Copyright © Fábián Janka, 2020

Borítókép © Ildiko Neer / Trevillion Images P.

Szerzőfotó © Máté Péter

ISBN 978-963-433-852-9

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője

Szerkesztette V. Detre Zsuzsa
Olvasószerkesztő Tóth Andrea
Borítóterv Féder Márta
Műszaki szerkesztő Kállai Dávid

Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu
 Tóvári Laci bácsi emlékére,
aki mindig nagyon várta a könyveimet.
 Első fejezet

Dallas, 1963. november vége

Az újságírókkal és fotósokkal tömött busz, amely a Fehér Ház tudósítóit

szállította, lépésben haladt az elnöki konvoj, a nyitott tetejű fekete limuzin,
a többi hivatalos autó és a motoros rendőrök mögött. Ági az ölében tartotta
a jegyzetfüzetét és egy tollat, felkészülve a jegyzetelésre, ám amióta
elindultak a reptérről, egy szót sem írt le. Munkatársa, Ron Baine, a
Washington Post fotósa, szorgosan kattogtatta mellette a masináját, így
emiatt nem kellett aggódnia – képanyag bőven lesz a beszámolójukhoz.
Amúgy meg… fölösleges is lett volna jegyzetelnie, úgysem fogja ezt soha
elfelejteni, és írás közben nem tudná ilyen jól megfigyelni a történéseket.
Mennyien vannak már megint, atyaúristen! Két napja, amióta az elnök
Texasban tartózkodott, ahol csak megfordult, mindenhol lelkes tömegek
fogadták. Még az előző állomásukon, Fort Worthben is, pedig ott állítólag
mindvégig zuhogott az eső. Ági ott nem járt, ő csak itt, Dallasban ment ki
az elnöki házaspár fogadására, a napsütötte, simogatóan meleg késő őszi
időben, a Love Field{1} nevű repülőtérre.
– Love Field! – sóhajtotta félhangosan, mire a lassan haladó buszon,
mellette ügyesen egyensúlyozó, fáradhatatlanul fényképező Ron leengedte
a masináját, és felé fordulva rávigyorgott. Fekete arcán hófehéren villogott
hibátlan fogsora.
– Ki után epekedsz, vörös hajú tündérem?
– Semmi közöd hozzá, te bokszos képű – válaszolta a lány, és
barátságosan hátba vágta. – De nem utánad, bármennyire is szeretnéd.
– Kár! – Ron is színpadiasan sóhajtott egyet, és igyekezett csalódott
arcot vágni. – Pedig szép pár lehetnénk.
– Te csak fotózz tovább, jó? – zárta le Ági a párbeszédet, majd újra
kibámult az ablakon.
Hiába nyújtogatta a nyakát, innen nem látta az elnököt. Csupán Jackie
sötét rózsaszín kalapkája villant a szemébe néha, és a kezét látta, ahogyan
az őket ünneplőknek integetett. Jackie, mint mindig, ma is gyönyörű volt,
és ha lehet, még a szokásosnál is csinosabb. Rózsaszín kosztümjében,
amelyhez egy csokor vörös rózsát kapott az érkezéskor, már messziről
kitűnt az őket körülvevő tömegből. A mellette álló elnök is láthatóan
remek formában volt – szőke haja csillogott a napfényben, és az arcáról
őszinte mosoly sugárzott. Látszott rajta, hogy boldoggá teszi őt a kedves
fogadtatás, amit nagyvonalúan viszonzott. Mindenkivel kezet fogott,
akinek csak sikerült a közelébe férkőznie, és hiába sürgették a biztonsági
emberei, akik igyekeztek gyűrűt vonni köré, úgy tűnt, egyáltalán nem
sietős neki. Szerette volna kiélvezni az őt körülvevő szeretetet az utolsó
cseppig.
Ági tisztes távolból, megbabonázva bámulta az elnöki párt, és az jutott
az eszébe, milyen szerencsés, hogy éppen ebben a korban és ebben az
országban élhet. A látogatás előtt sok szkeptikus hangot is lehetett hallani,
sőt voltak, akik egyenesen eltanácsolták Kennedyt ettől az úttól. Úgy
vélték, Texasban nem örvend túl nagy népszerűségnek, még a Demokrata
Párt szavazói körében sem, és nem tartották szerencsés ötletnek, hogy a
következő évi kampány előtt éppen egy ilyen darázsfészekbe utazzon el a
feleségével. Az elnököt azonban nem olyan fából faragták, hogy
hallgasson a károgókra. És milyen jól tette! Ilyen óriási lelkesedésre és
rajongva ujjongó tömegekre nyilván még ők sem számítottak… ez látszott
is az arcukon. Jack szinte gyermeki örömmel szorongatta a felé nyújtott
kezeket, és Ági is boldogan mosolyogva nézte őt. Semmi kétség, jövőre
utcahosszal fog nyerni, bárkit is indítanak ellene. Ha még itt, Texasban is
így fogadják, mennyire oda lehetnek érte máshol! Hiába, az eltelt idő alatt
elnökként is megállta a helyét, és hát az a helyzet, hogy egyszerűen
ellenállhatatlan a fickó…
– Indulhatunk? – Ron megérintette a vállát, mire összerezzent, de
bólintott. Pár lépésnyire már ott várta őket a busz, amely az újságírókat
szállította az elnöki konvoj után a Trade Martra, a kereskedelmi
központba, ahol egy nagyszabású ünnepi ebéden fognak részt venni, és
meghallgatják Kennedy beszédét. Ez lesz a körút utolsó eseménye, egyben
fénypontja. Ági előzőleg azt remélte, hogy valahogy az elnök közelébe tud
majd férkőzni, és pár szót akár beszélhet is vele, ám ez most lehetetlennek
tűnt, folyton annyian nyüzsögtek körülötte. No, sebaj, otthon,
Washingtonban, a szokásos fehér házi sajtótájékoztatókon lesz még erre
alkalom.
Ági és Ron felugrottak a buszra, és együtt kikönyököltek egy ablak
melletti helyen, amit aztán Ron nyomban előzékenyen fel is ajánlott a
kolléganőjének.
– Na de neked fotóznod kell – ellenkezett a lány.
– Majd fotózok a fejed fölött. Ülj le! Ha én ülök ide, te semmit sem
fogsz látni.
Ez igaz volt, így Ági nem tiltakozott tovább. Mindenképpen látni akarta
Jack és Jackie diadalmenetét Dallason keresztül. Tudta, hogy nagy élmény
lesz, és nem is kellett csalódnia. Az útvonal elején még nem túl sokan
ácsorogtak a kordon mögött, ez azonban megváltozott, mihelyt a
belvárosba értek. Sőt, itt már olyan közel álltak kétoldalt az emberek a
hatalmas, nyitott tetejű Lincolnban ülő elnöki párhoz, hogy Áginak néha a
háta is borsódzott. Ha akarták volna, akár be is ugorhattak volna melléjük,
már csak azért is, mivel az autó szándékosan csigalassúsággal haladt.
Nyilván Jack kívánta így… Mindenkinek esélyt akart adni, hogy láthassa
őket, és egy egész életre szóló élménnyel gazdagodjon.
Jövőre pedig az ő neve mellé tegye le a voksát a soron következő
elnökválasztáson.
Dallas főutcáját is Main Streetnek{2} hívták, akárcsak Pine Creek és még
megannyi amerikai város főutcáját. A konföderációs lobogókkal{3}
feldíszített utcán a város lakói már nemcsak az út mellett tolongtak, de a
környező villanyoszlopokon, ablakokban, háztetőkön is szinte fürtökben
lógtak az emberek, és ahogyan az autók elhaladtak mellettük, integetni,
kiabálni, sikoltozni kezdtek. Szikrázón sütött a nap, mindenki könnyű
ruhát, sokan napszemüveget viseltek, és rengeteg fiatal, tinédzser is volt
köztük. Ági tudta, hogy az elnöknek ez biztosan különösen jólesett.
Ahogyan aztán elhagyták a széles főutcát, és az elnöki konvoj járművei
lassan kifordultak egy szellősebb, zöld gyeppel, fákkal tarkított térre, Ági
fellélegzett. Csak most jött rá, hogy eddig szinte lélegzet-visszafojtva
fürkészte a sűrű, kontroll nélkül hullámzó tömeget. Aggódott Jackért…
Ebben a pillanatban valami furcsa durranást hallott, majd kisvártatva
még kettőt. Felugrott, és Ronra nézett.
– Mi volt ez?
– Lövések? – Ron tanácstalannak tűnt, mint ahogyan a busz többi utasa
is. Mind megpróbáltak előretolakodni a sofőr közelébe, hogy jobban
lássanak.
– Petárdák – motyogta Ági, és érezte, hogy a szíve a torkában dobog. –
Vagy tűzijáték…
– Állj! – kiáltott valaki a busz elejében. – Álljanak meg! Lőnek…
Ekkor már a sikoltozást is hallották. Nem olyan volt, mint pár perce,
amikor mindenki örömében kiáltozott, nevetett, ujjongott. Ez sokkal
hangosabb, hátborzongató lárma volt, mintha valami furcsa kórus lenne,
amelyben mindenki hamisan énekel.
 – Lelőtték az elnököt! – mondta ekkor valaki, mire a többiek is átvették,
és egymásnak mondták, vagy inkább kérdezték, hitetlenkedve. – Lelőtték
az elnököt?
Merriman Smith, vagyis „Smithie”, a UPI{4} tudósítója megragadta a
buszban lévő egyetlen rádiótelefont, és az irodát tárcsázva teli torokból
ordította.
– Lövéseket hallottunk. Lelőtték az elnököt!
Ekkorra már Jack Bell, az AP{5} tudósítója is a telefonhoz ugrott, de
mivel azt Smithie nem volt hajlandó kiadni a kezéből, ököllel behúzott
neki egyet.
A busz ekkor újra elindult, és ment tovább, senki sem tudta, hová.
A téren, amin áthaladtak, óriási volt a káosz. Sokan fejvesztve rohantak,
menekültek, maguk sem tudták, hová vagy mi elől. Mások levetették
magukat a földre, a testükkel védték a kisgyermekeket. A rendőrök a
fegyverükkel a kezükben szaladtak a szélrózsa minden irányába, vagy
megállva és a fejüket forgatva a környező ablakokat és tetőket pásztázták.
Ági hiába nyújtogatta a nyakát, már nem látta sehol az elnöki limuzint.
A buszban heves lökdösődés támadt – mindenki látni akarta, mi folyik a
téren, hátha abból következtethetnek, mi zajlott itt le másodpercekkel
korábban. A legtöbbükben ekkorra már felébredt az újságíróösztön a
sokkhatás és az általános tanácstalanság ellenére. Sőt, a versenyszellem is
felütötte a fejét – mindenki első akart lenni, a lehető leggyorsabban
közölni az általuk képviselt médiummal a hírt. Amiről még nem is tudták
pontosan, valójában mi is az. Ági a fejét forgatva Ront kereste, aki átnyúlt
a többiek válla fölött, és megfogta a karját.
– Itt vagyok – mondta biztatóan, de a szemében rémület csillogott.
– Hová megyünk? – kérdezte a lány.
– Fogalmam sincs!
Perceken belül ez is kiderült. A Trade Martra vitték őket, ami már
nagyon közel volt, és ahová eredetileg is készültek. Ott ekkorra már
hallották a szörnyű hírt a lövöldözésről, és általános zűrzavar uralkodott.
A virágokkal díszített, fehér abroszos asztalok körül az ünneplőbe öltözött
vendégek kisebb csoportokba verődve tárgyalták az eseményeket,
legalábbis amennyit azokról tudni lehetett.
Ez pedig nem volt sok…
Ági zilált frizurával és ruhában, arcán űzött kifejezéssel lépett le a
buszról, Ronnal a sarkában, aki a nyakába akasztotta nehéz Kodak
fényképezőgépét, mintha már nem is lenne mit fotózni.
– Hol van az elnök? – kérdezte Ági az első csoporttól, akik a
közelükben álltak. Az elegáns, sötét öltönyös idősebb férfiak egy pillanatig
megütközve nézték a rendezetlen külsejű teremtést, mintha azon
csodálkoznának, hogyan kerülhetett ide. Majd valaki a csarnok végében
álló mikrofonba (amelybe az elnök beszélt volna) bemondta, hogy
Kennedy súlyosan megsérült az iménti merényletben, és a közeli Parkland
kórházba szállították.
– Parkland kórház! – kiáltotta Ági, és Ron felé fordult. – Gyerünk!
Kirohantak a csarnokból az út szélére, és egyszeriben mindketten
megtorpantak. Irány a Parkland kórház! Igen ám… de hogyan és merre?
Most jöttek csak rá, hogy ebben az ismeretlen és most igencsak
barátságtalannak tűnő városban egyáltalán nem ismerik ki magukat, azt
sem tudják, most hol vannak, nemhogy azt, hol lehet a kórház, ahová
igyekeznének.
Végül Ági bizonyult talpraesettebbnek, és az arra haladó gépkocsik
közül az egyiket leintette. A sofőr csupán némán bólintott, amint
meghallotta, hová szeretnének menni.
– Maguk újságírók – jelentette ki magabiztosan. – Hallottam a
rádióban, mi történt… Odaviszem magukat, de úgysem fogják beengedni.
– Azt bízza csak ránk! – Ági nyugtalanul fürkészte a környező tájat és
az épületeket. Kopár, nyomasztó környék volt, alig néhány fával és
modern, sivárnak ható épületekkel. Mint kiderült, ezek közül az egyik, a
legnagyobb volt a kórház, ami úgy festett, mint valami erődítmény, amit
két ormótlan téglatestből raktak össze.
– Na, itt is vagyunk – az autós kissé távolabb tudott csak megállni a
bejárattól, az egyre gyűlő bámészkodók és a rendőrök miatt. – Ez egy
különleges nap. Ma engedtem be először a kocsimba egy niggert – szólt
még utánuk, mire Ron megtorpant és hátrafordult.
– Hagyd! – Ági megfogta a kollégája karját. Ron vállat vont.
Hozzászokott már az ehhez hasonló megjegyzésekhez, különösen itt,
ebben a tipikus déli államban, ahol még a polgárháború után száz évvel is
élénken éltek az előítéletek. Ennél cifrábbakat is hallott az utóbbi
napokban, és mindig bölcsen elengedte a füle mellett. Most valamiért
mégis rosszabbul esett…
– Valahogy be kell jutnunk a kórházba. – Ági a homlokát ráncolva nézte
az épület bejáratánál kordont képező rendőröket. Igaz, hogy sokan voltak,
de látszólag eléggé szervezetlenül próbálták megoldani a kórház lezárását.
Itt is ugyanaz a zűrzavar és fejetlenség uralkodott, mint nagyjából
mindenütt a városban és talán az egész országban. A bejáratnál amúgy elég
nagy volt a jövés-menés. Sokan csak a szájukat tátva tébláboltak, mások
fel-alá járkáltak, és már olyanokat is lehetett látni, akik gyászoltak.
A környező fáknak támaszkodva vagy egymás vállára borulva sírtak,
rémült és pityergő gyerekeket vigasztaltak. Közvetlenül a bejárat mellett
ott állt a fekete limuzin, ami így üresen úgy festett, akár egy hatalmas
koporsó – Ági beleborzongott a látványba. Ekkor a tömegben mozgolódás
támadt. Két katolikus pap szállt ki egy autóból, akiket nyomban újságírók
hada rohamozott meg. Ron úgy döntött, itt a megfelelő alkalom, hogy
megpróbáljanak besurranni.
– Gyere! – megragadta a lány könyökét, aki szintén igyekezett közel
férkőzni az atyákhoz. – Most vagy soha – tette hozzá, és Ági kezét fogva
villámgyorsan beiszkolt a tömeget oszlatni próbáló rendőrök háta mögött.
Odabent síri csend és kongó folyosó fogadta őket, ami a kinti zűrzavar
után még furcsábbnak és nyomasztóbbnak tűnt.
– Valahol keressünk egy telefont – indítványozta Ági, majd elindult, és
sorban megpróbált benyitni az ajtókon. Végül az egyik helyiségben talált
egy készüléket, és nyomban tárcsázta Washingtont, a szerkesztőséget.
A telefon hosszan kicsengett, de egyelőre senki sem vette föl.
– Mi van már, süketek vagytok? – bosszankodott a lány. – Gyerünk,
gyerünk! – suttogta türelmetlenül, és észre sem vette, hogy közben valaki
más is belépett a kis helyiségbe.
– Tegye le! – kiáltott rá az illető, és kikapta a kagylót a kezéből. Ági
megfordult, és egy vele nagyjából egykorú ápolónővel találta magát
szemben. – Mit képzel? – folytatta az ápolónő felháborodottan. – Nem
foglalhatja le ezt a vonalat. Segélykérésre tartjuk fent.
Ági a fogai között szitkozódott. Persze, segélykérésre… Hiszen ő is
éppen azzal próbálkozik.
– Mindjárt végzek – sziszegte dühösen, és visszavette a kagylót, ami
nem is volt egyszerű, ugyanis a fiatal ápolónő némi ellenállást tanúsított. –
Most vészhelyzet van, és ilyenkor nem érvényesek a szabályok.
– Maga újságíró? – az ápolónő megvetően elhúzta a száját, mielőtt Ági
válaszolhatott volna, mire a lány dühbe gurult.
– Igen, az vagyok! És akkor mi van? Talán leprás vagyok, és nem
használhatom a nyamvadt telefonjukat? Mialatt itt veszekszik velem, már
régen végeztem volna – visszatette a fülére a kagylót, amiben ekkor már a
fővárosi szerkesztőségben tartózkodó egyik kollégája hangját hallotta, aki
valószínűleg már egy ideje kitartóan hallózott.
– Itt vagyok – szólt bele Ági. – Az elnököt az imént lelőtték – tért
rögtön a lényegre, mivel nem akart több időt elvesztegetni.
 – Él még? – kérdezett vissza az újságíró ugyanolyan kurtán, mire Ági
egy pillanatig hallgatott. Az igazat megvallva, fogalma sem volt.
Tanácstalanul nézett az ápolónőre, aki karba tett kézzel, bosszús arccal
várta, hogy végezzen.
– Életben van az elnök? – kérdezte tőle. A fiatal kórházi alkalmazott
megrázta a fejét.
– Nem – mondta Ági a telefonba, majd nagyon nyelt. – Nem él – tette
hozzá sokkal halkabban.
– Ez biztos? – a kolléga hangja feszült volt, és a lány jól hallotta, hogy a
szerkesztőségben óriási a hangzavar. Jó nagy felfordulás lehet ott is! –
A rádióban már bemondták, hogy valószínűleg meghalt, de a tévében csak
köntörfalaznak. Cronkite{6} már huszonhatodszor mondja el ugyanazt, más
szavakkal, de hivatalos értesülése még neki sincs. Te hol vagy
tulajdonképpen?
– A kórházban, ahová Kennedyt szállították.
– Micsoda? És ezt csak így mondod? Akkor mi a csudára vársz, derítsd
ki, mi a fészkes fene folyik ott, jó?
– Oké, de… – a washingtoni kolléga ekkor letette a telefont, mire Ági
maga elé tartotta a kagylót, és anélkül folytatta, hogy a vonal másik végén
bárki hallotta volna – …mégis hogyan? – majd ismét az ápolónőhöz
fordult. – Maga tudja, mi történt? Hová vitték az elnököt? Tényleg
meghalt? – az utolsó kérdésnél önkéntelenül könnyek szöktek a szemébe,
és ettől a másik fiatal nő arca is ellágyult.
– Én sem tudok sokat – alig észrevehetőn megvonta a vállát. – Nem
láttam, amikor behozták. Állítólag a műtőben van, de úgy hallottam, már
haldoklott, mikor ideértek vele. A golyó szétroncsolta a koponyáját.
– Úristen! – Ági a szája elé kapta a kezét, leroskadt egy székre, és
zokogni kezdett. Az ápolónő mellé ült, és vigasztalón átkarolta a vállát.
A sírás hangjára Ron is bejött a folyosóról, és megállt a lány előtt.
 – Hé, bébi, erre most nincs időnk – mondta gyengéden, és a vállára tette
a kezét. – Gyere! Most dolgunk van, utána majd bőghetsz.
Ági bólintott, majd egy mélyet sóhajtott, és a kézfejével megtörölte az
arcát és az orrát.
– Tessék! – az ápolónő egy tiszta zsebkendőt nyújtott felé.
– Köszönöm! – a lány hálásan pillantott rá, és kifújta az orrát. –
Mehetünk! – mondta végül Ronnak, majd felállt, és követte a fotóst vissza
a folyosóra.
A kórháznak ez a része teljesen kihaltnak tűnt, bár az ablakokon
odakintről behallatszott némi zaj: beszéd, szirénák, motorhang. A két
újságíró helyismeret híján találomra bolyongott a folyosón, felmentek egy
lépcsőn, majd mivel ott állapotos kismamákkal teli kórtermeket találtak,
újra visszamentek. Egy ízben egy fehér köpenyes orvos sietett el mellettük
egy idősebb ápoló kíséretében, ám amikor megpróbálták megszólítani,
csak a fejét rázta, és a kezével jelezte, hogy most nem alkalmas. Végül
ugyanott kötöttek ki, ahonnan elindultak: a kórház bejáratánál. Óriási
szerencséjükre azonban a két katolikus pap, akiket nemrég láttak bejönni,
éppen ekkor lépett ki az egyik liftből. Mivel a kórház köré eddigre a
rendőrök és az FBI szoros kordont vontak, így a riporterek zömmel
odakint várták őket. Ági könnyedén lecsaphatott rájuk. Intett Ronnak is,
aki nyomban felvette a fényképezőgépét.
– Atyám! – kiáltotta a lány. A fiatalabb pap rendreutasító pillantást
vetett rá, az idősebb azonban kedvesen elmosolyodott, és meg is állt.
– Igen, lányom?
Ági nagy levegőt vett.
– Az imént… az utolsó kenetet adták fel Kennedy elnöknek, igaz,
atyám?
A pap bólintott.
– Ez azt jelenti… hogy már nem él?
 – Én nem vagyok orvos – az idős atya a homlokát ráncolta. – Így nem
állíthatom egészen biztosan. De igaz lelkiismerettel mondhatom, hogy
szerintem igen. Sajnos szeretett elnökünk halott. Már akkor sem élt,
amikor kiszolgáltattuk neki a szentséget.
– Menjünk, Hubert atya! – vágott ekkor közbe a fiatalabb pap, és a
kijárat felé intett. – Már várnak minket.
Odakint valóban újságírók és kíváncsiskodók egész hada várta a két
atyát, akik percekkel ezelőtt még az elnök betegágyánál álltak.
Vagyis a halálos ágyánál…
Ági lehajtott fejjel álldogált egy darabig a papok távozása után, és csak
akkor ocsúdott fel, mikor Ron megérintette a karját.
– Tűnjünk el, mi is, bébi, még mielőtt kidobnak bennünket.
Ági nyomban engedelmeskedett – Ronnak igaza van! A gyászra, sírásra
később is lesz idő, most minden másodpercet ki kell használni. Hiszen itt
vannak, szinte egy karnyújtásnyira az elnöktől, a first ladytől, életük
valószínűleg legnagyobb sztorijának kellős közepén… Csak meg kell
találniuk őket.
Az atyák megjelenése miatti felfordulásban észrevétlenül besurrantak a
liftbe, majd Ági megnyomta a legfelső emelet gombját.
– Onnan gyalog lejövünk, és minden szinten körülnézünk, rendben?
Ron szó nélkül bólintott, és idegesen csavargatta a fényképezőgépe
szíját. Még csak két hónapja dolgozott a Washington Postnál, és ez volt az
első „éles” bevetése. Rutinfeladatnak tűnt, ráadásul igen izgalmasnak is –
elkísérni Kennedyt Texasba, erre a kampány előtti kampányútra.
Méghozzá Agnesszel, aki nemcsak csinos volt, de igazi profi hírében állt,
és akinek mindenki fényes jövőt jósolt a szakmában. Most meg… itt
téblábolnak egy ismeretlen város kórházában, a haldokló vagy már halott
elnököt keresve, és Agnes ráadásul teljesen összeomlott, ami annak
ellenére is nyilvánvaló volt, hogy eddig hősiesen tartotta magát, és
igyekezett a feladatukra koncentrálni.
A legfelső emelet teljesen kihalt volt – a kórtermekbe nem nyitottak be,
mivel Ági szerint, ha itt lenne az elnök, biztosan nagyobb lenne a
folyosókon a felfordulás. Egy emelettel lejjebb már valamivel többen
voltak, de Ági itt is intett, hogy menjenek tovább, és Ron rábízta magát a
lány ösztöneire. A következő emeleten aztán váratlanul egy régi ismerősbe
botlottak. Dan Rather, a CBS egyik fiatal riportere, Walter Cronkite New
York-i csapatának egyik tagja bukkant fel a lépcsőházban, majd felkapta
egy falra rögzített telefon kagylóját, közben pedig egy zsebkendővel a
homlokát törölgette.
– Dan! – kiáltott rá Ági, mire Rather felkapta a fejét, de a következő
pillanatban el is fordította, és a fal felé fordulva, halkabban igyekezett a
telefonba beszélni. Ági és Ron így is hallották.
– Halott. Igen… hivatalos. Abszolút! Walter nyugodtan bemondhatja.
Ági ekkor már szorosan mellé állt, és megragadta a karját.
– Dan! – erővel maga felé fordította a férfit. – Láttad az elnököt?
Honnan tudod, hogy…
– Egy orvostól – felelte Dan, és ezúttal a száját törölte meg a
zsebkendőjével. – A francba! – tette hozzá váratlanul. – Azt hiszem…
többen is voltak a vonalban. Most aztán már mindenki tudja.
Ági háttal a falnak dőlt, és keserűen elnevette magát.
– Hiszen ez a cél, nem? – kérdezte a riportert.
– Nem érted? – Dan csodálkozva nézett rá. – Walter akart lenni az első,
aki bemondja. De így megelőznek minket… azt hiszem, a rádiósok voltak,
az ABC News. Már a himnuszt is elkezdték játszani.
– Na igen… Még ebből is egy kicseszett versenyt csináltunk, nem igaz?
Ági ezzel hátat fordított a riporternek, és lassan elindult a folyosón.
Rather kérdőn nézett Ronra, aki megvonta a vállát.
– Tudod, hogy van ez – magyarázta Dannek. – Totál kiakadt szegény…
 Dan nem válaszolt, csak bólintott. Persze, érthető… Ez az átkozott nap
mindannyiukat megviseli.
Ron a legközelebbi ablaknál érte utol Ágit, aki vállal a falnak
támaszkodva kifelé bámult, az odakint lejátszódó egyre kaotikusabb
jeleneteket figyelte. A táskájából remegő kézzel kivett egy szál cigarettát,
majd Ron felé fordult.
– Van tüzed?
A férfi a zsebéből elővett egy öngyújtót, és meggyújtotta a lány cigijét.
Ági mélyen leszívta a füstöt, és lehunyta a szemét. Az arcán lassan egy
könnycsepp gördült végig.
– Hé! – mondta Ron, ma már másodszor, és biztatón megszorította a
lány karját. – Tudom, mit érzel. Nekünk, akik személyesen ismerték, még
rosszabb. Ne menjünk el innen valahová? Keresünk egy szállodát,
kiveszünk neked egy szobát, és ott kicsit összeszedheted magad. Nagyon
kiborultál, ne is tagadd…
– Nem tagadom! – Ági elővette a nővértől kapott zsebkendőt, és megint
megtörölte a szemét, az arcát. – De nem megyünk innen sehová.
– Még mindig azt hiszed, hogy megtalálhatjuk őt?
– Á! – a lány legyintett. – Nem engednének a közelébe. Különben is…
minek? Feltámasztani már nem tudjuk… De akkor is maradunk. Valami
biztosan történni fog. Látod ott kint azt a rengeteg újságírót? Muszáj lesz
mondaniuk nekik valamit. Figyeld meg, nemsokára összehívnak egy
sajtótájékoztatót – ha nem tennék, ezek széttépik őket, akár egy sakálfalka.
Arról pedig mi sem maradhatunk le.
Ron helyeslőn bólogatott. Igen, valaminek hamarosan történni kell. Ha
az elnök valóban halott, nem halogathatják sokáig a hivatalos bejelentést.
Ebben a pillanatban odalent megint nagy tülekedés kezdődött, és a
rendőrök gyűrűjében Johnson alelnök bukkant fel a feleségével és a
testőreivel.
 – Na tessék, az új elnökünk – jegyezte meg Ron. – Ott megy a
sleppjével. De hová mennek?
– Minél messzebbre innen, gondolom – Ági megvonta a vállát. –
Johnson érdekel most a legkevésbé. Várj csak! Odanézz! Azt hiszem,
kezdődik valami – Ron is lenézett, majd egymásra pillantottak. – Gyerünk!
– utasította Ági, és mindketten a lift felé rohantak.
Mire leértek, a földszinten már óriási volt a tumultus. Valóban
beengedték az újságírókat, és a rendőrök egy nagyobb helyiség felé
terelték őket, ami első látásra valami tanterem-féleség lehetett. Biztosan
továbbképzéseket tartottak itt az ápolószemélyzetnek. A falon tábla volt, és
azzal szemben iskolapadokra emlékeztető ülőalkalmatosságok, amelyeken
most a helyi és az országos média képviselői foglaltak helyet. A tábla előtti
asztal mögött Malcolm „Mac” Kilduff jelent meg, Kennedy helyettes
sajtófőnöke, aki olyan falfehér volt, mintha ő maga is halott lenne.
Mindkét kezével az asztalra támaszkodott, és egyáltalán nem igyekezett a
fájdalmát leplezni. Láttára a teremben elcsendesedtek az eddig izgatottan
mormoló tudósítók, és várták az elkerülhetetlen rossz hírt. Macnek talán el
sem kellett volna mondania, hiszen látták rajta… mégis megtette,
verejtékezve, könnyezve, kissé akadozva és láthatóan még mindig
hitetlenkedve.
– John F. Kennedy meghalt, közép-amerikai idő szerint körülbelül egy
órakor, ma, itt Dallasban. A koponyáját ért lövés okozta a halálát. Egyelőre
több információm nincs az elnök elleni merénylettel kapcsolatban.
Miután ezt elmondta, azonnal záporozni kezdtek a kérdések – bár nem a
szokásos vehemenciával, mivel a helyszín és a körülmények még ezekre a
máskor valóban kiéhezett sakálfalkára emlékeztető gátlástalan
sajtómunkásokra is hatással voltak – a merénylővel és a tragédia többi
résztvevőjével kapcsolatban. Mindenkit megnyugtatott, hogy Mrs.
Kennedy nem sérült meg, Connally kormányzót is lövések érték, de a
körülményekhez képest jól volt, és hogy az alelnököt sem találta el a
merénylő. Johnson alelnök felől többen is érdeklődtek, hol van most, hová
ment, és beszélhetnének-e vele. Kilduff ezeket a kérdéseket többéves
rutinnal még most is könnyedén hárította: biztonsági okokból nem
mondhat semmit az alelnök tartózkodási helyéről és terveiről. Annyit még
elárult, hogy a first lady hamarosan visszatér Washingtonba, és Johnson
alelnök eskütételére is mielőbb sor kerül – noha azt is bejelentette, hogy
azon előreláthatólag az újságírók nem vehetnek majd részt.
Végezetül azt javasolta nekik, hogy egyelőre maradjanak itt a
kórházban, és mihelyt valami új információja lesz, haladéktalanul közölni
fogja velük.
Ron a rögtönzött sajtótájékoztató alatt mindvégig kattintgatta a
fényképezőgépét, Ági pedig a jegyzetfüzetével az ölében ült, habár
egyetlen szót sem írt le abból, amit Mac elmondott.
Minek? Úgyis emlékezni fog minden egyes szavára.
Ron képeit pedig nyilván címlapon fogják hozni, talán már a holnapi
számban. Ezzel a fotós is tisztában volt, így igyekezett minél több felvételt
készíteni, hogy könnyen ki tudják belőlük válogatni a legjobban
sikerülteket. Nem is annyira a jelen újságolvasói jártak a fejében,
miközben fényképezett, hanem inkább valami homályos utókor, azok a
leszármazottaik, akik talán még meg sem születtek, de egy szép napon a
történelemórákon tanulni fognak erről a napról, ami visszavonhatatlanul
megváltoztatta Amerikát.

•••

Pine Creek, New York állam, 1963. november vége

Julcsi melegítőben és vastag zokniban kuporgott a tévé előtti kanapén, és a
kezében egy bögre forró teát forgatott – várta, hogy kihűljön annyira, hogy
meg tudja inni. A televízió műsorát már napok óta magától értetődőn
a merénylettel kapcsolatos híradások uralták. Mutattak felvételt Johnson
alelnök, azaz most már elnök eskütételéről, a feleségével és Jackie-vel az
oldalán, majd az elnöki koporsó megérkezéséről a Washington közelében
lévő katonai repülőtérre. Másnap már a merénylő arcát is megismerhették
– a lány elámult, milyen jelentéktelennek és ártalmatlannak látszó fickó ez
a Lee Harvey Oswald, akinek a nevét az egész világ órák alatt megismerte.
Talán ez is volt a célja… Amúgy meggyőződéses kommunista volt, a
Szovjetunióban is élt egy ideig, és Castro kubai elnök hívének vallotta
magát. Éppen emiatt nem zárták ki azt sem, hogy valami nagyszabású
nemzetközi összeesküvés keretében oltották ki Kennedy életét. Valahogy
elképzelhetetlen volt, hogy ez a kis vizesnyolcas Oswald egyes-egyedül
képes lett volna elkövetni egy ilyen, történelmet fordító tettet.
Jelen állás szerint azonban egyedül őt vádolták. Julcsi óvatosan
szürcsölte a teáját, miközben a fickó arcát fürkészte, ahogyan a rendőrök
és újságírók gyűrűjében a rendőrségről a börtönbe kísérték. A szeme alatti
kék foltot bámulta, amit – állítása szerint – akkor szerzett, mikor elfogták.
Egy rendőr megütötte. Valószínűleg legszívesebben lelőtték volna, de ezt
természetesen nem tehették. Bíróság elé kellett állítani, kihallgatni,
szembesíteni azzal, amit tett…
Ebben a pillanatban Julcsi ijedtében az ölébe öntötte a teát, majd
felpattant, és közelebb lépett a televízióhoz. Hitetlenkedve meredt a
képernyőre. Ez nem lehet igaz! – hüledezett. – Nem történhet meg már
megint!
Márpedig megtörtént, méghozzá a szeme láttára: Oswaldot, Kennedy
merénylőjét is lelőtte valaki, élő tévéadásban, több millió néző előtt.
– Úristen – motyogta a lány. – Mi folyik itt?
 A tévében látszott, milyen iszonyú felfordulás és hangzavar követte ezt
az újabb merényletet, de néhány másodperc múlva lekeverték a képet.
Julcsi bosszankodva fújt egyet, majd elkeseredetten nézett végig magán –
most kénytelen lesz átöltözni. Jó lenne valakivel kibeszélni azt, aminek az
imént szemtanúja volt, de tegnapelőtt óta egyedül lézengett a házban. Ede
bácsi Kennedy halálának a napján agyvérzést kapott, és sürgősen kórházba
szállították. Azóta megműtötték, kicsit jobban lett, az élete már nem volt
veszélyben, de arról szó sem lehetett, hogy egyhamar hazaengedjék. A fél
oldala teljesen lebénult, és egyelőre beszélni sem tudott – habár a lányt
azzal biztatták, hogy ez idővel javulni fog. Most még abban sem volt
biztos, hogy a bácsi felismerte őt, amikor az ágya mellé állt. Olyan furcsán
zavaros volt a tekintete, és érthetetlenül motyogott, mintha valamit
feltétlenül közölni szeretett volna, de többé már nem volt rá képes.
Az egyik nővér ma délelőtt a folyosón félrevonta őt, és megkérdezte,
van-e otthon valaki, aki támasza lehetne. Mikor Julcsi közölte, hogy
egyedül lakik a bácsival, azt tanácsolta, hogy próbáljon valakitől segítséget
kérni, mire Ede bácsit hazaengedik. Nagy szüksége lesz rá.
Julcsi éppen ezen töprengett, amikor a tévében megjelent Oswald, akit
most – lám, milyen a sors! – szintén meglőttek. Most azt is bemondták,
hogy ugyanoda szállították, mint pár órával előtte Kennedyt, a Parkland
kórházba, és hogy még nem halt meg, de hajszálon függ az élete.
Micsoda időket élünk – gondolta a lány, miközben lehúzta a teával
eláztatott nadrágját. – Élőben nézhetjük a történelmet ebben a villogó
dobozban. Nos, én a magam részéről jól meglennék nélküle. Ede bácsinak
annak idején mégis igaza volt. Ez a készülék teljesen felforgatja az
életünket.
Ebben a pillanatban csöngettek. Julcsi sebtiben felrántotta Szidi néni
egyik régi, kopott melegítőnadrágját, és kinyitotta az ajtót. Árpi állt a
bejárati lépcső tetején, kezében egy kartondobozzal, arcán pedig azzal a
kissé bárgyú vigyorral, ami akkor volt rá jellemző, ha valami miatt
zavarban volt.
– Hű, de csinos vagy – mondta végül némi gúnnyal, miután Julcsi intett
neki, hogy jöjjön be.
– Nem bálba készültem – felelte a lány. – És nem is vártam vendégeket
– tette hozzá, majd jelentőségteljes pillantást vetett a fiúra, de az láthatólag
nem vette a lapot. – Az előbb magamra öntöttem a teát – magyarázta,
majd megvonta a vállát. – Magamra húztam azt, ami először a kezembe
akadt. És te? Mi szél hozott? Láttad, mi történt az előbb?
Ám Árpi mintha meg sem hallotta volna, a dobozzal piszmogott, és
látszott rajta, hogy nem igazán tudja, hogyan kezdje el a mondanivalóját.
Végül felemelte a fejét, és körülnézett.
– Hova tehetem le ezt? – a fejével a viharvert kartondoboz felé intett.
– Nem tudom… attól függ, mi van benne – Julcsi gyanakodva
méregette a dobozt, amiben eredetileg valami elektromos eszköz, talán
rádió vagy lemezjátszó lehetett.
– Majd meglátod – felelte Árpi, majd zavartan krákogott. – Inkább a
konyhába vinném, jó? – ezzel el is indult, Julcsival a nyomában, aki egyre
idegesebb volt. Mit talált ki Árpi már megint? Rosszat sejtett, de arra nem
számított, ami a következő pillanatban a szeme elé tárult.
– Te atyaúristen! – kiáltott.
Miután Árpi óvatosan a földre helyezte a dobozt, abból egy kiskutya
feje bukkant ki. Némi segítséggel ki is evickélt a kartonból, majd a lehető
legnagyobb természetességgel a konyha közepére pisilt.
– Hoppá – mondta Árpi, majd bocsánatkérőn a lányra nézett. – Mindjárt
feltörlöm.
– Hogy kerül ez ide? – Julcsi hitetlenkedve nézte a csetlő-botló
jószágot. – Egyáltalán… mi ez?
– Egy mopsz. Pontosabban egy kölyök mopsz. Tízhetes.
 – És…
– És mi? Eredetileg egy családhoz került, akik azonban nem tudják
megtartani. Nem jött ki a macskájukkal. A bolt előtti hirdetőtáblán
olvastam, hogy elajándékozzák, és elmentem érte. Gondoltam… örülni
fogsz neki.
– Ezt nem hiszem el! – Julcsi tajtékzott. – Képes voltál idehozni egy
kutyakölyköt? Nincs elég bajom? Azok után, ami Ede bácsival történt?
Tudod, hogy nem bír lábra állni, sőt egyelőre beszélni sem tud, mint ahogy
egyedül enni-inni sem. Már előre félek tőle, mi lesz, ha hazahozzák… Erre
te fogod magad, és beállítasz egy kutyakölyökkel?
Árpi nem válaszolt – mindketten a kiskutyát nézték, aki miután
körbeszimatolt a konyhában, egyszer csak minden átmenet nélkül a mellső
lábára hajtotta a fejét, és elaludt. Julcsi elkeseredetten sóhajtott. Most meg
mitévő legyen? A kutyus elbűvölő volt, ezt kár lenne tagadni… Ráncos
pofikája volt, hatalmas gombszeme és pici turcsi orra. Eszébe jutott,
amikor még otthon, Budapesten egy osztálytársa kapott kiskutyát, és ő
utána hónapokig rágta a szülei fülét, hogy nekik is legyen kutyájuk. Ám ez
ellen a család többi tagja egy emberként tiltakozott – Gitta inkább kiscicát
szeretett volna, mire Julcsi indítványozta, hogy akkor legyen mindkettő.
Végül Apus zárta rövidre a témát azzal, hogy ha egy szép napon kertes
házban fognak lakni, akár még lovuk is lehet, ám addig csak legfeljebb
aranyhalat enged be a lakásba.
Ó, ha akkor lehetett volna egy ilyen kutyusa!
– Ha gondolod, elviszem – szólalt meg végül Árpi, de a lány
lepisszegte.
– Csönd legyen, felébreszted. Tényleg… nem fog megfázni itt, a hideg
kövön? Várj csak! Hozok neki egy pokrócot. Addig töröld fel a pisit!
Beszaladt a nappaliba, és a kanapéról elvette a plédet, amivel eddig ő
takarózott. Összehajtogatta, majd letette a földre, és óvatosan felemelte a
kiskutyát. Az nem ébredt fel, de félálomban nyújtózkodott, és ásított egy
nagyot.
– Ó, nézd már! – a lány kuncogott. – Mint egy bébi… de hiszen az is.
Van neve? – fordult Árpi felé.
– Igen. Az előző gazdái Pumpkinnak{7} hívták, de nem hiszem, hogy
már hallgatott rá. Túl kicsi még. Bárminek elnevezheted.
– A Pumpkin jó lesz. Illik hozzá.
– Akkor… megtartod? – Árpi a kutya fölött a lány szemébe nézett.
– Hát… azt hiszem. Egyelőre! Legalábbis amíg nem találunk rendes
gazdát neki.
Árpi felállt, és elvigyorodott.
– Nekem te igazán rendes gazdának tűnsz. Tudtam, hogy így lesz – tette
még hozzá kissé önelégülten.
– Na, menj a csudába! De komolyan… Julcsi is felállt, és a
konyhaszekrénynek dőlt. – Azt sem tudom, mit adjak neki enni. De ezt
még megoldom… viszont mi lesz Ede bácsival?
– Ede bácsi most még kórházban van, és amikor hazajön, ő is örülni fog
a kiskutyának, meglátod. Ami pedig azt illeti, hogy hogyan fogsz velük
egyedül boldogulni, a válaszom az, hogy sehogy. Ugyanis nem leszel
egyedül. Attilával megegyeztünk, hogy felváltva mindennap eljövünk
hozzátok, és amiben kell, segítünk. De édesanyám is megígérte, hogy rá is
számíthatsz, ráadásul ő egész nap itthon van. Nem vagy egyedül, Julie.
Már csak azért sem, mivel Pumpkin itt van veled.
Julcsi elmosolyodott. Tiszta hülye ez az Árpi… De igaza van! Ede
bácsit ismerve biztosan örülni fog a kutyusnak… már ha egyáltalán rendbe
jön annyira, hogy örülni tudjon neki.
– Na, jól van – mondta. – Akkor a kutyakérdés ezzel letudva, ugye?
Amúgy köszönöm szépen… mármint azt, hogy felajánljátok a
segítségeteket. De tényleg nem hallottad, mi történt?
 – Már megint történt valami?
– Lelőtték Oswaldot.
– Micsoda? – Árpi elsápadt. – A merénylőt? Ki tette?
– Azt nem tudom – Julcsi vállat vont. – Egy idősebb pasas…
végignéztem az egészet, a tévében mutatták. Aztán megérkeztél a
dobozoddal, úgyhogy többet nem tudok.
– Ez elképesztő! Mi folyik itt?
– Én is ezt kérdeztem magamtól. De nem tudok rá válaszolni. Mikor
idejöttem, Amerika egy békés, boldog helynek tűnt. Most meg…
– Hát igen – Árpi leült a konyhaasztalhoz. – Pár nap alatt mintha
minden összeomlott volna, nem igaz? Pont ezért mondtam, hogy most már
értem, mit érezhettetek ötvenhatban. De egyúttal fura érzés is volt. Neked
elmondom, miért, de ne áruld el senkinek, jó?
Julcsi bólintott.
– Én nem különösebben kedveltem Kennedyt – vágott bele Árpi. – Nem
kell magyaráznom, miért. Bevallom, Irina halálakor még az is megfordult
a fejemben, hogy legszívesebben megölném.
A lány felkapta a fejét. Nocsak, Igor ugyanezt mondta – jutott eszébe.
Bármelyik megcsalt férj vagy szerelmes megtehette volna. Mégis, az a kis
kommunista nímand tette meg. Most meg őt is eltették láb alól…
– Ennek ellenére – folytatta a fiatalember –, amikor meghallottam, hogy
lelőtték, úgy éreztem, mintha bennem is meghalt volna valami. Azóta nem
is tudok napirendre térni efölött – Árpi a homlokát ráncolta, és látszott
rajta, hogy valóban mélyen megrázták az események. – Valami ürességet
érzek, de egyúttal fáj is. Mintha egy családtagomat veszítettem volna el –
keserűn nevetett, majd megcsóválta a fejét. – Tiszta hülyeség, mi?
Ráadásul megőrülök, hogy még mindig semmi hírem nincs Ágiról.
– Ne aggódj, biztosan csak az óriási felfordulás miatt nem jelentkezett.
Képzelheted, mi lehet most a szerkesztőségben! Azt se tudják, hol áll a
fejük. Ráadásul holnap lesz az elnök temetése. Nyilván ő is arra készül
most – Julcsi nagyot nyelt, és nem folytatta. Az igazat megvallva ő is
borzasztóan aggódott Ágiért, és most csak azt ismételte el Árpinak, amivel
saját magát igyekezett megnyugtatni.
– Azért felhívhatott volna… na, mindegy! – Árpi felállt az asztaltól. –
Akkor… vigyázz a kutyusra. Ja, igen – a kabátja zsebéből kihúzott egy
papírzacskót. – Ideadták a tápot, amivel eddig etették. Vacsorára elég lesz,
de holnap hozok még neki.
– Á, ne fáradj! Itt a közelben, a benzinkútnál lehet kutyaeledelt kapni.
Majd én veszek neki. Úgyis be kell mennem a kórházba Ede bácsihoz.
– Szívesen beviszlek – ajánlkozott Árpi.
– Rendben van, de… te inkább még ne gyere be hozzá. Nem szeretném,
ha úgy látnád.
– Oké – Árpi bólintott. – Pumpkint meg addig zárd be a konyhába. Itt
könnyebb felmosni a követ, ha megint produkál valamit.
– Ó, hogy az a… – Julcsi égnek emelte a szemét. – Más sem hiányzott,
tényleg. Na, induljunk!
Magára kapta a kabátját, de mielőtt becsukta volna a konyhaajtót, egy
utolsó pillantást vetett a még mindig békésen szundikáló kiskutyára.

Másnap még az eddigieknél is hidegebb nap virradt Pine Creekre, és az

ólomszínű felhőkből már kora reggel hópelyhek kezdtek szállingózni,
amelyek aztán úgy fél órán belül sűrű hóeséssé változtak. Ebben az évben
ez volt az első komoly havazás, és habár ezen a környéken hozzá voltak
szokva a kemény és hosszú telekhez, valamint a vastag hótakarókhoz, az
első hóesésnél egy kicsit mindig megállt az élet a kisvárosban. Julcsi
reggel megetette, megitatta Pumpkint, kicsit játszott vele, majd felöltözött,
magára terítette Szidi néni egyik vastag vállkendőjét, és kiment havat
lapátolni. Úgy negyedóra múlva azonban rájött, hogy hiábavaló az
erőfeszítése; a hó, amit eltakarított, perceken belül újra belepte a járdát.
Megállt, és végignézett a teljesen néptelen Wood Streeten – így a boltot
sem lesz érdemes kinyitni, noha már harmadik napja, a merénylet és az
Ede bácsival történtek óta, zárva tartottak. Ám ha ez az időjárás kitart,
biztos, hogy a kutya sem fog arrafelé tévedni…
Igaz is, kutya! Vajon kihozhatom Pumpkint egy kicsit a hóba
hancúrozni? Á, túl kicsi még, megfázna… Akkor vigyek be neki egy kis
havat?
Miközben ezen töprengett, észre sem vette, hogy már nincs egyedül a
behavazott utcában. Csak akkor rezzent össze, mikor valaki közvetlen
közelről ráköszönt.
– Szia!
Julcsi megfordult, majd elkiáltotta magát.
– Úristen, Ági! – a másik lány nyakába ugrott, és úgy szorította, hogy
Ági alig tudta lefejteni magáról.
– Na, jól van, még a végén megfojtasz – mondta némileg meghatódva.
– Menjünk be, oké? Elegem van ebből az ítéletidőből.
Odabent az előszobában aztán mindketten lerázták magukról a havat,
majd bementek a konyhába.
– Főzök teát – mondta Julcsi –, te pedig ülj le, és mondj el mindent!
Már úgy aggódtunk érted – tette hozzá halkabban, és szemrehányón nézett
a barátnőjére.
– Igen, tudom, a bátyám már jól megmosta a fejem. Ő noszogatott,
hogy azonnal jöjjek át… Hát ez meg micsoda? – Ági hirtelen lehajolt,
majd Pumpkinnal a kezében ült fel újra. – De cuki! – elnevette magát,
ahogy a kutyus megpróbált beleharapni az ujjába. – Hé, te kis vadállat!
Nézd már… micsoda véreb. Honnan szerezted?
– Árpi hozta. Először azt hittem, kidobom vele együtt, de aztán… Nos,
láthatod, nem lehet ellenállni neki. Pumpkin a neve.
 – Édes pofa! Azért el kell ismerned, Árpinak néha vannak jó húzásai.
– Igen, de… arról volt szó, elmondod, mi volt Dallasban.
– Persze – Ági az ölébe vette a kutyát, és elkomolyodva nézett a másik
lányra. Julcsi csak most látta, milyen borzasztó állapotban van. A haja
csapzott volt, az arca sápadt, a szeme kivörösödött és bedagadt a sírástól. –
Elmondom, de nem most. Ne haragudj, nem tudok róla beszélni. Még nem.
Különben újra elbőgöm magam. Idefelé a vonatom végig sírtam… de nem
voltam egyedül. Legalább most senki nem bámult, hogy mi bajom van,
ugyanis mindenki tisztában volt vele, miért vagyok kiborulva.
– Örülök, hogy hazajöttél – Julcsi eléje tette a bögre teát. – Azt hittem,
Washingtonban maradsz, legalább holnapig. Hogy ma részt veszel a
temetésen…
Ági sóhajtott, majd belekortyolt a teába.
– Úgy volt, hogy maradok – mondta végül. – 23-án hajnalban értünk
vissza Dallasból. Szörnyű volt! Azóta is… olyan az egész város, mint egy
rémálom. Esik az eső, mindenhol síró emberek, a zászlók félárbócra
engedve, gyászos zene szól… Á, nem bírtam ott tovább egy percig sem.
Éjszaka vonatra szálltam, és kora reggel már itthon voltam. Itt meg a hó
zuhog, de valahogy ez jót tett a lelkemnek. Kicsit sajnálom, hogy nem
vagyok ott a temetésen, de mindent együttvéve nem bánom, hogy
hazajöttem.
– Ne nézzünk bele? A tévé biztosan közvetíti.
Julcsi arra számított, hogy Ági visszautasítja az ötletet, ám a másik lány
rövid gondolkodás után bólintott.
– Jó, nézzük meg. Az országos csatornák biztosan mind ott vannak.
Az NBC műsorára kapcsoltak, amit Julcsi eddig is nézett, és követni
kezdték a már órák óta tartó élő közvetítést. Washingtonban, úgy tűnt,
mostanra elállt az eső. Szép tiszta, bár hideg idő volt, így rengeteg
gyászoló gyűlt össze a városban. Sokan hosszú órákig álltak sorban a
Capitoliumnál, hogy leróják kegyeletüket a halott elnök koporsója előtt.
Kennedy teste zárt koporsóban pihent, amit a csillagsávos lobogóval
fedtek le. Körülötte katonák álltak díszőrséget, ők fogadták a
kupolateremben lassan hömpölygő tömeget. Innen aztán egy ágyútalpra
helyezve vitték tovább, végig a tágas Pennsylvania Avenue-n. Előtte széles
menetoszlopokban díszegyenruhás katonák, a zenekar és dobosok
vonultak. A koporsó elé hét fehér paripa volt fogva, mögötte az elnök
zászlaját vitte egy tengerészgyalogos, utánuk pedig egy ficánkoló fekete
mént vezettek, lovas nélkül. A narrátor szerint ez egy régi hagyomány volt
– az elesett hősök temetésén szerepelt ilyen ló, és most Kennedy
búcsúztatására szándékosan egy temperamentumos, tüzes jószágot
választottak, aki egyfolytában táncolt, és a kantárt rángatta. Ezt azzal
indokolták, hogy az élete teljében eltávozott államférfi kárba veszett
tetterejét szerették volna szimbolizálni. Az állat egyébként a Black Jack
névre hallgatott, amit Julcsi már önmagában hátborzongatónak talált, de
ezt a véleményét inkább megtartotta magának. Mögöttük haladtak a fekete
limuzinok, amelyek az elhunyt családtagjait és a temetésre érkezett
külföldi méltóságokat, államfőket szállították. Valóban minden tekintetben
királyi temetés volt ez, ahogyan azt már előző nap a híradásokban
megjósolták.
A menet elindulásakor még meglepően élénk, pattogós katonai
indulókat játszottak, utána Chopin komor gyászindulója csendült fel,
végezetül pedig, ahogyan haladtak, egy idő után már csak a gyászos,
monoton dobpergést lehetett hallani.
– Á, ez szörnyű, kapcsolj át máshová, kérlek – mondta Ági, aki
láthatóan újra teljesen kikészült a közvetítés hatására, és egész testében
reszketett. – Nézni sem bírom, még a tévében sem.
– Máshol is ezt adják… Na jó, inkább kikapcsolom – miután megtette,
Julcsi a barátnője felé fordult. Ági az előbb magával hozta Pumpkint is,
akinek sejtelme sem volt, milyen sötét nap virradt a nemzetre, így
elégedetten hanyatt feküdt a lány ölében, és behunyt szemmel élvezte,
hogy a hasát vakargatják.
– Szegény Jackie! – jegyezte meg Julcsi halkan. – Hogy tudja ezt
végigcsinálni?
– Mit tudom én! – Ági megvonta a vállát. – Szerencsére nem nekem
kell… Én biztosan nem bírnám.
– Dehogyisnem! – Julcsi hangja határozottan csengett. – Stramm lány
vagy te is. Ha arról lenne szó, te is helytállnál, éppen úgy, mint a first lady.
Tényleg… most már nem is ő az. Én nem is tudom, Johnson feleségét
hogy hívják.
– Lady Bird{8} – Ági halványan elmosolyodott. – Ne röhögj, tényleg így
hívják. A szülei jól elintézték őt egy életre, mi?
Julcsi nevetett, már csak azért is, mivel a barátnője most végre kezdett
hasonlítani a régi Ágira.
– First lady Bird. Oké… kérsz még egy teát? Vagy nem ennél valamit?
Megnézem, mi van a hűtőben, és összeütök valami ebédet.
– Nem, köszi, mennem kell. Még ki sem csomagoltam otthon. Egypár
nap szabadságot kértem, így most nem kell visszarohannom. Később még
benézek.
Letette Pumpkint a szőnyegre, és elment. Julcsi egy darabig
elgondolkodva nézett utána, majd felnyalábolta a kiskutyát, és mindketten
kimentek a konyhába.
– Na, gyere, biztosan te is éhes vagy. Tudod, mit? Most örülök neki,
hogy itt vagy. Segítettél elterelni Ági figyelmét a fájdalmáról…
Ekkor elhallgatott, és egy pillanatra megtorpant. Szegény Ági! Most
látszott csak, mennyire szerette azt az embert. Aki talán nem is volt méltó
a szerelmére…
Mindenesetre mostantól John F. Kennedy már a történelem része volt,
és az utókor fogja eldönteni, miként emlékeznek majd rá. Valószínűleg jó
szívvel… Miért is ne? Végül jó, rátermett elnöknek bizonyult, és rendkívül
népszerű is volt – ez abból is látszott, milyen sokan rótták le kegyeletüket
a koporsójánál, és valódi, őszinte könnyekkel siratták. Lám, még az ő szíve
is hogy sajog. Árpinak igaza volt; egy kicsit olyan, mintha az egyik
családtagjukat veszítették volna el.
Az ő esetükben pedig ez – furcsa módon – hatványozottan igaz is volt.

•••

Pine Creek, 1963. december eleje

Ede bácsit december másodikán, egy hétfői napon engedték haza a

kórházból. Ekkorra a november végén leesett havat már ellapátolták az
utakról és a járdákról, de a hideg idő miatt nem olvadt el, így igazi téli
hangulat uralkodott a kisvárosban. A bácsi Árpi kocsijában a hátsó ülésről
úgy bámulta az utcákat és a házakat, mintha életében először járna Pine
Creekben. Fájó volt ezt látni, habár az utóbbi napokban azért rohamosan
javult az állapota – ezért is engedték haza. Julcsi most hálát adott az
égieknek, hogy Szidi néni halála után nem ajándékozták el rögtön a
tolószékét, ahogyan tervezték. Most jó hasznát fogják venni. Reggel le is
porolta, kicserélte benne a párnát és a takarókat, és Attila segítségével
levitte az emeletről, a hálószobából, ahol azóta állt az ablak mellett, amióta
a néni hirtelen eltávozott közülük. Ede bácsi orvosa azért optimista volt –
elmondta, hogy a bácsi ugyan már sohasem lesz olyan, mint régen volt, de
idővel újra tud majd rendesen beszélni és járni is. Addig viszont nagyon
sok türelemre és odaadó ápolásra lesz szüksége.
Julcsi tartott tőle, hogy nem fogja egyedül bírni ezt a terhet, annak
ellenére, hogy Árpi és Attila azóta többször is biztosították, hogy bármikor
számíthat rájuk. Igen ám, de nem ők lesznek a bácsival éjjel-nappal egy
fedél alatt. Az orvos és a nővérek is azt javasolták, hogy keressen
professzionális segítséget, egy hivatásos ápolót vagy ápolónőt, aki akár
naponta eljárna hozzájuk.
Igen, ez nagyszerű megoldás lenne, de vajon megengedhetnek
maguknak ilyesmit?
Aztán úgy hozta a sors, hogy pár nap múlva ez a kérdés is megoldódott.
Julcsi egyik délelőtt Attilára bízta a bácsit, aki különben békésen
szunyókált a kanapén ülve a televízió előtt. Ezért csak arra kérte, hogy
figyeljen oda rá, meg a húslevesre is, amit felrakott, és próbálja kicsit
lefárasztani az örökmozgó Pumpkint, mire hazaér. A városközpontba
igyekezett, a bankba, ahol a bácsiék a számlájukat vezették. Szüksége volt
készpénzre a háztartási beszerzésekhez, és ahhoz is, hogy újra ki tudja
nyitni a boltot. A kasszában ugyan volt pénz, de nem sok – az utóbbi
időben, a karácsonyi roham előtt és a tragikus események hatására nem
volt túl sok vevőjük. Azonkívül megtanulta Ede bácsitól, hogy a kasszában
lévő pénzt nem használhatják magáncélra, semmilyen körülmények között.
A bankban aztán alaposan meglepődött. Ede bácsiéknak sokkal több
megtakarított pénzük volt, mint amennyit valaha is el tudott volna
képzelni. Nem voltak ugyan milliomosok, de a csaknem százötvenezer
dollár még így is mellbevágóan nagy összeg volt a lánynak, és hosszú
pillanatokig meg sem tudott szólalni, amikor a tisztviselő letette elé a
számlakivonatot.
– Látom, meglepődött, kisasszony – köszörülte meg a torkát a férfi. –
Nos, igen… Abonyiék még az ideköltözésük idején helyezték el nálunk ezt
a nagyobb összeget. Állítólag valami családi örökség maradványa, a
megboldogult Mrs. Abonyi részéről, amit még Európából mentettek ki ide
magukkal.
 A Beleznay-vagyon maradéka lehet – gondolta Julcsi elszoruló szívvel.
Akkor hát nekem is van némi közöm hozzá… Mindenesetre ezek után nem
lesz gond ápolónőt fogadni Ede bácsi mellé.
Egyelőre kivett kétezer dollárt, aláírta a papírokat, és miközben
hazafelé sétált a friss hótól síkos utcákon, azon gondolkodott, vajon a
bácsiék (és valószínűleg főleg Szidi néni) miért spóroltak ennyire, mire
tartogatták ezt a vagyont. Talán öreg napjaikra? De hiszen elég öregek
voltak már, amikor megérkezett hozzájuk… Igen, nyilván az itteni házat és
a boltot is abból a pénzből tudták megvenni. Ám sokkal jobban,
fényűzőbben is élhettek volna a maradékból, ha akarnak.
De bizonyára nem akartak. Végtére is mindenük megvolt! Mi egyébre
költötték volna? Utazásra? Szidi néni nem könnyen mozdult ki, érthető
okokból, és Ede bácsi sem volt soha az a kalandor típus.
Lehetséges, hogy arra számítottak, egy szép napon még
hazaköltözhetnek Magyarországra? Igen, biztosan arra tartogatták a
pénzt. Sajnos ez az álom az ő esetükben már soha nem válhat valóra.
Julcsi el is határozta, hogy ha Ede bácsi jobban lesz, meg is kérdezi
tőle, mi volt a szándékuk ezzel a tetemes összeggel. Addig is… mielőbb
találni kell valakit mellé. Úgy döntött, hogy előbb hazamegy megnézni, mi
a helyzet, majd ebéd után ellátogat a kórházba, és megkérdezi, tudnának-e
ajánlani egy hozzáértő és türelmes ápolót.
Otthon aztán újabb kellemes meglepetés várta; Ági nézett be hozzájuk.
Elmondása szerint csak Ede bácsit szerette volna látni, de ha már ott volt,
segített Attilának az ebéd befejezésében, és mindketten eljátszottak
Pumpkinnal. Mikor Julcsi belépett, éppen a konyha közepén guggoltak, és
a kutyával incselkedtek, aki viccesen morogva kapkodott a kezük után.
– Á, szia! – nevetett Ági, mikor meglátta a barátnőjét. – Mondtam én,
hogy ez egy véreb. Meglátod, ha megnő, senki sem mer majd tőle belépni
a házba!
 – Azt remélem is! – felelte Julcsi kissé mogorván. Maga sem tudta,
miért, de egyszeriben rosszkedve lett a szeme elé táruló meghitt jelenettől.
Mióta Ági hazaérkezett Washingtonból, egyre több időt töltött Attilával.
Állítólag azért, hogy végre elkészítse vele a régóta tervezett riportját. De
Julcsi úgy érezte, valami más is lehet a hirtelen érdeklődése mögött. Ági
talán még maga sem vette észre, de Attila nyilván tetszik neki, és ez az
érzés minden jel szerint kölcsönös.
Csak nem vagyok féltékeny? Attilára? Hogy jövök én ahhoz? Azért,
mert valaha a nővérem vőlegénye volt?
Na, de lehetséges, hogy még most is az. Ha Gitta mégsem halt meg…
– Nos, mi volt a bankban? – kérdezte ekkor Attila, mire a lány
felocsúdott.
– Ja, a bankban… Vettem ki egy kis pénzt. Azt hiszem, egy darabig
elég lesz. Meg is próbálom még ma elintézni az ápolót.
– Ez remek hír! – Attila rámosolygott, amitől a lánynak ismét
elfacsarodott a szíve. Újra a józsefvárosi lakás kicsi konyhájában érezte
magát, még a húsleves illata is mintha ugyanolyan lett volna. Attila pedig
éppen színházba indult Gittával, aki az alkalomra alaposan kicsípte magát,
és órákig csavarta, sütötte és fésülte aranyszőke haját, hogy az újságból
ellesett frizurát tökéletesen leutánozza. Az emlékektől könnybe lábadt a
szeme, ezért gyorsan elfordította a fejét.
– Ede bácsi jól van?
– Még mindig a kanapén szunyókál. Felébresszük? Mindjárt készen van
az ebéd.
– Majd én felébresztem. Velünk ebédeltek?
– Nekem sajnos mennem kell – Attila az órájára pillantott. – Már így is
késésben vagyok. A december mindig nagyon hajtós időszak a
szállodában, még a nyári hónapokkal is vetekszik.
– Igen, Árpit is alig látjuk – jegyezte meg Ági, majd Julcsira pillantott.
– Én itt maradhatok veletek, ha gondolod. Egyelőre semmi dolgom nincs,
csak januárban utazom vissza Washingtonba.
Julcsi bólintott, majd bement a szobába Ede bácsiért. Miután
felébresztette, segített neki beszállni a kerekesszékbe, és kitolta őt a
konyhába. Pumpkin nyomban odaszaladt hozzájuk, és üdvözlés gyanánt
felágaskodva a bácsi lábszárára támaszkodott, hízelegve egy kis
simogatásért. A bácsi elmosolyodott, a lebénult arca miatt furcsán,
féloldalasan, és lehajolt hozzá.
– Kiskutya! – suttogta alig hallhatóan.
– Látod, mondtam én, hogy örülni fog neki! – mondta Ági Julcsira
kacsintva, aki azonban komoly maradt.
Ezután szótlanul megterítettek, és Julcsi lassan kanalazni kezdte a levest
Ede bácsi szájába. Miután végeztek, szalvétával megtörölte a száját és az
állát, majd közelebb húzta a második fogást: mákos tésztát, ami mindig is
a bácsi egyik kedvence volt. Ám most megrázta a fejét.
– Nem kérsz? – kérdezte a lány. Újabb fejrázás volt a válasz.
– Akkor majd később? – Ede bácsi bólogatott, de már nem olyan
határozottan, mint az előbb.
– Jó – Julcsi sóhajtott. – Legalább levest ettél. Szeretnél visszamenni
tévézni? Vagy a rádiót kapcsoljam be?
– Jó lesz – felelte a bácsi, ám a válaszából nem igazán derült ki,
melyiket is szeretné. Julcsi visszatolta őt a nappaliba, és bekapcsolta a
tévét, amiben éppen elkezdődött egy műveltségi vetélkedő, amit annak
idején Szidi néni nagyon szeretett, és ha tehette, soha nem hagyta ki. Ede
bácsi azonban nem nézte, hátradőlt a székben, és lehunyta a szemét –
ennek ellenére elégedettnek tűnt, az arca kisimult volt. Julcsi egy darabig
szomorkásan nézte, majd visszament a konyhába Ágihoz.
– Hát, elég ramatyul néz ki – a barátnője ezzel fogadta. – De legalább
beszélni tud… és a kutyus is felderítette.
 – Igen, Pumpkin az első perctől nagy kedvence. Igazad volt… bár a
nevét nem képes megjegyezni. De… – lehalkította a hangját – azt hiszem,
angolul teljesen elfelejtett. Legalábbis amikor úgy szólok hozzá, mintha
nem értené. A tévét és a rádiót sem érti, azt hiszem… ennek ellenére nézi.
Úgy tűnik, megnyugtatja, jobban, mint bármi más.
– Ó! – Ági meglepődve hőkölt hátra. – Ez furcsa. De nyilván károsodott
az agya valamiképpen, azért nem tud rendesen mozogni sem. Lehet, hogy
pont az a rész roncsolódott, ahol az angol nyelvet tárolta… á, de hát én
fikarcnyit sem értek ehhez. Mit mondott az orvosa?
– Azt, hogy lassú javulásra van remény, de már soha nem lesz a régi.
Akkor azonban még nem tűnt fel, hogy nem érti, amit mondanak neki.
Amit én mondtam, persze magyarul… azt értette. Nos, amikor ma
bemegyek a kórházba az ápoló ügyében, megpróbálok beszélni az orvossal
is. Hanem… – egy pillanatra elgondolkodott, majd felemelte a fejét, és
Ágira nézett. – Valamit szeretnék mutatni neked.
Intett a másik lánynak, hogy kövesse, és mindketten felmentek Julcsi
szobájába. Ági a szokásos helyén, az ágy végében foglalt helyet, hanyagul
keresztbe tett lábbal, Julcsi pedig a szemben lévő íróasztalhoz ült, és
kihúzta az egyik fiókot.
– Emlékszel, amikor Matild néni halála után azt javasoltad, hogy
kezdjek el naplót írni? – kezdte.
Ági szeme felcsillant.
– Hogyne emlékeznék! És megfogadtad a tanácsom?
– Félig-meddig. Tudod, a szokás nagy úr, és én megszoktam, hogy
levelek útján fejezzem ki magam.
– Igazán? És most kinek írsz leveleket? – Ági nemigen tudta hova tenni
ezt a titokzatos bevezetőt. Hiszen arról volt szó, hogy Julcsi minden
rokonát elveszítette, nem igaz? Az utolsó kapcsolata a bécsi könyvtáros
néni volt, aki azonban meghalt. Csak nem bukkant fel valami régi ismerős
Magyarországról?
Miért is ne? Ha egyszer Attila is előkerült annyi év után.
– A nővéremnek írok. Gittának.
– Ó! – Ági elsápadt, és a szíve a torkába ugrott. Micsoda? Csak nem
életben van? A gyönyörű Gitta, Julcsi nővére és Attila menyasszonya…
– Persze nem tudhatom, megkapja-e őket valaha – folytatta Julcsi, majd
felemelte a paksamétát, ami egy kis mappában volt összekötve. – Még nem
olyan sokat írtam, csak három levelet. A merénylet és Ede bácsi betegsége
után úgy éreztem, túlcsordul a szívem, ha nem önthetem ki valakinek.
Annyi minden történt az utóbbi időben! Matild néni, majd Szidi néni
halála, Igor, Attila, és most ezek a sorozatos tragédiák. Gitta biztosan
megértene. Elvégre a testvérem, és ő is szörnyű dolgokon ment keresztül.
Bizonyára még szörnyűbbeken, mint én.
Egy ideig mindketten hallgattak.
– Úgy gondolod, hogy Gitta még él? – kérdezte végül Ági.
– Nem tudhatom. De amíg nem bizonyosodik be az ellenkezője, hinnem
kell benne. Egy szép napon talán megkaphatja ezeket a leveleket –
végigsimította a mappát. – Lehetséges, hogy csak évek múlva, de ki
tudja… elvégre azt sem hittem volna, hogy Attilát valaha viszontlátom.
– És mit gondolsz… ő nem szeretne új életet kezdeni?
– Attila? Dehogynem. Csakhogy amíg ő sem lehet benne biztos, Gitta
életben van-e, ez nem lesz könnyű a számára.
– Hm – Ági a homlokát ráncolta, mint aki erősen töpreng valamin. – Na
jó! – mondta végül, és a tenyerével a térdére csapott. – Te még nem is
ebédeltél. Gyere, már biztosan kihűlt az egész.
– Még a kórházba is be kell mennem – Julcsi a faliórára pillantott. –
Ede bácsinak mielőbb szüksége van segítségre. Én eléggé
hasznavehetetlen vagyok, a fiúkat meg nem akarom állandóan ugráltatni.
– Ha gondolod, beviszlek.
 – Á, köszönöm, de ne fáradj. Inkább sétálok, olyan szép idő van. Te
ettél már?
Ági bólintott.
– Akkor jó! Hát akkor… köszönöm, hogy vigyáztál a bácsira és
Pumpkinra, és hogy befejezted az ebédet.
De kopj már le innen – fejezte be Ági gondolatban. Csak tudnám, hogy
miért ilyen undok velem. Vagyis… persze, tudom. Féltékeny rám Attila
miatt.
Bizonyára azért rukkolt elő ezzel a Gitta-üggyel is.
Na, szép kis slamasztikába keverem bele magam már megint!
Ági búcsúzóul megsimogatta Pumpkint, majd intett a konyhaasztalnál
ülő Julcsinak, és úgy, ahogy volt, kabát nélkül kiszaladt az utcán álló
autójához.

•••

Pine Creek, 1963. december vége

Közeledtek az ünnepek, Amerika történetének egyik legszomorúbb

karácsonya. Az időjárás, ahogyan azt itt, az Adirondack-hegységben
megszokhatták, igazi mesebeli tájat varázsolt a környékre, de mintha idén
kevesebb lett volna a fényfüzér, a dekoráció és az ünnepi dalok sem
hallatszottak minden üzletben, még talán a rádióban sem játszották őket
olyan gyakran.
Julcsiék fáját Árpi már pár nappal szenteste előtt meghozta,
meglepetésszerűen állított be vele – a lány le is szidta, amiért olyan nagyot
hozott, amit ketten is alig bírtak becipelni a kertbe, a bejárati ajtó mellé.
Minek nekik ekkora? Árpi azonban kijelentette, hogy Szidi néni
világéletében ragaszkodott ahhoz, hogy nagy fájuk legyen, és ő úgy
gondolta, hogy Julcsi is megtarthatja ezt a hagyományt. A hotel
tőszomszédságában, a tó mellett ilyenkor nagy fenyőfavásár volt, ahonnan
a hegyekből való csoda szép fákat árultak, és mindegyik hasonló méretű
volt. Állítólag, ha akart volna, akkor sem tud kisebbet hozni.
Pénzt természetesen nem volt hajlandó elfogadni érte, ami szintén
bosszantotta a lányt, de Árpi láthatóan egyáltalán nem zavartatta magát.
Búcsúzóul még azt is megígérte, hogy huszonnegyedikén átugrik és segít
felállítani és feldíszíteni a fát.
Erre a feladatra másvalaki is jelentkezett, méghozzá Dora, Ede bácsi
ápolónője, aki jó két hete minden áldott nap eljárt hozzájuk. Julcsi
mostanra nagyon megkedvelte a tenyeres-talpas, de csupa szív és mindig
vidám fekete asszonyságot, noha eleinte idegenkedett tőle. Odahaza,
Magyarországon egyáltalán nem látott színes bőrű embereket, hacsak nem
újságokban vagy a mozivásznon néha. Arról sem volt sejtelme, hogy sértő
lehet számukra, ha négernek nevezi őket – Ági pisszegte őt le egy
alkalommal, aztán meg is magyarázta, hogy a néger nagyon hasonlít a
„nigger” kifejezésre, amit itt Amerikában megbélyegzésként,
szitokszóként használtak, és a legtöbben zokon veszik, ha így emlegetik
őket.{9} Még akkor is, ha magyarul ennek a szónak semmiféle mögöttes
jelentése nem volt. De itt, Pine Creekben nem is voltak sokan színes
bőrűek – a nagyobb városokban, New Yorkban vagy Washingtonban, annál
többen, és Julcsi mostanra már hozzászokott a látványukhoz.
Hanem azt, hogy hozzájuk is bejáratos legyen egy színes bőrű asszony,
el sem tudta volna képzelni. Dora azóta már nagyokat kacagva többször is
a fejére olvasta, milyen döbbent arcot vágott, amikor először megjelent az
ajtajukban, és bejelentette, hogy őt közvetítették ki hivatásos ápolónak a
lebénult páciens mellé.
Hamar kiderült azonban, hogy Dora valóságos főnyeremény. Nagyon
erős volt, így semmiféle gondot nem okozott neki, hogy Ede bácsit
emelgesse fürdetésnél, öltözésnél, amikor a székbe kellett őt segíteni, vagy
kivenni onnan. Jó kedélyű, örökké optimista lényével pedig vidámságot
hozott a házba. – Ede bácsi valósággal rajongott érte, Pumpkin is imádta,
Julcsi pedig hálás volt neki, hogy levette a válláról a betegápolás gondját,
sőt még egyéb, ház körüli teendőkben is segédkezett.
Most is felajánlotta, hogy a fadíszítés mellett még a karácsonyi
süteményeket is segít elkészíteni. Mikor pedig Julcsi szabadkozott, hogy
majd megrendeli a városi cukrászdában, letorkolta.
– Ugyan, annak nincs olyan finom íze, mint a házi süteménynek. Majd
meglátja, az én mézeskalácsomnak messze földön nincsen párja!
– Jó, akkor én meg bejglit sütök magának – válaszolta Julcsi. – Az
tipikus magyar karácsonyi sütemény. De figyelmeztetem: nagyon nehéz jól
elkészíteni, így, ha elrontom, ne nehezteljen meg rám!
Dora jóízűen nevetett, olyan hangosan, hogy a székében bóbiskoló Ede
bácsi is felébredt, és elmosolyodott. Julcsi némi aggodalommal fürkészte
az arcát, majd az ápolónőhöz fordult.
– Maga szerint érti, mit beszélünk? – kérdezte suttogva.
– Hát már hogyne értené! – Dora még mindig nevetve a bácsihoz lépett,
és megveregette a vállát. – Mr. Eddie az égvilágon mindent megért. Én
legalábbis remekül el szoktam beszélgetni vele, nem igaz?
Ezt hallva már Julcsi is elnevette magát. Az ugyanis igaz volt, hogy
Dora folyamatosan beszélt, miközben Ede bácsi körül tüsténkedett. Mesélt
a gyerekeiről (volt neki hat), az újszülött unokájáról, szidta a férjét és az
anyósát, és ha valami csoda folytán kifogyott a mondanivalójából, hát
énekelt. Ám a bácsi soha nem válaszolt neki, legalábbis Julcsi még nem
hallotta… mondjuk nehezen is szakította volna félbe az asszony
végeérhetetlen szóáradatát.
– Rendben van, Dora, akkor én most itt hagyom magukat, ha nem gond
– mondta végül a lány, miközben már készülődött. – Az üzletbe megyek.
Most, hogy közeledik a karácsony, kicsit fellendült a forgalom, nem
tehetem meg, hogy fél napokig zárva tartok. Pumpkint is magammal
viszem, ne legyen itt láb alatt.
A kutyára pórázt tett, de az út nagy részén a karjában vitte a hideg miatt,
és mivel az még könnyen elfáradt. Az üzletben azonban már ismét
elemében volt; mihelyt Julcsi kinyitott, ő már odabent randalírozott a
könyvespolcok között.
– Pumpkin, a fene a jó dolgodat! Ha kárt teszel a könyvekben,
megkeserülöd!
– Helló! – hallatszott a bejárat felől. Julcsi felkapta a fejét. Nocsak, már
itt is van az első vevő?
Legnagyobb meglepetésére Liz volt az, a csinos fekete hajú lány,
egykori osztálytársa és a Gang oszlopos tagja, aki mindig azzal
büszkélkedett, hogy hasonlít Elizabeth Taylorra. Az emlékezetes évzáró
bálon őt választották meg bálkirálynőnek, és a kósza pletykák szerint
jelenleg Jack Hunterrel járt, aki annak idején Julcsinak és Áginak is csapta
a szelet.
– Helló, Liz. Nahát… ne haragudj, de nem számítottam rá, hogy pont itt
foglak viszontlátni.
– Miért nem? Már sokszor jártam itt… emlékszel, az olvasóklubok
alkalmával. De aranyos kiskutya!
Leguggolt Pumpkinhoz, aki persze nyomban odarohant hozzá, és olyan
lelkesen üdvözölte, mintha régi barátok lennének. Liz megsimogatta a
kiskutyát.
– Igen, tényleg. De már régen volt összejövetel… túl sok minden történt
az utóbbi időben. Most mivel szolgálhatok?
– Anyukámnak vennék egy könyvet karácsonyra. És ha már szóba
került, megkérdezem, mikor lesz legközelebb klubdélután. Tudom, hogy
most mindenhol megállt kicsit az élet, de ez nem mehet így tovább a
végtelenségig.
– Igazad van. Újraindítjuk a könyvklubot, de csak az ünnepek után.
Januárban. Jó lesz úgy?
– Remek! Rám számíthattok. És szerintem a többiekre is. Már anyukám
is érdeklődött, hogy miről fogunk legközelebb beszélni.
Julcsi elgondolkodott, miközben a könyvet, egy Agatha Christie-t
becsomagolta Liz mamájának. Tényleg, miről is beszéljenek? Esetleg a
krimikről? Conan Doyle,{10} Agatha Christie? Az viszonylag könnyed
téma, de nem túl illetlen ahhoz, hogy ilyen rövid idővel a világraszóló
tragédia után foglalkozzanak vele.
– Majd időben kiplakátoljuk – biztosította Lizt. – Addig is boldog
karácsonyt!
– Nektek is boldog ünnepeket – Liz felsóhajtott, kissé színpadiasan. –
Már amennyire boldog lehet ebben az évben…
Aznap még volt pár vásárló, néhány bámészkodó is, de mivel estefelé
ismét sűrűn hullani kezdett a hó, Julcsi egy órával korábban bezárt, és
hazaindult. Már úgyis besötétedett, és tapasztalatból tudta, hogy egy óra
alatt olyan vastag hótakaró lepheti be a várost, ami a gyalogos közlekedést
is megnehezíti. Hazafelé menet gondolkodóba esett – vajon érdemes lesz
hosszú távon fenntartani ezt a kis könyvesboltot? Itt, az isten háta
mögött… Az eldugott kisváros legfélreesőbb utcájában. Amióta
megszüntették a vegyesbolti részleget, a forgalom érezhetően visszaesett.
Aztán a Truman Capote-val megtartott sikeres olvasótalálkozót követően
némileg felpezsdült az élet, többen megfordultak a boltban, keresték az író
által dedikált köteteket, és láthatóan büszkék is voltak rá, hogy a
városukban ilyen népszerű személyiség tette tiszteletét. Szidi néni nagy
reményeket fűzött a további találkozókhoz, a könyvklub folytatódó
rendezvényeihez…
 Aztán Szidi néni meghalt, és többé már semmi sem volt olyan, mint
azelőtt.
Pedig kislány koromban mennyire vágytam rá, hogy saját
könyvesboltom legyen! – töprengett a lány. Mit nem adtam volna érte…
Végül az álom valóra vált, még ha nem is egészen úgy, ahogyan reméltem.
Ám akkor nem hittem volna, hogy ez ennyi nehézséggel jár. Különösen
most, hogy – úgy tűnik – egyedül maradtam. Nagyon jó lenne mindezt Ede
bácsival megbeszélni, de vajon képes lesz rá még valaha? Dolgozni
bizonyára nem fog többé a boltban… Hát lehetséges, hogy hiába neveztek
el itt „könyvárus lány”-nak. Ki tudja, meddig tudom ezt egymagam
folytatni…
Mire mindezt végiggondolta, már haza is ért. A kapun belül letette
Pumpkint, akit az utolsó szakaszon megint a karjában cipelt. Egy ideig
nézte a frissen lehullott hóban boldogan hancúrozó kiskutyát, aztán
bementek a hívogatóan kivilágított házba.

Huszonnegyedikén délelőtt Dora beállított egy tepsi még gőzölgő

mézeskaláccsal, amitől nyomban mennyei illat töltötte be az egész házat.
Julcsit azonban még ez sem tudta felderíteni.
– Tudtam! – bosszankodott. – Tudtam, hogy el fogom rontani. De
mégis, mit reméltem? A bejglit még Anyus sem tudta soha tisztességesen
megsütni, folyton megrepedt a teteje. Persze, még úgy is finom volt, de
mégis… Az enyém meg… Nézze csak, Dora, teljesen szétfolyt az egész.
Dora hümmögve megvizsgálta a sütőben lévő azonosíthatatlan barnás
masszát.
– Hááát… – kezdte óvatosan. – Ettől még lehet ez is finom… vagy
legalábbis ehető.
– Á! – Julcsi ingerülten legyintett. – Inkább dobjuk ki az egészet. Én
látni sem bírom, nemhogy megkóstolni. Még jó, hogy Ede bácsinak nem
árultam el, mire készülök. Meglepetésnek szántam.
– Na, akkor pont jókor érkeztem a mézeskaláccsal – jegyezte meg az
asszony diadalmas arccal.
– Megmentette az estémet, Dora. Habár… a töltött káposztát azért
sikerült elkészítenem. Ez a bácsi másik kedvence. A halászlével már nem
is mertem kísérletezni. Az volt Szidi néni egyik specialitása… Majd talán
jövőre belevágok. De azt hiszem, a bejglit hagyom a csudába.
– A fát mikor szeretné felállítani? – érdeklődött Dora, hogy kicsit
elterelje a lány figyelmét a fiaskóról.
– Nem is tudom… Árpi megígérte, hogy átjön segíteni. Mondjuk, az
elég régen volt, lehet, hogy elfelejtette.
– És a boltba nem akar átmenni egy kicsit? Lehet, hogy valaki az utolsó
pillanatban szeretne könyvet venni karácsonyra.
Julcsi elgondolkodott.
– Nem hinném… Leesett ez a nagy hó, és a Wood Streetet még nem is
takarították le teljesen. Nem, azt hiszem, maradok. Ha valaki könyvet
szánt ajándékba, azt már rég beszerezte. Nem fogja átvágni magát a
hótorlaszokon csak azért…
Nem tudta befejezni, mivel megszólalt a csengő. Dorával egymásra
pillantottak.
– Biztosan Mr. Gal lesz az – mondta az asszony. – Eljött, ahogyan ígérte
– tette hozzá, de ezt Julcsi már alig hallotta. Szaladt ajtót nyitni, ám amikor
megtette, visszahőkölt. Valóban Árpi állt a bejáratnál, de nem volt egyedül.
Attila és Ági is mellette álltak, és mind olyan képet vágtak, mint akik
valami nagy dologra készülnek.
– Hát ti? – kérdezte Julcsi meglepetten.
– Neked is boldog karácsonyt! – felelte Ági némi rosszallással. – Menj,
és öltözz fel gyorsan – tette hozzá. Valami különös dolog történt, amit
azonnal látnod kell.
 Julcsi rosszat sejtett.
– Ti valamit kifundáltatok – lassan az egyikről a másikra nézett. – Miről
van szó? – kérdezte.
– Nem árulhatjuk el – mondta Árpi. – Meglepetésnek szántuk.
– Karácsonyi meglepetésnek – tette hozzá Attila, majd a lány
arckifejezését látva elnevette magát. – Na, gyerünk, öltözz már fel!
Úgysem áruljuk el, így, ha kíváncsi vagy rá…
– Jól van, jövök már.
Julcsi sietve elköszönt Dorától azzal, hogy csak rövid időre megy el,
majd magára kapta a kabátját, sálját. Odakint Ági új kocsija várta őket, egy
1962-es bézs-piros Volkswagen Beetle,{11} amit még ősszel vett
Washingtonban.
– Hová megyünk? – faggatta őket Julcsi, majd mikor erre nem érkezett
válasz, égnek emelte a szemét. – Oké, majd megtudom. De siessünk, mert
még rengeteg dolgom van. A fát is fel kell díszíteni.
– Nyugi, azt is feldíszítjük majd – Árpi befurakodott mellé a hátsó
ülésre, amit nem az ő magasságára terveztek, így kissé meg kellett
görnyednie, hogy elférjen. – Együtt pillanatok alatt megleszünk azzal is.
Hé, Hugi, ennél kisebb verda nem volt a piacon? Mondjuk egy matchbox?
– Csönd legyen! – torkolta le Ági. – Inkább csináld, amit
megbeszéltünk.
Árpi bólintott, majd kivett egy női selyemsálat a zsebéből, és bekötötte
vele Julcsi szemét.
– Na! – tiltakozott a lány, majd megadón sóhajtott. Úgy tűnt, jobban
teszi, ha szót fogad, és akkor talán gyorsabban túl lesz ezen az egész
marhaságon.
– Mehetünk! – adta ki a jelszót Árpi, mire Ági, szokása szerint,
alaposan rátaposott a gázra, mit sem törődve az útviszonyokkal. Alig
indultak azonban el, óriási fékcsikorgással meg is álltak.
 – Megérkeztünk? – kérdezte Julcsi, és le akarta venni a kendőt a
szeméről.
– Nana! – Árpi megfogta a kezét. – Ezzel még várjunk. Gyere, segítek
kiszállni.
Árpira támaszkodva Julcsi ügyetlenül kikászálódott az aprócska
járgányból, majd hagyta, hogy két oldalról belekaroljanak és vezessék.
Szerencsére csak pár lépést tettek meg így a latyakos úton. Mikor
megálltak, elengedték a karját, de a kendőt még nem engedték levenni.
Julcsi hallotta, hogy sutyorognak egymással, zörögtek is valamivel, majd
újra mellé álltak.
– Boldog karácsonyt! – kiáltotta Ági, és egy mozdulattal
megszabadította a kendőtől.
Julcsi először csak azt látta, hogy a bolt előtt állnak – amit először nem
is nagyon értett. Mit keresnek itt? És mit jelentsen ez? Aztán észrevette…
A kis könyvesbolt bejárata felett vadonatúj tábla díszelgett, karácsonyi
girlandokkal és fényfüzérrel. Julie’s Book Corner.
Julie Könyvkuckója.
– Boldog karácsonyt, little girl – súgta ekkor Árpi a fülébe. Julcsi
válaszolni akart, de mintha valami a torkán akadt volna… A szemébe
könnyek gyűltek, a tenyerébe temette az arcát, és sírva fakadt.
 Második fejezet

Pine Creek, 1964 eleje

Julcsi a konyhaasztalnál üldögélt egy tollal, ceruzával teli bögrével,

valamint néhány hófehér levélpapírral maga előtt, és már egy ideje
mozdulatlanul bámult maga elé. A megszólítást már percekkel ezelőtt
leírta, de egyelőre nem tudta, hogyan folytassa.

Kedves Gitta!

Ede bácsit nézte, aki a konyhaablaknál a tolószékben szundikált. Ebéd

után Julcsi felolvasott neki a Légy jó mindhaláligból, éppen azt a részt,
amikor Nyilas Misi is felolvas Pósalaky úrnak. Ede bácsi azonban a
regénybeli vak öregúrral ellentétben mintha egyáltalán nem figyelt volna a
szövegre. Lassan el is bóbiskolt rajta, amit a lány most nem is bánt – úgy
gondolta, kihasználja ezt az időt, amikor a bácsi és a kiskutya is alszanak,
Dora még nem érkezett meg a bevásárlásból, és szokatlan csend és
nyugalom honolt az egész házban. A mosogatnivaló is megvár – bár ezzel
kapcsolatban rossz érzés gyötörte, hiszen Szidi néni mindig ragaszkodott
hozzá, hogy étkezés után nyomban elmossák az edényt.
Csak megírja az esedékes levelet, és utána máris hozzálát.

Néhány napja ismét ránk virradt egy új év. Belegondoltam, hogy

lassan már tíz éve is lesz, hogy elhagytam a hazámat. Talán örökre,
bár erre nem szeretek gondolni. Nem, én bízom benne, hogy egyszer
még visszatérhetek oda. Szidi néniék is bíztak benne, tudom, hogy
erre tartogatták azt a sok pénzt a bankban. Nos, ők már biztosan
nem mehetnek… Habár Ede bácsi állapota valóban fokozatosan
javul, és most már néha Dorának is válaszol, ha kérdez tőle valamit.
Angolul! Örülök neki, mivel szívszorító látvány volt, amikor a tévét
nézte, és én tudtam, hogy valószínűleg egy szót sem ért belőle.
Annak idején ő mondta, hogy ha megtanulom a nyelvet, új világok
nyílnak meg előttem. Igaza volt – pontosan ezért sajnáltam volna, ha
ő meg e miatt az átkozott betegség miatt elfelejti az angolt.
A karácsonyi ajándékomról még nem is számoltam be neked.
A barátaim alaposan megleptek… Éppen akkor, amikor már azon
tanakodtam, hogy nem érdemes tovább fenntartani a kis
könyvesboltunkat. Erre fogják magukat, és elnevezik Julie’s Book
Cornernek. Ez valami olyasmit jelent: Julie Könyvkuckója. Hát ezek
után mit tehetnék… muszáj folytatnom, nem igaz? Őszintén szólva
meg is könnyebbültem. Borzasztóan bántott volna, ha megszűnik a
kis bolt, Szidi néniék dédelgetett kedvence, és az én gyerekkori
álmom beteljesülése.
Tényleg, emlékszel rá, mennyit olvastam annak idején? És hogy
mindig szerettem volna egy saját könyvesboltot? Azt képzeltem, ha
saját boltom lenne, teli könyvekkel, annyit olvashatnék, amennyit
csak akarok. Nos, ez nem egészen így van. Igaz, hogy sokat olvasok
is, de mással is muszáj foglalkozni – a vevőkkel, az új kötetek
beszerzésével, és bevallom, a legtöbb időmet egyelőre a könyvelés és
az adminisztráció emészti fel. Ezeket a babramunkákat eddig Ede
bácsi végezte, de most hirtelen minden az én nyakamba szakadt, és
nehezen birkózom meg vele. A számok sohasem voltak nagy
barátaim, emlékszel?
 Drága Gitta, mindig nehezen írok neked Attiláról (noha tudom,
hogy egyelőre ezeket a sorokat nem olvashatod), de megfogadtam,
hogy ezekben a levelekben teljesen őszinte leszek hozzád. Még akkor
is, ha ez mindkettőnknek fájdalmat okoz. Attila, úgy tűnik, egyre
jobban érdeklődik Ági iránt. Valójában Ági volt a kezdeményező, és
ha ő meg akar szerezni valamit vagy valakit… tudod, még az
Egyesült Államok elnöke sem volt képes ellenállni neki (mondjuk,
nem is nagyon akart…). Őt azóta elveszítettük, és Ági persze
összetört a merénylet után, de úgy látszik, hamar megvigasztalódott,
vagyis jobban mondva, meg akar vigasztalódni. Attila pedig mindig
olyan magányos volt, még akkor is, ha mi igyekeztünk segíteni neki
beilleszkedni az itteni világba. Felnőttként ez talán még nehezebb
lehet, mint nekem volt, szinte még gyerekként. Pedig amúgy nagyon
ügyes, hamar feltalálta magát a szállodában, ahol dolgozik, a
nyelvet is már egészen jól töri, de mégis… eddig csak tengett-lengett,
alig barátkozott valakivel. Szinte csak velünk és Árpiékkal tartotta a
kapcsolatot, és igazi otthon ülő remete volt, de mostanában Ági már
magával hurcolja ide-oda. Moziban is voltak együtt, és a minap a
Chipmunkban, az egyik városi bisztróban láttam őket üldögélni.
Integettem nekik az utcáról, de nem vettek észre. Attila magyarázott
valamit, Ági pedig egy jegyzetfüzettel ült előtte, de nem írt semmit.
Le sem vette a szemét Attila arcáról, szinte itta a szavait. Nyilván
újabb cikket készül írni a viszontagságairól, de az is lehet, hogy ez
csak jó ürügy arra, hogy együtt lehessenek.
Na jó, most ezt abba is hagyom, mert nagyon rossz érzések
gyötörnek. Nem állítom, hogy Attila megcsalt téged, sőt, biztos
vagyok benne, hogy nem. Még nem. Én folyton próbálom őt rád
emlékeztetni, de utóbb feltűnt, hogy ez mintha már bosszantaná.
Miért nem hagyom már békén? Minek hozom elő a régi, otthoni
 dolgokat? Márpedig nem fogom hagyni… Élő emlékeztetője leszek
annak, hogy messze innen, az egykori hazánkban, a menyasszonya
várja őt.
Most mennem kell. Ede bácsi mindjárt felébred, és még el is kell
mosogatnom, utána pedig a könyvesboltba megyek. Holnap délután
újraindítjuk az olvasóklubot, és muszáj előkészítenem a terepet.
Majd beszámolok arról is, hogyan sikerült.

Szeretettel ölel húgod,

Julcsi

Miután Dorára bízta a bácsit és Pumpkint, Julcsi ráérősen elsétált a boltba.

Már Szidi néniék idejében is volt egy kétórás ebédszünetük, ezért nem
aggódott, hogy a távollétében keresték volna. Mégis, már távolról
észrevette, hogy valaki áll az utcán a bolt előtt, és amikor közelebb ért,
látta, hogy Ági az.
– Szia! – köszönt rá, amikor odaért.
– Helló – Ági fázósan toporgott, és a kezét dörzsölgette. – Gyorsan
nyisd ki, megfagyok.
– Régóta vársz? – Julcsi kinyitotta a lakatot, és mindketten bementek a
félhomályos, hűvös helyiségbe. – Itt sincs valami meleg, de mindjárt
befűtök. Hamar felmelegszik a kandalló – már dobálta is bele az apróra
vágott fahasábokat, amiket aztán egy gyufa és egy újságpapír segítségével
meggyújtott. – De miért nem hozzánk jöttél? Tudod, hogy ilyenkor otthon
szoktam lenni…
– Igen, de négyszemközt akartam veled beszélni – Ági leguggolt, és a
pattogó tűz fölé tartotta a kezét. – Tisztában vagyok vele, hogy Ede bácsi
most még nem ért meg mindent, Pumpkin pedig még kevesebbet, de
azért…
 – Kérsz egy teát?
– Ühüm… Köszi!
Julcsi vizet töltött a kannába, és feltette melegedni. Ő is átfázott kicsit,
amíg idesétált a Wood Streeten. Már napok óta tiszta, de jéghideg idő volt,
és a munka előtt mindig jólesett egy bögre forró ital. Mikor elkészült a tea,
ő is leült a kandalló elé, és a már vidáman pattogó tüzet bámulta.
– Mit akartál mondani? – törte meg a csendet néhány perc közös
hallgatás és szürcsölés után.
– Hát… több mindent is. Kezdjük a jó hírekkel. Nem felejtettem ám el a
következő író-olvasó találkozót. Tudod, már el is kezdtem szervezni, csak
aztán… közbejött a merénylet.
– Harper Lee lett volna a vendég, ugye?
– Igen, ő volt a következő jelöltem. Már fel is vettem vele a
kapcsolatot, de megszakadt a dolog. Mikor visszamegyek Washingtonba,
újra megkeresem. Remélem, nem kell sokat várni rá. De ha igen,
utánanézek, kit lehetne még idecsábítani.
– Remek! – Julcsi tényleg örült a hírnek. Úgy tűnik, végre lassan
visszatér az élet a rendes kerékvágásba. Éppen ideje lenne! Nem is
beszélve arról, hogy ha Ági visszamegy a fővárosba, nem lesz alkalma
folyton Attila körül sündörögni… – És még mi van? – Ágin látszott, hogy
még nem mondott el mindent. A másik lány egy pillanatig elgondolkodott.
– Emlékszel arra a brit bandára, akiket Lizzel itt a boltban hallgattunk?
A Beatlesre? – kérdezte végül.
– Ja, a bogarasokra?{12} – Julcsi kuncogott. – Hogyne, a végzős bálban
is meghallgattuk Liz angliai lemezét. Nekem tetszik a zenéjük. Liz meg
egyenesen odavan értük, de sokan fanyalognak. A tévében Chet Huntley-
ék{13} egy műsorban jól lefitymálták őket.
– Aha, azt hallottam. Na, lényeg az, hogy itt Amerikában is megjelent a
nagylemezük, és úgy tűnik, minden előzetes várakozás ellenére tarol az
eladási listákon. Olyannyira, hogy meg is hívták őket az Ed Sullivan Show-
ba.{14}
– Micsoda? – Julcsi felkapta a fejét. – Ide jönnek?
– Igen, méghozzá nemsokára. Február 7-én érkeznek New Yorkba. És
én mindenképpen ott akarok lenni tudósítóként. Mondhat bárki bármit,
szerintem óriási lesz, majd meglátod.
Ági szeme úgy csillogott, mint régen, amikor valami ütős sztorit
szimatolt.
– De holnap azért még eljössz a klubdélutánra?
– Persze, Agatha Christie mindig is az egyik kedvencem volt,
különösen a Poirot-történetek. Kicsi koromban még az is megfordult a
fejemben, hogy én is szívesen írnék hasonló detektívregényeket. Persze…
az újságírómunka is nagy részben nyomozásból áll. Na jó… igazából erről
is akartam veled beszélni – Ági felemelte a fejét, és a barátnője szemébe
nézett. – Zavarna téged, ha Attilával jönnénk holnap?
Julcsi elfordította a tekintetét, és a tűzbe bámult, majd kisvártatva vállat
vont.
– Azt csináltok, amit akartok. Semmi közöm hozzá, nem igaz?
– Nem is engedélyt akartam kérni… csak szeretném tudni, hogy zavar-e
téged. Mert semmiképpen nem akarnálak megbántani.
– Mit akarsz te tulajdonképpen Attilától?
Ági csodálkozva nézett rá.
– Mi az, hogy mit akarok? Micsoda kérdés ez? Tetszik nekem… mindig
is tetszett, ha tudni szeretnéd. Csakhogy amíg Jack élt… nem is tudom,
másra nem tudtam úgy gondolni. Hülyeség volt, folyton mondogattam is
magamnak, de mégsem voltam képes őt kiverni a fejemből. Még most is…
megszakad a szívem, amikor csak eszembe jut. De most már minden
megváltozott, és másképp nézek Attilára. Már nemcsak egyszerűen
jóképűnek tartom, hanem azt is látom, milyen nagyszerű ember. Kinyílt a
szemem, ha úgy tetszik, és azt hiszem, ő sem közömbös irántam.
– Mi van köztetek?
Ági kissé hátrahőkölt a másik lány számonkérő hanghordozásától, de
állta a tekintetét.
– Semmi. Elhiheted, semmi. Persze, ez nem rajtam múlott…
– Na látod!
– Mit látok?
– Attila még mindig Gittát szereti. Mindig is őt fogja szeretni, te
egyáltalán nem számítasz.
– Honnan veszed ezt? – a két lány egyre jobban felemelte a hangját, és
Ági ekkor már fel is állt. Az arca kipirult a tűz melegétől és a
felháborodástól. – Gittát ezer éve nem látta, és lehet, hogy nem is él már –
hirtelen elhallgatott, és a szája elé kapta a kezét. – Ó, istenem, ne haragudj!
– rebegte. Julcsi elfordította a fejét.
– Menj innen! – mondta fojtott hangon.
– Tényleg, bocsáss meg! Nem így akartam…
– Tűnj már el!
Julcsi ezután csak azt hallotta, hogy a bejárati ajtó kinyílik, majd újra
becsukódik. Várt néhány másodpercet, majd kivett a kosárból egy
fahasábot, és dühösen belevágta a kandallóba.

Másnap már negyedórával az olvasóklub kezdete előtt sorra érkeztek a

vendégek. Liz és az édesanyja az elsők között voltak, és Julcsi legnagyobb
meglepetésére Jack Hunter is beállított velük.
– Helló, Julie – köszönt kissé szégyenlősen. Annak idején már
bocsánatot kért a prom nighton tanúsított ordenáré viselkedése miatt,
mégis mindig szinte behúzta a nyakát, valahányszor csak összefutottak
valahol. Julcsi általában jól mulatott ezen, ám most még ez sem tudta
elűzni a rosszkedvét. Azért összeszedte magát, és rájuk mosolygott.
 – Helló! Nahát, Jack, nem hittem volna, hogy egy szép napon itt foglak
látni.
– Nem is akart eljönni, de én elrángattam – Liz kézen fogta a nyakigláb
focistát, és büszkén végignézett rajta. – Az én kedvemért még egy
oroszlánbarlangba is besétálna, nemhogy egy könyvklubba. Igaz, drágám?
Jack buzgón bólogatott, majd a fiatalok kézen fogva helyet foglaltak,
Liz mamája pedig az asztalra készített kötetek között böngészett. Közben
lassan megtelt a kis helyiség.
– Hát, azt hiszem, ideje elkezdeni – jelentette be Julcsi öt óra után öt
perccel. Eredetileg öt órai kezdettel hirdették meg a programot.
– Ági nem jön? – súgta Liz, felé hajolva. Julcsi megvonta a vállát,
jelezve, hogy fogalma sincs. Persze tudta, hogy valószínűleg nem…
legalábbis nagyon reménykedett benne.
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Attila jelent meg, de nem volt
egyedül – Árpi jött vele, aki egy Conan Doyle-kötetet, A sátán kutyáját
tartotta a kezében.
– Elnézést – mondta, végigpásztázva a közönséget. – Elkéstünk?
– Még nem kezdtük el – mondta Julcsi, miközben leült az asztalhoz, és
a kezébe vette az egyik könyvet, amelyből felolvasni készült egy részletet.
– Ági hol van? – kérdezte foghegyről.
– Váratlanul kiderült, hogy előbb kell visszautaznia Washingtonba –
Attila válaszolt a kérdésére. – Azt üzeni, hogy a legközelebbit nem fogja
kihagyni. És hogy intézi a találkozót, ne aggódj.
– Nem aggódom – Julcsi nagyot sóhajtott, majd a térdére tette a
kinyitott Agatha Christie-kötetet, végignézett a kicsiny közönségen, és
belevágott.
– Jó, akkor kezdjük. Először is, tudjátok-e, hogy Agathának a
magánélete is legalább olyan izgalmas volt, mint a történetei?
Miközben beszélt, nagy erőfeszítésre volt szüksége, hogy oda is
figyeljen arra, amit mond, és ne folyton Attila arcát fürkéssze, az érzéseit
kutatva.

•••

New York, 1964. február

Mivel nem volt túl nagy forgalom, Ági a volánnál ülve a gondolataiba
merült, és szótlanul vezetett. Kollégájával, Ron Baine-nel éppen New York
felé tartottak, a mindössze pár hónapja átkeresztelt JFK{15} repülőtérre.
Örült neki, hogy ismét azzal a fotóssal együtt mehet a következő sztori
helyszínére, akivel novemberben Dallasban együtt élték át a merényletet és
az azt követő kétségbeesést és zűrzavart. A lány úgy érezte, a közösen
megtapasztalt szörnyű élmények hatására valami láthatatlan, szoros
kötelék és bizalom jött létre köztük – így aztán nem is érezte magát
kényelmetlenül a rájuk telepedett csend miatt. Úgy tűnt, Ronnak is van
min gondolkodnia, ezért útközben mindketten csupán a legszükségesebb
tőmondatokban kommunikáltak egymással. Mikor beértek a városba,
magától értetődően sokkal lassabban tudtak haladni, ám arra egyikük sem
számított, ami a reptér közelében fogadta őket.
– Ejha! – füttyentett Ron. – Hát ez meg micsoda? Lehet, hogy rosszul
látom, de mintha még többen lennének, mint tavaly Dallasban, Kennedyék
fogadásán.
– Ne feledd, ez New York – Ágit bosszantotta Ron megjegyzése. – Itt
eleve mindig tömegnyomor van. De lehetett is tudni, hogy a Beatles
érkezésére rengeteg tini idecsődül. Azt viszont elismerem, hogy ekkora
felhajtásra én sem számítottam.
Miután leparkoltak, és immár gyalogosan igyekeztek a reptér felé, úgy
kellett utat törniük maguknak a főleg izgatott tizenéves lányokból álló
tömegben. Végül egy rendőrnek bemutatták az újságíró-igazolványukat, és
az ő segítségével nagy nehezen bejutottak a Pan Am légitársaság
várócsarnokába.
Ron Ági felé fordult, és mondott valamit, ám a lány a nagy
hangzavarban egy szót sem értett belőle. Megrázta a fejét, és a fülére
mutatott. Ron közelebb hajolt.
– Na éppen ez az – kiabálta Ági fülébe. – Azt kérdeztem, hogyan fogjuk
meginterjúvolni a fiúkat ebben a folyamatos visításban. Gondolom, ha
megjelennek, még pár decibellel erősebb is lesz.
– Fogalmam sincs – válaszolta Ági, és elhúzta a száját. – Nem tudom,
hogy ennyi nekivadult rajongót hogyan lehet lecsillapítani… Talán
bemenekítenek minket valahová, egy hangszigetelt helyiségbe.
Ron nevetett, és a fejét csóválva a fényképezőgépén piszkált valamit.
Ebben a pillanatban azonban a sikoltozás és kiabálás – ha lehetséges – még
fokozódott, és a helyszínen lévő újságírók, fotósok és operatőrök is
felugrottak a helyükről, ettől pedig pillanatok alatt óriási káosz tört ki a
tágas váróteremben.
– Úgy tűnik, megérkeztek – Ági lábujjhegyre állva kémlelte a
kifutópálya felőli bejáratot, ahol minden bizonnyal hamarosan fel fog
bukkanni a várva várt liverpooli banda. Ági fejében közben már
körvonalazódtak a megírandó cikkének első mondatai, amelyekben
beszámol majd róla, milyen túláradó, sőt fékevesztett lelkesedéssel és
szeretettel fogadta Amerika ezeket az egyszerű angliai munkáscsaládokból
származó fiatalembereket. Mi lehet ennek az oka? Ezt már egy ideje
többen találgatták… Netán a zenéjük? Igen, nyilván az játssza a
legnagyobb szerepet a népszerűségükben. Kellemes, fülbemászó dalok,
modernebb hangzásúak, mint az utóbbi évtizedben szinte egyeduralkodó
rock and roll – de ugyanakkor mintha kevésbé lázadó, polgárpukkasztó
lenne a zenéjük. Az öltözékük is konzervatívabb. Igaz, hogy a
megszokottnál kicsivel hosszabb hajuk van, de összességében azért inkább
„mama kedvencei” benyomást keltenek. Legalábbis első ránézésre…
Mindenesetre a szigorú kritikusaik szerint a slágereik rendkívül egyszerű,
ismétlődő dallamok, néha elképesztően bugyuta szövegekkel. Mégis,
valamire nagyon ráéreztek ezek a fiúk – a sokat emlegetett korszellemre,
és ez a jelenség néha valóban megmagyarázhatatlan. Az is lehetséges,
hogy a sötét és gyászos hónapok után Amerika és főleg a fiatalság végre
vidámságra, valami könnyedebbre, frissre és élettelire vágyott. Ezt a
Beatles zenéjében meg is kapták. Az biztos, hogy a dalaik pillanatok alatt a
világhírig röpítették őket, és még hol a vége… Az egyik daluk, az I Want
to Hold Your Hand pár napja a slágerlisták élére ugrott, és ha az ember
bekapcsolta a rádiót, elég jó esélye volt rá, hogy éppen ezt hallja. Jó kis dal
volt – habár Áginak már kezdett elege lenni belőle, nemegyszer mégis
azon kapta magát, hogy önkéntelenül ezt dúdolgatja.
– Itt vannak! – Ron felvette a fényképezőgépét, és lázasan kattogtatni
kezdte, ahogyan a négy fiú felbukkant az emelvényen, és az előre
odakészített mikrofonok elé állt. Nem volt ezzel egyedül – az egész
teremben villogtak a vakuk, és a különböző médiák tudósítói csaknem
akkora zajt csaptak, mint odakint a kamaszkorú rajongók. A Beatles
mellett álló riporternek többször is ingerülten rendre kellett utasítani a
kollégáit, mivel egymás szavába vágva ordibáltak. A négy fiú mosolygott,
és némileg hitetlenkedve néztek körül a váróban. Rajtuk is látszott, hogy
meglepte őket ez a lelkes fogadtatás.
– Na, ezek most mindjárt rájuk vetik magukat, és darabokra
marcangolják őket – vetette oda Ági Ronnak, az ugrásra készen álló
újságírókra célozva. Már nem először emlékeztették őt a kollégák egy
fogukat csattogtató sakálfalkára, és ilyenkor nem örült neki, hogy ő is
közéjük tartozik. A versenyszellem azonban rá is hatással volt, és
elhatározta, hogy a többieket túlkiabálva mindenképpen feltesz ő is egy
kérdést az együttesnek.
– Shut up!{16} – ordította végül a fiúk mellett álló szemüveges,
középkorú, testes riporter, mire mindenki elnevette magát, de utána végre
elcsendesedtek. Az első kérdés arra vonatkozott, hogyan utaztak, majd
valaki azt firtatta, mit szólnak a fogadtatásukhoz.
A négy fiú, Paul, Ringo, George és John,{17} amúgy első pillantásra
roppant szimpatikusnak tűnt. A hosszú repülőút után kedvesen
mosolyogtak, készségesnek mutatkoztak, és nem próbálták a fáradtságra
hivatkozva lemondani vagy megúszni a sajtótájékoztatót. A fogadtatásukat
természetesen fantasztikusnak találták, és megjegyezték, hogy még soha
nem tapasztaltak hasonlót.
A további kérdések többnyire elképesztő ostobaságok voltak. Valaki
felvetette, hogy énekelnének-e valamit, amire kórusban rávágták, hogy
nem, majd John még hozzátette azt is, hogy ehhez előbb pénzt kéne
kapniuk. Ági elismerően csettintett.
– Úgy látom, nem kell félteni őket – fordult Ronhoz. – Nagyon helyes,
tegyék helyre ezeket a nagyképű barmokat. Azt hitték, majd jól
megtáncoltatják a kis liverpooliakat, mi?
Arra is frappánsan reagáltak, mikor az egyik újságíró megjegyezte,
hogy sokak szerint ők csak afféle brit Elvis Presley-utánzatok.
– Ez nem igaz! Nem igaz! – kiabálták, majd Ringo nekiállt a csípőjét
rázni, amolyan tipikus Elvis-módon.
– Hát ez csúcs! – Ron vigyorgott. – Marha jól csinálják.
Végül valaki – ahogy ez megjósolható volt – a frizurájuk miatt is
piszkálni kezdte őket. Megkérdezte, levágatják-e, amire kapásból azt
válaszolták, hogy most vágatták, majd azt is, hogy segít-e nekik a hajuk az
éneklésben, végül az egyik riporter arra volt kíváncsi, vajon kopaszok-e, és
parókát viselnek-e.
 – Úristen, ezt nem hiszem el – Ági a kezébe temette az arcát. – Úgy
látszik, direkt a leghülyébb firkászokat küldték ide. Majd felnézett, és
lábujjhegyre állva integetni és kiabálni kezdett.
– Igen, kisasszony – mutatott rá a szemüveges moderátor.
– Miért változtatták meg a lemezük címét Meet the Beatles!{18}-re?
– Mert így jobban hangzik – Paul vágta rá a választ, és még kacsintott is
hozzá, mire Ági elnevette magát, és visszakacsintott. Oké, ez is hülye
kérdés volt – ismerte el magában. De azért a parókásnál pár fokkal jobb
legalább.
A rövid sajtótájékoztató ezzel véget is ért, de ez alatt a pár perc alatt a
Beatles sok – előtte szkeptikus – újságíró szívébe is belopta magát.
A rajongóik pedig jól hallhatóan akkor is hevesen ostromolták őket,
amikor rendőri védelemmel elhagyták a repülőtéri épületet, és elindultak a
városba.
– Nos, akkor mi is mehetünk, nem? – kérdezte Ron, aki már el is tette a
fényképezőgépet a táskájába.
– Persze – sóhajtott Ági. – Nem tartott sokáig, nem igaz? Ezért a pár
percért indultunk hajnalban, és vezettünk órákat a hidegben. De így is
megérte! Bár… abban reménykedtem, hogy többet kérdezhetünk, és főleg,
hogy értelmesebb kérdések lesznek.
– Lesz még rá alkalom – biztatta Ron. – A fiúk most jó pár hétig itt
lesznek, az Államokban. Fellépnek Ed Sullivannél is, nem?
– Bizony! De mi már nem leszünk ott. Kár! Bírtam, ahogy leszerelték
ezeket az idiótákat. Még csak nem is került erőfeszítésükbe, és nem is
jöttek zavarba. Pedig talán még nálam is fiatalabbak pár évvel.
– Na, akkor ma szereztek maguknak még egy rajongót? – Ron cinkos
mozdulattal oldalba bökte a lányt, aki megvonta a vállát.
– Arra igazán nincsenek rászorulva… láttad ezeket a begőzölt tiniket,
nem?
 – Tényleg, nem próbálunk meginterjúvolni néhányat közülük?
Ági elismerőn nézett Ronra.
– Dehogyisnem! Ez szuper ötlet, bokszoskám. Vedd elő újra a
masinádat, le is fotózzuk őket.
Odakint a Beatles távozása után már kezdett oszlani a tömeg, de pár
kitartó kamasz lány még a helyszínen téblábolt. Ági kiszúrt közülük kettőt,
akik, úgy tűnt, barátnők voltak, és még mindig teljes izgalomban
tárgyalták a látottakat.
– Helló! – integetett nekik, és átszaladt az úton hozzájuk. –
A Washington Posttól vagyunk. Ti honnan érkeztetek ide, hogy lássátok a
Beatlest?
Erre a két lány, az egyik szőke, hosszú hajú, a másik egy bubifrizurás
barna, mintegy vezényszóra éktelenül sikoltozni kezdett. Ági és Ron
összenéztek, a lány égnek emelte a szemét, de azért türelmesen megvárták,
hogy a tinik lecsillapodjanak.
– Mi a véleményetek róluk? – próbálkozott újra Ági. – Láttátok őket?
– Annyira cukiiiiik! – kiáltotta a barna hajú, félig már berekedve.
A szöszi még ekkor is csupán hangos hüppögésre volt képes.
– Oké… köszi, akkor ennyi elég is lesz – Ági a táskájába csúsztatta a
jegyzetfüzetét, majd intett Ronnak, hogy mehetnek.
– Ez elképesztő! – hüledezett a fotós, mihelyt hallótávolságon kívül
kerültek. – Olyan, mintha valami kergekórt kaptak volna el.
Ági nevetett.
– Kergekór! Ez jó… Tényleg olyan ez, mint valami ragályos betegség.
A brit sajtóban Beatlemániának nevezik. Lehetséges, hogy én is így
emlegetem majd a cikkemben. Igaz, hogy nem az én agyszüleményem, de
találó elnevezés erre az őrületre.
– Hát… mindenesetre a kergekór kifejezést inkább ne használd! És
most? Hazamegyünk?
 – Miért, van jobb ötleted? – Ági ásított. – Hajnalok hajnalán keltem.
Nem tudom, képes leszek-e vezetni.
– Hagyd, majd én vezetek – ajánlkozott Ron. – Te meg ülj a hátsó
ülésre, Vöröske, ott alhatsz is, ha kedved szottyan.
Végül Ági csak Washingtonban ébredt fel, teljesen elzsibbadt
végtagokkal, amikor a házuk előtt Ron óvatosan megrázta a vállát. Egy
pillanatig kábán meredt maga elé, amíg rá nem jött, hol vannak.
– Áh, köszi, Ron – megdörzsölte a szemét. – Nélküled nem tudom,
hogy jutottam volna haza. Pedig most azonnal neki kell látnom a cikk
megírásának. Megint óriási versengés lesz; szerintem többen már le is
adták a cikküket, és talán már nyomdában is van. Lehet, hogy lemaradunk
pár órával, viszont akkor cserébe nagyot kell domborítanom. Te meg
mielőbb hívd elő a képeket. Na, még egyszer kösz, de most lelépek.
Később majd meghívlak egy sörre, oké?
A fotós válaszul a tenyerét nyújtotta, és egy baráti pacsi után Ági
kikászálódott a hátsó ülésről. Odakint aztán nyújtózott egyet, és a csípős
téli levegőn úgy érezte, most ébredt fel istenigazából.
Azért még egy jó erős kávéra is szükségem lesz. Aztán… lehet, hogy
felhívom Lizt. Kíváncsi vagyok, milyen volt a könyvklub. Bár… lehet, hogy
jobb, ha most nem idegesítem magam ezzel. Előbb legyen kész a cikk,
utána foglalkozom a Pine Creek-i történésekkel.
Csak ekkor vette észre, hogy pár lépésre tőle egy öreg, ötvenes évek
közepéről való Fordból valaki figyeli őt. Mikor közelebb lépett, és
kíváncsian benézett a kocsi ablakán, leesett az álla. Ám ekkor a sofőr már
ki is nyitotta az ajtót, és kiszállt az autóból.
– Attila! – Ági úgy pislogott, mint aki nem hisz a szemének. – Te
meg… hogy kerülsz ide?
– Ez a gyönyörűség hozott el – Attila megsimogatta a kis kék Ford
tetejét, mintha csak valami élőlény lenne. – Mit szólsz a
szerzeményemhez? – fordult mosolyogva Ágihoz.
– Hát… klassz! – a lány közelebb lépett, és végigmustrálta az autót. –
Jól néz ki, ahhoz képest, hogy minimum tízéves.
– Igen! – Attila büszkén kihúzta magát. – Nem ilyen állapotban volt,
mikor megvettem, de helyrepofoztam. Olyan, mint új korában. Gond
nélkül elhozott ide Pine Creekből. Útközben azért megálltam, egy
motelben éjszakáztam, de ezt leszámítva egyfolytában vezettem. Persze az
is igaz, hogy itt remek utak vannak… És mindenképpen látni akartam
végre a fővárost. Annyit meséltetek róla! Na? – hívogatón Ágira nézett. –
Beülsz? Elviszlek egy körre.
– Hm – Ági a homlokát ráncolta. Őszintén szólva már percek óta az
íróasztalánál kellett volna ülnie, és a cikkét gépelnie. De legalábbis a
kávéját szürcsölnie… Ám Attila invitálása túlságosan is csábítónak
bizonyult. A férfi sötét szeme hívogatón csillogott, kedves, mégis
magabiztos mosolyával pedig szokás szerint rögtön levette őt a lábáról – ez
a mosoly különben is Jackre emlékeztette. – Rendben van – sóhajtott. – De
tényleg csak egy körre. Rengeteg dolgom van.
Beültek a kocsiba, ami kívül-belül valóban úgy ki volt glancolva,
mintha most gördült volna ki először a garázsból. Ági elismerőn simította
végig az üléseket és a műszerfalat.
– Ejha! – halkan füttyentett. – Ezt tényleg te hoztad rendbe? Mennyi
időbe telt?
– Hónapokba. De nem bántam, sőt élveztem a pepecselést. Látnod
kellett volna, hogy nézett ki! De máskülönben nem tudtam volna
megvenni. Utána is jó sokat kellett rákölteni, de már legalább nem
egyszerre, és összességében így olcsóbb volt. Mindig is vágytam rá, hogy
saját autóm legyen…
– Úgy, mint Julie a saját könyvesboltra.
Attila egy darabig hallgatott, majd sokkal halkabban szólalt meg:
 – Igen, valahogy úgy.
Ezután egy ideig csendben furikáztak a városban, ahol ezen a téli
péntek estén nem volt túl nagy a forgalom. A Pennsylvania Avenue-n a
Fehér Házhoz közeledve Ági Attilához fordult.
– Ha akarod, kiszállhatunk. Tartok egy kis idegenvezetést… de ha
nagyon fáradt vagy, akkor nem muszáj most – tette hozzá gyorsan a férfi
arckifejezését látva. – Sokat vezettél, és most először utaztál ennyit ebben
az országban. A Fehér Ház meg a többi látványosság megvár. Egyébként…
van már szállásod?
A férfi megrázta a fejét.
– Nincs, de azt gondoltam, te majd ajánlasz valami jó, de olcsó helyet.
Tudod, hogy nem igénylem a luxust – csak legyen egy ágyam meg
tisztálkodási lehetőség. Amúgy nem maradok sokáig. Csak pár napra
engedtek el a szállodából. A többieknek nem is szóltam, hogy eljövök.
– Micsoda? – Ági döbbenten bámult rá. – Nem szóltál? Julie-nak sem?
– Neki sem – Attila tüntetőn maga elé meredt, mintha az utat nézné. –
Miért, kellett volna? Majd elmondom neki, ha hazaértem. Ő most úgyis el
van foglalva a bácsival, a bolttal, a kiskutyával…
– Aha – Ági bólogatott, mintha már mindent értene. – Szóval
összevesztetek.
– Dehogy, honnan veszed – időközben visszaértek Ági lakása elé, a
férfi leállította a motort, majd a lány felé fordult. – Nem vesztünk össze –
folytatta – csak… mostanában olyan furcsán viselkedik. Mindig is különös
kislány volt… Otthon is folyton a könyveket bújta. Mondjuk, ebben mit
sem változott. De inkább most ne róla beszéljünk, jó?
– Hanem? – Ági is megfordult, és így közvetlen közelről néztek egymás
szemébe.
– Hanem arról, miért is vagyok most itt – Attila végigsimította a lány
arcát, majd a kezét az arcán hagyta. – Azért, hogy lássalak.
 – Hát nem Washingtont akartad látni? – Ági lehunyta a szemét, és várt.
Nem is csalódott. Válasz helyett Attila leheletét érezte, majd a száját,
ahogyan megcsókolta, először óvatosan, majd a tarkójára tett kézzel
hevesebben, szenvedélyesen.
Percek múlva váltak szét, és újra szótlanul egymás szemébe néztek.
Végül Ági szólalt meg először.
– Szeretnél még szállást találni?
Attila megrázta a fejét.
– Akkor gyere! – mindketten kiszálltak a kocsiból, és a jármű teteje
fölött Ági a kezét nyújtotta a férfinak.
Mikor másnap reggel Ági kinyitotta a szemét a sötétítőfüggöny résein
beszüremkedő napfényben, az első dolog, amit meglátott, az írógépe volt.
A csinos kis tengerzöld Hermes 3000-es masina a lány nem régi
szerzeménye volt, és egyszerűen imádta. A gép kicsi volt, könnyű, igazi
„nőcis” darab, és ami a legfontosabb, könnyedén, villámgyorsan lehetett
rajta gépelni. Most azonban olybá tűnt, mintha szemrehányást tett volna
neki. Ági szinte hallotta is: „Nos, mi lesz azzal a cikkel? Már tegnap este
el kellett volna készülnöd vele, nem igaz? Várják a szerkesztőségben, és
nem tudom, hogyan fogod megmagyarázni, ha elkésel vele!”
– Megmagyarázni… hát az tényleg nehéz lesz – motyogta a lány
félálomban, és megpróbált kikászálódni az ágyból. Ám ekkor egy kar
hátulról átölelte, és olyan szorosan fogta, hogy mozdulni sem tudott.
– Te meg hová készülsz? – Attila álmos arca és kócos haja jelent meg a
feje fölött.
– Mennem kell – sóhajtott Ági. – Sajnálom. Muszáj megírnom a cikket
a Beatles sajtótájékoztatójáról. Sőt… már rég le kellett volna adnom. Na,
eressz… – gyengéden megpróbálta magáról lefejteni a férfi karját, ő
azonban nem engedte el.
– Hagyd már azt a hülye cikket meg a Beatlest is! Azt akarod, hogy
féltékeny legyek?
– Kire? – Ági kuncogott. – Az írógépemre? Ami azt illeti, arra lehetsz
is. Nemrég vettem, és bele is vagyok szerelmesedve. A legcukibb kis
masina, és kész gyönyörűség írni rajta. Na gyere, megmutatom.
– Majd később – Attila hajthatatlan volt. – Előbb nekem meséld el.
– Mit? A sajtótájékoztatót?
– Ühüm. És hogy milyen volt az a híres Beatles. Helyes fiúk?
– Á, itt van a kutya elásva. Nos, ha tudni akarod, igen. Nagyon helyesek
és viccesek is. Egyáltalán nem voltak megszeppenve a nagy figyelemtől,
és percek alatt hülyét csináltak a komplett amerikai sajtóból. Mondjuk, az
nem volt nehéz… De azóta már továbbutaztak, akár már újabb interjúkat is
adhattak, koncerteztek, mit tudom én… nekem meg fogalmam sincs
semmiről. Na, legalább a tévét hadd kapcsoljam be.
– Később – mondta Attila, majd a lány fölé hajolt, és megcsókolta. –
Most még van egy kis elintéznivalónk – már a nyakát csókolgatta, majd
még lejjebb a vállát, a mellét. Ági tiltakozni próbált, de végül feladta. Egye
meg a fene a cikket. Ha visszadobják, ám legyen… Az ember egyszer fiatal,
és egyszer szerelmes… legalábbis egy időben egyszer. De mi lesz, ha
visszamegyünk Pine Creekbe? Hogyan fogjuk ezt folytatni? Ha fogjuk
egyáltalán…
Most azonban nem akart erre gondolni. Hiszen itt voltak együtt
Washingtonban, a Lincoln Parkra néző kis bérelt lakásában, élete egyik
legszebb éjszakája után, aminek még egyelőre nem is akart vége szakadni.

•••

Pine Creek, 1964. február

Mikor Julcsi reggel kinyitotta a boltot, egy lemondó sóhajjal vette
tudomásul, hogy a háromkartonnyi könyv, amit előző nap szállítottak
hozzájuk egy hagyatékból, még mindig a padlón tornyosult, arra várva,
hogy valamit kezdjenek vele. Mégpedig gyorsan… nem maradhatnak itt, a
bolt kellős közepén ezek a hatalmas dobozok, mert bár a vásárlók – igaz,
szűkösen – elfértek mellettük, nem nyújtottak valami épületes látványt.
Egyébként mindig örült az újabb szerzeményeknek, és szerette szortírozni
is őket. Az efféle kartondobozokból minden alkalommal valóságos
kincsek, irodalmi csemegék kerültek elő, amik aztán a bolt polcain
sorakozva várták az új olvasóikat. Más talán unalmasnak tarthatta a régi
könyvek porolgatását, rakosgatását, Julcsi számára azonban izgalmas
feladat volt – újra életre kelthette a sokszor szakadt, megfakult borítók
alatt rejtőző történeteket.
Ám most annyi más dolga volt, hogy az előtte álló munka inkább
nyomasztotta. Az állandó mumusa, a könyvelés is ott várt rá a pult mögötti
kis íróasztalon, és az aktuális rendeléseket is le kellett adnia. Hamarosan
pedig a leltár is időszerű volt már, amit január eleje óta halogatott, a bácsi
betegségére és egyéb gondokra hivatkozva.
– Pumpkin! – kiáltott rá a kutyusra, aki óriási lelkesedéssel szimatolta
körbe a dobozokat, és a hátsó lábát felemelve kis híján le is pisilte az
egyiket. – Kifelé! – megfogta a kis állatot, és kitette az ajtó elé. – Itt intézd
el, jó? Majd akkor gyere be, ha végeztél.
A kutyus ilyenkor általában pár perc alatt elvégezte a dolgát, és
hamarosan az ajtófélfa kaparásával jelezte, hogy már be szeretne jönni.
Ezúttal azonban kisvártatva kopogás hallatszott az ajtón. Julcsi, aki éppen
nekilátott az egyik kartondoboz kipakolásának, meglepetten kapta fel a
fejét. Az ajtó tejüveg ablakán keresztül Árpit látta meg, hóna alatt
Pumpkinnal.
– Szervusz! – köszöntötte magyarul, miután kinyitotta az ajtót.
 – Szervusz – válaszolt a fiú, ugyancsak magyarul, majd már angolul
tette hozzá: – Hát ez a kis fickó meg mit vétett, hogy ki lett csukva?
– Le akarta pisilni a könyveket. De nem csuktam ki… így szoktuk, és
bekéredzkedik, ha készen van.
– Oké! – Árpi letette a földre a kiskutyát. – Te jó ég! Honnan van ez a
rengeteg könyv?
– Hagyatékból. Azért jöttem be jóval korábban, hogy még nyitás előtt
elpakoljam őket, de valószínűleg nem fogok végezni tízig.
– Éppen ezért vagyok itt – Árpi leguggolt mellé. – Az előbb jártam
nálatok, és Dora mondta, hogy már itt talállak. Azt is a lelkemre kötötte,
hogy segítsek kiválogatni a könyveket. Úgyhogy… várom az utasításokat.
Julcsi egy kis ideig hallgatott. Már megint Árpi… valahogyan mindig
előkerül a semmiből, mikor segítségre van szüksége. Kicsit már
bosszantotta is a dolog. Mintha szándékosan csinálná… mintha azt akarná
elérni, hogy egy idő után már levegőt se tudjon venni nélküle. Most
viszont, az igazat megvallva, valóban kapóra jön egy segítő kéz.
– Rendben – mondta végül. – Tedd külön kupacba a szépirodalmi
műveket, másikba az ismeretterjesztőket. A szépirodalmat aztán majd
tovább szortírozzuk. Amelyiknek szakadt vagy gyűrött a borítója, tedd
oda, távolabbra. Megnézzük, helyre lehet-e hozni őket, és ha érdemes,
elküldjük a könyvkötőhöz.
Egy darabig csendben pakolásztak, majd Árpi szólalt meg.
– Amúgy… már Dora is említette, de én is úgy gondolom, nem túl jó,
hogy egyedül dolgozol itt a boltban. Nem győzöd a munkát. Nem
gondoltál még arra, hogy felvegyél egy munkatársat?
Julcsi ismét hallgatott. Dehogynem gondolt! Csakhogy eddig Ede bácsi
miatt nem akarta ezt megtenni. Mintha ezzel végleg lemondana arról, hogy
a bácsi valaha is visszatérhet az üzletbe.
Márpedig ez valószínűleg így van.
 – Elsősorban könyvelőre lenne szükségem – bökte ki végül. – Sohasem
szerettem a számokat, mindig matekból voltam a leggyengébb, és attól
félek, előbb-utóbb csődbe viszem a könyvesboltot.
– Ó! – Árpi nevetett. – Azt azért nem hiszem, hogy csődbe vinnéd, de
ha tényleg nem értesz hozzá… Ha akarod, írok egy álláshirdetést, és
kiteszem a városháza előtti hirdetőtáblára, meg elviszem a helyi laphoz…
– Köszi, de ezt én is meg tudom tenni – szakította félbe Julcsi, majd
mivel látta, hogy a fiú kissé megbántódott, már engedékenyebben tette
hozzá: – Rendes vagy, hogy ennyit segítesz, de ebben egyedül is
boldogulok. Látod, Dorát is megtaláltam Ede bácsi mellé. Vagyis… a
kórházban ajánlották, de a lényeg, hogy én intéztem.
– Szóval… csak ne ugráljak ennyit, igaz?
– Nem ezt mondtam!
– Hát jó! – Árpi letette a kezében tartott könyveket, és a lány felé
fordult. – Ági úgyis mindig azzal jön, hogy szedjem már össze magam,
legyen vér a pucámban, meg ilyenek… Most akkor kimondom végre.
Szeretlek, Julie! Azt hiszem, már elég régóta, de a prom night óta biztosan.
Akkor majd’ belehaltam, hogy végül Jack Hunterrel mentél oda, de…
Szerencsére vele nem volt komoly az ügy. Azóta reménykedem, hogy
észreveszed, mennyire odavagyok érted. Na… Nem mondasz semmit?
Árpi villámgyorsan hadarta el mindezt, így Julcsinak alig volt ideje,
hogy felfogja a szavak értelmét. Micsoda? Árpi most éppen szerelmet
vallott neki? Most mit mondjon erre, de tényleg?
– És Gitta? – nyögte ki végül.
– A nővéred? – Árpi szeme elkerekedett. – Erre a válaszra végképp nem
számított. – Hogy jön ő most ide? – kérdezte végül.
– Hát… bele voltál szerelmes, nem? A képe alapján, meg azért, amiket
megtudtál róla. Hogy harcolt a forradalomban, aztán nem volt hajlandó
elmenekülni a hazájából, és végül elfogták…
 – Igen, de hát az csak amolyan kamaszos fellángolás volt, mint amilyet
néha a múltbéli hősök vagy valami elérhetetlen ideál iránt érzünk.
Sohasem találkoztam Gittával, és ez valószínűleg már így is marad…
Különben is, utána jött Irina, emlékszel? Ő már egy hús-vér lány volt, és
mindennél jobban szerettem, de megcsalt, és végül el is veszítettem. Már
akkor elveszítettem, mikor még azt hittem, hogy az enyém. De most
hagyjuk ezt! Sokat gondolkoztam, mi lett volna, ha nem bukkannak itt fel
Irináék. Arra jutottam, hogy jobb lett volna. Akkor már régen rájöttem
volna, hogy valójában téged szeretlek, és nem vártam volna ennyit azzal,
hogy bevalljam neked.
– Én… nem is tudom… – motyogta Julcsi zavartan, és körülnézett,
mivel tudná elterelni Árpi figyelmét. Például hová tűnt Pumpkin?
Jellemző, hogy mindig láb alatt van, kivéve most, amikor szüksége lenne
rá.
– Mit nem tudsz? – Árpi közelebb hajolt, és gyengéden a két kezébe
vette a lány arcát. Julcsi tudta, mi fog következni, és ellenkezni próbált, de
valami furcsa gyengeség vett erőt rajta, mintha hirtelen elzsibbadt volna a
keze és a lába. Behunyta a szemét, és a következő pillanatban már érezte is
Árpi csókját, ami – különös módon – jólesett neki. Ám ekkor hirtelen egy
kis puha, szuszogó fej jelent meg az arcuknál, és mindkettőjüket alaposan
képen nyalta.
– Pumpkin! – Árpi bosszúsan próbálta eltolni a kiskutyát, Julcsi
azonban elnevette magát.
– Hagyd! – mondta, majd az ölébe vette a kutyát. – Jól tette, hogy
közbelépett. Ez egyáltalán nem volt jó ötlet, tudod?
– Mi? Hogy megcsókoltalak?
– Az sem. Meg… ez az egész! Tiszta hülyék vagyunk. Mi lett volna, ha
váratlanul betoppan valaki? Egy ismerős? Mondjuk…
– Mondjuk Attila?
 Julcsi visszahőkölt. Nem éppen őrá gondolt, de ha már Árpi felhozta…
– Igen, akár ő is betoppanhatna. Ugyanúgy, ahogyan te is beállítottál.
– Nos, Attila most bajosan jöhetne. Ugyanis elutazott.
– Elutazott? – a lány őszintén meglepődött. – Nahát! Nem is tudtam…
És hová?
– Senkinek nem mondta meg. Legalábbis a szállodában… Csak annyit
mondott, hogy bejáratja azt a tragacsot, amit ő hozott rendbe.
– Igen, a Fordot – Julcsi elmosolyodott. – Kész roncs volt, amikor
megvette. Csodát művelt vele, ne tagadd! Láttad, most hogy néz ki?
– Láttam – válaszolta Árpi kedvetlenül, és a mellette tébláboló Pumpkin
füle tövét vakargatta. – Igen, Attila csodálatos fickó, nem igaz? Már-már
tökéletes! Mindenki odavan érte a hotelben is.
– Csak nem féltékeny vagy rá?
– Miért lennék? – Árpi dacosan felszegte az állát. – Hiszen a húgommal
készül összejönni… ha már ugyan meg nem történt a dolog.
– Ezt meg hogy érted? – Julcsi a szemöldökét ráncolta.
– Miért, szerinted hová utazott?
A lány elsápadt, és hirtelen felállt.
– Ágihoz ment? Washingtonba?
– Bármibe le merném fogadni – Árpi felsóhajtott, és az egyik
kartondoboznak támasztotta a hátát. – És jól tette! Legalább a húgom is
kiveri végre a fejéből a szegény megboldogult elnököt.
Julcsi hallgatott, és a pulton rámolt valamit. Árpi megfordult, és a
lányra nézett, aki tüntetőn hátat fordított neki.
– Most meg miért rám haragszol? – kérdezte, majd a csuklójával
megdörzsölte a homlokát. – Na jó, ha már eddig őszinte voltam, akár
folytathatom is. Te is bele vagy zúgva, nem igaz?
Julcsi olyan hirtelen fordult meg, hogy nagy zajjal levert egy
kulcscsomót a pultról.
 – Micsoda? – kérdezte fojtott hangon. – Ezt meg… honnan veszed?
– Egyértelmű! – Árpi felállt, és leporolta a nadrágját, noha a padló
egyáltalán nem volt piszkos. – Azt hiszed, nem lehet észrevenni, hogy
nézel rá? A múltkori klubdélutánon is… folyton őt bámultad. Csodálom,
hogy nem jött zavarba. Biztosan csak azért, mert neki meg Ágin járt az
esze.
– Hagyd abba! – Julcsi eltakarta az arcát, de rögtön utána fel is nézett,
és dacosan állta Árpi tekintetét. – Ez nem igaz! Te is tudod, hogy nem
vagyok belezúgva, csak azért mondod, mert féltékeny vagy rá. Azért
bámultam őt, ha tudni akarod, mert félek, hogy kezdi elfelejteni Gittát.
Igen, én is úgy láttam, hogy Ágin járt az esze… és ez bántott is, de nem
azért, amiért gondolod. Nem fogom hagyni, hogy ilyen könnyedén
átlépjenek Gittán! Megfogadtam, hogy az élő lelkiismeretük leszek, és
ehhez tartom is magam.
– Hát… te tudod – Árpi megvonta a vállát. – Bár figyelmeztetlek, hogy
az ilyen „élő lelkiismereteket” mindenki utálni szokta. Miért nem hagyod
békén őket?
– Még kérdezed?
– Jó-jó, értem – vágott a szavába Árpi. – Tudom, a nővéred. Hidd el, én
is reménykedem benne, hogy még életben van, de az ég szerelmére, lassan
már tíz év is eltelt azóta, hogy elszakadtatok egymástól. Ha még él is, ha
börtönben van, gondolod, számít rá, hogy ugyanott fogja folytatni az
életét, ahol abbahagyta? Nem, biztos vagyok benne, hogy arra készül, új
életet kezd a szabadulása után, már ha az valaha bekövetkezik. Az is
lehetséges, hogy ő is összejött valakivel… Igen, ne nézz így rám, a
börtönben. Miért ne, ilyesmi előfordulhat. Még mindig csinos, vonzó nő
lehet, annak ellenére, hogy min ment keresztül…
– Hagyd már abba! – ismételte Julcsi, ezúttal olyan hangosan, hogy
Pumpkin ijedten ugrott fel, és odaszaladt hozzá. A lány leguggolt, és
simogatni kezdte. – Látod, Pumpkin? Lassan te vagy az egyetlen lény, aki
megért engem – mondta a kutyának.
Árpi legyintett.
– Eh, úgy látom, most nem lehet veled normálisan szót érteni. Nézd…
felejtsd el, amit az előbb mondtam, jó? Csak arra kérlek, tedd meg, hogy
nem macerálod Ágiékat. Hadd legyenek egy kicsit boldogok. Az én
kedvemért! Rendben?
Julcsi nem válaszolt, úgy tett, mintha teljesen lefoglalná őt a kutya.
Árpi egy utolsó, elkeseredett pillantást vetett rá, majd kiment a boltból.
Miután távozott, Julcsi is felállt, és nekilátott elpakolni a szétválogatott
könyveket, hogy még végezzen velük nyitás előtt. Közben végig Árpi
utolsó szavai visszhangzottak a fülében.
„Felejtsd el, amit az előbb mondtam.” Vajon mire értette? Arra, hogy
szeret? Vagy arra, hogy hagyjam békén Ágiékat?
Tartott tőle, hogy Árpi az előzőre értette, és ettől – furcsa módon –
egészen elkedvetlenedett.

Vasárnap estefelé Dora váratlanul beállított hozzájuk, és elhozta magával a

legkisebb lányát, a tizennégy éves Nancyt is – általában vasárnap csak
mise után szokott beugrani az ebéddel, utána rögtön haza is megy, hogy a
családjával legyen. Julcsi a nappaliban tévézett Ede bácsival, aki szokás
szerint a székében szundikált. Amikor azonban Doráék beköszöntek,
nyomban felébredt, és boldogan elmosolyodott.
– Nahát, Dora – csodálkozott Julcsi is. – Csak nincs valami baj?
– Neeem! Vagyis… igen – az asszony megfogta a mellette álló és
zavartan toporgó lánya karját. – Elromlott a tévénk, és ez az én Nancym
bele van betegedve, hogy nem láthatja a ma esti Ed Sullivan Show-t.
Szóval, az a kérdés, hogy itt maradhatunk-e megnézni azt a nyüves műsort.
Julcsi nevetett.
 – Á, igen, a Beatles, ugye? Erről van szó?
Nancy bólogatott, és nagy barna szemével ártatlanul bámult a másik
lányra.
– Ma este lépnek fel, igen. Már alig vártam, erre ma délután bekrepált a
tévénk! Jaj, Miss Julie, hadd nézzük itt meg, cserébe holnap átjövök én is
segíteni Mamával.
– Jössz te, majd megmondom, hová! – Dora gyengéden tarkón
legyintette a lányt. – Holnap szépen iskolába mész, ahogyan azt hétfő
reggel kell, és nem ide, lógni. Cserébe majd én hozok át egy kis süteményt,
jó lesz? – ő is kérlelőn nézett Julcsira, aki remekül mulatott a jelenet alatt.
– Ugyan már, nem kérek cserébe semmit, és természetesen
maradhatnak. Legalább nem fogunk unatkozni. Bevallom, én is várom a
fiúk fellépését, hiszen napok óta mindenki erről beszél. Liz, a barátnőm
már majd’ kibújik a bőréből, az udvarlója meg dühös rá, és persze
féltékeny. Gyere, Nancy, ülj ide mellém a kanapéra. Legalább valakivel
meg tudom beszélni, melyikük a leghelyesebb a négy közül. Ede bácsi
vagy Pumpkin erre nem igazán lenne alkalmas.
– Hát, ami azt illeti, Mama sem – jegyezte meg Nancy óvatosan
fintorogva, miközben kissé behúzta a nyakát, hátha érkezik egy újabb tasli.
Ám az ezúttal elmaradt – Dora Ede bácsi mellé ült, és megpaskolta a kezét.
– Nos, öregfiú, akkor hallgassuk meg mi is azt a rettenetes csörömpölő
zenét a fiatalokkal. Isten látja a lelkem, nem tudom, mit esznek rajta, de
mindegy…
A show kezdetéig nagy egyetértésben eszegették a sós mandulát a
cseréptálból, és itták a kólát hozzá. A már ezerszer látott reklámokra nem
kellett odafigyelniük, így beszélgetéssel próbálták elütni az időt. Nancy
olyan izgatott volt, hogy egy pillanatra sem maradt nyugton – ülve ugrált a
kanapén, amíg félre nem nyelte a kólát, és köhögni nem kezdett.
– Na, még a végén megfúlsz itt nekünk! – pörölt vele Dora, majd
párszor alaposan hátba vágta. – Így! Jobb már? – Nancy könnybe lábadt
szemmel bólogatott. – Maradj már veszteg! Különben mehetünk a
kórházba a show helyett.
– Már jól vagyok – vágta rá Nancy rekedten. – Csak annyira izgulok!
– De mitől, az ég szerelmére? – Dora színpadiasan a magasba emelte a
karját. – Mi történhet? Beleüt a villám a stúdióba, vagy útonállók
elrabolják az együttest? Ne félj, nem ússzuk meg, hogy ma este
fellépjenek…
– Psszt! – vágott közbe Julcsi, aki továbbra is remekül szórakozott az
anya és lánya kettősén. – Nézzék, kezdődik.
– Na végre! – sóhajtott Nancy, majd síri csend állt be a szobában, és
mind egy emberként a képernyőre meredtek.
Ed Sullivan jelent meg a jól ismert intró után, majd a pillanat
jelentőségének tudatában konferálta fel a bandát, akiket – mind jól tudták –
amerikaiak milliói{19} néztek élőben. A fiúk elsőként az All My Loving-ot
játszották a futurisztikusan berendezett stúdióban, és a kamera egyenként
rájuk közelített, miközben a képernyőn a nézők a nevüket olvashatták.
Mikor Johnt mutatták, még azt is kiírták: „Sorry, girls, he’s married”,{20}
mire Nancy felsikoltott.
– Jaj, ne!
– Miért, csak nem azt hitted, téged fog elvenni? – förmedt rá Dora, de
Julcsi leintette.
– Jaj, Dora, ne legyen már ilyen! Látja, nem csak Nancy van teljesen
magánkívül.
A tévére mutatott, ahol éppen a közönség soraiban ülő fiatal csitriket
mutatták. Ők is sikoltoztak, a fejüket rázták, és teljes eksztázisban
tomboltak a zenére. Még két további szám következett, majd újra Ed
Sullivan jelent meg, és bejelentette a következő vendégét, egy bűvészt.
– Ennyi volt az egész? – kérdezte Nancy csalódottan.
 – Á, szerintem később még visszajönnek – mondta Julcsi, habár ebben
nem volt egészen biztos. De nem akarta, hogy Doráék még elmenjenek.
Ede bácsival és a lábuknál hangosan horkoló Pumpkinnal sokkal
magányosabb és csendesebb lett volna az estéjük, még a zenés műsor
mellett is. Nancyhez fordult, aki a bűvész produkciója alatt inkább
Pumpkin hasát vakargatta.
– Na, neked melyikük tetszik a legjobban? Csak nem John? Azért
sikítottál, mikor megláttad, hogy nős?
– Á! – Nancy legyintett. – Nem azért, csak mert olyan kiakasztó. Hogy
lehet már foglalt, amikor annyian odavannak érte? De nekem nem ő tetszik
a legjobban, hanem Paul. Az a cuki babaarca! – Nancy felsóhajtott. –
Remélem, ő egy darabig még nem nősül meg… és nem azért, mert én
akarok hozzámenni – a lány ezt már Dorának címezte –, hanem, mert úgy
már nem lehetne álmodozni se róla.
– Álmodozni éppen lehetne… – jegyezte meg Julcsi, akinek valamiért
az elnök és Ági jutott az eszébe –, de az biztos, hogy sok rajongót
lelombozna a dolog.
– És magának melyik tetszik, Miss Julie? – kérdezte Nancy ártatlanul
pislogva. Julcsi azonban már várta a kérdést.
– Ó, hát… lássuk csak! – a mutatóujját az állára helyezte, és úgy tett,
mintha gondolkodna. – Mindegyik igazán helyes, de azt hiszem… George.
Nekem ő a kedvencem.
– Nahát! – Nancy tapsikolt. – És miért?
– Nem is tudom… olyan kedves a mosolya. Meg persze nagyon jóképű,
és jól is gitározik. Na meg szerintem John és Paul egy kissé
elhomályosítják őt, érdemtelenül. Én mindenképpen őt választanám.
– Akkor jó! Legalább nem veszünk össze.
Dora a fejét csóválva hallgatta a diskurzust.
– Nos, úgy látom, minden fiatal lányt megfertőzött ez a bolondéria –
jegyezte meg epésen, majd Ede bácsihoz fordult. – Mondja, öregem, hát
mit szól hozzá?
Ám mielőtt a bácsi megszólalhatott volna, hatalmas ovációtól kísérve
újra megjelent a Beatles a stúdióban. A díszletet némileg átrendezték, de a
közönség éppen olyan lelkes volt, mint előzőleg. Most először az I Saw
Her Standing There-t játszották, aminek a hallatára Nancy felpattant, és
táncra perdült.
– Ez a kedvenc számom tőlük – kiáltotta. – Jaj, Miss Julie! Jöjjön,
táncoljunk!
Julcsi felállt, és csatlakozott a lányhoz, aki teljes beleéléssel és roppant
ügyesen riszálta a csípőjét a fülbemászó dallamra. Julcsi lopva figyelte,
hogyan csinálja, majd megpróbálta őt utánozni, de csakhamar rájött, hogy
közel sem olyan jó a ritmusérzéke és a mozgása, mint a csinos kis fekete
lánynak. Ennek ellenére remekül érezte magát, és pár taktus után teljesen
átadta magát a zenének. A következő, befejező szám az együttes eddigi
legnagyobb sikere, az I Want to Hold Your Hand volt. Ennél már maga
Dora is felállt, és tapsolva ő is beállt a lányok mellé táncolni.
– Hohó, ezt én is hallottam már a rádióban – nevetett. – Egészen jó!
Ekkorra már Ede bácsi is tapsolva és mosolyogva nézte őket, Pumpkin
pedig boldogan ugrabugrált körülöttük. A szám végén mind megálltak, és
zihálva egymásra néztek.
– Már vége is? – kérdezte Nancy. – Ó, de kár!
A műsornak valóban vége volt, mindenki bánatára.
– Á, pedig csak most kezdtünk belejönni – mondta Julcsi. – De úgy
tudom, még fellépnek a fiúk Ed Sullivannél. Jövő héten is
meghallgathatjuk őket.
– Reméljük, addigra megjavítják a tévénket – mondta Dora, miközben
már szedelőzködött, és Nancynek is intett, hogy kövesse. – Nem
szeretnénk többet tolakodni.
 – Nem volt tolakodás – ellenkezett Julcsi. – Örültem, hogy itt voltak.
Mikor végül elmentek, valóban furcsán üresnek tűnt a ház. Ede bácsi
már ismét elkomorodva a televíziót bámulta, Pumpkin pedig – miután a
kijáratig kísérte a vendégeket – a fekhelyére gömbölyödött. Julcsinak már
nem volt kedve tovább tévézni, ezért inkább a konyhába ment, és készített
magának egy teát. Miközben azt szürcsölte, és az odakint szállingózó
havat nézte, eszébe jutott, hogy az utóbbi napokban rekordidő alatt szinte
mindenkivel sikerült összevesznie, aki fontos volt a számára.
Márpedig, ha ez így marad, felkészülhetek rá, hogy ilyen magányosan
tengethetem a napjaimat. De akkor sem fogadom el, hogy Ági és Attila…
nem, ennyivel tartozom a nővéremnek.
Még akkor is, ha ezzel végleg magamra haragítom őket, és még Árpit is.
Ezzel az elhatározással betette az üres bögrét a mosogatóba, lekapcsolta
a villanyt, és bement a nappaliba, hogy a már elbóbiskoló Ede bácsinak
segítsen a hálószobába menni.

•••

Pine Creek, 1964 tavasza

Ági a kanapéján heverészve elégedetten lapozgatta a jegyzetfüzetét. Az év

eleji, a Beatles amerikai turnéja alatt írott cikke, aminek azt a címet adta,
hogy: Akik nyugdíjba küldték Elvis Presley-t, nagy sikert aratott. Holott
nem volt kritikátlanul lelkendező, és főleg a brit banda zenéjétől
megkergült, a fiúk láttán artikulálatlanul sikoltozó tinilányokról formált
véleménye nem volt túl hízelgő… és mégis. Az egész jelenséget igyekezett
humorral és megértéssel ábrázolni, amellett, hogy részletesen bemutatta az
együttes történetét és szédületes sikereit, és érezhető szimpátiával írt a
tagjairól – beleértve a menedzserüket, Brian Epsteint is, akivel utóbb
sikerült személyesen is interjút készítenie.
Kora tavasszal aztán egy este éppen valami bugyuta filmet nézett a
washingtoni bérelt lakásában, amikor csörgött a telefonja. Tele szájjal szólt
bele, mivel éppen egy szendvicset vacsorázott, ám amikor a hívója közölte,
ki ő, és miért keresi, kis híján kiköpte a félig rágott falatot.
– Maga az a riporter, aki nyugdíjba akarta küldeni Elvist?
A sztár menedzsere, Tom Parker volt az, és kérdőre vonta a cikk címe
miatt. Ági meglepődött, de nem próbált védekezni – közölte, hogy nem ő
volt az egyetlen, aki hasonló kijelentést tett. Emlékezett rá, hogy a reptéren
az egyik csitri molinóján ez állt: Elvis is dead.{21} Ezt azonban inkább nem
árulta el a menedzsernek, aki – mint kiderült – pontosan azért hívta fel,
hogy készítsen Elvisről is egy hasonló cikket.
Ági nem hitt a fülének.
– Elvisről cikket? Nagyon szívesen! Viszont… akkor lehetne szó egy
interjúról is?
– Azt majd meglátjuk… – Parker hümmögött. – Tudja, nem maga volt
az egyetlen, aki hasonló húrokat pengetett, és összehasonlította a Királyt
ezekkel az angol pubikkal, de valamiért a maga cikke szólt a legnagyobbat.
Ezért is gondoltunk arra, hogy írja meg a cáfolatát is. Méghogy Elvist ezek
a suhancok nyugdíjba küldenék? Na, előbb kell felkelniük ahhoz! –
dohogott a férfi. – Meglátja, hamar lecseng majd ez a felhajtás körülöttük,
Elvis viszont örök. Ezt jól jegyezze meg magának, és persze írja is meg!
Legalább akkora terjedelemben, mint a Beatlesről szóló cikke volt.
Ági örömmel megtette, már csak azért is, mivel többé-kevésbé
egyetértett ezzel a véleménnyel. Persze ő inkább azon a nézeten volt, hogy
a kétféle stílusnak egyrészt más a célközönsége, másrészt a színes zenei
palettán mindkettőnek megvan a maga helye. Elvist pedig nem lehetett
csak úgy leírni! Ezt meg is írta, méghozzá olyan ügyesen, hogy azzal nem
nullázta le az előző, nagy port kavart cikke állításait sem. Azóta pedig már
járt Memphisben is, és készített egy rövid interjút a Királlyal. A Beatlesről
ugyan hiába faggatta, róluk nem volt hajlandó nyilatkozni, de a jövőbeli
terveiről szívesen beszélt. Úgy döntött, egy darabig felhagy a
koncertezéssel, és inkább színészként próbálkozik. Hogy ennek volt-e
bármi köze a Beatles sikereihez… ezt csak sejteni lehetett, és Ági
homályosan utalt is rá a cikkében.
Most pedig valami egészen máson dolgozott. Az volt a terve, hogy az
országos jelentőségű lapban, a Washington Postban ír a szülővárosa kis
könyvesboltjáról, és az ott tartott klubdélutánokról. No meg a könyvárus
lányról, az egész vállalkozás lelkéről.
De ehhez mindenképpen szüksége lett volna Julcsi közreműködésére, és
egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a barátnője hajlandó lesz még
szóba állni vele…
Ági fújt egy nagyot, majd becsukta a jegyzetfüzetet, amiben már
elkezdte felvázolni a cikkét. Megnézte a karóráját – sietnie kellett, egy óra
múlva indult a vonata Pine Creekbe. Elhatározta, hogy otthon első dolga
lesz elmenni a Könyvkuckóba, és beszélni Julcsival.
Igen, lehet, hogy megint ki akarja dobni, vagy csak levegőnek nézi (ami
azt illeti, ahhoz is nagyon ért), de Áginak volt valami a tarsolyában, amivel
meglágyíthatta a másik lány szívét.
Legalábbis őszintén reménykedett benne.
Mikor aztán többórás zötykölődés, olvasás és szundikálás után
megérkezett, valóban először a könyvesboltba ment – úgy, ahogy volt,
porosan, izzadtan, a tömött kézitáskájával és a hóna alatt a szokásos
iratmappájával. Mikor benyitott, hirtelen megtorpant, és a két lány néhány
másodpercig némán bámulta egymást. Hónapok óta most találkoztak
először, és mindketten jól emlékeztek rá, hogyan váltak el. Végül először
Ági szólalt meg.
 – Sziasztok!
Julcsi ugyanis nem volt egyedül. A pultnál Liz könyökölt, és úgy tűnt,
éppen valamin nevetgéltek, mielőtt Ági belépett volna, és ő most úgy
érezte magát, mintha megzavart volna egy bizalmas beszélgetést.
Legszívesebben sarkon fordult volna, de ehelyett kissé kényszeredetten
elmosolyodott. Már csak azért is, mivel Pumpkin odafutott hozzá, és
üdvözlésképpen lelkesen ugrált a lábára.
– Szia! – válaszolta ekkor Liz, majd Julcsira nézett. – Nicsak, hát erre a
látogatásra aztán nem számítottunk, nem igaz?
– Szia! – Julcsi csak ennyit mondott, majd kisvártatva még hozzátette: –
Most érkeztél?
– Igen, látod, még haza sem mentem, az első utam ide vezetett.
Méghozzá azért, mert óriási hírem van számotokra.
– És azt nem tudtad volna elmondani telefonon? – érdeklődött Liz.
– Attól félek, Julie lecsapta volna a kagylót, ha meghallja a hangomat.
Nem túl nagy barátságban váltunk el… Na jó, térjünk a lényegre. New
Yorkban sikerült találkoznom Harper Leevel, és személyesen nekem
megígérte, hogy eljön Pine Creekbe. Állítólag Capotetől hallott az író-
olvasó találkozónkról, és ő is szívesen ellátogatna ide, a könyvesboltba.
Nos? – kérdezte, miután egypár pillanatig semmilyen választ nem kapott. –
Mit szóltok hozzá?
– Hát, ez remek! – Liz arca felderült. – Olvastam ám a könyvét, azt a
feketerigósat!{22} Nagyon tetszett, és szívesen meghallgatnám, miket mesél
róla. De mondd csak, híres újságíró kisasszony… nem tudnád azt is
elintézni, hogy a Beatles eljöjjön ide? Vagy legalább a jó öreg Elvis?
Ági nevetett.
– Még ha el is intézném, hová jönnének? Ide a boltba? Itt adnának
koncertet? Azt hiszem, jobb, ha az íróknál maradunk. Nem igaz, Julie? –
fordult már elkomolyodva Julcsihoz. A lány megvonta a vállát.
 – Felőlem Elvis is jöhetne, ha hajlandó nekünk felolvasni valamit.
Liz nevetett.
– Az haláli lenne! Miért is ne? Meghívjuk a szerzőt és Elvist is, aki
majd felolvas a könyvből. Garantáltan telt ház lesz!
– Jól van, elég a badarságokból – Ági felemelte a kezét. – Én teljesen
komolyan beszéltem. Szóval? Mikorra hívjuk meg Harper Leet?
– Valamikor tavasszal lenne jó – Julcsi elgondolkodva lapozgatta a
pulton álló naptárt. – Mondjuk, áprilisban, valamikor a hónap vége felé?
24-e péntekre esik. Akkor már jobb idő van, de még nem vonul ki
mindenki a környező tavakra.
– Remek! – Ági a kezét dörzsölgette. – Addig lesz elég időnk
megszervezni az eseményt. Tapasztalatunk már van benne, még ha
rutinunk nincs is… Liz, ugye te is besegítesz? – fordult a másik lányhoz.
– Örömmel, de nekem más szerveznivalóm is lesz ám – cinkosan
kacsintott, mire Ági értetlenül bámult rá.
– Ja, igen, Liz azért jött, hogy nagy bejelentést tegyen… – kezdte
Julcsi, de a fekete hajú lány közbevágott.
– Hadd mondjam én el! Képzeld, Jack Hunter megkérte a kezemet.
Nyáron összeházasodunk, júliusban vagy augusztusban, ezt még nem
döntöttük el. Nos? Mit szólsz? Ugye te is eljössz az esküvőre?
Ági meglepetten pislogott párat, de aztán Lizhez lépett, és hevesen
átölelte a lányt.
– Hűha, ez aztán a jó hír! Gratulálok!
– Köszönöm! – Liz kibontakozott az ölelésből. – Na, de nekem most
mennem kell. Azért számíthattok rám a szervezésben, és a találkozóra is
mindenképpen eljövök. Méghozzá Jackkel. Pá!
Intett egyet, majd kecsesen kilibbent a boltból. A másik két lány néhány
pillanatig utánabámult, majd Ági a barátnőjéhez fordult.
– Hát, ez tényleg képes hozzámenni ahhoz a hatökörhöz. A tetejében
boldog is – még ilyet!
– Jack odavan érte, és nekem úgy tűnik, Liz is szereti. Akkor meg miért
ne legyenek boldogok?
– Felőlem! Áldásom rájuk… de most térjünk rá a mi dolgainkra…
– Már megbeszéltük, nem? – Julcsi meglehetősen barátságtalanul
szakította félbe a másik lányt. – Április 24-én szívesen látjuk Harper Leet.
És téged is – nézett Ági szemébe –, ugyanis én még mindig nem érzem
magam elég rátermettnek, hogy moderáljam a beszélgetést.
– Á, butaság – Ági legyintett. – Nagyon is jól helytállnál. Sőt, szerintem
most már mindenféleképp neked kéne átvenned tőlem a stafétát. Ez a te
boltod, a te programod, a te sikered, és én nem is biztos, hogy ráérek
aznap.
– Ezt meg hogy érted? – Julcsi felvonta a szemöldökét. – El sem jössz?
– Igyekszem itt lenni, de nem tudom biztosra ígérni.
Julcsi elsápadt.
– Ezt nem teheted meg velem!
– Miért? Ne mondd már, hogy nem tudod levezényelni a találkozót
nélkülem! Te vagy itt a főnök, nem igaz? – széles mozdulattal
körbemutatott a boltban. – Ez a te birodalmad. Mindig is erre vágytál,
nem? Legalábbis nekem ezt mondogattad… Erről álmodoztál annak
idején, kislány korodban Budapesten. Jól emlékszem rá, mit mondtál…
sőt, meg is írtam.
– Micsoda? – Julcsi szeme elkerekedett. – Megírtad? Hol?
– Hát, még csak az írógépemen… Ugyanis elkezdtem egy cikket rólad
meg a könyvesboltról, továbbá a könyvklubról és az író-olvasó
találkozókról. Ugye nem bánod?
– Cikket? – Julcsi egyik ámulatból a másikba esett. – Dehát… ugyan kit
érdekel egy kisvárosi könyvesbolt? Csak nem a Washington Postban
akarod megjelentetni?
 – De bizony! Már régóta tervezgetem, és most rá is szántam magam –
Ági régi szokása szerint hanyag mozdulattal fél fenékkel felült az egyik kis
teázóasztalra. – Az utóbbi időben volt pár nagy visszhangot kiváltó cikkem
és interjúm, és ezért úgy gondolom, el fogják fogadni azt is, ha kissé
rendhagyó témával jelentkezem. Persze megfűszerezve egy Harper Lee-
interjúval, biztos, ami biztos.
– De… én akkor sem hiszem, hogy ez a téma egy országos lapba való –
ellenkezett Julcsi, aki némileg meg is rettent az ötlet hallatán.
A Washington Postot rengetegen olvassák! – Nem volt benne biztos, hogy
ínyére lenne egy ekkora hírverés és a hirtelen jött ismertség.
– Nagyon tévedsz, majd meglátod! – Ági roppant magabiztosnak tűnt. –
Imádni fogják! Úgy fogom tálalni, hogy a tíz ujjukat is megnyalják utána.
Fotók is lesznek – tette hozzá némi hatásszünet után.
Julcsi ijedten fordult felé.
– Azt már nem! – kiáltotta. – Fotót azt nem. Szó sem lehet róla!
– De miért? – Ági nevetett, és széttárta a karját. – Mi bajod lesz tőle?
Egy ilyen csinos lánynak, mint te…
– Nem is tudom… – Julcsi habozott. – Erről Gitta jutott az eszembe –
bökte ki végül, majd leült a pult mögötti székre. – Emlékszel, az ő képe
szerepelt az újságokban…
Mindketten hallgattak.
– Hogyne emlékeznék – mondta végül Ági alig hallhatón. – Olyan szép
volt azon a képen, még Árpi is azonnal belezúgott.
– Még meg sem mutattam Attilának azt a képet – Julcsi felemelte a
fejét, és Ágira nézett, aki azonban kerülte a tekintetét. – Nem akartam,
hogy fájjon a szíve – folytatta a lány. – De lehetséges, hogy most már
emlékeztetnem kéne rá, hogy van egy menyasszonya.
– Most miért csinálod ezt megint? – Ági felszegte az állát. – Már azt
hittem, végre normálisan tudunk beszélgetni, és ennyi idő után elfogadod,
hogy… együtt vagyunk Attilával.
– Együtt vagytok? Ez meg mit jelent?
– Tudod jól, nem vagy már gyerek – Ági bosszúsan csettintett. – Ugye
nem akarod, hogy elmagyarázzam?
Julcsi elhallgatott.
Persze hogy tudom – gondolta. Már csak azért is, mivel Attila azóta
kerül engem. A könyvesboltba sem jár már, azt mondja, beiratkozott a
városi könyvtárba, és amúgy is kevesebb ideje van olvasni. Most, hogy
egyre jobban beszél angolul, sok barátja lett, és mindenki tudja, hogy Ági
és ő… Mindenki örül is neki, csak én nem. De én ezt soha nem fogom
elfogadni. Soha!
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és mintha csak vezényszóra történt
volna, Attila jelent meg a küszöbön. Egy másodpercig Julcsira, majd Ágira
nézett, de mielőtt köszönhetett volna, Ági felpattant, és minden teketória
nélkül a nyakába ugrott.
– Helló, drágám! Meglepetésnek szántam magam, és úgy látom, ez
sikerült is. Még ha nem is egészen úgy, ahogyan terveztem.
– Ki kell ábrándítsalak – mosolygott Attila. – Az előbb összefutottam
Lizzel, és ő elárulta, hogy itt vagy. Pontosan ezért jöttem.
– Ó, az a kotnyeles Liz! – kuncogott Ági, majd pajkosan félrehajtotta a
fejét. – De azért örülsz, nem?
– Hogy örülök-e? El sem tudom mondani, mennyire hiányoztál!
Egymás szemébe néztek, és Julcsi már attól tartott, hogy mindjárt
csókolózni kezdenek itt, a könyvesboltja kellős közepén. Mintha én a
világon sem lennék – gondolta szomorúan, de egyben dühösen. Hangosan
megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmet, mire mindketten
feléje fordultak, és Ági elengedte Attila nyakát.
– Szervusz, Julcsi – mondta a férfi, mire a lány elhúzta a száját.
– Szervusz! Észrevetted, hogy én is itt vagyok?
 – Ne haragudj! – Attila szemmel láthatóan zavarban volt. – Régen
jártam itt – a tekintetét végigjáratta a polcokon. – Hogy megy a bolt? –
kérdezte.
– Remekül! – vágta rá Julcsi. – Habár nem te lendítetted fel a
forgalmat…
– Na jó – Ági Attilába karolt. – Nekünk most mennünk kell. Én alig
várom, hogy hazaérjek, átöltözzek… De visszajövök már holnap, és
megbeszéljük a riportot meg a fotókat is, jó?
Mielőtt Julcsi bármit válaszolhatott volna, Attilát magával húzva ki is
ment a boltból. A másik lány egy darabig utánuk bámult, majd leguggolt,
és megsimogatta a kitartóan körülötte sertepertélő Pumpkint.
– Tudod, mit? – mondta a kutyusnak. – Most bezárok, és egy kis
kerülővel hazasétálunk ebédelni. Muszáj kiszellőztetnem a fejem, és
elgondolkodnom egy-két dologról. Itt bent az nem megy…
Felcsatolta Pumpkinra a pórázát, gondosan belakatolta a bolt ajtaját,
feltette az Ebédelni mentem táblát, majd elindultak a teljesen kihalt Wood
Streeten hazafelé.
 Harmadik fejezet

Pine Creek, 1965 januárja

Még csak este hét óra volt, de odakint már órák óta sűrű sötétség borult a
lassan elcsendesedő városkára. A szilveszter óta kitartóan hulló hó mára
elállt, és a Wood Street fáinak az ágai halkan nyikorogtak puha, fehér
terhük alatt. Ede bácsi, Pumpkinnal az ölében, szokás szerint elszundított a
televízió előtt, Julcsi pedig pár ív papírral és egy golyóstollal kiment a
konyhába, és az asztalhoz telepedett, hogy megírja a régóta esedékes
levelét a nővérének.

Drága Gitta!

Megint eltelt pár hónap, mióta utoljára írtam, de mivel te nem várod
a leveleimet úgy, mint egykor Matild néni, hát nem nagyon
csipkedem magam. Pedig, hidd el, néha jólesik kiírnom magamból az
érzéseimet, és rögzíteni, áttekinteni mindazt, ami az utóbbi időben
történt velem. Igen, akár naplót is írhatnék, de én még mindig hiszek
benne, hogy egy szép napon te is olvasni fogod ezeket a sorokat.
Ma este különösen csendes körülöttem a világ, odakint vastag
hótakaró borítja a tájat, a házakat, és olyan, mintha megállt volna az
idő… pedig ismét eltelt egy év. Én is elmúltam már húszéves,
hárommal több vagyok, mint te voltál, amikor utoljára láttalak.
Ági itthon volt karácsonykor, de nem sokat találkoztunk. Megint
megígérte, hogy segít újabb olvasótalálkozót szervezni, de én azt
hiszem, jobban teszem, ha nem várok rá, és saját magam fogok hozzá
az előkészületekhez. Tavasszal Harper Leevel nagyon jól sikerült a
találkozó, igazán érdekes és hangulatos volt, bár már nem jöttek el
annyian, mint annak idején Truman Capote-éra. Ősszel pedig Allen
Ginsberget akartuk meghívni, ez akkor nem jött össze, de ígéretet tett
rá, hogy idén feltétlenül tiszteletét teszi nálunk. Biztos vagyok benne,
hogy az ő kedvéért ismét többen eljönnek majd, akár távolabbról,
Albanyből és más környékbeli településekről is.
Hiába, híresek lettünk. Ági cikke után sokan felfigyeltek ránk,
vagyis a városra és Szidi néniék kis könyvesboltjára is. Ami már az
én kis könyvesboltom, ezért – Ági szerint is – a siker részben az
enyém. Ám én nem érzem, hogy bármi is megváltozott volna. Az
igazat megvallva a könyvklub összejöveteleit sokkal jobban szeretem
ezeknél az író-olvasó találkozóknál, mivel kevesebb stresszel járnak,
és jóval otthonosabban érzem magam a régi ismerőseink körében.
Ami azt illeti, Ági a könyvklubról is írt, és néhány törzstagot be is
mutatott, köztük Lizt, aki persze utána hónapokig fűnek-fának
mutogatta a cikket. Ági írásainak mindig nagy a visszhangjuk, így
aztán bizonyos szempontból országos ismertségre tettünk szert.
Igaz is, Liz! Képzeld, összeházasodtak Jack Hunterrel, aki azóta
teljesen megkomolyodott, különösen, mivel gyereket várnak.
Méghozzá, azt hiszem, Liz már menyasszonyként is kismama lehetett,
habár ez akkor még nem látszott rajta. Utána azonban rohamos
gyorsasággal nőtt a pocakja, és nemsokára meg is fog érkezni a kis
Hunter bébi. Már alig várjuk! Jack valószínűleg be is fejezi a
sportpályafutását, és ezentúl edzőként fog dolgozni a városi
csapatnál.
Amúgy tavaly év végén Johnson elnök hatalmas fölénnyel
megnyerte a választást, így már elmondhatja, hogy nemcsak azért
hullott az ölébe a poszt, mert Kennedyt meggyilkolták, és az
alkotmány szerint neki kellett a helyébe lépni, hanem most már a
saját jogán is kiérdemelte azt. Nem is akárhogy! Bevallom, én meg is
lepődtem a győzelme arányán – lehetséges, hogy ő maga is. De ami
a legmeglepőbb számomra, hogy Ági egyre nagyobb tisztelettel
beszél róla, és különösen lady Birdről, a feleségéről. Noha kezdetben
nem kedvelte őket, és akkor még enyhén fogalmaztam. De most azt
mondja, hogy LBJ valójában remek fickó – kicsit faragatlan, mint
minden texasi, de jó humora van, és főleg igazán jó ember, tele
őszinte lelkesedéssel a hazája iránt. Komoly tervei vannak a
társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére, a vállalkozásnak a Great
Society{23} nevet adta, és a first lady nagy segítségére van a
kidolgozásában.
Ám van itt valami, ami nekem nagyon nincs ínyemre. Már
Kennedy idején kaptunk néha nyugtalanító híreket egy távoli, ázsiai
országból, Vietnámból. Csak a szokásos: északon a kommunisták
rendezkedtek be, délen meg egy demokratikusnak mondott, valójában
elég fura, és inkább diktatórikusnak tűnő rendszer, ami azonban
legalább nem kommunista. Úgy tűnik, ez elég is ahhoz, hogy az
amerikaiak támogassák. Még nem folyik ott nyílt háború, nem sokkal
Korea után bizonyára nem szeretnének valami hasonlóba belevágni,
de elég erőteljesen beavatkoznak a déliek oldalán. Nyáron volt is
valami lövöldözés, egy hadihajót támadtak meg a kommunista
vietkongok,{24} mire Johnson felhatalmazást kért a Kongresszustól,
hogy megtorolhassa az akciót. Hogy ebből mi lesz, nem tudom… de
őszintén szólva nekem személy szerint nagyon nem tetszik ez az
egész. Eddig még senkinek sem beszéltem róla, de ha valaki, te
megértheted, miért érzek így.
 Nos, Vietnám egy aprócska, borzasztó távoli ország. Alig találtam
meg a térképen. Ráadásul jelen állás szerint csak az egyik feléért
megy a huzavona. Igen, arra gondolok, hogy Magyarország sem túl
nagy, de mégiscsak Európa szívében van, közelebb Amerikához, és
az ember azt hinné, több közük is van hozzá, mindenféle
szempontból. Mégis, annak idején, ötvenhatban a kisujjukat sem
mozdították értünk. Ha Vietnámért még akár harcoló csapatokat is
hajlandók küldeni a világ másik végére, akkor Magyarországot miért
hagyták veszni? Miért nem voltunk nekik fontosak? Ezt soha, de soha
nem fogom megérteni, és megbocsátani sem. Igaz, hogy befogadtak,
és végül itt új hazára leltem, de a régi, az igazi hazámat nem kis
részben miattuk is veszítettem el. Ők segíthettek volna, ha akarnak!
Megtehették volna, megvan hozzá mindenük. És nem, nem tört volna
ki az új világháború. Ugyan már, egy kicsi, számukra jelentéktelen
ország miatt? Az oroszok valószínűleg hagyták volna a csudába az
egészet, úgyis csak gondjuk van velünk. Lehet, hogy tévedek, hiszen
nem vagyok politikus, és főleg nem látok a kulisszák mögé, de úgy
érzem, igazam van. Ha Vietnámért képesek háborúzni, igenis
szégyelljék magukat, amiért miértünk semmit se tettek!
De most hagyjuk Vietnámot, valószínűleg úgyis hallani fogsz még
róla. Attiláról is akartam neked írni, hiszen nyilván ő érdekel téged a
legjobban. Nos, azt nem tudom biztosan, hogy Ágival még együtt
vannak-e. Nem arról van szó, hogy összevesztek, arról, azt hiszem,
én is tudnék. Csak mintha valahogyan eltávolodtak volna egymástól.
Ági természetesen az ideje nagy részét Washingtonban tölti, és egyre
nagyobb presztízst harcol ki magának újságíróként, ami nem kis
teljesítmény abban a farkastörvények uralta világban. De láthatóan
élvezi, és úgy lubickol ebben a szerepben, mint hal a vízben. Attila
pedig ennek éppen az ellentétje… Képzeld, most éppen mit talált ki.
– A motor és az autó után a fejébe vette, hogy egy házat is épít
magának. Méghozzá farönkökből, az erdőben. Mivel elmondása
szerint arra nincs pénze, hogy házat vegyen magának, albérletbe
pedig nem szeretne költözni, hát inkább épít egy saját házat, nem
számít, mennyi időbe telik. Összebarátkozott egy Jim nevű öreg
erdőkerülővel, aki elmondása szerint szintén saját kezűleg építette a
faházát, évtizedekkel ezelőtt. Ő már ugyan sokat nem tud segíteni
Attilának, legfeljebb tanácsokkal, de Árpi és még néhány barátja
megígérte neki, hogy számíthat rájuk. De hogy Ági egy szép napon
odaköltözzön Attila mellé az erdei faházba… hát, ezt nehezen tudom
elképzelni! De azt is, hogy Attila menjen Ágihoz Washingtonba.
Ugyan, mihez kezdene ott? Így aztán… még találkoznak, a
karácsonyt is együtt töltötték, de ha engem kérdezel, ennek a
kapcsolatnak nincs jövője. Én pedig – vess meg ezért – örülök ennek!
Ami Árpit illeti, a váratlan vallomása óta nem hozta szóba a
kapcsolatunkat, aminek személy szerint nagyon örülök. Persze – de
ez maradjon köztünk – kicsit bánom is, mivel kinek ne hízelegne,
hogy szerelmet vallanak neki. Az meg némileg a hiúságomat sérti,
hogy ilyen könnyen feladta… Az egymáshoz való viszonyunk amúgy
továbbra is baráti, amikor találkozunk, mindig kedves, vicces,
amilyen mindig is volt. Tudom, hogy mindig számíthatok rá. Igen,
szinte hallom, ahogy azt mondod: „Mi bajod van, Vakarcs, miért
nem fogadod el az udvarlását ennek a srácnak? Jóképű és rendes,
szeret is téged, mit akarsz még?” Hát ez az… Nem is tudom, mit
akarok. Árpi nekem mindig is olyan volt, mintha a bátyám lenne.
Igaz, volt, amikor féltékenykedtem Irina miatt, de inkább azért, mivel
az a lány olyan szép volt, amilyen én soha az életben nem leszek.
Miután azonban szegény Irina meghalt, és Árpi lassan irántam
kezdett érdeklődni, először azt hittem, csak amolyan pótléknak tekint,
 jobb híján választott engem. Meg úgy gondolja, mivel én is
elveszítettem Igort, majd ő megvigasztal engem, és közben ő maga is
megvigasztalódik. Ez pedig bosszantott. Na, most jól
megmagyaráztam, nem? De az a helyzet, hogy még magamnak sem
tudom megmagyarázni, és nem is akarom.
Hogy Attilába lennék szerelmes? Ezt veled különösen nehéz
megbeszélni, még így, levélben is. Egy ideig azt hittem… Igen, ha
Árpi és közötte kellene választani, akkor biztosan őt választanám. De
Attila és közöttem mindig ott állnál te, akár életben vagy, akár… Le
sem írom inkább.
Hű, ez a levél most igazán hosszúra sikeredett. Látod, mennyire
hiányzik, hogy nincs mellettem, vagy legalább a közelemben a
nővérem, aki sokkal bölcsebb és tapasztaltabb nálam, és ki tudna
segíteni jótanácsokkal.
De ez is jólesett, hogy legalább így, írásban kipanaszkodhattam
magam.
Jó éjt, drága Gitta, Isten áldjon meg, bárhol is vagy!

Szeretettel ölel húgod,

Julcsi (a Vakarcs)

Julcsi összehajtogatta a levelet, és a nadrágja zsebéből előhalászott egy

zsebkendőt. Zajosan kifújta az orrát, majd a szemét is megtörölte. Vajon a
filmekben a színésznők hogyan csinálják, hogy olyan esztétikusan tudnak
bőgni? Valahogy mindig csak a szemükből patakzik a könny, szigorúan két
szabályos csíkban az arcukon. Ezzel szemben neki mindig előbb az orra
kezd csöpögni, csak utána erednek el a könnyei. Ettől aztán az orra rögtön
ki is pirosodik, a sok fújástól bedagad, és a kivörösödött szemével
perceken belül úgy fest, mintha már napok óta súlyos náthával küszködne.
Valószínűleg ezért nem szeret senki nyilvánosan sírni. A kiszolgáltatottság
érzése mellett ráadásul még ocsmányul is nézünk ki. Persze kivéve a
színésznőket…
Bement a földszinti mosdóba, és megmosta az arcát, utána pedig
megvizsgálta magát a tükörben. Nem szerette volna Ede bácsit
megijeszteni. A nappaliban aztán óvatosan megérintette a bácsi vállát, aki
nyomban fel is ébredt a szundikálásból.
– Ó, bocsánat, elaludtam – motyogta. – Mennyi az idő?
– Nincs még késő – nyugtatta meg Julcsi, majd rápillantott a faliórára. –
Nyolc óra múlt. Biztosan unalmas volt a műsor – mosolygott a bácsira.
– Az igazat megvallva azt sem tudom, mit adtak – Ede bácsi ásított. –
De azt hiszem, most inkább felmennék, és még olvasnék egy kicsit.
Izgalmas résznél tartok a könyvemben.
– Rendben – Julcsi lehajolt, és óvatosan kivette az alvó kutyát a bácsi
öléből. – Tessék jönni, segítek.
– Igaz is – jegyezte meg a bácsi, miközben nagy nehezen
feltápászkodott, és rátámaszkodott a lány vállára. – Ma miért is nem volt
itt a mi Doránk? Mondtad reggel, hogy nem jön, de én aggódom… Csak
nem beteg? Van most ez az influenzajárvány, bemondták a hírekben.
– Nem, kutya baja. Illetve… valami családi probléma lehet, ha jól
vettem ki abból, amit elmondott a telefonban. Valamelyik gyerekkel van
gond.
– Ó! Csak nem a kislánnyal, aki a múltkor itt volt? Kedves gyerek…
– Nem tudom – Julcsi felsóhajtott. – Dorának hat gyereke van, Ede
bácsi, a legnagyobb, Shirley már házas. De akár vele is történhetett valami,
Dora nem kötötte az orromra. Majd talán holnap elmondja. Sőt, biztos
vagyok benne, hogy nem fogja tudni magában tartani, ahogy ismerem őt.
– Akkor hát holnap megint jön?
– Igen, tessék megnyugodni. Így ni… – a lány segített Ede bácsinak
leülni az ágy szélére, majd levenni a köntösét. – Hozzak valamit? –
kérdezte végül. – Egy teát?
– Nem kérek semmit… azaz, ideadnád, kérlek, a szemüvegemet? Ó,
nézzenek oda – mondta, mikor az orrára illesztette a szemüveget, és
közelről Julcsi arcába nézett. – Te sírtál?
– Á, dehogy! Lehet, hogy én kaptam el azt az influenzát…
– Vigyázz magadra! Inkább te igyál egy teát.
– Rendben! – Julcsi az ajtóból még visszanézett. – Jó éjt, Ede bácsi.
Ezzel becsukta a háló ajtaját, majd háttal nekidőlt, és pár pillanatig
elgondolkodva bámult maga elé.

Másnap reggel Dora tényleg megjelent a szokásos időpontban, noha Julcsi

valójában nem volt ebben biztos, hiába nyugtatta ezzel előző este Ede
bácsit. Aggódott is az ápolónőért, így, amikor terebélyes alakja feltűnt az
ajtóban, megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ám csak akkor vette észre, mikor
Dora a kivilágított konyhába lépett, hogy az asszony szeme ki van sírva.
– Mi történt? – kérdezte kissé ijedten, ugyanis eddig nem hitte volna,
hogy Dorát bármi is kizökkenthetné nyugodt derűjéből.
– Ne is kérdezze, Miss Julie! Az én Henrym… – elcsuklott a hangja,
zihálni kezdett, és a szeméhez kapott. Julcsi türelmesen megvárta, hogy
lecsillapodjon, és folytassa. – Tudja, ő a kisebbik fiam. A nagyobb, Jeremy
húszéves, a kicsi meg idén lesz tizenhét…
– Igen, már mondta. És mi van Henryvel?
– Vietnámba akar menni – Dora megint sírva fakadt. Julcsi értetlenül
bámult rá.
– Micsoda? És mihez kezdene ott? Csak nem… De hiszen még túl
fiatal!
– Igen, éppen ez az! Még a fenekén a tojáshéj. Én is ezt mondogatom
neki, és nem csak én. Az egész család napok óta próbál a lelkére beszélni.
De ő ragaszkodik hozzá, hogy be akar vonulni. Egyszerűen nem lehet vele
szót érteni.
– De hát ez nem lehetséges!
– De igen – Dora szipogott, és egy hatalmas zsebkendővel megtörölte
az orrát. – Ha a szülei írásba adják a beleegyezésüket, bevonulhat
tizennyolc éves kora előtt is. De nincs az az isten, hogy én egy ilyen papírt
aláírjak! Előbb törjön le a kezem.
– Hát akkor semmi baj – Julcsi igyekezett könnyed hangot megütni,
noha gombóc volt a torkában. – Nem írják alá, és kész. Henry meg itthon
marad.
– És mi lesz jövőre? – Dora a lányra nézett, aki pár pillanatig hallgatott.
– Jövőre talán már vége is lesz ennek a háborúnak – bökte ki végül. –
LBJ{25} és McNamara{26} szerint az amerikai hadsereg pikpakk elintézi
azokat a mezítlábas trópusi kommunistákat. De most hagyja abba a sírást,
és menjen, mosakodjon meg. Nem jelenhet meg ilyen kisírt szemmel Ede
bácsi előtt. Már így is aggódott, amiért tegnap nem jött.
– Ó, a drága, jó öreg Mr. Eddie! Hiába, neki aranyból van a szíve. Igaza
van, Miss Julie, nem hozhatjuk rá a szívbajt, ugye? Megyek, rendbe hozom
magam.
Dora bement a fürdőszobába, Julcsi pedig leült a konyhaasztalhoz, és a
két keze közé fogta a fejét. Ismét Gitta jelent meg a lelki szemei előtt,
ahogyan duzzogva cipőstül az ágyra veti magát a szobájukban. Ő is azért
bosszankodott, mert ötvenhatban még csak tizenhét éves volt, még nem
számított nagykorúnak, és a szülei engedélye nélkül nem vehetett részt az
egyetemisták programjaiban, majd később a harcokban. Nem vehetett
volna részt, de végül megszökött – és ez lett a veszte. Azóta sem tudja
senki, hol lehet most, mi történt vele.
Ám mindezt természetesen nem mondta el az amúgy is kétségbeesett
Dorának.
 Pár nap múlva azonban mind döbbenten hallották, hogy a fiatal Henry
is megszökött otthonról. Egy levelet hagyott hátra, amiben közölte, hogy
amennyiben a szülei nem írják alá az engedélyt, nem látják őt többet. Nem
megy haza addig, míg be nem tölti a tizennyolcat, ami az alsó korhatára
volt annak, hogy saját elhatározásából önkéntesnek jelentkezhessen a
hadseregbe.
Dora persze teljesen kétségbeesett, és ezt immár Ede bácsi elől sem
lehetett eltitkolni. A bácsi állapota az utóbbi hónapokban – hála elsősorban
Dora odaadó ápolásának – rohamosan javult. A tolószéket házon belül
szinte már nem is használta, a bútorokba kapaszkodva vagy valakire
támaszkodva ügyesen elközlekedett, a beszéde pedig egyre tisztább,
összefüggőbb lett. Julcsi annak idején, mikor hazahozták őt a kórházból,
nem hitte volna, hogy ekkora fejlődést érhetnek el nála. Ám az, hogy Dora
elveszítette az állandó jókedvét, Ede bácsi hangulatára és állapotára is
rossz hatással volt. Julcsi hiába próbálta őt felderíteni, még Pumpkint is
hiába vetette be, pedig a kutyussal azelőtt mindig sikerült mosolyt csalni a
bácsi arcára. Ráadásul a lány nem is tudott mindig mellette lenni, hiszen
muszáj volt a boltot is működtetni. Szerencsére pár hónapja sikerült egy
könyvelőt találniuk, egy nyugdíjas férfit, aki aktív korában egy albanyi
vállalatnál volt főkönyvelő, és most boldogan vállalta a kicsiny
könyvesbolt pénzügyeinek az áttekintését. Mr. Biggs óriási segítséget
jelentett, így Julcsi sokkal több időt tudott szánni arra, amit szeretett: a
könyvekre és a velük kapcsolatos teendőkre. Viszont a boltnak bevételt
kellett hoznia, most már Mr. Biggs fizetésének a biztosítására is, no meg
Julcsi azzal is tisztában volt, hogy Szidi néni kövér bankszámlája előbb-
utóbb meg fog csappanni. Így hát reggel, közvetlenül Dora érkezése után
rácsatolta a pórázt Pumpkinra, és kettesben elindultak az üzletbe. Aznap
délelőtt egy szállítmányt várt Albanyből, egy iskola könyvtárából
selejteztek ki néhány kötetet, amelyeket telefonon felajánlottak neki. Ő
boldogan elfogadta – még ha néhányat neki is óhatatlanul ki kell majd
dobnia, az ilyen szállítmányokból mindig sikerült kihalásznia jó néhány
használható darabot, néha pedig igazi kincsekre is bukkant. Nem
utolsósorban pedig rendkívül élvezte a pepecselést ezekkel a poros,
megfakult borítójú, elsárgult lapú, fanyar illatú kötetekkel. Most azonban
úgy érezte, hogy még ehhez a foglalatossághoz sincs kedve, és
legszívesebben otthon maradt volna, egy bögre teával bekuckózva a tévé
elé, vagy egy könyvvel a hálószobában.
A fuvart nem sokkal tíz óra utánra ígérték, ám késtek, és tizenegykor
még híre-hamva sem volt a furgonnak. Julcsi egy darabig türelmetlenül
tett-vett, az órát nézegette, majd magára kapta a kabátját, és kiszaladt az
utcára, megnézni, nem fordultak-e már be a sarkon.
– Vársz valakit? – kérdezte valaki váratlanul, miközben a nyakát
nyújtogatva leste a behavazott utcát. Ijedten fordult meg, majd
megkönnyebbülten sóhajtott. Árpi volt az.
– A frászt hozod rám! – mondta szemrehányón. – Nem is hallottam,
hogy jöttél.
– A hó elnyeli a léptek zaját. De nem akartalak megijeszteni. Kit vársz?
– Supermant, hogy felkapjon, és elrepüljön velem. Á, ne vágj már ilyen
képet. Csak a szokásos: könyveket várok Albanyből. De valamiért nem
bírnak ideérni. Na mindegy… itt megfagyok. Bejössz egy teára?
Árpi bólintott.
Odabent mindketten leültek a kályha mellé, és miközben a forró teát
szürcsölték, Julcsi elmesélte Henry esetét. Árpi csendben hallgatta,
miközben a ropogó tüzet bámulta. A végén aztán nem nézett a lányra, úgy
mondta:
– Éppen ezért jöttem ma én is. Szólni akartam, hogy jelentkezem
önkéntesnek a tengerészgyalogosokhoz.
Julcsi nem hitt a fülének.
 – Micsoda? Miről beszélsz? Elmennél oda… a világ végére? De miért?
– az utolsó kérdésnél megragadta a fiú karját, és legszívesebben megrázta
volna, ám végül elengedte. – Miért? – ismételte meg a kérdést.
– Ez a kötelességem – jelentette ki Árpi, majd megköszörülte a torkát. –
Jó, tudom – tette hozzá, és végre a lány felé fordult –, ez elég sablonosan
hangzik, de én tényleg így érzem. És tudod, miért? Több okom is van rá.
Az egyik a szépapám, akitől a nevem is örököltem. Ő is habozás nélkül
bevonult a hadseregbe, harcolni egy ügyért, ami az új hazájának fontos
volt. Kész lett volna az életét is adni érte. Érted te ezt? Sokáig én sem
értettem, most azonban… már dereng valami. A másik ok az, amit a
nővéredről és Attilától hallottam a magyar felkelőkről. Annak idején
kinevettem a húgomat, amiért oda akart utazni, és csatlakozni hozzájuk, de
most már tudom, hogy miért érzett így. Ha akkor nem segítettünk, most
jóvá kell ezt tennünk.
– Na de – ellenkezett Julcsi – pont Vietnámban? Úgy értem… mi
közünk van nekünk hozzájuk?
– Mi közünk volt a magyarokhoz? – vágott vissza Árpi. – Mármint nem
nekünk, a családunknak, hiszen mi magyarok vagyunk, hanem általában
Amerikának. Miért pont nekünk kellett volna segíteni? És ha kellett volna,
akkor most Vietnámnak miért ne kellene?
Julcsi elgondolkodott ezen. Igen, talán van benne valami. De akkor is…
Valamiért rossz érzése volt az egésszel kapcsolatban. Az utóbbi időben,
már csak Henry miatt is, jobban kezdett érdeklődni az indokínai helyzet
iránt, és több cikket elolvasott Vietnámról. Azok alapján nem úgy tűnt,
mintha a dél-vietnámiak túl lelkesen harcoltak volna az északi
kommunisták ellen, a saját függetlenségüket védelmezve, vagy hogy
éppenséggel szívesen látnák az amerikaiakat. Megrázta a fejét.
– Nem, én mégis úgy gondolom, hogy nem lenne szabad beavatkozni,
legalábbis nem kéne katonákat oda küldeni. Te jó ég – elsápadt és Árpira
nézett, olyan arckifejezéssel, mintha akkor látná először. – Csak most esett
le… hiszen le is lőhetnek!
A férfi elmosolyodott.
– Na igen. Egy háborúban bizony az is előfordulhat. De majd vigyázok
magamra, jó?
– Árpi! – Julcsi megfogta a kezét. – Ne menj oda. Kérlek!
Árpi egy darabig hallgatott, majd szinte suttogva folytatta.
– Valahol olvastam, hogy minden nemzedéknek meg kell vívnia a maga
háborúját. Apám a világháborúban vett részt, ugyancsak
tengerészgyalogosként, az egyik szomszédunk pedig Koreában harcolt.{27}
Felnézek rájuk, mindig is a példaképeim voltak. Ahogyan a néhai Gál
Árpád is, a szépapám. Én sem futamodhatok meg. Hogyan néznék azután a
szemükbe?
– Szóval valójában hiúsági kérdésnek fogod fel az egészet – a lány
hangja bosszús volt, és elengedte Árpi kezét.
– Sajnálom, hogy így látod – felelte a férfi szomorúan, majd felállt. –
Most mennem kell. Még van pár elintéznivalóm az utazás előtt.
– Ilyen hamar el is mész? – Julcsi is felállt ijedten.
– Egyelőre csak a kiképzésre. Mielőtt Vietnámba mennék, még biztosan
hazajövök, és akkor elköszönök tőled is még egyszer. Addig kérlek,
gondolkozz el mindazon, amit mondtam.
A lány nem felelt, dacosan összeszorította a száját. Árpi kifelé menet
még megdögönyözte Pumpkint, és az ajtóból még búcsúzóul intett, ám
Julcsi azt sem viszonozta. Később aztán már bánta, hogy ilyen undokul
viselkedett, de mégis… hogyan kellett volna? Talán legyen büszke arra,
hogy az egyik legjobb barátja önként a vesztébe rohan?
A pultnál a fiókból kivett egy portörlőt, és a polcokhoz lépett.
A nyikorgó falétrán fellépkedett, és óvatosan törölgetni kezdte a legfelső
polcon lévő könyveket, miközben nagyokat nyelt.
 A fenébe is! Ettől a hülye portól mindig könnyezni kezdek – gondolta, és
elővett egy zsebkendőt, majd megtörölte a szemét és az orrát. Jó, de akkor
a szíve miért sajog így? Az biztosan nem a portól van. Jöhetne már az a
furgon, vagy legalább egy vásárló, hogy elterelje a figyelmét Árpi
bejelentéséről, és azokról a furcsa érzésekről, amelyek most váratlanul és
érthetetlenül kavarognak a lelkében.
Este, mikor hazaért, Dora még ott volt náluk. Mivel Henry még mindig
nem került elő, ő sem volt a legjobb kedvében, de láthatóan igyekezett
összeszedni magát, elsősorban Ede bácsi kedvéért. Mikor Julcsi belépett az
ajtón, nyomban feltűnt neki, milyen sápadt és nyugtalan a lány.
– Nahát, Miss Julie, valami baj történt? Nem érkezett meg a mai
szállítmány?
– Nem, és felhívtak, hogy sajnos balesetet szenvedtek a csúszós úton.
Szerencsére könnyebb sérülésekkel megúszták, de a könyveket nem
kaptam meg. De nem is ez a bajom… Mondja, Dora, Henry mit mondott,
miért akar Vietnámba menni?
– Ó, hát, ha engem kérdez, csak tetszene magának egyenruhában, és azt
hiszi, olyan a háború, mint ahogyan a filmekben látta, vagy a könyvekben
olvasta. Hiába mondjuk neki, hogy a valóság egészen más, sokkal
szörnyűbb, nem hisz nekünk. Még az apjának sem, aki pedig maga is
megjárta a háborút, negyvenháromban vonult be. Szerencsére a haja szála
sem görbült meg, de soha nem szeretett arról beszélni, amiket ott átélt.
Most viszont egy-két dolgot elmondott a kölyöknek, ám hiába… A kis
taknyos meg van róla győződve, hogy csak el akarja tántorítani a
szándékától.
– Talán meg kéne kérnem a férjét, hogy beszéljen Árpival is – jegyezte
meg Julcsi elgondolkodva. – Ő mégiscsak idősebb Henrynél, talán lehetne
rá így hatni.
– Árpi? – kérdezte Dora. – Ja, a Mr. Mike Gal, ugye? Nem mondja
komolyan, Miss Julie, ő is be akar vonulni?
– Igen. Ma közölte velem, hogy önkéntesnek jelentkezik. Vagy már
jelentkezett is… igen, az alapján, amit elmondott, nagyon úgy tűnik. De
még esetleg lenne számára is visszaút… Jaj, Dora – hirtelen megállt, és a
kezébe temette az arcát. – Én úgy aggódom érte!
– Azt elhiszem, kedvesem – Dora a lányhoz lépett, és megsimogatta a
karját. – Nagyon csinos, kedves fiatalember, és…
– De nem azért! – kapta fel Julcsi a fejét. – Á, nem igaz, hogy mindent
félreértenek. Tudja, Árpi kicsit olyan nekem, mintha a bátyám lenne.
– Értem én – bólogatott Dora. – A bátyja, hogyne… Hiszen látja, én is
aggódom ezért a kelekótya Henryért, és a testvérei is mind. Habár…
bevallom, Jeremy tegnap este azt mondta, hogy egy-két hónapra mégis ki
kéne őt engedni, hogy ott megleckéztessék egy kicsit. Na de én jól
megmostam a fejét. Hogy mondhat ilyet az öccséről? Nem gondolta
komolyan, tudom én, de mégis…
Dora végeláthatatlanul folytatta a panaszáradatot, ám Julcsi már nem
tudott odafigyelni rá. Gépiesen kanalazta a levest, amit az ápolónő elé tett
az asztalra, és közben végig Árpi szavai jártak a fejében. Végül eszébe
jutott valami, amitől kissé felderült és megnyugodott. Van valaki, akire
Árpi esetleg hallgatna, ha megpróbálná őt lebeszélni őrült tervéről.
El is határozta, hogy másnap felkeresi Attilát, és megkéri rá, hogy
beszéljen közös barátukkal.

•••

Washington, 1965 tavasza

Ági gondterhelt arccal lépett ki a szerkesztőség épületéből a szemerkélő

esőbe, és habár a nap folyamán több csésze erős feketét is megivott, a
közeli kávézó felé indult, ami az újságírók törzshelyének számított, és ahol
őt is jól ismerték. A kedvenc asztalához telepedett le, az ablak mellé, ahol
akkor szokott ülni, amikor a kinti teraszhoz még nem volt elég jó idő.
A pincér a pult mellől intett neki – a rendelését nem kellett felvenni, jól
tudta, hogy Miss Gal ilyenkor mindig egy közepes kapucsínót iszik
fahéjjal, cukor nélkül.
Miközben a kávéját szürcsölte, a New York Times aktuális számát
lapozgatta, amit a kávézó egyik asztaláról vett el. Annyira belemerült az
olvasásba, hogy észre sem vette, amikor valaki leült vele szemben.
– Nocsak, te kis hűtlen!
Ági leengedte az újságot, és felhúzott szemöldökkel nézett a
jövevényre.
– Á, szevasz, Neil. Miért is?
– Mit miért?
– Miért vagyok hűtlen?
A Neilnek szólított férfi nevetett.
– Hát ezért – mutatott az újságra. – A legnagyobb riválisotokat olvasod.
Ági elbiggyesztette a száját.
– Ja, ezért? Ettől még nem vagyok hűtlen. Az ellenféltől nem szégyen
tanulni, a nagy Neil Sheehan{28} ne tudná ezt? Amúgy meg… ki tudja, mit
hoz a jövő.
– Valóban? – ezúttal Sheehan vonta fel kérdőn a szemöldökét. – De
várjunk csak… miért nevezel nagynak? Csak nem szeretnél elérni valamit?
– Dehogyisnem – Ági összehajtogatta az újságot. – Szerinted miért
hívtalak ide? Van tüzed? – Sheehan szó nélkül meggyújtotta a lány
cigarettáját, majd ő is rendelt egy kávét.
– Gondoltam – bólintott a férfi, miután kihozták a feketéjét. – Te
semmit sem teszel ok nélkül. Nos? Miről van szó?
 – Mindig is irigykedtem rád a vietnámi riportjaid miatt – kezdte Ági. –
Amikor lelepleztétek a déli Diem-rezsimet, hogy valójában ők támadtak a
buddhista pagodákra, és nem az északiak… McNamaráék nem győztek
utána kármenteni. Meg a képek azokról a buddhista szerzetesekről, akik
tiltakozásul felgyújtották magukat. Még mindig beleborsódzik a hátam!{29}
– Az nem az én művem, hanem David Halberstamé.{30} Valóban
döbbenetes képsorok voltak… De mondd csak, miért hízelegsz így nekem?
Ez nem jellemző rád, szivi. Jobban szeretném, ha egyenesen kiböknéd, mit
szeretnél.
– Na jó, bár igazán ki is találhatnád… szivi. Elhatároztam, hogy én is
Vietnámba megyek, tudósítónak. Ne nézz így rám, nem az első nő lennék
ott, és nyilván nem is az utolsó. Szóval… azt szeretném, ha adnál néhány
tanácsot, Neil. Sok mindent összeolvastam már a helyről, de egy szemtanú
beszámolója mindennél többet ér. És azt is szeretném tudni, mikre kellene
odafigyelnem… Mikre és kikre, ha érted, mire gondolok. Biztosan voltak
vagy vannak is kapcsolataid ott kint politikusokkal, tisztekkel.
– És miért osztanám meg ezeket veled? – Sheehan arca egyszeriben
gyanakvóvá vált. – Még mindig nem értem, mi a fenének akarsz
odamenni. Nem nőknek való hely az, akárki akármit mond. Tudom, hogy
te kemény csaj vagy, de akkor sem. Csak nem… valami szívügy van a
dologban? A fiúd után mennél? Valld be, ha így van, mert az a legnagyobb
őrültség lenne, amit csak elkövethetsz.
Ági az égnek emelte a tekintetét.
– Úristen, nem hiszem el, hogy ezt mondtad! Miért gondolod, hogy
csakis egy pasi miatt mennék Vietnámba? Azt el sem tudod képzelni, hogy
netán saját magamtól jutott ez eszembe, és saját magam meg a hivatásom
miatt mennék oda dolgozni? Vagy hogy egyszerűen kihívásnak tartom, és
szeretném bebizonyítani magamnak, hogy képes vagyok megfelelni neki?
De igazából mindegy is… Jellemző viszont, hogy a te első ötleted az volt,
hogy szerelmes gerliceként repülnék a mátkám után, akit háborúba vittek.
Ági teljesen belehergelte magát – az arca kipirult, szélesen gesztikulált,
és olyan hangosan beszélt, hogy a kávézóban már mindenki őket bámulta.
– Jól van, jól van – csitította Sheehan. – Bocsánat, ha megbántottalak,
te kis feminista amazon.
– Rendben – Ági nagy levegőt vett, és kifújta. – Oké, lecsillapodtam.
Amúgy… annyiban igazad volt, hogy a bátyám valóban bevonult. Még
nincs Vietnámban, kiképzésen van a tengerészgyalogosoknál, de
nemsokára utazik. Viszont nem tud a tervemről, mivel biztosan ellenezné.
Sőt, egyelőre senki más nem tud róla, csak te. Nos, akkor már mindent
tudsz – a férfi szemébe nézett. – Tehát hajlandó vagy segíteni?
– Még nem árultad el, miért lenne ez jó nekem – a férfi rágyújtott egy
újabb cigarettára.
– Mert cserébe én is felajánlom neked a segítségemet. Úgy értem, ha
már kint leszek… és rábukkanok egy jó sztorira, leadom neked is a drótot.
– Ejnye, de magabiztos vagy… szóval én most teregessem ki neked a
műhelytitkaimat, fedjem fel a kapcsolataimat azért az ígéretért cserébe,
hogy te majd egyszer viszonozni fogod a dolgot? Mit mondjak… ez még
mindig nem valami csábító ajánlat! Különben is… miért nem a saját
lapodnál kérsz meg valakit? A WaPo{31} is küldött már ki tudósítókat.
– Mert ti vagytok a legjobbak – Ági elmosolyodott, és a férfira
kacsintott. – Te és Halberstam, és ezt most őszintén mondom – tette hozzá
aztán elkomolyodva. – Kettőtök közül pedig nekem te vagy a
szimpatikusabb. Hogy miért? Nevezd ezt női intuíciónak, ha úgy tetszik.
Sheehan hiúságát szemmel láthatólag legyezgették ezek a szavak, és ezt
Ági elégedetten vette tudomásul. Néha olyan könnyű kiszámítani a
férfiakat!
– Jól van – bólintott végül az újságíró. – Bár azt még mindig nem
tudom, nekem mi hasznom lesz ebből. Meg aztán… gondolod, hogy
kiküldenek oda? Nem hinném. Belevaló lány vagy, mondtam már, de
háborús tudósítónak akkor sem küldenek nőket. Ott még nem tartunk.
Ágit mérhetetlenül bosszantotta a férfi lekezelő stílusa, de lenyelte a
mérgét, és igyekezett a tőle telhető legkedvesebben válaszolni.
– Ezzel magam is tisztában vagyok, zsenikém. De van egy
mestertervem. Nevezetesen, hogy szabadúszóként utazom ki. Na? Most
meglepődtél, mi? Pedig kézenfekvő megoldás.
– Valóban az – Sheehan elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Ám ez
egyrészt elég sokba kerül, másrészt nagyon kockázatos vállalkozás. De
tudod, mit? Tetszik nekem, hogy ilyen bátor és elszánt vagy, így segítek.
Nem is tudom… valahogyan meg vagyok róla győződve, hogy megtalálod
ott is a számításodat. Most mennem kell – az órájára pillantott – de majd
mindenképp hívj fel, jó? – kivett a tárcájából egy névjegykártyát, és
átnyújtotta a lánynak. – Ezen megtalálod a privát számomat is.
Ági bólintott, és zsebre vágta a névjegykártyát.
– Oké, köszi, Neil. Keresni foglak. És ne félj, nem fogod megbánni,
hogy segítettél!
Az újságíró válaszul kissé kétkedve csóválta a fejét, majd búcsúzóul szó
nélkül intett, és kisietett a kávézó ajtaján. Ági még megitta a kihűlt
kapucsínót, majd fizetett a pincérnél.
Fel sem ajánlotta, hogy meghív – morfondírozott távozóban. – Hát
igen, így jár, aki nő létére férfias szakmában akar helytállni. Azt szeretném,
ha magukkal egyenrangúnak tartanának, és tessék, meg is kaptam… a
kávémat már legalább saját magam fizethetem.
Kint fogott egy taxit, és hazavitette magát. A liftben már nagyokat
ásított, és arra gondolt, milyen jó lesz majd beleülni egy kád forró vízbe,
ám amikor kinyitotta az ajtaját, meglepetten hőkölt hátra. Már az
előszobában finom illatok csapták meg az orrát, és mire a konyhába ért,
már kitalálta, kinek köszönhető ez a kellemes fogadtatás. Már csak azért is
tudta, mivel nemrég csináltatott neki egy kulcsot a lakáshoz…
– Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte az ajtófélfának dőlve, majd
Attila arckifejezését látva elnevette magát. – Jaj, ne vágj már ilyen képet!
Örülök neked, csak meglepődtem.
Odalépett a férfihoz, átkarolta a nyakát, és megcsókolta.
– Remélem is, hogy örülsz – suttogta Attila, majd elengedte a lányt, és
visszafordult a konyhapulthoz. – Órák óta ezzel a sült oldalassal
pepecselek, hogy tökéletes legyen. Vörösbort is hoztam. És hogy a
kérdésedre is válaszoljak: kocsival jöttem. Hogy miért? Hiányoztál, és nem
láttam esélyt arra, hogy a közeljövőben felbukkanj Pine Creekben.
– Ebben tévedtél, ugyanis éppen a napokban terveztem hazautazni. De
azért örülök, hogy itt vagy. Sokkal nyugodtabban tudunk beszélgetni, mint
otthon. Ott, még ha négyszemközt vagyunk, akkor is úgy érzem, hogy
figyelnek minket. Méghozzá szemrehányó tekintetek. Nem jó érzés,
mondhatom. Hm, nagyon jó szaga van – közelebb lépett a sütőhöz, és a
levegőbe szimatolt. – Mikor ehetünk?
– Máris megterítek. Segítesz? Tudod – folytatta a férfi, miközben
elővette a tányérokat a szekrényből –, nem olyan régóta tudok főzni.
Azelőtt nem is hittem, hogy ennyire ki tudja kapcsolni az embert.
Különösen akkor jó érzés, ha valakivel meg is tudod osztani a főztödet.
Általában ugyanis csak magamnak csapok össze valamit, bár azt is egyre
jobban élvezem. Ha Gitta most látna… – hirtelen elhallgatott, és Ágira
nézett. – Ó, ne haragudj! – mondta gyorsan. – Csak beszélek összevissza.
– Semmi baj – Ági nagyot nyelt, és magában elszámolt tízig, mielőtt
folytatta. – Igazából szerintem is meglepődne, ha látna. Őt ugyan nem
ismertem, de te sokat változtál, mióta itt vagy. Tényleg, mi a helyzet a
házikóddal? Mikor költözhetsz be?
– Az még odébb van – Attila egy konyharuha segítségével kivette a
sütőből a húst, és az asztalra tette. – De már egészen jól látszik, hogy egy
szép napon ház lesz belőle. El sem hiszem! Az én házam lesz, a saját
otthonom, amit a saját kezemmel építettem. Csuda jó érzés! És… nagyon
remélem, hogy nem egyedül fogom benne tengetni a napjaimat, hanem egy
családdal tudom majd megosztani.
Ági erre nem felelt, inkább teletömte a száját egy jókora falattal. Miután
lenyelte, csettintett.
– Ez isteni lett! Nagyon tehetséges szakács vagy, kedvesem.
– Örülök, hogy ízlik… Szóval, azt tervezed, hogy hazautazol? Akkor el
is jöhetsz megnézni, hol tartok a házépítésben.
– Hát persze! – vágta rá Ági. – Megnézem, mindenképpen. De mondd
csak… most, hogy Árpi nem tud segíteni, egyedül kell boldogulnod?
– Nem egészen. Az öreg Jim is segít, az ő barátai, és Árpi egykori
csapattársai is eljönnek néha, már csak a barátjuk kedvéért is. Tudod, lehet,
hogy néhányuknak lelkifurdalása van. Legtöbbjük egyetemista, és őket
eleve nem sorozzák be, önkéntesnek meg egyik sem jelentkezett. Árpit
kivéve.
– És te? – kérdezte Ági, és a férfi szemébe nézett. – Te mit gondolsz
erről?
Attila felsóhajtott.
– Tudod jól, hogy emiatt már volt egy konfliktusom Árpáddal. Julcsi
kért meg rá hónapokkal ezelőtt, hogy próbáljam meg lebeszélni a tervéről,
én meg beleegyeztem. Julcsi kedvéért is, de főleg azért, mert magam is
egyetértettem vele. Őrültségnek tartom ezt az egész háborút, és azt is, hogy
valaki jószántából részt vegyen benne. Én annak idején harcoltam, még ha
csupán néhány napig is, de jól tudom, milyen az. Tudom, milyen érzés
embert ölni… – Attila egy pillanatra elhallgatott. – Ámbár nem tudhatom
biztosan, hogy én öltem-e meg őket, hiszen nem közelharc volt. De akkor
is… cudar érzés, senkinek sem kívánom, ráadásul elkíséri az embert a
halála napjáig. De én legalább a hazámért, a szabadságunkért fogtam
fegyvert! Nem egy sok ezer kilométerre lévő, idegen országért, nem
egészen érthető és átélhető célokért. Ezt próbáltam megértetni Árpival, de
hiába.
Ági hallgatott, és lassan iszogatta a vörösbort, ami szintén remek volt –
rubinvörös, bársonyos és illatos bordeaux-i, amitől már néhány korty után
kellemesen kezdett bizseregni minden porcikája, és kipirult az arca.
– Na és – kérdezte a bortól immár csillogóbb szemmel, és kissé a
szokásosnál is hevesebben –, azt honnan veszed, hogy azok nem érthető és
átélhető célok? Végső soron ott is csak a kommunisták ellen kell harcolni,
nem igaz?
– Azért a két dolog nem egészen ugyanaz – jegyezte meg Attila halkan,
aki még csak most töltött magának a borból, és a lámpa felé tartva a
színében gyönyörködött. – Julcsi valahogy úgy fogalmazta meg, hogy ha
már hagyták veszni Magyarországot, most miért ragaszkodnak mindenáron
Dél-Vietnámhoz? Ez a kommunisták elleni harc valószínűleg csak afféle
fügefalevél, amivel a valódi céljukat takargatják.
– Nahát! És mi lenne a valódi céljuk? – érdeklődött Ági félrehajtott
fejjel.
– Fogalmam sincs – sóhajtott Attila, majd váratlanul elnevette magát. –
Mondták már neked, hogy a vörösbortól még szebb leszel?
– Áh, hülyeség! – legyintett Ági. – Kipirul tőle az arcom, és a vörös haj
meg a vörös arc együtt az szörnyű látvány. Mondd, te színvak vagy,
kisapám?
Felállt, hogy az előszobában lévő falitükörhöz menjen, de hirtelen
megszédült, és az asztalba kapaszkodott.
– Hé, vigyázz! – Attila felpattant, és védelmezőn átkarolta a derekát. –
Kissé becsíptél, kisanyám – közölte vele. – De nem baj, mert kimondottan
jól áll neked. Így nem vagy olyan idegesítően magabiztos és fennhéjázó.
– Fennhéjázó? Én? – csodálkozott Ági, de erre nem kapott választ.
A férfi minden teketória nélkül a karjába kapta. – Tegyél le! – tiltakozott a
lány, de nem túl erélyesen, ezért Attila elengedte a szavait a füle mellett.
A hálószobába vezető utat már jól ismerte, így egyenesen oda vitte a lányt,
majd odabent gyengéden az ágyra fektette, és fölé hajolt.
– De én előbb beszélgetni akartam veled – mondta Ági halkan.
– Arra holnap is ráérünk – felelte Attila, majd lehajolt, és megcsókolta a
lányt.

Másnap reggel az ablakon beszűrődő napfényben a férfi tekintete először

Ági csinos kis írógépére esett, ami körül szanaszét szórt, teleírt papírlapok
hevertek. Látszott, hogy a lány valami nagy munka kellős közepében van –
olyankor szokott maga körül ilyen elképesztő rendetlenséget produkálni.
Mikor aztán készen lett a cikkel, általában letakarította az íróasztalát, és
letisztogatta szeretett türkizkék írógépét, hogy aztán a következő téma
felbukkanásával együtt megint beköszöntsenek a kaotikus állapotok. Ági
azonban remekül kiismerte magát a káoszban, és már többször is
elmagyarázta, hogy képtelen lenne máshogyan dolgozni. „Akinek nem
tetszik, ne jöjjön be a szobámba” – mondogatta azzal a rá jellemző
fintorral, amit Attila ellenállhatatlannak talált.
– Jó reggelt! – köszönt ekkor rá Ági ásítva. – Már felébredtél? Mennyi
az idő? – a mellette lévő éjjeliszekrényről felvette az ébresztőórát, és
megnézte. – Hű, már megint elaludtunk. Mindig ez van, ha itt vagy…
– Mert éjszaka nemigen alszunk – nevetett Attila, majd magához húzta
a lányt, és megcsókolta. – Mondd, min dolgozol most? – intett az íróasztal
felé. – Látom, hogy nyakig benne vagy. Szó szerint…
– Á, ne is törődj vele – válaszolta Ági némi habozás után. – Mit kérsz
reggelire? Kávét, és azon kívül? Tojást vagy… tojást? Nem hiszem, hogy
más lenne itthon.
– A tojás jó lesz.
 Attila felkelt, az ágy mellől összeszedte a ruháit, és gyorsan magára
kapta őket. Mire kiment a konyhába, már finom kávéillat töltötte be a
helyiséget, és Ági a serpenyőben kevergette a rántottát.
– Hm, micsoda tűzrőlpattant menyecske – odalépett a lányhoz, és
hátulról átölelte a derekát.
– Na! – szólt rá Ági, és egy mozdulattal kiszabadította magát. – Hagyj
már! Este én se ölelgettelek, miközben főztél. Inkább teríts meg.
A férfi szót fogadott, ám valamivel később, mikor már a friss tojást
falatozták, ismét megjegyezte.
– Tudod, hogy jól áll neked a főzőcskézés? Jobban mondva az is. Az
írógéped és a szanaszét dobált jegyzeteid között is ellenállhatatlan vagy,
meg a serpenyőt kevergetve is.
– Ez most bók akar lenni? – kérdezte Ági gunyorosan.
– Mi más? Nem annak vetted?
– Nem is tudom… – Ági elgondolkodott, majd Attilára nézett. – Tegnap
este óta az az érzésem, hogy valamit mondani szeretnél. Valami fontosat…
Csak kerülgeted a forró kását, és várod a megfelelő alkalmat. Tehát
mondjuk azt, hogy eljött a pillanat. Szóval, ki vele, mit szeretnél közölni
velem?
Attila várt néhány pillanatot, mintha tényleg össze kellene szednie
minden bátorságát, majd kibökte:
– Hozzám jössz feleségül?
Áginak félúton megállt a kezében a villa, majd le is tette azt.
– Hűha! – mondta végül. – Erre azért nem számítottam.
– És mi a válaszod? – Attila sóhajtott. – Nézd, ha gondolkodási időt
kérsz… Tudom, hogy ez nagy döntés mind a kettőnknek. A munkádat ott
is folytathatnád – tette hozzá, miután Ági még mindig hallgatott. –
Elvinnénk az íróasztalodat, a gépedet. A dolgozószobádba be sem tenném
a lábam, ha nem akarod. Olyan rendetlenséget csinálhatsz, amilyet csak
akarsz!
– Az erdei faházban… – mondta a lány egészen halkan.
– Igen. De csak pár percre a várostól!
– Pine Creektől – Ági elbiggyesztette a száját. – Az egy falu. Nagyon
szeretem, hiszen ott születtem, de az egy falu.
– Hát, Washingtonhoz képest valóban vidékies… de nem nevezném
falunak. Minden van ott is, és… és főleg ott lennék én. Aztán… idővel a
gyerekeink. A családunk!
– Attila! – vágott a szavába Ági. – Én hamarosan Vietnámba utazom.
– Micsoda? – a férfi hátrahőkölt.
– Na, látod, én is meg tudlak lepni. De viccen kívül… nem mondom,
hogy már megvan a repülőjegyem, de a döntésem visszavonhatatlan. Azt
még nem tudom, mennyi időt fogok ott tölteni, de alsó hangon is
hónapokat.
– És minek mennél te Vietnámba? Csak nem Árpi miatt?
– Na, már te is kezded. Nem, Árpinak ehhez semmi köze. Ha nem
vetted volna észre, én újságíró vagyok, tehát ebben a minőségemben
megyek oda. Tudósítónak.
– Egy háborúba? Megőrültél?
– Egyáltalán nem őrültem meg. Úgy nézek ki? De még mielőtt ezen
összevesznénk, válaszolok a kérdésedre. Nem megyek hozzád feleségül.
Nem azért, mert nem szeretlek… eddigi életemben te vagy az első férfi,
aki mellett el tudnám képzelni magam akár hosszú távon is. Csak még nem
most, és főleg nem egy erdei viskóban, gyerekekkel körülvéve.
– Oké! – mondta Attila szemmel láthatólag feszülten. – Akkor hagyjuk
is a csudába, legalábbis egyelőre. Felejtsd el, hogy megkérdeztem! Nem
foglak ezzel többé zaklatni, megígérem. Csak egyvalamit tegyél meg,
nagyon kérlek: ne utazz el! Rendben?
– Most meg mi bajod van? – Ági remekül megjátszotta a csodálkozást.
– Annak idején ti még fegyvert is ragadtatok a forradalomban, nem? Te
és… Gitta.
Attila az egykori menyasszonya neve hallatán elsápadt. Ági a
jelenlétében soha nem ejtette ki ezt a nevet, és most is csak nehezen jött ki
a száján. Láthatóan nyomban meg is bánta a dolgot, legalábbis az
arckifejezéséből ítélve.
– Jobb, ha én most elmegyek – mondta a férfi, és már indult is az ajtó
felé. Ági odasietett hozzá, és megfogta a karját.
– Oké, ne haragudj, én sem akartalak megbántani. Látod… Julie-nak
igaza volt. Gitta szelleme köztünk áll, akár életben van, akár nem. De én
akkor is szeretlek – átölelte a férfit. – Attól, hogy nem megyek hozzád
feleségül, még szeretlek!
– Nem is tudom… furcsán mutatod ki – Attila hangja még mindig
megbántva csengett, de már hagyta magát átölelni. – Jól van – mondta
végül. – Most tényleg elmegyek. Azt hiszem, mindkettőnknek el kell
gondolkodni azon, hogyan tovább. Azt mondtad, nemsokára hazajössz,
nem? Akkor beszélhetünk újra?
– Hát persze! – Ági megkönnyebbült. – Mindenféleképp beszélünk…
és különben is, meg akarom nézni a házadat is, tudod.
Búcsúzóul megcsókolták egymást, amiből egy kívülálló arra
következtethetett, hogy újra minden rendben van közöttük. Ági azonban
érezte, hogy ez a csók már nem olyan volt, mint a tegnapi vagy akár az
aznap reggeli.
Valami örökre véget ért köztük, és ezt mindketten érezték.
Mikor Attila elment, Ági visszatért a konyhába, és leült az asztalhoz,
ahol még ott árválkodtak a kihűlt rántotta maradványai. Kezébe vette a
villát, és pár másodpercig turkált a sárgásfehér falatkák között, majd
hirtelen vállat vont, megfogta a tányért, és a tartalmát kiürítette a
szemetesbe.
 •••

Pine Creek, 1965 májusa

A könyvesboltban Pumpkin érdeklődve szimatolt a rengeteg láb között, és

egy-egy szék előtt megállva ellenállhatatlan tekintettel és farokcsóválással
próbált a szendvicsekből vagy a sajtos süteményből falatkákat kunyerálni.
Legtöbbször sikerrel, amin felbuzdulva már indult is a következő
kiszemelt adományozó felé.
– Pumpkin! Fejezd ezt be, légy szíves! – ripakodott rá Julcsi, amit
azonban a kutya hanyagul elengedett a füle mellett. – Már így is olyan
kövér vagy, hogy elgurulsz.
– Nem is kövér! – tiltakozott egy idősebb hölgy, aki éppen egy darab
sonkát dobott le Pumpkinnak. – A legjobb formában van. És különben is,
éhes. Nem látja, hogy néz rám?
Julcsi lemondón legyintett. Persze, éhes! Pontosan úgy néz ki, mint akit
éheztetnek. Ő próbált vigyázni a falánk eb vonalaira, de Ede bácsi és Dora
folyamatosan kényeztették mindenféle lepottyanó falatokkal.
– Azt hiszem, legközelebb nem készülök kajával, csak italokkal –
fordult a mellette álló Lizhez. – Ha így folytatják, egész éjjel ápolhatom
Pumpkint gyomorrontás miatt.
– Csak nehogy kitiltsd innen – nevetett Liz. – Ő az egyik reklámarcunk,
és Daisy is odavan érte – a karján tartott kisbabához fordult, aki valóban le
sem vette a szemét a kutyusról.
– Igen, és persze Pumpkin is rajong Daisyért. Csak hát nála az evés az
első! De ha elkezdődik a felolvasás, majd ő is lenyugszik, és biztosan el is
alszik majd. A lustaság a másik erénye.
– Remélem, Daisy is példát vesz majd róla – mondta Liz némi
aggodalommal az arcán. – A legváratlanabb helyzetekben kezd el
bömbölni. A múltkor is a templomban zendített rá, olyan hangosan, hogy
nem hallottuk a prédikációt. Ki kellett menni vele, amíg meg nem
nyugodott.
– Semmi baj, ha sírni kezd, nyugodtan vidd ki. Senki sem fog
megsértődni, mindenki imádja Daisyt.
Ez így is volt – Liz és Jack Hunter kislányát, az édes kis Daisyt az
egész városban ismerték, és mindenki odavolt érte. Egy kicsit a saját
gyermeküknek érezték, hiszen Jack évekig a városi futballcsapat első
számú sztárja volt, Liz pedig az egykori végzős bál szépségkirálynője.
Sokan már akkor úgy érezték, hogy helyreállt a világ rendje, amikor ők
ketten végre összejöttek, és Jack nem más lányok – köztük a „könyvárus”
Julie – után járkált. Hát még amikor megszületett a kislányuk! Mikor Liz
az utcán sétált a kicsivel, mindenki megállította őket, és elgyönyörködött a
kis Hunter lánykában. Jack természetesen szintén mérhetetlenül büszke
volt rá, és sokak derültségére a hatalmas termetű amerikai focista is
gyakran elkísérte a feleségét a sétáikra, vagy éppen egyedül tologatta a
babakocsit.
– Igaz is, hol van a büszke apa? – kérdezte Julcsi Liztől. – Mostanában
olyan, mintha az árnyékotok lenne, és a klubdélutánokra is mindig eljött.
– Kivételesen a barátaival ment el sörözni. De azt mondta, majd értünk
jön, úgy egy, másfél óra múlva. Néha neki is jár egy kis kimenő! Na, de
úgy látom, hogy azért nem maradunk helyi macsók nélkül – fejével a
bejárat felé intett, ahol éppen ekkor jelent meg Attila és Árpi, aki a frissen
vasalt, vadonatúj egyenruhájában, katonásan rövidre nyírt hajával igazán
jól festett. A klubdélutánra összegyűlt, többségükben idősebb hölgyek
össze is súgtak a láttán, és elismerő pillantásokkal méregették.
– Helló! – biccentett feléjük Julcsi. – Örülök, hogy eljöttetek. Kicsit
magas volt eddig az átlagéletkor – tette hozzá halkabban. – Ami nem baj…
de mégis jobb, ha a mi nemzedékünk is nagyobb számban képviselteti
magát.
– Örülök, hogy örülsz – mosolygott Árpi. – Pedig eredetileg nem is
szándékoztam maradni, úgy terveztük, hogy csak beköszönünk. Azt sem
tudjuk, mi volt a mai olvasmány…
– Ó, most kicsit rendhagyó a program. Albanyből jött a vendég
előadónk… az a kedves hölgy, ott – egy ősz hajú, madárcsontú asszonyra
mutatott az asztalnál, akin ódivatú világoskék kosztüm volt, hozzá való
kalapkával, és láthatóan nagy izgalommal készült az előadásra; kezében
egy vékonyka kötetet szorongatott, aminek több oldala is könyvjelzővel
volt megjelölve.
– Ki ez? – kérdezte Attila. – Ismét valami híres szerző?
– Hát, ahogy vesszük… nem országos hírű, de Albanyben jól ismerik.
Ő Mabel Thorpe, és egy helytörténeti munkát írt Albanyről meg a
környékéről, így Pine Creekről is. Állítólag hosszú évek kutatómunkája
van benne. Amúgy az albanyi metodista lelkész felesége… és a lelkész úr
is itt van a közönségben. Sok, hagyatékból és könyvtárakból származó
kötetet juttattak már el hozzánk.
– Akkor kvázi hálából rendezted ezt a bemutatót neki? – kérdezte Attila
némileg szemrehányón.
– Félig-meddig igen… de miért baj ez? Egyébként meg is lepődtem,
hogy ennyien eljöttek. Szerintem a legtöbben Thorpe-ék ismerősei vagy a
gyülekezet tagjai. Mindegy, a lényeg az, hogy itt vannak. Amúgy a
könyvet a felolvasás után meg is lehet venni, kérlek, ti is szánjatok rá egy
kis pénzt, és dedikáltassátok, jó?
Attila és Árpi sokatmondón egymásra néztek, de mindketten
bólintottak. Julcsi a faliórára pillantott.
– Nos, ideje elkezdeni… Foglaljatok helyet. Árpi, vigyáznál
Pumpkinra?
 A lány ezzel otthagyta őket, és csatlakozott az asztalnál feszengő
szerzőhöz, aki kissé megkönnyebbülten látta, hogy nem egyedül kell
helytállnia a közönség előtt. Julcsi köszöntötte az egybegyűlteket, majd
röviden bemutatta az asszonyt (a közönség nagy részének nyilván
fölöslegesen) és a kötetet. A felolvasás alatt aztán váratlanul ismét kinyílt a
bolt ajtaja, és ezúttal Ági tűnt fel a küszöbön, aki röviden intett Julcsinak,
és gyorsan helyet foglalt a legutolsó sorban.
A bemutató és a felolvasás után aztán elkezdődött a dedikálás és a
program kötetlenebb része, amikor kisebb csoportokba verődve
beszélgettek a vendégek, vagy a bolt könyveit lapozgatták. Julcsi szerette
volna kihasználni az alkalmat, hogy köszönjön Áginak, akivel már jó ideje
nem találkozott, de amikor meglátta, hogy Attila lépett oda hozzá, és ők
ketten nyilván nem örültek volna egy harmadik szereplő felbukkanásának,
megtorpant, és inkább körülnézett, hogy megkeresse Pumpkint. A kutyát a
könyvbemutató kezdete óta nem látta, de még csak nem is hallotta, ami
azért volt furcsa, mert általában hangosan horkolva aludta végig ezeket az
eseményeket.
– Minket keresel? – kérdezte ekkor Árpi. – Pumpkinnal félrehúzódtunk
egy sarokba, hogy ne tereljük el a figyelmet a főszereplőkről.
– Na, azt jól tettétek – Julcsi lehajolt és megsimogatta az álmosan
pislogó ebet. – Pumpkin képes ellopni a show-t… Köszönöm, hogy
vigyáztál rá – nézett Árpira.
– Nincs mit!
– Amúgy… nem csak Pumpkin terelte el ezeknek a derék hölgyeknek a
figyelmét. Láttam, milyen szemeket meresztettek rád!
Árpi elpirult, és vörösre gyúlt arcával elég furcsa látványt nyújtott a
khaki színű tengerészgyalogos egyenruhájában, ami – Julcsi ezt kénytelen
volt bevallani magának – piszkosul jól állt neki.
– Bizony! – folytatta, élvezve, hogy zavarba hozta a barátját. – Tudod,
még mindig ellenzem ezt a katonásdit, de hogy téged a jóisten is
tengerészgyalogosnak teremtett…
Ebben a pillanatban valaki finoman megérintette a vállát, mire Julcsi
megfordult. Mrs. Thorpe állt előtte, félszegen mosolyogva.
– Julie, kedves, beszélhetnénk egy pillanatra?
– Ó, hogyne! Elnézést, hogy csak úgy otthagytam, de gondoltam, nem
lábatlankodom feleslegesen a dedikálásnál…
– Semmi baj, de már mindenkinek aláírtam, aki szerette volna, és most
haladéktalanul beszélnem kell magával. Esetleg… lehetne négyszemközt?
– Addig megsétáltatom Pumpkint – ajánlkozott Árpi.
Julcsi bekísérte Mrs. Thorpe-ot a bolt szűk kis irodájába, ahol
éppenhogy elfért egy íróasztal és egy szék. Az asszonyt a székre ültette, ő
pedig az asztalnak támaszkodott.
– Bocsánat, hogy ilyen kényelmetlen helyre hoztam, de itt zavartalanul
beszélhetünk.
– Rendben – Mrs. Thorpe kicsit fészkelődött a széken, és
elgondolkodott, mintha keresné a megfelelő szavakat. – Elbűvölő ez a kis
üzlet – kezdte végül. – Már sokat hallottam róla, és valahogy így is
képzeltem el. Élőben látni azonban egészen más. Csodás hangulata van,
egészen más, mint azok a nagyvárosi hatalmas, kivilágított könyvüzletek.
– Igen, ezzel egyetértek. Mindig is úgy gondoltam, hogy a könyvek
méltó helye egy ilyen kis boltban van. Lehet, hogy itt kevesebb fér el, de…
nem is tudom, valahogyan személyesebb viszonyba kerülhetünk velük. Én
és a vásárlóim is.
– Egyáltalán nincs itt kevés könyv – ellenkezett az asszony. – Sőt,
mikor beléptem, meg is döbbentem, mennyi polc és hány kötet fér el ilyen
kicsi területen. Mondja, kedves, maga tényleg egyedül dolgozik itt?
Hogyan igazodik ki ennyi könyv között? Megnéztem, és még csak nem is
ábécésorrendben vannak…
 – Igen – nevetett Julcsi –, erre mindenki felfigyel. Nos, magának
bevallhatom, sokszor én sem igazodom ki. De ezt soha nem mutatom ki a
vevőim előtt. És igen, jórészt egyedül viszem a boltot, mindössze egy
könyvelőt foglalkoztatok. Néha már gondoltam rá, hogy örülnék egy
váltótársnak, de ezt egyelőre nem engedhetem meg magamnak.
– És mondja… elég vevőjük van? Úgy értem, nem most vagy egy-egy
rendezvény alkalmával, hanem úgy általában.
– Nem is tudom… – Julcsi elgondolkodott. – Vajon mi az elég? Nem
tapossák le egymás sarkát, de ez természetes. Úgy értem, nem
létszükségleti cikkekkel kereskedem, és nem is a város közepén van a bolt.
Ehhez képest elég sokan betérnek ide. Nem panaszkodhatom… Bár
régebben, amikor az üzlet felében vegyesbolt is működött, nyilván többen
megfordultak itt.
Mrs. Thorpe elgondolkodva hümmögött, és Julcsi kíváncsian várta, mi
fog kisülni ebből a faggatózásból. Őszintén szólva attól tartott, hogy Mabel
Thorpe esetleg felajánlja, hogy szívesen dolgozna itt eladóként, és már
azon törte a fejét, hogyan utasítsa őt vissza udvariasan. Igaz, hogy néha
valóban elkelt volna segítség, de nem egy Mrs. Thorpe-féle hölgyet
képzelt el munkatársként.
Ám hamarosan kiderült, hogy egyáltalán nem erről van szó. Az asszony
egy határozott mozdulattal a térdére csapott, és végre belekezdett az
érdemi mondókájába.
– Nos, Julie kedves, nem kerülgetem többet a forró kását. Tudja, nem
olyan régen a férjem bátyjától, akinek nem volt családja, megörököltünk
egy kis patikát Albanyben, nem messze a templomunktól. Mivel egyikünk
se patikus, elgondolkodtunk, mitévők legyünk az üzlettel. Először úgy
terveztük, eladjuk, de végül én másképp döntöttem. A bolthelyiség ugyanis
rendkívül bájos, patinás bútorokkal és valami hasonló hangulattal, mint
amilyen ebben a kis könyvesboltban uralkodik. A magam részéről
beleszerettem, és mostanra fájna megválni tőle. Végül a férjemmel együtt
úgy határoztunk, hogy a gyógyszereket, a patika felszerelését, a
berendezés egy részét, köztük bútorokat is, értékesítünk – ez meg is
történt. Több városi gyógyszerész is jelentkezett, és felvásárolták a
készletet. Néhány bútor, főként polcok azonban megmaradtak. És hát
számomra nem is kérdés, mire szeretnénk felhasználni: könyvesboltot
nyitnánk. Valami ahhoz hasonlót, mint a magáé, kedvesem.
– De hát ez nagyszerű! – Julcsi arca őszinte örömet sugárzott. Elég
gyakran járt Albanyben, és úgy rémlett neki, emlékszik erre a bizonyos
patikára. Valóban bájos kis boltocska, csendes utcában, árnyas fák mögött,
pont olyan, amilyennek Mrs. Thorpe leírta. Patikának is ideális volt, de
könyvesboltként is el tudta képzelni… Igen, akár még olyan kedves kis
kuckó is lehet belőle, mint a Julie’s Book Corner. Miért is ne? Csakhogy…
neki ehhez az egészhez mi köze van?
A következő pillanatban ez is kiderült.
– Úgy gondoltuk, hogy esetleg társulhatnánk – folytatta Mrs. Thorpe. –
Mi egyáltalán nem vagyunk jártasak a kereskedelemben és a könyvek
értékesítésében, meg aztán nem is vagyunk már mai gyerekek – kuncogott.
– Mondja, nem gondolt még arra, hogy terjeszkedjen? A maga boltja már
bizonyos hírnévre tett szert, és nemcsak itt Pine Creekben, hanem a mi
városunkban is. Albany pedig azért egy fokkal nagyobb és jelentősebb
hely, akárhogy is nézzük. A Julie’s Book Corner esetleg egy márkanév
vagy franchise is lehetne, nem igaz? Nekünk meg már nem kellene annyit
bajlódni a reklámozással, hiszen sokan ismerik a maga kis üzletét.
Örülnének is neki, ha nálunk is lenne „kirendeltsége” – erről már óvatosan
tájékozódtam.
– Ó! – Julcsit alaposan meglepte ez az ajánlat, hirtelen szóhoz sem
jutott, de látszott rajta, hogy nagyon örül neki. – Hát… ez igazán
nagyszerűen hangzik – nyögte ki végül. – Albanyben egy könyvesbolt? Ez
soha nem jutott volna eszembe, de végül is… miért ne? – eszébe jutott
Szidi néni pénze a bankban. Akár erre is felhasználhatná, nem? Mi másra?
A néninek mindig is szívügye volt ez a kis bolt, biztosan boldog lenne, ha
a vagyonát – vagy legalább annak egy részét – arra fordítaná, hogy valami
hasonlót nyisson egy másik városban.
– Akkor hát beleegyezik? – kérdezte Mrs. Thorpe, kizökkentve Julcsit a
gondolataiból.
– Előbb még… kérek egy kis gondolkodási időt, rendben? – felelte a
lány. – Túl hirtelen jött ez a dolog, még aludnom kell rá egyet. Bár azt már
most is megmondhatom, hogy nagyon tetszik… remek ötlet. Csak hát…
rejlik benne kockázat is, és ezért…
– Hogyne, hogyne – bólogatott az asszony. – Persze, gondolja csak át,
beszéljen másokkal is, olyanokkal, akiknek hallgat a véleményére. Mi
ráérünk! Azt azért elmondom, hogy mi mindenképpen belevágunk a
férjemmel, magával vagy maga nélkül. De jobb lenne magával
mindannyiunknak – ezzel felállt, és a kezét nyújtotta. – Kérem, mielőbb
tudassa velünk, akárhogyan is dönt. A telefonszámunkat tudja… várni
fogjuk a jelentkezését.
Julcsi kezet fogott az asszonnyal, majd visszakísérte őt a boltba, ahol
már alig lézengett egy-két vendég. Mr. Thorpe az asztalnál ült, ahol a
felesége nemrég még dedikált, és a könyvét lapozgatta. Mikor meglátta a
lányt, felállt, és kérdő tekintettel a feleségére nézett.
– Nos? Elmondtad neki?
– Hát persze, hogy el. Különben miért vonultunk volna úgy félre?
– Na és? Mit szól hozzá? – immár Julcsihoz intézte a kérdést.
– Gondolkodási időt kértem. De azt már most elmondhatom, hogy hálás
vagyok, amiért rám gondoltak.
– Ki másra? – a lelkész holdvilágképe felragyogott. – A nejemmel
nagyon izgatottak vagyunk, és alig várjuk, hogy belevághassunk ebbe a
vállalkozásba. Vénségünkre! Hát nem különös?
Julcsi elmosolyodott, és úgy érezte, szinte átragad rá a férfi lelkesedése.
Ám nem akarta még nagyon beleélni magát… előbb tájékozódnia kell,
mivel is járhat egy ilyen bolt megnyitása. Hiszen ezt a mostanit készen
kapta, de ha belevágnak, az újat majd a nulláról kell elkezdeni.
– Nos, nekünk most mennünk kell – mondta Mrs. Thorpe, majd a férje
is kezet fogott Julcsival, és távoztak. A boltban lézengő egy-két vendég is
felkerekedett, így a lány elhatározta, hogy majd reggel pakol össze, most
bezár, és hazamegy.
Igen ám, de hol lehet Pumpkin?
Eszébe jutott, hogy utoljára Árpival volt, és ha minden igaz, sétálni
mentek. Kiment a bolt elé az utcára, és körülnézett, hátha meglátja őket.
Valóban ott voltak, csupán egysaroknyira, Pumpkin szokása szerint
szenvedélyesen végigszaglászta a fákat és az oszlopokat, hogy aztán
mindegyiket szépen sorban megtisztelje.
– Hahó! – integetett nekik Julcsi, mire mindketten felkapták a fejüket,
és sietve elindultak a lány felé.
– Na, elmentek? – kérdezte Árpi. – Segítek rendet rakni.
– Nem kell, úgy döntöttem, a bolt reggelig megvár. Elfáradtam, inkább
hazamegyek. Még egyszer köszi, hogy vigyáztál a kutyára!
Julcsi átvette a pórázt Árpitól, aki nyomban melléjük szegődött.
– Hazakísérlek – jelentette ki, mire a lány csak bólintott. – Mit akart
tőled az öregasszony? – folytatta rövid szünet után.
– Hm, az hosszú. Majd később elmondom.
– Később? – Árpi hangja furcsán csengett, ahogyan ezt kérdezte.
– Igen, miért? Most még nem is tudnám rendesen elmondani… meg
kell emésztenem az egészet.
– Ez elég rejtélyesen hangzik… De később nem biztos, hogy lesz rá
alkalmunk. Én holnap visszamegyek a laktanyába, a napokban pedig
elindulunk – végre Vietnámba. Már régóta várunk erre, habár most, amikor
kézzelfogható közelségbe került…
– Csak nem félsz? – Julcsi nem kötekedve kérdezte ezt, inkább aggódó
hangon, ami Árpinak különösen jólesett most.
– De. Egy kicsit… azt hiszem, ez azért természetes. Innentől komolyra
fordul a dolog… azt is mondhatnám, hogy élet-halál kérdés lesz belőle.
– Én átéltem, milyen érzés lövések elől menekülni – mondta Julcsi
halkan. Időközben a házuk elé értek, ezért megállt, és szembefordult a
férfival. – Persze akkor még kicsi voltam, de jól emlékszem rá. Minden
percére emlékszem.
– Nagyon féltél? – kérdezte Árpi gyengéden. Julcsi bólintott, majd
elfordította a fejét, nehogy a férfi meglássa a szemében a könnyeket.
– Igen… de most ez nem fontos. Most el kellene búcsúznunk, ugye? –
kérdezte, és újra Árpira emelte a tekintetét.
– Hát… igen. Legalábbis egy időre. De írni fogok neked… te meg
válaszolhatsz rá, ha kedved tartja. Én várni fogom!
– Mindenképpen írok! – Julcsi hirtelen átölelte Árpi nyakát, és a vállára
hajtotta a fejét.
– Na, csak nem fogsz sírni – a férfi nevetni akart, de egyszeriben az ő
torka is elszorult. – Nagyon fogsz hiányozni – suttogta.
– Azt hiszem… te is nekem – súgta vissza Julcsi, majd behunyta a
szemét, és tudta, mi fog következni, de most egyáltalán nem bánta.
Miközben Árpi megcsókolta, Pumpkin megint felugrált rájuk, de ezúttal
nem törődtek vele. Mikor szétváltak, egyikük sem mondott semmit, de már
nem is volt szükség szavakra. Árpi még egyszer visszanézett, mielőtt
befordult volna a sarkon, és búcsúzóul intett a lánynak. Julcsi ezután
lehajolt, és a karjába vette Pumpkint.
– Most nem látjuk őt egy darabig – súgta a kutyának. – Jaj, remélem,
vigyázni fog magára! Már most hiányzik…
 Odabent a házban aztán egy kisírt szemű Dora fogadta őket, aki – mint
kiderült – eddig a konyhaablakból leskelődött.
– Istenem, milyen fess ez a Mr. Gal az egyenruhájában – szipogta. –
Egészen meghatódtam! Különösen, hogy nemsokára az én Henrym is…
– Ne mondja, hogy végül aláírták neki az engedélyt! – kiáltott fel Julcsi
hitetlenkedve. – Hogy lehet ez?
– Nos, máskülönben örökre elveszítettük volna… – Dora felsóhajtott. –
Hiába, úgy néz ki, háborús időkben előbb felnőnek a gyerekek.
Julcsinak megint Gitta jutott eszébe. Igen, róla is valami hasonlót
mondott Anyus. Hogy a forradalom idő előtt nagykorúsította őt…
– De itt nincs is háború! – kétkedve csóválta a fejét.
– Nem ért vele egyet, látom… Nekem is borzasztó érzésem van ezzel
kapcsolatban, de… csak látná most az én Henrymet! Madarat lehet vele
fogatni. Még soha életemben nem láttam ilyen boldognak. Olyankor pedig
csak arra tudok gondolni, hogy jól tettük az apjával, hogy aláírtuk. Holnap
már indul is a kiképzésre, és nemsokára ő is ilyen csinos egyenruhában fog
parádézni, mint Mr. Gal.
Julcsi erre már nem válaszolt. Valójában sajnálta Dorát, akiben nyilván
viaskodott az aggodalom az anyai büszkeséggel. Hogy melyik fog
felülkerekedni a végén, azt egyelőre nem lehetett tudni… attól is függ, a
fiatal Henry hogyan fog helytállni katonaként, és mi lesz a sorsa
Vietnámban.
A lány hirtelen megborzongott ettől a gondolattól, és a lelki szemei előtt
ismét Árpi alakja jelent meg, ahogyan még utoljára megfordulva integet az
esti szürkületben.
– Igaz is, Miss Julie – Dora hangja zökkentette ki őt a merengésből. –
Ma jött egy levele. Elég vastag és nagy méretű, és nincs rajta feladó. Mr.
Eddie-vel morfondíroztunk, mi lehet benne, de megálltuk, hogy ne nyissuk
ki – ekkor már fel is vette az előszobában álló komód tetejéről a szóban
forgó levelet, és Julcsi felé nyújtotta. A lány közelebb lépett, de hirtelen
megtorpant, és elsápadt.
– Adja ide! – mondta fojtott hangon, és kikapta Dora kezéből. Mikor
közelebbről is megnézte, már biztos volt benne, hogy jól látta: magyar
bélyeg van rajta.
Feladó valóban nem volt a borítékon, de Magyarországon adták fel, az
biztos.
– Tudja, kitől jött? – Dora kíváncsian nyújtogatta a nyakát.
– Nem – felelte a lány kurtán-furcsán, majd minden további szó vagy
köszönés nélkül felrohant a borítékkal a szobájába. Dora csalódott
ábrázattal nézett utána, majd lehajolt a körülötte forgolódó Pumpkinhoz.
– Hát rád meg senki sem figyel, kiskutyám? – megpaskolta a fejét. – Na
gyere, adok neked vacsorát, mielőtt végre hazaindulok.
Ezzel elindult a konyhába, Pumpkin pedig lelkes farokcsóválással
követte.

Ági igyekezett az autó ülésébe fogódzkodni a hepehupás erdei úton,

miközben Attila épülő házikója felé zötyögtek. Mivel régóta nem esett, az
út szerencsére nem volt sáros, a nyitott ablakokon azonban beszállt a por,
ami olykor megköhögtette a lányt. A kátyúk pedig még a száraz időben is
próbára tették a sima aszfaltra tervezett kocsit és a sofőrjét is.
– Valami erdőjáró autóra lenne inkább szükséged – jegyezte meg Attila
felé fordulva.
– Igen, mondjuk egy katonai terepjáróra – a férfi elvigyorodott. – Már
én is gondoltam rá, de honnan szerezzek? És főleg miből?
Ági erre nem tudott mit válaszolni, ezért inkább újra az útra koncentrált.
A mellettük kissé döcögősen suhanó táj amúgy szép volt – a fák törzsei
között itt-ott víztükör csillogott, máshol pedig a távolabb lévő
hegycsúcsokat és az azokat borító méregzöld erdőket lehetett látni.
 – Gyönyörű, ugye? – kérdezte Attila. – Ilyenkor, késő tavasszal, kora
nyáron a legszebb itt. A zöld minden létező árnyalatát láthatod az erdőben.
Én azelőtt mindig is városi gyerek voltam, és sejtelmem sem volt, micsoda
változatosság van a természetben. Azt hittem, minden fa hasonló, pedig
dehogy! Mindegyiknek saját egyénisége van, de ezt csak akkor veszed
észre, ha huzamosabb ideig mellettük élsz.
– Aha – bólintott Ági, noha nem volt benne biztos, hogy érti, a férfi
miről magyaráz ilyen lelkesen. – Úgy emlékeztem, közelebb van a házad a
városhoz – mondta végül, csak hogy másra terelje a szót.
– Egyáltalán nincs messze, csak ezeken az erdei utakon nem lehet
száguldozni. De nézd! Már itt is vagyunk.
Valóban megérkeztek a tisztásra, amire Ági emlékezett is a
kirándulásaikról. Nemegyszer álltak itt meg pihenni, tábortüzet gyújtani,
piknikezni. Szép hely volt, és nyomban ráismert, amikor Attila
elmagyarázta, hol kezdte el építeni a kulipintyóját. Ha ő egyszer az életben
erdei házat épített volna, ő maga is ezt a helyet választja – mondjuk, neki
soha eszébe se jutott volna ilyesmi. A tisztástól nem messze kis hegyi
patak csörgedezett, és mögötte pazar kilátás nyílt a szomszéd hegy
oldalára.
– Hm, csodálatos ez a friss levegő – Attila mélyet lélegzett, majd
kinyújtotta a kezét a lány felé. – Gyere! Körbevezetlek.
Ági megfogta a kezét, és követte a férfit a félig kész házikóba. Az első
meglepetés az volt, hogy sokkal nagyobbnak bizonyult, mint amilyennek
képzelte, vagy amilyennek kívülről látszott. Már-már nem is nevezte volna
kulipintyónak… Különösen a konyha és az ebédlő tűnt nagynak – ebből is
kitűnt, hogy Attila ezeknek a helyiségeknek tulajdonított nagyobb
fontosságot.
– És itt lesz az egyik hálószoba – mutatta a férfi a patak felőli részt. –
Az ablakából a szomszéd hegyre látni. Szerettem volna emeletet is a házra,
akkor ott lettek volna a hálók, és még szebb lenne a kilátás, de az egyelőre
túl nagy falat lenne. Mindegy, majd talán egyszer… Csak legyen kész,
utána már lehet rajta alakítani. Nos? – fordult Ági felé. – Hogy tetszik?
– Szép! És ezt tényleg te építetted? Úgy értem, persze, nem teljesen
egyedül, de akkor is… Nem semmi! Egy olyan házban fogsz lakni, amit a
két kezeddel építettél. Jó érzés lesz, az biztos. Kicsit olyan lesz, mint amit
a legelső telepesek éltek át, amikor megvetették a lábukat itt, az
Adirondack-hegységben. De mondd csak… nem fogsz itt félni, a semmi
közepén?
– Ez nem a semmi közepe – vetette ellen Attila, majd megvonta a
vállát. – Félni? Én ugyan nem félek! Mitől? Tudod, én évekig voltam
bezárva egy cellába. Akkor gyakran álmodtam azt, hogy egy erdőben
vagyok, fák és madarak között, és arra megyek, amerre akarok. Rossz volt
felébredni és a szürke falakat látni, a cellatársam horkolását hallani. Ezzel
a házzal egy régi vágyam teljesül. Illetve több is… saját házam lesz, és egy
erdőben élhetek. Már csak egyvalami hiányzik a boldogságomhoz…
– Igen – szakította félbe Ági. – Tudom, egy család. Azt is meg fogod
kapni, ne félj. Találni fogsz valakit, aki boldogan költözik ide melléd, ebbe
a házba.
– De az nem te leszel…
Ági a férfi szemébe nézett.
– Te is jól tudod, hogy én nem vagyok ide való. Soha nem lennék itt
boldog. És te sem lennél az… Még akkor sem, ha szeretjük egymást. Ez…
sajnos nem működne, Attila, egy percig sem.
– Legalább megpróbálhatnánk…
A lány megrázta a fejét.
– Nem. Sajnálom! Nekem is fáj, hidd el, de nem tehetünk mást. Ne
áltassuk magunkat.
– Akkor most mi lesz? Elutazol Vietnámba?
 – Igen. Árpinak már elmondtam, de másnak még nem. Ő persze nem
volt feldobva, de őszintén szólva ő az utolsó, aki szemrehányást tehet
nekem ezért, és ezzel tisztában is van. A többiekkel csak most fogom
közölni. A szüleimmel még lesz ezért egy meccsem… ők már Árpi
távozását is nehezen emésztik meg.
– És Julcsi?
– Ő még nem tudja… Tényleg, te sem beszéltél vele? Arról, hogy…
– Hogy kikosaraztál? – Attila megrázta a fejét. – Nem, senkinek sem
mondtam el. Lehet, hogy még reménykedtem, hogy esetleg meggondolod
magad. Sőt, még most is reménykedem… Én igenis el tudnálak képzelni
ebben a házban. Lehet, hogy most még nem, de én türelmes vagyok. Most
elmész Vietnámba, és jól tudom, hogy semmivel sem tudnálak
visszatartani. Menj csak! De tudj róla, hogy én itt várok rád.
Ági közelebb lépett, és megsimította a férfi arcát.
– Ne várj rám, Attila. Tényleg ne! Te már annyi mindenen mentél
keresztül, és annyit szenvedtél. Megérdemled, hogy boldog legyél! Most
pedig… visszavinnél a városba?
– Hogyne! – Attila még egyszer körülnézett a mellmagasságig érő,
farönkökből és vályogból emelt falak között. Az arcán látszott, hogy
legszívesebben el sem mozdulna innen, és akár még a félkész, tető nélküli
helyiségekbe is beköltözne. Ági meg is tudta érteni – ha elkészül a ház,
valóban mesebeli lakhely lesz majd, és bárki boldog lenne itt, akár élete
végéig.
Bárki, csak ő nem.
Pine Creekben aztán, még mielőtt a házuk elé értek volna, Ági meglátta
Julcsit, aki ugyancsak a ház felé tartott, szinte futott. Első ránézésre
igencsak zaklatottnak tűnt, és egy nagy méretű borítékot szorongatott a
kezében.
– Állj meg! – utasította Ági Attilát, aki lefékezett, közvetlenül a másik
lány mellett. Julcsi megtorpant, és feléjük fordult. Ági kinyitotta az autó
ajtaját.
– Szevasz! Te meg hová szaladsz? Hozzánk jössz? Mi az, valami baj
van? – tette hozzá halkabban, miután meglátta Julcsi arcát.
– Beszélnem kell veled! – mondta a barátnője, majd kétségbeesett
hangon folytatta. – Egész nap kereslek telefonon, meg már nálatok is
jártam. Nem tudom, kihez forduljak. Szidi néni már nem él, Ede bácsit
nem akarom ezzel zaklatni, Liz meg a kisbabával az anyósánál van. De
valakivel muszáj beszélnem! Most!
– Jól van! Jövök már! – Ági Attilához fordult. – Köszi, hogy
megmutattad a házat.
– Nincs mit! – a férfi lehajolt, és Julcsira nézett. – Mi a gond, Vakarcs?
Én nem tudok segíteni?
Julcsi ezt hallva elsápadt, majd egy lépést hátrált, és magához szorította
a borítékot. Hevesen megrázta a fejét.
– Nem! Te nem. Kérlek, most menj el.
Ági Attilára nézett, és a fejével jelezte, hogy most tényleg jobb, ha
lelép. A férfi bólintott, rálépett a gázra, és elhajtott.
– Na jól van, gyere! – Ági megfogta Julcsi karját, és csak ekkor érezte,
hogy a barátnője egész testében reszket. Fél szemmel a borítékra sandított
– Julcsi ebben kaphatott valamit, ami ennyire felzaklatta. Vajon honnan
érkezett? És kitől?
Üres volt a ház. Árpi már aznap reggel elutazott, a szülők pedig
valószínűleg a szomszédoknál voltak, akikkel gyakran együtt kártyáztak,
iszogattak esténként vagy hétvégén. Ám ez most kapóra jött nekik; nem
kellett fölösleges magyarázkodással húzni az időt.
– Gyere, ülj le ide – Ági a kanapéra mutatott. – Hozzak valamit inni? –
Julcsi megrázta a fejét. – Jó, akkor ki vele. Mi történt?
Julcsi szó nélkül átnyújtotta a borítékot a másik lánynak. Ági látta, hogy
türelmetlenül, kapkodva nyitották ki – a széle rojtosra volt szaggatva.
Belenyúlt, és kihúzott egy újságot, egy divatlapot, amin rögtön látszott,
hogy nem amerikai. Nem színes volt, hanem amolyan barnásra színezett
fekete-fehér, és a papír is érdesebb, silányabb minőségű, mint a helyi
magazinoké. De azért szép kivitelű volt, és a címlapon lévő modell
ruhája…
– Úristen! – Ági felkiáltott, és kiejtette a kezéből az újságot.
– Ugye szerinted is ő az? – kérdezte Julcsi reszkető hangon.
– Egyértelmű – mormolta Ági, aki le sem tudta venni a szemét az Ez a
divat idei, márciusi számának címlapjáról. Gitta volt az, semmi kétség,
rögtön felismerte. Pedig ő csak azon a bizonyos régi fotón látta, amikor
hullámos szőke hajjal, dacos arckifejezéssel, svájcisapkával a fején, vastag
kabátban és egy gépfegyvert szorongatva nézett a kamerába. Ez a modell
pedig szépen kisminkelve, mosolyogva, divatos szőke konttyal és egy
világos színű tavaszi kabátkában, magas szárú csizmában, vidám, csíkos
selyemsállal a nyakán pózolt, a szépsége tudatában, magabiztosan nézve a
fotósra. Nyilván nagyon megváltozott, hiszen azóta csaknem tíz év eltelt,
és a két kép két külön világ volt. Mintha egy másik bolygón készült volna.
Mégis, csakis Gitta lehetett, senki más.
– Elővetted azt a másik, régi újságot is? – kérdezte Ági, és Julcsi
nyomban tudta, mire gondolt. Bólintott.
– Persze, az volt az első dolgom. De anélkül is tudtam… Ugye ő az?
– Mondom, egyértelmű! Vagy… a hasonmása. De nem létezik, hogy két
ember ennyire hasonlítson egymásra.
– Annyi idő eltelt… – Julcsi idegesen az ujjára csavargatta a haját. –
Igen, nagyon hasonlít rá, de egyúttal különbözik is, nem?
– Igen, pont ezen gondolkodtam… Várj csak! – Ági lapozgatni kezdte
az újságot. – Nincs benne valahol a modellek neve?
– De igen, én már megnéztem. Kalmár Erika. Állítólag így hívják.
 – Kalmár?
– Igen.
Egymásra néztek. Attila családi neve… Kizárt, hogy ez is véletlen
legyen. Áginak még a lélegzete is elakadt. Micsoda sztori, hihetetlen! Már
ha igaz… De hogyan lesz a bebörtönzött, halálra ítélt Kiss Gittából Kalmár
Erika, a gyönyörűséges címlaplány?
– De kitől kaptad ezt a küldeményt? – Ági a borítékot forgatta, de nem
látott rajta feladót. – Volt benne levél?
– Pár sor – Julcsi a zsebébe nyúlt, és reszkető kézzel kivett belőle egy
összehajtott papírlapot. Ági elvette, széthajtotta, és olvasni kezdte.

Kedves Julie!

Emlékszem, mindig milyen szeretettel emlegetted a nővéredet. Nem

akartad megmutatni a fényképét, de én persze rettentő kíváncsi
voltam rá, és megkerestem, melyik újságban volt. Aki egyszer látta
őt, soha többé nem felejti el, így aztán rögtön ráismertem, mikor a
szemembe ötlött ez a divatlap az újságosnál.
Ja, igen, jelenleg Budapesten vagyok. Ezt is részben neked
köszönhetem. De most én nem vagyok fontos.
Nem is zavartalak volna, ha nem Gittáról lenne szó.

Őszinte barátsággal,
Igor Licsenko

– Atyaúristen! – kiáltott Ági. – Ez egyre cifrább! Igor? Mit keres ő

Budapesten?
A rövid levélkét is forgatta, de hiába. Ezen kívül semmi más nem volt
rajta. Se cím, se dátum, semmi más, amibe belekapaszkodhattak volna.
 – Szerinted most mit csináljak? – kérdezte Julcsi. – Egész éjszaka ezen
gondolkodtam, egy percet sem aludtam, de fogalmam sincs, mit tehetnék.
Ki kell derítenem, mi történt, mi lett Gittával… vagyis Kalmár Erikával.
– Már ha tényleg ő az.
– Biztos vagyok benne!
– Nos, nagyon úgy néz ki, de… azért nem árt óvatosnak lenni. Egyetlen
módon derítheted ki.
– Igen, tudom. Ha odautazom.
Mindketten elhallgattak, és egy ideig elgondolkodva bámultak maguk
elé.
– Hát tudod… – mondta végül Ági. – Kicsit irigykedem rád. Micsoda
izgalmas történet! Ha tehetném, legszívesebben elkísérnélek Budapestre.
De pont most ez sajnos lehetetlen. A fenébe is! – bosszúsan a levegőbe
öklözött.
– Miért lenne lehetetlen? – csodálkozott Julcsi. – Bizonyára nem
egyszerű, még én sem tudom, milyen úton-módon lehet egy szocialista
országba innen beutazni. Nyilván egy csomó hülye papír kell hozzá. De te
újságíróként könnyen beszerezheted ezeket.
– Igen, de én… – Ági felsóhajtott. – Én is Vietnámba megyek,
tudósítónak. Már meg is vettem a repülőjegyet. Ahhoz is egy csomó
„hülye papír” kellett, plusz még védőoltások is, de már minden megvan.
Nem lehet visszacsinálni, és nem is szeretném… De tudod, mit? – a lány
szeme felcsillant. – Adtál egy jó ötletet. Mi lenne, ha neked is szereznénk
egy újságíró-igazolványt?
– Újságíró-igazolványt? – ismételte Julcsi kissé kétkedve, majd felkapta
a fejét, mintha csak most jutottak volna el a tudatáig a másik lány szavai. –
Vietnámba mész? Hogyhogy?
Ági megvonta a vállát.
– Tudósító leszek. Méghozzá szabadúszó, ami már önmagában is
kockázatos. Tiszta hülye vagyok, tudom, még mielőtt te mondanád ki. De
úgy érzem, hogy ott a helyem. Emlékszel, hogy ötvenhatban
Magyarországra akartam menni? Akkor nem tehettem meg, hogy a
szívemre hallgassak, most azonban már senki sem akadályozhatja meg,
hogy elutazzak. Kicsit önfejűségből is teszem, de hivatástudatból is… csak
hogy nagy szavakat használjak. Na, most meg miért bámulsz így rám?
– Mi közöd van neked Vietnámhoz? Magyarországhoz azért mégis több
volt… Árpitól ugyanezt kérdeztem, és őszintén szólva nem adott rá
egyértelmű magyarázatot. Hátha te megteszed. Nos? Mi a csudát kerestek
ti, és általában az amerikaiak abban az országban?
– Mit-mit? Még te kérded? A kommunisták ellen harcolunk, nehogy
leigázzák a fél világot.
Julcsi égnek emelte a szemét.
– Ezt te sem gondolod komolyan!
– Azt hittem, nálad jobban senki sem gyűlöli a vörösöket…
– Hagyjuk ezt! – Julcsi legyintett. – Két malomban őrölünk… Az igazat
megvallva tényleg örültem volna neki, ha velem jössz Budapestre.
Reménykedtem is benne… Mindegy, talán jobb is, ha egyedül megyek. Ez
az én utam és az én életem, amit végre rendbe kellene tennem.
– Na jó, figyelj, én sem vagyok teljesen naiv vagy hülye. Tudom, hogy
amit a politikusok mondanak erről a háborúról, annak a nagy része
humbug. Mégis sok fiatal amerikai adta már az életét ezért az ügyért, és
még fogja is adni az elkövetkező években. Úgyhogy nekem ott a helyem,
hogy tájékoztassam a közvéleményt az igazságról – amennyire csak tőlem
telik. A katonák, a fiaink, köztük Árpi és Henry, megérdemelnek ennyit.
Ami a te ügyedet illeti… segítek, amiben csak tudok. Komolyan
gondoltam, hogy szerzek neked újságírópapírokat. Úgy könnyebb lesz
beutaznod. Ami azt illeti, írhatnál is pár cikket, miért ne… Majd átnézem,
helyrepofozom, és akár meg is jelentethetjük.
 – Előfordulhat, hogy nem is kell helyrepofoznod – jegyezte meg Julcsi
kissé sértődötten. – Jó, próbáljuk meg. De előtte még… valamit muszáj
elintéznem.
– Micsodát? – érdeklődött Ági, aki őszintén csodálkozott, hogy a
jobbára itthon meg a boltjában gubbasztó Julcsinak egyszeriben mennyi
ügyes-bajos dolga lett.
– Albanybe kell mennem, Thorpe lelkészékhez. Képzeld, örököltek egy
patikát, amit át akarnak alakítani könyvesbolttá, és az én segítségemet
kérték hozzá. Mivel megígértem, hogy megnézem a helyet, ezt még
mindenképpen el kell intéznem, mielőtt elmennék. Ki tudja, meddig kell
majd Magyarországon lennem…
Azt már nem tette hozzá, hogy Thorpe-ék esetleg társulnának is vele…
hiszen lehet, hogy most ebből nem is lesz semmi. Mindenesetre mielőbb
meg kell látogatnia a kedves házaspárt, és megbeszélni velük az új
fejleményeket.
Továbbá Ede bácsi és az üzlet sorsát is el kell rendezni, hogy a távolléte
alatt egyikük se szenvedjen hiányt. Nem is beszélve Pumpkinról… Az
órájára nézett, és felállt a kanapéról.
– Ne haragudj, most mennem kell. Köszönöm, hogy segítesz!
– Hé, nem kell úgy rohannod! Értem én, hogy már holnap utaznál, de ez
azért nem megy olyan gyorsan. Azt is gondold végig, nem lennél-e
veszélyben ott amiatt, hogy politikai menekültnek számítasz.
– Ugyan… hiszen akkor még gyerek voltam!
– A kommunisták tettek már el láb alól gyerekeket.
– Ez igaz. De most már otthon is más a helyzet. Úgy tűnik, hogy sokat
javult… Nézd meg ezt a képet – a címlapra mutatott. – Egy amerikai
boltban sem vallanának szégyent ezzel a ruhával, nem? Gitta sem úgy néz
ki, mintha nélkülözne vagy meg lenne félemlítve. Igen, tudom, hogy
Magyarországon diktatúra van, de talán már nekem sincs mitől félnem. De
ha lenne is, akkor is haza kell mennem. Muszáj! Semmi sem tarthat vissza.
Igorral is találkozni szeretnék, és van még valami… Emlékszel Matild
nénire? A halálos ágyán elmondta, hogy amikor elmenekült Budapestről,
egy egész kis könyvtárat hagyott otthon. Élete végéig gyötörte a kétség,
hogy mi lett a szeretett könyveivel. Ennek is utána tudnék nézni.
– Jól van, értem – Ági is felállt, és megfogta a barátnője kezét. – Nem
akarlak visszatartani, és nem is tudnálak. Mindenképpen írj majd, jó?
Mihelyt kiértem, megadom a vietnámi címemet, és oda küldhetsz levelet
Magyarországról is… remélem! Egyébként – tette hozzá, mintha csak úgy
mellékesen eszébe jutott volna – kikosaraztam Attilát. Be akart volna
költöztetni a kis erdei házába… szeretem őt, meg minden, de még nem
született meg az a férfi, akiért ezt megtenném!
– Ebben egészen biztos voltam! – Julcsi elnevette magát, és átölelte a
másik lányt.
Milyen jó, hogy te vagy nekem – gondolta. – Testvérem voltál az
elveszett testvérem helyett… és az is maradsz, akkor is, ha az igazit esetleg
mégis megtalálom.
 Negyedik fejezet

Saigon, Vietnám, 1965 júniusa

Ági belekortyolt a kávéjába, és nyomban elfintorította az orrát. De az ő

hibája, miért ebbe a névtelen kis kávézóba tért be – hiszen lehetett itt
finom kávét is kapni, valódi francia ízeket, például a La souris blanche-
ban,{32} vagy a L’ Amiralban,{33} amelyek az itt állomásozó amerikai
újságírók törzshelyei voltak. Mindkettőben állandó asztaluk is volt, rajta
egy táblácska: Réservé pour la presse.{34} Ez a kávé azonban botrányosan
rossz volt; az íze is pocsék, na és a szaga…
Hát igen, a szagok… amikor úgy egy hónapja leszállt a repülőgépről, a
legelső, ami feltűnt neki (a hőségen kívül), a szagok és illatok olyan
mellbevágó egyvelege volt, amit addig még csak elképzelni sem tudott.
Persze a látvány is lenyűgöző volt a reptérről a saigoni belvárosba tartó
buszról; a végeláthatatlan rizsföldek, a bambuszligetek, a pálmafák, a
számára eddig ismeretlen vagy csak állatkertben látott állatok, mint
például a méltóságteljes vízibivalyok, vagy a fákon ugráló és visítozó
majmok, a színes tollú trópusi madarak, a kígyók és gyíkok, na és a
rovarok, amelyek minden elképzelhető méretben és formában előfordultak
a lehető legváratlanabb helyeken. De a szagok voltak azok, amelyek
azonnal megrohanták, és azóta sem tudta őket teljes mértékben megszokni.
A városban, Saigonban pedig még erősebbek voltak, keveredve a
rengeteg itt élő ember kipárolgásával, a házak, a boltok és a piacok átható
aromájával. Szinte beleszédült minden egyes lélegzetvételnél, és
nemegyszer a gyomra is felfordult. Különösen, amikor meglátta, hogy egy
szurtos – és amúgy rendkívül aranyos, pimasz képű – utcagyerek minden
teketória nélkül leguggolt az utca szélén, hogy elvégezze a dolgát.
Azóta már úgy-ahogy megszokta az ehhez hasonló jeleneteket, pedig az
első napokban sokszor azt hitte, nem bírja tovább, és lesz, ami lesz,
szégyenszemre megfutamodik, és felül a legelső hazafelé tartó
repülőgépre. Az itteni kollégái azonban, köztük Neil Sheehan, aki az
érkezése után nyomban a szárnyai alá vette, megnyugtatták. Ne aggódjon,
mondták, meg lehet szokni. Sőt, egy idő után talán még élvezni is fogja.
Ők már évek óta itt voltak, és minden jel arra mutatott, hogy nem csupán
elviselik, de szívből megszerették ezt a várost és az egész országot. Végül
Ági is maradt… és egy hónap után kijelenthette, valóban meg lehet szokni
– mondjuk, azért nem mindent. Például a monszunesőket és a velük járó
fojtogató párát, ami még elviselhetetlenebbé tette a hőséget, biztosan nem.
Meg ezt a gyomorforgató, pocsolyaízű kávét sem.
De azért jó dolgok is voltak, és esténként, amikor a szállásán azon
töprengett, mi a fenét keres ő itt voltaképpen, gyorsan ezeket kezdte el
sorolni magában. Mindig volt friss gyümölcs bőséggel, és annyiféle,
amennyit otthon el sem tudott képzelni. Például azt sem tudta azelőtt,
milyen íze is van valójában a banánnak. Mármint a fán, a napon érett
banánnak. A többiek folyton panaszkodtak a helyi konyhára, amit
unalmasnak, egyhangúnak találtak – rizs, rizs és rizs, mindennel, ami ehető
(és néha azzal is, ami nem), vagy akár üresen –, de Ági pont a helyi
ételekkel barátkozott meg a legkönnyebben. A rizst sem bánta túlzottan,
hiszen elég semleges ízű volt, bármivel fel lehetett javítani, és rendkívül
laktató is, de igazából a zöldségek és gyümölcsök színes kavalkádját
szerette, amikből minden reggel egy teljes kosárral vásárolt a helyi piacon.
Méghozzá potom áron, és persze dollárért, amit a helyiek boldogan
elfogadtak. Mi több, az amerikai valutáért nagyjából bármihez hozzá
lehetett jutni, jóval olcsóbban, mint otthon. És szó szerint bármihez, akár
kábítószerhez vagy fegyverekhez, drága italokhoz. Virágzott a feketepiac,
a prostitúció, de a háború mellett mindezeknek itt senki nem tulajdonított
különösebb jelentőséget. Valahogy elnézőbben viszonyultak hozzájuk…
mintha csak azért terjedtek volna el különösen itt, a déli országrész
fővárosában, hogy kicsit megkönnyítsék a Saigonban állomásozó amerikai
katonák és civilek, köztük az újságírók, de a helyiek életét is.
Ági kifizette a kávét, és gyalogosan elindult a belvárosban lévő
munkahelyére, a tudósítók irodáiba. Szerette ezt a városrészt színes
épületeivel, európai eleganciájú utcáival, amelyek még a francia gyarmati
korszakot idézték, és az utakat szegélyező pálmafákkal, virágos bokrokkal.
A helyiek is inkább franciául beszéltek, angolul kevesebben tudtak, ami
Áginak elég sok nehézséget okozott. Ugyan annak idején tanult franciául a
középiskolában, ám élőben még soha nem kellett használnia, főleg nem
egy olyan környezetben, ahol a helyieknek szintén nem ez volt az
anyanyelvük, és általában igen vaskos akcentussal beszélték – ámbár jóval
gördülékenyebben, mint ő. Megfigyelte, hogy a folyton a járókelők körül
lebzselő utcakölykök tanultak meg a leggyorsabban angolul, különösen a
számukra hasznos szavakat és kifejezéseket. Ezek a gyerkőcök amúgy
roppant szemtelenek voltak, folyton aprópénzt és cigarettát koldultak, és
úgy tapadtak az emberre, akár a pióca. Amúgy Áginak azt is döbbenetes
volt látni, milyen apró gyerekek dohányoztak olyan rutinnal, mint otthon a
harcedzett veteránok, és az arckifejezésükből ítélve alighanem más
felnőttes dolgokban is járatosak voltak. Neil tanította meg arra is, hogy
ezektől a kitartó kis kolduspalántáktól egyféleképpen lehet megszabadulni:
ha nem vesz tudomást róluk az ember. Eleinte a lány nem fogadta meg ezt
a tanácsot – megszánta a piszkos, kedves arcú fiúcskákat, és adott nekik
ezt-azt, aprót, cukorkát, csokoládét. Ám ennek minden esetben az lett a
vége, hogy a semmiből még vagy tíz hasonló szutykos utcakölyök került
elő, és fülsiketítő kiabálásba kezdtek, lökdösték, taszigálták őt, szinte már
követelve, hogy azonnal adjon belőle nekik is. Ez néha már egyenesen
félelmetes volt, így Ági megfogadta a kollégája tanácsát, és inkább
levegőnek nézte a kölyköket, és hacsak lehetett, igyekezett kitérni az
útjukból.
Nem volt ez másképp most sem, amikor sietve elhaladt a jellegzetes,
vörös téglás Notre-Dame-templom előtt (aminek állítólag minden egyes
kövét Franciaországból szállították ide), és a forgalmas belvárosi utcákon
cikázott a gyalogosok, motorosok, kerékpárosok és a mindenütt jelen levő
utcai árusok között. Nem ő volt az egyetlen amerikai járókelő: voltak, akik
ráérősen sétáltak, mások céltudatosan iparkodtak valahová. Persze főleg
katonákkal lehetett találkozni… szemmel láthatóan egyre gyarapodott a
számuk. Mintha csak megszállták volna ezt az országot! A vietnámiak
szerint ráadásul pontosan úgy is viselkedtek, mint annak idején a francia
gyarmatosítók, noha ezt az amerikai tanácsadók és diplomaták nyilván
nem szerették hallani. Ám Ági egyetértett azzal, hogy ebben bizony van
valami…
Ebben a pillanatban valaki a nevén szólította, és ő nyomban megismerte
a hangot – már az itt töltött első héten megismerkedett a rendkívül csinos
és kedves Nuval, aki egy tehetős vietnámi kereskedőfamília kisebbik lánya
volt, és az egyik kollégájának, a Washington Post tudósítójának, Bob
Chandlernek a barátnője. A lány egy hófehér napernyőt tartott a kezében,
és ugyancsak fehér, rózsaszín virágmintás ruhát viselt, egy gyönyörű áo
dàit, a hagyományos vietnámi öltözetet, ami Áginak borzasztóan tetszett,
habár belátta, hogy rajta rendkívül furcsán és idegenül mutatna, ezért még
csak felpróbálni sem volt hajlandó, Nu hiába unszolta őt időről időre.
Nunak azonban csodásan állt ez az együttes – kiemelte törékeny, karcsú
alakját, az ernyő pedig megóvta a nap égető sugaraitól bájos vonású arcát
és hibátlan, fehér bőrét.
 – Hahó! – integetett az út túloldaláról, és már szaladt is át Ágihoz,
ügyesen kikerülve egy kerékpáros gyümölcsszállítót és egy araszoló kék-
krém színű Renault taxit, amelynek a sofőrje dühödten rá is dudált. –
Hahó, de jó, hogy látlak – nevetett rá a maga elbűvölően kedves módján. –
Az irodába mész? – meg sem várta a választ, belekarolt a másik lányba. –
Veled tartok. Bob előbb fog végezni, és megbeszéltük, hogy délután
moziba megyünk.
– Igazán? Délután? Mit adnak ilyenkor?
– Nem is tudom – Nu könnyedén megvonta a vállát. – Bob vette a
jegyeket a Rex moziba, valami amerikai filmre, természetesen – a lány
kuncogott. – De nekem mindegy is… imádom a mozit! Bármit szívesen
megnézek. És te?
– Hm, én azért nem bármit – Ági elnevette magát. – De én is szeretem a
mozit. Csak azért csodálkoztam, mert nálunk inkább este szoktak odajárni.
Mármint a felnőttek…
– Itt bármikor elmehetsz!
– Otthon is, csakhogy… na mindegy, nem érdekes! Tényleg, Nu, ígértél
nekem a minap egy ilyen napernyőt – a lány kezében lévő alkalmatosságra
mutatott. – Tudod, mondtam, hogy a ruha szörnyen állna nekem, azzal ne
próbálkozzunk, de egy ilyen ernyőt elfogadnék. Méghozzá pontosan ilyet,
amilyen neked van, és nem olyan tucatholmit, amit az utcai árusoknál lehet
kapni.
Nu napernyője szemmel láthatóan sokkal jobb minőségű anyagból
készült, mint az utcán vagy a piacokon kaphatók, ráadásul valami körben
rá is volt hímezve a jellegzetesen cirkalmas, hagyományos írásjelekkel –
mintha valami varázsige védené a tulajdonosát a szerencsétlenségek ellen,
legalábbis Ági így képzelte.
– Ó, igen, ezt úgy csináltattuk – Nu kicsit előre döntötte az ernyőt, és
játékosan megforgatta. – Nem is akármilyen… teljesen egyedi, kézzel
készült rajta minden, ilyet valóban nem kaphatsz sehol. Rendben – tette
hozzá némi gondolkodás után –, szerzek egyet neked is.
– Természetesen kifizetem…
– Ugyan! – Nu megrázta a fejét. – Kérlek, ne sérts meg. Boldoggá tesz,
ha elfogadod ajándékba.
– Jó, köszönöm. Akkor majd másképp hálálom meg…
Közben odaértek az irodaépület elé, és amikor beléptek, Ágit rögtön
megcsapta a fülledt hőség, ami még a kintinél is elviselhetetlenebb volt.
A szobájukban, ahol négyen dolgoztak, volt légkondicionáló, ám általában
nem működött. Az áram korlátozott mennyiségben állt rendelkezésükre, és
mivel a hadsereg szükségletei voltak a legfontosabbak, az ő kényelmük
bizony legtöbbször háttérbe szorult. A ventilátorok ugyan forgatták a
párás, forró levegőt, ám nem sokat segítettek a fullasztó hőségben. Ágiról
a legelső napokban szakadt a verejték – annyira, hogy sokszor
megcsúsztak az ujjai az írógép billentyűin, és óvatosan kellett megfognia a
cikkek letisztázott kéziratát, nehogy elmaszatolja rajta a tintát. A kollégái,
Neil Sheehan, aki immár a UP{35} hírügynökséget erősítette, David
Halberstam a New York Timestól és Bob Chandler a Washington Posttól
mind biztosították arról, hogy egy idő után jobb lesz… teljesen ugyan nem
fogja megszokni ezt a trópusi klímát, de ennyire nem fog izzadni.
Csodák csodája, igazuk is lett. Sokat javult a helyzet, de azért gyakran
törölgetnie kellett a homlokát és a tarkóját. Bezzeg Nu! Irigykedve nézett a
lányra, aki szemmel láthatóan egyáltalán nem verejtékezett. Ez meg
hogyan lehetséges? Nem is csoda, hogy mind a három pasas szinte tátott
szájjal bámulta. Nu csak rejtélyesen mosolygott, a kezével legyező
mozdulatokat tett, és kecsesen megrázta fénylő fekete fürtjeit.
– Hű, de meleg van itt nálatok! – mondta, és fújt egy nagyot. – Hogy
bírtok itt ücsörögni egész nap?
– Úgy, hogy nem ücsörgünk itt egész nap – nevetett Bob, majd
odalépett a lányhoz, átkarolta a derekát, és megcsókolta, kiváltva ezzel a
többiek irigy pillantásait. – Örülök, hogy itt vagy, bébi. Akkor mehetünk?
Alig vártam már, hogy kiszabaduljak ebből a lyukból…
– Menjünk! – Nu körbefordult, és mindenkinek integetett búcsúzóul.
Miután elmentek, Ági kivett a hűtőből egy ásványvizet, kinyitotta, és egy
hajtásra kiitta a felét.
– Ez a Bob szerencsés fráter – sóhajtott Dave, aki piros ceruzával a
kezében egy cikket javítgatott. – De abban is igazuk van, hogy nem lehet
ilyen hőségben dolgozni. Teljesen leblokkolt az agyam. Menjünk, és
igyunk meg egy sört valahol – a másik kettőre nézett. – Nos? Mit szóltok?
– Én még csak most érkeztem – Ági helyet foglalt az asztalánál, papírt
fűzött az írógépébe, és gondterhelten bámult maga elé. – Így is ellötyögtem
egy csomó időt. Könnyű teljesen eltunyulni ebben az országban. Illetve…
csak nekünk. A környékbeli parasztok állandóan dolgoznak, méghozzá
kemény fizikai munkát végeznek a rizsföldeken és máshol.
– De ők egész életükben ezt csinálták – vetette ellen Dave. – Már
hozzászoktak, ahogyan ehhez a gyilkos éghajlathoz is. Meg se kottyan
nekik! Nem láttad Nut? Panaszkodik a melegre, de csak a mi kedvünkért.
Neki kutya baja!
– Nu nem egy paraszt… Egyébként a legmelegebb időszakokban ők is
inkább éjjel dolgoznak – Neil hátradőlt a székén, és nyújtózkodott. Ági
látta, hogy a hónalján kiterjedt izzadságfoltok sötétlenek, mint ahogyan –
megfigyelte – minden amerikainak itt Saigonban. A vietnámiaknak
azonban sohasem. – Láttam, amikor a hold fényénél hordták a vizet a
folyóról a földekre. De hogy roppant szorgalmasak, abban igazad van.
Márpedig nincs könnyű dolguk. Ez az átkozott háború őket viseli meg a
legjobban.
– Pedig végső soron őket akarjuk megvédeni – Ági még mindig
elmélázva bámulta az egyelőre üres papírlapot. – Az északi
kommunistáktól. Mégis gyűlölnek minket – felemelte a fejét, és a két
férfira nézett. – Ti is észrevettétek?
– Nehéz lenne nem észrevenni! – nevetett Dave. – Na de nem is törjük
magunkat, hogy megszeressenek, az az igazság.
– Valóban nem! Pedig arra kellene törekednünk… hogy legalább
elfogadják az ittlétünket, és hogy segíteni akarunk nekik. Az utcán néha
olyan pillantásokat vetnek rám, hogy beleborzongok. Azt szerencsére nem
értem, hogy ilyenkor mit mondanak egymásnak, de el tudom képzelni!
– És akkor azt is képzeld el, mi a helyzet azokkal, akik ráadásul
egyenruhában járkálnak – kezdte Dave, majd mintha valami hirtelen
eszébe jutott volna, felkapta a fejét, és Ágihoz fordult. – Igaz is,
egyenruha… Mikor látogat már meg a bátyád?
– Ha elengedik végre – Ági megvonta a vállát. – Nem olyan egyszerű
elszabadulni, főleg, hogy csak nemrégen érkeztek. Kimenőt csak bizonyos
idő elmúltával kaphatnak. De tegnap táviratozott, hogy ha minden igaz, a
napokban idejöhet Saigonba. Már alig várom! Kicsit olyan lesz, mintha
otthon lennénk.
– Azért az túlzás! – Dave ásított, majd felállt, és ő is nyújtózkodott. –
Na jó, szivi, akkor most egy órácskára magadra hagyunk. Legalább
nyugodtan tudsz dolgozni. Ha megérkezik a bátyád, majd mindenképpen
mutasd be. Annyit hallottunk már róla, hogy én máris úgy érzem, mintha
személyesen ismerném.
– Köszi! – Ági hálásan mosolygott. – Persze hogy bemutatom, én is
szeretném, ha találkoznátok. Árpi nem ilyen cinikus disznó, mint ti
vagytok, de szerintem remek fickó, és tudja, mi az ábra az újságírókkal.
Biztosan ő is szívesen megismerkedne veletek.
– Hát persze… – jegyezte meg Neil. – És ő is kissé megvetően fog
végigmérni, mint minden egyenruhás, aki csak szembejön velünk az utcán.
Mivel mi civilek vagyunk. Alacsonyabb kasztba tartozunk.
 Ági ezt válaszra sem méltatta, mindössze egy szúrós tekintettel próbálta
a szót belefojtani a barátjába, de ekkor már Dave is közbelépett.
– Hagyd már, öregem. Menjünk… mielőtt agyunkra megy a hőség. Úgy
érzem, nemsokára érkezik a monszun, azért ilyen nyomott és párás a
levegő. Hát akkor… jó munkát!
Búcsúzóul intett Áginak, majd a két riporter távozott, egyedül hagyva a
lányt az irodában, aki hirtelen borzasztó magányosnak és fáradtnak érezte
magát, holott ma még valóban nem csinált semmit. Tényleg ez a trópusi
klíma lehet az oka… A hőség, a közelgő eső, a fullasztó pára.
Mindegy, ez nem kifogás, a cikket így is meg kell írnia. Egyelőre csak
Saigonról, az itteni első benyomásairól – immár a harmadik anyagon
dolgozott, és úgy érezte, még mindig rengeteg mondanivalója van. Minden
új volt itt, és mindenről szeretett volna beszámolni. Bár igazából háborús
tudósítóként érkezett ide, és tudta, hogy előbb-utóbb túl kell esnie a
tűzkeresztségen. Akárcsak Árpinak…
Addig is marad ez a félig-meddig úti beszámoló az egzotikus főváros
furcsaságairól, ami nagyon is számot tarhat az otthoni olvasók
érdeklődésére, hiszen az ő barátjuk, testvérük, fiuk vagy édesapjuk is
ezeken az utcákon sétál, ezeket az embereket és tájat látja, ezeket az
ételeket, italokat fogyasztja, ugyanazok a dolgok okoznak számára
meglepetést, örömet vagy kényelmetlenséget.
Maga alá húzta a székét, megigazította a papírt az írógépben, és
nekilátott az írásnak. A kis Hermes gép billentyűinek a kopogása betöltötte
az elcsendesedett szobát… Ági annyira belemerült az írásba, hogy észre
sem vette, amikor hatalmas cseppekben az eső is kopogni kezdett az
ablakokon, a tetőn. Kisvártatva azonban abbahagyta a gépelést, és
csodálkozva fordult az ablak felé, majd fel is állt, odament, és kinézett az
utcára.
Még soha életében nem látott ekkora zuhét. Mintha hirtelen kiszakadt
volna egy égre feszített ponyva, és a rajta hosszú idő alatt összegyűlt víz
egyszerre zúdult volna le a városra.

•••

Saigon, 1965 júliusa

Az eső már hetek óta kisebb-nagyobb megszakításokkal rendületlenül

zuhogott. Ági ezekben a napokban jött rá, hogy ilyen monszunos időben is
milyen jó hasznát veheti a fura, kúp alakú szalmakalapoknak, a Non La-
nak – ezek nemcsak a tűző naptól védtek, de elég hatékonyak voltak az eső
ellen is. Persze ideig-óráig… Addig, míg az ember mondjuk egy taxiból
vagy egy fedett riksából kiugrott és gyorsan beszaladt a közeli árkád alá
vagy egy épületbe. Ezúttal pedig az egyik francia kávézóba, a La
brasserie-ba, ahol ma délelőttre Árpival beszéltek meg találkozót.
– Helló! – üdvözölte a bátyját, aki már az egyik asztalnál ült, és egy
újságot lapozgatott. – Elkéstem? Bocsánat… nem is figyeltem az időt.
Arra koncentráltam, hogy ne ázzak meg.
– Semmi baj! – Árpi felállt, és kétoldalt arcon csókolta a húgát. –
Szívesen elüldögéltem itt. Legalább nem ugráltat senki… nincsenek
seggfej parancsnokok, sem gookok,{36} sem undorító és büdös mocsarak,
amikbe térdig vagy derékig bele kell gázolni.
Ági egy lépést hátrált, és jól szemügyre vette a testvérét. Mióta újra
találkoztak itt Saigonban, három nappal ezelőtt, már többször is megtette
ezt, és még mindig kedvére volt, amit látott. Árpinak már kezdett kinőni a
haja, amit az érkezésekor szinte teljesen kopaszra nyírtak, és már az
egyenruha sem állt olyan furcsán rajta, mintha valami jelmezt viselne.
A bőrét is kicserzette a nap, ami nagyon jól állt neki – kék szeme szinte
világított barna arcában, és az egyelőre tüskeként kiserkedő haja is jóval
világosabb volt, mint az otthoni viszonyok között. A vietnámiak szemében
szinte már szőkének számított, és hozzájuk képest valóban az is volt. Nu
egy alkalommal bizalmasan elárulta Áginak, hogy az amerikai férfiak az ő
szemükben hatalmas termetűek, szőrösek, szőkék és harsányak.
A gyerekek sokszor majmokhoz hasonlították őket, mivel nekik is olyan
hosszú, szőrös karjuk és bozontos mellkasuk van. Ági akkor jót nevetett
ezen, de azóta megpróbálta ilyen szemmel is nézni az idecsöppent
honfitársait, és belátta, hogy Nu szavaiban van némi igazság. Mindenesetre
az amerikaiak valóban borzasztóan idegennek tűntek ebben a
környezetben, a helyiek között.
Ámde Nu egyúttal rendkívül vonzónak is tartotta ezeket a bumfordi
fickókat, és a vonzalom általában kölcsönösnek bizonyult. Rengeteg
magas rangú tisztnek, CIA-vezetőnek vagy diplomatának volt csinos
vietnámi barátnője, sőt egyeseknek akár feleségük is. Mindez fordítva,
tehát a helyi férfiak és az amerikai nők között nem igazán működött. Ági
már többször észrevette, hogy a vietnámi férfiak mintha ódzkodnának tőle
– betartották a három lépés távolságot, és legtöbbször csak gyanakodva
méregették. De ő sem találkozott még olyan helyi férfival, akin megakadt
volna a szeme… persze voltak, akiket szimpatikusnak talált, de nőként
nem vonzódott hozzájuk.
Annál inkább ezekhez a szabadságukat töltő, a városban ráérősen
korzózó katonákhoz. Köztük akadtak egészen jóképű fiatalemberek is –
mint például Árpi, aki igaz, hogy a bátyja volt, de azért el kellett ismernie,
hogy vonzó pasas.
– Kár, hogy Julie most nem láthat – jegyezte meg, mire Árpi elpirult, de
aztán csak megvonta a vállát.
– És ha látna, akkor mi lenne? Hagyjuk… Kérsz egy kávét? Vagy
valami mást innál?
 – A kávé jó lesz. Itt egészen finomat főznek. Még a francia időkben
megtanulták, hogyan kell jó kávét készíteni. Sok szép gyarmati épületük is
van, templomok, városi hivatalok, üzletek, villák. De a buddhista pagodák
is szépek, meg a kis tavacskák a lótuszokkal, a Saigon folyó, amiről a
város a nevét kapta. A partjáról gyönyörű a naplemente! Meg is fogok
mutatni mindent, mihelyt egy kicsit csillapodik az eső.
– Jó-jó. Kíváncsi is vagyok rájuk. De ez a pár nap semmittevés is
jólesett. Még csak bő egy hónapja vagyok itt, de borzasztóan elfáradtam.
Mintha éveket öregedtem volna… Amúgy Saigon tényleg szép, már
amennyit eddig láttam belőle. De, mint minden nagyváros, elég zsúfolt,
zajos és koszos is. Nemrég a cimborákkal voltunk egy másik városban,
Huế-ban. Na, az egy jellegzetes vietnámi kisváros, békés, csendes, és
szerencsére ott még alig vannak amerikaiak.
Ági elnevette magát, de Árpi nem tartott vele.
– Hát igen… – mondta végül a lány elkomolyodva. – Az újságíró
barátaim, az úgynevezett Banda, akik kisebb megszakításokkal hatvanegy
óta itt vannak, ugyanezt mondják Saigonról. Mostanra ez egy háborús
metropolisz lett, ami nyilván nem tett jót neki. De azért érdekes hely…
Nekem tetszik az itteni nyüzsgés. Tudod, hogy én szeretem a
nagyvárosokat! – a bátyjára kacsintott.
– Igen, te mindig is Washingtonban meg New Yorkban érezted jól
magad. Hozzájuk képest Saigon is egy porfészek – a férfi kiitta a kávéját,
és az órájára nézett.
– Sietsz valahová? – kérdezte Ági. – Vagy vársz valakit?
– Nem – vágta rá gyorsan Árpi, de aztán hamiskásan elmosolyodott. –
Oké, előtted úgysem lehetnek titkaim, tényfeltáró újságíró hölgyemény. Az
egyik társammal, Mitch Gabellel az utóbbi napokban felfedeztük Saigon
legizgalmasabb oldalát… Na, most meg miért nézel így rám?
– A bordélyokat, ugye? – Ági égnek emelte a szemét. – Nekem
mindegy, csak nehogy összeszedj valami betegséget. Ja, és ne vegyél
kábszert, hiába kínálgatják, jó? Itt sokkal olcsóbb, mint otthon, és jóval
könnyebben hozzá is juthatsz, úgyhogy sokan elcsábulnak.
– Tudom… Ne félj, az ilyesmi engem nem vonz. Inkább iszom egy
korsó sört. De visszatérve az örömlányokra… Mitch-csel megbeszéltük,
hogy ma délután visszamegyünk. Ebben az esős időben úgysem nagyon
lehet mit csinálni, és hát az embernek vannak szükségletei, ugye.
Megismerkedtünk két nővérrel, Sophie-val és Babette-tel. Persze valójában
nem így hívják őket, valami kimondhatatlan nevük van, és alig beszélnek
egy-két szót angolul. Franciául próbálunk meg társalogni velük,
képzelheted! De végül is… az az igazság, hogy elsősorban nem csevegni
akarunk velük.
– Oké… de legalább várd meg Bobékat – Ági kissé felágaskodott, és a
kirakaton keresztül az utcát pásztázta. – Már itt kellene lenniük. Neillel és
Dave-vel már találkoztál, és megígértem Bobnak, hogy ma ő is
megismerkedhet veled. Csak azt várd meg, hogy bemutassalak, aztán
mehetsz a… hogyishívjákhoz.
– Sophie-hoz – felelte Árpi, de a húga már nem figyelt rá. Felállt, és
hevesen integetni kezdett. A bejáratnál egy magas, jól öltözött pasas tűnt
fel, mellette pedig egy aprócska, törékeny teremtés, egy vietnámi lány, aki
azonban egyáltalán nem hasonlított azokra a helybéli nőkre, akiket Árpi a
falvakban, az utcán, vagy éppen a vörös lámpás negyedben látott.
Ez a lány olyan gyönyörű volt, mintha valami egzotikus meséből lépett
volna elő. Karcsú termetét vékony, selymes anyagból készült halványsárga
ruha fedte, derekán fehér, piros virágos övvel, piros cipellővel. Vállig érő,
éjfekete haja és az átlagos vietnámiakétól eltérően hófehér bőre volt.
Egyáltalán nem festette magát, de nem is volt rá szüksége – bájos
vonásaival, kedves mosolyával és vidáman csillogó fekete szemével így is
nyugodtan szerepelhetett volna a leghíresebb női magazinok címlapján.
Már az ajtóból észrevette, Árpi milyen szemeket mereszt rá, ezért
halványan elpirult, és szégyenlősen lesütötte a szemét. A vele lévő férfi –
nyilván Bob Chandler, Ági kollégája – megfogta a kezét, és odavezette őt
az asztalhoz.
– Helló! – köszöntötte őket Ági, majd a bátyjához fordult. – Bemutatom
neked a kollégámat és barátomat, Bobot és a barátnőjét, Nut. A teljes nevét
sajnos nem tudom megjegyezni. De azt, hogy Nu, szerencsére mi is
könnyen ki tudjuk ejteni. Egyébként annyit jelent, hogy lány.
– Lány – ismételte Árpi, és olyan ostoba képet vágott, hogy Ági kis
híján elnevette magát.
– Igen. És Nu nyilvánvalóan az is. Na, gyertek, üljetek le a körünkben.
Kértek egy kávét?
– Én nem szeretem a kávét – mondta Nu a legcsábosabb mosolyával,
miközben lopva az őt leplezetlenül bámuló Árpira pillantott. – Inkább teát
innék.
Bob odaintette a pincért, aki felvette a rendeléseket. Miközben várták,
hogy kihozzák, a riporter egyfolytában az itteni élményeiről, a hadsereggel
való tapasztalatairól, az „éles” bevetéseiről fecsegett, egyenesen Árpihoz
intézve a szavait, aki úgy tett, mintha figyelmesen hallgatná.
– Azt mondja, Ðà Nẵngban van a főhadiszállásuk? Ez nagyszerű! Ott én
is gyakran megfordultam, először akkor, mikor az első
tengerészgyalogosok partra szálltak. Micsoda ünnepség volt akkor, nem
igaz, drágám? – Nuhoz fordult, aki bólogatott. – Fehérbe öltözött lányok
virágcsokrokkal várták őket, gyerekek énekeltek, és persze a sok újságíró,
aki ott hemzsegett… mintha csak a felszabadítójukat várták volna. Ami
akkor még igaz is volt… persze azóta sokat változott a helyzet! Mindkét
fél némileg kijózanodott a mézeshetek után, de nekem az a nap örökké
emlékezetes marad. Méghozzá azért, mivel ott ismerkedtünk meg Nuval –
megfogta a lány kezét, és megcsókolta. – Sosem fogom elfelejteni!
 – Ðà Nẵng tényleg egészen elviselhető város – erősítette meg Árpi is. –
Legalábbis állítólag sokkal rosszabb helyek is vannak. Persze számunkra
nem a kényelem az elsődleges szempont. De a város fontos hadászati
támaszpont is. A tenger, a folyó és a hegyek közelsége miatt stratégiailag
kiemelkedő jelentőségű, és ezt a Vietkong is tudja. Feltett szándékuk, hogy
az északra lévő hegyek elfoglalásával elcsatolják a területet Saigontól.
– Meg tudják ezt tenni? – kérdezte Nu aggódó arccal. – Hiszen Dél-
Vietnám már így is sokkal kisebb Észak-Vietnámnál! Ha még lehasítanak
róla egy ekkora darabot, és ráadásul az egyik leggazdagabb területet,
végünk van!
– Dél még talán akkor is tehetősebb maradna északnál. Más kérdés,
hogy jóval korruptabb is… De nem fog nekik sikerülni, kicsi Nu, ne félj!
A mi fiaink és az ARVN{37} katonái is hősiesen helytállnak. Nem igaz,
őrmester úr?
Árpi egy fintort vágott – nem szerette, ha így szólították, és különösen
Bobtól (aki az első perctől ellenszenves volt neki) valahogyan gúnyosnak
is érezte. De válaszolt, méghozzá Nura nézve.
– Megteszünk mindent… persze vannak gondjaink. A környékbeli
parasztok a Vietkonggal szimpatizálnak, és ott segítenek nekik, ahol
tudnak. Rejtegetik őket a falvakban, a kunyhóikban, segítenek nekik
elrejtőzni a dzsungelben, a mocsarakban. Meg aztán… eleve
otthonosabban és sokkal biztosabban mozognak ebben a környezetben,
mint mi. Minket már az is félig leterít, ha összecsipkednek a szúnyogok, a
piócák, és izzadunk a hőségben, vagy ázunk az esőben. Ráadásul soha nem
tudhatjuk, honnan támadnak ránk lesből. Csapdákat is állítanak, és megint
nem csupán az ellenség, hanem a szövetségesünknek tartott helyiek is.
Aknákat bütykölnek szardíniásdobozból és robbanószerekből, amiket mind
tőlünk kaptak vagy szereztek. Eh, de hagyjuk – legyintett. – Nem is akarok
erről beszélni.
 Egy darabig mind hallgattak a gondolataikba merülve. Végül Ági
szólalt meg.
– Tehát azt mondod, hogy a büszke amerikai hadsereg, a világ
legfejlettebb és legdrágább fegyvereivel, nem bír ezekkel a mezítlábas
dzsungellakókkal?
Árpi mintha csak ekkor kapott volna észbe, hogy újságírókkal ül egy
asztalnál.
– Én ilyet nem mondtam! – tiltakozott. – Dehogy! Nekünk sokkal
jobbak a géppuskáink, és hát ott vannak a helikopterek is, amik
nélkülözhetetlenek a felderítésben és az utánpótlásban.
– Meg abban, hogy frászt hozzon a gookokra – tette hozzá Bob fölényes
mosollyal.
– Azért ezek a „gookok” nemrég lelőttek hármat vagy négyet a
nagyszerű helikopterekből{38} – vágott vissza neki Nu szikrázó szemekkel
és kipirult arccal, mire mind csodálkozva néztek rá. Szokatlan volt egy
ilyen heves kitörés ettől az aprócska, folyton kedvesen mosolygó lánytól.
– Való igaz – fordult Ági is Bobhoz. – Akkor nem úgy tűnt, hogy
túlzottan félnének tőlük. Azt hiszem, azóta rájöttek, hogy a repülő
csodamasinák is sebezhetők.
– De nem is csúzlival lőtték le – mormogott Bob bosszúsan. – A kínai
meg a szovjet fegyverek nélkül semmire sem mennének. De mielőtt mind
egy emberként a torkomnak ugranátok, tudhatjátok, hogy nincs ember, aki
nálam jobban ellenezné ezt a háborút. Már csak amiatt is, amit eddig
láttam belőle – mindkét oldalon, ami azt illeti. De az enyhe túlzás, hogy
mezítlábas parasztok küzdenek atomkori fegyverekkel felszerelt
szuperhősök ellen, és azok mégsem bírnak velük. Amikor, mondjuk, egy
erdei ösvényen szemtől szemben találja magát egy csapat amerikai katona
és a Vietkong-gerillák, hát ott nagyjából egyenlők az erőviszonyok. Sőt,
meg kell mondanom, hogy a gerillák talán még előnyben is vannak a
helyismeretük és a szívósságuk, a fanatizmusuk miatt. Nem így van, tiszt
uram? – intézte Árpihoz a kérdést, aki ezúttal elismerő pillantást vetett az
újságíróra. Lám, mégsem olyan öntelt hólyag, mint amilyennek első
ránézésre tűnt – illetve az, de vannak egészen jó meglátásai. Mintha ő is
részt vett volna egy-két ilyen ütközetben… talán így is volt.
– Igen, így van – bólintott. – Közülünk sokan megtanultuk tisztelni
ezeket a mindenre elszánt harcosokat. Úgy tűnik, hisznek abban, amiért
küzdenek, és nem csak a zsarnoki vezetőik kényszerítik bele őket ebbe a
háborúba, ahogyan azt nekünk mondták. Egyetlen zsarnokért sem áldozod
fel önként az életedet…
– A hazádért viszont megteszed – jegyezte meg Nu halkan, és Árpival
egymásra néztek. A férfinak Julcsi és Attila jutottak eszébe, és a többi
ötvenhatos magyar. Gitta, Julcsi nővére. Igen, ők is készek voltak
feláldozni akár az életüket is – bár, ha úgy vesszük, éppen az ellentétes
oldalon harcoltak, a kommunisták ellen.
– Rettentően bonyolult ez az egész – mondta végül, és megdörzsölte a
homlokát. – A parancsnokaink szerint mi is a hazánkért küzdünk itt, ezt
azonban elég nehéz átélni.
– Julie pontosan ezt mondogatta – Ági megvonta a vállát. – Ezen
veszekedtetek, nem emlékszel? Már akkor is megmondta, hogy te itt nem a
hazádért fogsz harcolni, bárki bármit mond is.
– Mégis… ha már itt vagyunk, muszáj helytállni – jelentette ki Árpi, és
kihúzta magát. – Nem veszíthetjük el ezt a háborút, hát nem látjátok? Mi
lesz akkor? Nem is Vietnám miatt fontos ez, hanem a Szovjetunió és Kína
miatt. Akkor aztán senki sem fogja tudni megállítani őket.
A többiek nem feleltek, és hosszú pillanatokig mindenki némán bámult
maga elé. Bob elgondolkodva kavargatta a kávéját. Végül lenyalta a
kanalát, és Nu felé fordult.
– Na, idd meg a teádat, szivi, aztán menjünk. Bocsássatok meg –
mondta Áginak. – Nu szülei meghívtak vacsorázni, és előtte még be kell
ugranom az irodába. Nos, örülök, hogy találkoztunk! – felállt és a kezét
nyújtotta Árpinak.
Miután elmentek, a férfi még sokáig bámult utánuk, Ági pedig
gunyoros arccal figyelte.
– Nocsak, nocsak – szólalt meg végül. – Csak nem megtetszett neked a
kis Nu?
– Láthatod, hogy igen – Árpi nyugtalanul fészkelődött a székén. –
Csodálatos teremtés! Még sohasem láttam hozzá foghatót.
– És Irina?
– Na, igen… ő is csodálatos volt, csak másképp. Nu egészen
különleges… ha érted, mire gondolok.
– Persze hogy értem. Nem tudsz ellenállni egy csinos pofikának, soha
nem is tudtál. Csakhogy van egy bökkenő: láthattad, hogy Nu foglalt.
– Igen, láttam. Nem kell külön felhívnod rá a figyelmemet. De
tudtommal még nem házasodtak össze, ugye?
– Nem – Ági felsóhajtott. – De attól még foglalt. Bob nem a szívem
csücske, de mégiscsak a kollégám. Hagyd őket békén, jó?
Árpi nem válaszolt – már csak két nap volt hátra a kimenőjéből, és
Mitch barátjával azt tervezték, hogy az utolsó estét újra Sophie és Babette
társaságában fogják tölteni. Most azonban… úgy döntött, mégis inkább
elfogadja Ági meghívását, és részt vesz az amerikai tudósítók partiján,
amit a Rex mozi mögötti vendéglőben, a La Brasserie-ban rendeznek.
Eredetileg semmi kedve sem volt hozzá, ugyanis a húga újdonsült barátait
meglehetősen tenyérbemászó, fontoskodó frátereknek tartotta, de most…
Ha a csinos kis Nu is ott lesz, semmiképpen nem hagyhatja ki az
eseményt – muszáj még egyszer viszontlátnia a lányt, mielőtt visszatérne
Ðà Nẵngba, majd a földi pokolba; a rizsföldekre és a környező hegyekbe, a
dzsungelbe, és a mangrove mocsarakba vietkongokra „vadászni”.
 •••

Albany, 1965 júliusa

Julcsi elégedetten nézett körül a frissen kimeszelt helyiségben. Igen, már

jól emlékezett, valóban megfordult itt egy ízben, méghozzá Ede bácsival,
nem sokkal az érkezése után. Szidi néninek vettek itt gyógyszereket, majd
egy antikváriumba mentek, hogy könyveket vásároljanak a boltjukba.
Behunyta a szemét, és nagy levegőt vett. Habár lemeszelték a falakat, még
mindig érezni lehetett a gyógyszerek, a tinktúrák és a gyógynövények
illatát. Valószínűleg a faragott, ódon polcok miatt, amelyeket a lelkészék
meghagytak a berendezésből. Julcsi értette, hogy miért nem akartak
megválni tőlük: csodálatos darabok voltak, még ha nem is igazán könyvek
tárolására készítették őket annak idején. Ezek a régi fabútorok magukba
szívták az évtizedek alatt a patikaszagot, és most nehezen eresztették el.
Ám csak idő kérdése, hogy mindent könyvillat járjon itt át… Julcsi
boldogan elmosolyodott. Nem is hitte volna, hogy ilyen izgalmas feladat
létrehozni valamit, szinte a semmiből, de legalábbis valami újat a régi
helyén – méghozzá úgy, hogy a régiből is megtartunk bizonyos értékeket.
És ennek az üzletnek a homlokzatán is az ő neve fog állni: Julie’s Book
Corner. Úgy döntöttek, hogy nem változtatnak a cégéren, noha ez a bolt
nem a sarkon állt{39} – ám az elnevezést amolyan márkanévnek tekintették,
és Mabel Thorpe szerint a hangulata is illett az egykori patika
helyiségéhez.
– Nos? – kérdezte a lelkészné, aki a kezét törölgetve éppen ekkor lépett
ki a hátsó raktárból. – Mit szól hozzá? Takaros kis kuckó ez is, nem igaz?
Bevallom, én már most látom a lelki szemeim előtt a rengeteg könyvet itt
körben a falakon, egészen a mennyezetig – megállt az egyelőre üres
helyiség közepén, és körbemutatott. – És ott lesz a pult – folytatta. –
A patika idején is ott volt, és hát nem is nagyon lehet máshol. Nincs itt túl
sok hely, de az nem is baj. Kályhát sajnos ide nem tudunk betenni –
utánajártunk és lehetetlen –, de kis asztalokat, székeket igen. Teát,
süteményeket itt is felszolgálhatunk. Jaj, már alig várom! – izgatottan
összecsapta a kezét, és kuncogott, akár egy bakfis.
– Én is! – Julie felsóhajtott. – És éppen most nem maradhatok. De
muszáj elutaznom, ugye megérti? – fordult Mrs. Thorpe felé, aki bólintott.
– Hogyne érteném! Bár kicsit aggódom magáért, Julie. Biztosan nem
árthatnak magának azok a kommunisták?
Julcsi egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt.
– Nem hát! – mondta, és még a fejét is megrázta, hogy még
magabiztosabbnak tűnjön. – Tudja, eltelt majdnem tíz év, mióta
elmenekültem onnan. Az nagy idő. Sok minden megváltozott ott is. Még
mindig a kommunisták vezetik az országot, de talán már nem olyan súlyos
a helyzet, mint a forradalom után. Már csak azért is gondolom ezt, mivel a
nővérem már nincs börtönben… Látta maga is azt a címlapot, nem?
– Igen, igen – Mrs. Thorpe elgondolkodva hümmögött. – Csuda szép az
a lány a képen, és bizony boldognak, kiegyensúlyozottnak tűnik. Nos… ha
valóban csak úgy tud utánajárni a dolognak, ha odautazik, ne késlekedjen.
Ez a kis üzlet megvárja, és mi is. Addig beszerzünk ide annyi könyvet,
amennyit csak tudunk, valamint az asztalokat, székeket a teázáshoz. Az
ünnepélyes megnyitóval mindenképpen megvárjuk, bármeddig is lesz
távol.
– Még azt sem tudom, mikor indulhatok – Julcsi közelebb lépett az
egyik polchoz, és végigsimította. – Meg kell várnom, míg elkészül a
vízum, és Ági ígért újságíró-igazolványt is. Csakhogy mivel ő most
Vietnámban van, azt sem egyszerű elintézni. Márpedig szükségem van rá,
hogy a többi papírt könnyebben megkapjam, és hogy ott is szabadabban
mozoghassak. Állítólag a nyugati sajtótól valamennyire tartanak, nem
szívesen packáznak velük. Most az az új politika, hogy kifelé a szebbik
arcukat kell mutatni. Ha jól látom, Gitta is ennek az egyik eszköze. Bár, ha
– ahogy ön mondja – ettől boldog és kiegyensúlyozott, ki vethetné ezt a
szemére?
Gitta, vagy… Kalmár Erika? – folytatta magában a gondolatot. Hiába,
nem tudok rá így gondolni. Nyilván jó oka volt rá, hogy megváltoztassa a
nevét. Már ha egyáltalán valóban ő az… Te jó ég, hogy fogom kibírni ezt a
bizonytalanságot, amíg el nem jutok végre oda?
Haza, Budapestre.
– Jöjjön, meghívom ebédelni – Julcsi arra ocsúdott, hogy Mabel Thorpe
a karjára tette a kezét. – Van itt a közelben egy kis olasz étterem, és nekem
már korog a gyomrom. Remek a spagettijük és a panna cottájuk. Közben
megbeszélhetjük a további részleteket a nyitásról. A cégtáblát már most el
akarom készíttetni, hogy még láthassa, mielőtt elutazik. Közben már ment
is ki a bolthelyiségből, a nyomában Julcsival. Gondosan bezárta az ajtót,
majd belekarolt a lányba, és elindultak a vendéglő felé. – Hát tudja –
kezdte újra, mély sóhaj kíséretében –, nevezzen önzőnek, de én sajnálom,
hogy elmegy. Megértem, és mint mondtam, nem akarom lebeszélni az
útról. Nem is tudnám! De olyan sok szép tervem volt, amit most mind el
kell halasztani, talán hónapokra. De az is igaz, hogy ősszel és télen talán
jobb lesz olvasóklubokat meg író-olvasó találkozókat rendezni, mint
nyáron. Ilyenkor mindenki nyaralni megy, és szívesebben tölti a napot a
tengerparton, mint egy félhomályos könyvesboltban, nem igaz?
– Én bármikor szívesen töltöm a napot könyvesboltban – nevetett a
lány. – Ezért is neveznek „könyvárus lánynak” már évek óta.
– Én is így vagyok vele! Folyton unatkoztam a tengerparton, ha
odautaztunk, csak az segített, ha volt nálam egy jó könyv – felelte Mabel.
– Látja, rokon lelkek vagyunk, mindig is tudtam.
 – Hát, azért a tengerparton se rossz, valljuk be. Bár én idén már
biztosan nem jutok el oda… Mondja, Mrs. Thorpe, nem bánja, ha a
távollétemben megbízom Attilát az új bolt ügyeinek az intézésével? Benne
megbízom, és habár nem egy üzletember, talpraesett fickó, és a könyveket
is szereti. Ha beleegyezik, még az elutazásom előtt bemutatom magukat
egymásnak.
– Rendben, de… neki mit mondott, miért utazik oda? Neki is elárulta,
hogy megtalálta az egykori menyasszonyát?
– Nem, mert még nem is biztos, hogy megtaláltam. Ő nem tudhat
erről… Neki azt mondtam, hogy egy régi ismerősöm keresett meg, és ő
hívott Budapestre. Persze ellenzi, hogy odamenjek, de az ő szempontjából
ez érthető is.
Különösen azért, mert tudja, hogy az a bizonyos ismerős Igor. De
tisztában van vele, hogy nem tarthat vissza – látja rajtam, hogy nagyon
elszánt vagyok, bár arról sejtelme sincs, valójában miért.
Az ebéd után Mabel még kikísérte őt a buszhoz, amivel visszament
Pine Creekbe. Késő délután már haza is ért, és az első útja a boltba
vezetett. Liz vállalta, hogy aznap helyettesíti, ne kelljen bezárni fél napra.
Mikor Julcsi belépett, egy almát majszolva ült az egyik karosszékben, és
elmélyülten olvasott. Az ajtónyitásra felkapta a fejét, és olyan arcot vágott,
mint aki hirtelen nem tudja, hol van.
– Helló! – köszönt rá Julcsi. – Látom, halálra dolgozod magad. Nem
voltak sokan, ugye?
– Hát… nem taposták le egymás sarkát, ami azt illeti – Liz ásított és
nyújtózkodott. – De legalább jó sokat haladtam a könyvemben. Otthon
Daisyvel körülbelül két hét alatt tudok ennyit olvasni.
– Örülök neki! Ne nézz így rám – tényleg. Egyébként mit olvasol?
– Elizabeth Gaskelltől az Észak és Délt. Igazából tévedésből vettem le a
polcról… azt hittem, az amerikai polgárháborúról szól. De egyáltalán nem,
bár a kor ugyanaz. Az angliai északról és délről, egy északi ipari
nagyvárost állít szembe a déli falvak világával. De szerelem is van benne,
persze, és mindenféle izgalmas intrika. Nagyon szórakoztató!
– Akkor hát rendezhetnénk egy Gaskell-témájú olvasóklubot is?
– Mindenképpen! De előbb elolvasok tőle legalább még egy könyvet.
Na és… te mit intéztél? – Liz felállt, és a vállára vette a táskáját. – Láttad
az új boltodat?
– Nem az én boltom – Julcsi figyelmeztetőn felemelte az ujját. – Ne
feledd, hogy közös vállalkozás. Én is beszállok Szidi néni pénzének egy
részével, de a bolthelyiség például Thorpe-ék tulajdona.
– Jó, jó, de a te nevedet viseli – Liz elvigyorodott, és a könyökével
oldalba bökte a barátnőjét. – Hallod-e, kicsit irigykedem rád. Most már
biztosan meg leszel örökítve az utókor számára. Na de most már mennem
kell. Jack van Daisyvel, és hát… imádják egymást, de ilyenkor mindig a
feje tetején áll a lakás, mire hazaérek.
– Köszönöm, hogy tartottad a frontot. Akkor kérlek, szólj majd, ha
Daisyre vigyázni kell, jó?
Abban állapodtak meg, hogy viszonzásul Julcsi is elvállalja egy
alkalommal, hogy Daisyre vigyázzon. Liz bólintott, majd szokása szerint
kecses mozdulattal búcsút intett, és kilibbent az ajtón. Miután egyedül
maradt, Julcsi körülnézett a szeretett kis boltjukban – az új, albanyi üzlet
talán egy kicsivel nagyobb is ennél. De hát Albany is nagyobb város… az
ottani körülmények között az még mindig afféle kuckónak számít. És ha
tele lesz könyvekkel, bútorokkal, még kuckósabb lesz.
Zárás után hazaérve Pumpkin várta az ajtóban. Olyan izgatottan ugrált
fel rá, mintha legalábbis hetekig távol lett volna. A konyhában Dora
sürgött-forgott, Ede bácsi pedig a rádió mellett ülve valami riportműsort
hallgatott.
– Na végre, itthon van, Miss Julie! – fogadta őt Dora a szokásos
harsányságával. – Már mind nagyon vártuk, láthatja. Milyen az új bolt?
– Egyelőre üres, de nagyon szép lesz – odalépett Ede bácsihoz, és
lehajolva arcon csókolta. – Majd megcsodálhatják! Én már látom is a lelki
szemeim előtt, hogy fog kinézni, amikor teli lesz könyvekkel. Legalább
olyan jó hely lesz, mint az itteni boltunk. Dora, kapott levelet Henrytől?
Az asszony minden egyes nap várta, hogy levél érkezzen a fiától. Henry
egyelőre még csak valami raktározási munkát kapott egy támaszponton,
ami nagyon nem volt ínyére. Biztos volt benne, hogy a fiatalsága miatt
kímélték, és ezt rossz néven vette. Dora persze örült a dolognak, és azért
fohászkodott, bárcsak így is maradna a háború végéig. Henry viszont
mindenáron harcolni akart. Hiszen ezért ment Vietnámba, és nem azért,
hogy cipőket, sisakokat és derékszíjakat válogasson és fegyvereket
tisztogasson!
– Á, egyre ritkábban ír az a haszontalan – Dora a fejét csóválta. – Pedig
az is rengeteg idő, amíg elér ide egy levél. Mire megkapom, ki tudja, lehet,
hogy már nem is ott van a raktárban, hanem valahol a dzsungelben
portyázik. Én meg itt gyanútlanul jövök-megyek, és nem is tudom, hogy a
fiam micsoda veszélyben van.
– De Dora… ha tudná, az mennyivel lenne jobb? Úgysem tehetne
semmit.
– Nem, de másképp gondolnék rá… Ej, nem jól van ez így! Csak annyi
az egész, hogy minden pillanatban tudni szeretném, hol jár az én kis
bébim.
Julcsi elmosolyodott. Amennyire emlékezett, Henry az édesanyjánál
egy jó fejjel magasabb, megtermett fiatalember volt, Dora ennek ellenére
következetesen „bébimnek” szólította. A fiút ez persze láthatóan
bosszantotta, és alaposan zavarba is jött, valahányszor ez mások füle
hallatára történt.
– Ami azt illeti, Árpi sem ír túl gyakran – Julcsi az asztalhoz ült, és a
vacsorára felszolgált levest kezdte kanalazni. – És ő is szinte csak a pozitív
dolgokról számol be. Milyen érdekes helyeken jár, hány új barátja lett,
mennyi mindent tanul és így tovább… Mintha csak valami tanulmányúton
lenne. Pedig tudom, hogy ő harcoló alakulatba került. Ági megírta. De
arról is beszámolt, hogy találkoznak majd Saigonban… vagy már azóta
találkoztak is. Remélem, rá számíthatok, hogy több részletet is elárul Árpi
mindennapjairól. Akár a sötétebb részleteket is.
– Ó, hát jó lenne, ha Miss Agnes az én Henrym dolgainak is
utánajárna… hiszen ő olyan rátermett újságíró kisasszony. Előtte
nincsenek titkok, nem igaz? Megkérné őt a legközelebbi levelében, hogy
nézzen utána a fiúnak?
– Hát persze!
– És a maga utazása? – Dora leült az asztalhoz, Julcsival szemben, és
elégedetten nézte, milyen jó étvággyal eszik. – Az hogy áll most? Látja…
ha elmegy, ki fog ilyen jókat főzni magának?
– Nem is tudom… biztosan hiányozni fog a főztje, Dora. Pedig
magának ez nem is lenne a feladata. Ápolónőnek szegődött hozzánk, nem
szakácsnőnek!
Dora hanyagul legyintett.
– Ugyan, ez semmiség. Szórakozásból főzök, mert ha nem tenném,
malmozhatnék és unatkoznék itt naphosszat. Mr. Eddie már olyan jól van,
hogy alig van szüksége a segítségemre.
– Ezt magának köszönhetjük… És magával jobb szívvel is hagyom itt a
bácsit. Tudom, hogy jó kezekben van. Pumpkint pedig Lizék vállalták. Ők
is akarnak majd egy kiskutyát, ha Daisy nagyobb lesz, és azt mondják, ez
jó lesz gyakorlásnak.
– Ó, hát én is szívesen vigyáztam volna Pumpkinra – vetette ellen Dora.
– Hiszen mostanság is gyakran van itt a lábam alatt…
– Na, éppen ez az – nevetett Julcsi. – Hogy folyton láb alatt van! Nem,
magának lesz elég dolga egy kelekótya kiskutya nélkül is. Amúgy
megbeszéltem azt is Lizékkel, hogy hozzák el ide néha Pumpkint. Ede
bácsinak is hiányozni fog, tudom.
A bácsi felé fordult, aki még mindig a rádiót hallgatta, és a karjára tette
a kezét.
– Ede bácsi, tetszett hallani, amit beszéltünk?
Julcsi már többször is elmagyarázta neki, hogy egy kis időre kénytelen
lesz elutazni, habár azt nem árulta el, hogy Magyarországra megy. Nem
akarta, hogy fölöslegesen aggódjon… de olyan érzése volt, hogy a bácsi
nem egészen fogta fel a dolgot. Legalábbis nem reagált rá semmi
érdemlegeset: lassan bólogatott, hümmögött, és Julcsi hiába kérdezett tőle
bármit, nem válaszolt. Csak remélni tudta, hogy azért megértette, amit
mondott neki, és nem fogja őt nagy megrázkódtatás érni, amikor eljön a
búcsú napja.
– Hallottam hát! – jelentette ki a bácsi, miközben megigazította a
szemüvegét. – Pumpkin eljön minket meglátogatni. De hát Pumpkin itt
lakik, nem? Minek jönne ide látogatóba?
Julcsi és Dora összenéztek, aztán az ápolónő a bácsi mellé lépett.
– Na, jöjjön, Mr. Eddie – mondta, és a hóna alá nyúlt. – Bemegyünk a
nappaliba, a kanapéra. Ott sokkal kényelmesebb. A rádió helyett pedig ott
nézheti a televíziót. Ma este a Flipper{40} lesz műsoron, azt meg mindketten
imádjuk.
– Ha bekísérte a bácsit, akár haza is mehet, Dora – Julcsi felállt, és a
mosogatóhoz lépett. – Én mindent megcsinálok… még addig a pár napig,
amíg itthon vagyok, hadd intézzem én a háztartást meg a bácsikám dolgait.
– Ugyan, hiszen nem örök időkre utazik el – mormolta az asszony, de
nem ellenkezett. Érezte Julcsi viselkedésén, hogy a lány – bár várja is az
utazást – rendkívül feszült és ideges. Leplezni próbálta, de minden
mozdulatán látszott, és minden szaván érződött, hogy tart is attól, hogy
bizonytalan ideig mindent itt hagyjon, és visszatérjen régen látott hazájába.
Ahol, ki tudja, milyen fogadtatásban lesz része ennyi év után.

•••

Saigon, 1965 augusztusa

A helikopter rotorja fülsiketítően robajlott, és körös-körül felkavarta a

forró levegőt. Mikor kicsit lejjebb ereszkedtek a rizsföldek fölé, a
növényzet úgy hajladozott, mintha hirtelen hurrikán csapott volna le az
élénkzöld mezőkre.
– Olyan, mintha úsznánk rajta – kiáltotta Ági ujjongva, aki nem győzte
kattogtatni a fényképezőgépét. Mikor újra és újra szembesült az itteni táj
szépségével és egzotikumával, gyakran eszébe jutott a kollégája, Ron.
Micsoda képeket tudna ő készíteni! Most azonban kénytelen volt a fotós
szerepét is magára vállalni, márpedig az ő gépe közel sem volt olyan profi,
mint a Roné, és a szeme sem volt olyan éles. Többnyire találomra
fényképezett, de még így is volt néhány jól sikerült fotója, amit aztán a
cikkeihez csatolva elküldött a New York Timesnak, akik végül segítettek
finanszírozni az útját. A többit meg megtartotta magának… már arra is
gondolt, hogy egy albumot kellene belőlük összeállítania, aztán ki tudja…
Egyszer akár még könyvet is írhat az itteni kalandjairól, és ahhoz szüksége
lesz illusztrációkra.
– Oda nézzen! – szólt a pilóta, Browne hadnagy, aki a méregzöld bozót
felé irányította a légi járművet. Ági a másik ablakhoz húzódott, és amikor
kinézett rajta, fájdalmasan felszisszent.
A sűrű, zöld rengetegben egy széles, szürkésbarna sáv látszódott,
amelyben mintha valami varázsütésre minden növényzet felszívódott
volna. A fák ágai feketén, kopaszon meredeztek, az aljnövényzet pedig
teljesen elsorvadt – mintha elégett volna valami furcsa, lángok nélküli
tűzben.
– Ez az Agent Orange{41} hatása – magyarázta a pilóta. – A Vietkong
előszeretettel rejtőzik el a dzsungelben, és sajnos igazán jók is az
álcázásban. Mi a nyomukba sem léphetünk. Hát fel kell számolni a
rejtekhelyeiket. Nemcsak itt, hanem Laoszban és Kambodzsában is, az
úgynevezett Ho Si Minh-ösvényen. Északról ezen a titkos úton csempészik
délre a fegyvereket, járműveket, de a katonákat és az utánpótláskészleteket
is. Valahogy meg kell ezt akadályozni…
– Dehát ez szörnyű! – Ági szorgosan fényképezett. – Mintha
megsebezték volna ezt az erdőt! És nemcsak az erdőt, hanem ott távolabb
az ültetvényeket is. Mi lesz az itt élő parasztokkal? Éhen fognak halni.
– A háború már csak ilyen – a pilóta megvonta a vállát.
– Azt mondta, hadnagy, hogy Laoszban és Kambodzsában is használják
ezt?
– Igen. Tudja, főleg innen a levegőből nagyon nehéz ám látni, hol
húzódnak az országhatárok. Ha nem lehetetlen… Mindent összefüggő
dzsungel borít, és ha Vietnám fölött kiugrik egy ejtőernyős, akár a másik
két országban is földet érhet.
– Micsoda? – Ági leengedte a fényképezőgépet, és a pilótához fordult. –
Dehát ez… elvileg tilos lenne, nem?
– Persze hogy az! És a Vietkong? Meg a Ho Si Minh-ösvény? Nekik
szabad más országokon keresztül muníciót meg katonákat csempészni?
Különben is, mint mondtam, nincs ember, aki a dzsungel fölött
megmondaná, éppen melyik ország van alattunk.
– Oké! Nézze csak! Azt hiszem, mindjárt megérkezünk.
A már újra egybefüggő lombozatot ezúttal egy hegyoldalban egy tisztás
szakította meg. A pilóta föléje kormányozta a gépét, és megkezdte az
ereszkedést. Mikor elérték a legmagasabb fák koronáját, Ági néhány
katonát vett észre alul, a sűrű aljnövényzetben, akik mindkét karjukkal
hevesen integettek az érkezőknek.
Mikor földet értek, és a rotor is lassan leállt, már meg lehetett közelíteni
a helikoptert, és biztonságosan ki is lehetett szállni belőle. Ági kinyitotta
az ajtaját, és a földre ugrott. A gép felé futó fiatal katona megtorpant, és
pár pillanatig meglepetten bámulta a vörös hajú, terepszínű nadrágba és
zöld blúzba öltözött lányt, akinek egy jókora fényképezőgép lógott a
nyakában.
– Ó, a fenébe! – szitkozódott a parancsnoka, Glenn őrnagy, aki ekkor
ért oda mellé. – Egy újságíró. Ráadásul nő. Na már csak ez hiányzott!
– Jó napot! – köszönt rájuk Ági, és közelebb lépett. – Megengedik,
hogy készítsek néhány fotót?
– Azt csinál, amit akar – vetette oda a tiszt foghegyről, miközben
ellépett mellette. – Csak vigyázzon, nézzen a lába elé. Kígyók, piócák,
csapdák meg aknák vannak errefelé. Magáért nem vállalom a felelősséget.
– Nem is kértem erre – válaszolta Ági némileg sértődötten. Micsoda
felfuvalkodott hólyag!
– Ugye azért jöttek, hogy kimentsenek innen? – kérdezte a fiatal katona
reménykedve. – A halottakat és a súlyos sebesülteket már elvitték, csak mi
maradtunk itt Glenn őrnaggyal. Meg a Vietkonggal körös-körül. Őket nem
lehet látni, de mindenhol ott vannak. Mint a piócák.
– Igen, azért – Ági jobban szemügyre vette a fiút, és feltűnt neki, hogy
borzasztóan fiatal, talán még húszéves sincs. És hogy ő is megsebesült; a
jobb karján egy hevenyészett, átvérzett kötés volt. – Hányan maradtak még
itt?
– Glenn őrnaggyal együtt öten. Eleinte huszonöten voltunk… amíg meg
nem támadtak minket. Tízen meghaltak az első rajtaütésben, öten
megsebesültek. Rádión kértünk segítséget…
 – Igen, tudom – Ági legszívesebben megsimogatta volna a fiú arcát,
olyan kétségbeesés és félelem tükröződött rajta. Nem is csoda… előző nap
közelről végig kellett néznie több barátja szörnyű halálát, és nyilván
fájdalmai is vannak. – Browne hadnagyékat küldték magukért a
MEDEVAC-csoportból,{42} én meg felkéredzkedtem a gépükre.
Megmutatja, hol volt a rajtaütés?
A fiú lopva a parancsnokára nézett, aki azonban Browne-ékkal tárgyalt
valamiről, bizonyára az evakuálás menetéről, vagy az ahhoz vezető
eseményeket taglalta, és nem figyelt rájuk.
– Hogyne, jöjjön velem – megfordult, és intett Áginak, hogy kövesse. –
Csak tényleg óvatosan… Mi már a saját kárunkon megtanultuk, hogy
mindig nézzünk a lábunk elé. A piócákat azonban nem lehet megúszni,
azok még a csizmába, a nadrág alá is bekúsznak… A kígyókat könnyebb
elkerülni, de a legveszélyesebbek az aknák, és azokat sokszor csak akkor
veszik észre, mikor már késő.
Ági szót fogadott, és lassan, megfontoltan lépkedett a fiú nyomában.
Most, hogy a helikopter rotorjának a dübörgése nem hallatszott, először
úgy tűnt neki, mindenre csönd borult. Ám kisvártatva rádöbbent, hogy
valójában a mindent elnyomó gépzúgás helyét átvette a dzsungel ezernyi
zaja. A fejük fölött madarak csicseregtek, gibbonok visítottak, körülöttük
rovarok röpködtek zümmögve és surrogva, és az áthatolhatatlan
aljnövényzetben mintha mindenütt neszezett volna valami láthatatlan lény.
Hihetetlen, hány lakója van ennek a rengetegnek – gondolta a lány. Vajon
velük mi történik egy-egy Agent Orange-támadás után? Ezzel, úgy tűnik,
senki sem törődik…
– Megérkeztünk – fordult hátra a fiú. – Ezen a helyen volt az
összecsapás – az ösvénytől nem messze egy tisztásra mutatott, ahol
azonban – még ha fák nem is voltak – néhol derékig, sőt nyakig ért az
aljnövényzet. – Itt feküdtek a halottak, a sebesültek… már mind elvitték
őket. Jó, hogy nem akkor jöttek. Nem volt szép látvány.
Ági erre nem válaszolt, bár magában úgy vélte, inkább mégis akkor
kellett volna jönniük. Le kellett volna fényképezni, bármilyen látványt is
nyújtottak. Ezeket a harcokban elesett fiúkat a hozzátartozóik már csak az
amerikai lobogóval letakart koporsókban látták viszont, és ettől valahogy
úgy tűnt, hogy méltóságteljes, hősi halált haltak. Ám ha szembesítenék
őket a valósággal… az ilyen halál nem méltó, és sokszor nem is hősi, csak
véletlenszerű, alattomos, és főleg véres, fájdalmas és… valószínűleg
teljesen felesleges.
– A Vietkong még itt van a közelben? – kérdezte, és még mielőtt
megkapta volna a választ, előre beleborzongott. Ha igen, engem is
bármelyik pillanatban lelőhetnek. Tisztában volt vele, hogy így van, a
hadnagy is közölte vele, mielőtt felszállt a gépükre, mégis most valahogy
az egész közeli, kézzelfogható lett. Közelebb lépett a helyhez, amit a
katona mutatott, és elővette a fényképezőgépét. A letaposott növényzeten
itt-ott sötétebb foltokat vett észre – ez csak vér lehet. Még közelebb ment,
majd egyszeriben megtorpant.
– Úristen! – önkéntelenül felkiáltott. A növényzetből valami furcsa
fehér alakzat kandikált ki: egy pár emberi láb. – Azt mondta, elvitték a
halottakat – fordult a kísérőjéhez.
– Igen – bólintott a katona. – Ezek halott gookok. Azokat nem vitték
sehová. Le akarja fotózni őket? – kérdezte szinte csodálkozva.
– Aha! – Ági nagyot nyelt, de összeszedte magát, és egy lépéssel még
közelebb ment. Nem volt könnyű előrejutni ebben a szinte áthatolhatatlan,
szívós aljnövényzetben. Az indák, szárak minden lépésnél úgy tekeredtek a
bokája köré, mintha csapdába akarták volna ejteni. De mikor félrehúzta a
leveleket, meglátta az öt holttestet, takarosan egymás mellé fektetve.
A fegyvereiket nyilván már elvették tőlük, és a lánynak elsőre az tűnt fel,
milyen rongyos a ruházatuk, különösen az ellenfeleikéhez képest.
A mellette álló fiúnak az egyenruhája még most is takarosnak volt
mondható, többnapi vándorlás után a dzsungelben, itt-ott megtépve,
véresen és piszkosan.
– Nem kellene eltemetni őket? – kérdezte, miközben a gépét
kattintgatta.
– Minek? – a katona vállat vont. – Itt a rovarok meg a vadállatok
napokon belül megoldják a kérdést.
Valóban, a holttesteket már ellepték a legyek, és ha ők nem trappoltak
volna végig az idevezető úton, biztosan néhány éhes vadállat is itt
portyázna már. Ági egyszer csak leengedte a fényképezőgépet, és a
katonához fordult.
– Mindnek le van vágva a füle – mondta, félig-meddig kérdő
hangsúllyal, rosszat sejtve.
– Ja igen – a fiú elvigyorodott. – A parancsnokunk, Glenn őrnagy
szereti a trófeákat. Mindenkinek, aki bemutat neki egy levágott fület,
whiskyt ígért. Minél több vietkongfület gyűjtünk be, annál kevesebben
fognak ránk vadászni itt, a dzsungelben. Csak a halott gook a jó gook –
mint annak idején az indiánoknál, tudja. Skalpokat is gyűjthetnénk, de a
füleket egyszerűbb levágni. Van, aki megszárítja, majd egy madzagra fűzi
őket – már egész fürtökben lógnak az övén.
Ági egy szót sem szólt erre – párszor mély levegőt vett, egy darabig a
semmibe bámult, de nem bírta tovább. Hirtelen hátat fordított, megtett pár
lépést, és meggörnyedve elhányta magát.
– Na, mondtam én, hogy csak nyűgnek van itt egy nő – jegyezte meg
Glenn őrnagy, aki a pilótával együtt ebben a pillanatban érte utol őket. –
Mi van, szivi, nem láttál még hullákat? Pedig egy vietkong sokkal szebb
látvány így, mint élve, hidd el nekem! Némelyiküknek pedig jó sokáig
tartott, míg elpatkolt. Képzeljék, ezek nem is jajgatnak vagy ordítanak, ha
megsebesülnek. Meghalni is csendben halnak meg, szerencsére.
 Mikor befejezte, egy darabig csend lett.
– Jól van? – kérdezte végül a lánytól Browne hadnagy, és mellé lépve
átnyújtott neki egy zsebkendőt. Ági bólogatott.
– Igen, kösz, már jobban. Téved, láttam már hullákat – fordult az
őrnagyhoz. – Meggyalázott holttesteket azonban valóban most látok
először.
– Ezt meg hogy érti? – a hadnagy a sorba fektetett halottakhoz lépett. –
Valóban meggyalázták őket, parancsnok?
– Ugyan már! – az őrnagy bosszús pillantást vetett a fiatal katonára. –
Ellenkezőleg, tisztességgel eltemetjük őket, nem igaz, Lengyel? Indulj,
szólj a többieknek, hogy kezdhetitek a gödrök ásását. Ha jól látom,
mindenkire egy hulla jut. Ez így igazságos.
Elvigyorodott, és kivett egy cigarettát a zsebéből, majd a szájába dugta.
– Az ég szerelmére, ugye nem akar rágyújtani? – kérdezte a pilóta. –
Azzal mintha szántszándékkal élő céltáblává változtatná magát.
– Ne görcsöljön, barátom. Nem szoktam meggyújtani, nem is tudnám.
Teljesen átnedvesedett a cigi is meg a gyufám is. Csak az íze miatt… Bár
már az íze is olyan posványos. Eh! Ez az egész kicseszett ország egy
posvány – oldalra fordulva köpött egyet.
Ebben a pillanatban lövések dördültek, és a hadnagy, megragadva Ági
karját lerántotta őt maga mellé a fűbe.
– A fenébe! – csikorgatta a fogát. – Más se hiányzott!
– Hol vannak? – a lány hallotta a lövéseket, de azt nem tudta eldönteni,
melyik irányból jöttek. A közeli hegyoldalról visszhangoztak is. Hol lehet
az ellenség? És így hogyan védekezzenek ellene?
– Legjobb lesz, ha most elhúzunk innen, amilyen gyorsan csak lehet.
Nincs már elég emberünk, se muníciónk, hogy szembeszálljunk velük –
mondta az őrnagy, majd a foga között pár cifra káromkodást is
megeresztett.
 – Fogja! – a pilóta Ági kezébe nyomott egy pisztolyt. – Ha úgy
adódik… meg tudja védeni magát. Most pedig…
Felpattant, és a lányt magával rántva rohanni kezdett a helikopter felé.
Amíg a fák közé nem értek, görnyedten futottak, hogy amennyire csak
lehet, fedezékben maradjanak. A fák védelmében már nagyobb
biztonságban voltak, viszont itt lassabban tudtak haladni. A lövések pedig
mintha egyre közelebbről hallatszottak volna… Ági hirtelen megtorpant,
majd hátrálni kezdett, egyenesen Glenn őrnagy karjaiba.
– Most meg mi az isten van?
– Eltalálták… a fát – rebegte a lány, és az egyik pálmafa golyó
szaggatta törzsére mutatott. Rám céloztak – gondolta rémülten. Majdnem el
is találtak. Az őrnagy ekkor durván taszított egyet rajta.
– Futás! – sziszegte.
Végre-valahára elérték a Huey-t,{43} és villámgyorsan mind a fedélzetre
ugrottak. Mikor már a parancsnok és mind a négy életben maradt
közlegény is felszállt, a hadnagy bezárta az ajtót, és beindította a rotort.
A golyók a helikopter falát is átlyuggaták, és a lyukakon bevilágított a
napfény. Áginak, a szorult helyzet ellenére is az jutott eszébe, milyen szép
látvány.
– Na, szívódjunk fel, de gyorsan – mondta a parancsnok, aki még
mindig a cigarettáját rágcsálta, és az arcán patakokban csorgott a verejték.
– Csak nehogy legyen náluk aknavető – jegyezte meg a pilóta, amire
senki sem válaszolt.
Mind emlékeztek azokra a filmkockákra, amelyek szinte az agyukba
égtek: ahogyan Ap Bacnál a lelőtt helikopterek, mint valami sebzett
ragadozó madarak hullottak alá a magasból, izzó ócskavasként maguk alá
temetve az utasaikat. A vietkongok attól kezdve már nem tartottak ezektől
a repülő szörnyetegektől, amelyekre kezdetben babonás félelemmel
tekintettek. Tudták, hogy képesek megsemmisíteni őket, méghozzá nem is
túl nagy erőfeszítéssel. Még aknavetőre sem mindig volt ehhez szükségük;
elég volt néhány AK–47-es, amit a szovjet szövetségesüktől kaptak, és a
Ho Si Minh-ösvényen juttattak el délre.
Miután elhelyezkedett a hirtelen kényelmetlenné és zsúfolttá vált
járműben, Ági a nyakát nyújtogatva kinézett az oldalsó ablakon. Ahogyan
távolodtak a földtől, a helikopter körül ismét vadul hajladoztak a fák. A zaj
miatt már nem hallották a lövéseket, de mindenki tisztában volt vele, hogy
azok nem szűntek meg. A lány észrevette, hogy a fiatal közlegény, aki
odalent megmutatta neki a holttesteket, sápadtan és lehunyt szemmel ült
mellette. Közelebb húzódott hozzá, és megszólította – részben azért, hogy
a saját félelmét is csillapítsa. Kiabálnia kellett, hogy a rotor zajában
meghallják egymást, de ehhez a katonák és ők is már többé-kevésbé
hozzászoktak.
– Jól hallottam, hogy Glenn őrnagy Lengyelnek szólította? Igaz, hogy
az ő szájából „lendzselnek” hallatszott, de én felismertem. Ez magyar név,
ugye?
A katona meglepetten nyitotta ki a szemét, majd halványan
elmosolyodott.
– Nahát! Hónapok óta maga az első, aki tisztességesen ki tudja ejteni a
nevemet.
– Akkor igazam volt… maga magyar.
– Igen, az vagyok. Ötvenhatban kerültem Amerikába a szüleimmel.
A forradalom után menekültünk oda, de én erre már nem emlékszem. Még
kétéves sem voltam. Már tíz éve San Franciscóban lakunk, nekem már az
az otthonom.
– Magyarul beszélsz? – kérdezte a lány magyarul, mire a fiú megrázta a
fejét.
– Csak pár szót. Sajnos! Értettem, amit kérdeztél, és sok mindent
megértek… a szüleim kicsi koromban még magyarul beszéltek otthon, de
aztán egyre inkább áttértek az angolra. Azt akarták, hogy én minél jobban
megtanuljak, és hogy ne legyen idegen akcentusom. Ebben sikerrel jártak,
de… úgy érzem, valami fontosat elveszítettem. A nevemet azért mindig
magyarul ejtem ki, csak sajnos mások erre képtelenek. Tisztelet a néhány
kivételnek!
– És mi a keresztneved?
– Joe. Vagyis Jóska. Otthon néha még mindig így szólítanak.
– Örülök, hogy megismertelek, Jóska. Az én nevem Ági. Gál Ági. Én is
magyar vagyok – a kezét nyújtotta a fiúnak.
– Gondoltam! – Jóska megint elmosolyodott, és megfogta a lány kezét.
– Én is nagyon örvendek.
– Na tessék – szólalt meg egy másik katona. – Milyen kicsi a világ,
nem? Gondoltátok volna, hogy egy vietnámi dzsungel fölött repkedve
találkoztok egy másik magyarral?
– Én egyáltalán nem lepődtem meg – mondta Ági. – Bármilyen furcsán
hangzik, magyarokkal bárhol lehet találkozni. Nem vagyunk sokan, főleg
más nemzetekhez képest, de szétszóródtunk a világban, és akárhol
felbukkanhatunk. Igen, akár a vietnámi dzsungel fölött is. Jól vagy? –
fordult ekkor újra Jóskához, aki fájdalmas arccal a sebesült karját fogta.
– Nem igazán – válaszolta a fiú. – Jó lenne már odaérni… a parancsnok
figyelmeztetett, hogy próbáljam tisztán tartani a sebet, de hát hogyan? Azt
hiszem, kezd elfertőződni.
– Mindjárt odaérünk – biztatta Ági. – A tábori kórházban már jó
kezekben leszel.
Odalent már látszottak a támaszpont barakkjai, és a beton leszállópálya.
Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel, és elhallgattak – várták, hogy
végre földet érjen a kissé viharvert helikopter, és újra találkozhassanak a
barátaikkal, visszatérhessenek a barakkjukba vagy a tábori kórházba, hogy
ellássák őket.
 – Akkor ezt most megúsztuk – mormolta az egyik katona, majd
lehunyta a szemét, mintha fohászkodott volna.
– Pedig necces volt – bólogatott egy másik. – Eddig nekem ez volt a
legdurvább bevetésem. De legalább elég sok gookot is kinyírtunk. Minden
egyes halott amerikaiért legalább tíz Vietkong-mocskot el kell tenni láb
alól – még így sem érnek annyit, és sajnos sohasem fogynak el. Mintha ők
is a dzsungelből nőnének ki, mint a dudva.
Ági megrökönyödve nézett rá – a fiú még szinte gyermeki vonásait
teljesen eltorzította a gyűlölet. Már-már rászólt, hogy hallgasson el, és
szégyellje magát, hiszen mégiscsak emberi lényekről beszél… De rájött,
hogy felesleges lenne. Különben is, milyen jogon próbálná kioktatni ezeket
a fiatal fiúkat, akik rövid életük utóbbi pár hetében annyi szörnyűséget,
vért, halált és szenvedést láttak, ami egy egész életre is elegendő lenne?
Részben érthető, hogy így megkeseredtek… De mi lesz akkor, ha véget ér
a háború, hazamennek, és ugyanott kell folytatni az életüket, ahol
abbahagyták?
Ez nyilvánvalóan lehetetlen. Az ő egyik kötelességük, hogy ezt is
bemutassák az otthoniaknak, hiszen ezzel nekik is feladatuk lesz – a
családnak, barátoknak, és mindenkinek, akik hazavárják ezeket a fiúkat.
Miután nagy nehezen a beton leszállópályáról kissé lecsúszva földet
értek és kiszálltak a járműből, a támaszpont egyik tisztje fogadta őket pár
ápolóval és egy orvossal. Mikor a tiszt meglátta Ágit, rosszallón nézett a
pilótára.
– Browne hadnagy, magával vitt egy újságírót? Ráadásul egy nőt?
Ági ezen már tényleg felkapta a vizet.
– És akkor mi van? Mi a nagyobb baj? Hogy elvitt magával, vagy az,
hogy nő vagyok? Hivatalos haditudósító vagyok, igazolványom is van – a
táskájában kotorászott, de a tiszt leintette.
– Hagyja, elhiszem. Maguk szemtelenek, mint a piaci légy, és
mindenhol ott vannak. A press corps,{44} na hiszen…
– Az a kötelességünk, hogy tájékoztassuk a közvéleményt.
– Hát persze… mint például Morley Safer a CBS-ben a Ðà Nẵng
melletti őrjáratról szóló riportjával, mi?{45} Ami arra volt kihegyezve, mi
milyen kegyetlenek vagyunk, bezzeg a vietnámiak mind ártatlan
báránykák. Arról egy szó sem volt, mi vezetett ehhez az őrjárathoz, hány
fiunk hagyta ott a fogát, vagy nyomorodott meg egy életre a kedvenceik
miatt! Maguk újságírók szinte kivétel nélkül átkozott komcsi ügynökök.
Inkább az lenne a dolguk, hogy mellénk állítsák a közvéleményt, nem az,
hogy ellenünk fordítsák. Hiszen értük is harcolunk, az otthon
maradottakért.
– Á, valóban? – Ági hangja gunyoros volt, de igazán nem volt kedve
tovább vitatkozni ezzel a – a vállán lévő csillagjainak száma alapján –
rangidős ezredessel. – Most bocsásson meg… megnézem, mi van a
katonákkal, akiket evakuáltunk. Az egyiküknek csúnyán megsérült a karja.
Lengyel közlegényt a tábori kórházban találta meg, ahol már el is látták
a sebét, egy ápoló éppen akkor kötözte. A fiú fájdalmasan fintorgott, és a
fogát szívta.
– Jól van, mindjárt készen vagyok – nyugtatta az ápoló.
– Mi a helyzet? – kérdezte tőle Ági, és melléjük ült a rendelő egyik
műanyag székére. – Ugye nem fertőződött el?
– Még nem, de épphogy megúsztam ezt is. Most viszont pár hét pihenőt
kapok, és ez remek. Emiatt még a fájdalmat sem bánom. Főleg, ha rendbe
is jön a karom. Már attól féltem, esetleg amputálni kell…
– Á, attól még szerencsére messze volt – az ápoló megveregette Jóska
vállát. – Na most már pihenjen, közlegény. Hát magának meg mi baja van?
– kérdezte ekkor Ágitól, aki sziszegve a lába szárát vakargatta.
– Semmi, azt hiszem, valami megcsípett… – lehajolt, és lehúzta a
csizmáját, majd felhajtotta a nadrágja szárát. – Úristen! – sikoltott
rémülten, mire Jóska és az ápoló is fölé hajoltak.
– Piócák – állapította meg a katona. – Ugye mondtam, hogy ezeket a
dögöket nem lehet megúszni.
– Szedjék le őket rólam – Ági borzongott az undortól, és könyörögve
nézett az ápolóra. A sötétbarna, nyálkás jószágok eddigre már elég mélyre
fúrták a fejüket a bőrébe, és körülöttük a bőr élénkpirossá vált. Az ápoló
egy csipesszel gyakorlott, ügyes mozdulatokkal villámgyorsan
megszabadította a lányt az élősködőktől.
– Tessék – nyújtott át neki egy tégelyt. – Ezzel kenje be a csípések
helyét. Holnapra kutya baja sem lesz.
– Oké – Ági kissé megnyugodott. – De ez undorító volt…
– Régebben a piócákat gyógykezelésre használták – mosolygott rá az
ápoló. – A vért tisztították velük. Sőt, néhány helyen még ma is ez a
szokás!
– Akkor is gusztustalan. Köszönöm – mutatott a tégelyre. –
Legközelebb jobban vigyázok – Jóskához fordult. – És te is vigyázz
magadra, Lengyel közlegény, hallod! – a kezét nyújtotta, amit Jóska
óvatosan, az ép bal kezével fogott meg. – Még találkozunk!
– Remélem is – mondta a fiú. – Majd keresem a cikkedet. Melyik
újságban jelenik meg?
– Ha minden igaz, a New York Timesban. Szabadúszó vagyok, de velük
állok szerződésben. Ne félj, mindent megírok… aztán hogy megjelentetik-
e, az más kérdés.
– Sok sikert! – Jóska búcsúzóul a kórházi ágya szélére ülve intett a
lánynak, aki az ajtóból visszafordulva még egyszer jól megnézte magának
a fiút, hogy az eszébe vésse az arcvonásait.
Sejtette, hogy valószínűleg soha többé nem fognak találkozni.
 Ötödik fejezet

Budapest, 1965. augusztus

A Ferihegyi reptéren a vámosok rezzenéstelen arccal nyitották ki a

bőröndöket, hogy aztán aprólékosan átvizsgálják tartalmukat. A forróságot
egy zajos ventilátor próbálta enyhíteni, kevés sikerrel. A vámosok is
látványosan izzadtak, és Julcsi is érezte, hogy a hátán patakokban folyik a
verejték. Az orra alatt a felső ajkát és a homlokát is szívesen megtörölte
volna, de úgy vélte, az a legjobb, ha nem tesz fölösleges mozdulatokat – az
akár gyanús is lehet. Az útlevelét és az újságíró-igazolványt a kezében
szorongatta, és azon is izgult, nehogy kicsússzanak a kezéből, és elejtse
őket. Az is gyanút kelthetne.
Á, rémeket látok – nyugtatta önmagát. Ugyan, mitől lennék nekik
gyanús? Igen, Amerikából érkeztem, de a bőröndömben ruhákon és
tisztálkodószereken kívül szinte semmi más nincsen, és az irataim is
rendben vannak. Egyik sem hamisítvány, még az igazolvány sem, amit Ági
külön kérésére kaptam a Washington Post főszerkesztőjétől. Azzal a
feltétellel, hogy tényleg írok nekik, beszámolok az egész sztoriról, és ezt
nagyon szívesen meg is teszem. Akkor meg… mi baj lehet?
– Készen vagyunk, hölgyem – mondta végül az egyik mogorva vámos.
– Arra tessék! – egy közeli pultra mutatott, ami mögött pár sötétzöld
egyenruhás alak állt. A határőrök… nagyot nyelt, hogy eltüntesse a
torkából a gombócot. Semmi baj nem lehet!
Nem is volt. Az egyik őr végiglapozta az útlevelét, idegesítőn lassan, de
végül bólintott, és a kezével intett, hogy mehet. Az újságíró-igazolványt
meg sem nézték.
Julcsi felsóhajtott, de már csak miután hátat fordított az
egyenruhásoknak. Na végre! Annyi év után a hazája földjére léphet… a
reptér területét még csak amolyan átmeneti állomásnak tekintette, hiszen
itt még bármi történhetett volna, bármibe beleköthettek volna. Ám most
már semmi sem állhat az útjába – hamarosan visszatér a szülővárosába, és
újra a régen látott utcákon járhat, a régi házakat fogja látni, és ki tudja…
talán több egykori ismerőssel is újra találkozik majd.
Odakint, a reptér épülete előtt fogott egy taxit, és a belvárosba, az
Astoria Szállóba vitette magát. Ez Ede bácsi javaslata volt, aki a búcsúzás
közben – teljesen váratlanul – közölte vele, hogy feltétlenül az Astoriában
szálljon meg! Állítólag az édesapja még valamikor az első világháború
idején töltött el ott egy éjszakát, és élete végéig emlegette az élményt.
Julcsi örült a tanácsnak, hiszen ezek szerint a bácsi mégiscsak megértette,
hová megy… meg is ígérte neki, hogy mindenféleképp ebben a legendás
hotelben fog megszállni. Legalábbis eleinte… heteket nem tudott volna ott
eltölteni, ezt anyagilag nem engedhette meg magának, és nem is szeretett
volna sok pénzt pocsékolni. Egy-két Astoria-beli éjszaka azonban még
belefért a „költségvetésébe”, ha már egyszer annyi év után visszatért
a szülővárosába. Útközben nézelődött… szerencsére a taxis nem fecsegett
sokat, csak megkérdezte, honnan jött, de utána látta, hogy a fiatal hölgynek
nincs kedve beszélgetni, így csendben maradt. Julcsi hálás volt ezért.
A repülő este hét körül szállt le, de mivel sok idő elment a vámnál és a
határellenőrzésnél, mire beértek a városba, már sötétedni kezdett. Ahogyan
a központhoz közeledtek egyre több autót látott az utakon (bár nem annyit,
mint bármelyik amerikai nagyvárosban, de Pine Creeknél sokkal többet),
és a házak homlokzatán, tetején egymás után gyúltak ki a színes
neonreklámok. A lány sorban olvasta az ismerős és a még sosem hallott
neveket: Omnia kávé, Röltex, ÁPISZ… Az ötvenes évek közepéhez képest
mennyivel vidámabb, csillogóbb a városkép! Mintha nem is ugyanazon a
helyen járna… pedig alig kilenc év telt el. A fejét forgatva kereste az
ismerős utcákat, sarkokat, különösen, amikor az Üllői úton elérték egykori
szűkebb hazája, Józsefváros határát. A Corvin mozi… Itt harcoltak
Gittáék. Most az aktuális filmeket hirdették, amerikai, szovjet, de magyar
alkotásokat is, többnyire olyan színészekkel, akiket ő már nem ismert.
Otthon, Pine Creekben úgy búcsúzott el mindenkitől, hogy néhány
hétnél tovább semmiképpen nem marad itt. Akkor sem, ha nem találja meg
Igort vagy Gittát. Főleg Gittát, de valamiért úgy érezte, hogy hozzá is
Igoron keresztül vezet az út. Őt pedig talán könnyebb lesz megtalálnia – a
szovjet nagykövetségen nyilván információkhoz juthatna róla. Hogy
hogyan, az már más kérdés… Ám ezen ma még nem szeretett volna
gondolkodni. Fáradt volt, de egyúttal boldog, izgatott is. Nem hitte volna,
hogy valaha még visszatér ide, Budapestre. Vagy ha mégis, hát sokkal
később, amikor már idős lesz, mindenesetre idősebb, mint most. Esetleg a
férjével, gyerekeivel…
A sötétkék Warszawa taxi megállt az Astoria Szálló kivilágított bejárata
közelében, és a sofőr kiszállva előzékenyen kinyitotta neki az ajtót, majd a
lány két bőröndjét egészen a bejáratig vitte. Julcsi kifizette a viteldíjat,
bőséges borravalót hagyva, amit a taxis tréfásan szalutálva köszönt meg,
majd elköszönt. Egy szállodai alkalmazott ekkor átvette a bőröndöket, és a
pulthoz kísérte a lányt, aki ámulva nézett körül. A szálloda előcsarnokának
a berendezése pompázatos volt, nehéz bársonyfüggönyökkel, faragott,
lakkozott bútorokkal, fényesre suvickolt sárgaréz korlátokkal,
fogantyúkkal, kilincsekkel, makulátlan márványpadlóval. Bármelyik
ország fővárosában megállta volna a helyét ez a berendezés – Julcsit
elsősorban Bécsre emlékeztette, ahol Ede bácsival együtt eltöltöttek egy
kis időt, mikor a haldokló Matild nénit látogatták meg.
 A szobájában – még mielőtt kicsomagolta volna a bőröndöket – az
ablakhoz lépett, és kinyitotta. Odalentről, az utcáról felhallatszott a város
esti forgalmának a zaja – autók berregtek, dudáltak, fékeztek, a közelben
villamos csilingelt. Egy darabig bámulta ezt a nyüzsgő forgatagot, ahogyan
a zebrán a gyalogosok átkeltek, majd sietve indultak tovább a dolgukra.
Egy pillanatra megkísértette a gondolat, hogy lemenjen, és csatlakozzon
hozzájuk, de aztán nyomban elvetette az ötletet. Alaposan elfáradt, jobban
teszi, ha most alszik egy jót. Majd holnap…
Azt is tudta már, hová fog az első útja vezetni.
Másnap gyönyörű késő nyári nap köszöntött a városra. Mikor megint
kinézett az ablakán, ahonnan a Kossuth Lajos utca és a Múzeum körút
kereszteződésére lehetett látni, megfigyelte, hogy a férfiak ingujjban, a nők
pedig könnyű nyári ruhában, szandálban vannak. Biztosan jó idő lesz.
Remek! Nyújtózkodott egyet, és nagyot ásított. Az utazás és az
időeltolódás miatti fáradtsága még nem szállt el teljesen, de egyidejűleg
olyan izgatott várakozás lett úrrá rajta, hogy úgy érezte, tovább egy percig
sem bír a négy fal között maradni. A budapesti nőkhöz hasonlóan ő is egy
virágos mintás, lenge nyári ruhát vett ki a bőröndjéből, hozzá egy könnyű
és kényelmes, de azért magas sarkú félcipőt, a haját hanyagul lófarokba
kötötte, magához vette a válltáskáját, és így készen is volt. Odalent az
ebédlőben kakaót, vajas kiflit és egy almát reggelizett, majd – végre –
kilépett az utcára. Néhány pillanatig még álldogált a szálloda bejárata előtt,
azon töprengve, hogyan is lehet innen a legkényelmesebben utazni. Nem
emlékezett rá… talán villamossal? A sárga jármű nem messze innen
közlekedett, este a hangját is hallotta. Vagy inkább taxit fogjon? Végül alig
észrevehetően megvonta a vállát, és elhatározta, hogy gyalog megy.
Hamarosan kiderült, hogy fölöslegesen félt attól, hogy eltéved. A lábai
szinte maguktól találtak rá az ismerős utcákra, fordultak be a régen látott
sarkokon. A főváros nyolcadik kerülete, hagyományos nevén a
Józsefváros, nincs messze a belvárostól, így nem kellett sokat talpalnia, és
különben is, élvezte a hosszú sétát. A cipője sarka kopogott a
macskaköveken, és ettől a meghitt hangtól könnyek szöktek a szemébe –
Anyuska és Gitta cipői is ugyanígy kopogtak annak idején. Akkoriban neki
még nem voltak ilyen „nőcis topánjai”, lapos sarkú gyerekcipőkben és
szandálokban járt, fehér zoknival, és csak irigykedve bámulta Gitta magas
sarkúit és nejlonharisnyáját. Mikor a Nagy Fuvaros utca sarkához ért,
megállt, és körülnézett.
A kedves fák, amelyeknek ágain Apussal a madarakat és a tavaszi
rügyeket figyelték, még mind megvoltak. Valamiért azt képzelte, hogy
biztosan nagyobbak lesznek, de éppen ellenkezőleg – sokkal kisebbnek
látszottak. Vagy csak én voltam kisebb… Igen, most minden határozottan
szűkebb, és mintha még a házak is összementek volna. A mi házunk is…
A házuk, ha nem is ment össze, jóval kopottabbnak, romosabbnak tűnt,
mint amikor utoljára látta. Biztosan nem múltak el nyomtalanul fölötte az
évek, és hát nyilvánvalóan nem újították fel, sem a háború, sem a
forradalom óta. A zöldes-barnás vakolat több helyen lehullott róla, és alatta
kilátszottak a csupasz téglák. Pintérék aprócska kovácsoltvas erkélye még
mindig megvolt, habár már annak sem volt olyan szép fekete a korlátja, itt-
ott rozsdafoltok éktelenkedtek rajta. A kapu most is kulcsra volt zárva,
akárcsak az ő idejükben, és aki nem itt lakott, most is a házmesterhez
tudott becsöngetni, hogy bejusson. Vajon még ugyanaz a házmester, az
öreg Zsíros? Julcsi a gomb felé nyúlt, ám a keze megremegett, habozott,
mielőtt megnyomta volna. Mi lesz, ha kijön az öreg, vagy ha nem ő, akkor
a jelenlegi házmester? Mit mondjon neki, kit keres?
Végül a bátorságát összeszedve megnyomta a csengőt, egészen röviden,
és egyet hátralépett a kaputól. Hamarosan lépteket hallott, vagyis inkább
csoszogást, majd krákogást, kulcscsörgést: valaki a zárral bajlódott. Végre
aztán kinyílt a kapu, és a szemüveges, görnyedt öregember mogorva
arccal, ellenséges tekintettel bámult a jövevényre.
– Jó napot kívánok! – köszönt rá Julcsi hangosan, csengő hangon, majd
elővette a legkedvesebb mosolyát, amit az öreg nem viszonzott. – Én…
Pintéréket keresem. Itthon vannak, kérem?
Az öreg bólintott, majd kicsit szélesebbre tárta a kaput, és intett neki,
hogy jöjjön be. Julcsi még egyszer a szemébe nézett, és látta, hogy a
házmester valószínűleg nem ismerte meg. Az arckifejezése üres volt,
fásult, csak némi rosszindulat bujkált benne, ami azonban nyilván a
fiatalságának és a színes öltözékének szólt. Ő viszont most már jól
emlékezett rá… abban az időben még nem volt ilyen görnyedt, nem volt
ilyen vastag a szemüvege, de az arca ugyanilyen mogorva volt mindig.
– A harmadikon laknak – morogta az öreg, aki mögötte lépkedett a
kulcsokkal. – Csak az asszony van itthon, Pintérné. Maga a fiuk ismerőse?
– Karcsié? – kérdezte a lány, és megint elmosolyodott. Na, ebből jó kis
szaftos pletyka lesz, az biztos… – Tulajdonképpen igen – válaszolta. –
Ismerjük egymást.
– Akkor menjen csak föl. Kettes lakás. Nekem rossz a lábam, nem
lépcsőzöm.
– Köszönöm! – Julcsi könnyedén felszaladt a lépcsőn. A zöld
olajfestékkel lemázolt lépcsőház is sokkal szűkebbnek tűnt most, de az
ismerős szagok nyomban megütötték az orrát. Az állandó, áporodott
ételszag, ami dohos pinceszaggal keveredett, de valahogyan mégsem hatott
rá kellemetlenül. Mintha varázsütésre történt volna, emlékek egész sora
rohanta meg őt; ahogyan Gittával hazaérkeztek az iskolából, és éhesen
felrohantak, hogy megmelegítsék az előző napi vacsora maradékát, vagy
amikor Karcsival a biciklizés után tértek vissza, és azon versenyeztek, ki ér
fel előbb a másodikra, ahol ők laktak.
Karcsiék pedig a harmadikon, ahogyan még most is.
Megállt az olajzöldre festett ajtó előtt, és becsöngetett. Szinte azonnal
résnyire nyílt – emlékezett rá, hogy az ő lakásukhoz hasonlóan itt is a
konyhába nyílt az ajtó, Pintérné bizonyára ott tüsténkedett. Az asszony
gyanakodva és értetlenül nézett rá. Egyértelmű volt, hogy ő sem ismerte
meg.
– Csókolom – köszönt rá Julcsi. – Nem tetszik rám emlékezni? Kiss
Júlia vagyok…
Pintérné pár pillanatig úgy bámult, mintha nem értette volna jól a nevet,
aztán összecsapta a kezét.
– Te jó ég! A Julcsi… Micsoda? Te nem Amerikába mentél?
– De igen… bejöhetek egy kicsit?
– Hát persze… Nézd már, olyan vagyok, mint akinek elment az esze.
Be sem hívlak. Persze, kerülj beljebb, gyere, ülj ide az asztalhoz.
Emlékszel erre az asztalra? Még ugyanaz… Na, ülj már le! Kérsz egy
kávét?
Az asszony szinte remegett az izgalomtól, és azt sem tudta, hogyan
sürgölődjön a messziről jött vendég körül. Julcsit mulattatta, de meg is
hatotta ez a fogadtatás.
– Köszönöm, Éva néni. Igen, egy kávé jólesne. Nahát, emlékszem erre a
konyhára… tényleg ugyanaz az asztal, de a kredenc is, ugye?
Pintérné ekkor már a szemét törölgette a blúza ujjába, miközben feltette
főni a kávét. Majd leült Julcsival szemben, kifújta az orrát, és a lányra
nézett.
– Hogy kerülsz te ide, kislányom?
– Hát felültem a repülőre, és idejöttem… – a lány nevetett. – Na, azért
nem volt ilyen egyszerű, de most hagyjuk… Örülök, hogy itt vagyok.
Hogy tetszenek lenni? Mi újság a házban? Zsíros bácsival, a házmesterrel
már találkoztam, ő engedett be, de nem ismert meg. Azt mondtam, Karcsi
ismerőse vagyok… ez igaz is. Valamikor barátok voltunk. Mi van
Karcsival?
 Pintérné nagy levegőt vett.
– Hát… jó sok mindent kérdeztél egyszerre – mondta. – Kezdem
Karcsival. Ő egyetemre jár, most lesz harmadéves. Állatorvosnak készül.
Nemsokára itthon lesz, különben… nagyot néz majd. Neki főzöm az
ebédet. A férjem két éve meghalt, azóta ketten élünk itt. Mihály bácsi sem
él már, a szomszédotok. Bezzeg Zsírosék és Mátyusék… ezek
elpusztíthatatlanok – az asszony suttogóra fogta a hangját. – Mátyusnét
ötvenhétben ki is tüntették valamiért, képzelheted… azóta már nyugdíjas, a
férjével együtt. Nem tudom, mennyi nyugdíjat kaphatnak, de minden
nyáron egy hónapot töltenek Siófokon, a pártüdülőben. Máskülönben
kicserélődtek itt a lakók. Kisgyermekes családok is beköltöztek, meg két
idősebb házaspár is. Rendes, jóravaló emberek, semmi gond velük. Ami
azt illeti, már Mátyusékkal sincs. Még mindig mindenbe beleütik az
orrukat, de legalább már nem tudnak ártani senkinek.
– Furcsa volt újra belépni ide annyi év után. Mintha semmi sem
változott volna, még a szagok is ugyanazok. A mi régi lakásunkban kik
élnek? – kérdezte a lány rövid hallgatás után.
– Levédiék, egy család két gyerekkel. Egy fiú és egy lány. Ha szeretnéd,
bemutatlak nekik…
– Ó, nem! – tiltakozott Julcsi. – Vagyis… nem is tudom, egyelőre
biztosan nem akarom. A lakást is viszontlátni – úgy érzem, túl sok lenne
most hirtelen… bár persze kíváncsi is vagyok rá. De most valami mást
szeretnék kérni. Éva néni, meg tetszene ezt nézni nekem?
Beletúrt a táskájába, és kivette az Ez a divatot, címlapján a mosolygós
Kalmár Erikával, és az asszony elé tette az asztalra. Pintérné egy darabig a
képet bámulta, majd a fejét lassan felemelve a lány szemébe nézett.
– Igen, értem… Én is megtorpantam az utcán, amikor az
újságosbódéban megláttam ezt a fotót. Meg is vettem az újságot, pedig ezt
általában nem szoktam. Csak a Nők Lapját nagy néha… Először nem
tudtam, honnan ismerős, aztán rájöttem. Kiss Gitta, a grófkisasszony, a
szép lány a szomszédunkból. Aztán jobban megnéztem, és láttam, hogy
nem is ő az, csak nagyon hasonlít rá… – hirtelen elhallgatott, és felkapta a
fejét, mint aki csak most döbben rá valamire. – De ugye nem ezért utaztál
haza, kislányom? – kérdezte. – Egyáltalán, hogyan került hozzád ez az
újság?
– Valaki elküldte nekem – Julcsi maga felé fordította a címlapot, és már
vagy ezredszerre alaposan megvizsgálta a modell minden vonását. –
Szerintem ez igenis Gitta – jelentette ki. – Mindegy, milyen nevet írtak
mellé, biztos vagyok benne, hogy a nővérem. És igen, ezért jöttem haza.
Pedig talán nem is veszélytelen… habár én akkor még csak gyerek voltam,
mikor Matild nénivel disszidáltunk!
Pintérné válaszul csak a fejét csóválta, majd megigazította a fején a
kendőt, ami a becsavart haját védte a konyhai gőztől és szagoktól.
– Hát, ha gondolod, és nem félsz a csalódástól, keresd fel ezt a lányt.
Biztosan könnyen meg lehet találni, ezek a modellek, gondolom,
bemutatókra, fotózásokra járnak… Mondd csak – felállt, és a tűzhelyhez
lépett. – Itt ebédelsz? Mindjárt Karcsi is hazaér. Örülne neked!
Krumplifőzeléket főztem, és van hozzá sült virsli is.
Julcsi szájában összefutott a nyál az illatoktól. Milyen régen evett
krumplifőzeléket! Már az idejét sem tudja, de az biztos, hogy valamikor
nagyon szerette. Kenyérrel és virslivel mennyei eledel.
– Köszönöm, igen, maradok! Segítek megteríteni, csak tessék
megmutatni, mi hol van.
Ő is felállt, és a konyhaszekrényhez lépett, hogy kivegye belőle a
tányérokat, amikor nyílt az ajtó, és egy nyúlánk, vékony srác lépett be, aki
kissé ostoba képet vágva szembesült az elé táruló jelenettel. Julcsi kis híján
elnevette magát, mikor meglátta.
– Szevasz, Karcsi! – köszönt rá, mire a fiú hitetlenkedve fordította felé
a fejét.
– Vakarcs… akarom mondani, Julcsi? Te vagy az?
– Legalább te megismerted – mondta Pintérné. – Igen, ő az. Na, mit
szólsz? Nem hittük volna, hogy valaha viszontlátjuk.
– Hát, tényleg nem – Karcsi az egyik konyhaszékre tette a bukósisakját,
majd a hajába túrt, ami a divatos Beatles-féle gombafazonra volt nyírva, és
amitől csak még kisfiúsabb volt a külseje a vagánynak szánt motoros
öltözék ellenére. – Ha tudtam volna, hogy jössz, hoztam volna neked
valamit – mondta némi zavarban, mire Julcsi a homlokára csapott, és
felvette a táskáját.
– Jó, hogy említed, hiszen én hoztam nektek valamit – kinyitotta a
táskát, és kivett belőle egy tábla Hershey’s{46} csokoládét, valamint egy
doboz Coca-Colát, és mindkettőt az asztalra tette. – Nem valami nagy
ajándék – szabadkozott. – De mást nem is igazán engedtek volna át a
vámon.
– Köszönjük szépen! – Pintérné a konyhaszekrénybe tette az értékes
külföldi holmikat. – Majd ebéd után megkóstolhatod ezeket, fiam. Most
pedig üljetek asztalhoz.
Az ebéd jó hangulatban telt, bár inkább a két nő beszélgetett, Karcsi
jobbára hallgatott, és láthatóan zavarban volt az egykori játszótársa
váratlan felbukkanásától. Julcsi nem győzött az asszony faggatózására
válaszolni az amerikai életéről, az utazásáról és arról, hogyan szándékozik
megkeresni Gittát. A fiú végül csak ennél a témánál szólt közbe.
– Valóban életben van a nővéred? Mi már mind halottnak hittük…
Emlékszem, ötvenhatban, miután te elmentél a könyvtáros nénivel, egy
darabig vártuk, hátha hazajön. Az udvarlójával együtt, akire én mindig
irigykedtem.
– Ő nemrégiben járt a házban – mondta Pintérné. – Egy-két éve.
Nagyon megváltozott, én alig ismertem meg. Sok mindenen
keresztülmehetett, de nem tudtam vele beszélni. Mátyusék elmarták innen,
kis híján a rendőrséget is kihívták rá…
– Tudom – felelte Julcsi. – Elmondta nekünk… igen – folytatta, amikor
látta, hogy mindketten ámulva néznek rá –, már ő is Amerikában van.
Sikerült megszöknie, és ott megkeresett, mint az egyetlen élő rokonát.
Vagyis… majdnem rokonát.
– Tényleg, ha Gittát megtalálod, őt is kiviszed magaddal? – kérdezte
Karcsi.
Julcsi nem válaszolt azonnal, elgondolkodva bámult maga elé.
– Azt nem tehetem meg… sajnos – mondta végül. – De talán nem is
akarna velem jönni. És még az is lehet, hogy…
– Nem is Gitta van azon a képen – fejezte be helyette az asszony, mire
Julcsi felsóhajtott.
– Igen, lehetséges, bár én nem ezt akartam mondani. Az is lehet, hogy
boldog itt. Nehezen tudom elképzelni a velünk történtek után, de… ha
mégis így van, miért akarnék rajta változtatni?
– Ha szeretnéd, én segítek neked – ajánlkozott Karcsi.
– Kedves tőled – Julcsi rámosolygott. – Lehet, hogy igénybe veszem
majd a szolgálataidat. Bár még nem tudom, miben…
– Cserébe én is kérhetek valamit? – a fiú elpirult, mikor kimondta, de
Julcsi rögtön rábólintott.
– Hát persze! Állok rendelkezésedre.
– Szóval… az jutott eszembe, hogy te, ugye, mégiscsak Amerikában
élsz, és tudsz angolul. A haverjaimmal van egy kis együttesünk, az
egyetemi bulikon szoktunk fellépni. A Beatles, a Rolling Stones, Elvis
meg egyéb külföldi bandák és énekesek számait is játsszuk, csak az a
bökkenő, hogy közülünk senki sem tud egy kukkot sem angolul. A magnót
megállítva szoktuk nagyjából leírni a számok szövegét. Jó nagy halandzsa
a vége, biztos halálra röhögnéd magad rajta… Itt senkit sem zavar, mivel a
közönség az eredeti angolt sem érti. De ha már itt vagy…
– Jó-jó! – Julcsi nevetve tette fel a kezét. – Oké, segítek. Leírom nektek
a szövegeket, bár nem tudom, az mennyire lesz segítség. Ha gondolod, egy
próbátokra is elmehetek!
Karcsi szeme felcsillant.
– Az lenne a legjobb! Nem is mertem kérni… csak ne nagyon nevess ki
minket, rendben?
– Azt nem ígérem… De most már mennem kell. Köszönöm szépen az
ebédet, Éva néni!
– Lekísérlek – buzgólkodott Karcsi, és felpattanva már ki is nyitotta a
lány előtt az ajtót. Kis híján meg is hajolt, akár egy lakáj a hercegnő előtt.
Julcsi kuncogott.
– Ugyan, ne hülyéskedj már! Hiszen barátok voltunk. Így megváltoztam
volna?
– Mindketten megváltoztunk. De te jobban… Mert neked a
körülményeid is megváltoztak.
Ebben lehet valami – morfondírozott Julcsi. Furcsa látványt nyújhatok,
biztosan nem illek a képbe. Pedig itt is sokaknak van csinos, divatos
ruhájuk, frizurájuk. Mégis… én valahogy más vagyok, én is érzem.
Lent az udvaron aztán belefutottak egy idős asszonyba, aki
bevásárlásból térhetett haza, mivel szinte hétrét görnyedt, két megpakolt
hálós szatyrot cipelve.
– Csókolom, Mátyus néni – köszönt rá Karcsi, mire Julcsi egy pillanatra
megtorpant, és az idős nő arcába nézett. Ha Karcsi nem köszönt volna rá,
nem ismerte volna meg. Ez lett hát a folyton áskálódó, mások után
kémkedő, ávós besúgó Mátyusnéból? Megtört, megvénült, megkeseredett
öregasszony, aki gyűlölettől elsötétedő szemmel viszonozta a fiatal lány
tekintetét. Nem ismert meg. Biztosan azt hiszi, Karcsi barátnője vagyok.
Hadd higgye…
 Odakint elköszönt Karcsitól, és még egyszer megígérte neki, hogy
elmegy a próbájukra, és hogy segít az angol dalszövegek átírásában. A fiú
a kapuban állva még sokáig bámult utána, ami kissé zavarta is Julcsit.
Semmiképpen nem szerette volna, ha netán beleesik… csak még tovább
bonyolította volna a helyzetét és a dolgait. Mikor gyalogosan kiért a
Baross utcára, még mindig ezen gondolkodott, amikor egyszer csak
megtorpant, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Ott állt annak a
könyvesboltnak a kirakata előtt, amit kislány korában annyiszor
megbámult, hosszú percekig ácsorogva előtte, és sóvárogva nézve a
különböző oszlopokba, gúlákba tornyozott könyveket. Az csak ritkán
adatott meg neki, hogy be is lépjen erre a varázslatos helyre, pláne, hogy
választhasson is magának egy-egy kötetet. Most az egykori politikai töltetű
könyvek helyett regények, verseskötetek voltak a kirakatban, színes,
geometriai mintákkal vagy stilizált rajzokkal díszített borítókkal. A lány
némi habozás után gondolt egyet, és bement. Igaz, hogy otthonról hozott
magával olvasnivalót, Hawthorne Skarlát betűjét, de úgy döntött, hogy
választ magának egy magyar nyelvű kötetet is – valami aktuálisat, ami
még biztosan nem került át a tengerentúlra. Az ottani vasárnapi iskoláknak
vagy könyvtáraknak jobbára klasszikus magyar nyelvű kiadványai voltak,
és a legújabbak is legalább egy-két évtizede jelentek meg. Kíváncsi is volt
az új szerzőkre, és amikor belépett, hirtelen úgy érezte, legszívesebben a
fél üzletet felvásárolná. Miután egy darabig tanácstalanul nézelődött, egy
fiatal eladó odalépett hozzá.
– Jó napot! Segíthetek valamiben?
Julcsi összerezzent, mint akit valamin rajtakaptak.
– Ó, nem… vagyis, de. Azt hiszem, körülbelül egyidősek lehetünk –
végignézett a lányon, akinek tupírozott szőke haja és fekete keretes, cicás
stílusú szemüvege volt, de a ruháját nem látta, mert azt (nyilván a
munkahely elvárásai miatt) fehér galléros kék köpeny takarta el. – Mit
ajánlana, ha esténként kikapcsolódásként olvasni szeretnék a szállodai
szobámban?
– Látogatóban van itt?
– Igen. Méghozzá hosszabb időre.
– Értem – a lány kíváncsian végigmérte. – És milyen típusú könyveket
szeret olvasni?
– Mindenfélét… mondja, magának ki a kedvence a magyar írók közül?
– Nekem? Ó, sok kedvencem van! Különben nem dolgoznék
könyvesboltban…
Julcsi ezt hallva elmosolyodott, de az eladó ekkor már megfordult, és
elindult az egyik polc felé. A lány követte, és együtt böngészték a magyar
szerzők műveit.
– Nézze, például őt nagyon szeretem. Szabó Magda. Ismeri?
– Nem! – Julcsi megrázta a fejét. – Tudja, én…
– Külföldről jött – vágta rá az eladó. – Rögtön láttam! Nos, azt hiszem,
ő tetszeni fog. Nézze csak… Ezeket pár éve olvastam, még
kamaszkoromban, de szerintem most is tetszenének. Két nem túl vaskos
kötetet emelt le a polcról, Születésnap és Álarcosbál címmel.
Julcsi mohón kapott utánuk.
– Igen-igen, ezek jók lesznek. De tudja, gyorsan olvasok, így hát…
Az eladólány megértőn mosolygott, majd megigazította a szemüvegét,
és újra a polc felé fordult. Végül Julcsi két további Szabó Magda-kötetet is
megvásárolt: Az őz címűt, ami az eladó szerint komolyabb, fajsúlyosabb
mű volt, mint az előző két kisregény, valamint – ráadásnak – egy mesét, a
bűbájos című Tündér Lalát, ami állítólag vadonatúj kötete volt az
írónőnek.
– Többet csak azért nem veszek most, mert nem bírok annyit
hazacipelni a szállodába – nevetett Julcsi. – De biztosan visszajövök még
ide! Más szerzőkre is kíváncsi vagyok.
 Végül abban maradtak, hogy mivel az eladólány – Teri – minden
másnap dolgozott a könyvesboltban (amúgy egyetemre járt, de nyáron így
gyűjtött magának zsebpénzt), ezért Julcsi is ezen napok egyikén fog
visszatérni, miután a mostani szerzeményeit kiolvasta. Kint az utcán aztán
nemsokára leintett egy taxit, ugyanis a négy könyvet tartalmazó táska
eléggé húzta a karját, és a csinos magas sarkú cipő is igencsak
kényelmetlennek bizonyult a töredezett, kátyús pesti aszfalton.
A szobájába érve aztán hatalmas sóhajjal rögtön le is rúgta, és az egyik új
szerzeményével – a Születésnappal – befészkelte magát az ágy sarkába.

•••

Saigon, 1965. augusztus vége

Ági veszedelmes sebességgel kerülgette a riksákat, a kézikocsikat, a

Renault taxikat és a többi robogót, amelyek mind zajos és színes
összevisszaságban haladtak Saigon főútján, a Nguyen Hue sugárúton. Egy
hete szerezte be ezt a járgányt, és rendkívül elégedett volt vele. A kollégái
óva intették attól, hogy ebben a városban motorozásra adja a fejét, de a
lánynak elege volt abból, hogy mindenhová gyalog, riksával vagy taxival
menjen. Vagy hogy mindig másoktól függjön. Mostanra már annyira
kiismerte magát ebben a kezdetben vadidegen városban, és annyira
magabiztosnak érezte magát, hogy elengedte a füle mellett a
figyelmeztetéseket. Ezt a kis világoskék robogót használtan vette egy
dörzsölt kínai kereskedőtől, aki valószínűleg jól átverte (legalábbis az
elégedett vigyorából erre következtetett), de neki még így is bőven
megérte, és az ütött-kopott járgány kifogástalanul működött. Otthon Pine
Creekben vagy Washingtonban valószínűleg fel sem ült volna egy ilyen
rozoga járműre, de itt boldogan és felszabadultan rótta vele a monszuntól
áztatott város zsúfolt utcáit.
Hamarosan szellősebb utcákra ért, ahol már nem kellett folyton
dudálnia, és nyolcasokat leírva kerülgetnie a többi közlekedőt, így
gyorsabban tudott haladni. Reggel felhívta a kollégája, Bob Chandler, és
arra kérte, hogy haladéktalanul menjen a helyi katonai kórházba, ő ott
fogja várni. Mást nem volt hajlandó elárulni, így Ági mindent azonnal
félbehagyott, letette a félig megivott kávéját, kiment az utcára, ahol csak
vagy negyedórája lakatolta a robogóját a kerítés rácsához, felpattant rá,
gázt adott, és amilyen gyorsan csak tudott, végigszáguldott a reggeli
csúcsforgalomban még a szokásosnál is zsúfoltabb fővárosi utcákon.
A lassan hömpölygő folyó mellett aztán megint nehezebben haladt a
bárkákra, sajkákra rakodó munkások, megpakolt zöldséges-,
gyümölcsösládák miatt. A 3-as számú tábori kórházhoz érve még azzal
sem törődött, hogy valamihez odaláncolja a féltve őrzött járművét –
mindössze nekitámasztotta egy fának, és már rohant is az épület felé.
Odabent aztán némi keresgélés után a recepció közelében meg is találta
Bobot, aki már várt rá.
– Hol késlekedtél? Már azt hittem… – kezdte szemrehányón.
– Indultam, amint letettem a kagylót. Nem olyan egyszerű gyorsan
átvágni ezen a városon. Miért hívtál? Mi olyan sürgős? Ugye nem a
bátyám? – az utolsó kérdést alig hallhatóan tette fel, és a következő
pillanatban megkönnyebbülten sóhajtott fel. Bob megrázta a fejét.
– Nem, dehogy, nem Mike-ról van szó. De hülye vagyok! Bocsáss meg,
gondolhattam volna, hogy rögtön az jut eszedbe, vele történt valami. De
valaki mindenképpen beszélni akar veled… Tegnap hozták be, és elég
ramaty állapotban van. Állítólag ő is magyar…
Ági egy pillanatig a homlokát ráncolta, azon tűnődve, ki lehet az, ám a
következő szempillantásban már tudta.
 – Jóska! – mondta döbbenten. – Csakis ő lehet… Joe Lengyel. Az
evakuált szakaszban volt, akiket a Huey-val mentettünk meg, ott
ismerkedtünk össze. Ó, istenem! Mi történt vele?
– Gyere – Bob csak ennyit mondott, és elindult a folyosón a kórtermek
felé. Ági szorosan a nyomába szegődve követte, és igyekezett nem
megbámulni a folyosón mankóval imbolygó vagy bekötött fejjel, karral,
lábbal a padokon ülő sebesülteket. A kórteremben aztán Bob egyenesen az
ablaknál álló ágyhoz lépett, ami egy fehér függönnyel volt eltakarva. Ági
rosszat sejtve húzta el a függönyt, majd az ágy mellé állt.
– Látja, elhoztam, ahogy megígértem – mondta Bob, majd megfogta és
megszorította Ági vállát. A következő pillanatban aztán már hátat is
fordított nekik, és a lehető leghalkabban visszament a folyosóra, de Ági ezt
már nem észlelte. Nem tudta levenni a szemét az elé táruló látványról, és
csak abban reménykedett, hogy az arcára nem ült ki a borzadály, amit
érzett.
Lengyel Jóska, vagyis ami megmaradt belőle, teljesen felismerhetetlen
volt. Ha Bob nem mondja el, a lány sohasem jött volna rá, hogy valaha
találkoztak, és fel kellene ismernie az arcvonásait.
Nem nagyon voltak arcvonásai. Mindkét lába hiányzott, a karjai is be
voltak kötözve, és a hasát, a mellkasát is átvérzett pólya takarta. Az épen
maradt szemével Ági arcát fürkészte, majd nagy nehezen megszólalt.
– Akna. Telibe talált. De ez most mindegy…
– Sajnálom – suttogta Ági, és nagyot nyelt.
– Megkérhetem valamire? – folytatta a fiú. – A szüleim… megmondaná
nekik, hogy találkozott velem, és hogy… szeretem őket, és ne bánkódjanak
sokáig? A testvéreim… kedvéért.
Jóska köhögni kezdett, és Ági szinte ösztönösen a keze után nyúlt, hogy
megfogja. Csakhogy nem volt mit megfogni… Végül a kötésre tette a
kezét, és csak remélni merte, hogy ezzel nem okoz a fiúnak fájdalmat. Egy
darabig így álldogált, és Jóska arcának viszonylag épségben maradt felét
nézte mindaddig, míg rá nem jött, hogy életében először most végignézte
egy ember halálát.
Halottakat látott már, olyanokat is, akik szörnyű állapotban voltak, de
meghalni még nem látott senkit. Meglepődött azon, hogy milyen
észrevétlenül ment ez végbe… nem is tudta volna megmondani, melyik
volt az a pillanat, amikor Jóska örökre elhagyta ezt az árnyékvilágot, és
megszabadult a szenvedéseitől. Nem is tudta, mit kell ilyenkor tenni…
valahol, egy regényben azt olvasta, hogy a halott körül állók közül valaki
lezárta a szemét, de Jóskának már csak fél szeme volt, és valamiért nem
akarta volna azt is lecsukni – ez a végső, visszavonhatatlan sötétséget
jelentette volna. Az úgyis eljön előbb-utóbb. Hát… isten veled, Lengyel
Jóska. Legyen neked könnyű a föld. Ne félj, teljesítem az utolsó
kívánságodat. Elmondom a szüleidnek, hogy hősként haltál meg.
Ez utóbbi persze nem volt igaz… Egy aknára lépett szegény. Ez vajon
mennyire hősies? Úgy érezte, semennyire. Egy baleset, egy szörnyű, aljas
merénylet, ami sajnos eléggé gyakori ebben az átkozott háborúban.
Elfordult a halott fiútól, és elindult, hogy keressen egy nővért, és elmondja
neki, mi történt.
Odakint a folyosón Bob várta, aki mozdulatlanul állt hátratett kézzel, a
falnak dőlve. Odalépett hozzá, és a karjára tette a kezét.
– Menjünk innen! – mondta halkan.
– Vége? – kérdezte a férfi. Ági bólintott. – Jó, akkor menjünk –
sóhajtotta Bob, majd az órájára nézett. – Hazavigyelek? – kérdezte.
– Á, a robogómmal jöttem.
– Kinyírod magad azzal az ócskavassal…
– Erről most nem nyitok vitát… Tényleg? – Ági megállt, és Bob felé
fordult. – Te mit keresel itt tulajdonképpen? Dolgozol valamin? – a lány
orrcimpái kitágultak, mint egy ragadozóéi, aki megérzi az áldozata szagát.
Úgy tűnt, Bob valami jó sztorira bukkant itt a kórházban, és ebből ő sem
akart kimaradni.
– Nem! – vágta rá a férfi gyanúsan gyorsan. – Személyes ügyben jártam
itt – tette még hozzá vonakodva, mikor látta a kétkedő kifejezést Ági
arcán. – De most erről nem szeretnék beszélni, jó?
– Van itt valami ismerősöd? Oké! – Ági az újságíró arcát látva azonnal
visszavonult. – Akkor nem faggatlak. Nem is kell kísérgetned. Megyek,
keresek egy nővérkét, és megmondom neki…
– Várj! – Bob megfogta a karját. – Jó, elárulom… előbb-utóbb úgyis
kiderül. Nu van itt.
– Nu? – Ági nem akart hinni a fülének. – Úristen! Csak nem
megsebesült?
Bob megrázta a fejét.
– Nem, de én elintéztem, hogy ide hozzák. Itt vannak a legjobb orvosok
Saigonban.
– De mi baja van? Kérlek, vezess hozzá! – Ági már indult is volna, de
Bob ismét megállította.
– Maradj! Nem mehet be hozzá senki. Nagyon rosszul van. Ráadásul
titokban van itt.
– De mi baja van, az istenért, áruld már el!
– Elvonási tünetei vannak.
– Micsoda? – Ági meghökkent. – Kábítószer?
Valahogy nem tudta elképzelni, hogy a bájos és törékeny Nunak bármi
köze lehet a narkóhoz. És mégis… Itt Saigonban még akár ez is
megtörténhetett. Az utóbbi hetekben egyre több hír érkezett arról, hogy a
kemény drogok valósággal elárasztották a város utcáit és szórakozóhelyeit.
Na de Nu mégiscsak… mintha mindezek fölött állt volna a maga kis
privilegizált világában, a Pasteur utcai villájukban, a kézzel hímzett
napernyőjével, alabástrombőrével és hollófekete, fénylő hajával.
 – Egy ideje már használja, de egy darabig el tudta titkolni… Heroint.
A fene tudja, kitől kapta az első adagot, az ilyet mindig nehéz kideríteni.
És azt is, hogy hol… Ő persze semmit sem hajlandó elárulni. Pedig a
puszta kezemmel fojtanám meg azt a gazembert!
Ági nem válaszolt. Hirtelen Árpi jutott eszébe, akit nyomban
elvarázsolt a szép vietnámi lány, és flörtölt is vele, már amennyire a
körülmények lehetővé tették. Bob persze nem nézte jó szemmel, hogy a
fess katonatiszt a menyasszonya körül legyeskedik, de Nunak minden jel
szerint nem volt ellenére az újabb hódítás. A lány felsóhajtott.
– Szegény kicsi Nu! Biztosan nem szeretnéd, hogy meglátogassam?
Bob tiltakozásul felemelte a kezét.
– Nem, semmiképp. Nincs olyan állapotban. De nekem most mennem
kell. Biztosan ne vigyelek el?
– És akkor mi lesz a járgányommal? Csak nem gondolod, hogy itt
hagyom?
– Jó-jó, ahogy akarod. Akkor odabent, a szerkesztőségben találkozunk!
Ági visszafelé már kevésbé felszabadultan kanyargott a forgalmas
saigoni utcákon. Egyfolytában az aknától szétroncsolt testű Lengyel Jóska
és a heroin áldozatává vált Nu járt a fejében. Két jobb sorsra érdemes fiatal
élet, amit ez a nyomorult háború tett tönkre. Igen, bizonyos szempontból
Nu is a háború áldozata. Az évtizedek óta tartó ellenségeskedés és az abból
kisarjadt korrupt, bűnös rendszer teszi lehetővé, hogy a feketepiacon bárki
könnyedén hozzáférjen a drogokhoz. Még csak különösebben sok pénzre
sincs ehhez szükség – főleg a kezdeti időkben, az úgynevezett
„beetetésnél”. De hogy a kiváltságos családban élő, üvegbúra alatt tartott
Nut hogyan cserkészték be a dílerek, az valóban rejtély volt.
Ha őt be tudták hálózni, akkor igazán nincs előttük semmi akadály.
Hamarosan mindezekre a kínzó kérdésekre kapott egyfajta választ –
már másnap kora reggel csörgött a telefon a szállásán. Álomittas, kissé
bosszús hangon szólt bele, de mikor meghallotta, ki az, az álom nyomban
kiröppent a szeméből.
– Helló! Te vagy az, Nu?
A sírós, elkeseredett hang ismerős volt, ahogyan az összetéveszthetetlen
akcentus is.
– Nem, én a nővére vagyok, Nguyet.
– Á!
Ági meglepődött. Tudott róla, hogy Nunak van egy idősebb testvére, de
úgy hallotta, hogy Párizsban tanul, a Sorbonne-on.
– El tudnál jönni hozzánk? – kérdezte Nguyet. – A húgomról van szó.
Itthon van, hazaküldték a kórházból. Jobban volt, de most… Apánk
bezárta őt, nem teheti ki a lábát a szobájából. Kérlek, gyere ide!
Szeretném, ha beszélnél vele.
Ági egy darabig hallgatott, olyan hosszan, hogy Nguyet már azt hitte,
megszakadt a vonal. Mikor hallózni kezdett, a másik lány végre újra
megszólalt.
– Jó, megyek – mondta. – Máris indulok.
Gyorsan magára kapta a ruháját, és lerohant a ház elé, ahol egy
pálmafához lakatolva várta a robogója. A szokásos reggelije, erős kávé és
péksütemény nélkül csak nagyon ritkán indult el hazulról, így ez a nap már
ekkor kivételesnek ígérkezett, és nem jó értelemben. A koffeinhiánytól
vagy az idegességtől már útközben fájdalmasan lüktetni kezdett a feje, de
igyekezett nem venni róla tudomást. A város tehetős, pálmafákkal és
virágzó, egzotikus sövényekkel díszített negyede akár egy mediterrán
tengerparton is lehetett volna, csak néhány furcsa épület rítt ki a
környezetből, például egy közeli buddhista pagoda. Az itt, a Pasteur
sugárúton és környékén álló villák szinte mind a francia gyarmatosítás
időszakában épültek, és ennek megfelelően a francia Riviérára jellemző
stílust idézték légies, könnyed falaikkal, csipkézett szélű ablakaikkal és
kecses oszlopaikkal. Nuék, a gazdag vietnámi kereskedőcsalád, akiknek
hatalmas gumifaültetvényeik voltak, és gyümölcsöket is exportáltak
Európába, elsősorban Franciaországba, az egyik legszebb házban laktak.
Ági eddig még nem járt náluk, de ismerte az épületet, így hamar odatalált.
A bejáratnál egy szobalány fogadta, de még mielőtt elmondhatta volna, kit
keres, egy lány rohant elé, és megfogta a kezét.
– De jó, hogy eljöttél! Már nagyon vártalak.
– Te vagy Nguyet?
A lány megállt, és ránézett. Valamivel magasabb volt Nunál, és talán
nem annyira karcsú, de ez nem jelentette azt, hogy vaskos lett volna,
hiszen Nu olyan törékeny volt, akár egy nádszál. A vonásaik hasonlítottak,
de Nguyetből hiányzott a fiatalabb lány kecsessége, eleganciája. Látszott,
hogy gyakorlatiasabb, keményebb jellem.
– Bocsánat, be sem mutatkoztam – a kezét nyújtotta. – Ne haragudj, de
úgy éreztem, mintha régóta ismernénk egymást. Nu sokat mesélt rólad,
azonnal megismertelek.
Hát igen – gondolta Ági. – Nem sokan szaladgálnak Saigon utcáin ilyen
lángvörös hajjal. De azért kedves Nutól, hogy annyit beszélt rólam, úgy
látszik, ő is annyira megkedvelt, mint én őt.
Nguyet előrement a lépcsőn, és intett Áginak, hogy kövesse. Az
emeleten megállt egy fehér ajtónál, és lehajolva a kulcslyukra tapasztotta a
fülét. Ezután jelezte a másik lánynak, hogy lépjen közelebb, és óvatosan
kivett a ruhája zsebéből egy kulcsot.
– Elloptam apám szobájából – suttogta. – Megtiltotta, hogy bemenjek,
de most nincs itthon. A cselédeket meg lekenyereztem…
Halkan kinyitotta az ajtót, és mindketten beléptek. A szobában sötét
volt, csupán a lehúzott redőnyök résein szűrődött be némi világosság, és
fojtó, fülledt volt a levegő. Ági szeme nehezen szokott hozzá a
félhomályhoz a kinti verőfény után, de néhány pislogás után már ki tudta
venni a fekvő alakot az egyik ablak melletti ágyon.
– Nu – szólította meg halkan. A következő pillanatban azonban riadtan
hátrált egy lépést, ugyanis Nu olyan hirtelen ült fel, mintha beépített rugók
mozgatták volna. Merev tekintettel bámult Ágira, miközben egész testében
reszketett.
– Van pénzed? – kérdezte minden bevezetés nélkül.
– Pénzem? – csodálkozott Ági.
– Ne adj neki! – Nguyet a karjára tette a kezét. – A szerre kell… már
hetek óta nem kap zsebpénzt, de pár nappal ezelőtt valahonnan szerzett.
Talán az egyik cselédtől, nem tudtuk kideríteni. Akkor vett egy adagot, de
nem tudta mindet beadni magának, mert rajtakaptuk. Azóta meg ilyen
állapotban van…
Ági közelebb lépett, majd óvatosan leült Nu mellé az ágy szélére.
– Nincs nálam pénz, drágám – mondta gyengéden, és igazat is mondott.
Olyan hirtelen jött el otthonról, hogy a táskáját sem vette magához. Az
igazolványai sem voltak nála.
– Nem igaz, hazudsz! – Nu feltérdelt, és ököllel verni kezdte a másik
lány hátát, vállát. – Adj pénzt! Vagy különben minek jöttél?
– Azért, mert hallottam, hogy bajban vagy – Ági próbálta elhárítani a
vietnámi lány meglepően energikus és agresszív támadását. – Mióta
használod azt a szart? – kérdezte végül Nu karját elkapva, és a szemébe
nézve. – Kitől kaptad?
– Hagyjatok békén! – Nu hirtelen összekuporodott az ágy sarkában, és a
fején összekulcsolta a karját. – Mind ugyanazt hajtogatjátok. Nem akartok
segíteni!
– Pontosan azt akarjuk – mondta Nguyet meglepően nyugodtan. –
Segíteni akarunk rajtad, te kis hülye. Senki sem fog pénzt adni, szóval
jobb, ha beszélsz.
– Hagyjatok békén! – ismételte Nu konokul, miközben még mindig úgy
rázta a remegés, mintha az egész teste görcsbe rándult volna. Ági
kétségbeesetten nézett Nguyetre.
– Nem lehet ezzel valamit kezdeni? Ezzel a rohammal…
A lány a fejét rázta.
– Állítólag túl lesz rajta. Előbb-utóbb… ha addig kibírja.
Nu ekkor már hangosan zokogott, a kezét a fülére tapasztva, hogy ne is
hallja, amit a másik kettő beszél. Nguyet intett Áginak, hogy menjenek ki,
majd a folyosón a korlátnak támaszkodott.
– Nem akartam, hogy előtte beszéljünk róla. Mintha nem is hallaná…
holott nagyon is jól hallja, és érti is, csak nem érdekli. Mostanában már
csak egyvalami érdekli; hogyan szerezze meg a következő adagot.
– Hihetetlen, milyen gyorsan kikészült. Pár napja még semmi baja nem
volt!
– Csak úgy tűnt, hogy nincs baja. Tudod, eleinte iszonyú jól meg is
tudják játszani magukat. Észre sem veszed, hogy szert használnak, hacsak
az nem szúr szemet, hogy mintha mindig furcsán fel lennének dobva. Vagy
maguk alatt vannak, attól függ… De semmi szélsőség, legalábbis eleinte.
Aztán egyre jobban beszippantja őket az örvény…
Nguyet úgy beszélt, mintha közben nem is a húgára gondolna.
A zsebébe nyúlt, kivett belőle egy doboz cigarettát, majd rágyújtott.
– Találkoztál már hozzá hasonlókkal, ugye? – kérdezte Ági, mire a
másik lány bólintott. Felé nyújtotta a cigarettásdobozt.
– Kérsz?
– Köszi! – Ági kivett egy szálat. – Mégis, mit lehet tenni? Nem
hagyhatjuk annyiban. Az sem megoldás, hogy be van zárva ide.
– Azt hittem, te hatni tudsz rá. Sokat mesélt rólad, úgy éreztem, hogy
csodál téged. De úgy látom, reménytelen… – csüggedten lehajtotta a fejét.
– Várj csak – Ági elgondolkodva kifújta a füstöt. – Van egy ötletem…
Nem biztos, hogy sikerülni fog, de megpróbálhatjuk.
 – Mire gondolsz?
– A bátyámra. Azt hiszem, volt köztük valami, bár nem tudom,
mennyire komoly.
– Tényleg? – Nguyet arcán őszinte meglepetés látszott. – És Bobbal mi
van?
– Mondom, nem tudom, mennyire volt komoly. De a testvérem, Árpi
általában tud hatni az emberekre. Csak egyetlen személyt ismerek, akit
nem tudott levenni a lábáról, de ez most mindegy. Talán ő képes lenne
rávenni Nut, hogy vállalja a gyógykezelést.
– Apám előbb-utóbb úgyis beviszi valami kórházba vagy
szanatóriumba, hosszabb időre. Eddig csak azért nem tette, hogy a botrányt
elkerülje, mivel azt már nehéz lenne titokban tartani. De szerintem csak
elodázni lehet.
– Mindenképpen orvosi segítségre van szüksége, de jó lenne, ha
magától is elfogadná ezt, és önként alávetné magát a kezelésnek. Talán
még nem késő…
– Jól van – Nguyet Ágira nézett, majd újra a kezét nyújtotta. – Mégis
örülök, hogy idehívtalak. Legalább már nem egyedül tépelődöm ezen.
– Akkor megyek is – Ági elnyomta az alig megkezdett cigarettáját. – Le
akarok szokni – mondta mintegy saját magának –, de még erről is marha
nehéz. Hát jó… jelentkezem, ha sikerült elérnem a bátyámat.
Ezzel elköszönt Nguyettől, és sietve elhagyta a szépséges villát. Nu
ajtaja előtt egy pillanatig habozott, de végül nem ment be. Arra gondolt,
hogy ha igyekszik, még az ebédszünetben elérheti Árpit telefonon. Ugyan
a lelkére kötötte, hogy ne hívogassa, csakis akkor, ha valami életbe vágóan
fontos ügyben keresi.
Ez pedig pontosan az. Életbe vágó.

Bob Chandler másnap hiába faggatta Ágit, a lány nem volt hajlandó
elmondani, mit tapasztalt Nuéknál. Nem is tudta volna jól leírni…
mindenesetre megszakadt a szíve, amikor a fiatal vietnámi lány sápadt,
felpüffedt arcára, karikás szemére gondolt. A férfi azt mondta, már napok
óta nem járt náluk, és azóta nem látta a barátnőjét, hogy a kórházban
meglátogatta.
– Az apja eltiltott tőle. Állítólag… bár velem egy szót sem beszélt.
A nővérétől tudom. Azt mondja, káros hatással vagyok rá. Mintha én
adtam volna neki a drogot, az isten szerelmére!
– Ne szívd mellre – tanácsolta neki Ági. – Most mind ki vannak
borulva, ez természetes, és az is, hogy bűnbakokat keresnek. Amúgy…
szerinted kitől kapta? Biztos vagyok benne, hogy már nyomoztál utána.
Bob pár pillanatig hallgatott, és a kávéját szürcsölte. Majd miután Ági a
könyökével oldalba bökte, végre megszólalt.
– Igen, jól gondolod, nyomoztam. Azonban egyelőre sok mindent nem
sikerült kiderítenem. Annyit már tudok, hol kapta, de azt még nem, hogy
kitől. Csak sejtelmeim vannak. De nem árulok el semmit! Még nem, jó?
– Oké, oké! – Ági sem faggatta őt tovább, már csak azért sem, mivel
Árpival beszélt meg találkozót fél óra múlva a buszpályaudvaron.
Semmiképpen nem akarta Bob orrára kötni, hogy a bátyjától kértek
segítséget. – Ha bármit megtudsz, ne felejts el tájékoztatni. Most
rohannom kell.
Ezzel kiitta a kávéját, felkapta a táskáját és a bukósisakot, majd
kirohant az irodából. A többiek némileg csodálkozva néztek utána.
– Hát, ennek ma hamar véget ért a munkaidő – jegyezte meg.
– Szerintem meg készül valamire – mormolta Bob. – Mindig jár valami
a csinos kis fejében, és ez engem egyre jobban idegesít.

Árpi busza jó húszperces késéssel futott be a pályaudvarra, ami itt teljesen

megszokott volt, és általában senki sem akadt fenn rajta, ám Ági most
mégis tűkön ült. Folyton az óráját nézegette türelmetlenül, és fel-alá járkált
a forró aszfalton. A buszokra váró kimenős katonák érdeklődve
méregették, majd az egyik be is szólt neki.
– Figyelj, szivi, ha nem jön a pasid, hagyd a fenébe! Itt vagyok én…
vagy a többiek, még válogathatsz is.
A többiek hangosan röhögtek ezen, de Ági csak egy fintorral viszonozta
az ajánlatot.
– Na, nem bánod meg… – a fiatal, egyenruhájából ítélve
tengerészgyalogos katona egy lépést tett felé, mire Ági éppen elküldte
volna a fészkes fenébe, amikor hátulról valaki megfogta a vállát.
– Mi van, haver? Mit akarsz a húgomtól?
Ági, mielőtt rémülten hátrafordult volna, meghallotta Árpi mély
hangját, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Na végre, itt vagy! – átölelte a bátyja nyakát, aki viszonozta az
ölelést.
– Persze hogy itt vagyok. Jöttem, ahogy tudtam… Szerencsére most
nem vagyunk bevetésen, így elengedtek, bár nem könnyen. Azt mondtam
nekik, hogy te vagy beteg.
Elengedte a húgát, és mindketten elindultak a buszpályaudvar
közelében várakozó riksások felé.
– Hát, nem is jártál messze az igazságtól – mondta Ági szomorkásan. –
Mostanában… elég ramatyul vagyok. Ha tudni akarod, elegem van ebből
az egészből. Legszívesebben hazamennék.
– Akkor mire vársz? Te már holnap felszállhatsz egy repülőre, senki
sem tart vissza.
– Nem szeretnék megfutamodni – válaszolta Ági rövid hallgatás után.
Árpi leintett egy közeli riksást, majd beült mögé, Ági pedig a robogóján
ment hol mögöttük, hol eléjük vágva a délelőtt újra megélénkülő saigoni
forgalomban.
Úgy másfél-két óra múlva – ez alatt az idő alatt Ági többnyire a ceruzája
végét rágva bámulta hol a jegyzeteit, hol az írógépébe fűzött üres
papírlapot – végre csörgött az irodájukban a telefon. A lány felpattant, és
mielőtt bárki odaért volna, felkapta a kagylót.
– Igen, én vagyok… Micsoda? Máris megyek! – lecsapta a telefont, és
már rohant is volna kifelé, de Bob odaugrott hozzá, és megragadta a karját.
– Várj! Mi történt?
– Nu megszökött. Nguyet be akart hozzá menni Árpival, de a szobája
üres volt. Árpi meg fogta magát, és elrohant valahová… úgy tűnt, ő tudja,
hol lehet Nu.
– Oké, veled megyek. Egy szót se – intette le a férfi Ágit, aki tiltakozni
próbált. – Fogunk egy taxit, most nincs arra idő, hogy a kis játékszereddel
bohóckodjunk.
Odalent bevágták magukat az első arra járó üres taxiba. Bob a Pasteur
utca helyett a vörös lámpás negyedet mondta be úti célként. Ági
meglepetten bámult rá.
– Na, úgy látom, te is tudsz egyet s mást. Mind rendkívül tájékozottak
vagytok ez ügyben, nem igaz…
– Fölösleges gúnyolódnod – Bob arcán mélységes aggodalom látszott,
amitől Áginak megesett rajta a szíve. – Férfiak lévén mi többet jártunk a
vörös lámpás negyedbe, mint te, így többet is láttunk abból, ami ott folyik.
Ha kábítószerhez szeretnék jutni, az én első utam is oda vezetne.
– Értem – Ági a homlokát ráncolta. – De hogy került oda Nu?
– Látod, ezt én sem tudom – Bob elővette a zsebkendőjét, és megtörölte
a homlokát. – A fenébe! Remélem, hogy nem késtünk el… Nem tudna
gyorsabban menni, barátom? – fordult a taxishoz, aki angollal kevert
gyarmati francia nyelven hadart valamit, amiből Ági egy szót sem értett,
de valószínűleg Bob sem, mivel csak bizonytalan hümmögéssel válaszolt a
sofőrnek. Végül hangosan tülkölve és kétpercenként csikorgó fékezéssel a
kopott kis Renault mégiscsak nagyobb sebességre kapcsolt, és némileg
viharverten bár, de fél óra múlva megérkeztek a céljukhoz. Bob kifizette a
sofőrt, busás borravalót adva, majd Ági kezét megfogva sietős léptekkel
elindult a nappal vörös és arany sötétítőkkel vagy éppen bambuszrolókkal
eltakart kis üzletek, kirakatok felé.
– Te tudod, hová megyünk? – kérdezte Ági.
– Ismerek itt egypár lányt… köztük olyanokat is, akik ismerhetik
azokat, akik Nut is ellátják a szerrel.
– Szóval az ismerősöd ismerősének az ismerősei…
Bob megállt, és Ági szemébe nézett.
– Tudsz jobbat? – kérdezte elkeseredetten. A lány erre elhallgatott, és
folytatták az útjukat. Az egyik, piszkos függönnyel eltakart üzlet bejárata
előtt Bob megállt, és Ágihoz fordult.
– Te maradj itt.
– Ugyan, miért? Dehogy maradok! Ha idáig eljöttem, akkor ide is
bemegyek, ha törik, ha szakad.
Bob nem ellenkezett tovább, csak égnek emelte a szemét, de amikor
bekopogott, és valaki kinyitotta az ajtót, hagyta, hogy a nyomában Ági is
belépjen. Odabent félhomály uralkodott, fülledt és áporodott volt a levegő,
mintha már napok óta nem szellőztettek volna. Valószínűleg ez is volt a
helyzet. Egy festetlen arcú, kócos hajú, lenge pongyolát viselő vietnámi
lány fogadta őket.
– Na, mi van, aranyfiú? – kérdezte Bobtól. – Édes hármast akarsz? –
Ágira mosolygott. – Ilyenkor általában nem dolgozom, de ha jól
megfizettek… Van egy cigid?
Bob elővett a zsebéből egy doboz Marlborót, és megkínálta a lányt.
– Nem azért jöttünk, Véronique. Édes hármast sem akarunk. Ez itt a
kolléganőm, ő is újságíró – az örömlány érdeklődve és kissé gúnyosan
mérte végig Ágit.
 – Akkor mit akartok?
– Hol van Liu? Őt keressük.
– Ki az a Liu? – a Véronique-nak nevezett lány unottan szívta a
cigarettáját.
– Na ne tettesd a hülyét, szivi! Tudom, hogy te is tőle szerzed a napi
adagodat. Láttam már itt nálad többször is. Hol van?
– Mit tudom én? – Véronique megvonta a vállát. – Mit akarsz tőle?
Nektek is kell cucc? Nem nála van a legjobb minőség, nektek biztos van
pénzetek valami ütősebbre is.
– Te csak ne törődj vele, mit akarunk tőle. Mondd meg, hol van.
– Fogalmam sincs – a lány hátat fordított, és ásítozva elindult hátra,
ahol nyilván az ágya volt. Bob utánalépett, megfogta a karját, és maga felé
fordította.
– Idefigyelj, Véronique. Fizetek neked egy adagot, ha elárulod. Na?
Véronique várt pár pillanatot, mielőtt válaszolt volna.
– Kettőt.
– Rendben – Bob gyorsan rábólintott. – Ki vele!
Az örömlány elővett egy rúzst, és lerajzolta az asztalra az útvonalat,
Liu, a kínai drogkereskedő lakásához. Ám figyelmeztette őket, nem biztos,
hogy otthon találják.
– Én sem járok oda hozzá, ki is nyírna. Ő szokott idejönni, vagy
valamelyik bárban találkozunk.
– Tudsz róla, hogy eladott volna szert egy gazdag lánynak?
Véronique szeme elkerekedett.
– Nocsak! Szóval ezért keresitek, mi? Talált valami pénzes kuncsaftot?
Hát, én azt mondom, jól tette.
– Oké, menjünk – Bob megfogta Ági kezét. – Nesze, ez a tied – egy
köteg bankót dobott Véronique kezébe, aki felderült arccal számolgatni
kezdte a tízdollárosokat.
 – Hé! Köszi, aranyfiú!
Kint aztán Ági kissé kétkedve követte a férfit, aki magabiztos léptekkel
indult el a piszkos, szűk utcákon a céljuk felé.
– Figyelj, Bob, biztosan nem ez a Liu az egyetlen drogdíler itt a
negyedben. Miért pont őt keressük?
– Én őt ismerem, ő meg biztosan ismeri a többieket. Tudod, te mondtad:
az ismerősöm ismerősének az ismerőse. Igazi tényfeltáróújságíró-munka.
– És gondolod, hogy így Nut is megtaláljuk? És Árpit is… – tette hozzá
magában.
– Nem tudom… de meg kell próbálnunk.
Mikor a lakáshoz értek, ami egy jellegzetes, magas és keskeny, ütött-
kopott bérház első emeletén volt, kiderült, hogy Véronique jól gondolta:
Liu nem volt otthon. A szomszédok, akiktől Bob érdeklődött, összeszedve
minden franciatudását, meglehetősen szűkszavúnak bizonyultak –
mindenesetre nem lettek okosabbak, és mikor újra az utcára léptek, Ági
frusztráltan felsóhajtott.
– Ennek így semmi értelme, Bob. Ez a Liu barátunk bárhol lehet. És ha
őt megtaláltuk, az még nem jelenti azt, hogy Nut is megtaláljuk.
– Oké! Akkor mit tegyünk? Már kérdeztem, hogy van-e valami jobb
ötleted.
– Várjunk csak… – Ági a homlokát ráncolva gondolkodott. – Árpi
említett két örömlányt itt a negyedben. Sophie, azt hiszem, és talán
Susanne… Nem! Már emlékszem, Babette. Őket ismered?
– Megkeressük őket.
Némi kérdezősködés után el is irányították őket a vigalmi negyed egyik
legforgalmasabb részéhez, ahol egy viszonylag tiszta és csinos kis
üzletben, ahol előző este füstölőket égethettek, és elég fullasztó, de
legalább illatos volt a levegő, megtalálták a lányok egyikét, Sophie-t.
– Árpád? – kérdezett vissza, amikor Ági a bátyja iránt érdeklődött. –
Még életemben nem hallottam ezt a nevet.
– Persze! – Ági bosszankodott: hogyan is téveszthette el. – Mike.
A neve Mike. Mike Gal.
– Ja, az más – Sophie arca elkomorult. – Szóval őt keresitek. Ő most
nem ér rá.
– Szóval járt itt ma…
Sophie nem válaszolt. Látszott rajta, hogy kényelmetlen számára ez a
téma, de Bob nem hagyta ennyiben. Odalépett a lányhoz, és átnyújtott neki
egy bankjegyet.
– Igazából nem is őt keressük, hanem egy lányt.
– Egy lányt?
– Igen, aki feltehetően vele van. Vagy legalábbis őt keresi, akárcsak mi.
Egy fiatal vietnámi lány…
Sophie felemelte a kezét.
– Jól van, hagyd abba! Tudom már, kiről van szó. Az a finom
kisasszony, mi? Ma járt itt, igen. Korán reggel jött, a legszebb álmomból
vert fel. Liut kereste, de én nem tudtam neki segíteni. Aztán… nem tudom,
hová ment, talán a bárokat járta végig, hogy megtalálja azt a nyomorultat.
Nagyon ramaty állapotban volt, annyit mondhatok.
– És Mike? Megtalálta őt?
– Azt én nem tudom. De ha adhatok egy tippet, keressétek őket a
kórházakban. Ha annak a lánynak sikerült belőnie magát, az csak rosszul
végződhetett. Nem sok kellett már neki. Láttam már egy-két ilyen esetet…
Ha Mike még időben megtalálta, akkor szerencséje van. De azt gondolom,
így is, úgy is kórházba kellett vinnie, ő egyedül nem tudott volna rajta
segíteni.
– Jó, köszönjük – Bob Ágira nézett. – Szerinted? A tábori kórház?
Ági megvonta a vállát.
– Próbáljuk meg.
 Ismét taxiba ültek, és mire a kórházhoz értek, mindkettőjükön látszott,
már nem igazán bíznak abban, hogy sikerrel járnak – különösen Bob
arcáról rítt le, hogy erőt vett rajta a csüggedés. Ezért alaposan
meglepődtek, amikor belépve rögtön meglátták Nguyetet, aki a recepciótól
nem messze, egy padon üldögélt. Ági odament hozzá, és csak akkor látta,
hogy a lány sír – az arcán patakzottak a könnyek.
– Mi történt? – kérdezte.
– Nu meghalt! – Nguyet lehajtotta a fejét, és a karjával eltakarta az
arcát. Ági átölelte őt, és közben Bobra nézett.
– Micsoda? – a férfi leroskadt a padra, a vietnámi lány másik oldalán,
és üres tekintettel meredt maga elé.
– Hol van most? – kérdezte Ági. – Mi történt?
– A testvéred volt vele – zokogta Nguyet. – Ő hozta be ide, miután…
megtalálta. De már késő volt. Valahonnan szerzett drogot, és beadta
magának. Sajnos túl sok volt, feladta a szervezete…
– Árpi? Most is vele van?
Nguyet bólogatott, Ági pedig újra Bobra nézett. A férfi felállt és eléjük
lépett.
– El tudod mondani, hol vannak?
A lány szó nélkül felállt, és elvezette őket a kórteremig, ami előtt egy
ápolónő állt.
– Oda nem mehetnek be – figyelmeztette őket.
– Én a halott lány nővére vagyok – mondta Nguyet. – Ő pedig –
mutatott Bobra – a vőlegénye.
– Ó! – a nővér meglepettnek látszott. – Azt hittem, hogy…
– Én vagyok a vőlegénye – erősítette meg Bob. – Vagyis… voltam. Az
a másik csak egy barátja volt.
– Értem – mondta az ápolónő. – Akkor menjenek be. De maga – nézett
Ágira –, ha nem a hozzátartozója, inkább maradjon kint, jó?
 Ági szót fogadott, és leült a kórteremmel szemben lévő padra. Nagyot
sóhajtva hátradőlt, és behunyta a szemét. Ha őszinte akart lenni magához,
örült neki, hogy most nem kell ott állnia Nu holtteste mellett. Nemrég
nézte végig ebben a kórházban annak a szegény magyar származású
katonának a halálát, és még az ő alakja is folyton kísértette. Most pedig…
végleg elveszítették a drága, édes kis Nut, az első vietnámi barátnőjét, sőt
az első vietnámi embert, akit közelebbről megismert és megszeretett.
Ebben a pillanatban kinyílt a kórterem ajtaja, és Árpi lépett ki rajta. Ági
felpattant, a bátyjához lépett, és átölelte.
– Árpi! – csak ennyit tudott mondani.
– Valaha utáltam, amikor így hívtál – suttogta a férfi. – De most… –
elcsuklott a hangja – nem is tudom, mi lenne velem, ha te nem lennél itt.
– Mi történt? – a lány felemelte a fejét, és Árpi szemébe nézett. – El
tudod mondani?
– Nincs sok minden, amit elmondhatnék… mire megtaláltam az egyik
lebuj vécéjében, már késő volt. Behoztam ide, de szerintem akkor már nem
élt. Még megpróbálták újraéleszteni, de hasztalan. Elkéstem, mind
elkéstünk. A szülei szobájából lopott pénzt, elég sokat, és mindet heroinra
költötte. Azt hiszem, egy lónak is elég lett volna, nemhogy egy ilyen kicsi,
vékony lánynak.
– Úristen! – Ági megfogta a bátyja kezét, és a padhoz vezette, majd
leültette. – Ez pont nem hiányzott most neked – tette hozzá halkan. Árpi
nem válaszolt. – Szeretted őt? – kérdezte kisvártatva.
– Nem is tudom – felelte a férfi. – Úgy érzem, mintha el lennék
átkozva. Nu iránt soha nem éreztem azt, amit, mondjuk, Irina iránt, de
mégis… elbűvölt, és ki tudja, ha még egy kis időt eltölthettem volna vele,
talán végzetesen beleszeretek. De így is nagyon fáj! Miért van az, hogy
mindenkit el kell veszítenem, aki közel kerül hozzám?
– Julie-t nem – jegyezte meg Ági. – Lehetséges, hogy ez egy égi jel…
 – Ugyan, ezt te sem gondolod komolyan. Julie nem szeret, és soha nem
is fog szeretni.
– Honnan veszed? Mármint azt, hogy soha nem is fog…
– Hagyjuk ezt, kérlek! – szakította félbe Árpi. – Julie olyan távol van
most tőlünk, mintha nem is létezne, és mi sem léteznénk számára.
– Én már kaptam tőle levelet. Épp a budapesti útjára készülődött,
nagyon izgatott volt. Azóta már biztosan ott van, de még nem írt semmit.
Én írtam neki Nuról… most be kell számolnom arról is, mi történt vele.
– Rólam is szoktál írni? – kérdezte Árpi.
– Hát persze! Bár… sok mindent nem tudok – megfordult a padon, és a
bátyjára nézett –, nem vagy valami közlékeny velem sem. A telefonban is
mindig csak annyit mondasz, hogy jól vagy, és kész.
– Mit mondjak ezen kívül? Nem mindegy? Amellett… ne feledd el,
hugi, hogy te egy firkász vagy, és veletek óvatosnak kell lennünk. Ott volt
például a cikked, amit az Agent Orange-ról írtál…
– Azzal meg mi volt a baj? – fortyant fel Ági. – Ha láttad volna,
micsoda pusztítást végzett az erdőben és az ültetvényeken! Űrbéli, kihalt
tájat csinált egy élettől hemzsegő területen. És nemcsak a növényeket
pusztítja el, de az állatokat is! Ki tudja, milyen hatással van az
emberekre…
– Igen ám, de te nem látod, vagy nem akarod látni a másik oldalt. A mi
oldalunkat. Így legalább egálba kerülünk a Vietkonggal. A dzsungel az ő
terepük – ők ott mindent látnak, mindent ismernek, tudják, mihez lehet
hozzányúlni, hová lehet lépni. Mi nem. Ha kipusztítjuk a növényzetet, az
tényleg szomorú, de úgy legalább mi is látjuk őket. Szemtől szemben
tudunk harcolni. A fák meg a bokrok visszanőnek majd, a mérnökök
szerint akár már egy év alatt. A ti cikkeitek azonban azt sugallják az
otthoniaknak, micsoda barbárok vagyunk mi.
– Miért, nem azok vagyunk? – kérdezte Ági fojtott hangon, majd
felemelte a fejét. – Szóval ezért nem mondasz nekem semmi
érdemlegeset? Nehogy megírjam? – Árpi ismét hallgatott. – Értsd meg,
aggódom érted – megfogta a férfi kezét. – Ilyenkor elsősorban nem
újságíró vagyok, hanem a testvéred.
– És ha elmondom, miket láttam, kevésbé fogsz aggódni?
– Nem! – Ági felsóhajtott. – De talán neked is jót tenne, ha
elmondanád. Ha kiöntenéd a szívedet.
– Jót tenne? – Árpi halkan, keserűen felnevetett. – Akkor kevésbé
félnék a haláltól? De tudod, mit? – ő is megfordult, és Ágira nézett. –
Rájöttem, hogy nem is a haláltól félek a legjobban. Pár napja jöttem rá. Az
osztagomban volt egy fickó, valamivel idősebb, mint én. Cliff Hardingnak
hívták, olyan harminc-egynéhány éves lehetett. Önkéntes, valahonnan
Georgiából, feleség, két gyerek. Egy közeli faluba tartottunk, ahol a
füleseink szerint északi fegyvereseket rejtegettek. A teherautónk platóján
ültünk, dögmelegben, sűrű porban, ami csípte a szemet, a bőrt, ráadásul
rajtunk volt az egyenruha, sisak, fegyverek. Ki voltunk tikkadva, a vizünk
meg langyos volt, ihatatlan. Cliff egyetlen pillanatra vette le a sisakját,
hogy a zsebkendőjével megtörölje a homlokát, amikor lesből egy
mesterlövész eltalálta, pontosan a két szeme között. Azonnal meghalt.
Akkor az jutott eszembe, ha már meg kellett halnia, neki így volt a
legjobb. Egy másodpercig sem szenvedett. Arra is gondoltam, hogy ettől
nem is félnék igazán. Attól sokkal inkább, hogy megnyomorodom. Olyat is
láttam, sokat, de arról nem is tudok beszélni. Mivel attól félek igazán, ha
rémálmaim vannak, úgy látom magamat – csonkán, tolószékben,
magatehetetlenül.
Ezúttal mindketten hallgattak, és maguk elé bámultak, mintha nem is a
forgalmas, szüntelenül zsibongó kórházi recepción lennének, hanem
valahol odakint, a tűző napon, vagy a monszunesőben, a rizsföldeken, a
gumiültetvényeken vagy a sűrű dzsungelben, ahol egy fiatal srác vagy
családapa éppen most lép rá egy aknára, vagy kap halálos lövést a
láthatatlan, elszánt és kiismerhetetlen ellenségtől.
– Meg fogod írni? – kérdezte végül Árpi.
– Ha nem akarod, akkor nem. És… azt hiszem, egy darabig mégsem
megyek haza. Szükségetek van ránk, „firkászokra”, bármennyire is
haragusztok ránk azért, amiket írunk. Ha mi nem lennénk, a ti hangotok is
nehezebben jutna el az otthoniakhoz.
– Biztos vagy ebben? – Árpi szomorúan elmosolyodott. – Mármint nem
abban, hogy eljut az otthoniakhoz, hanem abban, hogy ez valóban a mi
hangunk-e.
Ági nem válaszolt. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Bob lépett ki
rajta, nyomában a zokogó Nguyettel. Ági felugrott, és a síró lányhoz lépett,
Árpi pedig Bob elé állt, és a kezét nyújtotta.
– Őszinte részvétem, barátom! – mondta neki.
– Köszönöm – felelte Bob, és a két férfi kezet rázott. – Mondja… –
folytatta Bob –, haza tudná kísérni őket? – A két nőre mutatott. Árpi
bólintott, majd a másik oldaláról óvatosan átkarolta Nguyetet, és
hármasban lassan elindultak kifelé a vakító déli napsütésbe.
 Hatodik fejezet

Budapest, 1965. augusztus vége

Julcsi az újabb könyvesbolti szerzeményeivel, Sarkadi Imre novelláival és

Fekete István regényeivel érkezett meg a hotelszobájába. A Szabó Magda-
könyveket valóban pár nap alatt kiolvasta, még úgy is, hogy a napjai
igencsak eseménydúsak voltak. Aznap ebéd után ellátogatott Terikéhez a
Baross utcai könyvesboltba, ahol együtt újra végigböngészték a polcokat.
– Hogyan fogod ezeket mind hazavinni Amerikába? – nevetett a szőke
Teri, akinek imponált, hogy újdonsült barátnője – aki, mint kiderült, a
kollégája is volt – ennyire ad a véleményére az olvasmányok
kiválasztásánál.
– Azt még nem tudom – sóhajtott Julcsi, aki már maga is töprengett
ezen a problémán. – Majd, ha odajutok, kitalálok valamit. Addig is… most
azt hiszem, ez a három kötet egyelőre elég lesz.
A szobában aztán szokás szerint lerúgta a cipőjét, és miután kinyitotta
az ablakot, hogy kiszellőztessen, az ágyra vetette magát az új
novelláskötetével. Ebben a pillanatban azonban megakadt a szeme a reggel
kikészített levélpapírokon és az előre megcímzett borítékon, amelyek
mintha szemrehányóan bámultak volna rá.
Jaj, ne! Ági levele… már nem halogathatom tovább, muszáj ma
megírnom.
Feltápászkodott, és a kis szállodai szoba aprócska íróasztalához
telepedett. Ugyan nehezen szánta rá magát, hogy megírja a levelet, de
miután elkezdte, a sorok gördülékenyen sorakoztak a fehér papírlapokon.

Kedves Ági!

Még csak pár napja vagyok itt Budapesten, de máris annyi minden
történt velem, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Jártam a régi
házunkban – igazából az első utam oda vezetett –, és találkoztam
néhány régi ismerőssel. Kellemetlen ismerősökkel is, de velük nem
törődtem, különben sem ismertek fel. Megtaláltam viszont Pintéréket,
akiknek a kisfiukkal annak idején amolyan kutya-macska
barátságban voltunk. Persze Karcsi már nem kisfiú, gondolhatod.
Ha jól emlékszem, egy évvel fiatalabb nálam, most egyetemre jár, és
amellett egy amatőr zenekarban gitározik. Pocsékul, ha engem
kérdezel, de az igazat megvallva a többiek sem jobbak nála, kivéve
talán a dobost. Ám remekül szórakoznak, és ez a lényeg. Közönség
előtt is játszanak, nem csak a saját mulatságukra, és állítólag az
egyetemi bulikban egész nagy sikerük van. Tegnap este jártam a
próbájukon. Karcsinak ígértem meg, hogy elmegyek, azért, hogy
segítsek nekik az angol nyelvű slágerek szövegét leírni. Hát, nem
tudom, mennyire volt hatékony ez a pár óra, amit velük töltöttem –
nem sok dalszöveget tudtam ennyi idő alatt lejegyezni, pedig a
repertoárjuk egészen gazdag. Főleg Beatles-dalokat játszanak, azok
most itt is a legnépszerűbbek, így én is főleg ezeket írtam le nekik.
Annyit nevettem azon, ahogy énekelték! Féltem, hogy megsértődnek,
de annyira örültek, hogy végre valaki segít nekik az angol nyelvű
számokban, hogy nem bánták. Meghívtak a következő fellépésükre is,
ahol már úgy fogják énekelni a slágereket, ahogy én leírtam nekik.
Tudom, mire gondolsz most… Gittát még nem találtam meg, az
 igazat megvallva nem is nagyon kerestem. Neked elárulom, hogy
félek attól, amit találni fogok, és egyre csak halogatom a találkozást.
Kalmár Erikát biztosan nem nehéz megtalálni, már van is néhány
ötletem, hol keressem. Ez a pár nap viszont úgy elrepült, hogy
egyszerűen nem jutottam hozzá, hogy szisztematikusan megkezdjem a
kutatást. Képzeld, az egyik könyvesboltban, ahol már
gyerekkoromban is jártam néha, megismerkedtem egy lánnyal, aki
éppen olyan lelkes olvasó, mint én…

Ebben a pillanatban valaki kopogtatott az ajtaján, és Julcsi meglepetten

kapta fel a fejét. Ebben a szállodában még a szokottnál is diszkrétebbek
voltak a vendégekkel, a személyzet olyan észrevétlenül mozgott a
folyosókon, valamint a többi közös helyiségben, hogy a lány a
recepciósokon kívül szinte senkivel sem találkozott eddig az ittléte alatt.
Attól tartott, hogy a takarítóknak és a többieknek ki volt adva, hogy ne
nagyon érintkezzenek a külföldi vendégekkel.
Julcsi felállt, az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Mikor meglátta, ki az, két
lépést tett hátrafelé.
– Úristen! Igor…
Valóban ő volt az, bár az eltelt évek alatt természetesen ő is
megváltozott. Szőke haját mintha ő is hosszabbra hagyta volna,
szemüveget hordott, és elegáns, világos öltöny volt rajta. Karba tett kézzel,
hanyagul az ajtófélfának dőlt, és önelégülten mosolygott. Látszott rajta,
hogy mérhetetlenül élvezi a helyzetet, Julcsi reakcióját, arckifejezését.
– Bejöhetek? – kérdezte még mindig mosolyogva. Még jóképűbb volt,
mint amire a lány emlékezett, és a szemtelen, magabiztos arckifejezéséből
nyilvánvaló volt, hogy ezzel nagyon is tisztában van. Julcsi viszont pont
ettől a magabiztosságtól kezdett lassan méregbe gurulni.
– Parancsolj! – mondta kissé meghajolva, gunyoros hangon. – Mintha
csak otthon lennél. Várj csak… Ha nem tévedek, otthon is vagy, nem?
– Itt az Astoriában nem igazán – Igor belépett, és körülnézett. – Még
sohasem jártam itt. Ejha! – elismerően füttyentett. – Jó ízlésed van.
– Nem nekem – Julcsi megvonta a vállát. – Azelőtt én sem jártam még
itt. Nem engedhettük volna meg magunknak. De elárulod végre, minek
köszönhetem a szerencsét?
– Igazán lehetnél kedvesebb is – Igor leült az íróasztal előtti székre. –
Nem kis részben nekem köszönheted, hogy itt vagy.
– A leveledre gondolsz? Meg a küldeményedre… – Julcsi az ágy szélére
ült, hogy Igor szemébe nézhessen.
– Arra is. De még inkább arra, hogy a határon nem volt semmiféle gond
a papírjaiddal.
Julcsi ezt hallva felszisszent. Szóval ezért jutott át ilyen simán a reptéri
ellenőrzéseken. Tudták, hogy érkezik… Igor ismét elmosolyodott, látva a
lány megdöbbenését.
– Hát igen, visszaéltem azzal a helyzettel, hogy most mi vagyunk itt az
urak. Általában nem teszek ilyet. Legfeljebb olyan csip-csup dolgokban
szoktam kihasználni a lehetőségeimet, mint például déligyümölcs, márkás
italok beszerzése…
– Mit is csinálsz te itt pontosan? – érdeklődött Julcsi.
– A kulturális attasé főmunkatársa vagyok. Nem a legnagyobb potentát,
de ez mindegy… Elég volt nekik annyi, hogy egy szovjet diplomata kéri,
ne zaklassák egy amerikai ismerősét a határon, és már össze is csapták a
bokájukat.
– És te persze biztos voltál benne, hogy jövök…
– Azt hiszem, jól ismerlek téged, Julie Kiss!
Megint az a bosszantóan magabiztos mosoly. Julcsi azonban ezúttal
nem hagyta, hogy kiüljenek az arcára az érzelmei. Ő is elmosolyodott, és
félrehajtotta a fejét.
 – Szóval manipuláltál engem?
– Nem fogalmaznék ilyen erősen… De most mi civakodunk? Tényleg
nem várom el, hogy hálálkodj, de azért egy köszönömöt igazán
kipréselhetnél magadból!
– Rendben, köszönöm – Julcsi hátraszegte a fejét és megrázta a haját,
amit reggel frissen megmosott, és ma nem kötötte lófarokba vagy kontyba,
hagyta szabadon röpködni a fürtjeit. A szeme sarkából elégedetten látta,
hogy Igor gyönyörködve nézi, és ettől újra nyeregben érezte magát. – Most
pedig térjünk rá a valódi úti célomra. Mit tudsz a nővéremről?
– Valójában nem sok mindent – Igor az öltönye zsebébe nyúlt, majd
Julcsira nézett. – Rágyújthatok? – a lány bólintott. – Én is véletlenül láttam
meg azt az újságot, vagyis a feleségem vette meg… – elhallgatott és
Julcsira nézett, aki sápadtan bámult rá. – Bocsánat – folytatta sokkal
halkabban. – El akartam mondani, de nem így.
Hosszú csend állt be, majd Julcsi nagyot sóhajtott.
– Hát most elmondtad… Talán jobb is, hogy így, és nem szépítgetve
vagy kíméletesen. Szóval… megházasodtál.
– Igen. A feleségem nagyon kedves és szép nő, hasonlít Irinára, a
húgomra. Zoja a neve. Van egy kislányunk is, másfél éves, a neve Irinka.
– Értem – felelte Julcsi gépiesen, aki még mindig a hír hatása alatt volt.
– Örülök neki, hogy megtaláltad a boldogságot.
– De most nem rólam van szó – Igor láthatóan zavarban volt, és
kényelmetlenül fészkelődött a székén. – Gittáról beszéltünk. Nézd,
próbáltam nyomozni, hogy mire ideérsz, tudjak valami konkrét
információval szolgálni. Igaz is, te kerested már őt?
Julcsi megrázta a fejét.
– Jó, hiszen csak néhány napja érkeztél. Én sem akartam rögtön rád
rontani. Nyomoztam egy kicsit… De ez hosszú történet, és különben is,
szeretnélek meghívni vacsorázni. Elfogadod?
 Julcsi pár pillanatig habozott, majd bólintott.
– Igen. De nem fog hiányolni a feleséged, ha kimaradsz ma este?
– Mielőtt eljöttem otthonról, megbeszéltem vele. Megbízik bennem –
mondta Igor, még mindig feszengve. Julcsi viszont, úgy tűnt, mintha
megkönnyebbült volna, sokkal felszabadultabban viselkedett.
– Menjünk! Van valami jó hely, ahová járni szoktatok a feleségeddel? –
kérdezte könnyedén. Igor megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna.
– Van, több is. Téged a Mátyás Pincébe viszlek. Jó lesz?
Mivel Julcsi még életében nem járt a Mátyás Pincében, és kíváncsi volt,
hogy milyen, rábólintott a tervre. Igor egy taxit rendelt a recepción, és
amíg a kocsi érkezésére várt az előcsarnokban, a lány fönt maradt
átöltözni. Megígérte, hogy tíz perc alatt elkészül, és ezt majdnem be is
tartotta – alig negyedóra múlva megjelent egy tűzpiros ruhában, fehér
övvel és fehér cipőben. Igor megint füttyentett egyet, úgy, mint amikor a
szobát meglátta.
– Hűha! Nagyon csinos vagy, de ez magától értetődik. Arra az estére
emlékeztetsz, amikor megválasztották Kennedyt. De a hajadat kibontva
hagyhattad volna. Jobban tetszett.
Julcsi önkéntelenül megtapogatta a kontyát, amit sebtében tűzött fel az
előbb a tükör előtt.
– Tényleg, akkor is pirosban voltam – emlékezett. – A konty pedig
elegánsabb egy ilyen helyre. Nos, akkor mehetünk.
A Mátyás Pincében telt ház volt, amiből Julcsi arra következtetett, hogy
Igor nyilván előre lefoglalta az asztalukat. Kicsit ugyan bosszantotta, hogy
a férfi ilyen könnyen kiszámította a viselkedését, de ezúttal elhessegette a
kellemetlen gondolatokat, és elhatározta, hogy ma este jól fogja érezni
magát. Még akkor is, ha valójában nem is szabadna most itt lennie Igorral,
akit hazavár egy feleség és egy kisgyermek. Ám ahogyan a pillantása az
egyik falitükörre esett, elégedetten vette tudomásul, milyen szép párnak
látszanak ők ketten. Ma este pedig nem szeretett volna mással törődni.
Óriás bécsi szeletet rendelt sült burgonyával és uborkasalátával,
desszertnek pedig túrós-tejfölös palacsintát. Igor gulyáslevest és somlói
galuskát evett, ami véleménye szerint itt volt a legfinomabb a városban.
Hozatott egy üveg egri bikavért is, amit szépen lassan elkortyolgattak.
A testes bor hamar Julcsi fejébe szállt, és látta, hogy Igor szeme is
élénkebben csillog, mint a vacsora kezdetén. A hely híres volt az élő
cigányzenéről, és a prímás{47} intésére a zenészek a fiatal párnak tűnő
vendégek mellé álltak, és megszólították őket.
– Van-e nótája a kisasszonynak? – kérdezte a prímás, majd a lányra
kacsintott. – Szívesen elhúzzuk a bandámmal.
– Nekem? – kérdezte a lány csodálkozva. – Sohasem gondoltam még
erre… Édesapámnak annak idején volt, de…
– És mi volt az? – noszogatta a prímás a hegedűjére helyezett vonóval.
– A Cserebogár – alig mondta ki a nóta címét, a banda már rá is
zendített. Julcsinak könnyek gyűltek a szemébe az ismerős dallamok
hallatán, és Igor közelebb hajolva a fülébe súgta.
– Mi ez a dal?
– Egy magyar nóta. Apám szerette…
– Nagyon szép!
A nóta végén Igor – noha valószínűleg még soha nem volt része
hasonlóban – tudta, mit kell tennie, és bőkezű borravalóval jutalmazta a
bandát, akik hálálkodva már indultak is a következő asztalhoz. Julcsi kiitta
az utolsó korty borát, majd a férfihoz fordult.
– Nagyon finom volt, köszönöm. Mondd, nem sétálhatnánk egyet
odakint? Jó lenne kiszellőztetni a fejemet, és közben elmondhatnád, mit
tudsz Gittáról.
Igor beleegyezőn bólintott, majd magához intette a pincért, és a számlát
kérte. Odakint a Duna-parton hűvös szellő fújdogált, így a lány Igor
segítségével a vállára terítette a magával hozott kabátkát. A vadonatúj,
csillogóan hófehér és pazarul kivilágított Erzsébet hídnál megálltak, és
megcsodálták a késő esti panorámát, szemben a Gellért-heggyel és a folyó
halkan susogó hullámain tükröződő túlsó parti fényekkel.
– Gyönyörű ez a város! – sóhajtotta Igor, majd gyengéden átölelte
Julcsi vállát. – Emlékszem, ahogy meséltél róla, de még annál is szebb,
mint amilyennek leírtad.
– Most szebb, mint amikor még itt éltem. Ez a híd például lebombázva,
romokban a folyóban hevert. Ha jól emlékszem, évekig.
– Igen, tudom. Tavaly építették újjá,{48} és nagy büszkesége ez a
vezetőségnek. De hogy szép lett, azt nem tagadhatod.
– Eszemben sincs! Sőt, örülök is neki, hogy végre megcsinálták. Habár
a régi még szebb volt… Na gyere – megfogta Igor kezét, és maga után
húzta. – Menjünk, sétáljuk le a vacsorát, és közben hallgatlak. Mi a helyzet
Gittával?
– Mint mondtam, végeztem egy kis nyomozást – a férfi elengedte Julcsi
kezét, és a karját nyújtotta neki. – Biztosra veszem, hogy ő az, hiába
szerepel álnéven.
– Miért vagy ebben olyan biztos? – Julcsi megborzongott a hűvös
éjszakában, és összehúzta a mellkasán a kabátkát.
– Majd inkább ő elmondja. Mondom, nyomoztam utána, de elég furcsa
dolgok derültek ki… – felelte Igor némi habozás után. – Kitaláltad már,
hogyan fogod megkeresni?
– Arra gondoltam, elmegyek divatbemutatókra.
– De melyikre?
– Mit tudom én! – Julcsit ismét kezdte felbosszantani Igor
titokzatoskodása. Úgy érezte, hogy igazából nem is tud semmit, csak el
akarta csalni őt magával. – Nem hiszem, hogy olyan sok divatbemutatót
tartanának itt Budapesten, nem igaz? Mégsem Párizsról vagy New Yorkról
van szó!
– Én viszont tudom – Igor megállt, és Julcsi vállát megfogva maga felé
fordította a lányt. – De nem árulom el, méghozzá azért, mert én is veled
akarok menni.
Ezzel közelebb hajolt a lányhoz, a karjába zárta, és mielőtt az
tiltakozhatott volna, szenvedélyesen megcsókolta.
A hazafelé tartó úton azután szótlanul ültek egymás mellett a taxiban.
Megint csak tipikus fiatal párnak tűntek, akik valamin összekaptak, és
most mindketten duzzogva bámultak ki a kocsi ablakain. A sofőr meg is
próbált élcelődni velük, ám Igor valamit mondott neki oroszul, mire a taxis
ijedten elhallgatott, és a továbbiakban komor arccal, némán tette meg az
utat az Astoriáig. Julcsi kis híján el is nevette magát a rémülete láttán, ám
ekkor eszébe jutott, hogy a fickó reakciója egyáltalán nem meglepő, és
ettől elszomorodott. Tudta, hogy Igor nem bántaná ezt a jóembert, de azzal
is tisztában volt, hogy az orosz szavak nem csengenek jól a város lakóinak
a fülében.
Ebben a kissé komor hangulatban értek a szálloda elé, ahol Igor
gavallérosan kifizette a taxit, majd Julcsihoz lépett, és a kezébe vette az
arcát.
– Felmehetek hozzád? – kérdezte halk, mély hangon.
– Inkább ne! – Julcsi sarkon fordult, és elindult befelé, ám a férfi
elkapta a karját.
– Várj! Haragszol rám valamiért?
Julcsi felemelte a fejét, és Igor szemébe nézett.
– Menj haza a feleségedhez! – mondta határozottan, majd kirántotta a
karját Igor szorításából, és besietett az Astoria kivilágított előcsarnokába.

Másnap Julcsi Terivel szemben ült a körúti Pálma cukrászda teraszán, és

elgondolkodva kavargatta a kávéját. Teri még mindig alig ocsúdott fel a
hallottak után.
– Ezt nem akarom elhinni – mondta a fejét csóválva. – Egy szovjet
diplomata! És ráadásul Amerikában ismerkedtetek meg! Olyan, akár egy
regény, vagy inkább mint egy jó kis kémfilm, némi szerelemmel
fűszerezve.
– De szerinted most mit tegyek? – kérdezte Julcsi láthatóan
tanácstalanul. – Volt annyira ravasz, hogy nem árult el mindent a
nővéremről, így kénytelen vagyok az ő segítségét kérni a továbbiakban. És
nem is bánom, a fene egye meg! Lehet, hogy egyedül is megtalálnám
Gittát vagy Erikát, de az is biztos, hogy sokkal több időbe telne. Márpedig
az időm nem végtelen. Nos? – a másik lányra nézett. – Te mit tennél?
– Fogalmam sincs! – Teri megvonta a vállát. – Mondd csak, milyen ez
az Igor? Jóképű, ugye?
– Nagyon is! Sajnos… – Julcsi felsóhajtott.
– Szereted őt? – tért a lényegre a másik lány, aki rövid ismeretségük
alatt már többször tanújelét adta őszinte, szókimondó személyiségének,
ami rendkívül imponált Julcsinak. Kissé Ágira emlékeztette, és
csodálkozott rajta, hogyan nem került még bajba egy olyan országban,
ahol már lassan két évtizedes hagyománya van az elhallgatásoknak, a
mellébeszélésnek. Elhatározta, hogy cserébe ő is őszinte lesz.
– Nem tudom, hogy ez szerelem-e. Nagyon tetszik nekem, már azóta,
hogy először megpillantottam, és bevallom, tegnap este majdnem el is
csábultam. Az volt a szerencsém, hogy a taxiban mondott pár szót oroszul,
és ez valamiért kijózanított. Máskülönben szerintem nem tudtam volna
neki ellenállni.
– Hát, ez furcsa – Teri fürkészőn nézett rá. – Hiszen mindig is tudtad,
hogy orosz. Vagyis… hogy szovjet. A kettő nem ugyanaz.
– Nocsak, ezt már én is tudom – Julcsi elmosolyodott. – Ráadásul Igor
nem is orosz, hanem ukrán. Csak az egyszerűség miatt hívom így.
A szovjettől meg rosszul vagyok!
– Csak ne ilyen hangosan! – Teri nevetett, de azért aggodalmasan
körülnézett, nem hallotta-e őket valaki. Szerencsére ezen a hétköznap
délelőttön csak egy idős néni üldögélt még rajtuk kívül a teraszon, egy
távolabbi asztalnál. – Hm… – folytatta, miután lenyalogatta a krémes
maradványait a villájáról – nagyon sajnálom, hogy most haza kell utaznom
Békésszentimrére. Ez még izgalmasabbnak ígérkezik, mint a nővérem
esküvője. Főleg, hogy a világ legunalmasabb palijához megy hozzá. Na,
mindegy! Ugye írsz majd? Megadom a címemet.
– Inkább telefonálnék…
– Á, azt nem tudsz! – Teri legyintett. – Az egész faluban egyetlen
telefon van, a postán, de legtöbbször az sem működik. Én viszont
mindenképpen tudni szeretnék a fejleményekről.
– Rendben – bólintott Julcsi beleegyezőn. – Én sem örülök neki, hogy
elmész – tette hozzá. – Te vagy itt egyelőre az egyetlen barátnőm, és a
könyvesboltban is hiányozni fogsz. Az egyetlen, ami miatt örülök, az az
albérleted. Szeretem a szobámat a hotelben, de a pénztárcámat alaposan
megcsappantotta. Biztos, hogy a főbérlőid nem bánják, ha beköltözöm egy
időre?
– Áh, Csolnakosék még örülnek is neki, ha nem esnek el egypár hétre a
kényelmes pluszjövedelmüktől. Csak az a feltételük, hogy csendes légy,
diszkrét, udvarias, tiszta, és persze tilos bárkit felvinni…
– Ennek külön örülök – mondta Julcsi komolyan. – Legalább biztosan
nem engedek a kísértésnek, hogy felhívjam magamhoz Igort. Talán oda
nem is akarna feljönni… Az Astoria mégiscsak más!
– Hát, ha engem kérdezel, neki nem a helyszín lenne a lényeg… – Teri
rákacsintott, mire Julcsi elpirult, és zavartan az üres kávéscsészéjét
kocogtatta a kanalával. – Na jól van – mondta Teri végül az órájára
pillantva. – Most már mennem kell. Még össze kell csomagolnom, holnap
korán indul a vonatom. Néhány holmimat otthagyom neked a szobában,
hátha hasznát veszed. Könyveket is! – a lány ismét kacsintott, Julcsinak
pedig boldogan felragyogott az arca.
– Remek lesz, köszönöm szépen! Ha könyvek is vannak, akkor a
legelegánsabb hotelszobánál is többet fog érni nekem az albérleted.
Másnap már be is költözött a Síp utcai bérházban lévő aprócska
szobába, ami egy pillanatig fájón emlékeztette őt Matild néni egykori
otthonára. A lakásban terjengő naftalin- és tisztítószerszag miatt is, de
elsősorban a szűk szobában felhalmozott rengeteg könyv okán. Mindenhol
könyvek hevertek-tornyosultak. Alaposan meg is lepődött, amikor
belépett, habár Teri említette, hogy sok könyve van – na de hogy ennyi!
Mindenesetre boldogan huppant le újdonsült barátnője ágyára, és a főbérlő,
Csolnakosné kérdésére lelkesen válaszolta:
– Nagyon-nagyon tetszik a szoba, köszönöm szépen!
Az asszonyt meg is hökkentette a lány örömtől kipirult arca. Mintha
csak valami hercegnői lakosztályba vezette volna, ráadásul a lakójuk,
Terike szerint az Astoriát cserélte le szerény hajlékukra.
– Hát, az biztos, hogy kellemes kis szobácska. Érezze otthon magát,
kedveském! – jelentette ki óvatosan, majd kiment, hogy a vendége
nyugodtan kicsomagolhasson. Julcsi azonban egyelőre nem pakolta ki a
bőröndjét, csak beletúrt, hogy kikeressen egy igazán csinos, divatos, de
nem hivalkodó ruhadarabot.
Igor nemsokára érte jön, hogy elvigye a divatbemutatóra, ahol reményei
szerint találkozni fog régen látott nővérével.
Néhány, tükör előtti próba és átöltözés után (már ez Gittára
emlékeztette) végül egy sötétzöld, fehér pöttyös ruha és a hozzáillő fehér
bőröv mellett döntött, amihez természetesen a magas sarkú fehér
szandálját vette fel, és a fehér retiküljét csapta a hóna alá. A haját ismét
kontyba csavarta, de ezúttal nem olyan szorosan, mint amikor a Mátyás
Pincébe mentek. A fülénél és a homlokán néhány rakoncátlan tincs
röpködött, ami azonban nagyon jól illett a pöttyös, bő szoknyájú ruha
játékosságához. Aztán fekete szemceruzával kihúzta a szemét, a száját
pedig halványpiros rúzzsal festette ki. Ahogyan a tükör előtt forgolódott,
végül elégedett volt a látvánnyal, és Csolnakosék reakcióiból ítélve mások
is így vélekedhettek.
– Angyalom, maga nagyon csinos ma! – kiáltott fel az asszony, amikor
beköszönt nekik a konyhába. – Ez a ruhácska! Mondja, hol vette?
– Külföldön – Julcsi csak ennyit válaszolt, és búcsúzóul még
rámosolygott a férjre is, aki bár nem szólt semmit, de ahogyan tátott szájjal
bámulta, az többet mondott ezer szónál. Teri állítólag nem árulta el nekik,
hogy a barátnője amerikai, csak annyit mondott, hogy családi ügyben
utazott Budapestre – ez pedig igaz is volt. Julcsi úgy döntött, arra a kis
időre, amíg itt fog lakni, a Csolnakos házaspárnak nem is szükséges többet
tudnia a kilétéről és az úti céljáról.
Odalent az utcán Igor már várta őt, ezúttal a saját, diplomáciai autója,
egy fekete Volga mellett.
– Gyere, pattanj be – sürgette. – Még a végén elkésünk. Megint nagyon
jól nézel ki! – elismerőn végigmérte a lányt.
– A feleséged megint nem jött veled? – kérdezte Julcsi szándékosan
provokatív éllel. Igor arca elkomorult.
– Zoja nem szereti a felhajtást – mondta. – Szívesebben van otthon
Irinkával, vagy elmegy vele a ligetbe, a tóhoz, a kacsákat nézni, vagy az
állatkertbe. Minden alól persze nem vonhatja ki magát, és most, hogy itt
van Budapesten a híres színésznő, Alina Vasziljevna Mironova, rengeteg
hivatalos fogadás is lesz, amin mindenképpen részt kell majd vennie.
Amúgy… ezt a divatbemutatót is a színésznőnek rendezik, bár ez nem
hivatalos, és nem is verik nagy dobra.
– Személyesen neki? – álmélkodott Julcsi. – Ejha! Valóban híres lehet.
 – A Szovjetunióban az, és a szocialista országokban is. A leghíresebb
szerepe az Anna Karenina, abban talán te is láthattad. Igazi díva, vagyis
annak a keleti változata. Ám hiúságban, sztárallűrökben nem különbözik a
hollywoodi sztároktól. Amellett rengeteg befolyásos szeretője van, ezért
bárhová megy, mindenki körbeugrálja.
– Szóval Gitta ezen a divatbemutatón fog szerepelni – Julcsi töprengve
nézett maga elé, majd Igorhoz fordult. – És mi hogyan jutunk be oda?
– Emiatt ne aggódj! Vasziljevnának elég volt megemlítenem, hogy egy
amerikai újságíróval mennék, és nyomban ráharapott, mint aranyhal a
csalira. Azt még nem tudom, hogy Kalmár Erika is ott lesz-e – Igor
szándékosan kihangsúlyozta a manöken nevét. – Azt viszont igen, hogy
abban a szalonban dolgozik. Ha nem is találkozunk ma vele, információkat
megtudhatunk róla. De szinte biztosra veszem, hogy ő is szerepelni fog. Ő
a szalon egyik üdvöskéje.
– Nem is tudom… – Julcsi a homlokát ráncolta. – Kezdek
elbizonytalanodni. És ha mégsem Gitta az?
– Ma megtudjuk, remélhetőleg. Nehogy most bátortalanodj el, Julie – a
lány felé fordult. – Nem volt egyszerű téged is beprotezsálni erre az
eseményre. Vasziljevna boldog, ha újságírók lesik minden lépését, de veled
kapcsolatban kissé gyanakvó, főleg, hogy Zoja nem jön velünk.
Valószínűleg jó kis pletykákat fog elindítani a jelenléted. Szerencse, hogy
a feleségemmel mindent meg tudunk beszélni, és ő nem ül fel mindenféle
híresztelésnek.
– Azt is elmondtad Zojának, ami a Mátyás Pince-beli vacsora után
történt? – kérdezte Julcsi, ám erre nem érkezett válasz. – Igor úgy tett,
mintha meg se hallotta volna.
– Na, mindjárt odaérünk.
A Kossuth Lajos utcáról jobbra bekanyarodtak a Váci utcára,{49} ahol
Julcsi csodálkozva látta, mennyi csillogó kirakat csalogatja a vevőket –
persze szemmel láthatóan főleg külföldieket. Szőrmeszalon, népművészeti
üzlet, csemegebolt olyan magyaros különlegességekkel, mint a
pirospaprika, kecskeméti barackpálinka, egri bikavér, téliszalámi, továbbá
(és Julcsi szíve meg is dobbant a láttán) egy hatalmas könyvesbolt,{50}
színes, gondosan berendezett kirakattal. Igor Volgája a 12-es szám előtt állt
meg, ahol már parkolt egy diplomáciai rendszámú fekete autó.
– Nocsak, hogyhogy nem terítettek vörös szőnyeget Alina Vasziljevna
lába elé? – mormolta Igor gunyorosan, ám Julcsinak ezúttal nem volt
nevethetnékje. A szíve a torkában dobogott, ahogy kiszállt a kocsiból, és
felnézett a szalon homlokzatára. Különlegességi Női Ruhaszalon – olvasta.
– Miféle hely ez? – kérdezte fennhangon.
– Rotschild Klára szalonja. Hallottál már róla?
Julcsinak ismerős volt a név. Rotschild Klára karrierje még jóval a
háború előtt kezdődött, és valami isteni szerencse meg a divattervezés
nagyasszonyának legendás ügyessége és remek kapcsolatai révén a
szalonja negyvenöt után is talpon tudott maradni, sőt, egyre népszerűbb
lett az új elit körében is. Annak idején Gitta néha sóvárogva emlegette,
milyen jó lenne a híres szalonban varratni egy ruhát. Csak egyetlenegyet!
Ám erről szó sem lehetett, és Anyus soha nem is mulasztotta el lehűteni az
idősebbik lánya lelkesedését. A divatszalonban, ahová még a
kommunizmus legsötétebb éveiben is az ország vezetőinek a feleségei
jártak, minden méregdrága volt. Akár Apus és Anyus egész havi keresetét
is elkölthették volna a lányuk szeszélyére, ami természetesen eszük ágában
sem volt. Így Gittának maradt a vágyakozás és az újságokból kivágott
képek nézegetése.
Most pedig itt dolgozik? Nahát! Ha így van, ez olyan lehetett neki, mint
amikor én először betettem a lábamat a Corner Shopba, a könyvek közé.
Mintha valami megvalósult álomba csöppentem volna bele.
Igor elindult a bejárat felé, majd hátranézett.
 – Nos? Nem jössz? – kérdezte.
– Nem tudom, ez mennyire jó ötlet – felelte Julcsi. – Így rátörni
valakire, ráadásul munka közben. Hirtelen eszembe jutott, hogyan
reagáltam volna, ha mondjuk, Gitta betoppant volna az egyik könyvklub
kellős közepén. Azt hiszem, leestem volna a székről. Nem lenne jobb, ha
inkább megvárnánk őt az egész hajcihő után?
Igor elkedvetlenedett.
– Nekem muszáj bemennem – az órájára pillantott. – Alina Vasziljevna
vár, és azt is tudja, hogy nem egyedül jövök. Vele beszéltem meg a dolgot,
ő intézte el, hogy itt lehessünk, és kíváncsi is rád. Nem okozhatunk neki
csalódást!
Julcsinak hirtelen eszébe jutott, mit mondott Igor a színésznő
szeretőiről. Talán ő is az! – gondolta. Továbbá ez a Vasziljevna biztosan azt
hiszi, én is Igor szeretője vagyok. Elbiggyesztette a száját.
– A csak neki rendezett divatbemutató mellett külön műsort is szeretne?
– kérdezte élesen.
– Jaj, hagyd már! – Igor égnek emelte a szemét. – Különben is az a
véleményem, hogy a nővéred – már ha valóban ő az – nem fog felismerni.
Hány éves is voltál, mikor utoljára látott? Tizenegy vagy tizenkettő?
Rengeteget változtál, és nem is számít rá, hogy egyszer csak felbukkansz
itt. Amellett nem is lesznek kevesen a meghívottak. Igaz, hogy
Vasziljevnának rendezik, de másokat is meginvitáltak: magyar
színésznőket, politikusok feleségeit. Nem annyian lesznek, mint egy
nyilvános bemutatón, de ha akarsz, nyugodtan elvegyülhetsz a vendégek
között. Ráadásul, ha tényleg cikkeket is szándékozol írni az ittlétedről,
ennél jobb témát keresve sem találhatnál. Szóval – megint az órájára nézett
– gyere már, kérlek! Még a végén elkésünk, pedig időben ideértünk.
Julcsi némileg megnyugodva követte Igort, majd miután átlépték a
küszöböt, tüntetőleg belekarolt. A meglepően kicsi alapterületű szalonban
már valóban elég sokan voltak. Szinte kizárólag nők, idősebbek,
fiatalabbak, de mind kifogástalanul elegánsak, páran a férjükkel, akik
láthatóan mind feszengtek ebben a hangsúlyosan nőies közegben.
A hölgyek azonban elemükben voltak. A legtöbben két-három fős
csoportokba verődve beszélgettek, kezükben pezsgőspohárral,
koktélruhában vagy könnyű nyári kosztümben. A falnál álló kanapén
hárman ültek, hangosan diskurálva, s közben kecsesen csipegetve az
előttük álló asztalon feltálalt nyalánkságokból. Julcsi közülük kettőt
nyomban megismert; az egyik Psota Irén volt, a színésznő, akit annak
idején még ő is látott a moziban. Mintha egy napot sem öregedett volna, a
mosolya, a szeme és még a frizurája is szinte ugyanolyan volt, mint jó egy
évtizeddel azelőtt. Könnyű, sárga koktélruhát viselt, ami nagyon jól illett
sötét hajához. A mellette ülő hölgy pedig az orosz színésznő volt, akit a
lány idejövet a hirdetőoszlopok moziplakátjain látott – őt sem lehetett
volna eltéveszteni. Valamivel idősebbnek tűnt, mint a plakátokon, de ő is
feltűnően csinos volt a fekete hajával, tűzpiros ruhájában és a hozzá illő
erős rúzzsal. Mindketten hangosan, élénken gesztikulálva beszéltek, amit a
mellettük ülő fiatalabb lány, a tolmács sokkal halkabban és láthatóan a két
színésznő hevességétől némileg megszeppenve fordított.
A kanapétól kissé távolabb, két nagyon csinos és magas nő társaságában
pedig magát a szalon tulajdonosát, Rotschild Klárát pillantotta meg, akit
szintén nem volt nehéz felismerni. Valamikor látta is a képét Gitta egyik
magazinjában, de az egy eléggé elmosódott fotó volt, és nem is igazán
emlékezett rá. Ám a kékesősz hajú, szemüveges, mosolygós idős hölgy a
tökéletes szabású Chanel kosztümjében királynői arckifejezéssel pásztázta
végig a vendégeket, és minden porcikájáról lerítt, hogy ez itt az ő
birodalma, és bármi csakis az ő felügyeletével történhet.
– Gyere, bemutatlak Vasziljevnának – Igor megfogta a könyökét, és
mielőtt felocsúdhatott volna, már ott álltak a két díva előtt, akik
elhallgattak, és kedvesen érdeklődő mosollyal mérték végig az újonnan
érkezőket.
– Igor Viktorovics! – üdvözölte a színésznő, majd csókra nyújtotta a
kezét. – Valamint a bájos kísérője – Julcsi felé fordult. – Sok szépet
hallottam magáról, kedvesem – mondta neki kifogástalan angolsággal,
habár erős akcentussal. – Ő pedig itt az én magyar hangom a legutóbbi
filmemben – mutatott Psotára, sikkesen nevetve. – Most találkoztunk
először, de olyan, mintha ezer éve ismernénk egymást. Remekül
elbeszélgetünk! Magának pedig – fordult ismét Julcsihoz –, hallom, az volt
minden vágya, hogy az ittléte alatt megnézhessen egy Rotschild-
divatbemutatót.
– Ó, igen, hogyne – erősítette meg Julcsi. – Kislány korom óta erről
álmodtam.
– Most pedig jött egy szőke herceg, és valóra váltotta az álmát –
Vasziljevna Igorra mosolygott, és a szájához emelte a pezsgőspoharat. –
Igaz, Igor Viktorovics? – kérdezte, miután kortyolt egyet a gyöngyöző
italból.
Igor kissé kényszeredetten viszonozta a mosolyt, majd Julcsira
pillantott olyan kifejezéssel, amiben az volt, hogy lám, még ezt a tortúrát is
vállalta az ő kedvéért. Julcsi szíve megesett rajta, és megfogta a karját.
– Elnézést, hölgyeim, most mennünk kell. Illő volna üdvözölnünk a
többi ismerősünket.
– Milyen ismerősöket? – kérdezte Igor, miután kicsit eltávolodtak, ám a
következő pillanatban leesett neki. – Á, szóval csak meg akartál szabadulni
Vasziljevna kedvességétől – vigyorgott.
– És téged megszabadítani… Van valami köztetek? – kérdezte rövid
szünet után. Igor gyanúsan gyorsan megrázta a fejét.
– Csak szeretné, ha lenne. Iszonyú rámenős tud lenni… De tényleg nem
ismersz itt senkit?
 – Kit ismernék? Még látásból sem… Azt mondtad, színésznők vannak
itt, meg politikusfeleségek. Egyedül Rotschild Klárát ismertem fel, őt nem
volt nehéz, de őt sem úgy ismerem. Inkább álljunk valahová, ahol nem
vagyunk szem előtt. Azt hiszem, mindjárt kezdődik…
A jelen lévő hölgyek között egyszerre csak izgatott mozgolódás támadt,
és mindenki igyekezett a jobb helyeket elfoglalni a viszonylag szűkös
helyiségben. A pamlagon, a két rangidős színésznő mellett a szalon
vezetője foglalt helyet, két oldalán a két csinos nővel, akik úgy álltak ott,
mintha az udvarhölgyei lennének. Úgy néztek ki, és úgy is öltöztek,
mintha maguk is manökenek lennének, de Julcsi érezte, hogy esetükben
többről lehet szó: az egyikük mintha oda is akart volna menni hozzájuk,
csak az tartotta vissza, hogy a díszvendégekkel beszélgettek, utána pedig
már nem volt rá alkalma a bemutató kezdetéig. Nyilván meg szerette volna
kérdezni, mi járatban vannak, és esetleg miben állhat a rendelkezésükre.
A másik „udvarhölgy” – a szebbik, egy fiatal szőke nő, égszínkék
ruhában – ekkor a szalon közepére lépett, és több nyelven – magyarul,
oroszul, franciául – bejelentette a rendezvény kezdetét, valamint azt, hogy
augusztus vége lévén őszi–téli modelleket fognak bemutatni, és hogy a
show végén természetesen meg is lehet ezeket rendelni, vagy egyenesen
megvásárolni. Ezután pedig az intésére valaki beindította az egyik
sarokban álló lemezjátszót, és a halk, kellemes muzsika hangjaira egy
függöny mögül előlépett az első manöken.
Julcsi szíve a torkában dobogott – de nem, ez nem Gitta volt. Fiatalabb
volt nála, alig lehetett tizennyolc éves, madárcsontú, fiúsan rövid hajú.
Kicsit Twiggyre emlékeztetett, a híres brit modellre, akit az utóbbi
években kaptak fel, és androgün alakjával háttérbe szorította a nőiesebb
idomú fotómodelleket. Ám ebben a teremben, és úgy általában a
nagyvilágban többségben voltak a gömbölydedebb hölgyek, így a kisfiús,
miniszoknyás leányzó után máris egy asszonyosabb alakú modell lépett
elő.
Ez pedig már ő volt… Kalmár Erika, aki így, élőben, nem a divatlap
borítójáról mosolyogva, mintha kevésbé hasonlított volna Gittára.
Legalábbis az első pillanatban. Ám ahogyan a szalon közepére lépdelt, ott
párszor kecsesen megfordult, és igyekezett mindenkire egyenként
rámosolyogni, Julcsinak hirtelen könnyek homályosították el a szemét.
Erika ekkor levette a rövid szőrmekabátját, és a karjára vetve, egy-két kört
megtéve az alatta hordott vastag, ám mégis elegáns tweedkosztümöt is
bemutatta. Mikor egy bizonyára jól begyakorolt, ám spontánnak tűnő
mozdulattal a bundát ismét a vállára terítette, hirtelen megtorpant, mintha
villám csapott volna belé.
Kalmár Erika és Julcsi egymás szemébe néztek… Ám mindez csak egy
pillanatig tartott, rajtuk és Igoron kívül talán senki más nem vette észre.
A manöken, köszönetképpen a felhangzó tapsért, meghajtotta a fejét, és
visszatért a kulisszák mögé.
– Ő volt az? – súgta Igor Julcsi füléhez hajolva. A lány csak bólintott,
megszólalni nem bírt. Az elkövetkező félórában Kalmár Erika többször is
megjelent, különböző téli kosztümökben, kabátokban, csizmákban, és a
végén egy gyönyörű szilveszteri estélyiben, csillogó gyöngyökkel, prémes
szegélyű stólával. Hatalmas kontyba fésült szőke hajába is gyöngyöket
tűztek, és úgy festett ebben a pazar együttesben, mint egy elvarázsolt
hercegnő.
– A „grófnő” ma is a legszebb ruhákat kapta bemutatásra – súgta valaki
mellette, mintha csak a gondolataiban olvasott volna. Az elnevezésre Julcsi
felkapta a fejét. „Grófnő”! Annak idején az édesanyját nevezték így a
rosszakarói, természetesen gúnyosan, a származására, de egyben a
viselkedésére is utalva. Hát ezek szerint Gitta megörökölte tőle ezt a címet
– gondolta.
Most már egészen biztos volt benne, hogy ez a lány Gitta. Már csak
azért is, mert azután, hogy találkozott a pillantásuk, egyetlenegyszer sem
nézett Julcsira, sőt még csak arrafelé se, ahol Igorral ültek. Mintha el
akarta volna kerülni, hogy ismét összeakadjon a tekintetük.
Ez pedig csakis azt jelenthette, hogy őt is a szíve mélyéig megrázta a
találkozás.
A bemutató után megint kötetlenebb program következett. A vendégek
körbeállták Rotschild Klárát, a két „udvarhölgyet” (akiket, mint Julcsi
megtudta, direktriszeknek neveztek, és valóban afféle háziasszonyként
működtek a szalonban), valamint a díszvendéget, Alina Vasziljevnát és a
magyar sztárt, Psota Irént. A manökenek egyelőre nem mutatkoztak,
nyilván ilyenkor átöltöznek, de lehetséges, hogy nem is voltak hivatalosak
erre a zárópartira.
– Megkeressük őt? – kérdezte Igor Julcsit, majd rögtön utána, közelebb
hajolva: – Jól vagy?
A lány halálsápadt volt, és zaklatottnak tűnt.
– Nem mehetnénk el? – kérdezte.
– Micsoda? – Igor hátrahőkölt. – Elmennél? Most, hogy végre
megtaláltad őt?
– Nem itt akarok vele találkozni… Nem érted? – Julcsi halkabbra fogta
a hangját, mivel körülöttük néhányan felfigyeltek rájuk. – Hogyan
beszélhetnék vele itt? Ennyi ember előtt? És nem is akarok! Semmi közük
hozzá!
– Oké, oké! – Igor is nyugtalanul körülnézett. – Megpróbálunk feltűnés
nélkül lelécelni. De előbb… nem tetszett meg valamelyik ruha?
Julcsi válasz helyett égnek emelte a szemét, mire Igor elhallgatott. Még
egy utolsó pillantást vetett Vasziljevnára, aki a tolmácslány segítségével
éppen Rotschild Klárával társalgott, és ügyet sem vetett rájuk, majd
megfogta Julcsi csuklóját, és sietve elhagyták a Különlegességi Női
Ruhaszalont.
Másnap reggel Csolnakosné bekopogott a szobájába.
– Júlia, kedves, telefonja van!
Julcsi álmosan pislogott egypárat, amíg kitisztult a feje. Nekem? Ki a
csuda lehet az? Ki tudhatja ezt a számomat? Aztán eszébe jutott… Igor.
Hát persze, megint csak ő. Mikor elmondta neki, hogy átköltözik Teri
albérletébe, elkérte tőle a számát, ő pedig megadta.
– Máris megyek – szólt ki az asszonynak, majd kikászálódott az ágyból,
és felvette a pongyoláját. – Köszönöm! – mondta Csolnakosnénak, és a
nappaliban átvette tőle a kagylót. Nem tévedett, valóban Igor volt a
vonalban.
– Nos? – kérdezte minden bevezető nélkül. Julcsinak nem is kellett
több, ennyiből is tudta, mire céloz.
– Tudom, arra vársz, hogy igazat adjak neked. Meg kellett volna
várnom Gittát… vagyis Erikát tegnap este. De egyszerűen nem voltam
olyan állapotban. Muszáj volt aludnom rá egyet.
– És ma már vagy olyan állapotban?
Julcsi mély levegőt vett, mint aki fejest ugrani készül.
– Igen! – mondta. – Ma is elmegyek a Váci utcába. Remélem, ott
találom, vagy ha nem, hát megmondják, hol keressem.
– Szívesen elviszlek – ajánlkozott Igor.
– Nem! – vágta rá Julcsi, majd – mivel még a telefonon keresztül is
érezte, hogy megbántotta a férfit – gyorsan hozzátette: – Nézd, kedves
tőled, hogy így törődsz velem, és hálás vagyok, hogy segítettél megtalálni
a nővéremet, de ezt egyedül kell végigcsinálnom. Tegnap megfutamodtam,
ez még egyszer nem fog előfordulni. Mindenképpen találkozom és
beszélek vele, akkor is, ha netán kiderül, hogy mégsem Gitta.
– Szóval még mindig ettől félsz?
Julcsi nem válaszolt. Hát persze hogy ettől! Bár folyton mondogatta
magának, hogy erre is fel kell készülnie, mégis, akkor úgy érezné, minden
hiába volt. A várakozás, a reménykedés, a kétkedés és a bizonyosság
váltakozása…
A bizonyosság jobb akkor is, ha csalódással jár együtt. Elhatározta,
hogy ma megszerzi ezt a bizonyosságot, és végére jár a dolognak.
A Váci utcán az előző naphoz képest sokkal kisebb volt a forgalom. Az
idő sem volt olyan jó, lógott az eső lába. Éjszaka esett, ezt észre sem vette,
csak miután kilépett az utcára, és meglátta a pocsolyákat. Nem volt nála
esernyő, ezért szedte a lábát – nem lenne jó, ha megázna. Megfázni sem
szeretett volna, és mit szólna Gitta, ha csapzottan kerülne a szeme elé.
Ettől a feltevéstől elmosolyodott; lám, ugyanúgy gondolkodik, mint
kislány korában, és sokáig még Amerikában is. Mit szólna Gitta ehhez, mit
szólna Gitta ahhoz… Milyen klassz is lenne, ha újra lenne egy nővérem! –
gondolta.
A Rotschild-szalon előtt pár másodpercig tanácstalanul toporgott, majd
összeszedte minden bátorságát, és belépett.
Odabent félhomály volt, és először úgy tűnt neki, mintha senki sem
lenne a helyiségben. Ám a következő pillanatban meglátta az egyik
„udvarhölgyet”, a barna hajút, aki egy vázlatfüzettel a kezében eddig a
pamlagon ült, de most felállt, és rámosolygott.
– Jó napot kívánok! – köszönt a lány.
– Jó napot! Segíthetek valamiben? – majd mielőtt Julcsi válaszolhatott
volna, már folytatta is. – Á, tudom már, honnan ilyen ismerős! Itt volt
tegnap a bemutatón, ugye? Nem ismertük, és először nem tudtuk, ki hívta
meg, de Alina Vasziljevna közölte, hogy az ő vendége, és hogy maga egy
újságíró. Igaz ez?
Mindezt egy szuszra darálta el, és a végén kérdőn nézett Julcsira, aki
kissé elszégyellte magát az előző esti viselkedése miatt.
– Igaz. Bocsánat, hogy olyan hirtelen megszöktünk tegnap. Ezért is
jöttem vissza… mindenképpen el szerettem volna mondani, mennyire
tetszettek a ruhák.
– Valóban? – a direktrisz kedvesen félrefordította a fejét. – Van egy
bizonyos darab, ami elnyerte a tetszését? Én azért vagyok itt, hogy ebben
segédkezzek. A nevem Vera – a kezét nyújtotta. – Márki Vera – kezet
fogtak. – Bár tegnap este elég sok modell elkelt, de ha megtetszett
valamelyik, szívesen elkészítjük a méretében – szakértő szemmel
végignézett Julcsin, és felvette a jegyzetfüzetét, valamint egy mappát,
amiben rajzok, szabásminták voltak.
Julcsi még mindig kissé zavartan nézte Vera buzgó és készséges
arckifejezését és tollat tartó kezét. Esze ágában sem volt ruhát varratni, de
úgy érezte, egy ilyen bevezető után nem visszakozhat ennyire hirtelen.
Végül egy mentő ötlet jutott az eszébe.
– Az az estélyi ruha tetszene… a gyönggyel kivarrt, amit az utolsóként
kijött manöken viselt.
– Erika? – Vera bólintott, és lapozgatni kezdte a mappáját. – Jó
választás, de azt bizony Alina Vasziljevna is kiválasztotta, ráadásul jó is
lett rá. El tudjuk készíteni, de a gyöngyök miatt tovább fog tartani, és
drágább is. Viszont… – megint végignézett Julcsin – maga vékonyabb
náluk, így kevesebb anyagból is kijön.
– Igazából… – vágott a szavába Julcsi, mielőtt még visszavonhatatlanul
megrendelné a pompás estélyit, amit nyilvánvalóan sehová sem tudna
felvenni. – Igazából a manökenen tetszett, neki nagyon jól állt. Biztosan a
színésznőn is. Hogy rajtam hogyan festene… hát nem is tudom. Hogy is
hívták azt a manökent? Erika?
– Igen, Kalmár Erika… – Várjon csak! – a direktrisz leengedte a
mappáját, és elgondolkodva nézett a lányra. – A bemutató után ő meg
maga felől érdeklődött. Hogy hová lett az a pöttyös ruhás fiatal lány. Mint
Anna Vasziljevnától megtudtuk, maga újságíró, bár nekem már akkor is
gyanús volt, hogy túl fiatal… Szóval elárulja, miért is van itt valójában?
 – Rendben van – Julcsi felsóhajtott. – Tényleg jobban teszem, ha
őszinte leszek. Nem a ruhák miatt vagyok itt, hanem Erika miatt. Őt
keresem… Meg tudná mondani, hol találhatom meg? De az igaz, hogy
újságíró vagyok, habár még csak kezdő.
Vera elmosolyodott.
– Jól van, semmi baj. De nyugodtan kezdhette volna ezzel. Láttam én
magán, hogy nem ruhát akar venni, nekünk jó szemünk van az ilyesmihez.
Ha Erikát keresi, nyugodtan jöjjön vissza úgy egy óra múlva. Készülődünk
az őszi nagy bemutatónkra, és akkor kezdődnek a próbák.
– De én jobb szeretnék négyszemközt beszélni vele – Julcsi megijedt,
hogy a többi manöken meg a szabászok, varrónők előtt kell találkoznia és
beszélnie Gittával. Ez ugyanolyan szörnyű lenne, mintha tegnap este a
bemutató után került volna rá sor.
– Jó, hát akkor megmondom neki, hogy ugorjon ki egy kis időre, oda
szembe, a Muskátli presszóba – a tollával a függönyön keresztül az utcára
mutatott. – Onnan szoktunk feketét hozatni. Bár Klári néni ilyenkor
nagyon szigorú, nincs lazsálás a lányoknak, de talán tudnak beszélni pár
percig. Jó lesz így?
– Igen! – Julcsi hálásan nézett a kedves direktriszre. – Köszönöm
szépen. És a ruhák tényleg gyönyörűek. Talán varratok is majd egyet,
habár nem azt a gyöngyöset.
Vera elnevette magát.
– Rendben, akkor visszavárjuk!

A Muskátli presszóban ebben az órában – akárcsak pár napja a Pálma

cukrászdában – kizárólag ráérős, idős nénik üldögéltek egy-egy kávé és
sütemény fölött, barátnőikkel a legfrissebb pletykákat vagy az élet fontos
kérdéseit tárgyalva. Julcsi elmélázva nézte őket, mialatt a kávéjára várt.
Elképzelte, hogy akár Anyusból is lehetett volna ilyen kávézós,
presszókban barátnőkkel csevegő idős hölgy… persze idővel, hiszen ha
élne, még mindig fiatal lenne. És milyen büszke volna a lányára, akiből
híres manöken lett, címlapokon szerepel, és csodálatos ruhakölteményeket
mutat be egy olyan előkelő szalonban, amely mintha nem is
Magyarországon lenne…
– Vakarcs?
Julcsi olyan hirtelen ugrott fel, hogy kis híján feldöntötte a könnyű
kávéházi asztalt. A következő pillanatban már egymás karjában voltak, és
a lány érezte Gitta finom parfümillatát, arcán pedig a hűvös tapintású
selyemblúzt, ami lassan átázott a könnyeitől.
– Segíthetek valamiben? – lépett oda hozzájuk az egyik pincérlány, aki
jól ismerte a Rotschild-szalon manökenjét, ám Gitta, vagyis ahogy itt
ismerték, Erika, csak a fejét rázta, és intett neki, hogy hagyja őket békén.
Az ő arcán is könnyek csorogtak, elmázolva a sminkjét, és valószínűleg
teljesen tönkretéve a leheletvékony hernyóselyem anyagot, amiből a blúza
készült.
– Üljünk már le! – súgta végül a még mindig zokogó húga fülébe. Julcsi
némán engedelmeskedett, és az asztalra készített szalvéták egyikébe kifújta
az orrát, megtörölte a szemét.
– Hát mégis te vagy az – hüppögte.
– Én vagyok, Vakarcs – Gitta a homlokát ráncolta, és gondterhelten
körülnézett a presszóban. – Kalmár Erika vagyok, ne feledd! – tette hozzá
alig hallhatóan. Julcsi bólintott.
– Tudom is, miért Kalmár, de Erika?
– Az egyik lányt hívták Erikának, aki… meghalt.
Julcsi értette. Kivégezték.
– És te? – kérdezte ő is szinte suttogva.
– Láthatod, én itt vagyok – Gitta kecses fejmozdulattal megköszönte a
kávét, amit eléjük tett a pincérlány. Csak miután már nem volt
hallótávolságban, akkor folytatta. – A férjem mentette meg az életem,
akivel a börtönben találkoztam. Ő belügyi tiszt, most a
Belügyminisztériumban miniszterhelyettes. Akkoriban a büntetés-
végrehajtásban dolgozott, és…
– Beléd szeretett – fejezte be Julcsi ámulva. Micsoda véletleneken
múlnak emberéletek, sorsok! Gitta komoran bólintott.
– Igen. Most persze sejtem, mit gondolsz… De te nem voltál ott, nem
láttad és hallottad mindazt, amit én. A halálraítéltek utolsó napját, a búcsút,
a felfoghatatlant… Miközben tudod, hogy egy nap ez veled is meg fog
történni. Ha ekkor valaki egy szalmaszálat nyújt feléd, amibe
belekapaszkodhatsz… Meg aztán Géza nem rossz ember. Az eltelt évek
alatt megszerettem. Igen, ne nézz így rám, tényleg szeretem! Van egy
kislányunk, hároméves. Annamáriának hívják, mindkettőnk édesanyja
után. Nagyon szép kislány, és Géza imádja, mindent megad neki. Ahogyan
nekem is.
Julcsi hallgatott, és a kávéját kavargatta. A torka úgy összeszűkült, hogy
egyetlen kortyot sem tudott volna leerőltetni rajta. Kicsit émelygett is, és
nagyokat nyelt, nehogy öklendezni kezdjen.
– Amúgy tudtam rólad – folytatta Gitta, miután a kézfejével megtörölte
a homlokát, ami a fülledt helyiségben izzadni kezdett. – Géza segített
kideríteni, hogy Amerikába disszidáltál, és hogy jól vagy. Mást nem is
akartam tudni. Szidónia néniékhez mentél, ugye? – nem is várta meg a
választ, folytatta. – Ancsikának meséltem is rólad, persze amikor Géza
nem hallotta. Hogy van egy nagynénje Amerikában, akivel egy szép napon
majd találkozni fog. Abban nem reménykedtem, hogy még én is
viszontlátlak egyszer – ekkor Gitta lehajtotta a fejét, és párszor nagy
levegőt vett, nehogy megint elsírja magát. Julcsi a segítségére sietett, és
gyorsan másra terelte a szót.
– És hogyan lettél manöken?
 – Ó, az már egészen banális történet – Gitta a könnyein keresztül
elmosolyodott. – El sem hinném, ha nem velem történt volna. A börtön
után varrónőként kerestem munkát, mivel máshoz nem is értek. Géza nem
akarta, hogy dolgozzak, de én ragaszkodtam hozzá. Felvételt hirdettek ide
a szalonba, én meg boldog voltam, hiszen mindig is szerettem volna a
híres Rotschild-szalon közelébe kerülni. Pár hónapig hátul dolgoztam, a
varróműhelyben, és igazán minden percét élveztem annak a munkának.
Micsoda anyagokkal foglalkozhattunk, el sem tudtam volna képzelni, hogy
olyanokat valaha a kezembe foghatok. És azok a ruhák! Egyik nap aztán
Klári néni hátrajött, a lányokkal csevegni egy kicsit. Gyakran megteszi, ha
jókedvében van, kedves, közvetlen teremtés, bár undok is tud lenni, és nem
tűr ellenvéleményt. Parfümmintákat is hozott nekünk egy párizsi útjáról,
meg csokoládét Bécsből, amit egy kuncsaftjától kapott. Aztán egyszer csak
megakadt rajtam a szeme, felállított, megforgatott, majd odahívta a
szabászt, és kiadta, hogy vegyenek méretet rólam. Ennyi volt az egész,
nem szokott sokat köntörfalazni. Hát, így kezdődött… És most? – kérdőn
Julcsira nézett. – Meg fogod ezt írni valamelyik amerikai újságban?
– Szeretnéd, hogy megírjam? – Julcsi mostanra kissé megnyugodott,
habár a szíve úgy sajgott, mint már nagyon régen, és tudta, hogy ez sokáig
nem is fog elmúlni.
– Ahogy gondolod… csak a neveket változtasd meg! – nevetett kissé
szomorkásan Gitta.
– A megváltoztatottat is változtassam meg? – a két lány egymásra
mosolygott, átérezve a helyzet fonákságát. Gitta kiitta a kávéját, és
megnézte a karóráját.
– Ne haragudj, Vakarcs, muszáj visszamennem. Ha Klári néni meglátja,
mit műveltem ezzel a méregdrága blúzzal, kitér a hitéből. Ráadásul még
kések is… Figyelj, találkozzunk holnap valahol. Délután négyre megyek
Ancsikáért az egyik barátnőmékhez, akik vigyáznak rá, amikor ilyen sokat
dolgozom. Ilyenkor nyáron általában nem sietünk haza egyenesen, hanem
a játszótérre vagy fagyizni megyünk. Velünk tarthatnál… akkor Gézának
sem kellene magyarázkodnom.
Szóval a férjed nem tudhatja meg, hogy velem találkozol – gondolta
Julcsi. Az a remek ember! De nem is baj, őrá úgysem vagyok kíváncsi.
– Jó! Hol laknak a barátnődék?
Gitta egy budai, rózsadombi címet adott meg a húgának, de azt
javasolta, hogy a közeli játszótéren várja meg őket. Utána kifizette a
kávéjukat (nem engedte, hogy Julcsi fizesse a sajátját), és visszasietett a
szalonba. Julcsi még egy darabig az asztalnál ücsörgött, próbálva
megemészteni a látottakat-hallottakat. Ellentétes érzések viharzottak
benne, és be kellett vallania magának, hogy nem tette olyan boldoggá a
viszontlátás, mint ahogyan remélte. Persze örült neki, hogy Gitta
megmenekült a haláltól és a börtönből, és ha álnéven is, de új életet
kezdhetett. Van családja, férje, kislánya, álomszép helyen dolgozik, olyan
munkája van, amiről mindig is álmodott. És mégis… Nem tehetett róla, de
valahogyan keserű szájíze maradt a beszélgetésük után. Rájött, hogy még
egy csomó kérdést szeretne feltenni Gittának – de talán holnap lesz rá
alkalma, még akkor is, ha Ancsika is ott lesz.
A szíve ettől a gondolattól önkéntelenül is megdobbant, és hirtelen
izgalommal gondolt a holnapi találkozóra. Tényleg, eddig még bele sem
gondolt: van egy unokahúga! Apus és Anyus nagyszülők lennének –
milyen boldog és büszke lenne mindkettő! Még akkor is, ha a gyerek
apja…
Az apja az ellenségünk.
Mikor hazaért a Síp utcába, Csolnakosné azzal fogadta, hogy ketten is
keresték telefonon.
– Az egyik Terike volt, bár őt nagyon nehezen hallottam, mintha a világ
másik végéről beszélt volna. Azt mondta, Békéscsabáról hívja, és nagyon
sajnálta, hogy nem találta itthon. A másik meg az a fiatalember volt, aki
tegnap is magáért jött. Ő azt üzente, hívja vissza, itt van a telefonszáma,
leírtam.
– Köszönöm! – átvette a számot az asszonytól, de ennyivel nem úszta
meg a dolgot.
– Mondja, ez a fiatalember orosz? A kiejtéséből gondolom, és nem is
értett mindent, amit mondtam neki. De elég jól beszél magyarul, pedig ezt
a nyelvet a legnehezebb megtanulni!
– Igen, orosz! A nagykövetségen dolgozik, és érdekli őt a magyar
kultúra. Amúgy több nyelven beszél, így annyira nem nehéz neki egy újat
megtanulni – ezzel bevonult a szobájába.
Tudta, hogy Csolnakosné furcsállja, miért nem hívja rögtön vissza
Igort, de most semmi kedve nem volt beszélni vele. Kicsit zavarta is, hogy
minden egyes percéről tudni akar, és hogy a nővérével való találkozása
különösen érdekelte. Holott valójában semmi köze hozzá. Még akkor sem,
ha valóban sokat segített abban, hogy megtalálja Gittát. Julcsi el is
határozta, hogy ma nem hívja vissza – elég lesz holnap. Majd akkor, ha
már újra találkozott a nővérével és az unokahúgával is.

Másnap már jóval a megbeszélt időpont előtt ott volt a játszótéren, a hintán
üldögélve várta Gittáékat. Többek között azért is jött előbb, nehogy Igor
ismét felhívja, vagy – ne adj’ isten – megjelenjen a Síp utcában, és
felajánlja, hogy majd ő elhozza a találkozóra. Inkább taxiba ült, ami jóval
gyorsabban ideért vele, mint hitte. Budapesten még mindig nem volt
akkora autósforgalom, mint az amerikai nagyvárosokban, habár az ötvenes
évek közepéhez képest persze sokkal több gépkocsi közlekedett az utakon.
Színesebbek is voltak, bár nem annyira, mint a tengerentúlon. A márkáikat
pedig szinte egyáltalán nem ismerte, de a nevükből ítélve mind kelet-
európai, szovjet, lengyel vagy csehszlovák gyártmány volt. Ahogy a taxik
is.
Ezen morfondírozott, valamint azon, amit a szószátyár taxis mondott
neki, miután megtudta, hogy külföldi. Idén állítólag rengeteg turista
érkezett Magyarországra, és a legtöbben Nyugatról. Ebből is látszik,
micsoda fejlődésen ment keresztül ez az ország az utóbbi években. Az
életszínvonal is óriásit emelkedett, már szinte minden háztartásban van
mosógép, fridzsider, és sok helyen már televízió is! Tíz éve ezt még el sem
tudták volna képzelni. Ezért aztán hadd jöjjenek csak azok a rátarti
nyugatiak, majd jól leesik az álluk. Ugyanis nincs semmi, de semmi
szégyenkeznivalónk!
Julcsi részben egyet is értett a taxissal, mindenesetre buzgón helyeselt,
valahányszor a férfi a visszapillantó tükörben a reakcióját figyelte. Az
biztos, hogy a mostani állapotokat nem lehet egy napon említeni azzal a
nyomorral, ami az ő emlékeiben élt. Az állandó rettegés sem volt már
jellemző, bár azt megfigyelte, hogy mindenki óvatosan körülnézett, mielőtt
kényesebb témákról esett szó. Ám Csolnakoséknak például nem volt
televíziójuk, sőt, a házban csak két lakásban volt, és abból csak az egyikbe
engedték be a kíváncsi szomszédokat, ha azok meg szerettek volna nézni
valamilyen műsort.
Egyik este őt is invitálták, hogy tartson velük, nézzenek meg együtt egy
filmet, amiben Bodrogi Gyula, az egyik kedvencük szerepelt, de ő inkább
otthon maradt olvasni. Teri kicsi szobája valóságos kincsesbánya volt egy
könyveket szerető embernek. Az utóbb napokban rákapott a versekre:
esténként Pilinszky- és Nagy László-köteteket forgatott, nagy élvezettel.
– Szervusz, Vakarcs! – Julcsi összerezzent a hangra. Úgy
elgondolkodott, hogy észre sem vette Gittát, aki a kislányát kézen fogva az
utcáról köszönt rá. – Régóta vársz? Elkéstünk?
– Dehogy! Én érkeztem korán. Taxival jöttem.
Ancsikára nézett, aki egy lassan olvadozó fagylaltot nyalogatott, és
közben gyanakvással vegyes kíváncsisággal méregette őt.
– Szervusz – köszönt rá. – Finom a fagyid? Nekem is a csoki meg a
citrom a kedvencem.
– Ez csoki és vanília – felelte a kislány szigorú arckifejezéssel, ám
rögtön ezután elmosolyodott, és Julcsi felé nyújtotta a tölcsért. – Te is
kérsz?
Julcsi egy pillanatig habozott, ám végül elfogadta a felajánlást, és
belenyalt a kislány fagyijába. Ezzel megtört a jég, és Gitta arcán is látszott,
hogy megkönnyebbült. Nyilván ő is tartott kicsit a kislánya és a húga első
találkozásától.
– Az én hintámon ülsz – mondta Ancsika, mire Julcsi nyomban
felpattant.
– Ó, bocsánat! Tessék, itt van. Nekem úgyis kényelmetlen volt már.
Míg a kislány hintázott, ők Gittával leültek egy padra, és pár
másodpercig szó nélkül nézték Ancsikát. Végül Julcsi törte meg a csendet.
– Nagyon aranyos kislány.
– Ő az életem értelme – felelte Gitta, majd a húgához fordult. – Ha ő
nem lenne, nem tudom, mit kezdenék magammal. Nem lett volna erőm
mindezt végigcsinálni.
– Mit? – Julcsi hangja olyan halk volt, mint egy lehelet, és mire kiejtette
a száján a kérdést, már tudta is rá a választ. – Néha túlélni nehezebb, mint
meghalni, nem igaz? – kérdezte, mire Gitta csak bólintott. Mikor ráemelte
a tekintetét, a szeme teli volt könnyel.
– Mi van Attilával? – kérdezte. Láthatóan nehezére esett kimondani a
nevet, és Julcsinak eszébe jutott, hogy talán, amióta elszakadtak
egymástól, nem is ejtette ki.
– Jól van – mondta ő is összeszoruló torokkal. – Mikor kiszabadult
hatvanháromban, keresett téged. Elment a házunkba, csak persze Mátyusék
elzavarták. Aztán megszökött az országból… De várj csak! Ezeket
biztosan tudod!
Gitta bólintott.
– Géza utánanézett, mint ahogyan neked is. Mondtam, hogy mindent
megtesz értem, még ezt is megtette. De csak annyit tudtam meg, hogy
kijutott, mint ahogyan rólad is csak annyi derült ki, hogy Amerikában
vagy. Gondoltam, hogy megkeresett… éreztem. Nem volt senkije ezen a
világon, és téged mindig nagyon szeretett, Vakarcs.
– Valóban megkeresett. Jól van, és megtalálta a helyét. Ne aggódj érte!
– Van valakije?
– Senki komoly… amennyire tudom.
– Jól van, hagyjuk – Gitta sóhajtott. – Igazad van, az a lényeg, hogy jól
van. És most inkább mesélj magadról, jó?
Julcsi megkönnyebbült a kéréstől: ezt sokkal könnyebben és
szívesebben teljesítette, mint az előzőt. Mesélt Szidi néniről és Ede
bácsiról, Ágiról, Árpiról, a barátairól Pine Creekben és persze a
könyvesboltról, Julie Könyvkuckójáról, ami most éppen terjeszkedésbe
kezdett a szomszédos városban.
– Ejha! – Gitta meglepettnek tűnt. – A szüleink büszkék lennének rád…
különösen Apus.
– Nekem is éppen ez jutott eszembe, amikor a divatbemutatón láttalak.
Csak én arra gondoltam, hogy különösen Anyus.
Ezen mindketten nevettek, mire Ancsika odaszaladt hozzájuk.
– Min nevettek? – de meg sem várta a választ, és már hadarta is: –
Anyu, kaphatok még egy fagyit? Az Esztike anyukája azt mondta, hogy ő
ehet még egy gombóccal…
– Szó sem lehet róla! – Gitta elővett egy zsebkendőt, megnyálazta, és
letörölgette a kislány maszatos arcát, kezét. – Elég volt a fagyiból és a
hintázásból meg a homokozásból is. Hogy néz ki a ruhád? Csupa kosz. Na
gyere, szépen hazasétálunk Julcsi nénivel.
 Ancsi némi nyafogás után végül belenyugodott, hogy nem lesz több
fagyi, és kissé álmosan pislogva, de csendesen elindult velük hazafelé,
mindkettejük kezét megfogva. Gitta közben Klári néniről beszélt, a magyar
divatélet koronázatlan királynőjéről, aki beteljesítette gyermekkori álmait,
és ahogyan a szokása volt a „lányaival”, őt is a szárnyai alá vette.
Különösen Ancsikát kényeztette el ajándékokkal, nyalánkságokkal, sőt,
egy ízben az aprócska lány még egy bemutatón is szerepelt
koszorúslányként, amikor az édesanyja mutatott be egy menyasszonyi
ruhát. Tudott gorombán is viselkedni, követelődzni, de arany szíve volt, és
szinte egy nagy családként éltek ott a Váci utcai szalonban.
– Géza és Ancsika után ő a harmadik személy, aki miatt elmondhatom,
hogy ha nem is vagyok maradéktalanul boldog, de elégedett vagyok az
életemmel – jelentette ki Gitta. – Márpedig ki az, aki ennél többet
elmondhat magáról?
Julcsi erre nem tudott mit válaszolni… hiszen Gittának igaza volt, de
valahogyan mégis magyarázkodásnak érezte ezeket a mondatokat. Amikor
a házuk elé értek – ami egy régi, polgári villa volt, és Gitta férje nyilván a
pártnak tett szolgálataiért kapta –, Gitta a húgához fordult.
– Bejössz egy kicsit? – kérdezte. – Géza most nincs itthon…
– Inkább nem – vágta rá Julcsi, majd elhallgatott, és nem tudta, hogyan
folytassa. Vajon látjuk még egymást valaha? Mit mondjak nekik
búcsúzóul? – Valamit szeretnék átadni – mondta végül, és kinyitotta a
táskáját. – Ezeket a leveleket neked írtam, még akkor, amikor nem is
tudtam, hogy életben vagy-e – kivett egy köteg összehajtogatott papírt: a
leveleket, amiket évek óta Gittának címzett, és most elhozta őket magával,
hogy átadja neki, ha megtalálja. Gitta elvette a köteget, majd hirtelen
hevesen átölelte Julcsit.
– Drága kicsi Vakarcs! Olyan jó, hogy láttalak! És ugye nem utoljára?
– eltartotta magától, és a szemébe nézett. – Ugye nem?
 – Persze hogy nem – mondta Julcsi, majd leguggolt, és megfogta
Ancsika karját.
– Neked is hoztam ám valamit! – ismét a táskájában kutatott, és kivett
belőle egy kis könyvet, Weöres Sándor Bóbitáját, aminek az első oldalára
ezt írta: Ancsikának szeretettel nagynénédtől, Julcsitól, a könyvárus
lánytól. Kétoldalról megpuszilta a kislány illatos arcocskáját, majd gyorsan
hátat fordított nekik, és elindult lefelé a hegyről a Mártírok útja{51} felé,
hogy fogjon egy taxit.

Aznap este – bár semmi kedve nem volt hozzá – eleget tett egy napok óta
halogatott meghívásnak, és végre elment Karcsiék koncertjére a műszaki
egyetem klubjába, ahol ilyenkor nyáron is voltak bulik. Végül a
legnagyobb meglepetésére remekül érezte magát. A fiúk elég ügyesen
zenéltek, és most már az ő segítségével kisilabizált angol szövegek sem
hangzottak annyira fülsértőn.
– Ha a Beatles hallana titeket, meg lennének elégedve – mondta nekik
az egyik szünetben, amitől olyan boldognak tűntek, mintha maga a
liverpooli csapat személyesen dicsérte volna meg őket.
– Te láttad őket Amerikában? – kérdezte Karcsi, miközben a kóláját
szürcsölte (igen, már itt is lehetett ezt a legendás italt kapni, és a fiatalok
fogyasztották is lelkesen, főleg az ilyen alkalmakkor).
– Én csak a tévében. De az egyik barátnőm még interjút is készített
velük – mondta az igazságtól kissé elrugaszkodva. Persze azért hazudni
nem hazudott. – Kedves, vicces fiúk. Saját számaitok nincsenek?
– De vannak! – dicsekedett a dobos srác. – A szünet után játszunk is
párat. Meg a magyar sztároktól, az Omegától, a Metrótól. Ismered őket?
Julcsi már hallotta egy-két számukat a rádióban és a tévében, és
tetszettek is neki, így örült, hogy most élőben is hallhatja őket. A Gittával
való találkozások miatt érzett szomorúságtól nem tudott szabadulni, de
mégis jobb volt így, mintha otthon egyedül ücsörögne. Csolnakosék aznap
egy vidéki rokonukat látogatták meg, és jelenlegi lelkiállapotában nem
érezte volna jól magát az üres lakásban. Most még a könyvek sem
jelentettek volna vigaszt. A fiúk azt is megígérték, hogy a buli után
hazaviszik, ezért igyekezett semmin nem aggodalmaskodni, és nem
gondolni arra, hogy a következő napokban muszáj lesz hazautaznia, és
fogalma sincs, mikor jöhet ide vissza, ha egyáltalán…
– Szabad? – kérdezte ekkor egy ismerős hang. Felkapta a fejét.
– Igor! – mondta hitetlenkedve. – Te meg hogy kerülsz ide?
– Én mindig tudom, hol vagy – mondta a férfi a szokásos, idegesítőn
öntelt mosolyával, majd végignézett a lányon. – Unalmas már, tudom, de
nagyon csinos vagy ma is. Az én szememben a nővérednél is szebb. Mit
ittál? – kérdezte gyorsan, mielőtt a lány az előző megjegyzésére
reagálhatott volna.
– Kólát – Julcsi elfintorította az orrát. – A fiúk hívtak meg, és ők is ezt
isszák. Fellépés közben nem alkoholizálnak.
– Nos, ez érthető – Igor ekkorra már kényelmesen elhelyezkedett
mellette a szokásos magabiztosságával, mintha ő lenne itt a házigazda. –
Rendeljek valamit? – Julcsi megrázta a fejét. – Nekem sikerült meglógnom
Vasziljevnától, így jókedvemben vagyok – folytatta a férfi. – Holnap hál’
istennek visszautazik Moszkvába. És te? Milyen volt az újabb találkozás a
nővéreddel?
Julcsi nem válaszolt, csak elfordította a fejét.
– Á, értem… Nem egészen ilyennek képzelted el a viszontlátást, ugye?
De mégis, mire számítottál? Mindenkinek, aki életben maradt, és próbál
túlélni, alkalmazkodnia kell. Gittának, vagyis Erikának egészen jól sikerült
ez. Úgy láttam rajta, hogy elégedett azzal, amije van, és nyilván nem
szeretné elveszíteni. Nem akarhatod te sem, hogy veszélybe kerüljön
mindaz, amit elért.
 – Nem, dehogy! – Julcsi belekortyolt az italába, és megint elhúzta a
száját. – Pocsék ez a kóla! Én nem tudom, honnan szerzik be, de egészen
más íze van, mint otthon.
– Otthon? – kérdezte Igor halkan. Mikor a lány ismét nem felelt, némi
szünet után folytatta. – Gondoltál már arra, Julie, mi lett volna, ha akkor
mégis velem jössz? Most te is itt élhetnél velem, a szülőhazádban. Nem
sajnálod, kicsit sem, hogy nem így történt?
– És ha sajnálom, akkor mi van? Az idő kerekét nem lehet
visszaforgatni…
Igor megfogta a kezét, majd mikor a lány nem húzta el azt,
megszorította.
– Gyere, hazaviszlek – mondta.
– De a fiúk… – Julcsi a színpadon álló együttesre nézett, akik éppen a
Nekem a Balaton a Riviéra című számot játszották, már másodszor, nagy
sikerrel. A már kissé elázott közönség tapssal és lábdobogással kísérte a
produkciót. – Nem léphetek le csak úgy. Megígértem nekik…
– Majd holnap telefonálsz nekik, és azt mondod, hogy nem érezted jól
magad. Elrontottad a gyomrod a kólával. Na gyerünk! – megfogta a lány
kezét, és minden további tiltakozást elengedve a füle mellett, magával
húzta.
Hazafelé, a neonfényben villódzó városon át, szótlanul ültek egymás
mellett Igor fekete Volgájában. A forgalom, egy-két taxit leszámítva,
minimális volt, így akadálytalanul suhantak végig a körúton, Julcsi
mindent alaposan megnézett – mintegy búcsúzóul. Milyen ismerős itt
minden, és egyúttal milyen idegen, távoli! Tényleg, mintha egy másik
bolygóról csöppent volna ide. Mintha, amíg nem volt itt, mindent, amit és
akit szeretett, kicseréltek volna valami hasonlóra, ami azonban mégsem
ugyanaz, mint egykor… De hogyan is lehetne ugyanaz? Hiszen ő is
megváltozott, mi sem természetesebb. Mégis, amióta viszontlátta Gittát,
valami fájó üresség volt a szívében, és úgy érezte, azt már soha nem tudja
senki betölteni.
Megálltak a sötét Síp utcában, ami a kivilágított körút után furcsa,
baljóslatú helynek tűnt.
– Na, még jó, hogy hazahoztalak – jegyezte meg Igor. – Nem való fiatal
lányoknak ilyen sötét sikátorokban egyedül járkálni.
– Nem járkáltam volna egyedül. Most pedig… – Julcsi elővette a
kapukulcsot, de amikor ki akarta nyitni a ház rozoga vaskapuját, Igor
megfogta a csuklóját, és maga felé fordította.
– Ne menj még, Julie – mondta fojtott hangon. – Nem akarom, hogy
elmenj.
– Hogy elmenjek? Hová? – kérdezte a lány, értetlenséget színlelve,
ámbár pontosan tudta, hogy a férfi mire célzott.
– Hogy újra csak úgy kisétálj az életemből… Szeretlek, Júlia.
Először szólt hozzá magyarul, ahogyan a nevét is először használta így,
amitől Julcsinak a lélegzete is elakadt. Igor ismét a két kezébe vette az
arcát, végigsimította, majd megcsókolta először a behunyt szemét, az orrát,
az arcát, majd végül a száját, először csak könnyedén, finoman, majd egyre
szenvedélyesebben. Julcsi még soha nem érzett hasonlót korábban, sem
Árpival, sem Igorral, amikor annak idején a Saint James-tó melletti hotel
kertjében csókolóztak… mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta!
– Te is szeretsz – suttogta Igor, miközben magához szorította. – Mondd
ki végre!
– Nem tehetem – préselte ki magából nagy nehezen Julcsi. – Hogyan is
tehetném? Én holnapután elutazom, és te… Neked családod van!
– Szóval visszautazol?
– Mi mást tehetnék?
– Igen… mi mást tehetnénk? De addig is… – lehajolt, és újra
megcsókolta a lányt, majd kivette a kezéből a kulcsot, kinyitotta a kaput,
és egymást átölelve felmentek az első emeletre, Julcsi aprócska albérleti
szobájába.

Másnap reggel a lány finom kávéillatra ébredt, és amikor még félig

behunyt szemmel megtapogatta maga mellett az ágyat, Igor nem volt
sehol. Felült, és meglátta őt anyaszült meztelenül, a kezében egy
fémtálcával, rajta két gőzölgő csészével.
– Első osztályú a kiszolgálás, nem igaz? – mosolygott a férfi. – Jobb,
mint az Astoriában.
– Meg vagy húzatva? – kuncogott a lány. – Mi lenne, ha betoppannának
Csolnakosék?
– Pár napra elutaztak – Igor letette a tálcát az éjjeliszekrényre, majd újra
befeküdt Julcsi mellé a keskeny ágyra, a fal mellé. – Szóval a mai nap még
teljes egészében a miénk lehet.
– Ezt meg honnan tudod? – Julcsi a forró kávét fujkálta.
– Mondtam, hogy mindent tudok rólad – súgta Igor a lány fülébe, majd
gyengéden bele is csókolt. – Tedd le azt a kávét, még a végén leforrázol!
Amíg kihűl, van egy kis időnk…
Julcsi behunyta a szemét, és egy halk sóhajjal ismét hanyatt feküdt, és
hagyta, hogy a férfi szája és keze végigsimítsa a testét, majd újra eggyé
olvadjanak, mintha soha többé nem is akarnának elválni egymástól.

•••

Albany, 1965. november

Ági az autópálya melletti benzinkút vegyesboltjában felhajtotta a műanyag

ízű kávét, amibe beletett vagy ötkanálnyi cukrot, hogy ihatóvá tegye.
Úgysem számított, csak az, hogy felébredjen tőle… vagyis, hogy ne
bóbiskoljon el. Múlt éjszaka egy szemhunyást sem aludt, hajnaltól pedig
folyamatosan vezetett, hogy ideérjen Washingtonból a barátnője új
könyvesboltjának a megnyitására.
Hosszú hónapok óta nem találkoztak Julcsival, csak levélben és
telefonon kommunikáltak egymással. Azért többé-kevésbé képben volt
mindazzal, ami Julcsival az elmúlt – enyhén szólva is mozgalmas –
hónapokban történt. Tudott az utazásról, a budapesti élményeiről,
a találkozásáról Gittával, és persze Igorról… Julcsi a hazaérkezése után
hetekig azon aggódott, nehogy terhes maradjon a könnyelmű (habár Ági
tudta, hogy ő az utolsó, aki ezért követ vethetne rá) kalandja után. Majd
amikor végre (két idegtépő napnyi késéssel) megjött a havivérzése, mégis
elsírta magát a telefonban. Ági először azt hitte, a megkönnyebbüléstől, ám
Julcsi szavai másról árulkodtak.
– Tudom, hogy szörnyű lett volna, de végül is… Igor gyereke lett volna,
és egyedül is fel tudtam volna nevelni, nem igaz? Manapság már nem a
világvége, ha valakinek házasságon kívül születik gyereke.
– De neked ezek szerint nem fog – próbálta lezárni a témát Ági, habár a
szíve sajgott a barátnőjéért. Az a gazember Igor meg sem érdemelt volna
egy olyan klassz lányt, mint Julie! – Legalábbis egyelőre nem fog gyereke
születni… És Igortól már biztosan nem. – Legalábbis remélem – tette
hozzá gondolatban. Mindenesetre szerencsére kicsi a valószínűsége, hogy
bármikor és bárhol újra összefutnának. A másik óriási szerencse, hogy
Julie figyelmét és idejét a hazaérkezése óta alaposan lekötötte az új,
albanyi könyvesbolt küszöbönálló nyitása.
Ami éppen ma volt esedékes, Ági ezért is igyekezett, meg persze már
alig várta, hogy végre-valahára újra viszontlássa Julcsit.
Végül a találkozásuk sokkal érzelmesebb volt annál is, mint amire
számított. A könyvesbolt, az új Julie’s Book Corner egyelőre zárva volt,
csak a kirakatban és a bejáratnál látszottak a nyitást reklámozó plakátok és
az ünnepi alkalomra kitett díszek, szalagok, szerpentinek és lufik.
Bekopogott az ajtó üvegtábláján, ami a következő másodpercben ki is
nyílt, és még be sem lépett, amikor Julcsi már a nyakába ugrott.
– Ági! – sikoltotta, és nyomban sírva fakadt. Ági vigasztalni próbálta,
miközben ő is a könnyeit nyelte. Végül, hosszú percek múlva elengedték
egymást, és mindketten jól szemügyre vették a másikat.
– Menj, mosakodj meg – mondta Ági gyengéden. – Ez a te napod, és
nem lenne jó, ha kisírt szemmel fogadnád az illusztris vendégeket.
Julcsi bólintott, de egyelőre csak egy zsebkendőt vett elő, és azzal
törölte meg az arcát.
– Addig még van idő. Pontosan azért hívtalak ide korábban, hogy
tudjunk beszélgetni. Biztosra vettem, hogy úgyis bőgni fogok… De veled
mi van? Csak nem beteg vagy?
Ági arca még a szokásosnál is nyúzottabb volt, és látszott, hogy nemrég
ő is sírt. Elfordította a fejét, de aztán leült fél fenékkel az egyik
könyvállványra, a kezébe vett egy pogácsát, és megvonta a vállát.
– Nekem sem voltak túl jó napjaim, amióta visszajöttem Vietnámból.
Azt hittem, itt nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb életem lesz, de nem is
tévedhettem volna nagyobbat. Washingtonban, New Yorkban és most már
külföldön is egymást érik a vietnámi háború elleni demonstrációk, nemrég
viszont éppen a háború mellett tüntettek, méghozzá elég sokan.{52} Arról is
tudósítottam, és valahogyan az az érzésem támadt, hogy ez az ország
véglegesen kettészakadt. Ráadásul nem látok szemernyi reményt sem arra,
hogy valaha is értelmesen meg tudnánk beszélni egymással az
ellentéteinket. De nem is ez volt a legszörnyűbb… Pár napja kaptam egy
fülest, hogy a Pentagon előtt lesz valami, amiről érdemes tudósítani.
Odamentem, rajtam kívül is volt ott néhány újságíró, de ezen kívül semmi
említésreméltót nem láttunk. Már-már bosszankodva el is mentünk onnan,
amikor megjelent egy fickó, fiatal, életerős, majd benzinnel leöntötte és
felgyújtotta magát!{53} Pontosan McNamara ablaka alatt… állítólag
tiltakozásul. Életem egyik legszörnyűbb élménye volt… – elhallgatott, és a
kezét a szájára szorította. Julcsi nem tudta, mit mondjon. Hallott erről az
esetről, de nem tudta, hogy Ági is a helyszínen volt. Úristen, azok után,
amit Vietnámban is átélt… Ehhez képest az ő gondjai és szívfájdalmai
szinte eltörpülnek. Odalépett a barátnőjéhez, és szó nélkül átölelte a vállát.
– Ugye itt tudsz maradni az ünnepségre? – kérdezte, miután érezte,
hogy Ági kissé megnyugodott. – Képzeld, eljön a polgármester is, Mrs.
Thorpe meghívta, és ő elfogadta a meghívást a családjával együtt. Itt lesz
Norman Mailer is, aki fel fog olvasni a legújabb bestselleréből, az
Amerikai álomból. Már alig várom! Sajnálom, hogy ezúttal nem Pine
Creekben lesz az esemény, de végül is, aki akar, átjöhet onnan is
meghallgatni őt.
– Ügyes vagy, Julie – mondta Ági elismerőn, halványan elmosolyodva.
– Látod, ezt a meghívást már egyedül intézted. A Julie’s Book Corner
lassan már egy intézmény lesz, és megtiszteltetésnek fogják venni az írók,
ha eljöhetnek felolvasni, dedikálni. Persze hogy maradok! Jót fog tenni a
lelkemnek ez az egész… végre nem háborúról és halálról kell majd
beszámolnom az olvasóknak.
– Az én lelkemnek sem árt egy kis felüdülés – mondta Julcsi. –
Nemsokára itt lesz Attila is, Pumpkinnal. Dora sajnos nem tud eljönni, Ede
bácsi nincs valami jól. De remélem, utána még nem kell visszarohannod
Washingtonba, és találkozhatsz velük is.
– Mindenképpen elmegyek Pine Creekbe is, és hacsak nem kapok
valami sürgős hívást, pár napot el is töltök ott. Látod, milyen furcsa…
Annak idején alig vártam, hogy elkerüljek abból a „porfészekből”, most
meg minden vágyam, hogy egy darabig ott maradhassak. Azt mondod,
Attila is eljön? – kérdezte végül, mintha csak most jutott volna el a
tudatáig. Julcsi arca elkomolyodott.
– Igen… Méghozzá a menyasszonyával. Tudod, még nyáron
megismerkedett egy lánnyal, aki pincérnőként dolgozott a Lakeside
éttermében. Kathy már oda is költözött hozzá a kis erdei házba. Nagyon
helyes lány, majd meglátod…
– Semmi kétség, hogy az… – Ági megint elmosolyodott, ezúttal kicsit
keserűn. – Örülök, hogy végre ő is révbe ér. Ne nézz rám így, tényleg! Ha
valaki, hát ő megérdemli. Beszéltél neki Gittáról?
– Igen. Először nem tudtam, jó ötlet-e, de végül megint rá kellett
jönnöm, hogy a legtöbbször az őszinteség bizony kifizetődő. Talán erre
volt szüksége, hogy le tudja zárni a múltat.
– Jól van! – Ági sóhajtott, és mindkét tenyerével a térdére csapott. –
Lássunk munkához! Mondd, miben segíthetek.
– Hm – Julcsi körülnézett. A kicsi üzletben már minden a helyén volt –
a régi és új könyvektől roskadozó polcok, a sarokban a kedves
összevisszaságban felállított asztalok, székek, a gyerekeknek vagy a
vállalkozóbb kedvűeknek pedig párnák és babzsákok. Az egyik asztalon
pedig már előkészítve állt a két teáskanna, a csészék, és tálcákon a
teasütemény, a pogácsa.
– Nem is tudom… úgy tűnik, készen vagyunk, de persze nekem mindig
eszembe jut valami, amin igazíthatunk, hogy még jobb legyen az összkép.
Amúgy… mit szólsz hozzá?
– A legédesebb hely a világon – jelentette ki Ági ünnepélyesen. – Na
persze, csakis a Pine Creek-i első számú könyvesbolt után!
Ekkor nyílt az ajtó, és a hidegtől kipirult arccal, büszke mosollyal
Mabel Thorpe, a másik résztulajdonos lépett be az üzletbe. A kezében egy
papírzacskó volt, amiből illatgyertyákat és mécseseket szedett elő.
– Arra gondoltam, ezekkel még feldobhatnánk a hangulatot.
Máskülönben az utolsó dolog, amit beengednék egy könyvesboltba, az a
gyertya lenne, de a mai nap kivétel. Úgyis most volt halloween, nemsokára
pedig a hálaadás is eljön, azok pedig elképzelhetetlenek gyertyafény
nélkül.
– Remek ötlet! – lelkendezett Julcsi.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Julcsi felkapta a kagylót,
majd kissé meglepetten Áginak nyújtotta át.
– Téged keresnek.
Ági rosszat sejtett. A telefonban Bob Chandler hangját hallotta, aki vele
együtt szintén hazautazott Vietnámból, de azóta valahogy kerülték
egymást.
– Helló – mondta a férfi. – Csakhogy megtaláltalak! Pine Creekben
hívtam a szüleidet, ők mondták, hogy itt keresselek… Bocsánat, ha
megzavartam valamit, de ez nem tűr halasztást – elhallgatott, de mivel Ági
nem szólt semmit, folytatta. – Vietnámból kaptam a hírt… Mike-ról van
szó, a bátyádról. A Vietkong fogságába esett.
Ági azonnal letette a kagylót.
– Mi történt? – kérdezte Julcsi, látva, hogy a barátnője arca még
sápadtabb lett.
– Semmi különös – felelte Ági, majd kényszeredetten elmosolyodott. –
Csak egy újabb füles… majd holnap foglalkozom vele. De most… lássuk
azokat a mécseseket.
Kivette Mrs. Thorpe kezéből a papírzacskót, és a falnál álló
könyvespolchoz lépett, ott kezdte el rakosgatni a gyertyákat, elfordulva a
másik kettőtől, hogy ne láthassák az arckifejezését.
 Hetedik fejezet

Pine Creek, 1968. március

Hazaérve Julcsi minden este megnézte a postaládáját; a mostanában

rendkívül elfoglalt Ágitól is folyton várta a ritkán érkező leveleket,
továbbá Teritől is, a Budapesten megismert könyvárus kollégájától, aki
azóta elvégezte az egyetemet, és már két éve Békéscsabán dolgozott
könyvtárosként és tanárként. Ő jó pár ezer kilométerrel távolabb élt, mint a
jobbára Washingtonban tartózkodó Ági, és számára nem is volt teljesen
veszélytelen vállalkozás az Egyesült Államokba rendszeresen levelet
küldeni. Mégis, tőle gyakrabban kapott híreket, mint Ágitól. Legalábbis
írásban – az kétségtelen, hogy újságíró barátnője néha felhívta, de
általában pár perc múlva már le is tette a kagylót azzal, hogy rohannia kell.
Teri viszont hosszú és választékosan fogalmazott leveleiben hűségesen
beszámolt minden hazai fejleményről, és ami Julcsi számára a
legfontosabb volt, tőle tudta meg, mi újság Gittával és Ancsikával. Most
sem csalódott – már akkor elmosolyodott, mikor belenyúlt a postaládába,
és megérintette a borítékot. Teri küldeményei mindig vaskosabbak voltak,
mint amiket máshonnan kapott, és ez a mostani a szokásosnál is
terjedelmesebbnek tűnt. Gyorsan kivette, és besietett a házba, hogy minél
előbb felbonthassa.
Odabent Kathy várta, Attila felesége. Ede bácsi egy éve, hatvanhét kora
tavaszának egyik reggelén nem ébredt fel, örökre elszenderedett,
ugyanúgy, mint pár évvel előtte a felesége, azóta pedig mellette nyugodott
a csendes Pine Creek-i temetőben. Attól fogva Dora nem dolgozott már
nála, de szinte mindennap meglátogatta, és a könyvesboltba is
rendszeresen eljött, valamint Pumpkinra is szívesen vigyázott, mikor Julcsi
nem ért rá. Kathy pedig, miután múlt novemberben megszületett a
második kisfiuk is, vissza akart menni a Lakeside Hotelbe dolgozni, ám
Attila ezt nem szerette volna. Az asszony viszont, habár nagyon szerette a
kis erdei faházukat, néha vágyott a társaságra, és hogy egy kis „kimenőt”
kapjon a gyerekek mellől, ezért megegyeztek, hogy egy héten kétszer
Attila vigyáz a kicsikre, Kathy pedig bejön a városba, és vagy a
könyvesboltban, vagy itthon besegít Julcsinak, utána pedig elmennek
moziba, vagy beülnek valahová meginni, évszaktól függően, egy kávét
vagy egy sört.
Julcsi hálás volt ezért. Bár szeretett egyedül lenni, de mindig örült, ha
nemcsak Pumpkin várta itthon, hanem akár Dora, Kathy, vagy éppen Liz a
cserfes kislányával (aki távoli unokahúgára emlékeztette őt).
– Kitől jött? – kérdezte Kathy a lány kezében lévő borítékra mutatva. –
A magyar barátnődtől?
– Igen – Julcsi már bontotta is fel a borítékot, olyan hevesen, hogy a
tartalma kihullott az előszobai asztalkára.
– Nézd csak! – kiáltotta Kathy. – Fényképek is vannak benne.
Julcsi felkapta a három fekete-fehér fotót, ami Terit ábrázolta
menyasszonyi ruhában, és a vőlegényét – vagyis már férjét –, aki büszke
mosollyal feszített mellette. Teri a Rotschild-szalon egyik remekművét,
egy merész, de bájos miniruhát viselt, amit természetesen Gitta
segítségével csináltattak, némi trükközéssel jóval olcsóbban, mint az
„haute-couture” modelleket. A fotón ez ugyan nem látszott, de Julcsi a
lány előző leveléből tudta, hogy a ruha gyöngyházfényű, szürke anyagból
készült, és ez a tény, valamint az, hogy jóval a térde fölé ért, elég nagy
megrökönyödést okozott a menyasszony környezetében. Teri férje, Jani
viszont imádta, és a lánynak ennél több nem is kellett.
– Csuda szép! – csodálta meg Kathy is a képeket. – Bár kissé merész…
még én sem mernék ilyet felvenni, itt, Amerikában, nemhogy egy
kommunista országban!
– Ó, az amerikaiak egy csomó mindenben sokkal konzervatívabbak. Én
sem hittem volna, de mióta Terivel levelezem… Na de lássuk, mit írt most.
Teri természetesen az esküvőjéről írt a legnagyobb terjedelemben, ami
ugyan február végén volt, pocsék időben, de azért mindenki remekül érezte
magát, és ahogyan az újdonsült asszony fogalmazott, „legalább nem
izzadtunk le annyira a tánctól és a rengeteg ételtől”. Julcsi mindig
élvezettel olvasta a barátnője beszámolóit a saját mindennapjairól, de azért
a legjobban azt várta, amikor Gittáról és a kislányáról esett szó.
A legfontosabb az volt, hogy megtudja, jól vannak, és a körülményekhez
képest boldogan élnek. Szerencsére most sem volt nagyobb újság velük
kapcsolatban, csak annyi, hogy Ancsi a születésnapjára a szokásos
ruhácskákon kívül ezúttal Klári nénitől kapott egy telefont Párizsból,
amivel az egyik szobából a másikba lehet telefonálni, és Gitta, amellett,
hogy segített Terinek a menyasszonyi ruha kiválasztásában és
elkészítésében, még egy gyönyörű Herendi étkészlettel is meglepte az ifjú
párt.
Nos, úgy tűnik, Gittáék továbbra is gondtalanul élnek, aminek örülök.
Annak is, hogy ilyen jóban vannak Terivel. Ki tudja, ha én ott maradtam
volna, milyen alkukat kellene kötnöm a boldogulásom érdekében.
Teri még arról is beszámolt, hogyan próbálta megint kideríteni, annak
idején mi történhetett Matild néni gazdag könyvtárával. Julcsi még az
ottléte alatt kérte meg a lányt, hogy óvatosan nézzen utána a dolognak,
amit Teri meg is ígért, de az igazat megvallva, nem sok előrelépés történt
az ügyben. Főleg azért, mert Teri már régen nem a fővárosban lakott, és
így kutakodni is nehezebb volt. Ám most állítólag új igazgatót neveztek ki
a Szabó Ervin könyvtár élére, akit Teri még az egyetemről ismert, és ő
megígérte, hogy megpróbál tudakozódni az ügyben. Julcsi szíve elszorult,
miközben ezeket a sorokat olvasta – annak idején még a halálos ágyán
ígérte meg Matild néninek, hogy mindent megtesz, hogy megtalálja a
szeretett könyveit, ám úgy tűnt, ez sokkal nehezebb, mint képzelte.
A hazatérte után még írt is egy cikket az elveszett könyvekről… mint
ahogyan a Beatlest játszó magyar egyetemistákról és a vendég
színésznőnek rendezett divatbemutatóról is. A nővérét azonban egy szóval
sem említette.
– Valami baj van? – kérdezte Kathy, mivel Julcsi arca a levél végére
meglehetősen gondterheltté vált, de ő megrázta a fejét.
– Semmi, legalábbis semmi komoly. Ej, Pumpkin, hagyj már békén!
A kutya ekkor már türelmetlenül követelte a vacsoráját, Kathy pedig
szedelőzködött.
– Ha nem gond, én most elmegyek – mondta. – Nincs valami jó idő,
olyan, mintha egy időre visszatérne a tél, mielőtt végleg megszabadulnánk
tőle. Szóval sietek haza, nem akarom, hogy rám sötétedjen, és esetleg
havazni kezdjen.
– Persze! – felelte Julcsi, aki maga sem szívesen mozdult volna ki ma
este. – Amúgy is válaszolnom kell Terinek. Nem szeretném halogatni, ő
mindig szinte postafordultával küldi nekem a válaszait.
Pumpkinnal ezután megvacsoráztak, bekapcsolta a televíziót (ami egy
éve már egy színes készülék volt), és egy bögre teával nekiült megírni a
levelet.

Kedves Terikém!

Mindig nagyon boldoggá teszel a híreiddel, de most különösen

örültem, főleg, hogy fényképeket is küldtél, így egy kicsit úgy
érezhetem, hogy én is részese voltam a nagy napnak. A ruhád
nagyon csinos volt, és praktikus is, hiszen a fátyol nélkül ezt
bármikor hordhatod majd alkalmi ruhaként is. Azzal meg ne törődj,
mások mit mondanak – általában azok morgolódnak a miniszoknyák
miatt, akiknek túl csúnya a lábuk ahhoz, hogy mutogathassák.
Köszönöm a híreket a családomról is, habár néha arra vágyom,
bárcsak közlékenyebbek lennének. Tudom, hogy ez nem a te hibád, és
hogy nehéz is velük kapcsolatba lépned, nem csak a távolság miatt.
Én minden kis morzsáért hálás vagyok.
Jó lenne, ha Matild néni könyveinek is végre a nyomukra
bukkannánk. Még ha az derülne is ki, hogy elvesztek vagy
elpusztultak, az is jobb lenne a bizonytalanságnál, és a
lelkiismeretem is megnyugodna kissé.
A Szabó Magda-könyveket, amiket magammal hoztam, azóta is
nagy lelkesedéssel olvassák az itteni magyarok. Albanyben egészen
nagy létszámú magyar közösség van, és az ottani üzletünkben
számukra külön szoktunk magyar nyelvű összejöveteleket tartani. Ott
már többször felmerült, hogy esetleg meg lehetne őt is hívni – bár ez
nehezebb lenne, mint a helyi írók esetében, de azért talán nem
lehetetlen. Az Atlanti-óceán túlsó partjáról, Nagy-Britanniából már
hívtunk szerzőt – bár a vasfüggönyön túlról még nem. Nos, majd
meglátjuk…
A magyarországi híradásokban is biztosan beszámoltak ennek a
végeláthatatlan vietnámi háborúnak a legújabb fejleményeiről.
Sajnos ahelyett, hogy lassan kihátrálnánk belőle, úgy tűnik, mintha
egyre mélyebben süllyednénk bele, akár egy bűzös mocsárba. Január
végén, a vietnámi újév ünnepén indítottak az északi kommunisták egy
támadást a mieink ellen, ami azóta is tart.{54} Rengetegen meghaltak,
 mást sem látunk itthon a tudósításokban, mint a repülőgépekről
leemelt koporsókat, amelyeket gyászzenét játszó katonazenekarok
fogadnak. De nem is írok erről többet, nehogy bajod legyen belőle…
Elég csak annyi, hogy Árpi, a barátnőm bátyja, akit én is
testvéremként szeretek, még mindig fogságban van, és semmit sem
tudunk róla. Ági minden követ megmozgatott, hogy legalább azt
megtudjuk, hol tartják fogva, de hiába. Mindenesetre, amíg nem
kapunk más hírt, reménykedhetünk benne, hogy életben van, és egy
szép napon majd hazatér. Még mindig jobb, mint ha zászlóval
letakart koporsóban látnánk viszont.

Julcsi abbahagyta az írást, és maga elé bámult. Mindig nehéz dolga volt a
Terinek szánt levelekkel – vajon mennyit és mit írhat le, hogy ne sodorja
bajba a barátnőjét akkor sem, ha esetleg illetéktelen kezekbe kerül az írás.
Még egyszer átolvasta, és úgy ítélte meg, hogy semmi inkrimináló nincs
benne, de hát nem tudhatta, egy másik, elfogult és erre kiélezett szem nem
találna-e benne kivetnivalót.
Pedig annyi mindent tudott volna még írni erről, és jól is esett volna
kiönteni a szívét. Az utóbbi években egyre aggasztóbb hírek értek el
hozzájuk a Vietnámban hadifogságba esett katonák sorsáról. Tudták, hogy
kínozzák őket, a legválogatottabb, középkori módszerekkel, annak
ellenére, hogy Észak-Vietnám is aláírta az emberi jogok Genfi
egyezményét. A legenyhébb büntetésnek a magánzárka számított, de
rebesgették, hogy rendszeresen verik őket, sőt szó szerint kínpadra is
vonják, azaz hátrakötött kézzel csörlővel felhúzzák, amíg a lábuk el nem
szakad a földtől, ami nemcsak pokoli kínokkal jár, de akár maradandó
károsodásokat is okozhat. Testi és lelki károkat egyaránt… Már lassan két
éve egy elfogott tisztet{55} arra kényszerítettek, hogy Amerika- és
háborúellenes nyilatkozatot tegyen, amit ő meg is tett, de közben –
szemfüles és tapasztalt titkosszolgálati tisztek észrevették – a szemével
pislogva morzejelekkel a „torture”, kínzás szót formálta. Egy másik
megdöbbentő felvételen vagy ötven hadifoglyot vezettek végig Hanoi
utcáin a helybéliek sorfala között, amiből persze valóságos vesszőfutás
lett. Szegény foglyok a megaláztatás mellett folyamatos fizikai
bántalmazásnak is ki voltak téve. Julcsi és Ági többször is figyelmesen
végignézték a szívfacsaró felvételt, de sajnos nem… nem látták a foglyok
között Árpit. És ha meglátták volna, akkor sem tehettek volna semmit érte,
sőt, lehet, hogy csak rosszabb lett volna. Julcsi félt belegondolni is, mit
érezhettek azok az emberek, akik így látták a szerettüket.
Közben Pumpkin befejezte a vacsoráját, és egy elégedett sóhajjal Julcsi
lábához heveredett. A lány is letette a tollat – úgy döntött, majd másnap
befejezi, most igazán nem volt kedve vidámabb témákra áttérni, és nem
szerette volna lelombozni a barátnőjét. Odakint – ahogyan Kathy előre
megjósolta – elkezdett szállingózni a hó. Errefelé nem volt ritkaság, hogy
akár március közepén visszatérjen egy-két napra a tél, de ez akkor is
elkeserítő látvány volt, mivel már mindenki alig várta a tavaszt. Julcsi
kiitta a teáját, majd az álmos Pumpkinnal együtt letelepedett a kanapéra a
televízió elé. Már éppen belemerült a rendkívül izgalmas Mission:
Impossible{56} aktuális részébe, amikor váratlanul megszólalt a telefon.
A lány összerezzent – az utóbbi időben ezek a késői hívások mindig
valami rossz hírt jelentettek, például mikor Daisy, Liz kislánya rosszul lett,
vagy Albanyből jelentkezett Mabel Thorpe azzal, hogy a könyvesbolt
kirakatát betörték. Így hát szorongva vette fel a kagylót, ám amikor
meghallotta, hogy Ági van a vonalban, megörült neki.
– Á, helló! Ugye nem valami rossz hír miatt hívsz?
– Nem, ne aggódj. Csak már megint annyi minden történik itt a
fővárosban, hogy úgy éreztem, szétrobbanok, ha nem mondhatom el
valakinek. Ez az év egyszerűen hihetetlen! Pedig még csak az elején
tartunk, de szerintem a világtörténelem egyik legjelentősebb éve lesz.
Julcsi ezt némi túlzásnak érezte, de azért visszakérdezett.
– Igazán? Jó vagy rossz értelemben?
– Hát, ez jó kérdés… A Tet-offenzíva meg az egész vietnámi kupleráj
persze negatív irányba billentik el a mérleget, de… ott vannak a prágai
események is, azokból akár még lehet is valami. Talán sikerülhet nekik az,
ami nektek ötvenhatban nem.{57} És most idefigyelj, amit tőlem hallasz, azt
nem mondhatod el senkinek. Legalábbis egyelőre semmiképpen! Bár, azt
hiszem, pár napon belül úgyis bejelentik majd…
– Miről van szó? – Julcsi legszívesebben rászólt volna, hogy ne
locsogjon annyit. Máskor harapófogóval kell belőle kihúzni minden szót,
most meg képtelen a lényegre térni. Csak nem Árpiról tudott meg valamit?
Ettől a gondolattól Julcsi szíve nyomban a torkába ugrott, ám a barátnője
szavai nem igazolták a várakozását.
– Képzeld, Bobby végre rászánta magát az indulásra. Na, mit szólsz?
Óriási, nem? Nem tudom, ki és hogyan beszélte rá, vagy mitől gondolta
meg magát, de én a magam részéről nagyon örülök neki! Mintha hirtelen
nyolc évet fiatalodtam volna ettől a hírtől.
Julcsi először nem is értette: milyen Bobby, és mire szánta rá magát?
Aztán leesett neki: Bobby Kennedyről van szó, és nyilvánvalóan az idén
újra esedékes elnökválasztásról. Ő is megörült a hírnek, bár nem tudott
maradéktalanul osztozni Ági lelkesedésében. Azért Bobby egészen más
volt, mint Jack. Bár a neve jól csengett, és hasonlítottak egymásra, de nem
rendelkezett a bátyja híres karizmájával. Mintha félénkebb,
visszahúzódóbb lett volna, ugyanakkor nem tett lakatot a szájára, és
pillanatok alatt vérig tudott sérteni bárkit. A magánélete nem volt annyira
problémás, mint Jacknek (vagy jobban titkolta…{58}), csendesebben éltek a
feleségével, akitől tíz gyereke született. Mindent egybevéve szerethető
figura volt, jóképű és kellemes kiállású, meg aztán Jack Kennedy
elnöksége alatt ő volt az igazságügy-miniszter, kimondatlanul a bátyja
jobbkeze, bizalmasa, kvázi helyettese (az alelnök Johnson helyett, akit
egyikük sem kedvelt). Jack a halála óta valóságos legendává nemesedett az
amerikaiak szemében, és az a pár év, amit a Fehér Házban töltött,
visszatekintve amolyan elveszett aranykornak tűnt. Már csak a szép
emlékek miatt is, biztosan sokan fognak a fiatalabb Kennedy fiúra
szavazni. Hogy milyen elnök lesz belőle, az más kérdés, de hiszen annak
idején Jack is helytállt, és megcáfolta a fanyalgókat.
Bobbynak vélhetőleg annál is könnyebb dolga lesz, mivel Johnson
népszerűsége, nagyrészt a vietnámi háborúból érkező egyre borzalmasabb
hírek miatt, a béka feneke alatt volt. Az biztosnak tűnt, hogy őt a
Demokrata Párt nem fogja újraindítani. Akkor meg miért ne lehetne
Bobby? Így 68-ban, akárcsak nyolc évvel előtte, Nixon–Kennedy-párharc
lehetne novemberben.
– Ez tényleg jó hír – mondta óvatos optimizmussal. – Tőle remélhetjük,
hogy befejezi végre ezt az átkozott háborút… vagy nem? – kérdezte,
miután Ági nem válaszolt.
– Mit tudom én! – Julcsi szinte látta, ahogyan a másik lány megvonja a
vállát. – Az biztos, hogy utálja ezt az egészet, ahogyan különben már az
ország túlnyomó része, beleértve Johnsont is. De biztosan nem olyan
egyszerű egyik napról a másikra befejezni. Akkor meg az lenne a baj, hogy
veszítettünk néhány mezítlábas Vietkong-gerilla ellen. Nehéz jól dönteni
ebben a kérdésben, de az biztos, hogy én támogatom Bobbyt, akárhogyan
is alakul.
– Ha véget érne a háború, talán Árpit is hazaengednék… – kockáztatta
meg Julcsi. Nagyon ritkán hozták szóba egymás között Árpi sorsát,
elsősorban azért, mivel mindketten tudták, hogy semmit sem tehetnek érte,
de mindkettőjük minden szava és cselekedete mögött kimondatlanul is ott
volt az érte érzett aggodalom.
 – Hm, ez a másik, amiért hívtalak – Julcsi hallotta, hogy a vonal másik
végén a barátnője nyugtalanul fészkelődik, mintha keresné a megfelelő
szavakat, ami pedig általában nem volt rá jellemző. Egy pillanatra meg is
ijedt, de aztán nyomban meg is nyugtatta magát – a barátnője biztosan nem
lenne ilyen feldobott a Bobby Kennedyvel kapcsolatos hír miatt, ha
Árpinak bármi baja esett volna.
– Most, hogy Johnson beszüntette a bombázásokat Északon, néhány
hadifoglyot állítólag szabadon engednek. Csupán propagandacélból,
persze, de ez a mi szempontunkból mindegy. Olyan híreket kaptam
bizalmas forrásól, hogy a bátyám is sorra kerülhet végre. Jó régóta
fogságban van, idén már három éve lenne… Már ki is szabadult egy-két
fiú, akik nála is régebb óta voltak a fogolytáborban. Tudod, van egy rájuk
vonatkozó szabály: „first in, first out”.{59} Ezalól csak az lehet kivétel, aki
súlyos sebesült vagy beteg.
Julcsi nem tudta, de végül is logikusan hangzott. És ha már mások is
kiszabadultak…
– Ez akkor azt is jelenti, hogy Árpi nem beteg, és nem is sérült –
mondta, mire Ági gyorsan átvette a szót.
– Igen, igen, bár nyilván ez relatív… Ennyi időt eltölteni egy
kommunista fogolytáborban, ez biztosan nem múlik el nyom nélkül. De én
már annak is örülök, ha életben van, már ezzel is szerencsésebbek lennénk
sok más honfitársunknál.
– Ez biztos… Nos, éppen Terinek írtam levelet, amikor hívtál, de
abbahagytam, mivel csupa rossz hírrel tudtam csak szolgálni. De most
legalább ezt megírhatom neki… Bár, látod, ez sem biztos. Fogalmam
sincs, mit és mennyit írhatok neki, nehogy veszélybe sodorjam.
– Gondolod, hogy felbontják a leveleit?
– Nem tudom, de egy Amerikából érkező küldemény biztosan mindig
gyanús. Én viszont nem vagyok képes folyton úgy írni, hogy kerülgessem
a forró kását. Na, mindegy, majd kitalálom, hogyan közöljem
virágnyelven… A többieknek itt elmondhatom?
– Egyelőre ne! Ahogyan Bobbyról is hallgass. Azt pár napon belül
úgyis bejelentik, és Árpiról is hamarosan hallani fogunk, ha igaz a hír.
– Akkor te is hazajössz végre?
– Legszívesebben máris rohannék! Tényleg, nagyon hiányzik a város,
és persze ti is. De ha sikerül Árpit hazahozni, hat ökörrel sem tarthatnak
vissza. De most már mennem kell… megbeszéltem Bobbal, hogy
találkozunk a Silver Lining bárban.
Ezzel el is köszönt, és letette a kagylót. Julcsi halványan elmosolyodott.
Ági mostanában egyre több időt töltött Bob Chandlerrel, de amikor erre
néha rákérdezett, mindig hevesen tiltakozott.
– Ugyan, hiszen kollégák vagyunk, és elég sok mindent éltünk át
együtt. Ezen kívül semmi nincs köztünk… Bob egy cinikus, gátlástalan
alak, mint minden firkász. A Nuval való kapcsolata esetleg
megváltoztathatta volna, de hogy ő meg én… Még csak az kellene!
Legutóbb ezt válaszolta, olyan vehemenciával, hogy Julcsi azóta nem is
firtatta a kérdést. Viszont Ágival ellentétben úgy vélte, hogy Bobbal
nagyon is illenek egymáshoz. Előbb-utóbb pedig erre ők is rá fognak
jönni…

Másnap Pumpkinnal együtt indult kinyitni a Julie’s Book Cornert. Az

éjszaka esett hó még megmaradt az út szélén és a fák ágain, de érződött,
hogy mihelyt előbújik a nap, egykettőre visszaveri a tél utolsó, konok
támadását, elolvasztva a havat. Ettől jobb kedvre derült, és ruganyos
léptekkel, az álmos kutyát unszolva lépkedett az utcán. A kis bolt előtt
ugyan nem volt sok hó, mégis a nyitás után rögtön előhozta a seprűt a
hátsó raktárból, és munkához látott. Miután végzett, és elindult vissza, a
bejáratnál megfordult. Úgy hallotta, mintha valaki a nevét kiabálta volna,
ám amikor körülnézett, senkit sem látott. A következő pillanatban azonban
egy parkoló teherautó mögül előbukkant egy bicikli, és rajta nagykabátban,
sapkában, Dora legkisebb lánya, Nancy.
– Valami baj van? – kérdezte Julcsi, de nem is várt rá választ.
Nyilvánvaló volt, hogy történt valami: a fiatal lány szinte leesett a
kerékpárról, egyenesen Julcsi karjába, aki odarohant hozzá. Sokáig
hangosan zokogott, miközben Julcsi a fejét simogatta, és csitítani próbálta.
– Gyere be – mondta neki, és átölelve, a karját megfogva besegítette a
boltba. Leültette egy székre, majd odahúzott egy másikat, és közvetlenül
elé telepedett. – Elmondod, mi történt, kicsim? – kérdezte gyengéden.
Nancy csak egy nevet tudott kinyögni:
– Henry…
– Micsoda? – Julcsi elborzadt. Jaj, ne! Most, hogy lassan vége lesz a
háborúnak… Bobby Kennedy be fogja fejezni, és visszahívja a katonákat.
Nem lehet, hogy Henry ezt nem várta meg…
Pedig sajnos ez történt. Nancy kissé lecsillapodott, és akadozva bár, de
képes volt elmondani, mi történt. Előző nap Doráékhoz beállított két
egyenruhás tiszt, és a legnagyobb sajnálattal, őszinte részvétüket kifejezve
közölték a családdal, hogy Henry Arthur Lowell tizedes harc közben életét
vesztette. Mivel a bajtársait védve esett el, posztumusz megkapta a Purple
Heart{60} kitüntetést. Sokra mennek vele – gondolta Julcsi, de hangosan
nem szólt semmit. Végül átnyújtották az összetört szülőknek a magukkal
hozott értesítést és az egyéb dokumentumokat, majd távoztak.
– Anyába azóta nem tudunk lelket verni – Nancy megint zokogott. –
Apa küldött el magához, hogy hívjam el. Hátha maga kicsit meg tudná
nyugtatni. Jaj, Miss Julie, mi lesz így velünk? Szegény, drága Henry!
Julcsinak nem kellett kétszer mondani, felhívta Lizt, hogy jöjjön el a
boltba, ha tud, és Pumpkinra is vigyázzon, amit a barátnője szívesen el is
vállalt. Ezután ő is elővette a hátsó raktárban tárolt biciklit, ami még Ede
bácsié volt, és Nancy nyomában elindult Doráékhoz, akik ugyan a város
másik végében laktak, de mivel Pine Creek nem volt túl nagy település,
vagy húsz perc múlva oda is értek – még úgy is, hogy az utolsó szakaszt
egy komoly kaptatón kellett megtenni. Ebben a hegyoldali utcácskában
néha még vadállatok is felbukkantak, annyira közel volt az erdőhöz, és ha
még tovább kerekeztek volna a hepehupás földúton, hamarosan el is értek
volna Attiláékhoz. Ám most nem mentek tovább – az utcán letették a
kerékpárokat (errefelé nem jártak tolvajok), és besiettek a házba.
Odabent rendetlenség és teljes káosz fogadta őket. Dora az ágyában
feküdt, behunyt szemmel, homlokán egy benedvesített kendővel. A férje,
Nelson, egy hatalmas termetű, hófehér hajú, ébenfekete bőrű óriás
könnyezve üdvözölte Julcsit.
– Az isten áldja meg, Miss Julie, hogy eljött! Kérem, próbáljon beszélni
vele. Mi már nem tudunk mit mondani. Próbáltam meggyőzni, hogy szedje
össze magát, hiszen itt van a többi gyerek meg az unokák is, de hiába… –
a kezét a szeme elé emelte, és a válla rázkódni kezdett.
Julcsi leült az asszony ágya szélére, és megfogta a kezét. Nem szólt egy
szót sem, de Dora mégis kinyitotta a szemét, és amikor meglátta őt,
megszorította a lány kezét.
– Azóta nem evett és nem is ivott semmit – suttogta Nancy Julcsi
füléhez hajolva, mire a lány feléje fordult.
– Főzz egy teát, Nancy. Jó erőset, cukorral, de tej nélkül.
Végül nagy nehezen sikerült egy kis teát belediktálnia Dorába, aki,
miután felült az ágyban, megint elsírta magát – ezúttal csendben, szinte
csak a teste rázkódott, mint az imént a férjének. Julcsi maga is alig bírta
sírás nélkül megállni, de tudta, hogy ezúttal neki kell erősnek lenni, és
tartani a lelket az asszonyban, ahogyan Dora tette vele Ede bácsi halálakor.
Estére aztán megérkezett Shirley, Dora legidősebb lánya az unokákkal,
és ez valóban kissé megvigasztalta az asszonyt. Julcsi késő este ért haza,
kimerülve, és dideregve az újra téliesre hűlt időben. Otthon meglepetésére
Liz várta őt vacsorával, és Pumpkin, aki ujjongva ugrált a lábára, éles
hangon ugatva, mintha csak azt kérdezte volna, miért hagyta őt magára
egész nap. A lány lehajolt, és gépies mozdulatokkal simogatta a kutya
bumfordi fejét.
– Liz, drága, igazán nem kellett volna eljönnöd. Az is bőven elég volt,
hogy a boltban helyettesítettél. Ki van most Daisyvel?
– Ki lenne, az apja – válaszolta Liz könnyedén. – Ne aggódj, imádnak
együtt lenni. Mondtam már, hogy néha féltékeny vagyok? Na mindegy…
Gyere, egyél valamit! Hogy van Dora? – kérdezte halkan.
– Rosszul – Julcsi leroskadt egy székre. – Tudod, mi jutott eszembe?
Hogy Henry az első közvetlen ismerősöm, aki Vietnámban esett el. Eddig
csak a tévében láttam a koporsókat, meg persze itt Pine Creekben is volt
gyászmise egy-egy helybéli áldozatért. De őket is legfeljebb látásból
ismertem. Aztán ott van Árpi… de róla legalább tudjuk, legalábbis
reméljük, hogy él. Most viszont… már értem és érzem, mit élhettek át sok-
sok ezer családban, mikor meghallották a hírt.
– Tényleg, mi van Árpival? – kérdezte Liz halkan. – Tudtok róla
valamit?
Julcsinak egyszeriben eszébe jutott, mit kért tőle Ági, és megrázta a
fejét.
– Semmit. Sajnos semmit. De, mint mondtam, ez most jó. Addig
legalább reménykedhetünk…
Liz, úgy tűnt, megelégedett ezzel a válasszal, és ezután el is búcsúzott,
így Julcsi magára maradt Pumpkinnal. Lehajolt, felvette a kutyát, és
magához ölelte.
– Pumpkin, ugye Árpi hazajön? Ugye hozzájuk nem állítanak be egy
napon azok az egyenruhások?
A kutya válasz helyett megnyalta az arcát, majd serényen szimatolni
kezdte. Nem értette, miért ilyen furcsán nedves a gazdája arca, de a maga
ösztönös módján érezte, hogy valami nagy szomorúság érhette. Mikor
aztán Julcsi letette őt a földre, már megnyugodva, szorosan a nyomában
követte őt a kedvenc helyére, a konyhába.

•••

Washington, 1968. április eleje

Henryt az arlingtoni katonai temetőben helyezték végső nyugalomra. Az

édesapja, Nelson inkább arra hajlott, hogy a legkisebb fiát otthon, Pine
Creekben temessék el, de Dora ragaszkodott hozzá, hogy Henry hősöknek
kijáró temetést és sírhelyet kapjon. Még azon az áron is, hogy így
ritkábban tudják majd felkeresni a sírját. A temetésre sokan eljöttek a
városból, ami Lowelléknek láthatóan nagyon jólesett. Ági is ott volt, Bob
Chandlerrel az oldalán. A szertartás után Julcsi elbúcsúzott Doráéktól,
majd csatlakozott Ágiékhoz, akik autóval bevitték őt a városba.
Washington ilyenkor, tavasszal, húsvét előtt pár nappal a legszebb arcát
szokta mutatni. A fák lombja friss, élénkzöld színben pompázott, néhol az
épphogy kibújt levelek mellett virágok is nyíltak már. A parkokba a szép
tavaszi időben már sokan kimerészkedtek pléddel, piknikkosárral, a
gyepen gyerekek labdáztak, futkároztak. A park szélén, a sugárút mellett
egy katonazenekar játszott, méghozzá vidám, pattogós dallamokat, főleg
jazzt, és még csak véletlenül sem harci indulókat. Ez némileg felvidította
őket, és oldotta a temetés utáni nyomott hangulatukat.
– Én megéheztem – jelentette ki Bob a hangosan korgó gyomrát
simogatva. – Üljünk be valahová!
– Én inkább előbb levenném ezt a gyászgúnyát – Ági végignézett
magán, és elhúzta a száját. – Aki csak lát minket, tudni fogja, hogy
temetésen voltunk. Nem valami jó érzés…
– Igazad van – értett egyet Bob, aki láthatóan maga is feszengett a
fekete öltönyében és kabátjában. – Csak siessünk, mert tényleg éhen
veszek.
Mind felmentek Ági lakásába, ahol Julcsi is kapott egy váltás ruhát, és
Bob is átöltözött (á, szóval már egészen berendezkedett itt – gondolta
Julcsi elégedetten, habár azt is jól tudta, hogy ez Áginál még nem sokat
jelent). A férfi a lányoknál előbb készen lett, így kivett a hűtőből egy kólát,
kinyitotta, és bekapcsolta a televíziót.
– Ne idd azt a vacakot éhgyomorra! – szólt rá Ági a fürdőszobából. –
Megint égni fog a gyomrod, és ezúttal nem foghatod a stresszes
életmódunkra.
– Összeköltöztetek? – kérdezte Julcsi, aki előre tudta a választ, de azért
a barátnője szájából akarta hallani. Ági megvonta a vállát, mintha szerette
volna elbagatellizálni a dolgot.
– Igen, de nem szándékosan, csak valahogy így alakult. Így egyszerűbb
volt, mint két lakásban élni. De ez nem jelenti azt, hogy…
– Tudom, tudom – Julcsi legyintett. – Sokszor hallottam már ezt, ne
fáradj. Mindenesetre én örülök, hogy így alakult.
Miután egy közeli bisztróban megebédeltek, sétáltak egyet a Lincoln
Parkban, majd a Fehér Ház felé vették az irányt. Az elnöki rezidencia előtti
téren, az obeliszk körül már évek óta folyamatosan tüntettek a háború
ellen, hol többen, hol kevesebben. Aznap nem voltak túl sokan a
protestálók, akik mintha maguk is piknikeztek volna a cirógató tavaszi
napsütésben, azzal a különbséggel, hogy kisebb-nagyobb molinókat
tartottak a kezükben, vagy a lábuk előtt a földön, háborúellenes
jelszavakkal, békegalambokkal vagy egyéb, közismertté vált
szimbólumokkal. Veteránok is voltak köztük, mankóval, tolókocsival,
szúrós vagy éppen üres tekintettel bámulva a járókelőket vagy az őket
fotózó turistákat.
– Szegény ördögök! – jegyezte meg Bob. – Lenne jobb dolguk is, mint
itt ücsörögni.
– Mint például? – kérdezte Julcsi élesen. A veteránok láttán Árpi jutott
az eszébe, és ezért különösen rosszulestek neki Bob szavai.
– Úgy tudom, elég sok rehabilitációs programot indítottak sebesült és
rokkant veteránok számára. Ott orvosi és pszichológiai segítséget is
kaphatnak. Mindenesetre többre mennének, mintha egész nap itt ülnek és
bámulnak maguk elé.
– Legalább emlékeztetnek minket arra, hogy mivel jár egy ilyen modern
háború, mint a vietnámi. Máskülönben azt hihetnénk, elég messze van
tőlünk, semmi közünk hozzá. Pedig nekünk is a húsunkba vág, szó szerint.
Ezek a fickók pontosan ezt éreztetik velünk – ugyanez megtörténhet a mi
hozzátartozóinkkal is – Ági ezzel elhallgatott, és lehajtotta a fejét.
Nyilvánvaló volt, hogy ő is Árpira gondol, ezért Bob odalépett hozzá és
átölelte.
– Oké, bébi, igazad van, ne haragudj! De én jó szándékkal mondtam,
amit mondtam. Lehet, hogy elvetettem a sulykot… de ugye, nem hiszed
azt, hogy éppen én ne lennék együttérző ezekkel a fiúkkal?
Julcsi elgondolkodva nézte őket, és az jutott eszébe, hogy talán majd
Árpi is hasonló rehabilitációs foglalkozásokra szorul. Mindegy, az a
fontos, hogy hazajöjjön, mindegy hogyan, milyen állapotban.
Ám ha őszintén magába nézett, már nem volt benne biztos, hogy ezt
tényleg így is gondolja.
Hazafelé tartva aztán megemlítette, hogy mielőbb szeretne kiérni az
állomásra, hogy még elérje az utolsó Albanybe tartó vonatot, ám Ági
félbeszakította.
– Szó sem lehet róla, hogy ma hazamenj! Azt mondtad, Pumpkin
Lizékkel van, ugye? Na, hát akkor jó helyen van, nem kell aggódnod érte.
Te meg itt alszol, és majd reggel kiviszünk a pályaudvarra.
Julcsi némi gondolkodás után belátta, hogy a barátnőjének igaza van –
Albany túl messze van ahhoz, hogy ma még odaérjen, és Pine Creek onnan
még egyórányi buszozás. Késő éjszaka érne haza akkor is, ha most rögtön
elindulna.
– Rendben… ha nem vagyok a terhetekre.
Estére aztán bevásároltak, és együtt főzőcskéztek, spagettit és tavaszi
salátát készítettek, közben fehérbort ittak, míg Bob sörözött. A hangulat
remek volt – a lemezjátszóra egy Mamas and Papas-lemezt tettek, és
miután már mindkét oldalt többször végighallgatták, együtt dúdolták az
énekesekkel a fülbemászó dalokat.
– Hé, vegyétek kicsit halkabbra! – szólt rájuk Bob. – Szeretném
megnézni az esti híreket.
Ági égnek emelte a szemét.
– Nem lehetne ma este kihagyni? Na jó… – egyezett bele, miután
meglátta Bob arckifejezését. Nézzük meg a jó öreg Cronkite-ot, minden
újságírók példaképét és etalonját.
– Kicsit sokat ittál, bébi – mormolta Bob, miközben bekapcsolta a
készüléket. A képernyőn megjelent a CBS Special Report felirat, majd Ági
régi ismerőse, Dan Rather, a csatorna New York-i tudósítója. A két lány
nem is figyelt oda rá – tovább beszélgettek és nevetgéltek, és a California
Dreamin’-et hallgatták, énekelték. Egyszer csak Bob felállt, és se szó, se
beszéd leemelte a tűt a lemezről.
– Hé! – szólt rá Ági, ám a férfi arckifejezését látva elhallgatott. – Mi
történt? – kérdezte.
Bob nem felelt, csak a fejével intett a tévé felé.
Ekkor már a veterán bemondó, Walter Cronkite jelent meg a képernyőn,
aki annak idején Kennedy elnök halálát is bejelentette ugyanezen az adón.
A kép ezúttal már színes volt, ám Cronkite az eltelt évek alatt mit sem
változott – a nemzet legmegbízhatóbbnak tartott híradósának ma este is
szörnyű hírt kellett közölnie a nézőkkel.
„Dr. Martin Luther King Juniort, Nobel-békedíjas polgárjogi vezetőt ma
este megölték a Tennessee állambeli Memphisben…”
– Micsoda? – kiáltott fel Julcsi. – Doktor Kinget?
Nyomban Lowellék jutottak eszébe, Dora és Nelson, akik éppen aznap
temették el a fiukat. Ők évek óta rajongtak a fekete polgárjogi vezetőért,
akiből – ebben reménykedtek – egy szép napon, ha nem is elnök, de akár
alelnök, vagy legalábbis miniszter válhat. Ha, mondjuk, Bobby Kennedy
megnyerné az elnökválasztást… Miért is ne? A Kennedyek mindig is
nagyra becsülték Kinget, és már Jack idejében is rebesgették páran, hogy a
remek szónoki képességekkel megáldott, Jackhez hasonlóan karizmatikus
vezetőnek bizonyult tiszteletes esetleg fontosabb szerephez juthat az
adminisztrációban. Különben (és ezt is különféle, itt-ott terjedő
pletykákban hallotta) már csak azért is, mivel King éppen olyan gátlástalan
nőcsábász volt, mint az elnök.
Most pedig ugyanaz a sors érte őt is utol…
– Úristen, ebből iszonyatos nagy balhé lesz – jelentette ki Ági döbbent
arccal, miután Cronkite bemondta, hogy Memphisben és Harlemben
zavargásoktól tartanak. – Az előző héten már voltak is összecsapások
Memphisben, még a Nemzeti Gárdát is kivezényelték. Pedig akkor King
még élt… éppen ő szervezte azt a békésnek indult felvonulást. Hogy most
mi lesz…
– Szegény Cronkite – mondta Bob, és a fejét csóválva belekortyolt a
sörébe. – Nem lennék a bőrében… mindig neki kell ezeket az átkozott
merényleteket bejelenteni. Bár, úgy látszik, megedződött, mivel most
végig sikerült neki megtartani a pléhpofát.
– Ne legyél már ilyen rosszmájú! – szólt rá Ági. – Én bizony aggódom.
Ki tudja, mi lesz ebből. Mindenesetre – fordult Julcsihoz – örülök neki,
hogy nem indultál el a vonattal. Most érted is aggódhatnánk. Viszont, azt
hiszem, ma éjszaka aludni biztosan nem fogunk.
Bob hamarosan fel is öltözött, és elindult a szerkesztőségbe, ami
ilyenkor mindig felbolydult, akár egy méhkas. Ági is felajánlotta, hogy
vele tart, de Bob lebeszélte róla – megígérte, hogy ha bármi egyéb
fejlemény lesz, azonnal telefonálni fog. Ő azonban – Ágival ellentétben –
nem hitte, hogy elszabadulna a pokol ma éjjel. Nem, azt Johnson elnök
már végképp nem engedheti meg magának. A sorozatos vietnámi fiaskók
után semmiképpen!
Ebben azonban tévedett. Miután elment, Ági és Julcsi a televízió elé
telepedtek, és felváltva nézték a CBS és az ABC műsorát. Egyre
nyugtalanítóbb hírek érkeztek Memphisből, a merénylet helyszínéről, New
Yorkból, de a fővárosból, Washingtonból is. Egyszer csak Ági felállt, és
lehalkította a tévét.
– Hallottad ezt? – kérdezte. Julcsi kérdőn nézett rá. Ági az ablakhoz
lépett, és félrehúzta a függönyt. Julcsi szó nélkül követte, és a válla fölött ő
is kikukucskált. A kis bérelt lakásból egyenesen a Lincoln Parkra és a
környező, elegáns házakra lehetett látni. Itt, a közelben csend honolt, de
távolabbról baljós morajlást hallottak, és a tetők fölött furcsa, narancsos
fényben derengett az ég.
– Na, ettől féltem – motyogta Ági. – Látod ezt? A Columbia Heights
felől jön… Tudtam, hogy nem hagyják annyiban, ezt már nem. Kingért
bosszút fognak állni.
– De pont itt, Washingtonban? – Julcsi őszintén csodálkozott.
Memphisben, Detroitban, akár még New Yorkban is a feketék lakta
kerületek mind szegényebbek, zsúfoltabbak és jóval veszélyesebbek
voltak, mint a város többi része. Ám itt, a fővárosban más volt a helyzet –
az utóbbi években és főleg a Kennedy-adminisztráció óta egyre több fekete
költözött be ide, méghozzá azért, mert jól fizető, magas presztízsű
állásokat kaptak a kormányzatnál. Így aztán az itteni színes bőrű közösség
kimondottan jómódúnak, akár kivételezett helyzetűnek is számított. Ennek
ellenére mégis zavargások törtek ki? Képesek szétverni a saját kényelmes
és szép otthonukat? De hát miért? Persze, Doktor King halála
felfoghatatlan tragédia, ezzel mindenki egyetértett. Még az elnök, Johnson
is megjelent nemrég a tévében, és egy félig-meddig rögtönzött beszédben
kifejezte a részvétét és a megrendülését. Látszott is rajta, hogy komolyan
gondolja, az arca nyúzott, döbbent volt. Bobby Kennedy, aki az
előválasztási kampányban az országot járta, Indianapolisban mondott
beszédet, és ott a közönség – ami többségében feketékből állt – némi
zúgolódás után megtapsolta őt. Úgy tűnt, megnyugodnak a kedélyek…
legalábbis a legtöbb helyen. Memphisben már régóta lőporos hordón ültek,
hiszen King is azért ment oda… Na de Washingtonban?
– Én kimegyek – jelentette ki Ági, és már indult is a kabátjáért.
– Megőrültél? Minek mennél? Te mondtad az előbb, hogy örültél,
amiért itt maradtam a fenekemen, most meg te nem férsz a bőrödbe. Bajod
is eshet… Most fehér bőrűként nem túl tanácsos kint mászkálni.
– Elfelejted, hogy újságíró vagyok! – Ági már fel is kapta a vékony
tavaszi kabátját, és a kezét a kilincsre tette. – Ó, a fenébe! – kiáltotta, majd
visszaszaladt a hálószobába, és egy kicsi, hordozható fényképezőgéppel a
kezében került elő. – Ezt majdnem elfelejtettem.
– Ha elmész, én is megyek – jelentette ki Julcsi, és ő is levette a
fogasról a kabátját. Ági ránézett, és már nyitotta a száját, mintha mondani
akarna valamit, ám végül nem szólalt meg, csak bólintott. Percek múlva
már mindketten lent voltak az utcán, és az East Capitol Streeten sietős
léptekkel elindultak az egyre erősödő lárma irányába. Ekkor már későre
járt, tíz óra is elmúlt, és az utcák furcsa, kísérteties hangulatot árasztottak.
A házak ablakaiban itt-ott láttak bámészkodókat, ám idelent rajtuk kívül
senki sem volt. Nem vagyunk normálisak! – gondolta Julcsi, akinek a
torkában dobogott a szíve a félelemtől, de egyúttal az izgalomtól is. Igaz,
hogy félt, de semmiképpen nem fordult volna vissza. Az ötvenhatos
Budapest jutott eszébe, ám ez a helyzet egészen más volt. Itt nem egy
külföldi megszálló ellen lázadt fel a nép, hanem egymás ellen a különböző
bőrszínű honfitársak. Ettől valahogyan nyomasztóbb, baljóslatúbb is volt
az egész hangulat, de tudta, hogy bármi is történik, semmiképpen nem
hagyhatja magára Ágit.
– Hová megyünk? – kérdezte. – A szerkesztőségbe? – titkon abban
reménykedett, hogy Ági csak Bobot akarja megkeresni, és végül elkerülik
az összecsapásokat. De csalódnia kellett.
– A Capitoliumhoz. Szerintem a tüntetők is oda tartanak, vagy a Fehér
Házhoz. Vagy mindkettőhöz. Te nem oda mennél, ha be akarnád venni a
várost?
Julcsi nem felelt. Bevenni a várost? És ha esetleg sikerül nekik, akkor
mi lesz?
Ahogyan közeledtek az utcai harcok színhelyéhez, egyre jobban be
tudták azonosítani a zajokat, amelyek messziről csak halk morajlásnak
tűntek. Üvegcsörömpölést hallottak, tompa puffanásokat, kiabálást,
sikolyokat, rendőrautók és tűzoltók szirénázását, és valami folyamatos
alapzajt, ami nem igazán volt elkülöníthető vagy beazonosítható, és Julcsi
egyértelműen csatazajnak vélte. Ez is ismerős volt, sokszor visszatért az
álmaiban is, és csak annál hátborzongatóbbnak találta. Ebben a pillanatban
vijjogó szirénával egy tűzoltóautó robogott el mellettük – már ők is látták
az egyre magasabbra csapó lángokat. Ekkor ők is odaértek a zavargások
közvetlen közelébe, és megpillantották a rendőrkordont, mögötte a
tiltakozókkal.
Julcsi megtorpant, és a kezét a szájára szorította, nehogy elkiáltsa
magát. Ági is megállt és ránézett.
 – Mi van? – kérdezte.
– Rengetegen vannak! Sokkal többen, mint a rendőrök.
Valóban, a tüntetők első látásra is nagy túlerőben voltak, és látszott,
hogy a rendőrök a felszerelésük és a kordon ellenére nem sokáig fogják
tudni őket feltartóztatni. Az utcán szanaszét hevertek a betört kirakatok
üvegcserepei és a boltokból kihozott holmik, azok, amikre nem volt
szükségük, vagy nem tudták magukkal vinni. Néhol tüzeket is láttak – az
imént hallott tűzoltóautó már ott is volt, és megkezdték az oltást, ám a
legnagyobb megrökönyödésükre a tüntetők megtámadták őket. Kövekkel,
üveggel dobálták a tűzoltókat, és ha sikerült a közelükbe férkőzni,
lökdösték, ütlegelték őket. A rendőrök segítségére nem számíthattak,
hiszen ők örültek, ha saját magukat meg tudták védeni.
– Menjünk innen! – kérte Julcsi. Nem volt gyáva teremtés, de a látvány,
a szagok és a hangok rossz emlékeket idéztek fel benne. Ági ekkor
leengedte a fényképezőgépét, amit eddig szorgosan kattogtatott, és a
barátnőjére nézett.
– Ó, bocsáss meg… Meg is feledkeztem róla, hogy neked ez duplán
fájdalmas lehet. Jó, menjünk… De még ne hazafelé. Menjünk a
Capitoliumhoz. Ha engem kérdezel, ezek is oda igyekeznek, és kíváncsi
vagyok rá, hogyan szándékoznak megvédeni. Remélem, nem engedik,
hogy feldúlják, mint ahogy, gondolom, a Fehér Házat sem engedik át a
csőcseléknek.
Ebben a pillanatban Julcsi valami szúrós szagot érzett. A szeme
könnyezni, az orra azonnal folyni kezdett, a torka kapart, és pillanatok
múlva alig látott valamit.
– Könnygáz! – köhögte Ági is. – Tűnés innen!
Megfogta a barátnője karját, és magával húzta. A Capitolium felé
rohantak, ahol még egyelőre tiszta volt a levegő – minden értelemben.
A Southeast Drive-on leültek egy padra, és Ági átnyújtott Julcsinak egy
zsebkendőt.
– Tessék, töröld le az arcod. Mindjárt elmúlik! Szerencsére csak ízelítőt
kaptunk belőle. Én kerültem már egyszer a könnygázfelhő kellős
közepébe… na, hidd el, akkor nem így néznénk ki. Szólj, ha jobban vagy,
és mehetünk.
Julcsi valóban lassacskán összeszedte magát, és felállt a padról.
– Menjünk.
A szeme még mindig szúrt, könnyezett, és kénytelen volt hunyorogni,
de már egészen jól látott. A Capitolium körüli utcákban, az árnyas fák alatt
terepszínű katonai járműveket vettek észre. Ági megállt, és megint elővette
a kis Canon gépet.
– Sejtettem – mondta elégedetten. – Ezt már nem bízzák a zsarukra.
Nyilván a Nemzeti Gárdát is mozgósítják.
– Polgárháború lesz? – kérdezte Julcsi rémülten. Az este történtek óta
ez a lehetőség először fordult meg a fejében, és komolyan megrémisztette.
Ha háború lesz, akkor kik fognak egymás ellen harcolni? A feketék és
a fehérek? Dehát a rendőrök és a katonák között is vannak feketék. És mi
lesz az ő barátaival, Dorával, Nelsonnal, Nancyvel?
– Reméljük, nem fajul odáig a dolog – mondta Ági halkan, nem túl
nagy meggyőződéssel. A hatalmas kormányzati épület kupoláját éjszakára
kivilágították, de a falai tövében ezen a késői órán már félhomály honolt.
Mégis jól ki lehetett venni a körülötte járőröző fegyvereseket.
Tengerészgyalogosok voltak, alighanem Vietnámot is megjárt, harcedzett
katonák. – Ejha! – mondta a lány. – Ezt tényleg nem bízzák a véletlenre. –
Szaporán tovább fényképezett, ám ekkor látta, hogy az egyik őrszem
felfigyelt rájuk. – Gyerünk innen! – intett Julcsinak. – Nem szeretném, ha
elkoboznák a fotóimat.
– Menjünk már haza! – unszolta őt újra Julcsi.
A csatazaj megint egyre közelebbről hallatszott, és a könnygázt sem
szerette volna újra megízlelni. Szerencsére ekkor már Ági is belátta, hogy
most már nincs sok keresnivalójuk az utcán.
– Jó, menjünk. Amúgy is fel akarom hívni a szerkesztőséget. Kezdek
aggódni Bobért.
Hazafelé nem az East Capitol Streeten mentek, mivel látták, hogy a
fosztogatók már ott is megjelentek. Ági jól ismerte a környező
mellékutcákat, így némi kerülővel, de biztonságban hazaértek. Ekkor már
éjfél is elmúlt, de amikor bekapcsolták a tévét, a műsor még mindig az esti
merényletről és a következményeiről szólt, Ági tárcsázta az egykori
szerkesztősége, a Washington Post számát, ahová a hazatértük után Bob
szabadúszóként hozzá hasonlóan bedolgozott. A telefon sokáig kicsengett,
de senki sem vette fel. Ági el tudta képzelni, hogy az óriási hangzavarban
meg sem hallották… Végül aztán valaki mégis felvette, és kurtán-furcsán
beleszólt.
– Igen?
– Bob Chandlert keresem – mondta Ági.
– Bob nincs bent. Néhányan kimentek, hogy a helyszínen
tájékozódjanak, és ő is köztük volt. Még nem értek vissza. Hagy neki
üzenetet?
Ági szó nélkül lecsapta a kagylót. Az arca halálsápadtra vált, így
Julcsinak nem is kellett kérdeznie, mi történt.
– Kint van, ugye?
Ági bólintott.
– Ne aggódj, Bob talpraesett pasas, tapasztalt újságíró, tud magára
vigyázni. Láttam őt tavaly a tévében egy vietnámi bejelentkezésen.
Körülötte zúgtak a helikopterek, és ahogy elmondta, minden fűszál mögött
egy vietkong lapult, kalasnyikovval a kezében. Annál ez sem lehet
rosszabb…
Ági a fejét csóválta, és idegesen fel-alá járkált a szobában.
 – Mit csináljak? – kérdezte kétségbeesetten. – Menjek megkeresni? De
hol keressem?
– Ne menj sehová! Bob elő fog kerülni. És tényleg, hová mennél? Tűt
keresnél a szénakazalban. Az előbb láthattad, micsoda káosz van odakint.
Ági csüggedten leroskadt a kanapéra.
– Igazad van, én is tudom. De akkor is… nem bírok itt egy helyben
ülni. Emlékszel, elmeséltem, hogyan kerestük együtt Nut Saigon rossz hírű
negyedében. Akkor sem tudtuk, hová menjünk, ő is egy tű volt a
szénakazalban. A végén mégis megtaláltuk.
– És ha Bob közben hazajön? – Julcsinak ez ebben a pillanatban jutott
eszébe, és mentő ötletnek érezte. Semmiképpen nem akarta hagyni, hogy
Ági ismét kitegye a lábát a teljesen felfordult fővárosi utcákra. Óriási
szerencséjük volt, hogy az első kalandjukat némi könnyezéssel és
köhögéssel megúszták. – Nemsokára hajnalodik. Előbb-utóbb haza fog
jönni. És ha nem talál itthon, akkor ő fog kétségbeesni, és saját magát
fogja hibáztatni.
Ági nem felelt, de nem is mozdult, és Julcsi ezt jó jelnek vélte. Talán
sikerült meggyőznie… Végül leült mellé a kanapéra, és átkarolta a vállát.
– Így ni, most pedig együtt megvárjuk Bobot. Addig nézzük a tévét…
vagy szeretnéd, hogy kikapcsoljam?
Ági intett, hogy hagyja. A műsorra azonban egyikük sem tudott figyelni
– ekkor már többnyire összefoglalókat, ismétléseket sugároztak a nap
eseményeiről, meg interjúrészleteket és politikusi nyilatkozatokat vágtak
be egymás után. A Harlemben készült riportban a csepergő esőben sokan
sírtak, az utcán nyilvánosan gyászolták a hősüket, akárcsak évekkel azelőtt
Jack Kennedyt. A két lányt aztán lassan elnyomta az álom, és reggel,
amikor megszólalt a telefon, mindketten zsibbadtan, kábán ugrottak fel a
hangos csörömpölésre. Ági tért először magához, és a készülékhez ugrott.
– Halló! Igen, én vagyok. – Ezután nem szólt semmit, csak a végén
megköszönte a hívást, és Julcsira nézett. – Bob megsebesült, az egyetemi
kórházban van. Bemegyek hozzá.
Julcsi nyomban felkelt.
– Veled megyek.
– Inkább menj haza – Ági a kabátját vette. – Nem hagyhatod ott a boltot
ennyi időre.
– A boltnak nem lesz semmi baja, és Pumpkin is jó kezekben van.
Neked viszont szükséged van rám. Nem igaz?
Ági megállt az ajtó előtt, és a barátnőjére nézett.
– De igen. Örülök neki, hogy itt vagy, csak nem akartam önző lenni.
Tudod, ma éjszaka megértettem valamit. Nem kell vér szerinti
kapcsolatban lenned valakivel, hogy a testvérednek érezd.
Julcsi szeme könnybe lábadt, és hirtelen Gitta jutott eszébe. Igaz, Ági
most már sokkal inkább a testvérem, mint Gitta. Remélem, hogy ő is talál
majd magának valakit, aki engem helyettesíthet az életében.
– Én meg valami másra jöttem rá – mondta Áginak, miután kiértek az
utcára. – Méghozzá Bobbal kapcsolatban.
– Nocsak, mégis mire?
– Arra, hogy szereted őt!
Ági nem válaszolt, csak összehúzta magán a kabátot, és megszaporázta
a lépteit. Julcsi alig tudott lépést tartani vele.

•••

Pine Creek, 1968. június eleje

Julcsi hosszú hetek óta először tudott nyugodtan leülni egy hintaszékbe a
tornácon, és a napsütést élvezve egy jégkockákkal telerakott pohár kólát
kortyolgatott. Húsvét után végre rászánta magát, hogy kifessék a
könyvesboltot. Régóta ráfért már ez a csinosítás, Ede bácsiék ideje óta
bepiszkolódtak a falak, és néhol lepattogzott a vakolat. A munkának nem is
maga a festés volt a legnehezebb része (már csak azért sem, mivel azt a
mesteremberek csinálták), hanem a könyvek ki- és bepakolása, a polcok és
az egyéb bútorok ki-, majd becipelése, letisztítása. Thorpe-ék is eljöttek
Albanyből segíteni, valamint Lizék és Dora, aki ugyan még mindig
gyászolta a fiát, de arról hallani sem akart, hogy ne segítsen a kedves
„Miss Julie”-nak. Most azonban végre készen voltak, és a kis üzlet szebb
lett, mint valaha. Noha sok mindent nem változtattak meg benne… Csupán
új képek kerültek fel a falra, köztük azoknak az íróknak a portréja, akik
már megfordultak a Julie’s Book Cornerben szervezett író-olvasó
találkozókon, akár itt, akár Albanyben, valamint kicserélték a székeken a
párnákat, a terítőket, és a kirakatot – Julcsi egyik büszkeségét – is
átrendezték, kicsinosították. Öröm volt ránézni a boltra, kívül-belül, és már
csak az avatóünnepség volt hátra, amire meghívták Ágit és Bobot is
Washingtonból.
A Martin Luther King meggyilkolása utáni zavargások a fővárosban
(amit „Nagyheti felkelésként” emlegettek) iszonyatos pusztítást hagytak
maguk után. Mintha valóságos háború söpört volna végig Washingtonon.
Végül húsvétvasárnapra sikerült megfékezni a tomboló erőszakot, és
amikor Julcsi Ágival először kimerészkedett a bevárosi utcákra, nem hittek
a szemüknek. Washingtonra szó szerint nem lehetett ráismerni, szinte
minden romokban hevert. Az üzletek kirakatai betörve, kifosztva, de még a
lakóházakat sem kímélték. Az ikonikus kormányzati épületek, a
Capitolium és a Fehér Ház végül megmenekültek, de az utóbbi esetében ez
csak hajszálon múlt.
– Washington már soha nem lesz a régi – mondta Ági csüggedten, a
romokat látva. Julcsi erre nem szólt semmit, de maga is úgy vélte, hogy
évekbe fog telni, mire ugyanolyan utcakép és hangulat fogadja a lakókat és
a látogatókat, mint a rombolás előtt.
– Végül Budapest is összeszedte magát – jegyezte meg óvatosan. – Én
láttam, hogy festett a forradalom alatt, és most, nem egészen tíz év után.
Bár, abban igazad van, hogy nem olyan lett, mint régen. De azért így is
szép lett.
Bob Chandler a fején sérült meg, egy üvegtől, amivel hátulról leütötték.
A kórházból pár nap múlva hazaengedték, de még hetekig be volt kötözve
a feje. A homlokán, közvetlenül a szemöldöke fölött, össze is kellett varrni,
és a sebhely valószínűleg meg is fog maradni, mindannyiukat
emlékeztetve arra a borzalmas éjszakára.
Julcsi csak húsvét után tudott hazautazni, és azóta nem is találkozott
újra Ágiékkal. A feldúlt Washingtonban ugyan nyomasztó volt a hangulat,
de a politikai élet annál jobban pezsgett, így az újságíróknak szinte minden
egyes nap szolgált valami új témával. Azóta már Párizsban is kitört a
diákforradalom, Prágában megújult a politikai élet a reformok és a
szabadabb sajtó eredményeképpen. Vietnámban esély nyílt a
béketárgyalások megindítására, és az elnökjelölti előválasztások is egyre
izgalmasabbak voltak.
Most azonban mindketten ünnepélyesen megígérték, hogy
semmiképpen nem hagynák ki a könyvesbolti ünnepséget. Még akkor sem,
ha közben beüt a világvége.
Az avatót végül közkívánatra a szabadban tartották, Julcsi kertjében,
mivel jó idő volt, és a boltban el sem fértek volna a vendégek. Miután
megcsodálták a felújított Könyvkuckót, a kertben grilleztek, rádióztak és
kisebb csoportokba verődve beszélgettek. Ágit és Bobot különösen sokan
állták körül, az aktuális történésekről, de mindenekelőtt a vietnámi
kalandjaikról és Saigonról faggatva őket, ami mindannyiuk fantáziáját
megmozgatta.
 – Hát ezek ketten? – kérdezte Liz Julcsitól, aki a grillrácsnál forgatta a
húsokat és a kolbászokat. – Össze fognak házasodni?
– Mi tudom én? – Julcsi megvonta a vállát. – Nem mindegy? Együtt
vannak, és kész. Ha akarnak, összeházasodnak, ha akarnak, nem.
– Ejnye, te milyen szabados lettél! – jegyezte meg Liz csípősen. –
Hatással van rád a korszellem… Persze, azt csinálnak, amit akarnak, de
azért az együttlétet mégiscsak illik valamiképpen megpecsételni.
– Ó, hát persze – válaszolta Julcsi szórakozottan. Ekkor már Ágira
figyelt, aki integetve próbálta felhívni magára a figyelmüket.
– Hé, lányok! Hangosítsátok fel a rádiót. Mindjárt híreket mondanak.
Kíváncsi vagyok, Bobby megnyeri-e Kaliforniát. Ha igen, akkor ez azt
jelenti, hogy lenyomta McCarthyt,{61} és ősszel ő lesz a jelöltünk. Akkor
ma duplán ünneplünk!
Liz odalépett a készülékhez, és felcsavarta a hangerőszabályozó
gombot. A híreket természetesen a primary{62} eredményeivel kezdték,
hiszen a világnak ebben a szegletében ez sokkal fontosabb volt a párizsi
felfordulásnál és a prágai tavasz fejleményeinél is. Kiderült, hogy Bobby,
aki az első fordulókban nem szerepelt olyan jól, ahogyan szeretett volna,
és ahogyan sokan várták, bezsebelte Kaliforniát, és ezzel az esélyt a
Demokrata Párt jelöltségére. A kerti partin a hírt örömujjongás fogadta,
csak néhány republikánus vendég vágott fancsali képet.
– Akkor most bontsunk ki még egy pezsgőt – indítványozta Ági, mire
Bob ki is vett egy üveget a jegesvödörből, és kidurrantotta belőle a dugót.
A többiek kacagva, a poharukat tartva álltak sorba a habzó nedűért.
– Igyunk a következő elnökünkre! – emelte fel a poharát Ági.
– Még nem választották meg! – figyelmeztette őt Mabel Thorpe.
– De már csak egy lépés választja el ettől – felelte Ági, majd Julcsihoz
fordult. – Én annak idején Jack győzelmét is megjósoltam, pedig sokan
nem hittek benne. Nem igaz?
 – De igen, így volt! – bólintott Julcsi nevetve. – Tanúsíthatom.
– Na azért! És ha már úgyis pezsgőzünk, van egy óriási
bejelentenivalóm. Meglepetésnek szántam, a nap fénypontjának, de nem
tudok vele tovább várni.
– Na ugye, megmondtam – súgta Liz Julcsinak. – Össze fognak
házasodni.
– Várd ki a végét! – súgta vissza Julcsi. A maga részéről meg lett volna
lepve, ha Ági valóban ezt jelenti be… mint kiderült, nem is csalódott. Ági,
aki régi szokásához híven egy bokáig érő, élénkpiros ruhában és egy széles
karimájú szalmakalapban pompázott, s már így is a társaság közepe és a
legfeltűnőbb jelenség volt, most még egy kerti széket is középre húzott, és
felállt rá. Megvárta, míg mindenki köré gyűlik, felemelte a poharát, és
Julcsira kacsintva beszélni kezdett.
– Nos, Bobbal nagy erőfeszítésünkbe került, hogy ne ezzel kezdjük,
rögtön, miután megérkeztünk. De figyelmeztettem őt, hogy tartsa a száját!
Meg akartam várni a legmegfelelőbb pillanatot.
– És az most eljött? – kotyogott közbe Liz.
– A fene tudja, de nem bírok tovább várni – felelte Ági kacagva, és
belekortyolt a pezsgőjébe. – De hadd folytassam már! Egy olyan hírről van
szó, amit régóta mind szívrepesve várunk. Árpi, a bátyám, mindannyiunk
barátja, hazajön végre. Kiszabadult abból az átkozott északi
fogolytáborból, és állítólag már Saigonban van. A következő napokban
várható az indulásuk, és ezután már hamarosan ide, Pine Creekbe is
megérkezik.
Az utolsó szavakat már teli torokból kiabálta, mivel mindenki egyszerre
tapsolni, éljenezni és fütyülni kezdett. Kivéve Julcsit – ő csak némán,
hitetlenkedve bámulta az alaposan becsípett barátnőjét, és a könnyeit
nyelte. Ági ezt észre is vette, mire leszállt székről, és odalépett a
barátnőjéhez.
 – Na, mi az, Julcsikám? Nem hiszel a fülednek, igaz? Pedig hinned
kell… Kérdezd csak meg Bobot!
– Nem szükséges, elhiszem – Julcsi hangja remegett, és a kezével
megtörölte a szemét. – Csak… ez tényleg meglepetés volt, erre nem
számítottam. Azt hittem… meg kell várnunk, míg Bobby Kennedy lesz az
elnök, és befejezi a háborút – ekkor elcsuklott a hangja, és a barátnője
vállára borulva sírni kezdett.
– Na, jól van! – Ági a haját, a hátát simogatta, míg a többiek
elcsendesedtek körülöttük. – Én is meghatódtam, mikor először
meghallottam. Annyi év eltelt, és már a legrosszabbra gondoltunk. De Árpi
megcsinálta! Túlélte a harcokat és a fogolytábort is. Csodálatos lesz végre
viszontlátni őt! – ekkor elengedte Julcsit, és körülnézett. – Hát veletek meg
mi történt? Mi volt ebben a pezsgőben, hogy így elszontyolodtatok?
Ünneplünk, nem? Méghozzá most már nem is duplán, hanem
háromszorosan.
Bob Ági jelzésére visszakapcsolta a rádiót, és a Beach Boys legújabb
slágerére, a Good Vibrationsre mind táncolni kezdtek. Julcsi visszatért a
grillrácshoz, ahol a húsok után most szeletelt zöldségeket sütöttek.
A pezsgő után néhány üveg vörösbor is előkerült, így mire leszállt a
sötétség, mind alaposan eláztak, de jóllakva és andalító jazzlemezeket
hallgatva (Szidi néni gyűjteményéből) még fáradtan és spiccesen is
remekül érezték magukat. Csak hajnal három körül oszlott fel a társaság.
Ági és Bob Julcsi kérésére nem mentek haza, hanem nála aludtak, Ede
bácsiék egykori hálószobájában, és az éjszakázás miatt csak úgy délelőtt
tíz óra körül kászálódtak ki az ágyból. Julcsi ekkor már ébren volt, és
olyan halkan, ahogyan csak lehetett, a reggelit készítette a konyhában.
Mikor Ági is megjelent kócosan és ásítozva, rámosolygott.
– Bocs, ha felébresztettelek. Igyekeztem csendben maradni.
– Á, nem te ébresztettél. A hasamra sütött a nap… de kajára gondolni
sem tudok, vidd innen – mutatott fintorogva az asztal közepén feltálalt
rántottára.
– Legalább egy kávét igyál!
Ági azt elfogadta, és a forró italt lassan szürcsölve, másnapos, mogorva
arccal ült az asztalnál. Julcsi bekapcsolta a rádiót, de egészen halkra vette,
nehogy felébressze Bobot. Az alig hallható duruzsolásra egyikük sem
figyelt oda, ám Julcsinak, aki éppen a kávéfőzőt tette vissza a tűzhelyre,
nehogy kihűljön, egy szó megütötte a fülét.
„Lelőtték…”
Megtorpant, és mint akibe villám csapott, a rádióra bámult. Majd letette
a kávéfőzőt, odalépett a készülékhez, és felcsavarta a hangerőgombot.
„…az Ambassador Hotelben, miközben támogatóival az előválasztáson
elért sikerét ünnepelték. A merénylőt, egy Sirhan Sirhan nevű palesztin
férfit a helyszínen elfogták.”
– Miről van szó? – ocsúdott fel Ági.
– Nem tudom – válaszolta Julcsi. – De azt hiszem, Bobby Kennedyről.
Ekkor már Bob is megjelent a konyhaajtóban, az ajtófélfának
támaszkodva, szemében borzadállyal.
– Hallottátok? Az előbb bekapcsoltam a tévét…
– Bobby? – kérdezte Ági.
– Igen. Lelőtték.
Ági felállt és a félig teli kávéscsészét teljes erőből a falhoz vágta.
– A rohadt életbe!

Árpi öt nappal az egész világot megdöbbentő újabb gyilkosság után

léphetett újra amerikai földre két másik sorstársával együtt. A Johnson
elnök által bejelentett intézkedések, a bombázások beszüntetése és a
béketárgyalások beígérése után a kommunista Észak-Vietnám is gesztust
akart tenni az ellenség felé, és ezt a legkönnyebben néhány, régóta náluk
sínylődő hadifogoly átadásával érhette el. Az 1965 végétől a hírhedt Hỏa
Lò börtönben raboskodó Árpi is így kerülhetett újra először délre,
Saigonba, majd onnan végre haza. Washingtonban az Andrews
légitámaszponton{63} tisztek és néhány politikus jelenlétében katonai
ünnepség keretében fogadták őket. A kifutópályán csak úgy nyüzsögtek az
újságírók, és Árpi, alighogy újra amerikai földre tette a lábát, tekintetével
rögtön ezt a tömeget pásztázta. Nem is csalódott – a húga vörös haja már
messziről kitűnt a tömegből.
– Ági! – kiáltotta, és a csomagját a földre dobva, a karját kitárva a húga
felé rohant. A lány a mellette és előtte állókat félrelökve a következő
pillanatban már át is ölelte a testvérét.
– Árpikám! – zokogta. Úristen, milyen sovány! – gondolta elszoruló
torokkal. Miután kicsit eltartotta magától, és belenézett az arcába, csak
még jobban összefacsarodott a szíve. Árpi szinte minden izmát
elveszítette, csont és bőr volt, az arca beesett, a szeme nyugtalanul
csillogott, és még a haja is mintha megritkult volna. Áginak az jutott az
eszébe, hogy ha nem kiált rá, ő talán meg sem ismerte volna. Mindenesetre
nagyot nyelt, és mosolyogni próbált. – Hát isten hozott idehaza, drágám!
Már nagyon vártunk.
– Egyedül jöttél? – kérdezte Árpi. Ági jól értette a kérdés ki nem
mondott folytatását: Julie nem jött veled?
– Á, nem engedtek be ide senkit a nagykutyák meg pár sajtómunkás
kivételével. A családtagok odakint várnak az érkezési csarnokban. De…
tőlünk csak Bob van még itt. A többiek odahaza várnak, Pine Creekben.
– Aha, értem – Árpi csalódottnak tűnt. – És… mindenki jól van?
– Persze. A szüleinket megviselte, ami veled történt, de vannak, akik
sokkal rosszabbul jártak. Te legalább hazajöttél… A barátaink pedig egy
kis meglepetéssel készültek neked.
– Az a helyzet, hogy kezd elegem lenni a meglepetésekből – mormolta
Árpi, miközben az érkezési csarnok felé tartottak. – Saigonban mondták el,
mi minden történt, amíg el voltunk zárva a világtól. Hogy például Bobby
Kennedyt pár napja agyonlőtte egy merénylő…
– Martin Luther Kinget meg nem sokkal előtte. Bizony, mekkorát tud
fordulni a világ néhány év, néhány hónap alatt is. De most gyere… majd
mindent megbeszélünk nálunk, vagy még inkább otthon, Pine Creekben.
Gondolom, nem szeretnél mindent kétszer elmondani!
Árpi elmosolyodott, és arra gondolt, hogy szerencsére legalább Ági
nem változott semmit.
Másnap már kora hajnalban elindultak Pine Creekbe, és így – az
autópályán a lehető legnagyobb sebességgel száguldva – már délelőtt a
kisvárosba értek. A település nevét jelző tábla előtt aztán Bob lelassított, és
vigyorogva a hátsó ülésen bóbiskoló Árpihoz fordult.
– Ezt nézd meg!
Árpi kinyitotta a szemét, és a táblára bámult, amire egy hatalmas,
kidíszített molinót erősítettek:
Welcome home, our war hero!{64}
– Ez meg mi a fene? motyogta.
– Nem látod? – kérdezte Ági. – A te tiszteletedre rakták ki.
Árpi nem szólt semmit, de az arca mindent elárult. Erre nem számított,
és nem is igazán tudta, hogyan reagáljon rá. A következő pillanatban
azonban eszébe jutott valami, és ijedten megérintette Ági vállát.
– Ugye ezen kívül más nem lesz?
A lány nevetett.
– Majd meglátod. Ugyan, lazíts már, és próbálj meg örülni neki.
Tudom, hogy nehéz éveken vagy túl, de élvezd újra az életet. Most itt
mindenki hősnek tart, és alig várják, hogy megölelhessenek. Légy szíves,
ne rontsd el az örömüket.
Árpi erre hátradőlt az ülésen, felsóhajtott, majd ismét hallgatásba
merült, és meg sem szólalt mindaddig, míg a fellobogózott és nemzetiszín
girlandokkal feldíszített városon át nem hajtottak, egészen az egykori
munkahelyéig, a Lakeside Hotelig.
A hotel előtti téren, a bejárat és a tó között Pine Creek apraja-nagyja
felsorakozott. Árpi meg is rettent, mikor meglátta, mennyien vannak, és
csak nagy nehezen, a barátai unszolására szállt ki Bob autójából. Mihelyt
meglátták, hangos éljenzésbe kezdtek, és a városi tűzoltózenekar nyomban
rázendített. A fogadóbizottságban a városka polgármestere, Árpi egykori
iskolájának az igazgatója és a hotel vezetője, volt főnöke vettek részt, akik
egy óriási virágcsokorral kedveskedtek neki. Az iskolaigazgató a közelben
felsorakozott gyerekekre mutatott, akik mind kis méretű csillagsávos
papírzászlót szorongattak a kezükben.
– Nézd, Mike fiam, ők mind a példaképüknek tekintenek.
A gyerekek csillogó szeme és kipirult arca is erről tanúskodott, akik
megilletődötten néztek rá – a messziről jött hősre, akiről, ki tudja, milyen
legendákat hallottak a szüleiktől és a tanáraiktól.
– Köszönöm! – Árpi csak ennyit tudott kinyögni. – Igazán nem kellett
volna…
– Egyúttal szeretettel meghívlak az iskolába előadást tartani. Ugye
elvállalod? A gyerekeknek biztosan rengeteg kérdésük lesz hozzád –
folytatta az igazgató.
– Ugyan, hagyja már, hogy egy kis lélegzethez jusson – szólt rá a
polgármester, majd Árpi vállát átkarolva az ünneplő városiak felé
fordultak. – Kedves barátaim! – kezdte az ott felállított mikrofonba a
beszédét. – Íme, ismét körünkben köszönthetjük városunk egyik szeretett
fiát, itt, egykori munkahelye előtt. Ő, aki a messzi Vietnámban harcolt és
raboskodott a hazájáért, most mindannyiunk örömére visszatért hozzánk.
Fogadjátok hát őt a legnagyobb tisztelettel és szeretettel!
Taps és éljenzés volt erre a válasz, majd, amikor újra csend lett, és
minden szem rászegeződött, Árpi rájött, hogy most neki is mondania
kellene pár szót. Megköszörülte a torkát, és a mikrofon elé lépett.
– Köszönöm szépen, barátaim – kezdte. – Igazán megható, hogy ilyen
fogadtatásban részesítetek… erre álmomban sem gondoltam volna…
Ebben a pillanatban váratlanul egy kiáltás szakította őt félbe:
– Pumpkin!
Mindenki szeme láttára egy kis zsemleszínű, zömök kutyus, akit a
könyvesboltból sokan ismertek, nyargalt oda Árpihoz, és a boldogságtól
hangosan vinnyogva felugrált a lábára. A férfi nyomban a mellette álló
polgármester kezébe nyomta a csokrát, és leguggolt hozzá,
– Pumpkin! Kis barátom, hát megismersz még?
A kutya válasz helyett teljes eksztázisban az arcát nyalogatta, amit Árpi
nevetve tűrt. Észre sem vette, hogy közben a kis mopsz gazdája, Julcsi is
odasietett hozzájuk, és megfogta a kutya nyakörvét.
– Pumpkin, te átokfajzat, mit művelsz?
Árpi felállt, és ekkor Julcsival közvetlen közelről egymás szemébe
néztek. Egy szót sem szólt egyikük sem, csak átölelték egymást. Azt már
nem is hallották, hogy erre a derék kisvárosiak minden eddiginél
hangosabb tapsolásba és éljenzésbe fogtak.

A városi, nyilvános ünnepséget követő napokban a helyiek Árpit szinte

szétszedték. Ígéretéhez híven elment az iskolába, és megtartotta az
előadását, válaszolt a gyerekek kérdéseire, majd az ír katolikusok klubjába,
a helyi sportegyesületbe és a háborús veteránok szövetségébe is
meginvitálták. Vagy három teljes napig a saját családja is alig látta, már
csak azért is, mivel, amikor végre hazaért, általában holtfáradtan az ágyába
dőlt.
– Még a végén azt fogja mondani, hogy ennél a fogság is jobb volt –
mondta Ági Bobnak a harmadik nap végén. – Szerinted nem kellene őt
megszöktetni innen?
– Látod, szivi, ez nem is rossz ötlet – kacsintott rá Bob. – De persze
nem egyedül.
– Semmiféleképpen! – bólintott Ági egyetértőn, majd közelebb hajolt a
férfihoz. – Szerinted az érkezése óta járt már a könyvesboltban? Mert Julie
nem járt nálunk, arról tudnék…
– Nem! – Bob sóhajtott. – Pedig azt hittem, Pumpkin hathatós
segítségével megtört köztük a jég. De úgy tűnik, a nagy nyilvánosság nem
tett jót az ügyüknek. Szerinted mit tehetnénk az érdekükben?
Ági elgondolkodva ráncolta a homlokát.
– Nem vagyok benne biztos, hogy jó néven vennék, ha mi tennénk
bármit. Legfeljebb úgy, hogy ne tudjanak róla. Az meg nehéz… De várj
csak… azt hiszem, támadt egy ötletem.
– Csodálkoztam volna, ha nem így lenne – vigyorgott Bob, majd
magához húzta, és megcsókolta a lányt.

Attila érdeklődve forgatta a kezében a színesen illusztrált mesekönyvet.

– Mazsola?{65} Szóval szerinted ez jó lesz a gyerekeknek? Elég szépen
beszélnek magyarul, sőt büszkén állíthatom, hogy már Kathy is tud néhány
szót, és sok mindent megért. De eddig főleg angol mesekönyvből
olvastunk fel nekik, meg a János vitézt, amit nemrég az albanyi
magyaroktól kaptunk. Azt imádták!
– Ezt is imádni fogják! – erősítette meg Julcsi. – Otthon van egy
bábfilmes sorozat is ezekkel a szereplőkkel, és a gyerkőcök állítólag
odavannak érte – ám miután Attila még mindig tanácstalanul toporgott,
még megkérdezte: – Van még valami?
– Nos, igen… Kathyvel úgy gondoltuk, hogy szerveznénk egy
összejövetelt minálunk, egészen szűk körben, Árpi tiszteletére. Úgy vettük
észre, hogy mióta hazajött, szusszanásnyi ideje sincs a saját családjára, a
barátaira, önmagára. Nálunk, ott az erdőben tényleg csak az lehetne jelen,
akit meghívunk, és…
– Nem gondolod, hogy inkább végre békén kéne hagyni szegényt? –
vágott a szavába Julcsi bosszúsan. – Tényleg egy perc nyugta sincs!
– Ne hidd, hogy az jobb lenne… – Attila lehajtotta a fejét, és a cipője
orrával a padló mintáit rajzolgatta. – Ha valaki, hát én át tudom érezni a
helyzetét. Ezeken a dolgokon soha nem lehet csak úgy túllendülni, de
egyedül maradni a gondolatainkkal, a félelmeinkkel, az emlékeinkkel a
legrosszabb. Annál még az is jobb… hogy nem hagyják őt békén. De a
legjobb lenne, ha a hozzá legközelebb állók körében lehetne, és közben
megfeledkezhetne egy kicsit az átélt borzalmakról. Grilleznénk,
iszogatnánk, és egyetlen szóval sem említenénk Vietnámot.
Julcsi elgondolkodott.
– Végül is… jó ötletnek tűnik. Te valóban tudhatod, mire van szüksége,
és nálatok végre nyugalma lehetne.
– Nyugalmunk… ugyanis ezennel téged is meghívlak, valamint
természetesen Pumpkint – lehajolt, és nevetve megpaskolta a kutya fejét. –
Ő már mindenképpen beírta magát Pine Creek történelmébe a feledhetetlen
fogadtatással. Nem maradhat ki ebből sem. És neki a gyerekek is
örülnének.
– Rendben – nevetett Julcsi is. – Ott leszünk mind a ketten!
Miután Attila elment, Julcsi az ölébe vette a kutyát, és simogatni
kezdte.
– Hallod ezt, Pumpkin? Legalább újra láthatjuk őt mi is… Olyan más
lett, alig ismertem rá, de a szeme… a szeme az ugyanaz. Azt a tekintetet
millió közül is megismerném, akármennyire is megváltozott amúgy…
Pumpkin válasz helyett kényelmesen elhelyezkedett a karjában, és
percek múlva halkan horkolni kezdett.
Attiláék kis erdei házikója igazán lakályos és meghitt lett az utóbbi
években – legalábbis amióta Ági utoljára látta, biztosan. Egy pohár
martinivel a kezében elismerő hümmögéssel követte Attilát és Kathyt, akik
büszkén vezették körbe az otthonukban. Ami akár az én otthonom is
lehetett volna – gondolta a lány, de ettől egy csapásra ki is józanodott.
Valóban szép a ház, de hogy itt élje le az életét? Na nem, köszönöm szépen!
– belekarolt a mellette álló Bobba, és együtt megcsodálták a felső szobák
ablakaiból eléjük táruló kilátást.
– Nézzétek csak! – kiáltott fel Kathy. – Megjöttek Julie-ék.
Vagyis Julcsi és Pumpkin – a lány a kutyát a biciklije csomagtartóján
lévő kosárból emelte ki, és mindketten a bejárat felé tartottak.
– De hol van Mike? – kérdezte Bob. – Hiszen az ő kedvéért jöttünk itt
össze.
– Nemrég telefonált, azonnal indul ő is. A Lakeside-ban egy helyi
újságírónak adott interjút – felelte Attila. – Rajta kívül mást nem is
hívtunk. Tényleg szűk körben szerettük volna őt üdvözölni végre.
– Nagyon helyes! – bólintott Ági, majd sokatmondón egymásra néztek
Bobbal.
Miután a gyerekek Pumpkinnal kimentek az udvarra játszani, Julcsi
pedig mindenkit üdvözölt, először körülnézett a nappaliban. Láthatóan
Árpit kereste, és amikor nem látta sehol, az arcán csalódottság tükröződött.
Ági odalépett hozzá, neki is átnyújtott egy pohár italt, majd félrevonta egy
sarokba.
– Figyelj, valamit szeretnék megbeszélni veled, mielőtt Bobbal újra
elutazunk. Bevallom, már elég régóta töprengek ezen, de az utóbbi hetek
eseményei után végleg eldöntöttem… Felhagyok az újságírással.
– Micsoda? – Julcsi szeme elkerekedett. El sem tudta volna képzelni,
hogy a barátnője bármi mással foglalkozzon. Mindig annyira lelkes és
elkötelezett volt…
 – Igen. Te nem is tudod, mi mindent éltünk át Vietnámban, és mi csak
tudósítók voltunk. Mit szóljanak a katonák, mondjuk szegény bátyám,
vagy Lowellék, akik elveszítették a gyermeküket. Azt már te is láttad, mi
volt Washingtonban King meggyilkolása után. Bobby Kennedyben volt az
utolsó reményem… – a lány szeme könnybe lábadt –, de most, hogy őt is
megölték, már elegem van az egészből. Őszintén. Nem akarom tovább
csinálni.
– És Bob?
Ági egy darabig hallgatott, a martinijét kortyolgatta, majd megvonta a
vállát.
– Ő nem ért egyet velem, de elfogadja a döntésemet. Tudod… nemrég
megkérte a kezemet, és én hajlok is rá, hogy igent mondjak, de időt
kértem. Bob zsidó családból származik, és bár ő nem tartja a vallást, de a
családja igen, és hát enyhén szólva nincsenek elragadtatva egy ír katolikus
menyasszonytól. Igaz, a magyar őseimnek örültek, mivel állítólag nekik is
vannak magyar zsidó felmenőik… de hát… Majd meglátjuk! De ez az én
problémám, majd megoldom, viszont van valami, amit tőled szeretnék
kérni – megfordult, és Julcsi szemébe nézett, aki gondolkodás nélkül
bólintott.
– Halljuk! De vedd úgy, hogy már teljesítettem is.
– Nos, láttam az Albany Heraldban, hogy eladót kerestek az ottani
könyvesboltba. Gondolom, a jó öreg Mabelék már nem győzik a munkát.
És ez nekem jó hír, mert én viszont szívesen elvállalnám!
Julcsi meglepetésében kis híján elejtette a koktélját.
– Te? Te is könyvárus lennél? Hát… az igazat megvallva, rólad ezt nem
tudnám elképzelni.
– Pedig igenis örömmel csinálnám! Persze nemcsak az árusítást, hanem
az összes többit, amit egy darabig együtt is csináltunk: az
olvasótalálkozók, dedikálások szervezését, a könyvklubot, a ritka kötetek
beszerzését…
Talán a martini hatása is közrejátszott benne, de Ági szeme úgy
csillogott, mint már nagyon régen, és Julcsi ezt látva már hajlandó volt
elhinni, hogy valóban komolyan gondolja a dolgot. Mabel Thorpe az
utóbbi időben tényleg gyakran rágta a fülét, hogy végre vegyenek fel
valakit, mivel nem bírták már a munkát a megnövekedett forgalom miatt,
de neki eddig egyetlen jelentkező sem nyerte el a tetszését. Talán valóban
Ági lenne a megoldás? Miért is ne? Az mindenesetre hihető, hogy
belefásult a politikai tudósító szerepébe, de akár kulturális cikkeket is
írhatna. Ám, ha szeretné magát könyvárusként kipróbálni…
– Rendben van! – a kezét nyújtotta a másik lánynak. – Csapj bele! –
kezet szorítottak, majd mindketten elnevették magukat. – Amikor annak
idején először találkoztunk, nem hittem volna, hogy egy szép napon az
alkalmazottam leszel.
– Én sem! – kacsintott rá Ági.
Ebben a pillanatban odakintről Pumpkin boldog ugatása és vinnyogása
hallatszott be, mire Julcsi felkapta a fejét, és nyomban fülig pirult.
– Ez Árpi lesz – mondta –, Pumpkin senki mást nem fogadna így.
– A kutyádnak jó ízlése van – jegyezte meg Ági. – Na, menjünk.
A többiek már kint voltak az udvaron a grillsütő körül, és Árpi
megjelenését kisebbfajta üdvrivalgással fogadták. A férfin látszott az
utóbbi napok fáradtsága, de azért már nem volt annyira sápadt és
megviselt, mint a hazaérkezésekor. Attila és Bob kezet fogtak vele, majd
étellel, itallal kínálták. Ő mindent elfogadott, de miután megpakolta a
tányérját, fogott egy pohár bort, és visszavonult a tágas, napsütötte udvar
végébe, ahol egy kis hegyi patak csörgedezett, és két fűzfa hajolt a
víztükör fölé. Pumpkin, aki eddig a grillsütő körül lebzselt, lelkes
farokcsóválással követte. Árpi az ölébe vette a tányért, és lassan csipegette
belőle a húst, egy-egy falatot a kutyának is odanyújtva. Egyszer csak
hirtelen árnyék borult rá, és amikor kissé hunyorogva felnézett, Julcsit látta
maga előtt. A lány barackszínű ruhában volt, és az erős napsütés elleni
védekezésül egy fehér szalmakalapot tett a fejére. Egyenes, világosbarna
haja kibontva omlott a vállára, és aranyos színben csillogott a fényben.
Árpi úgy érezte, hogy még életében nem látott ennél gyönyörűbbet, és ez
meg is látszott az arcán – kissé még a száját is eltátotta, mire a lány
elmosolyodott.
– Szervusz!
– Helló, Julie.
– Örülök neki, hogy ilyen jó az étvágyad – a lány a bőségesen
megrakott tányérra mutatott.
– Hát igen… van mit bepótolnom – a férfi szomorkásan mosolygott. –
De adok belőle pár falatot Pumpkinnak is, ha nem bánod.
– Pumpkin, veled ellentétben, jó húsban van, de ez most különleges
alkalom – Julcsi leterítette a kardigánját Árpi mellé a földre, és ő is leült, a
térdét a karjával átfogva. – Ami ezt a bolond ebet illeti… – folytatta –,
még nem volt alkalmam bocsánatot kérni amiatt, ahogy a
fogadóünnepségen viselkedett.
– Á, semmi baj, ellenkezőleg – Árpi nevetve legyintett. – Igazából az
életemet mentette meg… azt várták, hogy valami beszédet rögtönözzek,
miközben azt sem tudtam, hol vagyok. Egy pillanatig azt hittem, hogy te
küldted oda. Akár a fuldoklónak egy úszógumit.
– Nem, az ő magánakciója volt. De akkor örülök, hogy megtette. Főleg
azért, mert nevetni láttalak, mint ahogyan most is.
– Amúgy nagyon szörnyen festek, igaz? – Árpi arca elkomorult. – De
hidd el, az is csoda, hogy egyáltalán itt vagyok.
– Borzalmas volt, ugye? – kérdezte Julcsi halkan, és a férfi kezére tette
a sajátját. – Ha nem akarod, ne beszélj róla…
– De! Muszáj róla beszélni. A legrosszabb… a legrosszabb nem is a
kínzás, a verés volt, nem a testi, hanem a lelki bántalmazás. Erről ti is
biztosan sokat tudtok, te és Attila.
– Főleg Attila… – suttogta a lány.
– Igen. Szóval a legeslegrosszabb az volt, amikor magánzárkára ítéltek,
vagy amikor megtiltották, hogy beszéljünk egymással. Így nem tudtuk
egymásban tartani a lelket. De tudod… ebből származott valami jó is, ami
végül segített megőrizni az ép eszünket. Az egyik társunk megtanított
minket egy titkos kódnyelvre – nem volt nehéz, hamar elsajátította
mindenki. A falakon kopogtunk egymásnak, vagy amikor egymás mellé
ültettek, és megtiltották, hogy megszólaljunk, a könyökünkkel bökdöstük
egymást. Így társalogtunk…{66}
– Nagyon sokat gondoltam rád – mondta Julcsi lehajtott fejjel, a haja
mögé bújva.
– Ez igaz? – Árpi torka elszorult. – Ha tudtam volna… De azért
reméltem, hogy így van, mindazok ellenére, ami köztünk történt. Többek
közt ez is tartotta bennem a lelket.
– Tényleg? – Julcsi felemelte a fejét, és a férfi ekkor látta, hogy a szeme
könnyes. – Igazad van, mikor elmentél, nem úgy viselkedtem, ahogyan
kellett volna, de… nagyon hiányoztál, mindvégig. És amikor megtudtam,
hogy fogságba estél, mindennap arra gondoltam, hogy vajon valaha
elmondhatom-e még neked, amit már akkor kellett volna…
– Mi az?
– Hogy… szeretlek.
Kimondta végre. Nagyot nyelt, de úgy érezte, hatalmas kő esett le a
szívéről. Igen, szeretlek, mindig is téged szerettelek… hogy nem jöttem rá
korábban, már nagyon-nagyon régen?
– Úgy, mint a bátyádat? – kérdezte a férfi, és Julcsihoz hajolva
megfogta az állát, felemelte, és a szemébe nézett. Abban láthatta a választ,
de hallani is akarta még egyszer, nagyon sokszor.
 – Szeretlek!
– Little girl – mondta a férfi válaszul, mire mindketten elmosolyodtak.
Lassan még közelebb hajoltak egymáshoz. Árpi felemelte a kezét, és
levette a lány kalapját. Az ajkuk egymáshoz ért, először tétován, óvatosan,
majd egyre bátrabban, szenvedélyesebben. Végül a férfi félretolta az
asztalt, és a lány derekát átkarolva úgy csókolta őt, mintha egyszerre több
év mulasztását akarná bepótolni. Julcsi a nyaka köré fonta a karját, majd
lassan hátradőlt, és magával húzta a férfit is. Árpi ekkor felemelte a fejét,
és közvetlen közelről ismét a lány aranybarna szemébe nézett.
– Ha most nem hagyjuk abba…
– Miért hagynánk… már így is annyi időt elvesztegettünk. Én el sem
tudok képzelni jobb helyet ennél – suttogta a lány, és újra magához húzta a
férfi fejét. Árpi keze először tétován, majd egyre határozottabban
lehámozta a lány ruhájának a felső részét, a melltartóját, majd
végigcsókolta a vállát, a mellét, miközben a szoknyáját is felhajtotta.
Mikor végre egymáséi lettek, Julcsi már tudta, hogy azzal, aki annyi
éven át még távolból is a lelki társa volt, ettől a pillanattól örökre
összetartoznak.
 1. epilógus

New York, 1973. február

Odakint puhán szállingózott a hó, és a hidegben még az autók és a taxik

kerekei alatt sem olvadt el rögtön. Julcsi mindig is szerette ezt az időt,
különösen otthon, Pine Creekben. De még egy olyan zajos, „soha nem
alvó” várost is el tudott csendesíteni az ilyen kitartó havazás, mint New
York.
Korán volt még, több mint egy óra múlva nyitnak majd csak ki a
délutáni programhoz, de szeretett ilyenkor még kicsit szöszmötölni a
boltban, egy párolgó bögrével a kezében és egy gyapjúkendővel a vállán,
ami egykor még Szidi nénié volt. Mikor reggel, az érkezése után,
felcsavarta a radiátorokat, és a vállára terítette a kendőt, óhatatlanul eszébe
jutott a nevelőanyja. Mit szólna vajon, ha most látna? – gondolta
elmosolyodva. Szidi néni mindig is biztos volt benne, hogy felvirágoztatja
a kis boltot Pine Creekben, de erre még ő sem számított volna… Tavaly
ősszel már a harmadik Julie’s Book Cornert nyitották meg, mégpedig
ezúttal New Yorkban, Greenwich Village-ben, a MacDougal Streeten – a
nagyváros híres bohém negyedében, ahol a felhőkarcolók és az
aszfaltrengeteg helyett jellegzetes vörös téglás házakat és susogó lombú
fákat lehetett látni, és ahol az utcák nem számozva voltak, hanem rendes
nevük volt, akárcsak egy európai városban. Itt már az első hetekben éppen
olyan hűséges törzsközönségre tettek szert, mint otthon, Pine Creekben
vagy Albanyben, ahol az utóbbi nyolc évben szintén megvetették a
lábukat, és a város egyik jellegzetes intézményévé nőtték ki magukat. Ő
eredetileg azt a második üzletet sem tervezte, a sors hozta úgy, hogy végül
megnyitották, de aztán már élete egyik legjobb döntésének tartotta. Éppen
ezért ennek a harmadiknak a tervét már sokkal kevesebb fenntartással
fogadta – noha New Yorkban boltot nyitni meglehetősen komoly
vállalkozásnak számított, még Albanyhez képest is. Kereslet azonban itt
biztosan volt, az égvilágon mindenre, így könyvekre is, valamint azokra a
kulturális programokra, amiket az előző két helyen már sikeresen
bejárattak.
A New York-i Könyvkuckó ötlete – némi meglepetésre – Bob
Chandlertől származott. Ágival ők még mindig nem voltak házasok (Julcsi
úgy sejtette, talán soha nem is lesznek azok), sőt, miután Ági abbahagyta
az újságírást, és az albanyi üzletben kezdett dolgozni, egy időre szakítottak
is. Nem vesztek össze, csakhogy… mivel Bob visszautazott Washingtonba,
a távolság miatt eltávolodtak egymástól. Bob aztán a következő évben elért
a karrierje csúcsára: egy vietnámi háborút a helyiek és a katonák
szemszögéből egyaránt bemutató cikkéért elnyerte a Pulitzer-díjat, ám nem
sokkal a Watergate-botrányt{67} követően ő is megcsömörlött a politikai
újságírástól, és az egész fővárosi sajtós világtól, ahol a folyton intrikáló
kollégák egy kanál vízben is megfojtották volna egymást. Egyszer csak
felbukkant Albanyben, és elszegődött Ági egykori lapjához, az Albany
Heraldhoz. Ekkor a kapcsolatuk is újrakezdődött, és Bob is bekapcsolódott
az irodalmi estek meg az olvasótalálkozók szervezésébe – méghozzá
nagyon lelkesen. Tavaly nyáron aztán előrukkolt azzal, hogy egy New
York-i ismerőse, egy festő azt tervezi, hogy Párizsba költözik, és kiadja a
műtermét, ami egyúttal kis műtárgyboltként is működik. Julcsi nem volt
benne biztos, hogy egy ilyen speciális helyiséget át lehet alakítani
könyvesbolttá, de… hiszen annak idején egy patikából is sikerült! Mikor
aztán személyesen is megnézték a kissé poros, de világos és barátságos
helyiséget, mind beleszerettek.
Végül belevágtak, és íme, mostanra el is készült a harmadik
Könyvkuckó, ami éppen olyan kedves és barátságos kis üzlet volt, mint két
elődje, és amelyet a benn terjengő könyv- és teaillat, a lemezjátszóról szóló
halk zene és ilyenkor télen a kályhában ropogó tűz még otthonosabbá
varázsolt. Egyelőre ugyan ráfizetéses volt (egész New Yorkban, de
különösen itt, Greenwich Village-ben őrületes bérleti díjak voltak), de úgy
kalkuláltak, hogy egy-két év alatt már nyereségesbe is fordulhat.
Julcsi mindenesetre nagyon szeretett itt lenni, különösen ilyenkor,
mielőtt még kinyitottak volna, vagy megérkezett volna Alma, a gyönyörű,
félvér eladólány, és kedvére nézegethette a behavazott délutáni várost, a
munkaidő után lassan benépesülő utcákat, miközben a teájához gyömbéres
süteményt majszolt, és élvezte a meleget. Szeretett kicsit egyedül lenni,
vagyis öreg kutyájával, Pumpkinnal, aki békésen horkolt egy párnán a
sarokban.
Végül, fél órával a nyitás előtt Alma is megérkezett. Bő,
malaclopószerű kabátjáról már a küszöbön lerázta a havat, de ahogyan
belépett, a vékony, afrofonatain egy darabig még megültek a hópelyhek.
Mikor meglátta Julcsit, szénfekete szeme felragyogott, akár két fekete
gyémánt.
– Hú, nálad aztán nem lehet előbb érkezni! – mondta elismerőn.
– Egész nap itt vagyok – vallotta be Julcsi. – Itt is aludtam, fent a
galérián. Most is tudnék egyet szundítani – tette hozzá ásítva.
– Ne is mondd! – legyintett Alma. – Reggel alig bírtam kikászálódni az
ágyból. Te meg tényleg egyedül aludtál itt? – kérdezte elkerekedő
szemmel.
Az üzlethelyiség felett volt egy galéria, egy dupla matraccal és néhány
alacsony polccal, ahová szekrény híján be lehetett pakolni néhány
szükséges holmit. Hátul, a raktárhelyiségben rendelkezésre állt egy
aprócska mosdó, tehát a hely alkalmas volt, ha nem is hosszú
tartózkodásra, de ottalvásra igen. Ám Alma elsősorban Julcsi állapota
miatt csodálkozott. Ő ezt értette is, és mosolyogva a hasára tette a kezét.
– A baba kényelmes helyen van, én meg nem vagyok különösebben
kényes.
– Akkor jó… – Alma hangja kissé kétkedő volt. – De a férjed akár itt is
aludhatott volna veled.
– Ó, Árpi… – Julcsi felsóhajtott. – Ő csak ma délután érkezik. Tegnap
más dolga volt.
Alma nem faggatózott tovább. Tudta, hogy Árpi a fogsága óta PTSD-
ben{68} szenvedett, és mostanra ugyan sokat javult az állapota, de néha még
visszaesett, és borzalmas rémálmok meg lelkifurdalás gyötörték, amelyek
a mindennapjaira is kihatottak. Ilyenkor orvosi segítségre volt szüksége…
lehetséges, hogy most is a pszichiáterénél töltötte az idejét, ahelyett, hogy
az állapotos felesége mellett lenne. Julcsi elkomorodó arcáról legalábbis
erre következtetett, ám tudta, hogy az asszony nem szívesen beszél erről.
Azt is tudta, hogy nagyon szeretik egymást Mike-kal, és a hamarosan
érkező kisbaba csak elmélyítette a kapcsolatukat, de a még mindig tartó
háború borzalmai örökre rányomták a bélyegét az életükre.
– És a többiek mikor jönnek? – kérdezte végül Alma, csak hogy másra
terelje a szót. – Agnes és Bob? Ők is itt lesznek, nem igaz?
– A világért sem hagynák ki! Hiszen tulajdonképpen ők szervezték az
egészet, engem eléggé lekötött a baba meg a nyitás körüli teendők.
– Kár, hogy ilyen pocsék idő lett! – Alma mélyet sóhajtott. Ő kizárólag
a nyarat szerette, a hosszú és hideg New York-i telek, elmondása szerint,
teljesen kikészítették. Már többször bevallotta Julcsinak, hogy ilyenkor
bizony a Könyvkuckó nem is munkahely volt számára, hanem egy
menedék, ami segített neki átvészelni ezeket a végeérhetetlen hónapokat.
– Tudod, hogy nem értek veled egyet! – válaszolta Julcsi, miközben
megtöltötte és feltette a teafőzőt. – A szürkeséget és a locspocsot én sem
szeretem, de ez a havazás varázslatos. Remélem, hogy akkor is hullani fog,
amikor a kicsi megszületik. Jó lenne, ha ez a fehérség lenne az első, amit
meglát a világból.
Alma elbiggyesztette a száját.
– Hát igen, ha már szegénykének télvíz idején kell születnie, tényleg
még ez lenne a legjobb.
Ezután mindketten a teáspult és az asztalok körül sürögtek-forogtak,
hogy mindent előkészítsenek a vendégek érkezésére. Aznap különleges
magyar estet tartottak, és egy viszonylag új könyvet, Szabó Magda
Abigéljét{69} tűzték műsorra. Az írónő Julcsi régi kedvence volt. Még Teri,
a Baross utcai könyvesbolt eladója ismertette meg vele, és ezt a kötetet is ő
küldte el neki pár hónapja. A történet éppen úgy lenyűgözte őt, ha nem
jobban, mint Szabó Magda eddigi könyvei, és Albanyben már tartottak is
róla egy tematikus klubdélutánt. Azután az olvasók egymás kezéből
kapkodták ki, és ennek megfelelően már eléggé viharvert állapotban is
volt. Ám egy könyv úgy szép, ha sokan olvassák, és ez látszik is rajta –
Julcsi már nem is emlékezett rá, kitől hallotta ezt, talán annak idején még
Matild nénitől…
– Mennyi teát főzzek? – Alma hangja zökkentette ki a gondolataiból.
– Hát nem is tudom… a múltkor elég sokan voltak, pedig az is magyar
témájú, Petőfi tiszteletére rendezett est volt.{70} Ráadásul cudar idő volt,
még a mainál is rosszabb. De akár közben is készíthetünk egy újabb
adagot, legalább friss lesz… Tényleg, Alma, téged nem zavar, ha egy
kukkot sem értesz az egészből?
– Á, a múltkorit is élveztem – a lány kuncogott. – Közben
megfigyeltem a vendégeket, és ha hiszed, ha nem, még valamennyire
követni is tudtam a történéseket. Előtte elmondtad, miről lesz szó, és erről
a mai könyvről is sokat beszéltél. Kár, hogy nem tudom elolvasni!
 – Egyszer majd remélhetőleg lefordítják angolra…{71}
Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Ági lépett be Bobbal. Délutántól
egyre sűrűbben havazott, így ők már hiába rázták le odakint a kabátjukat és
a csizmájukat, érkezésük után kisebb tócsa keletkezett a boltban.
– Hozom a felmosót – ajánlkozott Alma, és hátrament a raktárba.
– Hű, de jó meleg van itt! – Ági a kályhához lépett, és a kivörösödött
kezét melengette.
Bob Julcsi mellé lépett, aki még mindig a kirakatnál állt, és kifelé
bámult az utcára.
– Már évek óta csinálod ezt, de ugyanúgy izgulsz, mint az elején. Ne
félj, minden rendben lesz. A New York-i Magyar Életben is megjelent a
hirdetés, azt sokan forgatják.
– Tudom! – Julcsi megfordult és rámosolygott. – Múltkor a Petőfi-esten
is sokan voltak. Nem ezért izgulok…
– Árpádot várja – szólt közbe Ági. – Nem telefonált?
Julcsi megrázta a fejét.
– Biztosan eljön – mondta Ági halkan. – Ha megígérte, akkor eljön.
Julcsi nem válaszolt. Alma feltörölte a padlót, és a vödröt a felmosóval
az ajtó közelében hagyta, hogy a vendégek után nyomban
kitakaríthassanak. Már öt óra felé járt, közeledett a klubdélután kezdésének
az időpontja, és a vendégek is lassan szállingóztak. Alma lelkesen
sürgölődött körülöttük, leültette, teával, süteménnyel kínálta őket. Julcsi
elfoglalta a helyét, kezében a könyvvel, amiben szokása szerint
papírcetlikkel jelölte meg a részeket, amiket felolvasni készült. Bobnak
igaza volt – hiába csinálta már ezt évek óta, ilyenkor mindig gombóc volt a
torkában, és csak akkor múlt el a szorongása, amikor elkezdődött a
felolvasás, a beszélgetés, és ő egyre jobban beleélte magát a történetbe.
Végül Bobnak abban is igaza lett, hogy ide még a Petőfi-estnél is többen
jöttek el, Almának a raktárból pótszékeket is ki kellett hoznia, és az
ajtóüveg egészen bepárásodott a benti meleg és fülledtség miatt. Ági
óvatosan oda is lépett, és résnyire kinyitotta az ajtót, hogy kicsit
kiszellőztessen. – Julcsiért is aggódott, nehogy még a végén rosszul legyen
a friss levegő hiánya miatt. Ahogy kinézett, az arca felderült, és
szélesebbre tárta az ajtót: egy pillanatra jeges fuvallat borzongatta végig a
közönséget, éppen akkor, mikor Julcsi a könyvben az ostrom alatt a
pincében játszódó jelenetnél tartott. Mikor felemelte a fejét, pár
másodpercre abba is hagyta az olvasást. Árpi jelent meg a bejáratnál, kicsit
sápadtan, de mosolyogva, egy biccentéssel üdvözölve a barátait és a
feleségét. A még mindig szundikáló Pumpkin azonnal felkelt, és öregesen
lassú léptekkel odament hozzá, majd mély sóhajjal elhelyezkedett a
lábánál. Julcsi ismét a hasára tette a kezét, érezve, hogy a kisbaba
megmozdult – mintha tudta volna, hogy megérkezett az édesapja.
Folytatta a felolvasást, és mindenki azt hitte, hogy a könyv megható
jelenete miatt csillognak könnyek a szemében.
 2. epilógus

Budapest, 1991. június

Júlia a Várban az egyik kedvenc helyén, a Palota előtti mellvédnél

álldogált, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra. Forró, napsütéses nyári
nap volt, odalent a Duna szinte kéknek tetszett, a hullámai pedig ezüstösen
csillogtak. Közvetlenül mellette több turistacsoport is tolongott,
fényképezőgéppel a kezükben; japánok, németek és még néhány amerikai
is. A Blue Danube{72} szavak ütötték meg a fülét, mire elmosolyodott. Hát
igen, ez az egyik legnagyobb közhely a világon, és általában nem is igaz,
hiszen a hatalmas, méltóságteljes folyam a legtöbbször és közelről szinte
mindig piszkosszürke. Most azonban, ezen a szép nyári napon tényleg kék
volt – az amerikai turisták otthon majd büszkén mutogathatják a
fényképeiken.
Az utóbbi években a város rengeteget változott, és általában előnyére.
A megkésve, de annál nagyobb vehemenciával beköszöntött kapitalizmus
és fogyasztói társadalom már kezdte itt is megmutatni a különböző arcait,
a szépet és a csúfat is. Színesebb, izgalmasabb lett a világ, sokkal több a
turista, akik kivétel nélkül rácsodálkoztak a város szépségére, és mindenki
örömére jó sok pénzt költöttek el itt. Ám könyörtelen és harsány is lett ez
az új világ, ami sokaknak, akik az előző rendszerben szocializálódtak,
idegen, ellenséges, és sokszor követhetetlen is volt.
Júlia majdnem pontosan két évvel ezelőtt, nyolcvankilenc nyarán
látogatott el újra, 24 év múltán Magyarországra. Akkor még tartott az
előző rendszer, de már a végóráit élte, és főleg már senki sem félt tőle.
A hírek akkoriban szinte szédítő iramban zúdultak az emberre – egy
politikus{73} a rádióban ötvenhatot „népfelkelésnek” nevezte az addig
használt ellenforradalom helyett, és ez akkor még szinte szentségtörésnek
számított. Nem sokkal ezután azonban már lavinaként követték egymást az
események, egészen addig a hihetetlen bejelentésig, hogy a haláluk
harmincharmadik évfordulóján ünnepélyesen újra fogják temetni Nagy
Imrét és a vele együtt kivégzett társait.
Júliának ekkor már nem volt tovább maradása Amerikában. A férje,
Árpád az előző évben halt meg, nyirokcsomó-daganatban, ami pár hónap
alatt elvitte. Az orvosok a diagnózis után széttárták a kezüket, és közölték,
hogy szinte semmit sem tehetnek. Nem először láttak ilyet – a hírhedt
Agent Orange hatása, sok veterán szenved ebben vagy más daganatos
betegségben, amit szintén erre a réges-régi mérgezésre lehet visszavezetni.
A fiuk, Leslie (azaz Laci, ahogy az édesanyja szólította) ekkor még csak
tizenöt éves volt, és természetesen nagyon megviselte az édesapja
betegsége és elvesztése. Júlia már ekkor megígérte neki, hogy elutaznak
Magyarországra, az ő szülőhazájába, és felkeresik az itteni rokonaikat.
Ekkor már Gitta sem élt, ő egy autóbalesetben halt meg szintén
nyolcvannyolcban, méghozzá Bécsben, ahová a nyolcvanas évek végén
már tömegesen utazhattak a magyarok, főleg bevásárolni, nem turistaként,
nem is azért, hogy egy kis szabad levegőt szippanthassanak. Bár ki tudja,
talán a Gorenje mikrohullámú sütő vagy a Bosch fritőz is a szabadságot
jelképezte számukra… Gitta férje, a magas rangú kommunisták nyugdíjas
éveit élvező Kardos Géza nem is értesítette Júliát a történtekről, az asszony
csak az unokahúgától, Ancsitól értesült a tragédiáról – de ekkor már el is
temették Gittát. A sógorát soha nem sikerült megkedvelnie, még Gitta
vagy Ancsi kedvéért sem, de ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Megfogadta, hogy amikor újra felkeresi szülőhazáját, Kardost látni sem
akarja.
Végül mégiscsak egy temetésre érkeztek haza, Nagy Imréékére, amin jó
pár évtized késéssel vehetett részt az ország. A fiatalabbak előtte azt sem
tudták, kiről van szó – Júlia ezzel akkor szembesült, amikor a huszonhét
éves Ancsival próbált erről beszélgetni. Kiderült, hogy a kamasz Laci, aki
az amerikai szüleitől kicsi kora óta sokat hallott ezekről az eseményekről,
többet tudott Nagy Imréről és a társairól, mint Annamária, akinek a
családjában viszont ez a téma mindvégig tabu volt. Az apja össze is veszett
vele, amiért Ancsi részt vett a Hősök terén tartott eseményen. Azt is csak
ekkoriban tudta meg, hogy az édesanyja az egykori vőlegényével együtt
harcolt a forradalomban, és még börtönbe is került miatta, a nagyszülei
pedig akkor vesztették életüket.
– Hogyhogy én ezekről eddig semmit sem hallottam? – kérdezte a lány
a rákoskeresztúri temető 301-es parcellájánál, ahová Júliával és az
unokatestvérével, Lacival látogattak el, pár nappal az újratemetés után.
A parcellánál, ami évtizedekig szándékosan elhanyagolt, gazzal benőtt
terület volt, most rengetegen voltak; a kivégzettek családtagjai, ismerősei
vagy olyanok, akik csupán tiszteletüket akarták tenni a mártírok sírjánál,
akár egy szál virággal. – Egyetlen szót sem beszéltek róla, még Anyu sem!
Ancsi Gittától örökölt szép vonásain őszinte felháborodás és értetlenség
látszott. Júlia megrázta a fejét.
– Próbáld őt megérteni, kérlek. Csak téged akart óvni ezzel. Nem
tudhatta, mikor lesz vége annak az átkozott rendszernek. Senki sem
tudhatta, még egy-két évvel ezelőtt is úgy tűnhetett, hogy örökké fog
tartani.
– Igen, ebben lehet valami – Ancsi a homlokát ráncolva próbált
emlékezni. – Egyetemista koromban már eljutott hozzánk egy-két
szamizdat kiadvány. A csoporttársaim is benne voltak pár balhéban.
Március tizenötödikén néhány fiú összeszedte a Nemzeti Múzeum körül
kitűzött vörös papírzászlókat, és a kukába dobta őket. Óriási botrány lett
belőle, letartóztatták őket, meg minden… Az egyikük utána nem is jött
vissza az egyetemre. Mikor elmeséltem ezt Anyunak, halálsápadt lett, és
megtiltotta, hogy ilyesmikben részt vegyek, vagy egyáltalán beszéljek róla.
Aztán a könyvtárban, ahol dolgozni kezdtem, volt egy munkatársam, aki a
pult alatt csúsztatta a kezünkbe a Beszélőt meg a külföldről becsempészett
kiadványokat. Igazad van, akkor még nem lehetett tudni, mi lesz a vége
ennek az egésznek. De azt azért már sejteni lehetett, hogy előbb-utóbb
vége lesz. Rohadt egy rendszer volt, hidd el, Julie néni, velejéig rohadt.
Ancsi azóta sem békült ki az apjával, még a vőlegényét, Sanyit sem
mutatta be neki, akivel idén augusztusra tervezték az esküvőjüket. A fiú
mérnök volt, a gyárat, ahol dolgozott, nemrég zárták be, és most éppen
munkát keresett. De az esküvőt azért semmiképpen nem akarták
elhalasztani, csak úgy gondolták, valamivel szerényebb körülmények
között tartják meg.
Júlia már januártól Budapesten lakott, a várnegyedtől nem messze,
Krisztinavárosban, a Logodi utcában, ahol egykor Kosztolányi is élt.
Érettségi után a fia, Laci is követte ide, aki szeptembertől itt fogja
elkezdeni az egyetemet, angol–amerikanisztika szakon.
Az asszony még szívesen ácsorgott és nézelődött volna, de hirtelen
megkordult a gyomra, és ekkor eszébe jutott, hogy kora reggel csak pár
falat pirítóst evett, azóta pedig alaposan megéhezett. Elhatározta, hogy
visszasétál az Úri utcába, és útközben betér a sarki közértbe valami
harapnivalóért. A zsemlével, párizsival és pár szem paradicsommal aztán
sietve visszatért az Úri utca és a Dísz tér sarkán álló kis üzlethelyiségbe.
A legújabb Julie’s Book Corner, vagyis Julie Könyvkuckója ugyanis itt
fog hamarosan megnyílni, persze miután sikerül átverekedni magukat az
elképesztő bürokratikus és hivatali labirintuson, ami a rendszerváltás után
is jellemezte ezt az országot – talán még inkább, mint előtte, legalábbis
egyesek szerint. Júlia kicsit gondolkodott a néven, vajon ne magyarosítsák
a Julie-t is, de aztán maradtak az eredeti változatnál. Úgy tervezte, hogy
idegen nyelvű, elsősorban angol könyveket is árulni fognak itt, így illik
majd a helyhez az elnevezés. Amellett pedig hűek szerettek volna maradni
az eredeti „márkához” is, ami még valamikor a hatvanas évek elején indult
Pine Creekben, sok-sok ezer kilométerre innen.
Odabent a leendő boltban kellemesen hűvös volt a kinti hőséghez
képest. A kis helyiséget a frissen meszelt falak és a levegőben még mindig
ott szállingózó por szaga mellett máris meghitt, minden olvasni szerető
számára ismerős illat lengte be – az egyelőre még kartondobozokban
pihenő könyvek illata. Júlia felemelte a kis nejlonszatyrot, és a létrán
egyensúlyozó Ancsi felé fordulva meglengette.
– Megjött az ebéd!
– Hál’ istennek! – a lány azonnal elindult lefelé. – Már éhen halok.
– Én is! – nevetett Júlia. – Ne haragudj, hogy ilyen sokáig elmaradtam,
de egy kicsit nézelődtem, és megfeledkeztem az időről.
– Semmi baj! Én sem gondoltam eddig a kajára. Csak most kezdtem
porolni a polcokat, bevallom, eddig a könyveket lapozgattam.
– Úgy látszik, ebben rám ütöttél – Júlia elővett két tányért, és a hűtőből
egy palack ásványvizet. – A szépségedet anyádtól örökölted, de éppen
olyan könyvmoly lettél, mint én.
– Ezt Anyu is mindig mondta – Ancsi a zsömléket vajazta. –
A titokzatos, távoli amerikai nagynénim, aki szintén folyton a könyveket
bújta. Úgy szerettelek volna jobban megismerni! Van Koncz Zsuzsának
egy száma, A Kárpátiék lánya, arról mindig te jutottál eszembe.
Ancsi halkan eldúdolta a dalt. Júlia hümmögött.
– Hát igen… kivéve, hogy nekem nincs New Jersey-ben házam, és a
Stefániát sem szeretem különösebben. De értem, mire gondolsz…
akkoriban még én sem gondoltam volna, hogy itt fogom megnyitni az új
Könyvkuckót!
– Én örülök neki, hogy így döntöttél! – Ancsi megfogta a nagynénje
kezét. – Ha hiszed, ha nem, én is sokat álmodoztam egy ilyen
könyvesboltról, és amikor megtudtam, hogy Amerikában neked több is
van, irigyeltelek! De nem hittem volna, hogy képes lennél otthagyni őket.
– Ágnesre és Bobra nyugodtan rábízhatom az amerikai boltokat. Az
üzlet jól megy, pár éve Bostonban az ötödik Könyvkuckót is megnyitottuk.
De nem akarunk túlságosan terjeszkedni, vagy túl nagyra nőni – az
ellenkezne a filozófiánkkal. Viszont az, hogy a szülővárosomban,
méghozzá annak az egyik legszebb részén is megnyílhat egy Könyvkuckó
– hát ezzel a legcsodásabb álmom válik valóra! Mit nem adtam volna
egykor ezért. Most pedig, tessék, itt van, kézzelfogható közelségbe került.
Már ha az égiek és a hivatalok is úgy akarják… Ezért az álomért szívesen
jöttem ide vissza, és… amúgy is. Az életem hátralévő részét már a
szülőhazámban szeretném eltölteni.
– Úgy beszélsz, mintha öreg lennél – nevetett Ancsi.
– Nem, nem vagyok… de már fiatal sem. Maholnap ötven leszek. Na,
jól van! Ha jóllaktál, lássunk munkához.
– Igenis, főnök!
Ancsi felállt, és lesöpörte az asztalról a morzsákat, miközben Júlia
felvette a portörlőt, hogy ott folytassa a takarítást, ahol a lány az előbb
abbahagyta. Ancsi betett a magnóba egy válogatáskazettát, amit az évek
során a Danubius rádió slágerlistájából állított össze, és dudorászva a
kartondobozokban pihenő könyveket kezdte megszabadítani a rájuk
rakódott portól. Úgy húsz perce dolgozhattak együtt, teljes egyetértésben,
amikor valaki kopogott az ajtón.
– Lehet, hogy Sanyi az – mondta Ancsi, és a bejárathoz sietve kinyitotta
az ajtót. Ám nem a vőlegénye állt előtte, hanem egy középkorú, mosolygós
asszony.
 – Teri néni! – kiáltotta, és átölelte a jövevény nyakát. Júlia egy-két
másodpercig tanácstalanul nézte a jelenetet, de aztán szinte leugrott a
létráról, és a vendéghez rohant.
– Teri! Terikém! – kiáltotta ő is, és kacagva egymás nyakába borultak.
– Meg sem ismersz már! – mondta Teri szemrehányón, miután
kibontakozott régen látott barátnője karjából. – Pedig küldtem
fényképeket.
– Igen, és meg is kaptam őket… de élőben látni egymást mégiscsak
más. Meg aztán, nem mentegetőzni akarok, de igazán nem számítottam
rád.
– Jó, hát lehet, hogy én is elmentem volna melletted az utcán, és
bocsánat, hogy ilyen váratlanul törtem rátok, de a lányommal jöttem fel
Pestre vásárolni, és hirtelen ötlettől vezérelve állítottam be ide.
Gondoltam, megnézem ezt a híres boltot – megállt a helyiség közepén, és
körülnézett.
– Ó, hát még messze nincs kész! – szabadkozott Júlia. – De foglalj
helyet nálunk… nem valami kényelmes még itt, de… – egy széket az
asztalhoz húzott. – Mindenesetre szívesen látunk.
Közben megérkezett Sanyi is, és Ancsival elmentek, hogy a közelgő
esküvőjüket szervezzék. Júlia feltett egy kávét, az ideiglenes konyhaként
működő pultról levett egy zacskó győri kekszet, és beleszórta egy
tányérba.
– A kiszolgálás is kezdetleges, de parancsolj! – tette Teri elé, majd ő is
helyet foglalt az asztalnál. – Nos? – kérdezte kíváncsian. – Mit szólsz
hozzá?
– Pazar helyen van – bólintott Teri elismerően. – És biztos vagyok
benne, hogy gyönyörű lesz. Már alig várom, hogy láthassam.
– Én is! – nevetett Júlia. – Lehet, hogy furcsán hangzik, de ezt a kis
üzletet tekintem életem fő művének. Tudom-tudom, ott vannak az
amerikai Könyvkuckók, köztük a Pine Creek-i, ami mindig is a szívem
csücske lesz, de ez most egészen más. Úgy érzem, mintha a szüleim is itt
lennének velem, és Matild néni meg Szidi néniék is. Az ő emlékük miatt is
fontosnak tartottam, hogy Budapesten is legyen egy boltom.
– És honnan szerezted ezeket a könyveket? – mutatott Teri a
kartondobozokra.
– A szokásos módon szedtem össze őket. Hagyatékokból,
selejtezésekből, felvásárlásból… Matild néni könyveit végül nem találtuk
meg, de én szeretem úgy képzelni, hogy azokból is lehet köztük néhány.
De nem csak régi könyvek lesznek, már intézem az újak beszerzését, ám
ez kicsit bonyolultabb. Különösen a külföldi köteteké. De nem untatlak
ezzel…
Teri legyintett.
– Tudom, hiszen én is sokáig dolgoztam könyvesboltban is, emlékszel.
Nos, még egyszer gratulálok, Julikám, és boldog vagyok, hogy itt is valóra
tudod váltani az álmodat. Emlékszel? Annak idején nem hittük volna…
Júlia válasz helyett hümmögött. Hát igen… szegény Apus is
mondogatta, hogy neki esetleg még lehet könyvesboltja, de hogy ilyen
sokára, arra valószínűleg ő sem számított. Ők a hatvanas években pedig azt
hitték, hogy talán soha…
– De most már mennem kell – Teri kiitta a kávéját. – Majd feltétlenül
látogass el te is hozzánk, rendben?
Júlia megígérte, majd elbúcsúztak, de Teri az ajtóból még visszafordult.
– Valamit még mindenképpen meg akartam tőled kérdezni. Mi történt
Igorral?
Júlia arca elkomorodott.
– Nem tudom! – sóhajtott. – Miután visszautaztam Amerikába, még
hatvanötben, soha többé nem hallottam róla. Innen meg mostanra
kivonultak az oroszok…{74} De nem féltem őt! Nem úgy ismertem, hogy
bármilyen változás vagy nehézség zavarba hozta volna. Bármi is történjen
náluk, ő győztesen fog abból kikerülni. Igazi túlélő!
Miután Teri elment, és Júlia egyedül maradt, egy kicsit még leült, és
szórakozottan forgatta az üres kávéscsészéjét. Igorra évek óta nem is
gondolt, és most a férfi emlegetése hirtelen visszaidézte emlékezetébe a
régmúlt napok hangulatát. A szeme könnybe is lábadt, de pislogott
néhányat, és megrázta a fejét.
Elég ebből! Nosztalgiázásból nem élünk meg, és ma már elég sok időt
elpocsékoltam. De ha vége lesz ennek a nyitás körüli hercehurcának, akár
meg is kereshetném Igort… Most már biztosan ezt is szabad. Na de most
tényleg… munkára fel!
A fia, Laci ugyan megígérte, hogy délután beugrik egy kicsit segíteni,
de őrá mostanában nem igazán lehetett számítani. Júlia arra gyanakodott,
hogy valami lány lehet a dolog hátterében…
Felállt, majd a portörlővel a kezében az Ancsi által kibontott
kartondoboz fölé hajolt, és gyengéden a kezébe vette a kupac tetején lévő
klasszikus vászonkötésű könyvet.
 Tartalom
Borítószöveg
Ajánlás
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
1. epilógus
2. epilógus

{1} Szerelemrét.

{2} Fő utca.

{3} Az 1861–65-ös amerikai polgárháborúban a déli államok (Föderáció) zászlója.

{4} United Press International, nemzetközi távirati iroda, a központja Washingtonban van.

{5} Associated Press, amerikai távirati iroda, New York-i központtal.

{6} Walter Cronkite (1916–2009), amerikai televíziós újságíró, a CBS bemondója.

{7} Sütőtök.

{8} Katicabogár. Valójában ez csak a gyerekkori beceneve volt, de egész életében ezt használta
hivatalosan.

{9} A „negro” kifejezést azonban ekkor még széles körben használták.

{10} Sir Arthur Conan Doyle: a Sherlock Holmes-könyvek szerzője.

{11} Bogárhátú.

{12} A Beatles név egy szójáték eredménye: a beat (ütem) és a beetles (bogarak) összevonásából.
{13} Chester Robert Huntley az ABC, majd az NBC csatorna bemondója 1955 és 1967 között.

{14} Népszerű televíziós varieté (1948–71).

{15} John Fitzgerald Kennedy International Airport. Előtte Idlewild néven emlegették, a hivatalos
neve New York International Airport, Anderson Field volt.

{16} Fogjátok be!

{17} Ebben a sorrendben álltak az emelvényen a sajtótájékoztatón.

{18} Nagy-Britanniában 1963-ban With the Beatles címmel jelent meg. Meet the Beatles! címmel
1964. február 15-én a Billboard-slágerlista élére került a lemez, és 11 hétig ott is maradt.

{19} 73 millióan nézték a műsort, ami akkor új rekord volt.

{20} Bocs, lányok, ő már nős.

{21} Elvis halott.

{22} Ne bántsátok a feketerigót! (To Kill a Mockingbird, 1960)

{23} Nagyszerű társadalom.

{24} Tonkin-öbölbeli incidens, 1964. augusztus 4-én – a legújabb kutatások szerint.

{25} Lyndon Baines Johnson, az USA elnöke (1963–1969).

{26} Robert S. McNamara, az USA védelmi minisztere (1961–1968).

{27} A koreai háborúban (1950–53).

{28} Újságíró, a hatvanas évek elején és a háború alatt vietnámi tudósítóként dolgozott.

{29} Ezek az események még 1963-ban, Kennedy elnöksége idején történtek. Pár héttel az elnök
elleni merénylet előtt egy puccs során a gyűlölt Diemet, a dél-vietnámi elnököt is megölték.

{30} A New York Times újságírója, vietnámi tudósító.

{31} A Washington Post rövidítése.

{32} A fehér egérben.

{33} Az Admirálisban.

{34} Foglalt a sajtó számára.

{35} United Press.

{36} Az észak-vietnámi katonák egyik gúnyneve.

{37} A dél-vietnámi hadsereg.

{38} Az Ap Bac-i ütközetben, 1963 januárjában.

{39} Corner: sarok.

{40} Televíziós sorozat, a főszereplője egy delfin volt.

{41} Méreganyag, amit a növényzet elpusztítására használtak a vietnámi háború idején.

A narancssárga csíkos hordókról kapta a nevét, amelyekben tárolták.

{42} Medical Evacuation – egészségügyi evakuálás.

{43} A vietnámi háborúban használt egyik helikopter típusa.

{44} Sajtóhadosztály.

{45} 1965. augusztus 5-én.

{46} Jellegzetes amerikai csokoládé.

{47} 1965-ben idősebb Déki Lakatos Sándor zenekara játszott a Mátyás Pincében.

{48} 1964. november 21-én adták át.

{49} Akkoriban a Váci utca még nem volt sétálóutca, autóval is be lehetett hajtani.

{50} A volt Akadémiai könyvesbolt.

{51} Ma Margit körút.

{52} 1965. október 30-án, körülbelül 25 ezren.

{53} 1965. november 2-án, Norman Morrison, 32 éves, háromgyermekes pacifista, tiltakozásul a
vietnámi háború ellen.

{54} A Tet-offenzíva (1968. január 30. – február 3.).

{55} Jeremiah Denton, a haditengerészet pilótája.

{56} Televíziós sorozat (1966–1973).

{57} 1968 januárja, a „prágai tavaszként” ismert reformkísérlet kezdete. Még az év folyamán a
Szovjetunió a Varsói Szerződés országainak (köztük Magyarországnak) a segítségével ezt is
leverte.

{58} Ez így volt, Bobbynak is rengeteg szeretője volt, néha ugyanazzal a nővel folytatott viszonyt,
mint a bátyja (pl. Marilyn Monroe-val is). A felesége, Ethel ezt éppen úgy elfogadta, mint
Jackie.
{59} „Aki először bekerült, az kerül ki először.”

{60} Bíbor szív. Amerikai katonai kitüntetés, amit harcban megsebesült vagy meghalt katonák
kaphatnak meg.

{61} Eugene Joseph McCarthy, amerikai szenátor (1916–2005).

{62} Előválasztás.

{63} Washington katonai reptere.

{64} Isten hozott itthon, háborús hősünk!

{65} Bálint Ágnes meseregénye. Először 1964-ben jelent meg.

{66} Vietnámi hadifoglyok visszaemlékezéseiből.

{67} 1972 nyarán kirobbant lehallgatási botrány, ami miatt Nixon elnök 1974-ben kénytelen volt
lemondani.

{68} Poszttraumásstressz-szindróma. Katasztrófák, háborúk túlélőinél gyakori pszichiátriai

betegség.

{69} Először 1970-ben jelent meg.

{70} 1973-ban ünnepelték Petőfi Sándor születésének 150. évfordulóját. Ebből az alkalomból
Amerikában is Petőfi-évet tartottak.

{71} 2020. január 20-án jelent meg az angol nyelvű változat, Len Rix fordításában.

{72} Kék Duna.

{73} Pozsgay Imre.

{74} Hivatalosan 1991. június 19-én hagyta el az utolsó szovjet katona Magyarországot.