Linguistic Legitimacy and Social

Justice Timothy Reagan

Visit to download the full and correct content document:
https://textbookfull.com/product/linguistic-legitimacy-and-social-justice-timothy-reagan
/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Non Western Educational Traditions Local Approaches to

Thought and Practice Timothy Reagan

https://textbookfull.com/product/non-western-educational-
traditions-local-approaches-to-thought-and-practice-timothy-
reagan/

Criminal Justice and Corruption: State Power,

Privatization and Legitimacy Graham Brooks

https://textbookfull.com/product/criminal-justice-and-corruption-
state-power-privatization-and-legitimacy-graham-brooks/

Language Policy and Linguistic Justice Economic

Philosophical and Sociolinguistic Approaches Michele
Gazzola

https://textbookfull.com/product/language-policy-and-linguistic-
justice-economic-philosophical-and-sociolinguistic-approaches-
michele-gazzola/

Social Justice and the Legitimacy of Slavery: The Role

of Philosophical Asceticism from Ancient Judaism to
Late Antiquity 1st Edition Ilaria L.E. Ramelli

https://textbookfull.com/product/social-justice-and-the-
legitimacy-of-slavery-the-role-of-philosophical-asceticism-from-
ancient-judaism-to-late-antiquity-1st-edition-ilaria-l-e-ramelli/
Human Rights and Social Justice Joseph Wronka

https://textbookfull.com/product/human-rights-and-social-justice-
joseph-wronka/

Crime Justice And Social Media Michael Salter

https://textbookfull.com/product/crime-justice-and-social-media-
michael-salter/

Conservation: Integrating Social and Ecological Justice

Helen Kopnina

https://textbookfull.com/product/conservation-integrating-social-
and-ecological-justice-helen-kopnina/

Social Justice Education in America David Randall

https://textbookfull.com/product/social-justice-education-in-
america-david-randall/

Hate Speech in Social Media Linguistic Approaches 1st

Edition Isabel Ermida

https://textbookfull.com/product/hate-speech-in-social-media-
linguistic-approaches-1st-edition-isabel-ermida/
Linguistic Legitimacy
and Social Justice

Timothy Reagan
 Linguistic Legitimacy and Social Justice

“This book provides the first comprehensive study of language legitimacy and
social justice. It tackles the very real problem of language prejudice and offers
solutions to dealing with this problem. Dr. Reagan has spent his entire career
debunking misconceptions about the ‘value’ of one language or one dialect over
another and consolidates his findings here with reference to a substantial body
of previous research covering a wide variety of languages.”
—Frank Nuessel, University of Louisville, USA
 Timothy Reagan

Linguistic Legitimacy
and Social Justice
Timothy Reagan
College of Education & Human Development
University of Maine
Orono, ME, USA

ISBN 978-3-030-10966-0    ISBN 978-3-030-10967-7 (eBook)

https://doi.org/10.1007/978-3-030-10967-7

Library of Congress Control Number: 2019932174

© The Editor(s) (if applicable) and The Author(s) 2019

This work is subject to copyright. All rights are solely and exclusively licensed by the Publisher, whether
the whole or part of the material is concerned, specifically the rights of translation, reprinting, reuse of
illustrations, recitation, broadcasting, reproduction on microfilms or in any other physical way, and trans-
mission or information storage and retrieval, electronic adaptation, computer software, or by similar or
dissimilar methodology now known or hereafter developed.
The use of general descriptive names, registered names, trademarks, service marks, etc. in this publication
does not imply, even in the absence of a specific statement, that such names are exempt from the relevant
protective laws and regulations and therefore free for general use.
The publisher, the authors and the editors are safe to assume that the advice and information in this book
are believed to be true and accurate at the date of publication. Neither the publisher nor the authors or
the editors give a warranty, express or implied, with respect to the material contained herein or for any
errors or omissions that may have been made. The publisher remains neutral with regard to jurisdictional
claims in published maps and institutional affiliations.

Cover illustration: © Alex Linch shutterstock.com

This Palgrave Macmillan imprint is published by the registered company Springer Nature Switzerland AG
The registered company address is: Gewerbestrasse 11, 6330 Cham, Switzerland
 Preface

It has become increasingly common for scholars, especially in the human-

ities and social sciences, to begin discussions about their research with a
description of their ‘positionality’ vis-à-vis the topic(s) of their research.
The underlying purpose of such descriptions is to recognize that no mat-
ter how hard we may try, ‘objectivity’ is not really possible. Each of us is
the result of the complex nexus of our background, social context and
setting, race, gender, and so on, and these factors will inevitably impact
how we construct reality. Descriptions of positionality are especially
important in studies addressing individuals and groups who are different
from those studying them in important, sometimes fundamental, ways.
In this book, I describe and discuss a number of very different speech
communities with which I have different kinds of connections. Further,
although I have had fairly extensive experiences dealing with each of the
speech communities that are discussed in this book, I am not a member
(or insider) of any of them. For the purposes of clarifying my own posi-
tionality in terms of the speech communities discussed here, I am a white,
heterosexual American Jewish male—but one with a somewhat unusual
linguistic background that no doubt colors some of my thinking about
language diversity.
I consider myself to have been extremely fortunate, in part because I
have spent my life surrounded by a variety of different languages. As a
child, on a fairly regular basis (indeed, most often on a daily basis), in
v
vi Preface

addition to English, I heard German, Hungarian, Polish and Yiddish

spoken around me. I remember being aware of this linguistic diversity,
but I have no memory of ever considering it odd, strange or unusual—it
was simply the way that the world was. For much of my schooling, the
vast majority of my classmates spoke African American English, though
none of us would have recognized it as a distinctive language at the time.
It was simply another way of talking and communicating, though obvi-
ously not the one used by our teachers. At school, many of my friends
and I studied French, but to be honest, I did not do so with any great
enthusiasm (or success)—but then, unlike the other languages that sur-
rounded me, French seemed unnatural, artificial and somehow alien to
my reality. Later on, I studied Afrikaans, American Sign Language, Latin,
Russian, Spanish, and Zulu, and gained varying degrees of fluency in
each of them. I was also lucky because my parents were speakers of
Standard American English. There are few possessions more valuable in
our society than the ability to speak standard English in what is consid-
ered to be the most prestigious way, and this is an ability that I inherited
from my parents. Although the central theme of this book is that there is
no such thing as a non-legitimate language, whatever that might mean,
and that all languages are fundamentally of equal value linguistically, this
does not mean that the lack of the ability to speak the socially, politically,
economically and educationally dominant language (in the case of US
society, Standard American English) is, for most people, essential for suc-
cess. In the 1979 country song ‘Good Ole Boys Like Me’, Don Williams
sang, “But I was smarter than most and I could choose … learned to talk
like the man on the six o’clock news.” Whether fair, just or right, it is
simply a fact that getting ahead in society almost always requires such
linguistic competence.
Over the course of my career, I have engaged in research on most of the
languages discussed in this book. My doctoral dissertation at the
University of Illinois, Champaign-Urbana, dealt with African American
English. My interest in language issues in South Africa began when I was
a post-doctoral fellow in the Program for the Study of Institutional
Racism at the University of Illinois, which provided the foundation for
more than twenty-five years of work and research in South Africa. My
first academic position was at Gallaudet University, where I was immersed
 Preface vii

in American Sign Language, which proved to be a life-altering experi-

ence. I was exposed to Spanglish during my years living in Hartford,
Connecticut, while on the faculties of Central Connecticut State
University and the University of Connecticut, when it quickly became
obvious to me that the vernacular Spanish that I heard on a daily basis
working in public schools in Hartford was radically different from the
Spanish I had studied at university. Finally, my long personal friendship
and professional relationship with Humphrey Tonkin, President Emeritus
of the University of Hartford, led to my interest in Esperanto, a language
(as well as a culture and movement) that I continue to find fascinating.
Although I have written a great deal on many of the languages dis-
cussed in this book, my views and ideas have evolved and changed—
sometimes in significant ways—over the years. As a consequence, almost
all of Linguistic Legitimacy and Social Justice is new, and, I hope, improved.

Bangor, ME Timothy Reagan

 Acknowledgements

This book is the result of many years of work, experience, and reflection.
Although I am solely responsible for any flaws that it may have, it could
have nevertheless not been written without the help and support of many
colleagues, students, and friends. In particular, I want to thank August
Cluver (University of South Africa, Pretoria), Neil Collins (University
College Cork and Nazarbayev University), Jane Edwards (Yale University),
Ceil Lucas (Gallaudet University), Paul Chamniss Miller (Akita
International University), Donald Moores (Gallaudet University), Rose
Morris (Human Sciences Research Council, Pretoria), Daniel Mulcahy
(Central Connecticut State University), Stephen Nover (Gallaudet
University), Frank Nuessel (University of Louisville), Terry A. Osborn
(University of South Florida Sarasota-Manatee), Claire Penn (University
of the Witwatersrand), Sharon Rallis (University of Massachusetts,
Amherst), Eliana Rojas (University of Connecticut), Sandra Schreffler
(Roger Williams University), Jane Smith (University of Maine),
Humphrey Tonkin (University of Hartford), François Touchon
(University of Wisconsin-Madison), and Jan Vorster (Human Sciences
Research Council, Cape Town). I am also deeply grateful to my col-
leagues in the College of Education and Human Development at the
University of Maine.

ix
 Contents

1 Language and Other Myths: ‘Die Grenzen meiner Sprache

bedeuten die Grenzen meiner Welt’  1

2 Conceptualizing the Ideology of Linguistic Legitimacy:

‘Primitive people have primitive languages and other
nonsense’ 29

3 African American English, Race and Language: ‘You don’t

believe fat meat is greasy’ 77

4 Spanglish in the United States: ‘We speak Spanglish to the

dogs, to the grandchildren, to the kids’111

5 Sign Language and the DEAF-WORLD: ‘Listening

without hearing’135

6 Yiddish, the Mame-Loshn: ‘Mensch tracht, Gott lacht’175

xi
xii Contents

7 Created and Constructed Languages: ‘I can speak

Esperanto like a native’205

8 Afrikaans, Language of Oppression to Language of

Freedom: ‘Dit is ons erns’243

9 Why Language Endangerment and Language Death

Matter: ‘Took away our native tongue … And taught their
English to our young’285

10 Foreign Language Education in the US: ‘But French isn’t a

real class!’315

11 Linguistic Legitimacy, Language Rights and Social

Justice: ‘No one is free when others are oppressed’353

References367

Index433
 About the Author

Timothy Reagan, the Dean of the College of Education and Human

Development at the University of Maine, has held senior faculty and adminis-
trative positions at a number of universities, including the University of
Connecticut, the University of the Witwatersrand, Central Connecticut State
University, Roger Williams University, Gallaudet University, and Nazarbayev
University in Astana, Kazakhstan. His primary areas of research are applied and
educational linguistics, education policy and comparative education. Prof.
Reagan is the author of a dozen books, as well as the author of more than 150
journal articles and book chapters, and his work has appeared in such interna-
tional journals as Arts and Humanities in Higher Education, Critical Inquiry in
Language Studies, Educational Foundations, Educational Policy, Educational
Theory, Foreign Language Annals, Harvard Educational Review, International
Journal of Intercultural Relations, Language Policy, Language Problems and
Language Planning, Multicultural Education, Sign Language Studies, and
Semiotica.

xiii
 Abbreviations

AAE African American English

ANC African National Congress
ASHA American Speech, Language and Hearing Association
ASL American Sign Language
BCE Before the Common Era (i.e., B.C.)
BICS Basic Interpersonal Communicative Skills
CAL Center for Applied Linguistics
CALP Cognitive Academic Language Proficiency
CASE Conceptually Accurate Signed English
CE Common Era (i.e., A.D.)
CLS Critical Language Scholarship Program
CODA Children of Deaf Adults
COSAS Congress of South African Students
CY Central Yiddish
DA Democratic Alliance
ESG East Sutherland Gaelic
ETS Educational Testing Service
EU European Union
EY Eastern Yiddish
FLEX Foreign Language Exploration/Experience
IPA International Phonetic Alphabet
LCTL Less Commonly Taught Language
LOVE Linguistics of Visual English

xv
xvi Abbreviations

LSA Linguistic Society of America

NAD National Association of the Deaf
NAEP National Assessment of Educational Progress
NGO Non-Governmental Organization
NSEP National Security Education Program
OSV Object-Subject-Verb
OVS Object-Verb-Subject
PanSALB Pan South African Language Board
RP Received Pronunciation
SAE Standard American English
SASL South African Sign Language
SEE-I Seeing Essential English
SEE-II Signing Exact English
SEY Southeastern Yiddish
SIL Summer Institute of Linguistics
SLP Sign Language People
SOV Subject-Object-Verb
STEM Science, Technology, Engineering and Mathematics
SVO Subject-Verb-Object
SY Southern Yiddish
TESOL Teachers of English to Speakers of Other Languages
UK United Kingdom
UNESCO United Nations Educational, Scientific and Cultural Organisation
US United States of America
VOC Vereenigde Oostindische Compagnie, Dutch East India Company
VOS Verb-Object-Subject
VSO Verb-Subject-Object
WY Western Yiddish
YIVO Yidisher Visnshaftlekher Institut (‫)יי ִדישער װיסנשַאֿפטלעכער אינסטיטוט‬,
Institute for Jewish Research
 List of Figures

Fig. 5.1ASL phoneme inventory 154

Fig. 5.2The ASL timeline. Source: Baker-Shenk and Cokely (1980,
p. 176). Reprinted with permission of Gallaudet University
Press156
Map 8.1 Provinces of the Republic of South Africa 248

xvii
 List of Tables

Table 1.1 Contemporary translation of passage from Beowulf9

Table 1.2 Translations of Matthew 9:1–2 10
Table 2.1 Speakers of selected varieties of Spanish in the United States
(López Morales & Domínguez, 2009, p. 85) 43
Table 2.2 Spanish national language academies 44
Table 2.3 Comparative lexical size of selected world languages 47
Table 2.4 Loanwords in modern English 50
Table 2.5 English loanwords in contemporary Russian 52
Table 2.6 Lexical regional variation: American and British English 54
Table 2.7 Lexical regional variation: Metropolitan French and
Québécois French 55
Table 2.8 Lexical regional variation: Spanish 55
Table 3.1 Lexical items in AAE 87
Table 3.2 SAE tense system 89
Table 3.3 AAE tense system (Based on Fickett, 1972, p. 19) 89
Table 3.4 Aspect in Russian verbs 91
Table 4.1 Speakers of varieties of Spanish in the US (Lipski, 2008,
pp. 8–9)114
Table 5.1 Sign language families (Based on Wittmann, 1991) 140
Table 5.2 Documented sign languages 142
Table 6.1 List of Jewish languages 179
Table 6.2 Yiddish lexical items in American English 197
Table 6.3 Comparison of selected language populations 199

xix
xx List of Tables

Table 7.1 List of international auxiliary languages 209

Table 7.2 ‘The Lord’s Prayer’ in Volapük 211
Table 7.3 Esperanto affixes 224
Table 7.4 Pronominal-adjectival correlatives in Esperanto 226
Table 7.5 Adverbial correlatives in Esperanto 227
Table 8.1 African languages of South Africa 247
Table 8.2 Official languages of the Republic of South Africa (2011
census)248
Table 9.1 The geography of language endangerment 290
Table 9.2 The demography of language endangerment: The world’s
smallest languages 291
Table 10.1 Foreign language enrollments in the United States 323
Table 10.2 Critical languages supported by the NSEP 325
Table 10.3 Languages supported by the CLS program 325
Table 10.4 Interlingual distance to English of selected languages 328
Table 10.5 Expected levels of speaking proficiency in languages taught
at the Foreign Service Institute 329
Table 10.6 Number of programs and student enrollments in Level 2
languages in the US 332
Table 10.7 Growth of foreign language immersion programs in the US,
1971–2011339
Table 10.8 Languages of instruction in immersion foreign language
programs340
 1
Language and Other Myths: ‘Die
Grenzen meiner Sprache bedeuten die
Grenzen meiner Welt’

More than fifty years ago, in an article published in the journal the
Western Political Quarterly, the historian Carl Becker commented that,
“Now, when I meet a word with which I am entirely unfamiliar, I find it
a good plan to look it up in the dictionary and find out what someone
thinks it means. But when I have frequently to use words with which
everyone is perfectly familiar—words like ‘cause’ and ‘liberty’ and ‘prog-
ress’ and ‘government’—when I have to use words of this sort which
everyone knows perfectly well, the wise thing to do is to take a week off
and think about them” (1955, p. 328). I am extremely fond of this pas-
sage, because it makes abundantly clear the point that words, the mean-
ings of words, and how we choose to use words, really do matter, and
indeed, they often matter a great deal. As Robert Fitzgibbons has observed,
“The varying degrees of precision in ordinary language cause remarkably
few difficulties in conducting our everyday, nonprofessional affairs. In
private matters, people tend to overlook imprecision, and adjust. Indeed,

‘The limits of my language mean the limits of my world’, from Ludwig Wittgenstein, Tractatus
Logico-Philosophicus (1922), §5.6.

© The Author(s) 2019 1

T. Reagan, Linguistic Legitimacy and Social Justice,
https://doi.org/10.1007/978-3-030-10967-7_1
2 T. Reagan

in many cases the lack of precision is beneficial. However, the opposite

tends to be the case when it comes to public matters … the problems
created by imprecision become especially acute in attempting to make …
decisions rationally” (1981, p. 106). The word ‘language’ is an excellent
example of such imprecision. ‘Language’ is a word we use frequently, and
is one we certainly believe we understand and of which we know the
meaning. And yet, the more we reflect on the concept of ‘language’, the
fuzzier and more problematic it becomes. Given the importance of lan-
guage, and indeed, of its centrality to being human, this lack of clarity is
especially intriguing. Noam Chomsky, in Language and Mind, asserted
that, “When we study human language, we are approaching what some
might call the ‘human essence’, the distinctive qualities of mind that are,
so far as we know, unique to man” (1972, quoted in Fromkin, Rodman,
& Hyams, 2014, p. 1). In fact, some linguists have gone even further,
arguing that not only is language unique to human beings, but that it is,
to at least some extent, a necessary condition for ‘human being-ness’. As
Neil Smith has written,

Language makes us human … Whatever we do, language is central to our

lives, and the use of language underpins the study of every other discipline.
Understanding language gives us insight into ourselves and a tool for the
investigation of the rest of the universe. Proposing marriage, opposing glo-
balization, composing a speech, all require the use of language; to buy a
meal or sell a car involves communication, which is made possible by lan-
guage; to be without language—as an infant, a foreigner or a stroke vic-
tim—is to be at a devastating disadvantage. Martians and dolphins,
bonobos and bees, may be just as intelligent, cute, adept at social organiza-
tion and morally worthwhile, but they don’t share our language, they don’t
speak ‘human’. (2002, p. 3)

The uniqueness of human language is an idea dating back thousands of

years, certainly to parts of the Book of Genesis composed somewhere
between the tenth and fifth centuries BCE at the very latest. It is also an
idea that has become, in many ways, an act of faith (or, perhaps more
accurately, a collection of claims that together constitute a series of related
acts of faith) in modern linguistics. Among contemporary linguists, there
 Language and Other Myths: ‘Die Grenzen meiner Sprache… 3

are broadly speaking two different sets of views about the origins of
human language: the majority advocate a continuity position, while a
minority believe human language to be the result of an evolutionary dis-
continuity. Basically, the continuity position means that the emergence
of language was the result of the evolution of pre- and proto-linguistic
forms which over time became increasingly complex and that ultimately
took the form of human language as it now exists. The alternative per-
spective, advocated by Chomsky and some others, is that language is so
unique that it cannot really be explained by any kind of gradual evolution
from earlier types of communicative behavior, and so must be the result
of a fairly sudden—genetic and cognitive—change, which probably took
place around 100,000 to 150,000 years ago. Regardless of how human
language emerged, though, there is agreement about its general charac-
teristics, and about what makes modern human language unique.
There is an important distinction that needs to be made here: there is
a key difference between ‘language’, referring to all human languages and
their common, universal characteristics, and any specific language (e.g.,
English, French, Russian, Sesotho, Thai, Spanish, Zulu, etc.) and its own
special and unique features. Thus, we can assert that “all languages have
nouns and verbs” (Hudson, 2000, p. 74), which is a general claim about
human language as a singular, unitary construct. On the other hand, we
can make observations about the features and characteristics of particular
languages, as in:

Among the formal characteristics of English nouns are that they typically:
(a) may be made definite in meaning by use of preceding the (the definite
article), as in the book, the guy, the answer; (b) may be made possessive by
suffixing—’s, as in people’s. Jane’s, a politician’s; (c) may be made negative by
prefixing—non, as in nonbeliever, nonsense, nonunion … (Hudson, 2000,
pp. 74–75)

Both of these types of claims are perfectly reasonable, and both are
useful in certain contexts, but the kinds of evidence required to support
or reject them is different. Claims that purport to be universal are par-
ticularly difficult to defend, since to reject such a claim requires evidence
from only a single language—that is, if the claim is true universally, then
4 T. Reagan

it must be true of each and every human language, without exception. The
claim that “all languages have nouns and verbs,” for instance, might be
true as far as we know at the present time, but there are quite literally thou-
sands of human languages that have not been studied, any one of which
could provide disconfirming evidence for the claim—and thus leading to
its rejection as a universal characteristic of human language. It is entirely
possible for there to be a language that somehow gets along without any-
thing remotely noun-like or verb-like. Further, the ways in which noun-­
like and verb-like lexical elements exist and are used in languages varies
considerably. For instance, in Nunavut Inuktitut there is the word
‘Tusaatsiarunnanngittualuujunga’, which is a single lexical item that
would be expressed in English as, ‘I cannot hear very well’. In some lan-
guages and groups of languages, such as some Bantu languages in south-
ern Africa, this becomes especially problematic:

There has been debate as to the proper arrangement of the Bantu lexicon,
and the question is far from settled. The inflection of nominals and verbals
by means of prefixes, and the complex and productive derivational system,
both characteristic of Bantu languages, pose difficulties … If items are
alphabetized by prefix … a verb will be listed far from its nominal deriva-
tions, however transparent these may be … A competing school arranges
the lexicon by stem or root; this usefully groups related items, and saves on
cross-referencing. Unfortunately, in such a system the user must be able to
identify the stem, which given the sometimes complex morphophonemics
of Bantu languages may not be easy. (Bennett, 1986, pp. 3–4)

In fact, the situation is even more complex that this might suggest,
since we actually distinguish between two logically different kinds of lin-
guistic universals. There are absolute universals, of the types we have been
discussing thus far, which must be true for every single human language,
but there are also statistical universals (or tendencies) which may not be
true of all languages, but which are true of far too many languages to be
simply the result of chance or random accident. Linguistic universals are
also sometimes divided into implicational and non-implicational univer-
sals; implicational universals are characterized by claims that assert that if
one feature is present, then a second feature will also be present. Thus, an
 Language and Other Myths: ‘Die Grenzen meiner Sprache… 5

example of a statistical, implicational universal would be that “languages

with subject-object-verb … word order are most likely to be postposi-
tional.” While there is clearly a relationship between language universals
and features of specific languages, it is nevertheless essential as we proceed
with this discussion that we keep the distinction between the two in
mind.
A key conviction of many, probably most, linguists about human lan-
guage, as articulated in one of the more widely used introductory college
and university linguistics textbooks, that:

No language or variety of language … is superior or inferior to any other

in a linguistic sense. Every [language] is equally complex, logical, and
capable of producing an infinite set of sentences to express any thought.
If something can be expressed in one language … it can be expressed in
any other language … It might involve different means and different
words, but it can be expressed … All human languages … are fully expres-
sive, complete and logical … (Fromkin, Rodman, & Hyams, 2014,
pp. 10–11)

The claims made in this passage are well-intentioned, and given the folk
wisdom about and misunderstandings of language held by most students,
there are compelling pedagogical arguments for making them. As Ronald
Wardhaugh has observed,

Language plays an important role in the lives of all of us and is our most
distinctive human possession. We might expect, therefore, to be well-­
informed about it. The truth is we are not. Many statements we believe to
be true about language are likely as not false. Many of the questions we
concern ourselves with are either unanswerable and therefore not really
worth asking or betray a serious misunderstanding of the nature of lan-
guage. Most of us have learned many things about language from others,
but generally the wrong things. (1999, p. viii)

Although claims about the fundamental equality of languages may be

useful in introducing students to linguistics as an academic discipline,
and while such claims may be valuable as a foundational working prin-
ciple for linguists in a variety of ways, neither of these advantages makes
6 T. Reagan

them necessarily true. Given our limited knowledge of many of the

roughly 6000 to 7000 languages used by human beings around the world,
such a claim must, for the time being, remain largely unproven—at best,
it is really just a working hypothesis.
There is an underlying question in such discussions, and it is con-
cerned with the fundamental nature of both language and specific lan-
guages: does language exist as a singular entity? In an abstract sense, when
speaking of ‘human language’, it does make sense to conceptualize lan-
guage as singular construct, characterized by specific norms. It is clear
that in much of our discourse about language, we assume that it is an
abstract entity, in a Chomskian sense,1 and that language does exist as a
singular and knowable entity. However, as Neil Smith noted, “There is an
intuitive appeal to the notion that there is an external language that dif-
ferent people speak. Indeed, it is so self-evidently true that it would be
pointless to deny it. However, when taken to its logical conclusion, the
idea turns out to be problematic, as the notion of ‘language’ involved is
different from the notion that linguists theorize about” (2002,
pp. 102–103). This is even more problematic when we assume that par-
ticular languages exist as knowable entities which can be described and
analyzed, taught and learned, and so on. We say that a particular lan-
guage is our mother tongue, students engage in the study of a particular
language in the hope of being able to communicate with other speakers
of that language, books are written in particular languages, and so on.
Such claims and the assumptions which undergird them are embedded in
our discourse about language, and in turn have important implications
for education. What this entails, in short, is that we are engaging in the
reification of the construct of ‘language’, which in turn can lead us to
misunderstand the nature of language and to accept what are essentially
technicist views about language, language teaching and learning, lan-
guage rights, and language policy.

1
Actually, Chomsky himself would deny that language exists in this manner—as Smith notes,
Chomsky has argued that “there is no external reality” (Chomsky, 1993, p. 43), that “the question,
‘to what does the word X refer?’, has no clear sense,” (Chomsky, 2000, p. 181) and finally, that
relating linguistic mental representations to things in the world is not only not simple, but may be
“perhaps even a misconceived project” (Chomsky, 1994, p. 159). See Smith (2002, pp. 100–104)
for a detailed discussion of this point and of its implications.
 Language and Other Myths: ‘Die Grenzen meiner Sprache… 7

In its most commonplace and everyday uses, the term ‘language’ is in

fact both ahistorical and atheoretical. It is ahistorical in that it ­presupposes
that a language is in some sense fixed and static. As David Pharies has
commented,

Human culture is constantly changing in every way: in the way people

dress or wear their hair; in the technologies they use; in their political,
religious, and educational institutions; in the way they treat children and
animals; in what and how much they eat; in the way the sexes relate to each
other … Language can be characterized as the ultimate manifestation of
human culture. It represents the foundation, in practical terms, of all other
cultural elements, since it is the instrument through which is conveyed the
entire body of knowledge that constitutes our customs, laws, and concept
of human life. Perhaps because language is so omnipresent in our lives, the
subtle yet infinite series of changes that it undergoes are sometimes difficult
to perceive. (2007, pp. 1–2)

The changes that are continuously taking place in our language may be
difficult to perceive, as Pharies suggests, but they are nonetheless very
real. Consider the case of English. The English speech community has
evolved over the past thousand years in a variety of ways (see Galloway &
Rose, 2015; Graddol, 1997, 2006). From a relatively small and insignifi-
cant speech community at the fringe of Europe, speakers of English have
become the most powerful linguistic community in the modern world.
The domination and near-hegemony of English in international com-
munication is unmatched in the history of our species. One of the inter-
esting aspects of the growth of English as a global language is that we are
now at a point in time when the majority of speakers of English are no
longer native speakers of the language—in fact, native speakers of English
are outnumbered by non-native speakers approximately three to one (the
number of native speakers of English is estimated to be approximately
330 million, of a total of more than 1 billion total speakers). As David
Crystal (2003) and others have suggested, the bifurcation of speakers of
English into native and non-native is simply no longer as useful as it once
was. Rather, as Braj Kachru (1982, 1985, 1990, 1992, 1996, 2003, 2006)
has suggested, we need to conceptualize the English-speaking world as
8 T. Reagan

consisting of three ‘circles’: the inner circle, the outer circle, and the
expanding circle (see also Melchers & Shaw, 2013; Schmitz, 2014). The
inner circle consists of those countries in which English is the first, and
dominant, language of the population: included in the inner circle are
the UK, the US, Canada (excluding Québec), Australia, Ireland, and
New Zealand. The outer circle consists of those post-colonial countries in
which English plays a significant role in most formal domains: India,
Nigeria, Pakistan, Singapore, and South Africa (except for the relatively
small—though important—community of native speakers). Finally, the
expanding circle consists of those countries that have no colonial or par-
ticular historical link to the inner circle, and in which English generally
has no special legal or constitutional status, but where it is nevertheless
widely used and studied as a second or additional language, and in which
it may be used as a lingua franca, especially in contacts with external indi-
viduals and organizations. Examples of countries in this expanding circle
include China, Denmark, Iran, Japan, Sweden, and so on.
The phenomenon of contemporary English raises a number of very
important questions, including those of the threat of English linguistic
imperialism (see Canagarajah, 1999a, 1999b; González Fernández, 2005;
Phillipson, 1992, 1997, 2007, 2008, 2009), the role of English in the
promotion and maintenance of structural inequality around the world,
and questions about language ownership. Especially interesting is that
the relative power of native speakers of English remains incredibly strong
even as the percentage of native speakers among all speakers of the lan-
guage continues to decline—a strength and status that is clearly seen in
the case of TESOL, in which native English speakers are often not only
preferred as instructors but are also frequently renumerated at rates higher
than those of non-native speakers (see Braine, 1999; Llurda, 2001, 2006;
Mahboob, 2010; Norton & Tang, 1997).
Not only has English spread both as a native and as an additional lan-
guage, it has also evolved and changed in dramatic ways over the course
of its history. We normally distinguish among Old English (or Anglo-­
Saxon), Middle English and Modern English, and consider each of these
a distinct language (or, more accurately, a set of language varieties) in its
own right (see Baugh & Cable, 2002; Freeborn, 1998). There were, for
instance, several varieties of Old English—the major variations being
 Language and Other Myths: ‘Die Grenzen meiner Sprache… 9

Table 1.1 Contemporary translation of passage from Beowulf

Passage from Beowulf
Old English Gewat ða neosian, syþðan niht becom, hean huses, hu hit
Hring-Dene æfter beorþege gebun hæfdon. Fand þa ðær
inne æþelinga gedrihtswefan æfter symble; sorge ne cuðon,
wonsceaft wera. Wiht unhælo, grim ond grædig, gearo sona
wæs, reoc ond reþe, ond on ræste genam þritig þegna;
þanon eft gewat huðe hremig to ham faran, mid þære
wælfylle wica neosan.
Heaney So, after nightfall, Grendel set out for the lofty house, to see
Translation how the Ring-Danes were settling into it after their drink,
(Heaney, and there he came upon them, a company of the best asleep
2000, from their feasting, insensible to pain and human sorrow.
pp. 9–11) Suddenly then the God-cursed brute was creating havoc:
greedy and grim, he grabbed thirty men from their resting
places and rushed to his lair, flushed up and inflamed from
the raid, blundering back with the butchered corpses.

Kentish, Mercian, Northumbian, and West Saxon.2 A speaker of Modern

English certainly finds Old English unintelligible, regardless of the his-
torical connections between the two.3 Table 1.1 provides a short passage
from the Old English classic Beowulf, offering both the original text and
a modern translation. Although scholars disagree about when Beowulf
was first composed, estimates range from the eighth to the early eleventh
centuries CE. Regardless of when it was created, though, what is fairly
clear is that speakers of modern English—even well-educated speakers—
typically find the original text of Beowulf incomprehensible without some
amount of formal study of Old English. The same phenomenon can be
seen in Table 1.2, in which a short Biblical passage (Matthew 9: 1–2) is
given in the original Greek and then in different translations into English
ranging from a tenth century Old English version through a translation
completed in the second half of the twentieth century. The differences are

2
This is an important historical and linguistic point, because most of the Old English texts that
have been preserved are written in Late West Saxon, but the standard varieties of both Middle
English and Modern English are largely descended from Mercian.
3
The differences between Old English and Modern English are dramatic. For examples, see
Diamond (1970), Hogg (2012), Lass (1994), Mitchell (1985, 1995), Mitchell and Robinson
(1992), and Smith (1999).
10 T. Reagan

Table 1.2 Translations of Matthew 9:1–2

Comparative Biblical passage (Matthew 9: 1–2)
Period of
Version time Text
Original Greek Second καὶ ἐμβὰς εἰς πλοῖον διεπέρασεν καὶ ἦλθεν εἰς τὴν
century ἰδίαν πόλιν. καὶ ἰδοὺ προσέφερον αὐτῶ
CE παραλυτικὸν ἐπὶ κλίνης βεβλημένον. καὶ ἰδὼν ὁ
ἰησοῦς τὴν πίστιν αὐτῶν εἶπεν τῶ παραλυτικῶ,
θάρσει, τέκνον· ἀφίενταί σου αἱ ἁμαρτίαι.
Vulgate Latin 405 CE et ascendens in naviculam transfretavit et venit
Translation in civitatem suam et ecce offerebant ei
(Original paralyticum iacentem in lecto et videns Iesus
translation by fidem illorum dixit paralytico confide fili
St. Jerome) remittuntur tibi peccata tua
Old English Tenth Ða astah hē on scyp, and oferseglode, and cōm
century on his ceastre. Ða brohton hig hym ǣnne
CE laman, on bedde licgende.
Tydale Translation 1526 CE And he entred into the shippe: and passed over
and cam into his owne cite. And lo they
brought unto him a man sicke off the palsey
lyinge in his bed.
King James 1611 CE And he entered into a ship, and passed over,
Version and came into his own city. And, behold, they
brought to him a man sick of the palsy, lying
on a bed.
New English Bible 1970 CE So he got into the boat and crossed over, and
came to his own town. And now some men
brought a paralyzed man lying on a bed.

apparent, as is the fact that each passage becomes progressively easier for
the speaker of modern English to understand.
And yet, in spite of the obvious differences among these texts, and the
distinctive stages of English that they represent, the actual demarcation of
Old English, Middle English, and Modern English is largely arbitrary,
just as the boundaries between different varieties of each language at any
particular point in time are somewhat arbitrary. There was no point in
time at which speakers of Old English suddenly began speaking Middle
English, nor any specific date when speakers of Middle English began
speaking Modern English. There has been continuity in the English-­
speaking linguistic community throughout the past thousand years, and
 Language and Other Myths: ‘Die Grenzen meiner Sprache… 11

at no point were speakers of one generation unable to understand speak-

ers of the next generation. The same, of course, is true of the evolution of
the Romance languages from Vulgar Latin4 into modern Catalan, French,
Italian, Occitan, Portuguese, Provençal, Romanian, Spanish, and so on
(Harris & Vincent, 1988; Posner, 1996), or the evolution of the Slavic
languages from Proto-Slavic into modern Belarusian, Bosnian, Bulgarian,
Croatian, Czech, Macedonian, Russian, Serbian, Slovak, Slovenian,
Sorbian, Ukrainian, and so on (Comrie & Corbett, 2001). Indeed, such
continuity would be characteristic of any case of linguistic evolution (see
Bynon, 1977; Clackson, 2007). From a strictly historical perspective, any
language is thus something of a moving target. Codification can slow this
process down, but it does not prevent it altogether, as is made clear in
cases where a codified language has over an extended period morphed
into a different language or languages (as in the cases of Classical Greek
or Latin). Indeed, the spelling of Modern English provides a good exam-
ple of this phenomenon. Many of the accepted spelling conventions in
Modern English are based on the pronunciation of one variety of Middle
English, and thus do not reflect changes that have taken place since the
fifteenth century CE (including, most importantly, the Great Vowel
Shift).5 As Fromkin, Rodman and Hyams have noted, “The Great Vowel
Shift is a primary source of many spelling inconsistencies of English
because our spelling system still reflects the way words were pronounced
before it occurred. In general, the written language is more conservative,
that is, slower to change, than the spoken language” (2014, p. 343).
Language—any language—is constantly changing and in flux (see
McWhorter, 2016), and any effort to demarcate its boundaries can pro-
vide at most a kind of snapshot of the language at a particular time and
place. A fairly good analogy of this problem is provided by the coastline

4
The modern Romance languages are not derived from the Classical Latin taught in schools today
and associated with the literature of the Golden and Silver Ages of Latin literature. Rather, they are
derived from a wide variety of vernacular dialects of Latin (called Vulgar Latin, or sermo vulgaris)
(see Adams, 2013, pp. 3–27; Clackson & Horrocks, 2011, pp. 229–264; Herman, 1967; Janson,
2004, pp. 78–79; Ostler, 2007, pp. 119–120).
5
The Great Vowel Shift took place roughly between 1350 and the 1700s CE, and resulted in a
major shift in which a systematic phonetic change occurred as Middle English developed into Early
Modern English (see Barber, 1993, pp. 191–197; Fromkin, Rodman, & Hyams, 2014,
pp. 342–343; Hudson, 2000, pp. 396–398; Shukla & Connor-Linton, 2014, pp. 298–299).
12 T. Reagan

of Maine; we all know that there is such a thing, and we can talk about it,
visit or drive along it, and even show pictures of it, and yet, it really does
not exist except as an abstraction. The waves at the edge of the coast, and
the coastline itself, are constantly changing and in an on-going state of
flux. In a sense, it is simply not possible to measure the coastline since it
is changing from one moment to the next. To be sure, we can roughly
estimate the length of the coastline, just as we can broadly discuss the
characteristics of a language, but in so doing we are inevitably establish-
ing temporary and arbitrary parameters. The characteristics, features and
norms of a language is, in short, is something of a fiction, just as a coast-
line is something of a fiction—albeit a very useful and functional
fiction.
Conceptions of language are not only ahistorical, but they are also
atheoretical in nature. Language varies not only over time, but also from
place to place, from social class to social class, from individual to indi-
vidual, and indeed, even in the usage of a single speaker from one context
to another. Ekkehard Wolff, in a discussion of the relationship of lan-
guage and society in the Africa, observed that “no two speakers of the
same language speak alike, nor does the same speaker use his/her lan-
guage the same way all the time: variation is part of language and lan-
guage behaviour” (2000, p. 299). This variation means that language
boundaries are themselves to some degree outside of or unrelated to the
inherent qualities of a language—they are primarily sociological rather
than linguistic in nature. Although we routinely distinguish between and
among different languages, our decisions when we do so are not as clear
as they might appear. With respect to languages that are historically
related (such as French and Spanish, English and German, Russian and
Polish, and so on), what we actually find is that there are language conti-
nua that demarcate gradual changes in language and language usage
across geographic distances: French and Italian, as they are actually spo-
ken ‘on the ground’, are not really so much two completely separate
languages as they are a continuum in which French very gradually
changes, village by village, into Italian. The standardization of the two
languages may hide this fact, but if one listens to speakers of the respec-
tive languages the presence of this gradual differentiation becomes clear.
 Language and Other Myths: ‘Die Grenzen meiner Sprache… 13

As Rebecca Posner noted in her response to the question, ‘How many

Romance languages are there?’:

An answer to this question that has been slightingly labeled santa simplici-
tas is that there is only one: the languages are all alike enough to be deemed
dialects of the same language. Another equally disingenuous answer might
be ‘thousands’—of distinctive varieties—or ‘millions’—of individual idio-
lects. The usual textbook answer is ‘ten, or possibly eleven’, according pri-
ority to putative chronologically early differentiation from the common
stock, allegedly linked to ethnic differences among the speakers. (1996,
p. 189)

Even in a case as well-documented as that of the Romance languages,

then, the specific demarcation of distinct languages is fundamentally an
arbitrary one. We see this same problem in delimiting language boundar-
ies in settings around the world—and furthermore, in the cases of smaller
and generally less studied languages, such demarcation is often extremely
difficult.
This brings us to the difference between a language and a dialect, a
topic that is of considerable concern to laypeople but that is something of
a vexation to professional linguists. The basic problem is that the differ-
ence between the two is not just a complex one, but that even discussing
it leads to misunderstandings about the nature of language.6 In everyday
language use, as Walt Wolfram and Natalie Schilling have noted,

just about everyone has some understanding of the term dialect … However,
the technical use of the term in linguistics is different from its popular defi-
nition in some important but subtle ways. Professional students of lan-
guage typically use the term ‘dialect’ as a neutral label to refer to any variety
of a language that is shared by a group of speakers. Languages are invariably
manifested through their dialects, and to speak a language is to speak some
dialect of that language. In this technical usage, there are no particular
social or evaluative connotations to the term—that is, there are no inher-
ently ‘good’ or ‘bad’ dialects … (2016, p. 1)

6
The potential for confusion here is that the term ‘dialect’ is itself ambiguous, potentially referring
to two quite different concepts. This ambiguity in fact originates in the meaning of the Greek term
δῐᾰ́λεκτος, from which the English word ‘dialect’ is derived (see Haugen, 1966).
Another random document with
no related content on Scribd:
 Már nem tudom biztosan, hogyan akadtam akkor össze az ódon
kikötővárosban, a «Barlang»-ban Peninával és társaival. Amaz üres
éjjelek egyikén volt, amelyek sivárságban és vágyódásban és
végeszakadatlan, értelem és cél nélkül való nyugtalan ide-
odajárkálásban telhetnek el és amelyeket mindenki ismer, aki
idegenben ifjú évei tanácstalansága miatt szenvedett. Hogy
ifjúságunk magárahagyatottsága áldássá váljék, erő kell hozzá és
valami cél, a fejlődés tervtelen éveiben ez a magárahagyatottság a
legjobbak közül is nem egyre nézve végzetessé vált.
Kis Penina, virág az utca porában, nem foglak elfeledni, tündöklő
ékesség lelkem ruháján. Kedves a nap, amelyen megtaláltalak és
elhagytalak, hogy többé el ne veszítselek. Emlékezetem kertjében
tovább virulsz, pedig nem ápollak, nem is gondozlak. Sőt megtörtént,
hogy hosszú időre elvesztél emlékezetemből, jó napokban vagy
veszedelmes jólétben, amelyet mulandó dolgok adhatnak nekünk.
De hideg szélben, vészes és zord úton megnyugtatásomul,
békességemül ismét érzem illatodat a lelkemben. Vannak a léleknek
virágai, amelyek csak akkor nőnek, virulnak és illatoznak, ha a szél
és a fény áthatol az összetépett kabát rongyain, selyem és prém
alatt elhervadnak és ha ápolt kéz gondozza őket, elszárad a kelyhük.
Ilyen virágok kedvéért rohantam mindig újra a vándorlás
bizonytalanságába és békétlenségébe. A magányosság
elégedetlenségében lakozik a legtisztább remény, az egyik a
csendből hallja ki Isten szavát, a másik inkább a viharból, sőt van
ember, aki csak külső viharban leli meg belső nyugalmát. Sokaknak
a jelenségek értelmébe való hosszú szemlélődő elmerülés után
villan meg valamelyik életigazságuk fénye, másoknak ellenben
hirtelen egész lényük megrázkodtatásában nyilvánul meg, itt szelid
mosolynak enged az akadály, amott könnyek árja omlik és az
eltakart fenékről elmossa a zavarodottságot és lényünk szerint az
enyhe fény vagy az égő áram csábit bennünket. De nem mindig a
megismerés a végső cél? Ha másképpen tudjátok, oktassatok ki. Én
úgy láttam, hogy a világon minden nemes harc a megismerésért
folyik, mert ez ad erőt nagy áldozatra és biztositja az egyetértést.
 A késő éjben messziről halvány fényt láttam az utcán. Feléje
tartottam, mert magához csalogatott, de egyszersmind bizonyos
kellemetlen érzést is okozott. Akkoriban egy timármesternél
dolgoztam, aki nem mintha valóban szüksége lett volna reám,
hanem inkább szánalomból időnként alkalmazott, hogy végre némi
rendet teremtsen könyvei és irományai közt. Időközben meg kellett
látogatnom üzletfeleit, különböző megbizásokat végeztem és
bevásároltam a számára. Még nem voltam húsz éves.
Az a társaság, amelyet éjjel a «Barlang»-ban, ebben a legutolsó
lebujban találtam, sokáig lekötötte érdeklődésemet és ez betöltötte
életemet. Külsőleg kevéssé különbözhettem azoktól a fickóktól, akik
közé keveredtem, bár volt még valami pénzem, de a ruhám eléggé
szegényes volt. Minden akadékoskodás nélkül fogadtak maguk
közé, mint ahogyan azok az emberek szokták, akik egészen jól
tudják, hogy nem egykönnyen akad ember, akinek még nagyobb
elnézésre van szükségük, mint maguknak. Köztük ült Penina,
vérvörös kartonbluz volt rajta, világos haján színtelen kendő és
különös szeme szürke volt és kissé ferde. Nagy szája a sóvárgás és
szomorúság szenvedő kifejezésével, az ajak minden ivelése nélkül,
széles volt és egyenes, mintha erős ecsetvonással festették volna és
csaknem színtelenül illeszkedett bele keskeny állába. Arca, mint
egész lénye egyszerre megragadta az érzékeket és fájdalmas
édességében mégis valami elpusztított fönség volt, valami távoli,
világos ég tükröződött benne.
Félreismerhetetlen hajlandósággal az odaadásra ült, csaknem
feküdt egy karcsú legény mellett, akiről nem tudtam levenni a
szememet, bár gúnyosan lekicsinylő tekintete elárulta, hogy nem
akar rólam tudni és már rövid idő mulva leplezetlenül kimutatta
megvetését. De arca annyira tele volt gonosz, kemény élettel, olyan
komor, szép és hetyke egyszersmind, hogy majd gonosztevőnek tünt
föl, majd fiatal uralkodónak, aki itt romlásnak és megalázásnak tette
ki a méltóságát. Kubas volt a neve.
Egészen pontosan nem tudtam fölismerni, kikkel volt
tulajdonképpen dolgom ebben a társaságban, egyet azonban hamar
megláttam: könnyen vették az életet. Ámbár csupa fiatalember volt
együtt, a korán tapasztalatot szerzett emberek dacos fölsőbbségével
viselkedtek, szemtelen biztosságot mutattak, hallgatások ravasz volt
és öntudatos, egykedvűen vették gonoszságukat és vakmerőségük
tele volt megvetéssel a polgári társaság jogai iránt, amelyet
gyűlöltek. Mert az utca korán edz és érlel, nevelése senkit sem
kényeztet el és zavaros hullámaiban gyakorlottabb úszók vannak,
mint a biztosított életviszonyok csöndes árjában. Fiatalságában
tetterősebbnek, vakmerőbbnek és életrevalóbbnak bizonyult nem
egy ezek közül az elzüllött legények közül, mint sokan, akik hasznos
óvatosságuk szegénysége miatt sohasem lettek emberek, akik nem
mennek ugyan tönkre, de nem is állnak meg a maguk erejéből.
Néhány nap mulva, amikor egymagamban ültem, Kubas odajött
hozzám és ezt kérdezte:
– Mit akarsz itt nálunk?
– Nem tudom.
– Nekem mondod? Peninát akarod.
Rettenetesen megijedtem, de Kubas megrendíthetetlenül
nyugodt volt. Becsmérlőleg nevetett és kiváncsian nézett reám.
– Nem akarom őt, – feleltem.
– Dehogy nem akarod. Meg is kaphatod, de ne ajánljál neki
pénzt, nagyon érzékeny. A pénzt nekem adhatod.
Érzelmeimet nem tudtam rendezni, megrohantak, mint
vadászkutyák a vadat. Szeme észrevette legtitkosabb óhajaimat,
amelyeket magamnak sem mertem bevallani és megláttam benne,
hogy gyalázatosan visszaél velük és bepiszkolva
megszentségteleníti őket. Szeme egyszersmind fenyegetődzött,
csak az a kivánság lelkesítette, hogy beleegyezésemet hallja. Ez a
követelés volt a leghatalmasabb e pillanatban, nekem támadt és
védekeztem ellene, amikor ezt mondtam:
– Penina téged szeret.
 És hirtelen hatása alatt mindannak, amit szemem a legutóbbi
napokban forró csodálattal, szánalommal és haraggal látott,
folytattam:
– Tiéd ő egész szívével, lelke legmélyéből. Ha beszélsz, reszket
a figyelemtől, ha elmégy, elhal és föllélekzik, visszatér beléje az élet,
ha visszajösz. Az árnyékod ő, betakar a szeretetével, amely
áhitatosabb bármely imádságnál. Amikor egyszer megütötted,
reszketett meghatottságában, mert durvaságodban csak azt látta,
hogy törődsz vele … és most… azt mondod nekem…
Kubas kiváncsian vizsgált. Halvány, gonosz arcán semmi
elfogultság nem látszott. Ez az ember valóban gonosz volt,
gonosznak született, az volt hiúság és megbánás nélkül. Gonosz volt
legbelsőbb hajlamánál fogva csak magáért a gonoszságáért, nem
bánatból vagy bosszúérzetből, nem is csalódásból vagy
elkeseredésből, csak legsajátosabb énjének engedelmeskedett és a
gonoszságban egyszerű volt és erős. Megértettem, hogy Penina az
élettől való félelemtől megborzadva egészen odaadta magát neki.
Ezt a félelmet csak az ifjúság ismeri, amely még azt hiszi, hogy a lét
elemei valami titkos igazságosztás jóakaratától függnek. Most
értettem meg először a gonoszságot, amely eredetére és értelmére
nézve a napi jelenségek hiábavalóságától egészen a vallás
miszteriumáig örökre titok marad nekünk embereknek.
Kubas gondolkodott.
– Te bolond, hiszen ha nem úgy volna, ahogyan mondod, nem
ajánlhatnám föl neked. Azt hiszed különben, hogy valami ujság ez
neki? Utólag fizethetsz. Nos?
Az után, amit mondtam, biztos volt ellenszolgáltatásomról, mert a
gonoszok sokkal tisztábban ismerik föl az érzés őszinteségét vagy
hamisságát, mint ahogyan az érző emberek a gonoszság örvényeit
egész mélységükben csak megérteni merészelhetnék is.
Mivel hallgattam, Kubas hirtelen és anélkül, hogy megkötöttük
volna az üzletet, fölkelt. Amikor az ivószobából távoztam, láttam,
hogy szép, kemény, élesráncú arcával egy darab papirosra hajolva a
gázláng szegényes vilgításánál firkálgat valamit. Penina nem volt ott,
a sötét kapualjban a kijáratnál találkoztam vele.
– Gyere velem, – mondtam, – csak egy pillanatra.
– Benn van Kubas? – kérdezte alt hangján.
Kisebbnek láttam, mint máskor, az utcai halvány fény ráesett
szánandó gyermekvállára és úgy látszott, hogy fázott nyomorúságos
ruhájában, amely izgatóan mutatta testének formáit. Ősz is volt már
és az alkonyatban falevelet és papirdarabokat kergetett az utcán a
szél.
– Később is ott lesz még. Kérlek, gyere, kérlek.
Habozva jött velem, minden együttérzés nélkül. Egy lámpánál
megállott és kérdő tekintettel nézett föl reám. Összeszedtem
magamat:
– Penina, szegény kis Penina… ez a Kubas…
– Hallgass!
Szava ütött és úgy talált, mint valami kéz a sötét levegőből. Én
ostoba, aki szánalmat mertem mutatni a szeretetnek és megvetést a
tárgyának. Egyetlen szót sem tudtam többé mondani, se szegényt,
se gazdagot, megrendülve és tehetetlenül állottam az utcai szélben
és nem volt gondolatom. Csak az az egy tudat gyötört a
kínszenvedésig: nem fogom legyőzni az életet, nem fogok rajta
uralkodni.
Penina vizsgálódva, csaknem kutató szomorúsággal rám nézett
és hirtelen, mintha valami régen elvesztettet fedezett volna föl
arcvonásaimban, elfordította a fejét és lerázva a kezemet válláról,
homlokával nekidőlt a vas lámpaoszlopnak és sírt. Arcát nem takarta
el a kezével, sírt, mint ahogyan sötét felhőből zápor zuhog a földre.
– Hát így van, – mondta lassan, amikor lecsillapodott. – Ne gyere
többé közénk. Hallod? A te utad a világosságba vigyen.
 Elfutott és eltűnt a szemem elől a régi kapú sötét torkában, a
melyen korcsmacégér fölött kicsiny, vöröses fényű lámpa égett.
Soha sem láttam többé.
De míg mi el vagyunk telve becsületességünk látszólagos
gazdagságával, addig talán a világ örök lelkiismerete kimondta az
irgalom megváltó szavát Peninára, akinek tisztasága elvesztett
egéért omlott égő könnye minden bűnt kimosott lelke ruhájából.
Csak sokkal később életem folyamán, amikor megkezdődött
gondolataim harca az egyetlen, a nagy megváltás szóért, állott
Penina ismét mellém és könnyeit, mint valami fénylő követ,
odanyujtotta kétkedésem sötétségébe.
 NEGYEDIK FEJEZET.

Az első vacsora.

A szél ágról-ágra röpítette a virágport és megtöltötte vele a

kelyheket, megmozgatta a gyönge gabonaszálakat és a mezők
szőnyegébe világoszöld vándorló fényszigeteket varázsolt. Egész
reggelen át pacsirtadal kisért, úgy, hogy a kék ég mintha
hangosszavú csengőkkel lett volna tele.
Mekkora gazdagság a meleg földeken! A tavasz éltető ereje
behatolt keblem sötét börtönébe, ahol a szívem dobogott és a vér
mint a rét forrása és patakja csurgott a maga útján. Köröskörül
kankalinnak és erdei földnek a szaga terjengett, úgy hogy a szél
simogatása gyermeknapjaim emlékeivel töltötte meg érzékeimet és
gondolataimat, lengedezésével tarka világot keltett életre, mintha
színes képekkel telt átlátszó kendőket lobogtatott volna a szemem
előtt. Szabadon csapongtak gondolataim, mint a szél, majd azt a
tájékot keresték föl, majd ezt, egyik ritka órától a másikhoz röpültek,
embertől emberhez, a leirhatatlantól a megfoghatóhoz, pajkos
tréfáktól a vér biborvörös mélységeibe, ahogyan az akarat igája alól
fölszabadult gondolatok szokták és előttünk sürögnek-forognak,
tréfát űzve a hatalommal, amely máskor megfékezte őket, magukkal,
velünk, a világgal.
De most magamhoz szólítottam őket és villámgyorsan jöttek,
mint ezer nyíl, amely mindenfelől egy kis cél felé röpül. Valami
fontos, rendkivüli fontos dolog jutott az eszembe, de ekkor fölöttem a
magasban gólyákat láttam röpülni és a gondolatok ismét
megszöktek és magukkal vitték a tárgyat, amiért magamhoz
szólítottam őket és messzi künn, valahol a tavaszban csöndben és
gyorsan elejtették, mint ahogyan a kép sülyed el a szem elől, ha
kialszik a szobában a világítás. A gólyák az ég vakító kékjében
északnak röpültek és amikor szememmel követtem őket, a
szemhatáron a dombon malmot pillantottam meg és mögötte
templomtornyot. Ekkor tudatára ébredtem, hogy mily régen nem
ettem becsületesen és elhatároztam, bár nem volt pénzem, hogy
megteszem abban a faluban.
Valahányszor szeretettel és odaadással tettem, gondoltam vagy
éreztem valamit, közönbös voltam minden külső esemény iránt és
tele voltam bizalommal, ha ellenben nyomorúságosan, tétlenül és
szeretet nélkül teltek el az órák, az élelemért való gond mint sötét fal
állott előttem.
A faluba érkezve, elhatároztam, hogy a lelkészhez megyek.
Belsőmben nem éreztem magamat eléggé ellentállóképesnek arra,
hogy azzal a humorral tudtam volna rendelkezni, amely szükséges
lett volna ahhoz, hogy egy parasztot bírjak bizalomra, szánalomra és
bőkezűségre. Hogy az ilyesfajta bizalmatlankodókat, mint aminő
rendszerint a paraszt, magunknak meghódíthassuk, testben-
lélekben frissnek, erősnek és egészségesnek kell magunkat
éreznünk, de nekem e pillanatban az volt a gondom, hogy fáradság
és áldozat nélkül juttassam jogához a testemet. Fölkerestem tehát a
paplakot, amelyre fehérre festett kerítés és egy fenyőfasor mögött
hamarosan rá is akadtam. A kertiajtó nyitva volt, az út gyepes téren
át kissé hegynek vitt, láttam, hogy istállók és pajták tartoznak a
lelkészi hivatalhoz, az előtéren tyúkok sürögtek-forogtak és egyikük
az utam mellett levő biztos helyét elhagyva, előttem az útra ment,
hogy elmenekülhessen előlem. A tyúk néha kedvét leli ebben, valami
okból szívesen elmenekül előlünk, azért megy olyan helyre, ahol
erre lehetőség nyílik. A tyúk lelki életének legfontosabb részleteit
még nem fedezték föl és nem mondták el, most alkalom nyílnék,
hogy némi fölvilágosítást adjak, de máskorra kell halasztanom, mert
a lelkészről és házában való élményeimről akarok számot adni.
Mivel szaporán lépdeltem előre, az említett tyúk azt hitte, hogy
üldözöm, szárnyát lelógatta, nagyokat lépett és hogy mások
figyelmét fölhívja szorongatott helyzetére, hangosan kiáltozni
kezdett. Végre a ház nyitott ajtaján besurrant a paplak tágas
előcsarnokába, amely tisztára föl volt surolva és fapadlója fehér
homokkal volt behintve. A tyúk mivel ide is követtem, azt hitte, hogy
elvágom az útját vagy sarokba szorítom és az új helyzettel számolva
a lehető legnagyobb lármát csapva fölugrott az ablakdeszkára és
bátor szárnycsapással nekiment az ablaküvegnek.
A mezőkön és falvakon át folytatott vándorlásomban némi
tapasztalatot szereztem, hogyan kell a tyúkokkal bánni és ezért
tudtam, hogy az ilyen állatnak nem szabad a segítségére sietni, mert
a tyúkok visszautasítják az ügyeikbe való emberi beavatkozást. Hát
inkább az előcsarnokot vettem szemügyre, amely a tiszta fehér
ajtókkal és a régi állóórával nagyon tetszett nekem. Az óra
számlapja befuttatott acélból készült, a mutatók
cérnaszálvékonyságúak és ketyegése lassú volt, mint valami
különködő ember magányos beszéde. A számlap alsó felén kicsiny,
köralakú égboltozat volt látható aranyos félholddal, csillagokkal és a
nappal.
Balról kinyílt az egyik ajtó és egy tekintélyes külsejű idősebb
asszonyt láttam, aki egy pillanatra megállott, hogy azután a
gyanútlanul és bátran kinyitott ajtót gyors mozdulattal és halk ijedt
kiáltással ismét becsapja. Rövid időre megint üres és csöndes lett az
előtér, csak a tyúk lármázott tovább az ablakon, kis pihenőkkel,
amelyeket kotkodácsolással töltött ki. A padlón ide-oda surrant
árnyéka a napfényben. Azután az ajtó mögül a konyha zajával
egybeolvadó ijedten szólítgató hangot hallottam és megértettem a
szavakat:
– Ellop egy tyúkot!
Futkosás támadt, asszonyi hangok hallatszottak, a tűzhelyen
mintha kifutott volna a forró víz, mert sistergés támadt, mint valami
pályaudvaron. Majd becsapódott egy ajtó, utána még egy, úgy
látszott, hogy valaki szobáról-szobára haladva átmegy a ház másik
oldalára, míg csakugyan jobbról hallottam hangokat, egy heves és
suttogó nőit és egy megnyugtató basszust. Csoszogó lépteket
hallottam és az ajtó lassan kitárult. A küszöbön ott állott a lelkész.
Szeretetreméltó jelensége bizalommal töltött el, egészséges telt arca
körül kellemes szellőcske lengedezett és jóságos kék szeme
kiváncsian érdeklődött irántam.
– Mi lesz? – kérdezte férfiasan és gyors pillantást vetett a tyúkra.
A levegőt szimatolgatva ezt feleltem:
– Úgy érzem, valami tápláló lesz, de talán jobb, ha ezt a
feleségétől kérdezzük meg.
Nem felelt, hosszúszárú pipáját mint valami puskát tartotta
lebocsátott kezében, de megértvén, miképpen magyaráztam a
kérdését, hangosan és jóízűen az arcomba nevetett.
– Tehát az éhség hozott ide! Ez nem ujság a paplakban, lesz mit
enned és mindjárt meg is tudakolom, hogy mi. Van még valami
kivánságod? Gyere be.
Meglóbálta a pipáját és visszalépett, hogy bebocsásson. Ez
aztán pompás dolgozószoba volt! Fölteszem, hogy mindenki ismeri
és nem akarom részletes leírásával az időt vesztegetni, mert a
szokásos módon volt berendezve szürke és aranyosan fénylő
könyvállványokkal, túlterhelt íróasztallal, amelyen a prédikációk
készülnek, pipafüsttel és napsugarakkal, amelyek a virágzó
gyümölcsfákon át hatoltak be. A szoba közepén levő asztalon
virágcserép nagyságú hamútartó állott és az ajtó közelében faszék a
parasztlátogatók számára. Az egyik sarokban Thorwaldsen gipszből
készült és kissé füstös áldástosztó Krisztusa magaslott,
barátságosan fölemelt egyik karjára csak úgy futólag, valószínüleg,
mert hirtelen kellett kézből letenni, egy pamlagpárnát akasztottak.
Mert a lelkész azt kérdezte tőlem, van-e még valami kivánságom,
leülvén az ajtó mellett a faszékre, azt mondtam:
– Azután egy könyvet szeretnék becserélni.
– Egy könyvet? Becserélni…?
 – Igen, a batyumban van egy könyv, amelyet már kiolvastam,
szeretném, ha másikat adna helyette, amelyet még nem ismerek.
Az öreg úr figyelmesen vizsgált, de csak habozva nyilvánult meg
érdeklődése, mindamellett nyugodt volt és nem lehetett észrevenni,
hogy nem tetszik neki a viselkedésem, amely idegen volt neki. Csak
életének mindennapi tapasztalata tette idegenné a számára,
ellenben veleszületett hajlandósága révén igenis volt érzéke olyan
ember természetes szabadsága iránt, aki tehernek érez mindent,
ami nem természetes. Különös és kedvre derítő, ha észrevesszük,
hogy a legtöbb ember sokkal gyorsabban és szívesebben látja az
elfogulatlan kiméletlenség kendőzetlen megnyilvánulását, mint az
elfogult kimélet megszokott vonásait és akinek nem romlott a
gondolkodása, oly gyorsan belenyugszik ebbe, mintha haszontalan
és nehéz fölkapaszkodás után valami jóságos szellem megengedte
volna neki a visszatérést származásának meghitt völgyébe. Igaz,
hogy a lelkész nem kevéssé meglepődött, sőt megütközött
elfogulatlanságomon és határozottan észrevettem, hogy fontolgatja,
nem kell-e mint szemtelenséget kifogásolnia a viselkedésemet. De
senkisem tünik föl szemtelennek, akinek szívében szeretet lakozik,
még akkor sem, ha valóban az.
Kissé kétes határozottsággal rám mosolygott és kelleténél
hangosabban így szólt:
– Könyvet is kaphatsz tőlem, anélkül, hogy a tiedet ideadod.
– Ezzel nem segít rajtam, – mondám, – egy könyvet is elég
cipelnem.
–… elég cipelned. Igen, igen… – felelte.
– Igen. Mindig így teszek, ha egy könyvet kiolvastam, mert
vándorúton vagyok és eddig még mindig fáradság nélkül be tudtam
cserélni az enyémet. Azzal nem törődtem, hogy melyik drágább és
melyik van jobb állapotban, csak az vizsgáltam, hogy új-e nekem a
tartalma és szórakozást igér-e.
– Jó, ó… ez jó, igazán jó! Mintha bizony mindenki csak úgy egy
szóra odaadná könyvtárának egy darabját.
 – Hiszen éppen az imént maga ajánlotta föl nekem. De különben
is lehetetlen, hogy minden ember oly zárkózott lenne, mint ahogyan
az ön kétkedéséből következtethető. Könyörtelen eljárás az, ha
megtagadunk egy könyvet valakitől, aki nincs abban a helyzetben,
hogy vásárolhasson magának, ezt épp oly kevéssé szabad
megtenni, mint ahogyan nem tiltanók meg senkinek, hogy egy szép
képre tekintsen. És mindig legelőször azokat a legjobb könyveket
kellene odaadnia az embernek, amelyeket legjobban szeret. Aki
valami szellemi örömét magának tartja meg, annak lelke sötét pince,
amelybe véletlenül napsugarak jutottak be, de nem tudnak életet
kelteni nedves hüvösségében. Adjon hát egy könyvet, ime itt az
enyém.
Ezeket az utolsó szavakat csak azért mondtam, mert másfelé
akartam terelni a lelkész válaszát. Éreztem ugyanis és láttam, hogy
a válasz megszégyenített volna. Melegen rám nézett jóságos kék
szemével, fölkelt és kezet nyújtott.
– Mi az? – kérdeztem, – hiszen még nem ettünk.
– Nem akartam öntől elbúcsúzni, sőt most látom igazán
szívesen. Legyen a vendégem, ha úgy tetszik. Foglaljon újra helyet,
nem itt, itt, mondja el, kicsoda ön, mi vitte vándorútra, beszéljen az
életéről, arról szeretnék valamit megtudni.
– Mit mondjak az életemről? Élek, nem elég ez? Bárhová nézek,
mindenütt azt látom, hogy az emberek arcát fakóvá és fáradttá teszi
a gond életük értékeért és értelméért. Az én életem értelme
sohasem fog előttem az életemen való öröm árán megnyilvánulni.
Az öreg úr elgondolkozott és komolyan, csöndben sokáig maga
elé nézett. Meglepődése, ez az enyhe, ha mindjárt akaratlan
megsértődése megszűnt és őt figyelve, ezt gondoltam: hozzád jó
tudnék lenni. Nincs gondolat, amely valakivel szemben derűltebbé
tudna tenni bennünket, mint ez és boldogságunk tisztaságára nézve
teljesen mellékes, vajjon viszonozzák-e.
– Jól van, jól van, – mondta lassan a lelkész és tekintetemet
keresve rám nézett, – de hát annak idején mit szeretne mondhatni,
hogy miért élt?
Csaknem nevettem. Más felelet aligha elégítette volna ki, mint
az, amely valami szellemi vagy gyakorlati sikert mond életem céljául.
De érezve kérdésének jogosultságát és a benne rejlő jó szándékot,
ezt feleltem:
– Ha erre egy mondattal felelhetnék, olyan egyszerűen, mint
ahogyan a kérdést fölteszi, akkor aligha állanék ma ön előtt.
– Hogyan adhat ilyen bizonytalanság biztosságot, hacsak nem
könyelműség ez a biztosság?
– Az én biztosságom nem az, hogy ismerem a célomat, hanem
az, hogy feléje haladok, csakis abban a tudatban, hogy megtalálom,
ami az én részem.
– Bámulatraméltó önérzet ez fiatal barátom, amelyet meg kell
okolnia.
– Bizakodásom nem ezen az önérzeten nyugszik, hanem
hitemen.
– Hitén? Ugyan miben hisz oly bizakodva?
– Hiszek. Nem elég ez?
A lelkész úgy érezhette, hogy elsietve kényszerült kérdésre és
feleletre, arcán titkos aggodalom volt észrevehető.
– Mindez nem olyan egyszerű, – felelte kis idő mulva, – de talán
mégis – kezdet. A cél azonban az a bizonyosság, hogy Istenben
hiszünk, közösségünk van vele és hogy szeret bennünket.
Hallgattam.
– Ön hallgat, – mondta kisvártatva lassan és vizsgálódva. –
Bizonyára egy öreg falusi lelkészt lát bennem, aki egyházának
dogmái szerint beszél. Talán úgy is van, de egész életemben
fontosnak tartottam, hogy a józan ész szabadságát gyönge erőmhöz
képest megóvjam és ne homályosítsam el valami át nem gondolt
szabály kényszerével.
Erre habozva és a gondolatokat fáradságosan keresve, ezt
feleltem:
– Nem hiszem, hogy cél és maradandó vigasz az a bizonyosság,
hogy Isten szeret bennünket. Ez a kiskorúak előjoga. A szeretet
lényét, fényét, mindenhatóságát nem érezheti senki, aki maga nem
szeret. Isten csak az én szeretetemben elevenedik meg, de nem
abban, amit ön az ő irántam való szeretetének nevez. De ha szeretni
tudok, akkor Isten bennem él, őt magamban tudni: ez maradandó
vigasz, benne nagykorú leszek. Az az ember, aki szeret, sohasem
fogja magát istentelennek érezni. Ha azonban így áll a dolog, akkor
nem tudom azt kivánni, hogy Isten szeressen engem, mert Isten az
én szeretetem.
– Nem mondok önnek ellent, – mondta a lelkész, – de mi hiszünk
Istenben, mint minden dolog megteremtőjében, aki előttünk volt és
mindig lesz. Azzal, hogy ilyen vagy olyan módon megelevenedik
bennünk, bebizonyitja szeretetét; abban hogy úgy teremtett meg
bennünket, hogy képesek leszünk neki lakásul szolgálni, fölismerjük
irántunk való szeretetét, amelyre érdemessé lenni és amelyet mindig
tudni a mi célunk és bizodalmunk.
– Semmi más lény szeretete nem fog engem megváltani, csak az
enyém, – felelém. – A tűz világít és melegít, de egyetlen tűz sem ég,
hogy világítson és hogy melegítsen. Nem, az ön Istenében, akinek
szeretetét kérnem kell, nem hiszek többé, én nagykorú akarok lenni.
– A nagykorúak és a kiskorúak… – mondta elgondolkozva az
öreg ember, aki fölkelt és föl és alájárt a szobában. No most láthatja,
hogyan kerülhetnek szóba beszélgetés közben olyan dolgok,
amelyekre nézve az emberek sohasem tudnak megegyezni. És
mégis azt kell mondania az embernek, amit gondol; ha áhitattal és
megismerés vágyából teszi, sohasem történik hiába. E dolgokról
elhangzó minden állításban és minden ellenmondásban ugyanegy
szellem nyilvánul meg. Majd másképpen fog ön gondolkodni, most
azonban bizonyára joga van ahhoz, hogy úgy gondolkozzék,
ahogyan teszi. Ezt, higyje el, nem mindenkinek engedem meg, de
csekély lenne a bizalmam Isten vezérlő kezében, ha minden embert
ugyanegy útra akarnék küldeni. Talán igazán csak a kiskorúaknak
vagyunk rendelve. – De van-e, aki föléri ésszel, hogy mi kergeti önt
ebben a nyomorúságos ruhában az országútra! Önnek olvasnia,
tanulnia kellene…
Föl s alájárt a szobában, amíg az íróasztalán szemébe nem ötlött
a könyv, amelyet a batyúmból vettem ki. Legutóbbi szavaival való
eszmetársulás révén a kezébe vette, lapozgatott, olvasgatott benne
és óvatos ujjakkal belül-kivül megvizsgálgatta, azután a pápaszemét
kereste.
– Hát lehetséges ez? – kérdezte. – Ez akarja nekem fölajánlani,
ezt állítsam a könyveim közé?
Már alig gondoltam a könyvre, aminthogy azt az inditványomat is,
hogy cserélje be, első szavaim elfogódottságával elsietve tettem. A
könyvet az egyik szálláson egy kis púpos kárpitoslegénytől kaptam,
aki egy éjjelre hozzám csatlakozott és őszinte megindultsága akkora
volt, hogy megbántottam volna, ha amikor búcsúzáskor nekem
ajándékozta, visszautasítottam volna. Dróttal összetartott első tiz
füzete volt egy kitagadott grófkisasszonyról szóló regénynek, aki egy
ballépése után sokféle kaland közt vetődik a világban. Mindenik
füzetben valami új szörnyűség készülődött, amely a következőben
csaknem, az azt követőben majdnem és a negyedikben még mindig
nem következett be. Be kell vallanom, hogy érdeklődéssel kisértem
az eseményeket és lefolyásukat, mert nem tartoztam azok közé az
emberek közé, akik csak úgynevezett jó könyveket tudnak olvasni.
Még mindig inkább kötött le olyan könyv, amely az életet írta le, mint
az, amely szerzőjének bizonyos írói készségéről tett tanuságot, de
mással nem is szolgált. Az írásra való hajlandóság, mert azt hisszük,
hogy tudunk hozzá, dilletáns fáradozás, akinek igazán van mondani
valója, csak akkor aggódik tehetsége miatt, ha valami akadályozza
az írásban.
Körülbelül ezt mondtam mosolygó házigazdámnak a könyvekről,
de egyáltalán nem azért, hogy megvédjem az én könyvemet, mert
az bizony igazán rosz könyv volt. Ezt kertelés nélkül be is ismertem,
de azzal a mentséggel, hogy engem nagyon érdekelt.
Barátságosan és nekihevülés nélkül mondta:
– Hogyan érdekelhet valakit ilyen könyv?
– Attól függ, hogy ki olvassa, – feleltem, – a könyvekben a
legnagyobb élvezet magának az olvasónak a teljesítménye és a
legjobb könyv az, amely az olvasóval a saját gazdagságát érezteti.
Kopogtak és az óvatosan kinyitott ajtóban egy fiatal leány alakja
jelent meg, aki tisztességtudó határozottsággal, de nagyon félénken
azt a hírt hozta, hogy ebédhez várják az apját. A lelkész egy
pillanatra észrevehetőleg zavarba jött, közelebb intette a leányát és
egyszerre egy körülbelül húsz éves fiatal leánnyal állottam szemben.
Megmagyarázták neki, hogy úgy kell engem fogadnia, mintha nem
az lennék, amint akinek gondolnia kellett. Azt hitte, hogy fura tréfát
űznek vele és míg világos szeme szinte valószínűtlen
gyermetegséggel mosolygott, habozott, hogy mit tegyen. De
vonakodásféléről nem lehetett szó, itt céltudatos rend és pontos
engedelmesség volt az úr, úgy hogy egy alig érezhető pillanatra
csaknem élettelen kéz került hüvelykujjam és mutatóujjam közé. Az
üdvözlés tehát a kivánt rendben megtörtént, de lefolyása egy
lépéssel sem vitte előbbre a házigazdámat, aki úgy látszik
ráeszmélt, hogy a közvetetlenség szelleme az ő családi életének
házi szellemei közt tulajdonképpen idegen kísértet volt és hogy egy
idegen hozta a házába sokkal hirtelenebbül, semhogy övéit ne
kellene előbb erre előkészítenie.
– Majd értesítem a feleségemet és megmondom neki, hogy ön itt
van, – mondta elfogultan, leányát karon fogta és maga előtt kitolta az
ajtón, úgy hogy egyidőre magamra maradtam és kötelességszerűen
azon aggódtam, hogy itt alkalmatlanságot okozok. Ha kevésbbé
komolyan vettem volna a lelkészt, nagyon könnyen tetszetős hídat
verhettem volna, de nem vitt rá a lelkem, hogy leányával szemben
ugyanazt az elfogulatlanságot tanusítsam, mint amellyel őt nyertem
meg magamnak.
 Kis idő mulva hangokat hallottam, az egyik az ellenmondásé volt,
a másik mély basszus, amely csitítgatott és rábeszélt. Majd
nyomosabb és hatásosabb lett a basszus, amit hallgatás követett,
amelynek alázatossága közvetetlenül azután hangos
ajtócsapkodásban nyilvánult meg. Meglehetősen nagy idő mulva
kinyilt az előcsarnokba szolgáló ajtó és egy nagy szőke szakácsnő
jelent meg előttem. Tetőtől-talpig végigmustrált, ifjonti anyáskodással
aggódóan megrázta vörös fejét és gorombán rám szólt:
– Gyere velem, mosakodjál meg, az urasággal egy asztalnál
fogsz enni.
Előttem elhimbálódzott a konyha egyik sarkába, ahol faszéken
mosdótál állott, a szék támláján vastag törülköző lógott, mellette
pedig egy darab szappan feküdt, akkora mint egy kenyér.
Megtettem, amit kivántak és a szakácsnő kérdésére azt feleltem,
hogy tanult országútgázoló vagyok, de most hely nélkül.
– Mázoló?
– Nem, gázoló. Inkább enném itt künn veled, mint az urasággal.
– Azt elhiszem, – felelte. És tegez ez az ember… – Mi jutott az úr
eszébe.
– Ó, semmi rosszat nem forgatok a fejemben.
– A háziúrról beszélek, nem rólad, – jelentette ki
vendégszereplésem ellensége. – Siess!
Kikapta kezemből a törülközőt és kegyesen oldalba lökött, hogy
ne kelljen külön megmagyaráznia, mely irányban kell mennem.
Azt hiszem, hogy a lelkészné asszony, akihez most jutottam, jó
akarattal magának is, nekem is megkönnyíthette volna a helyzetet,
amelyet férjének kivánsága teremtett meg a számára, mert amikor
az ebédlőbe léptem, a család már asztalnál ült és én természetesen
betolakodónak éreztem magam. Derűlt nyugodtságom és
egykedvüségem elhagyott, mert nem tudtam magamat arra
kényszeríteni, hogy úgy tessem a ház nőinek, mint ahogyan a háziúr
nyilván kivánta és remélte. A lelkészné olyan nyilvánvaló, izgatott
ellenérzéssel volt irányomban, hogy semmisem csábított a
legyőzésére, hiszen csak olyan mozdulatok és szavak segítségét
használhattam volna, amelyek fölületesek, tetszeni vágyók és hiúk
lettek volna. De mert úgy éreztem, hogy ok nélkül aláztak meg,
elhatároztam, hogy ugyanazzal a pontossággal fogok fizetni ezért a
gyalázatért, mint amellyel velem szemben elkövették. Haragudtam
egészen az elkeseredésig, az élet áprilisában gyorsan változik a
lélek időjárása…
Belépve néhány szóval üdvözölni akartam a hölgyeket. Hárman
voltak, mert még egy másik, fiatalabb leány is volt a paplakban, de a
lelkészné asszony üdvözlő szavaimnak röviden véget vetett:
– Hát… csak üljön ott le.
Meg akartam fordulni, hogy távozzam, ekkor elfogtam az öreg
ember pillantását és leültem. Barátságosan szólt hozzám, de
egyszerűsége elfogult és kissé leereszkedő tartózkodássá változott,
amelytől ő maga szenvedett. Nyilván reám és segítségemre várt,
belsőleg neki is rugaszkodtam és kudarcot vallottam.
A ház asszonya föltünően sovány magas nő volt, arcvonásaiban
az élet gondjainak kínos kifejezésével, amely mellett a megdicsőülés
halvány lehelete sem volt található, pedig ezt még a legnagyobb
nyomor is megadja minden nő arcának, aki szerető feleség és anya
volt. Korlátolt nézetekben és kicsinyes szokásokban
meggyökeresedett természet képét mutatta, de a feszesség,
amelyet lénye elárult, olyan józan volt, hogy megfélemlítette az
embert. A virágocskákra tekintettem, akik e magabíráskodás pedáns
jótéteményei közt virultak föl és megnyugodtam, mert a két fiatal
leány bár kissé megfélemlített frissesége úgy hatott, mint a megujuló
természet megváltása. Bensőmben kissé kibékültem az anyával és
egészen kibékültem volna vele, ha csak a legcsekélyebb
előzékenységet mutatta volna.
Az öreg ember kedvéért, aki szeretettel szólt hozzám, azt
latolgattam magamban, nem lenne-e talán ajánlatos, hogy háza
hölgyeinek némi megértő engedményt tegyek; beszélhettem volna
apám állásáról és házáról és arról, hogy nem azért koborlok ilyen
ruhában a világban, mert elveszettnek hittem magamat, hanem mert
magamat kerestem. De lemondtam erről az előzékenységről a
fiatalság ama makacsságával, amelynek előjoga az engedmény
gyülölése. A fiatalság szenvedélyes tévedése meggyőződéseért
szebb, mint a fölnőttek szenvedélytelen erénye, még akkor is, ha a
tapasztalat ezeknek ad igazat. Hiába, már én csak eltökéltem, hogy
nem ismerek tiszteletet, csak ha az én személyemnek és
legsajátosabb javamnak szól.
Fehér abrosszal terített hosszú asztalnál ültünk világos
szobában, amelynek üvegajtaja a kert felé ki volt tárva. A két fiatal
leány terítéke nagyon közel volt a szüleikéhez, úgy hogy nekem
nagyon sok hely maradt. A lelkészné asszony erőszakosan és
hangosan gondoskodott rólam azzal a visszataszító
szolgálatkészséggel, amelyre csak azok az asszonyok képesek, akik
egyszerre engedelmesek és akaratosak és bosszús megadásuk
mellett meghúzódik az a kivánság, bárcsak minél előbb ostobának
bizonyulna be a férj parancsa. A látszat tehát az volt, hogy nagyon
tiszteli férje akaratát, a valóságban azonban mindent, amit a férje
akart úgy teljesített, hogy jó szándékainak érvényesülése lehetetlen
volt. Nagyon jól láttam és éreztem mindezt és beérhettem volna
azzal, hogy jól mulatok e titkos megfigyelésemen, de nagyon is
óhajtottam, hogy vendéglátó házigazdám egyszerű emberiessége
diadalmaskodjék feleségének szűkkeblű előitéletén. Tehát vagy el
kellett tűrnöm hallgatagon a megaláztatást, amely a ház asszonya
részéről ért, vagy pedig energikusan meg kellett kísérelnem, hogy
cselekvő akarattal és olyan szembetünően fogjam jóakarómnak a
pártját, hogy vele ellenfelünket látható és döntő vereség érje. Ez
azonban nem történhetett volna meg megszégyenítése nélkül, amit
pedig nem mertem megkockáztatni, mert attól tartottam, hogy ezzel
azonnal elvesztem pártfelem segítségét.
De mielőtt még véglegesen határoztam, a véletlen döntött és én
megszabadultam minden további fontolgatástól. Éppen azzal
próbáltam tisztába jönni, hogy az asztalnál levő pártok melyikéhez
húznak a fiatal leányok, amikor megjelent a szakácsnő és elvitte a
levest, hogy új ételt tálaljon föl. Tányért váltott, de az enyém
kivételével, amelyet a lelkészné asszony rosszaló
homlokráncolására ott hagyott előttem. A lelkész úr ezt csak akkor
vette észre, amikor már körbejárt a hús, a főzelék és a burgonya és
a szakácsnő valamennyiünk balszerencséjére már távozott volt a
szobából, amikor visszafojtott fölháborodással meglehetősen
hangosan így szólt a ház ura:
– Vendégünknek azonnal hozzanak másik tányért.
Az öreg ember ajka reszketett, mintha őt magát érte volna valami
megszégyenítés. De az asztalnál nem mozdult senki, a két fiatal
leány szinte parancsszóra egyformán elpirult és olyan feszesen és
szótlan és csöndben ültek, mintha vihar nyomta volna őket le és a
legcsekélyebb megmozdulásuk a villámot csalná elő. Nem, ebben
mégis csak az anyjuknak kellett igazat adniok, nagyon is sok lenne,
ha azt kivánnák tőlük, hogy ezt a csavargót még személyesen is
kiszolgálják.
– Ez igazán nem szükséges, – mondta a lelkészné kényszeredett
jóakarattal és olyan meggyőződéses magabiztossággal, hogy
ingerültsége csaknem erénnyé vált.
Ez ugyancsak kellemetlen barátságosság volt! Istenem,
gondolám, miért bántja meg így a férjét? Akkor még nem értettem
meg, hogy ő maga és csakis ő volt az oka, ha felesége lényében
ilyen viselkedés vert gyökeret. A férfiúi jóságnak és elnézésnek van
egy fajtája, amellyel visszaél minden asszony, mert a megélhetésére
és lelkének boldogságára való jogos igény egészen határozott,
legyőzhetetlen erő a férfi lelkében. Ha a férfiben ez az erő nincs
meg, gyöngeségét a felesége nemsokára súlyos szemrehányásként
fogja fölhasználni, amelyből kicseng tudatos vagy öntudatlan igénye
legfőbb és legszebb életjogára, korlátlan odaadására. Hiszem
ugyan, hogy alapjában véve egyedül a férfi szeretete és jósága az
előföltétele az őt szerető nő odaadásának, de nem hiszem, hogy a
nő ha bizalma e tenger dagadó hullámain nem ragaszkodik ahhoz a
kézhez, amely a kormányt tartja, ezt a szeretetet és jóságot annak
ismeri föl és annak veszi, a mi.