Jobban szeretlek, mint azt szavakkal ki
tudom fejezni.
A mosolya, mindig az a mosoly.
Egyik ujjával a nő arcát cirógatta. Szerencsés, nagyon szerencsés ember.
–Tudod, mit szeretnék ebben a pillanatban?
A férfi mosolygott, ám az a mosoly az egész arcát beragyogta. Hát persze, hogy
tudta, és ez a tudás felvillanyozta a férfit.
–Úgy érted a félelmetes testem mellett?
A nő vihogni kezdett. – Igen, a félelmetes tested mellett.
A férfi újra megcsókolta, aztán mivel nem kellett elmagyarázni neki a nő szívének
vágyát, ellépett a nőtől. Egy olyan elképesztő higanyszerű mozdulattal
fénysebesen leengedte a szárnyait, amit a breh-hedden előtt nem ismert, s ami
egyértelműen harmadik dimenziós képesség. A nő ugyanolyan gyorsan követte
a példáját.
–Repüljünk – kiáltotta a férfi.
Igen, Antony – küldte a férfi elméjébe.
Igen, ismételte meg a férfi.
A legtökéletesebb szó!