1

Robert James Waller: Puerto Vallarta Squeeze

Copyright © Robert James Waller, 1995

Hungarian translation © Lakatos Anna

2005
ISBN 963 369 388 8

2
Robert James Waller

MENEKÜLÉS
ÉSZAKRA

Alexandra
Pécs, 2005

3
 Virágokért
és szomorú dalokért.

Jim Flansburgnek, no meg Jim Gannonnak, akik régtől

fogva bíztak bennem.

Úgy értem, Luz tényleg jó volt, kedves szívű meg minden.

Jézusom, egyszerű vidéki lány volt, mindent megtett magáért, amit
csak tudott. Látnod kellett volna – néha, vagyis legtöbbször
halálian nézett ki, virággal a hajában, rózsaszín rúzzsal a száján.
Még abban az olcsó szalmakalapban is, amit Clayton Price vett
neki. Most is így látom magam előtt… az olcsó szalmakalapban és a
sárga ruhában, a férfi átviszi őt a kis folyón az eldugott mexikói
faluban – pillangó a lándzsakígyó igézetében… Clayton Price, ez a
kurafi. Valami fonák módon mégis csodálatra méltó volt. Időnként
még sajnáltam is.
Danny Eugene Pastor, 1994. október

Clayton Price titka az vót, hogy sohase' habozott,

egyetlenegyszer se', amióta csak ismertem. Amikor mindenki más
körbe állt, és a csengőszóra várt, ő előrejött és táncolt. A régi
időkben már rég elhúzott vóna, míg a balekok még csak tankolták a
furgonjukat. Nem is sejtem, mi történt, mire gondolhatott a végén.
MacKenzie Watt, zsoldos katona

4
 Puerto Vallarta

BÁRHOVÁ ELMEGY AZ EMBER

Ez a Lobo nevű fickó, akinek a valódi neve Wolfgang Fink
volt, a jónál is jobban játszott flamenco gitáron egy Mamma
Mia nevű helyen, Puerto Vallartában. A társát Willie Royalnak
hívták, magas, nyakigláb alak volt, kissé korán kezdett
kopaszodni, szemüveget viselt, és szenzációs cigány-jazzt
játszott hegedűn. A műsort saját számaikból állították össze –
köztük volt az Improvisation #18 és a Gypsy Rook –,
hangosan és szilajul zenéltek, majd berobbant az Amsterdam
és a The Sultan's Dream, amit olyan erővel adtak elő, hogy
legalább kétszer olyan szabadnak éreztük magunkat, amikor a
nap már elviselhető lett, az éjszaka teli volt ígéretekkel. Lobo
naptól cserzett és árkokkal szabdalt arccal nézte a bólogató,
kígyózó, halotti maszkra emlékeztető, ronda grimaszokat vágó
Willie Royalt, amikor igazán belelendült, a jobb csuklója szinte
petyhüdtnek látszott, vonóját szélsebesen húzogatta a húrokon,
játékát itt-ott Lobo szurkáló ruscadói1 és a gitár testén
kikopogtatott ritmusai tették hangsúlyossá.
Jó zene, csodálatos zene volt, feszes és ugyanakkor vad.
Azokon az éjszakákon, amikor a hátakon csurgott az izzadság,
és az arcok verejtéktől fénylettek, a gringiták2 elég jól mutattak
ahhoz, hogy szőröstül-bőröstül föl akarják falni őket – ezzel ők
tisztában is voltak, és azt lesték a tömegben, ki annyira férfias,
hogy megpróbálja –, az emberek meglovagolták a zenét, ittak,
flamenco-ritmusban tapsoltak, és a vacsorázók asztalai körül
táncoltak.
Őrült idők voltak, őrülten jók, ha az ember kellő távolságból
figyelte. A zene először mintha sorakozóra hívna, az este
1 Ruscado, helyesen rasgueado (spanyol, ejtsd: raszgeádo): a húrok csuklóból
történő, erőteljes csipkedése, a ritmizálást kiemelő csapkodása.
2 Gringita: az amerikai nők gúnyneve.

5
további részében pedig háttérül szolgált annak a gyűrött,
számkivetett hadseregnek az éjszakai összeröffenéséhez,
amelynek a katonái soha nem beszéltek elrontott életekről és
szennyfoltos kis lelkekről. Folyóparti Sally bronzban dolgozott,
Domboldali Dave pedig éppen akkor merült bele az általa
„Regresszív Matisse-nak” nevezett periódusba. A legtöbben
arról meséltek, mit kéne csinálni – nem semmi, apám, érted –,
a „majdhák” óránkénti száma nagyjából megegyezett az
elfogyasztott tequilákéval. Kissé távolabbról nézve olyanok
voltak, mint a tárgylemezen mozgó amőbák, amelyek a
legközelebbi ételdepót keresik, és többé-kevésbé – inkább
kevésbé – elégedettek azzal, amit találnak. Kevesebbel beérni
egyszerűbb volt, és nem kellett hozzá lemondani a tengerparti
sütkérezéssel töltött időről.
Mindez azonban csak akkor volt érdekes, ha valaki
gondolkodott rajta. A gondolkodás pedig kerülendő, ha nem
éppen tiltott dolog volt, egy előző világból maradt régiségnek
számított. Abból a világból, amelyből mindannyian
menekültünk… vagy amelytől megszabadultunk, ez jóindulat
és nézőpont kérdése volt. Elmélkedés vagy emlékezés, akár
részletekről, akár az egészről legyen szó, előrángatta azokat a
dolgokat, amelyeknek legjobb lett volna mélyen eltemetve és
betakarva maradniuk. Megrostálva, puhára főzve, kétszer
földobva és duplán kisütve, egyszerű hely lett belőle. Egyfajta
kificamodott darwinizmus működött, amiben a test uralkodott,
de a fajok hanyatlottak.
Egy biztos: szólt a zene, az emberek tapsoltak, és táncoltak,
és egy darabig jól mentek a dolgok esténként. Puerto
Vallartában, a lebujban, amit Mamma Miának hívtak.
Luz Maria és Danny majdnem minden estét ott töltött,
kivéve, amikor Danny jogdíjcsekkjei késve érkeztek New York-i
ügynökétől. Ilyenkor mocskos kis vackukban hevertek
Maderóban3, olcsó tequilát iszogattak, fölélték a tartalékaikat,
és ez néha jobb volt, mint Willie-t és Lobot hallgatni. Vagy

3 Madero: városrész neve Puerto Vallartában.

6
talán olyan, mint Willie és Lobo – feszes és gyakorlott,
ugyanakkor vad. Luz két éve élt Dannyvel, de már korábban
együtt járt vele. Ez alatt az idő alatt készségesen lerázta
magáról a vidéki élet legtöbb régi tiltását és gátlását, köztük a
katolicizmust. Nem volt könnyű, de végül sikerült neki,
mégpedig tökéletesen, tisztán és örökre. Danny hitt, vagy
legalábbis hinni akart ebben. Megkönnyítette számára a
dolgokat, ha így gondolkodott.
Ahogy Danny – az ital és a tapasztalat durva elegyéből
származó bizonyossággal – állította egyszer, semmi sem
fogható a huszonkét éves mexikói nőhöz, aki fölszabadult és
kitárulkozik, és Jézus Krisztusért kezd sikoltozni, hogy
megőrizze halhatatlan katolikus lényét, miközben minden apró
cselekedete szöges ellentétben áll a szavaival, és ez valójában
azt jelentette, reményei szerint Jézus nem abban a pillanatban
veszi magához – később talán, de nem akkor –, nem akkor,
amikor teste izzad, feje ide-oda hánykolódik a párnán, és
karcsú, barna lába a levegőben kalimpál, vagy átkulcsolja a
gringo4 – ebben az esetben Danny Pastor – nyakát, aki
mindent elkövet azért, hogy heves mozdulatokkal föltornázza
az ágy végébe, és egyéb óriási erőfeszítéseket tesz azért a
látványért, hogy a lány legalább egy kis időre a purgatóriumba
kerüljön, ha egyáltalán lesz olyan szerencséje.
Akárhogy is, 1993 egyik édes, forró éjszakáján, amikor a Rio
Cualétól délre húzódó szennyvízhálózat működésében zavarok
keletkeztek, Danny és Luz fölugrott Maderóból, hogy
meghallgassa Willie-t és Lobot. A Mamma Miában azonban
nem úgy szólt a berendezés, ahogy kellett volna. Legalábbis
Lobo ezt állította, és morcos lett. Kicsivel később Willie is
besokallt. Így aztán hosszú szünetet tartottak, és próbálták
megjavítani a cuccot, talán elromlott a hangszóró, vagy valami
ilyesmi. Luz és Danny kisétált az utcára, a turistákat és a
matrózokat kerülgették, akik a kikötőben lehorgonyzott
amerikai hadihajóból szálltak ki.

4 Gringo: az amerikai férfiak gúnyneve.

7
 Danny minden különösebb ok nélkül behúzta Luzt az El
Nino nevű helyre. Az El Ninónak kétszárnyú, nagy fa
lengőajtaja volt elöl, ahonnan a kipufogók füstjén át el lehetett
látni nyugat felé a Paseo Díaz Ordazon túlra, látszott a
naplemente a Banderas-öbölben, a déli oldalról pedig
lenézhettünk a Calle Aidamára, ahol az utcai árusok hamis
ezüst karkötőket mutogattak az El Ninóban üldögélő
turistáknak, akik azt olvasták az útleírásokban, hogy
naplementekor feltétlenül ott a helyük.
A nagy terem sarkában volt egy asztal, ahonnan a falnak
dőlve végig lehetett pásztázni a helyiséget, nézni a bejövő
embereket és azokat, akik bal kéz felé az Aidamán sétáltak, sőt
azt is ki lehetett venni, mi történik az Ordazon. A kérdéses
éjszakán a bár tele volt emberekkel, mindenki a szükségesnél
hangosabban beszélt, ennél a bizonyos asztalnál jól fésült, ősz,
félhosszú hajú fickó ült. Kék farmering és khakiszínű nadrág
volt rajta, egyedül iszogatta a lime-mal felszolgált Pacíficóját.
Összehajtogatott fotósmellénye a mellette lévő ablakpárkányon
feküdt.
Luz és Danny talált két széket a bárban, kupicányi
tequilákat ittak tisztán, lime-mal és a szokásos sóval. Danny a
pultossal beszélgetett halakról, napsütésről és az idő
múlásáról, közben Luz Maria a combját simogatta – néha,
amikor azt hitte, senki sem látja, kicsit följebb is csúsztatta a
kezét. Luz Maria érintésétől a lábán – és néha kicsit följebb –,
Danny elgondolkodott azon, hogy vissza kellene botorkálniuk
Maderóba, hogy őrülten szerelmeskedjenek, amikor is
észrevette a sarokasztalnál ülő fickót, aki benyúlt az
ablakpárkányon heverő mellénye alá. Ez nem volt
különösebben érdekes. Ami azt illeti, Danny később nem
emlékezett rá, miért figyelt a férfira vagy bármi másra azon
kívül, amit Luz csinált a lábán.
A férfi lazán és könnyedén, ugyanakkor gyorsan
körbepillantott a teremben, majd kissé megemelte a mellényt.
A hajtás alatt revolver volt, valamilyen automata pisztoly
hangtompítóval. Dannyt kivéve senki sem nézett oda, már
8
amennyire ezt ő megállapíthatta, mivel egy pantomimes éppen
műsort adott a Malecónon5, a tengerparti betonsétányon, egy
mariachi-zenekar6 pedig pont a háta mögött játszott, és
harmincméteres körzetben mindent elnyomott a lármája.
Mindenki a műsort figyelte, a pincérek is, a pultos odahajolt
valakihez a sorban állók közül. Danny Pastor azonban az ősz
hajú fickót bámulta, mintha nem hinné el, hogy ami történik,
az megtörténik, és ha visszagondol, néha még ma sem hiszi,
hogy ami történt, tényleg megtörtént.
A mellény kissé megemelkedett, a fegyver még mindig alig
látszott, a férfi keze hármat rándult. Danny semmi zajt nem
hallott a mariachi-zenekaron kívül. A fickónak csak a keze
mozdult kissé, amikor tüzelt. Kétrét hajtotta a mellényt,
begyömöszölte a széke mellett a földön heverő hátizsákba, és
körülnézett. Miután még egyszer átfésülte a termet, fölállt, az
asztalon hagyott egy tízpezós érmét, majd a székeket
kerülgetve, az elülső lépcsőn át lesétált az utcára.
Miközben Danny bénultan ült és úgy érezte, az imént a
vakmerőségről szóló ismeretterjesztő filmet látott, amely úgy
ért véget, hogy nem fejeződött be, az Ordazon elszabadult a
pokol, a mariachi-zenészek egyesével hagyták abba a játékot,
amint rájöttek, hogy valami történt. Először az egyik trombita
hallgatott el, azután két hegedű, majd a második trombita
némult meg, és így tovább, míg végül rendszertelen
hangzatokba fulladva, végképp elhalt a zene. Mindannyian dél
felé kémlelték az utcát, a Malecónon emberek rohantak
ugyanabba az irányba, amerre a zenészek figyeltek.
Danny lecsúszott a székről, és a pultos azt kérdezte:
– Qué pasa?7 –, Danny azt felelte, nem tudja, mi történt, de
megpróbálja kideríteni. Odament az asztalhoz, ahonnan a
lövést leadták, áthajolt fölötte, és az utcát kémlelte. Egy zöld

5 Malecón: kőgát.
6 Mariachi-zenekar (ejtsd: márjácsi): mexikói népzenét játszó, fúvósokból és
vonósokból álló zenekar.
7 Qué pasa? (ejtsd: képászá) = Mi történt?

9
Nissan Sedan körül nagy tömeg tolongott, Danny semmit sem
látott, ezért lement az El Nino lépcsőin, ki az Ordazra.
Amerikai tengerésztiszt feküdt az utca kövén, a teste
vonaglott, a nyakán lévő sebből vér tört elő. Danny, görcsbe
rándult gyomorral, elment a tiszt mellett, vetett rá egy
pillantást, majd gyorsan elfordult. Odaért a Nissanhoz,
föllépett a hátsó lökhárítóra, és szétnézett a tömeg fölött. Két,
rövid ujjú fehér inget és fehér nadrágot viselő mexikói rövid
csövű 38-ast tartott mindkét kezében, az ég felé irányították
őket, közben patakokban folyt róluk a veríték, és különös,
eszelős félelemmel teli szemmel kémleltek körül. Egy jól
megtermett gringo bő szárú, szürke pantallóban és
nyaralóingben, arccal fölfelé feküdt a földön, deréktól lefelé az
utcán, felsőteste az utcáról a Malecónra vezető négy lépcsőn. A
halálos sebesülés központja a gringo mellkasán lévő sötét,
nedves folt volt, a bal halántékán pedig, egy ceruzányi
hasítékból, ahol a lövedék súrolta, vörösen szivárgott a vér, és,
amennyire azt Danny megállapíthatta, immár egyetlen izma
sem mozdult.
Danny visszatért a terembe, elmondta Luznak és a
pultosnak, mit látott, azt is megjegyezte, hogy nem kellene
arrafelé lebzselni, egy percig sem maradnak tovább, ideje, hogy
megigyák az italukat, hiszen szirénázva, nagy felfordulás
közepett közeledik a policía8. Úgy vélte, meglehetősen hamar
megjelennek a bárban, végigtapogatják mindenkinek a fenekét,
és még azt is gondolta, ő lehetett az egyetlen, aki látott valamit,
így aztán kilökdöste Luz Mariát az ajtón, tovább a Moralesen
át, délre fordulva Madero felé.
Danny fogta Luz kezét, és jó gyorsan húzta. A lány félig
rohanva igyekezett lépést tartani vele, azt kérdezte tőle, mi
történt, miért rohan. Talán valami előérzet miatt, Danny előtt
is rejtély volt, miért, de nem mondta el az egész történetet,
hogy észrevette a lövést. A lány csak annyit hallott, lövöldözés
volt. Nem tudta, hogy Danny látta a férfit, amint meghúzza a

8 Policía (ejtsd: poliszíá): rendőrség.

10
ravaszt, és azt sem, hogy a fiú egészen bizonyos volt abban,
hogy ő az egyetlen tanú.
Néhány háztömb után Danny lassított, Luz pedig úgy
döntött, feltétlenül szüksége van egy fagylaltra. Vettek egy
tölcsérrel, és továbbsétáltak. Amikor elértek az El Rondó nevű
kis lebujhoz, amelyben három szék állt a pultnál és négy asztal,
Danny azt mondta, innia kell valamit. Felipe töltött neki egy
dupla tequilát, és azt mondta, istenverte meleg van az
évszakhoz képest, és ha esne az istenverte eső, akkor kissé
lecsillapodnának a kedélyek. Danny bólintott, és megtörülte az
arcát egy papírszalvétával.
Luz a szederfagylaltját nyalogatta, Danny a gombócot
érintgető, rózsaszín nyelvét figyelte. A lány nézte, hogy nézi,
lassan körözni kezdett a nyelvével a fagylalt tetején, majd
bevette a szájába, egy kicsit szippantott belőle, miközben végig
a fiút nézte. Azután visszaült, lassan, ráérősen lenyalta a
szájáról a fagylaltot, közben Dannyre vigyorgott.
Felipe, aki észrevette ezt a későbbi extázis felé tartó,
nyugodt tempójú táncot, egy törlőronggyal lapogatta az arcát,
és Dannyt figyelte. Danny megrázta a fejét, széles mosolyt
küldött Felipének, és vállat vont; még mindig igyekezett
összerakni magában, mit látott tizenöt perccel korábban. Egész
bensője megremegett, amikor fölidézte a képeket, mint amikor
egy álomra emlékezünk, amelyről azt mondjuk, nem akarjuk
ismét látni, de mégis tovább emlékezünk, mert a rettegésnek is
megvan a maga varázsa, ha egyszer-kétszer már eltávolodott
saját valóságunktól. Egyszer-kétszer eltávolodik – mármint a
rettegés –, míg lassan felkúszik életünk szemöldökfájára, és
egy pillanatra megtelepszik ott, körülnéz, hogy megpillantson
bennünket; éles, szúrós tekintet, mely mulandó örömeinkkel és
bánatainkkal nem törődik, félelmünk lenyomatát vizsgálgató
nyelv.
Danny mozgást észlelt a bal szeme sarkából, kissé
odafordult. A napszítta hátizsákot vivő férfi egy pillanatig
tétovázott az ajtó előtt, mielőtt belépett Felipéhez. Ezüstös haj
és khakiszínű nadrág. Világoskék szempár, talán szürkéskék,
11
úgy néz, mintha ellátna a dolgok végéig és vissza. Két élettelen
szem, de a mélyükön mintha villódzna valami, mint a sötéten
át nagy messzeségből hozzánk érkező villanófény. Abban a
pillanatban Danny úgy érezte, nem ver a szíve.
A vadász kényelembe helyezte magát egy széken, biccentett
Felipének:
– Tequila, por favor.
Luz a vadászt nézte. Danny is, bár igyekezett úgy csinálni,
mintha nem tenné. Mégsem tudta megállni, hogy a hátizsákra
pillantson, amit a férfi tőle másfél méternyire, az asztal alá tett,
és arra gondolt, csak ketten, ő és a vadász tudják, mi van
benne, de remélte, a vadász nem tudja, hogy ő tudja. És ami
benne volt, az az elképzelhető rosszak legrosszabbika. Danny
rendelt még egy duplát, miközben Luz végzett a tölcsérrel, és
leplezetlenül bámulta a vadászt, azon a pimasz módon, ahogy
szokta, amikor kíváncsi valamire vagy valakire.
A vadász egy hajtásra lenyelte a tequila felét, rágyújtott egy
Marlboróra, és egyenesen Dannyre nézett. Öregebb volt annál,
mint amennyinek Danny gondolta, amikor az El Ninóban
figyelte, talán az ötvenes évei közepén járhatott, kicsit idősebb
is lehetett. Sötét karika a szeme alatt, az a fajta, amelyik a
kortól vagy a túlzott aggódástól van, vagy a kevés alvástól,
amikor valaki egymást követő éjszakákon át nem alussza ki
magát.
– Buenas noches9 – mondta a vadász, és üdvözlésképpen
kissé megemelte a poharát. Halványan, de határozottan
rámosolygott Dannyre.
Danny bólintott, viszonozta a köszönést, miközben azon
fáradozott, hogy magabiztosan csengjen a hangja, és azt érezte,
hogy egy kis valami beférkőzik a fejébe, úgy úszkál ott, mint az
angolna, ködös árnyéknál több ugyan, mégsem fölismerhetően
megformálódott. Valami köze volt az íráshoz és az írással
szerzett pénzhez. Talán az első igazi pénzhez azóta, hogy hat
évvel korábban megjelent a Chicago Underground. Azóta mint

9 Buenas noches! (ejtsd: buenász nocsesz) = Jó estét!

12
egy lejtőn, úgy csúszott le ide, és az „itt” kezdett veszíteni a
bájából.
A Chicago Underground – egy vezető riporter
visszaemlékezései óta a széppróza felé fordult. Első regénye, az
All the Boys Who Ever Were 1989-ben jött ki, és pofára esett
vele. „Képzetlen és önhitt; a vakmerő fiatal újságírók az
igazságot keresik, tekintet nélkül arra, milyen árat fizetnek
érte” – írta egyik kritikusa. Egy másik még keményebben
fogalmazott: „Bár sok újságíró előszeretettel gondol magára
mint komoly íróra, mégis meglehetősen nagy különbség van,
vagy legalábbis kellene lenni, a szépírás és az újságírás között
(meg kell azonban jegyezni, hogy ez a különbség egyre kevésbé
észrevehető). Mindazonáltal akármilyen kitűnően bizonyít is
Mr. Pastor újságíróként, bizonyosan nem regényíró, és
haladéktalanul vissza kellene térnie ahhoz, amit kétségtelenül
a legjobban művel – a tudósításhoz.”
Mivel az ügynöktől érkező csekkek összege a túléléshez
szükséges szintre apadt, Danny azt mondogatta Luznak és a
Las Nochesba szórakozni járó, máját pusztító söpredéknek, a
„lenne", a „kellett volna” és az „egykor volt” gringóknak, hogy
öt-hat jó ötlete sínen van. Amije volt és amiről tudta, hogy van,
az szemét volt, már százszor elhangzott mesék, és az ő
tálalásában sem különböznének azoktól, amiket már
elmondtak. De azt gondolta, nem annyira tisztán, és inkább az
ösztönök szintjén, mintsem a tudatos gondolatokén, hogy
mindebben kell lennie egy pokoli történetnek, ha rá tud jönni,
miként kanyarítsa jó irányba. Szerezd meg a sztorit, majd add
át a bajkeverő köcsögöt a hekusoknak. Tökéletes: Danny
meggazdagodik, Luz boldog lesz, a vadászt felkötik azért, amit
tett, és… az istenverte kritikusok elmehetnek a francba.
Később Danny arra jutott, hogy a vadász segített neki, vagy
talán továbblendítette.
– Fuvart keresek, amivel följuthatok a határra… ismer
valakit, aki arrafelé megy? Rendesen megfizetném az utat. –
Meglehetősen árnyaltan beszélt angolul, lassú, csaknem lusta
hanghordozással, elég csöndesen ahhoz, hogy Felipe ne
13
hallhassa. Egyébként mindegy volt, hiszen Danny egész biztos
volt abban, hogy Felipe nem ért angolul.
– Hosszú túra – válaszolta, közben mindkét kezét
becsúsztatta a combja alá, erősen a székhez nyomta őket, így
akarván elejét venni annak, hogy láthatóvá váljon a remegésük.
Lenézett a lábára, ahonnan a bal lábfeje középső ujja kandikált
rá lyukas tornacipőjéből. – Három, három és fél nap, attól
függően, merre megy. – Rápillantott a vadászra. – A legtöbben
repülővel járnak ide, kivéve a teherautó sofőröket és azokat,
akiknek hosszú távú bérleményük vagy saját házuk van
idelenn.
Danny jobban izzadt annál, mint amit az esti meleg
indokolt, de úgy látszott, ezt senki sem vette észre. A vadász a
hátizsáknak támasztotta az egyik lábát, így egész idő alatt
tudhatta, hol van a zsák, nem veszítette szem elől. Az utcán
kettőt dudált egy taxi, turistacsoport haladt el Felipe ajtaja
előtt, egy férfi bekiáltott:
– Erre kell menni a Pizza Joe's felé?
– Danny Ford Broncóját Vitónak hívják. – Luz megette a
tölcsért, és pénzt szagolván, bekapcsolódott a társalgásba.
Tudta, hogy le vannak égve, ő pedig szerette a Margarita
koktélt és azt, ha elmennek a külvárosba Willie-t és Lobot
hallgatni, homárt enni egy tengerparti étteremben, felfelé a
parton, Buceríasban. A vadász ránézett; Luzt rengeteg férfi
megnézte. A lány a férfi felé fordult, jó alakú, karcsú lábát
keresztbe rakta, így a combja kilátszott levendulaszínű ruhája
alól, aminek a széle fölcsúszott a térde fölé. Búzaszínű
szandálját a lábujján lógázta, a körmein ezüst körömlakk
fénylett.
– Ki az a Danny?
Luz Danny karjára bökött az ujjával.
– Ez Danny – vigyorgott, tört angolsággal fogalmazott, amit
időnként előadott, annak ellenére, hogy amikor akarta,
csaknem tökéletesen beszélte a nyelvet. Danny jelezte
Felipének, hogy kér még egy dupla adagot.
A vadász elhessentette a jobb füle mellett zümmögő
14
szúnyogot, Dannyt nézve, így szólt:
– Volna kedve fölvinni a határra? Mondjuk Laredóba vagy
Brownsville-be, vagy talán még nyugatabbra? – Lassan,
könnyedén beszélt, mintha nem érdekelné, mikor mehet oda,
vagy hogy egyáltalán odajut-e.
– Nem különösebben. Ha volna is, jóval többet kérnék érte,
mint amennyibe egy első osztályú jegy kerül a Mexicanánál.
Elég jó, gondolta Danny. Kissé ravasz volt, érdektelenséget
mutatott, az ajtót azonban nyitva hagyta. Lassanként
visszanyer valamit gyilkos újságíró éveinek magabiztosságából.
Csináld csak úgy, ahogy akkor, amikor a chicagói csőcseléknek
udvaroltál, és megszerezted a sztorit a Chicago
Undergroundhoz, elhitetve velük, milyen belevaló, ügyes
gyerekek, akik bunyókon nevelkedtek, közben a szállítók meg
dutyiba kerültek. Nagy f…kal is elbántál korábban, most meg
jön ez a vadász, aki könnyen kezelhető vidéki suttyó a chicagói
nagymenőkhöz képest. Nem túl értelmes dolog a zsúfolt bár
ablakából lőni. A chicagói fiúk sötét mellékutcában csinálták
volna, aztán elpályáztak volna az esti vonattal. Danny – Danny
gyerek –, kelj föl, lépj rá a kötélre, és sétálj rajta! Menj végig,
összpontosíts a túlsó végére, és ne nézz le!
A vadász fölhajtotta az italát, és azon a kissé őszintétlen
módján ismét elmosolyodott.
– Nem szeretem a repülőket, soha nem kedveltem őket. Egy
barátom hozott ide a vitorlásával. Mennyi?
– Luzra és a lábára koncentrált, vagy a várakozón fityegő
szandálra, vagy valamelyikre, vagy mindegyikre.
Danny csalódott kissé. Nem teljesen úgy ment a dolog,
ahogy várta. Nem tudta biztosan, mire számíthat, de ez nem
annak tűnt. Úgy érezte, valahogy jobban kézbe kellene vennie a
cselekmény irányítását, a vadász azonban láthatóan saját
iramot diktált. Volt itt viszont valami, ami megéri a mesét,
valami, ami rendes pénzt hozhat, és ezenfelül egy első osztályú
írást. Danny nem sokat tudott a mexikói törvényekről, az
Államokban azonban bűnpártolásnak és bűnrészességnek
minősítenék ezt. Vajon komoly bajba sodorná magát, ha
15
elszállítaná a fickót Laredóba vagy bárhová? Talán, de csak
akkor, ha tényleg tudná, hogy a vadász csinált valamit… amit
nagyon is tudott.
Másrészt az írónak néha kockáztatnia kell, főleg akkor,
amikor le van égve, és ha nem jönnek rendbe a dolgok, akkor
szereznie kell valamiféle igazi munkát. Csak ücsörög a
tragacsában lent Las Nochesban, és semmi sem történik. A
Rolling Stone ráugrana erre az anyagra, ha úgy csinálná meg,
mint egy Hunter Thompson-féle szubjektív írást, akár az
Esquire-ben is megjelenhetne részletekben, tíz lepedőért,
később pedig regény formájában. Esetleg a film is szóba jöhet.
Majd kitalációnak nevezi, vagy álnéven írja alá. Az is lehet,
hogy kiagyalt szereplőket rak bele, és igazként süti el, „újfajta
hírlapírásnak” kiáltja ki.
Danny ügynöke jó volt az efféle részletek kidolgozásában.
Szinte hallotta a nő hangját: „Vesd rá magad, Danny srác; ez a
fajankó nem több belsőségnél a könyvkiadásnak nevezett nagy
amerikai hurkatöltő gép számára. Mit akarsz kezdeni hátralévő
napjaiddal, megfelelni a biztonságos életről szóló süket
dumának? Sálat veszel föl, hogy ne fázz meg? Vásárolsz egy
csináld magad készletet, veszel egy Hohes C-t? A zsuga az
zsuga, szakítsd le! Mellesleg Janice és a kicsi Robbie
tartásdíjához is segítséget jelentene, amit, úgy értesültem,
jelenleg nem teremtesz elő, és nagyobb esélyed lenne rá, ha
egyszer elgondolkodnál azon, hogy előbújsz Mexikóból, és
ismét belépsz az amerikai paradicsomba.”
Valami kattant odabent.
– Háromezer amerikai dollár, plusz a költségek. Ezerötszáz
előleg. – Danny úgy vélte, jó pénzt szakít, és ennek fényében
nem is aggasztotta annyira az északi út.
A vadásznak a szeme se rebbent.
– Megbeszéltük. Mikor indulhatunk?
Dannyt bizonytalanság fogta el, egy-két másodpercet várt,
mielőtt válaszolt, érezte, hogy elméje az ő közreműködése
nélkül igyekszik dönteni. Az agy üzenetet küldött a szájnak, a
száj beszélt.
16
 – Egy-két nap múlva. Egy kicsit ki kell pofozni a Broncót.
Miközben a nagy esély vonzásában ezt mondta hangosan,
magában is beszélt: „Add föl, táncolj vissza, keveredj ki belőle,
és menj haza!” Az eseményeket azonban, ha elindultak, a saját
energiájuk viszi előbbre, és valahogy túl késő volt. Valahogy
túlságosan késő. Megzavarodott: tequila, pénz, Luz, vissza
Északra... a jobb élethez… nem… igen… a francba, mit
csinálok?
„Vajon további kétezer, összesen kétezer-ötszáz előleggel,
rábírna arra, hogy pár óra múlva elinduljak?”
– Valakivel találkoznom kell Dallasban – hallotta Danny.
Elméjének egy része a vadász kiejtését elemezte, igyekezett
rájönni, hová való. Jórészt meghatározhatatlan középnyugati,
itt-ott egyes szavaknál enyhe keleti parti beütéssel.
Valahol a mögötte bezáródó alagút közepén Danny Pastor
egyszerre nézett hátra és ment előre. Ismét a száj következett:
– A mexikói országutak kuszák, hosszúak és elhagyatottak
arrafelé, főleg éjszaka. Balul üthetnek ki a dolgok.
A vadász gondolkodott egy pillanatig, majd lassan szólalt
meg, szavai mögött mosoly bujkált.
– Úgy hangzik, mint az élet általános leírása. Mi a hiba,
sötét alakok?
– Talán. Defektet kap a járgány, és a helybéli gengszterek,
akik általában utálják a gringókat, megpróbálhatnak
helybenhagyni bennünket. Azt mondják, a bandidók10 ismét
munkához láttak a 15-ösön, fenn északon és Durango
környékén, a keleti hegyekben. Ráadásul a federalék11 is
kiagyalhatnak ezernyi ürügyet, hogy bajba keverjenek, még
akkor is, ha semmi okot nem adunk rá. Többé-kevésbé a saját
törvényeik szerint működnek. Nehéz őket megkülönböztetni a
bandidóktól. A mexikói törvények alapja a Napóleoni Kódex,

10 Bandido: bandita.
11 Federale: szövetségi rendőr.
17
nem pedig az angol közjog, idelent nem a habeas corpus12
alapján dőlnek el az ügyek. Börtönbe csuknak, és kisütik, hogy
életünk végéig ott csücsülünk, hacsak nem küld valaki az
Államokból néhány ezernyi kenőpénzt, hogy kiszabadítson.
A vadász a pálinkáspoharával játszott, fölborította, és az
alját nézegette.
– Nos, ketten vagyunk. Szemmel tarthatjuk egymás hátát,
nem?
Fölpillantott Dannyre, aki nem volt biztos abban, hogy
költői volt-e a kérdés, vagy válaszolnia kell rá, végül az előbbi
mellett döntött, és pillanatnyilag arra a helyre összpontosított,
ahol a vadász a kupicáját babrálta – a férfi bal kezének kisujja
hiányzott.
A vadász válaszának könnyedsége arra utalt, hogy
nyilvánvalóan nem aggódott a falusi gengszterek vagy
bandidók miatt, talán még a federalék vagy bárki más miatt
sem, aki felbukkanhat, és útjukat állhatja. Valami okból
kifolyólag épp az imént intézett el egy fontosnak kinéző
gringót meg egy tengerésztisztet, és most ott ült azzal a
könyörtelen kis mosolyával, mintha az egész dolog egy esti séta
lett volna a Malecónon.
Danny még mindig azt latolgatta, hogy gyorsan visszafordul
az alagútban, az egy órával azelőtti élete fénye felé, a kívánatos
és józan határok felé. Lehetőségek: Puerto Vallartában marad,
és Luz Maria meleg, készséges testén további ezer napnyugtába
vágtat, hozzáfog valami igazi munkához egy másik könyvön,
miközben a következő jogdíjcsekkre vár, amely kevesebb lesz,
mint az előző. Jó választás, ha a döntő tényező a kevés
kockázat és a még kevesebb pénz.
Vagy sebtében beleveti magát a mexikói éjszakába egy
gyilkossal, aki akár az ő jobb füle mögé is üthet
ceruzavastagságú lyukat valahol az országúton. Ezen a szinten
rossz választás. Mégis ötezer az útért, plusz további tíz a

12Habeas corpus (latin): angol alaptörvény 1679-ből a személyes szabadság

védelmének tárgyában.
18
sorozati jogokért, plusz egy könyv – jó sok gondtalan estét
jelentene Willie-vel és Lobóval, Luzról nem is szólva, aki
különösen készségessé válna, és valahol a homár és az ital
kiváltotta lelkesedés csúcsán puha, barna hasán forgolódna. És
talán Chicagóba is küldhetne néhány dollárt Janice-nek és
Robbie-nak, hogy kinyilvánítsa a jó szándékát meg efféléket.
Azonkívül Danny arra számított, vele nincs vitás ügye a
vadásznak, a hivatásos bunyósok nem ütnek meg senkit, akit
nem kell. Ez az egyik túlélési módszerük, ezt Danny még a
Chicago utcáin eltöltött újságírói időkből tudta.
Danny fejében ott volt tehát a pénzkérdés – a mohóság vagy
a szükség általában nehezen fölismerhető kényszere –, ehhez
jött a tequila, ami a fiú kockázati görbéjét fölfelé, a
könnyelműség irányába térítette el. Ráadásként
szerencsétlenül párosult mindehhez a megfontolatlan és
garasoskodó hülyeség. Danny Pastor később rájött, Proustnak
igaza van: „Mindig az történik, hogy annak az elmeállapotnak
az ösztönzésére jutunk visszavonhatatlan elhatározásokra,
amelynek végzete az elmúlás.”
Pár évvel korábban Janice, Danny első és egyetlen felesége
másképpen fogalmazott: „Danny, vezesd be saját személyes
szabályként, hogy soha nem hozol döntéseket akkor, amikor
iszol. Mindig rossznak bizonyulnak. A szabályt tetováltasd föl a
hüvelykujjad hegyére, úgy mindig látod majd, amikor
fölemeled a poharat.”
Ahogy mondani szokták, és manapság trikókra másolják, a
tequilának négy állapota van:
Gazdag vagyok.
Gyönyörű vagyok.
Golyóálló vagyok.
Láthatatlan vagyok.
Danny a harmadik szakaszban volt, amikor úgy döntött,
elviszi a vadászt északra; afelé az állapot felé süllyedt,
amelyben bárhová elmegy az ember, amikor nincs eszénél,
vagy pénzre van szüksége…, ami az idő legnagyobb részében
egyre megy.
19
 MELLÉKUTAK
Danny '68-as Broncója két- és négykerékmeghajtással
egyaránt működött, szakadt üléseit átalakították, a hátsó
hármat kiszedték. Doboz alakú, magas fölépítésű járgány volt,
és leginkább egy guruló szerencsétlenségre emlékeztetett. A
tengerparti városokban lődörgő, külföldre szakadt amerikaiak
szabványdarabja. Akkor vette, amikor három évvel korábban
először jött Puerto Vallartába, egy másik gringótól, aki ott
tékozolta az életét. A sós szél és az éles szemcsés por leszedte
róla az eredeti barna festéket, és ahol nem látszott az alapozó,
ott rozsdás volt, ahol pedig nem volt rozsdás, ott lyukas volt.
Lyuk lyuk hátán, végtelen mennyiségben. Két bütykös almafa
alatt állt az épület mellett, amelyikben Danny és Luz lakást
bérelt az első emeleten.
A vadász a Broncót bámulta.
– Akár a reménytelen, öreg tengerész. Maga szerint kibírja
a határig?
– Azt mondanám, kétnapi bütykölés után meglehetősen jók
lennének az esélyek. Mindenki csak találgatna, aki úgy ki van
nyúlva, mint mi, az éjszaka közepén, meg minden. Van otthon
néhány új gyertyám és egy tartalék ékszíjam. Azokat is
elviszem. Luz, kezdd el megtölteni azokat az üres műanyag
kannákat, amiket félre raktunk; lehet, hogy többször is pótolni
kell a hűtővizet.
– Hány kilométer van ebben az úgynevezett Vitóban? – A
vadász megtapogatta az egyik sárhányót.
– '76-ban kicserélték a motort. Ez százhuszonhétezret
futott.
Amikor a háromtagú társaság elhagyta az El Rondót, Felipe,
aki lecsukódó szemével és tettetett érdektelenségével is
igyekezett hitelesíteni a kimerültség színlelt állapotát,
ugyanazzal a ronggyal felváltva törölgette az asztalokat és az
arcát. Felipe már öregedett, de még mindig kedvelte a csinos
senoritákat, a gringók pedig jöttek-mentek, fiatal mexikói
asszonyokat hagytak maguk után, akiknek tanácsokra és
20
fedélre volt szükségük. Sohasem lehet tudni. Odament az
ajtóhoz, tekintetével addig követte a senorita levendulaszínű
ruhájának ülepét, amíg be nem fordultak a sarkon, és el nem
tűntek Juarez irányában, egy másodpercre épp visszanézett a
boltba, amikor a kék inges, magas férfi megfordult, és egy
pillantást vetett rá.
Danny a sötét mellékutcákon vezette őket, csukott éttermek
és turistaüzletek, foghíjas neonfeliratokkal reklámozott, kis
hotelek mellett mentek el. Danny és Luz a vadász előtt ment,
aki minden kereszteződésnél megállt, mielőtt kilépett és
utolérte őket, azzal a fajta hosszú, könnyed járással mozgott,
amely hangtalan volt, és a dél-afrikai prérit járó vadászokéra
hasonlított, akik napokban és életekben mérik a távolságokat.
Később Luz megjegyezte, hogyan habozott a magas, vékony
férfi az egyik sarkon, mintha attól félne, meglátják, hogy lapult
a földhöz, mint a nagy macska, mint el gato13, ami puhán oson
a hegyi éjszakában.
A Felkelők hídján, félúton lementek a kőlépcsőkön egy
szigethez, ami kettévágja a Rio Cualét. A sziget sötét volt,
néhány méternyi távolságban függőhíd vezetett át a folyó déli
partjára. Egy részeg áthajolt a nyugati oldal korlátján, a vízbe
hányt. Kikerülték, és a Constitutiónt levágva Madero, a lakásuk
felé fordultak.
A tequila-bágyadtság állapotában, amikor kiszárad a száj és
akadozik a nyelv, Danny Pastor körbejárta a Broncót,
megnyomkodta a gumikat, tisztában volt vele, hogy a vadász
tőle pár lépésnyi távolságban áll. Az egyik közeli épületben
gitáron játszott valaki, kissé hamisan, a tompának és távolinak
hangzó zene tökéletes aláfestésül szolgált az északi menekülés
Danny-féle változatához. Hétfőn éjjel, lévén a másnap
munkanap, Madero nyugalmas, csöndes volt, csak az egyik
háztömb végében összegyűlt emberek gyors beszéde
hallatszott, a külváros felé mutogattak, ahonnan szirénázás
hallatszott.

13 El gato: a macska.
21
 – Mire van még szükségünk? – A vadász nekidőlt a Bionco
mellett álló fák egyikének, ide-oda kémlelt az utcán, majd
Dannyre nézett.
– Nem óhajtok a szabad ég alatt táborozni – válaszolta
Danny. – Az út menti nagyobb városokban vannak
vendégfogadók, hotelek és különféle kategóriájú más helyek.
Attól függ, milyen elképzelése van. Viszünk valami ennivalót,
ivóvizet és szerszámokat arra az esetre, ha Vito úgy döntene,
csökönyösködni kezd. Van kalapja? Napközben gyilkosan süt a
nap.
A vadász egy pillantást vetett a hátizsákjára.
– Minden benne van, amire szükségem van.
Danny egészen biztos volt abban, hogy ez olyan
mélységesen igaz, mint ahogy hangzik.
– Hol szerezzük be az élelmet és a vizet?
– Pár perc múlva fél tizenkettő. Az Insurgentesen van
néhány kis üzlet, amelyik sokáig nyitva tart. Útközben
megállunk. Biztosan sietnie kell. – Danny azt kívánta, bárcsak
ne hozta volna szóba, mármint azt, hogy a vadásznak sietnie
kell. Nem mintha valami baj lett volna vele – egy kis
piszkálódó megjegyzés igazán várható volt –, de fölösleges volt
mondania. Ne mondj semmivel se többet annál, mint amennyit
kell. Maradj a háttérben, tartsd a szád, figyelj és hallgass!
– Nem annyira a sietségről van szó. Ma este lezártam itt egy
bizonyos üzleti ügyet, és mehetnékem van. Amint mondtam,
néhány nap múlva találkoznom kell egy férfival Dallasban, és
nem csúszhat bele hiba. Arra gondoltam, ha azonnal indulunk,
kicsit festőibb úton is fölmehetnénk.
– Mister…, a fenébe, még nem is tudom a nevét. Engem
Danny Pastornak hívnak.
– Igaza van, nem vagyok valami jó modorú. Peter
Schumann.
Danny nem hitt neki, behajolt a motorháztető mögé,
ellenőrizte az elosztókábeleket, beállította a porlasztót.
– Ahogy azt már bemutatkozásunk előtt említettem, a határ
felé vezető utak mindegyike festői. – Szavai a motorháztető és
22
a motortér közötti zárt térben visszhangoztak. Meghúzta a
karburátor csavarját, egy pillanatra felpörgött a gép, mielőtt
visszavette. – Nyilván sose látta a mexikói országúthálózatot.
Egyes részek elég jók, mások meglehetősen rázósak, kátyúk
tátongnak a burkolaton, ha a sötétben belemegyek egybe,
eltörik a tengely, a kanyarban tehén áll az út közepén.
Rengeteg mexikói világítás nélkül közlekedik éjjel, amire soha
nem találtam érthető magyarázatot. Az egész egy zűrzavar.
Eldöntötte már, hogy hol tegyem ki, melyik határvárosban?
– Még gondolkodom rajta. Van térképe?
– A francba! – Danny lenyúzta a bőrt jobb kezének két
ujjáról, ahogy a sötétben kihúzta az olajszintmérő pálcát.
Fölegyenesedett, egy olajfoltos rongyban megtörölte a kezét. –
A vezetőülés alatt van egy jó országúti térkép. Kicsit szakadt és
foltos, de azért még olvasható.
A vadász elemlámpát vett elő a hátizsákja egyik
oldalzsebéből, és kihajtogatta a térképet.
Vito fölberregett, egyenetlenül és zajosan, kék füst
gomolygott belőle a fekete éjszakába, a szomszédos épületből
szitok zúdult Danny fejére. Pont akkor állította le a motort,
amikor Luz, mindkét kezében egy-egy vizeskannával,
kibotorkált a házból, széles simléderes halászsapka a fején,
pulóver a vállán. Kopott farmert és fehér trikót vett föl, aminek
az elejére fakózöld betűkkel a „Puerto Vallarta-szoros” feliratot
nyomták, és a fő helyeken, a mellkasa megfelelő pontjain, egy-
egy fél lime képe díszelgett azzal együtt, ami feltehetően a
kifacsart lime-okból csurgott lefelé a két rész között.
– Várj egy percet! – mondta Danny. – Egy pillanatig se
gondolj arra, hogy velünk jössz! – A saját bőrét vásárra vinni a
sztori kedvéért, az egy dolog. Luzt belekeverni ebbe a sötét
játszmába, az valami egészen más.
A lány bólintott.
– Látni akarom Északot.
– Luz, nem az Egyesült Államokba készülünk. Kidobom Mr.
Schumannt az egyik határvárosban, és egyenesen jövök vissza.
Luz tekintete kétszeres adagot ígért mindabból, amit csak
23
nyújtani tudott, ami új volt és romlott, feltéve, hogy elviszi
magával erre az útra. Ez a fajta bőrpuhító győzködés nem volt
elég jó, ez alkalommal nem.
Igen ám, csakhogy nehéz lett volna elmagyarázni, miért
nem tarthat velük. Hiszen a lány mindössze annyit tudott, a
vadász egy hibbant gringo, aki nem kedveli a repülőket, és
üzleti ügye van Dallasban. Ha Danny beszélne neki, akkor a
lány olyasmit tudna meg, amit nem kell tudnia, valamit, ami
árthatna neki, ha a vadász rájönne, vagy ha a federalék valami
miatt faggatni kezdenék. A federaléknak megvoltak a
módszereik arra, hogy amikor akarják, megszerezzék az
információt, főleg egy nőtől.
Másrész viszont, ha ez egyszerű szállítói munka a határhoz,
akkor semmi sem indokolja azt, hogy ne tartson velük. És ha
Danny határozottan nemet mond, kizárt dolog, akkor a lány
gúnyolódna, óbégatna, siránkozna, lehet, hogy lelépne
valahová, amivel minden komolyabb balhéjuk alkalmával
fenyegetőzött. Mindennek a tetejében fűnek-fának elmondaná,
hogy tudtak erről az észak felé tartó szafariról. Nem kellene
mérhetetlenül zseniálisnak lenni ahhoz, hogy valaki
összekapcsolja a lövöldözést azzal, hogy Danny az éjszaka
kellős közepén útnak indult egy idegen gringóval, akinek
gyorsan el kellett jutnia a határra, és nem kedvelte a repülőket.
Még a policía is rájönne.
– Részemről rendben van, ha velünk jön. – A vadász a
térképet tanulmányozta beszéd közben, a papírról visszaverődő
fény megvilágította keskeny, árnyékkal szabdalt arcát. – Maga
vezet, ő kézben tartja az evést, az ivást és a kommunikációs
problémákat vagy bármit, én a látóhatárt kémlelem a bandidók
és az út egyéb veszedelmei után. A kölcsönös támogatás
kellemes háromlábú hokedlija.
– Látod? Neki nem baj, ha megyek.
A francba! Bonyolódik, ha eddig még nem volt elég zűrös. A
vadász gyakorlatilag meghívta a lányt, és Danny csak úgy
tudná neki megmagyarázni, miért nem akarja elvinni
magukkal, ha bevinné a házba, és belesúgná a fülébe. Ebben az
24
esetben a haját tépné, és rá akarná venni Dannyt, hogy ő se
menjen el. Ezeknek az apró részleteknek a végeredményeként a
vadász megsejtené, hogy valami nincs rendben, és esetleg
mindkettőjüknek befűtene.
Danny még egy próbát tett, egy gyönge kísérletet.
– Luz, a Broncónak csak két ülése van… nincs hely neked. A
hátsó rész teli lesz a cuccal. – A lány már gondolt erre, és azt
válaszolta, majd a hálózsákon ül, és halomba rakja maga körül
a felszerelést.
Visszament a házba a hálózsákért és három flakon
Pennzoilért, amit a mosogató alá rejtettek. A vadász
utánament, mert használnia kellett a mosdót. Valami úton-
módon, hogy hogyan, azt Danny nem tudta fülön csípni, a
helyzet a saját életét kezdte élni. A dolgoknak ez a természetük,
amikor jó időben nem gondoljuk át őket előre. Ezt hívják a
tervezés Qué será, será14 iskolájának, néhány éve ez hagyta
ráncos ujjlenyomatát Danny életén, amikor is elhatározás
nélkül döntötte el, hogy megadja magát a trópusoknak.
Danny lecsapta a Bronco motorháztetőjét, és az épületből
kijövő Luzt figyelte. A lány hálózsákot, nagy elemlámpát vitt
magával, és egy katonai vászonzsákban ruhát Danny számára.
Egy elhízott pár lépett hozzájuk, és az iránt tudakozódott,
merre van a Sheraton felé tartó busz megállója. A nő
szalagokkal díszített szalmakalapja alól göndör, kék hajfürtök
lógtak ki, bántó orrhangon beszélt. Danny egy pillantást vetett
a ruhájukra tűzött („Snap-on Tools” logós) névtáblára, és azt
javasolta, menjenek le az Insurgentesre, fogjanak taxit, jobban
járnak vele ebben az éjszakai órában. Elmenőben a mexikói
városok autóbusz-közlekedésére panaszkodtak egymásnak.
Danny az épület kapuját kémlelte – a vadász még nem tűnt
föl –, és halkan, szigorúan beszélt Luzhoz:
– Egyetlen szót se szólj senkinek arról, hogy ma éjjel az El
Ninóban voltunk, se a vadászról. Megértetted? Semmit!
Később megmagyarázom. – A lány bólintott, nyilvánvalóan

14 Qué será será: Lesz, ami lesz.

25
összezavarodott, de bízott Dannyben, és örült, hogy velük
mehet. A vadász kilépett a kapun, körülnézett az utcán, és csak
azután ment oda hozzájuk.
Bezárták a lakást, bezsúfolódtak a Broncóba, és visszafelé
indultak el Maderóban. Luz befészkelte magát Danny és a
vadász mögött, megágyazott magának a vizeskannák, a
motorolajos flakonok és más holmik egyvelegéből.
A vadász Danny felé nyújtott huszonöt százdollárost.
– Ez rengeteg pénz, különösen a mexikói utakra. – Danny a
következő sarkon befordult, az Insurgentes felé gurultak.
A vadász elővett a hátizsákjából egy tengerészkék
baseballsapkát, félbehajtotta a szemellenzőjét, és mélyen a
szemébe húzta.
– Megvannak a rigolyáim. Nem szeretem a repülőket, és
nem szeretem sem az utazási csekkeket, sem a hitelkártyákat.
Danny hátraadta a pénzt Luznak.
– Dugd bele a hálózsákba. Jobban örülnék, ha nem
dudorodna a zsebem amerikai dinerótól, amikor megállítanak
a federalék vagy a helyi rendőrök.
A vadászra pillantott.
– Nem fél így kitömni magát, ennyi készpénzzel utazni?
A vadász lassan előre-hátra tekergette a fejét, mint a radar
antennáját, széltében-hosszában fürkészte az utcát.
– Már kipróbáltam. – Szenvtelen hangon beszélt, mintha
nem is volna jelen, mintha valami másra figyelne. – Egyszer
megkörnyékezett öt fafej Manilában.
– Mi történt?
– Nem a terveik szerint ment a dolog. A magabiztosságon
múlik.
Dannynek föl kellett volna figyelnie ezekre a szavakra.
Később, visszatekintve, teljesen bizonyos volt abban, hogy a
vadász mondani akart neki valamit, ő azonban az útra
összpontosított, és azon gondolkodott, milyen hatással lesz a
történet a pénztárcájára és a hírnevére – egy tökéletesen
ismeretlen, újjászületett Danny Pastor, a talk show-k visszatérő
figurája és démona, irodalmi díjak nyertese, hős a helyesen
26
gondolkodó polgárok szemében.
Soha nem volt tudatában annak, milyen kényes dolog az, ha
valakiről tud valamit, és nem árulja el az illetőnek, hogy tudja,
amikor valami egész rossz indíttatásból segít neki, amit az
illető nem is sejt. Az Insurgentes elsőrendű fő közlekedési
útvonal volt, észak felé vezetett a városon keresztül, végül más
utcákba torkollott, és a repülőtérhez vitt. A nehézséget az
okozta, hogyan keveredjenek ki a városból észrevétlenül úgy,
hogy az ne legyen túlságosan feltűnő, nehogy a vadász
megsejtse, hogy Danny többet tud a kelleténél.
Danny a Rio Cuale melletti mellékutcában leállította a
Broncót, és bement a kis sarki élelmiszerüzletbe. Gyümölcsöt,
édességet, sajtot, egy vekni kenyeret és két kanna vizet vett.
Meg egy üveg Pepto-Brismolt, gazdaságos kiszerelésben. Amint
bemászott a Broncóba, hangos szirénázás közepette egy
teherautónyi rendőr húzott el az Insurgentesen észak felé.
– Mi ez a nagy felhajtás? – a vadász hangja ártatlanul
csengett, csak egy kis kíváncsiság érződött benne.
– A boltban kiszolgáló hombre15 azt mondja, lövöldözés volt
az Ordazon. Ezért szirénáznak és száguldanak. Lehet, hogy a
fedemlék mindenkit megállítanak a kifelé vezető úton,
megnézik az iratokat, átkutatják az autókat, és minden
egyébbel elvacakolnak, amivel ilyenkor szokás. Félreeső
utcákon fogok menni, ez kicsit rázósabb lesz, de egy csomó időt
nyerünk, és elkerüljük a zűrzavart. – Elég helytálló, ésszerű
magyarázat volt. Jézusom, már úgy gondolkodom, mint egy
bűnöző, gondolta Danny.
– Gyakran megesik az ilyesmi errefelé? Lövöldöznek? – A
vadász hátradőlt, látszólag lazán üldögélt, cigarettája hamuját
kipöccintette az ablakon, ahogy a kockaköves úton
zötykölődtek. Ám egyetlen pillanatra sem hagyott föl azzal,
hogy egyszerre kémleljen mindenfelé.
– Nem túl sűrűn. Sok a pitiáner ügy, de durva erőszak csak
elvétve történik.

15 Hombre (ejtsd: ombre): férfi, ember.

27
 – Kit találtak el?
Érdekes megfogalmazás. A legtöbb ember azt kérdezné, kit
lőttek le, vagy ilyesmit.
– Nem tudom biztosan. – Danny félrehúzódott, bogy
elengedjen egy dübörgő buszt, amelyik éjszakai műszakos
munkásokat vitt északra, a nagy szállodák léié. – Úgy tűnik,
egy amerikai tengerésztisztet meg egy másik gringót. Az a
legvalószínűbb, hogy valami szórakozóhelyi csetepaté volt.
Nem láthatta Luz arcát, de a lány bizonyára csodálkozott
azon, mi a fenét csinál Danny, és miért mond kevesebbet
annál, mint amit tud. A szórakozóhelyi csetepaté kissé gyönge
mese volt, mivel az amerikai tengerésztisztek nem szoktak
efféle ügyekbe keveredni.
Danny Puerto Vallarta mellékutcáin hajtott. Egy sekély
résznél átment a Rio Cualén, keresztül egy régi öntőműhely
raktárudvarán, be az új Pizza Hut mögött, majd lefelé egy
mocskos utcán, ahol a helybeliek többségét kitevő,
legszegényebb mexikói munkások éltek. Hat háztömbnyire
nyugat felől, nagyjából az El Nino irányából hallotta a
szirénákat. A policía és talán a hadsereg, esetleg még a
federalék is úgy száguldottak, mint kárörvendő Keystone
Kopók16, de a rendszerető emberek többsége alváshoz
készülődött. Bármi történt is, nem az ő dolguk. Na és mi van
akkor, ha néhány gazdag gringo fekszik a kövön? Ha nem
golyó, akkor az AIDS, a kábítószer vagy az alkohol végzett
volna velük. Rengetegen jönnek ide, valami elűzi őket az
otthonuktól, és Puerto Vallarta fehér negyedében ócska, a
legkevésbé sem elegáns vég felé tartanak. A mexikóiak számára
legfeljebb másnapi beszédtéma, de semmi lényeges a
szegénység túlélésének és a család táplálásának mindennapos
gondjai közepette.
Évekkel azelőtt valaki mozgó bárt rendezett be a
Broncóban, a vadász arra támasztotta a bal kezét, a másikkal

16Keystone Kopók: a '10-es évek némafilm burleszkjeinek szereplői, csetlő-botló

hollywoodi rendőrök, akik folyton ártatlan polgárokat vesznek üldözőbe.
28
Marlborókat szívott, a hátizsákot a lábai között tartotta a
padlón, nyugodtan ült. Danny négykerék-meghajtásra
kapcsolt, egy folyóágyban hajtott, egyszer csak előtűnt a 200-as
út. A fiú hirtelen visszariadt az országúttól, üresbe tette Vitót,
és fölsétált az úton. A federale-állomást a repülőtértől északra
állították föl. Másfél kilométernyire voltak a reptértől északra,
a folyómederben parkoltak, az országút forgalma a szokásos
képet mutatta. Amennyiben lezárták az utat, amint Danny
gyanította, azt a városhoz közelebb, talán a federalék
előőrsénél tették. A Bronco fölmászott a folyópartra,
üvegcserépen hajtott keresztül, és rátért a kocsiútra. Danny
visszakapcsolt kétkerék-meghajtásra, Észak felé fordította a
kocsit, letekerte az ablakokat, a szél leszárította arcáról és
egész testéről az izzadságot.
Beszéd közben nem nézett a vadászra.
– Körülbelül egy óra múlva tudni szeretném, melyik
határvároshoz akar menni. Ha egyenesen északnak tartunk
Nogales felé, akkor egy időre rátérek a parti útra. Ez kicsit
hosszabb, de kikerüljük a Tepic környéki sűrű forgalmat.
Máskülönben visszakanyarodunk délkeletnek Guadalajara felé,
és rátérünk a Laredo, El Paso vagy Brownsville felé vivő utak
egyikére.
A vadász elemlámpája föl-le ugráló fényénél tanulmányozta
a térképet.
– Aszerint, amit itt látok, nem kell olyan hamar
eldöntenünk. Mintha északabbra lenne egy másik kelet-
nyugati út is. Mazatlánból indul, és Durango felé tart.
– Igen, de az egy rémtörténet. Pár fickó megszámolta
egyszer a Mazatlán és Durango közötti kanyarokat. Azt állítják,
háromezer-háromszáz van belőlük. Rengeteg szikladarab gurul
le a hegyekből, mindenféle kövek hevernek az úton, a tetejében
még bandidók is vannak. De a pénzt maga dobja föl.
A vadász nem szólt semmit. Keresztüldöngettek Bucerías
központján, majd elhaladtak a Punta de Mita-i leágazás
mellett, ahol Danny és Luz meztelenül szokott úszni éjjel,
valaha délután is, mielőtt a pénzes japánok betették a lábukat a
29
palánkjaikkal, a buldózereikkel meg a sokemeletes, nagyvárosi
társasházaik tervrajzával.
Kicsit följebb észak felé Luz megbökte Danny vállát, és a
szelet túlkiabálva ezt mondta:
– Guamúchil. – Danny bólintott, és a kis városkára gondolt,
kint az őserdőben. Guamúchilban volt egy asszony, aki
hagyományos módon, kézzel készítette a papírvékony, csípős
salsaszósszal töltött tortillát. Egy olajoshordó kivágott tetején
sütötte, amelyet körbe rakott kövekre fektetett, és alatta tüzet
rakott. Luz és Danny egyszer ott járt, vettek egy marék tortillát,
átvágtak az őserdőn, a tortillát eszegették, és vadon termő
lime-ot szopogattak. Danny boa constrictört akart látni, de
egyet sem találtak. Egyszer azt mondta neki valaki, hogy a
boákat nehéz megérteni. Ismerni kell a szokásaikat, és a
fejmagasság fölötti ágakat kell kémlelni.
Egy órával később, Las Varastól egy kilométernyire délre,
Danny letért az útról. A sötétben ültek, a szélvédőn túl nagy
csillagok ragyogtak, Vito úgy berregett, mint egy foghíjas
kávédaráló. Danny elfordította a gyújtáskapcsoló kulcsát.
Halálos csönd lett, csak a tücskök hallatszottak a háttérből,
meg a körülöttük zúgó éjszakai szél.
– Merre?
A vadász a zseblámpa fényénél ismét megnézte a térképet.
Majd összehajtogatta, betette az ülés alá, és rágyújtott.
– Halasszuk el a döntést még egy darabig. Menjen a parti
úton, amelyikről beszélt, ahol kisebb a forgalom. Mazatlánnál
meglátjuk a folytatást. Lehet, hogy Sonoytánál akarok majd
kikötni.
– Az meg hol a fenében van? – Danny sohasem hallott
Sonoytáról.
– Santa Anáig maradjon a 15-ösön, mintha Nogalesbe
menne. Santa Anánál térjen rá a 2-es útra nyugat felé… az
egyenesen fölvisz Sonoytába.
– Mi ott az amerikai határváros?
– Semmi. Az arizonai Ajo közel van észak felé, Gila Bend
további hatvan kilométer Ajo után.
30
 – Ez elég messze van Dallastól, már ha oda igyekszik.
– Talán Sonoytába megyünk – a férfi mindössze ennyit
válaszolt.
Danny begyújtotta a Broncót, Las Varasban balra fordult, és
a meleg mexikói éjszakában északnyugat felé indította a
csapatot. Egy éve beszerzett egy rádiót, a műszerfal fölött
lógott, benyomta; már korábban is hallotta a dalt. Luztól tudta,
hogy a konkvisztádorok17 idejéből származó régi nahua18
költemény megzenésítése:
Semmi sem maradt, csak virágok és szomorú dalok,
Pedig valaha harcosok és bölcsek éltek ott…

A vadász Vito jobb oldalán kinézett a sötétbe. Egy darabig

arrafelé kémlelt, azután viseltes sivatagi bakancsát fölrakta a
műszerfalra, belesüppedt az ülésbe, még jobban a homlokába
húzta a baseballsapkát, mintha aludni készülne. Danny
azonban biztos volt abban, hogy nem fog.

ÁRNYEMBEREK
Visszarúgás. Ellentartás. Miközben Danny Pastor hármasba
kapcsolt a mexikói tengerpart fátyolkönnyű éjszakájában,
útban Észak felé, egy Learjet 35-ös a könnyű esőn át fölhúzott
az Andrews Légierőbázisról, és elérte az utazómagasságot.
Walter McGrane kioldotta a biztonsági övét, fölhajtotta
szafaridzsekije mandzsettáját, és megnézte az óráját: hajnalra
Puerto Vallartában lesznek. Ismét hátradőlt, és a kényelmes
üléseken vele szemben ülő két férfit tanulmányozta. Múlnak az
évek, ők véget nem érő sorokban jönnek, fiatalok, erősek és
magabiztosak. Mindig ugyanolyanok, fiatalok, erősek és
magabiztosak, miközben Walter McGrane egyre csak öregszik.
Farmerbe és széldzsekibe öltözöttek, a hadsereg különleges
csoportjának tagjai ideiglenes áthelyezés alatt, kávét isznak, és

17 Konkvisztádorok: spanyol, illetve portugál gyarmatosítók Amerikában, a 16-17.

században.
18 Nahua: 1953 óta ismert azték indián törzs.

31
olyan nyelven beszélgetnek, amelyet érthetetlenné és
kiváltságossá tettek szakmájuk mozaikszavai.
E szakma kellékei két hosszúkás, fekete szövetzsákban
feküdtek az ülések közötti folyosón. A hosszúpuskák: M-40A1-
es, 10X Unert1 típusú, céltávcsővel fölszerelt
mesterlövészpuska, M16A2-es, nagy kaliberű rohamfegyver és
Remington előagyszános vadászpuska, teljes szűkítésű, a
csőből egy 17,5 cm-es darabot vágtak le közelharc esetére. Az
oldalfegyverek: 40-es kaliberű, automata Smith & Wessonok.
Mindegyik férfin bordás szövésű anyagból készült mellény
volt, extra karikával a rohamfegyverhez és harminc darab
üreges hegyű, roncsoló hatású lőszer a mesterlövészpuskához,
rádió, minilátcső, iránytű, tábori kulacs, csajka, extra
pisztolytölténytárak, töltőtoll alakú, fényszűrős zseblámpa,
Mace típusú könnygázspray, álcázókenőcs, elsősegélynyújtó-
készlet, műanyag kar- és lábszársínek, jegyzetfüzet és ceruza,
fölcsíptethető hőmérő, hogy ellenőrizhessék a hőmérséklet-
változásokat, és ellensúlyozhassák a golyó röppályájára
gyakorolt hatásukat. Ezeket és a többi holmit gondosan
elrendezték a ruhájuk zsebeiben.
A Lear megbillent egyszer, majd még egyszer, a Walter
McGrane-nel szemben ülő férfiak eltartották maguktól a
styrofoamból készült csészéket, amelyekből a padlóra löttyent
a kávé. Amikor a gép kikeveredett a légörvényből, és egyenesbe
került, McGrane kinyitotta az aktatáskáját, kivette belőle azt a
különlegesen részletes térképet Mexikóról, amit két órával
korábban kapott az eligazításon. A kurafi, hogy ennek pont a
harminckettedik házassági évfordulója előtti napon kellett
történnie! Nem mintha sokat törődött volna bármiféle
évfordulókkal, a feleségének viszont fontosak voltak, ő
kiharcolta, hogy hat hónapra hazaengedjék, naná, hogy a
következő évben az asszony emlékeztetni fogja arra, hogyan
mulasztotta el az előző évfordulót. Mindez Clayton Price miatt.
Mint minden háború, Vietnam is kitermelte a maga
őrültgárdáját, és most Clayton Price, alias (többek között)
Peter Schumann egy lett azok közül, akik nyilvánvalóan
32
átmentek bűnözőbe. Soha nem feltételezték, ezt mondták az
eligazításon. Soha nem gondolták volna Clayton Price-ról,
akkoriban azonban mindannyian időzített bombák voltak,
különösen a mesterlövészcsapat – a gyilkolásra történő
kiképzés évei, maga az ölés, a leegyszerűsített értékrend és az
elnyomott érzelmek, ami mind szükséges volt a munka
elvégzéséhez. Néhányan csak akkor voltak határozottak és
ridegek. Azóta élnek, ahogy élnek a vér és a fejlövések
emlékével, amiket tisztán láttattak a hússzoros nagyítású
távcső hosszú lencséi.
Walter McGrane a térképet tanulmányozta, és azon
töprengett, vajon merre menekül Clayton Price. Talán észak
felé. Esetleg beveszi magát a közép-amerikai őserdőkbe. Price
épp olyan jól ismerte a dzsungelt, mint bármelyikük, a
legtöbbjüknél sokkal jobban. Az egyik legkitűnőbb vadász volt
azok közül, akik valaha is nekik dolgoztak, az egyik legjobb
azok közül, akik valaha éltek, különös és hűvös, türelmesebb a
sziklánál. Ezért hívták a vietnami években „Teknősnek"; lassú
volt, módszeres és türelmes. Egyszer valaki azt mondta, ha
Clayton Price még jobban lelassulna, akkor hátrafelé menne.
Vagyis kivárta a megfelelő pillanatot, amikor is azon nyomban
átvedlett valami mássá, akár a kígyó. Akár várt, akár lecsapott,
minden esetben hidegvérűként viselkedett.
Ezt mondták Clayton Price-ról akkor, amikor fiatal volt és
gyors. De általában egyetértettek abban, hogy már korosodott,
túlságosan öreg, régimódi volt, túl sokat gondolkodott, és túl
sok olyan dolgot akart megtudni, amit nem feltétlenül kellett
tudnia, elveszítette a létjogosultságát. A Titkos Hadműveleti
Részleg öt évvel korábban leállította a bevetését, kivéve
bizonyos helyzeteket, amikor rendkívüli kézre volt szükség.
Öreg és régimódi. Nem teljesen gömbölyű. Lemaradt,
ódivatú, nem illeszkedik a rendbe, nem passzol a hangnembe.
Clayton Price – Teknős –, és Fülemüle, és Százlábú, és Juhar,
meg mások. Árnyemberek, információs félárnyékban
működők, akiket azokban a pillanatokban vetnek be a
kormányok, amikor titoktartásra van szükség, és a dolgokat
33
úgy kell elvégezni, hogy a világ többi része ne tudjon róluk.
Lám, hogy végezte Százlábú. Az előző évben nem sikerült
kijönnie valami isten háta mögötti közel-keleti helyről – úgy
hírlik, Dél-Jemenből –, elkapta egy akna vagy egy lézeres
Gatling, miközben keresztülvágta magát az összecsukható
drótakadályon. Bármi volt is, ami leterítette, mindenképpen
fém volt, örökös és végleges. Ezt hallotta Clayton Price. És
politikai utóhatások; ezt Walter McGrane biztosan tudta.
oooooooo
A rádió, amit Danny Pastor a műszerfal fölé akasztott,
továbbra is szólt: harcosok és bölcsek, virágok és dalok, múlik
a mexikói éjszaka. Luz Maria ébren volt, hallgatott. Clayton
Price is ébren volt, Százlábúra gondolt, azokra az időkre,
amikor csapatként mentek Ecuadorba, és kinyírtak három
forradalmárt, akik a kábítószer-kereskedelmet használták föl
arra, hogy egy jobb világ érdekében tett baloldali
erőfeszítéseket pénzeljenek. Ez csaknem mindkettejük életébe
került.
Ha nem azzal a rámenős pilótával mentek volna az öreg C-
47-esen, akkor befellegzett volna nekik. Fűvel benőtt aszfalton
szállt le, és épp csak annyira lassított, hogy a gép mellett futva
bemászhassanak a teherajtón, mintha potyautasok lettek
volna. Teknős és Százlábú, először összeszorították a fogukat,
majd nevetni kezdtek, és amikor túljutottak az Andokon,
egymás tenyerébe csaptak. A behatolás is elég kemény volt, ám
a kijutás volt igazán szoros. Mint ezúttal, Mexikóban.
A válla nekinyomódott a Bronco ajtajának, amikor Danny
Pastor bevett egy éles balkanyart Vitóval. Hosszú, furcsa élet,
bizony az. Mintha a harcmezőnek teremtették volna.
Valamikor, egy másik időben, valami más lehetett volna belőle,
matróz Cook egyik útján vagy hegylakó az örökzöldek
magaslati vidékén.
Hegylakók… a brooklyni Park Slope-ról, ahonnan az East
Riveren túl látni lehetett Manhattant, és ködös napokon a
felhőkarcolók mintha hegyek lettek volna; így képzelte, amikor
fiatal volt. Szülei lift nélküli házban lévő, negyedik emeleti
34
lakásának beugrójában ült az ablakban, három emelettel az
egész alsó szintet elfoglaló olasz étterem fölött, és a
hegylakókra gondolt. Egy könyvtári könyvben olvasott róluk,
és attól fogva ő is az akart lenni, hogy szabad legyen, oda
mehessen, ahová a szél fújja, és csak akkor jöjjön vissza,
amikor kedve tartja. Buszok, földalattik, iskola nélkül élni.
Az a nap, amikor egyszer s mindenkorra elhagyta a Park
Slope-ot, sötét, nyirkos, kissé ködös volt, a tornyok ismét
hegyeknek tűntek. Ott állt, nézte őket a szélein jegesedő East
Riveren túl, arra gondolt, lehet, hogy utoljára látja azokat a
hegyeket, alighanem biztosan ez az utolsó alkalom, amikor az
ablakából nézi őket. Minnesotába készült, és nem tudta
pontosan, vannak-e ott hegyek, vagy sem, inkább úgy vélte,
nincsenek. Vannak viszont tavak, az anyja mondta. Egy héttel
korábban beszélt neki erről, pontosan egy hónappal az után a
nap után, amikor az apja elhúzott, elhagyta a nőt és Claytont.
Clayton megkérdezte:
– Miért ment el apa?
Az anyja így felelet:
– Azt hiszem, Elmer bezártnak érezte magát. – Könnybe
lábadt a szeme, és amikor kimondta, hirtelen összeomlott.
Az öt gyerek közül Clayton volt a legfiatalabb, a többiek már
kirepültek, és a maguk útját járták, a szülei idősek voltak egy
újabb gyerekhez, amikor ő érkezett, nem számítottak, rá és
nem örültek neki.
– Claytont nem terveztük be – mondta egyik alkalommal az
anyja a barátnőjének, és nem tudván, hogy Clayton hallja őket,
így folytatta: – Voltak dolgok, amiket akartunk csinálni, és ezek
között nem szerepelt még egy gyerek. Istenem, ebben a mai
világban négyet is épp elég fölnevelni.
– Istenemre mondom, igen – bólogatott nagy egyetértéssel
a másik nő, és olyan mozdulatot tett a kezével, mintha
lesöpörné magáról a nem kívánt gyereket. – Magam is úgy
vélem. Mi három után megálltunk. Manapság senkinek sem
hiányzik egy kolonc.
Az anyja leültette és elmondta neki, mi az, ami biztos, és mi
35
a teendő.
– Clayton, a Landowski Tisztítónál, a Tizennegyediken túl
találtam munkát, de nem tudok annyit megkeresni vele,
amennyi elég volna mindkettőnknek. A nagyszüleid azt
mondják, elmehetsz hozzájuk Elyba, egy darabig náluk
lakhatsz. Igazán szép arrafelé, sok a tó és az erdő. Boldogabb
leszel a városon kívül. Keresek egy kisebb lakást, amit fenn
tudok tartani, és alkalomadtán küldök egy kevés pénzt.
Clayton Price az anyját nézte, a szürkébe hajló kék szempár
egyenesen a nőre szegeződött. Az apja elment, az anyja elküldi
őt… „Claytont nem terveztük be… Voltak dolgok, amiket
akartunk csinálni…” Bizonyos fokig megértette. Az asszony
ötvenkét évesen már idősnek tűnt, annyinak, amennyinek a
nagyszülei látszottak az asszony íróasztalán álló fényképen,
márpedig őket öregebbeknek nézte, mint Jim Bowie sírját.
Clayton talán értette… bizonyos fokig belátta, miért nem
akarták a szülei, hogyan borította föl a terveiket. Talán
értette… bizonyos fokig, de még csak tízesztendős volt,
ráadásul kolonc, és Ely Minnesotában végtelenül távoli helynek
tűnt a számára.
Margaret Price és nem kívánt legkisebb fia a Manhattanbe
tartó vonaton ült. Ott a nő föltette Claytont a nyugat felé induló
buszra. Mindez 1952. november 29-én történt, a késő délutáni
órában erősen havazott. Margaret Price később is mindig
emlékezett arra, milyen sűrűn hullt a hó, amikor Clayton
beszállt a Greyhound19 járatába. Aznap reggel a katonaság
vereséget mért a haditengerészetre, úgy volt, hogy Ike lesz az új
az elnök, az egyesült francia csapatok meglehetősen jól álltak
Vietnamban, és úgy tűnt, megállították a kommunizmus
előretörését.
A busz kigurult a Port Authority pályaudvarról, Margaret

19 Greyhound: a két nagy, országos buszhálózat egyike, amelynek minden

nagyobbacska városban van pályaudvara. A szegény emberek közlekedési
eszköze. Jelképe a futó agár (greyhound), a buszok az amerikai lobogó színeit
viselik.
36
Price integetett Claytonnak, a bepárásodott ablak mögött nem
látta jól a fiút. Clayton Price zsebében nyolc dollár volt, a
minnesotai Elyig hosszúnak ígérkezett az út. Milliomodszor
tűnődött azon, miért ment el az apja, amikor és ahogy elment,
egyszerűen eltűnt, és ezt soha senki nem fejtette meg.
– A buszvezető segít majd, Clayton, a nagyszüleid várni
fognak Duluthban. – Az anyja vagy hússzor elismételte ezeket a
szavakat egy nappal azelőtt, hogy egy szusszanás kíséretében
becsukódtak a Greyhound járatának nagy ajtói, és a busz útnak
indult egy távoli hely felé.
Clayton a párás ablakot törülgette, egyujjas kesztyűjével
körbe-körbe dörgölte az üveget, még egyszer látni akarta az
anyját. Az asszony ott állt, alig lehetett kivenni a rengeteg busz
füstjétől és az ablak külsején lévő piszoktól, és Clayton belül
sem tudta teljesen letörülni az üvegről a párát, akármilyen
erősen és gyorsan tisztogatta is. Az emberek már karácsonyi
csomagokat cipeltek, a hóesés miatt sietősen kerülgették a
fekete kabátot és fakó narancssárga sálat viselő Margaret
Price-t. A nagy kerekek megmozdultak, Margaret Price a busz
mellett rohant a nedves utcán, kézitáskája a bal karján lógott,
és amíg futott, egész idő alatt ide-oda himbálózott. Clayton
leolvasta a szájáról, hogy ezt mondja: „Szeretlek", de ezt sem
akkor, sem később, sem soha többet e nap után nem hitte el.
Amikor 1960-ban elvégezte az újonckiképző tábort a Parris-
szigeten, Margaret és Elmer Price lement az ünnepségre. Nem
hívta meg őket, a nagyanyja azonban írt az anyjának, és
elmondta, hogy Clayton részben azért jelentkezett a
tengerészeihez, mert a fogai javításra szorultak, és a kormány
azt ígérte, hogy ingyen megcsinálják azokét, akik beállnak. Egy
évvel azután, hogy elment a Park Slope-i lakásból, a szülei
ismét összekerültek, de soha nem beszéltek az ő
visszaköltözéséről, helyette inkább minden hónapban pénzt
küldtek Elyba, hogy hozzájáruljanak az ellátásához.
Az ünnepség előtt nem sokkal leborotválták a haját, és
különleges kitüntetést kapott a lövészetben elért
eredményeiért. Akkoriban, amikor elhagyta Elyt, a fiatal
37
Clayton Price .22-es kaliberű puskagolyóval is eltalálta a sűrű
bokrok között rohanó nyulat. A kiképzőtáborban szokásos, álló
célpontra történő lövészet nem nagyon érdekelte, semmi volt
ahhoz képest, amit az erdőben kellett tenni, főleg Clayton Price
szemében. Vannak, akik kezdettől fogva jól rajzolnak portrét,
vagy bármilyen zenére ügyesen vízibalettoznak; mások átlátják
a matematikát, vagy szépen festenek vízfestékkel. Clayton Price
kitűnően bánt a fegyverekkel, és végül jobban lőtt másik
kétezer-hatszáz mesterlövésznél, akik az Ohio állambeli Camp
Perryben megrendezett, nagy kaliberű golyós fegyver
kategóriában meghirdetett nemzeti bajnokságon indultak. Ezt
később, a hatvanas évek elején érte el, ezerméteres távolságból
kilőtte a célt, ahonnan az állat szeme akkorának látszott a
távcsőben, mint a gombostű feje.
A szertartás után odamentek hozzá a szülei, dagadtak a
büszkeségtől, és megjegyezték, milyen jól néz ki az
egyenruhában. Clayton nem mosolygott, a szeme sem rebbent,
nem azért, mintha visszatartotta volna vagy ilyesmi,
egyszerűen nem érzett semmit ezek iránt az emberek iránt,
akik egy másik időből, egy másik bolygóról vagy világból valók,
ahogy akkoriban gondolt rájuk, sőt azontúl mindig, az előtte
álló években is. A tengerészetnél nemcsak jó fogakra, hanem
úri modorra is szert tett, így aztán mindkettőjükkel kezet
rázott, és egész idő alatt semmi többet nem tett ennél,
miközben anyja lábujjhegyre állt, megcsókolta az állát, és
átadott egy saját magáról készült fényképet. Clayton ekkor azt
mondta nekik, mennie kell, bár sehová nem ment, csak vissza a
barakkokhoz, ahol egy kicsit sírdogált azon, hogy ismét látta
ezeket a másik világból való embereket, és addigra tudta, hogy
a közelükbe se megy soha többet, egyetlenegyszer sem egész
életében. Azt is tudta, hogy azontúl az lesz a legjobb, ha többé
soha senkire nem számít, még csak nem is törődik senkivel, és
nem hagyja, hogy bárki is törődjön vele.
Majd néhány évvel később hajnalodik, langyos eső hull a
levelekre és a fűre, köd ül a rizsföldön. Tizenkét óra a
„leshelyen", szúnyogok röpködnek az arcod körül, és hangyák
38
másznak a füledben, a ruhád alatt… piócák lógnak rajtad…
moszkitók csípnek, és nem csaphatod agyon őket, nem
mozdulhatsz. A táj részévé kell válnod. A lövedékeltérítés
mértékét az alapján kell megbecsülnöd, amit az arcodon érzel,
és amit ötszáz méterre a fű hajladozásán látsz, a
meleghullámokat kell figyelned ahhoz, hogy elképzelésed
legyen a golyó pályájáról. Egy hétig csak vízen és az alapvető C-
vitamin-adagot biztosító mogyoróvajon, dzsemen, sajton és sós
kekszen élsz. Még négy gyilkos nap karácsonyig, ahogy az
őrnagy mondta, mielőtt előző éjjel ledobta őket a helikopter.
Feküdni, koncentrálni, a barna vagy zöld mozgásokat
figyelni a barna és zöld háttér előtt. Átvizsgálni az emberek
járásának vagy pihenésének jellegzetes nyomait. A reggelek és
az esték a legjobbak. A charlie-k20 épphogy fölébredtek, vagy
fáradtak és óvatlanok a napi munka után.
A füledben dobol a szíved, a kilencszeres nagyítású Redfield
távcsöves, alacsonyan lövő Remington 700-as závárzatából
árad a fegyverolaj szaga.
– Itt van – suttogja a felderítőd. – A hamburger az ajtóban
áll, váll-lapja van, tiszta egyenruhája, látcsöve. NVA21 ezredes.
Tisztek: mindig keresd a tiszta egyenruhát, a látcsövet, azt a
férfit, amelyik közelében ott van a rádiós. Bárgyú alak áll a
kunyhó ajtajában, ásít.
Ellenőrizd a testhelyzetedet és a távcsőben látszó képet.
– Nyolc-öt-zéró méterről leszedem – suttogod.
– Nyolc-ötven, nyolc-hetvenöt – suttogja vissza a felderítőd.
Az egész olyan, mint… mintha álmodnál. A mestered, Fehér
Toll a „buborékjának” nevezi azt a tudatállapotot, ahová akkor
jut, amikor az összpontosítás és a pattanásig feszült
koncentráció a tulajdon világegyetemévé válik, ahová senki és
semmi nem férkőzhet be.

20 Charlie: a katonaságnál, a hírközlésben is használták a „C” mint „harmadik”

szokásos jeleként, ezenkívül így hívták a vietnami ellenséget is – talán a C mint
„communist” rövidítés után.
21 North Vietnamian Army: észak-vietnami hadsereg.

39
 Ismételt vizsgálat: a fű hajladozása, a meleghullámok.
Várd ki a légzési ciklusod legsimább szakaszát.
Ellenőrizd az elsütőbillentyű húzását, holtjátékát.
A fegyver visszarúg, és a völgy túlsó oldalán egy férfi
hátrahanyatlik a kunyhó sötétjébe.
A felderítőd fölmutatja a hüvelykujját, mindketten
elkezdtek visszafelé mászni a menekülési útvonalon.
Ez Clayton Price világa.
Különös világ, és hosszú, különös élet, többnyire egyedüllét,
néha magány. Tömérdek idő asszony nélkül. Semmi ahhoz
fogható, mint a háta mögötti, a hozzá közel ülő, akinek érzi a
szagát a Vitónak nevezett Bronco szűk terében, amikor
lassítanak, és a szél nem fújja el az illatszer és az izzadság róla
terjengő kellemes elegyét. Kiegyenesedett az ülésben, és
hátrapillantott. Luz Maria őt nézte.
ooooooo
A délnyugat felé dübörgő Learjetben más szag van. A kávé
és a fegyverolaj semmivel össze nem téveszthető, egymástól
tisztán elkülöníthető illata. Walter McGrane fölpillantott,
amikor meghallotta a závárzat diszkrét csattanását. A vele
szemben ülők egyike a mesterlövészpuskát vizsgálgatta.
Figyelte a závárzaton ügyködő férfit, ahogy méltóságteljes
izgalommal nézi végig a szerszámot, amely a kortárs tervezés
egyik legszebb darabja volt, a pontosság azon szintjéig
kimunkált hajlított öntvényekből és szögletes részekből állt,
amelyek általában a finom karórákat jellemezték. A férfi, aki
olyan szabatosan dolgozott, mint amilyen pontos volt a
závárzat, és akit csak Kajmán néven ismert, egy puha ronggyal
úgy törölgette végig a csövet, mintha asszonyt érintene.
A száztizenkét centiméter hosszú, és a távcsővel együtt kissé
több mint hat és fél kilogramm súlyú vadászpuskát ötvenkét
gramm súlyú lőszerhez alakították át. Tüzelés után egy
másodperccel a golyó becsapódik a csaknem ezer méterre lévő
férfi mellkasának közepébe, ha a puska képzett mesterlövész
kezében van, akkor minden alkalommal, márpedig a Walter
McGrane-nel szemközt ülő férfi értette a dolgát. Néhány nap
40
múlva, ha jól mennek a dolgok, és a mexikói kormány nem áll
az útjukba, a mesterlövész Clayton Price mellkasára állítja
távcsövének célkeresztjét, aki soha nem hallja meg a hangot,
ami megölte.
Walter McGrane nem szerette, ha közülük valót kellett
elintézni. Egyre kevésbé örült neki. De Isten neki, úgy legyen!
Önszántából vállalt terepmunkát, és az íróasztal mellett ülő
Színtiszta Agyalók, az öltönyösök, a hülye elméleti
szakemberek, a technokraták, vagy ahogy Le Carré vagy valaki
más elnevezte őket, a „kémkraták” utasítására cselekszik.
Azokéra, akik soha nem hajtottak végre pontos ugrást
Bukarestben, akik soha nem viseltek védőszemüveget az
algériai homokviharban, mialatt a dzsip sziklás bukkanókon
mászott föl, akik soha nem csináltak semmi istenverte dolgot,
kivéve azt, hogy iskolába jártak. Elképzelésük sem volt arról,
mit jelent a hadiszolgálat, milyen a nyugalom és az
összpontosítás az olyan ember arcán, mint Juhar, amikor a
semmi közepén valami átkozott helyen kiraktad, hogy tegye a
dolgát. Papíron minden jól nézett ki. Odakint a homokban és a
füstben, ahol megtörtént, mindig ott volt az emberi tényező, a
Clayton Price-ok, akik letérnek az ösvényről, és összezavarják a
takaros számításokat és a kifogástalan logikát.
Az árnyemberek – saját akaratukból – az előírások és az
utasítások keskeny ösvényén meneteltek, és a legcsekélyebb
letérés is azt jelentette, hogy a dolgok véget érnek a számukra.
Ezt mindenki tudta és elfogadta; de valahogy mégis akadtak
olyanok, akik letértek az ösvényről, talán ők értették is, hogy
miért, csak nem tudták megmagyarázni. Évek múlva, vagy akár
másnap, a Walter McGrane-nel szemben ülő férfiak a
tetteikből és a szavaikból nem kikövetkeztethetően,
figyelmeztetés nélkül, letérhetnek az ösvényről. Szerencsére a
legtöbben nem tették, és eldugott helyekre vonultak vissza,
ahol kertészkedtek, és a vérnek, a szétloccsant agyaknak,
valamint annak a munkának az emlékképeivel éltek együtt,
amelynek az okait sosem ismerték.
A felderítő mesterlövészeket, mindannyiukat, gondosan
41
válogatták ki. A kisbéresek vagy más falusi srácok voltak a
legjobbak, akik a szabadban nőttek föl, tapasztalatot szereztek
a mezei munkában, ismerték és értették a természetet, a
vadonhoz tartoztak. Északi prémvadászok, Nyugat-Texasban
szarvast cserkésző vadászok, arkansasi mókusvadászok. Kitűnő
látás, lassú szívverés. Nagyszerű testi erőnlét, fegyelmezett
szellem, figyelem a részletekre és mindenekelőtt az a dolog,
amit türelemnek hívnak.
Walter McGrane az évek során dolgozott Százlábúval és
Juharral, Teknőssel soha. De hallott róla, olvasta a dossziéját.

Price, Clayton Lee

…mint más felderítő mesterlövész, Price tüzérségi

őrmester is nagyfokú mentális stabilitással és végletekig tartó
türelemmel rendelkezik. A következő idézet, amely egy
bérgyilkosokról szóló tanulmányból származik, érvényes
Price őrmesterre, bár nem feltétlenül valamennyi
mesterlövészre: „Meglepően átlagos emberek, látványos
hibák nélkül… (bár) ez a típusú személyiség nehezen képes
tartós érzelmi kapcsolatokat kialakítani az emberekkel. A
bizonyos elmezavarokhoz társítható ingadozó érzelmi
kilengések hiányoznak. (Ezek az emberek) egyfajta
dosztojevszkiji negatív és perverz értelemben racionálisak,
pontosan ismerik indítékaikat és cselekedeteik
következményeit. Mivel sem örömet, sem szomorúságot nem
éreznek, és közönyösek a halál iránt, ezért képtelenek
másokhoz kötődni. (Price) helyesen érzékeli a valóságot, de
csak korlátozott érzelmi reakciókra képes. G. K. Chestertonnal
élve: nem olyan valaki, aki az eszét veszítette el, inkább olyan,
mint aki az eszén kívül minden mást elveszített…”

És volt még valami, amit Price egyik parancsnoka mondott

a vietnami időszakból, ami megragadt Walter McGrane
fejében, és a férfi belül megremegett, amikor rágondolt:
„Ismertem Clayton Price-t Vietnamból és később Afrikából,
42
amikor épp szabadúszó voltam. Ember, rémisztő egy alak volt.
Mindig örültem, hogy a mi oldalunkon állt azokban az időkben,
bár abban nem vagyok biztos, most kinek az oldalán lehet.
Clayton Price-szal szembekerülni annyi, mint magával a Tűzzel
oltani tüzet. Mire észbe kapnál, már rád égett a ház. Ő pedig
utóbb elolvassa a reggeli újságot, és többé vissza se néz.”
Mostanra csak négyen-öten maradtak az öregek közül. A
Titkos Műveleti Egységnél, ahonnan Walter McGrane a
fizetését kapta, legendának számítottak, akikről jó éttermekben
beszélgettek a kávé és a vacsora utáni ital mellett.
– Jézusom, elhiszed a következőt? Egyszer Kajmán kétezer-
háromszáz méterről eltalált egy víszít22 egy
mesterlövészfegyverré átalakított ötvenes kaliberű
géppuskával. Egyenesen egy istenverte bicikliről szedte le.
– Úgy tudom, áldozatok tekintetében Kajmán tartja minden
idők vietnami rekordját. Ki a második?
– Azt hiszem, Teknős, vagyis Price. Ha jól emlékszem,
nyolcvankettőt hitelesítettek, és valamivel több mint kétszázat
„valószínűnek” minősítettek.
Történetek keringtek, legendák maradtak fenn Fehér
Tollról, Százlábúról, Teknősbékáról és a többiekről. Ők voltak a
színe-java. Fehér Toll kiképző lett Quanticóban; a többiek,
azok, akik nem haltak meg és nem vonultak vissza, még mindig
valahol odakint voltak, vártak mindaddig, amíg nem szólította
őket a szolgálatukra igényt tartó valami vagy valaki. McGrane
ismerte a hitvallásukat, a siker egyszerű és mindennél
fontosabb ismérvét: egy lövés – egy halott. Vietnamban az egy
halottra jutó lövedékek átlagos száma a közönséges katonák
esetében kétszázezer és négyszázezer között volt. A
mesterlövészeknél ez az arány egy halott – 1,3 lövésre
módosult. Puerto Vallartában a két halott – három lövés
eredménnyel Price e színvonal alá süllyedt.
Az árnyemberekkel való érintkezései alkalmával Walter
McGrane mindig meglepődött azon, milyen átlagosnak tűnnek,

22 VC (ejtsd: viszi): vietnami kommunista.

43
semmilyen feltűnő hibájuk nem volt, amelyet azonnal észre
lehetett volna venni. Ugyanakkor olvasta a lélektani értékelést:
„Az alanyok mindegyike nagy bátorsággal rendelkezik, hosszan
tartó időszakokban kiválóan tűrik a kényelmetlenségeket és az
egyedüllétet. Mindazonáltal osztoznak abban a közös
jellemvonásban, hogy képtelenek tartós érzelmi kapcsolatot
kialakítani másokkal. Bár a legtöbb embernél sokkal
közvetlenebbül, gyorsabban és pontosabban érzékelik a
valóságot, érzelmileg nemigen tudnak rá reagálni. Ingram és
Marks kimerítő tanulmányai feltárták például az ellenség felé
irányuló gyűlölet meglepő hiányát. Sőt, az úgynevezett
árnyemberek mintha csak az ellenség iránt éreznének
tiszteletet, és a bosszúvágyból való ölés gondolata föl sem
merül bennük. Ingram és Marks szerint ez utóbbi jellemvonás
részben a küldetés teljesítésének taktikájához tartozik, részben
a túlélés alapja. Az üldözöttől való érzelmi távolságtartás segíti
az összpontosítást, és megóvja az embert attól, hogy olyan
személyes okokra visszavezethető ostoba hibákat kövessen el,
amelyek tehetetlenné és sérülékennyé tennék.”
Walter McGrane kinézett az ablakon a sötét éjszakába, és
maga elé morgott. „Személyes okok…” Ebben rejlik a valaha
tökéletes gyilkológép meghibásodása és törése. Clayton Price
beleesett ebbe a hibába, csökkentette az áldozattól való érzelmi
távolságot. Valójában a nullával tette egyenlővé, és túlságosan
közel került annak ellenére, hogy évekkel korábban
figyelmeztették: felejtse el a személyes vérbosszúját.
Klikk és ismét klikk – a mesterlövész vadászpuskája. Walter
McGrane a Kajmán nevű férfit és a mellette ülő másik izmos,
széldzsekis fickót nézte. Clayton Price új, fejlettebb változatai
voltak, akiket a katonaság különféle ágazataiban rutinosan
állítottak elő a különleges műveleti egységek. Azt mondták
róluk, hogy képzettebbek, fegyelmezettebbek és
megbízhatóbbak, mint az árnyemberek, akiket egyesek
túlságosan individualistáknak, túlságosan különcöknek
tartottak, akik nagy valószínűséggel egyszerűen beindulnak, és
a maguk módján intézik a dolgokat. Időnként „cowboyoknak”
44
hívták őket, a szót mindig gúnyos fejcsóválás kíséretében
ejtették ki. A Titkos Műveleti Egységnél azonban voltak
olyanok – például Walter McGrane –, akik jobban szerették a
régi munkamódszert, az árnyembereket használták, akik után
nem maradt hátra dokumentum a katonaságtól kapott
ideiglenes megbízásról; olyan különleges nyílvesszők voltak,
amiket elő lehetett húzni a lehetőségek tegezéből, amikor
elérkezett az idő. A néhány megmaradtat föl lehetett keresni,
amikor nehéz idők járták, és a munka rendkívül mocskossá, az
egység zsargonjával szólva úgymond „nedvessé” vált Afrikában,
a Közel-Keleten vagy Guatemalában… vagy Mexikóban. Igaz,
ők nem voltak olyan fegyelmezettek, mint újabb változataik. És
az is igaz, hogy hajlamosak voltak a különcködésre. Megvolt
azonban a maguk ereje. Az egyénieskedés és a különcködés
mindig az alkotó gondolkodásmód másik oldalának tűnt.
A Lear motorjai lassulni kezdtek, a másodpilóta a
hangszórón keresztül bejelentette, hogy tankolás céljából
megkezdik a leszállást San Antonióban. Kajmán Walter
McGrane-re nézett, és vigyorgott.
– Ezúttal kit keresünk? Csak annyit mondtak, hogy szedjük
össze a felszerelést, és jussunk el az Andrewsra.
– Egy Clayton Price nevű férfit.
– Nem hiszem el. Már hallottam róla. De ez sosem számít,
igaz?
– Most számíthat – válaszolta Walter McGrane.
– Miért?
– Közülünk való. Clayton Price-szal kikezdeni annyi, mint
magával a Tűzzel oltani tüzet.
– Ez meg mit jelent?
– Azt jelenti, hogy miután befejezte a szeretkezést azzal a
vadászpuskával, esetleg belenézhetne a jegyzetekbe, amiket
előkészítettem a maga számára.
– Rendben, azt teszem.
– Igen, feltétlenül tegye azt! – mondta Walter McGrane. –
És emlékeztessen arra, hogy egyszer elmondjam, Clayton Price
min ment keresztül Vietnamban, miután elkapták a viszik.
45
 – Rossz történet?
Walter McGrane egyenesen Kajmán szemébe nézett, és
lassan bólogatott, nem szólt semmit, hanem újból belemélyedt
a térkép tanulmányozásába.

CIGÁNYZENE
Húsz perccel azután, hogy nyugat felé letért a 200-as útról,
Danny eltévedt Zacualtánban, ettől mogorva lett, tehetetlennek
érezte magát. A helység városnak alig volt mondható, az utcák
mintha mind mezőkben vagy valakinek a tornácánál végződtek
volna. Egyszer egy hétvégi kirándulás alkalmával már
megtették ezt az utat Luzzal, a lány emlékezett egy térre. Talán
ott kell letérni. Danny megfordult, visszament, elkanyarodott,
és három háztömb után a parti úton, ismét nyílt terepen
találták magukat. A vadász nyugodt volt, a sivatagi bakancs
lassan kopogott a műszerfalon.
Isten háta mögötti, vidéki terepen jártak, ahol bármi
felbukkanhatott az úton. Az állatok előszeretettel feküdtek a
meleg burkolaton, amikor leereszkedett az esti hűvösség, néha
részegekkel osztoztak a helyen. Danny visszafogta a Broncót,
ami nem okozott különösebb nehézséget, mert hetvenöt fölött
Vito nyikorgott és prüszkölt.
Hajnali három körül egy fehérre festett sziklákból fölállított
akadálynál véget ért az út. A sziklán felirat hirdette: „NO
PASAR"23.
Danny rácsapott a kormányra.
– A francba!
Semmi nyoma terelőútnak, semmi, amin jó irányban
mehetnének tovább. Amikor néhány évvel korábban arra
jártak, nem volt hiba, végig volt út. Rossz ugyan, de akkoriban
még járható.
Luz háromnegyed órán belül másodszor is megmentette
őket.
– Danny, egy busz megy át a falun.
23 No pasar! = Tilos az átjárás!
46
 – Hol?
– Arrafelé, a domb alján.
Danny balra fordult, és valamivel lejjebb észrevette egy 5
km/órás sebességgel vánszorgó busz fényét, a lámpák
megvilágították a fákat és a házakat. Danny leereszkedett a
völgybe, bevitte a Broncót a faluba, arra számított, hogy a
buszvezető tud valamit, amit ők nem, valamit egy terelőútról.
Igyekezett megfejteni, hol jutott át a busz a keskeny, mocskos,
egymásba kanyarodó utcákon. Balra fordult ott, ahol utcát
sejtett, és egy patakmederben kötött ki, ahol a fényszórók
éjszakára elült csirkéket és alvó disznókat riasztottak föl. Végül
valahogy átverekedte magát a városkán, egy Y alakú
elágazásnál eltalálta a jó irányt, és ismét fent volt a főúton.
Másfél kilométert úgy tettek meg, hogy közben finom por szállt
be a Broncóba, és az egész belsejét barnásvörös, púderszerű
üledékkel vonta be. Majd elhajtottak két buldózer mellett,
amelyek a sötétben gubbasztottak, azután ismét szilárd talaj
volt alattuk.
Magas, a Csendes-óceán felé meredeken lejtő szikla
peremén haladtak, messze északon látták Santa Cruz és
távolabb San Blas fényeit. A part menti hegyek túloldalán
hajnalodott. Danny becslése szerint úgy egyórányira voltak San
Blastól. Óvatosan vezetett, egyik kanyar követte a másikat,
mindkét oldalon őserdő, fák nyúltak át az út fölött, az ágak
szürkészöld alagutat képeztek, amelyben az őrült hármas
haladt napfelkeltekor, mindegyikük a maga homályos tervével.
Luz összegömbölyödött hátul, elaludt, alig látszott ki a
vizeskannák, az élelem és a többi holmi kusza halmazából.
Jesús és Esmeralda Santos lánya bárhol, bármikor, bármiben
tudott aludni.
A vadász rágyújtott egy újabb Marlboróra, nyújtózkodott,
ásított.
– Milyen témában utazik, Mr. Schumann, ha kérdezhetem?
– Vidéki nyelvezet, lezser megközelítés. Danny szeme mély
kátyúk után kutatott, de tisztában volt azzal, hogy a vadász
másodpercekig nézte őt, mielőtt válaszolt.
47
 – Tanácsadás. Úgy is mondhatnánk, szabadúszó specialista
vagyok, kríziskezeléssel foglalkozom. – A megfogalmazás
kellőképpen homályos volt, Danny tarkóján mégis fölállt a
szőr. Összeszedte magát, és egy lépéssel továbbaraszolt.
– Van valami különleges terület, amiben otthon van?
Építőipar, olaj, valami más?
– Mindegyik. Ha valahol gubanc van, ott kipucolom a
limlomot, megszabadulok a szeméttől. Piszkos világ, rengeteg a
kínos elszámolás.
Danny már-már azon volt, hogy megkérdezi, miféle kínos
elszámolást intézett Puerto Vallartában, csak azért, hogy
megtudja, mit válaszolna, de a vadász megelőzte.
– Magával mi a helyzet, Danny Pastor? Maga mit játszik? –
Halkan beszélt, az előzés miatt a kocsiba süvítő szélben alig
lehetett hallani a hangját. Dannynek oda kellett hajolnia hozzá,
hogy megértse a szavakat.
– Ó, én csak úgy lebzselek Puerto Vallartában. Nemrég
megspóroltam egy kis pénzt, abból élek.
– Tehát semmit nem csinál? Csak döglik Las Nochesban a
többi gringóval? Tegnap elnéztem oda. Azt a rakás kutyaszart,
ami ott van – mindannyian strandszékekben tespednek,
kidüllesztik a hasukat, sört isznak és hazudoznak. Mint akik
valamiféle kamikaze-életstílust követnek. Eljár oda?
Dannyt újból hatalmába kerítette egy érzés, az, hogy
helytelenül teszi, amit tesz, hogy talán nem fog boldogulni
azzal, amire vállalkozott. „Ugyan már, Pastor! – ismét az esze
szólalt meg. – Szedd össze magad, csak tapogatózik. Agyafúrt
fickó vagy, kerekedj fölébe! Te tudod a nagy titkot róla. Ő
semmit sem tud rólad. Végezd el a munkát, aminek az
elvégzésére képes vagy.”
– Aha, néha elnézek Las Nochesba.
– Írónak néztem, vagy valami effélének. – A vadász várt
néhány másodpercet. – Mindig is szerettem volna papírra vetni
dolgokat. Írt már valaha valamit?
Jézusom, ez a pasas hihetetlen volt! Dannynek megrendült
az önbizalma. Kettőjük dolgát kezdte úgy látni, mint egy
48
verseny nélküli meccset az öntelt és a nagymenőkhöz
hasonlóan nyers, ugyanakkor véleménye szerint bárgyú
robotgyilkos és a szájhős riporter között. Dannynek mégis
változatlanul az volt az érzése, hogy a vadász több puszta
szemnél és pisztolynál.
Danny régi szakértelme szunnyadt, de valahol azért
megmaradt. Ezt mondogatta magának. Az ivászat, a nap és
általában a léha élet azonban eltompította. Tisztában volt
azzal, hogy ez történik, de egészen addig a percig soha nem
vette észre, milyen mélyre süllyedt. Úgy érezte, berozsdásodott
és összezavarodott, de tovább beszélt magához: „Légy kitartó,
légy ravasz, kerekedj fölébe! Na és mi van akkor, ha író vagy?
Ez semmit nem jelent egészen addig, amíg rá nem jön, mit
tudsz.”
– Valamikor írtam ezt-azt. Mostanában semmit.
– Hogy is szokták ezt mondani? Nincs ihlete?
– Soha nem szerettem túlzottan ezt a kifejezést, így
fogalmazva a felelősség elhárítása, mintha valami láthatatlan
erő keze fogná körül és szorongatná az agyat.
– Akkor minek nevezné? – A sivatagi bakancs kopogott a
műszerfalon, a cigarettahamut elragadta a szél.
Danny Vito gumijainak bugását hallgatta. Hirtelen
elrántotta a kormányt, kikerült egy mély gödröt, majd
visszatért a nyomvonalra. Ránézett az órájára, de a gyönge
világításnál nem látta a számlapot.
– Mindjárt hat – mondta a vadász. – Mindig is lenyűgöztek
az írók. Ha tehát nem az ihlet hiánya, akkor mi?
Danny hozzáfogott a vadász kikérdezéséhez. A férfi azonban
ügyes szókratészi fordulattal visszapasszolta a labdát.
– Amint mondtam, ez a kifejezés egyfajta felmentő értelmet
sugall. Amikor írok és megakadok, szívesebben gondolom azt,
hogy valamilyen fogalmi nehézségbe ütköztem, amelyet meg
kell oldanom. Intellektuális torlaszba, amin túl kell jutnom.
– Ez tetszik. – A vadász lecsavarta egy vizespalack kupakját,
hosszasan ivott, majd visszacsavarta a kupakot. – Vállalja a
felelősséget ahelyett, hogy valami csodálatos, a végzetünket
49
irányító külső erővel számolna.
– Nem hisz külső erőkben? Balszerencsében?
– Nem nagyon. Bár megeshet. Viszont egy egész csomó
ember inkább a balszerencsének tulajdonítja a
kellemetlenségeit ahelyett, hogy felelősséget vállalna a
helyzetért, amibe magát juttatta. Sokan külső erőktől várják,
hogy kikeveredjenek az adott helyzetből, és továbblépjenek
valamilyen jobb irányba. Jogunk ahhoz van, amit
megszerzünk, és nem sokkal többhöz.
Danny megpróbálta visszaterelni a beszélgetést az eredeti
medrébe.
– Sokat utazik a munkájával kapcsolatban?
– Elég sokat. Maga hogy kötött ki Puerto Vallartában?
Remélem, nem az adóhivatal elől menekült!
A fenébe! Ha ez egyfajta szókratészi játék, akkor a vadász
igazán jól csinálja. Az újságíró-iskolában Danny egyik idős
professzora szokta mondani: „Rövid kérdéseket tegyél föl, őket
beszéltesd, te magad ne bonyolódj előadásba.”
– Nemrég elváltam. A nőtől és az emlékektől szöktem, nem
az adóhivataltól. Melegebb helyet kerestem. Valahogy
idesodródtam. Magát hová viszik az ügyei?
A vadász kipöccintette a cigarettáját az ablakon, Danny a
visszapillantó tükörből látta az úttesten szétpattanó szikrákat.
– Bárhová, ahol valami összekuszálja a rendszert. Ahogy
mondtam, romeltakarítás. Mit gondol arról a két fickóról
Puerto Vallartában… Willie-ről és Lobóról? Szereti a
zenéjüket?
– Aha, honnan tudja? – Danny rápillantott, majd gyorsan
elkapta róla a tekintetét, és az útra meredt.
– Tegnap láttam magukat egy lebujban. – A vadász arrafelé
fordította a fejét, ahol Luz aludt. – Úgy tűnt, kellemesen töltik
az időt, táncoltak az asztalok között, meg ilyesmi. Hogy is
hívják a helyet? Tengeri halból, rákból készült levesek,
saláták…
– A Mamma Miára gondol? – Dannynek az a különös érzése
támadt, hogy valaki meglódít egy nagy husángot a háta mögött,
50
ahol nem láthatja a közeledését.
– Ez az… Mamma Mia. Egész tűrhető volt a zene. Van
benne valami erő, valami energia, nem gondolja? Minek
nevezné a műfajt? Soha azelőtt nem hallottam ilyesmit.
– Nem tudom. Willie és Lobo „cigány-jazznek” vagy valami
effélének hívja.
Hosszú domboldalon száguldottak lefelé, beértek Santa
Cruzba, a dzsungelt mezők váltották föl. Danny a fák között
látta a tőlük néhány kilométernyire nyugatra a partnak
csapódó hullámokat. Távolabb, a hegyek árnyéka mögött, az
óceán halványrózsaszínes árnyalatban fürdött. Vagy százötven
kilométer távolságban dél felé Walter McGrane Learjetje
megkezdte a leszállást Puerto Vallartában.
A vadász hátradőlt, benyúlt a hátizsákja egyik oldalzsebébe,
és elővett egy bontatlan csomag Marlborót.
– Soha nem lehet túl sok cigányzene a világban – mondta.
Danny elgondolkodott ezen, és egyetértett; alapigazságnak
érezte. Mintha a vadász szavaiban lett volna valami, ami
túlmutat a zenén. Valami a tűz fényéről és a gyors gitárról, meg
a reggel beálltakor tovaguruló, festett társzekerek mellett
dobogó mezítelen lábakról. Valami a gyors mozdulatokról és az
ügyeskedésről, ahogy a vadász csinálta, ahogy Danny próbálta
csinálni.
Egy kilométer hosszan nyugatnak fordult az út, bevezette
őket Santa Cruz külvárosába. Danny jobbra kanyarodott,
párhuzamosan haladt a Csendes-óceánnal, amely úgy terült el
tőlük balra, mint valamilyen márványtömb; bérelhető és
megvehető nyaralók mellett suhantak el. Mexikói turisták
jártak ide; és néhány gringo. Danny a tükörben látta, hogy Luz
felül.
A fiú a vadászra nézett.
– Nem gondolja, hogy meg kellene állnunk egy rövid
pihenőre? Elgémberedtem, mozognék egyet.
– Felőlem rendben. Fáradt vagyok. Ismer valami helyet,
ahol megszállhatnánk?
– Aha, úgy emlékszem, San Blasban van három hotel. A Las
51
Brisas elég kellemes. A másik kettő kissé elhanyagolt, de azért
elmegy.
– Nézzük meg a jobbat! – A választás magáért beszélt. –
Menjünk oda, ahová a legszívesebben mennek a gringók. Így
nem keltünk túl nagy feltűnést.
A Las Brisasnak nyitva állt ugyan az ajtaja, de a pultnál nem
volt senki. Luz beszélt egy öregemberrel, aki a berendezésre
vigyázott, majd visszajött a Broncóhoz, és elmondta, hogy
nyolcig, azaz további másfél órán át kell várni, amíg jön valaki,
akinél bejelentkezhetnek. A vadász a San Blas-i katonai
támaszpontról érkező, a haditengerészet személyi
állományának egyenruháját viselő férfiakat figyelte, akik útban
a mexikói partok védelmének biztosítása felé, elmentek a
Bronco mellett. Valahol a hotel kertjében papagáj rikácsolt.
– Azt mondta, van egy másik hely is? – A vadász halálosan
fáradtnak látszott, a szeme alatt koncentrikus félkörökben,
legyezőszerűen futottak az árkok.
– Aha, pár háztömbnyire innen. A legjobb benne az
előcsarnokban lévő kitömött krokodil és a szabadságról szóló
kalózhiszekegy régi példánya, ami a falon lóg. San Blas színes
történelméről híres, azon kívül a poloskahadáról, ami olyan
nagy, hogy soha sehol nem fog nagyobbal találkozni. Az
istenverte poloskák megőrjítik az embert.
– Nézzünk valami reggeli után, azután jöjjünk vissza, és
jelentkezzünk be. – A vadász továbbra is a sétáló katonákat
figyelte.
8.50-re visszaértek a Las Brisasba. Még mindig nem volt ott
a pultos. Luz szólt az éjszakás boynak, aki nyolcvanéves
lehetett, hogy gringo barátai fáradtak és türelmetlenek. Pár
perc múlva megjelent egy hálóingbe és fürdőköpenybe öltözött
nő, végre bejelentkezhettek. Az asszony nem örült neki, hogy
fölébresztették. Danny kivett egy szobát magának és Luznak,
egy másikat a vadásznak.
A társaság rosszul nézett ki, gyűröttek és holtfáradtak
voltak, ismét erősen verejtékeztek a mexikói part párájában, az
izzadság csíkokban csurgott le az útépítés szakaszánál rájuk
52
rakódott poron. A pult mögött álló asszony Luz „Puerto
Vallarta-szoros” feliratú trikóját tanulmányozta, majd egy
pillantást vetett a mennyezetre, arra gondolt, hogy társadalmi
változásokra feltétlenül szükség van, de talán nem ilyen sokra,
és nem ilyen hirtelen.
Danny valamivel négy utánig aludt. Nyomorultul ébredt,
elcsigázott és spicces állapotban. Luz a fürdőszobából jött ki,
meztelenül, vizes hajjal, széles mosolyt küldött felé. Általános
arányaihoz képest kissé túlméretezett melle volt, amit ki is
düllesztett. Amikor mindkét kezével hátranyúlt a nyaka mögé,
és megrázta a haját, még magasabban meredt előre. A Danny
egyetemi éveiből való jó öreg Missy Morganthalt nem
számítva, aki a tanulószobában lerántotta magáról a nadrágot,
ha a fiú megkérte, Luz úgy tudta fölizgatni Dannyt, és olyan
gyorsan lovagolt rajta, mint egyetlen más nő sem azok közül,
akiket valaha is ismert. De ebben az ébredés utáni, hunyorgó
állapotban, a por ingerelte köhögés közepette Dannynek
nagyobb szüksége volt kávéra és zuhanyra, mint Luzra. Még
mielőtt egyáltalán említhette volna ezt, Luz belebújt az
alsóneműjébe, és azt mondta, amíg Danny zuhanyozik, addig ő
lemegy kávéért.
Amikor a férfi kijött a fürdőszobából, a kávé ott volt, Luz
pedig eltűnt. Felöltözött, és jobb kezében a gőzölgő csészével
kiállt a szoba elé; a bágyasztó nap az este felé közeledett. Luz
úgy harmincméternyire, az úszómedence mellett ült, valakivel
beszélgetett, aki a vízben volt. Danny odasétált.
A vadász ügyes karcsapásokkal úszott. Fölhúzódzkodott a
medence szélére, és leült, jól mutatott combközépig érő, vörös
és kék bokszernadrágjában, a testét látva nem nézett ki olyan
idősnek, mint amilyennek előző este Danny az arca alapján
gondolta. Lehetett talán negyvenhárom, szikár, de vállban
erős, még mindig meglehetősen jó mellkassal, pocak nélkül.
Hátizsákja a medence szélén feküdt, ahol rajta tarthatta a
szemét.

53
 – Buenas tardes!24 – mondta a vadász, miközben nedves
haját addig simítgatta hátra, amíg az kiegyenesedett és
rásimult a fejére.
Ekkor vette észre Danny a lábán lévő sebhelyeket, amelyek
egész a csípőjéig húzódtak, és eltűntek a fürdőnadrág alatt.
Komisz, ronda forradások voltak, mintha mocskos késtől
származnának, és sohasem gyógyultak volna be rendesen. A
hátán és a mellkasán is látszottak hegek.
Danny magához tért, angolul köszönt vissza, majd talált egy
széket az árnyékban, elhessegette a parányi, röpködő
bogarakat, amelyek abban a pillanatban már vissza is tértek, és
a magas parti páratartalom miatt ismét izzadni kezdett.
A víz csábító volt, ám Danny nem hozott magával
fürdőruhát. Luz sem, de föltekerte a farmerja szárát, és a
medence szélén ülve, előre-hátra lógázta a lábát a vízben.
Valami miatt mosolygott.
A vadász fölállt, indult vissza a szobájába, a hátizsákot
lóbálta.
– Mit szól ahhoz, ha itt maradunk éjszakára? Kipihenjük
magunkat, jó napunk lesz holnap.
Danny azt mondta, részéről rendben van. A mexikói utak
túl fárasztók éjszaka.
– Volt már itt korábban? – A vadász törülközővel dörgölte a
haját.
– Aha, vagyis egyszer… San Blasban. Évekkel ezelőtt,
amikor délre vetődtem. Abban a hotelban szálltam meg,
amelyikben a kitömött krokodil van, és egész éjjel a
poloskákkal küzdöttem. Lukasak voltak a zsaluk.
Danny akkoriban nem ismerte Luzt, egy estét töltött az
emeleti gringo bárban, a Tacky Chuck nevű helyen, és kinézett
az ablakon. Valami ünnepség zajlott, emberek meneteltek
körben a téren, zenekar játszott. Egy Stacie nevű amerikai
nővel beszélgetett – mintha a fiatal amerikai nők felének ezt a
keresztnevet adták volna –, aki Los Angelesből érkezett, és

24 Buenas tardes! = Jó napot!

54
akinek a közlendője abban merült ki, hogy „…mármint, na
érted”. Azt mondta Dannynek, nem hisz… mármint, na érted,
az intézményesített vallásban, és hogy ő a maga módján imádja
Istent.
Megkérdezte Dannytől, mi a véleménye az egész vallás-
Isten kérdésről. A fiú megnyugtatta, hogy a lány épp annyira
mély, mint amennyire izzadt, filozófiai értelemben, és kifizette
a számlát. Tudta, hogy végül egy jóképű mexikói pincér
megtossza majd a lányt, és célzásokat tesz arra, hogy ha volna
egy kis pénze, akkor vehetne egy motorcsónakot, és jól
megélne mint halász. Miután megszerzi a csónakot, addig üti a
lányt, amíg az az utcára nem viszi összezagyvált életét. Mindig
ez történik.
Ám továbbra is mind többen jönnek, a szőkék és a vörösek,
és mindenféle más színűek, elváltak vagy tavaszi szüneten
lévők, vagy a szüleik által eltartottak, jönnek, hogy mindenki
életét mentesítsék a problémáktól, és szívják a kábítószert,
vagy máshová vigyék a bajaikat. Meglehetősen nagy számban
érkeznek San Blasba. Valami lehet a kalózokkal, gondolta
Danny, és azzal is, hogy egyes fura nők áhítoznak az erőszakra.
Egyszer Puerto Vallarta déli részén, tengerparti étteremben ült
egy nővel, aki rámutatott a közeli kis öbölre, és ezt mondta:
„Látod azokat a hánykolódó csónakokat odakint? Azt hiszem,
mindegyik istenverte darabot én vettem.” Egykor csinos volt a
nő, de a korábbi pincérekből lett halászok részére történő
hajóvásárlások hosszan tartó hatásai megmutatkoztak rajta.
Összetört, a férfi jól tartotta különleges, turistáknak való
italokkal, amiért az asszony végül több mint hálás volt.
ooooooo
A vadász rendbe szedte magát, és a hotel udvarán át
odament Dannyhez és Luzhoz. Farmerja és khakiszínű inge az
esti meleg és a pára ellenére is megfelelően vasalt volt. A
napnál is világosabban látszott, hogy a fickó tudta, mit
csomagoljon.
A hotelhoz épített kis étteremben ittak, a fejük fölött köröző
ventilátorok ugyanazt a meleget és párát préselték rájuk. Mivel
55
a vadász fizetett, Luz Margarita koktélokat ivott, farmerban és
szandálban, a vállát szabadon hagyó fehér blúzban üldögélt.
Danny sört rendelt, azt szopogatta, igyekezett kellőképpen éber
maradni.
A vadász elővette a Marlboróját, megkínálta Luzt és
Dannyt. Luz azt felelte, köszöni, nem kér, Danny kivett egyet,
és közben ezt mondta:
– Két éve leszoktam a dohányzásról, majd újra kezdtem,
azután abbahagytam, és újra kezdtem. Most szüneteltetem, de
kacérkodom vele. – „Vacakolás, vacakolás, kockázgatás” –
dünnyögte magában, és óvatosságra intette magát.
Miután rágyújtott, a vadász Danny felé csúsztatta ezüst
öngyújtóját.
Danny meggyújtotta a cigarettát, majd visszanyújtotta a
Zippót a vadásznak.
– Mióta van Mexikóban?
– Néhány napja. Ahogy tegnap este mondtam, az egyik
barátom rakott ki a vitorlásáról. Félreértettük egymást, és nem
jött vissza értem.
Danny már korábban is észrevette a vadász jobb csuklóján
lévő súlyos karkötőt, de ezúttal jobban megnézhette. Nagy,
mélykék követ ágyaztak az ezüstfoglalatba, Danny érdeklődött,
szemügyre vehetné-e közelebbről. A vadász lecsatolta a
karperecet, és odaadta a fiúnak. Dannyt meglepte a súlya, de
más megjegyzést nem tett rá.
A vadász visszarakta a karjára, és vállat vont.
– Azt hiszem, jó sok ezüst van benne. A Közel-Keleten
vásároltam.
– Hogyan jelentkezett a bevándorlásiaknál, amikor
megérkezett a hajóval?
– Sehogy. Nem akartam zavarni őket. – A vadász
fölbontotta a Pacíficóját, az ádámcsutkája mozgott, ahogy
nyelte a sört.
– Akkor nincs turistakártyája? – Danny már tudta, miért.
Nincsenek nyomok, semmi sem bizonyítja, hogy Mexikóban
járt. Mégis, vajon miért kockáztatja azt, hogy ilyesmiért
56
elkapják, amikor hamis okmányokat is szerezhetett volna?
Hacsak nem hirtelen kellett jönnie, és nem volt ideje a
papírokkal bíbelődni.
A vadász mosolygott.
– Nincs turistakártyám; arra gondoltam, csak egy vagy két
napot töltök itt.
Luz csodálkozva, tágra nyílt szemmel bámulta a vadászt,
közben Dannyvel is váltott egy pillantást. Dannyt nem érte
váratlanul a lány meglepődése. Itt van egy pasas, aki nem
szereti a repülőket, sem az utazási csekkeket vagy a
hitelkártyákat, sem, az isten szerelmére, azokat a
turistairatokat, amelyeket rutinszerűen és általában
kérdezősködés nélkül kiadnak. Másrészt gyakorlatilag nulla az
esélye annak, hogy egy nyaralóhelyen az iratokat ellenőrizzék,
hacsak valaki nem csinál valami igazi disznóságot. Ha Luz
tudta volna azt, amit Danny, akkor értette volna, de a lány
semmit sem tudott.
Danny a témánál maradt, szerette volna látni, mit tervez a
férfi.
– Hogy a pokolba akar átjutni a határon? Ez az első dolog,
amit megnéznek, főleg egy olyan isten háta mögötti helyen,
mint Sonoyta, vagy hogy is hívják.
– Majd kitalálom. Kővé változom, maga katapultál, vagy
valami ilyesmi.
Danny azt gondolta: „Na, most be akar vinni az erdőbe.” A
vadász rendelt egy újabb Pacíficót, közben vigyorgott,
Dannynek úgy tűnt, valahogy álnok módon. Luz még mindig
őket nézte, először a vadászt, azután Dannyt, az általa ismert
gringók viselkedésén töprengett, és ki tudja, hányadszor
álmélkodott azon, milyen tökéletesen összpontosítanak az
önpusztításra.
A vadász kiigazította az előbbieket:
– Ne aggódjon emiatt! Majd kitalálom. Nem a maga
problémája. Vigyen csak el járásnyi távolságba a határtól, ezzel
végrehajtottnak tekintjük az egyezséget. Úgy tudom, hogy a
mordida – a kenőpénz – egész jól működik, néhány dollár a
57
határőrök markába, és kész. Ha nem sikerül, akkor elvihet az
egyik fő átkelőhöz, és a csúcsforgalomban átcsúszom.
Igaza volt. Ez talán működik, hacsak a hekusok nem
keresnek valakit, aki gyorsan akar visszajutni az Egyesült
Államokba.
Danny és a vadász halkülönlegességet rendelt vacsorára.
Luz imádta a roston sült garnélarákot fokhagymás vajban. A
magnóból amerikai dixieland szólt, nem illett a környezethez,
valami gyönge, sikertelen kísérlet volt a gringók
szórakoztatására, hogy úgy érezzék, mintha nem is lennének
igazán távol otthonról. Danny egy jó trombitaszólót figyelt a
Summertime-ban, ette a halat és a barna rizst, és időnként a
vadászra pillantott, aki az életéről faggatta Luzt. A lány örült a
kérdéseknek; ez teljesen világos volt.
Elmondta a férfinak, amit Danny már tudott, bizonyos
lényeges részeket természetesen elhallgatott, és a
következőkkel fejezte be:
– Egy este Danny belépett az étterembe, ahol dolgoztam.
Azonnal megkedveltem; udvariasabb volt a többi férfinál.
Emlékszem, töltött tortillát akart rendelni, de azt mondtam
neki, hogy inkább a töltött tököt ajánlom, nagy tökeink vannak,
és a nagy tökök kiválóak. – Rámosolygott Dannyre, de úgy
tűnt, a vadász nem tudja, hogy a tök központi szerepet játszik a
mexikói szexuális humorban. Ha a férfinak nagy a töke, azt jó
dolognak tekintik. Danny elkapta a tekintetét, és kinézett az
ablakon.
A dixieland-zenekar következő száma a Muskrat Ramble
volt. A szálló udvarában lévő kis madárházban rázendítettek a
papagájok, amikor a trombita elhallgatott: sasszé… sasszé…
aurk!
A szúnyogok Danny mellett, a háló túloldalán siránkoztak,
az arcát és a nyakát bámulták: „Pszt! Hé, te… gringo srác…
gyere csak ki egy kicsit, gringo!” Az egyik szakács valahol
hátul, a konyhában fölnevetett, a mennyezetről lógó ventilátor
lassan forgott, egy régi piás dalra emlékeztette Dannyt, amit az
egyik első tanyájukon szoktak énekelni Puerto Vallartában:
58
 Az óceán mellett fekszel,
Fölötted ventilátor, hűvös a víz.
Tequilát iszol, lányokkal incselkedsz,
Egy halász lányát lököd.

Luz elmondta a vadásznak, mennyire szeretne az Egyesült

Államokban élni. A férfi figyelmesen hallgatta, időről időre
bólintott, de egy szót sem szólt.
A fény gyorsan halványult, csaknem kihunyt.

DÉLUTÁNI FLAMENCO
Juárez mellett négy ló és egy csikó szunyókált, lustálkodtak.
Danny Pastor megvárta, míg odébbálltak, azután magasabb
sebességfokozatba kapcsolt, és megindult San Blas külterülete
felé. Keletre fordult azon az úton, ami fölvitt a 15-öshöz,
Nyugat-Mexikó fő észak-déli autóútjához. Kellemes reggel volt,
a tavacskákból és a folyókból fölszálló köd a hajnal aranysárga
fényében pompázott. Kellemes reggel, hibátlan, fényes májusi
reggel, lágy és meleg, amiben mintha azonnal rendbe jönne
minden.
Danny mégis türelmetlen volt, de ezzel egy időben éppen
ellenkezőleg, valahol a titokzatosság tavának kellős közepén
lebegett. Elmélázó pillanataiban azt fontolgatta, mi történne,
ha megállnának valamelyik rendőrállomásnál, megpróbálta
kitalálni, mit mondana az utasáról, akinek nincs
turistakártyája. Egyszerűen meg lehetett volna oldani a
mordidával, de nehéz volt megállapítani, mekkora érdeklődést
váltottak ki a gringók iránt a Puerto Vallartában elkövetett
gyilkosságok. Talán semmilyet, talán nagyot, és lehet, hogy
pusztán helyi problémaként kezelték. A konzervatív Danny
arra hajlott, hogy a határ felé tartson, méghozzá gyorsan. A
másik Danny tudta, hogy időre van szüksége, hogy kívül-belül
meg kell ismernie a vadászt, ezt kell tennie, ha a sztoriból ki
akarja hozni mindazt, ami benne van.

59
 A vadász fölvette sötétzöld üvegű napszemüvegét és
baseballsapkáját, és papírpohárból kávét ivott. Az előző este is
viselt ruha volt rajta, még mindig szépen kivasalva, dacára a
melegnek és a párának. Aznap reggel jobban nézett ki a szeme,
nem volt annyira fáradt. Danny zöld pamut sortot és régi,
nyers színű, ráncos, galléros inget vett föl, gyűröttnek és
rendetlennek érezte magát a vadászhoz képest, aki katonás
benyomást tett rá, ápoltságot és lassú, megfontolt pontosságot
sugárzott.
Luz kipihent volt, és ez látszott is rajta, mosolygott,
ficánkolt a kicsi helyen Danny és a Vadász mögött. Egy hosszú
farkú, kék szarkát mutatott, amelyik a jobbjukon repült a fák
között, egy pillanatra a madár farkának és szárnyának áttetsző
kékjén keresztül látszott a reggeli fény. Mi lehetett volna ennél
jobb a számára? Semmi. Kellemes reggel, útban Észak felé,
ahová mindig is el akart jutni.
Két fürj futott át az autóúton rövid, fürge lábakkal, majd
fölemelkedtek, és berepültek a Guaycoyul pálmák közé. A
vadász a vörösről kérdezte Luzt, aki azt válaszolta, az a
Tabachín, a mexikói paradicsommadár.
Kelet felé megmászták az alacsony parti hegyeket, előttük
úgy hetven kilométernyire, egy széles völgyön túl láthatták a
kimagasló Sierra Madrét, a ködfátyolon keresztül halványbíbor
színűnek látszottak a csúcsok. Kanyarok és dombok, ébredő
falvak, iskolába igyekvő gyerekek az út mentén. A tűzhelyekből
fölszálló füst, a kivágott és meggyújtott bozót füstje onnan,
ahol a domboldalakat tisztították. Férfiak mentek az út szélén,
azzal a két dologgal, amit leggyakrabban látni a mexikói vidéki
utakon járóknál: öreg barna kutyával és machetével25.
Legalább százhússzal robogtak, gyorsan emelkedtek. Danny
úgy vélte, később százötven fölé is mehetnek. Szelíd reggel,
flamenco délután.
ooooooo
A Vito nevű Bronco olyan láthatatlan kommunikációs

25 Machete (ejtsd: macsete): nádvágó kés.

60
szövedéken keresztül haladt észak felé, ami óránként egyre
körülményesebben sűrűsödött, láthatatlan szavak és parancsok
zümmögő hálójává állt össze, amit azzal az egyetlen céllal
feszítettek ki, hogy megtaláljanak egy Teknősnek nevezett
férfit. Az Andrewsról induló, San Antonióban üzemanyagot
felvevő Learjet huszonnégy órával korábban ért földet Puerto
Vallartában. A torony utasítását követve a repülőtér szélén
lévő, a mexikói katonai gépek számára fenntartott pálya
mellett állt le. Egy fehér, Dodge típusú, zárt teherautó
fölszedte, és a bevándorlási és vámellenőrzéseket kikerülve,
elszállította Walter McGrane-t és társait. Két órával később
erősen fölfegyverzett férfiak széledtek szét Mexikó különböző
őrhelyeiből, megszállták a repülőtereket, a buszpályaudvarokat
és a vasútállomásokat, teherautókon és kisbuszokon
szállították őket mindenfelé az országban. Mindannyian azt a
férfit keresték, aki két embert megölt Puerto Vallartában. És
valamennyien ugyanazt az utasítást kapták: „Ha fölismerik
Clayton Price-t, jelentsék, de ne fogják el! Ismétlem: ne fogják
el!”
Walter McGrane az ablakra fölszerelt, dübörgő
légkondicionáló mellett ült a Puerto Vallarta-i
rendőrállomáson, kávét ivott, és igyekezett rájönni, merre tart
Clayton Price. Kajmán és a többi férfi a szomszédos szobában
volt, spanyolul beszélgettek, a terepről érkező jelentéseket
figyelték. Addig semmi. De valami majd akad. Mindig akadt.
És akkor megtalálják Clayton Price-t, megölik és hazamennek.
ooooooo
A vadász egy szót sem szólt azóta, hogy elhagyták a Las
Brisast, mintha erősen és mélyen gondolkodna, bár két
alkalommal megfordult, hogy Luzra pillantson. Kevéssel kilenc
után elérték a 15-ös utat. Danny balra fordult, északra,
háromnapi járásra volt tőlük a Csodálatos Amerika. Odaértek
egy Pemex töltőállomáshoz, Danny megtöltötte a Bronco elülső
és hátulsó tankjait, egy liter olajat is rakott beléjük. Az
alkalmazott megpróbálkozott a régi trükkel, nem állította
vissza a mutatót nullára, amikor rácsatlakoztatta a csövet a
61
Broncóra. Danny rajtakapta, rátette a kezét a kiszolgáló
karjára, és a számlálóra mutatott. A férfi egyszerűen vállat
vont, mintha csak elfeledkezett volna arról, hogy a jó, gyors
kiszolgálás folyamatához hozzátartozik ez a pontosság.
Kis falvak követték egymást, némelyikük közel az úthoz,
mások majd' egy kilométernyire tőle, pokolian forrók,
piszkosak és rendezetlenek voltak. Mosott rongyok lógtak a
köteleken, barna kutyák aludtak az árnyékban, szamarak
bámészkodtak.
– A fenébe, ez aztán kemény élet! – Danny igyekezett
beszélgetést kezdeményezni. – Ezek vermek.
A vadász csak nézett, de nem szólt semmit. A világon
mindenütt látott poros kis falvakat, lapult bennük, és amikor a
falusiaknak volt valamijük, amivel megkínálhatták, akkor a
jobb kezével evett. Mindig fizetett az ételért, csak akkor nem,
amikor a helyi vendéglátói szokások olyanok voltak, hogy a
pénz sértést jelentett volna. Evett majmot és kígyót, és
madarat, és kutyát, és krokodilt, evett barna raguban úszó
zsíros és nehéz dolgokat, azon töprengett, vajon a zsíros, olajos
dolgok elgondolkodtak-e azon, hogy mivé lett boldog életük. A
ragu könyörületesen magába olvasztotta őket.
Ahogy elhaladtak Santa Penita, a különösen rossz külsejű
házak és a mocskos utcák egyvelege mellett, Danny a fejét
csóválta, örült, hogy nem ott él a hőségben és a porban. Akármi
vár is rá, az sohasem lesz olyan.
– Pont ilyen helyen nőttem föl, olyan kis vályogfalú iskolába
jártam, mint az, amelyik mellett épp az imént mentünk el. –
Luz közöttük térdelt, a szélvédőn nézett kifelé. – Barátságtalan
dolog ilyeneket gondolni és mondani, Danny. Ezek szegény
emberek; nagyon nehéz életük van.
A lány hallotta már ezt – a gringók felsőbbrendűségét,
ahogy a turisták tátott szájjal, döbbenten sopánkodnak azon,
hogyan él a szegény nép, és miért nem csinál végre valaki
valamit, és mi történik mindazzal a devizasegéllyel, amit
küldenek. Hülye kotkodácsolás.
Danny a lány felé fordult.
62
 – Igazad van. Bocsáss meg!
A vadász ugyancsak ezen gondolkodott.
– Tudja, hogy ennek semmi értelme. Mi, amerikaiak
luxusbölcsőben születünk, azután megszökünk belőle, és
iderohanunk, hogy célt találjunk, mert az a sok hiábavaló
marhaság, amit megveszünk, valahogy nem ad értelmet az
egésznek. És miközben keresünk, a nyomorúságos mexikói
falvak budijainak állapota miatt nyafogunk. Megfordult-e
valaha is a fejében, Danny Pastor, milyen pokolian idióták
vagyunk?
– Aha, tudom, mire gondol. Ezzel együtt emlékszem az író,
Carlos Fuentes szavaira, miszerint a mexikóiaknak minden
gringo teljesen egyforma, a nyelvünk pedig olyan nekik, mint a
kínai. – A téma új lehetőséget kínált Dannynek. – Maga hová
valósi? – Úgy tett, mint aki a vezetésre összpontosít, azt a
benyomást akarta kelteni, hogy nem különösebben érdekli a
válasz.
– Brooklyn, Hetedik sugárút. A kerületet Park Slope-nak
hívják.
– Ott nőtt fel? – Dannynek az a mélyről jövő érzése támadt,
hogy a férfi beszédes hangulatban van.
– Részben. Apám lelépett, amikor tízéves voltam. – A
vadász ránézett; olyan volt, mintha sötét eső áztatta volna az
arcát.
Régi képeket hívott elő, megtörtént rossz dolgok emlékét. A
hangja elszíneződött és távolinak, vagy talán magányosnak
hatott, esetleg mindkettőnek és még valami másnak. Danny
egy pillanatra azt hitte, a beszélgetés lezárult, de a vadász
folytatta.
– Nem tudom, miért ment el. Soha nem értettem meg. Csak
lelépett. Anyám nem tudott kettőnkről gondoskodni, elküldött
hát Minnesota északi részébe, a nagyszüleimhez. Az öreg
rengeteget ivott. A nagymama egész kedves volt, de akkoriban
mindketten már a hetvenes éveiket taposták. Nem voltak
fölkészülve arra, hogy ismét szülők legyenek.
Danny meglepődött azon, amit a vadász elmondott, hogy
63
személyes dolgokról beszél, teljes háttérismeretekkel és
összefüggésekkel szolgál a két nappal korábbi eseményekhez.
– Minnesota jól hangzik. Egyszer átutaztam rajta. Rengeteg
a víz, tiszta hely.
– Igen, ez jó volt. Amikor az öreg éppen nem ivott, vadászni
és halászni tanított. Sokszor csináltuk. Mindannyian
meghaltak már, köztük anyám is.
Danny mélyebbre ásott.
– Találkozott az apjával… miután elment?
– Egyszer. Ismét összejöttek, és meglátogattak a Parris-
szigeten, amikor elvégeztem az újonckiképző tábort. Nem sok
mondanivalóm volt a számukra…
A vadász elengedte az emlékképeket, a szavai elhalkultak.
Cigarettára gyújtott, és a mellettük rohanó kiszáradt, lapos
tájat nézte, a tőlük hatvan kilométernyire keletre, velük
párhuzamosan futó Sierra Madre vonalát. Kicsivel később Luz
mondott valamit, amit a Broncóba besüvítő szél és az alacsony
sebességfokozatba kapcsolt motor bőgése mellett Danny nem
tudott kivenni.
A vadász értette.
– Meg akar állni a temetőnél, ahol a szülei fekszenek. Azt
mondja, Teapacán felé van.
– Ceylaya. – Luz majdnem kiabált, hogy Danny meghallja.
– Ott temették el a szüleimet. Négy éve nem voltam a sírjuknál.
– Luz, ez nem egy istenverte kirándulás! Hosszú az út a
határig. Talán visszafelé megállunk, ha úgy alakul, és az összes
temetőbe elmehetsz, amelyikbe csak akarsz. – Danny úgy
mondta mindezt, hogy tudta, nem fogja megtenni, tudta, hogy
visszafelé is talál majd valami újabb kifogást. Néha akkor is
mond az ember ilyeneket.
A Pacífico Társaság ezüst és zöld buszai, meg nagy
teherautók, hosszú sorban másztak föl egy dombra, és fekete
füstben fürdették Vitót. Azután átmentek a Rio San Pedro
hídján, ahol a jobb oldalon óriási darab hiányzott a
betonkorlátból. Danny Mexikóban mindenfelé látott ilyen
hézagokat, és mindig csodálkozott azon, vajon ki és mi volt az,
64
ami nekiment a falnak, leesett, és soha nem tért vissza, és
milyen rég történt.
A vadász a térképet böngészte, közben Danny a válla fölött
hátranézett Luzra. A lány majdnem sírt, a szeme nedves volt és
végtelenül fekete, mint olyankor, amikor elszomorodott.
Danny igazán rosszul érezte magát, de dolgoznia kellett. A
szállítás, az értesülések begyűjtése, rengeteg munka. Ezenkívül
sosem kedvelte a temetőket. Luz a rendetlenség közepén ült, a
Bronco oldalsó ablakán át nyugat felé bámult.
A vadász összehajtogatta a térképet.
– Ha Escuinapa után ráfordul egy kis útra, és nyugatnak
tart, az óceán irányába, akkor pont elmegy Ceylaya mellett. –
Kigombolta az inge jobb zsebét, elővett háromszáz amerikai
dollárt, átadta Dannynek. – Hadd látogasson el a temetőbe, a
fenébe is… egy óra a partig, egy óra vissza. Majd keresünk egy
helyet a strandon, megebédelünk. Rendben?
Luz hallgatta, figyelte őket.
Danny utolsó senkiházinak érezte magát. Ha elveszi a
pénzt, akkor úgy néz ki, hogy a nyereségre utazik, miközben
egyáltalán nem érdekli sem Luz, sem a családi sírok. Ha
visszautasítja, akkor a vadászra is és Luzra is fütyül. A vadász
nehéz helyzetbe hozta, Danny nem örült ennek, kissé el is
pirult.
Félig-meddig hátrafordult, és ezt mondta:
– Lemegyünk Ceylayába, Luz. Krisztus szerelmére, hagyd
abba a bőgést!
Visszaadta a pénzt a vadásznak.
– Ez a maga utazása. Az összeg, amelyben megállapodtunk,
elegendő. – A mohóságnak is van határa. Nem túl gyakran, de
néha igen.
Escuinapában a vadász az előttük áthaladó senoritát nézte,
amíg a lámpánál várakoztak. A legtöbb mexikói nőnél
magasabb volt, a lába hosszabb, levágott szárú, szűk farmert és
ujjatlan férfitrikóhoz hasonló szabású, barackszínű felsőrészt
viselt. Járás közben kellemesen ringott a melle a ruha alatt.
Csinos nő volt, hosszú, barna hajában rezes sávok fénylettek,
65
arcberendezése az ázsiaiakéhoz hasonlított. Élelemmel
megrakott tálcát vitt, a vadász addig követte a szemével, amíg
befordult egy üzletbe.
A férfi ránézett Dannyre, vigyorgott, a kissé zavart mosoly
annak szólt, hogy Danny látta, milyen szemmel nézte a nőt.
Megcsóválta a fejét, mintha azt mondta volna: „Igazán
kellemes.”
Vagy talán ezt: „Rég volt.”
Vagy esetleg: „Bárcsak fiatalabb lennék!”
Ahogy továbbhaladtak az utcán, a vadász visszafordult, és
megnézte a bejáratot, ami mögött a señorita eltűnt. A
kirakatban a következők látszottak: szigonypuskához való
acélhegyek, tanksapkák, két darab fúvóka trombitához,
filmfelvevő, film, maszkok oxigénpalackos merüléshez, vezeték
nélküli telefonok, autóba és hajóba való olajok, világítórakéták,
üres magnókazetták, két vasaló, kosárlabda, két focilabda,
iránytűk, lakatok, horgászcsalik, úszószemüvegek,
autófényszórók, órák.
Danny nyugatnak fordult, a tenger felé, Luz a vadászt nézte,
aki a fiatal nőt figyelte a barackszínű felsőrészben.
Kilenc kilométer után átmentek egy holtág fölött átívelő
hídon. A víz túlsó partján, jobbra volt a falu. Az egyik mocskos
utca harmadik háza előtt, egy banánfa alatti ketrecben föl-alá
járkált valami.
A vadász is észrevette, rámutatott:
– Minek van az ott? Az a ketrec?
– Nem tudom. A mexikóiak mindenféle állatot tartanak
házi kedvencnek.
– Forduljon vissza! Szeretném látni, mit zártak bele.
Danny igazán kezdte magát úgy érezni, mintha
kiránduláson lennének. Nem számít. Besuhant a városkába,
ráhajtott a piszkos utcára, megállt a harmadik ház előtt.
A ketrec vastag dróthálója mögött barna foltos,
sárgásszürkés szőrmebunda mozgott. Felnőtt párducmacska
volt, sebesen járkált ide-oda a saját testénél alig valamivel
hosszabb helyen, ahol éppen csak elfért. Mindössze két rövid
66
lépést tett az egyik végétől a másikig, ott megfordult, és két
lépést tett visszafelé, oda, ahol kezdte, valamiféle közönyös
tiltakozással, újból és újból ismételve ugyanazokat a
mozdulatokat egy sehová sem tartó, végtelen utazáson.
Dannynek már attól fölfordult a gyomra, hogy nézte;
érzékelte, érezte a kétségbeesést, a tehetetlen düh, az őrjöngő
haláltusa egy fajtáját, vagy legyen az bármilyen érzelem, amit
az emberek az állati viselkedéshez társítanak. Évekkel azelőtt
riportot készített egy zoológussal, aki a csimpánzokról tartott
előadássorozatot. A beszélgetésre történő felkészülés során
olvasott néhány tanulmányt az állatok viselkedéséről, és
ezekből megtudta, hogy a fogságban tartott állatok
megváltoznak, és többé már nem ugyanazok, mint aminek
indultak. Ez a folyamat az állatkertekben is meglehetősen rossz
eredménnyel zárul, de az olyan kis ketrecek esetében, mint
amilyenben ezt a párducmacskát tartották, az emberi mércével
elmebajnak minősített állapothoz vezet. Danny megemlítette
ezt, és mindhárman ott ültek egy percig, a párducmacskát
nézték, amelyik többé nem párducmacska volt, hanem valami
más, olyan lény, aki sehol sem létezik, kivéve ezt a falut, ezt az
udvart, ezt a ketrecet a banánfa alatt.
– Mit gondol, mennyiért adnák el? – A vadász nem vette le
a szemét az állatról.
– A macskát? Meg akarja venni?
– Igen.
– És aztán?
– Elengedjük. Mexikónak ebben a részében, vagy talán már
másutt is, csaknem kihalt. Nemrég olvastam egy újságban.
Jézus a műszerfalon, hogy lehet efféle dilis dologról, ilyen
őrültségről beszélni! Danny maga előtt látta az egészet: ő vezet,
Luz az orgyilkos ölében ül, miközben tíz centiméternyire a
sofőr mögött egy elmebeteg párducmacska trónol, és
mindannyian a temető felé tartanak, ahová Danny el sem akart
menni.
Ennek ellenére értette a vadász álláspontját.
– Az is meglehet, hogy ezreket kérnek érte. Öt-tízezer
67
dollárt, tényleg nem tudom. Nemcsak az állatkerteket érdekli,
hanem a szeszélyes hölgyeket is, akik sóvárognak az ocelotból
készült bundára.
– Nincs nálam ennyi pénz. Mennyi idő alatt lehet itt
átutalást intézni?
– Azt nehéz lenne megjósolni. Amilyen pénzről maga
beszél, az lehet két nap, akár egy hét is. Kezdjen csak el ennyit
átutaltatni, és mindenki érdeklődni fog, még az amerikai
DEA26 is. Valamennyien arra gondolnak majd, hogy
kábítószerrel kereskedik.
A vadász visszadőlt az ülésén, arca összerándult,
megkeményedett.
– Induljunk!
– Ez durva világ itt – mondta Danny, sebességbe kapcsolt,
és visszatolatott az úton. – Volt valaha bikaviadalon? Az valami
más, mindenütt újra és újra, szertartás a halálról, arról, hogy
az ember uralkodik az állaton.
– Nem. Elvből nem megyek. – A vadász továbbra is
egyenesen előre nézett, beszéd közben alig mozgott az ajka. –
De ez még a bikaviadalnál is rosszabb kezd lenni. Hallott már a
kegyetlen fiestas popularesról?27 Véres fesztiváloknak is
nevezhetnénk. Spanyolországban állandóan rendeznek
ilyeneket. Egyszer láttam. Nem hittem a szememnek.
– Nem tudom, mik ezek.
– Különféle változatai vannak, a helytől és a fiesta
előrehaladtától függően. A Coriában kedvelt változatban a
bikát elengedik az utcán. Az emberek fémhegyű dárdákkal
próbálják eltalálni a szemét, szó szerint céltáblának tekintik.
Ügyes, mi? Egy idő után a bikát elborítják a dárdák,
mindenfelé kiállnak belőle, az állat összevissza támolyog.
Azután a tömeg kínozni kezdi, ütlegelik, a farkát húzzák,
horgas végű fémszuronyokkal döfködik. Végül megölik és
kasztrálják. Amikor mindezzel végeztek, akkor a szórakozni

26 Drug Enforcement Agency: Amerikai Kábítószerügyi Nyomozóhivatal.

27 Fiestas populares: népünnepélyek.
68
vágyók – férfiak, nők és gyerekek – összekenik magukat a
vérével. Az egész akkor éri el a tetőpontját, amikor a
szerencsétlen kurafi heréit körbeviszik a városban, a
mutogatásuk hozzátartozik a szertartáshoz. Más változatokban
törpék vagy bohócok utánozzák az igazi bikaviadalt, ehhez
borjúkat használnak. Ez őszintén és egyszerűen szólva:
állatkínzás. A legtöbb mexikóit és spanyolt kedvelem, akikkel
találkoztam, de sohasem értettem azt, ahogy egyikük-másikuk
bánik az állatokkal, főleg akkor nem, amikor ezt az egész
szarságot az egyház vezetésével végzik, ami pedig gyakran
megesik. A pokolba is, Spanyolországban még a helybéli papok
is elmennek, hogy áldásukat adják a cirkuszra! Legjobb
tudomásom szerint megeshet, hogy itt is ezt csinálják.
– Nos, mi fölakasztjuk őket, és elvágjuk a torkukat a
vágóhidakon – válaszolta Danny. – Nagy erejű
vadászpuskákkal vadászunk rájuk. Lát valami különbséget?
– Nagy különbséget látok, de egyiket sem kedvelem
túlzottan. Sráckoromban vadásztam, de azóta nem. Van a
fejemben egy elképzelés a párhuzamos civilizációkról. Az élő
dolgok egyenlőségéről… minden létezőéről… kövekéről és
fákéról, és párducmacskákéról, és bikákéról, és emberekéről,
arról, hogy megtanuljuk a kígyót ugyanúgy szeretni, mint a
pillangót. Nem tudom biztosan, mikor kezdtem el így
gondolkodni. – A vadász elhallgatott, kinézett az ablakon. – Ó,
a pokolba az egésszel!
Danny szívesen megemlítette volna a kutya- és a
kakasviadalokat, az állatcsonkításokat, amiket még mindig
űztek az Államokban, de látta, hogy a vadász mogorva lett, és
hagyta, hadd küszködjön az ellentmondásaival.
Ceylaya határában Danny és a vadász a kocsiban maradt,
amíg Luz fölsétált a temetőhöz vezető hosszú dombon.
Mindenfelé legyek röpködtek, forró szél fújt, fiatal fiú
marhacsordát terelt el mellettük az úton. Csapkodták a
legyeket, a vadász közben Luzt figyelte a meleg levegő
hullámain keresztül. Egy idő után szó nélkül kiszállt, és
utánament. Mexikó középső részén ez volt az év legforróbb
69
időszaka, a dombon fölfelé menet lézerként égette és letaglózta
a nap. Danny látta, hogy a jobb zsebéből kiránt egy sárga
pettyekkel tarkított selyemkendőt, azzal törülgeti útközben az
arcát.
A kicsi temetőkert közepén Luz letérdelt. A vadász odasétált
mögé, csöndesen állt, azt figyelte, hogy tapad a lány haja a
tarkójához, hogy csillog a bőre az izzadságtól és a napsütéstől.
Luz egy-két perc múlva fölállt, Danny látta, hogy valamit mond
a vadásznak. A férfi bólintott, beszélgetni kezdtek, először
komolyan, később mosolyogva, miközben lassanként lefelé
ereszkedtek a Broncóhoz.
Amikor mintegy húszméternyire voltak, Luz megállt,
szedett egy csokor virágot, megkérte a vadászt, hogy fogja meg,
amíg ő elhelyezkedik Vitóban. A férfi kissé kényelmetlenül
nézegette a kezében tartott virágot, majd amikor visszaadta a
lánynak, egy szál leesett, a reggeli szél egyik hirtelen lökése az
árokba röpítette. Luz azt mondta, ne is törődjön vele, a férfi
azonban visszahozta az egy szál sárga virágot, és átnyújtotta
neki. Danny beindította a motort, a part felé indult, Luz
beleszagolt a csokorba. A vadász az előttük futó utat nézte, és
mosolygott.
ooooooo
Az asztalon sorakozó Tecatés üvegek száma alapján Danny
úgy vélte, hogy a Teacapán parti éttermében ülő hombrék pár
órája sörözgetnek, talán már délelőtt kezdhették. Fölcsavarták
a mellettük álló Dodge rádiójának hangerejét, a nyitott ajtón át
úgy lüktetett a zene, mint maga a hőség. Az autó
motorházteteje nyitva volt, a férfiak egyike, a világos
pamutingén látszó olaj- és zsírfoltokból ítélve, valamit bütykölt
rajta. Danny érezte a benzin szagát, és arra a következtetésre
jutott, hogy a porlasztót babrálja.
Nyolcan voltak, a szalmatető alatt ittak és izzadtak,
valamilyen okból kifolyólag túlságosan hangosan nevettek, az
asztalon heverő öngyújtóikat babrálták. Egyiküknél machete
volt, a férfi a hosszú, éles kés pengéjére tett egy sörösüveget,
újból és újból felpöccintette a levegőbe, s megpróbálta elkapni
70
a pengével. Igyekezete meghaladta a képességét, az üveg
összetört az asztal tetején. A társai nevettek.
– Borrachos28 – suttogta Luz a részegekre vonatkozó
mexikói szót.
A zsonglőr Dannyre, Luzra és a vadászra nézett, lesújtó,
csúfondáros kis mosoly bujkált az arcán. Az autórádióból
üvöltő dalban a norteamericanosról29 énekeltek, hogy milyen
gazdag, petyhüdt, nevetséges alakok, és milyen rosszul bánnak
a bevándorló munkásokkal, akik mélyen meggörnyedve
robotolnak zöldségtermesztő gazdaságaikban. Danny ennyit
értett a szövegből.
Két perc sem telt el, mind a nyolcan Dannyt, Luzt és a
vadászt nézték, úgy beszéltek, ahogy a részeg férfiak mindenütt
a világon. Jöjjenek össze ketten-hárman – mexikóiak vagy
akármilyenek –, igyanak egy keveset, és a tesztoszteron hatása
mintha többszörösére erősödne az alkoholtól és a létszámtól.
Itt, ebben a szalmatetős, mexikói tengerparti bárban a
macsóság rendkívüli dimenziója spriccelt szét a hormonok és a
virtuskodó csőcselék között.
Olyan helyzet volt, amikor az ember hálát ad Istennek,
amiért nincs vele nő, főleg nem csinos nő. De Dannyvel ott volt
Luz, aki mexikói, és aki két gringóval érkezett, és ez csak még
tovább bonyolította a dolgokat. Danny a vadász arcát figyelte,
és látta rajta, hogy ő sem örül az eseményeknek. Mindazonáltal
nyugodt maradt, itta a sörét, egyik lábát a hátizsáknak vetette
az asztal alatt.
– Hé, gringo, van gyufád? – Olajos Ing hátat fordított a
vadásznak, faragatlan modorban beszélt angolul. A vadász egy
hosszú percig nézte, majd benyúlt az inge bal oldali zsebébe, és
elővette az ezüst öngyújtót.
– Ó, nem, amigo! – A borracho nevetett, átváltott
spanyolra, fekete haja félig az arcába lógott. – Már nincs
szükségem gyufára, megtaláltam – a seggem és az arcod.

28 Borrachos (ejtsd: borrácsosz): részegek.

29 Norteamericanos: észak-amerikaiak.
71
 A vadász nyilvánvalóan nem értette, mert továbbra is a
mexikói felé nyújtotta az öngyújtót. Az egész asztaltársaság
szamárnyerítéshez hasonlóan, harsogva röhögött. Találtak
valakit, akit nevetségessé tehettek, valakit, aki annyira öreg és
félős, hogy még azután is meggyújtaná a cigarettájukat, hogy
molesztálták.
Egyikük fölkiáltott: „Pollo!"30, a baromfiudvar tojóit
utánozva kotkodácsolt és rikoltozott, ugyanakkor fölmutatta
jobb keze mutató- és kisujját – ez a mexikói jelbeszédben azt
jelenti: b… meg –, és a nevetéstől fuldokolva nyögte: „No
huevos” – szó szerint: „nincsenek tojásai", vagy „nincsenek
tökei”. Ezzel megmutatta a csinos señoritának, valójában
miféle gyáva gringók voltak. Danny arra készült, hogy föláll és
távozik.
Olajos Ing úgy döntött, megengedi a vadásznak, hogy
meggyújtsa a cigarettáját, mert a vékony, őszülő hajú férfi
farmerben, khakiszínű ingben és baseballsapkában láthatóan
türelmetlenül várta, hogy a kedvére tegyen, és ezzel elkerülje a
zűrt. Kirázott egy cigarettát a pakliból, és odahajolt a
vadászhoz.
Ami ezután következett, gyorsan történt, Danny nem tudta
biztosan, hogyan zajlott, mindenesetre a vadász hozzányomta
az öngyújtóját a mexikói olajoszsíros és benzinnel átitatott
ingéhez. Az fölugrott, csapkodta a lángokat, igyekezett
kigombolni az inget, ijedtében azonban nem tudta levenni,
rohanni kezdett a húszméternyire lévő óceán felé. Danny tudta,
hogy most aztán tényleg bajba kerültek, és már talpra is
rángatta Luzt, és a Bronco felé igyekezett vele.
Az egyik hombre megragadott egy machetét, és a vadász
felé hadonászott vele. A vadász félig-meddig leguggolt,
valamiféle harcművészeti mozdulatokat végzett – karja és
vékony lába méltóságteljesen, egyszerre mozgott –, a mexikói
pedig térdre rogyott, az orra összezúzódott és félrecsúszott,
arccsontjának egyik törött darabja keresztülszúrta a bőrét, a

30 Pollo: tyúk.
72
machete a homokban feküdt mellette. A társaság két másik
tagja fölugrott. A vadász benyúlt az inge hátulja alá, és
előhúzott egy csontnyelű, tízcentiméteres pengéjű kést. Egy
pillanatra minden megállt, majd a bár tulajdonosa ordítani
kezdett velük.
Pár másodperc múlva a vadász fölkapta a hátizsákját, a
Bronco felé indult, egyszer hátrapillantott a válla fölött. Az
hombrék ott maradtak, ahol voltak, a történtek
megdöbbentették őket. A megégett ingű és mellkasú férfi kijött
a vízből, a Bronco felé botladozott, rongyokban lógó ingének
hiányzott a karja, minden rosszat elmondott a vadászról, amit
csak a mexikói spanyol köznyelv eszközeivel ki tud fejezni az,
aki dühös és készen áll arra, hogy öljön. A vadász megvárta,
hogy odaérjen, és amikor elég közel került hozzá, akkor a lába
közé rúgott.
Danny beindította Vitót. A vadász becsusszant, lenézett a
fövényre hányó mexikóira.
– Gyerünk ebből a szarságból! – mondta, miközben
visszadugta a kést az inge alá.
Rágyújtott, hátradőlt az ülésen, elmenőben az hombrékat
figyelte. Nem mosolygott, ugyanakkor különösebben
rosszkedvűnek sem tűnt. Danny reszketett, az oldalsó
visszapillantó tükröt figyelte, ahonnan látta, hogy két hombre a
homokon kuporgó amigo fölé hajol. A férfi még mindig
négykézláb öklendezett. A többiek a szalmatető alatt
vizsgálgatták a törött orrút, akinek az arca többé nem lesz a
régi.
Néhány kilométernyi út után Danny kissé megnyugodott, a
vadászra pillantott, bal arcán, pont a füle előtt, észrevett egy
komolyabb karcolást. A vadász vizet töltött egy kékmintás
selyemkendőre, és a sebet nyomogatta vele.
– Rendben van? – kérdezte tőle Danny, aki kissé rosszul
érezte magát amiatt, hogy nem állt mellé a verekedésben, de
úgysem jelentett volna nagy segítséget.
A vadász nem nézett rá, hanem továbbra is a sebet
tisztogatta a vizes ruhával.
73
 – Aha, épp csak súrolt a machete, amikor kiesett a kezéből.
Hülyeség volt. Túlságosan öreg vagyok már az efféle
ostobaságokhoz, hagyom, hogy a büszkeség fölébe kerekedjék a
helyes döntésnek. Én vagyok az okosabb, ki kellett volna
maradnom belőle.
A vágás egyik részét kihagyta a törülgetésből. Luz elvette
tőle a kendőt, a jobb kezével megtámasztotta a férfi nyakát, a
másikkal óvatosan letörülte a vért. A vadász, vagy a lány
kezének érintésétől, vagy a seb fájdalma miatt, kissé
megmerevedett. Danny nem tudta volna megmondani,
melyiktől inkább. Ezután a férfi, aki Peter Schumann-nak
mondta magát, nagyon nyugodtan ült, amíg a lány az arcát
tisztogatta.
– Úgy tűnt, ért hozzá.
A vadász a hátizsákjában kutatott, elővett egy tubus
kenőcsöt, és bekente a vágást.
– Hülyeséget csináltam. Nyolcan voltak. Ha mind egyszerre
jöttek volna, még most is ott lennénk, és egy apró horzsolás
ellátásánál jóval több ápolásra szorulnék. A génállomány
mindenütt romlik, legjobb, ha figyelmen kívül hagyjuk. Nem
harcolhatunk az egész világgal.
– Rosszul érzem magam amiatt, hogy nem segítettem.
– Fölösleges. Jól tette, hogy Luzt elvitte onnan. Csak útban
lettek volna. Megszoktam, hogy magam vigyázok magamra.
– Hol tanult így küzdeni? Karate volt ez, vagy mi? – Danny
igazából arra volt kíváncsi, mi mindennek kellett történnie,
mielőtt a hátizsákban lévő fegyvert használta.
A vadász nem mosolygott.
– Különféle technikák ötvözete, réges-rég tanultam. –
Fölsóhajtott, hátradőlt, újból rágyújtott, a mellettük futó tájat
figyelte.
Eltelt egy-két perc, azután megszólalt:
– Kíváncsi vagyok arra, milyen érzés lehet elmebajos
párducmacskának lenni… mármint odabent, a fejében, tudja.
Minden bizonnyal égő vörösessárga színt látnánk ott… mint a
kibírhatatlanul forró tűz, mint a fehéren izzó piszkavas a
74
nyelven… mint a végbél körül mászkáló tűzhangyák.
Sokkal inkább magához, mintsem Dannyhez beszélt. Danny
válasz nélkül hagyta, és hátrapillantott Luzra. A lány csöndben
ült, a vadász tarkóját nézte. Egy idő múlva letérdelt, állát
Danny vállára támasztotta, egyik kezét becsúsztatta a fiú inge
alá. A vadász arcán lévő seb vörös volt a rászáradt vértől,
gyulladtnak látszott. Luz kihúzta a kezét Danny inge alól,
rátette a vadász karjára. A férfi nem mozdult, továbbra is
egyenesen maga elé bámult.
Amikor ismét elhaladtak Ceylaya mellett, Luz megfordult,
kinézett Vito hátsó ablakán. A falu majd fél kilométernyire
feküdt az úttól.
Ott született, Maria de la Luz Santos, szegénynek született.
Milyen rég is volt! Hat gyerek közül utolsónak születni egy
mexikói földműves családban, ráadásul lánynak, elég rossz
helyzetet jelentett. Mivel öt testvére mind fiú volt, eleve
mínuszról indult. A társadalmi rangsort elsősorban a nem
határozta meg, azután jött az életkor. A férfiak uralkodtak, és
kötelező volt tisztelettel viseltetni irántuk, különösen és főképp
az apa iránt. Ehhez jött még a fiatalsága, így Maria de la Luz
Santos mindegyikük alárendeltje volt.
Ez volt a dolgok rendje. Kemény, de kétszeresen kemény
annak, akinek olyan álmai voltak, mint Luznak, már kislány
korában is. Ködös álmok a régi magazinokból, amiket olvasott,
kiszínezett történetek, amiket az Északról visszatérő
kivándorlók meséltek. Luznak azonban ezek nélkül is
meglettek volna a maga álmai; ilyen volt.
1983 nyarának végén, nyolc évvel azelőtt, hogy Dannyvel
találkozott, hajnal előtt ébredt. Kakasok kukorékoltak, fölkelt
az első fénysugár, pára ült a földeken, lágy szellő fújdogált a
falu fölött, amit Ceylayának hívtak. Segített anyjának, reggelit
készítettek az apjának és a fiúknak. Hét óra előtt Jesús Santos
és három legidősebb fia rozoga bicikliken tekertek a
chiliültetvényre, ahol alacsony bérért napi tizenegy órát
dolgoztak. A két fiatalabb fiú napja azzal telt, hogy a közös
földekből rájuk eső részt művelték.
75
 Azon a reggelen, tíz évvel azelőtt, fájt a hasa, előző nap
enyhén vérzett a lába között. Tizenkét éves volt, valami történt
a testében, amit nem értett, mivel az anyja sohasem beszélt
neki sem a menstruációs ciklusról, sem semmi másról, ami a
nőiségre vonatkozott. A vérzéstől azonban megijedt Luz, ezért
addig-addig faggatta az anyját, olyan áthatóan nézett rá fiatal,
fekete szemével, hogy az asszony végül megkísérelte a tőle
telhető legjobban elmagyarázni a dolgot. Azt mondta, így
készíti föl Isten arra, hogy családja legyen.
Luz azt is megkérdezte, hogy lehet-e külön pokróca. Többé
nem volt illendő a legfiatalabb fiúval, Pedróval osztozni a
takarón, mellette aludni a földre vetett szalmazsákon, hiszen a
fiú már tizenöt éves volt, és egyszer-kétszer előfordult, hogy a
reggeli erekció során véletlenül hozzáért, miközben ő aludt. A
lányt túlságosan zavarta, hogy erről kell beszélnie, de
kétségtelenül elérkezett az ideje annak, hogy külön aludjon. Az
anyja megígérte, hogy szólni fog az apjának.
A kakasok hangjához más falusi zajok csatlakoztak, és Luz,
a tizenkét éves, álmodozó lány az előtte álló napra gondolt.
Felsöpri majd a kétszobás ház piszkos padlóját, varr, és olyan
ritmusban csapkodja a tortillákat, amit az anyja Mexikó
szívverésének nevez. A sötétben nem lehetett látni, mik lógnak
a vályogház falain, ő azonban tudta, mert egész életében azokat
a falakat nézte: régi újságok és naptárak, néhány vallásos
témájú poszter és egy fénykép, ami Jesús és Esmeralda Santos
esküvőjének napján készült. A megsárgult, kissé
felpöndörödött szélű kép szebb lett volna, ha a részeg hombre
kezében nincs üveg, és nem néz át a szülei válla fölött, amikor
elkattan a masina.
Az elülső szobában másik négy bátyja ébredezett. A fiúk két
ágyon osztoztak, az ágyak közötti asztalon tartották az
iskolakönyveiket és a katolikus egyház fűzött kiadványait. Az
asztal alatt, faládában voltak a családi iratok, a keresztelési és
születési okmányok és a különleges alkalmakkor, például az
ifjabb Jesús bérmálásán készült fényképek. Esmeralda Santos
kapott a ládában egy sarkot egyetlen pár cipője és egyetlen jó
76
ruhája számára.
Délután Luz segített a fiatalabb fiúknak a földön,
hajladozott, zöldséget szedett föl, amit az anyja eladott a
falusiaknak. Kint a napsütésben Luz takarmányos zsákból
készült ruháját a lába körül libegtette a szél, belekapott a
szalmakalapjába, de az álla alatt keresztülvezetett szalag
szorosan megtartotta sűrű, fekete haján.
Akkoriban Luz egyenesen maga elé nézve igyekezett haza a
földekről, nem fordult az ivók előtt üldögélő férfiak felé, akik
már megbámulták, ahogy elhaladt mellettük. Feltételezték,
hogy hozzámegy a fiatalabbak egyikéhez, rendben tartja a
házát, és neveli a gyerekeit. „Annyi gyereket, amennyit az Úr
küld” – így szólt az egyházi előírás, bár a falusi asszonyok nem
túl nagy meggyőződéssel mondogatták ezt. Ahogy a dolgok
mentek, és ahogy mennek, Luztól elvárnák, hogy viselje
részegen hazatérő férje ütlegeit és azt, hogy folyamatosan úgy
bánik vele, mintha a férfi volna a háznép saját kis istene. „A
férfi nem tökéletes, de a tiéd.” Ezt is a falusi asszonyok
mondták neki.
Két évvel később ugyanúgy ébredt ugyanabban a szobában,
a szülei ágya mellett fekvő szalmazsákon. Akkor már saját
matraca volt, mivel a Pedro számára fenntartott rész
fölszabadult, amikor ifjabb Jesús munkát talált. Teacapánhoz
közel, egy kis gringo településen dolgozott mint kertész. Luz
tizennégy éves volt, a fiatalabb férfiak nagy szemeket
meresztve bámultak befelé Jesús Santos házának bejáratából.
Néha szóba álltak vele a falusi ünnepeken. Ő legtöbbször
lesütötte a szemét, miközben a férfiak beszéltek, de nem
mindig. Luz más volt, ez pedig már a harmadik dolog volt, amit
a falusi asszonyok megjegyeztek vele kapcsolatban.
Luz egyfelől szerencsés volt, mivel az oktatási reformok
eredményeképpen olyan tanárok kerültek a helyi iskolába, akik
végigvitték őt hat évfolyamon. Tovább nem, de legalább addig.
Mexikói vidéki mércével mérve ez jónak számított. A bátyjai
soha nem végeztek négy osztálynál többet, kivéve Jesúst, aki az
ötödiket is befejezte, mielőtt Teacapán közelében beállt a
77
gringókhoz dolgozni, hogy gyarapítsa a család bevételeit.
Idősebb Jesús beszélt az anyával, azt mondta, egy lánynak
három osztály is elég, és még azt is, hogy a túlságosan tanult
lányokat nehéz kezelni, és sokkal nehezebben találnának neki
férjet. Luz anyja vitába szállt vele, azt állította, Luz különleges
lány, akinek álmai vannak, és akinek addig kell folytatnia az
iskolát, amíg csak a tanárok lehetővé teszik. Esmeralda
megbűnhődött ezért az arcátlanságért, ám a verés ellenére is
csökönyösen kitartott álláspontja mellett, így Luznak
megengedték, hogy folytassa a tanulmányait. Megtanult
olvasni és írni, megismerte a legalapvetőbb mexikói
történelmet, azt a történelmet, amit érzelmek szőttek át és nem
volt teljesen pontos, de rosszabb sem volt, mint a kiszínezett
történelem bárhol másutt. Megtanulta azt is, hogy behúzza a
vállát és meggörnyedjen, amikor elmegy a falusi férfiak mellett,
így rejtve el a mellét, ami már nagy volt, és mintha napról nap
még tovább nőtt volna.
A többi falusi lány irigykedett, amikor a gringo fényképész
ott járt Ceylayában, és őt választotta ki egy arcképsorozathoz.
Követte a lányt a földekre, és lefényképezte a szalmakalapjában
meg a zsákvászon ruhájában. Később csomag érkezett, ami egy
róla készült, gondosan szegélyezett és ezüstkeretbe foglalt
felvételt tartalmazott. A kép álló helyzetben mutatta, a tengeri
szél a lába körül lobogtatta könnyű ruháját, és hajlítgatta
kalapja karimáját. Mezítláb volt, és a válla fölött szégyenlősen
mosolygott a kamerába. A csöndes, hosszú hajú, khakiszínű
ingbe öltözött, narancssárga nadrágtartóval fölszerelkezett férfi
ugyancsak mosolygott, amikor befejezte, leeresztette a gépét,
és azt mondta, hogy amit utoljára készített, az szép kép lesz, és
elküld majd egy másolatot. A lány nagyra becsült
tulajdonaként őrizte a felvételt, falusi életére emlékeztette.
A kolera – először egy utazó kezével, később a vízzel vagy a
gyümölccsel – északra terjedt. Elvitte Luz anyját, azután az
apját, majd a középső fiúk egyikét. Luzt elkerülte a betegség, a
választás egyértelmű volt: menni, vagy maradni. A faluban két
fiatalembernek is feleség kellett, mindenki azt mondta, Luz jó
78
parti; nemcsak gyönyörű, de dolgozni is tud. Egyetlen hibája az
enyhén lázadó természettel párosult ész volt, de néhány kiadós
verés és hét-nyolc gyerek tompítja majd ezeket a
tulajdonságokat. Ahogy a férfiak fogalmaztak: „Amikor
terhesek, nem kalandoznak.” Márpedig a macsóság
megköveteli, hogy ne kalandozzanak – mindig, mindig ott van
a félelem, hogy a nő egy másik férfinak adja szerelme zálogát,
hiszen ez a lehető legrosszabb az hombre macho számára, aki
feleségül vette a nőt.
Ugyanazon a gringo településen, ahol dolgozott, Jesús
háztartási munkát talált neki egy amerikai háznál. A lány
tizenöt éves volt, és olyan keményen teljesített, ahogy otthon
is. Ám többet ehetett, cipőt és egyenruhát kapott, és saját ágyat
a garázs fölötti szobában, amin két másik fiatal nővel osztozott.
Éjszaka hallotta, ahogy a Csendes-óceán tőle mindössze
ötvenméternyire csapkodja a partot.
Amikor az amerikaiak fia hazalátogatott az ünnepeken,
fölfigyelt Luzra, észrevette kecses lábát és az egyenruha alatt
domborodó mellét, csinos arcát, amelyen a szem körüli rész és
a kiugró arccsont alig észrevehetően utalt a nemzedékekkel
azelőttről eredő indián vérre. A fiút Davidnak hívták, ő volt az
első férfi az életében. Hogy ő és Luz éjszakánként együtt úsztak
és egyebeket csináltak, azt mindenki megértette, megértette és
elfogadta. David apja aggódott a betegségek miatt, ezért a fiú
mindig óvszert használt.
David tizenhét éves volt, és ügyetlen, Luz azonban nem
ismert senki mást, és feltételezte, hogy az efféle dolgok nem
tartanak tovább annál a harminc másodpercnél, amennyi idő
alatt a fiú elintézi, míg fölgyorsul a légzése, és utána csöndesen
fekszik a lányon. A lány anyja azt mondta, ez a férfi kiváltsága,
és bármit csinál, az úgy van jól. Ez azonban nem az volt, amit a
magazinok képei sejttettek, nem az, amit a televíziós
szappanoperák sugalltak. Az újságok és a filmek nyilvánvalóvá
tették, hogy a női bájakat mutogató, cifra ruhák viselése
megengedett, hogy rendben való férfiak jelenlétében
mosolyogni és félelem nélkül beszélni. A történetek szerint az
79
önfeledtségben kell lenniük olyan pillanatoknak, amikor a nő
eksztatikus magasságokba jut. Az egész olyan zavaros volt.
David azonban tisztességes fiú volt, az egész család
tisztességes volt, tisztességesebb annál, mint amit Luz az
ismeretei alapján elvárt a gringóktól. Fejlesztették a nyelvi
alapismereteit, szabatos angolra tanították, amelyben helyet
kaptak az amerikai kifejezések is. Mindenki azt tartotta, az
angol nyelvtudás kulcs a jobb munkahelyekhez, ahová a
turisták járnak. Emelkedj föl a nyelvi rangsorban, beszélj
folyékonyan, és szállodai alkalmazott vagy bolti eladó lehetsz
ott, ahol a gringo nők strandruhát és mexikói holmit
vásárolnak, amit hazavisznek magukkal, és kerti partikon
viselnek.
Tizennyolc évesen Luz fogta a holmiját, egy napra cigány
lett, és fölült a Puerto Vallartába menő buszra. Azt mondták,
évente egymillió turista jön erre az egzotikus helyre, és csak az
kap munkát, aki jól beszél angolul. Azt is suttogták, hogy
egyszer, jó régen, egy gringo visszavitt magával egy fiatal
mexikói nőt Északra, a jó életbe. A Sheraton szobalányából a
La Piazita konyhalánya lett, ez volt Luz útja, azokban a
napokban öt másik fiatal lánnyal lakott együtt egy domboldali
vityillóban. Tovább is maradt volna a Sheratonban, de az
igazgatóhelyettes le nem szállt róla, végül azt mondta neki, ha
nem lesz hozzá kedves, akkor befellegzett a munkának. A férfi
kövér volt és visszataszító, vastag ujjaival minduntalan
megtapogatta, amikor csak elment mellette. A La Piazitának
legalább tiszta volt a konyhája.
A csoportostul Puerto Vallartába érkező fiatal gringo
férfiaknak volt pénzük, több pénzük, mint amennyit Luz el
tudott képzelni. Ha valaki egyedül ült a Malecónon, és rájuk
mosolygott, néha megálltak, és többek között ezt mondták:
„Jesszus, egész jól beszélsz angolul.” Obszcén képekkel és
feliratokkal nyomott trikókat hordtak, olyan kétértelmű
szójátékokkal dekorált pólókat, amiket Luz eleinte nem értett,
és lötyögő rövidnadrágot, ami látni engedte izmos, szőrös
lábukat. De húsz dollárt fizettek egy éjszakáért a fiatal mexikói
80
lányoknak, ami elég olcsó ár volt ahhoz, hogy a Texas A&M-
ben fölvághassanak vele.
Luz legfeljebb húsz dollárt kapott, mivel a többi fiatal
lánynak is ennyi volt a tarifája. És Puerto Vallartában
mindössze három dollárért megvehettek egy éjszakára egy
tizenkét éves kislányt, készpénzzel fizettek közvetlenül az
anyjának, aki átadta a lányt, vagy elvitte a megjelölt helyre. A
garantáltan szüzekért kicsivel többet adtak. Danny egyszer
mesélt neki egy felfuvalkodott gringóról, aki azzal dicsekedett
Las Nochesban, hogy a fiatal lányok egyikét ő vitte el elsőként.
Röhögve mesélte mindenkinek, hogy a lányka nem volt elég
nagy hozzá, hogyan kaszabolta szét a fullánkjával, és küldte
vissza az anyjához, akinek orvost kellett kerítenie, hogy
elállítsa a vérzést.
Luz csak akkor árulta magát, amikor új ruhát vagy szép
cipőt látott egy kirakatban, amit meg akart szerezni. Nem
mintha akkoriban ez alapvetően erkölcsi kérdés lett volna,
pusztán azért, mert az egész ügylet meglehetősen unalmas volt,
és azonfelül nem volt valami előkelő. Semmi különös, nem
nagyon különbözött attól, amit a David fiúval csináltak.
Barátságosan viselkedni, inni velük egy kevés valamit, azután
az egész hamar véget ért egy kis hotelban a Rio Cuale déli
részén. Gyakorlati ügy volt, semmi több. Általában rögtön
azután távoztak, ahogy befejezték, Luz azonban egész éjszakára
ott maradt a szobában, mert kifizették, és volt meleg víz, meg
egy időre kicsit egyedül lehetett. Egyikük sem szólt egy szót
sem arról, hogy elvinnék Északra.
Amikor húszéves volt, és a La Piazitában dolgozott,
valamelyik kedd este az egyik pincértanuló megbetegedett.
Aznap a konyhai munkája mellett az asztalokat is leszedte,
pedig ezt rendesen nem engedték meg neki. A gringo
lebarnultan érkezett, csak egy kis pocakot eresztett, nem volt
olyan magas, mint egyikük-másikuk – talán 175 centi vagy
ilyesmi –, kellemes arca és az inggallérjáig érő, szép barna haja
volt. A lány észrevett benne néhány ősz csíkot.
Az állát vakargatta, töltött tortillát kért, azt hitte, a lány
81
azért van ott, hogy fölvegye a rendelést, de pincér csak férfi
lehetett. A felszolgáló érkezése előtt a lány a fülébe súgta, hogy
a töltött tök jobb, ezért amellett döntött, és megkérdezte
Luztól, nem enne-e később egy fagylaltot. Ő igennel válaszolt,
és két héttel később Danny Pastorhoz költözött, ami a falusi
lánynak egyet jelentett a mennyországgal. A fiú lakása kicsi
volt, de folyó víz és fürdőszoba volt benne, meg ágy és WC.
Mindezek tetejébe még hűtőszekrény és tűzhely is.
Danny értett az igazi szeretkezéshez, jobban, mint Luz, bár
ez nem jelentett sokat. De házas volt, és könyveket is olvasott a
témában. Azt mondta Luznak, örömet akar neki szerezni az
ágyban, boldogsággal akarja megajándékozni, és megtanította
a lánynak, hogyan használja a kezét és a száját. Az első
alkalommal, amikor a fiú a nyelvével elégítette ki, élvezetében
darabokra tépte az ágyneműt, és megtanult a párnába
sikoltozni, hogy a szomszédok ne hallják. Feltéve, hogy az
igazság valahol a két véglet között helyezkedik el, úgy tűnt,
ebben az esetben a magazinok és a filmek többet tudtak
Esmeralda Santosnál és a többi falubélinél a férfiakról és a
nőkről, valamint arról, amit egymással csinálnak. Emellett a
mexikói férfiak jobban örültek, ha a feleségük járatlan az
erotika művészetében, attól féltek, ahogy ők mondták, hogy
„esetleg túlságosan megkedvelik a szexet”. Jó, ha a szeretők és
más rosszlányok tudják, de nem a feleségek, akik talán még
távolabbi határok után is kutatnának.
Danny megvette neki Maria Conchita Alonso három
kazettáját, akinek a szerelmes dalai nagyon népszerűek voltak
a fiatal lányok körében. Pedro Infante két kazettájával
ugyancsak megajándékozta, hogy lejátssza az elemes
magnóján, mert a lány még mindig szerette a régi música
rancherái31, amit kislány korában hallott Ceylayában. Kapott
még két kazettát, amin Ottmar Liebert játszott gitáron salsa-
zenét. A borítón lévő képen úgy nézett ki, mint Marlon Brando
fiatalon, rumbát játszott, csak egy kis mariachit szőtt bele.

31 Música ranchera (ejtsd: múzika ráncserá): népzene.

82
Amikor Ottmar Liebert a La Rosa Negrát játszotta, és főleg,
amikor azt, akkor Luz buján, meztelenül rumbát táncolt
Dannynek. Danny vigyorgott, hanyatt feküdt az ágyban,
kiborította a tequilát a lepedőre, és ezt kiabálta: „Istenem,
engedd, hogy örökké tartson!”
Esténként, amikor Dannynek volt pénze, kimentek a
külvárosba, ahol Willie-t és Lobot hallgatták a Mámmá
Miában. Maria de la Luz erre az édes életre született, és még
többet akart belőle. Bár ha valaki nem elég óvatos, túl is lőhet a
célon. Mint akkor éjjel, amikor Danny egy San Diegó-i szőke
nővel mulatott. Csak azért, hogy megmutassa neki, Luz kiment
valakinek a jachtjára, ahol három férfi gyakorlatilag tequilába
fullasztotta. Nem sok mindenre emlékezett az egészből, csak
arra, hogy napokig fájt az alsó fele. Soha többet nem tett ilyet.
Mexikóban elég gyakran végeztek abortuszt különböző
társadalmi osztályokhoz tartozó nők körében, még azoknál is,
akik jó katolikusoknak tartották magukat, neki mégis nehéz,
nagyon nehéz volt. Először is ott volt a családi eszmény, amit
az anyák, akik nem láttak ennél tovább, mélyen belesulykoltak
a fiatal lányok lelkébe. A falusi papok szitkokat szórtak az
abortuszra – azt mondták, gyilkosság. Mindezeken túlmenően
pedig az volt a helyzet, hogy akarta is a gyereket, akarta az
anyaságot, és akarta Dannyt apának, bár a fiú csaknem húsz
évvel idősebb volt nála.
A kikötői jachton töltött vad éjszaka után Danny hallani
sem akart róla, semmilyen körülmények között nem akart
gyereket, a lány pedig attól félt, elveszíti mindazt, amit Danny
jelentett neki. Luz tehát egy forró júliusi napon elvetette a
gyereket. Igyekezett elfelejteni, és egy idő múlva legtöbbször
már nem emlékezett rá, bár néha visszatért hozzá a gondolata,
úgy maradt meg benne, mint valamilyen hosszú öltés a lelkén.
Még egy vagy két év után is sírva fakadt, amikor arra a nyári
reggelre gondolt. Aznap Danny vett neki egy új Panasonic
magnót. Arról is megbizonyosodott, hogy a lánynak elegendő
tablettája van, és még azt is ellenőrizte, hogy beveszi őket.
Lassanként elnyomta az abortusz emlékét, és minden
83
visszatért a rendes kerékvágásba. Amikor Danny csekkjei
megérkeztek, fölautóztak Buceríasba, homárt ettek, azután
kimentek Punta de Mitába, ahol meztelenül fürödtek a
holdfényes hullámokban. Azután egyik este különös dolog
történt az El Nino nevű bárban, majd később, még aznap éjjel a
Vito nevű Broncóban ült, Dannyvel és egy másik férfival
robogott, Észak felé száguldottak, ahová mindig is el akart
jutni, és aminek a lehetőségéről Danny még csak nem is beszélt
vele.

EFFÉLE HELYEN
Késő délután egyenesen észak felé tartottak a 15-ös úton:
Danny, Luz és a vadász. Erős forgalomban araszoltak fölfelé
egy hosszú, meredek emelkedőn, a hőség úgy burkolta be a
Broncót, mintha téglagyári égetőkemencén mentek volna
keresztül. A domb tetején Vito hűtővize túlmelegedett és
fölforrt. Danny kinyitotta a motorháztetőt, és fölmérte a
vízkészletüket, átkozta magát amiatt, hogy nem hoztak
magukkal többet. Rengeteget megittak, nem maradt annyi,
amennyivel lehűthette és újból beindíthatta volna Vitót.
Egy iowai rendszámú Buick jött dél felé, megállt mellettük.
A hátsó ülésről barna, a pofáján fehér foltos kutya hajolt ki,
lihegett, őket nézte. A vezetőülésen idősebb úr ült, „LSU
Tigers” feliratú sapkával a fején, a kocsi ablakán kihajolva
érdeklődött, tud-e segíteni. Danny azt válaszolta, hasznát
venné némi víznek, ha a férfinek volna valamennyi tartaléka. –
Már hogyne lenne. A csomagtartóban van. A férfi kiszállt, hogy
kinyissa a csomagtartót, a kutya követte. Amíg Danny
feltöltötte a hűtőt, a vadász leguggolt, és a kutyát simogatta.
– Hogy hívják a kislányt? – kérdezte az idősebb úrtól.
– Bandida. Nem valami szép, de óriási szíve van – felelte a
férfi. Észrevette a jókora vágást a vadász arcán.
– Bandida… ez jó név.
– Meghiszem azt. New Orleansban találtam. Rossz bőrben
volt, a vízparton lakott. – Az úriember a Broncóban hátul ülő

84
csinos mexikói nőt nézte.
– Köszönöm – szólt Danny. – Azt hiszem, most már
rendben vagyunk.
– Nincs mit. – Az idősebb úr szája széles mosolyra nyílt. –
Én még egy kicsit lejjebb megyek. Nemrég mentem nyugdíjba,
és most Bandidával végiglátogatjuk a kis parti városokat. Van
egy könyvtáros hölgyismerősöm, repülővel érkezik Iowából,
Otter Fallsból, pár nap múlva Puerto Vallartában találkozunk.
Ha bármikor szükségük lenne egy jó útikönyvre, ezt ajánlom
figyelmükbe. – Kinyújtott az ablakon egy könyvet:
Esszégyűjtemény utazóknak, valami Michael Tillman nevű
ember írta.
A vadász mosolygott, Danny mosolygott, a Buick elindult
délnek, a kis parti városok és mindazon dolgok felé, amelyek
Mexikó méhében találhatók.
Irgalmatlan hőség volt. A nap megolvasztotta az úton lévő
kátrányfoltokat, megrepesztette a földet, visszaverődött a bal
oldalon fekvő vízen, valami folyótorkolaton vagy tavon.
Néhány kilométer után Dannynek vizelnie kellett, egy kavicsos
kitérőnél lefordult az útról, a vizet szegélyező magas, sziklás
partfal tetején leállította Vitót.
Bement a bokrok közé. Amikor előjött, a vadász a partfal
szélén állt. Luz a földön ült, nekidőlt a Bronco elülső
lökhárítójának, a hosszú simléderű horgászsapka árnyékot
vetett a szemére.
A vadász a vízre mutatott, másik kezét az arcához érintette,
hogy meggyőződjön arról, elállt-e a vérzés. Elállt.
– Hálókat használnak – mondta.
Vagy fél tucat kis hajó dolgozott a torkolatban, mindkét
oldalon másfél-másfél kilométer hosszan, és még ameddig
elláttak, a Csendes-óceán irányában is, hálókat feszítettek ki.
Az egyik, fakó türkizkék színű hajó úgy százméternyire volt a
sziklafaltól. A hajó orrában álló férfi kivetette a hálót előre, egy
másik hátul állt, a kis motort felügyelte. A legyezőszerűen
szétterülő hálóba kapaszkodó vízen megcsillant a napfény.
– A halászat jó megélhetés lenne – szólt a vadász. Csak
85
ennyit mondott, miközben a férfit figyelte, amint a halászokra
mindenütt jellemző, ősidőkre visszanyúló ritmusban bevonta a
hálót.
A háta mögött úgy ropogott a kavics, ahogy egy nagy jármű
alatt szokott. Chevy Suburban típusú teherautó érkezett,
Danny kis híján elájult. Federalék használják ezeket, miután
elkobozzák a kábítószer kereskedőktől. Ez volt az első
gondolata, és be is igazolódott. Hárman szálltak ki. Kettő
vállán, az ing fölött pisztolytáska lógott, benne .45-ösök; a
harmadik valamilyen automata fegyvert viselt a jobb vállán
átvetett hevederben. Danny nem sokat tudott ezekről a
dolgokról, de később a vadász elmondta, hogy Uzi volt,
veszélyes izraeli gépfegyver.
A federalék lesújtóan és gőgösen, hetvenkedve nézték őket,
Stetsont32 és drága cowboy csizmát viseltek, amelynek a
csillogását kissé elhomályosította a rárakódott porréteg.
Annak, amelyiknél az Uzi volt, félig szívott cigaretta lógott a
szájában, lefittyedt róla a hamu. Tőle balra álló nagydarab,
kövér társa fölrántotta a nadrágját.
Danny gyorsan gondolkodott, mentségeket és
magyarázatokat keresett:

„Csak úgy utazgatunk, gyönyörködünk a maguk csodálatos

országában.”
Vagy:
„A barátom papírjait ellopták San Blasban, Mazatlánban
meg akarunk állni, hogy tisztázzuk, újat kérjünk neki.”
Vagy:
„A nő az idegenvezetőnk.”

Mindegyik szánalmasan gyönge volt. Danny torkát pánik

fojtogatta, belei görcsbe rándultak, fölidézte, milyen igaza volt
az exfeleségének abban, amit az ivásról és az elhatározásokról

32Stetson: puha filcből készült, jellegzetes cowboykalap, amelynek kétoldalt

fölhajtott, széles karimája van.
86
mondott. De csak sokkal később, éppen abban a pillanatban
jött rá, milyen tökéletesen igaza volt.
A vadász, még mindig a baseballsapkában és a
napszemüvegben, rágyújtott, és a közeledő federalékat figyelte.
Danny a Broncóban lévő hátizsákra gondolt, és örült, hogy
nincs kéznél.
Ez némi magyarázatot igényel majd, tolmácsolást, ami
biztosítja, hogy nincs félreértés. Danny Luzra nézett. A lány
odalépett mellé.
A federalék bő félméternyire tőlük megálltak. Mindhárman
a vadászt nézték, szigorúan, mintha tudnának valamit. Lehet,
hogy az arcán lévő seb keltette föl az érdeklődésüket. Parányi
izzadságcsepp lógott az orra hegyén, bal kezével ezüst
öngyújtóját dobálta. A hidegvérűségnek ez a szintje különösnek
tűnt Danny szemében. A dobás és az elkapás laza mozdulata
szöges ellentétben állt azzal, mint amennyire nyilvánvalóan
összpontosítania kellett. Danny később fölidézte, milyen
lustának, csaknem ostobának nézett ki abban a pillanatban,
mintha csak az időt töltené, a buszra várna vagy arra, hogy a nő
felöltözzön, és induljanak. Clayton Price, útban a „buborékja”
felé.
Danny fejében azonosíthatatlan zaj hallatszott, mintha
valami egy ajtón kaparászna, azt akarná, hogy beengedjék.
Az egyik federale – nagydarab, jóképű hombre, kis
bajusszal – a papírokat kérte, tenyérrel fölfelé kinyújtotta a
kezét. Az öreg színészre, Gilbert Rolandra emlékeztetett.
Danny értett ennyire spanyolul, és Luzhoz fordult.
– Mondd meg nekik, hogy te mexikói állampolgár vagy, az
én irataim a Broncóban vannak, Mr. Schumannét pedig
ellopták San Blasban, de amikor Mazatlánba érünk, rendezzük.
Bizonytalankodtak, és ezt a federalék látták rajtuk. Az,
amelyik beszélt, átnyúlt a bal válla fölött, és kikapcsolta a
pisztolytáskáját. A .45-ös automatának apró gyémántokkal
vagy valami annak látszóval kirakott gyöngyház markolata volt.
A köveken megcsillant a nap, a férfi minden mozdulatára
fénysugarakat vetett. Krisztusom, micsoda közhely –
87
gyémánttal kirakott markolat –, mintha csak egy C kategóriájú
autósmoziból vágták volna ki. Danny lebegett, az egész ügy
átalakult ahhoz képest, aminek kezdetben tűnt, mint amikor a
kezelhető melodráma valami mérhetetlenül valóságossá és
veszélyessé válik. A mexikói börtönökre gondolt, és mindarra,
amit hallott róluk: csúnya dolgokra, földi kárhozatra, talán
még annál is rosszabbra.
Luz elmondta, amit Danny kért tőle, kedvesen, a tőle
telhető legszebben. A federalékat nem győzte meg, távolról
sem. A kövér ránézett arra, amelyik a papírokat kérte, és lassan
előre-hátra ingatta a fejét. Ez nem fog menni, Danny látta, és
kis híján az orrában érezte a Mexikóvárosban vagy Mazatlán
déli részén szürke kőből épült börtön vizelet- és romlottétel-
szagát. Istenem, szabadíts meg engem, rángass ki ebből!
A vadász még mindig az öngyújtóját dobálta, amennyire
meg lehetett állapítani, nyugodtan és gondtalanul. A
federalékat bámulta, miközben csöndesen beszélt Dannyhez.
– Pénzzel megoldható?
Luz először Dannyre, majd a vadászra, azután a federalékra
nézett. A szeme elárulta, mennyire rémült.
– Nem hiszem, de megpróbálom.
Danny megkérdeztette Luzzal, volna-e valami kedves módja
annak, hogy ezt az ügyet ott helyben, az út mentén elintézzék.
Esetleg vehetnének nekik pár üveg hideg sört, hogy kárpótolják
őket a kellemetlenségért. Ez egy csomó helyzetben működött.
De aznap nem. Miközben Luz tolmácsolta az ajánlatot, Danny
látta rosszindulatú arckifejezésüket. Azt sugallta, hogy
keresnek valakit, és az előttük álló gringók egyikének
nincsenek iratai. Ez elegendő ok arra, hogy mindhármukat
bevigyék. Bár a federalék legtöbbször a saját törvényeik szerint
működtek, de nagy bajba kerülnének, ha egy láda sörért futni
hagynának egy útjukba vetődött fontos alakot, például egy
körözött személyt. Semmiféle esélyt nem adtak. Luz
tolmácsolt:
– Azt mondja, nem, velük kell mennünk, és minden további
megvesztegetési szándék tovább rontja a helyzetünket. –
88
Remegett a hangja, és Danny nem is hibáztatta a félelméért. A
börtön elviselhetetlen lett volna a fiú számára, de sokkal
rosszabb a zamatos senoritának, aki a maga módján
nyilvánvalóan fölszabadult annak következtében, hogy útra
kelt két gringóval. Fehér blúza ujján légy mászott föl a válla
felé. Hosszú, fekete hajának néhány tincse beleragadt a nyakán
gyöngyöző verítékbe, mások a torkolat felől fújó könnyű
szélben ficánkoltak. Nem mozdult.
Szünet az út forgalmában… csönd… majd hajómotorok
távoli hangja, madárfütty az út túloldalán sorakozó fákról.
Dannynek semmi ötlete sem volt arra vonatkozóan, mit
tegyen ezután. Tökéletesen megnémult, szinte gyökeret
eresztett, mintha valamilyen erő az egész lényét odaszögezte
volna a földhöz, és valami különös egykedvűségbe burkolta
volna. Érezte, hogy mindenestül becsukódik, érzéketlenné
válik, fölkészül a megadásra.
Gilbert Roland a válla fölött hátrabökött a hüvelykujjával:
– Erre! Az autójukat hagyják itt! Majd elküldünk érte.
Danny értette a szavakat, de azért Luz lefordította, a hangja
távolinak tűnt, mint a riadt kislányé, aki beleesett egy üres
kútba.
A vadász az öngyújtóját dobálta, fölhajította és leguggolt,
hogy elkapja. Guggolás közben úgy döntött, beköti az egyik
bakancsát, ezért a jobb lábán kissé fölhúzta a nadrágja szárát.
A jól megtermett federale megindult a teherautó felé, a
másik pedig, aki beszélt, parancsoló hangon szólt rájuk:
– Most! – Elveszítette a türelmét, nem volt kíváncsi további
fejezetekre. A férfi, amelyiknél az Uzi volt, fölemelte a fegyvert,
könnyedén tartotta, Luzt és Dannyt figyelte, a cipőfűzőjét
babráló férfi nem érdekelte.
Ő kapta az elsőt, az, amelyik az Uzit fogta. Az arcába.
Orrától öt centire balra vér spriccelt.
A vadász ordított:
– Feküdj! –, és mélyen meggörnyedve rohanni kezdett. A
.45-ös tulajdonosa a gyöngyház markolatú, gyémántberakású
után nyúlt. Nem tudta megfogni – a keze még útközben volt,
89
amikor két lövés érte a mellkasán. Hanyatt esett. Ott feküdt…
nem halt meg, a keze a port markolászta.
– Ó, édes istenem, ne… ne… ne! – Danny félig gondolta,
félig mondta ezt. Egész végig görnyedve-csúszva igyekezett a
Bronco felé, magával rángatta Luzt. Dannyhez hasonlóan a
lány is alig adott hangot. A fiúba kapaszkodott. Az meg belé.
Hová lett a kövér hombre, aki odament a Suburban-hoz?
Hamar előjött. Célhoz emelte és kibiztosította a dupla csövű
vadászpuskát. Hamar előjött, de túlságosan lassan, nagyon is
lassan. Nem látott célpontot.
A vadász már a Suburban mögött volt, a másik oldalon.
Egyetlen lövést adott le a kocsi hátuljától. A vadászpuskás férfi
összecsuklott, bíborvörös sugár spriccelt ki a füléből. Vége…
ilyen gyorsan vége lett. A federalék egyetlen lövést sem adtak
le.
A vadász szaporán lélegzett, de nem állt meg. Dannyt
elképesztette az ereje és a teljesítménye, különösen a pasas
kora miatt. A férfi gyorsan visszament oda, ahol a federalék
főnöke összeesett, és egyik kezével a mellkasát markolta, a
másikkal megpróbálta elővenni a pisztolytáskában rekedt
fegyvert. A vadász fölé állt, a férfi homlokának szögezte a
revolvert, egy pillanatig tétovázott, majd meghúzta a ravaszt. A
federale egyet rándult, azután mozdulatlanul feküdt.
– Pastor! – kiáltotta. – Másszon ki a Bronco alól, és jöjjön
ide! Segítsen betenni a Suburbanba ezeket a seggfejeket!
Danny előbújt, és odabotorkált a vadászhoz, aki a néhai
Gilbert Roland-szerű, ekkor azonban már sötét lyukkal a
homlokán fekvő alak fölött állt. Mind a három federalét
bevonszolták a Chevy hátuljába, bevágták a hátsó ajtókat,
hallották a dombon fölkapaszkodó és tőlük északra forduló
nagy dieselautó nyögését. A vadász beakasztotta a pisztolyt az
övébe, az inge alá, és lábával port kotort a földön szétterült
vérfoltokra. Épp akkor végzett és dőlt neki a Suburbannak,
amikor a kocsi kibukkant a kanyar mögül. A sofőr integetett a
turistáknak, a vadász a barátságos amerikai turisták széles
vigyorával az arcán visszaintegetett, szemével követte az úton
90
elhaladó furgont.
Abbahagyta a vigyorgást, és Dannyre nézett.
– Hol van a legközelebbi Pemex állomás? Gyorsan,
gondolkodjon!
Dannynek nehezére esett a gondolkodás, a történtekre
vonatkozó zűrzavaros képektől és a jövőbeni kilátásoktól
eltekintve, semmi sem jutott eszébe.
– Ha jól emlékszem, pont előttünk, Mazatlán déli végénél
van egy, közel a durangói leágazáshoz.
A vadász bólintott.
– Maga vezeti a Suburbant. Luz és én megyünk a Broncóval.
Amikor odaér az állomáshoz, állítsa le a végében, mintha ott
akarná hagyni javításra. Azután egészen lassan sétáljon oda a
Broncóhoz, és szálljon be a vezetőülésre.
Valahogy azonnal a Mazatlán felé tartó úton voltak, a
vadász rákapcsolt, Luz kalapja mögöttük hevert az úton, ahová
akkor esett le, amikor Danny a Bronco alá vonszolta. A vadász
egyik keze a kormánykeréken volt, előredőlt és belenyúlt a
hátizsákjába, előhúzott belőle egy betöltött tárat, és
beillesztette a kis, fekete automatába, amelynek a csövébe
Beretta feliratot véstek. A pisztolyt visszarakta a nadrágja
hátulján lévő pisztolytáskába, és vezetés közben elkezdte
újratölteni a federalékra kilőtt tölténytárat, egész idő alatt az
előtte haladó Chevy hátulját figyelte.
Az addig különös történet kezdett illuzórikussá válni Danny
számára. A kis karaván Mazatlán felé tartott, Danny a tükörből
vagy hétszáz méternyire maga mögött látta a Broncót, érezte a
kocsi hátuljában lévő halottak izzadságszagát. A halottak nem
izzadnak – ez úgy hangzott, mintha az évekkel korábban
olvasott rossz regényből idézné –, de haláluk előtt
verejtékeztek, és tíz perccel azelőtt még lélegeztek. Most a
túlélésről volt szó. Az egész hülyeség, hogy megírja egy gyilkos
életrajzát, távolinak, és ebből a távolságból gyermetegnek tűnt.
A szívós riporter, a kemény újságíró… Krisztusom, micsoda
vicc! A Vitóban mögötte hajtó férfihez képest a Chicago utcáin
működő zöldfülűek még mindig éjszakai autóbuszjáratokon
91
ültek Dubuque felől Pretoria irányába, a D-osztályú menők
között.
Mazatlán déli végénél Danny lassan behajtott a nagy
benzinkútra, és azt tette, amit a vadász mondott. A délutáni
csúcsforgalom ideje volt, járművek hosszú sora várt tankolásra
a Pemexnél, az alkalmazottak kapkodtak. Leállította a
Suburbant, majd mintegy véletlenül odasétált a Broncóhoz, és
beült a kormány mögé.
A vadász fölnézett a térképből, és így szólt:
– Térjen le a durangói leágazásnál, amit épp az imént
hagytunk el, menjen keletnek, a hegyek felé. Luz, maga
továbbra is figyeljen hátra, bármi furcsa tűnne is föl, szóljon. –
Beszéd közben a lányra nézett, hogy biztos legyen abban, hallja
őt. A lány beleegyezően bólogatott, bizonytalanul és tétovázva
ugyan, de azért megfordult, hogy a maguk mögött hagyott utat
kémlelje.
A vadász messze volt az otthonától, és bajba keveredett.
Dannynek az volt az érzése, hogy Peter Schumann, vagy bárki
legyen is, járt már efféle helyen – bajban és távol az otthonától.
Most ő és Luz is odakerült, és ők még sosem jártak ott, soha.
Danny megpróbált világosan gondolkodni, de nem sikerült
neki. Inkább az útra összpontosított, a kövezeten súrlódó
gumik zúgását hallgatta, és azt ismételgette magában: „Ne…
ne… ne!” Újból és újból elmondta magának egészen addig,
amíg a szavak lassú, állhatatos zümmögéssé, mantrává váltak.

FELIPE
Semmi a terepről, semmi a Puerto Vallarta környéki vagy
távolabbi útlezárásoktól. Semmi az autókölcsönzőktől, a
buszpályaudvaroktól vagy a repülőtértől. Walter McGrane
sóhajtott és tudta, hogy az utcákra kell összpontosítani, a
hajdani titkosrendőri munka következik. Ő és a Puerto
Vallarta-i rendőrfőnök megtervezték, a bárokkal és az
éttermekkel kezdték.
Amikor az El Rondó tulajdonosa szemben találta magát a

92
barátságtalan rendőrökkel és a fiatal, szigorú kinézetű
gringóval, akin széldzseki volt, és aki tökéletesen beszélt
spanyolul, elmondta, amit tudott. Felipe megnézte Clayton
Price fényképét, és bólintott. Igen, az őszülő, magas gringo két
éjszakával korábban benézett egy italra. Igen, egy másik
gringóval és egy mexikói nővel távozott, úgy hiszi, őket már
látta, de a nevüket nem tudja. Leírta a gringót, aki a nővel volt,
és elkezdte mesélni, hogy nyalta a lány a fagylaltját, a férfiakat
azonban nem érdekelték a nő étkezési szokásai, így Felipe
egyszerűen elmondta, hogy a lány nagyon csinos volt, és
beszélt angolul.

VALAMI A KANDALLÓPÁRKÁNYON
Danny késő délután ráfordult a durangói útra, és kelet felé
indult. A vadász egyenesen előre nézett, egyik Marlborót
gyújtotta a másik után, khakiszínű ingét sötétszürkére festette
az izzadság. Luz és Danny piszkos volt, izzadság és vörös por
keveredett rajtuk, beleragadt a ruhájukba, a bőrükbe és a
hajukba. A biztonságos helyre való kúszás közben Luz lenyúzta
a könyökét, amikor a vadász leszedte a három federalét, most
vizet öntött a horzsolásra, és egy ronggyal letörülte a vért. A
vadász hátrapillantott, látta, mit csinál, és az ülésen átnyúlva
odaadta neki a kenőcsös tégelyét.
Danny gondolkodott. Ismét döntések előtt áll, és mindössze
egyetlen mérce van, ami alapján a lehetőségeket mérlegre
teheti: a túlélés. A menni vagy maradni, a feladni vagy
nekiveselkedni régi dilemmája. Megszökhetnének, vagy
valahogy értesíthetnék a rendőrséget a történtekről, talán arra
hivatkozhatnának, hogy elrabolták őket. Ám ha a zsaruk
megkaparják a dolgokat, és visszaviszik őket Las Brisasba, ott
rengetegen tanúsíthatják, hogy egy csöppet sem tűntek
foglyoknak. Utánanézhetnek a külön szobáknak, annak, hogy a
vadász úszkált, miközben Luz a közelben üldögélt, az ital és a
vacsora melletti könnyed beszélgetésnek. A másik eshetőség az
volt, hogy segítenek a vadásznak kijutni Mexikóból, és úgy

93
tesznek, mintha semmi mást nem csináltak volna azon kívül,
hogy rövid kirándulást tettek északra, hogy fölkeressék a lány
szüleinek sírját.
Mit tudott eddig bárki is? Danny összefoglalta. Puerto
Vallartában egy halott és egy másik, aki vagy megsebesült, vagy
meghalt. Egy őrült gringo és a barátnője elindult valamerre az
éjszaka közepén. Ez nem túl szokatlan arrafelé, hiszen az őrült
gringók folyton ilyesféléket műveltek. Három federale
hiányzik; a folyótorkolatban dolgozó halászok hallhatták a
lövéseket, és a sziklaszirten történtek egy részét talán látták is.
Ebben az esetben elképzelhető, hogy nem néztek oda és nem
jelentették, mert sejtették, hogy bajba kerülhetnek pusztán
azért, mert jó állampolgárok. Egymás között azonban
beszélnek róla, és a szóbeszéd végül a törvény őreinek fülébe
jut. Az addigi események ellenére azonban az volt a lényeg,
hogy hármuk közül valójában senkit sem figyelnek
pillanatnyilag. Vissza a lehetőségekhez. Vissza a túléléshez. Mi
maradt neki és Luznak?
A vadász átvette a kezdeményezést, nem hagyott választási
lehetőséget.
– Íme a gyakorlat, apuskám. Maga elvisz a határhoz, vagy
másképpen szólva kihúz a csávából, én pedig csukva tartom a
számat, ahogy maguk is, most és mindörökké, bármi történjék
is. Semmi híresztelés erről a kis kalandról, Danny-egykori-
írókám, ha erre gondolna. A sajtószabadság gyakorlásának is
megvannak a maga korlátai, most éppen én vagyok a korlát
egészen addig, ameddig csak el tudja képzelni a jövőt. És hadd
mondjak még valamit: nem játsszuk a régi filmekben látható
játékot, miszerint igyekszem egész éjjel ébren maradni és
magukat figyelni. Tudja, amikor a rossz fiú végül elbóbiskol, és
mindenki ráveti magát. Nem megtévesztésből mondom ezt.
Amikor aludnom kell, akkor aludni fogok. Maguk azt teszik,
amit tenniük kell. De ha valamit terveznek, akkor azt az első
alkalommal kell jól elvégezniük; második lehetőség nem lesz.
Látta, mi történt. Nekem most menekülnöm kell, és nem
érdekel semmi más azon kívül, hogy kijussak Mexikóból.
94
Megértette?
Danny ránézett.
– Igen, megértettem. – És ismét a nagymenőkre
emlékezett, akikkel Chicagóban foglalkozott. Városi
keményfiúk voltak, és úgy is beszéltek, feltűnő ruháikkal úgy
öltözködtek, úgy viselkedtek; a Vitók, a Robertok és az
Adrianok. A vadász valahogy más volt. Legtöbbször inkább
átlagosan nézett ki, csöndes volt és kedves, talán magányos,
úgyszólván töprengő. De egy pillanat alatt képes volt átalakulni
valami mássá, valami árnyszerűvé és állatiassá, valami gyorssá
és kérlelhetetlenné. Mintha sötét szobába lépnél, éreznéd,
hogyan jutsz keresztül rajta, de nem látnád a kandalló
párkányán, épp a torkod magasságában összetekeredett
lándzsakígyót, amelyik arra les és azt várja, hogy megfelelő
távolságba kerüljön a nyakad. A magányosnak és csöndesnek
látszó férfi az egyik pillanatban a cipőfűzőjét kötözte, húsz
másodperccel később három férfi, aki sötét szobába lépett egy
napfényes úton, halott volt.
– Jó, megértette. Ne felejtse el – mondta csöndesen. – A
következő az, hogy merre menjünk. A térképen látszik egy
Concordia nevű város. – Danny egy pillanatig habozott. A
vadász kinézett a szélvédőn, úgy beszélt, hogy nem fordult
vissza. – Elmondom még egyszer: bármit is forgat a fejében,
hagyjon föl vele; kimászom ebből, és maguk ketten is
kimásznak. Ez nem bonyolultabb ennél. Mire kell számítanom
az úton?
– Concordia keleti részén van egy mezőgazdasági ellenőrző
állomás, ahol fertőzött termékeket vizsgálnak. Egyetlen dolog
miatt emlékszem rá: amikor utoljára jártam arra, sok ember
volt az állomáson, egyikük egy irodai széken ült a pavilon előtt,
a székével hintázott, és valami kopottas külsejű puska feküdt
az ölében. Emlékszem az irodai székre és a puskára, főleg a
puskára. Azt gondoltam, a tűzerő szintje kissé eltúlzott egy
mezőgazdasági ellenőrző állomáshoz. Általában csak intenek és
átengedik a gringókat, ezek viszont megállítottak, és
átkutatták a Volkswagent.
95
 – Mikor volt ez?
– Kicsivel több mint három éve. Azt hiszem, még a régi
Volkswagen buszom volt meg, amikor átvizsgáltak. Az ilyen
kocsikról a hippik és a kábítószeresek jutnak eszükbe.
– Régi történet. A dolgok változnak. Emlékszik bármire a
fickó puskájával kapcsolatban?
– Tényleg nem tudom. Az a fajta volt, amelyiknek szíj
kengyele van. Azt hiszem, rohamfegyvernek hívják.
– Talán AK-47-es. Ki tudja, mi van ott most… valami. Ha
akkor fölfegyverkeztek, akkor lehet, hogy még most is ez a
helyzet. Mi van még?
– A hegyek. Kis falvak az út mentén. Nem túl sok
Durangóig.
– Milyen messze van Durango?
– Körülbelül 240 km. Látja, hosszú út, ahogy már
mondtam.
A férfi bólintása csaknem észrevehetetlen volt.
– Meg kell mosakodnunk, mielőtt átmegyünk ezen az
ellenőrző állomáson. Úgy nézünk ki, mint akiket alaposan át
kell vizsgálni. A következő pataknál térjen le az útról, és
láthatatlanul hajtson bele a vízbe.
Úgy nyolc kilométernyire balra Danny látta egy
székesegyház tornyának csúcsát. Az lesz Concordia. A torony
elmosódott a kora esti szürkületben, lágy fény tündökölt Sierra
Madre városfala fölött, hatvan kilométerre előttük.
A vadásznak jó érzéke volt a dolgokhoz, másfél kilométer
után patakkal találkoztak, sekélyen folydogált át az úton.
Danny azt tette, amit mondtak neki, ellenőrizte, hogy egyik
irányból sem jön senki, majd lefordult az útról, és
folyásiránnyal szemben belegázolt a vízbe. A patak sekély volt,
medrében kövekkel, nem kellett négykerék-meghajtásra
kapcsolnia. Majd fél kilométer után a patakmeder
elkanyarodott. Danny megkerülte a kanyart, és úgy állt meg,
hogy az út felől rejtve maradtak. A patak árnyékban volt ott, a
közeli legelőről tehenek bámultak. Az egyik fán pulykakeselyűk
gubbasztottak; nyilvánvalóbb és sokatmondóbb jelkép annál,
96
hogysem Danny szívesen gondolkodott volna rajta akkor, vagy
akár később.
A vadász kicsusszant a Broncóból, Luzt és Dannyt nézte,
kissé elmosolyodott.
– Száraz országban a kis madarak késő délutáni repülési
útvonala általában vízhez vezet… régi túlélési szabály.
A vadász elővette a hátizsákjából a farmeringét, és a
föltekert, khakiszínű nadrágot, amit az El Ninóban viselt,
amikor Danny először látta. Elindult a víz felé, azután megállt
és visszanézett oda, ahol a zavarodott és megbénult Danny és
Luz még mindig a Broncóban ült.
– Mosakodjanak meg! Mindketten. Szalonképesen kell
kinéznünk, amikor ahhoz az állomáshoz érünk.
Levette a cipőjét, az ingét és a nadrágját, lecsatolta a lábáról
a pisztolytáskát, és a tokban lévő késsel együtt a ruhájára
fektette. Kifakult, kék bokszeralsóban állt, lebarnult arcát és
karját kivéve a bőre is sápadt volt. Danny ismét észrevette a
nagy, mély forradásokat a hátán, a mellkasán és a combján.
Előhalászta a váltóruháját, és kisegítette Luzt a Broncóból a
válltáskával együtt, ami leginkább nagy erszényhez hasonlított.
A lány maszatos volt, porcsíkok húzódtak az arcán, piszkos volt
a haja, a ruhája.
A vadász előrehajolt, vizet loccsantott az arcára, a
mellkasára, a karjára és a lábára. Danny pár méterrel fölötte
belegázolt a patakba, a lábát szurkáló, éles köveken
egyensúlyozott, és ugyanazt tette, amit a vadász.
Luz kissé lejjebb ment, levetkőzött. Nem volt különösebben
szégyenlős, főleg nem azóta, amióta bizonyos fokig
fölszabadult, de az ellenkezőjét sem lehetett róla elmondani.
Csak az alsóneműt hagyta magán, föltűzte a haját, és lassan
mosakodni kezdett. Egy idő után hátat fordított a férfiaknak, és
levette a melltartóját és a bugyiját is. Talált egy helyet, ahol a
szürke homokon lágyan csordogáló víz úgy ötven centi mély
volt, ott lefeküdt, a könyökére támaszkodott, mellének fölső
harmada kilátszott a vízből, ami körülvette a mellét, és
beborította a hasát és a lábát.
97
 Talán harminc másodpercig hevert, mielőtt újból fölült, a
vadász végzett a mosdással, és őt nézte. A lány valahogy
megérezte, félig-meddig a férfiak felé fordult, jól láthatták az
egyik mellét. Dannyt meglepte, hogy mosolyogni látja,
rejtélyes, a körülményekhez képest különös melegséggel
átitatott mosoly bujkált az arcán. Ismét elfordult és tovább ült,
a levetett piszkos ruhákat mosta.
Danny az egész történet képtelenségén töprengett: a
fegyver, a gyilkosság, mellette a vízben a lándzsakígyó és a
szelíd, barna nő, aki az árnyékos patakban gyöngéden mossa a
testét és a ruháját egy meleg estén Mexikóban.
– Hagyjuk abba ezt a bújócskát – mondta öltözködés
közben a vadász. – Látta, amikor lőttem Puerto Vallartában,
ugye?
Danny egy darabig csak hebegett, végül elismerte.
– Gondoltam. Kifelé menet észrevettem, hogy figyel. Nem
véletlenül ugrottam be a kis bárba, ahol később tequilát ivott.
Miután kimentem az El Ninóból, elrejtőztem az egyik
kapualjban a Calle Aidamán. El akartam tűnni, de nem
hagyhattam ott magát a zsaruknak azután, hogy azt a rengeteg
tequilát megitta, és igencsak beszédes lett. Nehezen tudtam
eldönteni, várjak-e magukra, vagy se. Három percet adtam
magamnak, azután elmentem volna. Amikor maga és Luz
távoztak, követtem magukat.
Danny hátán végigfutott a remegés, kilépett valahová a feje
fölött, majd az eredeti útvonalán visszatért.
– Az isten szerelmére, engem akart elintézni?
– Igen. Arra vártam, hogy egy csöndes, sötét utcát találjak.
– Mindkettőnket mag akart ölni?
– Nem lett volna más választásom.
– És miért nem tette meg?
– Nos, előfordul, hogy ebben a tekintetben nem vagyok
valami jó, többé nem. Annak ellenére, amit gondolhat, nem
vagyok olyan kemény, mint amilyen valaha voltam. Bizonyos
okból kifolyólag kissé gyöngülök, amióta öregszem. Tíz évvel
ezelőtt mindketten a járdán feküdtek volna Puerto Vallartában.
98
– Tárgyilagosan beszélt, hűvösen és tagoltan, tényeket
állapított meg, nem kérkedett. – Őszintén szólva Luzt néztem,
ahogy bent ül… abban a hogyishívják kis bárban, a
levendulaszínű ruhában, fiatalon és csinosan, fagylaltot eszik,
és nem tudtam rászánni magam arra, hogy megtegyem. Maga
nem volt gond, és még most sem az, ha tudni akarja.
Danny nem akarta tudni, és egyáltalán nem volt kétséges
számára, hol az ő helye az összképben.
– Majd az az ötletem támadt, hogy magával vitetem el
magam a határra. A hajó, aminek értem kellett volna jönnie,
késett, a szokásos zűr, tehát másképpen kellett kijutnom
Puerto Vallartából. Ha maga visz el, akkor pár napig a szemem
előtt lehet, amíg a zsaruk összevissza futkosnak mindenütt, és
közben rájönnek, hogy maga látott valamit az El Ninóban. Ha
ezt teszem, akkor átjutok a határon, jó messzire innen. Ha
sikerül, akkor magát elintézem, Luzra pedig csak pokolian
ráijesztek, feltételezvén, hogy soha nem beszélne.
– Ez még mindig lehetséges végkifejlet?
– Magán múlik, gringo.
– Mi történt volna akkor, ha nem vállalom, hogy elhozom a
határig?
Danny ismét találkozott a korábban már látott könyörtelen
mosollyal. A vadász egy szót sem szólt. Fölösleges volt.
A sötét beállta előtt két órával elhagyták a patakot, ismét az
úton voltak. Luz piros blúzba és tiszta farmerbe öltözött.
Dannyn ugyancsak farmer volt, fölül egyszerű, szürke trikó. A
vadász a farmeringe fölé fölvette a fotósmellényt.
Danny keresztülvitte őket Concordia szélén, lassan hajtott,
nem akart feltűnést kelteni. A nap pora leülepedett, gyerekek
játszottak, férfiak ültek az útszéli éttermekben, az asszonyok
pedig nevetgéltek és csirkét készítettek szabad tűzön, a füst
fölszállt és elúszott az esti szellővel. Út menti bódék mellett
mentek el, ahol olyan bútort árusítottak, amit kézművesek
készítettek a fiatal fatörzsekkel alátámasztott zsúpszalma tető
alatt.
Luz térdelt, a két elülső ülésbe kapaszkodva egyensúlyozott.
99
Amikor elhaladtak a bútorárusok mellett, csöndesen
megszólalt:
– Minden falusi nő arról álmodik, hogy legyen egy ilyen
szép ágya, amiben fekhet, megfoganhat és szülhet.
Abban a pillanatban Danny számára különösnek tűntek a
szavai és a hanghordozása. Mint valamiféle paraszti
siránkozás, mintha gyászolná a formákat és a hagyományokat,
amelyeknek hátat fordított, amikor elhagyta a faluját. Danny
mindig is tudta, hogy Luznak van egy része, ami még mindig
campesina – vidéki lány –, jó katolikus lány. Időnként
felszínre tört benne, és olyankor szinte nosztalgikussá vált a
hangja.
A vadász odafordult felé és nézte, az arca csak néhány
centiméterre volt a lányétól, egy hosszú percig bámulta. Azután
bólintott, mintha értette volna, mi rejlik a szavai, a mosolya
mögött, ami rendkívül őszintének és melegnek tűnt a számára.
– Itt van előttünk az ellenőrző állomás – mondta Danny.
A vadász elfordult Luztól, az utat tanulmányozta, megfogta
a hátizsákját, és mellénye bal zsebébe betett még egy
tölténytárat a Berettához.
– Könnyedén guruljon oda. Nagyon szélesen mosolyogjon,
és köszönjön: buenas tardes! De ne álljon meg, mintha arra
számítana, hogy átengedik. – Visszapillantott Luzra. – Ha
megállunk, és rosszra fordulnak a dolgok, tartsa lent a fejét.
Danny azt kívánta, bárcsak a Broncónál kicsivel előkelőbb
autóban ülnének. A mexikóiak a külső alapján ítélték meg a
dolgokat, főleg aszerint, ahogy az ember és az általa vezetett
jármű kinéz. Ők pedig gyanús küllemű ócskaságban érkeztek.
Az állomástól ötven méterre Danny lassított. Két
egyenruhás férfi azoknak az oszlopoknak támaszkodott,
amelyek az elhaladó autók fölé kiugró tetőt tartották. Egy
harmadik a pavilon ablaka mögött csinált valamit. A
negyediknél és az ötödiknél fegyver volt. Az egyiknek a derekán
lógott a pisztolytáska. A másik ahhoz hasonló vadászpuskát
tartott, amilyenre Danny az előző útjáról emlékezett. Komisz
fegyver, fémből készült, visszahajtható válltámasszal, T alakú
100
fémidommal, amely a fegyver hátuljához van erősítve.
A vadász ajka alig mozgott beszéd közben, jobb kezének
ujjait hajlítgatta.
– A puska .308-as Galil, huszonöt lövést tud leadni, talán
átalakították teljesen automatává… utálatos kis fattyú. Bárcsak
nálam lenne, nem pedig nála. Lehet, hogy két éve nem
tisztították meg.
Danny egy pillanatig azt hitte, átengedik őket. Pont akkor,
amikor gyorsítani akart, a pisztolyos férfi fölemelte a kezét,
intett, hogy álljanak meg. A vadász támadóállást vett föl;
érezhető volt, szinte hallani lehetett az adrenalinszint
növekedését.
Hosszan, lassan kiengedte a levegőt, halkan szólt:
– Mindenki mosolyogjon. Ostoba turisták vagyunk
Mazatlánból, errefelé utazgatunk.
A Bronco állapotának ismeretében Danny kételkedett a
magyarázat elfogadható voltában, de nem volt jobb ötlete.
– Buenas tardes! – mondta.
A pisztolyos angolul köszönt vissza, lehajolt, és megnézte
Vito utasait. Néhány pillanatra mindegyikük arcába
belebámult.
– Van maguknál gyümölcs vagy zöldség?
Luz igennel válaszolt, megmutatta az almát és a narancsot,
amelyek a kétnapos hőségtől már rothadni kezdtek.
Az ellenőr hallgatott, majd a vadászra nézett és mosolygott.
– Csúnya seb, amigo – jegyezte meg, és közben a saját arcát
tapogatta. – Gondja volt?
A vadász vagy értette, vagy nem. Visszavigyorgott az
ellenőrre, azután vállat vont és Luz felé fordult, átadta neki a
társalgás fonalát.
– Leesett, amikor fölmásztunk a parti sziklákra. – Luz a
legszebb mosolyát küldte a férfi felé, mintha ezt mondaná:
gyere velem és nézd meg, mim van. A vadászra pillantott, és
angolra váltott. – A parti sziklák nagyon csúszósak voltak,
ugye? Ezért esett le és ütötte meg az arcát.
A vadász a sebre mutatott, még mindig vigyorgott, azután
101
fájdalmas grimaszt vágott:
– Aú, nagyon fáj, ostobaság volt ezt csinálni. – Kissé ingatta
a fejét, a tudatlan gringót játszotta, aki nem tudja, milyen
alattomosak lehetnek a tengeri sziklák. Alkalmi színészek
voltak, de láthatóan értették a dolgukat.
A férfi ismét ránézett, azután elmosolyodott, és tűrhető
angolsággal szólalt meg:
– Óvatosabbnak kell lennie, amigo! Mexikó veszélyes hely
azok számára, akik nem szoktak hozzá.
Fölegyenesedett, előrelendítette a kezét, így jelezte, hogy
továbbmehetnek. Danny a tőle telhető legfinomabban engedte
föl a kuplungot, és fokozatosan gyorsított Sierra Madre felé. A
tükörben látta, hogy a pisztolyos csípőre tett kézzel áll, és
figyeli, ahogy távolodnak. Pár perccel később a férfi az utasítás
szerint járt el, bement a pavilonba, és fölemelte a telefont.
oooooooo
A Sierra Madre-i dombok. Piedra Blanca, Magistral,
Guasima, Zapotillo – semmilyen térképen sem szereplő falvak,
mindazonáltal ott terpeszkednek az út két oldalán, vagy
kőhajításnyira fekszenek az egyik szélétől.
– Szép munkát végeztek mind a ketten – szólalt meg a
vadász. – Most keresnünk kell egy helyet, ahol egy-két napig
meghúzzuk magunkat, hogy lássuk, mennyire komolyak az
üldözők. Meglehetősen azok. Valami azt súgja. Feltűnőek
leszünk ezekben a falvakban, mindenki rólunk beszél majd,
ahogy megjelenünk. Igazam van, vagy tévedek?
– Elég jól látja – erősítette meg Danny. – Mindegyik
falunak van csendőre, mi helybéli zsarunak mondanánk. Nem
lesz nála fegyver, és nem fog közvetlenül alkalmatlankodni, de
az a dolga, hogy minden szokatlan jövés-menést jelentsen a
hatóságoknak. Végül megjelenik a rendőrség, és körülnéz.
Előfordul, hogy egy hétbe is beletelik, mire hírét veszik. A
történtek ismeretében azonban elképzelhető, hogy azonnal
cselekednek. Nincs kétségem afelől, hogy fölfigyelnek ránk.
– Van valami ötlete?
– Hallottam egy Zapata nevű helyről, körülbelül kilencven
102
kilométernyire van ide. Az egyik barátom nemrég ott töltött
pár hetet. Csinos falu, kisebbfajta nevezetesség lett. Buszokkal
viszik oda pár órára a turistákat Mazatlánból, elviszik őket enni
és sétálni. Hazatérve azt mesélik, hogy voltak egy
hagyományos mexikói faluban. Van néhány hely, ahová be
lehet térni, egy vagy két cantina33, talán egy étterem. Úgy
tudom, néhány gringo állandóan ott él, nem leszünk tehát
annyira feltűnőek, mint más helyeken.
– Nézzük meg!
A következő kanyar után egy férfi jött szembe pej lovon, az
út szélén haladt. Bajusza és kecskeszakálla volt, arca
arisztokratikus és jóképű, fekete mellény és nadrág, nyitott
nyakú fehér ing, lapított fekete kalap és fekete csizma volt
rajta, ezüstberakásokkal díszített nyeregben ült. A
levendulaszínű estében jelenést láttak. Rájuk nézett, majd
továbbment az úton. Mexikó… ilyen hely: szemét és
kegyetlenkedés, szépség és meglepetés, fennköltség lovon, a
semmi közepén.
Hetvenöt perccel később, Zapatától másfél kilométernyire
nyugatra, a Bronco rángatni kezdett, és a motorháztető alól
furcsa, vészjósló hangok hallatszottak.
A vadász kihúzta magát.
– Mi ez?
Danny ráhajolt a kormányra, a mutatókat nézte.
– Nem tudom, de rosszul hangzik.
Valahogy rádöcögtek a zapatai elágazásra, legurultak a
faluszéli mély völgybe, majd ismét fölfelé kezdtek mászni. A zaj
egyre hangosabb lett. A Bronco a teljes leállást előrevetítő
zörejeket adott ki, megugrott, egy pillanatra megállt, majd
tovább rángatódzott és erőlködött fölfelé. Följutottak a tetőre,
és végigköhögtek a keskeny, kövezett utcákon, amelyek szerény
bejáratul szolgáltak a falu központi teréhez.
A négyszögletes teret harmincméteres oldalak határolták,
közepén toronnyal és fákkal. Kövezett utca vette körül, ami

33 Cantina: ivó.
103
elválasztotta a négy oldal mentén álló épületektől. A déli
fertályon nagy templom emelkedett a környezet fölé. Mögötte
hegyek magaslottak, és völgyek húzódtak meg a délutáni
árnyékban. Nyugat felé hosszú, egyemeletes épület állt,
amelynek déli végén, a templom mellett, több külön lakás
közelében kis üzlet állt. A keleti oldalt java részben egy tizenkét
méter hosszú építmény foglalta el, amelyben szuvenírbolttal
egybeépült lakást rendeztek be. Amit kerestek, azt északon
látták meg; a cantina és a turistaétterem kivehető szobákat
hirdetett.
Danny leállította a Broncót, és körülnézett. Néhány kamasz
párocska mértékletes udvarlási szertartásokba bonyolódott a
téren. Idős emberek hintáztak a ház külső fala előtt álló
székeken, a bedöcögő gringókat bámulták. Vito olyan hangokat
adott ki, mintha hamarosan ki akarna múlni, egy kíváncsi
szamár mellett Danny begurult az étterem mögé, és levette a
gyújtást. A kocsi hörögve leállt.
A tér négy sarkán fölgyúltak az utcai lámpák, és
megmutatták az esti Zapata festői szépségét. Az elektromos
hálózat kiépítettsége meglepő volt, mert a legtöbb kis faluba
még nem vezették be az áramot. Később Danny azt hallotta,
hogy Mexikó korábbi elnöke zapatai születésű volt, ezért
élvezett előnyöket a falu. A férfi rádőlt a kormánykerékre, a
lámpák körül röpködő bogarakat nézte. Egy percig
mindhárman ott ültek, egy szót sem szóltak, kiengedték
magukból a különös, erőszakban bővelkedő napot. San Blas és
a Las Brisas-i úszómedence mintha egy másik időben lett
volna, egy másik világegyetemben, holott csak aznap reggel
jártak ott.
Három csirke totyogott hozzájuk, csipegettek valamit, amit
rajtuk kívül senki sem lát. A szamár fölsétált az utcában,
megállt mellettük, és a lapockája fölött rájuk bámult.
A vadász fáradtan sóhajtott.
– Keressünk egy helyet, ahol megszállhatunk! Luz, maga
menjen be, és intézze el a dolgokat!
– Jobb, ha vele tartok – mondta Danny. – A helynek
104
gringoszaga van, lehet, hogy elküldik.
– Azt akarja mondani, hogy egy mexikói faluban egy
mexikói ember nem adna szobát egy mexikói nőnek?
Danny nem tudta eldönteni, vajon a férfi nem akarja, hogy
kettesben maradjanak, vagy őszintén kételkedik.
– Igen, ha turistákra rendezkedtek be, akkor lehet, hogy
csak azokat fogadják. Rengeteg fehér szemében valamennyi
mexikói illegális munkás, aki csak véletlenül él a határ déli
oldalán ahelyett, hogy San Joaquín zöldségkertészeteiben
hajlongana. A fehér bőrűek nem osztoznak határsértőkkel a
mosdón, ha úgy alakul.
– Az isten szerelmére… menjenek.
Nyilvánvaló volt, hogy a vadász fáradt, ez érthető is volt, és
semmiféle erőfeszítést sem tett azért, hogy palástolja. Az
elmúlt nyolc órában összerugdalt két hombrét a teacapáni parti
lebujban, további három rovátkát húzott az életében addig
megöltek listájára, és csak a jóisten tudja, mennyi lehet rajta
összesen.
Danny észrevette, hogy a szeme alatt ismét kirajzolódtak a
mély, körkörös, sötét vonalak.
A bárban kövérkés mexikói felszolgálónő fogadta őket.
Rajta kívül senki sem tartózkodott bent, május közepén kihalt
volt a hely, a turistaipar szezonja még nem kezdődött el. Azt
mondta, hogy a főnökkel kell beszélniük, és elment érte.
Az hombre megállt a bárpult mellett, alaposan végigmérte
őket; háromnapos szakálla volt, és alsó ajka csúnya vájatában
fogpiszkálót tartott. Danny nem tudta megállapítani, hogy
barátságos-e, vagy sem, vagy a kettő között ingadozik. Látni
akarták a szobát, a férfi a báron át egy vacsorázó helyiségként
szolgáló kis udvarra kísérte őket, ahonnan kőből rakott,
keskeny följárón jutottak az emeletre. A lépcső az udvarra néző
balkonra vezetett, a bal oldalán egy sor szoba nyílt.
A tulajdonos kinyitott egy ajtót, és belökte. Egyetlen fölső
lámpa lógott a mennyezetről, az hombre fölkattintotta. A kicsi
szobában kétszemélyes ágy állt, amit mexikói színekkel
csíkozott kendőfélével takartak le, egy állványon mosdót láttak.
105
Kopár, üres, de tiszta és rendes hely volt, kispénzű gringo
utazóknak tervezték. Egy éjszaka tíz dollár.
Danny azt mondta, két szobát kér, mert még valaki vár az
autóban. A második is pont úgy nézett ki, a hátsó falon ablak
látszott, és nyílás, ami a zsindelytetőre vezetett, a zsindely vége
nem volt túl magasan az utca fölött. Danny úgy sejtette, a
vadász valószínűleg érdeklődik a vészkijáratok iránt, bárhol
száll is meg.
Becipelték a cókmókjukat a báron át, keresztül az udvaron,
föl a lépcsőn. Danny útközben az étkezési lehetőségek felől
tudakozódott. Későre járt, a felszolgáló azt mondta, ezt is meg
kell beszélnie az komoréval.
A vadász körülnézett a szobájában, majd bekopogott
Luzhoz és Dannyhez. Közölte velük, hogy szomjas, és odalent a
bárban várja őket.
A szobában Luz átkarolta Dannyt. A fiú viszonozta az
ölelést, és hosszúnak tűnő ideig álltak úgy, szó nélkül.
Mindketten tudták, mire gondol a másik: pokolian nehéz
helyzetben vannak.
– Jól vagy, Luz?
– Félek, Danny. De nem tudok eligazodni ezen a férfin.
Velem kedves és figyelmes, de sajnálat és gondolkodás nélkül
gyilkol. Olyan valaki, akit soha még csak elképzelni sem
tudtam. Mint valami fekete lovas, akiről az öregek beszélnek,
bosszúálló szellem, aki csak a legsötétebb éjszakákon érkezik,
és figyelmeztetés nélkül viszi magával az embereket. De azt
hiszem, a helyzetünk miatt jobban félek, mint tőle magától.
Valahogy nem aggódom azért, amit tehet.
– Nehéz helyzetben vagyunk, Luz, és nem tudom, hogyan
mászunk ki belőle. Nyakig ülünk a pácban. Sajnálom, hogy
belekeveredtünk.
– Mondd, Danny, ismerted ezt a férfit, amikor még Puerto
Vallartában voltunk? – Lágyan és bájosan ropogtatta az „r”
hangokat, Danny soha nem tudta utánozni.
A lány Danny mellkasára hajtotta a fejét.
– Igen, láttam, amikor lelőtte azt a két embert az utcán.
106
Gyerekes voltam, hülye és erőszakos, amikor azt hittem,
sikerülhet az, hogy elviszem a határra, és kihozok belőle egy jó
történetet. Ezért nem akartam, hogy velünk gyere, de nem
vitatkozhattam veled túl határozottan. Attól tartottam,
rájönne, hogy tudok valamit. Bent a házban jól bele kellett
volna rúgnom az édes kis fenekedbe, és hagynom kellett volna,
hogy duzzogj.
Miközben beszélt, a lány édes kis testrészét simogatta, végül
rajta hagyta a kezét. A lány olyan melegséget érzett, amilyet
csak Maria de la Santos érezhetett, a fiú azonnal akarta őt,
valamit, ami feledteti a napot és mindazt, ami történt.
A lány azonban kissé elhúzódott, és így szólt:
– Kíváncsi lesz arra, mit csinálunk. Jobb, ha lemegyünk.
Luz megfogta a fiú kezét, végigmentek a balkonon, le a
lépcsőn, át az átlósan kifeszített kék és zöld égőkkel
megvilágított udvaron. A tízből hat égett. A hatból egy
pislogott.
A fiú egy percre megállt, és ránézett a lányra.
– Luz, téged nem zavar a gyilkosság és az erőszak? Mintha
nem nyugtalankodnál miatta.
– A paraszti nevelés erőt ad, Danny. Elfogadod, ami van, és
ami fölött nincs hatalmad. Azon fáradozol, hogy túléld a napot,
és abban bízol, hogy a holnap nem lesz rosszabb. Emlékszem,
amikor fiatal lány voltam, és ezért vagy azért panaszkodtam,
anyám ezt mondta: „Luz Maria, a boldogság elérhetetlen.” Ha
nem ölte volna meg azokat a federalékat, akkor most
mindannyian börtönben lennénk. De nem vagyunk, és ez jó.
Rosszabbul is állhatnának a dolgok.
A vadász hátradőlt a széken, a lábát egy másikon pihentette.
Megivott egy Pacíficót, épp hozzálátott a következőhöz,
belefacsarta a lime-szeletet. Danny ugyanazt kérte magának és
Luznak, és egy húzásra ledöntötte az üveg harmadát. A
pultosnő kiment, hogy megkeresse a főnököt, és megbeszélje
vele az ételt.
Amíg Danny és Luz a szobájában volt, két gringo lépett a
cantinába.. Poros farmert és csizmát, patentos inget és
107
Stetsont viseltek. A pult mellett álltak, sört ittak. Egyikük
állandóan hátra-hátranézett a vadászra, aki úgy tett, mintha a
falat tanulmányozná, pedig nem azt tette. A cowboyok végeztek
az italukkal, és az ajtó felé indultak.
A magasabb megállt az asztal mellett, lenézett a vadászra,
és vontatott, mély, texasi hanghordozással, rekedten, mintha
egymáson őrlődő kövek zörögnének a torkában, megszólította.
– Találkoztunk már? Valahogy ismerősnek tűnik.
A vadász fölemelte a fejét, egyenesen a cowboy szemébe
nézett.
– Nem hiszem; legalábbis, amennyire emlékszem.
– Azt hittem, láttam már valahol, réges-rég, talán 'Namban.
– Nem hiszem.
– Elnézést a zavarásért.
A cowboyok kimentek a tornácra, az egyik mély, állhatatos
hangon beszélt a másikhoz.
– Jack, föl kell emelned a fejed. Linda rég elment, és nem
fog visszagyönni. Sharon elment, Linda elment, mind
elmennek, mer' az olyan emberek, mint te és én, egyszerűen
megveszekedett bolondok ahhoz, hogy elviseljék őket.
Egyikük csúnyán köhögött, kimentek az éjszakába, és
beszálltak egy kis teherautóba. A kocsi hangja egyre halkult,
ahogy távolodtak Zapatától, és fölhajtottak a durangói útra.
A vadász a tornác felé bökött a fejével, és így szólt:
– Ahogy az a kettő mondta, mindenki elmegy, vagy már
elment. – Meghúzta a Pacíficóját, majd föltartotta és
tanulmányozta az üveget. – Nem lehet eléggé hangsúlyozni,
milyen gyógyító hatása van a sörnek.
Danny rábámult, és azon csodálkozott, hogyan képes
egyáltalán egyenesen ülni és inni a sört. Krisztusom, fáradtnak
látszott, megereszkedett az arca. A vadász ismét kortyolt a
Pacíficóból, és a keze fejével megtörülte a száját.
– Az a fickó egész biztos volt abban, hogy ismeri magát –
mondta Danny.
– Emlékszem rá 'Namból – talán az Első Lovasságtól vagy a
Hetedik Tengerészgyalogos századtól – szívós hombre, ha nem
108
tévedek. De nem akartam elárulni, hogy megismertem.
Nem volt mit veszíteni, többé nem voltak titkok, így hát
Danny egyenesen megkérdezte:
– Ezt nevezi kínos elszámolásnak, ezt az egész ügyet, amibe
belekeveredtünk?
Clayton Price kissé elmosolyodott.
– Puerto Vallarta az volt. A többi csak megúszás és
hazajutás.
– Mióta van benne?
A vadász fölhajtotta a második sörét is, a pult mögé ment,
és hozott magának egy újabbat, közben beszélt.
– Amióta… nézzük csak, huszonnyolc… amióta eljöttem
Vietnamból, és otthagytam az elit alakulatot.
Visszatért az asztalhoz, azzal a könnyed, hosszúléptű
járásával, leült, szigorúan nézte Dannyt, akinek az a határozott
érzése támadt, hogy elektromos fúrógépet irányítottak pont az
orra fölé.
A vadász egy percig nem szólt, megigazította a bal csuklóján
lévő karkötőt, egy darabig nézte, majd ezt mondta:
– Ez is szakma, amit megtanul az ember, mint bármi mást.
Az alapokat a hadseregben szedtem föl, hosszú évekkel ezelőtt.
Vannak, akik bútort készítenek, mások meg azt teszik, amit én.
Mindez szakmai tudás, szerszámhasználat kérdése. – Clayton
Price az arca elé tartotta a sörösüveget. – Mesterlövész voltam
egy olyan válogatott csapatban, amelyiknek az volt a dolga,
hogy az ellenséget zaklassa. Legalizált terrorizmusnak is
nevezhetjük. Jók voltunk benne. Az egyik fickónak
kilencvenhárom hitelesített áldozata volt. Az egyik hónapban
harminc embert ölt meg nagy távolságból, egyharmadát annak,
amennyit egy teljes zászlóalj intézett el ugyanazon a területen.
A viszik Fehér Tollnak hívták, mert tollat tűzött a
búrkalapjába. – A vadász a fejét csóválta bámulata jeléül. –
Emlékszem, amikor Fehér Toll szétlőtte a charlie-k egyik
legkiválóbb mesterlövészét, és azonnal elintézett még egyet a
másik fickó területén, néhány száz méterrel odébb. Átkozottul
jó volt, a legjobb.
109
 – Maga mennyit csinált… mennyit ölt?
– Nyolcvankettőt hitelesítettek, pár százat valószínűsítettek.
Körülbelül ötvennél a viszik díjat tűztek ki a fejemre. Háromévi
fizetést annak, aki megöl.
– Mit jelent a valószínű találat?
– Azt jelenti, hogy nem volt a közelben tiszt vagy altiszt, aki
rátette volna a jóváhagyó pecsétet.
– Megölt nyolcvankét férfit egy háborúban? – Luz
döbbenten és hitetlenkedve, szinte suttogva ejtette ki a
szavakat.
Clayton Price rágyújtott és bólintott, komolyan nézte a
lányt.
– Megközelítőleg háromszázat. Egyszerre egyet, és nem volt
mindegyik férfi.
– Nőket is? – Luz nem hitt a fülének.
A férfi vállat vont.
– Néha gyerekeket, ha így vagy úgy meg akartak ölni
minket, és egy csomóan meg is tették. Abban az értelemben,
amit maga gyereknek tart, nem voltak gyerekek. A
kommunizmus kész katonákká tette őket, gránátokkal és
bombákkal az ingük alatt rohangásztak. Nem hallhatott túl
sokat erről, eltekintve azoktól az esetenkénti mészárlásoktól,
amiket nyilvánosságra hoztak. Az amerikaiak olyan átkozottul
ártatlanok, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha azok volnának;
zászlókat lengetnek, és háborút akarnak, de szabályos háborút.
A dzsungelben nincsenek istenverte szabályok. A Genfi
Egyezmény kőkorszaki dokumentum volt; ami ott kint nem
érvényes. Micsoda ellentmondás – az úgynevezett szárazföldi
hadviselésről szóló törvény betiltotta a robbanólövedékek és a
sörétes puskák alkalmazását, az viszont szemmel láthatólag
rendben volt, ha a viszik élve nyúztak meg embereket. A nők
némelyike pedig embertelenebb volt annál, mint amit el tud
képzelni. Egyikük különösen híres volt arról, hogy a
fogolytáborunktól lőtávolon belül levágta az elfogott pilóták
nemi szervét, azután szabadon engedte őket. A drótkerítésünk
felé rohantak, meztelenül, semmi sem maradt a lábuk között, a
110
nemi szervük helyéről úgy spriccelt a vérük, mint víz a csapból.
Ennyit a Genfi Egyezményről és a háborús szabályokról. Végül
elkaptuk a nőt. Hétszáz méterről lőttem le, amikor leguggolt,
hogy vizeljen. Szétrobbant, mint a kantalupdinnye.
Technikailag négyszáz méter a legnagyobb távolság, amelyen
belül biztos fejlövést lehet bevinni, ezért a mellkasát
irányoztam be, de pont akkor hajolt lejjebb, amikor elsütöttem
a fegyvert. Kemény, könyörtelen játék volt. Se nem kértek, se
nem adtak kegyelmet. Ami azt illeti, most is az… még mindig
kemény és könyörtelen.
Danny egy ideig hallgatott, elképzelte a nő fejét, amint
szétrobban, mint a kantalupdinnye, először megpróbálta az
értelmével megragadni a képet, és amikor sikerült, akkor
igyekezett megszabadulni tőle.
– Mit csinál a mesterlövész? Maga hogy dolgozott? Én
egyetlen képet láttam csak egy régi filmhíradóban… japánokat
mutattak, a sisakjukból gizgazok álltak ki, pálmafákon
gubbasztottak a Csendes-óceán déli szigetein.
– Most más a helyzet, bár a küldetés hasonló – teremts
félelmet, teremts homályt és határozatlanságot, érd el, hogy az
emberek óvakodjanak kilépni a házukból vagy fölemelni a
fejüket.
Danny megpróbálta a búrkalapjában látni, a dzsungelben,
oly sok évvel korábban, azt a férfit, aki egy mexikói hegyi
faluban az asztal túloldalán ül. Nem okozott neki nehézséget.
A vadász szünetet tartott, újabb cigarettára gyújtott. A
visszatérő pultosnak jelezte, hogy távollétében szerzett egy
üveg sört, firkáló mozdulatot tett a bal kezével, amivel azt
közölte, írja a számlához. A nő vette az adást, azután három
tányéron babot, rizst, krumplit és hideg csirkét hozott az
asztalhoz. Luz hozzálátott az evéshez. Danny gyomra kicsit
rendetlenkedett annak hallatán, hogy a vadász egyenlőséget
tett a fejek és a kantalupdinnyék között, figyelte, ahogy a férfi
beleszúrja a villáját az ételbe.
– Tehát otthagyta a hadsereget, és belépett… – Danny nem
tudta pontosan megfogalmazni.
111
 A vadász lenyelte a falatot, ismét mosolygott, és befejezte a
mondatot.
– Úgy érti, a hivatásos gyilkosok közé? Az orgyilkosok, a
rossz fiúk közé?
– Nevezzük akárminek.
– Ne féljen a szótól – gyilkolásnak hívják. Mesterlövész
vagyok. A bokorban lapuló íjpuskás fickótól kezdve, aki
kinyiffantotta Oroszlánszívű Richardot, Leonardo da Vincin át,
aki a maga tervezte különleges vadászpuskával szedte le az
ellenséges katonákat Firenze falairól, egészen Jim the Nailerig
a Lucknow palotában34, mindig itt voltunk. Mi vagyunk azok,
akik akkor lépnek elő, amikor a dolgok túl messzire mentek,
amikor a törvény és a politika elvesztette az erejét. Rengeteg
ott kint a „szürke” terület; kiszállhat a hadseregből úgy, hogy
még mindig annak vagy valamelyik kormánynak dolgozik. A
civilek nem szívesen hiszik el, de igaz. Szabadúszóvá válik…
ahogy az emberek mondják. A munkám csak nagyon kis
részben áll abból, amit Puerto Vallartában látott. Ez speciális
megbízatás volt. Többnyire pénzért dolgozom, zsoldosként
bárhol, ahol rossz fiúk vannak.
– Kiket ért „rossz fiúk” alatt?
– Azokat, akik nem az én oldalamon állnak.
Danny egy percig elgondolkodott ezen, majd folytatta:
– Hol dolgozott eddig?
– Mindenütt. Mindig zajlanak valahol utálatos kis háborúk.
Vagy például egy eldugott columbiai kábítószer-laboratóriumot
fölkeresnek a főnökök, és valaki ki akarja nyírni őket, ilyesmik.
Afrika különösen jó terület volt éveken át, és Latin-Amerika, a
Közel-Kelet ugyancsak. Dzsungelkiképzésben részesültem,
igyekszem hát azokon a terepeken maradni. A mesterlövészet a
szakterületem, erre fogadnak föl. Általában tábornokokat vagy

34 Jim the Nailer legendás angol orvlövész volt. A Lucknow palota India egyik
államának fővárosában állt, gyarmati kormányzói rezidencia volt. Az indiai terület
Angliához történő csatolása és súlyos megadóztatása 1857-ben forradalmat
váltott ki, amikor is az indiai katonák (a szipojok) megtámadták a palotát.
112
politikusokat akarnak eltávolítani. Már korábban is mondtam,
hogy minden mesterlövész ugyanazt teszi: félelmet,
határozatlanságot, homályt teremt – az otthonukban tartja a
gyanús alakokat, megakadályozza a mozgásukat. Egyszer a
Bagdad felé tartó repülőn ültem, úgy öltöztem, ahogy a
nagykövetek titkárai. Csakhogy a diplomatatáskámban
szétszerelt vadászpuska és tizenöt sorozat megfelelő fajtájú
lőszer volt. Visszahívtak minket… nem tudom, miért. – Az
asztalt nézte, az ujjait dörzsölgette. – Az érdekes volt. A
behatolás viszonylag könnyű; a kijutás válik zűrössé.
– Mindent megcsinálnak, amire fölkérik magukat?
– A legtöbben igen, én nem. Nekem megvannak a mércéim.
– Szünetet tartott, Dannyre és Luzra vigyorgott. – Furán
hangzik, mi? Hivatásos gyilkos mércékkel. Nem dolgozom
sokat az amerikai kormánynak, mert nem vállalok olyan
megbízatást, aminek nem ismerem az okát. Általában nem
árulják el, vakon viszont nem tudnék eltökélten cselekedni.
Mondják meg az indítékot, vagy hívjanak mást. Ezért kedvelem
a zsoldos munkát, a bérgyilkolást… az embernek általában van
elképzelése arról, mi a fenéért vívja a háborút, és eldöntheti,
részt vesz-e benne, vagy sem, attól függően, mit érez a szóban
forgó üggyel kapcsolatban. Sportból senkit sem ölök meg,
soha… még állatot sem. A gyilkolás az gyilkolás, nem pedig
sport, és pont, nekem pedig történetesen ez a megélhetésem.
– Miféle munkákat hajtott végre?
– A gazdag fiú el akarja tenni láb alól a feleségét, hogy a
váláskor ne kelljen egy vagyont fizetnie. Vagy valaki egyszerűen
csak dühös valakire, esetleg el akarja távolítani az üzlettársát.
Ilyesmiket. Pár ezer dolcsiért megegyezhet egy tizennyolc éves
gettóbeli sráccal. Ne értsen félre, nem állítom, hogy ez
tisztességes. Nem is próbálom igazolni. Ezt csinálom, ennyi az
egész, és a magam módján teszem.
– Mi van akkor, ha hazudnak magának az indítékkal
kapcsolatban?
– Ennél okosabbak. – Beleivott a sörébe, és Danny hitt
neki.
113
 – Csodálkozom, hogy Puerto Vallartában olyan nyilvános
helyen lőtt, mint az El Nino.
– Általában nem szoktam. Ebben az üzletágban semmiféle
becsületbeli szabályzat sincs arra vonatkozóan, hogyan
dolgozzunk. Intézd el messziről, ha tudod – ahogy 'Namban
mondogattuk, a nagy távolság majdnem olyan jó, mint ha ott
vagy. Messziről, és ha lehet, hátulról. De sohasem nyilvános
helyen, ha egyetlen mód van rá. Már néhány hete kerestem a
fickót, és kezdtem kifutni az időből. Biztosan tudtam, hogy még
Puerto Vallartában van, de valahol meghúzta magát, nem
találtam. Hirtelen ott volt, épp a legforgalmasabb helyen szállt
ki egy autóból. Ehhez még hozzájött az is, hogy öregszem, és
kezdek kissé óvatlan lenni, és valami miatt néha fütyülök rá.
Ráadásul nem volt más választásom, ha el akartam végezni a
munkát. Azt hiszem, hanyatlom. Ezenkívül van egy csomó új,
fejlett fegyver, amihez nem férek hozzá, és nem tudom, hogyan
használják őket – éjszakai szemüveg, rafinált robbanóanyagok.
Elég jó szakember vagyok, régi típusú gengszter, az alapvető
dolgokon kívül sose tudtam túl sokat a robbanószerekről.
Kezdem ódivatúnak érezni magam, mintha hosszú ideig túl
közel repültem volna a naphoz. Azt hiszem, ennyi, és azután
bezárom a boltot.
– A tengerésztiszt is célpont volt?
– Ó… az valami más volt; mondjuk, másodlagos feladat.
– Miért bízták meg magát a megölésükkel?
Clayton Price végzett a vacsorájával, sötét körökkel
árnyékolt nagy, szürkéskék szemével Dannyt nézte, majd a
Pacífico sört. Luz kiment a mosdóba, a pultos hallótávolságon
kívül, a tornácon üldögélt.
– Néhány dolgot mondanom kell magának. Azt hiszi, ez
idáig durva volt? Még sokkal durvább is lehet, mielőtt véget ér,
úgy tűnik hát, hogy az egész történetet meg kell ismernie. Nem
tudom biztosan, miért, egyszerűen csak úgy tűnik. – Arrafelé
nézett, amerre Luz távozott. – Lehet, hogy miatta.
Danny meghúzta a sörét, nem szólt semmit.
–A civil, akit Puerto Vallartában megöltem,
114
komputertitkokat készült elárulni egy tajvani ipari
konzorciumnak, olyasmit, amit hibaelemzésnek hívnak, a
meghibásodás valamiféle bonyolult számítógépes szimulálása.
A hadsereg nagyon érdeklődik ez iránt a technológia iránt. Az
amerikai üzleti társaságok ugyancsak égnek a vágytól, hogy
megszerezzék. A jelenlegi technológiai határokat feszegeti,
egyike annak a néhány új területnek, ahol az amerikaiak
lépéselőnyben vannak. Amikor a katonai kiadások új keletű
csökkentése során megkurtították az egyik nagy hadiipari cég
költségvetését, számos magasan képzett mérnököt
elbocsátottak. Egyikük volt a Puerto Vallarta-i civil.
Elhatározta, hogy elmenőben fölhasználja, amit tud, és
ismereteit ennek a tajvani csoportnak akarta eladni. A hírek
szerint milliókra rúgott a fizetsége. Az üzletet az amerikai
kormány egyik ágazata kötötte meg velem, nem tudom
biztosan, melyik. Természetesen volt közvetítő… mindig van,
de a megbízatásnak kezdettől fogva kormányszaga volt, és ezt
bizonyítottam is, mielőtt elvállaltam. Nem egyedül engem
alkalmaztak, két másik bérgyilkost is fölfogadtak, ez is azt
mutatja, mennyire fontos volt nekik. Legalább az egyikük ott
volt Puerto Vallartában, valamelyik éjjel láttam az egyik
bárban. Tudtam, hogy vadász. Van egy régi orosz mondás: „A
halász távolról is meglátja a másik halászt.” Mindannyian
szabad kezet kaptunk, hogy oda menjünk, ahová mennünk
kell, azt tegyük, amit tennünk kell. Mindannyiunknak kerek
összeget biztosítottak, azon felül jutalmat annak, aki elvégzi a
munkát – fejvadászok voltunk. Azt hallottam, az
információszállító talán Mexikóban bukkan föl, Puerto
Vallartáig követtem a mérnököt. Amikor odaértem, nem
találtam. Azt tudtam, hogy hamarosan találkozni fog valakivel,
de azt nem, hogy hol és mikor. Egyik este csak úgy üldögéltem
az El Ninóban, és megláttam.
– De hiszen ott volt a fegyvere a mellénye alatt, az
ablakpárkányon. Kellett hogy legyen valami elképzelése arról,
hogy mutatkozni fog.
– Az ember készenlétben van. Fura dolgok történnek. Néha
115
a szerencse is szerepet játszik benne, annak ellenére, amit
korábban a véletlenről mondtam.
– Mi a helyzet a tengerésztiszttel, akit lelőtt?
A vadász szomorkásan mosolygott, megvakarta a jobb arcát.
– Nem tudom, miért mondom el magának. Azt hiszem
azért, mert időnként olyan, mintha többé semmivel sem
törődnék. – Sóhajtott, és a mennyezetet bámulta. – A
történetnek ez a része bizarr. Amikor Délkelet-Ázsiában
voltam, szigorúan bizalmas küldetést teljesítettünk, meg kellett
ölnünk egy német férfit, akinek ültetvénye volt Kambodzsában,
és nyilvánvalóan magas beosztású barátokkal rendelkezett.
Megengedte a vietcongoknak35, hogy raktárként használják
az ültetvényét, és akár hiszi, akár nem, a kínvallatás szakértője
volt. „Ne hagyd, hogy abban a térségben elfogjanak, különben a
Német kezelésbe vesz, és miközben a halálodért imádkozol, azt
kívánod, bár sohase születtél volna meg.” Ez a mondás járta.
Hárman mentünk oda. Egy százados, aki a
hadtestparancsnokom volt, a felderítőm és én. Az éjszaka
közepén ugrasztottak ki az ágyból, azt mondták, szedjük össze
a felszerelésünket, és menjünk a helikopter leszállóhoz. Tizenöt
perccel később úton voltunk… – A vadász elhallgatott,
mosolygott. – Az iménti cowboy is velünk jött…
gépfegyverkezelő volt a helikopteren, ami a küldetés felé vitt
minket, de nem tért vissza a kisegítő személyzettel. A
mesterlövészeket megtanítják arra, hogy jó megfigyelők
legyenek, mindent lássanak, és sose felejtsék el. Mindenesetre
eltartott pár percig, amíg rájöttem, hol találkoztam vele
korábban. A betyárját, több mint huszonöt évvel ezelőtt
történt, most meg a nyavalyás öreg Zapatában issza a sört… el
tudja képzelni, éppen itt, Zapatában!
A fejét ingatta, és egy darabig csöndben ült, azután
folytatta:
– Mindenesetre azon a bizonyos küldetésen egyikünknek
sem volt elképzelése arról, mi a helyzet; én csak annyi

35 Vietcongok: a kommunista észak által irányított partizánsereg tagjai.

116
tájékoztatást kaptam, hogy valahol meg kell ölnünk egy
embert. Még a százados sem tudott semmit. Megkapta egy
nagyobb térkép kis darabját, ami mindössze körülbelül hét-
nyolc négyzetkilométert mutatott, azt a területet, ahol
dolgoznunk kell. Később jöttünk rá, hogy Kambodzsában
vagyunk. Amikor aznap éjjel megkérdeztem tőle, mi a fene vár
ránk, ezt mondta: „Ugyanaz, mint mindig, farkak hámozása és
fejek szopogatása.” Mocsaras vidékről származott, kedvelte ezt
a rákhalászatból vett hasonlatot.
Danny még mindig a vacsorájával piszmogott, de amikor a
vadász a mocsári filozófust idézte, eltolta magától a tányérját.
– Kényes műveletre készültünk, nem volt helye hibának.
Fölállítottuk a „leshelyet", és vártunk, csaknem négy órán
keresztül kuporogtunk mind a hárman. A hírszerzés valami
úton-módon azt az értesülést kapta, hogy a Német egy
bizonyos ösvényen halad majd el, hogy a víszíkkel találkozzon,
ahogy akkoriban minden reggel tette. Elég az hozzá, hogy
virradat előtt két órával megjelent. Trópusi sisak, khakiszínű
ing és nadrág volt rajta, sétapálca a kezében, ez volt minden.
Viszonylag könnyű lövés volt. Ötszáz méterről a torkára
céloztam a robbanólövedékkel, ami valószínűleg elvégezte a
dolgát, a feje ugyanis félrebillent, és mindössze néhány
bőrdarab tartotta, legalábbis a távcsövön keresztül úgy nézett
ki. De istenemre, valahogy lábra állt, és körbe-körbe kezdett
rohangálni, a feje a vállán lötyögött, a sebből spriccelt a vér.
Soha egyikünk sem látott ilyet korábban, úgy nézett ki, mint a
csirke, miután elvágták a torkát. A százados ezt mondta: „Adj
neki még egyet!” Leadtam hát egy újabb pontos lövést a váll-
lapjai közé… az egyszer és mindenkorra elintézte. A következő
dolog, amire emlékszem, hogy tőlünk húszméternyire
becsapódott egy aknavető-sorozat. Bármennyire óvatosak is
voltunk, valaki kiszúrta a helyzetünket. Eszeveszett rohanásba
kezdtünk egy völgyszorosban, majd megmásztunk egy legalább
kétszáz méter magas dombot. A megállapodás úgy szólt, hogy a
százados behív egy helikoptert, aminek húsz percen belül egy
bizonyos helyen kellett lennie, hogy fölszedjen minket.
117
Krisztusom, hirtelen körbevettek minket a viszik.
Danny figyelte, ahogy a rémületre, az igaz és mélységes
félelemre, a menekülésre emlékezvén, tágra mered a vadász
szeme.
– Automata fegyverek tüze, aknavetők, elszabadult a pokol.
Az egyik robbanás szabályosan kettészakította a felderítőmet;
úgy értem, semmi sem maradt belőle, kifolytak a belei, egy
mocsok volt az egész. A százados meg én továbbrohantunk,
pokolian rettegtünk. Átjutottunk a dombtetőn, a másik oldalon
lefelé futottunk. Tövises cserje és a jó isten tudja, mi más
szaggatta a ruhánkat. Az ingem rongyokban lógott. Leértünk
arra a rétre, még mindig rohantunk, de a viszik elvágták az
utat. Kerülőt tettünk hát egy nyílt rizsföldön át, a töltések
mentén futottunk. Istenverte közel voltunk a halálhoz,
botladoztunk, levegőért kapkodtunk. Láttuk a közeledő
helikoptert, körülbelül nyolcszáz méterre volt tőlünk. A vezető
észrevette, hogy a rizsföldön rohanunk, módosította a leszállási
területét, talált egy helyet, és letette a gépet. Még mindig
kétszáz méternyire voltunk a forgó lapátokkal várakozó
helikoptertől, amikor a százados találatot kapott. A vállamra
vettem, ahogy a gyerekeket szokták, és újból nekilódultam. A
víszík három oldalról közeledtek, de láttam, hogy ha a pilóta
megvár, akkor meg tudjuk csinálni. Térdig járok a vízben és a
sárban, lehúz a százados túlsúlya, teszek egy lépést, kavarog a
víz, minden alkalommal szörtyögő hang hallatszik, amikor
emelem a lábamat és lépek. A helikopter utasfülkéjében egy
fickó guggol, az ajtó nyitva áll. Amikor mindössze
harmincméternyire vagyunk, és a víszík egyre közelebb
kerülnek, pánikba esik, indulást jelez a pilótának, a gép
fölszáll. Mindig magam előtt látom az arcát, ahogy lenéz rám,
miközben emelkednek; belevésődött az agyamba… az arca. A
gyáva kurafi, otthagyott minket… Szóval majdnem négy napig
kutakodtam Puerto Vallartában, és semmi nyomot sem
találtam. Egy kellemes estén ott ülök az El Ninóban, kinézek az
ablakon, és ki más ténfereg arra az utcán a szép, fehér
egyenruhájában, mint az a fickó, aki otthagyott a kambodzsai
118
rizsföldön, egy amerikai tengerészszázadossal a hátamon. Nem
hazudok, ő volt az. Öregebb ugyan, de ő. Épp azon voltam,
hogy követem, elszántam magam arra, hogy megszegem
valamennyi elvemet, és némi magánjellegű munkát végzek,
elintézem az egyik félreeső utcában, amikor megállt az a zöld
Sedan, és kiszállt belőle az, akit valójában kerestem. Mindez
egyetlen másodpercen belül történt, hogy értse, így aztán
gyorsan kellett döntenem. Ráhajtottam az egész társaságra,
mindkettőjükre. Az El Nino ablaka előtt áll egy pózna, amihez
villanyoszlopot rögzítettek. A tényleges tűzkörletem mindössze
másfél méter volt a villanyoszlop és a pózna között. Kényes
művelet, különösen puskával, de nem annyira kényes. Mivel a
tengerésztiszt elindult, és egy másodpercen belül kikerült volna
a látókörömből, ezért elsőként őt szedtem le, a mellkasára
adtam le a lövést, de kissé fölé céloztam, és azt hiszem, a
nyakán találtam el. Magnum robbanólövedéket használtam,
amely talán eredményes volt, ha az orvos lassan ért oda. A
civilre nem kellett volna kettőt leadnom. Ahogy már mondtam,
kissé hanyatlik a szaktudásom, vagy változik a hozzáállásom,
esetleg mindkettő. Ma úgy látom, a tengerész lelövése hiba
volt, legalábbis akkor és ott, amikor és ahol elkaptam. Ebben a
szakmában alapvető szabály, hogy soha ne engedjük a
személyes érzéseinket összekuszálódni a munkával, és soha ne
öljünk személyes okokból, személyes időben, így lehet bajba
kerülni, valahogy összefüggésbe kerülni a lövéssel. Talán nem
tudja, de a legtöbb hivatásos gyilkosra egészen addig nem is
gyanakodnak, amíg ténylegesen el nem kapják őket. Az elv az,
hogy nem szabad feltűnni, én pedig Puerto Vallartában
fölrúgtam ezt a szabályt. Elveszítettem az uralmamat a miatt a
személyes ügy miatt, ami évekkel korábban történt. Valahol
benne van a kartotékomban… jól tudják, hogy megesküdtem,
kinyírom azt a korcs tengerészt, ha megtalálom. Tíz évvel
ezelőtt figyelmeztettek, hogy még csak ne is gondoljak rá, a
tengerészetnek valamilyen különleges ágazatában
tevékenykedik, ami a CIA-hoz tartozik… valamilyen fontos és
kétségtelenül aljas területen.
119
 – Mi történt azután, hogy fölszállt a helikopter, és otthagyta
magukat a kambodzsai rizsföldön?
– Ne akarja részleteiben megismerni, különben többé nem
fog tudni enni. Megkínoztak bennünket. – A vadász kinyújtotta
a kezét, és Danny mély hegeket látott a körme körül, amiket
korábban nem vett észre. A férfi a bal keze hiányzó ujjára
mutatott. – Ezt rozsdás dzsungelvágó késsel fűrészelték le,
mintegy bemelegítésképpen az igazi megtáncoltatáshoz. A
százados belehalt abba, amit velünk tettek. Én megöltem egy
őrt, éjjel elvágtam a torkát egy darab dróttal, és megszöktem.
Eljutottam egy folyóig, farönkökön sodródtam, amíg elértem a
tengert. Délkelet felé küszködtem a Thaiföldi-öböl mentén, a
földekről és a barátságos falusiak adományaiból éltem egészen
addig, amíg három héttel később bele nem rohantam egy
katonai őrjáratba. Én mondom magának, egész 'Na-mot
átkutattam azért a korcsért, aki otthagyott a rizsföldön, a
hátamon lógó századossal, de nyilvánvalóan leszerelték, és
elment.
Luz pont akkor ért vissza, amikor a vadász befejezte a
történetét. Danny később mindent elmondott neki, amit
hallott.
– Nem is tudom, hogyan fogalmazzak, de hogy tud élni
ezzel… azokkal a dolgokkal, amikről beszélt?
– Úgy érti, hogy élek együtt az öléssel?
– Aha, igen. Az utóbbi néhány napban ötöt… hm….
elintézett.
Clayton Price mosolygott.
– Először is, 'Nam után abbahagytam a nyilvántartást; most
csak elvégzem a munkát, és ebben az üzletben különben sincs
olyan, hogy valami nem sikerül. Ezen túlmenően attól függ,
hogy nézi valaki erkölcsileg vagy nevezzük bárminek. A
nyugatiak, főleg az amerikaiak szenteskedő banda, amikor
gyilkosságra kerül a sor. Egyszer azt olvastam, hogy a
Brownsville-i Kórházban tizenhét csecsemő született
agykárosodással, feltehetően az ipari környezetszennyezés
következtében. A cikkben arról is írtak, hogy különféle
120
szennyvizek és mérgező hulladékok kerülnek a csatornákba,
szarfelhők lengedeznek a munkások putrijai körül. Ezeknek a
java része a környékbeli gyárakból származik, amelyek így
megkerülik az amerikai környezetvédelmi törvényeket és a
büntetéseket. Az én felfogásom szerint nincs minőségi
különbség azok között a vállalatvezetők és köztem. Nos, talán
egy – én műtéti úton ölök, ők válogatás nélkül. A fenébe, csak
megy tovább és tovább, mindenütt. Ha nem fegyverrel, akkor
környezetszennyezéssel. Ha egyikkel sem, akkor a mérgező
gázokat eregető autókkal vagy millió más dologgal, a
fenyegetés végül mindannyiunkat utolér. Gondoljon az
amerikai indiánokra, ahogy kiirtottuk őket. Azután gondoljon a
távoli helyeken különféle ürügyekkel kirobbantott háborúkra.
Amikor szoros közelségbe kerülök vele, akkor egyszerűen és
tisztán látom, tudom, hogy megöltem két- vagy háromszáz
embert Délkelet-Ázsiában nem másért, mint hogy jóllakassam
a politikusok és a tábornokok egóját. Én is haszonlesésből
tettem, csakhogy túl fiatal voltam ennek fölismeréséhez. Akár
így, akár úgy, vagy a gazdasági rendszer, vagy az egyház
húzódik meg a háttérben. A megtakarítási és
kölcsönügyletekkel foglalkozó vezérigazgatók tele vannak
pénzzel, az öregeket pedig kétségbeesésbe és érzelmi
megsemmisülésbe kergetik. A fiatal eszkimók gépfegyverrel
lövik a rozmárokat, és kábítószerre cserélik az agyarakat. A
keresztes hadjáratok, az IRA36, a feketék meglincselése, a
holokauszt, a konkvisztádorok – ki így, ki úgy, mind az ölési
iparban dolgozunk.
Lehet, hogy olyan árut vásárol, amit a Matamoros
üzemekben állítottak elő, ezzel cinkossá válik, és nem tud azzal
mosakodni, hogy azt bizonygatja, nincs tudomása minderről,
hiszen tisztában van azzal, mi történik. Nézze, fáradt vagyok és
egy kicsit zavarosan fecsegek. Régóta együtt élek azzal, amit
csinálok. Egyszerűen csak elvégzem, és nem próbálom igazolni.
De láttam, amint megrándult az arca, amikor a vizelő víszí nő

36 Irish Republican Army: ír Forradalmi Hadsereg.

121
lelövéséről beszéltem, és meglehetősen feldühít az efféle
naivság. Az amerikaiak azt gondolják, a világ többi részén
ugyanúgy vélekednek az életről, ahogy a középosztálybeli
presbiteriánusok. Lószart. Sokféle életszemlélet van. Mi a
tízparancsolatból indulunk ki, és azt mondjuk, az emberi élet
szent, arra való, hogy Istent szolgáljuk vele és a többi, ez
kordában tartja a katonákat. Mások hindu szentírásokra
hivatkoznak, és azt állítják, ez az élet nem több, mint állomás a
valami más felé tartó úton. A víszík nem túl sokat
gondolkodtak azon, hogy ölnek, vagy meghalnak, vagy levágják
az amerikai pilóták tökét. Vagy mi a helyzet a Los Angeles-i
gengszterekkel? Pont olyanok, mint a charlie-k. Amikor ölésről
van szó, az élet semmit sem jelent számukra, tökéletesen távlat
nélküli értékrend szerint élnek. Egyszer talán mesélek
magának bizonyos magas rangú kormányhivatalnokok azon
tervéről, amely miatt L. A.-be kellett küldeniük, hogy egy kicsit
kipucoljam a dolgokat, kiiktassam a főmuftikat. Sose lett belőle
semmi, de ez volt az elgondolásuk, én pedig azt fontolgattam,
hogy megteszem. Emlékszem a könyvére, Danny, a Chicago
Undergroundra…. Mikor is jött ki? Hat-hét évvel ezelőtt?
Tudtam, hogy valahol láttam már az arcát, de beletelt egy kis
időbe, amíg összehoztam a könyv borítóján látott fényképpel.
– Aha, 1987-ben jelent meg – Danny menekülőre vette.
– Ezek szerint egy ideig a nagymenők körül lógott, és azt
hiszi, megszerezte a belső értesüléseket. Látta valaha
bármelyiküket is ölni?
– Nem.
– Az isten szerelmére, azt hiszi, hogy megkaparintotta azt,
ami valójában történik, és papírra vetette, pár zamatos kis
mesét az élet sötét oldaláról, néhány erőtlen, zavaró áthallást
arról, ahogy maga szerint működnek a dolgok? – A vadász
gúnyosan ingatta a fejét, ezúttal valósággal lerohanta. – Nem
ismeri a zajt, amit akkor hallani, amikor a férfiak térdkalácsát
eltörik, amikor abroncsvassal püfölik. Elmulasztotta a
valamelyik fickó arcára mért harmincnyolc ökölcsapást és a
további harmincnyolcat, amit a felesége kapott a mellkasára,
122
mert véletlenül tanúja volt az egész jelenetnek. Látta valaha
közelről, mit csinál az a kicsi lövedék az emberi lény
belsejében, hogyan vág úgynevezett maradandó sebcsatornát,
és azután talán elkezd pattogni a bordák, a szegycsont és a
gerinc között, mint a gellert kapott csavart korong körbe-körbe
a Madison Square Gardenben? Ha robbanólövedék, akkor
belül darabokra esik, és szilánkokra hasad, az acélforgácsok
minden irányba kirepülnek, és széthasítják a szerveket. Danny
Pastor, chicagói kemény fickó és minden hájjal megkent
utcagyerek újságíró, maga semmit sem látott, csak azt hiszi.
Maga és a többi istenverte szélhámos, akik a Murder, She
Wrote37-ot nézik, ahol a gyilkosságokat a kulisszák mögött
hajtják végre, biztonságosan és tisztán, igazán udvariasan.
Szeretem azokat a rejtélyes gyilkossági hétvégéket, amik
hotelekben játszódnak, ahol mindenki csipkelődik,
megpróbálja kitalálni, ki ölte meg a zárkózott szereplőt.
Elmondhatom magának, ha azok körül szaglásznának, akik
közé én is tartozom, akkor jégcsákánnyal vájnák ki a
bensőjüket, vagy még rosszabb történne velük. Az a baj, hogy
az ölés hétköznapi gondolattá vált, így bárki eljátszadozhat vele
intellektuálisan, kivéve néhányunkat, akik ténylegesen
megtesszük, és tudjuk, mit jelent ölni, és ez nem tiszta üzlet.
Belegyalogolt Danny lelkébe, épp csak egy kicsit, amikor a
nagymenőket említette. Danny jelentéktelennek érezte magát,
és szégyenkezett, mert tudta, hogy a vadásznak legalább
részben igaza van abban, amit mond, és más vágányra akarta
terelni a beszélgetést.
– Dolgozik a maffiának is?
– Előfordul. Ők a városokban laknak, ott hátrányban
vagyok. Valójában egész éles eszűek és okosak a betonon.
Nekem nincs jó érzékem a városokhoz. De vidéken puhány
fiúk, ott könnyen elbánok velük. – Tisztán és egyszerűen
mondta, nem volt benne sem önimádat, sem öndicsőítés,

Murder, She Wrote: tévésorozat Agatha Christie műveiből, amelyekben Miss

37

Marple nyomoz.
123
pusztán egyenesség. – Tojok rá. – Clayton Price fölállt. –
Befejeztem, pihennem kell. Mi van a Broncóval?
– Holnap megnézem, mihelyt világosodik. Komolynak
hallatszott.
– És akkor?
– Nem tudom. Ha lehet, szerzek hozzá alkatrészt
Mazatlánban. Esetleg bérelek ott egy autót.
– Napkeltekor megbeszéljük. Ha nem fekszem le, itt
helyben eldőlök. – Elindult, azután visszafordult. – Remélem,
emlékszik a kis előadásra, amit útközben tartottam. Én alszom,
maguk pedig azt teszik, amit tenniük kell. De mielőtt
megteszik, gondoljanak a következményekre.
– Emlékszem.
Elment, ki a cantinából, át a kis udvaron. Danny bal
nadrágszárának himbálózását figyelte, és a benne utazó
Berettára gondolt. A vadász: a Plútó leghátsó zugaiból, vagy
máshonnan, aki a saját pályáját követte távoli őszök
ködfátyolán át, míg ő, Danny Pastor a Missouri Egyetemen
lötyögött, állítólag újságírást tanult, de a két középső évet
legfőképpen azzal töltötte, hogy Missy Morganthal illatos,
mohó testén ugrált, akinek az apja acélgyárat működtetett
Indianában, és rengeteg pénzzel támogatta a Missouri Egyetem
atlétikai programját. Missy Morganthal, aki a diákklubban
Kappa Kappa Gammának nevezte magát, és Danny, vagyis
Szigma Khi, jól kiegészítették egymást. Zsenge, szőke, lófarkas
énje örökösen forró és izzadt, tettre kész volt. Egészen addig,
amíg bele nem zúgott a fiatal, McLuhan-szerű
médiaprofesszorba, akinek kellemes lakása volt, beszélte a
nyelvét, és jobb ajánlattal állt elő annál, hogy a tavaszi
szünetben South Padre Islandre menjenek.
Ez alatt az idő alatt a vadász éveken át a maga párhuzamos
pályáján haladt. Mint valami kísértet, akit génjeinek
dobókockái formálnak, és a nevelés vagy annak hiánya, aki
azon van, hogy olyan brutális feladatokat hajtson végre,
amilyenekre a jó emberek nem is gondoltak. Ha pedig mégis
eszükbe jutott, akkor abban bíztak, valaki elvégzi helyettük.
124
Danny tudta, hogy Vietnam a melósok háborúja volt, amit
csóró munkások és színesbőrűek vívtak. A vadászhoz hasonló
fiatalemberek, akiket odaküldtek, és akiket később megvetettek
azok, akik kimaradtak belőle, és soha nem értették, mi is
történt valójában. Abban a pillanatban Danny Pastor a
legkevésbé sem érezte magát forrófejű újságírónak, aki régi
dicsőségei visszaszerzésének szándékával vágott neki ennek az
utazásnak. Inkább… gyerekesnek és valahogy bűnösnek
tartotta magát, és erre nem tudott érthető magyarázattal
szolgálni.
Valahol Zapata éjszakai utcáin kutyák acsarkodtak. Danny
lenyelte maradék sörét, és Luzra nézett. A lány az ajtó, az udvar
felé bámult, amerre a vadász elment, majd Danny felé fordult,
megérintette az arcát.
– Danny, szükségem van rá, hogy szeretkezz velem.
Fölmentek a szobájukba, és csöndesen, szelíden ölelték
egymást, valamit kerestek, talán biztonságot. Közben Luz azt
képzelte, hogy elragadta a fekete lovas, akiről az öregek
beszélnek, egy bosszúálló szellem, aki csak a legsötétebb
éjszakákon lovagolt ki, és figyelmeztetés nélkül vitt el
embereket, főleg fiatal asszonyokat.
Később Danny fölébredt, az ablak mellett üldögélt, azon
gondolkodott, hogyan keveredhetnének ki a zűrből. Hosszú
ideig ült ott. Három óra körül járt az idő, a falu szunnyadt, az
egész nyugati félteke aludt. Valami mozdult az árnyékban,
meghúzódott az épületek közelében. Nagytestű kutyának tűnt,
de amikor az utcai lámpa egy pillanatra megvilágította, akkor
látszott, hogy jaguár, el tigre. A macska úgy járkált Zapata
utcáin, mint a lapuló éjjeliőr, a feje ide-oda himbálózott, nagy
mancsait puhán rakosgatta a köveken. Danny alatt nyikorgott a
szék, amikor jobb látószöget keresve megmozdult. El tigre úgy
tízméternyi távolságból fölnézett rá az ablakba, néhány
másodpercig meredten bámulta, Danny még a gyönge fényben
is jól látta a sárgászöld szempárt. A jaguár befordult az egyik
sarkon, továbbra is lassan, és az egyik sötét mellékutcán
kisétált a fényből. Egy-két perccel később Danny halálos
125
kiáltást hallott, kutyáét, malacét vagy szamárét. A hang
mindössze egyetlen pillanatig szólt.
Danny visszatért az ágyhoz, és lefeküdt. A csöndben jól
hallotta a szomszédos szoba zárjában forduló kulcs zaját. Majd
két halk kattanás jelezte, hogy a vadász ajtaja kinyílt, és ismét
becsukódott.
ooooooo
Egy ajtó halk kattanása a Zapata nevű hegyi faluban, egy
másik ajtó csapódása a Mazatlán déli végén lévő Pemex
állomás mögött parkoló piros Chevy Suburba-non.
Az izzadt és borostás Walter McGrane az imént bevágott
ajtónak dőlt, s a porba rúgott.
– Istenverte szerencsétlenek, hát nem a szájukba rágtuk,
hogy ne húzzanak ujjat Clayton Price-szal? Világosan
fogalmaztunk, belevertük abba a nehéz felfogású, illegális
határátlépőkre szakosodott agyukba, hogy nem részeg
turistával vagy pitiáner bűnözővel van dolgunk. – A federalék
mellette álló kocsijából mexikói zene ordított. – Kapcsold ki azt
az istenverte rádiót, hadd gondolkozzam!
A rádió elhallgatott, Walter McGrane hunyorgott a fölötte
pislákoló higanygőzlámpa fényénél. Két széldzsekis férfi állt a
közelében. Az egyikük megkérdezte:
– Azt hiszi, Clayton Price intézte el őket?
Walter McGrane morogván válaszolt:
– A pokolba is, ki más? – Lecsapta a Suburban
csomagtartóját. – Az egész ügy rá vall, tökéletes lövés, kisöbű
puska. Még csak el sem sütötték a fegyvereiket, egyetlen lövést
sem adtak le. Gondatlanság volt viszont itt hagyni a kocsit;
többet vártam Price-tól. Nyilvánvalóan siet… Jézusom, itt
büdös van. Kajmán! – fordult a társaságában lévő férfiak
egyikéhez. – Hívja fel őket, és mondja meg, hogy Mazatlán
környékére összpontosítunk. Szerezzen erősítést, hozasson
embereket, hogy átfésüljék a vidéket. Tudassa velük, hogy azt
akarom, kora reggelre itt legyenek.
Walter McGrane bement az állomásra, hogy megigyon egy
kávét, majd szükségét érezte, hogy könnyítsen magán, a
126
vizeldénél állt, és arra gondolt, bárcsak ismét Georgetownban
lehetne. Ha nem lett volna a tavalyi dél-jemeni kudarc, ami
szerinte nem is elsősorban az ő hibája volt, talán itt sem lenne.
– Ezzel jóváteheted a hibádat, Walter – mondták neki az
eligazításon.
Frászt jóvátétel. Csak azért teszi, mert utasítást kapott rá.
Ha ezzel végez, akkor nyugdíjba megy, és visszavonul vermonti
kis birtokára, almát termeszt, és csöndesen üldögél majd az
elülső verandán, igyekszik nem túl feltűnően bámulni a fiatal
lelkésznét, amikor csütörtökön átjön bridzselni.

A RÓZSAFÜZÉR ÉS CLAYTON PRICE

Péntek, kora reggel. Danny a Bronco motorházába hajol, a
vadász nézi. Az egész falut fölveri a kakasok lármája, éhesen
bőgnek a szamarak. Magnóból zene szól, mexikói számok,
tangóharmonika, gitár, szerelmes dalok.
Danny fölegyenesedett, és Vito lökhárítójának dőlt, a
motort bámulta.
– Eltörött a benzinpumpa.
– Tudunk másikat szerezni a környéken?
– Talán. Esetleg Mazatlánban… lehet. Mexikóban sok ilyen
öreg járgány fut. Valószínűleg roncstelepre kell menni,
használt alkatrészt kell keresni. Eltart egy darabig… egy napig,
vagy még tovább. Bérelhetnék inkább egy másik kocsit.
Clayton Price a fejét rázta.
– Ezt kihagyjuk. Az autóbérlésnél iratokat kell kitölteni.
Elkérik a vezetői engedélyét és így tovább. Nem tudom, hogyan
végződik ez az egész, és hogy vissza tudja-e vinni az autót, vagy
sem. Ebben az esetben a zsaruk lopott járművet fognak
keresni, kezükben a maga jogosítványával és lakcímével. Nem
jó. Meg tudja javítani a Broncót, ha talál hozzá benzinpumpát?
– Azt hiszem.
– Milyen messze vagyunk a határtól?
– Autóval húszórányira… húsz kemény órányira. – Danny a
lökhárítónak támaszkodott, a karját keresztbe fonta.

127
 – Mindig közbejön egy ilyen szarság, megfeszíttetés egy
benzinpumpa keresztjén vagy valami máson. – Clayton Price
mindkét kezét zsebre tette, és amikor a harangok a pénteki
misére hívtak, fölnézett a háztömbnyire lévő templom
tornyára. – Egyszer Afrikában dolgoztam egy másik fickóval.
Visszafelé tartottunk az őserdőben. Tiszta, rendes munka volt,
Kenya felé igyekeztünk, amikor elszakadt az ékszíj, és nem volt
nálunk tartalék. El tudja képzelni? Egy busásan megfizetett
munka, és nincs tartalék ékszíj.
– Mi történt?
Ez volt az első alkalom, amikor Danny igazán nevetni látta a
vadászt.
– Ott álltunk a salakos út szélén, a semmi tökéletes,
átkozott közepén, valahol Afrikában, amikor is megjelent két
Land Rover, fényképező turistákat szállítottak. Fölszedtek
minket, hat órán keresztül ohiói fickók társaságában utaztam,
akik mindent elmondtak clevelandi kartondobozüzletükről. A
felderítőm, egy L. A.-be valósi, Juliano nevű chicano38 fiú végül
lelépett Kairóba a csoport egyik nőtagjával. Én három napot
egy csinos kis szafarikunyhóban töltöttem, amikor is elcsíptem
egy Nairobi felé tartó kocsit. Ez alatt az idő alatt a Varagunzi
Forradalmi Mozgalom nevű szervezet kétbalkezes tagjainak
fele keresztül-kasul átfésülte Afrika középső részét, hogy
megtaláljon minket. Jézusom… hogy is mondják… szürreális
volt. Három hónap múlva hallottam, hogy Juliano bélfertőzést
szedett össze Kairóban, és belehalt, miután az a nő a
selyemfiújaként tartotta Dallasban. Küldött magáról egy
fényképet, amin fehér úszónadrágban üldögél egy társasház
balkonján, és szivarozik. – Clayton Price odébb rúgott egy
követ a bakancsa orrával. – A fenébe! Ahogy Juliano mondaná,
ha valami elromlik, akkor igazán elromlik. Rendben, menjen el
Mazatlánba. Luz és én itt maradunk.
Danny azt hitte, tudja, mit forgat a fejében a vadász, és
hogyan gondolkodik. Úgy számít, hogy ha Luz ott marad vele a

38 Chicano (ejtsd: csikánó): mexikói amerikai.

128
faluban, akkor Danny nem dobja föl. Többé-kevésbé igaza van.
Éjszaka már átfutott az agyán, hogy kimászik az ügyből, és
hátat fordít mindenkinek. Lehet, hogy ebben a pillanatban Luz
az ő kis kedvese, de az elmúlt hónapokban megfordult a
fejében, hogy a lánynak megvannak a maga elképzelései,
amelyekbe őt nem avatja be. Puerto Vallartában is érezte már,
és még fokozottabban a Mexikón át tartó képtelen út során,
valami a végéhez közeledett, mintha a „Luz & Danny” eszme
összezsugorodott volna, mint a megsárgult levél gyerekkora
kansasi fái alatt. Egyelőre mégsem tudta volna ezt tenni a
lánnyal, eltűnni és otthagyni őt a szorult helyzetben a Zapata
nevű helyen, a sötétség hercegével.
Délben a régi iskolabuszokra emlékeztető vicces, zöld jármű
haladt át a falun, szélvédőjére a Mazatlán feliratot meszelték.
Alatta fölsorolták a megállóhelyeket, oda-vissza, köztük
Zapatát. Luz és a vadász odament a megállóba Dannyvel, aki a
hóna alatt vitte a barna papírba csomagolt, törött
benzinpumpát. Az ablakból nézte őket, amint a busz
megfordult és elhagyta a falut, a kövezett utcákon kanyargott,
Mazatlán felé nyögött és zötyögött. És abban a pillanatban,
ahogy egymás mellett állva látta őket, belenyilallt, hogy Luz
valahogy úgy nézett ki, mintha inkább tartozna a vadászhoz,
mint hozzá, ha tartozott egyáltalán valakihez.
Lefelé a Sierra Madre-i dombokon, ismét sík terepre értek.
Falvakon át, csavargó vagy a koszban alvó kutyák mellett. A
sárgásbarna állatoknak égő, szomorú a szemük, hosszú a lábuk
és az orruk. Valószínűleg mexikói falusi fajták. A busz elhaladt
a concordiai ellenőrző állomás mellett. Ugyanaz az öt ember,
csaknem ugyanabban a testhelyzetben állt, mint ahogy előző
éjjel, mintha a mexikói vidéken kilökött csoportkép lennének.
Concordiában nyugtalanítóbbnak tűntek a dolgok. Fekete-
fehér URH-kocsi állt az út szélén, mellette két nyitott Dodge
gyűjtőautó és két fekete Suburban. Ezenkívül egy rendőrbusz
és egy zárt, fehér Dodge tehergépkocsi. Federalék, rendőrök,
három gringo, beszélgetnek, mindegyikük erősen
fölfegyverkezve.
129
 Danny busza egy pillanatra megállt, míg egy teherautó-
rakomány katona átmasírozott az úton, és fölsorakozott a többi
járműnél. Egy idősebb gringo, izzadságtól foltos
szafaridzsekiben, hangszóróval a kezében, fölmászott az egyik
teherautó motorháztetőjere, és a többiekhez beszélt. Alatta állt
egy másik széldzsekis gringo, spanyolra fordította a szavait.
Danny nem hallotta, mit mondtak. A vékony, őszes hajú
férfira és a fiatal, puha mexikói nőre gondolt Zapatában.
Istenverte lerohanás volt készülőben, összevont erőkkel
indultak a hegyi falvakba, végül eljutnak majd Zapatába, csak
idő kérdése… talán túlságosan hamar. Talán még azelőtt, hogy
visszaérne a huszonöt éves Bronco benzinpumpájával. A busz
differenciálműve lassan visszahúzott légkalapácséhoz hasonló
hangot adott ki, miközben Mazatlán felé gurult a nagy
kanyaron túl, ami egyre inkább ellenséges világegyetemnek
tűnt Danny szemében.
Sok évvel korábban Danny átutazott Mazatlánon, de semmi
más emléke nem volt a városról azon kívül, hogy nagy, tele van
turistákkal, meg hajógyárakkal, és nehézipari üzemekkel. De
volt egy terve. A kölcsönzők különféle típusú terepautókat
kínáltak, hogy a turistáknak legyen mivel lerohanni a
tengerparti strandokat. Taxival elvitette magát a szállodai
negyedben lévő Hertz-irodába, ahol megkérdezte, hol szerezték
be a dzsipjeiket, és hol javíttatják őket, ugyanis szüksége van
egy motorhoz való alkatrészre. A kedves, fiatal mexikói
pénztárosnő megadta a címet, ő pedig ismét beült a taxiba, és
odahajtatott.
A szerelő megnézte a benzinpumpát, a fejét rázta, no
bomba de gasolina – mondta, amiből Danny megértette, nincs
olyan típusa. Két különböző nyelven keresgélték a szavakat,
belezavarodtak. A közelben álló férfi odament hozzájuk, és
megkérdezte, segíthet-e. A benzinpumpa nagyon régi típusból
való, tolmácsolta, és csak roncstelepeken érdemes keresni,
amit Danny már korábban is gyanított. Elmagyarázták neki,
hol talál nagy roncstelepet, újból beült hát a taxijába. Mire
odaért, a telep bezárt.
130
 A Hotel Melmar előtt kifizette a fuvart. A hely Mazatlán
egyik régi vendégfogadója volt. Szép, régi épület festett
mozaikokkal, sötét faburkolattal és a falakra ragasztott,
bikaviadalokat ábrázoló poszterekkel. Amikor leszállt az este,
észak felé sétált a tengerparton, eljutott a fő turistanegyed déli
végéig. Mindenütt amerikai gyerekeket látott, átkozottul
rosszak voltak. Visszafordult, végül a hotel közelében talált egy
kis éttermet. A halleves finom volt, utána hosszú ideig üldögélt
a kávé fölött. A szálloda felé menet vett egy angol nyelvű
újságot. A címoldalon lévő cikk címe: ORSZÁGOS
HAJTÓVADÁSZAT A GYILKOS UTÁN. Sok mindent leírtak,
amit már tudott, majd ez következett:
Az egyik áldozat, George Cooper korábban
komputermérnök volt a Texas állambeli Dallasban működő
Frontier Science Inc. alkalmazásában. A másik áldozat, L. K.
Reece, az Egyesült Államok Haditengerészetének tisztje,
végzetes nyaksebet kapott. Mindkét lövést hivatásos orgyilkos
kezének tulajdonítják. Meg nem jelölt forrás szerint a gyilkos a
Marine Corps39 egykori őrmestere, akit a legkülönbözőbb
fegyvernemekben tanúsított halálos pontosságáról és
kíméletlen elszántságáról jól ismertek a vietnami háborúban. A
forrás úgy írja le, mint aki „a feladatok végrehajtása során
lelkiismeretes és könyörtelen. Maga a végzet, egészséges
emberi érzelmekkel nem rendelkező férfi, aki szánalom nélkül
öl, saját túlélésén és a rábízott feladaton kívül semmivel sem
törődik.” A forrás nem nevezte néven a gyanúsítottat, továbbá
azt is elhallgatta, miért pont rá terelődött a gyanú. A mexikói
hatóságok eredetileg be akarták tiltani az esetről szóló hírek
közlését, mostanra azonban megállapították, hogy a
gyanúsított veszélyes fegyverekkel rendelkezik, és rendkívül
veszélyesnek kell tekinteni. A hajtóvadászatban részt vesz a
mexikói rendőrség valamennyi ágazata, a mexikói hadsereg,

39 Marine Corps: a Hadügyminisztériumhoz tartozó elit egység, amelyet eredetileg

partraszállási feladatok végrehajtására állítottak föl. Mára az amerikai
világhatalom jelképe lett, katonái őrzik például az amerikai követségeket.
131
továbbá az Egyesült Államok törvényvégrehajtó szerveinek
megbízott gárdája.
ooooooo
Közeledett a napnyugta, a zapatai gyerekek az utcán
ugrándoztak, régi dalocskát énekeltek, amely a Lúdanyó
meséinek mexikói változata volt: „Tegnap kora hajnalban /
Fura eset, mi? / Süket-néma diktált / A vak pedig írt.”
A zapatai asszonyok pedig így imádkoztak napszállat előtt:
„Üdvözlégy, Mária, malaszttal teljes, az Úr van teveled…” A
rózsafüzér. Csiszolatlan egyszólamban úszott ki a templom
nyitott ajtaján, majdnem a térig eljutott, de végül nem sikerült,
útközben elhalt az esti levegőben. Ha többen mentek volna
fohászkodni, többen könyörögtek volna Máriához, hogy értük
való közbenjárását kérjék fiánál, Jézusnál, és akkor szavuk
messzebbre hangzott volna, de csupán hét nő térdepelt a
középső hajóban.
Clayton Price az oldalsó bejáratnál állt, az asszonyokat
figyelte, hallgatta őket és Luz Mariát, akinek nem volt
rózsafüzére, de azért csatlakozott a nőkhöz, miután
kölcsönkérte a férfi kék mintás selyemkendőjét, amelyen fehér
félholdak díszlettek. Az asszonyok megbámulták őket, majd
folytatták a fohászkodást, Luz Maria egyszer hátrapillantott a
válla fölött, majd még egyszer, a magas, vékony férfit nézte,
akit az ajtóban állva, hátulról világított meg a búcsúzó fény.
Clayton Price még a lassanként lebukó nap melegét is érezte a
vállán. A templom vastag vályogfalain belül hűvösebb volt a
levegő, olajok és füstölők nehéz illata terjengett, és bűnöké,
amelyek réges-régen e napnyugta előtt bocsánatot nyertek a
mexikói Kordillerában, sokkal korábban, mint ahogy Clayton
Price egyáltalán fegyvert fogott a kezébe.
Clayton Price családja nem volt vallásos, ő azonban egyszer
imádkozott… azért könyörgött, hogy meghalhasson, és fohászát
többször mondta el gondolatban, mint hangosan, mert nyelve
képtelen volt szavakat formálni abban a percben, amikor
meztelenül állt egy bambuszkerethez kötözve, és olyan
irtózatosan megkínozták, hogy emlékeit végül arra a helyre
132
küldte, ahol csöndben feküdtek, és csak akkor kelhettek új
életre, amikor tudatosan vállalkozott arra, hogy föleleveníti
őket. A testét borító sebek nyugtalanok voltak, megpróbálták a
történtekre emlékeztetni, de nem sikerült nekik, ő pedig olyan
sajátságos és zavaros módon irányította a szemét, hogy
akármilyen tükör elé állt is, a hegek egyikben sem látszottak.
Hallgatta a nők hangját, figyelmét a bensejében zajló apró
mozdulatokra irányította, valamire, amit érezni akart,
miközben idegenkedett attól, hogy törékennyé váljon, ami
pedig láthatóan egyenesen következett azokból az érzésekből.
Luz Mariát, a nőt hallgatta és nézte, úgy gondolt rá, ahogy
előző nap a patakban fürdött. Látta a selymes, barna bőrt és a
nekifeszülő csigolyákat, amikor a lány előrehajolt, és a mellet,
amit csak egyetlen röpke pillanatra mutatott meg, miközben
úgy mosolygott, ahogy. És arra is pontosan emlékezett, hogy
milyennek látta a lány testét, és a mélyen eltemetett dolgok
fölelevenedtek benne attól, ahogy ránézett.
Ha nem találja meg azt a darab drótot a kambodzsai kalyiba
mocskában, ha nem használja úgy, ahogy szökése éjszakáján
tette, amikor a pusztulás határán csaknem leszakította vele
kínzója nyakát, akkor soha többé nem járták volna át azok az
érzések. Hiszen a feketébe öltözött kis ember éles bambusszal
döfködte a végbélnyílása környékét, késekkel hadonászott
körülötte, a heréit célozta meg, közben a saját nyelvén azt
mondogatta: „holnap", és olyan zajt csapott a késekkel, mint
amilyen maga a vágás hangja, és közben nevetett.
Ez is közrejátszott az előző napi történésekben ott
Teacapánban, a tengerparti étteremben, amikor az hombrék
kinevették. Ugyanazok az eltorzult arcok, ugyanazok az aljas
mosolyok, amelyek ezt mondják: „Később elbánunk veled.”
Élete során megtanulta, hogy amikor nincs tétje, akkor
kimaradjon az efféle helyzetekből, elengedje őket, és
továbbsétáljon, ilyenkor néha hallotta, hogy nevetve gyávának
vagy még rosszabbnak nevezik. Az ő szakmájában az ember
nem hívja föl a figyelmet sem magára, sem a jártasságára.
A régi dzsungelbeli emlékek és a túlélési ösztön azonban
133
csak részben magyarázták azt, amit tett, amit a szalmatető alatt
tett a tengerparton, Teacapánban. Az asszony, Luz Maria
ugyancsak szerepet játszott benne, a férfi nem örült annak,
hogy a jelenlétében gúnyolódtak rajta, és most nem tudta
eldönteni, vajon csak apai védelmezőként lépett-e föl, vagy
büszkeségtől és férfihoz méltó óvó indíttatástól vezérelten
cselekedett, ahogy minden férfi megküzd azért a nőért, akit a
magáénak akar tudni. Hazudott, amikor azt mondta
Dannynek, hogy változtatott volna a dolgok alakulásán az, ha
mind a nyolcan egyszerre támadnak. Lehet, hogy kicsit
máshogy zajlott volna, és az arcán kívül máshová is kapott
volna sebeket, de mindannyiukat meg tudta volna ölni a
kezével, a késével, a sörösüvegekkel és az ellenük fordított saját
machetéikkel, vagy a Berettával, ha igazán elfajult volna a
helyzet. Az a férfi szerencsésen megúszta az orrtöréssel és az
arccsontja összezúzásával; Clayton Price épp olyan könnyen
kiszúrhatta volna a szemét, mint ahogy bezúzta a pofacsontot
és az orrt az arcon, a test fölött, ahol egy machete hadonászott.
És ahogy ott állt, miközben szólt az ima, a harminc évvel
azelőtt tett személyes fogadalmára emlékezett, hogy soha többé
nem fog szeretni, hogy nem teszi ki magát mindannak a
fájdalomnak, ami a gondoskodásból következik. De az asszony,
Luz Maria olyan Isten előtt térdelt, akit Clayton Price nem
ismert, és előző nap a szülei sírjánál térdelt és imádkozott, és
most is imádkozik. És a férfi nem értette ugyan a szavakat, de a
nő imái igaznak tűntek a számára, amelyekre válasznak kell
érkeznie, ha az Istennek, akihez fohászkodik, maradt valami
szétosztani való kegyelme mindazok után, amit már kértek
tőle.
Az ima végeztével a többi asszony elment, Luz az első
padsorban ült a férfival, és igyekezett védelmébe venni a
katolicizmust, annak vigasztaló és tápláló oldalát, ami akkor is
megvan, ha a pápa ragaszkodik ahhoz, hogy az asszonyok
minél több gyereket szüljenek abban az országban, ahol már
így is túlságosan sok csecsemő ring tizenhat éves anyja
csípőjén. A vadász nem sokat tudott a katolikusokról, de
134
Venezuelában találkozott egyszer egy jezsuita pappal, megittak
egy kis bort. Luz azt mondta, ez nem igazán számít, mert a
jezsuiták a legtöbbször a maguk útját járják, szinte saját,
független vallásuk van. Anyja ennyit mondott neki azután,
hogy egy jezsuita látogatott el a falujukba, pénzt gyűjtött
külföldi küldetéséhez, és meglehetősen üres kézzel távozott, de
azt is megértette, hogy Ceylaya népének nincs miből adnia.
Clayton Price fölidézte, amit a jezsuitától hallott: „Üres
hasú embereknek nem lehet igét hirdetni. Először meg kell
tölteni a bendőt, utána jöhet a prédikáció.”
Luz azt válaszolta, ez igaz lehet, de Mexikóban sok falusi
pap sohasem fogta föl teljesen az eszmét. Legtöbbször arról
fecsegnek, hogy hinni kell az Úrban, és kerülni kell a
születésszabályozást, bár az utóbbi húsz évben észrevétlenül
változik a szemléletmódjuk. A pápa egyszer ellátogatott
Mexikóba, hogy új lendületet adjon a buzgalmuknak, és a
papok meghallgatták, de a pápának nem kellett a
gyóntatószékben találkoznia azokkal az asszonyokkal, akiknek
már hat gyerekük volt, és nem tudtak megfelelően
gondoskodni róluk. A pápa távozása után a papoknak újból
helyre kellett állítaniuk az egyházi eszmék és a gyakorlati
szükségletek közötti kényes egyensúlyt, ha azt akarták, hogy a
nyájuk engedelmes legyen.
Luz és a vadász egy órával napnyugta előtt hagyta el a
templomot. A falu girbegurba utcácskáin, a domboldalra épült
házak mellett sétáltak. Az ablakokból és az ajtókból mariachi-
zenészek muzsikája hallatszott, a rádiók annak a letűnt
Mexikónak a hangjaival töltötték meg az éjszakát, amely
múlófélben volt, és többé nem tért vissza. Maguk mögött
hagyták a zeneszót, azt a régi utat követték, ami az elhagyott
ezüstbánya felé vezetett, ami a spanyolok és később más
európaiak számára kincset érő hellyé tette Zapatát. Az ezüstöt
öszvéreken szállították, mindegyikük két-két darab ötvenkilós
öntvényt cipelt a tengerhez. A legtöbb öreg bányagépet elvitték,
a japánok közvetlenül a második világháború kitörése előtt
vették meg őket. A fémhulladékot Mazatlánba, majd hajókon
135
Japánba továbbították, ahol beolvasztották, hogy kinyerjék
belőle a fémet.
Némelyik lejárat még nyitva volt, Clayton Price be akart
menni, Luz azonban úgy vélte, veszélyes lenne. A férfi mégis
lemerészkedett, Luz odakint várt. Visszafelé másik utat
választottak, a tér felé menet elhaladtak egy ház előtt, ahol egy
fiatalember idősebb férfi haját vágta a szürkületben. Az öreg
nagyon nyugodtan ült, a fiatal lágyan beszélt hozzá, csattogott
az olló.
A faluban mindössze egyetlen telefon működött, a templom
melletti üzletben. A vadász pénzt adott a tulajdonosnak, és
megkérte, hogy használhassa a készüléket, „R” beszélgetést
folytatott valakivel. Luz nem hallotta a szavait, csak annyit
értett: „Teknős", majd pedig ezt: „LC, ezüstbánya", amit
többször is megismételt. Azt viszont látta, hogy a férfi dühös
volt, és a végén csaknem kiabált: „Tartozol nekem, te
nyavalyás!” Lecsapta a kagylót, a lányra nézve azonban
megenyhült, visszatértek a cantinába.
Korábban, miután Danny Pastor elment Mazatlánba, Luz
Maria és a vadász elfogyasztották kései ebédjüket, a cantina
árnyékos verandáján üldögéltek. A lány Margaritát ivott, a férfi
sört.
Luz a meredek domboldalakra mutatott, ahol földművesek
dolgoztak.
– Azt mondják errefelé, a férfi úgy is meghalhat, hogy
lezuhan a búzatáblájáról.
Clayton Price elnevette magát, a machete vágta seb már
csak kicsit fájt, amikor grimaszolt. A meghalásnak sokféle
módja van; búzatábláról leesni talán az egyik legjobb, bár nem
pont az, amit a férfiak választanának, gondolta. A lány mozgó
száját figyelte, és egy pillanatig azon tűnődött, milyen volna
megérinteni őt, és azonnal meg akarta tenni, csakhogy a lány
akkor felé fordult és ránézett, fekete asszonyszemmel, ami azt
fejezte ki, nem bánná az érintést, ettől azonban a férfi
meghátrált. Így aztán fölemelte a sörét, ismét a domboldalt
nézte, és úgy tett, mintha még mindig azon mosolyogna, amit a
136
lány a földjeikről lebukfencező farmerekről mondott.
A férfi a cantina verandájáról a másfél kilométernyire lévő
dombon megbúvó házra mutatott, azt mondta, szívesen élne
ott, nyugodt paraszti életet. Fölcsillant a szeme, és megvallotta,
hogy néha azt kívánja, bárcsak megint ötéves volna, és a lába
előtt heverne az ártatlanság hosszú szőnyege. Hogy magányos,
vad madárnak érzi magát, aki őszi tavak fölött kereng, és azt
keresi, hol szállhat le. Hogy sajnálja, hogy nem lesznek már
vasárnap délutánok, amikor a gyerekek a parkban játszanak.
És nem lesz labdajáték esténként, sem az az esküvő, amelyiken
ő adná férjhez egyetlen lányát. Semmi sem lesz ezek közül.
Nem lesz csöndes hintázgatás egy déli verandán napnyugtakor,
gin-tonikkal a kézben, a jól végzett napi munkát ízlelgetve,
amelyben nem terveztek és nem vittek véghez semmiféle ártó
szándékú cselekedetet.
Elmesélte egyik visszatérő álmát. Halálugrást hajt végre egy
magas trapézról, de a porondnak az a része, ahol az elkapó
embernek kell őt várnia, mindig üres. Az álom rendre
ugyanúgy végződik: becsapódik a fűrészporral fölszórt padlóba,
összetörten, haldokolva fekszik ott, a nézőközönség tapsolása
kihallatszik a cirkuszsátorból.
Luz újból elmondta neki, mennyire szeretne az Egyesült
Államokban élni, hogy bármit megtenne azért, hogy eljusson
Északra, és megszerezze azokat a jó dolgokat, amiket a tévében
látott. A férfi megkérdezte, Danny miért nem vette feleségül és
vitte oda őt. És ő azt válaszolta, Dannyt nem érdekli a házasság
sem vele, sem mással, és nem akar egy nővel az oldalán
nekiindulni északnak.
Clayton Price nem volt ostoba. Az emberi viselkedés
kiismerése hozzátartozott a szakmájához. Jól tudta, hogy a
hosszan tartó tánchoz, amit Luz és Danny két éve járt,
kölcsönös élősködésre volt szükség, mindkét félnek ügyelnie
kellett a nyereség és a veszteség viharos egyensúlyának
fenntartására. Nem pusztán arról volt tehát szó, hogy az
elidegenedett és szívtelen gringo megszerzi a fiatal mexikói
nőtől mindazt, amit csak tud. Nem tartotta el talán
137
mindkettőjüket, nem élt vele a lány, és nem táncolt esténként a
férfival a Mamma Mia asztalai körül, nem szakította le ő is a
részét?
Megkérdezte a lánytól, mit tud az Egyesült Államokról.
Vajon fölfogta-e, hogyan bánnának ott vele, ha magára
maradna. És különben is, akkor is lenéznék, ha egy gringóval
mászkálna, még abban az esetben is, ha az a gringo
történetesen összeszedte magát, és elvégezte azokat a
tanulmányokat, és rendelkezik azokkal a képességekkel,
amikért amerikai dineróban fizetett.
A lány úgy vélte, érti, és megpróbálta megmagyarázni, mit
tenne. A férfi azt mondta, hogy vagy nagyon magabiztosnak
kell lennie ahhoz, hogy mindenkit elküldjön a pokolba, akinek
nem tetszik a kiejtése és a bőrszíne, vagy olyan lelkületet kell
kialakítania, aminek a segítségével fölülkerekedhet azokon a
megnyilvánulásokon, amelyekkel egyes országrészeken
fokozottabban szembesülhet, mint másutt. Luz szerint ez nem
okozna nehézséget, bármivel megbirkózna, ami adódik. De
nem csekély mértékben volt naiv, és Clayton Price tudta ezt. És
mégis sajnálta a lányt, és emellett még mást is érzett iránta,
amit akkor nem tudott fülön csípni, ahogy ott ült és
beszélgetett vele a cantina verandáján, és fekete szemét,
nőiségét nézte.
Azután az otthonáról, arról a Minnesota északi részén, a
kanadai határ közelében, Grand Marais városától nem túl
messze lévő erdős helyről mesélt a lánynak, ahol közvetlenül a
hűvös víz mellett szokott heverni, amerre a nagy ércszállító
hajók járnak. Ha akar, Luz elmehet oda, és ott is maradhat,
amennyiben tényleg ezt akarja, a férfi tudja a módját, hogyan
csempéssze őt át Laredóban vagy Nogalesben, vagy másutt a
határon. Az idő túlnyomó részében ott élt, ezen az északi
területen, ezt mondta a lánynak. Azt viszont nem tette hozzá,
hogy ő nem mehet vissza oda, még akkor sem, ha az onnan
százötven kilométernyire lévő városba irányította is a postáját,
így biztosította azt, hogy otthona holléte titokban maradjon. A
vadászok okosok; megtalálnák.
138
 Volt egy másik otthona is, erre akkor tett szert, amikor
egyik R&R túrája40 alkalmával járt ott még abban az időben,
amikor a hadseregnek szolgált. Ez egy Phukethez közeli
szigeten van, nyolcszáz kilométernyire délre Bangkoktól.
Tengerparti bungaló. Paradicsomnak nevezte, és ecsetelte a
kényelmes életet, amit ott élhetett. Luz nem tudta, merre van
Thaiföld, még kevésbé azt, hogy hol van Bangkok vagy Phuket,
de az elmondottak csodálatosan hangzottak számára.
A férfi nyíltan nézett rá, és tulajdon szavaitól meg a lány
tekintetétől még jobban beleélte magát, úgyhogy tovább mesélt
a minnesotai kunyhóban töltött nyarakról és a phuketi telekről.
És ez még jobban tetszett Luznak, aki ültében szinte hallotta a
nagy sugárhajtóművek dübörgését. És látta magát evezni a
nyári hőségben a hűs északi vizeken, majd virágokkal a
hajában rumbát táncolni a Phuketnek hívott, távoli hely fehér
homokján, valahol a Bangkok nevű helytől délre, amit sohasem
látott a térképen, de még csak nem is hallott róla soha
életében. Nem volna rossz annak a nőnek, aki Ceylaya kicsi,
poros falujából küzdötte föl magát, és megszabadulhatna
azoktól a vidéki hombréktól, akik hanyatt vágták és
gyerekekkel halmozták volna el tizenöt évesen, amikor túl volt
mindenen, és a saját porában fuldokolt. Később pedig, amikor
a rózsafüzér imáit mondta, és a válla fölött nézte a
templomajtóban álló gringót, még erősebben gondolt a hűvös
vízre és a meleg ázsiai homokra, és arra kérte Szűz Máriát,
járjon közben az érdekében, és segítsen neki abban, hogy
eljuthasson azokra a helyekre.
A fohász és az ezüstbányánál tett séta után ismét a cantina
verandáján ült ezzel az emberrel, aki korábban Péter
Schumann-nak nevezte magát, de aki most azt mondta, az nem
igaz, és valójában Clayton Price-nak hívják. Tovább faggatta,
kérte, meséljen többet erdei kunyhójáról, és azt kérdezte, vajon
a hideg idő beálltakor nagykendőt kellene-e viselnie, és milyen

40R&R túra: Rest and Reoccupation, magyarul pihenés és felépülés, a veterán

harcosok számára szervezett kirándulás a vietnami háború idején.
139
irányban megy a repülő, ha Phuket felé tart.
Épp akkor, abban az esti pillanatban, amikor a férfi
mosolygott, és azt válaszolta, hogy még a nagykendőnél is
melegebb holmira lenne szüksége, együttes, elismerő morgás
hallatszott a cantina közelében ácsorgó hombrék csoportja
felől. A vályogházak mögül, a falu keleti vége felől señorita
lépkedett elő, talán tizennégy éves; feszes, kifakult, térdig
fölhajtott farmert viselt, és fekete cipőt, sőt még zokni is volt
rajta, ugyancsak fekete. Arca gyönyörű volt, a teste karcsú,
pontosan tudta, hogy mije van, nem úgy, mint Luz Maria
ebben a korban, nem félt attól, hogy felkínálkozzon az
hombréknak, akik továbbra is elismerően hümmögtek, pont
annyira hangosan, hogy a señorita hallhassa.
Majd az hombrék másféle, mély és szexuális töltésű hangot
adtak ki, amikor a lányka az égre mosolyogva elhaladt
mellettük. Szemük követte ülepének ringását, a lány a tér felé
tartott, ahol leült két vele egykorú fiúval, akik azt kívánták,
bárcsak volna elég pénzük ahhoz, hogy Nintendót
játszhassanak a templom közelében lévő boltban. És a cantina
mellett álló férfiak még mindig nézték, a fiatalok szabadon és
vizsgálódva, az idősebbek úgyszintén, ők annak a lehetőségét
mérlegelték, mi következhet azután, hogy az egyik amigótól
van már egy vagy két gyereke, és esetleg egy kis változatosságra
vágyik a férje háta mögött. Mindvégig reménykedtek abban is,
hogy nem vetődik arra valami gazdag gringo, aki ugyancsak
lehetőségeket keres a maga számára, és egy-két hét alatt többet
kínál a lánykának annál, mint amennyit a falusi férfiak egy
egész életre sem tudnának nyújtani. Talán fölajánl egy utat
Thaiföldre, a fehér, déli homokra, vagy ha nem azt, akkor
valami azzal egyenértékű dolgot.
Azoknak a falusi lányoknak azonban, akik piszkos padlók
élethosszig tartó fölmosásánál és ráadásul a férjük családfői
szerepét megerősítő heti verések elviselésénél többről
álmodnak, azoknak megfontoltan kell cselekedniük. Luz tehát
tudta, hogy ügyeskednie kell, ugyanakkor őszinte, meleg és
nőies érzéseket táplált Clayton Price iránt.
140
 A férfi beszélt, és úgy megnyílt előtte, ahogy a férfiak nőkkel
folytatott beszélgetésekben teszik néha, elmondanak minden
olyasmit, amit más férfiaknak soha.
– Úgy éreztem, uralom a dolgokat, úgyhogy semmi sem tud
megérinteni, ha használom a fejemet, és okosan játszom. Az
utóbbi néhány évben sebezhetővé váltam. Nem tudom, miért…
talán a kor, talán a kor teszi ezt az emberrel. Visszatekint, és
azt látja, hogy nem fog hátrahagyni mást, mint holttestekkel
szegélyezett ösvényeket dzsungelekben és sikátorokban szerte
a világon. Nem érzek megbánást azok miatt a dolgok miatt,
amiket tettem, viszont sajnálom valamennyire azt, amit
elmulasztottam. Most, amikor elgondolkodom ezen, tudom,
hogy akarhattam volna feleséget és gyerekeket, de nem volt rá
mód, hogy azt tehessem, amit akarok, és megházasodjam.
Egyszerűen nem működött volna, ugye? Hiszen az ember nem
hallgathat ilyen beszélgetéseket: „Az én papám biztosítási
ügynök, a te papád mit csinál?” „Ó, az én apukám
mesterlövész; embereket lő le nagy távolságból, hátulról.”
Luz megfogta a férfi kezét, amikor ezeket mondta, és úgy
vélte, könny csillogását látja a szemében. De bármi volt is,
hamar fölszáradt. Csak beszélt és beszélt az életéről, brooklyni
gyerekkoráról, amikor hegyi ember akart lenni, vagy a
Brooklyn Dodgers dobója, beszélt arról, hogy került később
Minnesotába. Az arcán lévő seb behegedt, de még mindig
gyulladtnak tűnt. Luz egyfelől mélységes szánalmat, másfelől
különös szeretetet érzett iránta. És volt benne még valami, ami
szexuálisan fölizgatta, és szinte alázatossá tette őt, mintha a
férfi irányítása alatt állna, és nem lenne más választása, mint
hogy ott marad vele, vagy oda megy, ahová a férfi szerint
menniük kell. A férfi így folytatta:
– Ahogy a templomban álltam, és magát meg a többieket
hallgattam a rózsafüzér olvasása közben, valami megmozdult
bennem. Mindig keménynek és érinthetetlennek tartottam
magam – az elit alakulat tagjait nagy feladat elé állítja ennek
megvalósítása; ahhoz, hogy egy hétre bevegyük magunkat a
dzsungelbe, és a fűben feküdjünk, embereket öljünk, el kellett
141
hinnünk magunkról –, de a nők hangjában volt valami, és a
templomban, és abban, ahogy maga, a mintás kendőmmel a
fején, rám nézett. Egy pillanatra azt kívántam, bárcsak
egyszerű földművesként éltem volna, mint azok a zapatai
férfiak, akik mindennap hazajárnak a földekről, és vacsora
után a bejárati lépcsőjük előtt üldögélnek, beszélgetnek.
Addigra már túl volt három sörön, Luz sem maradt le
mögötte, ittak, és felváltva beszéltek, a téren összebújó
szerelmes kamaszokat figyelték, akik ebben az esti az órában
rendszerint ott üldögéltek a padokon. Később, amikor már
elfogyasztották cabrito-szeletkékkel41 és salsaszósszal készült
fehér tortilláikat, átvágtak az udvaron, a szobáik felé. Luz fogta
Clayton Price kezét, és meglepte, milyen erős, erősebb, mint
gondolta, hiszen egészen vékonynak látszott, ahogy a cantina
asztalán nyugodott. Megállt és ránézett, fölöttük világítottak a
színes égők. Volt, amelyik égett, volt, amelyik nem, egy pedig
pislogott.
Senki sem volt az udvaron, aki látta volna, amint
lábujjhegyre áll, és maga felé húzza Clayton Price arcát, lágyan
és hosszasan csókolja, majd a kezét az ingére csúsztatja,
kigombolja, megérinti szőrös mellkasát. A férfi félszegen bár,
de visszacsókolta, megérintette a haját, végigsimította, két
kezébe fogta, és olyan hosszú ideig tartotta, mintha azelőtt
soha nem érintette volna nő haját.
Amikor a szobájához értek, kinyitotta az ajtót, Luz lépett be
elsőként. Előbb a férfit vetkőztette le, azután maga is
levetkőzött, és egymás mellé feküdtek. A férfi teste fehér volt és
szögletes, ruha nélkül kevésbé fenyegető, nem tűnt olyan
magasnak és erősnek sem. A lány hozzáért, tapogatódzva
érintette. Mellére fektette a férfi jobb kezét, és közben végig
azokra a fegyverekre gondolt, amiket az a kéz fogott, a
mutatóujj meghúzza a ravaszt, a hüvelyk visszahúzza az
ütőszeget. A férfi hüvelykujján bőrkeményedés volt, és különös
módon izgatta a lányt, hogy az a kéz most az ő mellét érinti.

41 Cabrito: kecskegida.
142
 És bár mindent megtett, amit csak tudott, lágyan beszélt a
férfihoz, és a megfelelő helyeken simogatta a kezével és a
szájával, ujját végigvezette a hegeken, amelyek között olyan is
akadt, amelyik a csípőjétől indult, és közvetlenül a férfiasságáig
húzódott, a vadász nem jutott el a merevedésig, és képtelen
volt a magáévá tenni őt. A lány pedig akarta, hogy megtegye,
akár a legrosszabbul tegye, valami különös módon meg akarta
tapasztalni az olyan emberrel való szeretkezést, aki azt tudta
tenni, amit ő fegyverrel a kezében, és elérte, hogy mások
elhulljanak az erejétől és a szakértelmétől sújtva. Izzadt volt, és
erősen felizgult, egyszerre akarta és sajnálta a férfit, úgy érezte,
az irányítása alatt áll, miközben eggyé olvadt benne a nő, az
anya és a gyerek.
A férfi bizonyos részeit – úgy a testieket, mint a lelkieket –
azonban oly sokáig elhanyagolták, hogy hiába volt a kedvező
alkalom és valamiféle remegő vágy, ez mindenestül is
kevesebbnek bizonyult a szükségesnél, és alul maradt a
lehetőség túlerejével szemben. Nem volt merevedése, hanyatt
gördült az ágyon, hosszú ideig a mennyezetet nézte, azután azt
mondta, aludni akar. Luz megérintette a mellkasát, köré fonta
a karját, elaludt mellette. Amikor szombat reggel fölébredt, a
férfi nem volt ott. Luz felöltözött és kiment. A férfi egy padon
ült a téren, a régi templomot nézte, közben egy asszony lapáttal
és műanyag zsákkal körbejárt a téren, az elkalandozó
disznóknak így kiabált: „Vamos"!42, és összelapátolta a
kövezetről az állati ürüléket.
És amíg Danny távol volt, Luz két egyéb dolgot is látott.
Figyelte, ahogy Clayton Price a Berettát tisztogatta, és később
azt mondta Dannynek, a férfi biztos kézzel és természetesen
dolgozott, gyors és könnyed érintéssel. Ezenkívül a hátizsákját
is átrendezte, a lány feltételezése szerint előkészítette arra az
esetre, ha hirtelen kell elhagyniuk Zapatát. Danny arról a
revolverről kérdezte, amit Puerto Vallartában látott, amikor a
férfi beletette a lövések után. Luz azt válaszolta, a hátizsákban

42 Vamos! = Gyerünk!
143
nem volt revolver. Ebből Danny arra a következtetésre jutott,
hogy a vadász nem akarta, hogy fegyverrel fogják el, és vagy
eldobta, vagy elrejtette a Broncóban. Átkutatta az autót, a
revolver azonban nem került elő. Érdeklődött, mi mást fedezett
még föl a lány, és megtudta, hogy a férfi igazi neve Clayton
Price.

SOHA NEM LESZ HÉTFŐ

A roncstelep tulajdonosa türelmetlen volt. Szombat volt,
másnap tartják az anyák napja mexikói változatát, amikor
ünnepelve magasztalják a Madonnát. Danny elszántan kutatott
egy benzinpumpa után, közben a tulajdonos végig ott volt
mellette, rá akarta venni, hogy távozzon, és majd hétfőn
menjen vissza. „Andele, andele.” Danny tudta, hogy sosem lesz
hétfő. Kedd talán, de hétfő nem. A tulaj kiüti magát a fiestán,
és a Mexikó-szerte Szent Hétfőnek tartott napon talán ki sem
nyit.
– Un momenito, por favor, encontrar bomba de gasolina –
mondogatta rossz kiejtéssel, időt akart nyerni, feltúrta a
kupacokat, bemászott az öreg Fordok alá, keresett valamit,
bármit, ami megfelelne. Az udvar leghátsó végében, ahol
bougainvilleák nőttek, nem más állt, mint Vito gyűrött
unokatestvére, megette a rozsda, és még Vitónál is ócskábbnak
tűnt. Viszont a motorházában volt egy meglehetősen jó
állapotban lévő benzinpumpa, kicsit rozsdás ugyan, de ettől
eltekintve jónak tűnt. Danny két dollárt adott érte, és további
tízért megvett két, egyenként húszliteres benzineskannát, amit
fölszíjazhat Vito hátuljára.
Taxival ment a buszállomásra, pont akkor csípte el az utolsó
járatot, amikor az indulóban volt. Az út menti legtöbb kis
faluban megálltak, majd két óra múlva Danny Zapata köves
utcáján lépkedett arrafelé, ahol a Broncót leállította, kezében
csörömpöltek az üres benzineskannák.
Luz és a vadász a cantina verandájának árnyékában ült,
látták, hogy közeledik. Amikor elindultak felé, Danny

144
föltartotta a barna papírzacskót, és így szólt:
– Megszereztem!
A délután hátralévő része azzal telt, hogy Danny beszerelte
az új pumpát. Mire kimelegedetten és olajosan befejezte,
általánosan rossz hangulatba került. Luz és a vadász frissnek
látszott a zuhany után, ott álltak és néztek, míg Danny
káromkodott és a csavarokkal küszködött, végül elkészült, és
lecsapta a motorháztetőt. Beindította a motort, amely még
mindig zajosan és egyenetlenül járt, de nem volt rosszabb,
mint máskor. Tettek vele egy próbautat a falu körül, azután
fönt az autóúton. Tizenöt perc múlva értek vissza, és Danny azt
mondta, a Bronco elviszi őket bárhová, akármilyen istenverte
helyre menjenek is.
Akkor másnap reggel indulnak?
Nem. Luz a falusiakkal akarta megünnepelni a Madonna
Napját, és a vadász beleegyezett.
– Komolyan gondolja? – kérdezte Danny, azután leírta, mit
látott Concordiában, egy kisebb hadsereget, közöttük
valamiféle gringo zsarukat, és érdeklődött, mi a fenét gondol
erről a vadász.
– Nem lep meg. Számítottam rá.
– Tudják, hogy ki maga?
– Talán. Attól függ, ki beszélt velük. Ez a művelet kezdettől
fogva kissé túl nyilvános volt.
– Úgy értem, tudják, hogy néz ki?
– Lehet. A hadseregnek és a kormány más ágazatainak
vannak felvételeik, nyilvántartást vezetnek azokról, akik nekik
dolgoznak. Ebben az üzletágban mindannyiunknak megvannak
a magunk jellegzetességei – sebhelyek – még akkor is, ha
igyekszünk eltüntetni őket.
A vadász már csak annyit tett hozzá, hogy másnap
meghúzzák magukat, és hétfői indulásra gondol. Danny
fölidézte, mit mondott a férfi a Las Noches-i társaságról és
kamikaze-életstílusukról, és arra a megállapításra jutott, hogy
a vadász csatlakozott hozzájuk, talán Luz is, őt pedig kelletlen
bűnsegédként cipelik magukkal. Egy pillanatig megpróbált az
145
utolsó kívánságán gondolkodni, de lesújtotta az ötlet, ezért
tovább nem foglalkozott vele.
Kilenc körül megvacsoráztak, Danny olyan fáradtan zuhant
be az ágyba, hogy nehezen tudott elaludni. Az ablakon át
villámlást látott a távolabbi, keleti hegyekben. Luz és a vadász
halkan beszélgetett valahol odakint, a balkonon. Nem értette,
mit mondtak. Éjszaka fölébredt, borzongott, csaknem vacogott.
Odébb gurult az ágyban, hogy odabújjon Luzhoz, a lány
azonban nem volt ott. A fiú túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy
azonnal elgondolkodjon ezen, és újból elaludt.
Danny kevéssel napkelte után ébredt. Luz helye még mindig
üres volt, ő pedig csak állt, pár pillanatig az érintetlen ágynemű
fölött merengett, igyekezett kitalálni, mit takar ez az üresség.
Föltámadt a szél, a halovány, sárga napfényben lágy eső
kezdett hullani. Hajladoztak a fák, eső áztatta a völgyeket, a fiú
látta a zsindelytetőre, az utakra és a Zapata köves utcácskáira
hulló csöppeket. A víz a zsindelyeket és a kövezetet mosta,
végigfolyt az utcákon, és megtalálta az útját lefelé a völgyekbe.
A fiú ablaka előtt pávafa állt, nedves és csöpögő piros
virágokkal. A komoly esőzésekig azonban hátravolt még jó
néhány hét, és a zápor pár perc múlva lassú szitálássá
csöndesedett.
Mire felöltözött, teljesen elállt az eső, pára szállt fel a
völgyekből. A cantina tulajdonosa megmutatta nekik, hogyan
készíthetnek maguknak kávét abban az esetben, ha korán
reggel innának, ami ott sohasem fordult elő. A félig telt kanna
még meglehetősen meleg volt. Töltött magának egy csészényit,
és kiballagott. Az emberek már fent voltak, virágokkal a
kezükben a falu északnyugati végében lévő kis temető felé
haladtak a nedves utcákon. Egy idő múlva a vadász és Luz
sétált visszafelé abból az irányból. Fent jártak a temetőnél, ahol
Luz elmondott egy imát az anyjáért, és az eső idejére
mindketten egy fa alatt kerestek menedéket.
Danny velük tart a misére?
Micsoda?… Az isten szerelmére, misére?
El nem tudta képzelni, hogy a vadász letérdel és ellenőrzi,
146
fölcsúszó nadrágszára alól nem látszik-e ki a Beretta. De
komolyan gondolták, és Luz később elmondta, hogy Clayton
Price lecsatolta, és a szobájában hagyta a revolverét, amikor a
misére indultak.
A vasárnap reggeli harangszókor a hívők a templom előtt
gyülekeztek, fejbólintással üdvözölték egymást, mielőtt
beléptek. Danny a cantina verandáján ült, kávét ivott,
kisebbfajta hadsereg gyülekezését látta maga előtt, feléjük
tartott, végig az utakon, faluról falura közeledett. A téren át
látta Luzt és a vadászt belépni a templomba, Luz kis
szalmakalapot viselt, a karimája körül fekete szalaggal, és
világossárga ruhát, ami épp a térde fölött ért véget. A kalap az
egyik helybeli boltból származott. A ruhát a falusi nők
készítették neki, egész szombat délután, késő estig dolgoztak,
hogy befejezzék, mivel a vadász a szokásos ár kétszeresét ígérte
nekik.
Danny egy idő után a templom ajtajához sétált, és benézett.
A pap kelyhet emelt a magasba, bibliai idézeteket mondott. A
hívők a megfelelő idézetekkel válaszoltak. A pap mögött óriási
kereszt állt. Az alkonyi fény rézsútosan sütött át a festett
üvegablakokon, narancsszínbe vont egy csüngő, megfeszített
Jézust. Az emberek különféle okok miatt halnak meg, amiket
vagy maguknak, vagy valaki másnak köszönhetnek.
Luz és a vadász a jobb oldalon, középtájon állt a többi
falusival. A lány belekarolt a férfiba. Jézus a kereszten,
gondolta Danny; úgy néztek ki, mint a fiatal szerelmesek, akik
a kék, hegyvidéki estéken a téren nyalták-falták egymást. És
ismét megpróbált rájönni, milyen francos átalakulás van
folyamatban, és mi a fenét keresnek még mindig Zapatában. És
a leginkább azon gondolkodott, mit keres még ott Danny
Pastor. Talán félt. Lehet, hogy más oka volt. Talán valamiféle
hűség Luzhoz, vagy Isten segíts, Clayton Price-hoz és
megállapodásuk végrehajtásához.
A mise végén a pap a templom ajtajában állt a
ministránsokkal, kézfogással búcsúzott az egyházközség távozó
híveitől. Mosolyogva beszélt Luzhoz és a vadászhoz. Danny
147
figyelte, ahogy kezet nyújt Clayton Price-nak, és kíváncsi volt,
vajon érzi-e a kezén a kordit43 legcsekélyebb nyomát, ha
később megszagolja.
A cantina tulajdonosa mesélt Luznak és a vadásznak a
városkán kívül fekvő régi spanyol templomról, a Mexikóban
Guadalupe-nak nevezett számos hely egyikéről. A délután
folyamán kirándulást terveztek oda. Akkoriban Danny már
teljes hitetlenségben fetrengett, és többre gondolt enyhe
lázadásnál. Mise… Luz és a vadász kart karba öltve…
kirándulás – ez őrület volt, „szuper-flúgosság", amit egy
fizikustól hallott Las Nochesban. A fizikus annak a Los Alamos
csoportnak volt a tagja, amelyik kifejlesztette az első
működőképes atombombát.
Danny nem tudta, milyen érzés szuper-flúgosnak lenni,
egészen addig a délutánig, amikor kifelé tartott Zapatából,
kirándulni a kikeled harcos katonákkal, akik bizonyosan
körülzárják őket. Már csak egy szendvicsekkel és limonádéval
megrakott vesszőkosár hiányzott, de nekik nem volt. Bár, ha
Luz időben gondolt volna rá, a vadász talált volna valahol
vesszőkosarat, esetleg katalógusból megrendelt és
gyorspostával elküldetett volna egyet, búvárfelszereléssel és
sziklamászócuccal együtt.
Ehhez a helyi Guadalupe-hoz kissé bizonytalan, de járható
utak vezettek: föl az országúton, majd a Ponucót jelző táblánál
letérni, körülbelül tíz kilométert menni északkelet felé a
hegyoldalba vágott, poros úton – tele jókora sziklákkal, az út
szélessége egy jármű számára is épp hogy elég –, az egyik
folyónál letérni róla, és gyalog követni a folyást fölfelé.
Amikor a cantina tulajdonosával pontosították az
útvonalat, Luz véletlenül meghallotta két hombre beszélgetését
a concordiai katonákról. Azt mondták, kiterjedt hajtóvadászat
indult egész Mexikóban valaki után, aki két embert megölt
Puerto Vallartában, és Mazatlán déli végében, a Pemex
állomáson megtalálták három federale holttestét, ezért erre a

43 Kordit: füst nélküli lőpor.

148
területre összpontosítják a keresést. A lány izgatottnak tűnt,
amikor elmondta Dannynek és a vadásznak, amit hallott.
Danny ugyancsak aggódott, Clayton Price viszont semmit se
mondott, csak az alsóajkát harapdálta, amíg a lányt hallgatta.
Harminc perc alatt tették meg a tíz kilométert a hegyekbe.
Magasra mentek, az út külső szélén három-négyszáz méteres
szakadék zuhant a mélybe. Vito mászott, csak mászott, azután
hosszan ereszkedett az alant fekvő völgybe, ahol a folyó
áramlott. Az egyik éles kanyarban, hajszálnyira tőlük előzött
egy dzsip, rikító Baja típusú, amit teleraktak maguktól mozgó
mütyürkékkel és sztriptízjeleneteket ábrázoló képekkel.
Drágának és újnak tűnt, a hátulján hosszú antenna hajladozott,
négy mexikói kamasz ült benne, kezükben sörösüvegekkel.
– Meglehetősen drága dzsip – jegyezte meg a vadász. –
Hogy tud valaki megengedni magának ilyesmit ezekben a
falvakban?
– Kábítósok – válaszolt Danny. – Errefelé az egész
környéken kereskedelmi mennyiségben termesztik a
marihuánát. A kormány az utóbbi időben időközönként
felgöngyölítő akciókat szervez, ezért a termesztők áttértek a
rablásra. Elsősorban ezért élénkült föl a bandidók
tevékenysége a fő országutak mentén. A gazdák vagy
elfelejtették, hogyan kell más mezőgazdasági munkát végezni,
vagy nem akarnak azzal foglalkozni.
Elérték a folyót, a meder melletti száraz partszakaszon
félreálltak. Luz még mindig a sárga ruhában és a kalapban volt,
bár ehhez a terephez inkább farmer és bakancs kellett volna. A
szandálja csúszkált a köveken, ezért levette, és egyik lapos
szikláról a másikra szökdécselt. Danny észrevette, milyen jól
néz ki a lába, amikor a föl-föllibbenő sárga ruhában innen oda
ugrál rajtuk.
Két kanyarulatnál át kellett kelniük a folyón, mert a víz
szélén felbukkanó kiszögellések útjukat állták. A vadász és
Danny átmászott a sziklákon. Az első kanyarban Luz is ezt
tette. A másodiknál azonban a kövek túl messze voltak
egymástól ahhoz, hogy átlépjen egyikről a másikra. A vadász
149
visszasétált, fölkapta a lányt, a víz fölött hintáztatta, miközben
a lány az egyik kezében fogta a szandálját, nevetett, és a
lábujjait hajlítgatta, ruhája egészen a csípőjéig fölcsúszott.
Danny kezdte azt érezni, hogy kimarad a dolgokból. Úgy tűnt,
hogy Luz és a vadász bizonyos alapvető szinten összhangba
került. Nem voltak hajlandók tudomást venni arról a tényről,
hogy keresik őket, csakhogy Danny erre nem volt vevő. A
folyón átívelő, régi függőhíd felé vezető piszkos ösvényen
jártak, Luz dúdolt, a vadász pedig szélesen mosolygott, mint az
iskolás fiúk.
Fél óráig tartott, amíg sétálva és ugrálva, végül egy
roskadozó függőhídon ismét átkelve, megérkeztek az öreg
templomhoz. Dannynek nehezére esett ugyan az
összpontosítás, hiszen válságos helyzetükön gondolkodott, de
azt azért meg kellett hagynia, hogy volt valami különleges
abban, hogy az ötszáz éves öreg spanyol templom maradványai
között járkálnak az isten háta mögött. A templomot egy nagy
bányászati üzem szolgálatára építették, a folyóból kikerült
kövekből készült eredeti, nyitott, felszíni vízcsatornák, zsilipek
és kőből készült szerkezetek, amelyek a vízkerekeknél forogtak,
még a helyükön voltak, és úgy tűnt, hogy további ötszáz évig
állják a sarat. A templom teteje eltűnt, a falak azonban álltak,
közöttük visszaverődtek a hangok.
– Hola! – Mindhárman megfordultak, hogy lássák a
kutyájával a templomba érkező idős férfit. Angolul köszöntek
vissza. Az idős ember Don Jósé Fierro néven mutatkozott be,
és „Guadalupe őrzőjének” nevezte magát, amiről Danny úgy
vélte, saját maga adta cím. Az idős férfi büszke volt a
templomára, és büszke volt az állására, bár azt maga hívta
életre, körbevezette őket, előszedett egy régi újságkivágást,
amin a templom közepén állva ábrázolta őt egy fénykép.
Eredetileg a mazatláni turistamagazinban jelent meg. Az
ember apró részletekre hívta föl a figyelmüket, végigsétált
velük az egész környéken, majd visszatértek a templomhoz,
ahol megmutatta nekik a Guadalupe-i Szűz szobrát, amit
fóliába csomagoltak és fölakasztottak az egyik falra, ahol
150
valamikor az oltár állt.
Adtak neki húsz pezót, és visszaindultak a Bronco felé. Épp
a folyó egyik kanyarulatát kerülték meg, amikor azt látták,
hogy egy férfi néz be a kocsiba. A vadász megfeszült és lehajolt,
Luz azonban azt mondta, csak egy kíváncsi farmer van ott, így
föloldódott a feszültség. A farmer zavarban volt, amiért
kukucskáláson kapták, Danny azonban kedvesen
megszólította, buenas tardesszel köszönt neki, ettől az ember
láthatóan kicsit jobban érezte magát, elmenőben integetett és
mosolygott.
Zapatába visszaérkezvén a vadász azt az utasítást adta
Dannynek, hogy a Broncót egy sekély patakmedernél állítsa le
a szállásuk mögött, ott nem lesz szem előtt. Danny nem
kérdezte meg, miért. A cantina verandájára mentek, leültek,
iszogattak, beszélgettek.
A falusi hombrék korán hozzáfogtak a fiesta
megünnepléséhez, amit eredetileg két órával későbbre, kilenc
órai kezdettel terveztek. Néhány nyitott kis teherautó parkolt a
tér keleti oldalánál, a motorháztetőkön üres sörösdobozok
sorakoztak, az hombrék a kocsik körül ácsorogtak. Hirtelen
rendőrautó bukkant föl az utcán, és befordult a térre.
– Ne moccanjon! – mondta neki a vadász az autót figyelve.
– Észreveszik, ha megmozdulunk. Talán csak azért jöttek, hogy
szemmel tartsák a fiúkat, megnézzék, hogy mindben rendben
van-e a fiesta estéjén.
A fekete-fehér autó lassan körbejárt a téren, elhaladt a
teherkocsik mellett. Az egyik hombre sört nyújtott az
anyósülésen utazó zsarunak, aki azonban nevetett és leintette.
Amikor odaértek, ahol Danny, Luz és a vadász ült, az autó
lassított és megállt.
– Buenas tardes! – mondta Danny a tőle telhető
legkönnyedebb hangvétellel, fölnézett a késői napra, és úgy
vélte, még tardes van.
Az anyósülésen utazó zsaru hasonló szavakkal válaszolt,
vigyorgott.
– A fiestára jöttek? – kérdezte meglepően helyes
151
angolsággal.
– Igen, minden bizonnyal remek mulatság lesz. – Danny
Luzra és a vadászra mutatott. – A barátomnak már van egy
csinos nője, akivel táncolhat. Van valakinek kifogása az ellen,
ha én a señoritákkal táncolok?
A zsaru nevetett, jelentőségteljesen nézett a vadászra,
élesen nézte, mintha egy fényképet hasonlítana össze az előtte
lévő arccal. Igyekezett közömbös maradni, de láthatóan nem
nagyon ment neki.
Azután ismét elvigyorodott, és Dannyhez fordult:
– A barátja tényleg szerencsés, hogy ilyen csinos nővel
táncolhat. Igen, a señoriták szívesen táncolnak önnel, ha
udvariasan kéri fel őket, és örömet okoz nekik, hogy ezt teszi.
De hadd figyelmeztessem magukat valamire: éjfél körül
fejezzék be a murit. Akkorra már igencsak sok sör kerül a
gyomrokba, az pedig megzavarja a gondolatokat. – A háta
mögött ácsorgó hombrék felé intett a fejével. – Olyankor
könnyen nyúlnak a késhez vagy a sörösüveghez, ha valamin
összekapnak. Amikor elvesztik az eszüket, akkor mindenért
azokat a gringókat hibáztatják, akik a falusi asszonyokkal
táncoltak, és maguk bajba kerülnek.
– Muchas gracias – köszönte meg Danny. – Óvatosak
leszünk.
– Helyes, csak vigyázzanak, amigo. – A zsaru a sárga
ruhában ülő Luz Mariát nézte. – Nagyon csinos a ruhája,
senorita. Senor, ön rendkívül szerencsés, hogy ilyen csinos nő,
ilyen csinos ruhában, törődik magával. – A vadász ugyancsak
vigyorgott, élénken bólogatott.
– Eljegyeztük egymást – mondta Luz a legkisebb zavar
nélkül, és karját a férfiéra fektette. Ezen még maga Danny is
elgondolkodott.
A zsaruk beszélgetve gurultak az utcán. Amikor a végéhez
értek, a vezető visszanézett rájuk a válla fölött, azután
befordult a sarkon, és a durangói út irányában elhagyta a falut.
– Mit gondol? – kérdezte Danny a vadásztól.
– Nem tudom. A dolgok mindig azok, amik, és sohasem
152
azok, aminek látszanak; ezekben a helyzetekben mindig sok a
füst és az örvény. Ma este elmegyünk a fiestára, és holnap
reggel elhúzunk. Talán Ponuco irányában megyünk tovább,
arra, amerre délután jártunk, és megpróbálunk a hegyek között
utat találni észak felé. Lehetséges?
– Elképzelhető, ha fölszíjazzuk a pótkannákat, és ha három
évet szán arra, hogy átjusson a határon.
– Tart, ameddig tart. C változatnak tekintjük.
Természetesen megfizetem.
Abban a percben Dannyt nem a pénz izgatta. A Sinaloa
államban körbe-körbe villódzó fénypászmák aggasztották, ami
arra emlékeztette, ahogy hajtók mennek át az erdőn. Amiatt
aggódott, hogy Clayton Price vékony, kemény arca esetleg
fényképekről bámult le Concordia útjai mentén, és a zsaruk
kézről kézre adták, az emlékezetükbe vésték, mielőtt 1993
ünnepének napján keresztülhajtottak a közeli falvakon. Azután
azon kezdett gondolkodni, amit a vadász mondott: „C változat”.
– Amennyiben ez a C változat, akkor talán megosztaná
velem az A és a B tervet is?
– AB terv az, hogy egyenesen a főbb utakat választjuk,
kockáztatunk. Az A változaton még gondolkodom. Amint
kidolgoztam, beavatom magát. – Bement, és Luz számára
Margaritával, maga és Danny számára két sörrel jött vissza.
Luz megbökte Danny karját.
– Kimostam az ingedet, Danny. A nadrágodat is, hogy jól
nézz ki a fiestán. Kiakasztottam őket száradni az ablakba. Két
ilyen jóképű hombre – a senoriták vadászni fognak
mindkettőre, én pedig féltékeny leszek.
Különös hanglejtéssel beszélt, amit Danny soha nem hallott
még, mint amikor az ember kezdi megérteni a dolgokat, és
tudja, hol van, és merre tart. Legalább még kimosta a
szennyest.
Amikor Luz fent készülődött a szobában, a vadász elmesélte
Dannynek, mit érzett az alkonyatkor elmondott imák
hallgatásakor. Ekkor látta őt Danny a legelmélázóbbnak.
Azt javasolta, látogassanak meg egy Ian nevű férfit, aki a
153
szállásuk mögötti dombon él. Vasárnap reggel a vadász
földerítette a falut. Az egyik ház előtt táblát látott, amely azt
hirdette, hogy ez a Ian Valaki lakik benne, és hogy
megjelentetett egy könyvet, amelynek címe: A Sierra Madre
kincse, folytatás. A vadász azt mondta, B. Traven eredeti
könyve a kedvencei közé tartozik, a sóvárság és a hűtlenség
sűrített portréja, de soha nem hallott semmiféle folytatásról, és
látni akarta, miben mesterkedik ez a Ian nevű fickó. A délutáni
kirándulás után Danny már-már azt gondolta, hogy ezúttal a
Sierra Madre-i irodalom régészeti leleteit fogják fölkutatni.
Ian meglátogatása a régi, kísérteties értelemben véve
érdekesen alakult, mint amikor a kínaiak azzal a mondással
átkoznak meg: „Élj érdekes időkben!” Ian arcát rák támadta
meg, a világos bőrű gringók szokásos baja, akik nem viselnek
széles karimájú kalapot, amikor a mexikói napon kószálnak.
Ian esete súlyos volt, egyéb undorító csonkaságok mellett az
orra elülső fele is hiányzott. De örült a jöttüknek. Sőt, repesett
az örömtől, hogy benéztek hozzá, és elővett még két poharat,
hogy megoszthassák a tequilát, amelyet egy ideje már
kezelésbe vett. Mindketten, Danny és a vadász is, azt mondták,
meghalnak a tequilától, de azért csak telitöltötte a poharukat.
Keserves dolog mindig egyedül inni.
Danny képtelen volt megállni, hogy Ian arcát bámulja, nem
tudta elsőre megemészteni. Meglehetősen durva, különösen
ott, ahol közvetlenül belátni az orrába. Körülnézett Ian
kéglijében, így próbálta elterelni a figyelmét, de nehéz volt nem
bámulni a férfi arcát. Az udvariatlanság pillanatai után Danny
egy hajtásra kiitta a tequiláját, hagyta, hogy szétterjedjen a
bensőjében, és kezdte jobban érezni magát. Úgy tíz perc múlva
képes volt felhagyni a Ian arcát borító lyukak nézésével,
elkerülte a vizenyős szempárt, és arra összpontosított, amit a
férfi mond.
Ian sok mindennel foglalkozott annak idején. Mint kiderült,
texasi földügyletekkel keresett pénzt, és a nyereséget óriási,
kockázatos bányászati vállalkozásban forgatta meg, amelyben a
mexikói kormány volt a partnere. Elmondta, hogy Mexikó
154
egész középső részét bejárta egy Chevy Blazerrel, ezüstöt
keresett. Minden befuccsolt, mindent elvesztett, még az arcát
és a feleségét is, aki évekkel korábban cukorbajban halt meg.
Elég derűsnek tűnt, bár Danny érezte, hogy a nevetés vékony
és áttetsző maszk volt az elveszített dolgok – az arca, a felesége,
a pénze – iránt érzett fájdalmak kendőzésére.
Valami azonban hamisan csengett Danny fülének, Ian
kijelentette, hogy a keresztneve jelentése: „Isten kegyes", és ezt
ismételgette újból és újból: „Nem panaszkodom… Krisztusom,
jó életem volt.” Ezt mondta, azután fölhajtott még egy adag
tequilát, tovább siránkozott, majd később megint visszatért
ahhoz, hogy jó élete volt.
Tényleg írt egy folytatást a Sierra Madre kincséhez, és
elküldte egy New York-i irodalmi cápának, aki azt állította
magáról, hogy ügynök, és egyezséget ajánlott arról, hogy 700
dollárért elolvassa a kéziratot. Az ügynök válaszolt neki, azt
írta, Ian tanúságot tett valódi írói tehetségéről, a könyv
azonban abban a formában kiadhatatlan, talán javításra sem
érdemes, és Iannak félre kell tennie, és egy másik írói
tervezeten kell dolgoznia. Az ügynök kész örömmel olvasná
más írását is, persze további 700 dollárért, és így tovább. Ian
azonban összetört; nem volt 700 dollárja, sem másik kézirata
vagy ötlete. Danny együtt érzett vele.
A vadász megemlítette, hogy Danny író. Ez fölkeltette Ian
figyelmét, izgatottan beszélt:
– Miket írt? Írt bármit, amiről hallhattam?
Danny nem akart az írói pályáról beszélni, mivel tudta, Ian
következő kérdése az lesz, hogy mi Danny irodalmi
ügynökének a neve és a telefonszáma.
Martánál tucatjával, talán százával voltak már kéziratok
azoktól a világ minden tájáról származó Ianoktól, akik ki
akarták adatni a műveiket. A kötegek kifogástalan halomba
rakva feküdtek irodája egyik sarkában, arra vártak, hogy
olvasatlanul kerüljenek a szeméthamvasztóba.
Danny ránézett az órájára, azt mondta, ideje fölszedni Luzt,
és indulni a táncba.
155
 – Várjanak egy percet! – szakadt ki Ianból, kis híján
nyöszörgött, és újabb adag tequilát töltött Danny poharába. –
Mondja meg, miket írt!
– Nem túl sok mindent, néhány dolgot itt és ott. Semmi
olyat, amiről bárki is hallott volna.
Danny kutyaszorítóban, bezárva érezte magát, ki akart jutni
onnan, zenét akart és fényeket, táncolni akart Luz Mariával,
érezni nekifeszülő testét. Amikor Ian összefüggéstelen
előadásba kezdett arról a számítógépről, amit tíz évvel azelőtt
vásárolt valami őrült társaságtól, akkor Danny fölállt. A gépbe
olyan méretű lemezek valók, amilyeneket már senki sem gyárt.
Mind a hatvan lemeze betelt, és vajon tudják-e, hol szerezhetne
újakat. Nem tudták, Danny megindult a lépcsőn lefelé,
egyáltalán nem volt a küszöbönálló fiestához illő, vidám
hangulatban. A vadász megállt a lépcső tetején.
– Ian, ha valami igazán festői útvonalon akarnánk eljutni a
határhoz, ha be akarnánk barangolni Mexikó elhagyatott útjait,
van annak valami módja, hogy megtehessük?
Beigazolódott a gyanúja. Dannynek az volt az érzése, hogy a
vadász nem irodalmi érdeklődése miatt kereste föl Iant. Ian azt
mondta, vissza kell menniük, és le kell ülniük, inniuk kell még
némi tequilát, ő pedig elmondja nekik, amit Mexikó isten háta
mögötti helyeiről tud, márpedig sokat tud. Azonkívül
hamarosan megérkezik egy Gustavo nevű hombre, akivel
dominózni fognak, és őt is megkérdezhetik a festői
útvonalakról.
Ian ledöntött egy dupla vagy talán tripla adag tequilát, kissé
őrültnek látszott már, így aztán Danny és a vadász is
könyörgőre fogta, arra hivatkoztak, hogy Luz várja őket. Míg
lefelé mentek, Ian többé-kevésbé elismételte, amit Danny
mondott a vadásznak. Mexikóban majdnem mindenhová el
lehet jutni elhagyatott kis utakon. Főleg annak, akinek
négykerékmeghajtású járműve van. De tudni kell, mire
vállalkozik az ember, és ha nem készült föl, akkor elfogy a
benzinje, elfogy a vize és elfogy az ideje, és a legcsekélyebb
ötlete sem lesz arra vonatkozóan, hol szerezze be ezeket a
156
dolgokat.
A karjával hadonászott:
– Minden elképzelhető rossz dologtól meghalhatnak
odakint: kígyóktól, skorpióktól, napsütéstől. – Csaknem teljes
háromszázhatvan fokos íven söpört végig a kezével. – Mexikó
elhagyatott vidékei rohadt helyek. Tény, hogy mindenütt
rohadtak, egyáltalán nem elnézők. Nézzék meg, mit csináltak
velem.
Ennyit a C változatról. Ezután az maradt számukra, hogy a
fő autópályákon mennek, vagy a vadász még mindig titkos A
terve szerint hajóznak. Danny hallotta a zenét, látta a
betonozott táncparkett fölött kiakasztott színes lámpák fényét
Iantol lefelé, a domboldalon. Elérkezett az összejövetel ideje,
lehet, hogy egy darabig ez lesz az utolsó.
Amikor Danny és a vadász kinyitotta a kaput, és a cantina
felé vezető ösvényre lépett, Ian utánuk kiáltott:
– Hé, jöjjenek vissza holnap, beszélgethetünk még!
Emlékezzenek arra, hogy a rohanó élet ellensége a
művészetnek és minden egyébnek. A második világháborúban
megtanították nekünk, hogy a túlélés nyolc akadálya a félelem,
a fájdalom, a hideg, a szomjúság, az éhség, a fáradtság, az
unalom és a magány. A sietség a kilencedik.
ooooooo
– Most már biztos benne? Ő volt? – Walter McGrane négy
órát szunyókált délután, ettől jobban érezte magát, éberebb
volt, és be akarta fejezni a munkát, ki akart jutni ebből az
istenverte, átkozott Mexikóból, vissza a civilizációba. Éles
hangon beszélt az előtte álló rendőrhöz, tökszagot érzett,
amikor a férfi böfögött.
– Ő volt az, senor, biztos vagyok benne. A cantina
verandáján ült.
A másik rendőr hevesen bólogatott abbéli igyekezetében,
hogy megerősítse társa szavait.
– Volt vele egy férfi és egy nő?
– Sí.
– És a nő csinos mexikói fajta?
157
 – Ó, igen, uram. Nagyon csinos. – A levegőbe rajzolta egy
karcsú nő alakját, és vigyorgott.
– Hogy nézett ki a másik férfi?
A rendőr vállat vont, széttárta a kezét.
– Úgy nézett ki, ahogy minden más gringo. Azt hiszem,
norteamericano.
Walter McGrane a mögötte álló széldzsekis férfiak felé
fordult.
– Nyergeljenek föl! Hajnalban bemegyünk.
A széldzsekis férfiak bólintottak, és egymásra mosolyogtak.

LASSÚ KERINGŐ ZAPATÁBAN

Luz a cantina verandáján álldogált, amikor a vadász és
Danny visszatért Ian otthonából. A lány kölcsönkért egy
vasalót, kivasalta sárga ruháját, megfürdött, és megmosta
fekete haját, ami egyenesen, hosszan omlott a vállára. Bal füle
mögé halvány narancssárga hibiszkuszvirágot tűzött. Közelről
szemlélve és idővel még az egzotikus is megszokottá és
észrevétlenné válik, az élet napi robotjának közepette Danny
néha megfeledkezett arról, milyen gyönyörű tud lenni Luz
Maria. Mindenestül szép volt, meleg és természetes, szinte
paraszti, de volt benne valami – talán a fejedelmi határát
súroló – többlet.
Amikor a fiú és a vadász befordult a sarkon, és a cantina
verandáján meglátta a lányt, Danny megértette, hogy mindig is
kislánynak tekintette. Csakhogy időközben Maria de la Luz
Santos a nőiséget meghatározó valamennyi mérce szerint
asszonnyá érett, és Danny valahogy elmulasztotta ezt az
átalakulást.
A vadász nem tudta levenni róla a szemét, megbabonázva
állt és bámult, amíg össze nem szedte magát. Megköszörülte a
torkát, és leült a veranda korlátjára, sivatagi bakancsával
körözött a porban, előbb a lábát nézte, azután föltekintett az
éjszakába hajló, csillagokkal telehintett égre. Danny
megszólalt:

158
 – Olyan jól nézel ki, hogy ennél jobbat képzelni sem lehet.
A lány rámosolygott, bal karját a fiúéba fűzte, jobb karját a
vadászéba, és hármasban lassan elsétáltak a kövezeten ahhoz a
helyhez, ahol zene szólt.
A táncot az el centro nevű térségen, a tér közelében
rendezték meg. Többé-kevésbé szabadtéri közösségi
központként működött, úgy tíz méter széles és vagy tizenöt
hosszú, valamennyi oldalát betonfalak szegélyezték, és
betonpadlója volt, egyik végében kosárlabdapalánk állt.
Amikor beléptek a táncparkettre, Danny fölnézett az el
centro mögött magasló dombra. Harminc méterre fölöttük,
jobb kéz felől látta Iant és még valakit – nyilván Gustavót, a
barátját –, a fejük fölött lógó sárgás-narancssárgás lámpa
fényénél ittak és dominóztak. Ian hátrahajtotta a fejét, és
hosszasan kortyolta a tequilát, hallotta a tánchelyről fölúszó
zenét, az ezüstről szőtt álmaira emlékezett, amelyeket követve
bejárta a mexikói kanyonokat. Krisztusom, nem volt ez rossz
élet, egyáltalán nem volt rossz, és amikor a tequila megengedte
neki, akkor Isten kegyes volt hozzá.
A zenekar zöld, bogárhátú Volkswagenen érkezett.
Érthetetlen volt, hogy az öt ember mellé hogy tudtak bezsúfolni
két gitárt, egy trombitát, egy tangóharmonikát és egy
nagybőgőt. De megtették, ott voltak, a zene betöltötte az el
centrot és az éjszakát.
A szalmából készült cowboycsizmába és tiszta ingbe öltözött
hombrék sörrel a kezükben parádéztak körbe-körbe. A
señoriták kis csoportokban ültek a betonpadló távoli végében,
néhányuk majdnem olyan csinos volt, mint Luz, és fölkészültek
arra, hogy puszta látásuk és annak fontolgatása, mi mindent
lehet egy ilyen éjszakán csinálni egy nővel, térden állva
elmondott imára ösztökéli a férfiakat. Fehér ingbe és fekete
nadrágba bújt kisfiúk rohangáltak és csúszkáltak a padlón.
Ugyanezt tették a fehér ruhát, fehér cipőt viselő lánykák is. A
tánc lassan kezdődött, ez a régi, kansasi középiskolai bálokra
emlékeztette Dannyt, ahol a lányok az egyik fal mentén ültek,
és arra vártak, hogy a hősök összeszedjék a bátorságukat, és
159
fölkérjék őket.
Fél tíz körül néhány pár forgott a parketten, mások úgy
néztek ki, mint akik ugyancsak erre készülnek. Danny
megkérdezte Luzt, szeretné-e megpróbálni. Siklottak a zenével,
szabályosan és könnyedén járták a lassú keringőt, a trombita és
a tangóharmonika szép, régi mexikói dallamokat játszott. Luz
úgy illatozott, mint az eső után nyíló virágok, jól érezte magát a
fiú karjában, aki azon nyomban ágyba akarta vinni őt. Abban a
pillanatban jobban kívánta, mint bármikor máskor, lihegve és
meztelennek akarta látni, úgy hajladozni, mint a nyári szélben
hajladozó fű, vissza akarta húzni magához onnan, ahová
indulni látszott. Szorosan ölelte, és a fülébe súgta, amit
gondolt. A zene elhalt, a lány szájának és szemének mosolya
azt sejttette, hogy minden lehetséges, és hamarosan be is
következik.
Azután gyors számot játszottak, azt a fajta mexikói polkát,
amelynek a ritmusa meghaladta Danny képességeit. Luz
azonban nevetett, és átvette a vezetést, körbeforgatta a fiút a
betonon, így járták végig. Danny verejtékezett, Luz még mindig
olyan frissnek tűnt, mint a cantina verandáján. Visszasétáltak
a falnak támaszkodó vadászhoz. Amikor odaértek hozzá, a férfi
mosolygott és csöndesen tapsolt.
– Nagyon szép volt – mondta.
Danny a tánctér távoli végében álló elárusítóhely felé indult.
A sorban ülő nők mellett elhaladva így köszöntötte őket:
Buenas noches, señoritas! Az asszonyok pedig kuncogtak. A
sörösbódénál ácsorgó férfiak nem kuncogtak, amikor üdvözölte
őket, de nem tűntek teljesen barátságtalannak sem,
visszaköszöntek neki, és meghúzták a Pacíficójukat. Amíg
Danny a sorára várt, hallotta, hogy az egyikük mond valamit
„két gringóról és egy nőről”. A többiek nevettek, képzeletükben
megjelent annak a látványa, mit tud később összehozni két
gringo és egy nő a falusi éjszakában.
A zenekar szünetet tartott. Luz, Danny és a vadász az el
centro déli falának közelében állt, alig-alig szóltak, élvezték az
emberek nevetgélését és kavargását. Megérkezett a falu papja,
160
mindenkit üdvözölt. Ez kissé lehűtötte a kedélyeket, a
sörösüvegek szégyenlősen a nadrágszárak mögé bújtak. Miután
el padrecito körbejárt és elment, ismét magasabbra hágott a
hangulat. Danny figyelte a pap távolodását és a pacíficós
üvegek előkerülését, és azon gondolkodott, milyen szeretetre
méltó tud lenni némelykor a szenteskedés; olyan emberi.
Azután elérkezett egy pillanat, amikor Danny őszintén
megsajnálta a vadászt, és ez volt az egyetlen alkalom, amikor
valóban így érzett iránta. Danny és Luz ismét táncolt, azután
visszasétáltak oda, ahol Clayton Price még mindig a
betonfalnak dőlve állt. A lány feléje nyújtotta a karját, a
mozdulattal azt jelezte, szívesen táncolna vele. A férfi megrázta
a fejét, és félénken elmosolyodott.
A lány tovább unszolta, végül a férfi azt mondta, szinte
suttogta:
– Sohasem táncoltam.
Danny rábámult.
– Ugyan, mi az, hogy soha? Valahol, valamikor csak táncolt
már!
– Nem. Sosem. Ez az igazság.
Különös, milyen átkozottul különös. Abban a világban,
amely telis-tele van táncoló emberekkel, itt van egy férfi, az
ötvenes éveit tapossa, és soha nem tartott nőt a karjában,
miközben szólt a zene. Valójában még annál is ritkább
teremtmény volt, mint ahogy azt Danny képzelte. A fiú nem
volt ugyan valami jó a táncparketten, de sok éjszakát töltött
táncolással. Egy kis sör, egy kis zene, magadhoz ölelsz egy nőt,
később jó dolgok sülnek ki belőle.
Clayton Price lenézett poros cipőjére.
– Az a helyzet, hogy soha nem voltam olyan helyen, ahol
mindez megvolt… tudja, zene és valaki, akivel táncolni lehet.
Nem ilyen helyeken töltöttem el az életemet. – Fölnézett, egy
pillanatra lehullott róla a kérlelhetetlenség, mintha – egyszer
és csakis egyszer – egy csöppnyi megértést kért volna azért,
amit tett, és mindazért, amivé soha nem lett. Azokért a
dolgokért, amiket soha nem tudott a magáénak: a hintázást a
161
kansasi éjszakákon a fehér tornácon és a nővé váló, felé tartó
lány hangját, amint az álmairól mesél és az új pulóverről, amit
az előtte álló hűvös estékre vett.
Danny pedig visszagondolt a diákok közt zajló civódásokra
Columbiában, Missouri államban, ahol egész éjszaka Missy
Morganthallal tvisztelt Chubby Checker és Bo Diddley
ritmusaira. Valamikor az idő tájt Clayton Price több ezer
kilométernyire nyugatra feküdhetett a meleg eső áztatta
dzsungelben, hangyák mászkáltak a lábán, moszkitók szívták
arca vérét, keze a halálhozó szerszám fáján és acélján. Clayton
Price a „buborék” állapot felé tart, Danny Pastor pedig
seggrepacsit játszik a Missy nevezetű, legtöbbször részeg
diáklánnyal. Egyik éjjel Missy csaknem pucérra vetkőzött, és a
tviszt vad változatát járta, miközben egyetemista nővére a
szemét forgatta, Danny diáktársai pedig törzsi dobolásba
kezdtek, ezzel még további magasságokba hajszolták a lányt, és
úgy ordítoztak, ahogy a kőbaltás, csatába induló férfiak.
Abban a pillanatban, félvilágnyi távolságban tőle, a vadász
talán egy Missynél nem sokkal idősebb nőt figyelt Redfield-
távcsövén keresztül, látta, hogy leguggol vizelni, közvetlenül
azelőtt, mielőtt ő hétszáz méterről szétlövi a fejét, amikor
felszáll a köd. Krisztusom, nem csoda, hogy Clayton Price soha
nem tanult meg táncolni. És Danny Pastor sajnálta a vékony
férfit, miközben ezzel párhuzamosan ismét bűntudata volt
valamiért, ami nem egészen volt világos a számára.
– Ne féljen, én megtanítom táncolni. – Luz fölnézett a
vadászra, enyhe kis mosoly suhant át az arcán.
Olyan csöndesen beszélt, hogy Danny alig hallotta. –
Megvárunk egy lassú dalt.
Ha a Luzhoz hasonló nőkön múlna, jobb faj lennénk. Danny
ezen a megállapításon töprengett. Ott volt ez a férfi, aki mintha
teljes egészében megfeledkezett volna arról, hogy a létező
legerőszakosabb cselekedeteket hajtotta végre, aki valószínűleg
soha semennyi időre és semekkora odaadással nem szeretett,
és aki most pusztán attól a gondolattól elbizonytalanodott,
hogy egy nővel a karjában körbe-körbe mozogjon a zene
162
hangjaira. És ott állt Luz Maria, aki elszánta magát arra, hogy
lágyan, szeretetteljesen megbirkózzon a nehézséggel. Készen
állt arra, hogy a fiúnak megtanít valamit a férfilétről, valamit,
amit fokozatosan kell megtenni, aminek az asszonyok értik a
módját. Amennyiben a férfiak hagyják.
Gyors szám következett, majd újabb azok közül a lassú
keringők közül, amiket a mexikóiak olyan jól játszanak,
amikben a tangóharmonikáé a főszerep. Az este meleg volt és
nyirkos. Clayton Price homlokán és torkán gyöngyözött az
izzadság, a melegtől… talán… vagy még valószínűbb, hogy a
táncolástól való félelem miatt.
Anélkül, hogy feltűnő lett volna, Luz a tánctér egyik
nyugodt részére vezette, ahol az hombrék nem nagyon
láthatták őket. A fal fölé csüngő bíborvörös bougainvillea alatt
bal kezét a férfi vállára tette, a csípője mögé vezette a férfi
jobbját, balját pedig saját jobb kezébe fogta. Lassan mozogtak,
kezdetben nem tartották a ritmust, majd fokozatosan fölvették
a lüktetést.
A férfi esetlen volt, de csinálta, zavarban volt ugyan, de
igyekezett. Hosszú lába merev volt és bizonytalan, sivatagi
bakancsa szokatlanul csoszogott, Luz azonban állhatatosan
kitartott, és valahogy működött a dolog. Működött Luz miatt és
azért, mert a vadász úgy szerette a lányt, amit nem igazán
értett, mert eljutott valahová azon az úton, hogy zenét akarjon
és lágyságot, és ameddig nem találkozott Luzzal, addig nem
tudta, hogyan és hol keresse. Bármi történik is velük ezek után,
gondolta Danny, Clayton Price elmondhatja, hogy Sierra
Madréban, egy meleg estén táncolt egy asszonnyal, akinek
halvány narancssárga hibiszkusz volt a fekete hajában. Danny
önkéntelenül is elmosolyodott, és különös volt ugyan,
rendkívül különös, de könny szökött a szemébe, amint nézte
őket.
A dal véget ért, visszasétáltak Dannyhez. Luz mosolygott; és
a vadász valami szégyenlős módon ugyancsak mosolygott.
Rágyújtott, és nekidőlt a falnak, ott, ahol már korábban is állt,
és nem tudta letörölni az arcáról azt a kis mosolyt, amely csak
163
ottmaradt, mintha független lenne az akaratától.
Megkapaszkodott a pillanatban, virágként préselte be az
emlékezetébe.
Luz és a vadász táncolt még néhányszor, mindig lassú
dalokra. Danny a felsorakozott señoritákat nézte, akiken nem
látszott, hogy bárkihez is tartoznának, és egyiküket fölkérte. A
lány nyomott mintás, vörös ruhát és nehéznek tűnő, magas
sarkú cipőt viselt, a haját hátul fémcsattal fogta össze. A
barátnői vihorásztak, a lány rájuk nézett, kissé zavarban volt,
de örült annak, hogy az idősödő gringo fölkéri, és elfogadta
Danny kinyújtott kezét. Felsőajkán vékony izzadságcsík
fénylett, meleg és tiszta illata volt, mint magának a földnek
azután, hogy hosszú órákon át tűzött rá a nyári nap.
Nachának hívták, nem beszélt angolul. De azért kellemesen
forogtak a betonon. Két szám után a fiú visszakísérte, és azt a
señoritát kérte föl, aki az előző mellett ült. Végül
mindannyiukat megforgatta – a vékonyakat és a súlyosakat, a
csinosakat és a másmilyeneket –, és mivel nem tudta, mikor
táncol legközelebb, vagy hogy táncol-e még egyáltalán valaha
is, ezért valami különlegesen jó volt abban, hogy táncot lejt egy
sor señoritával egy meleg májusi estén, élete közepén.

MENEKÜLÉS ÉSZAKRA
Danny, Luz és a vadász nem sokkal éjfél után hagyta el a
táncteret, amikor a dolgok kezdtek kissé elfajulni. Néhány
perccel korábban a parkett egyik sarkában két hombre
lökdösődni kezdett, ideje volt távozni. A szállásuk felé sétáltak
a kövezett utcán, egy pillanatra megálltak, és a délnyugat felé, a
Sierra Madre-i előhegységen túlra úszó sovány holdsarlót
nézték. Luz a zenekar által játszott dalok egyikét dúdolta, és
Danny biztos volt abban, hogy ez volt az, amelyikre a lány és
Clayton Price először táncolt.
A tánc azonban nem ért véget. Elmentek egy nyitott bejárat
előtt, odabent egy nő föltartotta a csecsemőjét a csupasz
villanykörte fényéhez, és miközben a keringő ritmusában

164
lassan körbeforgott a kicsiny szobában, énekelt neki.
Körbetáncolta a szobát, és a fehér hálóingben lévő baba
mosolyogva nézett le a nő arcába, és örömteli hangon
gügyögött. Danny a vadászt nézte, aki a mosolygó Luzt figyelte.
Mindannyian azt érezték, mintha valami nagyon személyes
dolgot lesnének ki, ami csak a nőre és a babára tartozik, így
aztán továbbmentek. Olyan réges-régi táncot láttak, amelyet
sem Danny Pastor, sem Clayton Price nem értett igazán. Az
asszonyok azonban ismerik ezt a dolgot; Luz értette, és Danny
fájdalmat érzett miatta, mivel sejtette, hogy arra a forró, júliusi
napra emlékszik Puerto Vallartában, amikor az ő ösztökélésére
olyasmit tett, amit nem akart tenni, ő pedig utólag vett neki egy
Panasonic magnót. És ő maga is sajnálta. Az utóbbi néhány
napban Danny Pastor egész csomó dolgot kezdett sajnálni.
Akkor ébredt, amikor valahol a hegyektől keletre csöndesen
és az éjszakai világot kirekesztve, megvirradt. Luz nem volt ott.
Néhány perccel később bejött, meztelen volt és halkan járt,
lefeküdt Danny mellé, aki semmit sem szólt, alvást színlelt. A
lány csöndesen dúdolta ugyanazt a dalt, amit néhány órával
korábban is. És valami a hangjában elárulta Dannynek, hogy
mosolyog.
A fiú újból aludt, talán egy órát, arra ébredt, hogy hangosan
és sürgetőn kopognak az ajtón.
– Jó, jó, megyek már! – válaszolta, miközben magára
rángatta a farmerját.
Az ajtóban álló Clayton Price mögött megjelent az első
fénysugár. A kakasok és a szamarak teli torokból énekeltek,
valahol az utcán kutyák verekedtek, úgy vicsorogtak, miközben
egymást tépték, mint a farkasok.
– Keljenek föl és készüljenek az indulásra! – mondta a
vadász. – Most rögtön!
– Mi a baj?
– Nem tudom. Valami nincs rendben, a zsigereimben
érzem. Körülnézek. Öt perc múlva visszajövök. Addigra
legyenek készen.
Danny magához térítette Luzt. Amikor a vadász visszatért,
165
már felöltözve várták, álomittasak voltak ugyan, de gyorsan
fölébredtek. Luz az ágyon ült, Danny a mosdókagyló fölé hajolt,
érezte a kétezerötszáz dollár dudorodását, amit elővett a
hálózsák rejtekéből, és begyömöszölt a farmerja bal elülső
zsebébe. A vadász becsukta az ajtót, ott állt farmerjában és
farmeringében, rajta volt a fotósmellény is. A háta mögött, a
feje fölött kis gekkógyík tapadt a vályogfalra, farka a
mennyezetre mutatott, csöndben és mozdulatlanul várt valami
értékesre, ami az útjába akad.
– Tegnap este telefonáltam. Lementem és fölébresztettem a
boltost, azt mondtam, vészhelyzet van. Fölhívtam egy fickót
Monterreyben. – Danny felé bólintott. – Aznap is beszéltem
vele, amikor maga Mazatlánban volt, és előzetes
óvintézkedéseket tettem. Régi barátom a hadseregből, most
magas beosztásban van az Egyesült Államok diplomáciai
testületében. Egyszer megmentettem a seggét a dzsungelben,
és tartozik nekem. Megkérdeztem, mi a helyzet. Azt válaszolta,
hogy a tengerésztiszt meggyilkolása miatt az a hír járja, hogy
pályájáról letért lövedék vagyok, megbízhatatlan lettem, és
elképzelhető, hogy mindenfelé be akarom hajtani a régi
adósságokat. Ezért látta a hivatalos kinézetű gringókat
Concordiában. Valódi rossz fiúk, a CIA-től vagy talán még
annál is rosszabb helyről. A monterreyi kapcsolatom azt
mondja, hogy mindenki minket keres – vagy legalábbis engem.
Én semmit sem mondtam magukról. Másrészt viszont az
utóbbi néhány napban rengeteg ember látott minket együtt.
Mindenesetre kezd úgy kinézni, mint Cortés kivonulása
Tenochtitlánból.
A vadász ismét ámulatba ejtette Dannyt; ezúttal a mexikói
történelemre hivatkozott. Még rosszabb volt, hogy kezdte
magát Hernán Cortesnek44 látni, akit úgy akartak megállítani,
hogy elvágták az útját abban a mocsárban, ami az erődszigetét
összekötötte a szárazfölddel. Ebben a felállásban Luz volt

44Hernán Cortes (1485-1547) spanyol hódító volt, aki megdöntötte az azték

birodalmat, és megszerezte Mexikót a spanyol korona számára.
166
Cortés ágyasa, Malinche. És Danny… ki volt Danny? A
legrosszabb esetben sofőr, baka. Chicago soha nem volt olyan,
mint ez. Ott a helyi nagymenőkkel készített interjú után éjjel
Danny visszatért a lakásába. Ez más – nem mehet haza, nem
veheti föl a pizsamáját, és nem teheti föl Dave Brubeck
lemezét.
A vadász még beszélt, arcán enyhe vigyorral, mintha
élvezné a dolgot. Krisztusom, lehet, hogy élvezi is, gondolta
Danny. Azon töprengett, vajon nemcsak azért hozta-e magát
ebbe a helyzetbe, hogy kiszállhasson, vagy lehet, hogy
egyáltalán nem akart kiszállni. Danny abba a gondolatba
menekült, hogy Cortes serege legalább részben megmaradt a
mocsáron át vezető út során, és a vadász szavaira figyelt.
– Így fest a dolog. Nem hiszem, hogy a legkisebb esélyünk is
lenne arra, hogy az autóúton megléphessünk. Monterreyi
forrásom szerint a fő autópályákat lezárták, és mindenkit
lekapcsolnak, aki akár a legkevésbé is gyanúsan néz ki. Minden
tartozását be kellett rajta hajtanom, de végül sikerült
elintéznem, hogy eljöjjön értem egy helikopter. Ezért
telefonáltam tegnap este, hogy megerősítést kapjak. Körülbelül
húsz perc múlva érkezik. Átrepül velem a határon, útközben
üzemanyagot vesz föl, és Bronswille mellett letesz. Onnan arra
futok, amerre csak tudok.
Metsző hangon beszélt, katonai eligazítást tartott, a
végjátékára készült.
– A helikopter kelet felől jön át a hegyeken, és a falu alatt
lévő bányalejáró előtti tisztáson száll le. Egyik nap Luz és én
lementünk oda.
Danny emlékezett rá, mit mesélt Luz vasárnap, hogy a
vadász telefonált, és azt mondta: „LC, ezüstbánya.” A lány
közel járt az igazsághoz. A férfi azt mondta: „LZ, ezüstbánya” –
leszállási zóna az ezüstbányánál.
– Választhat. – A vadász Dannyt nézte. – Eljön a
helikopterrel, vagy beül a Broncóba, és megpróbál kijutni
innen. Mire rájönnek, hogy mi történik, addigra visszaér
Puerto Vallartába, azt mondja az embereknek, hogy
167
kirándultak egyet vidékre, hogy megnézzenek olyan helyeket,
ahol még sosem jártak, útközben összeveszett a barátnőjével,
aki elment valamerre. Ó igen, még egy dolog. Puerto
Vallartában fölerősítettem a WC-je hátuljára a pisztolyt, amit
ott használtam a gyilkosságokhoz. Megszabadulhat tőle.
– Úgy érti, engem akart gyanúba keverni?
– Nem volt rossz ötlet. Maga látta, hogy lőttem, én pedig
leadom a tippet a pisztolyról a zsaruknak, miután visszaérek az
Államokba. Megtalálják a pisztolyt, letartóztatják, és addig
rágalmazzák, amíg ki nem derítik a történteket. Kétlem, hogy
tényleg azt hinnék, hogy maga tette, de amennyiben senki mást
nem találnak, a pisztoly több mint elég lenne ahhoz, hogy
bezárják vagy felkössék magát, vagy bármit is csinálnak
errefelé. Így elmondhatják, hogy megtalálták az emberüket, és
lezárhatják az ügyet.
– Maga rohadék!
– Ahogy már mondtam, ez könyörtelen, kemény játék.
Maga azonban kivette belőle a részét, és én kegyelmet és
szabadságot ajándékozok magának. Mellesleg Luz el akar jönni
velem északra.
– Szó sincs róla!
– Kérdezze meg tőle.
Danny Luzra nézett. A lány tekintete tiszta volt, bólintással
jelezte, hogy kész elmenni a vadásszal.
– Krisztus szerelmére, miért? – Már tudta: Luz Északra,
akart menni, és a vadász volt a postaköltsége; de azért
megkérdezte.
A lány semmit sem mondott, a vadászra pillantott.
– Nem vagyok biztos abban, hogy egyáltalán képes vagyok-
e szeretni. Csakhogy maga, Danny, maga túl gyámoltalanul
szeret. Nem tudom, melyik a rosszabb. Maga legtöbbször
fölényesen kezeli, mintha egy részben megjavult szajha volna…
Mesélt a múltjáról. Azt mondja, én tisztelettel bánok vele.
Gondolkozzon ezen!
Danny hosszú, remegő lélegzetet vett, egy pillanatra
kinézett az ablakon, azután Luz felé fordult, és észrevette, hogy
168
rajta van a vadász karkötője.
A férfi látta, mit néz Danny.
– A karkötő négy uncia aranyat tartalmaz a kék színezék
alatt. Ha rosszul mennek a dolgok, lesz pénze útiköltségre.
A vadász egy pillanatig habozott, hagyta, hogy az új
értesülések leülepedjenek, azután a zsebében kotorászott, és
átadott egy köteg pénzt Dannynek.
– Itt van az, amivel még az ötezerből tartozom magának.
Döntsön, Danny Pastor! Néhány perce körülnéztem, és senkit
sem láttam odakint, de megtanultam már, hogy higgyek az
ösztöneimnek, és a zsigereim nem érzik jól magukat ma reggel.
Ha akar, jöjjön velünk. Kifelé menet fölgyújtjuk a Broncót
benzinnel. Ha ez nem tetszik, akkor vigye a Broncót, és
meneküljön vele. Egyedül valószínűleg menni fog; senki sem
keres egy magányos gringót.
– Mit súgnak a megérzései?
– Nem tudom biztosan. Azt hittem, hallok valamit fent az
országút felől, ami úgy hangzott, mint az öreg két és feles
csapatszállítók egyikén daráló fogaskerekek. Jártam egyet, és
nem láttam semmit. De aki azt csinálja, amit én, annak az évek
során kifejlődik a hatodik érzéke. És az ember odafigyel ezekre
a megérzésekre.
– Mit gondol, mi fog történni?
A vadász megnézte az óráját.
– A helikopter tizenöt perc múlva itt lesz. Ahogy mondtam,
nem tudom biztosan. Ha találgatnom kell, akkor azt mondom,
tegnap este fölismertek a zsaruk. Látta, hogy néztek…
Clayton Price soha nem fejezte be a mondatát, elhallgatott,
a szoba alatti belső udvarról fölhallatszó csizmahangra
összpontosított. Fölrántotta a nadrágszárát, és előhúzta a
Berettát, résnyire nyitotta az ajtót, és kikémlelt.
Azután egy pillanatra Luzra és Dannyre nézett, azzal a félig-
meddig szigorú mosolyával, bensőjében ismét pattanásig
feszült valami régi íjhúr, és így szólt:
– Átkozottul rohadt lesz. – Hasra feküdt, és kinyitotta az
ajtót, a balkon felé kúszott.
169
 Danny hangokat hallott lentről, és látta, hogy a vadász két
kézzel fogja a Berettát, és tüzel. Akkora zajt csapott a zárt
udvaron, mint a tarackágyú. Még háromszor lőtt, és talpra
ugrott.
– Most! Kövessenek!
Dannynek döntenie kellett, és ez újabb ága volt annak a
bonyolult fának, ami hat éjszakával azelőtt nőtt ki az El
Ninóban. Lekuporodhat az egyik ágy mögé, később pedig
megpróbálhatja kimagyarázni magát. De valami miatt soha
nem fontolgatta ezt a megoldást, és tétovázás nélkül követte a
vadász utasításait. Akkor helyesnek tűnt, a jelen ereje és
energiája aláaknázott minden más választási lehetőséget.
Végigrohantak a balkonon, majd le a lépcsőn. Három, a
mexikói hadsereg egyenruháját viselő férfi feküdt a kövön,
körülöttük szétszóródott vadászpuskák. Kettőnek az arcát
lukasztotta ki a golyó, a harmadik a mellkasából vérzett,
hörögve hánykolódott.
Eljutottak a cantina bejáratához, és körülnéztek. A tér fái
között, a közvetlenül előttük húzódó utca túlsó oldalán további
egyenruhások járkáltak.
A vadász gyorsan beszélt.
– A konyhán át eljutnak egy oldalsó ajtóhoz. Az
ezüstbányához vezető domboldali ösvényen menjenek. Luz
tudja, hol van. Ott várjanak rám. Hajoljanak le; komoly
emberek lesznek odakint, akik bárkit leszednek, akit csak
akarnak.
Megragadta Danny vállát, egyenesen nézett rá, és az
arcizmai – ismét azzal a különös, szigorú tekintettel –
mosolyra húzódtak, de a szeme komoly maradt.
– Meg kellett volna vennünk azt az istenverte
párducmacskát… meg kellett volna vennünk, Danny Pastor.
Viszlát az ezüstbányánál!
Megadta Dannynek a kezdő lökést, majd a cantina elülső
ajtaja felé fordult. – Danny megragadta Luzt, és követte az
utasításokat. A konyhán át kimentek, leguggoltak a bokrok
mögé. Négy katona jött ki a térre, a cantina felé indultak,
170
háromnál az ajtóra szegezett vadászpuska volt, a negyedik
automata fegyvert cipelt. Mivel korábban látta már a vadászt
dolgozni, és tudta, hogy az ellenséges tűzerő szerint választ,
ezért Danny így szólt magában: „Az automata fegyveres fickó
kapja az elsőt.” Úgy is lett, összerogyott, és véres kézzel
markolta a torkát azt követően, hogy elcsattant a vadász
fegyvere.
Azután egy könnyű, kemény ököl lecsapott Zapatára, újból
fölszabadította azokat a régi őrjöngéseket, amelyeket egy hegyi
falu elszenvedett hosszú múltjában – a francia, a spanyol és a
mexikói hadseregtől. És Zapatában megint a zaj és a káosz, és a
kegyetlenség homokvihara tombolt.
A cantinát megközelítő négy katona közül három
visszarohant a téren álló fák felé. Megint szólt a Beretta,
egyikük elesett, a kövezetre érve sebesen pörgött. Abban a
pillanatban nyugat felől még több katona és federalénak látszó
férfi rohant fölfelé az utcán, elhaladtak az el centro mellett,
ahol előző este Luz és Danny, valamint Clayton Price táncolt.
Ahogy Danny Pastor mondaná, ha akkor nem félt volna
olyan átkozottul, az egészet gyönyörűnek láthatta volna. A
képek még mindig kristályosan tiszták, és végül is már annak
látja, borzalmas szépségnek, ahogy visszagondol a történtekre.
A vadász előjött a cantina verandájáról, meggörnyedve
rohant és tüzelt. A tér sarkába irányzott, és eltalálta a
cowboycsizmában vágtató federalék egyikét. Onnan kezdve
erőszakos táncjáték lett. A vadász rohan… és ugrik… rohan, és
könnyedén átugrik a teret körülvevő kerítésen… a fákon
keresztül. Minden irányból tüzelő fegyverek hangja hallatszik.
Lövedékek fúródnak a teret körülvevő vályogfalakba, vagy
leveleket és kérget tépnek le a fákról, ablakokat törnek be.
Danny a rejtekhelyről nézte, és abban a pillanatban
valahogy csodálta a vadászt, sakálokkal körülvett öreg
oroszlánnak látta, vagy talán a véres coriai fesztiválok egyik
bikájának, lehet választani. Bekerítették, de Danny látta, hogy
nem veszítette el a fejét, és tüzel. Olyan helyen volt, ahol járt
már. Danny nem számolta, de Clayton Price térdre
171
kényszerítette a felé rohanó katonákat, néhányat megölt,
másokat megsebesített.
Elhelyezi a lövéseit… egyszerre egyet… nem minden lövés
gyilkos… de úgy tűnik, mindegyik eltalál egy embert.
…Clayton Price mozdul… lövés balról… megpördül… újból
tüzel…
Ez a görnyedt rohanása… a fákon keresztül, automata
fegyverek köpködése… nincs irgalom… utolsó menet… kemény
menet… kemény és könyörtelen, és nincs kegyelem… napfény…
ragyogó reggel… két szamár, szabadon az utcán… az egyik
belerohan a gépfegyversorozatba… elhull… a kövezeten rugdos,
és a haldokló szamár hangján ordít, borzalmas hangon… a
vadász a zárt erkély mögött… széldzsekis emberek a templom
kapujában, szokatlan kinézetű vadászpuskát támasztanak a
mellettük lévő kőnek, és gondolkodnak egy lövés, egy
gyilkosság…
A katonák visszavonultak, és automata fegyvereikkel kőről
kőre igyekeztek szétlőni az erkélyt. Fehér teherautó dübörgött
be a térre. A vezetőnek a földön fekvő szamár miatt el kellett
fordulnia, és Walter McGrane eltakarta az arcát, amikor a kocsi
belefarolt a tér kerítésébe, és a fák közé sodródott. Egy másik
széldzsekis férfi kiugrott a hátsó ajtón, dülöngélve és sántikálva
futni kezdett, rövid csövű Remington vadászpuskájával ívben
hadonászott maga előtt. Az egyik vad és rémült mexikói katona
mindenre lőtt, amit lehetséges ellenséges célpontnak vélt, tüzet
nyitott a széldzsekisre, aki a Remington egyetlen sorozatával
leterítette. Gyilkos tűzharc vette kezdetét, más katonák is célba
vették a széldzsekist, azt hitték, ő az a férfi, akiért jöttek. A
Remington még egyet szétlőtt, mielőtt a széldzsekis elég
hangosan kiabálni kezdett, káromkodva adta értésükre
spanyolul, hogy nem ő az ellenség.
A vadász gyorsan elugrott az erkélytől, és dél felé, a teret
körülvevő kerítés irányába tartott. Danny a templom
kapujában látott egy férfit, a mindössze harmincméternyire
lévő kerítésre irányított vadászpuska távcsövébe nézett. Ebben
a pillanatban a vadászpuska fölfelé rándult anélkül, hogy tüzelt
172
volna, a falusi pap küzdött a puskással, a Jézusnak otthont adó
hely megszentségtelenítéséről ordítozott.
Clayton Price látta a papot és a puskást, és tudta, hogy egy
vagy két másodperc múlva haldokolni fog a fűben. Elérte a
kerítést, továbbra is lelapult, átnézett a válla fölött, hallotta,
hogy az automata fegyverek még mindig az erkélyt lövik, a sok
száz golyótól kőszilánkok röpködtek a levegőben. Végül a
mesterlövész kiszabadult a pap karjai közül, és egy gyors
kézmozdulattal teljes erőből orron vágta. Ahogy a pap
elvágódott, a férfi ismét fölemelte a vadászpuskát, és ellensége
után kutatott, amikor a Clayton Price Berettájából származó
lövedék a mellkasába csapódott. Hátratántorodott a templom
sötétségébe, Clayton Price pedig fölugrott, és a kapuhoz
rohant, ahol előzőleg a mesterlövész állt.
Danny látta a vadászt a templom felé szaladni, látta, hogy
eléri a kaput, és bevetődik, feltehetően a mellékajtón fog
kimenni, és a templom mögött leereszkedik a dombon.
Luz és Danny futni kezdett a domboldali ösvényen, a tér
felőli oldalon fák és házak takarták őket. Átugrottak az ösvény
közepén fekvő kocát és malacait. A koca fölkelt, röfögött, a
malacok visítottak.
Az ösvény elágazott. Luz jobbra mutatott, arrafelé futottak,
ereszkedni kezdtek lefelé. A lány megbotlott a guruló
kövekben, és elesett, négy-öt métert gurult a lejtőn, fölhasadt a
bőre, szétszakadt a blúza. Ahogy Danny fölhúzta, leszálló
helikopter kattogását hallotta a hegyek közti vájat felől. A falu
központi része fölött voltak, Danny megállt néhány
másodpercre, igyekezett megérteni, mi történik. Mögötte és
Luz mögött, a leszállóterülethez náluk közelebb, meglátta a
tárakat újratöltő, térdeplő vadászt. Krisztusom, egy kis rövid
csövű pisztoly volt nála. Egy kisebb támadást föltartott ugyan
vele, de Danny látta, hogy hamarosan folytatódni fog, ha nem
érik el a helikoptert. Túl sokan voltak a másik oldalon, túl sok
rossz fiú, még Clayton Price-nak is.
Kék széldzsekit viselő gringo kúszott a vadász felé, célra
tartotta a puskáját. Katonák követték, ezúttal óvatosak voltak.
173
Danny biztos volt benne, hogy a vadászpuska végezni fog
Clayton Price-szal, aki még mindig lőszert töltött a tárakba. És
milyen különös volt… különös volt az, ahogy Danny hűsége a
világosság erői felől valami más felé tolódott. Az az érzése
támadt, hogy kiáltania kellene Clayton Price-nak,
figyelmeztetnie kellene arra, mi készül a háta mögött, követnie
kellene a régi amerikai szokást, amely szerint mindenben a
vesztes fél oldalára állnak.
Clayton Price-nak azonban nem volt szüksége Danny
segítségére. Bemászott egy bokor mögé, berakott egy tárat a
Berettába, hasra feküdt, és addig várt, amíg meg nem látta a
vadászpuskás férfi lábfejét. A Beretta eldurrant, a golyó az
illető jobb térdébe röpült. Amint megtántorodott, és
ösztönösen odakapott összezúzott csontjához, a vadász előbújt,
és még egy lövést leadott rá. A férfi előreesett, Remington
puskájának csöve beleállt a földbe és elsült, a tus az arcába
vágódott. A mögötte haladó katonák meghátráltak, és a földre
vágták magukat, azon csodálkoztak, mi a fenét keresnek
azoknak az őrült gringóknak a társaságában, akik egymást
akarják kinyírni.
A vadász ismét futott, az ezüstbánya felé igyekezett. Luz és
Danny gyorsított, a lány arca, karja és háta vérzett az eséstől.
Megérkezett a helikopter, készen állt a leszállásra. A
megbeszélt területtől ötvenméternyire találkoztak a vadásszal.
Karja alatt sötét izzadságfolt látszott, rátapadt az ing, egyik
válla vérzett. Eltalálták, de nyilvánvalóan nem súlyosan. Úgy
nézett ki, mint egy nagy macska, úgy is mozgott, a szemében
valami különös, vad fény csillogott, és mégis összpontosított, a
mellkasa levegőért kapkodva emelkedett és süllyedt, ismét a
rizsföldeken járt.
Mindhárman guggoltak, körülnéztek. A mögöttük lévő
katonák látták a leszálló helikoptert, és egy tiszt vezetésével a
cserjék között kúsztak, az ezüstbánya felé nyomultak.
– Ez az! Mozgás! – sziszegte a vadász. Megragadta Luz
kezét, és rohanni kezdett a bányalejáró előtti kavicson
várakozó helikopter felé. A rotor lapátjai körös-körül
174
fölkavarták a barna port.
Danny lábra állt, elcsúszott a lazán gördülő köveken, újból
fölkelt, követte Luzt és a vadászt, akik már tizenöt méternyire
jártak előtte. Hátulról puskalövések hallatszottak, a golyók
nyomán kis földdarabok röpködtek szanaszét. Danny a poron
és a szemébe csurgó izzadságon keresztül látta elöl Luzt és a
vadászt, a lány a teljes kimerülés határán volt, a Clayton Price
nevű nyílvessző vonszolta.
Megcsinálhatjuk, gondolta a fiú. Megcsinálhatjuk… bizony
isten, meg fogjuk csinálni!
– Rohanj, Luz! – ordította a lánynak.
A helikopter teherajtaja félrecsúszott. Danny a kavargó
poron át két guggoló férfit látott, mindketten egyenesen Luzra
és Clayton Price-ra irányított automata fegyvereket tartottak a
kezükben. És a férfiak tüzeltek, nem Luz és a vadász feje fölé,
hanem rájuk és Dannyre. Danny azon nyomban a földre
vetette magát, éles kavicsokon csúszott, fölhorzsolta a
mellkasát. Elöl a vadász megdermedt, visszafelé kezdte húzni
Luzt Danny felé. A lány megzavarodott, Clayton Price azt
ordította neki, rohanjon vissza arra, ahonnan jöttek.
– Ó, ne! – sikoltott föl hangtalanul Danny. – Ó, ne… az
istenit, ne!… Ne őt, ne Luzt!
A helikopter felől érkező sorozat úgy söpört végig Luzon és
a vadászon, mint egy nagy, láthatatlan késpenge. Rángatóztak
és pörögtek, elestek, a vadász még mindig fogta a vérző arcú
lány kezét. A lányra vetette magát, testével védte, pisztolyával a
helikopterre célzott. A második lövése súrolta az egyik férfit. A
másik visszahúzódott a raktérbe, ahol eltűnt szem elől.
A vadász lábra ugrott, fene tudja, hogy, de magával rángatta
Luzt. Egy lövedék az arcán érte a lányt, és a mellkasán is
három sebből vérzett, de még élt, és Danny látta, hogy a vadász
ingét markolja, a hajába kapaszkodik, a feje egyik oldalról a
másikra billegve csüng, csak bizonytalanul érzékeli a
történéseket, a halálfélelem és az ösztönök hatása alatt áll.
A férfi a bal vállára vette, a lány lába elöl csüngött róla, és
Clayton Price Danny felé botladozott vele. Ez az emlék maradt
175
meg utoljára Danny Pastor tudatában, a kép, ahogy Clayton
Price a reggeli poron át cipeli Luz Mariát, a bokája kificamodik,
a lába roskadozik, de csak jön tovább, és nem adja föl, ebben
Clayton Price a legjobb volt. És Danny soha, soha azután nem
felejtette el azt a kifejezést, amelyet abban a pillanatban látott a
vadász arcán – teste fél tucat helyen vérzett, az egyik füle
csaknem hiányzott, többé nem ember volt, hanem valami
teljesen más, tökéletesen állatias lett, a szeme kikerekedett az
őrülettől, a tekintete a saját életét élte, és nem Dannyre nézett,
hanem valahová mögé, azon a másik helyen létezett, amit csak
a Clayton Price-hoz hasonló férfi ismerhet. Luzzal a vállán
egyensúlyozott, fölemelte a Berettát, és Danny feje mellett arra
a valamire lőtt vele, ami a fiú háta mögül közeledett.
Danny begurult egy bokrokkal benőtt patakmederbe, és
üvöltött:
– Erre!
A vadász mellénye, nadrágja és inge vérben ázott, a szeme
fátyolos tekintettel révedt valahová másfelé, mindazonáltal
hallotta őt, és megindult arra, ahol Danny feküdt. A vállán
csüngő asszonyból nem sok maradt, a puha, barna nőből, aki
mindössze néhány órával korábban virágot viselt a hajában,
sárga ruha volt rajta, és egy férfival táncolt, aki soha nem
táncolt azelőtt. Luz Maria már nem mozdult, a szeme opálos
fényben úszott, a feje élettelenül himbálódzott, miközben
Clayton Price cipelte.
A helikopter rakteréből ismét tüzet nyitott egy automata
fegyver. A vadász megbotlott és térdre esett, valahogy még
egyszer lábra állt, még mindig Luzzal a vállán egyensúlyozott.
Danny látta, hogy golyók pattognak a porban, majd
becsapódnak Clayton Price-ba és Luzba. Amikor eltalálták
őket, Clayton Price megpördült a helikopter felé, és
megpróbálta megcélozni a Berettával, de ami valaha az arca
volt, az abban a pillanatban eltűnt, hús és csont spriccelt
szanaszét. A patakmedertől egyméternyire elvágódott, Luz
lezuhant a válláról. Összegabalyodva feküdtek, a testük
megrándult, ahogy az automata fegyver utoljára végigsöpört
176
rajtuk. Azután a katonák a helikoptert kezdték lőni, és a
raktérből kinyúló fegyverek rájuk szegeződtek.
A helikopter fölemelkedett, és Danny számára soha nem lett
világos, hogy ki kinek az oldalán állt aznap reggel. A teljes
zűrzavarban láthatóan senki sem tudta, ki volt szövetséges, és
ki ellenség, ezért mindenki egyszerűen lőni kezdte a másikat. A
földön támadó katonáknak nem mondták meg, hogy a
helikopter velük van, vagy lehet, hogy valaki nem akarta, hogy
tudják. De az is lehet, hogy nem így volt, talán három oldalon
harcoltak. Egy idő után nem számított.
Danny megvizsgálta magát. A mellkasa erősen vérzett azon
az oldalon, ahol a kövekre esve megütötte, egyébként rendben
volt. A vadásznak, Luznak kiáltott. Nem kapott választ. Nem is
számított rá. Csak csönd hallatszott onnan, ahol a két ember
feküdt a porban, és Danny biztos volt abban, hogy ez örökre így
marad. Clayton Price nem kering többé őszi tavak fölött;
elpihent, és magával vitte Luz Mariát.
Danny föltápászkodott, és a keskeny patak mentén rohant,
még mindig lehajolt, és végül felküzdötte magát a falu
központja fölé. A lövöldözés abbamaradt, az ablakok és az ajtók
mögül falusiak lestek a tér környékén szerteszét heverő
testeket. Nem volt olyan sok, mint amennyit Danny gondolt a
rengeteg lövés alapján. Hárman feküdtek a téren, ketten
sérülten zuhantak neki az erkélynek. A fehér Ford égett, fekete
füst szállt a magasba, gyorsan emelkedett föl a hegyi levegőbe.
A kocsiban, izzadságfoltos szafaridzsekiben egy gringo feküdt
a hátranyomódott motor és az ülése között. Danny egy épület
mögül figyelte, ahogy a jármű fölrobbant és lángba borította a
tér négy fáját.
Danny eljutott a Broncóig, négykerékmeghajtásba tette, és
keresztülhajtott vele a dzsungelen, azután lassan fölmászott a
falutól északkeletre lévő dombon. Az autópályán, a durangói
útról visszanézett a falura és környékére. Az ezüstbánya mellett
férfiak testeket vonszoltak a porban, a testek sötét, nedves
csíkot hagytak maguk után.
Igyekezett rendezni a gondolatait, rátért az autópályára,
177
ahol a Ponuco felé vezető hegyi útra kanyarodott. Amikor a régi
Guadalupe templomnál lévő kanyarhoz ért, másfél kilométeren
át a folyómederben zötykölődött, és a bokrok mögött leállította
az autót. Don Jósé Fierro hallotta a Bronco kerekeinek
csikorgását a köveken, és odament, hogy körülnézzen. A világ
ügyei nem tartoztak rá, és semmivel sem törődött, ami az ő
gondjaira bízott kis világegyetemen kívül történt.
Danny három napig Guadalupe őrzőjénél maradt. Don Jósé
Fierro kotyvalékot főzött a folyó sarából és még valami másból,
és bemaszatolta vele a mély vágásokat, amelyeket Danny a
köveken szerzett. Bármi volt is, hatott, megszüntette a sebek
vérzését. Don Jósé odaadta neki az egyik ingét, ami három
számmal kisebb volt a kelleténél, Danny azonban hálás volt, és
amikor a harmadik nap délutánján elindult, otthagyott száz
dolcsit. Az öreget nem érdekelte a pénz, de azért elvette, és a
templom felé lobogtatta, jelezvén, hogy javításra és
fenntartásra fordítja.
Három kilométernyire a durangói úttól Danny megállt és
kiszállt. A sziklafal, amelyen állt, vagy ezerméternyire szakadt
le, aljában terebélyes fák és bokrok nőttek. A fiú a szikla felé
irányította Vitót, üresbe tette a sebváltót, és leállította a
motort. A Bronco két erőteljes lökés után lecsúszott a
peremről, háromszáz méterrel lejjebb kiugrónak ütközött,
darabokra szakadt, azután különböző irányokban röpült lefelé,
végül bezuhant a fák és a bokrok közé. Az utolsó néhány nap
még mindig filmszerű volt, teljes egészében.
Egy óra múlva Danny lerogyott a Mazatlán felé tartó
buszon. A busz a hegyi utakon kanyargott, és amikor Zapata
falu mellett haladt el, Danny egyenesen előre bámult.
Concordia határában bútorkészítők dolgoztak a
szürkületben, a főzéshez gyújtott tüzek füstje az út fölött
lengedezett. Gyerekek játszottak az út szélén, és barna kutyák
heverésztek az éttermi asztalok körül. Danny a mindössze
három napja Zapatában vívott apró háborún gondolkodott, és
valahogy különösnek tűnt számára, hogy ezeknek az
embereknek nem változott meg az életük. Ami neki jelentős
178
volt, az nekik semmi. Mexikó felszívta a megrázkódtatásokat,
és továbblépett, mint mindig.
Concordiától pár kilométernyire a busz keresztezte egy kis
patak medrét, és Danny Pastor fölnézett a folyás irányában
lévő helyre, ahol ő és Clayton Price, valamint Luz egy héttel
korábban fürdött. A Mazatlán déli végében álló Pemex
állomáson egy oldalára dőlt, nyitott fehér Ford teherautó
kiégett maradványai látszottak. Esteledett, a csúcsforgalom
ideje volt, autók hosszú sora várt benzinre.

AZ EMBER MEGTESZI, AMIT TUD

Danny megállt Mazatlánban, és két napot egy
turistaszállóban töltött, arra számított, senki sem figyel
különösebben egy gringo turistára; a város tele volt velük.
Mindössze egyszer hagyta el a szobát, néhány inget és egy új
farmert vásárolt, meg újságokat. Semmit nem talált bennük a
lövöldözésről, de ekkorra már régi hír lett volna; öt nap telt el a
történtek óta. Később a Time helyi kiadásában rövid cikket
látott, amelynek ezt a címet adták:
TŰZHARC A HEGYEKBEN.
A hevenyészett írás mindössze arról szólt, hogy a mexikói
hadsereg egységei és egy megháborodott egykori
tengerészgyalogos között fegyveres összecsapás zajlott a
mexikói Zapatában. A hadsereg egyik parancsnokát idézték,
aki szerint a küldetést sikeresen teljesítették a rövid, kora
reggeli csetepaté után, amelyben katonák nem sérültek meg, és
az egykori tengerészt megölték. A vadászt pontosan
megnevezték mint Clayton Price-t, és hozzátették, hogy nyolc
évig tartó katonai pályafutását leszámítva nem sokat tudnak
róla. Megemlítették még, hogy Bíbor Szív45 és számos más
érdemérem tulajdonosa volt, amelyeket a vietnami háborúban
teljesített szolgálataiért ítéltek neki. Meg nem nevezett
diplomáciai forrásra hivatkozva közölték, hogy Mr. Price
elfajzott gyilkossá vált azt követően, hogy távozott a hadsereg
45 Bíbor Szív (Purple Heart): sebesülési érdemérem.
179
állományából. Luzról csak annyit írtak, hogy „azonosítatlan
mexikói nő, aki a gyilkos szeretője volt”. Azt is megemlítették,
hogy egy ugyancsak azonosítatlan fehér férfi is volt velük, ő
azonban nyomtalanul eltűnt.
Mazatlánban Danny a Clayton Price-tól kapott ötezer dollár
jókora hányadán vett egy ütött-kopott Dodge furgont. A 15-ös
úton Puerto Vallarta felé indult, Escuinapában megállt, és nagy
zseblámpát, erős vágószerszámot és drótvágó ollót vásárolt.
Késő délután rátért a nyugatra, Teacapán felé vezető útra, és
kilenc kilométer után lassított. A ketrec még ott volt a banánfa
alatt, a párducmacska még mindig föl és alá járkált benne.
Danny megállt egy elhagyott kikötőgátnál a tónak vagy
folyótorkolatnak, vagy bárminek is hívott kis öböl mellett, és
úgy tett, mintha a látványban gyönyörködne.
Sötétedés után a párducmacska közelébe húzott a kis
teherautóval, és óvatosan megközelítette a ketrecet, az
elemlámpát a földre irányította, amíg odaért. A macska
abbahagyta a járkálást, vicsorgott, nekiugrott a drótnak, és
egyik tépőfogával ráakaszkodott. Nem lesz könnyű.
Danny megvárta, amíg a macska kissé megnyugszik, és úgy
döntött, a hosszú nyelű vágószerszámot fogja használni,
lemetszi vele a ketrecet zárva tartó lakatot. Az acél rossz
minőségű volt, Danny második próbálkozása sikerrel járt. A
vágószerszámot beakasztotta az ajtóba és kinyitotta vele,
eldobta a szerszámot, és azonnal a teherautóhoz rohant. A
macska kiszabadult a ketrecből, átvágott az úton, és mielőtt
Danny becsaphatta volna a kocsi ajtaját, már a közeli mező
irányába tartott. Danny nézte a holdfényben sebesen rohanó el
gatót, amint eltűnt a magas fűben.
Másnap délutánra a viharvert Dodge elérte Puerto Vallarta
északi határát. Danny nehezen idézte föl a Mazatlán utáni
szakaszt, gondolkodott és emlékezett, és a fejét csóválta a saját
önteltségén és azon, hogyan lép a vágy a józan ész helyébe egy
meleg éjszakán egy mexikói tengerparti nyaralóhelyen, vagy
akár egy kansasi fehér tornác hintaszékében.
Jobbra fordult. Harmincnyolc kilométer után a Punta de
180
Mita nevű nyaralófalunál véget ért az út. Danny vett egy sört,
kisétált a partra a homokon, és leült a víz szélén. A csöndben a
hullámokat hallgatta, és Luzra gondolt, arra emlékezett,
hogyan mentek oda és úsztak meztelenül éjszaka. A lány
fölbukott a víz alól, hosszú, fekete haját a válla mögé simította,
nevetett, ahogy a Danny Pastor nevű vad kivándorló köré fonta
a lábát. Rég volt, bizony rég.
Danny órákig ült ott, közben visszasétált az étterembe még
egy sörért, azután újból elfoglalta a helyét a homokon. Az
étterem bezárt, és ő még mindig ott ült, a sziklás szigeteket
kémlelte, és Maria de la Luz Santosra emlékezett. Istenem,
milyen gyönyörű volt… és meleg… és milyen mélységesen
tudott szeretni! És rengeteg dolog volt benne, amit a fiú nem
tudott eléggé becsülni akkor, amikor a lány ott volt vele. Abban
a percben azt kívánta, bárcsak elvette, és északra vitte volna
magával. Többé nem érezte magát vad kivándorlónak.
Hülyének, magányosnak érezte és sajnálta magát.
Danny éjfélkor érkezett meg Puerto Vallartába, és kinyitotta
a lakása ajtaját. Csönd volt, és kissé áporodott szag terjengett,
de az áporodottság mögött érezhető volt Luz illata, a parfümje,
a testápoló olaja az ágyneműn. A fiú fölgyújtotta a lámpát, és
azonnal a fürdőszobába ment, a pisztolyt kereste. Nem volt ott,
volt viszont valami, mégpedig kopogás az ajtón. Kinyitotta:
három zsaru és egy öltönyös férfi állt ott. Az öltönyös fölemelt
egy műanyag zacskót, és meglóbálta Danny arca előtt.
A zacskóban a vadász pisztolya volt, amelyet az El Ninóban
használt. Valaki tudott valamit, és beszélt is róla. Talán az a
fickó, aki dühös volt Dannyre, amiért egy héttel korábban
olajos füstöt okádott a lakásába a Broncóból. A francba, ki
tudja? Kit érdekel! Mindazonáltal később azt a szóbeszédet
hallotta, hogy a rendőrség elég keményen megdolgozta Felipét,
és talán elmondta nekik, hogy a gyilkosság éjszakáján Luz és
Danny az El Rondóban volt, és Clayton Price-szal távoztak.
Danny, ködös vádak alapján, tíz évet kapott bűnöző elemek
segítése vagy ilyesmi címen. A lakásában talált gyilkos fegyver
meglehetősen súlyos közvetett bizonyíték volt, de valójában
181
soha nem vádolták őt a gyilkossággal. A Mexikóváros egyik
börtönében letöltött valamivel több mint tizenhét hónap után
egy napon kivágódott a cellája ajtaja, és azt mondták neki,
hogy szabad, és elmehet a francba Mexikóból, és soha nem
térhet vissza. Vamos, andele! Nincs magyarázat, semmi.
Belefáradtak abba, hogy etessék, mindössze erre tudott
gondolni, és kikísérték a buszállomásra, ahol odafelé szóló
jegyet kapott Laredóba.
Clayton Price eltávozott, és Danny megszegte az ígéretét, az
egész kalandot megírta a börtönben, és egy őr
megvesztegetésével elküldte New York-i ügynökének. Soha
többé nem látta a kéziratot, egy hangot sem hallott róla. Talán
nem jutott el a nőhöz. Talán igen. A pokolba vele!
Mindenesetre csinos, ihletett írás volt.
Danny az egyik chicagói bankban fölvette a vészhelyzet
esetére tartogatott pénzét. Kamattal együtt valamivel több
mint hatezer dollár volt. Vett egy másik öreg furgont, és három
nap múlva dél felé indult vele a határhoz, Zapatába.
Senki sem emlékezett rá. A cantinában evett, és ugyanazt a
szobát vette ki, amelyikben másfél évvel korábban Luz és ő
megszállt. Az ágyon ülve az utolsó alkalomra gondolt, amikor
azon az ágyon szeretkeztek. Lesétált az ezüstbányához, és
körülnézett. Nyoma sem volt a vérengzésnek; nem is számított
rá. De ahogy a port rugdosta, talált egy rozsdás töltényhüvelyt,
kis kaliberűt. Talán a vadász pisztolyából való volt.
Belesüllyesztette a zsebébe, és azóta magánál tartja, mint
valamiféle talizmánt és figyelmeztetést a hüvelykujjra
csináltatott tetoválás helyett.
Néhány új gringo költözött a faluba, és Danny később este
szóba elegyedett velük. Tequilát ittak, és a nagyszerű zapatai
lövöldözés történetével szórakoztatták, ami természetesen
beépült a falu terjedelmes mondakörébe, és saját jogán igényt
tarthatott a turisták érdeklődésére. A történetben a vadászt
nagyobbnak tüntették föl a valóságosnál, olyannak, mint
amilyen Danny feltételezése szerint bizonyos értelemben volt
is. Luzt a földön valaha járt nők legkívánatosabbikának
182
mondták, amilyen bizonyos tekintetben volt is, legalábbis
akkoriban Danny gondolataiban is ezt a helyet foglalta el. Csak
röviden említettek egy harmadik személyt, egy másik gringót.
Senki sem tudta biztosan, mi történt vele, valami mendemonda
járta arról, hogy börtönben haldoklik.
A mesélők egyike ezt mondta:
– Ha Gustavo eljön, elénekel magának egy dalt, amit az
egész ügyről írt. A fenébe, még el is temette a nőt a zapatai
temetőben, a falu szélén. Az emberek állandóan följárnak oda,
és megnézik a sírját.
Ezért jött Danny, hogy földerítse, tudja-e valaki, hol
temették el Luzt. Kíváncsiságból megkérdezte, mi történt a
vadász testével. Az egyik gringo azt válaszolta, a gyilkost
ugyancsak a zapatai temetőben földelték el, de valaki ellopta a
fejfát, és a sír pontos helyét elfelejtették.
Danny számára valahogy egyáltalán nem volt olyan fontos a
vadász csontjainak holléte. Azután, hogy megismerte Clayton
Price-t, és hallotta, amit az életéről és a munkájáról mondott,
Danny kezdett hinni abban, hogy mindig is lesznek vadászok,
és emlékezete egy zugából előkotorta azt, amit Sir Thomas
Browne mondott egyszer: „De ki ismeri a csontjai sorsát, vagy
azt, hogy milyen gyakran temetik el.” Arra gondolt, egy Clayton
Price ilyen vagy olyan formában még mindig ott kint van,
árnyékként vagy máshogy, eljut a „buborékjába", és belenéz
kilencszeres nagyítású távcsövébe.
Danny azt mondta a helyi rendőrnek, hogy a nő első
férjének a testvére, és azért jött, hogy magával vigye a tetemet.
A rendőr nem hitt neki. Danny megvillantott ötven dolcsit,
amitől a rendőr rögtön hiszékenyebb lett. Még segített is neki
kiásni Luz sírját, és kiemelni, majd Danny furgonjába tenni a
dísztelen fenyőkoporsót. Danny újból délnek tartott a 15-ös
úton, még egyszer nyugat felé fordult, és elment a falu mellett,
ahol a bezárt párducmacska volt. A ketrec eltűnt a banánfa
alatti helyről.
Ceylaya határában megállította a kocsit. Sokáig tartott,
amíg a koporsót fölvonszolta a dombra, de végül sikerült;
183
izzadt, lihegett, meg-megpihent, és megpróbálta figyelmen
kívül hagyni a dobozból hallatszó zörgő hangokat. Minden tele
volt legyekkel, kis híján megőrjítették, de egész délután
dolgozott, új sírt ásott Luznak. Koporsóját lecsúsztatta a
gödörbe, és homokot lapátolt fölé, közben egész idő alatt olyan
hevesen zokogott, hogy legtöbbször alig látta, mit csinál.
Napnyugta beálltakor végzett, és lesétált a kocsihoz.
Escuinapában divatos kis kőkeresztet csináltatott. Spanyolul
vésette bele:
Maria de la Luz Santos 1971–1993
Semmi sem marad, Csak virágok és szomorú dalok
Fölrángatta a követ a dombra, és gondosan elhelyezte a sír
fejrészénél. Körülnézett a közeli mezőn, szedett pár szál
virágot, és a frissen föllapátolt földre tette. Újból és újból maga
előtt látta azt a képet, amikor Luz azon a zapatai estén táncolni
tanította a vadászt. A sárga ruhát… a virágot a hajában… a férfi
hosszú, ügyetlen lépéseit… hallotta a zenét. És emlékezett a
lány szelíd dúdolására, miután aznap éjjel visszatért Clayton
Price szobájából. És emlékezett a tüzes salsazenére és Luz
mosolyára, és arra, hogy meztelenül közeledik felé Puerto
Vallarta-i szobájában, a Panasonic magnóból a La Rosa Negra
harsog.
A mexikói vidékre leszállt az éj, amikor maga mögött hagyta
a párducmacska korábbi bebörtönzésének helyszínét. Danny
lelassított a kocsival, és körülnézett a mezőn. Természetesen
semmit sem látott. A macska addigra már talán egy mocskos
utazó állatkertben vagy egy gazdag párizsi nő hátán volt. A
pokolba is, az ember megteszi, amit tud.
Amikor Danny elérte a 15-ös utat, előredőlt, a kormányon
pihent, az autópályán oda-vissza suhanó fényszórókat nézte, a
dízelüzemű teher- és személyautók, az ezüst és zöld Pacífico-
buszok hosszú sorát. Egy idő után balra fordult…, majd
később… túlságosan későn és egyedül… Észak felé indult.

184
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Hálás köszönetemet fejezem ki feleségemnek, Georgia Ann-
nek, aki valamivel régebben hallotta a történetet Puerto
Vallartában, és azt mondta, igaznak hangzik, és érdemes
továbbadni. Számos interjút készített különböző emberekkel,
segítségemre volt a történet elemeinek összeállításában, a
könyv lényegi szerkezetét két délután alatt elkészítettük. Tettük
mindezt a Las Palomas nevű helyen, munka közben
mindketten fölhajtottunk egy-egy Pacíficót, és annál a bizonyos
asztalnál ültünk, ahol nekitámaszkodhattunk a falnak, és
végigpásztázhattuk a termet, láthattuk a bejövő és a távozó
embereket, bal oldalon az Aidamán sétálókat, és azt, hogy mi
történik az Ordazon.
Köszönet illeti Kathe Goldsteint, amiért átnézte a spanyol
kifejezéseket, Mary Ellen Rochestert és Gary Thompsont, akik
háttérismeretekkel szolgáltak Puerto Vallartáról, és Carol
Johnsont, Susan Rueschhoffot, Gary Goldsteint, Linda
Kettnert, Bill Silagot, valamint Shirley Koslowskit, akik
elolvasták a kézirat különböző változatait, és hasznos
tanácsokkal láttak el. És köszönet Sam Cavnessnek, a vietnami
dzsungel cowboyának és veteránjának, aki ugyancsak azzal
segített, hogy elolvasta a kéziratot. Köszönettel tartozom
továbbá Audrey Farrellnek, aki éveken át az asszisztensem volt,
és az írás idején minden tőle telhetőt elkövetett a szükséges
szervezések lebonyolítása terén.
És természetesen muchas gracias barátomnak, az iowai
Marble Rockba való J. R. Ackleynek, aki sofőrömként kétszer is
elkísért Mexikóba. Bár a banditák heves támadásai miatt az
Egyesült Államok Külügyminisztériuma is azt tanácsolta, hogy
senki ne használja a durangói utat, mi pedig arra mentünk,
mégis egyértelmű nemmel válaszoltam, amikor J. R. magával
akarta hozni .45-ös automata pisztolyát. (Azt azonban el kell
ismernem, hogy a vidéken számtalanszor azt kívántam,
bárcsak lenne fegyverünk.) Mindazonáltal J. R. a .45-ösétől

185
megfosztva is biztonságosan és jó humorral járta meg a hosszú,
forgalmas utakat és a csöndes hegyeket, miközben én Luzon és
Dannyn gondolkodtam, és egy árnyemberen, akit Clayton
Price-nak hívnak, és azt ízlelgettem, mit érezhettek Észak felé
tartó menekülésük során.
A sör gyógyító hatásáról szóló idézet J. R.-tól származik.
Egy forró, poros nap végén hozakodott elő vele, miután
fölkutyagolt egy távoli folyómederben, és a Don Francisco
Quintera nevű férfival töltötte a napot, aki „Guadalupe
őrzőjének” mondja magát.
Köszönet, sok-sok köszönet barátaimnak, Willie Royalnak,
a hegedűsnek, és Lobónak, a flamenco gitárosnak a Mamma
Miában töltött csodálatos, szárnyaló éjszakákért. Az ő
zenéjüket hallgattam a fejezetek írása közben (Willie & Lobo:
Gypsy Boogaloo és Nights, mindkettő a Mesa Recordnál jelent
meg). És köszönet valamennyi kedves és segítőkész
barátomnak a különleges kocsmában, ahol oly sokszor jártam
Puerto Vallartában való tartózkodásom idején. Továbbá
Danielnek, akinél megpihentünk a durangói út közelében lévő
kis faluban, és aki Mexikó isten háta mögötti helyeiről szóló
történetekkel szórakoztatott. És a könyvben Zapatának
nevezett falu öregjeinek, akik a földeken végzett munka után a
falnak támasztották a székeiket, dohányoztak, pihentek és
beszélgettek.
A Clayton Price dossziéjából származó képzeletbeli jelentés
bizonyos mondatait James W. Clarké könyvéből, az Amerikai
orgyilkosból (Princeton University Press, 1982) ollóztam ki.
Végezetül meg kell említenem a történeti háttér kutatása
során fölbukkant különös és kísérteties körülményt. Amikor
első felfedező utunk során Mexikóban jártunk, pontosan
ugyanazt az útvonalat követtük, amelyet Luz, Danny és Clayton
Price. J. R. a híres vietnami mesterlövész életét leíró könyvről
beszélt. A könyv címére nem emlékezett, de azt mondta,
meglehetősen homályos, és nehezen találnám meg. Az úton
töltött hetek után kijelentkeztünk a Puerto Vallarta-i kis
mexikói szállodából, hogy hazarepüljünk. Éppen a taxi felé
186
igyekeztem, amikor is elmentem a vendégek számára
fenntartott kölcsönkönyvek pultja mellett. A polcon mindössze
egyetlen, alaposan összefogdosott és sokat forgatott könyv állt,
ez pedig a könyv volt: Mesterlövész tengerész. Aki ott jár, mind
azt mondja, különös dolgok történnek arrafelé.

187
Warner Books, Inc., 1995
Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója
Felelős kiadó: a kft. ügyvezető igazgatója
Felelős szerkesztő: Gyuricza Eszter
Borító: Streicher András

188