Prológus

Valahányszor ütés csattant a férfi bőrén, a lány elfintorodott, és eltakarta a szemét.

De képtelen volt megállni, hogy ki ne kukucskáljon az ujjai között. A sűrűsödő
ökölcsapások széles, vörös nyomokat hagytak. Az egész nagyon erőszakosnak tűnt, és
a lány nem volt biztos benne, hogy sokáig bírja gyomorral.
Nem utcai verekedés volt. Szimpla, barátságos mérkőzés. Szabályokkal, ringgel,
edzővel, adott ideig tartó menetekkel. Így is brutális volt. Ha ilyen egy edzés, milyen
lehet egy komoly bajnokság, amikor már tétje van a dolognak?
Lassan körbejárta a megemelt ringet. Tekintetét a földre szegezte, inkább a
hangokra figyelt. A pattogó lábak keltette zaj simán versenyre kelhetett bármelyik
Riverdance show-műsorral. A levegőben édeskés izzadságszag terjengett, akár a lágy
hajnali pára. Mintha egy pusztán zihálásból és lihegésből álló, szavak nélküli nyelvet
beszéltek volna, amint némán egymásba kapaszkodtak. És aztán ott voltak az újra és
újra felcsattanó pofonok és ütések. A nyögések és csúszkáló lábak hangja, ahogy
próbálnak talpon maradni. A keserves igyekezet, nehogy a földre kerüljenek, mert
onnan már nem garantált a folytatás. Életbe vágó volt, hogy ne jussanak el a
rászámolásig. Az katasztrofális lenne. Ezt a lány is tudta.
Fiatal volt, de már úgy érezte, hogy az élete mindig e körül a sport körül forgott.
Soha nem értette, mi olyan vonzó benne. De ha ez a férfit boldoggá tette, akkor ki ő,
hogy vitába szálljon vele.
A terem végébe érve lehuppant egy matracra, várakozás közben egy-egy lopott
pillantást vetve a küzdőkre.
Véget nem érő piruettben hajladoztak, lebuktak, megperdültek, félrekapták a
fejüket anélkül, hogy bármelyikük is meghátrált vagy feladta volna. Az egyikük
heteken belül halott lesz. De ezt a lány nem tudta. Nem tudta, hogy a tettei máris
beindították a tragikus események láncolatát, és egyetlen ártatlan hibát kell még
elkövetnie, hogy megpecsételje a sorsát.
Talán ha tudatában lett volna, milyen veszélyes a világnak az a kis szeletkéje,
amelyben élt, másként alakulnak az események. De mivel fogalma sem volt róla, így
nem változtathatott a sorsán.
Az ingatag kártyavár hamarosan összeomlik, és miután ez megtörténik, csak
néhányan menekülnek meg a következményektől, de ő nem lesz köztük.
Így csak ült ott boldog tudatlanságban, figyelt, és várt.

Első fejezet
Hajnali négy felé járt már, de Sean Parker még szemhunyásnyit sem aludt. Talán a
langyos almabor volt az oka, amit a partin ivott. Hirtelen mardosó kétség kerítette
hatalmába, mert nem emlékezett rá, hogy hazahozta-e az új bőrdzsekijét. Lehet, hogy
ezért nem tud elaludni?
Tett egy újabb kört a szobájában, hátha megtalálja. Négykézlábra ereszkedve
bekukkantott az ágy alá, a gyomra aggodalmas csomóba rándult. Egy pár
összegöngyölt, koszos zokni és fél pár edzőcipő. Kosz. Semmi más. Körülnézett a
szobában. A cipő párja a gamerszékén volt a kontroller társaságában. Az íróasztalon
óriási rumli, de a dzseki sehol.
Vissza kell mennie!
Fürgén magára kapta a farmerját és egy tiszta pólót, mezítláb belebújt a cipőjébe,
és leszáguldott a lépcsőn. A konyhában töltött magának egy pohár vizet, majd megállt
az ablak előtt, és kibámult a sötétbe. A dzsekit az anyjától kapta ajándékba, irtó drága
volt, ha elhagyod, haza se gyere, emlékeztette nemegyszer az anyja. És most dzseki
nélkül jött haza. Még csak eszébe sem jutott, olyan meleg volt a bulin.
Nem sűrűn járt el hazulról, és most az egyszer, hogy megtette, elvesztette a
dzsekijét. Nem, nem veszett el. Csak megfeledkezett róla. Ott kell lennie Lucyék
házában.
Legalább egy mérföldet kutyagolt a csendes kis vidéki úton, mire elért a házuk
felhajtójához. A házhoz, amit most már az otthonuknak neveztek. A Farranstown-ház
évtizedek óta az anyja családjának tulajdonában volt, és gyakorlatilag Seanék
vigyáztak a vénséges vén, huzatos épületre, míg Leo bácsi hajlandó döntésre jutni.
Ha az anyja kiveri a hisztit a dzseki miatt, Sean visszavághat azzal, hogy elköltözik
Leóhoz New Yorkba. Ezzel simán elejét veheti a fejmosásnak.
Felkapcsolta az elemlámpát a mobilon. Lucy valószínűleg még mindig gőzerővel
bulizik, de ha nem, reggelig dörömbölhet, míg meghallja valaki. A raplis anyjával
szembeszállni semmi ahhoz képest, amit egy dühös Lucytól kapna.
A keskeny dombtető mögül váratlanul fényszóró villant. Sean az árokba húzódott,
nehogy elüssék. A sofőr észre sem vette, olyan gyorsan tepert. A fiú a vörös hátsó
lámpák után bámult, majd az autó a távolba veszett. Ismerősnek tűnt. Egy kis Fiat.
Nem az egyik srác jött vele a buliba? Ugyanaz a csávó, aki a piát szolgálta fel. Talán
csak most lett vége a bulinak, és az ajtó még mindig nyitva; nem kell felébresztenie
Lucyt. Ez az!
Miközben a sötétben baktatott, azon töprengett, mennyivel nagyobbnak tűnik a
távolság. A dombon túl, végig a lejtőn, majd pár száz méter, és ott lesz. A következő
pillanatban zajt hallott, és látta, hogy egy bicikli közeledik, a lámpája alig világította
meg az utat. Csak egy kölyök. Senki, akit ismerne.
– Mit bámulsz? – szólt oda a srác, és elszáguldott, mielőtt Sean válaszolhatott volna.
Már látta a McAllister-házból kiszűrődő fényeket, de hangokat nem hallott. Ezek
szerint vége a bulinak.
 Sean felkaptatott a kavicsos felhajtón, közben azon morfondírozott, mi a csudát
mondjon. Nem akart gyerekesnek hangzani azzal, hogy itt felejtette a drága
bőrdzsekijét, és ezért az anyja majd jól ellátja a baját. Valami kevésbé kínos
hazugsággal kellene előállnia.
Az ajtó tárva-nyitva volt, csak úgy áradt ki a fény. A hajnal nemsokára rózsaszínre
festi az égboltot, bár az még csak pár óra múlva lesz. Mérlegelte, mit tegyen:
besurran, megkeresi a dzsekit, és észrevétlenül távozik. Tuti terv! A döntésén
fellelkesülve belépett a házba.
A szőnyeget borító szemét láttán megtorpant. De ez nem az ő problémája. Az
előszobafogason egyetlen kabát sem árválkodott. Vetett egy futó pillantást a
konyhába a folyosó végén. A márványpult tele üvegekkel és poharakkal. Kabátnak
semmi nyoma. Elindult a nappali felé.
A látványtól földbe gyökerezett a lába.
A nappaliban véghez vitt pusztítás – a konyhában uralkodó káosz ellenére –
készületlenül érte. A teraszajtók tárva-nyitva; az egyik üveg ripityára tört. Felborult
székek és…
Sean gerincét mintha jéghideg kéz markolta volna meg, egész testében reszketett.
Mintha a csontváza ki akarna szabadulni a hús és izmok börtönéből. A falat és a
padlót sűrű vércseppek pettyezték. Itt meg mi a franc történt?
A halálos csöndet egy hang törte meg. Sean kényszerítette magát, hogy elszakítsa
tekintetét a vérről, és felnézzen. A lépcső felől zajt hallott. Vajon a sérült közeledik,
vagy aki a vérfürdőt rendezte? Hirtelen mozgásba lendült, és átrohant a DJ-pulthoz
legközelebb eső ajtón. Kis híján orra bukott egy földön heverő kábelban.
A konyhában volt, és tompa sutyorgás ütötte meg a fülét a nappali felől. Aztán egy
sikoltás. Majd csönd. Hallgatózott. Nagy nehezen rávette magát, hogy kikukucskáljon.
A nappali üres volt.
Tekintete végigsiklott a szanaszét heverő üvegeken, poharakon, tömött
szemeteszsákokon, és csak akkor eszmélt rá, hogy itt is vérfoltos a padló. Mi a fene
történhetett itt? Talán jobb lenne, ha most rögtön elhúzná a csíkot. De Sean az anyja
orrát örökölte, mindig kiszagolta a bajt. Mielőtt átgondolhatta volna, mit csinál,
fürgén átsurrant a mosókonyhába, majd a hátsó lépcsőn elindult az emeletre.
Óvatosan kerülgette a vértócsákat – rémültnek rémült volt, de nem hülye –, és egy
futószőnyeggel borított folyosón találta magát. A vér szaga olyan sűrű és nehéz volt,
akár a csönd.
Némán végigosont a folyosón, követve a nyomokat a hálószobába. Az ágyneműt
összegyűrték, mintha valaki megpróbálta volna leráncigálni a földre.
Ekkor a szoba túlsó felébe nézett, és amit látott, az maga volt az iszonyat, a
megelevenedett rémálom. Pedig reménykedett, hogy nem kell majd látnia; tudta,
hogy borzalmas lesz.
 A test a földön hevert, karok szétvetve, lábak bokánál keresztben. A ruha
megtépázva. A holttesten számtalan sérülés volt, az egész testet vér borította, de a
nyakon tátongó seb volt a legrémesebb.
Sean gyomra felkavarodott. A hányinger hullámokban tört rá, azzal fenyegetve,
hogy menten kiadja a vacsoráját. A szája elé kapta a kezét, és hitetlenkedve rázta a
fejét, mintha így megszabadulhatna a földön heverő összetört test látványától. Ez
nem történik meg! Dermedten kihátrált a szobából, és csak ekkor eszmélt rá, hogy
talán ellenőrizni kellett volna az életfunkciókat.
Összeszedte minden bátorságát, vett egy mély lélegzetet az ajtó előtt, majd újra
beóvakodott a szobába. Tudatában volt, hogy ha nem vigyáz eléggé, a cipője
kitörölhetetlen nyomokat hagy a puha szőnyegen. De tudnia kellett, hogy szükség
van-e mentőkre. Visszanyelte a hányingerét, és óvatosan az áldozat csuklójára tette
az ujját, hogy kitapintsa a pulzust, noha biztos volt benne, hogy nem lesz mit
kitapintania.
Életnek semmi jele. Sem reménynek.
A félelem vasmarokkal szorította a szívét, és egész testében reszketett. Ez nem egy
PlayStation-játék. Ez tényleg megtörtént, itt, az orra előtt, és ő nem tehet semmit. Itt
nincs reboot. Nincs újraindítás. Nincs második élet. Ez a valóság!
Hirtelen felrémlett benne, hogy az imént hangokat hallott. Lehet, hogy a gyilkosok
még itt vannak?
Nem akarta megvárni, hogy kiderüljön. Döntött – valószínűleg rosszul –, és kifarolt
a folyosóra, majd megfordult, és lerohant a főlépcsőn. Mielőtt végleg búcsút intett
volna a háznak, még egy utolsó pillantást vetett a meggyalázott nappalira, mintha
abban reménykedne, hogy a dzsekije váratlanul mégis felbukkan. De sehol sem látta.
A kanapén egy hátizsák és néhány díszpárna hevert. Képtelen volt ismét bemenni
oda. Túlságosan félt.
Kimenekült a szabadba. Névtelenül is felhívhatja a 999-et, nem? De legfőképpen el
kell tűnnie innen, mielőtt a gyilkos rá is szemet vetne.

Második fejezet
Kilenc órával korábban

Aznap éjjel – azon a végzetes éjszakán – a tizenöt éves Jake Flood fejében egyetlen
gondolat keringett: minden akadályt legyőz, és még sokra viszi! Fontos ember lesz
belőle. Valaki, aki számít. Egy hős. Igen, azt akarta, hogy az emberek hősként
tekintsenek rá, de mindenekelőtt sok pénzt akart keresni.
Bár elsősorban olimpikonnak látta magát. A dobogón áll, nyakában fényesen
csillog az aranymedál, mögötte az ír zászló lágyan hullámzik a szélben. Mindenki azt
mondta, hogy futhatna, és tisztában volt vele, hogy megvan hozzá az állóképessége.
Múlt héten is simán lefutotta a zsarukat, akik biciklivel voltak! Jót röhögött rajtuk.
Semmi sem állíthatja meg Jake Floodot, az lesz, ami csak akar! Na ki a csúcskirály?
Vagy legalábbis valami hasonló, gondolta.
Magára kapta fekete pólóját – valaha az apjáé volt, rajta a Blizzard kissé megkopott
logója –, majd leheletnyi Lynx Africát fújt a hóna alá. Elismerő pillantást vetett
tökéletesen kidolgozott hasizmaira. Az éjszakai edzések nem voltak hiábavalók. A
jövő héten lesz a leinsteri ökölvívó-bajnokság, és bár nem érzett magában túl nagy
lelkesedést, nem akarta felhúzni az edzőjét, Barney-t. Ő biztatta, hogy induljon
könnyűsúlyban, a tizenhat év alatti korcsoportban. Jake tudta, hogy könnyedén
megnyeri; ha egyszer a fejébe vesz valamit, bármire képes. A kérdés csak az, érdekli-
e egyáltalán. Valamikor talán érdekelte, de most már nem. Oké, persze hogy indulni
akar az olimpián, de pénzt is akar keresni.
A pólóját betűrte fekete koptatott, térdnél tépett farmerjába – a művelethez egy
steakvágó kést használt, igaz, tompa volt, mint a fene –, aztán kihúzta, és hagyta,
hogy lazán lógjon. Az összhatást egy szebb napokat is látott fehér cipőfűzős, fekete
Converse tette tökéletessé. Az elérni kívánt cél: belevaló, vagány csávó, mint azok a
fazonok a YouTube-on, akik egy rakás pénzt keresnek.
Beletúrt hollófekete hajába, a bal füle mögé tűrt pár rakoncátlan tincset, melyek
szerencsésen megmenekültek a hajzselétől. A jobb fülénél kiborotváltatta a haját.
Smaragdzöld szemével a tükörképére kacsintott.
– Jöhet a rock and roll! – vigyorgott.
– Úgy nézel ki, mint valami gót – szólalt meg egy hang az ajtóból.
– Kopj le, Shaz! – Jake csüggedten megcsóválta a fejét. Miért kell elrontania a
varázst? Sharon volt a valóság, ami elől folyton menekülni próbált. A legszívesebben
a húga képébe vágta volna, hogy ő a legidegesítőbb ember a földkerekségen, szóval
jobb, ha befogja, és elhúz a szobájából. De az igazság az, hogy képtelen volt elviselni,
ha tízéves kishúga elsírta magát.
Nagyot sóhajtott, és megfordult. A kislány a kilincsen hintázott.
– Le fogod törni, Shaz.
– Nem fogom.
– De igen.
– Nem érdekel. Hova mész?
– El.
– Veled mehetek?
– Az ég szerelmére, te kis pimasz, már rég ágyban a helyed!
– Pfff… – forgatta a szemét Sharon, ahogy a bátyjától vagy ezerszer látta, és lejjebb
húzkodta a karácsonyra kapott Disney-mintás pizsamája szárát. Azóta legalább
tizenöt centit nyúlt. Az ő kicsi húga túl hamar felnő. Ez rettegéssel töltötte el.
– Jake, tudod, hogy anya kiveri a balhét, ha nem vagy itt, mire hazaér.
 Jake feladata volt Sharonra vigyázni. De hogy kövesse az álmait, ha Sharon és anya
mindig visszafogja? Elég. Ez nem Sharon hibája. Tényleg itthon kéne maradnia, de a
mai nap túl jó bulinak ígérkezik, hogy kihagyja. Ideje kedvesnek lennie a világ
legbosszantóbb kis fruskájával.
– Tudod, mit, Shaz? Hazafelé veszek neked egy adag sült krumplit, de szót kell
fogadnod. Az a feltétele, hogy bebújsz az ágyadba, és ott is maradsz. Nem árulhatod
el anyának, hogy elmentem. Megígéred?
Shaz egy sötét hajtinccsel a szájában, a bátyjára kacsintott.
– Talán nem mondom el, ha hozol csirkefalatokat is.
– Áll az alku.
– Igen! – Sharon Jake-hez szaladt, megölelte, majd boldogan kitrappolt az ajtón a
hálószobájába.
A konyhában Jake észrevette anyja öreg Fiat Puntójának a slusszkulcsát az
asztalon. Az anyja ma délután gyalog ment munkába, zsörtölődve, hogy a parkolást
már nem engedheti meg magának.
A kulcsért nyúlt, de a keze megállt a levegőben.
Nem, Jake, nem teheted.
De miért ne tehetné?
Elképzelte, milyen döbbent fejet vágnának a haverjai, ha ezzel a kis kék autóval
jelenne meg. Nem számít, hogy egy rakás ócskavas, azért még megy.
Az ajkába harapva hátrasandított. Shaz fent van a szobájában. Mire anya hazaér,
már vissza is hozza az autót. Senki nem tudja meg, és nagyon menő lesz kocsit
vezetni!
– Senkinek ne nyiss ajtót, Shaz! Majd jövök.
Felkapta a slusszkulcsot. Ma este ő lesz a király. A tény, hogy még csak
egyetlenegyszer ült a volán mögött – amikor az anyja beadta a derekát és
megengedte, hogy a tópartig ő vezessen –, nem zavarta. Elvégre gyorsan tanul. De
remélte, hogy még emlékszik, melyik pedált kell lenyomni.
– Ne felejtsd a csirkefalatkákat! – kiáltott utána Sharon, de a hangja tompán
hallatszott az emeletről.
– Nem fogom! – kurjantott vissza, és becsapta az ajtót maga mögött.

Harmadik fejezet

Az utolsó hajdúsító tinccsel alaposan megküzdött, de Hannah Byrne azt akarta, hogy
a frizurája extra dúsnak tűnjön. A hosszal nem volt gond, hiszen szőke sörénye a
derekáig leért, pontosan a szűk, fekete miniszoknyáját díszítő övig.
Lucy volt a parti házigazdája, amelyet a sikeres záróvizsgák megünneplésére
tartottak, és Hannah tisztában volt vele, milyen szerencsés, hogy meghívták. Lucy
McAllister partijai legendásak voltak Ragmullinban. Meghívást kapni annyit jelentett,
vagy valaki. Ez némi aggodalommal töltötte el Hannát. Inkább érezte magát
senkinek, mint valakinek.
Izgatottan, sőt totális stresszben ért Lucyék házához. Lucy nagy öleléssel fogadta, és
két puszit nyomott a levegőbe anélkül, hogy az arcához ért volna. Hannah lebegett a
boldogságtól. Ezennel hivatalosan is elfogadták ebben az új világban.
Lucy legjobb barátnőjétől, Ivytól csak egy mesterkélt ölelésre futotta.
– Ó, mi ez a parfüm rajtad? – érdeklődött öklendezést mímelve.
– Anyukámé. Egy kis fehér üvegcsében van. Nem tudom, mi a neve. – A kölni olcsó
volt, és Hannah érezte, ahogy süllyedni kezd a gyomra, mert emlékeztették rá,
milyen pocsék az illata. Lucyra pillantott, aki kedvesen visszamosolygott rá.
– Talán Anaïs… vagy hogy hívják – segítette ki.
– Az az ősrégi cucc? – tekergetett egy fekete hajtincset az ujja körül Ivy.
– Az emeleten vagyunk – vetette hátra Lucy hosszú, gesztenyebarna haját, felfelé
intve a fejével. – És ne aggódj, hogy nem partiképes a ruhád. Majd kölcsönadok
valamit.
– Semmi gond, hoztam magammal váltócuccot – nézett le Hannah piszkos
farmerjára és kissé viseltes pólójára. Még a sportcipője is a „pfuj” kategóriába
tartozott.
– Ha a váltócuccod is olyan, mint a kölnid, édesem, akkor jobb, ha mégis adok
neked valamit. Gyere, használhatod az egyik vendégszobát, ott át tudsz vedleni.
Mialatt Hannah öltözködött, berontott Lucy és Ivy.
– Nem passzol a fehérneműd! – fintorgott Ivy. – Jesszus, nyuszifül! Lucy, van egy
melltartód, ami jó rá?
– Teljesen elment az eszed? Azok a tükörtojás cicik nem érhetnek a Wonderbra
melltartómhoz – horkantott Lucy, igyekezve visszafojtani a röhögést.
– Nem probléma. – Hannah kis híján elsírta magát. – Úgysem fog látszani a
fehérneműm.
Hogy lehetnek ilyen kegyetlenek?
– Ha te mondod – felelte Lucy, és a kezébe nyomott egy szoknyát és egy topot. –
Megtarthatod. Nekem nem kellenek, már úgyis kinőttem őket, de te még
belepréselheted magad. A felsőbe tuti beleférsz. – Lucy és Ivy harsány nevetésben
tört ki, és kilejtett a szobából.
Hannah szomorúan nézte magát a jókora tükörben, és próbált nem azon agyalni,
miért viselkedik vele Lucy ilyen aljasul, miután meghívta a buliba. Vajon mi a célja
vele? Amúgy is késő már a barátkozáshoz, hiszen ősszel úgyis mindenki más
főiskolára megy. De igyekezett túltenni magát a megaláztatáson; nem fogja hagyni,
hogy Lucy és Ivy viselkedése elrontsa a kedvét. Legalábbis még nem.
Levetkőzött, hogy felpróbálja Lucy ruháit, és megesküdött volna rá, hogy vihogást
hall a folyosóról. Sietve megpördült, és rögtön kiszúrta, hogy az ajtó résnyire nyitva.
Egy szál bugyiban, karjával meztelen felsőtestét takarva bámult a nyitott ajtóra.
Felkapta a szoknyáját, a melléhez szorította, és az ajtóhoz osont. Óvatosan kidugta a
fejét, és még épp látta, hogy Lucy ajtaja hatalmas döndüléssel becsapódik. A
visszafojtott rötyögés, visongó hahotázásba csapott át.
Nem szabad sírnom, győzködte magát. Évekbe telt, mire elkészült a sminkje, így
vett egy nagy levegőt, visszanyelte a könnyeit, és felöltözött.
A tükör előtt még egyszer megfordult, hogy megbizonyosodjon róla, nem látszik ki
a bugyija a szoknya alól. Lucy szándékosan adott neki egy számmal kisebb ruhákat?
Remélte, hogy nem, de volt egy olyan érzése, hogy a két lány direkt szórakozik vele.
Belepréselte apró cicijét a vékony ezüst flitterrel szegélyezett, fekete, nyakba
akasztós topba, és arra a lehangoló következtetésre jutott, hogy a felső valóban túl
szűk. Lucy kábé tízéves lehetett, amikor ezt hordta! Ám a szoknya igencsak
előnyösen hangsúlyozta az erősségét. A lábát, ami az iskola leggyorsabb atlétájává
tette.
Kissé kínos volt Lucyéknál átöltözni, de másképp hogyan szabadulhatott volna el
otthonról ledér öltözékben, pláne ennyi sminkkel az arcán?
Az anyja a legszívesebben mindig illedelmes kislánynak öltöztette volna. Ne kövesd
el azt a hibát, amit én, mondogatta, és Hannah kelletlenül elhúzta a száját, mert
kihallotta az anyja mondandója mögött rejtőző keserű gondolatokat. Azaz „ne ess
teherbe tizenhét évesen, mint én”. Ezzel csak megerősítette Hannah-ban az érzést,
hogy senkinek sem kell.
Hirtelen összeszorult a gyomra, mert eszébe jutottak a ponthatárok. A vizsgák
nehezek voltak, de remélte, sikerült elég pontot elérnie, hogy bekerüljön a választott
szakra: testnevelés-tudomány. A kellő motiváció megvolt; a szükségesnél egyetlen
napnál sem kívánt többet eltölteni az egyszobás lakásban, amelyen az édesanyjával
és az öccsével osztozott. Sikerülni fog kitörnie Ragmullinból!
Csapongó gondolataiból kellemetlen érzés térítette magához. A szomszéd szobából
újabb vihorászás szűrődött át. A lányok szívószállal szürcsölgették a kólásüvegekbe
kevert vodkát. Hannának épp elég tapasztalata volt részegekkel, konkrétan a saját
anyjával. Talán ezért is kerülte az alkoholt.
Sietve lerázta magáról az érzést, hogy senkinek sem kell, és hátravetette a sörényét,
csodálattal adózva a dús hajkoronának. Lenyűgöző volt. Ott egye meg a fene Lucyt és
Ivyt!
Büszkén kihúzta magát, és kilépett a hálóból.
Hannah Byrne kész volt eljátszani a szerepét, bármennyire omladozóban volt is az
önbizalma.

A tizenhét éves Lucy McAllister tisztában volt vele, hogy alaposan becsípett, pedig
még a legfelső lépcsőfokig sem jutott el. Jó érzés volt, de ma este észnél kell lennie. Ez
egy igazi megaparti lesz! A legjobb, amit valaha adott. Mindig az ő bulijairól
beszélnek. Előtte, és ami még fontosabb, utána is. És erről a mairól fix, hogy
mindenki beszélni fog legalább karácsonyig! Kuncogott, letette a padlóra ezüstösen
szikrázó, tűsarkú szandálját, aztán finoman feljebb húzta csillogó fehér ruháját, hogy
megmutassa hosszú combját. Tudta, milyen egy igazi belépő.
– Á, Lucy, te magadra akasztottad az összes csillagot az égből, hogy lehozd közénk!
– Cormac O’Flaherty! Azt hittem, az állatkert már zárva van. Téged meg ki engedett
be?
Lucynak esze ágában sem volt meghívni a rőt hajú, pattanásos képű Cormacot. A
lány a kijárat felé kapta a tekintetét. Noel Glennon, a tesitanára, ott strázsált az
ajtóban. Helyes. A férfi belement, hogy éjszakára elvállalja a kidobófiú szerepét,
mivel gyakran melózott testőrként különböző éjszakai bárokban. Lucy kérdőn nézett
a férfira. A tornatanár megvonta a vállát. Persze, biztos azt hitte, Cormac is csak az
egyik barátja. A fiú jóval fiatalabbnak tűnt húszévesnél.
– Nyitva volt az ajtó – mondta Cormac, és ráérősen belekortyolt a kezében
szorongatott papírpohárba. A krémfehér szőnyegen jókora folt terjengett. Cormac
nem jött zavarba, fekete edzőcipőjének orrával alaposan beletaposta a kilöttyintett
italt.
– Mekkora tapló vagy! Mázlid, hogy nem vörösbor, különben négykézláb
sikáltatnám fel veled.
Lucy nem volt biztos benne, de mintha úgy hallotta volna, hogy a srác az orra alatt
lekurvázta. Túl messzire ment. Most rögtön ki kellene dobnia a francba, de élvezte,
ha valakiből viccet csinálhatott.
– Mondja az, aki még sosem volt nővel – vetette oda félvállról, miközben elment a
tátott szájú Cormac előtt, nyomában a barátnőivel, mint egy csapat bizarr Vesta-szűz.
Lucy szája önelégült mosolyra húzódott. A csapatban nem voltak szüzek. Hacsak nem
számolunk Hannah Byrne-nel. De a fancsali Hannah-val senki nem számolt. Ám ma
este Hannah volt briliáns tervének fő résztvevője. Felejthetetlen éjszaka lesz!
Miután megtörtént a nagy belépő, és Lucy begyűjtötte a megfelelő mennyiségűnek
ítélt „hűhá”-kat a fiúktól és irigy pillantásokat a lányoktól, őszinte csodálattal adózott
annak az egyszerű ténynek, hogy micsoda hatalommal bír. Máris legalább huszonöt
tinédzser lődörgött a szobában, vidáman iszogatva és nevetgélve. És később még
többen jönnek. Minél többen lesznek tanúi a nagy leleplezésnek, annál jobb. Nem
számít, hogy meghívottak vagy sem. Csak jól kell csinálnia.
– Nem úgy volt, hogy zene is lesz? – szólalt meg Hannah.
– Richie még csak most állt be – felelte Lucy. A tekintetével Richie-t méregette, a DJ-
t, akit Noel Glennon ajánlott. A férfi a szoba távolabbi sarkában ácsorgott a DJ-pult
mögött. Lucy odabiccentett neki, és száját erőltetett mosolyra húzta, amikor
felharsant egy régi Avicii-szám. A buli elkezdődött.
– Szerintem ez túl hangos – harsogta Hannah.
– Ó, az ég szerelmére! – Lucy elővette leggyilkosabb pillantását, és a lányra meredt.
– Még egy panaszszó, Hannah Byrne, és személyesen kísérlek ki az ajtón.
Hannah tekintetében fájdalom csillant, és Lucy felsóhajtott.
 – Ez egy buli. Muszáj, hogy hangos legyen. Légy jó kislány, és szerezz magadnak
valami italt, lehetőleg jó sok alkohollal. És hozz nekem is egyet. Aztán meg keríts
magadnak egy pasit!
Tekintetével követte Hannah-t, amint a lány igyekezett keresztülverekednie magát
a tömegen. Amikor pillantása a lány hosszú, kecses lábára esett, mardosó
féltékenység öntötte el. Atlétalábak. Ha olyan jó futó, miért nem ronda és vaskos a
vádlija? Talán a szűk miniszoknya mégsem volt jó ötlet; csak még karcsúbbnak tűnik
tőle. Aztán azzal vigasztalta magát, hogy a mai este úgyis végleg letörli az
ártatlanságot arról a szende pofikáról.
– Egyáltalán minek hívtad meg? – kiabálta Ivy a fülébe. A legjobb barátnője, időtlen
idők óta.
Lucy vállat vont. Ivyt nem vonta be mindenbe, még ha a barátnője az ellenkezőjét
hitte is.
– Gyere ki a kertbe! Ott egy asztal tele piával. Ha szerencsénk van, órákig nem talál
ránk.
Hátravetette fénylő gesztenyebarna haját, és a tökéletes Kim Kardashian-járását
bevetve keresztülsasszézott a nappalin, ötezer eurós hófehér mosolyt villantva
vendégeire. Ez az egész nagyon izgalmas, gondolta vodkától kissé kótyagos fejjel.
Ez lesz élete legemlékezetesebb éjszakája!

Negyedik fejezet

Hannah fortyogott a haragtól. Az érzés erősödött, mígnem tűzgolyóként égette a

mellkasát. Nem volt ostoba. Nagyon is tisztában volt vele, hogy lenézték,
kiközösítették, és hülyét csináltak belőle. Lucy szavaiból egyértelműen sütött a
megvetés, amikor az előbb beszéltek. Hétszentség, hogy utálják.
Legyűrte a fájdalmát, és elindult az asztal felé, ahol egy kifakult fekete pólóban
feszítő, unott képű csávó osztogatta az italokat. A srác egy üveg sört nyújtott felé. Túl
fiatalnak tűnt ahhoz, hogy legálisan ihasson, pláne hogy piát szolgáljon fel.
Hannah megrázta a fejét.
– Kaphatok egy kólát?
– Mit mondtál? – A fiú közelebb hajolt, és Hannah-t megcsapta a Lynx émelyítő
illata. Az olcsó, filléres változat. Silány másolat. Akárcsak a saját parfümje.
A srácra villantott egy mosolyt, és ráébredt, hogy nem ő az egyetlen, aki kilóg a
sorból.
– Kólát vagy vizet kérnék – próbálkozott pár decibellel hangosabban.
A pultos elvigyorodott. Egész helyes, gondolta Hannah, a kissé kiálló metszőfogai és
a zselétől csöpögő fekete haja ellenére. Alacsony volt, a lány válláig ért.
 – Csak alkohol van. Még a ginbe sem tudok tonikot adni. Szerintem Lucy azt akarja,
hogy mindenki hullarészegre igya magát.
– Inkább azt, hogy mindenki arról áradozzon, ez volt minden idők legjobb bulija.
És ezt nem csak úgy mondom, tényleg így van.
– Akkor pechje van, mert nem hiszem, hogy sok mindenre fognak emlékezni.
Volt valami a srác tekintetében. Valami furcsán igéző, állapította meg Hannah.
Ebben a pillanatban egyszerre érezte magát egyedül és mégsem egyedül.
– Hogy hívnak?
– Nem számít. Én csak azért vagyok itt, hogy piát és jókedvet osztogassak –
kacsintott a lányra.
– Jókedvet? – hajolt közelebb Hannah, hogy a fülsiketítő zajban hallja a srác
válaszát.
– Még túl józan vagy – túrt a farmerzsebébe a fiú, és előhúzott egy kis
nejlonzacskót, tele tablettákkal.
– Ó – hőkölt vissza Hannah.
– Gyere vissza később, ha szeretnél egyet. – Visszatette a tasakot a zsebébe, majd a
soron következőhöz fordult, és egy cidert nyújtott felé.
Hannah örült, hogy a fiú nem erőltette, mert amilyen morózus hangulatban volt,
átfutott a fején, hogy bekapna egyet. Megfordult, és a falnak támaszkodva azon
tűnődött, hogy ha most lelépne, vajon észrevennék-e. Csak felkapja a hátizsákját a
fenti szobából, és hív egy taxit. Aztán eltűnik az éjszakában, és nagyon reméli, hogy
soha többé nem látja viszont Lucy McAllistert. Az a lány egy merő szemfényvesztés.
Miért is bízott benne? Most már örült, hogy vége a sulinak, és nemsokára főiskolára
mennek. Ha meglesznek a pontok, az Athlone-i Műszaki Egyetemre megy. Naná, hogy
Lucy a Trinityt választotta. Csak a krémek krémje jut be a Trinityre, emlékeztetett
Lucy fáradhatatlan lelkesedéssel mindenkit.
Mégis mit gondolt, amikor eljött Lucy partijára?
Hiba volt.

Cormac O’Flaherty még mindig a sérelmét dédelgette, mert Lucy az imént

megbántotta. Muszáj beszélnie vele. A kertben talált rá a kis galerija társaságában. A
lány egy tojás alakú függőágyban ringatózott egy jókora rattanasztal
szomszédságában, ami roskadozott az italok súlya alatt. A gigantikus kertet
hangulatos kiegészítőkként pislákoló lámpások szegélyezték.
– Cormac, tisztára olyan vagy, mint egy pióca – nyafogta Lucy. – Mondták már
neked?
A fiú féloldalas mosolyra húzta a száját.
– Csak te, Lucy.
A barátnői kuncogva hörpölték a sörüket.
– Mondok én neked valamit, Cormac. Ingyenes jótanács. Nem kedvelem a piócákat
– sziszegte Lucy a meleg éjszakába. – Nyálkás csúszómászók, a testedre tapadnak, és
kiszívják belőled az életet. Szóval megtennéd, kérlek, hogy elhúzol innen a picsába?
Csak mert az apám füvét nyírod, még nem jelenti azt, hogy bármi jogod lenne
idetolni a képedet. Figyelsz te rám? Semmi keresnivalód itt.
Cormac hitetlenkedve meredt a lányra, és zavartan piszkálni kezdte a céklavörös
képén virító, jókora pattanást. Legutóbb, amikor beszéltek, a lány nem így viselkedett
vele, akkor most miért játssza így meg magát? Valószínűleg azért, mert most
közönsége is van.
Figyelte, ahogy a lány a körülötte csoportosuló rajongóihoz fordul, akiknek
rázkódott a válluk a nevetéstől. A keze önkéntelenül ökölbe szorult, összeroppantva
jobb sorsra érdemes műanyag poharát. Abban a pillanatban a legszívesebben
behúzott volna neki egyet.
Befelé menet a tekintete megakadt Lucy egyik barátnőjén, aki a fal mellett
ácsorgott. Ez a lány valahogy más volt, mint a klikk többi tagja. Korábban már látta,
amikor Lucy nyomában lejött a lépcsőn, de sosem gondolta volna, hogy Hannah
Byrne is a hódolók népes táborát gyarapítja. De mit tudhat ő?
– Te Hannah Byrne vagy, ugye? – Még mindig Lucy szavai zúgtak a fejében, de úgy
döntött, segít támasztani a falat.
– Nem hiszem, hogy valaha is beszéltünk volna, Cormac – mondta Hannah –, szóval
honnan tudod a nevem?
A fiúnak közelebb kellett hajolnia, hogy túlkiabálja a zenét. Hannah nem húzódott
el. Cormacnak tetszett a lány illata. Lágy és fűszeres.
– Egy csomó embert ismerek – mondta. – Te is tudod a nevem. Honnan?
– Lucy a hallban elég hangosan adta mindenki tudtára. De egyébként is tudom, ki
vagy. Láttalak.
– És hol láttál?
– Te tartod rendben a kertet a suliban. Meg a városban is láttalak már lógni.
Cormac érezte, hogy az arcát elönti a vér.
– Ja, mindenki csak lógósnak hív, beleértve a kis barátnődet, Lucyt is.
– Nem igazán a barátnőm. És ha gondolod, te is hívhatsz engem lógósnak. Úgyis azt
tervezem, hogy nemsokára meglógok.
– Talán „lóghatnánk” együtt is – formált idézőjelet a kezével, és elmosolyodott,
mikor a lány ránézett. Istenem, lélegzetelállítóan szép!
– Nem hiszem, hogy jó ötlet – mondta halkan Hannah, és Cormacnak még közelebb
kellett hajolnia.
– Csak egy jó okot mondj.
– Mert… hazamegyek. Én egyáltalán nem iszom, itt meg csak alkohol és drog van.
– Drog?
– Ja. Az a srác, aki az italokat adja, az előbb egy zacskó tablettát mutatott.
– Á, ne is törődj Jake Flooddal. Egy tizenöt éves kis pöcsfej. Hívjuk a zsarukat, hogy
csapjanak egy razziát? – A könyökével finoman oldalba bökte a lányt, és rávillantotta
– reményei szerint – legelbűvölőbb mosolyát. Hannah arcán is finom mosoly játszott,
amitől szinte ragyogott. Cormac szíve majd kiugrott a mellkasából.
– Megfordult a fejemben, hogy megeresztem azt a hívást – nevetett –, de attól
tartok, abban a pillanatban, ahogy betennék ide a lábukat a rendőrök, én lennék
Lucy listáján az első számú gyanúsított. Nem engedhetem meg magamnak azt a
luxust, hogy még valamiért utáljon.
– Gondolom ez is van annyira jó érv, mint bármi más. – Cormac az italpult felé
biccentett. – Ahogy mondtam, jól ismerem Jake-et.
– És ez jó vagy rossz dolog?
– Nem néztem volna ki belőle, hogy drogot árul.
– Talán csak Lucy vele akarja felpörgetni a bulit.
– Hé, figyu, nem akarsz kipróbálni egyet? – kérdezte, de nyomban meg is bánta,
amint megpillantotta a lány rémülettől elkerekedő szemét. Francba.
– Kizárt – szögezte le a lány.
Hannah alig észrevehetően arrébb húzódott, és Cormac úgy érezte, mintha valami
hatalmas tárgy fészkelte volna be magát közéjük.
– Sajnálom, Hannah. Nem akartalak megbántani. – Közelebb akart húzódni, de úgy
döntött, inkább témát vált. – Hé, azt a srácot is ismerem, ott, hátul.
– A magas, szőke, stréber fazont?
– Ja. Sean Parker. Az anyja zsaru.
– Zsaru? Úgy érted, igazi rendőr?
– Nyomozó. Nem hiszem, hogy Sean sűrűn járna bulikba.
– Honnan ismered?
– Online szoktunk játszani.
– Mit?
– Régebben FIFA-t, de mostanában az F1 az új őrület. Profi a srác. Akár bajnok is
lehetne. Élőben játszik. A YouTube-on fel is lehet iratkozni rá. Figyelj, miért nem
lépünk le, és iszunk egy kávét valahol? A Bean Café péntekenként késő estig nyitva
van.
Látta, hogy a lány a telefonjával babrál. Az időt nézi? Vagy csak kiutat keres?
– Pár perce még azon morfondíroztam, hogy fogok egy taxit és hazamegyek, de
most már nem vagyok biztos benne, hogy annyira jó ötlet.
– Más szóval, nem akarod megadni Lucy McAllisternek az elégtételt, hogy ő
győzött?
Hannah elmosolyodott.
– Valahogy úgy.
– Lóghatok még veled kicsit, ha gondolod.
– Azt hiszem, ezzel nem ártunk senkinek.
A fiú közelebb húzódott, arcán széles mosoly terült szét.
Talán mégiscsak jó ötlet volt potyavendégként eljönni.
 Ötödik fejezet

Sean Parker nem volt nagy bulizós, de pár srác az évfolyamából azzal az eltökélt
szándékkal jött ide, hogy hullarészegre igya magát, és becsajozzon. Seant egyik sem
izgatta túlságosan, de már áprilisban betöltötte a tizenhetet, és még csak meg sem
ünnepelte. Mikor otthon megemlítette Lucy partiját, tudta, az anyja azt reméli, hogy
nem megy el. Az sem lepte volna meg túlságosan, ha az anyja leparkol Lucyék
házával szemközt, és addig ücsörög a kocsiban, míg Sean haza nem indul, vagy akár
hajnali egykor bekopog, hogy most pedig hazaviszi a fiát.
Keresztülvágott a tömegen a bár felé, és ekkor észrevette Cormacot, aki egy lánnyal
beszélgetett.
– Szia, Sean – köszönt rá Cormac. – Nem hittem volna, hogy itt látlak.
– Inkább lennék a szobámban, és nyomatnám az F1-t.
– Nekem mondod…
Ez hiba volt, gondolta Sean, látva, hogy a csinos szőke lány egy lépést hátrált
Cormac mellől.
– Szia, Sean vagyok – mutatkozott be, igyekezve menteni a helyzetet.
– Hannah. – A lány tekintete továbbra is a kiutat kereste.
– Örülök, hogy megismertelek.
Hannah Seanra pillantott, és égnek emelte a szemét. Sean érezte, hogy nyakig pirul.
Legalább olyan gáz, mint Cormac. Hű, de kínos.
– Akkor hagylak is titeket kockulni egy kicsit – mondta Hannah. – Körülnézek, ki
jött még el.
Miközben Hannah utat tört magának a táncoló tömegben, Sean képtelen volt
levenni a szemét a lány hosszú combjáról. Egy igazi bombázó.
– Kösz, haver – mondta letörten Cormac.
– Mit?
– Hogy elszúrtad az estémet. Nem hittem, hogy itt leszel.
– Igyekszem az anyám idegeire menni.
– Még mindig az agyadra megy?
– Valami olyasmi.
– Iszol valamit?
– Kösz, megvagyok. – Sean a szájához emelte az üveget, meghúzta, de majdnem
visszaköpte az egészet, mert az alkohol perzselte a torkát. – Rohadt meleg van itt,
nem?
– Mi?
Közelebb hajolt Cormachoz, hogy elismételje, amikor észrevette, hogy a srác az
italos pultnál őket méregeti.
– Ki az a kölyök?
– Jake. Hannah szerint drogdíler.
 Sean hátrált egy lépést, és egyenesen beletolatott valakibe. Érezte, hogy a pólóját
meleg folyadék áztatja át.
– Drog? Ez gáz. Megyek is, még mielőtt valaki kihívja a zsarukat. Anyám fasírtot
csinál belőlem, ha megtudja, hogy kábszer is volt a partin.
– Gondolkodj reálisan, Sean. Tudnia kell, hogy a házibulik kész drogtanyák.
Sean elvigyorodott.
– Kétlem, hogy Lucy McAllisterről feltételezné, hogy narkós bulit rendez.
– Lucy pontosan az a fajta lány. A szülei Spanyolországban vannak, szóval tudod,
hogy van, ha nincs otthon a macska… – harapta el a mondat végét.
– Ezt meg honnan veszed? – Seanon hirtelen pánik lett úrrá. Fix, hogy nem éri meg
a reggelt, ha az anyja megtudja, hogy Lucy szülei itthon sem voltak. Egy hónap
szobafogság garantált, vagy akár egész nyáron bent kuksolhat.
Cormac finoman megütögette az orrát, jelezve, hogy ő mindent kiszagol. Sean
belekortyolt a langymeleg ciderbe, majd körülnézett, felmérve a gyönyörű lakásban
véghez vitt pusztítást.
– Lesz mit feltakarítani reggel – jegyezte meg. Ezt meg miért, mondta? Tényleg
jobb, ha indul.
Cormac felröhögött.
– El tudod képzelni Lucyt, amint lapáttal és seprűvel felszerelkezve kecsesen
körbelejt? Na arra a látványra befizetnék. Nem az a típus, aki egy fuldokló után veti
magát, mert még letörne a körme, nemhogy felmosórongyot ragadna.
– Mondasz valamit.
– Ez így dögunalom. Tartsd a helyem. Meg akarom nézni, mit árul Jake.
– Sean figyelte, ahogy Cormac a sötét hajú sráccal alkudozik. Félrekapta a
tekintetét, amikor az üzlet megköttetett. Talán körül kéne néznie odakint, hátha az
anyja tényleg ott várakozik, és hazadobja. A védett kis kuckója és a gamercuccai most
sokkal vonzóbbnak tűntek a pólójára ömlött langymeleg piánál, miközben azt nézi,
hogyan tépnek be a haverjai.
Mielőtt egy lépést is tehetett volna, Cormac bukkant fel újra, cinkos vigyorral a
képén.
– Remélem, jó a cucc, mert ez a parti elég szar.
Sean sóhajtott. Hogyan tudna minél hamarabb lelépni?
Később, mikor már kis híján az ajtónál volt, észrevette, hogy Hannah közeledik
felé. Lehet, hogy nagyon dögös, de muszáj elhúznia innen. A francba, tényleg
eszméletlenül dögös!

Lottie nagyot ásított, és egy percre lehunyta a szemét. Mindjárt éjfél. Remélte, hogy
Sean nem marad sokáig. A dobhártyaszaggató zene még felhúzott ablakok mellett is
elviselhetetlen volt. Mázli, hogy McAllisteréknek nincsenek közvetlen szomszédjaik,
máskülönben ömlenének az őrsre a panaszok.
Ismét lehunyta a szemét.
 Kopogtattak az ablakon, Lottie ijedten felnézett.
– Mi a fene? – De rögvest megnyugodott, mert a fia vigyorgó arca nézett vissza rá.
Sean megkerülte az autót, és becsusszant az anyósülésre.
– Tudtam, hogy itt leszel. Köszi, anya.
– Nem vagy mérges?
– Most az egyszer örülök. Később már lehetetlen taxit keríteni.
Lottie ráadta a gyújtást, felkapcsolta a lámpákat, és kifarolt az útra.
– Unalmas volt?
– Nem az én stílusom.
Lottie elkanyarodott a dübörgő háztól.
– A zene kissé dobhártyaszaggató. Jó nagy tömeg lehet. Gondolom, Mrs. McAllister
nem lesz túl boldog, hogy amortizálták a házát. El tudom képzelni, hogy egész este
törlőronggyal a kezében igyekszik menteni a menthetőt.
– Nincs otthon. Ó! – Sean a szája elé kapta a kezét.
– Micsoda? Nincsenek otthon a szülők?
– Nem mondtam semmit. Fáradt vagyok. Mehetnénk gyorsabban?
– El sem engedtelek volna, ha tudom, hogy nincsenek felnőttek!
– Elég nagy buli volt. De csak zene meg pia. Megünnepeltük, hogy vége a
vizsgáknak, aztán úgyis mindenki főiskolára megy. Oké, nekem hátravan még egy év,
de azért hébe-hóba rám fér egy kis szórakozás. Esetleg néha te is kipróbálhatnád.
Sean szavai szíven találták. Lottie az ajkába harapott, igyekezett visszanyelni a
kikívánkozó riposztot. Seannak igaza van. Az anyja unalmas alak, arra sem
emlékszik, mikor érezte utoljára jól magát. De most, a negyvenes évei vége felé, ez
normális, legalábbis így gondolta.
– Nagyon remélem, hogy tudnak vigyázni magukra – mondta –, és senki nem sérül
meg.
– Miért sérülne meg bárki is?
– Elégszer láttam már milyen következményei lehetnek az ilyen durva buliknak.
Hidd el, Sean, a dolgok nagyon gyorsan csúnyán elfajulhatnak. Drog is volt?
Sean nem válaszolt.

Hatodik fejezet

Hannah látta, hogy Cormac a zsebébe süllyeszti a pirulákat. Odaviharzott hozzá.

– A szemét kis ribanc! – sziszegte. – Ennyi.
– Mit csinált?
Hannah dühödten a mobiljára csapott.
– Ő… Nem érdekes. Szerettem volna megbeszélni vele valamit, de úgy tett, mintha
ott sem volnék.
 – Ezt hogy érted?
A lány visszanyelte a dühét.
– Láttad a pasast az ajtónál, aki úgy viselkedik, mint egy kidobóember? Ő az edzőm.
Noel Glennon. Tesitanár a sulinkban. Csak arra voltam kíváncsi, miért van itt.
– Lucy nem árulta el?
– Nem. De szerintem elég bizarr, hogy egy tanár eljön egy tinibuliba.
– Ja, gondolom. És Lucy tényleg nem mondott semmit?
– Nem. Lucy néha kapitális seggfej.
– Miért nem kérdezed meg a tanárodtól, hisz ismered?
– Túl kínos lenne. Legalább harminc- vagy negyvenéves. Ez nem helyes. Borsódzik
tőle a hátam. Inkább hazamegyek.
– Várj! Ne menj még! Van számodra egy ajándékom.
Hannah döbbenten meredt a fiú nyitott tenyerére, amelyen két rózsaszín tabletta
lapult.
– Rád fér egy kis lazítás – mondta. – Vegyél egyet, dobd fel magad! Csak egyet. Nem
fogod megbánni.
A lány kétkedve nézett rá.
– Patkányméreg is lehet benne.
– Jaj, ne csináld már! – erősködött Cormac. – Olyan csak a filmekben van. Gyerünk,
élj egy kicsit!
Hannah figyelte, ahogy a fiú két ujja közé csippenti az egyik tablettát, és lenyeli.
– Nézd, nem habzik a szám, és a szemem sem pattant ki az üregéből.
– Nem megy – felelte bizonytalanul. – Kell hozzá víz vagy valami.
– Akkor hozz valamit.
Hannah odament Jake-hez.
– Hé, a lány, aki nem iszik – mosolygott rá Jake. – Találtam egy üveg kólát a
konyhában. – Előkapta az üveget az asztal alól, lepöccintette a kupakját, és egy
műanyag pohárba töltötte.
Hannah elvette, és visszabattyogott Cormachoz.
– Pocsék egy este.
– Kapj be egyet. Meglátod mindjárt jobb lesz.
Tényleg ezt akarja? Pont kábszerezni, amikor eleve került mindent, amitől
elveszítheti a kontrollt?
– Biztos vagy benne, hogy egytől nem lesz semmi bajom?
– Lovagi becsületszavamat adom. – Cormac képén széles mosoly terült szét, és a
tenyerét nyújtotta.
Hannah egy hosszú pillanatig némán meredt a tablettára, aztán elvette.
– Megtartom későbbre.
– Akkor maradsz?
– Talán. Még egy darabig.
 A pirulát szoknyája rejtett zsebébe süllyesztette, majd érezte, hogy megrezzen a
mobilja. Hannah megnyitotta az üzenetet, és kis híján elejtette a poharát.
– Ezért kinyírom. Esküszöm az élő istenre, ezért rohadtul kinyírom!

Lucy a teraszról figyelte Hannah-t és Cormacot, majd lustán elmosolyodott. A

tekintetével Jake-et kereste a sarokban. Feltartotta a hüvelykujját, némán jelezve,
hogy elégedett. Mindeközben Richie, a DJ rendíthetetlen lelkesedéssel vigyorgott
Lucyra, mintha a képére ragasztották volna a mosolyt. Hosszú barna haját laza
kontyba fogta, és fényes, tűzpiros inget viselt. A nyakában színes gyöngysor lógott,
egészen a mellkasáig ért. Úgy nézett ki, mint egy korosodó hippi, noha Lucy úgy
tippelte, mindössze a harmincas évei elején járhat. Fülledt tekintetét a lányra
szegezte, aztán kéjesen megnyalta az ujját, és feltartotta. Lucy kuncogott, és érezte,
hogy az altestét elönti a melegség.
– Később – tátogta némán, és megfordult, hogy kedvére kiélvezze a látványt, amint
Hannah döbbenten mered a telefonjára. Ez az éjszaka percről percre jobb lesz. És
Lucy épp azon volt, hogy még fergetegesebbé tegye. Végigpörgette a legutóbbi
fényképeket, és készen állt a küldésre.
Ivy támolygott oda hozzá.
– Kölcsönkérhetem a telód egy pillanatra? Muszáj egy szelfit csinálnom, és nem
találom az enyémet.
– Persze. – Lucy ivott egy kortyot, és figyelte, ahogy Hannah és az a balfék Cormac
egyre közelebb kerülnek egymáshoz.
Tudta, hogy kegyetlenség, amit művel, de feltűnésre vágyott. Ehhez pedig
valakinek szenvednie kell, hogy magára vonja a figyelmet.

A biciklis srác a fának támaszkodva szobrozott. Látta, amikor Jake korábban

megérkezett azzal az ocsmány kék autóval. Most már Jake volt az első számú dílerük.
Annak ellenére, hogy a srác elég lassan rázódott bele, már teljes odaadással űzte az
ipart. A pénz mágikus erővel vonzotta Jake Floodot.
Mit gondolna Sharon az ő csodálatos bátyjáról, ha megtudná, ki is valójában. A
szájára tapasztotta a tenyerét, úgy röhögött. Mindenki azt hiszi Jake-ről, hogy tiszta
és ártatlan, mint a ma született bárány, bezzeg ő tudja az igazat!
A dús lombkorona lelógó ágai takarásában biztosra vette, hogy senki nem láthatja
meg. Hosszú éjszakának ígérkezik. Nem akarta elszúrni a dolgot, és arról is meg
kellett győződnie, hogy Jake sem baltázza el. Ez volt a munkája. Figyelni és jelenteni.
És ami azt illeti, mindkettőben jó volt.

Mindenkit szemmel tartok. Mindent feljegyzek, ami körülöttem történik.

Soha senki még csak észre sem vesz, amikor az új formámban vagyok. Ez mindig így
volt.
 Egy fényesen kivilágított szoba kellős közepén is állhatnék, mégsem akadna meg
rajtam egyetlen tekintet sem. Volt idő, amikor ez nem zavart. De most személyes
sértésnek veszem az elismerés hiányát. Én teszem lehetővé, hogy valóra váltsák ifjonti
álmaikat, töretlen becsvágyukat.
Szarkaként gondolok magamra. A szarka egyike a legintelligensebb állatoknak a
földön. A fáma szerint lecsap, és fényes tárgyakat rabol el, hogy azokkal bélelje ki a
fészkét. Szóbeszéd vagy sem, lopásban jó vagyok. Például ha fiatal lányok
ártatlanságát kell elvenni. A ma esti parti pedig tobzódik finom, édes, zamatos
husikban, amik csak arra várnak, hogy elragadjam és örömömet leljem bennük.
De mindenekelőtt meg kell tudnom, hogy miben mesterkedik Lucy McAllister.

Hetedik fejezet

Sharon hajnali 3:35-ig hánykolódott az ágyban, aztán úgy döntött, inkább felkel, és
iszik valamit. Kiment, és észrevette, hogy a bátyja ajtaja alól nem szüremlik ki fény.
Biztosan alszik már. A kislány elszomorodott, amiért Jake nem hozott neki
csirkefalatokat és sült krumplit.
Nesztelenül végigóvakodott a rövid folyosón a nagy hálószoba felé. Az ajtó résnyire
nyitva volt. Bekukkantott a nyíláson, és erőltette a szemét, hogy lásson valamit a
sötétben. A függönyt nem húzták el, és az ágyban sem aludt senki. Az anyukája nem
jött haza.
Odalent a konyhában rend és tisztaság uralkodott. Öntött magának egy pohár tejet,
és a mosogatónál állva megitta. A lefolyóból kellemetlen bűz csapta meg az orrát.
Valami rohadt benne. Letette a bögrét, és a konyhaszekrényben kutakodva talált egy
bontatlan flakon fertőtlenítőt. Tetemes mennyiséget löttyentett a lefolyóba, és
mélyen beszívta a virágillatot. Remélte, hogy nem mérgező. A bátyja azokra szokta
mondani, akiket nem kedvelt: „Ne állj szóba vele, az a srác mérgező.” Vagy néha
azzal jött, hogy: „Fuss el tőle jó messzire, és meg se állj, ő is mérgező. Ne akarj
mérgező embereket az életedben, Shaz.”
Remélte, hogy a bátyja nem tud róla, de volt pár nagyon csúnya ember, akikkel
máris közeli kapcsolatban volt. Ők biztos, hogy mérgezők. Emiatt most ő is mérgező
lesz? Vajon ez fertőző?
Felhörpintette az utolsó korty tejet is, kiöblítette a bögrét, és a mosogatóban hagyta.
A feje furcsán zsongott a lefolyóból áradó jácintillattól. Lehet, hogy ez segít elaludnia.
Nagyon remélte, hogy így lesz, mert a hideg is kirázta a gondolattól, hogy az
anyukája még mindig nincs itthon, és a mérgező emberek talán már azt is tudják,
hogy hol lakik.
 Nyolcadik fejezet
Szombat

Sarah Robson szeretett kora reggel takarítani, főleg nyáron. Ilyenkor szinte harapni
lehetett a friss levegőt, és csodás látványt nyújtott, ahogy a hajnalpír elűzi a várost
beburkoló, reszkető ködöt, és rózsásra festi az égboltot. A szép idő mindig enyhített a
depresszióján.
A meteorológusok estére – az ország középső részére – esőt jósoltak, de Sarah-nak
elég volt egyetlen pillantást vetnie az égre, hogy tudja, aznap szép idő lesz.
Beindította a kocsit, és a rádióból egy Niall Horan-szám harsant fel. Ismert valakit,
aki tanította a srácot, sőt még az apjával is találkozott egyszer. Mennyi lényegtelen
információ! Elmosolyodott.
Miután leparkolt a McAllister-ház bejáratánál – néhányan fellengzősen Beaumont
Courtnak nevezték –, kipakolta a felmosóvödröt és a porszívót. McAllisterékhez
mindig magával vitte a saját porszívóját, mert a családnak csak egy
hasznavehetetlen, vezeték nélküli borzadványa volt, amit félóránként tölteni kellett.
Az övé egy kissé viharvert, régi típusú Nilfisk volt. Használtan vette. Az az ötven euró
élete legjobb befektetése volt.
A karja köré tekerte a porszívó zsinórját, és épp lehajolt a vödörért, de megtorpant.
Úgy érezte, valami nem stimmel.
Talán túl nagy a csend?
A Beaumont Court Ragmullin határától két kilométerre terpeszkedett, nem voltak
szomszédok a közelben, és aznap reggel halálos csönd telepedett a házra. Nem tudta
volna megmagyarázni, miért, de hirtelen rossz érzés fogta el.
Letette a földre a takarítóeszközöket, és a hatalmas oszlopokkal ékesített ajtóhoz
osont. A lépcsőn egy rekesz üres sörösüveget látott. Az ablakpárkányon még több
üveg és pohár sorakozott. Lucy partit rendezett, mialatt a szülei elutaztak?
Lenyomta a kilincset, és döbbenten tapasztalta, hogy a súlyos mahagóniajtó nincs
bezárva. Óvatosan bedugta a fejét. Égtek a lámpák.
– Halló? Van itthon valaki? Lucy?
Nem érkezett válasz, ami nem volt furcsa, hiszen reggel hét óra volt. Sarah
belépett.
Uramisten, a szőnyeg!
A szíve kihagyott egy ütemet, amikor tudatosult benne, mennyi munkájába fog
kerülni, hogy kitisztítsa. A szőnyegen milliónyi folt éktelenkedett és… azok ott
pizzadarabok, amiket beletapostak? Ki tesz krémszínű szőnyeget a bejárathoz,
amikor ekkora itt a forgalom? Néha a leggazdagabbaknak van a legszegényesebb
agyuk.
 – Lucy? Merre vagy? – kiáltott fel a hall közepén méltóságteljesen terpeszkedő
lépcsőn.
Döbbenten csóválta a fejét a szétszóródott üvegcserepeken. Ezernyi szilánk
csillogott a háta mögül beáramló lágy, reggeli fényben. Tett egy lépést, és a szeme
megakadt egy összetört pohár talpán. Egy borospohár. Csak remélni merte, hogy nem
a Waterford kristály, amit havonta egyszer a legnagyobb körültekintéssel kellett
elmosnia és kifényesítenie. Bízott benne, hogy nem őt fogják hibáztatni.
Továbbment, és belépett a jobbra nyíló, tekintélyes nappaliba.
– Édes istenkém! – sikkantott a szeme elé táruló pusztítás láttán.
Az első gondolata az volt, hogy itt meg mi a frász történhetett. Majd az, hogy
mennyi időbe fog telni mindezt eltakarítani, és visszaállítani a lakást az eredeti
állapotába. De a harmadik gondolat máris kiűzte az előző kettőt, mert a tekintete a
szemközti falon és a szőnyegen virító, gyanús foltokra esett. Csak nem vér?
A rémülettől szinte sóbálvánnyá dermedt. Vajon ki sérülhetett meg? McAllisterék
ma jönnek meg a nyaralásból. De Lucynak itt kéne lennie valahol, nem? Az egyik
erkélyajtón betört az üveg, és Sarah a tátongó nyíláson kinézett a kertbe. Szétdobált
üvegek mindenhol, és még több felfordulás.
Belépett a konyhaajtón, és látta, hogy a vércseppek a hátsó lépcsőn felfelé vezetnek.
Menjen és hívja a rendőröket, vagy nézze meg, mi van odafent? Ha valaki megsérült,
talán segítségre van szüksége. De mi van, ha megtámadtak valakit, és a támadó még
mindig itt van? Kapd össze magad öreglány, ne légy beszari, korholta magát, és
felment a lépcsőn.
Még több vér.
A tágas folyosóról jobbra-balra ajtók nyíltak. Követte a vércseppeket az egyik
vendégszobáig. Nagy levegőt vett, és belépett.
A lány a szoba túlsó felén, a földön hevert. A keze széttárva, a lába a bokánál
keresztbe téve. Sarah képtelen lett volna megmondani a lány ruhájának eredeti
színét, mert vörösre festette a vér. A nyakán tátongó széles vágásra meredt, és tudta,
hogy itt már nincs kit megmenteni. A lányt brutálisan meggyilkolták.
És ez volt az a pillanat, mikor szabadjára engedte a sikoltást, amit idáig oly
elszántan igyekezett visszatartani.
Csak sikított és sikított, míg be nem rekedt.

Sean összekucorodva feküdt az ágyában, a szeme égett a kialvatlanságtól. Miért nem

hívta a mentőket, amikor rátalált a testre? Mert egy gyáva nyúl, azért. És mert nem
akarta, hogy az anyja megtudja, hogy az éjszaka közepén visszament a házba.
Persze nagyon is tisztában volt vele, hogy a félelme nem alaptalan. Pár évvel
ezelőtt egy pszichopata keze közé került. Az az elmebeteg rohadék megölte Katie, a
nővére fiúját, és a testvére akkor még nem is sejtette, hogy Louis-zal terhes.
Hirtelen emlékképek sorjáztak a múltból, és Seant megállíthatatlan remegés
kerítette hatalmába. Nem, nem mondhatja el az anyjának. Még nem. Előbb meg kell
nyugodnia. Remélte, hogy nem hagyott nyomot maga után. Hát persze hogy hagyott!
Lábnyomokat a szőnyegen. Ujjlenyomatot a testen, amikor ellenőrizte a pulzusát.
Bizonyítékokat, amiket nem lehet azzal magyarázni, hogy csupán egy vendég volt a
buliban.
Most aztán szép kis slamasztikába keveredett.
Időre volt szüksége, hogy átgondolja a dolgot, de egyre a halott lányról bevillanó
képeket látott, váltakozva a saját traumatikus emlékképeivel, amikor az erőszaktevő
gyilkos markába került.
Tehetetlenül összegömbölyödött, és a fejére szorította a karját, így próbálta
tompítani hangos zokogását.

Kilencedik fejezet

Boyd nyomozó őrmester egy kerek asztalkánál ücsörgött egy kávézó teraszán az
izzasztó malagai hőségben. A napellenző némileg hiányos takarásában az előtte ülő
kisfiút nézte, aki a jótékony árnyékban hosszú szívószálján hangosan szürcsölte a
csokis shake-et. Egy apró kis idegen, fülig maszatosan.
Boydnak még szoknia kellett a gondolatot, hogy van egy fia. Amikor áprilisban
megkapta a levelet az exétől, Jackie-től, nyomban úgy döntött, hogy elrepül
Spanyolországba, és a saját szemével bizonyosodik meg róla, hogy a volt felesége
nem hazudott a gyerekről. Deborah Farrell főfelügyelő azonban keresztülhúzta a
számításait, mert nemes egyszerűséggel megtiltotta, hogy elutazzon. Épp előtte
zártak le egy gyilkossági ügyet, és tornyokban állt a papírmunka. Végül június első
hetében sikerült – némi fizetett és fizetetlen szabadság nem túl kedvező
kombinációjával – elszabadulnia. A megtakarításából feltöltötte a hitelkártyáját, és
felszállt egy Malagába tartó Ryanair gépre.
Úgy volt, hogy hétfő este repül haza, miután már vagy egy hónapja itt tartózkodott.
De még most is hitetlenkedve nézte ezt a fura kis szerzetet, a fiát.
A kisfiú bizonyára megérezte Boyd tekintetét, mert felpillantott. Mogyorószín
szempár, aranybarna pöttyökkel meghintve. Mintha csak tükörbe nézett volna. És ha
ez nem lenne elég, a fiú füle pontosan ugyanolyan szögben állt el, mint az övé, újabb
bizonyítékkal szolgálva.
Boyd nem bízott az exfeleségében, és csináltatott egy DNS-tesztet, hogy minden
kétséget kizárjon. A feleségét ismerve azon sem lepődött volna meg, ha a fiú fülén
plasztikai műtétet végeztetett volna. Az abszurd gondolatra elmosolyodott. Bizarrnak
bizarr, de az exétől bármi kitelik. Lottie is mindig ezt mondogatta. Istenem, mennyire
hiányzik! Hiányoztak a szurkálódásai, a frappáns kis szócsatáik. Hiányzott a
jelenléte, a… elég.
– Min mosolyogsz? – kérdezte Sergio.
 – Csak örülök neked. Mert jó kisfiú vagy – felelte Boyd, noha valójában azt akarta
mondani, hogy még mindig képtelen elhinni, hogy Sergio az ő kisfia.
A fiú az égre nézett, majd hangosan szürcsölve újra a shake-jébe feledkezett.
Boydot annyira lenyűgözte a fia, hogy még ez sem zavarta.
– Látom, ezt kivégezted. Vissza kéne mennünk az apartmanba.
– Várj! – Sergio a szájához emelte a poharat, és az utolsó cseppet is felhörpintette.
Aztán bedugta az ujját az üvegpohárba, végighúzta a belsején, és jóízűen
lenyalogatta.
Boyd felsóhajtott. Hozzászokik valaha is a fia viselkedéséhez? A fia. A szavak még
mindig idegenül csengtek a fülében. Halálra rémült tőlük. A felelősség súlyát
hordozták.
– Mama ott lesz?
Boyd keze ökölbe szorult az asztal alatt. Amint megérkezett, Jackie már le is lépett.
Nála hagyta a gyereket, és a kezébe nyomta az egyik szomszédja, señora Rodriguez
telefonszámát, ha bébiszitterre lenne szüksége. Jackie bőre napbarnítottan fénylett,
és mint mindig, most is látszott, hogy nem sajnálja magától a pénzt. Megmutatta
Boydnak, hol rejtette el Sergio útlevelét, majd közölte, hogy nyugodtan elviheti
Írországba, ha akarja. Boyd azon tűnődött, mikor vált a nő ilyen rideggé, de nem volt
ideje megkérdezni, olyan rohanvást távozott. Talán egy gengszter elől menekül,
akinek keresztezte az útját. A nő könnyes szemmel – ez meglepte Boydot – átölelte a
fiát.
Boyd az asztalra dobta a pénzt, és felállt.
– Na menjünk, fedezzük fel, mit tartogat nekünk ez a gyönyörű, verőfényes nap!
Azon tűnődött, vajon vegyen-e még naptejet. Az elmúlt pár hét alatt sápadt bőre
kapott egy kis egészséges árnyalatot, de mivel még felépülőben volt a leukémiából,
vigyáznia kellett a napozással.
Épp kifordultak a kávézóból, amikor Albert és Mary McAllisterbe ütköztek. A
házaspár néhány éve vett magának egy apartmant, és most itt nyaraltak. Amikor
először találkoztak, a pár udvariasan bemutatkozott neki, és elmesélték, hogy
párszor találkoztak Jackie-vel. Mióta Boyd Malagában tartózkodott, felfedezte, hogy
egész jelentős ír közösség rendezkedett be Costa del Solon.
Elmosolyodott.
– Azt hittem, már a reptéren vagytok.
– Last minute ajándékvásárlás – Albert a felesége felé biccentett, és szomorúan
megpaskolta a táskáját. – Még mindig nem hiszem el, milyen kicsi a világ. Nem te
vagy az első Ragmullinból, akivel itt találkoztunk. Jó volt látni. És mikorra tervezed a
hazamenetelt?
– Nemsokára – felelte Boyd. Nem akarta a férfi orrára kötni.
– Majd ne felejts el megkeresni. Megihatnánk valamit. A Cafferty Pub a
törzshelyetek, ugye? Nem mondhatom, hogy valaha is megfordultam ott, de ahogy
mondják, mindig van egy első alkalom. Gyere, Mary, nehogy lekéssük a gépet. –
Megpaskolta Sergio fejét, és peckesen elvonult, maga után vonszolva a feleségét.
– Nem kedveled – állapította meg Sergio.
Boydnak el kellett ismernie, hogy a fiú jó megfigyelő.

Tizedik fejezet

Tetőtől talpig maszkban, csizmában és overallban, Lottie Parker detektívfelügyelő

tekintete fáradtan pásztázta a lenyűgöző nappalit. A hosszú szálú, krémfehér
szőnyegen megannyi folt, üvegszilánk, összegyűrt papírpohár és ételdarabka
tarkállott.
– Nincs jele erőszakos behatolásnak – nézett vissza Larry Kirby nyomozó a
masszív bejárati ajtóra.
– A takarítónő szerint nyitva volt – mondta Lottie élesen. Az éjszakázás egy kora
reggeli helyszíneléssel megspékelve, nem tartozott a kedvenc elfoglaltságai közé. –
Tegnap nagy bulit csaptak, és itt vettem fel Seant. Éjfél körül lehetett. Minden ablak
és ajtó nyitva volt. – Kirázta a hideg a gondolatra, hogy a fia egy gyilkossággal
végződő partin vett részt.
– A te Seanod itt volt? – hüledezett Kirby. – Tegnap éjjel?
– Muszáj mindent megismételned, amit mondok? Fáradt vagyok. Fáj a fejem, és
még kávét sem ittam.
Lottie arrébb ment, helyszínelőruhája minden lépésnél hangosan surrogott.
Magában ismét felidézte a jelentést, amit reggel kapott. Sarah Robson, a takarítónő
volt az első a helyszínen, ő hívta a 999-et. A két kirendelt egyenruhás tiszt profi
módon lezárta a területet, és őrt álltak a ház előtt, míg a mentők, a helyszínelők és a
nyomozók megérkeztek. Felvették Sarah vallomását is. A nő azt mondta, hogy reggel
hét óra körül ért ide, hogy kitakarítsa a házat, de egy rémálom fogadta. A szülők nem
voltak itthon, és ha a rendőrök több információt szeretnének megtudni, akkor jobb,
ha Ivy Jonesszal beszélnek, az elhunyt legjobb barátnőjével. Miután a rendőrök
felvették Sarah nyúlfarknyi vallomását, és a nőt megvizsgálta egy orvos,
hazaengedték.
Lottie Maria Lynch nyomozó felé indult, aki nyakig beöltözve a lépcső aljában állt.
– A test fent van – jelentette Lynch –, de előbb talán inkább a nappaliban szeretnél
szétnézni. – Egy nyitott ajtóra mutatott Lottie balján.
– Köszönöm.
Lottie végigment a földre fektetett acéllapokon, melyek az esetleg még menthető
bizonyítékokat hivatottak megóvni. A látványtól, ami a nappaliban fogadta,
kényelmetlen érzés fogta el. Falra spriccelt vér. Még több alvadt vér a padlón.
Feldöntött székek és asztalok szerteszét. Az egyik teraszajtó üvege millió apró
darabban kint és bent is. A felkelő nap fényében mindenhol széttaposott ételdarabok
és üvegszilánkok csillogtak. A fűben szétkent kajamaradványok mellett egy drága
rattangarnitúra díszelgett, az egyik fotel hanyatt döntve a fűben. A képet egy jakuzzi,
egy párna nélküli függőszék és a kert végében megbújó faház egészítette ki. Lottie
visszafordult a nappali felé.
– Valakit itt csúnyán helybenhagytak – jegyezte meg Kirby.
– Nagyon úgy tűnik. Muszáj megtudnunk, pontosan hogyan követték egymást az
események – felelte Lottie, igyekezve barátságos hangot megütni.
– Ha a test fent van, hogyhogy itt is minden csupa vér?
– Akármi történt is, itt kezdődött, aztán fent az emeleten folytatódott. Bár a lenti
folyosón nem láttam vért.
Egy felborult asztal mögül az egyik törvényszéki nyombiztosító feje bukkant ki, aki
épp ujjlenyomatokat gyűjtött a pórul járt bútordarabról.
– Van egy hátsó lépcső is, nyomozó. Egyenesen arra, a konyhán keresztül.
Lottie követte az útbaigazítást egy ajtóig a DJ-pult mögött, amelyből hosszabbító és
egyéb kábelek tekergőztek. A berendezést egy lemezjátszó és egy keverőpult alkotta.
Nem kellene több eszköznek lennie? Majd később utánanéz.
A balján egy másik felborult asztal, a földön összetört üvegek. A fal mellett egy
halom rekesz, néhány másik keresztben a padlón.
Lottie belépett az ajtón, és egy gigantikus méretű, nyitott étkezőbe jutott. A hófehér
konyhakövön vércseppek, némelyik elmaszatolódott. A pultot borító – üvegekből,
poharakból és pizzásdobozokból álló – szeméthalom ellenére pusztításnak nem volt
nyoma. A berendezési tárgyak épnek tűntek. A sérült személy erre menekülhetett.
Vajon üldözte valaki? Lottie nem látott lábnyomot a vércseppekben, de talán a
helyszínelőknek sikerül, már amennyiben tényleg van ott valami.
Egy újabb ajtó következett, és már ott állt a lépcső előtt. Minden egyes vércsepp
mellett megszámozott műanyag kártyák. Felment a lépcsőn, ügyelve, hogy ne kenjen
szét semmit.
Még több ember. A fürdőszoba előtt Lottie lélekben felkészítette magát Jim
McGlynn morózus képére. A férfi volt a helyszínelő csapat vezetője, de örömmel
látta, hogy ezúttal Gráinne Nixon jött helyette.
– Mink van, Gráinne? – kérdezte, máris sokkal nyugodtabbnak érezve magát.
Gráinne-val álom volt a közös munka, nem úgy, mint az örökké zsörtölődő McGlynn-
nel.
– A lent és fent talált vérmennyiség alapján, nem hivatalosan úgy fogalmaznék,
hogy eszelős őrjöngés – tornázta fel magát Gráinne a padlóról az ágy túlsó végénél. –
Itt még rosszabb.
Lottie közelebb hajolt.
– A pokolba!
Nem létezett jobb szó, mely hűebben leírhatta volna a megkínzott test látványát. A
szétszaggatott, véráztatta ruhákat, a vérben úszó, megtépázott bőrt, a félig lehunyt
szemhéjakat, mely alól az örök iszonyatba dermedt, üveges tekintet meredt rá. És egy
tátongó seb a nyakon.
Az áldozat körül az ágy, a padló és a falak is terítve voltak vérrel. A vérnyomokból
a helyszínelők majd rekonstruálják a történteket. A lány karja széttárva, a lába
keresztbe téve. A látvány emlékeztette valamire. Talán egy régebbi sorozatgyilkos
használta ezt a pozitúrát? Biztos, hogy nem.
– Szegény lány – sóhajtotta. – Egy fiatal élet brutális elpazarlása.
– Tudja, ki ez? – kérdezte Gráinne.
– Lucy McAllister. Tizenhét éves, majdnem tizennyolc. – A szavak a torkán
akadtak.
Gráinne a nyakon lévő sebre mutatott.
– Úgy saccolom, ez lehetett a végzetes vágás. Van több is, főleg felületiek, de arra
elegendők, hogy tetemes vérveszteséget okozzanak. A lenti késtartóból egy steakkés
hiányzik. Lehet, hogy az volt a fegyver, amit használtak. A patológus majd többet
mondhat.
Gráinne acélkék tekintete elhomályosult. Látszott, hogy őt is megviselte egy ilyen
fiatal élet kioltása. Mindnyájukat megviselte.
– A földszinten nagyon sok a vér – mondta Lottie, igyekezve kordában tartani az
érzelmeit. – Honnan származhat?
– Erre még nem tudok válaszolni.
– Lehet, hogy a támadó megsérült?
– Lehetséges. Ha elemeztük a vérmintákat, már okosabbak leszünk.
– Van jele szexuális erőszaknak? – Lottie megpróbálta elképzelni a borzalmakat,
amin az áldozat keresztülmehetett.
Gráinne megvonta a vállát.
– Nincs látható jele, de lehetséges. Majd a boncolás során kiderül. Hallom, az
állami patológus Dublinban van.
– Igen, valamilyen bírósági tárgyalásra hivatalos. Remélem, hogy ide is el tud
jönni.
Lottie felnézett, mert a sietségtől kifulladva megérkezett Kirby. A védőöltözet
megfeszült tekintélyes pocakján. A homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, dús
haját nagyrészt elfedte az overall kapucnija.
– Sikerült valakinek értesítenie az áldozat családját? – kérdezte Lottie.
– A szülők Spanyolországban vannak. Történetesen épp hazafelé tartanak. A
repülő nemrég szállt fel, és három óra múlva landol Dublinban. Van egy nyaralójuk
Malagán. Vicces, mert Boyd értesíthette volna őket.
– Ez egyáltalán nem vicces. – Lottie szíve hevesebben kezdett dobogni Boyd
említésére. Hiányzott neki a férfi, pláne, hogy egy ilyen komoly nyomozással kell
szembenéznie.
– Gondoskodj róla, hogy valaki várja őket a reptéren – utasította Kirbyt –, majd
hazakísérje.
 – Mit mondjunk nekik?
Lottie fontolóra vette a kérdést.
– Hogy betörtek a házukba. Egyelőre csak ennyit. És tartsátok távol a médiát. Nem
akarom, hogy a szülők a telefonjukból értesüljenek róla, amikor a reptéren
bekapcsolják a mobiljukat.
– Értettem. – Kirby megfordult, és fújtatva távozott.
– Gráinne, van ötlete a halál beálltának pontos idejéről?
– Ezt majd a patológus tudja megmondani. De úgy tippelem, hogy öt, maximum hat
órája lehet halott.
– Köszönöm. Hagyom is dolgozni.
Lottie kilépett a szobából, de a halál bűze még a maszkon keresztül is betöltötte az
orrát. A földszinten Lynchhez fordult.
– Megtalálták az áldozat telefonját?
– Még nem. A helyszínelők centiméterről centiméterre átfésülik az egész területet.
De van egy laptopunk. Lehet, hogy az áldozaté.
– Helyes. Ha visszaérsz az őrsre, kezdj el egy kicsit kutakodni a neten; nézz utána
Lucy közösségi médiás ténykedésének. Csekkold le, hátha találsz valamit a laptopján.
Aztán küldd el a technikusnak, Garynek. Továbbá mindenkit ellenőriznünk kell, aki
tegnap éjjel részt vett a partin.
– Tipikus csajos buli lehetett, ami aztán teljesen elvadult.
Lottie nagyot nyelt, mindenfelől a halál orrfacsaró bűze áradt.
– Egy szimpla házibuli volt. Sean is részt vett rajta, nem sokkal éjfél után vettem
fel. A zene akkor még teljes hangerővel bömbölt, szóval valamivel ezután kell
keresgélnünk. Figyelj, Maria, nagyon fontos, hogy az összes fiatallal beszéljünk, aki
itt volt, és mindenkivel, aki a partin itt dolgozott. Derítsd ki Lucy barátainak a nevét.
Egyeztess McKeownnal, és kérdezzetek ki mindenkit, amilyen gyorsan csak lehet.
Tudd meg, mikor hozták ki a pizzát, és beszélj azzal, aki kiszállította.
– Máris rajta vagyok, amint elszabadulok innen.
Lottie-t nem dobta fel túlságosan a feladat, hogy másnapos tiniket hallgasson ki a
szüleik vagy gyámjuk aggódó társaságában. De muszáj volt megtennie.
– Mesélj egy kicsit a nőről, aki megtalálta a holttestet.
Lynch a noteszába pillantott.
– Mire ideértem, már hazakísérték. Sarah Robson. Takarítónő. Én sem tudok sokkal
többet, mint amit a rendőröknek már elmondott.
– Beszélnem kell vele.
– A doki azt javasolta neki, hogy vegyen be nyugtatót.
– Oké. – Lottie fején átsuhant, hogy neki is jól jönne egy kis nyugtató. – Majd később
kikérdezem. Remélhetőleg összeszedi magát annyira, hogy valamivel több részlettel
szolgáljon.
– Megkérem Brennan közrendőrt, hogy kerítse elő Ivy Jonest. Ő Lucy legjobb
barátnője.
 – Remek. Akkor vele kezdek. Te meg kezdj a laptoppal.
Lynch aggódva körülnézett.
– Mikor érkezik az erősítés?
– Jó kérdés – nyugtázta Lottie.
Ez a nap is hosszúnak ígérkezett.

Tizenegyedik fejezet

Ivy Jones önként ment el a kapitányságra, Martina Brennan közrendőr kíséretében.

Martina otthon találta Ivyt, miután Lottie telefonált. Rita Jones, Ivy anyja a
beleegyezését adta, hogy a lányát nélküle hallgassák ki, azzal az indokkal, hogy
nagyon sajnálja, de bíráskodnia kell egy tizenkét éven aluliaknak tartott női camogie-
mérkőzésen. Ez már a megyei döntő volt, amit nem hagyhatott ki, még ha a Lucyval
történtek őszinte döbbenettel töltötték is el. A férje egész hétvégén a munkájába
temetkezett, és gőzerővel dolgozott valami prezentáción egy közelgő konferenciára.
A lány egész testében reszketett. Brennan készített neki egy bögre édes teát, míg
Lottie előkészült. Ivy száját egyetlen hang sem hagyta el.
– Brennan rendőr szívesen hoz neked üdítőt, ha nem szereted a teát – ajánlotta
Lottie.
A lány megrázta a fejét, és maga elé meredve feszülten kapargatta rózsaszín
körömlakkját. Lazán feltűzött sötétbarna haja féloldalt kibomlott. A maga módján
nagyon csinos volt, és láthatóan nem spórolt a sminkkel előző este. A szeme körül
még mindig látszott a szemceruza nyoma, és a fülénél is megmaradt némi alapozó. A
karját barnítókrém csíkozta, fehér pólóján hasonló színű foltok éktelenkedtek. Fehér
edzőcipőt és kék, szűk farmert viselt.
– Tudom, hogy ez nagyon nehéz most neked, Ivy, de kérlek, mondj el mindent,
amire az előző éjszakából emlékszel.
– Én… én nem emlékszem sok mindenre. Elég sokat ittam. Ezt el ne mondja
anyámnak! – Olyan kétségbeesetten rázta meg a fejét, hogy a haja a vállára omlott.
– Lucy érdekében muszáj megpróbálnod emlékezni. Gondolj szegény szüleire. –
Lottie megesküdött volna rá, hogy Ivy horkantott, de talán csak a zokogását fojtotta
el. Bármi volt is, nem kerülte el Lottie figyelmét. – Nem kedveled McAllisteréket?
Vállrándítás.
– Felnőttek. Nem csípek senkit, aki nálam idősebb, a szüleimet is beleértve. Bocsi,
ezt nem kellett volna mondanom. TMI.
Túl sok infó, villant be Lottie-nak az internetes szleng. Úgy döntött, most nem fog
Ivy felnőttekhez való viszonyulásának a mélyére hatolni, az idő ugyanis
létfontosságú volt. Konkrét tények kellettek.
– Mondd el, mire emlékszel!
 Újabb vállrándítás. Lottie késztetést érzett, hogy kinyújtsa a kezét, és nyugtatóan a
lány vállára tegye.
– Jó volt – felelte Ivy. – Úgy értem, a parti. Mindenki ott volt. Legalábbis mindenki,
aki számított Lucynak. Bár voltak páran, akiket én nem hívtam volna meg. És persze
azok, akik csak úgy felbukkantak.
– Ők kik voltak?
– Mit számít már? Lucy elment. Ő a… ő volt a legjobb barátnőm. – A levegőtlen
tárgyalót hangos zokogás töltötte be.
Lottie lába feszült dobolásba kezdett.
– Mióta vagytok barátnők Lucyval? – tolt a lány elé egy doboz papír zsebkendőt.
Ivy komótosan megtörölte a szemét, kifújta az orrát, majd az összegyűrt
zsebkendőt az asztalon hagyva egy újabb után nyúlt.
– Elsős korunk óta. Egy osztályba jártunk… hüpp… általánosban. Gimiben
ugyanazokat a tárgyakat vettük fel. Mi csak… hüpp… nemrég érettségiztünk, és Lucy
kitalálta ezt a partit, hogy megünnepeljük, és… – Újabb zsebkendőgombóc gurult
végig az asztalon.
– Igyál egy korty teát – biztatta Lottie.
Ivy megrázta a fejét.
– Jól vagyok.
– Kik voltak a partin?
– Mindenki. Az előbb… hüpp… mondtam.
Lottie azt kívánta, bár inna a lány egy kortyot, hogy csillapítsa a csuklását.
– Kik voltak azok, akiket szerinted nem kellett volna meghívni, vagy csak úgy
beállítottak?
– Ez egy parti volt, tudja, hogy megy ez. A hír gyorsan terjed. Snapchat, WhatsApp
és a többi felület. Az emberek eljönnek az ingyenpia reményében, és… hogy jó nagy
felfordulást csináljanak. Istenem, a pezsgőfürdőben valamikor később az este
folyamán egy nagy adag hányás úszkált. Undorító!
Lottie igyekezett kiverni fejéből a képet, és folytatta:
– A konyha tele volt pizzadobozokkal. Mikor hozták ki?
– Nem tudom. Későn. Talán egy órával azelőtt, hogy vége lett a bulinak.
– Kapott mostanában fenyegetést Lucy valakitől? Voltak ellenségei?
– Ellenségei? Lucy a legnépszerűbb csaj az iskolában.
Lottie lassan ötig számolt magában.
– Ivy, Lucy meghalt, és nekem annyi információt kell összegyűjtenem, amennyit
csak lehet, és lehetőleg minél gyorsabban. Szükségünk van a meghívottak nevére,
illetve azokéra, akik ott voltak, de nem kellett volna ott lenniük. Minél előbb
kikérdezzük őket, annál nagyobb az esélyünk, hogy megtaláljuk a gyilkost.
– Azt hiszem, akkor Hannah Byrne-nel kellene kezdeni.
– Ő is hívatlan vendég volt?
 – Meghívták, bár gőzöm sincs, miért. Lucy mindig azt mondta róla, hogy egy rút
kiskacsa hozzánk, gyönyörű hattyúkhoz képest. – Ivy önkéntelenül is elmosolyodott,
és Lottie igyekezett féken tartani a nyelvét. – Kis Senkinek hívta, a Little Miss
könyvekből. Hannah már kora este megérkezett. Átöltözött az egyik
vendégszobában, míg mi sminkeltünk, és ittunk pár pohárral.
– Úgy volt, hogy ott is alszik?
– Istenem, dehogy! – Ivy arca eltorzult az abszurd felvetéstől. – Lucy sosem hagyta
volna, hogy maradjon. Hogy őszinte legyek, szerintem egy kicsit féltékeny volt rá.
Valójában Hannah nem is csúnya. Egész csinos, de úgy viselkedik, mint aki nincs
tisztában vele. Bele van zakkanva az atlétikába, de többet nem nagyon tudok róla. Ó,
még annyit, hogy az anyjának alkoholproblémái voltak.
Lottie eleget hallott ahhoz, hogy ez a Hannah nevű lány felkeltse az érdeklődését,
főleg, ha ennyire nem bírták egymást Lucyval.
– Aztán ott van Cormac O’Flaherty – folytatta Ivy.
Lottie lefirkantotta a nevet a jegyzetfüzetébe, közvetlenül Hannah Byrne neve alá.
– Őt meghívták? – kérdezte.
– Kétlem.
– Mesélj róla egy kicsit.
– Ő tartja rendben a kertet a suliban. Ez egy lányiskola. És néha Lucy apjánál is
kertészkedik. Lucy nevetségessé tette a többiek előtt. Nem a háta mögött, mint
Hannah-t, hanem ő is ott volt. Úgy tűnt, nem veszi magára. Folyton visszajött még
többért. Mérget vennék rá, hogy fülig bele volt zúgva Lucyba.
– Még több miért jött vissza?
– Sértegetésért, gondolom. – Újabb vállrándítás. Lottie számtalanszor látta már ezt
a reakciót otthon a gyerekeinél.
– Miért járatta le Lucy?
– Nem szeretnék rosszat mondani a legjobb barátnőmről, de az az igazság, hogy
Lucy néha irtó gonosz tudott lenni. Akkor még viccesnek találtam, de most már azon
agyalok, lehet, hogy köze lehetett a… tudja, hogy meggyilkolták.
– Úgy érted, ő provokálta ki?
– Lehetséges. El sem hiszem, hogy nincs már. – Hangos szipogás, amit egy újabb,
asztalra pottyantott zsebkendő követett.
– Történt valami Lucy és Cormac között múlt éjjel?
– Nem igazán. Most jut eszembe, Cormac kilöttyintette az italát az
előszobaszőnyegre, és Lucy lehordta. Ez még elég korán volt, mielőtt a parti igazán
beindult. Később Lucynak volt egy szóváltása Hannah-val, és Cormac is ott volt.
– Min vitatkoztak? – Lottie Martina Brennanre pillantott, hálásan konstatálva, hogy
a fiatal rendőr bőségesen teleírta a jegyzetfüzetét az ő nyúlfarknyi pár sorához
képest.
– Én… én nem tudom. Kint voltam a kertben, ők meg benn voltak. A zene hirtelen
elnémult, és hallottam, hogy kiabálnak. De aztán folytatódott a zene, és ennyi volt.
 – Bementél, hogy kiderítsd, mi történt?
– Akkorra már alig álltam a lábamon, szóval maradtam, ahol voltam. A kerti
kanapén.
– Ez hány körül lehetett?
– Fogalmam sincs. – Ivy szórakozottan tekergetett egy hajtincset az ujja körül. –
Szétrobban a fejem, annyira hasogat. Tényleg muszáj hazamennem kialudni magam!
– Hamarosan. Mi történt a hangos szóváltás után?
A lány szája lebiggyedt, szemét elöntötte a könny.
– Nem emlékszem. Azt hiszem, Lucy visszament a kertbe. Valamit nézett a
mobilján, de amikor kértem, nem mutatta meg. Utána már minden homályos. Most
már mehetek?
– Úgy volt, hogy ott alszol este?
– Nem. Lucy szülei hazajönnek Spanyolországból, és Lucy szólt is a takarítónak,
hogy reggel náluk kezdjen.
– Mikor jöttél el?
– Későn. Amikor megérkezett a pizza még ott voltam, szóval valamivel később,
miután kihozták.
– Hogy mentél haza?
– Ööö… nem is tudom. Talán taxival. Sajnálom, akkorra már teljesen ki voltam
ütve.
– Vissza tudsz emlékezni, hogy konkrétan mikor lett vége a bulinak? – Lottie
igyekezett pontosabb választ kihúzni belőle.
– Elég késő volt. Esetleg kettő vagy három körül?
– Miért gondolod, hogy kettő vagy három?
– Nem tudom biztosan, de Lucy kettőig foglalta le a DJ-t, szóval utána volt, oké?
– Ki volt a DJ?
Ivy felnézett, és Lottie különös arckifejezést látott rajta. Mintha valami átsuhant
volna a lány tekintetén, ajka vonallá préselődött. Néma csend.
– Szóval tudod a nevét, vagy nem? – forszírozta Lottie.
– Valami Richie vagy kicsoda. Mást nem tudok róla, kivéve, hogy a zene, amit
játszott, egy nagy rakás szar.
Lottie érezte, hogy a lány elhallgat valamit, de nem mert volna megesküdni rá.
– Hogyan… hogy halt meg Lucy?
– Sajnálom, de ezt nem mondhatom el.
– De valaki megölte, ugye?
– Annyit mondhatok, hogy jelenleg gyanús halálesetként kezeljük az ügyet.
– Szegény Lucy. – Ivy szeme megtelt könnyel, és hangosan hüppögött.
– Ismersz bárkit is, aki képes lenne bántani a barátnődet?
Ivy rózsaszín körmeivel idegesen tépkedte a száját.
– Nem tudom. Lucy nagyon népszerű… volt. De az embernek mindig vannak
irigyei, nem? Főleg, mert annyira jól nézett ki, és hozzá még esze is volt. És felvetette
a pénz. Csak kérnie kellett, az apja máris mindent megvett neki. Imádta, hogy az apja
így elkényezteti. – Pár másodpercnyi hosszú hallgatás következett. – Hannah Byrne
az, aki mindig is fura volt.
– Oké, beszélek Hannah-val. Honnan tudnék szerezni egy listát, amin mindazok
neve szerepel, akik részt vettek a partin? – Lottie nem akarta Seant is belerángatni az
ügybe, de tisztában volt vele, hogy ha másként nem jön össze, a fia szolgálhat pár
névvel.
– Esetleg Lucy mobiljáról. Mindent azon tartott. Az volt az élete.
– Még nem találtuk meg. – Lottie kitépett egy lapot a jegyzetfüzetéből, és egy tollal
együtt Ivy elé tette. – Írj le minden nevet, ami eszedbe jut, utána mehetsz haza
aludni.
– Köszönöm. – Ivy felvette a tollat, a keze tétován megállt a levegőben.
– Van még bármi más, amit szeretnél elmondani nekem?
– Mint például?
– Valami, ami a Lucy halálát megelőző napokban történhetett. Vagy bármi, ami a
partin történt.
– Nem, semmi. Az apja össze fog törni. Ahogy én is. Még mindig nem hiszem el,
hogy tényleg meghalt. Most mihez fogok kezdeni?
Csak írd le azokat a nyamvadt neveket, füstölgött magában Lottie. Váratlanul
különös érzés kerítette hatalmába Lucy McAllister meggyilkolásával kapcsolatban.
Egy érzés, ami nagyon nem tetszett neki. Cseppet sem tetszett.

Tizenkettedik fejezet

Hannah Byrne az édesanyjával lakott egy másfél szobás lakásban, a Cleanz

Ruhatisztító felett, a Main Streeten. Az utcára nyíló ajtótól keskeny lépcső vezetett
felfelé. A fából tákolt feljárón egy ember is alig fért el. Lottie felkaptatott a lépcsőn,
nyomában a fújtató Kirbyvel, és kopogott az ajtón.
Lottie Sam McKeown nyomozót bízta meg, hogy az Ivy listáján szereplő neveket
ossza ki pár rendőrnek. Mindenkit egyenként ki kellett kérdezni. Remélte, hogy a
többi tinédzser újabb nevekkel áll elő.
Az ajtót egy harmincas évei közepén járó nő nyitotta ki, de Lottie fején átsuhant,
hogy legalább ötvennek látszik. A lába mögül egy kisfiú kandikált ki. A nő mogorván
felkapta a gyereket, és beengedte a nyomozókat.
A szoba kicsi volt. Túloldalt egy fürdőszoba és egy kis hálószoba nyílt belőle. A
földön egy matracon tinédzser lány hortyogott. A lábánál piszkos – valaha talán fehér
százszorszépekkel díszített –, kék hátizsák.
– Miről van szó?
– Megengedi, hogy Barbarának szólítsam?
 – Mindenki Babsnak hív.
A nő tekintete idegesen rebbent körbe a szobában, mintha aggódna, hogy valami
miatt bajba kerül. Lottie sietett megnyugtatni.
– Babs, nincs miért aggódnia. Csak szeretném megkérni a lányát, hogy jöjjön
velünk a rendőrségre. Fel kell tennem neki pár kérdést. Egyszerű rutinkérdések. A
kikérdezésnél felnőtt jelenléte szükséges. El tudja kísérni?
– Kikérdezni a lányomat? Miről? Azt hiszik, csinált valamit? Biztos, hogy tévednek.
Hannah jó kislány…
Ezek szerint Babs nem hallott Lucy haláláról.
– Múlt éjjel a partin vagy a parti után bűncselekmény történt Lucy McAllisterék
házában. Mindenkit kikérdezünk, aki ott volt. Az ön lányának a neve is szerepel a
listán. Muszáj beszélnünk vele.
– Mi történt?
– Egy lányt megtámadtak. Egyelőre ennyit mondhatok.
– Hannah egy légynek sem ártana.
– Biztos vagyok benne, hogy így van, ennek ellenére muszáj beszélnünk vele.
– Beszéljenek vele itt.
– Attól tartok a beszélgetést rögzítenünk kell. – Lottie állkapcsa megfájdult a
kényszeres mosolygástól.
– Szüksége van az alvásra. Egész héten vizsgázott.
– Mikor ért haza a buliból?
– Későn. Bevágta a kiba… nyavalyás ajtót. Az öccse, Olly fel is ébredt. – Babs
szórakozottan ringatta a karjában a kisfiút, aki elszántan igyekezett kiszabadulni. –
Még a villanyt sem kapcsolta fel, csak bezuhant az ágyba, és azóta alszik. Annyit
mondhatok, nem fog örülni, ha felébresztik.
Lottie azon tűnődött, hogyan képes a lány aludni ebben a rikácsolásban. Csoda,
hogy a rozoga ablaktáblák nem törtek ki. Mintha kést döftek volna Lottie
koponyájába.
– Megköszönöm, ha felébreszti, kérem.
Babs belerúgott a matracba.
– Hannah, kelj fel! Itt van két rendőr, beszélni akarnak veled.
A lány eltakarta a szemét a karjával, és felnyögött.
– Hagyjál.
Újabb rúgás a matracba, és Hannah mérgesen felült.
– Anya. Állj le! Beteg vagyok. Fáj a fejem, és forog velem a világ.
– Ha másnapos vagy, én magam gondoskodom róla, hogy tényleg legyen miért
fájnia a fejednek! Kelj fel, kisasszony!
Hannah felsóhajtott, és a tenyerével ernyőzte a szemét, onnan kukucskált ki.
Lottie szigorú pillantást vetett rá.
– Hannah, velünk kell jönnöd, hogy kikérdezhessünk.
– Mi? Hova?
 – A rendőrőrsre.
– Mi történt? – Hannah arcára fájdalmas kifejezés telepedett, mintha attól félne,
hogy ha még jobban felemeli a fejét, magától lepottyan.
– Majd ott megbeszéljük. Gyere!
– Ez valami vicc. – A lány ledobta a takarót, és imbolyogva felállt. Csak alsóneműt
viselt. Fél kézzel a falnak támaszkodott. – Hányni fogok.
Lotti pillantása a lány gyászkeretes körmeire esett. Gyanúsan úgy festett, mintha
megszáradt vér lenne alattuk. – Mi történt a kezeddel?
Hannah a falnak dőlve felemelte mindkét kezét, majd megfordította, és
hitetlenkedve bámult rá.
– Fogalmam sincs.
– Vérnek tűnik – segítette ki Lottie, azon tűnődve, milyen gyorsan érnek be az
őrsre, hogy mintát vegyenek.
Babs ajka méretes Ó-t formált.
– Kizárt. Csak kosz. Biztos hazafelé elestél vagy valami, ugye, Hannah?
Lottie-t nem hatotta meg az anya érvelése.
– Történt valami Lucy McAllister partiján?
Hannah megvonta a vállát, és továbbra is dermedten meredt a kezére.
– Le kell zuhanyoznod. Gyerünk, Hannah, igyekezz. Most! – Babs elindult a lánya
felé, hogy elrángassa, de Lottie útját állta.
– Ma reggel még egy rakás kihallgatás vár rám, Hannah. Később is zuhanyozhatsz.
Kapj magadra valamit. Gyorsan. Babs, majd kövessen, kérem, az őrsre.
– Nem tudok. Valakinek vigyáznia kell Ollyra.
– Sajnálom, de ragaszkodom hozzá, hogy Hannah velünk jöjjön. Ha talált
bébiszittert, hívja ezt a számot, és küldök magáért egy kocsit – nyomott a nő kezébe
egy névjegykártyát.
Mialatt Hannah öltözködött, Lottie végig szemmel tartotta. A lány felkapta a matrac
végében heverő farmerját, és miután magára rángatta, egy félig kigombolt kék
felsőbe bújt. Csupasz lábát egy szebb napokat is látott edzőcipőbe bújtatta. A ruhákon
nem volt nyoma vérnek, így Lottie arra a következtetésre jutott, hogy a lány
bizonyára mást viselt a partin.
– Hol vannak a ruháid, amiket tegnap viseltél?
– Nem tudom. Lehet, hogy bevittem a mosókonyhába.
– Miért vitted be?
– Nem tudom.
Lottie Babshoz fordult.
– Hol van a mosókonyha?
– Az alsó szinten. Közösen használjuk Krystával a mosodából. A mellettünk lévő
lakásban lakik.
– El kell vinnem azokat a ruhákat.
 Lottie remélte, hogy Hannah nem indította el a mosógépet. Felidézte magában, mit
mondott Ivy arról, hogy Hannah és Lucy hajba kapott. Ennyire elfajultak volna a
dolgok? Vajon volt köze Lucy halálához? Ha Hannah megölte Lucyt, hogyhogy a
ruháit kimosta, de az nem jutott eszébe, hogy kezet is mosson? Semmi sem állt össze.
Láthatóan Hannah is így gondolta.
– Ez annyira furcsa – nyöszörögte. – Nem értem, mi történik. Nagyon betegnek
érzem magam.
– Ilyen még soha nem történt azelőtt – mondta Babs reszkető hangon. – Nem
vihetik így el, hisz beteg, és össze van zavarodva!
– Kérem, amint tud, jöjjön utánunk az őrsre, Ms. Byrne – szólalt meg Kirby.
Hannah elveszettnek tűnt.
– Jobb, ha velük megyek, anyu. Nem muszáj jönnöd.
– Addig nem kérdezhetik ki, míg nem vagyok ott, igaz? – Babs fenyegetően
megrázta az ujját, de a szemöldöke közé mély árkot vésett az aggodalom.
– Addig nem kezdjük el, míg meg nem érkezik. – Lottie Kirbyhez fordult. – Hozd azt
a hátizsákot, és menj le a ruhákért a mosókonyhába.
Azzal karon fogta Hannah-t, kivezette a szobából, le a lépcsőn. A gondolat, hogy
beültesse a kocsijába, némi aggodalommal töltötte el, végül két tiszta zacskót
nyomott a lány kezébe. Már csak azt remélte, hogy a mosógépet nem kapcsolták be.

Tizenharmadik fejezet

A reggeli rekkenő hőség lassan bekúszott az őrsre. Lottie levetette a dzsekijét. Miután
kiráncigálta átizzadt fehér pólóját a fekete farmerból, átfutott a fején, hogy nem
ártana egy kis dezodor, de nem kockáztatta, hogy a lányt szem elől tévessze.
Kemény tekintettel figyelte, ahogy felveszik az adatait. Bár nem tartóztatták le,
Lottie biztos volt benne, hogy a kihallgatás végén őrizetbe veszik, vagy legalábbis
tettlegességgel vádolják.
– Várnunk kell, míg anyukád megérkezik, hogy elkezdhessük a kihallgatást –
mondta, a kihallgatóhelyiség felé terelve a lányt.
– Nem értem. – Hannah ismét a kezére pillantott, miközben leült egy székre.
Lottie örült, hogy sikerült mintát venni a körme alól. A technikus megerősítette,
hogy vér. A laborban majd ellenőrzik, van-e egyezés Lucy vérével. Hannah
hátizsákjában egy kékeszöld, vérfoltos törülközőt találtak. A hátizsákkal együtt azt is
elküldték elemzésre.
Lottie képtelen volt felidézni, milyen színűek voltak a törülközők Lucyék házában.
Gyorsan felhívta Gráinne-t, aki megerősítette, hogy minden fürdőszobában ilyen
színű törülközők lógnak. Eddig egyik mosdóban sem találtak vért, de azt nem lehet
tudni, hogy hiányzik-e törülköző.
 – Mi folyik itt? – pityergett Hannah. – Letartóztattak?
– Ez csak egy meghallgatás.
– Az meg mit jelent?
– Ismertetem a jogaidat, és felteszek pár kérdést. Jogod van ügyvédet kérni, ha
szeretnéd. Kérsz egy bögre teát? Vagy üdítőt?
– Ügyvédet? Ez komoly?
– Ez csak rutineljárás – füllentette Lottie. Tulajdonképpen minden volt, csak
rutineljárás nem. Lottie-nak egyelőre nem volt bizonyítéka rá, hogy Hannah gyilkolta
meg Lucyt, és még sok megválaszolatlan kérdés maradt. Sajnos egy vallomás
felvétele elég időigényes lehet. A lány elveszettnek tűnt.
– Nem értem. Mi történt? Miért vettek mintát a körmöm alól? A bizonyítékhoz van
köze, ugye? De én nem csináltam semmit, esküszöm! – Esdeklő tekintettel meredt
Lottie-ra.
Látva, hogy a zavartság egyre jobban elhatalmasodik a lányon, Lottie megkérdezte:
– Hannah, tegnap éjjel részt vettél egy partin, igaz? McAllisterék házában.
– Igen, én és még kismillió másik ember. – Vékony inge alatt reszketett a válla.
– Ma a kora hajnali órákban tragikus esemény történt, és mindenkit kikérdezünk,
aki ott volt.
– Miért? Mi történt? – Hannah a farmerzsebébe nyúlt, és előkapta a mobilját.
– Szerintem az lesz a legjobb, ha a mobilt az asztalon hagyod. Miután anyukád
megérkezik, mindent elmagyarázok.
– Egy örökkévalóságig fog tartani, míg talál valakit Olly mellé. – Gyönyörű kék
szeme könyörögve nézett Lottie-ra. – Kérdezzen, amit csak akar, és utána
hazamehetek, ugye?
– Sajnálom, Hannah, de még nem töltötted be a tizennyolcat. Szükségem van a
törvényes képviselőd beleegyezésére.
– Ez az egész nem fest túl jól – motyogta Hannah.
Lottie képtelen volt uralkodni a kíváncsiságán, és előrehajolt az asztalon.
– Micsoda?
A lány feltartotta mindkét kezét.
– Ez… a körmöm alatt. Ez vér, ugye? És mintát vettek tőlem, DNS-teszthez.
– Mindenkitől vennünk kell, aki részt vett a partin. Hogy kizárhassuk a
nyomozásból.
Hannah feketével kihúzott szeme csészealjnyira kerekedett. Lottie figyelmét nem
kerülte el, hogy a lány hosszú, szőke tincsei közt megbújó póthaj enyhén meglazult,
és petyhüdten lógott. Sérülésnek vagy vágásnak nyoma sem látszott, és Lottie akkor
sem vett észre rajta semmi gyanúsat, amikor otthon felállt az alsóneműjében.
Ennek ellenére Hannah Byrne szénája nem állt túl jól. A szoknyát és a nyakba
kötős topot – amit Kirby a mosógép mellett, a szennyestartóban talált – jó pár sötét
folt pettyezte. Egy szimpla teszt rögtön megállapította, hogy vér. Előbb vagy utóbb –
Lottie nagyon remélte, hogy az előbb lesz a nyerő – pedig az is kiderül, hogy Lucy-é,
vagy sem.
Kopogtattak az ajtón, és Babs Byrne-t bekísérték az irodába. Az aggódó anyuka
nyomában Kirby bukkant fel, és leült Lottie mellé.
– Egy kicsit elhúzódott – pihegett Babs kifulladva, és kihúzott egy széket, hogy a
lánya mellé üljön. – Képtelenség volt bárkit is találni, hogy vigyázzon Ollyra. Mrs.
Delaney influenzás. Szerintem csak szimpla kis megfázás, de mindegy is, végül
Krystánál hagytam a mosodában. Remélem, nem tart sokáig. Az a sok gőz biztos nem
tesz jót a kicsikémnek. – Kigombolta a kardigánját. – Azt mondta, a múlt éjjel valakit
megtámadtak, és Krysta hallotta, hogy Lucy McAllister volt az. Istenem, ha ez igaz…
szegény Lucy!
Lottie kíváncsian figyelte Hannah-t, hogyan reagál a hírre. Valamivel
sápadtabbnak tűnt, és a szeme – ha ez fizikailag egyáltalán lehetséges – még
nagyobbra kerekedett.
Addig húzkodta a haját, míg végül sikerült pár tincset reszkető ujjai köré tekerni.
– Mi történt Lucyval? – suttogta halálra váltan. – Ezért vagyok itt? Kérem, árulják
el. Muszáj tudnom, mi folyik itt. Ó, te jó ég, borzalmasan émelygek. Mi bajom van?
Lottie Babshoz fordult, eleresztve a füle mellett a lány könyörgését.
– A beszélgetést rögzítjük, a vallomás az eljárás során felhasználható. Hannah e
pillanatban nem áll letartóztatás alatt. A lányától DNS-mintát vettünk, illetve a körme
alól is vettünk mintát további laborvizsgálatokhoz. A hátizsákját és a ruháit szintén
vizsgálják. Az ujjlenyomatvétel is megtörtént. Jelenleg ez a hivatalos eljárás arra,
hogy kizárhassuk a gyanúsítottak közül.
– Ezek egyikére sem adtam engedélyt. Nem volt joguk hozzá, hogy… – Babs kezdett
kijönni a sodrából.
– A lánya kezén szabad szemmel is jól láthatóan vér volt – vágott a szavába Lottie.
– Már mondtam, hogy az csak kosz. Elesett, vagy… tudom is én. – Babs megragadta
Hannah kezét, szétfeszítette a tenyerét, majd megfordította, és az ujjaira mutatott. –
Ez csak… piszok. Mi folyik itt?
Lottie biccentett Kirbynek, aki a szokásos jól begyakorolt szöveggel elmagyarázta a
kihallgatás folyamatát.
– Szüksége van a lányomnak ügyvédre? – Babs aggódva figyelte a kamerán
felvillanó fényt.
– Természetesen jogában áll – felelte Lottie.
– Nem bízom magában, nyomozó. Sem magában! – A nő reszkető ujját Kirbyre
szegezte, majd gyilkos tekintetével szinte keresztüldöfte Lottie-t. – Megpróbálják
rákenni a lányomra ezt a támadást vagy mit. Lucy meghalt? Hinniük kell nekem, az
én kislányom sosem bántana…
– Meghalt? – Hannah hangosan nyelt egyet, az arca zöld árnyalatot öltött.
Böffentett, majd újra nyelt egy nagyot, és mielőtt Lottie vagy Kirby biztonságos
helyre húzódhatott volna, sugárban leokádta az asztalt. Lottie szélsebesen felkapta a
laptopját és a jegyzeteit, igyekezve menteni a menthetőt. Kirby felpattant, és
reménytelen próbálkozást tett, hogy a vékony papír zsebkendőkkel felitassa a csípős
szagú hányadékot.
– S-sajnálom – hüppögött Hannah. – Annyira sajnálom.
– Mi van veled? – aggodalmaskodott Babs.
– Úgy érzem, menten széthasad a fejem. Ó, istenem!
– Hallja ezt, nyomozó? Hannah beteg. Elkapta Mrs. Delaney-től az influenzát.
Hívjon orvost! Kérem!
– Haza akarok menni – nyüszítette Hannah.
– Nemsokára hazamehetsz – felelte Lottie. – De előtte tudnál még válaszolni pár
egyszerű kérdésre?
– Nem csináltam semmit. – Hannah megtörölte a száját, és letörölte a könnyeit. –
Kérem, mondja meg, Lucy meghalt? – kérdezte esdeklőn.
– Attól tartok, igen – felelte Kirby, látva Lottie habozását. Hannah a szája elé kapta
a kezét, és Kirby szélsebesen a lány elé tolta a zsebkendős dobozt.
– M-mi történt vele?
– Abban bíztunk, hogy te tudsz nekünk segíteni ebben – felelte Lottie. – Ott voltál a
partin, igaz?
Hannah egész testében reszketett.
– Tényleg nagyon furán érzem magam. Nem sok mindenre emlékszem. És a fejem
mindjárt felrobban.
– Nyomozó, a lányom beteg – erősködött Babs.
– Szerinted miért nem tudsz visszaemlékezni? – Lottie átható tekintettel figyelte a
lányt.
– Nem tudom.
– Sok alkoholt ittál?
– Hannah nem iszik – heveskedett Babs.
Lottie kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Ez igaz – helyeselt Hannah. – Csak egy kólát ittam, de… – Az anyjára pillantott, azt
mérlegelve, mivel húzza ki jobban a gyufát. – Bevettem egy tablettát. De semmi
másra nem emlékszem.
– Honnan szerezted a tablettát?
– Nem tudom.
– Kitől kaptad? – kötötte az ebet a karóhoz Lottie.
Babs a könyökével oldalba bökte Hannah-t.
– Hányszor mondtam neked… Ó, felejtsd el. Mondd el nekik.
– Ühm… – habozott Hannah. – Cormactól – motyogta leszegett fejjel.
– Milyen Cormactól? – kérdezte Lottie, miközben Kirby végigfuttatta az ujját a
listán, amit Ivytől kaptak.
– Nem emlékszem a vezetéknevére.
– Cormac O’Flahertytől? – bökte ki Kirby.
 – Lehet – vont vállat Hannah. – Én… b-beszélgettem vele, aztán dühös lettem, és…
Lottie bízva abban, hogy a lány vallomást fog tenni, igyekezett a lehető
legsemlegesebb hangot megütni:
– Miért voltál dühös, Hannah?
– Biztos Lucy miatt, amiért olyan szemét volt velem, bár ebben nincs semmi
újdonság. – Hannah reménykedve feltornászta magát a széken. Talán most, hogy
végre képes felidézni valami fontosat, kiengedik ebből a bűzölgő szobából. – Cormac
vett pár tablettát a sráctól, aki az italokat adta. Azt hiszem, bevettem egyet.
Fogalmam sincs, mi történt utána.
– Voltak ott felnőttek?
– Nem. Ja, de igen. Mr. Glennon ott volt. A bejáratnál. Talán ő volt az ajtónálló vagy
kidobóember, sejtelmem sincs.
– Mr. Glennon? Ő meg ki? – kérdezte Lottie, látva, hogy Babs eltátja a száját.
– Az atlétikaedzőm. A tesit is ő tartja a sulinkban.
Lottie igyekezett megemészteni a hírt, miközben újabb kérdés formálódott benne.
Ivy Jones nem említett semmiféle Mr. Glennont.
– Egy tanár az iskoládból elment egy tinédzserpartira? Ő volt ott az egyetlen
felnőtt?
Hannah bólintott.
– Azt hiszem.
– Ez nagyon nem tűnik helyesnek – csóválta a fejét Kirby.
– Nos, legalább volt ott egy felnőtt – kotyogott közbe Babs nem túl meggyőző
hangon.
– A legtöbbünk már befejezte a gimit. Lucy említette, hogy Mr. Glennon nem
hivatalosan éjszakai klubokban dolgozik kidobóemberként.
– Nem hivatalosan?
– Ezt mondta.
Lottie elraktározta magában az információt.
– Menjünk vissza egy kicsit. Tegnap este összekaptatok valamin Lucyval?
– Hát, először meghív a bulijába, aztán meg úgy viselkedik, mint aki rémes hibát
követett el. Lejáratott a barátai előtt.
– És te hogy reagáltál?
Hannah eleresztette a füle mellett a kérdést.
– Hogyan halt meg? – kérdezte komoly hangon, és olyan átható bociszemmel nézett
Lottie-ra, hogy a nyomozó már-már meghatódott.
– A halál pontos okát nem tudjuk biztosan megállapítani, míg az igazságügyi orvos
szakértő el nem végzi a boncolást. Annyit mondhatok, hogy Lucy komoly sérüléseket
szenvedett. Több mint valószínű, hogy meggyilkolták – tette hozzá Lottie a maximális
hatás elérése kedvéért. Kíváncsi volt, hogyan reagál a lány. Vajon ez kegyetlenség
tőle? Muszáj volt megtennie, különben napokig csak ugyanazokat a köröket futnák –
nyugtatta magát.
 Hannah egy hosszú pillanatig szoborrá dermedve ült, aztán ájultan lefordult a
székről. Babs későn reagált; mielőtt elkaphatta volna, Hannah már az asztal alatt
hevert.
– Nézzék, mit tettek a lányommal! – zokogta a földön térdepelve, miközben
óvatosan felnyalábolta Hannah-t. – Hogy lehetnek ilyen kíméletlenek?

Mialatt az orvosra vártak, Hannah az anyja karjában lassan magához tért. Kirby
hozott neki egy üveg ásványvizet, és Lottie előkotort egy pólót a szekrényéből, hogy
Hannah átöltözhessen.
Babs felnézett a nyomozókra.
– Kérem, hagyjanak kicsit magunkra minket.
Lottie és Kirby kiment.
– Mit gondolsz? – Lottie a falnak vetett háttal állt, fél lábával szintén a falat
támasztva. Kimerülten összefonta a karját, és úgy érezte magát, mintha az utolsó
csepp életerőt is kiszívták volna belőle.
– Nem tűnik elég erősnek egy ilyen dühödt támadáshoz – tapogatta Kirby az
ingzsebét a szivarja után kutatva, amit sajnálatos módon bent nem szívhatott el. –
Egy csomó vér volt a nappaliban. Bárki ölte is meg Lucyt, először ott sebezte meg,
aztán végighajkurászta a konyhán, fel a lépcsőn, ahol végül befejezte, amit elkezdett.
Ehhez elég jó állóképesség kell.
– Az elemzés majd kideríti, hogy egyáltalán Lucy vére van-e rajta. De mi van, ha a
tabletta, amit bevett, felpörgette? Így jócskán túlszárnyalhatta az alap-
energiaszintjét. Ráadásul atletizál.
– Ha a körme alatt talált vér DNS-tesztje megerősíti, hogy Lucy-é, akkor – drogozott
vagy sem – a játéknak vége.
Lottie elgondolkodva csóválta a fejét.
– Ez nekem nem áll össze, Kirby. A pozitív DNS-teszt csak azt fogja megerősíteni,
hogy ott volt, amikor Lucyt meggyilkolták, vagy utána valamikor. De a vér akár
korábbról is származhat. Nem jelenti, hogy ténylegesen megölte volna a barátnőjét.
– Komolyan úgy gondolod, hogy barátnők voltak?
– Kissé ellentmondásosnak tűnik, hogy Lucy meghívta Hannah-t a buliba, aztán
meg így bánt vele. – Lottie ellökte magát a faltól, és körbe-körbe járkált. – Hacsak
Lucy nem arra készült, hogy megalázza Hannah-t a haverjai előtt.
– Ez elég ok, hogy kiverje Hannah-nál a biztosítékot.
– Ivy említette, hogy Hannah és Lucy összebalhézott. Muszáj lesz az összes kölyköt
kifaggatnunk. Valaki csak tudja, mi történt.
– Ha szereznek ügyvédet, onnantól semmit sem fogunk tudni kihúzni belőle.
– Ki kell derítenünk, hogyan és mikor ért haza. Azt mondja, semmire sem
emlékszik, de a ruháit levitte a mosodába. Miért tett volna ilyet, ha nincs vaj a füle
mögött?
 – De ha bűnös lenne, akkor kimosta volna a ruhákat meg a törülközőt, vagy
egyszerűen kihajítja egy utcai kukába. Ez az egész roppant különös, ha engem
kérdezel, főnök.
– Meg kell sürgetnünk a DNS-tesztet. Menj a laborba, és beszélj velük. Mondd, hogy
egy tinédzser lány gyilkosát keressük.
– Meglesz.
– És szerezz házkutatási engedélyt a Byrne-lakáshoz. Csak találgatunk, holott
sziklaszilárd bizonyítékra van szükségünk. A boncolás is segíthet. És ha Hannah
tényleg valamilyen szer hatása alatt áll, akkor nem folytathatjuk a kihallgatást.
– Oké. Csináltatok egy drogtesztet – mondta Kirby.
– Itt akarom látni azt a Glennon fickót.
– Kit?
– Az atlétikaedzőt, a tornatanárt. Nem tetszik, hogy részt vett egy tinipartin, főleg,
hogy a szülők otthon sem voltak. Miért kockáztatná a karrierjét? – Lottie fel nem
foghatta. – Valami nekem itt bűzlik, Kirby. Derítsd ki, hogy ki a DJ, és őt is hozd be. És
Cormac O’Flahertyvel is beszélnünk kell. Minden részletről tudni akarok!
– Nincs elég idő, hogy…
– Tudom, és nem vagyok rá kíváncsi.
Mialatt Kirby elkacsázott a folyosón, Lottie aznap reggel már másodjára gondolta,
milyen kár, hogy Boyd nincs itt. Ha nyomozásról volt szó, Boyd mindig tiszta fejjel és
megfontoltan közelítette meg az ügyet. Ez most nagyon hiányzott. Lottie könnyedén
elboldogult a káoszban, míg Boyd inkább tudatosan és módszeresen dolgozott, és
mindig segített meglátni a fényt az alagút végén.
Lottie pedig pontosan úgy érezte magát, mint aki egy roppant szűk és sötét
alagútba bámul.

Tizennegyedik fejezet

Richie Harrison képtelen volt kiverni a fejéből az előző éjszaka eseményeit, elméje
olyan kínzó pontossággal játszott vissza mindent, mint valami rossz lemezjátszó. A
DJ-lét megannyi fárasztó éjszakázást jelentett, de a partikat mindig is jobban szerette
az éjszakai kluboknál. Leküldött még pár fájdalomcsillapítót – az után a kettő után,
amit vagy fél órája vehetett be –, de továbbra is csak álmatlanul forgolódott, a takarót
formátlan gombóccá gyűrte. Idegesen a levegőbe bokszolt, és nyomban le is vert egy
pohár vizet az éjjeliszekrényről.
– A büdös életbe! – Az ágy szélére hemperedett, és figyelte, ahogy a padlódeszka
lassan beissza a vizet. Visszazuttyant a párnára.
– Richie? – kiáltott fel a felesége a lépcsőn. – Te voltál?
 – Ki más? – morogta az orra alatt. Hallotta, hogy a lépcső megnyikordul. – Minden
rendben, Brontë, csak levertem a poharat!
A felesége már a hálószoba előtt állt, előbb jókora pocakja jelent meg a küszöbön,
majd a teste többi része is követte. Richie lehunyta a szemét, nem akarta látni a nő
dühtől vöröslő képét. Egy veszekedés épp elég volt mára.
– Mikor értél haza?
– Miért kérdezed, ha úgyis tudod a választ?
A nő keze ökölbe szorult, és tekintetét a férjére szegezte. Richie tudta, hogy addig
vár, míg meg nem mondja.
– Oké, bébi. Három után, talán négy körül. Fogalmam sincs. Azok az átkozott
kölykök aztán tudnak bulizni. Ahogy mi is… – Egyszer valaha, gondolta, de nem
mondta ki hangosan.
A nő leült az ágyra, és a méregdrága memóriahabos matrac megadóan besüppedt
alatta. A házban minden rohadt drága volt.
– Tudom, hogy együtt voltál valamelyikkel. Undorodom tőled, Richie!
A férfi felkönyökölt, és szorosabbra fogta a gumit hosszú hajában. A hirtelen rátörő
pániktól görcsbe rándult a gyomra.
– Ezt hogy érted?
– Együtt voltál az egyik kis hosszú lábú, agyonszolizott csitrivel! – Lángolt az arca. –
Ne hazudj nekem, Richie! Érzem rajtad a szagát.
Nem, az kizárt, futott át a férfi fején. Miután hazaért, első dolga volt, hogy forró
zuhanyt vegyen a lenti fürdőszobában, majd nesztelenül felosont a lépcsőn. Nem
mintha attól kellett volna tartania, hogy felébreszti a feleségét, mivel Brontë
mostanában a vendégszobában aludt. Azt mondta, Richie túl hangosan horkol. A férfi
csinálhatott bármit, Brontënak mindennel baja volt. Amikor otthon volt, a nő nem
akarta, hogy a közelében legyen, ha meg elment valahová, kiakadt. Mégis muszáj volt
megnyugtatnia.
A redőnylécek résein beszüremlő fénytől hunyorogva, csitítóan megdörzsölte
Brontë csupasz karját.
– Egyébként hány óra?
– Persze, dumáld csak ki magad ebből is! – A felesége felpattant, arcát eltorzította a
düh. – Ezúttal nem fog menni, Richie Harrison. Elegem van! Vagy te mész, vagy én!
Richie kétségbeesett igyekezetében, hogy kipattanjon az ágyból és maga köré
kanyarítsa a takarót, végül fejjel előre, a még nedvesen csillogó padlón landolt.
Remélte, hogy a nő nem vette észre a vízfoltot.
Brontë elnevette magát, és Richie fellélegzett. Talán sikerül épp bőrrel megúsznia.
Egyelőre.
Félig lecsúszott bokszerében talpra kászálódott, gyengéden átkarolta a feleségét, és
megpaskolgatta a hasát.
 – Csak a hormonjaid játszanak veled. Figyelj, Brontë, tudod, hogy sosem csalnálak
meg. Szeretlek. Tessék kiverni a fejedből ezeket a buta gondolatokat – csókolta
homlokon az asszonyt.
A nő lerázta magáról.
– Miért zuhanyoztál hajnali ötkor? Soha nem csinálsz ilyet, akármilyen részeg vagy
is, és most nem vagy részeg, Richie Harrison.
– Ezt hogy érted? – hőkölt hátra Richie egészen a falig. Szóval ébren volt.
– Hallottalak megjönni. Lementem, hogy csináljak neked egy forró csokoládét, hogy
segítsen elaludni. Ekkor döbbentem rá, milyen késő van. Láttalak. A lenti
zuhanyzóban. Miért? Miért teszed ezt velem?
– Mit?
– Akinek luk van a lába közt, te megdugod! Kamasz lányokat! És azok után, amit
érted tettem. Gondolod, hogy még mindig ebben a házban élnénk, ha én nem lennék?
Basszus, nőj már fel! Ilyen közel állok hozzá, hogy kirúgjam azt a hűtlen seggedet!
Richie megragadta a nő karját, mielőtt az pofon vághatta volna.
– Állj le, bébi! Azt sem tudod, mit beszélsz.
– Ó, nagyon is tudom. Nem ez volt az első alkalom, és az hótziher, hogy nem is az
utolsó. Végeztem veled!
Richie még erősebben szorította a nő csuklóját.
– Az én gyerekemet hordod a szíved alatt, Brontë. Együtt kerültünk ebbe az
egészbe, és együtt is fogjuk végigcsinálni!
– Hagyd abba! Ez fáj, Richie. Komolyan mondom. Engedj el!
Ujjainak vöröslő nyomai máris kezdtek kirajzolódni a nő bőrén, és Richie figyelte,
ahogy Brontë mérgesen dörzsöli a karját, igyekezve csillapítani fájdalmát. Túl
messzire ment.
– Ne haragudj. Csak kimerültem. Higgy nekem, senkivel sem voltam az éjszaka.
– Akkor inkább ma reggel – horkantott Brontë, gúnyos mosollyal az arcán. – Hol
voltál hajnali ötig?
– Nem volt még öt sem, és össze kellett pakolnom a felszerelést. Te is tudod, mennyi
időt vesz igénybe. Ráadásul ma reggel még vissza kell mennem a kábelekért és pár
másik cuccért. Gyere velem! Majd később alszom. Megdumáltuk?
– Sikítani tudnék. Annyira kihozol a sodromból, hogy azt sem tudom, mit csináljak.
– Tedd fel a teát. Felöltözöm, aztán elugorhatunk a McAllister-házhoz.
– Oké – vont vállat a nő, és kidöcögött a szobából.
Richie megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Lecsúszott a fal mentén, és a kezébe
temette az arcát.

Tizenötödik fejezet
Lottie az íróasztalánál ült, és a jegyzeteibe mélyedve azon morfondírozott, mihez
kezdjen Hannah Byrne-nel. Aztán befutott Kirby a lány atlétikaedzőjével, és bekísérte
a kissé lepukkant kihallgatóhelyiségbe.
Noel Glennon feszültnek tűnt, és fészkelődött a keskeny, kényelmetlen széken.
Lottie vonzónak találta a tengerészkék melegítőnadrágban és a galléros pólójára
húzott kapucnis felsőben. Szőke, a fül mögött és a tarkónál divatosan felnyírt haj,
homlokból lazán hátrafésülve. A harmincas évei elején járhatott. Ez az, ami Lottie-t
nyugtalanította. Amellett, hogy a lány szülei otthon sem voltak, tovább bonyolította a
dolgot, hogy abban az iskolában tanított, ahová a gyerekek többsége járt.
Lottie-ban egyre nőtt a gyanakvás. Kényelmesen összeszedte a papírjait, majd –
ahogy Boydtól látta – ráérősen az asztalra sorakoztatta a jegyzeteit és laptopját.
Miután Kirby ledarálta a kötelező formaságokat, Lottie hagyta, hogy a helyiségre
súlyos csend telepedjen.
Glennon szórakozottan babrálta zöld rögbipólója hófehér gallérját, majd az asztal
alatt összekulcsolta a kezét. Kissé előrehajolt, és szoborszépségű arcán széles mosoly
terült szét, felfedve túlságosan hófehér fogsorát.
– Itt vagyok, és bármiben a rendelkezésükre állok, nyomozó.
Erőltetettnek tűnt a mosolya. Tudatosan begyakorolt csáberő, gondolta Lottie.
– Köszönöm, hogy idefáradt, Mr. Glennon. Mindenkivel elbeszélgetünk, aki részt
vett Lucy partiján – jegyezte meg mintegy mellékesen. Ha hamis biztonságérzetbe
ringatja a férfit, nagyobb eséllyel kotyog el valamit. – Nem egyszerű ennyi tinivel.
– Nagyon is megértem. És biztosíthatom, segítek, amiben csak tudok. – A fejét
csóválta, mire egy szőke tincs a homlokába hullott. – Borzalmas ügy. Mikor hívott a
nyomozó, egy pillanatig sem haboztam, jöttem, amint tudtam.
– Nagyra értékelem, Mr. Glennon.
– Kérem, szólítson Noelnek.
– Köszönöm. Tegnap este ott volt Lucy McAllister partiján, ugye?
– Igen.
– Kérem, ne vegye ezt támadásnak, Noel. – Lottie tudta, hogy most nagyon óvatosan
kell fogalmaznia. – Ha nem bánja a kérdést, mit gondol, atlétikaedzőként és iskolai
tanárként ildomos volt részt vennie egy tinédzserbulin?
A maszk már-már lehullott, de a férfinak sikerült uralkodnia magán.
– Utólag belátom, hogy valóban nem kellett volna elmennem.
– Akkor miért ment?
– Mint azt tudja, Lucy iskolájában testnevelést tanítok, de csak nagyon kevés
óraszámban. Az edzősködésből bejön egy kis pluszpénz, de ez még mindig nem elég
arra, hogy fedezzem a megélhetésemet, így néha éjszakai szórakozóhelyeken
dolgozom kidobóemberként. – Elhallgatott, mintha ezzel mindent megmagyarázott
volna.
Lottie biccentett, hogy folytassa.
 – Hallottam, hogy pár kölyök a partiról beszél, és tudtam, hogy Lucy szülei nem
lesznek otthon, szóval…
– Honnan tudta, hogy McAllisterék nem lesznek otthon?
– Lucy mondta.
– És ezt miért mondta el magának?
Ismét megvillantotta ezerwattos mosolyát, és Lottie-t kirázta tőle a hideg. Nagyon
próbálkozik a pasas.
– Nyomozó, a gyerekek nem tanárt látnak bennem, mivel ez csak sport és
szórakozás. Gyakran beszélgetnek velem. Ahogy Lucy is. Mindig hozott az anyjától
igazolást, hogy ne kelljen tornáznia. Egy héttel a szünet előtt sírva jött oda hozzám.
Azt mondta, nem érzi jól magát, de a szülei elutaztak, és nem tudott igazolást hozni.
– És mit csinált?
– Felmentettem.
– Ez még mindig nem ok arra, hogy elmenjen a bulijába.
– Nem, de Lucy teljesen maga alatt volt, és beszélgetni kezdtünk. Mondta, hogy tart
egy évzáró bulit. Tudta, hogy néha éjszakai szórakozóhelyeken dolgozom, és mivel a
szülei elutaztak, félt, nehogy valami baj legyen. Megkért, hogy álljak az ajtóban, és
tartsam távol az esetleges bajkeverőket. Én meg mondtam, hogy egy kis bagóért
szívesen kisegítem és…
– Kisegíti? – vágott közbe Lottie. – Nem értem, hogy gondolhatta, hogy ez helyes.
– Akkor nem láttam benne semmi rosszat. Végül is a legtöbbjük rendszeres
látogatója a szórakozóhelyeknek, ahol dolgozom.
– A legtöbbjük túl fiatal, hogy beengedjék őket ilyen szórakozóhelyekre.
– Ez nem állítja meg őket. Hamis személyik és hasonlók.
– Hasonlók – mormolta Lottie, igyekezve uralkodni magán. – Az iskola zárva a
nyári szünetben. Hogyan beszélték meg Lucyval?
– Kellett az extra pénz, így én felügyeltem a vizsgákat. Az utolsó vizsgája előtt Lucy
odajött hozzám. – Az arcán gyászos kifejezés jelent meg. – Tényleg rémes, ami történt.
Tüneményes lány volt. Hogyan… tudják… hogy halt meg?
Lottie eleresztette a füle mellett a kérdést.
– Jól ismerte?
– Nem igazán. Mint már mondtam, nem volt túlságosan oda a sportért. Hannah
Byrne a kis sztárocska. Nincs messze az az idő, amikor Hannah fogja képviselni
Írországot a nemzetközi színtéren. Született atléta.
– Hannah és Lucy barátok voltak?
– Ivy Jones Lucy legjobb barátja. Ők ketten össze vannak nőve. Hannah amolyan
kívülálló. Hogy őszinte legyek, csodálkoztam is, amikor megláttam a partin.
– Miért?
– Nem mozog Lucy köreiben.
– Mégis ott volt.
– Igen. Biztos sokan eljöttek csak úgy. Manapság nehéz titokban tartani egy bulit.
 – Voltak rendbontók, akik be akartak jutni?
– Mindenki úgy tűnt, hogy okés.
Azért valaki mégsem volt annyira okés, jegyezte meg magában epésen Lottie.
– Volt bárki is, aki kitűnt a tömegből?
A férfi a fejét rázta.
– Csak egy rakás kölyök, aki örült, hogy vége a vizsgáknak. Néhányuknak ez már a
főiskolát jelenti. Egy csomó pia és tánc.
– Bármi jele drognak?
– Nem láttam semmi ilyesmit. De nem most jöttem le a falvédőről, szóval biztos,
hogy volt valami. Tudja, hogy megy ez, a kölykök ebben a korban…
– Az iskolában felmerült drogprobléma?
– Jesszusom, dehogy! Arról hallottam volna.
– Ismeri Cormac O’Flahertyt?
Komoly képpel megrázta a fejét.
– Nem.
– Biztos benne? – Lottie vetett egy pillantást a jegyzeteire Cormacról. – Ott volt a
partin. Húszéves. Kertész az iskolában. Úgy informáltak, hogy nem volt meghíva,
maga mégis beengedte.
– Ha bejutott, az csak azért lehetett, mert elég fiatalnak látszott, hogy ne tűnjön ki.
Tudna mutatni róla egy fotót?
A félszeg kérésre ügyet sem vetve, Lottie folytatta.
– A partin látta valaki társaságában Hannah Byrne-t?
– Párszor láttam Hannah-t. De hogy őszinte legyek, nem láttam senkivel, bár az este
legnagyobb részében odakint voltam.
– Volt, hogy bement a házba valamikor?
– Igen, egy üveg vízért, meg a mosdóba. Ennyi. A zene iszonyú hangos volt –
érintette meg a fülét. – Hiába, öregszem.
– Ismeri a fiút, aki a bárban dolgozott? – Lottie nem vette be a dumáját. Hangos
zene? Kidobóemberként dolgozik, az ég szerelmére!
– Nem, nem hiszem.
Lottie-ból tovább záporoztak a kérdések.
– Milyennek látta Lucyt?
– Fantasztikus volt. Tudta, hogy kell összehozni egy jó partit.
– Részt vett más partiján is?
– Nem.
– Volt valaha a házukban korábban?
– Nem. Nem semmi az a ház, mi? Egy kicsit más, mint az én falatnyi kéróm –
nevetett.
Lottie figyelmét nem kerülte el a hangjában bujkáló irigység. Vagy tévedett volna?
– A pizzát meghozták… – Kirbyhez fordult, aki fürgén átnyálazta az előtte
tornyosuló iratanyagot.
 – Egy óra tízkor – bökte ki végül. A rendőrség megszerezte a rendelés részleteit a
pizzázóból. Lucy online rendelte meg a mobilján, és hitelkártyával fizetett.
– Beengedte a futárt? – kérdezte Lottie.
– Igen. Legalább tíz óriási pizzásdoboz volt nála. Helyi srác.
– Meddig volt bent?
– Max egy percig. Bekísértem a konyhába. Bement, letette a dobozokat, és már ott
sem volt.
– Ön mikor hagyta el a McAllister-házat?
– Amikor vége lett a zenének. Kettő után.
Lottie a jegyzetét lapozgatta.
– Ki volt a DJ?
– DJ Rich vagy Rich Disk, valami ilyesmi. Nem igazán ismerem.
– Biztos? Információink szerint olykor fellép pár helyi szórakozóhelyen.
– Lehet, de én az utcán strázsálok, nem a táncparketten.
– Beszélt vele?
– Nem. Ő bent volt, én meg kint. – Glennon nyugtalanul ficergett a széken.
Lottie nem eresztette.
– Hogy jutott el a partira?
– Kocsival.
– Felvett valakit odafelé, esetleg vissza?
– Nem.
– Biztos?
– Persze hogy biztos. Pontosan tudom, hogy kezdődnek a pletykák, és szeretem a
munkámat annyira, hogy ne adjak okot alaptalan szóbeszédre.
Lottie-ból majdnem kibuggyant a röhögés. A fickóban legalább volt annyi jóérzés,
hogy elpiruljon.
– Mint már említettem, utólag belátom, hiba volt elmennem. Sajnálom, de nem
tettem semmi rosszat, és nem láttam semmit, amitől rosszul kellene éreznem magam.
És határozottan nem láttam senkit, aki Lucyt bántotta volna. Amikor elmentem, még
jól volt.
– Akkor beszélt vele?
– Csak szóltam, hogy megyek. Ivyvel volt. A DJ is pakolt. A kölykök is csak
lézengtek, mindenki indulóban volt. Mást nem tudok mondani. Beültem a kocsiba,
hazamentem, és kész.
– Mielőtt elment, látta Hannah Byrne-t?
– Nem emlékszem rá.
– Meg tudja valaki erősíteni, hogy mikor ért haza?
– Egyedül élek.
– Tehát, hogy tisztán lássunk, senki sem tudja igazolni, hogy mikor ért haza, vagy
hogy otthon tartózkodott-e.
– Nem tetszik, amire célozgatni akar.
 – Csupán egy tényt közlök.
– Hazamentem, ágyba bújtam, és reggel nyolcig húztam a lóbőrt.
Lottie sóhajtott. Most ennél többet úgysem tud kihúzni belőle.
– Ha bármi más eszébe jut, azonnal szóljon, és köszönöm, hogy ilyen gyorsan
befáradt – tette hozzá kelletlenül.
– Ha van még valami, amiben segíthetek, megtalál. Erről jut eszembe, az
iskolaigazgató nemrég megkeresett. Jövő hétre megemlékezést szervez. Szóljak, ha
megvannak a részletek? – Indulásra készen felállt.
– Persze, szóljon. Egy utolsó dolog. Esetleg látott valakit, aki a ház körül őgyelgett?
Valakit, aki az este folyamán gyanúsan viselkedett, vagy amikor elment?
– Semmi gyanúsat vagy rendkívülit nem láttam. Tudja, milyenek a kölykök. Volt,
aki korán lelépett, néhányan meg egész este nyalták-falták egymást és a többi.
– Az „és a többi” volt az, ami Lottie-t a leginkább aggasztotta, főleg, ha Seanra
gondolt.

Mielőtt Cormac O’Flahertyvel beszélt volna, Lottie szakított két percet arra, hogy
leüljön az asztalához.
Először is felhívta Seant.
– Mizújs? – tudakolta Sean.
– Szeretnék elmondani valamit, mielőtt máshonnan tudnád meg.
– Micsodát? – A hangja bátortalanul csengett.
– Történt valami tegnap éjjel Lucy McAllisteréknél.
– Mi történt?
Biztos megint játszik, gondolta Lottie. Hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy
tegnap este elment érte. Remélhetőleg nem kell majd bevonni Seant a nyomozásba,
kivéve az előírt kikérdezést.
– Megtámadtak valakit. Sean, Lucy meghalt. Azt akartam, hogy tudj róla. McKeown
nyomozó vagy valaki a csapatból beszélni fog veled. Csak rutineljárás, ne aggódj.
– Velem? Miért? Én nem csináltam semmit!
Lottie egy pillanatra eltartotta a mobilt a fülétől, és csodálkozva nézett rá, azon
tűnődve, miért hangzik ilyen védekezőn Sean hangja.
– Sean, nincs miért aggódnod. Csak mondd meg neki, hogy nem sokkal éjfél után
vettelek fel. Rendben?
– Mikor történt a támadás?
– Hogy érted?
– Hány órakor? – csattant fel.
Ez a viselkedés nem vallott Seanra.
Kirby jelent meg a küszöbön.
– Mehetünk, főnök?
Lottie bólintott, és feltartotta egyik ujját.
– Minden rendben, Sean?
 – Miért ne lenne?
– Mert elég feldúlt a hangod. Jól ismerted Lucyt?
– Nem. Anya, épp egy játék kellős közepén vagyok.
– Oké, csak mondj el mindent McKeownnak. Ha fel tudnád sorolni neki, kik voltak
ott, az szuper lenne.
– Csak pár srácot ismerek az évfolyamomról.
– Remek. Később találkozunk. Vigyázz magadra! – Lottie a telefonra meredt. –
Lerázott.
– Gyerekek – mondta Kirby, és búsan megcsóválta a fejét.
Lottie követte a férfit a kocsihoz, és közben egy kellemetlen érzés motoszkált
benne.

Sean az ágyra dobta a telefont, és az öklébe harapva a földre kucorodott. Nagyon

ideges lett az anyjával folytatott telefonbeszélgetés alatt, alig várta, hogy letegyék.
Vajon tud valamit? Ezért hívta? Ha tudná, hogy visszament Lucyék házába,
elmondta volna, nem? Akkor már rég itt lenne, hogy elcibálja egy
kihallgatóhelyiségbe.
Most meg McKeown detektív fogja hivatalosan kihallgatni. Nem tud hazudni. El
kell mondania az igazat. Vagy várjon, és meglátja, hátha nem derül ki, hogy négy
után Lucyéknál járt? Bárcsak beszélhetne Markkal! De nem volt annyi pénz a
kártyáján, hogy egy spanyolországi hívás beleférjen.
És a szíve mélyén tudta, hogy mindent el kellett volna mondania az anyjának.

Tizenhatodik fejezet

Az egyirányú utca nagyon keskeny volt, ezért Kirby csak úgy tudott leparkolni a
Chair Bar mögötti szűk helyre, hogy a kocsi fara félig az útra lógott.
– Jó lesz – nyugtázta Lottie.
A csöppnyi teraszos sorház – a kerékpárszaküzlettől két kapuval lejjebb – egyszerű
volt, és dísztelen. Ráférne egy frissítő festés, futott át Lottie fején. De ki vagyok én,
hogy bárkit is kritizáljak, tekintve a saját lakásomban uralkodó állapotokat?
Lottie intett John Kennynek, akit Seanon és Boydon keresztül ismert, mivel a fiúk
hozzá jártak biciklit javíttatni.
– Szép, napos reggel – próbált a férfi beszélgetést kezdeményezni.
– Az – hagyta rá Lottie.
– Bár későbbre esőt mondanak – tett még egy elvetélt próbálkozást.
Lotti továbbment, és Mr. Kenny bement a boltjába.
Kirby megnyomta a csengőt. Mikor senki sem reagált, Lottie odament, és ráfeküdt a
csengőre. Végre-valahára kinyílt az ajtó.
 A küszöbön álló fiú olyan sovány volt, mint egy két lábon járó piszkafa, csupa csont
és bőr. Bizalmatlan tekintettel méricskélte a két idegent. A pupillája olyan tág volt,
hogy szinte kitöltötte az íriszét. Cormac O’Flaherty húszéves volt, de hosszú ujjú,
gyűrött pólójában és a szakadt farmerjából kilátszó sápadt, szeplős lábával nem
nézett ki többnek tizenhatnál.
– Segíthetek? – Rövidre nyírt vörös haja az égnek meredt, hangsúlyozva a
homlokán katonás rendben sorakozó pattanásokat.
Lottie-t megcsapta a fiú savanyú lehelete. Nemrég kelhetett fel. A nyomozó magától
értetődően átlépett a küszöbön.
– Megengedi, hogy bemenjünk, Mr. O’Flaherty?
– Hé, nem sétálhatnak be ide csak úgy! Kik maguk?
Lottie ellépett Cormac mellett, és egy parányi konyhába jutott. Kirbynek meg
kellett várnia, míg a fiú egy kicsit félreáll, olyan szűkös volt a lakás.
– Parker felügyelő vagyok, ő pedig Kirby nyomozó. – Lottie hátrapillantott, és nem
kerülte el a figyelmét, hogy Cormac fejcsóválva becsukja az ajtót.
– Oké, de mit akarnak? – horkantotta.
– Jobb lesz, ha felvesz egy cipőt. Most bejön velünk az őrsre, hogy elbeszélgessünk a
tegnap estéről.
Cormac feszülten egyik lábáról a másikra állt.
– Itt miért nem beszélhetünk? – Kihúzott egy széket, de továbbra is állva maradt, és
idegesen megdörzsölte pattanásos homlokát.
Lottie letelepedett a székre, remélve, hogy a fiú is csatlakozik hozzá. Amint leült,
valami monoton zúgás csapta meg a fülét, ami veszélyesen úgy hangzott, mint egy
mosógép. Nem messze az ajtó mögül jött, ahol ültek.
– Mos valamit?
– És ha igen? Az én házam.
– Egyedül él?
– Apámmal.
– És ő hol van?
– Szíriában. Békefenntartó. Októberben jön haza. Ha akar, akkor beszélhet vele.
Lottie kezdte elveszíteni a türelmét.
– Vegye fel a cipőjét. Nincs vesztegetni való időm.
Cormac arroganciája hirtelen leolvadt, és csak egy rémült kisfiú maradt a helyén.
– Miért akarnak beszélni velem?
Lottie fontolóra vette a lehetőségeket. Az óra ketyeg, a percekből lassan órák
lesznek, és minden másodperccel értékes időt veszít, pedig minél előbb meg kell
találnia Lucy gyilkosát.
– Üljön le, és elmagyarázom.
– Mi van, ha nem akarok leülni?
Kirby kidüllesztette a mellét.
– Minél előbb leülsz, haver, annál hamarabb szabadulsz tőlünk.
 Cormac kiráncigált egy széket, és lehuppant rá.
Kirby továbbra is az asztalfőnél állt. A konyha olyan kicsi volt, hogy még mindig
közel volt a bejárathoz.
– Hol volt múlt éjjel? – fogott bele Lottie.
– Itt.
– Tudjuk, hogy Lucy McAllister partiján volt, szóval még egyszer megkérdezem. Hol
volt múlt éjjel?
– Ha tudják, minek kérdezik?
Lottie türelmetlenül dobolt az ujjával az asztalon.
– Oké, oké – felelte Cormac megadóan. – Igen, Lucy partiján voltam.
– Meghívták?
– Ja.
– Cormac, most rögtön berángathatom a seggét az őrsre, és elintézhetek magának
egy kellemes kis ablaktalan cellát huszonnégy órára, ha továbbra is ragaszkodik
hozzá, hogy úgy viselkedjen, mint egy makacs kölyökkutya.
Igaz, bizonyíték nélkül erre semmi esélye, de a srác ezt nem tudhatta.
Cormac szikkadt kenyérbéllel játszadozott az asztalon, szórakozottan morzsolgatva
az ujjai között. Lottie-ban felmerült, hogy a srác mindjárt a képébe fricskázza, de
Cormac csak ült leszegett fejjel, és kitartóan gyurmázta a galacsinokat.
– Oké, jól van, lehet, hogy Lucy mégsem hívott meg – nézett fel. – De mindenki mást
elhívott. A pasi az ajtóban simán beengedett. Most le fognak csukni ezért?
– Lucy mérges volt, amikor felbukkant?
– Egy kicsit játszotta az eszét velem, de ebben nincs semmi új. Konkrétan nem
mondta, hogy húzzak el, így maradtam.
– Kivel beszélt az este folyamán?
– Őszintén szólva nem nagyon emlékszem.
– Neveket.
– Hannah Byrne-nel egy darabig. – Cormac elgondolkodva nézett Lottie-ra, majd
kiejtette a kezéből a szétmorzsolt galacsint, és szeplős ujjával a nőre mutatott. –
Dumáltam Sean Parkerral. Hé, maga az anyja! F1-t szoktunk online játszani. Elég jól
nyomja. És fel lehet iratkozni az élő csatornájára is. – A képén bátortalan vigyor
terült szét.
A nyomozó nem lelkesedett azért, hogy a fia annyit ücsörög a gép előtt, de így
legalább csendben volt, és ez megfelelt Lottie-nak.
Egy hosszú pillanatig Cormac arcát tanulmányozta, majd egyenesen a közepébe
vágott:
– Honnan szerezte a drogot?
– Milyen drogot?
– Szerintem nem akar engem felbosszantani, Mr. O’Flaherty, pedig nagyon jó úton
jár afelé, hogy felbosszantson. Mondja el az igazat.
A fiú láthatóan mérlegelte a lehetőségeket.
 – Történt valami Hannah-val?
– Miért gondolja, hogy történt vele valami? – Lottie keresztbe fonta a karját, és
kínzó viszketés tört rá. A fullasztóan szűkös ház mocskos volt, és a felügyelő arra
gondolt, ha még egy percet el kell itt töltenie, csalánkiütést kap.
– Hát valamiért idejöttek, nem? Seanon kívül csak Hannah-val beszélgettem.
Kedves lány.
– Elég kedves ahhoz, hogy teletömje drogokkal?
– Hé, álljunk meg egy szóra, ez nem igaz. Én nem élek kábítószerrel.
– De adott neki egy tablettát, így van?
Cormac arca pecsenyevörösre gyúlt, és az ujjával zavartan dobolni kezdett az
asztalon.
– Bárhogy is, én nem erőltettem.
Mielőtt Lottie felfoghatta volna, mit csinál, megragadta a srác kezét.
– Figyelmeztetem…
– Oké, oké, csak egyetlen pirula volt. Még csak nem is ivott, az ég szerelmére!
Lottie eleresztette a fiú kezét, a sajátját a farmerjába törölte.
– Egyetlen pirula is komoly károkat okozhat annak, aki nem él vele. Ezt tudta?
– Már mondtam, hogy nem toltam le a torkán.
– Akkor mit csinált?
A srác teátrálisan felsóhajtott.
– A buli unalmas volt, így vettem pár tablettát, és megmutattam neki. Bevettem
egyet, ő meg elvette a másikat. Most boldogok?
– Milyen drog volt? Molly?
– Gőzöm sincs. Mondtam, hogy nem szoktam drogozni.
– Honnan szerezte a tablettákat?
Cormac nyelt egyet.
– Számít?
– Minden számít egy gyilkossági nyomozásban.
A fiúnak szó szerint leesett az álla, az arcából kifutott a vér; még a szeplői is
egészségtelen hamuszürke árnyalatot öltöttek. A keze remegni kezdett. – Gyilkosság?
De jól volt…
– Ki? – Lottie már nyeregben volt, de egy percét sem élvezte, ahogy szép sorjában
leleplezte a fiú hazugságait.
– Hannah. Egy kicsit furán viselkedett, miután végül lenyelte a bogyót. Eléggé el
volt kenődve, szerintem ezért vette be.
– Miért volt elkenődve?
Cormac feldúltan tördelte a kezét.
– Soha nem adtam volna neki, ha tudom, hogy ilyen hatással lesz rá. Esküszöm! – A
fiút megállíthatatlan remegés fogta el.
 – Hannah jól van – kegyelmezett meg neki Lottie. Kegyes hazugság. A lány
mindenhogy volt, csak jól nem. Lottie eltűnődött, vajon az orvos megvizsgálta-e már,
hogy hivatalosan is kihallgathassák.
Cormac a felsője ujját az orrához rántotta, és nagyot szippantott. A légzése
szaggatottá vált, egyre nehezebben kapkodta a levegőt.
– Az inhalátorom…
– Hol van?
– Hozom. – Felállt, és a csap melletti polcról lehalászott egy kék inhalátort.
Szippantott pár puffot, majd visszazuttyant a székre. – Mit akarnak tudni?
– Kitől vette a kábítószert?
– Jake Floodtól.
– Ennél valamivel többet.
– Ő szolgálta fel az italokat. Még csak tizenöt éves, szóval fogalmam sincs, Lucy
miért szervezte be.
– Honnan ismeri?
– Csak hallomásból ismerem. Bokszoló.
– Ismer még mást is, aki a partin volt?
– Hannah ismerte a fickót, aki az ajtóban állt. Azt mondta, az edzője vagy a tanára a
suliból. Aztán ott volt az a fura DJ Richie, nem tudom, ki a túró. Lófarokkal meg
gyöngyökkel a nyakában, mintha ő lenne a helyi menő csávó. – A szavak egyszerre
buktak ki belőle, mintha így akarna könnyíteni a lelkiismeretén.
– Szippantson még egyet az inhalátorból – vágta el a szóáradatot Lottie. Muszáj
volt, hogy a srác lehiggadjon. – Visszatérve Jake Floodhoz. A haverjai drogdílerként
tartják számon?
– Kik?
– A barátai.
– Dunsztom sincs. Mondtam, én sosem szoktam…
– Tudja a nevét, szóval, biztos, hogy ennél többet is tud.
– Csak annyit tudok, hogy bokszol, meg láttam egy csapat bringás kölyökkel. Olyan
BMX-es banda vagy mi a szar. Drogot árulnak a lakótelepi kölköknek, meg a suli
környékén.
Lottie jól ismerte ezeket a suhancokat. Mostanában tűntek fel, hogy tovább
színesítsék Ragmullin bűnözési palettáját, és arról váltak hírhedtté, hogy az iskolák
előtt terrorizálták a gyerekeket. A biciklis rendőrök mindent megtettek, hogy
sikerüljön lefülelni őket, idáig nulla sikerrel.
– Lucy üzletelt ezekkel a díler srácokkal?
Cormac vállat vont.
– Gondolom, igen. Mi másért árult volna Jake kábszert a partiján?
– Oké. Meséljen egy kicsit Hannah Byrne-ről. Miért volt feldúlt, amikor bevette a
tablettát?
– Felteszem, addig nem hagy békén, míg el nem mondom.
 – Jól gondolja – mondta Kirby, és Lottie bólintott.
– Behozhatom a mobilomat? Megmutatom.
– Hogyne. – Cormac kiment a konyhából, és Lottie hátradőlt a széken, hogy a
tekintetével kövesse. – Mi a véleményed róla?
Kirby elgondolkodva dobolt a tollával a macskakaparásszerű betűkkel telezsúfolt
jegyzetfüzetén. Lottie számára legalábbis olvashatatlan volt.
– Alaposan be van tojva – bökte ki végül. – Valamit rejteget.
– Az biztos. Nézd ezt a koszt és rendetlenséget. Miért kapcsolta be a mosógépet? –
mutatott a félig nyitott ajtóra a háta mögött, és már indult is, hogy vessen rá egy
pillantást. – Melyik tinédzser mossa ki a ruháit rögtön bulizás után?
– Pont engem kérdezel? Kamaszkoromban még egy zoknit sem mostam ki soha.
Most is legalább egy hétbe telik, mire sikerül rávenni magam, hogy felszedjem a
földről a koszos ingjeimet.
Lottie elfintorodott, és visszaült a székre.
– Pont, mint Sean. A gutaütés kerülget, amikor össze kell szednem utána a cuccait.
Bár a lányok sem jobbak. Lehet, hogy Cormac Hannah-val együtt van benne ebben az
egészben.
A következő pillanatban Cormac visszatért egy mobillal és egy töltővel. Bedugta a
töltőt, és várt, míg a telefon életre csippantotta magát. Pár másodpercnyi néma csend
következett, majd bősz görgetésbe és tapicskolásba fogott.
– Ezt nézzék!
Lottie a kezébe vette a mobilt, és a képernyőn virító fotóra meredt. A lány a képen
deréktól felfelé meztelen volt, és épp a tükörben csodálta magát. Egyik kezével
felfogta hosszú, szőke sörényét, másik kezét szexisen keresztbe tette a derekán, kissé
megemelve aprócska cicijét.
– Ki ez? – kérdezte, noha nagyon is tudta a választ.
– Hannah – mondta lágyan Cormac.
– Honnan van ez a fotó? – Lottie érezte, hogy fortyogni kezd benne a düh.
– Lucy szinte majdnem mindenkivel megosztotta a Snapchaten meg a WhatsAppon.
Hannah-val is. Hannah nagyon kiborult. Kértem Lucyt, hogy küldje el nekem, mert
tudni akartam, mi folyik.
– Szándékosan küldte el Hannah-nak?
– Ühüm… ezt tőle kéne megkérdeznie.
Ez némi nehézségbe ütközne, gondolta Lottie epésen, igyekezve csillapítani a
gyomrában támadt forrongást.
– Mikor osztották meg?
Cormac az üzenet időpontjára nézett.
– Tegnap este nyolc harmincnégykor… illetve ma… mindegy.
– És mit csinált Hannah? Hogyan reagált?
Cormac a hüvelykujját a homlokának támasztva komolyan elgondolkodott.
 – Az összes telefon egyszerre kezdett rezegni, mikor megjött az üzenet. Csak állt ott,
miközben mindenki őt bámulta. Aztán kiviharzott, mindennek lehordva Lucyt.
Akkor vette be a tablettát.
Lottie a fejét csóválta.
– És utána?
– Táncoltunk.
– És?
– Ja, hát ennyi.
Lottie nem hitt neki. Hogy egy kicsit kibillentse, megkérdezte:
– Miért megy a mosógép?
A fiú elvörösödött.
– Nem bűn a mosás, vagy igen?
– Igen, ha bizonyítékokat próbál meg eltüntetni.
– Ezt hogy érti? Én nem tettem semmi rosszat! Beismertem, hogy én adtam
Hannah-nak a bogyót, de ő volt az, aki bevette és kiütötte magát.
– A törvényszéki szakértői csapatunk kérni fogja a tegnap esti ruháit, még akkor is,
ha kimosta.
Lottie bízott benne, hogy ha Cormac vagy Hannah követte el a gyilkosságot – akár
együtt, akár nem –, a bűnügyi helyszínelők találni fognak valamit a ruháikon.
– Nem kéne ehhez valami hivatalos engedély? – Láthatóan még az eddigieknél is
jobban feszengett. – Ha elmondanák, hogy a feltételezésük szerint mit követtem el,
akkor talán segíthetnék maguknak. – Zaklatottan dörzsölgette csupasz karját, és a
levegőt csakhamar száraz, repkedő bőrdarabok töltötték meg.
– Hogyan jött haza a partiról?
– A kocsimmal. Egy halom ócskavas.
– Most hol van?
– A kikötői parkolóban. Muszáj vennem parkolójegyet, különben megbüntetnek.
– Mikor jött el?
– Későn.
Lottie felhagyott a reménnyel, hogy bárki is képes konkrét időponttal szolgálni.
– Hazavitt valakit? Esetleg Hannah-t?
– Nem értem, mi ez az egész.
Ez volt az a pillanat, mikor Lottie kapcsolt, hogy Cormac egyszer sem kérdezett rá,
ki halt meg. A fiúra szegezte a pillantását.
– Lucy McAllistert tegnap éjjel meggyilkolták – közölte.
Cormac eltátotta a száját, a tekintete egy láthatatlan foltra vándorolt a falon,
valahol Lottie mögött.
– Ez nem lehet igaz. Nem igaz.
– Nyugodtan elhiheti, hogy nem vesztegetném itt az időmet magával, ha nem lenne
igaz.
 – Aztakurva. Jesszusom. Basszus…! – Egy pillanatra abbahagyta a kántálást, és
vadul megdörzsölte a homlokát. – Te szent szar, az apja tuti maga alatt lesz.
– Ismeri Lucy szüleit?
– Nem. Úgy értem, néha rendbe teszem a kertjüket. Csak pár alkalommal voltam
náluk, de akkor is látszott, hogy Lucy és az anyja nem jönnek ki valami jól egymással.
Az apja viszont megállás nélkül csak róla beszél.
– Pontosan mikor látta utoljára Lucyt?
Cormac összeszorította a száját, és többé egyetlen szót sem volt hajlandó mondani.

A nyomozók a sráccal együtt távoztak a kocsival, és a fiú a biciklin elküldte az

üzenetet. Kitolta kerékpárját a bevásárlóközpont parkolójába vezető lépcső alól, és
lekerekezett a keskeny kis utcán.
– Hé, te ott! Tartozol még múlt hétről, amikor megszereltem a fékedet. Gyere
vissza!
A srác felegyenesedett a pedálon, és durván bemutatott a boltosnak. Kizárt, hogy
fizessen azért, mert megcsinálta a szaros fékjét. Felőle aztán ordítozhat, amennyit
csak akar. Úgysem érdekel senkit.
Szélsebesen tekert, igyekezve lépést tartani a kocsival, aztán megkönnyebbülten
látta, hogy az autó a rendőrőrs felé kanyarodik. Végre talán lesz ideje dobni egy
sárgát, és enni valamit.

Én vagyok a Szarka. Az idegeim pattanásig feszültek, és ez nagyon nem tetszik. Azt

hittem, bármikor könnyedén levedlem magamról a mindennapi valóságot, és
felölthetem csodás madárszerű lényemet. De nehezebb, mint gondoltam.
Az édes, pezsdítő érzés egyből elhalt, miután elmentem. Azt hittem, magasan
szárnyalhatok elképzelt szárnyaimon, de a lábam továbbra is a földhöz köt. Gyökeret
vert, és nem ereszt. Ideragadtam. Ez nagyon nem jó.
Vajon mi az, mi képes újra felemelni?
Szükségem van valami fiatalra és fényesre. Meg kell szereznem! Az én kincsem.
Csakis az enyém!
Ez az, mi inspirál.
Most, hogy megkezdtem a kutatást, nincs, mi megállítson. Úgy érzem, újra képes
vagyok repülni! Csak lehunyom a szemem, és felidézem a lágy, fiatal, érintetlen húst,
oly selymes és ruganyos az ujjaim alatt. Elképzelem, ahogy gyengéden cirógatom a
bőrét, szétfeszítem reszkető ajkát, és csak nézem a rettegő, kérdő szempárt.
Tudom, mit kell tennem. Valakinek szenvednie kell, hogy újra átéljem az eufóriát.
Hát legyen!
 Tizenhetedik fejezet

Hannah még soha életében nem érezte ilyen nyomorultul magát. Egész testében
reszketett, a feje majd széthasadt. Egyszerre volt melege és rázta a hideg. Elmondta
Cormac nevét a nyomozóknak, mert előbb-utóbb úgyis rájöttek volna. De a vér a
körme alatt… ez meg mit jelenthet? Hogy lehet, hogy Lucy halott? És miért ilyen
ködös az agya?
– Nem kell mondanod semmit – hajtogatta az anyja. – Semmi rosszat nem tettél,
kicsim.
Ha akart sem tudott volna mit mondani.
– Semmire sem emlékszem. Ez elég rosszul fest, ugye, anyu?
– Igen, szóval könyörgök, tartsd csukva a szádat!
– Haza akarok menni.
– Azt mondják, előbb megvizsgál egy orvos, és vért is vesznek a drogteszt miatt.
Valami pszichiátriai kivizsgálást is említettek, szóval azt is meg kell várnod.
– Szerinted szükségem lesz ügyvédre? – Hannah közel állt hozzá, hogy ismét elsírja
magát.
– Kérlek, Hannah, épp azon vagyok, hogy kitaláljak valamit.
– Az ingyenes jogi képviselet pont azoknak van, akik nem engedhetik meg
maguknak az ügyvédet.
– Hallgass már el! Gondolkodom.
Hannah megütközve figyelte az anyját, ahogy fel-alá járkált. Hirtelen iszonyatos
emlék villant fel benne. Elkeseredetten az öklébe harapott, nehogy felkiáltson.
Volt egy fotó, ugye?
Szorosan lehunyta a szemét, megpróbálta felidézni. Egy fénykép egy félpucér
alakról, amit mindenki látott. Kétségbeesetten igyekezett visszaemlékezni, miközben
többször a hajába túrt. Lucy küldte? Vagy Ivy? Ki, mi volt a képen? Közszemlére tett
cicik? Lapos mell? Az övé? Istenem, csak ezt ne, kérlek, ne hagyd, hogy az enyém
legyen, könyörgött némán. Ez tönkreteheti a sportkarrierjét, mielőtt még egyáltalán
elkezdődne. És az anyukája mit fog szólni hozzá?
Egyáltalán miért agyal valami hülye fotón, amikor még arra sem képes, hogy a
leghalványabb emléket is felidézze, amivel segíthetne magán? Elgyötörten
masszírozni kezdte a halántékát, mintha ezzel kisajtolhatná a fejéből az igazságot.
Egyszeriben felsejlett benne egy homályos emlékfoszlány. Bárcsak valahogyan
megragadhatná! A következő pillanatban Hannah keze ernyedten lehullott; feltárult
az igazság, és tövisként fúródott a fejébe.
Uramisten, mit tett?

Tizennyolcadik fejezet
Sharon Flood felébredt, és rögtön érezte, hogy üres a ház. Kipattant az ágyból, és
besurrant Jake szobájába. Álmosan megvakarta a fejét, és még mindig laposakat
pislogva azon tűnődött, vajon hol lehet a bátyja. Mindig itthon aludt, még hétköznap
is, mikor iskolába kellett menni, de most szünidő volt és szombat.
Kikukkantott az ablakon, de hiába nyújtogatta a nyakát, az anyukája kocsija nem
parkolt az út mellett. Sietve benézett az anyja szobájába. Üres volt. Benyitott a
fürdőszobába. Az is üres volt. Miután pisilt, kezet, arcot és fogat mosott, lebaktatott
az alsó szintre.
Benézett a nappaliba, majd a konyhába, ott sem látott senkit. Hová tűntek? Épp
visszafelé caplatott a lépcsőn, mikor meghallotta, hogy a bejárati ajtó zárjában kulcs
csikordul. A lépcső tetején állva figyelte az anyját, ahogy belopódzott az előszobába,
és fekete mellényét felakasztotta az ajtó mögötti fogasra.
– Anyu, hol voltál?
– Te szentéges úristen az égben! Shaz, a frászt hoztad rám. Légy olyan drága, és
tedd fel a teát, míg én beugrom a zuhany alá.
– Sokáig dolgoztál? – Sharon tudta, hogy a hotel bárja 23.30-kor zár, és a pakolás és
a takarítás néha egy-két órát is igénybe vett, de kizárt, hogy az anyja egész éjjel ott
volt.
– Segítenem kellet Ginónak leltározni. Órákig tartott. Meghalok egy csésze teáért!
– Jake nincs itthon, anyu – mondta Shaz, amikor az anyja a lépcsőfordulónál
elment mellette.
– Hogy érted, hogy nincs itthon? Ő vigyázott rád az este.
Shaz nem akarta beárulni a bátyját, de aggódott érte. Lehet, hogy a mérgező
emberekkel van? Idegesen rágcsálta a hüvelykujját.
– Hát, igazából elment. – Már dőltek belőle a szavak. – Felébredtem, és azt hittem,
az ágyban van, de szerintem elvitte az autódat, és nem jött haza. Azt ígérte, hoz
nekem sült krumplit és csirkefalatkákat. Hol lehet, anyu?
– Te meg miről beszélsz? Elvitte a kocsimat? Shaz, ne butáskodj, a kocsi kint áll.
Liz Flood lesietett a lépcsőn, ki a házból, de még az előkertbe sem ért, már fordult
is vissza, és dühösen bevágta maga mögött az ajtót.
– Egy életre szobafogságra ítélem a kis szarost!
Sharon követte az anyját a konyhába.
– Hívjuk a rendőrséget? – kérdezte aggódva.
– Még a végén lecsuknák ezt az enyveskezű kis tolvajt. – Liz megtöltötte a kannát
vízzel, és a tűzhelyre tette. – Mondta, hová megy?
Sharon a fejét rázta.
– Azt mondta, hoz nekem sült krumplit és…
– Majd adok én neki sült krumplit meg nyavalyás csirkefalatkákat! – üvöltötte Liz
olyan hangerővel, hogy Sharon kis híján befogta a fülét.
– Hánykor ment el?
– Nem tudom.
 – Pontosan tudja, hogy nem szabad egyedül hagynia – masírozott fel-alá Liz a
keskeny kis konyhában. – Hívta valaki, mielőtt elment?
Sharon már szédült, miközben az anyját figyelte.
– Nem tudom, anyu. Miután elment, rögtön lefeküdtem. Csirkefalatkákról
álmodtam, és amikor reggel felkeltem, Jake nem volt itt, és csak ennyit tudok. – A
kislány elhallgatott, hogy kifújja magát, miközben Liz Jake-et hívta. Erre ő is
gondolhatott volna.
– A kis szarosnak ki van kapcsolva a mobilja. – Liz kivett egy bögrét a szekrényből,
a peremét megtörülte egy konyharuhával, majd belepottyantott egy használt
teafiltert. A konyhapultra tenyerelve próbált lecsillapodni. Nagy levegő. – Csak
magamat hibáztathatom, hogy bíztam benne.
– Lehet, hogy összetörte a kocsit. Talán kórházban van. A rendőrség…
– Csitt, gondolkodnom kell. Menj, öltözz fel, és kopogtass be a barátaihoz! Ha képes
volt leinni magát, saját kezűleg végzek vele. Nyilván kialussza valahol a
másnaposságát. Egyet megígérhetek, ha a kezem közé kaparintom, egy hónapig nem
fog aludni, az fix.
– Lehet, hogy valaki ellopta a kocsit. És Jake nem mer hazajönni, vagy…
– Még mindig itt vagy? Mondtam, hogy öltözz fel! Már senki sem hallgat rám ebben
a házban?
Sharon sietve kiiszkolt a konyhából, miközben az anyja a félig felforrt vizet a
bögrébe löttyintette. Furán viselkedik, futott át a fején. És egyébként is, hol volt egész
éjszaka?
És hol a pokolban van Jake?

Sharon épp lefelé sietett a lépcsőn, mikor megszólalt a csengő. Szakadt kék farmert,
fekete pólót és enyhén foltos, rózsaszín edzőcipőt viselt. Csak az egyikben volt fűző.
Jake biztos lenyúlta a másikat, ahogy anyu kocsiját is. Annyira lökött.
Lehet, hogy Jake jött meg? De neki van kulcsa, nem? Hacsak nem vesztette el. Talán
a kocsit is elvesztette. Hát igen, Jake mégsem olyan okos, mint amilyennek hiszi
magát.
Sharon a lépcsőpihenőn toporgott, mialatt az anyja ajtót nyitott. Lekucorodott a
földre, és a térdét átkarolva két oszlop között – amikre ugyancsak ráfért volna a
festés – kikukucskált. Anyu már megvette a festéket, és ki is adta Jake-nek a feladatot,
de a bátyja még mindig nem csinálta meg. Ha apu itt lenne, futott át Sharon fején,
már rég le lenne festve a lépcső. A torkában nagyobbacska gombóc kezdett
formálódni, és a kislány kétségbeesetten próbálta visszafojtani a sírást. Ha sírni kezd,
anyu rögtön mindent félretesz, hogy megvigasztalja, és Sharon tisztában volt vele,
hogy az anyja most képtelen lenne még ezzel is megküzdeni, mindazok után, ami ma
reggel történt.
 Az ajtóban két ember állt. Egy férfi és egy nő. Rendőröknek tűntek. Ha Jake itt
lenne, tudná, kik ezek. Jó volt benne, hogy kitalálja, ki mit csinál. Aztán felsikkantott.
Azért vannak itt, hogy elmondják, Jake meghalt? Ne!
Figyelte, ahogy az anyja hátralép, hogy beengedje őket. A nő a viseltes pólóban,
hóna alatt egy dzsekivel és egy ráncos bőrtáskával, a kislányra mosolygott. Sharon
felemelte a kezét, hogy visszaintegessen, de az anyja figyelmeztető pillantást lövellt
rá, és a kislány keze félúton megállt a levegőben.
Most már biztos, hogy rendőrök.

Lottie és Kirby bevitte Cormac O’Flahertyt az őrsre, hogy DNS-mintát és

ujjlenyomatot vegyenek tőle, amivel kizárhatják a nyomozásból, vagy épp
ellenkezőleg, előléphet gyanúsítottá. Lottie megemlítette Jake Flood nevét az
eligazítóban, és kiderült, hogy Lei járőr, a biciklisosztag egyik tagja, ismeri a srácot,
sőt azt is tudja, hol lakik.
A környéket megannyi utca és sugárút tagolta, mintha a fejlesztő azt a benyomást
kívánta volna kelteni, hogy a térség sajátos, egyedi lakónegyedekből áll. Csakhogy
hiába lakott valaki a Brinsley Roadon, a Brinsley Avenue-n, netán a Brinsley Terrace-
on, nem menekülhetett attól a szomorú ténytől, hogy ezek is csak szorosan egymásra
épült, teljesen egyforma házak kusza szövedékei voltak. A szegénység, az
antiszociális viselkedés, az illegális szemétlerakók és a sarjadzó bűnbandák
mennyországa.
Lottie-ék a Brinsley Terrace 16. számot keresték, hogy kikérdezhessék Jake Floodot.
A nyomozás pillanatnyi állása szerint Hannah Byrne volt a célkeresztben Lucy
McAllister meggyilkolásáért, de az, hogy a lány esetleg illegális tudatmódosító szerek
hatása alatt állt, kétségeket ébresztett Lottie-ban, és az ügy már nem volt annyira
kristálytiszta. És ott van még Cormac O’Flaherty. Lottie képtelen volt fogást találni
rajta. De legfőképp elő kell kerítenie azt a taknyos kis dílert.
Mikor végre bejutottak a Flood-házba, Lottie-nak kellemes meglepetésben volt
része. A konyha kicsi volt, de tiszta és rendes. A nyomozó orrát kellemes virágillat
töltötte be, ellentétben a Cormac lakásában uralkodó áporodott bűzzel. Kirby
kihúzott egy széket, és beszuszakolta magát az aprócska kerek asztal mögé. Liz Flood
a teáskanna körül buzgólkodott, noha a nyomozók kedvesen visszautasították,
amikor felajánlotta, hogy főz egy teát.
– Nekem muszáj innom egy csészével – szabadkozott, és a csapba löttyintette a félig
tele bögre tartalmát, majd remegő kézzel kiöblítette. Végül abbahagyta a sürgés-
forgást, megtörölte a kezét, és kimerülten a konyhapultnak dőlt. – Miben segíthetek?
– Elnézést, hogy szombat reggel zavarjuk, de beszélnünk kell Jake-kel.
– Jake-kel? – A vékony, lestrapált nő lerogyott egy székre. Az arca úgy nézett ki,
mintha valaki az összes vért kiszívta volna a testéből. – Miért? Mit csinált?
 – Hogy őszinte legyek, még mi sem vagyunk biztosak benne, ezért is szeretnénk
beszélni vele – szólalt meg Kirby, és az asztalra tette a tollát és a kissé megviselt
noteszát, próbálva fontos embernek látszani.
– Jake nincs itt.
– És hol találjuk? – tudakolta Lottie, miközben érezte, hogy a gyomra görcsbe
rándul az éhségtől. Egész reggel egy falatot sem evett. Bízott benne, hogy a visszafelé
úton lesz ideje egy szendvicsre és egy kávéra.
– Én… én nem is tudom – hebegte Liz, és ekkor felsivított a teáskanna. A nő felállt,
és elzárta a gázt. – Vissza tudnának jönni később? Nemsokára itthon lesz.
– Attól tartok, sürgős az ügy. – Kirby hangosan kopogott a tollával az asztalon.
Szakadt farmerban, bordázott fekete felsőben és rózsaszín, piszkos futócipőben (az
egyik híján volt a fűzőnek) egy kislány lépett be a konyhába.
– Mi folyik itt, anyu?
– Menj fel a szobádba, Shaz! Nem rád tartozik.
– Miért keresik Jake-et? – kérdezte Sharon egy tapodtat sem mozdulva.
Lottie-nak nem volt ideje a kislánnyal foglalkozni; Jake-kel akart beszélni.
– Mrs. Flood, tényleg meg kell találnunk a fiát. Biztos van valami ötlete, merre
lehet.
– Ő… elment.
Ideje irányt váltani.
– Hallott egy biciklis tinédzserbandáról, akik drogot árulnak? Úgy hiszem, ezen a
környéken dolgoznak.
– Soha nem hallottam ilyesmiről – válaszolt Liz pókerarccal, de a kislány egyből az
anyjára pillantott.
– Te hallottál róluk, Shaz, igaz? – kérdezte Lottie.
– Nem. És magának csak Sharon vagyok – tette újra csípőre a kezét a kislány.
Igyekszik határozottnak tűnni, vélte Lottie, de inkább csak elveszettnek látszik.
– Azt hiszem, te tudsz valamit. Leolvastam az arcodról, amikor említettem őket.
Hány éves vagy, Sharon?
– Tíz.
– Nagyon okosnak tűnsz egy tízéveshez képest. Irtó fontos, hogy elmondd nekem,
amit tudsz.
– Hát…
– Ha tudsz valamit – segített Liz, tanácstalanul ráncolva a homlokát –, mondd el
nekik.
– Már hallottam róluk. De Jake-nek nincs semmi köze hozzájuk.
– Merre szoktak lógni? – firtatta Lottie.
– Honnan tudjam?
– Viselkedj, Shaz! – feddte meg Liz.
– Semmi baj – mondta Lottie. – Ha Jake is benne van, tudnunk kell.
Liz elhessentette a lányát az útból, és mindkét kezével az asztalra tenyerelt.
 – A fiam jó gyerek. Sharonnal most nagyon nehéz időszakon mennek keresztül. Az
apjuk a múlt évben meghalt, és én egész álló nap dolgozom, hogy legyen étel az
asztalon, és meg tudjam venni az iskolába a könyveket. Bármiről gondolják is, hogy
Jake benne van, tévednek. Az iskolán kívül Jake csak a boksznak él, szóval azt
hiszem, ezúttal rossz ajtón kopogtatnak.
– Melyik bokszklubba jár? – kérdezte Kirby.
– Miért érdekli?
– Kérem, Mrs. Flood, tudnunk kell. – Lottie érezte, hogy a türelmetlenség és az
éhség birokra kell benne.
– Nekem meg tudnom kell, miért kérdezősködik Jake után.
Úgyis eleget fog hallani róla nemsokára, így Lottie nem kertelt:
– Múlt éjjel megtámadtak egy tinédzser lányt Lucy McAllister házibulija után. Úgy
hisszük, hogy Jake is ott volt a partin. A lány meghalt.
– Házibuli? – Liz értetlen arccal nézett Lottie-ról Kirbyre, majd a tekintete ismét
Lottie-n állapodott meg. Biztos, hogy tévednek. Jake még csak tizenöt éves. Nem
menne el egy ilyen partira.
– Szemtanúk megerősítették, hogy ott volt. Valóban nem tudja, hogy most hol van?
– Elment valahová. Ahogy már említettem. – A nő megpróbált dühösnek hangzani,
de Lottie figyelmét nem kerülte el, hogy az álla és a keze folyamatosan remeg.
– Egyáltalán hazajött az éjjel?
Liz idegesen a lányára pillantott, mintha azt kívánná, bárcsak ne állna itt tátott
szájjal, miközben őt nézi.
– Késő éjjelig dolgoztam. Én… én csak ma reggel értem haza.
– Hol dolgozik?
– A Brook Hotel bárjában. Szörnyen zsúfolt este volt. Pénteken mindig.
– És ma reggelig dolgozott?
– Ühüm, igen.
Lottie nem hitt neki.
– Pontosan hánykor ért haza?
– Nézze, ahhoz, hogy hánykor értem haza, vagy hogy hol van most Jake, magának
semmi köze.
– A dolog úgy áll, hogy valamennyire mégiscsak közöm van hozzá, tekintve, hogy
nem tudjuk, itthon töltötte-e az estét a fia, vagy sem. Ha belekeveredett valami
drogügyletbe, akkor lehet, hogy bajban van.
– Jake soha nem ártana senkinek! – bukott ki Sharonból.
– Tegnap este itthon voltál, Sharon? – fordult Lottie a gyerekhez.
– Igen.
– És Jake?
Sharon lopva az anyjára pillantott, mintha a beleegyezését kérné. De Liz csak a
kezét tördelte, tekintete a távolba veszett. Végül megtörte a csendet.
 – Nemrég értem csak haza – mondta csüggedten. – Úgy volt, hogy Jake itthon
marad. Soha nem hagyom a lányomat egyedül, de Shaz azt mondta, hogy Jake tegnap
este elment valahová, és még akkor sem volt itthon, amikor ő felkelt. Sajnálom az
előbbieket, de nagyon aggódom a fiamért!
– Elvitte anyu kocsiját – fűzte hozzá készségesen Sharon.
Lottie annyira meghökkent, hogy önkéntelenül felállt. Remélte, hogy a düh és a
döbbenet nem látszik az arcán. Gondolkodás nélkül Lizre támadt:
– Mikor szándékozott elmondani, hogy a tizenöt éves fia elvitte a kocsiját?
Liz tehetetlenül megrázta a fejét, és leroskadt egy székre. Arcán zavart kifejezés
jelent meg.
– Én is csak pár perce tudtam meg. Muszáj megtalálniuk a fiamat!
– Szükségem van a rendszámra – mondta Kirby.
Liz lediktálta.
– Típus és szín? – sürgette.
– Egy kék Fiat Punto. Ugye nem hiszik komolyan, hogy Jake-nek köze van ehhez a
gyilkossághoz?
– Csak beszélni szeretnénk vele. Melyik bokszklub szerződtette?
– A Ragmullin Goldstars. A régi squashklubban van az edzőtermük. Jake heti
háromszor jár oda edzeni.
– És nagyon jó benne – kotyogott közbe Shaz.
– Kié a klub?
– Nem tudom biztosan, de utánanézhetek – felelte Liz összevont szemöldökkel,
mint akiben csak most tudatosul, mennyi mindent nem tud a fiáról.
– Hagyja csak ránk.
– Tudta, hogy Lucy apja profi bokszolókat menedzsel?
Lottie Kirbyre pillantott, aki csak megvonta a vállát.
– Oké, körözést adunk ki a kocsira és Jake-re. Szükségem lesz egy fényképre a
fiáról.
Sharon előhúzott a farmerja zsebéből egy karcos képernyőjű iPhone-t.
– Én küldhetek egyet.
Lottie átnyújtotta Liznek a névjegykártyáját, majd Jake képére pillantott, amit a
kislány megnyitott a mobilján. A fiú elülső fogai enyhén kiálltak, féloldalt divatosan
kiborotvált sötét haja kiemelte sápadt bőrét. Szomorú, de édes. Nem egy drogdíler
képe, sem egy gyilkosé. Ámbár Lottie tisztában volt vele, hogy a gyilkosok csak ritkán
felelnek meg a sztereotípiáknak.
Követte Kirbyt kifelé a konyhából, Liz és Sharon szorosan mögöttük.
– Ha Jake hazaér – búcsúzott Lottie –, azonnal szóljon!
Miután válasz nem érkezett, Lottie betette maga mögött az ajtót.
A sötét sikátor oltalmában a fiú végig a féken tartotta a kezét, készen rá, hogy
kilőjön, ha kell.
 Látta a két nyomozót, amint bementek a házba. Könnyített magán, levizelte a falat,
de enni még mindig nem volt ideje, és most már baromira éhezett.
Már hosszú ideje bent voltak, és a srác eltűnődött, vajon Sharon kinyitotta-e azt a
lepcses száját. A kölykökben nem lehet megbízni. Mindent kilocsognak. Magára nem
gondolt kölyökként. Tizenöt éves volt, mint Jake, de Sharon csak tíz. Ráadásul lány.
Uh!
Mikor a nyomozók végre kiléptek a házból, figyelte, ahogy a colos a nyomi táskával
a kezében az alacsony, köpcös fickóval beszélget, majd beszálltak a kocsiba, és
elhajtottak.
Villámgyorsan bepötyögött egy újabb üzenetet a mobiljába és elküldte. Jake most jó
nagy bajban van. Mikor a válasz felcsipogott, sietve elpedálozott a következő
küldetésére.

Jake érezte, ahogy a vér lassan szivárog az oldalából. Az egész nagyon gyorsan
történt, szinte nem is volt ideje reagálni, attól eltekintve, hogy megpróbált elbújni. Ez
is azt bizonyítja, hogy a ringen kívül egy gyáva nyúl!
Eszébe jutott Shaz, aki egész éjjel hiába várt a sült krumplira és csirkefalatkákra.
Különös, torokszorító érzés fogta el. Itt fekszik megkötözve, miközben sejtelme sincs
arról, hogy túléli vagy sem, és azon rágódik, hogy a kishúga nem kapta meg a mekis
kajáját. Felsóhajtott, és a fájdalom újult erővel mart belé. Elképzelése sem volt, hol
lehet, de hideg betonon feküdt.
Vajon mennyi ideig lehetett kiütve? Jó pár órát, konstatálta, amikor észrevette,
hogy az ajtó alatt vékony csíkban halovány napfény szüremlik be. A hátát szörnyű
fájdalom kínozta, az oldalán a sérülés szinte elviselhetetlen volt, és rémült elméje
legalább százszorosára nagyította a félelmét.
A következő pillanatban nyikorogva kitárult az ajtó, és a helyiséget vakító fény
árasztotta el. Jake önkéntelenül is a szeme elé kapta megkötözött kezét. A
ragyogásból egy ember alakja bontakozott ki. Jake szeme csúnyán bedagadt, és csak
résnyire tudta kinyitni, de annyit azért még így is látott, hogy az ismeretlen kezére
egy lánc csavarodik.
– Kérem, ne öljön meg! – nyüszítette. Ekkor eszmélt rá, hogy a szája be van tömve,
és a rongy eltompítja a hangját.
A fogvatartója megrántotta a láncot. Jake arra gondolt, hogyan lehetett ilyen
ostoba. A mérgező emberek, akikre Shazt figyelmeztette, végül elkapták. Az első
csapás mélyen a bőrébe vágott, és Jake olyan kicsire húzta össze magát, amennyire
csak a béklyói engedték.
– Sajnálom – motyogta, és tudta, hogy senki, aki számít, nem hallhatja.
Félt, hogy immár soha senki nem hallhatja többé a hangját.

Tizenkilencedik fejezet
Lottie és Kirby éles balkanyart vett a DJ házánál, miután meglátták a címet. Új
építésű ikerház volt a város tehetősebb részében. Lottie önkéntelenül is elámult,
milyen nagy a kontraszt Liz Flood házával. Richie Harrison otthona mintha
egyenesen a Luxusházak magazinból került volna ide.
– Ez olyan, mint egy nedves álom – véleményezte Kirby.
– Vajon hogy engedhet meg magának egy ilyen luxuskérót?
– A DJ-fizetéséből fix, hogy nem. Biztos a feleségének van valami jó melója.
A behajtón nem állt egyetlen autó vagy kisbusz sem, és senki nem válaszolt a
nyomozó kitartó kopogására.
Visszafelé menet az őrsre tájékoztatták Lottie-t, hogy McAllisterék gépe leszállt, és
nemsokára a kíséretükkel úton lesznek Ragmullinba. Ideje kitalálni, hol mondják el a
rossz hírt. Lottie-t a hideg is kirázta a gondolatra, hogy közölnie kell velük, az
egyetlen gyermekük meghalt.

A rendőrségen jelezték Lottie-nak, hogy Hannah Byrne-t meglátogatta az orvos. A

doki vizelet- és vérmintát vett, hogy megtudják, van-e alkohol és drog a lány
szervezetében. Hannah a pszichológus értékelésére várt. Mennyi kárba veszett idő,
zsémbelt Lottie, amikor már rég vallomásra bírhatta volna, bár azt el kellett
ismernie, hogy Hannah tényleg nem volt túl jól.
Lottie épp az íróasztala alá tuszkolta a táskáját, és a pénztárcájával a kezében
elindult, hogy végre vegyen valami ennivalót, mikor Martina Brennan közrendőr
megérkezett.
– Cormac O’Flahertyt betettem az egyik kihallgatóba, nyomozó. Az a fickó kész
rémálom.
– Nem hajlandó mintát adni? – kérdezte Lottie.
– Nem.
– Gyere velem – mondta Lottie, miközben a szeme előtt hívogató szendvicsek
lebegtek. – Váltanom kell pár szót Cormackal. Van egy eltűnt fiúnk. A tizenöt éves
Jake Flood. Kirby majd beavat a részletekbe. Nézz utána az anyja kocsijának. A kis
gazfickó ellopta. És keríts valakit, aki behozza Richie Harrisont, a DJ-t.
– Meglesz.
– Ha már úgyis rajta vagy, beszélj Kirbyvel is, és nézzetek utána a Goldstars
bokszklubnak. Jake tagja a klubnak, és Lucy apja is érdekelt. A régi squashklubban
vannak, az iparnegyedben. Találj valakit, aki esetleg tudja, hol lehet a fiú.
– Boksz a squashklubban?
– És beszélj Lei közrendőrrel. Ő képben van a kölykökről, akik drogot árulnak.
Talán van valami használható infója róluk.
– Értettem.
Lottie a tekintetével követte a távozó Martinát, aki elszántan ismételgette az
elhangzott utasításokat. Lottie-nak sejtelme sem volt arról, hogy Jake Flood
eltűnésének vagy bokszolói karrierjének köze van-e bármihez, de a tény, hogy Lucy
bulijában kábítószert árult, nem hagyta nyugodni. És mindenekelőtt itt van ez a
Cormac O’Flaherty-probléma, amivel muszáj foglalkoznia.
– Ügyvédet akarok. – Cormac egyik kezében az inhalátorával, a másikban egy üveg
Lucozade energiaitallal, nyeglén támasztotta a falat. Elkaparta a homlokát, és a
pattanásai csúnyán kifakadtak, az egyikből még mindig folyt a vér.
– Miért van szüksége ügyvédre?
– Itt vagyok, nem? Mintát akarnak venni tőlem, szóval felteszem, azt hiszik, valami
rosszat tettem. És ha így áll a dolog, akkor, ha jól értelmezem, szükségem lesz jogi
képviseletre.
Jogi képviselet? Ugye most csak szórakozik?
– A mintavétel a rutineljárás része, hogy kizárhassuk a nyomozásból. Nincs miért
aggódnia, kivéve persze, ha attól tart, hogy a DNS-e megegyezik a Lucy testén talált
mintával.
Cormac az ajkába harapott, és leült. Lottie biztosra vette, hogy a srác megint
cipzárt húz a szájára, ahogy otthon tette, de most a gondolataiba mélyedve követte az
ujjával az üvegre kicsapódott páracsíkot, majd váratlanul megszólalt. Olyan halkan
beszélt, hogy Lottie-nak hegyeznie kellett a fülét, ha hallani akart valamit.
– Azt hiszem, talán Hannah volt.
– Talán mi volt Hannah? – Lottie várakozón a fiúra szegezte a szemét, míg az
továbbra is a palackkal babrált.
– Lehet, hogy csinált valamit Lucyval.
– Miért mondja ezt? – A nyomozó azon tűnődött, vajon magát menti, vagy tényleg
úgy gondolja, hogy Hannah követte el a gyilkosságot.
– A fotó. Hannah nagyon kiakadt, és dühös volt Lucyra. Csúnyán összebalhéztak,
elég gáz volt.
– Elég gáz?
Cormac rásandított vörös szempillái alól.
– Üvöltöztek egymással. A DJ ürge segített szétválasztani őket.
– Utána mi történt?
– Lucy felrohant a lépcsőn. Biztos megigazította a sminkjét vagy mi, mert utána
olyan elégedett képpel sasszézott le, mintha mi sem történt volna. Nyoma sem
látszott rajta semminek, csak mesterkélten mosolygott, mint mindig.
– És Hannah?
– Totál ki volt borulva. Szinte őrjöngött. De aztán lassan lehiggadt.
– Hogyhogy lehiggadt?
– Úgy… mint aki nagy ívben tojik az egészre. Csak táncolt és táncolt, totál elengedte
magát. Gőzöm sincs, hogy írjam le.
– Amiatt volt ilyen, amit adott neki?
– Én is ugyanazt vettem be, mégsem viselkedtem úgy. Talán mást is bevett, mielőtt
Lucyra támadt. Azt mondta, kólát iszik. Akár belekeverhettek valamit.
Lottie eltöprengett.
 – Beletehetett Jake vagy bárki más valamit az italába?
A fiú a vállát vonogatta.
– Lehet. Nem voltam végig vele.
– Meséljen még a veszekedésről.
– Amikor Lucynak rontott – még mielőtt a DJ beszállt volna –, próbáltam
megállítani, de a hosszú körmeivel végigszántotta a hasamat. Szóval, ha vért találnak
rajta, akkor annak egy része tuti az enyém, merthogy próbáltam szétválasztani őket.
Valósággal ömlött belőle a szó, Lottie alig bírt lépést tartani vele. Aztán Cormac
hirtelen megfordult a széken, és felhúzta a pólóját. A nyomozó szabad szemmel is
láthatta a fiú felsőtestét keresztül-kasul átszelő, csúnya karmolásnyomokat.
– Mégis mit viselt az este? Haspólót? – röhögött Kirby az orra alatt.
– Nem vicces – hajolt át Cormac az asztalon.
– A gyilkosság tényleg nem vicces – küldött lesújtó pillantást Lottie Kirby felé.
– A pólóm elég bő, és épp felemeltem a kezemet, hogy megállítsam, amikor belém
karmolt.
Lottie eltűnődött, vajon ezért találtak-e vért Hannah körmei alatt. Szüksége lesz
arra a DNS-elemzésre, de íziben.
– Cormac, mintát kell vennünk a sérüléseiből, és le kell fényképeznünk. Rendben?
– Csak pár karcolás, de oké, felőlem mehet. Ez is bizonyítja legalább, milyen kattant
az a csaj.
Kattant?, kapott a szón Lottie, de hangosan nem mondta ki.
– Miután Lucy felszaladt, hogy összekapja a sminkjét, mit csinált Hannah?
– A DJ-nek sikerült lecsillapítania, vitt neki egy italt. Ahogy már mondtam, totál el
volt szállva. Mint akinek fogalma sincs arról, mi folyik körülötte. Valószínűleg azt
sem tudta, mit csinált.
– Hirtelen jó sok minden az eszébe jutott. Mi változott?
Cormac a hüvelykujját piszkálgatva, zavartan fészkelődött.
– Nem akartam beköpni Hannah-t, de Lucy halála mindent megváltoztatott.
Sajnálom, hogy hazudtam. De attól még mindig ügyvédet akarok.
– Rendben. – Lottie visszanyelt egy sóhajt. – Megpróbálom elintézni. A fickó, aki az
ajtónál volt, Noel Glennon, az atlétikaedző, tornatanár vagy akármi, emlékszik
bármire is vele kapcsolatban? – Képtelen volt leplezni a hangjában bujkáló
cinizmust.
– Tegnap éjjel láttam életemben először.
– Valóban? Hannah és Lucy iskolájában tanít. Maga ott a kertész, nem?
– Én tájkertészetnek hívom. De akkor sem ismerem.
Lottie nem tudta, higgyen-e a fiúnak, vagy sem. Vajon Cormac az a típus, aki játszi
könnyedséggel hazudik, és még ennél is könnyebben ferdíti el a valóságot?
A helyiségből kilépve azon morfondírozott, vajon melyik verziót hallhatták a fiútól.
Az igazat, a hazugságot, netán némi igazsággal fűszerezett fantazmagóriát? Muszáj
beszélnie a DJ-vel, Richie Harrisonnal, még ha a pokolban van is. És ha Hannah végre
túl lesz a pszichológiai vizsgálaton, és alkalmasnak ítélik, jól megszorongatja.
És mi van a fényképpel? Miért osztotta meg Lucy? Talán Maria Lynch talál valamit
a lány gépén. De amire Lottie-nak a legnagyobb szüksége volt, az a halott lány
telefonja.

Huszadik fejezet

Kirby feltűzte Jake Flood fotóját az eligazítóban lévő táblára.

– Milyen ártatlan, angyali ábrázat – jegyezte meg Brennan közrendőr.
– Ó, hát itt vagy, Martina! Van egy eltűnt tinédzserünk, egy lopott kocsink meg egy
gyilkossági nyomozásunk.
– Mi van az eltűnt gyerekkel?
– Jake Flood, tizenöt éves. A Brinsley Terrace 16.-ban lakik az anyjával, Elizabethtel
– de mindenki csak Liznek szólítja –, és a tízéves húgával Sharonnal, becenevén Shaz.
– Kirby egy pillanatra elhallgatott, hogy levegőt vegyen. – Jake a jelek szerint drogot
árult Lucy McAllister partiján. Egyelőre nincs megerősítve, de valószínűleg igaz. Múlt
éjjel elcsórta az anyja kocsiját, egy öreg Fiat Puntót. Világoskék, már ha érdekelnek
az árnyalatok. A Ragmullin Goldstars klubban bokszol. Lucy apja, Albert McAllister
bokszolókat menedzsel. De úgy tűnik, Jake-nek köze van valami biciklis
kölyökbandához is, akik drogot terítenek. Ebből bogozz ki valamit – tapogatta Kirby
feszülten az ingzsebét, ahol a szivarját tartotta.
– Ide kéne hívnunk Lei közrendőrt – vetette fel Martina. – Több defektet kapott,
mint ahány Happy Mealt te betoltál, mialatt ezeket a suhancokat üldözte.
– Szólj neki, kérlek.
Miután Martina elment, hogy előkerítse Leit, Kirby megpróbált újból normálisan
lélegezni. Kedvelte Martinát, és tudta, hogy a nő is kedveli őt – mint egy idősebb
fivért. A férfi arra a következtetésre jutott, hogy ez egészen addig így is marad, míg
Sam McKeown nyomozó a képben van. Egy nagyobb csetepatétól eltekintve, amikor
McKeown felesége kapott egy rejtélyes telefonhívást, hogy a férje viszonyt folytat
Martinával, úgy tűnt, McKeown ügyesen lecsendesítette a vihart. Talán épp itt az
ideje egy újabb hívásnak.
Mielőtt Kirby továbbgondolhatta volna a dolgot, a nap az épület mögé bukott, és
árnyékba borította a szobát.
– Hívatott? – lépett be Lei közrendőr.
Lei volt a legfrissebb újonc a ragmullini rendőrségen. Kirbyhez hasonlóan alacsony
volt, de a hasonlóság ezzel véget is ért. Lei vékony volt, de nem sovány, bár ebben
Boydot nem tudta lekörözni. Majd kicsattant az egészségtől, fiatal volt, és lelkes, míg
Kirby petyhüdt, pirospozsgás, és nem épp a munka hőse. Kirby tudomása szerint Lei
közrendőr a közeli Longfordban született és nőtt fel, ahonnan az anyja is származott.
Az apja második generációs kínai. Kirby sajnálta a fiatal férfit, amiért biciklis
járőrnek osztották be. Bele sem akart gondolni, milyen sértéseket vághatnak szegény
srác fejéhez. Kirbyt mindig gúnyolták a súlya és a kinézete miatt, szóval csak a
jóisten tudja, mi mindennek lehetett Lei a céltáblája.
– Brennan közrendőrtől úgy értesültem, hogy talán tud valamit Jake Floodról és a
drogdíler biciklis csürhéről. Valóban így van?
Lei Jack fotóját tanulmányozta.
– Ez a srác jó gyorsan tud tekerni. A múltkor majd beledöglöttem, mikor
megpróbáltam utolérni.
– A bandával volt?
– Páran nagy balhét csaptak a lányiskola előtt. Követtem őket. De csak egy jókora
hólyaggal lettem gazdagabb az ülepemen.
– Egyáltalán beszélt Jake-kel?
– Nem.
– Tud bármit is róla?
– Mindig nyitva tartom a szemem. Csak nemrég szervezték be. Úgy hallottam, az
apja tavaly meghalt, és a fiúnak azóta vannak ilyen kihágásai. Nem az a tipikus
csirkefogó. Az az érzésem, hogy rossz utat választott, de vissza fog találni.
– Addig sajnos nem várhatunk – Kirby kesernyés mosolyt villantott Leire. – Jake a
múlt éjjel eltűnt, és muszáj megtalálnunk – tette hozzá, és elmondta Leinek, amit
eddig megtudtak.
– Egy kicsit körbekérdezek – ajánlotta Lei. – Valaki csak tudja, hol lehet. Akkor
biztos, hogy nincs otthon, ugye?
– Nincs. Csak az anyja és a húga van otthon. A mobilja ki van kapcsolva. Nézz utána
a kocsinak! Győződj meg róla, hogy a szokásos, eltűnt személy utáni körözés kiment,
és ha van valami, előbb engem értesíts. – Nem mintha nem bízott volna Leiben, hogy
képes elvégezni a feladatot, de nem kockáztathatta meg, hogy Lottie leharapja a fejét,
ha valami nyilvánosságra kerül, aminek nem kéne.
– Milyen lelkes – jegyezte meg Brennan, aki épp akkor tért vissza, amikor Lei
elment.
– Ezzel arra célzol, hogy én nem vagyok az?
– Nem, dehogyis. Bár azt azért el kell ismerned, hogy egy kis friss vér az őrsön jót
tesz mindenkinek.
– Most szörnyű képet ültettél el a fejemben.
Brennan nevetett.
– Ne haragudj, de mennem kell segíteni Furey-nak a McAllister-ház melletti
ellenőrző ponton. Majd később segítek Leinek is – fordult meg, hogy induljon.
– Martina?
– Igen? – pillantott hátra a nő a válla fölött.
– Mit szólnál egy italhoz munka után?
 – Most nem megy, sajnálom. Talán majd máskor.
Kirby megesküdött volna rá, hogy Martina halványan elpirult, aztán tovatűnt a
folyosón.
A fene essen beléd, McKeown!

Huszonegyedik fejezet

Richie Harrison, fél mérföldre a McAllister-háztól, megállt az autóval. A keskeny utat

sárga kordonszalag szelte ketté, és egy egyenruhás rendőr közeledett felé felemelt
kézzel, hogy álljon meg. Richie kényelmetlenül fészkelődött az ülésen, bár igyekezett
úgy tenni, mint aki ura a helyzetnek. Brontë épp eléggé megrémült, nem akarta még
jobban megijeszteni.
– Attól tartok, vissza kell fordulniuk – mondta a rendőr. – Arrafelé az egész utat
lezárták.
– Mi történt? – Richie idegesen babrált a nyakában lógó gyöngyökkel.
– Rendőrségi ügy, valamivel feljebb. Vissza kell fordulniuk.
– Össze kell szednem a felszerelésemet a McAllister-házból. Múlt éjjel ott hagytam.
Tíz perc, és itt sem vagyok.
– Várjon egy kicsit! – A rendőrnő elfordult, és az adó-vevőjébe beszélt. Richie hiába
fülelt, egyetlen szót sem sikerült kivennie.
– Miért nem engednek tovább? – háborgott Brontë.
– Fingom sincs.
– Te sosem tudsz semmit.
Mielőtt Richie válaszolhatott volna, a rendőr visszatért.
– Mi a neve, uram?
– Richie Harrison.
– Mivel foglalkozik?
– DJ vagyok.
– És játszott Lucy McAllister partiján?
– Ühüm… ja. És ma este újabb fellépésem lesz. Kellenek a cuccaim.
– Kérem, szálljon ki a kocsiból, uram.
– Eléggé rohanásban vagyok. – Ebből nem sül ki semmi jó.
– Uram, kérem, szálljon ki a járműből! Maga is, hölgyem.
– Mrs. Harrison – dörrent rá Brontë.
Richie kikászálódott a kocsiból, érezte, hogy nincs más választása.
– Miről van szó?
Egy másik rendőr is befutott. Szigorúan néztek rá.
A kisbusz távolabbi végénél Brontë felordított. Richie rémülten megkerülte az
autót, nyomában a két rendőrrel.
 – A kisbabám! – sikoltott hasára szorított kézzel, és kétrét görnyedt. – Azt hiszem…
ó, istenem… megindult!
Richie sietve átkarolta a feleségét, hogy felsegítse.
– Be kell vinnünk a kórházba – közölte ellentmondást nem tűrő hangon.
– Furey közrendőr majd bekíséri önöket a városba – mondta az alacsony rendőrnő,
akinek láthatóan nehezére esett cipelni az övére fűzött súlyos rendőrségi kütyüket.
Richie óhatatlanul felfigyelt a nő puha, bársonyos bőrére. Zsaruhoz képest elég jól
néz ki, ismerte el magában.
– Köszönöm – mondta Richie. Még öt teljes hét volt a szülésig. Remélte, hogy
minden rendben van.
Óvatosan besegítette Brontët az autóba. A felesége sokatmondó pillantást vetett rá,
de Richie nem vette az adást. Hosszan kihúzta a biztonsági övet a nő pocakja körül,
és előrehajolt, hogy becsatolja.
– Játszd az aggódó apát – suttogta Brontë.
– Mit?
– Csss! Csak fogd be, és pattanj a kocsiba!
Richie becsukta az ajtót, és beült a vezetőoldali ülésbe.
– Kövessen – adta ki az ukázt Furey közrendőr, és elindult a kocsija felé.
– Mi folyik itt? – fordult Richie a feleségéhez. Brontë keményen oldalba bökte a
könyökével, és némán tátogta, hogy hallgasson.
– Bűncselekmény történt a McAllister-házban. Ma reggel egy lány holttestére
bukkantak. Valószínűleg gyilkosság. Na, vigyük ezt a hölgyet a kórházba. – Furey
közrendőr hangja tompán szűrődött be az ablakon.
Mialatt Richie azon ügyködött, hogy megforduljon – és közben profi módon
beletolatott a füves padkába –, észrevette, hogy a csinos rendőrnő felírta a
rendszámukat. Vajon mi a francnak kellhet neki? Ez volt az a pillanat, amikor a
rendőr szavai végre eljutottak a tudatáig, és Richie kis híján az ölébe hányt.
Gyilkosság a McAllister-házban.
És mindenhol rendőrök nyüzsögnek. Francba!

A járőrkocsi – a tetején és a hűtőrácson villódzó kék-fehér fénnyel – végigtepert a

mellékutcákon, majd csikorgó kerekekkel rákanyarodott a főútra. Richie alig bírt
lépést tartani vele. Valahányszor jobban a gázpedálra lépett, a kis dízelfurgon nagy
adag füstöt prüszkölt a levegőbe. Ha autószerelőről volt szó, Brontë mindig fukar
kézzel mért. De most van épp elég más, ami miatt aggódhat.
– Jól vagy? – A feleségére pillantott, és meglepődve tapasztalta, hogy a nő egyenes
derékkal, száját összepréselve bámul ki az ablakon. – Brontë?
– Semmi bajom.
– Vannak még fájdalmaid? – Már hozzászokott a hangulatváltozásaihoz, de úgy
tűnt, a nő mára már teljesen új szintre emelte a dolgot.
 – Pff, először is nem volt semmiféle fájdalom – jegyezte meg mintegy mellékesen, és
Richie a döbbenettől kis híján tövig nyomta a féket. Brontë dühösen rámordult. –
Basszus, vezess már rendesen!
Richie nagyot nyelt, és igyekezett visszanyerni az önuralmát.
– Akkor mire volt jó ez a kis színjáték?
– Muszáj volt elrángatnom a seggedet onnan. Lehet, hogy a járőr egy bombázó volt,
de ne hidd, hogy egy percig is bedőlt az álkarizmádnak. Ez csak kamasz lányoknál
működik. Jobb, ha tudod, hogy úgy nézett rád, mint valami… nem is tudom,
perverzre? Vagy gyanúsítottra.
– Az isten szerelmére, gyanúsított mire? – A férfi ökle elfehéredett, olyan erővel
szorította a kormányt. De az még sosem segített, ha Brontë mellett ő is kijött a
sodrából. – Ugye nem gondolod komolyan, hogy bármi közöm lehet egy lány
halálához?
– Fogalmam sincs, mit gondoljak.
– Ez komoly? Halványlila dunsztom sincs, miről beszélsz, bébi.
– Biztos vagy benne, bébi? – A felesége ránézett, a szeme akár a harag sötéten
örvénylő óceánja.
Richie a legszívesebben, mint egy sarokba szorított állat, összehúzta volna magát.
Pontosan tudta, milyen a felesége, ha egyszer rákezdi.
– Kíváncsi vagyok, vajon ki lehet – motyogta Richie az orra alatt.
– Ide figyelj, Richie. Most az egyszer próbálj meg normális ember módjára
viselkedni. Tapadj rá a rendőrautóra, és igyekezz eljátszani, hogy aggódó apuka vagy,
aki az első csemetéjét várja. Nem hinném, hogy túlzottan megerőltető feladat lenne,
hiszen isten tudja, milyen rég közöltem már veled, hogy terhes vagyok, és mást sem
csinálsz, csak szerepet játszol.
– Jaj, ne mondd ezt! Ez igazán övön aluli volt. – Indexelt, és balra kisorolt a
körforgalomból, igyekezve olyan közel maradni a járőrkocsihoz, amennyire csak
lehetett.
– Ismerd el, Richie. Szánalmas életedben most az egyszer légy őszinte. Csak egy
nyűgnek látod a babát, ami nem passzol a tökéletes kis életviteledbe.
– Milyen életvitelembe? – Richie zavartan csóválta a fejét.
– Abba, amit sötétedés után élsz. Amelyikben a szexi csődört játszod, miközben
nyomatod az ultragagyi zenédet. Amelyikben egész este gusztustalanul flörtölsz, és ki
tudja, mi a francot csinálsz még. Mindenbe, amibe a fiad születése most csúnyán
bekavar. És van egy olyan érzésem… nem, biztosan tudom, hogy neheztelsz erre a
babára. Fogalmad sincs, mi fog rád várni, ha megszületik.
Richie nem válaszolt, de görcsbe rándult a gyomra. A felesége mondandója telibe
talált, mert az első szótól az utolsóig igaz volt. Brontë veszélyesen közel járt az
igazsághoz, és nagyon remélte, hogy a nőnek fogalma sincs arról, mi történt az éjjel.
– Nem is tagadod? – simogatta meg Brontë gyengéden a pocakját.
 Talán a hallgatás a legjobb taktika. Richie nem akarta gyanúba keverni magát. A
felesége nagyon okos volt, és túl jó megfigyelő. Ezt a vitát jobb, ha elteszik holnapra.
Inkább azon kezdett rágódni, mi az, amit a felesége tudhat. Ha csak egy kis részét is
sejti, nyakig ül a szarban. Kezdte gyanítani, hogy Brontë már most is túl sokat tud.

Huszonkettedik fejezet

Lottie végre megajándékozta magát egy szendviccsel és egy kávéval a Bean Caféban,
majd kényelmesen letelepedett az íróasztalához, és épp jóízű falatozásba kezdett,
amikor megszólalt a mobilja. Sean. Mi az már megint?
– Sean, dolgozom. Mi történt?
– Nagyi hívott. Nincs valami jól. Szerintem megfázott. Megkérte, hogy vegyek
kenyeret és tejet, és dobjam be neki.
– Oké. – Munka után majd fel kell hívnia az anyját. – Át tudsz ugrani a bringáddal?
– Persze. De anya, igazából nem ezért hívtalak, én…
– Sean, nyakig ülök a munkában. Épp egy gyilkossági nyomozás kellős közepén
vagyok.
– Ja, tudom, mondtad, és tényleg iszonyatos, csak tudod… amit kérdezni akartam…
szóval… ühüm… engem mikor fognak kikérdezni?
– Valamikor a mai nap folyamán. Valószínűleg McKeown nyomozó.
– És le fognak venni az ügyről? Mert ott voltam?
Lottie látta, hová akar kilyukadni.
– Ne aggódj, nem fognak. Éjfél körül vettelek fel. Lucy halála órákkal később
következett be, bár a pontos időt még nem tudjuk. Csak mondd el szépen, hogy mit
láttál vagy hallottál, és add meg neki a neveket, legalábbis azokét, akiket ismersz.
Oké?
Hosszú, néma csönd. Lottie szinte hallotta a fia légzését, miközben a kávéját
kortyolgatta.
– Oké – nyögte végül Sean.
Ez nem hangzott túl meggyőzően.
– Van még valami más is?
– Hát… úgy értem, nem hiszem. El kell mondanom… mindent?
– Igen. – Lottie habozott. – Nincs semmi rejtegetnivalód, ugye?
– Jobb, ha megyek, és megveszem nagyinak a cuccokat. Később beszélünk.
Sean bontotta a vonalat, és Lottie döbbenten meredt a mobiljára. Mi baja lehet?
Nem sokkal éjfél után szedte fel, és közvetlenül utána már ágyban is volt. Talán ő is
látta Hannah félmeztelen fotóját. Meg kellett volna kérdeznie. Majd McKeown
megteszi.
 Aztán amiatt aggódni, vajon Sean is bevett-e a bogyókból, amiből Hannah és
Cormac? Nem tenne ilyet. Vagy mégis? Ha mégis, saját kezűleg fojtja meg! Épp azon
volt, hogy visszahívja, mikor az ajtón túlról kiabálás ütötte meg a fülét.
Először edd meg, aztán megnézed, mi folyik kint.
Derekasan meghúzta a kávéspoharát, és egy jó nagy falatot tömött a szájába,
felkészülve mindarra, ami az ajtó túloldalán vár rá.

Az irodában fullasztóan meleg volt. Lynch levetette a dzsekijét és a kardigánját, majd

feltűrte az ingujját. Mivel csak McKeown volt bent, a cipőjét is lerúgta. Összevont
szemöldökkel görgette Lucy laptopján a képernyőt, miközben a tollával a fejét
vakarta.
– Ez annyira frusztráló.
– Ben nem elégít ki rendesen?
– Fogd be, McKeown, különben feljelentelek szexuális zaklatásért.
– Ahogy a feleségemnek is jelentettél rólam és Martináról. Egy igazi kis spicli vagy!
Lynch horkantott, és komoran összeszorította a száját. Hétszentség, hogy nem fog
leállni vele vitatkozni.
– Na rajta – nógatta a férfi. – Látom rajtad, majd beledöglesz, hogy elmondhasd, mit
találtál.
Hogy a görcs álljon belé, tényleg muszáj elmondania valakinek.
– Lucy azt tervezte, hogy együtt tölti valakivel a hétvégét.
– A parti előtti hétvégét?
– Ja. Úgy fest, bárkivel levelezett is, álnevet használt. Megkértem Garyt, hogy
próbálja lenyomozni a címet.
– Miért nem írsz neki egy e-mailt, és meglátjuk válaszol-e? – ásított McKeown, és
nagyot nyújtózott.
– Én levelezgessek velük? Kizárt. – De a férfi javaslata adott egy ötletet. –
Megkérhetem Garyt, hogy csináljon nekem egy kamuprofilt és VPN-t.
– Látod, nem csak egy jóképű sármőr vagyok.
Lynch felsóhajtott.
– Miért nem foglalkozol azzal, amivel foglalkoznod kéne, és mész vissza
kamaszokkal trécselni a partiról?
– Én másokkal ellentétben képes vagyok egyszerre több dologra is koncentrálni.
– Barom.
Azóta nem kedvelte McKeownt, mióta volt az a balhé az őrsön a kis románca miatt.
Bár ha őszinte akart lenni, sokkal inkább ahhoz a tényhez volt köze, hogy a férfi
képes volt továbbra is pofátlanul folytatni Brennan közrendőrrel a viszonyát.
Férfiak! A farkukkal gondolkodnak. Dühösen megrázta a fejét.
– Vigyázz, a végén még leesik!
– Idióta – véleményezte Lynch az orra alatt.
 – Gyerekes vagy. És csak a miheztartás végett, nem a te dolgod, hogy mit csinálok a
szabadidőmben, és kivel. Próbálj már meg egy kicsit lazítani.
– Seggfej. – Lecsukta a laptopot, a hóna alá kapta, majd fortyogva átmasírozott
Lottie irodájába, és hangosan bevágta maga mögött az ajtót.

– Sajnálom főnök – szabódott Lynch. – Nem akartam becsapni az ajtót. Vagyis

akartam, de nem rád.
– Foglalj helyet. – Lottie összegyűrte a szendvicspapírt, és megcélozta a
szemétkosarat. Az asztalról a földre seperte a morzsákat. – Úgy festesz, mint valami
kitörni készülő vulkán. Mi történt?
– Csak McKeown… megint hozta a formáját.
– A szokásos pöcsfej módján?
– Pontosan.
– Próbálj meg valahogy kijönni vele. Beszélek a főnökkel, hogy küldje vissza
Athlone-ba, amint vége ennek a nyomozásnak. Tudom, hogy nem ideális a légkör az
irodában…
– És akkor még finoman fogalmaztál.
– …de szükségünk van minden emberre és…
– Semmi gond. – Lynch megadóan feltartotta a kezét. – Tudom kezelni.
– Biztos?
– Becsszó, minden oké.
– Ezt jó hallani. – Lottie-nak sejtelme sem volt, Lynch meddig képes visszafogni
magát, de egyelőre nem engedhette meg magának, hogy elveszítsék McKeownt. A
férfi olyan készségekkel bírt, amivel a többiek nem, így létfontosságú volt, hogy amíg
kézre nem kerítik Lucy gyilkosát, minden zökkenőmentesen menjen. – Sikerült
bejutnod Lucy laptopjába?
– Gary feltörte a jelszót.
– És? – Lottie képtelen volt leplezni a türelmetlenségét. Hamarosan találkoznia kell
Lucy szüleivel, és szerette volna, ha valami pozitívummal is szolgálhat a gyász és a
kétségbeesés keserű időszakában.
– Végigböngésztem az összes közösségi médiás felületét. Szóval előre is elnézést
kérek, de ha még egy szelfit meglátok, rám jön a sikítófrász! Az a lány fülig szerelmes
volt önmagába.
– Ebben a korban mind ilyenek – felelte Lottie a lányaira gondolva, bár arról nem
volt meggyőződve, hogy ez Hannah-ra is igaz. – Bármi ötlet, miért akarta valaki
holtan látni Lucyt?
– Nincs, viszont találtam valamit az e-mailjei között. Úgy tűnik, az elmúlt hétvégére
romantikus kiruccanást tervezett valakivel. Fogalmam sincs, kivel. Gary most
próbálja lenyomozni a küldőt. Elég különös.
– Miért?
 – Azt írja: „Találkozzunk a Lagh Caféban, szombat este 19.00-kor. Hozz szexi
fehérneműt.” A hely nem létezik, és bárkivel levelezett is, kamu felhasználófiókot
használt. Valaki, aki félt, hogy leleplezik?
– A fenébe is. Lucy válaszolt?
– Csak annyit, hogy: „Ott leszek.”
– Bárhol legyen is az az ott. Beszélj Ivy Jonesszal. Ő Lucy legjobb barátnője, talán
tud valamit róla.
– Rendben.
– Nyomtasd ki nekem az e-mailt, és ha találsz még hasonlókat, azokat is.
McAllisterék bármelyik pillanatban megjöhetnek.
– Nem irigyellek.
– Kösz – felelte Lottie szárazon.

Huszonharmadik fejezet

Lottie benézett Hannah-hoz, és meglepődve látta, hogy az anyja nincs ott. Az ajtó
előtt egyenruhás rendőr strázsált, a lánynak esélye sem volt rá, hogy megszökjön. Na
nem mintha olyan állapotban lett volna, hogy kisétáljon innen, pláne nem
futótempóban.
– Sajnálom, hogy ennyit csúszik a pszichiátriai vizsgálat – mondta Lottie. – Nem az
én hatásköröm. Viszont addig nem folytathatjuk, míg kikérdezésre alkalmasnak nem
találnak.
– Miért van erre egyáltalán szükség?
– Az orvos azért vett vérmintát, hogy megállapítsák bedrogoztak-e… – Lottie
elharapta a mondat végét. Nem akarta túlságosan megijeszteni a lányt. – A
pszichiáter pedig arra kíváncsi, hogy a szer, amit bevettél, okozott-e bármilyen
képességzavart.
Hannah repedezett körmét kapargatta.
– És ha nem találnak alkalmasnak a kikérdezésre, akkor mi történik?
– Lehet, hogy kórházba kell menned megfigyelésre.
– Én csak haza akarok menni. Szörnyen érzem magam.
– Hol az anyukád?
– Elment, hogy ránézzen Ollyra. Amint tud, visszajön.
– Kérsz valamit enni vagy inni?
– Valaki hozott nekem egy üveg ásványvizet.
– Nem kell kimenned a mosdóba?
– Nem.
– Csak kopogj a falon, ha mégis.
 – Felőlem. – Hannah a kezét szuggerálta. – Miért nem kérdezi meg, amit tudni
szeretne?
– Mert beteg vagy, és vannak bizonyos eljárási szabályok, amiket követni kell. –
Bármennyire szívesen kérdezett volna a fényképről és a veszekedésről, amit Cormac
említett, nem tehette. Muszáj hivatalosan intézni a dolgot. Azt is tudta, hogy nem
tarthatja bent a lányt korlátlan ideig.
– Próbálok visszaemlékezni. Egy-két emléktöredék már visszatért, de minden olyan
ködös. Biztos, hogy Jake valamit beletett az italomba. Nem tudna beszélni vele?
– Egyelőre nem találjuk.
– És Cormackal beszélt? Ő tudni fogja.
– Igen.
– Mit mondott?
– Sajnálom, Hannah, azt nem mondhatom el.
– Akkor muszáj lesz megtalálnia Jake-et. Ő töltötte ki nekem a kólát. Fix, hogy ő a
ludas. Én versenyszerűen sportolok, mindig odafigyelek rá, hogy mit viszek be a
szervezetembe. Nem az én hibám, ha valaki bedrogozott. – Hannah válla
meggörnyedt, mintha hirtelen feladta volna a küzdelmet. Védekezőn összefonta
karját a mellén, mintha ezzel képes lenne távol tartani magától a bajt, amibe
keveredett. Ahogy ott ült megsemmisülten, inkább tűnt hét-, mint tizenhét évesnek.
– Sajnálom, Hannah. Bármennyire szeretném is megbeszélni veled a tegnap este
történteket, még kiskorú vagy, és míg át nem mész a vizsgálatokon, meg van kötve a
kezem. Maradj itt, és utánanézek, mi a helyzet a dokival. Ha bármire szükséged van,
csak szólj bátran.
– Egyetlen dologra van szükségem. Hazamenni, fürdeni és aludni.
Neked és nekem is, gondolta csüggedten Lottie.

Huszonnegyedik fejezet

Sean olyan lassan tekert, hogy kis híján eldőlt a biciklijével. Muszáj volt fejben
összeraknia a sztorit, mielőtt az a rendőr kikérdezi. Minél tovább húzza az időt, és
tartja titokban az anyja előtt, hogy visszament a házhoz és látta a testet – sőt
hangokat is hallott –, annál nehezebb lesz előhozakodnia vele. Gyanította, hogy
emiatt elveszik az anyjától az ügyet.
Igyekezett kiverni a fejéből Lucy összetört testének a képét, és feszülten
megigazgatta a hátán a nagyi zöldségeivel megpakolt hátizsákot. Lehetetlen.
Valahányszor lehunyta a szemét, a halott lány mindig ott volt, és a gyötrelem egy
pillanatra sem csillapodott. Hogy tud valaki ilyen gonosz lenni? És kiket hallott
beszélgetni? A gyilkosokat? A hirtelen felismeréstől majdnem lebucskázott a
kerékpárjáról. Vajon ez a bizonyíték megváltoztathatja az egész nyomozás menetét?
Meg kell kérdeznie a nagyit.
Az oldalsó falnak támasztotta a járgányt, és valamelyest megnyugodva belépett a
hátsó ajtón a konyhába. Tudta, hogy a nagyi majd segít, hogyan kezelje az ügyet.
– Hát itt vagy, Sean. Nem is tudom, mit kezdenék nélküled. Egy biciklis tündér
vagy!
Sean az arcára erőltetett egy mosolyt, mert kétsége sem volt afelől, ha nem teszi,
menten elsírja magát. Nekiállt, hogy kipakolja a zöldségeket.
– Nem festesz valami jól, nagyi. Megfáztál?
– Nálad mindenesetre sokkal jobban festek. Nem aludtál? Egy pohár tej lefekvés
előtt megteszi a hatását. Vagy egy forró kakaó. Van is egy dobozzal valahol. Mindjárt
hozok neked.
Nehézkesen felállt a régi karosszékből, és tüsténkedni kezdett, ki-be nyitogatta-
csukogatta a konyhaszekrényeket.
– Nem szükséges, köszi, nagyi.
– Ó, itt is van. Meleg tejbe egy nagy kanállal, és úgy alszol akár egy kisbaba.
Sean a dobozra meredt. Nem volt szíve megmondani, hogy pecsenyelépor.
– Köszönöm. Ma este kipróbálom, bár egy darabig biztos, hogy nem megyek
bulizni.
– Bulizni? Örülök, hogy végre kimozdultál kicsit. Az a sok számítógépezés nem tesz
jót neked. Ideje, hogy megismerkedj egy kis hölggyel. – Visszatelepedett a
karosszékbe a kandalló mellé, és fázósan a térdére húzta a pokrócot. – Van barátnőd?
Esetleg fiúd? Nem vagyok ám olyan szűk látókörű, mint ahogy az anyád szeretné
elhitetni veletek.
Sean komoly képpel letelepedett a nagymamája elé.
– Nagyi, egy kis bajban vagyok.
– Nem terhes a lány, ugye? Ne mondd el az anyádnak.
– Nincs se barátnőm, se fiúm.
– Ó, akkor jó. Úgy értem, jó, hogy senki sem terhes, nem az, hogy nincs fiúd, bár
nem tudom, anyád, hogyan vélekedne a dologról. Néha elég prűd tud lenni.
– Nagyi – Sean kicsit közelebb húzódott –, mindig jobb elmondani a teljes igazságot,
vagy nem baj, ha egy részét megtartjuk magunknak?
– Ó… – felelte Rose, és lehunyta a szemét.
Kész időpocsékolás, futott át Sean fején.
Ekkor Rose szeme felpattant, és közelebb hajolt a fiúhoz.
– Sean, én negyven évig éltem együtt egy titokkal, és amikor fény derült az
igazságra, az majdnem tönkretette anyádat és engem. Lehet, hogy most úgy véled,
jobb hazudni, de nem számít, milyen okosnak hiszed magad, az igazság előbb-utóbb
mindig utat tör magának.
– Én is pont így gondoltam. Köszi, nagyi!
– Szeretnéd elmondani, miről van szó?
 – Jobb, ha kimaradsz belőle.
– Remélem, nem vagy veszélyben.
– Én is.
– Bárhogy döntesz is, légy óvatos. – Elködösült a tekintete. – Mielőtt elmész,
megtennéd, kérlek, hogy kimész a kazánházba, és felcsavarod a termosztátot? Meg
lehet itt fagyni.
A konyhában fullasztó meleg volt, de Sean megtette, amire Rose kérte. Mikor
visszatért, a nagyi halkan hortyogott, a feje kínos szögben félrebillent. Sean óvatosan
megigazította a takaróját, becsukta a kályha ajtaját, és még mindig a dilemmán
agyalva elment.

Lucy McAllisternek búcsúztatót szervezni úgy, hogy a legtöbb tanár már rég valahol
külföldön sütteti a hasát, lehetetlen küldetés volt. Noel Glennon megvárta a
kínálkozó alkalmat, és anélkül, hogy túlságosan kínos lett volna, csendben kereket
oldott a megbeszélésről. Esze ágában sem volt megvárni, míg a többiek rájönnek,
hogy ő is ott volt a lány partiján. Persze tudta, hogy valamikor úgyis fény derül az
igazságra, és az életének lőttek. Ez nem is volt kérdés.
A parkon átvágva szándékosan kerülő úton ment haza, hogy a fejében újra és újra,
szóról szóra visszajátszhassa a rendőrségi kihallgatást. Mi van, ha figyelmetlenségből
valami rosszat mondott? Valamit, amivel gyanúba keverte magát? Még nagyobb
gyanúba, mint amibe az ostobasága miatt amúgy is keveredett.
Hiba volt segíteni Lucynak. De nem az ő ötlete volt, ugye? Azt mondta, így legalább
szemmel tarthatja őket. Az a száz euró, amit Lucy ígért, olyan csábítóan hangzott,
hogy teljesen elvakította. Most meg annak is lőttek, örökre búcsút inthet neki.
Azt azért el kellett ismernie, óriási mákja van, amiért a legtöbb kölyök a partin már
elvégezte a középiskolát. Különben még nagyobb bajba kerülhet, miután kiderül az
igazság. Aztán eszébe jutott az a pár gyerek, aki a nyári szünet után még visszamegy
az iskolába. A kis szarjankók mindig különleges élvezetet lelnek benne, ha egy tanár
bajba kerül. Ez azt jelenti, hogy talán már nem is lesz munkája.
Lezuttyant egy padra, és a tekintetével követni kezdett egy kacsát, aki elszántan
taposta a vizet, hogy átjusson a tó túlsó partjára. Ez az egész már eleve úgy szar,
ahogy van. Most meg jól belerángatták egy gyilkossági nyomozásba.
– Lucy McAllister meghalt – mormolta. Ezen a tényen már semmi nem változtat. A
gyönyörű, problémás lány nincs többé. Már nem fedheti fel az igazságot.
Noel olyan dolgokat tudott, amiket soha nem mondhat el. Megvesztegették, hogy
tartsa a száját, és ez a titok most már örökre vele marad. Mintha egy jókora kősziklát
görgettek volna a mellkasára, amitől szinte már levegőt sem kap. Miért hagyta, hogy
belerángassák, amikor másra se vágyott, csak nyugodt életre? És pénzre.
Ökölbe szorította a kezét, és teljes erővel belebokszolt az öntöttvas padba. Pokoli
fájdalom hasított a kezébe, mintha egyszerre milliónyi éles repesz mart volna a
karjába. Megpróbálta kinyújtani az ujjait, de a gyötrelem elviselhetetlen volt.
 Hiba volt. Jó pár hibát elkövetett már, de most meghalt egy lány.
Basszus, ha minden napvilágra kerül, akár börtönbe is kerülhet!
Muszáj valamit csinálnia.
De mit?
Egy darabig még dédelgette sajgó kezét, majd elhatározásra jutott. Felállt, és lassú,
kimért léptekkel elhagyta a parkot.

Cormac végül mégis megengedte, hogy mintát vegyenek tőle, így legalább már nem
fenyegette az a veszély, hogy csúnya fulladásos halált hal a nyomasztó, katlanszerű
kihallgatóhelyiségben. Elvégre előbb-utóbb úgyis levették volna tőle, okoskodott. A
keze olyan erősen remegett, hogy csak másodjára sikerült levenni az ujjlenyomatát.
Fel nem foghatta, mi értelme ennek az egésznek, amikor annyian megfordultak Lucy
házában. Remélte, hogy a zsaruk tudják, mit csinálnak.
Mikor végre újra friss levegővel tölthette meg a tüdejét, úgy érezte, mintha hosszú
napokat töltött volna a négy fal között. A fülében még mindig ott csengett a
figyelmeztetés, hogy ne hagyja el a várost. Ne hagyja el a várost? Mintha valaha is
távolabb jutott volna Ragmullin nyüves határánál.
Megszaporázta a lépteit, és nagyokat nyelve szívta be a friss levegőt, igyekezve
megtölteni elméjét a szombat reggeli városi forgatag nyüzsgő zajával és látványával.
De hiába minden erőfeszítés, a félpucér Hannah képe kíméletlenül befurakodott a
fejébe, és megtelepedett agyának minden egyes négyzetcentiméterén. Igaz, voltak ott
még más képek is, de azok túlontúl veszélyesek voltak, hogy közelebb merészkedjen
hozzájuk.
Elment a Bean Café mellett. Szerette a kávéjukat, és a frissen őrölt kávé illata úgy
szegődött a nyomába, akár egy árnyék. Az éhség kegyetlenül mardosta a gyomrát, de
nem állt meg. Eltökélten masírozott tovább, végig a Gaol Streeten, át az úton.
Megkerülte a parkot, és csakhamar a csatorna felé vezető ösvényen járt már.
Remélte, hogy talál egy szabad padot, ahol a víz mellett egy kicsit rendet teremthet
vadul kavargó gondolatai közt.
Noha itt már valamivel nagyobb csend honolt, még mindig hallani lehetett a
forgalom tompa zúgását, a fékek elhaló csikorgását. Görnyedt háttal leült a náddal
benőtt partra, felhúzta a lábát, és kezét a térde alá dugva a zavaros vizet bámulta.
Talán legjobb lenne, ha belevetné magát. Komolyan.
Ennél elcseszettebbül már nem érezhetné magát. Ez az egész annyira beteg. Sosem
lesz képes kiverni a fejéből Hannah képét. Hogy volt képes Lucy ilyen kegyetlenül
bánni vele? Cormac mérhetetlenül sajnálta Hannah-t, amiért így megalázták. Akkor
meg mégis minek kellett szövegelnie a nyomozónak? Hogy elterelje magáról a
figyelmet? Miért nem mondta el az igazat? A teljes igazságot? Ehelyett odavetette
Hannah-t a nyomozóknak, csak hogy elterelje magáról a figyelmet. Egyáltalán van
fogalma arról, hogy mi a teljes igazság?
 Akkor, abban a pillanatban úgy érezte, képes lenne Lucyt ott helyben kinyiffantani
a fénykép miatt. A gondolatra egy pillanatra elakadt a lélegzete. Vajon képes lenne
bárkivel is végezni? Lucynak mindig is nagyszája volt, és sokszor köszörülte rajta a
nyelvét, de ez különösképpen nem izgatta. Egészen tegnap estig, mikor az édes
Hannah került a célkeresztjébe.
Vajon azért táplált ilyen elvakult dühöt Lucyval szemben, ami egy héttel a halála
előtt történt? Vagy mert Hannah jelenlétében lejáratta? Kedvelte Hannah-t, és nem
akart szerencsétlen lúzernek tűnni előtte. Vagy a drog hatása lett volna?
Tulajdonképpen mi a fenét adott el neki Jake?
Aztán ott van a vérfoltos ruhája. A zsaruk biztos, hogy lefoglalják. Igaz, hogy
kimosta, de lehet, hogy inkább el kellett volna égetnie? Nem, attól csak még inkább
bűnösnek tűnne, de ő nem tett semmi büntetendőt, ugye?
Azon kapta magát, hogy sír, hüppögve kapkodta a levegőt. Zaklatottan kotorászni
kezdett a zsebében az inhalátora után, de rájött, hogy a rendőrségen felejtette.
Megpróbálta visszafojtani a sírást. Megpróbált lélegezni.
Hogy dobhatta Hannah-t a rendőrök karmai közé? Hannah ugyanúgy Lucy éles
nyelvének az áldozata, akárcsak ő. A könnyei szabadon hullottak, és Cormac
pontosan tudta, mi következik, ahogy azt is, hogy képtelen megállítani.
A pánik olyan kíméletlenül és elsöprő erővel csapott le rá, mintha a tüdejét egy
nagyobbacska bontógolyóval találták volna telibe. Hosszú ujjaival elkeseredetten
markolászta a mellkasát. Nem kapott levegőt. Kínjában megpróbált az orrán
keresztül lélegezni, de a roham egyre erősödött, az utolsó éltető oxigénmolekulát is
kiszorítva belőle. Muszáj valahogy átvészelnie. El fog múlni. Eddig még mindig
elmúlt. Az agónia kellős közepén egy váratlan gondolat cikázott át a fején. Vajon mit
mondhatott Hannah a zsaruknak?
Mialatt valami különös vákuum az összes levegőt kiszívta a tüdejéből, mintha egy
fiút látott volna, aki a biciklijén felé tekert.
Nehézkesen feltápászkodott a padról, és vissza se nézve hazabotorkált.

Huszonötödik fejezet

A szorosan megkötözött Jake tehetetlenül tűrte az újra és újra lesújtó lánccsapásokat.

A szájába gyömöszölt rongyba üvöltött, és görcsösen fuldoklott, ahogy a gyomrából
keserű epe tolult a szájába. Sejtelme sem volt róla, hogy a támadója férfi-e vagy nő,
az arcát símaszk fedte. Nem értette, miért történik ez az egész, hiszen megtette,
amire kérték. Egyetlen apró bakitól eltekintve. De ez akkor sem magyarázza ezt az
embertelen dühöngést, azt, ahogy a lánc véres cafatokat tép ki a testéből.
Váratlanul a kishúga jelent meg előtte, aki sírva könyörgött az elrablójának, hogy
ne bántsa a bátyját. A kép hirtelen vörösbe váltott, ahogy a vér elöntötte a szemét. A
testvére, a legbosszantóbb kishúg a világon, veszélyben van. Jake szerette a húgát,
még ha a kislány oly sokszor idegesítette is, és most szörnyű veszély fenyegeti, és ő
képtelen megmenteni.
– Shaz! – Azt hitte hangosan kiáltja a nevét, de az egyetlen hang a lánc csörgése
volt, amint a kínzója egy lépést hátrált, hogy kellő erőt gyűjtsön a következő brutális
csapáshoz. Már az is legyengítette, ami Lucy házában történt vele, de most érezte,
hogy lassacskán minden elhalványul körülötte.
A vérébe keserű könnyek keveredtek, csak feküdt tehetetlenül ezen a sötét helyen,
és már nem látta, ki az, aki ilyen ádáz brutalitással ütlegeli.
Érezte, hogy az élet lassan elszáll védtelen testéből, és egy utolsó gondolat pislákolt
fel halványan kihunyni készülő elméjének mélyén. Ki fogja megmenteni a kishúgát?

Huszonhatodik fejezet

Lottie gyomra görcsbe rándult, amikor arra gondolt, milyen szívszorító találkozásnak
néz elébe McAllisterékkel. Egy üveg savlekötőnek most hasznát tudná venni. Esetleg
vodkának.
Lucy szüleit diszkréten kikísérték a dublini reptér érkezési csarnokából. Egy
egyenruhás rendőr megtudakolta Albert McAllistertől, hogy hol parkol az autója,
majd elkérte a kulcsot, és egy halom méregdrága bőrönddel egyensúlyozva elindult
felkutatni a járművet, hogy elvigye Ragmullinba. Ezután a házaspárt beültették egy
jelzés nélküli járőrkocsiba, és már suhantak is a város felé. Bosszús kérdéseik süket
fülekre találtak. Az egyetlen válasz annyi volt, hogy a ragmullini
rendőrkapitányságról, Lottie Parker detektívfelügyelő utasítását hajtják végre.
Lottie úgy szervezte, hogy a Brook Hotelba vigyék a párt, ahol egy apartman várta
őket. Úgy gondolta, nem lenne tisztességes, ha a rendőrségen közölnék velük, hogy a
lányuk gyilkosság áldozata lett, és nem mehetnek haza. A házukban még mindig
nyüzsögtek a helyszínelők.
Mielőtt elindult az apartmanba, gyors diskurzust folytatott a bár menedzserével
Liz Flood munkaóráinak hosszáról. Meg sem lepődött, amikor kiderült, hogy a nő
éjfél után tizenöt perccel távozott. Vajon merre kujtoroghatott reggelig, mikor végre
hazaért?
A butikapartman egyedi volt, stílusos és tiszta. Lottie leült egy székre, a két aggódó
tekintetű emberrel szemben, míg Kirby az ajtó mellett ácsorgott.
Albert rögtön belevágott:
– Olvastam a mobilomon a hírekben, hogy valami támadás történt nem messze a
házunktól. A sofőr nem volt hajlandó hazavinni minket. Kit támadtak meg? És hol
van Lucy? Mi folyik itt? – Ráncoktól barázdált mahagóniszínű bőre Lottie-t a
bőrtáskájára emlékeztette. Szinte lángolt a férfi tekintete.
 Miután Lottie leült, Albert felállt, és a nyomozó fölé tornyosult. Talán hogy az
erőfölényét demonstrálja? A csudába vele. Úgy százhetven centiméter lehetett, és ha
Lottie feláll, kérdéses, ki tornyosul ki fölé. De ez most nem az erőfitogtatás ideje.
Lottie ülve maradt.
Szegről-végről szomszédok voltak, de Lottie még nem találkozott velük korábban. A
férfi sötétkék chino nadrágja alaposan összegyűrődött a repülőúton, és hófehér inge
sem úszta meg kevesebb ránccal. A két felső gomb nyitva volt, a hóna alatt terebélyes
izzadságfolt éktelenkedett. Egy korábbi jelentésből Lottie tudta, hogy Albert
negyvenöt éves.
Mary McAllister a kanapé szélén kuporgott, és gyémántgyűrűs ujjait tördelte.
– Muszáj hazamennem. Aggódom Lucyért! Nem válaszol a hívásaimra.
És ez volt a végszó, amire Lottie várt.
– Mikor beszélt utoljára a lányával, Mrs. McAllister? – Albert lassan a kanapé mögé
ment, de Lottie igyekezett figyelmen kívül hagyni. Inkább Mary hosszú, szőke,
hullámos fürtjeire koncentrált. Természetellenesnek hatottak egy negyvenhat éves
nőn.
– Tegnap délután öt körül. Nos, öt óra volt Spanyolországban, itt úgy négy óra
lehetett. Vagy hat? Sosem tudom, melyik irányban van az időeltolódás. Albert?
– Négy – csattant fel türelmetlenül a férfi. Napszítta haja kuszán meredezett az arca
körül. – Egyáltalán miért vagyunk itt? Látni akarom Lucyt!
Erre nem létezik módszer, ami megkönnyítené. Soha nem is létezett. Szóval Lottie
csak kimondta:
– Nagyon sajnálom, de tragikus hírt kell közölnöm. Ma reggel a lányukat holtan
találták a házukban.
Albert arca rákvörös árnyalatot öltött a dühtől.
– Ne legyen nevetséges! Mary tegnap beszélt vele. Lucynak semmi baja. Szörnyű
félreértés történt. – Aztán elhallgatott, és leroskadt a felesége mellé.
– Sajnos nem félreértés.
Albert bizonyára látta Lottie tekintetén, hogy őszintén beszél, mert a pillanat
törtrésze alatt hamuszürkére sápadt, és a párnákra hanyatlott.
– Ezt hogy érti? – kérdezte Mary cérnavékony hangon. – Látni akarom a lányomat!
– Már mozdult, hogy felálljon, de Lottie feltartotta a kezét, hogy maradjon.
– Ez baromság! – bődült el Albert a térdére csapva, mielőtt Marynek esélye lett
volna szóhoz jutni. A harag még jobban kihozta belőle a felsőbbrendű énjét.
Lottie a feleségre koncentrált.
– Mrs. McAllister, képes…
– Ó, az ég szerelmére, hívjon Marynek!
Lottie közelebb hajolt.
– Őszintén sajnálom. Ez rettenetes és felfoghatatlan hír, időbe telik feldolgozni. És
elnézést, hogy nyers leszek, de tudniuk kell, hogy a lányukat meggyilkolták. Hogy ki
tette, és miért, egyelőre nem tudjuk, de szükségünk van a segítségükre, hogy
kiderítsük. Tudom, milyen szívszorító és sokkoló ez az egész, de az idő most lényeges
tényező, és szeretném, ha együttműködnének velem, hogy minél előbb
megtalálhassuk, ki tette ezt a gyönyörű kislányukkal. – Lottie igazi szemétládának
érezte magát, amiért így beszélt a gyászoló szülőkkel, de a cél érdekében néha
muszáj volt megtennie.
– Még mindig nem értem. A mi Lucynk? Ő nem lehet halott… – Mary ajka remegett.
– Azt hiszem, igaz. – Albert hangja alig volt több suttogásnál, és képtelen volt Lottie-
ra nézni. Az ujjai a mobilján matattak, majd pár pillanat múlva a felesége elé tartotta
a képernyőt, hogy ő is lássa a híreket. – Itt azt írják, egy tinédzser lányt holtan
találtak… a Beaumont Court… édes istenem, ez a mi címünk!
– Ez képtelenség. Ne mondja, hogy a kicsi lányom meghalt, kérem, ne tegye ezt
velem! – Mary a kezét tördelve magába roskadt, arcát a fájdalom megannyi ráncba
gyűrte.
– Azt írja, értesüléseink szerint a szülők teljes három hétre egyedül hagyták a
tizenhét éves lányukat. Honnan a pokolból szerezték az újságírók ezt az információt?
– Villámló szemmel nézett Lottie-ra, aki már hozzászokott a gyászt megelőző
haraghoz.
– Biztosíthatom önöket, hogy nem tőlünk, de feltétlenül utánanézek. – Arra gondolt,
hogy ő hogy érezné magát, ha a saját gyerekeivel történne bármi, és a szíve majd
megszakadt ezért a két emberért. – Fel sem tudom fogni, hogy most min mehetnek
keresztül, de még egyszer hangsúlyoznom kell, hogy az idő kulcsfontosságú tényező
gyilkossági ügyekben. Kérem, segítsenek.
– Lucy az egyetlen gyermekünk. Nem lehet halott. Nekünk csak ő van. – Mary
szemmel láthatóan egyre kisebbre zsugorodott, napbarnított bőre több árnyalattal
világosabb lett. Mintha a sokktól eltűnt volna a bőre. Aztán felnézett, a szeme
reménnyel telt meg. – Honnan tudják, hogy ő az? Mi nem is azonosítottuk a… te-
testet. Lehet, hogy tévednek. Lehet, hogy nem is Lucy.
– Nem tévedés. Nagyon sajnálom.
– Hogy… hogyan halt meg? – kérdezte Albert törődötten. Elszállt a harci kedve.
Lottie megkerülte a kérdést.
– Még várjuk a szakértői vizsgálatot, de ha szeretnék, elintézem önöknek, hogy
megtekinthessék a lányuk testét.
– Lelőtték? – A hangja újult erővel csattant. – Leszúrták? Megverték? Jesszusom,
csak tudni szeretném, hogy mi történt a kislányunkkal! Mondja el! És ne
köntörfalazzon!
Nagy levegő, ismételgette gondolatban Lottie, és fejben lassan számolni kezdett,
hogy összeszedje magát.
– Lucy késelés áldozata lett. A sérüléseibe halt bele.
– Ó, édes istenem, én kicsikém! – jajveszékelt Mary, a haja bodros glóriaként
repdesett körülötte.
 Albert a mellére vonta a felesége fejét, és olyan gyöngéden csitítgatta, akár egy
kisgyermeket.
– Mit akar tudni? – kérdezte letörten.
– Van bármilyen ötletük, miért akarhatták megölni a lányukat?
A férfi lassan megrázta a fejét.
– Persze hogy nincs. Még csak tizenhét éves volt. Ez borzalmas. A mi Lucynk jó
gyerek volt. Jó tanuló. Otthon is egy kis angyal. Soha nem volt semmi baj vele, ugye,
Mary? Egy kincs volt, és mindenki szerette. A szülei, a barátai. Soha nem hallottam
egyetlen rossz szót sem a lányomról.
Lottie-nak úgy tűnt, mintha a férfi túlságosan igyekezne jó színben feltüntetni a
lányát.
– Volt fiúja?
– Múlt évben járt valakivel. Brad vagy Bud, vagy valami hasonló a neve. Lucy
szakított vele, mert a végzős évére akart koncentrálni.
Lottie hallotta, amint Kirby bőszen jegyzetel.
– Vezetéknév? – kérdezte.
– Fogalmam sincs. Nem volt komoly.
Mary felemelte a fejét férje válláról.
– A neve Bradley Curran. Valahol Ragmullin északi felén lakott. Ausztráliába
költözött a családjával.
– Oké. Tudják, hogy kik lehettek ott a partin múlt éjjel?
– Milyen partin? – kérdezték McAllisterék tökéletes szinkronban.
– Lucy tegnap este partit adott, hogy megünnepeljék a sikeres vizsgákat. Elég
nagyszabású buli volt. Nem is tudtak róla?
Mary döbbenten nézett a férjére. Mindketten a fejüket rázták.
– Téved – jelentette ki Albert. – Lucy megkérdezett volna minket. Amikor tegnap
Mary beszélt vele, szó sem volt partiról. Biztos benne?
– Eléggé – biztosította Lottie. – Kinek van hozzáférése a házhoz? Kulcsok, ilyesmi?
– Van egy takarítónőnk, aki hetente kétszer jön. Neki van kulcsa. Sarah Robson.
Régen Lucy iskolájában tanított. Nagyon rendes nő.
Lottie most hallotta először, hogy Sarah tanárnő volt. Elraktározta magában az
információt.
– Ma reggel Sarah elment a házukhoz, hogy kitakarítson, és ő volt az, aki a szomorú
felfedezést tette. Mi van a kertésszel, mindenessel? Elég nagy a ház.
– Egy srác vágja a füvet. Cormac O’Flaherty. De neki nincs kulcsa. Általában én is
otthon vagyok, amikor jön. Sarah-n kívül senkinek sincs szabad bejárása a házba.
Kivéve a gyilkosnak, futott át Lottie fején. Igaz, az este dugig volt a ház, szóval jó
páran szabad belépést nyertek.
– Volt bármilyen kapcsolata Lucynak Sarah-val?
 – Lucy általában iskolában volt, mikor Sarah takarított – mondta Mary. – De mikor
nem voltunk otthon, bizonyára beszélgettek. Ó, Albert, nem kellett volna egyedül
hagynunk!
– Szükségem lesz Lucy barátainak és ismerőseinek nevére és elérhetőségére.
– A mobilján vannak – mondta Albert.
– Értem. Sajnos a helyszínelők még nem találták meg a telefonját.
– Ivy Jones a legjobb barátnője – javasolta Mary. – Ő biztosan tud segíteni önnek.
– Már beszéltem Ivyval, köszönöm. Ismerik Noel Glennont?
– Ő ki? – kérdezte Albert.
Lottie Maryre pillantott, de a nő csak vállat vont.
– Tornatanár Lucy iskolájában. Tegnap éjjel ő is ott volt a partin.
– Egy felnőtt férfi, aki iskolaidőn kívül kamaszokkal lóg? – hüledezett Albert. – Nem
ismerem a fickót, de jelenteni fogom az iskolaigazgatónak és az Oktatási
Minisztériumban.
– És mi a helyzet Richie Harrisonnal? Róla hallottak?
Albert összevonta a szemöldökét.
– Nem hiszem, hogy ismerem. Mary?
– Ő is tanár?
– DJ. Tegnap ő szolgáltatta a zenét a partin. És mi a helyzet Jake Flooddal? – Lottie
igyekezett valamilyen kapcsolatot találni.
Mary a fejét rázta, de Albert felnézett.
– Őt ismerem. Az egyik kölyök a Goldstarsból. A bokszklubból. Miért érdeklődik
utána?
– Ő is ott volt a buliban.
– Nem lehet több tizenötnél.
– Mr. McAllister, ha jól tudom, ön bokszolókat menedzsel. A Goldstars klubban is
érdekelt?
– Közvetlenül nem. Segítettem a létrejöttében, és időről időre anyagilag támogatom.
Csak azért tudok Jake-ről, mert említették, hogy a jövőben érdemes lesz odafigyelni
rá.
– Tudom, hogy ez most nehéz önnek, de használt Lucy valaha is illegális szereket?
Albert tekintete Lottie-ra villant. Úgy festett, mint aki menten felrobban dühében.
– Hogy merészeli! Lucy felelősségteljes, megbízható lány. Már az is nevetséges,
hogy a nevét egy mondatban említi a kábítószerrel. Most nagyon túllőtt a célon,
nyomozó.
Lottie elengedte a füle mellett a megjegyzést, és folytatta:
– Áttérhetnénk egy kicsit önökre? Mary, ön háztartásbeli, igaz?
– Igen.
– És Albert, konkrétan miből áll a munkája? – A nyomozó úgy okoskodott, ha
sikerül egy kicsit lazítania a férfin, talán képes lesz átadni a gyeplőt.
 – Terry Starrt képviselem. A múltban sok nagy nevet képviseltem, de pillanatnyilag
ő az egyik kiemelkedő ügyfelem.
Lottie már hallotta ezt a nevet. Nem ő az, aki megnyert valami fontos mérkőzést?
– Hány éves?
– Harminc. Pár éve Európa-bajnok volt, azóta profi bokszoló. Vége az amatőr
játékoknak. Az a munkám, hogy profi mérkőzéseket hozzak össze. Egyszer még
világbajnok lesz.
Lottie-ban felrémlett, amit a férfi Jake-ről mondott, és elgondolkodott. Aztán úgy
döntött, ebbe ráér később is beleásni magát, és így folytatta:
– Van bárkiről tudomása, aki haragszik magára? Aki képes lenne bántani a lányát,
csak hogy ártson önnek?
Albert lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, olyan volt, mint két, sötéten
örvénylő tó.
– Nem, nem tudok senkiről, aki ártani akarna a családunknak.
– Ha mégis eszébe jut valaki, kérem, értesítsen.
– Rendben.
– Elmondanák, miért voltak három hétig Spanyolországban? Elég hosszú időnek
tűnik ahhoz, hogy egy tizenhét éves lányt magára hagyjanak abban a nagy házban,
főleg a záróvizsgái előtt, és…
– Ne merészeljen megítélni minket! – fröcsögte Albert, és lesöpörve magáról a
felesége kezét, felpattant. Úgy indult Lottie felé, mint egy megszállott, majd lecövekelt
előtte. – Lucy az első az életünkben… első volt… ó, istenem, hogyan is érthetné? – A
válla meggörnyedt, és roskadozva az ablakhoz kullogott.
– Én tényleg szeretném megérteni, Mr. McAllister, és értékelném, ha visszaülne.
Már nem tart sokáig.
A férfi továbbra is háttal állt Lottie-nak.
– Lucy volt a mindenünk. Minden, amit csináltunk, érte tettük. Hogy biztosítsuk a
jövőjét. Most már mindez értelmét vesztette. Az én szegény, kicsi lányom…
Lottie nem akarta tovább feszíteni a húrt, de muszáj volt megkérdeznie:
– Akkor miért utaztak el pont akkor, amikor ilyen stresszes időszakon ment
keresztül a vizsgák miatt?
– Van egy apartmanunk Spanyolországban. Mary… egy kicsit depressziós volt
mostanában, és úgy gondoltuk, pár hét napfénykúra jót tehet. Lucynak tetszett az
ötlet. Azt mondta, hogy könnyebb tanulnia úgy, ha nem vagyunk a közelben. Nagyon
tehetséges lány volt. Sokszor mentünk el már így, és Lucy örült, ha otthon
maradhatott.
Lottie arra gondolt, hogy szíve szerint ő még egy hétvégére sem hagyná egyedül a
gyerekeket, nemhogy három egész hétre. Végig elviteles kaján élnének, és a ház
romokban heverne. Bár be kellett látnia, hogy ez a forgatókönyv nem is állt olyan
messze azoktól az állapotoktól, amelyek akkor uralkodtak, amikor beletemetkezett
egy-egy komolyabb gyilkossági ügybe.
 – Spanyolországban is dolgozott?
– Igen. A technológia olykor csodálatos dolog, néha kész átok.
Lottie kifogyott a kérdésekből, így felállt.
– Őszintén sajnálom a veszteségüket. Amint megtudok valamit az igazságügyi
szakértőtől, értesítem önöket.
– Mi csak látni szeretnénk a lányunkat – mondta szomorúan Mary.
– Amint sikerül, elintézem. Ígérem.
Lottie magukra hagyta a gyászoló szülőket, és feltette magának a szörnyű kérdést,
hogy ha bármelyik gyermeke ilyen halált halna, ő látni akarná-e összetört, sérült kis
testét. Valószínűleg igen. Aztán keresztre feszítené a gyilkost.

Huszonhetedik fejezet

Boyd és Sergio az apartman tetőtéri teraszán heverészett a napozóágyon egy jókora

napellenző kellemes árnyékában, de biztos, ami biztos, Boyd egy újabb réteg naptejet
kent Sergio lábára és karjára, aztán letörölte az olajos pacát, amelyet a flakon az
üvegasztalon hagyott.
– Mark, a te lakásodnak is van ilyen tetőterasza? – Sergio kivette az egyik
fülhallgatót a füléből.
Egy hangoskönyvet hallgatott. Nagyot fordult a világ. Boyd idejében az egyetlen
szórakozási lehetőség az volt, hogy labdát rugdostak a falhoz, vagy rongyosra
olvastak egy képregényt.
– Nem, nincsen. – Még egy rendes ablaka sem volt, amin elegendő fény jutott volna
a lakásába.
Sergio az apjára nézett, és elgondolkodva ráncolta a homlokát.
– És hova ültök ki napozni?
– Nincs időnk napozni. A munkám sok időmet elveszi.
A fiú félrehajtott fejjel emésztette a választ, sötét haja a szemébe lógott.
– Szokott nálatok sütni a nap?
– Néha. – Boyd arra gondolt, hogy Sergiót minden bizonnyal sokkolni fogja a
ragmullini időjárás. – Mami azt mondta, hogy nálatok egész nap esik, ezért is szeret
itt élni. Mikor jön vissza?
Ez a kérdés napjában vagy százszor elhangzott. Boyd már nyitotta a száját, hogy
válaszoljon, amikor a mobilja élesen felsivított.
Felvette a telefont, majd a korláthoz ment, akkurátusan letörölte róla a port, és
rákönyökölt. A tekintete elidőzött egy óceánjárón, ami épp akkor futott be a malagai
kikötőbe, és eszébe jutott egy régebbi nyomozásuk, amikor Lottie-val egy
maffiafőnököt fogtak vallatóra. Mennyi minden történt azóta.
– Szia, Lottie Parker. Épp rád gondoltam.
 – Én meg azt hittem, egész nap csak én járok a fejedben. Csalódtam benned, Boyd –
nevetett Lottie, és Boyd meleg bizsergést érzett a mellkasában.
– Ez így is van. Örülök, hogy hívtál. Tényleg nagyon hiányzol. – A francba, mindig
ezt mondja.
– Milyen az idő?
– Szakad az eső – felelte Boyd komoran. – Egész álló nap.
– Hazudós. – Újra az a lágy, simogató nevetés. Boyd érezte, hogy elpirul. – Egy
szívességre kérlek – mondta Lottie.
Hát persze hogy valami csalafintaság van a dologban. De akkor is jó hallani a
hangját.
– Újabb ügy?
– Ma hajnalban meggyilkoltak egy lányt. Bulit rendezett otthon, a házukban,
eközben a szülei Malagában voltak, ahol a háromhetes szabadságukat töltötték. Van
egy apartmanjuk a városban. Ha jól tudom, az írek szívesen járnak oda, és most te is
arrafelé vagy. Az jutott eszembe, hogy körbeszaglászhatnál kicsit. Megvan a címük.
– Megteszem, amit tudok, de Sergióra is vigyáznom kell.
– Hogy boldogulsz vele?
– Jól. Most is itt van velem, épp napfürdőzik. Figyelj, miért nem veszel ki pár napot,
együtt is süttethetnénk a hasunkat, mielőtt hazamennénk?
– Tudod jól, hogy nem tehetem, pláne ezzel az új üggyel. – Lottie egy hosszú
pillanatig nem szólt, Boyd hallgatta a légzését, és arra gondolt, bárcsak vele lehetne. –
Egyébként nem úgy volt, hogy hétfőn jöttök haza?
– Kivéve, ha „tudod, ki” újra felbukkan. Ki vele, mi ez a szívesség?
– Ahogy mondtam, ma reggel egy tizenhét éves lányt holtan találtak a házukban.
Késelésből származó, többszörös szúrt sebek. Most a boncolás eredményére várok,
hogy történt-e szexuális bűncselekmény is. Úgy áll a dolog, hogy a szülei ma reggel
repültek vissza Malagából, és sejtelmük sem volt, hogy mi történt a lányukkal.
Boydot elfogta a nyugtalanság.
– Folytasd!
– A lány neve Lucy, a szülei Mary és Albert McAllister.
– Te jó ég! Épp ma reggel beszéltem velük, mielőtt elindultak.
– Tényleg? Ez nagyon bizarr. Meg sem fordult a fejemben, hogy ismerheted őket.
– Annyira nem ismerem. Csak összefutottunk párszor. Igazad van, valóban van egy
apartmanjuk, nem messze innen, ahol most lakom. Édes istenem, össze fognak törni!
– Nemrég beszéltem velük. Ez sosem lesz könnyebb, igaz?
– Igaz.
– Átgondolod, mit tehetnél az ügyben? Szeretnék utánanézni minden eshetőségnek.
McAllister azt mondta, hogy egy Terry Starr nevű bokszolót menedzsel. Lucy
halálának valószínűleg semmi köze az apja munkájához, de nem hagy nyugodni,
hogy miért hagyták egyedül a lányukat, pont a vizsgaidőszak kellős közepén. Mit
gondolsz, lehetett Albertnek valami simlis ügye Spanyolországban?
 – Mindketten tudjuk, hogy az ír bűnözők egy bizonyos rétege Costa del Solon bujkál
– mondta Boyd. – Felemelsz egy lábtörlőt, és máris egy egész fészekre bukkantál. Erre
céloztál? Szerinted Albert belekeveredett valami kétes ügybe, és ezért megölték a
lányát?
– Lehetséges. Muszáj ezt a lehetőséget is kipipálnom, hogy továbbléphessünk.
– Megnézem, mit tudok kideríteni. Van gyanúsított?
– Behoztunk egy lányt, akinek vért találtunk a körme alatt. Nem tudom, hogy
konkrétan hogyan kapcsolódik a gyilkossághoz, mert semmi használhatóra nem
emlékszik. Bevett valamilyen narkotikumot, szóval bármi lehetséges.
– Elég egyértelműnek tűnik.
– Az a helyzet, hogy Sean is ott volt a partin. Már korábban hazahoztam, szerinted
el kéne mondanom Farrell főfelügyelőnek?
– Jesszusom, egészben fog lenyelni a karriereddel együtt, de előtte még alaposan
megcsócsál, és arra sem veszi a fáradságot, hogy kiköpjön. Most azonnal el kell
mondanod neki!
– De nem rontok a helyzeten azzal, ha csak most jelentem?
– Rajtad áll, de muszáj elmondani neki.
– Majd meglátom. Megtennéd akkor, hogy kicsit körbekérdezősködsz? Tudod, egy
kis kutatómunka.
– Oké, megnézem, mit tehetek, és szólok.
– Egy igazi szupersztár vagy!
– Amíg a te szupersztárod vagyok, más nem is számít.
– Elküldöm a címet.
– Hiányzol, Lottie.
– Te is hiányzol.
– Szeretlek.
– Én is.
Boyd bontotta a vonalat, és a telefonra meredt. Miért ilyen nehéz szavakba önteni
az érzéseit? Megfordult. Sergio közvetlenül mögötte állt.
– Kivel beszéltél? – kérdezte.
– A főnökömmel.
– Te szereted a főnöködet?
Boyd nagyot nevetett, és gyengéden átölelte a fiát.
– Jaj, hagyjál – háborgott Sergio –, már nem vagyok kisbaba!
– Persze hogy nem. – Boyd telefonján megjelent McAllisterék címe. – Mit szólsz egy
kis sétához?
– Harminc fok van. Inkább sziesztáznunk kéne.
Boyd elvigyorodott. Sergio több szempontból is a nővérére, Grace-re emlékeztette,
és még mindig ámulattal töltötte el, hogy a kisfiú gyakran úgy beszélt, akár egy
felnőtt. A feleségével szemben táplált minden aggálya és bizalmatlansága ellenére a
nő jó munkát végzett a gyerekkel. De miközben összeszedte a törülközőket, hirtelen
aggódni kezdett, mi lesz, ha Jackie mégis megjelenik, és nem engedi, hogy Sergiót
elvigye Írországba.
– Szeretnél igazi rendőr lenni pár órára?
– Úgy érted, igazi nyomozással? Azta!
– A fiam vagy, úgyhogy van egy olyan érzésem, hogy könnyedén kiszagolod a
rosszfiúkat.
– Bizony, papa.
Ez volt az első alkalom, hogy Sergio papának hívta.
Boyd követte a fiát lefelé a keskeny, szeles lépcsőn, és úgy vigyorgott, hogy
belesajdultak az arcizmai.

Huszonnyolcadik fejezet

Miután Lottie és Kirby magukra hagyta a még mindig kábult és gyászoló

McAllisteréket, a város felé indultak, hogy beszéljenek Sarah Robsonnal, a
takarítónővel, aki felfedezte Lucy holttestét.
Sarah lakása a St. Declan elmegyógyintézet alkalmazottai számára felújított
negyedben volt. A főépületet már évekkel előbb bezárták, és senki nem foglalkozott
vele, de néhány környező területet ingatlanberuházási céllal értékesítettek.
Sarah bevezette a két nyomozót a nappalijába. Kicsi, dohos és zsúfolt, összegezte
magában Lottie a látottakat.
– Micsoda szörnyűség! – kesergett Sarah, és a zsebkendőjét gyűrögetve leült az
egyik karosszékbe, és a színben és mintában passzoló díszpárnának dőlt. Rézvörös
haja az arcába hullott, szabályos frufruja épp a szemöldökéig ért.
Karácsonyfamintás, bolyhos pizsamában volt, és reszketett. Lottie-nak átfutott a
fején, hogy június vége van, nem december.
A nyomozó elhessentett a kanapéról egy fekete macskát, és leült. A macska
sértődötten az ablakpárkányra telepedett a háta mögött. Kirby állva maradt, és az
ajtófélfának támaszkodott. Lottie-nak feltűnt, hogy a férfi egész nap szokatlanul
csendes volt. Jobb lesz, ha ma beszél vele.
– Sarah… megengedi, hogy Sarah-nak szólítsam?
– Igen.
A nő a harmincas évei elején járhatott, de idősebbnek tűnt. Talán a különösen
véres tetthely okozta sokk volt az oka. Lottie elmerengett: ő már teljesen immunissá
vált a gyilkosságokra? Gyakran azon kapta magát, mennyire meglepi az emberek
reakciója az erőszakos halálesetekre. Persze ők nem találkoznak nap mint nap
ilyesmivel. Talán csak fáradt, ennyi az egész.
– A kollégám már felvette az előzetes vallomását, és tudom, hogy ez borzasztóan
nehéz lehet önnek, de muszáj újra átvennünk az egészet. Rendben?
 – Igen.
Lottie bízott benne, hogy a beszélgetés nem fog egytagú válaszokban kimerülni.
– Ma kellett volna a McAllister-házban takarítania?
Sarah nagyot nyelt.
– Általában nem szombatonként járok hozzájuk. Lucy tegnap délután felhívott, és
megkérdezte, hogy be tudnék-e vállalni egy másnap kora reggeli takarítást. Szerette
volna, ha a ház ragyog, mire hazaérnek a szülei.
– Milyennek tűnt a hangja?
– Jókedvűnek. Bár most, hogy jobban belegondolok, egy kicsit izgatott volt.
– Mondott valamit a buliról?
– Egy szót sem.
– Beszéltek bármi másról a takarításon kívül?
– Csak a fizetésről. Abban egyeztünk meg, hogy 7.30-ra odamegyek, és ott helyben ő
fizet ki. Nyilván nem akarta, hogy a szülei tudomást szerezzenek róla. De tévedhetek.
– Mióta dolgozik McAllisteréknek?
– Pár éve.
– Milyen kapcsolatban van a szülőkkel?
– Alberttel csak köszönőviszonyban. Maryvel olykor meg kell beszélnünk a
feladataimat. De nem cseverészünk, nem vagyunk barátnők.
– Milyen gyakran jár takarítani?
– Van egy bejáratott rendszerem. Kedden és pénteken három-három óra. Néha
Mary ad pár pluszfeladatot. Mint például havi egyszer töröljem át a
kristálypoharakat. De nem zavar. Jól megfizetnek.
– Akkor is volt náluk takarítani, míg Spanyolországban voltak?
– Mary mondta, hogy kedden jöhetek, ezért is furcsálltam, miért akarja Lucy, hogy
szombaton is takarítsak. De jól jött a pénz, úgyhogy nem ellenkeztem.
– Általában hogyan fizetnek?
– A bankszámlámra utalnak. Minden legális, semmi feketézés, ha erre céloz.
Lottie érzékelte a nő hangjában bujkáló bizalmatlanságot.
– Sarah, csak szeretnék egy képet kapni a családról. Hogy milyenek voltak. Lucyt a
saját házukban ölték meg, míg a szülei távol voltak. Ha megértjük a családi
dinamikát, talán segít rájönnünk, hogy mi történt, és miért. Ahhoz, hogy alapos
nyomozást végezhessünk, a lehető legtöbb tényre szükségem van.
– Elnézést. Még mindig teljes sokkban vagyok – nézett fel Sarah az ölében
szétcincált zsebkendőről.
– Meséljen Lucyról. Biztos váltottak pár szót. Milyen volt?
– Tudja, hogy tartják, halottról jót vagy semmit.
Érdekes, nyugtázta Lottie.
– Lucy már nem hallja. És talán akaratán kívül tanúja volt valami fontosnak, vagy
hallott valamit a halálát megelőző hetekben, ami segíthet kézre keríteni a gyilkost.
– Úgy éreztem, ő volt Albert tökéletes kis hercegnője.
 – Nekem is hasonló benyomásom volt, amikor korábban beszéltem vele – erősítette
meg Lottie.
– Az apja szemében maga volt a tökély, aki nem tudott rosszat csinálni, bár az
anyja átlátott az „eszményi gyermek” álarcon.
– Azaz Mary nem kényeztette el, mint Albert?
– Nekem úgy tűnt.
– Milyen volt Lucy?
– Őszintén? Fennhéjázó, rosszindulatú, elkényeztetett. Néha piszkált más
gyerekeket.
Magától értetődőn és tárgyilagosan mondta, ami meglepte Lottie-t.
– Figyeljen, nyomozó, nem azt mondom, hogy megérdemelte, amit kapott. Szó sincs
róla. Népszerű volt, és úgy viselkedett, mint egy primadonna. Én nem kedveltem. Sok
barátja volt.
– Meséljen még.
– A magabiztos külső mögött, úgy vélem, egy szomorú lány lakozott.
– Szomorú? Milyen értelemben?
– Nem tudom biztosan. Csak fura érzésem volt vele kapcsolatban. – Sarah
elgondolkodva ráncolta a szemöldökét. – Mintha minden, amit csinált vagy mondott,
csupán színjáték lett volna, miközben a lelke mélyén haldoklott. Azt hiszem, a
primadonna is csak álca volt. Egy álarc.
Lottie elraktározta az információt.
– Találkozott valamelyik barátjával?
– Mialatt a szülei nyaralni mentek, a barátnője, Ivy egyszer átjött. A konyhában
reggeliztek, a könyveik szerteszét hevertek az asztalon, nekem meg közben ki kellett
takarítanom a konyhát. Fiúkat nem láttam. De ez nem jelenti, hogy máskor nem
voltak ott.
– Bármi más, ami szemet szúrt?
– Nem igazán. Tényleg úgy tűnt, hogy tanulnak. És a házban sem volt felfordulás,
nem úgy, mint ma. Képtelen vagyok kiverni a fejemből azt a sok vért!
– Idővel elhalványul – nyugtatta Lottie. – Habár teljesen sosem tűnik el.
– Muszáj innom egy csésze teát – pattant fel Sarah reszketve.
– Előtte mesélne még egy kicsit magáról? – Lottie szeretett volna jobban belelátni a
nőbe. Ő ért elsőnek a tetthelyre. Szabad bejárása volt a házba. Kétségtelen, hogy ő
sem maradhatott le a gyanúsítottak listájáról. – Úgy tudom, abban az iskolában
tanított, ahová Lucy járt.
Sarah visszaült, de a tekintete folyton az ajtóra tévedt, mintha a menekülési
esélyeit latolgatná.
– Igen, régebben tanítottam. Nem azért takarítok, hogy kiegészítsem a fizetésemet,
hanem mert valahogy ki kell fizetnem a bérleti díjat.
Lottie kíváncsi volt, vajon miért nem tanít már.
– Milyen tárgyakat?
 – Ezt meg miért kell tudnia?
Lottie kedvesen elmosolyodott.
– Igyekszem alapos munkát végezni.
– Földrajzot és üzleti ismereteket. Időnként testnevelést is, ha kellett.
– Akkor bizonyára ismeri Noel Glennont. Tornatanár és atlétikaedző.
Sarah keze megremegett, és a zsebkendődarabkák megannyi hópehelyként
hullottak a szőnyegre. Amikor Lottie-ra pillantott, a tekintete acélkemény volt.
– Noel Glennon miatt kellett megválnom a munkámtól.
– Mi történt? – Lottie a kanapé szélére húzódott, nehogy lemaradjon valami
fontosról.
– Nincs köze a nyomozáshoz.
– A jelen szakaszban még mi sem tudjuk biztosan, hogy minek van köze a
nyomozáshoz, és minek nincs. Noel Glennon tegnap éjjel Lucyék házában dolgozott.
– Ez eléggé nyugtalanító – mondta Sarah sápadtan.
– Miért?
– Mások talán azt mondják róla, hogy micsoda remek ember, de én ezt egy percig
sem hiszem.
Lottie felélénkült.
– Kérem, Sarah, mondja el, mi történt.
– Feljelentettem, mert az egyik tanulónk után leskelődött az iskolában. A kislány
bizalmasan megkeresett. Elmesélte, miért gondolja, hogy Glennon kukkolja. Folyton
a lányöltözők körül lődörgött. A kislány nagyon zaklatott volt, én meg nagyon rosszul
kezeltem az egészet.
– Hogyan kezelte?
– Megpróbáltam a saját kezembe venni az ügyet ahelyett, hogy jelentettem volna az
igazgatónak vagy a lány szüleinek. Aztán az egész az arcomba robbant. – Sarah talált
egy újabb zsebkendőt az egyik párna alatt, és hangosan belefújta az orrát.
Lottie szándékosan nem szólt. Ez a legjobb módszer, hogy előcsalogassa belőle a
történetet.
– Tudja, felelősségre vontam Noelt. Első hiba. Egyszerűen a képembe röhögött.
Micsoda förtelmes alak!
A beálló csendben Lottie nem bírta tovább:
– És mi történt?
Megelőzött. Mielőtt megtehettem volna, felkereste az iskolaigazgatót, és az egész
történetet elferdítette. A végén úgy állított be, mintha én volnék az, aki diákokat
zaklat. Sajnos úgy áll a dolog, hogy korábban meggyűlt a bajom az alkohollal, és már
kaptam egy figyelmeztetést. Akkoriban elég sérülékeny voltam, és a védekezésemet
játszi könnyedséggel söpörték el a vádjai. A munkám tarthatatlanná vált. Muszáj volt
eljönnöm, mielőtt szó szerint összeroppantam volna.
– Az iskola csak nem bocsáthatta el anélkül, hogy kivizsgálták volna az ügyet?
 – Nem vállalhattam. Úgy nem, hogy a fejem felett ott függött a korábbi
figyelmeztetés. Oda lett minden önbizalmam. Felmondtam. – Haragtól izzó tekintetét
Lottie-ra emelte.
– Megtenné, hogy elárulja, ki volt az, aki megvádolta a férfit?
– Nem szeghetem meg az ígéretemet.
– Egy tizenhét éves lányt meggyilkoltak. És Noel Glennon ott volt a partin. Életbe
vágó, hogy tudjam, ki volt az, akit a férfi zaklatott.
Sarah megtörten nézett rá, érezte, hogy elvesztette a csatát.
– Ivy Jones volt.
– Köszönöm, hogy elmondta.
A felfedezés nyugtalanította Lottie-t. Alaposan utána kell néznie Noel Glennonnak,
mielőtt újra kikérdezi. Ivyval is beszélnie kell róla, ami azt jelenti, hogy kiderül,
Sarah megszegte az ígéretét.
– Ivy nem jelentette fel. Kérem, ne árulja el neki, hogy elmondtam.
– Ezt nem ígérhetem meg. Hallott azóta Glennonról?
– Nem, és nem is akarok.
– Értékelem az őszinteségét.
Sarah tekintete ijedt nyusziként rebbent Kirbyre majd vissza. Vajon rejteget
valamit?, tűnődött Lottie.
– Kérnek valamit inni? Teát, vizet? Muszáj innom egy bögre teát.
– Nem, köszönjük – felelte Lottie, noha ölni tudott volna egy csésze kávéért. Volt
egy olyan sejtése, hogy a nő csak az időt húzza.
– Jól van, oké. Ezt muszáj elmondanom. – Sarah jelentőségteljesen elhallgatott,
mintha azt mérlegelné, mekkora horderejű a felfedni – vagy elleplezni? – kívánt
dolog.
Egyszerűen csak túlságosan gyanakvó vagyok, feddte meg magát Lottie.
– Noel Glennon megfenyegetett, és ez megrémisztett. Pontosan tudta, hogy titokban
még mindig csempészek be piát az iskolába, és képtelen lettem volna szembenézni a
szégyennel, ha lebuktat. Valójában ezért mentem el. Rettegtem, amikor egy
helyiségben kellett tartózkodnom vele, még úgy is, ha mások is voltak ott. Fogalmam
sincs, hogy ő ölte-e meg Lucyt, de szerintem lehetséges. Az a szegény lány. Soha nem
fogom elfelejteni a látványt, ahogy ott feküdt, mint Jézus a kereszten.
Lottie akaratlanul is felidézte a halott lány képét. Vajon szándékosan állította be
így a gyilkos a testet?
– Miért pont ezt a hasonlatot használta, Sarah?
– Hát pont úgy nézett ki. Karok széttárva, lábak bokánál keresztben. Már csak a
szögek hiányoztak a tenyeréből meg a lábfejéből. Úgy szenvedett, mint Jézus.
– Úgy érti, a vétkeiért?
– Én… én nem tudom, mit gondoljak.
– Van még bármi, amit hozzátenne?
– Azt hiszem, nincs.
 – Köszönöm, hogy időt szakított ránk. Ha beszélnünk kell még önnel…
– Tudják, hol találnak.
Lottie elindult az ajtó felé, mire a macska leugrott az ablakpárkányról, hogy
visszafoglalja jogos helyét a kanapén.
A kocsiban Lottie Kirbyhez fordult:
– Muszáj többet megtudnunk Lucy McAllisterről, kideríteni, hogy ki volt valójában,
és volt-e valami rejtegetnivalója, ami a halálához vezethetett.
– Például mi? – tudakolta Kirby.
– Gőzöm sincs, de valaminek lennie kell, különben most nem lenne halott.
– Ez kezd egyre bonyolultabbá válni. – Kirby kikanyarodott a főútra, és a
gázpedálra taposva bevágott két autó közé, majd a hosszú kocsisorban araszolva
megindultak vissza a városba.
– Deríts ki mindent Noel Glennonról – mondta Lottie a műszerfalat nézve. – Kell
valami konkrétum, mielőtt ismét behozatom.
– Sarah nyilván beleköpött a gyanúsított levesébe.
– Neki is alaposan utána kell néznünk.

A biciklis srác egy Mars szeleten nyammogott várakozás közben. A sarki boltból két
csokit is lenyúlt, és éppen a másodikat tömte magába, hogy valamivel csillapítsa az
éhségét.
A meló, amivel megbízták, már nem tűnt annyira menőnek. Egész nap a két
nyomozót követte, és már szörnyen sajgott a lába az állandó pedálozástól. Ráadásul
unatkozott is.
Nem szeretett a régi elmegyógyintézet közelében lenni. Kiverte tőle a frász. A
tekintete a keskeny ablakokra, majd az egymás mellett sorakozó, düledező
kéményekre tévedt, és önkéntelenül megborzongott. Bármelyik pillanatban a fejére
dőlhet az egész.
Mikor az autó a főútra tért, elküldte az üzenetet. Nyakig húzta a cipzárt a dzsekijén,
és olyan tempóban tekert el, mintha az ördög lihegett volna a sarkában.
Nem volt hajlandó visszanézni.
Az ilyen kísérteties, ósdi épületektől égnek állt a haja.

Huszonkilencedik fejezet

Boyd nem feltételezte, hogy ilyen sokáig fog tartani a séta, de tikkasztó volt a hőség,
ráadásul igazodnia kellett Sergio apró lépteihez. Talán mégis señora Rodrigueznél
kellett volna hagynia, a szomszédnőnél, akit Jackie megkért, hogy vigyázzon a
kisfiúra. De olyan jó érzés volt, ahogy a fia izzadt kis keze a tenyerébe simult.
 A kiszáradt folyómedernél balra fordultak, és épp mielőtt elérték a gigászi
falfestményt, ott tornyosult előttük az épület, amelyben McAllisterék apartmanja
volt. Nem tűnt különösképpen hívogatónak, legalábbis kívülről. A robusztus faajtón
számtalan kapucsengő sorakozott. Boydnak váratlanul kellemetlen érzése támadt,
mintha valaki figyelné. Fürgén körbenézett. Talán csak a hőség meg az izzadság teszi,
gondolta.
Az ajtó recsegve kitárult, és Boyd sietve félreállt, mert egy aktatáskát és mobilt
lóbáló öltönyös fickó lőtt ki a bejáraton. Boyd kinyújtotta a kezét, hogy megtartsa az
ajtót, és beterelte Sergiót. A hallba lépve megkönnyebbülten szívta be a hűs levegőt,
majd elképedve bámulta a drága, csempézett padlót és magas mennyezetet. Az előtér
közepén régimódi acéllift volt. Talán szerencséje lesz, és sikerül beszélnie egy
szomszéddal, bár egy kicsit ideges volt. Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet a fiát
is magával hoznia.
– Lássuk, milyen gyors.
Félrehúzta a harmonikaajtót, és követte Sergiót a felvonóba. A levegőben drága
arcszesz illata terjengett, minden bizonnyal a férfi után, aki az előbb viharzott ki az
ajtón. Az illat olyan erős volt, hogy elnyomta a liftből áradó enyhe olajszagot. Boyd
megnyomta a negyedik emelet gombját, és az ajtó bezárult. Egy nyekkenés, majd éles,
csikorgó hang, és a férfi csak ámult, milyen szélsebesen száguldottak felfelé.
Egy keskeny folyosóra léptek ki, ahonnan négy ajtó nyílt. Megnézte Lottie üzenetét.
McAllister-lakás, negyedik emelet, négyes ajtó. Bekopogott, bár nem számított
válaszra. A házaspár már rég elment, akkor mégis mit keres itt? Hogy beszéljen a
szomszédokkal, emlékeztette magát. A keze még a kilincsen volt, és már épp
megfordult volna, amikor az ajtó résnyire nyílt.
Némán a szája elé tette az ujját, és Sergiót a szomszéd lakás elé hessentette. Aztán
fülét az ajtóhoz tapasztva hallgatózott. Mintha hangokat hallott volna bentről. Talán
jobb lenne elmenni, gondolta, de a kíváncsiság győzedelmeskedett. Ha McAllisterék
elutaztak, miért van nyitva az ajtó? Sergiónak nem eshet baja, amíg ott marad, ahová
lecövekelte.
A lakásba lépve vízcsobogást hallott. Mintha valaki vizet engedne a mosogatóba
vagy a kádba. Még egy lépést tett előre. A keskeny folyosó óriási nappaliba vezetett, a
padlótól a mennyezetig érő ablakokból káprázatos kilátás nyílt, balra a kikötőre,
jobbra pedig a városra. Közvetlenül előtte színes háztetők tarkították a tájképet.
Miközben szájtátva itta be a látványt, meg is feledkezett a vízcsobogásról. Aztán
észbe kapott, és elindult balra, a szintén tágas konyhába. Ultramodern monokróm
felületek, rozsdamentes acél háztartási gépek. Kifordult a konyhából, és egy másik,
szélesebb folyosó felé vette az irányt. Három hálószoba. Mindegyik páratlan
stílusérzékkel berendezve. Kettőben bevetett ágyak és tökéletes rend. A harmadikban
a padlón egy hatalmas, nyitott utazótáska. Boyd automatikusan a következő ajtóhoz
ment, de már nem a látvány kötötte le a figyelmét. A vízcsobogás egyre erősödött. A
fürdőszoba!
 Megmarkolta az ezüstös kilincset, és benyomta az ajtót.
A helyiséget sűrű pára töltötte be, és a zuhany alatt egy férfi állt, aki most
megfordult.
– Mi a faszom! Maga meg ki a nyavalya? – üvöltötte ír kiejtéssel.
– Elnézést, hogy megzavartam – szabódott Boyd. – Nyitva volt az ajtó.
McAllisteréket keresem.
A férfi elzárta a vizet, maga köré kanyarított egy törülközőt, és kilépett a
márványpadlóra.
– Ki a faszom maga? – tudakolta ismét a nyomaték kedvéért.
– Én is éppen ezt szerettem volna megkérdezni – mondta Boyd, igyekezve
visszanyerni az egyensúlyát a nedves padlón, miután a fickó elrobogott mellette.
Mikor a műveletet sikerrel zárta, a férfi nyomába szegődött.
– Te meg ki vagy, kölyök? – mordult fel a törülközős fazon, amikor a nappaliba
lépett.
– Hozzá ne érjen! – figyelmeztette Boyd elcsukló hangon. Nem számított rá, hogy
talál valakit a lakásban. És mi van azzal, hogy „mindig készülj fel a váratlanra”?
Magához vonta Sergiót, kezét védelmezőn a vállára tette. Miért nem maradt kint?
Nyolcéves, és a kíváncsisága nyilván legyűrte a félelmét. Apja fia.
– Te Terry Starr vagy – mondta Sergio, Boyd nem kis meghökkenésére.
– Igen, az vagyok, fiam.
– Én nem a te fiad vagyok. Hanem az övé – biccentett Boyd felé a fiú.
– Elmondják végre, miért törtek be, vagy hívjam a rendőrséget?
Boydot szinte hipnotizálta a férfi tintafekete tekintete és monoklival díszített jobb
szeme. A bordái is hasonló feketéskék színben pompáztak. Terry Starr, futott át az
agyán, a bokszoló, akit Lottie említett.
– Nyitva volt az ajtó – mondta Sergio.
– Akkor sincs joguk bejönni.
– Az ajtó nyitva volt – erősítette meg Boyd.
– Biztos nem ugrott be a zárnyelv.
– Válthatnék pár szót magával?
– Előbb felöltöznék.
Boyd figyelte, ahogy Starr végigcsattog a folyosón, és levette a kezét Sergio válláról.
– Mondtam, hogy maradj kint.
– Bocsi.
– Semmi baj, de mennünk kell. – Boydot nem lelkesítette a gondolat, hogy
összetűzésbe került egy profi bokszolóval. – Egyébként honnan ismered?
– Mami szokta nézni a meccseit. Nagyon jól bokszol.
– Tényleg? – csodálkozott Boyd. Neki halványlila gőze sem volt a bokszról.
– Félnehézsúlyban veretlen Európa-bajnok.
– Az vagyok. – Starr bukkant fel khakiszínű bermudában és barna bőr
papucscipőben, amilyet Boyd valószínűleg sohasem engedhetne meg magának.
Letépte az árcédulát egy fehér, Tommy Hilfiger pólóról, belebújt, majd egy
kávéfőzőmonstrummal kezdett foglalatoskodni. – Kér egy eszpresszót?
– Nem, köszönöm – felelte Boyd azon merengve, hogy képes ilyen fesztelenül
viselkedni a pacák egy vadidegennel a lakásában. Ami nem is az ő lakása.
Elképedve figyelte, ahogy Sergio a lehető legtermészetesebb módon belehuppant
egy tekintélyes méretű, fehér bőrfotelba, és a távirányítót megkaparintva lelkes
nyomogatásba kezdett. A padlóból egy legalább két méter széles, síkképernyős tévé
csusszant ki.
– Azta! De menő! – A fiú szeme elkerekedett a csodálkozástól.
Boyd úgy spekulált, hogy a tévé előtt biztonságban lesz.
– Ha jól tudom, ez Albert McAllister apartmanja – mondta. Felült az egyik
bárszékre a konyhasziget mögött, és immár teljes figyelmével a bokszoló felé fordult.
– Az. Mindig itt időzöm, ha Costa del Solon járok. Ráadásul baró a kilátás.
– Hol lakik, amikor nem Spanyolországban van?
– Fogadni mernék, hogy maga zsaru, ezzel a sok kérdéssel.
– Most épp szabadságon vagyok, de ismerem Albertet és Maryt.
A kávéfőző szurokfekete kávét eresztett egy miniatűr fehér porceláncsészébe.
Terry Boydra szegezte a tekintetét.
– És ez nem akadályozza meg abban, hogy továbbra is kérdésekkel bombázza az
embereket. Miért van itt?
Boydnak alaposan át kellett gondolnia a választ. Nem lehetett tudni, hogy milyen
közel áll Terry McAllisterékhez, illetve hogy miért van az apartmanjukban. Végül
arra jutott, hogy a legcélravezetőbb az őszinteség, így később nem keveredhet
hazugságba.
– Amikor szolgálatban vagyok, a ragmullini rendőrségen dolgozom. Mark Boyd
nyomozó őrmester vagyok. Egy kollégám kérésére jöttem ide egy kicsit
kérdezősködni. Albertet és Maryt szörnyű hír várta otthon. Hallott valamit róla?
– Milyen hír? – Mikor Boyd nem válaszolt, Terry folytatta: – Csak húsz perccel maga
előtt érkeztem.
– Honnan jött?
– Először maga árulja el, hogy milyen hírt kaptak.
– Attól tartok, a lányukat meggyilkolták valamikor az elmúlt huszonnégy órában.
– Lucyt? – A csésze nagyot csattant a konyhapulton. Terry hamuszürkére sápadt. –
Nem hiszem el…
– Az egyetlen gyermekük. Szomorú.
– Ó, istenem, Albert ezt nem éli túl. Imádta Lucyt. Mi történt vele? Tudja, hogy
miért vagy ki…?
– Jelenleg nem áll rendelkezésemre bővebb információ – kapcsolt Boyd
automatikusan rendőr üzemmódba. – Feltűnt, hogy rögtön Albertet említette, nem
Maryt. Mary és Lucy nem jött ki jól egymással?
 – Semmi ilyesmire nem céloztam – sietett a válasszal Terry. – Csak Albertet jobban
ismerem.
– Nem gondolom, hogy bármire is célzott volna – mondta kimérten Boyd. –
Értékelném, ha elmondaná az igazat.
– Biztos benne, hogy nem kér kávét? Hétszentség, hogy nekem kell még egy. – Hátat
fordított Boydnak, és meghúzta a kart a gépen. Ezúttal egy méretes bögrét tett alá.
– Egy pohár vizet megköszönnék, és egyet a fiamnak is. – Boyd a fiára pillantott, aki
épp egy spanyol nyelvű hírműsort nézett.
– Tényleg a fia?
– Ja. Hosszú történet.
– Hát nem mind az?

Harmincadik fejezet

Sam McKeown nyomozót nem nyűgözte le Lottie háza. Az egyik lánya, fogalma sem
volt, melyik, bekísérte a nappaliba.
– Teát vagy kávét?
– Nem, köszönöm.
– Az jó, mert az utolsó teafiltert is elhasználtam, a maradék kávé meg a doboz
aljára kövesedett. Lehívom Seant. Remélem, nem volt rossz kisfiú – kacsintott a
férfira, amitől az zavarba jött.
A lány elment, hogy megkeresse az öccsét, és McKeown körülnézett a hideg,
barlangszerű helyiségben. Beleszippantott a levegőbe, és enyhén dohosnak találta. A
bútorokat mintha valamelyik múzeumból lovasították volna meg. A hallban elfogta a
félsz, hogy ha nem lép arrébb, a vénséges vén csillár menten a fejére zuhan.
A kandallónál álldogálva figyelte, ahogy Sean Parker belép a szobába. A fiú magas
volt, és vékony, a szeme körül fekete karikák sötétlettek. Nem sokat alhatott az éjjel.
– Helló, Sean. Sam McKeown nyomozó vagyok, de hívj csak Samnek.
Sean hosszú szempillái alól tanulmányozta a férfit, valószínűleg rögtön rájött, hogy
a barátságos hang csak kamu. Nem mintha McKeownt érdekelte volna. Alig várta,
hogy kivallathassa Lottie fiát.
– Chloe mondta, hogy itt van.
A srác ujjai a térdén doboltak. Ideges vagy türelmetlen? Ideje kideríteni.
– Ott voltál Lucy McAllister partiján, igaz?
– Ha tudja, hogy ott voltam, miért kérdezi?
Éles a nyelve, mint az anyjának.
– Semmi szükség rá, hogy felhúzd magad. Minden rendben?
– Jól vagyok, köszönöm.
Akkor vissza a munkához.
 – Mikor értél Lucyék házához?
– Kilenc körül – nézett szemrebbenés nélkül a nyomozóra. Izgatottságnak semmi
jele.
– Mennyit ittál?
– Pár üveg pisimeleg almabort. Máshoz hozzá sem nyúltam, szóval nem voltam
részeg, ha erre akar kilyukadni.
McKeown elengedte a füle mellett a csípős megjegyzést.
– Drogok?
– Tessék?
– Szedtél be bármilyen kábítószert a partin? Stimulálót, esetleg nyugtatót, opiátot?
Crack, kokain, MDMA, cannabis? Vettél be ilyesmit?
– Most viccel? Nem élek ilyesmivel. Anyu kinyírna.
– De ő nem volt ott, igaz?
– Nem, de ő jött el értem és hozott haza.
Létezik, hogy ez a több mint száznyolcvan centis tinédzser még mindig anyuci kicsi
fia? McKeown magában elmosolyodott.
– Idő?
– Tessék?
– Mikor jöttél el a partiról?
– Éjfél körül. Kérdezze anyámat. Majd ő megmondja.
– Ne aggódj, szándékomban áll. – A srác egyből felkapta a fejét. Csak nem olyan
naiv, hogy azt higgye, ez a beszélgetés köztük marad? Szar ügy, kölyök. – Mesélj a
buliról.
– Mi van vele?
Ha nem hagyja abba a dobolást, futott át McKeown fején, elkapom a kezét, és
megbilincselem.
– Ki volt ott? Mi történt? Szex, drog, balhé? Bármi szokatlan?
– Nem járok túl sok partira, úgyhogy gőzöm sincs, mi számít szokatlannak. Elég
nagy tömeg volt, de alig ismertem valakit. Korán eljöttem. Meleg volt, a pia szar, én
meg majd megvesztem az éhségtől.
– Nem volt kaja? Úgy hallottam egy rakás pizzát rendeltek.
– Az biztos később volt.
– Kivel voltál?
– Pár sráccal a suliból. Valamikor később összefutottam Cormac O’Flahertyvel.
Online szoktunk játszani, és párszor találkoztam vele a városban. Egy ideig
beszélgettünk. Hannah Byrne-nel volt. Nem nagyon beszéltem mással.
– Milyen a kapcsolatuk? Cormacnak és Hannah-nak?
– Honnan tudjam? Hannah egy időre kiment, addig dumáltunk kicsit Cormackal. –
A dobolás abbamaradt.
– Vettek be bármilyen drogot?
 Sean az ajkába harapott. Láthatóan igyekszik döntésre jutni. Vajon hazudni fog,
vagy az igazat mondja? McKeown remélte, hogy hazudni fog. Ó, mekkora öröm lesz
az anyja orra alá dörgölni, ha megteszi!
– Azt hiszem, Cormac bevett pár tablettát.
Az igazság. McKeown csalódott volt.
– Miféle tablettát?
– Nem szoktam drogozni, szóval dunsztom sincs.
– Láttad, ahogy Cormac vagy Hannah bevette a tablettákat?
– Nem sokkal azután mentem el, hogy találkoztam velük.
Nem egyenes válasz a kérdésre.
– Tanúja voltál bármilyen vitának vagy verekedésnek?
– Tanúja?
– Sean, te értelmes fiú vagy, szóval hagyd abba, hogy hülyének tetteted magad.
Kezdek kijönni a sodromból, és ha őszinte akarok lenni, nem csípem, ha bolondot
csinálnak belőlem.
– Nem. – Sean a szeme sarkából a nyomozóra pillantott. A kis pimasz.
– Nem, micsoda?
– Nem láttam semmilyen vitát.
– Lucyt és Hannát egymásnak esni?
– Semmi ilyesminek nem voltam a tanúja – nyomatékosította a tanú szót a kezével
idézőjelet rajzolva a levegőbe. Már nem is leplezte, hogy gúnyolódik.
– Azt mondtad, hogy az anyád vett fel. Utána mit csináltál?
– Csináltam egy szendvicset, és felvittem a szobámba. Kopogott a szemem az
éhségtől.
– És miután megetted a szendvicset?
– Hova akar kilyukadni? – Ismét dobolás.
McKeown fel-alá járkált a kandalló előtt. A gyerek valami miatt ideges.
– Hogy jutottál el a partira?
– Gyalog.
– Egyedül?
– Két haverommal. Nigellel és Barryvel. Lecsekkolhatja.
– Megteszem. Szóval ott hagytad a barátaidat, és hazamentél anyucival? Valamiért
megnehezteltek rád?
– Miért nehezteltek volna meg rám? Nem hétévesek.
– Mikor mentek el?
– Honnan tudjam?
– Talán akkor is ott voltak, amikor Lucyt meggyilkolták.
– Nem voltak. Lucyt csak később ölték meg.
McKeown abbahagyta a járkálást, és Seanra meredt. A fiú elvörösödött.
– Sean honnan tudod, hogy mikor ölték meg?
– Én… én… nem tudom.
 – Nekem nagyon is úgy tűnik, hogy tudod. Most mondd el, mielőtt az anyád
máshonnan tudja meg.
– Ó, a francba. – Sean lerogyott a kissé megviselt kanapéra. – Nem kéne egy
felnőttnek velem lennie ehhez?
– Felhívhatom az anyukádat, ha szeretnéd.
Sean megrázta a fejét.
– Visszamentem.
McKeown izgatottan kapta fel a fejét.
– Vissza hova?
– Lucyékhoz. Az új bőrdzsekim nélkül mentem haza. Képtelen voltam elaludni,
mert tudtam, hogy anya tisztára begőzöl, ha rájön, hogy elhagytam. Szóval
visszamentem Lucyékhoz. Senki sem volt a házban. Az ajtó nyitva. És aztán
megláttam… megláttam a testét. Ó, istenem, halott volt…
McKeown végigsimított borotvált koponyáján, és igyekezett leplezni, mennyire
meglepték a hallottak. Eredetileg az volt a célja, hogy jól lejárassa Lottie-t, de most
őszintén megsajnálta a fiút. Leült egy karosszékbe, és összefonta a karját.
– Sean, jobb lesz, ha mindent szépen elmesélsz.

Harmincegyedik fejezet

Kirby lehívta Richie Harrison furgonjának a rendszámát az Országos Jármű- és

Járművezetői adatbázisból, majd kiadta a körözést. Furey közrendőrtől nemsokára
be is futott a jelentés, miszerint a nap folyamán valamivel korábban ugyanezt a
járművet állította félre, amikor megpróbált bejutni a McAllister-birtokra.
Kirby továbbította a hírt Lottie-nak.
– Furey azt mondta, hogy Harrison feleségénél megkezdődtek a fájások, így
elkísérte őket a kórházba. Hívtam a kórházat, és Brontë Harrison még mindig ott van
megfigyelés alatt. Mást nem mondtak.
– Remek munka. Lássuk, mit mond Mr. Harrison.

Harrisonék háza előtt Lottie kicsatolta a biztonsági övet. A gondolatai még mindig
Sarah Robson története körül forogtak. Noel Glennon sikeresen katapultálta magát a
gyanúsítottak listájának élére, bár Hannah körme alatt találtak vért. Lottie biztosra
vette, hogy Sarah valamit elhallgat. Tiszta fejre volt szüksége, hogy rájöjjön, mi az.
– Hogy halad McKeown csapata a partizók kikérdezésével?
– Ahogy hallom, elég lassan. – Kirby meghúzta az övét, és sóhajtva lazábbra
engedte.
– Jó lenne, ha tempósabban intézné. Jól van, tudjuk ezt le, aztán haladhatunk
tovább.
 A bejárati ajtóhoz ment, és becsengetett. Richie Harrison szembántóan piros
furgonja a dizájner ház mögött parkolt.
– Biztos az összes pénzüket a jelzáloghitelbe ölték – jegyezte meg Kirby –, ha még
mindig ezzel a roncshalmazzal furikáznak.
– A felesége dolgozik? Kell lennie másik bevételi forrásuknak is.
– Kétlem, hogy DJ-zéssel sokat lehet keresni. Egyébként is azt hittem, hogy már
minden zenét le lehet online is tölteni.
– Chloe szerint Ibizán minden a DJ-k körül forog. – A lánya folyton pénzért
nyaggatta, hogy elutazhasson, annak ellenére, hogy Fallon kocsmájában rendes
fizetést kapott. Lottie a mikrobuszra nézett, majd vissza a krómkilinccsel
büszkélkedő, exkluzív fekete ajtóra. – Azt mondanám, a feleségnek elég jól fizető
állása lehet.
– Vagy Richie valami sokkal jövedelmezőbb vállalkozásba fogott, hogy megdobja a
jövedelmét.
– Majd meglátjuk. – Lottie újra megnyomta a csengőt.
A férfi, aki ajtót nyitott, hunyorogva bámult a napfénybe. Fáradt arca hasonlóan
gyűrött volt, mint a mellén feszülő piros póló. A nyakában színes gyöngyök. Kék
farmer és egy pár fehér zokni tette teljessé a dizájnt.
– Mr. Harrison, nemde? – Lottie felmutatta a jelvényét. – Beszélni szeretnénk önnel.
Bemehetünk?
– Arról van szó, ami McAllisteréknél történt? – A kezét a kilincsen tartva
eltorlaszolta az ajtórést.
– Ha nem bánja, inkább bent beszélnénk meg.
Harrison hallgatott pár pillanatig, aztán kitárta az ajtót.
Lottie-nak átsuhant a fején, hogy illene levennie a cipőt, de aztán csak megtörölte a
lábát, és követte a férfit a nappaliba. A stílus olyannyira minimalista volt, hogy szinte
csupasznak tűnt a szoba.
Üres, hófehér falak. Egy alacsony, kék, L alakú kanapé, szemben vele egy színben
passzoló fotel. Az üveg dohányzóasztalon egyetlen könyv vagy magazin sem
árválkodott, még egy fránya kávéfolt sem. A törtfehér szőnyeg láttán Lottie
önkéntelenül a cipőjére sandított, nehogy valami koszt vigyen rá. A beépített
kandalló felett jókora televízió függött. Minden modern és drága volt.
– Szép ház – mondta Lottie, némi irigységgel a hangjában.
– Gondolom, nem azért vannak itt, hogy a házamat csodálják. – Harrison összefogta
hosszú haját, és a csuklójáról levett gumival szorosan hátrakötötte. Sima bőr, hosszú,
kecses ujjak. Lottie tekintete a körmére siklott. Egytől egyig tiszta, rövidre vágva.
– Jól gondolja – felelte Lottie, és leült a kanapéra, de a lába túl hosszú volt, hogy
kényelmesen el tudjon helyezkedni rajta. Harrison a fotelba ült. A falon még egy
esküvői fotó sem lógott. Lottie kíváncsi lett volna Mrs. Harrisonra. – Mit tud a
McAllister-házban történtekről?
Harrison karba tette a kezét. Akár egy időzített bomba, gondolta Lottie.
 – Semmit.
– Miért szeretett volna ma bejutni a házba?
– Össze kellett szednem a felszerelésemet, amit a múlt éjjel ott hagytam. Egy rendőr
megállított az ellenőrző pontnál. Aztán meg Brontëval be kellett rohannunk a
kórházba. A feleségem gyereket vár. Most megfigyelés alatt van. Mi ez az egész?
– Szeretném, ha ön mondaná el nekem.
A férfi zavartnak tűnt, most védekezőn felemelte a kezét maga előtt.
– Én nem tudok semmiről. A járőr nem engedett át. Említette, hogy valakit
megöltek. Félresiklott egy rablás, vagy mi?
– Miért gondolja, hogy rablás volt? – Lottie-nak az az érzése támadt, mintha
Harrison kínosan ügyelne rá, nehogy elszólja magát.
– Az a sok zsernyák mindenfelé. Albert McAllister meg nagykutya. A háza egy
vagyont ér, nem szólva a sok puccos szarról odabent.
– Járt a házban?
– Tegnap este ott dolgoztam, mint azt bizonyára tudja.
– Meséljen a partiról. Mindent tudni akarok, a legapróbb részletig.
– Mikor ott voltam, még egyértelműen nem gyilkoltak meg senkit.
Lottie nem tudta biztosan, hogy a férfi gúnyolódik-e vele, de tovább faggatta:
– Richie, maga olyan helyen volt, ahonnan könnyedén ráláthatott mindenre. Fontos
szemtanú lehet. – Faszfej, tette hozzá magában.
– Szemtanú? Oké. Jól van. – Remegő kézzel felcsippentett egy nem létező szöszt a
farmerjáról.
– Nyolc körül értem oda, hogy beálljak a felszereléssel. Tudja, mielőtt megérkeznek
az emberek. Lucy engedett be.
– Egyedül volt?
– Pár lány volt még vele.
– Milyen volt a hangulat?
– Tipikus iskolás lányok. Vihorásztak, szórakoztak, jól érezték magukat. Smink és
csillám mindenhol. Semmi különös, bár honnan is tudhatnám? Nem mostanában
voltam tinédzser. – Nevetni próbált, de csak egy horkantás sikeredett.
Lottie a férfi jogosítványából tudta, hogy harmincéves.
– Folytassa.
– Lucy megmutatta, hol állítsam fel a színpadot, aztán felment. Addig nem is
láttam, míg a csengő nem kezdett folyamatosan visítani.
– Volt valaki az ajtónál?
– Nem. Ja, várjon, volt egy ürge.
– Ismeri?
– Hm, nem hinném, de nem láttam sokat belőle.
– Biztos?
– Én bent voltam, ő meg kint. Szóval igen, biztos.
– Hányan voltak a bulin összesen? Egy körülbelüli szám megteszi.
 – Nem tudom. A kölykök jöttek, mentek. Az este végére talán úgy harminc-
harmincöten lehettek. A többségük kint volt a kertben. A teraszajtó nyitva volt,
szóval odakint is lehetett hallani a zenét.
– Nagy ivászat folyt?
– Jaj, ne csinálja már, mégis mit gondol? Egy rakás tinédzser bulizik, és ingyen van
a pia.
– Felteszem, a kábítószer is. – Lottie igyekezett semleges arcot vágni, és nagyon
remélte, hogy sikerült.
A férfi habozott.
– Elképzelhető. Nem mintha láttam volna ilyesmit.
– Úgy tudom, a bár mögött rendezkedett be. A srác, aki az italokat osztogatta,
olyasmit is árult, ami erősebb a Smartiesnál. Meséljen erről.
Zavartan babrálta a nyakláncát.
– Nem akarom bajba keverni a srácot.
– Richie, már így is mindent tudunk. Csak azt akarom, hogy megerősítse, mit
csinált. – Lottie már várta, hogy a gyöngyök szétroppannak, olyan erősen
nyomorgatta őket a férfi.
– Jól van, rendben. Tablettákat árult. Nem az én házam. Nem az én bulim. Én csak
végezni akartam a munkámat, megkapni a fizetésemet, és hazamenni a várandós
feleségemhez.
– És így tett, miután végzett?
– Mi?
– Hazajött a parti után?
– Persze hogy hazajöttem. Hova máshova mentem volna? Végre elengedte a
gyöngyöket, és vöröslő képpel megigazította a pólóját.
Hazudik, gondolta Lottie. De most nem fog beismerni semmit, úgyhogy Lottie
eltette későbbre az információt.
– Történt valami nem szokványos a partin? Azonkívül, hogy kamasz gyerekek
részegre vedelték magukat, és drogoztak?
– Nem, semmi.
– A teraszajtót betörték. Látta, hogyan történt?
– Amikor elmentem, még egyben volt. Tárva-nyitva állt. Pár kölyök még akkor is a
kertben lébecolt.
– Úgy hallottam, volt egy csúnya veszekedés Lucy McAllister és egy másik lány
között.
– Ó, az… Egy kis cicaharc.
– Ezt hogy érti?
– Valami szőke csaj begőzölt, és nekiment Lucynak. Ment az üvöltözés, de aztán egy
másik sráccal sikerült lenyugtatnunk őket. Semmi vérontás vagy ilyesmi.
– Érdekes szóhasználat. – Lottie gyors pillantást vetett Kirbyre, és látta, hogy az ő
fejében is ugyanez járt.
 – Micsoda? – Richie riadtan nézett rájuk.
– „Semmi vérontás”, ezt mondta. Ami elég különös szóhasználat egy cicaharcra.
Richie pár árnyalattal sápadtabb lett. – Én… én nem értem, mire céloz.
– Bármi egyéb történés, amit megosztana velünk?
– Semmi más nem történt, amíg ott voltam. – A férfi felállt, majd visszatottyant a
helyére.
– Hogyan kereste fel Lucy?
– Egy héttel a parti előtt felhívott, hogy lefoglaljon.
– Ezek szerint megvolt neki a száma?
– Az elérhetőségeim fent vannak a Facebookon. Gondolom, onnan szedte le.
– Biztos benne?
– Igen, halálosan biztos. És mostantól egyetlen szót sem vagyok hajlandó mondani,
amíg el nem árulja, miről van szó. Lucy vagy Ivy küldte hozzám magukat?
– Ivy Jones? Honnan ismeri?
– Nem ismerem. Úgy értem… csak tegnap este találkoztam vele először. Úgy tapadt
Lucyra, mint valami árnyék. A csaj… odajött hozzám bemutatkozni. Aztán megkért,
hogy játsszak le néhány számot. Ennyi, amit tudok róla.
– Bármi más, amire emlékszik? Például mikor ment haza Jake Flood?
– Ki?
– A srác, aki drogot árult. Eltűnt.
– Eltűnt? Erről semmit sem tudok.
– Látta elmenni?
– Nem hiszem. Valószínűleg még ott volt, amikor elmentem. A felszerelésem
nagyját összeszedtem és bepakoltam a furgonba, de Lucy közölte, hogy a többiért és a
pénzemért inkább menjek vissza holnap. Túl sokat mászkálok ki-be. Ennyi.
– Hány órakor jött el?
– Kettő harminc lehetett, esetleg három.
– És a felesége megerősíti, hogy rögtön utána haza is ért?
Richie az ajkába harapott, és újfent megtalálta a gyöngyöket.
– Brontë már aludt, amikor hazaértem. Nem tudja megmondani a pontos időt. És
nem szeretném, ha ezzel terhelnék. Már csak pár hét van hátra a fiam születéséig, és
most tényleg vissza kell mennem a kórházba. Csak azért jöttem haza, hogy néhány
dolgot bevigyek neki.
– Mit dolgozik a felesége?
– Ennek meg mi köze bármihez is?
– Legyen olyan jó, és árulja el.
– Személyi asszisztens az Élet Napos Oldala Lakberendezési cégnél.
– Bizonyára jól keres.
– Megvagyunk.
– Kíváncsi vagyok, hogyan engedheti meg magának ezt a csodás házat. Van esetleg
másik munkája is a DJ-zés mellett?
 – Mire céloz?
– Csak válaszoljon a kérdésre.
– Nem, pillanatnyilag nem dolgozom máshol – mondta a padlót tanulmányozva. –
Dolgoztam egy építkezésen, de két hónapja menesztettek, azóta nincs más. Jelenleg
nem könnyű, de hamarosan találok másikat.
– Hol volt ez a munka?
– Dublinban. Az új Coyle Plaza Hotel építése.
– Oké. Az elmúlt hétvégét hol töltötte? – Lottie fejében megfordult, hogy talán
Harrison Lucy titkos levelezőpartnere.
– A múlt hétvégét? Mi köze ennek… – Dühösen nézett Lottie-ra. – Itt voltam. Itthon.
Vettünk egy gyerekágyat az IKEA-ban, és majd kidolgoztam a belem, mire két nap
múlva végre sikerült összeraknom azt a francot. Ez a „csináld magad” kész rémálom,
akárcsak én az építőiparban.
– Biztos, hogy nem ismeri a fickót, aki a biztonsági őr volt a partin?
– Nem hinném.
– A neve Noel Glennon. Lucy iskolájában tanít, és egyben atlétikaedző. Dereng már
valami?
Megrázta a fejét. A nyaklánc olyan szorosan tekeredett az ujjaira, félő volt, hogy
menten leáll a vérkeringése.
– Még ott volt, amikor maga elment?
– Senki nem állt az ajtóban, ha erre kíváncsi. Lehet, hogy a kertben volt, vagy a
klotyón. Gőzöm sincs.
– Látott esetleg olyasvalakit a partin, aki kirítt a tömegből?
– Csak egy csapat tinédzser volt, akik tudták, hogy engedjék el, és hogyan érezzék
jól magukat.
Lottie kihallotta a férfi hangsúlyából a burkolt célzást. Minden jel szerint nem
nézte ki Lottie-ból, hogy képes elengedni magát, mi több, egy jót szórakozni. Nos,
baszd meg, Richie Harrison.
– Megkérem, hogy a mai nap folyamán valamikor fáradjon be az őrsre, hogy
felvegyük a hivatalos vallomását. Minden segítségre szükségünk van. Hajlandó
megtenni?
– Persze, ha ragaszkodik hozzá. De Lucy mindent megerősíthet, amit csak
mondtam. Nyugodtan kérdezzék meg.
– Sajnos ez némi nehézségbe ütközne – felelte Lottie.
– Tudja, Richie, Lucy McAllistert valamikor az éjjel meggyilkolták – tette hozzá
készségesen Kirby. – És ha megengedi, bátorkodom megjegyezni, hogy sajnos volt egy
csöppnyi vérontás.
Azzal a két nyomozó magára hagyta a férfit, aki tátott szájjal bámult utánuk.
Amikor a rendőrök kiléptek Richie-ék házából, Ivy sietve lebukott az anyja
terepjárójának vezetőülésében. Egy cseresznyefa takarásában parkolt, a zsákutca
végén; a buja virágzat már csak emlék volt, mióta a szél szertefújta.
Ivy nem repesett az örömtől, hogy a nyomozók beszéltek Richie-vel. A férfi
hajlamos volt összevissza fecsegni. Egy agyatlan balfék, egy hiszékeny barom… és
még folytathatná. Pont, mint az a rémes tanár, Mr. Glennon. Már a gondolattól
kirázta a hideg. Kis híján szívrohamot kapott, amikor meglátta a férfit a partin, de
mikor szólt Lucynak, ő csak nevetett.
Miután a nyomozók elmentek, azon tépelődött, bekopogjon-e Richie-ékhez. Lehet,
hogy a felesége itthon van. Akkor milyen sztorival álljon elő? Pedig muszáj beszélnie
a férfival.
Fogta a mobilját, és épp be akart pötyögni egy üzenetet, amikor kivágódott az ajtó,
és Richie bukkant fel egy nagyobbacska nejlonzsákkal a hóna alatt. A furgonhoz
robogott, és bevágta a zsákot a kocsiba. Mielőtt Ivynak esélye lett volna megállítani, a
kisbusz pöfögve kifarolt a keskeny útra, és jókora füstfelhővel a nyomában
elszáguldott.
– A fene essen beléd, Richie.
Ivy unottan ásított egyet, és elfordította a slusszkulcsot.
Nagyon fárasztó titkot tartani.

Ez meg mit keres itt?

A biciklis srác Ivyt figyelte, miután a két nyomozó kijött a puccos házból. A fiú a
szemközti ház oromfalának árnyékában bújt meg.
De most komolyan. Mi a fenét csinál? Amikor a DJ elhúzott a furgonjával, a lány
még várt egy kicsit, majd a nyomába eredt.
Ez érdekes, bár abban nem volt biztos, elég fontos-e ahhoz, hogy jelentse: a lány
ugyanott tartózkodott, ahol a zsaruk. Talán ezt most kihagyja az üzenetből.
Megírta a szöveget, és elküldte anélkül, hogy említést tett volna Ivyról.
Ha bárki tudott róla, hogy itt járt a csaj, még mindig mondhatja, hogy ő nem látta.
De amikor felszállt a biciklijére, az a kellemetlen érzése támadt, hogy most hibázott.

Harminckettedik fejezet

Miután Boyd megkapta a nagy pohár hideg vizet, fél szemét Sergión tartva – nehogy
valami olyasmit nézzen, ami nem neki való – alaposan szemügyre vette Terry Starrt.
Nehéz volt összeegyeztetni ezt a barátságos, választékos beszédű fickót azzal a
bokszolóval, akit a tévében látott. Ennyit az előítéletekről, villant át a fején.
Terry a konyhapultnak támaszkodva a kávéját fujkálta, majd ivott egy kortyot.
– Imádom az itteni kávét. Drágának tűnik, pedig nem az.
 – Szóval hová valósi? – kérdezte Boyd.
– Eredetileg tullamore-i, de van egy lakásom Kensingtonban – ez Londonban van –,
és egy másik Dublin északi részén. Még most sem hiszem el, hogy Lucy meghalt.
– Említette, hogy csak nemrég ért ide. Korai járat?
– Igen. Az első reggeli dublini járat.
– Hol volt, mielőtt repülőre szállt?
– Otthon.
– Tullamore-ban?
– Nem, az a szüleim háza. A dublini lakásomban.
– De azután ért ide, hogy McAllisterék már hazarepültek, ugye?
– Igen.
– Van bármi elképzelése arról, miért utaztak ide három hétre?
– Albert azt mondta, hogy egy nagy, fizetős meccset szervez. Fel is kell hívnom,
hogy mit sikerült intéznie. – Terry épp a szájához emelte volna a bögrét, de félúton
megállt a keze. – Francba, el is felejtettem. Most biztosan nem ez foglalkoztatja.
– Jól ismerte Lucyt?
– Nem mondhatnám. Párszor láttam, amikor Albertéknál voltam. Folyton
körülöttünk sündörgött.
– Ezt hogy érti?
– Nem szeretném fényezni magam, de Lucy rajongott értem.
– Tényleg? És mit szóltak a szülei?
– Albert viccesnek találta, de Mary… nem sokat tudok ezekről a dolgokról, de úgy
tűnt, mint akit kellemetlenül érint. Azt hiszem, féltékeny volt Lucyra.
– Érdekes. És miben nyilvánult meg ez a féltékenység?
– Nos, elképzelhető, hogy Mary mindig így viselkedett, de valahányszor ott voltam,
veszekedett vele, hogy menjen fel a szobájába tanulni.
Boyd úgy gondolta, ebben nincs semmi kivetnivaló.
– Mikor látta utoljára Lucyt?
– Pár hete.
– Amikor a szülei távol voltak?
Terry lecsapta a bögrét a pultra.
– Nem tetszik, amire célozgat.
– Csupán feltettem egy magától értetődő kérdést.
– Semmi joga bármit is kérdezni tőlem.
– Ez igaz, de a menedzserének a lányát meggyilkolták, és az előbb ismerte be, hogy
a szülei távollétében találkozott vele. Miért volt az otthonukban?
Terry végigfuttatta a nyelvét a fogsorán, mintha valami gusztustalan dolog tapadt
volna rá. Végül megszólalt:
– A múlt héten, talán kedden, beugrottam hozzájuk egy dossziéért, amit Albert ott
hagyott nekem. Adózással kapcsolatos papírok a könyvelőmnek. Történetesen Lucy is
ott volt, az egyik barátnőjével tanultak a konyhában. Beengedett, összeszedtem, ami
kellett, és elmentem. Ennyi.
– Az adó-visszatérítés csak októberben esedékes. Mire fel ez a nagy sietség?
– A könyvelőm kért meg rá. Jeremy Stokes, Dublinból.
Boyd emlékeztette magát, hogy szóljon Lottie-nak, beszéljenek Terry könyvelőjével.
Talán semmiség, talán nem.
– Nem lehetett volna e-mailben elküldeni?
– Én csak megtettem, amire kért.
– Mivel nemrég járt a McAllister-házban, jelentkeznie kell majd egy önkéntes DNS-
mintavételre. Hogy kizárhassuk a nyomozásból – mondta Boyd.
– Semmi gond. Jövő héten pénteken már otthon leszek.
– Addig itt marad?
– Igen.
– Albert tud róla?
– Van kulcsom. Megbíznak bennem, tudják, hogy nem csinálok nagy felfordulást –
nevetett, de Boyd érezte, hogy a nevetése nem őszinte.
– Legközelebb azért majd győződjön meg róla, hogy rendesen bezárta-e az ajtót. –
Boyd felállt, és visszatolta a széket a helyére. – Megkaphatnám a számát arra az
esetre, ha a felügyelő beszélni szeretne magával?
– Arra az esetre, ha valamivel vádolni szeretnének? Erről van szó?
Sergio kikapcsolta a tévét, és az apjához battyogott.
– Kaphatok még egy pohár vizet?
– Persze.
Mialatt Terry megtöltötte a poharat, Sergio a férfihoz fordult:
– Használhatom a mosdót, mielőtt elmegyünk?
– A folyosó végén van. – Terry a pultra tette a poharat, és jelentőségteljes pillantást
vetett Boydra. – Remélem, megtalálják, bárki tette is ezt Lucyval. Nem azt érdemelte,
hogy egy gyilkos keze által haljon meg.
– Senki sem érdemel ilyet – felelte Boyd.
– Figyeljen, bizonyára találkoznak majd olyan emberekkel, akiket örömmel tölt el,
ha kígyót-békát kiabálhatnak Lucyra. Még a saját anyja is. Albert elmondta nekem,
hogy Lucy problémás. A néhány alkalommal, amikor találkoztunk, láttam benne
valamit magamból. A fiatalabb énemet. Ne ítéljenek túl hamar.
Boyd megborzongott Terry fekete tekintete láttán, és már épp azon volt, hogy
tovább faggassa a férfit, amikor Sergio visszajött a szobába.
– Mehetünk? – kérdezte a fiú.
– Igen. – Majd máskor befejezik.
– Örülök, hogy találkoztunk, Mr. Starr – köszönt el Sergio.
– Részemről az öröm – villantott egy félmosolyt a gyerekre. – Eszes kis kölyök.
– Az.
 Boyd a fia után indult, Terryvel a nyomában. A folyosón Boyd megvárta, míg
kattan az ajtó zárja mögöttük.
Kiléptek a tikkasztó hőségbe, és Boyd eltűnődött, vajon nem szalasztott-e el valami
fontos információt. De most szabadságon volt, és a fia mellett nem sok lehetősége
adódott kérdezni. Megfogta Sergio kezét.
– Mi van a pólód alatt, te csibész?
A fiú kajánul elvigyorodott, a fogai egy Colgate-reklámba is beillettek volna.
Felemelte a felsőjét, és kihúzott egy fogkefét.
– Ebből vehetsz DNS-mintát!
Boyd elképedve bámult rá.
– Nem lophatod el csak úgy! Hivatalos parancs kell hozzá, vagy a tulajdonos
hozzájárulása.
– De Terry sosem adna engedélyt rá – vigyorgott fülig érő szájjal Sergio. – Én jó
nyomozó leszek. Lehet, hogy nálad is jobb, papa.
– Honnan tudod, hogy Terryé?
– Egy kis táskában volt a villanyborotvájával együtt.
Boyd elvette a fogkefét. Az első gondolata az volt, hogy visszaviszi. A második, hogy
honnan szerezhetne gyorsan egy zacskót, amibe beleteheti. A harmadik és egyben
legfelkavaróbb gondolat Sergio jövőjére vonatkozott. Ha bármi beleszólása lesz a fia
jövőjébe, teljességgel kizárt, hogy a nyomdokaiba lépjen. Azt nem fogja megengedni.
Ámbár ha választani kell, még mindig jobbnak tűnik, mint ha az anyját követné,
bármibe keverte is Jackie magát.
Kézen fogta a fiát, és elindultak. Boyd képtelen volt elhessegetni a korábbi
kellemetlen érzést.
Az érzést, hogy valaki figyeli.

A tollak melegen tartják a madarakat, de én fuldoklom. A fekete-fehér világom többé

már nem nyújt vigaszt. Szükségem van valami újabbra és puhábbra, hogy
megnyugodjak. Belevájtam a karmaimat, és lefejtettem a nyers húsról a bőrét,
visszavettem a részemet, amit eltulajdonított. Sosem hittem volna, hogy létezik ilyen
mámoros érzés, de most újra csillapítanom kell az éhségemet. Sóvárgom az
érintetlenek ártatlan fénye után. Én akarok lenni az első, aki kiszívja belőlük az életet.
Már döntöttem, ki lesz a következő, és ha végeztem, hosszan kiélvezem majd kéjjel
édes emlékét. Le fogom igázni romlatlan testét, és megtartom magamnak.
Fáradtan, de újult erővel, megint magasan akarok szárnyalni, hogy megszerezzem és
megvédjem, ami az enyém.
Senki sem figyel engem.
Senki sem figyeli a prédámat.
Most már szabadon birtokba vehetem.
 Harmincharmadik fejezet

Lottie belebújt a helyszínelő-overallba, és belépett a boncterembe. A hívás rögtön

azután futott be Lottie-hoz, hogy a Richie Harrisonnál tett látogatásuk után
visszamentek Kirbyvel az őrsre. Kirby kisírta, hogy ne kelljen részt vennie a
boncoláson, így Lottie egyedül indult Tullamore-ba.
– Szia, Jane! – Lottie megigazította a maszkját.
– Lottie.
Jane Dore, az igazságügyi orvos szakértő volt talán a másik olyan ember Boyd
mellett, akire Lottie mindig számíthatott. A nő termetre igencsak apró volt, de a
szakterületén valódi óriás.
Jane akkurátusan megigazította a szemüvegét csinos kis orrán. Precíz és profi.
– Mielőtt ideértél, elvégeztem az előzetes vizsgálatot Lucy McAllister testén. A
pszichológus énem azt mondaná, hogy a végzetes vágást komoly indulatok váltották
ki.
– Ezt mire alapozod?
– Nem szeretek találgatásokba bocsátkozni. Az áldozat megpróbált védekezni.
Súlyos sérülések vannak a kezén és mindkét karján. A nyakon ejtett vágás volt az
utolsó csapás.
– Komoly indulatokat említettél; lehetett féltékenység?
– Talán. Láttam a helyszínt. Lucyt lent támadták meg, de a támadás fent
folytatódott, miután a gyilkos rátalált az ágya mögé rejtőző lányra. A tettes egészen a
szobájáig üldözte, hogy befejezze, amit elkezdett.
– Lehetett nő a támadó?
– Igen. Miért?
– Egy tizenéves lány a fő gyanúsított.
– Hm. Ha én egy őrjöngő, féltékeny fúria volnék, biztos, hogy az arcra mennék.
– Oké – felelte Lottie azon tűnődve, vajon Hannah elég erős lehetett-e, hogy véghez
vigye a kegyetlen támadást. Atletizál, szóval bármi lehetséges. – Ötlet a konkrét
fegyvert illetően?
– Még el kell végeznem pár vizsgálatot, de abból, amit most látok, azt mondanám,
hogy egy tizenhárom centiméteres, fűrészfogú kés.
– Egy steakkés?
– Megtaláltátok a helyszínen?
– Még nem találtunk semmit, de Gráinne ugyanerre gondolt, mint te, és a konyhai
késtartóból hiányzik egy steakkés. Bármi más, ami segíthet? – Lottie közelebb
araszolt az asztalhoz.
– Ha védekezés közben megsebesítette a támadóját, akkor fogok tudni DNS-mintát
venni.
– Klassz.
 – És lefuttatok egy szokásos véralkohol- és drogtesztet.
– Ha jól tippelek, mindkettő pozitív lesz. Aznap éjjel partit rendezett a barátainak.
Bármi jele szexuális erőszaknak?
– Még nem végeztem a boncolással, és a ruháit egyelőre a laborban vizsgálják.
– De azért tudsz mondani valamit?
– Minden tőlem telhetőt megteszek, Lottie. Félretettem a bírósági ügyet is, amin épp
dolgozom, csak hogy itt lehessek. – Jane elgondolkodva körbejárta a testet. – Oké.
Nézzük, mink van a boncolási jegyzőkönyv előzeteséből. Szemmel látható sérülés a
vaginán, szóval nagy valószínűség szerint nem sokkal a halála előtt közösült.
Megnézem, találok-e spermát, de ha gumit használtak, nem biztos, hogy lesz
elegendő bizonyíték. – Rövid szünet után hozzátette: – Akár közös megegyezésen
alapult, akár nem, addig nem tudok biztosat mondani, míg el nem végeztem a
további vizsgálatokat. És még akkor sem lesz perdöntő.
– Ha olyan csúnyán megsérült, hogy szemmel látható a sérülés, akkor ez nem arra
mutat, hogy erőszak történt?
– Durva szex is lehetett. Megnézem, találok-e spermát. Talán szerencsénk lesz, és a
DNS-mintát össze tudjuk majd passzítani az egyik gyanúsítottéval, de ez akkor sem
jelenti azt, hogy az ölte meg, akivel előtte szexelt.
– Tudom, de legalább lesz még egy szemtanúm. Bármi elképzelés a halál beálltának
idejéről?
– Még további vizsgálatok kellenek, de azt mondanám, hogy cirka három-négy
órája lehetett halott, amikor megtalálták.
– A takarító hét tízkor telefonált, szóval négy előtt történhetett.
– Maradjunk annyiban, hogy három és négy között. Később majd többet tudok –
zárta le az ötletelést Jane.
– Az a sok vér a nappaliban nem hagy nyugodni. Elképzelhető, hogy a felületi
vágásoktól ennyi vért vesztett, de a végzetes csapás az emeleten történt?
– Épp akartam említeni. Elég valószínűtlen, hogy ekkora mennyiségű vért vesztett
volna odalent.
Lottie halkan füttyentett.
– Gondolod, hogy valaki mást támadtak meg a nappaliban?
– Ezt a fejtörőt majd te megoldod.
– Van egy eltűnt tizenöt éves fiú. – Lottie visszagondolt a tetthelyre. – Ha valaki
átesett a teraszajtón, és betörte az üveget, az okozhatott ilyen irányú, szétspriccelt
vérnyomokat?
– Elég a találgatásokból, Lottie. Várd meg, míg a helyszínelők befejezik a
munkájukat, és elemzik a bizonyítékokat. Akkor megkapod a választ.
– Jogos.
Jane behívta az asszisztensét, és felkapott egy szikét.
– Maradsz, és nézed te is?
 – Most nincs időm, de amint meglesz a jelentés, kérlek, küldd át nekem. Éjjel vagy
nappal, nem számít. De egy előzetes beszámoló is óriási segítség lenne.
– Rendben. És mi a helyzet a közös kávézással, amit…
– Tudom, rémes alak vagyok. Hamarosan Jane, becsszó!
– Összetöröd a szívem, Lottie Parker.
– Azt hiszem, ebben Boyddal egyetértenétek – mosolygott Lottie, és ismét eszébe
jutott, mennyire hiányzik neki a férfi higgadt ítélőképessége és józan döntései. –
Akkor legközelebb! – indult az ajtó felé.
– Várj egy pillanatra! – szólt utána Jane. – Még akartam mutatni valamit. Ezt nézd
meg! – Finoman felemelte Lucy karját.
Lottie-nak szaporábban vert a szíve. Igyekezett úgy nézni a holttestre, mint egy
tárgyra, amiről begyűjtik a szükséges bizonyítékokat, melyek segítségével kézre
keríthetik a gyilkost, de ahogy közelebb ért az asztalhoz, már csupán egy tizenéves
lányt látott, akit kíméletlenül megfosztottak az életétől. Ki képes ilyen fokú
brutalitással kioltani valaki más életét, aki előtt még annyi csodás év állt volna?
– Mit találtál? – kérdezte, és a tekintete akaratlanul is a lány hosszú, barna hajára
esett, ahogy szétterült a jéghideg acélasztalon.
– Látod ezt a területet itt? A mellkasánál, a jobb karja alatt.
– Mit kell keresnem? – Lottie-nak nem volt egyszerű bármit is kivennie, annyi
vágás csúfította a lány testét.
Jane a szikével egy pontra mutatott.
– Kivágtak egy darabka bőrt a mellkas jobb felső részéről. Nem sokkal a halál
beállta előtt.
Lottie döbbenten meredt a sebre, a korábban elfogyasztott szendvics-kávé kombó
veszélyesen mocorgott a gyomrában.
– Nem biztos, de mintha lenne valamilyen konkrét alakja.
– Lefotózom, és kinagyíthatjuk, de így szabad szemmel nekem egy szívnek tűnik.
– Basszus, én is erre tippeltem.
– És kurvára igazad van – mondta Jane alaposan meglepve Lottie-t. A patológus
nem sűrűn káromkodott.
Bár általában nem volt finnyás, Lottie úgy érezte, menten kidobja a taccsot.
Gyorsan menekülőre fogta, nem akarta látni, ahogy a patológus belevág Lucy testébe.
Nem akarta kínos helyzetbe hozni magát azzal, hogy a boncterem padlójára hány.
Inkább a parkolót választotta.

Harmincnegyedik fejezet

Lottie épp az autópályán tartott visszafelé Ragmullinba, mikor a kihangosítón

megcsörrent a mobilja.
 – Gráinne, mondja, hogy jó hírrel szolgál.
– Idejönne a tetthelyre, nyomozó? Van valami, amit látnia kell.
– Húsz perc múlva kezdődik egy csoportmegbeszélés, és csak most jöttem el a
patológustól. Kérem, győződjön meg róla, hogy a nappaliban talált vér legutolsó
cseppjét is elemzik. Jane szerint kétséges, hogy mind Lucyé. És a teraszajtóból kitört
üvegen is meg kellene vizsgálni a vért. Ismeri az eljárást.
– Mindent kézben tartunk. De értékelném, ha ide tudna ugrani. Fontos.
Lottie a műszerfalon világító órára pillantott. Muszáj lesz a megbeszélést kicsit
későbbre tolnia. A gázpedálra taposott. – El tudja küldeni e-mailben?
– Még azelőtt kell látnia, hogy valaki más is tudomást szerezne róla. A fiával
kapcsolatos.
– Basszus, már úton is vagyok.
Lottie bontotta a vonalat, és máris hívta Seant. Kicsöngött. Jobbra rántotta a
kormányt, és élesen lekanyarodott a lehajtónál. A Ragmullinba vezető főúton már
szinte le sem vette a lábát a gázpedálról. Közben végig azon kattogott az agya, mit
találhatott Gráinne.

Az alatt a pár óra alatt, mióta Lottie eljött a tetthelyről, Gráinne szemmel láthatóan
agyondolgozta magát. Egyértelműen mutatkoztak rajta a kimerültség jelei. A
nappaliban állt, ahol a legnagyobb volt a felfordulás.
– Gráinne, mi volt ilyen sürgős?
– Egy rakás dzsekit, pulcsit és kardigánt találtunk a kanapé mögött, amiket itt
felejtettek a gyerekek.
– Oké.
– Találtam egy fekete bőrdzsekit. – Gráinne hosszan, áthatóan nézett Lottie-ra,
mintha arra várna, hogy kigyúljon Lottie-ban a felismerés lángja.
Lottie-nak sejtelme sem volt róla, mit akar sugalmazni a nő.
– Sajnálom, de miért olyan fontos ez a dzseki? A gyilkosé talán?
– A fiáé.
– Mutassa.
– Gráinne kinyitott egy jókora bizonyítékos papírzacskót. Lottie belenézett.
– Először kesztyű – rendelkezett a helyszínelő.
Lottie felhúzott egy pár kesztyűt, és kiemelte a kérdéses ruhadarabot. Seané volt.
Azok után, amennyit járatta a száját, képes volt mégis elhagyni.
– Honnan tudja, hogy a fiamé?
– Az iskolai kitűzője a belső zsebében volt.
Lottie szája kiszáradt, nyelve a szájpadlásához tapadt. Eddig nem titkolta, hogy a
fia is részt vett a partin – nos, legalábbis nem mindenki előtt. Farrell főfelügyelő
valahogy kimaradt. Lottie mindenki számára világossá tette a csapatban, hogy rögtön
éjfél után felvette a fiát. Most azonban kénytelen lesz elárulni a főfelügyelőnek is.
Észrevette, hogy Gráinne még mindig figyeli.
 – Mi az? Van más is?
– Nem tudom, hogyan…
– Csak mondja már. – Egyre jobban felhúzta magát, bár tisztában volt vele, hogy a
dühe nem a megfelelő személyre irányul. Gráinne csak a munkáját végzi.
– A belső zsebben volt egy csomag óvszer. Egy hiányzik.
– Egy pillanatig azt hittem, azzal áll elő, hogy megtalálta a gyilkos fegyvert a fiam
zsebében.
Gráinne lehajolt egy másik bizonyítékos tasakért.
– Találtam egy kést is.
– Egy mit? – Lottie érezte, ahogy kiszalad a vér a fejéből.
– Egy svájci bicskát. – A nő feltartotta a zacskót. – A jó hír, hogy ez nem lehetett a
gyilkos fegyver. A penge hétcentis, túl rövid.
– Ó, ez – Lottie válla megereszkedett, ahogy enyhült a feszültség. – Ezt az apjától
kapta. Ősrégi darab. Mondtam neki, hogy ne hordja magával, de láthatóan nem
hallgatott rám. Seant pár éve elrabolták.
A dermesztő emléktől Lottie gerincén jéghideg borzongás futott végig. Sean
szörnyű traumán esett át, és az átéltek borzalmát nem tudta elfeledni.
– Akkor is nyilvántartásba kell vennem, és mintát is kell venni – mondta Gráinne –,
vért és DNS-t. Ez a hivatalos eljárás.
– Nem gond, csinálják nyugodtan. Nem fognak rajta találni semmit. – Lottie ebben
száz százalékig biztos volt. A fia nem gyilkos. Ám az, hogy Sean még mindig annyira
retteg, és emiatt a kést mindenhová magával viszi, már jóval nagyobb aggodalommal
töltötte el.

Hannah-t áttették az egyik cellába, kapott egy szúrós takarót, majd közölték vele,
hogy pihenjen. A lány összekucorodott a kemény matracon, és felszínes álomba
merült, míg a pszichiáter megérkezett.
A férfi fiatal volt, és beszédes. Hannah első gondolata az volt, hogy bizonyára
hazaengedi. Ehelyett a lány dehidratációjára hivatkozva – melyet nagy valószínűség
szerint az elfogyasztott kábítószernek köszönhetett – teljes körű kórházi kivizsgálást
javasolt.
Most pedig itt fekszik egy gumiszerű matracon a ragmullini kórházban. Megint
lecsapolták a vérét, és megfigyelés alatt állt, míg a pszichiáter vissza nem tér egy
újabb kiértékelésre.
Haza akart menni. Hiányzott a kisöccse. Még az anyja is hiányzott. Babs megígérte,
hogy ha sikerül kerítenie egy bébiszittert Ollynak, akkor bejön a kórházba, ha nem,
akkor telefonál. Egyelőre azonban nem adott hírt magáról.
A tehetetlenség még elviselhetetlenebbé vált, mikor Hannah-nak eszébe jutott
Cormac, és azon kezdett rágódni, mit mondhatott a fiú a rendőröknek. Abban biztos,
volt, hogy kikérdezték. Ivy bizonyára személyes kihívásnak tekintette, hogy
besározza őket.
 A gondolatai Ivyról szélsebesen Lucyra terelődtek. Valaki megölte. Neki pedig vér
van a körme alatt. Az emlékei még mindig ködösek. Mi történhetett? Muszáj lesz
beszélnie Cormackal, de itt ragadt a kórházban, és a telefonja sincs nála. Valahogy
meg kell győznie az orvosokat, hogy kutya baja, aztán végre válaszolhat az összes
kérdésre, még ha nagy eséllyel a „nincs mit mondanom” felelet lesz is a listavezető.
Azután el kell engedniük. Megkeresi Cormacot, és talán kitölti az üres foltokat az
emlékeiben.
Most, hogy döntésre jutott, elvileg jobban kellett volna éreznie magát, de csak még
jobban elszontyolodott. Valami oknál fogva rettegett attól, amit Cormactól hallhat.
Miért? Vajon mi a csudát művelhetett? És vajon mi a csudát művelt a fiú?
Belefúrta a fejét a csomós párnába, és addig zokogott, míg zaklatott álomba nem
merült.

Harmincötödik fejezet

Lottie, hóna alatt a bőrtáskájával és mintegy félórás késéssel, beszáguldott az amúgy

is későbbre tolt megbeszélésre. Ki sem kellett nyitnia a száját, az eligazítóban
mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ma sincs túl rózsás kedvében. Ledobta a
táskát a földre, és egy jól irányzott rúgással az asztal alá penderítette, majd
lerángatta magáról a dzsekijét, gombóccá gyűrte, és az is az asztal alatt végezte.
A szobában elnémult a zsongás, mindenki feszülten figyelt. A levegőben a tömény
testszag valami gyomorforgató, virágos pacsuliszaggal keveredett. Amilyet az anyja
fújkodott előszeretettel a csuklójára. Erről eszébe jutott a korábbi beszélgetése
Seannal, hogy zöldséget visz az anyjának, és ettől még idegesebb lett. Amint hazaér,
Sean a saját bőrén fogja megtapasztalni, milyen volt a spanyol inkvizíció.
A bevezetést mellőzve a szokásos mogorva hangon egyből a közepébe vágott.
– A tizenhét éves Lucy McAllistert holtan találták, miután a gyilkos erős
felindulásból, hosszan tartó küzdelem után, kíméletlenül végzett vele. A testén
többszörös, késtől származó szúrt és vágott seb; a végzetes sérülés a patológus szerint
a nyakat ért vágás. Mire az áldozatnak sikerült felvonszolnia magát a hátsó lépcsőn a
szobájáig – ahol ma reggel rátaláltak –, a többi sérülés okozta nagy fokú
vérveszteségtől már eléggé legyengülhetett. A patológus szerint a fegyver egy
hétköznapi steakkés. A konyhai késtartóból pontosan egy ilyen kés hiányzik. A
gyilkos fegyvert jelenleg is nagy erőkkel keresik a McAllister-birtokon.
– Nyilván bedobták a csatornába – szólt közbe unottan McKeown, az iPadjét
nyomkodva.
Lottie elengedte a füle mellett a megjegyzést, igyekezve megőrizni a hidegvérét.
Elég valószínű, hogy McKeown már beszélt Seannal, szóval elővigyázatosnak kell
lennie.
 – Bizonyos jelek arra utalnak, hogy Lucy szexuálisan aktív volt… ühüm…
közvetlenül a halála előtt. – Elakadt a hangja, mert eszébe jutott a doboz óvszer Sean
zsebében, amit Gráinne említett. A francba, szedd már össze magad! Megköszörülte a
torkát, hogy leplezze tétovaságát. – Amennyiben az aktus tényleg megtörtént, akkor
sem bizonyítja, hogy ugyanaz az ember ölte volna meg. Még várunk a végleges
boncolási jegyzőkönyvre, de van egy érdekes…
– Lehetett szexuális erőszak – szakította félbe ismét McKeown. – Először
megerőszakolta, aztán meggyilkolta, hogy elhallgattassa.
Lottie lassan ötig számolt magában.
– Ezek csupán előzetes információk, egyelőre többet mi sem tudunk. – Vett pár
nagy levegőt, hogy csillapítsa zakatoló szívét. – Időbe fog telni, de a DNS-mintát össze
fogjuk vetni az összes gyanúsított mintájával. Jelen pillanatban Noel Glennon élvezi a
lista első helyét, de itt van még Cormac O’Flaherty, és Richie Harrison is esélyes
befutó.
– Egy rakás másik kanos fiatalember is volt a partin, és mi a helyzet Hannah Byrne-
nel? Az áldozat vére volt a körmei alatt? – McKeown most már nyíltan ellenséges
volt. – Egyébként hol van most?
Lottie a tenyerébe mélyesztette a körmeit, majd hosszan beszívta a levegőt. A férfi
állandó közbeszólásai miatt összekuszálódtak a gondolatai.
– Hannah-t elővigyázatosságból kórházba szállították, ahol jelenleg megfigyelés
alatt áll. Remélem, holnapra rendbe jön annyira, hogy megejthessük a kihallgatást.
Ezúttal McKeown nem nyilvánított véleményt. Helyes.
– Mi lehetett az indíték a gyilkosságra? Miért támadta volna meg Hannah Lucyt?
Van egy fényképünk, amit Cormac O’Flaherty elmondása alapján, mindenkivel
megosztottak a partin. Vonakodom feltenni a táblára, mert nem szeretném a
szerencsétlen lányt még több kandi tekintetnek kitenni. Az előzetes boncolási
jegyzőkönyvből egy megdöbbentő tényre derült fény. Lucy testéről egy kis területen
eltávolították a bőrt. – Szünetet tartott, mert a jelenlévők egyöntetűen felhördültek. –
A karja alatt, a mellkasán. Itt egy kép róla.
Lottie feltűzte a képet a sérülésről, amit Jane küldött át neki e-mailben.
– Egy szív alakot formáz? – tanulmányozta félrebiccentett fejjel a képet Kirby.
– Lehetséges. Ugyanakkor miért bíbelődött volna a gyilkos ezzel, miután a tettet
erős felindulásból, már-már eszeveszett őrjöngéssel követte el? – A kérdésre néma
csend volt a válasz. – Bármi ragyogó ötlet? McKeown nyomozó?
A férfi úgy ült ott, mintha cipzárt húztak volna a szájára.
Brennan közrendőr feltartott kézzel jelentkezett, mintha osztályteremben
ücsörögtek volna.
– Lehetséges, hogy Lucynak volt egy tetoválása, amivel azonosítani lehetne a
tettest. Mondjuk, a monogramja a szívben? Valami ilyesmi… Bocsánat, ez hülyeség.
Lottie előrehajolt.
– Nem, ez nagyon jó észrevétel. Megkérdezem Lucy szüleit.
 – De – szólalt meg ismét Brennan közrendőr – a tetoválás elhelyezkedése arra utal,
hogy titokban akarta tartani. Talán nem is tudnak róla. Én inkább a barátait
kérdezném… úgy értem, ha a helyében lennék, főnök.
Lottie azon tűnődött, miért ilyen ideges ez a fiatal rendőr, és arra a következtetésre
jutott, hogy valószínűleg McKeownhoz van köze.
– Nagyon jó, Martina. Ivy Jones volt a legjobb barátnője. Beszélj vele. Valaki
megtalálta Lucy exbarátját?
Kirby vette magához a szót:
– Bradley Curran. Ausztráliában van. Felhívhatom, és megkérdezem, tudott-e a
tetoválásról.
– És szedj ki belőle mindent, ami segíthet, hogy egy kicsit teljesebb képet kapjunk
Lucyról. Az eddigi beszámolók alapján szívesen terrorizálta a többieket, és hajlamos
volt nevetségessé tenni a barátait. A takarítónő, Sarah Robson szerint viszont egy
szomorú lány lakozott az álarc mögött. Miért gondolta ezt Sarah? Muszáj többet
megtudnunk Lucyról.
– Mi lett a toxikológiai vizsgálat eredménye? – tudakolta Kirby. – Találtak drogot?
– Még semmi eredmény. Remélhetőleg holnapra már okosabbak leszünk.
– Sok szerencsét hozzá – gúnyolódott McKeown. – Holnap vasárnap.
– Én is tisztában vagyok a hét napjaival – csattant fel Lottie, noha elfeledkezett róla.
– Hannah azt állítja, hogy semmire sem emlékszik – mondta Kirby. – Lehet, hogy
randidrogot kapott. Már túl késő tesztelni rá?
– Már megkértem a vértesztet. Mindannyian tudjuk, hogy a Gina a beadást
követően mindössze nyolc óráig mutatható ki a vérben. Ha tényleg ezt adtak neki,
akkor már simán felszívódhatott a szervezetében, és nem találunk semmit. De
egyetértek, elég valószínű, hogy belecsempésztek valamit az italába. Egyelőre nem
tehetünk mást, muszáj lesz megvárnunk a laboreredményeket.
McKeownhoz fordult.
– Azt akarom, hogy nézz utána az összes gyanúsított hátterének. Nézd meg, hátha
lapul egy csontváz a szekrényükben. Noel Glennon legyen az első a listádon. Mindent
tudni akarok róla, még mielőtt újra behívom egy kis tereferére. Szerintem más oka is
volt annak, hogy részt vett egy kamaszbulin.
A férfiról eszébe jutott Sarah Robson, és az, amit a nő Noelról mondott.
– Ha már úgyis benne vagy, ásd bele magad egy kicsit Sarah múltjába – tette hozzá.
Hogy haladsz a bulizók kikérdezésével? – Mielőtt észbe kapott volna, a szavak már
kicsúsztak a száján. Basszus, és még egyszer basszus!
– Örülök, hogy kérded – vigyorgott önelégülten McKeown.
Abban biztos vagyok, futott át Lottie fején, és gondolatban jól fenéken billentette
magát, amiért ilyen ügyesen feldobta neki a labdát.
– Végigmentem a listán, amit Ivy Jonestól kaptunk. Egytől egyig használhatatlan
csődtömeg. Csak őket idéztem. Páran említették Lucy és Hannah veszekedését. Ezen
az egy érdekfeszítő látványosságon kívül semmi szokatlant nem tudtak felidézni.
Megnéztem a képeket a mobiljukon és a közösségi médiás felületükön. Semmi, ami
előrébb vinne.
Most, hogy már belevágott, nem visszakozhatott.
– Elhangzott olyanok neve is, akik ott voltak, de nem szerepeltek Ivy listáján?
– Néhány. Gondolhatod, amennyit ezek vedeltek, a legtöbb kölyöknek halványlila
dunsztja sem volt semmiről.
– Nem beszélve a drogokról, amiket Jake Floodtól vettek – fűzte hozzá Kirby,
miközben szórakozottan tapogatta a zsebét, amelyben rendszerint a szivarját
tartotta. – Jake a parti óta nincs meg. Körözést adtunk ki rá, és az anyja kocsijára,
mindeddig nem sok sikerrel.
– A fiával is beszéltem, nyomozó – szólalt meg McKeown. A tekintetét erőltetett
komolyság felhőzte. – Négyszemközt megbeszélhetjük.
Kíváncsi tekintetek fordultak McKeown felé, aztán vissza Lottie-ra. Egy igazi
seggfej. A megbeszélés után is odamehetett volna Lottie-hoz. De Lottie volt az, aki
felhívta keringőre, és ha nem késett volna el, simán megbeszélhették volna előtte.
Ideje továbblépni.
– Rendben – vette elő legcsábosabb mosolyát. – Ahogy Kirby nyomozó is említette
az imént, van egy eltűnt fiú is. A tizenöt éves Jake Flood. Ő az, aki drogot árult a
partin. Meg kell tudnunk, miért volt ott. Lucy hívta meg a kábítószer miatt? És a nagy
kérdés, hol van most? Ellopta az anyja kék Fiat Puntóját. Részletek körbeküldve,
riasztás kiadva a fiúra és a kocsira. Bármi, amit megtudunk róla, a nyomozás
szempontjából kulcsfontosságú, tekintve, hogy Hannah-t vélhetően bedrogozták.
Cormac O’Flaherty elég szűkszavúnak bizonyult, mi több, amit mondott, azt is
fenntartással kell kezelnünk. Lucy barátai közül van bárkinek információja Jake-ről?
McKeown a fejét rázta.
– A legtöbbjüket még azelőtt kérdeztem ki, hogy értesültem volna a kölyök
eltűnéséről, a többiből meg nem lehetett kihúzni semmit.
Lei közrendőr ragadta magához a szót:
– Jake apja tavaly meghalt, és úgy tűnik, ez indította el a fiút a lejtőn. Úgy hiszem,
tagja lett egy bűnbandának, akik biciklivel járják a várost, hogy behálózzák a
gyerekeket, és rászoktassák a drogokra.
– Kövesd ezt a nyomot – rendelkezett Lottie. – Kik a bandatagok? Ki a vezetőjük? Ki
mozgatja a szálakat? És mindenekelőtt, milyen szerepet játszik Jake a bandában, és
miért volt ott Lucy partiján. Ismered az eljárást.
– Persze, természetesen. Már itt sem vagyok – Lei arcára széles vigyor ült ki, és már
pattant is, hogy induljon.
Lottie csodálta a kissé zavarba ejtő lelkesedését.
– Azért a megbeszélés végét várd meg. Érdekes, hogy Albert McAllister bokszolókat
menedzsel, és Jake abban a Ragmullin Goldstars nevű bokszklubban edz, amelyet
Albert pénzel. Utánanézek a klubnak, és meglátom, mit találok. Ha bármi jele van
Jake-nek vagy az autónak, elsőként akarok értesülni róla.
 – Akárcsak a gyilkos fegyvertől, az autótól is már rég megszabadultak – jegyezte
meg McKeown az orra alatt.
McKeown most már tényleg kezdte kicsapni Lottie-nál a biztosítékot.
– McKeown nyomozó, részletes jelentést akarok mindenről, amit a bulizóktól
megtudtál. Mit ittak vagy szedtek be a partin? Láttak-e bármi szokatlant, láttak-e
bárkit gyanúsan viselkedni, mikor jöttek el a partiról, és milyennek ismerték Lucyt?
Nem érdekel, hogy akkor, ott, hogyan jött le az egész, írásos beszámolót akarok.
– Vettem – pötyögött be valamit az iPadjébe McKeown.
– Jobb, ha utánanézünk Jake anyjának, Liz Floodnak is. Ma korán reggel ért haza,
mert állítása szerint egész éjjel dolgozott, de a szálloda menedzsere megerősítette,
hogy hajnali negyed egykor csekkolt ki. Hová mehetett utána? Muszáj ezt is
kipipálnunk. Van bárkinek egyéb észrevétele az üggyel kapcsolatban?
Fojtott mormogás volt a válasz.
– Mindenkinek világos, mi a feladata?
Buzgó fejbólogatás következett. Ideje volt befejezni, mielőtt még Farrell főfelügyelő
tiszteletét teszi.
– Lehet, hogy Hannah Byrne ölte meg Lucyt, de muszáj kizárnunk a többi
gyanúsítottat is. Ha valaki olyan ölte meg, aki nem tartozott a bulizók közé, hogyan
jutott be a házba? Hogyan távozott? Meddig őrködött Noel Glennon az ajtóban?
Tegnap éjjel a biztonsági kamerák nem voltak bekapcsolva a házban, szóval
keressétek meg a legközelebbi házat, ahol működtek, és nézzétek meg a felvételeket.
A CCTV kamerarendszer hagy némi kivánnivalót maga után ebben a városban, de
azért csak kutakodjatok. És nézzétek át a közlekedési kamerákat, hátha valamelyik
megörökítette a kék Puntót.
– Tegyünk közzé felhívást a helyi autósok körében is? Talán valamelyik kocsi
fedélzeti kamerája rögzítette – vetette fel Kirby.
– Sajnos nincs a kezünkben konkrét időintervallum, de azért hátha szerencsénk
lesz. És tegyél közzé egy másik felhívást is, hogy ha bárki éjfél után a környéken járt,
jelentkezzen nálunk. Néha az emberek látnak olyasmit, amit jelentéktelennek
ítélnek, de a nyomozásnak váratlan lökést adhat.
– Egy rakás fárasztó, garantáltan értelmetlen munka – kommentálta McKeown
ismét az orra alatt.
Lottie úgy tett, mint aki nem hallotta.
– Apropó, Lynch nyomozó, bármi előrejutás Lucy e-mailjei kapcsán? Tudnom kell,
kivel tervezte eltölteni az elmúlt hétvégét, és hogy összejött-e neki.
– Gary még mindig az e-mail-címen dolgozik. Említett valami Tor Browsert meg
Guerrilla Mailt, akármit jelentsenek is.
– Mondd meg neki, hogy dolgozzon keményebben, és igyekezzen. Értékes időt
vesztünk.
– Talán nem is lényeges az e-mail.
 – Vagy talán nagyon is lényeges. Megkérdezted Ivyt, hogy ki küldte Lucynak, és
hová tervezték a légyottot?
– Ivy azt mondta, nem találkozott Lucyval azon a bizonyos hétvégén, és nem tudott
róla, hogy Lucy elutazni készül. Nem mernék rá megesküdni, de van egy olyan
érzésem, hogy valamit nem mond el.
– Szedd ki belőle.
– Meglesz.
– Bármi jele Lucy mobiljának?
– Még semmi.
– Mi a helyzet McAllisterékkel? – sorozta őket a kérdésekkel Lottie. –
Visszautasították a családi összekötő tisztet?
– Igen. Azt mondták, békében akarnak gyászolni.
– Muszáj rajtuk tartani a szemünket. Miért mentek el három hétre
Spanyolországba? Nem veszem be ezt a Mary depressziós volt mesét. Albert valami
üzleti botrányba keveredett, amit el kellett simítania? Tudjatok meg többet Terry
Starr-ról, a bokszolóról is. Szaglásszatok körül egy kicsit a pénzügyeiben. Nézzétek
meg, találtok-e valami gyanúsat.
Lynch felvonta a szemöldökét.
– Konkrétan mit keressek?
– Sejtelmem sincs, de tudni fogod, ha megtaláltad.
– Világos – felelte Lynch, bár egyáltalán nem úgy hangzott, mint akinek tényleg
világos.
– Azon gondolkodtam… – szólalt meg Kirby.
– Ez elég veszélyes tevékenység olyasvalakinek, akinek nincs agya – gúnyolódott
McKeown.
Fojtott vihogás hallatszott.
Kirby sötét pillantást lövellt McKeownra.
– Mi van, ha a gyilkos nem számított rá, hogy Lucy felkéri Sarah-t takarítani? Lehet,
hogy azt akarta, a szülők bukkanjanak rá a lányuk holttestére. Egyfajta
üzenetképpen.
– Bizonyára megfordult a fejében, hogy más is rátalálhat a holttestre. De értem,
mire gondolsz. A továbbiakban nem árt ezt a lehetőséget is szem előtt tartani.
Lottie lelkesen törte a fejét, hogy mi maradhatott még ki, ugyanakkor tisztában volt
vele, ez csupán ürügy, hogy elodázza az elkerülhetetlen beszélgetést McKeownnal.
Nem húzhatta tovább az időt.
– Jól van, egyelőre ennyi. McKeown nyomozó, az irodámba!

Harminchatodik fejezet
Lottie fáradtan lerogyott a székébe, és komor ábrázattal várta McKeownt. Nem
kapkodja el a dolgot, az már biztos. Eszébe ötlött, hogy felhívhatná Boydot, hátha
megtudott valamit. Még mindig képtelen volt napirendre térni afölött, mi az ördög
lehetett olyan fontos Malagában, amiért Albert és Mary képes volt három hétre
egyedül hagyni a lányukat.
Mielőtt megejthette volna a hívást, McKeown vonult be az irodájába az iPadjével
felszerelkezve. A tekintete módfelett hivatalosnak tűnt. Bekaphatja.
– Foglalj helyet – mosolygott kedvesen. Látta, hogy a férfi nem veszi be.
– Kösz.
– Mi olyan mondanivalód van, amit még nem tudok?
– Miért, mi az, amit tudsz? – szaladt fel kérdőn a férfi szemöldöke.
– Itt most én kérdezek. – Szétnyitotta ökölbe szorult kezét, és a békesség kedvéért
az asztalra tette. – Mondd el, mit tudtál meg Seantól.
McKeown egy ideig a képernyőt görgette, majd erőltetett komolysággal
felpillantott.
– A fiad nem sokkal éjfél után ment el a partiról. Te vetted fel. Nem tudott elaludni.
Azt mondta, a meleg cider volt az oka. Tagadta, hogy drogozott.
– Helyes.
– Valamikor az éjszaka folyamán arra eszmélt, hogy az új dzsekijét Lucyéknál
felejtette. Mivel az aggodalomtól képtelen volt elaludni, négy óra körül elment
otthonról. A konkrét időpontban nem volt biztos. Gyalog visszament a házig, ami úgy
egy mérföldes távolság.
– Biztos vagyok benne, hogy a parti addigra már rég véget ért. – Lottie alig várta,
hogy hazaérjen, szinte viszketett a keze, hogy jól megszorongassa a fiát. Persze
képletesen. Miért nem mondta el neki?
– Az ajtó tárva-nyitva volt. Sean feltételezte, hogy már mindenki hazament, mivel
semmi jelét nem látta annak, hogy bárki lenne a házban. Legalábbis akkor még nem.
Lottie igyekezett lélekben felkészülni arra, amit a férfi oly nagy beleéléssel vezetett
fel. McKeown láthatóan elemében volt. Ajka sunyi vigyorra görbült, ahogy
bejelentette a nagy hírt:
– Bement a nappaliba, ahol utoljára látta a dzsekit, és egyenesen belesétált a
tetthelybe!
– Istenem, el kellett volna mondania nekem! – Lottie örült, hogy ül; nem volt biztos
benne, hogy megtartotta volna a lába.
– Azt mondta, rögtön meg is feledkezett a dzsekiről, mert meghallotta, hogy valaki
lefelé tart a lépcsőn. A konyhába rohant, ahol észrevette a vércseppeket. Bizonyára a
te rendkívüli orrodat örökölte, mert felosont a lépcsőn, és megtalálta Lucy testét.
Lottie-ra hirtelen rátört a hányinger, a szája elé kapta a kezét.
– Te jó isten! Azt akarod mondani, hogy a fiam konkrétan belebotlott Lucy testébe,
és egy árva szót sem szólt róla?
– Ja.
 – Ez őrület. – A következő pillanatban rémisztő gondolat hasított belé. – Lehet, hogy
a gyilkos még mindig az épületben volt.
– Ez egy egyszerű ténytől függ.
– Mi lenne az?
– Hogy nem a fiad a gyilkos. – Újabb sunyi mosoly jelent meg McKeown arcán, és
Lottie a legszívesebben az öklével törölte volna le róla. Aztán eszébe jutott a kés, amit
Gráinne talált Sean zsebében. Igaz, hogy a pengéje miatt kiesett a lehetséges gyilkos
fegyverek közül, de akkor is kész szerencse, hogy McKeown nem tudott róla,
különben még képes lett volna kiszínezni a dolgot.
Lottie igyekezett továbbra is professzionális keretek között tartani a megbeszélést,
miközben a hirtelen rátörő migrén miatt épp felrobbanni készült a feje.
– Azt mondtad, Sean hallott valakit lejönni a lépcsőn. Ha a gyilkos volt, akkor ez
nagyjából összevág azzal az időintervallummal, amelyet Jane adott meg.
– Sean úgy gondolja, hogy két embert hallott beszélgetni.
– Kösz, hogy nem hoztad fel ezt az egészet a többiek előtt – mondta Lottie
kelletlenül. A férfi csúnyán kifigurázhatta volna.
– Azt tudod, ugye, hogy muszáj rögzítenem Sean vallomását.
– Természetesen. – Lottie alig hallotta, amit a férfi mond. Csakis a fiára tudott
gondolni, és a szerencsés megmenekülésére.
McKeown becsukta az iPadjét, és felállt.
– És értesítettem Farrell főfelügyelőt is.
– Hogy mit csináltál? Azt akarod, hogy elvegyék tőlem az ügyet? Erre nem volt
szükség, egyáltalán semmi szükség. Édes Jézus!
Mielőtt Lottie-nak esélye lett volna újra megcsodálni McKeown vigyorát, mely
immár a füléig ért, kicsapódott az ajtó, és Farrell nyomozó paprikavörös képe tűnt
fel.
– Nem vagyok Jézus, és főleg nem édes, de hamarosan azt kívánja, bár az lennék,
Parker nyomozó. Az irodámba!
– Még be kell fejeznünk McKeown nyomozóval.
– Maga ugyanolyan süket, mint amennyire inkompetens? Most azonnal!
Lottie átnyomakodott McKeown mellett. A férfi győzedelmesen vigyorgott. Lottie-
nak ideje sem volt átgondolni, hogyan kezelje a helyzetet.
Udvariasan kopogott Farrell ajtaján, és miután megkapta az engedélyt, belépett az
irodába. Aztán csak pislogott. Minden bútordarab máshová került. Kellett némi idő
és forgolódás, míg felfedezte Farrellt a helyiség jobb sarkában.
– Átrendezte az egész… – intett Lottie, aztán gyorsan befogta. Nem tartozik rá.
– Terápia. Oldja a feszültséget – közölte Farrell összefont karral. Az arca céklavörös
volt.
Lottie eltűnődött, hogy ha ő is alkalmazná otthon a főnöke terápiáját, akkor a
bútorok minden bizonnyal állandó mozgásban lennének. Elhessentette a gondolatot,
és igyekezett a főnökére koncentrálni, azon agyalva, milyen stratégiát alkalmazzon.
 A főnök még mindig beszélt.
– És annyit elárulhatok, Parker nyomozó, hogy az idegességem már rég túlnőtt a
szobán. Mióta visszajöttem Ragmullinba, majdhogynem a tetőt ostromolja. A
vérnyomásom olyan magas, hogy az orvosom huszonnégy órás vérnyomásmérőt
tetetett rám. Van tippje, mitől szökött az egekbe a vérnyomásom?
– Nincs, főnök.
Farrell megvetően horkantott, és Lottie kényelmetlenül feszengve toporgott. Rossz
válasz.
– Maga! – szegezte Lottie-ra a mutatóujját, és Lottie némán felnyögött. – Most már
látom, mi vitte szegény Corrigan főfelügyelőt idő előtt a sírba.
– Ez nem fair. Corrigan rákos volt. Megengedi, hogy leüljek? – Valamilyen rejtélyes
oknál fogva sebezhetőbbnek érezte magát állva, miközben a főnöke ült.
– Nem engedem meg, hogy leüljön, mivel úgysem lesz itt sokáig. – Farrell egy ideig
a csíptetős nyakkendőjével babrált, majd miután sikerült kikapcsolnia,
megkönnyebbülten kigombolta gyűrött fehér ingének felső gombját. – Fél perce van,
hogy elmagyarázza, miféle zűrbe keveredett.
– Lucy McAllister testét csak ma reggel találták meg, szóval nem értem, mire
gondol – felelte Lottie ártatlan képpel, és a háta mögött keresztbe tette az ujjait.
– A fiáról. A kabátjáról. A késről a zsebében. Arról, hogy nem jelentette, hogy az
éjszaka közepén a tetthelyen járt. Hogy megtalálta a testet. Szeretné esetleg, hogy
rajzoljak egy diagramot?
Francba. Honnan tudhat Farrell a késről?
– Ó, ja, hogy erről! Nincs miért aggódnia. Csupán egy félreértés.
– Fél-re-ér-tés? – nyomott meg Farrell minden egyes szótagot. – Akkor legyen olyan
kedves, és világosítson fel.
Lottie kapkodva elmagyarázta, hogy mit talált Gráinne, és elismételte, amit
McKeowntól hallott.
– Még beszélnem kell a fiammal, szóval e pillanatban ez még csak másodkézből
származó információ.
– Most nagyon figyeljen, nyomozó! Ez nem másodkézből származó információ. Ez
közvetlenül a tanútól származik. Le van véve az ügyről.
– Ezt nem teheti.
– Épp most tettem meg.
– Kérem! Most bizonyára úgy gondolja, hogy ez befolyásolna, és nem tudnám
megőrizni a semlegességemet, de nem így van. Sean nincs bevonva az ügybe. A
tények, ahogy én tudom: valamivel éjfél után érte mentem, és felvettem. Igaz, hogy
ma reggel négy körül visszament a dzsekijéért, de azonnal el is jött – a dzseki nélkül.
Lucy akkorra már halott volt.
– És ezt tudja bizonyítani?
– Legalább azt engedje meg, hogy beszéljek a fiammal, mielőtt elveszi tőlem az
ügyet.
 Farrell törődötten megcsóválta a fejét, és Lottie mintha hallotta volna, hogy
bekapcsol a vérnyomásmérő. A főnöke dobolni kezdett az ujjával az asztalon. Lottie
arra gondolt, hogy talán így próbál meg lehiggadni, mielőtt behúz neki egyet.
– Folyton rossz döntéseket hoz. Nem is olyan rég kis híján megölette Boyd
nyomozót egy robbanásban. Képtelen rendet tartani a csapatában, összevissza
kavarnak egymással.
Szóval mindennek tetejébe most már McKeown szerelmi kalandjáért is ő a hibás.
– Nem tagadhatja, hogy mindig hozom az eredményeket. Csak annyit kérek, hogy
hadd beszéljek Seannal. Utána rögtön jelentek. Tudom, hogy képes vagyok kézre
keríteni Lucy gyilkosát. Pusztán egyetlen esélyt kérek.
– Holnap reggelig kap időt – mondta Farrell, miután átgondolta a dolgot. – De
nehogy arra kelljen bejönnöm holnap, hogy újabb áldozat arca kerül fel a táblára.
Megértette?
– Tisztán és világosan. – Lottie-t elöntötte a megkönnyebbülés, és úgy érezte,
mintha a lába kocsonyából lett volna. Ideje kereket oldani.
Már az ajtónál járt, mikor bevillantak az illedelmes viselkedés alapszabályai.
– Köszönöm, főfelügyelő!

Harminchetedik fejezet

Ivy céltalanul kocsikázott a városban, piszkosul felbosszantotta, hogy Richie

levegőnek nézi. A műszerfalra pillantott. Még van fél órája, mielőtt haza kell vinnie a
kocsit. Ha késik, egész este az anyja savanyú képét bámulhatja.
Könyörtelenül kínozta a másnaposság. Egy Lucy-féle macskajajgyógymódra lenne
szüksége, egy kínai elviteles kajára. De Lucy meghalt. A gondolatra üresség támadt a
gyomrában. A barátnője nélkül elveszett volt.
Fel-alá furikázott a főutcán, kétszer is besorolt a körforgalomba, de az étterem
közelében egyetlen szabad parkolóhelyet sem látott.
Kizárt, hogy a nagy parkolóban álljon meg, és onnan gyalogoljon vissza ezzel a
lüktető fejfájással. Esetleg meglovasíthatná az apja egyik vodkáját. Hallotta, amikor
csak úgy emlegette, hogy „kutyaharapást szőrivel”. Talán nem veri a kínai kaját, de
ebben az állapotban bármit hajlandó lett volna kipróbálni, hogy megszabaduljon a
fejfájástól, amitől már alig látott.
Újabb üzenetet küldött Richinek, bár tudta, hogy úgysem fog válaszolni, mivel az
előző tizenkettőre sem érkezett reakció. Kénytelen lesz másnapra hagyni a dolgot.
Akkor odamegy a házához, ráfekszik a csengőre, és addig nyomja, míg ki nem nyílik
az ajtó. Ha a felesége ott lesz, akkor így járt.
Ivy már rég túl volt azon, hogy érdekelje.
Cormac felvette a farmerját, és a levetett ruháit betuszkolta a mosógépbe. A rendőrök
az összes cuccát elvitték, amit aznap reggel kimosott. El sem akarta hinni, hogy még
mindig ugyanaz a nap van.
Szüntelenül ugyanaz a gyötrő gondolat emésztette, amelytől képtelen volt
szabadulni. El kellett volna mondania az igazat? Azt, ami valójában történt? Kíváncsi
volt, vajon Hannah beszélt-e. Vagy annyira kiütötte a drog, hogy teljesen kiesett az
éjszaka további része? Nagyon megijesztette Cormacot. Nem értette, miért viselkedik
így. Hát nem ugyanazt a tablettát vették be mindketten? Rá szinte semmilyen
hatással nem volt. Talán mert Hannah még drogszűz. Csakis ez történhetett.
Lehet, hogy mégsem kellett volna megmutatnia a fotót a rendőröknek. Ezzel
Hannah-ra terelte a gyanút, hogy megtámadta Lucyt. Pedig Hannah aranyos lány,
nem ezt érdemli. Tényleg kedvelte.
Akkora egy elbaszott szar ez az egész.
Érezte, hogy hatalmába keríti a pánik, és küszködve próbált egyenletesen lélegezni.
Kell lennie valahol egy pótinhalátornak a lakásban, de hiába túrta fel az összes
fiókot, sehol sem találta.
A mellkasa kíméletlenül elszorult, egész testében remegett.
A mosdó alatti szekrényben talált egy összehajtogatott papírzacskót. Sebtében
kihajtogatta, majd tölcsért csinált belőle, és azon keresztül vette a levegőt. Ez volt az
egyetlen módja, hogy normalizálja a légzését.
Legalább a reszketés alábbhagyott.
Nem számít, mit tett, még nem állt készen a halálra.
Talán itt az ideje, hogy elmondja az igazat.

Amikor Babs a kórházba ért, az arcára olyan döbbent kifejezés telepedett, mintha
arra számított volna, hogy kényszerzubbonyban látja viszont a lányát.
– Fel nem foghatom, miért vagy még itt – húzott ki egy széket, és leült az ágy mellé.
– A doki szerint az eredmények ellenére elképzelhető, hogy valaki drogot
csempészett az italomba. Azt mondja, túl sok idő telt el a mintavételig, de minden
tünetet produkáltam. Éjszakára bent kell maradnom, addig ezekhez a monitorokhoz
vagyok kötve.
– Remélem, nem kell fizetnem ezért… nincs biztosításunk.
– Inkább hagynád, hogy az a nyomozó gyilkossággal vádoljon meg?
– Szó sincs róla, csak azt nem értem, hogyan került az a vér a…
– Én sem, anya, mivel semmire sem emlékszem. Azt hiszem, Parker nyomozónak
igaza volt, hogy jobb, ha itt kivizsgálnak.
– Akkor fizetheti is a számlát. Úgy hallottam, vagy ötszáz euró naponta!
– Ez állami kórház, anya.
– Akkor is megpróbálnak lehúzni – makacskodott Babs összefont karral.
– Nem érdekel. – Hannah-nak feltűnt, hogy az anyja meg se kérdezte, hogy van, és
most szörnyen magányosnak érezte magát.
 – Jobb, ha most hazajössz velem. Hol vannak a ruháid?
– Én is szívesen hazamennék, de nem akarom, hogy letartóztassanak, és még
mindig nem vagyok jól. Inkább maradnék.
– Nekem mennem kell. Mrs. Delaney vigyáz Ollyra, és ha elkapja a nátháját, akkor
még miatta is aggódhatsz.
– Anya, hol a mobilom?
– A rendőrségen. Át akarják vizsgálni.
– Ezt megtehetik?
– Bármit megtehetnek, amit csak akarnak!
Miután Babs kitrappolt a kórteremből, Hannah fején átsuhant, hogy be kellett
volna húznia a függönyt. A nő a másik ágyon elkerekedett szemmel meredt rá.
Igen, elég stresszes az anyukám, de legalább tudom, hogy törődik velem.
Szóval nincs telefon.
Nincs mód, hogy elérje Cormacot.
Aztán rádöbbent, hogy még a számát sem tudja.

Miután Noel magára kapott egy tiszta melegítőt, hogy futni menjen, eleredt az eső.
Úgy döntött, akkor inkább kiül a fából tákolt teraszra, és a lágyan szemerkélő esőben
elszív egy cigarettát. Így legalább megvolt az az érzése, hogy csinál valamit, még ha
ez a tevékenység a tüdeje károsítására szorítkozott is.
Ismét felhívta a számot, de még mindig nem vették fel. Muszáj rájönnie, hogy
elkövetett-e valamilyen hibát. A feje tompán hasogatott, és mohón beleszívott a
cigarettába. Van még a kezében egy adu, amit kijátszhat. Nem akarta megtenni, de
nem volt más választása.
Holnap Richie Harrison kedvére leordíthatja a fejét, de most itt az idő, hogy
előálljon egy tervvel.

Brontë Harrison a kisbabája szívhangját hallgatta, mialatt Richie az ágya mellett

ücsörgött.
– Szólj az apámnak, hogy itt vagyok – mondta.
– Holnapra már otthon leszel. Csak feleslegesen aggódna.
– Az apám önmagán kívül senkiért sem aggódik.
– Akkor meg miért mondjuk el neki?
– Utálom, amikor ilyen kibaszott, csökönyös idióta vagy. Felejtsd el.
– Valamit el kell mondanom, Brontë, és nem fogsz örülni neki.
– Ezúttal mit csináltál? – A nő olyan erősen markolta a lepedőt, hogy elfehéredtek
az ujjai.
– Semmit, esküszöm. De felkeresett otthon két nyomozó, és a McAllisteréknél
tartott tegnap esti parti után kérdezősködtek.
– Hogy mi? – Brontë akkora lendülettel ült fel, hogy a monitor lecsúszott a hasáról,
és elnémult. A szobára hirtelen fájó csend telepedett, de Brontë gondoskodott róla,
hogy ne tartson sokáig. – Ügyvéd nélkül nem hallgathatnak ki. Remélem, nem
mondtál nekik semmit!
– Persze hogy nem. Nincs is mit mondanom.
– Micsoda hígagyú balfék vagy!
Egy nővér érkezett, hogy megigazítsa a monitort a hasán, megmentve Richie-t a
felesége haragjától.

A Szarka, ez vagyok én. Fenséges és lenyűgöző. Bujdosnom kell, de azt akarom, hogy
mindenki tudja, ki vagyok! Csakhogy ez nem lehetséges.
Az ablakban állok, és nézem az alkonyi homályba vesző fényeket. Hallom az ágakon
csiripelő madarakat, és azon tűnődöm, milyen lehet egy fán aludni.
Botor gondolatok.
Visszaülök a laptopomhoz, és a felső sarokban világító órára pillantok. Még van
időm pár videóra, mielőtt le kell törölnöm mindent. Életbe vágó, hogy ne hagyjak
nyomot az online munkám után. Mindig körültekintő vagyok, de vajon elég
körültekintő?
Ugyanakkor képtelen vagyok megállni, hogy még egy utolsó pillantást ne vessek az
én gyönyörű, gyümölcsöző munkámra!

Harmincnyolcadik fejezet

Épp rákezdett az eső, amikor Lottie elfordította a kulcsot a zárban, és belépett az

anyja lakásába a fullasztó hőségbe. A Farrell főfelügyelővel történt kellemes
bájcsevej után úgy döntött, jobb, ha beugrik Rose-hoz, mielőtt minden frusztrációját
Seanra zúdítaná. Szeretett volna higgadtan beszélni a fiával.
– Hány fokra állítottad a termosztátot? Mintha a Szaharában lennék.
Válaszra sem várva kiment, hogy megnézze a kazánt. A szerkezet baljósan
morajlott, a kijelző harminckét foknál járt. Lottie gyorsan lecsavarta a fűtést, és
visszament a szobába.
Rose a kályha előtt ücsörgött, az ajtaja tárva-nyitva volt, tüzes lángnyelvek csaptak
magasra benne.
– A nyár kellős közepén járunk – jegyezte meg Lottie.
– Majd megveszek a hidegtől – replikázott Rose, és az álláig húzta a tarkabarka
gyapjútakarót.
– Lehet, hogy influenzás vagy.
– Az évnek ebben a szakában nincs influenza.
Lottie nem akart vitatkozni, úgyis mindig az anyjáé volt az utolsó szó. Inkább a
csap alá tartva elöblített egy tányért és egy bögrét. Nem volt jellemző az anyjára,
hogy piszkos edényt hagyjon maga után, de legalább azt jelentette, hogy evett
valamit.
– Fáj a fülem – panaszkodott Rose. – Kell a füldugóm. Idehoznád?
– Nincs is füldugód.
– Hogyne lenne. A komódon a hálószobámban. Kis üvegcse. Még a dobozában van.
– Ó, úgy érted, fülcsepp.
– Én is ezt mondtam.
Lottie ráhagyta.
– Nem akarsz inkább átjönni hozzánk vacsorázni? – váltott témát.
– Már megvacsoráztam. Sean hozott nekem zöldségeket. Rendes gyerek. És ez több,
mint amit a lányomról valaha is elmondhatnék.
– Mit ettél?
Fájt Rose megjegyzése.
– Egy szendvicset.
Lottie meghökkenve nézett hátra a válla fölött, a kezéről a padlóra csöpögött a víz.
– Egy szendvicset? Vacsorára?
– Mi van vele?
– Semmi. – Fogott egy konyharuhát, és a száraz bögrét a pultra tette.
– Ne hagyd ott.
Lottie kinyitotta a konyhaszekrényt, és közben arra gondolt, bárcsak Boyddal
lehetne Malagában.
– Ne abba, a mellette lévőbe. Neked teljesen meglágyult az agyad?
Lottie Rose-ra meredt.
– Ne nézz rám így. Az isten szerelmére, miért nem képes senki normálisan
megcsinálni, amit kérek tőle?
Lottie megtörölte a kezét, és arra a következtetésre jutott, hogy az anyja nem fest
túl jól.
– Azt hiszem, kihívom az orvost.
– Minek? Egyébként is vége a rendelési időnek, ilyenkor már nem veszi fel.
– Majd hagyok hangüzenetet, és kérek időpontot.
– Fejezd már be ezt az idegesítő aggodalmaskodást. Kutya bajom. Csak egy nátha.
– Nem számít, akkor is foglalok időpontot. – Az előszobában megtalálta az anyja
kabátját. – Ezt vedd fel. Hazajössz velem.
– Majd ha meszet ettem – horkantott Rose, de egy hirtelen köhögőroham kétrét
görnyesztette.
– Ha meg kell halnom, azt a saját házamban teszem meg. – Dacosan összefonta a
karját a rikító színű takaró fölött, és morózus tekintete azt üzente, jobb, ha Lottie
nem tesz keresztbe neki.
Mikor Rose bevágta a durcát, kész kínszenvedés volt dűlőre jutni vele. De nem volt
jól, és Lottie tudta, hogy nem hagyhatja egyedül.
– Összepakolok pár ruhát. Néhány napig nálam maradsz.
 – Csak a holttestemen keresztül.
– Anyu, jobb, ha nálam leszel. Majd én vigyázok rád. – Elképzelése sem volt, hogyan
fog ez megvalósulni, és átsuhant a fején, hogy talán mégsem ez volt élete legjobb
ötlete.
– Te? Vigyázol rám? – Rose-t nem lehetett leállítani. – Na, ne röhögtess.
– Seannak iskolai szünete van, és kicsi Louis teljesen odavan érted. – Még akkor is,
ha mindenki életét megnehezíted, tette hozzá gondolatban. – Holnap vasárnap, Katie
nem dolgozik.
A francba, vasárnap! Hétfőig nem kap időpontot.
– Eddig is elvoltam magamban. Még pár hónapot kihúzok, aztán már nem fogok
több vizet zavarni.
– Ne beszélj butaságokat! – Még soha nem hallotta Rose-t ilyen világvége-
hangulatban beszélni. Nem ez a legmegfelelőbb nap az anyjával való eszmecseréhez,
tekintve, hogy a füle még mindig Farrell üvöltözésétől csengett.
– Csak menj haza, Lottie. – Rose-t újabb köhögőroham rázta meg. Mikor egy
pillanatra levegőhöz jutott, hozzátette: – Nem kértelek, hogy gyere ide. Egyedül is
elboldogulok.
Egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki elboldogul.
– Nincs szerencséd, anya, mert ebből nem engedek.
– Abban nagyon jó vagy – nyelvelt Rose.
– Miben?
– Parancsokat osztogatni.
Lottie tehetetlen dühében széttárta a karját.
– Jól van. Tudod, nekem is sokkal könnyebb lenne, ha itt hagynálak. – Majd kissé
megkésve igyekezett visszanyerni az önuralmát. – De úgy neveltél, hogy törődjem
másokkal. És lehet, hogy nem mindig mutatom ki, de én igenis törődöm veled, anya.
Rendben?
– Soha.
– Tessék?
– Soha nem mutatod ki, hogy törődnél velem – jelentette ki duzzogva Rose, majd
köhögéssel nyomatékosította a mondandóját.
Lottie látta, hogy az anyja szemét elönti a könny.
– Rendben. Legyen, ahogy akarod. De csak egyetlen éjszaka, nem több. Még nem
vagyok nyomorék. – Rose a takaróba bugyolálva felállt, majd megtántorodott, és
visszahanyatlott a karosszékbe. – Segíthetnél felvenni a kabátomat.
Lottie utálta bevallani, de egy része reménykedett, hogy Rose visszautasítja az
ajánlatát. A pokolban fogok kikötni, gondolta, miközben igyekezett felsegíteni a
kabátot anyja csontos vállára, majd azon tanakodott, van-e egyáltalán otthon valami,
amiből vacsorát főzhet.
És még Seannal is beszélnie kell.
Miért ilyen rohadtul bonyolult az élete?
 Nem unatkozik, az hétszentség.

Miután Sean levitt pár plédet és párnát a hideg nappaliba, Lottie lecserélte az
ágyneműt a saját ágyán, és frisset húzott a helyébe. Még nem volt érkezése rá, hogy
bebútorozza a vendégszobát. Hosszas kutakodás után mindössze egyetlen tiszta
ágyneműhuzatot talált, és az sem volt kivasalva. A fejében már hallotta is Rose
véleményét szegényes háziasszonyi ismeretei vonatkozásában.
– Ez van – morogta bosszúsan az orra alatt, miközben teljes erőbedobással
igyekezett belerángatni az ormótlan, kétszemélyes dunyhát a huzatba. – Ez az én
házam, és ha nincs kedvem hozzá, nem vasalok.
– Semmi baj, Lottie.
Lottie megdermedt. Nem hallotta, hogy az anyja feljön a lépcsőn.
– Fáradt vagyok – mondta Rose. – Inkább a kanapén alszom. Nem akarlak kitúrni. –
Hirtelen nagyon öregnek és esendőnek tűnt.
– Elhoztam a hálóingedet. Szeretnél átöltözni?
– Elég már a nyaggatásból. – Rose leroskadt a félig felhúzott dunyhára. – Otthon
kellett volna maradnom.
Lottie-nak nem volt szíve megkérni az anyját, hogy üljön arrébb, mert így nem
tudja begombolni az utolsó gombot. – Rendezd el magad lefekvéshez, én meg addig
főzök valamit, és felhozom, ha kész.
Rose kivette a hálóinget a sebtében összepakolt csomagból.
– Ez nem jó.
Hát persze hogy nem. Lottie némán sóhajtott.
– Ma estére megteszi. Reggel majd hozok még ruhát. Elleszel itt, amíg megfőzöm a
vacsorát?
– Holnap már hazamegyek, szóval nem kell ekkora hűhót csapni. És nem vagyok
éhes. Nem megmondtam, hogy már vacsoráztam?
– Kérlek, így is épp elég nehéz, ne tedd még nehezebbé. Csak segíteni próbálok. –
Lottie közel állt hozzá, hogy elbőgje magát. Talán Lucy meggyilkolása tette, talán a
tény, hogy Boyd olyan messze volt, vagy hogy még mindig nem sikerült beszélnie
Seannal, nem is szólva McKeown gúnyos vigyoráról, miután bemártotta a főnökénél.
Vagy talán, de tényleg csak talán az, hogy még soha nem látta ilyen esendőnek az
anyját.
– Sajnálom – mondta Rose csendesen. – Tudom, hogy nem vagyok egyszerű eset, és
minden okod megvan rá, hogy utálj engem…
– Az ég szerelmére, én nem utállak.
– Hadd fejezzem be. Értékelem, hogy ma este gondoskodsz rólam. De holnap
hazamegyek. Soha nem voltam terhedre, és nem most fogom elkezdeni. Elég sokat
éltem egyedül, és tudom, hogy egyelőre még képes vagyok boldogulni.
– Kivéve, ha beteg vagy.
 – Menj, és főzd meg azt a vacsorát. Később folytathatjuk ezt a vitát. Hoztál
hálóinget? Mondtam, hogy pakolj be egyet.
Lottie sóhajtva nézte az anyját, aki kifejezéstelen tekintettel tartotta a kezében a
hálóinget.

Harminckilencedik fejezet

Colette Ennis imádta az esti kutyasétáltatást, még az eső utáni csatak sem szegte
kedvét.
Fekete labradorjával a csatorna partján kocogott. Az esték kellemesen hosszúra
nyúltak, a levegőbe a nyár édes illata vegyült, de nem időzött túl sokáig, sietve
tovalibbent. Az égen úszó fekete felhőket figyelte, és arra a megállapításra jutott,
hogy az egyik minden bizonnyal egy egérre lecsapni készülő macska. A lemenő nap
játszotta az egér szerepét. Kikapcsolta a pórázt, hogy Jasper szabadon
futkározhasson.
Mielőtt rátért volna a csatorna partján kanyargó futópályára, elhaladt pár csalódott
horgász mellett, akik kedvetlenül pakolták össze a felszerelésüket. Colette
továbbfutott, de pár pillanatra lassított, mert a tekintete megakadt a cipő formájú kis
bronzszobron, mely az éhező gyermekeket hivatott szimbolizálni. Már annyiszor
elment mellette, de még sohasem figyelte meg alaposan. Milyen szomorú, gondolta,
és ismét megszaporázta a lépteit.
A csatorna vize zavaros barnában játszott. A korábbi zuhétól az iszapos kulimász
szintje kissé megemelkedett. Csodálkozott volna, ha a horgászoknak van kapásuk, de
ha netán a horgukra akadt valami, már nem folytatott életnek nevezhető
tevékenységet. A csatorna pont úgy nézett ki, mint valami vízi temető. A gondolatra
megborzongott.
Hirtelen rádöbbent, hogy a kutyája valahol lemaradt mögötte.
– Ej, Jasper, gyere már, beállítottam felvételre a Coronation Streetet, és még
szeretném lefekvés előtt megnézni. – A kutya a parti nádast szaglászta. Fel ne verd
nekem a patkányokat, mert nélküled megyek haza!
Jasper felugatott.
– Mi találtál?
Colette lehajolt a kutyához, hogy rátegye a pórázt. Jasper ismét ugatott, majd az
este csendjébe fájdalmas vonítás hasított. Ez volt az a pillanat, mikor Colette
meglátta, mit szaglászott a kutya oly elszántan a nádban, és miért vonított ilyen
kísértetiesen.
A nádasból egy vékony, fehér kar meredt ki, a csuklónál megkötözve.
 Colette a szája elé kapta a kezét, hogy el ne hányja magát, aztán megragadta Jasper
nyakörvét, és dübörgő szívvel visszarángatta az útra. A kutya nedves volt, és csúszós,
és háromszor is elvétette, mire sikerült rácsatolnia a pórázt.
Kétségbeesetten nézett körül segítség után kutatva, de a horgászok már elmentek.
Egyedül volt. Az eső újra rákezdett, bőrét hideg esőcseppek sorozták. Reszkető kézzel
előhalászta a mobilját a melegítője hátsó zsebéből, és a tekintete akaratlanul is az ég
felé nyúló kézre vándorolt. Mintha könyörögne, hogy mentse meg valaki.
Aztán beütötte a 999-et, és csak várt, miközben az ég csatornái megnyíltak, és
szakadni kezdett az eső.
De nem is érezte.

Negyvenedik fejezet

Katie és Chloe megkérte Lottie-t, hogy javítsa meg a nappaliban az ágyat, amíg ők
összeütnek valamit vacsorára.
– Hát egyszer mindent el kell kezdeni – eresztett meg egy erőtlen poént Lottie. A
fáradtság a csontjáig hatolt.
– Csak óvatosan, anya – kavargatott egy tál levest Katie, miközben a kicsi Louis
lelkesen csüggeszkedett a farmerján.
– Sean begyújtja a kandallót. Az a szoba egy jégverem – vette át a merőkanalat
Chloe Katie-től.
– Jól van, csak szóljatok, ha kell valami.
– Esetleg rendelhetnénk valamit – kacsintott Chloe. – Menj csak. Ma és holnap nem
dolgozom. Reggel majd korán felkelek, hogy segítsek a nagyival.
– Én is – ajánlkozott Katie. – Hétfőig szabin vagyok.
– Én is – közölte Louis, majd elvette Katie-től a kenyérhéjat, amit azért kapott, hogy
leszálljon végre az anyja nadrágjáról.
A hatalmas, vénséges, huzatos nappaliban Sean a kandalló előtt térdepelve egy
újságpapírral legyezgetett egy aprócska, vonakodó lángnyelvet. A kanapén már
előzőleg megágyazott. Egy kissé felemásra sikeredett, de legalább megpróbálta.
– Sean? Gyere ide egy kicsit. Beszélnünk kell. – Lottie leült a kanapéra, és
elhatározta, hogy nem fog kijönni a sodrából.
Sean továbbra is a tüzet élesztgette. A lángok már a tűztérnyílás tetejét nyaldosták.
– A házat azért ne gyújtsd fel.
– Van biztosításunk?
– Vicces.
– Fura érzés látni, hogy nyáron is ropog a tűz a kandallóban – mondta
szórakozottan Sean. Végül összehajtogatta az újságpapírt, és betette a szenesvödörbe.
– Már a nagyinál is láthattad, sőt szaunázhattál is kicsit nála.
 – Én tekertem fel a termosztátot. Azt mondta, halálra fagy.
– Tényleg? Pár nap pihenés, és meglátod, jól lesz.
– Pihenés, itt? Sok szerencsét hozzá, Louisszal a házban. – Sean letelepedett Lottie
mellé. – Még egyszer sem sikerült az ágyban henyélnem.
– Tudom, hogy odavagy érte.
– Persze hogy odavagyok. Te is szereted Rose nagyit, még ha fáraszt is.
– Ott a pont.
Sean zavartan fészkelődött.
– Ne haragudj, amiért nem mondtam el, hogy visszamentem Lucyékhoz.
– Farrell főfelügyelő megfenyegetett, hogy elveszi tőlem az ügyet.
– Nem hazudhattam McKeown nyomozónak.
– El kellett volna mondanod nekem.
– Én próbáltam. Ma is hívtalak korábban, de azt mondtad, nem érsz rá. Sosem érsz
rá.
– Lehet, hogy nemsokára dúskálni fogok a szabadidőben, ha levesznek az ügyről.
– Sajnálom.
Lottie felegyenesedett.
– Mondj el mindent.
– Rendben, ha leállsz a zsarumódról, és pár percig az anyám leszel.
Lottie látta, hogy Sean vigyorog.
– Na, ez az én anyukám, csak így tovább! – Sean végre megkönnyebbült. – Amikor
visszamentem Lucyékhoz, koromsötét volt. Ezért is utálom a vidéket, de mindegy is,
végül a mobilomon használtam a zseblámpát. Az úton odafelé menet elhúzott
mellettem egy kocsi. A sofőrt nem láttam, de azt hiszem, ugyanaz az autó volt,
amelyikkel Jake Flood jött. Ő az a srác, aki Cormac szerint drogot árult. Láttam a
Facebookon a felhívást, a fényképét meg a leírást a kocsiról.
– És ez négy körül volt?
– Ja. Aztán egy pár perc múlva lóhalálában eltepert mellettem egy srác a bicaján.
– Őt is láttad a partin?
– Nem, de hajnali négykor biciklizni? Elég bizarr.
Lottie feszült figyelemmel hallgatta.
– Mi történt, amikor a házhoz értél?
– Nyitva volt az ajtó. Bementem. Az összes villany fel volt kapcsolva. A nappali kész
káosz volt… és az a sok vér! A teraszajtó betört, mintha valakit átlöktek vagy átesett
volna rajta. El akartam húzni a csíkot, aztán mintha hangokat hallottam volna a
lépcső felől.
– Hallottál bármi mást is?
Sean lesütötte a szemét. Talán titkol valamit?
– Mire gondolsz?
– Valakit beszélgetni?
– Igen. Ketten lehettek.
 – Férfi vagy nő?
– Nem tudom biztosan.
– Folytasd.
– Elbújtam a konyhában. Aztán meghallottam a sikoltást. Azt hiszem, egy lány
lehetett, de annyira be voltam szarva, hogy nem vagyok benne biztos. Utána csönd
borult az egész házra. A konyha padlója tele volt vércseppekkel, és annak ellenére,
hogy a szar is megfagyott bennem a rémülettől, úgy éreztem, muszáj felmennem a
hátsó lépcsőn. És akkor… akkor láttam meg, hogy mi történt Lucyval.
– Hozzáértél a testéhez vagy bármi máshoz a szobában?
– Hát nem kesztyűben voltam, ha erre célzol. Tudtam, hogy meghalt, de azért
megnéztem a pulzusát a csuklóján. Aztán hirtelen ráeszméltem, mi van, ha a gyilkos
még mindig a házban van? Szóval amilyen gyorsan csak tudtam, elhúztam onnan a
fenébe.
– Miért nem hívtad a mentőket?
– Anyu, Lucy halott volt. Nem akartam bajba kerülni. Egyszerűen csak kereket
oldottam.
Lottie képtelen volt elhinni, hogy ilyen bután viselkedett.
– Jól van, oké. Ismered Hannah Byrne-t?
– Cormackal volt. Csak pár percet beszéltem velük.
– Nem láttad veszekedni Lucyval?
– Nem. Gondolom, akkor lehetett, miután elmentem.
– Sean, nagyon össze vagy zavarodva?
– Összezavarodva?
– Nem érzed úgy, hogy szorongsz? Esetleg feldúlt vagy? Kerítsek neked egy
terapeutát?
– Ha szeretnék beszélni valakivel, akkor majd felhívok valakit.
Lottie látta rajta, milyen nehezen tartja magát, hogy ne sírjon az anyja előtt.
– Sajnálom, hogy nem voltam itt neked, amikor szükséged lett volna rám.
– Szeretlek, anya, de néha annyira dühítő tudsz lenni.
– Nem te vagy az első, aki ezt mondja. A főnököm konkrétan egy vérnyomásmérőt
cipel magán miattam.
Sean nevetett, és az önfeledt nevetés megmelengette Lottie szívét.
– Nem vagyok meglepve – mondta, miközben könnyek peregtek az arcán. A
nevetéstől? Lottie remélte.
– Egész nap a bútorait tologatja az irodájában. Azt mondja, ez egy spéci terápia,
ami segít oldani a feszültségét. Azt hiszem, ezt mi is bevezethetnénk itthon.
– Ha elkezded tologatni ezt a sok régi cuccot, menet közben mind szétesik.
– Akkor legalább lesz mivel befűteni a kandallót. Egy vagyont spórolunk meg a
fűtőanyagon! – Nevetésben törtek ki, és Lottie rádöbbent, hogy rég nem érezte magát
ilyen közel Seanhoz. Talán Adam halála óta nem.
Louis rontott be a szobába.
 – Lottie nana, Sean bácsi. Kész a vacsoja! Mami! Nana mingyát megy! – kurjantotta
a kisfiú, és kirobogott.
Lottie a kezébe vette Sean kezét, és komoly tekintettel nézett rá.
Megkönnyebbülten konstatálta, hogy a fia nem húzza el a kezét.
– Sean, nem szeretném, ha bárki másnak beszélnél arról, amit most elmondtál
nekem.
– A nagy részét már elmondtam McKeown nyomozónak.
– Megkérem, hogy maradjon köztünk ez az információ.
– De nem láttam semmit.
– Én tudom, de nem biztos, hogy a gyilkos is tudja.
Sean szeme elkerekedett. Lottie látta, amint a kandallóban ropogó tűz tükröződik
benne.
– Úgy érted, ha rájönnek, hogy én is ott voltam a házban, amikor ők, akkor lehet,
hogy utánam jönnek?
– Pontosan így értem.
– De én csak a kocsit meg a biciklis srácot láttam…
– Hallottál hangokat meg lépteket lefelé a lépcsőn, és valami sikoltás- vagy
sírásfélét. Életbe vágó, hogy ez az infó ne szivárogjon ki. Ezzel talán lépéselőnybe
kerülhetünk a gyilkossal szemben.
– Nagyon óvatosnak kell lenned, anya.
– Ne aggódj, már így születtem – nevetett.
– Ja, és ezt mindenki be is veszi, mi?
– Figyu, farkaséhes vagyok. Nézzük meg, mivel készülnek minket megmérgezni a
lányok.
Felálltak. Lottie-t kellemes melegség öntötte el, és ehhez kivételesen semmi köze
nem volt a kandallóban duruzsoló tűznek. Sean Lottie-ba karolt, és egy hosszú
pillanatig az anyja vállára hajtotta a fejét. Ez mindennél többet jelentett Lottie-nak.
Mindent meg kell tennie, hogy megvédje a szeretteit. Nem fogja hagyni, hogy bárki
célba vegye a családját! Ez egyszer már megtörtént, és soha többé nem fog
megismétlődni, fogadta meg eltökélten.
Épp leült az asztalhoz, amikor Kirby megcsörgette.
– Főnök, újabb holttestet találtunk.

Negyvenegyedik fejezet

Mire Lottie a helyszínre ért, a fiú testét már kiemelték a vízből, és egy műanyag
fóliára fektették.
 Kirby komoran csóválta a fejét, és a kezével lesöpörte az esővizet a hajáról, mielőtt
az overall kapucniját a fejére húzta. A beígért záporból kiadós felhőszakadás lett.
Jellemző.
– A szerencsétlen kiscsávó elég ramatyul fest – mondta. – Csúnyán megverték. Tele
van véraláfutásokkal. Gráinne azt mondja, meg is késelték. A törvényszéki orvos
szakértőre várunk. Remélhetőleg ő majd megerősíti a halál okát és pontos idejét.
Lottie bólintott.
– Az eső elmossa az összes bizonyítékot.
– Nem igazán számít. A szakik szerint már órák óta a vízben lehetett – mutatott
Kirby a helyszínelők kísértetszerű alakjára.
Lottie megkerülte terebélyes kollégáját, és az enyhén lejtős úton a pár méterre
fekvő holttesthez ment.
– Még gyerek volt – sóhajtott Gráinne. A maszk felett tompán csillogó fáradt
szempár a kimerültségtől szinte szürkévé fakult.
Lottie leguggolt, és törődötten csóválta a fejét.
– Csak tizenöt éves volt. A pokolba is.
– Az eltűnt fiú?
– Igen, Jake Flood. Tegnap éjjel Lucy partiján ő szolgálta fel az italokat meg némi
drogot. És most halott.
– Brutálisan elbántak vele. Megcsináltam az elsődleges vizsgálatot. A sérülései elég
szokatlanok. Talán biciklilánccal tették. Bár a vízben volt, jól látható, hogy a sebekbe
valamilyen fekete, olajos anyag ette be magát.
Lottie tekintete a kanálisra siklott, a felszínét szúrós esőcseppek ostromolták.
– Elképzelhető, hogy miután megverték, beleesett a vízbe, és megfulladt?
– A boncolás során majd kiderül, van-e víz a tüdejében, de úgy tűnik, útközben
valaki segített neki. Nézze, a keze korábban össze volt kötözve – mutatott Gráinne a
fiú egyik csuklóján fityegő, kirojtosodott zsinegre. – Egy sima madzag. Talán
szétrágták a patkányok.
– Ilyen gyorsan?
– Lehet, hogy már amúgy is gyenge vagy régi volt.
– Lehetséges, hogy még életben volt, amikor a vízbe került, és akkor tépte el a
kötelet, hogy kiszabadítsa magát? – Lottie gerincén jéghideg borzongás futott végig,
mert elképzelte a fuldokló fiút, ahogy vergődve igyekszik életben maradni.
– Elég, nyomozó! Feleslegesen emészti magát. Várja meg, míg a helyszínelők
mindent szépen átvizsgálnak.
– Rendben, igaza van. A medret is át kell kutatni. Hívom is az athlone-i
búváregységet. Remélhetőleg rögtön kijönnek, egy másik csapat pedig készen áll,
hogy átvizsgálja a partot. Az egész területet le kell zárni.
– Gondolja, hogy ennek köze van Lucy McAllister meggyilkolásához?
 – Ha nem, elég különös véletlen – felelte Lottie. – Véletlenek előfordulnak olykor,
de nekem itt nagyon bűzlik valami. Van bármi jele, hogy áteshetett a McAllister-ház
teraszajtaján?
– Elég valószínű. A háta tele van apró vágásokkal. Majd megemlítem a
patológusnak, amint ideér.
Lottie bólintott.
– Hosszú nap van mögöttünk, Gráinne. Mindent köszönök.
– Csak a munkámat végzem.
A szél ismét erőre kapott, de az eső alábbhagyott, és lágy szemerkéléssé csitult.
Lottie lenézett Jake Flood arcára. Noha erőszakos halált halt, békésnek tűnt. Szegény
kölyök. Lottie felsóhajtott, mert eszébe jutott, hogy közölnie kell a rossz hírt az
édesanyjával és a kishúgával.
Épp utasítani akarta Kirbyt, hogy terjesszék ki a lezárt területet, és biztosítsák a
helyszínt, amikor az az érzése támadt, hogy valaki figyeli. Megpördült, és a sűrűsödő
homályban hunyorogva próbálta megtalálni a kellemetlen érzés forrását. De csak
serényen dolgozó nyombiztosítókat és egyenruhás rendőröket látott, akik körül
lassan összezárult a sötétség.
Óvatosan lement a keskeny úton, közben érezte, hogy valaki figyeli. És ez
megrémítette.

Vajon észrevette?
A srác sietve visszabújt a vasúti felüljáró alá, és a nyirkos falhoz lapult. A nyomozó
úgy pásztázta tekintetével a környezetét, mintha keresne valakit. Szíve szerint
elpucolt volna, de még várt rá egy munka, amit el kellett végeznie.
Miután meghallotta a szirénákat, követte a hangot, és a főutat megkerülve átvágott
a síneken, hogy lerövidítse az utat a víztároló melletti ösvényhez. Odaérve
biztonságos távolságból figyelt, de nagyon nem tetszett neki, amit látott. Akit
kihúztak a csatornából, pont úgy nézett ki, mint Jake. A félelemtől jeges borzongás
futott végig rajta.
Felegyenesedett a nyeregben, fél kézzel a vizes téglafalnak támaszkodott. Egyik láb
a pedálon, a másik a földön.
Nagyon nem volt ínyére ez az egész, és nem tudta eldönteni, hogy küldjön üzenetet,
vagy sem. Tulajdonképpen gőze sem volt, mit tegyen.
Csak figyelte a nyakigláb nyomozót – az egyik helyszínelővel beszélgetett, aki a
halódó fényben pont úgy nézett ki, mint Casper, a szellem –, és azon filózott, mi
mehetett félre. Vajon Lucy miatt történt? Akkor ez azt jelenti, hogy Jake kishúga is
veszélyben van? A baljós gondolatoktól libabőrös lett a karja vékony, átázott dzsekije
alatt. Rohadtul nincs rendben semmi!
Visszacsúsztatta a mobilt a zsebébe, azzal nyugtatva magát, hogy még bőven van
ideje elküldeni az üzenetet. Talán holnap.
 Amikor megfordította a biciklijét, egy nagyobbacska patkány bukkant elő a
nádasból, majd villámgyorsan átszaladt előtte az úton. Kis híján felüvöltött, de még
idejében a szája elé kapta a kezét.
Aztán a patkányhoz hasonlóan a fiú is beleveszett a sötétbe.

Negyvenkettedik fejezet

Elállt az eső, és az esti fények is tűnőben voltak. Lottie fázósan magára kapta a
dzsekijét, és elindult Jake Flood otthonához, a Brinsley Terrace 16.-ban. Kirbyt a
hivatalos eljárásnak megfelelően a helyszínen hagyta, hogy legyen egy rangidős
nyomozó a csapatból, miközben az orvos szakértőre várnak. Lottie visszasietett az
őrsre, ahol Lei közrendőrbe botlott, aki egy hosszabb műszak után épp indulóban
volt haza. Lottie utasította, hogy kísérje el Floodékhoz, és a férfi készségesen
rábólintott a feladatra.
– Próbálja újra – buzdította Lottie, miután nem érkezett válasz a kopogásra. Az
előszobában égett a villany, és Lottie pár lépést hátrált, hogy szemügyre vehesse az
emeleti szobákat.
– Lehet, hogy Jake-et keresik, vagy a kocsit – találgatott Lei.
– Az autó mostanra már vagy kiégett, vagy egy árokban végezte egy másik
megyében. Meg fogjuk találni, és remélhetőleg némi bizonyíték is maradt rajta.
Vajon ha Sean rögtön az elején elmondja az igazat az éjszakai kis kirándulásáról,
amikor a kocsi majdnem lesodorta az útról, másképp alakulnak a dolgok? Akkor Jake
még mindig élne? De nincs értelme találgatni. Törődj inkább a tényekkel. Ez a
munkád. Jake halott, és most az a feladatod, hogy közöld a hírt a családjával.
Lei ismét megnyomta a csengőt, majd kopogtatott az üvegen, sőt lehajolt, és
bekiabált a levélnyíláson:
– Mrs. Flood! Lei közrendőr vagyok, Lottie Parker nyomozóval. Kérem, nyissa ki az
ajtót!
Alighogy felegyenesedett, egy árny jelent meg az ajtó mögött. Túl kicsi volt, hogy
Liz legyen.
Lottie a lélegzetét is visszatartotta, miközben azon törte a fejét, hogy pontosan mit
mondjon. Lánccsörgés hallatszott, amint óvatosan félrehúzták. Az ajtó résnyire
kinyílt, és egy ijedt zöld szempár bámult a nyomozókra.
– Sharon, emlékszel rám? Ma reggel beszéltem veled és az anyukáddal.
– Nem vagyok féleszű.
– Tudom, hogy nem vagy az. Anyukád itthon van?
– Nincs. Mit akarnak?
– Hol van?
– Elment. Jake-et keresi. Megtalálták? – A tekintete egy pillanatra felragyogott.
 A rés valamivel nagyobb lett, és Lottie látta, hogy Sharon Disney-hercegnős
pizsamáját tetőtől talpig csillám borítja. Elsa vagy Belle lehet? Nem tudta, melyik, de
már nem számított. Épp arra készült, hogy tönkretegye egy kislány életét.
– Bemehetünk, Sharon? Felhívjuk telefonon anyukádat is. – Lottie csodálkozott,
hogy Liz megint egyedül hagyta a gyereket. Vajon gyakran előfordul? Normális
körülmények között már jelentette volna a gyermekvédelmiseknek, de ez most
minden volt, csak normális körülmény nem.
– Hol van Jake? – Sharon kitárta az ajtót, és reménykedő tekintettel nézett fel
Lottie-ra. – Hazahozták?
Lottie átkarolta a kislány vállát.
– Miért nem megyünk be inkább? Lei közrendőr majd felhívja az anyukádat.
Sharon megvetette a lábát.
– Azt fogja mondani, hogy Jake meghalt. Tudom, hogy azt fogja! – Azzal zokogva
felrohant a lépcsőn.
– Hívja fel az anyját, és gyorsan menjen el érte.
– Felmegy? – kérdezte Lei meglepődve.
– Igen.
– De mi van a… tudja… – Habozott, mint aki nem biztos benne, hogy joga van-e
megkérdőjelezni a főnökét. – Gondoljon a gyermekvédelmi protokollra.
– Hogy őszinte legyek, most a legkevésbé sem érdekel. Annak a kicsi lánynak újra
össze fog törni a szíve. Muszáj megvigasztalnom.
– Újra?
– Maga is tudja, hogy tavaly meghalt az apja, én pedig nagyon is jól tudom, mit
tehet ez egy gyerekkel. Kapkodja magát, és kerítse elő az anyját!

Lottie finoman bekopogott az ajtón, és bekukucskált.

– Nem baj, ha bemegyek Sharon?
A kislány egy jókora párnát ölelve az ágya közepén kucorgott, fejét a bolyhos
anyagba fúrta. Az ágyneműn újabb hercegnő díszelgett. Ezúttal Hófehérke.
– Leülhetek melléd?
– Nem érdekel – hüppögte.
Lottie letelepedett az ágy végére, és azon tűnődött, Boyd mennyivel alkalmasabb
lenne erre. Annak ellenére, hogy Lottie-nak három gyereke is volt, Boyd pedig pár
héttel ezelőttig nem is sejtette, hogy apai babérokkal büszkélkedhet, mégis valahogy
jobb érzéke volt a gyerekekhez. Lottie igyekezett nyugalmat árasztani, kinyújtotta a
kezét, és csitítón Sharon könnytől foltos karjára tette.
A kislány továbbra is keservesen sírt.
– Jake azt ígérte, hoz nekem csirkefalatkákat és sült krumplit, de sosem ért haza, és
én megígértem neki, hogy nem árulom el anyának, hogy elment.
– Semmi baj.
– Az egész az én hibám.
 – Nem, dehogy is. Senki nem hibáztat téged semmiért, Sharon. – Lottie átnyúlt az
ágyon, és az ujjával óvatosan felemelte Sharon állát, hogy könnyben úszó szemébe
nézzen. – Korábban is csinált már ilyet Jake?
– Soha nem ment volna el, hogy egyedül hagyjon, és ne jöjjön vissza. Soha.
Lottie hallotta, hogy nyílik, majd becsapódik a bejárati ajtó. Hangok szűrődtek fel.
– Anyu itthon van! – Sharon lepattant az ágyról, és kiviharzott az ajtón.
Mire Lottie leért a konyhába, Liz a teáskanna mellett állt, gyengéden simogatta
Sharon fejét, és gyilkos tekintettel méregette Lei közrendőrt. A férfi esetlenül
toporgott, láthatóan fogalma sem volt arról, hogyan kezelje a szituációt.
– Liz – szólalt meg Lottie. – Azt hiszem, most jobb, ha leül.
– Ne utasítgasson a saját házamban. Maguknak kettejüknek nem lett volna joguk
egyedül maradni egy tízéves gyerekkel a házban. Biztos, hogy vannak erre szabályok.
Ez nem helyes.
És neked meg nem lett volna szabad egyedül hagynod, gondolta Lottie. Hogy ne
kelljen Lei közrendőr kínos toporgását nézni, Lottie a nőre szegezte a tekintetét.
– Híreim vannak Jake-ről, és szeretném, ha leülne. Lei közrendőr készít önnek egy
csésze teát.
Liz dühösen Lottie-hoz trappolt, a karjánál fogva maga után ráncigálva Sharont.
– Nem akarok egy kibaszott teát! A fiamat akarom! Megtalálta? Miért nincsenek
kint, mint én, és keresik a fiamat? Már próbáltam a barátainál, bejártam az egész
várost, de sehol nem találom.
Mikor Liz kifogyott a szuszból, Lottie kihúzott egy széket, és odaterelte az
aggodalomtól magánkívül őrjöngő nőt. Sharon az anyja mellett állt. Liz végig maga
mellett tartotta.
– Nagyon sajnálom – kezdte Lottie –, de nagyon rossz híreim vannak, Jake…
Liz szájából fojtott nyöszörgés szakadt fel. Kétségbeesetten rázta a fejét.
– Nem, nem, nem! Nem akarom hallani! Sharon nem akarja hallani. Hagyja abba! –
A fülére szorította a kezét.
– Attól tartok, nem sokkal ezelőtt megtaláltuk. Őszintén sajnálom, de a fia meghalt.
Abban a pillanatban Lottie kimondhatatlanul utálta a munkáját. Egyetlen anyának
sem lenne szabad azt közölnie a másikkal, hogy már soha többé nem ölelheti meg a
fiát, nem nyomhat puszit a feje búbjára, nem dicsérheti vagy szidhatja meg. Újra és
újra összetört a szíve, és néha nem vágyott másra, csak hogy elmenekülhessen. De
valakinek muszáj megtennie.
Mialatt küzdött, hogy a saját érzéseit kordában tartsa, adott egy kis időt Liznek,
hogy felfogja a rettenetes szavakat.
– Majd lesz pár kérdésünk magához, de ez várhat holnapig. Van esetleg valaki, akit
felhívhatok, hogy magukkal maradjon? – Talán kirendelhetné Lynchet melléjük,
gondolta, aztán elvetette az ötletet, és inkább Brennan közrendőr mellett döntött.
 – Hogyan? Hol? Az én szegény kicsi fiam – törölte meg az orrát Liz a kézfejével.
Sharon közben a konyhaszekrényhez ment, és módszeresen pakolgatni kezdett pár
bögrét. Igyekezett elfoglalni magát valamivel. Akár egy felnőtt.
– Megtaláltuk a testét a… – Mi mást mondhatna? – csatornában.
– Nem fulladhatott meg. Nagyon jó úszó volt. Biztos, hogy nem ő az!
– Sajnos egyértelműen ő az.
– Beleesett? Látta valaki?
– Az igazságügyi orvos szakértő majd megállapítja a halál pontos okát, de addig is
úgy kezeljük, hogy gyanús körülmények között hunyt el.
– Valaki megölte a kisfiamat? Ezt akarja mondani? – Liz kétségbeesett tekintetétől
majd meghasadt Lottie szíve. Aztán Liz újra feljajdult, majd a szája elé kapta a kezét,
hogy visszafojtsa kitörni készülő sikolyát.
– Ez szörnyű sokk, tudom – vigasztalta Lottie.
– Tudja? Honnan a pokolból tudhatná? – Liz hangja minden egyes szónál egy
oktávot emelkedett. – Senki nem gyilkolta meg a fiát! Senki nem vette el magától a
férjét, miután annyit küzdött a rákkal! Senki…
– Higgye el, tudom. Hasonló szívfájdalmon mentem keresztül. – Nem akarta Lizt az
Adam halála után érzett gyászával terhelni. Liz még mindig zavarodottnak tűnt, mint
aki azt sem tudja, hol van.
– Sajnálom – suttogta Liz megbánással a hangjában. – Nem akartam rosszat. Én
csak képtelen vagyok elhinni, hogy az én Jake-em soha nem jön már haza.
– Pihennie kell. Kerítek valakit, aki vigyáz magukra éjjel.
– Boldogulunk egyedül is. – Sharon letett egy bögre teát az anyja elé. Lottie azt sem
hallotta, mikor forrt fel a víz.
– Van egy szomszéd esetleg, aki át tudna jönni, amíg hívok egy kollégát?
– Megleszünk magunkban – fogta meg Liz a lánya kezét. – Senki másra nincs
szükségünk.
– Ragaszkodom hozzá.
– Én maradhatok – ajánlkozott Lei közrendőr. – Mrs. Flood, Liz, komolyan úgy
gondolom, hogy jó lenne, ha itt maradna önökkel valaki. A média már korán reggel
itt fog dörömbölni az ajtajukon. Én majd elintézek mindent, amíg önök pihennek.
– Mindent megadnék, ha Jake-et visszakaphatnám. Most rögtön helyet cserélnék a
fiammal, ha ezzel visszahozhatnám.
– Tudom – felelte Lei közrendőr. – De szeretnék maradni.
– Rendben – mondta törődötten Liz. – Ha továbbra is itt akar szerencsétlenkedni,
csak nyugodtan.

Negyvenharmadik fejezet
Lottie a töltőre tette a telefonját, kényelmesen elnyújtózott az öreg, hepehupás
kanapén, és hallgatta, ahogy a szél lágyan zörgeti az ablaküveget. A februári viharok
majd kirázták az ablakkeretből, de aznap este mintha a szél úgy döntött volna, hogy
inkább csendes álomba ringatja Lottie-t. Ami azt illeti, a feladat jelentett némi
kihívást, mivel Lottie lába lelógott a díványról, és a tűz is kialudt a kandallóban,
jéghideg veremmé hűtve a szobát.
Az egész család otthon volt, lefekvéshez készülődtek. Katie sikeresen lefektette
Louist, miután a kisfiú egy hisztirohamban fejezte ki abbéli szándékát, hogy Rose
nagyi mellett szeretne aludni. Chloe a konyhát suvickolta. Ez jobban megdöbbentette
Lottie-t, mint bármi más. A lánya suvickolási erőfeszítései általában önmagára
korlátozódtak.
Sean valószínűleg még mindig a PlayStationjén játszott, pedig muszáj lenne
aludnia. És neki is. De nem jött álom a szemére. Talán az ereiben keringő adrenalin
volt a ludas, miután látta Jake holttestét. Vagy abból a szívszorító érzésből fakadt,
hogy tájékoztatnia kellett a családját. Bármi volt is az oka, az álom már elillant.
A mobiljára pillantott, és észrevette, hogy három nem fogadott hívása van Boydtól.
Francba. A csatornánál lenémította a készüléket, és elfelejtette visszaállítani.
Lerúgta magáról a takarót, és gyorsan belebújt a régi melegítőfelsőjébe – valójában
Katie-é volt –, majd mezítláb becaplatott a dermesztően hideg, de legalább ragyogóan
tiszta konyhába. Villanyt gyújtott, és a helyiséget vibráló fény töltötte be. Lottie
halkan káromkodott, estére már nem tervezett nagyobb lélegzetű túrát az alagsorba,
hogy megnézze a biztosítószekrényeket.
Megtöltötte a teáskannát, belepottyantott egy teafiltert az egyik bögrébe, és felhívta
Boydot.
– Szia – vette fel Boyd. – Minden oké?
– Ja. Bocs, hogy nem vettelek fel. Le volt némítva a mobilom, és elfelejtettem…
– Hála istennek! Már kezdtem aggódni, amikor megláttam a nevedet a kijelzőn.
Tudod, mennyi itt az idő?
– Ó, basszus, elfelejtettem az időeltolódást. És mi újság? Hogy van Sergio?
– Detektív akar lenni. Csak a holttestemen át, meg persze ha nem kasztlizzák be
előbb lopásért.
Lottie nevetett.
– Mit csinált?
Mialatt Boyd töviről hegyire mindent elmesélt, Lottie elkészítette a teáját. A férfi
hangja kimondottan nyugtatóan hatott rá. Lottie gyomrában kellemes bizsergés
támadt. A tejes teától, netán valami merőben mástól?
– Szóval mit mondott Terry Starr Lucyról?
– Nem sokat. Azt mondta, nem jött ki az anyjával.
– Akkor ennek utánajárok a szülőknél. – Lottie letelepedett az asztalhoz. – Mi a
véleményed Terry Starr-ról?
 – Rendes pasi. Említette, hogy mikor annyi idős volt, mint Lucy, ő is elveszettnek
érezte magát, és részben magára ismert a lányban. A szemén volt egy kezdődő
monokli. Valószínűleg az edzésen szerezte. Egy kis háttérinformáció nem árthat.
Például utánanézhetnénk az itteni meccseinek. Csak biztos, ami biztos.
– Ráállítom Kirbyt.
– Sergio szerint Jackie odavan Terryért. Kíváncsi lennék, mi ez az egész.
– Még mindig nem tudod, hol lehet?
– Azt mondanám, éli a nagybetűs életét valamelyik Costán. Valószínűleg egy
maffiavezérrel.
– Neked tényleg nincs sok bizodalmad az exfeleségedben.
– Amennyi megpróbáltatásban volt részem miatta, nem hiszem, hogy valaha is
bízni tudnék benne. De várj, míg találkozol Sergióval, meglátod, imádni fogod!
Nagyszerű kölyök, ezért sem értem, hogy volt képes elhagyni, és így felszívódni.
Lottie-n váratlan aggodalom lett úrrá. Hogy fog ez az új felállás működni?
Mozaikcsalád lesznek, vagy lehet, hogy elveszíti Boydot?
– Jackie tudja, hogy törődni fogsz vele; hogy sosem tagadnád meg a saját húsodat és
véredet.
– Egy lángelme az a nő.
Lottie felnevetett.
– Talán megpróbálhatnád felhívni, mielőtt hazajöttök.
– Felőlem elhúzhat a picsába.
– Boyd, állítsd le magad!
– Igazad van. Mesélj inkább a napodról. Hogy halad a nyomozás? Már-már elvonási
tüneteim vannak.
Lottie beavatta a fejleményekbe Lucyról és Jake Floodról, majd rátért az anyjára.
– Ismered anyámat, több kell egy sima náthánál vagy influenzánál, hogy elbánjon
vele.
– Biztos nagyon aggódtál, ha hazavitted magatokhoz. Bárcsak ott lettem volna
veled!
– Az jó lett volna. Neked zokszó nélkül mindent megtesz. Nekem meg egész álló nap
el kellett viselnem, hogy rajtam köszörülje a nyelvét, és azonnal pattanjak, ha eszébe
jutott valami.
– Adj neki egy esélyt.
– Csak fáradt vagyok.
– Mikor ma délután visszajöttünk, Sergio kijelentette, hogy sziesztázni akar, és
esküszöm, hogy aludtam vagy két teljes órát.
– Ha akarod, ha nem, kezdesz igazi apává érni.
– Ezt nem tudom. De azt igen, hogy nagyon hiányzol; már csak pár nap, és otthon
leszek.
– Már alig várom.
– Holnap egy kicsit körbekérdezgetek Terry Starr-ról és McAllisterékről.
 – Köszi, örök hálám. – Lottie végzett a teával. – Jake Flood, a fiú, akit ma este holtan
találtunk, egy helyi bokszklubba járt edzeni. Ha véletlenül belebotlanál Terrybe,
kérdezd meg róla.
– Rendben. Van bármi kapcsolat Jake és Lucy McAllister között?
– Jake a lány partiján dílerkedett, és nagyon szeretném lefülelni a beszállítóját. –
Lottie az állával a vállához szorította a telefont, és nekiállt elmosni a bögréjét. – Van
egy gyanúsítottunk, Hannah Byrne, akinek vért találtunk a körmei alatt, illetve
rábukkantunk egy rejtélyes levélre Lucy laptopján. Úgy tűnik, a múlt hét végére egy
titkos randevút szervezett. Még ennek is a mélyére kell ásnom.
– Biztos sikerül.
– De először megpróbálok aludni egy kicsit, bár a kanapém úgy döntött, hogy
végleg megnyomorít. Majd beszéljünk.
– Jó éjt, Lottie. Szeretlek, és hiányzol – cuppantott egy csókot Boyd a telefonba, és
Lottie érezte, hogy elpirul.
Egy hosszú pillanatig nem szólt, csak hallgatta a férfi lélegzését.
– Te is hiányzol – mondta aztán.
Miután bontották a vonalat, Lottie az elmosott bögrére meredt. Miért nem beszélt
Boydnak Seanról?
A nappali ablakán túl a szél továbbra is búsan jajongott az éjszakában. Mikor Lottie
végre mély álomba merült, egy vértől iszamós fiúról álmodott, aki fuldokolva
sikoltozott a jeges zöld víz mélyén.
De a fiú az álmában nem Jake volt.
Hanem Sean.

Negyvennegyedik fejezet
Vasárnap

Lottie úgy érezte, mintha a szemére szénnel teli zsákot raktak volna. Kihúzta a széket
az íróasztala mögül, és fáradtan lerogyott rá. Az ajtóban Thornton közrendőr feje
jelent meg.
– Megtalálták Liz Flood kocsiját.
– Hol? – nyomott el egy ásítást Lottie. Már jó ideje nem dolgozott vasárnap, és az
agya automatikusan azt üzente, hogy kapcsoljon ki.
– A tűzoltóság melletti kietlen területen. Ez lenne a jó hír. – Thornton elhallgatott,
és a kilincsre tette a kezét, mint aki arra készül, hogy amint közli a rossz hírt,
felhúzza a nyúlcipőt.
Lottie felegyenesedett.
– Ne kíméljen.
 – A kocsi ropogósra sült.

Thornton nem túlzott, gondolta Lottie, mialatt a Fiat Punto kiégett roncsa felé ment.
Mire ma reggel kihívták a tűzoltókat, már késő volt, hogy bármi használható
bizonyítékot be lehessen gyűjteni az autóról. Talán a helyszínelőknek még sikerül
találniuk valamit. A remény hal meg utoljára.
Kirbyvel a nyomában Lottie lassan körbejárta az elszenesedett maradványokat, és
igyekezett minél kevesebbet lélegezni az orrfacsaró bűzben.
– Nyombiztosító legyen a talpán, aki képes ebből a kupac hamuból bármit
kideríteni – érte utol Kirby a szemerkélő esőben, és felhúzta a dzsekijén a cipzárt.
– Sosem tudhatod. Biztosak vagyunk benne, hogy Liz autója?
– Igen, bár a rendszámtáblák a felismerhetetlenségig összeégtek, tuti, hogy az övé.
Egyezik az alvázszám.
– Jake nem gyújthatta fel. A testét még azelőtt megtaláltuk, hogy a kocsiból pirítóst
csináltak volna. Egy újabb zsákutca. Mi az, amink nincs, Kirby?
– Indíték?
– Pontosan.
– A forgalomfigyelő és fedélzeti kamerákkal visszakövethetem a mozgását.
– Fogjatok bele McKeownnal.
Kirby gyászosan felnyögött, és már a tüdejét tankolta, hogy némi kritikával illesse a
kollégáját, de Lottie feltartotta a kezét, hogy elejét vegye a szóáradatnak. Már amúgy
is kívülről fújta az egészet.
– Nézzük meg, mire juttok anélkül, hogy kinyírnátok egymást – javasolta. – Elegem
van ebből az állandó ellenségeskedésből. De először is látogassunk el a bokszklubba.
Alkalmasabb időt nem is találhatnánk rá, hogy megnézzük, mit csinált Jake a
Ragmullin Goldstarsnál.

A bokszklub a néhai squashklub lepusztult edzőtermében kapott helyet.

Kirby fújtatva igyekezett tartani a lépést Lottie-val.
– Ez a hely elképesztően lepukkant!
Lottie keresztülrobogott a járda repedései közt nőtt gazon.
– Az biztos, hogy ráférne egy alapos felújítás. Úgy hallottam, már értékesítették is a
területet, ingatlanberuházási céllal.
– Elég kis terület, bár felteszem, a fejlesztőknek mindegy, ha matchboxházakba
zsúfolják az embereket, lényeg, hogy gyorsan a pénzükhöz jussanak. Úgy tudom, a
régi katonai laktanyára is szemet vetettek.
Lottie megállt az ajtó előtt, amelyről hosszú csíkokban pergett a festék, láttatni
engedve az ajtó eredeti faszínét.
– Muszáj, hogy összpontosíts.
– Persze, főnök.
 Miután bementek, megkeresték az edzőtermet. A levegő állott volt, és bűzlött az
izzadságtól. A keskeny, magas ablakon alig szűrődött be a fény, ezt pótolta a
számtalan neoncső, magasan a fejük felett. A terem központi helyét a ring és három
bokszzsák foglalta el, mely utóbbiak a plafonhoz erősített kampókról csüngtek alá.
Jobbra tőlük egy rakás súly sorakozott a padlón. A sarokban pár srác ücsörgött a
padon. Egy szürke, trottyos melegítőnadrágot és fényes atlétát viselő férfi masírozott
fel-alá előttük, és ordibált velük.
– Helló – villantotta fel Lottie az igazolványát. – Válthatnánk pár szót?
A fiatalok láthatóan megkönnyebbültek, amint hajcsárjuk figyelme immár Lottie-ra
irányult.
– Épp most cseszte el az intenzív felkészítő edzésemet.
– Sajnálom – mondta Lottie, egyáltalán nem sajnálva. – Megmondaná a nevét,
kérem?
– Barney Reynolds. Én edzem ezeket a mihasznákat. Miben segíthetek?
Felkapott egy törülközőt a padról, és vaskos nyaka köré kanyarította. Őszbe
csavarodó haja izzadságtól csatakosan fénylett. A felkarján az izmok kötelekként
dagadoztak. Görbe orra – mely a jelek szerint többször is eltörhetett – csak
hangsúlyozta a fülétől a szájáig futó sebhelyet, mely kissé természetellenes, bár
örökké tartó mosollyal ajándékozta meg.
– Beszélhetnénk valahol négyszemközt? – kérdezte Lottie.
Reynolds sóhajtott.
– Az irodában. Kövessen.
Az iroda apró volt, eredetileg minden bizonnyal szekrénynek szánták.
– Az igazolványán az áll, hogy nyomozó. Mi járatban egy ilyen fontos személy
errefelé? – tudakolta Reynolds reszelős hangon. A gégéje is megsérült volna? Lottie
ötven körülinek saccolta.
– Jake Floodról érdeklődnék – mondta, szándékosan nem árulva el többet, és a
szobában található egyetlen bútordarabnak, az iratszekrénynek dőlt.
– Jake-ről? – kérdezte Barney faarccal. – Péntek óta nem láttam.
– Mesélne kicsit róla? – Kíváncsi volt, vajon a férfi tudja-e, hogy meghalt.
– Jake tehetséges kölyök. Imád nyerni. Még nem tökéletes, de jó úton halad felé.
Bárcsak… – Úgy tűnt átgondolta, amit mondani akart, és inkább feszes vonallá
préselte a száját.
– Bárcsak mi?
A férfi némán ingatta a fejét.
– Nem akarom bajba keverni a kölyköt – mondta aztán.
– Kétlem, hogy sikerülne.
– Ezt hogy érti?
Lottie tekintetét Reynoldsra szegezte. A férfi a parányi íróasztal szélén ült.
– Igyekszünk rekonstruálni, merre járt Jake. Tegnap volt itt edzése?
Reynolds bütykös ujjaival elgondolkodva vakarta borostás állát.
 – Bajban van?
– Csak válaszoljon a kérdésre – rendelkezett az ajtóban álló Kirby.
– Nem, Jake nem volt edzésen tegnap. Pénteken láttam utoljára. Kettőtől négyig volt
itt.
– Van ötlete, hol volt péntek este vagy tegnap? – firtatta Lottie.
Az arcára fagyott dzsókerszerű mosoly jottányit sem változott, és noha Reynolds
már nem simogatta az állát, kerülte Lottie tekintetét.
– Fogalmam sincs.
Lottie nem esküdött volna meg rá, de mintha habozást látott volna a férfi
tekintetében.
– Tudomása van bármilyen kapcsolatról a bokszklub és egy csapat suhanc között,
akik kerékpárral járják a várost, és drogot terítenek? – Nem sok sikerrel kecsegtető
kérdés volt, de egy próbát megért.
Bár a mosoly továbbra sem halványult el, a férfi arca pár árnyalattal halványabb
lett.
– Jake-nek semmi köze ahhoz a csürhéhez.
Lottie tovább forszírozta a dolgot.
– Jó okom van feltételezni, hogy a banda megbízásából kábítószerrel kereskedett.
Erről tud valamit?
– Jake ambiciózus fiatalember. Nem állna össze ilyen söpredékkel. Kizárt. –
Reynolds képe vörösbe váltott.
– Van köztük olyan, aki ebbe a klubba jár?
Reynolds valósággal fortyogott dühében, és olyan szorosan markolta az asztal
szélét, hogy belefehéredtek az ujjai. Lottie biztos volt benne, hogy a vékony falap
hamarosan megadja magát.
– Soha nem engedném, hogy az a csőcselék a klubom közelébe merészkedjen. Ha
kiderül, hogy Jake-nek bármi köze van hozzájuk, azonnal repül!
Lottie témát váltott.
– Ismer egy Lucy McAllister nevű lányt? – kérdezte.
– Persze hogy ismerek. Az apja nagylelkű támogatásának köszönhető, hogy ez a
hely létrejött, és a mai napig üzemelhet. Terry Starr is beletett pár lepedőt. Ő egy
profi bokszoló.
– Lucy megfordult itt valaha?
– Most viccel?
– Épp egy gyilkossági nyomozást folytatok, úgyhogy nem, nem viccelek, Mr.
Reynolds.
– Gyilkossági?
– Így van.
– Most már tényleg összezavar.
– Tegnap reggel Lucy McAllistert holtan találták a házukban. Ennél egyértelműbb
nem lehetek.
 – Ugye csak szórakozik velem? – Reynolds nagyot nyelt, az ádámcsutkája fel-le
liftezett. – Komolyan mondja, ugye?
– Halálosan komolyan.
– Szegény Albert. Miért nem mondta el senki? Fel kell hívnom. Jesszusom, hol a
telefonom?
– Most hallott róla először?
– Igen, igen. Abszolúte. Jövő héten lesz a leinsteri bajnokság. Nekem senki nem
szólt róla. Basszus. Ez rémes.
Igen, ez rémes. Sőt még annál is rosszabb, gondolta Lottie. Még Jake-ről is be kell
számolnia.
– Mit tud mondani Lucyról?
– Csak látásból ismerem.
– Fiúkat és lányokat is oktat a klubban?
– Persze. Tudja, a legtöbb gyerek Brinsley környékéről kerül ide. És ezek közt az
öreg, dohos falak közt rálelnek a valódi értékükre. Én mindent megteszek értük.
Tényleg. Persze ez a háló nem biztos, hogy mindenkit képes megtartani…
– Kire gondol? – Lottie igyekezett lépést tartani a férfi csapongó gondolataival.
– Talán igaza van Jake-kel kapcsolatban. Talán tényleg rossz társaságba keveredett.
– És hogyan jutott ilyen váratlan gyorsasággal erre a következtetésre? – Lottie
kezdett begurulni, a keze akaratlanul is ökölbe szorult. Az előbb még fogalma sem
volt semmiről, most meg hirtelen eszébe jutott minden. Nehéz volt fogást találni
rajta.
– Jake eléggé ki volt borulva mostanában. Ha kiabáltam vele, azonnal felhúzta
magát. És nekem elhiheti, a kiabálás az egyetlen módszer, hogy felkeltsük a
figyelmüket. Néhányuk olyan környezetből jön, ahol egyedül ordibálással lehet
elérni, hogy tiszteljék az embert. De nem drogozott. Felismerem a jeleket.
– Tudja, hogy az apja tavaly halt meg?
– Igen, de Jake mostanában változott meg. Bár lehet, hogy rosszul látom.
– Biztos benne, hogy nem tudja, mi okozhatta ezt nála?
Reynolds megrázta a fejét.
– Sejtelmem sincs. Majd beszélek vele. Ő a legnagyobb esélyesünk az aranyéremre.
– Az arca visszanyerte eredeti színét. – Kérem, nehogy azt mondja, hogy a lány
halálával kapcsolatban keresi Jake-et.
Ideje közölni vele, hogy a kis csodagyereke már nem fog semmilyen medált
megszerezni.
– Nagyon sajnálom, hogy nekem kell elmondani a rossz hírt, Mr. Reynolds, de
tegnap este a csatornában egy holttestre bukkantunk. Attól tartok, Jake az.
Ugyanaz a torz mosoly ült az arcán, mintha csak odatapasztották volna.
– Nincs semmi mondanivalója? – kérdezte Lottie.
– Én… én ezt nem hiszem el. Biztos tévednek.
– Tévedés kizárva.
 A férfi az íróasztalnak támaszkodott, és döbbenten ingatta a fejét.
– Miért tett volna ilyet?
– Micsodát?
– Hogy végez magával.
– Úgy hisszük, gyilkosság történt. – Eddig még nem erősítették meg, de kicsi az
esélye, hogy Jake összeverte magát, hogy aztán összekötözött kézzel a csatornába
ugorjon.
– Úgy érti… ez képtelenség… két gyilkosság is történt?
– Igen, és mindkettőnek köze van a klubhoz.
– Teljesen le vagyok döbbenve. Be kell zárnom a termet. Hogy megemlékezzünk
róla. Kivel fogom helyettesíteni Jake-et jövő héten? Ez valóságos rémálom!
– Valóban. Főleg az édesanyjának és a húgának. – Mindenki gyászol, Reynolds meg
azon sopánkodik, hogy kivel pótolja Jake-et egy nyavalyás bokszmérkőzésen. Lottie
néha elámult az emberi természeten. – Szükségem lesz Jake barátainak a nevére.
Vagy az ellenségeinek.
– Soha nem láttam senkivel. – Megtörölte az arcát a törülközőben, és a levegőben
csípős izzadságszag terjengett.
Lottie indulni készült.
– Kérem, gondolja végig alaposan, hátha eszébe jut valami, ami kapcsolatba
hozható a nyomozással. Ha bármi beugrik, hívjon – nyomta a kezébe a
névjegykártyáját. – Egyébként nem áll véletlenül rokonságban Brontë Harrisonnal? –
tudakolta Lottie, miután bevillant, hogy a DJ feleségének ugyanaz a vezetékneve,
mint az edzőnek.
– Ő a lányom.
Lottie megtorpant.
– Valóban? DJ Richie felesége?
– Az én Brontëm bárkit választhatott volna magának, de nem, ő egy töketlen
baromhoz ment feleségül.
– Ezek szerint megromlott a kapcsolat maguk közt?
– Teljes szívemből szeretem a lányomat. Erről nem kívánok többet mondani. –
Reynolds kivette a mobilját a zsebéből. – És most, ha befejeztük, van még pár
elintézetlen hívásom.
– Akkor magára is hagyom – közölte Lottie, magában nyugtázva, hogy még távolról
sem végeztek.
Azonban a szimpla megérzésnél többre lesz szüksége, ha tovább akarja vinni a
dolgot. Egyvalami biztos: Barney Reynolds, a lánya és annak férje immár a nyomozás
célkeresztjébe kerültek.

Pánik borzolja tollaimat. Aggódom.

Az egész médiából a kis takonypóc halála folyik. Túl hamar rábukkantak a testére Lucy
után. Muszáj lesz felgyorsítanom a dolgokat, hogy végre megszerezzem a végső
jutalmamat. A szarkák félelem nélkül csapnak le és fosztják ki mások fészkét, akkor én
miért vártam eddig? Csak ki kell tárnom fenséges szárnyaimat, és magammal
ragadnom. Oly zsenge és érintetlen, míg végig nem cirógatom selymesen lágy bőrét.
Míg mélyen be nem szívom szűzies illatát. És aztán az a vad kéjmámor! De az illat már
nem elég, ahogy a fényképek sem nyújtanak kielégülést. A videók egy ideig táplálták
vágyamat, aztán lanyhult az élvezet. Lehet, hogy voyeur vagyok, és tolvaj is. Egy tolvaj
figyel, felméri a terepet, aztán besurran, és elorozza a zsákmányt. Akár a szarka.
És én vagyok a Szarka! A fészkek kifosztója. Ha egyszer megakad a szemem valamin,
az rövidesen az enyém lesz.
Az aggodalmam máris elszállt, édes bizonyosság ölel körül. Itt az idő.
Vigyázz, csinoska, nemsokára elmegyek érted. Csakis érted!

Negyvenötödik fejezet

Hannah anyja hívott egy taxit a lányának, mert Ollyval képtelenség volt korán beérni
a kórházba. Hannah-t reggel hétkor elbocsátották. A nővér közölte, hogy szükség van
az ágyra, és a rendőr is rábólintott, hogy most már hazamehet, és otthon folytathatja
a lábadozást.
– Nem hajlandók elküldeni a vérvizsgálat eredményét – háborgott Babsnak, amikor
belépett az ajtón.
A lakás furcsamód kisebbnek tűnt, pedig csupán egyetlen éjszakát töltött a
kórházban. Talán azért, mert egy tiszta, rendezett kórteremben volt, amitől máris
elfogta az utálat az otthoni állapotoktól? Még mindig kissé zavart volt, és a
hányingere sem múlt el.
– Ha meglesznek az eredményeid, a rendőrség kapja meg.
Az anyja az edényekkel csörömpölt, épp mosogatott.
– Biztos van valami adatvédelmi jogszabály vagy mi. Jogom van a saját
eredményeimhez.
– Neked e pillanatban az égadta világon semmihez sincs jogod. Épp azon vannak,
hogy megvádoljanak Lucy meggyilkolásával, szóval jobb, ha most rögtön előrukkolsz
valami hathatósabb védekezéssel, mint a nyamvadt adatvédelmi jogszabály!
Hannah egy évvel ezelőtt látta ilyen idegesnek az anyját, amikor járni kezdett az
Anonim Alkoholistákhoz. Babs halkan szipogott, miközben a kezét a tűzforró vízbe
merítette. Hannah óvatosan közelebb lépett.
Babs vízcseppeket spriccelve megpördült.
– És rohadtul nem kellett volna belekeveredned! Nem ittam, de ilyen közel voltam
hozzá!
 Hannah tudta, hogy az anyja kétségbeesetten igyekszik visszanyelni a sírást. Végül
Olly oldotta meg a helyzetet, amikor egy dühös üvöltés kíséretében a falhoz vágta
Thomast, a gőzmozdonyt.
– Játssz vele egy kicsit. Ma képtelen vagyok foglalkozni vele.
Hannah letérdelt az öccse mellé, és vonatozni kezdtek, miközben végig az anyja
hátát figyelte. Egyértelmű, hogy Babs azt hiszi, ő ölte meg Lucyt.
Ha már az anyja sem hisz neki, akkor miben reménykedhet?

Negyvenhatodik fejezet

Lottie Brennan közrendőrt is magával vitte Jake Floodék házához.

Kirbyt kitette az őrsön, és utasította, ha Lei visszatér, vegye fel vele a kapcsolatot,
és nyomozzanak egy kicsit a drogdíler kölykök ügyében. Tudni akarta, van-e bármi,
ami a bokszklubhoz köthetné őket. Hannah-t hazabocsátották a kórházból, de az még
nem derült ki, hogy milyen drog volt a szervezetében. Miután beszélt Lizzel, muszáj
lesz Hannah-ra is ránéznie.
Sharon nyitott ajtót.
– Anyu alszik. Egész éjjel sírt. Ne ébresszék fel.
– Hol van?
– A nappaliban.
Sharon bevezette őket a konyhába. Még mindig a Disney-mintás pizsamában volt.
Ma már úgy fest, mint egy nagylány, aki egy kisgyerek ruháját viseli, gondolta
szomorúan Lottie.
Lei közrendőr az asztalnál ült.
– Tudott aludni valamit? – kérdezte Lottie.
– Egy kicsit.
– Kirby nyomozónak szüksége lesz az őrsön egy segítő kézre. – Miután látta a
fáradtságot a szemében, hozzátette: – Ha előtte szeretne pihenni pár órát, semmi
gond.
– Nem, megvagyok.
– Sétáljon egy kicsit – tanácsolta Lottie.
– A friss levegő majd kitisztítja a fejem. Viszlát, Shaz.
Sharon futólag odaintett neki, és az ajkába harapva továbbra is ott szobrozott
Lottie mellett.
– Azon gondolkodom, hogy körülnézhetnék-e kicsit Jake szobájában? – szólalt meg
Lottie.
– Meg kell kérdeznem anyát, de szerintem igen.
– Olyan halk leszek, mint egy kisegér. Ő itt Martina. Ha gondolod, maradj lent vele,
de ha szeretnél feljönni velem, csatlakozhatsz.
 – Inkább felmennék veled.
Lottie követte Shazt a lépcsőn, és a kislány vékony kis bokája láttán elszorult a
szíve. Micsoda gyötrelmet kell átélnie ennek a családnak! Ez nem igazságos.
Jake szobája nem volt nagyobb egy gardróbnál. A keskeny ágy fölött egy helyi
banda, a Blizzard posztere díszelgett a falon. A fal nagy részét elfoglalta.
– Apu szerette őket – magyarázta Sharon. – Ezért van Jake-nél a poszter és apa
pólója.
Lottie szemügyre vette az ágyat. Egyszínű kék ágyneműhuzat. Az éjjeliszekrény
funkcióját egy háromlábú szék töltötte be, amin egy üres kólásdoboz és egy nyitott
csomag Haribo árválkodott. A kopott padlódeszkán pólók szanaszét. Az ágyon egy
kifordított farmer.
– Jake-nek van mobilja?
– Igen. Anyu azt mondja, hogy hozzánőtt a kezéhez.
Inkább a csatorna mélyén vagy a kiégett kocsiban hever, suhant át Lottie fején.
– Laptop?
– Csak ez a PlayStation. A nappaliban lévő tévéhez van csatlakoztatva, de nem
fogsz oda bemenni, hogy felébreszd anyut!
– Nem fogok.
A szimpla kis szekrény nem bővelkedett ruhákban. Egy iskolai egyenruha lógott
benne, az inggalléron és a hóna alatt izzadságfoltok éktelenkedtek. Sharon odament
és beleszippantott az anyagba.
– Jake-illata van. Mielőtt elment, befújta magát Lynxszel. Szeretem a bátyám illatát
– mondta, és elengedte az inget, ami élettelenül lifegett a vállfán. Lottie szíve
belesajdult a látványba.
– Szeretted a bátyádat, igaz?
Sharon leült az ágyra, és hősiesen visszanyelte a könnyeit. A térdére fektette a
nadrágot.
– A legjobb báty volt a világon.
– Szép dolgokat vett neked? Tudod, szülinapodra meg karácsonyra?
– Nem volt pénze. Mindig azt mondogatta: „Semmink sincs, de itt vagyunk
egymásnak.” Néha, amikor elment, hozott nekem egy zacskó sült krumplit. És
csirkefalatkákat, ha nagyon könyörögtem.
– Nagyon jó bátyád volt. Gyakran ment el este otthonról?
– Azt hiszem.
– Minden este?
– Csak ha anyu sokáig dolgozott. Hétvégenként meg ilyenek.
– Elmondta neked, hová megy? – Lottie arra gondolt, hogy sült krumplival meg
csirkefalatkákkal próbálta lefizetni Sharont, hogy tartsa a száját a kis
kiruccanásairól.
A lány lassan megrázta a fejét. Könnyek peregtek az arcán.
– Sharon, ha tudod, muszáj elmondanod nekem.
 – Megígértem.
– Kicsim, nem szegsz meg semmilyen ígéretet. Segítesz nekem megtalálni a rossz
embert, aki elvette tőled Jake-et.
– Nem vagyok spicli – dédelgette eltökélten a bátyja gombóccá gyűrt farmerját. –
Jake jó. Ő nem barátkozik rossz emberekkel.
– Ismered a rossz embereket?
Zaklatottan megrázta a fejét.
– Idejönnek, és megölnek engem és anyát is, ahogy Jake-et is megölték – zokogta.
– Sharon, senki sem fog bántani téged.
– De igen, ők megteszik! Jake-et is bántották, pedig ő volt a legjobb befektetésük.
Különös szóhasználat egy tízévestől.
– Ezt Jake-től hallottad?
Bólintás.
Lottie letérdelt a földre, hogy a kislány szemébe nézzen.
– Sharon, el kell mondanod, hogy kik ezek az emberek. Ha tudom, kicsodák, akkor
meg tudlak védeni téged és az anyukádat is.
– Nem ismerem őket. Tényleg nem. – Sharon olyan hevesen rázta a fejét, hogy a
könnyei Lottie arcába csapódtak.
– Van ezeknek a rossz embereknek bármi közük a biciklis bandához?
Ez most egy biccentés akart lenni?
Az ajtó váratlanul kivágódott, és Liz viharzott be rajta, majd a karjába kapta
Sharont.
– Mit képzel, mit csinál? Terrorizálja a kislányomat? Ez zaklatás, hallja?
Gyermekbántalmazás!
Lottie felállt. Nem volt értelme vitatkozni a zaklatott édesanyával, de igyekezett
valahogy megbékíteni.
– Sajnálom, Liz, de az idő nagyon fontos tényező egy gyilkossági nyomozásnál.
Tudnom kell, hogy mit mondott Jake magának vagy Shaznek, kivel volt találkozója
azon az éjszakán, amikor elment.
– Hogy érti, hogy elment? Nem ment el, és nem találkozott senkivel. Egy tizenöt
éves gyerek volt!
Lottie nem akarta elveszíteni Sharon bizalmát, de el kellett mondania:
– Jake ellopta az autóját, Liz. Megtaláltuk a szeméttelepen. Teljesen ki van égve.
Tudom, hogy nem ő gyújtotta fel, szóval valószínű, hogy valaki más is benne volt.
Talán egy egész banda.
– Kiégett? Jaj, ne! – vonta még közelebb magához a lányát.
– A biztosítója fedezi a károkat – nyugtatgatta Lottie, bár a tény, hogy a
jogosítvánnyal nem rendelkező, ráadásul kiskorú fia lopta el a járművet, eléggé
megcsappantotta az esélyét, hogy egy fillért is viszontlát belőle.
– Nem fog… én nem engedhettem meg magamnak… ó, felejtse el. Csak egy rakás
ócskavas. Alig használtam. Most már magunkra hagyna minket?
 – Martina önökkel marad.
– Megvagyunk magunkban. Csak kérem, menjen.
Kifelé menet Lottie szeme megakadt egy kiálló szögön, ami az ágy lába melletti
padlódeszkából meredt ki. Úgy döntött, nem kér engedélyt – a jelenlegi
lelkiállapotában Liz úgysem egyezett volna bele semmibe –, hanem fogja magát és
közelebbről is szemügyre veszi.
– Várjunk csak, maga meg mit művel? – kérdezte Liz elképedve, amikor Lottie
letérdelt.
Lottie egy lendülettel kihúzta a szöget, majd felemelte a padlódeszkát, felfedve az
alatta megbújó kis üreget.
– Ezt nem értem – nyögte Liz remegő hangon.
Lottie belenyúlt a lyukba.
Egy átlátszó műanyag zacskót húzott elő, benne vagy fél tucat, kékes folyadékkal
teli ampulla. Ha Lottie nem téved, ez bizony GHB, közismertebb nevén
randierőszakdrog.
A nyomozó feltartotta a zacskót, és kérdőn nézett Lizre.
– Fogalmam sem volt róla – suttogta Liz, és döbbenten csóválta a fejét.
Lottie hitt neki.

Sharon nem bírta tovább nézni, ahogy az anyja sír. Miután kiengedte a nyomozót az
ajtón, meglepődve látta, hogy a másik rendőr még a konyhában van.
– Te miért nem mész el?
– A nevem Martina.
– Tudom.
– Miattad és anyukád miatt vagyok itt.
– Nekünk nincs szükségünk rád.
– Szeretnélek biztonságban tudni titeket, és távol tartani a riportereket.
– Ez meg mit jelent?
– Ha a pletykák szárnyra kapnak, sokan szeretnének majd beszélni az anyukáddal.
– Milyen pletykák? Jake nem csinált semmi rosszat. Az a valami a szobájában, az
nem az övé!
– Ne aggódj. Meglátod, minden rendbe jön.
Sharon elfordult. Most, hogy Jake elment, ki fog vigyázni rá, amikor anyu dolgozik?
Senki, ez a nagy helyzet. A szép rendőrnő sem lesz itt örökké.
Visszanyelte kitörni készülő könnyeit, és olyan elszántan gyűrködte a
pizsamafelsőjét, hogy egy jókora csomó kerekedett az alján. Mi van, ha a rossz
ember, aki megölte a bátyját, most érte is eljön? Vajon ő mérgező ember? Halálos és
veszedelmes? Igen, az.
– Jaj, édesem, ne sírj!
A csinos rendőrnő egy zsepit nyújtott felé. Sharon elvette, és kifújta az orrát.
– Ez nem igazság, annyira nem igazság! – kiáltotta.
 – Nagyon szeretted a bátyádat, igaz?
– Igen, és apukámat is nagyon szerettem, és ő is elment. Remélem, anyukám nem
fog meghalni…
Shaz érezte, ahogy átkarolják a vállát.
– Nem hagyom, hogy bármi történjen vele. Akarsz segíteni reggelit készíteni?
– Nem vagyok éhes. Fel kell öltöznöm, mert szeretnék átmenni a barátnőmhöz,
Charlene-hoz.
– Felteszem a vizet, hátha anyukád inna egy kis teát.
Sharon az emeleten talált rá az anyjára. Liz összegömbölyödve aludt Jake ágyában,
és úgy tartotta a kezében fia farmerját, mintha kisbabát ringatna. Az üreg a
padlóban, ahová Jake a dolgait rejtette, nyitva tátongott. Sharon nem volt ostoba.
Bárkinek tartogatta is a bátyja a kis üvegcséket, talán arról is tud, hogy még mindig a
házban vannak. Mi lesz, ha idejönnek megkeresni? Nem számít, hogy Martina
kedves, nem fogja tudni megvédeni Sharont és az anyukáját, ha a rossz emberek
kopogtatnak az ajtón. Sőt jó eséllyel kopogtatni sem fognak.
Meg kell keresnie őket, és megmondani, hogy a rendőrök már elvitték a cuccot.
Aztán hirtelen remek ötlete támadt. Sietve kiürítette a perselyét egy
cukorkászacskóba. Magára kapkodta a ruháit, leóvakodott a lépcsőn, és fürgén
kisurrant a lakásból. Olyan halkan tette be maga után az ajtót, amilyen halkan csak
tudta, nehogy a szép Martina meghallja.
Hátra sem nézve végigszaladt az utcán, át az alagúton, a csatorna alatt.
Muszáj megállítani őket, mielőtt más is meghal!

Boyd felhúzta a redőnyöket, és a szoba máris ragyogó reggeli napfényben fürdött.

Kinézett az ablakon, és a tekintete megakadt egy férfin, aki az utca túloldalán, a
kávézóban ücsörgött egy asztalnál. Egy eszpresszót szürcsölgetett, és a lakásukat
figyelte.
Boyd fürgén ellépett az ablaktól. Volt valami ismerős a fickóban. A görnyedt
testtartása? Nem esküdött volna meg rá, de mintha már látta volna valahol.
Sergio a szobájában aludt. Pár percig még ellesz egyedül.
Boyd döntött, belebújt a cipőjébe, és egy vékony pulóvert húzott a pólójára. Aztán
kiosont az apartmanból, és átkelt az úton.

Negyvenhetedik fejezet

Lottie végignyargalt a folyosón, bőszen remélve, hogy nem fog egyenesen Farrell
főfelügyelőbe ütközni. Az irodájába érve levette a kabátját, a táskáját az íróasztal alá
hajította. Készített egy képet az ampullákról, mielőtt felveszik a bizonyítékok közé, és
elküldik laborvizsgálatra.
 Az eligazítóban köszöntötte a csapatát. Örömmel nyugtázta, hogy McKeown
képéről eltűnt a gúnyos mosoly. Muszáj volt az ügyre koncentrálnia. Remélhetőleg a
férfi is hasonló álláspontra helyezkedett.
– Miért rejtegetett Jake Flood kábítószert a szobája padlója alatt? Ha kiderül, hogy
randidrog, ez a mennyiség egy egész szórakozóhelyet képes lenne kiütni. És nem egy
nyugodt éjszakára gondolok – vágott a közepébe, és a fejét vakargatva igyekezett
összeszedni csapongó gondolatait.
– Találtam egy nyomot a biciklis bandával kapcsolatban! – Kivágódott az ajtó, és Lei
közrendőr rontott be a helyiségbe. – Ó, elnézést. Nem akartam… tudja… bocsánat az
ajtó miatt.
– Mit talált? – kérdezte Lottie. Remélte, hogy Lei előbb-utóbb tanul némi
önfegyelmet.
– Idefelé jövet beugrottam a bicikliboltba. Az utca végén, ahol Cormac O’Flaherty
lakik…
– Nagy levegő, aztán folytassa – gördített Lottie egy széket a férfi elé, jelezve, hogy
üljön le.
Lei az utasításnak megfelelően vett pár mély lélegzetet, majd folytatta.
– Igen, nos, Mr. Kenny, ő az, aki a kerékpárokat javítja a biciklis
járőrcsapatunknak. El sem hinné azt a sok defektet… nem ide tartozik, elnézést –
tartotta fel bocsánatkérőn a kezét. – Mindegy is, megkérdeztem, javított-e valaha is
biciklit tinédzsereknek. Akik saját maguk fizettek érte. És azt kérdezte, hogy most
azokról a kölykökről van szó, akik feltételezhetően drogot árulnak. Mert kutya
legyek, ha nem… mindegy.
McKeown felröhögött. Lottie szúrósan nézett rá. Lei közrendőr lelkesen lengette a
jegyzetfüzetét.
– Mr. Kennynek mindig is nagyon gyanúsak voltak ezek a srácok, de sosem volt
elég bizonyítéka, hogy jelenthesse őket. Megszereztem három bandatag nevét,
telefonszámát és címét is. Azt mondta, tegnap látott egy másikat is, amikor Parker
nyomozó eljött Cormac O’Flaherty házából.
– Remek munka – gratulált Lottie. – Fel kell hívnom Albert és Mary McAllistert,
aztán ránézek Hannah Byrne-re. Hazaengedték a kórházból. Miután visszaértem,
velem jöhet Lei közrendőr, hogy elbeszélgessünk kicsit a fiatalsággal. McKeown,
mindent tudni akarok Noel Glennonról, a tornatanárról, amit csak találsz. Tudni
akarom, van-e bármi igazság abban, amit Sarah Robson állít róla, hogy zaklatott egy
gyereket az iskolában, és ha igen, az a gyerek Ivy Jones volt-e. Ja, és tegnapra kérem a
jelentést!

Noel Glennon utálta a vasárnapokat, mert olyankor nem kellett dolgoznia vagy
edzősködnie. A munka lekötötte a figyelmét. Az edzősködés szintén elterelte a
gondolatait. Az iskolai szünetek voltak a legunalmasabb időszakok, pláne ebben az
évben. Nem sikerült elég pénzt gyűjtenie, hogy elutazhasson, így fájó búcsút kellett
intenie a Thaiföldről szőtt nyaralási terveinek. Most meg itt rohad ebben a redvás
lakásban, és pont azon az egyetlen estén, mikor végre elmegy otthonról,
meggyilkolnak egy lányt.
Egy nyirkos kerti székben ücsörgött az apró teraszon, és egyik cigarettáról a
másikra gyújtott, meg sem várva, hogy az előző kihunyjon a hamutálban. Nem
érdekelte, hogy egészségtelen vagy sem.
A híreket böngészte a telefonján, hátha letartóztattak valakit Lucy ügyében.
Olvasta, hogy a rendőrség kihallgatott egy tinédzser lányt. Tudta, ez mit jelent; azt,
hogy őt gyanúsítják. Remélhetőleg nem Ivy az. Az a csaj hajlamos volt mindent
kifecsegni. Ezt nem kockáztathatta.
Már rég feltűnt neki, milyen féltékeny tud lenni Ivy. Lehet, hogy Lucy miatta lett
ilyen aggályoskodó, és ezért vesztette el szokásos magabiztosságát?
Mindannyiuk száma benne volt a mobiljában. Nem volt túl nehéz kikeresni az
iskolai nyilvántartásból. Az ujja elidőzött a név fölött; ő talán birtokában van a
válaszoknak. Hogy lehetett ennyire hülye? „Bor” néven mentette el a lány nevét.
Halálos bor, mérgező borostyánnal. {*}
Elvigyorodott. Lehet, hogy inkább
angoltanárnak kellett volna lennie? De a dolgok mostani állása szerint nemhogy
angoltanár nem lesz belőle, de egy életre búcsút inthet a tanári pályának.
Mielőtt megnyomta volna a számot, meggondolta magát. Túlságosan veszélyes
felhívnia. Rágyújtott egy újabb cigarettára, majd ismét átgörgette a neveket. Lucyt
„Tátika” néven mentette el; a félrevezetés mestere, aki mindenkit átver. Maga volt a
megtestesült megtévesztés. És most halott.
Tovább pörgette a listát, és Hannah Byrne-nél megállt. „Jázmin” néven írta be a
számát a lány törékeny szépsége miatt. Felhívja? Egyáltalán felvenné a telefont?
Vajon ő az, akit kikérdeztek?
Muszáj volt egy lépéssel a zsaruk előtt járnia. A szabadsága függött attól, hogy
mindent tudjon, ami az üggyel kapcsolatos. De nem volt túl szerencsés helyzetben.
Senkivel sem beszélhetett anélkül, hogy ne keltett volna gyanút. Röviden és velősen:
ha bárkinek eljár a szája, vagy a zsaruk rájönnek, mi lapul az internet sötét
oldalának mélyén, akkor neki befellegzett!
Elgondolkodva a levegőbe eregetett pár kövér füstkarikát. Talán úgy kéne tennie,
mint akinek nincs titkolnivalója. Esetleg tanúként mentelmi jogot szerezni. De
nagyon is tisztában volt vele, ha eljár a szája, nem fog olyan sokáig élni, hogy bárki
ellen is bizonyítékkal szolgálhasson.
Lucy McAllister halála tökéletesen példázza, milyen messzire képesek egyesek
elmenni, hogy védjék magukat. És ebben az egészben ő is nyakig csücsült.
Ahogy a levegőben szertefoszló füstkarikákat figyelte, megcsörrent a mobilja.
Mikor meglátta, ki keresi, ijedtében kiejtette a cigarettát a kezéből, majd komolyan
elgondolkodott rajta, hogy a hamutálba okádjon.
Utolérte a múltja.
Most aztán tényleg befellegzett neki.
 Negyvennyolcadik fejezet

A Brook Hotel apartmanja, ahová McAllisteréket elhelyezték, az elmúlt napon

elvesztette tiszta és elegáns mivoltát. A levegőt sült hús olajos szaga ülte meg, az
asztalon szanaszét hányva elviteles dobozok hevertek; egy kevéske állott rizs
papírdobozban, kocsonyás szószba dermedt, currys csirkefalatokkal megbolondítva.
Amikor Lottie megérkezett, Maria Lynch nyomozó tájékoztatta, hogy Albert
elment.
Mary McAllister intett Lottie-nak, hogy üljön mellé. Az ablakkal szemben ültek,
ahonnan ráláttak a város parkjában tarkálló játszótérre.
– A gyerekek boldogan csúszdáznak és hintáznak – mondta Mary színtelen hangon.
– Az anyukák meg önfeledten cseverésznek. Sejtelmük sincs, hogy mások micsoda
gyötrelmeken mennek keresztül az orruk előtt. – Olyan monoton hangon beszélt,
hogy Lottie-ban felmerült a kérdés, vajon mennyi nyugtatót szedhetett be.
– Nagyon sajnálom, ami Lucyval történt.
– Nem a gyilkosságról beszélek. Arról beszélek, hogy milyen egy kamasz gyermeket
felnevelni. – Hirtelen megperdült, és Lottie önkéntelenül hátradőlt, arra számítva,
hogy mindjárt kap egy maflást. De Mary csupán rászegezte mélykék szemét.
– Lucy nem volt könnyű gyerek.
– Ezt hogy érti?
– Egész éjjel gondolkodtam. A tizedik születésnapja után megváltozott. Mintha a
rémes kétéves hirtelen rémes tízévesben manifesztálódott volna, hogy aztán rémes
tiniben folytatódjon. Örökösen csak veszekedtünk. Állandóan hisztizett, én meg
lementem a szintjére, és ugyanúgy üvöltöztem vele, amitől csak még jobban dühbe
gurult. Bánom, hogy nem tudtam uralkodni magamon, de most már késő.
– Az élet örökös megbánásból áll. Ne hagyja, hogy ez elhomályosítsa a szép
emlékeket.
– Hát nem érti? Pont ez az! Nincs túl sok szép emlékem. A születése pillanatától
örökös harcban álltunk.
– Hogyhogy?
– Soha nem fogadott el engem. Még az anyatejemet is visszautasította. Mialatt az
összes barátnőm szoptatott, nekem tápszerrel kellett etetnem. Mikor megtette az első
lépéseit, az apjához totyogott, nem hozzám. Mikor iskolás lett, azt akarta, hogy az
apja vigyel el, ne én. Volt pár könnyebb évünk, aztán tízéves kora után mintha egy
lefelé menő spirálba kerültünk volna. Albert nem tudott rosszat csinálni, én meg nem
tudtam jót.
– Apák és lányaik. – Lottie fanyar mosolyra húzta a száját, mert eszébe jutott, hogy
a lányai istenítették Adamet.
– Mindent megvett neki, amire csak vágyott. Ahogy egyre idősebb lett, a játékokat
felváltották a kütyük. Mindig a legújabb és legdrágább kellett: iPadek, mobilok,
laptopok. Lucynak mindig mindenből a legjobb volt. És semmit sem értékelt. Albert
mégis rajongott érte.
Lottie látta, hogy az évek alatt felgyülemlett neheztelés milyen keservesen
vágyódik a feloldásra.
Mary arca kipirult, körmeit a tenyerébe vájta, de a szeme száraz maradt. Féltékeny
a lányára, amiért magának követelte a férje figyelmét? Vagy valami sokkal
rosszabbról van szó?
– Beszéltem pár emberrel. – Lottie küszködve kutatott a megfelelő szavak után,
hogy megnyugtassa a nőt. – Abból, amit hallottam, úgy tűnik, Lucy valójában
szomorú lány volt. Maga is egyetért ezzel?
– Szomorú? – Mary elkerekedett szemmel meredt Lottie-ra, majd elfordult, és ismét
kibámult az ablakon. – Nem értem, mire gondol.
Lottie követte a tekintetét, és egy ideig csendben nézte a visítozó gyerekeket a
játszótéren.
– Azt hiszem, úgy értették, hogy eltitkolta a valódi érzéseit – mondta.
– Ne hagyja, hogy megtévesszék. Én mindenki másnál jobban ismertem. Lucy
vérbeli színésznő volt. Úgy váltogatta a szerepeit, ahogy a kedve diktálta. Hogy éppen
nevetségessé akart tenni valakit, vagy ne adj’ isten lenyűgözni. De akkor is a lányom
volt. Szerettem, és az ő esetlen módján ő is szeretett engem. – Mary megfordult, és
Lucyra nézett. – Ez most lehet, hogy furcsának fog tűnni, nyomozó, de hiányozni fog
a zaj, amit a házban keltett. Ahogy feltrappolt a lépcsőn, az a sok sértés, amiket a
fejemhez vágott, még a falhoz vágott bögrék csattanása is. Egyetlen másodpercig sem
gondolkodnék, hogy újra végigmenjek mindenen, ha visszakaphatnám.
– Mit gondol, miért volt mindig ilyen dühös magára?
Némán ingatta a fejét.
– Tényleg nem tudom.
Lottie nem szólt, egy ideig csendben hallgatta a nő légzését. Elképzelhető, hogy a
felszín alatt valami sötét dolog zajlott Lucy életében? Ennek a sok méregnek, ami az
anyja ellen irányult, biztosan volt valami oka. Segélykérés lett volna? Lottie
izgatottan felegyenesedett. Lehet, hogy valami szörnyű dolog zajlott a háttérben, amit
Lucy képtelen volt szavakba önteni, és így próbálta meg felhívni magára a figyelmet?
– Mary, járt valaha Lucy pszichológusnál?
– Én szerettem volna elvinni. – A magába roskadt nő válla lemondóan rándult
egyet. – De kinevetett. Azt mondta, inkább nekem kéne terápiára mennem. Nem is
tudta, hogy csaknem egész élete alatt pszichológushoz jártam.
Lottie úgy döntött, hogy Lucy viselkedését később megbeszéli a lány apjával.
– Ismeri Hannah Byrne-t? – váltott témát.
– Lucy barátnője volt?
– Őt is meghívták a partira.
 – Nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna vele. Még mindig képtelen
vagyok felfogni, hogy Lucy a távollétünkben bulit rendezett a házban. Bár talán
mégis. Talán így akart felbosszantani, hogy erre a felfordulásra érjek haza.
– Ez nem igaz. Megbeszélte Sarah-val, hogy reggel az első dolga legyen kitakarítani.
– Vissza se akarok menni abba a házba. – Mary szája vékony vonallá feszült.
– Megértem. Lucynak volt új kapcsolata?
Újabb vállrándítás.
– Annyi minden van, amit nem tudok a lányomról. Miért kérdi?
– Felfedeztünk pár levelet a laptopján, amikből úgy tűnik, az elmúlt hétvégére el
akart utazni valakivel. Pillanatnyilag ennél többet nem tudunk.
– Kérdezze meg Ivyt.
– Ő azt mondta, semmit nem tud erről.
– Biztos csak falaz Lucynak. Majd én beszélek vele.
– Nem szükséges, köszönöm. Albertet hol tudom utolérni?
– Albert azzal a sok munkával a saját sírját ássa meg. Azt mondta, valami fontos
találkozója lesz. Már korán elment az irodába. Igazi munkamániás. Még
Spanyolországban is egész nap a telefonon és az interneten lógott.
Lottie azon tűnődött, hogyan képes a munkára koncentrálni, miután látta a lánya
élettelen testét. Bár valószínűleg muszáj valamivel elterelnie a figyelmét egy ekkora
trauma után. Lottie nagyon is át tudta érezni.
– Később beszélek vele. Lenne pár kérdésem hozzá.
– Ő más képet fog festeni Lucyról. Albert szemében nem tudott rosszat tenni.
– Meg tudná mondani, hogy Lucy jobb- vagy balkezes volt?
Egy másodpercnyi gondolkodás után Mary így szólt:
– Jobb. Miért? Ugye nem gondolja, hogy ő ölte meg magát?
– Nem, egyáltalán nem. Volt tetoválása?
– Nem. Miért kérdezi?
– Csak próbálok utánajárni a patológus kérdéseinek. – Nem lett volna értelme még
jobban kiborítani Maryt azzal, hogy elmeséli, a lánya bőréből kimetszettek egy helyes
kis szív alakot.
– Van még más is, nyomozó?
– Tudna még valamit mondani a kertészről, Cormac O’Flahertyről?
– Nem, sajnálom. Kérdezze Albertet – Mary tekintete ismét az ablakon túlra révedt.
– Tegnap említettem Jake Floodot. Drogot árult a bulin. Tudja…
– Kábítószer a házamban? – perdült meg Mary, és úgy pattant fel, mintha darázs
csípte volna meg. A tekintete szinte lángolt, Lottie attól félt, menten tüzes nyilak
záporoznak rá. – Én magam ölném meg Lucyt, ha már nem lenne… – Hirtelen
elcsuklott a hangja, amikor ráébredt, mit mondott. Csüggedten visszaroskadt a
székre. – Annyira sajnálom. Csak egy buta szófordulat.
– Megértem.
 – Csak az van, hogy Albert nagyon kábítószer-ellenes, mivel a sportban elég sok
botrány van ekörül – emelte Lottie-ra immár átható tekintetét.
– Megkérdezhetem, hogy Albert miért pártfogol egy helyi bokszklubot, amikor
ilyen nagy sztárokat menedzsel?
– Azt mondja, szeretne valamit visszaadni a közösségnek. Filantrópia, így emlegeti.
Lottie felállt, a kezét Mary vállára tette.
– Ne legyen túl szigorú magához. Van két lányom és egy kamasz fiam, és a
legtöbbször nálunk is áll a bál. Ez mind természetes velejárója a felnövekedésüknek.
Hogy utálják a szüleiket.
– Annyi a különbség, hogy Lucynak már nincs hova felnőnie – pityeredett el ismét
Mary. – De köszönöm a kedves szavakat, nyomozó.
Lottie nehéz szívvel hagyta el az apartmant. Egyetlen anyának se lenne szabad így
szenvednie, és ő mindenki másnál jobban tudta, hogy bárki bármit is mond, a
bűntudat képes felemészteni az embert.
Szomorú. Olyan nagyon szomorú.

Lynch az apartmanon kívül várakozott, és jóízűen majszolt egy lazacos-barna

kenyeres szendvicset.
– Isteni az itteni kaja – motyogta tele szájjal.
Lottie igyekezett lerázni magáról a melankóliát, mely ólomsúlyként telepedett rá.
– Kirby élvezné itt.
– Nagyon szívesen átadom a helyem. Inkább végeznék normális nyomozómunkát,
mint hogy olyasvalakit istápoljak, akinek nincs is szüksége rám. Hogy haladt Mrs.
Kőszívvel?
– Lehet, hogy nem látszik, de belül teljesen össze van törve. Mardossa a bűntudat. A
lényeg, hogy Lucy nehezen kezelhető volt, és az anyjával sokat veszekedtek.
– Ha Mary nem lett volna Spanyolországban, amikor Lucy meghalt, akkor most ő
lenne az első számú gyanúsítottam – nyalt le Lynch egy kevéske majonézt a szájáról.
– Miért mondod ezt?
– Olyan rideg, mint egy jégtábla. Nincs egyetlen kedves szava sem a férjéhez, aki
egész álló nap sír. Szegény ember.
– Ne vonjunk le elhamarkodott következtetést.
– Őt is fel kellene venni a gyanúsítottak közé. Tudom, hogy nevetségesen hangzik,
de ha tényleg annyira rossz volt a helyzet a lányával, ahogy mondta, akkor
lehetséges, hogy lefizetett egy bérgyilkost.
– Ez eléggé merész feltételezés.
– Szerintem nem – ellenkezett Lynch, mialatt elgondolkodva mustrálta tetszetős
szendvicsét, azon tépelődve, merről harapja le a következő ínycsiklandó falatot.
– A saját lányodat megöletni? Ezt nem veszi be a gyomrom. Egyébként meg
továbbra is Hannah Byrne a fő gyanúsítottunk. Még várok a toxikológiai eredményre
és a részletes szakértői jelentésre, mielőtt újra kikérdezem. De még ha végzett is
Lucyval a fénykép miatt, miért ölte volna meg Jake Floodot? Tudnom kell, mi volt
Jake szerepe ebben az egészben.
– Nos, Hannah semmiképpen sem gyújthatta fel a kocsit, hiszen kórházban volt.
– De Cormac O’Flaherty nem. Vagy az összes többi gyanúsítottunk. – Lottie érezte,
hogy a táskájában rezeg a mobilja. Mielőtt felvette, gyorsan megnézte a hívó felet. –
Helló, Gráinne. Remélem jó hírek.
Lottie figyelmesen hallgatott, majd a hívás végeztével egy győzedelmes hüvelykujj
lendült a magasba.
– Megtalálták Lucy telefonját McAllisterék kertjében! Még ne mondd el nekik.
– Lakat a számon – felelte Lynch. – Legalábbis azután, hogy végeztem ezzel a
szendviccsel.
– Jobb, ha beszélek Alberttel, aztán meglátjuk, mit tartogat nekünk Lucy mobilja.
Még mindig nem tudni, ki küldte neki az e-mailt?
– Amint Gary rájön, értesítelek. Ó, és Hannah telefonján nem volt semmi érdekes.
– Oké.
– Egyébként ma reggel Farrell főfelügyelő keresett.
– Vedd úgy, hogy itt sem voltam.
Lottie lenyargalt a lépcsőn, tudta, hogy gyorsan kell cselekednie, ha a főnöke előtt
akar járni.

Negyvenkilencedik fejezet

Albert nem volt az irodájában. Az asszisztense tájékoztatta Lottie-t, hogy a férfi a

Goldstars bokszklubba ment röviddel azután, hogy kapott egy hívást az edzőtől,
Barney Reynoldstól.
Lottie elgondolkodva vakargatta a fejét. Egy nappal a lánya meggyilkolása után mi
lehet olyan fontos, hogy rohanvást siessen meglátogatni egy fiataloknak fenntartott
bokszklubot?
Visszakocsikázott a klubba, mialatt úgy érezte, hogy csak körbe-körbe rohangál. A
forgalmi dugó aztán végleg lehűtötte a Lucy telefonja miatt érzett lelkesedését.
Leparkolt, becsapta az ajtót, és rátette a kezét a fehér Mercedes motorháztetőjére.
Még meleg. A miniatűr irodából kiabálás szűrődött ki. Ettől eltekintve a klubban
senki sem volt. Arra lépett be, hogy Albert ökle az irattartó szekrényben landolt.
– Bocs a zavarásért, fiúk.
– Mit akar? – förmedt rá Albert, de rögtön elsápadt, mikor ráeszmélt, kivel beszél. –
Ó, ön az, nyomozó.
– Máris visszatért? – vakkantotta Reynolds, az íróasztalnak csak erős képzelőerővel
nevezhető tákolmány mögött ücsörögve.
– Miről vitatkoztak? – érdeklődött Lottie.
 – Nem vitatkoztunk – dajkálta Albert az öklét a másik kezével.
Lottie az ajtófélfának dőlt. Kivárásra játszott. Remélte, hogy előbb-utóbb
valamelyikük elárulja, mi folyik itt. Fő az optimizmus. A két férfi némán meredt rá.
– Albert, szánna rám pár percet?
– Hogyne, persze. Barney, hagyj magunkra, kérlek.
Reynolds kikászálódott a szűk helyről.
– Az edzőteremben leszek, ha kellek.
Mikor négyszemközt maradtak, Albert leült a székre.
– Sajnálom, hogy ezt látnia kellett. Barney túl hamar bepánikol. Elmesélte nekem
Jake-et. Gondolja, hogy a fiúnak köze lehetett a lányom halálához?
– Még korai lenne ezt kijelenteni – felelte Lottie.
– Mi történt vele?
– Épp ezen dolgozom. Muszáj feltennem pár kérdést.
– Csak rajta.
– Lucy ismerte Jake-et?
– Lehet, hogy hallott róla beszélni. De kétlem, hogy személyesen ismerte volna.
– Az az igazság, hogy Jake kábítószert árult Lucy buliján.
– Micsoda? Kizárt, hogy a lányom ezt hagyta volna! Lucy nagyon jól tudja… tudta,
mi a véleményem a drogokról.
– Jake mégis ott volt, és most halott. Maga és Barney tudtak róla, hogy kábítószerrel
kereskedett?
– Barney azonnal kihajította volna innen, nem számít, milyen tehetséges bokszoló.
A kábítószer már régóta bemocskolja a sport világát, nem tűrök meg ilyesmit.
Ideje volt irányt váltani.
– Meséljen Terry Starr-ról.
– Mi van vele?
– Az ön fő ügyfele, igaz?
– Igen. Amatőr versenyeken kezdett, aztán profi bokszoló lett. Nemsokára ő lesz a
mi aranytojást tojó „kakasunk”.
– Mikor beszélt vele utoljára?
– Tegnap délután. Felhívott, hogy részvétet nyilvánítson.
– A malagai apartmanjukban van?
– Időről időre eltölt ott pár napot.
– Miért van ott?
– Nem tudom.
– Megbeszélték, hogy kimegy önökhöz?
– Van saját kulcsa.
Nem egyenes válasz.
– De nem beszélték meg?
– Nem.
 Kirby utánanézett és megerősítette, hogy tegnap reggel Terry az első géppel repült
Malagába. De mikor foglalta le?, tűnődött.
– Ennyire megbízik benne, hogy bármikor a rendelkezésére bocsátja a lakását?
– Igen.
– Mint ahogy a lányában is megbízott, hogy három hétre egyedül hagyta.
– Nem tetszik ez a stílus, nyomozó.
– Miért ment Malagába, Albert? Három hét nagyon hosszú idő, hogy Lucyt teljesen
magára hagyja a házban.
– Azt hittük, tud magára vigyázni. Tévedtünk.
– Pont a vizsgaidőszak előtti és alatti időszak volt. Ez szívtelenségnek tűnik nekem.
Albert zavartan babrálni kezdett egy jegyzetfüzettel az asztalon, szórakozottan
behajtogatva a lapok sarkát.
– Ez bonyolult.
– Magyarázza meg.
– Kaptam egy fenyegető üzenetet a munkámmal kapcsolatban. Úgy gondoltam,
Spanyolországból küldték. Kimentem, hogy utánajárjak.
– Milyen fenyegetést?
– Nem mondhatom el.
– A lányát és egy tizenöt éves fiút meggyilkoltak, és nem hajlandó elárulni, milyen
fenyegetést kapott? Albert, ezt maga sem gondolhatja komolyan.
– Semmi köze sincs Lucyhoz vagy Jake-hez. A munkámmal kapcsolatos.
– Azt én döntöm el, hogy minek van köze hozzá, és minek nincs.
Úgy tűnt, a férfi egy ideig a lehetőségeit latolgatja, mivel hosszú másodpercek teltek
el, mielőtt újra megszólalt:
– Kaptam egy e-mailt. Fogalmam sincs, kitől jött, de azt írta, hogy nyilvánosságra
hozza, hogy a mérkőzéseket megbundázzuk, és a sportolóink doppingolnak.
Ötszázezer eurót kellett volna fizetnem, különben tönkreteszik az üzletemet. És csak
hogy tudja, soha nem manipuláljuk a mérkőzéseket.
– Beszélt erről Terryvel?
– Határozottan tagadta, hogy kábítószert fogyasztana.
– És hitt neki?
– Igen. Terry tiszta. És ha maga is ismerné Terryt, hinne neki. Minden idejét és
energiáját ebbe a sportba fekteti, még a fiataloknak is segít.
– És ezt az e-mailt valakitől Spanyolországból kapta?
– Azt hittem. Kimentem, hogy meglátogassam az üzletfeleimet. A szemükbe
akartam nézni, és látni a reakciójukat.
– Miért nem jelentette a rendőrségnek? Az embereink le tudták volna nyomozni a
feladót. – Bár ebben azért nem volt olyan biztos. Gary még mindig Lucy rejtélyes
levelével küszködött.
– Megfenyegettek, hogy ne merészeljek a rendőrséghez fordulni.
– Értem. És fizetett?
 – Nem. Időbe telik ennyi pénzt összeszedni.
– Tehát otthon hagyta a tizenhét éves lányát úgy, hogy közben ott lebegett a
fenyegetés a feje fölött. Ahogy hallottam, rajongott a lányáért, szóval ennek így nincs
sok értelme – csóválta a fejét Lottie. Albert cselekedete ellentmondott a józan észnek.
– A fenyegetés nem a családomnak szólt; az üzletemet vette célba. Azt írták, hogy
felteszik az internetre, és ha egyszer oda valami felkerül, az emberek rögtön
megítélnek, nem számít, hogy légből kapott-e a dolog, vagy sem. Az iszap bűzlik. És
örökké bűzleni fog, még ha minden alapot nélkülözött is.
– Látni akarom azt az e-mailt.
– Majd továbbítom.
– Egy órán belül küldje el. Erről a fenyegetésről már tegnap tájékoztatnia kellett
volna.
Albert a kezébe temette az arcát, és felzokogott.
– Az én kicsi lányom meghalt, és most fogalmam sincs, hogy azért-e, mert egy
megátalkodott, önfejű barom vagyok, akinek a munkája fontosabb volt a családjánál.
Muszáj megtalálnia a gyilkosát!
A férfi könnyei zavarba hozták Lottie-t. A zsigereiben érezte, hogy Albert még
mindig nem árulta el a teljes igazságot. De ilyen zaklatott idegállapotban nem volt
értelme folytatni a beszélgetést.
Már késő, barátom, gondolta Lottie keserűen. Túl késő.

Ötvenedik fejezet

Lottie magára hagyta az összetört Albertet, aki már képtelen volt elfojtani gyötrő
bűntudatát.
Nem tűnt valószínűnek, hogy a zsaroló ahelyett, hogy beváltotta volna a
fenyegetését és nyilvánoson lejáratja a férfit, inkább megölte a lányát. Ennek így
semmi értelme. Jobb lesz, ha IT-Gary igyekszik azzal az e-maillel.
A McAllister-házban Gráinne Nixon odakint serénykedett a forró vizes jakuzzinál.
Lottie megtöltötte a tüdejét friss levegővel, aztán felhúzta a kesztyűjét, és átment a
kerten. Hatalmas volt a telek. A temérdek eldobált szemét alatt tökéletesre nyírt
pázsit zöldellt. A kert végét szegélyező bokrok olyan precízen voltak megnyesve,
mintha körömvágó ollóval tökéletesítették volna. Cormac O’Flaherty ilyen tehetséges
lenne?
A levegő ugyan tisztább volt odakinn, ám a környezetről ugyanezt már nem
lehetett elmondani. Egyértelmű volt, hogy egy bizonyos idő után a parti a kertben
folytatódott. Eldobált poharak, pizzaszeletek, mogyorószemek, burgonyaszirmok
ropogtak a talpa alatt, miközben megkerülte a dézsafürdőt, hogy a törvényszéki
nyombiztosítóhoz lépjen.
 – Pontosan hol találta meg Lucy telefonját? – kérdezte.
– A sövény mögött – mutatott Gráinne a szimmetrikusan nyírt örökzöldekre, a
dézsafürdőtől balra.
Miután Lottie szemrevételezte a környezetet, megállapította, hogy a nő rendkívül
alapos munkát végzett. A bokrok gyökerénél félresöpörték a földet.
– Elásták?
– Nem mondanám. Inkább mintha eldobták volna, vagy gyorsan el akarták volna
rejteni. Készítettem pár képet, mielőtt elmozdítottam.
– Most hol van?
– Odabent. Bezacskózva és felcímkézve.
– Bármi jele a gyilkos fegyvernek?
– Még keresik.
– Valami gyanús a dézsában?
– Elég undorító, de vérnek nincs nyoma. Csak igyekszem alaposan és szakszerűen
végezni a munkámat.
– Szeretem az alaposat és szakszerűt. Remek munka, Gráinne!
– Köszönöm. A betört teraszajtóról az üveget beküldtük a laborba. Néhány
szilánkon vért találtunk. Amint lesz egyezés, szólok. Több mint valószínű, hogy Jake
Floodé. A patológus megerősítette, hogy a sérülések a hátán pontosan úgy néznek ki,
mintha átlökték volna egy üvegajtón. Deréktájról eltávolított pár, mélyen a bőr alá
ágyazódott szilánkot. Hívni fog, amint elkészül az előzetes jelentés.
A házban Lottie megkereste a mobilt, és aláírta a szükséges papírokat. Mikor
bekapcsolta a telefont, felfénylett a képernyő. PIN-kód, aksi két százalékon.
Remélhetőleg ez majd segít jobban megérteni, milyen volt az igazi Lucy McAllister.
De szükség volt a PIN-re, hogy beléphessen. Egy újabb feladat a technikusoknak.
Lottie feneketlen táskájának mélyére süllyesztette a bizonyítékos zacskót. Aztán
úgy érezte, muszáj még egyszer körülnéznie a házban, és felcaplatott a lépcsőn.
Szeretett volna valamiféle képet kapni a McAllister család életéről.
Miután futólag szemrevételezte a fő hálószobát, Lucy szobája felé indult. A
helyszínelők már jártak ott. Lucyt az egyik vendégszobában gyilkolták meg, a folyosó
végén, az ő szobájában nyoma sem volt vérnek; a halálra sebzett lány nem járt ott.
Tipikus tiniszoba. Lucy egy tekintélyes franciaágy boldog tulajdonosa volt. A
hófehér ágyneműn pár halovány folt éktelenkedett, mindenki tudtára adva, hogy
Lucy és a barátnői hová csüccsentek le, mielőtt a barnítókrémet magába itta volna a
bőrük. Lotti végigtapogatta a matrac és a párna alatti területet, de nem talált semmit.
Az éjjeliszekrényen egy lámpa és egy kristálypohár díszelgett, háromnegyed részt
tele valamilyen átlátszó folyadékkal. Beledugta az ujját, majd óvatosan megnyalta.
Vodka. Lottie önkéntelenül elfintorodott, mert felködlött benne egy régi rossz
szokása, és hogy milyen nehezen lábalt ki belőle. A fésülködőasztalon kozmetikumok
garmadája sorakozott, helyenként felváltva néhány olyan ékszerrel, amiket csakis
egy tinilány képes magára aggatni.
 Módszeresen kinyitogatta a fiókokat, de nem talált naplót, sőt a tükörre sem
biggyesztettek fényképeket. Nem mintha ez szokatlan lenne; manapság már
mindenki a mobilján és a felhőben tárol mindent. Négykézlábra ereszkedett, és
bekukkantott az ágy alá. Ragyogó tisztaság. A jelek szerint Sarah Robson a
munkájában precízebb volt, mint az otthonában.
Nyoma sem volt rejtekhelynek, ahhoz hasonlónak, amit Jake-nél talált. Bár abban
sem volt biztos, hogy mi az, amit Lucy rejtegetett volna.
A fürdőszoba simán megkaphatta volna a katasztrófasújtott terület besorolást. A
mosdót, a tükröt és a falakat számtalan ujjlenyomat és barnítókrémpaca pettyezte. A
helyszínelők már mindent alaposan átnéztek. A törülközők itt is kékeszöldek voltak.
Pont, mint a Hannah táskájából előkerült, vérrel átitatott darab.
A mosdó alatt egy becipzárazott hátizsákra bukkant, Ivy Jones nevével. Kinyitotta.
Kozmetikumok, két tégely barnítókrém és egy foltos kesztyű. Farmer, pulcsi, póló és
alsónemű. Egy pár vászoncipő, Lottie felismerte a dizájner márkát. A talpát elnézve
alig hordták. Gazdag lányok. De mi a helyzet Hannah-val?
A sorban következő háló felé indult.
Az ágy bevetve, a fésülködőasztalon semmi. Noha a helyszínelő csapat már
átvizsgálta a szobát, Lottie benézett az ágy alá. Tiszta és porcicamentes. A
fióknyitogatás volt soron: mind üres. Az éjjeliszekrényen egy aprócska
parfümösüvegcse, egy olcsó szemfestékpaletta és egy tubus Primark szempillaspirál.
Ez lenne a szoba, ahol Hannah átöltözött? Az olcsó kozmetikumok erre utaltak. Lottie
hirtelen megsajnálta Hannah-t. A lány nem érezte jól magát a partin. Vajon végig
kívülállóként bántak vele? Ha igen, ez kegyetlenség volt tőlük. De ez elég indok a
gyilkosságra?
Miután semmi egyéb érdemlegesre nem bukkant, sóhajtott. Muszáj lesz megvárnia
a helyszínelők jelentését. Még mindig abban a szobában szorgoskodtak, ahol Lucyt
megtalálták. Minden reménye a telefonban volt; talán megtudja, miért ölték meg.
Míg a kocsijához ment, azon töprengett, eszébe jutott-e Seannak bármi egyéb
információ a hajnali ottjártával kapcsolatban.
Egy próbát megért.
És most már tényleg rá kellene nézni az anyjára is.

Ötvenegyedik fejezet

A McAllister-birtokot elhagyva, Lottie begurult a saját házuk elé.

A konyhából kiszűrődő éktelen kiabálás fogadta. Lehet, hogy még kocsikázhattam
volna egy kicsit.
Katie és Chloe az asztal két oldalán állt – lábak terpeszben, kezek csípőre téve –, és
egymással ordítoztak.
 – Mi folyik itt? – Lottie-nak másodjára sikerült olyan decibelt produkálnia, amire a
két lány végre észrevette az anyját az ajtóban.
– Ó, hazaértél – fonta össze Chloe védekezőn a karját.
– Valami baj van, anyu? – kapott fel Katie egy konyharuhát, és sietve nekiállt
asztalt törölgetni.
– Min kaptatok össze? – Lottie nem volt biztos benne, hogy tényleg tudni akarja.
– Ő kezdte – lengette Katie a vizes törlőrongyot a testvére felé.
– Nem is.
– Lányok! Mikor változtatok vissza óvodássá? Rose nagyi beteg, ti meg úgy
rikácsoltok itt, mint két halaskofa. Viselkedjetek a korotoknak megfelelően. Már
felkelt?
– Egy nyikkanást sem hallottunk – felelte durcásan Katie.
– Egyáltalán megkérdeztétek, hogy kér-e egy csésze teát vagy egy szelet piritóst?
– Úgy gondoltuk, jobb, ha hagyjuk pihenni. – Katie gombóccá gyűrte a
konyharuhát, és megcélozta vele a mosogatót.
– Hé! – kurjantotta Chloe. – Tegnap egy órát suvickoltam azt a rühes mosogatót!
Katie úgy tett, mint aki meg sem hallotta.
– Felmegyek Louisért. Biztos Seant nyúzza.
– Mondd meg az öcsédnek, hogy beszélni akarok vele.
– Oké, feltéve, ha még életben van. Louis vagy egy órája nyaggatja, hogy játsszanak
Mariót a Nintendóján.
Legalább az ajtót nem vágta be maga után.
Lottie sóhajtott, és érezte, hogy lüktetni kezd a feje.
– Képtelenek vagytok pár óráig civilizált emberek módjára viselkedni?
– Az agyamra megy. – Chloe háttal állt az anyjának, és buzgón sikálta a mosogatót.
– Nem hiányzik ez az állandó civakodás.
– Akkor miért nem mész be dolgozni? – csattant fel Chloe. – Ott senki sem balhézik!
– Bárcsak úgy lenne!
A következő pillanatban Sean lépett be, megmentve Lottie-t a lánya haragjától.
Gyűrött pólót és egy szál bokszeralsót viselt. Szőke haja az égnek meredt. Látszott
rajta, hogy nem sokat aludt. Vagy csak kicsi Louis fárasztotta le. A kisfiú tele volt
energiával.
– Öltözz fel, Sean. Szeretném, ha bejönnél velem az őrsre.
– Ó-ó – gúnyolódott Chloe. – A jó fiú rossz fát tett a tűzre? Anyóca most bedug a
dutyiba?
– Fogd be, Chloe! – torkolta le Sean. – Van még időm egy gyors zuhanyra?
– Nem igazán. Nem fog sokáig tartani. Majd megkérek valakit, hogy utána hozzon
haza.
Lottie követte Seant a lépcsőn, és hallotta Katie-t, aki a nyűgösködő Louist próbálta
valahogy kiengesztelni. Benézett a saját szobájába, és látta, hogy Rose mélyen alszik.
Finoman az anyja homlokára tette a kezét. Nyirkos.
 Magában fontolóra vette a lehetőségeket. Muszáj lesz megmutatni Rose-t egy
orvosnak. Hogy fogja megszervezni? Miért dob az élet mindig csavart labdákat elé,
amikor így is nyakig ül a munkában?
Lement, és megkereste Chloét.
– Szeretném, ha kihívnád az orvost a nagyihoz. Csúnyán felment a láza.
– Nem gondoltam, hogy ilyen beteg. De nincs értelme felhívni a dokit. Vasárnap
van.
– Hívd az ügyeletet.
– Ne vigyük inkább a sürgősségire? Hívhatok mentőt.
És egész nap Rose zsörtölődését hallgassák? Kizárt.
– Nem. Hívd a kórházat. Meglátjuk, mit mondanak.
– Oké. Vigyek fel neki levest?
– Abból a zöldséges kotyvalékból, amit Katie tegnap este csinált? Inkább ne.
– A macskámnak se adnám. Ne aggódj, főzök frisset. Nagyi imádja a húslevest.
– Egy angyal vagy, Chloe. Ha még mindig alszik, ne ébreszd fel, de azért tartsd rajta
a szemed.
– Rendben.
– Miért nem hívod fel az Outbacket és rendelsz valamit? Nagyi szereti a
marhasültjüket.
– Oké, de kell a bankkártyád.
Lottie a táskájába nyúlt, és a tekintete megakadt a Lucy telefonját rejtő
bizonyítékos tasakon. Kelletlenül észbe kapott, mennyi dolga van még. Végül a táska
alján rábukkant a hitelkártyájára, amihez egy olvadt nyalóka ragadt. Csak a jóisten
tudja, hol lehet a bankkártyája.
– Ezt csakis a kajarendeléshez használhatod, értve vagyok?
– Persze – vigyorgott Chloe.
Mikor Sean elkészült, Lottie örült, hogy maga mögött hagyhatja két hadakozó
lányát, ugyanakkor aggódott Rose-ért. Furdalta a lelkiismeret, hogy vissza kell
mennie dolgozni, és nem teheti meg, hogy otthon maradjon az anyjáról gondoskodni.
A fejfájása egyre erősödött.

Az őrsön felrobogtak a lépcsőn; Lottie szinte maga előtt tolta Seant, úgy futottak végig
a folyosón, mire a biztonságos irodába értek.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Sean.
– Bujkálok Farrell főfelügyelő elől.
– Miattam?
– Emiatt ne aggódj. Csak ülj ott, míg feltöltöm a képeket.
– Milyen képeket?
– Adj egy percet. – A laptop képernyőjét csakhamar betöltötték a tetthelyről
készített fotók. – Mielőtt megmutatnám a fényképeket, szeretnék kipróbálni valamit.
Benne vagy egy játékban?
 – Persze.
– Helyes. Hunyd le a szemed. – Lottie már várta, hogy Sean tiltakozni fog, de a fiú
zokszó nélkül teljesítette a kérést. A lányok korántsem voltak ilyen kezelhetők.
Először mindig mindent meg kellett kérdőjelezniük.
Erről a módszerről már olvasott valahol, de még sosem próbálta. Vagy a Netflixen
látta? Mindegy, egy próbát megér.
– Ez olyan, mintha terápiás ülésen lennék – bazsalygott Sean.
– Jól van. Most pedig gondolatban menj vissza tegnap hajnali négy órára. Képzeld
el magad, ahogy belépsz Lucyék ajtaján.
– Oké.
– Most mondj el mindent, amit látsz, miközben a dzsekidet keresed.
– Már egyszer elmondtam, de ha ez segít… – Sean teste ellazult, lábak bokánál
keresztben, karok elernyedve. – Az előszobaszőnyeg tiszta mocsok. Az akasztón
nincsenek kabátok. Bemegyek a konyhába. Üvegek és poharak mindenhol. A
dzsekimnek semmi nyoma. A nappaliba megyek. Durván néz ki. Az egyik teraszajtó
betörve. Ekkor veszem észre a vért a falon és a földön. A frászt hozza rám… – Sean
elhallgat, egyre szaggatottabban veszi a levegőt.
– Most nézz körül a helyiségben! Látod a dzsekidet? Látsz valami nagyon nem
odaillőt?
– Nem látom a dzsekimet. De hallok valamit fentről, a lépcső felől.
– Mit?
– Léptek zaját.
– Bármi más?
– Mintha emberi hangokat is hallanék, de nem várom meg, hogy közelebb érjenek.
Felveszem a nyúlcipőt, és a konyhába rohanok. – Sean kinyitotta a szemét. – Ennyi.
Fogalmam sincs, ki lehetett, de egyértelműen hangokat hallottam.
– Férfi- vagy női hangot?
– Mintha egy lány sikoltott volna. De azt hiszem, egy férfi is volt ott. – Sean
tehetetlenül megrázta a fejét. – De nem vagyok biztos benne. Felmentem a hátsó
lépcsőn, és megtaláltam Lucyt. Ennyi.
Lottie önző módon még többet meg akart tudni.
– Visszamentél a nappaliba?
Csak futólag benéztem. A kanapén csak egy hátizsák és néhány párna volt. A
dzsekimet sehol sem láttam.
– Mesélj a hátizsákról. Fel tudod idézni, milyen volt?
Sean ismét lehunyta a szemét.
– Kék. Világoskék volt. És fehér százszorszépek voltak rajta. Egy kicsit koszosnak
tűnt.
Lottie örült, hogy a fiának ilyen jó a megfigyelőképessége. Biztosra vette, hogy
Hannah hátizsákja volt az. Megnyomta az egyik billentyűt, hogy a képernyő életre
keljen.
 – Mutatok egy fényképet a nappaliról. Hajlandó vagy megnézni?
– Igen.
– Rendben. Most mutasd meg, kérlek, hol láttad azt a hátizsákot.
Sean az íróasztalon tetszetős halmokba rendezett papírokra könyökölt, és
figyelmesen tanulmányozta a képet.
– Nagyjából ugyanúgy néz ki, mint amikor bementem. De a hátizsák hiányzik róla.
A kanapén láttam, pontosan ott – mutatott a képre. – Elvitték a helyszínelők?
– Nem.
– Akkor ki?
– Azt hiszem, tudom, ki vitte el, de amire nagyon kíváncsi vagyok, hogy pontosan
mikor és hogyan történt. Köszi, Sean. Ez nagy segítség volt. Kerítek valakit, aki
hazavisz.
Lottie elégedetten nyugtázta magában, hogy Sean nem sokkal hajnali négy után
látta a hátizsákot Lucyék házában, és pár órával később már Hannah ágyánál hevert.
– Inkább gyalog megyek. Most, hogy újra átéltem az egészet, azt hiszem, jót tenne
egy kis friss levegő.
– Sajnálom, Sean.
– Már jóval korábban el kellett volna mondanom neked. Remélem nem sodortalak
túl nagy bajba a főnöködnél.
– Majd megoldom. Te csak vigyázz magadra.
– Te is.
– Hívj majd, hogy mi van Rose nagyival. És győződj meg róla, hogy Chloe felhívta a
kórházat.
– Ne aggodalmaskodj már annyit. Nagyinak nem lesz semmi baja. Amíg Katie és
Chloe le nem gyilkolják egymást, mindent kézben tartunk. Később találkozunk.
Lottie figyelte, ahogy a fia kifelé menet még megállt pár szót váltani Kirbyvel, aztán
eltűnt a szeme elől.
– Kirby, azt hiszem, itt az ideje, hogy újra elcsevegjünk Hannah kisasszonnyal.

Ötvenkettedik fejezet

– Most rögtön elfelejtheti, hogy még egyszer kivallatja ezt a védtelen gyereket! –
dörögte Babs ellentmondást nem tűrő hangon. – Hannah nincs jól, és csak hogy tudja,
soha nem bántotta azt a Lucy lányt – közölte, azzal hátat fordított az ajtónak.
Lottie belépett a nyomasztó szobába. Hannah a matracon ült, a lába jógapózban, a
keze a térdén, a szemét lehunyta. Dús haja nedves csigákban omlott a derekáig, úgy
festett, mint egy tibeti istennő.
– Nem öltem meg Lucyt – közölte szenvtelen hangon, és kellően szenvtelen képet
vágott.
 – A hátizsákodról szeretnélek kérdezni – mondta Lottie. – Tegnap az ágyadnál volt,
mielőtt lefoglaltuk bizonyítéknak.
Hannah szeme felpattant.
– Mi van vele?
– Mikor hoztad haza?
– Nem tudom, miről beszél – hebegte elhaló hangon. Láthatóan egyre nőtt benne a
feszültség.
– Lucyékhoz magaddal vitted a hátizsákodat. Hajnali négykor látták a kanapén, de
mire a helyszínelők reggel lefotózták a szobát, már nem volt ott. Most már érted,
mire gondolok?
Hannah az anyjára pillantott, és a tekintetével némán könyörgött, hogy segítsen, de
Babs csak ült a kisasztalnál, és rendületlenül kanalazta Olly szájába a babfőzeléket.
– Nem volt joguk elvinni a tulajdonomat az engedélyem nélkül – ugrott fel
elkeseredetten Hannah. – Nem kellett volna ehhez valami felhatalmazás vagy
ilyesmi?
Lottie megsajnálta a lányt. Törékenynek és rémültnek tűnt. Lehet, hogy a házban
volt, amikor Lucyt meggyilkolták? Vajon utána vitte el a hátizsákját, vagy valaki más
hozta el neki? A véres törülköző és a véres körmök mind arra utaltak, hogy jelen
kellett lennie, de Lottie-nak többre volt szüksége, hogy letartóztathassa.
– Tudsz vezetni?
– Nem. Még az elméleti részt sem tettem le.
– Mondd el, mit tudsz Jake Floodról. – Lottie tisztában volt vele, hogy Hannah nem
dobhatta a fiú testét a csatornába, már csak azért sem, mert reggel hétig a kórházban
lábadozott. Sean Lucyék felé menet látott egy kocsit az úton, ami nagy
valószínűséggel Jake-é lehetett. Vajon a sérült Jake vezette az autót, miután átesett az
üvegajtón? Ha igen, hová mehetett, és ki ölte meg? A boncolási jegyzőkönyvből majd
kiderül, hogy nagyjából mikor halt meg, de Lottie a nyakát tette volna rá, hogy valaki
másnak is ott kellett lennie.
– Esküszöm, hogy péntek este láttam először – bizonygatta Hannah.
Lottie elkeseredetten ingatta a fejét, mert képtelen volt felfűzni az események
láncolatát. Mi a fene történhetett a hajnali órákban, ami két tinédzser halálához
vezetett?
– Mikor jöttél el a McAllister-házból?
– Már mondtam, hogy nem emlékszem. Biztos bedrogoztak. Csak ezzel az egy
magyarázattal szolgálhatok. A kórházban egy csomó vért vettek tőlem. Még mindig
nem tudni semmit?
– Ha megjön az eredmény, mindent szépen kielemzünk – felelte Lottie, bár
nemigen reménykedett. Túl sok idő eltelt, hogy meg lehessen állapítani, kapott-e
Hannah randidrogot. – Szeretném, ha bejönnél az őrsre pár kérdés erejéig.
A lány védekezőn összefonta a karját.
 – Ha ellenkezel, nem hagysz más választási lehetőséget, mint hogy letartóztassalak
Lucy McAllister meggyilkolásának alapos gyanújával. – Lottie-nak nem volt elég
egyértelmű bizonyíték a kezében, hogy megvádolhassa, és az őrizetbe vétellel is
blöffölt, de muszáj volt elérnie, hogy Hannah beszéljen.
A hátuk mögött nagyot csattant valami. Lottie megpördült. Babs meredten állt,
kanállal a kezében, a tányér millió darabra robbant a földön. A padló úszott a
babfőzelékben.
– Letartóztatni? Maga megőrült? Csak nézzen rá! Komolyan úgy gondolja, hogy
képes lenne valakit meggyilkolni? Hannah egész életét a sportnak szentelte, ez az
egyetlen jó dolog az öccsén kívül…
– Babs, én csak szeretném újra kikérdezni hivatalos keretek között. Nem akarom
letartóztatni. – Legalábbis még nem, tette hozzá magában. Kézzelfogható bizonyítékra
volt szüksége, nem pedig puszta feltételezésekre meg kétes körülményekre
hagyatkozni.
Babs törődött ábrázattal a mosogatóhoz lépett, és felvett egy konyharuhát.
– Hannah, jobb, ha velük mész. Keresek valakit Olly mellé, és utánad megyek.
– Én nem öltem meg senkit – nézett Hannah esdeklőn Lottie-ra. – Kérem, nem
értem, miért kattant ennyire rám meg a hátizsákomra. Miért? – Könnyek szántották
végig az arcát, és ahogy a küzdelem lassan elhagyta a testét, úgy roskadt magába,
akár egy elhajított rongybaba.
Lotti úgy érezte, muszáj szembesítenie azzal, milyen komoly bajba került.
– Próbáld egy kicsit az én szemszögemből nézni a dolgot. A hátizsákodban egy
véres törülközőre bukkantunk, a körmöd alatt pedig, feltételezésünk szerint, Lucy
McAllister vére volt. A hátizsákodat az áldozat házában látták hajnali négy óra körül,
ugyanakkor pár órával később már itt volt nálad. Ezt muszáj valahogy
megmagyaráznod.
Hannah arca porcelánfehérre sápadt, és Lottie-nak tartania kellett a karját, hogy el
ne essen, miközben belebújt az edzőcipőjébe. Vajon szándékosan húzza az időt?
Lottie úgy érezte, a türelme akár egy túlfeszített gumiszalag, bármelyik pillanatban
elpattanhat.
Miután az edzőcipő végre a lábára került, Hannah lekapott egy túlméretezett fehér
pulóvert az egyik szék támlájáról, és nyomott egy puszit az öccse fejére.
Paradicsomszószos kezét a pulóverébe törölte. Még csak észre sem vette.
Kiléptek az apró lakásból, és még sokáig hallották Babs zokogását, miközben
vigasztalhatatlanul sikálta a babfőzeléket a padlóról.

Ötvenharmadik fejezet
Boyd rendelt egy kávét a pultnál, majd kiment a kávézó előtti asztalokhoz, és leült az
apartmankukkolóval szemben. Úgy saccolta, a negyvenes évei közepén járhat, de
nehéz lett volna megmondani. Világos haja és a homlokán gyöngyöző izzadság arról
árulkodott, hogy nem idevalósi. Bár ki tudja.
A férfi, akinek nagyon melege volt, meglepetten tolta fel a szemüvegét a
homlokára. Egy ideig hűvös tekintettel méregette Boydot, majd az arca szigorú
kifejezést öltött.
– Ki maga, és miért figyel? – kezdte Boyd minden bevezető nélkül. A pincér letette a
kék mozaikkal kirakott asztalra Boyd gőzölgő kávéját, és már ott sem volt.
– Nem kell tudnia, ki vagyok. Nem jelentek veszélyt magára vagy a fiára – közölte
enyhe akcentussal. Mégis spanyol.
– Jobb, ha most azonnal valami elfogadhatóbb magyarázattal szolgál, különben
hívom a rendőrséget – nézett vele farkasszemet Boyd.
Végül a fickó megadóan felemelte a kezét.
– Oké, señor Boyd. A nevem Diego Lopez. Malagai rendőrség.
Hogy leplezze megdöbbenését, Boyd nagyot kortyolt a kávéjából, és alaposan
megégette a száját. Elfintorodott, és Lopez egy kancsóból hideg vizet töltött neki.
Boyd egy hajtásra megitta.
– Gracias.
– Beszél spanyolul?
– Egy kicsit. – Miután Boyd összeszedte magát, azon töprengett, miért bíztak meg
egy detektívet azzal, hogy őt és Sergiót kövesse. Aztán belehasított a felismerés.
Jackie! – Ha ennek bármi köze van az exfeleségemhez, akkor elmondhatom, hogy
fogalmam sincs, hol van, és mit csinál. Egyetlen szó nélkül felszívódott, még a fiunkat
sem vitte magával.
– Sergio a maga fia?
– Felteszem, ezt már úgyis tudja, miután egész nap utánunk koslat.
– Koslat?
– Követ minket.
– Ezt nem kéne elmondanom, de valóban, követtem önöket.
– Miért? – nézett rá Boyd csodálkozó szemmel.
– Oké, oké – emelte fel Lopez megadóan a kezét. – Ennek, hogy is mondják önök, a
feleségéhez van köze. Kérem, ne kérdezzen többet.
– Ha nem mondja el, most rögtön bemegyek a legközelebbi rendőrőrsre, és
feljelentem zaklatásért.
– Kérem, señor, nem árulhatom el.
Boyd hátratolta a székét, és felállt. Lopez intett, hogy maradjon.
A nyomozó vonakodva visszaült, és a kávéjába fújt. Remélte, hogy Sergio még nem
ébredt fel, de nem maradhatott addig, míg a spanyol rendőr végre hajlandó
magyarázattal szolgálni.
– Oké, elmondom.
 – Halljuk.
– Nem tudjuk, hol lehet señora Jackie. Úgy gondoljuk, maga elvezethet hozzá, vagy
a señora visszajön a fiáért.
– És miért érdekli önöket ennyire Jackie? – szürcsölgette Boyd a kihűlőben lévő
kávét, miközben azon töprengett, miféle bajba keverhette Jackie Spanyolországban
magát. Csak a csillagos ég volt a határ, és Boyd tisztában volt vele, hogy Jackie képes
még ennél is tovább menni, gátlástalanul átverve bárkit.
– Señora Jackie segít a policíának. Az információi jók, és mi elkapjuk a bűnözőket.
De most eltűnt. Hová? Nem tudjuk.
Boydnak nehezére esett elhinni. De aztán eszébe jutott, hogy a nő legutóbb is
segített egy nyomozásban, amikor illegális szervkereskedőket próbáltak lefülelni.
Váratlanul jó útra tért volna? Ha így áll a helyzet, miért nem volt őszinte vele? És
miért tartott ilyen sokáig, hogy beszéljen neki Sergióról?
Lassacskán kezdett tisztulni a kép. Lehet, hogy Jackie bajban van? Vajon arra
kellett neki Boyd, hogy kivigye Sergiót az országból? Aztán, amikor ismét úgy-ahogy
biztonságban érzi magát, elküld valakit érte, vagy ő maga megy el Írországba, hogy
magával vigye? Boyd tisztában volt vele, hogy egy olyan önző ember, mint Jackie,
pontosan ezt tenné.
– Señor Boyd, látom, hogy dühös. De nem arról van szó, amire gondol.
– Honnan a fenéből tudja, mire gondolok? Az a nő csak a saját érdekeit tartja szem
előtt. Nem számít, mit hisz vagy gondol róla, Jackie csak azt lesi, hogy miből
húzhatna hasznot.
– Kérdezhetnék valamit?
– Persze.
– Mikor idejött Írországból, találkozott señora Jackie-vel?
– Futólag. Ahogy ideértem, már ment is. Fogalmam sincs, hol lehet most, és mi
folyik itt. Úgyhogy jobb, ha most rögtön elmagyarázza.
– Beszélek a felettesemmel, és értesítem róla, hogy mit mondtak. De muszáj
elárulnia, hogy mit tud señor McAllisterről és señor Starr-ról. Señor McAllister
lakásán volt, tudnom kell, miért.
Boyd úgy döntött, elmondja az igazat, ami nem volt valami sok.
– A főnököm, Lottie Parker felhívott Írországból. Albert és Mary McAllister lányát
meggyilkolták. Megpróbáltam bármi használhatót kideríteni róluk, és rájönni, miért
töltöttek három hetet itt.
– És mire jutott?
– Semmire.
– Jó sokáig bent volt az apartmanjukban. Miért?
– Ott volt Terry Starr. Csupa lényegtelen dologról beszélgettünk, aztán eljöttünk.
Többet nem tudok mondani. Maga jön.
– Én jövök?
 – Mondja el, mi ez az egész, és hogy Jackie-nek mi köze van McAllisterékhez. És
nehogy nekem itt ezzel a „beszélek a feletteseimmel” szöveggel hozakodjon megint
elő, mert egy percig sem vagyok hajlandó bevenni ezt a baromságot.
Súlyos csend telepedett rájuk, és Boyd már biztosra vette, hogy Lopez egy „nincs
mit hozzáfűznöm” válasszal fogja lerázni, mikor a fickónak végül megeredt a nyelve.
– Minden, amit mondtam, igaz. A felettesem… szóval azt a parancsot kaptam, hogy
napi huszonnégy órában tartsam magukon a szemem. Meg kell találnunk señora
Jackie-t.
Boyd az apartmanházra pillantott. Muszáj visszamennie Sergióhoz.
– Lopez, részemről végeztünk. Ne kövessen többet. Ha hallok valamit Jackie-ről,
tudatni fogom. Adjon egy névjegykártyát – tolta az immár teljesen kihűlt kávét az
asztal közepére, és felállt.
– Ez a Terry Starr visszautazott Írországba. Mindössze pár órát töltött Malagában.
Most meg újra felszívódott. A főnököm nem fog örülni.
– Miért? Árulja el, mi köze van Terry Starrnak mindehhez?
A férfi vállat vont.
– A neve elég sokszor előjön, amikor a feleségével beszélünk.
– Exfeleségemmel. Miről beszélgetnek Jackie-vel?
– Señor Boyd, ezt nem mondhatom el.
– Amíg azon tépelődik, hogy elmondhatja-e vagy sem, legyen olyan jó fej, és húzzon
vissza a feletteseihez, és hagyja, hogy élvezhessem az utolsó napomat a fiammal
Malagában.
– Ne, ne, ne! Nem mehet el. Ha elmegy a fiúval, señora Jackie soha nem fog
visszajönni. Maradnia kell.
A férfi könyörgésétől úgy érezte, majd szétrobban a feje, amin az a nyugtalanító
gondolat sem segített, hogy Jackie bármikor visszatérhet, és eltilthatja tőle a fiát.
– Visszamegyek az apartmanba. Tudja, hol talál, ha hajlandó elmondani az igazat.
Bármennyire szeretett volna még többet kihúzni a férfiból, aggódott Sergio miatt.
Ha Jackie belekeveredett valamibe, az kellemetlen rendszerességgel vérfürdővel járt.
Nem fogja hagyni, hogy a fia a spanyol rendőrség játékszere legyen.
Sem Jackie-é.

Terry Starr a plüssfotelje tizenkét díszpárnája közé süppedt, melyek legalább

százszor annyinak tűntek. Amire momentán szüksége volt, az tizenkét menet a
ringben, noha általában ennél jóval hamarabb szerette kiütni az ellenfelét.
Ujjaival türelmetlenül dobolva a térdén ismét ellenőrizte a mobilját. Albert még
mindig nem jelentkezett. Tegnap beszéltek telefonon, amikor Terry még Malagában
volt, és a beszélgetés hatására meggondolta magát. Vissza kellett jönnie. Lucy halott,
és Albert gyászol.
 Miután Dublinba ért, akkor tudatosult csak benne, hogy Albertéknál nem
találkozhatnak, így most saját dublini luxuskérójában dekkolt, várva, hogy történjen
végre valami.
A tripla üvegezésű ablakok minden kinti zajt kizártak, és Terry úgy érezte magát,
mintha vákuumban csücsülne. A nyomás az elviselhetetlenség határát súrolta.
Perceken belül kipattan a szelep. Muszáj lemennie az edzőterembe. Egy normális
edzőterembe, nem olyanba, mint amit a György korabeli épület pincéjében rendezett
be. Spanyolországban kellett volna maradnia.
Felkapott egy kék bársonypárnát, és áthajította a szobán. A párna egyenesen egy
kristálytrófeát talált el, és lesodorta a tálalószekrényről. Terry jéghideg tekintettel
nézte, ahogy a Waterford kristályból készült kupa a márványpadlóra zuhan, és millió
darabra törik.
A hüvelykujján kiált egy darabka köröm. Bosszúsan leharapta. A manikűröse szart
sem ér. Újat kell találnia. Olyat, aki nem járatja le ezekkel a divatmajomkörmökkel a
boksz férfias világában. De ez legyen a legkisebb baja, gondolta.
Megcsörrent a mobilja. A képernyőre pillantott. Hagyta, hadd csörögjön tovább.
Kizárt, hogy Noel kibaszott Glennonnal beszéljen.

Ötvennegyedik fejezet

Miután Ivy az anyja terepjárójában ücsörögve sikeresen lekapargatta rózsaszín

körömlakkjának utolsó maradványait is, komótosan nekiállt a reszelésnek. A Main
Streeten parkolt, ahonnan tökéletes rálátása nyílt a mosoda feletti ütött-kopott kis
lakásra az utca túlodalán. Hannah Byrne lakott abban a patkányfészekben a taknyos
kis öccsével és a piás anyjával egyetemben. Tényleg az öccse az a kölök? Talán útjára
indíthatna egy pletykát, hogy igazából Hannah fia. Az mindent vinne!
Ivy el sem tudta képzelni, hogy képes valaki ilyen undorító helyen élni. A közvetlen
szomszédságában még egy tetoválószalon is működött. Miféle ember lakik egy ilyen
szemétdombon?
A tetoválóműhelyről eszébe jutott a nyomozóval folytatott beszélgetése. Lucynak
tényleg volt egy tetoválása, amiről nem szólt neki. Ha tudott volna róla, holtbiztos,
hogy lebeszéli, mivel förtelmes lett a végeredmény. Miért is kellett hazudnia annak a
detektívnek? Most mehet be az őrsre, hogy a hülye zsaruk hivatalosan is
kikérdezhessék. Elmehetnek a büdös francba!
Eltette a körömreszelőt, és türelmetlenül dobolásba fogott a kormányon. A félpucér
kép megosztása az év poénja volt, míg Hannah neki nem támadt Lucynak. Az a fotó
egy olyan oldalát fedte fel Hannah-nak, ami totálisan sokkolta Ivyt. Aztán Lucy
meghalt. Meggyilkolták. Szomorú. Igen, elég szomorú, gondolta Ivy. Lucy volt a
legjobb barátnője. Vajon az atlétika üdvöskéje fizetni fog a bűneiért? A várakozástól
egyre nyűgösebb lett. Nagyon remélte, hogy Hannah Byrne a börtönben fog
megrohadni.
Nyílt az utasülés felőli ajtó, és Ivy a látogatója felé fordult.
– Nem sietted el.
– Szállj le rólam! A feleségem mindjárt szül, nekem meg a Tescóban kéne
vásárolnom, szóval nem késhetek el – csusszant be Richie a kocsiba, és helyet foglalt
Ivy neszesszerén. Némi fészkelődés után kihalászta az ülepe alól a széltében
megnövekedett táskát, és a műszerfalra hajította.
– Nem kéne a kezét fognod vagy ilyesmi? Segíteni kipréselni a kis sarjadat a
lyukából? – Ivy lustán levett egy nem létező hajszálat fehér, áttetsző felsőjéről,
kivillantva tűzpiros, méregdrága melltartóját.
– Az ég szerelmére, Ivy, nem kellene ilyen ordenáré módon viselkedned.
– Ez így van – vigyorgott, kiélvezve páratlan tehetségét, amivel mindig képes volt
kihozni az embereket a sodrukból. Richie még reszketett is, akár egy tél derekán a
hóviharban ragadt nyuszi. Nőj már fel!
Richie szándékosan nem nézett a lányra.
– Tudod, hogy nem szeretem, ha üzeneteket küldözgetsz. Brontë bármikor
megláthatja. Fejezd be!
– Ó, szóval már aggódunk? Péntek éjjel közel sem aggódtál ennyire, amikor engem
kúrtál a faroknak csak nagy jóindulattal nevezhető, petyhüdt szerszámoddal.
Richie hevesen megrázta a fejét.
– Te totál elmebeteg vagy! Én léptem.
Ivy jóízűen kacarászott, mialatt a férfi feltépte az ajtót, hogy faképnél hagyja.
– Felőlem. Én csak mutatni akartam pár képet a péntek estéről. Szerintem jól
mutatnának az Instagramon vagy a TikTokon… – A kívánt hatás elérése érdekében
elhallgatott, és hanyagul vállat vont. – Ki tudja, lehet, hogy még Brontënak is
tetszenének.
Mosolyogva nézte a fickót, aki fél lábbal már kint volt az autóból, háttal a lánynak,
egyik kezével a kilincsen. Aztán végtelen lassúsággal megfordult, és döbbenten
meredt Ivyra. A karmai közé kaparintotta.
– Őszintén úgy vélem, ezek a fényképek annyira mocskosak, hogy nagy
népszerűségnek örvendenének a dark weben. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan
tegyem fel őket. És pontosan ez fog történni, ha tovább játszod itt nekem a hülyét –
bazsalygott Ivy negédesen. Megkönnyebbülve látta, hogy Richie becsukja az ajtót, és
visszaroskad a krémszínű bőrülésbe.
– Mit akarsz? – szűrte a fogain keresztül a férfi.
– Juj de csúnya ez a hangszín!
– Miért a város kellős közepén találkoztunk, ahol bárki megláthat?
– Minden jó krimiben azt írják, hogy forgalmas helyen kell találkozni. Így senkinek
sem tűnsz fel. Egyszerűen zseniális vagyok.
– Azt kérdeztem, mit akarsz tőlem.
 – Kezdetnek egy ölelés megtenné. Aztán megmutatom, mim van.
A férfi rákvörös képpel Ivy felé fordult, a szája sarkában baljós mosoly bujkált.
– Ha még egyszer megfenyegetsz engem vagy a feleségemet, kinyírlak.
Megértetted? Kinyírlak!
– Ó, tényleg? Már próbáltad korábban, ugye? Gyakorlat teszi a mestert és a többi.
– Egy rohadt kurva vagy, Ivy Jones! Egy fűben tekergőző, alattomos kígyó. – Richie
fenyegetőn nézett rá. Ivy a legszívesebben letépte volna a férfi nyakából azt a hülye
gyöngyös nyakláncot, hogy azzal fojtsa meg. Richie lekapta a mobilt a mágneses
tartóról.
Ivy megijedt, de aztán sietve felöltötte a reményei szerint legvészjóslóbb
arckifejezését.
– Minden fent van a felhőben, ha netán olyan tyúkeszűnek tartanál, hogy csak a
mobilomon tárolom őket.
Richie kelletlenül visszatette a telefont a helyére. Most, hogy a férfi végre rá figyelt,
ismertette a tervet.
Mikor Richie kiszállt az autóból, olyan erősen vágta be maga után az ajtót, hogy a
mobil kiesett a tartóból, és lebukfencezett a földre. Ivy felkapta, aztán levette a
műszerfalról a sminktáskát, és felkent egy kis szájfényt. Ekkor eszmélt rá, hogy
remeg a keze. Remélte, hogy Richie nem vette észre. Úgy kellett tennie, mint aki teljes
mértékben ura a helyzetnek. Gyengeségnek nem mutathatta jelét. Lehet, hogy Richie
Harrisont könnyű manipulálni, de Ivy csak most döbbent rá, hogy ha felhúzzák,
igencsak veszélyes lehet. De szüksége volt a férfira, hogy megtegye, amire kérte.
Aztán végre-valahára Ivy szabad lesz.

Ötvenötödik fejezet

Noel Glennon leparkolt az új építésű ikerház előtt. Vonakodva bár, de kénytelen volt
elismerni, hogy az épület valóban lenyűgöző. Nem az ő pénztárcájához szabták.
Tudta, hogy nem kellett volna idejönnie, de muszáj volt beszélnie Richie-vel, mielőtt
a sok idegeskedéstől szívrohamot kap.
Gyorsan ellenőrizte magát. Fehér ingje begombolva, kivéve a legfelső gombot, hogy
levegőhöz jusson. De elkeseredetten nyugtázta, hogy az ing gyűrött. Mintha abban
aludt volna. Épp a hónalját szaglászta, amikor kinyílt az ajtó.
A kipirult Brontë állt ott mezítláb, hosszú, fekete ruhában. Ahogy a szellő
meglibbentette a ruhát, a férfi egy hatalmas pocakot látott. Noel meghökkent, bár
igyekezett leplezni, de a nő megvető pillantásából sejtette, hogy nem járt sikerrel.
Zavartan lesütötte a szemét.
– Richie-t keresem, itthon van?
– Nincs. Bement a városba. Már vissza kellett volna érnie. Mit mondjak, ki kereste?
 Szúrós tekintettel nézett rá. Noelben felvetődött, hogy Brontë pontosan tudja, kivel
beszél.
– Noel Glennon vagyok, és szeretnék pár szót váltani vele. Nem tartom fel sokáig.
– Bejön, hogy megvárja?
Richie minden bizonnyal dühös lesz, ha az otthonában látja, de muszáj beszélniük.
Méghozzá sürgősen.
– Persze. – Bement, és a tekintete ismét megakadt a nő csupasz lábán. – Levegyem
a… – mutatott fekete Nike cipőjére, és remélte, hogy Brontë nemet mond, mert nem
viselt zoknit, és a lába alaposan befülledt a cipőben. Elpirult.
– Nem szükséges. Megkínálhatom egy kávéval, Noel? – Brontë becsukta az ajtót, és
elnyomakodott a férfi mellett.
– Az jólesne, köszönöm. – Noelnek az a kényelmetlen érzése támadt, hogy a nő
szándékosan súrolta a testét.
– A konyha erre van.
Nyugodj meg, csevegj el kedélyesen, mint egy normális ember.
– Mikorra várható a baba?
– Még pár hét, de egyre türelmetlenebb. Tegnap szinte az egész napot a kórházban
töltöttem.
– Minden rendben?
– A doki szerint igen, és ki vagyok én, hogy vitába szálljak a szakértővel?
Koffeinmentes vagy sima?
– Koffeinest. Az most jólesne.
– Mi történt?
Brontë háttal állt neki, és a puccos kávéfőzővel foglalatoskodott. Richie egy mázlista
ezzel a nővel, gondolta Noel.
– Még nem tértem magamhoz, hogy Lucy McAllister meghalt. – Fogalma sem volt,
ezt miért mondta, de valakinek muszáj volt elmondania. – Abba az iskolába járt, ahol
tanítok.
– Úgy hallottam, a rendőrök gyilkosságra gyanakszanak – mondta Brontë a válla
fölött.
– Így még szörnyűbb a dolog. Mit gondol, mikor ér haza Richie? – Úgy érezte, nem
lenne illendő a telefonján csekkolgatni az időt. Az idegei cafatokban lógtak.
– Bármelyik pillanatban megjöhet – igyekezett Brontë túlkiabálni a kávédarálót. –
Mit tanít? – A nő az asztalra tett egy fehér bögrét, miközben az ujjai finoman súrolták
Noel kezét.
– Testnevelést, és én edzem a junior atlétikai csapatot.
– Akkor bizonyára nagyon fitt. Nekem az ilyesmi túl nagy erőbefektetést igényelne.
–Egy másik bögrét tartott a kávéfőző alá. – Honnan ismeri Richie-t?
– Öö… tulajdonképpen pár éve találkoztunk.
– Ez fura. Még sosem említette magát, és nem hiszem, hogy Richie valaha is tíz
méternél többet futott volna.
 Noel idegesen felnevetett, majd zavartan emlékeztette magát, hogy a korának
megfelelően viselkedjen.
– Ennek nincs köze a sporthoz vagy az iskolához.
A nő gyönyörű volt, és elképesztő önbizalom sugárzott belőle. Noel kisfiúnak érezte
magát a társaságában. De volt valami benne, ami nyugtalansággal töltötte el. Vajon
mi lehet az, ami a szeme sarkában bujkál? Düh? Megrázta magát, hogy kiverje a
fejéből ezt a butaságot.
– Tudja, kidobóemberként is dolgozom. A városban van pár szórakozóhely, ahol ő
DJ-ként lép fel. Így ismerkedtünk meg.
Brontë olyan hirtelen fordult meg, hogy kilöttyentette a kávét.
– Tejet?
Noel a falig hátrált a székével. A nő arcáról egy pillanat alatt leolvadt a gondoskodó
háziasszony álcája. Fenyegetően nézett rá. Most mi baja? Azt hiszi, Richie megcsalta
valakivel a klubban? Valószínűleg. És nem is téved.
– Nem, köszönöm. Jó lesz így. – Noel felállt, a széke végigkarcolta a hófehér falat.
Basszus. Ráadásul biztos, hogy ezek nem Richie falai. – Azt hiszem, ideje mennem.
Majd máskor beszélek vele.
– Még meg sem itta a kávéját. Üljön vissza!
Richie szófogadóan lehuppant a fenekére.
– Elnézést a fal miatt. Azt hiszem, a szék egy kicsit leszedte a festéket.
– Ó, ne aggódjon! Majd Richie kijavítja. Jól értettem, hogy egy szórakozóhelyen
találkoztak?
– Öö… igen. – Most már úszott az izzadságban, az inge a hátára tapadt. Egyre
aggasztóbbá vált, hogy egyedül van egy terhes nővel.
– Jól van? – kérdezte Brontë. – Hirtelen fura színe lett az arcának.
– Én… én jól vagyok. De most már tényleg mennem kell. Mondja meg Richie-nek,
hogy hívjon fel.
Épp igyekezett óvatosan felállni, nehogy tovább karistolja a falat, amikor hallotta,
hogy nyílik, majd csukódik a bejárati ajtó.
– A tékozló fiú visszatért. – Brontë arca ismét nyájas kifejezést öltött. – Mi tartott
ilyen sokáig?
– Iszonyú sor volt a kasszánál. Azt hittem, sosem jutok odáig.
– Vasárnap?
– Igen, hihetetlen, mi?
– Használhattad volna az önkiszolgáló kasszát – húzta el Brontë a száját.
Noel most már tényleg menekülni akart.
– Nem jutott eszembe – felelte Richie.
Noel egyikről a másikra nézett, majd zavartan köhintett.
Richie megfordult, és tágra nyílt szemmel az asztalra dobta a zacskót.
– Te meg mit keresel itt?
– Csak pár szót szerettem volna váltani veled – felelte óvatosan Noel.
 – Felhívhattál volna.
– Igen, de… de itt jártam a környéken. Bár nem is annyira fontos. Jobb, ha megyek.
– Mi történt a fallal? – kérdezte Richie, miután Noel sikeresen feltápászkodott a
székről.
– Az én hibám, sajnálom. – Annyi feszültség halmozódott fel a helyiségben, hogy
Noel úgy érezte magát, mintha egy Shakespeare-drámába tévedt volna, és
hamarosan egy forró olajjal teli üstben végzi.
– Ne siessen – mondta Brontë. – Richie, csinálj magadnak egy kávét!
Brontë leült az asztalhoz, és Noel kétségbeesetten próbálta elkapni Richie
pillantását a nő válla fölött, de hiába. Richie bőszen nyomkodta a kávéfőzőn a
gombokat.
– Ne felejtsd el a bögrét! – figyelmeztette az asszony.
Richie esetlenül kivett egy bögrét a szekrényből, és épp akkor tette a masina alá,
amikor csorogni kezdett a kávé.
– Mindig ügyetlenkedik, amikor stresszel – nevetett keserűen a nő. – Mintha neki
kéne megszülnie a gyereket.
– Megértem, hogy ez mindkettejüknek nehéz időszak lehet, és Lucy McAllister
meggyilkolása csak még… – Noel elhallgatott, mert észrevette, hogy Richie a nő háta
mögött gyilkos pillantással méregeti a feleségét.
– Tud valamit róla? – kérdezte Brontë. – A hírekben nem sokat mondanak.
– Semmit. Tényleg, ez az igazság. – Basszus, ez nagyon védekezőnek hangzott.
– Te is ott voltál péntek este, ahogy én is – mormolta Richie csak úgy maga elé. –
Biztos később történt.
– Igen, ezért is akartam megbeszélni veled pár dolgot. Tudod, ha kikérdeznek a
zsaruk – sandított Brontëra, remélve, hogy Richie veszi a lapot, hogy négyszemközt
szeretne beszélni vele.
– Ó, miattam ne zavartassátok magatokat! – legyintett Brontë. – Csak dumcsizzatok
nyugodtan. Nekem úgyis bébicuccokat kell nézegetnem az Instagramon.
Előhalászta a mobilját ruhája redői közül, és látványosan görgetni kezdte a
képernyőt. Láthatóan nem állt szándékában mozdulni. Noel a mosogatóhoz vitte a
bögréjét, és Richie-hez hajolt.
– Beszélnünk kell – súgta. Aztán valamivel hangosabban. – Köszönöm a kávét, de
rohanok. Hívj majd fel! – Brontëhoz fordult. – Sok szerencsét a babával!
Miközben a kijárat felé menekült, érezte, hogy két szempár fúródik a hátába.
Menekült? Nem, hisz nincs hová menekülnie. A lelkiismeret-furdalása úgyis követni
fogja mindenhova, és Richie-vel sem sikerült megvitatni kínzó dilemmáját. Muszáj
lesz beszélnie valakivel, különben a csatornába veti magát, remélve, hogy a sűrű,
iszapos víz kegyesen megtölti a tüdejét, és elzárja előle az utolsó csepp éltető oxigént
is.
Bár mélyen legbelül tudta, nem lesz olyan szerencséje, hogy gyors halált haljon.
Előbb meg kell fizetnie a bűneiért.
 Ötvenhatodik fejezet

Lottie a rendőrőrs lépcsőjén kaptatott felfelé, amikor megzizzent a mobilja. Üzenet

Boydtól. Kirbyt még előzőleg megbízta, hogy kísérje be Hannah-t a kihallgatóba, és
ott várja meg, míg a lány anyja megérkezik. Mielőtt elolvasta az üzenetet, Lottie
sebtében körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, Farrell főfelügyelő nincs a
közelben.
Érdekes, amit ír, tűnődött Lottie, miközben visszacsúsztatta a mobilt a zsebébe.
Terry Starr máris visszatért Írországba, miután egy napot sem töltött Malagában. Jó
tudni, de egyáltalán miért utazott Spanyolországba? Vajon tudta, amikor elhagyta
Írországot, hogy Lucy meghalt? Ha igen, volt valami köze a lány halálához, és ezért
lécelt le? De akkor meg miért jött vissza?
Egyelőre félretette a kérdéseket, és megszaporázta a lépteit, hogy az irodában
megvizsgálhassa Lucy telefonját. Miután felhívta Mary McAllistert, a temérdek
lediktált számra meredt, és remélte, hogy az egyik Lucy telefonjának nyitókódja
lehet. Nem akarta húzni az időt, hogy felküldi az IT-csapatnak.
A talált tárgyak között rábukkant egy felesleges töltőre, csatlakoztatta a
konnektorba, és úgy érezte, végre rámosolyog a szerencse. Már a második
kombináció működött: Albert születésnapja (hónap, nap). Izgatottan belevágott.
A kezdőképernyőn egy csomó ikon jelent meg, de ő egyből belépett a galériába. A
temérdek szelfi megerősítette Lynch véleményét, hogy Lucy önmaga megszállottja
volt. Csücsöri ajkak. Műszempillákkal keretezett szemérmes pillantások. Kézre
támasztott áll. Feltornyozott haj. Lucy és Ivy egymáshoz szorított pofival. Kezük
békejelet formázva a fejük felett. Két csinos lány. Mintha összenőttek volna.
Végignézett egy rakás szelfit, ami a végzetes éjszakán készült. Vajon volt olyan
része a napnak, amikor egyikük sem viselt sminket? Lottie-nak a sminkelés
túlságosan időigényes feladat volt. Már annak is örült, hogy a reggeli zuhanyt és
fogmosást be tudta szorítani a napirendjébe, nemhogy alapozóval és
szempillaspirállal bíbelődjön.
Igyekezett újra a munkára összpontosítani, és továbbgörgette a képeket.
A legfrissebb szelfik előtt lőtt képektől a lélegzete is elakadt. A fotókon egy ajtófélfa
széle rajzolódott ki. A képeket a jelek szerint egy résnyire nyitott ajtó mögül
készítették. Kivétel nélkül mindegyiken Hannah Byrne szerepelt. Pulóverben és
farmerban. Vetkőzés közben. Bugyiban és melltartóban. Egyszerű, össze nem illő
fehérnemű. Lottie gyanította, hogy Lucy és Ivy soha nem követne el ilyen divatbakit,
és csodálta Hannah-t, amiért láthatóan nem akart senkinek sem megfelelni, bár
valószínű volt, hogy a lány nem engedhetne meg magának olyan luxusfehérneműket,
amilyeneket a lányok egy-egy képen viseltek.
Egyértelmű volt, hogy Hannah abban a vendégszobában öltözött át a partira,
amelyik Lucy szobája és a között a szoba között volt, ahol a lány testét megtalálták. A
fényképeket nézegetve Lottie egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Ez
vitathatatlanul a kukkolás kategóriába tartozott. Mindegyiket Lucy mobiljáról
csinálták; és mindegyiket Hannah tudta nélkül. Valami buta csínynek vagy gonosz
tréfának szánták?
Szórakozottan húzkodta a fülcimpáját, mintha ez segítene rájönnie, mi az, ami
elkerülte a figyelmét. Miért osztotta meg Lucy Hannah képét? Miután belépett a
WhatsAppba, tizenkét csoportot talált. Lucy nem unatkozott. Tizenegy csoportnak
elküldte Hannah legkínosabb képét, amelyet Cormac is mutatott neki. A nevek között
több átfedés is volt.
Látszott, hogy a Hannah megszégyenítése felett érzett izgalmában eszébe sem
jutott, hogy az áldozatot kivegye a csoportból. Mit nyerhetett azzal, hogy elküldte a
képet? Népszerűséget? Figyelmet? Hannah megalázását és kirekesztését? Lottie-nak
az a bizonytalan érzése támadt, hogy ennél sokkal komolyabb dologról van szó. És
miért vette fel Lucy Hannah-t az egyik WhatsApp-csoportjába, ha nem voltak
barátok?
Lottie borzadva meredt a sértő fotóra, és elöntötte a szégyen és a részvét Hannah
iránt, akit így közszemlére tettek. Aztán haragra lobbant. A fényképen Hannah a
tükörrel szemben állva igyekezett egy szexi ajakbiggyesztést produkálni, miközben
csábítóan felfogta a haját. A kívánt hatás kissé esetlenre sikeredett. A melltartója a
háta mögötti ágyon hevert. A teste vékony volt, és izmos, de a melle fájdalmasan
lapos. Vajon Lucy ezzel akarta nevetségessé tenni?
Volt idő, amikor Lottie el sem tudta volna képzelni, hogy egy tizenhét éves lány
ilyet tenne egy másik emberrel, de az évek oly sok tapasztalattal tágították
képzelőerejének határait, hogy már csak kevés dolog tudta igazán sokkolni. Milyen
szomorú.
Egyetlen WhatsApp-csoport volt, amellyel Lucy nem osztotta meg a képet. Az
említett csoport a „Vének” névre hallgatott, és többek közt Lucy szülei is
beletartoztak.
Kirby lépett be az irodába, karján a dzsekijével, kigombolt felső gombbal az ingjén,
és félrecsúszott nyakkendővel.
– Valami félnótás a maximumra állította a fűtést az épületben. Sok értelme volt.
– Furcsálltam is, miért van ilyen meleg.
– Tél közepén lefagy a tökünk, és amikor végre előbújik a nap, valami csoda folytán
a fűtés is beindul.
– Valóban?
– Bocs, főnök. Nem úgy értettem, hogy tökös lennél… ó, a fenébe is, tudod, hogy
értettem.
– Semmi gond, Kirby – nyújtózott nagyot Lottie, igyekezve megszabadulni a hátába
nyilalló fájdalomtól. Sokáig görnyedt a monitor előtt. – Hogy van Hannah?
– Jól. Megígértem neki, hogy viszek neki valamit a Mekiből.
 – Végignéztétek McKeownnal a térfigyelő kamerák felvételeit? Tudnunk kell, hol
volt Liz Flood Puntója, miután elhagyta a partit, és mielőtt ma reggel megtalálták
szénné égve. – Lottie nem szerette, ha megzavarták munka közben. Most Hannah
fotójára kellett koncentrálnia. Talán ezért ölték meg Lucyt. Vagy talán semmi köze az
egészhez. Még Hannah hátizsákjának rejtélyét is ki kell bogoznia.
– Gondolod, hogy elég bizonyítékunk van Hannah ellen?
– Nem igazán. Még nincs meg az eredmény a lány körme alatt talált vérről, sem
Cormac ruháiról, amiket a mosógépből szedtünk ki. Egy évszázadba is beletelik, mire
a labor visszajelez, ráadásul ma vasárnap van.
– Jó híreim vannak. Martina Brennan valamikor járt egy ipsével, aki a Phoenix
parki labort vezeti. Finoman megpróbálta rávenni, hogy a kérésünk az akták tetejére
kerüljön.
– Ezt hogy sikerült elérnie?
– Előadott egy sírós-rívós magánszámot a szerencsétlen tinédzserről, akit brutális
módon az otthonában végeztek ki, és hogy sürgős lenne a DNS-teszt eredménye, hogy
rács mögé dughassuk a tettest.
– Ez komoly?
– Komoly.
– És mit mondanak az eredmények?
A kezében tartott papírlapra nézett.
– Annak ellenére, hogy Cormac ruháit kimosták, sikerült a póló szálai közül
használható DNS-t nyerni.
– Folytasd! – Lottie izgatottan kiegyenesedett ültében, mialatt Kirby a fontos hír
hozójaként büszkén kidüllesztette a mellkasát.
– Egyezést találtak Lucy McAllister DNS-ével. A Hannah körme alatti vér pedig
egyezést mutat Cormac és Lucy DNS-ével is.
– Ejha!
– Ez bizonyítja, hogy ők ölték meg – vonta le a következtetést Kirby.
– Várjunk egy kicsit! – mondta Lottie növekvő izgatottsággal. – Ez csak annyit
bizonyít, hogy Hannah és Cormac Lucy közvetlen közelében volt a lány halála előtt,
közben vagy utána. Jó lenne megtalálni a gyilkos fegyvert egyikük vagy mindkettőjük
ujjlenyomatával. Mi van a Cormac testén talált karmolásnyomokkal?
– Arról még nincs eredmény.
– Számításba kell vennünk Lucy és Hannah összeszólalkozását is. Lucy vére akkor
is rájuk kerülhetett.
– A boncolási jegyzőkönyvben ezt semmi nem erősíti meg. De főnök, azt hittem, ki
fogsz ugrani a bőrödből erre a hírre. – Kirby mellkasa csüggedten leeresztett,
megkegyelmezve a pattanásig feszült gomboknak. Pufók arca megnyúlt, és
elszontyolodva vakargatta bozontos üstökét.
– Több érzés is kavarog bennem, Kirby, de az igazság az, hogy szükségem lenne egy
vallomásra, és örülnék neki, ha nem Hannah lenne a gyilkosunk.
 – Miért?
– A fotó, amit Lucy mindenkivel megosztott, tulajdonképpen érzelmi
bántalmazásnak minősül; egy borzalmas, lealacsonyító tett, ami életre szóló
pusztítást okozhat egy lányban, aki nem engedheti meg magának, hogy összeillő
fehérneműt vegyen.
– Mi köze a fehérneműnek mindehhez?
Lottie bosszúsan sóhajtott, dühös volt a világra, idegesítette Kirby, és sajnálta
Hannah-t.
– Főnök? – feszítette tovább a húrt Kirby. – Nem számít, mi volt az indíték, ez akkor
sem lehet mentség egy ilyen könyörtelen gyilkosságra.
– Ez igaz. Túl sok a megválaszolatlan kérdés. Még mindig nem tudom, kivel volt
Lucynak szexuális kapcsolata közvetlenül a halála előtt. És a bőr, amit kimetszettek a
testéből? Mit akar jelenteni ez az egész? A fénykép jó indíték, de valóban elég egy
gyilkossághoz? Szeretnék Hannah szemébe nézni, amikor megmutatom neki.
– Megértem.
– Na, hozd azt a mekis kaját.
Miután Kirby kibaktatott, Lottie hátradőlt a széken, és fáradtan megdörzsölte a
szemét. Veszélyesen közel állt ahhoz, hogy elhatalmasodjon rajta a letargia. Ezt nem
hagyhatja. Tettre készen felpattant a székről, és úgy döntött, Gary majd intézi a
többit, amit Lucy mobilján talál, ő pedig beszél Hannah-val.

Ötvenhetedik fejezet

Lottie azzal a szándékkal hagyta el az irodát, hogy felviszi Lucy mobilját az emeletre.
Lynch a monitor előtt görnyedt az asztalánál, a tollával ritmusosan dobolt
valamilyen halk zenére.
– Kiebrudaltak McAllisterék? – kérdezte Lottie.
– Elég nyilvánvalóvá tették, hogy nem szívesen látnak, de legalább ettem egy jót,
mielőtt eljöttem.
– Ki akarom kérdezni Terry Starrt. Elő tudnád keríteni nekem?
– Azt hittem, külföldön van.
– Már nem. Visszajött.
– Rendben, értesítelek, ha megvan.
– Hogy haladsz Lucy közösségi médiás felületeivel?
– Fájdalmasan nehézkesen – forgatta a szemét Lynch. – Örülök, hogy a gyerekeim
még nem kamaszodnak. Ember legyen a talpán, aki képes követni a digitális
lábnyomukat.
– Attól tartok, izgalmas évek várnak még rád. Felviszem Lucy mobilját Garynek.
Néhány fotó különösen felkavaró.
 – Milyen típusú fotók?
– Testszégyenítés a legrosszabb fajtából.
– Azt hiszem, ismét kijelenthetem: rettegek, hogy a gyerekeim is tinédzserek
lesznek!
– Addigra bőven szerzel annyi tapasztalatot, hogy másoknál könnyebben
megbirkózz velük. Ha látnád, mit művelnek nálunk… – ingatta a fejét Lottie.
– Ha gondolod, cserélhetünk egy időre.
Lottie elmosolyodott, és a feszültség is enyhült a nyakában, az izmai hálásan
elernyedtek.
– Inkább ne. Tudod, járt utat a járatlanért…
– Beszélni akartam veled – váltott témát Lynch. – Találtam valamit.
Lottie-ban egyszeriben újraéledt a remény. Izgatottan az íróasztal sarkára
telepedett.
Lynch a képernyőre fókuszálva csettintett a nyelvével.
– Lehet, hogy nem sokat segít, de egyvalamit azért tisztáz – nagyított rá a
képernyőn az egyik fotóra. – Lucynak volt egy kamu Instagram-profilja. Finstának
hívják. A valódi Insta-profilján több száz követője van, de ezen a Finstán legfeljebb
tucatnyi.
– Ez nekem új. – Lottie eltűnődött, vajon a saját gyerekei is használnak-e ilyet.
Valószínűleg igen. – Magyarázd el.
– Ezeket az oldalakat főleg kamaszok és fiatal felnőttek használják, akik a nem
publikus képeiket szeretnék megosztani egy kisebb, kiválasztott réteggel. Ezt nézd
meg.
A képen Lucy fehér farmert és fekete, a nyaknál és oldalt igencsak merészen
kivágott topot viselt. A lány egy üveget tartott a kezében, és úgy tűnt, mintha
táncolna.
– Egy éjszakai klub? – találgatott Lottie.
– Majd utánanézek, de nézd csak meg közelebbről.
Lottie hunyorított. Lucy másik karja a magasban volt, telefont tartott a kezében.
Hirtelen ráébredt, mi hozta lázba Lynchet. – Közelíts rá!
A kép kissé elmosódott. Lynch egy hajszálnyit visszavett.
– Most már látod?
– Igen. Egy apró tetoválás, pontosan ott, ahonnan a bőrt eltávolították.
Lottie fél szemét lehunyva igyekezett kivenni a mintát.
– Ez egy szív?
– Van valami írás benne, de túl homályos.
– Láttad más fotón is?
– Egyelőre nem.
– Csak így tovább. Remek munka, Maria!
Lynch ragyogott a büszkeségtől.
– Átküldöm a képet Gary csapatának. Majd ők kiélesítik valahogy.
 – Bármi más érdekes ezen a Finstán?
– Csak ezt találtam.
– Oké. Van valami hír az e-mailről, amit Lucy kapott?
– Még semmi.
– Úgy volt, hogy Albert átküldi nekem a fenyegető levelet – avatta be Lynchet,
miközben a mobilján keresgélt. – Semmi.
Kap még egy órát, aztán gyászoló apa vagy sem, egy kicsit megszorongatja ezt az
Albertet.

Miután Lottie magára hagyta Lynchet, hogy felvigye Garynek Lucy telefonját, Lynch
visszatért a képernyőbűvöléshez. Egy kicsit félretette Lucy közösségi médiás életét, és
igyekezett többet megtudni Terry Starr-ról. Belépett az Instagram-oldalára.
Győzelmek és bokszolási tippek. Tovább kutakodott, és hamarosan meg is lett a várva
várt eredmény. A férfinak szintén volt egy Finsta-profilja. Megcsörgette az IT-
csapatot, és öt percen belül már meg is volt a belépési kód.
Terry Starr közel sem posztolt annyit, mint Lucy; Lynch tüzetesen megvizsgált
minden egyes képet.
Vajon csak a képzelete játszik vele? Olyasmit lát bele, ami nincs is ott? Esetleg
fáradt elméje kotyvasztott össze valami hajmeresztő teóriát? Nem, gondolta, ott volt
egyértelműen a képernyőn! A képek nyolcvan százalékán, amiket eddig átnézett, mind
fiatal lányokat ábrázolt.
Ha Terry popsztár vagy híres futballista volna, akkor még érthető lenne. De egy
bokszoló? Nem tudta, mit higgyen.
Megvakarta a fejét a tollával, és reménykedve körbepillantott az irodában, hátha
sikerül egy kollégát elcsípnie. Kellett valaki, akinek kikérheti a véleményét. Kirby
visszatért a városból, és úgy tűnt, mintha nyitott szemmel aludna az íróasztalánál,
miközben a keze gépiesen járt egy jókora mekis zacskó és a szája között.
– Kirby, gyere ide, és vess egy pillantást erre!
– Adj egy percet. A fogam közé ragadt egy darab csirke – mondta, miközben egy
újságpapír sarkával matatott a szájában.
Lynch elképedve meredt rá.
Kirby megadóan feltartotta a kezét, és nehézkesen odadöcögött az asztalához.
Lynch fölé hajolt, és a nő eltöprengett, mikor fürdött Kirby utoljára.
– Szerinted hány éves lehet ez a lány? – kérdezte Lynch.
– Egy rakás lány van a képen. Melyik?
– Az ég szerelmére! – nagyított rá Maria, és az ajkába harapott.
– Ó… – kommentálta Kirby.
– Én is pontosan így gondoltam. – A képen Terry feszített büszkén egy csapat lány
gyűrűjében. Lynch a fotó jobb szélén álló lányt tanulmányozta. – Tizenháromnál
nem nézném többnek. Szerinted?
– Ez meg milyen oldalon van?
 Lynch ismét elmagyarázta a Finstát.
– Még mélyebbre kell ásnom.
– Ez elég beteg, ugye, tudod?
– Minél jobban belemélyedek ebbe az ügybe, annál gyakrabban tör rám a
hányinger. És pont a kirakós leglényegesebb darabjai hiányoznak.
Kirby együttérzőn a vállára tette a kezét, majd sietve visszatért a fájdalmasan
megcsappant McDonald’s-zacskóhoz, olyan átéléssel lapátolva be magába a kihűlt
sült krumplit és csirkefalatkákat, akár egy halálraítélt az utolsó vacsoráját.
Lynch továbbgörgette a képeket, míg egy még nyugtalanítóbb felvételhez nem ért.
Terry Starr trónolt a képen, ölében egy, az előzőnél is fiatalabb lánnyal. A kislány
szeméből sütött a félelem. A fényviszonyok nem voltak túl jók, de Lynch biztosra
vette, hogy ez a lány valójában még gyerek.
Lynch úgy érezte, hogy a gyomra egészében elindult a torkán felfelé. Kivágtatott a
mosdóba, térdre rogyott a vécécsésze előtt, és mindent kiadott magából.
Megtörölte a száját, lehúzta a vécét, aztán kinyitotta a csapot, és hideg vizet
spriccelt az arcába. Tágra nyílt szemmel a mosdó felett lógó rozsdás tükörbe nézett.
Ha a saját gyereke ülne Terry ölében, a csupasz két kezével fojtaná meg azt a
szemétládát! Mi a francba tenyerelt bele? Bármi volt is, úgy tűnt, mindenki szeme
láttára zajlott.
Miután visszabotorkált az asztalához, megpróbálta felhívni Lottie-t, de a főnöke
nem vette fel.
Kirby felállt, és a nadrágjába törölte zsíros kezét. Lynch kis híján újra elhányta
magát.
– Ne nézz így rám, Lynch. Nem hagy foltot.
Valami frappánsat akart mondani, de semmi nem jutott az eszébe. Remélte, hogy
téved a fotóval kapcsolatban, de érezte, hogy erre kicsi az esély.

Ötvennyolcadik fejezet

Hannah Byrne egyedül kuporgott a kihallgatóhelyiségben, amikor Lottie belépett.

Kirby kikönyörögte, hogy elmehessen enni, így végül McKeown csatlakozott hozzá.
Az étel, amit Kirby vett a lánynak, érintetlenül hevert az asztalon.
Lottie átfutotta a pszichológiai jelentést, amelyet a zaklatott tinédzserről írtak.
Eszerint Hannah feltételezhetően disszociatív amnéziában szenved, ami minden
esetben erős stresszhez vagy traumához köthető. Egyébként szellemi képességeinek
teljes birtokában van.
Az orvosi jelentésben az állt, hogy a lány vérében nem sikerült randidrogot
kimutatni, vélhetően a késői mintavételnek köszönhetően. Ugyanakkor mind a
vizeletében, mind a vérében MDMA nyomaira bukkantak. Hannah ecstasyt vett be.
Lottie úgy vélte, elég valószínű, hogy mást is belecsempésztek az italába. De ez elég
ahhoz, hogy kiváltsa az amnéziát?
– Anyukád még nem ért ide? – húzott ki Lottie egy széket, szándékosan triviális
kérdéssel kezdve, hogy bevonja a lányt a beszélgetésbe.
Hannah megvonta a vállát.
– Azt sem tudom, miért vagyok itt. Fáradt vagyok, beteg és éhes. – Tekintetét
makacsul a földre szegezte, csak sűrű szempillái látszottak.
– Miért nem etted meg azt az ételt, amit hoztunk neked?
– Azt maga ételnek nevezi? Túl sok benne az ismeretlen összetevő.
Lottie igyekezett visszafogni magát, hogy ne mutasson rá a nyilvánvalóra. Az
ismeretlen droggal kapcsolatban, amit boldogan lenyelt, nem voltak ilyen
fenntartásai. Istenem, adj erőt!, gondolta.
Igyekezett anyásan barátságos hangot megütni:
– Hannah, megkaptam a DNS-teszt eredményét, és nem áll jól a szénád. Szükségünk
lesz anyukádra, és azt javaslom, szerezzetek egy ügyvédet is.
Hannah felnézett, űzött tekintetét fekete karikák árnyékolták.
– Miért nem beszélhettünk otthon? Ez a hely a frászt hozza rám. Még mindig
szörnyen érzem magam, és a fejem is hasogat.
Ezzel nem vagy egyedül, gondolta Lottie.
– Megnézem, hol lehet az anyja – mondta McKeown, és kiment a szobából.
Lottie tűnődve figyelte a kamasz lányt. Hannah szorosan átölelte magát, szőke haja
nyirkosan tapadt a homlokához. Minden porcikájából áradt a kimerültség. Lottie
szíve megtelt szánalommal, és azon gondolkodott, miért.
A kezükben van a bizonyíték, igaz, csak közvetett, de a halott lány vére Hannah
körmei alatt azért elég meggyőző. Ugyanakkor a Lucyval korábban történt csetepatét
is számításba kell venni. A véres törülközőt titokban is elrejthették a táskájában. Ez
felvet egy kérdést: mikor hozta el Hannah a hátizsákot Lucyék házából? De mindezek
ellenére Lottie fejében még mindig a testszégyenítős fényképek sorjáztak.
Babs Byrne berontott a kihallgatóba, a nyomában olcsó parfümről árulkodó
illatfelhő úszott. McKeown követte. Babs pillantásra sem méltatva a lányát, lezöttyent
egy székre.
McKeown ismertette a felvétellel kapcsolatos hivatalos eljárást, Lottie pedig
megkérdezte, szeretnének-e ügyvédet.
– Ingyenes jogi segítségnyújtást is kérhetnek.
– A lányom semmi rosszat nem csinált – közölte Babs némi paradicsomszósszal a
szemöldökén –, és nem kell az alamizsna ügyvédjük. Nem szorulunk rá a
jótékonykodásukra. Értve vagyok?
Lottie kinyitotta a vékony dossziét maga előtt, és Hannah elé csúsztatott egy kupac
fényképet, azokat, amelyeket aznap este Lucy a partin megosztott.
– Ez te vagy, Hannah – jelentette ki Lottie.
Semmi tiltakozás, csupán Hannah szája préselődött még vékonyabb vonalba.
 – Ez meg mi a ménkű? – csattant fel Babs. – Hogy került magukhoz egy félmeztelen
fotó a lányomról?
– Ezt a fotót többtucatnyian látták azon az éjszakán, amikor Lucyt meggyilkolták. A
legtöbben, akik megkapták, ott voltak a partin. Hannah, szándékosan vagy nem, de
neked is elküldték. A szemtanúk beszámolója szerint agresszívan viselkedtél Lucyval,
és a szóváltásotok végül tettlegességig fajult. Kifejtenéd részletesebben?
– Kifejteni? – köpte Babs, miközben eltökélten verte az öklével az asztalt, és minden
egyes csapásnál a fénykép csillant egyet a lámpafényben. – Ha igaz, amit mond,
akkor az a kis riherongy szándékosan megszégyenítette a lányomat, és Hannah-nak
minden joga megvolt hozzá, hogy megvédje magát!
– Babs, kérem! – szólt Lottie csitítóan. – Ez több volt annál. Ez már tettlegesség volt.
Két különböző dolog.
– Ne merészeljen kioktatni! – Babs dühös arca bíborlila árnyalatot öltött. – Nem
vagyok ostoba!
– Bocsásson meg. – Muszáj volt valahogy lecsillapítani, máskülönben Lottie búcsút
mondhat a vallomásnak. És egyelőre elég rossz irányban haladtak a dolgok. – Nem
volt szándékomban kioktatni. Az a helyzet, hogy több szemtanúnk is van, akik azt
állítják, hogy Hannah tettleg bántalmazta Lucyt.
– Milyen tanúk? – vetette oda Babs.
– Ezt az információt sajnos nem áll módomban megosztani önnel. – Lottie Hannah-
hoz fordult. – Van bármi emléked a veszekedésről? Muszáj elmondanod, hogy mi
történt valójában a partin.
– A maguk, úgymond, tanúi mondhatnak, amit csak akarnak! – fröcsögte Babs az
asztal túlfeléről, kiadós nyálpermettel hintve be az asztallapot. – Hannah-nak
jogában állt megvédeni magát – fűzte össze a karját, jelezve, hogy részéről lezártnak
tekinti a vitát.
– Egy fiatal férfi azt állítja, hogy adott neked egy tablettát, Hannah. Erre emlékszel?
Hannah vállat vont.
– Talán.
– Fel tudnád idézni, mi történ azután, hogy Lucy körbeküldte a képet?
Hannah megrázta a fejét. Lottie türelmesen várt. Végül Hannah megszólalt:
– Olyan zavaros. Fogalmam sincs. Már mondtam, hogy kérdezzék Cormacot.
– A minták, amiket a körmöd alól vettünk, egyezést mutatnak Lucy McAllister DNS-
ével. Meg tudod ezt magyarázni?
Hannah-nak elakadt a lélegzete, Babs pedig olyan lendülettel pattant fel, hogy a
széke a falnak csapódott.
– Hannah-t aljas módon felültették! Csak azért, mert az a bagázs talicskával hordja
haza a pénzt, nekünk meg a seggünk is kilóg a gatyából, a lányomra akarja kenni az
egészet! Szánalmasak mindannyian! Gyerünk Hannah, elmegyünk! – rántotta talpra
a karjánál fogva a lányát.
 Lottie arra gondolt, hogy Hannah olyan, akár egy kelletlen marionettbábu, akinek
az anyja rángatja a zsinórjait.
– Kérem, üljön vissza – mondta Lottie a tőle telhető legnyugodtabb, együttérző
hangon. – Hannah nem megy sehova. Épp hivatalos vallomást veszünk fel, amit majd
eljuttatunk az államügyésznek. Javasoltam önnek, hogy kérjen ügyvédet, de nem
fogadta meg a tanácsomat. Amennyiben Hannah nem működik együtt velünk, nem
marad más választásom, mint hogy elrendeljem a huszonnégy órás őrizetbe vételt.
Babs kővé dermedve bámult Lottie-ra. Hannah lehajtotta a fejét, a haja fátyolként
keretezte az arcát.
– Ha van valami, amit szeretnél elmondani nekünk Hannah, akkor itt az ideje –
buzdította Lottie.
– Nem emlészem. Bárcsak emlékeznék, de azután, hogy bevettem a tablettát, kiesett
minden. Ittam egy kólát. Ennyi. Néha feldereng valami, de ha próbálok
összpontosítani, azonnal eltűnik. Kérem, könyörgök, kérdezze Cormacot, ő majd
elmondja! – Egy könnycsepp gördült végig az orrán, elidőzött az orra hegyén, aztán
az asztalra hullott.
– Te és Cormac öltétek meg Lucyt?
Babs hirtelen megtalálta a hangját.
– Lehet, hogy Hannah kiállt magáért azok miatt a gusztustalan fotók miatt, de
gyilkosság? Találjon magának másik bűnbakot, nyomozó, mert az én lányom
ártatlan.
Ez a nő egyáltalán nem figyel rá? Lottie erőn felül igyekezett nyugodt hangot
megütni.
– DNS-bizonyítékunk van rá, hogy Lucy vére volt Hannah körme alatt. Egy
nyavalyás véres törülközőt találtunk a hátizsákjában, amit a házból hozott el, és…
– Valaki belerakta – kötötte az ebet a karóhoz Babs. – Próbáljon már értelmesen
gondolkodni!
– Mikor hoztad haza a hátizsákodat, Hannah? – Lottie teljes figyelmével a lányra
összpontosított.
– Nem tudom – zokogta Hannah.
– Az a hátizsák hajnali négykor Lucy nappalijában volt, aztán itt találtuk meg
nálad. Van egy tanúnk, aki…
– Maga és a tanúi… – köpte megvetően Babs. – A legtöbbjük hazug disznó. Hogy
merészel célba venni egy szerencsétlen, ártatlan lányt csak azért, mert nem
ezüstkanállal a seggében született, míg az a… az a gazdag kis szuka úgy járkált a
városban, mintha bizony az ő szarának rózsaillata volna! Hadd mondjak magának
valamit. Ezzel az egész históriával kapcsolatban nekem nagyon bűzlik valami –
horkantott, majd befogta az orrát, mintha a szobát hirtelen záptojástámadás érte
volna. – És ha nem bánja, kurvára felfogadunk egy ügyvédet! – Babs Hannah-ra
pillantott, és valamivel halkabban hozzátette: – Alamizsna vagy sem, szükséged lesz
rá.
 Lottie sóhajtott. Babs Byrne csak most ébredt rá, hogy a rémtörténet főszereplője
az ő lánya.
– Hannah? Emlékszel bármire is, hogy mi történt, mikor magadhoz vetted a
hátizsákot? – Hannah elé csúsztatott egy fényképet a piszkosfehér százszorszépekkel
pettyezett táskáról. – A törülközőn Lucy vére volt.
Hannah úgy bámult a táskájára a képen, mintha most látná életében először.
Lassan megrázta a fejét.
– Én… én nem tudom megmagyarázni – nézett fel könyörgő szemmel, de Lottie
mintha félelmet látott volna megcsillanni a tekintetében. – Ez azt jelenti, hogy én még
ott voltam a házban, amikor Lucy… meghalt?
– Reméltem, hogy ezt tőled tudhatjuk meg.
Némán ingatta a fejét.
– Én… én… képtelen vagyok…
– Képtelen vagy felidézni, vagy elmondani?
Hannah csüggedten vállat vont.
Lottie újabb képet tett a lány elé.
– Felismered ezt a fiút?
– Ez az a srác a tablettákkal. Cormac tőle vette a pirulákat. Kérdezze Cormacot.
Kérem…
– Hannah, Jake Flood tizenöt éves volt. A testét tegnap éjjel halásztuk ki a
csatornából.
– Me-meghalt? – Hannah szeme elkerekedett, a sötét karikák még jobban kiemelték
beesett arcát. – Én… én ezt nem értem. Mi folyik itt? – Az ajkába harapott, majd
csupasz kezével megtörölte az orrát.
Ebben az egész drámában voltak még más kétes szereplők is, akik gond nélkül
beállhattak volna a gyanúsítottak sorába, de Lottie nem hunyhatott szemet a fölött a
tény fölött, hogy minden bizonyíték – közvetett vagy sem – az előtte ülő, összetört
lányra mutatott.
– Van még valami, amit hozzátennél?
– Nincs. – Hannah hangja ismét zokogásba fúlt.
– Rendben. Kérvényezni fogom a huszonnégy órás őrizetbe vételt.
McKeown a hivatalos eljárásnak megfelelően hozzátette:
– Kihallgatás felfüggesztve.
Lottie felnyalábolta a papírjait, és követte a férfit az ajtó felé. McKeown szokatlanul
csendes volt a kihallgatás alatt. Lottie még visszafordult, pillantása anyáról lányára
siklott.
– Hannah, próbáld meg ezt az időt arra használni, hogy visszaemlékezz valamire.
Az ellened felhozott bizonyítékok kiváltképp terhelőek.
Babs hirtelen kizökkent a merengésből.
– Abbahagyná ezt? Nem látja, mit művel vele? A sarokba szorít mindkettőnket!
Hatalmasat téved, mert ezt a harcot valaki mással kéne megvívnia, nem velünk.
 – Én nem vagyok az ellenségük – felelte Lottie, és kiment a szobából.
Útban az irodája felé azon töprengett, kit akar megtéveszteni. Hát persze hogy
ellenségként tekint rá, hiszen a nő csak a lányát igyekszik megóvni a börtöntől.
A léptei olyan súlyosak voltak, mintha a cipőjét csurig töltötte volna cementtel, és a
szívét sem érezte szemernyivel sem könnyebbnek. Megrázó volt a tudat, hogy talán
miatta kerül egy kamasz lány rács mögé, főleg hogy Hannah semmire sem
emlékezett.
Nagy szüksége volt egy kávéra.

Ötvenkilencedik fejezet

Az irodába visszatérve Lottie látta, hogy McKeown beletemetkezett az iPadjébe.

– Bármi új, mielőtt elmegyek?
– Megerősítették, hogy Cormac ingén és testén kétféle DNS-t találtak. Az egyik Lucy
McAllisteré, a másik Hannah Byrne-é.
Lottie elgondolkozva rótta a köröket.
– Ez azt jelenti, hogy jelen volt Lucy meggyilkolásánál, vagy csak a vitájuknál? Ha ő
ölte meg Lucyt, akkor most próbálja rákenni Hannah-ra, vagy mindketten benne
voltak?
– És hol jön a képbe Jake Flood?
– Túl sok a megválaszolatlan kérdés, McKeown. Megyek, iszom egy nagy adag
kávét, hogy működésre bírjam az agyamat.
– Brennan közrendőr épp pár perce járt a Bean Caféban. Azt mondta, Cormac
O’Flaherty is ott van.
Lottie megpaskolta farmerja hátsó zsebét, meggyőződve róla, hogy a bankkártyája
még ott lapul.
– Tíz perc múlva itt vagyok, ha valaki keresne.
– És ha a főnök kérdezősködik?
– Biztos vagyok benne, hogy kitalálsz valamit, ha már úgyis olyan jó pajtások
lettetek.
– Nem bujkálhatsz örökké előle.
– Csak figyelj, és tanulj!
Lottie akkora lendülettel nyomta McKeown kezébe a laptopját és a dossziét, hogy a
férfi meglepetésében csaknem leejtette hőn szeretett iPadjét. Mielőtt McKeown egy
szót is szólhatott volna, Lottie sarkon fordult, és lerobogott a lépcsőn.

A Bean Caféban ücsörögve Cormac O’Flaherty elmélyülten tanulmányozta a karcos

faasztalt; nem kockáztatta, hogy körülnézzen. A Bean volt a legközelebbi kávézó az
őrshöz, a zsaruk kedvelt helye. Miért pont ide kellett jönnie? Most könnyű célpontot
csinált magából.
A kérdésére hamarosan meg is kapta a választ, amikor nyílt az ajtó, és belépett
rajta az a nyakigláb detektív. A nagyszájú, aki rávette, hogy kikotyogja Hannah és
Lucy veszekedését. Nem kellett volna beszélnie neki a fotóról, de előbb-utóbb úgyis
kiderült volna, és akkor csak még gyanúsabb színben tünteti fel magát.
Akkor is hiba volt. Most meg itt ül, mint egy béna csalimadár. Mennyi ostobaság!
Az ajtóból hűvös fuvallat csapta meg az arcát, és Cormac nyakig húzta a cipzárt a
pulcsiján, felkészülve rá, hogy abban a pillanatban dobbantson, amint a nő hátat
fordít neki. Túl késő. A nagy sietség közepette a lába széknek ütődött, és a nyomozó
azonnal kiszúrta.
– Cormac O’Flaherty, válthatnánk pár szót? Még egy kávét? – A nő mosolygott, de
Cormac nem sok jót sejtett a mosoly mögött. A nyomozó szeme akár két gránitkő.
Hideg és kemény. Basszus.
– Ó, nagyon kedves, de épp indultam. Sietnem kell, hogy…
– Ragaszkodom hozzá – lépett előre a nő, elzárva a pult és az ajtó közötti keskeny
területet, ami a kijárathoz vezetett.
Cormac csapdába esett. Vonakodva kihúzta a székét, és visszaereszkedett rá.
– Két kávét kérnénk, Adrian – adta le a rendelést a nő –, ha végeztél.
Olyan negédesen mosolygott Cormacra, hogy a srác fejében megfordult, a végén
még cukorbetegséget kap tőle. Az ösztöne riadót fújt.
A nyomozó kivette a zsebéből a bankkártyáját, és leült. Cormac irigyelte a vékony
felsőjéért. Ő nyakig becipzárazott kardigánjában úgy izzadt, mint egy ló.
Koncentrálj! Ki ne nyisd a szádat!
A nő szórakozottan dobolt az asztalon a kártyájával, és Cormac tekintete megakadt
a lerágott körmökön. A nyomozó szeméből sütött a fáradtság, a haja kócosan meredt
szanaszét. Nem úgy festett, mint egy magas rangú felügyelő. De a látszat nem
tévesztette meg. A tegnapi rendőrségi látogatása után egy kicsit utánaolvasott a
nőnek a neten. Parker detektívfelügyelő ritkán követte a kitaposott utat, de
intelligens volt, és nem csekély mennyiségű megoldott gyilkossági ügyet tudhatott
magáénak.
– Tényleg máshol kéne lennem – próbálkozott ismét Cormac idegesen.
– Csak két perc. Kész szerencse, hogy egymásba botlottunk. Egyébként is rajta van a
listámon.
– Milyen listán? – hüledezett Cormac izzadó kezét gyürködve.
– A soha véget nem érő tennivalók listámon. – A nyomozó elhallgatott, mikor
Adrian letett két kávét az asztalra, a csészealjakon egy-egy celofánba csomagolt
keksszel. Mikor a férfi visszaindult a pulthoz, Lottie folytatta: – Jake Floodról
lennének még további kérdéseim – tűrte fel az ingujját, hivatalos zsarumódba
kapcsolva. Tényszerű közlés. Semmi vád. Vagy igen? Cormac hihetetlenül nehéznek
találta, hogy olvasson a nőben.
 – Jake? – Cormac óvatosan kifújta a visszatartott levegőt.
– Igen, a fiú, akitől a drogot vette Lucy partiján.
A hangja túlságosan harsány volt, túlontúl hangos. Cormac ijedten körülnézett,
attól tartva, hogy minden szem rájuk tapad. De az alapzaj nem változott. Egyetlen fej
sem fordult feléjük.
– Mi van vele? – kérdezte elcsukló hangon. Egyre idegesebb lett.
– Tegnap este megtaláltuk a testét a csatornában.
– Uramatyám!
– Gyanús körülmények között halt meg.
– Ó.
– Ó bizony, Cormac. Mikor látta utoljára?
– A partin.
– Valami ötlet, hová mehetett utána?
– Honnan tudnám? – Ez valami beugratós dolog lesz. Muszáj nyugodtnak tűnnie.
Remélte, hogy az arca kellően semleges. Lehetetlen feladat. Igyekezett fesztelen
hangot megütni: – Tényleg nem tudom. Hinnie kell nekem. – Na, ennyit a
fesztelenségről; úgy hangzott, mintha könyörögne.
– Nem kell hinnem magának, Cormac. Csak bizonyítanom kell. Szóval még egyszer
kérdem: hol és mikor látta utoljára Jake Floodot? – Egy pillanatra sem véve le a
szemét Cormacról, a kávéját szürcsölgette, majd komótosan kicsomagolta a kekszet.
Cormac úgy érezte magát, mintha fogorvosi székben ülne, és a lámpa egyenesen a
szemébe világítana. Nemsokára jön a fúró, és neki muszáj egy helyben maradnia.
– A partin.
– Mikor?
– Amikor megvettem tőle… mikor… a tudja, mit. – Ó, hogy az a…!
– Pontosan hány óra volt, amikor megvette tőle a kábítószert? – kérdezte a nő emelt
hangon.
– Nem tudom. Addigra már legurítottam pár vodkát.
– Látta még azután, hogy Hannah és Lucy összekapott?
– Nem esküdnék meg rá. Úgy értem, a Bibliára nem.
– Majd a bíróságon megesküdhet a Bibliára, Cormac. Árulja el, visszament hozzá,
hogy vegyen még egy kis „tudja, mit”?
Most már nyíltan gúnyolódik vele. Cormac kénytelen volt a combja alá csúsztatni a
kezét, hogy csillapítsa a remegését. Arra gondolt, ha most rajzfilmfigura volna, a
szeme zsinegen rugózna, miután hatalmasra dagadva kipattant a helyéről. Kurvára
nyugodj le!, figyelmeztette magát.
– Az egyetlen dolog, amit csináltam, miután hajba kaptak, hogy segítettem Hannah-
nak rendbe szedni magát. És ezt mindenki látta.
– Hol szedte rendbe magát Hannah?
– A fürdőszobában.
– Melyikben?
 – A konyha mellettiben. – Hány fürdőszoba van abban a nyavalyás házban? Hiába
dolgozott náluk, nemigen látta a ház belsejét. A hátsó falnál a rózsabokrokra kellett
vizelnie. Ezt inkább nem osztja meg a nővel.
– Sok vér volt? – záporoztak tovább a kérdések.
– Nem hiszem, hogy lett volna vér.
– Valóban?
– Ez az igazság. – Cormac törte a fejét, próbált visszaemlékezni. Nem. Nem volt vér.
Akkor még nem.
– Akkor miért kellett rendbe szednie magát?
– Elkenődött a sminkje. Úgy nézett ki, mintha megszállta volna valami. Csak
csapkodták egymást, meg egymás ruháját ráncigálták. Ennyi volt az egész.
– Hm. Tudja, Cormac, ha ez igaz, és akkor még tényleg nem folyt vér, azon
tűnődöm… – Elharapta a mondatot.
– Min? – Cormac képtelen volt megállni, hogy rá ne kérdezzen.
– Hannah körmei alatt vért találtunk. A táskájában pedig egy törülközőt, amit
szintén megvizsgáltunk.
– Ez meg mit jelent? – Csak lazán, haver, ne parázz. De ez nem volt egyszerű feladat,
miközben a hátán patakokban folyt az izzadság, hogy a derekánál tócsába gyűljön.
Egyre nehezebben ment, hogy felnőttként viselkedjen.
A nyomozó úgy nézett rá, mint egy félkegyelműre, majd ivott egy újabb kortyot a
kávéjából, és óvatosan letette a csészét.
– És most jön a legjobb rész, Cormac. Az ingjén megtaláltuk Lucy DNS-ét. Egy
ártatlan tizenhét éves gyerek DNS-ét.
– Gyerek?
– Bárki, aki még nem töltötte be a tizennyolcat.
– Azt hiszi, Lucy ártatlan gyerek volt?
– Nem az volt?
– Talán. – Cormac megpróbálkozott egy hanyag vállrándítással, de tudta, hogy a nő
átlát rajta.
– Érti, mire akarok célozni, Cormac? A DNS-bizonyítékkal?
– Igen, értem. – Értette, és attól tartott, nem lesz ínyére a folytatás. A pánik kezdett
elhatalmasodni rajta, és csüggedten konstatálta, hogy nincs nála az inhalátor. –
Lehet, hogy a labor összekeverte a teszteket vagy valami. – Igyekezett visszanyelni
egyre fokozódó hányingerét, mely görcsbe rántotta a gyomrát.
– Higgyen nekem, a laborban dolgozók tökéletesen értik a munkájukat. Igya meg a
kávéját. Új vallomást kell tennie. Biztos vagyok benne, hogy seperc alatt a végére
járunk az egésznek.
– Én… én nem mehetek. Nekem találkoznom kell valakivel. – Cormacnak nagyon
nem tetszett, ahogy a nő mosolygott. Akár egy kibaszott gepárd, aki épp most készül
lecsapni a zsákmányára.
 – Küldjön neki egy üzit. Írja meg, hogy késni fog. Jó sokat. Mondjuk, úgy húsz évet?
– A nyomozó kajánul mosolygott.
Ez gáz. Kibaszott nagy gáz.
– Keresnem kéne ügyvédet?
A mosoly lehervadt a nő arcáról.
– Ez remek ötlet, Cormac.
Talán eljött az igazság ideje.

Hatvanadik fejezet

Sharon Flood alig kapott levegőt futás közben. A kikötőnél szusszanásnyi pihenőt
engedélyezett magának, mialatt végig a bátyja járt az eszében. Vajon mi történhetett
vele? Miután arra a következtetésre jutott, hogy mindez az ő hibája, ismét rohanni
kezdett. Újra meg kellett állnia, zihálva előrehajolt, hogy csillapítsa kapkodó légzését.
Ki és be. Ki és be. Aztán újra nekilódult, a cipője ütemesen lifegett a lábán, mert nem
volt benne fűző. Nem sok kellett, hogy elhagyja.
Mikor a régi katonai laktanya főbejáratához ért, észrevétlenül besurrant a kapun.
Végigosont a kaszárnyát övező fal mentén, majd a jókora belső udvar mellett, és a
tekintete megakadt a jobboldalt sorakozó épületeken. Az irodáknak helyet adó
tömbök négyemeletnyi magasba nyújtóztak. Egyszer hallotta Jake-et a kaszárnyáról
beszélni, mikor az ajtó előtt hallgatózott. Gyakran hallgatózott. Jake egyszer el is
kapta, és alaposan megszidta. Akkor nagyon utálta. De igazából nem is utálta,
emlékeztette magát. És most miatta kellett meghalnia.
Gyors, céltudatos léptekkel megindult az udvar végén terpeszkedő épület felé, majd
pár pillanatig a viharvert ajtóra meredt.
Fél kézzel megnyomta, de az ajtó vagy zárva volt, vagy beragadt. Most két kézzel
veselkedett neki, és sikerült belöknie.
Belépett, és a helyiségben terjengő bűztől rögvest öklendezhetnékje támadt.
Mindent beterített a rengeteg, változatos állagú, rothadó szemét. Dermedten a szája
elé kapta a kezét. Jól látja, hogy némelyik gyorskajás zacskó mozog? Vagy csak a
légmozgás teszi? Mindenesetre ez utóbbiban reménykedve halkan betette az ajtót
maga mögött.
Az undorító szag miatt befogta az orrát, és hunyorogva körülkémlelt. A lenti
szobák üresen tátongtak. Ha jól hallotta, Jake egyszer arról beszélt, hogy valahol itt
van a búvóhelyük. Bizonyára az emeleten lesz.
Lábujjhegyen felment a lépcsőn, nehogy zajt csapjon. Úgy tűnt, senki sincs az
épületben, de nem kockáztathatott.
Meg kell találnia azt az embert, akinek Jake a kábítószert raktározta. Mielőtt
elindult, a perselyéből az összes pénzt egy Haribo-zacskóba öntötte, szorosan
bekötötte, majd a bugyijába rejtette. Öt euró és ötvenöt cent. Remélte, ez elég lesz
arra, hogy őt és az anyukáját ne gyilkolják meg úgy, mint Jake-et.
Az épület kihaltnak tűnt. Érezte, hogy a szíve majd kiugrik a helyéről. A folyosó
végén megpillantott egy még keskenyebb falépcsőt. Sietve felsurrant a harmadikra.
Semmi. Csüggedten térdre rogyott az érdes padlódeszkán, és eltöltötte a
reménytelenség. Aztán zaj ütötte meg a fülét.
Lentről jön?
Ijedtében még a lélegzetét is visszafojtotta.
Ajtó csapódott. Lágy szellő libbent fel a lépcsőn, és finoman meglengette a
plafonról lógó vezetékeket. Sharon azon tűnődött, vajon ez az az ember, akivel
beszélni akart? Az, aki elmondhatná neki, miért halt meg a bátyja, és miért volt a
hálószobájában elrejtve egy zacskó folyékony kábítószer? Bárki volt is, muszáj
tudatnia vele, hogy a kábítószer a rendőröknél van, úgyhogy őt és az anyukáját most
már békén hagyhatják.
Óvatosan az ablakhoz lépett, az is ugyanolyan leharcolt állapotban volt, mint
minden.
Sharon várt.
Egy alig érezhető légmozgás arra késztette, hogy megforduljon.
Az ajtónyílásból sötét árnyék bontakozott ki. Egy hatalmas árnyék.
Shaz a szája elé kapta a kezét, hogy ne sikítson. Irtóztató félelem mart a gyomrába.
Az ijesztő árnyékot egy kéz követte, és az ablakon beszűrődő halovány fényben
valami megcsillant benne.
Egy kés.
Az árnyék lassan testet öltött, és akár egy kígyó, besiklott a szobába. Kinyitotta a
száját, szavak peregtek belőle, és a levegőt mintha egyszeriben patkányméreg lepte
volna be.
– Á, Sharon, csak nem valaki mást vártál?
Egyik lépést a másik után tette meg, és hamarosan olyan közel került, hogy a kést
Shaz álla alá tartva finoman végigkaristolta puha bőrét. Shaz rettegett, a lábát valami
különös melegség öntötte el, és elszörnyedve rádöbbent, hogy bepisilt. Az apróval teli
zacskó tonnányi téglának érződött, ahogy a hasához tapadt.
– Ó, a kisbabának most jól jönne egy pelus – gúnyolódott. – A nyelvedet is
elvesztetted? – Az alak szája lebiggyedt, arca gonosz vigyorba gyűrődött. – Mi lenne,
ha kivágnám? Így legalább nem tudnál hazugságokat fecsegni, mint az ostoba
bátyád!
A férfi szájából áradó bűz megsemmisítő erejű volt, de a félelem a torkához
szorított késtől mindent felülírt. Eszébe jutott az anyukája, aki egyedül van otthon,
Jake nélkül; és most már nélküle is.
A férfi valamit észrevehetett a lány tekintetében, mert lejjebb engedte a kést, és
incselkedve tanulmányozta Shaz arcát.
 Ez volt az a pillanat, amikor a kislány felsikított, ám a rettegéstől csupán erőtlen
nyüszítés hagyta el a száját.

A tollaim büszkén borzolódnak. Oly édes érzés végre begyűjteni a zsákmányomat! A

kés a kezemben úgy fénylik, akár a Sarkcsillag, beragyogja ezt a poshadt szobát. Csak
nevetek gyermekded sikolyán. Mintha egy kiscsibe csipogását hallanám. Előrelépek,
ahogy a falnak veti a hátát, és tehetetlenül lecsúszik a földre. Vékony kis válla megállás
nélkül reszket.
– Ne sírj – mondom. – Elcsúfítja az arcod.
– Menj el.
– Jake is sírt. Még sikoltozott is. Nagyon rossz fiú volt.
– Tűnj el, és hagyj engem békén!
– Ó, szóval egy igazi harcossal van dolgom. Ez nagyon aranyos.
Lassan körbejárok a szutykos szobában, és elfintorodom, mert az orromat
megcsapja a csípős vizeletszag. Ez feldühít. Le akartam csapni rá, és elvenni, ami az
enyém. Kiélvezni ártatlan báját, és messze repülni vele. Terveim voltak, de most már
nem vagyok olyan biztos benne.
– Csúnya, piszkos kislány. Undorodom tőled. Összepisilted magad. Ez nem szép.
Igyekezett kigombolni a farmerját. Becsúsztatta a kezét a nadrágjába, és már épp
szólni akartam neki, hogy hagyja abba, mert még le kell fényképeznem, mikor
előhúzott egy undorító zacskót.
– Vigye ezt a drogért cserébe, ami Jake-nél volt, és kérem, hagyjon engem és az
anyukámat békén. Kérem!
Megcsóváltam a fejem, és kirúgtam a kezéből a zacskót. Ezüstérmék gurultak végig a
padlón, majd befészkelték magukat a törmelék közé.
– Nem kell a pénzed. Nekem te kellesz! – Elővettem a mobilomat, aztán mosolyogva
feltartottam, amikor a könyökével próbálta eltakarni magát.
– Most pedig légy jó kislány, és mosolyogj a kamerába!

Hatvanegyedik fejezet

Lottie bekísérte az egyre nyugtalanabb Cormacot az egyik cellába, hogy ott várja meg
az ügyvédet, aztán kapcsolatba lépett a külföldön békefenntartó szolgálatot teljesítő
katonák összekötő tisztjével, aki megígérte, hogy értesíti Cormac apját. Odaadta a
fiúnak az inhalátorát, amit előző nap otthon felejtett, és elindult az irodájába.
 Megkérte Thornton közrendőrt, hogy szerezzen egy kirendelt ügyvédet
Cormacnak, míg el nem érik az apját. Azt a választ kapta, hogy ez beletelik pár órába.
Lottie úgy vélte, ez a kis idő jót fog tenni a srácnak. Ezalatt átgondolhatja, hogy
elmondja az igazat. A DNS-minta nem hazudik, viszont három lehetséges oka is lehet,
miért került Lucy vére az ingére.
Egy: Cormac megölte Lucyt, és bedrogozta Hannah-t, hogy ne emlékezzen semmire,
és ne tudja elmondani a saját verzióját. Kettő: Cormac és Hannah együtt gyilkolták
meg Lucyt. Vagy három: Hannah ölte meg Lucyt, Cormac pedig segített neki
összetakarítani és elmenekülni. Csakhogy volt egy negyedik lehetőség is. Egyiküknek
sincs köze a gyilkossághoz, csupán belebotlottak a holttestbe, mikor minden tiszta
vér volt. Ahogyan Sean is.
Az asztalánál egy üzenet várta, miszerint a kutatóbúvárok, akik Jake halálával
kapcsolatban lemerültek a posványos vízbe, egy késre bukkantak. Lottie a tenyerébe
támasztotta az állát, és eltöprengett. Vajon Jake Flood hogy illik bele bármelyik
forgatókönyvbe is? És mi van az Albert McAllister üzletének szóló fenyegetéssel? A
megbundázott mérkőzésekről és a szerhasználó bokszolókról? Egyáltalán van bármi
köze is ennek az egészhez? És aztán ott a nagy kérdés, hogy kivel közösült Lucy a
halála előtt? Eddig senki nem jelentkezett. És még a laboreredmények sem jöttek
meg.
Lottie fejében megannyi eshetőség keringett.
Úgy döntött, Cormac nyugodtan főhet még egy kicsit a levében, míg az ügyvéd
megérkezik. Hannah szintúgy. Épp azon töprengett, hogyan vezesse le a
kihallgatásukat, amikor a számítógépére beérkezett egy e-mail Jane Dore-tól. A
patológus előzetes szakvéleménye Jake Floodról.
Miután elolvasta, úgy vélte, itt az ideje egy gyors eligazításnak. Néhány perccel
korábban látta, amint Farrell főfelügyelő beül a kocsijába, szóval tiszta volt a terep.

Az eligazító a szokásos hektikus arcát mutatta. Az egész helyiség zsongott a

nyomozóktól és az egyenruhás rendőröktől, mindenki jött-ment, igyekezve egy
szabad széket keríteni magának.
Lottie-t hirtelen elfogta az aggodalom beteg anyja iránt. Fel kellett volna hívnia
Chloét, de hát nem abban maradtak Seannal, hogy értesíti? Még nem telefonált. Ez jó
hír. Vagy nem? Pár pillanatig eltöprengett, lehetséges-e, hogy McAllisterék is
hasonlóképpen viszonyultak Lucyhoz. Egy telefonhívás, ahelyett hogy mellette lettek
volna, amikor szüksége volt rájuk?
De nem ez volt az optimális időpont az önmarcangolásra, hovatovább annak
megállapítására, hogy kellő empátiával rendelkezik-e, vagy sem. Lottie kénytelen volt
félretenni a bűntudatát, és magában megfogadta, hogy ma mindenképp megpróbál
hamarabb hazaérni Rose-hoz.
– Kis figyelmet kérek – kezdte. – Azt szeretném, ha mindenki felkötné a gatyáját és
rohamtempóban dolgozna, szóval igyekszem rövidre fogni ezt az eligazítást.
 Miután a halk moraj elült, belekezdett.
– Tegnap éjjel Piper’s Lane mellett, a csatornából kiemeltük a tizenöt éves Jake
Flood testét. Az autóra, amelyet az anyjától lopott el, ma reggel akadtunk rá, teljesen
kiégve. Az előzetes boncolási jegyzőkönyv szerint Jake Flood halálát hivatalosan is
gyilkosságként kell kezelnünk. A hátába üvegszilánkok fúródtak, amiket most vetnek
össze a Lucy házában kitört üveggel. Úgy hisszük, a fiú átesett, vagy valaki átlökte a
teraszajtón. A laborvizsgálat ezt majd reményeink szerint megerősíti. A fiút egy
lánccal is megverték, majd összekötözték, és a csatornába dobták. A tüdejében nem
találtunk vizet. Még azelőtt meghalt, hogy a vízbe került. A patológus szerint a halál
nyolc órával a test megtalálása előtt állt be. A McAllister-ház nappalijában talált vér
vizsgálata megerősítette, hogy Jake ott volt. Lucy péntek esti bulijához immáron két
gyilkossági nyomozásunk is kapcsolódik.
Elhallgatott, mert izgatott zsongás támadt, és megvárta, míg elhal.
– Röviden összegezve az első gyilkosságot, a tizenhét éves Lucy McAllister halálos
késelés áldozata lett, a testén hét szúrásnyomot találtak. A végzetes sérülés a nyakat
ért vágás. A vérminták elemzése azt mutatja, hogy az első támadás a nappaliban érte
a lányt, aki aztán valahogy elmenekült, és felvonszolta magát a hátsó lépcsőn abba a
szobába, ahol végül meghalt. – A boncolásról készült képekre bökött. – Azt hiszem,
nem kell mondanom, hogy ez egy kivételesen brutális támadásnak számít. A
patológus szerint Lucyt hajnali három és négy óra között ölhették meg, abban a
szobában, ahol rátaláltak.
– Ez az időkeret arra enged következtetni, hogy… – kezdte McKeown. Lottie gyilkos
pillantást lövellt rá. A férfi láthatóan vette az üzenetet.
– A patológus szintén azon a véleményen van, hogy a gyilkos fegyver egy steakkés
volt. Pontosan egy ilyen hiányzik a McAllister-ház konyhájából, és ma reggel a
búvárok találtak egyet azon a környéken, ahol Jake testét felfedezték. A fegyvert
jelenleg is vizsgálják, és…
– A kis szaros megölte Lucyt – kommentálta McKeown, borotvált fejét egy
pillanatra sem emelve fel az iPadjéből. Lottie tudta, hogy mérges, amiért Sean miatt
vissza kellett tartania egy fontos információt, ami bizonyítaná, hogy Lucyt négy óra
előtt ölték meg.
– Annak a szarosnak, ahogy emlegeted, van neve, édesanyja és húga, és volt egy
apja, aki alig egy éve halt meg – közölte Lottie szárazon. – Nem ártana, ha egy kis
tiszteletet mutatnál.
McKeown egy megvető fintor kíséretében megadóan feltartotta a kezét, de nem állt
szándékában visszavonulót fújni.
– Ha a gyilkos fegyver a házból eltűnt kés, akkor a gyilkosságot nem előre
megfontolt szándékkal követték el. Valaki kiprovokálta a gyilkosságot. Szerintem
Jake Flood megölte Lucyt, aztán… – McKeown felpillantott, és Lottie haragos
tekintetével nézett farkasszemet.
– Jake nem ölte meg magát, McKeown nyomozó, ha erre akart kilyukadni.
 – Nem zárhatunk ki egyetlen lehetőséget sem – viszonozta McKeown a metsző
pillantást.
Most meg miért szórakozik vele? A megbeszélés elején már elmondta, hogy csak
előzetes eredmények állnak rendelkezésükre. Szándékosan adja a hülyét.
– Visszatérve Lucyra – folytatta Lottie. – Bizonyos jelekből arra következtethetünk,
hogy a halálát megelőzően szexuálisan érintkezett valakivel. A jelentésből kiderül,
hogy óvszert használtak, ugyanakkor a belső combján sikerült spermamaradványt
azonosítani. Még nem tudjuk, kinek a spermája, de elképzelhető, hogy akivel szexelt,
egyben a gyilkosunk is. A spermából kinyert DNS-t összevetjük az adatbázisunkban
szereplő adatokkal, illetve az összes férfiéval, akit behoztunk kihallgatásra. A lista
élén Cormac O’Flaherty, Richie Harrison és Noel Glennon áll. Az összehasonlító
elemzések jelenleg is folynak, míg a megbeszélés tart. Az O’Flaherty-lakásból elhozott
ruhákon Lucy McAllister és Hannah Byrne DNS-ét találtuk meg. Hannah lakásának
átkutatása nem járt eredménnyel, de a lány kezén talált vérről megállapították, hogy
Lucyé. Van egy tanú, aki nem sokkal négy óra után látta Hannah hátizsákját Lucyék
nappalijában. Ugyanez a hátizsák már Hannah ágya mellett hevert, mikor tegnap
reggel Kirby nyomozóval felkerestük a lányt, hogy kihallgassuk.
– Tiszta sor – csapott McKeown az asztalra.
– Rá kell jönnünk, hogyan és mikor hozta el Hannah a hátizsákját a McAllister-
birtokról. Ez a feladat McKeown nyomozóra vár. – Lottie-nak muszáj volt lefoglalnia
a férfit valamivel, hogy ne akadékoskodjon tovább. – Azt még el tudom fogadni, hogy
Hannah és Cormac, vagy egyikük megölte Lucyt a Hannah-ról megosztott fénykép
miatt, de miért távolítottak volna el egy darabka bőrt az áldozat felsőtestéről? –
mutatott a boncolás során készült felvételre a sebről. A fénykép mellett Lucy
közösségi médiás fotója lógott a táblán.
– Láthatják, hogy Lucynak volt egy tetoválása, pontosan ott, ahonnan a bőrt
kimetszették. Egy szívforma. A fényképet szakértők vizsgálják, hogy megállapítsák,
mit írtak bele. Talán valamilyen monogram lehet?
– Beszéltem Ivy Jonesszal, Lucy barátnőjével – szólalt meg Lynch. – Ő nem tudott
semmiféle tetoválásról, de túlságosan nem lepődött meg rajta.
– Őt is ki akarom hivatalosan hallgatni – mondta Lottie. – Sikerült előkeríteni Terry
Starrt? Az ő DNS-e is kellene.
– Még nem.
Kirby szólalt meg.
– Beszéltem Bradley Currannal, Lucy exével, aki Ausztráliában él. Nem emlékszik
rá, hogy Lucynak lett volna tetoválása. Egy éve szakítottak, szóval valamikor utána
csináltathatta.
– Mondott valamit Lucyról?
– Azt mondta, és most szó szerint idézem: „nem egy egyszerű eset”. Mesélte, hogy
egyfolytában veszekedtek az anyjával, és hogy apuci kicsi lánya volt.
– Oké. Muszáj többet megtudnunk Lucyról, és hogy titokban kivel levelezett.
 – Gary most is keményen dolgozik rajta – lapozgatott Lynch a jegyzetfüzetében. –
Azt mondja, egy kamu e-mail-cím, amit egy Tor böngésző alá rejtettek. Lehet egy
Guerrilla Mail vagy titkosított ProtonMail. A felhasználó így névtelen marad. Gary
biztos benne, hogy fel tudja törni.
– Reméljük. Ivy többet tud, mint amennyit elárul nekünk.
– Majd még beszélek vele. Főnök, van itt valami, amiről szeretnék…
– Hadd fejezzem be, mielőtt elvesztem a fonalat. Ígérem, visszatérünk rá. – Lottie a
jegyzeteibe pillantott, máris kezdett belezavarodni a temérdek összeegyeztethetetlen
információba; ezek miatt egyik irányba sem tudott haladást felmutatni.
– Beszélnék még egy kicsit Jake Floodról. Ma reggel a szobája padlója alá rejtve
találtam egy zacskó kékes folyadékkal teli ampullát. Az üvegcséket a laborban
vizsgálják, de azt hiszem, randidrog van bennük.
– A kis szarzsák – adott hangot a véleményének McKeown.
– Vajon azért ölték meg Jake-et, mert lenyúlta a drogot a szállítójától? Tartozása lett
volna? Neki is köze van Lucy halálához? Lényeges, hogy megértsük az események
egymást követő sorát, most, hogy tudjuk, nagyjából mikor ölték meg a lányt.
Ekkor eszébe jutott Sean, és pár pillanatra elhallgatott. Sean látta a Fiat Puntót,
amikor négy körül visszament a házhoz, és a patológus szerint Jake akkor még
életben volt. Ő vezette volna a kocsit? Vagy valaki más? Ha igen, kicsoda? Nem mert
hangot adni a gondolatainak. Már így is elég zavaros volt az egész.
– Bármi előrelépés az autó kapcsán?
– Megnéztem a forgalmi kamerák felvételeit és az autós kamerákét is, ami, valljuk
be, nem túl sok – közölte McKeown –, eddig kevés sikerrel.
– Albert McAllister újabb darabbal bővítette a kirakósunkat – folytatta Lottie. –
Bárki küldte is a levelet, azzal fenyegette Albertet, hogy nyilvánosságra hozza, hogy a
férfi megbundázza a mérkőzéseket, és a bokszolói kábítószert fogyasztanak.
Ötszázezer eurót követeltek tőle, és tudatták vele, amennyiben nem fizet,
tönkreteszik az üzletét. Az e-mailt a technikusaink vizsgálják, és Gary szerint ez
hasonlóan kifinomult, mint a Lucyé. Mindkét e-mail-cím titkosított. Semmi sem utal
rá, hogy ugyanaz a személy küldte volna, de fennáll a lehetőség. Albert azt állítja,
hogy az e-mail miatt utaztak Malagába, mert a legtöbb üzletfele Spanyolországban
van.
– Nem értem, miért hagyta otthon a lányát védtelenül – csóválta a fejét Lynch –,
miután ilyen fenyegetést kapott.
– Talán úgy értelmezte, hogy a fenyegetés kizárólag az üzletét érinti.
– Vagy talán egy kapzsi szemétláda – jegyezte meg McKeown –, aki a munkáját a
családja elé helyezi.
– Megtudtam – szólt közbe Lottie –, hogy Albert rajongott a lányáért, szóval
feltehetően tényleg azért hagyta egyedül, mert meg volt győződve róla, hogy a
fenyegetés kizárólag az üzlete ellen irányul.
– Terry Starr a legfőbb ügyfele. Vele mi a helyzet? – kérdezte McKeown.
 – Ki kell derítenünk, merre járt, kezdve a gyilkosság éjszakájától egészen addig, míg
fel nem szállt a Malagába tartó gépre. Alighanem semmi köze a gyilkossághoz, de
muszáj utánanéznünk, hogy kizárhassuk a további nyomozásból. Miért ment
Spanyolországba? Miért jött vissza? Hol van most? Az az érzésem, hogy ez az egész
mind a bokszklubhoz vezet, ahová Jake is járt. A Ragmullin Goldstarst Lucy apja és
Terry Starr pénzeli. Az edző Barney Reynolds. Ő Brontë Harrison apja. Brontë DJ
Richie Harrison felesége.
Páran levegő után kapkodtak a szobában.
– Érdekes összefonódás – jegyezte meg Kirby.
– Valóban. Mindent tudni akarok Barney Reynoldsról és a klubról is. McKeown
nyomozó, halljuk, mire jutottál a kis kutatómunkáddal Noel Glennonnal, Richie
Harrisonnal, Cormac O’Flahertyvel és a takarítónővel, Sarah Robsonnal
kapcsolatban. – Lottie az ujjával dobolt az íróasztalon.
– Ühüm, még dolgozom rajta. Később majd jelentést teszek róluk.
– Jobb lenne minél hamarabb. Többet kell tudnom Noel Glennonról és főleg
Harrisonékról.
– Még végig kell néznem a forgalomfigyelő kamerák felvételeit és a szaros autós
kamerákét is, de megteszem, ami tőlem telik.
– Szeretnél esetleg egy szép kitüntetést érte? – érdeklődött nyájasan Kirby.
– Tegnapra kérem azokat a háttérinformációkat – mondta Lottie.
A megbeszélés után Lottie azon töprengett, mi az a közös szál, ami ezeket az
ügyeket összeköti. A tekintete a táblára siklott. Ott volt valahol, a parafa tábla kellős
közepén. Már csak meg kellene találni, és keményen megrántani.
Lynch elindult Lottie felé, épp mikor Lottie mobilja vibrálva pörögni kezdett az
asztalon.
Chloe.
– Főnök – kezdte Lynch. – Találtam egy felkavaró képet, és…
– Maria, hozasd be Ivy Jonest, és faggasd ki Lucy tetkójáról és a barátnője hétvégi
kiruccanásáról. Kerítsd elő Terry Starrt. Tudnunk kell, mi áll a kissé kurtára
sikeredett spanyolországi utazása mögött. Ezt most fel kell vennem.

Hatvankettedik fejezet

– Mi a helyzet? – szólt bele a telefonba Lottie.

– Nagyi kórházban van. Ki kellett hívnom a mentőket. Itt vagyok vele a sürgősségin.
– Ó, jesszusom, jól van?
– Most már igen. Épp a nővéreket ugráltatja. Infúzióra kötötték, mert ki volt
száradva. Még el akartak végezni rajta pár vizsgálatot, de a nagyi kiverte a balhét.
– Akkor nincs nagy baj.
 – Nem akartam, hogy aggódj, de Sean ragaszkodott hozzá, hogy felhívjalak.
– Köszi, Chloe, megyek, amint tudok.
– Nem kell idejönnöd, minden rendben. Ha van bármi változás, hívlak. Oké?
– Oké.
Miután Lottie bontotta a vonalat, a tenyerébe temette az arcát. Hogy fogok
megbirkózni a beteg anyámmal is? Megannyi zavaros érzés kavargott benne, a
mellkasa fájón összeszorult. Mikor mindent mérlegre tett – jót és rosszat egyaránt –,
tudta, hogy szereti Rose-t, és Rose is szereti őt. Boyd segített felnyitni a szemét és
meglátni, ami az orra előtt zajlott; főleg Adam halála után, amikor az anyja iránti
neheztelése még jobban elfekélyesedett. Ha Boyd nem lép közbe, akár végleg
eltávolodhattak volna egymástól. Hallani akarta Boyd hangját.
Miután kissé megnyugodott, bepötyögte a férfi számát. Hangpostára kapcsolt.
Hagyott egy üzenetet, és letette. Majd később beszél vele.
Előbb még el kell kapnia egy gyilkost.

Hannah vagy Cormac ügyvédjének még híre-hamva sem volt, Lynch meg közben
elment, valószínűleg Ivy Jonest előkeríteni. Lottie leült, hogy újra átnyálazza az
előzetes jegyzőkönyvet Jake Floodról, amikor Lei közrendőr kopogtatott az ajtón.
Lei olyan türelmetlenül toporgott, mintha egy hangyaboly költözött volna a
gatyájába.
– Elnézést. Helló, felügyelő!
– Jöjjön be!
– Rábukkantam egy nyomra, és megtudtam, merre szokott a biciklis banda
lebzselni. Szeretne velem jönni? Vagy kérjek meg mást? Nekem jó bármelyik… csak
gondoltam, megkérdezem… tudja, hogy mit szeretne. Elnézést, hogy megzavartam.
– A városban van? – vakarta a fejét Lottie, igyekezve kihámozni a mondandója
lényegét.
– Igen.
Lottie felnyalábolta a táskáját a földről.
– Akkor menjünk.
– Szeretné, ha biciklivel követném? Lehet, hogy nem is lesznek ott, csak gondoltam,
tudja…
– Én vezetek. Induljunk.

Lei közrendőr olyan sokat beszélt, hogy Lottie egészen beleszédült, mialatt a katonai
laktanya felé tartottak. Korábban egy menedékszálló működött ott, míg Lottie és a
csapata le nem leplezett egy szerv- és emberkereskedelemre specializálódott
hajmeresztő hálózatot, részben Boyd exfelesége, a kifürkészhetetlen Jackie
segítségével.
 Lottie a régi tiszti szállás előtt parkolt le. Adammel sokat voltak az altiszti részben,
de a tiszteknek fenntartott épületben soha nem fordultak meg. Ranglétra és
hasonlók.
– A kölykök ezt a helyet használják bázisnak – mondta Lei közrendőr, miután
kiszálltak a kocsiból.
– Hogy talált rá? – Tegnap óta alaposan lehűlt az idő, és Lottie csüggedten vette
tudomásul, hogy az irodában hagyta a dzsekijét.
– A kerékpárbolt tulajdonosa mondta, hogy egyszer meghallotta az egyik gyereket
erről a helyről beszélni. Gondoltam, hátha szerencsénk lesz, és három madarat
üthetünk egy csapásra. Érti, mire gondolok?
– Azt hiszem.
Kivette a rendőrségi dzsekijét a csomagtartóból, és Lei mellé állt. Csak bámult,
mennyire lepusztult az egész terület.
– Hogy csináljuk? – billegett egyik lábáról a másikra Lei, miközben a kezével
izgatottan verdesett. Talán mégis jobb lett volna, ha biciklivel jön, az legalább kicsit
lefárasztotta volna.
– Maradjon a kocsiban, ha gondolja.
– Ó, atyám, dehogy!
– Akkor kövessen. És ne hadonásszon az orrom előtt! Lassan tengeribeteg leszek.
Elnézőbbnek kéne lennie vele. Végül is ő szerezte meg az információt, akár valós,
akár nem.
Az ajtó könnyedén kinyílt, a zár már jó ideje tönkremehetett, amit a zárszerkezetre
telepedő vaskos rozsdaréteg is bizonyított. Lottie belépett, és elindult a törmeléken
át. Üvegek, alumíniumdobozok, gyorséttermis papírhulladék. Tökéletes táptalaj
férgeknek és egyéb élősködőknek. Önkéntelenül is megborzongott, és sietve lehúzta a
dzsekije feltűrt ujját.
Továbbhaladva az oldalsó szobák felé pillantott. Egy keskeny lépcső kanyargott
hívogatóan felfelé. Lottie megállt a lépcső alján, és a nyakát nyújtogatva fülelt,
próbálta kivenni, mi lehet a lépcsőfordulón túl. Valami végigfutott a padlódeszkán?
Egyáltalán maradt még fent padlódeszka?
– Ha szeretné, megyek ön előtt – buzgólkodott Lei.
Lottie a szája elé tartotta az ujját.
– Nem szükséges az egész környék figyelmét felhívni magunkra – suttogta.
– Ó, bocsánat, nem gondoltam, hogy…
– Csss, az ég szerelmére!
Lottie óvatosan elindult felfelé. A lépcsőfordulónál nyikorgást hallott, és
megtorpant. A társa beleütközött, kis híján ledöntve a lábáról.
– Mi a…?
– Jesszusom, nyomozó, sajnálom! Én nem akartam… én úgy saj…
– Felejtse el – pillantott hátra Lottie a válla fölött.
 Lei elvörösödött, és hátratántorodott. Lottie elkapta a kabátujját, és a férfi nagy
nehezen visszanyerte az egyensúlyát.
– És ne mondja még egyszer, hogy sajnálom.
A lépcsőpihenő ugyanolyan keskeny volt, mint a lépcső, és a felhalmozódott
szemétmennyiség még a lenti állapotokon is túltett.
– Maradjon itt! – utasította suttogva. – Tartsa nyitva a szemét, hátha felbukkan
valaki.
A fiatal rendőr buzgón bólogatott. Lottie elindult a szűk folyosón, míg Lei feje
végleg eltűnt a fordulóban.
Az ajtókat letépték a zsanérokról. A falakról mállott a festék és a vakolat, a
vezetékek kuszán tekeregtek. A mennyezetről néhány gipszstukkó lógott. A
padlódeszkákat feltépték. Mindegyik szobát átkutatta, és mindenhol ugyanaz a
pusztítás fogadta.
A közlekedő végén újabb lépcsőre bukkant. Némán tátogta Leinek, hogy maradjon
ott, ahol van, aztán elindult felfelé a lépcsőn.
A motoszkálás és vinnyogás erősödött. Úgy tűnt, mintha a falakból jönne. Felvette a
kapucnit, hogy valamennyire védje magát – ha valami netán úgy döntene, hogy az
omladozó plafonról a fejére zuhan –, aztán meggörnyedt, és lassan araszolni kezdett
előre.
Ezen a szinten hasonlóan siralmas állapotok fogadták, de az egyik ajtó meglepő
módon a helyén maradt. Óvatosan megközelítette. A zár megsérült, és a kilincs
helyén tátongó lyukba egy drót vállfát tekertek. Nekifeszítette a vállát, és benyomta
az ajtót.
Egy gyermek halk nyöszörgését hallotta.
Villámgyorsan felmérte, hogy milyen lehetséges veszély fenyegeti, de a szobában a
gyereken kívül nem volt senki.
– Sharon? Ó, istenem, jól vagy? – Vékony vércsíkot látott a kislány állán. – Mit
csinálsz itt?
Kinyújtotta a kezét, de a kislány továbbra is a térdét ölelte, könnyáztatta arca vörös
volt az erőlködéstől. Első pillantásra Lottie nem vett észre rajta külső sérülést, de mi
van azzal, amit nem lát?
– Fogd meg a kezem, Shaz – mondta. – Most már biztonságban vagy. Gyere velem.
– Menj el. Csak rontasz a helyzeten.
Lottie lehajolt a kislányhoz, és a tekintete megakadt néhány szétszóródott
fémpénzen és egy összegyűrt gumicukros zacskón.
– Tudom, hogy hiányzik Jake, és ki fogom deríteni, mi történt vele, de szükségem
van a segítségedre, Sharon. És én is segíthetek neked.
– Nekem senki sem tud segíteni. – Sharon továbbra is makacsul kapaszkodott a
térdébe. – Jake meghalt.
– Miért vagy itt? Tudod, mibe keveredett Jake? Figyelj csak, bármi is az, nem az ő
hibája. Borzalmasan hiányzott neki az apukád, és a gyász rossz útra terelte.
 – Azt sem tudod, miről beszélsz. – Sharon légzése kapkodó volt, de azért egy gúnyos
horkantást sikerült kipréselnie magából.
– Ó, édesem, sokkal többet tudok, mint azt valaha is bevallanám. – Gyengéden
megérintette Shazt. A kislány remegett, jéghideg bőre nyirkos volt az izzadságtól. – A
férjem, Adam pár évvel ezelőtt meghalt, és Jake-hez hasonlóan én is megjártam a
poklot. Egy jó barátom segített visszatalálni, szóval biztos vagyok benne, hogy tudok
segíteni neked. Megengeded, hogy a barátod legyek?
A kislány áthatóan Lottie szemébe nézett, mintha csak a lelke legmélyét kutatná,
valóban igazat mond-e. Sápadt volt, és didergett. Lottie azon tűnődött, hogy talán
megsérült, és ezt el akarja titkolni.
Úgy tűnt, Sharon feladja az ellenállást, és a fejét Lottie kezére hajtotta.
– Jake mesélt róla, hogy követni szeretné az álmait. Pénzre volt szüksége. Régen
apa fizette a számlákat és minden mást, és most anyu magára maradt… –
kínkeservesen igyekezett megformálni a szavakat.
Lottie próbált semleges arckifejezést ölteni, hátha így nem ijeszti el. Muszáj volt
kivinnie innen a kislányt, de nem akarta erőltetni, nehogy az ellenkező hatást érje el.
– Gondolod, hogy Jake belépett ebbe a bandába, hogy pénzt keressen, de aztán nem
tudott elszabadulni, mert tartozott nekik?
– Nem tudta, milyen veszélyesek.
Lottie arra számított, hogy Sharon elsírja magát, de meglepetten látta, hogy
felemeli a fejét, és a tekintetében konok elszántság csillog. Ennek a gyereknek
nagyon gyorsan fel kellett nőnie.
– Ki kell juttatnom téged innen – sürgette.
Sharon lerázta magáról Lottie kezét, és még szorosabban ölelte a térdét.
– Menj el!
– Kivel fogsz találkozni?
– Senkivel. – Egyik kezét elvette a térdéről, és a hüvelykujját a szájába vette. Így
próbálta volna elejét venni, hogy elkotyogjon egy nevet? Vagy csak újra felvett egy
gyerekkori szokást? De hát még kisgyerek!
– Ez a búvóhelyük? Ismersz valakit a bandából?
– Hagyd abba a kérdezősködést! – Ütemesen a térdébe verte a fejét. – Nem
beszélhetek veled. Kérlek, hagyj békén!
– Lehetne a mi közös titkunk.
Shaz felnézett, az arca sápadtan fénylett.
– Tudom, hogy az a valami, amit Jake szobájából elvittél, kábítószer volt – szűrte a
szavakat a fogain keresztül. – Ha nem adjuk nekik vissza, anyát és engem is
megölnek. Vissza akartam fizetni nekik – mondta acélos tekintettel, eltökélten, hogy
ezt a csatát megnyeri. – Én megpróbáltam.
– Muszáj elárulnod, kit vártál ide – könyörgött Lottie, miközben egyre jobban
sajgott a lába.
 – Hallottam, hogy a telefonban Jake erről a helyről beszélt. Esküszöm, hogy senki
más nincs itt. Csak te. Menj el! – dacolt keményen, de a légzése egyre felszínesebbé
vált. Hol sérülhetett meg?
– Ki a banda főnöke?
Sharon véreres tekintete ijedten körberebbent a szobában, majd lehorgasztotta a
fejét.
– Csak egyiküket ismerem – suttogta. – Ugyanannyi idős, mint Jake, de Jake csak
úgy hívja, a „kölyök”. Azt hiszem, ő nagyon gonosz.
Lottie úgy vélte, bizonyára van egy idősebb szereplője is a történetnek, aki a
szálakat mozgatja, de szerette volna, ha Shaz végre mond egy nevet, hogy
ellenőrizhessék, benne van-e abban a háromban, akiket Lei közrendőr felfedezett.
– Kiről beszélsz?
– Oscarról. Most menj el!
Lottie kinyújtotta a kezét.
– Gyere, kincsem! Hazaviszlek az anyukádhoz. – Imádkozott, hogy ezúttal a kislány
ne ellenkezzen, és megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor Shaz nem tanúsított
ellenállást.
A kicsi kéz puha volt, és izzadt. Egy gyermek keze. Egy kicsi lány, aki úgy cipeli
halott bátyja terhét, mintha súlyos vasmacska húzná lefelé. Lottie ellenállt a
késztetésnek, hogy átölelje, és elgémberedett, zsibbadó lábbal felállt. Ekkor vette
észre a nedvességet a lány farmerján, és a hasán terjedő vérfoltot.
– Ó, édes istenem, Sharon, te megsérültél!
A kislány megtántorodott, majd ájultan összeesett. Lottie a karjába kapta az
ernyedt kis testet, és kisietett vele a förtelmes szobából.
– Lei! Hívjon mentőt! Azonnal! – Lottie-t hatalmába kerítette a pánik, és képtelen
volt uralkodni rajta.
Lei szélsebesen felrohant a lépcsőn, és átvette Lottie kezéből a kislányt, miközben a
rádióján beszélt. A rózsaszín, fűző nélküli cipő leesett a kislány lábáról, miközben Lei
lefelé vitte a lépcsőn. Lottie kábultan leroskadt a legfelső lépcsőfokra, igyekezve
felfogni a történteket. Imádkozott, hogy a sérülés ne legyen komoly. Reménykedett,
hogy a kislányt nem abuzálták. A gondolattól forró könnyek gyűltek a szemébe. Az
nem lehet. A banda kizárólag drogban érdekelt. Ennyi.
Hallotta, ahogy Lei közrendőr gyengéden csitítgatja a kislányt, és némán
megköszönte a kedvességét. Sharon biztos magához tért; Lottie hallotta sírni, a sírás
azonban csakhamar elhalt, amint kiléptek a lenti ajtón.
Ilyen fiatal, de a szenvedés és balsors máris mélyen a csontjaiba ette magát.
Lottie felvette az elhagyott cipőt, és sírva fakadt.

Hatvanharmadik fejezet
Terry Starr leparkolt a Goldstars bokszklub hátsó udvarán. Egy kicsit félt ugyan ott
hagyni a vadiúj Range Roverét, nehogy valami kis szarjankó feltörje, de muszáj volt
behúznia valakinek, és most, jobb híján, egy bokszzsák is megfelelt a célnak. Az ajtót
bezárták, de volt nála kulcs. Itt tanult meg bokszolni, úgyhogy kissé olyan érzés volt,
mintha hazatért volna.
A vállára csapta a tornazsákját, és belépett az épületbe. Örült, hogy Barney nincs
ott, különben kénytelen lett volna neki is behúzni. Felhívta Albertet, hogy
találkozzanak, de a gyászoló apa még nem jelentkezett. Muszáj lesz beszélniük
Lucyról.
Előkotorta a bokszkesztyűjét a zsákból, és felhúzta. Először is ki kell adnia magából
a felgyülemlett feszültséget. Majd később kitalálja, hogy mit mondjon Albertnek.

Miután Lottie-nak sikerült valamennyire összeszednie magát, zsebre dugta Sharon

cipőjét, és épp elindult lefelé a lépcsőn, amikor megtorpant. Miért jött fel ide a
kislány? Hiszen senki nem volt itt, vagy mégis?
Visszament a szobába, ahol rátalált a gyerekre, és felnézett. A mennyezet részben
leomlott, és azon töprengett, hogyan lehet feljutni a tetőtérbe. Ebből a szobából
biztos, hogy nem.
Átment a mellette lévő szobába, ahol talált egy létrát, ami a padlásra vezetett.
Füves cigi szaga csapta meg az orrát. A helyiség sarkában egy gitár árválkodott, két
húrja elszakadt. Mialatt felfelé mászott, végig az járt a fejében, miért gyilkolták meg
Jake Floodot.
A létra tetejére érve benézett a padlásszobába.
Megtalálta a banda búvóhelyét.
Mindenütt hálózsákok és felfordított faládák hevertek. A padló közepén egy doboz
Red Bull. Az egyik sarokban egy minihűtő, ami elég furcsa, mivel az épületben nem
volt áram. Vagy lehet, hogy a szörnyű állapotokból tévesen erre következtetett?
Amint felhúzta magát a barlangszerű helyiségbe, érezte, hogy erőt vesz rajta a
klausztrofóbia. A tetőn lévő apró lyukon csupán egy karcsú fénypászma tört utat
magának, és a levegőben szállongó szigetelőanyag rostjaitól már-már fulladozott.
Négykézlábra ereszkedett, és az egyik fagerendán egyensúlyozva a legközelebbi
hálózsák felé araszolt. Kinyújtotta a kezét, de mielőtt a hálózsákhoz érhetett volna, az
megmozdult.
Lottie megdermedt, a keze megállt a levegőben. Rovarfóbiája szinte megbénította.
A hálózsák megint megmozdult, és enyhén felemelkedett. A redők közül egy kéz
bukkant elő. A kéz egy kék pulóverben folytatódott. Végül egy kamasz fiú kótyagos
feje jelent meg, ahogy hevenyészett ágyából kikecmergett.
Lottie ijedtében hanyatt esett, és kis híján lebukfencezett a mögötte tátongó lyukon,
de még idejében megkapaszkodott. A fiú rémülten a mögötte lévő falnak vetődött. A
pánik azonban izzó dühbe csapott át.
– Hogy a faszba jött fel ide? – üvöltötte.
 – Minden rendben – csitította Lottie, igyekezve úrrá lenni a helyzeten. – Nem
akarlak bántani.
– Esélye sem lenne rá. Előbb kapnám én el! – A fiú hangja magas, már-már nőies
volt, talán még nem mutált, bár tizennégy-tizenöt évesnek tűnt. Ez az a gonosz
kölyök, akiről Sharon beszélt? Oscar? A kezében egy bicikliláncot tartott, és az ökle
köré tekerte, készen rá, hogy bármikor támadásba lendüljön.
– Tedd azt le!
– És mégis ki kényszeríthet rá? Maga és a láthatatlan hadserege? – horkantott
gúnyosan, a hangjában cseppnyi félelem sem volt. – Húzza el a belét!
Lottie arra tippelt, hogy valóban ő lehet Oscar, a srác, akit Sharon említett. Vajon
bántotta a kislányt? Lehet, hogy Lottie-nak ezúttal szerencséje van, mivel Jake testén
is láncnyomokból fakadó sérüléseket találtak. Talán végre összeáll a kép.
– Hideg van itt – próbálkozott Lottie. – Miért nem beszélünk inkább odalent?
– Miért nem kopik már le, és hagy engem békén?
– Nem tehetem, Oscar.
– Honnan tudja a…?
– Figyelj, Oscar, most lemászom a létrán, és te szépen lejössz utánam.
A fiú nem szólt. Ez most akkor jó jel? Vagy épp ellenkezőleg? Basszus.
Lottie lassan hátrálni kezdett a lejáróig. A lábával kitapogatta a létrát, és lemászott
az alatta lévő szobába, majd megállt az egyik törött ablak mellett.
Nagyot szippantott a kinti levegőből. Lei közrendőr az autó mellett várakozott, és
Lottie remélte, hogy Sharon biztonságban van a kocsiban. Hol késik a mentő?
A létra nyikkant egyet, és Lottie megpördült. Egy pár láb ereszkedett lefelé,
méregdrágának tűnő márkás edzőcipőben és szürke melegítőben.
Lottie fürgén az ajtóhoz lépett, hogy elállja a srác menekülési útját, de meglepetten
látta, hogy a fiú megáll, és tekintetét a nyomozóra szegezi. A lánc még mindig
szorosan az öklére feszült, a vége a combját verdeste.
– Egy ujjal sem nyúltam Jake-hez. Egyikünk sem.
– Nem is mondtam ilyet.
– Egy idegesítő fószer szaglászott a környéken, és ő kérdezgetett mindenfélét
tőlünk.
– Bizonyára Lei közrendőr volt. Beszélni szeretnénk veled. Gyere, Oscar, menjünk.
– Shaz árulta el a nevem?
– Egyedül is sikerült rájönnünk.
Ezek szerint ismeri a kislányt.
– Felteszem, az a cangás zsaru volt. Egyfolytában minket akar elkapni. De túl
gyorsak vagyunk neki.
Miért nevezte Sharon gonosznak? Csak egy szemtelen kamasz, nem több. Habár
szó mi szó, a lánc még mindig ott csüngött a kezén. Légy laza, intette magát Lottie.
– Gyere, veszek neked valamit a Mekiben. Fogadok, hogy éhes vagy.
A srác megnyalta a száját, az arcán tanácstalanság tükröződött.
 – Oké, de maga megy előre.
– Rendben – adta be a derekát Lottie. – De el ne tűnj nekem, míg hátat fordítok.
Lottie a lépcsőfeljáróhoz ment, és a válla fölött hátranézett, hogy
megbizonyosodjon róla, a srác követi. A negyedik lépcsőfokig jutott, amikor
lánccsörgés ütötte meg a fülét, és már tudta, mi következik. Micsoda amatőr hiba!
Hátulról érte az ütés a fejét, és tehetetlenül legurult a lépcsőn. Felüvöltött – vagy
legalábbis azt hitte, hogy üvölt –, amikor a feje a falnak csapódott, aztán a gerince
következett, míg a lépcső aljára érve el nem terült a törmeléken.
Még csak csillagokat sem látott, olyan gyorsan borult rá a sötétség leple.

Kezd minden kicsúszni a karmaim közül. Szélesre tárom szárnyaimat, egy szeszélyes
fuvallat a hátára kap, és messzire vitorlázom rajta.
A fényes dolgokon, amik után úgy sóvárogtam, mérgező rozsda telepedett meg.
Az édes, ártatlan fiatalság már nem elég.
Csupán körbe-körbe röpködöm, mint még sosem azelőtt.
Bajban vagyok.
Ki kell ürítenem a fészkemet, rendbe tenni a dolgaimat, és a közelemben tartani a
barátaimat, az ellenségeimet pedig még közelebb tudni magamhoz.
Itt az ideje, hogy a Szarka új fészket kerítsen magának!

Hatvannegyedik fejezet

Lottie kinyitotta a szemét. Lei közrendőr hajolt fölé. Fiatal arcán megkönnyebbült
mosoly jelent meg.
– Ne mozduljon, nyomozó, hívtam egy másik mentőt is.
Lottie felnyögött.
– Mit csinált? Törölje. Nincs szükségem rá.
Megpróbált felállni a mocskos padlón, de a lába úgy imbolygott, akár a lüktető feje,
így feladta a próbálkozást. Megtapogatta sajgó tarkóját, és csodálkozva bámult véres
ujjaira.
– Az a kis taknyos.
– Ne aggódjon. Elkaptam, amikor ki akart rohanni az ajtón.
– Elkapta?
– Naná, hogy elkaptam. Odabilincseltem egy oszlophoz. Nem volt túl boldog.
– És akkor még finoman fogalmazott. Segítsen, kérem.
Lottie belekapaszkodott a feléje nyújtott kézbe, és óvatosan felállt. Az épület előtt
vett pár mély lélegzetet, igyekezve megtisztítani a tüdejét a belélegzett rostszálaktól.
 Barney Reynolds a tengerészkék Adidas hacukájában Lottie kocsija mellett
ácsorgott, míg Oscar dühödten igyekezett kiszabadítani magát az oszlop fogságából,
miközben elszántan dörzsölgette a csuklóját.
– Mit művel Oscarral? – indult meg Barney Reynolds Lottie felé.
A közeledő mentőautó szirénája felsivított. Lottie ellépett a férfi mellett – egy
pillanatig eltűnődve azon, mi a fenét kereshet itt –, és bekukucskált az autóba.
Sharon összekucorodva feküdt a hátsó ülésen, Lei szorosan betakarta a dzsekijével.
Úgy festett, mint aki már nem is él.
– Ó, Sharon, mit művelt veled? – Mikor a kislány rettegő szemébe nézett, és
meghallotta ziháló légzését, úgy érezte, az ő gyötrelme eltörpül a gyermeké mellett.
Sharon nem válaszolt. – Itt a mentő. Majd ők gondoskodnak rólad.
– Ne mondd el any… anyunak. – Az ajka olyan fehér volt, mint az arca.
– Muszáj elmondanom neki, édesem.
A mentő leparkolt mögöttük, a sziréna elhalt. Amikor a mentős behajolt, hogy
megvizsgálja Sharont, Lottie elhátrált, és rárontott az edzőre.
– Mit keres itt? Ismeri Oscart? – támadt neki.
Reynolds eleresztette a füle mellett az első kérdést, és zavartan hadonászott a
kezével.
– Nem mondhatnám, hogy ismerem. Még régebben belépett a klubba, de nem
rajongott érte. Miért van úgy megkötözve, mint egy pulyka?
– Súlyos testi sértésért.
– Testi sértés? Ki ellen?
Lottie megfordult, megmutatva vértől ragacsos fejét.
– Először is ellenem. Miért van itt, Mr. Reynolds?
A férfi zavartan egyik lábáról a másikra állt.
– Van egy raktáram, ott, abban az épületben, ahol az edzésekhez tárolunk
különböző felszereléseket – mutatott a háta mögé. – Egy bokszzsákért jöttem, nem
mintha magyarázkodnom kéne magának. Aztán láttam a srácot, hogy azzal a
rendőrrel dulakodik. – Hátrált egy lépést. – De látom, mindent kézben tart, szóval, ha
nem bánja, sietnem kell. Csak azért jöttem ide, hátha segíthetek.
Abban biztos vagyok, gondolta Lottie, mialatt a férfi sietve átvágott az udvaron.
Amikor megfordult, látta, hogy Sharont épp felteszik a hordágyra. Biztatóan
megszorította a kislány puha kezecskéjét.
– Helyre fogsz jönni, Shaz.
Sharon lehunyta a szemét, mintha túlságosan megerőltető lenne nyitva tartania.
– Rendbe jön? – kérdezte Lottie a mentős Louise-tól, legalábbis a kitűzőjén ez a név
állt.
– A vérnyomása vészesen alacsony.
Mielőtt a mentős rászíjazta volna Sharont az ágyra, finoman felemelte a kislány
felsőjét, hogy megnézze, honnan jön a vér.
 – Édes istenem! – kapta Lottie a szája elé a kezét a borzalmas sérülés láttán. – Ez
nagyon mély.
Louise azonnal odahívta a másik mentőst, nyomókötést tettek a sebre, majd
bekötötték az infúziót, és állig betakarták a kislányt. Aztán felgördítették az ágyat a
hidraulikus emelőre.
Miután a jármű villogó kék fénnyel, szirénázva a távolba veszett, Lottie magában
imádkozott, hogy Sharon rendbe jöjjön. El sem tudta képzelni, hogyan mondhatná el
Liznek, hogy ez a gyermeke sem élte túl.
Egy újabb vijjogó sziréna jelezte, hogy másik mentőautó is érkezik.
– Jaj, ne!
Gyorsan körülnézett a kollégáját keresve.
– Lei közrendőr! Nem megmondtam, hogy küldje vissza a mentőt?
– Már késő – felelte amaz. – Muszáj, hogy megvizsgálja egy orvos. Lehet, hogy
agyrázkódása van, és pár öltés sem ártana.
– A szuperhősködés nem volt elég, most orvososdit akar játszani? – Lottie kíváncsi
volt, honnan ez a hirtelen támadt magabiztosság. Az izgulós Leit jobban kedvelte.
A mentőautót két járőrkocsi követte.
Basszus, kihívta az egész lovasságot!

Hatvanötödik fejezet

Cormac O’Flaherty még a saját levében főtt a zárkában, vagy mostanra már csak
egykedvűen párolódott. Még hagyom egy kicsit, gondolta Lottie, mialatt érezte, hogy a
fején egyre növekszik a púp. Értesítették a fiú apját, aki jelenleg ügyvédet keresett.
Lottie-nak most már tényleg fel kellett pörgetnie a kihallgatásokat. És ott van Hannah
Byrne is. Istenem, egy épkézláb gondolatot sem képes összerakni! Hogy fog így
levezetni egy ilyen fontos kihallgatást? Csüggedten pötyögött a billentyűzeten,
minden egyes koppanás fájdalmas visszhangot vert a fejében.
A mentősöktől végül öt darab mutatós sebösszehúzó tapasszal a fején szabadult,
melyek makacsul ellenálltak bárminemű vérzéscsillapításnak. A doki megígértette
vele, hogy amennyiben rosszabbul érzi magát, azonnal elmegy a sürgősségire. Majd
ha piros hó esik.
A sürgősségiről eszébe jutott Rose, és már épp telefonálni akart Chloénak, hogy
megkérdezze, van-e fejlemény, amikor betoppant Lei közrendőr.
– Az a fiú, Oscar, a kihallgatóban van. Szép kis ütést kapott a fejére, igaz?
– Csak találja meg a szüleit!
Közben két másik bandatag is előkerült, akik égre-földre esküdöztek, hogy
ártatlanok. A kis szélhámosok. Mivel a másodkézből származó értesülés nem
számított bizonyítéknak, kénytelenek voltak elengedni őket. De Lottie-nak még ott
volt a makacsul hallgató Oscar. Muszáj lett volna egy kis nyomást gyakorolni a
srácra, hogy végre megeredjen a nyelve, de ezzel a hasogató fejfájással képtelen volt
tisztán gondolkozni.
Lebattyogott a kihallgatóhelyiségbe, vigyázva, nehogy összefusson Farrell
főfelügyelővel. Úgy tűnt, kölcsönösen kerülik egymást.
– Hol a mekis kajám? – Oscar mogorván bámult Lottie-ra, arca csúnya fintorba
gyűrődött. Hol van az az idő, amikor a srácok még tartottak a rendőröktől, és
tisztelték őket?
– Azt még azelőtt ígértem, hogy megpróbáltál egy biciklilánccal lefejezni.
– Az utamban állt.
– Ha ugyanazzal a lánccal ütöttél meg, amellyel Jake Floodot, a laborban
könnyedén megállapítják az egyezést. Akkor aztán jaj neked!
– Nem ugyanaz – makogta.
Lottie meghökkent, de jól leplezte, és folytatta az offenzívát.
– Miért ölted meg Jake-et?
– Mi? Beszívott, hölgyem?
– Ellopott tőled valamit?
Semmi válasz.
– Beszélj!
A csendben csupán ziháló légzése hallatszott.
– Ha nem te voltál, ki tette?
Még mindig semmi.
– Láttad, ahogy Jake Floodot megölték?
Oscar hátradőlt a széken, és a plafont tanulmányozta. Egy szót sem szólt. Hiábavaló
az egész.
– Miért támadtad meg Sharont?
Olyan gyorsan pattant fel, hogy a szék kis híján felborult.
– Nem nyúltam hozzá!
– De bizony megtetted, és nagyon csúnyán megsérült. Kórházban van. Lehet, hogy
nem éli túl.
Istenem, Lottie néha nagyon utálta magát, de szükség törvényt bont.
– Hozzá sem értem, esküszöm! – Korábbi arroganciája félelembe csapott át.
Kitől retteghet ennyire?
– Nekem nyugodtan elmondhatod, Oscar. Valaminek a szemtanúja voltál. Mondd
el, mit láttál.
A fiú ajka ismét gúnyos vigyorra görbült.
– Nincs mondanivalóm, zsernyák.
Lottie hátrasimította a haját, testén csontig hatoló fájdalom sepert végig.
– Most itt hagylak, hogy aszalódj kicsit a hőségben, míg a szüleid ide nem érnek. És
jobb, ha az eszedbe vésed a szavaimat, kölyök: súlyos testi sértéssel foglak
megvádolni, és egy szutykos kis zárkába váglak. – Lottie-t enyhe bűntudat fogta el,
amiért megfenyegette, de ott egye a fene, más itt már nem működött.
Oscar vállat vont, és mosolyt erőltetett az arcára.
– Pár órán belül úgyis kint leszek.
És a legdühítőbb az egészben, hogy igaza volt.
– Azért ne igyál előre a medve bőrére. Ismerek egy bírót, aki kimondottan rühelli
az ilyen kis takonypócokat.
– Nem csináltam semmit.
– A bizonyítékok mást mondanak.
– Milyen bizonyítékok? – egyenesedett fel ültében.
– Amiket Jake rejtekhelyén találtunk.
– Az aljas kis gennyláda. Ő vágott át minket!
Végre megtört.
– Ezek szerint beismered, hogy tudtál a drogról?
Tátva maradt a srác szája. Rájött, hogy hatalmas hibát követett el. Aztán gyorsan
megrázta a fejét.
– Fogalmam sincs, miről beszél.
– Szerintem nagyon is tudod.
– Nem engem kellene faggatnia.
– Akkor kit?
Oscar akár egy kisgyerek, rágcsálni kezdte a száját, de Lottie nem dőlt be neki.
– Nem árulhatom el, vagy én is úgy végzem, mint Jake. Esküszöm az élő Istenre!
– Csak adj valami támpontot. Tartozol nekem ezért – fordult meg Lottie, és
megmutatta a sebet a fején.
– Francokat. Már mondtam, hogy útban volt. – Oscar elfordult, és ismét némaságba
burkolózott.
Aztán váratlanul megszólalt:
– Ez az egész Jake hibája. Többet nem mondhatok. Ennyi. – A kezét tördelte.
Lottie a gondolataiba mélyedt. Jake kábítószert rejtett el a szobájában. Jó gyerek
volt, de az apja halála után rossz társaságba keveredett. Junior bokszoló volt, akire
szép karrier várt. És Barney Reynolds, az edző a laktanya körül őgyelgett.
– Van valaki, akinek köze van a bokszhoz, és benne van ebben az egészben?
Oscar szeme elkerekedett, és eltátotta a száját. Az arcán félelem suhant át, és
feszülten rágni kezdte a hüvelykujját, majd az egész, amilyen gyorsan jött, olyan
gyorsan el is tűnt.
– Maga egy nagy rakás szar, pandúrkám.
Lottie ott hagyta, hadd szaunázzon kicsit a hőségben. Nagy szüksége volt egy
paracetamolra vagy kodeinre, esetleg egy löket vodkára. Mivel ez utóbbi nem állt
rendelkezésére, be kellett érnie a gyógyszerrel.
 Hatvanhatodik fejezet

Farrell főfelügyelő McKeownnal beszélgetett a folyosó végén. Lottie a nyakát

behúzva besietett az eligazítóba, és ámultan nyugtázta, mennyire kikészíti ez a
minimális erőfeszítés is. Minden porcikája sajgott.
Lynch összefont karral tanulmányozott pár újabb képet a táblán.
– Elég szarul nézel ki, főnök.
– Van valami fájdalomcsillapítód?
Lynch kotorászni kezdett a sporttáskájában, majd előhúzott egy bontatlan levéllel.
– Paracetamol jó?
– Megteszi. – Lottie bekapott három tablettát, majd a tábla felé biccentett. – Ez meg
mi?
– Erről akartam korábban beszélni veled.
Lottie közelebb lépett, és tanulmányozni kezdte a tábla alján sorakozó fényképeket.
– Nézzük csak. Ez Lucy és Ivy. Ez itt nem Richie Harrison és Noel Glennon? Honnan
szerezted ezeket?
– Garynek sikerült feltörnie Terry Starr Finstáját – mutatott Lynch egy képre a
többi fölött.
– Basszus – hajolt hátra Lottie, igyekezve értelmezni a látottakat. – Ezt nem értem –
ingatta a fejét, és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a gyógyszerek máris hatnak. –
Megtaláltad Terryt?
– A dublini lakásán nincs. Felteszem, Ragmullinban lehet. De sejtelmem sincs, hol.
Kiadtam a körözést a kocsijára, és szóltam, hogy az M4 mindkét fizetőkapujánál
ellenőrizzék a felvételeket.
– Kérdezted Albertet Terryről?
– Próbáltam, de a házaspár nincs a Brook Hotelban.
– Micsoda? A házukba még nem mehettek vissza, akkor meg hol vannak?
– Ötletem sincs, sajnálom.
– Ez kész katasztrófa. – Lottie igyekezett nyugalmat erőltetni magára, amikor
észrevette, hogy Lynch fürkész tekintettel méregeti. – Merre kujtoroghatnak?
– Albert nincs az irodájában, és az országot nem hagyták el. Ellenőriztem. Talán
csak elmentek vacsorázni.
– Lehetséges, hogy találkoztak Terryvel és… és mi? Valami történt köztük? – Lottie
fejében ezernyi kérdés kattogott. Francba, ez nem jó.
– Ha Albert azt hiszi, Terrynek köze van a lánya halálához… – tűnődött hangosan
Lynch. – Ha ő ölte meg a lányukat, akkor talán…
– De miért harapna Terry abba a kézbe, amelyik enni ad neki? Ennek így semmi
értelme. Nincs indíték.
Lynch az egyik táblára tűzött lapra bökött.
 – Gary végre talált valamit a Lucynak küldött e-maillel kapcsolatban. Egy ranelagh-
i címről küldték.
– Ott él Terry Starr.
– Bizony. Pengének penge, de Garyt nem tudta túlszárnyalni. – Lynch diadalittas
képet vágott.
Lottie újult érdeklődéssel még egyszer elolvasta a levelet. „Találkozzunk a Lagh
Caféban szombat este 19.00-kor. Hozz szexi fehérneműt.”
– Biztos, hogy nincs ilyen nevű kávézó Ranelagh-ban?
– Nincs, ez valami kód lehet.
– Ha Terry küldte ezt a levelet Lucynak, akkor valami volt köztük. „Hozz szexi
fehérneműt.” Basszus.
– Kérjek házkutatási parancsot az itteni lakására?
Lottie kihúzott egy széket, és leült a táblával szemben.
– Igen, de előbb gondoljuk végig. Terry és Lucy együtt töltött egy piszkos kis
hétvégét valahol, ki tudja, hol. Lucyék háza is szabad volt, de az feltehetően nem tűnt
elég biztonságosnak.
– Terry harmincéves, nem? Lucy meg tizenhét. Bármiben mesterkedtek is, titokban
csinálták. Valami itt nagyon nem stimmel. Ráadásul, ha tényleg lefeküdt a lánnyal,
Lucy még épp a beleegyezési korhatár alatt volt.
– Ezt mind értem, de ha jártak, akkor miért ölte meg?
– Szerelmi civódás?
– Nekem is voltak szerelmi civódásaim, de egyik sem végződött vérfürdővel. –
Valami más van a háttérben.
– Mi?
– Ha tudnám, akkor most nem ötletelgetnénk itt. Valami fejlemény a tetoválás
kapcsán?
– Még semmi, de elképzelhető, hogy a TS monogram Terry Starrt jelenti.
– Van rá bizonyítékod?
– Nincs.
Lottie előrehajolt, és levette az egyik képet.
– Basszus, Lynch, ez…?
– Igen, ezt próbáltam elmondani.
A fénykép megremegett Lottie kezében. Még fel sem fogta igazán, mit lát, de a
gyomra máris hevesen tiltakozott.
– Hol készült?
– Eleinte arra gyanakodtam, hogy egy szórakozóhelyen. A sűrű félhomály… de
nézd csak meg közelebbről a bőrülést és a varrást rajta. Szerintem ezt egy kocsiban
fényképezték. Egy giganagy kocsiban.
Lottie figyelmesen megvizsgálta a képet.
– Valamilyen terepjáró talán?
– Lehetséges.
 – Jesszus. Mikor készült?
– Sejtelmem sincs. Egy hete rakták fel Terry Finsta-oldalára, de bármikor
készülhetett.
A két nő a táblára meredt. Végül Lottie szólalt meg, és remélte, hogy Lynch tud
valamilyen logikus magyarázattal szolgálni.
– Mit keresett Sharon Flood Terry Starr ölében egy kocsiban?
– Nem tudom, de a válasz a kérdésedre talán lerántja a leplet egy titkos világról.
Lottie Noel Glennon és Richie Harrison fotója felé biccentett.
– Glennon azt mondta, nem ismeri Richie-t. Hazudott. Vajon mind benne vannak?
Bármi legyen is ez az egész. Hannah és Cormac is szerepel a képeken?
– Őket eddig még nem láttam.
– Folytasd a kutakodást, és kerítsd elő Starrt és McAllisteréket.
– Oké, főnök.
– Beszéltél Ivy Jonesszal a fényképekről?
– Még nem.
– Megtarthatom a gyógyszert?
– Hacsak nem szándékozol egyszerre bevenni az összeset.
– Ennél valami sokkal erősebbre lesz szükségem, hogy eltüntessem azt az undorító
szájízt, amit ez az egész okoz. És Maria, remek munka!

A kantinban Lottie vett magának egy agyoncukrozott kólát. Valahol olvasta, hogy jó
migrénre.
Ha meg akar szabadulni a fejében keringő káosztól, akkor egy egész kartonra lesz
szüksége. Épp visszafelé tartott az irodába, amikor összefutott Lei közrendőrrel.
– Volt egy kissé egyoldalú beszélgetésem Oscarral – mondta Lottie. – Sikerült
kapcsolatba lépni valakivel a családjából?
– Ezért is kerestem. A nővére a recepción vár. Jól felvágták a nyelvét.
– Beszélek vele.
– Nagyszerű, köszönöm, felügyelő.
Lottie menet közben kibontotta a kólát, és felhajtotta a felét. Lei még mindig
lelkesen magyarázott valamit Oscar címéről és a nővéréről. Lottie szédelgő fejjel
ment tovább.
A recepción a felbőszült Ivy Jones várta.
– Ivy? Mit tehetek érted?
– Például elengedheti az én égetnivaló öcsémet.
– Öcsédet? – Ez percről percre rosszabb. Ezt próbálta Lei elmondani? A francba!
– Oscar Jones az öcsém. Az a címeres barom. Anyu felrobban, ha megtudja, hogy itt
tartotta.
Mielőtt Lottie komolyabban eltöprengett volna e legfrissebb felfedezésén, így szólt:
– Ivy, tisztában vagy vele, miért kellett behoznom az öcsédet?
 – Nem, és nem is érdekel. Mindig bajba keveri magát. Mondhat bármit, nem tud
meglepni.
– Rám csapott egy biciklilánccal, és lezuhantam a lépcsőn. És úgy sejtem,
megtámadott egy tízéves kislányt.
Ivy a szemét forgatta.
– Basszus, fix, hogy nincs ki mind a négy kereke. Maradhat. Majd szólok anyának,
hogy jöjjön érte. Élve megnyúzza, és…
– Ideje nekünk is elbeszélgetnünk, Ivy.
A lány habozott.
– Én… nem megy. Sajnálom. Máris késésben vagyok.
– Valami fontosabb, mint az öcséd?
– Nekem… ühüm… időpontom van a manikűröshöz, és lekésem, ha nem indulok
most rögtön.
– Vasárnap? Nem tartalak fel sokáig. Erre – vezette a vonakodó lányt a
kihallgatóhelyiség felé.
– Oscar itt van? – kérdezte Ivy.
– Igen. – Lottie kinyitotta az ajtót.
Ivy bemasírozott, és csípőre tette a kezét.
– Oscar, komolyan mondom, lehetetlen alak vagy!
– Fogd be!
– Nem hiszem el, hogy képes voltál megtámadni egy rendőrt és egy kislányt.
Reménytelen eset vagy.
– Ülj le, Ivy! – szólt rá erélyesen Lottie. Muszáj volt felgyorsítani a tempót. Még fel
kell hívnia a kórházat, hogy megtudja, hogy van Sharon. Ki kell kérdeznie Hannah-t
és Cormacot. Megtalálni Terry Starrt és McAllisteréket. Ráadásul az anyját is meg kell
látogatnia. És minden tagja fáj.
Lottie meglepetésére Ivy kihúzott egy széket, és engedelmesen leült. A meglepetése
csak nőtt, amikor Oscar szipogni kezdett. Műkönnyek? Érdekes lesz látni a kettejük
közt működő dinamikát.
– Fogd már be, az isten szerelmére! – rivallt Ivy az öccsére. – Ne add itt nekem az
ártatlant!
Egyértelműen Ivy a főnök, állapította meg Lottie.
– Ivy, mit tudsz Jake Floodról?
– Soha nem hallottam róla.
– Ott volt Lucy partiján, a bárban dolgozott.
– Ó, az a Jake!
– Igen, az a Jake. Miért volt ott?
Vállrándítás és ajakbiggyesztés.
– Gondolom, Lucy meghívta.
– Lucy a legjobb barátnőd volt. Biztos vagyok benne, hogy ennél többet tudsz. –
Lottie az asztalra könyökölt, és a lány szemébe nézett.
 – Légy óvatos, Ivy! – figyelmeztette Oscar. – Rávesz, hogy olyasmit is elmondj, amit
nem akartál.
– Pofa be, te féleszű! – torkolta le Ivy.
– Menj a picsába! – vágott vissza Oscar, de nem volt meggyőző. Láthatóan félt a
nővérétől.
Lottie gyorsan átgondolta a stratégiát. Ivy öccse ugyanabba a bandába tartozott,
mint Jake, és Ivy volt a meggyilkolt lány legjobb barátnője. A megérzésére
hagyatkozva kell megindítania a támadást, és vegyíteni kell bele egy kis igazságot.
– Ivy, én úgy vélem, ismerted Jake Floodot. Te ajánlottad Lucynak, hogy dolgozzon
a bárban? Miért őt? Hogy kábítószert áruljon a barátaidnak? Hogy megölje Lucyt?
Hogy bedrogozza Hannah-t? Hogy ő legyen a bűnbak, mert nem emlékszik semmire?
– Ez komoly? – Ivy már mozdult, hogy felálljon.
– Leülni!
– Nem kényszeríthet. Oscar, elmegyünk.
– Ti ketten addig nem mentek sehová, míg el nem áruljátok, hogy milyen szerepet
játszottatok két gyilkosságban is.
– Maga meg miről beszél? – zuttyant vissza Ivy a székre. Feltűrte az ingujját, majd
dacosan összefonta a karját. – Belőtte magát, vagy mi?
Az arckifejezésétől Lottie-t kirázta a hideg. Sajnálta, hogy nem valami erősebbet
vett be pár nyamvadt fájdalomcsillapítónál.
– Ivy, pontosan tudod, hogy Jake Flood is benne volt az öcséd bandájában. Pár
biciklis kölyök, akik úgy osztogatják a színes kis pirulákat más gyerekeknek, mintha
M&M’s csokigolyók volnának. Magukhoz csábítják, becsapják és függővé teszik őket,
hogy valaki – talán épp te – jól meggazdagodjon belőlük. Gyerekekről beszélek, Ivy.
Úgy látod magad, mint valami kolduskirály a Twist Olivérből?
Ivy elfintorodott, az ajka gúnyos vigyorra görbült.
– Maga megőrült.
– Ki az ellátó?
– Ellátó? Semmi közöm bármihez, ami Jake Floodhoz kapcsolódik, vagy ehhez a kis
szarcsimbókhoz itt.
– Kurva – mormogta Oscar.
Ivy a karjába bokszolt.
– Fogd be a pofád!
Most, hogy mindketten kellően zaklatottak voltak, Lottie irányt váltott.
– Oscar, nagyon valószínű, hogy a te bicikliláncoddal verték meg Jake-et. Te ölted
meg?
A srác ajka pengevékony vonallá feszült, amikor a nővére magához rántotta, és a
fülébe súgott valamit. Ivy szája jéghideg mosolyra húzódott.
– Nincs mit mondanunk magának.
Lottie szeme előtt fekete pöttyök táncoltak. Hívnia kéne valakit, akivel hivatalosan
is kihallgathatják ezt a kettőt. Kellenének a szülők.
 – Még visszajövök.
Kisietett a szobából, és a csukott ajtónak dőlt. Egész testében reszketett, és
elkeseredetten igyekezett lerázni magáról azt a különös érzést, hogy valami szörnyen
rosszindulatú lakozik odabent, abban a helyiségben. Az egyik Jones kölyökből
fakadna?
Vagy mindkettőből?

Lei közrendőr beleegyezett, hogy beül a két kamaszhoz, míg Lottie megkérte
Brennant, hogy keresse meg a szüleiket. Felnőtt jelenléte nélkül nem volt értelme,
hogy kikérdezze őket. Ez természetesen ügyvédet jelent, de ezzel még megbirkózik.
Jobb, ha mindent akkurátusan intéznek.
Épp a kulcsaiért indult, hogy tegyen egy rövid kitérőt a kórházba, és megnézze,
hogy van Sharon és Rose, amikor Gary felhívta az emeleti irodájába.
– Látom, Gary, egy egész hadsereget ellátsz itt üdítővel meg gyorskajával.
– Kész rabszolgahajcsár vagy. Csak arra van időm, hogy az asztalomnál egyek –
mosolygott Gary, szóval nem volt harag.
– Mit tartogatsz nekem?
– A fenyegető e-mail, amit Albert McAllisternek küldtek; említetted, hogy a
sportolók kábítószer-visszaéléséről szólt.
– Legalábbis ezt mondta.
Gary visszafordult a képernyőjéhez, de Lottie bárhogyan igyekezett, képtelen volt
közelebb férkőzni az asztalához; a földön és az asztalon tornyosuló elviteles dobozok
áthatolhatatlan akadályként magasodtak előtte.
Ez a férfi egy disznóólban dolgozik.
– Ki tudod nyomtatni nekem?
– Persze.
Mielőtt a nyomtató ráérősen kinyökögte volna a levelet, Lottie türelmetlenül
kikapta a papírt, és kisimítva egy közeli asztalra tette.

Albert,
három heted van, hogy bevalld, milyen tisztességtelen alak vagy. A mérkőzéseket
megbundázod, és a sportolóid kábítószerrel tömik magukat. Nem vezetheted félre a
környezetedet. Három heted van, hogy felfedd a szerepedet az eredmények
manipulálásában. Ha nem teszed meg, a családod viseli a következményeket.
Emellett félmillió euróra is igényt tartok.
Ha nem teljesíted a követelésemet, a nyilvánossághoz fordulok. Miután megtörtént
a beismerés, felveszem veled a kapcsolatot, és elmondom, hogyan történik a fizetés.
Három hét, vagy borul a bili.

Szívélyes üdvözlettel,

A rossz lelkiismereted
Lottie döbbenten meredt a levélre.
– Mi a fene? Ebben egyértelműen az áll, hogy a családja viseli a következményeket.
Albert képes volt elhúzni Spanyolországba, és magára hagyni a lányát, hogy egyedül
kelljen megvédenie magát? Jézusom!
– Nem fest valami jól.
– És azt nem is említik, hogy a droggal való visszaélést nyilvánosságra hozza. Albert
hazudott nekem. Le tudod nyomozni az e-mail-címet, Gary?
– Elég ügyesen titkosították. Ahhoz hasonló, amit Lucynak is küldtek, de azt végül
sikerült feltörnöm.
– Egy zseni vagy. Feltétlenül értesíts, ha ez a cím is megvan. Éjjel-nappal, bármikor
szólhatsz.
– Természetesen, nyomozó.
Lottie meglengette a kinyomtatott levelet.
– Valaki nem mond igazat.

Hatvanhetedik fejezet

Visszatérve az irodába Lottie előkotorta a telefont, hogy felhívja Chloét, és

megkérdezze, mi van Rose-zal, de azon kapta magát, hogy Boyd számát üti be.
Mielőtt Boyd megszólalhatott volna, Lottie máris rázúdította a Jake halálával, a
kiégett kocsival és Sharon sérülésével kapcsolatos legújabb fejleményeket. A lépcsős
kaszkadőrmutatványát vonakodott elmondani.
– Biztos, hogy Terry Starr valahogyan benne van ebben az egészben. Arra még nem
sikerült rájönnöm, hogyan és miért. A bokszon keresztül kapcsolódik Jake-hez. Lehet,
hogy arra használja a gyerekeket, hogy drogot terítsenek neki.
– Nincs bizonyítékod, és kétlem, hogy tönkre akarná tenni a hírnevét. Ne feledd,
tegnap itt volt Malagában, szóval, hogy ölhette volna meg Jake-et?
– Még nem tudjuk pontosan, mikor halt meg a fiú, de az biztos, hogy pár órával
Lucy halála után. Ez kizárja Terryt, ugyanakkor Lucyval simán végezhetett, és még
volt ideje elérni a kora reggeli járatot.
– De mi lenne az indíték?
– Nem tudom, de feltörtünk egy titkosított e-mailt Lucy laptopján. Ranelagh-ból jött.
És Terry ott él. Feltehetően biztonságosabbnak vélte, mint telefonálni vagy SMS-t írni.
Múlt hétvégére terveztek egy találkozót. A helyszínt virágnyelven fogalmazták meg,
valami kávézó. Most arra várok, hogy Terry végre előkerüljön, és kikérdezhessem.
Albert kapott egy fenyegető levelet. Boyd, muszáj kiderítened mindent róla, ott, ahol
vagy.
– Itt nincs sok hatásköröm, de van egy összeköttetés-féleségem a spanyol
rendőrséghez és…
 – Nagyszerű. Tudni akarom, mit keresett Terry Starr és a McAllister házaspár
Spanyolországban. Biztos, hogy valami többről van szó, ha képesek voltak három
hétre egyedül hagyni a lányukat. Miért tettek volna ilyet, miután megfenyegették a
családjukat? Ennek semmi értelme.
– Hadd gondolkozzam. – Boyd olyan sokáig nem szólt, hogy a lélegzését hallgatva
Lottie egészen lecsillapodott. – Biztos vagy benne, hogy a fenyegető e-mail valódi? –
kérdezte végül. – Muszáj lesz Albertet megszorongatnod kicsit.
– Feltéve, ha megtalálom. A hotelban nincsenek, haza pedig nem mehettek. Még
mindig tetthelynek minősül. Terry Starr pedig a jó ég tudja, hol lehet. De elő fogom
keríteni őket. Addig is, hátha neked sikerül kideríteni valamit. Lécci.
– Holnap megyünk haza. Itt van Sergio, és még pakolni is kell…
– Kérlek, Boyd, nem tudna valaki pár órát vigyázni Sergióra? A kétségbeesés
határán vagyok.
– Jól van, megteszem, ami tőlem telik.
– Köszönöm. Van egy bejövő hívásom. Mennem kell. Szeretlek.
– Várj, még el akartam mondani, hogy…
Lottie bontotta a vonalat, és felvette a várakozó hívást.
– Nyomozó, ide tudna jönni a McAllister-házba?
– Istenem, Gráinne, teljesen el vagyok havazva, csak bökje ki, miről van szó.
– Oké. Végeztünk a kerti kisházzal. Találtunk egy használt óvszert, és a
csomagolópapírját az egyik rattanheverő párnája mögé dugták. Remélhetőleg az
ondóban található DNS egyezni fog az egyik gyanúsítottjáéval.
– Jane is talált ondót Lucy lábán. Kérem, ha lehet, próbáljanak meg gyorsított
eljárást kérni.
– Rendben.
– Köszönöm, Gráinne. – Lottie már letette volna, de a helyszínelő még mindig
beszélt.
– Lehet, hogy egy perc múlva már nem fogja megköszönni nekem. Van más oka is,
hogy hívtam.
Lottie igyekezett lélekben felkészülni, bármi következzen is. Igaz, fogalma sem volt
róla, mennyit képes még elviselni.
– Halljuk.
– Az a helyzet, hogy az óvszer, amit a kisházban találtunk, ugyanaz a márka, mint
amit a fia kabátzsebében találtam. És a fia csomagjából hiányzik egy darab.
– Honnan tudja biztosan, hogy Sean csomagjából való? – Lehunyta a szemét. Édes
istenem, add, hogy csak szerencsétlen véletlenről legyen szó, imádkozott némán.
– Nem tudom biztosan – felelte Gráinne –, de ha mégsem onnan való, akkor
felettébb különös véletlen egybeesésről van szó.
Lottie rühellte a véletlen egybeeséseket.
Letette, és az asztalra hajtotta a fejét. Össze volt zavarodva. Mi a fenébe keveredett
Sean?
Brennan közrendőr még mindig nem tért vissza Oscar és Ivy szüleivel. Lottie
beszélni akart Sharonnal, és meglátogatni az anyját, de először meg kellett találnia
Seant. Felkapta a kulcsait, és kiviharzott az őrsről. A fia szemébe akart nézni, amikor
felteszi neki a kérdéseit.
A ház előtt megállt, és vett pár mély lélegzetet. A hideg előszobába lépve néma
csend fogadta. Ez jó jel, vagy gyanakodnia kéne? Annyira elcsigázott volt, hogy már
nem érdekelte.
– Sean? – hajolt a lépcsőkorláthoz.
Semmi válasz. Valószínűleg most is fülhallgató van a fején.
Bekukkantott a konyhába, ahol egy rakás mosatlan edény és egy mosogatóban
ülőfürdőző fazék fogadta, aztán benyitott a nappaliba. A kanapé még mindig
bevetetlenül állt, a lepedő, a paplan, a párna színes halomban díszelgett rajta.
Az emeleten feltépte Sean szobájának ajtaját. Sean háttal üjt az ajtónak. Valami
autóversenyzős játék ment az egyik képernyőn, a fülhallgató láthatóan minden külső
zajt kizárt. Lottie lekapta a fia fejéről a fülhallgatót, és maga felé perdítette Seant.
– Mi a franc? – kapott Sean a szívéhez, a tekintetében rémület villant. – Anya! A
frászt hoztad rám! Azt hittem, Lucy gyilkosa jött el értem.
– Én jöttem el érted, Sean Parker, és verjen is ki a frász.
– Ezúttal mit tettem?
Lottie elengedte a széket, kihúzta magát, és keresztbe fonta a karját.
– Az óvszeres doboz, amit a dzsekid zsebében találtak; egy hiányzik belőle. Mikor
használtad?
Sean fülig vörösödött.
– Nekem nem volt… öhm… lehetőségem használni… Anya, ez olyan kínos.
– Egy gumi hiányzik a dobozból. És ezt kapd ki, az én briliáns helyszínelőim
megtalálták. Használtan. Egy párna mögé dugták, Lucyék kisházában. Hát nem fura?
Magyarázatot kérek.
– Mi?
– Hallottad.
– Én… hadd gondolkozzam. Még régebben vettem. A dzsekim zsebébe tettem, arra
az esetre, ha összejönnék valakivel, és…
Lottie csüggedten ingatta a fejét.
– És használtad?
– Nem. – Az arca most már lángvörös volt.
– Akkor miért hiányzik belőle egy?
Lehajtotta a fejét, és zavartan babrált a kontrollerrel.
– Valaki megkérdezte, van-e fölös gumim.
– Kicsoda?
– Jaj, anya, nem tudnád annyiban hagyni? Nem akarok senkit sem bajba keverni.
Lottie megragadta a kezét, hogy abbahagyja végre a gamepad nyomkodását.
 – Figyelj, Sean, te vagy bajban. El kell mondanod az igazat! – Elengedte a fia kezét,
és feldúltan járkálni kezdett a szobában, elkeseredetten nézve a koszos ruhák és
bűzös edzőcipők alkotta káoszt. Hogy lehet, hogy más gyerek képes kimosni a
ruháját, míg az ő fia a szennyestartóig sem jut el? Bár lehet, hogy a többiek
rejtegetnek valamit, míg Sean nem.
– Odaadtam valakinek a partin. A nevét nem árulom el… nem akarok spicli lenni.
– A rohadt életbe, Sean! Ez egy döntő bizonyíték! Nem tudlak megkímélni a
nyomozástól, ha nem árulod el, hogy kinek adtad.
– Csak megsajnáltam a csajt.
Az, hogy Sean nem fiúnak adta az óvszert, meg sem fordult a fejében.
– Ó, a francba. Tudod, kivel akart Lucy lefeküdni?
– Lucy? Félreérted anya. Nem Lucy volt.
Lottie a fiára meredt.
– Akkor ki?
– Hannah Byrne-nek adtam a gumit.

Hatvannyolcadik fejezet

Lottie-nak nem volt ideje túl sokáig emészteni ezt az új hírt, mert hallotta, hogy nyílik
a bejárati ajtó. Fürgén lesietett a lépcsőn, arra számítva, hogy az anyja hazajött, de
Rose helyett Katie-vel találta szemben magát, aki mindkét karján egy-egy jókora
tescós szatyrot egyensúlyozott.
Az unokája egy kibontatlan akciófigurát lobogtatott boldogan.
– Nézd, Lottie nana, kaptam Batmant!
– Később, Louis, ígérem, megnézem – mosolygott a kisfiúra, majd a lányához
fordult.
– Azt hittem, rendeltek valamit az Outbackből.
– A hitelkártyád Chloénál maradt, és ő még a nagyinál van a kórházban. Megsütöm
a krumplit és a csirkét, amit a saját pénzemből vettem.
Lottie nem érzett elég erőt magában, hogy vitába szálljon, így csak nyomott egy
puszit az unokája arcára, és kitrappolt a kocsihoz.
Mielőtt újra kikérdezi Hannah-t, be kell mennie a kórházba.

Lottie a sürgősségi osztályon, a folyosó végén talált rá az anyjára, aki békésen

bóbiskolt egy tolószékben egy infúziós állvány társaságában. Lottie elkapott egy
nővért, hogy némi tájékoztatást kérjen, mivel Chloénak nyoma sem volt.
– Az anyja súlyosan kiszáradt – magyarázta a nővér. – Infúzióra kötöttem, hogy
minél gyorsabban pótoljuk a folyadékveszteséget és ásványi anyagokat. Az orvos
megvizsgálta, és felvenné az osztályra.
 – Ez valami nyári influenza? – kérdezte tehetetlenül Lottie.
– Magas láza és húgyvezeték-gyulladása van. Ha az infúzió lement, elvégzünk még
pár vizsgálatot. Amint felszabadul egy ágy, befektetjük.
– Elvileg a lányom itt van valahol. Megvárom.
– E pillanatban semmit sem tehet. Megkérek valakit, hogy értesítse telefonon,
amint sikerül elhelyeznünk egy kórteremben. Esetleg behozhatná a hálóingét és a
tisztálkodási szereit.
– Hogyne. Köszönöm – fordult el Lottie, és a szeme egyből megakadt Chloén, aki egy
szendviccsel és egy kávéval közeledett felé.
– Alig öt percre mentem el – mondta védekezően.
– Csak vigyázz nagyira. És hívj, ha kapott ágyat. Oké?
– Persze – tette le Chloe a kávét a földre, majd Rose-hoz hajolt, és megpuszilta a
homlokát. Aztán lekuporodott, és kihámozta a műanyag fóliából a szendvicset.
Észrevette, hogy Lottie figyeli.
– Kéred a felét?
– Életmentő vagy – vette el hálásan Lottie a szendvicset. Mielőtt elment,
megpuszilta a lányát.
– Ezt meg miért kaptam?
– Hogy megmutassam, milyen fontos vagy nekem.
– Jaj, menj már, anya. Majd hívlak.

Egy portás útba igazította, hogy merre találja Sharon Floodot. Lottie felliftezett a
negyedik emeletre, az intenzív osztályra, és végigment a folyosón. Liz Flood a
váróban ücsörgött egy széken, és egy üdítős poharat szorongatott.
Lottie leült mellé.
– Hogy van?
Liz az ajkába harapott, majd ivott egy kortyot. Az üdítő illatáról Lottie-nak eszébe
jutott, hogy nem vett kávét.
– Azt mondta, hogy az egyik barátnőjéhez megy. Azt hittem, ott van. Nagyon
komolyan megsérült. Most műtik – mondta Liz, majd Lottie-ra nézett. – Az orvosok
azt mondják, hogy megkéselték. Valószínűleg megsérült a lépe. Nem tudják, hogy mi
sérülhetett még meg, ezért kell most megoperálni. Kérem, mondja, hogy rendbe jön!
Nem veszthetem el Shazt is, miután Jake-et és az apját is elvesztettem! Azt nem élném
túl. Komolyan, hogy élhetnék nélkülük?
– Nagyon sajnálom. Rettenetes, amin most keresztülmegy. Az egyik kollégámat pár
éve szintén megkéselték, és ma már kutya baja. Most épp Spanyolországban sütteti
magát. Az orvosok mindent megtesznek, hogy Sharon rendbe jöjjön.
– Megtalálta azt a szörnyet, aki ezt tette a kislányommal?
– Bevittünk valakit kihallgatni.
– Ez ugyanaz a rohadék, aki megölte az én Jake-emet?
– Ezt még korai lenne kijelenteni. Sajnálom, Liz, de még nem mondhatok semmit.
 – Ne sajnálkozzon, csak tegye a dolgát, és kapja el azt a beteg állatot.
– Úgy lesz. Ígérem.
Liz elfordult, és a falra meredt.
Lottie nyelt egyet, és úgy döntött, megkérdezi.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze.
– Hol volt aznap éjszaka, amikor Jake elvitte a kocsiját a McAllister-partira?
– Oké, elismerem. Nem a munkahelyemen voltam. Egy férfival találkoztam. Két
hónappal ezelőtt ismerkedtünk meg, és titokban tartottuk a kapcsolatunkat. Nem
akartam felzaklatni a gyerekeimet. – Liz arcát könnyek csíkozták. – Most meg lehet,
hogy Shazt is elveszítem. Ezt kapom azért, mert túl hamar továbbléptem az apjuk
halála után. Magányos voltam. Kellett egy váll, ahol kisírhatom magam. És most még
csak itt sincs. Jake-kel és Shazzel kellett volna töltenem az időmet, és akkor talán még
mindig jól lennének! Ez a büntetésem, mert önző voltam.
– Nem, Liz, nem volt önző. Joga van ahhoz, hogy a saját életét élje. Ne legyen
bűntudata. Ígérem, hogy Sharon meg fog gyógyulni.
A csapóajtó kinyílt, és egy kék műtősruhát viselő nő indult feléjük.
– Mrs. Flood?
Liz letette a poharat, és felpattant.
– Én vagyok.
– Dr. Rasheed vagyok. Én asszisztáltam a lánya műtétjénél. Beszélhetnénk
négyszemközt?
– Kérem, csak mondja, hogy jól van.
Az orvos levette a műtősmaszkját, és Lottie látta, hogy a tekintetéből sugárzik a
szomorúság. Istenem, ne!, fohászkodott magában.
– Kérem, üljön le, Mrs. Flood – mondta dr. Rasheed.
– Csak Liz – ült le mereven Liz.
– Elmenjek? – kérdezte Lottie.
Liz megrázta a fejét, és kinyújtotta a kezét. Lottie megfogta.
– Kérem, maradjon.
Dr. Rasheed leült a Liz melletti székre.
– Ez egy nagyon komplex műtéti beavatkozás volt. A lánya súlyos belső sérüléseket
szenvedett. Nagyon sok vért vesztett, és…
Lottie lehunyta a szemét. Tudta, mi fog következni, és sajnálta a fiatal orvost,
amiért neki kell közölnie a rossz hírt. A szíve millió darabra tört, annyira sajnálta
Lizt.
– Rendbe fog jönni? – kérdezte Liz. – Láthatom?
– Nagyon sajnálom. Nem tudom, ezt hogyan mondjam el… A kislánya pár perce
meghalt a műtőasztalon. Leállt a szíve, és már nem tudtuk visszahozni. Őszintén
sajnálom.
Liz megszorította Lottie kezét.
 Lottie lopva a gyászoló asszonyra pillantott, és látta, ahogy könnyek peregnek az
arcán, egyik a másik után, mint egy csillogó gyászmenet.
Az orvos folytatta.
– Amint végeztünk a szokásos protokollal, megnézheti a lányát. – Felállt, gyengéden
megszorította Liz vállát, és eltűnt a kétszárnyú ajtó mögött.
– Mi történik? – zokogott Liz. – Nem értem.
– Van valaki, akit felhívhatok, hogy idejöjjön, és magával maradjon? – kérdezte
Lottie.
– Senkim sincs. Senkim a világon.
– Mi a helyzet a barátjával? Idehívhatom?
– Nem. Ne. Ha nem vele lettem volna, a gyermekeim talán még mindig élnének.
Most már elmehet. Szeretnék egyedül maradni. Kérem, hagyjon magamra.
Lottie nem szívesen hagyta magára az összetört nőt, de immár egy újabb gyilkosság
várt megoldásra. Felállt, és zavartan körbenézett. Mit tegyen?
– Csak menjen! – mondta könnyek közt Liz. – És többé ne ígérjen olyat, amit nem
tud betartani.

Hatvankilencedik fejezet

A kórházzal szemközti parkolóházban Lottie szeme megakadt egy kávéhirdetésen.

Nem sokat teketóriázott, átsietett az úton a kis boltba. Miután megtalálta a kávégépet,
egy eldobható pohárba töltötte a fekete löttyöt. A keze annyira remegett, hogy
képtelen volt rátenni a műanyag fedőt a pohárra.
A kiszolgáló unottan felemelte a poharat, és letörölte alatta a pultot.
– Rossz méret. Nagy kávé, nagy fedél.
Mintha totál ostoba volna.
– Ez is megteszi – kotorászott Lottie a táskájában a bankkártyája után, aztán eszébe
jutott, hogy a farmerzsebében lapul. Ahogy a leolvasóhoz tartotta, a tekintete a pult
mögötti cigarettaállványra tévedt. – És egy doboz Silk Cutot is kérek.
– Előbb is mondhatta volna, mielőtt a kávét beütöttem.
– Csak adja azt a rohadt cigarettát! – A keze még mindig remegett, és úgy érezte,
vagy behúz egyet a srácnak, vagy sírásban tör ki. Képtelen volt kiverni a fejéből
Sharont.
– Nem kéne egy ilyen semmiségen így felhúzni magát… – harapta el a srác a
mondat végét. Talán észrevette Lottie elkínzott tekintetét. – Bocsi, látom, rossz
napunk van.
– Ismételje meg! – Lottie örült, hogy a srác végül nem tette, mert valószínűleg
tényleg nyakon öntötte volna a forró kávéval.
– Ezüst, kék, lila?
 – Tessék?
A srác az égnek emelte a tekintetét, és türelmetlenül felsóhajtott.
– Lightot vagy erőset?
– Erőset. – Ha már lúd, legyen kövér. Rose egyik kedvenc szólása. Az anyjával kéne
lennie, nem? Nem. Jobb, ha Chloe vigyáz rá, neki nagyobb türelme van hozzá.
Ismét az érintőhöz emelte a kártyáját, hogy fizessen, amikor észrevette az összeget
a parányi kijelzőn.
– Azt hiszem, ez valami tévedés lesz – mondta.
– Nincs tévedés – vigyorgott pimaszul az eladó. – Asszonyom, mikor dohányzott
utoljára?
Lottie nem válaszolt, csak odatartotta a kártyáját, és fürgén távozott a boltból,
igyekezve kerülni a mögötte várakozó sorból feléje küldött dühös pillantásokat.
Beült a kocsiba, lehúzta az ablakot, és rágyújtott. Nagyot szívott a cigarettából,
majd görcsös köhögésben tört ki. Eltökélten újra próbálkozott. De hiába, a bánatán
mit sem enyhített. A cigaretta pocsék gyógyír a sebekre. És az igazság az, hogy Lottie-t
súlyos fájdalom gyötörte.
Hamarabb észre kellett volna vennie, hogy Sharon komolyan megsérült, akkor
azonnal a kórházba vihette volna. Ehelyett csak beszélt és beszélt hozzá, hogy minél
több információt szedjen ki belőle. Bár közvetlenül nem volt felelős Shaz haláláért,
tudta, hogy részben ő is vétkes. És azzal, hogy nem tett semmit, most újabb okot
szolgáltatott Farrellnek, hogy rajta verje le az összes frusztrációját.
Bár ez a legkevesebb.
Az alkalmatlanságán dühöngve, remegő kézzel nyúlt a pohárért.
– Hogy a rosseb esne belé!
A pulton felejtette a boltban.
Kihajította a cigarettát az ablakon, és ráadta a gyújtást.
Az önsajnálatban való dagonyázás nem segít megtalálni a gyilkost. Vagy
gyilkosokat. A munkájába kell temetkeznie.

Az eligazítóban néma csend volt, mialatt Lottie bejelentette Sharon halálát, majd
repkedtek a kérdések. Lottie sietve kiosztotta az új feladatokat, és felhívta a
helyszínelőket, hogy vizsgálják meg a helyet, ahol a gyereket megtámadták.
Miután egy kicsit megállt, hogy kifújja magát, úgy döntött, lenéz a kantinba, hátha
mázlija lesz, és megörvendeztetheti magát egy késői ebéddel és egy újabb adag
kávéval.
Ekkor kiszúrta a folyosón masírozó Farrell mogorva alakját, így gyorsan feliszkolt a
hátsó lépcsőn. Úgy érezte, követik, ezért megfordult. Kirby zihálva kaptatott mögötte.
– Jesszus, főnök, muszáj lesz eljárnom edzeni.
Lottie már rég lemondott az igencsak teltkarcsú, erősen verejtékező nyomozójáról.
– Kirby, mindketten tudjuk, hogy ez soha nem fog megtörténni.
– Azt hiszem, igazad van.
 A férfit cigarettaszag lengte körül, és Lottie egyből megkívánt egy újabb szállal.
– Egyébként mi újság? – kérdezte.
– Cormac O’Flaherty az imént beszélt az ügyvédjével. Van kedved most kikérdezni?
– Miért ne, elvégre búvóhelynek az is megteszi.

Hetvenedik fejezet

Lottie belépett a fullasztó helyiségbe, a keze még mindig reszketett, ezúttal a túl
kevés kávénak és túl sok nikotinnak köszönhetően. Noha a szíve összetört, nem
engedhette meg magának, hogy a kislány halála miatt érzett bűntudata befolyásolja a
munkában.
Az ügyvéd, Brian Scally, egy vézna, kopasz figura, Cormac O’Flaherty mellett ült.
Scally arca olyan fonnyadt volt, mint egy sütőben felejtett aszalt szilva. Keményített
inggallérja szikkadt nyakába vágott. Hatvan körül járhatott. Kifényesedett kék
öltönye szinte hullámzott csontos testén, miközben ezüstszínű tollával egy
bőrkötéses A4-es noteszbe körmölt. Egy drága Montblanc jegyzetfüzet is lehetett
volna, de a férfi külsejéből ítélve Lottie arra a következtetésre jutott – jogosan vagy
sem –, hogy inkább olcsó utánzat. A megfigyelés segített ellazulnia.
Mialatt Kirby a felvételhez szükséges formaságokkal pepecselt, Lottie Cormacot
tanulmányozta. A srác nagyon igyekezett olyannak tűnni, mint aki nagy ívben tojik a
világra – egyik lábát lazán felhúzta, és átkarolta. A jelek szerint sikerült
megszabadulnia a cipzáras kapucnis felsőtől, és szakadt farmerjához illő, sima
fekete, rövid ujjú pólót viselt.
– Én kész vagyok, ha maga is – kezdte Lottie. – A nyomozás fontos szakaszába
léptünk, úgyhogy itt az ideje, hogy elmondja az igazat.
– Mindent elmondtam, amit tudtam.
– Valóban? Én úgy vélem, a valóságosnál jobb színben próbálta feltüntetni magát,
és az események felidézése során kihagyott lényeges részeket. Az igazság az, Cormac,
hogy most már van egy harmadik gyilkosságunk is.
– Harmadik? – Scally szeme kidülledt, olyan volt sápkóros arcában, mint a
golflabda.
– Ma reggel megkéseltek egy lányt. Meghalt a műtőasztalon… – Lottie elhallgatott,
igyekezett uralkodni az érzelmein. A falon függő órára pillantott, bár percre
pontosan tudta, mikor halt meg Sharon.
– Ezért aztán nem hibáztathat. Én itt voltam bezárva.
Az ügyvéd finoman oldalba bökte a könyökével, és Cormac összepréselte a száját.
– Szeretné tudni, hogy ki halt meg?
– Ki?
– Csak mondja, hogy „nincs mondanivalóm” – intette Scally.
 Lottie ügyet sem vetett az ügyvédre.
– Sharon Flood.
Cormac szemében felismerés csillant, amit hiába próbált leplezni.
– Nem ismerem. Nincs mondanivalóm. Ennyi – tette le a lábát a földre, és a kezét a
combja alá dugta. Lottie látta, hogy a nyakán lüktet egy ér. A kis hazug.
– Jake Flood kishúga, Shaz. Tízéves volt.
Lottie úgy látta, mintha az ügyvéd elsápadt volna, de a helyiségben elég gyenge volt
a világítás, így nem volt biztos benne. De Cormac arca egyértelműen krétafehérre
váltott.
– Én… én nem tudom, kiről beszél.
– Ismerte a bátyját, Jake-et. Ő az a kölyök, akitől drogot vett a partin. Most már
rémlik valami?
– És? Nem csináltam semmi rosszat. Csak jól akartam érezni magam.
– Továbbá azt gyanítjuk, hogy Hannah italába GHB-t kevertek. Randidrogot.
– Ez nekem új – mondta blazírt képpel Cormac. De Lottie-t nem lehetett
megtéveszteni; a srácnak remegett a keze.
– Lefeküdt Hannah-val azon az estén?
– Ez egy „nincs mondanivalóm” válasz, fiam – szólt közbe az ügyvéd.
Cormac feszülten megvakarta a homlokán a pattanást, ami vérezni kezdett.
– Nincs mondanivalóm.
Lottie közelebb hajolt.
– Figyeljen rám, Cormac. Sharon Floodot a régi katonai barakk egyik szobájában
támadták meg. Megkéselték. Azért ment oda, hogy beszéljen valakivel, aki
beszervezte Jake-et a dílerkedésbe. Az anyukájának szeretett volna segíteni, mert
attól félt, hogy azok az emberek majd utánuk mennek. – Lottie visszanyelte a
könnyeit, és addig szuggerálta Cormacot, míg az viszonozta a pillantását. – Sharon
egy bátor kicsi lány volt. Gondolja, hogy maga is képes ekkora bátorságra? Van elég
mersz magában, hogy elmondja az igazat? Vagy csak egy gyáva féreg?
– Ez a hangnem nem helyénvaló – kopogtatta meg Scally a tollával az asztalt.
Lottie a néma Cormacot figyelte.
– Egy gyáva erőszaktevő lenne? Ezért nem mer beszélni?
– Erőszaktevő? – rázta a fejét hevesen Cormac.
– Nemsokára kihallgatom Hannah Byrne-t is. Úgy tűnik, visszatértek az emlékei. –
Enyhe ferdítés, de miért is ne. – Biztos vagyok benne, hogy Hannah elmondja az
igazat, ha megtudja, hogy meggyilkoltak egy kislányt.
Lottie felnyalábolta a dossziéját, és azt a látszatot keltve, hogy befejezte a
kihallgatást, felállt, és az ajtó felé indult.
– Várjon! – kiáltott utána Cormac természetellenesen magas hangon. – Teljesen
félreérti. Hannah is akarta. Ő rángatott ki a kertbe és a kisházba, és nem fordítva… és
aztán mi… tudja… de közös megegyezésen alapult!
– Hogyan adhatja a beleegyezését olyasvalaki, akit bedrogoztak?
 – Erről én nem tudtam, és volt nála óvszer.
– Szerintem elég sok lány hord magánál óvszert. De ez még nem jelenti azt, hogy
minden semmirekellővel le akarnának feküdni.
– Esetleg szeretne kérdezni valamit, nyomozó? – szólt közbe Scally.
– Nincs mondanivalóm – szögezte le gyorsan Cormac.
– Ehhez már késő – közölte Lottie, és leült. – Mondja el, mi történt valójában Lucy
McAllister partiján.
Anélkül, hogy az ügyvédjére pillantott volna, a fiúból összefüggéstelenül ömleni
kezdett a szó:
– Figyeljen, én egy senki vagyok. Semmim sincs. Csak egy béna kertész vagyok a
suliban és Lucyéknál, és tájépítészként adom el magam, hogy több pénzt keressek.
Ennyi. Én… én csak bepánikoltam, amikor tegnap reggel felbukkant, és
kérdezősködni kezdett. Egy kicsit elferdítettem az igazságot. Megrémültem.
Az ügyvéd letette a tollat, és komoran összefonta a karját, mintha azt akarná
mondani, hogy „a saját sírját ássa meg”.
– Folytassa – sürgette Lottie.
– Hinnie kell nekem, bármit mondjon is Hannah, én nem kényszerítettem, és fel
sem fogtam, mennyire ki van ütve. Akkor még nem. Aztán mindketten elaludtunk a
faházban. Valami felébresztett. Mintha egy kocsit hallottam volna, egy öreg autó
kipufogóját. A lényeg, hogy felráztam Hannah-t. Elég kába volt, képtelen volt két szót
összerakni. Megpróbáltam felöltöztetni, közben én is felhúztam a farmeromat, és
összeszedtem a pólómat. Csak haza akartam menni, és kialudni magam.
– De nem ment egyenesen haza, ugye?
– Nem.
– Mit tett? – Lottie remélte, hogy bevallja Lucy McAllister meggyilkolását. Az ujjait
keresztbe tette az asztal alatt.
– Úgy tűnt, a partinak vége, bár még mindenhol égett a villany. Betettem Hannah-t
a kocsiba, de totál bekattant. Elkezdett sivítozni, hogy ott hagyta a hátizsákját, és
hogy az anyja mennyire ki fog akadni, ha meglátja ebben a ruhában. Teljesen úgy
viselkedett… mi is a jó szó erre?
– Irracionálisan? – segített Lottie.
– Igen. Elkezdett ütlegelni. Ekkor szereztem a legtöbb sérülést, mert még nem volt
rajtam a pólóm. Hát elég gyorsan belebújtam, elhiheti.
– Utána mit csináltak?
– Meg kell értenie, hogy milyen állapotban volt akkor Hannah. Az ember azt
hihette volna, hogy szaros egymillió euró lapul abban a hátizsákban. Semmi olyat
nem tudtam mondani, amitől abbahagyta volna a sírást, vagy hagyta volna, hogy a
hátizsák nélkül hazavigyem. Úgyhogy visszamentünk a házhoz. Ő is velem jött, mert
fogalmam sem volt róla, hogy néz ki a hátizsák, és hogy hol hagyta. Összevissza
hablatyolt, végül arra jutottam, hogy az emeleten hagyhatta, így felmentünk.
Megtaláltuk az egyik szobában, aztán lementünk. És akkor… akkor észrevettük a vért
a nappaliban. Az összetört ajtót. Jézusom.
– Igyon egy kis vizet.
Megrázta a fejét. Az ügyvédje már mozdult, hogy súgjon valamit a fülébe, de
Cormac lerázta magáról.
– Tudtam, hogy valami nagyon rossz történt. Lucynak híre-hamva sem volt.
Mondtam, hogy meg kéne keresnünk, hátha megsérült, ő vagy valaki más. Ledobtam
Hannah zsákját a kanapéra, és visszamentünk az emeletre. És… és megtaláltuk Lucyt.
– Cormac megragadta a poharat, és egy hajtásra kiitta a tartalmát.
Lottie-nak volt néhány kérdése, de azok még várhattak.
Cormac idegesen gyűrögette a poharat.
– Az egész teste csuromvér volt. Meghalt. Borzalmas volt! Még sohasem láttam
halottat, és biztos voltam benne, hogy rókázni fogok. Nem mi öltük meg. Ez az
igazság. Hannah megint kiakadt. Elkezdett sikoltozni. Majdnem ráesett a holttestre.
Elhúztam, de a keze csupa vér lett, aztán már az enyém is.
Basszus, mindjárt elbőgi magát. Lottie látta, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe.
Még ne, pajtás. Lottie-nak hallania kellett az egész történetet, mielőtt a srác teljesen
kiborul.
– Nagyon jól csinálja, Cormac. Aztán mi történt?
– Levittem Hannah-t a lépcsőn, miközben végig beszéltem hozzá, és igyekeztem
megnyugtatni és nem összevérezni mindent. Betoltam a nappaliba, hogy felszedjük a
hátizsákját. El akartam húzni onnan a pokolba. Akkor visítozni kezdett velem, hogy
le akarja mosni a vért a kezéről. Bementünk a lenti fürdőszobába, és amilyen
gyorsan csak tudtam, mindkettőnket lesuvickoltam. A törülköző tiszta vér lett, így
betömtem a táskájába, és aztán már ott sem voltunk.
– Hallott vagy látott valakit?
– Szerintem mi voltunk ott egyedül, de nem tudom.
Lottie fellélegzett. Sean biztonságban van.
– Miért hazudott, és miért nem mondta el, hogy megtalálták Lucy testét?
– Halálra voltam rémülve. Nem beszéltünk össze vagy ilyesmi. Csak szerintem
Hannah tényleg nem emlékszik semmire. Én ugyanazt vettem be, amit ő, és nekem
semmi bajom nem lett, szóval lehet, hogy valaki tényleg beletett valamit az italába.
Nem csodálkoznék, ha Jake lett volna az. Egész este Hannah-t figyelte. – Egy
pillanatra elhallgatott. – Most már hazamehetek?
Scally megtalálta a hangját.
– Az ügyfelem kész aláírni az imént elhangzott vallomást. Mivel semmilyen
bűncselekményt nem követett el, kérem, hogy szabadon távozhasson.
– Ha tényleg igaz az, amit mondott…
– Minden igaz, amit elmondtam – pityergett Cormac.
Lottie az ügyvédre nézett.
 – Megbolygatta, majd otthagyta a tetthelyet. Nem jelentett egy bűncselekményt,
sem azt, hogy felfedezett egy holttestet. Hátráltatta a nyomozást – sorolta Lottie, és
alig észrevehetően összerezzent, mert ráeszmélt, hogy Sean pontosan ugyanezekben
a kihágásokban vétkes.
– Ezek mind kisebb szabályszegések, amik nem indokolják Mr. O’Flaherty
letartóztatását.
– Erről majd Farrell főfelügyelő dönt, miután megkapom az aláírt vallomást.
– Az apja minden követ megmozgat, hogy a hadsereg a különleges helyzetre
tekintettel engedélyezze az eltávozást.
– Úgy beszél, mintha Cormac halt volna meg. – Lottie képtelen volt visszafogni
magát.
A srác hátravetette magát a széken.
– Pff, ha az apám hazajön, erre sem kell sokáig várnunk.
– Az apád aggódik érted, Cormac – mondta Scally. – Már elintéztem, hogy
beszéljetek telefonon, amint kikerülsz innen.
– Ki fog nyírni, az tuti.
– Az nem lesz egyszerű, tekintve, hogy még Szíriában van – csóválta aggodalmasan
a fejét Lottie.
– Ez nem vicces – vágott vissza durcásan Cormac. – Mit kell aláírnom?

Hetvenegyedik fejezet

Hannah Byrne a lepukkantabb kihallgatóban várakozott az ügyvédjével. Elég

szűkösen fognak elférni, de Lottie szeretett volna minél előbb túlesni rajta.
– Hol van Babs? – kérdezte.
– Hannah édesanyjának van egy kétéves gyermeke, akire vigyáznia kell.
Megkérdezhetem, miért van az ügyfelem őrizetben? – Az ügyvéd majdnem olyan
fiatalnak tűnt, mint Hannah. Kontyba tekert haj, két hullámos tincs a fül előtt, és
alapozó, amitől úgy nézett ki, mint egy viaszbaba. A szeme hasonló babakék
árnyalatban tündökölt, mint krémszínű selyemblúzára húzott blézere.
Lottie lopva lepillantott saját kifakult pólójára és piszkos farmerjára. Ráférne egy
zuhany és tiszta ruha. Feltehetően még mindig véres a nyaka. Hogy leplezze a
megjelenése miatt érzett zavarát, az ügyvéd neve után kutatva elmélyülten
tanulmányozni kezdte a papírlapot, amit Kirby nyomott a kezébe, mielőtt a
kihallgatóba léptek. Cassie Ballesty.
– Ms. Ballesty, jelenleg három gyilkossági ügyön dolgozom egyszerre, napi
huszonnégy órában. Már korábban is kész voltam kikérdezni Hannah-t, de az anyja
ragaszkodott az ügyvédhez. Most, hogy itt van, mit tud Hannah felhozni a
mentségére?
 Mialatt Ballesty Hannah fülébe suttogott, Lottie feje lüktetni kezdett. Még több
fájdalomcsillapító kellene, hogy koncentrálni tudjon, és a teljes képet lássa. Ha
Hannah és Cormac ártatlan Lucy meggyilkolásában, akkor melyik gyanúsítottnak
volt indítéka? Egynél több gyilkost keres? Három áldozata volt, és egyetlen
letartóztatottja sem. Kihalászta a zsebéből a mobilját, és megnézte, kereste-e Boyd.
Boydtól semmi, de Lynch küldött egy üzenetet. Farrell főfelügyelő tajtékzik.
– Az ügyfelemnek nincs mit mondania önnek.
– Közös megegyezésen alapult a szex Cormackal? – vágott a közepébe Lottie, ügyet
sem vetve a levegőért kapkodó Ballestyre.
– Mi? – nyelt nagyot Hannah.
– Ennek meg mi köze a gyilkossághoz? – tudálékoskodott Ballesty, majd finoman
oldalba bökte Hannah-t. – Feleld azt, hogy nincs mondanivalóm.
– Nem, ne! – pityeredett el Hannah, és a kezét széttárva, esdeklő tekintettel nézett
Lottie-ra. – Miről beszél?
Lottie oldalra biccentette a fejét, komoly, együttérző arccal nézett a lányra.
– Hannah, tudjuk, hogy szexuális kapcsolatot létesítettél Cormackal azon a végzetes
éjszakán. Azt kérdeztem, hogy a beleegyezéseddel történt-e a dolog.
– Én nem értem – fordult kétségbeesetten az ügyvédje felé Hannah. – Mit mond?
Még soha nem feküdtem le senkivel.
– Mit ittál a partin? – kérdezte Lottie.
– Kólát, azt hiszem. Még mindig nem ér…
– Kitől kaptad?
– A sráctól, akiről a múltkor kérdezett. Jake-től. Kérem, Cormac lefeküdt velem?
Lottie tovább sorozta a kérdésekkel.
– Ismerted Jake Floodot korábbról?
– Nem. Soha nem láttam azelőtt.
– És Sharon Floodot?
– Kit?
– Jake kishúgát.
– Hinnie kell nekem, soha nem hallottam róluk!
– Mikor hoztad el a hátizsákodat?
– Mit? Összezavar.
– Ez egy egyszerű kérdés. Mikor hoztad el a hátizsákodat McAllisterék házából? –
Ennél egyértelműbben nem kérdezhetne.
Hannah tehetetlenül ingatta a fejét.
– Nem emlékszem.
– Cormac azt állítja, hogy együtt ébredtetek fel a kisházban, és aztán betett téged a
kocsijába, de te hisztériás rohamot kaptál a hátizsákod miatt. Fel tudsz idézni bármit
is?
– Nem. Esküszöm.
Lottie hajlott rá, hogy higgyen neki.
 – Szerinted miért osztotta meg Lucy azt a félmeztelen képet rólad?
Ballesty közbeszólt.
– Nyomozó, olvastam az előző kihallgatás anyagát. Azt hiszem, ezt a témát már
kellőképpen kivesézték.
– Nyugodtan hihet, amit csak akar, Ms. Ballesty, én viszont tudom, hogy ez a téma
még további kivesézésre vár.
– Mi a célja ezzel a kérdéssel?
– A fénykép indítékul szolgálhat Lucy meggyilkolására.
Hannah dühösen az asztalra csapott, a szeméből könnyek záporoztak.
– Miért öltem volna meg Lucyt a miatt a hülye fénykép miatt? Nem ez az első
alkalom, hogy ezt művelte.
Lottie Kirbyre pillantott, majd vissza Hannah-ra.
– Ezt miért nem mondtad el eddig?
– Mert gondolni sem szeretek rá. Szörnyű volt, de soha nem ölnék meg senkit egy
francos fénykép miatt.
– És a többi kép hol készült?
– Főleg a suli öltözőjében és a sportpálya zuhanyzójában.
– Biztos vagy benne, hogy Lucy csinálta őket?
– Gondolom, ő, mivel majdnem mindenkinek elküldte.
– És mégis elmentél a bulijába. Miért?
Hannah pár pillanatig hallgatott.
– Azt hiszem, szerettem volna, ha elfogadnak. Vagy talán csak elegem volt abból,
hogy állandóan egyedül legyek. Vagy csak egyszer az életben ki akartam mozdulni
otthonról. Honnan tudjam, miért mentem el? De egész életemben bánni fogom, hogy
betettem a lábam abba a házba!
– Voltál már ott azelőtt is?
– Nem.
– Biztos?
– Igen.
– Milyen jól ismered Cormac O’Flahertyt? – Lottie azt remélte, hogy a pergő
kérdések és az állandó témaváltás, segít abban, hogy elszólja magát.
– Csak látásból.
– És mégis lefeküdtél vele.
– Én nem. Ha igen, akkor nem emlékszem.
– Vittél magaddal óvszert a kisházba.
– Nem is! Az nem lehet.
Basszus, most kénytelen lesz belekeverni Seant is. Csak óvatosan, figyelmeztette
magát.
– Van egy tanúm, aki azt állítja, hogy óvszert kértél tőle, és ő adott neked.
– Én soha… Kiről beszél?
Ballesty boldogan lecsapott a témára.
 – Igaza van, nyomozó, ki a tanú?
– Pillanatnyilag nem számít, de szavahihető tanúról van szó.
Hannah elgondolkodva ingatta a fejét, ujjaival a halántékát dörzsölte.
– Én… én azt hiszem, tényleg.
– Tényleg mi? – kérdezte Lottie.
– Dühös voltam Lucyra, és azt hiszem, megkérdeztem az egyik srácot, hogy van-e
nála gumi. – Szorosan lehunyta a szemét, mintha így próbálna meg visszaemlékezni.
– Adott egyet, és betettem a szoknyám zsebébe – nézett fel, egyenesen Lottie szemébe.
– Most már emlékszem! Sean Parker adta nekem. A maga fia.
Lottie kínosan feszengett a széken.
– Hogyhogy erre pontosan emlékszel, miközben semmi mást nem tudsz felidézni?
– Fogalmam sincs, de biztos utána tettek valamit az italomba. Ezért nem
emlékszem semmire későbbről.
Ballesty kihúzta magát.
– Nyomozó, ha a fiának is köze van az ügyhöz, akkor itt egyértelmű
összeférhetetlenség áll fenn. Ki kell vonnia magát a nyomozásból. Beszélni akarok
Farrell főfelügyelővel. Most, azonnal!
– Ó, elmész te a sunyiba – morogta Lottie az orra alatt.
– Parancsol?
– Nincs semmiféle összeférhetetlenség. A fiam vallomást tett. Cormac O’Flaherty is
vallomást tett. Már csak Hannah vallomására van szükségem. Döntő bizonyítékunk
van, ami Hannah-t Lucy halálához köti.
– Miféle bizonyíték? – Ballesty most olyan volt, mint egy vicsorgó rottweiler,
korábbi kimért imázsát máris levetkőzte.
Lottie elmagyarázta neki, hogy vért találtak Hannah kezén, valamint véres
törülközőt a hátizsákjában. Lottie tisztában volt vele, ha Cormac valóban igazat
mondott, akkor ezek a bizonyítékok mit sem érnek, de ezt inkább megtartotta
magának.
– Ez nem bizonyítja a gyilkosságot.
Lottie elengedte a füle mellett az ügyvéd megjegyzését.
– Hannah, mit gondolsz, Lucy miért éppen veled szórakozott azokkal a fotókkal?
– Mert megtehette.
– Biztos vagy benne, hogy Lucy volt? Szerinted másnak is köze lehetett hozzá?
– Soha nem találtam rá bizonyítékot, hogy ő volt. Mikor véletlenül velem is
megosztotta azt a képet a partin, akkor vált nyilvánvalóvá, hogy a többi mögött is ő
áll. De hinnie kell nekem, én nem öltem meg Lucyt, bármilyen bizonyítékai vannak
is.
– Őszintén mondom, nem hiszem, hogy te ölted meg, Hannah – ismerte el Lottie
lágyan. – De szükségem van a segítségedre, hogy kiderítsük, kinek lehetett rá
indítéka. Említetted, hogy néhány képet az atlétikai pálya zuhanyozójában
készítettek. Miért ment volna oda Lucy?
 – Mindig Ivyval lógott, Ivy meg totál bele volt zúgva Mr. Glennonba, az
atlétikaedzőmbe.
Ivy!, csapott Lottie-ba a felismerés. Vajon ő lenne a rejtély kulcsa? Gondolatban
gyorsan átpörgette, mit tudott meg eddig a lányról.
Ivy öccse, Oscar ott volt a helyszínen, ahol rátaláltak a megkéselt Sharon Floodra.
Jake Flood a jelentések szerint Oscar bandájának terítette a drogot. Terry Starr és
Lucy apja pénzelte azt a klubot, ahová Jake bokszolni járt. Az edzője, Barney
Reynolds felbukkant a laktanyánál. Korábban is ott volt, amikor Sharont
megkéselték? Megölhette a lányt? Barney lánya, Brontë, Richie Harrisonhoz ment
feleségül, a DJ-hez, aki Lucy partiján a zenét szolgáltatta.
Mi az, amit nem vesz észre? Mi volt az indíték a gyilkosságokra? Kik a bábok, és ki
az, aki a bábokat rángatja?
– Nyomozó! – zökkentette ki Ballesty a gondolataiból. – Kíván még valamit az
ügyfelemtől, mielőtt elengedi?
Lottie összekapta magát.
– Hannah, szerintem téged szándékosan drogoztak be. Kérlek, segíts nekem, hogy
megértsük, miért, és megtudjuk, ki áll az egész mögött.
– De nem emlékszem semmire.
– Járt valakivel Lucy?
– Lehet. Azt tudom, hogy múlt hétvégén elutazott.
– Ezt meg honnan tudod? – Lottie felegyenesedett a széken. Végre talált valakit, aki
fellebbentheti a fátylat Lucy titokzatos hétvégéjéről.
– Elkésett a hétfő reggeli vizsgáról. Hallottam, amikor azt mondta a tanárnak, hogy
lekéste a kora reggeli vonatot Dublinból. Gondoltam, biztos elutazott a hétvégén.
– Ismered Terry Starrt?
– A bokszolót?
– Igen.
– Hallottam róla.
– Beszélt róla Lucy?
– Nem tartoztam a belső köreihez. Kérdezze Ivyt.
– Rendben. Lucynak volt egy tetoválása. Te láttad?
– Nem.
Lottie elgondolkodva vakarta a tarkóját.
– Au!
– Jól vagy? – nézett fel Kirby a jegyzeteiből.
– Bocsi, csak felsértettem. Most meg vérzik. – Lottie felállt, megkerülte az asztalt, és
az ajtóhoz lépett. – Egy perc és jövök.
– Ne tartson túl sokáig! – szólt utána Ballesty. – Ha nem vádolja semmivel az
ügyfelemet, akkor elmegyünk.
Lottie válaszra sem méltatva kiment, de még hallotta, ahogy Kirby a felvevőre
mondja a távozását.
 Hetvenkettedik fejezet

Miután Lottie néhány ragtapaszt tett a sebre, végigvette Kirbyvel Cormac és Hannah
kihallgatását, majd úgy döntött, hazaengedi a fiatalokat, míg olyan bizonyítékra nem
bukkannak, amelyet egyetlen körmönfont ügyvéd sem vonhat kétségbe. Minél többet
rágódott rajta, annál inkább úgy érezte, hogy Cormac és Hannah ártatlan. Lehet,
hogy felültették őket?
– Hol van Oscar Jones? – csípte el Lynchet.
– Elengedtük. Nincs elég bizonyítékunk rá, hogy ő késelte meg Sharon Floodot.
Hacsak nem találják meg a DNS-ét a kislány testén, vagy elő nem kerül a gyilkos
fegyver. A helyszínelők már a tetthelyen vannak.
– De hát rám támadt! – Lottie igyekezett féken tartani növekvő frusztrációját. Ezzel
az üggyel kapcsolatban úgy érezte, mintha minden újabb fejlemény arra
kárhoztatná, hogy körbe-körbe futkosson, mint egy szédült tyúk.
– Hivatalos feljelentést kell tenned. Oscar kiskorú. Óvatosnak kell lennünk, hogyan
kezeljük.
– Rendben – füstölgött Lottie. – A kölyöknek van egy kerékpárlánca. Megvizsgálták
a szakértők? Lehet, hogy Jake-nél is azt használták.
– Elküldtük elemzésre.
– Oké. Újra ki akarom kérdezni Oscart és Ivyt. Ellenőrizd, hogy otthon vannak-e,
aztán hozd a bejárat elé a kocsit. Bármi hír Terry Starr-ról és McAllisterékről?
– Starr Range Roverje ma reggel áthajtott a fizetős hídon. Egyeztettem a Brook
Hotel menedzserével is, és a térfigyelő kamerájuk minden kétséget kizáróan azt
mutatja, hogy McAllisterék egy férfival távoztak, akire illik Starr személyleírása.
McKeown most is őket keresi a létező összes térfigyelő kamerán, amihez hozzáfér.
– Ragmullin kisváros, nem metropolisz! Találjátok meg őket!
– Ez a térfigyelő rendszer egy hulladék. Tudtad, hogy a sebed még mindig vérzik?
Talán össze kéne varrni.
– Majd sapkát húzok.
– Mindjárt gondoltam – nevetett Lynch, és elment.
A földszinten Lottie talált a szekrényében egy gombóccá gyűrt, mérsékelten büdös
pólót. Legalább nem volt véres. Egy csöpögő csapból nyert némi vizet, kitisztította a
sebet, közben fel-felszisszent, mivel a víz pokolian csípte. Végül áthúzta a fején a
pólót, közben ismét csillagokat látott. Azután egyenesen Farrell főfelügyelő karjába
futott. Ó, a francba!
– Á, Farrell főfelügyelő, hát itt van! Már mindenhol kerestem.
– Itt vagyok, jól látja. Csak nem kerül?
– Dehogy, csak sok a dolgom. Valójában épp úton vagyok, hogy kikérdezzek egy
gyanúsítottat. Majd később hívom – tett Lottie egy béna kísérletet, hogy ellépjen
Farrell mellett, de a felügyelő megragadta a karját.
 – Csak ne olyan gyorsan! Részletes jelentést kértem a fia szerepéről a McAllister-
gyilkosságban. Megmondtam, ha képtelen őszinte válasszal szolgálni, leveszem az
ügyről.
– Tényleg? Ó, istenem, én el is…
– Ne játssza nekem itt a hülyét! Ez az időhúzásos trükk talán működött az
elődeimnél, de nálam nem válik be. Az irodámba!
– Kérem, adjon egy félórát. Már majdnem megoldottam a gyilkosságokat. – Lottie
remélte, hogy nem szakad rá a mennyezet. Fogalma sem volt, mennyi időbe telik
még, de talán Farrell rábólint egy félórácskára. És ma már úgyis megszegett egy
ígéretet. Ez már nem oszt, nem szoroz.
– Hétszentség, hogy nem fog visszajönni fél óra múlva. Azt akarom, hogy… ez vér?
– Ó, a francba, tényleg az! Alaposan helybenhagytak egy biciklilánccal. Jobb, ha
megyek is a sürgősségire, mielőtt elájulok.
Farrell törődötten csóválta a fejét.
– Menjen, aztán sipirc vissza az irodámba!
– Igenis. Köszönöm.
Lottie eliszkolt a főfelügyelő mellett, és nagy igyekezetében – kettesével véve a
lépcsőt – majdnem orra bukott. Ez az utolsó esélye, hogy jóvátegyen mindent. Muszáj
lesz mindent beleadnia.
Tökéletes szökési kísérletét McKeown akasztotta meg.
– Bingó a térfigyelő kamerán. Visszanéztünk pár felvételt Lucy meggyilkolásának
éjszakájáról azokon a környékeken, ahol a gyanúsítottjaink laknak. Ezért odaleszel.
Lottie elvette a képet, és elmosolyodott. Végre!
– Király vagy! Köszi.
Az épület előtt Lynch már járó motorral várta.
– Megvan a cím? – zuttyant be Lottie az anyósülésre.
– Igen, de elfelejtetted a sapkát.
– Csak induljunk már, Lynch!

Lottie arra gondolt, hogy a „szomszéd kertje mindig zöldebb” mondás ezúttal
csakugyan fedi a valóságot, már ha az a bizonyos szomszéd a Jones família. A szóban
forgó rezidencia annyira elütött a környékbeli házaktól, mintha csak véletlenszerűen
pottyantották volna egy rakás átlagos ház közé. A gondosan ápolt pázsit mellett a
kavicsos felhajtón egy BMW városi terepjáró parkolt a lépcső előtt. Lynch megállt
mögötte.
A tűzpiros bejárat mellett két robusztus fehér oszlop strázsált, jobbra egy óriási
ablakfülke terpeszkedett, fokozva az amúgy is túlzásba vitt pompát. Lottie
eltöprengett, hogy a benti dekoráció is hasonlóan fényűző-e; ha igen, szüksége lesz a
napszemüvegére, nehogy súlyos látáskárosodást szenvedjen.
– Ízlések és pofonok – jegyezte meg Lynch.
 – Nekem nem kéne – kászálódott ki Lottie fájó csontokkal az autóból. – Figyelj, ha
megkínálnak teával és sütivel, nem ellenkezünk. Rohadt éhes vagyok.
– Oké. – Lynch zavartnak tűnt. – Hol lehet a csengő?
– Dörömbölj az ajtón.
Lynch kopogtatott. Nem telt bele harminc másodperc, és kinyílt az ajtó.
– Most meg mit akarnak? – Ivy Jones egyik kezében egy muffin, a másikban egy
üveg körömlakk volt. Fehér, szakadt farmersortot és piros pólót viselt, amibe
legalább kétszer belefért volna. Mezítláb volt; az egyik lábán rikító piros körmök.
– Szeretnénk beszélni veled – surrant be Lottie a lány mellett. – Nem semmi lakás!
– Kész förmedvény – ráncolta az orrát Ivy –, de anyának tetszik. Miért jöttek?
– Szeretnénk beszélni veled és az öcséddel, úgy, hogy a szüleid is jelen vannak.
– Nincs mit mondanunk magának. Apa nincs itthon, úgyhogy jobb, ha elmennek.
– Szerintem nagyon is sok mondanivalód maradt még, Ivy. Az öcséd ellen pedig
hamarosan eljárás indul hivatalos személy ellen elkövetett erőszak vádjával. Itt
megvárunk, amíg szólsz anyukádnak.
– Anya! – kurjantott Ivy, és csupasz lábával végigdöngetett a márványpadlón. A
folyosó végén bevágta maga mögött az ajtót.
– Nem úgy tűnik, mint aki örül nekünk – jegyezte meg Lynch.
Lottie a padlót bámulta.
– Ez márvány?
– Mindenesetre elég hideg.
Lottie körbenézett az előszobában, és úgy érezte, mintha ez az egész csupán a
gazdagság hamis illúziója volna. Lehetséges, hogy Jonesék többnek akarnak tűnni,
mint akik valójában? A széles lépcsősor egy nagyobbacska előtérbe vezetett, bár a
galéria találóbb kifejezés. A mennyezetről kristálycsillár függött – lehetett akár
műanyag is –, számtalan torz szivárvánnyal festve tele a rózsaszín tapétás falat.
A folyosó végén nyílt az ajtó, és egy alacsony nő bukkant fel széles mosollyal az
arcán, és kezét egy törülközőbe törölgetve elindult feléjük. Rövid futballsortot viselt,
hozzá gesztenyebarna mezt, az egyik helyi egyesület logójával. Lábán márkás UGG
papucs.
– Rita Jones vagyok, nyomozó – köszöntötte Lottie-t, nedves, puha kezét nyújtva. –
Elnézést, hogy tegnap nem kísértem el Ivyt az őrsre. Nem hagyhattam magára a
csapatomat. Szakképzett sportbíró vagyok, ez az én vétkem.
– Beszélhetnénk valahol, Rita? – Lottie-t zavarba hozta ez az apró termetű,
kellemes benyomást keltő nő. – Szeretnénk pár szót váltani Ivyval és Oscarral.
– Ezúttal mit csinált? Kérem, erre tessék.
Bevezette őket az ablakfülkés szobába. A helyiség zsúfolásig volt bútorokkal, és itt
is fényes márványpadló volt.
– Esküszöm – emelt fel egy puha ágytakarót, és a karjára vetette –, ez a fiú egyszer
még a sírba visz. Mindent megpróbálok, hogy a helyes úton terelgessem, de a
hátamra sajnos még nem sikerült szemet növesztenem.
 Lottie épp helyeselni akart, de Rita belemelegedett.
– Hát nem szomorú? Szegény kis Lucy! Szinte összenőttek Ivyval. Szörnyű tragédia.
Mivé lett a világ? Üljenek csak le, főzök egy kis teát. Vagy inkább kávét szeretnének?
Jim, a férjem, összevásárolt mindenféle modern kütyüt, de én amondó vagyok, hogy
egy jó kis teáskannával, teafilterrel és bögrével semmi sem veheti fel a versenyt.
Lottie leült az egyik piros bőrfotelba. Rita szűnni nem akaró fecsegése kimerítette.
Ha egy sima teának is ekkora feneket kerít, inkább lemond róla.
– Nem kérünk, köszönjük. A férje itthon van?
– Korábban itt volt, de aztán elment edzést tartani a tizenhat év alatti
hurlingcsapatnak. Mindketten sportőrültek vagyunk. De a mi két… na, hagyjuk is.
– Idehívná őket?
– Hogyne, egy pillanat. – Az ajtóhoz sietett, és kikiáltott a hallba. – Ivy! Oscar!
Gyertek ide! – Aztán visszakocogott a szobába. – Vannak gyerekei, nyomozó?
– Három.
– Óriási felelősség, nem igaz? – Lynchhez fordult. – Maga még túl fiatalnak néz ki,
hogy gyerekei legyenek.
Lynchet a kivágódó ajtó mentette meg, ami nagyot döndülve a falhoz csapódott.
Oscar mogorván caplatott be, nyomában Ivy, kezében a körömlakkal. A muffin
időközben eltűnt. Ledobták magukat a kanapéra, és Ivy összefonta a karját.
Lottie figyelte a fiút, aki feszülten kapargatta a bőrt bal hüvelykujján. Míg Ivy maga
volt a megtestesült felsőbbrendű nyugalom, az öccse eléggé idegesnek látszott.
– Oscar, ugye tudod, hogy eljárás indul ellened, mert megtámadtál?
Lottie önkéntelenül megérintette a tarkóját, és már meg sem lepődött, hogy véresek
lettek az ujjai.
Rita háttal állt a kandallónak, és a felháborodástól szinte megnyúlt az alakja.
– Úgy érti… a vér… a fején? Az nem lehet. Lehet, hogy a fiam egy kis bajkeverő, de
ilyet soha nem csinálna.
– Egy kis bajkeverő? – horkantott Ivy.
– A helyzet az – mondta Lottie –, hogy ma reggel a fia megtámadott.
Rita derűs arca elkomolyodott és megkeményedett.
– Van rá bizonyítéka?
– Ott voltam. A fia is ott volt. És az egyik kollégám is.
– Ő nem is volt bent – motyogta Oscar. – Nézze a csuklómat. Nem volt joga
megkötözni.
Rita tekintete jéghideg lett, minden izma megfeszült.
– Ennek a beszélgetésnek vége!
– Még Ivyval is szeretnénk pár szót váltani Lucyról – szólalt meg Lynch
megnyugtató hangon. – Nincs miért aggódnia.
– Abban az esetben, ha nem vádolják a lányomat semmivel – préselte be magát Rita
a kanapéra a gyerekei mellé.
Lottie kivette a térfigyelő kamerás képet a táskájából.
 – Ivy, átnéztük a térfigyelő kamerák felvételeit a környéken. Azt mutatja, hogy
szombat hajnali 4.35-kor kiszálltál egy furgonból. A vezető szintén kiszállt. – Lottie
hálás volt McKeown profizmusáért.
Ivy megdermedt, de egy szót sem szólt.
– Ivy, honnan ismered Richie Harrisont?
– Annyira nem ismerem. Tudom, hogy DJ. – Ivy pont úgy nézett ki, mint egy őzike a
reflektorfényben.
– Elég legyen! – heveskedett Rita.
Lottie ügyet sem vetett a nőre, most Oscarra összpontosított.
– És te ismered Richie Harrisont?
A fiú lesütött szemmel megrázta a fejét.
Lottie, nem törődve az egyre zaklatottabb Ritával, folytatta:
– Oscar, muszáj tudnom, hogy pontosan mi történt ma a búvóhelyeden a katonai
laktanyában.
– Semmi sem történt.
– Te szúrtad le Sharon Floodot?
– Egyetlen ujjal sem értem hozzá soha – bizonygatta, továbbra is kerülve Lottie
tekintetét.
Rita tátott szájjal meredt rájuk. Lottie gyorsan folytatta.
– És tudod, hogy ki tette?
– Nem.
– Miért bujkáltál a kaszárnyában?
– Nem bujkáltam. Azért mentem oda, hogy összeszedjek… valamit. Részeg voltam,
és biztos elaludtam. Nem tudtam, hogy Sharon is ott van.
Nyilván befüvezett, aztán kidőlt, vonta le a következtetést magában Lottie.
Máskülönben a saját szobájában dekkolt volna.
– Elég ebből! – csattant fel Rita.
– Ja, elég – kontrázott Ivy.
– Fogd be, Ivy! – csapott a karjára Oscar. A körömlakkos üveg kiesett a lány
kezéből, és összetört a márványon.
– Most nézd, mit csináltál! Kibaszott idióta! – visította Ivy.
– Hagyjátok abba! Szégyent hoztok a fejemre! – dörrent rájuk Rita, majd jóval
higgadtabban hozzátette. – Ne aggódj, majd Sarah feltakarítja.
– Úgy érti, Sarah Robson? – hüledezett Lottie.
– Igen – felelte Rita. – Egyszer egy héten jön. Mary McAllister ajánlotta, és nagyon jó
munkaerő. Keveset beszél. Nekem való.
– Nem is említette. – Lottie azon gondolkodott, vajon van-e jelentősége ennek a
felfedezésnek. Nem szerette a véletleneket. Újra beszélnie kell Sarah-val.
Ivy felállt, átlépett a körömlakk maradványai felett, majd csípőre tette a kezét, és
gúnyos hangon rákezdett:
 – Uh! Hát persze hogy nekünk minden kell, ami McAllisteréknek van. Még a
nyavalyás takarítónőjük is!
– Ülj le, ifjú hölgy! – Rita arca lángolt.
Ivy visszaült, és durcáson keresztbe fonta a karját.
Lottie hosszú távú memóriájába süllyesztette az információt Sarah-ról, és Oscarhoz
fordult:
– Sharon meghalt, Oscar. Megkéselték, mialatt te az épületben voltál. Valójában mit
kerestél ott?
– Atyaisten… – hápogott Rita. – Oscar?
– Én… én…
– Kisbaba vagy – cukkolta Ivy.
– Bátrabb vagyok nálad.
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Ott voltam Lucyéknál, miután te elmentél. – Oscar szája gúnyos vigyorba
húzódott.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Ivy próbált lazának tűnni, de a szeme
elkerekedett.
Lottie eltűnődött, hogy titkon így akar-e jelezni az öccsének.
– Nagyon is tudod – feleselt az öccse. – Ez az egész a te hibád. És Lucyé.
– Most már én is tudni akarom, miről beszéltek – hajolt közelebb Rita.
– Én csak azt csináltam, amit mondtak. Figyeltem, és jelentettem. Ennyi.
– Kit figyeltél? – kérdezte Lottie.
– Jake-et. Aztán másnap magát, és azt, aki után nyomozott, bárki is az.
– Ezt nem értem – nézett Lottie Lynchre, aki tanácstalanul vállat vont.
Oscar egyik karját a mellkasára szorította, míg a másik kezén elszántan rágcsálta a
körmét.
Most nem ereszthette ki a markából a fiút.
– Miért figyelted Jake-et?
– Drogot lopott az egyik rejtekhelyről a laktanyában. Az volt a feladatom, hogy
kiderítsem, hol tartja. De aztán megtámadták a partin, és minden elszaródott.
– Ki támadta meg?
– Nem tudom. Messze voltam, a fák között. Csak hallottam, hogy betört a teraszajtó,
és láttam, hogy Jake a hátán fekszik.
– Aztán mi történt?
– Elküldtem az üzenetet, ahogy kérték. Jelentenem kellett mindent. Ez volt a
munkám.
– Kinek küldted az üzenetet?
Vállat vont, és benyúlt a zsebébe. Kivette a mobilját, és nyomkodni kezdte a
képernyőt.
– Itt a száma.
 – El kell vennem a telefonodat. Bizonyíték. Ellenőriznünk kell – mondta Lottie.
Gyanította, hogy Oscar kontaktja eldobható mobilt használt.
– Jó nagy bajban vagy – sziszegte Ivy az öccsének.
– Csönd legyen, Ivy! – figyelmeztette Rita. A fia vallomása után az arca lángvörös
árnyalatot öltött. – Fogalmam sincs, mi folyik itt.
Akkor már ketten vagyunk, gondolta Lottie.
– Nem is kéne tudnod róla – mondta Oscar az anyjának.
– Jobb, ha most azonnal kitálalsz, mielőtt végleg elfajulnak a dolgok – rótta meg
Rita.
– Sajnos ezen már túl vagyunk – mondta Lottie. – A pénteki buli óta már három
fiatalt megöltek. Oscar, itt az alkalom, hogy elmagyarázd. Meg akarom találni a
gyilkost. – Azt nem tette hozzá, hogy mielőtt téged is elkap. A fiú már épp eléggé
traumatizáltnak tűnt.
– Már tud a bandánkról – kezdte. – A drogot mindig a padláson rejtik el, ahol
engem is megtalált. Mi csak kivesszük a tablettákat, aztán eladjuk. Jake az apja halála
után csatlakozott hozzánk. Azt mondta, a kishúgáért csinálja.
– Folytasd – biztatta Lottie. Agyalni később is ráér.
– A helyzet az, hogy mohó volt. Elcsórt néhány olyan drogot, amihez nem
nyúlhattunk. Nem hiszem, hogy magának akarta. Ő nem élt vele… nem mintha én… –
nézett az anyjára, de rögtön lesütötte a szemét. Lottie látta, hogy Rita szája szinte
habzik.
– Nem tudom, ki lehet a főnök, mert mindig csak üzeneteken keresztül
érintkeztünk – folytatta Oscar. – Nekem azt mondták, figyeljem Jake-et, hogy
megtudjuk, hová rejtette a drogot, vagy hogy eladta-e már őket.
– Miért dolgozott Jake Lucy partiján?
– Gondolom, kapott egy üzenetet, hogy menjen oda. Nekem meg azt írták, hogy
figyeljem.
– Mit láttál még azon az éjszakán?
– Nem sokat. A fák között bujkáltam. Nem akartam, hogy bárki meglásson. – Ivy
szemébe nézett. – Azt hittem, Jake meghalt, de aztán feltápászkodott, és négykézláb
visszamászott a nappaliba. Utána láttam, hogy elhúz a kocsija, a nyomába eredtem,
de mivel bicajjal voltam, leráztak.
– Mikor ezt az egészet jelentetted annak, akinek szoktad, mit válaszolt?
– Hogy figyeljem a zsarukat.
– Mikor tudtad meg, hogy Jake meghalt?
– Tegnap éjjel kaptam egy üzenetet, hogy menjek a csatornához. Láttam ott magát,
és a testet a földön.
– Ki ölte meg Jake-et?
– Nem tudom.
– Hol ölték meg?
– Nem tudom.
 – Ki gyújtotta fel a kocsiját?
Oscar a fejét rázta.
– Tényleg fogalmam sincs.
– Mit tudsz Lucy haláláról?
Oscar vállat vont.
– Gyerünk, Oscar! El kell mondanod, hogy mit láttál a házban.
– Rajta, de kibaszottul mindent mondj el! – rikácsolta Ivy.
– Ivy Jones! Ha nem vigyázol a szádra, egy hónapos szobafogságot kapsz az apádtól.
– Ez nevetséges – pattant fel Ivy, és az ajtó felé indult. – Anya, még csak nem is
sejted, miket művel! – mutatott az öccsére. – Egy csomószor totál kiüti magát. Azt se
tudja, mit látott. Lehet, hogy hallucinál. Az egész csak a torz képzeletének a
szüleménye.
– Neked van torz képzeleted! – ordította Oscar. – Te, aki azzal a retardált DJ-vel
kufircolsz a furgonjában. Na, ki a röhejes kettőnk közül?
Ivy az öccséhez ugrott, megragadta a pólójánál, és arcon köpte. Lottie és Rita máris
ott termett, megragadtak egy-egy üvöltő tinédzsert, és sikeresen szétválasztották
őket.
Megszólalt Lottie mobilja, sivító hangja bekapcsolódott a lármába. Hívó fél: Boyd.
A testvérpár lecsillapítását Lynchre hagyta, és amikor felvette a mobilt, a szobára
kínos csend ereszkedett.

Hetvenharmadik fejezet

A kamu kristálycsilláros, ízléstelen folyosón Lottie fáradtan leroskadt a lépcsőre.

Lerúgta meggyötört lábáról a cipőt, és meglepődve tapasztalta, hogy a hűvös csempe
már-már felér egy terápiás kezeléssel.
– Mi újság, Boyd? Beszéltél a rendőr ismerősöddel odaát?
– Már korábban is próbáltam elmondani, de letettél. Aztán kaját kellett kerítenem
Sergiónak. Jackie-ről van szó.
– Felbukkant, és nem engedi, hogy magaddal hozd Sergiót?
– Majdnem fején találtad a szöget. Te telepata.
Lottie ezúttal nem hallotta a hangjában a szokásos jókedvet.
– Ó, a francba, Boyd, most mit fogsz csinálni?
– Majd kitalálok valamit, de nem ezért hívlak.
– Hallgatlak.
– Ezt nehéz elhinni, de szerintem igaz. Jackie informátorként dolgozik a spanyol
rendőrségnek, és a kábítószer-kereskedő haverjairól adja le a drótot az ottaniaknak.
Ez a te nyomozásodhoz is kapcsolódik. Egy időre beépült Albert McAllister és Terry
Starr világába.
 – Albert drogdíler?
– Eredetileg ezt hitték. De Jackie valami sokkal durvábba botlott. Úgy érezte,
veszélybe került az inkognitója, és miután Sergiót biztonságba helyezte nálam, egy
időre felszívódott, abban bízva, hogy én majd vigyázok rá. Gőzöm sincs, mibe
keveredhetett, és a rendőrségi összekötője sem tudta, hová mehetett.
– Folytasd!
– Jackie rájött, hogy kábítószert csempésznek Spanyolországból Írországba. De csak
kis tételben. Hébe-hóba egy kis kokain, némi GHB és tabletták.
– Szóval ezért lépett le Spanyolországba Albert, miután megfenyegették? És mi a
durvább hír?
– Terry Starr. Jackie talált valamit róla, ami alaposan megijesztette. És Jackie-t nem
könnyű megijeszteni, nekem elhiheted.
– Valami, ami kiskorú lányokkal kapcsolatos?
– Igen. Az a szemét disznó ott van a dark weben, fotókat és videókat árul.
– Találtunk pár fényképet róla, amin egy fiatal lánnyal van. A kislányt ma reggel
meggyilkolták. A fotó egy kamu Instagram-profilon volt. Reméltem, hogy nem
kapcsolódik semmi ilyesmihez. Basszus, Boyd, muszáj átgondolnom ezt az egészet.
Jackie-nek van bizonyítéka?
– Most épp az összekötőjével van, és azt mondta, ha visszajön, mindenbe beavat.
Csak egy gyors helyzetjelentést akartam adni.
– Ezer hála és köszönet. – Lottie belebújt a cipőjébe. Aggasztotta ez az új fordulat.
– Ott vagy még, Lottie?
– Van egy kis gondom. Starr eltűnt. És McAllisterék is.
– Gondolod, hogy a szülőknek köze lehet a lányuk meggyilkolásához?
– Ezen a ponton már semmin sem lepődnék meg. Mary nem jött ki Lucyval, de
Albert láthatóan rajongott érte. Tartsd nyitva a szemed, hátha újra felbukkannak
Spanyolországban. Én figyelmeztetem a reptereket és a kikötőket.
– Egy magángépre bármikor felpattanhatnak – vetette fel Boyd.
– Majd megkérem, hogy ellenőrizzék a magán leszállóhelyeket is.
– Ha ők állnak az egész mögött, Lottie, akkor gyorsan füleld le őket, mielőtt még
valaki meghal.
– A belem is kidolgozom, hogy megtaláljam a hiányzó láncszemeket, és végre
összeálljon az a nyamvadt kép. És mi van veled és Sergióval? Holnap hazajöttök?
– Még igyekszem kideríteni egyet-mást Jackie-ről. Te csak menj, és oldd meg a
gyilkossági ügyedet. És, Lottie?
– Igen?
– Légy óvatos!
Lottie bontotta a vonalat, és eltöprengett az új információn. Terry Starr lenne Oscar
titokzatos főnöke? Ha Terry gyanította, hogy Jake meglopta, még bőven volt ideje
Lucy partiján megverni a fiút, de nem sokkal utána már a gépen ült. Kora hajnalban
kábé negyven-negyvenöt perc kiérni a reptérre. A biztonsági ellenőrzés és egy sprint
a beszállókapuhoz maximum egy-másfél óra. De arra már nem futotta volna az
idejéből, hogy megszabaduljon Jake testétől, vagy felgyújtsa a kocsit. Valaki másnak
is benne kellett lennie.
Vajon Terry ölte meg Lucyt? Senki sem említette, hogy ott lett volna a partin, és
egyébként is, miért ölte volna meg? Tényleg fiatal lányokat cserkészett be? És hogy
fért hozzájuk? Mi a kirakó hiányzó darabkája? Ugyanarra a következtetésre jutott,
mint az előbb. Valaki másnak is benne kellett lennie. Vagy akár többen voltak.
Szédelgő fejjel tért vissza Lynchhez és Jonesékhoz.
– Szóval, Ivy, igaz, amit Oscar mondott Richie-ről és rólad? – kérdezte Lottie.
– És akkor mi van, ha igaz? Jövő héten tizennyolc leszek.
– Richie Harrison harmincéves, nős, a felesége pedig pár hét múlva megszüli a
közös gyermeküket.
– Az az ő baja – vágta rá ellenségesen, és duzzogva biggyesztette az ajkát.
– Többről van szó, mint a kapcsolatotokról, ugye? – erőltette Lottie. Észrevette,
hogy Rita háttal áll nekik. Rázkódott a válla, miközben kibámult az ablakon.
– Akár el is mondhatod neki. Úgyis rájönnek – szólalt meg Oscar.
– Abban biztosak lehettek – mondta Lynch, aki enyhe terpeszben, leengedett karral
ácsorgott, felkészülve egy esetleges újabb csetepatéra.
Ivy Lynch felé perdült, és az arcába nyomta a képét.
– Nem fogom maga helyett elvégezni a munkáját. Találja ki egyedül. Hányok ettől
az egésztől!
És mielőtt Lottie vagy Lynch megállíthatta volna, kirohant a szobából.
Rita könnyes arccal megfordult.
– És én még azt hittem, csak egy fekete bárány van a családban, holott ketten
vannak. Felhívom Jimet, hogy jöjjön haza.
Érződött a hangján az önsajnálat, de Lottie nem hibáztatta érte. Sok volt ez így
egyszerre, pláne, hogy mindez az elmúlt fél órában zúdult a nyakába.
– Rita, muszáj meggyőznie Ivyt, hogy legyen őszinte velünk. Tartsa őket itthon, míg
én kikérdezek még néhány embert. Képes rá?
A nő csüggedten megrázta a fejét.
– Nem ígérhetek semmit. Már nincs hatalmam felettük, ők írják a szabályokat. Én
meg belevetettem magam a sportba, hogy ne kelljen kínlódnom velük. Sajnálom.
– Én maradok, anyu – szólalt meg Oscar. – És bocs, hogy annyi bajt okoztam.
Lottie egy percig se vette be ezt a dumát. A srác hozzászokott, hogy azt csinál, amit
akar, és ha Ivynak igaza van, rendszeresen drogozik is. Bár elkobozta a mobilját,
tudta, hogy a kocsiig sem érnek el, Oscar már le is adta a drótot a többieknek.
– Lynch nyomozó idehív két-három rendőrt, hogy vigyázzanak a házra és önökre.
Ez csak óvintézkedés, Rita, ha esetleg veszélyben lenne a családja.
– Ó, ez eszembe se jutott. Gondolja, hogy veszélyben lehetünk?
– Bármi lehetséges. Oscar, itt van nálam a telefonod, és nem szeretném, ha másnak
a mobilját használnád, vagy számítógépen küldenél üzenetet. Megértetted?
 – Tiszta sor.
Lottie továbbra sem hitt neki. Oscart le fogják tartóztatni kábítószer-
kereskedelemben való bűnrészességért, de Lottie-nak előbb a nagyobb halakat kellett
kifognia. Nincs más választása, egy ideig még hagynia kell, hadd ficánkoljanak a kis
halak.

Hetvennegyedik fejezet

Az őrsön az emberek még mindig nem tudták túltenni magukat a tízéves Sharon
Flood halálán, és Lottie sem tudta kiverni a fejéből az összetört Liz látványát. Az
íróasztalára tette a kislány fűző nélküli edzőcipőjét, hogy az értelmetlen és különös
érzéketlenséggel elkövetett gyilkosságra emlékeztesse. Az egyetlen módja, hogy
megőrizze az ép eszét, ha elkapja azt a rohadékot, aki megölte! Muszáj volt rájönnie,
miért végeztek ilyen brutálisan mindkét gyermekkel, és hogy ki tette. Ennyivel
tartozott Liznek.
Sam McKeown becsörtetett Lottie irodájába.
– A háttérinfók, amiket kértél. Találtam valamit – közölte, majd dölyfösen kihúzta
magát, hogy úgy tűnjön, ő a domináns egyed a szobában. Seggfej! Lottie az asztalra
könyökölt, és várakozón nézett rá.
– Mondd, hogy megtaláltad Terry Starrt és McAllisteréket.
– Eddig semmi nyomuk. Te is tudod, hogy a városban az összes kamera egy rakás
ócskavas, de rajta vagyunk. Viszont egy kis háttérkutatásba kezdtem. Sarah Robson, a
nő, aki megtalálta Lucy testét, felkeltette az érdeklődésemet. Olvastam a vizsgálati
anyagot, amit felvettél vele. Aztán beszéltem az iskolaigazgatóval, és az ő verziója
nem egészen fedi azt, amit Sarah mondott.
McKeown leült, és Lottie sejtette, mi következik.
– Ahhoz van köze, amiért elment az iskolából?
– Pontosan – mondta McKeown.
– Ne kímélj.

Sarah Robson ajtót nyitott Lottie-nak és Brennan közrendőrnek.

A macska a kanapé támlájáról duzzogva az ablakpárkányra ugrott, amikor Lottie-
ék letelepedtek a díványra.
– Nehéz elhinnem, hogy Lucy meghalt. – Sarah megmosta a haját, mióta Lottie
utoljára látta, és a kicsiny ablakon beáradó napfényben most rézvörösen csillogott. A
frufruját hajpánttal fogta hátra. Beesett az arca, a szeme alatt sötét árkok húzódtak. A
farmer túl nagy volt rá, és a halvány rózsaszín pulóver még jobban kiemelte fakó
bőrét.
Lottie nem köntörfalazott.
 – Milyen szerepet játszott a lány halálában?
– Hogy gondolhatja, hogy bármi közöm volt hozzá?
– Tegnap, amikor beszéltünk, hazudott nekem. Amikor feltettem magamnak a
kérdést, hogy miért tenne ilyet, arra jutottam, hogy bizonyára titkol valamit. Valamit,
ami nyilvánvalóvá teszi, hogy köze van a lány halálához. És ha már itt tartunk, Jake
Floodéhoz is.
Sarah torka kiszáradt, csak nyeldekelt, aztán megszólalt.
– Ki az a Jake Flood?
– Ne nézzen hülyének, Sarah! – intette Lottie.
– Nem ismerem. Mit akar tőlem?
– Az igazat.
Sarah tehetetlenül ingatta a fejét.
– Tudjuk, miért ment el az iskolából – közölte Lottie. – Szégyenében felmondott. De
nem amiatt, amit Noel Glennon tett. Most megadom a lehetőséget, hogy elmondja az
igazat.
És ha nem él vele, Lottie attól tartott, idegességében addig fogja rázni, míg ki nem
leheli a lelkét.
– Mi… mit tudnak?
– Ha ezt a játékot szeretné játszani, akkor örömmel elmagyarázom.
Lottie felemelte a kezét, és összecsapta a tenyerét. Sarah összerándult a fotelban.
– Sarah Robson, maga fényképeket készített a lányokról a zuhanyzóban. Noel
szembesítette az egyik lány állításával, aztán bement az igazgatóhoz, és ő
elbocsátotta magát. Az igazgatónőnek szólnia kellett volna nekünk; ezzel talán
megmenthettünk volna pár életet. De nem hibáztatom. Kizárólag magát terheli
minden felelősség. Most már hajlandó beszélni?
Sarah felállt, és az ablakhoz ment. A karjába vette a macskát, és vakargatni kezdte.
Az ajka vonallá feszült, a nyakán görcsösen rángatózott egy ér, és mikor megfordult,
a szeme résnyire szűkült.
– Rosszul gondolja, nyomozó. Csak egy buta félreértés volt. Én nem hazudtam
magának. Én csak…
– Elferdítette az igazságot?
– Ez nevetséges! – csattant fel. – Noel Glennon egy sunyi kis féreg! Rám kente az
egészet, hogy mentse a seggét.
– Még mindig nem hallottam semmilyen magyarázatot. Te igen, Brennan? –
pillantott Lottie a fiatal rendőrre, és örömmel látta, hogy bőszen jegyzetel.
– Nem, főnök.
Amikor Martina megszólalt, a macska kiugrott Sarah kezéből, és Lottie felé lendült.
Vajon szándékosan dobta rá? Lottie attól való félelmében, hogy az állat mindjárt
támadni fog, arrébb araszolt a díványon, aztán megkönnyebbülten látta, hogy a cica
peckesen végigsétál a karfán, majd elégedetten összekucorodik a háttámlán.
Sarah leült, és továbbra is gyanakvón nézett Lottie-ra.
 – A jelek szerint tudja, miért bocsátottak el. Mi mást mondhatnék még?
– Miért készítette a képeket?
Vállat vont.
– Mert megtehettem. Aztán Ivy Jones rajtakapott, és hatalmas patáliát csapott.
Elmondta Glennonnak. Biztosra veszem, hogy Glennon és Ivy meg a többiek már
akkor készültek valamire.
– Valaki más megbízásából készítette a fényképeket?
– Csak magamnak fotózgattam.
– Mese habbal.
Sarah összerezzent.
Lottie folytatta.
– Szereti a fiatal lányokat? Különösen a pucér lányokat a zuhany alatt?
Néma csend.
– Miért mondta azt, hogy Lucy lelkileg terrorizálta a többieket?
– Mert ez az igazság.
– Aztán úgy nyilatkozott, hogy egy szomorú lány volt, és csak játszotta a
primadonnát. Miért?
– Szerintem nem volt őszinte még önmagához sem.
– Ezt hogy érti?
Sarah sóhajtott.
– Azt hittem, hogy valamit rejteget. Mintha páncélt vont volna maga köré. De nem
volt mindig ilyen szomorú. Valaminek történnie kellett, ami megváltoztatta.
– Hogy jutott erre a következtetésre?
– Nyilvánosan másképp viselkedett, mint amilyennek otthon láttam.
Lottie úgy vélte, ez nagyjából az összes kamaszra igaz.
– Drogozott?
– Nem lepne meg.
– Milyen volt a kapcsolata Ivy Jonesszal?
– Legjobb barátnők. Mindig együtt lógtak.
– Gondolja, hogy Ivy féltékeny lehetett Lucyra?
– Az biztos. Ha Lucy szert tett valamire, másnap már Ivy is valami hasonlóval
büszkélkedett. Legyen az mobil, iPad vagy egy dzseki. Lucy mindent megkapott, amit
csak akart, mert az apja agyonkényeztette. Ivy pedig mindent megkapott, ami
Lucynak volt, mert képtelen volt túltenni magát a féltékenységén.
– Lucy találkozgatott valakivel?
– Hallottam, hogy a barátja szerencsésen elmenekült Ausztráliába. De előtte és
utána is volt valakije, ez biztos. Ámbár eléggé titkolta.
– Akkor honnan tud róla?
– Jó pár évig dolgoztam kamasz lányok mellett. Felismerem a jeleket – mondta
önelégülten.
 – Neveket tud? – Lottie igyekezett hamis biztonságérzetbe ringatni a nőt, várva a
megfelelő alkalomra, hogy újra lecsapjon rá a fotókkal kapcsolatban.
– Noel nagyon okosnak képzelte magát, azt hitte, nem veszem észre, mennyi időt
töltenek együtt a sportpályán. Lucyt nem érdekelte a futás, akkor meg miért volt
állandóan ott? Noel valószínűleg már évek óta etyepetyélt a lánnyal. Biztos jó kis
numera volt.
– Még kiskorú volt. Miért nem jelentette?
– Nem tehettem, mivel Noel rájött a fotókra. Egy ideig sakkban tartott, majd rám
húzta a vizes lepedőt, és feljelentett az igazgatónál. Akkor már kész voltam elmenni.
Elegem lett abból a sok szarságból, ami abban az iskolában folyik.
– Noel Glennon Hannah Byrne-nel is kavart?
Újabb vállrándítás.
– Kinézem belőle. Hannah aranyos, de könnyű kihasználni. Lucy és Ivy úgy bánt
vele, mint egy kapcaronggyal. És az a szegény lány szó nélkül tűrte.
– És mi a helyzet Cormac O’Flahertyvel?
– A kertésszel? Mindig a környéken lődörgött. Magának való figura.
– Látta valamelyik lánnyal? Lucyval, Ivyval vagy akár Hannah-val?
– Nem rémlik, hogy láttam volna. McAllisteréknél is kertészkedett. Ismernie kellett
Lucyt.
– Látta valaha Cormacot Noel Glennonnal?
Sarah a fejét rázta.
– Kinek készültek a fényképek, Sarah?
– Én semmi rosszat nem akartam.
– Ez gyermekbántalmazás – közölte Lottie –, bárhonnan nézzük.
Sarah felállt, feljebb rángatta a nadrágját, és zsebre dugta a kezét.
– Őszintén szégyellem, amit tettem. Meg kell értenie, sosem vetett fel a pénz,
gyakran szűkölködtem. Az a férfi pedig jó pénzt fizetett a képekért.
– Kicsoda?
– Eleinte fogalmam sem volt, hogy ki. Nem ismertem fel. Egy nap kiszúrtam az
iskola parkolójában. Egy puccos kocsiban ült. Noel az ablakon behajolva beszélgetett
vele. Aztán, mikor Noel elment, odahívott magához. Ekkor jöttem rá, hogy kicsoda.
Tett egy ajánlatot, és én elfogadtam.
– Belement, hogy fotókat készítsen a gondjaira bízott lányokról, és egy olyan
embernek adja, akit alig ismert? Elég nehéz elhinni.
– Ismertem. Együtt jártam vele iskolába. Akkoriban egy hájgombóc volt, és
állandóan verekedésbe keveredett. Én kicsi voltam, és szánalmas, állandóan
kipécéztek. Ahogy őt is. Valamilyen oknál fogva, bár csak tízéves volt, vigyázott rám.
Minél többet verekedett, annál többet kapott. Megvédett a többiektől. Aztán évekig
nem láttam, egészen addig a napig, ott, az iskola előtt. Akkor vett be az üzletbe.
– Bevette az üzletbe? – hüledezett Martina.
Sarah visszaült.
 – Azt mondta, tartozom neki. Én nem… nem tudtam, hogyan utasítsam vissza. – A
térdét rázogatta, az őrületbe kergetve vele Lottie-t.
– Egy egyszerű nem elég lett volna – segítette ki Lottie. Igyekezett közömbös arcot
vágni, és hogy palástolja a dühét, összefűzte az ujjait. Sarah Robson tálcán kínált fel
ártatlan lányokat. És miért? Hogy szexuálisan kizsákmányolják és bántalmazzák
őket? – Ki volt az a fickó a puccos kocsiban? Nevezze meg. Most!
– Terry… ühüm… Terry…
– Starr – fejezte be Lottie, és kimerülten hátradőlt a kanapén. A macska felmordult,
és sértődötten visszaköltözött az ablakba.
– Igen.
Ez megerősítette Lottie korábbi gyanúját, de még mindig nem értette, hogy ez az
egész hogyan kapcsolódik Lucy halálához. Jake és Sharon meggyilkolásának
kétségkívül a droghoz van köze. De mi van azzal a fotóval, amelyiken Shaz Terry
ölében ül? Istenem, bárcsak képes lenne tiszta fejjel gondolkodni!
– Ugye felfogta, mit tett?
– Csak pár képet csináltam.
– Ez most komoly? – Lottie önkéntelenül is a gyerekei kedvenc szavajárásával élt. –
Az a férfi szexuálisan kihasznált és bántalmazott lányokat. Kiskorú lányokat, akiknek
a fényképét maga szolgáltatta neki.
– Én soha… én nem… félreérti.
– Nagyon is jól értem. Pontosan tudta, hogy mit művel.
– Nem, én…
– Szükségem lesz a fényképek másolatára, amiket Terry Starrnak adott.
– Megsemmisítettem őket.
A macska dühödten fújni kezdett. Lottie ránézett, aztán felállt, és a gyáván
összekuporodó nő fölé magasodott.
– Ismerem a fajtáját. Kizárt, hogy megsemmisítette. Adja ide mindet! Most rögtön!
– Oké, oké. Csak szálljon le rólam. – Sarah védekezőn felemelte a kezét, és még
összébb kucorodott. – Ez… ez zaklatás.
– Zaklatás? Csak várjon, milyen különleges elbánásban részesíti majd a többi rab.
Tudja, mit művelnek a gyermekbántalmazókkal?
– Soha életemben nem bántalmaztam gyereket.
– Bűntársként segédkezett benne, ez ugyanúgy gyermekbántalmazásnak minősül. –
Lottie a legszívesebben azonnal letartóztatta volna, de előbb még meg kellett
szereznie a képeket. Ha Sarah-t letartóztatják, az ügyvédjének az lesz az első dolga,
hogy a képekért cserébe vádalkut ajánl. Kizárt, hogy hagyja, hogy ez a rohadék
megússza.
– Adjon egy percet – emelt le Sarah egy vékony laptopot a mögötte lévő
könyvszekrényről. – Mi az e-mail-címe?
Lottie átnyújtotta a névjegykártyáját, és türelmetlenül várt, miközben árgus
szemmel figyelte Sarah-t, nehogy megnyomja a törlés gombot.
 – Több külön mappában vannak. Már küldöm is őket. Annyira sajnálom, én…
– Ezt tartogassa a bírónak.
Lottie megnyitotta az e-mail ikont a mobilján, hogy ellenőrizze. Egy rakás folder
jelent meg. Rányomott az egyikre, és elakadt a lélegzete. A piciny képernyőn lányok
tucatjai tűntek fel a pőreség különféle fokozataiban. Lottie olyan éktelen haragra
gerjedt, hogy a legszívesebben ott, helyben rárontott volna Sarah-ra, és jól ellátja a
baját. De muszáj volt megfékeznie a dühét, legalább még egy-két percig.
– Lucyról is van kép?
– Ühm, lehetséges.
– Pénzt csak sokkal később kapott érte, szóval még mindig nem értem, miért
veszélyeztette ezeknek a lányoknak az életét azzal, hogy ilyen fotókat készített róluk.
Ez kukkolás. Megkívánta őket szexuálisan? Irigyelte a fiatalságukat?
– Nem!
– Egyedül él, és a megélhetésért most már mások házát kell takarítania. Azt hiszem,
az irigységgel kezdődött, aztán jött a mohóság.
– Ivy Jones az, aki irigy! – kárálta Sarah. – Soha életemben nem találkoztam még
ilyen zakkant lánnyal.
– Nézett valaha tükörbe? – kérdezte csendesen Martina.
– Ezt nem kellett volna – dohogta Sarah.
– Vegye a kabátját, Sarah! – mondta Lottie. – Velünk jön.
– Miért? Hiszen odaadtam, amit kért.
– Ez még csak a kezdet. Gyerünk!
– Ki fog vigyázni a macskámra?
Lottie olyan dühös volt, hogy úgy érezte, bármelyik pillanatban elveszítheti az
önuralmát.
– Akkor kellett volna a hülye macskájára gondolni, amikor zuhanyzókban bujkált,
és kislányokat fotózgatott, hogy a fényképüket eladja egy magához hasonló aberrált
fazonnak!
Sarah némán leakasztotta a kabátját. Lottie megragadta a könyökét, és Brennan
mögött kitaszigálta az ajtón.
Miközben a kocsi felé mentek, Lottie tekintete a lakás ablakára tévedt.
A fekete macska meredt rá. Fel kell hívnia valakit, hogy viseljék gondját.
Mérhetetlenül dühös és felháborodott volt, de nem vitte rá a lélek, hogy magára
hagyjon egy védtelen állatot. Bár kibaszottul közel állt hozzá.

Hetvenötödik fejezet
Miután Sarah Robsont letartóztatták, Lottie kiküldött egy járőrkocsit Noel Glennonért
is. Terry Starr-ról vagy McAllisterékről még mindig nem volt hír. Teljes riasztás volt
érvényben, mindenki őket hajkurászta. Lottie remélte, hogy hamarosan előkerülnek.
Vett egy nagy levegőt, igyekezett felvértezni magát Sarah felvételeire. A sírás
fojtogatta, és nehezen tudta kordában tartani az érzéseit; a szívszorító képek ellenére
meg kellett őriznie szigorúan szakmai hozzáállását.
Ez a munkám, emlékeztette magát. Képes vagyok rá. Megfelelően motivált és
eltökélt vagyok, tette még hozzá, biztos, ami biztos.
A fényképeken hat évre visszamenőleg rajta voltak a dátumok. A lányok többsége
felső tagozatosnak tűnt, tizenkét-tizenhárom évesek lehettek.
– Gyerekek, általános iskolások, és máris perverz felnőttek szexuális játékszereivé
váltak – mondta ki hangosan, hogy segítsen a jelenre fókuszálni. Minden egyes kép
kimerítette a gyermekbántalmazás fogalmát, de vajon hányan végezték közülük
Terry Starr mocskos kezei közt?
– Molesztálás és gyermekekkel szembeni szexuális visszaélés – mantrázta
eltökélten.
Több száz fénykép volt, és Lottie minden egyes képet tüzetesen megvizsgált, hátha
felismeri valamelyik lányt.
Talált egy képet a nagyon fiatal Ivy Jonesról, majd Lucy McAllisterről is.
Mindketten anyaszült meztelenek voltak egy iskolai zuhanyzónak tűnő helyen.
Ahogy tovább görgetett, a tekintete megakadt egy másik gyereken is. A lány
félmeztelenül ácsorgott az öltözőben. Lapos mellkas, hosszú, karcsú lábak.
Tizenhárom éves lehetett. Hannah Byrne!
Lottie úgy ugrott fel, hogy a széke a falnak csapódott, és a gondolataiba mélyedve
fel-alá járkált. Ez az ügy sokkal több egy szimpla kábítószer-kereskedelemnél. Most
mit tegyen? Szóljon Farrellnek? Igen. De nem most.
Visszaült a székre, és úgy döntött, felhívja az Országos Szociális Védelmi
Szolgálatot, ami kimondottan szexuális bántalmazásokkal kapcsolatos bűntényekre
specializálódott. Beszélt egy szimpatikus felügyelővel, Fred Reillyvel, aki az
egységével a gyermekek online szexuális kizsákmányolása ellen küzdött, és
továbbította neki a fényképeket.
– Legyen nyugodt – mondta a férfi –, ha ezek közül egyetlen képet is megosztottak
elektronikus formában a neten, a csapatom tudni fogja, hol keresse. De időbe telik.
– Hálás vagyok, köszönöm – felelte Lottie. – Kérem, vegye fel a kapcsolatot a
spanyolországi kollégáival is. Lehetséges, hogy Malagáig érnek a szálak – idézte föl
mindazt, amit eddig sikerült kiderítenie. – Szükségem lesz a lányok nevére, Fred, és
mindenkiére, aki benne volt ebben a szörnyűségben. Van néhány gyanúsítottam,
akiknél fennáll a szökés veszélye. Sziklaszilárd bizonyítékok híján egyelőre nem
tudom letartóztatni őket.
– Most azonnal ráállítok egy csapatot az ügyre. Amint találunk valamit, maga lesz
az első, aki értesül róla.
 Lottie megköszönte a férfinak, bontotta a vonalat, majd kikapcsolta a gépét, és az
eligazítóba indult.

A kihunyó alkonyi fények tompa szürkeségbe vonták a világot, sötét és komor este
ígérkezett. A horizonton gyülekező esőfelhők láttán azt hihette az ember, hogy tél
van. Lottie-nak fogalma sem volt, hány óra lehet. A gyomra hangosan meg-
megkordult. Miután átnézte a képeket, már az evés gondolatára is hányinger
kerülgette. Nem akarta elképzelni, hogyan használhatták fel ezeket a képeket, vagy
hány gyerek végezhette szexuális ragadozók karmai között.
Kirby és McKeown a szoba túlsó végében gubbasztottak, a laptopjukba feledkezve.
Lynch még mindig Joneséknál várta, hogy valaki megkönyörüljön rajta, és leváltsa.
A parafa táblán Lottie újra megnézte az összes fotót, egyiket a másik után, az
ujjával finoman megérintve mindegyiket. Áldozatok, tanúk és gyanúsítottak. Mind a
saját kis oszlopába rendezve. Most már tudta, hogy néhány tanú egyben áldozat is, és
legalább egy gyanúsított szintén áldozat.
– Minden oké, főnök? – csatlakozott hozzá Kirby, tömény szivarbűzzel töltve meg a
meleg, levegőtlen helyiséget.
– Éhes vagyok, fáradt és feszült. Az anyám kórházban van, és meg kéne kérdeznem,
hogy van. Hiányzik Boyd éleslátása, nem beszélve az öleléséről.
– Én megölelhetlek, ha szeretnéd.
– Kösz, Kirby, túlélem. – A táblára mutatott. – Mi vagy ki lehet az, akinél a szálak
összefutnak?
– Csak követni kell az események „lineáris láncolatát” – ezt a kifejezést
McKeowntól loptam – vigyorgott –, és már össze is állt a kép.
– Rám is át tudnál ragasztani egy kis optimizmust?
– Menj haza, és pihenj egy kicsit, főnök. Reggel majd más színben látod a világot.
Lottie felemelte a kezét, hüvelyk- és mutatóujja épphogy össze nem ért.
– Ilyen közel állunk hozzá, hogy megoldjuk, Kirby.
– Akkor is menj haza.
Lottie a másik táblához lépett, és felismerte McKeown írását. Egy csomó
vázlatpötty; a férfi elszánt kísérlete arra, hogy némileg áttekinthetővé tegye a
temérdek információt és bizonyítékot.
– Ki volt az, aki először felhívta a figyelmünket Hannah-ra és Cormacra? – kérdezte
Lottie.
– Ivy Jones – válaszolt McKeown, aki időközben otthagyta a laptopját, és az iPadjét
babusgatva a táblához ment.
– És ki említette először Ivy Jonest?
– Sarah Robson – lépett be Lynch a helyiségbe. Pontosan olyan nyúzottnak tűnt,
amilyennek Lottie érezte magát. – Végül Lei leváltott. Most ő dekkol a házban, és
hallgatja Rita siránkozását. A kocsifeljárónál egy járőrautó parkol.
– Megtudtál valamit, miután elmentem?
 – Csak azt, hogy Rita Jones egy savanyútök. Egyfolytában a férjét szidta, amiért
sosincs otthon, ha beüt a krach. Szinte dagonyázott az önsajnálatban.
– Az a fajta, aki nem bírja elviselni, ha a tökéletes kis világa megbillen?
– Pontosan – húzott ki Lynch egy széket, és leült a tábla elé. – Ötletelünk?
Lottie is kerített egy széket magának. McKeown és Kirby követte a példáját.
Félkörben ültek.
– Rágyújthatok? – próbálkozott Kirby, méretes szivart görgetve az ujjai közt.
– Majd ha fagy – hűtötte le Lottie a lelkesedését. – Valaki látta a főfelügyelőt?
– Hazament – tájékoztatta McKeown. – Roppant lelkes volt, amikor
sajtótájékoztatót kellett tartania. Mielőtt elment, szinte tüzet okádott, és a te neveddel
a száján perzselt fel mindent.
– Milyen kár, hogy elkerültük egymást.
Miután Lottie beszámolt nekik Sarah Robsonról, McKeown még több ponttal
egészítette ki a táblát.
– Nem hiszem el, hogy még nem találtuk meg Terry Starrt és McAllisteréket –
zsémbelt Lottie.
– Mintha a föld nyelte volna el őket – csóválta a fejét Kirby.
– Vajon mire készülnek?
– Hogy megsemmisítsék a bizonyítékokat? – tippelt Lynch.
– Remélem, nem. Nem hiszem, hogy McAllisterék összejátszanának Terryvel
gyermekbántalmazási ügyben. Bár az alapján, amit Boyd mondott, Albert benne
lehet a kábítószer-kereskedelemben.
– Boyd holnap jön haza? – kérdezte Kirby.
– Koncentrálj, Kirby.
McKeown szólalt meg.
– Eddig Terry Starr az egyetlen, akit nem sikerült kikérdeznünk.
– Boyd beszélt vele – mondta Lottie. – De csak annyival vagyunk előrébb, hogy
tudjuk, tegnap McAllisterék malagai nyaralójában volt.
– Hagyjuk egy kicsit McAllisteréket – szólalt meg Lynch. – Oscar Jones említette,
hogy a parti éjszakáján a nővére, Ivy, Richie Harrisonnal, idézem, „kefélt”.
– Aztán hazavitte Ivyt. Folytasd – biztatta Lottie.
– Sarah azt mondta neked, hogy Ivy irigykedett Lucyra.
– Nem mintha túl sokat adnék a szavára, de mondd csak. – Lottie kíváncsi volt,
hova akar kilyukadni Lynch.
– Ha Terry Starr benne van ebben a pedofilhálózatban, továbbá Richie Harrison és
Noel Glennon rajta van néhány fotón, amiket korábban felfedeztem, Richie Harrison
pedig Ivyval csalja a feleségét, akkor logikusan következik, hogy a három férfi, és
talán Ivy is, összejátszanak.
– Sarah Robsont is beleveheted – javasolta Lottie. – Ivyt és Lucyt is megtaláltam a
fényképein. Mindketten áldozatok voltak. Hannah-ról is találtam egy képet.
 – Hannah Byrne-ről? A francba – dörzsölte a szemét Lynch. – Lehet, hogy Ivy
áldozatként kezdte, aztán átcsábították a másik oldalra?
– És mi van Sharon Flooddal? – vetette fel Kirby.
– Túl fiatal, hogy Sarah fotóin rajta legyen, viszont Starr egyik kamu Instagram-
profilján volt egy fénykép, amin szerepelt. Gyerünk, srácok, mi a fene folyik az
orrunk előtt?
McKeown az iPadjét nyomkodta, majd sorolni kezdte:
– Mi az, amink van? Boksz, atlétika, drogok, gyerekpornó. Helyszínek: a McAllister-
ház, bokszklub, a laktanya és a lányok iskolája, illetve a sportpálya. Plusz Malaga.
Lottie felállt, és a táblán szereplő nevekre meredt.
– És mi van Cormac O’Flahertyvel? Az iskolában dolgozott, és Lucyéknál is.
– Ahogy Sarah Robson is – jegyezte meg Lynch.
Lottie bólintott.
– Jake Floodot Barney Reynolds edzette, aki ott kószált a laktanya környékén,
amikor Oscar rám támadt. Már korábban is ott volt? Megtámadhatta Sharont? Ő a
kapcsolat Jake-hez. Muszáj hivatalosan is kikérdeznünk. Noel Glennon úgy
nyilatkozott, hogy nem ismeri Richie Harrisont, de mindketten éjszakai
szórakozóhelyeken dolgoznak, sőt rajta vannak az egyik fotón. Ezek ketten, meg
Terry, nagyjából egyidősek. Lehet, hogy régebbről ismerik egymást? Sarah mesélte,
hogy Terryt tízéves korából ismeri.
– Pont, ahány éves Sharon volt. Szegény kis teremtés… – ingatta a fejét Kirby.
Lottie megállt Sharon fotója előtt, és McKeownhoz fordult.
– Mit találtál, mikor utánanéztél Terrynek?
– Tullamore-ban született, és Ragmullinban járt iskolába.
– Túlsúlyos kölyök volt. Sarah szerint a többiek állandóan zaklatták, már ha
hihetünk neki – fűzte hozzá Lottie.
McKeown folytatta.
– Tényleg az volt. A weboldalon azt írja magáról, hogy beiratkozott egy
fitneszklubba, leadta a felesleges kilókat, és bokszolni kezdett. Barney Reynolds volt
az edzője, míg öt évvel ezelőtt a férfi az egyik edzésen súlyos fejsérülést nem
szenvedett.
– Terry Barney-n keresztül már ismerhette Brontët, mielőtt a lány hozzáment
Richie Harrisonhoz.
– Brontënak semmi köze az egészhez – vélte McKeown.
– Még nem tudjuk, kinek mihez van köze – felelte Lottie csípősen. – Boyd szerint az
exe, Jackie besúgóként dolgozik a spanyol rendőrségnek, akik Albert McAllister és
Terry Starr után nyomoznak drogcsempészettel kapcsolatban. Albert fenyegető
levelet kapott, amiatt utazott Spanyolországba. Terry küldte volna, hogy eltűnjenek a
képből? De miért most? Mi változott?
– Terry miért ment Malagába? – kérdezte Kirby.
 – Talán megölte Lucyt, aztán lelépett – találgatott Lottie. – Lehetséges, hogy az
elmúlt hétvégét Lucy vele töltötte. Lucy egyike volt Terry néhány követőjének, akik
láthatták a férfi kamu Instagram-profilját. Elképzelhető, hogy a férfi tudta nélkül
Lucy feltöltötte Sharon képét Terry profiljára? Azt remélve, hogy valaki felfigyel rá?
– Lehet, de a Finstán korlátozott a hozzáférés, így tudnia kellett a férfi jelszavát és
egyéb infókat – akadékoskodott McKeown.
– De ha tényleg megtette, akkor Terry talán rájött, és meggyilkolta.
– Vagy maga Terry osztotta meg a képet – kontrázott Kirby. – Ha Lucy tudott róla,
miért nem jelentette nekünk?
Lottie elgondolkodott.
– Lehet, hogy attól félt, az apját is bajba sodorná, hiszen az apja Terry menedzsere.
Lucy pedig csak Terryt akarta célba venni. Már ha egyáltalán valóban ő posztolta a
képet.
– Ivynak tudnia kell. Muszáj szóra bírnunk! – heveskedett Lynch.
– Én inkább Hannah Byrne-re voksolnék. Traumatizált, bántalmazott, megvádolták
gyilkossággal és…
– De ahogy az előbb is kérdezted, hogy passzol a képbe Cormac O’Flaherty? –
kapcsolta ki az iPadjét McKeown.
Lottie az ajkába harapott.
– Gyanúsított, tanú vagy áldozat? Mindhárom?
– Egy srác, aki rossz helyen volt rossz időben? – mélázott Kirby.
Lottie lenézett Lucy boncolási jegyzőkönyvére, amit McKeown kinyomtatott.
– A patológus megerősítette, hogy Lucy védekezett a támadójával szemben. Sikerült
DNS-mintát azonosítanunk rajta. Jake-kel és Cormackal nincs egyezés, sem mással,
akit eddig kikérdeztünk.
– Basszus – tapogatta szórakozottan Kirby a szivarzsebét. – Még mindig nem értem,
hogy illik ebbe a forgatókönyvbe Jake Flood?
– Azért ölték meg, mert lopott a drogkészletből? – tűnődött Lottie. – Vagy felfedezte
a képet Sharonról és Terryről, és Lucyval azon dolgoztak, hogy lebuktassák a férfit?
Akár még tanúja is lehetett Lucy meggyilkolásának. Hát, nem is tudom.
– Lehet, hogy azért fújta meg a drogot, amit megtaláltál nála, hogy így próbálja meg
előcsalogatni ezeket az embereket? – tippelt Kirby.
– Ez mind csak spekuláció. Fel kell tennünk a kérdést, hogy kinek van a legtöbb
vesztenivalója, ha a gyermekpornó lelepleződik – szólt McKeown.
– Attól függ, kinek mi a legfontosabb – mondta Lottie. – Hírnév, karrier vagy akár
házasság.
A szobára súlyos csend telepedett. Mielőtt Lottie hazaküldte az embereit, így szólt:
– Ahogy Kirby is mondta, reggel majd más színben látjuk a világot. Drukkoljatok!

A szárnyaimat megnyesték. Az egész világ felbolydult körülöttem. Menekülnöm kell, de

előtte rá kell jönnöm, ki mit tud.
 A személyazonosságomat eltitkoltam, csupán pár kiválasztott előtt fedtem fel
magam. De kiderült, hogy Lucy egy hitvány áruló, Jake meg tolvaj. Bye-bye, Lucy és
Jake! Sharon már-már túl zabálni való volt, de nem állt szándékomban megölni.
Megcsúszott a kés, amikor levágtam róla a ruhát. Ha elkapnak – ami nem fog
megtörténni –, ezt hozom fel mentségemre. Miért nem tudott ő is olyan engedelmes
lenni, mint a többiek, amikor először köszöntöttem őket a fészkemben? Időbe telt, mire
ragyogó ártatlanságuk az enyészeté lett, de még akkkor is hűek maradtak hozzám. Míg
Sharon meg nem jelent. Piszkosul felzaklatta Lucyt. Most már tudom. Nem kellett volna
olyan elbizakodottnak lennem, és lecsapni erre az édes kis trófeára, hogy tovább
gyarapítsam a gyűjteményemet.
Mindet elvesztettem. De újrakezdhetem. Egy új fészek. Készen rá, hogy csodálatos,
csillogó dolgokkal töltsem meg.
Egy szarka sosem adja fel.
Sosem fogom feladni.
Készen állok az újrakezdésre!

Hetvenhatodik fejezet

Lottie nem is emlékezett rá, hogyan vezetett haza. Otthon Katie belediktált egy kis
felmelegített maradékot, aztán bezuhant az ágyba. Még ahhoz sem volt ereje, hogy
lecserélje az ágyneműt, amiben előző este Rose aludt. Épp egy rémálom kellős
közepén tartott, amikor a mobilja szűnni nem akaró csengése felébresztette.
– Mrs. Parker, be kell jönnie a kórházba. Azonnal! Az édesanyjáról van szó.
– Ó, istenem! – ült fel Lottie. Átlendítette a lábát az ágy szélén, miközben igyekezett
kiverni az álmot a szeméből. – Ugye nem… ő nem… tudja…?
– Az édesanyja hívatja – folytatta a fáradt hang. – A kórtermében minden beteg
ébren van. Szörnyen zaklatott, és addig nem hajlandó megnyugodni, amíg nem
beszélt magával. Ide tudna jönni, amilyen gyorsan csak lehet?
– Húsz perc, és ott vagyok.

Rose az ágyban ült, és épp egy kanült próbált eltávolítani a karjából. A mellette álló,
vértől csatakos nővér elszántan igyekezett meghiúsítani az akciót.
– Nem sietted el – közölte Rose, mikor Lottie megjelent az ágy mellett.
– Hagyd abba, anya! Még elvérzel.
Rose egyből feladta a küzdelmet.
A nővér fáradt mosolyt villantott Lottie-ra.
– Magukra hagyom önöket, hogy mindent megbeszéljenek.
 Lottie az ágy szélére telepedett.
– Beszélni akartál velem.
– Igen, és ami azt illeti, egy kicsit iparkodhattál volna. Azt akarom, hogy vidd el a
tisztítóba a palackzöld kosztümömet.
Lottie sóhajtott, és átült az ágy melletti székre.
– Hajnali három óra, és képes vagy berángatni egy zöld kosztüm miatt? Ezt nem
hiszem el.
– Az, amelyiket Adam temetésén viseltem. Van egy ezüstbross a hajtókáján. Majd
vedd le, különben még eltűnik a tisztítóban. Tudod, melyik kosztümről beszélek?
– Igen, de szerinted hol fogod viselni?
– Azt akarom, hogy készen álljon – közölte Rose nem csekély éllel a hangjában, és
Lottie hirtelen nem tudta, hová tegye ezt a hangnemet. Biztos még mindig álmodom,
vonta le végül a következtetést.
– Készen mire?
Rose vállat vont.
– Amikor szükségem lesz rá.
– Életemben egyetlenegyszer láttam, hogy viselted, szóval nem értem, miért kell
kitisztíttatni.
– Jól akarok kinézni, amikor az a sok vén satrafa engem bámul. Nem fogom
megadni nekik az elégtételt, hogy azt mondhassák: Rose Fitzpatrick családja nem
vesződött vele túl sokat.
– Még mindig gőzöm sincs, miről beszélsz. – Lottie azt kívánta, bár visszabújhatna
az ágyába.
– A koporsómban akarom viselni.
– Mi? Ne beszélj butaságokat!
– Nem nézhetek úgy ki, mint egy rozzant banya. Csinosnak kell lennem. Ügyelj rá,
hogy a temetkezési vállalkozó ne kenjen rám egy rakás sminket, mintha bevakoltak
volna. És nehogy a közelembe engedd piros rúzzsal! Láttam pár holttestet életemben,
akik pont úgy festettek, mintha egy Stephen King-regényből léptek volna ki.
– Befejeznéd? Ez kész őrület.
– Joe atyát akarom, de nehogy kornyikáljanak nekem. Elég lesz az orgona.
Lottie úgy döntött, hogy belemegy a játékba.
– Évek óta nem jársz templomba. Azt mondtad, utálod ezt az egész hókuszpókuszt.
– Jobb benyomást keltenék, ha rendes katolikus temetésem lenne. – Odahajolt
Lottie-hoz, és türelmetlenül megbökte. – Figyelsz te rám?
– Persze hogy figyelek.
– Hogy hívják a pasit?
– Kit?
– Tudom, hogy ide se bagóztál.
Úgy tűnt, Rose sikeresen meggyőzte magát, hogy itt az idő jobblétre szenderülni,
bár Lottie azért nem volt olyan biztos benne.
 – Hallottalak, anya. Kosztüm a tisztítóba, brosst levenni, rúzs felejtős, Joe atya,
orgonaszóló és nincs kornyikálás. Szeretnéd, hogy rendeljek levest vagy
szendvicseket, esetleg pár szófát a virrasztóknak?
Rose visszahanyatlott a párnára.
– Nem veszel komolyan. Most már ismered a végakaratomat, de le is írom neked.
– Remek – állt fel Lottie. – Holnap ideküldöm Chloét papírral és tollal.
– Lehet, hogy már késő lesz.
– Nem hinném.
– Ne felejtsd el megmondani az apádnak, hogy a jó öltönyét vegye fel.
Lottie megtorpant. Ennyire megbomlott volna az agya?
– Apa már réges-rég meghalt.
Rose lehunyta a szemét.
– Azt mondta, vár rám.
Lottie az ajtóhoz ment.
– Lottie, te meg mit keresel? – szólt utána váratlanul Rose. – Van fogalmad róla,
mennyi az idő?
A liftben lefelé menet Lottie elgondolkodott az anyja halandóságán. Élete nagy
részét ezzel a perlekedő nővel töltötte; a nővel, akit az anyjának hívott, aki saját
gyermekeként nevelte fel, és aki eltitkolta az igazságot a születése körülményeiről.
De minden nézeteltérésük ellenére képtelen volt elképzelni azt az időt, amikor Rose
már nem lesz része az életüknek. Elöntötte szemét a könny. Gyorsan letörölte. Csak a
fáradtság.
Legalább Boyd nemsokára itthon lesz. A fiával. Hirtelen szörnyű gondolat hasított
belé. Mi van, ha az exfelesége is velük jön?
Elindult a kocsijához, és már kevésbé bizakodóan nézett a holnap elé.

Hetvenhetedik fejezet
Hétfő

Miután másnap reggel beért az irodába, Lottie-nak az első dolga volt, hogy
elküldetett Hannah-ért és Cormacért. Együtt akarta kihallgatni őket. Tisztában volt
vele, hogy nagy eséllyel egyeztették a sztorijukat, de egy ilyen zaklatott éjszaka után
ez tűnt az egyetlen értelmes elfoglaltságnak. Az anyjánál tett látogatást követően már
csak forgolódott az ágyában, és rikító sminkben pompázó, vörös rúzzsal kikent szájú
kislányokról álmodott.
Nyűgös volt, szeszélyes és ingerlékeny. Istenem, mit nem adna egy Xanaxért vagy
vodkáért! Bár egy kávéval is kiegyezne.
A két fiatal az ügyvédje nélkül érkezett, és Lottie fellélegzett. Hannah szigorúan a
földre szegezte a tekintetét, Cormac pedig a falon egy pontra, valahol Lottie háta
mögött.
– Nektek sok megbeszélnivalótok van egymással, de ma reggel azért hívattalak ide
titeket, hogy kikérjem a véleményeteket.
– Ezt hogy érti? – nézett fel csodálkozva Hannah. Az arca soványabbnak tűnt, a
haját hevenyészett, féloldalas kontyba fogta.
– Jó pár terhelő bizonyítékunk van ellenetek, de én mégis azt hiszem, hogy
mindketten ártatlanok vagytok Lucy meggyilkolásában. Hannah, téged nagy
valószínűséggel felültettek, vagy szándékosan, vagy csak éltek a lehetőséggel. Nem
értem, miért tett volna Jake randidrogot az italodba. Biztos, hogy nem ismered, sem
őt, sem a húgát?
– Biztos.
– Akkor ki akarhatott bedrogozni téged?
– Fogalmam sincs.
– Bármi ötlet, Cormac?
– Nincs. – Cormac továbbra sem volt hajlandó Lottie szemébe nézni.
– Az iskolában és Lucyéknál is kertészkedsz. Megpróbáltál valaha is barátkozni
Lucyval?
– Néha beszélgetett velem.
– Azt hittem, abban leli örömét, hogy csak sérteget.
– Régen valóban így volt.
– Ezt hogy érted?
– Mostanában már csak azért csinálta, hogy Ivy ne fogjon gyanút.
Lottie izgatottan közelebb hajolt.
– Miben ne fogjon gyanút?
Cormac zavartan piszkálgatta az egyik nagyobbacska pattanását, a másik kezében
lévő inhalátorral pedig idegtépő dobolásba kezdett az asztalon.
– Megtennéd, hogy ezt abbahagyod? – Lottie-nak komoly erőfeszítésébe került,
hogy ne ordítson rá.
– Bocsi. – Legalább ezúttal sikerült Lottie szemébe néznie.
– Az előbb Lucyt említetted.
– Ja, hát mostanában elég sokat beszélgetett velem. A szülei elutaztak, meg ott volt
a vizsgaidőszak is… Szerintem kellett neki valaki, akiben megbízhat. Eléggé be volt
tojva.
– Mitől volt betojva? – Lottie-nak vissza kellett parancsolnia magát a székre, nehogy
átnyúljon az asztalon, és megrázza a srácot. Ezt meg miért csak most mondja?
– Nem mitől – mormolta Cormac –, inkább kitől.
– Akkor kitől? – nézett Lottie Hannah-ra, aki ismét lehajtotta a fejét.
– Én… ezt nem mondhatom meg – hebegte Cormac. – Lucy azt mondta, hogy „az a
csaj a frászt hozza rám”. Ennyit tudok.
 – Csaj? – rökönyödött meg Lottie. – Ivy Jonesra gondolt?
– Nem tudom – szorította össze a száját, és egy újabb pattanással kezdett bíbelődni
a homlokán. Lottie úgy érezte, menten belemélyeszti az összes körmét a megmaradt
pattanásaiba. Ezek a kölykök tényleg nem képesek felfogni, mibe keveredtek?
Lottie most Hannah-hoz fordult.
– Te mit tudsz erről?
A lány megvonta a vállát.
– Meg tudunk védeni.
– Sharon Floodot sem tudták megvédeni – támadt neki Cormac.
– Cormac, muszáj elmondanod, mi folyik itt, mielőtt még valaki megsérül.
Csend.
Lottie úgy döntött, nem kerülgeti a forró kását.
– Hannah mikor molesztáltak először?
Cormac fészkelődni kezdett, és szippantott az inhalátorból. Hannah dermedten ült
a széken, csupán egyetlen könnycsepp csordult ki a szép ibolyakék szeméből, hogy
aztán folytassa magányos útját a lány arcán. Lottie várt. Imádkozott, hogy Hannah
megnyíljon neki.
Cormac gyengéden oldalba bökte. Hannah alig észrevehetően a fejét rázta, de a fiú
bátorítóan bólintott, és megfogta a kezét.
– Muszáj elmondanod – biztatta.
– Már késő – suttogta Hannah.
Lottie várt, és magában számolni kezdett. Huszonötnél tartott, mikor Hannah
megszólalt:
– Nem tudtam róluk. Az iskolai fotókról. Még akkor sem tudtam, amikor Mr.
Glennon… tudja… zaklatni kezdett.
– Az egy rohadék – szögezte le Cormac.
Lottie érezte, hogy a torkában jókora gombóc formálódik, és nem engedi
megszólalni. Glennon?
– Elvitt egy partira – folytatta Hannah –, és az a bokszolós pasi, Terry elkezdett
fogdosni, és azt mondta, hogy gyönyörű vagyok, meg elképesztőek a lábaim, és hogy
egy csomó férfi odavolt értem, amikor látták a fényképemet. Azt sem tudtam, miről
beszél. Most már tudom.
– Mikor jöttél rá az igazságra?
– Lucy árulta el. Általában mindig magával volt elfoglalva, de őt is bántalmazták
szexuálisan – ezt ő maga mondta el nekem –, és már azt sem tudta, hogy kicsoda
valójában – zokogta Hannah. Cormac gyengéden átkarolta.
– Hannah, édesem, muszáj mindent elmondanod, amit tudsz. – Lottie érezte, hogy
az ügy döntő pontjához érkeztek.
– Itt a lehetőség, hogy megszabadulj a bűntudatodtól, Hannah – mondta Cormac.
Aztán Lottie-hoz fordult. – Tegnap este hosszan beszélgettünk, és azt hiszi, hogy ez az
egész, ami vele történt, az ő hibája.
 – Ó, édesem – sóhajtott Lottie –, nem a te hibád! Azok az emberek, akik ezt tették
veled és számtalan másik lánnyal, mind börtönbe mennek. De szükségem van a
segítségedre, hogy megállíthassuk őket.
– Annyira szégyellem magam.
– Ha szeretnéd, hívok egy tanácsadót. Jót fog tenni, ha kibeszélheted magadból.
– Nem tudtam, hogy Lucy körbe fogja küldeni azt a képet. Azt hittem, becsapott, és
csak le akart járatni mindenki előtt. Elvesztettem a fejem, és nekitámadtam. De most
már azt hiszem, tudom, miért csinálta.
– Miért?
– Hogy felkeltse az emberek figyelmét. Direkt nagy botrányt csinált, hogy
kezdjenek el kérdezősködni. Én meg nekimentem, és csak rontottam a helyzeten. És
aztán… valaki meggyilkolta.
– Miért nem jött el a rendőrségre?
– Nem tudta, kiben bízhat. Azt mondta, reméli, hogy nyilvánosságra tudja hozni ezt
az egészet.
Lottie egy ideig emésztgette magában, amit Hannah mondott, majd Cormachoz
fordult:
– Nem ismerted Hannah-t korábbról, igaz?
– Nem, de Lucy beszélt róla. Csak vigyázni akartam rá. Mi – Lucy és én – egy percig
sem gondoltuk, hogy bárki meghalhat.
– Végül megkapta a nyilvánosságot, de az életével kellett fizetnie érte – mondta
szipogva Hannah. – Engem miért drogoztak be?
– Nem tudom. Szerinted Jake tudta, hogy mi folyik itt? – Lottie eltöprengett, vajon
Jake-et megfenyegették, és kényszerítették, hogy kábítsa el Hannah-t? De miért?
Képtelen volt rájönni. Meg kellett találnia Terry kibaszott Starrt!
A lány megrázta a fejét.
– Hannah, már körözik Noel Glennont és Terry Starrt. Van ötleted, hol
rejtőzhetnek?
– Nincs.
– Próbálja meg a régi katonai laktanyát – vetette fel Cormac. – Ott ölték meg
Sharont, ugye?
– Kösz, Cormac, majd kiküldök valakit. De muszáj elmondanod, hogy kitől rettegett
annyira Lucy.
Feszülten megrázta a fejét.
– Már mondtam, hogy nem tudom.
– Azok után, hogy Hannah kiöntötte a lelkét, még mindig nem akarsz beszélni?
Csend.
Lottie szomorúan elmosolyodott.
– Amint jobban érzed magad, mindketten hazamehettek. És Cormac, gondolkozz el
jó hosszan és alaposan, mert szükségem van arra a névre!
Lottie felállt, és ott hagyta őket.
 Hetvennyolcadik fejezet

Lei közrendőr a konyhaasztalnál ült, összekulcsolt karjára hajtotta a fejét, és

édesdeden szunyókált. Éles sikoly hasított a csendbe, és Lei közrendőr felpattant.
A következő pillanatban Rita száguldott be a konyhába.
– Ivy eltűnt! Sehol sem találom. Maguk aztán tényleg hasznavehetetlenek! Hová
mehetett?
Lei körbenyargalt a házban. Oscar az ágyában feküdt, és úgy remegett, mint a
nyárfalevél. Valószínűleg elvonási tünet, bármit vett is be. Felnyögött, amikor Lei
óvatosan megrázta. Reménytelen.
Odakint a ház előtt Lei beszélt a két rendőrrel a járőrkocsiban. Senkit sem láttak
elmenni. Körbejárt, és a ház mögött észrevett egy nyitott kaput. Mögötte keskeny
gyalogút húzódott, ami a főútba torkollt. Bárki könnyedén felszedhette Ivyt egy
kocsival. Ó, hogy az a…!
Amikor jelentette az esetet, alig bírt úrrá lenni a remegésén. Tudta, hogy Parker
nyomozó dühös lesz. És ez még enyhe kifejezés.

Lottie, miután fogadta Lei közrendőr hívását, úgy káromkodott, mint egy kocsis. A
rohadt életbe! Egy lépés előre és legalább tíz hátra. Az eligazítóba terelt mindenkit, és
beszámolt Cormac és Hannah kihallgatásáról.
– Hiszel nekik? – kérdezte Kirby.
– Egyelőre igen. Ivy Jones megszökött otthonról.
– Micsoda? – hökkent meg Lynch. – Lei elaludt munka közben, vagy mi? És az a
kettő ott a kocsiban nem látott semmit?
– Lei szerint Ivy a hátsó kapun léphetett le. Valami, ami elkerülte a figyelmünket.
– Igen, de nem gondoltuk volna, hogy lelécel – válaszolt Lynch.
– Akár el is vihették – mutatott rá Lottie.
– Francba – mondta dühösen Lynch.
– Miért nincsenek még meg McAllisterék és Terry Starr? Hol bujkálnak?
– Ezek mind együtt vannak benne? – tette fel a költői kérdést Kirby.
– Nem tudom.
McKeown lázasan nyomkodta az iPadjét.
– A laktanyával szemközti pub térfigyelő kamerája azt mutatja, hogy tegnap késő
este egy Range Rover – ami nagyon hasonlít Terry Starr kocsijára – a kaszárnya felé
tartott. Sajnos később már túl sötét volt, és nem lehetett látni, mikor ment el, ha
egyáltalán elment.
– A helyszínelők még ott vannak?
– Tegnap délután elég gyorsan végeztek – felelte McKeown.
 – A laktanyában rejtették el a kábítószert. Elég halovány az esély rá, de Terry talán
még mindig ott van. Kirby, te velem jössz, Lynch McKeownnal. Bárki áll is emögött,
jóval előttünk jár, és már elegem van abból, hogy hülyét csináljak magamból.
– Pedig ez igazán könnyen megy magának – rontott be Farrell főfelügyelő az
irodába. A nyakkendője félrecsúszott, mintha lóhalálában érkezett volna. Tüzet
okádott.
– Már be akartam számolni a fejleményekről, csak később – mentegetőzött Lottie. –
Nemsokára lezárjuk mindhárom gyilkossági ügyet.
– Tegnap is ezt mondta.
– Tudom, de mindjárt kifutunk az időből. Amint visszaérek, mindent elmondok.
– Már megint szórakozik velem? – Farrell szeme vészjóslóan villogott.
– Ivy Jones eltűnt. Lehet, hogy ő a következő áldozat. Muszáj rohannunk! Sajnálom.
Lottie kihessegette a három nyomozót az ajtón, majd kihúzta magát, és hátra se
nézve követte őket, igyekezve jóval magabiztosabbnak tűnni, mint amilyennek
érezte magát. Nem kellett megfordulnia ahhoz, hogy tudja, milyen képet vág Farrell.
Arra nincs is szó.

Az elhagyatott épület bejáratánál Lottie fürgén kiosztotta a feladatokat azoknak,

akiket sikerült összegyűjtenie, hogy segítsenek a kutatásban. Gyorsan ellenőrizte,
hogy mindenkin rajta van-e a golyóálló mellény.
Óriási volt a terület. A belső udvar távolabbi végében levő tiszti szállást eleve
kizárta, mivel a helyszínelők előző nap már jártak ott. Maradt a böhöm nagy konyha,
az altiszti étkező és még seregnyi másik iroda- és szállóépület. Megfelelő csapat híján
Lottie kénytelen volt valami épkézláb stratégiát kidolgozni.
Az övé az étkező és a konyha Kirbyvel és egy egyenruhás rendőrrel. Az eredeti
terven módosítva Lynchet Lei közrendőr mellé osztotta be, és az étkezdéhez
irányította őket, míg McKeownnak és Brennannek maradtak a szomszédos blokkok.
– Csak óvatosan – figyelmeztette őket.
Az étkező közvetlenül a főbejárat mögött volt. Ha járt is valaki erre, az
könnyűszerrel elkerülhette a nyombiztosítók figyelmét, mivel ők az épületegyüttes
távolabbi részén dolgoztak. Ez az épület volt a legújabb a komplexumban, és
padlótól-plafonig nyúló ablakokkal büszkélkedhetett. Igaz, már bedeszkázták
valamennyit. A mellékajtó zárját valaki felfeszítette; Lottie az ajkához emelte az ujját,
majd nesztelenül belépett.
Sötét volt, de nem vaksötét; a bedeszkázott ablakon egy vékonyka fénypászma utat
tört magának. Az összes széket és asztalt a szemközti falnál tornyokba rakták, a
helyiség többi része üresen tátongott.
– Az ott fény? – súgta Kirbynek, és a konyhába vezető lengőajtó felé mutatott. Az
ajtó alól egy megtört fénynyaláb vetült a földre.
– Ja – bólogatott Kirby.
Lottie a fegyverét markolva előrébb óvakodott.
 Arra számított, hogy az ajtók beragadtak, de meglepetésére könnyedén nyíltak. A
rozsdamentes acél berendezési tárgyakat vastagon lepte a korom, a padlón
tűzrakóhely nyoma éktelenkedett. A drogos banda nyoma. A konyha mögötti helyiség
Lottie feltételezése szerint az éléskamra lehetett.
Intett a többieknek, hogy kövessék, és a kamra ajtajához lopakodott. Sejtelme sem
volt, mit talál odabent.
Az ajtó nyikorogva kitárult, és Lottie előreszegezett fegyverrel belépett. Az erős
vizeletszagtól hátratántorodott, aztán elakadt a lélegzete.
A földön, háttal egymásnak, az összekötözött Albert és Mary McAllister ücsörgött a
saját mocskában.
Lottie Maryhez rohant, és kivette a pöcköt a szájából, míg Kirby Alberten segített.
Mary nem volt eszméleténél. Lottie Albertre pillantott. A férfi véreres szeme nyitva
volt.
Kirby elvágta a köteleket, és elkapta Maryt, aki előrebukott. Az egyenruhás rendőr
a mentőket hívta.
Lottie leguggolt Albert elé.
– Ki tette ezt magukkal?
– T-Terry. Én nem… nem értem. Saját fiamként bántam vele… miért tette ezt
velünk? Mary jól van?
– Elájult. Talán a kiszáradás miatt. Már úton vannak a mentők. Terry nem mondta,
miért művelte ezt?
– Azt mondta, szeretne személyesen beszélni velem. Órákig jöttünk mindenféle
mellékutakon, közben egyfolytában süketelt, egyetlen értelmes mondat nem hagyta
el a száját, de itt egész jól kiismerte magát.
Lottie arra a következtetésre jutott, hogy Terry vélhetően ezek között a falak között
képezte ki a jövő drogdíler-generációját. Különben miért kempingezett volna Oscar
Jones a tiszti negyedben? Sharon Flood is idejött, hogy megmentse a családját.
– Hogyan tudott mindkettőjükkel elbánni?
– Nem egyedül volt. Egy másik férfi csatlakozott hozzá.
– Noel Glennon?
– Fogalmam sincs, ki volt az.
– Volt velük egy nő is? Vagy Ivy Jones? – Lottie emlékezett rá, hogy Cormac
mennyire vonakodott elárulni azt a lányt vagy nőt, akitől Lucy úgy rettegett. És Ivy
még mindig nincs meg.
– Ivy? Nem. Nagyon hiányzik a kislányom. Terr… Terry ölte meg?
– Még nem tudom, de ki fogom deríteni.
Közben Lynch és Lei közrendőr is befutott, akiket McKeown és Brennan követett.
Az éléskamra hirtelen túl szűkös lett.
– Semmit sem találtunk – jelentette Lynch.
A távolból sziréna harsant.
Lottie felállt.
 – Csináljatok helyet a mentősöknek.
– Nyomozó – szólalt meg Albert. – Találja meg azt a szemétládát! Én majd vigyázok
Maryre.
Lottie-nak tengernyi kérdése volt, de Albertnek igaza van.
– Lei, te maradj velük, és el ne aludj nekem! Kísérd el őket a kórházba, és maradj
mellettük.
– Értettem. És elnézést Ivy miatt. Tudja…
– Később. – Eltette a pisztolyát, és három nyomozójával együtt kilépett a kamrából.
– Most hova? – kérdezte Kirby.
– A bokszklubba? – találgatott Lynch.
– Ipari terület. Túl nyilvános – rázta a fejét Lottie.
– Mi a helyzet Noel Glennon házával? – vetette fel Kirby.
– Senki sem volt ott, mikor tegnap kiküldtem pár járőrt, miután beszéltem Sarah-
val.
– És mi van Richie Harrisonnal? – javasolta Lynch. – Lehet, hogy Ivy hozzá ment.
Vagy akár ő rabolta el. Bár várandós a felesége, és…
– Tökéletes álca egy pedofil párnak – vélekedett McKeown.
Lottie hallotta, hogy Albert utánuk kiált a raktárból.
– Mit mondott, Albert?
– Mielőtt Terry itt hagyott minket, valami „védett házat” említett. Azt mondta, a
zsaruk nem gyanakodnának egy terhes nőre.
Lottie csatlakozott a többiekhez.
– Harrison háza lesz az!

Hetvenkilencedik fejezet

Brontë Harrison a hasára nyomta a kezét. Még mindig semmi. A babája nem mozgott.
Mezítláb körbejárt a kertben, hátha a rázkódástól felébred a kicsi.
Richie nézett ki a teraszajtón.
– Gyere be, Brontë! Lassan beleszédülök, ahogy itt körbe-körbe járkálsz.
Brontë villámló tekintettel nézett rá.
– Ha bármi történik a babámmal, Richie Harrison, nem éred meg, hogy
sajnálkozhass miatta!
Richie válla mögött Brontë apja jelent meg. Egy bögrét tartott a nő felé.
– Csináltam egy csésze teát, kicsim.
Brontë dühösen az ajtóhoz masírozott.
– Undorodom tőletek – sziszegte. – Ti ketten mindent elbasztok, amihez csak
hozzáértek! – Fújtatva elcsörtetett Barney mellett, aki a teát a fényes padlóra
löttyintette. – Látod? Hasznavehetetlenek vagytok!
 – Muszáj lecsillapodnod – szólt csitítóan Noel.
Az az ijesztő köcsög az asztaluknál trónolt. Brontë keze ökölbe szorult.
– Te meg honnan a francból kerültél ide?
Noel hanyagul vállat vont.
– Terry hozott ide.
Brontë káromkodott, és a nappaliba vonult. Bevágta maga mögött az ajtót, és
leereszkedett az egyik fotelba.
– Mi a következő briliáns ötleted, Terry?
– Ha fél pillanatra képes lennél befogni, talán gondolkodni is tudnék.
– Ha a zsaruk rátalálnak valamelyik lányra, fix, hogy beszélni fognak, mi meg
baszhatjuk. Akkor mi lesz a kisbabámmal?
– Nem azt mondtad, hogy úgysem mozog?
– Szemét egy alak vagy.
– Megoldjuk. Pár napig mindannyian itt maradunk, míg elül a vihar, aztán
elhúzunk Malagába. Szervezek egy magángépet.
– Mekkora egy agyatlan barom vagy! Három gyerek meghalt, te meg azt hiszed,
hogy majd elül a vihar? – horkantott megvetően. – Nőj már fel! Egyáltalán miért
kellett kinyírnod a csajt?
– Lucyt? Beszélni akart. A fénykép, amit Hannah-ról megosztott; része volt a
grandiózus tervének, hogy lebuktasson minket. Az a kurva mindnyájunkat tönkre
akart tenni. Biztos vagyok benne, hogy mondott valamit Jake-nek. A srác furán
viselkedett.
– Hagyhattad volna. Úgyis csak az érdekelte, hogy minél több pénzt keressen, nem
hiszem, hogy gondot okozott volna.
– Meglátott Lucyéknál, miután vége lett a partinak.
– Egyáltalán miért voltál ott, te sügér? Hogy látott meg?
– Egész este figyeltem Lucyt a fák mögül. Mikor azt hittem, már mindenki elment, a
kis cafka megvádolt, hogy megerőszakoltam.
– Nehogy azt mondd, hogy megdugtad a partin! Az isten szerelmére, miért?
– Múlt hétvégén eljött hozzám Dublinba, és szinte könyörgött érte. Azt hittem,
örülne egy kis ráadásnak.
– Lucy a lakásodban volt? A kurva életbe! És egész végig szemmel tartottad?
– Nem, miért? Kellett volna?
– Fogadok, hogy a sunyi kis féreg kutakodott a számítógépeden. Biztos lemásolta a
merevlemezedet. Különben miért ment volna oda?
– Mert rajongott értem.
– Ugyanúgy megvetett, ahogy én is. Hallani akarom az igazat a parti éjszakájáról! –
Hisztérikusan csengett a hangja, de képtelen volt uralkodni rajta. Lehet, hogy a
kisbabája meghalt, Terry meg úgy viselkedik, mint egy húgyagyú.
Terry a nőhöz hajolt.
 – Te soha nem értettél meg, Brontë. Mindig is csak a pénz izgatott. Én voltam az, aki
a vásárra vitte a bőrét érted.
– Ha nem mondod el, mi történt a partin, én magam hívom a zsarukat.
– Egy szemét kurva vagy, ugye, tudod? Lucy odavolt értem, és fingom sincs, miért
változott meg. Ellenállt, amikor meg akartam csókolni, és épphogy felhúztam a
gumit, sikoltozni kezdett, hogy meg akarom erőszakolni, meg hogy hívja a zsarukat,
és van…
– Bizonyítéka? – Isten az égben, hogy lehet valaki ekkora kretén. – Aztán fogtad
magad és megölted a saját házában! Az egész kibaszott hely hemzseg a zsaruktól és
helyszínelőktől. Mindenhol ott lehet a DNS-ed.
– Az a ribanc kitépte magát a karomból, aztán üvöltött. Megragadtam egy kést, és
utánamentem a nappaliba. Úgy küzdött, akár egy démon. A szart is kiverte belőlem.
Mintha az utolsó menetben lettem volna, pár percre a gongtól. Utánamentem a hátsó
lépcsőn, és… elhallgattattam.
– Ez aztán felettébb okos lépés volt. Még Jake Flood meggyilkolásánál is
zseniálisabb. Miért tetted?
– A kis szaros ott bujkált az italpult mögött. Mindent hallott és látott. A nyomába
eredtem a késsel, de elszaladt. Dolgozott bennem az adrenalin, mint a ringben.
Megragadtam, és áthajítottam a szobán. Áttörte a teraszajtót.
– Az apámat mi a francért vontad be? – Brontë vérnyomása az egekbe szökött, de
képtelen volt lehiggadni. – A rohadt életbe, Terry!
– Hová máshová mehettem volna egy félholt tinédzserrel? Betuszkoltam a
kocsijába, és Barney-hoz mentem. Segítenie kellett, elvégre elég pénzt hoztam
mindkettőtök konyhájára. Azt mondta, elintézi Jake-et, én meg dobbantottam a
reptérre.
– Miért mentél el?
– Alibiért. Ha Spanyolországban voltam, senkit sem tudtam megölni, nem igaz?
– Az persze eszedbe sem jutott, hogy másnak is kellene alibi. Ne is válaszolj! –
Brontë émelygett, és a babája még mindig nem mozdult. – Nem kellett volna
visszajönnöd.
– Muszáj volt. Amit Lucy mondott arról a rafkós kis Sharonról… Nem bízhattam
meg a kölyökben. Meg aztán Ivy a lepcses szájával. Veszélyt jelentettek rám.
– Nem kellett volna megölnöd a gyereket.
– Ha a seggfej apád előbb odaér, mint a zsaruk, sosem találják meg.
– El sem hiszem, hogy Ivynak volt képe idejönni a házamba! – Brontë ingerülten
csóválta a fejét. – A szajha, akit a férjem kúrogat, peckesen beállít, és… Baszd meg,
Terry, mekkora egy baromarc vagy!
Felkászálódott a székből, és a hasát paskolgatva járkálni kezdett. Még mindig
semmi mozgás. Az ablaknál megállt, és kinézett.
– Te szent szar!
Terry odament mellé.
 – A baba? Megmozdult a kis csibész?
– Nézd! A zsaruk! Egy egész rohadt hadsereg!
Megperdült, hogy kirohanjon a szobából, de a baba rúgott egyet, és Brontë
megkönnyebbülten lecsúszott a földre.
– Vége, Terry. Mindennek vége! Elcseszted. Remélem, hogy egy redvás lyukban
fogsz megrohadni!
– Amúgy sem akartalak bevenni – fröcsögte Terry. – Barney rágta a fülemet, hogy
segíthetnél még több lányt felhajtani, miután Sarah visszalépett. „A fénykép már
lejárt lemez. Most a videó a kelendő”, hajtogatta, „és az én Brontëm profi benne”. A te
drága apád. Pedig mennyi lóvé jött volna be csak Sharonból… Ha lecsuknak,
garantálom, hogy te és az apád is velem jöttök!
Az előszobából csattanás hallatszott, és Brontë Harrison világa úgy hullott
darabokra, mint a bejárati ajtaja.

Nyolcvanadik fejezet

Lottie úgy találta, a rajtaütés és letartóztatás meglepően zökkenőmentesen zajlott.

Mintha csak tudták volna, hogy a játéknak vége. Brontë már-már önkívületben csak a
babájáról beszélt. Barney Reynolds a lányával foglalatoskodott, míg Noel Glennon
megkönnyebbültnek tűnt, hogy kiderült az igazság. Richie Harrison addig
nyomorgatta a nyakláncát, míg elszakadt, és a színes gyöngyök szertegurultak. Ő volt
az egyetlen, aki zavartnak látszott.
A zokogó Ivyt az egyik emeleti hálószobában találták.
– Azt akartam, hogy megmentsen. Hogy megszökjünk!
– Kivel?
– Richie-vel. Mindent elterveztem, hogy elhagyja a feleségét. Mikor ma reggel
leléptem otthonról, egyenesen idejöttem, de az a lotyó felesége nyitott ajtót.
– Semmi baj, Ivy. Majd később mindent elmondasz. De most haza kell menned
anyukádhoz.
Lottie úgy vélte, hogy most nincs semmi, amivel megvádolhatná, ráadásul a
vallomása döntő lesz a tárgyaláson.
– Egy idióta vagyok – hüppögött.
– Kihasználtak. Amit veled tettek az bántalmazás, kezdve az első fényképtől, mikor
még csak tizenkét vagy tizenhárom éves lehettél. Szükséged lesz terápiára.
– Bármit megteszek, csak tűnjön el ez a szar a fejemből! – Ismét könnyekben tört ki.
– Segítenem kellett volna Lucynak, de az utóbbi pár hónapban már nem bízott
bennem. Mindig is féltékeny voltam rá. Szörnyű barát voltam…
– Ez nem igaz.
Ivyt csillapíthatatlanul rázta a zokogás.
 – Én tényleg azt hittem, hogy Richie képes lesz elfeledtetni a fájdalmamat. Ez az
elviselhetetlen kín, amit érzek, ezek miatt a mocsadékok miatt van? Amiatt, amit
velem műveltek?
– Valószínűleg. – Lottie arra gondolt, ha Rita Jones feleannyi figyelmet szentelt
volna a gyerekeinek, mint a sportnak, talán megkímélhette volna őket ettől a
gyötrelemtől. – Tudtad, hogy Oscar mibe keveredett?
– Könnyebb volt a homokba dugni a fejemet, és nem foglalkozni vele és a
haverjaival. Még magamnak is nehéz volt bevallani, hogy az öcsém drogozik, és rossz
társaságba keveredett. De azt nem gondoltam volna, hogy Terry Oscart is a
markában tartja.
Lottie elintézte, hogy hazavigyék Ivyt, aztán Terry felé fordult. A férfi viselkedése
éles ellentétben állt szívtelen cinkostársaiéval. Harcias volt, és olyan peckesen lépdelt
a lakásban, mint egy pulykakakas.
Amikor Lei közrendőr a csuklójára kattintotta a bilincset, Terry felkiáltott:
– Én vagyok a Szarka! Jobb, ha vigyáztok, mert figyellek benneteket! Kifosztom a
fészketeket, és eljövök értetek!

Két órával később Lottie és Kirby a kihallgatóban ült az arrogáns Terry Starr-ral
szemben, aki úgy vélte, nincs szüksége ügyvédre, és Lottie alaposabban szemügyre
vehette a bokszolót. Fényes, hátranyalt haj, dühösen villogó szempár.
– Tudja, ki vagyok? – förmedt Lottie-ra zengő baritonján, amitől harmincnál sokkal
idősebbnek hatott.
– Egy gyilkos.
– Én vagyok a Szarka. Fenséges szárnyaim és…
Elég ebből a szarságból, gondolta Lottie, és félbeszakította a férfi madármonológját:
– Egy tanú megerősítette, hogy ott volt Lucyék házában a parti után. A srác látta,
hogy megtámadja Lucyt.
– Mi? Kizárt, hogy bármit is mondott volna maguknak. – Gúnyosan vigyorgott. – Az
asztal alatt bujkált. Akkorát kapott, hogy azt sem tudta, hol van.
– Jake Floodról beszél. A fiúról, akit átdobott az üvegajtón?
– Tuti, hogy nem járt el a szája, mivel… – Elharapta a mondat végét, mert rájött,
hogy belesétált a csapdába.
Lottie hűvösen elmosolyodott.
– Az én tanúm valaki más. Látták, mit tett Lucyval. Látták, hogy megtámadta Jake-
et, aztán a kocsija csomagtartójába tuszkolta, és elhajtott vele.
Terry hitetlenkedve meredt rá.
– Ha nem Jake, akkor kicsoda?
– Nem kell tudnia.
– Barney? Túl sokkal tartozik, hogy csak úgy beköpjön.
– Olyan sokkal, hogy megölje a legtehetségesebb bokszolóját, és a testét a
csatornába hajítsa?
 – És ha igen, nekem semmi közöm hozzá.
– Még visszatérünk Barney Reynoldsra, de először is tudni akarom, miért
erőszakolt és gyilkolt meg egy tizenhét éves lányt?
– Nem erőszakoltam meg.
Lottie elnyomta a késztetést, hogy bemosson neki egyet.
– Gyorsított eljárásban megvizsgáltuk a DNS-ét, és egyezést találtunk a Lucy testén
talált idegen DNS-sel, mely akkor került rá, amikor megpróbált védekezni a
támadójával szemben. További egyezést mutatott a combján talált ondó. Tudja, mi
történik az erőszaktevőkkel a börtönben?
– Óvszert húztam, és egyébként is, Lucy nálam volt múlt hétvégén a lakásomban.
Akkor nem tiltakozott.
– De péntek éjjel nemet mondott, igaz?
– Megfenyegetett a szuka!
– Maga pedig a nyomába eredt egy késsel, és addig kaszabolta, míg ki nem lehelte a
lelkét.
– Csak magának köszönheti. – Az önelégültsége olyan irritáló volt, hogy Lottie
öklendezett az undortól.
– Miért töltötte magával a múlt hétvégét?
– Vágyott rám. Egyértelmű, nem? De tudtam, hogy valami megváltozott benne, és
rajta kellett tartanom a szemem. Úgy gondoltam, könnyebb kiderítenem, ha a saját
fészkembe… otthonomba viszem. De gyanítom, hogy vagy ellopott valamit a
gépemről, vagy telepített rá valamit.
Lottie az orra alá dugta a képet, amelyiken Sharon a térdén ül.
– Ez volt a kamu Instagram-profilján.
– Én soha… ez meg mi? – A szeme fenyegetően összeszűkült.
– Múlt hétfőn, hajnali négykor posztolták a profilján.
– Kibaszott Lucy!
– Okos lány – mondta Lottie, és növekvő csodálattal gondolt Lucyra, aki ilyen
bátran viselkedett, annak ellenére, hogy félt elmenni a rendőrségre. – Miért támadta
meg Sharon Floodot?
– Rá kellett ijesztenem. Magamnak akartam, bár tudtam, hogy fellendítené az
üzletet… úgy értem… – Elhallgatott, és lehunyta a szemét.
Lottie igyekezett legyűrni a viszolygását.
– Molesztálta őt is, ahogy előtte annyi más kislányt. Egy kicsi lányt, akinek még
cipőfűzője sem volt. Megölte. Miért?
Vállat vont.
– Nem szállt volna le rólam. Vissza akarta fizetni, amivel a tolvaj bátyja tartozott.
Mintha pár euró a kibaszott perselyéből fedezhetné az összeget, amit Jake lenyúlt.
Azt kapta, amit érdemelt.
– Tízéves volt!
– Nem az én hibám.
 Jesszusom, ez a férfi betegesen önimádó, a legrosszabb fajtából.
– Mikor figyelt fel rá?
– Egyik nap lejött az edzőterembe Jake-kel. Barney rám csörgött, hogy menjek le
megnézni. Rémült volt, mint egy kis nyuszi, de én megláttam benne a potenciált. Az
ártatlanság és félelem jó kombináció az online aukciókon.
Reilly nyomozó, az online gyermekbántalmazás és szexuális kizsákmányolás elleni
egységtől, említette ezeket az aukciókat. A csapat nem talált képet Sharonról sem a
weben, sem a dark weben. Legalább valami, amiért hálásak lehetünk, futott át Lottie
fején.
– Meséljen Hannah Byrne-ről.
– Ah, az édes kis Hannah. Fiatalabbnak néz ki a koránál. Simán elmegy
tizenháromnak. És azok a lábak! Kész főnyeremény! – Kéjesen elvigyorodott.
– Arra utasította Jake-et, hogy csempésszen drogot az italába. Miért?
Terry nevetett.
– Hannah italába? Dehogy. Lucyt kellett volna bedrogoznia. Az a kis porbafingó
még ezt sem tudta normálisan megcsinálni. Bár egy darabig egész jól működött.
Hannah lett az első számú gyanúsítottjuk.
– Be akarta drogozni Lucyt, hogy azt tehessen vele, amit akar. Igazam van?
– Nincs hozzáfűznivalóm – közölte önelégülten.
– Hány védtelen lányt erőszakolt meg, miután elkábította őket?
– Maga beteg – felelte sunyi mosollyal.
– Miért vágta ki a tetoválást Lucy bőréből? – Lottie igyekezett minél hamarabb túl
lenni az összes kérdésen. Alig várta, hogy szabaduljon a férfi gonosz aurájából.
– Benne volt a monogramom. Pár hónapja csináltatta, hogy elkápráztasson. Nagyon
büszke volt rá, azt hitte, hogy csak az övé vagyok.
– De aztán rájött, hogy kicsoda valójában.
– Ivynak eljárt a szája.
– Azt állítja, hogy Ivy hibája?
– Az a csaj egy pióca. Először Noel Glennonba zúgott bele, aztán Brontë férjébe.
Szóval ja, részben ő a hibás.
– Hogyan lett Noel Glennon a bűntársa?
– Könnyen. Ivyval kezdődött. Mesélt neki a tanárnőről, Sarah Robsonról, akiről azt
gyanította, hogy titkon a lányokat fényképezi a zuhanyzóban. Noel elmondta nekem,
és rájöttem, hogy ismerem Sarah-t még korábbról, úgyhogy bevettem őt is a csapatba.
Odaadta nekem a kis modellpalettáját. Egész jól ment az üzlet, míg be nem rezelt, és
Noel fel nem nyomta az igazgatónál. Akkor már nem volt szükségünk rá; Noel az
atlétikán keresztül hozzáfért a fiatalokhoz.
– Kinek adta el a képeket?
– Egy rakás vevő volt. A friss hús a lényeg – vigyorgott. Úgy viselkedett, mint aki azt
hiszi, megússza a büntetést. Lottie-nak felkavarodott a gyomra.
– Brontë hogy került a képbe?
 – A balesete után Barney már hasznavehetetlen volt edzőként. Egy csomó
szerencsejáték-adósságot halmozott fel, kellett a pénz. Tettem neki egy ajánlatot, és
beszervezte a lányát is. Brontënak van érzéke az üzlethez. Ha pénzszagot érez,
képtelen ellenállni. És nem ismer kegyelmet. Csúnyán móresre tanítja, aki nem
engedelmeskedik.
– Magát is móresre tanította?
– Én tudom kezelni Brontët. Noel csak most jött rá, hogy a nő a jobbkezem, és
kurvára be van szarva tőle.
– Szóval maga, Noel és Brontë viszi az üzletet, Barney meg a piszkos munkát végzi?
– Igyekeztem elszigetelni őket egymástól. Noel azt sem tudta, hogy Brontë benne
van. Egészen a mai napig.
– És mi a helyzet Richie-vel?
– Brontë nem akarta, hogy a férje tinilányok közelében legyen. Dühös volt, hogy
Richie összejött Ivyval. – Nevetett. – Mesélte, hogy Noel tegnap elment hozzájuk,
Richie-t kereste, miközben sejtelme sem volt arról, hogy Brontë is benne van a
buliban.
– Azért Richie sem jött zavarba attól, hogy tinilányokkal fotózkodjon különböző
szórakozóhelyeken.
– Ez része a DJ-fellépéseknek. Noel igyekezett jobban belevonni a dolgokba.
– A helyzet az, Terry, hogy Noel megpróbált kiszállni, és Richie-től kért segítséget,
hogy szabadulhasson a maga karmai közül.
– Karmaim? Jó szöveg, de merő hazugság.
– Brontë azt mondta, őt és az apját is kényszerítette, hogy közreműködjenek.
– Ez is hazugság. Csak a bőrét meg a kölykét akarja menteni.
– Mi volt a terv arra az esetre, ha nem derül ki, hogy megölte Lucyt, Jake-et és
Sharont?
– Barney végzett Jake-kel, nem én. Most pedig hívni akarom az ügyvédemet, hogy
vigyen ki innen.
– Börtönbe kerül, Terry, és átkozottul sok időt fog ott eltölteni. Ezúttal nem fogja
elhagyni a fészkét.
– Kitárom szárnyaimat, és messzire repülök. Fogalma sincs, kivel húzott ujjat,
nyomozó!
– Ó, dehogy nincs. És Albert McAllisternek is van. Sikerült szereznie egy igencsak
befolyásos ellenséget.
Miután Kirby befejezte a felvételt, és kikapcsolta a gépet, Lottie felállt, és az
asztalon áthajolva Terry szemébe nézett.
– A szárnyait végleg levágjuk. És miután a többi rab kezelésbe vette, remélem, hogy
a sajgó seggével a pokol legmélyebb bugyraiba süllyed!
Lottie arra számított, hogy ezúttal sikerült ráijesztenie. De Terry állta a pillantását,
lassan elhúzta a száját, és az arca sötét vigyorba gyűrődött. Lottie úgy érezte, hogy
még soha nem volt része ilyen rémületes látványban.
 Nyolcvanegyedik fejezet

Albert McAllister szíve ismét megszakadt. A szeretett lánya elvesztése felett érzett
fájdalma erősebb volt a haragjánál. Lottie tudta, ez utóbbi majd csak később tör
felszínre, és akkor Albert nagyon félelmetes ellenség lesz, akivel Terrynek számolnia
kell.
A férfi az ágyon ült, alvó felesége mellett. Marynek, mielőtt hazaengedték a
kórházból, erős nyugtatókat írtak fel, és izotóniás sóoldatot a kiszáradás ellen.
– Mikor mehetünk haza? – nézett körül fátyolos tekintettel Albert az apartmanban.
– Holnap vagy holnapután. A törvényszékiek hamarosan végeznek. Albert, azt
javaslom, hogy bízzanak meg egy takarítócéget a házuk rendbe szedésével. Nem
hiszem, hogy Mary meg tudna birkózni a… Nagyon sok a vér.
– A saját szememmel akarom látni, mit tett az a rohadék!
– Rendben. – Lottie végtelenül kimerültnek érezte magát, azt sem tudta nappal van-
e, vagy éjszaka.
– Köszönjük, nyomozó, amiért fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy elkapják a
lányom gyilkosát, és ilyen gyorsan kézre kerítették. Még mindig képtelen vagyok
felfogni. Nagyon ostobának érzem magam. Befogadtam Terry Starrt az otthonomba.
Bemutattam a feleségemnek és a lányomnak. Minden erőmmel azon voltam, hogy
sikeressé tegyem. Ő meg egész idő alatt kábítószert csempészett, és a perverzióival a
kislányomat pécézte ki magának! Molesztálta. Megerőszakolta. Meggyilkolta…
Könny patakzott beesett arcán.
– Képtelen vagyok megbocsátani magamnak, hogy felültem a fenyegető levelének.
Egyedül hagytam a lányomat, ő meg…
– Az volt a terve, hogy félreállítja magát, és jó sok pénzzel lehúzza. Az egészet
Brontë Harrisonnal eszelte ki. Mivel Brontë terhes, Terry arra készült, hogy máshová
tegye át az üzletét. Azt hiszem, gyanakodni kezdett Lucyra.
– Miért? Mi az, amit a lányom tudott?
– Lehetséges, hogy rájött, milyen mértékű perverzióval áll szemben, miután Terry
Sharon Floodot is kiszemelte magának. – Lottie megmutatta Albertnek a kislány
fényképét. – Felismeri?
Albert a könnyein át nézte a képet.
– Nem.
– Ha eszébe jut valami, hívjon.
Lottie kilépett a szobából, és magára hagyta a felesége kezét szorongató,
vigasztalhatatlanul zokogó Albertet.

Három héttel korábban

Sharon felpillantott, mikor Lucy McAllister odament hozzá, és leült mellé.
– Szia, tökmag, miért vágsz ilyen fancsali képet?
– Ó, helló. – Sharon feszengve lehúzkodta túl rövid farmerja szárát, és tehetetlenül
felsóhajtott, amikor lenézett piszkos zoknijára és fűző nélküli, rózsaszín
edzőcipőjére. Lucy gazdag lány volt, és Sharon zavarában azt sem tudta, hová
nézzen.
– Gyere, menjünk ki, szívjunk egy kis friss levegőt. Ettől az izzadságszagtól felfordul
a gyomrom.
Az edzőterem előtt Lucy a falnak vetette a hátát, arcát a bágyadtan derengő nap
felé fordította. Sharon ugyanígy tett.
– Shaz? – szólalt meg Lucy. – A barátaid így hívnak, ugye?
– Igen.
– Szeretnék a barátod lenni.
– Csúcs!
– Láttalak Terry Starr-ral. Ismered? A bokszoló.
– Ja. Néha megnézi Jake edzését. Azt mondta, aranyos vagyok, és hogy elvisz
kocsikázni.
– És a bátyád mit mondott erre?
Sharon érezte, hogy elpirul.
– Nem árultam el neki.
– Nem érdekelte, hová mész?
– Csak egy óra volt az egész, Jake edzése pedig két órát tart. Kérlek, ne mondd el
neki!
Sharon kényelmetlenül érezte magát. Képtelen volt megállni, hogy ne bámulja
Lucy ezüstös edzőcipőjét. Káprázatos volt. És drága.
– Shaz, tartsd magad távol Terrytől!
– Miért?
– Nem tetszik, ahogy viselkedik veled.
– Ezt hogy érted? – Sharon a cipője orrával a kavicsot rugdosta. Tényleg szereznie
kell már egy új cipőfűzőt.
– Láttalak a kocsijában. Az ölébe ültetett.
Sharon gyomra elszorult, és ijedten megrezzent, amikor Lucy elé penderült, és
megragadta a karját. Hosszú, fekete haja ziláltan repdesett, mint egy boszorkányé, és
Sharon hirtelen félni kezdett tőle.
– Nem akarlak megijeszteni, Shaz, én a barátod vagyok. De jegyezd meg, Terry nem
a barátod. Megértetted? Távol kell tartanod magad tőle!
Sharon arra gondolt, hogy Lucy talán féltékeny.
– Kedves volt velem. Fagyit is vett nekem.
– Abban biztos vagyok.
Lucy komoran fel-alá járkált. Aztán megállt, és olyan közel hajolt Sharonhoz, hogy
csaknem összeért az orruk. Sharon kuncogott.
 – Ez komoly dolog, Shaz. Szeretném, ha elmondanád nekem, hogy mi tett veled,
még akkor is, ha rosszul érezted magad tőle.
Sharon az ajkába harapott, és egy hosszú pillanatig nem szólt.
– Ő egy mérgező ember? – kérdezte aztán.
– Ez hogy jutott eszedbe?
– Jake figyelmeztetett, hogy tartsam távol magam a mérgező emberektől, te meg azt
mondod, hogy tartsam távol magam Terrytől…
– Szívem, Terry olyan mérgező, hogy akár bele is halhatsz.
Sharon reszketni kezdett, és sírva fakadt.
– Én nem akartam rosszat csinálni! Én jó kislány vagyok! Ő kényszerített rá!
Érezte, hogy Lucy védelmezőn átöleli, és a pulcsijának pont olyan illata volt, mint a
liliomoknak az édesapja sírján aznap, amikor eltemették.
Könnyei záporán át elmesélte, mit tett vele Terry.
Aztán Lucy is elsírta magát.
– Ne aggódj, tökmag! – mondta. – Gondoskodom róla, hogy Terry Starr a napot is
megbánja, amikor hozzád ért!
– Mit fogsz csinálni?
Lucy nem szólt.
A tekintete elsötétült, és Shaz megborzongott.

Nyolcvankettedik fejezet

Lottie órákat töltött a zuhany alatt, majd feltett egy halovány sminket, hogy elfedje a
szeme alatt a táskákat. Felvett egy fekete farmert, talált egy fehér pólót, ami valami
csoda folytán épen és zsugorodásmentesen megúszta a mosást. Nem volt biztos
benne, hogy Boydnak akar-e tetszeni, vagy inkább Sergióban szeretne jó benyomást
kelteni. De mindezek előtt jelenése lesz a főnöknél.
A főfelügyelő fel-alá járkált az irodájában, és a cipősarka kopogásától Lottie kis
híján idegrohamot kapott. Ha Farrell nem ül le hamarosan, Lottie feje
menthetetlenül szétrobban.
– Bármi remény, hogy sikerül DNS-mintát venni a késről, amit a csatornában
találtunk? – kérdezte Farrell.
– Gráinne szerint lehet, hogy lesz belőle valami. Egyébként Terry Starr DNS-e
megegyezik azzal, amit Lucy testén találtunk. Szegény lány keményen küzdött az
életéért.
– Megerőszakolta?
– Terry szerint Lucy is akarta. Visszataszító alak. Biztosra veszem, hogy Brontë
Harrison tudja a teljes sztorit.
– És beszélni fog?
 – Igen, feltéve, ha szeretne némi időt eltölteni a gyermekével, mielőtt az felnőne.
– Mindnyájan benne voltak?
– Terry volt a főkolompos. Úgy érezte, rátalált a szerencse, amikor Noel Glennon
beszámolt neki Sarah Robson titkáról. Ivy azt hitte, helyesen cselekszik, amikor
elmondta Glennonnak, de szerencsétlen lány egyenesen belesétált a viperafészekbe.
Terry szervezte be Brontët és Barney-t is. Micsoda egy elbaszott banda!
– Richie is benne volt? – Farrellnek arcizma sem rándult Lottie nem túl
szalonképes megjegyzésétől. – Nem azt mondta Glennon, hogy egy szórakozóhelyen
találkoztak?
– De igen. Szerintem Richie-t csak annyiban érdekelték a kamasz lányok, hogy
felcsípjen magának egyet-kettőt. Gyanítom, hogy dunsztja sem volt, mi folyik az orra
előtt. Glennon azt állította, nem tudta, hogy Brontë is benne van, mivel kizárólag
Terryvel tartotta a kapcsolatot. De Richie-vel barátok voltak, és együtt
fényképezkedtek lányokkal az egyik szórakozóhelyen. Idővel kiderül, ki árult el kit.
– Azt hiszem, nagyjából értem – ült le végre Farrell az asztalához, és Lottie
megkönnyebbülten sóhajtott. – Terry Starr hogy ismerkedett meg Sharonnal?
– Jake néha magával vitte a kislányt az edzéseire, amikor az anyjuk dolgozott.
Amint Terry Starr kiszúrta magának, nem volt menekvés.
– És ez késztette Lucyt cselekvésre?
– Úgy vélem, amikor látta, hogy Terry a kislányt fogdossa, egyszeriben észhez tért.
Véget akart vetni az egésznek, de rossz úton indult el. Valószínűleg Sharon elmondta
neki, mit tett vele Terry, és Lucy úgy döntött, egymaga intézi el.
– Sharonról kerültek fel fényképek vagy videók a netre?
– Reilly nyomozó azt mondta, a csapata egyelőre nem talált róla semmit. Felvette a
kapcsolatot a spanyol rendőrséggel is.
– Ezek az ügyek évekig elhúzódhatnak – mondta leverten Farrell.
– Ivy és Oscar Jones hajlandó bizonyítékkal szolgálni. Oscar azt állítja, fogalma sem
volt róla, kinek kell jelentenie, de úgy gondolom, Brontë lehetett az. Gary már
dolgozik rajta.
– És hogy van Hannah? – kérdezte Farrell.
– Terápiára fog járni, és Cormackal is meg kell beszélniük azt a bizonyos együtt
töltött éjszakát. Cormac nem tett semmit a lány italába, szóval még nem tiszta, hogy
megvádolható-e valamivel.
– Ha nem Cormac ginázta be, akkor ki?
– Terry azt mondta, Jake-nek Lucyt kellett volna elkábítania, de van egy halvány
sejtelmem, hogy Lucy még korábban beszélt Jake-nek Sharonról. Szóval vagy Lucy
mondta neki, hogy tegye Hannah italába, vagy valaki más csempészte bele. Cormac
említette, hogy Richie adott egy italt Hannah-nak, miután összekaptak Lucyval. De ha
Richie nem volt benne a kompániában, akkor nehéz megítélni, hogy mi történhetett
valójában.
 – Akkor itt van nekünk Terry Starr Lucy és Sharon meggyilkolásáért, és Barney
Reynolds meg Jake-kel végzett?
– A bicikliláncot, amellyel Reynolds megverte Jake-et, megtaláltuk a bokszklub
egyik öltözőszekrényében. Van egy hajója, ami pár mérfölddel feljebb horgonyoz a
csatornán, így sikerült Jake testét eljuttatnia oda, ahol megtaláltuk. A helyszínelők
mindent alaposan átvizsgálnak.
– Még mindig nehezemre esik elhinni, hogyan verhette Reynolds halálra azt a fiút,
hogy aztán megkötözze, és az összetört testét a csatornába hajítsa. A fiút, akit évekig
edzett és tanított – csóválta fáradtan a fejét Farrell, és meglazította a nyakkendőjét. –
Micsoda kegyetlenség!
– Barney Reynolds egy pénzsóvár pöcs, akinek kiürült a húsosfazeka. Tökéletes
alakítást nyújtott, amikor a parti másnapján beszéltem vele.
– McAllisterék hogy vannak?
– Gyászolnak. A spanyol rendőrség szerint az egész kábítószer-csempészet Terry
számlájára írható. Az egyetlen dolog, amiben McAllisterék vétkesek, hogy nem vették
észre a jeleket, hogy a lányukat szexuálisan bántalmazzák.
– Jó pár nehéz nap áll mögöttünk. Ha jól sejtem, nincs kedve megtartani a
sajtótájékoztatót helyettem.
– Jól sejti. Egy órán belül valahol máshol kell lennem – indult Lottie az ajtó felé.
– Beszélnem kell Liz Flooddal – szólt utána Farrell.
Lottie visszanyelte a könnyeit, és a főfelügyelő asztalára tette Sharon rózsaszín,
fűző nélküli edzőcipőjét.
– Ezt megtartottam, hogy emlékeztessen, nem voltam képes megmenteni Sharont.
Azt hiszem, az édesanyja szeretné visszakapni.
Ismét az ajtó felé fordult.
– Parker nyomozó?
– Igen?
– Visszavonom, amit mondtam. Maga nem egy süket félnótás. Maga egy kibaszott jó
nyomozó!

Nyolcvanharmadik fejezet

Lottie utálta a reptereket. Mindig előjött a tériszonya, valahányszor fel kellett mennie
a parkoló felső szintjére.
Lassan leszállt az este, és Lottie megszaporázta a lépteit, miközben átkelt az úton
az érkezési csarnokba. Elkésett.
Egyből kiszúrta őket, mielőtt még észrevehették volna. A korlát jobb oldalán
ácsorogtak. Apa és fia. Exfeleség – hála az égnek – nem volt a láthatáron.
 Lottie megállt az egyik oszlopnál, könny szökött a szemébe. Sergio az apja kiköpött
mása volt. Aztán Boydot tanulmányozta. A bőre enyhén lebarnult, és úgy festett, mint
aki majd kicsattan az egészségtől. A keze a fia vállán, a lába előtt két bőrönd. Lottie a
legszívesebben odarohant volna, a karjába veti magát, és el sem engedi, de a fiú
miatt óvatosnak kellett lennie. Ő nem az anyukája, és Sergio az apját is csak nemrég
ismerte meg, szóval nem lehet tudni, hogyan reagálna.
Miközben ott állt pillanatnyi bénultságba dermedve, Boyd megpillantotta, és
felragyogott az arca. Lottie figyelte, amint Sergio a vállára kapja a hátizsákját, és
Boyd felemeli a két bőröndöt.
– El sem tudod képzelni, milyen jó érzés újra látni téged! – hajolt hozzá Boyd, és
megcsókolta az arcát.
– Te sem vagy utolsó látvány – mosolygott Lottie, majd a fiúhoz fordult. – Te biztos
Sergio vagy – nyújtott kezet. – Lottie vagyok.
– Te vagy papa főnöke?
– Igen.
– És itt tényleg állandóan esik?
– Ma nem. Nem olyan rég még sütött a nap. Majdnem olyan melegen, mint
Malagában.
– Papa azt mondta, hogy meleg ruhákat kell vennie nekem. – Megfordult, és kérdőn
nézett fel Boydra. – Mama mikor csatlakozik hozzánk?
Lottie észrevette, hogy Boyd elvörösödik. Jaj, ne! A francba.
– Egy ideig még nem – felelte feszengve. – Még van pár elintéznivalója.
– Remélem, hogy még jó ideig nem – súgta Lottie Boyd fülébe.
– Ez bonyolult – nyomott újabb puszit Boyd Lottie arcára.
– A bonyolult dolgok a specialitásaim. Add az egyik bőröndöt. Szeretnél te vezetni?
– Ó, igen, már hiányzott a vezetés! – Mielőtt elindultak, Boyd kivett egy bélelt
borítékot a hátizsákból. – Azt hiszem, ennek hasznát veszed Terry ellen.
– Mi ez?
– Lopez nyomozótól kaptam, mielőtt eljöttem. Ma reggel egy kis csomag érkezett a
McAllister-apartmanba. A rendőrség azonnal lefoglalta. Ez annak a pendrive-nak a
másolata, ami a csomagban volt.
– Lucy… – Lottie-nak elakadt a lélegzete. – Sikerült lemásolnia Terry merevlemezét.
Nagyon bátor lány volt!
– Csekély vigasz a szülőknek – mondta Boyd. – Szóval melyik bolygón tetted le a
kocsit?
– Mellesleg az anyámat kiengedték a kórházból, és egy darabig nálam lakik.
– Látom, van mit mesélned.
– Az biztos – karolt a férfiba a szabad kezével, és végre újra teljesnek érezte magát.
– Hé, Sergio, szereted a mekis kaját?
– Igen.
– Van egy McDrive nem messze a reptértől. A vendégem vagy.
 A kisfiú ragyogó mosolyt villantott Lottie-ra.
– Lehet, papa?
– Ő a főnököm, úgyhogy engedelmeskednem kell neki – kacsintott Boyd Lottie-ra.
Amikor odaértek az autóhoz, megcsörrent Lottie mobilja.
– Sean az – mondta. – Fogadjunk, hogy az anyám miatt hív.
Boyd elmosolyodott.
– Jobb, ha felveszed.
– Bárki mondta is, hogy az élet egy habos torta, annak még soha nem ülte meg a
gyomrát a sok tejszínhab.
Sergio szeme felcsillant.
– Nem tudtam, hogy torta is lesz. Szuper!
Lottie mosolyogva felvette a telefont, miközben bepakoltak a csomagtartóba.
– Anya, hol vagy? Nagyi felforgatja az egész házat.
– Mi van vele?
– Addig nem hagyott békén, míg fel nem hívtalak. Valami zöld kosztümöt keres.
– Mondd neki, hogy a tisztítóban van.
– Teljesen kifordult magából. Ha nem nyugszik meg, a végén még újból beviszik.
Folyton Peternek hív.
– Ő apád nagypapája.
Sean felsóhajtott.
– Ugye hamar hazaérsz?
– Add nagyit. – Lottie egy „én megmondtam” pillantást vetett Boydra, és égnek
emelte a szemét. Boyd arcára megértő mosoly ült ki, és magához vonta Sergiót.
– Lottie! – harsant Rose hangja. – Peter nem hajlandó megkeresni a kosztümömet. A
zöld…
– Minden rendben, anya. Holnap elhozom a tisztítóból – füllentette Lottie. – Most
Boydot viszem haza.
– Ó, azt a kedves embert a nagy fülekkel! Talán ő tudja, hová tetted a kosztümömet.
– Egy órán belül otthon leszek. – Bontotta a vonalat. – Sajnálom.
Boyd rákacsintott.
– Már hiányzott ez a káosz, ami körülvesz, Lottie Parker.
– Szállj be a kocsiba, Boyd!
– Éhes vagyok – nyafogott Sergio.
Lotti is beült.
– Ahogy én is, kölyök.
Boyd elvigyorodott, és ráadta a gyújtást.
Lottie kényelmesen hátradőlt az ülésben, lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy
egy kis káosz még simán belefér. Még sosem élt máshogy, és nem most fog változtatni
ezen.
– Örülök, hogy itthon vagy, Mark – mondta. – Hiányoztál!
 Levél Patriciától

Kedves Olvasó!

Őszinte örömmel tölt el, hogy elolvastad A bűnös lányt. Ha élvezted, és szeretnél
naprakész híreket kapni a legújabb megjelenésekről, iratkozz fel az alábbi linken:
www.bookouture.com/patricia-gibney
Az e-mail-címedet sosem adjuk ki harmadik félnek, és bármikor leiratkozhatsz a
hírlevélről.
Köszönöm, hogy a drága idődet Lottie-val, a családjával, Boyddal és a csapattal
töltötted a sorozat tizenegyedik kötetében. Remélem, hogy tetszett A bűnös lány, és
nagyon jólesne, ha értékelnéd a könyvemet az Amazonon, vagy azon az oldalon,
ahonnan a könyvet vagy az e-bookot megvásároltad. Ez nagyon sokat jelentene nekem.
Hálás vagyok az eddigi vélményekért.
Azoknak, akik már olvasták a korábbi tíz Lottie Parker-könyvemet, A hiányzókat, Az
elrabolt lányokat, Az elveszett gyermeket, a Nincs menedéket, a Titkok terhét, A
végső árulást, a Megtört lelkeket, az Elhantolt angyalokat, a Néma sikolyokat és az
Apró csontokat, köszönöm, hogy mindvégig mellettem álltak, és köszönöm a számtalan
értékelést. Ha A bűnös lány az első találkozásod Lottie-val, biztos, hogy élvezni fogod a
sorozat előző tíz kötetét is.
Felveheted velem a kapcsolatot a Facebookon, az Instagramon és a Twitteren. Van
egy honlapom is, amit mindig igyekszem frissíteni.
Ismét köszönöm, hogy elolvastad A bűnös lányt, és remélem, velem tartasz majd a
tizenkettedik könyv során is.

Szeretettel,
Patricia

www.patriciagibney.com