4.

Az ember–ember
kommunikáció

„Az Úr hadakozik tiérettetek; ti pedig veszteg legyetek!”

(2Móz 14:14)

A megértés mint cselekvés

Kevés figyelem irányul a megértésre – pedig a megértés
ugyanolyan lényegi összetevője a kommunikációnak, mint a
közlés. Sokszor csak a beszéddel foglalkozunk, azzal, hogy
hogyan adjuk át üzenetünket, pedig a megértésnek is tuda-
tos, irányított folyamatnak kellene lennie! A mindennapi
életben a kommunikáció szót is általában a közlés megjelölé-
sére használjuk. Gyakran az az elsődleges szándékunk – nyil-
ván ez az emberi önzésből fakad –, hogy közöljük magunkat,
s kevésbé fontos számunkra a másik megértése. Az érdemi,
valódi megértésnek számtalan nehézségét ismerjük. A legna-
gyobb és az elsődleges probléma, hogy gyakran nincs valódi
megértési szándékunk sem.

67
 4. Az ember–ember kommunikáció

A csend kommunikációs szerepe

A kommunikációban fontos szerepet tölt be a hallgató is, bár

figyelmünket többnyire az üzenetünk megformálására irányít-
juk, vagyis sokkal tudatosabbak vagyunk beszélői szerepben,
mint hallgatóként. A hallgatónak el kell döntenie, akar-e részt
venni az adott kommunikációban, akar-e bármit megérteni. A
hallgatónak arról is döntenie kell, mely témákhoz és milyen
hangulatokhoz csatlakozik, és milyenekhez nem.
Csenden nem csak azt érthetjük, ha valaki nem szólal
meg, nem válaszol. Azt is, ha nem a felkínált témára, kom-
munikációs szálra reagál, és azt is, ha nem minden szálra/té-
mára reagál. A csend (sajnos) nem része az általános kommu-
nikációs stratégiánknak, sőt a csöndet gyakran kínosnak,
kellemetlennek ítéljük.

Illés és az Úr angyala

Illés próféta volt Izraelben Akháb király idejében az i. e. IX.

században.
„És Akháb elbeszélé Jézabelnek mindazokat, amelyeket Illés csele-
kedett és a többek között, hogy hogyan ölte meg mind a prófétá-
kat fegyverrel. És követet külde Jézabel Illéshez, mondván: Ezt
cselekedjék velem az istenek és úgy segéljenek, ha holnap ilyenkor
úgy nem cselekszem a te életeddel, mint ahogy te cselekedtél azok-
nak életekkel mind egyig. Amit mikor megértett, felkelvén elmé-
ne, vigyázván az ő életére. És méne Beersebába, amely Júdában
volt; és ott hagyá az ő szolgáját. Ő pedig elméne a pusztába egyna-
pi járó földre, és elmenvén leüle egy fenyőfa alá, és könyörgött,
hogy hadd haljon meg, és monda: Elég! Most óh Uram, vedd el az
én lelkemet; mert nem vagyok jobb az én atyáimnál! És lefeküvék

81
 A Biblia mint kommunikációs tankönyv

és elaluvék a fenyőfa alatt. És ímé angyal illeté őt, és monda néki:

Kelj fel, egyél. És mikor körülnézett, ímé fejénél vala egy szén kö-
zött sült pogácsa és egy pohár víz. És evék és ivék, és ismét lefekü-
vék. És az Úr angyala eljött másodszor is és megilleté őt, és mon-
da: Kelj fel, egyél; mert erőd felett való utad van. És ő felkelt, és
evett és ivott; és méne annak az ételnek erejével negyven nap és
negyven éjjel egész az Isten hegyéig, Hórebig.” (1Kir 19:1–8)

Gyakran nem a beszéd a hatékony válasz, hanem a segítség, a

cselekedet. Az angyal lelki beszélgetést is folytathatott volna
Illéssel: miért fél, mennyire fél, miért nem bízik Istenben és
így tovább. Azonban tudta, hogy adott állapotában az étel és
az alvás a valódi segítség számára. Gyakran szinte mágikus
erőt tulajdonítunk a szavainknak, és nagyon sokféle lelki
problémát szavakkal igyekszünk megoldani – és a cseleke-
detek háttérbe szorulnak.

Jób és a barátai

Jób a hagyomány szerint kb. 4000 évvel ezelőtt élt.

„Mikor pedig meghallá Jóbnak három barátja mind ezt a nyomo-

rúságot, amely esett vala rajta: eljöve mindenik az ő lakó helyéből:
a témáni Elifáz, a sukhi Bildád és a naamai Czófár; és elvégezék,
hogy együtt mennek be, hogy bánkódjanak vele és vigasztalják őt.
És amint ráveték szemöket távolról, nem ismerék meg őt, és fen-
hangon zokognak vala; azután pedig megszaggatá kiki a maga
köntösét, és port hintének fejökre ég felé. És ülének vele hét na-
pon és hét éjszakán a földön, és nem szóla egyetlen egy szót
egyik sem, mert látják vala, hogy igen nagy az ő fájdalma.” ( Jób
2:11–13)

82
 4. Az ember–ember kommunikáció

A segítségnyújtás egyik alappillére a minőségi idő, azaz a má-

sikkal közösen (akár szó nélkül) eltöltött valódi közös idő. A
csendnek funkciója a megértés is. Gyakran még éppen csak
elkezdi valaki a mondandóját, mi már a válaszunkat, a ta-
nácsunkat, a kérdéseinket fogalmazzuk magunkban, és
nem figyelünk teljes értékűen a beszélőre. A legtöbb meg
nem értésünk abból adódik, hogy nincs is valódi megértési
szándékunk, sokkal inkább beszélési szándékunk vezérel.
Függetlenül attól, hogy értem-e, érthetem-e egyáltalán a má-
sikat, szántam-e elég időt a megértésére.
A fenti történetben igen figyelemreméltó, hogy a messzi-
ről érkezett barátok hét nappalt és éjjelt képesek együtt létez-
ni Jóbbal a fájdalmában – egyetlen szó nélkül. (A részvét szó
eredeti jelentése is azt tükrözi: részt venni, nem pedig egy
erőltetett részvétem elrebegését.)
A barátok is hibáznak a későbbiekben (egy érkező negye-
dikkel együtt), hosszú, Jóbot hibáztató, vádaskodó monoló-
gokba bonyolódnak, ami egyáltalán nem segítség Jóbnak a
nyomorúságában, ahogy ezt meg is fogalmazza: „Oh, bár-
csak volna valaki, aki meghallgatna engem! Ímé, ez a vég-
szóm: a Mindenható feleljen meg nékem; és írjon könyvet
ellenem az én vádlóm” ( Jób 31:35).

A kihallgatások

Jézus elítélése előtti kihallgatásai i. sz. 31. niszán 13-án pén-

teken zajlottak. Több helyszínen is kihallgatták Jézust: An-
nás még csütörtök éjjel, majd péntek hajnalban-reggel Kaja-
fás, majd a szanhedrin, aztán Pilátus, utána Heródes, majd
újra Pilátus előtt. (A napokat naplementétől számolják a
zsidók, így csütörtök éjjele már pénteknek számít.) Nézzünk
meg néhányat ezekből a párbeszédekből!

83
 A Biblia mint kommunikációs tankönyv

„Amazok pedig megfogván Jézust, vivék Kajafáshoz, a főpaphoz,

ahol az írástudók és a vének egybegyűltek vala. Péter pedig követi
vala őt távolról egész a főpap pitvaráig; és bemenvén, ott ül vala a
szolgákkal, hogy lássa a végét. A főpapok pedig és a vének és az
egész tanács hamis bizonyságot keresnek vala Jézus ellen, hogy
megölhessék őt; És nem találának. És noha sok hamis tanú jött
vala elő, mégsem találának. Utoljára pedig előjövén két hamis
tanú, Monda: Ez azt mondta: Leronthatom az Isten templomát, és
három nap alatt felépíthetem azt. És fölkelvén a főpap, monda
néki: Semmit sem felelsz-é? Micsoda tanúbizonyságot tesznek
ezek ellened? Jézus pedig hallgat vala. És felelvén a főpap, monda
néki: Az élő Istenre kényszerítelek téged, hogy mondd meg né-
künk, ha te vagy-é a Krisztus, az Istennek Fia? Monda néki Jézus:
Te mondád. Sőt mondom néktek: Mostantól fogva meglátjátok
az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján, és eljőni az
égnek felhőiben. Ekkor a főpap megszaggatá a maga ruháit, és
monda: Káromlást szólott. Mi szükségünk van még bizonyságok-
ra? Ímé most hallottátok az ő káromlását. Mit gondoltok? Azok
pedig felelvén mondának: Méltó a halálra.” (Mt 26:57–66)
„Mikor pedig reggel lőn, tanácsot tartának mind a főpapok és
a nép vénei Jézus ellen, hogy őt megöljék. És megkötözvén őt, elvi-
vék, és átadák őt Ponczius Pilátusnak, a helytartónak. … Jézus pe-
dig ott álla a helytartó előtt; és kérdezé őt a helytartó, mondván:
Te vagy-é a zsidók királya? Jézus pedig monda néki: Te mondod.
És mikor vádolák őt a főpapok és a vének, semmit sem felele. Ak-
kor monda néki Pilátus: Nem hallod-é, mily sok bizonyságot
tesznek ellened? És nem felele néki egyetlen szóra sem, úgy hogy
a helytartó igen elcsodálkozék. Ünnepenként pedig egy foglyot
szokott szabadon bocsátani a helytartó a sokaság kedvéért, akit
akarának. Vala pedig akkor egy nevezetes foglyuk, akit Barabbás-
nak hívtak. Mikor azért egybegyülekezének, monda nékik Pilátus:
Melyiket akarjátok hogy elbocsássam néktek: Barabbást-é, vagy
Jézust, akit Krisztusnak hívnak? Mert jól tudja vala, hogy irigység-

84
 4. Az ember–ember kommunikáció

ből adák őt kézbe. Amint pedig ő az ítélőszékben ül vala, külde

őhozzá a felesége, ezt üzenvén: Ne avatkozzál amaz igaz ember dol-
gába; mert sokat szenvedtem ma álmomban őmiatta. A főpapok és
vének pedig reá beszélék a sokaságot, hogy Barabbást kérjék ki,
Jézust pedig veszítsék el. Felelvén pedig a helytartó, monda nékik:
A kettő közül melyiket akarjátok, hogy elbocsássam néktek? Azok
pedig mondának: Barabbástt. Monda nékik Pilátus: Mit cseleked-
jem hát Jézussal, akit Krisztusnak hívnak? Mindnyájan mondá-
nak: Feszíttessék meg! A helytartó pedig monda: Mert mi rosszat
cselekedett? Azok pedig még inkább kiáltoznak vala, mondván:
Feszíttessék meg! Pilátus pedig látván, hogy semmi sem használ,
hanem még nagyobb háborúság támad, vizet vévén, megmosá
kezeit a sokaság előtt, mondván: Ártatlan vagyok ez igaz ember-
nek vérétől; ti lássátok!” (Mt 27:1–2, 11–24)
„Mondván: Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nékünk. Mon-
da pedig nékik: Ha mondom néktek, nem hiszitek: De ha kér-
dezlek is, nem feleltek nékem, sem el nem bocsátotok.” (Lk
22:67–68)
„Monda pedig Pilátus a főpapoknak és a sokaságnak: Semmi
bűnt nem találok ez emberben. De azok erősködének, mondván:
A népet felzendíti, tanítván az egész Júdeában, elkezdve Galileától
mind idáig. Pilátus pedig Galileát hallván, megkérdé, vajjon galile-
ai ember-é ő? És mikor megtudta, hogy ő a Héródes hatósága alá
tartozik, Héródeshez küldé őt, mivelhogy az is Jeruzsálemben vala
azokban a napokban. Héródes pedig Jézust látván igen megörüle:
mert sok időtől fogva kívánta őt látni, mivelhogy sokat hallott őfe-
lőle, és reménylé, hogy majd valami csodát lát, melyet ő tesz. Kér-
dezé pedig őt sok beszéddel; de ő semmit nem felele néki. Ott
állanak vala pedig a főpapok és az írástudók, teljes igyekezettel
vádolván őt. Héródes pedig az ő katonáival egybe semminek állít-
ván és kicsúfolván őt, minekutána felöltöztette fényes ruhába, vis�-
szaküldé Pilátushoz. És az napon lőnek barátok egymással Pilátus
és Héródes; mert azelőtt ellenségeskedésben valának egymással.
Pilátus pedig a főpapokat, főembereket és a népet egybegyűjtvén,

85
 A Biblia mint kommunikációs tankönyv

Monda nékik: Ide hoztátok nékem ez embert, mint aki a népet

félrevezeti: és ímé én tielőttetek kivallatván, semmi olyan bűnt
nem találtam ez emberben, amivel őt vádoljátok: De még Héródes
sem; mert titeket őhozzá igazítálak; és ímé semmi halálra való dol-
got nem cselekedett ő. Megfenyítvén azért őt, elbocsátom.” (Lk
23:4–16)

A legfeltűnőbb, hogy Jézus általában csöndben marad, nem

felel a kérdésekre. Egy 700 évvel korábbi messiási prófécia
meg is jövendölte ezt: „Kínoztatott, pedig alázatos volt, és
száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vi-
tetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt; és száját
nem nyitotta meg!” (Ésa 53:7)
Ezúttal is sokat tanulhatunk a csend kommunikációs sze-
repéről. Mindig érdemes megvizsgálnunk, egyáltalán
van-e lehetőségünk az üzenetünk átadására! Vajon a hall-
gatónk olyan állapotban van, hogy érdekli, amit mondani
szeretnénk? Vajon indulatmentes, türelmes, figyelni tud
ránk, képes az együtt gondolkodásra? Jézus jól ítélte meg
ezekben a párbeszédekben, hogy nincsenek ideális kommu-
nikációs feltételek a megértetésre, amint ezt meg is fogal-
mazta: „Ha mondom néktek, nem hiszitek: De ha kérdezlek
is, nem feleltek nékem, sem el nem bocsátotok.” A hallgató-
ságából mind a megértés szándéka, mind a szabadon bocsá-
tás szándéka hiányzott.
Jézus azért nem válaszolt, mert megszólalásának – a hall-
gatóság hozzáállása miatt – nem lehetett pozitív eredménye.
Ha magyarázkodott volna, védte volna magát, ha bármit szá-
mon kért volna – csak növelte volna az amúgy is dühös fag-
gatózók indulatát. Jézus felmérte, hogy a részvevők nincse-
nek a megértés állapotában, mert indulat van bennük. Az
indulat megakadályozza a megértést. Pilátus megpróbálta,
megszólalt, és szavai nyomán még inkább felkorbácsolódtak
az indulatok.

86
 4. Az ember–ember kommunikáció

Heródest sem Jézus mondanivalója érdekelte: ő csodát

szeretett volna látni, vagyis nyitottság helyett előzetes elvárá-
sai voltak. Érdemes megfigyelnünk, hogy előzetes elvárása-
inkkal megfosztjuk beszédpartnerünket attól a szabadságtól,
hogy azt és úgy mondhassa, ahogyan szeretné, és ilyenkor
nem is működik megfelelően a kommunikáció. Csalódást
szül, ha nem azt adjuk, amit a másik vár, ha nem pontosan
úgy alakul az adott párbeszéd, ahogy elterveztük. A csalódás
is az érzelmi indulat egy fajtája. Meghiúsítja, hogy valóban
nyitottak legyünk a másik üzenetére.
A csend megakadályozhatja az indulatok fokozódását is,
és lehetőséget teremt arra, hogy a másik fél elgondolkodjon
azon, vajon miért is indulatos. Az elgondolkozás nem szük-
ségszerű következmény, de ha a megszólalásunkkal még he-
vesebb indulatokat váltunk ki, akkor az önelemzés, önkritika
esélye is eltűnik. Ha szóbeli támadásra nem reagálunk, a
csöndben gyakran csökken (vagy legalább nem nő) a másik
indulata, sőt, sokszor feléled a beszédpartner lelkiismerete is.
Érdemes kipróbálni! Fontos tudnunk, hogy nem számít
kommunikációs csöndnek, ha közben mimikával, testnyelv-
vel negatív üzenetet sugárzunk a másik felé.

Jézus és Nikodémus

28 húsvétján vagyunk, Jeruzsálemben. Nikodémus farizeus

(’szeparatista’), írástudó, vagyis vallásilag képzett, tanult em-
ber (az Írás, azaz a szent iratok tudója, ismerője). (A farizeu-
sok egy kegyességi mozgalmat alkottak, élesen elkülönültek
azoktól, akik szerintük nem tartottak be minden parancsola-
tot, ez az ún. ószövetségi legalizmus [törvényeskedés]. Jel-
lemzőjük volt az önteltség, az önigazultság. Josephus Flavius-
nál részletes leírásokkal találkozunk, mivel ő maga is farizeus

87
 A Biblia mint kommunikációs tankönyv

volt.) Nikodémus ráadásul főember volt, a szanhedrin tagja.

(A hamis próféták ügyében is ők ítélkeztek, korlátozott jog-
körrel, halálos ítéletet nem hozhattak. Fentebb láttuk, éppen
ezért kellett a rómaiakat bevonni Jézus elítélésbe.) Éjjel, ti-
tokban ment Jézushoz, egy tanulatlan (tudniillik rabbiisko-
lában nem tanult) ácshoz. Érdekelte Jézus személye, hiszen
ekkor Jézus már megtisztította a templomot, csodákat tett,
túl volt szolgálata elején. Nikodémus tehát személyes meg-
győződése miatt nevezi rabbinak a tanulatlan Jézust:

„Vala pedig a farizeusok közt egy ember, a neve Nikodémus, a zsi-

dók főembere: Ez jöve Jézushoz éjjel, és monda néki: Mester, tud-
juk, hogy Istentől jöttél tanítóul; mert senki sem teheti e jeleket,
amelyeket Te teszel, hanem ha az Isten van vele. Felele Jézus és
monda néki: Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan
nem születik, nem láthatja az Isten országát. Monda néki Niko-
démus: Mimódon születhetik az ember, ha vén? Vajjon beme-
het-é az ő anyjának méhébe másodszor, és születhetik-é? Felele
Jézus: Bizony, bizony mondom néked: Ha valaki nem születik
víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. Ami testtől
született, test az; és ami Lélektől született, lélek az. Ne csodáld,
hogy azt mondám néked: Szükség néktek újonnan születnetek. …
És amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell
az ember Fiának felemeltetnie. Hogy valaki hiszen Őbenne, el ne
vesszen, hanem örök élete legyen. Mert úgy szerette Isten e világot,
hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne, el ne
vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte az Isten
az Ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy meg-
tartassék a világ általa.” ( Jn 3:1–7, 14–17)

Jézus mintha egészen másra válaszolna, mintha nem csatla-

kozna Nikodémus kezdő mondatához. Pedig tulajdonkép-
pen a Nikodémust valójában izgató kérdésre ad választ. Hi-
szen a zsidók a messiás országáról úgy vélekedtek, hogy az

88
 4. Az ember–ember kommunikáció

földi ország lesz, emberi vezetéssel (tudniillik a római rabigá-

tól akartak megszabadulni). Jézus ezt a ki nem mondott hi-
tet cáfolja azzal, hogy kijelenti: Isten országa lelki természe-
tű, és éppen ezért szükséges az újjászületés (gr. anothen gen-
nétai ’újjászületés; felülről/Istentől születés’). (Más helyeken
az Újszövetség megtérésnek is nevezi az újjászületést, gr. me-
tanoia, ’megtérés, a gondolkodás megváltozása, megfordulá-
sa’, utalva arra a fókuszváltásra, hogy megtérésük után az em-
berek számára más dolgok lesznek a fontosak.)
Az újjászületés fogalma nem volt ismeretlen Nikodémus
számára, mégis igen gúnyosan reagál: ’Jézus, most azt mondod
nekem, hogy anyámnak kell megint megszülnie engem?’ Ni-
kodémust büszkesége és önmagával való erőteljes gondolati
viaskodása felesleges iróniába sodorta. Jézus ezt nem vette fi-
gyelembe, mert tudta, mi megy végbe benne. Tudta, hogy Ni-
kodémus gondolkodásában egy számára lényegi, döntő elkép-
zelés került új megvilágításba, és a régi elképzelése küzd az új-
jal. Ez az utóbbi pedig merőben más – egyelőre a számára be-
fogadhatatlanul más – elképzelés önnön életéről. Jézus éppen
ezért mintha meg sem hallotta volna a gúnyt, és a tényleges, ki
nem mondott kérdésére válaszol. Ha nem így tett volna, lehet-
séges, hogy Nikodémus, nem csatlakozott volna Jézus halála
után a tanítványokhoz. De csatlakozott. (Sőt, ő volt az, aki a
szanhedrinben is a védelmébe vette Jézust: Jn 7:50–51.)
Mi mit tettünk volna? Talán korholtuk volna Nikodé-
must, hogy miért titokban, lopakodva jön hozzánk. Vis�-
szaszúrtunk volna, amikor ironizál, amikor egyértelműen
butaságot mond, és ezzel minket, az általunk mondottakat
minősíti butaságnak. Valójában azonban sohasem viszi előre
a kommunikációt, ha megfeddünk valakit. Hiszen ha Jézus
nem szeretettel reagál, hanem megsértődik, tehát önző mó-
don válaszol, és megdorgálja Nikodémust, akkor Nikodé-
musnak muszáj védekeznie, és ezáltal távolodott volna Jézus-
tól, mert mindig távolodunk attól, aki megró bennünket. Ha

89
 A Biblia mint kommunikációs tankönyv

Jézus nem szeretettel válaszol, nem jöhetett volna létre egy-

más gondolatainak megértése, és a cél sem: Nikodémus köze-
ledése Jézus gondolataihoz.
Mi a csend szerepe ebben a párbeszédben? Létrehozni,
megteremteni az érdemi szálat, azt, amire érdemes reagálni.
Jézus az esti, titkos látogatásra és Nikodémus gúnyos válaszá-
ra csenddel felel, azaz ezeket a mellékszálakat nem folytatja.
A (tulajdonképpen ki sem mondott) valódi kérdésre, a fő té-
mára reagál.

Jézus és a kánaánita asszony

I. sz. 30 húsvétja (zsidó pészách) előtt, Észak-Galileában tör-

tént ez az első olvasásra meghökkentő, nehezebben megért-
hető párbeszéd:

„És elmenvén onnét Jézus, Tirus és Sidon vidékeire tére. És ímé

egy kananeus asszony jövén ki abból a tartományból, kiált vala
néki: Uram, Dávidnak fia, könyörülj rajtam! az én leányom az ör-
dögtől gonoszul gyötörtetik. Ő pedig egy szót sem felele néki. És
az ő tanítványai hozzá menvén, kérik vala őt, mondván: Bocsásd el
őt, mert utánunk kiált. Ő pedig felelvén, monda: Nem küldettem,
csak az Izráel házának elveszett juhaihoz. Az asszony pedig odaér-
vén, leborula előtte, mondván: Uram, légy segítségül nékem! Ő
pedig felelvén, monda: Nem jó a fiak kenyerét elvenni, és az ebek-
nek vetni. Az pedig monda: Úgy van, Uram; de hiszen az ebek is
esznek a morzsalékokból, amik az ő uroknak asztaláról aláhulla-
nak. Ekkor felelvén Jézus, monda néki: Óh asszony, nagy a te hi-
ted! Legyen néked a te akaratod szerint. És meggyógyula az ő leá-
nya attól a pillanattól fogva.” (Mt 15:21–28)

A jelenet Észak-Galilea pogány, azaz nem zsidó területén zaj-

90